AGATHA CHRISTIE MACSKA A GALAMBOK KÖZÖTT FORDÍTOTTA KOSÁRYNÉ RÉZ LOLA AGATHA CHRISTIE MACSKA A GALAMBOK KÖZÖTT BŰNÜGYI REGÉNY A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT AGATHA CHRISTIE: CAT AMONG THE PIGEONS FONTANA/COLLINS, LONDON, 1974 (c) AGATHA CHRISTIE 1959. ALL RIGHTS RESERVED HU ISSN 0138-9904 HUNGARIAN TRANSLATION (c) KOSÁRYNÉ RÉZ LOLA JOGUTÓDAI Európa Könyvkiadó. Budapest Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató Készült a Szikra Lapnyomdában 1989-ben A nyomdai rendelés törzsszáma: 88-1250 Felelős szerkesztő: Borbás Mária FEKETE KÖNYVEK A fedélrajz Érdi Júlia munkája Műszaki szerkesztő Liener Katalin Műszaki vezető Miklósi Imre készült 12.75 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 07 4806 1 ELŐHANG A nyári félév I. A nyári félév első napja volt a Minerva leánynevelő intézetben. Késő délutáni nap tűzött, le az épület előtti széles, kavicsos térségre. A főkapu vendégszeretően tárva volt, és a küszbön mosolyogva állt az épület klasszikusi arányaihoz mindenben alkalmazkodó Miss Vansittart, kifogástalan kosztümben, minden haja szála a helyén. Néhány járatlan szülő azt hitte, hogy ő az Intézet igazgatónője, Miss Bulstrode, nem tudták, hogy Miss Bulstrode rendszerint meghúzódik a maga kis szentélyében, ahová csak kiválasztott kevesek nyernek bebocsátást Miss Vansittart oldalán állt a kedves, bizalomgerjesztő Miss Chadwick, aki ugyanúgy hozzátartozott az intézethez, akár maga Miss Bulstrode, el sem lehetett volna képzelni nála nélkül az iskolát A Minerva csakugyan sohasem volt nála nélkül. Miss Bulstrode és Miss Chadwick együtt indították meg ezt a vállalkozást. A kissé görnyedt Miss Chadwick csiptetőt hordott, hanyagul öltözködött beszéd közben kedvesen zavarba jött, és történetesen kiváló matematikus volt. A házban egyre visszhangzottak Miss Vansittart üdvözlő szavai: - Hogy vannak kedves Mrs. Arnold? Nos, Lydia, élvezted a görögországi utat? Csodálatos élmény lehetett! Sok szép fényképet csináltál? - Igen, Lady Garnett, Miss Bulstrode megkapta a művészettörténeti oktatásról szóló levelét, és mindent elintéztünk. - Ó, jó napot, Mrs. Bird! Nem, nem hiszem, hogy Miss Bulstrode-nak lesz ma ideje az ügy megbeszélésére. Miss Rowan itt van valahol, vele meg lehet tárgyalni mindent. - Új szobába kerültél, Pamela. A túlsó szárnyon, a nagy almafánál. - Igen, csakugyan, Lady Violet, mostanáig nagyon kellemetlen volt az időjárás. Ez a legkisebb csemete? Mi a neved? Hector? Jaj, de szép repülőd van, Hector! - (Franciául) Nagyon örülök, hogy újra találkoztunk, madame. Végtelenül sajnálom, ma délután aligha lehetséges. Miss Bulstrode nagyon el van foglalva. - Isten hozta, professzor úr! Találtak valami érdekeset megint az ásatáson? II. Az első emelet egyik kis szobájában Ann Shapland, Miss Bulstrode titkárnője, gyorsan és ügyesen kopogtatott az írógépen. Körülbelül harmincöt éves, csinos nő volt, haja úgy simult a fejére, mintha fekete selyemsapka volna. Látszott rajta, hogy vonzó lehetne, ha akarna, de az élet megtanította rá, hogy a szorgalom és a szakmai tudás többet ér, és kerülni kívánta a kínos helyzeteket. Ebben a pillanatban azon igyekezett, hogy egy előkelő leányiskola igazgatónőjének tökéletes titkárnője legyen. Valahányszor új papírt fűzött a gépbe, kinézett az ablakon, és érdeklődve figyelte az érkező vendégeket. "Elképesztő! - gondolta. - Nem is hittem, hogy még mindig ennyi ember tart sofőrt Angliában!" Önkéntelenül elmosolyodott, amikor egy hatalmas Rolls-Royce mögött feltűnt egy ütött-kopott, régi kis Austin. Egy izgatott apa mászott ki belőle a leányával, aki sokkal nyugodtabbnak látszott. Miss Vansittart rögtön gondjaiba vette a bizonytalankodó férfiút. - Hargreaves őrnagy? És a leánya, Alison? Kérem, jöjjenek be! Szeretném, ha megnézné Alison szobáját. Igyekeztünk a . . . Ann elmosolyodott, és tovább gépelt. "Derék vén Vansittart, remekül helyettesíti Bulstrodeot - gondolta. - Minden fogását tudja már utánozni! Tökéletes a maga nemében!" Most egy óriási, málnavörösre és égszínkékre festett, ragyogó Cadillac gördült be (elég nehezen, olyan hoszszú volt) az épület elé, és megállt Hargreaves őrnagy ósdi Austinja mögött. A sofőr kiugrott, és kitárta az ajtót. Egy hatalmas termetű, szakállas, sötét bőrű férfi szállt ki, lobogó köntösben, utána egy párizsi divatlap-illusztráció, harmadiknak pedig egy karcsú fekete leány. "Ez lesz az a hogyishívják hercegnő - gondolta Ann. - El se tudom képzelni iskolai egyenruhában, de hát olyan csoda is megtörténhetik. . ." A vendég elé ezúttal mind Miss Vansittart, mind Miss Chadwick kivonult. Biztos, hogy behozzák őket a szentélybe - gondolta Ann. De aztán eszébe jutott, hogy - akármennyire csodálatos is - nem szívesen tréfálkozik Miss Bulstrode rovására. Miss Bulstrode mégiscsak valaki. Vigyázz inkább a p meg a q betűkre - biztatta magát -, és lehetőleg ne tévessz el semmit a levelekben. Nem mintha Ann valamit is el szokott volna téveszteni. Nagyszerűen értett a dolgához. Egy olajtársaság vezérigazgatójának volt egy időben a titkárnője, majd Sir Merwyn Todhunteré, aki pedig híres volt ingerlékenységéről s olvashatatlan írásáról. Két miniszter és egy magas rangú állami hivatalnok mellett is betöltötte már a titkárnő tisztét. Eddig azonban rendszerint férfiak mellett dolgozott. Maga is kíváncsi volt rá, milyen lesz az élete csupa nő között. Majd meglátjuk. . . Végtére is Dennisre mindig számíthat. A hűséges Dennisre, aki hol Malájföldről, hol Burmából, a világ legkülönbözőbb pontjairól tér haza, és mindig ugyanolyan szerelmes, mindig újra megkéri a kezét. A kedves Dennis! De azért elég unalmas lenne hozzámenni. Hát igen, a férfiak mostanában hiányozni fognak az életéből. Csupa tanárnő - csak egy férfi van, a kertész, az is lehet vagy nyolcvanéves. De Ann egyszerre csak meglepődött. Kitekintett az ablakon, és látta, hogy egy kertészforma férfi szorgalmasan nyesi a sövényt - de ez a férfi nem nyolcvanéves! Fiatal, barna hajú, jóképű. Persze, mostanában minden munkát vállalnak ezek a fiúk. Biztosan össze akar szedni egy kis pénzt. Vagy csak a jó levegő kedvéért? Nem, ez nagyon szakavatott módon dolgozik. Lehet, hogy csakugyan kertész. "Úgy nézem - gondolta Ann -, úgy nézem, hogy elég helyes fiú lehet. . ." Már csak egy levél, állapította meg elégedetten, azután kimehet sétálni a kertbe. III. Odafenn Miss Johnson, a gondnoknő szorgalmasan nyitogatta a szobákat, üdvözölte az újonnan jötteket, örvendezett a régi tanítványoknak. Örült, hogy megkezdődőtt a félév. Sohasem tudta, mihez kezdjen a szabad idejével. Két férjes nővére is volt, hol az egyikhez, hol a másikhoz látogatott el, de azokat a családjuk érdekelte, nem az intézet. Miss Johnsont viszont, bár kötelességszerűen szerette a testvéreit, igazából csak a Minerva érdekelte. - Kérem szépen, Miss Johnson. . . - Tessék Pamela. - Sajnos, eltört valami a csomagomban. Valami folyik. Nem tudom, talán a sampon. . . - Ejnye, ejnye! - mondta Miss Johnson, és szaladt segíteni. IV. Lenn, a kavicsos térség mögött, a pázsiton, Mademoiselle Blanche, az új franciatanárnő sétálgatott. Elismerő pillantást vetett a sövényt nyeső fiatalemberre. "Elfogadható" - mondta magában: Mademoiselle Blanche karcsú volt, kissé egérszerű, és nem nagyon feltűnő személyiség, neki viszont minden és mindenki feltűnt. Bíráló szemmel nézte a sorra érkező autókat. Felbecsülte a jövedelmeket. Ez a Minerva - ez igen! Számítgatta, mennyit szed össze Miss Bulstrode évenként az intézetből. Sokat. Ez igen! V. Miss Rich, aki földrajzot és angol nyelvet tanított, gyors léptekkel közeledett a ház felé. Néha megbotlott, mert, mint rendesen, most sem nézett a lába elé. Haja, mint rendesen, most is lógott; a kontya rendetlen. Eleven, csúnya arca volt. "Hát itt vagyok megint! - mondta magában. - Megint, csak itt . . . Mintha száz éve lett volna. . ." Megbotlott egy gereblyében és a fiatal kertész hamar odakapott, hogy el ne essen. - Tessék vigyázni! - Köszönöm - mondta Eileen Rich, de rá sem nézett. VI. Miss Rowan és Miss Blake, a két fiatal tanárnő, együtt sétáltak a tornacsarnok felé. Miss Rowan sovány volt, fekete hajú és élénk, Miss Blake szőke és molett. Izgatottan tárgyalták meg firenzei élményeiket - a képeket, a szobrokat, a virágzó gyümölcsfákat, meg két olasz ifjú feltehetőleg (és remélhetőleg) tisztességtelen szándékait. - Persze az ember tudja, milyenek ezek az olaszok - mondta Miss Blake. - Gátlástalanok - bólintott Miss Rowan, aki lélektant is tanított, nemcsak közgazdaságtant. - De az ember azt is érzi, hogy egészségesek. Nem fojtanak el semmit. - Giuseppe egészen elámult, mikor megtudta, hogy a Minervában tanítok - mondta Miss Blake. - Egyszerre tisztelettudóbb is lett. Van egy unokahúga, aki ide szeretne jönni, de Miss Bulstrode azt mondja, nem biztos, hogy lesz üres hely. - A Minerva igazán híres intézet - mondta Miss Rowan elégedetten. - Ez az új tornacsarnok is nagyon szép. Nem is hittem, hogy idejében elkészül. - Miss Bulstrode megmondta, hogy készen lesz - válaszolta Miss Blake, mint aki ezzel a végső szót is kimondta. Aztán hirtelen hátrahőkölt. A tornacsarnok ajtaja, éppen amikor odaértek, hirtelen felpattant, és egy csontos, vörösesszőke fiatal nő lépett ki. Gyors, barátságtalan tekintetet vetett rájuk, aztán elsietett. - Ez lehet az új tornatanárnő - mondta Miss Blake. - Modortalan teremtés! - Nem hinném, hogy a tantestületnek nagy nyeresége lesz - vélte Miss Rowan. - Miss Jones mindig olyan barátságos volt. - Hogy nézett ránk! - csóválta a fejét Miss Blake. Mind a ketten bosszúsak voltak. VII. Miss Bulstrode fogadószobájának ablakai két irányba nyíltak. Az egyik a főbejárat élőtti térségre nézett, a másik az épület mögötti rododendron sövényre. Szép és előkelő szoba volt, illett Miss Bulstrode egyéniségéhez. Miss Bulstrode magas volt, arca nemes vonású, ősz haja gondozott, szürke szeméből csillogott a jó kedély, de a szája határozott. A Minerva sikere (és valóban Anglia egyik legkitűnőbb intézetének számított) az ő egyéniségének volt köszönhető. Nagyon drága intézet volt, de ez önmagában nem elég a sikerhez. Helyesebb talán úgy fogalmazni, hogy itt sokat kellett fizetni, de nem hiába. Ha valaki ide hozta a lányát, úgy nevelték, ahogy a szülő akarta, de úgy is, ahogy Miss Bulstrode akarta, és a kettő együtt tökéletes eredményt hozott. A sok pénzből futotta nagy létszámú elsőrangú tantestületre. Nem tömegneveles folyt itt, de - bár mindenkivel külön-külön foglalkoztak.- a fegyelem erős volt. Fegyelem, erőszak nélkül, ez volt Miss Bulstrode jelszava. A kellően alkalmazott fegyelem, mondta Miss Bulstrude, biztonságérzetet ad a növendékeknek, az erőszak azonban ellenállást kelt. A növendékek nagyon különbözőek voltak. Jó családból, sokszor királyi családból származó külföldiek. Jó családból, sokszor gazdag családból származó angol lányok, akik a természettudományról és a művészetekről, az életről és a társadalomról akartak sok mindent megtudni, és aki itt végzett, művelt volt, jól nevelt, értelmesen tudott társalogni bármiről. Sokan komolyan akartak tanulni, egyetemi felvételire, tudományos pályára készültek. Sokan pedig csak általános műveltséget és társasági modort kívántak szerezni Sok olyan lány jött ide, aki nehezen tűrte a szokásos intézeti életet. Miss Bulstrode-nak megvoltak az elvei. Nem fogadott be ostobákat, fékezhetetleneket, legjobban azt szerette, ha ismerte a gyermek szüleit, vagy ha tehetséget érzett valamiben. A lányok életkora különböző volt. Nagyok, akiket hajdan már végzettnek nyilvánítottak volna, és szinte gyermeklányok, olyanok is, akiknek szülei külföldön tartózkodtak. Az ő számukra Miss Bulstrode mindig érdekes vakációról gondoskodott. Minden felvételnél Miss Bulstrode szava döntött. Most a kandalló mellett állt, és a nyafogós hangú Mrs. Gerald Hope-ot hallgatta. Óvatos előrelátással nem mondta neki, hogy foglaljon helyet. - Tudja, Henrietta rendkívül érzékeny lélek. Rendkívül érzékeny. A házi orvosunk azt mondja . . . Miss Bulstrode gyöngéd együttérzéssel bólintott és nem mondta ki, amit gondolt: "Te szamár, hát nem tudod, hogy minden ostoba anya ezt mondja a gyermekéről?" Helyette határozottan, csak ennyit mondott: - Nyugodt lehet, Mrs. Hope. Miss Rowan, tantestületünk tagja, nagyszerű pszichológus. Bizonyos vagyok benne, hogy egy-két év múlva örömmel és meglepetve látja majd, mennyire megváltozik Henrietta (aki különben kedves, értelmes, gyerek, sokkal okosabb, mint te vagy). - Én is biztos vagyok benne! Hiszen a Lambeth kislánnyal is csodát tettek. Igen, csodát! És nagyon örülök. . . Jaj, most jut eszembe, hogy körülbelül hat hét múlva Dél-Franciaországba megyünk. Elvinném Henriettát is. Egy kis változatosság nem árt neki. - Sajnos ez lehetetlen - mondta Miss Bulstfod határozottan, de kedves mosollyal, mintha szívességet tenne, és nem szívességet tagadna meg. - De hát. . . - Mrs. Hope arca idegesen megrándult - attól félek, hogy ragaszkodnom kell hozzá. Utóvégre az én gyerekem. - Természetesen. Ez pedig az én iskolám - felelte Miss Bulstrode. - Bocsánat, de akkor viszem el a gyereket az iskolából, amikor nekem tetszik. - Hogyne, igen - mondta Miss Bulstrode. - Csakhogy vissza már nem hozhatja. Mrs. Hope most már mérges volt - Ha meggondolom, mennyit fizetünk. . . - Természetesen - mondta Miss Bulstrode. - Önök ebbe az iskolába akarták adni a lányukat. Akkor pedig el kell fogadni az iskolát olyannak, amilyen, és olyan drágának is, amilyen. Mint ezt a gyönyörű Balenciagakreációt is, amit visel, Mrs. Hope. Balenciaga, ugye? Nagy öröm olyan asszonyt látni, akinek van érzéke az elegáns öltözködéshez. . . Megszorította Mrs. Hope kezét, és már vezette is az ajtó felé. - Nem kell aggódnia, hiszen. Henrietta is itt van, várja az édesanyját. - Örömmel nézett végig Henriettán, aki kedves, nyugodt, értelmes lány volt, különb anyát érdemelt volna. - Margaret, kérem, vigye Henriettát Miss Johnsonhoz. Miss Bulstrode visszament a szobájába, és a következő pillanatban már franciául beszélt. - Természetes, kegyelmes uram, hogy kedves unokahúga megtanulhatja itt a modern táncokat is. Ez társasági szempontból fontos dolog. És nagyon fontos a nyelvtanulás is. A következő vendégeket olyan erős illatfelhő előzte meg, hogy Miss Bulstrode majdnem elszédült. "Egy egész üveg parfümöt locsol magára mindennap" - gondolta, miközben a fényűzően öltözött sötét bőrű asszonyt üdvözölte. - Örvendek, madame! Madame bájosan mosolygott. A hatalmas fekete szakállas keleti férfi megfogta, Miss Bulstrode kezét, mélyen fölé hajolt, és igen jó angolsággal mondta: - Abban az örömben van részem, hogy idekísérhettem Shaista hercegnőt. Miss Bulstrode mindent tudott az új növendékről, aki egy svájci nevelőintézetből jött ide, de nem tudta biztosan, ki az, aki idekísérte. Nem az uralkodó, találgatta, valószínűleg csak a követ vagy az ügyvivő. A biztonság kedvéért kegyelmes úrnak szólította, és biztosította, hogy a leányka jó kezekben lesz. Shaista udvariasan mosolygott. Ő is igen divatosan volt öltözve, és erős illatfelhő lengte körül. Miss Bulstrode tudta, hogy tizenöt éves, de mint a keleti nők általában, idősebbnek látszott - érett nőnek. Miss Bulstrode beszélgetett vele a tanulmányairól és örömmel hallotta, hogy a hercegnő kifogástalan angolsággal válaszol, és nem vihog. A modora sokkal kellemesebb volt, mint a félszeg angol kamaszlányoké. Gyakran gondolta, hogy jó volna valahova Keletre küldeni az angol lányokat, hogy egy kis udvariasságot és jó modort tanuljanak. Így udvariaskodtak kölcsönösen, majd a szoba újra kiürült, csak az erős illatszer szaga maradt meg benne, és Miss Bulstrode ki is nyitotta mind a két ablakot, hogy legalább egy keveset kiszellőztessen belőle. A következő látogató Mrs. Upjohn volt, leányával, Juliával. Mrs. Upjohn rokonszenves fiatalasszony volt, harmincas éveinek a vége felé járt, a haja homokszínű, az arca szeplős, és a kalapja meglehetősen furcsa, nyilván az ünnepélyes alkalom tiszteletére vette fel. Olyanfajta fiatalasszony volt, aki hajadonfőtt szokott járni. Julia is szeplős volt, értelmes, nyílt tekintetű, és láthatóan jó kedvű. Gyorsan elintézték a formaságokat és Margaret hamarosan elvitte Juliát Miss Johnsonnal. A lány derűsen búcsúzott, el az anyjától. - Viszlát, anya! Óvatosan bánj gázzal, mert már nem leszek melletted. Miss Bulstrode mosolyogva fordult Miss Upjohnhoz, de őt sem ültette le. Akármilyen jó benyomást tett rá Julia, lehet, hogy Mrs. Upjohn is azzal kezdi, hogy a lánya nagyon érzékeny. - Van valami, amit még el akar mondani Juliáról? -kérdezte. - Azt hiszem, nincs - felelt vidáman Mrs. Upjohn. - Julia olyan, mint a többi gyerek. Egészséges, nincs vele semmi baj. Azt hiszem, elég jó esze van, de az anyák rendszerint okosnak tartják a gyereküket. - Sokféle anya van - mondta Miss Bulstrode. - Igazán nagy áldás, hogy Julia ide jöhet - mondta Mrs. Upjohn. - Tulajdonképp a nagynéném fizeti, vagy legalábbis segít benne. Én nem volnék képes rá. Nagyon örülök, és Julia is boldog. - Kinézett az ablakon, és irigykedve folytatta. - Milyen gyönyörű a kert! És milyen rendezett. Bizonyára több kertészük van. - Három kertészünk volt - mondta Miss Bulstrode -, de most csak azzal kell beérnünk, aki a faluból jelentkezik. - Az a baj manapság - mondta Mrs. Upjohn -, hogy aki kertésznek mondja magát, rendszerint nem is kertész, hanem tejesember, aki a szabad idejében csinálni akar valamit, vagy egy nyolcvanéves aggastyán. . . Nahát! - kiáltotta hirtelen, még mindig kibámulva az ablakon. - Ez aztán különös! Miss Bulstrode rosszul tette, hogy nem figyelt erre a meglepett felkiáltásra. Ő ugyanis a másik ablakon nézett ki, a rododendronok felé, és a szerencsétlen Lady Veronica Carlton-Sandwayst pillantotta meg, amint botladozva megy a kerti úton, nagy fekete bársonykalapja a fülére csúszott ő maga meg motyog magában. Szemmel láthatóan megint ivott. Lady Veronica, sajnos, közismert volt erről a gyengeségéről. Bájos asszony, nagyon szereti az ikerlányait, és ha, hogy úgy mondjuk, magánál volt, nagyon kellemes társaságnak számított. De sajnos időnként nem volt magánál. Férje, Carlfon-Sandways őrnagy, elég jól elboldogult vele. Egy rokonuk lakott náluk, szemmel tartotta az asszonyt, és adott alkalommal tapintatosan eltüntette szem elől. A sportnapon az őrnagy is, a rokon is megjelent Lady Veronicával, aki ilyenkor teljesen józan volt, gyönyörűen kiöltözött, és mintaszerű anya volt. De néha, ha mégis italra telt szert, felöntött a garatra és ilyenkor mindig a lányait kereste, hogy biztosítsa őket anyai szeretetéről. Az ikrek már reggel megérkeztek vonaton, senki sem számított Lady Veronicára. Mrs. Upjohn még mindig beszélt, de Miss Bulstrode nem figyelt rá. Aggodalmasan fontolgatta, mit lehetne tenni, mert látta, hogy Lady Veronica kötekedő kedvében van. Szerencsére, mintha csak az égből pottyant volna, megjelent Miss Chadwick, kissé elfulladt lélegzettel. "Derék öreg Chaddy! - gondolta Miss Bulstrode. - Mindig lehet rá számítani, akár a kezét vágja el valaki, akár egy részeg szülőt kell megfékezni." - Felháborító! - kiabálta Lady Veronica. - Nem akarták, hogy eljöjjek. . . nem akartak ideengedni. . . túljártam Edith eszén. . . Úgy tettem, mintha lefeküdnék. . . de aztán kihoztam a kocsit. . . Edith ütheti bottal a nyomomat. . . az a vén satrafa. . . Senki nem nézne rá kétszer. . . A rendőr veszekedett velem. . . azt mondta, nem vezethetek autót így. . . Hülyeség. . . Megmondom Miss Bulstrode-nak, hogy hazaviszem a lányokat. . . Azt akarom, hogy otthon legyenek. . . Nincs szebb az anyai szeretetnél. . . - Mennyire igaza, van, Lady Veronica! - mondta Miss Chadwick. - Igazán örülök, Hogy látom. Jöjjön, nézze meg az új tornacsarnokot! Tetszeni fog magának. Ügyesen az ellenkező irányba terelte a bizonytalan léptű Lady Veronicát. - Azt hiszem, hogy a lányokat is ott találjuk - mondta derűsen Miss Chadwick. - Szép új tornacsarnok, új öltözőszekrények, még szárítóhelyiség is van a fürdőruháknak . . . Hangja elhalt a távolabbi bokrok mögött. Miss Bulstrode megkönnyebbülten sóhajtott fel. Jól van, Chaddy! Milyen derék teremtés! Nem éppen modern gondolkodású, a matematikát leszámítva nem is nagyon eszes, de mindig lehet rá számítani. Egy kis bűntudattal fordult vissza a vendégéhez, aki még mindig jókedvűen mesélt: - . . . persze nem álöltözetben, nem fegyverrel - mondta. - Szó sem volt ejtőernyőről, szabotázsról, röpcédulákról. Nem is lett volna merszem hozzá. Sokszor unalmas volt. Irodai munka. Szervezés. Dolgok megtervezése a térképen, és nem úgy, ahogy a könyvekben le szokták írni. De azért néha érdekes is volt és izgalmas is volt, ahogy mondtam is . . . Az a sok titkos ügynök Genfben és a környékén, látásból mind ismerték is egymást, este sokszor ugyanabban a bárban futottak össze véletlenül. Akkor még nem voltam férjnél. Nagyon érdekes volt. - Hirtelen abbahagyta, mentegetőző és kedves mosollyal. - Bocsásson meg, hogy ennyit fecsegek. Elrabolom az idejét, pedig mennyi mindenkivel kell beszélnie . . . Kezet nyújtott, köszönt, és elment. Miss Bulstrode egy pillanatig összeráncolt szemöldökkel nézett utána. Maga sem tudta, miért, de kellemetlen érzése támadt. Ösztöne azt súgta, hogy elmulasztott valamit, ami fontos lehetett. Elhessegette magától ezt az érzést. Kezdődik a nyári félév, sok szülővel kell még beszélnie. Az intézet soha ilyen népszerű nem volt még, soha ilyen sikeres. A Minerva maga a tökéletesség. Miss Bulstrode nem sejtette, hogy néhány hét múlva a Minervát elöntik a bajok. Zűrzavar, gyilkosság, mindenféle rémség üt itt tanyát. És az előjáték mindehhez már el is kezdődött. . . ELSŐ FEJEZET Lázadás Ramatban Körülbelül két hónappal azelőtt, hogy a Minervában megkezdődött a nyári félév, olyan események történtek a messze Keleten, amelyeknek váratlan következményei hatással voltak a híres intézet egész sorsára. A ramati palota egyik termében két fiatalember üldögélt. Pipáztak, és a közeljövőről beszélgettek. Az egyik fiatalember a sötét bőrű, sima, olajbarna arcú, nagy, mélabús szemű Ali Juszuf herceg volt, Ramat uralkodója. A másik fiatalember szőke, szeplős és vagyontalan, de azért gondjai nem voltak, mert mint őfensége magánrepülőgépének pilótája igen szép fizetést kapott. A rangjuk tehát nagyon is különbözött, de azért teljesen egyenrangúnak tekintették egymást. Egy iskolába jártak Angliában, akkor barátkoztak össze, és ez a barátság még most is tartott. - Ránk lőttek, Bob - mondta a herceg hitetlenkedve. - Ránk bizony - bólintott Bob Rawlinson. - Ez nem volt tréfa. Le akartak szedni gépestől. - Le bizony - mondta Bob komoran. Ali elgondolkozott. - Aligha érdemes újra megpróbálni. - Lehet, hogy akkor nem lesz ilyen szerencsénk. Az az igazság, Ali, hogy túl soká késlekedtünk. Két héttel ezelőtt kellett volna elmenni. Mondtam neked. - Nem szeretem a szökést - mondta Ramat uralkodója. - Megértelek. De ne feledd, amit Shakespeare, vagy valami hasonló költőféle mondott arról, ki futva menti életét, hogy másnap új csatára keljen. - Ha elgondolom - mondta a herceg keserűen -, mennyit áldozam, hogy boldoggá tegyem ezt az országot. Kórházak, iskolák, népjólét. . . Bob Rawlinson félbeszakította a felsorolást. - Mit szólnál a nagykövetséghez? Ali Juszuf elvörösödött. - A nagykövetségen keressek menedéket? Azt már nem! A lázadók különben megrohamoznák az épületet, nem sokat törődnének a területenkívüliséggel. Minden népszerűségemet elveszteném. Úgyis az a fő vádjuk ellenem, hogy túlságosan haladó vagyok. - Felsóhajtott. - Nehéz ezt az egészet megérteni! - Gyermetegen tűnődött, mintha még huszonöt éves sem volna. - A nagyapám kegyetlen ember volt, igazi zsarnok. Sok száz rabszolgája volt, rettenetesen bánt velük. A törzsi háborúkban irgalmatlanul lemészárolta az ellenfeleit. A neve hallatára reszketett mindenki. És még mindig csodálják! Tisztelik az emlékét! A nagy Uralkodó! És én? Mit tettem én? Kórházakat, iskolákat építtettem, lakásokat. . . ez kell a népnek, nem igaz? Vagy azt szeretnék, hogy úgy uralkodjam, mint a nagyapám? - Lehet - mondta Bob. - Nem igazságos dolog, de lehet, hogy így van. - De miért, Bob? Miért? Bob Rawlinson sóhajtott, fészkelődött, és megpróbálta szavakba foglalni a gondolatait. Nehezen boldogult. - Hát mert akkor - mondta - olyan izgalmas volt minden. Ez lehet az oka. Ő olyan. . . olyan drámai volt, . . Nem tudom, érted-e, mit akarok mondani. Ránézett a barátjára, aki igazán nem volt színpadias. Derék, becsületes, jóakaratú, csöndes fiú. Bob nagyon szerette. Nem kalandor, nem erőszakos. Angliában nem nagyon szeretik az erőszakos kalandorokat. Lehet, hogy errefele igen, gondolta Bob. - De hát a demokrácia. . . - mondta Ali. - A demokrácia olyan, szó, aminek mindenütt más az értelme - lóbálta meg Bob a pipáját - De kevés helyen az, aminek a görögök mondták valamikor. Ha téged kilöknek innen, valamilyen öndicsőítő hordószónok kerül hatalomra, és aki nem úgy táncol, ahogy ő fütyül, annak lecsapja a fejét. És figyeld meg, azt fogja mondani, hogy ez a demokrácia. És az embereknek tetszeni fog. Izgalmas lesz. Vér fog folyni. - De hiszen nem vagyunk már vadak! Művelt, civilizált emberek vagyunk. - Annak is sokféle értelme lehet - mondta Bob kissé határozatlanul. - Meg aztán a legcivilizáltabb emberben sem olyan nehéz felébreszteni a vadembert. - Lehet, hogy igazad van - mondta Ali gyászosan. - Az emberek úgy látszik, azt nyelik le a legnehezebben, ha valaki a józan ész szabályai szerint akarja irányítani őket - mondta Bob. - Én nem vagyok valami okos ember, ezt te tudod a legjobban, Ali, de néha azt hiszem, hogy a világnak éppen erre volna szüksége, egy szemernyi józan észre. - Letette a pipáját. - De most ne törődjünk ezzel. Azon gondolkozzunk, hogyan juthatsz ki innen. Van a hadseregben valaki, akiben megbízhatsz? A herceg lassan megrázta a fejét. - Két héttel ezelőtt azt mondtam volna, hogy igen. De most már nem vagyok biztos benne. Bob bólintott. - Pokoli helyzet. Ebben a palotában sem szeretek már lenni. Borsódzik tőle a hátam. - Igen, minden tele van kémekkel . . . - felelte nyugodtan a herceg. - Mindent hallanak, mindent tudnak. - Még a hangárokban is kémek lappanganak! - vágott közbe Bob. - Az öreg Ahmed derék ember. Rajtakapott egy szerelőt, hogy babrált valamit a motorral. Egy megbízható szerelőt! Ide hallgass, Ali! Ha meg akarjuk próbálni a szökést, gyorsan kell indulnunk! - Tudom, tudom! Ha itt maradok, megölnek. Minden ijedtség, sőt izgalom nélkül beszélt, inkább csak érdeklődés volt a hangjában. - Ami azt illeti, megölhetnek másutt is - mondta Bob. - Csak északnak mehetünk. Arrafelé nem kaphatnak el. De akkor át kell repülni a hegyek között. És az évnek ebben a szakában. . . - Megvonta a vállát. - Tisztában kell lenned vele, hogy fene kockázatos. Alinak megnyúlt az arca. - Ha valami baj ér téged, Bob . . . - Velem ne törődj, Ali. Nem magamra gondoltam. A magamfajta repülő előbb-utóbb otthagyja a fogát. Sose kerültem a veszélyt. Nem, én téged féltelek. Nem mernélek rábeszélni sem erre, sem arra. Ha a hadsereg, egy része hűséges. . . - Nem szívesen szököm meg - mondta Ali egyszerűen -, de nem szeretnék vértanú lenni. - Egy-két percig hallgatott, aztán sóhajtva folytatta: - Hát akkor meg kell kísérelnünk. De mikor? Bob vállat vont. - Minél előbb, annál jobb. Úgy kell kimennünk a repülőtérre, mintha valami természetes okunk volna rá. Például azt mondhatnád, hogy felül akarod vizsgálni az útépítést. Uralkodói szeszély. Aztán amikor a kocsid a repülőtér mellett megy el, megállhatsz. A gép készen lesz. Azt mondhatjuk, hogy a levegőből nézzük meg az épülő utat. Beülünk, és megyünk. Csomagot természetesen nem vihetünk magunkkal. Előkészületekre nincs mód. - Nem is akarok elvinni semmit. . . csak ezt. . . Elmosolyodott, és ettől a mosolytól megváltozott az arca, az egész lénye. Most már nem olyan volt, mint egy komolykodó fiatalember - őseinek minden ravaszsága és ügyessége, ami megtartotta őket a trónon, benne élt ebben a mosolyban. - Te a barátom vagy, Bob. Te megláthatod. Benyúlt az inge alá. Egy kis bőrzacskót húzott elő. - Ezt akarod elvinni? - kérdezta Bob csodálkozva. Ali Kibontotta a zacskót, és kiöntötte tartalmát az asztalra. Bobnak a lélegzete is elállt, aztán füttyentett izgalmában. - Valódiak?! Ali élvezte a sikert. - Természetesen. A java része az apámé volt. Minden évben vett egyet-kettőt hozzá. Én is. Különböző helyekről, megbízható emberektől. Londonból, Kalkuttából, Dél-Afrikából. Családi szokás ez nálunk. Szükség esetére. - Tárgyilagos hangon tette hozzá: - Ennek az értéke körülbelül háromnegyed millió font. - Háromnegyed millió. . . - álmélkodott Bob, és beletúrt a kövekbe. - Elképesztő. Mint a mesében. - Igen - mondta Ali csöndesen. - De az ilyen drágakövek sok embert megkísértenek. Gonosz dolgok járnak a nyomukban, halál, erőszak, gyilkosság, És az asszonyokat még a férfiaknál is jobban megvadítják. Nem csak az értékük miatt. A kövekben lehet a varázs. Mind magának akarja őket, hogy ott legyenek a nyakán, a keblén. Nem merném ezeket egyetlen nőre sem bízni. Csak rád merem bízni, Bob. - Rám? - ámult el Bob. - Igen. Nem akarom, hogy ez a kincs az ellenségeim kezébe kerüljön. Nem tudom, mikor tör ki a lázadás. Lehet, hogy már ma. Talán meg sem érem a délutánt, el sem juthatok a repülőtérre. Fogd ezt a zacskót, és tedd meg, amit megtehetsz. - Nem értem. . . Mit csináljak vele? - Intézd el, hogy biztonságban kikerüljön ebből, az országból - mondta az uralkodó, és nyugodt arccal nézett izgatott barátjára. - Azt akarod, hogy én vigyem ki helyetted? - Így is mondhatjuk. De hátha okosabbat is ki tudsz találni. - Azt sem tudom, hogyan fogjak hozzá. Ali hátradőlt a székben, és jókedvűen elmosolyodott. - Neked van józan eszed. És becsületes vagy. És már az iskolában is volt mindig valami remek ötleted. Megadom neked egy ember nevét és címét, aki nekem szokott dolgozni ezekben az ügyekben. Ha meghalnék . . . Ne vágj ilyen búbánatos képet, Bob. Tedd meg, amit megtehetsz. Csak ennyit kérek. Nem foglak kárhoztatni, ha nem sikerül. Legyen meg a Mennybéli akarata. Egyszerű dolog. Nem akarom, hogy a holttestemen megtalálják ezeket. Nincs tovább! - Megvonta a vállát. - Ahogy mondtam, legyen meg a Mennybéli akarata. . - Azt mondtad, hogy becsületes vagyok. De ez háromnegyed millió! Nem félsz, hogy nekem is eszemet veszi? A herceg szeretettel nézett a barátjára. - Furcsa - mondta -, de nem félek tőle. MÁSODIK FEJEZET Egy nő az erkélyen I. Bob soha életében nem érezte olyan boldogtalannak magát, mint amikor végigment a palota kongó márványtermein. Az a tudat, hogy háromnegyed millió font értékű drágakövet visz a zsebében, rettenetes szomorúsággal töltötte el a lelkét. Félt, hogy az arcán is meglátszik, milyen kincs van nála, pedig megnyugodhatott volna: szeplős képe ugyanolyan derűs volt, mint máskor. Odakint az őrség előírásosan tisztelgett neki. Bob kábultan indult meg az utcán. Hová menjen? Mit csináljon? Fogalma sem volt. Rövid az idő! Kábán gyalogolt, nekiütközött a járókelőknek, de összeszedte magát, bár még most sem tudta, hova menjen. Betért egy kávéházba, és citromos teát rendelt. Lassan iszogatta. A kávéház megnyugtatta. Szemben vele egy öregember morzsolgatta borostyánkő olvasóját. Ketten sakkoztak. Kellemesen el lehetett üldögélni itt. És gondolkodni. Volt min gondolkodnia. Háromnegyed millió értékű drágakövet nyomtak a markába, és ki kell találnia valamit, hogy a kövek kijussanak az országból. És nincs vesztegetni való ideje. A bomba akármikor robbanhat. Ali bolond. Háromnegyed milliót csak úgy odalök a barátja elé. És aztán hátradől a székben, és a Mennybélire bízza a többit. Bezzeg ő nem teheti ezt! Segíts magadon, Isten is megsegít! Mi a csudát csináljon ezekkel a bitang kövekkel? A nagykövetségre gondolt. Nem, azt nem szabad belekeverni a dologba. A nagykövetség úgyis visszautasítaná. Keríteni kellene valakit, aki nem gyanús, és aki nem gyanús módon utazik el ebből az országból. Egy üzletember vagy egy turista volna a legjobb. Akinek nincsenek politikai kapcsolatai, akinek a csomagját csak tessék-lássék nézik meg - ha ugyan megnézik egyáltalán. Igaz, a másik vége is kockázatos. Szenzáció a londoni repülőtéren. Valaki háromnegyed millió értékű drágakövet akar becsempészni, és így tovább. De hát meg kell kockáztatni. Valamilyen közönséges, jóhiszemű utassal. És Bobnak most egyszerre nagy ötlete támad. Joan. Hát persze hogy Joan! A nővére, Mrs. Sutcliffe. Két hónapja van itt, mert a lányának, Jennifernek tüdőgyulladása volt, és az orvosok sok napfényt és száraz levegőt ajánlottak a gyereknek. Négy vagy öt nap múlva indulnak haza, hajóval. Joan tökéletes lesz. Igaz, Ali mondott valamit az aszszonyokról és a drágakövekről! Bob elmosolyodott. Joan nem fogja elveszíteni fejét a drágakövek láttán. Józan teremtés. Igen, Joanban meg lehet bízni. De azért álljunk meg egy pillanatra! Valóban meglehet bízni benne? A becsületében igen. És a titoktartásában? Bob megrázta a fejét. Joan elszólná magát, nem tudná megállni, hogy ne beszéljen. Vagy, ami még roszszabb, hogy ne célozgasson. "Valami fontosat viszek. Egy szót sem szabad szólnom senkinek. Rettenetesen izgalmas!" Joan sohasem tudott titkot tartani, bár mindig megharagszik, ha ezt a szemébe mondják. Nem szabad tudnia róla, mit visz. Az ő számára is biztonságosabb. Egy kis csomagocskát kell csinálni a kövekből, ártalmatlannak látszó csomagocskát. És ki kell találni hozzá valamit. Ajándék? Megbízatás? Majd csak eszébe jut valami. Az órájára nézett, és felállt. Sürget az idő. Észre sem vette a déli hőséget sietve ment az utcán. Minden nyugodt volt. A felszínen semmi sem látszott. Csak a palotában lehetett érezni az izzást, a kémkedést, a sugdolózást. A hadsereg? Minden a hadseregtől függ. Ki hűséges, ki áruló? Az államcsínyt meg fogják kísérelni. De hogy sikerül-e vagy sem? Gondterhelten lépett be a legjobb ramati szállodába. A portás jól ismerte Bobot, és mosolyogya üdvözölte. - Jó napot kívánok, őrnagy úr! Mrs. Sutcliffe-et keresi? Kirándulni ment a kislánnyal. - Kirándulni? - Bob megcsóválta a fejét. - Kirándulni, ilyenkor? - Mr. és Mrs. Hursttel mentek el, az olajtársaságiakkal - mondta a portás. Itt mindenki mindent tud. - A Kalat Diwa-i gáthoz indultak. Bob nagyot nyelt. Joan órák hosszat nem lesz itthon. - Felmegyek a szobájába - mondta, és már nyújtotta is a kezét a kulcsért. A nagy, kétágyas szoba meglehetősen rendetlen volt, mint mindig. Joan Sutcliffe nem sokat törődik a renddel. Golfütők egy széken, teniszütők az ágyra hajítva. Ruhák szanaszéjjel, az asztalon filmek, levelezőlapok, könyvek, a bazárból származó, de többnyire Birminghamben vagy Japánban készített népművészeti tárgyak. Bob körülnézett, megnézte a táskákat, bőröndöket. Mit csináljon? Arról most már szó sem lehet, hogy találkozzék Joannal, mielőtt a repülőtérre megy. Csomagolja be a köveket, és írjon hozzá egy cédulát? Nem, rázta meg a fejét. Tudta, hogy majdnem mindig követik. Valószínűleg most is követték a palotából a kávéházba, a kávéházból pedig ide. Nem vett észre senkit - de tudta, hogy ügyesek. Abban ugyan semmi gyanús sincs, hogy meglátogatja a testvérét, de ha csomagot és levelet hagy itt, a levelet is, a csomagot is fel fogják bontani. És az idő megy. . . rohan. . . Háromnegyed millió értékű drágakő van a zsebében. Egyszerre csak elmosolyodott, és elővette a zsebéből kis szerszámoskészletét. Látta, hogy Jennifernek van gyurmája, annak jó hasznát veheti. Gyorsan, ügyesen dolgozott. Egyszer felnézett gyanakodva a nyitott ablakra pillantott. Nem, a szobának nincs erkélye. Csak az idegei rosszak, azért érezte, hogy figyelik. Befejezte a munkát, és elégedetten bólintott. Senki sem fogja észrevenni a dolgot, ebben bizonyos. Sem Joan, sem más. Legkevésbé Jennifer, aki csak magával foglalkozik, senkit és semmit meg nem lát. Eltüntette a munka nyomait, mindent a zsebébe söpört. Aztán töprengve körülnézett. Maga elé húzta Mrs. Sutcliffe írótömbjét, és elgondolkozva üldögélt. Valamit írnia kell Joannak. De mit írhat? Valamit, amit Joan megért - de ha más olvassa, nem sejt meg belőle semmit. Lehetetlen. Bob szabad idejében szívesen olvasott kalandregényeket,és azokban csodálatos rejtjeles üzeneteket írnak - igaz, valaki mindig megfejti őket! De ő nem is tudja, hogyan rejtjelezzen valamit - Joan pedig el sem tudná olvasni, ha nem tenné ki a pontot az i betűre, vagy elfelejtené áthúzni a t betűt. Aztán megnyugodott. Van rá más mód is. El kell terelni a figyelmet Joanról. Valami teljesen érdektelen dolgot kell írni. És mással kell üzenni, aki majd csak Angliában mondja el Joannak. Ezt írta gyorsan: Drága Joan, beugrottam hozzátok, hogy megkérdezzem, nem golfozunk-e egy kicsit ma este, de hallom, hogy a gáthoz mentetek, és biztosan fáradt leszel. Nem lehetne holnap este? Ötkor találkozhatnánk a klubban. Meglehetősen ártalmatlan búcsúlevél, hiszen talán soha többé nem látja Joant, de minél ártalmatlanabb, annál jobb. Joan ne keveredjen bele semmiféle kellemetlenségbe, sőt ne is tudja, hogy érheti kellemetlenség. Nem tud színlelni. Az egyetlen dolog, ami megvédheti, ha csakugyan nem tud semmiről. És ennek a levélnek még egy érdeme van: ha valaki elolvassa, azt hiheti, hogy Bobnak esze ágában sincs szökni. Egy-két pillanatnyi gondolkodás után felhívta az angol nagykövetséget. Csakhamar kapcsolták is Edmundsont, a harmadtitkárt, régi barátját. - Te vagy az, John? Itt Bob Rawlinson beszél. Nem találkozhatnánk valahol, amikor végzel? Korábban nem lehet? Meg kell tenned, öregfiú! Nagyon fontos. . . Nőről van szó. . . - Zavartan köhécselt. - Csodálatos nő! Mintha nem is volna földi lény! Csak hát nehéz eset. Edmundson hangjából megbotránkozás érződött. - Ejnye, Bob, ezek az örökös nőügyek! Nem bánom, legyen két óra! - És letette a kagylót. Bob hallotta azt a kis kattanást is amikor a lehallgató leteszi a kagylót. Derék öreg Edmundson! Amióta tudták, hogy Ramatban kihallgatnak minden telefonbeszélgetést, megállapodtak néhány dologban. Egy "csodálatos nő, aki mintha nem is volna földi lény", sürgős és fontos dolgot jelent. Tehát Edmundson felveszi a kocsijába két órakor a Kereskedelmi Bank előtt és ő elmondja neki, hová rejtette a zacskót. Megmondja, hogy Joan nem tud semmiről, és hogy ha vele, Bobbal történnék valami, a dolog fontos. Joan és Jennifer csak hat hét múlva ér haza, Angliába. Addigra a lázadás kitör, s vagy sikerül, vagy leverik. A herceg Európában lesz, vagy meghaltak mind a ketten. Elég sokat el fog mondani Edmundsonnak, de nem mindent. Még egyszer körülnézett a szobában. Semmi sem változott rendetlen, otthonos, kellemes szoba. Csak az ártalmatlan levélke újdonság. Letette az asztalra, és kiment. Senki sem volt a folyosón. II. A nő, aki a Joan Sutcliffe melletti szobában lakott, visszalépett az erkélyről. Tükör volt a kezében. Eredetileg azért ment ki a szobájából, hogy alaposabban szemügyre vegye azt a szőrszálat, amelynek volt mersze kiütközni az állán. Csipesszel kitépte, aztán újra megvizsgálta az arcát az erkélyen. Megnyugodott, hogy nem látszik semmi, de aztán észrevett valamit. A kezében tartott tükörben látta Joan Sutcliffe öltözőtükrét, és abban a tükörben egy férfit, aki különös dolgot művelt. Olyan különös és meglepő dolgot, hogy a nő csak állt mozdulatlanul, és figyelt. A férfi nem láthatta őt az asztal mellől. Ha oldalra néz, megláthatta volna a nő tükrének a fényét az öltözőtükörben, de nagyon elfoglalta a munkája. Igaz, egyszer hirtelen feltekintett, és az ablakra nézett, de mert semmit sem láthatott, dolgozott tovább. A nő figyelte, amíg el nem készült. Látta, hogy utána ír valamit, és a cédulát az asztalra teszi. Aztán arrább lépett most már nem lehetett látni, de hallotta, hogy telefonál. Hogy mit mondott, azt nem értette, de elég könynyedén és természetesen hangzott. Aztán nyílt és csukódott az ajtó. A nő várt néhány pillanatig. Végre kinyitotta az ajtaját. A folyosó végén egy szolga motozott egy tollseprővel. Befordult a másik saroknál, s eltűnt. A nő máris ott volt a szomszéd szoba ajtajánál. Tudta, hogy zárva van, de ez nem zavarta. Egy hajtű és egy vékony pengéjű kis zsebkés segítségével ügyesen kipattantotta a zárat. Bement, és becsukta maga mögött az ajtót. Felkapta a levelet. A borítékot könnyű volt kinyitni. Összeráncolta a homlokát. Ebből nem lehet semmit sem megérteni. Újra lezárta a borítékot és körülnézett. Már nyújtotta a kezét, amikor hangos beszédet hallott a nyitott ablakon át odalentről. Ismerte ezt a női hangot, az ebben a szobában lakó asszony hangja volt. Magabiztos, határozott, oktató hang. Az ablakhoz surrant. Joan Sutcliffe állt a lenti teraszon a lányával, egy csöndes, sápadt, tizenöt éves gyerekkel, és most tudatta a világgal és az angol konzulátusról jött magas és igen kétségbeesett ábrázatú férfiúval, hogy mi a véleménye az ilyen hirtelen rendelkezésekről. - Hát ez képtelenség! Életemben nem hallottam ilyesmit! Hiszen minden olyan nyugodt, mindenki olyan barátságos itt. Ez valami ostoba vaklárma! - Reméljük, kedves Mrs. Sutcliffe, nagyon reméljük. De a nagykövet úr őnagyméltósága azt mondta, hogy a felelőssége. . . Mrs. Sutcliffe félbeszakította. Nem nagyon törődött nagykövet úr felelőssegével. - Tudja, mennyi poggyászunk van? Jövő szerdán akarunk hazautazni hajóval, mert a tengeri út jót fog tenni Jennifernek. Az orvos mondta. Képtelen dolog, hogy most egyszerűen átrepítsenek Angliába! A szerencsétlen konzulátusi alkalmazott megjegyezte, hogy nem szükséges Angliába repülniük. Adenig repülnek, és ott átszállhatnak arra a hajóra, amelyikkel eredetileg is menni akartak. - Az összes csomagunkkal? - Természetesen ezt is el lehet intézni. Már itt is van a kocsi. Csak fel kell rakni rá mindent.. - Hát akkor. . . - Mrs. Sutcliffe megadta magát. - Akkor, úgy látszik, csomagolnunk kell. - Mégpedig nagyon gyorsan, ha szabad kérnem. A szomszéd szobában lakó nő sietve visszahúzódott. Gyorsan megnézte az egyik táskán a címet. Aztán kisurrant a szobából. Abban a pillanatban csukta be a saját ajtaját, amikor Mrs. Sutcliffe megjelent a folyosó végén. A portás idáig szaladt utána. - A kedves fivére, az őrnagy úr volt itt. Bement a szobájába. Azt hiszem, hogy már eltávozott. Éppen elkerülték egymást. - Köszönöm - mondta Mrs. Sutcliffe, és a lányához fordult - Úgy látszik, Bob is aggodalmaskodik. Én ugyan semmiféle nyugtalanítót nem láttam. Ejnye, az ajtó nyitva van. Micsoda gondatlanság! - Talán Bob hagyta így - mondta Jennifer. - Kár, hogy nem találkoztunk. Nézd csak, levelet is írt! - mondta Mrs. Sutcliffe, és feltépte a borítékot. - Úgy látszik, Bob mégsem aggodalmaskodik - jelentette ki diadalmasan. - Biztos nem is tud a dologról. Diplomáciai fontoskodás az egész. Utálok csomagolni ilyen melegben! Olyan ez a szoba, mint egy kazán, Jennifer, szedd ki a holmidat a szekrényből meg a fiókokból. Hajigáljunk be mindent. Majd a hajón becsomagolunk rendesen. - Még sohasem láttam forradalmat - mondta Jennifer elmélázva. - Nem is kell, hogy láss - mondta az anyja szigorúan. - Különben is, meglátod, igazam lesz. Nem történik semmi. Jennifer csalódottnak látszott. HARMADIK FEJEZET Mr. Robinson I. Hat hét múlva egy fiatalember halkan kopogtatott Bloomsburyben egy ajtón, és amikor azt mondták: Szabad!, belépett. Kicsi szoba volt. Az íróasztal mögött egy kövér, középkorú férfi ült, azaz szinte feküdt. Gyűrött ruhája teliszórva szivarhamuval. Az ablak be volt csukva, a levegő szinte kibírhatatlan. - Nos? - kérdezte a kövér ember idegesen, félig csukott szemmel. - Mi újság? Pikeaway ezredesről azt mondták, hogy a szeme vagy éppen most csukódik be alvás előtt, vagy éppen most nyílik ki alvás után. Azt is mondták róla, hogy nem ezredes, és hogy a neve nem Pikeaway, de hát az emberek sok mindent beszélnek. - Edmundson van itt a külügyminisztériumból, uram. - Igazán? - szólt az ezredes hunyorogva, mintha újra aludni készülne. - A ramati nagykövetség harmadtitkára volt a lázadás idején. - Igen, uram. - Akkor csak küldje be - mondta Pikeaway ezredes minden látható öröm nélkül. Egy kissé kihúzta magát, és levert valamicskét a mellényét borító szivarhamuból. Mr. Edmundson magas, szőke fiatalember volt, roppant szabályszerűen öltözött, és egész valója csöndes nemtetszést fejezett ki a kövér ember láttán. - Pikeaway ezredes? John Edmundson vagyok. Azt mondták, hogy. . . látni kíván engem. - Azt mondták? Ők tudják, hogy miért - mondta az ezredes. - Üljön le - tette hozzá. A szeme újra lecsukódott. De közben azért ismét megszólalt: - Ön Ramatban volt a lázadás idején ? - Igen. Csúnya ügy volt. - Gondolom. Bob Rawlinson a barátja volt? - Elég jól ismerem. - Múlt időben kell mondani. Meghalt. - Tudom, uram. De nem voltam tisztában vele, hogy. . . - itt megállt. - Nálunk nincs miért titkolóznia - mondta Pikeaway ezredes. - Mi mindent tudunk, vagy legalábbis úgy teszünk, mintha tudnánk. Rawlinson a lázadás napján elrepült Ali Juszuffal Ramatból. A gépről azóta nincs hír. Kényszerleszállást végzett valami vad helyen, vagy lezuhant. Egy gép roncsait megtalálták az Arolez-hegységben. Két holttest. A lapok holnap hozzák. Edmundson csak bólintott. - Mi mindenről tudunk - folytatta az ezredes.- Azért vagyunk itt. A gép a hegyek fölött repült. Lehet, hogy a légköri viszonyok miatt történt. Valószínűbb, hogy szabotázs. Időzített bomba. Még nincs részletes jelentés. A gép nehezen megközelíthető helyen zuhant le. Díjat tűztünk ki a megtalálására, de az ilyesmi sok időbe telik. Szakértőket kellett kiküldeni, hogy kivizsgálják. Lassú dolog. Jegyzék az idegen kormányhoz, engedély a minisztertől, megvesztegetés. . . nem is szólva arról, hogy a környékbeliek rég összeszedtek mindent, aminek hasznát vehették. - Szomorú, nagyon szomorú - mondta Edmundson. - Ali Juszuf haladó, demokratikus meggyőződésű uralkodó lett volna. - Lehet, hogy éppen ebbe pusztult bele - mondta az ezredes. - De nem az a dolgunk, hogy szomorú történeteket meséljünk. Az a dolgunk, hogy bizonyos. . . bizonyos vizsgálatokat végezzünk el. Erre kértek az érdekelt személyek. Kormányunkhoz közel álló személyek. - Keményen nézett a fiatalemberre. - Érti? - Hallottam valamit - felelte Edmundson vonakodva. - Talán azt is hallotta, hogy sem az áldozatoknál, sem a roncsban nem találtak értékeket, és tudomásom szerint a környékbeliek sem találtak semmi ilyesfélét. Bár a parasztoknál sohasem lehet tudni. Úgy tudnak hallgatni, akár a külügyminisztérium. Mi mást hallott még? - Semmit. - Arról, hogy mégis lehetett ott valami érték. Miért küldték magát ide hozzam? - Azt mondták, hogy talán ön kérdezni akar tőlem valamit - mondta Edmundson kimérten. - De akkor feleletet is várok - mondta Pikeaway ezredes. - Ez természetes. - Magának, úgy. látszik, nem természetes. Nos, mondott-e Bob Rawlinson valamit, fiam, mielőtt elrepült Ramatból? Tudom, hogy Ali bizalmasa volt. Ki vele. Mondott valamit? - Miről, uram? Pikeaway ezredes mérgesen nézett rá, és megvakarta füle tövét. - Jó, tudom, tudom ! - morogta - Ne beszéljünk erről, hallgassunk arról! Szerintem túlzásba viszik a dolgot. Ha nem tudja, miről beszélek, akkor nem tudja és kész. - Mondott valamit - kezdte óvatosan és vonakodva Edmundson. - Valami fontosat szeretett volna közölni velem. - Aha - mondta az ezredes elégedetten mintha sikerült volna kihúzni a dugót az üvegből. - Ez érdekes. Mondja csak. - Sajnos, nagyon kevés, amit tudok, Uram. Bob és én megállapodtunk valamiben. Tudtuk, hogy Ramatban minden telefont lehallgatnak. Bob sok mindent hallhatott a palotában, és néha nekem is volt mit elárulnom neki. Ha felhívtuk egymást, és nőkről beszéltünk, és azt mondtuk valakiről hogy mintha nem is volna földi lény, az valami fontos dolgot jelentett. - Fontos, értesülést? - Igen. Bob aznap, amikor a lázadás kitört, felhívott és megegyeztünk, hogy két órakor a szokott helyen leszek, egy bank előtt. De akkorra már nagy zavargás volt az utcán, és a rendőrség elzárta az utat. Nem tudtunk találkozni. És ő még aznap délután elvitte Alit. - Értem. Azt sem tudja, honnan telefonált? - Nem. Akárhonnan megtehette. - Kár. - Aztán csakúgy odavetette: - Nem ismeri Mrs. Sufcliffe-et? - Bob Rawlinson nővérét? De igen, találkoztam vele odakint. A lányával volt ott. Nem ismertem közelebbről. - Bizalmas viszonyban voltak a testvérek egymással? Edmundson elgondolkodott. - Nem, nem mondhatnám. Mrs. Sutcliffe sokkal idősebb volt Bobnál, és nagyon éreztette vele, hogy ő az idősebbik. A sógorát pedig végképp nem állhatta Bob, azt mondta róla, hogy nagyképű szamár. - Az is. Jelentékeny nagyiparos - és hogy ezek az iparbárók, milyen nagyképűek tudnak lenni! Szóval nem hiszi, hogy Bob Rawlinson, valami fontos titkot bízott volna a nővérére? - Nehéz megmondani. . . de nem, nem hiszem. - Én sem - bólintott az ezredes. Aztán sóhajtott. - Egyébként, Mrs. Sutcliffe és a lánya most érnek haza. Holnap érkeznek Tilburybe, a Kelet Császárnője fedélzetén. Néhány pillanatra csend támadt, az ezredes gondosan szemügyre vette vendégét. Aztán elhatározta magát, és hirtelen kezet nyújtott. - Köszönöm, hogy eljött. - Sajnálom, hogy nem mondhattam többet. És John Edmundson távozott. A halk szavú fiatalember visszajött. - Gondoltam, hogy elküldöm Tilburybe, fogadja ő Mrs. Sutcliffe-et - mondta Pikeaway. - Utóvégre az öccsének a barátja volt. . . De nem. Merev ember. Ilyen a külügyminisztériumban a nevelés. Semmi hajlékonyság. Inkább azt a hogyishívjákot küldöm. - Dereket? - Igen - bólogatott Pikeaway ezredes elégedetten. - Úgy látom, lassan kitalálja, mit akarok mondani. - Igyekszem, uram. - Az igyekezet nem elég. Siker is kell hozzá. Küldje be Ronnie-t. Van valami munka az ő számára is. II. Pikeaway ezredes éppen elalvófélben volt, amikor Ronnie-nak nevezett fiatalember belépett. Magas volt barna hajú, izmos, jókedvű és szemtelen. Pikeaway elnézte egy-két pillanatig, aztán elmosolyodott. - Mit szólna hozzá, ha egy leányiskolába küldeném? - kérdezte. A fiatalember szemöldöke felszaladt. - Leányiskolába? Végre valami új dolog! Miért, bombát gyártanak kémiaórán? - Szó sincs róla. Ez egy előkelő, jó hírű intézmény. A Minerva leánynevelő intézet. - A Minerva? - füttyentett a fiatalember.- El sem hiszem! - Ne fecsegjen, hanem nyissa ki a fülét. Shaista hercegnő, Ramat néhai uralkodójának unokatestvére és egyetlen közeli rokona, ott van a nyári félévre. Eddig Svájcban járt iskolába. - És mit kell csinálnom? Megszöktetni? - Még mit nem! Lehet, hogy a közeljövőben feléje fordul bizonyos körök érdeklődése. Azt akarom, hogy tartsa rajta a szemét. Nem tudok pontosabbat mondani. Nem tudom, ki fog felbukkanni, de ha valamelyik kellemetlen ismerősünk érdeklődnék, jelentse. Az a dolga, hogy figyeljen. A fiatalember bólintott. - És hogyan csináljam? Én legyek a rajztanár? - A tantestületben egyetlen férfi sincs. - Az ezredes töprengett. - Azt hiszem, legjobb lesz, ha kertésznek áll be. - Kertésznek? - Igen. Azt hiszem, maga ért is ehhez a munkához. - Hogyne. Ifjúkoromban egy évig én írtam a vasárnapi Mail-ben a kertészeti rovatot. - Az semmi! - legyintett az ezredes. - Nem, fiam, én komoly munkára gondolok. Az ember a markába köp, és megfogja az ásót, megcsinálja a talajtakarást tisztességesen, nem undorodik a komposzttrágyától, forgatja a sarabolót, az irtókapát, mélyre ülteti a szagosbükkönyt, mindent megcsinál, amit ebben a ronda munkában meg kell csinálnia. Megtudja tenni? - Gyerekkorom óta mindig meg is tettem. - Tudom. Ismertem az édesanyját. Akkor ez rendben van. - De van-e üres kertészi állás a Minervában? - Természetesen - intett az ezredes. - Minden angol kertben kevés a kertész. Majd szép bizonyítványokat kap, fiam. Meglátja, hogy megörülnek magának. Nincs sok időnk, huszonkilencedikén kezdődik a nyári félév. - Kertészkedjem, és tartsam nyitva a szemem? - Igen. És ha valamelyik élvhajhász hajadon magára veti a szemét, nehogy visszaéljen a lehetőséggel, mert nem akarom, hogy időnap előtt kidobják. - Egy papírt húzott maga elé. - Milyen nevet választ? - Keresztnévnek talán Adam volna jó. - És vezetéknévnek? - Talán Eden? - Nem tetszik nekem a maga esze járása. Adam Goodman ez jobb lesz. Állítsa össze az életrajzát Jensonnal, aztán induljon. - Megnézte az óráját. - Nincs több időm magára. Nem akarom Robinsont megvárakoztatni. Már itt kellene lennie. Adam (hogy az új nevén nevezzük) megállt az ajtó felé mentében. - Robinson? - kérdezte kíváncsian. - Hát idejön? - Igen. A jelzőcsengő megszólalt az asztalon. - Itt is van már. Pontos, mint mindig. - Nem mondam meg, ki tulajdonképpen ez a Mr. Robinson! - kérdezte. Adam kíváncsian. - Nem az igazi neve? - A neve Mr. Robinson - mondta az ezredes. - Én csak ennyit tudok, és más sem tud róla többet. III. Azon a férfin, aki belépett, igazán nem látszott, hogy Robinson lehet vagy lehetett a neve. Inkább talán Demetrius vagy Isaacstein vagy Perenna - bár egyik sem volt biztosra vehető. Nem volt egyértelműen görög vagy zsidó, vagy portugál vagy spanyol vagy dél-amerikai. De végképp nem lehetett angol és Robinson. Kövér volt, kitűnően öltözött, az arca sárga, szeme sötét, és bánatos homloka széles, szája nagy, hatalmas fogai csillogóan fehérek. Keze szép vonalú, ápolt. Kiejtése kifogástalan. Úgy üdvözöték egymást az ezredessel, mint két uralkodó. Udvarias szólamokat hangoztattak. Aztán amikor Mr. Robinson elfogadta a kínált szivart, az ezredes megszólalt: - Igazán kedves, hogy segít nekünk. Mr. Robinson meggyújtotta a szivart, elismerően ízlelgette, csak aztán felelt: - Kérem, úgy gondoltam. . . Sok mindenkit ismerek, sok mindent hallok. Az emberek sok mindent elmondanak nekem, nem is tudom, miért. Az ezredes nem fűzött ehhez semmiféle megjegyzést. Csak annyit mondott: - Gondolom, hallotta, hogy Ali Juszuf herceg gépe lezuhant. - Szerdán hallottam - bólintott Mr. Robinson. - A fiatal Rawlinson vezette a repülőgépet. Kockázatos út volt. De nem Rawlinson hibájából zuhantak le. Egy szerelő babrált valamit a gépen. Teljesen megbízható embernek tartották - legalábbis Rawlinson annak tartotta. Nem volt az. Az új kormányban fontos és jövedelmező beosztást kapott. - Szóval mégis szabotázs volt! Nem tudtam biztosan. Szomorú história. - Igen. Az a szegény fiatalember, Ali Juszuf, nem tudott megbirkózni a korrupcióval és árulással. Rosszul nevelték az iskolában, legalábbis énszerintem. De most nem vele kell foglalkoznunk. Ő már a múlté. Egy halott uralkodó jóvátehetetlenül halott. A mi kettőnk dolga, hogy azzal foglalkozzunk, ami a halott uralkodók után maradni szokott. - Vagyis? Mr. Robinson megvonta a vállát. - Jókora bankbetét Genfben, szerényebb Londonban, különböző érdekeltségek hazájában, melyeket a mostani kormányzat természetesen kisajátított (és amint hallom, máris marakodnak a koncon), és végül egy kis személyes. . . - Kicsi? - Relatív fogalom. Nagyságra mindenesetre kicsi. Könnyen magával viheti az ember. - Amennyire tudom, Ali nem vitte magával. - Nem. Mert jó előre odaadta Bob Rawlinsonnak. - Biztos benne? - Egészen biztosak semmiben sem lehetünk - mondta Mr. Robinson bocsánatkérően. - A palotában annyi mindent suttognak az emberek. Nem is lehet mind igaz. De ezt nagyon határozottan állították. - De hiszen Rawlinsonnál sem volt. - Ebben az esetben - mondta Mr. Robinson - valószínűleg más úton jutott ki az országból. - De milyen úton? Van valami elképzelése? - Rawlinson, miután átvette a drágaköveket, egy kávéházba ment. Míg ott volt, senkivel sem beszélt, senkivel sem találkozott. Innen a Ritz-Savoy szállóba ment, ahol a nővére lakott. Felment a nővére szobájába, és körülbelül húsz percig maradt ott. A nővére nem volt otthon. Innen a Kereskedelmi Bankba ment, és beváltott egy csekket. Mikor kijött, a tér már tele volt tüntetőkkel. Sokáig kellett várnia, míg a teret megtisztították Egyenesen a repülőtérre sietett a szerelő őrmesterrel. Ali Juszuf kocsin indult el azzal az ürüggyel, hogy az új út építését nézi meg. A repülőtérnél megállt, Rawlinsonhoz ment, azt mondta, hogy repülőről akarja megnézni a gátat és az új utat. Felszálltak, és azóta nem látta őket senki. - És mire következtet ebből? - Ugyanarra, amire ön, kedves barátom. Miért töltött Bob Rawlinson húsz percet a nénje szobájában, mikor senki sem volt otthon és megmondták neki, hogy estig nem is várhatók haza? Valami levélfélét firkált ugyan, de az legfeljebb három percet vehetett igénybe. Mit csinált a többi idő alatt? - Úgy gondolja, hogy a nővére poggyászába rejtette a drágaköveket? Pikeaway bólintott. - Ez felettébb valószínű. Mrs. Sutcliffe-et különben még aznap délután Adenbe vitték, a többi angol állampolgárral együtt. Holnap érkezik Tilburybe. - Tartsa szemmel - mondta Mr. Robinson. - Szemmel fogjuk tartani - mondta Pikeaway. - Már meg van szervezve minden. - Ha nála vannak a kövek, nagy veszedelembe kerülhet - mondta a vendég, és behunyta a szemét. - Utálom az erőszakot. - Gondolja, hogy erről is szó lehet? - Sokan érdeklődnek a kövek iránt. Nemkívánatos elemek is. Azt hiszem, érti. - Értem - mondta Pikeaway komoran. - És egyik a másik ellen fog harcolni. - Mr. Robinson megcsóválta a fejét. - Zavaros ügy. . . Pikeaway könnyedén megkérdezte: - Ön is . . . érdekelt ebben az ügyben ? - Én egy bizonyos érdekcsoportot képviselek -mondta Mr. Robinson, szinte szemrehányóan. - A kövek közül jó néhány az én szindikátusom útján jutott el őfenségéhez. Tisztességes úton és áron. Biztosra veszem, hogy a néhai herceg is azt kívánná, hogy a halála után ahhoz a személyhez kerüljön a kincs, akire én gondolok. Többet nem szívesen mondanék. Nagyon kényes az ügy. - Annyit azért látok, hogy maga mindenesetre az angyalok és nem az ördögök pártján van - mosolygott az ezredes. - Angyalok? Hát igen. - Egy pillanatra elhallgatott. Nem tudja véletlenül, ki lakott a Mrs. Sutcliffe szobája melletti két szobában a Ritz-Savoyban? Pikeaway ezredes tanácstalannak látszott. - Várjunk csak. . . Azt hiszem, tudom. A baloldalon Senora Angelica de Toredo, egy spanyol. . . izé. . . táncosnő, aki a helybeli kabaréban szerepelt. Lehet, hogy nem spanyol, és lehet, hogy nem is tud táncolni. De azért igen nagy népszerűségnek örvendett. A másik oldalon, úgy hallottam, valami tanítónők vagy tanárnő laktak. Mr. Robinson sugárzott az elégedettségtől. - Mindig így van ez. Eljövök, hogy elmondjak egyet s mást, de maga már mindent tud. - Ugyan, ugyan - szerénykedett az ezredes. - Köztünk maradjon - szólt Mr. Robinson - elég sokat tudunk. Találkozott a pillantásuk. - Remélem, hogy eleget - mondta Mr. Robinson, és felállt. NEGYEDIK FEJEZET Az utasok hazatérnek I. - Hát ez igazán bosszantó! - mondta Mrs. Sutcliffe, amikor kinézett a szállodai szoba ablakán. - Miért kell mindig esnie az esőnek, ha az ember hazaér Angliába? Csüggesztő. - Én örülök, hogy hazajöttünk - mondta Jennifer - Mindenki angolul beszél az utcán. És igazi finom teát ihatunk! És vajas kenyér még dzsem és rendes pirítós van hozzá! - Nem kell ilyen szűk látókörűnek lenni, drágám - mondta Mrs. Sutcliffe. - Minek cipeltelek magammal a Perzsa-öbölig és vissza, ha a végén azt mondod, hogy inkább itthon maradtál volna? - Szívesen utazgatok egy-két hónapig mondta Jennifer. - Csak azt mondom, hogy örülök, mert hazajöttünk! - Vigyázz csak egy kicsit, édesem, hadd nézzem meg, hogy felhozták-e valamennyi csomagunkat. Szörnyű, hogy a háború óta milyen megbízhatatlanok az emberek. Biztos vagyok benne, hogy ha nem tartom nyitva a szememet, az az ember Tilburyben egyszerűen elvitte volna a zöld táskát! És emlékszel arra a másik emberre, aki állandóan a csomagok körül ólálkodott? A vonaton is láttam. Ezek a tolvajok ott leskelkednek a kikötőben, és ha látják, hogy valaki tengeribeteg, vagy ide-oda futkos zavarában, elemelik valamelyik csomagját. - Te mindig ilyeneket mondasz, anya - felelte Jennifer. - Azt hiszed, hogy mindenki gazember, akit csak látsz. - A legtöbben azok - mondta Mrs. Sutcliffe komoran. - Az angolok nem - mondta hazafias felbuzdulással Jennifer. - Az a legnagyobb baj! Külföldön nem várja el az ember, hogy az ottaniak becsületesek legyenek de itthon nem vigyáz, és könnyű a dolga a gazembereknek. Számoljunk csak! Itt a nagy zöld bőrönd meg a fekete, aztán a két kis barna és a sporttáska, és a golfütők, a teniszütők, a nagy szatyor és a vászonhuzatos táska. . . de hol a zöld táska? Megvan! És az a doboz, amibe a kint vásárolt holmikat raktuk? Egy, kettő, három, négy, öt, hat. . . igen, jól van, megvan mind a tizennégy. - Nem teázhatnánk végre? - kérdezte Jennifer. - Még csak három óra! - Nagyon éhes vagyok. - Jól van, ha éhes vagy, menj le, és rendelj magadnak teát. Én pihenek végre egy kicsit és aztán kicsomagolom azt, ami éjszakára kell. Bánt, hogy apád nem tudott elénk jönni. Miért éppen ma ment Newcastle-ba, arra a buta igazgatósági ülésre, nem is értem! Azt hinné az ember, a felesége meg a lánya az első. Kivált, ha három hónapja nem látta őket! Meg tudsz teázni egyedül?! - Az Isten szerelmére, anya! - mondta Jennifer. - Mit gondolsz, hány éves vagyok? Nem kaphatnék egy kis pénzt? Nincs angol pénzem. Eltette a tízshillingest, amit az anyja odaadott, és sértődötten kiment. Megszólalt a telefon az ágy mellet. Mrs. Sutcliffe felvette a kagylót. - Halló. . . igen, Mrs. Sutcliffe beszél. . . Kopogtak az ajtón. Mrs. Sutcliffe beleszólt a kagylóba: - Egy pillanat türelmet kérek. Az ajtóhoz lépett. Egy sötétkék munkaruhába öltözött fiatalember állt az ajtóban, szerszámosládával a hóna alatt. - Villanyszerelő vagyok - mondta. - Zárlatos valami ebben a lakosztályban. Felküldtek, hogy nézzem meg. - Tessék. - A fürdőszoba? - A másik szobából nyílik. Mrs. Sutcliffe visszament a telefonhoz. - Itt vagyok. Ne haragudjon, de mit is mondott, kérem? - Itt Derek O'Connor beszél. Szeretnék felmenni magához, Mrs. Sutcliffe. Az öccséről van szó. - Bobról? Van valami hír róla? - Sajnos van. - Jöjjön fel, kérem. Harmadik emelet, 310-es lakosztály. Leült az ágyra. Tudta, nagyon jól tudta, mi az a hír. Néhány pillanat múlva kopogtattak az ajtón. Kinyitotta. Egy fiatalember lépett be, és részvevően szorította meg a kezét. - A külügyminisztériumból jött? - Derek O'Connor vagyok. A főnököm küldött. Úgy látszik, nem volt más, aki megmondhatná. - Mondja csak meg nyugodtan. Meghalt? - kérdezte Mrs. Sutcliffe. - Igen. Az a repülő, amelyen Ali Juszuf herceget ki akarta vinni az országból, lezuhant a hegyekben. - És miért nem hallottam erről mostanáig? Miért nem értesítettek a hajón? - Nem volt megbízható hírünk. Annyit tudtunk csak, hogy a gép eltűnt. Még volt egy kis remény. Sajnos megtalálták a roncsot. Csak azzal vigasztalhatom, hogy nem szenvedtek. - Az uralkodó is meghalt? - Igen. - Nem lep meg a hír - mondta Mrs. Sutcliffe, és bár remegett egy kicsit, a hangja, fegyelmezett volt. - Tudtam, hogy Bob nem lesz hosszú életű. Mindig vakmerő volt, kockáztatott, új gépeket próbált ki. Az utóbbi négy évben alig láttam. Sajnos senkit sem lehet megváltoztatni. Henry, a férjem is mindig mondta, hogy előbb-utóbb összetöri magát - mondta Mrs. Sutcliffe. Bánatos elégedettség volt a hangjában, hogy lám, a férjének igaza lett. Egy könnycsepp gördült végig az arcán. A zsebkendője után nyúlt. - Nagy csapás. - Tudom. Őszinte részvétem. - Bob nem szökhetett meg. Elvégre az uralkodó pilótája volt, nem hagyhatta cserben. De jó repülő is volt. Ha lezuhantak, nem lehetett az ő hibája. - Nem is volt. De az uralkodó már csak repülőn menekülhetett. Kockázatos vállalkozás volt. Nem sikerült. - Értem - bólintott Mrs. Sutcliffe. - Köszönöm, hogy eljött és elmondta. - Még valamit meg kell kérdeznem - folytatta a vendég. - Nem bízott valamit önre, asszonyom, hogy hozza el? - Hogy hozzam el? - kérdezte Mrs. Sutcliffe. - Mit? - Egy kis csomagot, hogy hozza el, és adja át valakinek Angliában. Mrs. Sutcliffe csodálkozva rázta meg a fejét. - Nem. Miért gondolják, hogy küldeni akart valamit? - Az öccsénél egy igen fontos kis csomag volt; valószínűleg átadta valakinek, hogy hozza el Angliába. Az utolsó nap, a lázadás kitörésének napján elment önhöz. - Tudom, üzenetet is hagyott. Valami csacsiságot, teniszről vagy golfról. Úgy látszik, akkor még nem tudta, hogy el kell repülnie a herceggel. - Csak ennyi volt benne? - A levélben? Csak ennyi. - Megvan még a levél, Mrs. Sutcliffe? - A levél? Nem. Nem volt benne semmi fontos. Öszszetéptem és eldobtam. Miért tartottam volna meg? - Gondoltam, hogy véletlenül. . . - kezdte O'Connor. - Véletlenül micsoda? - kérdezte Mrs. Sutcliffe ingerülten. - Hogy talán valami rejtett üzenet volt benne. Hiszen - mosolygott rá az asszonyra - mindnyájan hallottunk már láthatatlan tintáról. - Láthatatlan tinta?! - kiáltott fel Mrs. Sutcliffe. - Szamárság! Bobnak eszébe sem jutott volna ilyesmi. Kedves, értelmes, becsületes ember volt. - Újra legördült egy könnycsepp az arcán. - Jaj, hol a táskám? A zsebkendőm! A másik szobában hagyhattam. - Rögtön hozom - mondta O'Connor.. Átment a másik szobába, és megtorpant. A kék munkaruhás fiatalember éppen az egyik táska fölé hajolt. Zavartan egyenesedett fel. - Villanyszerelő vagyok - mondta. - Zárlatos egy lámpa. Derek kattintott egyet-kettőt a kapcsolón. - Ez jónak látszik - mondta. - Lehet, hogy rossz szobaszámot mondtak - szabadkozott a szerelő. Felkapta a szerszámosládát, és sietősen távozott. O'Connor megcsóválta a fejét, felvette Mrs. Sutcliffe, kézitáskáját, és kivitte neki. - Elnézést - mondta, és a telefonhoz lépett. - Itt a 310-es lakosztály. Küldtek ide szerelőt, hogy megjavítsa a villanyt? Igen, várok. Várt. - Nem? Gondoltam. Nem, nincs semmi baj. Letette a kagylót, és Mrs. Sutcliffe-hez fordult. - A lámpáknak semmi baja. Nem az irodából küldték a szerelőt. - Nem szerelő volt? Csak nem tolvaj? - Lehet. Mrs. Sutcliffe gyorsan megnézte a táskáját. - Nem vett ki belőle semmit. A pénzem megvan. - Biztos benne, Mrs. Sutcliffe, hogy semmit nem bízott önökre az öccse, hogy hozzák haza, vagy csomagolják a holmijuk közé? - Egész biztos - mondta Mrs. Sutcliffe. - A lánya? Ugye, lánya van? - Igen. Teázik az étteremben. Nem is merem megmondani neki, mi történt Bobbal. Talán majd otthon... - Nem adta oda neki az öccse a csomagot? - Nem, biztos vagyok benne. - Még egy lehetőség van - mondta O'Connor. - Az, hogy szó nélkül elrejtett valamit a csomagjaikban, amikor magukra várt. - De miért tette volna? Képtelenség. - Ne higgye. Az uralkodó valószínűleg egy értékes csomagot bízott rá,és az öccse úgy gondolta, hogy jobb ha maguknál van, mint nála. - Nagyon valószínűtlennek tartom - mondta Mrs. Sutcliffe. - Ha megengedné, nézzük át együtt. - A csomagokat? Hogy csomagoljak ki mindent? Mrs. Sutcliffe hangja veszedelmesen elvékonyodott. - Tudom, hogy borzasztó kérés - mondta O'Connor. - De nagyon fontos. Ha megengedi, majd segítek - tette hozzá rábeszélően. - Sokszor csomagoltam az édesanyámnak, és mindig megdicsért, hogy milyen ügyes vagyok. Roppant szeretetre méltó volt. Ezt az adottságát Pikeaway ezredes mindig értékelte is. - Ha úgy gondolja, hogy csakugyan fontos - adta meg magát Mrs. Sutcliffe. - Lehet, hogy nagyon fontos - mondta Derek O'Connor. - Ha megengedi, máris hozzákezdenék - tette hozzá mosolyogva. II. Háromnegyed óra múlva Jennifer visszatért. Elképedve nézett körül. - Mit csináltál, anya? - Kicsomagoltunk - felelte rosszkedvűen Mrs. Sutcliffe. - Most pedig visszacsomagolunk. Ez itt Mr. O'Connor. Jennifer, a lányom. - De miért kellett kicsomagolni és visszacsomagolni? - Nem tudom! - csattant föl az anyja. - Úgy látszik, valaki azt gondolja, hogy Bob valami csomagot tett a poggyászunkba, hogy hazahozzuk. Neked nem adott semmit? - Hogy hozzuk haza? Nem. Az én holmimat is kicsomagoltátok? - Mindent kicsomagoltunk - mondta Derek O'Connor derűsen. - És nem találtunk semmit. Most pedig mindent visszacsomagolunk. Azt hiszem, erre a nagy fáradságra inni kell valamit, Mrs. Sutcliffe. Rendelhetek valamit? Konyakot? Már a telefonnál is volt. - Egy teát nem bánnék - mondta Mrs. Sutcliffe. - Isteni teát ittam! - mondta Jennifer. - És rengeteg vajas kenyeret meg szendvicset és tésztát ettem, és aztán a pincér még hozott szendvicset, mert megkérdeztem, hogy lehet-e, és azt mondta, hogy lehet. Pompás volt! O'Connor megrendelte a teát, aztán ügyesen és szakavatottan befejezte a csomagolást. Mrs. Sutcliffe akaratlanul is megcsodálta. - Csakugyan nagyon jól megtanította csomagolni az édesanyja! - Értek még egy-két szakmához - mondta O'Connor mosolyogva. Az édesanyja rég meghalt, és minden csomagolásbeli ügyességét Pikeaway ezredes beosztottjaként szerezte. - Még valamit mondanék, Mrs. Sutcliffe. Kérem, nagyon vigyázzon magára. - Vigyázzak? Mire gondol? - Az ilyen lázadás furcsa dolog - mondta O'Connor sokat sejtetően. - A szálai messzire nyúlhatnak. Soká marad Londonban? - Holnap megyünk haza. Értünk jön a férjem kocsival. - Igen. De kérem, hogy ne vállaljon semmiféle kockázatot. ÉS ha bármi különös dolog történnék, hívja fel a 999 számot. - Ó! - mondta Jennifer elragadtatva. - 999! Mindig szerettem volna fel hívni! - Ne csacsiskodj - szólt rá az anyja. III. Részlet egy helyi lapból: Tegnap a bíróság elé került egy férfi, aki - a vád szerint - betört Mr. Henry Sutcliffe házába. Mrs. Sutcliffe hálószobáját teljesen feldúlták, miközben a család tagjai a vasárnapi istentiszteleten voltak. A személyzet az ebéd készítésével foglalatoskodott, és nem hallottak semmit. A rendőrség akkor tartóztatta le a betörőt, amikor kilépett a házból. Valami megzavarhatta, ezért üres kézzel készült távozni. Vallomása szerint a neve Andrew Bull, állandó lakóhelye nincs. Bűnösségét beismerte. Azt mondta, hogy nincs munkája, és hogy pénzre akart szert tenni Mrs. Sutcliffe ékszerei - azt a néhány darabot leszámítva, amit rendszeresen visel - szerencsére a bankban vannak lelétben. - Mondtam már neked, hogy nézesd meg a nappali francia ablakának a zárját - mondta Mr. Sutcliffe szűk családi körben. - Drága Henry, - mondta Mrs. Sutcliffe -, úgy látszik, elfelejtetted, hogy három hónapig nem voltam itthon. És különben is azt olvastam valahol, hogy ha egy betörő be akar jutni valahova, hát be is jut. Újra átfutotta a cikket, és sajnálkozva tette hozzá: - Milyen szépen hangzik, hogy "személyzet". Pedig a valóságban csak szegény öreg Mrs. Ellis van itt, aki süket, és már alig áll a lábán, meg Bardwellék félhülye lánya vasárnap délelőttönként. - Csak azt nem értem - mondta Jennifer - honnan tudta a rendőrség, hogy be akarnak törni nálunk? Mert éppen idejében érkeztek, hogy elfogják a tolvajt. - És furcsa, hogy nem vitt el semmit - tette hozzá Mrs. Sutcliffe. - Biztos vagy benne, Joan? - kérdezte a férje.- Eleinte nem mondtad ilyen határozottan. Mrs. Sutcliffe nagyot sóhajtott. - Nem olyan,egyszerű azt rögtön megmondani. A szobában minden egymás hegyén-hátán volt, a fiókok kiborítva, minden holmi felforgatva. Jól körül kellett néznem. Igaz is, nem találom az új kasmírsálamat. - Ne haragudj, anya, az az én bűnöm! Belefújta a szél a tengerbe. Kivettem a táskádból a hajón. Meg akartam mondani, de elfelejtettem. - Mondtam már Jennifer, hogy semmit se vegyél el a dolgaimból csak úgy szó nélkül. - Kérek még egy kis pudingot - terelte másra a szót Jennifer. - Tessék, Mrs Ellisnek csodálatos keze van, azt sem bánom, hogy süket, és annyira kell kiabálni neki. Csak nehogy nagyon falánknak tartsanak az intézetben Jennifer. A Minerva előkelő hely, ne felejtsd el. - Nem is tudom, hogy van-e kedvem odamenni - mondta Jennifer. - Ismerek egy lányt, annak az unokatestvére oda járt és azt mondja hogy rémes volt. Hogy csak azt magyarázták nekik, hogyan kell az autóból kiszállni, meg mit kell csinálni az udvari ebéden. - Elég, Jennifer - mondta Mrs. Sutcliffe. - Nem is tudod, milyen szerencsés vagy, hogy felvettek. Ne gondold, hogy Miss Bulstrode akárkit befogad. Csak apád pozíciójának és Rosamond nénéd közbenjárásának köszönheted. Nagyon-nagyon szerencsés vagy. És ha egyszer csakugyan udvari ebédre leszel hivatalos, legalább tudni fogod, hogyan kell viselkedni. - Azt hiszem, a királynőnek elég sok olyan vendége van, aki nem tudja, hogyan kell viselkedni. Törzsfőnökök meg zsokék, meg mindenféle keleti. . . - A keletieknek kifogástalan a modoruk - szólt közbe az apja, aki nemrég tért vissza egy üzleti útról. - És ahol mi voltunk, ott is . . . Jennifer legyintett. - Emlékszel, amikor ahhoz a nagyszakállúhoz voltunk hivatalosak? Kiszedte a késével a birka szemét, és neked adta, és Bob meglökött, hogy egyed meg, mert megharagszik. Ha ezt teszi majd a Buckingham palotában is, mit szól hozzá a királynő? - Ne gyerekeskedj, Jennifer - zárta le a vitát az anyja. IV. Mikor az állandó lakóhellyel nem rendelkező Andrew Bullt három hónapi börtönre ítélték, Derek O'Connor, aki addig szerényen meghúzódott a hallgatóság közt, felhívott egy londoni telefonszámot. - Nem volt nála semmi a világon - mondta. - Pedig éppen elég időt adtunk neki. - Ki ez a fickó? Ismerjük már? - Azt hiszem, a Gekkó-bandába tartozik. Kisszerű tolvaj. Valószínűleg csak felbérelték a munkára. Azt mondják, hogy buta, de alapos. - És szótlanul elvállalta a börtönt is, az ártatlan bárány? - nevetett bele Pikeaway ezredes a telefonba. - Igen. Kitűnően játszotta a hülyét, aki egyszer az életben megtévedt. Senki nem gondolná, hogy egy nagy bandának dolgozik. Éppen ebben rejlik az értéke. - És nem talált semmit - töprengett az ezredes.- Maga se talált semmit. Úgy látszik, nincs is mit keresni. Talán tévedtünk, mikor azt hittük, hogy Rawlinson a nővérének adott oda valamit. - Mások is éppen erre a lehetőségre gondoltak. - Elég kézenfekvő gondolat. Talán azt akarták, hogy mi kapjuk be a horgot. - Lehet. Van valami más lehetőség is? - Rengeteg. Lehet, hogy a kincs még mindig Ramatban van. Esetleg a szállodában elrejtve. Vagy a repülőtérre menet adta oda valakinek Rawlinson. Lehet, hogy Mr. Robinson célzásában volt valami igazság, és egy nőhöz került. Lehet, hogy Mrs. Sutcliffe nem is tudta, hogy nála van, és valami fölösleges holmival együtt beledobta a Vörös-tengerbe. És lehet - tette hozzá elgondolkozva - hogy ez volt a legjobb megoldás. - Ugyan! Rengteget ér. - Rengeteget ér az emberi élet is!- mondta Pikeaway ezredes. ÖTÖDIK FEJEZET Levelek a Minerva Leánynevelő Intézetből Julia Upjohn levele anyjához: Drága anyukám, kezdek egész jól elrendezkedni, és nagyon jól érzem magam. Van egy új lány az osztályban, Jennifernek hívják, és nagyon összebarátkoztunk. Mind a ketten szörnyen szeretünk teniszezni. Jól játszik. Óriási adogatása van, ha bejön. De nem nagyon jön be. Azt mondja, hogy az ütője megvetemedhetett a Perzsa-öbölben. Nagyon meleg van ott. Akkor jöttek el, amikor a lázadás volt. Kérdeztem, hogy izgalmas volt-e, de azt mondja, hogy egyáltalán nem, nem láttak semmit. A nagykövetség rögtön elszállíttatta őket, kimaradtak az egészből. Miss Bulstrode kedves, de azért szigorú is, ha akar. Az új lányokhoz nagyon kedves. A háta mögött mindenki Bulldognak hívja vagy Bulinak. Az angolt Miss Rich tanítja, nagyszerűen. Ha lelkesedni kezd, rögtön kibomlik a kontya. Furcsa arca van, de nem ellenszenves, és ha felolvas valamit Shakespeare-ből, mindjárt hihető lesz, egész más, mint olvasva. A múltkor Jágóról beszélt, hogy mit érzett, és hogy milyen borzasztó a féltékenység, hogy beleeszi magát az emberbe, és mennyit szenved az ilyen ember, és a végén egészen elmegy az esze, és bántja azt, akit szeret. Még a hideg is végigszaladt a hátunkon, csak Jenniferén nem, őt semmi sem izgatja. Miss Rich tanítja a földrajzot is. Azt hittem, hogy unalmas lesz, de Miss Rich órái nem unalmasak. Ma például a fűszerkereskedelemről beszélt, és hogy azért kellettek a fűszerek, mert minden könnyen megromlott. A művészettörténetet Miss Laurie tanítja. Kétszer jön egy héten, és elvisz Lodonba is, hogy megnézzük a képtárakat. A franciatanárnőnk Mademoiselle Blanche. Nem tud rendet tartani. Jennifer azt mondja, hogy a franciák ilyenek. Azért nem rosszkedvű, csak látszik rajta, hogy unja a dolgot. Mondja is, hogy unlak benneteket, gyerekeim! Hanem Miss Springer egyszerűen borzalmas. Ő a tornatanár. Sárgarépaszínű a haja, és ha melege van, érzik az izzadságszaga. Aztán ott van az öreg Miss Chadwick (Chaddy), aki már az iskola kezdete óta itt tanít. Matematikus, néha veszekszik. de azért kedves. Miss Vansittart tanítja a történelmet és a németet. Nagyon utánozza Miss Bulstrode-ot mindenben, de azért nem tud olyan lenni, mint ő. Sok külföldi lány van itt, két olasz, néhány német, aztán egy helyes svéd (valami hercegnő), és egy félig török, félig perzsa lány, azt mondja ő lett volna Ali Juszuf herceg felesége, ha a herceg meg nem hal. De Jennifer azt mondja, hogy nem igaz, Shaista csak azért mondja, mert a herceg rokona, és ott az emberek a rokonukat veszik feleségül. Jennifer azt mondja, hogy a herceg soha sem vette volna el. Hogy mást szeretett. Jennifer sok mindent tud, de nem beszél sokat. Azt hiszem, hogy nemsokára elutazol, anyukám. El ne hagyd az útleveledet, mint múltkor! És vigyél magaddal mentőcsomagot, hátha valami baj lesz. Szerető Juliád Jennifer Sutcliffe levele anyjához: Drága anya, nem is olyan rossz itt. Jobban tetszik nekem, mint hittem volna. Az idő nagyon szép. Tegnap fogalmazást kellett írni, ez volt a címe: "Jók-e a túlzásba vitt jó tulajdonságok"? Nem is tudtam, hogy mit írjak. A jövő héten meg ez lesz: Júlia és Desdemona jellemének összehasonlítása. Micsoda butaság! Nem kaphatnék egy új teniszütőt? Tudom, hogy tavaly ősszel húrozták újra, de sehogy sem jó. Görögöt szeretnék tanulni. Tanulhatok? Szeretem a nyelveket. Jövő héten néhányan felmegyünk Londonba, és megnézzük A hattyúk tavát. Az ennivaló nagyon jó itt. Tegnap csirke volt ebédre, és jó süteményt is adnak a teához. Nem tudok már mit írni. Nem törtek be újra? Sokszor csókol szerető leányod Jennifer Margaret Gore-West, az elsősök prefektája, az anyjának: Édes mama nagyon kevés újság van. Németet tanulok Miss Vansittarttól ebben a félévben. Valami olyan hírt hallottam, hogy Miss Bulstrode visszavonul az igazgatástól, és Miss Vansittart lesz az utóda, de ezt már egy éve halljuk, és én nem hiszek benne. Megkérdeztem Miss Chadwicktől (Miss Bulstrode-tól természetesen nem mertem megkérdezni), és nagyon mérges volt. Azt mondta, hogy szó sincs róla, és ne higgyek a pletykáknak. Kedden láttuk A hattyúk tavát. Gyönyörű volt. Ingrid hercegnő igazán kedves. A szeme kék. De fogszabályozót visel. Van két német lány is. Egészen jól beszélnek angolul. Miss Rich visszajött, és egészen jó színben van. Nagyon hiányzott a múlt félévben. Miss Springer az új tornatanárnő. Imád parancsolgatni., és senki sem szereti. De a teniszezőket nagyon jól-edzi. Az egyik új lány, Jennifer Sutcliffe, nagyon jó játékos lesz. A barátnőjét Juliának hívják. Mi csak sziámi ikreknek hívjuk őket. Ugye elmehetek veled 20-án? A sportverseny 19-én lesz. Sok csók Margaret Ann Shapland levele Dennis Rathbone-hoz: Kedves Dennis, csak a félév harmadik hete után érek rá. de akkor nagyon szívesen vacsoráznék magával. Szombaton vagy vasárnap lehetne. Majd megírom, mikor. Érdekes iskolában dolgozni. De azért örülök, hogy nem kell tanítanom. Beleőrülnék! Üdvözli Ann Miss Johnson levele húgához: Drága Edith... minden olyan, mint rendesen. A nyári félévet még jobban szeretem, mint az őszit. Gyönyörű a kertünk és nagyon ügyes új kertész van az öreg Briggs mellett. Fiatal és erős, és sajnos nagyon jóképű, ami baj, mert ezek a kislányok nagyon csacsik! Miss Bulstrode mostanában nem beszél a visszavonulásról, remélem, le is tett róla. Miss Vansittart igazán nem tudná pótolni, Nem is hiszem, hogy akkor itt maradnék. Csókolom Dicket és a gyerekeket, és ha Olivert és Kateet látod, mondd meg nekik. hogy őket is ölelem, Szerető testvéred Elspeth Mademoiselle Angele Blanche levele René Dupont-nak, Poste Restante, Bordeaux: Kedves René, minden elfogadható itt, bár nem mondhatnám, hogy különösebben szórakoztató. A lányok tiszteletlenek és szemtelenek. De nem szívesen mennék panaszra, Miss. Bulstrodehoz. Veszedelmes egy hölgy! Egyelőre semmi érdekeset nem tudok mondani Mouche Miss Vansittart levele egy barátnőjéhez: Kedves Gloria! Rendben megkezdődött a nyári félév. Az új lányok igazán rendesen viselkednek. Az idegenek is beilleszkedtek már az itteni szokásokba. Kis hercegnőnk (a keletire gondolok, nem a skandinávra) kissé nehezen szokik meg, de hát ez várható volt. De a modora kifogástalan. Az új tornatanárnő, Miss Springer, nem nevezhető szerencsés választásnak. A lányok nem szeretik, és nagyon erőszakos. Utóvégre ez nem akármilyen iskola. Nálunk nem a sport és a testnevelés a legfontosabb tárgy! Amellett tolakodó is, tapintatlan kérdésekkel ostromol mindenkit. Bosszantó az efféle neveletlenség. Mademoiselle Blanche, az új franciatanárnő nagyon szeretetre méltó, de nem éri el Mademoiselle Depuy színvonalát. A megnyitáskor majdnem baj történt. Lady Veronica Carlton-Sandways kapatosan jelent meg! Miss Chadwick idejében észrevette, és elintézte a dolgot, különben kellemetlenség lehetett volna belőle. Pedig az ikerlányaik nagyon kedves gyerekek. Ami a jövőt illeti. Miss Bulstrode még semmi véglegeset nem mondott de úgy érzem, magában eldöntötte már a dolgot. A Minerva csodálatos hely, és én büszkén őrizném nagyszerű hagyományait. Ha Marjorie-t látod, add át neki is üdvözleteinet. Ölel Eleanor Egy levél Pikeaway ezredesnek, a szokásos csatotnákon: Veszedelmes helyre küldtek! Én vagyok az egyetlen épkézláb férfi körülbelül százötven nőszemély között. Őfensége kellő fénnyel érkezett. Ragyogó Cadillac, málnaszörp- és azúrkék színű - köpenyes, szakállas, basaszerű jelenséggel, párizsi divatbaba feleséggel és még egy, bár, ifjabb divatbabával (ez őfensége). Mikor aztán felvette az iskolai egyenruhát, alig ismertem meg. Nem lesz nehéz összebarátkozni vele. Erről ő maga gondoskodik. Angyali ártatlansággal megkérdezte tőlem néhány virágnak a nevét. De egyszer csak egy szeplős arcú, vöröshajú repedtfazék hangú női szörny rohant rá, és elparancsolta a közelemből. Nem akart elmenni. Ezeket a keleti lányokat állítólag szigorúan nevelik, de akármi legyek, ha nem tapasztalt már egyet-mást, talán abban a svájci nevelőintézetben. A női szörny egyébként Miss Springer, a tornatanár, alaposan lehordott. Hogy a kertészeknek tilos a növendékekkel beszélgetni stb. Csodálkozó ábrázatot vágtam. "Bocsánatot kérek, kisasszony. A fiatal hölgy kérdezte meg, hogy micsoda virágok ezek itt úgy látszik, hogy ott ahol ő élt, nincsenek ilyenek." A női szörny könnyen megbékült, a végén már szinte mosolygott. Kevesebb sikert arattam Miss Bulstrode titkárnőjénél. Szigorú vidéki széplány, szoknyában-blúzban. A franciatanárnő megközelíthetőbb. Egérszerű, jelentéktelen külsejű, de azt hiszem, elég ravasz. Három helyes, viháncoló lánnyal is összebarátkoztam, név szerint Pamelával, Loisszal és Maryvel, a vezetéknevüket nem tudom, de főrendűek. Egy Miss Chadwicknek nevezett vén csataló gyanakodva néz rám, vigyázok is, nehogy elpackázzak valamit. Főnököm, az öreg Briggs, derék aggastyán, főként arról beszél, milyenek voltak a régi jó idők, amikor még csak negyedik kertész volt az öt közül, ha jól emlékszem. Mindenkire csak morog, de az igazgatónőt, Miss Bulstrode-ot, nagyon tiszteli. Én is. Néhány kedves szót szólt hozzám, de az volt az érzésem, hogy keresztüllát rajtam, és mindent tud rólam. Egyelőre semmi titokzatos, de nem adom fel a reményt! HATODIK FEJEZET Az első napok I. A tanári szobában beszélgettek. Külföldi utazásokról, színdarabokról és képtárakról. Mindenki a fényképeit mutogatta. Egyre fenyegetőbb volt a diavetítés veszélye. Mindenki meg akarta mutatni a maga képeit, de nem akarta megnézni a másokét. Aztán kevésbé személyes kérdésekre tértek át. Dicsérték vagy ócsárolták az új tornacsarnokot. Elismerték, hogy nagyszerű épület, de mindenkinek megvolt a véleménye, hogyan lett volna még nagyszerűbb. Aztán röviden az új növendékek kerültek sorra, általában meg voltak elégedve velük. Kedvesen társalogtak a tantestület két új tagjával. Mademoiselle Blanche-ot megkérdezték, volt-e már azelőtt is Angliában, és Franciaország melyik vidékéről való? Mademoiselle Blanche barátságosan, de tartózkodóan válaszolt. Miss Springer már nem volt ilyen tartózkodó. Kellő eréllyel és határozottsággal nyilatkozott. Valóságos előadást tartott. Az előadás tárgya: Miss Springer kiválósága. Mennyire értékelték mindenhol. Mennyi hálával fogadták az igazgatónők az ő javaslatait, és milyen jól jártak, mikor ezek szerint rendezték át a tantervüket. Nem, Miss Springer nem volt túl érzékeny. Nem vette észre a nyugtalanságot és zavart, amit keltett. Végül Miss Johnson szelíden megkérdezte tőle: - De azért nem mindig fogadták a javaslatait. . . hogy is mondjam. . . kellő megértéssel? - Az ember sokszor tapasztal hálátlanságot - mondta Miss Springer. Harsány hangja még harsányabb lett. -Az a baj, hogy az emberek gyávák, nem mernek szembenézni a dolgokkal. Mintha nem látnák, mi van az orruk előtt. Én nem ilyen vagyok. Engem nem lehet eltéríteni semmitől. Sokszor akadtam már botrányok nyomára. De fel is derítettem! Jó orrom van, hiába. Ha észreveszek valamit, a végére is járok. - Hangosan, elégedetten nevetett. - Az a véleményem, hogy csak olyan ember tanítson, akinek nyitott könyv az élete. Szavamra, meglepődnének, ha elmondanám, mi mindent derítettem ki már emberekről! Olyan dolgokat, amilyenekről mások nem is álmodtak! - És élvezte az ilyesmit? - kérdezte Mademoiselle Blanche. - Szó sincs róla. Csak a kötelességemet teljesítettem. De nem támogattak. Szégyenteljes erélytelenségből. Tiltakozásom jeléül lemondtam az állásomról! - Körülnézett, és újra felnevetett. - Remélem, itt senkinek sincs titkolnivalója! Senki sem örült a szavainak De Miss Springer az ilyesmit nem szokta észrevenni. II. - Mondani szeretnék valamit, Miss Bulstrode. Miss Bulstrode letette a tollat, és a gondnoknő, Miss Johnson felhevült arcára emelte tekintetét - Tessék, Miss Johnson! - Erről a keleti vagy milyen lányró van szó. Erről a Shaistáról. - Igen. - Az alsóneműjéről. Miss Bulstrode csodálkozva de türelmesen nézett rá. - Vagyis a melltartójáról. - Mi baj van a melltartójával? - Nem közönséges melltartó. Nem is elég nagy. Felnyomja a mellét. Szükségtelenül felhívja rá a figyelmet. Megvizsgálták a szóbanforgó tárgyat. Miss Johnson, mutogatta, Shaista pedig érdeklődve figyelte. - Ezekre a halcsontokra, és drótmerevítőkre gondoltam - mondta Miss Johnson megbotránkozva. Shaista izgatott magyarázkodásba fogott. - Nem elég nagy a mellem. Nagyon is kicsi. És én nőnek akarok látszani. A lányoknak nagyon fontos, hogy látni lehessen rajtuk, hogy nők, és nem fiúk. - Maga még ráér arra. Még csak tizenöt éves - mondta Miss Johnson. - Aki tizenöt éves, az már felnőtt! És én olyan vagyok, mint egy felnőtt nő. Miss Bulstrode-ra nézett. Az igazgatónő komoran bólintott. - Csak a mellem nem elég nagy. Azt akarom, hogy nagyobbnak látsszon. Ezt igazán meg lehet érteni. - Meg is értem - mondta Miss Bulstrope. - Nagyon jól megmagyarázta. De ebben az iskolában a legtöbb lány angol, és az angol lányok közül sokan még nem felnőtt nők tizenöt éves korukban. Azt szeretném, ha a növendékeim ízlésesen öltözködnének, úgy, ahogy a korukhoz illik. Ha társaságba megy, vagy Londonba, vegye csak fel nyugodtan a melltartóját, de itt ne. Sokat sportolnak és játszanak, hadd mozogjon szabadon a testük. - Rettenetesen fárasztó az a sok futás meg ugrás - duzzogott Shaista. - Meg a testnevelés. Nem szeretem Miss Springert. Mindig csak azt mondja: gyorsabban, gyorsabban! Elfáradok. - Ennyi elég is, Shaista - mondta Miss Bulstrode szigorúan. - A családja azért küldte ide, hogy megtanulja az angol szokásokat. A testedzés jót tesz az egészségének, és a keble is megerősödik tőle. Mikor Shaista kiment, az igazgatónő mosolyogva mondta az izgatott gondnoknőnek: - Igen, ez a leány már teljesen érett. Ránézésre azt mondaná az ember, hogy elmúlt húszéves. Ő is felnőttnek érzi magát. Nem várhatja, hogy olyan legyen, mint a kis Julia Upjohn. Szellemiekben Julia sokkal felnőttebb Shaistánál. De ami a testét illeti, nyugodtan hordhatna akár gyermektrikót is. - Bár minden lány olyan volna, mint Julia Upjohn! - mondta Miss Johnson. - Nem örülnék neki - mondta Miss Bulstrode erélyesen. - Csupa egyforma lány! Unalmas lenne az iskola. Unalmas, gondolta, és tovább javította a dolgozatfüzeteket. Egy ideje újra meg újra visszatért a gondolataiba ez a szó. Unalmas. . . Pedig ez az iskola igazán nem unalmas. És ő sem érzi unalmasnak a munkáját. Vannak nehézségek, váratlan, válságos pillanatok, bajok egyes szülőkkel és gyerekekkel, egyenetlenségek. De ő megbirkózik ezekkel a bajokkal, és mindig győztesen kerül ki a küzdelemből. Izgalmas, érdekes. Érdemes csinálni. Még most sem akart visszavonulni, pedig lélekben már rászánta magát. Az egészségi állapota kitűnő, olyan fiatalnak érzi magát, mint akkor, amikor Chaddyvel (a hűséges Chaddyvel) és néhány gyerekkel, egy jó érzékű bankár támogatásával, megalapította ezt a vállalkozást. Chaddy egyetemi, bizonyítványai jobbak voltak, mint az övéi, de azért az ő terve volt ez az egész iskola, ő csinált belőle Európa-szerte ismert intézetet. Sosem félt a kísérletezéstől, a derék Chaddy pedig beérte annyival, hogy jól, alaposan, de nem valami érdekesen megtanítsa a gyerekeknek, amit tud. Chaddy legfőbb érdeme az, hogy mindig kéznél van, a segítségére mindig lehet számítani, támasz minden bajban. Például Lady Veronica esetében a félévnyitás napján. Ezt az érdekes intézményt az ő egyáltalán nem izgalmas személye nélkül aligha lehetett volna felépíteni. Anyagi szempontból mind a ketten jól jártak. Ha most azonnal visszavonulnának, életük végéig vígan élhetnének a bankbetétjükből. Miss Bulstrode elgondolkozott rajta, hogy Chaddy is abbahagyja-e a munkát vele együtt. Valószínűleg nem, neki ez az iskola az otthona Ugyanígy támogatja majd, hűségesen és megbízhatóan Miss Bulstrode utódját is. Igen, ő már határozott! Utódra van szükség. Olyanra, aki eleinte vele együtt vezeti majd az iskolát, utána pedig nélküle. Az egyik legfontosabb dolog, az életben, hogy érezze az ember, mikor kell visszavonulnia. Mielőtt a képességei megfogyatkoznak, mielőtt az ítélete elbizonytalanodik, amikor még nem érzi, hogy belefáradt a dolgokba és nincs kedve tovább erőlködni. Végzett a dolgozatok átnézésével. Julia Upjohnnak eredeti gondolatai vannak. Jennifer Sutcliffe-nek nincs egy csöpp képzelőereje sem, de szokatlan éleslátással ítéli meg a tényeket. Mary Vise-ból akár tudós is lehet. Csodálatos emlékezőtehetsége van, de különben rettenetesen unalmas gyerek. Unalmas! Már megint ez a szó! Elhessentette magától, és csöngetett a titkárnőjének. Leveleket írtak. Kedves Lady Valence, Jane-nek egy kis baja volt a fülével. Mellékelem a szakorvos véleményét. . . Kedves Von Eisenger báró! Természetesen gondoskodni fogunk róla, hogy Hedwig meghallgathassa Hellstern vendégszereplését a TRISZTÁN ÉS IZOLDÁ-ban . . . Hamar eltelt egy óra. Miss Bulstrode folyamatosan diktált, Ann Shapland ceruzája gyorsan szántotta a papirost. "Ügyes titkárnő! - gondolta Miss Bulstrode.- Jobb, mint Vera Lorrimeri volt. Szegény Vera! Miért is mondott fel olyan hirtelen? Idegösszeomlást kapott, azt írta. Biztosan valami férfi miatt. Az ilyesminek rendszerint férfi az oka"- tette hozzá magában lemondóan. - Készen vagyunk - mondta végre Miss Bulstrode, és megkönnyebbülten felsóhajtott. - A szülőkkel levelezni olyan, mint kiskutyát etetni. Valami megnyugtató falatra vár mindegyik éhes száj. Ann nevetett. Miss Bulstrode elégedetten nézett rá. - Hogyan jutott eszébe, hogy titkárnő legyen? - Nem is tudom. Semmihez sem volt különösebb kedvem. De szerencsém volt. Sok helyen dolgoztam már. Sir Merwyn Todhunternél, a régésznél, egy évig. Aztán Sir Andrew Peters mellett, a Shell Társaságnál. Monica Lordnak, a színésznőnek is voltam a titkárnője. Az aztán igazán mozgalmas élet volt! - mosolyodott el. - Sok lánytól hallani most ilyesféléket - mondta Miss Bulstrode, és mintha egy kis rosszallás lett volna a hangjában. - Egyik helyről a másikra, örökösen váltogatják a munkahelyüket. - Én sehol sem maradhatok sokáig. Beteg az édesanyám. Néha. . . néha nem képes egyedül gondoskodni magáról. Ilyenkor haza kell mennem, és segítenem neki. - Értem. - De alighanem különben is váltogatnám a helyeimet. Nem vagyok kitartó. Jobban szeretek mindig új helyre kerülni. Az nem unalmas. - Unalmas. . . - mormolt Miss Bulstrode. - Már megint ez a szó! Ann meglepődve nézett rá. - Semmi - mondta Miss Bulstrode. - Néha újra meg újra felbukkan egy szó az ember gondolataiban. Tanítani nem szeretett volna? - kérdezte aztán kíváncsian. - Nem! Azt hiszem, borzadnék tőle - felelte Ann őszintén. - Miért? - Nagyon unalmas. Jaj, igazán sajnálom! Ijedten hallgatott el. - A tanítás igazán nem unalmas - mondta Miss Bulstrode lelkesen. - Sőt, az egyik legizgalmasabb dolog a világon. Nagyon fog hiányozni, ha visszavonulok. - Csak nem akar visszavonulni? - bámult rá Ann. - De igen. Rászántam magamat. Még egy évet várok. Lehet, hogy kettőt is. - Miért? - A legjobb erőm szerint dolgoztam az iskoláért, és a legjobb eredményeket értem el. Nem szeretném, ha visszafejlődnénk. - De az iskola azért továbbra is megmarad? - Igen. Jó utódom lesz. - Miss Vansittart, ugye? - Önkéntelenül is rá gondolt? - nézett rá Miss Bulstrode. - Ez érdekes. - Nem, én igazán nem gondolkoztam róla. De hallottam, mit beszélnek a tantestület tagjai. Azt hiszem a maga szellemében dolgozna tovább, és jól dolgozna. Ráadásul érdekes egyéniség, jó megjelenésű, méltóságteljes. Az is nagyon fontos. - Igen. Eleanor Vansittart megfelelő személyiség. - Mindenben azt fogja tenni, amit maga tett - mondta Ann, és összeszedte a holmiját. "De hiszen éppen ezt nem akarom! - mondta magában Miss Bulstrode. - Hogy mindenben azt tegye, amit én tettem. Mert csakugyan azt tenné! Semmi kísérletezés, semmi új. Pedig én éppen ezért alapítottam a Minervát. Kerestem az újat. Sok embert meg is haragítottam. Erőszakoskodtam és hízelegtem, és nem voltam hajlandó más iskolák példáját követni. És azt sem akarom, hogy az én példámat kövessék vakon. Olyan ember kell ide, aki új életet tud önteni az iskolába. Aki csupa lendület, mint. . . mint Eileen Rich." De Eileen még nem elég idős hozzá, nincs elég tapasztalata. De tanítani tud. Magával ragadja a növendékeit, önálló gondolatai vannak. Sohasem lesz unalmas . . . ejnye, meg kell már szabadulni ettől a szótól. Eleanor Vansittart sem unalmas. . . Felnézett. Miss Chadwick jött be. - Ó, Chaddy! Örülök, hogy jössz! Miss Chadwick meglepődött. - Miért? Valami baj van? - Velem van baj. Nem vagyok tisztában magammal. - Szokatlan dolog a te esetedben, Honoria. - Én is azt hiszem. Milyen az új félév, Chaddy? - Úgy érzem, elég jó - mondta Miss Chadwick egy kicsit bizonytalanul. Miss Bulstrode rászólt. - Ne kertelj, Chaddy. Mondd el, mi nyomja a lelkedet. - Semmi Honoria. Igazán semmi - húzta össze szemöldökét Miss Chadwick, és felettébb hasonlított egy bánatos bokszerkutyára. - Valami buta érzés, de nem tudnám megmondani, micsoda. Az új lányok megfelelőnek látszanak. De ezt a Mademosielle Blanche-ot nem nagyon szeretem. Igaz, hogy Genevieve Depuyt sem szerettem. Alamusziak. Miss Bulstrode nem tulajdonított különösebb fontosságot ennek a bírálatnak. Tudta, hogy Chaddy szerint minden francia tanárnő alamuszi. - Nem jó tanár - mondta Miss Bulstrode. - Meglepő. A bizonyítványai kitűnőek. - A franciák sohasem tudtak tanítani. Nem ismerik a fegyelmet - mondta Miss Chadwick. - És ez a Miss, Springer! Túlzásba viszi a dolgokat. Folyton ugrál, és folyton ugráltatja a lányokat. - A munkáját jól végzi. - Igen. Kitűnően. - Mindig nehéz dolog az új erőkkel boldogulni - mondta Miss Bulstrode. - Igaz - helyeselt Miss Chadwick. - Azt hiszem, csak, ez a baj. És még ez az új kertész. Nagyon fiatal. Szokatlan dolog. Manapság minden kertész öreg. És kár, hogy olyan jóképű. Tartsuk nyitva a szemünket. Bólintottak mind a ketten. Jól tudták, micsoda kavarodást okozhat egy jóképű fiatalember ennyi serdülő leány között. HETEDIK FEJEZET Szalmaszál a szélben I. - Nem is csinálja rosszul - mondta az öreg Briggs. Kedvtelve nézte segédje működését, aki szorgalmasan ásogatott. De azért azt sem akarta, hogy a fejébe szálljon a dicsőség. - Nem kell sietni - folytatta. - Lassan, de alaposan! Ez a fontos! A fiatalember megértette, hogy Briggs szerint ő túlontúl gyorsan és sokat dolgozik. - Ide őszirózsát ültetünk - folytatta Briggs. - Ő ugyan nem szereti, de nem törődöm vele. Az asszonyoknak vannak ilyen szeszélyeik. A legtöbbször aztán észre sem veszik, ha másképp van valami, mint ahogy akarták. Bár nem mondom, neki jó a szeme. Pedig elég dolga lehet ezzel a nagy iskolával. Adam megértette, hogy az az "ő", aki sokat szerepel Briggs szónoklataiban, nem más, mint Miss Bulstrode. - Aztán kivel beszélt már megint az előbb? - kérdezte Briggs gyanakodva. - Amikor elment a bambuszokért. - Az egyik kisasszonnyal - mondta Adam. - Vigyázzon, fiam, hunyja be a szemét, ne is lássa meg őket. Tudom én, mit beszélek. Én is voltam fiatal, és ha akkor is annyi eszem lett volna, mint most, jobban vigyáztam volna magamra. Érti már? - Nem csináltam semmi rosszat - mondta Adam látszólag sértődötten. - Az a kisasszony unatkozott, és megkérdezte egy-két virágnak a nevét. - Azért csak vigyázzon - mondta Briggs. - Nem okos dolog a kisasszonyokkal beszélgetni. Legalábbis ő nem szereti. - Semmi rosszat nem csináltam, és semmi csúnyát, nem mondtam. - Nem is állítja senki. De azért csak vigyázzon. Itt van ez a sok lány összezárva, és még csak egy rajztanár sincs, akibe beleszerethetnének. Ennyi az egész. No, jön már az öregasszony. Biztos valami kellemetlen munkát akar adni. Miss Bulstrode gyors léptekkel közeledett. - Jó reggelt, Briggs! Jó reggelt. . . - Adam vagyok, kisasszony. - Igen, jó reggelt, Adam. Nagyon szépen felásta ezt a részt. Briggs, a távolabbi teniszpálya kerítése egy helyen leszakadt. Kérem, igazítsák meg. - Igenis, meglesz. - Ide mit ültetnek? - Azt gondoltam . . . - Semmi esetre sem őszirózsát! - szakította félbe Miss Bulstrode. - Ide dália kell! Már el is sietett. - Jön és rendelkezik - morgott Briggs. - Látja, milyen szeme van? Egykettőre észreveszi, ha nem dolgozik valaki rendesen. És vigyázzon, fiam, nehogy baj legyen a kisasszonyok miatt. - Ha valami baja van velem, az sem érdekel - mondta Adam mogorván. - Kapok munkát máshol is. - Ilyenek a mai fiatalok. Dühösek, ha az ember figyelmezteti őket. Azért csak vigyázzon. Adam látszólag sértődötten folytatta a munkáját. Miss Bulstrode a főépület felé ment. Összeráncolta a homlokát. Miss Vansittart éppen szembe jött vele. - Meleg délután! - mondta Miss Vansittart. - Igen, nyomott és fülledt a levegő. - Miss Bulstrode megint összehúzta a szemöldökét. - Láttad már az új kertészt? Azt a fiatalt? - Nem. - Valami furcsát érzek benne - mondta Miss Bulstrode elgondolkozva. - Nem olyan, mint a kertészlegények általában. - Lehet, hogy diák Oxfordban, és egy kis pénzre van szüksége. - Jóképű. A lányok már észrevették. - A szokásos probléma. Miss Bulstrode mosolygott. - Hogyan lehet összeegyeztetni a lányok számára a szabadságot és a szigorú felügyeletet? Erre gondoltál, Eleanor? - Erre. - Majdcsak sikerül - mondta Miss Bulstrode. - Mindig sikerült. A Minervában még soha nem volt botrány. - De azért, egyszer-kétszer majdnem volt - mondta Miss Bulstrode és nevetett. - Nem is unalmas hely egy ilyen intézet. Vagy néha azért unalmas itt az élet, Eleanor? - Egyáltalán nem - mondta Miss Vansittart. - Számomra nagyon is érdekes és izgalmas. Igazán büszke és boldog lehetsz, Honoria, hogy ilyen nagy sikert értél el. - Elég jól sikerült - mondta Miss Bulstrode tűnődve. - Bár soha semmi sem olyan, mint amilyennek elgondolta az ember. Mondd csak, Eleanor - folytatta hirtelen -, ha te vezetnéd helyettem ezt az iskolát, mit változtatnál meg? Mondd csak el egész nyugodtan. Nagyon érdekel. - Azt hiszem, semmit - mondta Eleanor Vansittart. - Mind az intézet szelleme, mind a szervezete szinte tökéletes. - Vagyis ugyanazt csinálnád, amit eddig tettünk? - Igen. Azt hiszem, nem is lehetne már javítani rajta. Miss Bulstrode elhallgatott. "Vajon csak azért mondta, hogy a kedvemben járjon? - gondolta. - Az ember sobasem tudhatja. Még ha évek óta ismer valakit, akkor sem. De csak nem gondolta komolyan? Akiben egy kis képzelőerő van, mindenütt talál változtatni- és javítanivalót. Talán tapintatlannak érezte volna, ha szóvá teszi. . . A tapintat pedig fontos tulajdonság. A szülők is, a gyerekek is, a tanárok is megkövetelik. És Eleanor tudja, mi a tapintat." Hangosan csak ennyit mondott: - De azért újítani csak kell! Alkalmazkodni a változó világhoz, az új életkörülményekhez. - Igen, természetesen - bólintott Miss Vansittart. - Haladni kell a korral. De ez a te iskolád, Honoria, te hoztad létre, és már hagyományai vannak. Ezeket a hagyományokat tiszteletben kell tartani! Miss Bulstrode nem felelt. Ha most kimond valamit, az már visszavonhatatlan. Felajánlja-e, vagy sem? Miss Vansittartnak is éreznie kellett, mi van a levegőben, bár jólnevelten úgy tett, mintha nem venné észre. Miss Bulstrode maga sem tudta, mi tartja vissza. Miért nem akar beszélni róla? Valószínűleg azért, ismerte be szégyenkezve, mert irtózik tőle, hogy átadja a munkáját. A szíve mélyén tudja, hogy maradni akar, tovább akarja vezetni az intézetet. De ki lehetne méltóbb utódja, mint Eleanor? Megbízható, pótolhatatlan. Igaz, a drága öreg Chaddy is az. De azért Chaddyt bajosan tudná igazgatónőnek elképzelni. "Mit tegyek? - gondolta Miss Bulstrode. - Idegesítő ez a tétovázás! Pedig eddig nem vádolhattam magam határozatlansággal. A távolban megszólalt egy csengő. - Németórám lesz - mondta sietve Miss Vansittart. - Megyek. Gyors, de méltóságteljes léptekkel igyekezett a főépület felé. Miss Bulstrode lassabban ment utána. Majdnem beleütközött Eileen Richbe, aki egy mellékösvényről bukkant elő. - Ne haragudjon, Miss Bulstrode, nem vettem észre! - mondta. A haja, mint mindig, most is elég rendetlen volt. Miss Bulstrode figyelte csúnya, de érdekes arcát. Rokonszenves, furcsa, tehetséges teremtés. - Órája lesz? - kérdezte. - Igen, angolórára megyek. - Szeret tanítani? - kérdezte Miss Bulstrode. - Szeretek. A legnagyszerűbb munka a világon. - Miért? Eileen Rich megállt. Beletúrt a hajába. Összehúzta a szemét, úgy gondolkozott. - Furcsa. Ezen még sohasem gondolkoztam. Miért szeretek tanítani? Fontosabbnak, tökéletesebbnek érzem magam? Nem. . . Ennyire felületes nem vagyok. Talán azért, mert olyan az egész, mint valami izgalmas halászat. Az ember nem tudja, mit fog, mit emel ki a tenger mélyéből. A válasz érdekel, amit kapok. Olyan izgalmas, ha igazán megértenek. De hát az ritka öröm. Miss Bulstrode bólintott. Igaza volt. Ebben a lányban van valami. - Azt hiszem, egyszer majd magának is lesz saját iskolája. - Remélem - mondta Eileen Rich. - Nagyon szeretném. Mindennél jobban. - És vannak már elképzelései, hogyan kell egy iskolát jól vezetni? - Mindenkinek vannak elgondolásai, azt hiszem - mondta Miss Rich. - Sok képtelen gondolat is van közöttük bizonyára, lehet, hogy be sem válik. Kockázatos dolog megpróbálni. De az embernek vállalnia kell a kockázatot. A tapasztalat sok mindenre megtanítana. Csak az a baj, hogy a mások tapasztalata nem elég hozzá. - Nem - mondta Miss Bulstrode. - Mindenkinek a maga tévedéseiből kell okulnia. - Az életben ez rendben is van - mondta Eileen Rich. - Ha az ember csődbe kerül, újra kezdhet mindent. - Ökölbe szorította a kezét, komoran nézett maga elé. Aztán egyszerre csak elmosolyodott. - De ha egy iskola kerül csődbe, azt már nehéz talpraállítani - Ha egy ilyen iskolát vezetne, mint a Minerva - mondta Miss Bulstrode -, megváltoztatna-e sok mindent? Kísérletezne? Eileen Rich zavarba jött. - Ezt. . . ezt nagyon nehéz megmondani. - Vagyis igen - mondta Miss Bulstrode. - Bátran mondja ki a gondolatait gyermekem. - Természetes, hogy mindenkinek megvannak az elképzelései - mondta Eileen Rich. - Nem biztos, hogy beválnak. Lehet, hogy nem. - És érdemes kockáztatni? - Kockázatot vállalni mindig érdemes, nem? - kérdezte Miss Rich. - Legalábbis, ha az ember érzi, hogy igaza van. - Látom, nem fél az élet veszélyeitől - mondta Miss Bulstrode. - Azt hiszem, mindig veszélyesen éltem - mondta Miss Rich, és elkomorult az arca. - De szaladnom kell, várnak. Elsietett. Miss Bulstrode utánanézett. Még akkor is ott állt tűnődve, mikor Miss Chadwick rátalált. - Itt vagy? Már mindenütt kerestelek. Anderson professzor telefonált. Azt kérdezi, elvihetné-e Meroét a hét végén. Tudja, hogy szabályellenes, hiszen csak most kezdődött a félév, de hirtelen el kell utaznia. . . hova is? Valami Azurpadlizsánba. - Azerbajdzsánba - mondta Miss Bulstrode gépiesen, mert még mindig a gondolataival volt elfoglalva. - Igen, ha valakinek nincs még elég tapasztalata az baj - mormolta. - Mit mondtál Chaddy? Miss Chadwick megismételte az üzenetet, aztán hozzátette: - Megmondtam Miss Shaplandnek, mondja azt, hogy visszahívjuk a professzort, és keressen meg téged. - Hívd fel, és mondd meg, hogy elviheti a lányát -mondta Miss Bulstrode. - Ez igazán kivételes eset. Chaddy fürkészve nézett barátnőjére. - Valami bánt, Honoria - Igen. Nem vagyok tisztában önmagammal. Szokatlan dolog, ezért izgat. Tudom, hogy mit kellene tennem, de úgy érzem, hogy rossz szolgálatot ténnék az iskolának, ha olyasvalakinek adnám át a vezetését, akinek nincs még kellő tapasztalata. - Szeretném, ha nem gondolnál ilyenekre. A Minervának szüksége van rád! - A Minerva neked is sokat jelent, ugye, Chaddy? - Nincs ilyen iskola egész Angliában - mondta Miss Chadwick. - Büszkék lehetünk magunkra mind a ketten, hogy mi alapítottuk meg! Miss Bulstrode szeretettel fogta át a vállát. - Igazad van, Chaddy. És te vagy a legfőbb támaszom. Mindent tudsz a Minerváról. És neked is éppen annyit jelent, mint nekem. És ezzel elég sokat mondtam. Miss Chadwick elpirult örömében. Ritka esemény volt, ha Honoria Bulstrode kilépett hideg tartózkodásából. II. - Egyszerűen nem tudok játszani ezzel az undok ütővel. Pocsék! - kiáltotta Jennifer, és lecsapta az ütőjét. - De sok bajod van, Jennifer! - A súlyelosztása rossz - mondta Jennifer, újra felkapta és szakértő mozdulattal meglóbálta az ütőt. - Még mindig jobb, mint az én ócska ütőm! - mondta Julia, és odatartotta a sajátját. - Puha. Hallgasd meg. - Megpengette a húrokat. - Újra akartuk húroztatni, de anya elfelejtette. - Inkább játszanék ezzel, mint az enyémmel - mondta Jennifer, és egyet-kettőt ütött vele a levegőbe. - Én meg a tieddel. Azzal legalább lehet ütni. Akarsz cserélni? - Cseréljünk! A két lány leszedte a névjelzést az ütőjéről. Elcserélték az ütőket, és újra rátapasztották a névjelzésüket. - De azt megmondom, hogy nem cserélem vissza - közölte Julia. - Hiába mondod, hogy nem kell ez a puha vacak. III. Adam jókedvűen fütyörészett, miközben a teniszpálya drótkerítését igazgatta. Az új tornacsarnok ajtaja kinyílt, és Mademoiselle Blanche, az egérképű kis francia tanárnő nézett ki rajta. Meghökkent, amikor meglátta a fiatal kertészt. Egy pillanatig tétovázott, azután visszament. "Hát ez mit keres itt?" - gondolta Adam. Eszébe sem jutott volna töprengeni rajta, ha a Mademoiselle nem viselkedik olyan furcsán. Látszott rajta, hogy nem tiszta a lelkiismerete. Adam gyanút fogott. Azután újra kijött a Mademoiselle, becsukta maga mögött az ajtót, és megállt a kertész mellett. - A kerítést javítja? - Igen, kisasszony. - Nagyon jó pályák vannak itt, az uszoda is, a csarnok is szép. Hiába, a sport! Az angolok nagyon szeretnek sportolni. - Igen, kisasszony. - Maga is teniszezik? Mademoiselle Blanche alaposan megnézte a férfit magának, nagyon is nőies tekintetében volt egy kis biztatás. Adam még jobban elcsodálkozott. Úgy érezte, hogy Mademoiselle Blanche nem is megfelelő francia tanárnő ebben az iskolában. - Nem - hazudta. - Nem teniszezem. Nincs rá időm. - Krikettezik? - Gyermekkoromban játszottam. Majdnem mindenki játszik. - Eddig nem volt időm alaposabban körülnézni -mondta Angele Blanche. - Ma szép idő van, gondoltam, megnézem a tornacsarnokot. Meg szeretném írni egy barátnőmnek, akinek iskolája van Franciaországban, hogy milyen. Adam megint elcsodálkozott. Szükségtelennek látszott a magyarázkodás. Mintha mentegetőzne, hogy miért jött ide. Pedig semmi szükség rá. Oda megy az iskolában, ahová akar. Miért mentegetőzik a segédkertész előtt? Adam törte a fejét. Mit keresett ez a lány a tornacsarnokban? Tanácstalanul nézett Mademoiselle Blanche-ra. Jó volna tudni róla valamit. A viselkedése kissé megváltozott. Tisztelettudó volt, de már nem annyira, mint eddig. A szemével a lány tudtára adta, hogy csinosnak tartja. - Nem unalmas itt tanítani, egy leányiskolában, kisasszony? - kérdezte. - Nem nagyon mulatságos, az igaz. - Néha azért csak van egy kis szabad ideje. - vélte Adam. Csönd lett. Mintha a hölgy viaskodott volna magával. Aztán éreztette, hogy sajnálja ugyan, de a szakadék túlságosan nagy közöttük. - Igen. Elég sok szabad időm van. Az itteni beosztás igazán kedvező. - Biccentett. - Viszontlátásra. Elsétált. "Ez valamit keresett a tornacsarnokban" - mondta magában Adam. Megvárta, hogy a kisasszony eltűnjön a szeme elől, aztán abbahagyta a munkát, odament a tornacsarnokhoz benézett. Semmi különöset nem látott. "Pedig keresett valamit" - mondta magában. Kijövet Ann Shaplandbe botlott. - Nem tudja, hol van Miss Bulstrode? - kérdezte a titkárnő. - Azt hiszem, visszament a házba, kisasszony. Briggsszel beszélt az előbb. Ann összeráncolta szemöldökét. - Mit keres maga a tornacsarnokban? Adam meglepődött. "Gyanakvó természet!" - gondolta. Aztán egy kicsit szemtelen hangon válaszolt: - Gondoltam, megnézem, milyen. Ez csak nem baj? - Talán jobb volna, ha a munkájával törődne. - Éppen elkészülök a teniszpálya kerítésének megjavításával - mondta Adam. Megfordult, és még egyszer megnézte az épületet. - Ez új, ugye? Sokba kerülhetett. Itt aztán minden jóban részük van a kisasszonyoknak. - Fizetnek is érte - mondta a titkárnő szárazon. - Nem is keveset, azt mondják - felelte Adam. Maga sem tudta, miért, szerette volna felingerelni ezt a nőt. Olyan hűvös, olyan magabiztos. Öröm lenne látni, milyen, ha felmérgesítik. De Ann nem szerezte meg neki ezt az örömet. Csak ennyit mondott: - Fejezze csak be a kerítésfoltozást. Elindult a ház felé. Félúton lassított, és visszanézett. Adam a kerítést drótozta. Róla a csarnokra siklott tovább a szeme, mintha nem értene valamit. NYOLCADIK FEJEZET Gyilkosság I. Green őrmester, az éjszakai ügyeletes, nagyot ásított a Hurst St. Cyprian-i rendőrőrszobán. Megszólalt a telefon. Felvette a kagylót. Egy pillanat alatt megváltozott a magatartása. Sietve jegyzetelt egy papírra. - Tessék? Minerva? Igen. És mi a neve? Kérem betűzni! S-p-r-i-n-g- mint Gusztáv? e-r. . . Springer, értem. Kérem, gondoskodjanak róla, hogy semmihez se nyúljanak! Valaki rögtön odamegy. Gyorsan és módszeresen megtette a szükséges intézkedéseket. - Minerva? - kérdezte Kelsey felügyelő, amikor rákerült a sor. - Az a lányiskola? Kit gyilkoltak meg? - Egy bizonyos Miss Springert, a tornatanárnőt. - A tornatanárnő halála - mondta Kelsey elgondolkodva. - Jó könyvcím lenne. - Ki a csuda ölhette meg? - töprengett az őrmester. - Szokatlan dolog. - Még egy tornatanárnőnek is lehet szerelmi élete - vélekedett Kelsey felügyelő. - Hol találták meg a holttestet? - A tornacsarnokban. Így hívják előkelően a tornatermet. - A tornatanárnő halála a tornacsarnokban. Milyen sportosan hangzik! Azt mondja, lelőtték? - Igen. - Megtalálták a pisztolyt? - Nem. - Érdekes - mondta Kelsey felügyelő, összeszedte a holmiját, és elindult a dolgára. II. A Minerva Leánynevelő Intézet főkapuja nyitva állt, fény áradt ki az épületből. A detektívfelügyelőt maga, Miss Bulstrode fogadta. Kelsey látásból ismerte az igazgatónőt, mint majdnem mindenki a környékről. Miss Bulstrode még ebben a szörnyű pillanatban is megőrizte nyugalmát, ura volt a helyzetnek. Önmagának és a beosztottjainak. - Kelsey felügyelő vagyok - mondta a nyomozó. - Hová megy előbb, Mr. Kelsey? A tornacsarnokba, vagy először a részletekre kiváncsi? - Az orvos is itt van - mondta Kelsey. - Kérem, vigyék el őt és két emberemet oda, ahol a holttest van. Én szeretnék önnel beszélgetni néhány szót, Miss Bulstrode. - Kérem. Jöjjön a dolgozószobámba. Miss Rowan legyen szíves, kísérje át a doktor urat és a többieket. A tantestület egyik tagja ott van, és vigyáz, hogy senki ne nyúljon semmihez - tette hozzá. - Köszönöm, Miss Bulstrode. Bementek Miss Bulstrode dolgozószobájába. - Ki találta meg a holttestet? - A gondnoknő, Miss Johnson. Egyik tanítványunknak fájt a füle, és Miss Johnson még vele volt. Észrevette, hogy a függöny nincs rendesen behúzva. Meg akarta igazítani, és látta, hogy a tornacsarnokban világos van, márpedig ez éjjel egy órakor meglepő - fejezte be tárgyilagos előadását Miss Bulstrode. - Valóban - mondta Kelsey. - Kérem, folytassa. - Miss Johnson felébresztette a tantestület egyik tagját Miss Chadwicket. Elhatározták, hogy megnézik, mi van ott. Éppen kiléptek az oldalkapun, amikor lövést hallottak. Futni kezdtek a tornacsarnok felé. Odaérve. . . A felügyelő közbeszólt. - Köszönöm, Miss Bulstrode. Ezt majd Miss Johnson mondja el. De ha lehet, mondjon, kérem valamit a meggyilkoltról. - Grace Springer a neve. - Régóta tanít itt? - Nem. A félév kezdetén jött. Az elődje Ausztráliába ment. - Mit tudtak róla? - Kitűnő bizonyítványai voltak. - Személyesen nem ismerték? - Nem.. - Van valami elképzelése, akármilyen homályos is, hogy mi okozhatta ezt a tragédiát? Boldogtalan volt? Nem voltak kínos magánügyei? Miss Bulstrodé a fejét rázta. - Nem tudok róla. Csak annyit mondhatok, hogy nem valószínű. Nem az a fajta - tette hozzá. - Volt valami oka, hogy Miss Springer éjjel a tornacsarnokba menjen? - Semmi az égvilágon. - Köszönöm, Miss Bulstrode. Akkor most kéretem Miss Johnsont. Miss Bulstrode kiment a gondnoknőért. Miss Johnsonnak konyakot adtak, hogy magához térjen a gyilkosság felfedezése utáni első ijedségből. Éppen ezért, beszédesebb volt a kelleténél. - Ez itt Kelsey felügyelő úr - mondta Miss Bulstrode. - Szedje össze magát, Elspeth, és mondja el pontosan, mi történt. - Borzasztó volt! - mondta Miss Johnson. - Igazán borzasztó! Ilyet én még sosem láttam életemben. Igazán el sem akartam hinni. Hogy Miss Springert! Kelsey felügyelő jó fülű ember volt. - Maga szerint tehát - mondta - különös, hogy éppen Miss Springert ölték meg. - De még mennyire, felügyelő úr! Olyan erős volt, meg olyan erélyes. Az ember azt hitte volna, hogy fél kézzel is elbánik egy betörővel. Még kettővel is! - Betörővel? Hm. . . Elloptak valamit a tornacsarnokból ? - Nem, de hát mit is lophattak volna el? Nincs ott egyéb, csak a fürdőruhák meg mindenféle sportszerek, teniszütő, hokiütők . . . - Egy besurranó tolvaj talán elvinne ilyesmit is - mondta Kelsey. - De betörni nem érdemes érte. Csakugyan betörtek ide, vagy csak besurrant valaki? . - Erre nem is gondoltam - mondta Miss Johnson. - Mikor mi odaértünk, az ajtó nyitva volt, és. . . - Nem törtek be - mondta Miss Bulstrode. - Értem - mondta Kelsey.. - Tehát kulcsot használtak. - Újra Miss Johnsonra nézett. - Szerették ezt a Miss Springert? - Nem is tudom, hirtelenjében mit mondjak. Hiszen meg is halt. . . - Szóval nem szerették - szögezte le Kelsey. - Azt hiszem, senki sem szerette- mondta Miss Johnson. - Nagyon magabiztos volt. Imádott mindenkinek ellentmondani. De a munkáját kitűnően értette, és sokat dolgozott, igaz, Miss Bulstrode? - Valóban- mondta az igazgatónő. Kelsey visszatért a mellékvágányról a fővonalra. - Most pedig, Miss Johnson, halljuk, mi történt. - Az egyik növendéknek fájt a füle. Éjszaka felébredt, és mert nagyon fájt, bejött hozzám. Elővettem az orvosságot, lefektettem a gyereket, és láttam, hogy a függöny nincs behúzva. Gondoltam, jobb lesz, ha nincs nyitva az ablak éjszakára. Mert nálunk nyitott ablaknál alszanak a lányok. Néha a külföldieknek nem tetszik ez, de én ragaszkodom hozzá . . . - Ez most nem fontos - mondta Miss Bulstrode - A felügyelő urat nem az egészségügyi előírások érdeklik. - Nem, persze hogy nem - mondta Miss Johnson. - Szóval be akartam csukni az ablakot, és csodálkozva láttam, hogy világos van a csarnokban. Tisztán láttam, nem tévedhettem. Ide-oda táncolt a fény. - Szóval nem a rendes lámpa égett, hanem valamilyen zseblámpa. - Igen, biztosan az volt. Mondtam is magamban: "Ki, a csuda lehet az az, éjszaka kellős közepén?" Mert betörőre nem gondoltam. Maga is mondta, hogy nem érdemes betörni oda. - Mit gondolt, mi történik ott? - kérdezte Kelsey. Miss Johnson Miss Bulstrode-ra nézett, aztán maga elé. - Nem is tudom, gondoltam-e valamire. Úgy értem hogy nem is tudtam, mit gondoljak. . . Miss Bultsrode közbeszólt: - Miss Johnson azt gondolta, hogy az egyik növendéknek találkája van ott valakivel. Igaz, Elspeth? Miss Johnson sóhajtott. - Igen, ez is eszembe jutott. . . Hogy valamelyik olasz lány. . . Mert ezek a külföldiek korábban kezdik, mint az angolok. - Ne legyen olyan hazafias -mondta Miss Bulstrode. - Voltak itt angol lányok, akik találkákat beszéltek meg. Nagyon természetes, hogy erre gondolt, és valószínűleg nekem is ez jutott volna az eszembe. - Folytassa - mondta Kelsey felügyelő. - Gondoltam, az lesz a legjobb, ha felköltöm Miss Chadwicket, és megkérem, hogy jöjjön velem, nézzük meg együtt, mi van ott - mondta Miss Johnson. - Miért Miss Chadwicket? - kérdezte Kelsey - Van valami oka, amiért éppen őt választotta? - Nem akartam Miss Bulstrode-ot zavarni - mondta Miss Johnson - és nálunk az a szokás, hogy ha nem akarjuk Miss Bulstrode-ot. zavarni, Miss Chadwickhez megyünk. Miss Chadwick már régóta itt van, és mindent tud. Ő is azt mondta, hogy azonnal oda kell mennünk. Nem öltöztünk fel rendesen, csak pulóvert, kabátot vettünk, és az oldalajtón mentünk ki. És amikor ott álltunk az ösvényen, lövést hallottunk a tornacsarnokból. Szaladtunk végig az ösvényen, ahogy csak bírta a lábunk. Ügyetlenek voltunk, nem vittünk magunkkal zseblámpát, alig láttunk valamit a sötétben, meg is botlottunk néhányszor, de azért hamar odaértünk. Az ajtó nyitva volt. Meggyújtottuk a villanyt . . . Kelsey közbevágott. - Mikor odaértek, már nem volt világosság bent? Az a zseblámpa fény sem. - Nem. Egészen sötét volt. Meggyújtottuk a villanyt, és megláttuk Miss Springert. Olyan. . . - Jól van, jól van - mondta Kelsey barátságosan. - Nem kell részletesen elmondani, milyen volt. Úgyis odamegyek, és megnézem. Nem láttak senkit útközben? - Nem. - Nem is hallottak lépteket? - Nem. Semmit sem hallottunk. - Hallotta itt a házban más is a lövést? - fordult Kelsey Miss Bulstrode-hoz. Miss Bulstrode a fejét rázta. - Nem. Legalábbis én nem tudok róla. Senki sem említette. A tornacsarnok elég messze van, nem hiszem, hogy bárki is meghallhatta. - Talán a tornacsarnok felé eső ablakokból. . . - Nem hiszem. Hacsak nem éppen erre figyel valaki. De felébreszteni senkit sem ébreszthetett fel. - Köszönöm - mondta Kelsey felügyelő. - Akkor elmennék a tornacsarnokba. - Elkísérem - mondta Miss Bulstrode. - Én is menjek? - kérdezte Miss Johnson. - Mert ha kell, megyek. Nem kell megijedni, ugyebár. Mindig mondtam, hogy a tényekkel bátran szembe kell nézni. - Köszönöm - mondta Kelsey felügyelő -, nem akarom fárasztani, Miss Johnson. Máris éppen elég izgalomban volt része. - Szörnyű volt - mondta Miss Johnson. - És az is bánt, hogy nem szerettem. Tegnap este is összekülönböztünk a tanáriban. Azt mondtam, hogy sok lánynak, a gyengébbeknek, nem tesz jót ez a sok testnevelés. Miss Springer azt mondta, hogy ez szamárság, ettől csak megerősödnek. Így lesz igazi nő belőlük. Mondtam is neki, hogy ne higgye, hogy mindent tud. Mert azt hitte. Elvégre engem is megtanítottak egyre-másra, többet tudok a betegségekről és a betegségek megelőzéséről, mint Miss Springer. Akarom mondani, mint amenynyit Miss Springer tudott. Persze a felemás korlátról, lóugrásról, tenisztanításról mindent tudott. De ha sejtettem volna, mi történik, dehogyis mondtam volna neki ilyesmiket. Nagyon haragszom is magamra. - Üljön csak le, kedvesem - mondta Miss Bulstrode és a heverőhöz vezette. - Üljön le, pihenjen és ne is gondoljon ezekre az apró nézeteltérésekre. Nagyon unalmas volna az élet, ha mindig mindenben egyetértenénk. Miss Johnson leült, ásított, és a fejét ingatta. Miss Bulstrode kiment a felügyelővel az előcsarnokba. Onnan az oldalajtó felé indult. - Erre ment ki Miss Johnson és Miss Chadwick is? - Igen. Ez az ösvény a rododendronbokrok közt egyenesen a csarnokhoz vezet. Csakhamar megérkeztek a kivilágított épülethez. - Szép épület - mondta Kelsey. - Sokba került - mondta Miss Bulstrode. - Szerencsére megengedhettük magunknak - tette hozzá komolyan. A nyitott ajtó tágas terembe vezetett. Itt voltak a szekrények, mindegyiken egy-egy lány neve. A terem végében egy állványon hoki- és teniszütők. Az oldalajtó az öltözőfülkékhez és zuhanyozókhoz vezetett. Kelsey két embere nagy munkában volt. A fényképész éppen most végzett a felvételekkel, a másik pedig ujjlenyomatokat keresett. Felnézett. - Bejöhet, főnök. Ott már megvagyunk, csak ez a rész van hátra. Kelsey odament a holttest mellett térdelő rendőrorvoshoz. Az orvos feltekintett. - Körülbelül másfél méterről lőhették le - mondta. -A szívét lőtték át. Azonnal meghalt. - Szemből lőtték le? - Igen. - Mikor? - Körülbelül egy órája. Kelsey bólintott. Egy pillantást vetett Miss Chadwick magas alakjára. Úgy állt ott, komoran, a fal tövében, mint egy házőrző kutya. Ötvenöt éves lehet, gondolta a felügyelő, értelmes homloka van, határozott szája, rendetlen őszülő haja. Hisztériának semmi nyoma. Az ilyen nőre számítani lehet a bajban, pedig különben észre sem venné az ember. - Miss Chadwick? - kérdezte. - Igen. - Ön találta meg az áldozatot Miss Johnsonnal? - Igen. Úgy feküdt itt, mint most. Már halott volt. - Hány órakor? - Mikor Miss Johnson felébresztett, megnéztem az órámat. Háromnegyed egy múlt öt perccel. Kelsey bólintott. Miss Johnson is körülbelül ezt az időt mondta. Gondterhelten mérte végig a halottat. Vörös haja kurtára volt nyírva Az arca szeplős, az álla erélyes, az alakja kisportolt. Szövetszoknya és vastag sötét pulóver volt rajta. A lábán nem volt harisnya, csak tornacipő. - Fegyver? - kérdezte Kelsey. Az egyik nyomozó a fejét rázta. - Nem találtunk. - Zseblámpa? - A sarokban. - Ujjlenyomat van rajta? - Igen, az áldozaté. - Vagyis ő járkált itt zseblámpával - mondta Kelsey töprengve. - Idejött egy zseblámpával. De miért? - Magától is kérdezhette ezt, a nyomozótól is Miss Bulstrode-tól is, Miss Chadwicktől is. Végül is Miss Chadwickre nézett. - Nem tudja? Miss Chadwick a fejét rázta. - Fogalmam sincs róla. Talán itt felejtett valamit délután vagy este, és eljött érte? De ilyenkor, éjnek idején? - Fontos dolog lehetett, ha eljött érte - mondta Kelsey. Körülnézett. Minden rendben volt, csak a teniszütők állványa nem. Azt mintha előre rántották volna. Sok ütő hevert a padlón. - Lehet az is - mondta Miss Chadwick -, hogy ő is világosságot látott a csarnokban, mint később Miss Johnson, és idejött, hogy megnézze, mi baj van. Ez a legvalószínűbb magyarázat. - Azt hiszem, igaza van - mondta Kelsey. - Csak egy dolgot még. Gondolja, hogy ki mert jönni ide egyedül? - Igen - felelte Miss Chadwick habozás nélkül. - Miss Johnson felébresztette önt - emlékeztette a felügyelő. - Tudom - mondta Miss Chadwick - Én is felébresztettem volna valakit, ha én látom meg a fényt. Szóltam volna Miss Bulstrode-nak vagy Miss Vansittartnak. De ő nem. Bízott magában. Sőt jobban szeretett volna egyedül elbánni a betolakodóval. - Még egy kérdést - mondta a felügyelő. - Ön az oldalkapun jött ki Miss Johnsonnal. Nyitva volt az oldalkapu? - Igen. - Lehet, hogy éppen Miss Springer hagyta nyitva? - Valószínűnek látszik - mondta Miss Chadwick. - Tételezzük fel tehát- mondta Kelsey -, hogy Miss Springer világosságot látott a tornacsarnokban, idejött, hogy megnézze mi történik itt, és az, akit itt talált, lelőtte. - Most az ajtóban mozdulatlanul álló Miss Bulstrode-hoz fordult -Helytállónak tartja ezt a magyarázatot? - Nem - mondta Miss Bulstrode. - A feltételezés első felét igen. Mondjuk Miss Springer világosságot látott, és idejött, hogy körülnézzen. Ez elképzelhető. De hogy az, akit itt talál lelője. . . ez valószínűtlen. Ha olyasvalaki volt akinek semmi keresnivalója itt, valószínűleg elszaladt volna, vagy megpróbált volna elszaladni. Miért jönne ide valaki éjjel pisztollyal a kezében? Nevetséges! Itt nincs semmi ellopni való, semmi olyan, amiért gyilkolni érdemes. - Azt gondolja, hogy Miss Springer valami légyottot zavart meg? - Ez a legtermészetesebb és legvalószínűbb magyarázat - mondta Miss Bulstrode. - De a gyilkosságot ez sem magyarázza meg. A mi iskolánkban a lányoknak nincs pisztolya, és nem hinném, hogy azok a fiatalemberek, akikkel találkozni akarnak, pisztolyt hordanának. Kelsey bólintott. - Legfeljebb bicskát - mondta. - van még egy lehetőség. Lehet, hogy Miss Springer azért jött ide, hogy találkozzék egy férfival. Miss Chadwick fel nevetett. - Az lehetetlen! - mondta. - Hogy éppen Miss Springer! - Nem feltétlenül szerelmi légyottra gondolok - mondta a felügyelő szárazon. - Arra céloztam, hogy valaki gondosan kitervelte ezt a gyilkosságot, elhatározta, hogy megöli Miss Springert, idehívta találkozóra, és lelőtte. KILENCEDIK FEJEZET Macska a galambok között I. Jennifer Sutcliffe levele anyjához: Drága anya. gyilkosság történt az éjszaka! Megölték Miss Springert, a tornatanárnőt. Éjszaka történt, és itt van a rendőrség és ma reggel mindenkit kikérdeznek. Miss Chadwick azt mondta, ne beszéljünk róla, de te biztosan mindenről tudni akarsz. Sokszor csókol Jennifer II. A Minerva annyira ismert intézmény volt, hogy maga a rendőrfőnök is foglalkozott az üggyel. De mialatt a rendőrség szokott munkáját végezte, Miss Bulstrode sem maradt tétlen. Felhívott egy laptulajdonost meg a belügyminisztert, személyes ismerőseit. El is érte, hogy az újságok alig-alig írtak a dologról. Egy tornatanárnőt holtan találtak egy lányiskola tornacsarnokában. Nem lehet tudni, véletlen baleset történt-e vagy sem. A legtöbb cikknek szinte mentegetőző hangja volt, mintha tapintatlanság volna, hogy egy tornatanárnő éppen ilyen helyen és ilyen körülmények között löveti agyon magát. Ann Shaplandnek sok dolga volt ezen a napon, rengeteg levelet kellett gépelnie. A szülőknek. Miss Bulstrode nem mondott semmi affélét a növendékeknek, hogy hallgassanak a dologról. Tudta, hogy ez fölösleges időpocsékolás. Úgyis megírják, a lehető legtarkábban, aggódó szüleiknek, vagy gondviselőjüknek. Miss Bulstrode azt akarta, hogy az ő nyugodt és szabatos beszámolója is megérkezzen addigra. Késő délután a szobájában tanácskozott Mr. Stonenal, a rendőrfőnökkel, és Kelsey felügyelővel. A rendőrség helyeselte, hogy a sajtó, amennyire lehet, elhallgatja a dolgot. Így legalább nyugodtan, zavartalanul dolgozhatnak. - Igazán nagyon sajnálom, Miss Bulstrode - mondta a rendőrfőnök. - Nagyon kellemetlen lehet önnek. - Minden iskolának szörnyű csapás volna egy ilyen gyilkosság - mondta Miss Bulstrode. - De hiába sóhajtozunk miatta. Majd csak átvészeljük, hiszen átvészeltünk már más viharokat is. Remélem, hamarosan fény derül mindenre. - Sokat segítene, ha tudnánk valamit a meggyilkolt előéletéről! - mondta Kelsey. - Azt hiszi, felügyelő úr, a rejtély kulcsa itt van az iskolában? - kérdezte Miss Bulstrode. - Csak tapintatból nem akarja mondani? - Igen, azt hiszem hogy a Minervában kell keresnünk a magyarázatot - mondta a felügyelő lassan - Utóvégre Miss Springernek is éppen annyi szabad ideje volt, mint a többi tanárnőnek. Találkozhatott volna azzal az emberrel akárhol. Miért éppen a tornacsarnokra és az éjszaka kellős közepére esett a választásuk? - Megengedi, Miss Bulstrode, hogy átkutassuk az intézetet? - kérdezte a rendőrfőnök. - Természetesen. A pisztolyt keresik? - Igen. Egy kis űrméretű, külföldi gyártmányú fegyvert. - Külföldi? - kérdezte Miss Bulstrode elgondolkozva. - Tudomása szerint van-e, valamelyik tanárnőnek vagy növendéknek pisztolya? - Tudomásom szerint nincs - mondta Miss Bulstrode - meg vagyok győződve, hogy egyik növendékünknek sincs pisztolya. Amikor megérkeznek, a gondnoknő segít nekik kicsomagolni, gondolhatja, hogy észrevenné és szóvá tenné az ilyesmit. Kérem, felügyelő úr, tegye meg, amit jónak lát, úgy veszem észre, hogy ma a parkot kutatják át az emberei. - Igen - bólintott a felügyelő. - Ha megengedi - folytatta - a tantestület többi tagjával is beszélni szeretnék. Hátha valamelyikük hallott valamit Miss Springertől, ami nyomra vezthet, vagy észrevett valamit a viselkedésében. És a növendékek is tudhatnak valamit. - Arra gondoltam - mondta Miss Bulstrode -, hogy ma este, ima után, rövid beszédet intéznék a lányokhoz. Megmondanám nekik, hogy ha bármelyikük tud valamit, ami kapcsolatban lehet, Miss Springer halálával, jöjjön be hozzám, és mondja el. - Nagyon jó gondolat - mondta a rendőrfőnök. - Azért ne feledkezzünk meg arról sem, hogy egyikmásik lány az érdekesség kedvéért esetleg felnagyít, sőt ki is talál valamit - mondta Miss Bulstrode. Furcsa dolgokra képesek a lányok. - Valóban - mondta Kelsey felügyelő. - Megkaphatnám tehát a tantestület és a személyzet névsorát? III. - Minden szekrényt átkutattam a csarnokban, felügyelő úr. - És mit talált? - kérdezte Kelsey. - Semmi érdemlegeset. Egyik-másik szekrényben furcsa dolgok voltak, de nem olyasmi, ami minket érdekelne. - Egyik sem volt bezárva? - Nem. Mindegyikben van kulcs, de egyik sem volt bezárva. Kelsey a csupasz padlót nézte. A hoki-és teniszütőket már visszatették az állványra. - Rendben van - mondta. - Átmegyek a főépületbe, és beszélek a tanárokkal. - Gondolj, hogy az intézetből volt valaki, felügyelő úr? - Lehet -mondta Kelsey. - Csak kettőnek van alibije. Chadwicknek és Johnsonnak, no meg annak a lánynak akinek a füle fájt. Elvben mindenki aludt, de hát senkinek sincs tanúja rá. Minden növendéknek és természetesen minden tanárnak külön szobája van. Bármelyikük kijöhetett ide, maga Miss Bulstrode is találkozhatott Miss Springerrel, vagy követhette. És miután lelőtte szép csöndesen visszaosonhatott a bokrok közt a házba, az oldalajtóhoz, nyugodtan lefekhetett, és várhatta, hogy kitörjön a riadalom. A legnagyobb baj az, hogy ennek a gyilkosságnak nincs oka. Nincs oka - ismételte Kelsey. - Hacsak nincs valami, amiről nem tudunk. Kilépett a csarnokból, és lassan a főépület felé indult. A munkaidőnek már vége volt, de az öreg Briggs még mindig dolgozott egy virágágy mellett. Felegyenesedett, mikor a felügyelő odaért. - Még most is dolgozik? - kérdezte Kelsey mosolyogva. - Bizony - mondta Briggs. - Ezek a fiatalok nem tudják, mi fán terem a kertészkedés. Nyolckor munkába állni, ötkor hazamenni, nem, ez itt nem megy. Az időjárástól is függ. Van olyan nap, hogy az ember akár ki se jöjjön a kertbe, máskor meg reggel héttől este nyolcig is dolgozni. kell. Legalábbis ha valaki szereti a kertjét, és büszke rá. - Maga büszke,lehet rá - mondta Kelsey. - Ma már ritka az ilyen gyönyörűen rendben tartott park. - Ritka, az igaz - bólintott Briggs. - De nekem szerencsém. van. Egy erős, fiatal legény dolgozik velem. Két falusi gyerek is, de azok nem sokat érnek. Ilyen munkára nem nagyon vállalkozik se gyerek, se legény. Mind gyárba akar menni, vagy irodába. Nem akarják bepiszkolni a kezüketa földdel. Szóval szerencsém van. Ez a fiatalember maga ajánlkozott. - Mostanában? -kérdezte. Kelsey felügyelő. - A félév kezdetén - mondta Briggs. - Adam a neve. Adam Goodman. - Azt hiszem, még nem láttam - mondta Kelsey. - Szabadnapot kért mára - mondta Briggs. - Elengedtem. Ma nem sokat végezhetnénk, hiszen maguk úgyis letipornak mindent. - Nem szóltak róla nekem - mondta Kelsey ingerülten. - Nincs rajta a neve az itt dolgozók névjegyzékén - szólt egyik beosztottja. - Holnap beszélhet vele, felügyelő úr - mondta Briggs. - Bár nem hiszem, hogy sokat tudna mondani. - Majd meglátjuk- mondta a felügyelő. Erős fiatalember, aki önként jött ide, a félév elején? A felügyelő úgy érezte, ez az első nyom amelyen elindulhat. IV. A lányok, mint rendesen, esti imára gyülekeztek az előcsarnokban. Amikor szét akartak széledni, Miss Bulstrode felemelte a kezét. - Mondanom kell valamit, lányok. Miss Springert, mint tudják, éjszaka lelőtte valaki a tornacsarnokban. Ha bármelyikük látott vagy hallott valamit a múlt hét folyamán, ami szokatlan volt, és Miss Springer vonakodott- vagy amit Miss Springer mondott valakiről, vagy valaki más őróla, és amit úgy utólag fontosnak tartanak, jöjjön be hozzám, és mondja el. Bármikor bejöhet a fogadószobámba ma este. - Jaj - sóhajtott Julia Upjohn, amikor kimentek -bárcsak tudnánk valamit. De semmit sem tudunk, ugye Jennifer? - Persze hogy nem - mondta Jennifer. - Miss Springer olyan mindennapi volt - mondta Julia szomorúan. - Nem is tudom, hogy ölhették meg ilyen titokzatos módon. - Mi van ebben titokzatos? - mondta Jennifer. - Valami betörő volt. - És el akarta lopni a teniszütőinket - gúnyolódott Julia. - Lehet, hogy valami zsaroló volt - mondta reménykedve egy másik lány. - És mivel zsarolta volna Miss Springert? - Jennifer. Erre már senki sem tudott válaszolni. V. Kelsey felügyelő Miss Vansittarttal kezdte a tantestület kikérdezését. Jó megjelenésű nő, gondolta. Negyven éves lehet, talán egy kicsit több is. Magas, tekintélyes, őszülő haja tökéletes rendben. Méltóságteljes, nyugodt és érzi tulajdon fontosságát. Egy kicsit mintha Miss Bulstrode-ra emlékeztetne. Igazi tanárnőnek látszik. Igaz, Miss Bulstrode-ban van valami, ami Miss Vansittartból hiányzik. Miss Bulstrode-ban van eredetiség. Úgy érezte, hogy Miss Vansittartban egy csipet sincs. A szokásos kérdések, a várt feleletek. Miss Vansittart nem látott semmit, nem vett észre semmit, nem hallott semmit. Miss Springer kitűnően végezte munkáját. Igen, a modora egy kissé nyers volt, de nem feltűnően. Lehet, hogy nem volt elég vonzó a természete, de egy tornatanárnőnél ez nem is olyan fontos. Jobb is, ha a tanárnőknek nem túl vonzó a természetük. Nem helyes, ha a lányok túlságosan rajonganak egy-egy tanárnőért. Miss Vansittart semmi érdemlegeset nem mondott, és már ki is ment. - Mint a mesebeli majmok. Nem láttam semmit, nem hallottam semmit, nem gondolok. semmit - mondta Percy Bond őrmester, aki Kelsey felügyelő mellé volt beosztva. Kelsey mosolygott. - Alighanem igaza van, Percy. - Van valami a pedagógusnőkben, amitől félek - mondta Bond őrmester. - Gyerekkorom óta félek tőlük. Különösen egy tanítónőtől rettegtem, az olyan nagyképű és fölényes volt, hogy azt sem tudtam, mit is tanít tulajdonképpen. A következő tanárnő Eileen Rich volt. Csúnya, mint a bűn, gondolta Kelsey, mikor meglátta. De beszéd közben rájött, hogy nem is olyan csúnya. Végigkérdezte a szokványos kérdéseket, és a válaszok nem voltak olyan szokványosak, mint amilyeneket várt. Igaz, ő sem vett észre semmi különöset, nem hallot sem. Miss Springertől, sem Miss Springerről semmi érdekeset, de a következő válasza meglepő volt. - Tudomása szerint gyűlölte-e valaki az áldozatot? -kérdezte Kelsey. - Nem - mondta Eileen Rich sebesen. - Nem volt miért. Éppen ez volt a tragédiája. Nem volt olyan egyéniség, akit gyűlölni lehet. - Hogy érti ezt, Miss Rich? - Nem olyan ember volt, akit bárki is el akart volna pusztítani. Felületes volt ő maga is, és minden, amit csinált. Bosszantotta az embereket. Sokszor veszekedtek vele, de ez sem jelent semmit. Semmi komolyat. Biztos vagyok benne, hogy nem önmagáért ölték meg. Nem tudom, érti-e, amit mondok.. - Nem biztos, hogy jól értem, Miss Rich. - Úgy gondolom, hogy ha például egy bankrablássról van szó, a pénztárost könnyen megölik, de mint pénztárost, és nem mint Grace Springert. Senki sem szerette vagy gyűlölte annyira, hogy végezni akarjon vele. Talán öntudatlanul érezhette is ezt szegény, azért volt annyira agresszív. Mindenütt hibát keresett, mindig a szabályokról beszélt, kémkedett, hogy mi tilosat csinálnak, aztán jelentette az esetet. - Szimatolt? - kérdezte Kelsey. - Ez nem helyes kifejezés - mondta Miss Rich. - Nem lopózott volna valaki után lábujjhegyen. De ha valami gyanúsat vett észre, nem nyugodott, míg a végére nem járt. És a végére tudott járni. - Értem. - Kelsey elhallgatott egy pillanatra. - Úgy látszik, maga sem szerette, Miss Rich. - Nem is gondoltam rá. Egyszerűen: ő volt a tornatanár. Elég csúnya dolog ilyet mondani valakire, hogy csak ez vagy az. De ő is csak annak érezte magát. Szerette a munkáját, és jól is végezte. De nem élvezte. Nem örült, ha valamelyik leány tehetségesnek bizonyult a teniszben, vagy jó atlétának ígérkezett. Nem örült neki, nem érzett diadalt. Kelsey kíváncsian nézett rá. Furcsa fiatal nő, gondolta. - Úgy látom, magának mindenről van véleménye Miss Rich - mondta. - Azt hiszem, igen. - Mióta tanít ebben az iskolában? - Másfél éve. - És nem volt közben semmi baj? - A Minervában? - kérdezte Miss Rich - Igen. - Nem volt. A mostani félévig nem. Kelsey lecsapott rá. - Mi baj volt a mostani félévben? Azt hiszem, maga nem a gyilkosságra gondol. Valami másra. - Nem - mondta Miss Rich, de aztán megállt. - De talán igen. . . csak olyan homályos az egész. - Folytassa csak. - Miss Bulstrode nem volt elégedett az utóbbi napokban - mondta Miss Rich. - Ez az egyik eleme a dolognak. Maga nem vette volna észre. Azt hiszem más sem. De én észrevettem. És nemcsak ő volt boldogtalan. De maga nem erre gondolt. Azt akarja tudni, hogy volt-e valami, ami nem látszott helyénvalónak. - Igen - mondta Kelsey, és kíváncsian nézett rá. - És észrevett valamit? - Valami nincs rendben - mondta Eileen Rich lassan. Úgy érzem, mintha lenne közöttünk valaki, aki nem ide tartozik. - Elmosolyodott.- Macska van a galambok között. Ilyen érzés. Mi vagyunk a galambok, valamennyien, és a macska köztünk van. De nem látjuk. - Ez csakugyan elég homályos, Miss Rich. - Igen. Képtelenségnek tetszik, én is érzem. Mintha észrevettem volna valamit, valami apróságot, de nem tudom, mi az. - És kivel kapcsolatban? - Nem tudom. Éppen az a baj, hogy nem tudom. Csak annyit tudok mondani, hogy van itt valaki, aki valamiképpen nem ide való. Van itt valaki, nem tudom, hogy ki, aki miatt baljós érzéseim vannak. Nem akkor, amikor ránézek, és latom, hanem amikor ő néz rám, és lát engem. De ez a homályos, határozatlan érzés igazán nem fontos. Nem bizonyíték. - Nem - mondta Kelsey. - Nem bizonyíték. Még nem. De mindenesetre érdekes, és nagyon kérem, hogy ha az érzései határozottabbak lennének, szóljon nekem, Miss Rich. - Igen, - bólintott Eileen ,- Tudom hogy fontos. Valakit megöltek, nem is tudjuk, miért, lehet, hogy a gyilkos messzire jár, de az is lehet, hogy itt van a házban. És ha itt van, akkor itt a pisztoly is. És ez elég szomorú gondolat. Könnyű főhajtással kiment. Bond őrmester megszólalt. - Bolond egy kicsit. Vagy nem? - Nem - mondta Kelsey. - Nem hiszem. Inkább érzékeny. Van, aki megérzi, hogy van-e macska a szobában, pedig még nem is látja. Ha Afrikában születik, varázsló lett volna belőle. - Olyan, aki megszimatolja a rosszat? -kérdezte Bond őrmester. - Úgy van, Percy - mondta Kelsey. - És én is éppen ezt csinálom. Senki sem tud tényeket mondani nekem. Tehát szimatolnom kell. Hallgassuk ki a franciát. TIZEDIK FEJEZET Elképesztő történet Mademoiselle Angele Blanche korát Kelsey első pillantásra harmincöt évben határozta meg. Nem volt kikészítve, sötét haja rendesen, de nem csinosan koszorúzta arcát. Tanáros kosztüm volt rajta. Ez az első fél éve a Minervában, mondta. Nem biztos, hogy itt marad. - Nem szeretek olyan helyen tanítani, ahol megölik a tanárnőket - mondta rosszallóan. - És a házban sehol sincs vészcsengő. Ez nagy baj. A betörők miatt. - Mi értékes van itt, Mademoiselle, ami ide csábíthaná a betörőket? Mademoiselle Blanche a vállát vonogatta. - Honnan tudjam? Sok gazdag lány jár ide. Lehet, hogy van valami értékes holmi náluk. A betörő tudhat róla, és úgy gondolja, hogy innen könnyen elviheti. - Ha volna is valami értékes holmi valamelyik gyereknél, aligha tartaná a tornacsarnokban. - Miért ne? - mondta a Madmaoiselle. - Minden növendéknek van szekrénye. - De csak a sportfelszereléseket tartják benne. - Igen, arra való. De a teniszcipő orrában is el lehet dugni valamit, egy ócska pulóverbe vagy sálba is bele lehet bugyolálni - Mit például, Mademoiselle? Erre már nem felelt a hölgy. - Legelnézőbb szülő sem engedné a lányát gyémánt nyakékkel az iskolába. Mademoiselle Blanche megint csak a vállát vonogatta. - Lehet hogy nem gyémántnyakék. Más érték is lehet. Egy szkarabeusz, vagy olyasmi amiért a gyűjtők nagy pénzt adnának. Az egyik lány apja régész. Kelsey mosolygott. - Ez nem nagyon valószínű. Újabb vállvonogatás. - Én csak kimondtam, ami az eszembe jutott. - Tanított már angol iskolában, Mademoiselle Blanche? - Egyszer, egy észak-angliai városban. Rendszerint Svájcban és Franciaországban tanítok. Meg Németországban. Azért jöttem Angliába, hogy a nyelvtudásomat gyarapítsam. Tavaly egy barátnőm volt itt. Megbetegedett és azt mondta, hogy átvehetném a helyét. Miss Bulstrode örülne, ha gyorsan kaphatna valakit. Idejöttem tehát. De nem tetszik nekem ez a hely. Azt hiszem, nem maradok itt. - Miért nem szereti ezt a helyet? - Kérdezte Kelsey. - Nem szeretem azokat a helyeket, ahol a tanárnőket lelövik - mondta Mademoiselle Blanche. - A gyerekek pedig nem elég tisztelettudók. - Nem gyerekek már. - Van, amelyik olyan, mint egy gyerek, van, amelyik huszonöt éves is lehetne. Mindenféle lány van itt. És mindent megengednek nekik. Jobbak a szigorú iskolák. - Jól ismerte Miss Springert? - Alig ismertem. Rossz modora volt, lehetőleg nem is beszéltem vele. Csupa csont, csupa szeplő, a hangja hangos és kellemetlen. Az angol nő torzképe. Hozzám különben is durva volt, és én az ilyet nem szeretem. - Hogyhogy durva volt? - Nem szerette, ha bemegyek a tornacsarnokba. Azt hiszi, akarom mondani azt hitte, hogy a csarnok csak az övé. Egyszer odamentem, mert érdekelt hogy milyen. Új épület és még nem láttam. Nagyon jól megtervezett és megépített csarnok és amikor nézelődöm, odajön Miss Springer, és rám kiabál: "Mit keres itt? Magának nincs itt semmi keresnivalója!" Ezt mondta nekem, a tanártársának! Mit gondol, mi vagyok én, gyerek? - Csakugyan nagyon kínos lehetett - mondta Kelsey, megértően. - Rettenetes modora volt. És még rám kiabált: "Ne vigye el a kulcsot!" Most már megharagudtam. Mert amikor az ajtót kinyitottam, a kulcs kiesett, és felvettem. Nem tettem vissza a zárba, mert akkor kiabált rám. Úgy kiabált, mintha el akartam volna lopni. Persze, az ő kulcsa meg az ő tornacsarnoka. - Ez csakugyan különös - mondta Kelsey. - Mi lehet, az oka? Mintha az egész csarnok az övé volna, és félne, hogy valaki megtalálja, amit odarejtett. Óvatosan tette meg, ezt a célzást. Mademoiselle Blanche felnevetett. - Mit lehetne ott elrejteni? Talán a szerelmesleveleit tartotta ott? Azt hiszem, hogy soha életében nem kapott szerelmeslevelet. A többi tanár legalább jó modorú. Miss Chadwick ódivatú és kicsinyeskedő. Miss Vansittart igazi nagyasszony, nagyon rokonszenves. Miss Rich egy kicsit bolond, de barátságos. A fiatalabbak pedig nagyon kedvesek. Néhány lényegtelen kérdés még, aztán Mademoiselle Blanche eltávozhatott. - Hű, de érzékeny! -mondta Bond. - A franciák túl érzékenyek. - Azért az érdekes, hogy a szerencsétlen Miss Springer ennyire féltette a tornacsarnokát Mi lehetett az oka? - Tán azt hitte, hogy a francia utána kémkedik - mondta Bond. - Miért gondolta volna? És miért baj neki, ha kémkednek utána. Talán félt, hogy Angele Blanche megtalál valamit. Ki van még hátra? - kérdezte végül. - Két fiatal tanárnő, és Miss Bulstrode titkárnője. Miss Blake fiatal volt és komoly, kedves kerek ábrázattal. Növénytant és fizikát tanít. Nem tud semmit, ami fényt derítene a dologra. Alig ismerte Miss Springert, és fogalma sincs, miért ölhették meg. Miss Rowan, mint pszichológushoz illik, rögtön előhozakodott az elgondolásaival. Nagyon valószínűnek tartotta, hogy Miss Springer öngyilkos lett. Kelsey felhúzta a szemöldökét.. - Miért lett volna az? Boldogtalan volt? - Agresszív volt - mondta Miss Rowan előrehajolva. Szeme csillogott a vastag szemüveg mögött. - Nagyon agresszív és ez áruló jel. A kisebbrendűségi érzését akarta palástolni vele. - Eddig mindenki azt mondta - szólt közbe a felügyelő - hogy nagyon is magabiztos volt. - Túlságosan is - mondta Miss Rowan komoran. - És sok kijelentése megerősíti az én elméletemet. - Például mi? - Azt. mondta, hogy nem mindenki az, aminek látszik. Megemlítette, hogy abban az iskolában, ahol azelőtt tanított, leleplezett valakit. De az igazgatónak előítéletei voltak, és nem hallgatta meg. És sok tanárnő, ahogy ő mondta, ellene volt. Érti, hogy ez mit jelent, felügyelő úr? Az üldözési mánia kezdeti foka! Miss Rowan most már annyira előrehajolt, hogy majd leesett a székről. Hosszú, fekete haja az arcába ló-gott. Kelsey felügyelő udvariasan azt mondta, hogy Miss Rowan valószínűleg helyesen ítéli meg a dolgokat, de az öngyilkosság kérdésében aligha van igaza, hacsak meg nem tudja magyarázni, hogyan lőtte le magát Miss Springer körülbelül másfél méternyi távolságból, és hogyan tüntethette el a pisztolyt azután. Miss Rowan hidegen azt felelte: tudja, hogy a rendőrség nem tartja elég fontosnak a pszichológiát. Kiment. Ezután Ann Shapland jött be. - Nos, Miss Shapland - kérdezte Kelsey felügyelő és barátságosan nézett az egyszerűen, de csinosan öltözött lányra -, fényt tud-e deríteni erre a szomorú ügyre? - Sajnos nem. Külön szobám van, és nagyon keveset vagyok a tanárok közt. Az egész dolog hihetetlen. - Miért hihetetlen? - Hihetetlen, hogy Miss Springert lelője valaki. Mondjuk, hogy valaki betört a csarnokba, és ő kiment, hogy megnézze, ki van ott. De ki törhetett be a tornacsarnokba? - Talán egy helybeli legény, aki valamilyen sporteszközt akart szerezni. Vagy fogadásból. - Azt hiszem, hogy ha Miss Springer rászól: "Mit keres itt maga? Tűnjön el!", a fickó esze nélkül elmenekül. - Észrevette, hogy Miss Springer hevesen ragaszkodott a tornacsarnokhoz? - Hevesen ragaszkodott? - álmélkodott Ann Shapland. - Úgy tekintette, hogy csak az övé, és nem szerette, ha más is odamegy? - Nem vettem észre. De miért is tette volna? A tornacsarnok is az iskola része! - Nem érezte, mondjuk, hogy nem örül neki, ha maga is odamegy? Vagy valami ehhez hasonlót? Ann Shapland a fejét rázta. - Nem. De én alig egyszer-kétszer jártam ott. Nem is volt időm rá. Akkor mentem oda, ha Miss Bulstrode üzent valamit valamelyik lánynak. - Hallotta, hogy Miss Springer egyszer úgyszólván kiutasította Mademoiselle Blanche-ot a tornacsarnokból? - Nem, nem hallottam róla. De igen, mégis. Mademoiselle Blanche nagyon haragudott valamiért, de tudjuk, hogy ő nagyon sértődős. A múltkor bement a rajzterembe, és megsértődött, mert a rajztanárnő mondott neki valamit. Tudja, ő ráér. Csak egy tárgyat tanít, sok szabad ideje van. És, hogy is mondjam, nagyon kíváncsi természetű. - Gondolja, hogy azért ment a tornacsarnokba, hogy belenézzen a lányok szekrényébe? - A lányok szekrényébe? Kitelik tőle. Öröme telt volna benne. - Miss Springernek is volt ott szekrénye? - Természetesen. - Ha Miss Springer rajtakapta volna, hogy a szekrényében kotorászik, haragudott volna? - De még mennyire! - Nem tud valamit Miss Springer magánéletéről? - Azt hiszem, senki sem tud - mondta Ann. -Volt neki egyáltalán? - Van-e még valami, például a csarnokkal kapcsolatos dolog, amit még nem mondott el? Ann habozott. - Mondja csak ki, Miss Shapland! - Semmi különös - mondta Ann lassan. - Az egyik kertész, nem Briggs, hanem a fiatal. . . egyszer éppen a tornacsarnokból jött ki, mikor arra jártam. Semmi dolga sem lehetett odabenn. Lehet, hogy csak kiváncsiságból ment be, lehet, hogy pihenni akart egy kicsit munka közben. Mert éppen a teniszpálya kerítését javította. Nem hiszem, hogy bármi jelentősége lehetne. - Maga mégis emlékszik rá - mondta Kelsey. - Miért? - Azt hiszem - ráncolta a homlokát Ann -, hogy a modora miatt. Elég arcátlan volt. Még azt is szóvá tette, hogy milyen sokat költünk a növendékekre. - Körbe-körbe-karikába! - mondta Bond, mikor Ann Shapland kiment. - Mindenki ugyanazt ismételgeti. Reméljük, hogy a személyzet tud valami újat mondani. Nem sokat tudtak meg tőlük. - Engem ugyan hiába kérdez, fiatalember - mondta Mrs. Gibbons, a szakácsnő. - Először is nem hallom, amit mond, másodszor pedig úgysem tudok semmit sem mondani. Tegnap este lefeküdtem, és nagyon jól aludtam. Nem is tudtam, mi történt. Senki sem ébresztett fel - mondta méltatlankodva. - Csak ma reggel hallottam az egészről. Kelsey még néhány kérdést intézett hozzá harsogó hangon, de csak semmitmondó válaszokat kapott. Miss Springer ebben a félévben jött, és nem volt olyan népszerű, mint Miss Jones, az elődje. Miss Shapland is most jött de ő kedves. Mademoiselle Blanche olyan, mint minden francia - azt hiszi, hogy a többi tanár összeesküdött ellene. Mi tagadás, a lányok néha rettenetesen viselkednek az óráján. - De ez a kisasszony nem sírós fajta - ismerte el Mrs. Gibbons. - Voltam már olyan iskolában, ahol örökké sírtak a francia tanárnők! A személyzet többi tagja bejáró volt. Csak egy lány aludt még az intézetben, az sem tudott semmit, de legalább hallotta, mit mondanak neki. Nem, nem tud semmit. Miss Springer egy kicsit szigorú volt. Nem tudja, mi van a tornacsarnokban, nem tudja, mit tartanak ott, pisztolyt pedig sehol sem látott. Miss Bulstrode bejövetele félbeszakította a tagadó válaszok láncolatát. - Az egyik lány szeretne beszélni magával, felügyelő úr - mondta... Kelsey érdeklődvenézett rá. -Tud valamit? - Nem hinném, hogy tud - mondta Miss Bulstrode -, de azért jobb, ha beszél vele. Külföldi lány, Shaista hercegnő, Ibrahim emír unokahúga. Az az érzésem, hogy túlságosan nagy fontosságot tulajdonít önmagának. Érti, ugye? Kelsey bólintott. Miss Bulstrode kiment, és egy karcsú, fekete hajú, középmagas leány jött be. Mandulaszemével szendén pillantott Kelseyre. - Maga a rendőrség? - Igen - mondta mosolyogva Kelsey -, mi vagyunk. Tessék, üljön le, és mondja el, mit tud Miss Springerről. A lány leült, előrehajolt, és titokzatosan lehalkította a hangját. - Vannak itt emberek, akik leskelődnek. Nem látni őket, de itt vannak! - És miért leskelődnek? - Miattam. El akarnak rabolni. Kelsey meglepődött. A szemöldöke felszaladt. - De miért? - Pénzért. Pénzt akarnak kicsikarni a rokonaimtól. - Lehet - mondta Kelsey bizonytalanul. - De mi köze ennek Miss Springer halálához? - Miss Springer biztosan a nyomukra bukkant. - mondta Shaista. - Lehet, hogy meg is mondta nekik. Lehet, hogy megfenyegette őket. Lehet, hogy pénzt ígértek neki, ha nem szól semmit. Hitt nekik. Kiment a tornacsarnokba, mert azt mondták, hogy ott kapja meg a pénzt. És aztán lelőtték. - Nem hiszem, hogy Miss Springer a hallgatásáért pénzt fogadott volna el. - Azt hiszi, olyan jó dolog tanárnak lenni? Tornatanárnak? - kérdezte Shaista gúnyosan. - Jobb, ha pénze van az embernek, és utazhat, és azt tesz, amit akar. Különösen, ha valaki olyan csúnya, mint Miss Springer, és rá se néznek a férfiak! Neki még többet jelentett a pénz, mint másnak. - Lehet - mondta Kelsey felügyelő. - Nem is tudom, mit mondjak. - Ez a magyarázat valóban nem jutott eszébe. - És ezt csak maga gondolja így? Vagy Miss Springer is mondott valamit? - Miss Springer mindig csak azt mondta, hogy húzd ki magad, hajolj le, gyorsabban, még egyszer! - mondta Shaista elkeseredetten. - Értem, értem. Mondja csak, nem lehet, hogy maga csak képzelődik, és nem is akarják elrabolni? Shaista nagyon megharagudott. - Fogalma sincs a dolgokról! Az én unokabátyám volt Ali Juszuf herceg, akit megöltek, mikor el akart menekülni. Úgy volt, hogy én leszek a felesége. Én fontos személyiség vagyok. Lehet, hogy idejönnek a lázadók. Lehet, hogy nem is akarnak elrabolni, hanem egyszerűen megölnek! Kelsey hitetlenkedve nézett rá. - Ez elég nehezen képzelhető el. - Azt hiszi, ilyesmi nem történik meg? Azok a lázadók nagyon gonoszak! Mindenki tudja róluk. - Látta, hogy a felügyelő még kételkedik, ezért így folytatta: - És lehet, hogy azt hiszik, hogy tudom, hol vannak a drágakövek! -Micsoda drágakövek? - Alinak sok drágaköve volt. Az apjának is. Az én családomban mindenkinek sok drágaköve van. Baj esetére, érti? Kesley rábámult. - De mi köze mindennek Miss Springer halálához? - Már mondtam! Lehet, hogy azt hiszik, hogy én tudom, hol vannak a drágakövek. Elfognak, és ki akarják szedni belőlem a titkot. - És tudja, hol vannak? - Dehogy tudom, Eltűntek a lázadáskor. Lehet, hogy a lázadók megtalálták. Lehet, hogy nem. - És kié most a kincs? - Az unokatestvérem meghalt. Tehát az enyém. A családja férfiágon kihalt. Meghalt a nagynénje is, az anyám. Ali is azt akarná, hogy én kapjam meg a köveket. Ha élne, elvenne feleségül. - Ebben már megállapodtak? - Hozzá kellett volna mennem. Az unokatestvérem. - És akkor megkapta volna a köveket? - Nem. Új köveket kaptam volna Párizsból, a Cartier cégtől. Ezeket szükség esetére kellett volna megtartani. Kelsey felügyelő hunyorogva próbálta megemészteni ezt a keleti biztosítási rendszert. Shaista sietve beszélt tovább: - Gondolom, hogy mi történt. Valaki kihozta Ramatból a köveket. Lehet, hogy jó ember, lehet, hogy rossz. Ha jó ember, idehozza nekem, átadja, és én megjutalmazom érte. Királynői mozdulattal hajtotta meg a fejét. "Micsoda színésznő!" - gondolta Kelsey. - Ha rossz ember, megtartja és eladja, vagy idejön hozzám, és megkérdezi, milyen jutalmat adok érte. És ha elég sokat, elhozza, és ha nem, nem. - De eddig még senki sem beszélt magával erről dologról? - Nem - ismerte be Shaista. Kelsey felügyelő végre határozott. - Szerintem - mondta kedvesen - maga képtelenségeket állít. Shaista haragosan pillantott rá. - Én csak elmondtam, amit tudok - duzzogott. - Nagyon kedves magától. Nem felejtem el, amit mondott. Felállt, és kinyitotta a hercegnőnek az ajtót. - Mint az Ezeregyéjszakában - mondta, mikor viszszajött. - Emberrablás! Drágakövek! Mi jöhet még ezután? TIZENEGYEDIK FEJEZET Tanácskozás Kelsey az őrszobára ment. Az ügyeletes őrmester ezzel fogadta: - Itt van Adam Goodman. - Goodman? Persze, a kertész. A fiatalember tisztelettudóan felállt. Magas volt, barna és jóképű. Foltos kordbársony nadrág volt rajta, a derekán kopott bőröv. Élénkkék ingének a nyaka nyitva volt. - Hallom, hogy beszélni akar velem. Nyers hangon beszélt, dacosan, mint a legtöbb mai fiatal. Kelsey csak ennyit mondott: - Igen. Jöjjön be a szobámba. - Semmit sem tudok a gyilkosságról - mondta Adam Goodman vonakodva. - Semmi közöm hozzá. Otthon voltam éjszaka, és aludtam. Kelsey bólintott. Leült az íróasztalához, és a szemközti székre mutatott. Egy polgári ruhás fiatal rendőr, is bejött utánuk, és csendesen leült a sarokba. - Tehát maga Goodman - mondta Kelsey, és a jegyzeteibe nézett. - Adam Goodman, ugye? - Igen, uram.. De hadd mutassak előbb valamit magának. Megváltozott a hangja. Már nem volt dacos és vonakodó. Nyugodt volt es tiszteletteljes. Kivett valamit a zsebéből, és odanyújtotta a felügyelőnek. Kelsey szeme megrebbent. - Kimehet, Barber - mondta. A fiatal rendőr felállt, és kiment. Nem akarta elárulni, hogy meglepődött, - de látni lehetett rajta. - Szóval onnan került ide - mondta Kelsey, és érdeklődve méregette Adamot. - csak azt szeretném tudni, mit csinál maga. . . - Egy leányiskolában? - fejezte be helyette a fiatalember. Még mindig tisztelettudó volt a hangja, de már vigyorgott. - Mindenesetre ez az első eset, hogy ilyen helyre küldtek. Nem vagyok elég jó kertészlegény? - Nem hiszem. A kertészek mind öregek errerelé. Ért valamit a kertészkedéshez? - Elég sokat. Az anyám szenvedélyes kertész volt. Gyerekkoromban arra nevelt, hogy méltó utódja legyek. - Mondja, mi történik tulajdonképpen a Minervában? Miért küldték oda? - Nem tudjuk, valóban történik-e ott valami. Az én dolgom csak az, hogy figyeljek. Azaz a múlt éjszakáig az volt. De most megölték a tornatanárnőt. Ritka dolog az ilyesmi az iskolákban. - Mi lehet mögötte?- kérdezte a felügyelő. Adam megmondta. Kelsey érdeklődve hallgatta. - Igazságtalan voltam ahhoz a lányhoz - jegyezte meg. - De olyan elképzelhetetlennek tetszett, amit mond. Félmillió vagy egymillió font értékű drágakő? Kit illet meg tulajdopképpen? - Nehéz eldönteni. Kellene hozzá néhány nemzetközi jogász, de ők sem értenének egyet. Három hónappal ezelőtt mindenesetre még Ali Juszuf ramati uralkodóé volt. De most? Ha Ramatban volna, bizonyára az új kormányé lenne. Ali Juszuf valamilyen hozzátartozójának szánhatta. De kérdés, hogy van-e végrendelete és ha van, érvényesíthető-e. Lehet az is, hogy a családját illeti meg. Annyi szent, hogy ha maga vagy én megtalálnánk az utcán, és zsebrevágnánk, gyakorlatilag a miénk lenne. Nem hiszem, hogy bármilyen bíróság elperelhetné tőlünk. Megkísérelhetnék, de a nemzetközi jogban nagyon sok finom kibúvó van. - Vagyis, aki megtalálja, azé - mondta Kelsey felügyelő. Rosszallóan csóválta meg a fejét. - Nem valami kellemes kilátások. - Nem,- mondta Adam komoran. - Nem valami kellemes kilátások. És máris több banda van a nyomában. Egyik sem válogat az eszközökben. A hír gyorsan terjed. Lehet, hogy igaz lehet, hogy nem, de azt mondják, hogy sikerült a kincset kihozni Ramatból még a lázadás előtt. És hogy hogyan, arról legalább egy tucat változatot hallani. - De miért érdekes a Minerva?. . . Mert a kis hercegnő ott van? - Shaista hercegnő Ali Juszuf unokahúga. Igen. Lehet, hogy valaki el akarja juttatni a köveket hozzá, vagy tárgyalni akar vele. Néhány, a mi szempontunkból nemkívánatos egyéniség tartózkodik a közelben. Itt van például Mrs. Kolinsky a Grand Hotelban. Egy nemzetközi banda előkelő tagja. Ne gondolja, hogy ráteheti a kezét, nagyon tiszteletreméltó hölgy, nagyon vigyáz a törvényességre, de gyűjti a hasznos értesüléseket. Itt van egy nő valahol, aki kabarétáncosnő volt Ramatban. Egy külföldi kormánynak dolgozott. Nem tudjuk, hol van, azt sem, hogy milyen, de az a hír járja, hogy itt lehet a környéken. Mintha minden a Minerva körül keringene. És a múlt éjszaka meggyilkolták Miss Springert! Kelsey gondterhelten bólintott. - Zavaros helyzet - állapította meg. - Ilyet csak a televízióban látni. Képtelenség. Ilyen nincs is! Teljesen természetellenes. - Titkos ügynökök, rablás, erőszak, gyilkosság - mondta Adam. - Elképesztő. De azért van ilyen. - De a Minerva leánynevelő intézetben?! - nyögte ki Kelsey felügyelő. - Tudom, miért fáj az magának - mondta Adam. - Ez felségsértés. Elhallgattk. Aztán Kelsey megkérdezte: - Mit gondol, mi történt ott az éjszaka? Adam lassan, meggondoltan válaszolt: - Springer az éjszaka kellős közepén a tornacsarnokban volt. Miért? Innen kell elindulnunk. Hiába kérdezzük, ki ölte meg, ha nem tudjuk, miért ment oda éjszaka. Lehet, hogy hiába volt olyan erős és egészséges, nem tudott aludni, az ablakhoz ment, és látta, hogy világosság van a tornacsarnokban. Az ablaka arra néz? Kelsey bólintott. - Bátor és erős fiatal nő volt. Kiment, hogy megnézze, ki van ott. Megzavart valakit, aki éppen. . . mit tett? Nem tudjuk. De annyira fontos dolog lehetett, hogy agyonlőtte Miss Springert. - Én is így gondoltam - mondta Kelsey. - De valami nyugtalanít a maga fejtegetésében. Az ember csak akkor jár pisztollyal, csak akkor öl, ha. . . - Ha valami fontos dolog után jár. Így van. Ezt az esetet az ártatlan Springer esetének nevezhetjük. A tornatanárnőt kötelessége teljesítése közben megölik. De az is elképzelhető, hogy Miss Springer megszimatol valamit, és a Minervába megy dolgozni, vagy a főnökei küldik oda, mert jó papírjai vannak. Kivárja a kedvező alkalmat, kimegy éjszaka a tornacsarnokba. . . És megint a szokott kérdés: miért éppen oda? Valaki követi, vagy lesben áll. Pisztolya van, és ha kell, használja is. De miért? Mi lehet abban a sportcsarnokban? Igazán nem olyan hely, ahol valamit el lehet rejteni. - Nincs is ott semmi, annyit mondhatok. Alaposan átkutattunk mindent: lányok szekrényét, Miss Springerét is. Sportfelszerelést láttunk, ami oda való. Az épület vadonatúj. Ékszerfélét nem találtunk. - Lehet, hogy elvitte a gyilkos - mondta Adam. - De az is lehet, hogy egyszerűen találkozó helyül szolgált a tornacsarnok Miss Springer vagy valaki más számára. Alkalmas rá. Elég messze van a főépülettől, de nem túl messze. Ha valaki rajtakapja az embert, hogy odamegy éjszaka, azt lehet mondani, hogy világosságot látott és a többi. Tegyük fel, hogy Miss Springer odament, hogy találkozzon valakivel. Összeszólalkoztak, és lelőtték. De az is lehet, hogy észrevette, hogy valaki kimegy a házból. Utánasietett, és tetten érte. Olyasvalamit láthatott, amit nem lett volna szabad. - Én nem találkoztam vele életében -mondta Kelsey, - de amit hallottam róla abból úgy gondolom, hogy meglehetősen kiváncsi volt. - Igen, ez a legvalószínűbb megoldás - mondta Adam. - A macskát is a kiváncsisága vitte a pusztulásba. Igen, ez lehet a tornacsarok titka. - De ha mégis talákozóra ment? - kezdte Kelsey, de aztán elhallgatott. - Igen. Van valaki ebben az iskolában, akit gondosan szemmel kellene tartanunk!. . . Macska van a galambok közt. - Macska a galambok közt - mondta Kelsey döbbenten. - Igen, ezt a kifejezést használta Miss Rich, az egyik tanárnő is. - Gondolkozott egy-két percig. - Három új tagja van a tantestületnek ebben a félévben -mondta azután. - Shapland, a titkárnő, Blanche, a francia tanárnő, és maga Miss Springer. Ő már kiesik a számításból. Ha csakugyan macska van a galambok közt, legvalószínűbb, hogy közülük valamelyik az. - Adamra nézett. - Melyik a kettő közül? Adam gondolkozott. - Egyszer rajtakaptam Mademoiselle Blanche-t, amikor kijött a tornacsarnokból. Nagyon bűntudatos volt az arca. Mintha tilosban járt volna. De azért inkább a titkárnőre szavaznék. Shaplandre. Az tudja, mit akar, és esze is van. A maga helyében gondosan kikutatnám az előéletét. Mit nevet? Kelsey vihogott. - Ő pedig magára gyanakodott. Rajtakapta magát, amikor kijött a tornacsarnokból, és azt mondta, hogy volt valami furcsa a maga modorában. - Az ördög vigye el! - bosszankodott Adam. - Szemtelen perszóna! Kelsey felügyelő újra elkomolyodott. - A Minervát nagyon nagy becsben tartják ezen a környéken. Remek iskola. És Miss Bulstrode remek teremtés. Minél hamarabb megoldjuk a dolgot, annál jobb az iskolának. Szeretnék gyorsan tisztázni mindent, hogy a Minerva nyugodtan élje tovább a maga életét. - Megállt, és gondterhelten nézett Adamra. - Azt hiszem, - mondta -, meg kellene mondanunk Miss Bulstrodenak, hogy ki maga. Hallgatni fog, ne féljen. Adam gondolkodott egy pillanatig, aztán bólintott. - Igen - mondta. - Az adott körülmények közt ez szinte elkerülhetetlen. TIZENKETTEDIK FEJEZET Újat régiért I. Miss Bulstrode még egy ritka és felsőbbrendű erénnyel rendelkezett. Meg tudott hallgatni másokat. Némán ült a helyén, amíg Kelsey és Adam elmondta, amit akart. Még a szeme sem rebbent. Aztán csak anynyit mondott: - Figyelemre méltó. "Maga figyelemre méltó" - gondolta Adam, de nem mondta ki. - Mit gondol, mit kellene tennem? - tért Miss Bulstrode a tárgyra, egyenesen, ahogy szokott. Kelsey a torkát köszörülte. - Az volt a véleményünk, hogy helyes, ha ön mindent tud. Az iskola kedvéért. Miss Bulstrode bólintott. - Igen, nekem az iskola a legfontosabb. Felelős vagyok növendékeim életéért és biztonságáért, és valamennyire még a tanárok életéért és biztonságáért is. Szeretném azt is megmondani, hogy minél kevesebbet emlegeti a sajtó Miss Springer halálát, annál jobb nekem. Ez ugyan önző szempont, de én azt hiszem, hogy az iskola nemcsak nekem fontos. Ha maguk úgy gondolják, hogy szükségük van a sajtó nyilvánosságára, tudom, hogy nem lehetnek rám és az iskolára tekintettel. De szükségük van-e rá? - Nincs - mondta Kelsey.- Ebben az esetben az a jó, ha a lehető legcsendesebben zajlik le minden. A halottszemlét elnapolják,és majd azt híreszteljük, hogy helyi ügy az egész. Fiatal banditák, illetve fiatalkorú bűnözők, ahogy ma nevezik őket. Pisztollyal. Rendszerint késsel járnak, de néhánynak pisztolya is van. Miss Springer rajtakapta őket. Lelőtték. Így szeretném beállítani az egészet. Akkor aztán nyugodtan dolgozhatnánk. De azért ne felejtsük el, hogy a Minerva híres intézmény. Érdekes cikket lehetne kanyarítani a dologból. Gyilkosság a leánynevelő intézetben! - Itt én is segíthetek - mondta Miss Bulstrode. - Van egy kis befolyásom. - Felsorolt néhány nevet, közöttük a belügyminiszterét, két laptulajdonosét, egy püspökét és az oktatásügyi miniszterét. - Megteszem, ami tőlem telik. - Adamra nézett. - Megengedi? Adam gyorsan válaszolt. - Természetesen. Szeretünk csöndben és nyugodtan dolgozni. - Továbbra is itt marad kertésznek? - kérdezte Miss Bulstrode. - Ha nincs kifogása ellene. Szeretnék maradni. Így legalább szemmel tarthatok mindent. Most Miss Bulstrode húzta fel a szemöldökét. - Remélem, nem újabb gyilkosságra gondol? - Nem, nem. - Örülök. Két gyilkosság egy félévben több, mint amennyit egy iskola kibír. - Kelseyhez fordult. - Végeztek a tornacsarnokban? Nehezen boldogulunk nélküle. - Végeztünk. Hiába kutattuk át, nem találtunk semmit. Semmi nyoma, hogy miért követték el éppen ott a gyilkosságot. Egyszerűen egy tornacsarnok, a szokásos felszereléssel. - A lányok szekrényében sem volt semmi? Kelsey mosolygott. - Az egyikben volt egy könyv. Francia könyv. A Candide. Khm . . . illusztrált kiadás. Drága könyv. - Tehát ott tartja! - mondta Miss Bulstrode. - Gisele d'Aubray volt az, ugye.? Kelsey ettől fogva még többre becsülte Miss Bulstrede-ot. - Ön mindent tud - mondta. - A Candide nem fog ártani neki. Klasszikus mű. Az ilyenfajta pornográfiát nem kobozom el. De hadd térjek vissza az előző kérdésemre. Köszönöm, hogy megnyugtatott a sajtóval kapcsolatban. Segíthet-e magának az iskola valamiben? Segíthetek-e én valamiben? - Egyelőre sajnos semmiben. Mindössze annyit kérdeznék: nyugtalanította-e valami vagy valaki a félév kezdete óta? Miss Bulstrode egy pillanatnyi hallgatás után felelt: - A válasz az, hogy nem tudom. Adam gyorsan folytatta: - Az volt az érzése, hogy valami nincs rendben? - Igen. De semmi határozott dolog. Nem tudom megmondani, hogy ki vagy mi. - Egy pillanatnyi hallgatás után folytatta. - De az az érzésem, hogy valamit elmulasztottam, ami fontos lett volna. Engedje meg, hogy megmagyarázzam. Elmesélte azt az esetet, amikor Mrs. Upjohn nála volt, és közben váratlanul felbukkant szegény Lady Veronica. Adam közelebb hajolt. - Foglaljuk csak össze pontosan, Miss Bulstrode. Mrs. Upjohn kinézett az ablakon, ezen, amelyik a főbejárat felé nyílik, és ráismert valakire. Ebben még nincs semmi. Legalább száz gyerek van itt, mi sem természetesebb, mint hogy Mrs. Upjohn egy ismerős szülőt vagy rokont pillantott meg. De magának határozottan az a véleménye, hogy Mrs. Upjohn nagyon csodálkozott, hogy ezt a régi ismerőst itt látja. Tehát olyan valaki lehetett, akinek a megjelenésére nem számított a Minervában. - Igen, ez volt a benyomásom. - Közben ön a másik ablakból meglátta egyik tanítványának az anyját részegen, és ezért nem tudott figyelni arra, amit Mrs. Upjohn mond. Miss Bulstrode bólintott. - Elég soká beszélt Mrs. Upjohn? - Igen. - És mikor újra figyelni kezdett rá, kémekről beszélt, arról, hogy férjhezmenetele előtt, a háború idején, a titkos szolgálatnak dolgozott. - Úgy van. - Elképzelhető - mondta Adam elgondolkodva -, hogy olyasvalakit látott, akit azokból az időkből ismer. Valamelyik növendék hozzátartozója, esetleg a tantestület egyik tagja lehetett. - A tantestület egyik tagja? Ez valószínűtlen! - tiltakozott Miss Bulstrode. - De elképzelhető. - Legjobb volna érintkezésbe lépni Mrs. Upjohnnal - mondta Kelsey. - Amilyen hamar csak lehet. Tudják a címét, Miss Bulstrode? - Természetesen. De azt hiszem, hogy külföldre utazott. Egy pillanat. Rögtön utánanézek. Kétszer megnyomta az íróasztalán levő csengőt. Aztán türelmetlenül az ajtóhoz lépett, és odaszólt egy arra járó lánynak: - Paula, kérem, hívja ide Julia Upjohnt. - Igen, Miss Bulstrode. - Legjobb, ha eltűnök, mielőtt a kislány bejön - mondta Adam. - Természetellenes volna, ha itt ülnék, mikor a felügyelő másokat kihallgat. Hadd higgyék, hogy csak azért hívott be, hogy leteremtsen, és mert semmit sem tud rám bizonyítani, elküld. - Elmehet. De ne felejtse el, hogy nem veszítem a szemem elől! - mondta Kelsey mosolyogva. - Erről jut eszembe - fordult Adam a küszöbről Miss Bulstrode felé. - Megengedi, hogy visszaéljek a helyzetemmel, és megbarátkozzam egy kissé a tantestület egyik-másik tagjával? - Melyikkel? - Például Mademoiselle Blanche-sal. - Mademoiselle Blanche-sal? Csak nem gondolja, hogy. . . - Azt gondolom, hogy unatkozik itt. - Lehet, hogy igaza van - mondta Miss Bulstrode elkomorodva. - És kivel még? - Körülnézek - mondta Adam jókedvűen. - És ha látja, hogy valamelyik lány ostobán viselkedik, és találkára surran ki a kertbe, kérem, higgye el, hogy szándékaim teljesen nyomozatiak, ha ugyan van ilyen kifejezés. -Gondolja, hogy a lányok tudnak valamit? - Mindenki mindig tud valamit - mondta Adam. - Még akkor is, ha nem tudják arról a valamiről, hogy tudják. - Lehet, hogy igaza van. Kopogtattak az ajtón. Miss Bulstrode kiszólt: - Tessék! Julia Upjohn kifulladva állt az ajtóban. - Gyere be, Julia - mondta Miss Bulstrode. - Elmehet, Goodman - szólt szigorúan Kelsey felügyelő. - Folytassa a munkáját. - Mondtam, hogy semmit sem tudok az egészről morgott Adam, és még akkor is dünnyögött, amikor kiment. - Tiszta Gestapo. . . - Bocsánatot kérek, hogy így lihegek - mentegetőzött Julia. - De szaladtam. A teniszpályán voltam. - Nincs semmi baj. Csak az édesanyád címét szerettem volna elkérni. Hogyan lehet kapcsolatba lépni vele? - Isabel néninek kell írni. Anya külföldön van. - A nagynénéd címét tudom. De nekem az édesanyáddal kell kapcsolatba lépnem. - Az lehetetlen - mondta Julia. - Anatóliába ment autóbusszal. - Autóbusszal? - kérdezte Miss Bulstrode. Julia hevesen bólogatott. - Így szeret utazni - magyarázta. - Nagyon olcsó. Kényelmetlen, de anya az ilyesmivel nem sokat törődik. Azt hiszem, hogy körülbelül három hét múlva ér Van városába. - Értem. Figyelj rám, Julia. Nem említette az édesanyád, hogy látott itt valakit, akivel a háború alatt találkozott ? - Nem, Miss Bulstrode. Nem, biztosan tudom, nem. - Édesanyád a titkosszolgálatban dolgozott, ugye? - Igen. Nagyon szerette a munkáját. Pedig nem is volt olyan érdekes. Nem robbantott fel semmit. Nem fogta el a Gestapo. Nem kínozták meg. Semmi ilyesféle nem történt vele. Svájcban dolgozott. Vagy Portugáliában? Unalmas ez a sok háborús történet. Nem is mindig figyeltem. oda. - Köszönöm, Julia, csak ennyit akartam - mondta Miss Bulstrode, és amikor Julia kiment, folytatta. - Én még ilyet nem hallottam. Anatóliába ment autóbusszal! És a gyermek olyan természetesen mondja ezt, mintha arról volna szó, hogy az anyja elment a 73-as busszal bevásárolni a Marshall áruházba. II. Jennifer elég rosszkedvűen ballagott a teniszpályáról a ház felé, az ütőjét lóbálva. Rengeteg adogatást rontott ma reggel. Persze, ezzel az ütővel nem is lehet tisztességesen adogatni! Mostanában nem megy az adogatás. De a fonákja sokat javult. Springer jól dolgozott. Kár is, hogy meghalt! Jennifer nagyon komolyan vette a teniszt. - Bocsánat. . . Jennifer meglepődve nézett fel. Egy elegáns, aranyszőke nő állt előtte az úton, a kezében hosszúkás, lapos csomag. Jennifer csodálkozott, hogy miért nem vette észre már messzebbről az ösvényen. Eszébe sem jutott, hogy a nő talán egy fa vagy a rododendronbokrok mögött bújt el, onnan lépett elő. De miért is bújt volna valaki a rododendronbokrok mögé, hogy aztán hirtelen előlépjen? A nő érezhet.ően amerikai kiejtéssel beszélt. - Meg tudná-e mondani - és közben egy papírra nézett -, hol találom meg Jennifer Sutcliffe-et? Jennifer még jobban meglepődött. - Én vagyok Jennifer Sutcliffe. - Ez aztán a szerencsés véletlen! Éppen magától kérdeztem meg, pedig ebben a nagy iskolában sok lány lehet. És még azt mondják, hogy nincsenek csodák! - Néha megtörténik az ilyesmi - mondta Jennifer közömbösen. - Barátaimhoz jöttem le ide - magyarázta a hölgy. - Tegnap egy partin megemlítettem, hogy ide készülök, és a nagynénje. . . vagy a keresztanyja volt? Mindig összezavarom a dolgokat. Még a nevét is megmondta, de most az sem jut eszembe. Megkért, hogy szóljak be ide, és adjam, át magának ezt az új teniszütőt. Azt mondja, hogy maga, már régóta vágyik rá . . . Jennifer arca felragyogott. Ez valóban csoda! - Biztosan a keresztanyám volt, Mrs. Campbell. Gina néni. Rosamond néni nem lehetett. Ő sohasem ad semmit. Csak karácsonyra tíz schillinget. - Igen, már emlékszem! Csakugyan Mrs. Campbell volt a neve. Odanyújtotta a csomagot. Jennifer mohón vette át, és felkiáltott örömében, mikor kibontotta. - Nagyszerű! - kiáltotta. - Ez aztán jó ütő! Régóta, szerettem volna ilyen ütőt! Tisztességesen játszani csak tisztességes ütővel lehet. Nagyon köszönöm, hogy elhozta! - Szóra sem érdemes. De az igazat megvallva, zavarban voltam. Mindig zavarba jövök az ilyen iskolákban. Annyi lány van itt. Most jut eszembe, a nagynénje arra kért, hogy a régi ütőt vigyem el neki. Felkapta az ócska ütőt, amit Jennifer ledobott. - A nagynénje, akarom mondani, a keresztanyja, azt mondta, hogy újrahúroztatja. Azt hiszem, ráfér. - Nem hiszem, hogy érdemes - mondta Jennifer, de nem nagyon figyelt már oda, az új ütő súlyelosztását próbálgatta. - Mindig jó, ha van az embernek tartalék ütője - mondta a hölgy, aztán az órájára nézett.- Jaj, már ilyen késő van? Sietnem kell. - Ne telefonáljak taxiért? - Nem, köszönöm. Itt a kocsim a kapu előtt. Nem hajtottam be, mert nehéz itt megfordulni. Viszontlátásra! Örülök, hogy találkoztunk. Remélem, beválik az új ütő. Szinte futva indult vissza, Jennifer még egyszer utánakiáltott: - Nagyon szépen köszönöm! Aztán ragyogó képpel indult, hogy megkeresse Juliát. - Nézd csak! J - Ez igen! Hol szerezted? - A keresztanyám küldte. Gina néni. Nagyon gazdag. Biztosan anya mondta neki, hogy bosszankodom az ócska ütő miatt. Jó ütő, nem igaz? Csak el ne felejtsem megköszönni! - Ennyit igazán megtehetsz! - mondta Julia. - Tudod, hogy néha elfelejti az ember az ilyesmit. Nézd csak, Shaista! - mondta, amikor a hercegnő odaért hozzájuk. - Új ütőm van Ugye, milyen szép? - Nagyon drága lehetett - bólintott Shaista, amikor megnézte. - Szeretnék én is jól teniszezni. - Nem nehéz megtanulni. - Igen, de sohasem tudom, honnan jön a labda - felelte Shaista. - Hanem mielőtt hazamegyek, csináltatok néhány jó sortot Londonban. Vagy olyan teniszruhát, amilyet Ruth Allen, az amerikai bajnoknő visel. Igazán csinos. Lehet, hogy csináltatok ilyet is, olyat is - mosolyodott el. - Shaistának mindig csak a ruhákon jár az esze - mondta Julia megvetően, amikor továbbmentek. - Gondolod, hogy mi is ilyenek leszünk? - Attól félek, igen - mondta Jennifer gyászosan. - Nagyon unalmas lesz. Bementek a tornacsarnokba, amelyből a rendőrség végre kihurcolkodott és Jennifer ünnepélyesen présbe tette az új ütőt. - Ugye, gyönyörű? - kér,pezte, és megsimogatta. - Igen - mondta Julia. - És hova tetted a régit? - Elvitte az a nő. - Micsoda nő? - Az, aki elhozta az újat. Valami partin találkozott Gina nénivel, és Gina néni megkérte, hogy ha úgyis erre jön, hozza el nekem az újat, a régit meg vigye vissza mert újrahúroztatja. - Értem - mondta Julia, de azért összeráncolta a homlokát. - Mit akart Buli? - kérdezte Jennifer. - Buli? Semmi különöset. Anya címe kellett volna neki. De most nincs címe, mert éppen autóbusszal utazgat Törökországban. Jennifer, figyelj csak ide. A te ütődet nem kell újrahúroztatni? - Dehogynem. Olyan már, mint a szivacs! - Tudom. De valójában az az én ütőm volt. Mivel cseréltünk. A tiedet, amelyik most nálam van, nemrég húrozták. Te mondtad, hogy anyád újrahúroztatta, mielőtt elutaztatok. - Igaz, - mondta Jennifer egy kissé megdöbbenve. - Nem értem. Lehet, hogy az a nő . . . elfelejtettem a nevét megkérdezni . . . látta, hogy jó lenne újrahúroztatni, és azért mondta. - De te azt mesélted, hogy ő mondta, hogy Gina néni mondta neki, hogy húroztatni kell! És hogyan gondolhatta Gina néni, hogy húroztatni kell, ha tudta, hogy nem kell? - Nem tudom - mondta Jennifer türelmetlenül. - Azt hiszem. . . azt hiszem. . . - Mit hiszel? - Lehet, hogy Gina néni azt hitte, hogy azért szeretnék új ütőt, mert a régit húroztatni kell. Nem mindegy? - De igen - mondta Julia vontatottan. - Csak valahogy furcsa az egész, Jennifer. Olyan, mint amikor Aladdin új lámpát kapott a mesében a régi helyett. Jennifer vihogott. - Hát csak dörzsölgesse az ócska ütőmet a hölgy. . . akarom mondani, a te ócska ütődet. . . és várja a szellemet! Ha megjelenne a szellem, mit kívánnál, Julia? - Sok mindent - sóhajtotta Julia elandalodva. - Egy magnót. Egy farkas kutyát. Nem, lehet, hogy egy dán dogot. És százezer fontot. És egy fekete selyem estélyi ruhát. És még sok mindent. Hát te? - Nem is tudom - mondta Jennifer. - Most, hogy megkaptam ezt az ütőt, nem is akarok semmit. TIZENHARMADIK FEJEZET Katasztrófa I. A nyári félév harmadik hete terv szerint zajlott le. Ez volt az első hétvége, amikor a szülők vagy hozzátartozók elvihették a gyerekeket. Következésképp a Minerva szinte teljesen kiürült. Vasárnap az ebédnél legfeljebb húsz lány volt jelen. A testületből is jó néhányan elmentek, és csak vasárnap késő este vagy hétfőn reggel tértek vissza. Miss Bulstrode is elhatározta, hogya hét végére elmegy. Ez meglepő volt, mert a félév folyamán nem szokta elhagyni az iskolát, de most oka volt rá. Régi barátnőjéhez, Welsham hercegnéhez ment, Welsington Abbeybe. A hercegné külön meghívta, és azt is hozzátette, hogy Henry Banks is ott lesz. Henry Banks volt az iskola fenntartó tanácsának elnöke, nagyiparos, aki a kezdet kezdetétől segítette az iskolát. A meghívás tehát valóságos parancs volt. Nem mintha parancsolgatni lehetett volna Miss Bulstrode-nak, ezúttal mégis örömmel fogadta a meghívást. A hercegnék sosem voltak közömbösek számára, és a befolyásos Welsnam hercegné lányai a Minervába jártak. Örült annak is, hogy beszélhet Henry Banksszel az iskola jövőjéről, és hogy személyesen számolhat be a nemrég történt szomorú esetről! Hála a befolyásos szószólóknak, Miss Springer meggyilkolásáról keveset és tapintatosan írtak az újságok. Sajnálatos eseménynek és nem titokzatos gyilkosságnak minősítették. Azt sejtették, bár nem mondták ki, hogy fiatalkorú bűnözők törhettek be a tornacsarnokba, és hogy Miss Springer halála véletlenül következett be, nem tervelték ki előre. Kerülve a részleteket, azt is megírták, hogy számos fiatalkorút idéztek be az őrszobára, és a segítségüket kérték. Miss Bulstrode szerette volna eloszlatni a két befolyásos támogató minden kellemetlen érzését. Tudta, hogy beszélni akarnak vele azért is, mert hallották azokat a célzásokat, amelyeket egyébként maga Miss Bulstrode ejtett el, hogy szeretne viszszavonulni. Mind a hercegné, mind Henry Banks rá akarta beszélni, hogy maradjon. Itt az ideje, gondolta Miss Bulstrode, hogy Eleanor Vansittart ügyét támogassa, elmondja róla, milyen kitűnő egyéniség, mennyire méltán ápolhatná tovább a Minerva hagyományait. Szombaton reggel Miss Bulstrode éppen végzett a diktálással, amikor megszólalt a telefon. Ann Shapland vette fel a kagylót. - Ibrahim emír keresi, Miss Bulstrode. A Claridge szállóban van. Azt mondja, szeretné Shaistát holnap Londonba vinni. Miss Bulstrode átvette a kagylót, és röviden tárgyalt az emír titkárával. Megmondta, hogy Shaista vasárnap fél tizenkettőre útra készen lesz. Este nyolc órára kell visszatérnie az iskolába. Letette a kagylót, és megrázta a fejét. - Ezek a keletiek néha az utolsó pillanatban jelentkeznek. Már elintéztük, hogy Shaistát Gisele d'Aubrayék viszik magukkal. Ki kell mentenünk. Készen vagyunk a levelekkel? - Igen, Miss Bulstrode. - Helyes. Akkor hát nyugodt lelkiismerettel indulhatok útnak. Gépelje le és küldje el a leveleket, aztán maga is szabad a hét végére. Hétfő délig nem lesz szükségem semmire. - Köszönöm, Miss Bulstrode. - Szórakozzon egy kicsit. - Meg fogom tenni - mondta Ann. - Fiatalember? - Igen - pirult el Ann. - De nem komoly. - Pedig csak legyen komoly. Ha férjhez akar menni, nem helyes halogatni a dolgokat. - Csak egy régi barátom. Nem izgalmas. - Az izgalom nem feltétlenül megfelelő alap a házassághoz - mondta Miss Bulstrode. - Kérem, küldje be Miss Chadwicket. Miss Chadwick besietett. - Ibrahim emír, Shaista nagybátyja, holnap ki akarja vinni a gyereket, Chaddy. Ha személyesen jön érte, mondd meg neki, hogy a lány jól halad. - Nem valami okos teremtés - mondta Miss Chadwick. - Szellemileg éretlen - ismerte el Miss Bulstrode. - De egyébként nagyon is érett a felfogása. Néha úgy érzi az ember, ha beszél vele, hogy egy huszonöt éves nővel társalog. Bizonyára a neveltetése teszi. Párizs, Teherán, Kairó, Isztambul és a többi. Ebben az országban arra törekszünk, hogy a gyerekeink sokáig gyerekek maradjanak. Ó, hiszen gyerek még - mondjuk róluk, és azt hisszük, hogy ez előny. Pedig nem az. Az életben inkább hátrány. - Nem biztos, hogy egyetértek veled, drágám - mondta Miss Chadwick. - De most megyek, és szólok Shaistának. Te csak utazz el nyugodtan és ne aggódj. - Igyekszem - mondta Miss Bulstrode. - Egyébként jó alkalom lesz, hogy kipróbáljuk, hogyan áll helyt Miss Vansittart. Ha te is itt vagy mellette, nincs miért aggódnom. - Remélem, hogy nincs. Megyek Shaistáért. Shaista meglepődött, és egy csöppet sem örült, amikor meghallotta, hogy a nagybátyja Londonba érkezett. - El akar vinni holnap? - mondta bosszankodva. - Hiszen már megbeszéltük, Miss Chadwick, hogy Gisele d'Aubrayékhez megyek. - Sajnos, ezt máskorra kell halasztani. - Szívesebben mentem volna Gisele-lel - mondta a hercegnő haragosan. - A nagybátyám nem valami mulatságos. Sokat eszik, aztán horkol, ennyi az egész. - Ne beszéljen így a nagybátyjáról - mondta Miss Chadwick. - Úgy tudom, hogy a nagybátyja csak egy hétig marad Angliában, és természetes, hogy látni akarja. - Lehet, hogy valami új házasságot agyalt ki a számomra - derült fel Shaista arca. - Az érdekes volna! - Biztosan elmondja, ha igen. De maga nagyon fiatal még a házassághoz. Sokat kell tanulnia még. - Tanulni unalmas - mondta Shaista. II. A vasárnap reggel gyönyörű volt, napsütéses. Ann Shapland már szombaton elutazott, nem sokkal Miss Bulstrode után. Miss Johnson, Miss Rich és Miss Blake vasárnap reggel ment el. Miss Vansittart, Miss Chapwick, Miss Rowan és Mademoiselle Blanche maradt az intézetben. - Reméljük, hogy a lányok nem fecsegnek sokat - mondta Miss Chadwick aggodalmaskodva. - Mármint szegény Miss Springerről. - Reméljük, hogy mielőbb elfelejtjük az egészet - felelte Miss Vansittart. - És ha valamelyik szülő szóba hozza, majd elterelem róla a szót. Legjobb, ha mindnyájan ehhez tartjuk magunkat. Az intézetben maradt növendékek tízkor Miss Vansittart és Miss Chadwiék kíséretében templomba mentek. Négy katolikus lány Mademaiselle Blanche-sal vonult el egy másik templomba. Fél tizenkettő tájt egyre-másra érkeztek a kocsik. Miss Vansittart elegánsan, előkelően fogadta a szülőket az előcsarnokban. Barátságosan mosolygott az anyákra, gyorsan átadta nekik csemetéjüket, és másra terelte a szót, ha valaki az intézetben történt tragédiáról mondott valamit. - Igen, szörnyű - mondta. - De talán megérti, hogy nem beszélünk róla. Nem akarjuk, hogy ezek az érzékeny lelkű gyerekek túl sokat foglalkozzanak vele. Chaddy is ott volt mellette, üdvözölte az ismerős szülőket, megbeszélte velük a szünidei terveket, és szeretettel emlegette a gyerekeket. - Hát ami azt illeti, Isabel néni igazán eljöhetett volna értem - mondta Julia, aki Jenniferrel együtt az egyik tanterem ablakának üvegéhez nyomta az orrát, úgy nézte a nagy jövés-menést. - Az én anyám is csak a jövő héten jön el - mondta Jennifer. - Apámnak fontos hivatalos vendégei vannak, ma nem jöhetett. - Nézd, ott megy Shaista - mondta Julia. - Kiöltözködött Londonra! Hűha! Nézd csak a cipője sarkát! Azt hiszem, az öreg Johnson nem örülne neki. A libériás sofőr kinyitotta a hatalmas Cadillac ajtaját. Shaista beült, és elsuhantak, - Ha kedved van, gyere velünk a jövő hét végén - mondta Jennifer. - Mondtam anyának, hogy van egy barátnőm, akit szeretnék meghívni. - Szívesen - mondta Julia. - Nézd csak, hogyan játssza a szerepét Vansittart. - Kecses! -mondta Jenifer. - Nem tudom, de nevetnem kell, ha ránézek - mondta Julia. - Miss Bulstrode-ot utánozza. Egészen jól, de azért látszik, hogy nem az eredeti. - Ott van Pam édesanyja, a fiait is elhozta!- mondta Jennifer. - Hogyan férnek bele mind abba a kis Morisba, nem is tudom! - Kirándulni mennek - mondta Julia. - Nézd azt a sok kosarat! - Mit csinálsz ma délután? - kérdezte Jennifer. - Én azt hiszem, nem írok anyának. Ajövő héten úgyis eljön. - Lusta vagy írni, Jennifer! - Nem tudom, hogy mit írjak - mondta Jennifer. - Hát te mit írsz anyádnak? - Anatóliába utazott, autóbusszal, mondtam már. Hiába írsz levelet valakinek, aki Anatóliában utazgat autóbusszal. Legalábbis rendszeresen nem lehet írni, neki. - És hova írsz neki, ha írsz? - Különböző városokba, a konzulátusokra. Adott egy listát. Először Isztambulba, aztán Ankarába, aztán valami furcsa nevű helyre. - Tűnődve tette hozzá: - Csak tudnám, miért akart üzenni neki Buli mindenáron. Egészen kétségbe volt esve, mikor megmondtam neki, hogy hova, ment. - Nem rólad akar írni - mondta Jennifer: - Nem csináltál semmi disznóságot. - Legjobb tudomásom szerint - mondta Julia. - Lehet, hogy Miss Springerről akar írni. - Minek? - mondta Jennifer. - Szerintem örül, hogy legalább egy olyan anya van, aki nem tud Miss Springerről. - Gondolod, hogy az anyák azt hiszik, hogy a gyerekeiket is meg fogják ölni? - Azt talán nem, Legalábbis az enyém nem - mondta Jennifer. - De azért nagy izgalom lehetett otthon. - Tudod, mi a véleményem? - kérdezte Julia töprengve. - Sok mindent nem mondtak el nekünk a Springer dolgáról. - Például mit? - Különös dolgok történtek. Itt van például a te ütőd. - Igaz, éppen el akartam mondani, hogy írtam Gina néninek, és ma reggel megjött a válasz. Azt írja, nagyon örül, hogy új ütőm van, de nem ő küldte. - Mondtam, hogy azzal az ütővel valami nincs rendben - diadalmaskodott Julia. - És be is törtek nálatok, ha jól emlékszem. - Igen, de nem vittek el semmit. - Annál furcsább - mondta Julia, és elgondolkozott. - Tudod, mit mondok? Valószínűleg még egy gyilkosság lesz. - Ugyan, Julia! Miért lenne? - A könyvekben mindig van - mondta Julia. - És csak vigyázz magadra, Jennifer, nehogy te legyél a következő áldozat. - Én? - lepődött meg Jennifer. - Miért akarnának éppen engem megölni? . - Valamiképpen bele vagy keveredve ebbe a dologba - mondta Julia. - A jövő héten próbáljunk meg valamivel többet kiszedni az anyádból. Hátha valaki titkos iratokat adott át neki Ramatban! - Miféle titkos iratokat? - Honnan tudjam? - mondta Julia. - Az új atombomba tervét. Valami ilyesfélét. Jennifert mintha nem sikerült volna meggyőznie. III. Miss Vansittart és Miss Chadwick a tanári szobában ült, amikor Miss Rowan izgatottan besietett. - Hol van Shaista? Sehol sem találom. Megjött az emír kocsija.. - Hogy lehet az? - nézett fel Miss Chadwick elképedve. - Valami tévedés van a dologban! Az emír kocsija háromnegyed órával ezelőtt már itt volt. Én kísértem le a kislányt, az elsők között indult el! Miss Vansittart megvonta a vállát. - Úgy látszik, két kocsit rendeltek tévedésből - mondta. Kiment, hogy beszéljen a sofőrrel. - Valami tévedés lehet a dologban - mondta. - A hercegnő háromnegyed órával ezelőtt már eltávozott. A sofőr nagyot nézett. - Csakugyan valami tévedés lehet a dologban, asszonyom - mondta végül. - Én azt a határozott utasítást kaptam, hogy jelentkezzem az ifjú hölgyért a Minerva intézetben. - Úgy látszik, valahol összezavartak valamit - mondta Miss Vansittart. - Megtörténik az ilyesmi - mondta a sofőr. - Felveszik a telefonüzenetet, leírják, aztán elfeledkeznek róla. Minden megtörténhetik. De a mi cégünk nem szokott tévedni. Persze, az ilyen keleti uraknál mindenféle megeshet. Nagy kísérettel utaznak, néha kétszer, háromszor is megrendelik ugyanazt. Most is ez történhetett. Ügyesen megfordult a kocsijával, és elhajtott. Miss Vansittart tűnődött néhány pillanatig, de aztán úgy döntött, hogy nincs miért aggódnia, és előre örült a békés, nyugodt délutánnak. Az intézetben maradt lányok ebéd után levelet írtak, vagy a parkban sétáltak. Néhányan teniszeztek, az úszómedence is népes volt. Miss Vansittart a cédrusfa árnyékába vonult töltőtollával és levélpapírjával. Mikor fél öt tájban megszólalt a telefon, Miss Chadwick vette fel a kagylót. - Minerva intézet? - kérdezte egy kellemes angol férfihang. - Miss Bulstrode? - Miss Bulstrode nincs itthon. Miss Chadwick beszél. - Az egyik növendékről szeretnék érdeklődni. A Claridge szállóból beszélek, Ibrahim emír lakosztályából. - Igen, értem. Shaistáról van szó. - Igen. Az emírnek rosszulesett hogy nem értesítették. - Miről kérem? - Hogy Shaista hercegnő nem jöhet. - Hogyhogy? Nem érkezett meg? - Nem. Elindult a Minervából? - Igen. Érte jött a kocsi. . . mikor is? Körülbelül fél tizenkettőkor. Akkor indult el. - Nagyon különös, mert ide nem érkezett meg. Felhívom azt a vállalatot, ahonnan a herceg a kocsijait szokta rendelni. - Jaj - mondta Miss Chadwick -, remélem, nem érte baleset! - Nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni - vigasztalta a férfi. - Akkor már biztosan hallottak volna róla Vagy minket értesítettek volna. Kérem, ne aggódjon. De Miss Chadwick aggódott. - Nagyon különös - mondta. - Nem lehet, hogy. . . - kezdte újra a férfihang. - Tessék? - kérdezte Miss Chadwick. - Az emírnek természetesen nem merném mondani, de hát azért . . . szóval nem lehet, hogy valamilyen fiatalember van a dologban? - Szó sem lehet róla - mondta méltóságteljesen Miss Chadwick. - Gondoltam is, hogy nem, de hát a fiatal lányoknál sose tudja az ember. Meglepő dolgok történnek néha, asszonyom. - Biztosítom, hogy a mi növendékeinkkel soha! - mondta Miss Chadwick méltóságteljesen. De vajon igazat mondott-e? Sose tudja az ezekkel a lányokkal. Letette a kagylót, és máris indult, hogy megkeresse Miss Vansittartot. Nem mintha Miss Vansittart el tudná intézni a dolgot, de azért jó megbeszélni a gondjainkat valakivel. Miss Vansittart nyomban ezt mondta: - A második kocsi! Egymásra néztek. - Gondolod, hogy értesíteni kellene a rendőrséget? kérdezte Miss Chadwick. - A rendőrséget nem! - tiltakozott Miss Vansittart riadtan. - Shaista mondta is, hogy őt el akarják rabolni. - Butaság! - mondta keményen Miss Vansittart. - Talán mégis. . . - erősködött Miss Chadwick. - Én vagyok Miss Bulstrode helyettese - mondta Eleanor Vansittart -, és én semmi ilyesféléhez nem adom a beleegyezésemet. Éppen elég bajunk volt már a rendőrséggel. Miss Chadwick nem sok szeretettel méregette. Azt gondolta magában, hogy Miss Vansittart rövidlátó és ostoba. Visszament az irodába, és felhívta Welsham hercegné kastélyát. Sajnos, mindenki a parkban volt. TIZENNEGYEDIK FEJEZET Miss Chadwick nem tud aludni I. Miss Chadwick nyugtalan volt. Forgolódott az ágyában, birkákat számlált, elmondta az egyszeregyet, mégsem tudott elaludni. Este nyolc órakor, mivel Shaista még akkor sem jött vissza, Miss Chadwick a saját felelősségére felhívta Kelsey felügyelőt. Kissé megnyugodott, mert Kelsey nem vette a dolgot nagyon komolyan. Azt mondta, hogy csak bízza rá az egészet. Ha baleset, azt könnyen ki lehet deríteni. Beszél Londonnal. Mindent megtesz, ami szükséges. Lehet, hogy a lány egyszerűen megszökött. Azt ajánlotta, hogy Miss Chadwick minél kevesebbet beszéljen a dologról az iskolában. Hadd higgyék, hogy Shaista a nagybátyjánál maradt éjszakára. - Semmi szükség rá, hogy az ügy nyilvánosságra kerüljön - mondta Kelsey. - Ezt bizonyára sem ön, sem Miss Bulstrode nem szeretné. Valószínűtlen, hogy csakugyan elrabolták a lányt. Ne aggódjon, Miss Chadwick, bízza ránk a dolgot. De Miss Chadwick aggódott. Álmatlanul feküdt az ágyában, és mindenféle eszébe jutott: emberrablás, aztán megint gyilkosság, és ez így ment. Gyilkosság itt, a Minervában! Rettenetes! Hihetetlen! Miss Chadwick szerette a Minervát. Talán még Miss Bulstrode-nál is jobban szerette, és egy kicsit másképpen is. Bátor, de kockázatos vállalkozás volt. Hűségesen követte Miss Bulstrode-ot, de néha azért kétségbeesett. Mi lesz, ha csődbe jut az egész? Nincs sok tőkéjük. És ha nem sikerül a dolog? És ha megvonják tőlük a támogatást? Miss Chadwick aggodalmaskodó természetű volt, számtalan ilyen "ha" jutott az eszébe. Miss Bulstrode élvezte a kockázatot, a kalandot, Chaddy nem. Néha, ha nagyon elfogta az ijedelem, még azt is kérte, hogy vezessék az iskolát egy kicsit hagyományosabb módon. Mert az biztonságosabb. De Miss Bulstrode-ot nem érdekelte a biztonság. Tudta, hogy milyen legyen az iskolája, és habozás nélkül ment a maga útján. És siker koronázta a merészségét. Chaddy nagyon boldog volt, amikor minden sikerült. A Minervából komoly intézmény lett, igazi nagy angol iskola. Most már nyugodtan szeretheti, félelemre, kétkedésre, csüggedésre semmi ok. Itt béke és biztonság uralkodik. És Miss Chadwick úgy sütkérezett benne, mint egy kiscica. Csodálkozott, amikor Miss Bulstrode megemlítette a visszavonulás gondolatát. Éppen most, mikor a legszebben megy minden! Szamárság. Miss Bulstrode utazásokról beszélt, a világ szépségeiről. Miss Chadwicket ez nem érdekelte. Semmi sem fogható a Minervához! És ezt a remek helyet semmi sem ingathatja meg. De most - gyilkosság történt. Csúnya, erőszakos szó! Úgy tört be a külső világból, mint a forgószél. Gyilkosság! Ehhez a szóhoz Miss Chadwick képzeletében kést forgató fiatalkorú bűnözők vagy feleségüket megmérgező gonosz orvosok képzete társult. De hogy itt, egy iskolában és éppen a Minervában gyilkosság történjen! Ez szinte elképzelhetetlen. Igazán ez a Miss Springer - jó, jó, nem ő tehetett róla, de azért Chaddy valahogy mégis úgy érezte, hogy Miss Springer maga kereste a bajt. Nem volt érzéke a Minerva hagyományaihoz. Tapintatlan volt. És ez valósággal kihívta a gyilkosságot. Miss Chadwick forgolódott, megfordította a párnáját is. "Nem kell mindig erre gondolni - töprengett magában. - Jobb volna felkelni, és bevenni egy aszpirint. Megpróbálok lassan számolni legalább ötvenig." Még el sem jutott az ötvenhez, és megint csak a gyilkosságra gondolt. Aggódott. Lehet, hogy mégis bekerül a lapokba. És az emberrablás is. És a szülők elolvassák, és gyorsan hazaviszik a gyereküket. . . Nem, nem, meg kell nyugodni, aludni kell. Hány óra van? Meggyújtotta a lámpát, és megnézte az óráját. Negyed kettő. Szegény Miss Springert is akkor. . . Nem, erre nem szabad gondolni. És elég ostoba dolog volt, hogy Miss Springer nem szólt senkinek, hanem egyedül ment a tornacsarnokba. "Mégiscsak beveszem azt az aszpirint" - gondolta Miss Chadwick. Felkelt, odament a mosdóhoz, és bevett két aszpirint egy korty vízzel. Megindult az ágy felé, közben félrehúzta a függönyt, és kinézett. Meg akarta nyugtatni magát. Hogy soha többet nem lesz világosság éjnek idején a tornacsarnokban. De volt. Chaddy egy pillanatig sem késlekedett. Cipőt húzott, kabátba bújt, felkapta a zseblámpáját, és máris szaladt le a lépcsőn. Könnyelműséggel vádolta Miss Springert, hogy egyedül ment ki a csarnokba, de neki sem jutott eszébe, hogy szóljon valakinek. Sietett, hogy minél előbb odaérjen, és megtudja, ki a betolakodó. Annyit azért mégis megtett, hogy valami fegyverfélét vitt magával, nem valami jót ugyan, de mégis fegyvert, és már ment is ki az oldalajtón, végig az ösvényen, a bokrok közt. Nehezen szedte a levegőt, de nyugodt volt és határozott. Csak akkor lassított, óvatosan, amikor odaért az ajtóhoz. Az ajtó félig nyitva volt. Kissé beljebb lökte, és benézett. . . II Körülbelül ugyanakkor, mikor Miss Chadwick felkelt az ágyából, hogy aszpirint keressen, Ann Shapland igen mutatós fekete estélyi ruhában ült a Le Nid Sauvage egyik asztalánál, tejszínes csirkét evett, és a vele szemben ülő fiatalemberre mosolygott. Drága jó Dennis, gondolta magában, mindig egyforma. Ezért nem lehet hozzámenni. De azért nagyon aranyos. Hangosan csak ennyit mondott: - Jólesik egy kis változatosság, Dennis. Köszönöm, hogy meghívott! - Milyen az új helye? - Nagyon élvezem. - Pedig nem olyan hely, amilyet maga szeret. Ann nevetett. - Nehéz meghatározni, mit szeretek és mit nem. Én a változatosságot szeretem, Dennis. - Nem tudom, miért hagyta ott az öreg Sir Merwyn Todhuntert. - Főként Sir Merwyn miatt. Nagyon kedves volt hozzám, és ez bosszantotta a feleségét. Márpedig én ezt nem vállalom. A feleségek sokat árthatnak - Féltékeny macskák - mondta Dennis. - Nem mindegyik - mondta Ann. - Én az asszonyok pártján vagyok. Különben is jobban szerettem Lady Todhuntert, mint az öreg Merwynt. Miért lepte meg az új helyem? - Mégiscsak egy iskola. Azt hittem, hogy maga nem nagyon szereti az iskolákat. - Nem szeretnék tanítani. Összezárva lenni azzal a sok nővel. De titkárnőnek lenni, kivált a Minervában, egészen érdekes. Különleges hely. És Miss Bulstrode is különleges egyéniség. Szavamra, az a nő valaki. A szürke szemével keresztüllát az emberen, meglátja a legrejtettebb titkait is. És kordában is tud tartani. Nem szívesen írnék valamit hibásan a leveleiben. Igen, különleges egyéniség. - Azért nem bánnám, ha végre megunná ezeket a helyeket - mondta Dennis. - Ideje volna, ha nem vándorolna tovább, Ann. Le kellene végre telepednie. - Maga nagyon kedves, Dennis - mondta Ann semmire se kötelező udvariassággal. - Nem is lenne rossz életünk - mondta Dennis. - Bizonyára - mondta Ann. - De még nem szántam rá magam. Ne felejtse el, hogy az édesanyámra is gondolnom kell. - Igen. Éppen beszélni szerettem volna róla magával. - Az anyámról? Mit akart beszélni róla? - Maga csodálatos nő, Ann, hogy képes otthagyni a legjobb állást is, hogy hazamenjen hozzá, ha kell. - Igen, ha erősebbek a rohamai, meg kell tennem. - Tudom. És maga igazán csodálatos lény. De most már vannak olyan helyek, igazán jó helyek, ahol. . . szóval ahol az olyanokat, mint a maga édesanyja, gondosan ellátják, és a többi. - Megfizethetetlenül sokba kerülne - mondta Ann. - Nem feltétlenül. Az új társadalombiztosítás. . . Ann hangjában volt egy kis keserűség. - Igen, egyszer meg kell majd tennem. Most egy ked-ves öreg néni lakik az anyámmal, és nagyon jól tud bánni vele. Anyám többnyire teljesen beszámítható. És ha nem. . . hát akkor hazamegyek, és segítek. - És nem szokott soha. . . szóval nem. . . - Hogy nem dühöngő-e? Nagyon cifra képzelete van, Dennis! Nem. Sohasem. Csak zavaros. Elfelejti, hogy kicsoda, és hogy hol van, és hosszú sétákra menne, és ha megteheti, buszra vagy vonatra ül, aztán hirtelen leszáll valahol. . . Láthatja, elég nehéz eset. Néha nem is boldogul vele egy ember egyedül. De akkor is kedves és derűs, amikor zavaros. Néha még mulat is önmagán. Egyszer azt mondta: "Jaj, Ann, olyan elképesztő volt az egész. Tudtam, hogy Tibetbe akarok menni, és egyszerre csak ott ültem Doverben, egy szállodában, és nem tudtam, hogyan menjek tovább. Aztán arra gondoltam, hogy mit is keresnék én Tibetben. Gondoltam, jobb lesz, ha hazamegyek. Nem is emlékszem, mikor jöttem el hazulról. Elképesztő, hogy az ember nem emlékszik arra amit csinált." És olyan mulatságos volt, ahogy elmondta. - Én még nem is találkoztam vele - mondta Dennis. - Nem szeretem, ha meglátogatják - mondta Ann. - Azt hiszem ezzel tartozom is neki. Meg kell védenem a kíváncsiskodóktól és a szánakozóktól. - Én nem kiváncsiságból akarom . . . - Tudom, Dennis. Maga nem. De maga is szánakozna. Nem akarom. - Nem értem, miért. - Ne higgye, hogy nekem áldozat otthagyni a jó állásaimat, és hazamenni hozzá rövidebb-hosszabb időre - mondta Ann. - Sohasem akartam nagyon belebonyolódni valamibe. Már akkor is ezt éreztem, amikor az iskola után beléptem az első helyemre. Az a fontos, hogy a munkáját kifogástalanul végezze az ember. Ha valaki igazán jó munkaerő, válogathat a helyekben. És minden helyen más-más életmódot tapasztal. Én most az iskolai életet látom. Anglia legjobb iskolájában, belülről. Másfél évig, azt hiszem, meg is maradok ott. - Nem akarja feladni a függetlenségét? - Nem - mondta Ann, gondosan mérlegelve a szót. - Azt hiszem, nem. Született megfigyelő vagyok mint mondjuk, egy rádióriporter. - Önálló lény - borongott Dennis. - Nem törődik senkivel és semmivel. - Egyszer majd igen - mondta Ann biztatóan. - Kezdem érteni, hogyan gondolkozik, hogyan érez maga. - Nem hiszem - mondta Ann. -Fogadni mernék, nem bírja egy évnél tovább az iskolát. Megunja a sok nőt - mondta Dennis. - Ó, van ott egy jóképű kertész is - mondta Ann, és felnevetett, amikor Dennis ábrázatára pilantott. - Na, ne haragudjon, csak féltékennyé akartam tenni egy kicsit. - És mi történt abban az iskolában? Megölték az egyik, tanárnőt? - Igen - mondta Ann, és elkomorodott az, arca. -Furcsa dolog volt, Dennis. Nagyon furcsa. A tornatanárnő volt. A szokásos típus. "Én csak a tornatanárnő vagyok." Sok mindenre nem derült még fény ebben a dologban. - Nehogy belekeveredjen valami veszedelembe! - Könnyű az ilyet mondani! Eddig még nem tudtam kipróbálni, milyen lennék mint detektív. Azt hiszem, elég tehetséges. - No de Ann! - Kedvesem, nem fogok veszedelmes gonosztevők nyomába eredni. Csak egy-két logikai következtetést végzek el. Ki, hol, miért? Ilyeneket. Egy dolgot mindenesetre megállapítottam, és ez elég érdekes. - Ann! - Ne nézzen ilyen kétségbeesetten! Csak az a baj, hogy ez az egy dolog sehogy sem akar az események láncolatába illeszkedni - töprengett Ann. - Egy darabig minden jól megy. De aztán nem megy tovább. - Vidáman tette hozzá: - Talán majd a második gyilkosság fényt derít a dolgokra. Ebben a pillanatban lökte be Miss Chadwick a tornacsarnok ajtaját. TIZENÖTÖDIK FEJEZET Újra gyilkosság - Jöjjön velem - mondta Kelsey sötét arccal, mikor belépett. - Még egy. - Még egy micsoda? - nézett fel Adam. - Még egy gyilkosság - mondta Kelsey felügyelő. Kiment a szobából. Adam követte. Adam szobájában üldögéltek, sört ittak és a különböző lehetőségeket latolgatták, amikor telefonhoz hívták Kelseyt. - Ki az áldozat? - kérdezte Adam a lépcsőn lefelé menet. - Egy másik tanárnő. Miss Vansittart. - Hol? - A tornacsarnokban. - Már megint az a tornacsarnok - mondta Adam. - Mi az ördög lehet ott? - Legjobb volna ha maga nézné meg - felelte Kelsey felügyelő. - Hátha a maga kutatási módszere sikeresebb, mint a miénk. Annyi biztos, hogy van ott valami, különben miért éppen ott ölnek meg mindenkit? Beültek Kelsey kocsijába. - Azt hiszem, hogy az orvos ott lesz már. Közelebb lakik az intézethez. Olyan az egész, mint valami visszatérő lidérces álom, gondolta Kelsey, amikor beléptek a fényesen kivilágított tornacsarnokba. Megint egy hulla, és megint ott térdel mellette az orvos. És az orvos megint feltápászkodott, s azt mondta: - Körülbelül fél órája halhatott meg. Legfeljebb negyven perce. - Ki találta meg? - Miss Chadwick - válaszolt az egyik rendőr. - Világosságot látott, idejött, és holtan találta. Visszabotorkált a házba, és ideggörcsöt kapott. A gondnoknő, Miss Johnson telefonált nekünk. - Mivel ölték meg? - kérdezte Kelsey. - Golyó? Az orvos a fejét rázta. - Nem. Valami tompa tárggyal ütöttek a nyakszirtjére. Gumibot vagy homokzsák lehetett. Ilyesmi. Egy acélfejű golfütő hevert az ajtó mellett. Ez volt az egyetlen tárgy, ami nem volt a helyén. - Hát ez meg micsoda? - mutatott rá Kelsey. - Lehet, hogy ezzel ütötték le? Az orvos a fejét rázta. - Lehetetlen. A holttesten nincs nyoma. Nem, csak gumibot vagy homokzsák vagy efféle lehetett. - Hivatásos munka? - Valószínűleg igen. Bárki tette is, nem akart zajt csapni. Mögéje lopózott, és hátulról fejbe vágta. Az áldozat megelőreesett, valószínűleg nem is tudta, ki ütötte le. - Mit keresett itt az áldozat? - Valószínűleg itt térdelt - mondta az orvos. - Itt térdelt ez előtt a szekrény előtt. A felügyelő aszekrényhez lépett, és megnézte. - Ez valószínűleg a növendék neve - mondta.- Shaista . . . Várjunk csak, ez az a keleti hercegnő lesz. Őfensége Shaista hercegnő. - Adamhoz fordult. - Az összefüggés világos. De álljunk csak meg egy szóra. Bejelentették,hogy ez a lány eltűnt. - Igen, uram - mondta az őrmester. - Egy kocsi jött érte. Azt hitték, hogy a nagybátyja küldte, aki a londoni Claridge szállóban lakik. A lány beszállt, és elment. - Nem jött semmiféle jelentés? - Még nem, uram. Figyelik a kocsikat. A Scotland Yard dolgozik az ügyben. - Szép, egyszerű emberrablás - mondta Adam. - Sikítozás, tettlegesség nélkül. Csak annyit kell tudni hozzá, hogy a lány egy kocsit vár, megfelelően el kell tudni játszani az osztályon felüli sofőr szerepét, és hamarabb kell érkezni az igazi kocsinál. A lány mit sem sejtve beül és már mehet a kocsi. A lány nem is sejti, mi történt vele. - Nem találtak elhagyott kocsit valahol? - kérdezte Kelsey. - Nem hallottunk róla - mondta az őrmester. - A Scotland Yard dolgozik az ügyben - tette hozzá. - Meg a különleges ügyosztály. - Jó kis politikai felfordulás lehet a dologból - vélte a felügyelő. - Bár azt egyetlen pillanatra sem hiszem, hogy ki tudják juttatni az országból. - És miért akarták volna elszöktetni azt a lányt? - kérdezte az orvos. - Isten tudja - mondta Kelsey rosszkedvűen. - Ő maga mondta nekem, attól fél, hogy elrabolják, és én szégyenszemre azt hittem, hogy csak fontoskodik. - Én is azt hittem, amikor maga elmesélte a dolgot - mondta Adam. - Az a baj, hogy sok mindent nem tudunk - mondta Kelsey.- Túl sok az elejtett szál. - Körülnézett. - Azt hiszem, hogy itt nincs mit tennünk. Csinálják meg, amit kell. Fényképeket, ujjlenyomatokat meg a többit. Megyek a házba. Miss Johnson fogadta. Nyugtalan volt, de fegyelmezett. - Rettenetes, felügyelő úr! - mond!a. - Már két tanárnőt gyilkoltak meg. És szegény Miss Chadwick is borzalmas állapotban van. - Beszélnék vele, mihelyt lehet. - Az orvos beadott neki valamit. Most már sokkal nyugodtabb. Odavezessem? - Egy pillanat. Előbb azt mondja meg, mikor látta utoljára Miss Vansittartot? - Egyáltalában nem láttam ma - mondta Miss Johnson. - Egész nap távol voltam. Körülbelül este tizenegykor jöttem haza és azonnal a szobámba mentem. Lefeküdtem. - Nem nézett ki véletlenül az ablakon? A tornacsarnok felé? - Nem. Eszembe se jutott. A húgomnál voltam, elég régóta nem láttam, és azzal volt tele a fejem, amiket ő mondott. Megfürödtem és lefeküdtem, olvastam egy kicsit, aztán eloltottam a lámpát, és elaludtam. Aztán arra riadtam fel, hogy Miss Chadwick bejön, halálsápadtan és reszketve. - Miss Vansittart is elment ma valahova? - Nem, itthon volt. Miss Bulstrode-ot helyettesítette, mert Miss Bulstrode nem volt itthon. - Ki volt még itt? Úgy értem, hogy a tanárnők közül. Miss Johnson gondolkozott egy pillanatig. - Miss Vansittart, Miss Chadwick, Mademoiselle Blanche, a francia tanárnő, és Miss Rowan. - Értem. Hát akkor vezessen Miss Chadwickhez, legyen szíves. Miss Chadwick egy karosszékben ült a szobájában. Meleg éjszaka volt, de azért égett a villanykályha, és Miss Chadwick pokrócba volt bugyolálva. Sápadt arccal meredt Kelsey felügyelőre. - Meghalt? Igazán meghalt? Nem lehet rajta segíteni? Kelsey lassan megrázta a fejét. - Borzasztó! - dadogta Miss Chadwick. - És Miss Bulstrode nincs itthon. - Sírva fakadt. - Ez tönkreteszi az egész iskolát! Tönkreteszi a Minerva jó hírét. Nem tudom elviselni. Nem tudom elviselni! Kelsey leült mellé. - Tudom, hogy szörnyű - mondta együttérzően. - Rettenetes megrázkódtatás lehetett, de én mégis arra kérem, Miss Chadwick, szedje össze az erejét, és mondjon el mindent, amit tud. Minél hamarább megtaláljuk a gyilkost, annál könnyebb elkerülni a további bajokat és a nagy nyilvánosságot. - Igen, tudom. Tehát korán feküdtem le, arra gondoltam, hogy jó lesz egyszer nagyot aludni. De nem tudtam elaludni. Nyugtalankodtam. - Az iskola sorsa miatt? - Igen. Meg Shaista eltűnése miatt. Aztán Miss Springerre kellett gondolnom, és arra, hogy mit fognak szólni a szülők a gyilkossághoz, és hogy visszaküldik-e ide a gyerekeiket a következő félévre. Nagyon bántott a dolog Miss Bulstrode miatt. Mert ő hozta létre ezt az iskolát. És kitűnő intézmény lett belőle. - Tudom. Kérem, folytassa. Nyugtalan volt, és nem tudott elaludni. . . - Úgy van. Pedig megpróbáltam birkákat számlálni, mindent. Felkeltem, bevettem két aszpirint, és miután bevettem, félrehúztam a függönyt. Nem is tudom, miért. Talán azért, mert Miss Springerre gondoltam. És aztán. . . aztán láttam, hogy a tornacsarnokban világos van. - Milyen volt az a fény? - Ide-oda táncolt. Arra gondoltam, hogy ez csak zseblámpa lehet. Amilyet Miss Johnson meg én láttunk a múltkor. - Ugyanolyan volt? i - Igen. Azt hiszem, igen. Talán egy kicsit gyengébb. Nem is tudom. - És aztán? - Aztán - mondta Miss Chadwick, és felemelte a hangját - elhatároztam, hogy megnézem, ki az, és mit csinál. Felkeltem, kabátot, cipőt húztam, és kisiettem a házból. - Nem gondolt rá, hogy inkább szólni kellene valakinek? - Nem. Nem gondoltam rá. Siettem. Féltem, hogy addig megszökik, aki. . . - Értem. Folytassa csak, Miss Chadwick. - Siettem, ahogy csak tudtam. Odamentem az ajtóhoz, lábujjhegyen, hogy ne lehessen hallani, hogy ott vagyok, és benézhessek. Az ajtó nem volt becsukva. Egy kicsit nyitva volt és én beljebb löktem. Benéztem, és ott volt. . . arcra borulva. Holtan. Egész testében reszketett. - Igen, Miss Chadwick, értem. Egy golfütőt is találtunk. Maga vitte ki? Vagy Miss Vansittart? - Egy golfütőt? - kérdezte Miss Chadwick értetlenül. - Nem emlékszem. De igen, én vittem ki az előcsarnokból, hogy. . . hogy ha kell, hasznát vehessem. És mikor Eleanort megláttam, elejtettem. Valahogy visszajöttem a házba, Miss Johnsonhoz. Nem bírom tovább. Nem bírom! Vége a Minervának! Sikoltásba fúlt a hangja Miss Johnson közelebb lépett. - Két gyilkosság felfedezése bárkinek az idegeit megviselné - mondta. - És az ő korában. . . Ugye, nem is akar mást kérdezni tőle felügyelő úr? Kelsey a fejét rázta. A lépcsőn lemenet egy fali fülkében régimódi homokosvödröket és zsákokat látott. Talán még a háború idejéből maradtak ott. De azért eszébe jutott, hogy hátha mégsem hivatásos bűnöző ütötte le Miss Vansittartot. Hanem valaki a házból, aki nem mert újra lövéssel zajt csapni, hanem elrejtette a pisztolyát, elvitt innen egy ártalmatlannak látszó, de halálos fegyvert. . . És még az is lehet, hogy utána szépen, rendesen vissza is tette a helyére. TIZENHATODIK FEJEZET A tornacsarnok rejtélye I. "Véres fővel, de rendületlenül" - mondta magában Adam. Elismerően nézett Miss Bulstrode-ra. Soha nem tisztelt még ennyire asszonyt. Nyugodtan, fegyelmezetten ült életművének romjai közt. Újra meg újra csengett a telefon. Újabb és újabb növendékeket vittek haza a szülők. . Miss Bulstrode elhatározta magát. Elnézést kért a rendőrtisztektől, behívta Ann Shaplandet, és egy rövid körlevelet diktált. Az iskola a következő félév elejéig zárva lesz. Akik nem tudják hazavinni a gyermeküket, itt hagyhatják, ellátásáról és tanításáról gondoskodnak. - Megvan a szülők címjegyzéke? És megvannak a telefonszámok? - Igen, Miss Bulstrode. - Kérem, telefonáljon mindenkinek. Utána pedig küldje el a körlevelet. - Igen, Miss Bulstrode. Ann Shapland megindult kifelé. Az ajtóban megállt. - Bocsásson meg, Miss Bulstrode, tudom, hogy nem az én dolgom, de azért kár. . . kár ilyen gyorsan határozni. Az első ijedelem után biztosan megnyugodnak a szülők, és nem fogják elvinni a gyerekeket. Meg fogják gondolni magukat. Miss Bulstrode érdeklődve nézett rá. - Úgy gondolja, hogy túl könnyen nyugszom bele a vereségbe? Ann elpirult. - Tudom, hogy nincs jogom rá, de . . . igen, azt hiszem. - Örömmel látom, gyermekem, hogy maga harcos természet. De az én megítélésemben téved. Nem törődtem bele a vereségbe. De ismerem az emberi természetet. Ha sürgetem a szülőket, hogy vigyék el a gyermekeiket, ha valósággal ráerőltetem őket, mindjárt nem is akarják olyan nagyon elvinni. Kitalálnak valamit, hogy itthagyhassák. És legalábbis a következő félévre visszahozzák. Ha ugyan lesz következő félév - tette hozzá komoran. Kelsey felügyelőre nézett. - Ez maguktól függ - mondta. - Derítsék fel az ügyet, találják meg a tettest mielőbb, és minden rendben lesz. - Mindent megteszünk - mondta keserves ábrázattal a felügyelő. Ann Shapland kiment. - Derék lány - mondta Miss Bulstrode. - És hűséges. - De mindezt csak zárójelben jegyezte meg, és tovább ostromolta a felügyelőt. - Valóban fogalma sincs, ki gyilkolhatta meg két tanárnőmet a tornacsarnokban? Ennyi idő alatt ki kellett volna derítenie valamit. Ráadásul még ez az emberrablás! Engem is felelősség terhel miatta. A gyerek maga mondta, hogy el akarják rabolni. Isten ne vegye vétkemül, de azt hittem, hogy csak fontoskodik. Most már látom, hogy nem volt alaptalan az aggodalma. Valaki célozgathatott előtte a dologról, vagy figyelmeztethette . . . Nincs semmiféle hír róla? - Még nincs. De nem hiszem, hogy emiatt különösebben aggodalmaskodni kell. A bűnügyi osztály foglalkozik a dologgal. És a különleges ügyosztály is. Huszonnégy, de legkésőbb harminchat órán belül megtalálják. Mert annak is van előnye, hogy szigeten élünk. A kikötőket, repülőtereket riasztották. Minden körzetben figyel a rendőrség. Elrabolni elég könnyű valakit, elrejtve tartani jóval nehezebb. Meg fogjuk találni. - Remélem, hogy élve - mondta Miss Bulstrode mogorván. - Mert itt olyan ellenféllel állunk szemben, aki nem sokat törődik emberéletekkel. - Ha meg akarták volna ölni, nem fáradtak volna az elrablásával -. mondta Adam. - Könnyűszerrel végezhettek volna vele itt. Ezeket a szavakat nem valami szerencsésen választotta meg. Miss Bulstrode szigorúan nézett rá. - Elképzelhető - mondta szárazon. Megszólalt a telefon. Miss Bulstrode vette fel a kagylót. - Tessék. Aztán intett Kelseynek. - Magát keresik. Miss Bulstrode és Adam figyelték, mit beszél a felügyelő. Morgott, felírt egy-két szót, aztán azt mondta: - Igen. Alderton Priors. Tehát Wallshire grófságban. Igen, segítünk nekik. Igen, főnök. Én majd itt vezetem a dolgokat. Letette a kagylót, és egy-két percig gondolkozott. Aztán felnézett. - Őnagyméltósága váltságdíjat követelő levelet kapott ma reggel. Portsmouthi bélyegző, gépírás. - Hova és mikorra kérik a pénzt? - kérdezte Adam. - Alderton Priorstól két kilométernyire, az útkereszteződéshez. Holnap hajnalban kettőkor egy kő alá kell tenni, a telefonfülke mögé. - Mennyit? - Húszezret. - Kelsey a fejét csóválta. - Nem hivatásos munka. - Mitévők legyünk - kérdezte Miss Bulstrode. A felügyelő ránézett. Egészen más ember lett egyszerre. Úgy beburkolózott a hivatali titoktartásba, mint valami köpenybe. - Nem az én feladatom dönteni, asszonyom - mondta. - De megvannak a módszereink. - Könnyű dolognak látszik - mondta Adam. - Nem hivatásos munka? - ismételte meg a kifejezést Miss Bulstrode. - Csak nem azt akarják mondani. . . -Éles hangon folytatta: - Mi a helyzet a tantestülettel? Azzal, ami megmaradt belőle. Megbízhatom bennük vagy sem? - Látva, hogy Kelsey felügyelő habozik, hozzátette: - Maga attól fél, hogy ha elárulja nekem, ki gyanús, éreztetni fogom az illetővel. Téved. Az én viselkedésemből semmit sem tudna meg az illető. - Elhiszem - mondta Kelsey. - De nem vállalhatom a kockázatot. Első ránézésre nehéz elképzelni, hogy a testület valamelyik tagja a tettes. A nyomozás semmit sem állapított meg velük kapcsolatban. Különös gonddal nyomoztunk azok után, akik újonnan jöttek ide, tehát Mademoiselle Blanche, Miss Springer és a titkárnő, Miss Shapland után. Miss Shapland előélete tökéletesen tisztázva van. Egy nyugalmazott tábornok lánya, csakugyan ott dolgozott eddig, ahol mondta, és a korábbi munkaadói kezeskednek érte. Ráadásul tegnap estére alibije van. Mikor Miss Vansittartot megölték, Miss Shapland Mr. Dennis Rathbone-nal volt egy éjszakai mulatóban. Mindkettőjüket ismerik ott, és Mr. Rathbone jellemzése kiváló. Mademoiselle Blanche múltját is ellenőriztük. Észak-Angliában tanított egy iskolában, és két különböző helyen Németországban. Kitűnő jellemzést kaptunk róla, és azt mondják,hogy elsőrendű tanár. - A mi fogalmaink szerint nem az - mondta Miss Bulstrode. - Franciaországi előéletének is utánanéztünk. Miss Springerrel kapcsolatban már nem ilyen kedvező a kép. Valóban ott tanult, ahol mondta, de az egyes állásai közt felderítetlen hézagok és szünetek vannak. De mivel megölték - tette hozzá a felügyelő -, őt aligha gyanúsíthatjuk. - Úgy van - mondta Miss Bulstrode szárazon. - Sem Miss Springer, sem Miss Vansittart nem gyanúsítható. Beszéljünk nyíltan. Mademoiselle Blanche múltja tiszta. Ennek ellenére gyanúsítható-e? Pusztán azért, mert életben van? - Elkövethette mind a két gyilkosságot. Éjszaka is itt volt az épületben - mondta Kelsey. - Azt mondja, hogy korán lefeküdt, és amíg fel nem verték, aludt. Ezt semmivel sem tudjuk megcáfolni. Bizonyíték nincs ellene. De Miss Chadwick azt mondja, hogy alattomos. Miss Bulstrode türelmetlenül legyintett. - Miss Chadwick szerint minden francia tanárnő alattomos. Előítéletei vannak. - Adamhoz fordult. - Magának mi a véleménye róla? - Szerintem szimatol - mondta Adam megfontoltan. - Lehet, hogy csak egyszerűen kíváncsi. De lehet, hogy több ennél. Nem vagyok tisztában vele. Nem látszik gyilkosnak, de ki tudhatja? - Igen, ez az - mondta Kelsey. - Mert itt egy gyilkos jár szabadon, gátlástalan gyilkos, aki már kétszer ölt. Nehéz elképzelni, hogy az itteniek közül valaki. Miss Johnson tegnap este Limeston-on-Sea-ben volt. Különben is hét éve itt dolgozik. Miss Chadwick az iskola megalapítása óta itt van. Miss Springert egyébként sem ölhette meg egyikük sem. Miss Rich több mint egy éve itt van, és harminc kilométernyire töltötte az éjszakát, az Alton szállóban. Miss Blake Littleportban volt a barátainál. Miss Rowan is egy éve van itt, az előéletében semmi gyanús nincs. És ami a szolgálókat illeti, be kell vallanom, egyikről sem hiszem, hogy gyilkos. Egyszerű, helybeli emberek. II. - Rettenetes! - sikoltott fel Mrs. Sutcliffe. - Henry! Most nyitotta ki a reggeli újságot. A férje messze ült tőle, a nagy asztal túlsó oldalán. A hétvégi vendégek még nem bukkantak fel. Mr.Sutcliffe a tőzsdei rovatnál nyitotta ki a maga újságját, és nem felelt, mert nagyon bele talált mélyedni néhány részvény váratlan árfolyam-ingadozásának tanulmányozásába. - Henry! Most meghallotta a harci kiáltást. Meglepett nézett a feleségére. - Mi baj, Joan? - Mi baj? Még egy gyilkosság a Minervában! Jennifer iskolájában! - Mit mondasz? Mutasd! Ügyet sem vetett felesége szavaira, hogy az ő újságjában is megtalálja, áthajolt az asztalon, és kivette az aszszony kezéből a lapot. - Miss Eleanor Vansittart. . . a tornacsarnokban. . . ugyanott, ahol Miss Springer, a tornatanárnő. . . hm. . . hm. . . - Hihetetlen! - jajgatott Mrs. Sutcliffe. - A Minervában! Egy olyan előkelő iskolában, ahova hercegnők járnak. Mr. Sutcliffe összegyűrte az újságot, és lecsapta asztalra. - Itt csak egy dolgot tehetünk - mondta. - Azonnal menj oda, és hozd el a gyereket. - Úgy érted, hogy hozzam el. . . végleg? - Úgy értem. - Nem lesz ez nagyon is sértő lépés? Ne felejtsd el, hogy csak Rosamond befolyására vették fel. - Nem te leszel az egyetlen szülő, aki elhozza onnan a gyerekét! És nemsokára üres lesz az egész intézet, nem kell a bejutáshoz senki pártfogása. - Komolyan gondolod, Henry? - Komolyan. Valami nagy baj van ott. Hozd haza Jennifert még ma. - Igen. Azt hiszem, igazad van. De mit csinálunk vele? - Elküldjük egy egyszerű, modern középiskolába. Ott nem követnek el gyilkosságokat. - Sajnos, ott is, Henry. Emlékezz csak. A múlt héten az volt az újságban, hogy egy fiú agyon lőtte a fizikatanárt. - Nem tudom, hová jut Anglia - jelentette ki Mr. Sutcliffe. Undorral lökte az asztalra az. asztalkendőjét, és kiment a szobából. III. Adam egyedül volt a tornacsarnokban. Szakavatott kézzel turkált a szekrényekben. Nem tartotta valószínűnek, hogy bármit is találjon, hiszen a rendőrök már mindent átkutattak, de azért sohasem tudhatja az ember. Minden testületnek megvan a maga módszere, ahogy Kelsey mondta. Miért ebben a drága és modern épületben ütött fészket a hirtelen és erőszakos halál? Találkáról aligha lehet szó. Senki sem jönne ide találkára, ahol meggyilkoltak valakit. Vagyis csak arról lehet szó, hogy van itt valami, amit valaki keres. De ez aligha lehet egy csomag drágakő. Ez csaknem biztos. Itt nincsenek titkos rejtekhelyek, rejtett fiókok, álcázott rugók. És a szekrényekben szánalmasan köznapi dolgok vannak. Persze, akad azért bennük titok, de csak olyan iskolai titokféle. Filmszínészek képei, cigarettásdobozok elvétve, egy-egy gyanús papírkötéses könyv. Újra meg újra visszatért Shaista szekrényéhez. Itt nézett valamit előrehajolva Miss Vansittart, amikor megölték. De mit kereshetett? És megtalálta-e? Kivette-e a gyilkos azt a valamit a kezéből,és gyorsan kiosont-e innen, még mielőtt Miss Chadwick megérkezett? Mert ha igen, akkor hiába kutat. Bármi volt is az, már nincs itt. Gondolataiból közeledő lépések, zaja riasztotta fel. Mire Julia Upjohn belépett, Adam már a szoba közepén állt, és cigarettára gyújtott. A lány tétovázva állt meg az ajtóban. - Mit parancsol, kisasszony? - kérdezte Adam. - A teniszütőmet, ha szabad. - Miért ne volna szabad? - mondta Adam. - A rendőr megkért, hogy maradjak itt - hazudta. - El kellett mennie az állomásra, valamiért. Azt mondta, vigyázzak, amíg nincs itt. - És várjon, amíg visszatér - mondta Julia. - A rendőr? - Nem, a gyilkos. Mert vissza szoktak térni, nem igaz? Visszatérnek a gyilkosság színhelyére. Kényszer hajtja őket. - Lehet - mondta Adam. Végignézett a présbe rakott ütők során. - Hol lehet a magáé? - A legvégén, az U betűnél. Rajta van a nevünk -mondta Julia, és megmutatta a ragtapasszal felerősített címkét. - Ez az ütő sok vihart látott már - mondta Adam. - Pedig nagyon jó ütő lehetett valamikor. -Elvihetem Jennifer Sutcliffe-ét is? - kérdezte Julia. - Ez bezzeg új - mondta Adam elismerően, amikor odaadta. -Vadonatúj - mondta Julia. - A nagynénje küldte. A napokban. - Szerencsés lány. - Megérdemli. Nagyon jó játékos. A fonákja rengeteget fejlődött ebben a félévben. - Körülnézett. - Gondolja, hogy visszajön? Adam egy-két másodperc múlva megértette. - A gyilkos? Nem, nem valószínű. Kockázatos volna. - Gondolja, hogy muszáj nekik visszajönni? - Csak ha itthagytak valamit. - Valami bizonyítékot? De szívesen találnék valami bizonyítékot! A rendőrök nem találtak? - Nem árulják el. - Persze, nem szabad nekik. Mondja, magát is érdeklik a gyilkosságok? - kérdő tekintetet vetett a férfira. Adam visszanézett rá. Nem, ez még gyerek, nem nő. Olyan idős lehet, mint Shaista, de még csak ártatlan kiváncsiság van a szemében. - Azt hiszem, az ilyesmi mindnyájunkat érdekli. Többé-kevésbé. Julia helyeslően bólintott. - Én is azt hiszem. Én már mindenféle megoldást kigondoltam, de a legtöbb nagyon merész. De azért érdekes. - Nem szerette Miss Vansittartot? - Nem nagyon gondolkoztam rajta. Nem volt vele semmi baj. Egy kicsit Bulira, akarom mondani, Miss Bulstrode-ra emlékeztetett, de azért nem volt olyan. Mint egy beugró színésznő. De azért az, hogy meghalt, nem nevetséges. Nagyon sajnálom. Elment a két ütővel. Adam tovább kotorászott. - Mi az ördög lehetett itt? - morogta maga elé. IV. - Ajaj! - mondta Jennifer, és nem is nyúlt Julia elütése után. - Itt van anya. A két lány arrafelé fordult, amerről sietve és izgatottan hadonászva Mrs. Sutcliffe közeledett, Miss Rich kíséretében. - Biztos a gyilkosság miatt jött - mondta Jennifer lemondóan. - Szerencsés vagy, Julia, hogy az anyád valahol a Kaukázusban ül egy autóbuszon. - Itt van helyette Isabel néni. - A nagynénik nem olyan aggodalmaskodók. Szervusz, anya - tette hozzá, mikor Mrs. Sutcliffe odaért. - Gyere, és csomagold össze a holmidat, Jennifer. Hazaviszlek. - Haza? - Igen. - De nem végleg? - De igen. - Miért? Nagyon jól megy a játék. Valószínűleg megnyerném az egyest, és lehet, hogy Julia meg én megnyerjük a párost. - Még ma hazaviszlek! - De miért? - Ne kérdezősködj. - Biztosan azért, mert Miss Springert meg Miss Vansittartot meggyilkolták. De gyereket egyet sem öltek meg! Biztos, hogy nem is fognak. És három hét múlva lesz a verseny. És a távol ugrást is megnyerhetem, és a gátfutásban is esélyes vagyok. - Ne vitatkozz, Jennifer. Még ma hazaviszlek. Apád ragaszkodik hozzá. -De anya. . . Jennifer, még mindig vitatkozva, megindult anyjával a ház felé. Aztán egyszerre visszaszaladt a pályára. - Viszlát, Julia. Úgy látszik, hiába beszélek anyámnak. És az apám is erősködik. Förtelmes! Viszlát. Majd írok. - Én is írok, megírok mindent, ami történik. - Remélem, nem Chaddy lesz a következő. Akkor már inkább Mademoiselle Blanche. - Igen. Őt hiányolnánk legkevésbé. Láttad, milyen mérgesen nézett Miss Rich? - Egy szót sem szólt. Haragszik, hogy anya értem jött és elvisz. - Talán lebeszéli róla. Nagyon jól beszél. Nem is hasonlít senki máshoz. - Valakire hasonlít - mondta Jennifer. - Senkire. Egészen másmilyen, mint a többiek. - Igen. Másmilyen. De az arca hasonlít valakinek az arcához. Csak az a nő kövér volt. - El sem tudom képzelni Miss Richet kövérnek. - Jennifer! - szólt Mrs. Sutcliffe. - Szörnyűek ezek a szülők - mondta Jennifer. - Mindig veszekednek valamiért. Egy perc nyugta sincs az embernek tőlük. Szerencsés vagy, hogy az anyád. . . - Tudom. Mondtad már. De azért hidd el, hogy én sem bánnám, ha az anyám valahol a közelben volna, és nem egy autóbuszon Anatóliában. - Jennifer! - Megyek már! Julia lassan megindult a tornacsarnok felé. Egyre lassabban ment, egyre lassabban, aztán megállt. Állt, gondolkozott, még a szemöldökét is összehúzta. Megszólalt az ebédre hívó harang, de meg sem hallotta. A kezében levő ócska ütőt nézte. Tett még egy-két lépést az ösvényen, aztán egyszerre határozottan sarkon fordult, és sietve megindult a ház felé. A főbejáraton ment be, ami pedig tilos volt, de így nem találkozhatott a többi Iánnyal. Az előcsarnok üres volt. Felszaladt a lépcsőn, a hálószobájába, gyorsan körülnézett, aztán felemelte a derékaljat az ágyon, és alája dugta az ütőt. Sietve megigazította a haját, aztán ártatlan képpel lement az étterembe a többiekhez. TIZENHETEDIK FEJEZET Aladdin lámpája I. Ezen az estén meglehetősen korán lefeküdtek a lányok. Nagyon megfogyatkozott a számuk. Legalább harmincat hazavittek. Az iskolában maradtak közül sokan izgultak, sokan féltek, sokan idegesen vihogtak, mások meg csendesen, szótlanul ültek, ki-ki vérmérséklete szerint. Julia Upjohn az elsők között ment fel a szobájába, szótlanul. Becsukta az ajtót. Figyelt a kívülről jövő zajokra, a suttogásra, vihogásra, fojtott beszélgetésre. Aztán csönd lett. Majdnem teljes csönd. Csak egy-két halk hang hallatszott a messziségből, egy-két lépés nesze a fürdőszobákból. Az ajtót nem lehetett kulcsra zárni. Julia egy széket húzott oda, és a támláját a kilincs alá erőltette, hogy azonnal észrevegye, ha valaki be akar jönni. De ez nem volt valószínű. Tilos volt egymás szobájába belépni, egyedül Miss Johnson mehetett be, ha valaki beteg volt vagy rosszul lett. Julia az ágyhoz lépett, felemelte a derékaljat, és benyúlt alája. Kihúzta a teniszütőt, egy percig némán tartotta a kezében. Elhatározta, hogy jól megvizsgálja, most azonnal, és nem később. Az ajtó alól kiszivárgó világosság gyanús lehet a lámpaoltás ideje után. De ilyenkor természetes, hogy ég a lámpa, mert ez a lefekvés ideje, sőt fél tizenegyig olvasni is szabad az ágyban. Nézte az ütőt. Hogyan lehet valamit elrejteni benne? Pedig benne kell lennie - gondolta. - A betörés Jenniferéknél, aztán az a nő az új ütővel . . . Azt az ostoba mesét csak Jennifer hihette el. Ahogy Aladdin lámpáját kicserélték, úgy akarták az ütőket is kicserélni. Tehát az ütőben lehet valami. Arról senkinek sem szóltak, hogy ütőt cseréltek. Legalábbis ő senkinek sem szólt róla. Ezek szerint ezt az ütőt keresték a tornacsarnokban. És meg kell tudni, hogy miért. Gondosan vizsgálgatta. Ránézésre semmi szokatlan sincs rajta. Jó ütő, sokat játszottak vele, de újrahúrozták, és most kifogástalan. Bár Jennifer panaszkodott a súlyelosztásra. Az egyetlen hely, ahova el lehet rejteni benne valamit, a nyele. Ki lehet fúrni valahogyan. Elég valószínűtlen, de azért elképzelhető. És ha a nyelét kifúrják, biztos, hogy megváltozik az ütő súlyelosztása. A nyél alján cégjelzéses bőrdarabka volt, a betűk már alig látszottak rajta. Ez csak úgy rá van ragasztva. Talán le lehet szedni. Julia leült az öltözőasztalkához, és zsebkéssel munkához látott. Sikerült is levennie a bőrdarabot. Belül egy kis kerek falemezt látott. Egy kis nyílás volt körülötte. Beledugta a zsebkés pengéjét, de a penge eltört. A manikűrolló jobb lesz. Végre ki tudta szedni a falemezt. Valami kék meg vörös dolog látszott alatta. Belekotort, és egyszerre csak rájött, hogy mi az. Gyurma! De minek egy teniszütő nyelébe gyurma? Julia marokra fogta az ollót, és kikotorta a gyurmát az ütő nyeléből. Valami volt benne. Mintha gombok vagy kavicsok lettek volna. Vadul kotorta a gyurmát. Valami az asztalra gurult. . . aztán megint. . . aztán egy egész csomó. Juliának a lélegzete is elakadt. Hátradőlt, és csak bámult és bámult és bámult. Mint a tűz, úgy ragyogott minden, vörösen, zölden, mélykéken, csillogó fehéren. Ebben a pillanatban Juliából felnőtt lett. Már nem gyerek volt, hanem felnőtt nő. Nő, aki drágaköveket lát. Mindenféle elképesztő gondolat zsibongott az agyában. Aladdin csodabarlangja. Margit és az ékszerdoboz (a múlt héten vitték el őket a Covent Garden operába, a Faust-hoz). A végzetes kövek. A Hope-gyémánt. És ő maga, fekete bársonyruhában, csillogó gyémánt nyakékkel. Csak ült, és álmodozott. A tenyerébe vette a köveket, átcsorgatta az ujjai közt ezt a tűzfolyamot, a gyönyör és a csoda csillogó áradatát. Aztán valami zajt hallott és felriadt. Gondolkozott, hogy mit csináljon. A józan eszére akart hallgatni. Az a halk nesz megijesztette. A mosdóhoz ment, beletette a köveket a szivacstartó zacskójába, és rájuk rakta a szivacsot meg a körömkefét. Aztán fogta az ütőt, visszagyömöszölte bele a gyurmát, utána rátette a kis falemezt, és megpróbálta ráragasztani a cégjelzéses bőrdarabkát. A széle ugyan felkunkorodott, de alulról, vékony ragtapaszcsíkokkal, mégis sikerült ráerősíteni. Megvan. Az ütő olyan, amilyen volt. A súlya is alig változott. Még egyszer megnézte, aztán egy székre dobta. Az ágyára nézett. Hívogatta a párna meg a takaró. De nem vetkőzött le. Csak ült, és hallgatózott. Mintha lépteket hallana. Hirtelen elfogta a félelem. Ketten már meghaltak. Ha az a valaki megtudja, hogy mit talált, őt is megöli. Volt egy nehéz fiókos szekrény a szobájában. Azt tolta az ajtó elé. Bárcsak volna kulcsa is a szobájához! Az ablakhoz ment. Felhúzta és bereteszelte a felső ablakot. Nem volt fa az ablak előtt, nem volt futónövény sem a falon, aligha tudott volna bárki felkapaszkodni, de semmit sem akart kockáztatni. Megnézte az óráját. Fél tizenegy. Nagyot sóhajtott, és eloltotta a lámpát. Senki se vehessen észre semmi gyanúsat. A függönyt egy kicsit félrehúzta. Telihold volt, jól látta az ajtót. Leült az ágy szélére. Megmarkolta a túrabakancsát, mint valami fegyvert. Ha valaki be akar jönni - gondolta -, kopogok a falon. Mary King, a szomszédom, biztosan felébred a zörgésre. És kiabálni fogok, ahogy csak tudok. És ha bejönnek, azt mondom, hogy rosszat álmodtam. Nem is csoda, ha valaki rosszat álmodik a sok baj után. Üldögélt. Lassan múlt az idő. Aztán. . . igen, óvatos, halk lépteket hallott a folyosón. Hallotta, hogy valaki megáll az ajtaja előtt. Hosszú szünet. Aztán látta, hogy a kilincs lassan megmozdul. Sikítson? Még nem! Valaki megpróbálta kinyitni az ajtót, de csak résnyire tudta, mert ott volt a fiókos szekrény. Ez meghökkenthette. Csönd. Aztán halk, óvatos kopogás. Nagyon halk, nagyon óvatos. Julia visszafojtotta a lélegzetét. Csönd. Aztán megint kopogás. . . megint halk és óvatos. "Alszom - gondolta Julia. - Alszom. Nem hallok semmit." Ki kopoghat az ajtaján ilyenkor, éjszaka? Ha olyasvalaki, akinek joga van hozzá, szólna, zörgetné a kilincset, zajt csapna. Aki itt kopog, nem mer zajt csapni. Julia sokáig ült mozdulatlanul. A kopogás nem ismétlődött meg, a kilincs nem mozdult többet. De Julia csak ült, és hallgatózott. Sokáig ült. Nem is tudta, mikor nyomta el az álom. A reggeli csengetésre riadt fel. Addig aludt kuporogva, kényelmetlenül, az ágya végében. II. Reggeli után a lányok felmentek a szobájukba, rendbe szedték az ágyukat, aztán lementek az előcsarnokba reggeli imára, onnan pedig szétszóródtak a különböző tantermekbe. Ezalatt történt, hogy Julia is bement egy tanterembe, de aztán a másik ajtón kisietett, csatlakozott néhány lányhoz, akik éppen megkerülték a házat, majd elbújt egy rododendronbokor mögé, és a sövény mögött bujkálva eljutott a park faláig. Egy dús lombú hársfa állt ott. Julia könnyen felkapaszkodott rá. Mindig szeretett fára mászni. A gallyak közt elrejtőzve várakozott, néhanéha a karórájára nézett. Tudta, hogy egy ideig nem keresik. Nagy a felfordulás, két tanár is hiányzik, a lányok többsége hazament. Az órarendet és az osztályokat felforgatták, Julia Upjohnt ebédidő előtt senki sem fogja keresni. Megint megnézte az óráját. Lemászott a fán a fal magasságáig, a fal tetejéről pedig leugrott a túloldalon. Az autóbusz-megálló alig százlépésnyire volt, és a busznak néhány perc múlva meg kell érkeznie. Meg is érkezett. Julia Upjohn a szoknyája alól előszedett egy kalapot, borzas fejére csapta, és felszállt. A vasútállomásig ment, és felült a londoni vonatra. Szobájában, a mosdóra támasztva, üzenetet hagyott Miss Bulstrode-nak. Kedves Miss Bulstrode, ne tessék megijedni, nem raboltak el és nem is szöktem meg. Mihelyt lehet, visszajövök. ne tessék nyugtalankodni. Tisztelettel Julia Upjohn III. A Whitehouse Mansions 228-ban George, Hercule Poirot tökéletes inasa, ajtót nyitott, és csodálkozva nézte a kissé maszatos képű iskolás lányt. - Beszélhetnék Hercule Poirot úrral? George a szokásosnál lassabban válaszolt. Meglepte ez a látogató. - Mr. Poirot csak előzetes bejelentés után fogad - mondta. - Sajnos, én nem tudok várni! Nekem most kell beszélnem vele. Nagyon sürgős a dolog. Gyilkosságok, meg rablás, meg ilyesféle. - Megkérdezem, fogadja-e Mr. Poirot - mondta George. Otthagyta a látogatót a hallban, és bement a gazdájához. - Egy fiatal hölgy keresi, uram. Sürgős. - Sajnos, a dolgok nem mennek ilyen egyszerűen - mondta Hercule Poirot. - Mondtam neki, uram. - Miféle fiatal hölgy? - Inkább kislány. - Kislány vagy hölgy, George? A kettő nem ugyanaz. - Attól tartok, hogy nem értett meg, uram. Kislány, ami a korát illeti. De annak ellenére, hogy piszkos, sőt szakadt a szoknyája, igazi hölgy. - Értem. Társadalmilag. - És gyilkosságok meg rablás ügyében szeretne beszélni önnel. Poirot szemöldöke felszaladt. - Gyilkosságok meg rablás? Érdekes. Küldje be a kislányt vagy fiatal hölgyet. Julia bejött, és nem is volt zavarban. Udvariasan, de egészen természetes hangon beszélt. - Jó napot kívánok, Poirot úr. Julia Upjohn vagyok, Poirot úr ismeri anyám egy jó barátnőjét, Mrs. Summerhayest. Tavaly nyáron voltunk nála, és sokat beszélt Poirot úrról. - Mrs. Summerhayes. . . - Poirot visszagondolt a domboldalban levő falura, a dombtetőn álló házra. Emlékezett is a kedves, kissé szeplős arcra, a törött rugójú kanapéra, a sok kutyára, és sok más kellemes és kevésbé kellemes dologra. - Igen, Maureen Summerhayes. - Maureen néni mesélte el, hogy Poirot úr milyen csodálatosan megoldott egy bonyolult bűnügyet, és megmentett valakit, akit börtönbe zártak gyilkosság miatt. És mikor nem tudtam, hogy mit csináljak, és kihez forduljak, magára gondoltam. - Nagyon megtisztelő - mondta komolyan Poirot. Odahozott egy széket Juliának. - Halljuk - mondta aztán. -George az inasom, azt mondja, hogy gyilkosságok meg rablás miatt szeretne beszélni velem. Tehát nemcsak egy gyilkosságról. - Úgy van - mondta Julia. - Miss Springert és Miss Vansittartot megölték. Volt egy emberrablás is, de azt hiszem, hogy az nem az én ügyemhez tartozik. - Megijeszt - mondta Poirot. - Hol történtek ezek a szörnyűségek? - Az iskolánkban, a Minervában. - Minerva? - kiáltott Poirot - Úgy! - Elővett egy gondosan összehajtott újságot, kinyitotta, megnézte az első oldalt, és bólintott. - Kezdem érteni. Mondjon el mindent, Julia, a kezdet kezdetétől. Julia elmondta. Elég hosszú és bonyolult történet volt, de világosan el tudta mondani, csak néha akadt meg, ha valamit kifelejtett. Odáig jutott el, hogy az ütőt este megvizsgálta a szobájában. - Olyan volt, mint Aladdin lámpája, amit elcseréltek. Tudtam, hogy benne kell lennie valaminek. - És volt? - Volt. Julia minden oktalan kényeskedés nélkül felemelte a szoknyáját, és legyűrte a harisnyáját. A combjára volt erősítve egy szürke zacskó. Felszisszent, amikor letépte a ragtapaszt, és Poirot most már látta, hogy szürke műanyag szivacsoszacskó. Julia kinyitotta, és szó nélkül az asztalra borította a csillogó köveket. Poirot tisztelettel vegyes ámulattal felszisszent. Felvett egy-két követ, az ujjai közt átpergette őket. - Ezek valódiak! Igaziak! Juliá bólintott. - Biztosan. Különben nem gyilkoltak volna miattuk. De megértem, hogy ezért gyilkolni is hajlandó valaki. Egy pillanatra, mint tegnap este, nő lett a gyerekből. Poirot figyelmesen nézte, és bólintott. - Igen, maga érzi ennek a varázsát. Nem színes kavicsnak tartja őket. - Nem! Hiszen ezek drágakövek - lelkesedett Julia. - És az ütő nyelében találta őket, igaz? Julia gyorsan befejezte a történetet. - És mindent elmondott nekem? - Azt hiszem. Lehet, hogy néhol egy kicsit túloztam. Sajnos, néha túlozni szoktam. Jennifer, a barátnőm, éppen fordítva van vele. Az ő szájából a legérdekesebb dolog is unalmasnak tetszik. Megint a csillogó kövekre nézett. - Kié ez a kincs, Poirot úr? - Valószínűleg nem lesz könnyű megmondani, de annyi bizonyos, hogy nem a magáé, és nem is az enyém. Mindenesetre el kell döntenünk, mit csináljunk. Julia feszült várakozással nézett rá. - Rám bízza magát? Helyes. Hercule Poirot behunyta a szemét. Egyszerre csak megint kinyitotta, és intézkedni kezdett. - Úgy látszik, ezúttal nem ülhetek nyugodtan, ahogy szoktam, a szobámban. Rendszernek és módszernek kell lenni mindenben, de abban, amit maga elmesélt, nem volt sem rendszer, sem módszer. Túl sok szál bonyolódik össze. De van egy hely, ahol mind találkozik. A Minerva. Különböző emberek különböző céllal, különböző érdekek szolgálatában csapnak össze. De mindegyikük a Minervába megy. Nekem is oda kell mennem. És maga. . . Hol van az édesanyja? - Busszal utazgat Anatóliában. - Busszal Anatóliában! Még csak ez hiányzott! Igaz, Mrs. Summerhayes a barátnője. Mondja csak, jól érezte magát Mrs. Summerhayesnél? - Nagyon. És olyan szép kutyái vannak. - Igen, a kutyák. . . emlékszem. - Ki-be járnak az ablakon. Mint egy vígjátékban. - Igaza van. És az ennivaló? Meg volt vele elégedve? - Néha kicsit furcsa volt - ismerte be Julia. - Furcsa bizony. - De Maureen néni omlettjei kitűnőek. - Az omlettjei kitűnőek - mondta Poirot boldogan. Felsóhajtott. - Nem éltem hiába. Omlettet sütni én tanítottam meg! - Felkapta a telefont. - Először is megnyugtatjuk a kedves igazgatónőt, hogy ne aggódjon magáért, és bejelentem, hogy magával megyek a Minervába. - Miss Bulstrode tudja, hogy nincs semmi bajom. Írtam neki egy cédulát, hogy nem raboltak el. - Azért jó lesz beszélni vele. Nemsokára kapcsolták is a Minervát. Miss Bulstrode volt a telefonnál. - Miss Bulstrode? Itt Hercule Poirot beszél. Nálam van egy növendéke, Julia Upjohn. Ha szabad, nyomban visszavinném az intézetbe, és nagyon kérem, mondja meg a nyomozást vezető rendőrtisztnek, hogy egy meglehetősen értékes csomagot letétbe helyeztem egy bankban. Letette a kagylót, és Juliára nézett. - Nem kér egy szörpöt? - kérdezte. - Melaszszörpöt? - aggodalmaskodott Julia. - Nem, gyümölcsszörpöt. Málna, áfonya, ribizli? Julia a ribizliszörpöt választotta. - De a kövek nincsenek a bankban! - jegyezte meg. - Hamarosan ott lesznek - mondta Poirot. - És ha valaki hallgatózik a Minervában, hadd higgye, hogy már a bankban vannak, és nem magánál. A bankból nehéz megszerezni a köveket, idő kell hozzá, és sok előkészület. És nem szeretném, ha magának valami baja történnék, gyermekem. Igazán nagyra értékelem a bátorságát és leleményességét. Julia elégedett volt, de azért zavarba jött. TIZENNYOLCADIK FEJEZET Tanácskozás I. Hercule Poirot arra számított, hogy meg kell küzdenie egy szűk látókörű iskolai igazgatónőnek a hegyes orrú lakkcipőt viselő, nagy bajuszú, éltes külföldi vendégek iránti természetes idegenkedésével. De kellemesen csalódott. Miss Bulstrode magától értetődő természetességgel fogadta. És aminek különösen örült, mindent tudott a vendégéről. - Igazán kedves, hogy rögtön felhívott, Poirot úr - mondta -, mert így nem kellett aggódnunk Juliáért. Igaz, hogy nem is nagyon aggódtunk. Még ebédnél sem vettük észre, Julia, hogy elmentél - tette hozzá. - Olyan sok gyereket vittek el ma reggel, hogy rengeteg volt az üres hely az asztaloknál. Eggyel több vagy kevesebb, fel sem tűnt. Természetesen ez csak a rendkívüli helyzet miatt van - fordult megint Poirot-hoz. - Különben nem vagyunk ennyire figyelmetlenek. Mikor a telefonüzenetet megkaptam, felmentem Julia szobájába, és megtaláltam a cédulát. - Nem akartam, hogy azt higgye, Miss Bulstrode, hogy elraboltak - mondta Julia. - Ez kedves volt tőled, Julia, de azért szólhattál volna, hogy mit forgatsz a fejedben. - Gondoltam, jobb, ha hallgatok - mondta Julia, és váratlanul franciául folytatta: - Az ellenség mindent hall. - Mademoiselle Blanche nem sokat tudott javítani a francia kiejtéseden - mondta szárazon Miss Bulstrode. - És ne gondold, hogy haragszom.- Megint Poirot-hoz fordult. - Kérem, ha lehet, mondjanak el mindent. - Megengedi? - kérdezte Poirot, az ajtóhoz ment, kinyitotta, és kinézett. Aztán úgy csinált, mintha gondosan becsukná, de résnyire nyitva hagyta. - Egyedül vagyunk - mondta titokzatosan. - Nyíltan beszélhetünk. Miss Bulstrode ránézett, aztán az ajtóra, aztán megint rá Felhúzta a szemöldökét. Poirot nyugodtan nézett vissza rá. Miss Bulstrode lassan bólintott, majd nyugodt hangon megszólalt: - Nos, Julia mondd el, mi történt. Julia újra belekezdett. Beszélt az ütők kicseréléséről, a titokzatos nőről. És hogy mit talált az ütő nyelében. Miss Bulstrode újra Poirot-hoz fordult. - Mademoiselle Julia pontosan elmondott mindent helyeselt Poirot. - Én átvettem tőle, amit talált, és letétbe helyeztem egy bankban. Remélem tehát, hogy most már vége a kellemetlenségeknek. - Értem - mondta Miss Bulstrode. Egy percig hallgatott, aztán folytatta: - Nem tartja kockázatosnak, ha Julia itt marad? Nem volna jobb, ha elmenne Londonba, a nagynénjéhez? - Hadd maradjak itt! - kérte Julia. - Jól érzed itt magad? - kérdezte Miss Bulstrode. - De mennyire! És mennyi érdekes dolog történt! - Ezek nem megszokott dolgok nálunk - mondta Miss Bulstrode szárazon. - Azt hiszem, Julia most már nyugodtan itt marad-hat.- mondta Poirot, és az ajtó felé pillantott. - Értem - mondta Miss Bulstrode. - De azért óvatosan kell a dolgot kezelni - mondta Poirot.- Érti, mire gondolok? - nézett Juliára. - Poirot úr azt kéri, hogy ne fecsegj arról, amit találtál - mondta Miss Bulstrode. - Tudsz hallgatni? - Igen - mondta Julia. - Tudom, hogy a barátnői élveznék a történetet - mondta Poirot. - Hogy milyen izgalmas dolgokat talált éjszaka egy teniszütő nyelében. De bizonyos okokból fontos, hogy senki se halljon a történtekről. - Értem - mondta Julia. - Bízhatom benned, Julia? - kérdezte Miss Bulstrode. - Igen. Becsületszavamra! Miss Bulstrode elmosolyodott. - Remélem, édesanyád hamarosan hazatér. - Anyu? Az nagyon jó lenne! - Kelsey felügyelő azt mondja - folytatta Miss Bulstrode -, mindent elkövetnek, hogy érintkezésbe lépjenek Julia anyjával. Sajnos, ezek az anatóliai autóbuszok nem valami pontosak, sokszor meglepően sokat késnek - De anyunak elmondhatok mindent, ugye? - kérdezte Julia. - Természetesen. Mindent megbeszéltünk, Julia. Most már elmehetsz. Julia kiment, és becsukta az ajtót. Miss Bulstrode Poirot-ra nézett. - Azt hiszem, jól értettem, hogy készakarva hagyta nyitva az ajtót. Úgy csinált, mintha becsukná, de résnyire nyitva hagyta. Poirot bólintott: - Hogy ha valaki hallgatózik, mindent halljon. - Igen. Ha valóban hallgatózik valaki. Nem akartam, hogy a kislány veszélybe kerüljön. Hadd tudja meg mindenki, hogy már nincs Juliánál, amit talált. Miss Bulstrode szótlanul nézett rá, összeszorított szájjal. Aztán keserűen szólalt meg: - Egyszer csak vége lesz ennek az szörnyűségnek! II. - Próbáljuk meg összeszedegetni, mit tudunk - mondta a rendőrfőnök. - Nagyon örülök, hogy segít nekünk, Poirot úr. Kelsey felügyelő jól emlékszik önre. - Jó néhány éve már - mondta Kelsey - Warrender főfelügyelő mellett szolgáltam. Ezt az urat azonban, akit a célszerűség kedvéért Mr. Adam Goodmannek nevezünk, még nem ismeri, Poirot úr - folytatta. - De a . . . főnökét alighanem igen. Különleges ügyosztály. - Pikeaway ezredes? - mondta Poirot. - Ismerem, bár már rég nem láttam. Most is olyan álmos? Adam nevetett. - Látszik? hogy jól ismeri. Még sohasem láttam egészen ébren. Ha mégis annak látnám egyszer, csak annak a jele lehetne, hogy nem érdekli a dolog. - Jó megfigyelés, barátom. Jó megfigyelés. - Lássunk dologhoz - mondta a rendőrfőnök. - Nem akarom a magam elképzeléseit előtérbe tolni vagy másokra ráerőltetni. Azért vagyok itt, hogy meghallgassam, mi a véleménye azoknak, akik az ügyben nyomoznak. De mert ez az ügy nagyon szövevényes, egy dolgot mondanék elöljáróban. Mégpedig azért, mert felsőbb helyről ezt tanácsolták nekem. - Poirot-ra nézett. - Tegyük fel, hogy egy iskolás lány, egy kislány, elmegy magához. Valami csecsebecsét talált egy teniszütő kivájt nyelében, mondja. Nagyon izgalmas dolgokat, köveket, ha nem is valódiakat. Talán féldrágaköveket, azok is éppen elég szépek. Azt is izgalmas dolog megtalálni. Lehet, hogy ő nagyon értékesnek is tartja őket. Eltúlozza az értéküket. Elképzelhető, nemigaz? - nézett fürkészve Hercule Poirot-ra. - Nagyon is elképzelhető - mondta Hercule Poirot. - Rendben van - bólintott a rendőrfőnök. - Az a személy, aki ezt a csecsebecsét behozta az országba, tudtán kívül és jóhiszeműen cselekedett. Természetesen nem indítunk ellene eljárást csempészés miatt. Foglalkozzunk most a dolog külpolitikai vonatkozásaival. A helyzet, úgy tudom, elég kényes. Egyetlen kormánnyal sem akarunk összeveszni, hiszen értékes nyersanyagokról van szó. Szeretnénk kerülni a kényes kérdéseket, Gyilkosságról már volt szó az újságokban, és ez elkerülhetetlen is. De ékszerekről eddig nem írtak ezekkel a gyilkosságokkal kapcsolatban. Egyelőre jobb is, ha nem írnak. - Helyes - mondta Poirot. - Tekintettel kell lenni a nemzetközi vonatkozásokra. - Úgy van - mondta a rendőrfőnök. - Tudjuk, hogy Ramat néhai uralkodója barátunk volt, és ha valamilyen. vagyontárgya itt van ebben az országban, helyes volna, ha oda kerülne, ahova ő szánta. De hogy mi ez a vagyontárgy, senki sem tudhatja. Lehet, hogy az új ramati kormány igényt fog tartani rá. Jobb, ha nem tudunk semmiről. Kereken megtagadni a kérésüket tapintatlanság lenne. - A diplomáciai életben nem szabad kereken megtagadni semmit - mondta Hercule Poirot. - Azt kell mondani, hogy a legtüzetesebb vizsgálat tárgyává tesszük az ügyet, de egyelőre semmit sem tudunk az elhunyt uralkodó állítólag idekerült vagyontárgyairól. Lehet, hogy Ramatban maradtak, lehet, hogy az uralkodó valamelyik bizalmasa őrzi, lehet, hogy valaki kivitte az országból, akárki megtehette -, de az is lehet, hogy valahol Ramat városában vannak elrejtve. - Vállat vont. -Egyszerűen nem lehet tudni. A rendőrfőnök felsóhajtott. - Köszönöm - mondta. - Én is így gondoltam. Poirot úr - folytatta -, magának sok magas állású ismerőse van ebben az országban. Megbíznak magában. Ha nincs ellenére, egy bizonyos tárgyat legszívesebben a maga kezében látnánk, bár nem hivatalosan. - Elfogadom a megbízatást - mondta Poirot. - Ebből ennyi elég is. Most komolyabb dolgokról kell beszélnünk.- Körülnézett. - Remélem, egyetértenek velem. Utóvégre az emberi élet mégis értékesebb, mint akár háromnegyed millió font. - Igaza van, Poirot úr - mondta a rendőrfőnök. - Mint mindig - mondta Kelsey. - A gyilkost kell megtalálnunk. Örülünk, ha Poirot úr is segít. Találgatásokra vagyunk utalva. A maga véleménye talán még többet ér mint másé. Az egész ügy olyan, mint egy kusza gombolyag. - Kitűnő hasonlat - mondta Poirot. - Kövessünk egy színt, egy szálat. Azt, amelyik a gyilkossághoz vezet. Félek, hogy unalmas lesz még egyszer elmondani, ami eddig történt. Kérem, ha lehet, mégis mondják el. Leült, és figyelmesen végighallgatta a beszámolót. Végighallgatta Kelsey felügyelőt és Adam Goodmant. Meghallgatta a rendőrfőnök rövid összefoglalóját. Aztán hátradőlt a székében, behunyta a szemét, és bólintott. - Két gyilkosság ugyanazon a helyen - mondta. - És hasonló körülmények között. És egy emberrablás. Azt a lányt rabolták el, aki kulcsfigura lehet az ügyben. Állapítsuk meg tehát, hogy miért rabolták el. - Elmondom, amit ő maga mondott ezzel kapcsolatban - fogott bele Kelsey, és elmesélte a történetet. Poirot figyelmesen hallgatta. - Nem sok értelme van - mondta a végén. - Én is ezt gondoltam. Azt hittem, hogy feltűnési viszketegség az egész. - De aztán mégis elrabolták. Miért? - Pénzt követeltek érte - mondta Kelsey vonakodva. - De . . . - De maga szerint hazugság az egész. Csak azért írták a levelet, hogy elhiggyük az emberrablást. - Igen. Nem is tartották magukat a levélben foglaltakhoz. - Vagyis másért rabolták el. Miért? - Hogy kiszedjék belőle, hol vannak a kövek - találgatta Adam. Poirot a fejét rázta. - Nem tudhatta, hogy hol vannak. Valami más oka lehetett. Elhalt a hangja. Töprengett néhány percig. Aztán hirtelen kérdezett valamit. - A térde! - mondta. - Megnézték a térdét? Adam döbbenten nézett rá. - A térdét? Nem. Miért néztük volna meg! - kérdezte. - Fiatal férfiak a legkülönbözőbb okokból szokták nézegetni lányok térdét - mondta Poirot tanáros hangon. - Sajnos, maga nem nézte meg. - Volt valami rajta? Sebhely? Nem láttam semmit. Mindig harisnya van rajtuk, és a szoknyájuk eltakarja a térdüket. - Az uszodában sem látta? - reménykedett Poirot. - Azt hiszem, egyszer sem ment úszni. Fázott. Meleg éghajlathoz szokott. Mondja már, mire céloz! Valami sebhely volt rajta? - Nem, nem. Mindegy. Nem segíthetünk rajta. A főkapitányhoz fordult. - Engedelmével régi barátomhoz, a genfi rendőrfőnökhöz fordulnék ebben az ügyben. Talán tud segíteni nekünk. - Történt valami, amikor a kislány ott járt iskolába? - Lehet. Nem tudom. Megengedi? Helyes. Bár csak egy ötlet az egész. - Egy kis szünet után folytatta: - Írtak az újságok az emberrablásról? - Az emír követelte, hogy ne írjanak. - De a pletykarovatban olvastam valamit. Hogy egy külföldi kisasszony nagyon gyorsan távozott valamelyik iskolából. Bimbózó érzelmek, ezt írta az újságíró. - Én tétettem be az újságokba - mondta Adam. - Gondoltam, ez nem árt. - Remek gondolat. De beszéljünk végre komolyabb dolgokról. Gyilkosságról. Két gyikosság a Minervában! TIZENKILENCEDIK FEJEZET További tanácskozás I. - Két gyilkosság a Minervában - ismételte meg Poirot. - Elmondtuk, amit tudunk - felelte Kelsey. - Van valamilyen ötlete? - Hogy miért a tornacsarnokban? - mondta Poirot. - Ez volt a maga kérdése - fordult Adamhoz. - Nos, már tudjuk rá a választ. Azért, mert a tornacsarnokban volt egy teniszütő, a teniszütőben pedig a kincset érő drágakövek. Valaki pedig tudott az ütőről. Ki lehetett? Talán maga Miss Springer. Mondták, hogy aggályosan vigyázott a tornacsarnokra. Nem akarta, hogy más is bemenjen oda. Akinek nincs ott keresnivalója. Gyanakodott. Különösen Mademoiselle Blanche-ra. - Mademoiselle Blanche. . . - mondta Kelsey tűnődve. Hercule Poirot Adamhoz fordult. - Maga is furcsának tartotta Mademoiselle Blanche viselkedését, amikor a tornacsarnokban járt? - Mert magyarázkodott - felelte Adam. - Túl sokat magyarázkodott. Másképpen fel sem tűnt volna. De ő mindenáron meg akarta magyarázni, mit keresett ott. Poirot bólintott. - Úgy van. Ezen el lehet gondolkozni. De mindössze annyit tudunk, hogy Miss Springert éjjel egy órakor ölték meg a tornacsarnokban, amikor nem volt ott semmi keresnivalója. Most Kelseyhez fordult. - Hol dolgozott Miss Springer, mielőtt a Minervába került? - Nem tudjuk - mondta a felügyelő. - Tavaly nyáron jött el az előző helyéről - egy híres iskola nevét mondta -, de hogy azóta hol járt, nem tudjuk. Nem volt alkalmunk megkérdezni tőle - tette hozzá fanyarul. - És úgy látszik, sem rokonai, sem közeli barátai nem voltak. - Akár Ramatban is járhatott - mondta Poirot. - Úgy tudom - mondta Adam -, hogy éppen a felfordulás előtt járt ott egy kiránduló pedagógus csoport. - Tegyük fel, hogy ott volt, és valamiképpen tudomást szerzett az ütő titkáról. Idejött, kitapasztalta, milyen az élet a Minervában, aztán egy éjszaka kiment a tornacsarnokba. Fogta az ütőt, ki akarta szedni belőle a köveket, de. . . megzavarták. Valaki figyelhette vagy követhette. Mindenesetre pisztoly volt az illetőnél, és végzett Miss Springerrel. A köveket vagy az ütőt már nem vihette el, mert már jöttek is azok, akik a lövést meghallották. Elhallgatott. - Gondolja, hogy ez történt? - kérdezte a rendőrfőnök. - Nem tudom - mondta Poirot. - Ez az egyik lehetőség. A másik az, hogy a gyilkos volt ott először, és Miss Springer zavarta meg. Olyasvalaki lehetett, akire már gyanakodott. Maguk mondták, hogy Miss Springer szeretett szimatolni, és titkokat leleplezni. - És a másik nő? - kérdezte Adam. Poirot Adamra nézett. Aztán a másik kettőre. - Nem tudom - mondta. - Maguk sem tudják. Lehetett valaki az iskolán kívülről. . . Kelsey a fejét rázta. - Alapos munkát végeztünk. Kivált az idegeneknek jártunk utána gondosan. - Lakott itt a közelben egy Madame Kolinsky nevű hölgy. Adam ismeri. De egyik gyilkosságot sem követhette el. - Akkor térjünk vissza az iskolához. Dolgozzunk kizárásos alapon. Kelsey felsóhajtott. - Helyes - mondta. - Vegyünk sorra mindenkit. Az első gyilkosságot elég sokan elkövethették. Szinte bárki végezhetett Miss Springerrel. Kivéve Miss Johnsont, Miss Chadwicket és a fülfájós gyereket. A második gyilkosságot már csak kevesebben. Miss Rich, Miss Blake és Miss Shapland semmiképpen sem lehetett. Miss Rich harminc kilométernyire volt, az Alton Szállóban. Miss Blake Littleportban. Miss Shapland egy londoni mulatóban, a Le Nid Sauvage-ban, Mr. Dennis Rathbone társaságában. - És Miss Bulstrode sem volt itthon, úgy tudom. - Miss Bulstrode Welsham hercegnénél volt - mondta a felügyelő. - Tehát Miss Bulstrode is tisztázva van - mondta Poirot komolyan. - Nézzük csak, ki marad. - Két bennlakó alkalmazott, Mrs. Gibbons és egy Doris Hogg nevű lány. Egyik sem gyanúsítható komolyan. Vagyis marad Miss Rowan és Mademoiselle Blanche. - És a gyerekek, természetesen. Kelsey döbbenten nézett rá. - Csak nem gyanúsítja őket is? - Bevallom, nem. De legyünk pontosak. Kelsey nem sokat törődött a pontossággal, mondta tovább a magáét. - Miss Rowan egy éve van itt. Az előélete kifogástalan. Nem tudunk róla semmi terhelőt. - Vagyis marad Mademoiselle Blanche. Hozzá vezet az út. Csend lett. - Bizonyíték nincs ellene - mondta Kelsey. - És a bizonyítványai valódinak látszanak. - Valószínűleg azok is - mondta Poirot. - Szimatolt - mondta Adam. - De ez még nem bizonyíték arra, hogy gyilkolt is. - Várjunk csak - mondta Kelsey. - Mi is volt azzal a kulccsal? Amikor kihallgattuk, Mademoiselle Blanche mondott valamit, hogy a kulcs kiesett a tornacsarnok ajtajából, és hogy ő felvette, elfelejtette visszatenni, és Miss Springer összeszidta miatta. - Annyi bizonyos, hogy aki éjszaka be akart menni a csarnokba, annak kulcsra volt szüksége- mondta Poirot. - Ehhez pedig legalábbis lenyomatot kellett készítenie a kulcsról. - Igen. De akkor aligha emlegette volna ő maga ezt a kulcsdolgot - mondta Adam. - Nem biztos - mondta Kelsey. - Springer beszélhetett valakinek a kulcsdologról. Ezért gondolta, hogy megemlíti, csak úgy, futólag. - Ezt a dolgot nem árt megjegyezni - mondta Poirot. - Sok hasznát nem nagyon vesszük - vélte Kelsey. - Még egy lehetőség van - mondta Poirot. - Úgy tudom, Julia Upjohn anyja ráismert valakire, mikor a félév elején itt volt. Ráismert valakire és meglepődött. Amennyire az elejtett szavakból következtethető, ez a valaki kapcsolatban volt a hírszerzéssel. Ha tehát Mrs. Upjohn azt mondja, hogy Mademoiselle Blanche-ot ismerte fel, ezen a nyomon már elindulhatunk. - Könnyű mondani, de nehéz megtenni - mondta Kelsey. - Megpróbáltunk kapcsolatba lépni Mrs. Upjohnnal, de nagyon nehéz. A kislány azt mondta, hogy az anyja autóbusszal utazgat, és én azt hittem, valamilyen menetrend szerinti, bérelt autóbusszal, sokadmagával. De nem. Lát egy autóbuszt, ami az ország belsejébe megy, felszáll, és indul neki a világnak. Nem valami utazási iroda szervezésében, hanem csak a maga feje után. Hol találjon meg az ember egy ilyen asszonyt? Akárhol lehet, nagy az az Anatólia! - Nem könnyű feladat - ismerte el Poirot. - Pedig milyen csodálatos autóbuszutakat hirdetnek - zsémbeskedett a felügyelő. - Mindenről gondoskodnak, hogy hol álljon meg, és mit nézzen meg az ember, és minden látnivaló benne van a fizetendő összegben. És akkor legalább tudni lehet, ki, mikor, és hol van. - Úgy látszik, Mrs. Upjohn nem nagyon szereti ezt a fajta utazást. - Mi meg itt állunk elakadva - mondta Kelsey. - És a francia kisasszony bármikor elinalhat. Nem tarthatjuk, vissza, ha el akar menni. Poirot a fejét rázta. - Nem fog elmenni - mondta. - Miért olyan biztos benne? - Mert ha valaki gyilkolt, nem akarja, felhívni magára a figyelmet semmi szokatlan dologgal. Mademoiselle Blanche szépen itt marad a félév végéig. - Remélem, hogy igaza van. - Igazam van. És ne felejtsék el, hogy az, akire Mrs. Upjohn ráismert, nem tudja, hogy felismerték! A meglepetés teljes lesz. Kelsey sóhajtott. - Kár, hogy csak ezen indulhatunk el. - Van azért más is. Az emberek beszélgetnek. - Beszélgetnek? - Igen. A beszélgetés nagyon fontos. Ha valaki el akar titkolni valamit, előbb-utóbb túl sokat fog beszélni. - És elárulja magát? - hitetlenkedett a rendőrfőnök. - Nem ilyen egyszerű a dolog. Amit titkol az ember, arról nem beszél. De más dolgokról talán többet is mond a kelleténél. És más haszna is van a beszélgetésnek. Sok ártatlan ember tud valamit, de nem tudja, milyen fontos az, amit tud. Erről jut eszembe. . . Felállt. - Bocsássanak meg, meg kell kérdeznem Miss Bulstrode-ot, van-e itt valaki, aki tud rajzolni. - Rajzolni? - Rajzolni. - Furcsa - mondta Adam, mihelyt Poirot eltávozott. - Először a lány térde, aztán a rajzolás. Mi juthat még az eszébe? II. Miss Bulstrode minden meglepődés nélkül felelt Poirot kérdésére. - Miss Laurie a bejáró rajztanárnőnk - mondta. - Ma nincs itt. Mit akar rajzoltatni? - kérdezte türelmesen, mintha egy gyerekkel beszélne. - Arcokat - mondta Poirot. - Miss Rich ügyesen rajzol. Néhány jellemző vonással lerajzol bárkit. - Pompás. Éppen ez kell nekem. Poirot elégedetten vette tudomásul, hogy Miss Bulstrode nem kérdezősködik, hanem kimegy a szobából, és nemsokára Miss Rich kíséretében tér vissza. Bemutatkoztak egymásnak. Aztán Poirot megkérdezte: - Le tud rajzolni embereket? Csak úgy, gyorsan, néhány vonással? Eileen Rich bólintott. - Gyakran rajzolok. Szórakozásból. - Jó. Kérem, rajzolja le a néhai Miss Springert. - Elég nehéz lesz, mert csak rövid ideig ismertem. De megpróbálom. Összehúzta a szemét, és gyorsan rajzolni kezdett. - Jól van - mondta Poirot, és elvette a papírt. - Most pedig a következőket kérem: Miss Bulstrode-ot, Miss Rowant, Miss Blanche-ot és . . . igen. . . Adamot, a kertészt. Eileen Rich gyanakodva nézett rá, de aztán munkához látott. Poirot megnézte a rajzokat, és elismerően bólintott. - Nagyon jó! Nagyon ügyes! Alig néhány vonás, és nagyszerűen felismerhető. Most valami nehezebbet kérnék. Próbálja meg Miss Bulstrode arcát más hajviselettel lerajzolni, és változtassa meg a szemöldöke vonalát is. Eileen Rich még furcsábban nézett rá. - Nem, nem őrültem meg - mondta Poirot. -Kísérletezem. Kérem, csinálja meg, amit mondtam. Egy-két perc múlva Eileen megszólalt: - Tessék. - Kitűnő! Kérem, tegye meg ugyanezt Mademoiselle Blanche és Miss Rowan arcképévei is. Mikor a rajzok elkészültek, Poirot egymás mellé tette a három vázlatot. - Mutatok magának valamit - mondta. - Miss Bulstrode Miss Bulstrode maradt, hiába változtattuk meg a hajviseletét és szemöldökét. De nézze meg a másik kettőt. Nincsenek olyan határozott vonásaik, és nincs olyan határozott egyéniségük. Ezeken a rajzokon alig lehet felismerni őket. - Értem már, mire gondol - mondta Eileen Rich, és amikor látta, hogy Poirot gondosan összehajtja és elteszi a rajzokat, megkérdezte: - Mit csinál velük? - Felhasználom őket - mondta Poirot. HUSZADIK FEJEZET Beszélgetések - Nem is tudom, mit mondjak - mondta Mrs. Sutcliffe. - Igazán nem is tudom. - Határozott ellenszenvvel meredt Hercule Poirot-ra. - Henry persze nincs itthon. Ennek a kijelentésnek nem volt egészen világos az értelme, de Hercule Poirot értette, mire gondol az aszszony. Ha Henry itthon volna, el tudná intézni ezt az egészet. Henry sokat tárgyal külföldiekkel. Henry sokszor utazik a Közel-Keletre és Ghanába és Dél-Amerikába és Genfbe. Néha még Párizsba is. - Értse meg, nagyon kínos ez a dolog számunkra -mondta Mrs. Sutcliffe. - Örülök, hogy Jennifert szerencsésen hazahoztam. Sajnos, el kell ismernem - tette hozzá ingerülten -, hogy a gyerekkel nehéz boldogulni. Először tiltakozott, hogy ő nem megy a Minervába, mert az egy előkelősködő iskola, és ő nem fogja jól érezni magát, most meg örökösen azért panaszkodik, hogy miért hoztam haza. Kínos helyzet. - Tagadhatatlanul nagyon jó iskola - monta Hercule Poirot. - Sokak szerint az ország legjobb iskolája. - Volt - mondta Mrs. Sutcliffe. - És lesz is megint - mondta Hercule Poirot. - Gondolja? - Mrs. Sutcliffe kétkedve nézett rá. Poirot megnyerő modora levette a lábáról. Az anyai kötelességek terhét leginkább az könnyíti meg, ha elmondhatjuk valakinek, mennyi fáradsággal, kudarccal és nehézséggel jár csemeténk felnevelése. A szülői érzés gyakran hallgatást parancsol. De egy külföldivel szemben, mint amilyen Hercule Poirot is, Mrs. Sutcliffe-et nem kötelezte a hallgatás parancsa. Ez nem olyan dolog volt, mint egy másik gyerek anyjával beszélgetni. - A Minervának néhány szerencsétlen napja volt - mondta Hercule Poirot. Okosabb nem jutott eszébe. Érezte is, hogy nem tökéletes, amit mond, és Mrs. Sutcliffe gyorsan rá is mutatott erre a fogyatékosságra. - Ez több, mint szerencsétlenség! - mondta. - Két gyilkosság! És egy emberrablás! Az ember nem küldheti olyan iskolába a gyerekét, ahol sorra öldösik a tanárnőket. Tagadhatatlanul figyelemre méltó álláspont. - Ki fog derülni, hogy a gyilkosságokat egy ember követte el - mondta Poirot. Ezt az embert eltávolítják onnan, és minden megváltozik. - Lehet. Talán - mondta Mrs. Sutcliffe. - Úgy értem. . . azaz ön úgy érti.. . szóval azt hiszi, hogy ez olyan, mint Hasfelmetsző Jack, mindig egyforma foglalkozású nőket öl meg? Ez az őrült tanárnőket gyilkol? Hát persze, ha letartóztatják és kivégzik, mert remélem, hogy felakasztják, hiszen nem is egyszer gyilkolt. . . mit mondtam? Igen, ha elfogják, akkor minden másképp lesz. Ilyen őrült nem sok lehet. - Reméljük - mondta Poirot. - És az emberrablás? - mondta Mrs. Sutcliffe. - Maga elküldené olyan iskolába a lányát, ahonnan esetleg elrabolják? - Nem, igazán nem, asszonyom. Látom, hogy kegyed kitűnően végiggondolta a dolgokat. Mindenben igaza van. Mrs. Sutcliffe szívében felengedett a fagy. Régóta nem mondtak neki ilyen hízelgő dolgokat. Henry csak olyanokat mondott, hogy: "Miért akartad egyáltalán odaküldeni a gyereket?" Jennifer meg egész nap duzzog, és nem válaszol a kérdéseire. - Végiggondoltam - mondta. - Elejétől végéig. - Akkor csak annyit mondhatok - folytatta Poirot - hogy a hercegnő eltűnése miatt nem kell aggódnia. Bizalmasan elárulhatom, hogy Shaista hercegnő esetében nem is igazi emberrablás történt. Inkább egy kis szerelmi bonyodalom. - Azért szökött el az a haszontalan lány, mert férjhez akar menni? - Többet nem árulhatok el. - mondta Hercule Poirot. - Megértheti, hogy el kell kerülni a botrányt mindanynyiunk érdekében. Amit megsúgtam, az csak kegyednek szólt. Tudom, hogy hallgatni fog. - Természetesen - mondta Mrs. Sutcliffe. Még egy pillantást vetett arra az ajánlólevélre, amit a rendőrfőnök adott Poirot-nak. - Maga voltaképpen, ha jól értem, olyan. . . magánnyomozó-féle? - Tanácsadó vagyok - mondta Poirot büszkén. Mrs. Sutcliffe-et megnyugtatta ez a hangzatos cím. - És miről óhajt beszélni Jenniferrel? - kérdezte. - Szeretném megtudni, mit látott. Úgy tudom, jó megfigyelő. - Nem mondhatnám - vallotta be Mrs. Sutcliffe. -Nem nagyon vesz észre semmit. Mindig csak a józan tényekhez ragaszkodik. - Jobb, mintha összevissza beszélne, és mindenféléket kitalálna - mondta Poirot. - Jennifer sohasem tenne olyat - mondta Mrs. Sutcliffe. Az ablakhoz ment, és kikiabált: - Jennifer! Visszament Poirot-hoz. - Nagyon kérem, próbálja megértetni vele, hogy az apja meg én csak jót akarunk neki! Jennifer mogorván jött be, és gyanakvó pillantást vetett Poirot-ra. - Jó reggelt - mondta Poirot. - Én Julia Upjohn régi barátja vagyok. Nemrég eljött hozzám Londonba. - Londonba? - kérdezte látható meglepődéssel Jennifer. - Miért? - Hogy a tanácsomat kérje. Jennifer hitetlenkedő képet vágott. - Adtam is neki tanácsot - mondta Poirot. - Most már újra a Minervában van. - Szóval őt nem vitte el Isabel néni - mondta Jennifer, és komor pillantást vetett az anyjára. Poirot is Mrs. Sutcliffe-re nézett, és az asszony, isten tudja, miért, talán azért, mert éppen a mosnivalót vette számba Poirot érkezésekor, talán valami másért, de kisietett a szobából. - Kínos, hogy az ember egyszerre kicsöppen mindenből, és itthon kell kuksolnia - mondta Jennifer. -Mondtam anyának, hogy ostobaság megijedni. Egy gyereket sem öltek meg. - Van valami elképzelése a gyilkosságokról? - kérdezte Poirot. Jennifer a fejét rázta. - Valami őrült lehetett - mondta, és elgondolkozva hozzátette: - Szegény Miss Bulstrode most új tanárnők után nézhet. - Alighanem - mondta Poirot. - Nos, Mademoiselle Jennifer, engem az a hölgy érdekel, aki az új ütőt hozta. Emlékszik rá? - De mennyire! - mondta Jennifer. - Máig sem tudom, ki küldhette. Mert nem Gina néni volt. - Milyen volt az a hölgy? - kérdezte Poirot. - Aki az ütőt hozta? - Jennifer félig lehunyta a szemét, úgy gondolkozott. - Nem is tudom. Valami divatos ruha volt rajta, és egy kis pelerin. Azt hiszem, kék, és a fején széles karimájú kalap. - Igazán? - mondta Poirot. - De én nem is annyira a ruhájára gondoltam, hanem az arcára. - Erősen ki volt festve, annyi szent - mondta Jennifer. - Még gondoltam is, hogy vidéken ez túlzás. A haja szőke volt. Amerikai lehetett. - Látta máskor is? - Ó, dehogy - mondta Jennifer. - Nem a közelben lakott. Azt mondta, hogy csak ebédre vagy vacsorára hívták meg valahova. Poirot komolyan nézett a lányra. Érdekes, hogy mindent elhisz, amit mondanak neki. - Nem biztos, hogy igazat mondott - szólalt meg aztán csendesen. - Lehet - felelte Jennifer. - Könnyen lehet. - Biztos, hogy nem látta azelőtt? Nem lehetett például az egyik növendék kiöltözve, kikészítve? Vagy valamelyik tanárnő? - Kiöltözve? - kérdezte megdöbbenten Jennifer. Poirot eléje tette a vázlatot, amelyet Eileen Rich készített Mademoiselle Blanche-ról. - Nem ez volt? Jennifer bizonytalanul válaszolt. - Egy kicsit talán hasonlít rá, de azért nem hiszem. Poirot bólintott. Semmi nyoma, hogy Jennifer ráismert volna Mademoiselle Blanche-ra. - Én nem is nagyon néztem meg - mondta Jennifer. - Láttam, hogy idegen és amerikai, és aztán odaadta az ütőt. Nyilvánvaló volt, hogy Jennifer utána már csak az ütővel törődött. - Értem - mondta Poirat, és folytatta: - Látott-e az iskolában olyasvalakit, akit már Ramatban is látott? - Ramatban? - nézett hagyot Jennifer. - Nem. Azaz. . . nem hiszem. Poirot a pillanatnyi habozás hallatán lecsapott rá. - De nem biztos benne, Mademoiselle Jennifer! Jennifer gondterhelten vakargatta a homlokát. - Az ember sokszor lát valakit, aki hasonlít egy másik emberre. Néha azt sem tudom megmondani, kire hasonlít. Néha meg olyannal találkozik az ember akit már látott, csak nem emlékszik rá. És az a legrosszabb, mikor azt mondják: "Ugye, nem emlékszel rám?" És ez rettenetes, mert tényleg nem emlékszem. Valahogy ismerős az arcuk, de sem a nevük nem jut eszembe, sem az, hogy hol találkoztunk. - Igaz - mondta Poirot. - Ez gyakran megesik az emberrel. - Aztán óvatosan tovább érdeklődött: - Shaista hercegnőt biztosan megismerte, hiszen látta Ramatban. - Ramatban volt akkor, amikor én? - Valószínűleg - mondta Poirot. - Elvégre az uralkodó rokona volt. Nem látta Ramatban? - Nem hiszem - rázta a fejét Jennifer. - De ha láttam is, akkor sem ismertem volna meg, mert Ramatban a nők fátyollal járnak. Párizsban meg Kairóban leveszik a fátylat, de otthon nem. Persze Londonban is leveszik. - Senki sem volt a Minervában, aki olyannak tűnt, mintha már látta volna? - Nem, senki. Persze sokan hasonlítanak valakire. De az ember csak akkor veszi észre ezt, ha valakinek olyan furcsa arca van, mint Miss Richnek. - Azt hiszi, hogy Miss Richet már látta valahol? - Nem őt, csak valakit, aki hasonlított rá. De az sokkal kövérebb volt, mint ő. - Sokkal kövérebb. . . - mondta Poirot tűnődve. - Miss Richet nehéz kövérnek elképzelni - vihogott Jennifer. - Olyan ijesztően sovány. De különben sem lehetett Ramatban, mert a múlt félévben beteg volt. - És a lányok? - kérdezte Poirot. - Nem látta valamelyiket már korábban is? - Csak azt a néhányat, akit régóta ismerek. De csak három hétig voltam ott, a legtöbb gyereket még arcról sem ismerem. Nem is tudnám, hogy kicsodák, ha találkoznánk. - Jobban kell figyelni az emberekre és dolgokra - mondta Poirot. - Az ember nem gondolhat mindenre! - méltatlankodott Jennifer. - Hanem ha a Minervát nem zárják be, szeretnék visszamenni. Próbáljon meg anyával beszélni. Bár azt hiszem, apa az, aki makacskodik. Rettenetes itt ülni egyedül. Még teniszezni sem lehet. - Megteszem, ami tőlem telik - ígérte Poirot. HUSZONEGYEDIK FEJEZET Elejtett fonalak I. - Szeretnék beszélni magával, Eileen - mondta Miss Bulstrode. Eileen Rich bement az igazgatónő szobájába. A Minerva szokatlanul csendes volt. Körülbelül huszonöt növendék maradt az iskolában, akiket nem tudtak vagy nem akartak hazavinni a szüleik. Miss Bulstrode taktikája bevált, az első ijedtség elmúlt. Mindenki úgy érezte, hogy a következő évre minden rendbe jön. Helyeselték, hogy Miss Bulstrode bezárta az iskolát. A tantestületből senki sem ment el. Miss Johnson panaszkodott, hogy kevés a dolga. Nem szerette, ha nincs mit csinálnia. Miss Chadwick megöregedett, összetört, a kétségbeeséstől kábultan járkált fel és alá. Sokkal érzékenyebben érintették a történtek, mint Miss Bulstrode-ot, és nehezebben is tudta elviselni. Miss Bulstrode csodálatosan fegyelmezett volt, nyugodt, rendíthetetlen, nem látszott rajta fáradtság vagy idegesség. A két fiatal tanárnő nem panaszkodott a sok szabad idő miatt, úszkáltak a medencében, hosszú leveleket írtak barátaiknak és rokonaiknak, útikönyveket böngésztek. Ann Shaplandnek is sok szabad ideje volt, és nem bánta. Sokat volt a kertben, felfedezte, hogy érdekli a kertészkedés. Az a tény pedig, hogy inkább a fiatal Adammel dolgozott, és nem az öreg Briggsszel elég természetes volt. - Tessék, Miss Bulstrode - mondta Eileen Rich. - Már régóta szeretnék beszélni magával - mondta Miss Bulstrode. - Nem tudom, megszűnik-e az iskola vagy sem. Mindenki másképp érez, és nehéz kiszámítani az emberek érzelmi reakcióit. Aki erősebben érez, az fogja meggyőzni a többieket. Szóval, vagy vége a Minervának. . . - Nem! - szakította félbe Miss Rich. - Nem lehet vége! - Már csak az hiányzott, hogy dobbantson is hozzá, a haja mindenesetre máris bomlani kezdett. - Nem szabad feladni! Bűn lenne! Vétek! - Erős kifejezéseket használ - mondta Miss Bulstrode. - Az érzéseim is erősek. Sok minden van a világon, amit nem érdemes komolyan venni, de a Minerva az más! Attól a pillanattól fogva tudom, amióta idejöttem. - Látom, harcias természete van - mondta Miss Bulstrode. - Szeretem a bátorságot, és biztosíthatom, hogy mindent megteszek a Minerváért. Bizonyos mértékben még élvezem is a harcot. Ha minden simán megy. . . hogyan is mondjam. . . elfásul az ember. Megunja a dolgot. De most aztán igazán nem unatkozom, nem vagyok fásult, és minden erőmmel harcolok, és minden filléremmel. Szóval azt akarom mondani, hogy: ha a Minerva megmarad, hajlandó-e társulni velem? - Én? - hebegte Eileen Rich. - Én? - Igen drágám - mondta Miss Bulstrode. - Maga. - Nem lehet - mondta Eileen Rich. - Nem tudok még eleget hozzá. Fiatal vagyok. Nincs elég tapasztalatom. Sem tudásom. - Ennek a megítélését bízza nyugodtan rám - mondta Miss Bulstrode. - Gondolja meg, hogy ez pillanatnyilag nem valami kecsegtető ajánlat. Maga kitűnő tanerő, máshol talán többre vihetné. De azért meg akartam mondani ezt, és szeretném, ha elhinné, hogy már Miss Vansittart halála előtt is arra gondoltam, hogy maga az, akinek tovább kellene vezetnie az iskolát. - Már akkor? - nézett rá Eileen Rich. - De hiszen úgy gondoltam. . . úgy tudtuk, hogy Miss Vansittart . . . - Nem ígértem semmit Miss Vansittartnak. - mondta Miss Bulstrode. - Igaz, rá gondoltam eredetileg. Két évig ő volt a jelöltem. De valami mindig visszatartott tőle, hogy szóljak neki a dologról. Tudom, hogy mindenki azt hitte, ő lesz az utódom. Talán ő maga is. Én is, majdnem mostanáig. De aztán rájöttem, hogy nem az az egyéniség, akit szeretnék. - De hiszen minden tekintetben megfelelt - mondta Eileen Rich. - Úgy vezette volna az intézetet, ahogy maga, a maga szellemében. - Éppen ez az, ami nem lett volna helyes - mondta Miss Bulstrode. - A múltat nem szabad megkövesítve fenntartani. A hagyomány helyes dolog, de a sok abból is megárt. Az iskolát mindig a mai gyerekek igényeihez kell alakítani. Nem az ötven évvel ezelőtti, nem a harminc évvel ezelőtti gyerekek igényeihez. Vannak iskolák, ahol a hagyományokat mindennél fontosabbnak tartják, de a Minerva nem ilyen. Nincsenek is évszázados hagyományai. Ha szabad így mondanom, a magam szülötte. Volt néhány ötletem és elképzelésem, ezeket szerettem volna megvalósítani. Néhány bevált, néhány nem. Mindenesetre a Minerva nem lett hagyományos iskola, bár az is igaz, hogy sohasem hivalkodtam olyasmivel, hogy minden hagyományt, szokást elvetek. A Minerva olyan iskola, amely a jelenből is, a múltból is ki akarja választani a legjobbat, de a kettő közül a jelent tartja fontosabbnak. Így kell, így kellene folytatni is. Olyan egyéniség kell a vezetésre, akinek új elgondolásai vannak. Én is körülbelül olyan idős voltam, mint most maga, Eileen, amikor nekivágtam. "Véneitek álmokat álmodnak; ifjaitok pedig látomásokat látnak" - mondja a Biblia. Nekünk nincs szükségünk álmokra. Látomásokra van. Azt hiszem, Eileen, magának is látomásai vannak, és ezért gondoltam, hogy maga a megfelelő ember erre a helyre, és nem Eleanor Vansittart. - Csodálatos dolog lett volna - mondta Eileen Rich. - Csodálatos. Mindig ezt szerettem volna a legjobban. Miss Bulstrode csodálkozva vette észre, hogy múlt időben beszél, de nem árulta el. Látszólag elfogadta. - Csodálatos dolog lett volna. Most már nem az - mondta. - Megértem. - Nem úgy gondoltam - mondta Eileen Rich. - Egyáltalán nem. Nem mondhatok el részleteket, de ha egy hét vagy két hét előtt tette volna ezt ajánlatot azonnal azt feleltem volna, hogy nem vállalhatom. Az egyedüli ok, hogy. . . hogy talán mégis lehetséges, hogy harcolni kell. Hogy vállalni kell valamit. Megengedi Miss Bulstrode, hogy gondolkozzam rajta? Most igazán nem is tudom, mit mondjak. - Természetesen - mondta Miss Bulstrode. Meg volt lepődve. Érdekes, hogy az embereket menynyire nem lehet kiismerni. II. - Ott megy Rich, és már megint lóg a haja - egyenesedett fel Ann Shapland a virágágyásban. - Ha nem boldogul vele, miért nem vágatja le? Egészen jó formájú feje van, sokkal csinosabb lenne. - Mondja meg neki - javasolta Adam. - Nem vagyunk olyan jóban - mondta Ann Shapland, aztán hozzátette: - Gondolja, hogy be kell zárni ezt az iskolát? - Fogas kérdés - mondta Adam. - És hogy ítélhetném ezt én meg? - Ahogy más - mondta Ann Shapland.- Lehet, hogy megmarad. Az öreg Bulinak ahogy a lányok becézik, csodálatos képességei vannak. És varázsos hatása a szülőkre. Mikor is kezdődött ez a félév? Még csak egy hónapja! Mintha egy év telt volna el azóta. Alig várom, hogy vége legyen a félévnek. - Visszajön a következő félévre, ha megmarad az iskola? - Nem - mondta Ann határozottan. - Semmi szín alatt sem. Egy életre elegem van az iskolákból. Különben sem szeretek ennyi nő között élni. És nem szeretem a gyilkosságot sem, bevallom. Izgalmas, ha az ember csak olvas - róla az újságban, vagy elalvás előtt egy könyvben. De az életben nem. Azt hiszem - tette hozzá elgondolkozva -, hogy a félév végén hozzámegyek Dennishez, és szép nyugodtan megülök otthon. - Dennishez? - mondta Adam. - Ugye, róla mesélt nekem? Ha jól emlékszem, hol Burmában dolgozik, hol Malájföldön, hol Szingapúrban, hol Japánban. Ha hozzámegy, igazán nem ülhet nyugodtan otthon. Ann nevetett. - Azt hiszem, igaza van. Legalábbis földrajzilag nem. - Jobbat is választhatna, mint ez a Dennis - mondta Adam. - Csak nem akarja megkérni a kezem? - kérdezte Ann. - Nem - mondta Adam. - Maga érvényesülni akar, nem érné be egy szegény kertésszel. - Pedig szívesen beházasodnék a bűnügyi osztályba - mondta Ann. - Nem vagyok a bűnügyi osztályon - mondta Adam. - Jó, jó, tudom - mondta Ann. - Tartsuk be a játékszabályokat. Maga nincs a bűnügyi osztályon, Shaistát nem rabolták el, a kertben minden gyönyörű. Csakugyan gyönyörű - nézett körül. - De azért azt nem értem - folytatta -, hogyan kerülhetett Shaista vissza Genfbe. Hogyan került oda? Maguk elég rosszul végzik a munkájukat, ha Shaistát ki tudták vinni az országból. - Nem mondhatok róla semmit - mondta Adam. - Azt hiszem, nem is tud róla semmit - felelte Ann. - Bevallom, hogy Monsieur Hercule Poirot ötletének köszönhettük az egészet - mondta Adam. - Az az a furcsa kis ember, aki visszahozta Juliát, és hosszasan tárgyalt Miss Bulstrode-dal? - Az - mondta Adam. - Tanácsadó nyomozó. Ezt állítja magáról. - Legfeljebb az volt - mondta Ann. - Nem tudom, mit akar - mondta Adam. - Még az anyámat is meglátogatta. Vagy ő, vagy valamelyik barátja. - A maga anyját? - kérdezte Ann. - De miért? - Fogalmam sincs róla. Betegesen érdeklődik a mamák iránt. Jennifer anyját is meglátogatta. - És Miss Rich és Chaddy mamáját? - Azt hiszem, Miss Rich anyja már nem él - mondta Adam. - Különben biztosan elmenne hozzá. - Miss Chadwicknek még él az anyja Cheltenhamben - mondta Ann. - Mesélt róla. Nyolcvan-egynéhány éves. Szegény Chaddy is nyolcvanévesnek látszik. Ott jön. Minket keres. Adam felnézett. - Igen. Sokat öregedett egy hét alatt. - Mert szereti az iskolát - mondta Ann. - Ez az ő élete. Nem tudja elviselni, hogy tönkremegy. Miss Chadwick csakugyan tíz esztendővel idősebbnek látszott, mint a félév első napján. Nem járt olyan gyorsan, szaporán és elégedetten. Csoszogó léptekkel közelített hozzájuk. - Menjen be Miss Bulstrode-hoz, kérem - mondta Adamnek. - Mondani akar valamit a kertről. - Máris, csak rendbe szedem magam - mondta Adam, letette a szerszámait, és megindult a melegház felé. Ann és Miss Chadwick a ház felé tartott. - Milyen csendes itt minden - nézett körül Ann. - Mint az üres nézőtér a színházban. Itt-ott egy ember, akiket úgy ültettek széjjel, hogy a színpadról igazi közönségnek látsszanak - tette hozzá komoran. - Rettenetes! - mondta Miss Chadwick. - Rettenetes arra gondolni, hogy a Minerva ide jutott! Nem tudom elviselni. Aludni sem tudok miatta. Minden romokban hever. Évek munkája, egy igazán remek intézmény. - Rendbe jöhet még! - vigasztalta Ann. - Az emberek emlékezete kurta. - De nem ennyire - mondta Miss Chadwick bánatosan. Ann nem felelt. Szíve mélyén egyetértett Miss Chadwickkel. III. Mademoiselle Blanche kijött a tanteremből. Franciairodalom-órája volt. Az órájára nézett. Igen, van ideje, hogy megtegye, amit akar. Kevés tanítványa van, akad szabad ideje bőven. Felment a szobájába, és kalapot tett a fejére. Nem, ő nem jár kalap nélkül. Elégedetlenül szemlélte arcát a tükörben. Nem feltűnő szépség, az igaz. De ez néha szerencse. Elmosolyodott. Így legalább felhasználhatta a testvére iratait. Még az útlevélfényképpel sem volt baja. Kár lett volna, ha nem használja fel Angele halála után azokat a nagyszerű bizonyítványokat. Angele, a testvére, szenvedélyesen szeretett tanítani. Ő bizony mindig unta. De itt kitűnően megfizetik, sokkal többet keres, mint amennyit a saját munkájával kereshetett volna. És most váratlanul jóra fordultak a dolgok. A jövő egészen másmilyen lesz. Igen, egészen másmilyen! A jelentéktelen Mademoiselle Blanche újjászületik. Lelki szemeivel máris látta magát. A Riviéra. Drága ruhák, kitűnő szépítőszerek. Csak pénzre van szüksége. Igazán jól alakulnak a dolgok. Érdemes volt egy időre ebbe az unalmas angol iskolába jönni! Felkapta a táskáját, kiment a szobából, és végigsietett a folyosón. Egy asszony térdelt a lépcsőnél bejáró takarítónő, az ám! A rendőrség embere. Milyen buták! Azt hiszik, hogy az ember nem veszi észre. Megvető mosollyal kiment a házból, le a kapuhoz. Az autóbusz-megálló egészen közel volt. Várt. Egy-két perc múlva itt lesz a busz. Alig néhány embert látott a csöndes vidéki úton. Egy autó állt az út szélén, fel volt hajtva a motorház fedele, valaki babrált benne. A sövény mellett egy kerékpár. És egy ember, aki szintén az autóbuszra várt. Valamelyik biztosan követni fogja. Ügyesen, nem feltűnően. Tudta ezt, de nem bánta. Hadd figyeljék. Nem titok, hogy mit csinál. Az autóbusz megállt. Mademoiselle Blanche felszállt. Negyedóra múlva leszállt a kisváros főterén. Nem is nézett hátra. Átvágott a téren, egy ideig az áruház kirakatát nézte. Vidéki ízlés, gondolta, és megvetően lebigygyesztette az ajkát. De azért úgy tett, mintha érdekelné. Bement az áruházba, vett két-három apróságot, aztán felment az első emeletre. Egy íróasztal volt ott, néhány karosszék és egy telefonfülke. Bement a fülkébe, bedobta az érmét, tárcsázott. Várta, hogy az a hang jelentkezik-e, amelyikre számít. Bólintott. Eltalálta. Gyorsan beszélni kezdett. - Itt a Blanche-cég. Érti, kérem? A Blanche-cég. Egy rendezetlen számláról van szó. Holnap estig kérem a számla kiegyenlítését. Holnap estig. Fizetendő Londonban, a Credit Nationale Ledbury Street-i fiókjának. A Blanche-cég számlájára. Rögtön megmondom az öszszeget. Megmondta. - Ha a pénzt nem fizetik be, kénytelen leszek illetékes helyen jelenteni, mit láttam e hó tizenkettedikének éjszakáján. Ne felejtse el a nevet. Miss Springer ügyében. Huszonnégy óra áll rendelkezésére. Letette a kagylót, és kilépett a fülkéből. Egy nő jött be. Lehet, hogy vevő, lehet, hogy nem. Mindegy. Már nem hallhat semmit. Mademoiselle Blanche megigazította a haját a tükör előtt, aztán lement, fel próbált néhány blúzt, de egyiket sem vette meg. Kiment az utcára, és mosolygott. Még a könyvesboltba is benézett, aztán újra autóbuszra ült, és visszament a Minervába. Mosolyogva ment be a házba. Nem, nem kért sokat Éppen azért, hogy gyorsan meg lehessen szerezni. Kezdetnek jó lesz. Később majd kérhet többet is. Igazán, ez elég jó jövedelmi forrás lesz. Egyáltalán nem bántotta a lelkiismeret. Nem tartotta kötelességének, hogy jelentse a rendőrségen, amit látott. Miss Springer kiállhatatlan teremtés volt, neveletlen, mindenbe beleütötte az orrát. Csak azt kapta, amit megérdemelt. Mademoiselle Blanche egy pillanatra megállt az úszómedencénél. Nézte, hogyan ugrik Eileen Rich a vízbe. Aztán Ann Shapland is, nagyon ügyesen. A gyerekek nevettek, sikítoztak. Megszólalt a csengő. Mademoiselle Blanche gyorsan bement az osztályba. A lányok figyelmetlenek voltak és fárasztóak, de Mademoiselle Blanche jóformán ügyet sem vetett rájuk. Úgysem soká tanít már. Felment a szobájába, hogy átöltözzön a vacsorához. Látta, hogy szokása ellenére nem akasztotta be a kerti köpenyét a szekrénybe, hanem csak odadobta a sarokban levő székre. Látta, de alig vette észre. Előre hajolt, megnézte az arcát a tükörben. Púdert, rúzst vett elő. Minden olyan gyorsan történt, hogy nem tudott védekezni. Nesztelenül! Hivatásos munka volt. A széken mintha megelevenedett volna a köpeny. A földre esett. Mademoiselle Blanche mögött egy homokzsákot tartó kéz jelent meg, s mielőtt még sikoltásra nyithatta volna a száját, lesújtott a tarkójára. HUSZONKETTEDIK FEJEZET Közjáték Anatóliában Mrs. Upjohn az út szélén üldögélt, egy szakadék mellett. Részint franciául, részint kézmozdulatokkal beszélgetett egy kövér, jóindulatú, török asszonnyal, aki nagy részletességgel elmesélte, már amennyire tudta, a legutóbbi szülése történetét. Kilenc gyermeke van már, magyarázta. Nyolc fiú. Öt vetélés. Úgy látszott, éppen olyan büszke ezekre is, mint aszülésekre. - És maga? - kérdezte, és barátságosan Mrs. Upjohn bordái közé bökött az ujjával. - Hány fiú? Hány lány? . . . - Feltartotta az ujjait, hogy számolhassanak. - Egy lány - mondta Mrs. Upjohn. - És fiú? Mrs. Upjohn érezte, hogy elveszítheti a török asszony megbecsülését, és nemzeti büszkeségből hazugságra szánta el magát. Jobb kezének mint az öt ujját feltartotta. - Öt. - Öt fiú! Szép! A török asszony elismerően bólintott. Hozzátette, milyen kár, hogy nincs itt az unokatestvére, aki sokkal jobban beszél franciául, mint ő. Aztán folytatta az előbb megkezdett történetet. A többi utas ott heverészett vagy járkált körülöttük, a legtöbben a kosarukban kotorásztak és ettek. Az ütöttkopott autóbusz egy kiugró szikla mellett állt, és a vezető és egy másik férfi a motor belsejében turkált. Mrs. Upjohn teljesen elvesztette az időérzékét. Két utat árvíz zárt el előttük, kerülniük kellett, és egyszer hét óra hoszszat vártak, hogy egy folyó lecsillapodjon, és átkelhessenek a hídon. Csak azt tudta, hogy nem nagyon sokára Ankarában lesznek. A török asszony nem túlságosan érthető elbeszélésére figyelt tehát, és igyekezett kitalálni, mikor kell bólintania és mikor szörnyülködnie. Egyszerre egy hangot hallott. Teljesen ide nem illő angol hangot. - Mrs. Upjohn, ha nem tévedek. Feltekintett, Egy autó állt a közelben. A mellette álló férfi most szállhatott ki belőle. Nemcsak a hangja, az ábrázata is angol volt. Szürke flanelruhája kifogástalan rendben. . - Szent egek - mondta Mrs. Upjohn. - Csak nem dr. Livingstone? - Majdnem - mosolygott az angol. - Atkinson vagyok. Az ankarai angol konzulátusról jöttem. Két vagy három napja szeretnénk érintkezésbe lépni magával, de az útviszonyok miatt nem sikerült. - Érintkezésbe akarták lépni velem? Miért? - Mrs. Upjohn hirtelen felállt. Arcáról eltűntek a gondtalan utazó derűs vonásai. Aggódó anya volt, semmi más. - Csak nem történt valami baja Juliának? . - Nem, nem - nyugtatta meg Mr. Atkinson. - Julia jól van. Másról van szó. A Minerva intézetben van valami baj, és szeretnénk, ha maga minél hamarabb hazakerülne. Én elviszem Ankaráig, és a repülő egy óra múlva indul. Mrs. Upjohn kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. Végül felállt, és azt mondta: - Legyen szíves, vegye le a csomagomat az autóbusz tetejéről. Az a sötétkék. - Megfordult, kezet fogott a török asszonnyal. - Sajnos, nem beszélgethetünk tovább, haza kell mennem. Barátságosan integetett a többi utasnak, törökül köszönt - ezt már megtanulta -, aztán minden további kérdezősködés nélkül elindult Mr. Atkinson nyomában az autó felé. Mr. Atkinson azt gondolta, amit már sokan gondoltak őelőtte, hogy Mrs. Upjohn nagyon értelmes asszony. HUSZONHARMADIK FEJEZET Végjelenet I. Miss Bulstrode végigtekintett az egyik kisebb tanteremben összegyűlt társaságon. Ott voltak mind, Miss Chadwick, Miss Johnson, Miss Rich és a két fiatalabb tanárnő. Ann Shapland, ceruzával és papírral, hátha Miss Bulstrode azt akarja, hogy jegyzeteket készítsen. Miss Bulstrode mellett Kelsey felügyelő ült, azután Hercule Poirot. Adam Goodman a senkiföldjén helyezkedett el, egymagában a tantestület és a végrehajtó testület között, ahogy elkeresztelte. Miss Bulstrode felállt, és nyugodt, fegyelmezett hangon megszólalt. - Kötelességemnek érzem, hogy mint a tantestület tagjait, akik szívükön viselik az iskola sorsát, tájékoztassam önöket a nyomozás jelenlegi állásáról. Kelsey felügyelő számos dologról értesített, Hercule Poirot úr pedig, nemzetközi kapcsolatait felhasználva, Svájcból szerzett értékes híreket, és személyesen fog beszámolni róluk. A nyomozásnak sajnos még nincs vége, de néhány részletkérdést sikerült tisztázni, és tudom, hogy valamennyien megkönnyebbüléssel fogják meghallgatni, hogyan is állunk. Miss Bulstrode a felügyelőre tekintett. Kelsey felállt. - Hivatalosan nem áll módomban mindent elmondani, amire rájöttünk - mondta. - Mindenesetre biztosíthatom önöket, hogy jól haladunk, és vannak bizonyos elképzeléseink, hogy ki felelős az intézetben elkövetett három bűncselekményért. Erről többet nem mondhatok. Barátom, Hercule Poirot úr, akit nem köt a hivatalos titoktartás, és nyugodtan véleményt nyilváníthat bármiről, ismertetni fog bizonyos tényeket, amelyek tudomására jutottak. Úgy gondolom, valamennyien ragaszkodnak a Minerva intézethez és Miss Bulstrodehoz, tehát nem fogják továbbadni azokat az értesüléseket, amelyeket Poirot úr ismertet. Nem tartoznak a nyilvánosságra; mennél kevesebbet beszélnek és találgatnak velük kapcsolatban, annál jobb. Kérem tehát, hogy mindazt, amit most megtudnak, kezeljék bizalmasan. Megértették, kérem? - Természetesen! - mondta Miss Chadwick lelkesen. - És persze mindnyájan ragaszkodunk a Minervához! - Úgy van - mondta Miss Johnson. - Igen - mondta a két fiatalabb tanárnő. - Egyetértek - mondta Eileen Rich. - Akkor következzék Poirot úr. Poirot felállt, rámosolygott a hallgatóságra, és gondosan megpödörte bajuszát. A két fiatalabb tanárnőnek nevethetnékje támadhatott, mert gyorsan elfordították a fejüket, nem mertek egymásra nézni, és összeszorították a szájukat. - Nehéz és aggodalommal teljes időket éltek át valamennyien - mondta Poirot. - Természetesen Miss Bulstrode helyzete volt a legnehezebb, de önök is megszenvedték a történteket. Szenvedtek amiatt, hogy elvesztették három kartársukat, akik közül az egyik - Miss Vansittartra gondolok - már évek óta itt tanított. Miss Springer és Mademoiselle Blanche újonnan jöttek, de nyilvánvalóan az ő haláluk is megrázó esemény és nagy csapás volt. Szenvedtek amiatt, hogy úgy érezték, egy őrült garázdálkodik itt, és a Minerva intézet tanárnőit szemelte ki áldozataiul. - Biztosíthatom önöket és Kelsey felügyelő is biztosíthatja, hogy ez nem igaz. Az intézet a véletlenek szerencsétlen összejátszása miatt különböző nemkívánatos csoportok érdeklődésének központjába került. Macska került a galambok közé. Három gyilkosság és egy emberrablás történt. Először az emberrablással foglalkozom, mert ebben az ügyben az volt a legnehezebb, hogy kiszűrjük a mellékes, bár büntetendő cselekményeket, amelyek zavaros voltukkal akadályozták a legfontosabb feladat megoldását, az intézetben garázdálkodó könyörtelen gyilkos leleplezését. - Egy fényképet vett elő a zsebéből. - Először is közreadnék egy fényképet. Kelsey átvette, odaadta Miss Bulstrode-nak, ő pedig a többieknek. Végül visszakerült Poirot-hoz. Poirot megnézte az arcukat. Nem látszott rajtuk semmi, - Azt kérdezem önöktől, mindnyájuktól, felismerik-e, kit ábrázol ez a kép? Valamennyien a fejüket ráztak. - Pedig fel kellene ismerniük - mondta Poirot. - Ezt a fényképet ugyanis Genfből küldték nekem, és Shaista hercegnőt ábrázolja. - De ez nem Shaista! - kiáltotta Miss Chadwick. - Ez Shaista - mondta Poirot. - A dolog Ramatban kezdődött, ahol körülbelül három hónapja lázadás tört ki. Az uralkodó, Ali Juszuf herceg, repülőgépen próbált menekülni. A gépet magánpilótája vezette. A gép a Ramattól északra levő hegyek közt lezuhant, és a roncsokat csak később találták meg. Egy nagy értékű csomag, amelyet az uralkodó mindig magával vitt, nem került elő. Nem volt a roncsok között, és az a hír terjedt el, hogy ebbe az országba került. Többféle csoport szerette volna megszerezni a kincset. Ali Juszufnak egyetlen rokona maradt, Shaista hercegnő, aki egy svájci intézetben nevelkedett. Valószínűnek látszott, hogy ha a kincs kijut Ramatból, előbb-utóbb elkerül a. hercegnőhöz, vagy rokonaihoz és gyámjaihoz. Bizonyos ügynökök szemmel tartották Shaista nagybátyját, Ibrahim emírt, mások pedig magát a hercegnőt. Azt is tudták többen, hogy a hercegnő erre a félévre idejön a Minerva intézetbe. Kézenfekvő volt, hogy valaki idejöjjön dolgozni, és figyelje, kivel találkozik Shaista, ki telefonál, ki ír neki. De akadt ennél egyszerűbb és hatásosabb megoldás is: el kell rabolni az igazi Shaistát,és a banda egyik tagját kell ideküldeni Shaista hercegnő szerepében. Ez már csak azért is megvalósítható volt, mert Ibrahim emír csak a nyár végén szándékozott Angliába jönni. Miss Bulstrode sohasem látta a lányt, a hercegnő érkezésével kapcsolatos megbeszéléseket a londoni nagykövetség folytatta. A terv a lehető legegyszerűbb volt. Az igazi Shaista londoni nagykövetség egyik beosztottjának kíséretében hagyta el Svájcot. Legalábbis így gondolta mindenki. A valóságban azonban a londoni nagykövetséget arról értesítették, hogy a svájci intézet egyik alkalmazottja hozza a lányt Londonba. Az igazi Shaistát egy szép svájci nyaralóba zárták, azóta is ott van. Londonba egy másik lány érkezett meg, a nagykövetség embere vele találkozott, és őt kísérte le ide. Ez az ál-Shaista természetesen jóval idősebb volt az igazinál. De ez nem volt, végzetes baj, hiszen a keleti lányok tudvalevőleg érettebbnek látszanak a koruknál. Egy iskoláslány-szerepeket gyakran játszó francia színésznőt bíztak meg ezzel a munkával. - Ezért kérdeztem - mondta Hercule Poirot ravaszul -, hogy nem nézte-e meg valaki a lány térdét. A térdről nagyon jól meg lehet határozni valakinek a korát. Egy tizennégy-tizenöt éves lány térde egészen más, mint egy huszonkét-huszonhárom éves nőé. Sajnos, senki sem nézte meg alaposabban a lány térdét. A terv nem volt olyan eredményes, mint várták. Senki sem próbált érintkezésbe lépni Shaistával, nem kapott sem érdemleges telefonüzenetet, sem levelet. Ahogy múlt az idő, nőttön-nőtt a nyugtalanságuk. Ibrahim emír váratlanul Londonba jöhetett. Nem tartozik a szertartásos emberek közé. Egyszerűen kijelenti: "Holnap Londonba megyek." Az ál-Shaista nagyon jól tudta, hogy bármikor megjelenhet valaki, aki ismeri az igazi hercegnőt. Kivált a gyilkosság után. Ezért előkészítette a menekülését, vagyis beszélt az emberrablás veszedelméről a felügyelő úrnak. Természetesen szó sem volt itt emberrablásról. Amint megtudta, hogy a nagybátyja másnap érte jön, telefonált, és fél órával az igazi kocsi megérkezése előtt érte jött egy hamis diplomáciai rendszámú kocsi, és Shaistát "elrabolták". Valójában az első nagyobb városban kiszállt a kocsiból, és felvette igazi egyéniségét. A váltságdíjat követelő hamis levelet csak, azért írták, hogy a történet hihetőbb legyen. Hercule poirot egy pillanatra elhallgatott. Aztán így folytatta: - A cél, mint láthatják, az volt, hogy félrevezessék a nyomozást. Mindenki a mostani emberrablásra figyelt, és senkinek sem jutott eszébe, hogy az igazi emberrablást már három hete elkövették Svájcban. Poirot voltaképpen azt gondolta - és csak szerénységből nem mondta ki, hogy senkinek sem jutott eszébe ez a lehetőség, csak neki! - Most pedig térjünk át az emberrablásnál sokkal komolyabb dolgokra. A gyilkosságokra. Az ál-Shaista természetesen meggyilkolhatta Miss Springert, de nem gyilkolhatta meg Miss Vansittartot és Mademoiselle Blanche-t. Nem is volt oka, hogy meggyilkoljon bárkit is, nem is kivántak tőle ilyesmit. Az ő szerepe csak az volt, hogy átvegye az értékes küldeményt, ha elhozzák neki, vagy legalább tudjon meg róla valamit. Térjünk most vissza Ramatba, ahol történetünk elkezdődött. Sokan azt mondták, hogy az uralkodó az értékes csomagot Bob Rawlinsonnak, a pilótájának adta át, és hogy Bob Rawlinson juttatta el a csomagot Angliába. A kérdéses napon valóban elment abba a ramati szállodába, amelyikben a nővére, Mrs. Sutcliffe lakott a lányával, Jenniferrel. Mrs. Sutcliffe és Jennifer nem volt otthon, és Rawlinson felment az üres szobába. Legalább húsz percig volt ott. Ez, a körülményeket tekintve, meglehetősen hosszú idő. Igaz, írhatott volna akár egy hosszú levelet is a nővérének. De nem tette, csak egy rövid üzenetet írt, ennek a megírására pedig egy-két perc is elegendő volt. Joggal gondolhatta tehát több érdekcsoport is, hogy Rawlinson a nővére holmija közé rejtette az értékes csomagot, és ő szépen hazahozta Angliába. Ez az a pillanat, amikor két szálat különválaszthatunk. Az egyik csoport, de talán több is, csak annyit tudott, hogy Mrs. Sutcliffe hazahozta az értékes csomagot Angliába, betörtek tehát a házába, átkutattak mindent, de hiába. Vagyis: nem tudták pontosan, hol van a kincs. Csak azt, hogy valahol Mrs. Sutcliffe holmija közt. De valaki más pontosan tudta, hol a kincs, és azt hiszem, hogy most már nyugodtan megmondhatom, hova rejtette Bob Rawlinson. Egy teniszütő nyelébe. Kifúrta az ütő nyelét, aztán olyan ügyesen eltüntette a nyomát, hogy alig lehetett észrevenni. Az ütő nem Mrs. Sutcliffe-é, hanem Jennifer Sutcliffe-é volt. Az, aki tudta, hol a kincs, egy éjszaka kiment a tornacsarnokba, mivel már előzőleg kulcsot készíttetett hozzá. Úgy gondolta, hogy éjszaka mindenki alszik a házban. Tévedett. Miss Springer meglátta a zseblámpa fényét, és nyomban kiment, hogy megnézze, ki van ott. Erős, izmos nő volt, tudta, hogy megbirkózik akárkivel, akit ott talál. A szóban forgó személy valószínűleg az ütők közt válogatott, hogy melyik az igazi. Miss Springer rányitott, és felismerte. Nem tétovázhatott: megölte Miss Springert. De utána gyorsan kellett cselekednie. A lövést meghallották, máris léptek közeledtek. Észrevétlenül kellett elmenekülnie. Az ütő tehát ott maradt, ahol volt. Néhány nap múlva újra próbálkozott. Egy ismeretlen hölgy megleste Jennifer Sutcliffe-et, és amerikai kiejtést mímelve azt mondta, hogy egy rokona új ütőt küldött neki. Jennifer gyanútlanul elhitte a mesét, és boldogan odaadta az új ütőért azt az ütőt, ami nála volt. Csakhogy előzőleg történt valami, amiről az ismeretlen hölgy nem tudott. Jennifer Sutcliffe és Julia Upjohn néhány nappal azelőtt ütőt cserélt, tehát az ismeretlen hölgy voltaképp Julia Upjohn régi ütőjét vitte el, bár az ütőn Jennifer neve volt. Ekkor következett be a második tragédia. Miss Vansittart ismeretlen okból, valószínűleg Shaista aznap délutáni eltűnése miatt, kiment egy zseblámpával a tornacsarnokba, amikor már mindenki lefeküdt. Valaki követte, és homokzsákkal vagy gumibottal leütötte, amikor Shaista szekrényében kutatott. A bűntényt ezúttal is nyomban felfedezték. Miss Chadwick látta, hogy világos van a tornacsarnokban, és odasietett. A rendőrség megint lezárta a tornacsarnokot, a gyilkos ezúttal sem juthatott hozzá az ütőkhöz. Addigra azonban Julia Upjohn, aki nagyon értelmes gyerek, végiggondolta a történteket, és arra a meggyőződésre jutott, hogy Jennifer régi ütőjében kell lennie valaminek. Ő is nyomozni kezdett, feltételezését a tények igazolták, és azt, amit az ütőben megtalált, elhozta hozzám. Az értékes csomag biztonságos helyen van, nem is kell tovább foglalkoznunk vele. Egy kis szünet után folytatta: - Beszéljünk tehát a harmadik gyilkosságról. Hogy Mademoiselle Blanche mit tudott, vagy mit gyanított, aligha tudjuk meg. Talán látta, hogy valaki kimegy a házból Miss Springer halálának éjszakáján. Mindenesetre tudta, hogy ki a gyilkos. Nem szólt senkinek. Úgy gondolta, megfizetteti a hallgatását. - A legveszélyesebb dolog - mondta Poirot mély meggyőződéssel - megzsarolni valakit, aki már gyilkolt, talán kétszer is. Mademoiselle Blanche valószínűleg megtette a maga óvintézkedéseit, de hiába. Találkozott a gyilkossal, és meg kellett halnia. Poirot körülnézett. - Beszámoltam az egész ügyről. Mindenki ránézett. Az arcok eleinte ijedtek, sápadtak, izgatottak voltak, de mostanra mozdulatlanná kövültek. Mintha félnének kimutatni az érzelmeiket. Hercule Poirot bólintott. - Tudom, mit éreznek. Mindnyájukat érzékenyen érinti az ügy. Ezért nyomozunk hármasban, Kelsey felügyelő, Mr. Adam Goodman és én. Tudni akarjuk, van-e macska a galambok között? Értik, ugye, hogy mire célzok? Hogy van-e itt még valaki, aki másnak adja ki magát, mint ami valójában? Hallgatói idegesen fészkelődtek, mintha egymásra szeretnének nézni, de nem mernek. - Megnyugtathatom önöket - mondta Poirot. - Itt most mindenki pontosan az, aminek mondja magát. Miss Chadwick például csakugyan Miss Chadwick, nem is kételkedhetünk benne, hiszen itt van, amióta a Minerva működik! Miss Johnson is tagadhatatlanul Miss Johnson, Miss Rich is Miss Rich. Miss Shapland is Miss Shapland. Miss Rowan és Miss Blake csakugyan Miss Rowan és Miss Blake. Sőt - folytatta Poirot - Adam Goodman, aki itt a kertészetben dolgozik, ha nem is Adam Goodman, de az, akinek az igazolványa mondja. Vagyis: nem olyasvalakit keresünk, aki másnak adja ki magát, hanem olyasvalakit, aki gyilkolt. Csend volt a szobában, fenyegető, fojtó csend. - Elsősorban olyasvalakit keresünk - folytatta Poirot -, aki három hónappal ezelőtt Ramatban volt. Csak egyféleképp lehetett tudni, hogy a kincs a teniszütőben van. Látni kellett, amint Bob Rawlinson beleteszi. Ilyen egyszerű a dolog. Nos, ki volt maguk közül három hónappal ezelőtt Ramatban? Miss Chadwick itt volt, Miss Johnson itt volt. - A két fiatal tanárnőre nézett. - Miss Rowan és Miss Blake itt volt. Most már az ujjával is mutogatott. - De Miss Rich? Miss Rich nem volt itt a múlt félévben. - Nem. Beteg voltam - mondta sietve Miss Rich. - Egy fél évig nem voltam itt. - Éppen ez az, amit eddig nem tudtunk - mondta Hercule Poirot -, de a napokban valaki megemlítette. Mikor a rendőrség kihallgatta, Miss Rich csak annyit mondott, hogy másfél éve van a Minervában. Ez igaz is. De a múlt félévet nem töltötte itt. Lehetett akár Ramatban is. Sőt azt hiszem, hogy ott is volt. Vigyázzon, kérem. Az útleveléből könnyen megtudhatjuk. Egy pillanatnyi csönd után Eileen Rich felnézett. - Igen - mondta halkan. - Ramatban voltam. Miért ne lehettem volna? - Miért volt Ramatban, Miss Rich? - Tudják. Beteg voltam. Azt mondták, hogy pihenjek, hogy menjek külföldre. Megírtam Miss Bulstrodenak, hogy egy fél év szabadságot kell kérnem. Megértő volt. - Igaz - mondta Miss Bulstrode. - A csatolt orvosi bizonyítványban az volt, hogy Miss Richnek egészségügyi okokból pihennie kell egy fél évet. - Tehát Ramatba utazott? - kérdezte Poirot. - Miért ne tehettem volna? - mondta Miss Rich, de a hangja remegett. - Tanár vagyok. Utazási kedvezményt kaptam. Pihenni akartam. Napfényre volt szükségem. Ramatba mentem. Két hónapig voltam ott. Miért ne? Miért ne mehettem volna oda? - Nem említette, hogy a lázadás kitörésekor Ramat-ban volt. - Miért említettem volna? Mi köze ennek ahhoz, ami itt történt? Én nem öltem meg senkit. Elhiheti. Nem öltem meg senkit. - Felismerték - mondta Hercule Poirot. - Nem határozottan; határozatlanul. Jennifer nem volt biztos a dologban. Azt mondta, hogy mintha magát látta volna Ramatban, de mégsem lehet maga, mert akit látott, kövér volt, nem sovány. - Előrehajolt, szemét Miss Rich arcára szegezte. - Mit tud válaszolni rá, Miss Rich? Eileen szembefordult vele. - Tudom, hova akar kilyukadni! - kiáltotta. - Azt akarja elhitetni, hogy a gyilkosságokat nem valami titkosügynök követte el. Hanem valaki, aki véletlenül ott volt, és véletlenül látta, hogy a kincset az ütő nyelébe rejtik, és véletlenül tudta, hogy a gyerek idejön iskolába, és úgy gondolta, hogy megszerezheti az elrejtett holmit. De ez nem igaz! - Én úgy gondolom, hogy ez történt - mondta Poirot - valaki látta, hova rejtik a drágaköveket, és minden másról, ígéretről, kötelességről megfeledkezett, csak az járt az eszében, hogy a köveket megszerezhesse. - Mondom, hogy nem igaz! Nem láttam semmit. . . - Felügyelő úr, kérem - nézett oldalra Poirot. Kelsey felügyelő bólintott, az ajtóhoz lépett, kinyitotta, és Mrs. Upjohn lépett be a szobába. II. - Jó napot, Miss Bulstrode -mondta Mrs. Upjohn kissé zavartan - Bocsánatot kérek, hogy ilyen rendetlen vagyok, de tegnap még valahol Ankara környékén voltam, és ebben a pillanatban érkeztem haza repülőgépen. Semmire sem volt még időm, még arra sem, hogy egy kicsit rendbe szedjem magam. - Semmi baj, semmi baj - mondta Hercule Poirot. - Szeretnénk öntől valamit kérdezni. - Mrs. Upjohn - mondta Kelsey -, mikor a lányát idehozta az iskolába, és Mrs. Bulstrode-dal beszélgetett az irodában, kinézett az ablakon, a főbejárat felőli ablakon, és valami olyasfélét mondott, hogy ráismert valakire. Igaz ez? Mrs. Upjohn ránézett. - Mrs. Bulstrode irodájában? Igen, emlékszem már! Igen, láttam valakit. - Olyasvalakit, akinek az ittlétén meglepődött? - Igen. . . Hiszen olyan rég láttam. - Akkor, amikor a titkosszolgálatban dolgozott a háború végén? - Igen. Körülbelül tizenöt éve. Megváltozott azóta, de azért rögtön megismertem. El sem tudtam képzelni, mit keres éppen itt. - Mrs. Upjohn, nézzen körül ebben a szobában, és mondja meg, itt van-e az illető. - Természetesen - mondta Mrs. Upjohn. - Amint beléptem, megláttam. Ő az! Kinyújtotta a mutatóujját. Kelsey felügyelő gyorsan előrelépett, és Adam is - de nem elég gyorsan. Ann Shapland felugrott. Kezében gonosz kis pisztoly volt, és Mrs. Upjohnra célzott. Miss Bulstrode még gyorsabb volt, mint a két férfi, eléje lépett, de mindnyájuknál gyorsabb volt Miss Chadwick. Nem Mrs. Upjohnt akarta megvédeni, hanem Miss Bulstrode-ot, aki Ann Shapland és Mrs. Upjohn közé állt. - Nem szabad! - kiáltotta Chaddy, és Miss Bulstrode elé ugrott, éppen amikor a fegyver elsült. Miss Chadwick teste összerándult, aztán lassan lehanyatlott. Miss Johnson odaugrott hozzá. Adam és Kelsey lefogták Ann Shaplandet. Hiába harcolt, mint egy vadmacska, kicsavarták a pisztolyt a kezéből. Mrs. Upjohn elakadó lélegzettel mondta: - Akkor is azt tartották róla, hogy gyilkos. Pedig nagyon fiatal volt még. Az egyik legveszedelmesebb ügynök. Angelica volt a fedőneve. - Hazug disznó! - sziszegte Ann Shapland. Hercule Poirot megszólalt: - Nem hazudik. Maga csakugyan veszedelmes. És mindig is a veszélyes életet szerette. Mind mostanáig nem gyanúsították magát mint Ann Shaplandet. Azok az állások, amelyeket a saját neve alatt vállalt, valóságos állások voltak, és maga kifogástalanul végezte a munkáját. De ezekkel az állásokkal is célja volt. Meg akart tudni bizonyos dolgokat. Ezért állt be egy olajtársaság igazgatójához, egy archeológushoz, aki a földnek egy bizonyos tájára vitte el magát, ezért állt be egy színésznőhöz, akinek egy neves államférfi volt a barátja. Tizenhét éves kora óta dolgozik mint ügynök, bár különböző megbízóknak. A szolgálatait meg lehet venni, és jól meg kell fizetni. Kettős életet élt. Legtöbbször a saját neve alatt dolgozott, de néhány munka elvégzésére más nevet kellett felvennie. Ilyenkor azt mondta, hogy haza kell mennie a beteg édesanyját ápolni. Az a gyanúm, hogy az az idős hölgy, akit én egy falucskában meglátogattam, egyszerűen egy szerencsétlen elmebeteg, az ápolónőjével élő zavaros fejű asszony, és sohasem volt a maga édesanyja. Ő szolgált ürügyül, ha el akart tűnni az állásából és a barátai elől. Ezen a télen is azt mondta, hogy három hónapot az édesanyjával tölt, aki rosszul van, de ehelyett Ramatba ment. Nem mint Ann Shapland, hanem mint Angelica de Toredo spanyol vagy majdnem spanyol kabarétáncosnő. Maga lakott a Mrs. Sutcliffe szobája melletti szobában. Látta, hogy Rawlinson az ütőbe rejti a köveket. Nem volt alkalma rá, hogy azonnal elvegye, mert az angol alattvalókat még aznap elmenekítették Ramatból, de megnézte az angliai címüket, és könnyen megtudhatott róluk mindent. Az itteni titkárnői állást nem volt nehéz megszereznie. Nyomoztam maga után. Elég szép kis összeget fizetett Miss Bulstrode előbbi titkárnőjének, hogy "idegösszeomlás" miatt lemondjon az állásáról. És milyen ügyes történettel környékezte meg - hogy híres iskolákról kell írnia, személyes tapasztalatok alapján! Könnyűnek látszott minden. Egy kislány ütője elvész. Nem érdekes. De még egyszerűbb, ha éjszaka kimegy a tornacsarnokba, és kiszedi az ütőből a köveket. De Miss Springerrel nem számolt. Lehet, hogy észrevette már, amint maga az ütőket nézegeti. Az is lehet, hogy csak a fényre figyelt fel akkor éjszaka. Kiment a tornacsarnokba, és maga lelőtte. Mademoiselle Blanche zsarolni akarta magát, ezért vele is végzett. A maga számára megszokott dolog a gyilkosság, nem igaz? Elhallgatott. Kelsey felügyelő hivatalos, száraz hangon figyelmeztette a gyanúsítottat, hogy bármit mond. . . Ann Shapland nem hallgatott rá. Hercule Poirot felé fordult, és olyan folyékonyan szitkozódott, hogy mindenkinek leesett az álla. - Hűha! - mondta Adam, amikor Kelsey kivitte Ann Shaplandet. - És én még azt hittem, hogy egészen kedves lány! Miss Johnson Miss Chadwick mellett térdelt. - Attól félek, súlyos a sebe - mondta. - Ne nyúljunk hozzá, amíg meg nem jön az orvos. HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Poirot mindent megmagyaráz I. Mrs. Upjohn végigsietett az intézet folyosóin, és valósággal megfeledkezett az előbbi izgalmas jelenetről. Anya volt, aki a gyermekét keresi. Egy üres tanteremben meg is találta. Julia a nyelvét kissé kidugva, nagy igyekezettel hajolt a padra, és valamit fogalmazott. Egyszerre felnézett, és nagyra nyitotta a szemét. Az ajtóhoz ugrott, és anyja nyakába borult. - Anya! Aztán, mint a kamaszok szokták, szégyellte, hogy ilyen szokatlanul kitörtek belőle az érzelmek, és fegyelmezett hangon folytatta, szinte vádlóan: - Miért jöttél ilyen hamar vissza? - Repülővel jöttem - felelte Mrs. Upjohn mentegetőzve. - Ankarából. - Azért nagyon jó, hogy itt vagy! - mondta Julia. - Én is örülök - mondta Mrs. Upjohn. Egymásra néztek, egy kissé zavartan. - Mit írsz? - lépett oda a padhoz Mrs. Upjohn. - Házi dolgozatot Miss Richnek. Mindig olyan izgalmas címeket ad - mondta Julia. - Ennek mi a címe? - hajolt a pad fölé Mrs. Upjohn. A papír tetején volt a cím, alatta kilenc vagy tíz sor Julia kusza írásával. "Macbeth és Lady Macbeth a gyilkosságról" - olvasta Mrs. Upjohn. - Jól megválasztott téma - mondta bizonytalanul. Elolvasta, amit addig írt a lánya. "Macbeth sokat gondolt a gyilkosságra, szívesen játszadozott az ötlettel, de azért csak akkor gyilkolt, amikor nagyon rábeszélte valaki. Mihelyt az első gyilkosság megtörtént, nyugodtan és örömmel ölt újra meg újra, nem félt, és nem furdalta a lelkiismeret. Lady Macbeth mohó volt és törtető. Úgy gondolta, hogy mindent meg lehet tenni, hogy az ember elérje, amit akar. De miután gyilkolt, rájött, hogy nem is örül neki. - Nem a legszebb a stílusa - mondta Mrs. Upjohn. - Egy kicsit még csiszolhatnál rajta. De azért van benne némi igazság. II. Kelsey felügyelő kissé panaszos hangon beszélt. - Könnyű magának, Poirot,. Maga sok mindent megtehet, amit mi nem. De azért el kell ismerni, hogy kitűnően megrendezte a jelenetet. Elterelte a figyelmét, azt hitte, hogy Miss Richre gyanakszunk, és amikor Mrs. Upjohn hirtelen megjelent, elvesztette a fejét. Szerencsére nem dobta el a pisztolyát Springer megölése után. És ha a golyó ugyanolyan. . . - Ugyanolyan, barátom - mondta Poirot. - Akkor rábizonyíthatjuk a Springer-gyilkosságot. És Miss Chadwick is nagyon rosszul van. De azt árulja el, Poirot, hogyan ölhette meg Miss Vansittartot. Lehetetlennek látszik. Kifogástalan az alibije. Hacsak nem hazudik Rathbone is, és a mulató személyzete is. Poirot a fejét rázta. - Nem hazudnak. Kifogástalan az alibije. Miss Springert és Mademoiselle Blanche-ot megölte. De Miss Vansittart halála. . . - Habozott egy pillanatig, s a mellettük ülő Miss Bulstrode-ra nézett. - Miss Vansittartot Miss Chadwick ölte meg. - Miss Chadwick? - kiáltotta Miss Bulstrode és Kelsey felügyelő egyszerre. Poirot bólintott. - Igen. Azt hiszem, hogy túlságosan is szerette a Minerva intézetet - fordult Poirot Miss Bulstrode-hoz. - Értem - mondta Miss Bulstrode. - Gondolnom kellett volna rá.- Elhallgatott. - Úgy gondolja, hogy. . . - Úgy gondolom, hogy Önök ketten hozták létre ezt az iskolát - mondta Poirot. - És Miss Chadwick úgy érezte, hogy ez kettejük közös vállalkozása. - Bizonyos értelemben az is - mondta Miss Bulstrode. - Úgy van- mondta Poirot. - Pénzügyi szempontból. De mihelyt ön arról kezdett beszélni, hogy visszavonul, Miss Chadwick úgy gondolta, hogy ő veszi át az intézet vezetését. - De hiszen öreg hozzá! - tiltakozott Miss Bulstrode. - Igen, öreg hozzá, és nem való igazgatónak - mondta Poirot. - De ő nem így látta a dolgokat. Azt hitte, hogy a kegyed távozása után természetesen ő lesz a Minerva intézet igazgatónője. És egyszerre csak ráébredt, hogy ez nem így van. Hogy kegyed mást választott, mégpedig Eleanor Vansittartot. És Miss Chadwick szerette ezt ez iskolát, és nem szerette Eleanor Vansittartot. Sőt a végén valósággal gyűlölte. - Könnyen lehet - mondtu Miss Bulstrode. - Igen, Eleanor Vansittart, hogy is mondjam, mindig magabiztos volt, mindig tévedhetetlenül fensőbbséges. És ezt nagyon nehéz elviselni, kivált, ha valaki féltékeny. Erre gondolt, ugye? Hogy Chaddy féltékeny. - Igen - mondta Poirot. - Féltékeny volt a Minervára, és féltékeny volt Eleanor Vansittartra. Nem tudta elviselni azt a gondolatot hogy a Minerva Miss Vansittarté legyen. És egyszerre csak azt érezte a kegyed viselkedéséből, hogy meggondolta magát. - Meggondoltam - mondta Miss Bulstrode -, de nem abban az értelemben, ahogy Chaddy szerette volna. Gondoltam valakire, aki fiatalabb, mint Miss Vansittart. De még egyszer megrágva a dolgot, úgy éreztem, hogy nincs elég tapasztalata. Chaddy velem volt, mikor törtem rajta a fejem. - És azt hitte, hogy maga Miss Vansittartra mondja ezt. Hogy Miss Vansittart fiatal hozzá. És egyetértett vele. Úgy érezte, hogy az ő tapasztalata és bölcsessége többet ér. De aztán maga visszatért az előző elgondolásához, Eleanor Vansittartot választotta, és őt bízta meg, hogy helyettesítse magát azon a hétvégén. Elmondom, hogy mi történhetett. Miss Chadwick aznap éjszaka nyugtalan volt. Felkelt, és látta, hogy a tornacsarnokban világos van. Odament, úgy, ahogy mondta. Csak egy dolog nem igaz a vallomásában. Nem golfütőt vitt magával. Egy homokzsákot kapott fel az előcsarnokban. Betörőre gondolt, valakire, aki már másodszor tör be a tornacsarnokba. Azért vitte magával a homokzsákot, hogy védekezhessen, ha megtámadják. És kit talált ott? Eleanor Vansittartot az egyik szekrény előtt térdelve. Azt gondolta (mert én elég jól bele tudom élni magam mások lelkivilágába), hogy ha betörő volnék, most a háta mögé surrannék, és leütném. És miközben végiggondolta, félig öntudatlanul meg is tette. Miss Vansittart ott feküdt holtan. Már nem állt az útjában. De most Miss Chadwick maga rémült meg a legjobban. Azóta is ez emészti. Mert ő nem tartozik a született gyilkosok közé! A féltékenység, a megszállottság hajszolta bele, mint oly sokakat. Miss Chadwick megszállottan szerette a Minervát. És most, hogy Eleanor Vansittart meghalt, biztos volt benne, hogy ő lesz az igazgatónő. Ezért nem vallotta be, hogy mit tett. Mindent elmondott a rendőrségnek, csak azt hallgatta el, hogy ő ütött. Amikor megkérdezték tőle, hogy mit tud a golfütőről, amit valószínűleg Miss Vansittart vitt magával, idegességében gyorsan azt mondta, hogy ő vitte ki, fegyver helyett. Nem akarta, hogy bárki azt hihesse, ő sújtott le Miss Vansittartra a homokzsákkal. - És Ann Shapland miért szintén homokzsákkal meg Madmoiselle Blanche-ot? - Egyrészt nem kockáztathatta meg a nagy zajjal járó lövést az iskolában. Másrészt nagyon okos nő. Azt akarta, hogy a harmadik gyilkossággal ugyanazt gyanúsítsák, akit a másodikkal. És neki Miss Vansittart meggyilkolásának idejére alibije volt. - Nem értem, mit keresett Eleanor Vansittart a tornacsarnokban - mondta Miss Bulstrode. - Csak találgathatunk. Valószínűleg sokkal jobban izgatta Shaista eltűnése, mint mutatta. Legalább olyan nyugtalan volt, mint Miss Chadwick. Talán még nyugtalanabb is, hiszen kegyed őt bízta meg a helyettesítésével, és éppen ez alatt az idő alatt történt az emberrablás. Ráadásul, amíg csak lehetett, nem vette komolyan az egészet. Nem szívesen nézett szembe kellemetlen tényekkel. - Ez volt a sebezhető pontja - tűnődött Miss Bulstrode. - Néha sejtettem is. - Azt hiszem, ő sem tudott aludni. Csendesen kiment a tornacsarnokba, hogy körülnézzen Shaista holmija. között, hátha talál valamit, ami megmagyarázza a lány eltűnését. - Úgy látom, mindenre van válasza, Poirot úr. De miért kérte meg Eileen Richet, hogy rajzolja le a tantestület tagjait? - Ki akartam próbálni, ráismer-e Jennifer Sutcliffe ezekre az arcokra. De csakhamar megállapíthattam, hogy Jennifert annyira lefoglalják a maga dolgai, hogy alig vet egy pillantást is másokra, csak a legkülsőségesebb ismertetőjeleket veszi észre. Nem ismerte fel Mademoiselle Blanche arcképét elváltoztatott hajviselettel. Még kevésbé ismerhette fel a maga titkárnőjét, Ann Shaplandet, akit ritkábban is látott. - Maga szerint Ann Shapland hozta el neki az új ütőt? - Igen. Egy ember műve volt az egész. Emlékezzen csak: aznap csöngetett neki, hogy menjen el Juliáért, de nem jelentkezett, és végül is egy lány szaladt el helyette. Ann ügyesen el tudta változtatni magát. Szőke paróka, másképp rajzolt szemöldök, cifra ruha és kalap. Legfeljebb húsz percre kellett elszaladnia a gép mellől. Miss Rich ügyes rajzaiból látni lehetett, milyen könnyen elváltoztathatja az arcát valaki ilyen külsőséges eszközökkel. - És Miss Rich? - töprengett Miss Bulstrode. Poirot Kelseyre pillantott. A felügyelő azt mondta, hogy mennie kell. - Miss Rich? - kérdezte Miss Bulstrode még egyszer. - Hívassa be - mondta Poirot. - Ez lesz a legjobb. Eileen Rich bejött. Sápadt volt, de harcra kész. - Azt akarja tudni, miért voltam Ramatban? - kérdezte Miss Bulstrode-tól. - Azt hiszem, tudom - mondta Miss Bulstrode. - A gyerekek manapság sok mindent tudnak az élet dolgairól - mondta Poirot -, de a szemük ártatlan marad. Hozzátette, hogy mennie kell, és már el is tűnt. - Szóval ez a magyarázat - mondta Miss Bulstrode szárazon. . . Jennifer csak annyit látott, hogy kövér. Nem ismerte fel, hogy terhes. - Terhes voltam - mondta Eileen Rich. - Gyereket vártam. Nem akartam itthagyni az állásomat. Amíg csak lehetett, tanítottam, de az őszi félév vége után már látszott. Orvosi bizonyítványt kértem, hogy egy félévi szabadságra van szükségem. Valami elhagyatott helyre akartam menni, ahol senki sem ismer. De szülni hazajöttem. A gyerek holtan született. Visszajöttem a félév elejére, és reméltem, hogy sosem derül ki a dolog. Most már talán megérti, miért mondtam, hogy ha előbb szól a tervéről, vissza kellett volna utasítanom? Csak most, hogy az iskola bajban van, most kezdem azt érezni, talán mégis elfogadhattam volna. - Egy kis szünet után száraz hangon folytatta: - Akarja, hogy azonnal elmenjek? Vagy várjam meg a félév végét? - Várja meg a félév végét - mondta Miss Bulstrode. - És ha lesz újabb félévünk, amit nagyon remélek, akkor jöjjön vissza. - Visszajöjjek? - mondta Eileen Rich. - Hajlandó megtartani? - Természetesen- mondta Miss Bulstrode. - Nem ölt meg senkit. Nem bolondult meg néhány drágakő miatt. Nem tört más életére. Megmondom, mi történt. Túlságosan soká fojtotta el az ösztöneit. Találkozott egy férfival, megszerette, és gyermeket várt tőle. Úgy gondolom, hogy házasságról nem lehetett szó. - Nem volt róla szó - mondta Eileen Rich. - Tudtuk, hogy lehetetlen. Őt nem hibáztatom. - Rendben van. Szeretett valakit. Gyereket várt. Meg akarta tartani? - Igen - mondta Eileen Rich. - Meg akartam tartani. - Hadd mondjak magának valamit - mondta Miss Bulstrode. - Azt hiszem, magának a tanítás az igazi hivatása. A tanítás többet jelent a maga életében, mint esetleg egy férj és a gyerekek. - Igen - mondta Eileen Rich. - Biztos vagyok benne. Erre születtem. Mindig is ezt akartam csinálni. Ez az egyetlen szenvedélyem. - Akkor ne akadékoskodjon - mondta Miss Bulstrode. - Kedvező ajánlatot teszek magának. Ha a dolgok jól alakulnak, két vagy három évet együtt arra szánunk, hogy újra híres iskolát csináljunk a Minervából. A maga elképzelése különbözni fog az én elképzelésemtől. Meghallgatom, hogyan képzeli el a dolgokat. Lesz, amit talán meg is fogadok belőle. Mert azt hiszem, hogy maga megáltoztatna egy-két dolgot a Minervában. - Bizonyos mértékig igen - mondta Eileen Rich. - Szerintem a tudásuk alapján kellene megválogatnunk a lányokat. - Látom, nem szereti az előkelősködésünket - mondta Miss Bulstrode. - Nem - mondta Eileen. - Őszintén megmondom, hogy ez sok mindent megront. - És nem veszi észre, hogy éppen azért előkelősködünk, hogy magunk válogathassuk ki az idekerülő lányokat. Alig néhány ilyen előkelőség van itt. Egy-két külföldi királyi hercegnő, néhány nagy angol család sarja, és Anglia és a világ ostoba szülői máris mind ide akarják küldeni a gyereküket. Mindent megtennének, csak hogy bekerüljenek. Mi következik belőle? Óriási előjegyzési lista én aztán megnézem a lányokat, beszélek velük, választok közülük. Én választok, érti? Én választom ki a gyerekeket! Gondosan. Van, akit az egyénisége miatt, van akit az esze miatt, van, akit a képességei miatt. Néhány olyat is, akiről úgy érzem, hogy eddig nem voltak megfelelő lehetőségeik, de vihetnék valamire. Maga még fiatal, Eileen. Tele van tiszta elképzelésekkel. A maga számára a tanítás a fontos, a kérdés etikai oldala. Igaza van. A gyerekeken áll vagy bukik minden. De ahhoz, hogy az ember sikert érjen el, jó üzletembernek kell lennie. A tiszta elképzeléseket is csak akkor lehet megvalósítani, ha ügyesen fogunk hozzá. És ügyesen kell dolgoznunk, hogy a Minerva intézet újra felvirágozzon! Beszélnem kell emberekkel, volt tanítványokkal, biztatnom kell őket, néha kérlel nem is, hogy küldjék ide a gyereküket. Azok után majd jön a többi is. Majd én mesterkedem, és aztán maga is megcsinálhatja, amit fontosnak tart. A Minerva élni fog, és jó iskola lesz. - Anglia legjobb iskolája! - kiáltotta Eileen Rich lelkesen. - Nagyon helyes - mondta Miss Bulstrode. - És én a maga helyében, Eileen, levágatnám a hajam rövidre. Sehogyan sem boldogul ezzel a konttyal. Most pedig - mondta megváltozott hangon - megyek Chaddyhez. Bement Chaddy szobájába, és odalépett az ágyhoz. Miss Chadwick nagyon csöndesen, sápadtan feküdt. A vér kiszaladt az arcából, alig volt már benne élet. Egy rendőr ült az ágy mellett jegyzetfüzettel, a másik oldalon pedig Miss Johnson. Felnézett Miss Bulstrode-ra, és szomorúan megrázta a fejét. - Chaddy - mondta Miss Bulstrode, és megfogta a vékony, fehér kezet. Miss Chadwick kinyitotta a szemét. - Meg akarom neked mondani. . . - mondta. - Honoria. . . én voltam. - Tudom, Chaddy - mondta Miss Bulstrode. - Féltékeny voltam - mondta Chaddy. - Azt akartam. . . - Tudom, édesem. A könnyek lassan kicsordultak MissChadwick szeméből. - Szörnyű. . . Nem akartam. . . Nem is tudom, hogy tehettem. . . - Ne gondolj rá, Chaddy - mondta Miss Bulstrode. - De én nem tudom. . . nem tudom magamnak megbocsátani. . . Miss Bulstrode erősebben megszorította a kezét. - Figyelj ide, Chaddy. Megmentetted az én életemet meg azét a kedves Mrs. Upjohnét. Ezzel megfizettél mindent. - Bárcsak az életemet adhatnám érted - mondta Miss Chadwick - meg Mrs. Upjohnért. . . Akkor minden rendben lenne. . . . Miss Bulstrode szeretettel nézett le rá. Miss Chadwick mélyet sóhajtott, elmosolyodott, aztán egy kissé oldalra billent a feje, és meghalt. - Valóban odaadtad, Chaddy - mondta halkan Miss Bulstrode. - Remélem, hogy te is tudod. HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Az örökség I. - Mr. Robinson keresi, uram. Ah! - mondta Hercule Poirot. Kinyújtotta a kezét, és felvette az íróasztalon heverő levelet. Gondterhelten nézegette. Aztán megszólalt: - Vezesse be, George. A levél rövid volt. Kedves Poirot, lehet, hogy a legközelebbi jövőben egy Mr. Robinson nevű úr felkeresi. Talán már hallott is róla. Bizonyos körökben jól ismert személy. Szükség van a hozzá hasonlókra mai világunkban. Amellett, legalább ebben az ügyben, határozottan az angyalok oldalán áll, nézetem szerint. Ezt ajánlásnak szánom, ha elfogná magát a kétség. Természetesen hangsúlyoznom kell, hogy fogalmunk sincs róla, milyen ügyben óhajt tanácskozni magával. Haha! Sőt hahó! Tisztelő híve Ephraim Pikeaway Poirot letette a levelet, és felállt, mikor Mr. Robinson belépett a szobába. Meghajolt, kezet nyújtott, egy székre mutatott. Mr. Robinson leült, elővett egy zsebkendőt, megtörölte a homlokát. Megjegyezte, hogy nagyon meleg van. - Remélem, nem gyalog jött - ijedt meg Poirot. Hirtelen a bajuszához nyúlt. De megnyugodott. A bajusz szilárdan állt. A vendég is ijedtnek látszott. - Ebben a melegben? Dehogy! A Rolls-Royceomon. Nagy volt a forgalom. Néha fél óráig is eltart az út. Poirot megértően bólintott. Egy kis szünet következett. Az újabb témát megelőző szünet. - Úgy hallottam - persze az ember sok mindent hall -, hogy legutóbb egy leányiskolának az ügyeivel foglalkozott. - Ah! - mondta Poirot. - Igen. Hátradőlt a karosszékében. - A Minerva intézet - mondta elgondolkozva Mr. Robinson - Anglia egyik legjobb leányiskolája. - Remek iskola. - Most is az, vagy csak az volt? - Remélem, most is az. - Én is remélem - mondta Mr. Robinson. - Bár elég nehéz lesz rendbe szedni a dolgokat. Mindenesetre tegyük meg, amit tehetünk. Egy kis anyagi segítség sokat jelenthet ilyenkor, nehézségek idején. Néhány gondosan megválasztott növendék. Van némi befolyásom külföldi körökben. - Én is igyekeztem gyümölcsöztetni összeköttetéseimet. Talán kikeveredünk a nehézségekből, hogy a maga szavait idézzem. Szerencsére az emberek emlékezőtehetsége meglepően rövid. - Reméljük. De azért olyan dolgok történtek ott, amelyek megrendíthetik a szülőket. A tornatanárnő, a franciatanárnő és egy harmadik. Mind gyilkosság áldozata. - Úgy van. - Úgy hallom - folytatta Mr. Robinson -, bár annyi mindent hall az ember, hogy az a szerencsétlen nő, aki tette, gyerekkora óta irtózik a tanárnőktől. Az orvosszakértők sokat fognak tanácskozni. Megpróbálják majd csökkent beszámíthatóságúnak nyilvánítani, ahogy ma mondják. - Alighanem az a legjobb választás - mondta Poirot. - Bocsásson meg, ha mégis azt mondom, hogy remélem, nem sikerül. - Egyetértek magával. Hidegvérű gyilkos, de a kitűnő munkájáról is beszélni fognak, hogy milyen híres emberek titkárnője volt. És a háborúban is kitüntette magát. Talán a kémelhárításban. . . - Érezni lehetett, hogy fontos, amit most mond, bár egy kicsit kérdő hangsúllyal mondta. - Nagyon ügyesen dolgozott. Fiatal volt, de mindkét oldalnak jó szolgálatokat tett. Ez volt az ő igazi szakterülete - mondta most már határozottabban -, kár volt mással kísérleteznie. Bár megértem. Nagy volt a kísértés, hogy egyszer a maga kezére játsszon. A tét nagy volt. - Halkan hozzátette: - Nagyon nagy. Poirot bólintott. Mr. Robinson előrehajolt. - Hol van, Mr. Poirot? - Azt hiszem, maga is tudja. - Őszintén szólva, igen. A bank kiváló intézmény. Poirot mosolygott. - Ne kerülgessük a forró kását, kedves barátom. Mit akar tenni vele? - Eddig vártam. - Mire? - Hogy is fejezzem ki magam? Talán jó tanácsokra. - Értem. - Mint bizonyára tisztában van vele, a szóban forgó holmi nem az enyém. Át szeretném adni annak, akit megillet. De ez, ha helyesen értelmezem a helyzetet, nem is olyan egyszerű. És a kormányok nagyon nehéz körülmények közé kerültek - mondta Mr. Robinson. - Sebezhetőek. Ha olajról, acélról, urániumról, kobaltról van szó, nagyon kényesek a külügyi kapcsolatok. Mindenesetre jó, hogy elmondhatjuk: Őfelsége kormányának nincs semminemű tudomása az ügyről. - De én nem tarthatom időtlen időkig ezt az értékes letétet a bankban! - Nem is kell. Azért jöttem, hogy azt javasoljam: adja át nekem. - Ah! - mondta Poirot. - De miért? - Néhány kitűnő okkal szolgálhatok. Ezek a drágakövek - szerencsére nem vagyunk hivatalos személyek, és a nevükön nevezhetjük a dolgokat - kétségtelenül a néhai Ali Juszuf herceg személyes tulajdonában voltak. - Úgy van. - Őfensége Robert Rawlinson őrnagyra bízta, bizonyos utasításokkal. Mégpedig azzal, hogy hozza ki Ramatból, és adja át nekem. - Van rá valami bizonyítéka ? - Hogyne. Mr. Robinson egy hosszúkás borítékot vett elő a zsebéből. Kivett belőle néhány iratot. Letette Poirot elé az asztalra. Poirot átnézte az iratokat. - Megfelelnek. - Nos? - Kérdezhetek valamit? - Tessék. - Mi a maga haszna ebből? Mr. Robinson meglepődött. - Természetesen pénzért teszem, kedves barátom. Sok pénzért. Poirot érdeklődve nézett rá. - Régi, jól bevált foglalkozás - mondta Mr. Robinson. - Jövedelmező. Elég sokan vagyunk, behálózzuk az egész földet. Mi intézzük a dolgokat a színfalak mögött. Királyoknak, elnököknek, politikusoknak - mindazoknak, akik, költőien szólva, a nyilvánosság verőfényében sütkéreznek. Egymás kezére játszunk, de becsületesen. A hasznunk nagy, de tisztességes. A tiszteletdíjunk magas, de a szolgálataink hasznosak. - Értem - mondta Poirot. - Rendben van, megteszem, amit kér. - Biztosíthatom, hogy a döntése mindenkinek javára szolgál. Mr. Robinson egy pillanatra Pikeaway ezredesnek Poirot asztalán heverő levelére pillantott. - Még egy kérdést - mondta Poirot. - Én is csak ember vagyok. Kíváncsi. Mondja meg, hogy mit csinál a kövekkel. Mr. Robinson Poirot-ra nézett. Nagy, sárga képén mosoly ömlött szét. Előrehajolt. - Megmondom. Megmondta. II. Gyerekek játszottak az utcán. Kiáltásuktól hangos volt a környék. Mr. Robinson nehézkesen szállt ki a RollsRoyce-ából. Egy fiú nekiszaladt. Mr. Robinson félretessékelte a gyereket - egyáltalán nem barátságtalanul -, aztán megnézte a házszámot. 15. Ez az. Kinyitotta a kertajtót, felment a három lépcsőn a bejárathoz. Az ablakon tiszta, fehér függöny, a rézkopogtató csak úgy csillog, állapította meg. Jelentéktelen ház London egyik jelentéktelen negyedének egyik jelentéktelen utcájában, de tiszta és kedves. Az ajtó kinyílt. Egy huszonöt év körüli, csinos, szőke lány áll az ajtóban mosolyogott. - Mr. Robinson? Fáradjon beljebb. A nappaliba vezette. Televízió, a fal mellett pianínó, a bútorokon mintás huzat. A lányon sötét szoknya és szürke pulóver. - Iszik egy csésze teát? Forr a víz. - Köszönöm, sohasem iszom teát, és nagyon kevés az időm. Elhoztam, amiről a levelemben írtam. - Alitól? - Igen. - És nincs. . . nincs semmi remény? Biztos, hogy. . . hogy meghalt? Nem lehet tévedés? - Sajnos, nem tévedés - mondta Mr. Robinson csendesen. - Amikor hazament, tudtam, hogy nem látom többet. Nem gondoltam lázadásra, gyilkosságra. Csak arra, hogy vissza kellett mennie a hazájába, és meg kell tennie, amit várnak tőle. Meg kell házasodnia. Mr. Robinson kivett egy kis zacskót a zsebéből, és az asztalra tette. - Nyissa ki, kérem. A fiatalasszony remegő kézzel bontotta ki a csomagot. Elakadt a lélegzete. Az asztalon vörösen, kéken, zölden, fehéren villogtak a drágakövek. Mintha Aladdin kincsesbarlangjává vált volna a kis szoba. Mr. Robinson figyelte az asszonyt. Sok nőt látott már ilyen pillanatokban. Az asszony elakadó hangon kérdezte: - Ezek. . . ezek valódiak? - Igen. - Hiszen akkor. . . ezeknek az értéke. . . Nem is tudta, mennyit mondjon. Mr. Robinson bólintott. - Ha el akarja adni, legalább félmillió fontot kaphat értük. - Lehetetlen. A fiatalasszony hirtelen összesöpörte az egészet, és betette a zacskóba. - Félek tőlük -. mondta. - Ijesztőek. Mit tegyek velük? Az ajtó kinyílt. Egy kisfiú rohant be. - Anyu, Billynek olyan szép tankja van. . . Megállt, és Mr. Robinsonra bámult. Barna bőrű, fekete szemű fiú. - Menj a konyhába, Allen - mondta az anyja. - Ott van az uzsonnád. Tej, kétszersült és egy szelet gyömbéres kalács. - Jaj, de jó! Nagy zajjal kiszaladt. - Allen a neve? - kérdezte Mr. Robinson. Az asszony elpirult. - Ez hasonlít legjobban az apja nevéhez. Alinak nem hívhatom. Már csak a szomszédok miatt sem. De neki is csak bajt okoznék vele. - Megint elkomorodott. -Mondja meg, mit csináljak ezekkel? - Először is, megvan a házasságlevelük? Ellenőriznem kell a személyazonosságát. Az asszony egy asztalhoz lépett, kinyitott egy fiókot. Egy borítékból kihúzott egy iratot, és odaadta Mr. Robinsonnak. - Hm. . . igen. . . edmonstowni anyakönyvi kerület. Ali Juszuf, egyetemi hallgató. . . Alice Calder, hajadon. . . Igen, rendben van. - Törvényes házasság volt. És soha senki nem tudta meg, valójában ki a férjem. Annyi mohamedán diák tanul itt. Tudtuk, hogy nem tarthat sokáig. Mohamedán volt, több felesége is lehetett, nemcsak egy, és tudtuk, hogy haza kell mennie. Beszéltünk is róla. Allen már útban volt, és Ali azt mondta, hogy számára ez megnyugtató megoldás. A házasságunk és a gyerekünk törvényes. Ennyit tehetett értem. Szeretett. Igazán szeretett. - Igen - mondta Mr, Robinson. - Tudom. Nos - folytatta -, azt ajánlanám, hogy bízzon meg bennem, és bízza rám a kövek eladását. Ajánlok egy ügyvédet, értelmeset és megbízhatót, aki megmondja, mibe fektesse be a vagyonát. Valószínűleg azt fogja mondani, hogy a legnagyobb részét tegye letétbe. Talán nem is tudja, mit jelent ez. Kitűnő nevelést a fiának, más életet mindkettőjüknek. Segítségre lesz szüksége. Gazdag lesz, és éhes cápák fognak leselkedni magára. Anyagi szempontból könnyű lesz az élete, egyébként nem. Gazdagnak lenni, higgye el, sokszor veszélyes. Sokan ráfizettek a könnyelműségükre. De látom, hogy magának van jelleme és esze is. Azt hiszem, meg fogja állni a helyét. A fia pedig, reméljük, boldogabb ember lesz, mint az apja volt. Beleegyezik abba, amit mondtam? - Igen. Vigye el kérem. - Odaadta a kis zacskót a vendégének. Aztán hirtelen megszólalt: - Azt mondta, hogy egy iskolás lány találta meg? Szeretnék neki valami emléket adni belőle. Milyen színű követ gondol? Mr. Robinson gondolkozott. - Azt hiszem, egy szép smaragd volna a legjobb. A titokzatosság zöld színe. Jó gondolat. Nagyon fog örülni. neki. - Felállt. - Természetesen felszámítom a magam díját- mondta. - Az én áraim elég magasak. De becsapni nem fogom. Az asszony nyíltan a szemébe nézett. - Elhiszem. És szükségem van tanácsadóra üzleti dolgokban, mert nem értek hozzá, - Maga nagyon értelmes asszony, ha kimondhatom, amit gondolok. Tehát vigyem el. Nem akar megtartani belőle legalább egyet? Kíváncsian nézte, ahogy az asszony szeme felcsillan, mohón ég - aztán kihunyt a fény. - Nem - mondta Alice. - Nem tartok meg egyet sem. - Elpirult. - Lehet, hogy szamárság, hogy nem tartok meg egy szép gyöngyöt vagy smaragdot emlékbe. De amikor még együtt voltunk, néha olvastam neki a Bibliából. Azt a részt is, amelyik megkérdi, hogy derék aszszonyt kicsoda találhat? Mert ennek ára sokkal felülhaladja az igazgyöngyöket. Ezért nem akarom egyiket sem megtartani. Inkább nem. - Kivételesen rokonszenves asszony - mondta Mr. Robinson, amikor visszaballagott a kocsijához. Megismételte: - Igen. Kivételesen rokonszenves asszony. TARTALOM ELŐHANG A nyári félév 5 ELSŐ FEJEZET Lázadás Ramatban 19 MÁSODIK FEJEZET Egy nő az erkélyen 24 HARMADIK FEJEZET Mr. Robinson 33 NEGYEDIK FEJEZET Az utasok hazatérnek 44 ÖTÖDIK FEJEZET Levelek a Minerva Leánynevelő Intézetből 56 HATODIK FEJEZET Az első napok 62 HETEDIK FEJEZET Szalmaszál a szélben 71 NYOLCADIK FEJEZET Gyilkosság 81 KILENCEDIK FEJEZET Macska a galambok között 92 TIZEDIK FEJEZET Elképesztő történet 102 TIZENEGYEDIK FEJEZET Tanácskozás 113 TIZENKETTEDIK FEJEZET Újat régiért 119 TIZENHARMADIK FEJEZET Katasztrófa 129 TIZENNEGYEDIK FEJEZET Miss Chadwick nem tud aludni 139 TIZENÖTÖDIK FEJEZET Újra gyilkosság 146 TIZENHATODIK FEJEZET A tornacsarnok rejtélye 152 TIZENHETEDIK FEJEZET Aladdin lámpája 164 TIZENNYOLCADIK FEJEZET Tanácskozás 174 TIZENKILENCEDIK FEJEZET További tanácskozás 181 HUSZADIK FEJEZET Beszélgetések 188 HUSZONEGYEDIK FEJEZET Elejtett fonalak 195 HUSZONKETTEDIK FEJEZET Közjáték Anatóliában 204 HUSZONHARMADIK FEJEZET Végjelenet 206 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Poirot mindent megmagyaráz 220 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Az örökség 229 ?? ?? ?? ?? 9