VARGHA ÁGNES KÖTÉLTÁNC Magyar Elektronikus Könyvtár AJÁNLÁS Nem vagyok meggyőződve arról, hogy Vargha Ágnes a megfelelő embert kérte fel, amikor Kötéltánc című netkötete ajánlójának megírására engem kért meg. Nem vagyok képzett irodalmár, sem műkritikus. Az egyszerű, laikus olvasó szemével vagyok csak képes látni a sorait, a mondandóját. Azzal a cseppet sem objektív megközelítéssel, ahogy a legelső levélváltásunkat követően - melyben az elsők között gratulált az én netkötetemhez, illetve annak egy verséhez - őszinte, valódi barátsággá nőtte ki magát egy udvariassági kortársüdvözlés. Nemcsak a közel hasonló értékrendek, a kortárs alkotói lét, a magyar nyelv szeretete lett a kapocs, hanem az a végtelen alázat és tisztelet, amivel az irodalomhoz, mint műfajhoz, s annak múzsáihoz, a természethez, az emberi kapcsolatokhoz, érzelmekhez, sorsokhoz viszonyulunk. Ennél fogva végtelen megtiszteltetés most nekem e feladat. Engem elsősorban a pontosan, precízen, hibátlanul felépített versei ragadtak magukkal, s erre legszebb példák a képversek. Az, hogy prózában is milyen tehetséges csak egy-egy cikke vagy rövid írása elolvasása után merült fel bennem. "A napló rendszeresen, folyamatosan írt, személyes élményeket, feljegyzéseket időrendben tartalmazó mű, eredendően nem a nyilvánosság elé szánt, az irodalmon kívül eső műfaj. A XVII. századtól kezdve sok neves író naplója vált közkinccsé, közülük néhány már eleve a publikáció szándékával íródott. (Byron, Stendhal, Tolsztoj, Kafka)." /Vargha Ágnes: Kedves naplóm c. cikke/ Miután többször is elolvastam e netkötet prózáit, s a címadó naplót, arra jutottam, hogy itt talán e fenti klasszikusok nyomdokaiba lépő magyar író megszületésével van dolgom. Ágnes azt vallja magáról, hogy a hosszabb prózák közelebb állnak hozzá. Valóban, a "világgá megyek" érzelmi hullámvölgyében tapogatózó kamaszlány története a Kötéltánc című napló-álruhába bújtatott kisregényben, minden kétséget kizáróan bizonyítja számomra, hogy Vargha Ágnes kiváló művelője e műfajnak is. Egy pillanatra sem veszíti el a fonalat, sem a cselekményben, sem a szereplők jellemében, sem nyelvtanilag. Gondolati és érzelmi felépítésében sem tér le a logikailag és formailag gondosan eltervezett útról. És ez már önmagában is egy prózaíró erénye lehet. Két dologban azonban számomra ettől értékesebb: - sallangoktól mentes, mellébeszéd nélküli, lényegretörő, olvasmányos, közérthető; - Vargha Ágnes olyan alkotói tulajdonsággal bír, amivel szerény irodalmi ismereteim szerint a ma élő, fiatal, kortárs prózaírók közül kevesen: én elhiszem neki, hogy kivétel nélkül minden esetben, legalább egy kis időre a szereplői oldalára áll, belebújik a bőrükbe, az ő fejükkel gondolkodik, az ő érzéseiket tolmácsolja, legyen az egy madár, vagy egy kígyó, lázadó kamasz, vagy akár egy aggastyán. Vargha Ágnes ezernyi lelket ismer és meg is tudja őket szólaltatni. És én ebben látom az ő igazi tehetségét. Köszönöm, hogy olvashatom. Varga Ibolya ELŐSZÓ Szavad ne legyen ostor, mely fájó sebet üt, s szíved nem lesz kolostor, ha híven írsz betűt. ÉLETRAJZ Miskolcon születtem, 1964-ben, azon a napon, amelyet éppen ettől az esztendőtől kezdve neveznek a Magyar Költészet Napjának, vagyis április 11-én. Nem hinném, hogy ez az egybeesés hívta volna elő bennem az irodalom szeretetét, bár, ki tudja... Minden esetre az írott betűhöz való ragaszkodásom már gyerekkoromban elkezdődött, s tart azóta is töretlenül. A Hermann Ottó Gimnáziumban végeztem német tagozaton. Néhány jóakaróm tanácsára ezután beiratkoztam az ELTE francia-német szakára, és akkor még azt hittem, egyszer tanár lesz belőlem. Lett is, de csak papíron, nyilván sokak szerencséjére. Diplomámat a fiók mélyére süllyesztve elmentem irodalmi referensnek az Artisjus-hoz. Tehetségem éppen kibontakozóban volt, amikor hirtelen ötlettől vezérelve férjhez mentem. Az "alkotást" ezután anyai munkakörben gyakoroltam tovább, az ezután következő évek gyümölcsei ma már 9, 10, 13 és 16 évesek. Az írás számomra szépséges, ugyanakkor gyötrelmes tevékenység: ritkán esik meg, hogy amit egyszer megfogalmazok, azt érintetlenül hagyom. Örökösen javítom, cenzúrázom magam, és néha úgy érzem, ennek sosem lesz vége... Mindezt egyébként azzal magyarázom, hogy magam is folyamatosan változom, és ugyanazokat az összefüggéseket már másképp látom hetek vagy hónapok múlva. Szeretem a tökéletlen dolgokat, mert azokban ugyanúgy ott rejlik a fejlődés lehetősége, mint saját magamban. Bizonyára ezért van, hogy írásaim szereplői többnyire esendő emberek, tele hibákkal. Sosem csak magamnak írtam: mindig azt reméltem, hogy írásaim egyszer olvasóközönségre lelnek, ha eljön az ideje. Úgy tűnik, most eljött... gondolák KÉPVERSEK vers épvers képvers képverse Képversek Képversek Képversek KÉPversek kÉPversek képVERsek KÉPvErSEK képvERsEK KÉPvErSEK képVERsek kÉPversek KÉPversek Képversek Képversek Képversek képverse képvers épvers vers>>>>>>>> szív babakocsi fenyőfa ház karácsonyfa kávé könny köpönyeg szív szoknya templom RÖVID PRÓZÁK Fogoly Madárkám ma is édes dallal ébreszt. Oly régóta már, hogy együtt vagyunk, s csak nekem énekel. Tőlem függ kicsi élete, s ő hálából éltet engem dalaival. Berepült egykor ablakomon, tétova léptekkel jött egyre közelebb. Olyan parányi volt, mégis annyira eleven és kedves, hogy rögtön meghódított. Kis szíve sebesen dobogott tenyeremben, tolla alól meleg áradt, de leginkább a szeme volt, ami megigézett: feketén villant és mintha parázslott volna. Elnyelte pillantásomat, ha mélyen belenéztem. És én megtettem, nem is egyszer... Szomorú lettem volna, ha elrepül, így hát becsuktam az ablakot. Szereztem neki szép kalitkát, s asztalomra tettem, hogy mindig láthassam. Gyakran megesett, hogy órákig néztem őt, és hallgattam énekét. Ilyenkor eltűnt a szoba: szivárvány csordult madaram csőréről és én csak ittam, ittam, mint szomjas őz a patak friss vizét. Egészen megrészegültem, mégsem tudtam eltelni vele. Mindez végül oda vezetett, hogy megfeledkeztem kötelességeimről, munkámat sem láttam el rendesen, mert csak egyre tudtam gondolni, csak egyetlen vágyam volt és ez lassan betöltötte az egész életemet: hogy minden időmet a madárral töltsem és hallgassam énekét. Így lettem én madárkám foglya, s ő a büszke rabtartó a rács mögött. Ha nem volt kedve, nem énekelt, s én megtanultam alázatosan kérni, könyörögni, udvarolni egyetlen pici dallamocskáért. Amikor végre megajándékozott egy szép trillával, sírtam örömömben, kérleltem, ne hagyja abba. Néha könyörtelen volt, napokig meg sem szólalt. Csak akkor szánt meg, amikor a bánattól ágynak estem és legyengült testemet rázta a láz. Akkor olyan igézően szép dalba kezdett, amilyet azelőtt sohasem hallottam tőle. Erőm s kedvem visszatért, de valami megváltozott. Sok éjszakát átvirrasztottam, mire rászántam magam a döntésre. Életem legfájóbb elhatározása volt, de tudtam, nem tehetek mást. El kellett engednem foglyomat, hogy én is szabad lehessek újra... De nem úgy történt, ahogy elképzeltem. Kitártam a kalitka ajtaját, majd az ablakot. A madár nem mozdult. Parányi szeméből értetlenséget olvastam ki. Lassan érte nyúltam, ő örömmel röppent kezemre. Már nyitotta volna pici csőrét, de én elhárítottam...Most ne énekelj...Repülj, szabad vagy! Az ablaknál álltam, kezemben a madárral, s vártam, hogy elrepüljön. Igazából majd megszakadt a szívem, rettegtem az elválástól, de nem mutattam. Csak a könnyeimet volt nehéz visszatartani. De ő nem repült el... Sem akkor, sem azóta, pedig próbálkoztam még néhányszor. Ragaszkodik önként vállalt rabságához. És hiába is magyaráznám, senki nem hinné el nekem, hogy az igazi fogság a rácson túl kezdődik. fogságban Korlátok Sokáig vágytam rá, hogy madár legyek. Nem csak a repülés miatt - bár az is nagyon vonzott -, hanem mindazokért a kiváltságokért, amelyek csak egy madárnak adatnak meg. Földhözragadt voltom, kötöttségem a szilárd felszínhez egy idő után olyan unalmassá, sőt bosszantóvá vált, hogy elhatároztam, változtatok az életemen. Figyeltem a madarakat, napokat töltöttem el lesben állva, messziről csodálva röptüket. Bőrömön éreztem a levegő rezdülését, amint hozzám közel szárnyaltak, pompás tollazatuk ragyogott. Borzongtam a gyönyörűségtől, amikor egyikük mit sem sejtve annak a bokornak az ágán pihent meg, amelyik alatt csendben ott lapultam már órák óta. Áhítattal lestem minden mozdulatát: ahogy halvány sárga csőrét köszörülte az ágon, ahogy a levelek zizzenésére riadtan felborzolta színes tollát. Szinte éreztem testének melegét, és a pihék közül kiáradó illatot. Arra gondoltam, ha most felfigyel rám, elijesztem és nem csodálhatom tovább, ezért megpróbáltam nyugton maradni, bár nehezemre esett. Nagyon izgatott voltam, szerettem volna közelebb kerülni hozzá, hátha sikerül kifürkészni madársága titkát. Talán egyszerűbb lett volna, ha megkérdem, milyen madárnak lenni, és esetleg megkérem, segítsen az átváltozásban. De valami azt súgta, hogy úgysem értené meg az én nyelvemet, akárhogy is igyekeznék megértetni magam. Csendben maradtam hát, teljes mozdulatlanságba dermedve. Már nem is emlékeztem rá, mikor kúsztam be a bokor alá, de jó ideje lehetett, mert egyszer csak jelezni kezdett a gyomrom. Nyilván órák óta nem ettem egy falatot sem, ezért történhetett meg, hogy hirtelen kínzó éhséget éreztem. Kicsit bosszantott a dolog, hiszen már olyan közel voltam a megoldáshoz, egészen jól haladtam a ráhangolódással, és akkor tessék, az átlényegülés csodálatos pillanatát durván félbeszakítja egy ilyen közönséges dolog, mint az éhség. Elhatároztam, hogy nem engedem eltántorítani magam, ha már ennyi időt rászántam, akkor megvalósítom a tervemet, bármi áron. Nem törődtem követelődző gyomrommal, inkább a madár bájos trilláját tanulmányoztam. Megfigyeltem, hogy a fején ágaskodó kis bóbita miként rezdül meg minden egyes füttyentés közben, és - mi tagadás - ellenállhatatlannak találtam. A farktolla sokkal hosszabb volt a többinél, jóval az ág alá nyúlt. Oly ügyesen egyensúlyozott vele: az egyik pillanatban még azt hittem, mindjárt leesik, de akkor megbillentette azt a hosszú, legyezőre emlékeztető tollat, és máris visszanyerte az egyensúlyát. Bámulatos, milyen adottságai vannak egy madárnak! Jómagam kevésbé fürge, mondhatni lomha vagyok, előre haladásomat csak gúnyból nevezhetnék versenyfutásnak. Igaz, mindent meg tudok közelíteni, ami érdekel, még a függőleges felület sem akadály számomra, de a támasz nélküli térben elveszett vagyok. Bódultan hallgattam az ismétlődő dallamot, amely felröppent a madár csőréről. Nem volt bonyolult, mindössze három hangot különböztettem meg benne, de a legnagyobb akaraterővel sem lettem volna képes utánozni. Csupán elmémben visszhangoztam a trillát, egyszer, kétszer, majd sokszor egymás után. Végül már folyamatos dallammá álltak össze agyamban a hangok, és szünet nélkül ismétlődtek. A madár most vigyázatlan volt, lefelé tekintett azzal a fura fejtartással, amely a madarakra jellemző, éppen arra nézett, ahol a bokor tövében kuporogtam. Észrevett. Mozdulatlanul tűrtem a pillantását, hosszan a szemébe néztem, és láttam, hogy megdermed, egyik pillanatról a másikra abbahagyja az éneklést, tollborzolást, és apró lénye minden porcikájával csak rám figyel. Nem tagadom, ez jólesett. Már nem gondolkoztam, ösztöneim átvették az irányítást. Lassan elkezdtem kinyújtóztatni elgémberedett testemet, közben egyre közelebb siklottam a madárhoz. Éreztem, hogy hamarosan elérkezik a pillanat, amelyet oly epedve vártam: készen álltam az átváltozásra. A madár megkönnyítette a dolgom, még mindig nem mozdult, én pedig araszról araszra haladtam felé. A levelek szelíden susogtak körülöttünk, olyan ünnepélyes volt az egész, még talán meg is hatódtam. Mire föleszméltem, a madár már a torkomban verdesett, ahonnan nem volt visszaút. Mérgem szinte azonnal megbénította, és én gyengéd bélmozgással segítettem őt az előrehaladásban. Elkeseredtem, mert gyomrom sem telt meg egészen, és a tervem is kudarcba fulladt: nem sikerült madárrá válnom, ehelyett a madár vált részemmé, ezzel pedig csak átmenetileg tudok valamit kezdeni. Jómagam ugyanaz maradtam, aki voltam, továbbra sincs lábam, amivel az ágon megkapaszkodhatnék, szárnyam, ami felvinne a felhőkön túlra, csillogó farktollam, amelyet kecsesen billegethetnék... Csak egy szánalmas csúszómászó vagyok, aki lenyelte a madarak titkát. szabadon A portás Amennyire csak vissza tudok emlékezni, mindig ugyanabban az öltözékben láttam: fején kopott, sötétkék, sildes sapka, egészen a szeméig lehúzva, tömzsi teste ugyancsak kék munkaköpenybe bújtatva, alatta piros-kék kockás, elől gombos mellény, melynek középső gombja valami oknál fogva állandóan nyitva volt, a nadrágja valaha elegáns, méretre készült darab lehetett, de mostanára jelentősen megkopott, fényesre suvickolt, fekete cipőjéhez hasonlóan. A korát nehéz lett volna meghatározni, de abban mindannyian biztosak voltunk, hogy már túl jár élete delén. Maga sodorta cigarettát szívott, melynek illata körüllengte, messziről jelezve közeledtét. Tömzsi ujjai bravúros gyorsasággal készítették a rövid rudacskákat a portásfülke félhomályában; úgy tartottuk, hogy talán még csukott szemmel is gyorsabb lenne, mint akármelyikünk. Járni már elég nehézkesen járt, de tartása mégsem volt hajlott; gerincét - ha erőfeszítéssel is - mindig egyenesen tartotta. Rendes körülmények között senki sem figyelt volna fel egy ilyen jelentéktelen alakra, mi azonban valamiért folyton ott lődörögtünk a vastelep környékén, és előbb-utóbb a portásfülkénél kötöttünk ki. Néztük, ahogy egy vaskos könyvbe mélyedve eregeti a füstöt, és próbáltuk megfejteni a Titkot. Valamelyikünk hallott róla egyet s mást, és mi találgattuk, vajon igaz lehet-e. Az a hír járta például, hogy érti az állatok nyelvét, és tud nekik parancsolni. Nyilvánosan egyikünk sem merte bevallani, hogy hitelt adna ennek a híresztelésnek, csupán titokban lestük, vártuk, hátha egyszer szemtanúi lehetünk ennek a csodás képességnek. Már az is feltűnő volt, hogy valahányszor előjött a fülkéből, a környező fákon gubbasztó madarak élénk csivitelésbe kezdtek, a környék kutyái pedig vadul csaholtak, vagy inkább nyüszítettek. Volt egy galamb, amelyik ilyenkor rendszerint a vállára röppent, és ott ült mindaddig, amíg vissza nem tért a fülkébe. Nem volt valami beszédes ember, tulajdonképpen nem is emlékszem, hogy valaha is hallottam volna megszólalni. Viszont gyakran dudorászott magában, csupa számunkra ismeretlen, hajlításokkal teli dallamot. Valaki azt mondta, hogy ilyenkor a szellemekkel beszélget, amin mi, többiek jót nevettünk, de magunkban nagyon is lehetségesnek tartottuk. Iskola után szinte egyenesen a vastelep felé vettük az utat, és azon viccelődtünk, hogy vajon mit viselhet aznap. Ez valóban nagyon mulatságos volt, hiszen öltözékén a változás legcsekélyebb jelét sem lehetett észrevenni, ő maga volt a megtestesült állandóság. Egyszer felröppent a hír, hogy a vastelep őrzője, a mi derék portásunk álruhás varázsló. Ez olyannyira képtelenségnek tűnt, hogy eleinte nem is foglalkoztunk vele, de mivel mindőnket feszítette a kíváncsiság, elhatároztuk, hogy végére járunk a dolognak. Egyikünk - utólag úgy vélem - elég idétlen tréfát eszelt ki, azzal a céllal, hogy nevetségessé tegye szegény öreget. Először is el kellett lopni a fülkéből a poroltó készüléket, ami nem okozott különösebb nehézséget, ezért magamra vállaltam. Azután elővettük az autószerelőtől lopott olajos rongyokat és egyenként felhajigáltuk a fülke tetejére. Pár pillanat és máris lángokban állt a tető, mi meg egy kupac gumiabroncs mögé bújva lestük, vajon mit tesz most a nagy "varázsló". Embertelen és képtelen ötlet volt, ma már jól látom, de akkor, meggondolatlan fiatalok lévén, nem gondoltunk a következményekkel. A portásfülke fáklyaként égett, a tűznek nem volt nehéz dolga, éhesen falta a kis fatákolmányt. Nem tudom pontosan, mire vártunk: arra-e, hogy emberünk öklét rázva előront, mintegy cáfolatát adva nem létező varázstudományának, vagy esetleg valami csodatételre, hozzáteszem, ez utóbbinak nem sok esélyt adtunk. Ekkor olyasvalami történt, amit utóbb mindenki máshogyan magyarázott, ki-ki a saját meggyőződése szerint. A kis öreg komótosan előjött a fülkéből, és közömbös arccal nyugtázta, hogy a lángoló tető éppen beszakadni készül. Nem volt dühödt ökölrázás, sem goromba szitkozódás, és még csak ijedtnek sem láttuk. Igazság szerint zavarban voltunk, mert késett a pillanat, amikor jót mulathattunk volna az ál-varázslón. Ekkor az öreg olyat tett, amit sem előtte, sem azután nem láttunk tőle: levette a sapkáját. Gyér hajába nyomban belekapott a szél, de ő, mit sem törődve ezzel, az ég felé fordította arcát, és lehunyt szemmel, hangtalanul mormolt valamit. Búvóhelyünkről csak annyit láttunk, hogy ajkai folyamatosan mozognak, és akkor elkezdtünk félni. A következő pillanatban akkorát dördült az ég, hogy valósággal belénk szorult a lélegzet, bátorságunk hirtelen elillant, és mindannyian egyszerre próbáltunk elfutni, de esztelenül egymásnak rohantunk, és máris ott feküdtünk egymás hegyén-hátán, egy kupacban. Mire felocsúdtunk, súlyos esőcseppek záporoztak a fejünkre, és galambtojásnyi jégdarabok sújtottak le ránk dühödt erővel, amit mi valóságos ökölcsapásoknak éreztük. Felkászálódtunk a sárból, és sunyin a portásfülke felé sandítottunk: a tűz addigra már kialudt, az öreg is visszaült olvasni a vastag könyvet, mi meg szégyenkezve eloldalogtunk. Kinek volt hát igaza? Azoknak, akik később azt állították, hogy az öregnek szerencséje volt, mert a zápor megakadályozta, hogy a fejére omoljon a tető? Vagy azoknak, akik szerint ő maga hívta segítségül a természeti erőket, bizonyságát adva varázslói képességeinek? Máig sem tudom a választ. Minden esetre, attól a naptól fogva kerültük a vastelepet, és valahogy csintalankodásainknak is vége szakadt. Nem eszeltünk ki többé otromba vicceket mások megszégyenítésére, és csak néha-néha emlegettük föl ezt az esetet. A portást pedig már csak egyszer láttam, amikor kirándultunk az osztállyal: egy kiugró sziklán üldögélt, fején a jól ismert sildes sapkával, és tömzsi ujjaival cigarettát sodort. tűz HOSSZABB PRÓZÁK Hogyvagyok? A kiskutyát a kabátom alatt vittem haza. Annyira reszketett szegény, még a foga is vacogott. Fél kézzel benyúltam a kabátom alá és simogattam. Mire hazaértünk, elszundított, én meg óvatosan lefektettem az ágyamra. Kimentem a konyhába tejért, ő meg közben felébredt. Mikor visszamentem, már nem volt az ágyon, talán leesett vagy leugrott. A szőnyeg közepén állt és láttam, hogy terjed alatta valami sötét folt. A szőnyeg eleinte még beitta, de aztán már nem bírt vele. Mondtam is Gombócnak - így neveztem el a kiskutyát -, hogy anya biztosan mérges lesz, ha meglátja, mit művelt. De ő rám se hederített, csak vakkantott egyet és kilefetyelte a tejet az utolsó cseppig. Aztán játszottunk: egy zokni két végét huzigáltuk a fogunk közé szorítva. Figyeltem a kutyát, és megpróbáltam utánozni, én is morogtam, meg rángattam a fejem jobbra-balra. Nagyon jól szórakoztunk, csak közben megjött anya, és mintha nem örült volna a kutyának. Csípőre tett kézzel állt az ajtóban, ami nála azt jelenti, hogy elég dühös. Sajnos észrevette a foltot a szőnyegen, ami kész csoda, hiszen már alig látszott. Gombóc azt hitte, hogy majd anya is játszik vele, odafutott hozzá és megnyalta a cipőjét. Anya lehajolt, talán meg akarta simogatni, erre a kutya a nyaklánca felé kapott, és ugyanazt tette vele, amit a zoknival. A lánc persze rögtön elszakadt, a gyöngyök meg szanaszét gurultak. Anya nagyot sóhajtott, de csak annyit mondott, hogy a kutya nem maradhat nálunk, meg hogy öltözzek, mert mindjárt itt lesz értem Pista bácsi. Pista bácsit nem szeretem, mert büdös a szája, biztos a sok dohányzástól. Vagy esetleg rosszak a fogai. Mármint az a kevés, ami még van neki. Biztos, hogy kiskorában sose mosott fogat, azért romlottak el. Én mindig mosok fogat, néha háromszor egymás után. Van úgy, hogy elfelejtem, mostam-e már fogat, és akkor, a biztonság kedvéért még egyszer megmosom. Velem az a baj, hogy bizonyos dolgokat elfelejtek. Vagyis hogy sok mindent. Ezért is kell kezelésre járnom. Pista bácsi szokott elkísérni, hamarosan itt is lesz és megkérdezi, hogy hogyvagyok. Csengetnek. Kétszer. Anya nem néz rám, csak annyit mond: "Végre itt van." Anya mindig megkínálja Pista bácsit valami itallal, amit nagyon szeret. Egyszerűen leteszi a kisasztalra, és Pista bácsi tölt magának. Van úgy, hogy többször is. Nekem nem szabad ilyet inni, a gyógyszerek miatt. De ez most egy másik üveg, ezt még nem láttam. Anya kimegy ajtót nyitni. Csak egy egészen kis kortyot iszom, amíg anya visszajön, legfeljebb kettőt. Na jó, még egy utolsót. Pista bácsi ma nagyon rosszul néz ki, mintha sokkal több szeme lenne. Úgy látom, kinőttek a fogai, most valahogy több van, de a szája ugyanolyan büdös, tehát azért annyira nem lehet beteg. Megkérdezi, hogy hogyvagyok. Mindig ezt kérdezi. Én meg mindig azt válaszolom, hogy jólvagyok. Próbálok most is válaszolni, de nem bírom kinyitni a számat. Zsibbad az egész arcom, és nagyon melegem van. Meg szédülök is és ... a gyomrom olyan furcsa. Úgy érzem, hánynom kell... Tönkretettem Pista bácsi nadrágját. Anya ráncolja a homlokát, nagyon csúnyán néz. Azt hiszem, még mindig haragszik a kutya miatt. Elnézést kér, és elviszi kimosni a nadrágot. Pista bácsinak szőrös a lába, elég gusztustalan. De biztos nem tehet róla, mint ahogy én sem tehetek arról, hogy valami nincs rendben a fejemben. A doktor bácsi azt mondja, hogy ez még javulhat, ha rendszeresen járok kezelésre. De nem hiszem, hogy Pista bácsi nadrág nélkül kimenne az utcára. Ilyen lábakkal. Egyik cigarettát a másik után szívja. Ideges. A rúzsa elkenődött, szempillájáról sötét patakokban csorog a festék. A könnyeket a keze fejével mázolja szét, néha már-már elapadni látszanak, aztán váratlanul újra előtörnek. Ujjai között remeg a cigaretta, a filteren rúzsnyomok. Fázik a keze, és a lába is, egyáltalán: mindene. Már egy ideje egész testében remeg, de csak most veszi észre. Feláll, hogy valami meleg holmit keressen, és közben megbotlik a telefonzsinórban. Feje csupán néhány centivel kerüli el az asztal sarkát, kezével sikerül tompítani az esést. A cigaretta elgurul, csendesen füstölög a szőnyegen. Feltápászkodik, sajog a térde. A szekrényből kivesz egy kardigánt, fázósan belebújik. "Én ezt már nem bírom." - gondolja, vagy mondja, nem lehet tudni. A szája mozog, de hang nem jön ki rajta. "Vétkeztem, igen, meg is bűnhődtem érte, de most már legyen elég." A szeme most száraz, üvegesen fénylik. Kibámul az ablakon. Néz, néz, de vajon látja-e, hogy mi történik odakinn? Inkább befelé néz, önmagába, keres, kutat valamit, valami magyarázatot arra, hogy miért éppen neki kell egy beteg gyerekkel szenvednie. Ha legalább lenne egy egészséges is... Akkor más volna. De csak ez az egy van, és ez is minek. Már nem bír vele, szinte kezelhetetlen. Hazahord mindenféle kóbor állatot, beleiszik a konyakos üvegbe, lehányja az ápolót. És még csak most kezdődött a nap. Mi lesz még? Eleinte elkönyvelte, hogy egykori félrelépése miatt zúdult rá ez a kínszenvedés a gyerekkel, de akkor még úgy érezte, elbír majd vele. Legalább a férjét megkímélhette volna a sok gyötrelemtől, a mai napig úgy tudja, övé a gyerek. Ő persze tud türelmes lenni, elfogadja olyannak, amilyen: kis félkegyelműnek. Nem okolja semmiért. Szereti. De a saját anyja, már nem képes erre. A gyógykezelés csak időfecsérlés, megmondták, hogy ne várjanak túl sokat. Legfeljebb nem romlik az állapota, az is valami. Még szerencse, hogy ráakadtak arra az iskolára, ahol hasonló helyzetű társakkal tanulhat együtt. Ott nincs is vele semmi baj, osztályelső már két éve. Elfordul az ablaktól, mert forróságot érez a háta mögött. A szőnyeg lángra kapott, és már az asztal lába is füstöl. Lerántja magáról a kardigánt, és az égő szőnyegre dobja. Még oldalt kicsap egy-egy lángnyelv. Odaszalad az ágyhoz, lehúzza róla a plédet, azt is ráborítja. Nincs több láng, már csak a csípős füst kaparja a torkát. Feltépi az ablakot. Nagyot szippant a friss levegőből. Mentő érkezik a ház elé. "Meghozták a gyereket, hála istennek!" Most szállnak ki az autóból, jön haza az ő egy szem fiacskája, az ő kis élete, az ő gyönyörűsége. Lerohan a lépcsőn, ki az utcára, magához szorítja a meglepett gyermeket, és öleli hosszan, nagyon hosszan. Szeméből az öröm könnyei hullnak, és hangosan felnevet, kacag megállás nélkül, néhányan furcsán néznek, de őt nem érdekli, csak az a fontos, hogy a gyerek épségben hazaért, és ő még időben eloltotta a tüzet. Kezébe fogja a gyerek arcát, kissé eltartja magától, hogy jobban szemügyre vehesse. Olyan szép, olyan kedves, az ő gyermeke! A gyerek is örül, látszik, hogy örül, hiszen nevet ő is, nevetnek mind a ketten, hangosan, teli torokból. A kutyát meg majdcsak megoldják valahogy. Anyával néha elmegyünk a templomba. Sokan járnak oda, van úgy, hogy nem is jut hely. Anya már nem vesz ölbe, mint régen, mert már nehéz vagyok. Én bírok állni, csak közben mozognom kell. A betegségem miatt. Anya tudja ezt, de a többiek nem. Anya néha azt mondja, maradjak nyugton, és én meg is próbálom, a kedvéért. Mert nagyon szeretem, és igyekszem jól viselkedni, mert olyankor mosolyog. Amikor mosolyog, olyan, mintha kisütne a nap. Fény van, és meleg van, és minden szép. Szeretném, ha anya többet mosolyogna. Anya mesélt nekem Jézusról, és hogy a templomban ő is ott van velünk. Én mindenhol néztem, még a padok alatt is, de nem láttam. Pedig kíváncsi vagyok, hogy nézhet ki. Anya azt mondta, egyszer régen megkínozták, és tele van sebekkel. Hát, azóta már biztos meggyógyult, de azért mégis szeretném látni. Mi szeretjük őt, de régen sokan haragudtak rá. Pedig csak jót tett az emberekkel. Anya azt mondta, ha csendben vagyunk és figyelünk, lehet, hogy szólni fog hozzánk. Mondjuk tanácsot ad. Nekem ez nagyon jó volna, mert sokszor nem tudom, mit kellene tennem. Sajnos, én nagyon rendetlen vagyok, és néha órákig keresgélek valamit a szobámban. Erre bejön anya és rögtön a kezembe adja. Nem értem, hogy van az, hogy ő mindig mindent megtalál. Talán másképp látja a dolgokat. Biztosan ezért is tud olyan szép fényképeket készíteni. Régen sokat fényképezett, de mostanában elég ritkán veszi elő a gépét. Elkértem tőle egy pár képet, és feltettem a szobám falára. Reggel, amikor felébredek, csak ránézek a képekre és máris jó kedvem lesz. Amikor imádkozunk, anyával megfogjuk egymás kezét. Olyan jó meleg a keze, szeretem fogni. Egyszer azt éreztem, mikor fogta a kezem, hogy mindjárt elrepülök. Valahogy olyan könnyű voltam. Kapaszkodtam is erősen, hogy nehogy elszálljak, de anya rám szólt, hogy ne szorítsam annyira. Mindig elfelejtem, hogy én már testileg nagy vagyok, csak még nem vagyok elég okos. De majd okos leszek, mert a doktor bácsi megígérte. Templom után mindig elmegyünk a cukrászdába és eszünk valami finomat. Én nagyon szeretem az édességet, anya nem annyira. De mindig rendel magának is, aztán nekem adja. Ha jó az idő, sétálni is szoktunk, vagy csak leülünk egy padra és nézzük az embereket. Szeretem nézni az embereket, mert érdekesek. Mindegyik más. Azért is figyelek, hátha meglátom Jézust. Nem tudom, mit tennék, ha meglátnám. Talán odamennék és megkérném, hogy gyógyítson meg. Mert ő már sok beteg embert meggyógyított. De nem tudom, szokott-e erre sétálni. Már tizenhat éves. Szinte hihetetlen, hogy elrepült az idő. Nézi az alvó gyermeket a félhomályban. Az ő gyönyörű nagyfia. Szépek a vonásai, de talán túlságosan is lágyívű az ajka. Anyai örökség, ahogy a szeme is. Az orra és az álla viszont az apjáé. Ki kellene cserélni az ágyat, hiszen már lelóg a lába. Valahogy nem számítottak rá, hogy ilyen hamar kinövi. Szép, sudár, akár egy lombos fa, és erős a karja is, könnyedén viszi a teli szatyrokat. Most álmodik, szempillája meg-megrezdül. Vajon milyen film pereghet a csukott szemhéjak mögött? A fiú halkan felnyög, arca eltorzul, mintha fájdalmat érezne. Megfogja a kezét, már nagyobb, mint az övé. Egyik kezével tartja, a másikkal simogatja. A gyerek arca kisimul, légzése egyenletes. Olyan szép. Ha így nézi, mindig azt képzeli, hogy egészséges, minden rendben van vele. Legalább ilyenkor. Szereti az esti fényeket, a kislámpa opálos fényét, ahogy sárgával vonja be a szobát és az alvó gyermeket. Mindent megszelídít, lekerekít, melegsége szinte érzékelhető. Bárcsak sohase lenne nappal, bárcsak örökre megőrizhetné ezt a tökéletes képet az alvó gyermekkel... A fiú keze az övére kulcsolódik, még mindig álmodik. Most megszorítja, erősen, hogy szinte már fáj. De nem húzza el, hagyja, hogy a fájdalom végigfusson az idegeken, meg sem mozdul. Hányszor érezte már ezt a kézszorítást, hányszor húzta el felszisszenve a kezét, hányszor szólt rá, hogy ne olyan erősen. Most tűri, csak azért is, mert ez az ő gyermeke, az egyetlen kincse a világon, aki most álmodik, és álmában kapaszkodik valamibe, ami biztonságot ad. Nem foszthatja meg ettől a biztonságtól, semmiképpen. Végre lazul a szorítás, lassan elhúzza a kezét. A gyerek oldalra fordul, lecsúszik róla a takaró. Megigazítja, és leoltja a kislámpát. A sötétben odahajol, és ahol a homlokát sejti, megérinti az ajkával. Aztán halkan becsukja az ajtót maga mögött. Ma rosszul aludtam. Azt álmodtam, hogy ki kellett cserélni a fejemet, mert már nem jutottak eszembe a szavak. Anya vett nekem egy új fejet, és elmentünk a doktor bácsihoz, hogy feltegye a régi helyére. Volt nála egy nagy fűrész, azzal próbálta levágni. Nagyon fájt, de közben fogtam anya kezét, és kibírtam valahogy. Anya büszke volt rám. Aztán felébredtem, és kimentem inni a fürdőszobába, mert teljesen kiszáradt a szám. Féltem visszafeküdni, mert mi van, ha tovább fűrészelik a fejemet. Átmentem anyához, ahogy máskor is szoktam. Már aludt. Sokszor átmegyek anyához, de csak olyankor, amikor rosszat álmodok. Ott mindig megnyugszom. Apa átköltözött a másik szobába, azt mondta, hárman már nem férünk el az ágyon. Pedig én tudtam tőle aludni. Anyának mindig olyan jó illata van. Egyszerűen illatos a bőre. Mindig úgy alszom el, hogy szagolgatom egy darabig. Most is így volt, odadugtam az orrom a hátához. erre megmozdult és egy kicsit kinyitotta a szemét. Látta, hogy csak én vagyok, megsimogatott és aludt tovább. Én is megsimogattam a hátát. Talán egy kicsit sokáig simogattam, mert felém fordult, és azt mondta, hogy most már elég lesz. Amikor felém fordult, csillogott a szeme a sötétben. Nagyon szép volt. Aztán észrevette, hogy a hálóingét nézem, ami egy kicsit átlátszó, és akkor följebb húzta a takarót. Szerettem volna odabújni hozzá, egészen közel, úgy, mint régen. De mostanában mindig azt mondja, hogy már nagyfiú vagyok, és hogy ezt nem szabad. Nem értem. Én akkor is szeretem őt, ha már nagyfiú vagyok, talán még jobban is, mint régen. Igen. Minél nagyobb leszek, annál jobban fogom szeretni, azt hiszem. Megfogtam a kezét, azt megengedte. Most én vigyázok rá, ha esetleg rosszat álmodna. Bár az ő fejét még nem kell kicserélni, mert emlékszik minden szóra. Ő nagyon sok szót tud, nekem is mindig segít, ha elfelejtek valamit. De azt sosem felejtem el, hogy szeretem, mert ő az anyukám. A tükör előtt áll. A haja már rendben, most a szemét festi. Kicsit izgul, remeg a keze. De még így is hamar elkészül. Csak egy leheletnyi smink, ahogy mindig szokta. Fürkészi magát, vajon mennyire változott meg az eltelt tizenhat évben. Talán csontosabb lett az arca, igen, régen teltebb volt. Meg az a két halvány barázda a szája sarkában, már nem is emlékszik, mikor figyelt fel rá először. A hajszíne is más lett, a fodrászra hallgatva világosabbra festette. Az alakja viszont a régi, maga sem tudja, minek köszönhető, hogy nem nehezült el a korral, mint sok ismerőse. Bár belülről tiltakozik ellene, mégis egyre izgatottabban várja a találkozást. Közben félhangosan kimondott szavakkal csitítja magát, hogy csak nyugalom, nem fog történni semmi, mert már minden megtörtént tizenhat évvel ezelőtt. Azon tűnődik, hogy nézhet ki most a férfi. Eddig külföldön élt, most is csak a hagyaték miatt utazott haza. Hamarosan visszatér abba az országba, ahol berendezett otthon várja, biztos megélhetés, és egy öreg kutya. Emlékszik, még ő beszélte rá a férfit, hogy vigye haza az apró szőrgombócot. Ki gondolta volna, hogy a kis állat hű társa lesz az évek hosszú során keresztül, helyette is. Amikor felmerült a külföldi munka lehetősége, súlyos döntés elé állította az asszonyt: El kellett volna hagynia a férjét, aki a gyenge szívével biztosan nem élte volna túl. Mellette maradt hát, pedig akkor már tudta, hogy megfogant benne egy kis élet, titkos szerelmük ajándéka. Akkor azt gondolta, a születendő gyermek kárpótolja majd élete hátralevő részében. Gyönyörű, egészséges csecsemő volt, egészen másfél éves koráig. Attól kezdve csak a teste fejlődött normális ütemben, értelme nehezen nyiladozott. Eleinte nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy az ő gyereke más, mint a többi. Megpróbálta elhinni, és másokkal is elhitetni, hogy minden rendben van vele, csupán lassabban fejlődik, az ő saját ritmusa szerint. Aztán kétségbe esett, hónapokig nyugtatókon élt. Végül, egyik napról a másikra, megnyugodott, és elkönyvelte, hogy a gyereket büntetésként kapta, hajdani hűtlenségéért. Csendes belenyugvással cipelte magával a terhet, megtanulta szeretni a fogyatékos gyermeket, aki mára jóképű kamasszá serdült. Néha, elvétve, előfordult azért, hogy túlcsordult a pohár. Olyankor legszívesebben elmenekült volna otthonról egy csendes helyre, ahol számot vethet önmagával. Egyszer neki is indult a téli hidegben, kabát nélkül, csak rótta az utcákat a sűrű hóesésben. Egyszerre a templom kapujában találta magát, és elgémberedett ujjakkal lenyomta a kilincset. Bent meleg volt és furcsa illat. Később megtudta, hogy tömjént égettek, a füstje egészen a ruhájába ivódott. Rajta kívül nem volt ott más, kivéve egyvalakit, aki az orgonán játszott. Látni nem látta, és nem is volt kíváncsi rá, hiszen az emberek elől menekült. Leült az egyik padba és hallgatta a zenét, talán tíz percig vagy fél óráig, közben nem gondolt semmire, csak nézett mereven maga elé. Hirtelen arra eszmélt, hogy valaki megérinti a vállát. Riadtan hátrafordult, és értetlenül bámult a férjére, aki némán nyújtotta felé a télikabátját. Nem volt abban az állapotban, hogy megtalálja az összefüggéseket, most maga a lét emésztette fel minden erejét. A férje szótlanul rásegítette a kabátot, és hazavezette. Otthon sem kérdezett semmit, nem nézett rá szemrehányón, hanem kiment a konyhába, és hamarosan egy bögre forró teával tért vissza. Ahogy a tea átjárta az asszony fázós tagjait, úgy tisztult ki lassan a kép, s már maga sem értette, mit is keresett ő kabát nélkül a hóesésben. Az órára pillant, elszaladt az idő. Jócskán elábrándozott, pedig mindjárt indulnia kell. Találkozik a gyermeke apjával, akit tizenhat éve nem látott. Most hangosan kimondja: "Csak nyugalom, minden rendben lesz." Nem szeretem, ha csúfolnak. Én soha nem csúfolok senkit, hát akkor engem se csúfoljanak. Azért, mert még nem vagyok elég okos, nem kell mindjárt csúnyákat mondani. Anyukám azt mondja, ne törődjek vele. Könnyű neki, mert rá soha nem mondanak semmi rosszat, mert ő okos, meg szép. Azt mondja, tegyek úgy, mintha meg se hallanám. Tegyek úgy? Hát, az sajnos nem megy. Mert a fülem azért elég jó, és még azt is meghallom, ha suttognak. Ha mondanak rám valami csúnyát, mindig nagyon begurulok. Azt érzem, hogy lüktet a fejem, és elönt a forróság. És ökölbe szorul a kezem. Anya azt mondja, hogy uralkodjak magamon, mert ha túl nagyot ütök, abból nagy baj lehet. Egyszer már meg is történt. Pista bácsival mentünk kezelésre, és akkor szembe jött az a vörös hajú gyerek. Mintha lángolt volna a feje. De én mégsem mondtam rá semmit. A haverjával volt, az se sokkal különb. Elkezdtek röhögni, meg mutogatni. Pista bácsi megfogta a karomat, és át akart vinni a túloldalra. De én leráztam magamról. Odamentem a két sráchoz, és megkérdeztem, hogy min röhögnek. Azt válaszolták: "Rajtad, köcsög!" Akkor megfogtam a haját mind a kettőnek, és jól egymáshoz csaptam a hülye fejüket, hogy csak úgy koppant. Mindegyikből ömlött a vér, és én még annyit mondtam nekik, hogy "Na, most röhögjetek!" Utána már bántam az egészet, mert anyukám nagyon szomorú volt, és ha van valami, amit még nem bírok, hát ez az. Amikor anyukám szomorú, akkor egész más lesz az arca. Valahogy öregebbnek látszik, és olyankor nem néz rám. Egyszer már sírni is láttam, hát az borzasztó volt. Annyira szerettem volna megvigasztalni, de csak álltam ott, nem tudom, meddig, a lábamat se bírtam mozdítani. És akkor éreztem azt a szorítást belül, ami egyre erősödött, és akkor tudtam, hogy anyukám is ugyanezt érzi. Két ember voltunk, de a bánatunk egy. De nem csak az bosszant, ha engem bántanak. Ha látom, hogy valaki mást bántanak, az nekem is éppen úgy fáj. Még akkor is, hogyha mondjuk egy kisállatról van szó. Egyszer láttam egy gyereket, aki kővel dobált egy girhes macskát. Hát, én odamentem és jól megpofoztam. Persze, mindjárt elkezdett bömbölni, pedig nem is kapott sokat. Csak hát, erős a kezem, az a baj. Nem tudom, miért van ez, de én olyankor nem gondolkozom, ha látom, hogy valakit meg kell védeni. Cselekszem és kész. Ha anyukámat bántaná valaki, hát azt még talán meg is ölném. Mert őt szeretem a legjobban. A taxi már rég elment, de ő még mindig ott ácsorog a járda szélén. Nem mintha nem lenne ismerős errefelé. Nagyon is gyakran megfordult itt annak idején. Azóta persze sok minden megváltozott, színesebb és harsányabb lett. Csak a kis presszó őrzi még a régi idők hangulatát. Mintha nem akarna tudomást venni az új divatról, szerényen megbújik a tarka kirakatok között. A fényes üvegajtóhoz lép. Mögötte várja a férfi, aki egykor, nagyon régen, szerette őt, és akit ő - erre most döbben rá hirtelen - soha nem szűnt meg szeretni. A szíve hevesen kalapál, szaporán veszi a levegőt. Csodálkozik magán, hiszen nincs miért izgulnia. Tizenhat év után most találkoznak először és talán utoljára. Beszélgetnek egy fél órát, aztán ki-ki megy tovább a saját útján. Ez ilyen egyszerű. Hamar túl lesz rajta, aztán még hazafelé bevásárol. A hentes friss húst ígért, azért is beugrik majd. És a ruhát a tisztítóból... Nyílik az ajtó, egy férfi lép ki rajta. Egyenesen felé jön, mosolyog. Kezében egy szál vörös rózsa. Hitetlenkedve néz rá, szinte semmit sem változott. De mégis: a hajában sok-sok ezüst szál, és a szeme sarkában apró ráncok. Az idő akaratlanul is neki dolgozott: azáltal, hogy elmélyítette vonásait, csak még férfiasabbá, még vonzóbbá tette. Valami köszönésfélét motyog, olyan esetlennek érzi magát, mint egy tini lány az első randevún. A férfi belekarol az ismerős mozdulattal. Érintése nyomán forróság száguld végig egész testén. Érzi, ahogy lángolni kezd az arca. Nevetséges, hiszen ez csupán egy régi ismerős. Nem más, nem több. Tudja, hogy áltatja magát, de nem akar szembesülni az érzéseivel. Még nem. A férfi kedvesen invitálja, igyanak egy kávét, de ő inkább sétálna, ha lehet. Miért is ne. Szórakozottan megszagolja a rózsát. Mély, fűszeres illata van. Egyszerre feltolulnak az emlékek, hömpölyögve áradnak, mintha most, eben a pillanatban történne minden. Oldalról a férfira sandít, majd zavartan elkapja a tekintetét. Aztán lopva megint megkeresi, ezúttal hosszan fürkészik egymás arcát, felfedezve az ismerős jegyeket és az apró változásokat. Örül a férfinak, most már tudja, hogy szabad örülnie. Rádöbben, hogy már hosszú évek óta várta ezt a pillanatot. Azon tűnődik, vajon nem álmodik-e. Óvatosan rányomja az ujját az egyik tüskére, és boldog, hogy érzi a fájdalmat. Ujja hegyén kiserken egy vércsepp, mutatja a férfinak. Mindketten tudják, mi fog történni. Újjászületik egy emlék, amely tizenhat évig várakozott az idő méhében. A férfi ajkai felisszák a vércseppet, lassan, nyújtva a pillanatot. A tizenhat év szétpattan, mint egy szappanbuborék, ki tudja, létezett-e egyáltalán. Későre jár, mennie kellene, igaz, a boltok rég bezártak. Maradna még, legszívesebben itt töltené az éjszakát ebben a szállodai szobában, de tudja, hogy otthon várnak rá. Így is magyarázkodhat majd. A férfi nézi, ahogy öltözködik. Régen is így volt: lassan, ráérősen öltötte fel a ruhadarabokat, hogy közös örömük tovább tartson. Nem búcsúzkodnak hosszan, hiszen hamarosan újra látják egymást. A férfi a liftnél éri utol, kezében az ott felejtett rózsa. Apa tegnap nagyon ideges volt, még sohasem láttam ilyennek. Föl-alá járkált, és a homlokát dörzsölte. Közben meg hangosan sóhajtozott, hogy Istenem, Istenem. Aztán meg felvette a telefont, de nem hívott fel senkit. Csak bámult a levegőbe. Az az érzésem, hogy engem észre sem vett. Igaz, nem szóltam egy szót se, inkább figyeltem. Abból ritkán van baj, ha az ember csak figyel. És akkor megjött anya. Feltűnt nekem, hogy milyen jó kedve van. Máskor haragudni szokott, ha nem fekszem le időben. Most meg mintha örült volna, hogy ébren talál. Valahogy furcsának tűnt, de nem tudtam rájönni, hogy mitől. Talán a szemei. Még sosem láttam így nézni. Hihetetlen, de mosolygott a szemével. És ettől olyan gyönyörű volt! Arra gondoltam, hogy bárcsak ilyen maradna örökre, ilyen tündérszép, nevetős szemű. De akkor odajött apa, és nagyon halkan megkérdezte anyától, hogy hol volt ilyen sokáig. Alig lehetett érteni, inkább csak a szája mozgásáról tudtam, hogy ezt kérdezi. Amikor anyára néztem, hogy mit fog válaszolni, láttam, hogy már nem mosolyog a szeme, és ettől nagyon szomorú lettem. Haragudtam apára, hogy miért kérdez ilyeneket, amitől anya rosszkedvű lesz. De nem szóltam. Anya megmondta, hogy egy régi ismerősével beszélgetett. Apa mást nem kérdezett, csak várt, hátha anya még mesél valamit. De nem mondott többet. Volt nála egy rózsa, azt szagolgatta. Én azt hittem, a férfiak sosem sírnak. Legfeljebb csak akkor, ha senki sem látja őket. Rossz érzés volt látni, hogy sír az apukám. Tudtam, hogy valami nagyon fájhat neki. Nézte anyát a könnyein keresztül, és akkor nekem is elkezdett szúrni a szemem. De megdörzsöltem, és szerencsére csak a kezem feje lett nedves. Anya arra kért, hogy menjek lefeküdni, és közben még mindig a rózsát nézte. Apukám is észbe kapott, hogy én még mindig ott vagyok, elfordult, és kifújta az orrát. Szerettem volna megtudni, hogy mi történik ezután, de anya megfogta a karomat, és elkísért az ajtóig. Adott egy puszit a homlokomra, ahogy máskor, és akkor egy kicsit megnyugodtam. Aznap éjjel nagyon rosszakat álmodtam anyáról meg apáról. Veszekedtek és bántották egymást. És valamiért azt éreztem, hogy miattam van az egész. És álmomban meg akartam halni. Gyomorfájással ébredt. Ha jól belegondol, tegnap szinte semmit sem evett. Igen, a tegnap. Elmosolyodik. Tegnap visszatért a múlt és jelenné lett. Az emlékezéstől szaporábban ver a szíve, és forróság önti el. Belül vadul terjeszkedik egy rég elfeledett érzés. Már tudja: vissza kell térnie abba a szállodai szobába. Kiugrik az ágyból, és a fürdőszobába indul. Ahogy kilép az ajtón, furcsa sejtése támad. Dohányfüst csapja meg az orrát. Reménykedik benne, hogy kintről jön, a nyitott ablakon át. De az ablak zárva. Gyomrában erősödik a szorítás. A másik hálószoba ajtaja résnyire nyitva, onnan gomolyog elő a cigarettafüst. Ösztönösen a gyomrához kap, rászorítja a kezét, így próbálja enyhíteni a fájdalmat. A férje gyűlöli a cigarettát, undorodik tőle. Csak egyszer látta dohányozni, még régen, amikor kapcsolatuk válságba került. Falfehér arccal szívta egyiket a másik után, hányingerrel küszködve. Talán azt akarta, legyen még teljesebb a szenvedés. Büntette a testét, mintha megbosszulhatott volna bármit is. És most újra megtörténik. Kezdődik minden elölről. A görcs egyre kínzóbb, szája vonallá keskenyedik. Vigyáznia kell, nehogy hangosan felnyögjön. Görnyedve a fürdőszobába megy, magára zárja az ajtót. Nem, ezúttal nem ő lesz a vesztes. Nem követhet el még egy ballépést. Most nem fogja elengedni a férfit, aki tegnap visszatért hozzá, akivel tegnap a felhők fölött jártak, akinek egyetlen pillantásáért kész lemondani bármiről. Egész eddigi életében mások érdekeit nézte, megalázkodva, háttérbe szorítva önmagát. Ez mától nem így lesz. Elszántan szappanozza magát, mintha el akarná távolítani a bőréhez tapadt rossz emlékeket. De az emlékek mélyebben vannak, és a gyomra is tovább görcsöl. A fájások szüneteiben már-már azt hiszi, megszabadult a kíntól, aztán hirtelen újra belehasít. A zuhany lemossa a könnyeit, mintha nem is sírna. Ha el akar jutni a szállodába, muszáj bekapnia egy tablettát. Enni most nincs idő, különben sem tudna lenyelni egy falatot sem. Kapkodva öltözik, türelmetlenül rángatja magára a ruhát. Futólag a tükörbe pillant: Ő volna ez a sápadt, karikás szemű nő? Egy másodpercig tűnődik csak, aztán a táskájáért nyúl. A gyerek... Még biztosan alszik. Talán írhatna pár sort, hogy mikor jön haza, de nem, majd hazaszól telefonon. Keze a kilincsen, nyitná az ajtót. Fejében lüktetnek az erek, szinte hallja a dübörgést. Az ajtó nem nyílik. Nem, az nem lehet. Neki most el kell mennie, sürgősen ki kell jutnia innen. Jéghideg ujjai kétségbeesetten rángatják a kilincset. A kulcsot keresi, halkan nyögdécselve, közben sejti, vagy még inkább tudja, hogy hiába minden, a kulcs nem lesz meg, a férje eldugta, mint annakidején, mert akkor is el akart menekülni, és a férfi megérezte, mert érzései azért neki is vannak, és kegyetlenül fogságra ítélte, bezárta, mint egy állatot, és akkor ő könyörgött neki, hogy engedje ki, megígéri, hogy visszajön, de a férje hajthatatlan volt, csak ült a füstbe burkolózva, éppen, mint most, és akkor jött az a tejfehér köd, elborította a szobát, semmit sem látott, és a kórházban tért magához. Nem akar kórházat, hagyják őt békén. Ha nem, hát nem. Akkor máshogyan fog szabadulni. Visszamegy a fürdőszobába, kinyitja a gyógyszeres szekrényt. "Nem tarthatsz fogva, nincs hozzá jogod." - motyogja, majd vizet enged egy pohárba, és a nyelvére teszi az első tablettát. A földön ül, hátát a kádnak támasztva. Körülötte üres gyógyszeres üvegek. A csempét bámulja homályos szemekkel. Lassan összemosódik minden, zuhanás kezdődik, talán egy új, szebb álomba. Még hallja a kopogtatást, és utolsó erejével elmosolyodik. Itt minden szép fehér: a csempe, a falak, az ágyak. A nővérke köpenye. A nővérke - a nevét elfelejtettem - nagyon kedves, azt mondta, bemehetek anyához. Közben mosolygott. Amikor elmentem mellette, éreztem az illatát. Furcsa, de tejszínhab illata volt. Én nagyon szeretem a tejszínhabot, de inkább az íze miatt. Most rájöttem, hogy az illatát is lehet szeretni. Szerettem volna még tovább szagolgatni, de a nővérke elsietett egy másik kórterembe. Anya csukott szemmel fekszik, kicsit sápadt. Valami nincs rendben, azt hiszem, anya sosem szokott a hátán feküdni, hanem mindig oldalt. Most hanyatt fekszik, keze a takaró alatt. Látni akarom a kezét. Hogy rajta van-e a gyűrű, amit apától kapott tavaly. Anya azt mondta, amíg ez a gyűrű rajta van, nem érheti baj. Meg kell néznem a gyűrűt. A keze hűvös, tényleg, nincs itt valami meleg. Tapogatom a takaró alatt. Milyen kicsike, szinte elvész az én lapátkezemben. Nincs rajta a gyűrű. De hát hol lehet? Talán a nővérke tudja... Megkérdezem. A nővérke nem ér rá, mert injekcióz egy beteget, azt mondja, várjak. Én tudok várni, talán azt tudok a legjobban. Közben nézem a nővérkét, nagyon csinos. Most háttal áll nekem. Órákig el tudnám nézni. A haja fel van tűzve, anya sosem hordja így a haját. Pedig neki is jól állna, azt hiszem. A nővérke elkészül, most megkérdezem a gyűrűt. Azt mondja, nem volt rajta semmilyen gyűrű, amikor behozták. Biztosan otthon lesz valahol. Persze, ez nem jutott eszembe. Biztos otthon lesz. Visszamegyek anyához, most az oldalán fekszik, hála Istennek. A szeme még mindig csukva. Letérdelek az ágy elé, és odahajtom a fejem a lepedőre. A lepedőnek kórház szaga van. Halkan, hogy ne zavarjam anyát, elkezdem a Miatyánkot. Nem tudom, de úgy érzem, most ez a legokosabb, amit tehetek. Imádkozni mindig lehet, anya azt mondta egyszer. Hamar a végére érek, talán túl gyorsan mondtam. Elmondom még egyszer, most lassabban. Anya megmozdul, a hajamat simogatja. Érzem, hogy a szívem gyorsabban ver, és valami meleg folyik végig az arcomon. Amikor a számhoz ér, lenyalom, de már bánom, mert nincs jó íze. Sírok. Anya suttog valamit, de nem értem. Most már ő is sír, eltorzul az arca, mert közben meg mosolyogni próbál. Én is mosolygok, és törölgetem a szemem. Adok anyának egy zsebkendőt, mert nálam mindig van. Kifújja az orrát, hangosan, ahogy szokta. Ennek örülök, anya újra a régi. Leszámítva a gyűrűt. De most inkább nem kérdezem meg, majd szétnézek otthon, biztos ott lesz a kis ékszeres dobozkában. Anya azt mondja, most már menjek, és magára húzza a takarót. Az ajtó előtt egy férfi áll, azt hiszem, anyához jött, mert rögtön utánam bement hozzá. Nem orvos, mert akkor fehér köpenyben lenne ő is, mint a nővérke. Úgy nézett rám, mintha ismerne, de én még sohasem láttam, az biztos. Akit egyszer látok, annak örökre megjegyzem az arcát. Most már az övét is megjegyeztem. Azt mondja, búcsúzni jött. Az asszony kerek szemekkel néz rá: hogyhogy búcsúzni? Búcsúzni távozáskor szoktak. Ő pedig csak most jött, és máris menni akar, csak egy percre ugrott be. Nem érti, fejében lomhán állnak össze a gondolatok. A férfi a zsebében matat, majd előhúz valamit, leteszi a kisasztalra. Az apró tárgy fémesen koppan, a szállodában találta, a fürdőszoba szőnyegen. Az asszony érte nyúl, kezébe veszi a gyűrűt, felhúzza. Amíg ez rajtam van, nem lehet baj, gondolja. Már nem emlékszik miért is vette le, de hiba volt. Talán most nem egy kórházi ágyon feküdne, kimosott gyomorral, kábultan a sok nyugtatótól. "Az előbb itt volt a fiam..." - újságolja büszkén. "Nagyon rendes gyerek, bejön a dilis anyját meglátogatni." A férfi szótlanul bólint, látszik, hogy zavarban van. Mit is mondhatna, hamarosan indulnia kell a reptérre, de még el akart köszönni az asszonytól, aki kis híján megölte magát őmiatta. Okolja magát, amiért hagyta felparázslani, mit parázslani: fellángolni a régi érzéseket, amiért hagyta, hogy az asszony ígéretnek vegye azt a szerelmes éjszakát. Bárhogyan is történt, kettejük élete ezután is külön mederben csordogál majd, talán hiba volt a találkozás. Nem akart ő megbolygatni egy családot, semmiképp sem, csak látni akarta még egyszer, utoljára az asszonyt, akihez hajdan őszinte, nagy szerelem fűzte. Hiba volt, most már látja. "Isten veled!" - mondja halkan, és habozik, hogy vajon helyénvaló lenne-e egy búcsúcsók. Nem, inkább csak megsimítja a sápadt arcot, és még visszaint az ajtóból. Mosolyra már nem futja, épp hogy sikerül visszafojtania a könnyeit. Az asszony már a csukott ajtónak mondja: "Isten veled, szerelmem!" Anya végre itthon van! Még kicsit gyenge, sokat kell pihennie. A friss levegő jót tesz, azt mondta az orvos, ezért apa minden nap sétálni viszi. Anya belekarol, és úgy mennek, nagyon lassan. Mintha már öregek lennének. Aztán leülnek egy padra, szép csendben, de néha beszélgetni is szoktak. Apa fogja anya kezét és simogatja. Egyszer valami vicceset mesélhetett, mert anya elmosolyodott. Én is igyekszem jól viselkedni, hogy jókedvre derítsem anyát, például mostanában nem verekedtem. Pedig lett volna rá okom, mert megint csúfoltak. Azaz hogy nem is engem, hanem anyát. Kis híján beakasztottam egyet annak a hülyegyereknek. Flúgos családnak nevezett minket, meg azt is mondta, hogy nem csoda, ha ilyen dilis vagyok, hiszen az anyám is depis. Nem tudom, az mit jelent, de biztos valami csúnyát. Na, akkor én már azon voltam, hogy kiverem a fogát a kiscsávónak, de hirtelen megláttam anyáékat, éppen jöttek haza a parkból. Anya észrevett és intett, hogy menjek oda. Addigra a srác már elkezdett futni, mert látta rajtam, hogy megy fel a pumpa. Megfordult a fejemben, hogy utánaszaladok, és akkor semmi esélye nem lett volna, mert én nagyon jó futó vagyok. Talán nem is bántottam volna, csak felkapom és jól földhöz vágom, néha már az is elég. Közben anyáék egyre közeledtek, már tisztán láttam az arcukat. Anya kicsit kipirult, talán a naptól, és észrevettem, hogy feltűzte a haját. Szép volt, apa is őt nézte. Gombóc is velük volt, már kezdi megszokni a pórázt. Elindultam feléjük, anya kitárta a karját, mint régen, amikor még kicsi voltam, és várta, hogy odafussak hozzá. De én nem futottam, hiszen nem vagyok már kisgyerek, csak mentem szép lassan. Útközben megláttam egy kis fehér szirmú virágot a fűben, letéptem és odavittem anyának. Örült neki, apa is mosolygott és azt mondta rám, hogy igazi lovag vagyok. Akkor eszembe jutott a nővérke a kórházból, majd neki is viszek virágot. Jó lenne megint látni, ahogy jön-megy a betegek között és teszi a dolgát. Talán megkérdezem, hogy mikor végez, és utána hazakísérem. Nem tudom, mit fog hozzá szólni, hiszen csak egyszer találkoztunk, de azért megpróbálom. És ha megengedi, akkor megfogom a kezét, úgy sétálunk majd. Talán mondok egy-két viccet, hogy nevessen, mert szeretem, ha az emberek nevetnek. És ha valaki csúfolni vagy bántani akarja, akkor megvédem, mert egy férfinak az a dolga. És még az is lehet, hogy egy szép napon elveszem feleségül. mediterrán Kötéltánc Péntek 16. ...ÉS MÉGIS VILÁGVÉGE... Ezt írtam a naplóm tetejére. Már amennyire naplónak lehet nevezni egy közönséges kockás füzetet. Sajnos nem találtam jobbat, de egyelőre ez is megteszi. Azért írtam rá ilyen idétlen címet, mert ez nagyjából kifejezi a mostani hangulatomat. Még sosem írtam naplót. Fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá. Sok mindenről szeretnék írni: olyasmiről, ami számomra fontos, ami velem történt meg. És amit pillanatnyilag nem oszthatok meg senkivel. De nem tudom, honnan induljak. Minden olyan bonyolult. Töröm a fejem, mikor is kezdődött ez az egész. Ez a sok zűr velem, meg körülöttem. Most csak annyit tudok, hogy már jó ideje tart és még nem látom a végét. Már ha egyáltalán vége lesz valamikor. Van úgy, hogy egy dolog befejezettnek tűnik, aztán mégis történik valami, ami átrendezi az egészet. Tulajdonképpen elképzelhető, hogy soha semminek nincs vége. Mindegy, akkor is elkezdem valahol. A jelen pillanatban. Elszöktem otthonról. Vagyis hogy eljöttem, de még nem tudnak róla. Biztos vagyok benne, hogy helyesen cselekedtem. Az utóbbi időben valami nagyon elromlott otthon. Abban a légkörben én képtelen vagyok tovább létezni. Csak ront az amúgy is kilátástalan helyzetemen. Át kell gondolnom néhány dolgot magammal kapcsolatban. Nekem azt tanították, hogy az ember viselje el a sorsát zokszó nélkül. Sokszor, nagyon sokszor elmondták nekem, hogy a rossznak is megvan az értelme, abból is lehet tanulni, ha az ember elgondolkozik rajta, hogy miért is történt, és miért pont vele. Hát, én elég sokat gondolkoztam, hogy vajon mi hasznom van abból a sok rosszból, ami velem történt, de mindeddig nem sikerült kiderítenem. Talán még túl keveset éltem. Van úgy - azt mondták -, hogy az összefüggésekre csak évekkel később derül fény, akkor aztán megvilágosodik az ember, és minden apró részlet a helyére kerül. Én most ezen dolgozom: hogy a részletek a helyükre kerüljenek. Hogy végre összeálljon a kép. Ott tartottam, hogy elszöktem otthonról. Most egy barátomnál lakom, de ez nem végleges. Ő olyan barát, aki nem kérdez sokat, és ez nekem éppen kapóra jön, mert most nem vagyok beszélgetős kedvemben. Amíg nem látok világosan, senkivel nem akarok magamról beszélni. Szóval, felőle maradhatok, ameddig akarok, csak nappal lehetőleg ne zajongjak, mert olyankor alszik. Éjszaka jár dolgozni, valami zenés helyre, és megígérte, hogy egyszer elvisz. Az az igazság, hogy nem nagyon ismerjük egymást. Csak azért mondtam, hogy a barátom, mert ő még nem tett velem semmi rosszat és mindig kedves hozzám. Például amikor bámultam lefelé a hídról tegnap éjjel, bele a fekete vízbe, akkor ő volt az, aki megérintette a vállam, kézen fogott és elhozott ide, magához. Nem kérdezte, mit keresek ott egyedül, az éjszaka kellős közepén. Csak annyit mondott, hogy nála maradhatok, amíg jólesik. Jó itt nekem, csak nem hoztam magammal elég ruhát. Nyilván, hiszen amikor eljöttem otthonról, még nem tudtam, hogy soha többé nem megyek vissza. Illetve nem tudom, visszamegyek-e még valaha, de egy darabig biztosan nem. A barátom, Imola, megengedi, hogy hordjam a ruháit. Hát, nem is tudom... Neki valahogy más a stílusa. Én eddig csak farmert hordtam, meg pólókat, neki viszont alig van hasonló holmija. Pirinyó kis szoknyák, meg divatos topok... Nem is áll jól nekem. Bár Imola azt mondja, csak tudni kell viselni. Képzeljem el, hogy egy szexi nő vagyok, és akkor annak is fogok látszani. Nem tudom, hogy akarok-e annak látszani. Egyelőre annak örülnék, ha senki sem figyelne fel rám. Úgy tervezem, hogy egy időre kivonom magam a forgalomból, és inkább csak üldögélek itthon, vagyis hát Imola lakásában, ami lényegében nem is az övé, hiszen csak bérli. Azt mondja, jó pár évet kell még keményen melóznia, hogy saját lakása legyen. A legjobb lenne kifogni egy pénzes pasit, lehetőleg nem túl öreget, bár végső soron az se lenne baj. Akkor abbahagyná ezt a melót és befejezné az iskolát. Aztán esetleg továbbtanulna: kiskora óta énekesnő szeretne lenni. Tényleg szép hangja van, én is tanúsíthatom. Azt mondja, énekelni minden helyzetben lehet: akár boldog valaki, akár szomorú, az éneklés mindig jót tesz. Nem tudom, én nem szoktam énekelni, de talán egyszer kipróbálom. Imolának nincsenek szülei, vagyis hogy vannak, de nem ismeri őket. A szülészetről egyenesen a csecsemőotthonba került, utána se kereste senki. Egyszer, három éves kora körül kiadták nevelőszülőknek, de fél év múlva visszakerült, mert az asszony súlyos beteg lett, azóta meg is halt szegény, a férfi meg egyedül nem vállalta. Imola már volt egyszer menyasszony is: 17 évesen megkérték a kezét! Már ki volt tűzve az esküvő, nagyon boldogok voltak a Sanyival, amikor egyszer megütötte. Mármint Sanyi Imolát. Akkor már ott lakott Sanyi szüleinél, akik kezdettől fogva utálták. Sanyi azért ütötte meg, mert féltékeny volt. Cigány kurvának nevezte. Imolán nem látszik meg a származása, igaz, kicsit sötétebb a bőre, mint az enyém, a szeme meg egyenesen szénfekete, mégse mondaná meg senki, hogy cigány. Vagyis roma, ahogy ő mondja. Na és, ha az, akkor meg mi van? Én nagyon kedvelem. Imolát korábban Ilonának hívták, de amikor nagykorú lett, megváltoztatta a nevét. Így lett Imola. Mondtam neki, hogy én sem szeretem a nevemet, túl különleges, úgy érzem, nem illik hozzám. Azt mondta, önmagában szép név a Mirella, de az én karakteremhez (ezt a szót használta) jobban el tudná képzelni a Vandát. Mondjuk, ez sem egy átlagnév, de ez már nekem is jobban tetszik, valahogy bátorságot ad. Meg is egyeztünk Imolával, aki most már a keresztanyám is, hogy ezentúl Vanda leszek. Szombat 17. Második napja lakom Imolánál. Reggeli közben megkérdezte, nem fog-e kerestetni a családom. Azért egy idő után csak feltűnik, hogy nem vagyok otthon. Meg aztán a sulit se lehet túl sokáig hanyagolni. Megnyugtattam, hogy pár nap múlva kezdődik a téli szünet, apu külföldön van, anyu meg vidékre utazott a nővéréhez. Ida néni az időzítés bajnoka: éppen Karácsony előtt kellett eltörnie a lábát... Anyu meg itt hagyott csapot-papot, rólam nem is szólva. Tulajdonképpen nem is tőlük szöktem el, ha belegondolok. Hiszen nincsenek is otthon. Ez is csak a gyávaságomat bizonyítja. Imola szerint eljönni könnyű, az igazi bátorság a visszatéréshez kell. Ő többet tud ezekről a dolgokról, mint én, mert kétszer visszament a Sanyihoz, miután megütötte. Igaz, az is hozzátartozik, hogy a Sanyi sírva könyörgött meg fogadkozott, hogy soha többé, de hát ő is csak gyarló ember volt: ha ivott, mindig eljárt a keze. Márpedig nem vetette meg az italt, hogy úgy mondjam. Szerette ő Imolát, még azt is megígérte neki, hogy elvonóra megy. Ez volt a feltétel, hogy Imola hozzámenjen. De erre sajnos nem került sor, mert egy részeg állat halálra gázolta. Igaz, ő is részeg volt, az út közepén botorkált hazafelé koromsötétben, úgyhogy akárki elüthette volna. A sofőr is ottmaradt, mert a gázolás után közvetlenül belerohant egy villanyoszlopba. Szeretem hallgatni Imola történeteit és közben nézni az arcát: feltűnt nekem, hogy a szörnyű dolgokról is teljesen közömbös arccal képes beszélni, mintha nem is vele történtek volna meg. Azt mondja, önvédelemből teszi: a fájdalmas dolgokat el kell távolítani magadtól, legalábbis egy idő után, különben bekattansz. Egyszerűen elképzeled, hogy valaki mással történt az egész, mintha mozit néznél. Érdekes, ez még sohasem jutott eszembe. Nézek egy filmet, amiben én vagyok a főszereplő. Felidézek egy jelenetet: 7-8 éves lehetek, este van, fekszem az ágyamban, próbálok elaludni. A konyhából kiabálást majd dübörgést hallok. Reszketek a félelemtől, mégis kiosonok lábujjhegyen és az ajtórésen át figyelem, ahogy apám nadrágszíjjal veri anyámat. Nem nézi, hova üt, anyám a fejét védi, két keze az arca előtt, most hátat fordít, a hátán csattan a szíj. Visszafutok az ágyamba, fejem a párnába fúrom, hogy ne halljak semmit, közben zokogok, alig kapok levegőt. Az orrom bedugul, de nem merek kimenni zsebkendőért. A dübörgés elhalkul, vagy csak nem hallom, mert közben elaludtam. Azért ez még így is felkavar, úgy látszik, nálam nem működik Imola módszere, vagy még kell egy kis gyakorlás. Vasárnap 18. Elhatároztam, hogy valamiképpen meghálálom Imolának, hogy ilyen rendes hozzám. Mondjuk én is mesélek egy-két dolgot magamról. Tegnap este nem ment be dolgozni, mert nem érezte jól magát. Mondtam neki már korábban is, hogy vegyen fel melegebb holmit, mert állandóan kilóg a hasa meg a dereka azokból a semmi kis ruhákból. Elvégre tél van, akárhogy is nézzük. Erre felvett egy vadító nyúlszőr bundát, de az is csak a fenekéig ért. Tegnap éjjel fagyott, nem csoda, hogy megfázott szegény. Főztem neki teát, azt kortyolgatta, miközben én meséltem neki. A hajléktalanról meséltem, akivel múltkor az a szörnyű élményem volt. Egyik este, mozi után mentem hazafelé. Egyedül, persze, mert a barátnőm pont a másik irányban lakik. Féltem most is, mint általában, nem szeretek egyedül mászkálni a sötétben. A lámpák se égnek rendesen, pláne, amerre én lakom. Amikor ahhoz a részhez értem, ahol kiszélesedik az út és oldalt padok vannak, a szemem sarkából láttam, hogy valaki fekszik az egyik padon. Eleinte nem néztem arra, igyekeztem gyorsan továbbmenni. Akkor hallottam meg azt a panaszos nyögést. Meg jajgatott is. Olyan volt, mintha sírna. Én még nem hallottam férfit sírni, és mondhatom, nagyon összeszorult a szívem. Lassítottam, és akkor utánam szólt, hogy "Kislány, nincs egy zsebkendőd?". Persze, hogy volt nálam, elő is vettem és odanyújtottam neki. A félhomályban nem láttam tisztán az arcát, csak annyit, hogy fiatalabb, mint gondoltam. Az ilyeneket valahogy mindig idősebbnek képzeli az ember. Azt mondta, üljek le egy percre, csak ameddig elmesél valamit. Így visszagondolva komplett idióta voltam, hogy szó nélkül odaültem mellé. Egy darabig még törölgette a könnyeit, aztán belefogott valami zavaros történetbe, amiből csak annyit jegyeztem meg, hogy kirúgták a munkahelyéről, meg otthonról is, pedig félreértés volt mind a kettő: nem ő sikkasztott, hanem a munkatársa, és nem elitta, hanem elkártyázta a pénzt, ami végül is tökmindegy szerintem. Ráadásul beteg, rossz a szíve, de ez nem hatja meg a feleségét, látni se akarja. Ennél a résznél hangosan felzokogott. Annyira megsajnáltam, hogy a vállára tettem a kezem. Persze, hiba volt, de előre nem tudhattam. Felém fordult és furcsán nézett rám. Még mindig nem gyanakodtam. Most csúnya rész következik, ezért megpróbáltam úgy mesélni, mintha egy filmről beszélnék. Azt kérte, üljek az ölébe, de akkor már kezdtem felfogni, hogy mit akarhat. Még azt is megkérdezte, szűz vagyok-e. Felpattantam és el akartam rohanni, de megmarkolta a kabátom ujját és lerántott maga mellé. Letepert a padra és megpróbált rám feküdni, az arca egészen közel volt az enyémhez, éreztem a forró leheletét. Már nem sírt, hanem valami nyüszítés félét adott ki, tisztára röhejes volt. De akkor valahogy nem volt kedvem nevetni. Ki akartam szabadítani magam alóla, mert akkor már teljes súlyával rajtam feküdt, de nem bírtam. Beleharaptam az arcába, de ezzel csak még jobban felhergeltem. Hozzám préselte magát ott alul és vonaglani kezdett. Fogalmam sincs, miért nem sikítottam, vagy kiabáltam segítségért, abban a helyzetben eszembe sem jutott. Küzdöttem, bár éreztem, hogy túl gyenge vagyok. Ő meg közben ilyeneket suttogott a fülembe, hogy "Nagyon jó lesz, meglátod!"', meg hogy "Ne félj, kislány!" Na, akkor éreztem, hogy felkavarodik a gyomrom, és még mielőtt szólhattam volna, egyenesen a képébe hánytam. "Bazdmeg, te kis kurva!" - ezt kiabálta és törölgette a szemét a zsebkendővel, amit én adtam neki. Ekkor már nem feküdt rajtam, én meg felugrottam és elkezdtem rohanni hazafelé. Útközben még egyszer meg kellett állnom hányni, de akkor már kevesebb jött. Imolát annyira lenyűgözte a történetem, hogy egészen megfeledkezett a teáról. Felült az ágyban, megfogta a kezem és azt mondta, meg kell szoknom, hogy a legtöbb férfi vadállat, a Sanyi persze nem ilyen volt, de akikkel őutána összejött, mind csak azt akarta tőle. Megkérdezte, van-e testvérem, mondtam, nincs, erre azt mondta, mától fogva ő lesz a nővérem, ha én is akarom. Úristen, már hogy ne akarnám! Annyira megörültem, hogy elkezdtem ölelgetni Imolát, csak kicsit eltúloztam, mert iszonyú köhögés jött rá. Főztem neki még egy teát és reggelre már jobban lett. Imola, a nővérem. Hétfő 19. Ma vásárolni mentünk Imolával. Még nem tudom, miből fogom kifizetni azt a csomó jó cuccot, amit vett nekem. Azt mondta, nyugodtan járhatok topisan, az is egy stílus. Ha valakinek jó alakja van, szinte bármit felvehet. (Ez volnék én?) Elvitt egy üzletbe, ahol oltári jó szerkók voltak, igaz, még soha nem hordtam ilyeneket, de amikor felpróbáltam, nagyon tetszett mindegyik. Még az eladó is megjegyezte, milyen jól áll. Eddig nem sokat törődtem az öltözködéssel, a fő szempont az volt, hogy praktikus és kényelmes legyen, ahogy anyu szokta mondani. De ez most egy kicsit több volt. Valahogy nőiesebbnek látszottam. Pedig ezek is csak nadrágok meg pólók voltak, de egészen mások, mint amiket eddig hordtam. Talán a minták meg a színek teszik, mivel elég harsány mindegyik. Imola azt mondta, válasszak, de én képtelen voltam, mert az összes tetszett. Miután vagy fél órát válogattam, megkérdezte, rábízom-e a döntést, erre én megkönnyebbülten bólogattam, mert már kezdtem belefáradni az egészbe. Magának nem vett semmit, nekem viszont egy nadrágot és három pólót választott ki. Az egyik póló máris a kedvencem: attól különleges, hogy van hozzá egy hálószerű, ujjatlan felsőrész, amit akár külön is lehet hordani. Ezt Imola mondta, de szerintem csak viccelt, hiszen ki venne fel egy lyukacsos blúzt, amiből minden kilátszik. Otthon újra felpróbáltam mindent és a hálós pólót hagytam magamon, na meg az új nadrágot, a koptatott, strasszos farmert. Ebben a szerelésben ettem meg a hamburgert, amit útközben vettünk, de akkor az izgalom miatt nem voltam éhes, így hát hazahoztam. Szeretem Imolát, és elhatároztam, hogy meglepem egy verssel. Már régóta írogatok verseket, de még senkinek nem mutattam meg. Talán egyszer Imolának felolvasom őket. Pár nap múlva Karácsony. Most nem jelent nekem semmit ez az ünnep. Hiszen nem lesz együtt a család. A fát már múlt héten megvettük, ott didereg a teraszon. Jobb sorsa is lehetett volna, akárcsak nekem. Én is számkivetettnek érzem magam és gyökértelennek. De azért nem vagyok nagyon elkeseredve, mert itt van nekem Imola. Kedd 20. Őrület, mi volt tegnap éjjel! Imola elvitt a munkahelyére! Előzőleg csak annyit tudtam, hogy egy bárban vagy valami hasonlóban dolgozik, táncol meg énekel. Még azt is mondta, nagyon diszkrét hely, de pontosan nem tudtam, mit ért alatta. Tízre mentünk, általában akkor kezd. Azt javasolta, hogy az egyik új pólómban menjek. Én legszívesebben a hálósat választottam volna, de ő azt mondta, most egy másikat vegyek fel. Nem ellenkeztem, végül is ő jobban tudja, mit illik viselni egy ilyen helyen. Azt mondta, a naplementés jó lesz. Nagyon izgultam, alig vártam, hogy odaérjünk. Először kicsit csalódott voltam, mert csak egy elsötétített kirakatot láttam, ami mögül halvány fény derengett. A bejárat fölött két hatalmas, piros F betű villogott. Megkérdeztem Imolát, mit jelent az FF, azt válaszolta, hogy az egy rövidítés, valami fám fátál, vagy mi, ez állítólag franciául van és azt jelenti: a végzet asszonya. Rögtön az öltözőbe mentünk, ahol Imola bemutatott a többi lánynak: "A húgom, Vanda." Amikor ezt mondta, majdnem elájultam, mert rájöttem, hogy most élesben kell eljátszanom egy szerepet, amit még alig volt időm gyakorolni. Kissé idétlenül mosolyogtam, de azért sikerült kinyögni egy helló-t. A lányok körbeálltak és hangosan lelkendeztek, hogy "Jaj, de helyes hugicád van!", és csücsörítettek a rúzsos szájukkal, mintha messziről meg akartak volna puszilni. Nem zavartatták magukat: egy szál bugyiban mászkáltak meg sminkeltek. Az öltöző csupa tükör volt, ezért úgy tűnt, mintha kétszer annyi csupasz nőci rohangálna fel-alá. Egy vörös parókás megkérdezte Imolát, hogy jobban van-e, mire ő azt felelte, hogy a torka még nem az igazi, ezért ma nem fog énekelni. Ezt őszintén sajnáltam, de nem volt sok időm ezen rágódni, mert Imola megfogta a karomat és kivezetett az öltözőből. Egy picike szobába mentünk, ahol félhomály volt és erős parfümillat, az ajtóval szemben meg egy paraván. Én nem láttam senkit, de Imola bekiáltott a paraván mögé, hogy "Kop-kop." Erre oldalt előbukkant egy szőke fej és azt kiáltotta: "Jesszusom, Imola, ki ez a gyönyörűség?" "Emily, ő a húgom, Vanda, szeretném, ha ma este te vigyáznál rá." Akkor jöttem rá, hogy megint rólam van szó, és éreztem, hogy elpirulok, de ez szerencsére nem látszott abban a kevéske fényben. Emily azt mondta, hogy nagyon szívesen, azonnal kész lesz és a rendelkezésemre áll. Akkor Imola ott hagyott, azt mondta, át kell öltöznie. Emily nagyon magas volt, de ez csak akkor derült ki, amikor előjött a paraván mögül. Ráadásul legalább tíz centis tűsarkakon tipegett. A haja is fel volt tornyozva, ami még magasabbnak mutatta. Volt valami szokatlan az arcában, de nem tudtam, mi. A sminkje szerintem egy kicsit erős volt, de lehet, hogy itt ez a szokás. A hangja mély volt és búgó, a szavak végét viccesen elnyújtotta, valahogy így: perszeee, érteeem. A ruhája nagyon szűk volt és néha felcsúszott a combján járás közben. Nekem az egész ember valahogy mulatságosnak tűnt és ezért szinte azonnal megkedveltem. Megkérdezte, jártam-e már ilyen helyen, mire én mondtam, hogy még soha, erre megfogta a két vállam és mélyen a szemembe nézve azt mondta, hogy akkor most sok érdekes dolgot fogok látni. Aztán furcsán felkacagott, és maga után húzott. "Gyereee, Életeem, és ne csodálkozz semmin, okééé?" Komolyan mondom, hihetetlen egy nő ez az Emily! Kicsit irigylem Imolát, amiért ilyen jó fej ismerősei vannak. De hiszen most már nekem is. Nem tudtam megfogadni Emily tanácsát, hogy ne csodálkozzak semmin, mindjárt elmondom, miért. Először is, amikor beléptünk a "nagyterembe", ami egyáltalán nem volt nagy, legalábbis az én fogalmaim szerint, akkor az első dolog, ami szembetűnt, hogy az összes pincérlány ugyanolyan hálószerű felsőben volt, mint amilyet mi vettünk Imolával, csakhogy ők nem viseltek alatta semmit! Emily észrevette, hogy tátva maradt a szám, és kedves mozdulattal becsukta. Örültem, hogy nem cikiz amiatt, hogy ilyen hülyén viselkedem. Odaintette az egyik lányt, aki italokat vitt egy tálcán, és levett nekem egy narancslét. Legalábbis annak hittem. Aztán, amikor belekortyoltam, olyan likőríze volt. "Nyugodtan megihatood, csak egy kis gyorsító van benneee." - mondta Emily. A második korty után máris bátrabbnak éreztem magam, és elkezdtem felderíteni a helységet. Teljesen normális szórakozóhelynek tűnt, oldalt sötét kis boxokkal, a színpad előtt táncparkett. Egy-két pár már akkor is ott andalgott, amikor megérkeztünk, valami ismerős, halk zenére. Lassan kezdtem megszokni a piros fényt, ami a vörös kendővel letakart lámpákból áradt. Kicsit olyan volt, mint egy középkori díszlet azzal a sok leomló fátyollal, meg a színpad két oldalán oldalra fogott, bíborszínű függönnyel. Ekkor az egyik boxból egy pár jött elő kézen fogva, és a táncparkett felé tartott. Két lány volt. Utána újabb párok érkeztek: mind csupa lány. Már a második "narancslét" ittam, de azért mégis sikerült összeraknom a képet, vagyis hogy rájöttem: ez egy leszbi-bár . Ha nem vagyok ilyen bamba, már az első pillanatban feltűnt volna, hogy egy szál férfi sincs itt. Hát ennyit az éleslátásomról! Hirtelen bevillant, amit az ilyen helyekről mesélnek, és az igazat megvallva, egy pillanatra beijedtem. Talán az ital volt az, ami segített, na meg persze Emily kedves mosolya, lényeg, hogy hamar elpárolgott a mehetnékem. Korábban biztosan undorítónak találtam volna, hogy lányok egymással csókolóznak. Jó, kiskoromban én is megpróbáltam a szomszéd Emesével, de az csak játék volt, utána vihogva köpködtünk fél óráig. Emily az órájára nézett és figyelmeztetett, hogy hamarosan kezdődik a műsor. Ekkor már eléggé oldott volt a hangulatom, finoman szólva. Emily észrevehette, mert utána már csak kólát hozott nekem. Leültetett az egyik asztalhoz, ahonnan jól látszott a színpad. A zene kábé olyan hangos lett, hogy már nem lehetett volna beszélgetni, ezért nem is kérdeztem meg, hogy mit fogunk látni. A következő percben úgyis kiderült. Az öltözőben megismert lányok egy fergeteges táncot adtak elő, én meg meresztettem a szemem, hogy vajon melyikük lehet Imola, de ő nem volt köztük. Amikor vége lett, Emily gyerekesen összeütögette a tenyerét és szinte ujjongva tapsolt. Aztán hátradőlt és valami ilyesmit mondott, hogy "Kicsi láány, most figyeelj!" Legalábbis ezt olvastam le a szájáról a nagy hangzavarban. A színpadot most csak egyetlen fénycsóva világította meg, abban a fehér körben állt Imola. A fehér lassan átment sárgába, majd vörösbe, aztán hideg kékbe, végül lilába. Nem is tudom, lehet, hogy kihagytam valamit, lényeg, hogy folyton változott, és közben Imola lassan mozgatta a karjait. Igen, tulajdonképpen egy helyben állt, és csak a testével mozgott, vagyis hogy már nem emlékszem pontosan, de az biztos, hogy mindig a körön belül maradt. Olyan kecses volt, mintha súlytalan lenne, vagy hogy is fogalmazzak. Egy szalagokból álló, hosszú szoknya volt rajta, felül pedig levél alakú melltartó, mindez valami csillogó anyagból. Az arca erősen ki volt festve, a haján csillámpor: gyönyörű volt! Ahogy néztem, az volt az érzésem, hogy belőle szól a zene. Mintha a mozdulatokkal préselné ki magából. Persze, ez hülyeség, ilyen nincs, de akkor úgy éreztem. A vége felé a zene elhalkult, és már csak a dobot lehetett hallani, Imola teste követte a ritmust, és amikor az egész elhallgatott, ő ott állt mozdulatlanul, mint az elején, a fehér fényben. Komolyan mondom, majdnem elkezdtem bőgni, annyira hatott rám ez az egész. A szememet dörzsöltem, azt se láttam, mikor ment ki Imola a színpadról, amikor Emily azt mondta: "A nővéred egy világszám!" Most nem nyújtott el egy szót sem, talán ez térített magamhoz. Imola tánca után az öltözőbe mentünk, megvártuk, míg átöltözik, aztán, azt hiszem, már nem történt más, csak annyi, hogy beültünk egy taxiba. Imola megkérdezte, jól éreztem-e magam, mire én álmosan kinyögtem, hogy állati jól szórakoztam, és hogy Emily milyen kedves lány. Erre Imola akkorát kacagott, hogy még a sofőr is hátranézett. "Kicsi" - mondta elnéző mosollyal "hiszen Emily férfi" - és újra felnevetett, alig bírta abbahagyni. Ma egész nap esett a hó. Imolával sétáltunk egyet a parkban. Néztük, ahogy egy srác botot dobál a kutyájának. Vizsla volt, gyönyörű, izmos állat, még fiatal. A szőre olyan sima volt, hogy a hópelyhek lecsúsztak róla. Amikor a srác a kezébe vette a botot, a kutya leült és feszülten figyelt, közben lenyalta az orráról az olvadt hópihéket. Annyira helyes volt! Imola megpróbált hógolyót gyúrni, de nem tapadt össze rendesen, szétmállott, még mielőtt eltalálta volna a hátamat. A kutyás fiú néha felénk sandított, éles eszemmel rájöttem, hogy Imolát bámulja. Nyilván az sem volt véletlen, hogy a bot egyszer pont mellettünk ért földet. A kutya engedelmesen érte ment, és amikor épp a szájába vette, Imola odafüttyentett neki. A kutya megtorpant, de csak egy pillanatra, végigmérte Imolát azzal az okos szemével, de az egész tényleg nem tartott tovább egy másodpercnél, és már szaladt is vissza a gazdájához. Imola haja csupa hó volt - nyilván az enyém is, de magamat nem láttam -, úgy nézett ki, mint egy hótündér. Amikor hazamentünk, írtam róla egy verset: Mint villanydróton a madarak, úgy ülnek szempilládon a hópihék. Hófátylad földig ér, rád simul, betakar. Nevetésed üvegharang kondulása, várod a vőlegényt, te vagy a hómenyasszony. Tudom, hogy butácska vers, az igazat megvallva nem sokat bajlódtam vele, csak úgy hirtelen leírtam, ami eszembe jutott. Megmutattam Imolának is, de talán nem kellett volna, mert láttam, hogy hirtelen könnyek gyűlnek a szemébe. Azt mondta, hogy ez nagyon megható, meg hogy róla még soha nem írtak verset. Láttam, hogy örül, de én akkor sem akartam hogy sírjon miattam. Ezt jól elintéztem. Telik az idő. Azért jöttem el otthonról, hogy magamba nézzek, hogy rendezzem a gondolataimat, hogy megértsem saját magamat. Én itt jól elvagyok, és közben erről teljesen elfeledkeztem. Persze, hiszen itt semmi nem kényszerít arra, hogy szembenézzek magammal. És mégis, muszáj rávenni magam, csak nagyon nehéz. Imola azt mondta, próbáljam meg felidézni azokat a pillanatokat, amikor boldog voltam. Ő is mondott egy-két példát a saját életéből: amikor a Sanyi egyszer elvitte motorozni egy kölcsönjárgánnyal, akkor először majd bepisilt a félelemtől, mert olyan gyorsan száguldottak, de aztán jó szorosan fogta Sanyi derekát és azt képzelte, hogy repülnek a felhők fölött, és akkor nagyon boldog volt. Meg még kiskorából is mondott egyet, ez egy karácsonyi emlék: amikor kivették az intézetből a nevelőszülei, és a karácsonyfa alatt ott volt egy gyönyörű szép, szőke hajú baba, aminél szebbet elképzelni se tudott volna, na, az is egy boldog pillanat volt. Ha jól megnézem, nekem is voltak hasonló élményeim. Például egyszer, lehettem vagy nyolc éves, de erre nem mernék megesküdni, kint játszottam a barátaimmal, bújócskáztunk meg ilyenek, aztán a többieknek haza kellett menni, de én még maradtam és lefeküdtem a fűbe a házunk mögött. Néztem az eget, meg a vonuló felhőket, közben fújt a szél, körülöttem hajladozott a fű és simogatta a csupasz karomat, langyos volt a levegő, én szinte belesüppedtem a földbe, mint egy kád vízbe, néztem a fura alakokat fenn az égen. És nem történt semmi különös, mégis úgy éreztem, hogy boldog vagyok. A baj csak az, hogy mikor hazamentem, rettentően leszidtak, mert késtem fél órát... Vagyis nincs öröm bánat nélkül. Nagy bölcsesség, mi? Tényleg, valahányszor boldog voltam életemben, utána mindig valami rossz következett. Ezért is van az, hogy újabban már nem is nagyon merek örülni, mert tudom előre, hogy utána úgyis szomorú leszek. Talán ezért kezdtem verseket írni. Mert nem tudtam elfogadni ezt a törvényt, vagy minek is nevezzem. És amikor megírtam egy verset, utána tényleg könnyebb volt egy darabig. Ha sikerült kiírni magamból egy darabka bánatot, akkor egy időre megkönnyebbültem. Persze, semmit nem oldottam meg ezzel, hiszen a szüleim továbbra is ugyanúgy veszekedtek, meg marták egymást, de nekem akkor is jót tett, hogy leírtam a fájdalmamat. Itt van például ez: Hazug szülők vagytok: azt mondjátok, szerettek engem, közben bántjátok egymást! Ha egymást gyűlölitek, akkor engem se szeressetek! Akkor bántsatok engem is, hadd érezzem én is a fájdalmat, hadd sírjak, üvöltsek veletek! Na, ilyen és ehhez hasonló hangulataim voltak régebben. Most, hogy újraolvasom, elég durvának tűnik, de akkor pontosan így éreztem. Bonyolult ez az egész: itt van ez a két ember, az apám és az anyám, függök tőlük, legalábbis egyelőre, mondjuk, hogy szeretem őket, és valamennyire tisztelem is, mert külön-külön mindegyik értékes ember, és mégse passzolnak össze! Állandóan harcolnak egymással, anyám szerint apám szeretőt tart, őt aztán nem veri át a sok túlórával, apám - ha olyan kedve van - mindenbe beleköt, semmi se jó, anyu rosszul főz, viszont szórja a pénzt stb. Próbálják ugyan a hátam mögött, de hát kicsi a lakás, mindent hallok, mindenről tudok. Hát ebből a gyűlölködésből születtem én. Romlott gyümölcs, mi más teremhet egy ilyen kapcsolatból? Selejt. Erről is van egy versem: Próbálok jó lenni, de valami visszahúz. Megkaparintott a Gonosz, rabszolga vagyok: azt teszem, amit parancsol, már nincs akaratom. Könyörgök a Gonosznak: vegye el az életem! Hú, egészen borzalmas, szinte megrémülök saját magamtól! Pedig ez is én vagyok, szégyen ide vagy oda. Megint letértem a kijelölt útról: a boldog pillanatokat akartam összegyűjteni, ehelyett itt kesergek! Tiszta hülye vagyok! Pedig azért történt velem egy pár jó dolog ezalatt a tizenhat év alatt, igaz, nem mindre emlékszem, sajnos. Most látom csak, milyen hasznos lett volna leírni ezeket, most könnyebb dolgom lenne. A jót valahogy természetesnek veszi az ember, és hajlamos elfelejteni. Pedig nem volna szabad, mert vigaszt nyújthat a szomorú pillanatokban. Mondom én, a bölcs tinédzser. Nyolcadikban szerelmes voltam egy srácba, aki abban az évben jött a sulinkba, Lacinak hívták. Egyesek Lalának becézték, de azt nagyon utálta, teljesen meg tudom érteni. Annál ő sokkal komolyabb meg értelmesebb volt. A többiek vadul csajoztak, de ő nem volt egy nyomulós gyerek. Ezért is folyton csúfolták, na meg azért is, mert szinte mindig olvasott valamit. Egyszerűen nem ment sehova könyv nélkül. És akkor mi van? Ha neki így volt jó, akkor túl van tárgyalva és kész. Nekem kezdettől fogva szimpatikus volt, pedig korábban nem tetszettek a szemüvegesek. Ebből is látszik, hogy a külső néha egyáltalán nem számít. Mivel én is egy könyvmoly vagyok, volt miről beszélgetni vele, és tök jól kielemeztük a dolgokat. Elég sokat lógtunk együtt, fel is járt hozzánk, de inkább olyankor, amikor a szüleim nem voltak otthon. Zenét hallgattunk, közben csókolóztunk és simogattuk egymást. Az egy nagyon szép időszak volt. Akkoriban írtam egy csomó szerelmes verset, de ezeket Laci soha nem olvasta. Szégyelltem volna megmutatni. Ezt például: Szemed kristályvizű tó, sima tükrén aranyhal úszik: én vagyok, a kedvesed. Nyitott tenyeredben az esőcsepp, mely szomjadat oltja: én vagyok, a kedvesed. Ez még most is tetszik, legalábbis a hangulata, ma biztosan nem így írnám meg, de hát nem is vagyok már ugyanaz az ember, mint akkor. Ja, Laciról még annyit, hogy félévkor elköltöztek, és szépen vége lett a mi kis szerelmünknek. Sokat sírtam miatta, mert nagyon fájt a hiánya még hosszú hónapokig. Szerda 21. Reggel, amikor felébredtem, furcsa érzésem volt. Valami nem stimmelt. Túl nagy volt a csend. Kikászálódtam az ágyból és lábujjhegyen Imola szobájához mentem. Egy darabig hallgatóztam, de semmi nesz. A szoba üres volt. Imola nem jött haza az éjjel. Hirtelen azt se tudtam, mit kell ilyenkor tenni. Eddig még nem fordult elő, hogy Imola ne jött volna haza aludni. Leültem a konyhaasztalhoz és törtem a fejem. Biztos voltam benne, hogy valami baj történt. Ha lett volna cigi a lakásban, kivételesen rágyújtottam volna, de Imola nem dohányzik, egy éve leszokott. Én csak úgy hébe-hóba szoktam füstölni, mondjuk, ha megkínálnak. Azon töprengtem, mi lenne velem Imola nélkül. Szép kis alak vagyok, mi? Önzésem határa a csillagos ég. Nemhogy azt nézném, mi van a másikkal! Rögtön magamra gondolok, magamat sajnálom. Hiába, ez is én vagyok, bár egyáltalán nem vagyok rá büszke. Szóval, eddig jutottam, amikor csengettek. Ki a franc lehet? Gondoltam, úgy teszek, mintha itt se lennék, de azért kilestem a kukucskálón. Imola volt az. Kinyitottam az ajtót és a döbbenettől majd hanyatt estem: Imola arca felismerhetetlen volt, jobb szeme alatt óriási monokli, a homlokán egy bazi nagy horzsolás, a szája meg fel volt dagadva rendesen. Úristen, tudtam, esküszöm, tudtam, hogy valami baj történt! Úgy vánszorgott be, mint egy roskatag öregember. Leültettem a konyhában - mintha csak én lennék a házigazda - és öntöttem neki egy kis vizet. Szomjas volt, fenékig kiitta a poharat. Nagy nehezen lehámoztam róla a kabátot, az egész tiszta sár volt, és az ujja is elszakadt. Nagyon ijedt arcot vághattam, mert még ő állt neki vigasztalni. "Kicsi" - mindig így hív, sosem mondja a nevemet, csak ha bemutat valakinek. "Ne haragudj, borzalmasan nézhetek ki, egész éjjel a rendőrségen voltam, kihallgattak vagy hússzor, hulla vagyok, és amire most a legjobban vágyom, az egy szál cigi." Erre mosolyognom kellett, hiszen öt perce sincs, hogy én is ugyanerre gondoltam. Azt mondta, eldugott egy pár szálat vésztartaléknak, ott van a felső polcon, a cserépkorsóban. Tényleg ott volt. Rágyújtottunk, egymás feje fölé fújtuk a füstöt, így üldögéltünk csendben. Nem akartam siettetni Imolát, pedig szétfúrta az oldalamat a kíváncsiság. Nem is szólalt meg, csak miután elnyomta a csikket. "Be kell mennem a kórházba Emilyhez." - mondta. "Velem jössz?" Egy pillanatig kerestem az összefüggést Imola összevert arca és Emily között, de nem jutottam semmire. Azért kezdett derengeni, hogy nyilván az FF-ben volt valami balhé. Már nem bírtam tovább és kinyögtem végre a kérdést: "Mi történt?" Alig hallottam a saját hangomat, úgy tűnt, mintha csak tátognék, de Imola megértette, mert komolyan rám nézett és azt mondta, hogy Emily nagy bajban van. Aztán megint nem szólt egy percig. Kezdtem dühös lenni, amiért úgy kellett kirángatni belőle minden egyes szót, de végre elkezdte. Hajnali háromkor együtt jöttek ki Emilyvel az FF-ből. Akkora köd volt, hogy az utca túloldalát se lehetett látni. Pedig ott volt az a két rohadék, mintha csak rájuk vártak volna! Odajöttek, tüzet kértek, a szokásos ismerkedő duma. A soványabbik totál el volt ázva, a nyelve is alig forgott, de a másik nagydarab állat is bűzlött a szesztől. Imoláék le akartak lépni, de a két vadbarom elállta az utat és elkezdték őket fogdosni. Imola elő akarta venni a gázspray-t a táskájából, de a nagydarab kitépte a kezéből és elhajította. Emily szép szóval próbálkozott, ilyesmiket mondott, hogy "Fiúk, elég lesz, menjetek szépen haza!", de többre nem jutott ideje, mert a dagi valahogy lekapta a parókáját, ő meg ott állt tökkopaszon. A dagi először elkezdett hahotázni, aztán meg egyik pillanatról a másikra lila lett a feje a méregtől. Azt ordítozta, hogy "Bazdmeg, ez egy kibaszott transzvesztita!", és elkezdte leszaggatni Emily ruháját. Erre a másik előkapott egy rugóskést, össze-vissza hadonászott vele és azt üvöltötte: "Kicsontozlak, te ravesztita, levágom a tojásaidat és megsütöm reggelire!" Imola megpróbálta hátulról lefogni a késest, erre kapott egyet könyökkel a gyomorszájába. A késes annyira feldühödött, hogy most Imola ellen fordult és elkezdte rugdosni, pedig akkor már a földön feküdt. A dagi addigra már a melltartót is letépte Emilyről és a szivacsmelleket bedugta a saját pólójába. Elkezdte riszálni a seggét és csókot dobott Imola felé. A késesnek hányni kellett, ki is rakta a cuccot az úttestre, de miközben a gyomrát fogta, a kést beleejtette a kanálisba. A dagi "barátian" rátenyerelt a hátára és azt mondta neki: "Na, haver, most lemész a patkányokhoz és visszahozod a késemet, értve vagyok?" A többi olyan gyorsan történt, hogy elmondani hosszabb ideig tartana. A két baromarcú összeverekedett, mondjuk, eleve világos volt, hogy a soványnak semmi esélye, pláne kés nélkül. Imola feltápászkodott és odakiáltott Emilynek, hogy meneküljön, és ő, szegényke, szót is fogadott volna: át akart futni az úttesten, persze, ilyen idegállapotban senki se néz szét, és akkor jött az a hangos fékcsikorgás, utána meg egy hatalmas csattanás. Imola elájult, a mentősök térítették magához, addigra a két vadállat már rég felszívódott. Emilyt rátették egy hordágyra, nem takarták le, vagyis még életben volt. Aztán jöttek a rendőrök, órákig faggatták, hogy kije neki ez a Kovács Emil és mit tud róla meg ilyenek. Aztán úgy hat óra körül elengedték. Nemsokára indulunk Emilyhez a kórházba. Hála Istennek, nincs nagy baj! Emily rendbe fog jönni! A doki azt mondta, hogy a zúzódásai elég csúnyák ugyan, de az agyrázkódása nem vészes, "csak" közepes fokú. Szóval, járhatott volna rosszabbul is, mint például az a kislány a szomszéd kórteremben, aki már két hete fekszik kómában. Őt is elütötték, majdnem minden csontja összetört, és a baleset óta nem tért magához. Emily nagyon furcsán nézett ki paróka nélkül. Az arca kissé borostás volt, a szeme pedig egészen beesett és karikás. Arra számítottam, hogy tetőtől-talpig be lesz kötözve, vagy ilyesmi, ehhez képest csak egy kisebb tapaszt láttam a fején. Ebben az állapotban nem látszott se nőnek, se férfinak, hanem valahol a kettő között. Imola továbbra is Emilynek szólította, és tulajdonképpen nekem is így volt kényelmesebb, hiszen így ismertem meg. Látszott, hogy megörül nekünk, bágyadtan mosolygott, aztán, amikor közelebbről is meglátta Imola összetört arcát, sírni kezdett. Azt suttogta, hogy "Istenem, miattam történt!", meg hogy "Szegény kicsikém!". Aztán fogták egymás kezét és sokáig egy szót sem szóltak. A vak is láthatta, hogy nagyon szoros barátság van köztük. Nem maradhattunk sokáig, mert jött a vizit és kiküldtek, majdnem nálunk maradt a narancslé, amit vittünk neki. Már az ajtónál voltunk, amikor Emily utánunk kiáltott. Kotorászott egy darabig a szekrényke fiókjában és elővett egy kulcscsomót. Odaadta Imolának és megkérte, hogy amíg bent kell maradnia, gondoskodjon Lauráról, higgye el, nem lesz vele sok gond. Imola természetesen igent mondott és nevetve elkapta a levegőben a puszit, amit Emily dobott felé. A kórházból egyenesen Emily lakására mentünk. Útközben azon töprengtem, vajon ki vagy mi lehet Laura. Arra jutottam, hogy biztosan valami kisállat, én madárra tippeltem, mondjuk kanárira. De tévedtem: Laura a leggyönyörűbb macska volt, amit valaha láttam! Félhosszú, fehér bundája olyan selymes volt, amihez hasonlót még nem tapintottam, helyes, kerek pofiján kissé távol ültek a sárga szemek. Találkoztam már okos macskával, de az ő tekintete egyenesen intelligensnek tűnt, vagy hogy is mondjam. Szóval, épp hogy csak meg nem szólalt. Imolát megismerte, feltartott farokkal odaszaladt hozzá és a lábához dörgölőzött. Imola elővett egy konzervet a konyhaszekrényből és kanalazott belőle a cica tányérjára. Laura azonnal nekilátott és pillanatok alatt betermelte, utána jól nevelt macska módjára rendbe tette magát, vagyis megmosakodott. Imola körülnézett, hogy miben lehetne elszállítani hozzánk a cicust, meg is találta az előszobában a hordozó kosarat. Laura kényelmesen belefészkelte magát és nagyot ásított. Imola még gyorsan meglocsolta a virágokat, aztán hármasban hazaindultunk. Itthon Imola meghallgatta az üzeneteit: volt egy hívás a rendőrségtől, hogy megtalálták a táskáját, menjen be érte. Aztán még kereste valami fotós, hogy elkészültek a képek, baromi jók lettek, és hogy nem ártana még egy sorozatot készíteni fekete-fehérben, ahogy korábban megbeszélték. Imola belenézett a tükörbe és azt mondta, hogy most legföljebb körözési fotót lehetne csinálni róla. Aztán ledőlt egy kicsit, én meg vittem jeget a monoklijára. A telefonról jutott eszembe, hogy én is lehallgathatnám az otthoni hívásokat, valószínűleg kerestek az elmúlt néhány napban, amióta eljöttem otthonról, ha más nem, hát anyu biztosan. Feltárcsáztam a számot: tizenkét nem fogadott hívás volt és három üzenet, mindegyik anyutól. Az elsőn még viszonylag nyugodt volt a hangja, beszámolt a nővéréről, hogy jobban van, mégse kell műteni, a második üzenet már aggodalmasabb volt, kérdezte, hogy hol mászkálok egész nap, miért nem veszem fel soha a telefont, a harmadiknál már végképp ki volt borulva, azt mondta, azonnal hívjam fel és megadott egy számot. Megvontam a vállam, amit anyu annyira utál. Majd felhívom, ha nem lesz más dolgom. Most mit parázik miattam, foglalkozzon csak a nővérével, eddig se nagyon érdekelték a dolgaim, mindig másokkal van elfoglalva, hagyjon engem békén! Aztán meggondoltam magam, mert mi van, ha tényleg beijed és felhívja a rendőrséget. Hogy nyugtom legyen, muszáj volt felhívnom. Szépen elterveztem, hogy majd azt mondom, egy osztálytársamnál alszom, mert félek egyedül a lakásban, fölösleges izgulni, élek és jól vagyok. Csakhogy nem ő vette fel a kagylót... Ida néni volt, a nagynéném. Mondta, hogy anyu elment Évikével a boltba (Évike Ida néni lánya, azt hiszem, hét vagy nyolc éves), neki meg lassan ugyan, de javulgat a lába, igaz, nagyon fáj még, ha ránehezedik, de kapott egy mankót, azzal elbiceg a lakáson belül, dolgozni viszont még nem engedik legalább három hétig. Sohasem kedveltem Ida nénit, mert egyrészt képtelen megjegyezni a nevem, mindig Melindának szólít, igaz, a Mirella se sokkal jobb, de ha már egyszer úgy hívnak, másrészt meg be nem áll a szája, nem is tudom, mikor vesz levegőt. Most mégis hálás voltam neki, hogy annyit beszélt, legalább volt időm kigondolni, mit üzenjek anyunak. Amikor azt mondta, hogy biztos nagyon hiányzik nekem anyu, akkor olyan képet vágtam, amit jobb, hogy nem látott, aztán azzal folytatta, hogy nem kívánja ő, hogy anyu hetekig mellette legyen, ezért pár nap múlva hazaküldi, akár akar menni, akár nem. Szegény megboldogult Gézám (mármint az ő Gézája, vagyis a férje) is így tartaná helyesnek. Majd a szomszéd Marika segít bevásárolni, Évike meg egyedül közlekedik már, szerencsére közel az iskola, ja persze, most éppen szünet van, úgyhogy Sári (mármint anyu) nyugodtan hazamehet, legkésőbb hétvégén. Alig bírtam megszólalni, mert rájöttem, hogy hétvégéig már csak három nap van... Észbe kaptam és azt mondtam, hogy nyugodtan maradjon anyu, miattam igazán nem kell aggódni, csak azért nem vagyok otthon soha, mert könyvtárba járok, meg a koripályára, és tényleg minden rendben van itthon. Mosogatok, porszívózok, meg amit kell. Végül jobbulást kívántam Ida néninek. Huh! Meleg helyzet volt, de végül is ügyesen lerendeztem. Legrosszabb esetben is van még két teljes napom, de lehet, hogy anyu mégis tovább marad. Most este van. Laurát simogatom, az ölemben fekszik. Elég nehéz így írni, inkább mégis leteszem. A pizza már teljesen kihűlt. Imola délután elment a rendőrségre, utána meg a fotós haverjához, tőle telefonált, hogy rendeljek pizzát, mert hamarosan itthon lesz. Ennek már két órája. A pizzából egy falatot sem ettem, egyedül nincs kedvem. Hiányzik Imola. Furcsa, de néha olyan érzésem van, mintha állna az idő. Vagy mintha a leglustább csigánál is lassabban araszolna. Délután még örültem volna ennek, most viszont teljesen kikészít. Csak várok és várok órák óta, és minden perccel nő bennem az elkeseredés. Nem is értem, mi bajom van, hiszen egyedül akartam lenni, azért jöttem el otthonról, hát most aztán tökéletesen egyedül vagyok, ha nem számítjuk Laurát. Mégsem tudok örülni, sőt, ha őszinte akarok lenni, egyenesen utálom ezt a helyzetet. Most fáj az egyedüllét. Szeretném, ha Imola hazajönne. Téged vár az ajtó, hogy belépj rajta, Téged vár a szék, hogy leülj. Téged vár az ágy, hogy elringasson. Téged vár az álom, hogy repülj. Éjfél körül arra ébredtem, hogy valaki simogatja a fejem. Az asztalra borulva elaludtam, a vers meg ott hevert befejezetlenül. Valamit még hozzá akartam fűzni, de úgy látszik, elnyomott az álom: a saját versem altatott el, vicces, mi? Imola keze olyan puhán siklott a hajamon, hogy beleborzongtam. Álmos szemmel felnéztem rá, és láttam, hogy könny csillog a szemében. Aztán le is csordult az arcán. Tudtam, hogy örömében sír, mert tetszik neki a vers, ez már a második eset. Felálltam és szorosan hozzábújtam. Ő átölelt és azt suttogta: "Édes Kicsikém!" Ekkor olyan határtalan boldogság tört rám, mint még soha! Úgy éreztem, mindjárt felrobbanok, annyira feszített. Aztán elkezdtem bőgni, mint egy kis dedós, de Imola előtt nem szégyelltem magam. Türelmesen törölgette a könnyeimet, meg az orromat, aztán valahogy csak vége lett, már nem emlékszem. Azt mondta, próbált hívni, hogy kicsit késni fog, de süket volt a telefon. Kiderült, hogy én voltam a hibás: biztos ráléptem a zsinórra, amikor Laurával hancúroztunk, akkor húzódhatott ki a falból... Utána még befaltuk a hideg pizzát, mondhatom, felséges lakoma volt! Sört ittunk hozzá, bár én nem szeretem, de most jólesett. Imola azt mondta, alhatok nála, ha akarok. Elég nagy az ágy, nem fogjuk zavarni egymást. Nem is kellett gondolkodnom, persze, hogy akartam! Azt hiszem, én aludtam el előbb, a sör megtette a magáét. Csütörtök 22. Lehet, hogy az életkorom miatt van, de mostanában csupa ellentmondásba ütközöm. Állítólag a kamaszok mindent kritikusabban szemlélnek. Hát ez rám háromszorosan igaz! Itt van például ez a felemás helyzet az ősökkel: velük élek, legalább is egyelőre, ezért nem ártana, ha jóban lennénk. Csakhogy ez mostanában sehogy sem akar összejönni. Néha úgy érzem, idegenekkel lakom egy fedél alatt. Nem veszik a fáradságot, hogy megértsenek engem, igaz, egymásról se tudnak szerintem jóformán semmit. Tökéletesen érdektelen mindenki körülöttem. Végzik a dolgukat, este hullafáradtan hazaesnek, naná, hogy nem kezdenek el belebonyolódni az én vacak kis problémáimba. Pedig elvileg nem rossz párosítás a tanár és a mérnök. De anyu mások gyerekeivel vesződik, hozzám már nincs türelme. Apu meg folyton külföldre mászkál metrót építeni. Ha egyáltalán kíváncsiak valamire velem kapcsolatban, hát az a suli. Mintha más nem is létezne. Mintha nem jelentene nekem iszonyú gondot, hogy éppen most kezdek felnőtté válni. Nem mondom, néha kifejezetten szerencse, hogy hanyagolnak, például mikor baromi rossz kedvem van. Olyankor nem mennének velem semmire, egyrészt, mert bezárom a szobámat kulcsra, pedig megtiltották, másrészt, mert az üvöltő zenétől úgyse hallom őket. A szobám jelenleg úgy néz ki, mint egy tájkép csata után. Az ő kedvükért hülye leszek rendet rakni, mikor nekem így is jó. Már mindenhol poszterek vannak, a plafonon is, bár onnan folyton lepotyognak. A szobám a bennem levő káoszt tükrözi. Pofonegyszerű, még diploma se kell hozzá. De a szüleim süketek és vakok, nem is tudom, hogy tudnak így élni! Jó, az igaz, hogy nem állok a legjobban egy pár tárgyból, vagyis hogy elég szar lesz a félévim, de mostanában képtelen vagyok tanulni. Ebben az egyben talán igazuk van. De nem hajlandók a dolgok mögé nézni: nem keresik az okot, hogy miért romlottam le ennyire. Pedig miattuk van minden. Kegyetlenség kimondani, de ez az igazság. Talán egyszer le kellene ülni velük és kidumálni ezt az egészet. Nem ártana, ha végre megtudnák, hogy mit is gondolok róluk. Vagy van egy jobb ötletem: pontokba szedem a kifogásaimat és a javaslataimat, mint valami márciusi ifjú, és kiragasztom az ajtóra! Akkor legalább elkerülöm a megalázó pillantásokat. Valami ilyesmit írnék: • 1. A család minden tagja egyenlő, nemre és korra való tekintet nélkül. • 2. Nem kell a lángolás, de legalább tiszteljük egymást. • 3. Erőszak kizárva, szigorúan büntetendő! • 4. Negatív kritika helyett anyagi ösztönzést. • 5. Fürdőszoba használat ne essen korlátozás alá. • 6. Házimunka végzése önkéntes alapon. • 7. Munkahelyi gondokat tilos hazahozni! • 8. Belépés előtt kéretik kopogni. • 9. Suliról érdeklődni hetente egyszer. • 10. Mások zenei ízlése ne legyen vitatéma. Á, mégse jó ötlet. Ezzel elkövetném azt a hibát, hogy nem adok nekik esélyt a magyarázkodásra. Úgyhogy nem fogom megúszni a kínpadot. Szenvedés lesz, de legalább nem csak nekem. Laurával valami nincs rendben, furcsán viselkedik. Egész éjjel föl-alá járkált a lakásban, közben keservesen nyávogott. Adtam neki enni, de nem volt éhes. Biztos eltúlzom, de mintha aggodalom ülne a szemében. Próbáltam vigasztalni, de állandóan leugrott az ölemből. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele. Most hajnali kettő van, Imola nemrég jött meg. Azt mondja, biztos hiányzik neki Emily. Ez hihetőnek tűnik, ezért elhatároztuk, hogy valahogy becsempésszük a kórházba. Talán a gazdája közelsége megnyugtatja majd. Péntek 23. Reggel Imola sokáig aludt. Amíg vártam, hogy felébredjen, gondoltam, rendbe szedem a lakást, már eléggé ráfért. Érdekes, otthon ilyesmi sosem jut eszembe magamtól, felőlem akár tornyokban állhat a szemét. De itt minden más. Szeretném, ha Imola jól érezné magát, amikor felkel. Először is összeszedtem Imola holmiját: hihetetlen, de a szoba legkülönbözőbb pontjain találtam meg az egymáshoz illő zoknikat, a harisnyákat legalább egy helyre, a fotelba rakta. Nem tudtam megállapítani, melyik a szennyes és melyik a tiszta, ezért mindet beraktam a mosógépbe. Aztán felsöpörtem a követ, végül pedig elmostam a napok óta gyűlő mosatlant. Amikor mindezzel végeztem, nekiálltam reggelit készíteni. Mindössze három tojást találtam a hűtőben, gondoltam, felturbózom egy kicsit: a fehérjét felvertem, és az egészhez öntöttem egy kis tejet. Így már kiadósabb lett. Éppen megsült, amikor Imola kijött a konyhába. Nem szólalt meg, csak a gyomrát fogta két kézzel, az arca pedig falfehér volt. Láttam rajta, hogy nagyon rosszul van, de még mielőtt bármit kérdezhettem volna, kiszaladt a mosdóba hányni. Amikor visszajött, valamivel jobban nézett ki, de azt mondta, nem bír enni egy falatot sem, biztos betett neki a hamburger, amit hajnalban kapott be, miután egész nap ott poshadt a táskájában. A rántottát betettem a hűtőbe, majdcsak elfogy valamikor, bár a mai kezdet nem sok jót ígér... Később, amikor Imola jobban lett, bepakoltuk Laurát a hordozókosárba, és elindultunk Emilyhez. A kórház előtti parkolóban átraktuk a cicát egy sporttáskába és behúztuk a cipzárt, persze, nem teljesen, hogy azért kapjon levegőt. Laurának szokatlan volt a hely, egyfolytában ki akarta dugni a fejét a nyíláson, nem győztem visszanyomkodni. Gond volt, hogy hova rejtsük a hordozót, amíg bent vagyunk Emilynél, erre korábban nem gondoltunk. A parkoló bejáratánál egy koldus üldögélt, adtunk neki egy százast, hogy vigyázzon a kosárra, amíg visszajövünk. Mázlink volt, mert senkinek nem tűnt fel a mocorgó sporttáska, Laura nyávogását meg hangos köhécseléssel igyekeztünk elnyomni. Végre ott voltunk a 106-os kórterem előtt. Halkan benyitottunk, és abban a pillanatban ledermedtünk: Emily ágya üres volt! Aztán, amikor jobban szétnéztünk, láttuk, hogy a cuccai még ott vannak, tehát ő sem lehet messze. Huh, kicsit sok nekem ez az izgalom! Szerencsére nem kellett sokat várni, kb. tíz perc múlva megérkezett Emily, mondta, hogy vizsgálaton volt, csináltak neki EKG-t meg röntgent. Most láttam csak, hogy mennyire tele van kék, zöld meg lila foltokkal, ráadásul erősen bicegett is. Laura meghallotta Emily hangját és teljesen bevadult: karmolta-tépte a táskát, aztán persze kiszabadítottuk és udvariasan megvártuk, hogy mindketten kitombolják magukat. Nem tudnám megmondani, melyik örült jobban a másiknak. Emily el volt ragadtatva, hogy ilyen merészek voltunk és becsempésztük a macskát. Á, semmiség! - mondtuk neki, elhallgatva a sok hercehurcát, amivel idáig eljutottunk. Emily azt mondta, talán hétfőn hazamehet. Ekkor hasított belém, hogy ma péntek van, anyu valószínűleg holnapután érkezik... Dühös és szomorú voltam egyszerre, de próbáltam tartani magam. Laura megizzasztott: alig tudtam beletuszkolni a táskába, még meg is harapott. A koldusnak adtunk még egy százast és hazajöttünk. Bár olvad a hó és minden csupa lucsok, Imola azt mondta, menjünk le sétálni. Jó, végül is miért ne. A parkba mentünk, mint a múltkor, megint ott volt a srác a vizslával. Már messziről feltűnt, hogy a jobb karját furcsán tartja. Aztán közelebbről már látszott, hogy gipsz lóg ki a kabátja ujjából. Imola azt mondta, ez egy elátkozott hét, lassan mindenki hadirokkant lesz. A kutya a levegőbe szimatolt, izgatottnak látszott. "Biztos front van" - mondta Imola, "még az állatok is behülyülnek." A srác eldobta a botot, de bal kézzel elég béna volt, kábé öt méterrel odébb esett le. A kutya meglátott minket és attól kezdve ügyet se vetett a botra, de még a gazdájára se, kiabálhatott neki, ahogy akart! A vizslát Béninek hívták, nem vicc! Ilyen idióta nevet egy ilyen szép állatnak! A gazdája se normális. Imolával félrefordulva kuncogtunk, aztán egyszerűen nem bírtuk türtőztetni magunkat és végül már fetrengtünk a nevetéstől. Szegény srác, kicsit sajnáltam, mert olyan szerencsétlen volt a törött karjával meg a szeleburdi kutyával! Csak kiabált egyfolytában, hogy "Béni, hozzám!", de Béni nyilván nagyot hallott, mert még csak oda se fordult, hanem a kabátunkat szagolgatta, közben meg furcsán felborzolódott a szőr a hátán. Rájöttünk, hogy Laura illatmintái vannak rá ilyen hatással. Aztán a srác, miután látta, hogy minden hiába, a kutya aznap már nem fog visszamenni, kelletlenül odaballagott hozzánk. Eléggé zavarban volt, próbálta elkapni a kutya nyakörvét, de nem volt könnyű, mert a kutya egyfolytában ugrándozott. Közben meg ilyeneket mondott neki, hogy "Béni, fúj!", amin megint csak muszáj volt nevetni. Akkor már öt perce röhögtünk megállás nélkül, és nem is volt remény rá, hogy valaha is abbahagyjuk, pedig én már alig kaptam levegőt. A srácnak sikerült elkapni a nyakörvet a bal kezével, de akkor meg ott állt tanácstalanul, mert nem volt ötlete, hogy hogyan tegye rá a pórázt a törött kezével. Végül Imola oldotta meg a helyzetet: levette a pórázt a srác nyakából, és mire szegény Béni felocsúdott, újra szoros kötelék fűzte kedvenc gazdijához. Imola még azt is elérte, hogy a srác lassan magához tért és képes volt beszélni, mert Imola kedves és közvetlen, én legalábbis ilyennek ismertem meg. A srác, miután elnézést kért, bemutatkozott: valamilyen Mihály volt, Bognár vagy Bodnár, fogalmam sincs, de nem is lényeges. Kérdeztük, mi történt a kezével, amire rövid gondolkodás után azt felelte, hogy leesett az asztalról, amikor ki akart cserélni egy villanykörtét. Nem vészes, csak két ujja tört el. Aztán ő is megkérdezte Imolától, hogy hol szerezte azt a szép monoklit. Imola azonnal rávágta, hogy a lépcsőházban elcsúszott valami síkos izén, és legurult a lépcsőn. A fogai is kitörtek, de hála annak az aranykezű fogorvosnak, már készen is van a protézis, szinte észre sem lehet venni, ugye, Hugi? Én végig bedőltem neki, mert olyan komolyan beszélt, pedig hát én csak tudom, mitől van az a monokli, de amikor felém fordult, már kúszott felfelé a szája sarka és akkor belőlem is kirobbant a nevetés. Mihály, vagyis Misi - így még elmegy valahogy - bambán meredt ránk, szerintem akkor már biztos volt benne, hogy nem vagyunk normálisak. Hazafelé menet egymásba karoltunk Imolával, és a nevetéstől tántorogva kerülgettük a szembe jövőket. Otthon rávetettük magunkat a rántottára - Imola szerint első osztályú volt -, utána pedig lehevertünk fél órára. Hú, pocsék álmom volt! Lehet, hogy megártott a rántotta, vagy nem tudom, de ilyen lidércnyomásosat már régen álmodtam! Apuról szólt, érdekes, hogy a róla szóló álmok szinte mindig zavarosak és általában negatívak, fogalmam sincs, miért. Pedig a valóságban azért nem annyira szörnyű ember. Szóval, valami olyasmi volt, hogy mentem az utcán egy csomó emberrel együtt, és akkor - kábé tíz méterrel előttem - megláttam apu fejét, ahogy kimagaslik a tömegből. Eddig stimmel, mert apu tényleg elég magas. Próbáltam utolérni, kicsit tolakodtam is, ami egyébként nem szokásom, és amikor már elég közel jártam, akkor láttam, hogy apu kézen fogva megy egy nővel. Nem anyu volt, hanem egy fiatal lány, persze, hátulról nehéz lett volna megmondani a korát. De az öltözködéséből úgy gondoltam, talán velem egyidős lehet. Pocsékul éreztem magam: csalódott is voltam, meg dühös is. De a legfurcsább mégis az volt, hogy úgy éreztem, nem anyut csalja meg ezzel a kis kurvával, hanem engem. Aztán a csaj oldalra fordult és akkor megállt bennem az ütő: én voltam az! Már éppen azon tűnődtem, hogy megszólítsam-e saját magamat, amikor apu hátranézett és rám mosolygott. Kezdtem úgy érezni, hogy minden rendben, de akkor hirtelen megváltozott az arca, illetve az egész ember átalakult valaki mássá. Kicsit arra a hajléktalanra hasonlított, akiről már meséltem. Ennek az új pasinak szomorú szemei voltak, méghozzá beszélő szemei. Legalábbis nem szólalt meg, mégis hallottam a hangját, tehát valamiképpen a szemével kommunikált, úgy gondolom. Lehet, hogy csak belemagyarázom így utólag, de tényleg nem mozgott a szája. Nem emlékszem, mit mondott, csak arra, hogy fáradt és rekedtes volt a hangja, az egész ember elég szánalmas benyomást keltett. Aztán valami furcsa fény gyúlt ki a szemében, nagyon ijesztő volt! Kezdett robottá válni, vagy mi, a hangja is valahogy gépies lett. El akartam futni, de utamat állta valaki: apu volt, még mindig mosolygott, de most inkább gúnyosan, elkapta a karomat és erősen szorította. A következő pillanatban bozontos, fekete kutyává változott, fogait a csuklómba mélyesztette és őrjöngve cibálta, nagyon fájt. Próbáltam kitépni a karomat a szájából, de teljesen reménytelen volt. És akkor jött anyu. Valamit súgott a kutyának, mire az nyüszítve elkotródott. Nekem pedig azt mondta: "Ne bántsd magad!" Na, ez az, amit végképp nem értek. Mikor bántottam én magam? Tudnom kellene róla, hacsak nem vagyok teljesen szenilis tizenhat éves koromra. De az is lehet, hogy az egésznek semmi értelme és nem is kell megmagyarázni. Mindenesetre borzalmas hangulatban ébredtem és ezen még az sem segített, hogy Imola egy hatalmas adag fagyit rakott elém. Na jó, egy kicsit talán mégis javított a helyzeten, mert mandula is volt benne, ami a kedvencem. Szombat 24. Jó volna tudni, hol tartok most. Nehezen tudom eldönteni, hogy előrébb jutottam-e, mióta eljöttem otthonról. Mindenesetre azt határozottan érzem, hogy jó ez a távolság. Nem biztos, hogy rájövünk bizonyos dolgokra, ha egészen közelről szemléljük. Most konkrétan a saját bonyolult helyzetemre gondolok. Ha távolról nézem, több minden belefér a látóterembe. Korábban az egész átláthatatlan és zavaros volt, most valahogy tisztul és egyszerűsödik a kép. Persze, még mindig nem értek egy csomó dolgot, de rájöttem, hogy nem szabad görcsölni, mert az teljesen leblokkolja az embert. Ha hagyom, hogy megtörténjenek velem a dolgok, és nem keményítek be már az elején, akkor talán olyasmire is felfigyelek, ami fölött egyébként elsiklanék. És könnyen lehet, hogy éppen így jutok majd az igazság közelébe. Komolyan mondom, szakállt növesztek és elmegyek filozófusnak! Ha Imola nem szól, eszembe se jut, hogy ma van Szenteste! Azt mondta, neki nincs mit ünnepelni, de azért meggyújtott egy gyertyát Sanyi emlékére. Aztán sikerült teljesen zavarba hoznia azzal az ajándékkal. A háta mögé dugta a két kezét, és azt kérdezte: "Jobb vagy bal?" Fogalmam sem volt, melyiket válasszam, csak úgy találomra mondtam, hogy jobb. Akkor előhúzta a jobb kezét és valamit a markomba nyomott, az ujjaimat meg szorosan rácsukta. Próbáltam kitalálni, mi lehet az, de csak annyit éreztem, hogy valami apró, kerek tárgy. Szorongattam egy darabig, de végül már nem bírtam magammal és megnéztem: egy ezüst gyűrű volt! Illetve, egész pontosan az a bizonyos gyűrű, amit már korábban is megcsodáltam, amikor Imola megmutatta az ékszereit. Akkor fel is próbáltam, és tökéletesen illett a gyűrűsujjamra. Egy kígyót ábrázolt, a két szeme helyén két apró, piros kövecske. "A tiéd." - mondta Imola mosolyogva és megölelt. Alig bírtam megszólalni, olyan boldog voltam! Akkor éreztem igazán, milyen suta kis szó a "köszönöm", mennyire nem fejezi ki a valódi érzéseimet. Tudom, hogy Imola nem vár viszonzást, de én is szeretném meglepni valamivel. Imola legalább egy órája sminkel, már legalább fél kiló alapozót kent magára. Azt mondja, muszáj valahogy eltüntetni a monoklit, ami most éppen sárgásbarna árnyalatú, hiszen hogy nézne ki a fotókon. Ja, igen, még nem mondtam, hogy fotózásra megyünk! Persze, én csak kísérőnek, mert Imola megkért. Az az igazság, hogy én boldogan elmegyek vele bárhová, még a világ végére is. Vele olyan más átélni a dolgokat, még a rosszakat is. Mellette eszembe sem jut félni, pedig hát ő sincs mindig a helyzet magaslatán. Úgy érzem, ő sokkal többet tud az életről, és hálás vagyok neki, amiért ezt a tudást megosztja velem. Soha nem oktat ki, inkább hagyja, hogy magam vonjam le a tanulságot. Úgy tanít, hogy közben mellettem áll és fogja a kezem, természetesen csak képletesen. Végül is a testvérem, vagy mi. Egy kis stúdióba megyünk a fotós haverjához, Csabának hívják. Állítólag nagyon kreatív fickó, igaz, néha elég vad ötletei vannak, de hát egy művésztől mit várjon az ember. A legújabb mániája például a szürrealista fotó: első lépésben készít egy tök normális képet, amit aztán feltesz a számítógépre, és addig trükközik vele, hogy a végén már nyoma sincs az eredeti képnek, csak egy-két elemét lehet megtalálni, ha nagyon koncentrál az ember. A múltkor például egy egész alakos képet csinált Imoláról, de végül csak a szemeit hagyta meg: Imola gyönyörű szemei egy félbevágott görögdinnyéből kukucskáltak ki! Láttam a képet és komolyan mondom, úgy nézett ki, mint valami zombi... Amúgy Csaba teljesen normális, csak egy baj van vele: nem tud lejönni a szerről. Szerencsére nem annyira durva a helyzet, legtöbbször csak füvet szív, de neki már az is elég, hogy beinduljon a fantáziája. Egyszer addig győzködte Imolát, hogy próbálja ki ő is, amíg beadta a derekát. És akkor megtörtént a baj. Imolát becsapta a teste, vagyis az érzékszervei: tisztára úgy látta, mintha Csaba Sanyi lenne és sajnos úgy is viselkedett vele. Túl kedves volt hozzá, vagy hogy is mondjam. Persze, Csabát nem kellett nagyon biztatni és hát izé... megtörtént a dolog. Másnap már mind a ketten bánták, de nem volt harag, mert egyformán hibásak voltak. Csaba most a fekete-fehér korszakát éli, vagyis egy ideje mellőzi a színeket, de tudni kell, hogy nála hetente változnak a korszakok. Sosem lehet előre tudni, hogy milyen ötlettel áll elő, de ez teszi izgalmassá a dolgot. Imola elkészült végre, úgyhogy hamarosan indulunk. Hát ez nem semmi! Imola ugyan felkészített valamennyire Csabával kapcsolatban, de szerintem erre még ő sem számított! Hogy Csaba majd engem is le akar fotózni! Hihetetlen, de teljesen odáig volt, amikor Imola bemutatott neki, persze, lehet, hogy már volt benne egy löket. Egyből elkezdte állítgatni a lámpákat, azt mondta, baromira fotogén az arcom, és ezt ő egy nem tudom hány wattos izzóval még ki is fogja emelni, fantasztikus lesz, meg minden. Aztán elővett valahonnan egy kopott játékmacit és a kezembe nyomta. Azt mondta, tegyek úgy, mintha ringatnám. Ja, és mellesleg csúsztassam már lejjebb a pólómat, elég, ha egy kicsit kikandikál a bal vállam, egyszerűen tökéletes lesz, most próbáljak úgy nézni a macira, hogy közben gondolok valakire, akit nagyon szeretek, ez az, most jó, egy pillanat, még azt a tincset lógassam lazán a jobb szemembe, nem baj, ha eltakarja, sőt! Vanda, ugye, így hívnak, hiper-szuper vagy, nagyon jól csinálod, valld be, hogy álltál már kamera előtt, jaj, ne, nézd inkább a macit, ne válaszolj, ne mozogj, csak egy pillanat, már készen is vagyunk... Mit mondjak, nem igen jutottam szóhoz Csaba mellett! Ezzel együtt nem volt kellemetlen a fotózás, pedig még sohasem csináltam ilyet. Utána Imoláról is készített egy sorozatot, persze, nem a macival: volt ott egy festőállvány, és Imolának úgy kellett tennie, mintha valami tájképet festene a vászonra, közben folyamatosan utasítgatta, hogy most vegye a szájába az ecset végét, mintha gondolkodna, most kenjen egy kis festéket az arcára, miközben letörli a nem létező izzadtságot, most gombolja ki a két felső gombot a blúzán, most hajtsa fel a gallérját stb. Próbáltam én is fotós szemmel nézni Imolát és rájöttem, hogy gyönyörű. Mondjuk, eddig se voltak kétségeim, de ebben a speciális megvilágításban valahogy még szebbnek tűnt. Aztán Csaba kitalálta, hogy befejezésül készít rólunk egy pár közös fotót! Összenéztünk Imolával, és szinte egyszerre bólintottunk. Szerintem ezek lesznek a legjobb képek. Az egyiken Imola a hátam mögött áll és kinéz a vállam fölött, én egy tükröt tartok kettőnk elé, és Csaba olyan szögből fényképezett, hogy négynek látszunk majd a tükörképeinkkel együtt. Hát erről beszéltem: hogy Imola mellett egyszerűen íze van az életnek, most ez a hasonlat jutott eszembe. N Ha lenne egy pisztolyom, most azonnal főbe lőném magam! Képtelenség, hogy amint kezdenek jól menni a dolgok, azonnal valami szörnyűségnek kell történnie! Az egész életem olyan, mint egy lift: egyszer fölfelé megy, máskor lefelé, most éppen az alagsorban vesztegel... Hogy lehetne megúszni, hogy az embert tönkretegye a családja? A saját anyám miatt fogok fiatalon meghalni, ebben biztos vagyok! Csak ő tud ilyen baromságot kitalálni, hogy a szünet hátralevő részére idehozza azt a nyafogós kiscsajt, ezt az Évikét, akit ki nem állhatok! Azt mondta, most ez a legtöbb, amit a nővéréért tehet. Hát könyörgöm, miért mindig csak másokon segít? Eszébe sem jutott megkérdezni a véleményemet, hogy én mint teljes jogú családtag egyetértek-e ezzel a döntéssel! Egyszerűen tényként közölte, hogy hétfő délután érkeznek, addigra legyen kitakarítva, elmosogatva, vegyek kaját és sportszeletet, mert az az Évike kedvence... Teljesen kész vagyok! Na és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy nyilván az én szobámban akarja elszállásolni ezt a kis hülye vidéki libát, pedig ott már egy talpalatnyi hely sincs, a vak is láthatja. Miért is hívtam fel anyut, én idióta? Igaz, az se lett volna sokkal jobb, ha utólag tudom meg, hogy ez a kis torzszülött befészkelte magát a cuccaim közé... Jó, most igazságtalan voltam: Évike nem tehet róla, hogy rövidebb az egyik lába, de attól még nem kell idejönnie, pont az én szobámba! Egyetlen ésszerű magyarázat van erre az egészre: nyilván büntetésből kapom Évikét, mert az utóbbi időben csak magammal foglalkoztam, hazudtam anyunak stb. De vajon tényleg ennyire súlyos lenne a bűnöm? Vasárnap 25. Ez az utolsó napom Imolánál. Szebb karácsonyi ajándékot nem is kaphattam volna. Hálás lehetek anyuéknak, mert ha nem hagynak egyedül, talán sosem ismerem meg Imolát. Holnap új hét kezdődik. Sosem szerettem a hétfőt. Az ember egyszerűen nincs rá felkészülve: még ott van a hétvégi hangulat, közben pedig nincs mese, kezdődik a robot. Nekem ez a hétfő csupa rosszat hoz: délelőtt gályáznom kell, hogy fogadóképes legyen a lakás, délután megjönnek anyuék, itt kell hagynom Imolát... Egyik rosszabb, mint a másik, de talán az utolsó fáj a legjobban. Hihetetlen, de annyira összeszoktunk ez alatt az egy hét alatt, mint ha évek óta együtt laknánk. A családomról ugyanez nem mondható el, de erről már beszéltem. Valaki igazán feltalálhatná végre a család-csere szolgálatot, vagy valami elmés megoldást erre a helyzetre. Mondjuk feladnék egy hirdetést, hogy keresek kedves, türelmes, jó humorú, mindig ráérő szülőket, cserébe kínálok 2 db lestrapált, rosszkedvű és ideges szülőt diplomával, felső fokú nyelvvizsgával angol, német és orosz nyelvből. Fényképes bemutatkozó leveleket az "édes mostoha" jeligére várok. Imola azt mondta, ha már így áll a dolog, legalább igyuk le magunkat, addig se rágódunk a megoldhatatlan problémákon. Neki egyébként is az a véleménye, hogy a dolgok maguktól is megoldódnak, csak ki kell várni. Egyszer már voltam részeg, amikor tavaly almát szedtünk az osztállyal. Valaki hozott egy üveg kevertet, talán a Kopasz Győző, azt adogattuk szépen körbe. Én meg jófejnek akartam látszani, jól ráhúztam, a következő körnél is. Ez még reggeli előtt volt, éhgyomorra, úgyhogy el lehet képzelni az eredményt: állítólag teljesen keresztbe állt a szemem és nem tudtam egy értelmes mondatot kinyögni. A srácok beijedtek, hogy lebuknak miattam, ezért a Győző elvitt az egyik fa mögé és meghánytatott. Utána jobban lettem, de reggeliről szó sem lehetett, ha csak rá gondoltam, már öklendeztem. Egyébként a Kopasz Győzőnek van rendes neve: Harmat Géza, de senki nem hívja így. Tulajdonképpen mi kereszteltük át, mert teljesen simára borotválja a fejét, és minden bunyóból győztesként kerül ki, vagyis Kopasz Győző. Szerintem még büszke is az új nevére. A közért előtt régi ismerőssel találkoztam: szegény Béni kutya didergett a korláthoz kötve. Köszöntem neki, kíváncsi voltam, megismer-e. Úgy láttam, kissé zavarban van, mintha nem ugrana be neki, hol is találkoztunk. De az is lehet, hogy valójában nagyon jól emlékezett mindenre. Végre elkezdte csóválni azt a kis csonkot a fenekén. Sosem értettem, miért kell egyes kutyafajtákat átszabni, szerintem kegyetlenség. Ezen filóztam, amikor megjelent nemtudommilyen Misi a begipszelt karjával. Nagy gondban volt, hogy fél kézzel hogy vigye haza a szatyrot és a kutyát egyszerre. Mondtam neki, hogy ha vár egy kicsit, segítek. Erre fülig szaladt a szája, hevesen bólogatott, én meg bementem és vettem egy üveg pezsgőt, ahogy Imolával megbeszéltük. Misivel megegyeztünk, hogy én viszem a kutyát, ő meg a szatyrot. Nekem nem volt ciki, hogy egy fiút kísérek haza, holott ez fordítva szokott lenni. Tök jól eldumáltunk mindenféléről. Kiderült, hogy Misi egyetemista, fizika szakos. Na, gondoltam magamban, azért ilyen elvont a gyerek. Azt is elmesélte, hogy imádja a zenét, ő maga is gyakran zenélget. Kérdeztem, milyen hangszeren, azt mondta, számítógépen. Ezen elgondolkoztam, számomra ez új volt. Rögtön ajánlotta, hogy szívesen megmutatja egyszer, akár most is, ha ráérek, de mondtam neki, hogy most nem jó, mert sürgősen le kell innom magam. Kissé döbbenten nézett rám, én meg mondtam, hogy ez tök komoly, azért vettem a pezsgőt. Ekkor feltett egy kérdést, amiből azért látszott, hogy gondolkozik. Azt kérdezte, öröm vagy bánat ért, hogy be akarok rúgni. Úgy döntöttem, nem játszom ki a lapjaimat egy idegennek, ezért azt válaszoltam, hogy "felsőbb utasítás", ami - ha úgy vesszük - még igaz is, hiszen Imola adta ki a parancsot, ő pedig legalábbis korban felettem áll. Szegény Misinek iszonyúan kattogtak a fogaskerekei, miközben értelmezni próbálta a hallottakat, kicsit meg is szántam. Nem akartam tovább csigázni, ezért búcsúzóul még annyit mondtam, figyelje a híreket. Aztán még visszafordultam, mert eszembe jutott valami. Már a múltkor is meg akartam kérdezni, hogy honnan kapta a nevét Béni. Eredetileg Benito volt, de ő magyarosította, mondta büszkén, én meg azzal zártam le a témát, hogy nincs több kérdésem. Az eszem áll meg! Végre valami jó is történik! Mintha csónak lennék a tengeren és ide-oda dobálnának a hullámok, tisztára így érzem magam. Nemrég még teljesen magam alatt voltam, aztán jött ez a srác... Komolyan mondom, a lélegzetem is elállt! A helyzet az, hogy megismerkedtem Misi öccsével, aki egyszerűen brutális pasas, jobb szó nem jut az eszembe. Krisztiánnak hívják (már a neve is!), kendőt hord és egy nagy állat motorral jár. Szöges ellentéte Misinek, de ez nem is csoda, hiszen csak az anyukájuk közös. Szóval úgy volt az egész, hogy majdnem elütött azzal a nagyon komoly járgánnyal, mert kissé szórakozott voltam és nem néztem szét. Még Misit fejtegettem magamban, hogy mitől ilyen életképtelen, amikor Krisztián befékezett. Mindössze a pezsgősüvegben keletkezett kár, vagyis hogy pontos legyek, ijedtemben eldobtam. Aztán együtt szedegettük fel az útról az üvegcserepeket, utána meg hazafuvarozott! Hihetetlenül jó pasi, és ezt én mondom! Jó lenne még találkozni vele, talán ő ki tudna rángatni ebből a sötét alagútból. Nem volt nálam több pénz, úgyhogy pezsgő nélkül mentem haza. Imola a konyhaasztalnál ült és cigizett. Már a sokadikat szívhatta, mert iszonyú füst volt bent. Rám nézett és mosolyogni próbált, de elkezdett remegni a szája széle, és láttam, hogy a szeme is könnyes. A gyomrom bejelzett, tudtam, hogy valami nagy zűr van, hiszen Imola már egy éve leszokott. Láttam már ilyen lelkiállapotban, tudtam, hogy nehéz lesz kiszedni belőle bármit is. Köszönés helyett megfogta a kezem és az arcára szorította. Egy darabig nem történt semmi. Hallgattam Imola lassú légzését, szabad kezemmel pedig simogattam a haját. Aztán odahúzta a másik széket maga mellé és leültetett. Végtelenül szomorú volt az arca, amikor megkérdezte: "Kicsi, hiszel Istenben?" Nem tudom, miért, de elsőnek az ugrott be, hogy biztos meghalt valaki. Egyből elkezdett kalapálni a szívem. Emilyre gondoltam, de ő nem lehetett, hiszen holnap kiengedik. Megint ez a kínzó bizonytalanság, miközben tudom, hogy Imolát nem lehet siettetni. Lassan bólintottam, mindössze ennyi telt tőlem abban a pillanatban. "Valamit el kell mondanom neked." - kezdte végre az én gyönyörű, megtört barátnőm. Rágyújtott egy újabb cigire, akkor láttam csak, hogy a hamutartó már dugig van csikkekkel. Szolidaritásból én is kivettem egy szálat. Ez már nem a tartalék volt, hanem egy új doboz. Imola Sanyiról mesélt. Hogy mennyire szerették egymást, hogy közös jövőt terveztek, hiába áskálódtak ellene Sanyi szülei, hiába igyekeztek bemocskolni Sanyi előtt, mert ő csak a szívére hallgatott. Csak hát az ital, ugye, az tett keresztbe a szép terveknek. Imola akkor tizennyolc volt, és már a szíve alatt hordta a kisfiút, a Sanyi gyerekét. Akkor történt a baleset, a Sanyi meghalt, Imola meg idegösszeomlást kapott. Az anyósék azt rebesgették, hogy majd ők felnevelik a kis Sanyikát, mert Imola nyilván alkalmatlan rá. Hát akkor már inkább elment abortuszra, de valami félresikerült, azt mondták, soha nem lehet gyereke. "Akkor ez mi?" - kérdezte, és előkotort a szemetesből egy gyűrött papírcsíkot. Az orrom alá dugta, hogy jobban lássam, de fogalmam se volt róla, mi ez az egész. A papíron két vonalka volt, egy halványabb és egy erősebb. "Két csík." - mondta Imola, és mélyet szívott a cigiből. "Tudod, mit jelent ez?" - kérdezte. Ráztam a fejem, képtelen voltam gondolkodni. "Jobban örültem volna, ha csak egy vonal látszik." - mondta keserűen. "De hát kettő van, és ez azt jelenti, hogy terhes vagyok." Imola nem haragudott a pezsgő miatt, azt mondta, nem árt, ha most észnél van, hiszen alaposan át kell gondolnia ezt az egészet. Azt is mondta, biztos van valami oka, hogy nála mindig rosszkor kopogtatnak a gyerekek. Mert, ugye, most nem eshet ki a munkából, mert akkor a lakbért se tudná fizetni. Meg aztán egyedül minden nehezebb. Csaba biztos örülne, meg elbájologna néha a gyerkőccel, de hát teljesen nyilvánvaló, hogy nem egy apatípus. Az a bizonyos kis kaland ballépés volt mindkét részről, ezt meg is beszélték, de akkor senki sem gondolt arra, hogy Imola teherbe eshet. Az orvosok határozottan állították, hogy nincs esélye valami hegesedés miatt. Szegény Imolának nehéz volt elfogadni ezt a tényt, most meg, tessék, itt mocorog ez a kis lurkó! A dolgok most teljesen új színben látszanak: minden problémámat félre kell tennem, hogy segíthessek Imolának. Azt hiszem, az együtt töltött napok után ez a minimum. Úgyis bajban voltam, hogy miként viszonozzam a jóságát, hát most itt az alkalom. Még nem tudom, milyen formában tudnék a hasznára lenni, de most biztos, hogy nem hagyhatom egyedül. Ez az első. Hétfő 26. Imolához éjjel mentőt kellett hívni. Hajnali kettő körül felébresztett, hogy iszonyúan görcsöl a hasa. Alig állt a lábán, én támogattam ki a vécére. Kikiabált, hogy hozzak egy betétet, mert vérzik. Sietni akartam, aminek az lett az eredménye, hogy hasra estem Laura kosarában. A macska - teljes joggal - azt hitte, hogy az életére törnek, és nekem esett. Más már nem is hiányzott! Jól összekarmolt, csurgott a vér a karomon. Végre megtaláltam a betétet és odaadtam Imolának. Akkor már a bugyiját mosta a csapban. "Kicsi, ez a gyerek menekül tőlem." - mondta a fájdalomtól összegörnyedve. Nem tudtam, mit mondjak, inkább megöleltem Imolát. Ő szelíden eltolt magától és azt mondta, sürgősen be kell menni az ügyeletre. Telefonáltam a mentőknek, utána segítettem összeszedni néhány cuccot arra az esetre, ha bent kell maradnia. Érdekes, én sokkal idegesebb voltam, mint Imola, talán azért, mert nem sokat tudok az ilyen esetekről. Folyton az járt a fejemben, mi van, ha Imolával valami nagy baj történik. Nem is a gyereket féltettem. Aztán a kórház folyosóján ülve rám tört a hányinger, biztos az idegesség miatt. Mélyeket lélegeztem, az valamit segített. Azt hittem, sosem ér véget a vizsgálat. Imola végre kijött, egy nővér kísérte. Annyit mondott, hogy talán megmarad a baba, de ehhez mindenképpen bent kell maradnia pár napig. A nővér mosolygott rám és azt mondta: "Ne aggódj, itt jó kezekben van a nővéred." Kezdem sejteni, miért kérdezte Imola, hiszek-e Istenben. Szerintem azért, mert ha hiszünk egy felsőbb hatalomban, akkor könnyebb elviselni a megpróbáltatásokat. Itt van például Imola. Mással egész életében nem történik annyi szörnyűség, mint amit ő ez alatt a huszonkét év alatt átélt. És mégis talpon van, nem sajnáltatja magát, komolyan mondom, még példakép is lehetne sokak számára. Nekem már legalább egy hete az. Istenem, segíts, hogy Imola meggyógyuljon! Mindjárt megvirrad. Egyedül vagyok Imola lakásában. Most nem jó itt lenni, minden olyan élettelen: a bútorok, a csend, a teli hamutartó... Reggel hazaviszem Laurát. Vajon mi lehet Imolával? Csak remélni tudom, hogy hamarosan jobban lesz. Be is megyek hozzá, amint végzek otthon a takarítással. Most valahogy nem izgat, hogy anyu hazajön. Évikére sem haragszom. Majd csak elleszünk valahogy. Pár napot még fél lábon is ki lehet bírni, ahogy anyu szokta mondani. Most aztán szedhetem a lábam: jól elaludtam, mindjárt nyolc óra! A francba, nem találom Laurát! Ez nem lehet igaz! Miért pont most, amikor késésben vagyok? Laura, drágám, told elő azt az okos kis fejedet, vagy különben... Nem, így sosem fog előjönni. Jól van, rajtam nem fogsz ki, te kis mihaszna! Felbontok neked egy konzervet, jó hangosan, így ni! Már tálalva is van, jöhet a kisasszony! Sehol semmi. Talán megsértődött, hogy éjjel ráestem, nem lennék meglepve. Lauraaaa! Bocsánatot kéééreeek! Nem volt szándékos! Gyere elő, légy szíves, megyünk a gazdihoz! Várjunk csak, mintha valami kaparászást hallanék! Igen, Imola szobája felől jön. Ó, te szegény, hát ide voltál bezárva! Ezer bocs, az én hibám, tudod, kissé zűrös volt az éjszakám, bárkivel megesik. Lehet, hogy kezdek bekattanni: egy macskával beszélgetek! Talán mégis felkeresem azt az iskolapszichológust... Ez nem az én napom! Gyalogolnom kellett két megállót, mert tévedésből korábban szálltam le a buszról Emilyhez menet. Sebaj, végül is van lábam, csak pechemre belebotlottam egy csomó kutyásba, aminek Laura cseppet sem örült. Az ebek persze bevadultak a macskaszagtól, én meg nem győztem nyugtatni szegény Laurát. Odalapult a kosár aljához és fülsértően nyávogott. Aztán csak odaértünk végre-valahára. Emily egész jól nézett ki, kedves volt, mint mindig. Be akart hívni, de mondtam, hogy sietnem kell, majd inkább máskor. Már a lépcsőfordulóban jártam, amikor utánam kiáltott, hogy Imola jól van-e. Úristen, de hülye vagyok! Elfelejtettem mondani, hogy Imola kórházban van! Visszaballagtam és mégis bementem öt percre. Röviden elmeséltem a múlt éjszakát, erre Emily halálideges lett és elkezdett nekem jesszusozni meg édesistenemezni. Próbáltam magamra erőltetni egy mosolyt és még annyit mondtam, hogy ne aggódjon, mert Imola jó kezekben van. Nem tehetek róla, de most egyszerűen nem volt türelmem Emilyhez. Szinte megkönnyebbültem, amikor kiléptem az utcára. Hazafelé a buszon azon töprengtem, hogy mennyire képtelen vagyok irányítani a saját életemet. Itt volt ugyebár a nagy elhatározás, hogy átgondolom mindazt, ami velem történt és megpróbálom levonni a tanulságot, ha van egyáltalán. Ez már önmagában se kevés, de azért úgy gondoltam, megér egy próbát. Erre mi történik? A saját megoldatlan problémáim mellé a nyakamba szakad még egy zsákra való! Valljuk be, Imola se egy átlagember. Ez alatt az egy hét alatt, amit vele töltöttem, jó pár furcsaságot volt szerencsém tapasztalni, és akkor még finoman fogalmaztam... Igaz, ő se lett volna köteles úgymond "megmenteni" engem, ha belegondolok. Nyugodtan tovább sétálhatott volna, de nem ezt tette. Igen, tulajdonképpen ő vonszolt bele a saját életébe, a saját kis zűrös ügyeibe. Amik sajnos most már az én problémáim is, hiszen ez az egész valamiféle kölcsönösségen alapul. Utálom ezt a szakszerű megfogalmazást, legalábbis az érzelmekkel kapcsolatban. De muszáj, a tárgyilagosság kedvéért. Ki kell szállnom egy kicsit, hogy átlássam a dolgokat. Szóval, ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz - és miért akarnék hazudni -, akkor ki kell mondanom, hogy ez az egész egy kicsit sok nekem. Én sem vagyok a helyzet magaslatán, hát akkor hogyan segíthetnék másokon? És egyáltalán: köteles vagyok beleártani magam vadidegenek magánéletébe? Hogy is tudnám rendbe hozni saját magamat, ha közben mások kilátástalan gondjain tépelődöm? Kábé úgy érzem magam, mint egy kötéltáncos, aki éppen most ejtette le az ernyőt, amivel egyensúlyozott, és tehetetlenül bámul utána a mélybe. Itt tartottam, amikor a busz hirtelen befékezett, és a mellettem álló mintegy százötven kilós asszonyság teljes súlyával rám omlott. Alig kaptam levegőt, a fejemet is jól bevágtam valakinek a sípcsontjába, kevésen múlt, hogy nem lettem hősi halott. Aztán a nő vagy lemászott rólam, vagy lerángatták, nem tudom, az biztos, hogy saját erőmből képtelen lettem volna megszabadulni tőle. Egyébként a buszon szinte senki sem maradt állva: egymás hegyén-hátán jajgattak az utasok, egy kendős néninek elszabadult a tyúkja, ott rohangált az elvágódott utasok feje fölött, teljes pánikban. Gondolom, ő lett volna a levesnek való, csakhogy isteni szerencséje volt, mert a sofőr kinyitotta az ajtókat, és szitkozódva kirohant a buszból, a tyúk meg egyenesen utána: szépen leugrándozott a lépcsőn és a következő pillanatban már kirakatot nézett a járókelők közé vegyülve. Én is leszálltam, bár erősen sajgott a bal bokám, nem is bírtam teljesen ráállni. A sofőr éppen magából kikelve ordítozott valakivel, de nem láttam, mert eltakarta a széles vállával. Aztán egyszer csak felbukkant az én Béni barátom, ide-oda nyargalt az autók között, lógott a nyelve is szegénynek. Akkor már sejtettem, kit próbál szétkapni a buszvezető: Misi állt ott lángvörös arccal, és mivel az ürge rendesen belefojtotta a szót, csak tátogott idétlenül. Közben a szemfüles Béni észrevette a tyúkocskát, és onnantól kezdve kettesben ügettek tovább az emberek lába között. Egy pillanatra bevillant, hogy megpróbálom elkapni, de rájöttem, hogy esélyem se lenne a megrándult bokámmal, meg aztán nem az a lényeg, hogy Misi helyett megoldjam a dolgokat. Hiszen akkor sosem fog felnőni. Fogtam inkább a kis szatyromat és elballagtam az éjjel-nappaliba sportszeletért. Lehet, hogy mégsem én vagyok a legszerencsétlenebb? Furcsa volt hazajönni. Mintha egy letűnt világba érkeznék. Tudom, hogy közöm van ezekhez a bútorokhoz, hiszen itt élek közöttük, de valahogy mégis idegenek. Beléptem a szobámba, és az a döbbenetes, hogy most először vettem észre, milyen irtózatos kupi van. Komolyan, eddig fel se tűnt, jó volt úgy, ahogy volt. Most viszont nem éreztem jól magam odabent. Egy darabig lődörögtem fel-alá, benéztem a hűtőbe, meg a szekrényekbe, mint aki először jár itt. Minden a helyén volt: a könyvek, a vázák, a csipketerítők, anyuék esküvői képe a falon. Aztán észbe kaptam, hogy egy sor tennivaló vár rám, és nekiálltam rendet rakni. Mivel nem volt sok időm, a szanaszét heverő holmikat egyszerűen beszórtam egy nagy szemeteszsákba, és az egészet begyömöszöltem a szekrénybe. Ráfordítottam a kulcsot, nehogy kidőljön és balesetet okozzon. Gondoltam, leülök egy pár percre és kifújom magam. A telefon olyan váratlanul szólalt meg, hogy majdnem szívbajt kaptam. Nem volt kedvem fölvenni, de az ötödik csengés után meggondoltam magam. Apu volt az. Kérdezte, megkaptuk-e a táviratot, hogy csúszik a munka, ezért egy héttel később érkezik. Hoppá, a postaládát bizony elfelejtettem megnézni, ez elég ciki... Mondtam valamit, hogy most értem haza és éppen takarítok, de rossz volt a vonal és nem értette, talán jobb is. Ezután már csak szófoszlányokat hallottam és végül egy kattanást. Néztem a süket kagylót, mintha aput keresném benne. Aztán levágtattam a postaládához. Dugig volt mindenféle szórólappal, hogy erre honnan van pénz? Ott volt köztük a távirat is, feltéptem a borítékot, ahogy szoktam, és sietve elolvastam. "Drágáim, váratlan nehézségek miatt egy héttel később jövök. Remélem, befér majd az ajándékom a fa alá! Csóközön: Apu" Muszáj volt még egyszer elolvasni, mert valami nem stimmelt. Az világos, hogy apura még egy hetet várni kell, de álljunk már meg egy percre! Ha jól értem, pótkarácsonyt akar rendezni. Ez vicces, de semmi értelme. Mire megérkezik, már rég január lesz, vagyis ez annyit jelent, hogy ebben az évben nem lesz Karácsony, jövőre viszont kétszer ünnepelünk. Csak csóváltam a fejem, hogy miket talál ki ez az én világcsavargó apám. Aztán sóhajtottam egy nagyot és behoztam a fát a teraszról. A díszek a kamrában lesznek, remélhetőleg a talp is. Reggel nem hittem volna, hogy ma még fát fogok díszíteni! Nem azért mondom, de egész pofás lett a karácsonyfa, jó sok szaloncukrot tettem rá, Évike majd úgyis lelegeli. Él-hal az édességért, meg is látszik a fogain. Vajon mi lehet az a hatalmas ajándék, amiről apu írt? El sem tudom képzelni. Erről jutott eszembe, hogy még adós vagyok Imolának egy kis meglepetéssel. Körülnéztem a szobámban, hogy mit is adhatnék neki. Rémlett, hogy volt valaha egy szőke hajú babám, éppen olyan, mint amiről Imola mesélt egyszer. Tudtam, hol keressem: kb. egy éve, amikor ez a "vad" korszakom kezdődött, minden játékot beszórtam egy nagy zsákba és felraktam a gardrób felső polcára. Nehogy már bárki is kis dedósnak képzeljen, akinek tele van a szobája hajas babákkal meg plüssmacikkal! Tök égő lenne. Szóval, nagy nehezen lepiszkáltam a zsákot, és tényleg benne volt a baba, pont a tetején. Nem volt rossz állapotban, mégis elbizonytalanodtam, hogy vajon örülne-e neki Imola. Hiszen - ha minden jól megy -, hamarosan úgyis kisbabája lesz, mit kezdene akkor vele. Tovább túrtam, és a kezembe akadt az első bébicipőm. Ennek legalább hasznát venné. Még jó, hogy fehér, hordhatja fiú is, lány is. Igen, ez jó ajándék lesz. Feltéve, hogy Imola szeretné megtartani ezt a babát. Erről ugyanis nem beszéltünk. Mondta, hogy rosszkor jött meg minden, ez jelentheti azt is, hogy nem akarja megszülni, de végül is nem tudom. Az órára néztem és majdnem felsikoltottam. Anyuék egy óra múlva érkeznek, addig meg kell járnom a kórházat. Elég necces lesz, de nincs más választásom. Isten meghallgatott! Imola sokkal jobban van, úgy néz ki, semmi baja a babának! Pár nap múlva kiengedik, de otthon még feküdnie kell egy hétig. Táncolni most nem szabad neki, ezer szerencse, hogy énekelni is tud, így nem esik ki teljesen a munkából. Ja, baromira örült a kis cipőknek, szinte elérzékenyült. Nekem meg úgy dobogott a szívem, hogy sikerült örömöt szereznem neki. Mielőtt odaadtam, azért megkérdeztem, megtartja-e a babát. Azt mondta, majd a baba eldönti, hogy mi legyen. Már beszélt vele (?), és rábízta a dolgot. Ezt nem értettem igazán, de biztos túl fiatal vagyok. Imola fényévekkel bölcsebb nálam! A kórházból hazafelé menet összefutottam Krisztiánnal. Száguldott, mint egy őrült, mégis észrevett, nem tudom, hogy csinálta. Befékezett, amikor mellém ért, az olvadt latyak meg felspriccelt a járdára. Egy öreg néni csóválta is a fejét, meg motyogott valamit a mai fiatalokról, de mi csak nevettünk. Megint az a kopott fekete bőrdzseki volt rajta, amitől olyan rocksztáros kinézete van. A haja most össze volt fogva hátul. Be kell vallanom, baromira tetszett! Megkérdezte, nincs-e nálam pezsgő. Először nem esett le, de aztán rájöttem, hogy a tegnapi esetre céloz, amikor ijedtemben elejtettem az üveget. Még humora is van, nagyon frankó a pasi! Aztán azt mondta, pattanjak fel, megyünk egy kört. Eszembe se jutott ellenkezni, pedig még csak egyszer találkoztunk. Elég volt egyet kacsintania, és én máris mögötte ültem és fogtam a derekát. A kabátjának bőr és cigi szaga volt, valahogy jólesett beszívni. Aztán felbőgette a motort és attól kezdve minden olyan álomszerű volt. Elkezdtünk száguldani, szinte egybefolytak a kirakatok. A szemem könnyes lett a hideg levegőtől, egy idő után már becsuktam. Ráhajtottam a fejem Krisztián vállára és akkor eszembe jutott Imola története, amikor Sanyival motoroztak. Én is boldognak éreztem magam, azzal a különbséggel, hogy én egy szinte ismeretlen sráccal száguldottam, akinek minden szégyenérzet nélkül átkulcsoltam a derekát. Azt kívántam, bárcsak sose állnánk meg. De a sors kegyetlen, ahogy már sokszor tapasztaltam: a hangos fékcsikorgás elég hamar magamhoz térített. Kinyitottam a szemem, és ott találtam magunkat a házunkkal szemben. Rettenetesen csalódott voltam, de igyekeztem nem mutatni. Aztán hirtelen észbe kaptam, hogy anyuék mindjárt itt lesznek, vagy talán már itt is vannak Évikével. Érthetetlen, de teljesen kiment a fejemből, és mindezt Krisztiánnak köszönhetem. Azt hiszem, rendesen belezúgtam... Kettesével vettem a lépcsőfokokat, hátha előbb érek haza, mint anyuék. Már az ajtó előtt álltam, amikor eszembe jutott, hogy a sportszeletes szatyrot bent felejtettem Imolánál a kórházban. Ezért leszedik a fejem, de most már nem volt mit tenni. Ráadásul elkéstem: már otthon voltak. Évikét alig ismertem meg, akkorát nőtt. Nem tudom, de úgy rémlik, régebben sokkal rondább volt, most valahogy nem volt olyan majomarca. Emlékszem, Ida néni mindig ragaszkodott ahhoz, hogy be legyen fonva a haja, utálta is szegény a kétoldalt fityegő copfjait. Most meg ideállít egy tök új, rövid frizurával! Hihetetlen, ezt a gyereket teljesen átszabták! Vártam, hogy a nyakamba ugrik és azon a nyúlós cérnahangján elkezdi majd a szokásos szijamijamirellázást, ehhez képest csak egy egészen enyhe mosolyt eresztett meg, amikor meglátott. Ja, és azt mondta, hogy klassz a szobám...És már egyáltalán nem sántít. Lehet, hogy ez nem is ugyanaz a gyerek? Csodák-csodájára anyu nem hordott le a sportszelet miatt, sőt még a karácsonyfát is megdicsérte! A táviratot addigra már elolvasta, de nem látszott rajta, hogy különösebben megrázta volna a hír, hogy apu még egy hetet marad. Ráadásul (!) észrevette, hogy új a szerkóm, és azt mondta, jól áll!!! Most vagy velem van baj, vagy az anyámat is kicserélték... Kedd 27. Azt hittem, sokkal rosszabbul alakulnak majd a dolgok, ha anyuék itt lesznek. Le mertem volna fogadni, hogy minden Évike körül forog majd, meg hogy én leszek a rossz példa, mint általában. De semmi ilyesmi nem történt. Mintha egy más világba csöppentem volna. Anyu kedves volt, az én tányéromra tette a legnagyobb rántott csirkecombot, és elnéző mosollyal nézte, ahogy befalom. Állítólag Ida néni a lelkére kötötte, hogy hizlaljon fel engem, mert olyan kis soványka vagyok. A vidékieknek egyszerűen ez a mániájuk, hogy aki vékony, az biztos halálos beteg. Annyira utálom, amikor egyfolytában kínálgatnak, hogy egyek még, hiszen kilátszik minden csontom. Imola például sosem mondta, hogy sovány vagyok. Inkább hallgatok rá, mint az ódivatú nagynénémre. Ami azt illeti, az Évike se egy hájpacni, pedig őt is tömik rendesen. Viszont anyu mintha felszedett volna pár kilót, úgy látszik, Ida néni nem hiába tépte a száját. Egyébként még nem is mondtam, hogy kaptam egy új mobilt, állítólag azért, hogy mindig elérhető legyek és anyu ne kapjon folyton frászt miattam...A régit ugyanis sikerült kimosnom a farmerommal együtt. Utána valahogy nem akart működni. Jól néz ki a telkó, nem mondom, de én inkább nem szeretném, ha állandóan szaglásznának utánam. Évike meg készített nekem egy szivárványszínű, fonott karkötőt, nem is olyan ronda. Lehet, hogy egyszer majd fölveszem. Kicsit szégyelltem magam, mert én nem készültem ajándékkal, mivel Karácsony előtt még egészen más terveim voltak. Aztán eszembe jutott valami: leráncigáltam a gardróbból a játékos zsákot és kiszórtam a tartalmát a szoba közepére. Azt mondtam Évikének, hogy bármit választhat, ami tetszik. Minő meglepő, a szőke hajú babát választotta! Azt mondta, mindig is egy ilyen babáról álmodott! Anyunak meg jobb híján odaadtam a naplementés pólót, tetszett neki. Hát, ez van. Mindenkivel jóban vagyok, ami eléggé szokatlan. Szerda 28. Nem aludtam jól. Nem mintha Évike szuszogása zavart volna, vagy bármi. Hajnalban felébredtem és eszembe jutott Krisztián. Olyan furcsa hiányérzetem támadt, és utána már egyszerűen nem bírtam visszaaludni. Gondoltam Imolára is, de ő most valahogy kevésbé hiányzott. Pedig iszonyú sokat köszönhetek neki. Most mégis Krisztián körül forogtak a gondolataim. Átöleltem a párnát, és azt képzeltem, hogy megint motorozunk. Furcsa, de tisztán éreztem a kabátja illatát. Hirtelen annyira elkezdett verni a szívem, hogy szinte hallottam a dübörgést. Féltem, hogy Évike felébred a mocorgásomra, ezért kilopóztam a fürdőszobába. Útközben ráléptem valami keményre, és kis híján felüvöltöttem, mert jól megnyomta a csupasz talpamat. Egy golyóstoll volt. A kád szélén ücsörögtem egy darabig, aztán letéptem egy csíkot a WC-papírból. Ezt írtam rá: nevedet súgja illanó álmom jöttödet várja üres világom Azt hiszem, súlyosabb a helyzet, mint gondoltam. Ma telefonált Ida néni. Miután szokás szerint lemelindázott, anyu felől érdeklődött (édes Sárikám), de nem tudtam adni, mert épp lement a boltba. Én is meg akartam kérdezni, hogy van a lába, de nem hagyott szóhoz jutni, hanem vett egy nagy levegőt és elkezdte, hogy tudja, milyen jó kislány vagyok (???) és hogy segítsek sokat anyunak, tulajdonképpen miért nem én mentem vásárolni, hiszen nehezebb dolgokat is bíztak már rám, és hogy kíméljem szegény anyámat, mert neki most sok pihenésre van szüksége. (miért, nekem talán nem?) "Ha már apád nincs ott, hogy levegye a terheket, akkor legalább te állj Sárikám mellé, édes Melindám." Ezek után már nem volt kedvem megkérdezni a lábát. Még jó, hogy nem szóltam be neki valami durvát, igaz, nem is nagyon hagyott rá időt, mert aztán meg Évikével akart beszélni. Szegény Évike nem volt túl lelkes (épp az új babáját fésülte). Olyan grimaszt vágott, hogy nevetnem kellett. Hiába, tök normális ez a kiscsaj, 9 éves létére már profin utálja az anyját!!! Csütörtök 29. Gondolkodtam. Próbáltam rájönni, mi az, ami nem stimmel. Ugyanis minden gyanúsan rendben van. Anyu egyfolytában a kedvemet lesi, Évikével nagyokat ökörködünk, a nap is kisütött. Apu holnap hazajön, hozza azt a rejtélyes ajándékot, ami állítólag nem fér be a fa alá. Az elmúlt napokban egyszer sem szidtak le, pedig ugyanolyan rendetlen vagyok, és néha rondán beszélek Évike előtt. (megjegyzem, baromira csípi a szövegemet, ebből is látszik, hogy kultúrlény) Viszont nem hiszem, hogy tartós lesz ez az állapot, a jó időszakok sosem tartanak sokáig. Hogy miért? Talán hogy az ember ne szálljon el túlzottan, és ne higgye azt, hogy övé a világ, meg hogy most már minden oké lesz az idők végezetéig. Vagyis hamarosan valami rossz fog történni. Bárcsak tévednék. Délután meglátogattam Imolát, már kiengedték a kórházból. Vittem neki banánt meg narancsot, most úgyis kell a vitamin. Hálóingben nyitott ajtót, olyan kislányos volt benne. Egy kicsit sápadtnak látszott, de neki még ez is jól állt. Rossz érzésem lett, amikor rágyújtott egy cigire. Hiszen gondolnia kéne a babára. Még mielőtt bármit kérdezhettem volna, kézen fogott és bevezetett a hálóba. Az ágy közepén egy teli hamutartó "díszelgett", Imola valószínűleg egész délelőtt dohányzott. Egyre rosszabbul éreztem magam. De tudtam, hogy meglesz a magyarázat, csak ki kell várni. Imola a kezembe nyomott egy dossziét, fényképek voltak benne. Csaba fotói. A lélegzetem is elállt, olyan jól sikerültek! Rólam eddig még nem készült normális kép, biztos mert utálom, ha fényképeznek. De Csaba valamit nagyon tud, ha ezt művelte velem! Alig ismertem magamra! Imola gyönyörű volt, mint mindig, ez nem okozott meglepetést. Azon a képen, amin mindketten rajta vagyunk, úgy nézünk ki, mintha testvérek volnánk. De hiszen azok is vagyunk, majdnem elfelejtettem! Nem vérszerinti, hanem fogadott testvérek, de az néha többet jelent. Imola elnyomta a csikket és végre megszólalt. Elmondta, hogy Csabát külföldre hívták fotózni, egyelőre csak próbaidőre, de ha bejön neki, akkor nyilván marad. A gyerekről egyelőre nem tud, de nincs is rá szükség, mert úgyse fog megszületni. A döbbenettől még nyelni is alig bírtam. Szóval úgy döntött, nem tartja meg a babát, alaposan átgondolta, képtelen lenne egyedül eltartani, felnevelni. Nem tudna neki se anyagi, se érzelmi biztonságot nyújtani, akkor már inkább lemond róla. Nem kérdezte a véleményemet, de láthatta rajtam, hogy teljesen ledöbbentem. Nem volt jobb ötletem, vettem egy szál cigit a dobozból, ő is rágyújtott az utolsóra. Így füstölögtünk szép csendben vagy öt percig. Aztán elmosolyodott, megsimogatta az arcomat és azt mondta: "Fel a fejjel, Kicsi, majdcsak lesz valahogy." Hülye egy helyzet, de erre hirtelen kitört belőlem a sírás. Annyira sajnáltam Imolát, hogy ilyen igazságtalan vele a sors. Bárcsak segíthetnék. Mintha csak olvasna a gondolataimban, azt mondta, hogy azért észre kell ám venni a jó dolgokat is a sok rossz között. Itt vagyok neki például én: sose gondolta volna, hogy egyszer még ilyen jófej kishúga lesz. Na, erre már elmosolyodtam és megtöröltem az arcomat. Aztán nekiláttunk a gyümölcsnek. Imola narancsot evett, én banánt. bent egy kicsi élet halkan sírdogál készül az ítélet: sorsa a halál Péntek 30. Ezt nem hiszem el! Ekkora sorscsapásra még én sem számítottam. Volt egy olyan sejtésem, hogy ennek a nyuginak hamarosan vége lesz, de hogy az egész katasztrófába torkollik, azt még álmomban se gondoltam. Mert ezt nem tudom máshogy nevezni. Más, normális ember talán örül, hogy tesója lesz...de én nyilván nem vagyok normális, mert engem még a hideg is kiráz a tudattól. Nem beszélve arról, hogy anyám teljesen hülyét csinál magából: negyven évesen akar gyereket szülni, totál agyrém! Ráadásul ebben a korban már tök veszélyes is. Az biztos eszébe se jutott, hogy mi van, ha egy debil gyereket hoz a világra. Mert könnyen megeshet ám negyven fölött. És talán azt képzelik az őseim, hogy majd pont ez a bőgőmasina fogja újra összehozni őket? Hát ezeknek elment az eszük, én mondom! Apu is tök röhejes volt azzal az óriási kartondobozzal, ami tényleg nem fért be a fa alá. Milyen rejtélyes arccal hámozta ki a baldachinos bölcsőt a rengeteg papírból! Én annyira ledöbbentem, hogy tátva maradt a szám. Azért elég lassan esett le, köztünk legyen szólva. De amikor az őseim gusztustalanul csöpögős pillantását megláttam, akkor belém hasított a felismerés: anyám gyereket vár! És helyére kerültek a mozaikok: Ida néni zavaros jó tanácsai, hogy kíméljem anyut, meg anyu feltűnő szelídsége, a felszedett kilók stb. És akkor hirtelen hányingerem lett, muszáj voltam kirohanni a wc-re. Egy darabig csak öklendeztem, aztán kijött az egész rohadt vacsora. Már rég üres volt a gyomrom, de még mindig úgy éreztem, nincs vége. Vagy egy fél órát töltöttem így a klotyón, anyuék egyfolytában dörömböltek, hogy ugye, jól vagyok, meg ilyen idiótaságok. Hát hogy a francba lennék jól, hát mitől lennék jól? Na, aztán később se lett jobb, mert amikor kijöttem, nekiálltak közösen vigasztalni. Hát, ha valami, akkor ez igazán nem hiányzott! Komolyan mondom, Évike volt a legnormálisabb, elvonult a babájával és nem nyaggatott. Na, őt például elfogadnám tesónak. De nekem nem kell egy bömbölős csecsemő, aki egész éjjel ordít! Bánatomban elmentem Imolához. Úgy éreztem, valakinek el kell mondanom ezt a szörnyűséget. Ő biztosan megért majd engem. De nem tudtam vele beszélni, mert nem volt egyedül. Csaba volt nála, és teljesen ledöbbentem, amikor megláttam az arcát: ugyanaz az idióta vigyor ült rajta, mint apuén...Ebből kihámoztam, hogy Imola mégis elmondta neki a babát, ő meg, ahelyett, hogy kiakadt volna, még örült is! Nem értem az embereket, nem értem...Ezek után nem akartam zavarni, meg a problémáimmal előhozakodni. Imola még annyit mondott, hogy Csaba mégsem utazik el, mert hát a gyereknek apa is kell, ugyebár. Nem mondtam ki a kérdést, de Imola mégis leolvasta az arcomról. Igen, megtartja, Csaba rábeszélte. Csak annyit bírtam kinyögni nem túl meggyőzően, hogy "hát, ez szuper", aztán gyorsan eljöttem. Olyan kilátástalannak éreztem az életet, mint amikor elszöktem otthonról. Vagyis bezárult a kör. Nem jutottam előbbre egy centit sem, legalább is úgy tűnik. Én próbálok itt fejlődni, meg rendezni a dolgaimat, a környezetem meg egész egyszerűen keresztbe tesz nekem. Hát engem már mindenki utál??? Krisztián a megmentőm! Nem tudom, úgy látszik mindig fel kell mennem a hídra, hogy valaki megmentsen! A múltkor Imola, most Krisztián. Biztos ocsmány lehettem a kisírt szememmel, de hála Istennek, nem tett megjegyzést. Pirospont! Persze, megint a nagy állat motorjával döngetett, szerintem még aludni se száll le róla. Megkérdezte, mit csinálok holnap, mivel hogy szilveszter lesz. Mondtam, hogy fogalmam sincs, még nem gondolkodtam rajta. Akkor előjött a javaslattal, hogy a haverjánál hatalmas buli lesz és hogy lenne-e kedvem elkísérni. Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, nincs vesztenivalóm, hát igent mondtam. Már azt is tudom, mit veszek fel: azt a dögös cuccot, amit Imolától kaptam! híd HANGOS MŰ Vándor Magányos vándor ballag az éjben társa a hold és a szél. Fáradt a lépte nehéz a szíve vígasztalást nem remél. Keserű bánat lesz vacsorája sós könnyel öblíti le. Kemény a szikla ugyan ki bánja hisz ez végső nyughelye. Jöjjön az álom a halált hozó utolsó óhaja ez. Szakadjon szíve enyésszen teste sírja a hűs moha lesz. Szelíden hajlik vadrózsa ága reá várt szerelmesen. Csókolja hévvel öleli kéjjel holdfényes rejtekhelyen. Százkarú kedves égbe röpíti holt szíve lángba borul. Izzanak csendben egymás ölében amíg a hajnal kigyúl.