Végh Antal Könyörtelenül „Én senkit személy szerint nem ábrázoltam, hanem az emberi hibákat és vétkeket." (Francisco Goya) Végh Antal Könyörtelenül Regény Népszava /. Könyv © Végh Antal, 1986 ISBN 963 322 356 3 Kiadja a Népszava Lap- és Könyvkiadó A kiadásért felel: Kiss Jenő igazgató 85-3619 Szikra Lapnyomda, Budapest Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató Felelős szerkesztő: Kulcsár Ödön Műszaki szerkesztő: Újvári György Fedél: Szlifka Anna Megjelent 24,99 A/5 ív terjedelemben MSZ 5601-59 Budapest, 1986 1. rész A fogság első napja Az ajtók becsukódnak Azon az estén két fiatalember ment az utcán, szorosan egymás mellett. Halkan, suttogva beszélgettek. Olykor nagy szüneteket hagytak, oldalra és hátra nézegetve mentek, egyáltalán nem sietve. Sőt, mintha készakarva lassították volna lépteiket, hogy minél később érjenek oda, ahova indultak. A fiatalemberek csaknem egyidőseknek látszottak, mind a ketten innen méga húszon. A termetük szokványos, nem voltak se alacsonyak, se magasak, se sovány, se kövér nem volt egyik sem. A fiatalabbik - talán egy tenyérnyivel volt alacsonyabb a másiknál. Kötött sapkát viselt, szövetnadrágot, műanyag dzsekije alatt inget és pulóvert. A nagyobbik a hideg, szeles időben sem viselt sapkát, annak ellenére, hogy a feje frissen volt borotválva. Rajta nagy, bő kabát volt, posztócipő, olcsó farmernadrág, a lila pulóvere alatt testhez tapadó, fekete kötött ing. A kisebbik zsebre dugott kézzel ment, hóna alatt egy szürke irattáska. Az egyik kezét olykor kivette a zsebéből, de a másikat nem. Azt jó mélyen süllyesztette bele, minden lépésénél újra meg újra markolva zsebe belsejét. A nagyobbiknak az egyik keze szabadon lógott, másikkal oldalt a kabátját fogta. így mentek. Nem találkoztak az úton ismerőssel. Tíz óra felé járt az idő. Ilyenkor a városban már csak a moziból, a presszóból hazatérő, vagy valamilyen éjszakai bevetésre poroszkáló fiatalokat lehet látni. A felnőttek már rég elhúzódtak, megvacsoráztak, lefeküdtek, nézték a tévét. Azon az estén egy amerikai krimit játszott a tv egyes csatornája. A fiúk mintha ezt is figyelembe vették volna: nem akartak előbb céljukhoz érni, mint ahogy az adás befejeződik. Egyik-másik ablakból látni is lehetett; most kapcsolják ki a tévékészülékeket. Ekkor meggyorsították lépteiket. A csendes, suttogó beszélgetést is abbahagyták, némán, összeszorított fogakkal lépkedtek egymás mellett. Az utca néptelen volt. Amikor egy emeletes épület bejáratához értek, a nagyobbik egy pillanatra feltartóztatta a kicsit. Még egyszer -utoljára - körülnézett az utcán, fel az ablakokra, és csak ezután tette rá kezét a kapu kilincsére. Vidáman füttyentett, nyitva volt a kapu. A kisebbik végre kivette a kezét a zsebéből, előkapta a hóna alatt tartott táskát. De hogy a kapu egyből nyílt, nem volt a táskára szükség. Akadálytalanul léptek be az épületbe, és ahogy becsukódott mögöttük a kapu, a kisebbik egy sötétkék, acélszínű katonai pisztolyt vett ki a zsebéből, a nagyobbik meg a kabátja alól egy ívtáras géppisztolyt. Olyat, amilyet akkor minden lövészalakulatnál hordtak a katonák. A kapu alatti folyosó sötét volt, csak az ablakokon szűrődött be az utcáról a fény. A kicsi visszatette a zsebébe a pisztolyt, gyors, ideges, kapkodó mozdulatokkal kinyitotta a hóna alatt szorongatott irattáskát, abból egy tekercs drótot vett elő, és bedrótozta vele a kapu kilincsét. Jó szorosan rátekerte a rozsdás drótot a kilincs és a kapu másik szárnyának gombnyitójára. Aztán kalapácsot és szegeket vett elő, de a nagyobbik intett: nem kell! Csak zajt csinálnának vele, akárhogy szegeznék be a kaput, később azt úgyis szétvernék, míg most a drót is megakadályozza, hogy valaki váratlanul bejöhessen! Ha öt perccel ezelőtt érkeznek, az épület földszinti folyosóján a kollégiumi felügyelőtanárnőbe ütköznek, aki akkor járta végig a lányok szobáit, eloltott a folyosón minden villanyt, és átsétált az épület másik szárnyába, ahol tulajdonképpen a kollégium volt. Itt az emeleten csak négy szoba, és abban húsz kollégista lány. A lányok odafent éppen lefekvéshez készülődtek. Egyikük a fürdőszobába ment, a másik a folyosón a szekrényébe pakolt, a harmadik meg nézte a tévé időjárásjelentését, mások meg éppen a hálóingüket húzták magukra. A nagyobbik gyorsan előkapott a zsebéből egy rajzot, átnézte, és benyitott a középső szobába. A kicsi a folyosón maradt. De a nagyobbik se lépett be, csak megállt a küszöbön. A lányok oda se néztek, amikor kinyílt az ajtó. Az egyik, aki éppen akkor vetette le a pulóverét, észrevette, hogy nem valamelyik hálószobatársa jött be, hanem egy idegen, fegyveres férfi. Nagyot visított, és egy ágytakarót kapott magára. A fiút nem kötötte le a félig ruhátlan lány látványa, inkább a folyosót figyelte. A hat lányból négy volt bent a szobában. Kettő másodperceken belül érkezett, s mikor már mind a hatan együtt voltak, megszólalt a nagyobbik. - Maradjatok csendben! Viselkedjetek normálisan! Szükségünk van rátok! A lányok dermedten álltak, ekkor még nem értettek semmit. Az ajtóban a kicsi maradt csak, a nagyobbik maga elé tartva a géppisztolyát, végigment a folyosón, közben még egyszer megnézte a rajzot, mindent helyénvalónak talált. A folyosón csellengő lányokra hangosan szólt rá. - Mindenki menjen be a szobájába! Ekkor már a kívül maradt lányok közül is mindenki tudta, látta, hogy két fegyveres fiatalember tört rájuk. De fogalmuk sem volt, kik ezek és miért jöttek? Aztán pár pillanattal később, ketten a lányok közül felismerték őket. Bolond tréfának vélték az egészet. A nagyobbik szobáról szobára járt és beszólt: kapkodjátok össze magatokat, és gyülekezzetek a 2-esben! Volt, aki azonnal elindult. Már csak kíváncsiságból is. A 2-esben mégis többet meg lehet tudni... Az egyik lány azonban meg se mozdult. Megállt a szoba közepén, hogy én lemenjek a kettesbe! Ha bolond volnék. Tudod, kinek parancsolgass te, kispofám? A nagyobbik leengedte maga mellé a géppisztolyt, odalépett a lányhoz, és akkorát rúgott bele, hogy az ráesett egy ágyra. - Azt hiszed, hogy mi viccelünk, te kis hülye! A lányok sorban mentek be a kettesbe. A következő hálóban is volt némi ellenállás. Ott is csak egy lány tiltakozott, de őt is igen hamar meggyőzte a nagyobbik. A harmadik szobából már szó nélkül ment mindenki. Tíz perc sem telt el, és mind a húsz lány egy szobában volt. A folyosón csend, lent az utcán némaság, bent a szobában meg nevetés, visongatások, suttogás és hangos beszéd, akár egy óra utáni osztályteremben. - Csend legyen! - mondta később a nagyobbik. - Csend legyen, és figyeljetek ide! Azért gyűjtöttünk benneteket egybe ... - Hogy ne legyünk széjjel - mondta egy lány. - A szád fogd be! Mi el akarjuk hagyni az országot! Nekünk ehhez repülőgép kell, és pénz! És ezt úgy akarjuk megkapni, hogy titeket addig fogva tartunk, amíg nem teljesítik a követeléseinket. Világos? - Világos! - mondták a lányok. Ha normálisan viselkedtek, semmi bajotok nem lesz. Ha ti engedelmeskedtek nekünk, és ha a hatóságok teljesítik a követeléseinket - És ha nem? - kérdezte egy lány. - Ha nem, megkapjátok a magatokét. Ha nem teljesítik a követelésünket, ki fogunk benneteket végezni! Az elhatározásunk komoly! - Megmásíthatatlan! - tette hozzá a kisebbik. - Mi a fene! - mondták a lányok. - Ti meg vagytok veszve! - A kapuk bezáródtak! - mondta a kicsi. - Mi innen csak győztesen mehetünk ki! És élve, ti is csak egyféleképpen. Itt nincsenek választási lehetőségek. Szeretném, ha megértenétek; mindenre el vagyunk szánva. - Mi az a minden? A fiúk egyszerre mutattak a fegyverükre. 2. Egy pofon Ekkor a lányok még nem hitték, hogy a helyzet komoly. További társalgásra egyelőre nem is került sor. - Ne kérdezzetek semmit - mondta a nagyobbik -, úgyis idejében megtudtok mindent. Ami pedig nem tartozik rátok, abba ne üssétek az orrotokat. Rengeteg volt a teendő. Hol a kicsi, hol a nagyobbik ment ki a folyosóra, beszegelték az ablakokat, bedrótoztak minden ajtót, amelyik a folyosóra nyílt, s amelyiken keresztül meg lehetett közelíteni a szobákat. Egy ajtó azonban mégis nyitva maradt. Az, amelyik az egyik WC-fülkéből nyílt, és egy keskeny folyosóra vezetett, ezen is le lehetett jutni a földszintre. Onnan meg az ablakok az utcára nyíltak. Ez az ajtó nem szerepelt a rajzon. Amikor a fiúk már mindent ellenőriztek, és meggyőződtek arról is, hogy a lányok gyors kitörési kísérletet, lázadást nem terveznek, mind a ketten bent maradtak a szobában. - Mondjátok meg végre, mit akartok? - kérdezte később egy lány. - Mégis, hogy képzelitek? Arra nem gondoltok, hogy ezért nagyon megüthetitek a bokátokat? Egyébként is pofátlanság, amit csináltok! A nagyobbik odalépett a lányhoz. - Ismételd meg ... - Pofátlanság, hogy... Ebben a pillanatban a nagyobbik teljes erejéből pofon vágta a lányt. Az beleszédült az ütésbe, és megtántorodott. - Szóval, csakugyan azt hiszitek, hogy tréfálunk? Olyan csend lett a szobában, hogy még egy pisszenést se lehetett hallani. Egy másik lány felsegítette társát a földről. - Gyere ide! - mondta neki a nagyobbik. A lány szó nélkül odament. Akkorra a kicsi újra kibontotta a szürke irattáskát. Elhelyezte bele a harapófogót, a kalapácsot, a drótot és a megmaradt szegeket. Egy papírból jókora műanyag zsineget vett elő, odaadta a nagyobbiknak. Az a pofon ütött lányra parancsolt: - Kötözd össze a csuklóját mindenkinek, külön-külön. Ha ezzel kész vagy, akkor az összest kösd egybe! A lány szó nélkül hozzákezdett. A többiek egymás fölé tették a csuklóikat, amaz meg kötözte őket sorba. Nem túl szorosan, nem is nagyon lazán, de a zsineg így is belevágott a bőrükbe. A lány minden kötést úgy csomózott meg, hogy azt fél kézzel is, egyetlen mozdulatra ki lehetett volna oldozni. Amikor már minden lány keze össze volt kötözve, a fiúk sorba ültették őket egy ágyon. Mind a tizenkilencőjüket. Ezután került sor a külön-külön megkötözött lányok egybekötözésére. Ez is hamar megtörtént. Azt a huszadik lányt nem kötözték a többihez. Nem szóltak róla, hogy miért. Ott ültek a lányok sorban, aztán egyik-másik elkezdett sírni, negyedóra múlva sírt a lányok fele. - Vág a kötés! - panaszkodtak. A nagyobbik ekkor tette ki a kezéből először a géppisztolyát, le az asztalra. Később a kicsi is odatette a pisztolyt. De úgy, hogy egyetlen mozdulattal elérje. Ő a leghamarabb. Figyelt. Vajon az a szabadon hagyott lány nem kap-é a fegyverek után? Még csak gondolni sem lehetett a mozdulataiból arra, hogy ilyesmit forgatna a fejében! Csendesen, némán teltek a percek. Egyik fiú sem beszélt. A lányok egymás mellett ülve, olykor suttogtak. - Nekem ki kell menni pisilni - mondta később egy lány. - Nekem is, nekem is! - Jelentkeztek a lányok sorban. A két fiú nem válaszolt, behúzódtak egy emeletes ágy mellé a sarokba, ott mondtak valamit egymásnak. A lányok később egyre hangosabban és követelődzőbben kérték, hogy kimehessenek. - Aki ki akar menni, azt oldozd el! - mondta a nagyobbik. Először négy lány kezéről vette le a kicsi a zsineget, aztán a többiek a fogukkal bontották meg a kötéseket. A WC a folyosó végében volt. A kisebbik kísérte a lányokat, de a WC előterébe már nem követte őket. - Mi lesz már? - kiáltott be utánuk egy idő múlva. Aztán újra kiáltott, de arra sem kapott választ. Közben a nagyobbik több lányt is kiengedett a WC-re. Általánossá vált a jövés-menés. Mire mindenki visszatért a szobába - közben a fiúk is elvégezték a dolgukat -, kiderült, hogy csak tizenhat lány van! Négyen - a legelsők közül - azon a fülkék mögötti ajtón keresztül megszöktek. Látszott, hogy a fiúk ezt egyáltalán nem fogták fel tragikusan. Sőt, a nagyobbik még arról is beszélt, hogy így legalább elviszik a hírt. Hiszen hírt úgyis kellett volna adniuk. Legokosabb lett volna, ha velük vitetik el a követeléseiket. De azokat még nem foglalták írásba. Mindenesetre ezek után a kicsi kiment, kezében a szerszámokkal, és négy szeggel jó erősen beszögelte azt a WC mögötti kijáratot is. 3. Lövések Nem tudni, mi oknál fogva, a nagyobbik senkinek sem engedélyezte a lefekvést. Az ágyakon csak ülni lehetett, aki tudott, ülve bóbiskolt. Mindkét fiú kijelölt magának egy-egy ágyat - földszinteset -, arra nem volt szabad senkinek sem leülnie. Volt, aki felmászott a maga emeletes ágyára, de ott sem fekhetett le. Közel volt már az éjfél. A lányok a szobában viszonylag szabadon mozoghattak, bár a nagyobbik az összevissza mászkálást nehezen tűrte. Aki sokat jött-ment, arra rászólt. A kicsi hamar elálmosodott. Talán éppen azért, hogy valamennyire ébren tartsa magát, mindig ő vállalkozott a lányok kikísérésére. De most már nem maradt kinn a folyosón, ő is bement a WC előterébe. Ott várakozott a lányokra. Egyik-másik lánynak nem is volt szüksége, hogy kimenjen, mégis kérte, hogy engedjék ki. Bent maradt a WC-fülkében egy darabig, aztán kijött. Egy idő után a lányok csak kettesével mehettek ki. A kicsi - pisztollyal a kezében - terelte őket maga előtt. Amikor kimentek, a nagy, az ajtó előtt állva, mindig elmondta: ahányan megszöknek, a bentlévők közül annyit fognak lelőni helyettük. A lányok közül ekkor már senki sem gondolta, hogy ez tréfa. És azt is elhitték már valamennyien, hogy a nagyobbik nem csak fenyeget. Minden mozdulatán, az arckifejezésén, a szemében is látszott az elszántság. Ritkán, nagyon keveset beszélt. A kicsi annál többet. Szinte folyton fecsegett: sikerülni fog a tervük, megkapják a pénzt, lehet, hogy holnap már repülőre ülnek, túszként a lányok is velük repülnek, de aki akar, majd hazajöhet. Netán, ha valaki kint szeretne maradni ... Mindenki azt tehet, amit akar. Olykor a nagyobbik rászólt: fogd már be a szádat! Akkor a kicsi elhallgatott, de egy idő után újra kezdte: kint nem tehetnek mást, teljesíteni kell a követeléseiket! Majd ők is meglátják, komolyan gondoltak mindent. Rá fognak jönni. Egy-két halott majd észhez téríti őket. A lányok nem szóltak, nem kérdeztek, nem sírtak, üldögéltek az ágyak szélén szótlanul. Az épület, mint egy néma nagy kazal, meredezett az éjszakai csendben. A szobában is békesség. Az asztalon a géppisztoly. A nagyobbik eloltotta a villanyt, de az utcai égők szinte nappali világosságot adtak a szobának. Később két lány jelentkezett, hogy szeretnének meginni egy pohár vizet. A nagyobbik azt mondta, lehet, szerezzenek valahol egy edényt, és hozzanak be elég vizet a szobába, mert többé nem mehetnek ki. A kicsi és a két lány elindult. Valahol találtak egy üres demizsont. A lányok szerettek volna bemenni a szobájukba is tiszta fehérneműért. A kicsi nem engedte be őket. Megtöltötték az üveget vízzel, és elindultak vissza a szobába. A hátuk mögött hirtelen zaj hallatszott. A kicsi hátranézett: a folyosó végén két rendőr... Megindult rohanvást vissza a szobába. Arra még volt ideje, hogy az egyik lányt elkapja, és maga mögött húzva, annak testével fedezte a visszavonulását. Nagy csattanással vágta ki az ajtót, szinte beestek a szoba közepére. A másik lány is vissza akart menni... De őt a folyosó kanyarulatában elkapta egy kéz. - Engedjen! - visította -, ha nem megyek vissza, kivégeznek helyettem valakit! - Hiába rugdalózott, egyik kéz a másiknak adta. És máris lent volt a földszinten. Ott egy rendőrkocsiba tuszkolták. Az őrsön a szobában már ott volt az a négy lány is. Őket már faggatták a rendőrök. Bent a szobában felélénkült minden! A lányok szorosan egymás mellett az ágyon, a fiúk a szoba közepén a fegyvereikkel. Kívülről semmi zaj. - Pedig már itt vannak! - mondta a kicsi. Jó ideig vártak még. Se lépések, se kopogás, se hang. De vajon miért? Sehonnan semmi jel. Akkor a kicsi végigdőlt az ágyon, és hirtelen el is aludt. A nagyobbik a géppisztollyal a kezében le-fel járkált a szobában. - Aki megmozdul, aki valami olyat tesz, amivel őket segítené, lelövöm! - mondta. Senki nem tett semmit. Aztán hirtelen kintről valaki egymás után többször nagy erővel belerúgott az ajtóba! - Nyissátok ki! Azonnal nyissátok ki! Szaros stricik! Adjátok meg magatokat! A nagyobbik az első hangra az ajtó elé ugrott, és kilőtt egy rövid sorozatot. Az első lövésre felébredt a kicsi is, az ajtó felé rohant, és ő is lőtt. Hogy kint a folyosón a lövedék senkit nem ért, az valóságos csoda volt. Az egyik rendőrt - aki az első lövés pillanatában legközelebb állt az ajtóhoz - társa rántotta el onnan, miután ő maga hirtelen lefeküdt a folyosó kövére. A lányok ordítozva, visongva rohantak a szoba sarkába, egy ágy mögé. Arra gondoltak, hogy ha a rendőrök betörik az ajtót, mindnyájan meghalhatnak. Vagy a rendőrök golyóitól, vagy - ha már választásuk nem lesz - a fiúk fordíthatják rájuk a fegyvert. Aztán hirtelen elcsendesedett minden ... - Átestünk a tűzkeresztségen! - mondta később a kicsi. Zavarában, idegességében egy negyedórát is beszélt, összevissza mindenről. Se a nagyobbik, se a lányok nem szóltak bele. 4. Holnap nem lesz tanítás! Ekkor már elmúlt éjfél. Egyik-másik lánynak majd leragadt a szeme. De a nagy határozottan kijelentette, hogy nem alhat senki. - Egy már biztos! - mondta valamelyik lány. - Holnap nekünk nem lesz tanítás . . .! - Nem holnap, hanem ma. Mert már ma van! - Csakugyan elmúlt éjfél - mondta a kicsi. - És még jóformán nem történt semmi... Nyugodt, szinte barátságos volt ekkor a hangulat. Ha a két fegyver nincs az asztalon, senki nem gondolhatott volna rosszra. De a helyzet egyre nehezebbé vált. Már a WC-re se engedtek ki senkit. Hiába akkora odakint a csend, nyilvánvaló volt, az utca, a ház, a folyosó már tele van rendőrökkel. Olykor a fiúk odaküldtek egy-egy lányt az ablakhoz, nézzen ki, mondja el, mit lát. Nem lehetett látni semmi különöset. Ritkán egy-egy személykocsi húzott el az úton, olykor teherautók is. De azt, hogy az épületet körülvették volna, egyik lány sem jelentette. Aggasztotta a fiúkat a csend. Nagyobb lármát vártak, gyorsan pergő eseményeket reméltek. Azt, hogy az elszökött lányok felvernek mindenkit. Meglehet, hogy csak két rendőr tud még az egész dologról. Az a kettő, akit a folyosón látott a kicsi. Meglehet, hogy azok csak a rendőrjárőrök voltak. Nekik szólhattak a lányok. Azok jöttek be, és lehetséges, hogy már el is mentek ... Mindegy, egyszer úgyis elkezdődik a vásár ... Néha kialakult egy kis beszélgetés. - Kár értetek - mondta az egyik lány -, fel fognak kötni benneteket. Lógni fogtok mind a ketten! Megint a kicsi beszélt többet. - Hülyeség! Lógni nem fogunk,az biztos! Majd észrevesszük, ha már csak két töltényünk maradt! Úgy látszik, ti még mindig nem hisztek semmit. Itt csak egy dolog történhet. Vagyis jobban mondva kettő ... - Mi az az egy dolog, és mi a kettő? - kérdezte egy lány. Az egyik: győzelem! a másik: halál! Harmadik eset itt nincs. Ez a mérkőzés nem háromesélyes! Erre legyetek felkészülve. A lányok akkor este érkeztek meg a karácsonyi szünetről. Volt, aki innivalót hozott magával. Azt most kipakolta az asztalra. Evett mindenki. Ettek a fiúk is. - Mi lesz, ha megint ki kell menni valamelyikünknek? - Választhatsz! - mondta a nagyobbik. - Vagy leülsz itt a szoba közepén, vagy kitartod a fenekedet az ablakon ... Nem válaszolt rá senki. Egy lány arra az ágyra ült le, amelyiket a kicsi jelölt meg magának, a fiú odament, ránézett a lányra, felállította, és ahogy csak bírt, belerúgott a fenekébe. - Te süket vagy? Nem hallottad, mit mondtam az előbb? A lány nem szólt vissza, nem védekezett. Nagyon szégyellte magát, elhúzódott a sarokba. Mind a két fiút egyre jobban bántotta a nagy csend. Miért nem történik már valami? Pedig történt. Igazán nem lehet mondani, hogy odakint megállt volna az élet! Ekkorra már a rendőrkapitány is a folyosón volt. Megállt az ajtó előtt, nem szólt, majd lábujjhegyen visszament a folyosó végére. Ismerte a fiúkat, ismerte az édesapjukat is. Mielőtt elindult volna a kapitányságról, felhívta a megyét... - Le kell őket fegyverezni! -jött a válasz. - Lefegyverezni mindkettőt! Szép szóval, ígéretekkel, ha kell fenyegetéssel, de mielőbb ki a kezükből a fegyvert! Még sötét volt, amikor elszánta magát. Egy gyors mozdulattal az ajtó elé lépett. - Fiúk, én vagyok! Én vagyok, halljátok-e? - Mondta mind a két fiúnak a nevét. - Ne hülyéskedjetek! Dobjátok el a fegyvert. Gyertek ki! Vagy engedjetek be! Nem lesz semmi bajotok! Megígérem ... A lányok is hallottak mindent. Egyik-másik énekelni szeretett volna örömében. - Hallottátok? Nem lesz semmi baj! - mondta egy lány. A fiúk is a nevén szólították a rendőrkapitányt: - Úgy tegyen még egy lépést - mondta a nagyobbik -, hogy maga kapja az első sorozatot. A másodikat meg a lányok. Tessék, nyisson be. - A szoba közepén állt, a géppisztolyt kézben tartva. - Tessék, jöjjön hát, ha akar! Fogjon el bennünket! Tartóztasson le! Minden felelősség a magáé... .. A kapitány nem ment be. 5. Aludj édes, álmodjál... A lányokat szinte egyszerre fogta el az álmosság. Aki lehunyta a szemét, és eldőlt, azt vagy a kicsi, vagy a nagyobbik bökte meg, ütötte oldalba, rázta fel. Közben folyton kiáltoztak. - Ne aludj! Ne aludjatok! Értetted, hogy mit mondtam? Ha kapsz egy pofont, akkor meg az lesz a bajod! Aki elalszik, megrugdossuk ... Nem fogták fel a lányok, hogy miért nem alhatnak egy keveset. Az érthető, hogy ők ketten nem akarnak elaludni! De hogy senkit nem hagynak, egy pillanatra sem? A szobában hirtelen sötétség lett. Egyszerre, váratlanul odakint elaludtak az utcai égők. Pedig még nem világosodott. Akármennyire is féltek a lányok, úgy, ültükben, mégis elszenderedtek. Rettenetes volt felébredni. Újra végiggondolni a helyzetet, józanul, tiszta fejjel! De ez csakugyan nem tréfa! Ezek biztos, hogy lőni fognak, ha kell. Nekik éppen annyira olcsó a saját életük, mint másoké. Egyszer váratlanul a nagyobbik odalépett az egyik negyedikes lányhoz. Halkan beszélgetni kezdett vele. - Emlékszel még rám? - Persze! - És hogy emlékszel? - Ugyan! Hogy emlékeznék? Miért kérdezed? Hisz tudod ... - Menj oda a sarokba, és ha akarsz, alhatsz! - Nem akarok aludni. Én is kibírom azt, amit a többiek! - Ha másképp emlékeznél rám, akkor meglehet, mi most nem lennénk itt. És persze, ti se ... - Jó vicc - mondta a lány -, én vagyok a felelős mindenért! Majd a rendőrségen is kenj rám mindent! - A rendőrségen? Miféle rendőrségen? Ja, értem .. ..De úgy látszik, te még mindig nem értesz semmit. Mi nem kerülhetünk a rendőrség kezébe. Ezt komolyan mondom ... Csak neked. Hidd el... - Elhiszem! - mondta a lány. - Félsz? - kérdezte a fiú. - Félek! Éppen úgy félek én is, mint a többiek. - Ne félj! - Nem akarom, hogy kivételezz Velem! Bánj velem úgy, mint a többi lánnyal. Ez az egyetlen kérésem hozzád ... - Nem fogom teljesíteni! - Gondolhattam volna! - Miből? - Abból, hogy ismerlek! - Gyűlölsz? - Igen. - Meg is tudnál ölni? - A gyűlölet meg a gyilkosság, az kettő! - Szerinted van itt a lányok között olyan, aki megölne bennünket? - Kérdezd meg a lányokat! A többiek csak azt látták, hogy ők ketten, behúzódva oldalt az ablak mélyedésébe, halkan beszélgetnek. De hogy miről? Még csak nem is sejtette senki... - Mit kérdezett, mit mondott, mit ígért? - suttogták a többiek, amikor visszament közéjük. A fiú meg maga elé tartva a géppisztolyát, leült egy székre az asztal mellé. Szembe az ajtóval. Mind a két lábát feltette az asztalra. A kisebbik a maga ágyán feküdt hanyatt. Már nem ordítoztak olyan erélyesen az alvókra. A lányok eldőltek, egymásra támaszkodtak, úgy aludtak néhány percet, újra meg újra felriadva. Az az ágy, amelyiken a kicsi feküdt, külön állt. De az is emeletes volt, felül rajta senki. A lány másodikos volt, alacsony, talán egy kicsit kövér is. Szebb volt az átlagnál. Felállt, és odament ahhoz az ágyhoz, amelyiken a fiú feküdt. Leült az ágy szélére. Ezért egy másik lány az előbb jókora rúgást kapott. Ő nem. A fiú felült, és a hátát az ágy párnájának támasztotta. Ők is ismerték egymást. De nem beszéltek még soha. Presszóban, utcán, moziban találkoztak. Hosszan, hosszan néztek mindig egymásra. Egyszer, egy mozielőadás alatt, ahányszor csak világos lett a nézőtér, a lány mindig észrevette, a fiú nem is a filmet nézi, hanem őt. Azt, amit itt az ágyon ülve, fekve beszéltek suttogva - nem hallhatta más. - Azt tudod - mondta a fiú önmagának is váratlanul -, hogy én szerelmes vagyok beléd! - Én is! - felelte a lány. A fiú szinte beleszédült. Ez volt az első pillanat, amikor szétfutott az agyában a gondolat: nem kellett volna idejönni! El kellene innen menniük. A bátyja talált ki mindent. De ha ő nem vállalta volna, egyedül nem jön, az biztos. És ő most hogy hagyja itt? Nem, erről szó se lehet! - Mit szólsz hozzá? - kérdezte a lányt. - Mihez? - Hát hogy itt vagyunk ... Te is, én is, valamennyien! - Nem valami klassz - mondta a lány. - Kell, hogy sikerüljön! Ha nekem sikerül, neked is sikerülni fog minden! Nem fontos neked sem hazajönnöd ... - És ezt csak így mondod? - Beszélhetünk róla részletesen is. Én magam akarok odakint élni. A bátyámmal még egy országban sem maradok. Ő úgyis elmegy Amerikába. Én valószínű Nyugatnémetbe megyek. Egészen közel ültek egymáshoz. Az ágytakarót magukra terítették. A nagyobbik csak az ajtót nézte, kitartóan, mereven. Ők egyre feljebb húzták magukon a takarót. Beborították vele az arcukat, a fejüket is. A lányok majd mind aludtak, de ha figyelnek, se láttak volna oda, a szoba másik végébe. Még mindig sötét volt odakint. Ahogy betakarták magukat, a fiú megcsókolta a lányt. És ő habozás nélkül visszacsókolta. - Nagyon szeretlek! - mondta a fiú. - Én is nagyon szeretlek! - mondta a lány. Sokáig, forrón csókolóztak. Mintha már nagyon sokszor tették volna ezt együtt. Szorosan átölelték egymást. Hirtelen óriási csattanás hallatszott kívülről. A fiúk pillanatok alatt a szoba közepére ugrottak, és rászegezték fegyvereiket az ajtóra. Odakint vagy elesett valaki a sötétben, vagy valamelyik rendőr elejthette a géppisztolyát, mert további zaj nem hallatszott. Még léptek se ... A nagyobbik arra gondolt: mi lesz, ha hirtelen betörik az ajtó mindkét szárnyát? - Lőni fogok! Lőni az utolsó töltényig. Itt már nincs más. Már az eddigiekért is adhatnak tíz évet! 6. A hírnök megy, a hírnök jön Nagy csend következett ezután. Iszonyatos nagy és hosszú csend. Odakint még egy szemernyit sem derengett, de a villanyoszlopokon újra meggyulladtak az égők. Megint világos volt a szobában. A nagyobbik kivette a géppisztolyából a töltényeket, ráfogta a fegyvert a lányokra, úgy csattogtatott. - Ti még az üres fegyvertől is féltek - mondta. - Mi lesz, ha lövésekre kerül a sor? - Mindegyik lányra külön-külön ráfogta a fegyvert, célba vette, csattintott, aztán a következőt is megcélozta. A lányok elhasználták az utolsó csomag vattát is. Akkorra már majd mindegyikük menstruált. Széttéptek egy lepedőt, azt használták. Odamentek a sarokba, egy emeletes ágy mögé. Valahonnan került egy nejlonzsák, abba dobálták bele a kenyér héját, a véres vattát és a lepedődarabokat is. - Nem lesz ez így jó - szólt a nagyobbik. - Sok már az a csend! Rámutatott egy lányra. A fehér arcú, barna hajú, szemrevaló lány harmadikos volt. Ő hálóingben jött át, itt kapott az egyik lánytól egy pulóvert. Egy kicsit szűk volt neki, a mellei nagyon erősen látszottak. Ezt ő is tudta, ezért mindig maga előtt tartotta a karját, összekulcsolva. - Ülj az asztalhoz, és írd, amit mondok! - Papírt és tollat tett a lány elé. - Kezdd! - mondta. - A megszólítás ... Frászt! Nem lesz semmi megszólítás. Majd éppen ezeket fogom én megszólítani...? Hülye hekusok. Kezdd már! A lány kezében remegett a toll. Talán harmadjára ha le tudta írni az első szót. - Ez olvashatatlan! Diktáld újra - mondta. A nagy türelmes volt. Megvárta, amíg a lány új papírt vesz elő. - Ne próbálkozzanak semmivel, mert az a lányok életébe kerül! Ez volt az első mondat. - Mi elszántuk magunkat, életre, halálra! Itt már nincsen visszaút! Teljesítsék a követeléseinket! - Mindig mondd, amit leírtál - szólt a nagyobbik. A lány mondta. A többiek figyeltek. - Ha a legcsekélyebb próbálkozást is megteszik, azonnal végzünk a lányokkal. És magunkkal is. Mindenért a rendőrség lesz a felelős! Hirtelen zaj hallatszott kintről. - Hé, fiúk, a mindenségeteket! Meggondoltátok már magatokat? Újra a rendőrkapitány volt. Most könnyed, vidám volt a hangja. Vajon mi ütött bele? Először még mintha egy koporsóból kiabált volna fel... A fiúk: ha te így, én is úgy ... hasonló hangon szóltak vissza. - Persze, már rég! - ezt a kicsi mondta. - Ha hiszi, ha nem, én már három éve! - tette hozzá a nagyobbik. - Becsületszavamat adom - folytatta a kapitány -, hogy ha megadjátok magatokat, hajatok szála sem fog görbülni! Egyszerre röhögött fel a szobában mindenki. Jó hangosan. Egyedül csak a nagy nem nevetett. A kopasz, borotvált feje bőre, le a nyakáig vörös lett. - Ne számoljon erre! - kiáltotta ki zavartan. Aztán valami nagyon sértőt akart mondani: - Küldjön ide valami normális embert. Vele akarok tárgyalni. Hülye rendőröknek nincs mit mondanunk! Szólt a lánynak, hogy folytatni akarja a diktálást. De a kicsi folytatta: - Az elhatározásunk visszavonhatatlan és végleges! - Ezt már mondtátok - szólt a lány. - Akkor írd azt, hogy most majd kiderül, vajon hülye-é minden rendőr. Megint odakintről hallatszottak a hangok. Még mindig a kapitányé. - Haha! - mondta vidáman -, azt hiszitek, hogy én nem tudom: hülye minden rendőr? Én is az vagyok! Hogy nem vágtalak fasírtnak benneteket! Amikor még lehetett volna. - Most megteheti... - szólt a kisebbik. - Maga van olyan fiú, hogy még egy sorozat után is azt csinál, amit akar! - Hé, halljátok, amit mondok? Figyeljetek ide! Hát azt tudjátok-é, hogy melyik állat hordja a hátán a nemiszervét? A rendőrló! Még ezt se tudjátok, kis hülyék? - De vajon maga tudja-e, hogy melyik állat hasonlít az emberhez leginkább? Na? A rendőr! A megszólalásig! Nagy röhögések hallatszottak kintről, és itt bent a lányok is vihogtak. Most nem aludt senki, ébren volt az egész társaság. - Nem érek rá - mondta halkan a nagyobbik -, folytatni akarom a diktálást. Ők odakint ráérnek, de én nem! Egy ideig aztán hallatszott még kintről mindenféle zaj, hangos beszéd, lépések a folyosó közepén, de hogy bentről semmi, amazok is elcsendesedtek. A nagyobbik folytatta. Újra őt figyelte minden lány. - írd, hogy fel vagyunk szerelve fegyverekkel, lőszerekkel rendesen. Meg hogy a fegyvereket használni is tudjuk! Meg hogy a követeléseink teljesítéséig élelmet és innivalót kérünk. De nehogy mérgezett legyen. Mert először úgyis a lányokkal kóstoltatjuk meg. Ekkorra már a szobában nem volt szinte semmi ennivaló. Idegességükben a lányok felfaltak mindent. És egy korty vizük se volt már. Először úgy tervezték, hogy kiküldenek két lányt vízért, és kijelölik azt a kettőt, akit ki fognak végezni, ha amazok nem jönnek vissza. De később ebből nem lett semmi. Pedig már mindenki nagyon szomjas volt. Egyik-másik lány nagyon vérzett. Már a második lepedőt is szétszaggatták. Megállapodtak a fiúkkal. Nem tesznek semmit, de akkor a nagyobbik meg ne vegye folyton célba őket, és ne csattogtassa rájuk a géppisztolyt. Mert az olyan rossz érzés. Teljesen kikészülnek ettől idegileg. Egy lány jelentkezett, hogy ő szívbeteg, hadd menjen át a szomszéd szobába a gyógyszereiért. Meg hoz a lányoknak is nyugtatót. Nem engedték ki. Mielőtt megvirradt volna, a két fiú különböző rendszabályokat hozott. Megtiltották, hogy a lányok egymás között sugdolózzanak, vagy bármi módon beszélgessenek. Aztán megint diktálás: Jöjjön ide a felsőbb hatóságoktól valaki, mert tárgyalni akarunk vele. De civil legyen az illető. Rendőrökkel nem állunk szóba. - Ezt a kicsi diktálta. - De nem arról akarunk tárgyalni, hogy megadjuk magunkat! Aki erre gondol, az ne is jöjjön ide. Teljesítsék a követeléseinket. - Ezt is írtam már - mondta a lány. - Nem baj, írd még egyszer! Ezt nem lehet eleget leírni. Azon kívül pedig ne okoskodj! Azt írd, amit mondok! Majd ha neked lesznek követeléseid, azt írsz, amit akarsz. Azután felolvastatták az eddig leírtakat. - Szerinted ezek most mit csinálnak odakint? - kérdezte a kicsi. -Mert hogy még mindig nagy a csend! Pedig akkor már igazán nem volt kint csend. A lányokat kihallgatták, mind az ötöt. Felköltötték a kollégium igazgatónőjét is, aki nem volt más, mint a rendőrkapitány felesége. így aztán szinte családi jellegűek voltak az első akciók. A nyomozók mind az öt lánynak szinte másodpercenként tették fel a kérdést: szerintetek rálőnének a fiúk a lányokra, ha úgy adódna a helyzet? Egyik lány azt mondta, hogy igen, a másik hogy nem! - Én azt hallottam - válaszolta az egyik lány -, hogy a nagyobbik mondta egyszer a kisebbiknek: Emberekre nem lövünk, csak rendőrökre ! - Majd megtanítom én kesztyűbe dudálni ezt a két mocskost! -mondta a kapitány. - Megvan! - csapott a homlokára. - Menjen be hozzájuk az apjuk, meg az édes jó anyukájuk. Fegyverezzék le a gyerekeiket ők. Ennyit igazán megtehetnek ... Nagyon sok mindent gondolt még a kapitány. De nem szólt egy szót se. Pedig de sok mondanivalója lett volna ... Az ajtó rése alatt kicsúszott papírt leghamarabb ő kapta el. Pedig legalább tíz kéz nyúlt utána egyszerre. Azonnali és gyors választ reméltek ott bent. De nem szólt kintről senki, egy szót se. - Hülyék vagytok! - mondta egy lány váratlanul. - Diktáltok itt összevissza mindent, kiadjátok a rendőrségnek, de még egy sort se írtatok arról, hogy tulajdonképpen mit is követeltek? Az ilyesmit pontokba szokták szedni! - Ez igaz! - szólt a nagyobbik. - Még egy levelet diktálok! 7. Követelések Ezt a levelet már nem előzte meg akkora készülődés. A lány is belejött az írásba, már nem remegett a keze. Papírt készített maga mellé bőven. A lányok azt hitték eddig, hogy a fiúk már előre elkészítették a követeléseik szövegét. Ők is tervezték ezt, de végül mégsem írtak le semmit. Féltek, hátha megtalálják náluk a leveleket. Pedig hányszor megbeszélték egymás között, mit kérnek a lányok szabadon engedéséért. Mégis, az első levélbe alig került ezekből valami. Ők is nagyon idegesek voltak. Most azonban írásba foglalnak mindent. Mindent, az utolsó szóig. Megint a nagyobbik kezdte: - Követeljük, hogy teljesítsék a követeléseinket. - Ez így elég hülyén hangzik - mondta a kicsi, de a nagyobbik nem figyelt rá, folytatta: - Követeljük, hogy déli tizenkét órára álljon egy busz a kollégium elé, vigyen bennünket a röptérre, ahol egy előkészített gép várjon bennünket. Teljes személyzettel! De csak egy sztyuardesz legyen! - Hogy kell ezt írni? - kérdezte a lány. - Úgy, ahogy mondom! A repülőgép menetirányát a helyszínen határozzuk meg! A lányok velünk jönnek. Ha minden rendben lesz, ők sértetlenül visszatérhetnek. - Követeljük továbbá, hogy hét géppisztolyt, valamint ahhoz való lőszereket hét tárral, és hét rendes pisztolyt szintén lőszerekkel adjanak be! - De a fegyvereket ellenőrizni fogjuk - szólt közbe a kicsi -, hogy működnek-e. Ezt is írd ... - Követeljük továbbá, hogy 30 darab kézigránátot bocsássanak a rendelkezésünkre. A kicsi megint közbeszólt: - De azokban nehogy fűrészpor legyen! - Húzd ki a hetet, írjál csak kettőt! - folytatta a nagyobbik. - Úgyis tudják, hogy nem heten vagyunk. A lányok ezt már kipofázták. Elég lesz két géppisztoly meg két rendes pisztoly. Folytatom: Követeljük, hogy bocsássanak rendelkezésünkre egymillió dollárt készpénzben! - Hűha - csodálkoztak a lányok -, ne hülyéskedjetek, egymillió dollár készpénzben Magyarországon nincs is. - De van! - mondta a kicsi. - Biztos forrásból tudom, hogy van! - Ha nincs, szerezzenek! - Rendeljék meg valahol. Szállíttassák ide repülővel. Vagy helikopteren. Telefonáljanak, telexezzenek. - Ezeket is írjam? - kérdezte a lány. - Most már ne pofázzon bele senki a szövegembe - mondta a nagyobbik, és ellökdöste a lányokat az asztaltól. - Pedig ezt a követelést nem fogják teljesíteni! Nem tudják! - Akkor ti itt szépen, sorban meg fogtok dögleni. Ezt én mondom! - És az nem zavar, hogy téged meg felakasztanak? - Aki még egyszer pofázik, lelövöm. Értettük? Folytasd! - Kérünk négyszázezer nyugatnémet márkát. Négyszázezer svájci frankot és négyszázezer svéd koronát! Ne izguljatok. A pénzből nektek is fogunk adni. Tíz százaléka a tietek. Ezt megígérem! És a pénzhez papírokat is kérünk. írd ezt is, pontosan: A papíron az álljon, hogy mi ezt a pénzt nem loptuk, és hogy ezt a magyar állam bocsátotta a rendelkezésünkre. Ezt az igazolást az ország két első embere írja alá! Más aláírást nem fogadunk el. - Legalább ti is világot láttok! - fordult a nagy a lányokhoz. - Szétnéztek Európában. Úgyse láttatok még semmit a világból. A pénzeteket arra költitek, amire akarjátok. Olyan cuccokat vehettek magatoknak, amilyenek még sose voltak rajtatok. És mindenkinek hozhattok még ezt, azt. Futja majd a pénzetekből rendesen. Ha egyszer megígértem, állom is a szavam. Persze, az is lehet, hogy itt lövöldözlek benneteket halomra. Na, mit írjunk még? - Azt - mondta a kicsi -, hogy déli tizenkét óráig kezdjék meg a követeléseink teljesítését. - Úgy van! Amennyiben a követeléseinket pontosan déli tizenkét óráig nem teljesítik, a lányok felét ki fogjuk végezni! A kivégzéseket tizenkét óra tizenhat perckor kezdjük el. Akkor újra várunk egy fél órát. Ha akkor sem teljesítik a követeléseinket, folytatódnak a kivégzések! Akkor a megmaradt lányok felét végezzük ki. Aláírás nem kell - mondta -, ebből érthetnek aláírás nélkül is. A papírokat összehajtogatva megint az ajtó alá csúsztatták. Egy másodpercnyi idő sem telt el, kívülre húzták a levelet. - Nocsak! Milyen éberek az urak! Ki hinné ezekről a hülye hekusokról, hogy ilyen gyors a mozgásuk. Úgy tesznek, mintha kettőig se tudnának számolni. Mintha egy se lenne ott kívül az ajtón. Aztán fogadom, vannak legalább húszan! Most azonnal válaszoltak a levélre. Egy ismeretlen férfihang. Komolyan, megfontoltan, nyugodtan. Félreérthetetlen volt minden szava. Alighogy megszólalt, a kicsi mondta is: ez nem helyi káder ... Ez már valahonnan érkezett. - Figyeljenek ide, fiúk! A kéréseiket nem tudjuk teljesíteni! - Küldje ide azt, aki tudja! - kiáltotta a nagyobbik. - Nincs az országban olyan ember, akinek ez módjában állna! Értsék meg, teljes képtelenség, amit önök kérnek. Nincs a világon olyan hatalom, amelyik ezt teljesíthetné. Ezen a fiúk elgondolkoztak. Csakugyan, nem kértek-e túl sokat? Akiknek sikerült az ilyesmi, vajon azoknak hogyan sikerült? Meglehet, komolyan letették a névjegyüket a követeléseik mellé. Egy kéz, egy fül levágva, postai küldeményben. Vagy ami ennél is jelentékenyebb: egy-két halott. - Azt javaslom, hogy nyissák ki az ajtót. Dobják ki a fegyvereiket. Adják meg magukat. Nem ígérhetek ennél többet: ha teljesítik, amit kérek, emberségesek leszünk önökhöz! Nem ígérhetek többet. Engedjék szabadon a lányokat! - Takarodjanak el az ajtótól! Takarodjanak el, mert megint megy egy sorozat! Értik? Sorozat...! Jöjjön ide az, akivel lehet tárgyalni. Miért a leghülyébbeket küldik ide? Hangosan, magabiztosan beszélt a kicsi. De érzett minden szaván: megzavarta az az előbbi hang. Annak a fölényes nyugalma, a határozottsága ... - Ha neminyitják ki az ajtót, be fogjuk törni! Használni fogjuk a fegyvereinket! Értették, fiúk? Erre egyikük sem válaszolt. A lányokkal egy emeletes ágyat tolattak az ajtóhoz. Jó szorosan, úgy, hogy ha egy parányi résre is nyitják kívülről, az ajtó ütközzön az ágyakba. A nagyobbik megparancsolta, hogy nyolc lány menjen fel az emeletes ágyra. Ott sorban üljenek le, lelógatva a lábukat. A többiek meg csak az alsó ágyra ülhetnek. A lányok felkapaszkodtak, elfoglalták odafent a helyüket. - Ez borzasztó - mondta a fenti lányok közül egy -, ez rettenetes, hogy nem lehet pisilni. A két fiú úgy tett, mintha nem hallott volna semmit. Amikor már mindenki elhelyezkedett, elfészkelődött, a kicsi lépett az ajtóhoz. - Hé, te nagypofájú! Hé, te nagy segg! Lehet betörni! Lehet rohamozni! Lehet belőni az ajtón. Nyolc lány van az ajtó előtt az ágyon. Na, mi lesz? Se roham, se betörés, se semmi? Elhallgatott, várta, hogy kívülről valaki visszaszól. Senki, egyetlen hangot. - Megszeppentek egy kicsit - intett az ajtó felé a nagyobbik. - Hülyék, hülyék, ez biztos, de azért nagy nehezen mégis felfogják: nem tehetnek mást, teljesítik a követeléseinket. Egyelőre még nem, az biztos. - A lányoknak mondta: Délnél előbb normális fej nem várható a tárgyalásokra. Az a lány ott fent megint megszólalt. - Jézusom, és addig nekünk nem lehet pisilni? Később egyik-másik lány leszállhatott az emeletes ágyról. De csak akkor, ha engedélyt kapott rá. És csak úgy, ha a lentiek közül egyvalaki felment a helyére. Az a lány, akivel a nagyobbik beszélgetett, egyszer se kéredzkedett le. A másik, aki a kicsivel volt az ágyon, lent maradt. Ő meg egyszer sem vállalkozott arra, hogy felül valamelyik lány helyett. Újra elfogta - majd mindegyiket - az álmosság. 8. A lányok, a lányok... Mindenkit nagyon zavart, hogy vérzik. És most már se vatta, se lepedőcsíkok. Ezt borzasztó volt elviselni. Az a nejlonzsák már félig megtelt. És víz sehol egy korty. A halk beszélgetés, a suttogás újra kezdődött. Bár nemrég a nagyobbik szigorúan megtiltotta, de aki beszélgetett, azzal most nem csinált semmit. így aztán egy idő után mindenki mondhatott valamit a szomszédjának. A fiúk csak ahhoz ragaszkodtak következetesen, hogy fent az ágy tetején - meg alul is - minél több lány legyen. Arról beszélgettek egymás között, hogy minden lehetetlen. Az is, hogy a rendőrség ne teljesítse a fiúk követelését. De az is, hogy teljesítse ... Most már egyetlen lány se volt, aki kételkedett volna benne: nagyon is komoly a helyzet, sőt borzalmas! Mert ezek lőni fognak, az biztos. Mit lehetne velük csinálni? A fegyver majd mindig a kezükben. Ha le is teszik, mindig úgy helyezik el, hogy ha a lányok közül valaki fel akarná venni, mindig ők érhessék el hamarabb. Meg aztán volt még egy nagy baj. Azok most még nincsenek élesre töltve. így mondták a fiúk. Azokkal még csinálni kell valamit, hogy lőni lehessen velük. Ezt a fiúk meg tudják tenni, de ők nem. Úgy hogy a fegyver csak a fiúkat segítheti. Most már az ajtónak rohanni is késő. Amíg még lehetett volna, nem próbálta meg senki. Mire elhúzzák az ágyat, mire kinyitnák az ajtót... - Istenem, milyen hülyék voltunk - gondolták sokan. - Nem kellett volna bejönni ebbe a szobába! Nem kellett volna visszajönni a WC-ből. Bezárkózni oda belülről. Hogy törték volna be az ajtókat? És az az oldalsó bejárat. Az még akkor szabad volt. Mindegyiküket az elszalasztott lehetőségek izgatták. Más lett volna, ha már a kezdet kezdetén sincs semmi lehetőség. De annyi mindent meg lehetett volna ragadni! s Ez őrjíti meg itt az embert. Meg ez a bizonytalanság. Történjen bármi, csak történjen már. De semmi, semmi. Csak itt kell ülni az ágyon! Akik ebben a szobában laktak, azok kicserélték a fehérneműjüket. Adtak kölcsön a többieknek is. Ekkorra már elosztották egymás között a ruháikat, aki hálóingben volt, levetette, nadrágot húzott magára. Az a lány is, aki a kisebbikkel beszélt. Nem mondta senkinek, miről suttogtak ők ott ketten. Nem is kérdezték tőle. A másik lány, ő beszélt, hogy nagyon is biztos benne, őt fogják először agyonlőni! Arra is kért két lányt, hogy ha a nagyobbik megint beszélni akar vele, ne hagyják őt egyedül. Egy lány azt mondta: hülye vagy, tegyél úgy, mintha benne lennél mindenben. Verd át... Vagy próbálj a lelkére beszélni. Hátha sikerül, hátha jobb belátásra tudnád bírni. Éppen a nagyobbikról beszéltek fent az ágyon a lányok, amikor ő váratlanul felállt az asztaltól. Mindenki azt hitte, hogy odamegy az ajtó elé és kikiált valamit. Vagy a lányoknak oszt valamilyen új parancsot. Nem, nemfSzólt egy szót se. Ő sokkal kevesebbet beszélt, mint a kicsi. Annak alig állt be a szája. Mindig hencegett. Nagyon is magabiztos akart lenni. Játszotta az elszántat, a kérlelhetetlent. De a lányok látták rajta: remeg. Éppen ezt találták benne nagyon veszélyesnek, hamarabb megijed, mint a nagyobbik. Nem bosszúból, hanem félelemből fog lőni. Akkor is, amikor az ajtóba lőttek: a nagy megfontoltan, számításból. A kicsi ahogy felébredt, összerázkódott, és azonnal lőtt... A nagyobbik előkotort a szürke irattáskából egy kést, fogta, és levágta vele a géppisztolyáról a szíjat. Senki nem tudta, miért tette. Hanem később a szíjjal többször az asztalra vágott. - Ezzel kap, aki túl sokat pofázik. Aki engedély nélkül leszáll az ágyról. Aki bármivel is megpróbálkozik, hogy kiszökjön. Verte a szíjjal az asztallapot. Várták, hogy valakin kipróbálja. Nem bántott senkit. - És arra nem gondoltok - mondta egy lány -, hogy mi lesz, ha az idegeink felmondják a szolgálatot? Ha öntudatlanul is tesz közülünk valaki valamit? Amiért nem felelős? Ha nem a saját jól megfontolt akaratából cselekszik? Ha ... A kisebbik fojtotta bele a szót. Azóta, hogy ott ült az ágyon azzal a lánnyal, a fejük búbjáig betakarózva, azóta közel sem ment hozzá. A lány se kereste az alkalmat. Titokzatos volt. Mosolygott, nevetgélt, mintha nem venne komolyan semmit. Ő nem vigyázott rá, hogy ne legyen szem előtt. - Az titeket nem érdekel - mondta egy lány -, hogy egyszerűen szomjan fogunk dögleni? - És az se, hogy perceken belül ki kell mennem ... Ki kell mennem, értsétek meg. Ki kell, hogy engedjetek! Borzalmas, hogy nem mehetek ki. - Elkezdett hangosan sírni... - A fene egye meg a pofátokat! Rohadt, büdös, mocskos stricik. Szórta rájuk az átkokat, közben hangosan visítozott, sírt, zokogott. Senki se csodálkozott volna, ha leugrik az ágyról, és nekiront valamelyik fiúnak. A lányok csitították le. Egyik fiú sem szólt rá, amikor hanyatt dőlve - lelógatva a lábait - végigfeküdt az ágyon. - Nincs öntudatánál. Bepisilt - mondták a többiek. A fiúk úgy tettek, mintha nem hallottak volna egy szót se. Később a lány ruhát váltott, megtörölközött, és visszaült az emeletes ágyra a többiek közé. Már egyikük sem gondolt rá: milyen remek dolog, ma nem vesznek részt az órákon. - Mit fogtok csinálni a hulláinkkal? - kérdezte egy lány. - A hullákat kidobjuk az ablakon - felelte készségesen a kicsi. -Legalább majd észreveszik odakint, és észhez térnek, hogy itt nincs mese! Komolyan beszélnek? Vajon komolyan is gondolják-é, amit mondanak? Egész biztos ... - Vajon mi van a többiekkel? - kérdezte hangosan egy lány. Arra az ötre gondolt, akiknek sikerült megmenekülni. El se tudták képzelni, hogy mi történhetett velük. Nem hoztak segítséget. Pedig azt remélték, hogy amint kiszabadultak, percek alatt itt lesznek a rendőrök, és akkor ennek az egésznek vége. Dehogy gondoltak ők arra, hogy az őrsön a rendőrök annak a négy lánynak nem hitték egy szavát se, azt gondolták, hogy valamilyen vasárnap esti házibuliról jönnek, beszeszeltek, és most szórakozni akarnak egy kicsit. Csak hosszas unszolásra állt rá az ügyeletes tiszt, hogy ad melléjük két járőrt, azzal visszamehetnek a kollégiumba. - Meg fogunk halni - mondta az alsó ágyon egy lány. Olyan csendesen, nyugodtan, halkan és határozottan mondta, mintha valami megcáfolhatatlan igazságot nyilatkoztatna ki. - Majd meglátjátok. Az ablak felől zaj hallatszott. Mindkét fiú arrafelé figyelt. Aztán amilyen váratlanul jött a zaj, olyan hamar meg is szűnt. De attól kezdve a fiúk már nemcsak az ajtóra figyeltek, hanem az ablakokra is. A szoba közepéről az asztalt eltolták a fal mellé. így onnan egyszerre szemmel lehetett tartani az ajtót és az ablakot is. Ekkorra már egy keveset mindenki aludt közülük. A kicsi legalább egy órát, a lányok egymás után többször is - perceket. Csak a nagy, csak ő nem aludt még eddig egyetlen pillanatot se. Nem hunyta be a szemét, amikor az asztal mellett ült, feltett lábakkal. Attól, hogy egyszercsak ő is el fog aludni, a lányok nagyon sokat reméltek. Lehetetlen, hogy erre ne kerüljön sor. Ő is kijelölt magának egy alsó ágyat. Arra sem volt szabad ráülni senkinek. - Csakugyan, mi lesz - gondolták a lányok -, mit kellene csinálni, ha elalszik a nagyobbik? Vajon a kicsi könnyebben megadná magát? A nagy nem aludt el, egymás után szívta a cigarettákat. A kicsi egyszer sem gyújtott rá. Felállt, eszébe jutott valami. Szólt egy lánynak, hogy menjen az ablakhoz. Nézzen ki. - Mi a fene! - mondta a lány szinte magának. - Mégsem tétlenkednek odakint? Ehol, itt áll egy teherautó közvetlen az ablak alatt. Egy ponyvás kocsi! Mást nem látok. 9. Végre megvirrad Hirtelen virradt meg, a szobát józanító, nappali világosság árasztotta el. Senkinek nem volt még ilyen hosszú éjszakája. Egyszerre kiment az álmosság mindannyiuk szeméből. Mindenki mosdásra vágyott, egy forró teára, mintha ezzel egy csapásra megszűnne minden, ami itt körülvette őket. A fiúk arca az éjszaka megszürkült, fáradt, sárgásbarna lett. A lányok is hamuszürke arccal nézegették egymást. Ennyire csúnya lennék én is? - nézett egyik lány a másikra. - Gyerekek - mondta egy lány -, meg fogunk őrülni, ha nem jutunk vízhez! Egyenként mentek oda a sarokban lévő emeletes ágy mögé, és az odadobott pokrócokra, ruhadarabokra vizeltek. A fiúk elfordultak, ha a lányok közül odament valaki. Mindez azután történt, hogy az egyik lány megkérdezte a nagyobbikat. - Lennél szíves megmondani végre, hogy mit csináljunk? Ugyanaz volt a válasz, ami korábban: ott a szoba közepe, ha valakinek ez nem tetszik, tartsa ki a fenekét az ablakon ... Egy lány véletlenül az ablakhoz lépett. - Jézusom - kiáltott fel -, mennyi rendőr! Ezt nézzétek meg! Sokan az ablakhoz szaladtak: csakugyan, tele rendőrrel, katonákkal az egész tér. És rengeteg rendőrautó, meg mindenféle katonai jár mű. - Tankok is vannak? - kérdezte a kicsi. Aztán sorra beszámoltatták a lányokat, hogy mit látni odakint? Olyan részletesen kellett elmondjanak mindent, mintha a fiúknak még az is számítana: a park fáin milyen madár, melyik ágon ül? Még jóformán el sem mondtak a lányok mindent, amit az ablakból látni lehetett, amikor a kicsi váratlanul az ajtóhoz szaladt. Átbújt az emeletes ágy alatt, és közvetlenül az ajtó előtt elkezdett ordítozni:-, azonnal vigyék el azt a teherautót az ablak alól! - Öt percet adunk rá. Ha nem viszik el, le fogunk lőni két lányt. Nézem az órámat! Már csak négy és fél perc. A lányok várták, hogy amíg a kicsi az ajtó előtt ordítozik, a nagyobbik ki fogja választani a két lányt. De ő nem mozdult. - Már csak négy percük van! Kintről egyetlen hang, egyetlen mozdulat, semmi! A kicsi még erősebben rugdosta az ajtót. - Két és fél perc! Már csak kettő ... És akkor hangosan kikiáltott egy lány is: - Vigyék el az autót! Vigyék el! Nem hallják? Azt akarják, hogy megöljenek bennünket ezek a mocskos gazemberek? A nagyobbik felállt, a géppisztolyát az asztalon hagyta, és kezében a levágott szíjjal közeledett az ágy felé. Abban a pillanatban zaj hallatszott az ablak felől. Erőteljesen felbúgott a teherautó motorja. Az a ponyvás teherautó átment a park ellenkező sarkába. A nagy, anélkül hogy bárkit is megütött volna, visszament a helyére. - így kell ezekkel! - hetvenkedett a kicsi. - Ezek fogják teljesíteni minden kívánságunkat. Szépen, sorban, mindent. Ha megakad a menet: csú, csú, csú - pisztolyhangot utánzott -, akkor majd lendítünk rajta. Látszott, hogy elégedettek, és hogy a kocsi elmenetelét teljes sikernek tekintik. - Annyi ember van a téren - mondták a lányok -, mintha most volr na május elseje. Rendőrök, civilek, katonák, vegyesen. - A fiúk elveszetten hallgatták a lányok beszámolóját. - Már mindenről tudnak odakint mindent - mondta a kicsi. - Lehet, hogy a határozatot is meghozták a követeléseink teljesítéséről. Csak a technikai lebonyolítás van hátra. Döntse el mindenki, kint akar-é maradni, vagy hazajön. - A lányok ágya felé nézett. Aztán arra a lányra, akivel az éjszaka az ágyon ült. Az ő arca kedves volt, mosolygott most is, és a szemében sem látszott az a meggyötörtség, az a rettegés, ami a többiekében. Mindenki kapott egy kis reményt. Simán fog lezajlani az egész. Délre a repülőtéren lesznek, estig bárhova elviheti őket a gép. Holnap délre, de legkésőbb estére, újra itthon. 10. Ajtón innen, ajtón túl Egyforma kíváncsiság égetett mindenkit. Aki kint volt, azt szerette volna tudni, mi van idebent. Az ajtón innen meg: hogy vajon mi minden történhetett már kint. Egyáltalán: történt-e már valami? Az, hogy százával állnak az emberek a kollégium előtt, távolabb az utcán, az utcasarkokon, azt mutatta: közhírré tétettek az események. Az utcai forgalmat a környéken lezárta a rendőrség. Odabent nem tudták, hogy nemcsak ők nem vesznek részt ma a tanítási órákon, de a Város egyetlen diákja sem! Az első óra után minden gyereket hazaküldtek. A kollégisták a reggeli busszal elutaztak a városból, megvíve a hírt az egész környéknek. És vitték a hírt azok is, akik az éjszakai műszakjuk után utaztak haza buszon, vonaton. Egyetlen témája volt akkor reggel a városnak: mi történik odabent. Senki nem tudott semmit. Csak azok a lányok, akik hamar megszöktek. De ők is alig valamit. Hiszen, amíg bent voltak, addig szinte nem történt semmi. Bent a nagyobbik arról beszélt, hogy a rádió már egész biztos bemondott mindent. Mi már országosan is híres emberek vagyunk! Holnap az újságok. Magyarországon, Európában, az egész világon! - Politikai menedékjogot fogunk kérni! - mondta a kicsi. - És ezt egész biztos, meg is adják nekünk. Hisz mi szemben állunk az egész társadalmi rendszerrel! - Ha volna itt a szobában egy magyar címer - vette át a szót a nagyobbik -, úgy vágnám ki az ablakon, mint a taknyot! Ahhoz képest, hogy a benti állapotokról odakint jóformán semmit sem tudtak, mindenki nagyszerűen értesült mindenről. Ahány vonaton utazó ember, ahány hazafelé buszozó diák, annyi pontos és megbízható értesülés, annyi alapos és megcáfolhatatlan hír, annyi jól tájékozott szemtanú: hogy már szedik is össze a pénzt. Helikopter viszi őket a repülőtérre. Hogy a lányok is disszidálni akarnak. Sőt, ők hívták be a fiúkat a kollégiumba. Közös akció ez. A lányok nélkül az a két fiú még most is lent sétálna a kollégium előtt a parkban. És nem is két fiú van, hanem hét. Minden fiúra két lány jut. Aki nem hagyja magát, azt fogják lelőni leghamarabb. Kit szép szóval, kit erőszakkal, de már minden lánytt megfektettek a fiúk! Uramisten, mekkora dínomdánom lehetett ott. Meg még van is. Hogy miből marad ki az ember - mondta egyik-másik lány röhögve. Senki nem hitte, hogy odabent ilyesmiről még szó sem esett. Még csak próbálkozások sem történtek. Nemhogy erőszak... Ki gondolt volna rá: a magukat összepisilő, vérző lányokkal ugyan mit is kezdtek volna a fiúk? Maguk a lányok sem tudták, hányadán is álllnak? Mit tennének az erőszakkal szemben? Szinte mindegyikük járatlan, tapasztalatlan volt. A húsz közül háromnak vagy négynek volt dollga eddig fiúkkal. Akik bent maradtak, azok közül kettőnek. Gyerekek voltak ezek még. És nem is gondoltak ilyesmire. Sokkal kegyetlenebb, elviselhetetlenebb érzések gyötörték őket. A víz, a szomjúság, a vííz ... Egyiküknek, másikuknak annyi nedv nem volt a szájában, amiwel a száraz, kicserepesedett ajkát megnyálazhatta volna. Úgy érezték, nemcsak a szájukból, de az egész testükből elfogyott már az utolsó csepp víz is. Éhséget nem érzett senki. Csak a szomjúság volt elviselhetetlen! Órák óta nem ittak már, mégis folyton-folyvást pisilniük kellett. Átnedvesedve a pokróchalmaz, az odadobált rongyok, ruhák, már a parkettán is látszott a vizeletük nyoma. Nagyon szomjasak voltak a fiúk is. A kicsinek jutott eszébe hamarabb: elővette a szürke irattáskából a harapófogót, a kalapácsot, és a radiátoron megengedett egy csavart. A kilazult csavar mögül lassan folydogálni kezdett a víz. A lányok mire odavítték a demizsont, már egész jól folyt, jókora tócsa lett a radiátor alatt a parkettán. A víz nem volt meleg, csak langyos. Éjfél óta egyre hűlt, reggel már nem gyújtották be a kazánokat. Hamar elapadt a víz. Nem tudni, valahol elzárhatták-é, vagy éppen a fűtés hiánya miatt állt le a keringése. Az a víz rozsdás volt, mindenféle apró kis moszatok úszkáltak benne, mégis megitták mindet, az utolsó cseppig. Senki nem gondolt rá, hogy ettől a poshadt, rozsdával szennyecett víztől rosszul is lehetnek. A fiúk is teleitták magukat. Kint a folyosóról léptek zaja hallatszott. Beszéd is, de idebent senki sem hallotta tisztán, ki beszél és mit? Hülyék voltunk - mondta -, hogy nem hoztunk be magunkkal egy rádiót. Most minden órában hallgathatnánk a rólunk szóló híreket. Lehet, hogy már a Szabad Európa is bemondta ... - Nem baj! - szólt a kicsi. - A követeléseinkbe felvesszük, hogy adjanak be egy rádiót is ... A lányok meg azt gondolták, ez hülyeség, hiszen rövidesen történnie kell már valaminek! Akármilyen lassan is indulnak be a dolgok, de egy óra hosszánál tovább már nem tarthat az egész. Egy óra hosszánál tovább ők már úgyse bírják ki. Óráról órára változott a lányok hangulata. Most a mélyponton volt mindenki. Számolták a perceket, összeszedték magukban az erőt, hogy kibírják még azt a hátralévő egy órát... Többre úgysem futja már. - Úristen - mondta egy lány -, már több, mint tíz órája ... A nagyobbik felállt, és váratlan, gyors intézkedést tett: - Mindenki rakja le az óráját, ide az asztalra! " A lányok szó nélkül engedelmeskedtek. Az órákat a kisebbik söpörte össze egy kupacba, és tetejére dobott egy kék iskolaköpenyt. A kicsi úgy helyezkedett el a széken, hogy szembe üljön azzal a lánnyal. Ő, hátával az ágy vasrácsához támaszkodva állt. Sokáig, hosszan nézték egymást. Egyikük se szólt. Jó ideje már, hogy újra meg újra léptek hallatszottak a folyosóról. Egyszer aztán valaki kopogott is az ajtón. Nem lábbal, mint korábban. E kopogásra felriadtak mindnyájan. - Ki az? - kérdezte a kicsi. Egy női hang felelt. - Én vagyok! Én vagyok, az édesanyátok... 2. rész Mögöttük a múlt Egy választás története Erre a határmenti kisvárosra évekig nem figyelt senki. Létezett ez is úgy, ahogy a többi. Igaz, hogy itt nem aknásították el a határt, de valahogy a tudat alatt az élt: ide nem szabad, nem érdemes tervezni semmit! Nagyon frissek még ezek a határvonalak, talán nem is véglegesek? Ki tudja, mi hogy alakul, mi merre dől? Ha senki nem intézkedik semmiben, ha minden mozdulatlanul áll, nagy baj abból nem származhat. Még az 1919-es időkben sem tüntette ki magát a környék. A csapatok széthulltak, a front szétesett, mielőtt eddig ért volna. A város környékéhez nem fűződött egyetlen akkori nagyság hőstette sem. Nem úgy, mint egyik-másik közeli városéhoz. Az se tetszett többeknek, hogy túl sok itt a hagyomány, az emlék. Sok volt itt a rátartian okos polgár mindenkor. Megannyi utca, szobor, emlékmű, emlékoszlop, emléktábla a házak falán. Új világot ilyen helyen építeni, nem könnyű! Ezért aztán itt az új világ építése nem is volt olyan szorgos, mint másutt. Persze, ide is elérkezett volna az idők szele, ha egy szép napon nem robban egy botrány, amit senki nem várt, amire egyetlen városi polgár sem számított. Mégis bekövetkezett. Történt, hogy egy napon választási urnák elé járult a nép. Ment is minden szépen, a maga rendjén, ki erre szavazott, ki arra, mindenkiválogathatott kénye-kedve szerint a listán. Déltájt már le is lehetett volna zárni a szavazóurnákat. Igen ám, de mielőtt ez megtörtént volna, két zsúfolásig telt teherautó érkezett az egyik választási bizottsághoz, amelynek az elnöke egy idős tanító volt. Azzal jöttek, hogy ők is kívánnak szavazni. A tanító úr ismert a városban mindenkit. Csakhogy a között a kétautónyi szavazni kívánó választó polgár között egyetlen helybéli sem volt! Mégis mind azt mondta, hogy ők itt szavaznak, itt voksolnak, nekik ehhez joguk van ... A tanító úr felhívta a járási rendőrkapitányt. De mire az bejelentkezett, a két teherautónyi legénység jobbnak látta, ha nem vitatkozik! odébb állt az egész társaság - mondván - éppenséggel szavazhatnak ők másutt is! így történhetett meg aztán, hogy este összeszámlálva a szavazás eredményét, kiderült: itt az egyik párt annyi szavazatot sem kapott, ahány tagja volt. Még a tagok se szavaztak a saját pártjukra ... Ezt itt helyben tudomásul is vették, nem így azonban odafent. Az egyik nagyvezér valóságos dührohamot kapott. Mondják, tajtékozott a felháborodástól. Meg is ígérte: gondja lesz erre a társaságra! ígéretét beváltván, két nap múlva már nem ez a kisváros volt ama csorba megye székhelye, hanem egy másik: éppenséggel az, amelyik annak idején nagy teret adott hajdan volt atyánk vitézi tetteihez. Csakhogy kígyó nem felejti farka harapását... Attól kezdve helybeli ember itt sokra nem juthatott. Mindenféle székre, kanapéra, fotelbe idegen helyről hoztak alkalmas embert. És azoknak itt szinte minden szabad volt. És ez így szépen, évek alatt hagyománnyá vált. Aki itt fölé vagy alá ment a törvénynek, a szeme se rebbent, a haja szála sem görbült. így volt ez itt sokáig! 2. Első titkár születik Minden állóvíz megmozdul egyszer! Volt már itt idegenből jött vezető elég! Arra még nem érett meg az idő, hogy helybéli legyen a város első embere. így hát úgy gondolták, se idegen, se ismerős! Hanem aki otthon is van, meg nincs is, aki nem ismeri a helyi összefonódásokat, de nem is ismeretlen előtte teljesen a város világa. Egy környékbeli tanítót találtak a legalkalmasabbnak. Itt született, de nem itt élt. Értelmiségi is volt, meg nem is, mindent látott, de ha akarta, semmiről sem tudott... Persze, a régi bútort sem lehet eldobni. A volt első titkárt gyorsan kinevezték egy régi üzem új igazgatójává. Olyan helyre, ahol sose járt, olyan szakma irányítására, amelyről azelőtt csak hallott, ha hallott. Régi bútor, új bútor? Mindenesetre ő igazgató elődjének a szobájába be se ment addig, amíg ott ki nem cseréltek mindent. Százhetvenezerbe kerültek az új bútorok. Hanem az új vezér ... az első titkár elvtárs ... aki igazán jó beszédes ember volt. De itt pár nap alatt elszótlanodott. Hetekkel azután megváltozott a járásmódja is. Erősebbeket, határozottabbakat lépett azontúl. Megváltozott a feje tartása is. Az eddig kissé előre hajló nyakát jóval hátrább húzta. Mindig csak maga elé nézett. Tokát is eresztett rövidesen. Soha attól kezdve buszra nem szállt... Nem is tudni, mi lett a buszbérletével... Akit azelőtt tegezett, most nagy hangsúllyal lemagázta... Az új ember felesége is pedagógus volt. De attól a naptól kezdve soha többet a régi iskolájába nem lépett be. Erre nem is volt szükség, mert őt meg rövidesen tanulmányi felügyelőnek nevezték ki. Sokan csak lesték a városban: hol esznek ők ezentúl? Mert eddig a napközibe jártak. De attól fogva soha többé. A napköziből vitettek maguknak haza ebédet, vacsorát. Az ebédet úgy, hogy legyen belőle vacsora is. így született meg a város új első titkára akkoriban, szinte egyik napról a másikra ... Maga a város pedig? Becsülettel tudomásul vett mindent. Azt is, hogy új szelek fújnak, azt is, hogy olykor egy-egy régi áramlat is végigsöpör rajtuk. Állt a város a maga helyén, mint Sion hegye ... A régi nagy épületek üresen maradtak, mikor a megyei intézmények elköltöztek. Azokba új hivatalokat nem tervezett senki. Mégis, mi legyen velük? Gondolták, gyárakat kellene létesíteni. De hol van az az új gyár, amelyiknek megfelelnek a régi, rozoga épületek is? Akadtak ilyenek. Egy időben úgy látszott, ez a város sem alábbvaló már, mint a többi. Egyre zajosabb lett itt is az élet... Mozi, presszó, étterem ... Tele fiatalokkal. Akkorra alig akadt már család, amelyikből valaki is más vidékre járt volna el dolgozni. Klubok, diszkó, házibuli. Betört az új világ ... A várost megismerte az új első titkár. És a város is megismerte őt. Hozzáidomultak egymáshoz. Amiből ügyet kellett csináljon az új titkár, abból csinált. Amiből nem, abból nem. Amit észre kellett vegyen, észrevette. Amit nem, afelett szemet hunyt. Nagy víz lett a város ... El lehetett benne tűnni, még a ragadozóbb természetű halak is megfértek benne! 3. Akiknek mozgalmi múltjuk van Pál apostol azt mondta: aki püspökséget kíván, jó dolgot kíván. Akinek mozgalmi múltja van, nem feltétlen kell, hogy szégyellje azt! Még akkor sem, ha ez a múlt egy tehénszekéren indult el. Bizony nem könnyű leszállni egy tehénszekérről, elindulni valamerre, és eljutni valameddig! Mert az ember abban a bizonyos tarisznyában nemcsak a marsallbotot hurcolja, de a múltját is! Défosz-titkár volt, amikor megkapta a katonai behívóját. Nem örült, de nem is bántotta, hogy katonának kell álljon. Mit is sajnálhatott volna? Azt a fatengelyes szekeret, azt a két tehenet, azt a három hold földet? Meglesz az, akkor is, mire ő leszerel. Csakhogy nem szerelt le! Egy félév után tiszti iskolára vitték. Tanult reggeltől estig. Nehéz idők voltak azok. Mert bár tanulni nem szeretett, mégis helyt akart állni. A könyvektől megfájdult a feje, az olvasástól hascsikarást kapott. De mégis ment előre ... Mindent elfogadott, mindent tudomásul vett, mindig aszerint élt, cselekedett, ahogy azt tőle a katonai mivolta megkívánta. A parancsnokai szerették. Ő is szerette minden parancsnokát. Talán ezt is katonai törvénynek fogta fel. Addigi életének az volt a legszebb napja, amikor először utazott haza fiatal tisztként. Este elment a kocsmába, volt ott néhány szabadságos katona is. Azok, ahogy ő belépett, vigyázzba vágták magukat. Ő meg csak intett nekik: üljetek csak le, fiúk, igyatok nyugodtan! Kezet fogott mindegyikkel. Persze hogy tegezte őket. De azok őt nem. Csak hadnagy elvtárs, hadnagy elvtárs... Ettől szebbet, nagyobb boldogságot addig még nem érzett soha ... Ivott a fiúkkal. Ivott a falusi emberekkel is. Másnap azt beszélték a faluban, hogy nagy ember lett, katona, hadnagy, de ő mégse olyan, mint más. Szeretett volna akkor este nagyon sokat inni, de tartóztatta magát. Hazafelé menet tisztán, józanul tudott végiggondolni mindent. Vele valami egészen nagy dolog történt! Talán még annál is több, mint amit ő gondol .. . Nagyon nagy dologba került. Ha erre ő vigyáz, benne maradhat végig, amíg csak él! Nem tudta pontosan megfogalmazni magának, mi az, aminek ő a birtokosa lett. Később, jóval később igen. Akkor már ki is mondta: én a hatalom részese vagyok! Nekem az emberek fölött hatalmam van. És ez olyan jó érzés. Rendelkezni valakikkel. Akik azt teszik, amit ő mond, amit ő kíván, amit ő megparancsol nekik. Jól érezte magát a helyzetében! Másodszor - mint tiszt - csakis ezért ment haza: érezni azokat az érzéseket, amelyekről eddig sose tudott. De most felfogja; szinte ki is tudná tapintani: lett valaki, szava van, tőle emberek tartanak. Az teljesen mindegy, hogy ki, miért... Két megállója volt a falunak. Egyik a rendes vasúti állomás, másik a később létesített feltételes megálló, a falu túlsó végén. Ott se váltó, se kitérő, csak egy vasúti kocsi a sínek mellett. Egy percre, ha megállt a vonat. Nagyon korán ment ki a megállóba. Csak egy lány volt még ott, aki szintén a vonatra várt. Ismerték egymást. Együtt szálltak fel. Le is. Az a lány valamiféle tanfolyamra ment, éppen oda, ahol akkor ő szolgált. Nem voltak szerelmesek. Mégis találkoztak minden nap. Szükségük volt egymásra. A lány maga se tudta miért, nem tiltakozott. Először arra gondolt, hogy mégis csak végig kellene játssza a faluhelyt szokásos tiltakozásokat. De aztán nem játszott végig semmit. És ez így volt jó. Mindketten természetesnek vettek mindent. Megszokták egymást. Egy év sem telt el a találkozásuk óta, mikor megesküdtek. A parancsnokságnak nem volt semmi ellenvetése. A menyasszony is párttag volt. Később sok helyen teljesített szolgálatot. Nem zavarta őket, hogy időről időre költözködniük kellett. Mindenütt legalább két szobás lakásuk volt. Néha ott hagyták a bútoraikat, eladták, az új helyen vettek másikat. Ahol ő szolgált, a fiatalasszony mindig kapott állást. Valamikor a községházán dolgozott, mint írnok. Előbb a főjegyző írnoka volt, aztán a tanácsok megalakulása után az elnök mellé került. Ha nem megy férjhez, ő lett volna a tanácstitkár. Ezért is küldték tanfolyamra. Egyszer az asszony gondolt egy merészet. Azt, hogy ő leérettségizik. Akkor a férje már főhadnagy volt. Sikerült. A férje is ott volt az érettségi banketten. Egy kicsit többet ivott a kelleténél. De nagy botrány nem volt, csak hangosabban beszélt, mint más, és többször hivatkozott arra, hogy ő egy meghatározott hatalom részese. Vitatkozni szeretett volna ezen, meggyőzni, legyőzni valakit, de a vacsorázó-iszogató társaságban nem talált senkit, akivel kivitatkozhatta volna magát. Az asszony adminisztrátorként dolgozott akkor, amikor megszületett az első gyerekük. Ő az apja keresztnevét örökölte. Aztán katonás rendben jött a többi gyerek is. Másodiknak lányt vártak, az édesanyja nevét kapta volna. Még a harmadik gyerek is fiú lett. Akkor az apa már százados volt, és parancsnokhelyettes. Már nagyocskák voltak a fiúk, amikor ide, ebbe a városba helyezték a papát. Itt is kaptak állami lakást persze, de nem emeletes házban, hanem egy szép kertes villát jelöltek ki a számukra. Nagy előszoba, nagy konyha, és a szobák is tágasak voltak, de csak kettő. Ellenben az egész épület alápincézve úgy, hogy ott is berendezhették volna a konyhát, és akkor fent lehetett volna három szép szoba. De nem, konyhát fent is csak alig rendeztek be, a mama nem ért rá főzni. Nagyon jó állást kapott, de azt nem sokáig töltötte be, mert megválasztották párttitkárnak. Ő volt a város legfiatalabb alapszervezeti párttitkára. Függetlenített. Később annál a vállalatnál a függetlenített párttitkárság megszűnt, de ő nem ment vissza az eredeti munkahelyére, inkább vállalta, hogy áthelyezzék egy másik céghez, újra csak függetlenített párttitkári állásba. Megígérték, áthelyezték, és az új helyen meg is választották. Akkor már a két nagyobbik fiú iskolás volt. A kicsit minden reggel óvodába vitte a mama. De érte menni nem tudott, akkor neki még dolga volt. A papa se ért rá, néha a fiúk se, ilyenkor valamelyik óvó néni adta haza a kicsit. Fennakadás sose volt, az óvó nénik tudták, kié a gyerek, azt is, hogy hol laknak, és azt is, hogy eljöhet az idő, amikor kifizetődik ez a kis szívesség-szolgálat. A szülők megosztották maguk között a három fiút. A nagy az apáé volt, A kicsi a mamáé ... A középső, ő volt a közös. De ez a megosztottság sose jelentett semmiféle konfliktust a családban. Az sose történt meg, hogy tíz óra előtt együtt lett volna a család. Valaki mindig hiányzott. Volt, hogy a fiúk már rég lefeküdtek, mire hazaérkezett a mama. Az ennivalójukat, a vacsorát mindig készen találták. Vagy a hűtőben, vagy az asztalon. Kenyér, tej, felvágott, sajt, csokoládé. És két nagy üveg kóla. Hárman minden este megittak két nagy üveg kólát. Egyformán szerették mind a hárman. Amikor a kicsi is iskolás lett, nem volt baj. Ő akár egyedül is otthon maradt késő estig. A két nagyobbik fiú napközis volt. De ők ebéd után mindig elkéredzkedtek. Vagy az utcán császkáltak, vagy bementek a papához a laktanyába. A mama munkahelyére soha. Később mind a hármójuknak felmondták a napközit. Attól kezdve a laktanyába jártak ebédelni a fiúk. Ez mindenképpen jobb is volt. ízletesebb, olcsóbb ebéd, meg a katonák mind nagyon kedvesek voltak hozzájuk. A fiúkat egy botrányos eset miatt kellett kivenni a napköziből. Dühös volt a papa is, a mama is. Attól kezdve a tanítókat a papa sose említette másképp, csak úgy, hogy a tanférgek. A mama meg, hogy azok a süket pedagóguszok . . . 4. Egy iskolai epizód A tanító néni nagyon szép volt. Csinos, fiatal, még csak az első évében tanított akkor. Ha rosszak voltak a gyerekek, és nem bírt velük, mindig sírt. Dehát ezt se a gyerekek, se a többi tanító, tanár nem vette észre. Osztálya nem volt, csak a délutáni napköziseket felügyelte, ő vitte őket ebédelni is. A napközis konyha egy másik udvaron volt. A gyerekeknek párosával, sorban kellett átmenniük a másik udvarra. Ha csoportosan összevissza indultak el, az ebédlőnél már senki se tudta sorba állítani őket. Odafelé menet mindig rohant a társaság; melyik pár tudja megelőzni az úton a másikat? A tanító nénit szerették a gyerekek; különösen a nagyobb fiúk, a „nyolcadikosok rajongtak érte. Olyan fiatal volt, olyan kedves, bájos, gyerekes, hogy a nyolcadikosok közé is beülhetett volna. Persze, nem csak a nyolcadikos fiúk vették észre őt. Legelőször egy fiatal tornatanár. Épp az irodában volt, amikor a tanítónő az igazgatónál jelentkezett. Az irodából a tanárral már együtt jöttek ki. Attól kezdve minden este találkoztak. De a lány csak egy hét múlva ment fel a tornatanárhoz. Alig beszéltek néhány szót. Órák hosszat csókolóztak. A lány arra gondolt, mi lesz, ha nem tud ellenállni. Nem volt még addig senkjje. Mindenféle szerelmei voltak, de soha egyikkel sem jutott még messzire. A tornatanár is szerelmes volt. Sajnálta, féltette a lányt, még magától is. Addig nem akar tőle semmit, amíg véglegesen nem dönt: elveszi-e feleségül. A lány hazamenve hajnalban aludt el, és másnap is csak az ölelések, a csókok jártak az eszében. Elhatározta, ha a tanár nem veszi el őt, akkor is megteszi, amit kér tőle. Aznap meg voltak veszve a gyerekek. A párok kézenfogva futottak a napközi éttermének ajtajáig, ott aztán, úgy ahogy, mégis sorba állította a társaságot. Akkorra ért oda a tornatanár is. A fiúk elcsendesedtek. A nyolcadikosok arról beszélgettek egymás között, hogy a tanár nénit - tanár néninek hívták, hiába volt csak tanítónő - a tanár úr már biztos rég megkettyintette ... Egy gyerek - a sorok közepéről - hátrahagyva a párját, legelőre furakodott. A tanító néni megfogta a vállát, és elvitte őt a sor legvégére. Az a fiú is nyolcadikos volt. Átlagos termetű, szelíd, mosolygós arcú gyerek, de a tekintete pillanatok alatt meg tudott változni. Vad, fékevesztett lett a nézése, az arcizmai konok ráncokba futottak össze, és a szemében gyilkos gyűlölet lobogott. Ha a tornatanár nincs ott, belerúgott volna a tanítónő bokájába. De nem rúgott, hanem beleharapott a saját szája szélébe úgy, hogy csaknem vérzett. Aznap ő ment legutoljára az ebédjéért a konyhaablakhoz. Akkorára a százhatvan gyerek már szürcsölte a levest, az elsők már meg is ették, és a kanalakkal kocogtatták a tányérjukat. A tornatanár és a tanítónő egymás mellett ült az asztalnál. A kollégák se gondoltak róluk mást, mint a nyolcadikos fiúk ... A leves forró volt, kavargatni kellett, hogy enni lehessen. Az eleje már várta a tanító nénitől a jelt, mehetnek az ablakhoz a második fogásért. Éppen akkor ért az asztal mögé a két utolsó gyerek. Mielőtt a tanítónő felállt volna, az a gyerek a hátához érve - jól lehetett látni -, kezében a leveses tányérral, úgy tett, mintha megbotlott volna, és hirtelen beleöntötte a tanítónő nyakába a forró levest. Ő visított egyet, két kezével a nyakához kapott. A gyerek meg azzal a konok-kegyetlen lobogással a szemében - elindult vissza az ablakhoz, még egy levesért. A meglepetésből legelőször a tornatanár ocsúdott fel. Kitolta maga alól a széket, felugrott, éppen a fal mellett érte utól a fiút. Megállt vele szemben egy pillanatra, maga is megdöbbent a gyerek tekintetétől. Aztán anélkül, hogy végiggondolta volna, mit tesz, egy hatalmas pofont húzott le a fiúnak. Az nekiesett a falnak, kezéből kirepült a tányér, és összetört. Nem tudni, hogy a pofontól, vagy attól-e, hogy a falnak ütődött, eleredt az orrából a vér. Egy tenyérnyi helyen véres lett a fal is. 5. Ketten találkoznak Az első titkár nem szerette a párttitkárnőket. Maga se tudta, miért viszolygott tőlük. Ennek ellenére soha nem akadályozta meg, hogy valamelyik alapszervezetben nő legyen a titkár. Csak akkor ő oda nem ment ki, és ha a párttitkárnő bejött a bizottságra, valamelyik titkárához irányította. A papa tudott róla, hogy a bizottságon miként vélekednek a feleségéről. Egyszer egy értekezleten, ahol az első titkár természetesen nem volt jelen, elhúzódott a vita, de nyolckor az előadó szólt, hogy most szünetet tartanak, s ezalatt a gyermekes anyák elmehetnek. Mindegyik elköszönt, csak egyedül ő nem. Erről is beszámoltak másnap az első titkárnak. Először úgy volt, hogy a mama megy be a bizottságra. Aztán mégis úgy döntöttek, hogy a papa menjen be. Sőt, először nem is oda akartak menni, hanem csak az iskolaigazgatóhoz. De aztán a papa azt mondta, ha már ő megy ... akkor alább nem adja. Telefonáltatott a segédtisztjével. Az első titkár már várta ezt a telefont. Letagadhatta volna magát, de valahogy mégis meggondolta: azonnal fogadja... Arra készült, hogy most kemény lesz, határozott, igazságos, de megmutatja, hogy ki a város első embere! Persze, minden a hangnemtől, a hangulattól függ. Egy ilyen esetben nem érdemes előre elhatározni semmit. Már többször találkoztak. Szót is váltottak, de igazából még sose beszélgettek egymással. Az első titkár azon vette magát észre, hogy most szokatlanul határozatlan. Fogadja-e, vagy rúgja ki? Hívja-e be valamelyik titkárát, vagy legyenek csak ketten? A tiszt egyedül jött. Pontosan azért, amiért a jövetelére az első titkár számított. Nagyon magas lóról beszélt. Az első titkár arra gondolt, most, most, ebben a pillanatban kellene, hogy kirúgja. És el is igazítani kissé: mit képzel, hol él, mit gondol? Meg hogy egy kommunista nem viselkedhet így... Aztán" meggondolta magát; felemelte a telefont, és kiszólt, hogy hozzon be a titkárnő két konyakot. Az őrnagy kétszerre itta meg. Ő felhajtotta egyből. Aztán ittak még egy pohárral. Akkorra a vendég egészen felderült. Kedélyes volt, és elviselhető. Az első titkár bölcsnek érezte magát. Mégiscsak ez a helyes, ez, amit tett. Másfajta magatartásnak még nincs itt az ideje. Lehet, hogy az az idő még sokára jön el, lehet, hogy már csak azért sem lesz az olyan idők eljövetelére szükség, mert nemsokára az ilyen típusú emberek úgyse ronthatnak be egy első titkár irodájába. A tiszt - az egység nevében - négy-öt millió forint értékű társadalmi munkát ajánlott fel a városnak. Aztán hirtelen elkomorodott, és arról kezdett beszélni, amiért jött: először maga akarta felpofozni azt a taknyos tanárt! De ettől elállt. Attól viszont nem, hogy követeli ellene a fegyelmi eljárást. Rúgják ki az ország összes iskolájából! Minimum! Ezt háromszor is elmondta. Ittak még egy konyakot. Az első titkár sokkal kellemetlenebb találkozásra számított. Egy óra hosszáig tartott a vizit, és meghívást kapott egy reprezentatív vadászatra is. Addig még nem vadászott soha. 6. Játék a legyekkel Akkoriban már a nagyobbik számára alig volt remény, hogy befejezi az ipari tanuló éveit. Szinte minden lehetőség fogytán volt. Pedig a papa mindent megtett. És a mama is. Hol szépen, hol csúnyán, hol szelíd alázatossággal, hol igazi hatalmi, katonás keménységgel. Semmi, de semmi nem használt. Aztán csaknem abba is hagyták az egészet. A mama azt mondta, ő végzett ezekkel a süket pedagóguszokkal. A papa is kijelentette, hogy ő senkit, semmit úgy nem utál, mint a tanférgeket ... De azért a fiú tartotta magát. Évet ismételt, kiiratkozott, beiratkozott, reggelenként elindult az intézetbe, de sokszor hetekig se látták az oktatói. Még ezt is el lehetett intézni: nem volt egyetlen igazolt vagy igazolatlan mulasztása se ..., de a jegyek, az osztályzatok, a műhelymunka ... Ekkorra már a lakás alatti szobákból berendezték maguknak a pincelakot. Hozzájárult ehhez a papa is, a mama is. Szabályszerű bárt alakítottak ki. Ülőhelyek, pult, polcok az italoknak. Ital is akadt néha, de ritkán. A haverok megittak mindent. A kicsi soha nem ivott alkoholt. A nagy a barátaival igen. Közülük némelyik olykor hozott néhány olyan tablettát is, amire igazán érdemes inni. De egyszer ettől a nagyobbik megijedt, mert váratlanul elájult. Reggel, mosakodás után történt. Éppen törölközött, arcához ért a kendő, amely már vizes volt, mert használta valaki. Ettől fogta el őt a rosszullét. Olyan undor szakadt rá, hogy nem bírta magát tartani tovább, először csak megszédült, aztán elájult, később hányt is. Akkor délelőtt nem is ment sehova. Beült a szobájába, az ablakon rést hagyott, és oda legyeket terelt be. Aztán sorban elfogdosott minden legyet. Kitépte a szárnyukat, és nézegette, amint szárnyak nélkül ide-oda futkosnak. Aztán egy-egy legyet elkapott, és kivégezte. Nem egyből, egyetlen rácsapással, hanem lassan, apránként oltotta ki belőlük az életet. Egy tűvel szurkálta meg előbb a legyek fejét, potrohát. Aztán a legyilkolt legyeket sorba rakta, különböző alakzatokban állította fel őket az asztalon. Délig nem is ment ki a lakásból. Étvágya még délben se volt, nem is evett, aztán elindult, fogalma sem volt, hova. Gyakran ment el úgy hazulról, hogy nem tudta, merre tarson. Néha a város szélén csatangolt egyedül. Egyszer egy rozzant, viskószerű vén házat látott. Megállt. A ház nádfedele beázott, ablaka papírból volt, málladozott a fala. Az udvaron egy kecske és néhány tyúk ődöngött. Az eperfa alatt fatuskó és balta. Kijött a házból egy öregasszony. Fekete ruha volt rajta, vállkendő, és kitaposott posztócipő a lábán. A vénasszony nekiállt fát vágni. Ütött, csapkodott a baltával, egyetlen fadarabot sem tudott felvágni. Néhányan jártak arra, de nem állt meg senki, csak ő. Nagyon sokáig nézte a vénasszonyt. Először úgy gondolta, odamegy és segít. Aztán hirtelen remegés fogta el. Olyan iszonyatos fájdalom és reménytelenség szállta meg, hogy nem bírt mozdulni. később futásnak eredt. Az erdő széléig szaladt. Ott esett össze, nem bírta tovább. Pedig előbb úgy érezte, hogy addig fut, amíg ki nem ér a világból, amíg bele nem hal a futásba. Leroskadt a földre, és elkezdett sírni. Nem akart, de nem is tudott volna erőt venni magán. Beletemette arcát a földbe. Később egészen jól érezte magát. Jól esett a sírás. Nem tudta mi baja van, nem tudta mi bántja. Azt érezte, volt valami drága nagy kincse és az elveszett. Nem volt ő mindig ilyen. Néha egészen elviselhetőnek érezte az életet. Csak nem kötötte le semmi. Olykor vad, bolond, merész álmai voltak. Ezekről nem beszélt senkinek. Másról se, szinte soha. A papával s a mamával meg éppenséggel nem. Azok már rég nem szeretik őt. de elvárják, hogy ő meg szeresse mindkettőjüket... Napról napra a fenyegetések: hogy egyszer neki is dolgoznia kell! Soha, semmi nem volt undorítóbb gondolat a számára, mint hogy dolgozzon. Dolgozni, bárhol, bármit, erre ő úgysem lesz képes soha ... Inkább történjen bármi... Máskor meg azt érezte: minden elfogadható lenne úgy is, ahogy van, csak egy valami kellene még: pénz. Rengeteg pénz! Iszonyú sok, hogy ne kelljen számolni. Hogy két kézzel is lehessen szórni. Maga is furcsán tapasztalta olykor, hogy hiszi: neki egyszer meglesz az a pénze. Lehet, hogy még attól is több. Erre kellene készülni. Erre az iszonyatos sok pénzre. Mert ugyan, mi az, ami még ezen kívül is érdekelheti az embert? Biztos, hogy őt ezen kívül soha, semmi más. Este nem ment be a családhoz, talán akkor még nem is voltak otthon a papáék. Lent a pincében aludt, a pinceklub melletti helyiségben. Egy ideig várt, hogy valaki lejön, keresi őt. Nem jött le senki. Sőt, másnap sem kérdezték meg tőle: hol aludt az éjszaka? Mire felkelt, és felbotorkált a konyhába, már nem volt otthon senki. Csak az asztalra kitéve az ennivaló, mindhármójuknak. 7. Két fiú lövöldözött A papa olykor, ha vidékről jött haza, vagy szolgálatból érkezett, nem ment már be a laktanyába, nem vitte be a fegyvereit sem. Gondosan kiszedte a géppisztolyából és a pisztolyából a töltényeket, azokat elzárta, de a fegyvereket kint hagyta az előszobában. Ilyenkor a fiúk rávetették magukat a pisztolyokra. Szétszedték, összerakták, céloztak vele, ráfogták egymásra, csattogtatták, rohangásztak a lakásban, le az alagsorba, ki az udvarra, a kertbe. Ha nem volt elég, hogy az újra meg újra meghúzott ravasz csattogott, ők maguk a fegyver ropogását utánzó hangokat adtak ki. A papa örült, hogy a fiúk kedvelik a fegyvereket. Legalább jó katona lesz belőlük, gondolta. Csak az aggasztotta olykor, hogy a fiai tisztek aligha lehetnek érettségi nélkül. Bár ha az iparitanuló-iskolában jól haladnak előre, onnan is elvihet az útjuk az érettségiig. Ő is rászánta magát egyszer, de aztán kiderült, hogy ezt neki már nem szabad erőltetnie. Örömmel állapította meg: a fiúk kezében jól áll a géppisztoly. - Szar ez így - mondta egyszer a nagyobbik -, lőni is kellene! Beiratkoztak még annak idején az úttörő őrsbe, de ott csak légpuskával lehetett lőni. Ott is hagyták az őrsi foglalkozásokat, mind a ketten. Egy napon bent jártak a laktanyában. Aznap éppen lövészet volt. Ők is odaálltak fegyverrel a kezükben a céltáblák elé. Először csak kispuskával lőttek. A papa még meg is mutatta tiszttársainak a fiúk találatait. Egy hajszállal sem voltak a lőeredményeik rosszabbak, mint a katonáké. Aztán nagyon rákaptak a lövöldözésre. Ahányszor csak lövészet volt, mindig megjelentek. Ha a kicsi olykor hiányzott is - a nagyobbik soha! Aztán egy szép napon már a kispuskával való lövöldözés is unalmas volt. Arra gondoltak mind a ketten: igazi fegyverekből volna érdemes lőni. És valahogy a céltáblát se szerették. Unalmasnak találták azt is, mind a ketten. Mi az, hogy tízes, mi az, hogy kilences? Alakra lőni! Az a legizgalmasabb . . . Lövöldözni a papa is szeretett. Mint híres, jó vadász, röptében lőtte a fácánt, futtában a nyulat, a vaddisznót, az őzet, de még a szarvast is. Egyes lövésre állítva a fegyvert, sokszor egyetlen golyó is elég volt a vadra. Délutánonként a fiúk nagy puffogtatást rendeztek hátul a laktanya kertjében. Persze, ott volt a papa is ... Rábeszélték őt, hogy ne céltáblára lőjenek. Lőjenek akármire, de a körökkel telerajzolt papírra ne. A papának jutott eszébe a legjobb megoldás. Egy katonát beszalasztott a konyhára. Hozzon ki onnan néhány darab lefőtt csontot meg pár méter zsineget. A csontokat felkötözték a fákra, és azokra tüzeltek. Nagyszerű játék volt, élvezték mind a hárman. Egy-egy sorozat, vagy akár egyes lövések után is kiszaladtak a fákhoz, megnézni, milyen a találat helye, mit művel a nagy kemény marhacsontokkal a lövedék. Melyiket hogyan vágja szét, hogy üti át, hogyan roncsolja apró szilánkokká. Aztán egy idő után ez is unalmassá vált. Volt még valami, amiben kínálkozott némi izgalom. Ha élőlényre lőhetnének. Melyik élőlény hogy viselné el a lövést, melyiknek milyen sérülést okozna a lövedék? Régen, ahol laktak, ott a kölykök mindig kínozták az állatokat. A tyúk farkára libegő-lobogó papírcsíkokat kötöttek, a macskáéra zörgő edényt. Aztán ahogy az állat elindult, futott, lobogott mögötte a papír, zörgött az edény. Egyik-másik állat addig szaladt, amíg szét nem szakadt a szíve. És a többi gyerek ezt élvezte. Ők nem! Ők sose csináltak ilyet. Egy délután, befelé menet a laktanyába - egy kis lövöldözésre -, nem messze a laktanyától, az utcán fogtak egy kutyát. Engedelmes szelíd jószág volt, könnyen magukkal cipelhették. Odabent aztán a csontok helyett aznap a kutyát kötötték fel a fára. A papa egyetlen egyszer sem lőtt, csak a fiúk. Érdekes volt, hogy az állat elviselte a lövéseket. Mert eleinte nem a törzsére lőttek. Később a nagyobbik megcélozta a szívét, talált is, az állat egyetlen mukkanás nélkül kimúlt. Aztán felfelé jövet a kertből, a papa szólt az ügyeletes tisztnek, hogy azt a dögöt vágassa le a fáról, és hantoltassa el egy katonával. Hazafelé a fiúk nem szóltak egymáshoz. De mind a ketten ugyanarra gondoltak: a fegyverre, a kutyára, és arra a szívlövésre. Moziba mentek akkor este. Csak a mozi után váltottak néhány szót. - Rossz lehet úgy meghalni, hogy golyót eresztenek az ember testébe - mondta a kicsi. - Pedig az ilyesmi megeshet! - A nagyobbik csak ennyit felelt rá. 3. rész Egy hulla 1. A boncmester bemutatkozása Aznap délelőtt tizenegy fröccsöt ivott meg. Nem ez volt a rekordja. Nem tartotta számon, mert soha nem a rekordokért ivott, hanem szomjúságból. De az biztos, hogy ha délután is megivott volna még tizenegyet, azzal sem közelítette volna meg a csúcsteljesítményét. Nagy testű, lila arcú ember volt, közel a hatvanhoz. Egyszer, csak úgy tréfából, a főorvos úr megvizsgálta. Ráértek, akkor napokig nem volt egy boncolásuk sem. A vizsgálat után a főorvos úr azt mondta: eszébe ne jusson, hogy a fröccsökön kívül mást is igyon, vagy netán változtasson az étrendjén! Mert a gyomra, a belei úgy megszokták már a fröccsöket meg azt a napi két-három zsemlét vagy kiflit, hogy nem tudnának másféle étel-ital feldolgozására átállni. A boncmester évek óta nem evett mást, csak azt a napi két-három zsemlét. Képtelen lett volna bármiféle főtt ételt a szájába venni. Húst különösképp nem. Minden ételnek valami elviselhetetlen rossz szagát, ízét-bűzét érezte, ami mind, mind emlékeztette őt valamire. Csak a zsemlék nem. A főorvos úr még azt is mondta: szerencsés ezekkel a fröccsökkel. Sokkal szerencsésebb, mintha sört, pálinkát vagy konyakot inna. Mert a borban minden van, ami az emberi szervezetnek kell. Vitaminok, sók, mindenféle fémek - oldott, könnyen emészthető állapotban -, fehérje is van a borban, és a bortól nem kapni bélfertőzést, vírusos megbetegedéseket. A boncmestert nem látták ittasan, részegségről nem is beszélve. A főorvos úr véleménye szerint, ha a magyar egészségügy minden dolgozója úgy látná el feladatait, mint ő, minden második kórházat fel lehetne számolni. Öt éve, hogy az Egészségügy Kiváló Dolgozója. Családja nincs, azt tartja, hogy egy boncmester ne nősüljön! Éljen a szakmájának ... Sokat olvasott, főleg orvosi könyveket. De ezeket a könyveket ő nemcsak elolvasta, hanem különböző elméleteket is kreált belőlük. Ezeken a főorvos úr igazi jókat röhögött. Mondta is: magának már rég nagyobb pozícióban lenne a helye! Lehetne például miniszter. Az lenne az igazi: egy boncmester a magyar egészségügy élén ... Felfigyelne rá a világ! A boncmester azt a százezernyi fröccsét, amit eddig elfogyasztott, mindig a kocsmában itta meg. Soha meg nem történt, hogy vett volna egy üveg bort, hozzá szódát, és ő maga csinált volna fröccsöket. A fröccs csak a kocsmában esik igazán jól. Főként pedig akkor, ha ott van Erik is. Erik hozzá hasonló korú férfi. A kórházi fűtő. Ő családos. De megfigyelték, minden hét végén más vonatra ül. Azt mondják, több családja is van! Mikor melyikhez utazik? Erik valamikor egy dunántúli sváb faluban élt. Kitelepítették, visszajött. Ha igaz, ott is van egy családja. Erik a boncmester legjobb barátja. 2. A mester hétköznapjai A kórház mellett van a kocsma. Ide járnak ők ketten, a fűtő és a boncmester. Leülnek az asztalhoz. Tőlük már sose kérdezik meg, nekik már sose kell bemondaniuk, mit kérnek. Ha az idejük engedi, itt ülnek délelőtt is, délután meg este. Azt a boncmestertől senki nem követeli meg: tartózkodjék nyolc órát a munkahelyén ő is, mint más. A főorvos úr megmondta; menjen csak a kocsmába nyugodtan, legyen ott, legalább őt mindig meg lehet találni, ha keresik. Mások után meg olykor fel kell kutatni az egész kórházat. Egy este is fröccsözgettek Erikkel. Rendőrök jöttek be a kocsmába, sorra igazoltattak mindenkit. Nem tudni miért - Erik erről sose beszélt —, de tart a rendőröktől. Akkor is zavarában átkutatta minden zsebét, mire meglett a személyi igazolványa. Az egyik járőr - hosszasan lapozgatva a személyi igazolványban, közben ki-kipislogva belőle - meg is kérdezte Eriket: mi a foglalkozása? Háromszor is nekiszaladt, mire ki tudta mondani: höhőközpontkekezelő ... - Te hülye! - mondta a boncmester. - Hát nem egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy fűtő? - A rendőrök is elkezdtek nevetni. - Látjátok, fiúk - szólt a rendőröknek -, ettől ilyen hülye ez a világ! Hogy mindent halálra bonyolítanak már benne. Ahelyett, hogy egyszerűen csinálnának mindent. Fűtő helyett hőközpontkezelő ... Meg kell őrülni! Elmondta a főorvos úrnak is. Akkor is nevettek ezen egy sort. Mindenki, akinek ezt a boncmester elmesélte. Ha magában volt, és eszébe jutott, egyedül is hahotázott Eriken ... Erik aznap nem volt a kocsmában. Még a kórházban sem ... Pedig már rég itt kellett volna lennie ... A boncmester is azért jött a kocsmába, hogy mielőbb találkozzon Erikkel. Ha megérkezik, úgyis ide vezet az első útja ... Erikről egy pár napja rossz hírek járnak. Az, hogy kölcsön pénzeket vett fel. A boncmestertől is ötvenezret. Neki ettől jóval több megtakarított pénze van. De Erik nem kért többet.. Ahogy hallani, háromszázezer körül vett fel. Hogy van itt egy remek ház, sürgősen eladó. Csak addig kell a pénz, amíg ő pénteken hazamegy. Szombaton jön a pénzzel. Egy hete várják Eriket. Lehet, soha nem látják többet? Ezt nem teheti meg .. . Ennyi embert becsapni. Mindenki tőle kérdez, nála érdeklődik. Mintha csak ő felelne Erikért. Nem hiszik, hogy tőle csak ötvenezret kért? Dél is elmúlt már, és Erik sehol... Nem sajnálja a pénzt. De ez az eljárás. Micsoda pofátlanság ez? Ha most, e pillanatban megérkezik Erik, átveszi tőle a pénzt, és szakít vele. De Erik nem jön. Lehetetlen, hogy többé hírt se halljanak róla. Rendőrségi feljelentést még senki sem tett. Hány halottat rakott ő rendbe azért az ötvenezerért! A fizetése nem sok, csak négyezer-nyolc, de több mint tíz esztendeje olyan halott nem volt, amelyik után ne járt volna valami. Mostanában már ötszáz alatt sose. Leginkább ezer. Minden kórházi halott az ő kezén megy keresztül. Az is, akit nem kell boncolni. De rendbe tenni, felöltöztetni minden halottat kell. És a férfi hullákat borotválni is. Hogy mégis nézzenek ki valahogy a koporsóban. A boncmester nemcsak mestere, de művésze is a szakmájának. Egy szétesett hullából hogy tud ő egy igazi, elfogadható halottat csinálni! Hátul a fej bőréből kivág kétujjnyit, szétzúzza az arc ráncait, és össze-varrja hátul a bőrt. Ha akarja, még mosolyog is a halott. Ha fel kell metszeni a hasat, kiszedni a belső szerveket, akkor az összeöltés előtt elhelyez a hasüregben két-három ócska törülközőt, egy-egy lepedőt, így nem látszik azon a testen semmi elgyötörtség. Na, aztán a boncolások! Olyan nincs, hogy már előre ne adjanak a hozzátartozók: bánjon kíméletesen a halottal. Ugyan miért is bánna másképp? Vannak zenés boncolások is. Ez úgy érthető, hogy a hozzátartozóktól kapott pénzből a cigányoknak is jut. Ilyenkor hárman jönnek le. Erik a negyedik. A boncmesternek két segédje van. Két műtősgyerek. Annyit ad nekik a borravalóból, amennyit akar. Egyszer a főorvos úrnak is akart juttatni. Nem fogadta el. Azt mondta, ő nem szokott adni senkinek a maga pénzéből, ha operál. Mert a főorvos úr csak másodállásban boncoló orvos ... Most, hogy napok óta mindenféle hírek járnak a városban, szólt az igazgató úr a boncmesternek is: legyen készenlétben, tegye rendbe a bonctermet, a hullaházat, készüljön. De hisz ő mindig készenlétben van. És nála mindig rendben van minden ... Nála nincsenek félredobott, lefagyasztott holttestek. Egy-két napon belül túl ad mindenkin. A kocsmában is kérdezgették tőle sokan. Vannak-e már halottak, hoztak-é már valakit? Majd egy hete, hogy az egész város ezekben a hírekben él. Ha ezek nem lennének, most Erikről beszélne mindenki. Vajon csakugyan úgy gondolta, hogy felszedi a pénzt, utána soha többet még a környékre se jön ...?! 3. Holttest érkezett... Egy műtősgyerek hozta a hírt. Olyan gyors parancs nem érkezhetett, hogy ő az asztalon lévő fél pohár fröccsét ki ne igya. Az alagsori bejárat előtt négy kocsi állt. De csak egy mentő. Hány holttestet hoztak ezek, hogy ilyen tömegestől jött kíséret? Hordágyon, fehér lepedővel letakarva egy holttest. A boncmester kinyitotta az ajtókat, ő ment elöl, az idegenek között ott volt a főorvos úr is, meg az igazgató úr is. Senki nem szólt, hogy ő miért nem áll már a boncasztal mellett. - A többieket mikor kapom? - kérdezte a mentős fiúkat. - Nincs több, papa! Érje be ezzel az eggyel! A munka a szokásos módon kezdődött. Először a leltár. Olyan beérkezett hulla nincs, amelyikről leltárt ne kellene felvenni. A főorvos úr írt, a boncmester diktált. De hisz itt nem is nagyon volt mit diktálni. Posztócipő, zokni, alsónadrág, egy kopott farmer, egy lila pulóver, egy fekete ing. Ezeket mind leszedték a halottról. Ilyenkor Erik már meg szokott jelenni. Viszi a cuccot le a kazánházba. Odaérve átválogat mindent. Ami használható, beteszi a zsákba, aminek már semmi haszna, gyerünk be a kazánba. No, ezek közül a holmik közül válogasson ki valamit Erik ... De Erik nincs sehol. És a pénz sincs. Nincs olyan halott, amelyiket abban a ruhában temetnének el, amelyben behozták. Néha a halott holmijait elviszik a hozzátartozók, néha eszükbe se jut. Csak a vasalt ing, meg mindenféle, amit a boncolás után rá kell adni a halottra. Sokszor még el se kezdődik a f boncolás, máris itt a ruhás csomag. Most nem hozott senki semmit. A boncmester a fehér köpenye és a szerszáma után nézett. Három lavórt tett a boncasztal mellé, a hulla belszerveinek. Akkor szólt a főorvos úr: maradjon, ma nem ők fognak boncolni! A boncmester máskor morgott volna, most nem szólt semmit. Ott maradt az asztal mellett, állva. Épp az igazgató úr mellett állt. Ilyen se volt még huszonegynehány esztendő óta, hogy a kórházigazgató úr is jelen lett volna a boncoláson ... Két alezredes boncolt. Fehér köpenyeket nem kértek, azt hoztak magukkal. De szerszámokat a boncmester adott nekik. Munkához látott mind a kettő. Értették a szakmát, azt el kell ismerni. Egy civil ruhás mindent írt, amit ők ketten diktáltak. Először a mellkast bontották ki. Belül csupa vér volt minden. A szívet a nagy ütőérrel együtt metszették ki. De az nem is szív volt, hanem egy tenyérnyi összeroncsolt húscafat. Az egyik alezredes a bonckés hegyével piszkálta ki azt a kétforintnyi szélesre laposodott fémdarabot, amelyik golyóként a szívbe hatolva a halált okozta. A lövedéket megtisztítva egy kis nejlonzacskóba tették, felirattal látták el. Közben az alezredes tovább folytatva a munkáját, diktált: A találat mindenképpen halált okozó volt. Semmiféle gyors és speciális orvosi beavatkozással késleltetni vagy megakadályozni nem lehetett volna a halál beálltát. - Ezt elhiszem - gondolta a boncmester -, ilyen szétroncsolt szívet még egyetlen hullában sem láttam. Pedig hoztak ide már olyan halottat is, amelyiknek disznóölő késsel szabdalták fel a szívét. Amikor a lövedéket eltávolították az izmokból, és levágták a nagy ütőér maradványait, mérlegre tették a szív maradékát. Huszonhárom deka volt. Ezt is feldiktálta az alezredes. Azután sorban, minden szervet lemértek. Se több, se kevesebb nem volt semmi, mint bármely más normális esetben. A hólyagban két deci vizeletet találtak. A belszervek után a koponyának álltak neki. Szemmel látható volt, hogy az agyvelőn semmiféle sérülés nincs, az ugyanolyan, mint bármelyik más halotté. A színe, a formája, az erezete nem mutatott semmit. Ezzel a boncmester percek alatt végzett volna. Nem így a két alezredes! Apró szeletekre vágták fel az egész állományt, és csak azután diktálták be a megállapításukat: Külsérelmi nyomok, belső elváltozások az agyi állományon nem tapasztalhatók ... . A boncmester azért fohászkodott, nehogy éppen most toppanjon be Erik, mert ezek biztosan kizavarnák. Holott Erik majd minden boncoláson jelen van. Azt gondolta, az agy vizsgálatával vége. De nem; nekiállt a két rendőrorvos a csontváz teljes vizsgálatának is. Ilyesmire egy általános boncoláson soha nem kerül sor. Hacsak valamelyik kezelő orvos külön nem kéri. Vagy ha a sebészek akarnak tüzetesebben utánanézni valakinek ... Itt erről nem volt szó, hiszen a vak is láthatta, hogy a végtagokon semmi nyoma elváltozásnak. Csak az egyik kéz volt véres, nyilván attól, hogy a találat után abban a néhány pillanatban, amíg a fiú még élt, a sebéhez kapott. 4. Az élet megy tovább! A boncmester a munka befejeztével újra a kocsmába ment. Eriknek se híre, se hamva. Talán szólni lehetett volna a rendőröknek? Annyi volt itt, mint a pelyva. De ezek bizonyára másfajta rendőrök. Helybéli köztük egy se! Hoztak egy fröccsöt, aztán hoztak még, letették az asztalára. Mindenki rendelt a boncmesternek. Mindenki szeretett volna megtudni tőle valamit. Egy halott volt - mondta -, ez az egy, és nem is lesz több! Mások már azt is tudták, hogy ki volt az a mesterlövész, akinek a puskája végzett a gyerekkel. Meg hogy az a puska ugyanolyan gyártmányú volt, mint amelyikkel Kennedyt lelőtték Dallasban. - A fene tudja - mondta a boncmester -, de hogy az a fickó tudott lőni, meg hogy az a puska se parittya volt - az biztos! Minden rendben van, csak Erik nincs sehol. Az a mocskos, piszok strici! Most már biztos, hogy véglegesen meglógott. Lehet, már Nyugat-Németországban van. Az ottani családjánál. Legalább egy félmilliót szakított. .. Erikről most senki nem kérdezett. Pedig a boncmester csak Erikre gondolt. Meg a maga ötvenezrére. Ettől függetlenül nagyon jól esett neki mindegyik fröccs. Talán soha ilyen jól. Nem engedték meg, hogy ő boncoljon .. . Ha sok lett volna a halott, bizonyára neki is jut egy-kettő. Arra gondolt, hogy egy ilyen helyzetet meguszni egyetlen halottal, valóságos bravúr. Gratulálni lehetne a hekusoknak. Ez csakugyan szép munka volt. A kocsmában is mindenkinek ez volt a véleménye. Hamarabb állt fel az asztaltól, mint ahogy maga meg mások is gondolták volna. Igen, mert eszébe jutott, hogy a boncolás után a többiekkel eljött azonnal ő is. Kikísért mindenkit a folyosó végéig, aztán nemhogy visszament volna, hanem becsukta az ajtókat, és a kocsma felé vette az irányt. Ahogy visszament, elkezdett rendet rakni. Elmosta a véres edényeket, az asztalt, aztán nekiállt, és halottat csinált a hulla testrészeiből. Pedig ezt nem rendelte meg senki. Az öltöztetéshez nem kezdett hozzá, mert a véres, szennyes ruhadarabokat nem akarta feladni a halottra, tisztát meg nem hozott senki. Se aznap, se másnap. Ez már bosszantotta őt egy kicsit. Harmadnap újra lement az alagsorba. Nyilvánvalóvá vált, hogy a holttest veszélybe került. De nem intézkedett még akkor sem senki. Arra gondolt, hogy a jegyzőkönyv végleges összeállítása után néhány dolog tisztázására esetleg még visszajönnek az alezredesek. Nem jött vissza senki! És senki sem intézkedett. Nem gondolt rá, hogy utasítást kérjen a főorvos úrtól, vagy talán az igazgató úrtól. Ilyen ügyekkel ő nem szeretett odafent kilincselni. A Következő este újra lement a halotthoz. Azóta a kórházból sem hoztak újabb hullát. Egyedül volt a gyerek. A boncmester soha halottat, hullát még nem sajnált. Az embereknek az is a dolguk, hogy egyszer meghaljanak. Ki hogy, ki mikor, csak ez a kérdés. De halottat sajnálni? A halál olyan, mint a születés. Kit siratnak meg, hogy megszületett? Pedig hány embert éppen akkor kellene siratni, és nem a halálakor! Erről ő így vélekedett. És egy este mégis megkönnyezte ezt a fiút. De nem azért, mert meghalt. Hanem hogy még mindig itt fekszik, nem hozott még senki tiszta ruhát... És senki sem érdeklődött még felőle, senki sem intézkedett. El is mondta ezt akkor este a kocsmában. Valaki adott egy telefonszámot. Felhívta egyszer, kétszer, háromszor. Nagyon sokszor hívta azt a számot. A telefon mindig kicsengett, de nem vette fel senki. II 1. rész Örök kísértések Egy boldog kirándulás Ez már jóval azután történt, hogy a tornatanárt azonnali hatállyal kirúgták az állásából. A tantestület egyetlen tagja sem tiltakozott! És egyetlen pedagógus sem állt fel: kérem, olykor - ritkán - én is le-lekenek egy pofont! Ha már semmi más megoldást nem látok ... Azt a kis tanító nénit az orvos idegkimerültség miatt év végéig táppénzre vette. Akkor ment el a városból végleg ő is. Ment a tornatanár után, aki egy nagyobb városban sportiskolai igazgató lett. Kétezer forinttal több fizetésért. Mondta is egyszer a munkatársainak: azért ebben az országban mqgsem velejéig szar minden! Az első titkár becsületére legyen mondva: nem akadályozta meg a tornatanár igazgatói kinevezését. Pedig telefonon érdeklődött utána abból a városból valaki. - Minket mégse szeret az isten - mondta az iskolaigazgató, amikor a kisebbik is elhagyta a nyolcadikat. Mert akkorra már ott volt a harmadik. Felső tagozatosként... Ők ketten már ipari tanulók ... A nagyobbiknak akkorra már onnan is kifelé állt a szekere rúdja. Vele sokkal okosabban bántak az iparitanuló-intézet nevelői, az oktatók, mint az általános iskolai tanárok. Egy idő után észre sem vették. Ha ott volt, ott volt, ha nem, nem. Ha nem tanult meg valamit: emiatt sem izgatták magukat az oktatók. A nagyobbik botrányai mindennaposak voltak. Néha beszállt a kicsi is. Ellopta az osztálykönyvet, és jegyeket írt be magának. Mindenféle herce-hurca után a tanárok elismerték, hogy azok az osztályzatok tőlük származnak. Maradtak a jegyek ... Akkor tavasszal már úgy volt, hogy a nagyobbik nem is megy iskolába többet. Egy nagy országos kirándulást hirdetett meg az intézet. Busszal, végig az országon, szállodai elszállásolás, balatoni fürdések, ebéd, vacsora éttermekben. - Hülye lennék, ha kihagynám! - mondta a nagyobbik. A kirándulást abból a pénzből fedezték, amit a gyerekek az oktatási feladatok teljesítésén túl - a gyakorlóüzemekben munkabérként szereztek. Elég szép pénz gyűlt össze ebből. Egyszer, amikor az osztályfőnöki órán egy fiú felszólalt, hogy azok miért jöhetnek, akik egy forint értékű munkát sem végeztek, az osztályfőnök intette le: - Nem azok! Csak az... Érdemes-e egy szót is vesztegetni rá? Tudjátok - mondta -, ezeknek minden ráfér a képükre! - Most ő is többes számot használt. Aznap délelőtt fürdés volt, délután egy kastélykertben pihentek, majd a tanárok vezetésével a fiúk megtekintették a kastélykönyvtárt. Ő nem ment be, ült a park egyik padján, cigarettázott és a melegítő felsőjébe csavart üvegből vörösbort ivott. Később mégis felállt, és a többiek után kullogott. Akkorra a fiúk már a negyedik könyvtártermen is túl voltak. Ő meg ment utánuk, nézgelődött. Aztán egy vidám, merész gondolata támadt. Kivette a melegítőjéből a vörösboros üveget, a bort kiitta belőle egy cseppig, az üveget meg a könyvek mögé dugta egy polcra. És ugyanarról a polcról leemelt négy könyvet. Nagyon régi, megsárgult papírú, bőrbe kötött könyvek voltak azok. - Nem vitás - gondolta magában -, minél régibb, ócskább egy könyv, annál többet ér. A négy közül az egyiket kézzel írták, a másik három nyomtatott, de régi betűkkel. Egy szót se tudott kiolvasni belőlük. Beletekerte mind a négy könyvet a melegítő felsőjébe, és kisétált a kastélyból, vissza a parkba. A többiekkel együtt szállt buszra. Nem sokkal azután, hogy elindultak, felállt, és a könyveket, melegítőstül együtt, betette a bőröndjébe. Otthon mind a négy könyvet odatette a polcra, a többi könyve közé. Már megvolt a terve, mit csináljon. Legalább tízezret számított a négy könyvért. Meglepetten látta másnap, hogy ott, a polcon, az újságpapír alatt egyetlen könyv sincs. Persze hogy elvette onnan valaki. Talán már el is passzolta, talán már zsebben is a pénz. Ki más vihette volna el a könyveket mint az öccse! Gyorsan bement a konyhába, megfogta a testvére fülét, úgy húzta magával. Szó nélkül az üres polcra, az ott fekvő újságpapírra mutatott. Aztán lekent egy pofont. A kisebbiknek fogalma sem volt, miről van szó. Kapott még egyet. Ekkor jött be a papa. - Ez a piszok - mondta a nagyobbik -, ellopott négy könyvemet! Volt pofája ellopni, csak úgy ... - Én vettem el onnan! - mondta az apa. - És azok a könyvek már jó helyen vannak! Nem részletezte, hogy amikor felfedezte a könyveket a polcon, egyből tudta, miről van szó. Azt is, hogy ha nyomozni kezdenek a könyvek után, napok alatt ideér a szál. Becsomagolta, és az egyik vidéki útja alkalmából egy idegen postán - hamis címet írva feladóként -, visszaküldte a könyveket. Civil ruhát vett fel aznap. - Oké! - mondta a nagyobbik. Nagyon szerette ezt a szót. - De akkor legalább add ide a jatt felét! A papa szó nélkül nekiesett a fiának, és ahol csak érte, ütötte, vágta, pofozta. A kicsi - váratlanul - a testvére védelmére kelt. Nem sok hiányzott hozzá, hogy a pofozkodás hármas verekedéssé fajuljon. 2. A Szomszédjuk volt Abban a kis utcában nemigen ismerték egymást az emberek. Persze, mindenki tudta, hogy ki kicsoda, de nem barátkoztak egymással. Talán nem is volt ennek különösebb oka, csak az, hogy az emberek korán mentek el otthonról, este későn érkeztek haza. Vasárnap meg majd mindenki délig aludt. Délután ki-ki iszogatott, sörözgetéssel, borozgatással telt a nap, nagy ritkán, ha jött valaki a házhoz. Valamelyik tiszttárs, feleségestől. Az egyik ilyen alkalommal panaszolta el a mama - amíg a férfiak bent ittak, ő meg a konyhában a vacsorát készítette -, hogy nem érti, miért, de ő nem tud játszani a gyerekeivel. - De hisz már nagyok a gyerekeid ... - Amikor kicsik voltak, akkor sem tudtam játszani velük! Azt hitte, a másik asszony mond erre valamit. És hogy jól kibeszélgetik magukat. Nem került rá sor ... Közvetlen szomszédjukban egy öreg, nyugalmazott püspök lakott. Nem ismerte a rangjelzéseket, de tudta, hogy a szomszéd úr magasrangú tiszt. Ha nagy ritkán elment valahova, előbb körülnézett, úgy lépett ki a kapun, és csak akkor indult el, ha biztos volt benne, hogy nem találkozik közülük senkivel. Nem így a fiúk! Ahogy az öreg a lábát kitette, egyből át a kerítésen. Szétnéztek, bejártak mindent. Amikor a pinceklubot építették, akkoriban igen gyakran időztek ott. És ami a klub kialakításához kellett, amit csak meg lehetett mozdítani, azt mind átlopták. Szekercét, baltát, néhány jó egyenes lécet, szögeket, egy szép vörösréz lemezt. Persze hogy észrevette az öreg a hiányt. Főként a baltáét. Nagy nehezen szánta rá magát, hogy szóljon. Megvárta a szomszédját a kapuban. Kellő tisztelettel, és nagy félelemmel beszélt. Valósággal megalázta magát. Bocsánatot kér, de vajon az ő baltája, amelyikre neki naponta oly nagy szüksége van, vajon véletlenül nem került-e ide át? - Átkerült? Hogyhogy átkerült? Mi az, hogy átkerült? Miért nem azt mondja, hogy elloptuk? - Dehogy mondtam én ilyet! - Nagyon megbánta, hogy szólt. A papa meg ahogy ment befelé, jó hangosan káromkodott: olyan hangosan, hogy azt más is hallja: Majd elintézem én ezt a vén reakciós szart - mondta befelé menet. Az eszébe se jutott, hogy szétnézzen a pincében a fiúk holmijai között. Végig is gondolta: meglehet, hogy van ott valami. De akkor is: ez a szemét hogy mer így beszélni? Egyszerűen csak nekiment! Hát ki ő, és ki ez a vén hülye? Mire beért, elpárolgott a mérge, és a feleségének se szólt. Pedig akart; hogy lám, hova vezet ez a rohadt fenenagy demokrácia ... Attól kezdve akármi veszett el az udvarból, a ház körül, az öreg soha nem szólt egy szót se. Mindent zárt, mindent elrakott. Még gondosabban szétnézett, ha el akarta hagyni a lakását. De ami ezután következett, abban egyedül csak a nagyobb fiú volt benne. Naponta jártak be a laktanyába akkortájt, minden cél nélkül. Sokszor akkor is, ha nem volt lövészet. Ott is agyon lehetett ütni az idő egy részét. Aznap a nagyobbik egyedül ment be. A papa nem volt az irodájában. A fiú átnézett a szomszéd szobába, hátha ott az apja. Nem volt ott. Más se. Csak a szekrény mellett a fogason egy tiszti kabát. A zsebéből kiállt a pénztárca. Odalépett, kinyitotta a bőrtárcát, kétezerötszáz forint volt benne! Kivette a pénzt, zsebre vágta, és a tárcát visszatette. Mint aki jól végezte dolgát, kisétált a laktanyából. Hazafelé menet cigarettákat vett, néhány tábla csokoládét és két üveg vörösbort. Másnap kiderült minden. A tiszt feljelentést akart tenni. De a többiek lebeszélték. A papa szó nélkül benyúlt a zsebébe, kivett kétezerötszáz forintot, és átadta a tiszttársának . .. - Hülyéskedtek a fiúk! - mondta a papa. A tiszttársa szólni akart, de a papa háta mögött a többiek intettek, hogy ne szóljon egy szót se! Hisz végül is simán elrendeződött minden. Megvan a pénze, így hát nem érdemes szólni, mert az csak felesleges kötözködés lenne. Máskor sem került többet szóba ez az eset. Akkor a papa úgy gondolta, hogy este otthon elrendez mindent. De még nem voltak otthon a fiúk. Reggel meg aludtak, mikor ő elment. Csak néhány nap múlva szólt a nagynak, hogy az első fizetéséből majd elveszi azt a kétezerötöt! - Oké, fater! De arra egyelőre ne számíts, hogy nekem fizetésem lesz ... Nem kétezeröt, de még kétszázötven sem ... 3. Biciklitolvajok Megunták az idős szomszédhoz való átjárkálást, a laktanyába se mehettek be akkor egy ideig. A papa mondta is, hogy hova nekik, meg hogyan, és meddig fognak szállni, ha még egyszer a laktanya környékén meglátja őket. Mit is lehetett volna csinálni? Minden unalmasnak látszott. Hazafelé menet egyszer egy szép női biciklit találtak egy ház előtt, fának döntve. Először a nagyobbik ült fel rá, aztán a kicsi. Majd mind a ketten. Velük volt még két haver. Felültek azok is. Négyen mentek a biciklin haza. Ehhez is akadtak az utcán nézők. A nagyobbik szólt, hogy valaki a biciklit vigye vissza. A fiúk azt mondták: mi a fenének? Egész jó rajta a lánc, egyiküknek az kellett. Először a láncot vették le, aztán egyéb dolgokat is. Egy félóra sem telt bele, szétszedték azt a női gépet. Az egyik haver mondta, hogy van néhány dolog, amiért pénzt is lehetne kapni. Vártak egy pár napot. Érdekes, hogy azt a kerékpárt soha nem kereste senki... Még híre se ment, hogy valakinek ellopták a biciklijét. Az alkatrészekből több mint ötszáz forint jött össze. Éppen szombat volt, mire begyűlt az utolsó forint is. Azt a pénzt mind - együtt - egy este a pinceklubban itták meg. Heten voltak összesen. Akkor sok mindenről esett szó. Leginkább arról, hogy miként lehetne valami igazi nagy bulit csinálni. De amolyan országra szólót. Bár egy ilyen kis szar országban aligha lehet... El kellene innen menni. Volt a társaságban egy fiú, akinek az édesapja Nyugat-Németországban élt. 56-ban pattant meg, azóta nem jött haza. De a fiú levelezett vele. őt kérdezték ki: mit tud, milyen ott a helyzet? Érdemes lenne-é oda kilátogatni? De végleg ... Mert mi van itt? Egy csomó szar. .. csak szét kell nézni! Úgy beszélték meg, hogy másnap - vasárnap együtt mennek ki a folyóra. Napoznak, fürödnek, eltöltik az időt. Lesznek lányok is. Majd szórakoznak velük. - Azok, akik oda kijárnak - mondta a nagyobbik, mind kurvák . . . Ebben a városban minden lány kurva! Csakugyan, nagyon sok lány volt már kint, mire ők odaértek. Nem mentek oda hozzájuk. Bevetették magukat a folyóba. De a túlsó partig csak ketten mertek úszni. Ő, a nagyobbik, és a kicsi. A többiek visszafordultak a folyó közepén. A lányok ámulva, csodálkozva nézték őket: átúsztak, ott vannak, pedig az a part már nem is Magyarország ... Nemsokára határőrök jöttek arra. Megvárták egy bokor mögött, hogy azok ketten visszaússzanak. Ahogy kiléptek a vízből - az innenső partra -, egyből elcsípték őket. - Ja, ti vagytok? - mondta az egyik határőr, egy szakaszvezető. -Füröszkéljetek csak! Bár mi is megfürödhetnénk ... A nagyobbik gáláns volt; ott a lányok füle hallatára jelentette ki: becsületszavát adja, ha a két katona megfürdik, és ha bárki ezt a laktanyában megtudja, elintézi, hogy meg se szólítsák emiatt őket. A katonák nem álltak kötélnek. Attól kezdve - azon a nyáron - gyakran átúsztak. És egyszer-másszor biciklivel tértek onnan vissza. Sokan jártak ki biciklin odaát a határba - kapálni, kaszálni. Egyszer meg is kergették őket. De ők voltak a gyorsabbak, simán áthozták a biciklit a vízen. Egyszer egy közös határmenti katonai megbeszélésen szóba is került, hogy odaát, a folyó mentén biciklik tűnnek el. Jegyzőkönyvet is vettek fel, megindult a nyomozás, aztán mielőtt nagyobb zaj lett volna az ügyből, váratlanul elcsendesedett minden! 4. Ujjé a moziban! Akkoriban már alig maradt más, mint a mozi. Moziba be, moziból ki... presszóba be, presszóból ki. Mert a pinceklub sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ott bármit csináltak, ott bármi történt, nem látta senki, csak a jelenlévők, arról nem beszélt a városban senki. Márpedig számukra elengedhetetlen volt: ismerjék fel őket, forduljanak meg utánuk az utcán, súgjanak össze a hátuk mögött: itt vannak a fiúk! Akkoriban úgy is hívták őket városszerte: a fiúk. A nevüket se tudták sokan. De az, hogy a fiúk, az már fogalom volt... Mindig volt náluk pénz. Mindig fizettek a haveroknak a presszóban. Mindig meg mertek szólítani a lányok közül akárkit. A moziba is szívesen váltottak jegyet bárkinek. Úgy kezdődött, hogy egyszer a moziba menet találtak az úton egy varjút. Tél volt, a madár elalélt a hidegtől. A nagyobbik felvette és betette a nagykabátja alá. A madár a melegen magához tért. Még félidő sem volt a moziban, amikor a nagyobbik kivette a kabátja alól a varjút, és feldobta a levegőbe. Az meg a fény felé a mozivászonig repült. Óriási visongás kísérte a röptét. Valaki felkapcsolta a nézőtéren a villanyt,- a vetítés leállt, és a jegyszedő asszonyok seprűvel, partvisnyéllel próbálták a madarat kergetni. Amikor az újra a nézőtér felé szállt, óriási röhögés tört ki. Egy negyedóra is beletelt, mire elfogták a madarat. Csak azután lehetett a vetítést folytatni. Hogy ez a móka jól bevált, hasonlót eszeltek ki. A következő este egy macskát vittek be a nézőtérre. Azt meg a székek alatt engedték el. Ebből is mekkora botrány lett! Ahol a macska az ülőhelyek sorai között futott, mindenki felkapta a lábát, visított. Senki sem tudta, miféle állat az. Azt hitték, patkány. Megint felkapcsolták a villanyt, és a nézőtérre bejött két rendőr. Azok ott is maradtak az előadás végéig. Minden filmet megnéztek. Kettesben ritkán mentek, majd mindig csatlakoztak a haverok is. Heten voltak legtöbbször, új fiút nem vettek be a társaságba, néha egy-két gyerek elmaradt, de aztán újra felzárkóztak. Olyan krimi és olyan amerikai film nem volt, amelyet kétszer-háromszor meg ne néztek volna. Imádták a krimiket, és imádtak minden olyan filmet, amelyik a nyugati életformáról - és divatról tudósított. Más filmek nem kötötték le az érdeklődésüket. Sokszor már a híradó alatt elkezdődtek a balhék. Egyszer például szerencsétlenül járt bányászok temetéséről adott közvetítést a híradó. Amikor a nézőtéren legnagyobb volt a csönd, ők hangosan elkezdtek röhögni. Ezt a fogást máskor is szívesen alkalmazták. Egy-egy megható kép, egy-egy érzelmes jelenet: hangos röhögés a fiúk sora felől. A jegyszedők megpróbálták kivezetni őket. De néha, egy-egy jól sikerült nagyobb röhögés után ők maguk mentek ki, önként. És ez így folyt hónapszám ... Egy időben a mozijegyet váltó tömeg percek alatt feloszlott, amikor észrevették, hogy a fiúk is jegyet váltottak. Mert jegy nélkül soha nem mentek be a nézőtérre. Olyan is volt, hogy egyesek csak később tudták meg: a fiúknak is van már jegyük az előadásra. Ilyenkor visszaváltották, kicseréltették a jegyüket egy másik előadásra. Ezekből olykor vita is volt a pénztáraknál. De más nem történt. 2. rész A fogság második napja Nehezen jött a reggel Azt gondolták odabent a lányok, hogy rajtuk kívül senkinek nem jött el a reggel ilyen nehezen. Ha bent nagyon lassan virradt, idekint legalább annyira... Kint úgy határoztak, míg ki nem világosodik, nem tesznek semmit. Hátha a reggel hoz valamit, jobb belátásra bírja a fiúkat. A kollégiumi felügyelő tanárnőt nagyon elővették. Hogy maradhattak nyitva azok az ajtók, hogy történhet meg ilyen: egy lánykollégiumba az megy be, aki akar ... Amikor a villanyt eloltotta, amikor végigsétált a folyosón, hogy nem vett észre semmit? Akárhogy is végződjön a dolog: ezt a négy szobát felszámolják. Vagy ide is szereznek éjszakai felügyeletet. Mert ha az akció pillanatában megszólalt volna a telefon ... Akkor most senkinek se fájna a feje ... Arról nem esett szó, hogy az ügyeletes rendőr esetleg éppen úgy nem hitte volna el a telefonközleményt, mint ahogy kezdetben egy szót sem hitt abból, amit a lányok mondtak. Rövidesen megérkezett egy mikrobusz a megyétől. Attól kezdve a helyi rendőrök csak felvilágosítók voltak. Minden intézkedést az újak hoztak. Érzett minden szavukon: ugyan mit akartok ti még itt; ti, akiknek a területén ilyen események mennek végbe . .. Érkezett egy különítmény a fővárosból is. Hoztak magukkal egy kézi hangosbeszélőt, de még nem használták. A parancsnokság nevében egy őrnagy kora reggel beszélt a fiúkkal. Az akció főparancsnoka a budapesti különítmény vezetője, egy alezredes lett. Az őrnagy pedig helyettesként szerepelt. Bár a kapitány még kéznél maradt, de akkor már mindenki tudta: alakuljanak bárhogy a dolgok, le fogják váltani. Ha ugyan ennyivel megússza. Ha pedig ő megy, biztosan távozik a kollégiumi igazgatónő is. Elvégre az ő dolga lett volna biztonságosan lezáratni az épületet. Nem tudták, a fiúk úgyis könnyűszerrel bejutottak volna az épületbe. Mert abban az irattáskában volt üvegvágó is, meg fémfűrész, reszelő és két harapófogó. Ezek közül nem egy éppen a vén püspök szerszámoskamrájából. A stáb alighogy megérkezett, berendezte a kollégium egyik szobáját, és összeült. Akkorra már ott voltak a fiúk által diktált levelek. Az alezredes is mosolygott az egymillió dollár hallatán. - Egy biztos! - mondta -, rajtunk kívül senkivel nem fognak tárgyalni! A polgári vezetés nem fog beleavatkozni! Ezt az akciót mi csináljuk végig. Mi, rendőrök. Itt a katonaságra nincs szükség. Legfeljebb a biztosításhoz. - De még akkor nem mondta el: mit és hogyan kívánnak biztosítani? - Tárgyalni kell velük - szólt a helyettes -, mindenféleképpen tárgyalni. Nehogy valami őrültséget csináljanak. Semmit meg nem adni nekik, de tartani a látszatot, hogy komolyan vesszük őket, hajlandóságot mutatunk az egyezkedésre! A parancsot - hogy az a ponyvás katonai teherautó az ablak alól álljon el -még a kapitányság adta ki. Azért állították oda azt a kocsit, hogy ha valaki netán kiugrana az ablakon, ne a járda kövére essen! Abban valamennyien egyetértettek, hogy sem innivalót, sem ennivalót nem szabad nekik bevinni. Abban is teljes volt az egyetértés: bárki élete inkább, mint a lányoké. A lányoknak nem lehet semmi bajuk ... Semmiféle olyan akcióra nem kerülhet sor, amelyik közvetve vagy közvetlen veszélyeztetné a lányok életét! A parancsnok tapasztalt régi rendőr volt, túl már az ötvenen. Sok kemény akció részese. De ilyen kátyúba még ő sem került soha. Tizenöt lány ... s két őrült. A fiúkat csak így nevezte. Aztán amikor minden részletet megtudott, szólt, hogy azonnal értesítsék a fiúk szüleit. Sőt, azonnal menjen el értük egy kocsi. Ez még eddig nem jutott senkinek sem az eszébe. A szülők ideszállítására a kapitány kapott parancsot. Elmondta, hogy nagyon jól ismeri mindkettőjüket. A papa a hír hallatán iszonyatos káromkodásba kezdett. A mama visongatott, hogy ez lehetetlen, ez nem lehet igaz, ezt a hülyeséget csak kitalálta valaki. Valaki rá akar kenni valamit a fiúkra ... A papa először a telefonhoz rohant. Próbálta tárcsázni a laktanyát. Többször is próbálkozott, süket volt a telefon. Semmiféle hang - zörej - nem hallatszott a készülékből. Először arra gondolt, hogy egyenruhába öltözik. Aztán megváltoztatta az elhatározását, civil ruhát vett fel. A mama berohant a fiúk szobájába. Ott csak a legkisebbiket találta. Ő még aludt. A másik két fiú ágya érintetlen volt, látszott, hogy abban az éjszaka nem aludt senki. Mielőtt elindultak volna, a papa ivott egy kávét, az akkorra már kész volt - és egy konyakot. - Felpofozom ezt a két taknyost! - mondta -, majd adok én nekik! A mama egész úton nem szólt egy szót sem! Ő ült előre a sofőr mellé, és a kapitány meg a papa hátra. Éppen akkor érkezett meg a katonai kocsi a papáért, amikor elindultak. Olykor reggelenként ez vitte a fiúkat is az iskolába. A papa intett a kocsinak, hogy jöjjön utánuk. A rendőrségi Zsiguli és a zöld Volga egyszerre érkezett meg a térre. Nagy zsibongás támadt a téren álldogáló civilek között. De hangosan nem mondott nekik senki semmit. Csak a papa szólt a kapitányhoz. - Mi a fenének nem takarítottátok el innen ezeket? Mi a fene szükség van itt ezekre? - Csakugyan! - gondolta a kapitány, kiüríthette volna a teret. De nem adott parancsot a rendőreinek, hogy oszlassák el a tömeget. Egyenesen a földszinten berendezett szobába mentek. A parancsnok -lévén ő is alezredes - nem tegezte le a papát. Pedig szemmel láthatóan egyidősek voltak. A mamának úgy köszönt, hogy jó reggelt. Ő idefelé az úton percek alatt tört össze. Attól a pillanattól fogva, hogy látta: nem aludtak otthon a fiúk, megérezte, hogy valami nagyon nagy baj történt. Azt, amit a kapitány elmondott, azt se megérteni, se felfogni, se elfogadni nem volt képes. Csak valahogy a baj nagyságát érezte. Amikor a papa reggel otthon öltözködés közben a kulcsait kereste, és nem találta, még nem gondolt semmire. De amikor szóba került, hogy a fegyverek honnan valók, nagyon megijedt! Kérte, hogy azonnal telefonálhasson a laktanyába. - Felesleges - mondta az akcióparancsnok -, már kinyittattam a páncélszekrényét. Se több, se kevesebb nem hiányzik belőle, mint amennyi fegyver és lőszer a fiúknál van! - Felmegyek és szétrúgom őket - mondta a papa. Indulni is akart. - Két felelőtlen hülye kölyök. Ilyen helyzetbe hozni a szüleiket. Pedig mi mindig csak jót akartunk nekik. No, majd ráncba szedem én őket! - Egy kicsit előbb kellett volna - mondta az őrnagy, az akcióparancsnok helyettese. A papa úgy tett, mintha nem hallott volna semmit. - Egyetlen szóval el fogom intézni őket! - Már négyet lőttek ... Mind a négyet az ajtóba! - Az lehetetlen! - mondta a mama, és szinte összeroskadt- Az lehetetlen, hogy a fiúk lőttek volna ... Ezt meg a parancsnok és az őrnagy hagyták szó nélkül. - A helyzet komolyabb, veszélyesebb és bonyolultabb, mint amilyennek látszik! - megmutatták a fiúk leveleit. - De hisz ez nem az ő írásuk! Azonnal felmegyek! Azonnal elintézek mindent. - Ezt a papa mondta. - Bár önnek lenne igaza! - Nem mondta ki a papa rendfokozatát. Elindultak felfelé a lépcsőn. A folyosó végén megálltak egy időre. Az alezredes ismertette a helyzetet. Akkorra már egy pontos, lépték szerinti helyrajzuk is volt. Az épületről, a folyosóról és a szobáról is -a bentlévők elképzelés szerinti elhelyezkedésével. És a rajzon a négy lövedék helye is, amint azok átfúrták az ajtó deszkáját. Akkor váratlan dolog történt. A mama, aki addig nagyon csendes volt, szinte mintha álmából ébredt volna. Egyszerre határozott lett, energikus, pillanatok alatt kerekedett felül mindenen. - Én fogok bemenni hozzájuk! - mondta. - Majd én! Senkinek nem volt ellenvetése. - Próbálja meg, asszonyom! - mondta a parancsnok. - Azok a hülye követelések - morogta a papa -, abból is látszik, hogy egy nagy hülyeség ez az egész! 2. Mama, ante portás Ezt egy harmadikos lány mondta, aki fakultatív latinra járt. Jókedvűen, nevetve, felszabadultan idézte a klasszikus mondást, abban a reményben, hogy megnyílik az ajtó mind a két szárnya. Annak idején a latin órán a tanár úr nem hagyta ki: Hannibál ante portás, ezt egy valamikori diák úgy fordította magyarra, hogy Hannibál azelőtt portás. És hogy a latin ilyenkor a segédigét nem teszi ki - vélte a diák -, azt is hozzá mondta: volt. Hannibál a kapuk előtt..., és a mama itt most az ajtó előtt! Büszkén, keményen, konokul vágta oda - mikor a fiúk megkérdezték bentről, hogy ki az. Aztán mintha kiszaladt volna a lába alól a talaj. Másodszorra már sírva ismételte meg: én vagyok, az édesanyátok. Többértelműek voltak a szavai: sokféleképpen szeretett volna hatni velük: igen, én vagyok az, aki itt az ajtó előtt áll. Meg úgy is: történhet bármi, azért az édesanyátok mégis én vagyok... Ők soha nem hívták az anyjukat édesanyámnak. Maga sem tudta, miért így mondta nekik, és mért nem úgy, ahogy őt szólították: anyu. Bentről nem szólt vissza senki. És akkor ott, az a néhány perces csend, mindent megértetett az anyával. Hogy itt valami borzalom történt! Az ájulás környékezte. Mégis, valami konok, félelmetes erő szállta meg. - Azonnal nyissátok ki az ajtót! Már mindent értett, tudomásul vette a helyzetet, és azt is tudta, hogy a fiúk nem fogják kinyitni az ajtót. Ekkor már csak egy szerepet játszott. Aztán újra meg újra felcsillant előtte valamiféle remény. Nevükön szólította a fiúkat. De nem tudott nekik semmi olyasmit mondani, amilyeneket végső helyzetben az anyák mondhatnak a gyerekeiknek ... Hogy emlékeztek rá ... ekkor meg ekkor úgy volt. Meg hogy mi mikor mit ígértünk egymásnak ... Nem volt semmi ilyen feleleveníthető közös emlék a fiai számára. Csak az, amit már mondott az elején a kemény, határozott parancs szavával. - Azonnal nyissátok ki! Nyissátok ki, mert betöröm az ajtót! Ekkor szólalt meg először a nagyobbik. - Azt nem ajánlom. Még neked se! Ha az ajtót kinyitod, le fogok lőni két lányt! És ha az ajtóból nem mész el, ki fogok lőni a folyosóra ... Egy rendőr megpróbálta az ajtó közvetlen előteréből elhúzni a mamát. De ő nem ment el onnan. - Lőjetek csak! - mondta. - Lőjetek, ha akartok. - Nekünk nem veled van beszélnivalónk - folytatta a kicsi. - Legokosabb, ha te most hazamész. - Nekem te ne adj tanácsokat! - Te se adjál nekünk. Az anyát újra elfogta a sírás. - Ide jössz pityeregni? Hát nem fogunk meghatódni, vedd tudomásul! - Ezt a nagyobbik mondta. - Most van ránk ilyen nagy gondod? Most? Eddig kutyába sem vettél bennünket! - folytatta a kicsi. - Most akarsz itt okos lenni meg jó? Most? - Elég! - mondta a nagyobbik. - Ebből elég volt...! Kívül, akik mindent hallottak, álltak, némán, mozdulatlanul. - Figyeljetek ide - mondta újra összeszedve magát a mama. - Engedjétek ki a lányokat. Bemegyek helyettük én. Tartsatok engemet fogva ... Tegyétek ezt meg. Hangos röhögés volt odabentről a válasz: - Még mit nem! Ez volna csak egy derék dolog . .. Kiengedni a lányokat ... te meg helyettük be! Mit képzelsz? Kit érdekelne az, hogy mi ketten itt bent vagyunk, és bent vagy velünk te is? Ránk szegelnék az ajtót. Köpnének a követeléseinkre! Rohadjunk itt mind a hárman, amíg nekünk tetszik. Felváltva kiabáltak ki az ajtó elől. Az akcióparancsnoknak feltűnt, hogy egyik fiú sem ejtette ki azt a szót, hogy anya, anyuka, anyám. A lányok feszülten figyeltek. Amikor rájuk terelődött a szó, mindegyik tett valamilyen halk megjegyzést. Egymás között suttogtak: az nem is lenne rossz, ha mi ki, ő meg be. Aztán hadd bűvöljék itt egymást. - Legalább hozott volna egy jó kiadós reggelit - így az egyik lány. Aztán ennénk belőle mi is. De fogadjunk, egy kiflit se hozott a fiainak ... Csakugyan nem hozott... Erre nem is gondolt. Egy idő után újra megpróbálkozott. De semmi újat nem tudott mondani. Megismételte még egypárszor azt, amit eddig bekiabált. A parancsnok úgy rendelkezett, hogy a mama menjen haza. Ugyanazon a rendőrkocsin ment el, amelyiken jött. Akkorra a tömeg már úgy körülfogta azt a kocsit, hogy a sofőr alig tudott elindulni. És hangos megjegyzéseket is lehetett hallani. Az ott álló rendőrök nem szóltak rá az emberekre. A mama keményen maga elé nézett, szája szélét összeszorította, konok keserűség ült az arcán. 3. Vagy, vagy...! Nem volt olyan falu a környéken, amelyikbe a reggeli buszokon, vonaton el nem jutott volna a hír: két fegyveres fiatalember behatolt a kollégium épületébe; pénzt és repülőt követelve arra készülnek, hogy ha nem teljesítik a követeléseiket, ki fognak végezni minden foglyul ejtett lányt. Óriási volt a felháborodás. Az emberek átszaladtak a szomszédaikhoz, fel a tanácsházára, a helyi körzeti rendőr-megbízotthoz. Nem volt olyan falu, ahonnan a lánykollégiumban nem lakott volna valaki. így hát valamennyi szülő azt hitte, hogy az ő gyereke is bent van. Megindult a nép, be a városba. Volt olyan is, hogy elöl leszállt a buszon a kislány - hazajövet -, hátul meg ugyanarra a buszra felszállt a bátyja, az édesapja, hogy mielőbb bejutva a városba, valami pontosat sikerüljön megtudniuk. Otthon meg az édesanyák jajveszékeltek, szaladgált némelyikük házról házra! Kora délelőttre csaknem annyi ember érkezett a városba, mint amennyi a park és a tér környékén összegyűlt. Senki se tudta még akkor pontosan, hány lány is van bent, kik azok, mi történt velük. A téren, a parkban, az utcán sem szerzett pontosabb értesülést senki, mint amennyinek eddig a birtokában volt. Az épületbe nem engedtek be senkit. Ebből óriási kavarodás származott. Mert a szülők közül nem egy - leszállva a vonatról, buszról, ki a személygépkocsikból -, egyenesen az épületnek vette az irányt. Csak a rendőrök erőteljes közbeavatkozása akadályozta meg, hogy be ne törjék a kaput. Hanem aztán, hogy ott miket mondtak a rendőröknek ! De azok nem szóltak vissza. Rövidesen megtudták az emberek azt is, hogy az anya ott járt, és hogy nem mert bemenni a fiaihoz! Százával jelentkeztek az emberek: főleg apák, hogy engedjék meg, ők bemennek. Inkább őket lőjék le, mint a gyerekeiket! Néhányan követelték, hogy engedjék be őket a parancsnokhoz. Egy főhadnagy csitította a hangoskodókat: nyugodjanak meg, vigyázunk a gyerekeikre ... - Vigyáznak? Most vigyáznak? Eddig mit csináltak? Az lett a szópárbaj vége, hogy a szülők választhattak egy öttagú bizottságot, őket hajlandó volt fogadni a főparancsnok. Ezalatt két civil nyomozó a papát gyúrta: mit tud a fiairól, hogy kezelik a fegyvert, fognak-e lőni. Hol tanulták meg a fegyverek használatát, melyik a vakmerőbb, ha az egyik feladná, hogyan viselkedne a másik; hány töltény van a fegyverekhez, vajon mennyire befolyásolja egyik testvér a másikat? Zúdultak, záporoztak a kérdések. A papa izzadt, ötölt-hatolt, ilyen is ritkán fordult elő, hogy őt kérdezik, és nem ő kérdez, neki kell felelgetnie, őtőle kérnek számon valamit, s nem ő teszi ezt mással. Arra a kérdésre, hogy hol tanultak meg a fiúk lőni, fegyvert használni, azt felelte: az úttörő szervezetben! - Ember! - kiáltott fel az egyik civil nyomozó. - Legyen őszinte. -A papa elképedt, hogy hogy őt nem a rendfokozata szerint szólítják meg. Alig figyelt arra, amit kérdeztek tőle. Az járt az eszében; ő ezeknek csak ember ...? Ő alezredes! Bent a parancsnok nagyon rövid tájékoztatót tartott a szülőknek: Megérti az aggodalmukat, a felháborodásukat, teljes mértékben azonosul az álláspontjaikkal. De ők is értsék meg: itt semmiféle magánkezdeményezésnek nincs helye. Csak egy központilag irányított, alapos, átgondolt akciónak van értelme. Itt nem segíthet semmiféle személyes hősiesség. Egyetlen feladatnak kell alárendelni mindent: megmenteni a lányok életét. És ők ennek érdekében meg is fognak tenni mindent. - De mi az a minden? - kérdezte egy szülő. A parancsnok - anélkül hogy válaszolt volna a kérdésre - kérte, hagyják el a helyiséget. Értsék meg, intézkednie kell. Egy pillanatnyi vesztegetni való idő sincs ... Az emberek szó nélkül elhagyták a termet. Nagyon is jól értette ő a kérdést! És nem volt véletlen, hogy nem felelt rá. Titkos nagy terve volt: erről még a munkatársainak se szólt. Az apa! Ez volt a nagy terve. Őt beküldeni. Fegyverezze le a fiait. Lehetetlen, hogy olyan elvadult haramia legyen ez a két srác: lelőjék az apjukat. Ha ő bemegy, és nincs lövés, meg kell rohanni a szobát! De még várni, várni türelmesen. Hadd emésszék meg a fiúk az anyjuk szavait. Mert biztos, hogy az anyjuk megjelenése is hatással volt rájuk. Hadd érjen a hatás. Amikor az a csúcson lesz, akkor kell az apjukat beküldeni. Hirtelen, váratlan, robbanásszerűen. Mire észhez térnek, az apa bent kell hogy legyen. Egy tiszt, ha elindul, nem állhat meg az ajtóban ... Vállaljon a felelősségből legtöbbet ő. 4. Beleszól a papa is... A papa a kihallgatás alatt vérig sértődött... Mi az, hogy ember... jó ember ... maga ... figyeljen ide ... ne dadogjon ... beszéljen őszintén ... Sőt, az egyik, az az idősebbik civil... kérem, maga hazudik ... legyen szíves, ne hazudjon ... Szerencse, hogy véget ért a kihallgatás . .. Mert valami olyat tett volna ... valami olyat mond ... A főparancsnok jött be a szobába. A két nyomozó kiment, a papa úgy gondolta, panaszt tesz, de nem kezdte el. A parancsnok karon fogta, le-fel sétálva a szobában, ismertette a terveit, és hogy az elképzelésekben mi lenne az ő szerepe. - Döntő fordulatot várok! - mondta. Együtt mentek fel az emeletre. Mindenki, aki csak számított, talpon volt, készenlétben az akció teljes állománya. Több mint hetven fő ... - Szóval - mondta a papa, megállva az ajtó előtt, nagyon magabiztos szeretett volna lenni, de érezte, hogy sokkal mélyebb, fátyolosabb a hangja, mint máskor -, srácok, beszélni akarok veletek! Gyertek ki... A parancsnokot majd gutaütés érte. De hisz arról volt szó, hogy ő megy be! Benyit - váratlanul a szobába ... így beszélték meg. És ehelyett most szónokol..., ez a ..., ez a... - Srácok, gyertek ki! Még jóvá tehettek mindent... Garantálom, hogy nem lesz bántódásotok ... - Mit beszél ez? - a parancsnok vörös volt a dühtől. De hisz nem erről volt szó ...! Hogy az apjuk majd alkudozik velük. Biztatja őket, ígérget nekik, hanem hogy kemény apai szigorral lerohanja őket. Ez az egész ügy már egy kalap szar! Ebből már semmi jó nem jöhet ki. Ezt gondolta a többi tiszt is. Hogy nem fog megállni az ajtó előtt. Hogy beront, szó nélkül, ők mind erre készültek ... Beront, bármi is lesz..! Nyilván, ha nyílik az ajtó, a fiúk nem fognak hátat fordítani a bejáratnak, és nem kezdenek el a lányokra tüzelni. Legfeljebb, legrosszabb esetben kifelé lőnek. Ha ugyan az lenne a legrosszabb eset. Ha nem a legjobb ... A rendőrök az apában bíztak ... és a tisztben. Aki meg akarja menteni a maradék becsületét. Bármi áron. Az élete árán is ... Igen, itt vagyok fiúk... engem lőjetek le. Az apátok áll előttetek! Rám célozhattok. No lássuk! Hisz én neveltelek benneteket! - ilyesmik jártak a tisztek fejében. - Kuss! - ordította bentről a nagyobbik. - Kuss mindenkinek! Arról beszéljen valaki: teljesítik a követeléseinket, vagy nem. - Fiúk! Térjetek észhez ... Ti teljesen megbolondultatok! - Arról beszélj - kiabált a kicsi -, hogy miért jöttél ide? Ki küldött ... Rá akarsz beszélni bennünket valamire, vagy azt üzenték, hogy teljesítik a feltételeinket? Egyéb minket nem érdekel. - Tőled meg éppenséggel nem ... Csókold meg a hülye rendőr haverjaidnak a ... - ezt a nagyobbik mondta. A papa újra próbálkozott. A parancsnok oldalra fordult, legyintett, nem szólt. - Hé, fiúk! Gyertek ki, én mondom! - Figyelj ide! - szólt a nagyobbik. - Te sok mindent tudsz, amit ezek a hülyék itt nem! Te tudod, hogy fegyver van nálunk! És te azt is nagyon jól tudod, hogy mi ezekhez a fegyverekhez értünk! Hármat számolok! Tűnj el az ajtótól... egy ... A papa szétvetett lábakkal állt. - Kettő! Bentre is hallatszottak a lépések! - Azért mondom - szólt a nagyobbik -, és nem számolta le a harmadikat. Óriási csalódottság ült idekint az emberek arcán. Nagyon jól megjegyeztek minden szót: te tudhatod a legjobban, hogy mi lőni is ... nemcsak a kezünkben tartjuk a fegyvert... És nem rúgott bele az ajtóba, és nem törte szét, és nem ordította el magát: ide lőjetek fiaim, itt vagyok ...! Belém lőjetek azokkal a fegyverekkel, amelynek a használatára én tanítottalak meg benneteket. Szabálytalanul, törvénytelenül, a hatalmammal visszaélve ... Nem! Ezek a fiúk nem az úttörő szervezetben tanultak meg katonai fegyverekkel bánni, lőni éles töltényekkel! Csendesen, szó nélkül ballagtak le a folyosón. A parancsnok, anélkül hogy egy szót is szólt volna, visszament az irodának berendezett alsó szobába. A papa arra gondolt, beül a kocsijába, bemegy a laktanyába, és jelenti az eseményeket a felsőbb parancsnokságra. Egyúttal tanácsot is kér. Kint a téren már nem volt ott az a zöld Volgája. Csak egy rendőrkocsi várt rá. A tömeg az ablakokhoz közel ordított. Ami mocskot rá lehet hordani egy emberre ... Mind a hárman hátraültek. A két fegyveres rendőr a két szélen. Kétszer is kellett dudáljon a sofőr, mire a tömeg egy kicsit tágult. - A laktanyába akarok menni! - mondta a papa. - A parancs más! - szólt az egyik rendőr. A ház előtt álltak meg. A ház előtt akkora tömeg volt, hogy ott nem egy autó, de egy bicikli sem tudott volna elhajtani. A papát bekísérték, minden oldalról csak úgy zúdultak rá az átkok ... A kapun - befelé - a két rendőr testével védte őt, úgy tudták csak nagy nehezen bejuttatni. A rendőrkocsi visszament, a két rendőr a fegyverét maga előtt tartva, ott maradt az ajtóban. - Emberek - mondta az egyik rendőr -, menjenek szépen haza. Úgyse dől el itt semmi! Itt úgyse segíthet senki. Türelmesen, óvatosan maguk előtt nyomva a tömeget, az utca végéig taszították őket. Azután visszamentek őrt állni a ház elé. 5. Belháború Ahogy odakint csend lett ismét, a két fiú a fal mellé ment, háttal a lányoknak - beszélgettek. De azért szemmel tartották a társaságot. Senki sem hallotta a lányok közül, hogy ők ketten mit suttognak. Kevés híja volt már a délnek. A lányok időközben visszalopkodták az óráikat az asztalról. De valamennyien elfeledkeztek arról, hogy a követelések teljesítésére a határidő a déli tizenkét óra volt. A várakozás meg a remény valahogy most elviselhetőbbé tette a perceket. Az, hogy reggel óta folyvást történik valami. Nagyon szerették volna hallani, hogy a fiúk mit beszélnek ott ketten. A megbeszélés után a nagyobbik a lányok háta mögé állt. Két lánynak megérintette a vállát. - Te és te! - mondta. - Délben titeket fogunk kivégezni! Készüljetek fel rá! - De hogyan? - kérdezte az egyik lány. Erre a fiúk nem mondtak semmit. A két lány közül egyik sem az volt, amelyikkel ők beszélgettek. Két csúnyácska lány volt... Pedig az egyik - akihez a nagyobbik szólt -várta, hogy őt jelölik ki elsőnek. A lányok elkezdtek zokogni. De nem csak az a kettő, a többiek is. A fiúk nyugodtan, csendben nézték őket. Aztán egy idő után mindenki abbahagyta a sírást. A fiúk megint a falhoz mentek, és hosszasan vitatkoztak egymással. Most jóval hangosabban beszélgettek, de hogy mit, azt a lányok most sem értették. Most meg a kicsi jelölt ki két lányt a kivégzésre. Nem az előbbi kettőt. Ezt valaki meg is jegyezte. - Nem mindegy? - mordult meg a nagyobbik. - Hisz úgyis lelövünk mindegyikőtöket! Ha nektek az olyan nagy dolog - egy-két órával, egy két nappal tovább élni... A kicsi váratlanul egy levél diktálásába kezdett. Ugyanaz a lány írta, aki az első két levelet. Ebben megismételte a követeléseik nagyját, új dologként azt vette bele, hogy a busz, amelyik a repülőtérre viszi őket, feltétlen legyen befüggönyözve. Lefüggönyözés nélkül ide se álljon. Ezt a cédulát is az ajtó alatti résen dugták ki a folyosóra. Ezt is olyan hamar kapták el a kint lévők, mint az előző kettőt. Percek alatt megjött a válasz: hirtelen egy hangosbeszélő szólalt meg. A főparancsnok, az alezredes beszélt. Bemutatkozott, elmondta a rendfokozatát, a nevét, és hogy ő kapott megbízást a tárgyalások megkezdésére. Nyugodt, megfontolt hangon szólt. - Arra ne is számítsanak - mondta -, hogy rajtam kívül másvalakivel is tárgyalhatnak. - Nem - mondta a nagyobbik -, addig biztosan nem, amíg az első két hullát ki nem dobjuk az ablakon! Van órája, parancsnok úr? Meg tudná mondani, mennyi a pontos idő? Egyeztessük az óráinkat. Az alezredes erre nem reagált. - Tárgyalnunk kell, fiúk! Tárgyalnunk kell mindenképpen. Szabad elvonulást ajánlunk fel önöknek ... Engedjék ki a lányokat... - Kettőt déli tizenkettőkor - holtan - biztos! - mondta a kicsi. - Azzal nem érnének el semmit. Azzal csak a helyzetüket tennék lehetetlenné. - De hisz ez a célunk! Végre, hogy rájöttek. Számunkra visszaút nincs... - Más egy gyilkossági kísérlet, és más egy gyilkosság! - Köszönjük szépen ... És ha nem takarodik el az ajtóból, mindjárt maga is megköszönhet valamit... Nem folytatódott a párbeszéd. Bent a lányok nagyon elengedték magukat. Se a mama, se a papa megjelenése, se az az öblös mikrofonhang - a főparancsnok hangja -nem hozott semmi újat. Hol volt már a mama jöttére táplálódott kiszabadulási remény. Hogy legkésőbb egy órán belül... Csak addig bírják ki. Hogy be tud állni a szervezet mindenre. Aki akkor azt érezte; legfeljebb csak egy óráig bírhatja még, most arra gondolt, talán az est beállta előtt jóra fordul minden. Délben megkezdődött a követelések teljesítése. Estig végeznek vele. Holnap repülés. Holnapután itthon. Addig ki kell bírni. Most már senkit se gyötört olyan kegyetlenül a szomjúság. Igen, mert majd hajnal óta már nem evett közülük senki. - Délben egész biztos, beadják az ebédünket - mondta egy lány. -Borsóleves lesz, és fasírozott rizzsel. És savanyúság. Megnéztem az egész heti étrendet... Először mi eszünk, aztán a fiúk. Hogy megláthassák, van-e az ételben altató. - Ha van is - súgta egy másik lány -, el ne merjen aludni közülünk senki. .. Hátha úgy át lehetne dobni a fiúkat... Megszólalt a déli harangszó. - A parancsnokkal akarok beszélni! - szólt ki az ajtón a nagyobbik. - Dél van ... - visszalépett a lányok mögé, a kicsi állt az ajtóhoz, ő beszélt a parancsnokkal. - Követeléseink teljesítését azonnal kezdjék meg! - Valamelyikük jöjjön ki! - mondta a parancsnok. - Rendben van! Két lányt a fal mellé állítunk! Ha valami olyan dolog történik, ami nem oké, azt a két lányt a bátyám le fogja lőni. Esküszöm maguknak! Az emeletes ágyat elhúzták az ajtó elől, és a kicsi kilépett az ajtórésen a folyosóra. Két lányt a fal mellé állított a nagyobbik. - Térdeljetek le! - monta nekik. A lányok letérdeltek. - Amíg nem szólok, nem fordulhattok felém. Térdeljetek szorosan a fal mellé. Mindenki lélegzetvisszafojtva hallgatott. Hallgatóztak, vajon a kicsi odakint miről beszélget a főparancsnokkal? Vajon mikor nyílik az ajtó : ki lehet sétálni, vége mindennek ... A két lány a fal előtt remegett. A nagyobbik közvetlen a hátuk mögött állt. A csőre töltött géppisztolyt maga elé tartotta. A lányok szorosan fogták egymás kezét. Fent az emeletes ágy tetején a többiek is szorosan összeölelkeztek. Senki nem visongott, senki nem sírt, mindegyikük nagyon komoly, nagyon elszánt, és nagyon fegyelmezett volt. Talán egy negyedóra is eltelt így, míg végre nyílott az ajtón egy kis rés, és bejött a kicsi. - Mi van? - kérdezte tőle a nagyobbik. - semmi! Egy nagy szar ... - Nem mondtad nekik, hogy a kivégzéseket elkezdjük? - Dehogynem. De még csak most terjesztették fel a követeléseinket. Azt odafent jóvá kell hagyni. Honnan vegyenek ők annyi pénzt? - Ez igaz! - mondta a nagyobbik. - Senkinek se lehet a zsebében egymillió dollár... Azt össze kell szedjék ... Várni kell - mondta -, ha csakugyan teljesítik a feltételeinket, mi egy ujjal sem nyúlunk senkihez! A lányok, mind, mind, nagy, mély lélegzeteket vettek. 6. Szobarend Ahogy mindenki tudomásul vette, hogy egyelőre nem történik, nem történhet semmi, megcsendesedett a társaság. - Ideje lenne egy kis szobarendet csinálni - mondta egy lány. Neki is kezdtek. Az ágyakon összegyűrt paplant, párnát megigazgatták, leterítették az ágyneműt pokróccal. Ott hátul az emeletes ágy mellett minden összevizelt pokrócot, ruhadarabot egy csomóba raktak. Egy lány szólt a nagyobbiknak, hogy ezeket a pokrócokat, rongyokat ki kellene dobni. De hova? Ahhoz a fiúk nem járultak hozzá, hogy az ajtót, akár csak egy pillanatra is - megnyissák. Ellenben az ablak: azt lehet. Aki úgy érezte, hogy oda kell menjen az ágyak mögé a pokrócokhoz, az odament, és pisilt. Azután az ablakot kinyitották, és ugyanaz a lány, aki a javaslatot tette - kidobált mindent. A nyitott ablakokon még jobban ki lehetett látni. Ekkorra a téren, az utcán, a parkban már egyetlen civil ember sem volt! Csak itt-ott néhány rendőr, és távolabb katonák. Se autóforgalom, se járókelők, se álldogáló bámészkodók, semerre. Ellenben a tér mögött a park egy keskeny útján ... egy busz. Egy farmotoros, lefüggönyözött busz állt ott... Körülötte senki. - Oda nézzetek - mondta egy lány -, megjött a buszunk! A fiúk nem szaladtak az ablakhoz, de egy lánnyal mindent részletesen elmondattak arról a járműről. Hány személyes lehet, csakugyan farmotoros-e? Senki sem tudta, miért ragaszkodnak annyira hozzá, hogy az őket szállítandó busz farmotoros legyen. Milyen színűek a függönyök, mi a busz rendszáma, milyen a busz színe? Valamennyiüket jó érzéssel töltötte el a busz jelenléte. Talán efeletti örömében a nagyobbik szabad foglalkozást rendelt el. Beszélgethettek egymással. Csak az ajtóhoz és az ablakhoz lépni volt tilos. . Azt már látták, hogy az ebédből nem lesz semmi. Nyilván, ki akarják őket éheztetni. A nagyobbik eddig még egy pillanatot sem aludt. Egyszer úgyis össze fog esni az álmosságtól... Az lehetetlen, hogy a végtelenségig bírja, alvás nélkül. Erre kell felkészülni. Akkor lehet valamit csinálni, ha a nagyobbik elalszik. A papa is mondott valami ilyesmit: fegyverezd le a bátyádat! Meg hogy őbenne - a kicsiben - bíznak a szülei. Anyátok teljesen kivan . .. Tönkre teszitek a kistestvéreteket is. Ezek a mondatok visszhangzottak bennük. Aztán a kicsi: hogy rá számíthat a bátyja! Nem adja fel. Nem fog letérni az útról... - Meg fognak adni mindent! - szólalt meg hirtelen egy lány. - Biztos, hogy minden megadnak! Aztán egy másik, mintha az ajtón akart volna kibeszélni: - Adjanak már meg nekik mindent, és menjünk innen a fenébe! - Úgyse hagynak bennünket megdögleni! - szólt közbe egy harmadik. - Az lehet, hogy mind nem halunk meg - folytatta másvalaki -, de mi abban nektek a pláne, hogy lelövöldöztök itt néhányunkat, titeket meg lelövöldöznek a rendörök? - Ilyen nincs - mondta a nagyobbik. - Minket a rendőrök nem lőhetnek le! Már csak azon egyszerű oknál fogva sem, mert se az ajtón, se az ablakon nem tudnak bejönni. Ha csak egy ujjnyira is kinyitják az ajtót, ha valaki megjelenik az ablakban, lőni fogunk. És rajtatok keresztül lövünk. Ezt nem vállalhatja a rendőrség! Mi ezt is bekalkuláltuk. Aztán a kicsi a fegyvereik erejét ismertette. Valóságos előadást tartott. Először a saját pisztolyáról, aztán a bátyja géppisztolyáról beszélt, hogy az sorozatlövéssel átszel egy vasúti sínt is. Ők ezt kipróbálták. Meg hogy a fegyvereiknek egy ajtó, egy fal, semmi. Ő hallotta, amikor kilőtt, hogy a golyó át az ajtó deszkáján, csattant a falon ... Aztán váratlanul az a lány állt elő, akivel a nagyobbik beszélt. Magas, karcsú, szép lány volt. A haja egy kicsit vörös, hosszú, ha valaki válogatott volna a lányok közül, hogy melyikük a legszebb, meglehet, őt választja. Tizennyolc éves volt, de húsznak is kinézett. Ő már egy igazi nő volt. A nagy kapkodásban, amikor öltözött, elfelejtette felvenni a melltartóját. Látszott, hogy a zöld pulóvere alatt nincs semmi. - Figyeljetek ide - mondta -, ezt az állapotot úgyse tudjuk sokáig elviselni. Ha a végén minden rendeződik is, lesz, aki ebbe beleőrül! És akkor már nem segíthet senki. Azt mondtátok, feleslegesen nem öltök meg senkit. Engedjetek ki engem. ígérem, hogy történjen bármi, visszajövök. Becsületszavamat adom. Ha nem jönnék vissza, hozzájárulok, hogy bármelyik lányt kivégezzétek. - Miért akarsz kimenni? - kérdezte a kicsi. - Szeretnék behozni egy demizson vizet. - Várj egy kicsit - mondta a nagyobbik, és a szoba távoli sarkába hívta az öccsét. Ott ők együtt beszélgettek. - Kimehetsz - jött vissza a szoba közepére a nagyobbik. - Ne féljetek! - mondta a lány a többieknek. - Vissza fogok jönni. - De nem mondhatsz odakint semmit! - okvetetlenkedett a kicsi. -Nem tájékoztatod őket! Nem árulhatsz el semmit. - Megmondanád, mi az, amit egyáltalán elárulhatnék? Azt, hogy hányan vagyunk idebent? Azt, hogy nem ettünk? Azt, hogy a sarokba járunk pisilni? Azt, hogy neked pisztoly van a kezedben? Mit gondolsz, ezek közül mi az, amit ők nem tudnak? A kicsi nem okvetetlenkedett tovább. Elhúzták az ágyat az ajtó elől, és a lány, kezében a demizsonnal, kilépett a folyosóra. Bent még csak nem is pisszent senki. Kint a rendőrök hada vetette magát a lányra. Oldalt, elöl, mögötte, legalább tíz rendőr, amíg a WC előterébe ért, hogy megtöltse a demizsont vízzel. - Engedjenek! - mondta. - Értsék meg, ha nem megyek vissza, ki fognak valakit végezni. - Nem mehet vissza! - ordította egy főhadnagy. - Engedjen el! - kiáltotta a lány, és kitépte magát a rendőrtiszt kezei közül. - Akkor legalább azt mondja meg ... - Nem mondok semmit. - Együttműködik velük! - Hülye! - mondta a lány. A rendőrtiszt nem szólt rá semmit. Csak a legnagyobb erőfeszítések árán tudta visszaverekedni magát a szobába. Még az utolsó pillanatban is nyúltak utána kezek. A lányok nekiestek a demizsonnak. A két fiú ivott utoljára. Egy korty víz nem maradt az üvegben. Ha még egyszer ennyi lett volna, az se lett volna tizenhetüknek elég. - Mi van odakint? - kérdezte a nagyobbik. - Gondolod, hogy ha nekik nem mondtam arról semmit, hogy idebent mi van, akkor neked elmondom, hogy kint mit látni? Egyébként semmit. Egy csomó rendőr! Egy csomó rendőrkutya ... - Rendőrkutyák? - álmélkodott a kicsi. - De hisz amikor én kint voltam, kutya még nem volt egy se. - Most van! Attól, hogy ihattak, attól, hogy a lány visszajött - ahogy ígérte -, meg hogy nem történt semmi baj, megvidámodott a társaság. A nagyobbik valamelyik lány táskájából egy kemény papírt vett elő, és ceruzával malornjátékhoz pályát készített. Aztán gombokat kerített, és odaszólt a lányoknak: ki szeret közületek malmozni? Jelentkezett egy lány. A nagyobbik széket tett neki az asztal mellé, leültette, és elkezdték. A kicsi készenlétben állt, kezében tartotta a pisztolyát. A lányok többsége fent ült az ágyon, ha valaki leszállt, felment helyette más. Az a lány is felült, aki kint volt vízért. Suttogva kérdezősködtek tőle: mit látott, mit hallott, mi van odakint; mit kérdeztek, ő mit felelt? - Azt kérdezték, hogy mi a véleményem? Lőnének-e a fiúk, ha betörne a rendőrség? - És te mit feleltél? - Azt, hogy igen! Miért, te mást gondolsz? - Ezek szerint nem fognak betörni! Ezek szerint nem fognak kiszabadítani bennünket... - Ez biztos! Az a lány felállt az asztaltól. - Ki akar még malmozni közületek? Csináltam egy csiki-csukit, ő meg máris felállt...! A nagyobbik, mióta bejöttek, most nevetett először ... Jelentkezett egy másik lány ... - Én se játszom tovább, ha csiki-csukit csinálsz! Egészen elviselhető volt az élet. 7. Telik az idő Egyszercsak azt vették észre, hogy esteledik. - Ehhez mit szólsz? - kérdezte a lány. - Most te kaptál egy csikicsukit! A nagyobbik véletlenül elszólta magát: megőrül itt az ember cigaretta nélkül. Aztán gyorsan hozzátette: persze, ha kell, ő kibírja cigaretta nélkül egy hétig is, úgy, hogy a szeme se rebben ... - Öt órai tea! - kiáltotta hangosan egy lány. - Pontosan öt óra van. - Hölgyválasz! - mondta egy másik. Mindenki elkezdett nevetni. - Honnan jut eszedbe ilyen hülyeség? - kérdezte a kicsi. - Megmondom, ha kiengedsz ... - Azt lesheted, szívem! Tudod mikor mész te innen ki? - Hogyne tudnám. Amikor leszáll ide értünk a park szélén egy TU 104-es! Mindenki hangosan nevetett. - Adhatnék egy csiki-csukit, de fogadom, ha bekapnád, engem végeznél ki legelsőre! - Mintha valami szél csapott volna át a szobán. Mindenki hirtelen elkomorodott, bárki mondhatott volna bármit, de nem nevetett senki... - Csak azt tudnám, min törik ezek odakint a fejüket - mondta a kicsi -, máris elkezdeném a kivégzéseket. Mert ha ezek a szemetek valami ravasz dolog kieszelésén fáradoznak odakint, téged, meg téged lelőnélek. - Rámutatott két lányra. - Azt hiszitek, olyan nagy dolog meghalni? Egy húzás - csattantott egyet a pisztolyával -, máris kész, máris vége mindennek! Nem kapcsolódott be a beszélgetésbe senki. Pedig a kicsi szeretett volna társalogni. Arra a lányra régóta nem nézett, noha észrevette, hogy az folyton figyeli őt. - Se ebéd, se vacsora! - mondta egy lány. - Nem normálisak ezek! Hát azt akarják, hogy itt dögöljünk éhen? Aztán az emeletes ágy széléről lelógó lábukkal elkezdték az ajtót rugdosni. Előbb csak egy-két láb, aztán mind a nyolc lányé. Ez volt az első eset, hogy a belső jelekre odakintről nem válaszolt senki. Rugdosták az ajtókat még egy ideig, dörömböltek eszeveszetten, de odakintről semmi. Abbahagyták. A lányok már azon a ponton voltak, nem tudták, kire haragudjanak jobban: erre a két fiúra itt bent, vagy az ajtó előtt álló sok rendőrre? Mert jó, hogy nem adják be a pénzt, nem jön a repülő, de azért ennivalót hozhatnának! Biztos, hogy ki akarják éheztetni a fiúkat... De hisz ők már rég éhenhalnak mind, amikor ezek még tán meg se éheznek . . . Iszonyatos két fiú ez! Ezek nem is emberek! Ez itt két tigris. Két hiéna. Két sakál. Nekik kellene menni és szétverni, szétcibálni őket apró darabokra. Közben csak hadd lövöldözzenek. Két ekkora mocsok még nem született ebben az országban! A kezükkel tudták volna darabokra tépni őket. És mégsem mozdult közülük senki. A nagy nem engedte meg, hogy felgyújtsák a villanyt. Pedig a szobában már elég sötét volt. Kintről se világítottak be az égők, mint az első éjszaka. - Csak reggelig bírjam ki valahogy - sóhajtott egy lány. - Reggel történni fog valami! Sajnálhatja, aki nem éri meg a reggelt. Akkor azt hitték, hogy ezt a második éjszakát már nem fogják kibírni. Úristen, hát hol van még a reggel? De hogyan halnak meg? Egyszer csak elalusznak, és az lesz a halál? A fiúk most - biztos - nem fognak lőni. Ők is várják a reggelt. A választ odafentről, meg a pénzt. Mert a busz már itt van! Nyilván a pénz összeszedéséhez kell a legtöbb idő! Lehet, ha csak felét kérik ezek a hülyék, az már itt lenne mind, az utolsó vasig. - Reggelig nem fogjuk kibírni víz nélkül! - mondta egy lány. - Miért nem csináltok valamit? - Ha csinálunk, akkor meg az lesz a bajotok! A nagy nem szólt, szinte búskomorság fogta el, ült az asztalnál. A sötétben csak a körvonalai látszottak. Mindenre a kicsi felelt. Ő olykor maga is elkezdte. Most már biztos volt benne mindenki, hogy este nem fog történni semmi, így mennek neki az éjszakának. Csak legalább lenne éjszakára egy demizson vizük. Hiába szólnak, dörömbölnek, kiabálnak, odakintről nem felel senki. Pedig biztosan itt vannak. Úgy látszik, ez a taktikájuk. Nem felelni, nem reagálni semmire. - Ki kellene menni vízért! - mondta a kisebbik. - Te fogsz kimenni. - Rámutatott egy másodikos lányra. Senki nem tudta, miért éppen őt szemelte ki, miért nem azt a másik lányt, aki egyszer már kint volt. - Kimész, és hozol egy demizson vizet! - Én? - kérdezte a lány kétségbeesetten. - Miért éppen én? Nem felelt neki egyik fiú se. Odatuszkolták az ajtóhoz. Csakugyan, miért ő? Nem kérdezett senki semmit, a fiúk meg nem voltak beszédes kedvükben. Még a kicsi se ... Aztán megint történt valami váratlan. Ahogy ott állt a lány az ajtóban, a résnél, és ahogy akarták még az ágyakat visszább húzni egy kicsit, hogy nagyobb lehessen az ajtó nyílása, hirtelen egy kéz benyúlt, és egyetlen mozdulattal kirántotta a lányt a szobából. De olyan hirtelen, hogy szinte senki nem tudott mozdulni azalatt. Mire bárki is magához tért volna, nem volt az a lány sehol, és már be is csukódott az ajtó. A lányok idebent visítozni kezdtek. - Megálljatok rohadt dögök - ordított ki a kicsi -, ezt még megkeserülitek. Tudjátok, hogy most mi következik? A lányok hisztérikus zokogással bújtak össze, ott fent egyetlen testhalmaz volt a nyolc lány. - Ha mi is olyan szemetek volnánk, mint ti... Kint, mintha egy mély szakadékba zuhant volna a lány, se hang, se léptek, se egy moccanás, sehol. Felállt a nagyobbik is. - Nem baj! - kiáltotta kifelé. - Nincs semmi vész! Elég lesz nektek tizennégy holttest is... El ne felejtsétek. Ti akartatok mindent. Majd adjátok meg a címeiteket a szülőknek. Hogy tudják, melyikőtöknek mit köszönjenek meg. Lábujjhegyen lesett kifelé, az ajtó irányába. Semmi, de semmi válasz ... Még a rendőrkutyák sem pisszentek. Már hat lánnyal volt kevesebb a szobában, mint amikor elkezdődött. Csakugyan, idebent az volt a látszat, hogy kint nem történik semmi. Pedig nagyon is sok minden történt. A főparancsnok több akcióterv vázlatát készítette el. Külön telefonon beolvasta mindegyiket. Egyet se hagytak jóvá! Türelem. Kivárás. Óvatosság. Egyelőre más parancs nem érkezett. Háromszorosára növelték a biztosítást végző rendőrök számát. Attól lehetett tartani, hogy a szülők összeállva, eltaszítva maguk elől az őrséget, betörnek az épületbe. És akkor ott elszabadulhat a pokol... Akkor már senki sem akadályozhatja meg, hogy vér folyjon. A papa házát is rendőrkordon vette körül. Két ok miatt is: hogy onnan senki se ki, se be ... Bentről nem is fenyegetett veszély. A papa iszonyatosan leitta magát. Ez nem tartozott a ritka szokásai közé. A mamát egyáltalán nem lepte meg, hogy egyik üveg a másik után ürül ki, szinte órák alatt. Estére az alezredes azt a parancsot adta, hogy egyetlen idegen ember se teheti be a lábát a városba. Délre teljes lett a zár: most már az egész várost rendőr-katonai gyűrű vette körül. Akit az utcán találtak, hazakísérték. Aki nem ide való volt, kitoloncolták. Mindenre minden rendőr, katona jogot kapott. Csak lövésre nem. Történjen bármi, a fegyverét senki sem használhatja! így szólt a parancs. Csak külön utasításra lőhet bárki... Még önvédelemből is tilos tüzet nyitni. Látszott, hogy a parancsnokságnak hosszú távra szóló tervei vannak. Késleltetésre, időhúzásra rendezkedtek be. Délután a tanácskozásba bevonták a város egyik legjobb orvosát. Afelől érdeklődtek tőle: nem áll-e rendelkezésre valami olyan gyógyszer, anyag, amit sikeresen fel lehetne használni az akcióban. Altatás, elkábítás, az eszmélet gyors elvesztése jöhet szóba. - Önök tudják a legjobban - mondta a főorvos -, hogy ilyen anyag nincs... Se gyógyszerben, se másban. Se nálunk, se másutt... - Persze, persze! - nézett maga elé az alezredes. - Egyetlen valami van! - Nocsak!? - A szó. A szó ereje. Bemegyek a fiúkhoz! Járuljon hozzá a parancsnokság. - És ha lőnek? - Mindenképpen bemegyek! Valakinek be kell menni. Ez az egyetlen járható út! Valakinek vállalnia kell. Tizennégy gyerek életéről van szó. A két fiút nem számoltam ... Követelek tőled, tehát szeretlek Ezt az a lány mondta, akinek a követeléseket lediktálták. De akkor este már nem követelt senki, semmit. Kívül csend, bent nyugalom és sötét. Álmos, fáradt, ájult csend. Vacsora semmi, víz egy korty se, cigaretta, altató semmi. Amikor már teljesen besötétedett, a lányok ledőltek az ágyra, de senki nem tudott elaludni. Mert a fiúk időről időre végigjárták a szobát: ne aludjatok - kiáltozták, aki nagyon elnyúlt, annak megrángatták a kezét, lábát, aki aludt, vagy úgy tett, mintha aludna, abba belerugdostak. A rúgás nem volt erős, de arra elég, hogy akit ért, annak egy időre kiment az álom a szeméből. Se azt nem mondták meg a fiúk, hogy miért nem alhat el egyetlen pillanatra egyetlen lány sem, se azt, hogy miért nem éghet a szobában a villany. Hiszen az elmúlt éjjel csaknem végig égett... És nem lett belőle semmi baj. A lányok vérzése csillapodott. Már csak egyik-másik lánynak volt ez gond, a többiek megtörölköztek - ahogy tudtak -, alsót váltott, akinek még volt tiszta. Abban bízott mindenki, hogy hamar elszáll az éjszaka, és reggel bekövetkezik a várva várt szabadulás. Egyikük sem tudta még csak elképzelni sem, hogy reggel ne álljon be valamilyen sorsdöntő fordulat. Idebent egyszerre eseménydússá vált az éjszaka. És kint egy pillanatra sem állt meg az élet. Tervek, elképzelések, mindenféle akciók variációi. Átgondolva, értékelve, előkészítve ... Bent azzal kezdődött minden, hogy a nagy elaludt. Erre lehetett számítani. Több mint huszonnyolc órán keresztül nem hunyta már le a szemét. És közvetlen a betörés előtt sem alhatott. A géppisztolyát az asztalra tette, odament a sarokba, ahhoz az ágyhoz, amelyiket még tegnap este megjelölt, hanyatt vágta magát, és nemsokára hallani lehetett, hogy mélyen, egyenletesen lélegzik. Ahogy ő elaludt, úgy élénkült meg a szoba! A lányok nagyon sokat reméltek ettől a helyzettől. Mindenki azt hitte, a kicsivel sikerül szót érteniük. Ő kezébe vette a bátyja géppisztolyát, és egy pillanatra sem nyugodva, járkált a szobában, le, fel. Azt remélték, egyedül megközelíthetőbb lesz. Éppen fordítva történt! A kicsi valósággal megvadult! A géppisztoly csövével kényszerített mindenkit, hogy üljön egyenesen, egyetlen hangos szót sem engedélyezett, megtiltotta, hogy a szobában a lányok ide-oda mászkáljanak. - Ezt még a bátyád is megengedte! Nem válaszolt rá. Valósággal feléledt a sötétben. Érzett a mozdulatain, hogy teljes tudatában van a felelősségének. Mert minden hatalom az ő kezébe került. Élni akart vele. Élvezte a szerepét, a hatalmát. Itt most őtőle fontosabb, nagyobb ember nincs. Mindenki az ő alárendeltje, mindenki azt tesz, amit ő megparancsol. Most az a lány volt a legélénkebb, amelyik a követeléseket leírta. Talán ő volt az, aki a kezdeti rettenet után leghamarabb jutott át a holtponton. Most már elfásult, belekeményedett mindenbe. Nem félt semmitől, arra meg, hogy itt csakugyan meg is halhat valaki, nem gondolt... Oda állt a fiú elé: - Beszélni szeretnék veled ... - Senkinek nem engedélyeztem egyetlen szót sem ...! - Mert aki megmukkan, azt kivégzed. Tudod, kit végzel te ki? - Pofa be! - Gőgös Gúnár Gedeon! - A lányok közül többen kuncogtak. - Halljam, mit akarsz mondani? A magad nevében beszélsz, vagy te lettél a szóvivő? És hogy nekibátorodtál! Gratulálok. - Komolyan akarok beszélni veled. - Rendben van! De mindenki maradjon a helyén. - Nyisd ki az ajtót. Amíg a fegyvereket kidobod, mi lefogjuk a bátyád kezét... A legenyhébb büntetést fogod kapni... - Nafenét! Ez érdekel. Te leszel a tárgyaláson a főügyész, nem? - Csakugyan nem lehet komolyan beszélni veled? - Csak úgy lehet, szívem! Folytasd is ... - Add meg magad .. .! - Neked? - Hidd el, lehetetlen, amit kértél! Mondjuk, nem teljesítik, csak akkor, ha komolyra fordul a dolog. Tehát kivégeztek közülünk nyolc lányt. - Elsődjére csak hetet. - Jó, neked van igazad! Legyen hét. Aztán megkapjátok a pénzt, a repülőt. Elrepültök. De hol az az állam a világon, amelyik befogad, a keblére ölel két fiút, aki minden ok nélkül legyilkolt hét ártatlan lányt? - Te nem leszel az ártatlanok közt! - Azt mondd meg, melyik az az ország? Biztos, hogy ezektől - kifelé mutatott - szép szóra semmit nem remélhettek! Egy sorozat gyilkosság után meg még egy Hitler Adolf is visszaparancsol benneteket ... Nagyon szépen kérlek . .. Csakugyan a te érdekedben ..., dobd ki a fegyvereket. Beláthatod, hogy így is, úgy is egyre megy minden! Minden pillanatban rosszabbul áll a helyzetetek! - Nem te vagy a rendőrkapitányság szóvivője? Ebben a pillanatban ébredt fel a nagyobbik. Talán még egy órát sem aludt. Ahogy felkelt, a kicsi odament a sarokba, ahol különvonulva szoktak beszélgetni. Sokáig suttogtak egymással. - Gyere ide! - mondta a nagyobbik annak a lánynak. - Hajolj le! Térdepelj le ...! Tedd a kezed az arcod elé. A lány szó nélkül megtett mindent. Néhányan odaszaladtak hozzá. Körülfogták. Aztán a nagyobbik hátrább lépett. - Felállhatsz! - mondta, és odaparancsolta az egyik ágyhoz. Leszedetett vele minden ágyneműt, még a matracot is. Aztán megparancsolta neki, hogy feküdjön le a csupasz sodronyra. És megparancsolta azt is, hogy innen addig fel nem kelhet, amíg ő meg nem engedi. A lány hanyatt feküdt, hosszasan nézte a sötét mennyezet foltjait. Ők ketten újra beszélgetni kezdtek. A lányokat nem az lepte meg, ami történt, hanem hogy a kicsi mindent elmondott a bátyjának. Esküdni mertek volna valamennyien, hogy egy szót se fog szólni. És lám, mindent, mindent elmondott . . . Hát akkor itt már csakugyan reménytelen minden? Talán ilyen alkalom több nem is lesz ... A lány ott feküdt az ágy drótsodronyán, a többiek újra elcsendesedtek, most a fiúk nem költögették őket olyan gyakran, azt is hagyták, hogy sugdosódjanak egymás közt. így haladt előre - csúszva-kúszva - rest mozdulatokkal az éjszaka. - Nyilván lefeküdtek ők is aludni - mondta a nagyobbik. Nem! Odakint nagyon is benne voltak a munkában. A lenti szobákban égett a villany. De persze ott, távolabb a sok környező kis falu házaiban is, csakúgy. Akkorra már tudták a szülők, kiknek a gyereke van fogságban- Ez egy kicsit enyhítette a helyzetet. Már nem kellett attól tartani, hogy a faluból beözönlő nép megrohanja a kollégium épületét, vagy a papáék lakását. Annál is inkább nem, mert még a madár se tudott volna akkor észrevétlen berepülni a városba. Két főhadnagy elment minden szülőhöz. Tájékoztatták őket a helyzetről, és megnyugtattak mindenkit. Már ahogy meg lehetett nyugtatni a hozzátartozókat. Nem volt olyan ház, hogy ott lefeküdtek volna éjszakára, ahonnan hiányzott a gyerek. Ültek az asztalnál, villanyfényben, nézték a semmit, és várták a reggelt. A tehetetlenség dühe fojtogatta őket. A legjobbra gondoltak: reggelre kiszabadítják őket. Meg a legrosszabbra is, hogy holtan látják viszont a kislányukat. Ez olyan kétségbeesett állapotba kergetett néhány szülőt - különösen meg az édesanyákat -, hogy volt, akit egész éjszaka sírógörcs gyötört. Hajnalra többhöz orvost kellett hívni. A helyzet - a környéken - kétségbeejtő volt. 9. Enni kéne, enni kéne... Egyszer csak fent az egyik emeletes ágy tetején egy lány énekelni kezdett. Ezt az akkor divatos slágert. Mindez történt az éjszaka közepén. Aztán a többi lány is bekapcsolódott. A fiúk élvezték. Valaki a lábával az ajtón verte az ütemet. Már mindenki énekelt, dobolt, zengett a ház. Odakint is felfigyeltek; a mindent betöltő dübörgő zajt eleinte nem tudták mire vélni. Enni, enni, enni kéne ... - kint jókat röhögtek a rendőrök. A nagyobbik hirtelen véget vetett az áhítatnak. - Elég! - kiáltotta. - így azt se vesszük észre, ha a fejünk felől leemelik a tetőt! A kicsi lefeküdt a maga kijelölte ágyra, de nem aludt el. Az a lány se ott, az eleven sodronyon. Nem aludt, csak forgolódott, hátáról a hasára, egyik oldalról a másikra. - Ne mozogj annyit - mondta neki a nagyobbik -, mert szétrúglak! Nem mindig beszéltek így. A kicsi is forgolódott, aztán ahogy egyre jobban elcsendesedett minden a szobában, felkelt, és odahívta magához azt a lányt, akivel az első éjszaka is beszélgetett. Ott ültek sokáig az ágy szélén. Aztán előbb a fiú, és nemsokára a lány is, ledőltek az ágyra. Kint is, bent is az éjszakai csendbe burkolózott minden. Ezek voltak annak az éjszakának a legcsendesebb percei. Talán mindenki beleájult az éjszaka csendjébe, néhány pillanatig. Csak ők ketten nem. Újra magukra terítették az ágytakarót. Szorosan és forrón átölelték egymást. - Istenem! - suttogta egy idő után a lány ... - Hogy beszélsz te a szüleiddel... Azt hittem, meghalok ...! - Itt a pisztoly - mondta a fiú -, fogd meg, és lőj vele agyon! Megmutatom, hogy kell vele lőni. - Majdnem elsírta magát. Aztán elcsendesedtek, és egyre forróbban, egyre szorosabban ölelték egymást. A nagyobbik egy pillanatra sem nézett oda. Ő csak a fekvő, forgolódó, sóhajtozó, elalvó, ébredező lányokat figyelte. És a kinti csendet. Tudta, hogy most nem kell tartania semmitől. - Legrosszabb esetben meg fogok dögleni - gondolta -, és még nem is biztos, hogy az a legrosszabb. De hogy beírom a nevemet ennek a városnak a történelmébe, az biztos ... Hányszor, hányan fogják ezt még elmondani: volt egyszer itt egy fiú ... Nagyon megnyugtatta, hogy igazán rosszul nem végződhet semmi. Mert mi az az igazán rossz? Ami eddig volt. Hogy az nem folytatódik, az egyszer biztos. Jóllehet, semmiért soha nem adtak még semmit. De ahova megy, oda ő végül is - önmagán kívül mást is visz . . . azt, amit tud. Aminek ott hasznát vehetik. Amire ott egész biztos szükség van. De azért mégis jobb lenne eljutni oda halottak nélkül. Akkor mindennél biztosabb a politikai menedékjog ... Jó, hogy itt senkinek nem vált hasznára. De elvégre az egy egész más világ. Ilyen gondolatok villóztak, suhantak át az agyán. Úgy érezte, teljesen kialudta magát, és egész friss. Nem tetszett neki, hogy a kisebbik ott fekszik. Reggel feltétlen beszélni fog neki... Megérteti vele, hogy itt miről van szó ... Szép tőle, hogy nem lett áruló... Teljes egészében sose bízott benne. Sőt, néhány nappal ezelőtt, ha arra gondolt, hogy ha valaki kiszáll, az csakis ő lesz... És egyedül csak ő nem szállt ki. Nem érzett iránta hálát. Nem is szerette. De most mégis, valamennyire becsüli. Mégse akar vele egy országban élni. Nem érezte jól magát egyedül. Elhatározta, hogy felver mindenkit. Egész más a helyzet, ha mindenki ébren van. Azt a kis szemét kurvát -gondolta - reggelig nem engedi le az ágy vasáról! Hadd gyötörje ott magát. Megérdemli! Lassan, fokról fokra kezdett világosodni odakint. A kicsi és a lány már az ágy szélén ültek. Az emeletes ágyon hét lány feküdt. Őket egész éjjel nem háborgatta senki. Úgy voltak ők is, mint a többiek: beszélgettek olykor az éjszaka sötétjében, és a hideg, remegő veríték ébresztette őket. - Te! - suttogta az egyik lány a másiknak - hallottad az éjszaka? Nem mertem akkor szólni! - Igen! - suttogta vissza a másik lány. Ők ketten arról susogtak, hogy amikor a kisebbik és az a lány lefeküdtek egymás mellé, sokáig furcsán, ritmikusan mozgott velük az ágy ... 10. Még csak két nap? Reggel úgy ébredt mindenki, mintha ezer esztendeje volnának már itt befogva, ebben a szobában. Az egészben az volt a legcsodálatosabb, hogy mindez még csak a második nap! Két teljes éjszaka és egy teljes nap. Több mint harminc órája vannak itt. És még nem történt semmi. Se kint, se bent... leszámítva az apró mozzanatokat. Az éjszaka apró eseményét, amelyet az a két lány - reggelre kelve - súgva elmondott mindenkinek. És az az egy nem szólt semmit. Elfordult, ha úgy gondolta, hogy a többiek őróla beszélnek ... Mindegyikük arra gondolt: jó, ha három órát ki fognak bírni. És íme, már harmincnál is többet kibírtak. És még mindannyian élnek. Fennállt a veszély - és ezt a fiúk nagyon jól tudták, meg is beszélték egymással -, hogy a lányokban a szomjúság olyan állapotot idézhet elő, amely mindenféle cselekvésekre ösztönözheti őket. De most már nemcsak a szomjúság, az éhség is. Megtörténhet, hogy valamelyik lány kitör. Vagy nekik ront. Az a legkevesebb. Azt könnyen észhez térítik. Ahhoz is idő kell, hogy az ágyat elhúzzák. Addig akár hármójukat is le tudják szerelni. De az ablak! Amelyet olykor ki szoktak nyitni. Ott sem fenyeget nagy veszély. Ablaknyitáskor ők ketten oldalt állnak a fal mellé. Újra kell a követeléseket fogalmazni. Újabb határidőt kell szabni. De mi lesz, ha azt sem teljesítik? Haláleset nélkül volna jó eljutni a röptérre. És birtokba venni a pénzt. Aztán már menne minden, mint a karikacsapás! Az ajtón a lányok kezdték a dörömbölést. - Adjanak vizet! Vizet! A fiúk nem bánták, hogy követelőznek a lányok. Ők is iszonyúan szomjasak voltak. Az a lány, ha leült valahova, akkor a mellette ülők felálltak. Ha megállt valahol, elmentek onnan a társai. De senki nem szólt. Ő se ... Nem akart magyarázkodni. Mind a két fiú azt hitte, hogy két órán belül eldől minden. Odakint a parancsnokság egészen más véleményen volt. Az ajtó előtt rendőrkutyák nyüszítése hallatszott. - Amennyiben a kutyákat az ajtó elől nem viszik el, sőt, az egész épületből, ki fogunk végezni két lányt! Nem szólt vissza kintről senki, de megszűnt a kutyák nyüszítése. Ez volt a második győzelem! Mert a busz még ott állt - lefüggönyözve - a park szélén. - Egy pillanatig sem várunk tovább. Adtunk nekik egy teljes napot. Mostanra már jóvá hagyathattak mindenféle intézkedést. A kicsi szónokolt. A nagy utasított két lányt, hogy nézzenek ki az ablakon, és számoljanak be mindenről pontosan, részletesen. Nemigen volt mit mondjanak. Rendőrök, autók, katonák, de civil sehol. Akkorra már a környező üzemekben is leállíttatta a termelést a főparancsnok. Maga sem sejtette, hogy ez az intézkedés - több mint tízmilliójába kerül a város üzemeinek. Nem is szólva arról a néhány millióról, amit az akció vitt el. Dehát ez lett volna a legkevesebb ... A lányok beszámolója - hogy odakint nem változott semmi - vegyes érzéseket váltott ki a fiúkból. Az jó, hogy nem látni semmi új, váratlan veszélyt. Az viszont rossz, hogy a jelekből ítélve nincs előrehaladás. - Nem engedem húzni az időt - kiáltotta a nagyobbik. - Ha ezek a hülyék azt hiszik, hogy kiéheztetnek, kifárasztanak itt bennünket, közben meg sehol semmi, hát nagyon keservesen fognak tévedni! - Küldjünk ki valakit vízért! - mondta egy lány. - Szó sem lehet róla - állt elő a kicsi. Biztonságát vesztett ember benyomását keltette. Tétova volt, az arca még szürkébb, látszott rajta, mennyire igyekszik tartani magát, milyen nagy erőfeszítésébe kerül, hogy rettegések nélkül játssza a szerepét. - Azt hittétek - mondta -, hogy áruló leszek? Hogy én nem bírom? Hogy én nem merem végigcsinálni? - Nem bánom! - mondta az a lány, aki egész éjszaka a sodronyon feküdt. - Nem bánom, végezz ki, de akkor is felkelek innen! A nagyobbik jó érzékkel megengedte, hogy felkeljen az a lány. Mindenki minden pillanatban az ajtóra figyelt. - Ezek a hülyék nem csinálnak semmit - fakadt ki dühödten a nagyobbik. - Ezek azt hiszik, hogy így dobhatnak át bennünket? Nagyot tévedett... Mert ezen az éjszakán a parancsnokság nagyon is sokat tett! Fáradhatatlanul dolgoztak egész éjszaka... Volt még egy ember, akj az akció kezdete óta egy percet sem aludt. A főparancsnok ... Ő tovább bírta az álmatlanságot, mint a nagy. Igaz, óránként ivott meg egy-egy dupla feketét. És hozzá rengeteg ásványvizet. Két-három óránként egy literes üveggel. Bent mindenki odaadta volna egy üveg hideg ásványvízért a lelke üdvét is. Az éjszaka leple alatt négy mesterlövészt telepítettek a környező épületek alkalmas pontjaira. Őket nemhogy a megszállt kollégiumi szobából, de még az utcákról, a térről, a parkból se lehetett látni... Ők viszont szemmel tartották a szobát. Az ablakán keresztül a helyiség mintegy hetven százalékát voltak képesek tűz alatt tartani. Hajnalra kiépültek a távbeszélő vezetékek is - a parancsnoki szobával. Állandó volt az összeköttetés. Mind a négy lövész egyszerre tudott beszélni, jelenteni. Minden beirányzott távcsöves puskának két váltósa volt. Megegyeztek a lövészek, hogy egyelőre kétóránként váltják egymást. Ebbe a parancsnok nem kívánt beleszólni. Reggel odabent a fiúk egy füzetlapon grafitceruzával írott sorokat találtak. Nagybetűből állt a felirat - a két sor elfedte az egész füzetlapot. Mind a kettőt egyszerre ... ez volt a felirat. Többször áthúzva, felerősítve a betűk szára. Nagy, ákom-bákom betű volt mindegyik, látszott, hogy valaki sietve írta. De azért könnyen, pontosan el lehetett olvasni az egészet. Nyomozás kezdődött. Először felszólították a lányokat, hogy jelentkezzen önként, aki ezt írta. Nem jelentkezett senki. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a feliratot valaki az éjszaka sötétjében írta, és az sem, hogy mire vonatkoznak azok a sorok. A nagyobbik az asztalnál ülve rendelt maga elé minden lányt. Senki sem tudta, mi következik, ha vége az utolsó lány kihallgatásának is. És akkor váratlanul kopogtak az ajtón. A kopogás nem túl erős, de határozott volt. - Ki az? - kérdezte a kicsi. - Én vagyok! - és a főorvos hangosan mondta a nevét. - Kérem, engedjenek be. Feltétlen be kell mennem magukhoz! - A főorvost mind a két fiú nagyon jól ismerte. 3. rész Szabadon, mint a madár 1. Mentők, sziréna nélkül Akkora volt az izgalom, hogy senki nem tudta, hol tart. Először az a főhadnagy tért magához, aki a lányok szüleivel tartotta a kapcsolatot. Az első mentőautóhoz rohant, hogy szóljon: kapcsolják ki a szirénákat, nincs semmi értelme, hogy sivítsanak! Egyrészt sehol az úton egy jármű - nem is lesz a kórházig -, másrészt meg így is akkora a pánik, hogy alig lehet már a rendet tartani. A teret, parkot, utcát körülzáró gyűrűt dél óta már több helyen áttörték, még csak ez az iszonyatos szirénázás kell: beleőrül a város. Mindegyik mentőautóban ügyeletes orvos ült, mindenre készen. Kettesével, hármasával adogatták be a lányokat a mentőautóba; meglehet, akadt köztük olyan is, aki a saját lábán megállt volna, de mit számított ez most már, ki ügyelt akkor ezekben a pillanatokban erre? Egy-egy injekciót már mindenki kapott a mentőautóban. Volt, aki tiltakozni akart, azt a két mentős szelíden lefogta. Pillanatok alatt tették meg az utat a kollégium és a kórház között. Alighogy megindultak a kocsik, máris hallatszott a fékek csikorgása. A kórház egy részét - négy szobát - már napokkal előbb kiürítették, előkészítették. Állandó készenlét volt a sebészeten is, sok vért tartalékoltak az esetleges gyors operáláshoz. Ezekre nem volt szükség, a sebészeten rövid időn belül megszüntették a készenléti állapotot. Ahogy megérkeztek a kórházba, ott sem hagyták őket a maguk lábán járni. Ott is kézről kézre adva a lányokat, vitték fel őket a szobákba. - Olyan könnyűek ezek - mondták a műtős fiúk -, mint a pihe. Kettőt is ölbe tudnék kapni belőlük, egyszerre. A kórházban újra kaptak egy-egy injekciót. Aztán ellepték a fürdőszobákat. Zuhanyoztak, mosdottak, szappanozták magukat. Csaknem egy hete fogat sem mosott közülük senki. Friss, tiszta fogkeféket is kaptak, nagy tubusokból nyomták rá a fogkrémet, háromszor annyit, mint máskor. Senki sem fürdött egyedül, mindegyik fürdőszobában volt egy-két ápolónő. Ők segítettek a törölközésben is. El nem lehet mondani, milyen volt a friss, langyos víz. Ahogy végigömlött a testükön. Forró vizet senkinek sem hagytak használni. Azt se engedték, hogy valaki sokáig maradjon a vízben. Volt lány, akit alig tudtak a kádból elhúzni. Csak öntötte, öntötte magára a vizet. Friss, tiszta pizsamát kapott mindegyikük. A folyosón terítettek számukra asztalt. Tea, húsleves, tej. Ki mit akart. Ki mennyit. Egy lány meg is kérdezte az ápolónőt: miből, mennyit szabad enni. - Mindenki annyit ehet, amennyit csak bír. - De nem lesz semmi bajunk? - Ugyan! Majd mi vigyázunk rátok. Mindegyikük nekiállt az ételnek: ettek, faltak, tömték magukba. - Ez itt mind olyan ennivaló, hogy akármennyit ehettek belőle! Az ápolónőnek feltűnt, hogy milyen komorak a lányok. Egyik sem beszél, még csak véletlenül sem nevetgél közülük senki, esznek, isznak, vagy összeszorított fogakkal ülnek az asztal mellett, maguk elé nézve. - Aki álmos, lefeküdhet! - mondta az ápolónő. Senki nem volt álmos, senki nem akart lefeküdni. Egy gyors és általános orvosi vizsgálat következett ezután. De még ehhez sem kellett elhagyniuk a folyosót. A szív működésére, az idegek állapotára, a vérnyomásra vonatkoztak a vizsgálatok. Senkit sem találtak olyan állapotban, hogy szükséges lett volna a gyors beavatkozás. De három orvos azért készenlétben maradt. Alig egy óra múlva újra kértek enni. Kaptak vajat, párizsit, májkrémet. És itták, itták a tejet és a citromos teát pohárszám. Volt, aki a kiszabadulás óta már két liter tejet ivott meg. A gyorsan fogyasztott sok ennivaló mindegyikükre más hatással volt. Egyik negyedóránként szaladt a WC-re, más meg teljesen hiába ment. Mindenki eszerint kapott gyógyszert. Az orvosok azt mondták, ne féljenek. Akármit éreznek, csak egyenek bátran, ne törődjenek semmivel. Hiába feküdt le közülük egyikük-másikuk, egy pillanatra el nem aludtak. Délután szinte búskomorság szállta meg mindegyiküket. - Most jönnek a komplikációk! - mondták az orvosok. Sokáig konzultáltak ezen, végre úgy döntöttek, hogy a lányok még aznap este találkozhatnak a szüleikkel. Ott fent, a kórház folyosóján. A szülők közül többet a kórház szomszédos épületéből hoztak át. Mindenki csak sírt, sírt. Pedig hát már nem is volt miért... De nem lehetett semmit mással kifejezni. Mert alig-alig tudott megszólalni valaki is. Ilyen nagy dolog az élet? Az életben maradás ... 2. Oldódások Volt, aki aznap még kétszer evett. Ezen egyáltalán nem csodálkoztak az orvosok. Mások meg újra elkezdtek vérezni. De ez már egészen más volt, mint ott a fogságban ... Az orvosok megmondták, emiatt ne nyugtalankodjon senki. Mert ez még így lesz egy ideig. Rendszertelen lesz majd a vérzésük, míg aztán mindenkinél visszaáll a szokásos ciklusra. Ezt majd gyógyszerekkel is fogják szabályozni . .. Este, lefekvés előtt - könnyű altatót kapott mindegyik. El is aludtak valamennyien. Csak egy ápolónő maradt a folyosón. Éjfélig teljes volt a csend. Aztán hirtelen egy lány kiugrott az ágyból. Hogy ő látta: valaki beles az ablakon! Meg előbb az ablakot is megkocogtatták. Igen, a kisebbik volt ott! Egész biztos. Lehetett látni az arcát. Mindegyik lány felébredt, sokan magukra húzták a takarót. Később többen hangosan sírtak álmukban. Két lány meg görcsöket kapott. Rángatóztak, az ápolónő nem tudta őket lefogni. Hívta az orvosokat. Ketten jöttek; egyikük gyógyszert adott, a másik meg arról beszélt, hogy legyenek nyugodtan, itt teljets biztonságban vannak, ezeket a szobákat senki nem közelítheti meg. Az ablakok a kertre nyílnak, valamennyi erős vasráccsal van védve. Azonkívül pedig őrség vigyáz a kórház nyugalmára. Ez megcsendesítette a lányokat. De akkor éjszaka még kétszer történt váratlan esemény. Egy lány hangosan sikoltozni kezdett, felállt az ágyban, aztán hang nélkül összeesett. Ő is kapott még egy adag gyógyszert. Az orvosok nem mentek vissza az ügyeleti szobájukba, ott maradtak kint a folyosón, hogy ezzel is megnyugtassák a lányokat: aludjanak, ne féljenek, sokan vigyáznak rájuk. Közben a lányok folyton a WC-re mászkáltak. Visszafelé egy lány ordítva-visongva szaladt a hálóig: két fegyveres jön felfelé a fenyvesből a szobájukba ...! - Dehogy jönnek azok ide - mondta az egyik orvos -, az ott két rendőr! Attól kezdve kettesével jártak ki pisilni. Hajnalra kiderült, hogy egész éjszaka jóformán nem aludt senki. Fehérneműjük nem volt, azt a fürdés után eldobták mind. Reggel először is mindenki fehérneműt kért magának. Kaptak egy teljes kosárral, abból válogattak, kinek mi kellett, kinek mi tetszett. Az egyik orvos felhívta a figyelmüket: az eseményekről ne beszéljenek, még egymás között sem. Délelőtt megint volt egy szülői látogatás. De az már csendesebben zajlott le. Már sokkal kevesebb volt a sírás. Úgy látszik, a szülőket is kioktathatták, mert közülük se kérdezett az eseményekről senki. Mindenki félrehúzódott a maga szüleivel. De a háttérben ott voltak az orvosok ... Délelőtt mindenkit újra beinjekcióztak. Az étel ott volt, kávé, vajas kifli, újra meg újra lehetett enni. Aztán jöttek a tanárok. Minden lánynak eljött az osztályfőnöke. Ki virágot, ki narancsot kapott. Diák úgy még tanárnak soha nem örült. Közben leves, tejbegríz és gyógyszerek. Aki a legkevesebbet fogyott, az hat kilót adott le ... Aztán egy takarítónő elmondta, hogy a nagyobbik itt fekszik, hozzájuk nem messze. Több lány szólt, hogy ők szeretnék látni... Erről szó sem lehetett. Végre másnap, harmadnap oldódtak a szorítások. Komolyabb kivizsgálások kezdődtek. Kettesével vitték el a lányokat. Mindenféle műszereket kapcsoltak rájuk. Mindenkinél találtak valamit, arra gyógyszereket adtak. Csak egyetlen lány volt - akinél nem fedeztek fel semmiféle változást. Akinek az idegei, a reflexei ugyanúgy működtek, mint azelőtt. Őt két nap után már ki is lehetett volna engedni. 3. Nyomozók érkeztek Nem is tudni, hány nap telt el, megjöttek a nyomozók. Mind jóvágású fiatalember. A legidősebb sem volt több negyvennél. A kihallgatásokra külön szobát rendeztek be. Minden nyomozó civilben volt, de persze a lányok tudták, hogy azok mind rendörök. Azt nem, hogy különös gonddal válogatták össze őket. A legtapasztaltabb, legtapintatosabb nyomozók kezdték meg a munkát. Nagyon szigorúan igazították el őket. Akkorra a lányok már egészen feloldódtak. Figyelték magukat, figyelgették egymást. Azt a lányt, azt az egyet, az összes többi figyelte! De senki nem éreztetett vele semmit. És ő nem is volt szívbajos ... Ugyancsak feltartott fejjel járt-kelt. Olykor beszélt akkor is, ha senki sem kérdezett tőle semmit. Persze, a nyomozók őrá voltak a legkíváncsibbak. De - éppen ezért - nem vele kezdték. Őt a kihallgatások közepére osztották be. Azt a másik lányt is. Szépen, nyugodtan folytak a kihallgatások. Volt idő. Azt már a kezdet kezdetén megmondták a lányoknak, hogy legalább nyolc-tiz napot fognak kórházban tölteni. Addig nem engednek el senkit, amíg a teljes kivizsgálás, az alapos megfigyelés véget nem ér. És azt is mondták; akinél szükségét látják, az még marad az időn túl is. Persze, hogy minden lány szeretett volna mielőbb kikerülni a kórházból, így aztán gyengeségre, fáradtságra soha nem panaszkodott senki. Mindenki nagyon erősnek, fegyelmezettnek mutatta magát. Pedig egyikük-másikuk sokszor majd összeesett. Volt, aki attól félt, ha valami rendkívülit vesznek észre rajta az orvosok, becsukják egy időre a diliházba ... A kihallgatást nem egyedül végezték a tisztek. Magnetofont sem használtak. Mindegyik nyomozónak volt egy gépírónője, aki még a gyorsan beszélők szavait is pontosan írta le. Minden oldalt elolvastattak s aláírattak a lányokkal. Folyamatosan beszéltették őket. Mindenki azt elevenítette fel, amit akart. Mindenkit figyelmeztettek az igazmondás fontosságára. Aki az események sorából kihagyott valamit, az arra visszatérhetett, sőt egész nap jelentkezhetett is, hogy ezt meg azt szeretné még elmondani. Olykor-olykor - csak nagyon ritkán - a nyomozók kérdezgettek is. Aki a legkevesebbet mondta, annak a szövegét két gépelt oldalban rögzítették. Aki a legtöbbet, annak tizennégy oldal volt a jegyzőkönyv ve. A nyomozók tanakodtak magukban: melyik lányt vegyék előre a közül a kettő közül, amelyiknek kapcsolata volt a fiúkkal. Úgy döntöttek, hogy jöjjön előbb az, amelyiknek a nagyobbikkal volt kapcsolata. A lány nyugodtan, higgadtan viselkedett. Talán túl nyugodtan is, Mintha nemcsak a szavaival, de a viselkedésével is szeretne bizonyítani valamit. Keresztkérdéseket tettek fel neki. - Beszélt valaha is azzal a fiúval arról, hogy milyen a kollégiumban az élet, milyenek ott a szokások, milyenek a szobák, honnan hova lehet jutni? - Ha beszéltem volna neki erről, akkor az a négy lány az első órában aligha szökhetett volna meg! - És arról esett szó maguk között, hogy jobb lenne külföldön élni? És arról, hogy ő gazdag ember lesz? És arról beszéltek, hogy együtt is elmehetnének Magyarországról? Érezte, hogy magával jobban bánik, mint a többi leánnyal? Kapott valamilyen kedvezményt a hat nap alatt? Alkalmaztak-é magával szemben valamilyen szexuális vonatkozású kényszert? Csak úgy záporoztak a kérdések olykor. A lány higgadtan, nyugodtan válaszolt. Kedvezményben egyszer részesült: amikor kivégzéshez állították fel a lányokat, akkor a nagyobbik őt kirángatta a sorból. De ő azonnal visszaállt a kivégzendő lányok közé. Szexről pedig - sem erőszakkal, sem más módon - az ő esetében nem volt szó . .. Itt megálltak a nyomozók. - Hogy érti azt, hogy a maga esetében? - Én csak magamról tudok beszélni! És arról, hogy erőszak biztosan nem volt. Azt látnunk kellett volna ... - És mi mást látott még? - Nem emlékszem többre! Utána még két lányt kérdeztek meg, s akkor hívták a kisebbik fiú partnerét. Mondhatni, percek alatt lehengerelt mindenkit: a fiúkról ugyanolyan gyűlölettel, megvetéssel beszélt, mint a többi lány. Végig feltartott fejjel, keményen, határozottan szólt. - Igen - mondta -, az egyik fiú megtévesztésére szerelmet vallottam neki. Félre akartam vezetni. Éreztem, hogy valamit tennem kell . Nem volt más mód. A társaim életét akartam védeni, menteni. A nyomozók egy tőle származó levéllel kapcsolatban nem tettek fel kérdéseket. Ezúttal a levél tartalmának az értékelésére sem került sor. Azt egy külön csoport végezte, de ők nem találkoztak személyesen egyetlen lánnyal sem. Elfogadták az ő vallomását is. Amikor az első kihallgatások befejeződtek, egy másik csoport vette át a jegyzőkönyveket. Azokban semmiféle formai hibát nem találtak. A vallomások szinte teljes egészében fedték egymást. Ami különbözőség adódott, az olyan jelentéktelennek látszott, hogy a kihallgatások első szakaszát be lehetett fejezni. Jelentősebb változtatásokra, visszavont kijelentésekre a későbbiekben sem került sor. Mind a nyomozók, mind az értékelő csoport tagjai egyöntetűen állapították meg: a gyerekek őszinték voltak, nagy felelősséggel, elfogulatlanul tettek vallomást. Nem a gyűlölet, nem a bosszú vezérelte őket. Később a lányok újra kaptak fehérneműt, tiszta pizsamát és köntösöket is. Abból egyik-másik lány kettőt is magára kapott, úgy mentek ki sétálni a kórház udvarára. Egyszer valaki megmutatta nekik, hol a kórházi boncterem. Lementek egészen a lépcsők aljáig. De azon túl nem merészkedett közülük senki. Éppen azon az éjszakán megint volt egy jókora ijedség. Egy lány visongani kezdett, hogy az ablak elé létrát támasztott valaki. Azon akar feljönni a szobába két ember. Az ápolónő be se jött, a lányok maguk intézték el azt a dolgot, mondván, ha valaki így hülyéskedik, két hét múlva sem engedik el a társaságot... Az az igazság, hogy akkor éjszaka eszében sem volt senkinek létrát támasztani a falhoz, feljönni a szobába, de amikor a lányok lent sétáltak délután a kórház kertjében, csakugyan láttak két embert - létrával -, kőművesek vagy festők lehettek. Az orvosi vizsgálatok befejeztével elkezdődtek a pszichiátriai vizsgálatok is. Mindenféle tesztlapokat töltöttek ki. Ez már sokkal könnyebb volt, mint a rendőrségi kihallgatás. Mert onnan azért kiizzadva, holtfáradtan jöttek vissza, pedig azok soha nem tartottak két-három óránál tovább. A pszichológusok senkit nem fárasztottak ki, sőt a velük való találkozás után jobb hangulata lett mindegyiküknek. Ezek a beszélgetések arra valók voltak, hogy igyekezzenek mielőbb megszabadítani a lányokat a félelmeiktől. Az eseményekről alig-alig ejtettek szót. Ennek ellenére azonban minden lányról külön jelentést kellett írniuk. Ezt nem mutatták meg a lányoknak. Jobb is volt, mert nem egy jelentés fejeződött be úgy, hogy bizony a vizsgált személy - könnyen lehet - egy életre szóló sérülést szerzett magának azokban a napokban. És hogy bizonyos tünetek, nyomok még évek múlva is jelentkezhetnek. Például, ha mostanában érné őket valamilyen különös megrázkódtatás, annak végzetes következményei lehetnek. Mindegyik lány nevét beleírták abba a könyvbe, amelyikben az újra meg újra megvizsgálandó betegeiket tartották nyilván. A lányokkal ezt sem közölték. Néhány nap múlva szinte minden lány kérte, hogy engedjék haza. Ehhez azonban egyetlen orvos sem járult hozzá. Nemsokára azt vették észre a pszichológusok és az orvosok, hogy a lányok egyre többet kezdenek beszélni az eseményekről, a közösen átélt hat nap borzalmairól. Ekkor határozta el a főorvos, hogy rövidesen szélnek ereszti a lányokat, rossz hatással vannak egymásra. Hasonló ok miatt a főorvos is csak egyszer látogatta meg őket. A jelenléte túlságosan is felidézhette volna számukra a bent töltött idő élményeit. Attól pedig mielőbb szerették volna megszabadítani őket. Néhány nap múlva aztán már megszületett a döntés: el lehet bocsátani minden lányt. Komoly, felnőtt, intelligens emberként viselkedtek valamennyien, még az sem következett be, amitől az orvosok és a pszichológusok egyformán tartottak: ki fogják közösíteni azt a lányt. Nem történt meg. Soha - külön - ez a téma nem került többet szóba. Mindenki gondolt, amit akart, de a lánnyal senki nem éreztetett semmit. Minthogy valójában senki nem is tudott semmi pontosat. Megtörtént az utolsó vizit is. A lányokért kocsival jöttek be a szüleik. Akiknek nem volt autójuk, azokért is eljött valaki a faluból... Hazavinni a hősöket... Mert ők azok voltak valamennyien. 4. Újra otthon Már a kapuban fogadták őket. Egyik-másik lány érkezésére összegyűlt a fél falu. Olyan lány nem volt, akit nem a kedvenc ételével vártak volna. És egy lány sem akadt, akire ne néztek volna gyanakodva: vajon meglátszik-e, hogy erőszakot követtek el rajta. Mert aztán ezt megmagyarázni, kivédeni, akár meg se próbálkozzon senki... Fiúk, fegyveresek, mindenre elszánt banditák... Majd egy hétig egy szobában tizennyolc, húsz lánnyal.. . Ugyan ... Akkorra már egyetlen édesanya sem állt orvosi kezelés alatt. Ki hinné, hogy az egyik lány édesapja majd belehalt az eseményekbe. Szívbeteg volt, ha nem szállítják azonnal kórházba, nem érte volna meg a lánya hazajövetelét. Együtt ült a vacsoránál az egész család. Meg a család jóbarátai, a rokonok, keresztszülők, nagybácsik, testvérek. És minden kíváncsi szomszéd ... És senki egyetlen szóval sem kérdezett semmit. Nem úgy, mint máskor; hogy s mint volt, mi hogy történt. ..? Tettette a jókedvet mindenki. És olykor bele-beleremegtek valamennyien a történtekbe. Ilyenkor elhalkult a társalgás, alábbhagyott az erőltetett jókedv, a hangos nevetés. Az iskolától minden lány - még a kórház után - egy hét szünetet kapott. Pihenésre. Volt, aki a hazaérkezése után észrevette, hogy a télikabátja véres. És az a kabát a tisztítás-mosás után is véres maradt. A vérfoltot már nem látta senki, csak az a lány ... És soha többet nem tudta magára venni azt a kabátot. Elcserélte a sógornőjével, hogy mégis, legyen miben visszamennie. Nagyon hamar eltelt az a néhány nap. Búcsúvacsora is volt - a visszatérésük előtti este. Az egyik lány vacsora után cigarettát vett elő, és rágyújtott. Az apa hirtelen elfeledkezett mindenről. - Teszed le azt a cigarettát, mert a tüzes végével dugom a szádba! - Hadd szívja el szegény - mondta az anya. - Szegény, úgyis sokat szenvedett. A családi tanácsadók majd minden háznál elmondták: nem volna szabad visszamenni abba a városba. Más helyen kéne folytatni a tanulást. Mégis visszamentek valamennyien ... De az a visszautazás, az a megérkezés iszonyú volt... Borzongós izgalom, belső remegés, elerőtlenedés fogta el mindegyiküket. Sokan nem is gondolták, hogy ők még mindig ilyen gyengék. Hogy ennyire megviselte őket mindaz, ami történt. Hetekig nem feleltették őket. Egyikük sem abba a hálószobába ment vissza, hanem a főépületbe kerültek, elosztva idegen lányok közé. Pedig addigra már állt az új kerítés, és minden ajtón tenyérnyi zár, ökölnyi lakat. Azon kapták magukat, hogy közülük senki - napokig, hetekig -, nem mer kimenni az utcára. Még az a lány sem ... Egyszer aztán ketten mégis kimerészkedtek. Sétálás közben az egyik el visította magát: - Oda nézz, oda nézz, ott jön velünk szemben a nagyobbik! Ő az... Mire a járókelők felfoghatták volna, mi történt, a lány elájult, és végigvágódott a járdán. Valaki a közeli presszóból hozott egy pohár vizet. Felét megitatták vele, felét rádörzsölték az arcára. Év végéig alig volt feleletük. Csak azokat szólították ki, akik önként jelentkeztek. Év végén mindegyikük, minden tantárgyból eggyel jobb jegyet kapott ... 5. Szárnya nőtt a híreknek Egy lány az események után nem sokkal elhatározta, hogy megírja azoknak a napoknak a hiteles krónikáját. Ő volt az, aki szívbetegként került a fogságba. És aki éppen úgy tartotta magát, mint a többi. Aki éppen úgy szeretett volna már meghalni, és aki épp annyira, olyan erősen akart életben maradni, mint bármelyik más lány. Nem magától találta ki, hogy írni fog. Hanem a szárnyra kelt hírek kényszerítették őt erre. Mert mindenki beszélt, és senki nem az igazat? Mindenki a saját fantáziája szerint képzelte el a dolgokat, készpénznek véve, készpénzként tovább adva mindent. Ő akkor tizenhét éves volt. Furcsán és váratlanul lepték meg a vágyak, hogy írhasson, a kényszer, hogy neki írnia kell .. . Néha iszonyúan fojtogatta őt a düh: dehát semmi sem úgy történt! Mindenkivel szeretett volna megértetni mindent. Attól félt, úgy jár, mint aki dadogós. Egyszerre akar elmondani mindent, és semmit sem lehet majd érteni a beszédéből. Akkoriban rengeteget szenvedett: de leírni, elmondani bármit, képtelen volt. Szinte kettészakadt az élete: görcsök lepték el az egész testét, fogta, szorította, bénította valami. Csak az agyát nem. Égett a fantáziája, perzselt maga körül mindent: leírni, úgy, ahogy volt. . . Nem is az események leírására vágyott olyan nagyon. Hanem azokat az érzéseket megfogalmazni: milyen az, amikor már semmi nem számít, amikor az életre már szinte semmi remény .. . Amikor a percek múlását már csak az éjfél előtti dobpergéshez lehet hasonlítani, amikor minden másodperc, minden pillanat tiszta, nyomon követhető. Mert az emberek azt hiszik, ezek a zűrzavar percei. Holott akkor látni mindent a legtisztábban. Amikor az ember úgy érzi, úrrá lettek felette az események ... Akkor is milyen csodálatos az életben minden. Az élet utolsó percei. Mennyi idő van még az önmagunkkal való leszámolásra? Meddig tart még a világ, és mikor lesz vége mindennek? Annak a világnak, amelyikbe csak úgy belecsöppen az ember. Mi történt volna, ha még tovább tartanak azok a napok? Meddig tarthattak volna még? Mikor és hogyan veszi hatalmába az embert az őrültség? Hogy jön az? Egyik pillanatról a másikra? Volt, aki már eljutott odáig. Borzalmas látvány volt. És ő is percekre közelítette meg a mások helyzetét. Amikor már az is irigylésre méltó, ha valaki megőrül. Mert őrülten már könnyebb elviselni mindent. Vagy aki ki tudta magából sírni, ordítani, kiáltani azt a rettenetes feszültséget... Vagy később azt mutatni, hogy semmiség volt minden ..., és még sokáig minden reggel sikoltozva ébredni. Ezekről kellett volna, hogy szóljon az az írás. Meg hogy miként kell új életet kezdeni. Amit mindenki százszor, ezerszer fogadott meg ott bent magában, meg hangos szavakkal is. Mennyire megmagyarázhatatlan volt minden. Ezeket a megmagyarázhatatlan érzéseket kellett volna megfogalmazni, érthetővé tenni. A gátlásokat, a képtelenségeket, a felfoghatatlant. Ami azért mégis létezett, volt. Annak az átalakulásnak a krónikáját, amely mindegyikükben végbe ment. És amiről valójában egyikük sem tudott igazán semmit. Hogy egy életre megfáradtak, meggyötörtek, megöregedettek lettek valamennyien. Hogy bekerültek oda gyerekként. És egy se akadt köztük, aki nem felnőttként jött volna onnan ki. Mit tud az emberrel tenni az idő . .. Akár hat nap is. Hat nap történései és nemtörténései. Az események és az eseménytelenségek egyformán. Nem szabad, hogy ne tudjanak az emberek mindenről, mindent, pontosan, ami ott bent történt! Ezt mindenkinek ismernie kell - így érezte. Borzalmas volt, hogy pontosan tudta, mit miért akar leírni, és képtelen volt papírra vetni akár az első betűt is. Kérdezte a többieket, de egyiküket sem gyötörték ezek az érzések ... Neki még ez is kijárt, ez a kísértetként őt követő vágy és kényszer ... Ki érti meg majd később az idegbetegekre jellemző viselkedésüket? Hogy eshetnének le a kövek a szívről? Mert egyszer csak le kell hogy essenek. Nem született meg soha ennek az írásnak egyetlen sora sem. Csak gomolyogtak annak a lánynak a lelkében az égi ködök, de nem álltak össze termékeny esőt adó felhővé. Később megint rátapadtak a kísértések: meg kellene írni! De máskor meg olyan jó érzést adott az, hogy mégsem írt meg semmit. Mert úgy érezte, számára az az írás lett volna az örök, igazi nagy kísértés. Akkor nem tudott volna igazából megszabadulni soha semmitől. Egészségesen akart élni, úgy, mint mindegyik lány. A pszichológusuk is azt mondta: igazából csak ők tudnak segíteni saját magukon. Ilyen helyzetben a gyógyszer szinte semmi. Csak ront. Fenntartja azt a belső feszültséget, amely az egészséges emberrel is elhiteti a végén, hogy beteg ... Később találkozott egy fiúval, aki nem sokkal az ismeretségük után megkérdezte: igaz-e, hogy téged is megerőszakoltak? Aztán gyorsan hozzátette: nem azért kérdezi, mert hogy ez a dolog valamiben is zavarná ... Milyenek az emberek ... Ha azt mondta volna neki, hogy igen, megerőszakolták őt is, mint minden odabent lévő lányt, talán ez menlevél lett volna a fiú követelődzéseihez? Vagy ha megmondja az igazat, hogy nem; éppen úgy nem, őt sem, mint ahogy a lányok közül senkit, akkor más a helyzet? Nem szólt semmit, köszönés nélkül hagyta ott a fiút az utcasarkon. 6. Intézkedés minden fronton A lányok még nem is gondoltak az iskolapadokra, nemhogy visszaültek volna bele, amikor már kongtak a vészharangok, a hivatal megverte a dobokat. Ahelyett, hogy csendben maradt volna. Ahelyett hogy nyugodt bölcsességgel vette volna tudomásul a tényeket, levonva az eset tanulságait. Körlevelet bocsátottak ki. Ennek a megfogalmazására minden szinten a helyetteseket kérték fel. A nagyfőnökök nem tudtak mit kezdeni az eseményekkel, mindent lejjebb passzoltak eggyel. Külön fejezetet kapott a körlevélben a követelőző, a gyermekükkel elfogult szülőkkel való bánásmód. Hogy ezentúl gatyába kell rázni az jilyen szülőt! Hogy meg kell védeni a velük szemben bátran fellépő pedagógust. Miután eddig ebek harmincadjára adták azt a nevelőt, aki valamilyen mértékben is megpróbált ellenállni. A körlevél után - úgy gondolták - máról holnapra változik a helyzet. Csupa oroszlán lesz attól kezdve minden tanár e küzdelemben! de arról nem volt szó, kik és hogyan bátorították az ilyen szülőket. Meg hogy az igazi hatalmasságok felett kinek hogyan lesz hatalma ezentúl.. .? Minden szervezetet felszólítottak a pedagógusok védelmére. De egyetlen egyet sem ítéltek el, amelyiknek felelős szerepe volt abban, hogy előállhatott a városban ez a helyzet. Külön kitértek a követelőző, kényeztetett gyerekekre is... Meghatározták a nehezen nevelhetők csoportjának ismérveit. Listákra kerültek az ilyen gyerekek. Volt belőlük elég. És annak, hogy a számuk hirtelen ilyen nagyra nőtt, az volt az oka, hogy eleddig nem alkalmazták velük szemben a hatékonyabb pedagógiai módszereket. De ezentúl majd fogják ... A lányok még a kórházban voltak, amikor elkezdtek kerítést építeni a kollégium köré. Erre soron kívül biztosították az anyagi fedezetet, mert azt Hitték, egy kollégista se marad a városban ... Eleve számítottak rá, hogy sokan ki fognak költözni. Ez részben meg is történt, néhányan bejárók lettek, volt aki a városban szerzett albérletet magának. A hatóság a kollégiumban és a gimnáziumban monstre brigádlátogatást rendelt el. De mire ez megvalósult, lecsillapodtak a kedélyek, a nagy tervből, elhatározásból nem lett több rutinlátogatásnál, felügyeletnél, amely azt állapította meg: itt is olyan minden, mint másutt, se nem rosszabb, se nem jobb, az események nem a kollégiumban és a gimnáziumban fellelhető állapotok miatt következtek be. Mert ugyanazon az estén az ország szinte valamennyi kollégiumát el lehetett volna foglalni hasonló módon: géppisztollyal a kézben. Belekeverték a dolgokba még a Hazafias Népfrontot is. Hogy rajta keresztül kell kialakítani a szülőkkel a szorosabb kapcsolatot. Az események fényt derítettek arra is: a kollégiumok felügyelete nincs megoldva. Ha nem történik az, ami történt, megoldott lett volna ez is? Mielőtt a körlevél útra kelt volna, láttamoznia kellett valakinek. Nemcsak hogy láttamozta, de széljegyzetekkel is ellátta. Például a követelőző szülők, a követelőző gyerekek után is beírt néhány szót: és a követelőző pedagógusok! Ez a körlevél a nyomozás során egy rendőrtiszthez is eljutott. - Ehhez a körlevélhez képest - mondta -, a fiúk követelőző levelei akár klasszikusnak is vehetők. Hogy azokban a levelekben mennyivel kevesebb hülyeség volt... 7. Kísértetek járják a várost Még állt a bál, amikor egy este nagy, ponyvás teherautók érkeztek a ház elé. Elég késő volt már, az utcán sehol egy lélek, csak az utca legvégében szomorkodott egy rendőr, villanyoszlopnak támasztotta a hátát. A szokásos rendőrfelszerelésén túl egy géppisztoly is lógott a nyakában. A kocsik megálltak, tülköltek, tolattak, nagyon nehezen tudtak behajtani az udvarra. A teherautók nagy ponyváit leszedték, összehajtogatták, és a kocsik kerekei mellé rakták. Elkezdődött a pakolás. A papa bent ült a szobában, most is civilben volt, erősen látszott rajta, hogy ivott. Bort és konyakot, vegyesen. Csak ezt a kettőt, pedig a sört és a pálinkát is szerette. A mama akkorra úgy, ahogy összepakolt, de se ő, se a papa egyetlen holmit sem fogott meg, mindent a teherautóval érkezett katonák cipeltek. Gyorsan, szakszerűen végezték a munkájukat. Ezt is megkapták parancsban: mindent, minél előbb, minél hamarabb ... Egy fél óra sem telt bele, újra a teherautók tetején voltak a ponyvák: senki nem láthatta, mi az autók rakománya. Alapgázzal, szinte „lábujjhegyen" hagyták el a teherautók a várost. Elöl egyik kocsiban a mama, a másikban a papa volt. Lehunyt szemmel ültek a katonai sofőrök mellett. Nem akartak látni senkit, semmit. Úgy mentek el, hogy nem érezték, valakitől is el kellene köszönjenek. Pedig a város még sokáig emlékezett. Emlékezett mindenre. Akkortájt is, és a későbbi időkben is. Furcsa jelek, furcsa események emlékeztettek rájuk. Pedig azokhoz nekik nem is volt semmi közük. Egy este a városon áthaladó tehervonat paklikocsijára rálőtt valaki... A vonat megállt. Személyi sérülés nem történt, de a lövedék helyét jól lehetett látni. Nagy nyomozás indult meg. Soha nem derült ki: ki lőtt rá a vonatra, és miért. Másszor meg piros rózsacsokrot tett valaki a kollégium falához. Közvetlenül az alá az ablak alá, amelyiken a halált okozó lövedék a szobába hatolt. S még egyszer-kétszer találtak virágot az ablak alatt. Aztán egy este a helybéli járókelők ismeretlen fiatalembereket láttak az utcán. Furcsa, mogorva, zilált arcú volt mindegyik. Elhelyezkedtek a téren, a parkban és a környék utcasarkain. Aztán különböző fényű lámpákkal jeleket adtak egymásnak. Az ablakokból mindent lehetett látni. Hol rövid fények villantak fel, hol hosszabbak, hol csak egyetlen, hol meg több is, egymás után. Kék, zöld, vörös, sárga fénysugarak. Villogtak, felelgettek egymásnak. Akik az ablakokon kilestek, beleborsódzott a hátuk. Az utcára nem mertek kimenni. A kollégiumi ablakokból is lehetett látni a fények villanásait. Mire a rendőrök megjelentek a téren, megszűntek a fényjelzések, de azokat a fiatalembereket sem találták sehol. Eltűntek nyomtalanul, ahogy jöttek. Furcsák, borzongósak lettek a város estéi. A lányok gyakran mondogatták egymásnak: normálisnak kell látszanunk. Különben még gyakoribbak lesznek az idegosztályra való berendelések. Mert azok egy idő után nemhogy ritkultak volna, egyre sűrűsödtek. Valamennyien megfogadták, hogy azokba a szobákba nem lépnek be többet. De a kollégiumba való visszaköltözésük után két napnál egyikük se bírta tovább. Egyesével, kettesével először csak a folyosóig merészkedtek - lestek, figyeltek mindenre, mintha még soha nem jártak volna ott. Aztán a folyosón mentek végig, egészen a szobáig. Még látszott a lövések helye a falon, az ajtó deszkájában, de vérnyomok már sehol. Azt takarították fel legelőször. Hogy milyen érzés volt újra belépni abba a szobába? Azt soha senki meg nem értheti, csak az, aki akkor napokig bent volt. Aki háromszor is térdepelt a fal előtt, a tarkója mögött érezve a géppisztoly vasának hidegét. Akiben még él a rúgások, a pofonok emléke. Meg az a pillanat, amikor először vizelte össze magát. Annak a pillanatnak minden szégyene ... és mindent megkönnyebbítő gyönyörűsége . .. Érezni, hogyan lesz a szégyenből felszabadultság, a mindenbe való beletörődés.. . Számukra az a szoba maradt a pokol tornáca, amíg csak élnek ... 8. Friss virágok egy síron Az nyilvánvaló volt, hogy nem abban a városban fogják eltemetni. Ott, akkor nem is lehetett volna. Senki sem számíthatta ki, hogy mi minden lehetséges a temetésen. Végre, amikor megtörtént az intézkedés, és kocsi jött érte, megkönnyebbült mindenki. Főként a boncmester. Hogy azért mégis akadt gazdája a holttestnek. A temetés zártkörű volt. Nem hirdették meg. Nagyon csendesen zajlott le az egész. így volt jobb. A városból nem ment el senki. Azt sem mondták el, hogy hol a sír. Kérték is, hogy ne közöljék senkivel. Úgy volt, hogy mindenki elfelejt mindent. Később, jó idő múltán valakik érdeklődtek a temetőben, a gondnokságon, hogy hol az a sír? Megmondták. Attól kezdve gyakoriak lettek ott a látogatók. De a temető gondnoksága erre nem figyelt fel. Akik virágot hoztak, azokat minden további nélkül eligazították. Aki arra járt, meglepetten látta, hogy azon a síron mindig van friss virág. Az évfordulón egy valóságos virághalmaz. Senki se tudta, ki vitte azokat a friss virágokat. Nagy csokor vörös szekfű, nagy csokor vörös rózsa. Néha elborították az egész sírhalmot. Nem a hozzátartozóktól származtak azok a virágok. Még csak nem is a régi haverok vitték. Hisz azok nem voltak szabadok. Ki-ki akkor -még a maga idejét töltötte. És ahogy sorban szabadultak, úgy tűntek el a környékről. Egy se maradt közülük a városban. Ment mindegyik, minél messzebb. Míg aztán volt, aki visszajött közülük. De koporsóban. Senki sem tudta pontosan mi történt. Valami homályos, félelmes ismeretlenség övezte azontúl mindegyiknek a hírét. Még a nevük hallatán is összerázkódtak a régi ismerősök. Jött a koporsó. És nemcsak egy. Homályos, rejtelmes halálok. Öngyilkosság, méreg, golyó? Annyi mindent beszéltek. Az egyik messze került el, valamelyik távoli kórházban dolgozott. Mindenféle rossz arcú idegen tűnt fel ott, időről időre. Azok nála is töltötték az éjszakákat. Nappal sose mutatkoztak, csak este, éjszaka lehetett látni őket. Míg aztán egyszer halva találták azt a fiút. Maga vetett véget az életének? Mások oltották ki? Vagy a kábítószer? Mert arról is volt szó. Szinte alig találtak a lakásán valamit, ami említésre méltó lett volna. Ha csak az idegen követségekről származó nyomtatványok nem. Mert az volt egy egész bőrönddel. Szép, színes képekkel. Mindenféle csábítás, ígéret a gyöngyéletre. Ki hordta azokat oda? Aztán azt is beszélték, nem ott halt meg. Oda már halottként vitték. Állítólag a határon lőtték le. De hogy minden egyszerűbb legyen, oda vitték, hogy ne legyen semmiféle bonyodalom ... Őt is eltemették. Eltemették a következőt is. Azok közül a fiúk közül szinte egy se állt többé talpra. Még azok sem, akiket éppen csak hogy érintettek a szelek. Mint a legkisebbiket. Aki nem sokkal elköltözésük után kezdett vissza-visszajárogatni a városba. Akkor már nagyobbacska volt ő is. Felkereste a régi haverokat. Olykor az utcán is látták. Még a rendőrjárőrök is. Közrefogták, bekísérték az állomásra, feltették a vonatra. De azért ő legközelebb mégis újra jött. Egy volt osztálytársához járt, egy kislányhoz. De annak a szülei nem sejtettek semmit. Míg aztán egyszer a kislány édesapja megtudott mindent. Akkor alaposan elkapta a fiút. - Ne gyere ide többet! - mondta neki. - Miért ne jöjjek? -Csak... - Mégis, szeretném tudni! - Én megmagyarázom neked. Ha akarod ... ha kell. - Jobbnak látta, ha nem mond többet. Tőle is sokan kérdezték, hol a sír? Nem értette, miért akarják tudni. Azt se, hogy miként kerül rá mindig friss virág? Kik viszik azt oda? Ők nem. Ők csak nagyon ritkán mentek ki. De úgy nem tudtak kimenni, hogy friss, élő virágot ne találtak volna a síron. Még azt is beszélték, hogy nincs is sírja. Meg hogy temetése se volt. Elégették, és szétszórták a hamvait. De valaki - ha nem is volt ott a temetésen - látta az ott készült fényképeket. Egy abból valakihez még a városba is eljutott. De az illető hamar túladott rajta, attól félt, hogy elmegy a fénykép híre, és eljönnek a képért a rendőrök . .. Úgyhogy mire híre ment volna, végleg eltűnt a fénykép. Vagy talán soha nem is volt? Mint a régi nagy eseményekről, úgy szállongtak a hírek. És úgy is haltak el. Mert egy idő után már alig esett szó a történtekről... I A fogság harmadik napja Az első látogatás Mindenkit nagyon meglepett kintről a hang. Senki nem ezt várta. A lányok már mindent elképzeltek, rohamot, valami váratlan fordulatot, még azt is, hogy egy óriás gépezet leemeli a fejük felől a tetőt. Vagy egy pillanat alatt mélységbe zuhan az egész épület. És az hozza meg a szabadulást. A kedd délelőttről - ez a harmadik nap - szentül hitték valamennyien, hogy sorsdöntő fordulatot hoz. Most már odakint senki nem hivatkozhat semmire. Volt idő, jóváhagyhattak már mindent az öregistenek. Nincs, nem lehet kibúvó! Miért a főorvos jön? Ő fogja behozni a pénzt, vele kell megtárgyalni mindent? De hisz a főparancsnok azt mondta, hogy senki mással, csak ővele fognak tárgyalni. Meglehet, a főparancsnok személyes megbízottja a doktor úr... Ez jó is, meg rossz is egyszerre. Mert a főorvossal nem beszélhetnek úgy, mint bárki mással. Őt valamennyien ismerik. Nemcsak ők, de a városban mindenki. És olyan ember sincs az egész városban, akit a főorvos ne ismerne. A kórház idegosztályát vezeti. Rengeteg barátja van. Azok között mindenféle nép; részeges festők, bolond írók, de még sokan mások is. A főorvos valóságos intézmény a városban. Olyan ember nincs, aki vele tiszteletlen, szemtelen, neveletlen legyen. Ő ebben a városban parancsszavak nélkül is parancsol mindenkinek. Nemcsak beteg emberek járnak hozzá ... Egészségesek is, felgyógyultak, leendő betegek, tolvajok, börtönből szabadultak ... ő mindenkivel szót tud érteni. És most itt áll az ajtó előtt. Már egyszer tisztán, kivehetően, határozottan szólt. - Én vagyok - mondta -, szeretnék bemenni! Kint is, bent is nagy csend volt a főorvos szavaira a válasz. Neki nem lehet szemtelenül kiszólni. A lányokat, mint egy hirtelen jött forró láz, úgy öntötte el a boldog, izgalmas öröm. Perceken belül kint lesznek. A fiúk hirtelen gyors tanácskozásba kezdtek. Mi a teendő? - Doktor úr - mondta a nagyobbik -, ha kinyitjuk az ajtót, és behatolnak a rendőrök a szobába, vérfürdő lesz. - Nem fognak behatolni! -jött a hang kintről. - Mi rá a biztosíték? - okvetlenkedett a kicsi... - Becsületszavamra nem fognak behatolni... - Doktor úr - szólt megint a nagyobbik -, nekünk nincs Önnel beszélni valónk. Beengedjük, ha akarja, de nem látom semmi értelmét. Ekkor már jó délelőttre járt az idő. Ideje lett volna valamit enni. A lányok mind erre gondoltak. - Fiúk! - szólt megint a főorvos. - Én segíteni szeretnék maguknak. És a lányoknak is ... Nem tagadhatják meg a kérésemet... Ha tudták volna a lányok és a fiúk, hogy mi minden előzte meg azokat a lépteket, amelyekkel a főorvos az ajtó elé került. Nehéz helyzetben volt... A tanácskozáson ő fogalmazta meg először: csakis orvos lehet az, aki bemegy. Arra van a lányoknak a legnagyobb szükségük. Ki tudja, milyen állapotban vannak? A főorvos csak egy valamitől félt: hátha valaki feltételezi, hogy az eseményeknek a hőse ő akar lenni. Szívesen vette volna, ha más valaki megy be. Bármelyik orvos. De ő javasolta a bemenetelt. Menjen be más? Ő tervezett ki valamit a más bőrére? Mert hátha ez az út - a szobába vezető - az utolsó útja lesz annak, aki vállalja. Átlátta: csak ő mehet be. Már semmitől nem félt. Olyan ember volt, akinek az orvosi hivatás többet jelentett a gyógyításnál. Lehetőséget egy másfajta tevékenységhez. Segíteni az embereken. Mindenkin, aki hozzá fordul. Ez a vérében volt. Szóval, tettel, gyógyszerrel, injekciós tűvel, segíteni. A főparancsnok habozás nélkül támogatta az akciót. Végleges megoldást nem remélt, de egy napot feltétlen. Egy teljes napot, és egy éjszakát. A bemenetelből feltétlen kell futnia legalább szerda délig. Az már a negyedik nap lesz. Négy nap szinte étlen-szomjan, remegő, fojtogató izgalomban. Ott feküdt előtte mind a két fiú elme- és idegorvosi analízise, a pszichológiai vizsgálataik eredménye is. Négy éjszaka, négy nap ... Nem bírhatják tovább. Csak az idegeik fel ne mondják a szolgálatot. Nagyszerű lesz, hogy a főorvos tartani fogja bennük a reményt... Bentről erőteljes mozgások zaja hallatszott. A fiúk elhúzták az ágyat a bejárat elől. Szabad volt az út. - Rendben van! Bejöhet, doktor úr ... Lélegzetet sem mert odakint venni senki. A főparancsnok, a helyettese egymás mellett álltak. Mind a kettőjüknek remegett a keze, ahogy a főorvos a kilincs után nyúlt. Aztán elnyelte őt szem elől az ajtón hagyott keskeny rés. Bent a lányok valamennyien egy csoportban álltak a fal mellett, a szoba szegletében. Mind a két fiú élesre töltött fegyverrel a kézben középen. Ahogy a főorvos belépett, a nagyobbik visszahúzta az ágyat az ajtó elé. Az orvos nem nézett hátra, hogy becsukódott-e mögötte az ajtószárny. Álltak egymással szemben, nem szólt senki egy szót sem. A lányok megfordultak, ők is a főorvost nézték. Előzőleg megparancsolta nekik a kicsi, hogy forduljanak a fal felé. De most, hogy mindnyájan kíváncsian a szoba közepe felé lesve álltak, nem szólt nekik. A főorvos leült az asztal mellé egy székre. Leültek a fiúk is. A lányok szétszéledtek, így kezdődött el a beszélgetés. Mind a két fiú vidám, gondtalan volt. Csakugyan nem látszott rajtuk a félelem, a kimerültség. Nagyon nehezen indult a beszélgetés. A fiukat meglepte, hogy a főorvos nem akar a lelkükre beszélni; nem ígérget, nem fenyeget, sőt, úgy tesz, mintha semmi rendkívülit nem látna a helyzetben. - Engem a lányok egészsége érdekel - mondta. Felállt, és odament a lányok csoportjához. Kinek van panasza, kinek fáj valamije, ki milyen segítséget kér? Mindenkit megvizsgált, jegyzeteket készített. - Ki a szívbeteg köztetek? - kérdezte. Az a lány jelentkezett. Őt külön megvizsgálta. Megkérdezte tőle, milyen gyógyszert szed? Felírta. - Ne félj! - mondta -, nem lesz semmi bajod. Olyan a szíved, mint egy versenyparipáé ... A lány mosolygott: - Vigyázni fogok! - mondta. - Mindnyájan vigyázzatok magatokra - mondta a főorvos -, mert senki annyit nem segíthet nektek, mint amennyit ti segíthettek magatoknak. Aztán egyre több lány agyán villant keresztül: a főorvos látogatása nem hoz szabadulást. A jövetele nemhogy megnyugtatta volna a lányokat; ketten idegrohamot kaptak. Először azt hitték a többiek, hogy csak hisztériáznak, de aztán az arcuk, a végtagjaik, az egész testük elkezdett rángatózni. A nagyobbik kiabált rájuk: - Hagyjátok abba! - Az nem is olyan könnyű - mondta a főorvos -, gyógyszer kellene! - Meg vödör, meg ennivaló, meg idegnyugtatók - mondták a lányok. - Mindent be fogok hozni - ígérte meg a főorvos. Aztán újra leültek az asztal mellé! A kicsi egy ravasz próbát tett. Amit már a lányokkal is megtett. Úgy hagyta a fegyverét az asztalon, hogy a főorvos könnyűszerrel elérhette volna. Még csak oda se nézett, ahol a fegyver Volt. Nyilvánvaló nem akar, nem fog támadni. Nem kell tartani tőle ... Ez megnyugtatta a kicsit. Aztán sor került egy kis beszélgetésre. Nem a főorvos kezdte. A fiúk próbálkoztak... Aztán a főorvos is beszélt: nem tartja valószínűnek, hogy sikerül az akció. Még most abba lehetne hagyni... - Gondolkozzanak, fiúk - kérte -, mi lehet ennek a vége? Bármi, de jó nem, az biztos! Itt csak veszíteni lehet. .. Inkább nyugtatott, minthogy felkorbácsolta volna a fiúk idegeit. Azzal ment ki, hogy nemsokára visszajön, behoz mindent, amit kértek. Ahogy kiment, olyan csendes, üres és reménytelen lett minden, mintha már minden elvesztette volna a súlyát, a fontosságát. 2. Kint a folyosón Ahogy a főorvos kilépett a szobából, mintha az egész folyosó egyszerre vett volna lélegzetet. Mintha egy óriás tüdő tágult volna meg. Mindenki a helyén maradt, csak a főparancsnok és helyettese, az őrnagy követték őt, le a földszintre. Senki nem szólt. A főparancsnoknak az járt az eszében, milyen jó, hogy okos emberek is vannak a világon. Mi lenne a világgal okos emberek nélkül? Ez a főorvos okos ember. Meg az is: milyen jó, hogy bátor emberek is vannak a földön. Mi lenne a világgal, ha hiányoznának belőle a bátor emberek? Ez a főorvos bátor ember ... - Főorvos úr - mondta, ahogy a parancsnoki szobába értek - jól sejtem, hogy vége a vakrepülésünknek? - Azt hiszem, igen! - felelte a főorvos. Mind a ketten ugyanarra gondoltak: nem veszett el a remény, rengeteg mindent tudnak, amit eddig nem, vannak kiinduló pontok, vannak fogódzók. Amikor a főorvos elmondta, hogy a fiúk sok minden egyéb közt azt is kérték, hogy vigyenek be nekik egy büntető törvénykönyvet, az alezredes, mint egy gyerek, elkezdett ugrálni, szökdellni, egy fékevesztett kölyök módjára szaladgált az asztal körül. Egy főhadnagy rohant a bíróságra. A beviendő holmik között elsőnek a büntető törvénykönyv állt készen. - Enni akarok! - kiálltotta el magát a parancsnok. Rizses húst hoztak neki és savanyú uborkát. Ez volt az első falat a szájában két nap óta. A főorvos nem osztotta teljes mértékben az alezredes derűlátását. - Jó a taktikánk, főorvos úr! Ez a fontos! - Az még nem minden. - Persze, hogy nem. De képzelje el, ha rossz lenne. Persze, így is jöhet kudarc. De legalább nem bánt bennünket, hogy rossz kézzel nyúltunk a dolgokhoz ... - Mindent az eredmény igazol. - Óriási eredményünk van! - A lányok még nem szabadok. - De szabadok lesznek. Ehhez én értek főorvos úr ... Ön százszor jobban mindenhez, de ehhez én ... Higgyen nekem. A bűnözők mentalitása ... - Nem bűnözők ezek, alezredes úr ... - Hanem? - Áldozatok! - Ahá ... értem ... - Egy helyzet, egy körülmény, a saját és mások áldozatai. . . - Elfogadom. De nekem mégis bűnözőknek kell őket tekinteni. Ön tekintheti őket betegeknek ... - Nem betegségről beszéltem ... Bár beszélhettem volna arról is. Tudja, alezredes úr, milyen könnyű a betegséget megelőzni, és milyen iszonyúan nehéz gyógyítani? Ha itt a megelőzés minimuma megtörténik ... Ha a rendellenes magatartásra, ha egy veszélyes életvitelre felfigyel az orvos, a család, a társadalom ... - Ez a mi munkánk ... - Az enyém is. De óriási hibaszázalékkal dolgozunk. Borzalmas, hogy mekkora rések vannak még ... És ezek egyre növekednek. Mire a főorvos és az alezredes gondolatot cserélt, már együtt volt minden. A gyógyszerek, az élelem, a törvénykönyv, meg egy rádió is. A főorvosnak voltak aggodalmai. - Kell ez a rádió? - Bevihetik - mondta az alezredes -, csak magyar állomások foghatók rajta. Azon meg ők mindent fognak hallani, csak azt nem, amit a legjobban szeretnének. Intézkedtem! Egyetlen közlemény sem fog elhangzani a helyzetről. Amikor a főorvos elindult, hogy újra bemenjen hozzájuk, már nem érzett semmi szorongást. De a győzelmet se ... Az alezredes az ajtóig kísérte. - Főorvos úr - mondta, mintha egy nagy útra indulótól búcsúzna, s mintha mindennél fontosabbak lennének az utolsó szavak -, kettős feladat teljesítését kérem öntől. Önön kívül nincs senki, aki ezt teljesíteni tudná. Értesse meg a fiúkkal: reménytelen a helyzetük. Nincs isten, nincs ember, aki győzelmet adhat nekik ... De ugyanakkor éltesse is bennük a reményt. Hadd bízzanak, hadd várjanak, hadd reménykedjenek . .. Tudom, hogy nehéz, teljes reménytelenség, és a jó reménység fényei... Ezt kell hogy bevigye hozzájuk. Legalább két nap kell, hogy ebben éljenek. Csütörtökre minden jóra fordul. Két nap. Két éjszaka . . . Nem fogják csütörtöknél tovább bírni. Sajnos, ma még csak kedd van .. . Bár szerda este lenne már... - Megpróbálom! - mondta a főorvos, és megállt az ajtó előtt. Kopogott, és bement a szobába. A főparancsnok vidáman dörzsölte a kezét. - Mi már csaknem mindent tudunk rólatok - intett a szoba zugába -, és ti az ég egy adta világon semmit, de semmit, rólunk. Fokozzanak le, ha elveszítem ezt az ütközetet... 3. Még kijjebb - Mi újság, fiúk? - szólt az asztalra helyezett mikrofonfejbe a főparancsnok. - Kértek egy teát? Egyszerre négy hang is beszélt: jól jön a tea, hideg van odakint, fúj a szél, söpri a havat. A fiúk jelentkeztek a tüzelőállásból. A mikrofonok úgy voltak bekötve, hogy egyszerre halljanak mindent, és egyszerre lehessen hallani mind a négyőjük jelentkezését is. így egymás szavait is hallották. Mindig megegyeztek, ki kezdi. Csak néhány mondatos helyzetjelentést kért a főparancsnok. Inkább ő akart velük beszélni. Ismertetni a fejleményeket: nagy a remény, hogy a fiúk megadják magukat. Mi másért is kérték volna a büntető törvénykönyvet? Most a főorvos bevitte, a fiúk áttanulmányozzák, mire beesteledik, talán már le is lehet szerelni a készüléket, telefont, lőállást, mindent. A legjobb pozícióban az egyes volt. Eddig a szobában lévők mindegyike legalább háromszor volt már bent a száz százalékos találat pontjában. Az egyes után a négyes helyzete is nagyon jónak mutatkozott. Az ő állása négy méterre volt feljebb, mint az egyesé. A hármas is jó pozícióban állt. Egyedül a kettes nem tudott semmi biztatót közölni. Balról nagyon ráárnyékolt a fal a kilátásra. A főparancsnok mérlegelte a helyzetet; talán azt a lőállást meg is lehetne szüntetni...? Az legfeljebb akkor érne valamit, ha a célpont teljesen kihajolna az ablakon. Akkor viszont ez a lövés mindhároménál biztosabb. De hát ki fog itt kihajolni? Ha kihajol, el lehet találni egy bodzafa puskával is ... Eleinte mindig jelentkeztek a lövészek, ha a fiúk közül valamelyik célpontba került. Aztán, hogy ez óránként többször ismétlődött, nem kellett állandóan jelentkezniük. Csak ha különös esemény volt. A négyes jelentette legutóbb, hogy teljes felelősséggel merne tüzelni. Holtbiztos lenne a találat. - Szó sincs róla! - mondta az alezredes. - Legfeljebb a jövő héten. - Mind a négyen nevettek. Hol lesz már ez a balhé a jövő hétre! A főparancsnok az orvos kijövetele után azt közölte a mesterlövészekkel, hogy a kisebbik pozícióját ne jelentsék ... Csak a nagyobbik helyzetét kell figyelni, elemezni. .. A lövészek sorban bemondták, mit látnak, mi történik bent a szobában. Ők maguk is meglepődtek, hogy a főorvos még négy percet sem töltött bent ezúttal Pedig arra számítottak, hogy legalább egy órát lesz benn. Az alezredes éppen azért hívta a mesterlövészeket, ne unatkozzon addig se, amíg a főorvos tárgyal. Kijövet a folyosóra, nem is várta őt senki. Ahogy kilépett, megállt, a parancsnokot kereste a tekintetével. Sápadt volt, zaklatott, ideges, mintha kicserélték volna az első bemenetele óta. Mire leért az első emeletről a földszintre, három cigarettát rágott szét. Derűvel, mosolyogva fogadta a főparancsnok. De mikor meglátta a főorvos ideges sápadtságát, eltűnt az ő arcáról is minden nyugalom. - Csak nincs valami nagy baj? - kérdezte. - Este nyolckor ki fognak végezni két lányt.. . - Lári-fári ... És ezt el is hitte nékik a főorvos úr? - Nem, nem hittem el... De a kivégzésen kívül még rengeteg esély van mindenféle tragédiára. - Például? - Például, hogy valamelyik lány összeroppan ... És ő maga idézi elő a tragédiát. Aztán a főorvos elmondott mindent. A lényeget és a legfontosabbakat. Hogy a fiúk megváltoztak... ahogy letette a csomagokat, felszólították, azonnal hagyja el a szobát..., mert... mert használni fogják a fegyvereiket. Két lányt odaállítottak a fal mellé. -Büdös gané stricik! Taknyos mocskok! - Az alezredes toporzékolt, céklavörös lett a feje. Először vesztette el a nyugalmát két nap óta. Hirtelen az asztalhoz lépett, és adásra kapcsolta a mikrofont. - Fiúk, a kutya mindenét neki! Fiúk, talpra! Cél! Cél, minden helyzetből. Azonnal jelerltsen mindenki... - Semmi, semmi, semmi, semmi! - Jött mind a négy lőhelyről a válasz. - Eltűnt mindenki. Se kicsi, se nagy, se a lányok ... Senki, senki ... - Esznek! - mondta pár perc múlva az egyik lövész. - Behúzódtak a fal mellé. - Csaljátok ki őket! - ordította az alezredes. - Izgalmas a helyzet - mondta a kettes. - Valaki közeledik az ablakhoz. Indul a pozícióm. Hirtelen kigyulladt a készülék piros jelzőlámpája. A négyes jelentkezett. Izgatott, forró, tüzes volt a hangja. Megvan! Megvan ... siví-totta. Teljes testhelyzettel célban van a nagyobbik. Alezredes elvtárs! Parancsot kérek. Azonnal kérem . . . Még mindig megvan. Alezredes elvtárs! Hall engem? Alezredes elvtárs, jelentem, nyitok ... Hall engem, alezredes elvtárs? - Persze, hogy hallak! - mondta. És már egész más volt a hangja. -Miért, azt hitted, a fülemen ülök? Igyál egy csésze forró teát... - Kikapcsolta a készülékeket. 4. Ugyanaz a szoba, de más hangok Az történt, hogy míg a főorvos kint volt, a két fiú megbeszélt mindent. Egykönnyen rájöttek: ha van bent gyógyszer, ha nincs, ha esznek a lányok, ha nem, az ő helyzetükön ez nem változtat semmit. És az se, ha a főorvos bejön, és megint kezdi: nincs értelme se a további ittlétüknek, se a lányok kivégzésének. De igen is, van! Mert csak ezen keresztül érhetnek célt. És ami nem a céljuk elérését szolgálja, azzal nekik nem érdemes foglalkozni. Lassan megint itt az este, és ma sem történik semmi. Persze, nem a nap múlása a fontos, mert várnának ők szívesen, akár a hét végéig is, ha biztosan tudnák: az lesz, amit remélnek, teljesítik a követeléseiket. De az, ahogy most mennek a dolgok, egy fél évig se hoz eredményt. Egész másképp fogadták a főorvost most, mint elsődjére. Akkor a bejövetelétől ezer meg ezer dolgot lehetett remélni. Most csak azt, hogy hoz mindenféle holmit. Bár az se megvetendő. így tehát annak látták az értelmét, ha bejön, de hogy tovább is bent maradjon, annak nem. Pedig látszott, hogy a főorvos sok mindenre készült. Azt is látták, hogy a bentléte kedvez a lányoknak. Alighogy lerakta a holmikat, a fiúk közrefogták őt, és fegyverrel a kézben az ajtóig kísérték. - Lányok! - mondta a főorvos, mielőtt kilépett volna -, egyetek nyugodtan mindenből, az ennivalóban nincs semmi! Maguknak meg azt tanácsolom, fiúk - folytatta, de mire valamit is mondott volna, kituszkolták a szobából. Most mégis reményteljesebb volt a helyzet, mint amikor először ment ki. Mert most itt maradt egy nejlonzacskó ennivaló, egy csomó gyógyszer, és egy vödör víz. Az ennivaló . .. hat kifli, és négy zacskó tej ... Egy korty és egy harapás mindenkinek... - A fene a pofájukat... - fakadt ki egy lány. - Nem bírtak eleget hozni...? - Mit vársz ezektől? - mondta a kicsi. - Mintha valamennyiünknek mindenki az ellensége lenne, aki csak kint van. - Oszd el! - mondta a nagyobbik. Annak a lánynak szólt, aki fél napig a vason feküdt. Széttördelték, szétcsipkedték a kifliket. Még játszottak is egy kicsit. - Csipi csóka, vak varjúcska! - majd mindenki nevetett. Evés után megitták a vödör vizet. Egyetlen korty sem maradt belőle. Ahogy az utolsó csepp víz is kifogyott a vödörből, az egyik lány vidáman felkiáltott. - Fel a fejjel, galambocskáim! Van mibe pisilni! - Felkapta a vödröt, és az ágy mögé szaladt vele. Aztán sorban, mindenki. A legvégén a fiúk ... Legutoljára a nagyobbik. Ahogy onnan visszajövet felhúzta a nadrágján a zippzárat, odaszólt annak a lánynak, aki a követeléseket írta: fogd meg a vödröt, nyisd ki az ablakot, és öntsd ki... A lány az ablakhoz vitte a csordultig telt vedret, kinyitva az ablakot, az egészet kiöntötte a járdára. Hallatszott lent a járdán, ahogy csobban. Attól kezdve már az egyik legsúlyosabb gond megszűnt. Ott állt a vödör az ágy mögött, odament, akinek szüksége volt rá. Aznap estig szinte mindenki odament. De még így is borzasztó volt. Mert most már minden dolgot el kellett intézni. Még jó, hogy volt vödör. Mindenki kiöntötte maga után. Csak a fiúk nem, ők egy pillanatra se mentek oda az ablakhoz. Ráparancsoltak valamelyik lányra, azok közül egy se tagadta meg a parancsot. És ez így ment még napokon át. Sokszor elviselhetetlen bűz terjengett a szobában. - Ez a szégyen, és ez a bűz... Ez fog megőrjíteni - mondta egy lány. Akkor már sötét volt. Kint a parancsnok több mint hat órán át tanácskozott a főorvossal. - Vegyük úgy - mondta a főparancsnok -, hogy már szerda reggel van. Ma este és az éjszaka egész biztos, hogy nem várnak a fiúk semmit. És egész biztos, hogy nem is tesznek semmit. - Talán holnap reggelig nem! - mondta a főorvos. Mindketten egyetértettek abban, hogy a holnapi nap, a szerda, az lesz a legnehezebb. Mert a fiúk holnap még teljes erejükben lesznek . . . Csütörtökre talán elfogy az erejük. Attól kezdve a parancsnok mindent a főorvossal számoltatott ki. Szinte percről percre, óráról órára, mi várható a lányoktól, mi a két fiútól, és mikorra? Megegyeztek benne, hogy történjen másnap bármi, de a főorvos újra be kell hogy jusson a szobába. Ha másért nem, legalább a helyzetet elemezhesse. Hiszen neki nem kell kérdeznie, ő kérdések nélkül is lát. Egész este égett a villany a szobában. Az a pár falat ennivaló, és az a néhány korty tej nagyon rossz hatással volt a lányokra. Sokkal, sokkal éhesebbek lettek tőle, mint voltak előtte. Amikor már az evés meg a vödör okozta mindenféle jövésmenés alábbhagyott a szobában, észrevette a nagyobbik, hogy az egyik zacskóban ott az a könyv. A büntető törvénykönyv. Felkapta, közel ment vele a villanyégőhöz, és mohón lapozgatni kezdett benne. 5. Levelek I. Nem is tudni kinek jutott eszébe, a nagyobbiktól egy másodikos lány kérdezte meg: írhatunk-e levelet? A nagy egy ideig töprengett, de nem közölte a gondolatait a kicsivel. - Miért ne? Elvégre úgyis megdöglötök! Miért ne búcsúznátok el bárkitől is? Nagyon paprikás volt a hangulat. A fiúk ingerlékenyek, dühösek voltak, mint a vaddisznó felfortyantak a legkisebb dologra is. Szinte keresték az alkalmat, hogy beleköthessenek a lányokba. Aki mászkált, ráordítottak. Aki ledőlt az ágyra, menten mellette termett valamelyikük. - Azonnal kelj fel! Ne dögöljetek! A levélírást mégis megengedték. A lányok tiszta füzetlapokat kerestek, ceruzát, tollat. Nem írt levelet mindenki. A nagyobbik még nem határozta el, hogy kiengedi-é a leveleket. Arra gondolt, ha arról szólnak azok a levelek, hogy készülnek a lányok a halálra, akkor még hasznosak is lehetnek: odakint berezel a parancsnokság. Nemhogy megengedte, de később még biztatott is a levélírásra. Ezzel telt az este. Hogy ott volt a vödör, sokkal elviselhetőbbé vált minden. És most már senkinek nem kellett annyit pisilni, mint amikor még nem volt hova. Beszélgettek is erről a lányok, milyen furcsa, ha van az embernek lehetősége valamire, már nem vágyik utána annyira. Talán hatan-nyolcan írtak levelet akkor, kedd este. Szinte mindegyik hasonló volt. Csak egy különbözött a többitől. Mondhatni, az egy meglepetés-levél volt. Annál is inkább, mert azt a levelet itt nemcsak meg lehetett írni, de nyomban el is lehetett juttatni a címzetthez. A levelet az a lány írta, aki tegnap este ott feküdt az ágyon a kisebbik fiúval. Egy kockás füzetlapra írta, tollal. „Drága, tudom, hogy el kell búcsúznom tőled. Tudom, hogy mindnyájan meg fogunk halni, mi is éppen úgy, ahogy ti meghaltok. Talán így lesz ez a legjobb! Pedig lehet, hogy érdemes volna élni. Nem tudom." Egészen olvashatókra sikerültek a betűk. Pedig ott a szoba szegletében, ahol a lány a levelet írta, nem volt elég világos. Maga is csodálkozott rajta: milyen könnyen megy az írás, pontosan azt fejezik ki a szavai, amit gondolt, amit érzett: „Köszönöm neked az eddigi életem legnagyobb boldogságát. Most már én könnyen halok meg. Mert tudom mi az: boldognak lenni. És ezt te adtad nekem. Ehhez a boldogsághoz képest az élet szinte semmi. Elveheted tőlem, hisz te nekem annál sokkal, de sokkal többet adtál. Felejthetetlenek voltak azok a percek. Az életem utolsó pillanataiban is azokra fogok gondolni. Nagyon szeretlek. Csodálatos voltál, csodálatos volt minden." Elég nagy betűkkel írt, nagyon hamar tele lett a kockás füzetlap első oldala. De még volt mit írjon, a lap alján nem fejezte be, folytatta a következő oldalon: „Semmit sem bántam meg, akartam, hogy minden úgy legyen, ahogy történt. Én már nem az vagyok, aki voltam. Nekem már egészen más minden. Ezért nem érdekel, mi fog velem történni. Semmi sem fáj. Csak az öröm érzései töltenek el. Nagyon szeretnék még élni. De nagyon szeretnék meghalni is. Isten veled, drágám. Isten veled, egyetlen szerelmem. Ha tudnád, hogy mennyire szeretlek!" A végén egészen elkapkodta a betűket. Már kétszer olyan nagyok voltak, mint az elején. Szinte sorról sorra, betűről betűre látszott, írás közben miként fogy a türelme. Mikor befejezte, összehajtogatta a füzetlapot, felállt, odament a kicsihez az asztalhoz, és letette elé. A lányok közül többen is látták. A fiú nagyon meglepődött. Elolvasta a levelet, majd összehajtogatta ő is, és zsebre tette. A nagyobbik nem olvasta, nem kérte el tőle, azt sem kérdezte meg, mi van a levélben. Amióta bent voltak, a kicsi többször, de a nagy még csak egyetlen egyszer aludt. Azt az alig egyórányi időt. Várható volt, hogy az éjszaka elalszik. Egy lánynak különös tervei voltak erre az időre. Nem beszélt róla senkinek, csak magában gondolta végig, újra meg újra: meg fogja támadni az alvó fiút. Abból indult ki, hogy a kisebbik nem lő ... Csak egy valamit kellett hogy tudjon: mi lehetett abban a levélben, amelyiket az a lány írt? Ha ezt tudná - úgy érezte -, feltétlen sikerülne minden. Ha az a lány hajlamdó lenne néhány pillanatra lefogni a kicsit. De nem mert azzal a lánnyal beszélni. Félt, hogy elárulja. És akkor nemcsak a tervnek lehet vége ... Az volt a legnagyobb baj, hogy nem lehetett megbeszélni senkivel semmit. Közömbös dolgokról hangosan is beszélgethettek, de ha valaki suttogni kezdett, máris kapott egy rúgást, egy ütleget. Azon az estén született még egy meglepetés-levél. Ezt pedig a kicsi írta, válaszul annak a lánynak. Odament a maga kijelölte ágy szélére, ott írt, de nem kitépett füzetlapra, hanem egy vonalas füzetbe. Csak amikor elkészült, akkor tépte ki a lapot. Ő is úgy kezdte a megszólítást, hogy drága. Idegesen, kapkodva, gyorsan írt, hogy mennyire szereti a lányt. De arról nem, ami akkor este történt. Egyetlen szóval sem tért ki az eseményekre. Igaz, azt sem írta, hogy lázálom volt, amiről a lány a levelében beszélt. Nagyon furcsa kanyart vett a helyzet. A lány szerelmes leveléből arra lehetett volna gondolni, felébredt a fiúban a józan ész, szereti a lányt, élni akar érte. Éppen ellenkezőleg fordult minden: meg akar halni. Ez volt a levél leghangsúlyosabb része. Még azt is írta, hogy ő -a lány - életben marad egész biztos. Arról nem volt szó, hogy csak az ő életét fogják mindenképpen megkímélni, vagy minden lányét. De arról igen, hogy ők a fiúk mindketten meghalnak. A levél azzal fejeződött be: jöjjön el majd a temetésére. Ami nemsokára lesz . .. Mert most már történni kell valaminek. A nagyobbik ezt a levelet se olvasta el. És a lány se mutatta meg senkinek. Nagyon pici kis galacsinná gyűrte össze, nem volt hova tegye, fogta a kezében. A lányok újra meg újra elolvasták a maguk levelét. Arról egész este nem esett szó, hogy az ajtó alatti résen mikor adják ki a papírlapokat. 6. Munkát, kenyeret... Hirtelen szaladtak bele az éjszakába. Csodák csodája, a nagyobbik még mindig nem feküdt le. Néha a széken ülve, az asztalra feltett lábaival úgy nyúlt el, mintha aludna. De amikor már azt gondolták, hogy az egész biztosan alszik, akkor mozdult, vagy szólalt meg. Időnként megkövetelte, hogy malmozzon vele valamelyik lány. Biztos, hogy ezzel is ébren akarta magát tartani. Amilyen hirtelen jött el az éjszaka, olyan hirtelen és váratlanul tört a lányokra egy eddig még soha nem érzett kínzó-maró éhség. Sokan arra gondoltak, hogy ez az éhenhalás első jele. Mert ilyet még egyikük sem érzett. Szédítő, fojtogató gyengeség lepte meg őket. Egyikük-másikuk azt érezte, hogy úgy elgyengült az éhségtől, hogy a kezét sem bírná felemelni. Mindig történt valami, ami hozott egy kis változást. Az, hogy az egyik lány leugrott az ágyról, és elkezdett az asztalnál körbe járni. Nagy, öles, dobogó léptekkel. Mély férfihangot utánozva dörmögte: munkát, kenyeret, munkát, kenyeret! Ment, vonult egyedül, és a léptei ütemére mondta újra meg újra: munkát, kenyeret... Olyan jó pofa volt, olyan jól állt neki, hogy először a lányok, aztán mind a két fiú hangosan nevetni kezdtek. Az a lány meg csak járt és járt, s mondta. Egyedül ő nem nevetett... Aztán a lányok abbahagyták a nevetést, de ő a vonulását nem. Egyre mélyebb hangon, egyre elszántabban mondta. A végén ordított. A fiúk nem bánták, hadd hallatszon kívülre is. Aztán valamelyik lány borzadva súgta a társának: te, ez megőrült ... Nézd meg az arcát... Csakugyan, annak a lánynak az arca szinte a felismerhetetlenségig eltorzult. Kemény ráncok sorakoztak a szája szélén, mintha görcs állt volna az arcizmaiba. Hiába szólt később a nagyobbik, hogy most már elég, nem hagyta abba: munkát, kenyeret! Harmadikos volt, nyilván valamelyik történelmi olvasmánya jutott az eszébe. Aztán a lány száján egy idő után hab ütött ki, de nem törölte le. - Megőrült! - suttogták egymás között a lányok. Valaki azt is mondta, hogy ezt az éhségrohamot kell kibírni, ezt elviselni összeroppanás nélkül, és akkor túljutunk a holtponton. Akkor már nem fognak érezni semmit, csak magát az éhenhalást. Ezt ő egy könyvben olvasta, hogy ez így van, hogy az éhenhalás így megy végbe. Most még a szervezet kívánja az ennivalót, nemsokára elkezdi lebontani a test sejtjeit, még a vért is, eléget mindent, és akkor jön a halál. De ez három map alatt senkinél nem következhet be. Ettől megnyugodtak a lányok egy kicsit. De kínzó, öldöklő éhségérzetük nem szűnt. Két lány odament ahhoz, aki a munkát-kenyeret kiáltozta, két oldalról szépen megfogták, és óvatosan lenyomták az ágyra. Szerettek volna gyógyszert adni neki, nyugtatót, de akkorra már egyetlen tablettájuk sem volt... A lány elcsendesedett, talán el is aludt - vagy csak elájult -, a fiúk nem bántották. Nagyon félt mindenki, hogy ha felébred, ha visszanyeri az eszméletét, újra kezd mindent. Mert ha csakugyan megőrült, akkor újra fogja kezdeni. Sokkal zajosabban, zaklatottabban telt az éjszaka, mint ahogy ezt várni lehetett. Mindenki csendes, nyugodt éjszakai szunyókálásra számított. És íme: pokol minden perc... Az egyik lánynak támadt egy ötlete: arra a félretett nejlonzsákra gondolt, amelyikbe első este beledobálták a szalonnabőrt és a kolbász, meg a disznósajt bőrét. És amelyet azóta se ürítettek ki, abba dobálták bele később a vattát és a 'lepedődarabokat is. Odament a zsákhoz, megnézte. Már majdnem tele volt. Óvatosan megfogta a zsák száját, és kiborította a szoba közepére. Odamentek a többiek is. Először csak lábbal próbálták szétválasztani a zsákba sűrűsödött holmikat, és csak nézték mi mindent dobáltak bele három nap óta. Aztán szépen, sorban, szó nélkül elkezdték kiszedegetni mindazt, ami megehető. Mindenkinek jutott valami. Szalonnabőr, kenyérhéj, égett sütemény széle. Eszeveszett lakmározásba kezdett az egész szoba. Mindenki evett, rágott, falt. Senki nem gondolt rá? honnan vették ki azokat a sovány, apró kis falatokat. Ha valaki egy nagyobb hurkabőrt talált, tépett belőle a másiknak. Senki nem állt vele elő, hogy melyik maradék kié volt... Minden ehető, megrágható szemét elfogyott percek alatt. A többi szemetet visszagyömöszölték a nejlonzsákba. - Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott! - mondta egy lány, a többi nevetett, a fiúk nem. Egyikük sem evett a zsákból egyetlen falatot sem. Egyáltalán nem azért, merthogy ők kevésbé voltak éhesek, meg finnyásabbak a lányoknál. Nem akartak semmit kivenni a lányok kezéből - nem akartak turkálni velük ott a szemétben ... - Most meg az lesz a bajotok, hogy nincs víz! - mondta mogorván a nagyobbik. De arról nem beszélt, hogy víz kellene, hogy valakit ki kellene küldeni vízért, vagy beengedni valakit egy vödör vízzel. Odakint is meglepte a rendőröket az éjszaka. Ők is sokkal csendesebbnek, nyugodtabbnak várták a késő este, a kora éjszaka első óráit. Hallottak mindent... A munkát-kenyeret ők is nevették először, majd fokról fokra elkomorodott mindegyikük. Ezen az éjszakán a főparancsnok aludt, ha azt ugyan alvásnak lehetett nevezni. Teleitta magát ásványvízzel, alig fért az ágyon a saját testétől. Persze, hogy a legkisebb eseményre is fel kellett hogy költsék. A helyettese is nyugodt, csendes éjszakát várt, annál jobban meglepte, hogy odabent egy pillanatra sem csendesedtek még el. Nagyobb volt a zaj, a jövés-menés, mint bármikor egész nap. Várta, hogy a hangos beszédet, a léptek dobogását, az erős zörejeket követi majd valami. Bármi történhetettt Volna, neki tűzparancsot adni nem volt joga. Ezt az alezredes egyes-egyedül saját magának tartotta fenn. A fiúk a lőállásokból nem is jelentettek egész éjszaka. Pedig amíg a villany égett, láttak mindent. De már órák óta egyik fiú sem mutatkozott a puska távcsövének célkeresztjében. Óvatosak lettek, elkerülték az ablak előtti teret. Mintha megéreztek volna valamit. A kintiek biztosan tudták, hogy a fiúk nem is sejthetik, ők milyen pozícióban vannak, de még azt se, hogy egyáltalán vannak ... Hogy eddig már legalább hat esetben végezhettek volna velük. Holtbiztos találattal. Igen, ezt ott kint tudták. De azt senki, hogy a találat után mi lesz a lövedék pályája. Mert az még kivágódva akármelyik fiú testéből, bármelyik lánnyal végezhet... Ezt gondolták, ezt tudták a mesterlövészek, de azt még nem, hogy mit határozott a főparancsnok ... Hogy egyetlen csepp vér nélkül akarja az akciót lebonyolítani. Erre kapott parancsot. Amíg csak esélye van, ő sem tehet mást. Neki is vannak felettesei... 7. Legfőbb érték az ember? Ezek az órák, ezek a percek a kisebbik ideje volt. Megszállott démonként rohangászott a Szobában, le, fel: Akibe csak lehetett, belekötött: miért mászkálsz, miért ülsz, miért beszélsz, miért hallgatsz? Az összezavarodottság, a félelem, a konok kétségbeesés és az idegfáradtság jelei egyre jobban látszottak minden szaván, minden mozdulatán. Állandóan a fegyverekkel foglalkozott. Felkapta, letette, kibiztosította, élesre töltötte, csattogtatta mind a két pisztolyt, de senkire nem fogta rá. Aztán mintha saját magát leplezte volna le, változtatott: kedves volt a lányokhoz, még ilyeneket is mondott: kérlek szépen, légy szíves. Úgy látszik, rájött, hogy nem mutatkozik eléggé nyugodtnak, magabiztosnak, kiegyensúlyozottnak. Valamivel mindenképp szeretett volna kedveskedni a lányoknak. Helyre akarta állítani az egyensúlyt, a fölényt, gyakorolni akarta a hatalmát. A lányok körülállták az asztalt, a kicsi meg produkálta magát. Darabokra szétszedte a géppisztolyt, mindent megmutogatott. A szerkezetet, a tárat, a töltényeket. A lányok jobb híján mindent meg is néztek. Legalább telt az idő. De a nagyobbik vigyázott. Amíg a kicsi a géppisztoly szétszedésével foglalatoskodott, addig ő csőre töltve tartotta a kezében a pisztolyt. Mert ha egyszerre szedték volna szét mindkét fegyvert ... A kicsi azt is megmutatta, hogy kell a géppisztollyal egyes lövést leadni, azt is, hogyan lőnek vele sorozatot. Ezt a sorozatot..., ezt emlegették mindig. Hogy egyetlen sorozattal elintézhető az egész társaság. Amikor a lányok már mindent végignéztek a géppisztolyon, és a kicsi összeszerelte a fegyvert, akkor cseréltek a nagyobbikkal. Ő vette kézbe a géppisztolyt, és átadta a kicsinek a másikat. Abból kivette a töltényeket, és odaadta a lányoknak. A pisztoly kézről kézre járt. Volt, aki még célzott is vele. A kicsi mindegyikük figyelmét felhívta rá: nézzék meg, milyen jól kézre áll... Dehát hamar vége lett ennek is. A lányok elunták a pisztoly fogdosását, letették az asztalra, ott volt, senki sem kíváncsiskodott már... A kicsi nagy dumába kezdett. Ilyenkor mintha saját magának beszélt volna. Kérdéseket tett fel, és meg is válaszolt rá. Mit gondolnak ezek odakint? Elmondta, hogy mit. Aztán folytatta: hogy nem gondolnak semmi jót, mert ők mindent jobban gondolnak, mint a hülye hekusok. Lehet, hogy azoknak több a fegyverük, de a győzelem záloga itt van! - És mégis, mi az a zálog? - kérdezte egy lány. - Ti! A ti életetek! Valakinek eszébe jutott, hogy zálogosdit kellene játszani. A nagyobbik nem engedélyezte! Ő egy pillanatra sem oldódott, soha nem feledkezett meg magáról, mint olykor a kicsi. Most a kisebbik arról tartott egy nagy dumát, hogy ezekben a napokban leleplezi magát a rendszer ...! Vajon igaz-e, hogy a legfőbb érték az ember? Most bebizonyíthatják ... Vagy hogy talán ez is csak egy nagy hülyeség, mint a többi? Bizonyíthatják - magyarázott a lányoknak -, mi nekik a fontosabb ... Az a rohadt pénz, a saját tekintélyük védelme, vagy a ti életetek? - Elég már - mondta a nagyobbik -, ne pofázz annyit... Fáj tőle a fejem ... Csakugyan, a kicsi szövege idegfárasztó volt... Hogy csak mondta, mondta. . . Mindent ki akart magából beszélni. Mindent kimagyarázni. Látszott, ő a gyengébb. A nagynak soha nem volt ilyesmire szüksége ... Éjféltájt furcsa neszek-zajok hallatszottak. Először mintha a tetőn, a plafon fölött kopognának. Szerelnének vagy vésnének valamit. Szabályos, egymás utáni kopogások. A nagyobbik csendre intett. Még mukkanni sem volt szabad. A kopogások tovább hallatszottak. - Talán valami lehallgatót építenek be... - okoskodott a kicsi. -Vagy egy tévékészüléket, hogy lássanak bennünket? - Mindjárt adásban leszünk- mondta kuncogva egy lány. Szeretett volna nevetni a maga szellemességén, de ahogy a nagyobbikra nézett, elment a kedve. Az felállt, odament a szoba sarkába, és onnan hallgatózott, lesett, fülelt sokáig. A zaj nem halkult el. - Egész biztos készülnek valamire ... - mondták a lányok -, ideje is már ... - Ahelyett hogy adnának ennünk, innunk, kopognak! - Mindenki mondott valamit. Látszott, hogy mind a két fiú nagy fontosságot tulajdonít az eseményeknek. Ahogy erősebben hallatszottak a hangok, a fiúk úgy lettek egyre idegesebbek, tanácstalanok, töprengők: mit kellene tenniük? El se tudták képzelni, mik lehetnek azok a zajok, de abban biztosak voltak, hogy készül valami. Valamire vártak, de semmiképpen sem éjszaka ... Mégis, odakint valami egész nagy előkészületek történhetnek. Figyeltek a lányok is, lestek minden mozdulatot, minden zörejt. Reménykedtek, hátha most már csakugyan lesz valami, de megszállta őket a félelem is. Az események, a történések hátha valami nagy bajt hoznak. Be fognak kintről törni, átfúrják a rendőrök a mennyezetet, a fiúk meg lelövik őket. Borzalmas volt az is, milyen sok ideig nem történt semmi, de az még borzalmasabb, hogy valami készül. Jobb lenne, ha azzal érne véget minden, hogy a fiúk megadják magukat. Akkor ők szép csendesen, nyugodtan kisétálnak az ajtón. De így, hogy kintről mindenféle titkos előkészületek jeleit, hangjait hallani... Ez elronthat mindent. Megbolondítja a fiúkat. Mint két éhes, vad, elszánt, vicsorgó kuvasz az idegenre, úgy reagált mind a két fiú a zajra. És azután egyszer csak váratlanul, bentről is zajok hallatszottak. Mintha ott is fúrnának, fűrészelnének valamit. Az a hang is egyre kivehetőbb, egyre jobban hallható lett. Úgy jöttek a hangok egyre közelebb, hogy a fenti kopogások sem halkultak. - Egyszerre mindenfelől! - mondta egy lány nem titkolt örömmel. - Igen - szólt a nagyobbik -, álljatok a fal mellé valamennyien ... - Úgy mondta, hogy eszébe se jutott senkinek, nem kellene teljesíteni a parancsot. - Csak tudnám, hogy mi ez - mondta a kicsi, és lefeküdt a padlóra, úgy hallgatózott. - Nem mindegy? - felelte neki a nagyobbik. - Teljesen mindegy, hogy mit akarnak. Bármit akarnak, bármit tesznek, ha nem teljesítik a követeléseinket, mindenre csak ők fizethetnek rá. Néha már úgy hallatszott, úgy érezni lehetett, mintha a padló alatt centiméterekre fűrészelnének, fúrnának ... Most történt meg először, mióta bent voltak, és odahúzták az ágyat az ajtó elé, hogy nem ült rajta senki. Úgy látszik, a fiúk most nem annyira az ajtón való betöréstől tartottak, hanem a lentről-fentről hallható zajok izgatták őket. És azok a hangok egyre jöttek, erősödtek. Mint egy felbolydult darázsfészek a szoba ... Mintha harapásra, marásra kész viperákkal lett volna tele a helyiség. A zajok, csak a zajok egyre, és nem történik semmi. - Ebbe bele lehet őrülni! - mondta egy lány. - Miért? - felelte valaki. - Talán a csendbe nem? Már egy óránál is több, hogy elkezdődött. És semmi következménye a zajoknak. Legalább látszott volna a falon egy rés, egy lyuk a padlón,legalább csak sejtenék, hogy mi várható ... Most már se nem erősödtek a zajok, se nem gyengültek. Se nem közeledtek,se nem távolodtak. Mintha valami tehetetlen gépek működnének, amik csak járnak, dolgoznak, de semmi eredménye a munkájuknak. - Ez nem megy így tovább! - mondta a nagyobbik. - Ennek vége kell hogy legyen. Ezt be fogom fejeztetni velük. Járt-kelt a szobában, és közben hallgatózott. Látszott, hogy a bentlétük óta ez az esemény volt rá a legrosszabb hatással. Szinte teljesen kikészült. - A rosseb egye meg - mondta -, legalább törnék be az ajtót. Legalább jelenne meg valaki az ablakban ... És akkor legalább én lőnék! De egy kopácsoló hangra, hogyan lőjek? Vagy egy fúrógép duruzsolására? De azért minden pillanatban maga előtt tartotta a géppisztolyát, lövésre készen. 8. Akiket ma kivégeznek Annyi idő telt el, hogy akár már virradhatott volna. De nem, sötét volt még odakint, apró hópihék szédelegtek az utcai villanyégők fényében. Minden lány úgy érezte, hogy ezen a hajnalon jön el a halál. Most már nincs tovább. A lányoknak több mint a fele már olyan állapotban volt, hogy bármi történhetett felőlük. Kiszabadulás, kivégzés, minden egyre megy ... Csak jöjjön már valami. Legelőször a nagyobbik rohant oda az ajtóhoz. Nem húzta el onnan az ágyat, ököllel verte, lábbal rugdosta az ajtó mindkét szárnyát. Most szabadult el az éjszakai pokol. - Azonnal szüntessenek be minden zajt! - ordította a kicsi is. - Ha nem hagyják abba, elkezdjük a kivégzéseket! Kintről senki nem szólt vissza. Csak a zúgások fentről és lentről. A lányok egy csoportban álltak. Először a nagyobbik válogatott közülük. Azt, aki a követeléseket írta. Ő volt az első. Másodiknak azt a lányt választotta ki, aki szívbeteg volt. Harmadik az lett, aki az ágy vasán ült. És negyediknek őt választotta. Őt, aki a kisebbikkel beszélt, aki a levelet írta. Még három lány kellett. Oda állt az is, akivel ő beszélgetett. Megfogta a karját, és visszarángatta a kijelöltek közül. Ekkor előlépett a kicsi is. Elhúzta onnan a többiek közül azt a lányt. Ez a választgatás és a ráncigálás eltartott egy jó ideig. A kicsi a magáét is féltette, a nagyobbik meg azt a lányt akarta kímélni, amelyik neki tetszett. Végül negyediknek kiválasztották azt a magas, szőke lányt, aki először malmozott a nagyobbikkal. Négyen álltak a fal mellé. A nagyobbik mögéjük lépett, és a géppisztoly csövével szorosan a fal mellé kényszerítette őket. Négyőjüknek szólt a vezényszó. - Szorosan a fal mellé, térdepeljetek le! Ki lesz még az a három? - Elég lesz egyelőre az a négy - mondta a nagyobbik. Ők négyen szorosan egymás mellett térdepeltek. Aki egy kicsit is távolabb húzódott a faltól, azt a nagyobbik a géppisztoly csövével lökdöste vissza. A többi lányt a szoba ellenkező sarkába, egy kupacba terelték. Koromsötét volt, hideg és vigasztalan odakint az éjszaka. A lövészek a lőállásaikban, a parancsnok az ágyban, a helyettese az ajtó előtt, és csaknem hatszáz katona és rendőr az utcákon, a várost körülvevő zár őrhelyein. És idebent a készülődés. Még csak gondolni sem mert rá senki, hogy ez csalás, csak a megfélemlítés, a zsarolás egyik eszköze. Először kiszólt a nagyobbik. - Azonnal kérem a főparancsnokot! A kicsi tódított. - Tizenegy perc múlva elkezdjük a kivégzéseket. Ha a zajok nem szűnnek meg, kivégzünk két lányt. - Nem kettőt, négyet! - helyesbített a nagyobbik. Mindegyik lány hangosan bemondta a nevét. - Őket fogjuk kivégezni... A nagyobbik a géppisztolyával többször a lányok mögé állt. Elpróbálták újra meg újra, hogyan lő a lányokra, milyen állásból enged rájuk egy sorozatot. A kicsi is ott hadonászott a bátyja mögött, pisztollyal a kezében. Akkora volt a zűrzavar, hogy már szinte nem is hallatszottak azok a zajok. Ha hallatszottak is, már senkinek nem az volt fontos. A sarokban álló lányok közül egy váratlanul odarohant, ahol az a négy lány térdepelt a fal előtt. Aztán a többi is. - Végezzetek ki egyszerre mindőnket! - ordította valaki. - Rohadt, gyáva dögök! Nem mertek lőni, ugye? Két rohadt gyáva, szar, strici...! Lőjetek! Itt vagyunk mind! Mire vártok? Mocskosok ... Az a magas, szőke lány kiabált, aki mindenféle terveket forgatott a fejében. Nem tudták elhallgattatni. - Lőjetek le legelőször engem! Eressz belém egy sorozatot, ha mersz, te mocsok! Pénzéhes senkik ... Az a pénz kellene nektek, amit a mi vérünkön szereztek ...? Abból akartok élni életetek végéig? Tudjátok, kik vagytok ti? Rohadt, gyáva senkik. Patkányok ... Két gyáva, szar patkány. Miért nem lőttök hát? Féltek az akasztófától, ugye? Nem most, rég fel kellett volna már akasztani benneteket.. . Izzott, forrt a levegő a szobában. Mi lesz, ha a nagyobbik mégis kienged egy sorozatot? Mind a tizennégy lány egy kupacban térdepelt a fal előtt. A nagyobbik újra meg újra megpróbálta szétválasztani őket. Olyan szorosan fogták egymást, hogy egyetlen lányt sem tudott elcibálni onnan. A lányok is tudták, mindegyikőjüket nem lőhetik agyon. Hiszen akkor vége mindennek, akkor már semmi reményük a követeléseik teljesítésére. Mindenki elfeledkezett éhségről, szomjúságról, álmosságról ezekben a percekben. Semmi nem volt már fontos, csak az élet. A lányok abban bíztak, míg egy csoportban vannak valamennyien, nem nyitnak rájuk tüzet. Fogták egymást, átölelte egyik a másikat. Végül azok ketten nagy nehezen egy lányt kicibáltak a többi közül. Oda vitték az ajtó elé. Valamennyire megcsendesedett mindenki. - Mondd meg nekik - utasította a nagyobbik -, hogy mi a helyzet idebenn. Hogy ha nem hagyják abba a fúrást meg a kalapácsolást, elkezdjük a kivégzéseket. De perceken belül... Ők a felelősek mindenért. - Hányszor mondtátok már ezt? - Nem a véleményedet kérdeztem ... Közlöd velük, amit mondtam, vagy nem? A lány megköszörülte a torkát, közvetlenül az ajtó elé állt. - Nagyon szépen kérjük önöket! A lányok nevében beszélek. Mindnyájunk nevében. Ne csináljanak semmit. Bármit tesznek, minden felesleges. Csak rontanak a helyzetünkön. Ki fognak bennünket végezni. - Mondd annak a négy lánynak a nevét, akiket a fal mellé állítottam. A lány mondta. - Rajtuk kezdik. Ott állnak a fal mellett. Ne akarják, hogy meghaljunk. Pillanatok alatt elhalkult minden zaj. A lány kikiabálásának meglett az eredménye. Csend, csend mindenfelé újra. Közben felköltötték az alezredest. Ő rendelte el a zajok keltését. Idegesíteni, fárasztani akarta vele a fiúkat. Kimeríteni őket a végletekig. Bizonytalanná tenni minden pillanatukat. Eszükben sem volt megfúrni a falat, leomlasztani a mennyezetet, lesüllyeszteni a padlót. Csak az idegesítés. Nem kétséges, hatása, sikere volt az akciónak. Olyan volt a helyzet, hogy bármi bekövetkezhetett volna. De valójában nem történt semmi, telt az idő, az elmúlt órák eseményei teljesen kikészítették mind a két fiút. És a lányokat is ... Amikor vége volt mindennek, mint az üres zsák, úgy estek össze valamennyien. Az a négy is, akit először térdepeltettek a fal elé, aztán sorban, mind a többi. Alvásra nem is gondoltak. Mégis, amikor a fiúk megcsendesülve leültek az asztalhoz, szinte egyszerre valamennyi lány elaludt. És a fiúk most nem költögették őket. Nekik is sok volt az elmúlt néhány óra. Először a kicsi dőlt ágynak. Ahogy leült az ágy szélére, szinte percek alatt nyúlt ki. Csak a nagy, ő tartotta magát. De már ő is igencsak a végét járhatta. Mert ahogy elterpeszkedett ott az asztalnál, időről időre a tenyerével a saját arcára ütött, nehogy elaludjon. 9. Hosszú, méla les Minden perc óráknak tűnt. Az istennek se kúszott előre az éjszaka. Jól számított az, aki abban bízott, reggelig nem fog történni semmi. A lányok közül senki sem aludt tíz percnél tovább. Egymás után riadoztak fel, aztán elszédültek, elájultak a kimerültségtől újra meg újra. Csak a kicsi, ő aludt hosszan, mélyen ... Erejének utolsó tartalékait is kezdte felélni. És a nagyobbik is, ott az asztalnál elaludt. De újra meg újra magához tért. Annyira éberen aludt, hogy másodpercek sem kellettek ahhoz, hogy teljesen ébren legyen. Kezét a géppisztolya ravaszán tartotta. A fegyver csövét az ajtóra szegezte, akár a másodperc tört része alatt képes is lett volna a lövésre. A kicsi pisztolya az asztalon feküdt. Mintha egy lusta csiga hordta volna a hátán a perceket. A nagyobbik ordító fájdalommal a tudatában ébredt: mi lesz, ha csakugyan nem teljesítik a követeléseiket? Mi lesz, ha csakugyan ki kell végezzenek a lányok közül valakit? Vagy lelövi az ajtón berohanó rendőröket? Akkor futott át a tudatán először tisztán és pontosan minden ... Nem sikerül... Nem sikerülhet. Meg kell hogy haljon. Inkább a halál, mint a fogság ... Tisztán és pontosan érezte: nagyon-nagyon szeretne élni... Akárhogy, akármiként ezentúl, de élni... Élni mindenáron ... Életben maradni bármiképpen ... Ha tudná, hogy elengedik külföldre, menne akár úgy is, ahogy van. Már régóta nem lapozott a büntető törvénykönyvben. Hisz abból bármit olvasott, egy paragrafusa se szabott ki kevesebb büntetést tíz évnél... Tíz év ... Akkor is, ha már semmi, de semmi több nem történik. Mégis ki kell hogy tartson ... Kitartani mindenáron ... hány történet, hány könyv, hány film szól róla: megadták, amit valakik fegyveresen kértek.. . Sajnos, az ország készületlen erre ... Ebben az országban ez az első ilyen eset. Ha csak néhány ilyen történt volna már ... Halottakkal, sikeres akciókkal, akkor most könnyebb lenne a helyzetük. Rájött, hogy nincs jó hatással rá, ha sokat gondolkozik, ha egyedül van ... Mindenféle ostoba gondolatok a hatalmába keríthetik így ... Fel kell költeni mindenkit. Kirúgta maga alól a széket, nagy zajjal felállt, és felébresztett, felvert minden lányt. - Alvás, döglés nincs! - Mindenki kábultan, ájultan tápászkodott fel. Két lányt az asztalhoz rendelt malmozni. Felváltva játszott velük. Ők meg csak ámultak: meddig bírja még, harmadik nap vannak itt, és még egy óránál többet nem aludt... Malmozott, játszott a lányokkal, de másutt járt az esze. A fiúkra gondolt... Akik vállalták, de az utolsó pillanatban elálltak valamennyien ... Talán, ha nem tetszik mindegyiküknek az ötlet, akkor most ők sincsenek itt. Nem akarta, hogy gyávának tartsák: mind az öten visszakoztak, hát majd visszakozik ő is. Irigykednek, ha végül mégis, minden sikerül. Azóta hogy elváltak, nem tudott róluk semmit. Vajon ők mit tudnak az idebent történtekről? Biztosan lesik a híreket... Ilyen gondolatok jártak a fejében, miközben malmozott a lányokkal. Arra nem is gondolt, hogy a fiúk tudnak a legkevesebbet minderről. Ők már rég nem drukkolnak a sikerért. Annál is inkább nem, mert nekik már tegnap reggel óta más az elfoglaltságuk. Mind az ötüket letartóztatták. Már délután az alezredes kezében volt a nyomozati anyag teljes egészében. Mindegyikük pontos vallomása. Sajnos, azok a vallomások a helyzet megoldásához nem sok segítséget adtak. Ahogy az alezredes felkelt - még koromsötét volt -, és magához tért, először is ivott egy üveg ásványvizet. Aztán jelentéseket kért. Felöltözött, végigjárta a folyosókat, közben hallgatta a helyettesét. A fiúkkal nem beszélt. Személyesen járt fel minden lőállást. Azok a gyerekek már több mint ötven órája álltak készenlétben. - Lehet - mondta nekik -, hogy még egyharmad idő sem telt el... - Órák óta nem látunk semmit - mondták a mesterlövészek -, meglehet, hogy elmulasztottuk a nagy lehetőségeket? Semmi, semmi, óraszám. Pedig a szobában az éjszaka még egy pillanatra sem oltották el a villanyt. A vizit végeztével a főparancsnok úgy határozott, hogy a kettes számú ki lövőhelyet fel kell számolni. És most már óránkénti váltást rendelt el. Úgy vette észre, fogytán a lövészek türelme, idegesek, zaklatottak ők is. Csak nehogy ez a minőségi munka rovására menjen ... A hideg, a várakozás nagyon megviselte valamennyiüket. A szemük barna karikás volt, és mogorvák, kelletlenek voltak. A főparancsnok úgy határozott, hogy véglegesen, vagy legalább egy napra leváltatja őket, hazaküldi valamennyit egy kis pihenőre. Hadd frissüljenek fel. Mert mindegyikükből nagyon sokat kivett ez a hosszú-hosszú órák óta tartó méla les ... 10. Lehetséges, hogy ez még csak a harmadik volt? A lányok közül ekkor már egyikük sem tudta volna megmondani, mennyi ideje vannak bent. Hány napja, hány órája, és azt sem tudták már, hogy milyen nap van. Még az előző este történt, hogy az egyik lány megkérdezte a másikat, mennyi az idő? Az a lány mondta, hogy nyolc. - Igen! Jó, hogy nyolc. De este, vagy reggel? Hiába volt sötét, hiába világosság odakint, a villanyégő fénye itt bent, már mindenkinek megbomlott az időérzéke. Az a barna másodikos lány, aki a kicsivel beszélgetett, ő is a végét járta. A másik lány, a vörös hajú, magas - a nagyobbik kedvence -, úgy intézte mindig, hogy ne legyen szem előtt... Ők ketten mégis valahogy mások voltak, mint a többi. Az a harmadikos csinos, kedves arcú barna lány, aki a követeléseket írta, a kezdeti bizonytalanságok után egészen jól tartotta magát. Akit az ágy vasára fektettek, ő is ... A fiúk elfelejtettek neki mindent. Azzal, hogy ott feküdt jó ideig a sodronyon, letudták a büntetését. Valamennyien leginkább a szívbeteg lányért izgultak. De ő is tartotta magát. Az arca sápadttá fehérült, a szeme beesett, nem volt víz, amivel bevegye a gyógyszereit. Víz nélkül nem tudta lenyelni a tablettáit. Azzal a két lánnyal sem volt baj, akik a nagyobbikkal malmoztak. Az egyik egy szőke befont hajú elsős, a másik harmadikos, úgy játszottak felváltva, mintha ez is a kötelességük közé tartozott volna. De az a hosszú hajú, magas, szőke lány, aki eleinte mindenbe beleszólt, aki mindig okvetetlenkedett, aki mindegyik kivégzési előkészületkor a fal mellett térdelt vagy állt, már nagyon rossz állapotban volt. De a legrosszabb helyzetbe az a lány került, aki a munkát-kenyeret követelte. Ő bírt mindent a legnehezebben. Már alig-alig kelt fel. Nagyon kevés ereje maradt. Harmadikos volt, kérte a lányokat, hogy vigyázzanak rá, mert ő olykor már nem tudja, hogy mit csinál... Egy negyedikes, erős, izmos lánynak az állami gazdaságban dolgozott a papája, nyáron ott segített ő is. Otthon, ha csak tehette, lovagólt. Egy fiatal agronómussal. Messze be az erdőbe. Néha megkötötték a lovat. Ő volt az, aki mióta bekerültek, soha egy pillanatra sem tévesztette szem elől: valamit tenni kell! Tenni, minden áron... De mit, mikor és hogyan? Nagyon vigyázott, hogy soha ne tűnjön ki. Nem akarta, hogy felfigyeljenek rá a fiúk ... Minden áron élve akart innen kikerülni. Még egy lánynak hasonló gondolatok jártak a fejében. Ő sem akart mást, csak azt: kikerülni, élve megúszni mindent. De neki más elképzelései voltak, mint annak a lánynak ... Ő azt forgatta a fejében, hogy megszökik. Megszökni, de hogyan? Lesni, várni a pillanatot, az alkalmat ... Egy kis elsős volt a legcsendesebb ... Őt is mindig oda állították a kivégzendők közé. Még egyszer sem úszta meg. Mintha ő törődött volna bele legjobban a sorsába. Rövid hajú volt, fiús külsejű, nem igen akadt meg rajta a fiúk szeme. Talán éppen ezért került mindig a fal mellé? Volt még egy lány, az a szóvivő, akit a nagyobbik keresztelt el így. Aki mindenbe beleszólt, aki bátor volt, néha még feleslegesen is idegesítette a fiúkat. Ő kiabált ki mindig az ajtón. Őt eddig még egyszer sem állították a kivégzendők sorába. És a tizennegyedik lány, egy szelíd, csendes másodikos. Ő volt valamennyiük között a legcsinosabb, a legszebb. De őrajta voltak a legócskább ruhadarabok. Hálóingben érkezett, kapott egy lenyűtt melegítőt, meg egy kinyúlt, bő pulóvert... Ő se tűnt fel eddig a fiúknak, így voltak együtt mind. Mind a tizennégy lány. Tizennégy lány és két fiú... Egy korty víz, egy falat ennivaló, gyógyszer, mosdóvíz, igazi alvás nélkül, immár szerdára virradóra, csaknem hatvan órája ... Holott a legelején úgy állították be magukat, hogy talán három-négy órát ki fognak bírni valamennyien ... És , ez már majd a húszszorosa. Hatvan óra. Mennyi lehet még hátra? Ezt a lányok együtt számolgatták ... Lassan kezdett virradni. Eljött ez a hajnal, ez a reggel is. Az ég alól - az ablakon jól lehetett látni - lila és vörös felhőket hajtott maga előtt a felkelő nap, egyre kijjebb, kijjebb. Vacogós, dermesztő volt a reggel. Kint a téren csak imitt-amott állt egy-egy rendőr. Járókelők sehol, egyetlen élő lélek sem. Mintha kihalt volna a város, mintha mindenki elköltözött volna innen kedvesebb, melegebb, barátságosabb vidékre. Mintha senki más nem lakná már itt a házakat, csak lent a földben, a házak falai alatt valamilyen nagy, félelmes rovarok. Akik zörögtek majd fél éjszaka. Míg a nagyobbik véget nem vetett mindennek. Az ő életük fenyegetésével. A lányok ezen a reggelen mindnyájan arra gondoltak, akit legjobban szerettek. Édesapákra, édesanyákra, nagyszülőkre, testvérekre, ismert és alig ismert fiúkra, akikkel összehozta őket a sors. És akikhez olyan nagy-nagy reményekkel szerettek volna közelíteni, az életük átadásával. De amiből már nem lesz semmi, mert az életük valami máshoz kell. Ilyen időkben, ilyen percekben fogadtak meg sok-sok mindent. Szeretetet, szerelmet, hűséget, odaadást, jóságot, mindent, ami értelme lehet az emberi életnek. És azt fájlalták a legjobban, hogy most már minden késő. Hiába ajánlják fiatal életüket annyi minden jóra, mások boldogítására. Már semmi sincs, csak azok a géppisztolyok ott az asztalon, az ajtó elé taszított emeletes ágy, a vödör a szoba egyik végében, és ott az asztal mellett két idegen fiú. Akik már nem is idegenek. Akikkel összehozta őket az életük végzete. De miért éppen őket? Miféle törvény vagy igazság van ebben? Két fiú, akikhez nekik semmi közük. És mégis az ő kezükben van az életük. Nézték, nézték sokáig mind a kettőt. A szemüket, az arcukat, a kezüket, a mozdulataikat. Szerettek volna megérteni, felfogni valamit abból, ami itt történik. De most, három nap után annyit sem értettek, mint az első órákban ... Egyikük-másikuk halkan, nagy csendben imádkozni kezdett. Talán egy se volt köztük vallásos, istenhívő ember. És most mégis majd mindannyian imádkoztak. Jóistenkének szólítva az istent, aki vagy van, vagy nincs, de akinek annyi, de annyi nagy csodát tulajdonítottak már az emberek hosszú, hosszú évezredek óta. Halkan, suttogva imádkoztak, szabadulást kérve az istentől. Aki nem imádkozott, az is suttogott valamit. Ki kitől kérte az addigi bűneinek bocsánatát. A feloldozásokat... A lehetőséget az életben még egyszer a jóságra, a szelídségre, az engedelmességre, a szófogadásra... És közben gőzölgő kávéscsészékre, friss, illatos kiflikre, nagy szelet puha kenyerekre gondoltak. És az otthoni melegségre, csókokra, ölelésekre, elérhetetlen boldogságokra ... Soha be nem teljesülő álmok képei lebegtek a szemük előtt. Aztán mindenki hirtelen, gyorsan józanodott ki, tért magához. Az ébresztette őket, hogy a fiúk egymás után odamentek az ágy mellé a vödrökhöz, és belecsurgattak. Még nem volt tele, még nem kellett kiönteni az ablakon ... Amikor már teljesen világos volt, a nagyobbik egy lánytól az ablakon túlról helyzetjelentést kért... - Becs szó, nincs semmi! - mondta a lány. - Vigyázz, mert ha becsapsz ... - Tudom! - meg se várta a folytatást -, tudom, ki fogsz végezni. 2. rész Egy nap a bíróságon 1. A bíró úr Hubertust iszik Rossz szájízzel ébredt. Pedig nem volt semmi oka rá. Gyorsan fogat mosott, szólt a feleségének, hogy nem kér reggelit. Persze, hogy az asszony ezt azonnal összefüggésbe hozta a nap eseményeivel. - Felesleges izgulnod, drágám! Ezzel a pokolba lehetne őt kergetni. Ezzel a hülye mondattal. Harmincöt éve igyekszik leszoktatni róla ... Persze, ő ma bármit tesz, mindent összefüggésbe hoznak a nap eseményeivel. Ha ideges, ha nyugodt... Ha eszik, ha nem ... Ha iszik, ha nem . Odalépett az italos szekrényhez, és megivott egy deci Hubertust. Evés előtt ez a kedvenc itala. Nem iszik belőle sokat, de ha bekapja az első pohárral, utána még kettőt-hármat. Ma, ha elegánsan öltözik fel, azt is észreveszik rajta. Ha elhanyagolt lesz, azt is. A legjobb öltönyét vette fel, hozzá fehér inget és mélyvörös nyakkendőt. Számított valamire. Behívatják, eligazítják, valaki szól, valaki valamit mond. Harmincöt éve ítélkezik ... Sok mindent próbált, sok mindent megért. Voltak tapasztalatai. Ilyen jó időszak még soha nem volt az életében, mint az utóbbi néhány év. Csendben, rendben, tisztességesen folyik minden ... Ebből egyáltalán semmi nem lehet. Beszélt az ügyészszel is ... Legalább tízszer már ... Ő sem lesz hiéna. De nyuszf se ... Meglehet, ha nem így állna, nem ő kapja a tárgyalást. De ki más kaphatta volna? Csak odafentről szólhattak volna bele. Most már lehetetlen, hogy szóljanak. Az utolsó pillanatban ... Megnézte az óráját. - Négy órán belül ítéletet hirdetek ...! Egyetlen tárgyalási nap lesz. Minden elő van készítve ... Már megvoltak a kihallgatások, mindenki elmondott mindent. Ez majd egy hétig tartott. Egy óra is elég lett volna rá. Olyan nyilvánvaló, olyan egyszerű, olyan tiszta minden. A felesége az ajtóig kísérte. Arra gondolt, hogy ha búcsúzóul azt fogja mondani: felesleges izgulnod, drágám, ő megőrül. Hála istennek, nem mondta ... Ezt jó jelnek tekintette. Egyetlen rossz jel sem mutatkozott két hónapja, mióta beleásta magát az ügybe. A bíróság aznap is éppen olyan volt, mint máskor. De ma ez volt az egyetlen tárgyalás. Lent a földszinten a járásbíróságon tárgyalnak ma is. De fent a megyénél csak ez az egy lesz ... Ez az övé. Az események tárgyalása. így nevezték el. így beszéltek róla a városban is. Az események előtt... Az események után ... Egy idő óta ez a vízválasztó ... A titkárnője is másképp öltözködött, mint ahogy hétköznap szokott. Kihúzta magát... Már harmadszor megy égigérő szerelemmel férjhez. Lesz neki legalább még kettő. Közben meg hol itt, hol ott kettyinget. Az ő dolga ... Kávét kínált. Egy Hubertust kért. Adott a hubi mellé egy levelet. Egy beadvány. Expressz érkezett. Az ital kortyolgatása közben olvasott bele. Hatoldalnyi volt... Kézírásos. Már a második sorban három helyesírási hiba. Undorodott a helyesírási hibákkal tele beadványoktól. Úgy olvasta végig, hogy nem is az értelmére figyelt; csak a helyesírási hibákra vadászott. Egy főtiszt -motyogta magában -, és hat oldalon nyolcvannyolc helyesírási hiba...! Szigorú volt, amit csak hibának lehetett venni, annak vette. Volt még ideje. Számolgatott... Persze, nem pontosan, csak úgy a havi, az évi átlagokat véve .. . Eddig ezerkilencszázhatvan évet osztott ki. Ma megtoldja harminccal legalább. Feldühítette a levél: hogy nem voltak szakszerűek a kihallgatások . . Hogy vele tiszteletlenek voltak a nyomozók ... Van pofája ...? Hogy másod- és harmadrendű vádlott a vizsgálat alatt egy cellában ült. Na és? Összebeszélhettek ... És ha összebeszéltek? Röhögnöm kell. .. Ivott még egy Hubertust. - Csatoljam az iratokhoz? - kérdezte a titkárnő. - Mi mást tehetne? Ha nem volna ilyen kemény a papírja, ajánlhatnám másra is ... - A titkárnő értette. A bíró úr meg örült, hogy humoros volt és blazírt. Szeretett a tárgyalások előtt blazírtnak látszani. 2. Mindenki elmondja a magáét Legutoljára ő ment be a terembe. Már ott ültek az ügyvédek, két ügyész, a többi bíró, és néhány személy, akiknek engedélyt adott a jelenlétre. Mindenkinek nem, mert zárt tárgyalás volt; nem csinálunk vidám vásárt, mondta. Az egész ceremónia hókuszpókusznak hatott... Annyira nyilvánvaló volt minden. Mondogatta ő is magában: soha ennél szimplább tárgyalásom az életben! És mindenki azt hiszi, hogy a harmincöt évének ez a csúcsa ... Mennyire csalhatnak olykor a látszatok. Mennyire megtéveszthet mindent a felszín. Csak ennyi kellene: Fenntartja a vallomását? Ügyész úr? Ügyvéd úr? Aztán a vádlottaknak: fogja, fiam, ez a magáé ...! Vigye haza, tegye el... Vigyázzon rá ... Csakhogy ezek nem haza mennek ... Persze, hogy nem volt köztük egy se büntetett előéletű ... Ez a baj... Ez itt nem érdem ...! Persze, hogy meg fog bánni mindenki mindent. Persze, hogy mindenki enyhítésért fog fellebbezni. Még akkor is, ha csak hat hónap lenne a tető ... Holott a padló se lesz ennyi... Igazán nem lehetett panasza senkire ... Mindenki tisztességes volt. Visszavonások, szinte semmi... Se vádlott, se tanú ... Mit kérdezhetne még itt valaki a tanúktól? Rendőrségi vallomás, ügyészségi vallomás, bírósági vallomás ... Sőt, beleütötte az orrát a katonai ügyészség is. Azok is kihallgattak mindenkit... Több mint tizenkét kiló a papír ... És papírhiány van ... És papírbehozatal devizáért... Ezek jártak az eszében. Az egész két hónap alatt úgyszólván nem bosszantotta fel semmi. Csak a ma reggeli levél. Mindig, minden emberi pofátlanság dühbe hozta ... De azért ez nála egy napnál sem tartott tovább. Az időt jó, ha nem befolyásolja semmi. Az mindig annyi legyen, mint amennyinek lennie kell... Itt is annyi lesz ... Se több, se kevesebb ... - Megcsókolom a kezét annak - gondolta magában -, aki ma valami olyat tud mondani, amit még nem hallottunk, amiről még nem volt szó, ami meglepetés lehet, amire érdemes odafigyelni... Én leszek az egyetlen... Jaj, a lányok, csak azokkal ne legyen baj, szegénykék ... Hát ezek aztán kaptak. Mindenesetre két orvos ott fog állni a hátuk mögött. Tabletták, injekciók ... Hátha nem is kell... Először a vádirat, azt a helyettese olvassa fel. Aztán sorban minden tanú. A papa is, hogy vallomást akar tenni... De hisz tett már ... Ez az egy ember ..., ez még most se tud őszinte lenni... Megérdemelne valamit ez is ... Talán ő a legtöbbet. De a törvény, az törvény... A törvény nem isten .. .a! Azt nem lehet csak úgy, ide-oda tekergetni. Tekergetni lehet, de nem akárhogy ... Persze hogy az ügyész úr a társadalmi veszélyesség nagy mértékéről beszél. Mi másról is beszélhetne? Különösképpen meg hogy igaza is van! Itt van mind a húsz lány ... A védők, hogy nem húszrendbeli volt a veszélyeztetettség, csak tizenhárom ... Akik a legvégére maradtak ... Marhaság ... Számolni tudni kell... Ezek is szépen néznek ki ott egy sorban a padon. Mind a heten bilincsben ... Felmenteni? Hát ez az ügyvéd ez egy barom! Nem! Amit lehet, megpróbál kispórolni a levesből. Mindenki ideges volt... Egyik-másik lány nyelni se tudott. Elkezdte, elakadt, újra neki... És nem jött két-három mondatnál több. A kicsi! Hogy ő nem bántotta a lányokat! Ügyes a taktika... Ráken mindent arra, aki nincs itt. Akinek már semmi sem árt... Aki a hátára tud venni mindent. A papa is erre a lapra játszott... Nyilván megértették vele az ügyvédek. A gyerek már túlságosan sokszor kért szót... Egyedül csak ő. A lányok még most is féltek tőle... Alig-alig mertek valamit a szemébe mondani... És a papa ... Hogy hasonlított a nagyobbikhoz! A lányok zaklatott idegességükben alig-alig tudtak belebeszélni a mikrofonba ... A kicsi meg, mint egy profi... Elkezdett szerepet játszani. Nagyon hamar letörték a szarvát... Aki már beszélt, nem küldték ki. Valamennyi tanú ott maradhatott a helyén ... Miért is ne? Persze, azért a behívás sorban történt, egyenként ... A lányok azt várták, hogy attól az egytől külön is fognak valamit kérdezni. Esetleg a másiktól is, aki a nagyobbikkal beszélt. Egyiküket sem kérdezték meg külön... Injekció se kellett. Tabletta se kellett. Mégis, a lányok izzadtak, remegett mindenük. Maguk sem tudták, miért? Mitől? Hiszen annyi fegyveres volt a szobában. Nem történhetett semmi... Bilincsben volt a kezük. És mégis, mégis a félelem . .. Talán legjobban a papától féltek ... Ment a tárgyalás tovább. .. Folyt, haladt, szabályosan! Olykor az ügyész vitt valami kis színt a dologba. Hogy azért az mégse legyen egy tyúkper... A lövéseknél időzött hosszan ... Még egyszer: ki lőtt, mikor, mivel, hányszor? A kicsi újra felmondta a leckét. Semmi váratlan, semmi meglepő. Aztán hogy ki ütött pofon, kit? Ki rúgott bele, kibe és mikor? Szegény kicsi. Még sajnálták is az ügyvédek ... Elcsábította a nagy ... Könnyen volt befolyásolható ... Könnyen? Ugyan! És akkor a papa, a mama, a főorvos, a lányok miért nem tudták befolyásolni? Befolyásolható volt a gonoszságra, befolyásolhatatlan a jóra. Ezt azügyész elég alaposan lepakolta az asztalra. Meg a többiek is; az az öt. Az mind megtévesztett, ártatlan, szelíd bárányka! Ötük közül bármelyik megakadályozhatta volna az eseményeket, egyetlen szóval. Arról nem beszélt senki, hogy kinek, kiknek volna még itt a helye a vádlottak padján. Egyetlen egy valami történt ezen a tárgyaláson, ami még soha. Az, hogy a papa, ott a tanúk között lehajtott fejjel ült. Soha, senki nem látta még őt eddig lehajtott fejjel ülni! És most se sokáig. Egy idő után kihúzta magát, és feltartotta a fejét. 3. Egy zacskó cukorka Amikor már mindenki fáradni látszott, a bíró és az elnök elhatározta, hogy visz valami élénkséget, tarkaságot a dolgok menetébe. Szünetet rendelt el. Ettől többet nem tehetett. Először a vádlottakat vezették el. A lányok lesték, vajon kire fog ránézni a kicsi? Nem nézett senkire, senkinek nem kereste a tekintetét. A többi fiú inkább ... Aztán a tárgyalóterem melletti szobába kimehettek a tanúk is. Valamennyien egyetlen helyiségbe. Nagyon sokan voltak, alig fért a társaság. Itt volt a főorvos úr is, meg a városi kapitány, civilben. Mindenki civilben volt. A papa is. Csak ő ne lett volna itt! Borzalmas volt a lányoknak együtt lenni vele. Minden mozdulatában, a szavaiban a nagyobbik szavát, az ő mozdulatát látták. A lányok mind egy bokorban álltak, mintha csak az óraközi szünetben lettek volna, várták a csengőszót. Halkan beszélgettek az emberek. Ők, a lányok nem. Igyekeztek minél távolabb kerülni a papától. Ez nem volt könnyű, mert ő összevissza mászkált. Emiatt a lányok néha úgy beszorultak a sarokba, mint annak idején, mikor fegyverrel kényszerítették erre őket... Végül mégsem tudták elkerülni, kivédeni a papa közelségét. Mert ő - egyszer csak fogta magát - és odament a lányok közé. Se szó, se beszéd ... Amennyire csak tehette, olyan kedves arcot próbált vágni. Szelídet, megértőt, talán még egy kicsit alázatosat is. így volt igazán visszataszító! A nagyobbiknak is láttak az arcán ilyen kifejezéseket olykor. Aztán a papa benyúlt a zsebébe és kivett onnan egy nagy csomag savanyúcukrot, megkínált minden lányt. És a lányok vettek is egy-egy szemet. Az a lány kezdte, aki annak idején a követeléseket leírta. És az fejezte be, akit először rugdostak meg a fiúk. Aki annyira, de annyira szeretett volna visszarúgni, de nem mert. Akit annyira megalázott az a rúgás, hogy tehetetlen dühében nem tudott mást tenni, sírt . . . A papa, ahogy sorba kínálgatta a savanyúcukrot, egyre jobban szorította be a lányokat a fal mellé, a sarokba. Valóságos felszabadulás volt, amikor szóltak, hogy vissza kell menni a tárgyalóterembe. Mint amikor kiszabadultak hat nap után a szobából ... A pokolból... Szünet után ott folytatódott minden, ahol abbahagyták. Még arról is szó esett, hogy mibe kerültek az események a városnak. Valaki hatmillióról beszélt. Hátul, a padok mögött suttogta egy civil ruhás férfi: volt az, kérem, tizenkétmillió is. A fiúk - mind az öten - nagyon megtörtnek látszottak. Olyat rájuk nem tudtak volna fogni, amit be ne ismerjenek. Nagyon sokat reméltek az őszinte megbánásuktól. A védelem is újra hallatta a hangját: mint a megperzselt szárnyú pillangók, olyan nehézkesen röpködtek a tárgyalóteremben a szavak. Nem volt a mondatoknak ízük, lendületük, hit nélkül, meggyőződés nélkül beszélt mindegyik ügyvéd, akár ha fűrészport szórtak volna a szájukból. Mindent, mindent, újra meg újra megpróbált rákenni mindenki a nagyobbikra. Sokan várták, hogy a mama is ott lesz. Ő nem jelent meg. Igaz, nem is idézték. De azért eljöhetett volna. Sokan kíváncsiak lettek volna rá. Legfőképpen a lányok ... Mégis, milyen lehet egy ilyen anya? Közelről nem látták őt... Se akkor, se többet soha. Igaz, látványnak elég volt a papa is... 4. Vége a vásárnak Szünetben az elnöki szoba zsúfolásig megtelt. Teát, kávét és üdítő italokat szolgált fel a titkárnő. Se helybeli, se vendég, senki egyetlen fiatal sem a társaságban. Az elnök újra ivott egy Hubertust. De kint az előszobában. A titkárnő újra meg újra végigvizitálta a társaságot... Senki közülük, senki, aki számításba jöhetne. Legalább ennyit adott volna ez a nap ... Hogy mégis, valakire rá lehetett volna nézni... Holnaptól újra dög unalom ... És ez a nap is, annyit se hozott, mint egy Mikulás ... Hogy az elnök egy hétig egyetlen aktához sem fog nyúlni, az biztos ... - Mit lehetne még bedobni - gondolta, ott fenn a bírói emelvényen -, hogy mégis tartson az ítélethozó tárgyalás négy óráig? Úgy határozott, hogy egyetlen perccel sem veszi rövidebbre. Sebaj, majd az ítélet megindokolása ... De hisz még nem is hirdetett. Még az ítélethirdetés alatt is történhet valami. Valaki elájul, összeesik, orvosi kezelésben kell részesíteni. . . Semmi ilyen nem történt. Meghozták az ítéletet. Ha a nagyobbik életben marad, neki sem járt volna kötél, hisz a bűneset kapcsán haláleset nem fordult elő. Kivétel az az egy. A nagyobbik halála. Akiről csak annyi szó esett, hogy őt ártalmatlanná tették. Ez biztos, hogy € már csakugyan e világon senkinek nem fog ártani. Még magának se ... Mert azért az életének a tizenkilenc éve alatt senkinek nem ártott annyit, mint önmagának. Az ítélet a vádlottak sorszámától haladt fölfelé. A tizenöt év a kicsinek - nem akadt volna jogász, aki kétségbe vonja - kijárt ... Halmazati bűncselekményekért kapta. Húszrendbeli veszélyeztetés ... jogtalan fegyverhasználat... emberölési kísérlet... tiltott határátlépés terve ... felbújtás ... Még felsorolni is sok volt. A lányok nyújtott nyakkal figyelték a kicsit, vajon mit csinál, ha meghallja az ítéletet? Nem csinált semmit. Összebilincselt kezeit maga előtt lógatva állt. Mondhatni, a szeme se rebbent. Azt a tizenöt évet ő már hetekkel ezelőtt tudta. Az ügyvédek súgták meg neki... Ennyit várjon. Ennyit is várt. Ennyit is kapott... Ellenben a többiek ... harmadrendű vádlottnak az a négy év egy kicsit soknak tűnt. Elvégre ő nem négyszer kevesebbet tett, mint a kicsi. Úgyszólván nem tett semmit. Éppen ezért kapta azt, amit kapott. És a többiek is. Annak arányában, ahogy egyre kisebb lett a büntetés mértéke, annál jobban törte össze őket. Legjobban talán azt a gyereket, aki csak hat hónapot kapott. Mert a felmentés senkinek nem jött be... Az ítélet megindokolását már mindenki ülve hallgatta végig. Ahogy az elnök úr elkezdte, az órájára nézett. Nagyon kevés híja volt a négy órának ... Éppen ezért boldogan állapította meg, hogy olyan rövid lehet, amilyen rövid csak akar lenni. Úgy gondolta, evés előtt még iszik egy Hubertust. Lassan kezdett megjönni az étvágya ... Nagyon jól ebédelt. Marhahúslevest zöldséggel és pirított sertésmájat. Élvezte, hogy napokig bárhova ment az utcán, a járókelők megálltak, utána néztek. Azokban a napokban legtöbben őróla beszéltek a városban. Talán nagyobb feneket is keríthetett volna mindennek. Talán ezt egy kicsit bánta is. Nem sok idővel rá, hazafelé menet a bíróságról, találkozott az egyik iskolaigazgató barátjával. - Öregem! - mondta az igazgató -, mit csináltál te a maturandus ifjúsággal? Tizenkét gyerek jelentkezett jogi pályára. Ilyen ebben a városban még soha nem fordult elő. Te lettél az ifjúságunk ideálja. A bíró - az elnök úr - büszke volt magára. 3. rész A vágyak eredete Al Capone A lányok minden nap rohanva, lihegve értek be a kollégium portájára. Neki egyenest a hirdetőtáblának, amelyiken mindig három füzetlap volt felrajzszegezve. A csomag, az érték és a levél. Semmi ezeknél a pillanatoknál izgalmasabb. Kapott-e az ember valamit, és kitől? Sokszor reggeltől délig ez tartotta izgalomban őket. Hogy is okozhat ekkora izgalmakat a felirat; ott van-e a név a sorban, vagy nincs? Érdemes-e tovább rohanni a portásfülkéig? Aki tegnap kapott levelet, az mára nem várt. Ha jött, az volt aztán az igazi meglepetés... Az ilyen levelet már csak remegő kezekkel lehetett felbontani. Ő tegnap is, tegnapelőtt is kapott levelet. Az egyik otthonról jött, a másik attól a fiútól, akivel akkor már több mint három hónapja levelezett. Összesen csak háromszor találkoztak, de a heti két-három levél olyan nagy szerelmet gyújtott fel benne, mint amilyet még soha nem érzett. Annak a levélnek égetett minden szava. Szeretett volna egyszer ő is egy olyan levelet írni, amelyik tele van olyan perzselő szavakkal, mint az. Éppen ma akart válaszolni. Ezért lepődött meg, hogy ott találta a nevét a levelet kapottak névsorában. Nem levél volt, csak egy képeslap. Már a címzésből látta, nem ő írt. Milyen kár ... De akkor vajon ki? Ahogy ránézett a képeslapra, egyszerre olvasott el minden szót. Azt a három sort, meg az aláírást. Al Kapone. Ez volt az aláírás. És így, hogy Al Kapone. De hisz ezt cével írják! A megszólítás: Te kis buta. Nohiszen. Még volt egy szó az Al Kapone mellett. Az, hogy Vendetta. Ez mi lehet? Azt hitte, hogy az is aláírás. Egy másik név. De nem, ez nyilvánvaló volt. Délután a korrepetáló tanárnőt kérdezte meg, mit jelent ez a szó. A tanárnő nem tudta, de megnézte az egyik szótárban. A vendetta azt jelenti, hogy vérbosszú ... - Én ostoba - mondta a tanárnő -, tudhattam volna az operairodalomból is. Persze hogy tudtam, csak elfelejtettem! Az a lány végül is megfejtette a képeslapot... Persze, ki írhatna még ilyen lapot? Csakis az a fiú ... Ahányszor moziba mentek, ott volt ő is. Ahányszor a presszóba mentek, mindig utánuk jött. Egy vasárnap este, ahogy leszállt a vonatról - befelé jövet a kollégiumba -, kit lát ott a peronon, mint azt a fiút. Nyilván elébe jött. Kérte, hogy vihesse a csomagját. Nem adta neki oda! Együtt mentek befelé a városba. Ő nem akarta, hogy a többiek lássák ezzel a fiúval... Minden lány tudta, hogy ő másba szerelmes. Amikor a kollégium előtti park széléhez értek, a fiú hirtelen megállt, és megfogta a lány karját. Szemben álltak egymással. - Csókolj meg! - mondta a fiú. - Mit csináljak? - a lány nagyon meglepődött. - Csókolj meg! Hallottad, nem!? - Persze, hogy hallottam. De hogy jut eszedbe ilyesmi? - Én amikor rád gondolok, mindig ez jut eszembe. Kár, hogy neked sose. - Nekem sose! Ez igaz! A kollégiumkapuig kísérte. Ott váltak el. - Megbánod te még ezt! - mondta a fiú. Aztán szó nélkül sarkon fordult, és lassú, tempós léptekkel átgyalogolt a parkon. 2. Át a folyón Ez akkoriban szinte mindennapos szokásukká vált. Jól telt vele a nyár. Ki a város szélére, be a folyóba. Mint már annyiszor ... Csakhogy hétköznapokon nem volt ez érdekes. Olyankor az egész parton, a határban, szinte alig volt élő lélek. Kétóránként ha poroszkált arrafelé határőr. Már a biciklik áthozatalában sem volt fantázia ... Annyi volt már a pinceklub melletti helyiségben az alkatrész, az ócskaság, hogy alig lehetett tőle férni. A haveroknak sem kellett már egyetlen alkatrész sem. Még ingyen sem ... Akkor hát miért lett volna érdemes bicikliket áthozni? Egyszer motorkerékpárra is gondolt. De arra nem adódott alkalom. Egy kocsi lett volna az igazi jó buli. De azt hogy lehetett volna áthozni a folyón? A haverok azt mondták, ha már itt volna a kocsi - mondjuk egy Skoda -, itt már el lehetne intézni mindent. Már ami a rendszám dolgát illeti. Aznap délelőtt a nagyobbik egyedül ment ki a folyóra. Hogy senki nem volt ott, nem is látszott érdekesnek az egész. Produkciót, nézők nélkül? Magának produkálja magát? Talán jobb lett volna bent maradni az intézetben. Ott most talán több várható ... Mégis úgy határozott, hogy átúszik, szétnéz a túlsó parton. Oda rakta le a ruháit, ahova máskor szokta. Megtörtént, hogy mire visszajött, két határőr ült a holmik mellett, várva azok gazdáját. Aztán percek alatt minden tisztázódott. Jó meleg volt a víz, de olyan sekély, hogy alig lehetett benne úszni. Minden csapásnál érte a keze a folyó kavicsos fenekét. Könnyűszerrel át is lábolhatott volna, de mégis úszni akart... Ahogy a bokrokba, fűcsomókba kapaszkodva felért a folyó partjára, ott a part legelső bokra mögött két határőr. Két idegen katona. Kinyújtott kezükkel kapták el a lábát. Hasra esett. Hamar leteperte a két határőr. - Az anyátok micsodáját... - mondta a két idegen katonának. - Neked az anyád! - válaszolt az egyik! - Mi is tudunk magyarul. -Mind a hárman elkezdtek nevetni. Azt mondták, tudnak magyarul, de azontúl mégse beszéltek magyarul egy szót. Hanem csak majd, amikor szemben meglátták a két magyar járőrt. Nekik kiabáltak át. Okosabbnak látták, ha visszamegy a folyón át, fel a partra, ahol várta a két határőr. Nem ismerte egyiküket sem ... Közrefogták, úgy kísérték be a laktanyába. - Hogy mekkorát ütök én ma a bokátokon - mondta a két katonának ... Az ügyeletes tiszthelyettes se ismerte. Tiszt nem volt a közelben! Végül mégis színt kell valljon: a fateromat, remélem őt ismeritek? - Ha te is ismered a mienket... - mondta az egyik járőr, és meg se várva, hogy mivel akarja folytatni, becsukták egy zárkába. Háromnegyed órát, ha ült ott... Közben eljött a vacsoraidő is. sajkában kapott egy jó adag tarhonyás húst. Egyszer aztán megkoppantak a folyosó kövei. A papa jött. Mögötte a tiszthelyettes. Előkerítették a két járőrt is. Hogy ott mi hangzott el... Csak úgy röpködtek a káromkodások, visszhangzott a folyosó. Nem derült ki, a papa kit szid. A fiát, a tiszthelyettest, vagy a két járőrt? Mindenesetre a fiú nem vette magára, csak azok hárman. - Honnan tudhattuk volna - suttogták egymásnak, de hangosan egyikük sem mert szólni. - Megállj! - mondta később a papa szelídülten, enyhébben -, megállj, behívatlak katonának, be én, a franc se fog itt veled többet vesződni! 3. Egy fiú nyaklánccal Egy reggel a nagyobbik úgy határozott, hogy bemegy az intézetbe. Egész napra nem mutatkozott más semmi. Ahogy belépett a tanterembe, az osztályfőnökbe ütközött. - De hisz te már ki vagy íratva! - mondta neki a tanár. - Már a múlt héten kiíratott a faterod ... Csakugyan emlékezett rá, hogy pár nappal ezelőtt otthon, este, volt valamilyen vita. A mama és a papa vitatkoztak. Talán őróla, talán a kisebbikről, nem is igen hallott mindent, nem érdekelte. Azt hitte, mégis a kisebbik a téma. Mert ő is csinált akkoriban egy balhét. Leöntötte a kezét sósavval, hogy ne kelljen iskolába járni. Két hétig volt betegállományban. Okosan üzemi balesetnek nyilvánították a sérülését, még hétszáz forintot is kapott. Azt hitte, a mama és a papa erről vitatkozott. Végül is nem a kicsiről volt szó? Lehet, akkor beszélték meg az ő kiíratását? - Az a jó! - mondta az osztályfőnöknek -, nekem az a jó. - Neked! Hát még nekünk ...! Nem rontod a statisztikát. - Sőt! Ezentúl csak javítom! így szokott beszélni a tanárokkal. Flegmán, szemtelenül, de mindig szellemesen válaszolt. Hogy visszavágjon, ehhez soha nem kellett a szomszédba mennie. Kész volt bárkinek megfelelni. Ahogy az intézetből kilépett, tudta, bárhova megy, de haza nem. Talán elutazik. Gyakran ment be a városba, de úgy még soha, hogy éjszakára haza ne jött volna. Egyedül is elindult, haverokkal is ment már, de legkésőbb hajnalra mindig hazaértek. Elmentek olykor hangversenyre is, diszkókba a társasággal, aztán ahogy vége lett, ki a pályaudvarra, megvárták a legközelebbi vonatot. így szeretett a legjobban utazni. Jön a vonat, amikor jön, várni rá annyit, amennyit kell. Ilyenkor mindig jól telt az idő. Csellengeni lehet az utasok között, bámészkodni, ütögetni az automatát, hátha pénz nélkül is kijön valami. Egy pohár ital, egy szendvics ... Olykor csakugyan jött. Egyszer meg a pályaudvar mögött egy kis utcában egy telefonfülkéből annyi tantusz, hogy majd leszakadt minden zsebe, amikor összeszedte. Aznap tizenhét forintja volt. És egy hosszú, majd térdig érő ezüstlánca. Nem próbálta még, de kellett hogy érjen legalább hétszázat. Egyedül ment, de mire a vonatról leszállt, akadt két haver. .. Milyen furcsa ... Ő bent a városban szeret tekeregni, ez a két srác meg vidéken. Nekik ez volt a heppjük, hogy olykor céltalanul vidékre utaztak. Az egyik azt mondta, neki van egy barátja, lehet, hogy kellene neki a lánc. Nem kellett. Ellenben a lánc feléért hajlandó volt adni egy medált. Azt mondta, hogy az egy értékes kolié. Lehet, többet ér, mint az egész lánc. Ezüsből volt, legalább egy tízforintnyi nagyságban. Egy lemez, rajta horogkereszt-domborítás ... Elcserélte. De eszébe se volt, hogy eladja. Rátette az ezüstláncra, amelyik még így is leért a nadrágszíjáig. Estig egyedül csatangolt. Nem evett semmit. Nem akarta elkölteni a tizenhét forintját. Este tíz óra felé már nagyon éhes volt. Találkozott két lánnyal. Eszébe se jutott, hogy aznap este hazautazzon. Éhes volt, fáradt, de haza nem vágyott. Tulajdonképpen nagyon jól érezte magát. Ebben a céltalan, gondtalan őgyelgésben a legjobban. Arra gondolt, ha nagyon elfárad hajnalra, lefekszik valamelyik parkban egy padra. A két lány az Emkébe készült. Megkérdezték tőle, van-e kedve velük tartani. Volt. Aztán kiderült, hogy az a két lány az Emkébe mosogatni megy. Nagyon jót nevettek ezen. Felvették mind a hármójukat. - Tíztől kettőig kell dolgozni - mondták a lányok -, és kétszáz! Ahogy a tányérok bekerültek a mosogatóba, majd mindegyiken volt még étel. Némelyiken egész jó, friss, érintetlen falatok. A lányok módszeresen válogatva ettek. Evett ő is. Hajnalra úgy teleette magát, hogy érezte, nem fog megéhezni másnap estig. Azt mondták a lányok, ők sem... Hajnalban kétszáz-kétszáz forinttal a zsebükben, és iszonyúan telt gyomorral - alighogy kiléptek az utcára, az a két lány elkezdett szaladni. Csuda, hogy bírták a futást. Ő egy lépést se tett utánuk. Mégis, vajon mit gondolhattak? Azt, hogy követni fogja őket? Azt, hogy velük akar lenni? De hisz bent a konyhában mondták ... Mindegy, úgy látszik, meggondolták a dolgokat. .. Pedig jó lett volna. Egy jó meleg szoba, egy ágy, és valamelyik lány. Mindegy melyik. Mind a kettőre nem gondolt... Beleütközött két rendőrbe. Igazoltatták. - Mi az ott a nyakában? - kérdezte az egyik rendőr. - Ez egy kolié ... f - Mi a rosseb? - Kolié .. . azt se tudjátok, mi az? - Mi az, hogy nem tudjátok? Hogy mersz engem tegezni, te szaros? Tudod, mi ez? - fordult a járőrtársához. - Ez egy horogkereszt... Addig még nem volt kint a lánc a nyakából... - Veszed le a nyakadról, te szaros! Attól kezdve még csak véletlenül se mondták neki másképp. - De megruháználak! De megérdemelnéd ... - Szeretném én azt látni! - valami bolond kötözködő kedv fogta eb Máskor is volt így, de akkor más volt a helyzet. - Beviszünk - mondta az egyik rendőr -, aztán úgy megverünk, hogy a markodban viszed haza a segged! - Mehetünk! - mondta ő szemtelenül. - Tűnj el! De azonnal tűnj el, mert menten kitaposom a beled, ha leszerelnek is ... Még egyszer igazoltatták akkor éjszaka. Alvás közben verték fel, a Keleti pályaudvar végében vesztegelő szerelvény egyik fülkéjében aludt... Álmosan elfelejtette, hogy van kétszáz forintja, csak azt a tizenhetet mutatta meg ... Bevitték az URH-s kocsin. Két napig volt ott. Kivették a nyakából a medált. Felírták az adatait. A törzsőrmester azt mondta, ha még egyet hazudik, úgy vágja képen, hogy az egyik szeme kiüti a másikat. Ez akkor volt, amikor bemondta, hogy mi a fater ... A rendfokozatát is ... Mert ez a személyi igazolványában nem volt benne. De az, hogy intézeti tanuló, az igen. Szerencsére. Mert azt a papa elintézte, hogy legalább még egy félévig benne maradhasson. Vagy addig, amíg valahol el nem helyezkedik. Két nap alatt tízszer is felemelték rá a rendőrök a kezüket. De egyszer sem ütöttek oda. Csak káromkodtak egy nagyot, kifújták magukat, és leengedték a kezüket maguk mellé, szépen. Harmadik nap toloncolták haza ... De nem kocsin vitték, hanem kapott egy írást - az a vonatjegy is volt. Elvették a személyi igazolványát, azt mondták, majd otthon kapja meg, a kapitányságon. Meg hogy ott kell jelentkeznie. Két nap alatt nem ütötték meg, csak egyszer értek hozzá, a második nap reggelén, amikor egy szakaszvezető felmosatta vele a folyosót. Nem tetszett neki, ahogy mosta. Nem volt a munkában elég fürge. A szakaszvezető rúgta akkor fenékbe őt. De nem volt erős rúgás, csak olyan figyelmeztető. Másnap, ahogy meglátta a törzsőrmester, így szólt: Ez a vipera még mindig itt van? Miért nem indítottátok még útra? A pácienseket a törzsőrmester mind viperának nevezte. Szerette volna mindet kiirtani. A vonatra rendes jegyet váltott, a személyi igazolványát helyettesítő papírt eldobta. Mikor hazaért, eszébe se volt jelentkezni. Még mit nem? Éppen ő fog felmenni a kapitányságra! Majd elküldi a bácsi a személyi igazolványt, ha megérkezik. így nevezték a kapitányt - bácsinak -, ö is, a kisebbik is. Gyakran jött hozzájuk a feleségével. Őt meg csak igazgató néninek szólították. Mondta is: szerencsétek, hogy fiúk vagytok! Mert ha lányok lennétek, majd ráncba szednélek én titeket! Majd megtanítanálak én benneteket kesztyűbe dudálni... Ez volt a szavajárása. Mi az, hogy kesztyűbe dudálni? Ezt nem magyarázta meg az igazgató néni ... Eltávozáskor visszaadták a nyakláncát jelvényestül. Még ez volt a szerencse. Csak a vonaton tette vissza a nyakába. Csakugyan jól számított, hogy nem ment fel a kapitányságra. Mert a bácsi már másnap elhozta a személyijét. Éppen otthon volt. Éppen ő, egyedül. - Mire neked az ilyen balhé, öcsi? - Mindenkit öcsinek szólított, akihez kedves akart lenni. - Legalább így megtudom, hogy milyen hülyék a rendőrök! De megálljon! Ha legközelebb jogtalanul lefognak, értesítem az ügyvédemet. Ezen igazán jót nevettek mind a ketten. Elmenőben a kapitány azt mondta, hogy üdvözli a papát. Nem adta át neki... 4. Verekedők Akkor a nagyobbik már hónapok óta nem csinált semmit. Ahogy kiíratták az intézetből, a papa azt mondta, nem kap enni, nem alhat otthon, amíg nem szerez magának valamilyen munkahelyet. Egyre többször utazott el hazulról. Egyre többször előfordult, hogy nem aludt otthon. A papa fenyegetése tulajdonképpen nem jött rosszul. - Ti mondtátok, hogy nem ehetek és nem alhatok itthon. - De mi mást is mondtunk. A mama úgy gondolta, nem kell ismételgetni azokat a fenyegetéseket. Mert úgy még minden rosszabb. Amikor a papa nem sokkal ezután találkozott a kapitánnyal, az elmondott neki mindent. Akkoriban voltak a papának azok a-nagy, fenyegető, dörgedelmes szövegei. De aztán, hogy egy ideig nem volt semmi balhé, megcsendesedett minden. Azt a nyakláncot a nyakában, a jelvénnyel, mindenki megcsodálta. Itthon, a városban is a rendőrök, de ők nem szóltak egy szót sem. Ahányszor elutazott, majd mindig hazatoloncolták. Egyszer a haverokkal ment. Akkor csatlakozott hozzájuk a kisebbik is. Egy hétvégén. Akkor már neki is kifelé állt az intézetből a szekere rúdja. A papa őt is megfenyegette: se étel, se ital, se otthoni alvás. De a mama éppen úgy kipakolta az egész napra való ennivalót ezekben az időkben is, mint máskor. A mozi továbbra is napirenden volt. Egy-egy jó amerikai filmért el is utaztak. Egy se volt olyan, mint A látogató című. Ettől oda voltak egészen. Hétszer nézték meg, egymás után. Csodálatos volt. Amikor az a hapsi lelövi a szomszéd kutyáját! Az tetszett nekik a legjobban.! Meg is beszélték: nincs már a földön több ország, ahol érdemes lenne élni. Csak Amerika! A mozik, a filmek, a krimik Amerikája. Ott pénzhez lehet jutni munka nélkül is. Itthon? Nevetséges három-négyezer forintot keresni havonta! Pénz az? Aki pénzhez akar jutni, annak itt, ebben az országban nincs mit keresni. Az jobb, ha szedi a sátorfáját. Ilyeneket beszélgettek. Ezeket se a papa, se a mama nem hallotta. Mikor is hallották volna? A haverok közt senki se volt, aki nem értett velük egyet. Akkorra már teljesen kialakult a társaság. A kicsi és annak egy barátja. Annak a gyereknek a papája is tiszt volt. De neki nem volt szabad elmaradni éjszakára. Ha tíz órára nem ment haza, beállított érte a mamája. Sokszor éppen a legnagyobb bulik közepette. így aztán csak ritkán vett részt a nagyobb felhajtásokban. Egyszer valamelyikük azt találta ki, hogy televizeljék a centrifugát. Tele is vizelték, de nem lett semmi. A centrifuga ott volt lent az alagsorban, azt használta mosás után az egész család. Mert a mama nem mindig vállalta a mosásokat. Ez a papának okozott legkevesebb gondot, rá mostak a laktanyában. Azonkívül otthon - legtöbbször ki-ki magának! Hogy a centrifuga televizelése sem volt igazán jó balhé, valami mást kellett kitalálni. Annak a kis havernak jutott az eszébe, a többiek ki se nézték belőle: el kell fogni a szomszéd macskáját, és beletenni a centrifugába! Aztán megnézni, mit csinál a macska, ha beindítják a centrifuga motorját. Szerencsére a szomszéd macskája szelíd jószág volt, akárkinek megállt. Elkapták, belevágták a vizelettel teli centrifugába, rá a tetejét. Sajnos azonban, így nem lehetett látni, hogy mit csinál a macska bent a gépben. De mikor már később elszédült a forgástól, akkor ki lehetett nyitni a centrifuga tetejét. Nem tudott a macska kiugrani. Orra-szája telement vizelettel. Tátogott, prüszkölt tőle. Aztán nyávogni, nyafogni kezdett. Amikor kivették, úgy forgolódott maga körül, mintha még akkor is a gép hajtaná. Ez muris volt, ezen lehetett röhögni. A kicsi azt akarta, hogy tegyék be a macskát a centrifugába még egyszer. A nagyobbik meg azt mondta, hogy elég volt... Ezen vesztek össze. Végül a kicsi kapott egy akkora pofont, hogy felborította a centrifugát. Ahogy felállt, egy széket vágott a testvéréhez. Csak ez kellett a nagyobbiknak. Neki, ahogy csak bírt. De a kicsi barátja is beleszólt. Hátulról ugrott. Ketten teperték le a nagyot. Persze, hogy az ő haverjai se fáradtak tétlen. A két legkisebbet úgy helyben hagyták, hogy akár orvost is lehetett volna hívni hozzájuk, Ők ketten akkor este nem is tudtak elmenni hazulról. Úgy volt akkkor, hogy többet nem is jön össze a társaság. A nagyobbikat napokig nem is lehetett látni. Az volt az egészben a jó, hogy a papáék nem tudtak meg semmit. 5. A papa, a mama és ők hárman Minden megjárta, csak a vasárnapok ne lettek volna! Mert akkor együtt volt az egész család. A mama néha főzött, de sokszor csak konzervet, vagy valamilyen készételt melegített meg. A legkisebb néha segített, de ők ketten nem. Ők alig-alig mentek fel a konyhába. Csak ha kész volt az ebéd. A papa egész nap nem öltözött fel, a mama is csak pongyolát vett magára. Vasárnaponként a papa reggeli után nyomban visszafeküdt. De a délelőtti lefekvése előtt mindig ivott két-három konyakot. Csak akkor keltették fel, ha már ebédelni kellett. Ilyenkor mogorva volt az asztalnál, rosszkedvű, szótlan. De így még mindig jobb volt, mintha megszólalt. Mert akkor aztán se vége, se hossza a dumának. Mindig a háládatlanságról beszélt a vasárnap déli ebédnél. Amíg lehetett, hallgatták. Legkevésbé a harmadik unta, persze, hisz a szöveg nem is neki szólt... A mama meg mindig úgyvanozott. Egyszer aztán megszólalt a nagyobbik is. - Mégis, miféle hálára számítotok ti? Halljam ... Mintha az a verekedés meg se történt volna, a kicsi a testvére pártjára állt. Ha ketten voltak, akkoriban már csak tépni, marni, szaggatni tudták egymást. De ha volt még ott valaki, főként a papa és a mama, akkor mindig egy húron pendültek. A papa folyvást a maga makulátlanul tiszta szerepére hivatkozott. Hogy ő mindig és mindenkiről gondoskodik, hogy ő mindent megtesz a családért, és sehol semmi hála! A mamának is ez fájt a legjobban. - Ha nekem egyszer gyerekem lesz - mondta a nagyobbik -, és hálás akar lenni, szétverem a pofáját. - Hálátlan az egész társadalom - mondta a mama -, itt szinte senki sem tudja, mit kapott... Egy egész ország ... - Mégis, kinek kellene kinyalnunk a seggét? - így a kicsi a vasárnapi ebédasztalnál. Nem lehetett folytatni: úgy elmérgesedett már minden, hogy egy-egy újabb szó csak olaj volt a tűzre. - Fejezzétek be! - mondta a mama. Nem tudták mire vélni: az ebédet, vagy a beszélgetést. Ezek az együttlétek leginkább a papát viselték meg. Nagyon kifárasztotta, kimerítette őt a fiúk jelenléte. Hogy semmi olyat nem tud nekik mondani, amit elfogadnának. De mégis úgy tett, mintha szorosan tartaná kezében a családi gyeplőt. Holott az már rég kiesett a kezéből. Sőt, soha nem is volt benne. Még akkor sem, amikor a kezében lehetett volna. Csak akkor még nem érezte ennek fontosságát. Mondogatta is; két ezredet jobban eldirigál, mint ezt a két kurva kölyköt. Ha dühös volt rájuk, csak így nevezte őket. Eszébe se jutott, hogy itthon más a helyzet. Odabent a parancsszó elrendezett mindent. Itthon ez már nem volt elég. Ide már más is kellett volna. Valami egészen más szó is, mint a parancsszó. Egyszer a vasárnapi ebédnél, még az evés legeslegelején újra összeszólalkoztak. És akkor fogta a papa a maga húslevessel teleszedett tányérját, és odavágta a konyha közepére, a kőre. Ezer darabra csattant szét a tányér. Nem folytatta az ebédet, kirohant a konyhából. Konyakot ivott, és ágynak dőlt. A mama meg ott maradt a fiaival az asztalnál. Szótlanul, mereven bámultak egymás arcába. Hamar befejezték az evést. 6. Egyszer a fodrásznál A papa elhatározta, hogy rendet tesz! Majd ő megmutatja, ő, aki glaccba vág kétezer kiskatonát is, majd őrajta éppen a saját fiai fognak ki? Ez a két kurva kölyök? Az lehetetlen, hogy éppen olyan utolsó legyen mind a kettő. Biztosan vannak a laktanyában fiúk még különbek is, mint az ő két fia ... És azokkal mégis boldogul. Hosszasan megtárgyaltak a mamával mindent. Az elmúlt tíz év alatt talán együttvéve sem beszélgettek a három gyerekről annyit, mint akkor este. - Elvégre, ha ez így megy - mondta a mama -, kockán forog az ember karrierje is. Ezzel a papa egyetértett. Mert akkor már ki tudja, hanyadjára toloncolták haza a nagyobbikat. És a kapitány megmondta: most már nem tehet semmit, most már meg kell hogy hozza a rendőri felügyeletről a határozatát. Meg is hozta, de az nem jelentett semmit. Úgy vették, mintha csakugyan jelentkezett volna hetenként. Meg azt is megmondta a bácsi, hogy ő nem bánja, ha este nyolc után is kimegy az utcára - mert ez is benne volt a felügyeleti tilalmakban -, de akkor legalább ne csináljon semmi balhét. Ő majd mindent elintéz. A papa nagyszabású razziával kezdte. Feldúlt a fiúk szobájában mindent. Még az ágyneműt is felforgatta. Nem tudták, mit keres. Nem keresett semmit, nem is akart megtalálni semmit, csak bizonyítani akarta, hogy ezentúl minden másképp lesz.. .Most, hogy ő vette a kezébe a dolgokat. Azt a nyakláncot már látta ... - A fene egye meg ezeket a hülye rendőröket - mondta -, mindig visszaadják neki. .. Hogy ezek is ilyen hülyék ... Aztán nyakon ragadta a nagyobbikat! - Te most velem jössz! A kicsi leste, rá mikor kerül sor. A papa már rég mondogatta, hogy elviszi a fiait katonának, vagy valamilyen munkahelyre. Azt hitték, ez fog történni. • De nem. Ott volt a ház előtt a zöld Volga, azzal mentek el. Be a városba, gyorsan, hirtelen. A nagyobbik alig tért magához. A papa még ilyen konok, kegyetlen talán sose volt. Berángatta őt a fodrászhoz. Oda, a város fő utcáján lévő kátéesz fodrászatba. Nem volt vendég, egyből leülhetett. Akkor neki vállig érő haja volt. Talán a papa ettől undorodott a legjobban. Látni se tudta a fia hosszú haját. Ha rajta állt volna, egy nap alatt megnyíratja az ország minden hosszú hajú fiatalját. Olyan frizurára, mint amilyen a katonáké. Meg amilyen az övé is. És a kisebbiké. Mert ő mindig levágatta a haját, szép rövidre. Vele nem volt baj. - Hogy kérik? - állt munkába a fodrász. - Hogy? - horkant fel a papa. - Hogy? Úgy, ahogy mondom! Odaállt és mutatta ... A fodrász nagy, maroknyi csomók levágásával kezdte. Nyírta, vágta, a papa meg mindig mutogatott: még innen is, még innen is. Nagyon belelendült. A fodrász meg magában nagyokat röhögött. Jól ismerte a papát, a fiút, az egész családot. - Bevonulunk, bevonulunk? - kérdezte. - De csak ide helybe, ugyebár? Nem szólt rá egyikük sem. Talán még egy szokványos katonafrizuránál is rövidebbre sikerült a vágás. De a papa azt mondta, ez úgy a jó ... Együtt mentek ki a fodrászüzletből. Kívül a zöld Volga várt. A papa nagyon elégedett volt. meg is kérdezte, hogy hazavigyék, vagy bent marad a városban? Neki még be kellett menni a laktanyába. - Maradok! - mondta a fiú -, aztán majd hazamegyek gyalog! De nem hazament, hanem vissza a fodrászüzletbe. Ugyanarra a székre ült. És levágatta még a maradék haját is. Aztán simára borotváltatta a feje bőrét. Végezetül volt egy kis fennakadás. Mert neki egyetlen fillére sem volt. Erről egészen megfeledkezett.. . - Nem tesz semmit - mondta a fodrász -, majd behozza, ha erre jár. - A papa tíz forint borravalót adott, a mester nem szólt, hogy az előbbi összegben a borotválás is benne lehet. Kiment az utcára, és úgy, friss kopaszon, biliárdgolyó-ragyogású fejjel sokáig sétált az utcán, le, fel. Mindenkinek bemutatta magát. A haverok - akikkel találkozott - irtózatos nagyokat röhögtek. - Ilyet is csak te tudsz kitalálni - mondták többen. Ez tetszett neki. Felül testhez álló szoros fekete ingpulóver, nyakában a lánc és a medál, tükörsima kopasz fejjel járkált akkoriban az utcán. A papa azt mondta, nem bánja, ha ezentúl derékig ér is majd a haja, csak ne borotváltassa többet. A mama is könyörgött. De ő hajthatatlan maradt! Ment a fodrászhoz, két-három naponként. Néha az öccsével borotváltatta meg magát. Vagy segített valamelyik haver. Mert elöl ő maga is le tudta vágni. Később aztán mindenütt. Alig kellett segíteni. A papa és a mama már az őrület határán jártak. 7. Zsiványok a Mississippin Nem zavartatta magát. Nem volt olyan ígéret, amivel le lehetett volna venni a lábáról! A papa havi ezerötöt ígért. És nem, és nem ... - Legalább az utcára ne menne ki! - jajveszékelt a mama. Arra gondolt, mit fog mondani, ha valaki őt kérdőre vonja. Vagy akár a papát.. . Hogy akar ő sok száz katona-fiatalt nevelni, ha ezzel az eggyel nem bír?" De hála istennek, erre a megkérdezésre nem került sor. Már csak azért sem, mert a nagyobbik ezekben az időkben már nem tartozott sehova. Nemhogy többet lett volna otthon egy ilyen fejjel - sőt, majd mindig az utcán tartózkodott, főként a haverokkal. Egy idő után még a laktanyába is bement. Bement olyankor is, ha a papa nem volt ott. Mindig volt a konyhán valami jobb ennivaló, sose történt meg, hogy bárki is rászólt volna. Aztán egy idő után megszokta a város. Már nem volt szenzáció senkinek. Legfeljebb, ha az idegenek fordultak utána, kérdezvén a helybélieket: ki ez a gyerek? Mert így kopaszon nagyon gyerekképű volt. Mint egy óriásnak született csecsemő. A papa politikát változtatott. Nem szólt. Mindent ráhagyott. Arra számított, hogy így észhez tér. Nem használt ez se. Aztán a végén már úgy gondolta: legjobb, ha utána vágja a gyeplőt. Megint el-elcsavargott éjszakánként. Köpött a rendőri felügyeletre. De mostanában, mintha több szerencséje lett volna, nem tartóztatták le sehol, nem toloncolták haza. És se eljárás, se ítélet. Mert ezt itt helyben csak a bácsi kezdeményezhette volna ... A fiúk - a nagyobbik haverjai - már mind végeztek. Már mindegyikük dolgozott valahol, egyikük sem volt állás nélkül. Ha jöttek, mindegyikük hozott valami innivalót. Nekik mindig volt pénzük. iszogattak, beszélgettek, beatzenét hallgattak. Valamennyien imádták a zenét. Néha úgy felerősítették a magnót, hogy az ablak üvege rezgett. Ezt élvezték mindannyian, határtalanul. Az iszogatás után nagy beszélgetések kezdődtek. De ezek már mégis többek voltak mesélgetéseknél, dumánál, hetvenkedéseknél. Ezek már állásfoglalások, vallomások, nyílt bizonyságtételek voltak: itt nincs értelme élni! - El fogok menni! - mondta egyszer váratlanul a nagyobbik. - Feltétlen el fogok menni. Vagy így, vagy úgy, de elmegyek. - Pénz nélkül ott is csak egy kalap szar az élet! - mondta a kicsi. - És ha pénzzel megyek el? Mondjuk, ha egy egész nagy összeget szakítok? - Ott azt se tudják, mi a forint... - És ha nem forint lesz, ha olyan pénz lesz, amit ott is ismernek? - Gratulálok! - mondta az egyik haver. - Ha annyi pénzzel mennél, hogy nem bírnád, veled tartanék, hogy segítsek ... Majd én cipelném. - És ki még? Nem szólt senki. Egy kissé megijedtek a szavaktól. Ezt a nagyobbik is észrevette. Visszakozót nem fújt, de akkor este ilyen dolgokról nem beszéltek többet. Hanem csak úgy, összevissza mindenről. A nagy olykor egy-egy kész előadással traktálta a többit. Legszívesebben a Mississippiről beszélt. Hogy az a világ legnagyobb és legszebb folyója. Mert nem az az igazi nagy folyó, amelyik a leghosszabb, a legszélesebb, meg amelyikben a legtöbb víz van. Hanem amelyik nagy lehetőségeket ad: hajózik az ember a Mississippin . . . Szépen füstöl a hajó kéménye. Száll az ég alá a füst. A parton mosómedvék lubickolnak. Itt is egy nagyváros a folyó partján, ott is ... De azzal nem törődik az ember. Csak hajózik a nagy folyón. Feketék és fehérek közt. A lemenő nap fényében . . . Hol kapod ezt meg itthon? A kicsi röhögött, hogy ilyeneket már ő is olvasott. De a nagyobbik oda se figyelt. Az arca megnyúlt, a szeme megfényesedett, úgy mondta: és olykor belekerül az ember valamibe. Valami egészen nagy dologba. És kap utána egy valagra való pénzt. És a nők. De milyen nők! Akiket csak meg kell kefélni, semmi több ... Se előtte, se utána semmi közöd többet hozzájuk! Csak annak van a nőkhöz köze, aki fizet. Ez úgy az igazi. És megy, megy a hajó ... le-föl a Mississippin. És csak ül rajta az ember. Iszik egy nagy adag whiskyt, meg szívogatja a pipáját. Beszélget a haverokkal. Kitervez ezt, azt. És persze, jó zenét is hallgat. Igazi nagy sztárokat. Amilyeneket itthon le se mernek játszani. Mert mi az, ami onnan eljött ide? A salak, a semmi, a szar . .. Csak nem bolondok, hogy nekünk adják ide a javát?... Az ott marad nekik. Mindenből a legjobb. Nézd meg, milyen filmeket löknek ide ... És még így is ... - De mivel foglalkoznál ott? - kérdezte a kicsi barátja. - Mivel, mivel? - háborodott fel a nagy. - Hogy lehetsz ilyen hülye? Ez azt kérdezi, mivel foglalkoznék. Semmivel, te hülye. Zsivány lennék a Mississippin... Azt hiszed, a világon van attól különb dolog? II. rész A mindennapi nihil 1. Nyújtsuk ki a csápjainkat A papa örült is neki, meg nem is, hogy akkoriban a fiúk jól voltak egymással. Nem verekedtek, nem veszekedtek, együtt csatangoltak mindenfelé, otthon is sülve-főve együtt voltak. De ez csak félig nyugtatta meg, vagy talán már annyira se. Attól félt a papa, hogy a kicsi túlságosan is a nagyobbik befolyása alá került. Mert azt már tudta, hogy a nagyobbik aligha fog megváltozni. Talán, ha bevonul katonának, talán&ha megnősül. A mama volt az elnézőbb: hány mai fiatal van így, kibolondozza magát, aztán rendes ember lesz belőle. Türelmesnek kell lenni a fiatalokhoz ... Persze hogy nem úgy akarnak élni, ahogy az idősebbek. Erről a pártban is volt szó ... Az első titkár tartott egy nagyszabású előadást: inkább megérteni a fiatalokat, mint elítélni... A mama is ott volt az előadáson ... Tetszett neki az első titkár témamegközelítése, következtetései. Az első titkárnak olyan sikere volt, hogy egymás után kapta a meghívásokat az alapszervezetekhez, mondja el ott is mindezt. A mama is átadta a meghívást az alapszervezete nevében. Vállalta az első titkár. Sajnos, aznap, amikor a mamáéknál kellett volna előadnia, megbetegedett... A mama ebből nem vont le következtetéseket. Míg ők az alapszervezetben az ifjúság mai helyzetéről tárgyaltak, elmélkedtek, határozatokat hoztak, fogadtak el, addig otthon a fiúk is végezték a maguk dolgát. A határozatokban az is szerepelt, hogy csökkenteni kell a fiatalság nyugatimádatát, a nyugati polgári társadalmakkal szemben kritikusabb álláspont elfogadására kell őket nevelni. Ezzel kapcsolatban a mama is írt egy előadást, több helyre hívták őt is. S amíg a mama ezeket az előadásokat tartotta esténként az alapszervezetekben, addig a fiúk mindig otthon voltak. Ez nagy örömöt jelentett a papának, a mamának egyaránt. Abban bíztak, hogy hátha nem a nagyobbik lesz hatással a kicsire, hanem éppen fordítva ... Azon az estén még se a mama, se a papa nem voltak otthon. Zárt ajtók mögött folyt a beszélgetés. Arról, hogy csak folyik a duma, a duma, de ki kellene már nyújtaniuk a csápjaikat a lehetőségek irányába ... Akkor beszélgettek ilyen dolgokról először nyíltan, félreérthetetlenül. A kicsi barátja azon az estén nem volt jelen. A nagyobbik bűvölte a társaságot. Előadta az elképzeléseit: felszállunk a körúton a buszra, és azt mondjuk a sofőr elvtársnak: gyerünk a Ferihegyre ... - És onnan hova fogunk menni? - Hova? Oda, ahova mondom ... - És ha a buszon valakinél lesz fegyver? - Fegyver nálunk is lesz ... - És akkor elkezdődik a lövöldözés? - Fenét! Mi rántunk először fegyvert: ne mozduljon senki; ezt így kell csinálni. - De honnan lesznek fegyvereink? - kérdezte a kicsi. - Fegyverek vannak! El kell venni azoktól, akik viselik ... - És ha lefegyvereznek bennünket a buszon? Egy buszban kétszáz ember is van! Hátha éppen tíz civil nyomozó is utazik azon a járaton? Mert minden civil nyomozónak van fegyvere! - A civil nyomozóknak van fegyverük, ez igaz. De azok nem utaznak buszon! Ő már szinte mindent tudott a civil meg az egyenruhás rendőrökről. Akkor már alig volt olyan kerületi kapitányság, ahol ne töltött volna valamennyi időt. Az egyik gyerek meg is kérdezte tőle: - Te azért balhézol, hogy közben tanulmányozd a dolgokat? Megtudj ezt is, azt is ... Igaz? - Van benne valami - mondta a nagyobbik, hosszan elgondolkozva. 2. Egy munkásszálláson A mama minden előadása után lehetett kérdéseket feltenni. De nem kérdezett senki. Az előadások tézisei nem vonatkoztak szorosan a jelenlévők családi körülményeire, és a problémákat elsősorban elméleti úton közelítették meg. így aztán fel sem merült, hogy vajon melyik családban mi a helyzet. De a papa igen ... Ő elgondolkozott ezen ... És arra a megállapításra jutott, hogy szép az elmélet, nagyon szép, de azok a bizonyos hiányosságok ... A mamának nem beszélt erről, akkoriban a mamával nem is igen lehetett beszélni, úgy belemélyült az előadásaiba, úgy lekötötték őt az ifjúság helyzetével kapcsolatos elmélkedések. A papa egyedül határozott. Olyan energiával, olyan ellentmondást nem tűrő hangon kezdte, hogy a nagyobbik meglepődött: úgy látta jobbnak, ha elfogad mindent. Az volt az érzése, hogy a legcsekélyebb ellenállás miatt valami nagy balhét csinál a papa; nem volna érdemes, éppen most, hogy olyan jól alakulnak a dolgok. A haverok is benne vannak. Igaz, hogy itt is még egyelőre minden csak általános szinten, de az igen már kimondatott. Igen, igen, igen ... Valamit tenni kell... És most már azt is tudják, mit... Nem volna érdemes éppen most keresztbe vágni a dolgokat...! Ezért nem tanúsított akkor reggel semmiféle ellenállást. A nagy zöld Volga előállt, gyorsan összeszedték a holmiját, csak a legszükségesebbeket. Hét végére úgyis hazajön. A papa nemcsak munkásszállást, de munkahelyet is szerzett. Lefekvés előtt az egyik társ mondta is: mesélj valamit, mi újság odabent? Elröhögték a dolgot. Aztán ő is megmosdott. Megtörölközött utána. És akkor furcsa dolog történt. Az, ami már régebben egyszer megtörtént vele. Éppen most is törölközéskor. Észrevette, hogy a törölközője már nedves. Valaki már használta szándékosan, vagy csak tévedésből. Ahogy a törölköző nedves vége az arcához ért, először émelygést érzett, aztán megszédült, csaknem elájult. Egyedül volt a fürdőszobában. Ledőlt a mosdókagylóra, kinyitotta a csapot, és a fejét a csap alá tartotta. Ez használt, magához tért. Visszament a szobába. Azok hárman már lefeküdtek, lefekvés után még folyt a beszélgetés. A három közül a legidősebb ember egy évig lesz még itt, nyugdíjba megy. A két fiatalabb közül az egyik kövér. Hurkákban lógott róla a háj. Egész este azt beszélte, hogy népi énekesként indul a Ki mit tud?-on. Holtbiztosan nyer. És akkor itt hagyja ezt a gecitelepet. így nevezte a szállást. A másik szintén fiatal: állandóan ír. Verseket, regényeket, naplót. .. A nagyobbik nem tudta, hogy ez a szoba a szálló legelitebb szobája. A lakóival együtt. Az öreg maga főzött, annyira spórolt, hogy még a tizenegy forintos ebédre se fizetett be. Ezt mondta. Mindenki beszélt egész este, csak ő nem ... Aztán váratlanul-hirtelen aludt el a három. Szinte egyszerre. Pöfögtek, horkoltak egész éjszaka. Nehéz alvók voltak. De ez őt nem zavarta. Mert egy pillanatra sem hunyta le a szemét... Reggel otthagyta mindenét, és ahogy hét óra tájt kilépett a kapun, tudta, hogy történjen bármi, de ő ide többet az életben nem teszi be a lábát. Egy papírt talált a zsebében. El is feledkezett róla. Az igazgató írta személyesen. Rajzot is készített: hol találja a munkahelyét, felírta azt is, ott kit keressen. És hogy csak őrá kell hivatkoznia. A papírt összehajtotta, feldobta a levegőbe és megpróbálta lábbal eltalálni. Nem sikerült. Köpött egyet, és elindult a szállótól a belvárosba vezető úton. 3. Toloncolás oda-vissza Az igazgató már délben leszólt, hogy úgy látszik, a közösen kitervelt akciónak aligha lesz eredménye. Mert a munkahelyen nemhogy elégedettek volnának vele - de ott meg se jelent... A papa ekkor éjszaka háromszor is benézett a fiúk szobájába: megérkezett-e, mert ha igen, kitapossa a bélit. Nem taposta ki, mert reggelig se futott be. - Csak egyszer jöjjön haza - mondta -, megkapja, ami jár neki. De mégis, mit csinálhat vele? Megpofozza? És az használ valamit? Elvigye egy másik munkahelyre? De hisz ott se fog dolgozni. Most már úgy látszik, egyetlen járható út marad: a katonaság. Régebben is beszélgettek már erről. - Azt hiszed, hogy bevonulok? - mondta nyíltan a papának. - Ha megtagadod, becsuknak! - Olyan mindegy, ha becsuknak, ha nem .. . A papa felhívta a kiegészítőparancsnokot. Ott éppen arra számítottak, hogy felmentést kér a fiának ... A hatodik napon bukott le. Csakugyan nem ment vissza a munkásszállásra Az igazgató összecsomagoltatta a cuccát, és postán feladta a papáék címére. Az első este egy lépcsőházban aludt. Egy magánlakás lépcsőházában. Oda úgy jutott, hogy a téren odacsapódott néhány fiatal lányhoz. Autogramot mentek kérni a legnagyobb magyar beatzenészhez. Azt mondták, ez meg van beszélve. Később még néhány fiú csatlakozott a lányokhoz. Tőle nem kérdeztek semmit. Abban az épületben, ahol a beatkirály egyedül lakott, az egyik lánynak volt kulcsa a külső ajtóhoz. De a folyosóról nyíló szobákhoz nem. Várták az énekest. Volt, aki csak látni akarta, volt, aki csak megérinteni. Elég késő este volt már. Leültek az előszobalépcsőre. Lehettek legalább húszan. Úgy mondták, hogy a beatkirály vidékről jön, ott volt fellépése. Később akadt, aki az előszobában le is feküdt. Lányok, fiúk vegyesen. Ő is bármelyik lányt megkaphatta volna. Mert a lányok közül egyik sem tiltakozott, ha valamelyik fiú közeledett. Közeledett? Minden lány megtette, amit a fiúk kívántak ... Ő a folyosó falára rajzolt képeket és feliratokat olvasgatta. Ami oda volt írva, rajzolva, az meghaladt minden fantáziát. A lányok a nevük után odaírták, mit kívánnak, mit tesznek meg, ha a beatkirály kéri, ha ő akarja. Olyan felirat is volt: akarod, hogy meghaljak érted? De még ez a legkevesebb. Hogy mit tehet vele ő, ha akarja, ha kedve telik benne. Úgy látszott, ezen az éjszakán a beatisten nem kívánt a hódolóitól semmit. Mert reggelig nem jött haza. Amikor kivilágosodott, elszéledt a társaság. Az a lány visszazárta a bejárati ajtót, mindenki ment valahová, ő is, hogy valahol valamelyik vasúti kocsiban kialudja magát. Akkor még volt hét forintja. A vasutasok adták át a rendőrjárőrnek. Ők meg lepasszolták egy urh-s kocsinak. Pechére egy olyan kerületi kapitányságra vitték be, ahol már kétszer volt... Már az első percekben kiderült, nem ússza meg . .. Ismerős rendőrök voltak ... - Nem kérnék egy hónapig fizetést - mondta az egyik -, ha egyszer megverhetnélek. Ezúttal nem engedték szélnek, egy rendőrkocsi vitte haza. 4. Mit lehetne itt még tenni? Egész úton egyetlen szót sem szólt hozzá egyik rendőr sem. Egy hadnagy és egy törzsőrmester volt a díszkíséret. Ő sem szólt hozzájuk. Maga sem tudta, miért utál, gyűlöl úgy minden rendőrt. Hiszen különös oka nem volt rá. Egyszer se verték meg, azt a fenékbe rúgást, amikor a cellák előtt a folyosót mosta, nem lehet verésnek számítani. Mégis, megfeszültek az idegei, ha rendőrt látott... A stílusukat érezte elviselhetetlennek. Még azt is, ahogy az utcán a kezükkel-botjukkal a forgalmat irányították. így még sose érkezett haza, mint akkor. Hárman mentek be a parancsnoki szobába. A bácsit mérhetetlen düh öntötte el. Lila-kék lett a feje ... Felhívta telefonon a papát. Ő jött is, szinte percek alatt. Egyenruhában volt, a két kísérő vigyázzba vágta magát. A papa köszönt a fiának. - Hello - köszönt vissza neki. Azt hitte, apja menten gutaütést kap ettől a hellótól. Úgy ejtette ki a szót, akár egy amerikai gengszterfilmben a főszereplő. Nyeglén, könnyedén, elegánsan, az ót a végén elnyújtva. Átküldték egy másik szobába. Ők ott négyen többet beszéltek egy óránál is. Aztán behívták, de akkor a papa már nem volt ott. - Mit szólsz hozzá - mondta a bácsi -, meghatározatlan időre ki vagy tiltva a fővárosból. - Nem oké! - Ezt felelte rá ... A két rendőr is elment, a kapitány kikísérte őket. - Ezek kitiltottak a fővárosból - mondta a fiú -, maga meg tiltson ki innen. - Lehet, hogy az lesz a vége! - Akkor nekem már csak a mennyországban van helyem . .. - Komolyan szeretnék veled beszélni! - Kezdte a kapitány. - Válaszolj nekem ... De őszintén. ígéred? - Miért ne? - Miért csinálod ezt? - Mit? - Amit csinálsz ... - Bácsi, én most őszinte leszek... És kérdezek magától valamit. Mondjon meg valamit nekem őszintén. Mi mást csinálhatnék én ebben az országban? Mit volna érdemes csinálnom nekem? De ne blöfföljön! Őszintén mondja meg .. . - Te teljesen meg vagy veszve! - Ugye, hogy nem tud mondani semmit! A blablát meg nem akarja elkezdeni. Látja, ezt szeretem magában ... - Dehogynem tudok! - Felmondjam maga helyett? Tisztességes munkahely, havi háromezer ötért. Társadalmi munka is. KISZ-élet... Olvasás, önművelés, egy kedves, fiatal, tiszta lány. Igaz? - Miért, más mit csinál? - Ez az! Ez az, bácsi, hogy én nem vagyok más! Én, én vagyok! - Mutasd meg, hogy te ... - Lehet, hogy egyszer meg fogom mutatni... Alig várta, hogy este találkozzon a srácokkal. Együtt voltak mind a heten ... - Komolyan szeretnék veletek beszélni! - Ugyanúgy kezdte, mint délután fent a kapitányságon a bácsi... De ő egészen másképpen folytatta. 2. rész A fogság negyedik napja í. Ki kell lőni az ablakon! Kopogott valaki az ajtón. Se beszéd, se kiáltás, a kopogás után nem jelentkezett senki. - Csak hogy el ne aludjunk! - mondta az egyik lány. - Lehet, hogy mégis teljesítik a követeléseinket - reménykedett a kicsi. - Majd megmondom én, mikor teljesítik a követeléseiteket! - A sittre mentek ti mind a ketten, nem Amerikába. - Majd adnak nektek Mississippit! - ilyeneket mondtak. A nagyobbik még az este mondott néhány szót a Mississippiről. De nem részletezte az elképzeléseit. - Mississippi, Mississippi! - kiabálták a lányok. - Ti lesztek a Huckleberry Finn, meg Tom Sawyer! Legalább olvastátok volna el a könyveket! - Én elolvastam! - mondta a kicsi önérzetesen. - Azok kedves csibészek voltak! De ti meg utolsó mocskos stricik vagytok. Meglepetésre a fiúk nemhogy feldühödtek volna, csak röhögtek mind a ketten. - Mondjatok még ilyeneket! A lányok mondtak! - Majd elmegyünk a beszélőtökre! Viszünk nektek tisztát. Tőlünk | igazán megérdemlitek. - Szedd össze a csikkeket! — parancsolta meg a nagyobbik annak a csendes, elsős kislánynak, akinek eddig még a hangja sem hallatszott. A főorvos cigarettát is hozott be. Nem osztották el, ott volt az asztalon, szívott belőle, akinek kellett. A kicsi sose, de a lányok közül többen is. A csikkeket mindenki ledobálta az asztal mellé a padlóra. Ezután a kicsi intézkedett, hogy ő is éreztesse a maga fontosságát. Ő a vödröt üríttette ki, pedig még alig volt benne valami. Általában akkor ürítették a vödröt, ha már legalább félig megtelt. Ekkorra már iszonyatos bűz volt a szobában. Talán azért is ürítették a vedret mostanában gyakran, hogy az ablakon jöjjön be valami kis friss levegő. A mosdatlanságtól, az izzadtságtól valamennyien érezték a rossz szagot, ha közel mentek egymáshoz. - Talán a reggelinket akarták beadni - mondta az a lány, aki a munkát, kenyeret követelte. - Finom forró kakaót és sok friss kiflit - kiáltotta egy lány. - Ezt nekünk, nem reggelit... Nem tudták, hogy pontosan kiszámolta a főorvos - ezt meg is beszélte a parancsnokkal -, hogy csak annyi vizet, annyi élelmet adnak be, amitől éppen hogy éhen nem halnak, de ami által érvényesülhet a kiéheztetés taktikája is. Hogy egyre cselekvőképtelenebbek legyenek a fiúk, hogy naponta romoljon a kondíciójuk. Azon a napon a kicsi többször elővette a büntető törvénykönyvet. Most is lapozgatott benne. Egyszer csak nagy örömmel üvöltött fel. A lányok arra gondoltak, hogy biztosan talált egy olyan törvényt, ami szerint a cselekedetük nem is bűn. És simán megúsznak mindent. Nem, nem ezt a paragrafust találta meg, hanem az utolsó lapok egyikében négyszáz forintot. Ennek a pénznek örült! - Na - mondta az a lány, aki mindig malmozott a nagyobbikkal, és aki a csiki-csukit mindig megcsinálta -, nem lehet panaszotok! A pénzt már megkaptátok! Az egyik legfontosabb követeléseteket teljesítették. - Igen! - szellemeskedett a kicsi is -, már csak a repülőgép van hátra. Megtartjuk az ígéretünket, tiétek a pénz tíz százaléka. - Több mint két forint fejenként. Órabérre átszámolva, nem is olyan rossz pénz! A nagyobbiknak nem tetszett már a mókázás. A pénzről, a repülőgépről eszébe jutott minden. De neki nem tréfálkozva, neki komolyan. - Ezek köpnek a követeléseinkre - gondolta. - Mennyi idő fog még így eltelni? Végül mégiscsak ki fognak eszelni valamit, és megcsípnek bennünket. - Nem mondta el a gondolatait a kicsinek. Az a lányokkal vihorászott, nevetgélt. Valósággal jól érezte magát. Odament az ajtóhoz. - Hé, hekusok! - kiabált ki a folyosóra. - Mi lesz? Elfeledkeztek róla, hogy kiadtuk a követeléseinket? Na, mi lesz? Nem nyilatkozik senki? Hallgattok, mint szar a fűben?! Ezt is nevették a lányok. - Elkezdjük az akciót - mondta a nagyobbik -, néhány perc múlva kezdődik a balhé. No, most vihogjatok, kis hülyék. A lányok már megszokták, hogy a nagyobbik kijelentéseit mikor hogy vegyék. Mikor gondol valamit komolyan, mikor csak a látszat kedvéért mond, tesz ezt-azt. Most látták a képén, hogy nagy gondban van, komolyan beszél. Magához intette a kicsit. - Ezek a mocskok átdobnak bennünket - intett az ajtó felé. - Valamit tenni kell. A kicsi nem gondolt rá, hogy kivégeznek valakit. Erről soha egymás között se beszéltek, hogy végül is elszánták-e hát magukat a gyilkosságra? Hogy végül is ölnének-e embert? Hogy minden szándék csak látszat-e, vagy csakugyan megtennék? Azt mutatták, hogy igen. De lám, már a negyedik nap ez a mai, és mégse. Vajon mikor fordul a szándék tetté? Vagy hogy egyáltalán fordul-e? Vajon mi van bennük legbelül? Csak ezt kellene tudni... És akkor, abban a pillanatban olyan könnyűvé válna minden. - Le kell lőni valakit! - mondta a nagyobbik. Mindenki tudta - a lányok közül -, hogy most komolyan beszél... Kézbe vette a géppisztolyát, átvizsgálta, csattogtatott vele néhányat. Míg ők itt bent már a negyedik napjukat töltötték, odakint a parancsnok utasítására a környék összes épületét kiürítették. Elsősorban azért, hogy még a gyárba, az üzemekbe, a hivatalokba igyekvő emberek se jussanak be a térre. Meg talán azért is, mert a parancsnok tűzharcra is számított. Nem számított rosszul. A kollégium ablakaival szemben a tanács épülete állt. Abban sem volt napok óta már egyetlen élő lélek sem. Ezt a fiúk nem tudták. Nem tudtak még a mai napig lövészekről sem, akik ott húzódtak az állásaikban tűzparancsra várva, és a legújabb utasítás szerint csak a nagyobbikat figyelve. Üres volt a tanácselnök szobája is. Ő azért munkában maradt, a legszükségesebb holmijaival átköltözött a pártbizottságra. Az az épület távolabb volt. Üresen állt az elnöki szék az asztal mellett. A függönyök behúzva, még ha lett is volna valaki az elnök szobájában, a függönyön keresztül nem lehetett volna látni a kollégiumi szobából. Erre nem is terjedt ki a fiúk figyelme, sose kértek jelentést az ablakon kileselkedő lányoktól, hogy mit látni a szemben lévő épületekben! Csak az utca és a tér érdekelte őket. Elég hosszasan sutyorgott a két fiú a fal mellett a sarokban. A lányok is suttogtak. - Ezek valamire készülnek - mondta az a lány, amelyik már az előző napokban is szervezkedett, beszélt mindenkivel. - Mi meg csak lapítunk, mint a nyulak. Nem tudni miért, most fegyvert cseréltek. A kicsi kezében volt a géppisztoly. A nagyobbik intett; megint azt a csendes elsőst kapta el, ráparancsolt, hogy nyissa ki az ablakot. Vajon mi lesz ez? - hisz nincs mit kiönteni, kilátni meg az ablakon •keresztül is lehet. Talán csak nem az, hogy az ablakba állítják azt a lányt, és úgy lövik le, hogy essen is ki? Remegve, reszkető lábakkal ment és nyitotta ki az ablakot. És akkor a kicsi odalépett, felemelte a géppisztolyát, s mihelyst az a lány eltántorgott az ablakból, kétszer egymás után kilőtt. Fülsiketítő volt a lövés zaja. Most valahogy sokkal erősebb, mint amikor először lőttek a kijárati ajtóba. Két lövés egymás után a szemben lévő épület ablakára. Lehetett látni, amint becsapódtak a lövedékek az épület falába, közvetlen az ablak alatt. Mind a két helyen egy parányit mintha füstölt volna a fal. A nagyobbik őrjöngött: - Hogy lősz, te hülye? - nekirontott a kicsinek. - Eltalálod a falat. Olyan sok a felesleges töltényünk? A kicsi újra az ablakba állt, és újra lőtt. Megint kettőt. De most már a lövések nyomán nem füstölt a fal. Mert mind a két golyóval beletalált a tanácselnök szobájába. Nézték, várták, mi lesz a lövések következménye? Egyikük sem tudta, hogy milyen volt a lövedékek pályája bent a szobában. És azt sem, hogy ha a tanácselnök a szobájában van, ha a szokott módon az asztalnál ül, akkor az eseményeknek ő lett volna az első halálos áldozata! 2. Követeljük...! A nagy ijedtség után- a lányok még hálásak is voltak. Lám, csakugyan készek a gyilkosságra a fiúk, de mégsem velük kezdik! De vajon a lövedék nem ölt-e meg valakit? Egy lány hangosan ki is mondta ezt. - Na és? - felelte a nagyobbik. - Éppen ezt akartuk! Hogy mindenki tudja magát mihez tartani... Arról nem beszéltek, miért nem ő lőtt, miért a kicsivel lövetett? Az a négy töltény kilövése feltétlen elérte a kívánt hatást. Egyrészt, hogy mégiscsak lőnek, tehát azok a lövések ott az ajtóban nem voltak véletlenek, másrészt pedig nemcsak vaktában lőnek, céloznak is. A nagyobbik megint az ajtó elé állt. - Elég volt, vagy kérnek még? Hirtelen jött a válasz. A főparancsnok válaszolt, a hangosbeszélőjén keresztül szólt. Úgy látszik, őt is izgatták a lövések, itt állt készenlétben. - Térjenek észhez, fiúk ... Kérem önöket, térjenek észhez, mielőtt valamilyen tragikus esemény történik. Ami után már nem fogunk tudni segíteni magukon. A parancsnok minden mondatát megvitatták előzőleg. Ő, a helyettes és a főorvos. A parancsnokhelyettes azt javasolta, hogy jelentsék be; talált a lövedék, valaki meghalt. - Ez nem lesz jó - mondta a főorvos -, mert ha elhiszik, sokkolhatja őket. Már embert öltek, már úgyis minden mindegy. A főparancsnok ezzel egyetértett. Csak nem megrémiszteni őket. Sőt. Erre alapozta a mondanivalóját. - Önök még nem tettek semmi olyat, ami kizárná, hogy segítsünk magukon. - Mégis, hogy akarnának segíteni? - kérdezte a kicsi. - Szabad elvonulást ajánlunk fel... - Ezt hogy értsük? - Úgy, hogy önök ketten leadják a fegyvereiket, a lányokat szabadon engedik, mi pedig garantáljuk, hogy valamelyik ország fogadja önöket. - Például a Szovjetunió! - mondta a kicsi. Óriási röhögés tört ki. Még kint a folyosón a rendőrök is nevettek. - Parancsnok úr - bátorkodott neki a kicsi, felvillanyozódva az előbbi sikerén -, szokott maga Ludas Matyit olvasni? Netán ír is bele olykor, igaz? Mert ezt, amit mond, megírhatja a Ludasnak. Elengedjük a lányokat, eldobjuk a fegyvereinket, aztán elindulunk a Mississippi irányába. Igaz? Önök meg egyszer csak megállítanak bennünket az úton . . . No, gyertek csak, fiúk, van itt még valami kis elintéznivaló, addig maradjatok még! így gondolta, igaz? - Nem! - De mi a garancia? - Becsületszavamat adom! - Arra én köpök - mondta a nagyobbik. - Én ismerem a rendőröket. Nekem elhiheti. Még azt se hiszem el maguknak, amit kérdeznek. A főparancsnok jól érezte magát. Úgy alakult a beszélgetés, ahogy remélte. Ettől többet nem is várt. Töprengenek, gondolkoznak, spekulálnak a gyerekek. Ez a jó ... Hadd teljen az idő. Mivel lehetne féken tartani őket? - Az a jó, hogy eddig még nem történt semmi! - folytatta. - Hogy még módunkban áll segíteni önökön. - Igazán köszönjük szépen. - Ne legyenek cinikusak, fiúk. - Mi is segítünk önökön. Délután kivégzünk két lányt, és az nagy segítség lesz abban, hogy tudják magukat mihez tartani. Abban, hogy ne kelljen olyan sokat tétovázniuk. Abban, hogy teljesítsék végre a követeléseinket. - Önök tudják a legjobban, hogy azok teljesítése képtelenség. Még ha akarnánk is. - Mégis, mit akarnának? - kérdezte a kicsi. - Mit ajánlanak fel... A nagy letorkolta. - Nem érdekel semmiféle alkudozás. A főparancsnok mégis folytatta. - Már elmondtam az előbb. Értsünk szót ebben fiúk. Értsék meg, hogy mi segíteni akarunk maguknak. - Szóval nem ajánlanak fel semmit... - Nekem van egy indítványom - kiáltotta a nagyobbik. - Takarodjanak el az ajtóból, mert lövök. Kint lépések hallatszottak. De a főparancsnok mégis ott maradt. - Mire volna a lányoknak leginkább szükségük? Odafutottak a lányok is az ajtóhoz. - Vizet, vizet! - Ennivalót kérünk ... - Adjanak meg nekik mindent. - Ne akarják, hogy itt dögöljünk meg! Mindegyik lány kiabált, visítozott, jajveszékelt. A fiúk nem állították le őket, úgy gondolták, nem lehet rossz, ha a lányoktól is érkezik nyomás a rendőrökre. - Mégis, mi volna hát a legfontosabb? Akkor már csak egyetlen szót kiáltott minden lány. - Vizet! Vizet! Egy kortyot sem ittak tegnap óta. - Rendben van! - mondta a főparancsnok. - Itt lesz az ajtó előtt egy vödör víz. Valaki nyúljon ki érte. Becsületszavamat adom, hogy nem lesz bántódása ... Ezzel ért véget a beszélgetés. Mindenkit megerősítettek a történtek valamiben. A parancsnokot, hogy nagy baj nincs. A fiúkat, hogy valamit rövidesen tenni kell... 3. Van víz! Egy nagy vödör vizet minden bonyodalom nélkül sikerült bejuttatni a szobába. Az ágyat elhúzták, akkora rést hagytak az ajtón, amekkorán éppen hogy befért a vödör. Nagyobb volt, mint az előző, legalább tizenkét literes. Egy lány gyorsan kiszámolta: majd egy liter fejenként. Ezt nem is tudják egyszerre meginni. A lányoknak csillogott a szemük, a friss, tiszta víz láttán. - Most aztán teleisszuk magunkat! A nagyobbik odaállt az asztal mellé. Akik túl közel jöttek a vízhez, azokat félrelökdöste. Nem is akarták kiönteni, úgy akartak inni a vödörből. Mert úgy még jobb lett volna, a víz látása is csillapította a szomjukat. - Az se baj, ha előbb ti isztok - mondta egy lány. A fiúkra gondolt. Ott állt már a vödör víz az asztal közepén, és még hozzá sem érhetett senki. - Mi lesz már? - visongtak a lányok. - Milyen sorrendben akartok inni? A lányok mondták: először igyon az a szívbeteg lány, aztán az, aki rosszul lett. Bár most olyan nagy kimerültség rajta nem látszott. Mintha a lányok erősödnének az idővel... Se nagy hisztériák, se ájulások, se ideg-összeroppanás. Mondta is valaki: meg lehet ezt szokni, akár az akasztást. Ott csillogott a nagy vödör víz a szoba közepén, az asztalon. És a nagyobbik még mindig nem engedett hozzányúlni senkit. - Tudod mit - szólt az a lány, aki fél napig a vaságyon feküdt. -Igyátok meg ti az egészet. Ti ketten. Nekünk ne adjatok egy kortyot se. Erre nem válaszoltak a fiúk. Hanem a nagyobbik lehúzta a cipőjét, le a zokniját is. Irtózatosan erős bűz terjedt szét a szobában. Ilyen erős lábszagot nem is érzett még közülük senki, soha. Egyáltalán hogy lehet valakinek ilyen embertelenül erős lábszaga? Nem szóltak a lányok egy szót se, csak facsarta az orrukat a bűz, még azét is, aki a legtávolabb állt a szoba sarkában. De most még az elviselhetetlen bűz se számított az ivás reményében. Ez töltötte be minden gondolatukat. A víz, a víz, amelyet mégiscsak megihatnak pillanatokon belül - akármennyit is cirkuszol körülötte a nagyobbik. És akkor az meg váratlanul levette a vödröt az asztalról, le, oda a lába elé, aztán beletette mind a két lábát a vödörbe. A vízből kiloccsant a padlóra néhány kortynyi. Ő Megmosta a lábát jó alaposan a vízben. Ahogy teljesen beleengedte a lábait, újra meg újra kiloccsant egy pár korty. És a lányok nézték. Egyetlen szót sem szólt közülük senki. A nagyobbik meg csak mosta a lábát, mosta ... Annyi víz kifolyt a vödörből, hogy a végén, mikor kihúzta belőle mind a két lábát, már alig volt félig. Aztán megtörölközött, visszahúzta a zokniját, a cipőjét. Egyetlen lány sem mozdult. Végül ő szólította meg azt a másodikos lányt, aki olyan szép volt. - Öntsd ki azt a vizet! A lány odament, kinyitotta az ablakot, és egyetlen mozdulattal kilöttyintette a fél veder lábvizet a járdára. Utána visszatette a vödröt az asztal közepére, oda, ahol volt. - Vedd le onnan! Levette, elment vele az ágyak mögé, és letette a másik vödör mellé. - Törölje le valaki az asztalt! Nem mozdult senki. A nagyobbik ugyanazzal a kendővel, amelyikkel a lábát megtörölte, letörölte az asztalt is. - Úgyis meg fogsz dögleni! - mondta a hosszú hajú szőke lány. Nem szólt rá a fiú semmit. A lányok meg úgy érezték, elégtételt kaptak. Mindnyájan szerették volna megismételni, jó hangosan: úgyis meg fogtok dögleni mind a ketten. Dögöljetek is meg! Mi mást érdemelnétek? A nagyobbik letelepedett az asztal mellé. Oda, ahol még az előbb az a gyönyörű nagy vödör friss, tiszta víz volt. - Gyere malmozni! - mondta az egyik lánynak. - Nem megyek. - Akkor gyere te - szólt a másik lánynak, akivel játszani szokott. - Én sem megyek! Csend, nagy csend volt a szobában. A kicsi az ágyán felriadt. Talán aludt is valamennyit. Aludtak olykor mostanában mind a ketten, de egy fél óránál többet egyik se. A nagyobbik nem fenyegetőzött, elővette a rádiót, amelyet még a főorvos hozott be, s amelyet csak ő kezelt. De hiába, sose hallotta a rádióból azt, amit szeretett volna. Most állomásokat keresett. De a Szabad Európát nem lelte meg. Pedig mit nem adott volna érte, ha a saját fülével hallja az eseményeket bemondani a Rádióban. Kabaréműsor következett. Igazi jó humor, ezt a műsort, ezt a humoristát mindegyikük imádta. Éppen az ő műsorát adták. A kicsi ott az ágyon minden poénra reagált. Mindegyik jelenethez megjegyzéseket fűzött. A lányok is felengedtek. Nevettek ők is, talán már el is felejtve mindent, ami történt. Csak olyan szomjasak ne lettek volna. - Mégis - mondta egy lány -, miután megmosta a lábát, felajánlhatta volna a megmaradt vizet. . . 4. A harmadik látogatás Ezt is, az előzőkhöz hasonlóan kopogások előzték meg. Elmúlt dél, amikor a főorvos megszólalt az ajtó előtt. A déli hírekben róluk nem volt szó. Pedig úgy várták, hátha lesz valami. A főorvos most még jobban fel volt pakolva, mint amikor csak pillanatokig tartózkodhatott a szobában. Nem kellett sokat magyarázkodnia az ajtó előtt, egyből beengedték, senki nem mondta el neki, hogy mi történt azzal a vödör vízzel. Azt se, hogy már huszonnégy órája nem ittak. A főorvos rengeteg gyógyszert hozott. Mindenféle tablettákat, elsősorban vitaminokat. Akart adni a fiúknak is, de ők nem fogadták el. Talán a büszkeségükben, talán mert attól tartottak, valamilyen altatókábító szer van valamelyikben. A főorvos nem erőltette. Ahogy lepakolt az asztalra mindent, a lányok nekiestek az ennivalónak. Nehogy ezzel is valamilyen őrültséget csináljon a nagyobbik. Ettek, faltak, zabáltak, reszkető kezekkel tömték magukba a kiflit, itták rá a tejet. Szalámi is volt, egy jó csomó, felszeletelve. Volt olyan lány, aki le akarta húzni a héját. De úgy reszketett a keze, hogy nem tudta megcsípni a szalámi bőrét, nem bíbelődött vele, bekapta úgy, ahogy volt. Azt várták, hogy a fiúk rövidesen kiküldik a főorvost a szobából. Mint azon a napon, amikor másodszorra jött be, és szeretett volna egy kicsit időzni, de a nagyobbik nem engedte. Most nem szóltak neki, hogy menjen el. Evés után a főorvos sorban megvizsgált minden lányt. A pulzusukat, a szívét, a szemét is mindenkinek. Közben minden lánynak mondott valamit. - Ne féljenek, nem lesz semmi bajuk. De nem beszélt róla, hogy ezt miként gondolja. Miért olyan biztos benne, hogy nem lesz bajuk? A vizsgálat után leült az asztal mellé. Már nem tették elé a fegyvereket, tudták, hogy úgyse nyúlna hozzájuk, elhitték neki, hogy nem akar semmit. A főorvos nem beszélt a fiúkhoz, csak a lányoknak mondott olykor valamit. Nyugtatgatta, biztatgatta, csendesítette őket. És nagyon erősen mondta újra meg újra, hogy nem lesz semmi bajuk. A fiúk nem szóltak bele, várták, hogy a főorvos nekik is mond valamit. De ő nem kezdett bele semmibe. Végre aztán a nagyobbik próbálkozott. - Mi újság van odakint, főorvos úr? - Aligha több, mint itt bent, fiúk! - Készülődnek, készülődnek a hekusok? - De hisz látják, hogy nem akarnak ők se semmit. - Ők akarnának, de nem mernek, igaz? Látszott, hogy a fiúk beszélő kedvükben vannak, alig várják a szót, szeretnének puhatolózni, megtudni ezt-azt. - Ki akarnak éheztetni bennünket, igaz? - Nem tudok róla, hogy i en tervük lenne. - Nem a fenét. Hisz maga is velük van! - Nem, fiúk! - mondta komolyan a főorvos. - Nem vagyok se magukkal, se velük. Én az élettel vagyok. Én azt akarom, hogy maguk valamennyien maradjanak életben. Maguk is, a lányok is, mindenki! - Ez így nehéz lesz! - mondta a nagyobbik. - Itt nem fog jól lakni a kecske úgy, hogy megmarad a káposzta is. A főorvos nem szólt rá semmit. Mindenki hallgatott, lassan az evést is befejezték. Ez volt az első olyan alkalom, hogy az ennivaló nem fogyott el egyszerre. Hihetetlen, hogy a lányok milyen keveset tudtak enni. Amikor végképp befejezte mindenki az evést, és a két fiú is megtömte magát, összecsomagolták a maradék ennivalót, feltették a szekrény tetejére. - Főorvos úr - kérdezte egy lány -, kaphatnánk éjszakára egy vödör vizet? - Feltétlen - mondta a főorvos -, fogok behozni. Most, a tej után senki sem volt nagyon szomjas, de ha lett volna bent víz, ivott volna mindegyikük. - Szóval nem gondolták meg magukat? - kérdezte a főorvos, és úgy tett, mint aki menni készül. A kicsi mondta, hogy maradhat még, ha akar, ha van ideje. Volt, maradt. - Ez az, hogy mi nagyon meggondoltuk magunkat... - Rossz úton járnak, fiúk ... Mentsék, ami menthető. - Mit mentsünk? Mi menthető? - Az életük, fiúk! Az életük! Ne dobják el, kérem magukat. Maguknak családjuk, hozzátartozóik vannak ... Gondoljanak rájuk is. Ahogy a főorvos elhallgatott, egyik fiú sem folytatta. Amikor a főorvos kiment, és becsukódott mögötte az ajtó, a nagyobbik dühödten elordította magát. - Nem fogsz te se leszerelni bennünket! A süket dumáddal! - És a főorvos után köpött. Nem kérdezte meg tőle senki, miért nem akkor mondta ezt, amikor még bent volt. Nemsokára adtak egy vödör vizet. A nagyobbik a vödör közelébe se ment. Sorban ittak a lányok. 5. Levelek II. Már újra hozzájuk lopakodott az este. Odakint még éppen csak szürkült, még mindent tisztán lehetett látni a szobában. A lányok nekiültek, és majd mindegyikük levelet írt. A múltkori levelüket eltették, azok közül még egy sem jutott ki. A levélírás átragadt mindenkire. Nagy meglepetéssel látták, hogy a nagyobbik is ír. A lányok közül legtöbb megint a szüleinek írt, de volt, aki most másnak. így kezdték: drága, kedves, jó szüleim! Aztán a búcsúszavak: szeretnék még egyszer elköszönni tőletek! Az a lány, aki a követeléseket leírta, az anyukájának egy külön oldalt szentelt: „Látod, drága édesanyám, tudtam én, hogy a szünidőben sokat kell ennem! Te meg mindig azt montad, ne egyek olyan sokat. Most aztán nem eszem, ez biztos. Mert négy nap alatt jóformán csak kétszer kaptunk enni. De ez nem is négy nap már, hanem nyolc. Mert itt az éjszakák is nappaloknak számítanak, hiszen lefekvés, alvás nincs!" Az a magas, szőke lány meg azt írta az édesapjának, hogy nincs már más kívánsága, csak azt, hogy ott lehessen, amikor ezt a két gengsztert felakasztják. Végig akarja nézni a kivégzésüket. Más lány meg a maga temetéséről írt: „Drága, egyetlen jó édesanyám; ne bánkódjatok miattam sokáig, ne sirassatok nagyon! Biztosan ti is hallgatjátok a rádiót." Persze hogy hallgatta mindenki. A főparancsnok hozzájárulásával feloldották a hírzárlatot, arra gondolván; hátha ez is szolgálja az időhúzást, a halogató taktikát. Erről beszélt odakint a főparancsnok is az orvossal. Hogyan látja, meddig bírják még a lányok, milyen idegállapotban van a két zsivány? Arra számítottak, hátha a lányok túl vannak már a holtponton, bírják még egy ideig, mindenféle súlyos következmények nélkül is. A főorvos a vizsgálati tapasztalatok alapján beszélt. Legalább öt lánynál bármelyik pillanatban beállhat egy enyhébb idegösszeroppanás. Amikor erről beszéltek, éppen akkor jött egy hívás a legfelsőbb parancsnokságról. Nem türelmetlenek, nem akarják erőltetni a dolgokat, de most már kezdeni kellene valamit. - Igen, de mit? - Valamilyen akciót, feltétlen! - Igen, de milyet? - Mindenképpen sikereset! - Ez az! -jót nevetett az alezredes. - Ezt szeretném én is. Valamilyen sikeres akciót. Ő is beleszokott már a helyzetbe. - Szar a helyzet - mondta a legfőbb főparancsnokságnak -, de az a fontos, hogy még rosszabb ne legyen! Engedélyt kért, hogy legalább még egy-két napig ezt az addigi bevált halogató taktikát alkalmazza. Még legalább egy-két nap! Két napot nem kapott, de egyet igen! Tehát megszületett az elhatározás: egy napig nem kezdenek semmit. Újra leváltatta a lövészeket. Másik garnitúrát vetett be. Mert azok voltak a legtürelmetlenebbek. - Ők már lőttek nyolcat - mondta az egyik mesterlövész -, és mi még egyet sem. - Megette a fene - mondta a parancsnokhelyettes -, ha nekünk is nyolcat kell lőni. . . Akkor itt már kő kövön nem marad. Mi csak egyet lőhetünk ... De annak az egynek találnia kell. így gondolta ezt a főparancsnok is, de nem beszélt róla részletesen. Az az egy lövés, az az egyetlen. De azt mikor? Úgy érezte, annak még semmiképpen nincs itt az ideje. Az akcióhoz alkalmazott távközlő rendszert átalakította. Annyiban, hogy az ajtó előtti folyosó végébe is szereltetett egy készüléket, amely nemcsak az ő készülékével volt összekapcsolva, de a mesterlövészekével is. így egyszere adott és vett minden állomás. Nem mondta meg, hogy miért van erre szükség. De ő maga nagyon is jól tudta. Tudta, hogy nincs több már hátra egyetlen napnál. Mindenkit szorít az idő. A szülőket, a közvéleményt, a legfelsőbb parancsnokságot sem lehet már sokáig várakoztatni. És főként a szobában lévő helyzetet tartani. Valaki eszméletét, önuralmát vesztheti. Akár valamelyik fiú, akár a lányok közül valaki. Csak három percet beszélhetne a lányokkal. Csak nehogy támadjanak ... Az végzetes lehet! Csak el ne veszítsék az önuralmukat! Milyen okosak ezek a lányok ... Tudják, mit kell tenniük. Szerette volna mind a tizennégyet egyszerre magához ölelni. Mint a saját gyermekeit, akiket lassan már egy hete nem látott. A nagy lánya az idén érettségizik. A fia elsős. Tulajdonképpen mind a ketten bent lehetnének. Erre még gondolni is rossz . . . Nem tudta, hogy mikor a legfelsőbb parancsnokságon ő kapta a megbízatást, akkor ebbe az is belejátszott, hogy neki is van két hasonló korú gyermeke. Ha parancsot kapna, szemrebbenés nélkül bemenne hozzájuk. Bemenne értük! Bármilyen áron is. Csak nekik ne legyen semmi bajuk. Drága tizennégy kis hős... Ne féljetek! Mindent megteszünk értetek. így üzengetett nekik gondolatban, míg ők bent a leveleiket írták. És amíg a nagyobbik is írt. Ő így kezdte: „Te kis buta!" Emlékezett arra a képeslapra, amit küldött a lánynak. Megbánta, hogy akkor azt írta. Most kedvesebb akart lenni. De azt nem írta le, hogy szereti, hogy szerelmes bele, hogy minden másképp lehetne, ha ő úgy akarná. Mi lenne másképp? Erre gondolt. Az, hogy ő is jöhetne és kint maradhatna velük. Nem lenne rossz dolga. De ezt nem írta bele a levélbe. Azt se, hogy a lányok is követeljék, adjanak pénzt, repülőt. Pedig ilyeneket akart írni. Hogy lépjenek szövetségre velük. Akkor biztos az életük. Összehajtogatta a néhány soros levelet, amely végül is nem lett több, mint a megszólítás, meg az afeletti sajnálkozás, hogy ő milyen. Meg hogy más is lehetne. És akkor minden másképp volna. Ahogy kész lett a levelével, szólt. - Gyere ide! - Nem megyek! - mondta konokul és váratlanul az a lány. - Miért nem? - Azért, mert nálunk a kutyát szokták így hívni! - És ha azt mondom, hogy légy szíves? - Akkor sem megyek! - És akkor miért nem? - Azért, mert nekem nincs veled semmiféle külön beszélnivalóm. Parancsold nekem is azt, amit a többieknek, tegyed velem azt, amit a többiekkel, de külön semmit... Szeretném, ha ezt megértenéd. - írtam neked egy levelet. - Nem vagyok kíváncsi a tartalmára! A nagyobbik zsebre vágta a maga írta levelét, és kezébe vette a rádiót. Egyik állomásról a másikra csavarta, zenét keresett, igazi kőkemény rock-muzsikát. Végre talált valamit, felerősítette, odakint a folyosón is lehetett hallani. 6. Különböző szervezkedések Még jól lehetett látni, még csak az ég alatt sűrűsödött a homály, amikor egy három kocsiból álló konvoj érkezett a város alá. Megálltak a városba vezető út végében, ott, ahol a gyűrű kezdődött. Ott, ahol mindenkinek meg kellett állni, ahonnan már csak a speciális engedéllyel rendelkezők mehettek tovább. Nekik nem kellett volna megállniuk, az őrségnek tudomása volt az érkezésükről. Tisztelegtek az első kocsinak, és intettek, hogy mehetnek tovább. Ők mégis megálltak. A magasrangú tisztek ki is szálltak, kezet fogtak az őrség tagjaival. Ők meg csak hüledeztek, többen közülük még nem is láttak ilyen magas rangú tiszteket, nemhogy valaha is kezet fogtak volna velük. Igazolványt nem kértek senkitől, se a városba belépő engedélyt. Még délelőtt eligazították őket, a parancsnokhelyettes személyesen járt kint. Az ostromzár kifogástalanul működött... Minden ki-be vezető úton őrség, az utak között - még a város házai előtt jóval, ötszáz méterenként -járőrök. Kettesével, úgy, hogy szabad szemmel is jól láthassák a velük szomszédos járőrpárt. - Aki ezen a sávon keresztül tud menni, az meg is érdemli - mondta a parancsnokhelyettes. A hivatalos engedéllyel rendelkezők is csak egyetlen utat használhattak. Akinek engedélye volt, de nem azon az úton közlekedett, azt átirányították. Az utóbbi huszonnégy órában már nem volt semmi rendellenesség az utakon, megszokta a nép, hogy olyan szigorúság van, akár egy fronton az első vonalban. A szülők és a hozzátartozók sem kaptak a városba belépési engedélyt, ők más utat választottak. Nem ostromolták már a főparancsnokot, a legfelsőbb parancsnokságot vették tűz alá. Oda utaztak be, egyenként, csoportosan, a maguk képviseletében, vagy megbízottakként. Onnan nem lehetet kitiltani őket, oda szabad volt az út, ott fogadták is őket. Mert aki egyénileg ment, az is keresett valamilyen társat maga mellé. Még országgyűlési képviselőt is. Éppen ezzel volt magyarázható a legfelsőbb parancsnokság látogatása. Tudtak ők mindenről, hiszen nem múlt el óra, hogy ne kaptak volna a helyzet alakulásáról információkat. Mégis, a maguk szemével akartak látni mindent. A főparancsnok fogadta a magas rangú főtiszteket. Volt közöttük egyenruhás, de voltak civilek is. Olyan magas rangban, hogy ott már a rendfokozat nem számított, közvetlen a csillagos ég alatt már nem számít, ki milyen megszólításra hallgat. Az egyikük azt mondta: mindennel elégedettek vagyunk, elégedettek is leszünk, amíg vér nem folyik. Már legalábbis olyan vér, amelyik nekünk most drága . . . A főparancsnok pontosan megértette, hogy miről van szó ... A három kocsi nem a kollégium előtt állt meg, hanem távolabb egy kis utcában, hogy ne keltsen feltűnést. A látogatók sem a tér felől közelítették meg az épületet, úgy, hogy az ablakból nem lehetett észrevenni semmit. Már szürkült, amikor a vendégek közül kettő a főparancsnok kíséretében elhagyta az épületet, és meglátogatták a mesterlövészek állásait. A lövészek az állásból kilépve rövid jelentést tettek. Az egyik főtiszt maga is a puska mögé állt. Sokáig nézte a fegyver távcsövén keresztül a kollégiumi ablakot. Odabent még nem égett a villany. - Ez a legrosszabb pozícióidő - mondta a mesterlövész. - Már nincs világosság, és még nem is teljes a sötét. Ha valamivel előbb tetszett volna jönni, vagy esetleg később. A főtiszt és a főparancsnok hátrább lépett néhány lépést, ott váltottak szót. - Csakis a déli órák jöhetnek számításba. - Értettem! - mondta a főparancsnok. - Amikor a legoptimálisabbak a látási viszonyok. - Értettem! - ismételte meg a szót. Aztán a két főtiszt a mesterlövészekkel beszélgetett. Ott a helyszínen megmondták: elég két lőállás. A harmadik felszámolását azonnal elkezdték. Hogy még volt egy negyedik is, arról nem esett szó. Igen, mert amikor a négy főállást létrehozták, akkor még arra gondoltak, hogy esetleg hosszabb tűzharc is kialakulhat. És akkor jó, ha több oldalról tudnak támadni a kintiek. Esetleg egymás támogatására is. De hogy most már nyilvánvalóvá vált, ilyen helyzettel nem kell számolni, feleslegesnek látszott a harmadik lőállás fenntartása, sőt, talán még a másodiké is. De arról most nem beszéltek. - Hogy értékelik a helyzetet, fiúk? - kérdezte az egyik főtiszt. - Jelenten - mondta az egyik mesterlövész -, mi készen vagyunk. - Akár ebben a pillanatban is? - Igen - felelte -, de ha rajtam múlna, én jobb látási viszonyokat választanék. - Érthető! - Látnak valamilyen más megoldást is? - Jelentem, itt aligha mutatkozik más megoldás. Mert ha így maradna minden... - Fejtse csak ki! - Ők onnan minket nem veszélyeztetnek! Ők hiába lőnek ki. Az csak madárijesztgetés. De ha odabent használják a fegyvereiket... a szobában ... - Elképzelhető? - Aki fegyvert tart a kezében ... - Ha nappali lövésre kapna parancsot, hány százalékban garantálná az egyetlen lövés sikerét? - Száz! Feltétlen száz ...! Ezzel a puskával? - Mutatott a fegyverére a mesterlövész. Visszatérve az épületbe, meghallgatták a főorvos beszámolóját is. Vele sokáig elbeszélgettek. Érdekelte őket minden. Végezetül még a főparancsnokkal váltottak szót. De akkor már rajtuk kívül a szobában nem volt senki, még a főparancsnok helyettese sem. A folyosóra nem mentek be. A beszélgetésben a követelések teljesítéséről egyetlen szó sem esett. Csak arról, hogyan lehetne mindent sikeresen befejezni. Vér nélkül. Drága vér nélkül. Mert abban egyetértettek, hogy vér és vér között különbség van. Abban is megegyeztek, hogy fokozni kell a készültségi állapotot, szigorítani a figyelést, mint a hiúz, ha szunyókál, azonnal ébredni, reagálni a legjelentéktelenebbnek látszó neszre is. Végül megnyugtatták a főparancsnokot; jól dolgozik, amit eddig tett, optimálisan szolgálta az akció sikerét. Mégis, ha valami balul ütne ki, az nem az ő bűne lesz. Eddig semmit sem tehetett volna másképp, mint ahogyan tett. - Csakhogy most jön a neheze! Ebben valamennyien egyetértettek. Addig könnyű minden, míg odabent hallgatnak a fegyverek. De ki tudja, melyik pillanatban szollal nak meg? - Akkor kell észnél lenni! De akkor nagyon. Amikor már mindenki kiment a szobából, az egyik vendég még visszamaradt. Szinte suttogva váltottak néhány szót. - Értettem! - mondta a főparancsnok. - Mindenben a parancs szerint fogok eljárni. - Kezet fogtak, a főtiszt meg is ölelte a főparancsnokot, úgy búcsúztak el. Nagy csend volt megint mindenfelé. Bár azt a következő estétől senki sem várta, hozzászoktak már ahhoz, hogy este, éjszaka mindig van valami ribillió. Most, estére mutatkoztak a fiúk igazán fáradtnak. Már a kimerülés jelei is látszottak rajtuk. Még szürkébb lett az arcuk, és a szemük alja mélyen fekete-barna karikás. Szinte félni lehetett tőlük. Most még hiénaszerűbb volt a tekintetük. A szemük parányi rés, amin éppen csak hogy kiláttak. Állandóan pislogtak, remegett a kezük, mintha görcs rángatta volna az izmaikat. Ezen az éjszakán biztosan el fognak aludni mind a ketten - gondolták a lányok. Talán most jött el az ideje tenni valamit. Az a lány, aki mindig sugdosott a többieknek, most is hol az egyik, hol a másik lánynak mondott valamit. A lányok közül még egy volt ilyen nyugtalan. Izgett-mozgott, ideges volt, szinte egy pillanatra sem csillapodott. Mintha ő is készülne valamire. Már nem malmozott a nagyobbik senkivel. És a kicsi se kereste oly gyakran annak a lánynak a tekintetét. Megszűntek a jópofa bemondások, haverkodások, a nevetgélés. Jóval ellenségesebb lett a hangulat, mint amilyen eddig a legkegyetlenebb pillanatokban is volt. A rádiót se nagyon nyitották ki a fiúk... A büntető törvénykönyben még csak véletlenül se lapoztak már... Egy lány azt javasolta, hogy meg kellene vacsorázniuk. Levették a szekrény tetejéről a nejlonzacskót ... 7. Lányok, fiúk Abból is lehetett látni, mennyire megváltozott a helyzet, hogy a fiúk soha még ilyen idegesek nem voltak. Pedig odakint csend volt, lehetetlen, hogy ilyen csendben, ilyen mozdulatlanságban készülnének valamire. Akkor hát mégis, miért ilyen feszült a helyzet idebent? Ha egy madár szállt el az ablak előtt, a fiúk már arra is felriadtak, és kezükbe kapták a fegyvert. Nem létezett olyan parányi zaj - bent vagy kint -, amire azonnal föl ne ugrottak volna. Az ablak felől jövő zajokra különösen érzékenyek voltak. Szinte tíz percenként küldték oda valamelyik lányt: nézzen ki, számoljon be róla, mit lát. Mit láthatott? Ugyanazt, amit órákkal, napokkal ezelőtt, Mozdulatlanságot, egyetlen járművet, járókelőt sehol, csak az őrök, egyik utcasarkon is, a másikon is. És a park szélében az a lefüggönyözött busz, Amelyikről napokkal ezelőtt még valamennyien szentül hitték, hogy az fogja elszállítani őket a repülőtérre. Abban a buszban még lehetett bízni, abban hinni is lehetett, de most már ki miben hihet? Semmiben. Hogy az a busz nem indul meg, hogy a fiúk egy fillért se fognak kapni, arra már mérget mert volna venni minden lány. De mégis, akkor mi lesz? Nem jöhet más, csak a leszámolás. Mert másképpen az egész nem érhet véget. Ki számol le kivel? Ki milyen árat fog fizetni a leszámolásban? Visszatér a kör - ez az ördögi - önmagába. Mert a kintiek nem teljesítenek semmiféle követelést. A fiúk meg szép szóra nem fogják feladni. A kígyó fenntartja a fejét. A mongúz meg csak jár körben, szeretné a nyakát elkapni. És ez így megy időről időre. Közel a megőrülés. Mert ezt nem lehet megúszni másképp. Hol vannak már azok a csendes, szelíd pillanatok, amikor a doktor déltájt bent volt? Két lánynak hányingere lett. Odamentek a vödörhöz. Olyan gyengék voltak már, hogy meg se bírtak volna ott állni, ha nem támogatják egymást. Akik eddig elájultak, most még azok tartották magukat a legjobban. Mintha náluk akkor tetőzött volna minden. Most meg másokon a sor. De ezek a rohamok már kegyetlenebbek. Volt, aki minden ok nélkül elkezdett izzadni. Hideg veríték verte ki a testét. Mindannyian rosszakat éreztek. Az asztalra kipakolt ételnek nem esett neki senki. Pedig valamennyien éhesek voltak. De nem úgy, mint máskor, hogy egészséges, jó érzésekkel kívánták volna az ennivalót. Émelygett a gyomruk az étel láttán. Kívánták, de minden nyelésre összeszorult a torkuk, pedig még egy falatot sem vettek a szájukba. - El kell osztani igazságosan mindent - mondta az a magas, szőke, hosszú hajú lány. Szólt két lánynak, hogy osszák el. - Nektek biztosan tiszta a kezetek! Máskor ezen jót derültek volna mindnyájan, de most senki. - Felesleges annyi részre osztani, ahányan vagytok! - mondta a nagyobbik. - Felesleges mindenkinek enni belőle! Először azt hitték, ők ketten nem akartak enni. - Hat lány ne egyen semmit. Hat lányt éjfélkor ki fogok végezni! Ha van, ha volt valahol is síri csend ... Olyan mozdulatlan nagy csend lett a szobában. Lélegzet-visszafojtva hallgatott mindenki. Már senki nem érzett éhséget, mindenki csak szédítő émelygést a gyomrában. És hányingert. Mintha mindannyian romlott ételt fogyasztottak volna. Pedig az ennivaló, amit a főorvos hozott, friss volt. És nem tettek bele semmiféle szert. Hiszen akkor a fiúkat is el kellett volna hogy fogja a rosszullét. Bár meglehet, ők még kutyábbul érezték magukat. Végül a nagyobbik újra előállt: hat lányt ki fognak végezni. Első volt, akit kijelöltek, az a csendes elsős. Másodiknak azt választották ki, aki a sodronyon feküdt. Harmadik a követeléseket leíró lány lett. Negyediknek - őt a kicsi választotta - azt a legszebb másodikos lányt jelölték. - Én is köztük akarok lenni! - mondta az a lány, akinek a nagyobbik írta a levelet. A kicsi durván ellökte a kiválasztottak közül. - Azt majd mi mondjuk meg! Jó ...? • Az ötödik kivégzendő az a lány lett, aki mostanában olyan nyugtalanul viselkedett. Aki mintha mindig törné valamin a fejét. És végül hatodiknak azt a hosszú szőke hajú lányt választották ki. A kisebbik szerelmét nem. Igaz, ő nem is jelentkezett önként. - Éjfélkor! - mondta a nagyobbik. - Addig már nem érdemes ennetek. Addig már éhen is kibírjátok! Hány óra van? De nem felelt ő maga se a saját kérdésére. Az a lány, aki már többször kibeszélt az ajtón, előállt. - Legalább jelentsétek be a szándékotokat! - Már bejelentettük egypárszor, nem? - szólt a kicsi. - Jelentget a franc! - mondta a nagyobbik. - Tudhatnák, miHez tartsák magukat. - És ha én jelentem be? - Semmi kifogásunk - válaszolta a nagyobbik. - Ehettek! - mondta a kicsi, és kezdte kiporciózni az ételeket ő maga. Mindenki visszautasította az eléje tett szalámit, kiflit, tejet. Egyetlen falatot sem fogadott el senki. Még az a lány, még az sem. Sorban utasították vissza a porciókat. Elmentek az asztal előtt, és odaálltak azok közé, akiket a nagyobbik a kiválasztáskor elkülönített. A végén már mind a tizennégyen egy kupacban voltak. A kicsi is, a nagyobbik is szépen, csendesen, nyugodtan megvacsoráztak. Összecsomagolták a maradék ennivalót, vissza a nejlontasakba. Feltették újra a szekrény tetejére. Egyikük sem evett sokat, csak éppen néhány falatot. - Aki meggondolja magát - mondta később a nagyobbik -, az ehet. De akit kijelöltem, az nem ... - Vajon, ha tudnád, hogy a testvérednek nem adnak enni, mert kivégzik, neked meg adnának, mert te életben maradsz, te vajon ennél? - kérdezte a nagyobbiktól egy lány. Meglepő választ kapott. - Pofa be! Ezt eleinte gyakran használták, de egy idő óta nem. Valahogy pár nap után az együttlét összegyalulta őket, és már nem járták az ilyen szavak. Most újra. A kicsi se adta alább. - Aki nem csinálja, amit mondok, személyesen rugdosom meg! Egy lány sem tiltakozott. Szinte megismétlődtek az első órák eseményei. Amikor még olyan vadak voltak a fiúk. Megint felparancsolták a lányokat az ágyak tetejére, megint nem engedték meg, hogy mászkáljanak a szobában, beszélni se lehetett, és az ágyra ledőlni, egyetlen pillanatra sem! Mintha valamilyen titkos üzenetek és megértések által jutottak volna valaminek a birtokába, mintha sejtették volna, mekkora veszedelem fenyegeti ott az ablak előtt őket, tájékára se mentek a szoba azon részének. Valamit az ösztönük parancsolhatott mindkettőjüknek, mert honnan is tudhatták volna ők, hogy búcsúzáskor mik voltak az utolsó mondatok a vendégek és a főparancsnok között? Nagyon keserű ízekkel telt az idő. Egyszer aztán a nagyobbik felállt, odament a szekrényhez, és a tetejéről levette a nejlontasakot. Kiborított belőle mindent az asztal közepére. - Ehet mindenki! A kicsi kezdte szétosztani az adagokat újra. Nem volt szó róla, hogy azok is ehetnek, akiket éjfélkor kivégeznek, vagy hogy mást határozott a nagyobbik, és nem lesznek éjfélkor kivégzések. A lányok nem kérdezték, a fiúk nem mondtak semmit. Csak azt, hogy mindenki ehet. Szorongó félelemmel kezdtek enni. De azért a végére belejött a társaság, megettek mindent az utolsó falatig. És megitták az utolsó korty tejet is. A tej nejlonzacskóit bedobálták a vödörbe, és odakészítették azt a nagy nejlonzsákot is, amelyikbe napokig gyűjtötték a hulladékot. És amelyet nemcsak akkor az egyszer kutattak át, hanem azután még többször is. Úgy hogy abban már nem volt egy mákszemnyi ehető sem. Azt is odatették, hogy ha majd kiöntik a veder tartalmát, kidobják a szemetes zsákot is. Valaki ki akarta önteni a vedret. De a kisebbik nem engedte - mondván -, majd ha tele lesz ... Egymás után mentek oda a lányok, hogy mielőbb legyen tele. - Közeleg az éjfél - mondta a nagyobbik. - Hol van az még - szólt a kicsi -, hiszen még hat óra sincs, - Kint már koromsötét volt, és már égett a villany a téren is, idebent is. Az a két lány önként jelentkezett, hogy ők szívesen malmoznának. 8. Az ablakon! Akik várták, hogy az éjszaka történni fog valami, még azok sem gondolták, hogy ilyen hamar elkezdődik. A nagyobbik szinte teljesen meg volt veszve. Üvöltözött, rugdosott, fel-alá járkált, leborította a malomjáték tábláját az asztalról. A két lány - akik ezúttal önként jelentkeztek - megszeppenve húzódtak be a sarokba, a többi közé. Olyan nem volt, hogy ha a nagyobbik csinált valamit, arra a kicsi rá ne tett volna. Ő volt most is a hangosabb, ő ordított rá mindenkire, aki megmukkant, ő lökött vissza a helyére mindenkit, aki csak fel mert állni. Ebből gondolták a lányok, hogy történni fog valami, hogy most egészen biztos beváltják a fenyegetéseiket. Attól ilyen idegesek, zaklatottak mint a ketten, hogy készülniük kell az éjfélre. Vajon újakat jelölnek-e ki az éjszaka, vagy marad az a hat lány? - Lehetetlen - gondolta az egyik. Ő se volt a kivégzendők listáján -, hogy a többieket halomra lövöldözik, mi meg csak nézzük. Volt idő, amikor szabadon megbeszélhettek volna mindent. De most még csak suttogni sem lehetett. A kicsi odarohant, ráncigálta, rugdosta, aki beszélni mert. Mint egy szorgalmas puli, úgy rontott rá a lányokra, ha a nagyobbik szólt. Az a szívbeteg lány állt elő: ha valaki öngyilkos akar lenni, azt megengedik-e. Ez meglepett mindenkit. Leginkább a fiúkat. Nem is szólt rá egy ideig egyikük sem. - Mondjátok hát meg! - követelte a szívbeteg lány. - Miért, te öngyilkos akarsz lenni? - Mit gondolsz, miért kérdeztem? - Ha adsz egy írást, hogy magad akartad, akkor miért ne. - De miért kellene ehhez írás? - Hogy világos legyen, nem mi végeztünk ki. Tessék, itt a papír, írjad, aztán csinálj, amit akarsz. Az egyik lány sírni kezdett. Aztán a másik is. Végül sírt mindegyikük. De nem akárhogy. Igazából. Remegett a torkuk, reszketett az egész testük, Volt, aki eszeveszetten sikoltozott. Átölelték egymást, úgy ordítottak, jajveszékeltek. Mintha csakugyan egyikük sem lenne az eszénél. Kibírhatatlan volt. A fiúk mégse szóltak semmit. Talán hogy hadd hallatsszon odakintre. Hallatszott is ... így még soha. Volt, aki az édesanyja nevét kiáltozta. Más a testvérét. Hirtelen kintről kiáltás hallatszott. Már odakint sem bírták tovább tétlenül. Mindenkinek felőrölték az idegeit a bentről átszüremlő hangok. Ha lövést hallottak volna bentről, abból tudják, hogy valakit már kivégeztek a banditák. De hogy lövés nem volt, nem tudták mire vélni a sírást. - Mi történt odabent? - kérdezte a parancsnok a hangosbeszélőjén. - Mi köze hozzá? - a kicsi válaszolt. - Ne felejtsék el - mondta a főparancsnok -, hogy eljön az idő, amikor mindenki felel mindenért. Utoljára ajánlom fel: engedjék szabadon a lányokat, és önöknek biztosítjuk a szabad elvonulást. - Éjfél után a holttesteket! - ezt a nagyobbik mondta. Világos kép rajzolódott ki a főparancsnok előtt. A gengszterek kivégzéseket ígértek éjfélre. A parancsok egy kicsit dühös volt. Sajnálta a ma elvesztegetett időt. Előbbre kellett volna hozni mindent egy nappal. Holnap talán már minden késő ... És akkor ő ezt soha megbocsátani nem tudja magának ... Csak a holnapot érjék meg ... Csak még egyszer legyen világos... Csak még egyszer mondják azt a fiúk, hogy most lehet, most igen ... Nem szabad tovább élezni a helyzetet. Csak még ezt a néhány órát ússzák meg valahogy ... - Fiúk - mondta a főparancsnok -, el kellene kezdenünk komolyan tárgyalni! Erre felkapta a fejét mind a kettő. - Csak most, csak most tudnék még elhitetni velük valamit. - Ezt gondolta az alezredes. Odabentről hangokat várt. De a fiúk helyett a lányok beszéltek. Már abbahagyták a sírást, a visongásokat, lassan elmúlt róluk a hisztérikus roham. Még jól is jött, hogy kisírhatták, kiordibálhatták magukat. így könnyebben érezte magát mindegyikük. Csak egy lány nem. Ő alig sírt, és az ordítozásokból, visongatásokból is teljesen kimaradt. Csendes volt, szótlan, komor... Ő nem is ment oda az ajtóhoz, mint a többi, nem kiabált.. . A fiúknak tetszett, amit a lányok kikiabáltak: - Mentsék meg az életünket! - Adják meg nekik, amit kértek ...! - Azt akarják, hogy itt dögöljünk halomra? Mást is szerettek volna a lányok kikiáltani: azt, hogy adják oda a pénzt, a repülőt, és induljanak el. Aztán útközben csípjék el őket. Vegyenek vissza tőlük mindent. A főparancsnok is gondolkozott ezen ... De mi lesz, ha az úton nem úgy sül el minden, ahogy tervezték? Ha nem adódik majd alkalom és helyzet a leszerelésükre? Ha éppen ez a megoldás követel áldozatokat a lányok közül? Mert nem kétséges, hogy a fiúk látván a maguk sikerét, egyre vakmerőbbek lennének. Egyre közelebb éreznék magukat a győzelemhez, egyre inkább képesek lennének olyan dolgokra is, amire eddig és itt, még nem voltak képesek ... Itt vannak jó helyen ... Itt tartani őket, amíg csak lehet. De meddig lehet? Ha a végén mégiscsak a vér jelenti a megoldást, akkor már eddig is kár volt húzni. Mert azok a lányok elárulták, hogy milyen helyzet lehet odabent. Az az aggasztó, hogy a fiúk el tudták még azt is viselni. Tehát még nem olyan rossz az idegállapotuk. Nem egy kemény rendőrtiszt tántorgott el kintről az ajtó elől - mondván: ő ezt nem bírja tovább hallgatni. A főparancsnok nem folytatta, várt, hogy ők bentről hadd kezdjék el újra. A fiúkat szerette volna hallani. Mégis, az egy kis megnyugvást hozott, hogy odabent elcsendesedett minden! Kinyitották az ablakot, hogy kidobják a szemetes zsákot, és hogy kiöntsék a vödröt. Már ki lehetett önteni, már tele volt, most a kicsi sem emelt kifogást. Se a kicsi, se a nagy nem jelölte ki a lányok közül, hogy ki öntse le a vödör tartalmát. Az a lány ment oda a vödörért, aki alig sírt, és aki egyáltalán nem sikoltozott. A két fiú messze elhúzódott az ablaktól. Ott álltak - fegyverrel a kézben - a sarokban, a fal mellett. A lány már egészen az ablakhoz ért. Nem is hogy kiöntötte, hanem szinte kidobta az ablakon a tele vödröt; vagy hogy kiejtette a kezéből? Aztán hirtelen, egyetlen mozdulattal kivetette magát az ablakon. Pillanatokra rá, hatalmas csattanás hallatszott kintről, és néhány nagyon gyenge jajszó ... Mind a két fiú odarohant az ablakhoz. Odakint meg a két mesterlövész szinte egyszerre sziszent fel. De mit tehettek volna? Mit, ha egyszer azt a parancsot kapták, figyelni, fokozottan figyelni. De hisz eddig is figyeltek. Úgy, hogy azt már fokozni nem lehet... A kicsi tért először magához ... Elugrott és elrántotta a nagyobbikat is az ablaktól. Pedig nagyon szerették volna látni, mi történik kint a fal mellett a járdán. Ahova a lány zuhant. És ahonnan csak halk, nyöszörgésszerű sóhajtozások, apró jajveszékelések hallatszottak fel. - Meghalt! - mondta egy lány. - Nem mindegy, hogy ki mikor hal meg? - mondta hetvenkedve, semmi jelentőséget nem tulajdonítva az eseményeknek a kicsi. De látszott, hogy a szája széle reszket. - Ha tudnám, hogy megdöglötök - mondta a nagyobbik -, utána dobnálak mindegyikőtöket...! Még nem csukták be az ablakot, amikor a szirénázó mentőautó az ablak alá ért. Aztán az egyik autót a másik követte, mind a kórház irányába. Már a mentőautóban megállapítottak minden fontosat az orvosok: törés itt is, törés ott is, de életveszély hála istennek nincs. Az a szerencse, hogy a végtagjaira esett. Hogy a törzset nem érte ütés. így aztán belső vérzések nem keletkeztek. De így is nagyon súlyos volt a sérülés. Mire a mentőautó a kórház kapujához ért, már a főparancsnok is ott volt. A műtőben előkészítettek mindent. Gyors beavatkozásra volt szükség. De a főparancsnok kikönyörgött három percet. - Csak három percet kérek ... - De iszonyatos fájdalmai lehetnek! Altatni kell... Két perc múlva hat az injekció ... Aztán már kontroll nélkül fog beszélni, ha lesz ereje ... Most még teljes eszméletén van ... Úristen, ekkora törésekkel... Ezt ájulás nélkül kibírni. A főparancsnok odalépett a lányhoz. Megfogta a kezét. És a lány elmosolyodott. A főparancsnok meg ráborult a lány vállára, és hangosan elkezdett sírni. Maga se tudta, mi történik vele. Nem fordult még elő ilyesmi vele soha. Nem tudott kérdezni semmit... Csak átölelve tartotta a lányt még egy ideig. És akkor kérdezés nélkül megszólalt a lány. - Még mindenki él! - mondta suttogva. - Még él minden lány. Nincs semmi bajuk. Megőrültem! Nem tudtam, mit teszek! Nem lett volna szabad. Nem lett volna szabad elhagynom a lányokat. Bocsássanak meg. Vigyenek vissza a lányokhoz ... - és hirtelen lehajtotta a fejét. Minden ápolónő úgy sírt, mint a gyerek. A kórház legjobb sebésze felkészült az operációra. 9. Fenyegetések és fenyítések A főparancsnok, mielőtt kiért volna a műtőből, bocsánatot kért. A kórházigazgató kísérte ki. - Ugyan - mondta -, én egyáltalán nem restellem, hogy az én szemem is tele lett könnyel. Az ilyesmit másképp nem is lehet kibírni! Ahogy visszatért a kollégium épületébe, máris hívta a kórházat. És az operáció végéig még kétszer. Életveszélyről szó sem volt. A kettős operációval a sebészorvos mindent megoldott. Nyoma sem maradt a töréseknek. De az biztos, hogy intenzíven nem sportolhat többet. Az a lány megyei ifjúsági válogatott atléta volt. Hogy a sportpályafutásának vége, az biztosnak látszott. Ha csak a csodák közbe nem szólnak. De a futást, a magasugrást, a távolugrást - ezek voltak a legsikeresebb számai - még egyszer azon a szinten biztos nem folytathatja, ahol abbahagyta. Ezt az operáló sebész főorvos mondta. A főparancsnok összehívta a vezérkart. - Ez a kis madonna adott nekem egy teljes napot, legalább egyet. Nem is tudja szegény, hogy milyen nagy szolgálatot tett. Éppen a legjobbkor. A lehető legjobb megoldást választotta ... Életet adott a többieknek . . . Időt és életet. Merthogy ezt a fiúknak meg kell emészteniük. Erre aligha számítottak. Az emésztéshez meg idő kell. Egy ilyen esemény nem múlhat el nyomtalanul odabent sem. Fogadni mert volna a parancsnok, hogy ezen az éjszakán már nem történhet semmi. Mire a fiúk magukhoz térnek, felocsúdnak, reggel lesz. De vajon mit hoz? Jól számított a parancsnok, értette a mesterségét. Mert az éjfél úgy jött el, hogy a tervezett kivégzésekről szó sem esett... Nem is viselkedtek úgy a fiúk, mint akik akarnak valamit. Először a kicsi, aztán a nagyobbik aludt. Újra próbálkoztak a kisebbikkel. - Itt volna az alkalom - mondták neki. Nem felelt rá, de most nem is költötte fel a bátyját, hogy mindent elmondjon neki. Egy szót se szólt, még egyszer lefeküdt, és újra aludt egy félórát. A lányok arra gondoltak, hogy a nagyobbik folytatja, ha a kicsi felkel. Mindenki várta, mikor hívja oda azt a lányt. A nagyobbikról tudták, hogy ő nem fog szólni. De hogy a kicsi sem próbálkozik? Nem tudták ezt mivel magyarázni. Hiszen mióta nem beszéltek már együtt. Még éjfél sem volt, amikor már mindenki kialudta magát. Már azt hitték, közel a reggel, olyan nehezen telt az idő. Talán még történik valami az éjszaka? Nem sejtették, a fiúk hogy veszik annak a lánynak a vakmerőségét? Végül is nem örültek neki. Bár az, hogy szorongatott idebent a helyzet - és ezt megtudták odakint is -, ez jelenthet valamit - így gondolták. Ahogy a két fiú egyre oldódott, ocsúdott a kábulatból, a révületből, úgy lettek egyre vadabbak. Megint elkezdtek fenyegetőzni. Ha még egyszer valaki az ablak közelébe megy, annak rúgásokat ígértek. Meg hogy most már egy fővel sem csökkenhet a létszám. Aki elhagyja a szobát, számoljon vele: saját maga öli meg a társát; mert most már nincs menekvése senkinek; mindenki felel minden cselekedetért. A lányok arra gondoltak: vajon ha nincs az a kiugrás az ablakon, akkor beváltották volna a fenyegetéseiket? Borzalmas volt, ahogy kilibbent az ablakon. Egyetlen mozdulattal. Vajon meghalt-e? Mert ők azt sem tudták, hogy él-e, hal-e. A nagyobbik okoskodott: semmiképpen nem halhatott meg! Éppen ezért nem engedélyezik többet senkinek, hogy kiugorjon! A kicsi nagyon szeretett volna valami fontosat mondani. Tenni valami olyat, ami még nem volt... Az, hogy valakit a fal elé állít, annak már nem volt igazi ereje. Hiszen hányan álltak, térdepeltek már a fal előtt, és mégse végeztek ki senkit. Inkább valami más fenyegetést talált ki: a másnapi kivégzésekről beszélt. De nagyon összevissza. A kicsi ilyen volt; éjszaka alig lehetett megérteni, mit akar mondani, olyan összevissza beszélt. Nappalra megváltozott, akkor érthető volt minden szava. Az éjszaka különös hatással volt rá. Nem tudták, miért. Mert nem tudták, mennyire fél... A sötét egészen a hatalmába kerítette ... Arról kezdett beszélni, hogy holnap nagy nap lesz, készüljön mindenki. De azt nem mondta, hogy mire. Egyik szavában a halált emlegette, másikban meg, hogy ők holnap egész biztos megkapnak mindent. Nem tudni miért, nagyon féltek a csütörtöktől. Mintha valami kéretlen jós csupa vészt mondott volna erre a napra. Még ha péntek lett volna. A lányok közül egyik-másik egy kicsit babonás volt. Mindig a pénteki dolgozatok voltak sikertelenek, aki néha-néha beszedett, az is majd mindig pénteken ... És az, hogy most már tizenhárman voltak. Ez szerencsétlen szám! De vajon kinek? Ezt a nagyobbik is mondta. De a kicsi ekkor is közbeszólt: tizenhárom lány van bent, ez biztos, de velük együtt tizenöt a létszám. És a legelején huszonketten voltak... Egy idő óta a nagyobbiknak az volt az érzése, hogy valahova beépítettek egy műszert, amelyikkel le tudják hallgatni a benti beszélgetéseket. Ezért mindig csak suttogva mondott valamit a kicsinek. Meg azt is szentül hitte, hogy valamilyen periszkópszerű műszerrel belátnak a szoba minden pontjára. Erről beszélt is. Azt mondta, ezeket a műszereket akkor építették be, amikor azok a nagy zörgések voltak. - De lám! - állapította meg büszkén -, nem érnek el vele semmit. Majd rájönnek most már rövidest, hogy fizetni kell. És ennek holnap lesz a napja ... 10. Négy nap ilyen hosszú? Éjszaka mégiscsak lehetett suttogni. Voltak, akik úgy érezték, hogy sikerült megfejteni annak a lánynak és a kicsinek a titkát. Elkezdte valami bolond, vak reménységekkel. És amikor észrevette, hogy a kicsit nem tudja leválasztani a bátyjáról, abbahagyott mindent. Most legalábbis úgy látszott. És hogy közben meg mik történtek? Ezek a titkok ... Lehet, hogy ez így a jó ... A nagyobbik meg mintha már felhagyott volna minden próbálkozással. Neki már az első pillanatban sem volt semmi esélye. Más valakik kellettek volna ide a lányokhoz .. . Mert ez is milyen furcsán alakult. Volt, aki szerelmesen jött be, aztán dédelgette, szépítgette, óvta idebent is a szerelmi érzéseit. Vigyázott rá, percenként gondolta végig. És akik minden nagy érzés nélkül jöttek, azok is szerelmesek lettek szinte órák alatt. Mindenki talált magának valakit, akire eddig csak közömbösen gondolt, és most egyik óráról a másikra elkezdte szeretni. Mélyen, tisztán, igazi nagy érzésekkel. Mintha ezek a vélt vagy valós szerelmek is fogódzók lehettek volna. Tapadás, fogódzás az életbe. Megint végigszámolta magában mindenki: ez volt a negyedik nap. A fogságuk negyedik napja. Három-négy órát se bírnak ki - így hitték -, és íme már a negyedik nap. Több mint hetvenhat óra. Több mint négyezerkétszáz perc. Több mint százharminckét-ezer másodperc. Az egyik lány visszaemlékezett a nagyapja meséire! Ő mondta, hogy minden fronton töltött nap, óra, perc duplán számít! Hát akkor ezek a napok és órák hányszorosával számíthatók? Meglehet, hogy ők máris öregasszonyok. Banyák lesznek, mire innen kikerülnek. Vénasszonyokként kerülnek ki, úgy vénülnek meg, hogy közben nem is éltek semmit. Csak ezeket a borzalmakat. Vajon odakintről nem azt várják-e tőlük, hogy ők itt bent tesznek valamit? Lefegyverzik a hiénákat! Mert végül még így is jutna a kicsire hat lány, a nagyobbikra hét. De hogy lehet az ilyesminek nekikezdeni? Ha alaposan megbeszélhetnék. Már nem féltek tőle, hogy az a lány áruló lett... Ha a kicsivel tudnának szövetkezni a nagyobbik ellen ... Ez se igen lehet aktuális már ... Hiszen, ha a kicsi át akart volna állni, már rég megtehette volna. Éppen az ellenkezőjét teszi. Ha elalszik a nagy, abban a pillanatban olyan élénk lesz, figyelő, és olyan éber, mint a kígyó. Egyik lány, hasonlóan ahhoz, amelyik kiugrott az ablakon, állandóan nyugtalan és töprengő volt. Ő is forgatott valamit a fejében. Maga sem tudta még pontosan, hogy mit. Mert lehet, az a lány is mindenre gondolt, csak arra nem, hogy kiveti magát az ablakon. Ez lett a gondolataiból. Lehetséges, hogy ott az ablak előtt egy pillanatra az jutott az eszébe: ő most atlétikai versenyen van ... És hogy ugrania kell. Lehetetlen, hogy kiszámított volna előre mindent. Lehetséges, hogy nem is volt normális abban a pillanatban. Bár az szentigaz, hogy nagyon készült a vödör kiöntésére. De az már biztos, hogy ezt nem kísérelheti meg többet senki. Erre vigyáznak a fiúk... Biztos, hogy innen az ablakon át - ugrással -nem szabadul ki már senki. Legalábbis élve nem. Valami mást kell kitalálni. Az a lány nem aludt egész éjjel. Pedig egy-egy kis alkalma lett volna rá, hiszen a fiúk már csak ritkán költögettek. Leginkább a kicsi. Ő volt olyan nyűgös. Beszélgetni, társalogni szeretett volna. Elmesélni valamit, hogy a lányok hallgassák. De azoknak nem volt kedvük. Ledőltek, félrehajtották a fejüket, egymásba fogództak. Mire az utolsónál befejezte a költögetést, az első már újra álomba szédült. Csak ők tudták, miféle álmok, miféle ébredések voltak azok. Többen álmukban felsírtak, jajveszékeltek, nyögtek, mintha hatalmas kövek nyomnák testüket. Mások meg csikorgatták a fogukat egész éjszaka. Ezt borzalmas volt hallani. És annak a lánynak, amelyik munkát, kenyeret követelt, megint habzott a szája. Egy lány mindig letörölte. Arra gondolt, mi lenne, haígy látná őket az anyukájuk vagy az édesapjuk. Egészen biztos, beleőrülnének. Csakugyan, vajon nem őrültek-e meg? Vajon hogy bírják? Mert nekik se könnyű. Mert hiába írták ők a leveleikben: ne sirassatok bennünket olyan nagyon! Temessetek majd el minket szépen, ne gondoljatok ránk, ne gyászoljatok bennünket sokáig. Egy lány se volt, aki ne írt volna ilyen leveleket. De nehezen kúszott előre az éjszaka! Mennyi tengerhosszú perc, másodperc, pillanat. Nagyobb egységben már nem is mérték az időt. Egy óra ... Egy óra az örökkévalóság. Végre hajnaltájt valamire mégis jutott az a lány a lázas, forró gondolataival. Talán a többiek is megtennék, ha éreznének magukban hozzá erőt - gondolta. Ahogy ő érez, neki a kötelessége ezt megtenni. Csak tudna valakivel beszélni erről... Éppen itt járt gondolataiban, amikor megszólalt az egyik lány. Akkor már mindegyikük ébren volt. - Szegény zsidók! - Kik? - kérdezte a kicsi. - A zsidók! Szegények mit állhattak ki! Csak most tudja az ember. Életveszélyben élni napokig. Nektek mi a véleményetek azokról a katonákról? - kérdezte a fiúkat. - Miféle katonákról? - Azokról, akik a zsidókat fogva tartották. - Nekem azokról semmiféle véleményem nincs! - szólt a kicsi. - Nekem csak a hülye, bunkó magyar rendőrökről van véleményem - mondta a nagyobbik. - Én, meg ha élve kiszabadulok innen ... A nagyobbik közbevágott. - Erre ne számíts! Erre egyre kevesebb az esélyed ... - Mégis, ha kiszabadulok, kezet csókolok minden rendőrnek! - Tudod mit? Ne a kezét csókold meg. Erre volt egy kis nevetés. Mióta nem nevetett már senki sem! - Úgy határoztam - mondta a nagyobbik -, hogy mostantól se ennivalót, se innivalót nem engedek be! - De hát akkor mi lesz velünk? - Éhen és szomjan fogtok dögleni! - már megint a régi volt. - Nincs egy okos ember ebben az országban, aki kivinne innen bennünket - mondta egy lány nyafogva. - Mit vársz te a rendőröktől? - De hisz nem mindenki rendőr! - Aki itt van, az mind hekus! Minden rájuk van bízva. Szerintem, ha a civilek kezében lenne a dolog, már rég teljesítették volna követeléseinket. - Éppen erről van szó! - élénkült meg a kicsi. - Erről bizony! Ha mi kitartunk, a felettesek elégedetlenek lesznek a rendőrökkel, amiért ti még mindig bent vagytok, és seggbe rúgják a rendőröket, civilek veszik át a menetet. És akkor azokkal majd szót lehet érteni. És akkor teljesítik a követeléseinket. - Tarka mese, kis mese! - mondta az egyik lány. Ezen is nevetett mindenki. Csak az az egy, az az egy lány, ő nem! MosVmár mindent pontosan tudott. Most már végleges volt az elhatározása. Úgy érezte, nem tántoríthatja el semmi, mert amit meg kell tennie, azt megteszi. Senki sem sejtette közülük, hogy nemsokára milyen váratlan eseménnyel köszönt rájuk az az előre vészesnek érzett csütörtöki nap. Hogy az a lány azon a napon megteszi, amit elhatározott... 3. rész Egy karrier természetrajza Csoportkép egy ház előtt Tulajdonképpen azzal, hogy azon a téli estén a leponyvázott teherautók elvittek mindenüket a városból - Valami megszakadt, valaminek egyszer és mindenkorra vége lett. Felejteni akart mindenki, úgy tenni, mintha sohase találkoztak volna velük, mintha sohase ismerték volna a családot. Az a tiszt, aki gyakran járt hozzájuk - akinek a felesége egy vasárnap végighallgatta, hogy ő nem tud játszani a gyerekeivel -, ő is úgy tett, mintha soha nem lettek volna barátok. Elmúlt már néhány hónapja, hogy elment a család. Talán húsvét táján adtak először életjelt magukról. Küldtek egy ünnepi üdvözletet. Akkoriban már nem is emlegették őket. Csak az a lap, az elevenített fel mindent! Furcsa volt, hogy ők küldték, és az üdvözlő szöveg aláírása mégis más volt. De azt hallották, hogy most már más a nevük. Olyan mindegy volt ez is... Aki mindent tudott, az csakugyan tudta a történetüket. Ami megtörtént, az elől nem lehetett elhúzódni egy név megváltoztatásával. Aki nem tudott semmit, annak meg se a régi, se az új nem jelentett semmit. Mégis úgy történt, húsvétra már más volt az aláírás. Egy jobban hangzó név sose árt. Mert ha már választ az ember régi helyett egy újat - miért ne legyen annak jobb a hangzása? Azon a napon, ahogy az a képeslap megérkezett, teljesen véletlenül valamelyik asztalfiókból előkerült egy fénykép. Egy csoportkép a ház előtt. Emlékeztek rá, mikor csinálták. Ez is egy vasárnapi vizit alkalmával készült. Talán éppen azon a vasárnapon? Rajta voltak valamennyien. A papa, a mama, a három fiú, és ők ketten, meg a kislányuk. Sokáig nézték a képet. Külön mindenkit rajta. Különösen a két fiút. De leginkább őt, a nagyobbikat. Akkor még rendes, hosszú haja volt. Nézték, nézegették azt a csoportképet, szerettek volna megfejteni belőle valamit. Ami történt, az nem volt ezen a képen. Az események nem voltak ráírva - előre - a fiú arcára. Előbb a képeslapot dobták el. Aztán a csoportképet is. Nem kell ez gondolták -, nincsen erre szükség. Pedig semmi baj sem származhatott volna belőle, ha megtartják. Ezt tudták ők is - mégis úgy érezték, ki kell hogy dobják ... Bár akkorra már lezajlott, lecsendesedett a laktanyában is minden. Mondták is a városban az emberek; lesz, ami lesz, de hogy ezentúl odabent is más pennával fognak írni, az biztos! Ott se történik meg többet az, ami megtörtént az elmúlt hónapokban, években. Nemcsak a papát szerelték le ... De mások nem költöztek el. Mindenkinek jutott valamilyen civil állás - itt a városban. És senki nem hordott magán semmiféle bélyeget. Élt azontúl úgy, mint más. Olyan tiszt nem volt, akit meg ne kérdeztek volna ... De nem akadt egy se, aki úgy érezte, hogy most aztán igazán ráhúzhatják a papára a vizes lepedőt. Mindenki azt szerette volna, ha mielőbb minden a legnagyobb csendben ér véget. Talán azért is voltak szűkszavúak a megkérdezettek. Még a papa régebbi fegyelmijét sem emlegette senki. De azért mégis akadt egy tiszt, belőle se a bosszú szólt, vagy rosszindulat. Csak ő elmondta a gondolatait. - Kérem, ami megtörtént, megtörtént. Bizony, nem volt mindennapos eset. És azt is felesleges lenne tagadni: nem öregbítették az események az alakulat jó hírnevét! Ezek tények. A tények ellen nincs érv. Úgy kell azt elfelejteni, hogy azért ami fontos, tanulságként megmaradjon a történtekből, azt sose felejtse el senki. Hanem valamit azért mégis el kell mondani. .. Az a tiszt nem a levegőbe beszélt. Ő volt az, akinek a zsebéből akkor a fiú kivette a pénztárcáját. Amit akkor ő is elintézett dolognak vett, mihelyt a pénzt visszakapta. És ezzel többet máskor sem hozakodott elő. De aminek utánajárt: - Kérem, nekem egyetlen megjegyzésem van a dologhoz! Ne feketítsünkbe utólag senkit. Aki eddig jó katonának tartotta őt, tartsa annak ezentúl is. De amit én megbocsáthatatlan bűnéül rovok fel. Bár ezért sem ítélhető el senki. Se ő, se más. Nem tudta kimondani, hogy bocsássanak meg a történtekért. Annak idején én egy hétig vártam a fiút. Hogy eljön hozzám bocsánatot kérni. Ő se jött el... 2. Egy asszony állást keres A mama utólag számolt le. Akkor, amikor megkapta a határozatot a kizárásáról. Nem fellebbezte meg. Tudta, hogy ez nem történhet másképp. Azt is tudta, hogy az első titkár elvtárs nem fog kiállani mellette, mint ahogy nem is állt ki. Miért is tette volna? Nem volt a helyzet olyan, hogy bármilyen oldalról menthető lett volna. Ezt meg is mondták neki. Nem értett vele egyet, de elfogadta. Nem akart kérni senkitől semmit. A papa dolgai úgy, ahogy gyorsan elrendeződtek. Történhetett volna a számára rosszabbul is. Ajaj, akár a legrosszabbul. De hála istennek, a herce-hurcák után lezártak mindent. Ő még nem mehetett nyugdíjba. Még kellett néhány esztendő. Vállalta. Nem volt mit tegyen ... Nagyon szokatlan volt minden. Egyenruha nélkül, a laktanya nélkül, minden nélkül, amit megszerzett évekig. Úgy szállt el minden egyik pillanatról a másikra, mint egy szappanbuborék. A mama úgy határozott, hogy minden segítség nélkül áll talpra. Először újsághirdetéseket nézett. Annyi volt az álláskínálat, hogy alig győzte végigolvasni. Olyan is - nem egy -, amiről úgy gondolta, hogy neki is megfelelne. Nem sietett, így is volt elfoglaltsága. Minden nap elment a papa elé a munkahelyére, hogy hazahozza. Mert akkoriban a papa vészesen ivott. Telefonált néhány munkahelyre a hirdetések alapján. Mindenhonnan biztató válaszokat kapott. De még nem jelentkezett személyesen sehol. Nem is volt az könnyű, nehezen szánta el magát. Míg egyszer aztán segített a véletlen. Látta valahol, hogy ki van írva, gépírónőt sürgősen felvesznek. Valamikor nagyon jól tudott gépelni, szinte teljesen vakon. Annak idején azokat az előadásokat is maga gépelte. Maximum három nap alatt belejönne újra. De mi lesz, hogy ha most felmegy, és egyből a gép mellé ültetik? Az iratai nála voltak. Azon gondolkozott, míg ment fel a lépcsőn, hogy milyen kérdésekre milyen választ adjon. Egyáltalán lesznek-e kérdések? És ö köteles-e azokra válaszolni? Mi lesz, ha azt mondja: nem válaszolgatni jött ide, hanem dolgozni. Ment a folyosón végig, zaklatott volt, ideges, és gyengének, kimerültnek érezte magát. Ezelőtt ilyesmiket nem érzett soha. Arra gondolt, eljött az a kor, ami után az ember már nem az, aki volt... Megtalálta a személyzeti osztály vezetőjének irodáját. Be nem mehetett, a titkárnő leültette. Furcsa, hogy ő most itt ül, vár. Nem sokkal ezelőtt ilyen se történhetett volna meg. Ő mindig letelefonált, ha ment valahova. De ha úgy ment, hogy nem telefonált, akkor is ... Úgy érezte magát, mint az a márkás kocsi-tulajdonos, aki megy, száguld, aztán egyszercsak nincs kocsi - és ki kell álljon az út szélére stoppolni. Úgy határozott, hogy tíz percig vár. De még öt se telt el, amikor kijött az osztályvezető az előszobába. 3. Akit nem érdekel a pénz Imádta a csinos, fiatal nőket. Szeretett köztük, velük lenni. De a beosztottjai közül soha senkit még csak meg se környékezett. Neki elég volt, ha az irodában egy nő ápolt volt, illatos, csinos, jól öltözött, és a tisztaság hatását keltette maga körül. Bizony, nehéz volt ilyen nőkkel feltölteni az osztályt. Mert aki fiatal volt és szép, az elhanyagolta magát. Aki ápoltnak, gondozottnak tűnt, az bizony már túlhaladta a negyvenet... Azt a gépírónőt már kénytelen volt elbocsátani. Mert vele naponta előfordultak a botrányok. íróasztalon, szekrény háta mögött, a folyosó lefüggönyzött végében naponta kapták el valakivel. Amikor őt meglátta, csalódottan elhúzta a száját. Másra számított, de válogatási lehetősége nem volt, összesen hárman jelentkeztek az állásra, abból kettő nem tudott gépelni. Először az tűnt fel, hogy minden iratán javított név szerepel. Negyvenéves elmúlt, alacsony, kövérkés nő volt. Az arca is löttyedten elhízott, csak a haja volt ápolt, egyetlen ősz szál nélkül. Azonnal elfogadta a 2400 forintos fizetést. Csaknem ezerrel kevesebbet, mint amennyi az előző munkahelyén volt. - Nem érdekel a pénz! - mondta. Ez rögtön gyanússá tette. Felsoroltatta vele, eddig hol dolgozott. Elkérték tőle az önéletrajzát is. Az osztályvezető az ő jelenlétében olvasta fel. Még gyanúsabb lett a helyzet. - Az elvtársnő miért változtat állást? - Mert a férjemet ide helyezték. És én jövök vele. Ez elfogadhatónak látszott. Aztán a személyzetis előtt kiformálódott egy kép: a név megváltoztatása, az áthelyezés, költözés, meg hogy a fizetés nem számít. - Elnézést, elvtársnő - mondta -, ez nem tartozik a dolgokhoz, ez nem kapcsolatos a felvételével, de mégis meg kell kérdeznem: az ön személye, az elköltözés, a név megváltoztatása nincs összefüggésben egy nemrég lezajlott eseménnyel? Amelynek két fiú volt a főszereplője? - De igen! - Milyen formában? - Én vagyok a fiúk édesanyja! - És akkor mindez miért nem tükröződik az elvtársnő önéletrajzában? - Kérem, azt az önéletrajzot nem én fogalmaztam Ezt nekem az elvtársak fogalmazták. - Ön fel van véve, asszonyom! Tekintse magát a vállalatunk dolgozójának - mondta a személyzetis. - Szeretném - mondta a mama -, hogy ami itt elhangzott velem kapcsolatban, az nem kerülne nyilvánosság elé ... - Ezt a legnagyobb mértékben ígérhetem! Mikor akar munkába állni? - Most! - Elkísérem a szobájába - mondta az osztályvezető. Nem csináltak írógéppróbát. Elhitte neki, hogy kifogástalanul tud gépelni. Még a folyosón menet váltottak néhány szót. Hogy például a férje hol helyezkedett el? A mama megmondta: iparőr. Ezzel az osztályvezető a maga részéről befejezettnek tekintett mindent. Nem így a nők: honnan jött, miért jött, miért kéredzkedik el olykor néhány perccel a munkaidő befejezte előtt? Nem csak nyomoztak, de még leselkedtek is utána. Jó munkaerő volt. Okvetetlenkedés nélkül végzett el minden munkát, amit csak rábíztak. És az is nyilvánvalóvá vált: sok mindenért elbocsáthatják, de azért, amiért az elődjét bocsátották el, őt soha. A munkatársnői pár hét múlva azt is tudták, mikor, melyik kocsmából viszi haza a férjét. Meg hogy azért jár el olykor percekkel a munkaidő befejezése előtt, hogy a férjét még a munkahelyéről kijövet elkaphassa. Néha a férj jött el a feleségéhez a munkaidő végeztével. De fel a szobába, soha. Mindig távolabb, a fal mellett állva várt. Egyenes, katonás tartású ember volt, teljesen ősz hajú. Hónapok teltek el, de a felesége munkatársai közül senkivel nem ismerkedett meg. Az első incidens pár hónap múlva történt. Addig? Ő volt a mintadolgozó. A példakép. Az áldozatkész munkatárs. A szolgálatkész. A magát soha nem kímélő. Bejelentette, hogy őt itt igazából nem becsülik, kilép. Neki több fizetést kellene kapni. A személyzetis nem szerette az ilyen hangokat. A válasza egyszerű volt és rövid: vegye ki a munkakönyvét. Nem vette ki, szó nélkül maradt. De a dolgok mögött nem pénz rejtőzött. A férjével szeretett volna egy helyen dolgozni. ígérték, hogy ott felveszik. Ekkor jelentette be a magasabb fizetés iránti igényét. De oda mégse vették fel. Ekkor szólt, hogy marad. A személyzetis durva volt. / - Miért hazudik az elvtársnő? - Csak ezt kérdezte tőle. Nem válaszolt rá semmit. Jó idő telt el, hogy semmi zaj nem volt többé körülötte. Azt a kis múltkori lázadását elfelejtette mindenki. Ekkor került sor a szakszervezeti bizalmi választásokra. Az ő neve a felettes szervek részéről - jelöltként - fel se merült. Két jelölt volt, egyiket a jelölőbizottság hozta, a másikat a tagság. Percek alatt kialakult az ellentét. Akit fentről akartak megválasztani, az nem kellett a tagságnak. Akit a tagok akartak, azt dacosan visszautasította a vezetőség. Órákig folyt a szavazás, de senkit nem tudtak kihozni győztesnek. Felszólalásokat kértek. Kettő volt. - Az egyik „hogy menjünk már haza", a másik őt javasolta. Elfogadták a javaslatot. Jó elvtársnő, rendes, határozott, fegyelmezett a munkában, legyen ö. Bárkit jelöltek volna, biztos a megválasztása, mert a vezetőség is, a tagság is unta már a választási húzd meg - ereszd meget. Egyhangú, százszázalékos bizalmat kapott. Se tartózkodás, se ellenszavazat, pedig titkos volt a választás! Másnap reggel ő egészen másképp érkezett a munkahelyére, mint addig. Óriási felhajtással jött. Végigszáguldott a folyosón, hogy mindenkinek tudomása legyen az ő jelenlétéről. Délelőtt két gépelési munkát utasított vissza - mondván - nem győzi, vigyék más gépírónőhöz. Ilyen eddig még nem fordult elő. Dél előtt, délután a munkaidő alatt - gyakran eltűnt. De nem az épületből, csak fel a szakszervezeti bizottságba ment, hol ezt intézni, hol azt. Ők ott fent, mint függetlenített szakszervezeti vezetők, természetesen a munkaidő alatt végezték a munkájukat. És a nem függetlenített szakszervezeti bizalmikat is munkaidőben rendelték magukhoz, akkor tárgyaltak velük. Rövidesen felbolydult az osztályon minden. Akik eddig vele gépeltettek, azokat most már gyakran utasította más gépírónőkhöz. Azok meg tiltakoztak - mondván -, vigyék oda a munkát, ahol eddig dolgoztattak. Naponta volt fennakadás, vita, szóváltás, értetlenség. Az volt a szokás, hogy a csoportok havi túlóra kimutatását a szakszervezeti bizalminak kellett aláírni. Az ő neve nem szerepelt a listán. Holott ő minden nap hat-hét óráig volt bent. - De az nem elrendelt túlóra! - Én csak az osztályvezetők által elrendelt túlórákat írom alá, vagy azt a túlóra-kimutatást, amely az igazat tükrözi! - De tessék megérteni. Ez a kimutatás igaz. Egyetlen óra sem szerepel benne, amelyet valamelyik csoportvezető rendelt volna el. A baj nem ez volt! A baj az volt, hogy a szakszervezeti bizalmi aláírása nélkül leadott kimutatásokat a bérszámfejtésen nem fogadták el... A főnök azt mondta: rendelje el az ő túlóráit a szakszervezet, és fizessék azt ott. Nagyon elmérgesedett a helyzet. Mert ő makacs volt, kitartó, kemény, konok. Végül mégiscsak felkerült a neve a túlóralistára. Győzött... De ez nem volt neki elég. A termelési értekezleten felszólalt: az osztály egyes dolgozói szándékosan hátráltatják a szakszervezeti munkát. Segítséget és védelmet kért. Akkoriban már megtörtént, hogy ő egész nap egyetlen oldalt sem gépelt, annyira lekötötték a szakszervezeti feladatok. Azt igazán nem lehetett volna rá mondani, hogy nem dolgozik. csak éppen nem azt a munkát, ami az ő feladata lett volna. Odafentről megkapott minden támogatást: elvégre értük, helyettük dolgozott, szervezett, lótott-futott egész nap. A szakszervezeti tevékenység még eddig az osztályon szinte nulla volt, az időtől kezdve fellendült. Mindenki, minden bajával őt kereste. És ő mindenkit fogadott, segített. Gyűjtötte maga köré az ellenlábasokat. Óriási energiával vetette bele magát a munkájába. De amiért a fizetését kapta, azt már teljesen elhanyagolta. 4. Újra fölfelé Újra volt hatalma, szerepe, jelentősége. Naponta ápoltabban, derűsebben, elegánsabban érkezett. De azért egyetlen férfinak sem jutott u eszébe semmi. Ő nem is az ilyesmikre pályázott. Építgette, erősítgette magát, szinte naponta ... Az osztály nyolcvan dolgozójának legalább a fele már az övé volt. Akárkit ért sérelem, az legelőször őhozzá futott, és ő a szárnya alá vette. Valami csodálatos érzékkel tudta a maga felemelkedésének az útjait intézni, rendezni, simítani. Akik munkát vittek volna neki, azok elkerülték. Nem akarták az összeütközéseket. Egy idő után jó páran féltek is tőle. Ki szerette a nevét hallani, emlegettetni a termelési értekezleteken, a szakszervezeti gyűléseken? Egyszer hívatta az osztályvezető. El akart körülötte rendezni mindent. - A munkaidőt tartsa be! A szakszervezeti tevékenységét végezze munkaidő után. A túlórakeret kimutatásaiba ne szóljon bele! - Én nem tartom be a munkaidőt?- A heti negyvennégy óra helyett rendszeresen ötvenkettőt dolgozom. Akkor végezzek szakszervezeti munkát a tömegek között, amikor már egyetlen dolgozó sincs az osztályon? Ne szóljak bele a túlórakeret elosztásába? Akkor miért kell aláírnom? Az a baj, hogy egyes csoportvezetők egy idő óta nem tudják honorálni egyes nődolgozóiknak a szolgálatát a túlórabérkeretből? Az a baj, hogy én nem vagyok kapható arra, amire az elődöm? így aztán néhány férfinak az osztályon bonyolultabb az, ami az elődöm idején olyan egyszerű volt? Hengerelt, támadott, és percek alatt győzött. - Úristen - gondolta az osztályvezető -, csak ezt a nőt ide ne hívtam volna. - Alig várta, hogy kimenjen. És ő ki is ment. Mámorosan, délcegen, magabiztosan, régóta nem érzett fölénnyel. Az osztályvezető szólt a személyzetisnek: inkább egy analfabétát vettetek volna fel gépírónőnek. Csakhogy akkor már késő volt minden. Akkorra már kiszabadult a szellem a palackból. És nagyon bölcsen nem is akarta már azt oda visszaszorítani, ismét bezárni senki... A fizetése kettőezerhatról rövidesen 2900-ra emelkedett. Úgy, hogy ő ezúttal nem szólt. Aztán 3300 lett. Később négy ... Mindenkihez jó volt, megértő, okosan, ravaszul. De barátnője nem lett senki. Senkivel soha össze nem járt, senkit nem hívott meg, senkinek nem fogadta el a meghívását. Aki valamit akart mondani - másnak -, de nem merte, azt egy idő után mindenki neki mondta el. És ő tudta, hogy mikor, hol, ki előtt kell elmondania, és mit... Aki utálta, csak a háta mögött merte kimutatni. Amikor ő nem volt ott. Hiába telt az idő, és hiába lett egyre elegánsabb, csinosabb, ápoltabb, nőt azontúl sem látott benne senki. És a munkatársai - a többi anya - anyát se. Mert ő soha nem beszélt a gyerekeiről, úgy ahogy az anyák szoktak egymás között. Mintha neki nem is lettek volna gyerekei. Ő három gyerek megszülése után sem tudott anyává lenni. Mindezeket azért a háta mögött egymásnak kibeszélték róla az asszonyok. Valaki egyszer azt is mondta, hogy neki nincs szíve. Szív nélkül született, szív nélkül él. Szív nélkül fog meghalni... Aki elébe állt, arra könyörtelenül lőtt... Az egyik osztályvezetőre különösen haragudott. De nem éreztette vele. Várt, lesett sarokba húzódva, mint a ragadozó pókok az áldozataikra. És valahogy - olyan türelme volt - kivárta, hogy mindig mindennek eljött az ideje. Ezzel az osztályvezetővel szemben is ... Útlevelet kért annak az osztályvezetőnek az egyik fiatal mérnök beosztottja. Valami vita támadt a kérelem aláírása körül. Valaki nem akarta aláírni. Végül az osztályvezető vállalt mindent, aláírta. És a fiatal mérnök nem tért vissza. Nagy beszédtéma lett a disszidálása. És akkor jött ő ... Tüzet nyitott az osztályvezetőre: támogatta, elősegítette a disszidálását. Mi ez, ha nem bűncselekmény? Hetekig tartott az éleslövészet. Már-már úgy esett, hogy az osztályvezető távozik a vállalattól. Míg aztán a vezérigazgató szólt bele a dolgok menetébe. De ha ez nincs, az biztos, hogy ő átengedi az úthengert egypárszor az osztályvezetőn ... Egyszer szakszervezeti továbbképzésre küldték. Nem véletlen, hogy őt, mindenki szeretett volna már az osztályon egy kis csendet. Vállalta, hogy megy. Azontúl reggelenként nem ide jött be, ment az iskolára. Hozzá hasonló korú férfiak és nők voltak ott. Fiatal egyetlen egy sem. A tanfolyamon kemény munka folyt. Naponta értékelték a teljesítményeket. Ő nagyon hátul kullogott. Azzal a szándékkal jött, hogy ő lesz az első. De rövid idő alatt kiderült, hogy lehetetlen, megvalósíthatatlan az elképzelése. Otthagyta az iskolát, beteget jelentett. Egy pár nap múlva meggyógyult, már nem a tanfolyamra ment vissza. Boldog volt - talán akkor utoljára -, mikor mindenféle választás, szavazás, jelölés nélkül kooptálták a szakszervezeti bizottságba ... Még mindig nem függetlenített tisztségviselőnek. De az osztályon már úgy kalkuláltak vele, hogy ott nem végez semmiféle munkát. Aztán a boldogsága is hamar elszállt. Őt még a saját boldogsága sem érdekelte ... Csak a maga előrehaladása, a felfelé vezető út... Hogy azon minél tovább érni, egyre feljebb, feljebb. A szakszervezeti belépés-átigazolás dolgát - ha új emberek kerültek a vállalathoz -mindenkinek ő intézte. Micsoda káderezéseket rendezett! Holott mi akadályozhatta volna meg, hogy bárki is szakszervezeti tag lehessen ... Mindent bele! Azt a vállalatnál már mindenki látta, hogy ő nem áll meg. Persze, apró döccenések azért voltak . . . Éppen egy váratlan alkalommal adódott. Egy fiatalember jelentkezett szakszervezeti tagnak. Gépkocsivezető. Bizottságot alakított a felvétel elbírálására. A bizottság ült az asztal mögött - ő középen, mint elnök -, a fiú meg az asztal előtt állt. Neki fogalma se volt, hogy kik előtt , . . Sor került a kérdések feltételére: Hol született? Majd a válasz. Mondta a fiú, hogy hol. Véletlenül éppen ott, abban a városban ... Döbbent csend lett. A csendben meg a fiú - anélkül hogy erről valaki kérdezte volna, vagy hogy ő tudta volna, mit vált ki az elbeszélésével - elkezdett fecsegni. Hogy akkor mi minden történt ott. Hogy ő mindent látott, hallott. Azt hitte, ez érdekli az asztal mellett ülőket. Az vetett véget a kínos helyzetnek, hogy ő felállt és sértődötten kirohant a szobából. Majd később visszatért. A fiúnak fogalma sem volt, hogy mi játszódik le a háttérben. Végül is felvették, szakszervezeti tag lett. De a dolog nem múlt el nyomtalanul. Ő szinte betege lett a történteknek. Mert egy ideig mindenki erről beszélt. Belesápadt a háta mögötti híresztelésekbe. Mert akkoriban őróla beszélt mindenki. Szinte máról holnapra lett egyre ápolatlanabb, egyre gondozatlanabb. Valaki a nők közül kegyetlen kíméletlenséggel meg is kérdezte akkor: ugyan, mondja már meg, milyen sprét használ? A jelenlévők elfordulva kuncogtak. Az osztályvezető is kérdezte: - Elvtársnő, maga beteg? - Igen! - felelte. - És miért nem megy orvoshoz? Ment, és maga híresztelte az egész vállalatnál, hogy ő rákos. Persze, hogy nem volt az. Senki sem tudta, mire volt jó ez a hírverés. De aztán minden elült. Ment minden a régi kerékvágásban. Egy időben megpróbálta sajnáltatni magát. Ez akkor volt, amikor a vállalatnál már mindenki tudott mindent. De valahogy tudomásul vették a dolgokat, elültek a hullámok. Ő nem változott. Se szelídebb, se kedvesebb nem lett senkihez. Ugyanúgy keresztülgázolt mindenkin, aki az útjába került. Akin keresztülgázolhatott. Mert azért arra mindig vigyázott, hogy kivel kezd ki. Akiben erőt látott, hatalmat, azt messze, nagy ívben elkerülte. Csak a sebezhető pontokon támadott. Mindent megtett, hogy a hirtelen jött tekintélyvesztésen úrrá legyen. Minden lépésével a hűségét, az odaadását akarta bizonyítani. Végül is az osztály átadta őt teljes munkaidőre a szakszervezetnek. Ehhez a vezetőség boldogan hozzájárult. Még azt se bánta senki, hogy emeljék a fizetését háromszáz forinttal. Ehhez ő ragaszkodott. Ez volt a'feltétele. Az utolsó kívánsága az osztályon ... Az új helyén sem volt zavartalan a működése. Egyedül akart dönteni mindenben. És a döntéseit mindig kollektív állásfoglalásként tüntette fel. Eleinte szóltak neki, bár mindenki örömmel vette, hogy jött valaki, aki hajt. Hagyták szorgoskodni... 6. Kitüntetnek valakit A vállalatnál egy munkásőr fiatalember kitüntetést kapott. De nem az ottani munkájáért, hanem még a katonaideje alatt szerzett érdemeiért tüntették ki. Megérkezett az oklevél, vele az irat, hogy ha a vállalatnak módjában áll, tegyen a kitüntetés mellé valami kis pénzt. Az igazgatóság átadta az ügyet a szakszervezetnek. Úgy időzítették, hogy a kitüntetést a szakszervezeti napon adják át. Más kitüntetéseket is osztottak. Úgy gondolták, ha már ünnepség, legyen igazi. Az is lett... A szakszervezet elnöke mondott ünnepi beszédet. Neki is kellett valamilyen szerep. Úgy határoztak, hogy a kitüntetéseket ő fogja átadni. Ők ültek fent az emelvényen, a tagság lent a székeken. Aki a kitüntetést kapta, annak fel kellett menni az emelvényre, meghajolni, átvenni az oklevelet és a borítékot. Sorban fel is ment mindenki. És ő a maga fontosságának tudatában kézfogással, gratulációkkal adta át a kitüntetéseket, sorban. Az ünnepség utáni lakomára a vállalat legnagyobb termében került sor. Úgy intézték, hogy a kitüntetettek vegyesen a vezetőség között foglaljanak helyet. A menü bécsi szelet volt rizzsel és vegyes savanyúság. Az ételek mellé ital is. Kinek mi kellett. Két üveg sör vagy egy kis üveg bor ásványvízzel. Evés közben, evés után jóízű beszélgetésekre került sor. Az a fiatalember az ültetéseknél éppen őmellé került. Szeszt nem ivott, azt mondta, nem ihat, mert másnap versenye lesz... Lövész volt, versenyszerűen űzte ezt a sportot, már katonai bevonulása előtt is, most pedig mint munkásőr. Hiába nem ivott ez a fiatalember, egyre beszédesebb lett. - Sokan nem is tudják - mondta -, hogy miért kaptam ezt a kitüntetést. Éreztem, hogy valamit fogok kapni. Már a többiek is kaptak mind, akik részt vettek az akcióban. Mert az nem volt kis dolog! Öt napon át ülni egy padlástérben lehúzott cserép mögött, hol négy-, hol két-, hogy egyórai váltással. És tizenkilenc fokos hideg is volt éjszakánként. Alig vártuk már, hogy megkapjuk a tűzparancsot... És szépen, sorban elmondott mindent. Azt is, hogy az a lövés tőle származott. Ő talált... Ha nem talál, ki tudja hány ember életébe került volna annak a két őrültnek a bolondériája ... Fogalma se volt, ki ült mellette. Kinek beszélte el mindezt. Aki ott ült az asztal mellett a közelben, borsózott a háta... Míg aztán megszólalt a zene, és a fiatalok elmentek táncolni. V. Könyv /. rész Zsiványok között Reggeltől estig Csaknem tíz év telt el. És mégis, még mindig olyan közel volt minden. Mintha tegnap történt volna - ahogy mondani szokták. Ez már így lesz egy életen át. Halványodnak, fakulnak a színek az évek múltával, de elfelejteni nem lehet semmit. Vannak események, amelyeknek az emlékeit le lehet vetni. De van olyan is, amely hozzátapad az ember életéhez, mint testhez a bőr. Tíz év után is minden reggel ugyanúgy ébred. Amikor az alvás után visszanyeri a teljes öntudatát, ez az első gondolata: mi történt, hol vagyok, mi van velem? És ez az érzés nem múlik. Vele van, kitart, kíséri mindennapjait. Iszonyatosan kegyetlen érzés. Végigfutni gondolatban az eseményeken, s megállni egy pillanatra; eltelt majdnem tíz év; tíz óv, úristen, mekkora idő. Tíz év alatt felnő egy gyerek, tíz év alatt megöregszik egy felnőtt! Ébredéskor mindig ugyanaz az érzés. Fejbeüti, mint egy mázsás súly. Mintha egy óriás ólomgolyóba kellene belefejelni minden reggel, minden ébredéskor. Szerencsére, hogy csak néhány másodpercig tart. Mert ha hosszabb lenne, nem bírná ki. Beleremeg az egész teste, minden sejtjében végigfut valami. Az a tompa, kábító, letaglózó érzés; metgtörtént, itt vagyok, semmin se lehet változtatni. Itt az egyetlen orvos: az idő. Az idő nélkül százak, ezrek őrülhetnének meg. De az idő minden másodpercben megy előre. Azzal minden másodpercben valami növekszik, és valami fogy. Ez az egyetlen felfogható istenség a falak között. Valamikor szabadon, kint, volt idő, hogy nem akart élni. Hogy az életnek semmiféle értelmét nem látta. És itt bent, tíz év óta mennyire más minden! Itt az életnek van értelme. Egyetlen értelme: életben maradni. Megérni azt a percet, amikor újra szabad az ember. A nappalok mások. Mások az esték is. Csak a reggelek, az ébredés pillanatai ugyanazok. Az első másodperc. Az öntudat visszanyerése, a bódulatból való tisztulás, amikor az ember először eszmél rá, vagyok, i élek, így, ahogy! Ezek a gondolatok ölni, gyilkolni tudnának, ha volna rá idejük. Csakhogy ez a szerencse: nincs. Mert egyik pillanat, másodperc, perc után pereg a következő. Ki az ágyból: a zaj, a léptek, a sóhajok, a zárka ajtajának nyikorgása, a folyosóról beszüremlő hangok visszaviszik az embert az életbe. Tíz év. Ennyi telt el. Mekkora idő. Nem egy élet. Mindennél több. : Életben maradt. Itt arról elmélkedni, hogy de másként csinálna mindent, hogy mennyire, de mennyire nem érte meg, ostobaság lenne. Mert ezek őrjítő gondolatok lennének. Hogy mennyire másképp is történhetett volna minden, mennyire más lehetett volna ez a tíz év. Mert tíz évet élni kint, tíz évet élni bent; nem hasonlítható össze. Ostobaság, hogy azt is életnek nevezik, ezt is. Nem, ez egészen más. Ennek az élethez tulajdonképpen semmi köze. Ez egy semmivel meg nem magyarázható, semmihez nem hasonlítható valami ez a tíz év. Börtönévek. így mondják. Nem, ezek nem évek. Ezek annyira, de annyira más valamik, hogy nincs is rá szó. Itt az a fogalom is, hogy szabadság, felfoghatatlan. Belül a falon, belül az ajtón, a zárakon túl annyira más minden, hogy az itteni élet elmondására, jellemzésére egészen más jelrendszer kellene. Ehhez nem elegendőek a szavak. Itt is vannak törvények, itt is van rend. A törvényeket itt is ki lehet játszani, be is lehet tartani. A rend ellen véteni itt is lehet, a rendet itt is meg lehet tartani, de mégis más, annyira más itt minden. Élve marad az ember, él, és valójában mégsem létezik. Mert ez a lét, ez nem azonos önmaga jelentésével: a kinti élettel. így megélni egy, tíz, száz, ezer, háromezernél is több napot. Ezt az időt is fel lehetne bontani. Az éveken, a hónapokon, a napokon túl órákra, percekre, másodpercekre és pillanatokra is. És akkor nem marad más, csak egy iszonyatos felismerés. Egyetlen üvöltés, egyetlen fülsiketítően elordított jajszó: nem! Amikor a kapu, az ajtó csukódik, akkor már az odakintből nem marad semmi! Akkor már értelmét veszti a lét. Akkor már csak a megmaradás szándékának vékony sugarait látni. Vagy még azt sem! Akkor már nincs több isten, akihez imádkozni lehet, egyes egyedül csak az időhöz. Az egyetlen hatalmassághoz, az egyetlen valamihez, ami még maradt. Egymás között ők is úgy nevezik magukat, az őrök is csak így mondják: zsiványok. Pedig hivatalosan elítélt a nevük. így is kell őket szólítani. De ezt a szót alig-alig használják. Ha kiszabadultak, akkor már azt a kifejezést használják magukra is, a társaikra is: börtönös. 2. Kettős zár alatt Nem kettős, százszoros a zár: a börtön kapuján, az előtéren a zár, a folyosók végein a zár, a cella zárja, kívül a falakon a drótkerítés, fölötte egy mindig készenlétben álló gépfegyver. És ezek csak a legjelentéktelenebb zárakat jelentik. Mert ezeken kívül is vannak még zárak: az ítélet. Amelyik a legerősebb lehet mindegyiknél. Hiszen amíg azt fel nem oldják, minden elítélt visszahozható, újra bezárható, még hosszabb időre. Kegyelem, amíg az idő el nem végzi a maga munkáját, nincs. Minden emberséges. És minden valami iszonyatosan embertelen. Azzal, hogy itt bent más a levegő, ide még a nap is másképp süt. Szinte felesleges, hogy besüssön. Mert attól idebent semmi nem lesz más. Az elítéltek közös cellában élnek. Akit tizenöt évre zárnak be, amögött iszonyatosan erőset csapódik a kapu. Meg a kapun belüli többi zár. Ez már nem rövid kiruccanást jelent az élet hétköznapjaiból. Az ilyen embertől még odabent is tartanak. Hátha túlságosan is mellbevágta a tizenöt év. És ilyenkor már semmi sem drága. Aztán dolgozik az idő; már egy nappal kevesebb. Már egy teljes hónappal. Már egy hosszú esztendővel. Ha addig nem történt semmi, már lehet rá számítani, azontúl sem fog. Belesimul az elítélt élete a megszokásokba. Minden új zsivány bemutatkozással kezdi az életét. Honnan jött, mit csinált, meddig marad. Hazudni itt nem lehet, nem érdemes. Mert mindenkinek utána jön a híre. Tizenöt év nagy tekintélyt ad. Különösképp meg, ha valaki élni is akar a maga tekintélyével. . Ő soha nem élt, soha nem is akart. Nem is hitték neki azt a tizenöt évet. Túlságosan is szelíd volt hozzá a képe, a szeme tiszta, a tekintete nyílt. Ilyen ábrázattal nem szoktak tizenöt évre bekerülni. Igaz, körötte minden rendhagyó volt; mert ilyen cselekedettel maga mögött még elítélt nem ült ebben a fegyházban. Voltak itt gyilkosok, rablók, elvetemült igazi nagy gazemberek, de egy ilyen gyerekarcú, tizenöt évre elítélt zsivány, egy se. Nem is igen tudtak vele mit kezdeni. Nem is tartották őt igazi bűnözőnek. És nem is értettek az ő dolgaiból semmit. Főleg azt, hogy miért nem kefélték végig a lányokat, sorba, mindet. Azzal együtt se lett volna több az a tizenöt év. Annyira nem értették az ő dolgait. A cellatársak jöttek, a cellatársak mentek, de ő senkinek sem beszélt. Nemcsak a zsiványoknak, még az őröknek se. Pedig azok olykor elvártak volna egy-egy színesebb elbeszélést. Tőle még elejtett szavakat, utalásokat se kaptak soha. Nem a társak, de még az őrök, a tisztek se nagyon értették. Hogyan is érthették volna az egészet: mindenféle kis stiklik, balhék, botrányok megtorlás, büntetés nélkül... Sorozatban évekig. És hogy amikor minden értelmetlenné, minden utánozhatatlanná, minden jelentéktelenné vált, akkor kellett egy igazi nagy balhé. Amit már más nem tudna utánuk csinálni. Ami már megkülönbözteti őket mindenkitől... És a vége, a tizenöt év ... Ha csak egyetlen halott lett volna a lányok közül, akkor egész biztos nincs a tizenöt év ... akkor legfeljebb még egy pár hónap ... Mint itt a fegyházban, ahol nem egy ismert zsiványnak már csak néhány hétre telik az idejéből. Aztán megy a fal mellé, egy hűvös hajnalon. Oda, ahol a kivégzések vannak. Neki is mondták a cellatársak, hogy majd alkalomadtán megmutatják a hóhért. Mert elvégre ő se volt hozzá túl messze. Nem kérte, hogy mutassák meg. Nem volt rá kíváncsi. Egyszer valamelyik tiszt szóra akarta bírni. Az ilyesmi itt nem kötelező. Akkor már ő is nagyon jól tudta, mit lehet, mit nem. Parancsot megtagadni: nem. De parancsot adni mindenre, ez se szokás. Arra, hogy valaki öntse ki a szívét, arra se. A kérést konok keménységgel utasította vissza. Elvégre ehhez joga volt; itt vannak az iratai, ha kíváncsi valamire a hadnagy úr, olvassa el. Azokban mindent megtalál. Lassan mindenki megismerte őt. Az őrök, a tisztek, a zsiványok egyaránt; nem erőltették, hogy ő is adja közre a maga történetét. A másokét se szerette hallgatni. Elengedett mindent a füle mellett. Talán leginkább ő különült el a többiektől. Nem barátkozott, nem haverkodott senkivel. A cigarettát is azért hagyta el, ne kelljen adni, kérni, ne kelljen szót váltani emiatt. Soha senkit be nem jelentett a szabályok megsértéséért. Igaz, őt se mások, mert ő a szabályokat nem is szegte meg. Tudatosan őrizte magát mindentől. Nehogy egy nappal is hosszabb legyen a rabság. Már nem félt a hátralévő időtől. Pontosan, hűvösen, kíméletlenül felszámolt magában minden érzést, amivel ölhette, rombolhatta volna magát mindenféle vágyakozások, ábrándok után. Először lerombolt magában mindent. Aztán elkezdett építkezni. Tudatosan, célratörően, szakszerűen. A zárkában ő volt az egyetlen, aki nem strigulázta az eltelt napokat, aki nem számolta a még hátralévő időt. Ez a tudatos, nagyon is átgondolt világépítés, amit ő itt önmagán belül, nap nap után végzett, nem járt eredmény nélkül. Arról, hogy van-e bűntudata, soha nem beszélt. Talán még önmaga előtt sem. Naponta zárkózottabbá vált. Csak a könyvek, az olvasás révén tudott megszabadulni kettős zárkájától. 3. Bent minden más Bent csak az idő ugyanaz. De ez is valamilyen másféle pályákon fut. Bent nem annyi egy perc, mint idekint. Bent másféle szerkezettel kellene mérni az időt. Bent a munka is más. De ez is a időhöz hasonló nagy istenség. Mert aki dolgozik - aki dolgozhat -, annak van esélye a menekülésre. Az időtől is, önmagától is, a benti világtól való menekvésre is lehetőséget ad a munka. A börtön: pokol. És mégis, a pokol kínjain is lehet enyhíteni. Azzal, hogy megőrizze önmagát az ember a szabadulás idejére. A megőrzés egyetlen záloga: a munka. A munkáért pénzt kap az elítélt, ebből tartja el önmagát, vásárolhat is a pénzéért, és félreteheti. Az, hogy ő a kezdeti időktől fogva dolgozott, megváltás volt. Semminek nem látta szükségét. Persze, csak a börtönkörülmények között. Mindent megvásárolhatott magának, amit kívánt. Úgy állította be az életét, hogy ne kívánjon mást, csak azt, amit lehet. Az elítélt nem fogyaszthat alkoholt. Legfeljebb, ha becsempészik. Ő ilyesmire még soha nem is gondolt. Kint se ivott alkoholt. így idebent könnyebb volt megállni. Hátul a börtön udvarán volt a gyár. Ide jártak át minden munkanap. Olyan volt ez a gyár is, mint a többi. Munkaruhában dolgoztak a rabok. Ezt a szót se hivatalosan, se maguk között nem használták soha. A gyárban mindenki egyforma. Aki elítéltként dolgozott, aki szabad munkásként, mindenkinek termelni kell... Ott még az elítélt sem hagyja abba a munkát, ha a börtönfelügyelettől érkezik valaki. A csoportvezető jelent, a többi végzi a maga munkáját. Ő üzemkarbantartó lakatos lett. Ugyanúgy számfejtették a bérét, mint a szabad munkásokét. Ezerhatszáz forintba került az eltartása, havonta vásárolhatott hatszáz forint értékben élelmiszert, tisztálkodási szereket, könyvet, a többi pénzt eltették a számlájára. Ezer-kétezer közötti összeg volt a havi megtakarított pénze. Ha lettek volna gyerekei, felesége, kiküldhette volna nekik. A papának nem volt erre a pénzre szüksége. A lakatos szakmát úgy kitanulta, hogy azt kevesen. Akárhol volt fennakadás, ha már senki nem tudott segíteni, őt hívták. Sokszor eszébe jutottak az ipari tanuló évei. Mennyi mindent megtanulhatott volna már akkor, és ő semmit nem tanult, csak a linkség . . . Most meg mindig tanulni akart... Nem tiltották, hogy az üzem dolgozóival beszéljenek. Elment a szakértelmének a híre. Még nem volt túl közel a szabadulása, amikor már három üzem is jelentkezett érte: munkahelyeket ajánlottak fel neki a későbbi időkre. Várt, nem fogadta el még egyiket se. Azt mondta, annyi minden történhet még a hátra lévő idő alatt. Mert arra számított, hogy nem kell letöltenie mind a tizenöt évet.. . Semmi kifogás nem volt a magatartása ellen. A kedvezmény ilyenformán, mint bármelyik elítéltnek, neki is jár. A harmadolás ... Nagy szó. Aki érdemes rá, annak harmadolják a börtönidejét. Más meg duplázza az éveit, Újabbakat gyűjt a már meglévőkhöz. Olykor megnézte az arcát a tükörben. Vajon nincs-e az arcára, a homlokára, a szemébe írva valami? Vigyázott rá: legyen a tekintete mindig derűs, hogy ezek az évek ne hagyjanak bélyeget a tekintetén. Olyan ember szeretett volna lenni, mint más. 4. Egy példás viseletű elítélt A börtön a legkeményebb iskola. Az elítéltek, a megtévelyedettek iskolája. Van akin javít, van akin ront. Azt sose tudta felfogni, megérteni, elfogadni, hogy van aki újra meg újra visszakerül ide. És nem is véletlenül, nem a sors kiszámíthatatlan pofonjaként kapja az újabb éveket, hanem önmagának szerzi. Az őrök, a tisztek is úgy vannak, mint a tanárok az iskolában: sajnálják, ha valamelyik jó magaviseletű elítélt szabadul. Mert ki tudja, milyet kapnak helyette? Persze, ez a sajnálat csak amolyan látszat. De őt - furcsa a börtönnel kapcsolatban ilyet leírni - minden őr, minden parancsnok megszerette. És arra is gondoltak a parancsnokai, a nevelőtisztje, hogy ha már itt tölti az idejét, ne legyen számára több a börtön a börtönnél. Beíratták a középiskolába. Nagyon sok elítélt még az általános iskolát sem végezte el, kevesen voltak alkalmasak a középiskolára. De őróla olyan vélemény alakult ki, hogy leérettségizhet a börtönévei alatt. Az ott szerzett bizonyítvány azonos értékű bármelyik más iskoláéval. Vállalta, hogy beiratkozik. Idő volt rá bőven. A börtönben működő iskolák tanárai egyrészt az elítélt pedagógusok, másrészt az erre vállalkozó tanárok. Ezek az iskolák olyanok, mint a levelező vagy az esti tagozatok. Előadás, feleltetés, vizsga. Izgalom, siker, kudarc. Itt bukás szinte soha. Mert aki itt tanulni akar, az csakugyan tanul. Az ő osztályzatai közepesnél soha nem voltak gyengébbek. Az átlageredménye elérte a 4,3-mat is ... Egyszer a nevelőtisztje arról is beszélt, hogy szabadulás után az üzemben végzett munkateljesítménye alapján szakmunkás-bizonyítványt is szerezhet. Erre a gyakorlatban végzett sok éves lakatos munkája adja meg a lehetőséget. A munka, az olvasás, a tanulás. Ez a három tevékenysége lefoglalta minden idejét. Ő soha nem kapcsolódott be a hosszú nagy dumapartikba, hanem a lefekvés ideje, a szabad szombatok, a vasárnapok mindig a könyvei mellett találták. Ez tette az időt elviselhetővé. Persze, még így is iszonyú volt minden. Még azok a havi egyszeri látogatások is. Meg a levelezés lehetősége. Nem akart írni senkinek. Arra se vágyott soha, hogy neki írjon valaki. Még attól se fogadott volna el levelet, akitől egy időben várt. Mindennel szakítani akart, ami volt, és itt nem akart többet az időtől, mint hogy elviselhesse. Akármilyen újság akadt a kezébe, mohón rávetette magát. Csak egyetlen egy volt, amit nem szeretett átlapozni. A börtönújság ... Nem azok miatt a cikkek miatt, amelyeket a szerkesztők, az újságírók írtak bele, hanem amit az elítéltek. Aláírva a nevüket; vezetéknév, keresztnév, utána pedig: elítélt. Semmitől jobban nem undorodott, mint ezektől az írásoktól. Néha csak azért olvasta el egyiket-másikat, hogy a fenntartásait, az undorodását érezhesse. Megvetette a nyilvános bűnbánókat, a magukat sajnáltató elítélteket. Ilyesmikre soha nem lett volna képes. Meg akik - mint elítéltek - verseket írtak a börtönújságba ... Émelygett a gyomra ezek olvastán. Annyi pénzt, akkora kedvezményt senki nem adhatott volna, hogy ő leírja, közreadja a maga történetét. De még hogy a történetet! Hanem a tanulságokat - később a bölcsességeket, a megbánást! Soha a börtönről nem nyilvánított véleményt. Még akkor se szólt egy szót sem, amikor valaki a cellából arról beszélt, hogy minden országot a börtöneiben fellelhető állapotok után lehet megítélni. Ha az ember őszinte, tárgyilagos lenne, akkor ennek alapján Magyarországról az egyik legjobb bizonyítványt lehetne kiállítani . . 2. rész A fogság ötödik napja 1. Mind a kettőt egyszerre Éppen úgy virradt rájuk a csütörtöki nap, mint a többi. Amikor már teljesen kivilágosodott, élettel telt a szoba. A lányok cihelődtek, megigazgatták az ágyukat, összegyűjtötték a szemetet. Mintha csak ez is hozzátartozott volna a nap kezdetéhez, sorban odamentek az ágy mögé. Később a fiúk is. Talán mert hogy mindenki annyira, de annyira biztos volt benne, hogy ezen a mai napon befejeződik minden, nem beszéltek róla. Azt hitték, a befejezés néhányuk halálával fog végződni. A fiúk ma biztosan kivégeznek néhány lányt, és akkor a kivégzés ideje alatt be fognak törni a rendőrök. Ezzel lesz mindennek vége. De vajon hány halottat követel ez az utolsó nap, és kik lesznek azok? Senki sem gondolt arra: bárcsak más halna meg, ha már valakinek meg kell halnia. Senki sem gondolt a lányok közül ilyeneket. De ha már meg kell halni, történjék meg mielőbb. Miért kell már az ötödik napja szenvedni, ha úgyis a halál lesz mindennek a vége? Már nem bízott a kintiekben egyikük sem. Ha támadnak, az néhány lány számára a biztos halál. Ezt ők is nagyon jól tudják, ezért vannak ilyen csendben, ezért nem tesznek semmit. Az egyik lány hangosan ki is mondta a véleményét: - Borzasztó, hogy ebben az országban nincs egy okos ember. Mert, ha lenne, az már csak kitalált volna valamit. Az lehetetlen, hogy valami megoldás ne lenne. Elvégre két fiút valahogy csak el tudna intézni egy ország. És mégse. Mindenki elviselhetetlennek érezte már, hogy milyen rossz a szájíze, milyen kellemetlen szagú a lehelete. Akkor csütörtökön reggel semmire se vágytak úgy a lányok, mint egy jó, kiadós fogmosásra. Amikor nem kell takarékoskodni a fogkrémmel, amikor víz is van bőven, amikor nem kell számolni, hány korty jut. A fiúk hogy kijelentették, se ételt, se italt nem engednek behozni többé, a kintiek ezzel nem is próbálkoztak. Talán ők is azt gondolták, így a jobb? így a rosszabb! Nyilván a fiúk azért intézkedtek így, mert ettől is azt várták, hogy hátha előrehoz az éhség, a szomjúság valamilyen fordulatot, eseményt, hátha a lányok szenvedése meghatja valamelyik magas rangú rendőrtisztet, és az valami kedvező lépést tesz. De mi lehet ez? A pénz? A repülő? Ekkor már egyik fiú sem hitte, hogy megkaphatja a dollárt, a nyugatra vivő gépet. Valamiben még reménykedtek. Nem tudták már pontosan, miben. De azt sejtették, ha egyezkedni próbálnak, ha alább adják a követeléseiket, ha odakint biztosak lesznek abban, hogy egy lánnyal sem történik semmi, akkor ők az ég egy adta világon semmire sem számíthatnak már. Csak arra, ami a bűnözőkre vár. Hiába olvastak bele újra meg újra a büntető törvénykönyvbe, nem tudtak eligazodni a paragrafusokon. Mert ott annyi minden van írva összevissza. Csak az volt nyilvánvaló előttük, hogy halálért majd' mindig halál jár... De itt még halál nem volt eddig Később, hogy odakint is csend volt, és hogy idebent sem történtf semmi, az egyik lány az ajtó elé állt. A fiúk nem kergették el onnan. Kiszólt, hogy kéri a többi lány nevében is, értesítsék a szüleiket: minden lány egészséges, egyiküknek sincs semmi baja. Kintről egy hang válaszolt: meg fogják tenni! Ez a hang ismeretlen volt a lányoknak és a két fiúnak. Nem hasonlított se a parancsnok, se a helyettesének a hangjához. - Csak nem új fogdmegeket kaptunk? - mondta a nagyobbik. - Mert ideje lenne már a francba küldeni ezeket, mind! Hogy most nem volt feszült a hangulat, a lányok szabadon beszélgethettek. Behúzódtak az ágyak mögé, ott suttogott egyik-másik. Főként az a lány, aki már tegnap óta olyan gondterhelt volt, olyan elgondolkozó, olyan magábavonultan szótlan. Most éppen ellenkezőleg, ő beszélt, de a fiúk nem hallották, hogy mit. Nem is érdekelte őket. Pedig ha tudták volna, hogy az a lány miket suttog a többinek... - Egyszerre kell mind a kettőt! Akik hallották, emlékeztek még arra a füzetlapra, amelyikre ugyanezt írta fel valamelyik éjszaka valaki. Nyilván ez a lány lehetett. Igen, ő volt. Ő már azóta töprengett ezen. És tegnap óta már kész is volt a terve. Négy lány ráront az egyik fiúra, négy a másikra. Az lehetetlen, hogy négy lány néhány másodpercig ne tudjon lefogni egy-egy fiút. Végül is egyik sem birkózó. Nem gyengék, az biztos, de túlontúl nagy erő sem lakik bennük. Amíg ők nyolcan néhány másodpercig letiporva tartják a fiúkat, addig az öt lány egy szempillantás alatt elhúzza az ágyat, és beengedi a rendőröket. Harminc másodperc alatt végre lehet hajtani mindent. Támadni csak akkor szabad, ha egyik fiú kezében sincs fegyver. Hányszor volt már ilyen az öt nap alatt. Lehetséges, hogy előbb kellett volna ezt a tervet kigondolni és végrehajtani? Mert mostanra már úgy elgyengült minden lány, hogy egyik-másik ülni, járni alig bírt. Jóllehet, a fiúk még nem ilyen gyengék, de feltétlen gyengébbek ők is, mint néhány nappal ezelőtt. így hát nem is biztos, hogy késett az akció ... - Amelyikőtök nem jön ki a sarokból, és nem fejezi be a suttogást, p .. .-án rúgom! - mondta a nagyobbik. Megint olyan megalázóan durva volt, mint az első napokon. Sajnos, a lányok nem folytathatták a beszélgetést. Nem mertek jó ideig egy szót se szólni. Pedig az a lány az elképzeléseinek egyes részleteit még csak négy vagy öt társának ha el tudta mondani. Ez nagyon kevés volt. Szerencse, hogy a fiúk szinte mindig rivalizáltak egymással. Mindig felül akarták múlni egymást. Olykor ez nem abban nyilvánult meg, hogy egyik durvább volt, mint a másik, hanem éppen ellenkezőleg, engedékenyebb. Amikor később a nagyobbik az asztalnál ülve lehunyt szemmel szunyókált, a kicsi nagyvonalúan újra megengedte a lányoknak a beszélgetést. Aztán néhány perc múlva, ahogy a nagyobbik talpra állt, és újra átvette a parancsnokságot, rárivallt az öccsére: - Miért engedted meg nekik a pofázást? - Az az én dolgom, hogy mit engedek meg, mit nem! - Majd neked is ellátom a bajodat, csak jártasd a szád. Jótékonykodni jöttünk ide, vagy végrehajtani egy tervet? Mi? Erre felelj! A kicsi nem felelt. Egyre többször volt ilyen ideges, izgatott szóváltás köztük. A lányok ilyenkor azért imádkoztak, hogy rontsanak egymásnak. Rosszul imádkoztak, sajnos, a szóváltásaik sose fajultak igazi veszekedéssé. Valamelyik mindig időben abbahagyta. Úgy, hogy nem szólt tovább egy szót se. - Nem lehet - mondta az a lány -, sajnos nem lehet semmit megbeszélni. Egyedül kell tegyek valamit... - A többiek suttogva kérték, semmit ne tegyen, mert le fogják lőni... - Ez egy igazi patthelyzet - mondta egy lány. - Ahogy te azt elképzeled - kezdte a nagyobbik. - Ha látnám, hogy csakugyan patthelyzet alakult ki, kivégeznénk közületek három lányt. Azzal elmozdítanám a helyzetet a holtpontról. Ez a mérkőzés nem végződhet pattal. Most aztán jönnek ők. Nem tudjátok ti azt, hogy minden rendőr ég a bosszúvágytól. Nem ismeritek ti a rendőröket. - Én szeretnék kimenni, hogy tárgyaljak a rendőrökkel - mondta a hosszú hajú szőke lány. - Szó se lehet róla! - okvetetlenkedett a kicsi. Szinte bántotta, hogy mióta nem mondott, nem tett semmi említésre méltót. A nagyobbik jóváhagyta a kicsi rendelkezését. Még azt is megtiltotta, hogy valaki beszéljen erről. - Miért nem jöhet be a doktor úr? - kérdezte egy lány. - Felesleges - mondta a nagyobbik. - Semmi értelme, hogy bejöjjön. Ha estig nem teljesítik a kérésünket, úgyis lelövök mindenkit. Magamat is. Érződött, hogy komolyan gondolja, amit mond. Ez volt az első eset,.. hogy a maga haláláról szólt. - Neked mi örömöd lesz abban, hogy nem sikerül a terved, és meghalsz?, közben meg minket is megölsz? - Nem kérdeztelek! Fogd be a pofád! - Ez volt rá a válasz. Szinte egész délelőtt nem lehetett hozzájuk szólni, annyira ideges, zaklatott, kimerült volt mind a kettő. Látszott rajtuk, árulkodott minden szavuk, minden mozdulatuk, hogy a végét járják. Hogy nem bírják már sokáig, hogy rövidesen össze fognak roppanni mindketten. Csak azt nem tudta a lányok közül senki, hogy ez majd mivel jár... 2. Akinek sikerült... Még messze volt a dél, amikor a két fiú a szoba másik sarkába terelte a lányokat, ők ketten behúzódtak az ágyak mögé, és most ők kezdtek el suttogni, úgy, ahogy a lányok szoktak. Egyetlen szó sem hallatszott el a szoba másik sarkába, oda, ahol a lányok álltak. Mintha két táborra szakadt volna a társaság, s mintha mindkét tábornak halaszthatatlanul fontos megtárgyalnivalója lett volna. A fiúk sokáig, hosszasan suttogtak egymással. Szemlátomást nagy volt köztük az egyetértés, nem úgy, mint az előző időkben, mikor azt lehetett várni, hogy egymás torkának ugranak. Nyilván a helyzetüket tárgyalták meg. Talán azt, hogy kitartanak, talán azt, hogy megadják magukat? A lányok arra számítottak, hogy ha befejezik a beszélgetést, ők is meg fognak tudni mindent. Még akkor is, ha nem mondanak ki egyetlen szót sem. A magatartásuk elárul majd valamit. így szokott lenni, így volt eddig is, ha megbeszéltek valamit, utána vagy szigorúbbak lettek, vagy engedékenyebbek, aszerint, hogy miben egyeztek meg. Most azonban nem így történt. Mert egyik fiú sem árult el a magatartásával semmit. Lesték, fürkészték a lányok mindkettőjük arcát. De azon semmi, semmi új, semmi váratlan, semmi meglepő. Csak a fegyvert fogták még szorosabban. Egyetlen pillanatra sem tették ki a kezükből. Most nem fenyegetőztek, nem hetvenkedtek, nem tettek kijelentéseket ... Most nem akarták felülmúlni egymást. Nem barátkoztak, nem félemlítettek meg senkit, vártak, lestek, figyeltek. Mintha újra erőre kaptak volna, már nem látszottak olyan kimerültnek, fáradtnak. Nem így a lányok . .. Egyszerre hagyta el őket az erejük. Az erejük maradéka, a végső, az utolsó erő ... Tegnap óta egy falat ennivaló, egy korty víz, semmi a világon. Most már a maguk léte, a maguk helyzete se nagyon foglalkoztatta őket, nem voltak már találgatások sem, hátha megússzuk, hátha mégsem kell meghalni. Talán ha most szólították volna őket a fiúk, csendben, zokszó nélkül állnak a fal mellé, a géppisztoly csöve elé. Olyan mindegy, ha élve maradnak, ha meghalnak valamennyien. A szájuk száraz volt, valami egyformán szorongatta a torkukat. - Létezik olyan - mondta egy lány -, hogy ma sem történik semmi? A kicsi válaszolt. - Légy nyugodt, ma történik valami. Lehet, hogy azt egy se köszöni meg, de hogy valami fog történni, abban mindnyájan biztosak lehettek! Megígérem nektek. Én ígérem meg. Olyan pökhendi, olyan nagyképű volt, mintha ő lenne a mindenható, aki meghatározza a történések menetét. - Ugyan, te kis senki! - mondta a hosszú hajú szőke lány. - Azt hiszed, te számítasz valamit? Éppen olyan kis bábu vagy te is, mint mi... Csak az a különbség, hogy miértünk aggódnak, értetek meg a kutya se. Majd meglátnád, ha mi nem lennénk itt, te mi volnál. Egy patkány ... Akit agyon kell ütni. - Pofa be! - Legfeljebb neked. Gyere ide! Gyere közel hozzám, ha mersz. Te kis senki. Te felfuvalkodott hólyag. Te Limonádé Joe ... - Ezt már nem bírta ki nevetés nélkül senki. Mert az a lány így is ejtette ki a szót, ahogy le kell írni. Joe . .. Ezen derült mindenki. Még a nagyobbik is. Talán az tetszett neki, hogy most nem őt alázták meg. De a nevetés közben valami nagyon is fejbe vágta őt. Az a szó, hogy ha mersz ... És az a lány úgy állt ott, mint egy tigris. Úgy, hogy látszott rajta, az élete árán is nekirontana bárkinek. - Szóval így állunk - gondolta a nagyobbik, a kicsi meg elhúzódott a fal mellé, és a géppisztolyát piszkálgatta. Nem volt más válasza, csak hogy a kezébe vette a fegyvert... Mégis valamivel mutatnia kellett a hatalmát, fitogtatni a fölényét, az erejét. Nem volt erre most már semmi alkalmatosság, csak a géppisztoly. - Gyerekek! Ne féljetek - suttogta a lány, amelyik már reggel is szólt a többieknek. - Ne féljetek. Megoldottam mindent. Nekem sikerült. Végre, végre megvan a megoldás. A többiek látták, hogy idegességében remeg a szája széle, és reszket a keze is. Senkinek nem mondta meg, mi a megoldás, mit tervezett hát, és hogyan akarja végrehajtani. Jól számítottak azok, akik az elkövetkezendő órákban, percekben reméltek valamit. De hogy mi lesz, azt egyikük sem sejtette. A lányok azt hitték, hogy az a társuk megbolondult. Talán ő elsőnek. Olyan összevisszán hatott minden szava. Mintha nem is tudná, mit beszél. De mégis félelmes volt, amiket mondott... Le kellene fogni, nehogy teljesen megőrüljön. Aztán az a lány kivált a többi közül, és valamilyen émelyítő keringődallamot kezdett dúdolni. Körben járt az asztal körül, a fiúk csak nézték, nem szóltak egy szót sem. Máskor is voltak ilyen kitörések, váratlan hisztériák. Azt hitték, ez is az... Egyik lány odaállt, hogy lefogja amazt. De ő durván ellökte magától, és csak keringőzött, száguldott az asztal körül tovább, mint aki csakugyan megőrült. A lányok kimeredt szemekkel nézték, borsózott a hátuk az ijedtségtől, a félelemtől. Mi lesz, ha őket is elkapja a roham? Mert az a borzasztó, amikor az ember mások szeme láttára őrül meg ... Az a lány, nagyon is tudta mit csinál... És hogy miért... 3. Tűzparancs Éppen amikor az a lány a maga dalolta könnyű dallamokra keringőt járt körbe az asztalnál, a főparancsnokság szobájában véget ért egy hosszú tanácskozás. Már reggel elkezdték. A főparancsnok, a helyettese, az ostromzárat irányító őrnagy, egy magas rangú rendőrtiszt a megyei kapitányságról és egy nemrég érkezett civil ruhás vettek rajta részt. Akkor már félóránként kellett a főparancsnoknak megtenni a jelentéseit. Azokat egyre nagyobb türelmetlenséggel fogadták. Kérték, álljanak elő új javaslatokkal. A főparancsnok érezte, most bármit kezdeményezne, javasolna, minden elképzeléséhez zöld utat kapna. Akármi is lenne az a javaslat. Csakhogy ... Csakhogy most semmi új akciónak nincs itt az ideje. Olyan csendes a helyzet, amilyen szinte öt nap óta nem volt. Ezt is jelentette. De már ezzel sem tudott megnyugtatni senkit. - Vihar előtti csend - mondták -, éppen ebben a csendben kell megelőzni a vihar kitörését. A parancsnok azt várta, javasolnak valamit. Mégis hogyan, mivel, miként? De ilyesmiről szó sem volt. Idekint fogytán volt már a türelem utolsó tartaléka is. Már senki nem vállalkozott újabb muníciószállításra semmihez. A főorvos úr is kifejtette a véleményét: bármelyik pillanatban bekövetkezhet a tragédia. - Mégis, mire gondol? - kérdezte a főparancsnok. - Pillanatnyi elmezavar beálltára, ideg-összeroppanásra, egy percek alatt beálló súlyos ideglázra, ájulásra, eszméletvesztésre, az önkontroll teljes megszűnésére ... Hogy csak a legkézenfekvőbb eseteket említsem. De ezen kívül még előállhat bármi, amire nem is számítunk ... A főparancsnok nyugodt volt. Azt kérte a főorvostól, hogy ismertesse, milyen eset beálltával mire lehet számítani. Arra, hogy például valamelyik fiú tüzet nyit anélkül, hogy ezt akarná. Arra, hogy valamelyik lány eszméletét vesztve ráront valamelyik fiúra. Hogy aztán ebből mi lesz? - Értem! - mondta a főparancsnok. - Mindent megértettem. Ivott egy pohár ásványvizet, aztán még egy pohárral. Végül megivott egy egész üveggel. Talán csak azért, hogy ezzel is húzza az időt, nyerjen még néhány percet, mielőtt a következtetéseit megfogalmazná. Az utóbbi időben a központi parancsnokság már nem bírta kivárni a félórát. Annak a letelte előtt egy pár perccel mindig ők jelentkeztek: mi újság, mi a helyzet, tart-e még a vihar előtti csend, nem talált-e valami újat, valami meglepőt, valami váratlant, valami sikerre vezető műveletet. Mert ha igen, azonnal kezdjen hozzá, azonnal hajtsa végre. - Várj - mondta a közvetlen felettese -, átadom a telefont. Tudta ki fog beszélni. Azt is tudta előre, hogy mit fog hallani a telefonon. - Jó egészséget kívánok mindnyájuknak - kezdte. Ő személyesen még ilyen magas beosztású vezetővel soha nem beszélt. - Elhisszük, hogy nagyon nehéz a helyzet. Amikor emberéletről van szó, akkor mindig a legnehezebb. Már nem lehet tovább tartani az ország közvéleményét. Eljött a cselekvés ideje. Ettől a pillanattól szabad kezet kap! Semmiféle elképzeléséhez nem kell felettes hozzájárulás. Bármilyen természetű parancsot kiadhat. Bármilyet... - Értettem! - és letette a kagylót. Mondott még néhány szót a jelenlévőknek, aztán megköszönte a tanácsaikat. Ahogy az utolsó ember is kilépett a szobából, azonnal kapcsolta a mesterlövészek állásait és a folyosó végén lévő készüléket. - Mi újság, fiúk? - kérdezte. A lövészek sorban jelentkeztek. - Mindnyájan együtt vagyunk? Sorban jöttek az igenek. - Nincs semmi különös mondanivalóm! - kezdte. - Ebből már tudták a fiúk, hogy valami fontosat akar mondani. - Ettől a pillanattól kezdve tűzparancsot adok ki! - Végre! - mondta valaki a vonal túlsó végén. - Nem kértem senkitől semmiféle megjegyzést. - Szokatlanul hangosan beszélt, szinte ordított a készülékbe. A kontrollámpák vörösen izzottak a hangerőtől. - Tűzparancs! Csak százszázalékos biztonság mellett! Csak a nagyobbikra! De csak a teljes biztonság garantálásával! Ettől a pillanattól kezdve állandóan vonalban maradok! A lehetőséget azonnal jelentsék ... A tűzparancsom csak a jelentés utáni igen szavamra lép érvénybe ...! Mindent megértettek? A helyettesét hívatta: egyetlen pillanatra se mozdulhat el a folyosóról. Mert az akció több síkon fut. A tűzparancs utáni igennel egy időben akció indul a folyosóról is. Ennek már rég megbeszélték a legapróbb részleteit. Javasolta a helyettesének, hogy ugyanúgy, miként ő, hosszabbítsa meg a fülhallgató készülékének zsinórját. Hogy ha még ki kell lépjen, akkor se vegye le a fejéről... Mert lehet, hogy másodperceken belül eldől minden! Nem dőlt el... Öt nap alatt talán ötvenszer is végre lehetett volna hajtani ezt az akciót. Méghozzá sikerrel. És most, hogy a tűzparancs elhangzott, semmi, de semmi. Türelmetlenül, tízpercenként szólt a mesterlövészeknek. Valamennyien egyformán sorban jelentkeztek. Azt jelentették, hogy nemhogy biztos helyzetet, de még árnyékot se látnak egy idő óta. Mintha a fiúk mindenről tudnának, ami idekint történik ... 4. Egy lány géppisztolyt fog Tudta, hogy egy-két percnél tovább már nem csinálhatja, a fiúk nem tűrik tovább, le fogják állítani. De a helyzet nem úgy alakult, ahogy szerette volna. Különösen a lányok dermedtsége jött rosszul. Ezek most olyan szétesettek, hogy percek kellenek hozzá, amíg valamelyik is magához tér és képes lesz megmozdulni. Addigra meg annyi minden kiszámíthatatlan dolog történhet. Legjobb lenne, ha elkiáltaná magát: lányok, most! Aztán hirtelen más gondolata támadt. Mégiscsak egyedül kell véghezvigyen mindent. Borzalmas, hogy mennyire nem alkalmasak a pillanatok. Mind a két fiú kezében tartotta a fegyvert. És akkor hirtelen, váratlan kedvező helyzet állt be. A nagyobbik letette kezéből a géppisztolyát az asztalra, hátra tolta maga alatt a széket. Nyilván fel akart állni, hogy véget vessen a látványosságnak. Máskor egy ilyen bolondéria percekig elszórakoztatta volna a társaságot. Most már az se úgy volt, mint pár nappal ezelőtt. Most már amin derülni lehetne, az is csak fokozza a zaklatott idegességet. A géppisztoly ott feküdt az asztalon. Még arra sem volt idő, hogy kiszámítsa: ha a nagyobbik észreveszi a mozdulatát, ki érheti el legelőbb a fegyvert. A kicsit kihagyta a számításaiból, pontosabban úgy gondolta, őt annyira meg fogják lepni az események, hogy csak másodpercek múlva várható a beavatkozása. Minden erejét összeszedve az asztalhoz lépett, és felkapta a fegyvert. A nagyobbik még mindig az asztalnál ült a széKen. Ez így volt jó, mert minél alacsonyabb testhelyzetben éri az ütés a koponyáját, az annál erősebb lehet. Ha a fiú áll, ő hiába emeli fel magasra a fegyvert, nem üthet vele akkorát, mintha lefele sújthat. A géppisztoly csövét fogta meg, úgy gondolta, jobb lesz, ha a fegyver súlyosabbik végével üt. Amilyen magasra csak tudta, annyira emelte fel. A nagyobbik mozdulatlanul ült, bámult, egy pillanatra találkozott a tekintetük. A lány azt látta a nagyobbik szeméből, hogy fél. Talán nem is annyira az ütéstől félhetett, hanem a meglepetés félemlítette meg. Nem emelte maga elé a kezét, karját az ütés pillanatában. Várta, hogy elérje a koponyáját a géppisztoly súlya. És akkor ő kétségbeesett a saját bátorságától. Ő nem akart embert ölni. Csak mozdulatlanná, cselekvőképtelenné akarta tenni a fiút. De érezte, hogy a kopasz fejére akkora ütést mérhet a fegyver nehezékével, hogy az bele is halhat. Mi lesz, ha ő embert öl? Napokig arra számított: őt ölik meg. És most ő ölhet meg mást. Ez borzalmas .. . Szándékosan fogta vissza a fegyver zuhanását. Aztán érezte, hogy elerőtlenedik a két karja. A fegyverrel nem ütött, hanem azt egy jó méter magasságból ráejtette a nagyobbik fiú fejére. Talán még vissza is fogott valamennyit a fegyver súlyából. Az ütés a fiú koponyáját oldalt érte. Talán, ha a feje tetejére esik a fegyver, elájul az ütéstől. így azonban csak a feje bőrét sérthette fel, oldalt egy ujjnyi repedést okozva, de csak a bőr felszínén. Talán lett volna idő még egyszer ütni. Célozva, tudatosan, kiszámítva az ütés erejét, helyét. De akkorra már annyi ereje sem volt, hogy még egyszer a magasba emelje a fegyvert. Végre a nagyobbik megmozdult. Gyorsan a lány elé lépett, elkapta a karját, teljes erejével megszorította, és ahogy csak bírta, hátracsavarta a kezét. Aztán gyorsan elvette tőle a fegyvert. Akkorra már a kicsi is ott termett. Ő a lány másik kezét kapta el, és ő is hátracsavarta. A lányok valamennyien a szoba legtávolabbi sarkába menekültek. A félelemtől egyikük sem tudott megszólalni. Csak nézték a szoba közepén a két fiút és a lányt. Ahogy valamennyire magukhoz tértek, az volt az első gondolatuk; a fiúk egész biztos lelövik azt a lányt. De eddig miért nem lőtték még le? Ott álltak vele a szoba közepén, hátracsavarva tartották mind a két karját. A lány mozdulni sem tudott. És nem mondott senki, semmit... Hogy még mindig nem történt semmi, két lány hirtelen a szoba közepére szaladt, és azt az egyet kirángatták a fiúk kezei közül. Azok engedték, mert hisz ha nem akarták volna, az elerőtlenedett lányok nem tehettek volna a társukért semmit. Amikor mind a két fiú elengedte a lány karját, a másik kettő átölelte őt, hogy ne lőhessenek rá, és a többiekhez húzták. A testükkel védték őt, elé álltak, eldugták maguk közt. Aztán hirtelen jött a roham. Most már a félelem legyőzte a tehetetlenséget, mindenki sírt, ordított, jajveszékelt. De ezek a hangok már mások voltak, mint amikor néhány nappal ezelőtt hisztériázott a társaság. Ebben már nem volt semmi csináltság, semmi kiszámítottság, itt már mindenki kiszabadult a saját ellenőrzése alól. Borzalmas volt ezt az ordítozást végighallgatni. És a két fiú szó nélkül végighallgatta. 5. Levelek III. Még tartott a sírás, az ordítás, a jajveszékelés, amikor a fiúk végképp magukhoz tértek. Nem tartottak az eset után szónoklatokat, nem fenyegetőztek, nem utasítottak senkit, nem rémisztették tovább a már szinte eszméletét vesztett társaságot. Talán egy újabb támadástól, egy teljes lerohanástól tartottak? Talán már ők is tudták: itt senki sem ura az akaratának. Most már bárki bármilyen önmaga által is ellenőrizhetetlen cselekedetre képes. Fenyítés, büntetés, bosszú sem volt. Mintha az ég egy adta világon semmi sem történt volna. Azt a lányt kiráncigálni, elkülöníteni a többitől amúgy is lehetetlennek látszott. Annyira védték, fogták, szorították a többiek. A fiúk erre se mondták, hogy ne tegyék, mert felesleges. Hanem a nagyobbiknak a fejét be kellett kötni. Nem kértek a lányoktól kötszert, kerestek ők maguk. Felhányták a szekrényfiókokat, találtak egy tiszta zsebkendőt. Azzal itatta fel a koponyájáról a füléig lecsorgó vért. Aztán hogy jó szorosan rajta tartotta a zsebkendőt a sebén, elállt a vérzése. De azért a bőrén a felrepedés jól látszott. Most már nem volt teljesen világos-kopasz a feje, öt nap alatt sokat nőtt a haja. Meg aztán akkor vasárnap este sem volt azonmód frissen borotválva, akkor is lehettek már két-három naposak a sörtéi. Úgyhogy akkorra már elborította a fejét a pár milliméteres haja. Nagyon várták a lányok, hogy az eset után azok ketten mondanak valamit. Nem, egyetlen szót sem, egyikük sem! Ettől is meg lehetett őrülni. Később engedtek valamennyit a szorításból, már lazult a gyűrű a lány körül. Valamennyire ő is magához tért. Ő sem beszélt. Az arca olyan hófehér volt, mintha egyetlen csepp vér se volna már az egész testében. És hiába telt az idő, nem jött vissza az arca színe. Valaki azt mondta, meg kellene dörzsölni a testét, mert így meg fog állni a szíve. A nagyobbik sokáig tartotta a tenyerével a zsebkendőt a koponyáján. Időnként levette onnan, és megnézte, hogy vérzik-e még. Amikor a kötszer után kutattak, az egyik szekrény aljában találtak egy szürke nyuszifüles sapkát is. Azé a kis elsősé volt, aki a legszótlanabbul viselkedett. Rászorítva a zsebkendőt a sebére, ezt a sapkát húzta a fejére a nagyobbik, így nem kellett állandóan a koponyáján tartania a kezét. A sapka szűk volt, és jól odaszorította a zsebkendőt a sebre. Két oldalt a sapka füle lelógott, a nyakánál egy csattal össze is lehetett kapcsolni, de a fiú nem kapcsolta össze. Nevetségesen nézett ki abban a lánysapkában: de most senkinek nem volt kedve ezen nevetni. Később meg már megszokták. Mert attól kezdve a nagyobbik azt a sapkát egyetlen pillanatra sem tette le a fejéről. Néha benyúlt az ujja hegyével a sapka alá, és megmozgatta ott a zsebkendőt, hogy ne ragadjon bele a sebébe. Később valaki talált egy doboz ultraszeptil port, szólt, hogy azzal be lehetne hinteni a sebet. De a nagyobbik nem engedte, még arra a kis időre sem volt hajlandó levenni a sapkát. Nem mondta, miért. Nyilván maga se tudta, hogy ez a sapka hosszabbítja meg az életét csaknem teljes huszonnégy órával. Furcsa módon éppen ő volt az, aki olykor ki-kilesett az ablakon. Ahányszor az ablak közelébe ment, a kicsi mindig figyelmeztette: - Az ablakhoz ne menj, mert le fognak lőni! - Ugyan! Mernek is ezek lőni... Minden rendőr egy gyáva disznó-szar. - Ezt a beszélgetést sem folytatták tovább. De attól kezdve a nagyobbik is óvatosabb volt. Csak a szoba közepéig merészkedett az ablak elé. Lábujjhegyre állt olykor, úgy lesett ki. A szoba közepétől beljebb mind a ketten biztonságban érezték magukat. A lányok bármikor odamehettek, őket nem féltették, hogy valamelyiküket lelövik, akárcsak tévedésből is. Már eljött a dél, de se ennivalót, se innivalót a lányok közül még nem követelt aznap senki. Az ételt nem is nagyon kívánták már. Olyan erős hatással volt mindegyikükre mindaz, ami történt, hogy szinte teljesen leállt a gyomorműködésük. Vizet szerettek volna, de nem állt a fiúk elé egyikük sem, hogy kérjenek. Most már olyan erősen gyűlölték őket, hogy egyetlen lány sem tudott erőt venni magán, és bármit kérni tőlük. A kicsi magához intette azt a lányt. A többiek súgták: ne menj, ne menj. Ne állj vele szóba. Ő mégis odament. Egy levelet adott át neki a kisebbik. Egy füzetlapon néhány kusza sor, megszólítás és aláírás nélkül. A lány nem olvasta el, belegyűrte a tenyerébe. - Akarsz valamit mondani? - kérdezte a lány. • - Én igen! És te? - Talán én is! - Akkor kezdd! - Nem jobb lenne, ha te kezdenéd? Nagyon halkan, suttogva beszéltek. Vigyáztak mindketten, hogy se a többi lány, se a nagyobbik fiú ne halljon semmit. A kicsi teljesen szétesett ezekben a percekben. Azt kérte a lánytóll, hogy fogja a pisztolyt, és lője őt agyon. Megmutatta, hogy hol kell meghúzni, elég egy parányi érintés a ravaszon. A lány nem vette kezébe a fegyvert. A kicsi úgy gondolta, hogy legjobb lenne, ha mindketten meghalnának. De azt is mondta, hogy ő képtelen megtenni. - És te nem mondasz semmit? - kérdezte később a lányt. - De! Mondok ... Dobd ki a pisztolyodat az ajtón. - De akkor le fog lőni engemet is .. Titeket is ... - A bátyja felé mutatott. - Biztos, hogy lőni fog ... - Akkor fegyverezd le másképp. - Látod, hogy egyetlen pillanatra sem teszi le a fegyvert a kezéböl-Nem tudták a beszélgetést folytatni, mert a nagyobbik elparancsolta onnan mindkettőjüket. Talán sejtette, hogy miről beszélgetnek. Pedig nem hallhatott egyetlen szót sem. De attól kezdve egy pillanatra sem engedte meg, hogy a kicsi egyedül odamenjen a lányokhoz. Talán attól tartott, hogy lefogják, rárontanak, leütik? És ő is nagyon vigyázott. Senkit nem engedett többé a maga közelébe. És a szoba közepétől kijjebb egy pillanatra sem állt az ablak elé. Egy lány javasolta, hogy gyűjtsék össze a leveleket, és adják ki valamennyit az ajtórésen. A nagyobbik ezt nem ellenezte. Sorban dugták ki a teleírt füzetlapokat a résen. Ott kint valaki egyenként áthúzta. Volt, aki újabb leveleket akart írni. Az a lány is, aki a kicsivel beszélgetett. Ő is a szüleinek írt, de a nagyobbik kitépte a papírlapot a kezéből, azt hitte, a kicsinek írja. Most már nem engedett meg semmiféle kapcsolatot. Mintha számolta, tudta volna már a hátralévő időt. A lány elolvaSta, amit a kicsi írt. Azt a néhány kusza szót. Nem volt a lapon töblb, csak annyi: „Most már végleg szeretnék elbúcsúzni tőled. Nemsokára mindennek vége." 6. Leválasztani őket egymásról A várost körülvevő rendőrgyűrű parancsnoka - egy őrnagy -jelentkezett. Most már egy pillanattal tovább sem tartható a helyzet fegyverhasználat nélkül. - Még csak az hiányzik! Fegyverhasználat... - mondta a főparancsnok. - Ti meg vagytok veszve ... ? - Akkor azt is mondd meg, mit csináljunk? - Ne engedjetek be senkit a városba ... - De ha nem használjuk a fegyvert, az csak egyféleképpen lehetséges. Ha többen leszünk, mint ők. Ha leállunk velük birkózni. - Birkózni azt lehet! A birkózás szép sport. Erősíti az izmokat, a tüdőt, az állóképességet. Kiküldte az őrnagyot a terepre, hogy a legfrissebb helyzetről tegyen jelentést - mondván -, hogy amíg ők itt társalogtak, addig is változhatott a helyzet. Talán három percig, ha beszélgettek. Az őrnagy káromkodva ment végig a folyosón: mi a rossebnek kell ezt ennyit húzni, halasztani? Ő már hétfőn reggel lövetett volna. Az lesz a vége, hogy valamelyik lány áldozatul esik. Akkor tartsa meg a zárlatot ember a szülők előtt, ha híre megy, hogy valamelyik lány meghalt! Akkor megindul az áradat, akkor az embereket már nem tartóztathatja fel senki. Csoda, hogy még így is bírták tartani őket, öt nap óta. Most megint változtattak álláspontjukon a szülők. Már megint a központot ostromolták, újra a városba akartak bejutni. Hiszen azzal, hogy odafent fogadták őket, elbeszélgettek velük, nem változott semmi. - Mondják meg, hogy mit akarnak! - követelőztek a városba vezető utak bejáratánál. - Mondják meg, mert nekünk jogunk van tudni. A mi gyerekeinkről van szó! Vagy szép szóval, vagy keményebb fenyegetésekkel mindig sikerült leszerelni őket. De mi lesz, ha ez így nem megy tovább? Ha erőszakhoz folyamodnak? - Akkor négy rendőr megfog egy embert, betuszkolja a kocsiba, és szépen hazafurikázza. Ez volt a főparancsnok utasítása, amikor visszajött az őrnagy. És még azt is megmondta neki, hogy erősítést kért. - Hány embert kértek? - Az eddigi létszám háromszorosát! - De hisz ez lehetetlen - ámult el az őrnagy. - Ez lehetetlen, mert hisz ma úgyis vége lesz mindennek. - Honnan tudod? - Mindenki ezt beszéli... Ma leküzditek a nagyobbikat. - Le! Ezt ni... - így az alezredes. - Leküzdenénk, ha hagyná magát. De nem hagyja. Nem ember, ördög ez ... Amióta kiadták a tűzparancsot, egyetlen egyszer sem jelent meg az ablakban. Elképzelhető, hogy rádióösszeköttetésben áll idekintről valakivel? - Én csak egyet tudok - mondta az őrnagy. - Nos? - Hogy velem nem! Ha valamelyik régi cinkosával összeköttetésben is állnak, az percek alatt kideríthető. - Már voltak kint bemérő kocsik. - Na és? - Semmi! - Persze, hogy semmi! Újabban húszpercenként kellett hogy adjon jelentést. De a húszperces időközökben előfordult, hogy háromszor is jelentkezett a legfelsőbb parancsnokság. Aztán rádión adás-vételre álltak át. Állandó kapcsolat lett, csakhogy most meg nem volt mit adni, nem volt mit venni. - Újra beszélni kell a két fiúval. Újra tárgyalni kell. Újra ígérni valamit. - Újabb időhúzás. Már-már mindenki azt hitte, a kitervezett akció kudarcba fullad ... És közben ott volt a főorvos legnagyobb gondja is: második napja nem ettek, nem ittak a végsőkig legyengült, testileg-lelkileg elcsigázott lányok. És ők idekint még nem is tudtak a legutóbbi eseményekről. Hogy az is mennyit kivett a lányokból. Elhatározták, hogy újra megpróbálják beküldeni a főorvost. A nagyobbik a próbálkozás első pillanataiban elvágta mindennek a lehetőségét: az ajtó legkisebb moccanására tüzet nyit! - Nyilván nem akarja, hogy tájékozódjon a benti állapotok felől -vélekedett a parancsnokság. Egy rövid párbeszéd zajlott le az ajtó előtt. - Éhen fognak pusztulni a lányok! - mondta a főorvos. - Hadd vigyek be élelmet. - Szó se lehet róla. Ha éhen hal valaki, azt nem mi öljük meg, hanem maguk. Teljesítsék a feltételeinket, és akkor felőlem hízókúrára is foghatják őket... - Mégis, mik lennének azok? - kiáltotta be a főparancsnokhelyettes. - Elfelejtették? Látszik, hogy hülye rendőrökkel van dolgunk! Ha el tud számolni húszig - kiáltotta a nagyobbik -, elmondom a feltételeinket megint. De előbb bizonyítsa be. - Pimasz, nyegle kölyök! - morgott az őrnagy. Befejeződött a diskurzus, nem próbálkozott tovább senki, se kintről, se bentről. Mintha ezzel mindenki kibeszélte volna magát egy időre. Az alezredes azon töprengett, mekkora lesz a legfelsőbb parancsnokságon a csalódás, ha ma sem történik semmi. Akkor újabb akciót kell kezdeni. Nagyon hitt benne, hogy ekkorra a mesterlövészek megoldanak mindent. De mit lehet még tenni? Azt, ami mégiscsak a legkézenfekvőbb, hogy adni nekik valamit, és így megszabadulni tőlük. De erről a legfelsőbb parancsnokságon hallani sem akartak. A legutóbbi beszélgetésük alkalmával ezt világosan kifejtették, megmondták: engedményekről szó se essék! Ez a legfelsőbb hatóságok határozott álláspontja. Ettől eltérni nem lehet. Ez egyértelmű, világos beszéd. Akkor nem marad más, mint az akció átprogramozása. Ha a vad nem jön puskavégre, akkor a puskának kell közelebb mennie a vadhoz. Összehívta a parancsnokságot. - A vad megközelítése - kezdte a tájékoztatóját. - Erről lesz szó, ehhez szóljanak hozzá. A fegyveres betörés akcióját legjobban a főorvos úr ellenezte. - Fejtse ki az álláspontját - kérte a főparancsnok. - Nincs mit kifejtenem - mondta a főorvos -, egy hirtelen, váratlan behatolási akció kiszámíthatatlan következményekkel járhat. Ezt mindenekelőtt a fiúk pánikszerű félelme okozhatja. Ez esetben akár hatnyolc lány is áldozatul eshet. - Az nagyon sok! Egy is sok. Rengeteg. Nem lehet... A főparancsnok-helyettes azt mondta, ő megoldja a helyzetet, ha egyvalamire választ kap. Kíváncsian várták a kérdését. - Hogy lehet az: eddig naponta átlag tíz esetben jelentették a mesterlövészek, hogy a nagyobbik száz százalékos célpontban van! Most nagyobb figyelemmel, sokkal intenzívebb célratartással egyetlen egy jelentés nem érkezett órák óta. Ez rejtély. Nyilván e mögött valami van. Amíg ezt meg nem fejtjük, addig egyetlen lépést sem haladhatunk előre. Ezzel valamennyien egyetértettek. És annál inkább megfejthetetlennek látszott minden, mert annak az esélyét, hogy valaki kintről támogatja a fiúkat, egyértelműen elvetették. Ezt a feltevést mindnyájan olcsó krimitörténetbe illő fordulatnak Ítélték, ami ebben a helyzetben elképzelhetetlen. De a rejtély mégis rejtély maradt, és még kibogozhatatlanabbul meredt rájuk: eddig miért jelent meg az ablak előtt olykor, és most miért nem jelenik meg, soha egyetlen pillanatra sem? A mesterlövészek rejtekhelyét onnan a kollégiumi szobából felfedezni szabad szemmel fizikai képtelenség! Az mindennél biztosabb, hogy távcsövük nincs. De ha lenne, még akkor sem láthatnák a mesterlövészek állásait. Egy óránál is tovább tanácskoztak. Minden elképzelés, minden új terv a rejtélyhez kanyarodott vissza: miként jutott kudarcra az akció, mielőtt elkezdődött volna? - Egy terv - mondta a főparancsnokhelyettes -, amelyet óránként végre lehetett volna hajtani, amíg nem volt rá engedély. És most, hogy már megvan a parancs, a legminimálisabb esély sem mutatkozik a végrehajtására. - És nem egészen két óra múlva újra sötét lesz - nézett az órájára a főparancsnok. Felvette a köpenyét, megivott egy üveg ásványvizet, és megkerülve az épületet, kiment az utcára. Előzőleg beszólt a mesterlövészeinek. - Ne menjetek most el sehova, mindjárt fellépek hozzátok! • - Vicces kedvében van az öreg - mondták a fiúk -, még csak az kelllene, hogy elmenjünk a helyünkről. Felakasztana bennünket. És aztán a parancsnok sorra járta a mesterlövészek állásait. Majd két órát volt ott kint velük. Hosszú percekig nézte ő maga is a szoba ablakát. Ott minden mozdulat pontosan kivehető. És sajnos, a mesterlövészek igazat beszéltek ... Mert mindent látni, mindent megfigyelni: ez lehetséges volt. Csak a nagyobbik nem mutatkozott a távcsöves puska célpontjában egyetlen egyszer sem! Pedig úgy most már milyen egyszerű lett volna minden! 7. Emberre nem lövünk Ahogy visszaérkezett a szobájába, újra megivott egy üveg vizet. Nem evett egész nap. Érezte, hogy odafent elégedetlenek. Talán nem ővele, nem a munkájával, hanem a helyzettel, az eredménnyel elégedetlenek. Csakhogy minden mögött ő áll, az elégedetlenség is az ő munkájára vet árnyékot. Netán le is fogják váltani? Talán éppen ez lenne a jó. Egy új ember egész biztos, másképp látna mindent. Új ötletei lennének, lehetséges, az a baj, hogy ő már beleszokott mindenbe. A megerősítés szükségességével odafent egyetértettek. Még szürkület előtt megérkeztek az első csapatok. A többieket reggelre várták. A szülők éjszaka nem okvetetlenkedtek. Ők mindig délelőtt vették ostrom alá a város bejáratát. Sajnálta volna, ha leváltják. Megszerette a lányokat. Mintha évek óta, apró gyerekkoruktól ismerte volna mindegyiket. De a nevét egynek se. Csak úgy, ahogy az a magas szőke, a csendes kis elsős, a vörös hajú, a kicsi kedvese és így tovább. Lassan elmúlt a nap, esemény nélkül. Már kezdett szürkülni. És sehol semmi. Hallgattak a készülékek, minden néma volt. Ő szólt olykor a fiúknak. - Mondjatok már valamit, mert megőrülök! - Mit mondjunk, alezredes elvtárs? - Hogy kértek-e egy teát? - Azt igen. Vitetett fel nekik. Még nem szürkült be a tér annyira, hogy a kollégium ablakára át ne lehetett volna látni a mesterlövészek állásaiból. Most már a váltás sem hagyta el a helyét. Ha lejárt a két óra, ott maradt még mindegyik egy ideig. Az egyes számú lőállásnál sem változott a helyzet. - Van egy új lány - mondta, aki leadta a szolgálatot. - Gyere, nézd meg! Várni kellett egy ideig, amíg besétált a képbe. - Nyuszifülű sapkát visel! Aki átvette a szolgálatot, alig figyelt néhány pillanatig, aztán hangosan ordított fel. - Fiúk, fiúk! Megvan! - Mi van meg? - kérdezte a főparancsnok, ő szólt bele először a készülékbe. - Alezredes elvtárs jelentem, hozzám! - Micsoda? - Hozzám! - Hogy beszél maga? Jó, hogy azt nem mondja, faszikám! - Alezredes elvtárs, jelentem, megtaláltam a nagyot... - Mit talált meg maga? - A nagyobbikat! Esküszöm, megvan! Megvolt addig is... Csak tnyuszifülű sapkát visel... Az alezredes lerázta magáról a fülhallgatót, úgy rohant a mesterlövészek állása felé. Hosszan nézett a távcsőbe. - Tessék megnézni - magyarázta a mesterlövész -, ugyanaz a pulóver, ugyanaz a nadrág. Minden látszik tisztán. Csak a feje más, hogy nyuszifülű sapkát visel. Láttuk őt mindig. De a sapka miatt azt hittük, hogy az egy lány. Reggel óta sapkában van! - Nem - mondta egy mesterlövész -, én tizenegy tájt láttam először azt a sapkát... - így átdobni bennünket! - Ha nincs ez az átkozott sapka, már rég befejeződött volna minden! - Biztos, hogy az nem egy lány? Egész biztos? Képzeljék el, ha tüzet nyitunk egy lányra ... Képzeljék csak el. Mindenki kifújta magát, sorban mindegyik mesterlövész a puska távcsövén keresztül az ablakot nézte. - Biztosítékokat kérek! - Ha egy lány felvette a nagyobbik nadrágját, pulóverét, és ha leoperáltatta a melleit, akkor lehetséges, hogy az mégse a nagyobbik fiú - mondta egy mesterlövész. Odarendelték a pihenőből mindegyik szolgálatban lévő mesterlövész váltótársát. Nem szóltak nekik egy szót sem, csak megnézették velük távcsövön keresztül a látványt. Kérdésekre kellett mindegyiküknek válaszolni. - Mit látsz? - Egy lányt nyuszifülű sapkában! - Mikor láttad őt így először? - Ma délelőtt, amikor másodszor ittunk teát. - Ki az a lány? - Ez egy új lány ... - Nézd meg jobban! A nadrágját. A pulóverét. A melleit... - De hisz ez a nagyobbik fiú! Mindenki sorban, kivétel nélkül felismerte. - Mégiscsak nekik van igazuk - mondta a főparancsnok. - Hogy mi milyen hülyék vagyunk! Az alezredes rohant vissza a szobájába, jelenteni. - Míg mindennél biztosabb formában nem győződtek meg róla, hogy a nyuszisapkás nem egy lány, hanem a nagyobbik fiú, a tűzparancs visszavonva - szólt az utasítás. Akkorra már beesteledett, és a tűz megnyitásáról nem lehetett szó. Tudták, hogy meg kell várniuk a reggelt. Csak éjszaka ne történjen semmi. Csak azt az egyetlen éjszakát bírják még ki a lányok. Csak ne hogy valami meggondolatlanságba hajszolják magukat. Ahogy kigyulladt a szobában a villany, elkezdődött az azonosítás. Nemcsak a mesterlövészek foglaltak állást egyértelműen újra meg újra, hanem mások is. Olyanok, akik régóta nagyon jól ismerték mind a két fiút. Tíz óra után már nem látta szükségét a főparancsnok, hogy további személyekkel is elvégeztesse az azonosítást. Annyira egyértelműnek hatott minden! - Ha szoknyát vesz magára, meg egy pulóvert húz fel, ha kitömi a melleit, az életben nem jövünk rá, hogy elváltoztatta magát - gondolta. Elhatározta, hogy bőségesen megvacsorázik. Egy üveg ásványvízzel kezdte. De utána csak két falatot evett. Akkor jutott eszébe, hogy a lányok ma este sem kaptak semmit. Már többszöri próbálkozás után kiderült, a fiúk tartják magukat, nem engednek bevinni a szobába se vizet, se ennivalót. Ezzel a konokságukat akarják bizonyítani. Az eddigi fenyegetéseikből úgyszólván nem váltottak be semmit. Ez azonban nem jelenti azt, hogy pillanatok alatt nem eshetnek át a ló túlsó oldalára. Akkor este még egyszer jelentkezett a legfelsőbb parancsnokságon. Jelentette, hogy befejezték az azonosításokat. Százszázalékos eredménnyel. Semmi kétség nem maradt. - És ha a nyuszisapkás mégsem azonos a nagyobbik fiúval? - Akkor főbe lövöm magam! - mondta az alezredes. - Ez nekünk túl sok, és egyúttal túl kevés! - Reggel, ahogy kivilágosodik, újra azonosítjuk. - Nagyon helyes... - Csináltatunk néhány fotót. És megpróbáljuk kinagyítani... - Ez nem rossz gondolat. - Mire megvirrad, kérem a fényképészeket! - Még az éjjel útnak indulnak! Idekint mindenkit megszállt az új remény. Most már nem a napokat, az órákat számolgatták. Az biztos, hogy amíg a fényképek el nem készülnek, amíg ki nem nagyítják, amíg azok is egyértelműen nem bizonyítanak, addig nem történhet semmi. Az legalább délelőtt tíz óra. Akkor, aztán fog felpördülni az idő. Attól kezdve már iramodik majd minden másodperc. Csak addig kibírni baj nélkül. Az alezredes elhatározta, hogy még az utolsó pillanatban is ad esélyt a fiúknak a menekülésre. Beszél velük. De nagyon meg kell gondolnia, mit mond. Mert ha ultimátumszerűen fogalmaz, abból a fiúk megértik: le akarnak számolni velük, és ők fognak kezdeményezni. Ha hitegeti őket, nem veszik komolyan ... Szóról szóra, mindent megbeszélt még akkor éjszaka a főorvossal. Ő is úgy látott jónak mindent. Csak azon volt a vita, mikor szóljanak: még most éjszaka, vagy hajnalban, esetleg reggel? Abban állapodtak meg, hogy ha a szobában egész éjszaka csend lesz, ők sem csinálnak semmi zajt. De reggel és délelőtt már a másodpercek töredékeinek is meglesz a súlya. - Én - mondta az alezredes - nem változtatok a hangon. Ugyanazt fogom nekik mondani, amit eddig. Adják meg magukat, eresszenek szabadon minden lányt. - De mit fogunk nekik felajánlani cserébe? - kérdezte a főorvos. - Azt, hogy méltányosak leszünk hozzájuk. Azt, hogy figyelembe lesszük, nem tapad vér a kezükhöz! Azt, hogy ilyenformán mégis ők segítettek hozzá bennünket az akció sikeréhez. - Félek, kevés lesz ... - Bizony, sokszor a legtöbb is kevés - mondta az alezredes. Van, aki átáll? Nemcsak a napok, de az órák is szinkronban teltek. Ha kívül nyugalom volt, és csend, akkor belül is. Ha bent megbolydult a méhkas, az idegesség, a zaklatottság átragadt a kintlévőkre is. És ha kint terveztek valamit, akkor anélkül, hogy a fiúk bármiről is tudtak volna -ők is terveztek, tanácskoztak, készülődtek. Amíg a főparancsnok és a helyettese meg a főorvos meghányták-vetették az újabb fejleményeket, megbeszélték a másnapi teendőket, nem tétlenkedtek a fiúk sem. Ők is mozgásba akartak hozni mindent, talán ők is ugyanazt gondolták, amit a főparancsnokságon: valami újjal, valami váratlannal kell előállni, valami olyasmivel, ami eltér az eddig megszokottaktól. De mivel? Ahogy kintről nem fenyegetőztek egy idő óta, ugyanúgy ők se. És a lányokat sem rémisztgették a kivégzéssel. Az első napokban óránként állították őket a géppisztolycső elé. Most már mióta nem. Nagyon mélyen, nagyon komolyan gondolt át a két fiú újra meg újra mindent. Nem az járt az agyukban, megadják-é magukat, vagy sem, hanem hogyan lehetne kierőszakolni valamit, amivel mégis célt érhetnek. Még önmaguknak sem vallották be: nem tudnak ezekre a lányokra lőni. Az, hogy az ajtón meg az ablakon keresztül kilőttek, az egész más volt. Abban nem volt semmi személyes. Még ha el is találtak volna valakit. De úgy, hogy szembeállni valakivel, ráfogni a fegyvert, és lőni, lőni, így ez egészen más. Az volt a legnagyobb baj, hogy egymásról se tudták, vajon a másik lőne-e? Nem voltak annyira őszinték. Csak felülmúlni egymást, ez volt a cél, imponálni a lányoknak, mutatni a fölényt, az elszántságot, a kérlelhetetlenséget. Ha csak egyszer is kiejtik a szájukon: akármi lesz, nem lövünk közületek senkit agyon ... Soha nem hangzott el az öt nap alatt ilyen. Hanem annál többször az ellenkezője. A nagyobbik kezdte. Nem sok híja volt már az éjfélnek, a villany égett, a nagyobbik szokása szerint az asztalnál ült, térdére fektetett géppisztollyal, és a lábait feltette az asztalra. A kicsi feküdt, ő ülve sose aludt, mindig lefeküdt, ha már nagyon elálmosodott. A lányok közül többen is szenderegtek, most nem volt kötelező fent ülni az ágyon. - Szeretnék komolyan beszélni veletek! - Mi is! - mondta egy lány. - Ti mégis mit? - Azt, hogy ne várjatok tovább egy percet se. Végezzetek ki bennünket. - Nem erről van szó. Hanem éppen arról, hogy miként úszhatjátok meg valamennyien élve. - Halljuk - mondták a lányok. Aki elszenderedett, az is felült, mindenki kidörzsölte az álmosságot a szeméből. - Álljatok át hozzánk! - Micsoda? - Hogy hogy micsoda? Értelmesen beszélek, nem? - Nagyon is! - mondta egy lány szemtelenül. - Minden szavad csupa értelem. - Ne dumáljatok, hadd mondja végig! - Már végigmondtam! Egész biztos mindnyájan élve maradtok, ha átálltok hozzánk! Nem csak mi ketten, de valamennyien követeljük a pénzt, a repülőt, a külföldre menetelünk biztosítását. És külföldről, aki akar, hazajön. Aki akar, kint marad ... - És ha hazajövünk, felakasztanak bennünket gengszterkedésért... Addig akasztás nincs, míg vér nincs! - kapcsolódott be a kicsi is a beszélgetésbe. Felkelt az ágyról, és odaállt a bátyja mellé a szoba tözepére. - Tessék - folytatta -, nézd meg a büntető törvénykönyvet. Amíg vér nincs, nagy baj nincs! Persze, nekünk mindegy - tette hozzá gyorsan -, nekünk igazán mindegy, hogy mennyi vér fog folyni! - Ne dumálj annyit - támadt az öccsére. - Felesleges! Azt mondjátok meg, ki áll át hozzánk? És akkor egész más fordulatot vesz a menet ..., akkor simán fog lezajlani minden. Talán már reggel óta ezt forgatta a fejében. Talán éppen ezért nem bosszulta meg, hogy az a lány fejbe vágta a géppisztollyal. Nem akart újabb félelmet. Arra számított, ha nem bánt senkit, akkor ezt a tervet kedvezőbben fogadják. - És ha nem állunk át? - Akkor itt fogtok megdögleni! Ha másként nem, étlen, szomjan! - És ha ti haltok meg előbb éhen? - Nekünk mindegy! - Mondta keményen a kicsi. Bántotta, hogy kimaradt ebből a beszélgetésből. Nem tudott semmi olyant mondani, amivel felülmúlhatta volna a másikat. - És azt se felejtsétek el - folytatta a nagyobbik -, hogy még a kezünkben van a fegyver. És azt nem is veszik ki onnan könnyen. Csak emberélet árán. - Életek! - szólt a kicsi. A lányok lehajtott fejjel, roskadtan ültek az ágy szélén. - Ez is csak egy terv - mondta valamelyikük -, ez is olyan, mint a többi. Ebből sem lesz semmi. Ha nektek nem teljesítették a követeléseiteket, majd a mienket fogják, igaz? Egy frászt. - Meg lehetne próbálni! - mondta egy másik lány. - Talán eltelne vele egy óra. - Az időt már nem érdemes húzni! - szólt a nagyobbik. - Próbáljuk meg. - Ki fognak bennünket röhögni. Megoszlottak a vélemények. De a lányok nem nagyon kaptak a nagyobbik tervén. - Egy van csak! - mondta a hosszú hajú szőke lány. - Egy! Az, hogy megadjátok magatokat. - Ez az, ami holtbiztos, hogy nem fog bekövetkezni! Nagyon sután ért véget a beszélgetés. Egyik-másik lány hátradőlt az ágyon, elszenderedett újra. A kisebbik azon töprengett: hogy bírták ki egész nap szomjan? És nem is követeltek vizet. Szinte egész nap nem ment oda a vödörhöz az ágy mögé senki... Próbálkoztak még egy ideig, hogyan lehetne folytatni a beszélgetést. - Meg kellene csinálni a végelszámolást. - Ezt a kicsi mondta. De a lányok közül nem reagált senki. Mintha kiveszett volna belőlük minden érzés. Mintha az éhség és a szomjúság is megszokottá váll volna, mindent elborított a fásultság, a közöny. Később egy lány megkérdezte a szomszédját, aki mellette feküdt az ágyon. - Te, miről beszéltek ezek az előbb? - Arról, hogy át kellene hozzájuk állnunk. - Na és miért nem álltunk át? - Hallottad te is. - Hallottam, de nem emlékszem semmire. Szinte az egész éjszaka alvás nélkül telt. - Milyen szerelmes vagyok! - sóhajtott később egy lány. Hangosan beszélt, hallotta mindenki. Összevissza arról beszélt, fennhangon, hogy olyan jó lenne, ha odaadhatná magát valakinek. Ilyesmikről, ilyen nyíltan, eddig úgysem beszélt senki. Más meg arról szónokolt, hogy ő mennyire szeret iskolába járni. Milyen boldoi ság az, hogy ha az ember iskolába járhat. - Most már ti csakugyan meg vagytok veszve! - Ezt az mondta, aki a követeléseket felírta. Hol vannak már azok az idők! Hány óra telhetett már el azóta Egy másik lány azt találgatta, hogy vajon melyikőjüknek a szülei őrültek már meg? És hogy hol vannak? Miért nem jönnek értük? Később egy lány kijelentette, hogy milyen jó, nem éheznek, és nem is szomjaznak. Az volt a rossz, amikor éheztek is, szomjaztak is idebent. - Ezek most már csakugyan őrültek - gondolta a nagyobbik. Sehogy sem értette: nem követelnek se ennivalót, se italt. Egyik-másik lány olykor fel akart állni, de nem bírt. A kimerültség minden jele megmutatkozott. Fehér, szürke, sápadt arcok, beesett szemgödrök, és minden lánynak berepedezett a szája széle. Volt, akinek csupa seb volt az ajka. Akiken korábban többször kitört az idegroham, most azok voltak a legcsendesebbek. Üvegessé vált szemmel bámultak egymásra. - Ne búsuljatok, lányok - mondta a szívbeteg lány -, én úgyse érem meg a reggelt. De arra azért kíváncsi volnék, hogy ér véget ez az egész. - Hogy hogy nem éred meg? - Én reggelre megdöglök! A nagyobbik elkezdett hangosan röhögni. - Kidobunk az ablakon, legalább a hekusok azt hiszik, hogy kivégeztünk. - Csak egyet sajnálok! Hogy nem érem meg, amikor titeket kivégeznek. - Sajnálhatod is - mondta a kicsi. - Ezt az örömet nem szerezzük meg neked. így telt az éjszaka. Hol ébren, mindenféle reménytelen beszélgetésekkel, hol téblábolva, ájulásba szédülten. Arra többé nem gondolt senki, hogy idebent is lehetne a fiúkkal valamit tenni... Kiverni a kezükből a fegyvereiket. Odakint a főparancsnoknak egész éjszaka ez járt a fejében: csak nehogy valamelyikük valamilyen meggondolatlanságba szédüljön bele. Az ajtón túl tminden zajt, minden mozdulatot éberen figyeltek. 9. Hogyan kell előkészíteni egy szabályos kivégzést? Erről úgy, hogy mindenki hallja a szobában, a nagyobbik beszélt. Az utóbbi időben átvette az uralkodást, a kicsinek a hatalomból alig jutott valami. Ő már közelebb állt a végkimerüléshez. Nem is nagyon szorgalmazta a maga fontosságát. Egyre többször és egyre hosszabb időre aludt el. A nagyobbikról sohase tudhatták, mikor alszik, mikor van ébren. Azonos testhelyzetben bóbiskolt a széken ülve az asztal mellett. Sokszor azt hitték, alszik, aztán váratlanul, lehunyt szemmel, mozdulatlanul ülve megszólalt. - Szerintetek, hogy kell előkészíteni egy szabályos kivégzést? Ekkor még sötét volt, kora hajnal, de már mindenki ébren. Az a néhány éjszakai óra elég volt mindenkinek az alvásra. A lányok azzal kezdték a hajnalt, hogy sorban odamentek a vödörhöz és hánytak. Keserű nyálat öklendeztek ki, az egyikük azt mondta, becsületszavára ígérné meg, hogy egyetlen kortyot se nyelne le, ha volna víz, ha kiöblíthetné a száját egy pohár vízzel. Mert szörnyű volt annak a váladéknak a szaga, íze, amely feltört a gyomrukból. Egyikük sem érzett még ilyet soha. Talán epeváladék volt, amit ki kellett hogy köpködjenek? Nyál egy szemernyi sem volt a szájukban. Az a váladék nedvesítette meg a szájukat, úgy ahogy. A fiúk nem hánytak. De a szájuk széle már nekik is száraz volt és cserepes, a nagyobbiknak az alsó ajkán volt egy seb is. - Márpedig a kivégzéseket elő kell készíteni - kezdte újra. Egyetlen lány sem reagált a szavaira. Nem vette észre, hogy ezekkel a lányokkal már nincs mit kezdeni. Válságosra fordult az állapotuk. Ők már nem voltak partnerek semmiben. Se a fenyegetésekben, se a megfélemlítésekben. Ájult egykedvűséggel fogadtak mindent. De a nagyobbik csak erőltette. - Először is ellenőrizni kell a fegyverek működését. Próbalövéseket fogok leadni. Még ez sem zökkentette ki a lányokat az éjszaka óta tartó közönyből. De a nagyobbik nem lőtt, hanem mind a két fegyverrel egymás után sokáig csattogtatott. Ilyenkor már néhány nappal ezelőtt égig ért volna a sírás, a zokogás, a jajveszékelés. Most olyan csend volt a szobában, mintha a környéken se lennének élőlények. Csak a géppisztoly csattogása hallatszott olykor. Aztán a nagyobbik hosszú szónoklatba kezdett: öt nap óta ilyen hosszú monológja még nem volt. És hogy, hogy nem, a kicsi egyetlen egyszer sem szólt bele. Részletesen ismertette a helyzetet, a terveket, az azokkal kapcsolatos elképzeléseit... - A kivégzéseket elő fogom készíteni! Hogy minden szabályos, tervszerű legyen. Nem fogok itt semmit meggondolatlanul, hebehurgyán csinálni. El is próbálok mindent. A kivégzéseket két részletben hajtom végre. Először hét lányt végzek ki, aztán hatot. Most először nem többes számban beszélt. - Most még legyen nyugodt mindenki, mert most még csak próbálni fogom. Bejelentem a hekusoknak a próba kezdetét, valamint a próba befejezését is. És aztán természetesen a kivégzések kezdetének időpontját is közlöm. Olyan precízen, lassan, megfontoltan beszélt, mint aki egész éjszaka ezen a szövegen törte a fejét. Ki tudja, melyik mondatát hányszor fogalmazta, ismételte meg magában. - Ki tud közületek szavalni? - kérdezte a lányokat. Erre se válaszolt senki. De ő nem zavartatta magát. - Egy órával a kivégzések előtt valamelyikőtök el kell hogy szavalja azt a verset a hekusoknak, hogy még kér a nép, most adjatok neki... Mert ez lesz az utolsó kérésünk. Délben már nem lesz alkalmuk a kéréseiteket teljesíteni. Mert most ti fogtok kérni, követelni. Majd meglátom, melyikőtök mit tud tenni az életéért. Egy pillanatra nem állt be a szája. Mindent pontosan, félreérthetetlenül fogalmazott meg. Rajta a kimerültség, az idegfáradtság nyomait se lehetett látni. Csak egy, egy valami volt, ami jelezte, hogy már őbenne is megbomlott valami. Az, hogy minden mondata után hosszú szünetet tartott, és ezt az időt hangos röhögéssel töltötte ki. Mintha minden mondata egy-egy vicc lett volna, amelyet kötelezően röhögéssel kell reagálni. Szörnyűek voltak ezek a harsány, állati hangra emlékeztető nyerítései. Annyira érzett bennük az erőltetettség, olyan félelemkeltő volt, hogy a lányoknak a hátán végigfutott a hideg. És ő csak mondta, mondta, szakadatlan. Soha el nem hagyva egyetlen mondata után sem a kegyetlen röhögését. Ha a főorvos ezt hallja: a nagyobbiknak sem ad többet tíz-tizenkét óránál, amíg még ura lehet az idegeinek. Ez volt az, amitől a főorvos úr a legjobban tartott. Mert arra esküdni mert, hogy amíg az idegeik nem mondják fel a szolgálatot, a lányokra nem lő egyik fiú sem. Hisz ezt már rég megtehették volna mindketten. 10. Öt nap ilyen hosszú is lehet? A hosszú szónoklatok, a hosszú, erőltetett röhögések után kimerülten nyúlt el a széken, a lábait combig felnyújtotta az asztalra. Várt valamit, szerette volna, ha a lányok beszélnek. Nem szólt egyikük sem. Aztán hogy bizonyos legyen, csodák léteznek, csoda itt, ebben a szobában is lehetséges, az a kis elsős lány szólalt meg, aki öt nap óta hangosan még egyszer sem. - Lehet kérdezni? - Hát már hogyne lehetne! - Én csak azt szeretném kérdezni, hogy ezt az egészet, amit elmondtál, nem lehetne megcsinálni a kivégzések nélkül? Mert én mindennel egyetértek, ahogy a helyzetet felvázoltad. És tudomásul is veszem. Csak az, ha a kivégzések elmaradhatnának ... Akkora nevetés tört ki a szobában, amilyen még az előző napokon sem fordult elő, amikor egyszer-másszor hangulat is volt. Ezt még most se bírta ki nevetés nélkül a társaság. Mindenki elfelejtett néhány pillanatra mindent. - Mondjál még ilyeneket - kérte egy lány. Aztán még jó ideig tartott a fuldokló nevetés. Minden ilyen kis apró hangulatból szörnyű volt az ébredés. Amikor elmúlt a pillanatnyi felejtés, amikor újra visszakapcsoltak az érzékszervek a valóságba, akkor eluralkodott rajtuk egy szörnyű, kínos, émelyítő zsibbadás, amely eljutott testük minden sejtjébe. A lány nem szólt többet, de bármit mond még, aligha tudott volna az előbbihez hasonló komikus helyzetet teremteni. Pedig ő nem annak szánta ... Nem is értette, miért nevettek olyan nagyon a többiek? Behúzódott újra a maga csendességébe. A nagyobbik tovább akarta szőni a lányok követelődzésével kapcsolatos terveit. Részletesen szerette volna kiosztani a szerepeket, ki, mikor, mit ordít, hogyan jajveszékeljenek, mit követeljenek. De ezekkel a lányokkal, már érezte, nem lehet kezdeni semmit. Talán később, ha kivilágosodik, talán majd akkor. Talán egy-két, a falba célzott lövés is segít. Hátha sikerül egy jótékony révületet kelteni köztük. Soha még így nem várta a reggelt, mint ezt a mait. És soha ilyen nehezen még virradat nem közelített, mint ez. Már világos kellett volna hogy legyen! Kint nagy, vastag hófelhők lepték be az eget, de ők ezt nem látták, csak azt, hogy nem világosodik. Talán ez a hajnal estig se virrad rájuk! Azt hitték, nincs most itt a földön hely, ahol jobban várnák a reggelt, mint ők. Pedig volt. Kint a parancsnoki szobában. Az alezredes annyira várt, hogy éjszakára le sem feküdt. Arra gondolt, a hátralévő időt, azt a néhány órát ki fogja bírni már alvás, lefekvés nélkül is. Megbocsáthatatlan vétségnek érezte volna, ha éppen most, az utolsó órákban követ el valami jóvátehetetlen hibát a maga kényelme, a maga kímélése miatt. Ugyanígy gondolkodott a főorvos is. Ő ugyan hazament, lefeküdt, de legfeljebb, ha egy félórányit aludt. Felöltözött, kávét főzött, és lábujjhegyen ment ki a lakásból, hogy ne ébresszen fel senkit. Nézte az eget, koromsötét volt. Ő is hitte, érezte, hogy ez lesz az utolsó nap. Az utcai járőrök még így, a vaksötétben is felismerték. Egy gépkocsizó járőrparancsnok felajánlotta, hogy beviszi a parancsnoki szobába. A gyaloglás mellett maradt. Amikor benyitott az alezredeshez, megnézte az óráját, alig múlt még éjfél. Még több mint tíz óra kellett ahhoz, hogy bármi is történhessen. A parancsnok kilenc-tíz órára tette az események kibontakozását, ő tizeneggyel számolt. Abban mindketten megegyeztek, hogy ha déli tizenkét óráig nem történnek meg a sorsdöntő fordulatok, akkor feltétlen kezdeményezni kell. A lányok élete most már tizenkét óra után egyetlen pillanatra sem garantálható. Bármelyiküknél felléphet egy szívelégtelenség a kimerültség miatt, de szívinfarktus sincs kizárva. Elképzelhető egyiküknél-másikuknál a szervezet kiszáradása, mert hiába áll ott a vödör víz az ajtó előtt, a fiúk nem engedik meg, hogy bejuttassák a lányokhoz. A főorvos első dolga volt, hogy telefonon beszélt a kórház ügyeletes orvosával. Kérte a gyors infúzió lehetőségét. Azt a választ kapta, hogy már két napja előkészítettek mindent, öt másodpercen belül infúziót kaphat az a lány, akit a kórházba bevisznek. Dehát kit visznek be? Ez a kérdés! Az alezredes és a főorvos hosszasan beszélgettek. Volt idejük. A főorvos egy esetről szólt, amelyik nemrég történt egy fiatal, kedves, kezdő orvosnővel. Az elmeosztályon . .. Az orvosnő bemenve az egyik szobába a betegéhez, látta, hogy annak a kezében egy kés van. Nagyon szelíden szólt rá, hogy tegye le. És a beteg felállt, odalépett az orvosnőhöz, és markolatig a szívébe szúrta a kést. Mire az ápolók berohantak, az orvosnő már halott volt. Semmiféle gyors orvosi beavatkozás nem menthette meg az életét. - Mit akar ezzel mondani a főorvos úr? - Csak azt, hogy egy ilyen esetben nem feladat a halálos állapot vizsgálata. Mint ahogy itt a mi esetünkben sem a végeredményt kell majd vizsgálat tárgyává tenni... - Hanem? - Hanem azt, hogyan került a beteg kezébe a kés? - De hisz ezek a fiúk nem betegek. - Én nem is róluk beszélek. Összefüggéseket keresnék. És azt is vizsgálni kell, hogy a doktornő szelíden szólt. Valószínű, ha az első pillanatban erélyesen szól, ráordít a betegre, még ma is él és gyógyít. Valószínű, hogy a beteg kiejti a kezéből a kést. - Értem az összefüggéseit. Tehát mi eddig szelíden szóltunk. Ordítanunk kellett volna ... - Nem tudom. Csak azt tudom, hogy hatodik napja a lányok élete közvetlen veszélyben van. Mi itt vagyunk kint, ők ott bent. Ők cselekvésképtelenek, mi... - Mi is! - szakította félbe az alezredes. - Eddig mi is cselekvésképtelenek voltunk. Mert nem csak a doktornőt néztük, hanem a beteget is, akinek a kezében volt a kés ... Köszönöm a történetet, főorvos úr. Nagyon sok mindent megvilágított vele. Az alezredes ilyen ember volt. Az elképzeléseit mindig szerette megerősíttetni vagy gyengíttetni. Más akciókban is hasonlóan cselekedett. Tapasztalt tiszttársakkal cáfoltatta a nézeteit. Aztán azokból a leszüremlett tapasztalatokat használta fel a cselekvés, a végső döntés meghozatalában. Most ez a történet nagyon sokat segített neki. Járt-kelt a szobában, meggörnyedt minden lépésnél. Úgy lépkedett, mint egy nehéz igába fogott ló... Cipelte maga mögött az éjszakát, megizzadt. Mintha egyes-egyedül neki kellene kiráncigálni az események kátyúba ragadt szekerét. Mintha neki kellene becipelni a hajnali világosság nehéz terheit a szobába, a térre, a város minden pontjára. Szökdelt örömében, ahogy az ablakra nézett. - Mindjárt világos lesz! Bent a szobában a lányok is látták, hogy odakint már csaknem kivilágosodott. Ez volt az első reggel, hogy egyiküknek sem jutott az eszébe, hányadik nap, hányadik óra, hányadik perc, hányadik másodperc ez a mostani. Nem számolt közülük senki. Hiába számolta volna ki bármelyikük, már nem tudták volna felfogni a számokat, a számok időértékét. Egyetlen kocsonyaszerű, megfoghatatlan, érzékelhetetlen péppé változott számukra az idő, az ittlétük, de a megmenekülésük reménye is. 3. rész Ha törik, ha szakad Röpkongresszus Ekkoriban ez volt a nagyobbik mániája: röpkongresszusokat szervezett, így nevezte, ha mind a heten együtt voltak. Mostanában a megbeszélésekről már nem hiányzott senki. - A röpkongresszust megnyitom! A röpkongresszust bezárom! Ez az egyetlen esetben sem maradhatott el. A többiek eleinte röhögték, aztán egy idő után megszokták. Akkorra már megegyeztek abban, hogy valamennyien nemcsak áhítozzák az utazást, de vállalják is az azzal kapcsolatos teendőket. Minden tanácskozást zárt ajtók mögött folytattak. Vigyáztak arra is, hogy valaki még csak véletlenül se hallgathassa ki őket. Nagyon együtt volt akkoriban a két fiú. A papa örült, hogy mostanában semmi baj nincs a gyerekekkel. Az nem érdekelte, hogy miről diskurálgathatnak ők ott bent a szobában, heten, zárt ajtók mögött. Jó volt, hogy akkoriban egyikük sem balhézott, nem utazgattak el, nem maradoztak ki éjszakára, vigyáztak magukra. A kicsi szorgalmasan bejárt az intézetbe. Még dicséreteket is hozott. A mama boldog volt. Meggyőződéssel vallotta, hogy a fia eddig is hordhatta volna haza a dicséreteket, és hogy ez nem így volt, azt a pedagógusok bűnének tudta be. Merthogy azok az ő gyerekeikkel szemben mindig is elfogultak voltak. Elsősorban az ő és a papa beosztása miatt. Egyszer arról is beszélt a papával, hogy a nagyobbik gyereket is a pedagógusok rontották el. Akkoriban nagy rend volt a ház körül. A fiúk vigyáztak minden lépésükre. Tudták, ha valami balhéba keverednek, vége minden elképzelésnek. A nagyobbik alaposan átdobta a papáékat: azt hazudta, munkahely után jár. Néha el-eltekergett, úgy tett, mintha csakugyan munkahelyet akarna szerezni magának. A mama mondta is: türelmesebbnek kell lenni vele szemben, mindenféle riherongy munkahelyre ne is álljon be. És a papa adta a havi ezerötszáz forintot. Ez elég volt mozira, presszóra. Ott sem csináltak semmiféle balhét akkoriban. A bácsi a kapitányságon még büszke is volt: a saját tapintatos hozzáállásának tulajdonította a fiúk változását... Hogy a felszín alatt, a mélyben mi történik, az egyiküket sem érdekelte. A nagyobbik naponta ismertette a terveit. Azok szerint Görögországba vezetett volna az útjuk. Fedőnevet is választottak az akcióhoz: az utazás. Soha másképp nem emlegették a tervüket. A nagyobbik egyszer meg is magyarázta, mi szól Görögország mellett. Az, hogy ott az ezredesek huntája van uralmon. - A fater is alezredes - mondta -, ezért ott feltétlen szót fogunk érteni az ezredesekkel. Elájulnak, ha bemondjuk, hogy miről van szó... - De elhiszik-e? - Miért ne hinnék? Mire mi oda megérkezünk, akkora lesz a hírünk, hogy nem akad a világon olyan ember, aki ne tudná, kik vagyunk. Akkor mirólunk beszél az egész Föld! Jézus Krisztus sebeire nem lesz annyira kíváncsi az emberiség, mint miránk. Nagyobb lesz a nevünk, mint a Puskásé volt, jobban fog az emberiség minket ismerni, mint Gagarint. A többiek ámulva hallgatták. Egyszer a nagyobbik egyedül volt otthon. Véletlenül nyitott be a szobába a harmadik fiú. Vele soha semmiről nem beszéltek. De akkor elkapta őt néhány percre. - Gyere ide! - mondta a legkisebbik testvérének. - Én rövidesen híres ember leszek. Érkeznek majd újságírók is a házhoz. Faggatni fognak téged is. Milyen fiú voltam, mikor mit csináltam? Mutasd majd meg nekik, hogy ez volt az az ágy, amelyiken aludtam. Ez volt az a szék, amelyiken ültem. És ez volt az az asztal, amelyik mellett gondolkoztam. - Jó, jó, de mitől leszel híres? Fel fogsz találni valamit? - Már feltaláltam! - Kapsz érte pénzt is? - Feltétlen! - És mennyit? - Tudod te azt, hogy mennyi hárommillió dollár? - Nekem mennyit fogsz belőle adni? A kicsi nem beszélt erről senkinek, még a mamáéknak sem. A nagyobbik meg dühös volt saját magára, hogy eljárt a szája. Talán többet mondott el a kisöccsének a kelleténél. Szerencse, hogy ő nem vett komolyan semmit. Mert könnyen befürödhetett volna ezzel a szöveggel. Egy idő után az egyetlen lehetőségként emlegette a görögországi utazást. Sőt, mintha más elképzelései is lettek volna. Éppen emiatt szólt annak a gyereknek, akinek Nyugat-Németországban élt a papája, hogy írja meg neki, mi volna a véleménye egy látogatásról. Ha a barátaival menne. Milyenek ott a lehetőségek? Miként lehetne onnan tovább evezni? Azt mondta, a levelet látni akarja, mielőtt postára adná. Nehogy valami marhaság legyen benne. A levelet a gyerek jól írta meg. Nem volt benne semmi buktató. Csak nem érkezett rá válasz ... 2. Nézzünk csak szét magunk körül - Most már nincs mit tovább lacafacázni! - mondta egyik alkalommal -, most már alaposan körül kell nézni magunkon. Akkoriban a legfontosabb téma a fegyver volt. Mert abban valamennyien egyetértettek, fegyverek nélkül nem megy semmi. Akármilyen irányt jelölnek ki, akármilyen megoldásokat találnak ki hozzá, fegyverek nélkül semmi sem megoldható. Erről már többször is esett szó. De mindig azzal vágták el a beszélgetés menetét, hogy a nagyobbik nagyvonalúan megígérte, fegyver lesz, ez az ő dolga, ezt bízzák rá! De soha nem részletezte, miként akarja megoldani a fegyverszerzést. Ez alkalommal kirukkolt vele. Két határőr katonát le kell fegyverezni. Azoknál van annyi lőszer, fegyver, hogy az kezdetnek elég lesz. A munkához ők ketten kezdtek neki. Napokig figyelték a járőröző katonákat. Mi van náluk, hogy vonulnak, merre vezet az útjuk? Ebből a többieket kihagyták. Igen, mert az egyik beszélgetés alkalmával egy fiú felállt, hogy ő kiszáll mindenből, mert nem akar részt venni a két határőr leütésében. Akkor azt mondta a nagyobbik, maradjon mindenki veszteg, amíg ők ketten megszerzik a fegyvereket. Majd csak aztán szálljon be újra a társaság. Többen már ekkor megriadtak a vállalkozástól. Mi lesz, ha például ütés közben meghal valamelyik katona? Vagy mi lesz, ha az ütés nem sikerült? Vagy ha sikerül minden, de nem tudnak túszokat szerezni, mire felfedezik a két katonán esett támadást? Csakugyan: ezek akkor annyira bonyodalmas dolgoknak látszottak, hogy a nagyobbik jobbnak vélte, ha ők ketten, az öccsével végzik el. Amikor már minden rendben lesz, akkor csatlakozhatnak a többiek. Lerajzolták maguknak a határőrök mozgását, az útirányt. Kiszemeltek a város alatt egy utcát, ahol mindig elvonultak az őrök. Volt abban az utcában egy éles kanyar, itt tervezték a rajtaütést. Szépen megvárják a két katonát, a hátuk mögé kerülnek, aztán úgy csapják fejbe őket. A kicsi a mama húsklopfolóját ajánlotta. Igen, de abból csak egy volt a háznál. Ez nem lett volna baj, mert lehetett volna venni még egyet. Csakhogy azzal túlságosan közel kellett volna menni a katonákhoz, hogy le lehessen őket ütni, és azok attól gyanút foghatnak. Mást találtak ki. Két jó erős botot. Szét is néztek a ház körül. Találtak két erős, egyforma rudat a padláson. Két ásónyelet, amelyet nem használt senki. Talán az előző lakók hagyták itt. Ez a két vastag, súlyos akácnyél jónak látszott. Csakhogy mind a kettő hosszabb volt egy kicsit a kelleténél. Úgy tervezték, hogy a kabát alatt viszik, de ezek a botok nem fértek volna el ott. Elhatározták, hogy lefaragnak belőlük. Meg egy kicsit formálják is a fadarabokat, hogy alkalmasabbá váljanak az ütésre. Nemcsak megrövidítették, hanem meg is vékonyították ott, ahol fogni kellett. Ezáltal a botok másik vége vastag maradt, akár egy bunkó. Nem volt könnyű munka, napokig dolgoztak rajta. Végül úgy érezték, már nem kell tovább faragniuk, már mind a két nyél alkalmas arra, amire szánták. Akkoriban minden járőrpárt szemügyre vettek. Melyik lenne a legalkalmasabb? Nagy izgalommal teltek ezek az idők. Végül is a kicsi idegei felmondták a szolgálatot. Nem bízott magában, hogy akkorát tud ütni, amekkorától a katona eszméletét veszti. Sokszor, sokféleképpen hányták-vetették meg ők ketten egymás között a tervüket. Végül is elálltak tőle. Visszavitték a két megfaragott fát a padlásra. Ekkoriban holtpontra jutott minden! Aztán a nagyobbik kijelentette, nem baj, ha az öccse is kiszáll a fegyverszerzésből. Majd ő elvégzi ezt a munkát egyedül. így is történt. 3. Egy páncélszekrény Óvatosan lépkedett, mint aki tojáson jár. Vigyázott, sehol, semmiben ne vétsen. Legalább egy-egy fél napra eltűnt az állásszerzés ürügyén. Néha beszámolt a mamának a be nem járt útjairól, az eredményekről, melyeket az állás utáni szaladgálásokban elért. A papa még büszke is volt, protezsálás nélkül jut be valahova. Nagyon restellte a vezérigazgató barátja előtt azt a múltkori kudarcot. Néha egészen lelkes beszámolókat tartott. Egy szó sem volt igaz abból, amit a mamáéknak beadott. Sokszor maga is elálmélkodott, hogy tud szemrebbenés nélkül hazudni. Akkoriban valahányszor a papa vidéki utakon járt, ő mindig benézett a laktanyába. Lófrált a folyosón, elüldögélt egy ideig a papa irodájában. Neki belépő sose kellett, bemehetett a főbejáraton bármikor. Alig várta, hogy a papa kitegye a lábát a laktanyából. Ő pár perc múlva már besettenkedett. Olyan mostanában nem volt, mint régebben, hogy a papa szolgálatból megjövet egyenesen hazatért volna, magával hozva a fegyvereket. Vagy fegyver nélkül ment, vagy mindenét bevitte a laktanyába, mielőtt hazatért volna. Ilyen alkalomra is lesett, de hamarosan számolni kellett Vele, ebből az elképzelésből nem lesz semmi. Még az öccsét se avatta be a terveibe. Pedig már mindent kigondolt, lépésről lépésre. Azért rendszeresítette a laktanyába való bejárást, hogy az senkinek ne legyen feltűnő. Hogy hadd ismerje meg őt minden katona, aki kapuügyeleti szolgálatot lát el. Ahányszor csak bent volt a papa irodájában, mindig szemügyre vette a páncélszekrényt. Megnézte, véletlenül nem maradt-e nyitva? Nem, sajnos, soha. Tudta, hogy a papa fegyverei a páncélszekrényben vannak. Egy ívtáras géppisztoly, éppen olyan, amilyeneket a határőr katonák hordanak. Azt is rnegfigyelte egy alkalommal, hogy a géppisztolyhoz megfelelő mennyiségű töltény van. Aztán egy kis kézi pisztoly. Egyik - magában - nem elég. Mind a kettő kell. De hisz ha belenyúlhat a szekrénybe, övé minden, ami benne van. Először mintát akart venni a zárról. Hallotta, hogy lehet ilyet csinálni, gittet kell a zár belső formájára nyomni, és annak az alapján bárki elkészítheti a kulcsot. Csakhogy fogalma sem volt, hogy tudná levenni a zár belsejéről a gittmintát? Erről nem akart beszélni senkivel. Összetévesztette. A gittmintát a kulcsról szokták venni. Egy délután a papa korán jött haza, nadrágját az előszoba fogasán hagyta. Akkoriban szokása volt átkutatni a mama és a papa zsebeit, egy húszast, egy ötvenest, egy százast elcsenni. Sohase többet. Ennyit egyikük se vett észre. így talált rá a papa kulcscsomójára. Előbb arra gondolt, hogy arról csináltat mintát. De félt, hogy ezzel leleplezi magát. Hallotta, hogy páncélszekrénykulcsokról csak írásbeli megrendelésre és a személyi igazolvány felmutatására szoktak másolatot készíteni. Túl bonyolultnak találta ezt a megoldást. Akkoriban már minden tervét részletesen kidolgozta. A fiúknak keveset beszélt róla, de az öccsének olykor részletes beszámolót is adott az elképzeléseiről. Az már rég a múlté volt, hogy a körúti buszt kerítsék a hatalmukba. Nem is tudni, hogy kinek az ötlete volt a kollégium. De az biztos, hogy az időpont az övé ... Ahogy a téli szünetről bejönnek a lányok, egyesével, kettesével a vasútállomásról, úgy kell elkapni őket. Később ez a terv módosult. Megvárni mindenkit, hogy beérkezzen. Nagyon óvatosan néhányszor a kollégium körül is sétált. Sőt, egy alkalommal be is merészkedett. Elhatározta, ha valaki megszólítja, mit keres ő ott, akkor azt fogja mondani, hogy az igazgatónőt keresi. Néhány lány észre is vette. De nem szólította meg őt senki. Érdekes, hogy a lányok, akik látták, valamennyien azt hitték, hogy ő az új fűtő. Mert a kollégiumban a fűtőt telenként néha háromszor is cserélték. A kollégiumban tett látogatás után készítette el otthon a rajzokat. Szombat délután volt. A kisebbik valamelyik barátjának a lakásán időzött. A mama még nem jött haza. A harmadik fiú a konyhában olvasott a melegben. A papa váratlanul, korán érkezett. Fáradt volt, már az előszobában ledobált magáról mindent, a szokása szerint. Bement a szobába, és megivott néhány pohár konyakot. Ledőlt a kerevetre, gondolta, alszik egy órácskát. Később felébredt, megivott egy üveg bort. Ő úgy tett, mintha a konyhába menne, hogy egyen valamit. Egy falat ennivalót sem tudott volna lenyelni. Még az evés gondolatától is irtózott, émelygett a gyomra. A papa csizmanadrágjának a zsebében volt a kulcsköteg. Érezte, hogy szinte kiugrik a helyéről a szíve, amikor a kulcsok után nyúlt. Már enyhén szürkült, amikor az utcára ért. Akkor eszébe jutott valami. Visszalépett, és a kamrából kivett egy csípőfogót. Aztán az ablak alá került, és egyetlen szorítással elvágta a falba befutó telefonvezetéket. A lelógó drótot meggörbítette, odahajlította az ablakpárkány alá. Ezután folytatta útját befelé a laktanyába. Azt a csípőfogót már nem is tette ki a zsebéből, tudta, hogy az elkövetkezendő időkben sok mindenre használhatják. Meglepődött, hogy milyen hamar beért a laktanyába. Örömében majdhogy vidámat kurjantott. A kapuőrök meg a szolgálatot teljesítő parancsnok is, mind régi ismerősök voltak. Az ügyeletes tiszthelyettes az az őrmester, aki akkor is szolgálatban volt, amikor őt egyszer bekísérték a folyótól. Mikor a papa azt a nagy ribilliót csinálta. Hanyagul odaköszönt a fiúknak, és szólt, hogy őt a papa küldte, felmegy az irodába, néhány könyvért. Mutatta is nekik a kezében levő kulcsköteget. Mi lesz, ha valamelyik fel akarja kísérni? Mi lesz, ha telefonon felhívják a papát? Nagyon okos ötletnek találta utólag, hogy elvágta a vezetéket. Megvoltak az elképzelései a kudarc esetére is ... Szó nélkül átengedték a bejáraton, és nem is ment utána senki. Hamar megtalálta az iroda kulcsát, és a páncélszekrényét is. Érezte, hogy remeg a keze, és a szájából elfogy a nyál. Készakarva öltözött úgy, ahogy. A töltényeket és a kézi pisztolyt elhelyezte a zsebébe. A géppisztolyt meg a hóna alá fogta úgy, hogy takarja a karja, és hogy azzal tudja is tartani. Az utolsó pillanatban jutott eszébe: felkapott az asztalról két könyvet. Figyelt, a folyosókról semmi zaj nem hallatszott. Amilyen simán bemehetett, ugyanúgy, minden akadály nélkül kiengedték. Jól maga előtt tartotta azt a két könyvet, a pisztolyt meg szorosan a kabát alatt, átérzett a trikóján a fegyver vasának hidegsége. Aztán megmelegedett a testétől. Amikor kilépett a laktanyakapun, alig bírta megállni, hogy futásnak ne eredjen. Legszívesebben, így ahogy volt, azonnal felkereste volna a fiúkat. De nem ragadtatta el magát, fegyelmezett volt, előbb hazaszaladt, és visszatette a kulcsköteget a papa zsebébe. Simán ment minden. Majdnem túl simán. Mintha csak az ördög egyengette volna az utakat. Ahogy eltervezte, úgy történt minden ... Ha akkor a papa felkel... Ha éppen ott az előszobában találkoznak ... Ha megérkezik a mama... ha feltűnik neki valami. Akkor még úgy alakulhatott volna minden, hogy a családon kívül senki nem tudott volna meg semmit. Akkor még mindenki mindent megúszott volna. Úgy, ahogy ezelőtt is ... Miután beért a szobájába, lerogyott, szinte összeesett, ledőlt az ágyra. Nagyon megviselték az izgalmak. Egyedül volt a szobában. Azt hitte, megőrül, ha sokáig magában marad. Nem tudta, mit tegyen. Hirtelen nagyon tanácstalanná, bizonytalanná vált. Maradjon itt bent a szobában a fegyverekkel? Rejtse el azokat, és úgy menjen el értesíteni a fiúkat? Vagy ha elmegy, vigye magával a fegyvereket is? Most kellenének a többiek. Végre megjött a kicsi. Már messziről meghallotta a lépteit. Egyedül érkezett. Hirtelen mind a két fegyvert betette az ágyba, a paplan alá. Ahogy a kicsi belépett, rászólt. - Menj oda az ágyhoz, és hajtsd fel a paplanomat. Az öccse nem tudta mire vélni. Azt gondolta, le akar feküdni, és kiszolgáltatja magát. Máskor is volt ilyen. De most valamit sejtett. Odalépett az ágyhoz. Felhajtotta a paplant. És ott feküdt az ágy közepén a két fegyver, a töltények. A kicsi elsápadt, remegett a szája széle. - Na, mit szólsz? Nem szólsz semmit? Ha akkor kiordít a papának a másik szobába ... - Dehogynem ... Gratulálok! - Köszönöm! - mondta a nagyobbik. Aztán elmesélt részletesen mindent. - Én csak gratulálni tudok! - És ráhajtotta a paplant, az ágyterítőt a fegyverekre. Presszó, mozi, presszó Akkor még nem volt késő, ilyenkor még elindulhattak bárhova feltűnés nélkül. Most már kettőjüknek volt gondja az, ami előbb még csak a nagyobbikat nyomta: elmenjenek-e hazulról, és ha igen, hagyják-e itt a fegyvereket? Olyan izgalom-fűtött tennivágyás szállta meg mindkettőjüket, hogy érezték, nem maradhatnak most itt a négy fal között. Szerették volna világgá kürtölni a titkukat. De ugyanakkor vigyázni is, senki semmit ne tudjon meg, hiszen egy rossz mozdulat, egy óvatlan lépés elárulhat mindent. És akkor már a kezdet kezdetén kész a kudarc. Égtek a vágytól, mielőbb tudatni a fiúkkal, hogy amit ők nem hittek, amiben nem bíztak, íme valóság: van fegyver! Nem sokáig tartott a töprengés. El kell hogy menjenek hazulról. Mégpedig úgy, hogy viszik a fegyvereket is. A kicsi átvette a kézi pisztolyt, megszámolta a töltényeket, és zsebre vágott mindent. Nem is látszott, mivel van kitömve a zsebe. Magát a pisztolyt a nadrág zsebébe dugta, és szorította a vasát, fogta, érezte a fegyver markolatát minden lépésénél. A nagyobbik a géppisztolyt vette magához. S a töltényeit is. Elindultak ketten, ki a városba. Az első útjuk a presszóba vezetett. Kényszerítette őket a vágy: megmutatni, elmondani mindenkinek, hogy van fegyverük. De természetesen csak a fiúk jöhettek számításba. Szinte mindketten egyszerre nyögtek fel az örömtől; a nagyobbik lépett be elsőnek a presszóba. Azt a havert találták ott, akivel együtt töltötte az ipari tanulói éveket. Két lánnyal ült egy asztalnál. Odatelepedtek hozzájuk. Hogy kellene a két lányt leléptetni? Mit érdekelte most őket itt ez a két csaj? A nagyobbik később szólt a barátjának, hogy jöjjön ki vele, akar neki valamit mondani. A kicsi nagyon jól tudta, nem mondani, mutatni akar. Úgy is volt, ők ketten kimentek. Megálltak a WC előtti mosdóhelyiségben. Először a nagyobbik belesett a fülkékbe, nincs-e ott valaki? Nem volt. Aztán se szó, se beszéd, szétnyitotta a kabátja szárnyait, és ott állt, hóna alatt a géppisztollyal. A haver meg se tudott szólalni. - Balhézni kellett? - Kérdezte később, ahogy a meglepetéstől magához tért. — Minden simán ment. A nagyobbik sokkal nagyobb sikerre számított. Semmi ujjongás, semmi lelkesedés. Visszamentek, ittak egy-egy üveg kólát. A lányok miatt egy szót se szólhatott egyikük sem. Ez így borzasztó volt. Ők beszélni, beszélni akartak, a haver véleményét tudni, begyűjteni az ámulatát, a meglepetését, a lelkesedését. így meg csak kínozta őket a lányok miatti lehetetlen helyzet. Egymás után itták a kólákat, hogy teljen valamivel az idő. Később a nagyobbik szólt, hogy unja már az üldögélést, kezdeni kellene valamit az estével. A barátja nagyon jól tudta, a nagyobik mire gondol. Ő is törte valamin a fejét. Aztán gyorsan meg is mondta. Elkíséri a lányokat, és visszajön ide, a presszóba. Vagy ami még jobb lesz, találkozzanak a mozi előtt. A lányok is akartak menni moziba. De a haver intett - majd ő elintézi a lányokat, legyenek nyugodtan. Ők hárman akkor el is mentek. Hamar megszabadult mind a két lánytól. Aztán gondolt egyet: előbb hazamegy. Később, hogy még hazamennie sem érdemes, hanem egyenesen ki az állomásra, fel a legközelebb induló vonatra. Jegy nélkül, cél nélkül, csak minél hamarabb, minél messzebb a várostól. Mert ez a két őrült, ez csakugyan meg akarja csinálni a balhét. Ő eddig azt hitte, csak beszélnek róla, meg hogy fegyvert úgyse fognak szerezni. És szereztek... Pedig ő még a kisebbik pisztolyról nem is tudott. Félelmetes volt a géppisztoly. Nem is gondolta, hogy egy kabát alá dugott géppisztoly olyan félelmetes lehet. Később átszállt, de ott az állomáson már váltott jegyet. Elutazott a nagyszüleihez. Azt hitte, ezzel egyszer és mindenkorra mindenből kiszállt ... A fiúk várták a mozi előtt, az utolsó pillanatig vártak, aztán jegyet váltottak, beültek a közönség soraiba, arra gondolván, hogy ha a nagyobbik barátja megérkezik, majd beül ő is. Hogy nem jött, azt hitték, nem tudott megszabaduli a lányoktól. Vagy talán nem is akart? Mindegy, késő este még találkozhatnak, ők úgysem mennek még haza az előadás után, és lesz idő még holnap délelőtt is megbeszélni mindent. Meg ott a délután. Esténél előbb nem fognak a dolgokhoz. Meg kell várni a vonatok esti érkezését, azzal jönnek a kollégista lányok... Úgy ülték végig az egész előadást, hogy fogalmuk sem volt, miről szólt a film. Akik ismerték őket, ámultak, milyen szelídek, jó magaviseletűek lettek ezek a fiúk - emlékezve rá, hogy hány meg hány mozielőadás fulladt botrányba miattuk. A mozi után újra visszamentek a presszóba, aztán őgyelegtek még egy ideig az utcán. A kicsi elhatározta, hogy még ma este ő is beszámol a barátjának. A nagyobbik nem ment fel, azt mondta, vár a ház előtt. 5. Házról házra Nem szerették, hogy a fiúkkal barátkozik. De ezt titkolták, mert annak a gyereknek az apja a papa beosztottja volt. Még csak az hiányzott volna, hogy kiderüljön, tiltják a barátkozást. Sőt, úgy tettek, mintha örülnének neki. Magukban meg ahogy csak lehetett, ahogy csak tudták, mindig elhazudták előle a fiukat. Most nem lehetett, mert otthon találta. De a mama mégis kardoskodott: az idő későre jár, őt már nem engedik el hazulról. - Mindjárt vissza fog jönni! - Akkor meg nem is érdemes, hogy elmenjen! Az apának meg az anyának nem tűnt fel a kicsi erőszakossága. Mindig ilyen volt. Ezt sem szerették benne. Hogy rögtön hetvenkedik, kierőszakol mindent, minden legyen úgy, ahogy ő elképzeli. Mondták is a gyereküknek: ne hagyja magát befolyásolni. Végül a kicsi csak azt kérte: ha ma este nem is jön el vele, kísérje le őt. Jöhet vissza rögtön. Majd holnap úgyis találkoznak. Egy emelettel lejjebb álltak meg. Nem volt semmi zaj a folyosón. Elővette a zsebéből a pisztolyt, és megmutatta neki. - Van egy géppisztoly is. Az is a mienk ... Megbeszélték, hogy holnap reggel találkoznak. Aztán a gyerek visszafutott, mire felért egy emeletet, az izgalomtól olyan száraz lett a szája, hogy alig tudott megszólalni. Pedig az anyja kérdezte: mi volt az a nagyon fontos? Nem készült fel útközben semmiféle hazugságra! Nem tudott mit mondani. De az anyuka újra kérdezett. Beleizzadt, mire kinyögte. - Nyulakat fogunk venni, azt beszéltük meg! - Ezt higgyem én el! Ezt nem lehet előttünk megbeszélni? Ezért kellett idejönni késő este? Ha akkor a mama tovább erőszakoskodik. Ha akkor az a gyerek nem bírja el a titok súlyát... Gyorsan, hogy az édesanyja ne lássa az arcát - lefeküdt, belefúrta a fejét a párnába. Egész teste remegett, hányingere volt, és kiverte a veríték. Lent a kisebbik büszkén újságolta a bátyjának: mindent megbeszéltek, mindenben megállapodtak, a barátja benne van mindenben! Úgy határoztak, hogy elmennek a nagyobbik haverjához. Őt találták az akcióhoz - kettőjükön kívül - a legfontosabbnak. Belevaló, kemény fickó, lehet rá számítani. Őt ismerték a legjobban. Arra gondoltak, hátha a szülei nincsenek otthon, és ő felvitte a két lányt. Ilyet máskor is tett, a kicsi ugyan még soha, de a nagyobbik már ment fel oda úgy, hogy tele volt a lakás lányokkal. Olyan lányokkal, akik nem sokáig kérették magukat. Azt lehetett kifogni közülük, akit az ember akart. Igaz, a haver azt nem engedte meg soha, hogy egy szobában egyszerre több lányt is megfektessenek, mindenkinek el kellett húzódni valahova, megtörtént olykor, hogy már csak a kamrában jutott hely. Az is megtette. A nagyobbik úgy gondolta, ha odafent most ez a helyzet, akkor az direkt jól jön. Nem az volt, csak a szülőket találták otthon. Végeztek is rövid idő alatt. Aztán, hogy még mindig nem volt túl késő, elindultak házról házra. Majd újra visszatérve a presszóba, ott fejezték be az estét. Jóval éjfél után érkeztek haza, a presszóból ők léptek ki utolsónak. 6. Mi hiányzik a táskából? Talán ez az éjszaka volt az életükben az első, amelyiknek a reggelén úgy keltek fel az ágyból, ahogy lefeküdtek. Egy szemernyi alvás nélkül, mindketten. Pedig nem beszélgették át az éjszakát. Egyformán akarták elhitetni a másikkal, hogy nincs ok az éjszakai álmatlan izgalomra, sőt inkább az öröm órái ezek. A nyugtalanságból mind a ketten a nyugodt, higgadt megfontoltság látszatát akarták kierőszakolni. Szerencse volt, hogy a papa már reggel korán elment, egy nagyszabású körvadászaton vett részt. Ettől egyikük sem utált jobban semmit. A papa általában kapatosan tért meg a vadászatokról, menten ágynak esett, a mama pedig megfőzte, megsütötte a rengeteg húst, volt, hogy a vadászatot követő hét minden napján ezt kellett hogy egyék. Aznap a mama is korán távozott, kikészítette a fiúk ebédjét, máris érte jött a kocsi. Egy egész napos politikai vetélkedőnek volt a zsűrielnöke, valahol vidéken. Úgyhogy estig az ő hazajövetelével sem kellett számolni. Alighogy a mama is kitette a lábát a lakásból, bementek a konyhába mindketten, és felfalták a reggelire kitett ételeket. Ilyenkor még mindketten vissza szoktak feküdni, de ma nem. Éjszakára a fegyvereket a fejük alatt helyezték el, mint régen a könyveket - egészen kicsi korukban -, amikor még azt hitték, ha valaki nem tanulja meg a leckéjét este, és éjszakára a feje alá teszi a könyvet, akkor reggelre a tudomány besétál az ember fejébe. Most egész éjszaka csak a tervek és az elképzelések sétálgattak át rajtuk, százszor is. Az volt a legfurcsább, hogy egymástól függetlenül egyikük sem hitt a tervben, és annak megvalósításában. Túl szépnek hatott minden. De lemondani a kalandot, nem indulni el, ezt is elképzelhetetlennek tartották. Egész délelőtt a barátok közül egyik sem jelentkezett. Igaz, határozottan ezt nem is beszélték meg senkivel, de mindketten úgy gondolták, azok is éppen úgy, mint ők, égnek a vágytól: elkezdeni mindent mielőbb. Beindulni, mozgásba hozni a gépezetet. Délelőtt kétszer is bent jártak a presszóban. Mindkétszer náluk voltak a fegyverek. Lehet, ha türelmesebbek, találkoznak a fiúkkal, de a nyugtalanság minduntalan hazakergette őket. A papa irattáskáját már előző este kiszemelték, könnyen jutottak hozzá, ott volt az előszobafogas alatti polcon. Kiürítették, és kezdték összegyűjtögetni a szükségesnek vélt holmikat. Először a csípőfogó került a táskába. Azért szaladtak haza többször is a délelőtt folyamán, mert mindig eszükbe jutott valami. Mindenféle szerszám, szögek, drót, zsineg, gyufa, cigaretta. Az izgalomban alig tudták végiggondolni, mire lesz szükségük. Amikor újra meg újra beszaladtak a városba, a táskát sose vitték magukkal. Egész délelőtt alig beszélgettek. Csak egy-egy kurtán elejtett szóval figyelmeztették egymást, utaltak a teendőkre. De magát az akciót még egymás között sem részletezték Mindketten a maguk gondolataival voltak elfoglalva. És a sikertelenség, a kudarc sem bénította a gondolataikat. Azt közel sem engedték magukhoz. Hanem az utazás részletei, az izgalmak: amikor először fut majd szét a híre a városban mindennek. Amikor átveszik a nagy köteg pénzt. Amikor felszáll a repülő, és ők ketten ott állnak a pilóta háta mögött csőre töltött fegyverekkel. És amikor majd megérkeznek, és amikor majd eltűnnek, bele a tömeg forgatagába, mint bármelyik más ember, de azzal a különbséggel, hogy nekik mindegyik zsebükben lapul egy-egy vagyon... Akkor a nagy hevületben még csak eszükbe se jutott: valami közbejöhet, hátha nem fog minden sikerülni. Tízszer is megkérdezték egymástól, hiányzik-e még a táskából valami. Megálltak, úgy töprengtek rajta, mit tegyenek még be, mire lehet még szükségük. Szinte óránként éheztek meg. Vagy talán az ennivalót nem is kívánták, de az idegességük levezetésére nagyon jól jött, hogy az egész délelőttöt végigehették. Nemcsak a kicsi - de a nagyobbik se ivott egyetlen korty alkoholt sem. Ezt még a nagyobbik is sportszerűtlennek találta volna: teleinni magát ezekben a mindennél fontosabb percekben. Mire eljött a dél, a konyhaasztalon nem volt egy falat ennivaló sem ... Semmit nem melegítettek meg, úgy ettek meg mindent hidegen. Még a húslevest is hidegen szürcsölték fel. A legkisebbik káromkodott, hogy neki nem maradt semmi. A másik kettő meg röhögött: miért nem kelt fel idejében? Ez máskor is szokásuk volt, minden lelkiismeretfurdalás nélkül ették el egymás elől az ételt. Ezt még a legkisebbik is megtette nemegyszer. Most már csak a délután volt hátra. Azt az időt kellett még eltölteniük valahogy. A kisebbik többször megemelte a teletöltött irattáskát, nem túl nehéz-e. Elhatározta, hogy ő fogja vinni. A nagyobbik nem értette, miért ragaszkodik hozzá annyira. 7. Minden oké! Ebéd után már nem bírták tovább. Újra ki kellett hogy menjenek a városba. Megint csak a mozi, és újra csak a presszó. Talán már tíz üveg kólát is megittak fejenként. Mégis újra meg újra érezték, hogy szomjasak. Az izgalom egyre szomjasabbá tette őket. A többiek bevonását most már nem lehetett halasztani. Megint a nagyobbik barátjánál kezdték. Majd elájultak, amikor annak a fiúnak az édesapja megmondta, hogy tegnap dél óta nem is látták őt. - De hisz az este mi még találkoztunk vele. - Akkor se tudok mást mondani! Ez egy kicsit elszomorította őket. Benne bíztak a legjobban, őrá volna a legnagyobb szükségük. Már tudták, hogy vele nem fognak találkozni. Aztán a kicsi barátja következett. Most nem mentek fel hozzá. Fütyültek neki. Jött is, pillanatok alatt. - Engem hagyjatok ki! - mondta. - De hát nem ezt ígérted. - Én, én most mást gondoltam ... - Például, hogy beköpsz bennünket. - Nem, azt nem. Ha szóltam volna valakinek, akkor ti már nem lennétek itt. Ez nyomós érvnek hatott. - Begazoltál? - Félek, hogy fel fognak akasztani. És én azt nem bírnám ki. - Tudod mit? Azt más se. - Becsületszavamra ígérem, hogy soha az életben senkinek egy szót se fogok szólni. Nem árullak el benneteket. Anélkül hogy elköszöntek volna tőle, otthagyták az utcasarkon. A kicsi nagyon sajnálta, hogy a barátja nem lesz velük. Azért szerette ezt a fiút, mert a hatalmát, az akaratát mindenkor érvényesíteni tudta rajta. Arra számított, hogy majd kint is együtt maradnak. Ahogy elfordultak attól a fiútól, a nagyobbik kiköpött egyet. - Ilyen barátaid vannak! - És neked? Elindultak, hogy felkeressék a többieket. Már csak három fiúról lehetett szó. Arra nem is gondoltak, hogy olyan ismerőseiknek is szólhatnának, akik eddig még nem tudtak a tervről. Csak az a három haver jöhetett még számításba. Egyiküket meg is találták a presszó előtt. Megmondták neki, hogy már csak öten lesznek; de ez nem baj, mert öten is megcsinálhatják a mókát nyugodtan, és így a pénzt két résszel kevesebbre kell felosztani. Ez mindegyiküknek tetszett. Jóval elmúlt dél. Abban egyeztek meg, hogy nekik kettőjüknek még haza kell menni, és addig a harmadik szól annak a másik kettőnek. Ott fogják őket várni hárman a mozi előtt. Futva mentek hazáig. Otthon a legkisebbikre rá se nyitották az ajtót. Magukhoz vették a táskát. Tulajdonképpen ezért szaladtak haza. Amikor kiértek a kapun, nem szólt egyikük sem, nem köszöntek a kapufának, nem néztek vissza, nem gondoltak rá, hogy soha többet nem fogják behúzni ezt a kaput maguk után. Csak a nagyobbik mondott annyit, amikor már kint loholtak az utcán - a kicsi biztatására -, hogy minden oké! I /. rész Bélyegek nélkül 1. Egy váratlan látogató Hideg januári nap volt, amikor a börtönépület előtt megállt a kocsi. Egy férfi szállt ki belőle, tétován körülnézett, jó helyen állt-e meg? Az épület parkolójában tucatszámra álltak a kocsik, de vajon nem csak azoké, akik itt teljesítenek szolgálatot az épületben? Mindegy, nem volt kiírva sehol, hogy itt megállni tilos. Pedig egy ilyen helyen számítani lehetett volna rá. Az épület hatalmas, sárga, emeletes ház, körülötte téglafalkerítés, a kerítés tetején hármas szögesdrót. A falakon minden szegletnél őrbódé, benne egy-egy fegyveres őr. A férfi megállapította: ide bejutni, innen kijutni, az őrök engedélye, tudta nélkül nem volna kis feladat. A kapu tárva-nyitva. Elöl még így télen is lehetett látni, gondozott a kert, nyesett bokrok, metszett fák, és hogy nem volt hó, az is látszott, ápoltak az utak, kaviccsal, kőzúzalékkal mindenütt felhintve. Méghogy a kapu, de az épület ajtaja is nyitva ... Azon civil ruhás meg egyenruhás férfiak, nők járkáltak ki-be. Hanem aztán belül az ajtón mindjárt egy fülke. A fülkén ablak, belül egyenruhás férfi. Előtte, mint egy modern gyárban, óriási műszerfal, tábla, rajta mindenféle gomb, billentyű, jelzőlámpák, készülékek. Innen már befelé egy lépést se ... A fegyveres őr intett, személyi igazolványt kért. - Majd tessék szíves lenni érvényesíttetni - mondta a látogatónak. - Már több mint fél éve lejárt. - Közben hol az egyik gombot nyomta meg, hol a másikat. Bent a folyosón ajtók nyitódtak, csukódtak a gombnyomásra. Aztán az őr beleszólt az asztalán lévő mikrofonba is. Valamelyik magas rangú tisztnek jelentett. A látogató nem kapta vissza a személyi igazolványát, várt még ott néhány percig, aztán a folyosó végéről egy fiatal, jó megjelenésű civilruhás ember érkezett. Udvarias volt, jó modorú, előzékenyen fogadta a látogatót. Ketten indultak el. A folyosószakaszokat elválasztó rácsos ajtók, sorra nyíltak, ahogy megálltak előttük. Aztán egy szépen berendezett irodába érkeztek. Nemigen volt mit beszélniük, csak udvariasságból váltottak néhány szót. A civil ruhás férfi magas rangú tiszt, a börtön parancsnokának helyettese volt. Ő már mindent tudott a látogatóról. Az előző héten telefonáltak a, központból, hogy fogadni kell a vendéget, a rendelkezésére kell állni mindenben, szétnézhet, jegyzetelhet, sőt, még magnetofont is használhat, ha kedve tartja. Valóban, a látogatónál volt egy nejlontasak, abban a magnetofon. Később a szobába egy egyenruhás tiszt érkezett. Egy főhadnagy. Nem fiatal ember már, barázdált arcú, kemény vonású, de ő is nagyon udvarias volt. - A fogadtatás kifogástalan - állapította meg magában a látogató. - Csak ilyen legyen a folytatás is! A nejlontasakban lévő magnetofont a lábához tette, a fotel mellé. Váltottak még néhány szót. - Mindent megértett, főhadnagy elvtárs? - kérdezett a civil ruhás. - Jelentem, igen! - Hát akkor kezdjék el. - Udvariasan jelezte, hogy neki még más dolga is van, ennyi időt szánt a találkozásra, a beszélgetésre, a kölcsönös bemutatkozásra. A látogató most már a főhadnaggyal ment ki a folyosóra. Ott fehér köpenyes orvosok, őrök, civil ruhás emberek jártak-keltek, két fiatalember egy őr felügyelete alatt éppen akkor mosta fel a folyosót, egy meg portörlővel az ajtók rácsait törölgette. Hangosan neveket kiáltottak, majd a látogató és a főhadnagy bementek a folyosó végén egy szobába. Ez volt a könyvtár. Körös-körül a fal mellett polcok, zsúfolásig tele könyvvel, egy asztal, mellette székek. Aztán a szoba végében dohányzóasztal, fotelek. A látogató ott foglalt helyet. A főhadnagy a szoba másik végében, a fal mellett egy széken. Szó nélkül vártak néhány percet. A főhadnagy cigarettára gyújtott, a látogató az ajtót nézte. Tisztán lehetett látni, amint az ablakkal szembeni őrtoronyban egy fegyveres maga elé tartott géppisztollyal a kerítés vonalát pásztázza. 2. Szemtől szembe Egy fiatalember lépett be az ajtón, derűs, vidám volt a tekintete, az arca mosolygós. Kék posztóruhát viselt, kihajtós, gallér nélküli inget alatta, a lábán kék vászoncipő volt. Frissen borotválkozva, jókedvűen lépett be a könyvtárszobába. Egyszerre meglátta a dohányzóasztalnál ülő idegen civil férfit. Körülnézett a szobában, tudta, ott még kell hogy tartózkodjon valaki. Oldalra nézett, az ajtó mögött a falnál észrevette a tisztet is. Odalépett elé, jelentést tett, és engedélyt kért. Csak aztán ment a dohányzóasztal melletti fotelhoz. Az idegen - látszott a tekintetén - meglepődött. Nyilván egy marconaképű, mindenre elszánt, keményvonású fiatalemberre számított. Ő meg egy kedves arcú, gyerekes külsejű fiú volt. Nem látszott huszonhét évesnek. Akár húsz-huszonkettőnek is mondhatta volna magát. Kezet fogtak, bemutatkoztak. Alaposan szemügyre vették egymást: ez hát az a fiú, akit ő lassan tíz éve már, hogy a gondolataiban hordoz. Másmilyennek képzelte. De most itt van, szemtől szembe, kilépett a gondolatok, az elképzelések világából. A fiú is végiggondolt mindent: ez az az ember, akinek a jövetelét már régóta várta. Tudta, egyszer el fog jönni. Most itt van, itt ülnek egymással szemben. Talán egy kicsit idősebbnek, zárkózottabbnak, idegenebbnek képzelte el. Nézték egymást, ültek szemben a két fotelben, a dohányzóasztal végénél. Mint két régi jó ismerős, akik hosszú ideje nem látták egymást. A tiszt - hiába kérte a látogató -, nem jött közelebb. Elnézést is kért még a legelején, de sajnos, a szabályzat nem engedi meg, hogy bárki elítélttel találkozzon - felügyelet nélkül. - Hogy kellene elkezdeni? - mind a ketten ezen töprengtek ott a dohányzóasztal mellett, a kényelmes fotelben. A látogató kezdte. - Talán meglepetés a jövetelem? - Dehogy! Már a múlt héten vártam! - Gondolom, nem zavarom, az idejéből telik ... - Persze - mondta a fiatalember -, bár igazán nem panaszkodom arra, hogy ne volna elfoglaltságom. A munka, az olvasás, a tanulás le köt. Egyszóval, semmi szabad időm. Nagyon nehezen kezdődött. Az idegent nagyon meglepte, hogy mást kapott, mint amit várt. - Nézze, ha ilyen elfoglalt, ne sokat teketóriázzunk! Elmondom, ki vagyok, mit akarok, miért jöttem. - Csak tessék - mondta tettetett udvariasság nélkül a fiú -, de én úgyszólván mindent tudok önről. Olvastam minden könyvét, és még azt a nyilatkozatát is. - Melyiket? - Amelyikben arról van szó, hogy az esetről könyvet fog írni. De ezt már pár évvel ezelőtt olvastam. Azt hittem, a könyv már rég kész. - Sajnos, még nem! Elkezdtem, de közben egyre többször éreztem, hogy kihagytam valamit. Valamit, ami fontos ... - Mi volt az? - Az önnel való, személyes találkozás ... 3. Régi ismerősök Derűsen, minden feszélyezettség nélkül folyt a beszélgetés. - Mi akkor régi ismerősök vagyunk - mondta a látogató. - Ez biztos! - Évek óta nem hagy nyugodni ez a história. Elkezdtem, abbahagytam, és most megint ez a történet van az íróasztalomon. - Tudom, hogy abbahagyta. Megtiltották. - Ez nem igaz. Senki, semmit nem tiltott meg ... Senki még egyetlen szóval sem jelezte, kifogásolnák, hogy erről az esetről írok ... - Az apám tiltakozott, amikor a nyilatkozata megjelent! - Nem jutott el hozzám ... Miért nem nekem szóltak? - Ön sem szólt még eddig nekünk. A látogatónak tetszett a fiú stílusa; semmi megalázkodás, vagy meghunyászkodás nem érződött rajta. - Most éreztem azl idejét, hogy megkeressem. És azt hiszem, ez nemcsak nekem szükséges, de talán magának is. A fiú hátradőlt a fotelban, megérezte, hogy most már oldottabbá vált a hangulat, most már a látogató beszélni fog. - Azt hiszem, nemcsak jogom volt eljönni önhöz - mert engedélyt kaptam rá -, de kötelességem is. A fiúnak mosolygósan kétkedővé vált a tekintete: mi az, hogy jogot kapott? Talán ő ne tudná, hogy ide bejönni nem lehet, csak úgy. Persze, hogy megengedték neki, persze, hogy kapott engedélyt. Az idegen most már nem feszélyeztette magát, beszélt, elmondta, mit akar. Zavartalanul, hosszan fejtegette a jövetele célját. A fiú néha meg akart szólalni, de látta, ez most nem hagyja abba, amíg el nem mond mindent. - Kérni jöttem, az ön segítségét kérem! Ha úgy érzi, hogy a kérésem nem teljesíthető, mondja meg. ígérem, hogy nemcsak kényszerrel, de még a rábeszélés eszközével sem élek, ha úgy érzi, hogy nem akar nekem segíteni. - Úgy érzem. - De még el sem mondtam, mit kérek. - Felesleges is! Pontosan tudom! - Egy könyvet akarok írni arról a tragédiáról, amelynek ön volt az egyik főszereplője. Ezt a regényt én megírhatom ön nélkül is ... - Tudom! - De nem akartam megkerülni. Közös munkát szeretnék, a segítségét. - Nem segíthetek. - Hogyne segíthetne. - Nem segíthetek. - Miért nem? - Mert nekem ahhoz semmiféle érdekem nem fűződik. - Nekem se. - De igen. Ön pénzt kap érte. - Más, ettől könnyebb témájú könyveimért is kapok pénzt. Tíz éve keresem, kutatom az események mögöttesét. Azalatt legalább öt-hat könyvet írhattam volna. - De nem ilyet. - Meglehet. Mégis kérem. Meg kell írnom ezt a könyvet. Értse meg. Segíteni akarok vele. - Nekem nem tud segíteni. - Nem önnek. Másoknak. Hogy többé ilyen tragédia ne forduljon elő. Hogy ne jusson senki erre a sorsra. - Nem javaslom, hogy megírja ezt a könyvet! - Nem a javaslatáért kerestem meg! - De azért javaslatom még lehet. - Lehet. Miért ne lehetne. - Nekem nem érdekem, hogy beszéljek. Ez börtön! - Tudom! - A börtönről senkinek nem lehet fogalma, csak annak, aki tíz éve van itt. Aki csak kilenc évet ült, még az sem tudja, mi az a tíz év. - De elképzelheti. - Mindegy. Nem akarok beszélni! - Azt hittem, hogy csakugyan évek óta vár. Hogy beszélhessen. Hogy elmondhasson mindent. Akikkel szót váltottam az idejövetelemről, és az idejövetelem céljáról, mindenki azt mondta: azt a fiatalembert nem győzöd végighallgatni. Annak annyi mondanivalója lesz. - Tévedtek! Nincs semmi mondanivalóm. - Ha ez így van, akkor máris elmegyek. - Nem azért mondtam. Beszélgethetünk. Mindenről. De arról nem. - Én arról már mindent tudok. - Akkor miért látogatott meg? - Mert úgy éreztem, hogy beszélnünk kell! És hogy ön is megszólalhasson. Hogy tanúsíthassa ... Kötelességeink is vannak embertársainkkal szemben. - Ezt kellene mondanom? - Ezt is ... De én még ettől is többet várok. A fiatalember elgondolkozott, hosszan maga elé nézett, nem szólt egy szót se ... - Nem akarom tovább fenntartani. - Tessék még maradni. Gondolkoznom kell. - Természetesen, gondolkozni kell. Az nem árt. - Talán, ha kiszabadultam ... - Az már a munkámhoz késő! Akkorra megírok mindent. - Akkor én miért kellek? - Hogy hitelesebb, hogy érvényesebb legyen az írásom. Hogy az a szolgálat, amit ezzel a könyvvel szeretnék tenni, még eredményesebb legyen! - Nincs joga rólam könyvet írni! - Nem önről írom a könyvet. Egy esetről írok. Egy történésnek az önmagán túl mutató tanúságairól. - Nem tudhat mindent. - Nem is akarok! Amit nem tudok, ki fogom találni. - Az nem lesz akkor igaz. - Ha nem lesz igaz, akkor a regény nem önről szól. Ha igaz lesz, mit kifogásolhat benne? Nem a jegyzőkönyvi igazságokra törekszem! Ennek a regénynek másképpen kell igaznak lennie ... Elakadt a beszélgetés. A tiszt nem szólalt meg. Ott ült hátul, nem jött közelebb, hallgatott, figyelte a kettőjük szavait. - Azt hiszem, elmegyek - mondta később a látogató. - Nem azért ellenkezem, hogy elmenjen. - Nem azért megyek el. - Beszélgessünk még. Én igazán szívesen beszélgetek önnel. - Arra gondoltam, kijárnék ide néhány napig. Van magnetofonom is. Aztán elkezdenénk. Végigbeszélnénk mindent. Én azt hiszem, ez jó lenne önnek is. Elrendezhetne önmagában sok mindent. - Én már mindent elrendeztem. - Azokkal szemben is, akiknek vétett? Erre nem szólt semmit. - Akikben egy életre nyomot hagyott az a hat nap? Erre sem válaszolt. Később a fiatalember szólalt meg. - Időzítette mára a látogatását? - Miért időzítettem volna? - Éppen ma tíz éve ... - Erre nem is gondoltam. - Az a nyilatkozata tele van pontatlansággal. Nem is akkor történtek a dolgok, mikor ön mondta. És nem is úgy. És minket ott a nyilatkozatában gengsztereknek nevezett. - Megsértettem? Elnézést kérek. A nyilatkozatban lehet, én voltam a pontatlan, lehetséges, hogy az újságíró. De a könyvben szeretnék pontos lenni. - Kíváncsi vagyok! Panasz nélkül - Elővehetem a magnetofonomat? - kérdezte a látogató. - Még ne! Nagy kő esett le a szívéről. Mint igazi technikai analfabéta, se a rádióhoz, se tévéhez, se a magnetofon kezeléséhez nem értett. Elég volt, ha a beszélgetések alkalmával olykor lejegyzett néhány szót. Magnetofont soha nem használt. Most mégis kért egyet kölcsön. Egész este gyakorolta, hogy kell bekapcsolni, ki, felvenni, visszajátszani. Mi lesz, ha mégsem működik a gépezet? Ha a fiú mégis beszélne, ő meg szégyenszemre nem tudja a masináját kezelni. Nem jött rosszul, hogy a fiú nem járult hozzá a magnetofonfelvételhez. - Mindenről beszélgethetünk, ha az a téma nem kerül szóba. - Engem pedig csak az érdekel! - Mit gyűjtött már eddig össze? - Az ismerősei, a lányok, az akció résztvevői beszéltek. - Mindenki? - Akit kértem, igen! Volt, akit nem kértem, de hallotta, mit dolgozom, meg hogy másokat már kikérdeztem. Jelentkeztek ők is, hallgassam meg őket is, nekik is van mondanivalójuk! - Mindenki gyűlölt minket. - Gyűlöletről eddig még senki se beszélt! - Arra nem gondol, ha leír mindent, mások is kedvet kapnak? - Éppen ellenkezőleg! Éppen azért írok, hogy ne. Gondolja, akik a fasizmus rémtetteit elolvasták, azok kedvet kaptak a fasizmushoz? Gondolja, aki a háborúról olvas, annak háborúzni szottyan kedve? Ezek a szavak elgondolkoztatták. - Nem akarom feltartani tovább - mondta később a látogató. - El kellene döntse. - Gondolkoznom kellene ... - Nem akarok többet szólni... Nem akarom rábeszélni! - Engem nem is lehet. - De mégis, szeretném, ha vállalná a beszélgetést. Segítene magán. Kibeszélne magából mindent. - Nekem nem segít semmi. Nekem nincs mit kibeszélni magamból. Bennem nincs már semmi. - Akkor tehát nem! - Ezt még nem mondtam. Gondolkozom! - Felkereshetem később? - Az apámmal szeretnék beszélni. - Erről felesleges! - Miért? - Mert tudom, hogy az édesapja mit mondana. - Mit? - Hogy ne! - Nem ő fog dönteni. Dönteni én fogok. De meg akarom tudni a család véleményét. - Ezt tőlem is megtudhatja ... - Be akarom jelenteni nekik ... - Az más! - Egy hónap múlva lesz rá alkalom. - És ha én elintézem, hogy már holnap beszélhessen az édesapjával? - Azt megköszönném. A nevelőtiszt közelebb jött. Felírt néhány adatot, és ígéretet tett: amilyen rövid időn belül csak el lehet intézni, beszélhet a fiú az édesapjával. Megállapodtak egy újabb találkozóban. Azutánra, hogy a fiú már beszélt az édesapjával. - Ha úgy gondolja - mondta a látogató -, akkor én még ma beszélek vele. Kocsival vagyok, innen akár egyenest odamehetek. Még ma odaérek. - Ezt nem akarom! - Miért? - Én akarok erről először az apámmal beszélni! - Milyen kár, hogy tudom annak a beszélgetésnek a kimenetelét. - Az apámmal találkozott már? - Még nem! - Miért nem? Nem is beszélt vele? Levélben, vagy telefonon ... így értem... - Nem, még sehogy! És azért nem, mert annak még nem éreztem szükségét. - És nem is fogja? - Úgy érzem, nem. - Anélkül írja meg a könyvet? - Igen, anélkül. Nem hiszem, hogy az édesapja tudna nekem segíteni. És azt, hogy én, azt igen? Azt feltétlen! Négy nappal későbbre beszélték meg az újabb találkozást. A fiatalember csak azt kérte, ne munkaidő alatt. Mert őt az üzemben nem tudják nélkülözni. Mint lakatos, ő végzi a karbantartást, ha elromlik valamelyik gép. Munkaidő utánra beszélték meg a következő látogatást. Udvariasan elköszöntek egymástól. A fiú kézfogása szinte nőiesen gyenge, puha, gyerekesen könnyű volt. Engedélyt kért, hogy távozzon. Kint a folyosón átvette egy őr. A nevelőtiszt és a látogató még a könyvtárszobában maradtak, sokáig. 5. Nevelőtiszti vélemény Amikor a fiatalember kilépett a könyvtárszobából, a látogató fel-alá járkált, várta, hogy megszólaljon a nevelőtiszt. - Mivel kínálhatom meg? - kérdezte a főhadnagy. - Cigaretta van, kávé van... - Talán egy pohár ásványvíz. - Mert valamit inni kell! - és a nevelőtiszt is elkezdett fel-alá járkálni. - Nem értem! Nem értem - mondta önmagának. Paradicsomlevet hozatott. A paradicsomlevet fölhígították ásványvízzel, úgy ittak egy-egy nagy pohárral. Ahol az előbb a fiatalember ült, a főhadnagy oda telepedett, kényelmesen maga elé nyújtotta a lábát, úgy ült, szótlanul. - Nem rontottam el valamit? - kérdezte a látogató. - Ugyan! - mondta a főhadnagy. Ettől tapintatosabb, türelmesebb, korrektebb nem is lehetett volna ez a játszma. Ittak még egy pohár ásványvízzel hígított paradicsomlét. A főhadnagy beszélt. - Megdöbbentett ez a félóra - mondta. - Én egész mást vártam, esküdni mertem volna rá, hogy beszélni akar, beszélni fog. - Más is! - Évek óta ismerem ezt a gyereket. Soha, egy pillanatig sem viselkedett úgy, mint egy bűnöző. - Talán nem is az! - A nevelőtisztje vagyok, de még egyetlen egyszer sem sikerült a lelke legmélyére látnom. - Most nem látszott zárkózottnak. - Pedig valójában az. Egy önmagának élő, befelé forduló, maga körül mindig mindent pontosan, tudatosan elrendező személyiség. Ebben a börtönben ilyen elítélt talán még soha nem töltötte az idejét. Aki az évei alatt ennyi parancsnoki dicséretet gyűjtött volna össze. - Nem látszik megtörtnek! - Nem is az! - Pedig valójában nem kemény ember. - Furcsa ember. Furcsa fiú. Furcsa gyerek. - Gyerek? - Azt hiszem, igen. Nem volt ideje felnőtté válni. Itt érhetett volna felnőtt emberré. - Gyerekként fog szabadulni? - Egy furcsa, érdekes, öreg gyerekként... Azt hiszem ... - Mi lesz odakint az ilyen emberekből? - Belőle még lehet egészséges ember ... - Mi történt annak idején ezzel a gyerekkel? - Amikor hozzám került, beszélgetni akartam vele. Kértem, mondja el a dolgait. Másokkal is így szoktuk. És tudja, mit válaszolt? - Konokul, makacsul hallgatott? - Nem, nem volt ő se konok, se makacs. Csak bezárkózott... Azt mondta, nézzem meg az iratait. Abban megtalálhatok mindent... Ezt válaszolta. Joga volt ezt mondani. - Nehéz eset? - Én nem nehéz esetnek nevezném őt. - Hanem? - Mintaelítéltnek. Ő az elítéltek mindenkori példaképe ... Persze, nem a társai szemében. Hanem az őrök, a felügyelők, a nevelőtisztek szemében. 6. Egy elítélt tervez A második látogatás már egyszerűbb volt, simább, zökkenőmentesebb. Már nem kellett keresni a városból idefelé vezető utat. Már nem kellett azon aggodalmaskodni, hogy vajon jó helyen áll-e a kocsi? Meg hogy micsoda dolog ez: tárva-nyitva egy börtönbejáraton a kapu. - Még nem tetszett érvényesíttetni? - kérdezte ugyanaz a kapuőr, aki akkor is, most is a szolgálatot teljesítette. A nevelőtiszt szabadnapos volt. Egy másik főhadnagy lett a kísérő. - Az édesapja tetszik lenni? - Hála istennek, nem! - Azonnal intézkedem, hogy előállítsák - és elment végig a folyosón, mindenféle zárak mögé, míg aztán jöttek ők ketten. Ugyanaz a könyvtárhelyiség. Ugyanazok a falak, az ablakon túl, szögesdrótokkal a tetején, és a szegletben a fegyveres őr fülkéje. - Jó napot kívánok! - Jó napot kívánok! Már nem volt semmi a múltkori egymásra csodálkozásból, az egymás méregetéséből, közömbös, mértéktartó volt minden szó. A látogató most is hozta a magnetofont. Nem gyakorolt azóta. Nem hitt benne a múltkori beszélgetés után, hogy szükség lesz a készülékre. - Szeretném, ha beszámolna a legutóbbi találkozásunk óta eltelt időről. Mit gondolt, mit határozott, mihez tartsuk magunkat? Nem volt válasz. A fiatalember ült, a tekintete messzire révedt. - Találkozott az édesapjával? - Találkoztam. - Megbeszélték a dolgokat? - Igen. - Mi a közös válaszuk? - A nem! - Megértem. Számítottam rá. Nem vártam mást! Elfogadni nem tudom, de tudomásul veszem. - Ez a helyzet... Most is ápolt volt, frissen borotválkozott, tiszta fehér fogakkal, nyugodt, mosolygós, kedélyes. Nem látszott a háta mögött a tíz év. - És akkor most már megmásíthatatlan? - Igen. - Jól meggondolta? Biztos, hogy így helyes? - Azt hiszem, igen! - Akkor én el is megyek! - Ne tessék sietni. Most van időm, beszélgethetünk. Az apám kihallgatást kért. Személyesen nem fogadták, de válaszlevelet kapott... - Ez az ő dolga ... Erről én nem akarok beszélni. - Megígérték neki, hogy intézkednek ... - Rám is azok a törvények érvényesek, amelyek minden magyar állampolgárra. Amelyek az ön édesapjára is. - Az édesapám nem akar törvénykezni. - Ha nem muszáj, nem is érdemes. - Szeretne önnel találkozni. Lehet? - Természetesen! - Megadhatom a címét? - Persze. Bármikor szívesen fogadom. A telefonszámom nyilvános. - Akkorra már meglesz a könyv? Nem fog nekem használni... - Meglehet. A könyvek nem mindig és nem mindenkinek használnak. De ez ártani se fog. Aki személy szerint ismeri önt, az ismeri. Aki nem, annak másképp hatnak a sorok. - Ez igaz! Nem is ettől félek. - Hanem? - Hát, hogy olvashatnak az emberről ezt is, azt is ... Bántó dolgokat. - Én nem akarom magát bántani! - Nekem jobb lenne, ha nem volna könyv ... - Az ügynek, amiről azt hittem, hogy ketten együtt fogjuk szolgálni, talán jobb lesz, ha mégis megszületik a könyv ... - Maga is másképp gondolja, én is! - Ebben most már biztos vagyok. De talán ez nem is baj. Mi lenne a világból, ha mindig mindenki mindent egyformán gondolna ... Nagyon várja, hogy szabaduljon ...? - Itt mindent szabad, csak azt a napot nagyon várni, nem! - Értem ... - Ezt kívülről nem lehet érteni! - Mit tervez, ha kiszabadul? - Egyetemre szerettem volna menni. De most tudtam meg, hogy nem mehetek. Büntetett előéletű leszek, ha kiszabadultam. Azt mondták, a büntetés letöltésével vége mindennek. Hogy azzal minden lejárt. Nem igaz, nem járt le semmi. Rajta marad az emberen a bélyeg. Ránk teszik ... - Talán önök, saját magukra! Nem gondolja? - Igazságtalannak tartom, hogy nem mehetek egyetemre! - Én nem! - Ebben is különböző a véleményünk! Mindketten a szekrény üvegfala mögötti könyveket nézték. - Egy sincs olyan, amelyiket ne olvastam volna - mondta a fiú. 7-Katarzis nélkül Most már nem látszott semmi értelme a további beszélgetésnek. A fiatalember fel is állt. - Nagy csalódást okoztam? - kérdezte. - Igen is, meg nem is. Váratlanul visszaült a helyére. - Mégis, mit várt, és miben csalódott? - Hogy is kellene ezt elmondanom magának? Hogy meg ne bántsam, mert nem akarnám. Maga iszonyatos tíz esztendőt töltött el. Az majdcsak egy teljes fiatal élet. Ne beszéljünk arról, hogy megérdemelte-e, vagy sem. Szerintem igen, ön szerint egész biztos, hogy nem. Tíz év. Csakhogy ezzel még nincs elintézve semmi. Sem önmagán belül, sem azokban, akik az események résztvevői voltak. Nagyon nagy volt az a bűn, még akkor is, ha minden lány életben maradt. A bűnt el lehet felejteni, le lehet vezekelni, meg lehet bocsátani, de meg nem történtté tenni azt, ami megtörtént, nem lehet! Csak egyféleképpen. Ha újra átéli az ember, és megtisztul. Ha megéli a katarzist... - Ismerem a szót... görög. - Igen! Görög... - Én nem tudok elmondani semmit! - Érzett a szaván, hogy őszinte. - Én nem az az ember vagyok... Én azelőtt se tudtam volna elmondani senkinek semmit, önmagamról. Látszott az arcán, a szemén: nem hazudik. És látszott az is, hogy valami nagyon-nagyon bántja őt. Valami, amiről nem tud beszélni. Amiről egyetlen szava sincs. De ami mégis létezik a számára. Amitől nem fél, amit nem rejteget, de ami mégis a falaknál, a szögesdrótoknál is szigorúban fogja őt, tartja, és nem lehet tőle szabadulni. - Ha kiszabadult, keressen meg! Hátha segíthetek. - Köszönöm, de nem lesz rá szükségem! Már megint a régi volt. Magabiztos, céltudatos, bezárkózott. Egyszerre értek az ajtóhoz. - Semmi! - mondta kint a folyosón a látogató néhány fiatal tisztnek, akik megvárták őt. Beszélgettek még egy kis ideig. - Iszonyatos, ami ma itt volt - mondta az egyik tiszt. - Ma volt a szállító nap. Ki, be, oda, vissza, elosztás, beosztás. Kész bolondokháza voltunk ma... - Legközelebb mikor fognak beszélgetni? - Már nem fogunk ... A maival befejeztünk mindent. Otthon egy telefonüzenete volt, hogy a fiatalember édesapja kereste. Várta este, reggel, hogy újra jelentkezik. Nem telefonált többet. 2. rész Minden mellettünk szól 1. Gyalog ki az állomásra Visszamentek a mozi elé, hogy ott aztán már véglegesen egybeálljon a társaság. A kicsi zsebében a pisztoly a töltényekkel, a nagyobbik hóna alatt a géppisztoly. Úgy a testéhez szorította, hogy kívül a kabáton nem is látszott semmi. A kicsi a hóna alatt a táskával. Talán már százszor is elsétáltak a mozi előtt, de még mindig nem jöttek ők hárman. Mindegyikükről tudták, hol laknak. Beültek a moziba, de a filmet még félig se vetítették le, nem bírtak bent maradni tovább. Kijöttek, aztán elindultak a városban az utcán, le, fel. Találkoztak ismerősökkel, de azok között nem volt az a három fiú. Arra gondoltak, talán érdemes volna még egyszer beszélni azzal a másik két gyerekkel. De a nagyobbik barátja nincs sehol... Azokhoz még egyszer bemenni nem volna érdemes. A kicsi meg azt mondta, neki már nincs is kedve, hogy a barátja kimaradt. Talán vele még érdemes volna beszélni. De hát az a gyerek gyáva. Látszik rajta, hogy fél. Nem volna értelme rábeszélni... Ha ugyan fogna rajta bármiféle beszéd ... Talán egy óránál is hosszabb ideig mászkáltak le-fel a város utcáin. A mozihoz visszamenni már nem volt kedvük. Nem maradt más, csak a presszó. Ahányszor beültek, mindig kellett, hogy igyanak valamit. A nagyobbik alig bírta ki, hogy fel ne álljon az asztaltól. Mi lenne, ha kitenné a presszó asztalára a pisztolyt? Nem ült oda hozzájuk senki. Ketten halkan beszélgettek. - Ha kell, egyedül is megcsinálom! - Ők hárman jöhetnek még! - mondta a kicsi. - Nem fognak jönni! Gyáva nyúlszar ez mind. Leléphetsz te is, ha akarsz. - Nem másítom meg a szavam! A nagyobbik még arról akart beszélni, hogy elég egy ilyen akcióhoz két ember is, mikor nyílt a presszó ajtaja. Az a két haver jött be. A harmadik, akitől üzentek, nem volt sehol. Nem is beszélt ezekkel. - Talán ha beszélt volna velük, akkor most ezek se lennének itt -gondolta a kicsi, de hangosan nem nyilvánított véleményt. Nagyon megörültek a két barátjuknak. Menten elő is hozakodtak vele: van fegyver, ma este elfoglalják a kollégium egyik szobáját. Azt mondták, hogy a többieket ők küldték el, de ha ők ketten akarják, velük tarthatnak. Oldalt ültek az asztalnál, a nagyobbik úgy mutatta meg nekik a fegyvert, hogy nem is mentek ki a presszó teréből a WC elé, mint legutóbb. - Ez csakugyan géppisztoly! - mondta az egyik fiú. - Vannak-e hozzá töltények is? - kérdezte a másik. - Nyúlj be a kabátzsebembe! - mondta a nagyobbik, és megcsörgette a zsebében lévő töltényeket. - Haza kellene menni - szólt később az egyik fiú -, össze kellene szedni a cuccokat. - Igen, haza kellene menni - mondta a másik is. - Minek? Holnap este ilyenkor már valahol Nyugat-Németországban leszünk. Vagy talán Görögország jobb lenne? És a zsebben majd több mint félmillió dollár! Kopoltyúnként. Hármat fogunk kérni összesen. - A nagyobbik magyarázott. A kicsi is megtoldotta. - Mi még egy fogkefét se hozunk. Semmit. Holnap, holnapután dögre vásároljuk magunkat. Mindenből a legdrágábbat, a legfinomabbat vesszük meg. A két fiú hallgatott, ámult, nagyon réveteg volt a tekintetük. - Mégis csak haza kellene ugrani. - Egy óra múlva találkozzunk újra itt a presszóban. - Az nem lesz jó - mondta a nagyobbik, pedig tudta, hogy még legalább két órájuk van . .. Végül a két gyerek mégiscsak elment. Nem lehetett őket marasztalni. Feltűnő lett volna. Mindketten esküdni mertek volna rá, hogy egyik se jön vissza. Már megbarátkoztak a gondolattal, hogy ketten lesznek. A nagyobbiknak támadt egy ötlete: kimenni a vasútállomásra, megnézni, jönnek-e a lányok? Kimentek. Az állomás előtti térre futottak be a környező községekből a buszok is. Megálltak a peron mellett egy fa árnyékában. Nem akarták, hogy lássák őket. A lányok csapatostól érkeztek. Mindegyikük nagy táskákkal, csomagokkal. Voltak kollégista lányok, akiket ismertek. Szerették volna odasúgni egyiknek, másiknak: mi még ma este látjuk egymást. Megelégedetten, jó érzésekkel mentek vissza a vasútállomásról a városba. 2. Ezalatt a család - A kutya istenit neki - mondta a papa. - Ez a rohadt telefon már megint nem működik! - Káromkodva hívta a központot, de a készülék néma volt. Máskor is elromlott már, minden ok nélkül. Ilyenkor ököllel rá kell ütni, és ettől a készülék beidegesedik, ad hangot. Most hiába paskolta tenyérrel, csapkodta ököllel, nem és nem! Majd reggel kiküldi a szerelőket. A laktanyába akart telefonálni. A vadászat délelőtt volt, az ebéd egy órakor. Ebéd után már nem mentek ki a határba újra, szétszéledt a társaság. A papa zöld Volgája egyből hazahozta őt. Pedig gondolt rá, előbb bemegy a laktanyába... Ha bement volna ... Csakhogy arra számított: otthon is van még két üveg bora. Ahogy hazaérkezett, egyből a szekrényhez ment. Nem volt. Megitta mind a kettőt az előző este. Nem emlékezett rá pontosan, de most már egyértelműen kiderült, volt, nincs. Azért telefonált volna be a laktanyába, hogy jöjjön ki a kocsi, vigyék be a kulcsot, és hozzanak ki neki onnan a páncélszekrényből két üveg bort. Mert a bort is ott tartotta. Néha egy üveggel mindig tett a páncélszekrénybe. Volt egy hűtőszekrény is az irodájában, de abba az nyúlt bele, aki akart. Ha ő először az irodájába megy, vagy később beviteti magát... Arra nem gondolt, hogy esetleg gyalog is mehetne. Nem szeretett gyalogolni. Rég elszokott már attól. Benyitott a fiúk szobájába. Nem volt ott a két nagyobbik közül egyik se. Arra gondolt, valamelyiket elszalasztja egy-két üveg borért. Szerencse, hogy a kicsi közben hazajött. - Megették az ebédemet - panaszolta. - Te pedig edd meg a vacsorájukat! Őt csípte el, hogy elküldje borért. Mire a gyerek megjött a két üveg bikavérrel, hazaérkezett a mama is. Neki is elpanaszolta: délre felfaltak előle mindent. - Persze! Most nincsenek itthon! Majd adnék nekik, csak itthon lennének! Hárman ültek a vacsorához, de a papa nem evett semmit. Délben úgy megpakolta magát, hogy estig se éhezett meg. Csak a szomjúság. Arra gondolt, ha azt a két üveg bikavért lefekvésig elfröccsözi, elmúlik a szomjúsága. A mama és a legkisebbik fiú tükörtojást vacsoráztak, amelyet zsírban pirított téliszalámi-szeletekre ütöttek rá. A legkisebbik beszélős kedvében volt. - Elvitték az irattáskádat, meg a harapófogót is! Senki nem hallgatott rá: hova vitték, mit akartak! Mostanában, hogy olyan csendesen, rendesen viselkedtek, nem bántották őket. - Ezentúl a te ebédedet mindig külön teszem el! A legkisebbik még örült is neki, hogy ők nincsenek otthon. Régóta úgy volt már, mintha ő lenne a családban az egyetlen gyerek! A mama szeretete, gondoskodása is csak az övé volt, egyedül az övé. Vacsora után a mama nem mosogatott el, és a fiúknak se ágyazott meg. Bementek a szobába, a mama és a kisfiú tévét néztek, egy ideig a papa is, de ő fekve. Aztán időnként el-elszundított, negyedóránként ébredt, olyankor fel is kelt, és ivott mindig egy fröccsöt. Aztán újra lefeküdt, de csak úgy ruhástól. Hanyatt fordult, a mama és a fiú nevették, ez az igazi tévézés, hátat fordítani a képernyőnek. - Te ne legyél olyan, mint a testvéreid - mondta a mama a gyereknek. - Miért, ők milyenek? - Hálátlanok. - Jó, én nem leszek! A mama később kiment a kamrába, talált egy üveg körtebefőttet, behozta, várta, hogy hadd enyhüljön egy kicsit, aztán ketten azt is megették. A papa abból sem kért. Mire végzett a két üveg bikavérrel, végleg elálmosodott. A mama segített neki a vetkőzésben. Mert bizony, ha nem segített volna, ruhástól fekszik le. Máskor is megesett az ilyen, két üveg bor után. De ezt a mama nem rótta fel neki, sose bánta, ha itthon ivott. Csak az úton-útfélen történt ivászatokért haragudott nagyon. Hogy azzal lejáratja magát, elmegy a híre, oda lesz a karrierje. Szeretett volna a papával beszélgetni a két fiú dolgáról. De akkor este a két üveg bikavér után már nem volt kivel. Arra nem gondolt a családból senki, hogy vajon ők most hol vannak, mit csinálnak? Egyikük sem igen hiányzott már otthonról, a családból. • 3. Magukra maradtak Ahogy visszaértek a presszó elé, nagyon meglepte őket, hogy ott volt mind a két fiú. Négyen mentek be. Nemsokára megtelt a presszó lányokkal is. Éppen azok jöttek, akiknek látták az állomáson az érkezésüket. Letették a csomagjaikat, kezet mostak, aztán irány ők is a presszóba. Volt, aki még előtte tett egy sétát a városban. Alig akadt lány, aki a téli szünet után ne akart volna valakivel találkozni, valakit csak látni. Ez az este jó alkalom volt, bent a tanárok nem tudták, melyik lánynak mikor érkezik a vonata. Nem is nyomozták ilyen alkalmakkor ezt, tíz órára bejön az utolsó vonat is, akkor szokták ellenőrizni a létszámot. A lányok ott az asztalnál elmondták egymásnak, mik történtek a szünet alatt. Később, hogy egyre jobban megtelt a helyiség, az ° asztalukhoz is került néhány lány. Másutt nem volt hely. Akkorra a fiúk már befejeztek minden beszélgetést. Még örültek is neki, hogy a lányok jöttek. Arra gondoltak' így csak még jobban telik az idő. Volt a lányok között olyan, akit ismertek személyesen is, volt, akit nem. Ez nem zavart senkit. A lányok majd mindegyike cigarettázott. Legalábbis ilyenkor. És ők nem is kólát ittak, hanem rumpuncsot. A kollégista lányok mindig a pillanatnyi divat szerint itták a szeszt. Mikor mi volt a szokás. Valamikor ampelost ittak, később hubertust, ez idő tájt a rumpuncs lett a divat. A cukrászda korán zárt, később onnan is átjöttek a lányok ide, tbbe a presszóba. Egyik-másik négyszemélyes presszóasztalnál tizenketten is ültek. Egy társasággal bejött az a lány is, akit a nagyobbik már jó ideje figyelt. - Örülök, hogy te is itt vagy! ' - Gondolom - mondta a lány. - Miért ne örülnék? Pláne meg, hogy ma este még találkozunk. - Mi már nemsokára megyünk haza a kollégiumba. - Attól még találkozhatunk, nem? A kicsi az asztal alatt belerúgott a bátyja lábába. - Ez meg van veszve! A nagyobbik nem szólt rá, ám később, minden ok nélkül, elkezdett hangosan röhögni. De nagyon hangosan. Nem szólt neki senki, tudták, ő néha presszóban, moziban, nem ekkora balhét csinál... - Mennyiért vetnéd le a kabátodat? - kérdezte egy lány. Iszonyatos meleg volt a teremben. De ő mintha fázna, összehúzva tartotta magán a kabátját. - Mennyit adnál? - kérdezte ő. - Csakugyan, mennyiért veted le? Összedobjuk! 1 - Három! - mondta a nagyobbik, és mutatta az ujjaival. - Három. Három milcsi... De dollár. Óriási volt a röhögés. Annak a lánynak az elbeszélését, aki az útikalandjait kezdte, már nem is figyelte senki. Hogy ők ketten ültek egy vasúti fülkében, délután, befelé jövet. És betelepedett ugyanabba a fülkébe két fiú. Két ismeretlen srác. És alig indult el a vonat, felszólították őket: vetkezzenek le. Elhúzták a fülkében a függönyt. - Szerencsére, jött a kalauz. - Az még szerencsésebb lehetett volna nektek, ha nem jön! Ezen is nagyot nevettek. 4. Két óra az utcán Még messze volt a tíz óra, mikor a lányok elkezdtek hazafelé szállingózni a kollégiumba. Összeszedték a pénzt, úgy fizették ki a számláikat. Mindegyik lánynak volt pénze, felpakolva jöttek el otthonról. Amilyen hamar és hirtelen lett tele a presszó, most olyan gyorsan ürült ki, szinte percek alatt. Ők négyen még maradtak. - Komolyan gondoltatok mindent? - Persze! - mondta a kicsi. - Mert mi is ... A nagyobbik mintha kivirult volna. Sugárzott róla a jókedv, mindent, ami ezután fog történni, máris a maga dicsőségének érzett. Látta, amint ezek a lányok nemsokára rabszolgaként térdepelnek őelőtte. Könyörögni fognak hozzá, akár valami istenséghez. És akik nem lesznek ott, azok meg csodálattal, áhítattal adják majd tovább a híreket. Rég nem érezte magát ilyen jól, mint ezekben a percekben. Máris a diadal teljében úszkált, mint ha egy illatos, kellemes úszómedencében füricskélne. Nem is figyelt arra a másik két fiúra, úgy eltelt a maga gondolataival. Ezek a lányok, ezek hozták meg a jó érzéseit. Hát még ha beindul minden ... Szeretett volna ezeknek most arról beszélni, hogy milyen nagyszerű ez az ötlet. És hogy ezt egyes-egyedül csak ő találta ki... Úgy érezte, hogy a hódolat, a tetteinek csodálata majd nemcsak a lányoktól jár neki, hanem ettől a másik három fiútól is. Mert ezek itt hárman mik lehetnének őnélküle? Nyugtalanság szállta meg, nem bírt tovább itt maradni a presszóban. Szólt a többieknek is. - Indulás! - mintha egy óriás tengeri hajó indítását rendelte volna el. - De még több mint két óra! - szólt a kicsi. - Nincs annyi. De ha van is, azt mondtam, indulás! Felálltak az asztaltól mind a négyen. Kint az egyik fiú a kicsitől átvette a táskát. A másik meg a géppisztolyt. Neki is nagy, bő télikabátja volt. így meneteltek egymás mellett az utcán. A nagyobbik leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy megnézze azt az épületet. Arrafelé vették az irányt. Az utca másik oldalán haladtak. Csak lopva tekintettek fel az épületre. - Én mondanék valamit - szólt az a gyerek, aki a találkozásuk óta szinte még meg se mukkant. - Én visszaadnám ezt a táskát. Én ki akarok szállni... A nagyobbik nem tudta, miként nyilvánítsa ki fölényes lekicsinylését. - Már éppen javasolni akartam neked. Aztán már csak hárman rótták a város főutcáját, le, fel. - Ha nem veszitek rossz néven - mondta később a harmadik -, én is ugyanezt gondoltam. - Le akarsz lépni? - Úgy látom, ti nem ragaszkodtok hozzánk. Én tudom, hogy ez egy nagyon jó buli. Tudom, hogy erről még sokáig fog beszélni az emberiség. De az marha rossz benne, hogy nem jöhet az ember többet haza. Sok szerencsét kívánok nektek. Egy sötét utcasarkon visszaadta a géppisztolyt. - Sziasztok! - mondta, és elindult az ellenkező irányba. A fiúk nem köszöntek neki vissza. 3. rész A fogság hatodik napja 1. Robbanás előtti csend Ennek a hatodik napnak a reggelén dermesztő januári hidegre ébredt a város. Már szinte egyetlen üzemben sem folyt a munka, a boltok elnéptelenedtek, a hivatalokban az emberek csoportokba verődve a folyosókon, arról beszéltek, hogy ezt nem gondolta volna közülük senki: még most, a hatodik napon sem! Hát csakugyan nem lehet tenni semmit? Csakugyan azt akarják, hogy rendre ott haljanak meg azok a szegény lányok? Meddig lehet ezt még eltűrni, elviselni? Már úgy látszott, hogy maga a város se bírja tovább. Az emberek -akiket közelebbről nem érintett semmi - türelmük fogytán elkeseredve gondoltak rá: mi lehet itt a dolgok mögött? A vasútállomásról a vonatok szinte üresen indultak, a szerelvények üresen érkeztek. A távoli buszjáratokat megszüntették. De hát így egy város sem élhet... Reggel összeült a bizottság is - közös értekezleteket tartottak a tanács vezetőivel. Rájuk külső nyomás nem nehezedett, hiszen a városba még ezen a napon se engedtek be senkit. Nem tudták az elégedetlenség, a türelmetlenség mikor robban, hogyan, és a robbanás kit, mit temet maga alá? Ezen a reggelen már a végsőkig kimerült emberek érkeztek oda a városszéli ellenőrző pontokhoz. A lányok hozzátartozói, édesapák, édesanyák, testvérek, rokonok. Akik még akkor nem szorultak kórházi ápolásra, akik nem feküdtek otthon betegen, valamivel még innen az őrület határán. Mert legtöbbjük már nagyon közel állt ehhez. A tehetetlenség, a düh, az utolsó remények szertefoszlása lepte el őket. Egy csoport, ahogy megállt a város alatt, követelte, hogy azonnal engedjék őket a városparancsnok színe elé. - Sajnáljuk, de szó sem lehet róla. - Akkor pedig mi le fogunk ülni ide az út közepére, és addig nem állunk fel innen, míg a parancsnok ide nem jön. - Ahogy tetszik - mondta egy rendőr. - Hogy beszél maga? - A csoportból kivált egy férfi. - Rendőr, maga, ember? Tudja mit álltunk mi már ki hat nap óta a gyerekünkért? És így beszél velünk? - A szóváltásra odaérkezett az egyik körzetparancsnok is. Egy százados. Azonnal leváltotta azt az őrt. Ez egy időre megnyugtatta a tömeget. Aztán egy fél óra sem telt el, újra kezdődött minden. A százados kocsiba ült, ígérte, hogy rövidesen visszatér az emberekhez. Az alezredeshez ő sem jutott be. Csak a helyettesével beszélt. - Őrnagy elvtárs! Értsétek meg! Nem tudjuk az embereket tartani tovább. Nem nézhetjük tétlenül, hogy ott fagyjanak meg az úton a szemünk láttára. - Kínáljátok meg őket forró teával. - Ezt az alezredestől vette, ezt a forró teát, ő kínálta mindig forró teával a mesterlövészeit, ha már nagyon türelmetlenek voltak. Az őrnagy bement a főparancsnokhoz. - Nagyon feszül a húr. - Mégis, meddig bírják még a helyzetet tartani fennakadás nélkül? Az őrnagy kiment, pár perc múlva visszajött. - Talán délig. De aztán már ... - Rendben van! Délig tartsanak ki. Ne bántsák az embereket. Mindenkivel bánjanak úgy, mint a hímes tojással. Délben ha kell, én megyek ki hozzájuk. Abban bízott, hogy akkor talán már nem is lesz szükség a kimenetelére. Ahogy teljesen kivilágosodott, elkészítették a fényképeket. A leghatásosabb teleobjektívekkel készültek a felvételek. És, sajnos, szemből egyetlenegy sem. Végre aztán egy kép, amelyiken nem egészen hátulról, oldalt látszott a nagyobbik. Az alezredes kérte, hogy ezt a felvételt a lehető legnagyobb méretre nagyítsák fel. Amíg csak a vélemények, a csalatkozható emberi érzékek alapján határozták meg, hogy a nyuszisapkás azonos a nagyobbikkal, addig nemcsak ö, de odafent a legfelsőbb parancsnokságon sem volt nyugodt senki. Két újságlapnyi nagyságban kapták meg a fotót. Ez már mindennél biztosabb volt. A nagyítás következtében elmosódtak ugyan a körvonalak, de oldalt, ahol a sapka elhúzódott, látszottak a nyak és a fejbőr kezdeténél az apró, félcentinyi sörték. A sapkát azért húzta félre a nagyobbik, mert ott, azon az oldalon volt a fejsérülése, állandóan viszketett neki, egy ujjával mindig piszkálta. A fotósok dolguk végeztével elmentek. Csak ketten maradtak itt közülük, arra számítva, hátha rövidesen sor kerül a munkájukra. Mert a helyzetet a fényképek segítségével is rögzíteni kell majd. Alig múlt el nyolc óra, amikor az alezredes úgy intézkedett, hogy a váltások se hagyják el a mesterlövészek lőállásait. Oda vittek nekik mindent: cigarettát, reggelire forró kávét, kiflit vajjal, szalámival. Az alezredes az asztalnál ült, nem múlt el öt perc, hogy ne jelentett volna valamit a legfelsőbb parancsnokságnak. - Mi a véleménye, mikor fejeződik be? - kérdezte onnan valaki. - Bízom benne, hogy délre végzünk! - De baj nélkül... - Mindenféle bajokkal már eddig is megoldhattunk volna mindent. - Az is elképzelhető, hogy akár tíz percen belül is befejeződhet az akció? - Három másodpercen belül is! -jelentette az alezredes. - Egy másodperc a kezdet, egy másodperc míg az akció eredményét észleljük, és egy, míg jelentek. - Hát akkor sok sikert! - Mindig így köszöntek el, akkor is, ha tíz perc múlva újra beszéltek. Délelőtt az épületbe és a folyosó végébe újra felvezették a rendőrkutyákat. Néha percenként beszélt a mesterlövészekkel. - Nem akar mutatkozni - mondták az egyes számú lőállásból. - Pedig kellene, hogy mutatkozzon! - Alezredes elvtárs, legyen nyugodt! Már csak egyszer fog mutatkozni, ígérjük, az életben soha, de soha többet... Volt egy olyan verzió is, amelyikben a nagyobbiknak csak jelentős sérülést kell okozni. De aztán ezt később minden parancsnoki szinten elvetették. Mert mi lesz akkor, ha a sérülést okozó találat után a nagyobbik megijed, arra gondol, hogy most már minden mindegy, és a következő találatra várva, tüzet nyit a lányokra. És ő még azt se fogja tudni - nem tudhatja -, hogy a találat szándékosan nem lett halálos... Majd az őáltala leadott géppisztolysorozat az lesz. Ebben kell őt megakadályozni. Most már csak biztosra lehet menni. Ezzel értett egyet minden illetékes. Odafent sem voltak még soha ilyen türelmetlenek. - De mi lesz, ha napokig nem fog mutatkozni a nagyobbik? Akkor mi lesz? - kérdezték később. - Mutatkozni fog. - És ha mégse? - Eddig is mutatkozott. - És ha ezután nem fog? - Valami olyat teszünk idekint, ami a nagyobbikat feltétlen arra kényszeríti, hogy kinézzen az ablakon. - Például? - Például én kimegyek a térre, és vetek egy bukfencet - mondta az alezredes nevetve. - Az jó lesz! Azt még mi is megnéznénk. - Ők is nevettek. A helyettes is bent volt, nem állta meg, hogy ne kérdezzen. - Csakugyan, mégis mi lesz az? Mégis mit terveztél? - Amit mondtam. - Nem lehet veled komolyan beszélni! - Csakis úgy lehet. Az alezredes örült, hogy viszonylag jó állapotban érte meg a reggelt. Pihentnek, frissnek érezte magát, és hogy ura minden mozdulatának, minden gondolatának, nem tompultak a reflexei. Érezte, hogy órákon, perceken belül szükség lesz nemcsak az ő, de mindnyájuk valamennyi képességére. 2. Biztos, hogy ez az utolsó nap... - Ladys and gentlemen - mondta a kicsi -, üdvözlöm önöket kellemes együttlétünk utolsó reggelén. A lányok hátán végigfutott a hideg. A kicsi hetvenkedni is akart, kérkedni, fenyegetőzni is. De ahhoz már valami új forma kellett. A régi, bevált fenyegetések már nem hatottak. Amikor kitervelték az útjukat, akkor nagy szorgalommal elkezdtek angolul tanulni. Ez jutott most eszébe .. . Ezért szólította meg így a lányokat. Tudott még ezen kívül is néhány szót, de azokkal nem mert előállni. Nem bízott a kiejtésében, nem akarta, hogy a lányok kinevessék. A nagyobbik még annak idején, amikor a tanulást elkezdték, azt gondolta, hogy akkorra ő már perfekt fogja bírni a nyelveket. Elképzelte, hogy mikor majd ők megérkeznek a repülővel, és sajtóértekezletet rendeznek a tiszteletükre - kíváncsiságból -, akkor ő ott majd angolul fog megszólalni. Ez is mekkora meglepetés lesz. Nem is gondolta, hogy ez csakugyan mekkora lett volna ... A rengeteg újságíró, tévés, rádió, fényképész... Mind fotózik, jegyzetel, egész az orra alá dugják a mikrofont. Úgy, ahogy fontos, érdekes emberekkel teszik. Most már tudná, mit mondjon. - Uraim és hölgyeim, marha nehéz volt... Itt állunk önök előtt megszabadulva a vörös pokolból. Most ezt mondaná. De nem tanult meg ehhez elég szót. Mindegy, ez most a legkevésbé fontos. Majd megtanul hosszú, szép mondatokat is, de nem angolul, hanem amerikaiul, mindig élvezte, ahogy az amerikaiakat hallotta filmen, magnófelvételen angolul beszélni. - Ma sem engedtek be ennivalót és vizet? - kérdezte egy lány. A kicsi nem mert válaszolni, félt, ha mond valamit, a nagyobbik meg mást, akkor ő csak leég. - Ennivaló? Innivaló? Minek az? - Enni és inni! - Ugyan! Üres gyomorral a legjobb meghalni. Ezt én mondom neked. - Te csak tudod. A nagyobbik figyelembe se vette, mit mond az a lány, folytatta tovább. - Olyan kellemetlen, ha az embert tele gyomorral boncolják! Ha meg élve maradtok, ma este London, Párizs vagy München legjobb éttermében látlak benneteket vendégül. Amit esztek, isztok, mindent én fizetek. - Én már legszívesebben Szent Péternél vacsoráznék - ezt az a szőke, hosszú hajú, magas lány mondta. - Még elérheted. Vacsoráig van egy kis idő ... Hihetetlen, hogy még mindig mennyi erő volt a lányokban. Az, amit már ők nem éreztek. Amiről már rég ők is azt gondolták, hogy nincs. Hat nap után ... jó, ha ezalatt összesen ettek annyit, amennyit kétszerre szoktak megenni. Tehát három napban egyszer! És inni, amennyit háromszorra is megittak mindig. És mégis, mégis bírja még mindegyikük. De most már biztos, hogy nem sokáig. - Ne féljetek - mondta a kicsi -, ma mindennek a végére járunk. Nekünk is elég volt már. Csoda, hogy mennyire fel tudták fokozni a lányokban ezek a szavak a reményt. Mert mondták, mondogatták a halált magukban napok óta, de azért mégis legbelül bíztak valamiben. Hogy valamilyen csoda mindegyiküket meg fogja menteni. - Úgy határoztam, hogy a kivégzéseket három részletben hajtjuk végre. A harmadikban leszünk benne mi is. Ezt a nagyobbik mondta. - Nem lehetne veletek kezdeni? - kérdezte egy lány. Soha, egy pillanatra nem mentek az ablak közelébe. És soha egy pillanatra nem tette ki a kezéből a fegyvert egyikük sem. - És mikor jelölik ki a ki végzendőket? - Az felesleges! Majd az kapja a sorozatot, akit ér... - Nem is fogjátok bejelenteni? - De igen! Csak nem mi! Ti fogjátok bejelenteni. Ti fogtok tárgyalni velük. - Mi? - Rátok lesz bízva minden! Amit ki tudtok hajtani belőlük, az lesz.. . - És eddig miért nem bíztátok ránk? - Elég a locsogásból! - mondta a nagyobbik. - Elég! Egyszer és mindenkorra. Kezdjétek el. Álljatok az ajtó elé. Beszéljetek velük. Követeljétek ki tőlük az életeteket! Akinek nem sikerül, meg fog dögleni. Mindannyian megdöglötök. A nagyobbik ordított, a szája széle hófehér volt, repedezett, száraz, mintha valami finom por lepte volna el az ajkát. - Gyerünk az ajtóhoz - ordította. A lányok közül nem mozdult senki. - Mire vártok? Nem válaszoltak neki. A géppisztoly csövével az ajtó felé lökdöste őket. 3. Ha akarod, agyonlőhetsz Talán tíz óra is elmúlt már, amikor a nagyobbik váratlan kijelentést tett. - Itt a géppisztolyom, aki akar, agyonlőhet! Ez azután hangzott el, hogy valamelyik lány odaállt a fiú mellé. - Ti éppen olyan gyáva nyuszik vagytok, mint mi. Ti éppen úgy féltek meghalni, mint mi. Ekkor ajánlotta fel a nagyobbik a géppisztolyát. Persze, hogy nem fogadta el senki. A lányok azt gondolták, lehetséges, hogy aki először jelentkezne a fegyverért, azt végeznék ki leghamarabb. Mert nem is olyan biztos, az a nyusziság. Sokkal inkább az, hogy nem akarnak megérkezni a repülővel sehova, halállal a hátuk mögött. De amikor már belátják, hogy nincs kiút, és végezniük kell magukkal, akkor előbb végezni fognak velük. Bosszúból, hogy nem teljesítették a követeléseiket. Hogy nehéz helyzetbe hozzák a rendőrséget, az államot. - Megpróbálkozunk az utolsó rohammal! Már csak a nagyobbik vezényelt. A kicsi szinte teljesen összecsuklott. Bár nála sose lehetett tudni. Volt úgy, hogy komoran lógatta a fejét, órákig nem szólt egy szót se, aztán csak hirtelen feléledt. Mint a sárkány, amelyiknek levágják a fejét, nő neki helyette másik, és több. Most nagyon a mélyponton volt. De a kezében ott szorongatta a pisztolyt még így is. - Gyerünk az akció befejezésére! Fel vörösök, proletárok! - Az előbbi próbálkozása a lányok közönyösségén hamar zátonyra futott. Most nagy lélegzetet vett, látszott, hogy mindenre nagyon felkészült. -Mentse mindenki az életét. Olyan hangosan ejtett minden szót, hogy kívül az ajtókon is lehessen hallani. Szándékosan akarta ezt így. - Rohanjátok meg az ajtót, és dörömböljetek! Senki nem rohant sehova, senki nem dörömbölt. - Ordítsátok azt, hogy mentsék meg az életeteket! Senki, semmit nem ordított. - Követeljétek, hogy teljesítsék a megmenekülésetek feltételeit! A lányok nem követeltek semmit. Odalépett hozzájuk, maga elé tartva a fegyvert, ahogy ezt máskor is szokta, bökdöste, taszigálta a lányokat. Azok mindannyian, mint egy tehetetlen homokzsák. Akár a fűrészporral kitömött bábuk. - Rohamra! - ordított, hogy zengett az egész szoba. - Miért nem hagyod, hogy csendesen megőrüljünk? - kérdezte egy lány. - Ezt úgyse bírjuk elviselni, az biztos. - Nem megőrülnötök kell! Mi hasznom lesz nekem abból? Segítsetek! Ordítsatok, követeljetek, verjetek szét mindent! - Ezt már kérted - mondta nagyon csendesen, halkan egy lány. Ott állt a szoba közepén. Ilyennek még egyszer sem látták. Mint aki megháborodott. Mint aki eszét vesztette. Képeken lehet látni ilyen arcokat. Ilyen félelmetes tébolyt... Mint Ágnes asszony, amikor eszeveszetten mosta a patakban a lepedőjét. A lányoknak ez jutott eszébe. És ő magából kikelve egyre hangosabban ordítva követelte a lányoktól: háborodjanak meg, mutassák meg kifelé, hogy már eljutottak a tébolyodottság szélére. A szája habzott, az arca elkékült, a szemei kimeredtek, szinte csak a szeme fehérje látszott. És akkor a lányok - ezt se várta közülük önmagától egyikük sem -ahelyett hogy féltek volna tőle, ahelyett hogy haragudtak volna rá, gyűlölték volna, sajnálták. Irtózatos, félelmetes volt a szoba közepén, ahogy végső kétségbeesésében, szánalmas tehetetlenségében állt. Hogy hajszolta magát eddig? Ez egy őrült. Nem a követeléseitől, a fenyegetéseitől kell félni, hanem az őrültségétől. Csakis ez végezhet itt bárkivel. Ez az őrült tébolyodottsága. A lányok azt hitték, ezt már nem lehet fokozni. És ő, mint aki rohamkéssel a kezében az ellenség lövészárka felé fut, az utolsó erejének megfeszítésével, a biztos halál tudatának félelmeivel, eltorzulva még egyszer megpróbálkozott. Ordítozásokkal, rúgásokkal, bökdösődésekkel, eszközeinek utolsó maradékaival is. És nem lőtt... És még mindig volt annyi ereje, hogy rájöjjön: ezekre a lányokra már nem hat semmi. Minden kiégett belőlük a hat nap alatt. Ezek már nem félnek. Ők már magatehetetlen bábok itt. Az lesz velük, ami lesz. Ezek már nem képesek a sorsukon fordítani, változtatni, millimétereket sem. Ezeket már nem lehet felhasználni semmire. Velük már csak két dolgot lehet még itt megtenni. Sorban mindegyiket kiengedni az ajtón, vagy végezni mindenkivel, mindennel. Hogy azok a dögök ott kint mégis emlegessék meg az egészet... 4. Újság, rádió, tévé... Hányszor elképzelték: felszállva a repülőgépre, kezükben a táska, tele pénzzel, még az utolsó pillanatban is filmezi őket a televízió. Azt a táskát, a papa irattáskáját nemcsak a szerszámok kedvéért hozták magukkal, hanem hogy legyen mibe tenni a pénzt. Akkor már nem lesz szükségük a szerszámokra, drótra, zsinegekre, a szegek se kellenek, kidobálnak a táskából mindent, és megrakják dollárral. Arra gondoltak, este a tv-híradóban már látni is fogja a nép, miként száll fel velük a repülő. A lányoknak megengedik, hogy integessenek. És az a rengeteg külföldi tévéadó! Az mind fog közvetíteni az eseményből néhány percet. Aztán a nyugati nagyvárosok utcáin felismerik majd őket. Ezek voltak tegnap este az adásban. Ezek ma Európa hősei. Túljártak a vörös hekusok eszén. Talán még akad valaki, aki megírja az egész történetet. Azért nekik legalább egymillió dollár jár ... Mindenesetre, egyetlen újságírónak sem mondanak addig egy szót sem, amíg nem fizet... De hát ott azokat nem is kell erre kényszeríteni. Ott nem úgy van, mint itt, ott mindenért becsületesen, tisztességesen megfizetnek. És másnap majd az itthoni újságírók is... Annak idején mindent megmondott a legkisebbiknek: mit mutasson meg majd az újságíróknak. Mint egy lázas álom elmosódott, megkülönböztethetetlen képei, úgy rohangásztak előtte a képzelt események. És meglehet, ezekből a képzelt képekből már soha nem lesz valóság. Elérhetetlennek tűnik minden, ami olyan bizonyos volt. Mi maradt meg a lázas képzelgésekből? Mi van most? Ez a pokolbeli szoba, tizenhárom ronccsal, midőn itt szédelegnek a szoba közepén, vagy félájultan feküsznek az ágyakon. Ez van, és mi várható? Még az utolsó pillanatban is hitte, reménykedett, hogy történhet valami. Hogy valami módon rá lehetne kényszeríteni őket... Ez a megoldás egész biztos létezik, csak ők nem találják meg hozzá a kulcsot. Hiszen annyi mindenkinek sikerült már. Hány könyv, hány film a bizonyíték rá. És hány megtörtént esemény. A kulcsot kellene megtalálni. A helyzet adva van, a körülmények még mindig nem reménytelenek. De a kulcs ...! Ezek a lányok már semmire se alkalmasak. Ezekből már nem lehet kulcsot formálni, felnyitni velük a megoldás kapuit. Pedig csak ezek vannak ... Ki tudja hány újságíró ólálkodik itt a ház körül... És ki tudja, hány filmes. De közel se engednek egyet se. Szeretett volna újságírókkal beszélni. Semmi, semmi lehetőség. Csak ez a hülye kis rádió itt az asztalon. Hat nap alatt összesen kétszer adott le közleményt. Eleinte, amikor a főorvos úr behozta a készüléket, minden híradást meghallgattak. És soha, semmi. Legalább ezek kürtölték volna világgá. De mi az a két mondat, amelyben beszámoltak az eseményekről. Kétszer két mondat. Erre talán még az ország se figyelt fel... Nagyon bántotta őt ez a kudarc. Talán ez a legjobban. Nem keltek szárnyra a hírek. A haverokat nem eszi a sárga irigység. Rájuk is gondolt: ha minden sikerül, hogy fogják szívni a fogukat... Egyelőre sunyítanak, egész biztos ... Még álmaiban sem gondolt rá, hogy ők már mind az öten túl vannak a harmadik kihallgatáson is. És csak lesik, mi lesz a dolgok menete ... Hogy fejeződik be az akció. Mert az ő további sorsuk is ettől függ ... Senki úgy nem imádkozott érte, hogy simán fejeződjön be minden, mint éppen ők. Sajnálta a tévé, a rádió, a sajtó távolmaradását. Pedig ha tudta volna, mit meg nem próbáltak ők is, hogy engedélyt szerezzenek a városba való belépésre ... A legfelsőbb parancsnokság úgy látta, hogy a jelenlétük csak bonyolítaná a helyzetet, még nagyobb lenne a kör, amelyet a baj betölt. Holott ennek az ellenkezőjét szerették volna. Éppen ezért a többnapos távoltartásért volt hálás az alezredes a legfőbb parancsnokságnak. Most viszont ő kezdeményezte: úgy érzi, útra lehet indítani a sajtó munkatársait. Csak keveseket még most is, válogatott társaság jöjjön. Nem kell a túlzott felhajtás. A legfelsőbb parancsnokságon jól vették az alezredes kezdeményezését: jöhet a sajtó. Ez azt jelenti, hogy az alezredes is biztos a dolgában. - Nem korai még az indulásuk? - Inkább késői! - mondta a parancsnok. - Lehetséges, mire ideérnek, hűlt helyét találják mindennek. Perceken belül leadták a legfőbb parancsnokságról az engedélyeket. Még dél se volt, amikor a kocsik már a város bejáratához értek. 5. Miért nem jön már a halál? Úgy ültek az ágyak szélén, mintha itt, ebben a szobában, hat nap után már semmi dolguk nem lenne, csak várni, lesni, mikor jön már értük a halál. Ez volt az első reggel, hogy a vödröt nem kellett kiönteni. Nem volt mit. Tegnapelőtt óta nem ettek egyetlen falatot, nem ittak egyetlen kortyot sem. Nézték magukat, nézték egymást, hogy megráncosodott a bőrük. A kezük fején mintha apró csíkokban húzta volna össze valaki a bőrt. A szemük alja bedagadt, most már nemcsak mélyen barnásfekete volt, hanem duzzadt is. Mintha oda gyűlt volna össze testük minden megmaradt nedvessége. Talán már sírni is azért nem sírt közülük senki, mert nem volt miből összegyűljön szemükben a könny. Ők maguk is furcsállkodva tapasztalták: mióta nem sírt közülük már senki. Mióta nem hisztériázott egyikük sem. Se idegroham, se ájulás, sem a szokásos kitörések. - Te ki vagy? - kérdezte egy lány a másikat. - Én nem ismerlek téged. Először azt hitték, csak hülyéskednek. De csakugyan voltak olyan pillanatok, amikor nem emlékeztek semmire. Egyikük sem tudta volna már elmondani, mióta vannak itt bent. És azt sem, mi minden történt a bentlétük óta. Mintha megszakadt volna emlékezetükben az idő. Egyik úgy érezte, hetek, hónapok óta vannak már itt. A másik meg, hogy talán még egy órája sem. A fiúknak az volt a meglepő, hogy egész délelőtt sem követeltek enni-innivalót. Pedig már ők is szerettek volna inni, ha mást, ha többet nem, néhány korty vizet. De nem akarták ők kezdeni. Még mindig adtak rá: őket a lányok legyőzhetetlennek lássák, akik mindent elviselnek, elbírnak. Talán, ha a lányok követelik, most már hozzájárultak volna: kérjenek be egy vödör vizet. És biztos, hogy ebbe a vödör vízbe most már nem mosta volna bele egyikük sem a lábát. A kicsi délelőtt egy időre újra beszédes lett. Csak nézték a lányok: mennyire megöregedett. - Vajon mi is ilyen öregek lehetünk? - suttogták egymásnak. Már második napja, hogy a kisebbik külön nem beszélt azzal a lánnyal. Ő se szólt hozzá, mintha szinte semmi sem történt volna köztük. Mintha azokat a sorokat, amelyeket a kicsi a zsebében lévő papíron őrzött - soha senki le nem írta volna. - Egy kalap szar ez az élet úgyis - mondta a kicsi -, alig várom már, hogy vége legyen. De azért ennek érdekében nem tett semmit. - Miért, talán a ti életetek különb? Nem válaszoltak rá. - Nem kell, hogy lőjetek! Megkímélhetitek magatokat ettől -mondta később az egyik lány. Délre úgyis felfordulunk. Ki éhen, ki szomjan, de most már biztos, hogy nem bírjuk tovább. A ruhán át valami furcsa szúrós, émelyítő szag áradt a testükből. És ezt már nem a mosdatlanság, nem az izzadság okozta. - Hullaszag - mondta egy lány -, ez más nem is lehet, egyedül csak a hulláink szaga. - De hisz még élünk! - Honnan tudod, hogy a szervezetedben milyen sejtek pusztultak már el? Egyik sejt hamarabb pusztul, a másik meg később. Meglehet, te már rég elpusztultál, de a körmöd és a hajad még mindig nő. - Meglehet, hogy akkor én már halott vagyok? - Szeretnék veletek beszélni! - állt elő a szőke, hosszú hajú negyedikes lány. - Csakugyan beláthatjátok, hogy már nem fogjuk sokáig bírni. És szerintem ti se ... Éppen ezért tenni kellene valamit. Ez a ti érdeketek is. Szerintem az volna a legokosabb, hogy most szépen engedjetek ki bennünket. És mi most ünnepélyesen és a becsületszavunkra megfogadjuk, hogy csak a lehető legjobbat mondjuk rólatok. Azt, hogy nem bántottatok közülünk senkit, nem fenyegetőztetek, nem kényszerítettetek semmire. Mellettetek leszünk. Kérni fogjuk, hogy ne büntessenek meg benneteket... Ha most kinyitjátok nekünk az ajtót. - Igen, nyissátok ki! - Becsületszavunkra megígérjük. - Egyikünk se, egyetlen rossz szót se szól rátok. Minden lány beszélt, magyarázott, lelkesedett. A nagyobbik vágta szét a diskurzust. - De hisz nem is vagytok ti olyan fáradtak, olyan kimerültek még! Van nektek még magatokhoz való eszetek! Nem is járjátok ti még annyira a végét, ahogy bemutattátok. De akkor miért nem csináljátok azt, amit kértem tőletek? - Akkor úgy éreztük, hogy már nem bírunk tenni semmit. - Most meg, hogy igen! Mert akkor mirólunk volt szó, most meg tirólatok, igaz? Rohadt, büdös dögök vagytok ti. Rohadt, kétszínű állatok. Ha módotok lett volna rá, már rég odadobtatok volna bennünket a hekusok elé, hogy tapossanak szét minket. - Erre nem szóltok semmit? - kapcsolódott be a kicsi. - Na, várjatok csak! Majd megmutatom én nektek, kinek, mikor, mihez, milyen érdeke fűződik itt. Mert itt mindenki csak ezt nézi. Ti is, meg azok a rohadt senkik is, odakint. A lányok látták, hogy éled fel a kicsi, szinte pillanatról pillanatra. - Azonnal fel az ágyra mindenki! - A lányok közé rohant, két kézzel hadonászott, rúgott, pofozkodott, karmolt. - Majd lesz itt rend! - mondta a nagyobbik is. - Aki pofázni mer, szétrúgom! Aki nem azt teszi, amit mondok, lelövöm, mint a kutyát. Lehet, hogy az én hülyeségem volt, hogy egynéhányat már nem küldtem át eddig is a másvilágra! De még nem késő. Szinte percek alatt fel tudta idézni az előző napok hisztérikus, őrjítő hangulatát. És mintha ettől a lányokba is visszatért volna az élet. A félelem, az elszántság, a remény, a kétségbeesés érzései. Most már újra itt voltak a szobában, testi, lelki mivoltukban egyaránt. Most már megint megvolt a két tábor, a szétszakadottság, a szembenállás, és most már gyűlölték mind a kettőt. Aki megmozdult, aki pusmogni mert, abba valamelyikük belerúgott. Nem voltak ezek a rúgások erősek, a nyomuk se maradt meg, de mégis rúgások voltak. A kiszolgáltatottság rúgásai, a megalázottság rúgásai. És most már megint éppen olyan nehéz volt ezeket elviselni, mint az első napokban! - Kötelességetek volna gondoskodni rólunk! - mondta egy lány. -Mert mikor a keresztényeket széttépették az oroszlánokkal, még azoknak is adtak előtte enni, inni! - Te honnan tudod ezt? - kérdezte a kicsi. - Tanultuk! - Ez a hülye nem tudja, hogy minden szó, ami a tankönyvekben le van írva, az mind, mind hazugság. 5/5 II 6. Levelek IV. A főorvos a parancsnok szobájában ült, és egy asztalnál a lányok leveleit olvasgatta. - Milyen jó lenne - mondta az alezredesnek -, ha ma is adtak volna ki a lányok néhány levelet. Legalább megtudnánk róluk ezt-azt. Második napja már, hogy semmit, de semmit nem tudtak a lányokról. Csak a hangok, amik kiszűrődtek az ajtón. Ez a vakrepülés, ez volt a legrosszabb. A feltételezések, az elképzelések, hogy mi lehet ott bent, milyen állapotban vannak a lányok, de semmi biztos. - Jó lenne valamit tudni róluk! - De hisz mindent tudunk, ami fontos. - Mire gondol az alezredes úr? - Arra, ami a legfontosabb. Arra, hogy élnek. A leveleket természetesen nem továbbították a szülőkhöz. Még csak az hiányzott volna. Olajat a tűzre. Közvetíteni a lemondás, a kétségbeesés dokumentumait. A halálra való készülődésekét. Otthon a szülők sem voltak jobb állapotban, mint a lányok odabent. Talán nekik még rosszabb volt. Mert bent ők legalább azt tudták, hogy még élnek. Otthon meg minden pillanatban várni a haláluk hírét. - Iderendeltem a sajtót, a rádiót, a tévét - mondta az alezredes. -Azt akarom, hogy korrektül tájékoztassuk a lakosságot a történtekről. De csak akkor, ha minden befejeződött! - Meg kellene próbálnom bejutni hozzájuk - mondta a főorvos. -Legalább még egyszer. Ma még utoljára. Akkor biztosabban néznénk az események elé. Egyeztették az órájukat. Tíz óra múlt tizenkét perccel. - Nem jelentenek a fiúk semmit - mondta az alezredes, a mesterlövészeire gondolva. Szeretett volna szétnézni a lőállásokban. De nem merte itthagyni az adó-vevő készülékeket. Félt, éppen akkor történik valami, amikor ő kiteszi a lábát az épületből, és nem lesz meg az összeköttetés a fiúkkal. - Létezik az - kérdezte a főorvost -, hogy reggel óta egy pillanatra sem mutatkoztak az ablak előtt a fiúk? - Létezik! - mondta a főorvos. - És sajnos, még az is elképzelhető, hogy ma egész nap nem fognak mutatkozni. - Fognak! Feltétlen fognak. Tervet készítettem elő, hogy mutatkozzanak. Déltől nem várunk tovább ... A főorvos nagy izgalommal kérdezte. - De mi lesz a terv? - Nagyon egyszerű. De talán nagyon hatásos ... Annyi minden elképzelés közül az alezredes végül emellett döntött. Arra is gondoltak, hogy még egyszer ki kellene hívni a kisebbiket a folyosóra tárgyalni. De ha ott vele bármit tesznek, bent a nagyobbik végezhet a lányokkal. Az a legvalószínűbb, ha a kicsit lerohannák kijövet a folyosón - a nagyobbik leadná a lányokra a lövéseket. Most már az is biztos volt: ha az alezredes déli terve nem sikerül, mindenképpen ki kell eszelni valami mást. Annak az akciónak a kezdetét pontosan tizenkét órára tették. Addig csaknem két óra volt még. - Intézkedtem - mondta az alezredes -, hogy a déli harangszó másodpercnyi pontossággal tizenkét órakor kezdődjön. - Ez lesz a jel, ezt hallják mindenütt az embereim. - Le akarják rohanni a szobát? - Dehogy! Hisz ezt eddig is megtehettük volna ... De még ezután sem fogjuk megtenni. Még akkor sem, ha délig sem mutatkoznak a fiúk. Még akkor sem, ha a délben induló akciónk is kudarcra lesz ítélve. Aztán részletesen ismertette az elképzeléseit. Behívatta a helyettesét, neki is elmondott mindent. Ő pedig aszerint igazította el a folyosón elhelyezkedő csoportot. Nagyon bíztak a tökéletes együttműködésben. Úgy tervezték, az alezredes végig a szobában marad, az őrnagy a folyosón, és akkorra egy tisztet rendelnek minden lőállásba a mesterlövészek mellé. Az alezredes az akciónak azt a részét, amelynek a téren kell megtörténnie, egy századosra bízta. Ő már munkához is látott, magához hívatta az alegységek parancsnokait, és azok helyettesét. - Nem tart attól, hogy a fiúk esetleg tüzet nyitnak? - Olyan gyorsan kell lebonyolódjon minden, hogy ne legyen rá idejük. A szobával szemben egy helyiségben készenlétben állt egy külön csoport is, hat rendőrkutyával. A kutyákat azért nem a folyosón helyezték el, mert attól tartottak, hogy esetleg a türelmetlen várakozásban megmozdulnak, nyüszítenek, és ezt odabent észreveszik a fiúk. Nem akarták az előkészületeiknek semmi jelét adni. Azt akarták mutatni, hogy idekint változatlan minden, egy helyben áll mindenki, hogy ők nem terveznek semmit. De vajon a fiúk odabenn? Ma még semmi igazán nyugtalanító zaj, esemény, jelenség nem mutatkozott bentről. - De mi lesz, ha még a déli terv előtt történik valami? - Az akciót akkor sem tudjuk előrehozni. Ez a terv csak akkor érhet valamit, ha a mi mozdulataink nyugalmi állapotban találják a fiúkat. Persze, ha addig megjelenne a nagyobbik az ablakban, nagyon leegyszerűsödne minden. Az alezredes még be sem fejezte a főorvossal a beszélgetést, mikor jelentette a segédtiszt: itt vannak az újságírók, a rádió, a tévé. - Korán jöttek! - mondta -, dugjátok el őket valahova. - Négy autóval érkeztek. - Ahhoz képest, hogy a képanyagokat a tévében huszonöt másodpercre terveztem, meg hogy az eseményekről a leghosszabb írás, ami megjelenik, az se lesz öt sornál hosszabb, jöttek elegen. Főzess nekik egy teát... Lehet bele tenni nekik egy kis rumot is, aki kér... - Ezek arra számítanak, hogy most sajtótájékoztató lesz. Számíthatnak rá? - Számíthatnak. Sajtószabadság van! Az alezredes intett, hogy a segédtisztje elmehet. - Mi a fenét mondhatnék én most nekik? - kérdezte magától az alezredes a főorvos felé fordulva. - Semmit! - Válaszolta meg maga a kérdését. - De ha ön akar, beszélhet velük - ajánlotta fel a főorvosnak. - Ugyan! Én ha beszélhetnék, nem velük beszélnék! Hanem a lányokkal. Velük szeretnék beszélni. Nem többet, csak legalább tíz percet. De aztán ezt a tervet, a kívánságot együtt vetették el, mondván: amíg csend van, örülni kell a csendnek. Amíg ők nem kezdeményeznek, addig kintről se volna érdemes most már. Ezt a nyugalmat, ezt az eseménytelenséget kell őrizni, amíg csak lehet. Az utolsó pillanatig. Hátha szereti a jóisten ezt a két fiút. És netán a déli harangszóig üzen nekik az angyalai által. Hátha jobb belátásra bírja őket. Mert aztán már az isteni üzenet is felesleges lesz ... Akkor már az is későn jön. - Sajnos - mondta az alezredes -, én már nem segíthetek rajtuk. -Megmutatott egy ív papírt, amin egész éjszaka dolgozott. Még egy felhívás a fiúkhoz. Még egy, az utolsó. De sajnos, már ezt nem lehet felolvasni nekik. Mert ez ultimátum lenne. És az ultimátum egyben mindig fenyegetés is. Ez is csak az lehetne. És egy komoly, egy végső fenyegetésre már kiszámíthatatlan a fiúk válasza. Vagyis éppen az, hogy kiszámítható. Belekalkulálható a lányok halála is. - Feltétlen! - mondta a főorvos. így hát elhatározták, hogy nem változtatnak már semmin. Még mindig csak fél tizenegy volt... Soha ilyen lassú időmúlás. Az alezredes beszélt a mesterlövészekkel. Csak az jött válaszul, amire számított... A semmi. Intézkedett, hogy tizenegy órakor foglalják el a kijelölt tisztek a helyüket a mesterlövészek állásai mögött. Mindent újra átgondolt, mindent pontosan ellenőrzött még egyszer, sorról sorra. Minden értesülésének, ami fontos volt a számára, birtokában volt. Csak egyvalamiről nem kapott újabb jelentést. Hogy mi a helyzet a városon kívül a mindenáron beözönleni akaró szülőkkel, hozzátartozókkal, ismerősökkel. Lehetne-e még tartani őket? Persze hogy lehet, hisz nem jött közülük be még egy se ... Szeretett volna valamit tudni az ottani helyzetről, aztán erről lemondott, arra gondolva, akármilyen keserves, szörnyű is a szülők helyzete, az ő életüket nem fenyegeti két fegyveres fiatalember. Ők most kevésbé fontosak. Addig nekik is ki kell már bírni, amíg a lányok bírják, meg a hatodik napja talpon lévő készültségi állomány. 7. Apokalipszis Az alezredes még mindig foglalkozott a gondolattal: volna-e értelme beszélni a fiúkkal? Akármit mondanának nekik, minden jószándékuk a visszájára fordulhat. A főorvost meg az aggasztotta legjobban, hogy vajon, végső kétségbeesésükben, a félelmükben, nem kísérelnek-e meg öngyilkosságot? És ha igen, mit tesznek, mielőtt önkezükkel vetnek véget az életüknek? - Mire lehet számítani? - kérdezte az alezredes. - Öngyilkosságra mindenképpen! Hiszen a kisebbiknek már volt több kísérlete. Ettől jóval könnyebb helyzetből is úgy akart menekülni. Ez akkor történt, amikor a környéken feltörtek egy kriptát, és onnan ékszereket raboltak ki. Ennek az esetnek a részleteit a főorvos nem ismerte. Még azt se tudta pontosan, hogy igaz volt-e, mert végül is a nyomozást azzal szüntették meg, hogy alaptalan a vád ellenük. Bár ez nem jelentett semmit, hiszen hányadik eset volt ez már, hogy elejtették az ellenük felhozott vádakat. Meg a vádemelésig sokszor el se jutottak. De az öngyilkossági kísérlet, az igaz volt. Arról akkor sokan tudtak. - Képesnek tartja őket, hogy egy esetleges öngyilkosság előtt megöljék a lányokat? - Az öngyilkosság a tudat teljes felbomlásával jár. A legritkább eset, ha valaki ép elmével pusztítja el magát. Egy pillanatnyi elmezavar bármelyik fiúnál felléphet, amely az öngyilkossághoz is vezet. És ebben a zavart elmeállapotban minden elképzelhető. Az alezredes ideges volt: még ezzel a helyzettel is meg kell küzdjenek. Hiába kért a mesterlövészektől jelentést. Semmi, semmi, egész nap. Már-már arra gondolt, hogy egy órával előbbre hozza az akciót. Mert ha most, az utolsó órákban, percekben történik valami, valami, ami kedvezőtlen fordulatot hoz - vagyis meghal valamelyik lány -, akkor abba ő bele fog őrülni! Nagyon bízott terve sikerében. De mi lesz, ha az utolsó pillanatban ront el valaki valamit, mindent? És nem és nem mutatkozott az ablakban egy pillanatra sem! Nem, amíg oda nem csalják... Az alezredes terve erre épült. - Már ott tartok - mondta -, hogy én leszek az első az egész kompániában, aki megőrül. Lehet az ilyet gyógyítani? A főorvos nevetett, tudta, sok minden történhet még itt, de az, amiről az alezredes beszélt, az aligha. Kötélidegei vannak ennek az embernek. És bámulatos türelme. Hogy tud elfojtani magában minden indulatot, hogy kivárja az időt minden intézkedésével. - És ha valamelyik lány beleőrülne a helyzetébe, azt meg lehetne gyógyítani? - Attól függ. Az ilyen sérülések egy egész életre szólhatnak. Később az állapot javulhat is, romolhat is. - Ön szerint elképzelhető, hogy a lányok közül valamelyik már eljutott egy ilyen állapotba? - Sokkos állapotban már szinte mindegyikük volt. De talán jelentősebb agyi sérülést még nem szenvedett közülük senki. - Hogy sérülhet meg az agy? - Elhalnak bizonyos sejtek. Nem kapja meg az állomány a sejtek funkcionálásához szükséges vért. Azokat az anyagokat, amelyeket a vér szállít... Ez az infarktusnak is az alapja. Az infarktus és az agyvérzés csaknem azonos módon megy végbe ... - Mire alapozza, hogy odabent még minden lány egészséges ? És a fiúk is ... - Arra, hogy ha valami történt volna velük, akkor az külső eseményekben is megnyilvánul. - És odabent most is teljes a csend. - Valószínű... Még mindig több volt akkor hátra egy óránál. Soha ilyen szigorú, kemény rendet, fegyelmet nem tartottak hat nap alatt a fiúk, mint éppen most. Egyetlen moccanás, egyetlen hangosan ejtett szó, máris a megtorlás következett. Az a lány, aki fejbe vágta a nagyobbikat, ő akkor nem kapott annyit, mint az, aki most csak megmoccant is. Azt egyik fiú sem tudta, milyen pontosan szolgálták ezzel akkor a parancsnok elképzeléseit. Ha bármit tettek volna, semmivel úgy nem segítenek... Mert a lányok fejében mindenféle tervek motoszkáltak. De azért nem jutott el a megvalósításig egy sem, mert nem beszélhettek meg egymás között semmit. Az egyik elképzelés az volt, hogy mind, egyszerre rárontanak a fiúkra. A másik pedig: kinyitják az ajtót. De ezeket meg kellett volna beszélni. Talán a fiúk is sejtették, hogy a lányok támadni akarnak. És ezért szorították őket ennyire sarokba? - Mondjatok már valamit - kérte egy lány -, mert megőrül az ember ebben a borzalmas csendben. - Amit mi már ezentúl fogunk nektek mondani, azt nem köszönitek meg. - Hátha mégis ... A nagyobbik nem mondta meg, mi lesz az, az az egyetlen, amit még mondani fog. A lányok arra gondoltak: álljanak a fal mellé. Csakis ez lehet, amit még mond. Most már nem lehetett a kivégzés tervével sem játszadozni. Ezt a fiúk nagyon jól tudták. Most már egyetlen lány sem állna fel, menne a fal mellé, ha ezt parancsolnák nekik. Most már egész biztos támadnának, védekeznének. - Aki megőrül, azzal mit fogtok csinálni? - Ugyanazt, amit azzal, aki nem őrül meg. Most a kicsi válaszolgatott. De aztán nem volt mire, mert a nagyobbik felállt, és elordította magát. - Pofa be! Már a szavaktól is félt, azt gondolta, azzal is tehetnek valamit a lányok. Azt sem engedték már meg, hogy bárki a közelükbe jöjjön. Ők sem mentek közel az ágyakhoz. A fegyver csövét egy pillanatra sem fordították el róluk. Hiába céloztak a lányokra napokon át, most mégis rettenetes volt elviselni, hogy mind a két fegyver csöve állandóan rájuk mered. Mert most már egészen másképp tartották a fegyvereiket a kezükben, mint ezelőtt. Mert minden lány azt érezte, ha bármi történik is, ami nekik kedvezőtlen, lőni fognak. Még annyit sem mertek mondani, kérni tőlük, hogy ne szegezzék rájuk a pisztolyokat. Ennyire még ellenséges nem volt egymással szemben a két tábor, mint most. És a lányok közül még eddig senki nem érezte olyan közel magához a halált, mint ezekben a percekben. Vajon mennyit kell szenvedni, vajon érzi-é az ember még azt is, amikor a lövedék behatol a testébe? Vagy egyszerre elveszíti az eszméletét? Az volna a jó ... Mert az borzalmas lehet, ha majd azt kell látniuk, hogy a lőtt sebükből ömlik a vér. Folyik, míg csak egy csepp lesz a testükben. Állandóan az járt a fejükben, szinte érezték, máris eltalálta őket a golyó, nem tudtak a gondolattól szabadulni. Se az éhség, se a szomjúság nem gyötörte már őket. Az az iszonyatos remegő, belső feszültség elnyomott minden más érzést. Csak a halálfélelem futkosott bennük, mintha hideg, éles vasdarabok járnák át a testüket. Volt, aki arra gondolt: ilyen érzések gyötörhetik majd az embert a halála után is, a pokolban. Nem volna jó a pokolba kerülni. Talán ők nem is kerülnek oda. De ez a két fiú, ők egész biztos. Ha van isten. Ha az isten igazságos, ezek meg fogják majd szenvedni a pokol kínjait. Pokol? Isten, igazság? Lehet, hogy egyik sincs. Mert ha volna, akkor ők már rég szabadok lennének. A pokol..., az van. Itt, itt van, ebben a szobában! Mert bár nem történik semmi, csend van kint is, de mégse éltek még meg hat nap alatt ilyen szörnyű perceket, mint amilyenek ezek! Talán semmivel se lehetne már őket úgy kínozni, mint ezekkel a néma, süket, mozdulatlan percekkel. Hogy kitalálták ezek még ezt is. Még ennek a borzalmas hat napnak a poklát, a kínjait is tudták fokozni... A csend, a rájuk meredő fegyverek csöve. Aki még ezt is kibírja, annak már nincs félnivalója a pokoltól. Egyik-másik lány imádkozni szeretett volna. De ez most már egyiküknek sem sikerült. Egyetlen szót, egyetlen gondolatot sem tudtak megfogalmazni magukban, amelyek az ima szavai lettek volna. Vajon mi váltja fel ezt az iszonyú csendet? Ezt a borzalmas mozdulatlanságot. Nem történhet már semmi olyan, amely pokolibb kínt hozna ennél a mostaninál. 8. Az utolsó tartalékok A mesterlövészek jelentették, hogy számukra is érthetetlenül teljesen kihalt a szoba. Egyetlen hang, egyetlen mozdulat, sehol. - Ezek talán már lélegzetet se vesznek? A helyzetet az alezredes jónak értékelte. Ez a mozdulatlanság csak kedvezhet. Mert az borzalmas lenne, ha éppen ebben a pillanatban jönnének-mennének a lányok összevissza, amikor arra lesz szükség, hogy a nagyobbik körül ne legyen senki. így, ebből a mozdulatlanságból kell majd kiindulni. A főorvos úr még a lehetetlenségekkel is számolt. - Vigyázni kell - mondta -, nehogy a nagyobbik idő közben letegye a fejéről a nyuszifüles sapkát, és netán valamelyik lány meg felvegye. Mert ez végzetes lehetne. Az alezredes egyből közölte ezt a lövészeivel. - Értettük - válaszolták valamennyien. - Egyébként ez lehetetlen. De ha lehetséges volna is, ez nem okozhat semmiféle fennakadást. Az idő tiszta, hideg van, de semmi párásodás. A kép annyira világos, éppen az ablakra sütő téli napfénytől, hogy ilyenfajta tévedés kizárva. - És másfajta tévedések? - Azok is kizártak. Itt mi nem tévedhetünk! Csak lenne már olyan a helyzet, amiben bebizonyíthatnánk ... Ők is pontosan ismerték az alezredes déli tizenkét órára tervezett akciójának minden részletét. Egy se volt közülük, aki nem bízott volna a főparancsnok elképzeléseinek sikerében. Kérte is tőlük, mondják meg őszintén, látnak-e az akciótervben hézagokat, hibalehetőségeket? Egyöntetűen azt válaszolták, hogy nem. Nekik ezek az elképzelések nagyon megfelelnek. Most már ők váltak a terv legfontosabb láncszemeivé. Most már mindent csak rájuk lehetett alapozni. A legfelsőbb parancsnokságról is azt kérték, hogy elsősorban a mesterlövészek értékeljék az alezredes elképzeléseinek sikerlehetőségeit. Az alezredes, ahogy az órájára nézett, és megállapította magában, hogy egy fél óra múlva kezdődik minden, enyhe émelygést érzett a gyomrában. Mintha éhes lett volna, pedig egy falat ételt sem bírt volna lenyelni. A torkában is érzett valamit. Mindegy - gondolta -, nem kell olyan gyakran az órát nézegetni. Most már inni se tudott, elfeledkezett róla, hogy ma még egy korty ital sem volt a szájában, és hogy tegnap dél óta nem evett. - A fenébe is - mondta -, azt se gondolta volna az ember, hogy éppen ezek a csendes, nyugodt, mozdulatlan percek lesznek a legizgalmasabbak ... Mondjon valamit - kérte a főorvost -, nincs rám jó hatással ez a nagy csend. - Kértem a sebészeti ügyeletet is, legyenek készenlétben. Hátha rájuk is szükség lesz! - Nem valószínű. De azért csak hadd legyenek itt. - Ők a készenléti létszámon túl tartózkodnak az épületben. Hátha meg lehet menteni... - Kizártnak tartom! Ha egyszer ezek a fiúk odafentről lőnek, akkor oda már nem kell sebész ... És nem is eszerint számolunk a találattal. Mert ha a találat után a nagyobbik még cselekvőképes lesz ... Ha az a lövés nem lesz igazi... Ez volna az, amitől leginkább tarthatnánk. Hogy aztán még ő is kiengedhet egy sorozatot. Akár úgy is, hogy nem nézi, hova lő. Nekünk csak egyetlen lövés segíthet. Ha az halálos is lesz... Nincs más választásunk. Nincs egyetlen fogódzónk se már, amiben ezen kívül még bízhatnánk. - Még mindig több van hátra, mint egy negyedóra. - Most a főorvos nézte az óráját. Elviselhetetlenül nehezen telt az idő. Az alezredes, hogy mégis valamivel agyonüsse a hátra lévő perceket, előbb a legfelsőbb parancsnokságra telefonált, azután beszélt a mesterlövészekkel. Erre is ráment majdnem három perc. Amit ő mondott a legfelsőbb parancsnokságnak, ugyanaz volt, mint amit neki mondtak a mesterlövészek: semmi. Változatlan csend, mozdulatlanság. Tizenkét óra előtt tíz perccel az akció kinti felelőse, az a százados jelentette, hogy minden egység elfoglalta a helyét. A tér mozdulatlan volt, csak a szokásos őrség állt a helyén, sehol egyetlen más járókelő. A szomszédos utcákat is lezárták, most már kettős gyűrű fogta át a teret, a harmadikat a város szélén felállított őrség alkotta. Ekkorra ott már őrhelyenként csak egyetlen ember maradt. Ha ott át is törtek volna a szülők, a rokonok, az ismerősök, nagy bajt nem csinálhattak volna, mert a kollégium épületét úgyse tudták volna megközelíteni! A téren hideg szél söpört végig, felkapva a fagyos föld porát, és végigkergette az épületek faláig. A rendőrkutyákkal már felsorakoztak a rendőrök ott, a folyosóról nyíló szobában. A kutyák nyugodtak voltak, szorosan állt mindegyik a gazdája lábánál. A rendőrök a kutyák nyakszíjánál fogva tartották az állatokat, még egy arasznyit sem engedték, hogy elmozduljanak. Tizenkét óra előtt öt perccel a nagyobbik felállt, és tett néhány lépést az asztalon túl. Mintha elzsibbadt volna a lába a sok üléstől. Megengedte, hogy a lányok is mozogjanak egy kicsit. De csak ott az ágy körül, a szoba közepére nem engedett senkit. A kicsi a rádiót babrálta, a Kossuth adót keresgette, hogy meghalgassa a déli híreket. Remélte: hátha mond a rádió valamit róluk is. A lányok már észre se vették, hogy közeleg a dél. Ebédet úgyse remélhettek. Mióta már, hogy elfelejtették a reggeli, az ebéd, a vacsora idejét. - Pisilhetünk? - kérdezte egy lány. Meglehet, erre nem is igen volt szükségük, de azt remélték, hogy ezáltal is mozoghatnak egy kicsit. Legalább a szoba túlsó végére elmehetnek, az ágyak mögé. A mesterlövészek azonnal észlelték a mozgást. Jelentették is. - Szokatlanul nagy a szobában a jövés-menés! - Egyszer meg kellett, hogy induljanak. - Na és a fiúk? - Egyiket se látni! - Majd mutatkoznak ők is. - Nagyon reméljük! - mondták a mesterlövészek. A lányok kettesével mentek oda az ágy mögé a vödörhöz. Próbáltak volna suttogni, de a kicsi lefülelte őket. - Nem a dumálásra kaptatok engedélyt. Pofa be, mert aztán ha valamelyikőtöket megrugdosom, akkor meg csodálkoztok. A nagyobbik elfordult. Mindig elfordultak mind a ketten, ha a lányoknak a vödörhöz kellett menni. Most se ő, se a kisebbik nem használta az edényt. Ez is szokás volt, hogy a végén mindig odamentek ők is. Már szünetjelet adott a rádió. Az egyik lány ment, hogy kiönti a vödröt. Erre mindig a nagyobbik szólított fel valakit. De most nem. Úgy gondolta az a lány, ha megy, ha önként vállalkozik, ezáltal is tehet néhány lépést, ezzel is telik az idő. De a nagyobbik nem engedte: - Semmi mászkálás - mondta -, meg akarom hallgatni a híreket! A rádió rossz volt, recsegett, halkan is szólt, fogytán volt már benne az elem. Ahogy a kicsi letette a készüléket az asztalra, a nagyobbik utána nyúlt és a füléhez szorította. Ő még annyit sem hallott, mint a távolabb ülő lányok, az ő fején most is ott volt a nyuszisapka, az felfogta a hangokat, betakarva mind a két fülét. A lány ott állt, hogy majd a hírek végeztével megy a vödörrel az ablakhoz. Még félig se telt meg a vödör. Még mindig csak a szünetjel hangzott a rádióból. Talán soha a déli hírek előtt még ilyen hosszan nem jelzett a Kossuth rádió. Nem akart megszólalni benne senki. Csak a szünetjel dallama egymás után, ki tudja hanyadjára már. Kívül a rendőrök a kutyákkal kiléptek a folyosóra. Az állatok az első lépések után megélénkültek, szimatolták, szaglászták a levegőt. A főorvos átment a szomszéd szobába az orvoskülönítményhez. Ők is, mintha pillanatokon belül szükség lenne rájuk, készenlétben álltak. Nem szólt nekik semmit, leült az egyik hordágy szélére. Maga se tudta miért, nem akart bent lenni a parancsnoki szobában ezekben a percekben. Talán zavarná az alezredest a jelenlétével. Az alezredes homlokán oldalt - mint egy hatalmas síkságon átfutó girbe-gurba medrű folyó - kidagadtak az erek. Látszott a lüktetésük. 9. Az irányzék, a cél, a tűz! A másodperc töredékének pontosságával egyszerre szólalt meg a rádióban a harang, és a téren túl a templomé is. És abban a pillanatban megindultak a környező utcákon várakozó csapategységek a tér felé. Az alezredes elképzelése az volt, hogy minél több egység vonuljon jbe a térre, ott meneteljenek, forogjanak, kerülgessék egymást. Úgy számított, hogy az ablakból mindezt, majd jól lehet látni. És hogy ezúttal a nagyobbik nem elégszik meg azzal, hogy egy lányt az ablak elé küld, számoljon be, mit látni a téren. Ez most nem lesz elég neki. Személyesen akar majd látni mindent. És ehhez elengedhetetlenül szükséges, hogy ő maga is az ablak elé flépjen. És akkor a többi már a mesterlövészek dolga. Tizenkét óra egy perckor az első egységek már meg is érkeztek a térre. Őket mindenféle kocsik követték, lehetőleg úgy, hogy a kocsik mihamarabb fedezéket is nyújthassanak az embereknek, ha arra lesz szükség. A térparancsnok - a százados - is telefon-összeköttetésben állt a mesterlövészekkel. Ők vehették volna észre leghamarabb, ha a fiúk az ablakon át tüzet szándékoztak volna nyitni. De ezt is csak az ablakhoz közel kerülve tehették volna. És akkor megint csak a mesterlövészeké a szó ... Ha csak ... ha csak a lányokat maguk elé állítva, abból az élő fedezékből nem lőnek. Mert ebben az esetben a mesterlövészek tehetetlenek lesznek. Erre az esetre kellettek a kocsik, hogy mielőbb azoknak a védelmébe húzódhassanak az emberek. Özönlöttek a rendőrök, a katonák, a munkásőr-egységek a térre. Tizenkét óra két perckor a főparancsnok szólt, hogy sokkal nagyobb zajjal vonuljanak. Szinte egyszerre bőgtek fel a már a téren lévő, vagy oda éppen bekanyarodó teherautók motorjai. Lent a kollégium épületének a földszintjén megremegtek az ablakok. Tizenkét óra három perckor a nagyobbik, háttal ülve az ablaknak, a rádióhíreket hallgatta. Talán ezért nem figyelt fel a térről beszüremlő zajra. A kicsi a fal melletti szekrény aljában kutatott. Nem szólt a lányoknak, hogy mit keres ott, a bedobált holmik között. Az akció beindulása óta tizenkét óra négy perckor jelentettek először a mesterlövészek: nem látnak senkit, semmit, mintha egyetlen ember sem érkezett volna a térre, annyira nem reagálnak az eseményekre. - Majd fognak! - mondta az alezredes. - Olyan nincs, hogy ez a felvonulás hidegen hagyja őket. Aztán a századossal beszélt. - Csak menni, menni, vonulni körben, le, fel! És hadd zúgjon a teherautók motorja! Aznap a rádióban a híreket a belföldi jelentésekkel kezdték. Az eseményekről ezúttal sem volt szó. A nagyobbik dühében majd odavágta a rádiót, amikor a külföldi jelentéseket kezdték. Már nem számított rá, hogy ők is szerepelnek az adásban. Tizenkét óra öt perckor a kisebbik kinyitotta a szekrény másik ajtaját is, szinte belebújt, úgy kutatott a ruhák között, percek alatt felhányt mindent. Az alezredes újra szólt: még nagyobb hangerővel! A lányok már felfigyeltek a szokatlanul erős zajra. De hogy a nagyobbik még mindig a fülére szorítva tartotta a rádiót, nem mertek megszólalni. A lány is ott állt a vödör mellett, ha a nagyobbik befejezi a rádió hallgatását, kérni fogja tőle: hadd öntse ki. A többi lánynak eszébe se volt a vödör, annak az egynek meg mintha most ez lenne a legnagyobb gondja. Tizenkét óra hat perckor már nem volt a téren szinte egy talpalatnyi rész se, ahol ne álltak volna emberek. Ekkorra már minden egység bevonulása véget ért. Most már csak a helyben mozgás következhetett. Ez is nagy zajjal járt, a katonák hangosan beszélgettek, a munkásőrök verték az aszfalthoz a bakancsaikat, és a folyosón a kutyák nyugtalankodni kezdtek. A kutyavezetők simogatták az állatok nyakát, vállát, nyugtatgatták őket. Attól nem kellett félni, hogy elkezdenek ugatni. Mind kipróbált, fegyelmezett állat volt, de azt tudták a rendőrök, hogy ha jelt adnak nekik a támadásra, hangosak lesznek, morognak, nyüszítenek, de csak az indulás pillanatában. Tizenkét óra hét perckor a nagyobbik végre letette a füle mellől a rádiókészüléket az asztalra. Látszott az arcán, hogy dühös, rosszkedvű, elégedetlen mindazzal, amit a rádióból hallott. Az a lány arra gondolt, hogy nem is kér engedélyt, megy és kiönti a vedret. De hogy a nagyobbik olyan izzóan dühösnek látszott, mégse mert az ablakhoz lépni engedély nélkül. 10. Az ajtók kitárultak Már az akció hetedik percében voltak. Végre megszólalt a lány, kezében a vödörrel. - Légy szíves - mondta -, szeretném kiönteni. A nagyobbik nem válaszolt azonnal. Máskor is volt úgy, hogy valamire engedélyt kértek tőle, és ha nem szólt, akkor az azt jelentette, hogy lehet. Várt egy ideig, aztán elindult az ablak felé. A kicsi a lányok ágya előtt állt, szeretett volna valamit mondani, olyan régen nem beszélt már. Az idő múlásával ő egyre kevesebbet beszélt, a nagyobbiknál meg ez fordítva volt. Az első napokban órák teltek el, meg se mukkant. Mostanra megjött a beszélőkedve. - Öntsd csak ki! - mondta végül, és a sapka alá dugott ujjával megvakargatta a fejét. Tizenkét óra nyolc perc volt, amikor a lány elindult az ablak felé. Még oda sem ért, megállt, jóval az ablak előtt. Nem szólt, azon gondolkozott, vajon szóljon-é? Csak bámult kifelé. Látta a téren azt az óriási nyüzsgést. Amikor már mindent végignézett, akkor szólalt meg. Tizenkét óra kilenc perc volt. - Atyaisten! - mondta -, mennyi ember! Tele a tér katonákkal, rendőrökkel, meg itt vannak a munkásőrök is. Meg mennyi teherautó! - Micsoda? - fordult oda a nagyobbik. A lány megismételte: katonákkal, rendőrökkel, munkásőrökkel van tele a tér. A többi lány is oda akart menni az ablakhoz. Talán, ha odamennek ... De nem mentek oda, mert a kicsi nem engedte őket. Kezében a pisztollyal hadonászva tartotta fel a társaságot. A nagyobbik tizenkét óra tíz perckor állt fel az asztaltól. Kilesett, de innen az asztal mellől nem lehetett kilátni a térre. Csak a szemben lévő épületek tetejét látta. Ott nem volt semmi mozgás. Pedig ha odaláthatott volna... Tizenkét óra tizenegy perckor hangos üvöltéssel jelentkezett az a távcsöves puska mögött álló legbiztosabb kezű mesterlövész ... - Alezredes elvtárs, jelentem ... - Mi van ...? Ne jelentsen, mondja, mi van ...! - A nagyobbik, a nagyobbik! Az ablak felé közeledik. Az alezredes hátán végigfutott a hideg. - Hány százalék az esély? Száz? - Ezer! - kiáltotta a mesterlövész. Aztán az alezredes már csak a hangokra figyelt. - Csillagom ... menj el onnan. Menj el, az isten áldjon meg. Gyönyörűm, lépj oldalt. Segíts... Menj oldalra. Adj még legalább negyven centit. Menj már oldalt. Lépj el... Könyörgöm .. . lépj... Húzódj el drága, húzódj, csak még egy kicsit... még, még ... - Mi van? - ordította az alezredes. - Metszőpontban a cél... de ott áll mellette egy lány ... Az alezredes felugrott az asztaltól. - Csillagom, hát nem érted? Nem akarsz segíteni? Segíts, segíts nekem ... - könyörgött újra a mesterlövész. Ekkor tizenkét óra tizenkét perc volt. - Mi van? - ordított újra az alezredes. - Mondja, mondja, mi van ... Addig ne ... Ne, nem érti? - Értem, alezredes elvtárs! A kisebbik az ablaknak háttal állt, hogy feltarthassa a kíváncsiskodó lányokat. Amikor megfordult, akkor látta, hogy a testvére az ablak előtt áll. Ráordított: - Gyere el az ablaktól! Gyere el! Lelőnek! A lány lehajolt, hogy elvegye az útból a vödröt. - Alezredes elvtárs! - kiáltotta a mesterlövész. - Hallom! Mondja, mondja! - Alezredes elvtárs, igen! Igen! - Nem tudott egyebet mondani. Az alezredes teljes erejével megmarkolta az asztal szélét. - Igen! - ordította el magát. Abban a pillanatban puskalövés zaja rázta meg a levegőt. Ekkor tizenkét óra tizenhárom perc volt. A lányok is egész közelről hallották a lövés zaját, még azt sem tudták, hogy bentről lőtt-é ki a nagyobbik, vagy hogy az ablakot kívülről érte a találat? Csak azt látták, hogy a kezében lévő géppisztoly nagy, erős zuhanással a padlóra esik, ő pedig eldől, mint egy súlyos zsák. Egy jajszava sem volt. Testéből a vér nagy ívben a falra fröccsent. A lövés eldördülésének pillanatában szakították be a rendőrök az ajtó mindkét szárnyát. A lányokból eszeveszett sikoltozás tört ki. A rendőrök a kutyákkal a szobába rontottak. A kicsi a testvéréhez szaladt. - Meghalt! Meghalt! -üvöltötte. Eldobta a kezében lévő pisztolyt, és magasra tartotta mind a két kezét. - Megadom magam! A kutyák szinte magukkal rántották a rendőröket a szobába. A visítás, az ordítozás, a kutyák nyüszítése akkora félelmet keltett a lányokban, hogy közülük nem egy ájultan rogyott össze. A nagyobbik ott feküdt az ablak előtt, a padlón. Ő már halott volt. Iszonyatos félelem járta át a szobát. Pedig már senkinek nem volt mitől félni. Az ájult lányokat a rendőrök kapták ölbe. Rohanvást le velük a földszintre, ki az utcára, az épület előtt felsorakozott mentőautókba rakták őket. A tér, mint egy ütközet után a front. Hideg, csípős szél fújt, de volt, aki levette a sapkáját, úgy törölgette izzadt homlokát. - Őrizetbe veszem! - lépett oda egy rendőrtiszt a kisebbikhez. Egy másik rendőr a két fegyver után nyúlt. A nagyobbiknál a rendőrorvosok megállapították a halál beálltát. Arccal a padlóra fordulva feküdt. Ahogy elmozdították a holttestet, nagy tócsa vér maradt utána. Az első mentőautók szirénázva indultak a kórház felé. Aztán mindegyikben kikapcsolták a szirénákat. Az emberek összeölelkeztek az utcán. Volt, aki nem tudta megállni, örömében sírt. - Köszönöm, főorvos úr! - mondta az alezredes. - Inkább én hadd köszönjem meg önnek! Mind a ketten úgy érezték, amit tettek, azért nem jár köszönet. Azt tették, amit minden embernek meg kell tennie a bajba jutott embertársaiért. Kezet fogtak, és megölelték egymást. Aztán nemsokára kiürült a tér, elvonultak az egységek. És az élet, mint egy nagy pusztító áradás után a folyó, visszatért a maga megszokott medrébe. De mindaz, ami történt, nyomokat hagyott az emberek lelkében. Örökre és kitörölhetetlenül... Tartalom I. Könyv /. rész A fogság első napja / 1. Az ajtók becsukódnak / 2. Egy pofon / 10 3. Lövések / 12 4. Holnap nem lesz tanítás / 5. Aludj, édes, álmodjál... / 6. A hírnök megy, a hírnök jön / 19 7. Követelések / 23 8. A lányok, a lányok ... / 26 9. Végre megvirrad / 29 10. Ajtón innen, ajtón túl / 31 2. rész Mögöttük a múlt / 35 1. Egy választás története / 35 2. Első titkár születik / 36 3. Akiknek mozgalmi múltjuk van / 38 4. Egy iskolai epizód / 41 5. Ketten találkoznak / 42 6. Játék a legyekkel / 44 7. Két fiú lövöldözött / 46 3. rész Egy hulla / 49 1. A boncmester , bemutatkozása / 49 14 16 2. A mester hétköznapjai / 50 3. Holttest érkezett... / 52 4. Az élet megy tovább! / 54 II. Könyv 1. rész Örök kísértések / 59 1. Egy boldog kirándulás / 59 2. Szomszédjuk volt / 61 3. Biciklitolvajok / 63 4. Ujjé a moziban! / 65 2. rész A fogság második napja / 67 Nehezen jött reggel / 67 Mama, ante portás / 70 72 2. 3. Vagy, vagy ...! / 4. Beleszól a papa is .. . / 74 5. Belháború / 77 6. Szobarend / 80 7. Telik az idő / 83 8. Követelek tőled, tehát szeretlek / 87 9. Enni kéne, enni kéne ... / 90 10. Még csak két nap? / 92 333 3. rész Szabadon, mint a madár / 95 1. Mentők, sziréna nélkül / 95 2. Oldódások / 97 3. Nyomozók érkeztek / 99 4. Újra otthon / 102 5. Szárnya nőtt a híreknek / 104 6. Intézkedés minden fronton / 106 7. Kísértetek járják a várost / 108 8. Friss virágok egy síron / 110 III. Könyv /. rész A fogság harmadik napja / 115 1. Az első látogatás / 115 2. Kint a folyosón / 118 3. Még kijjebb / 120 4. Ugyanaz a szoba, de más hangok / 123 i 5. Levelek I. / 125 6. Munkát, kenyeret... / 127 7. Legfőbb érték az ember? / 130 8. Akiket ma kivégeznek / 134 9. Hosszú, méla les / 137 10. Lehetséges, hogy ez még csak a harmadik volt? / 139 2. rész Egy nap a bíróságon / 143 1. A bíró úr Hubertust iszik / 143 2. Mindenki elmondja a magáét / 145 3. Egy zacskó cukorka / 147 4. Vége a vásárnak / 149 3. rész A vágyak eredete / 151 1. Al Capone / 151 2. Át a folyón / 152 3. Egy fiú nyaklánccal / 154 4. Verekedők / 157 5. A papa, a mama és ők hárman / 159 6. Egyszer a fodrásznál / 161 7. Zsiványok a Mississippin / 163 IV. Könyv 1. rész A mindennapi nihil / 169 1. Nyújtsuk ki a csápjainkat / 169 2. Egy munkásszálláson / 171 3. Toloncolás oda-vissza / 172 4. Mit lehetne itt még tenni? / 174 2. rész A fogság negyedik napja / 177 1. Ki kell lőni az ablakon! / 177 2. Követeljük...! / 181 3. Van víz! / 183 4. A harmadik látogatás / 185^ 5. Levelek II. / 188 ' 6. Különböző szervezkedések / 191 7. Lányok, fiúk / 194 8. Az ablakon! / 198 9. Fenyegetések és fenyítések / 202 10. Négy nap ilyen hosszú? / 204 3. rész Egy karrier természetrajza / 209 1. Csoportkép egy ház előtt / 209 2. Egy asszony állást keres / 211 3. Akit nem érdekel a pénz / 212 4. Újra fölfelé / 216 5. Mindent bele! / 218 6. Kitüntetnek valakit / 219 V. Könyv /. rész Zsiványok között / 223 1. Reggeltől estig / 223 2. Kettős zár alatt / 225 3. Bent minden más / 227 4. Egy példás viseletű elítélt / 228 2. rész A fogság ötödik napja / 231 1. Mind a kettőt egyszerre! / 231 2. Akinek sikerült... / 234 3. Tűzparancs / 236 4. Egy lány géppisztolyt fog / 239 5. Levelek III. / 241 6. Leválasztani őket egymásról / 244 7. Emberre nem lövünk / 248 8. Van, aki átáll? / 251 9. Hogyan kell előkészíteni egy szabályos kivégzést? / 255 10. Öt nap ilyen hosszú is lehet? / 257 3. rész Ha törik, ha szakad / 261 1. Röpkongresszus / 261 2. Nézzünk csak szét magunk körül / 263 3. Egy páncélszekrény / 265 4. Presszó, mozi, presszó / 268 5. Házról házra / 271 6. Mi hiányzik a táskából? / 272 7. Minden oké! / 274 VI. Könyv / /. rész Bélyegek nélkül / 279 1. Egy váratlan látogató / 279 2. Szemtől szembe / 281 3. Régi ismerősök / 282 4. Panasz nélkül / 286 5. Nevelőtiszti vélemény / 288 6. Egy elítélt tervez / 290 7. Katarzis nélkül / 292 2. rész Minden mellettünk szól / '2.95 1. Gyalog ki az állomásra / 295 2. Ezalatt a család / 297 3. Magukra maradtak / 299 4. Két óra az utcán / 300 3. rész A fogság hatodik napja / 303 1. Robbanás előtti csend / 303 2. Biztos, hogy ez az utolsó nap . . . / 306 3. Ha akarod, agyonlőhetsz . .. / 309 4. Újság, rádic,, tévé ... / 311 5. Miért nem jön már a halál? / 313 6. Levelek IV. / 3]5 7. Apokalipszis / 319 8. Az utolsó turtalékok / 323 9. Az irányzék, a cél, a tűz! / 326 10. Az ajtók kitárultak / 328 334 A szerző eddig megjelent munkái: KORAI SZIVÁRVÁNY (novellák) Magvető Könyvkiadó, 1963 KÉKSZEMÜ ÉLET (regény) Szépirodalmi Könyvkiadó, 1963 NYUGTALAN HOMOK (novellák) Szépirodalmi Könyvkiadó, 1965 CSILLAGÖSVÉNY (regény) Határőr Kiskönyvtár, 1968 ÁR ÉS ISZAP (regény) Szépirodalmi Könyvkiadó, 1968 BEKÖTŐÜT (regény) Móra-Kozmosz, 1969 ARANY ALMA (novellák) Szépirodalmi Könyvkiadó, 1971 EGYEDÜL A KASTÉLYBAN (regény) Móra-Kozmosz, 1971 ERDŐHÁTON, NYÍREN (szociográfia) Szépirodalmi Könyvkiadó, 1972, II. kiadás: 1975, III. kiadás: 1976 ÉSZAKI UTAKON (útirajz) Magvető Könyvkiadó, 1974, II. kiadás: 1976 - a szerző kiadása MIÉRT BETEG A MAGYAR FUTBALL? (riport) Magvető Könyvkiadó, 1974, II. kiadás: Standard Press, New York, 1976, III. kiadás: 1981 - a szerző kiadása, IV. kiadás: 1983 - a szerző kiadása (bővített) ÖKÖRSIRATÓ (novellák) Szépirodalmi Könyvkiadó, 1975 GALAMB ÉS BÉKA (riportok) Magvető Könyvkiadó, 1975 SZÍNVALLATÁS (színművek) Magvető Könyvkiadó, 1975 Holnap vasárnap, A tékozló lány, Boldogságkeresők, Kápolnavirág JÉGZAJLÁS (elbeszélések) Móra-Kozmosz, 1977 A LELTÁR (válogatott elbeszélések) 1977 - a szerző kiadása SZÁZ SZATMÁRI PARASZTÉTEL (ételreceptek) Minerva Könyvkiadó, 1978 AZ ALMAFÁKAT ÉVENTE KELL METSZENI (riportok) Magvető Könyvkiadó, 1979 KILENCVEN PERC (regény) Magvető Könyvkiadó, 1979, II. kiadás: Iskry Warszawa, 1984 AKKOR MÁJUSBAN ESETT A HÓ (regény) Magvető Könyvkiadó, 1979 NYUGATI UTAKON (útirajz) Gondolat Könyvkiadó, 1980 IMÁDSÁG A VADLIBÁKERT (elbeszélések) Kozmosz, 1980 HA AZ ISTEN NYULAT ADOTT (elbeszélések) Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981 TÖBB NAP, MINT KOLBÁSZ (riportok) Móra Könyvkiadó, 1982 TERÜLJ ASZTALKÁM (riportok) Móra Könyvkiadó, 1983 VÁNDORBOT (útleírások) Északi utakon - Nyugati utakon, Gondolat Könyvkiadó, 1984 FORGATÁS (elbeszélések) Népszava Könyvkiadó, 1985 KÖNYÖRTELENÜL (regény) Népszava Könyvkiadó, 1986 Megjelenés előtt: KENYÉR ÉS VÁSZON (elbeszélések) Magvető Könyvkiadó, 1986 HORTOBÁGYI MESTERSÉGEK (riportok) Népszava Könyvkiadó, 1986 33 ÍRÓPORTRÉ (esszék) Szépirodalmi Könyvkiadó MIT ÉR AZ EMBER HIT NÉLKÜL? (riportok) Népszava Könyvkiadó