KURT VONNEGUT Macskabölcső A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Kurt Vonnegut: Cats Cradle Penguin Books Ud. Harmondsworth, Middlesex, England 1993 by Kurt Vonnegut, Jr. Fordította: Borbás Mária Versfordítások: Orbán Ottó MÁSODIK KIADÁS Fedél: Szakálos Mihály Hungarian edition Maecenas Könyvek, Budapest, 1997 Hungarian translation Borbás Mária, 1978, 1997 Orbán Ottó, 1978, 1997 Ebben a könyvben egy szó sem igaz. *"Irányítsa éltedet a foma mert általa leszel bátor és szelíd és egészséges és boldog." BOKONON KÖNYVE I.5 " Ártalmatlan hazugság" 1 AZNAP VOLT A VILÁGVÉGE Hívhattok bátran Jónásnak. Akárcsak a szüleim. Majdnem. Ők ugyanis Johnnak ne- veztek. Jónás János. Jónás volnék én akkor is, ha Sam volnék - nem mintha másokra hoznék balszerencsét, hanem mert valaki vagy valami folyvást arra kényszerít, hogy bizonyos idők- ben bizonyos helyeken legyek. Ebben hiba nincs. Szállítóeszköz és indítóok - olykor ha- gyományos, olykor rendkívüli - biztosítva. És szigorúan terv szerint, minden egyes kijelölt másodpercben, minden egyes kijelölt helyen felbukkan ez a Jónás. Ezt hallgassátok meg: Ifjabb éveimben, két feleséggel ezelőtt, kétszázötvenezer cigarettával, harminc hektó piával ezelőtt... Ifjabb éveimben nekiveselkedtem az anyaggyűjtésnek. Egy könyvhöz. Aminek a címe ez lett volna: Aznap volt a Világvége. Dokumentumkönyvnek készült. Beszámolónak arról, mit csináltak bizo- nyos fontos amerikaiak azon a napon, ami- kor ledobták az első atombombát Japánra. Hirosimára. Keresztény könyvnek készült. Akkor ugyan- is keresztény voltam. Ma bokononista vagyok. Már akkor is bokononista lettem volna, ha akad, aki megtanít a keserédes bokononi ha- zugságokra. Csakhogy a bokononizmus nem terjedt túl a kavicsparton meg a korallszirte- ken, amelyek a Karib-tengernek ama kicsiny szigetét, San Lorenzo Köztársaságot övezik. A mi bokononista hitünk szerint az embe- riség brigádokba szerveződik, és ezek a bri- gádok Isten akaratát cselekszik, csak erre so- se jönnek rá. Bokonon szerint az efféle bri- gád neve karasz, s a kankan, az eszköz, melynek révén a magam karaszába eljutot- tam, az a soha meg nem írt könyv volt, a könyv, amelynek ez lett volna a címe: Aznap volt a Világvége. #2 KLASSZ, KLASSZ, CSUDA KLASSZ Bokonon írja: "Ha életed különösebb ésszerű ok nélkül összegabalyodik valaki más életével, az illető valószínűleg a te karaszod tagja." Bokonon Könyvének egy másik passzusá- ban pedig ezt mondja: "Ember alkotta a sakk- táblát; Isten alkotta a karaszt." Értve ezen, hogy a karasz nem ismer nemzeti, intézmé- nyes, foglalkozásbeli, családi és osztálykö- töttséget. Amorf, akár az amőba. "Ötvenharmadik Kalüpszó"-jában Bokonon dalra serkent; ekképp: Ó, a Central Parkban horkoló piás, dzsungel mélyét járó oroszlánvadász, kínai fogorvos, angol királynő - a nagy masinában egy srófra jár ő. Klassz, klassz, csuda klassz, klassz, klassz, csuda klassz, klassz, klassz, csuda klassz - sokféle a népség, a gép ugyanaz. 3 CSACSKASÁG Bokonon sehol sem figyelmeztet: meg ne kíséreljük felfedezni karaszunk határait, sem a munka természetét, amelynek elvégzésére 8 9 a Mindenható szánta. Bokonon egyszerűen azt jegyzi meg, hogy az effajta kutatás min- den valószínűség szerint hiábavaló. Bokonon Könyvének önéletrajzi fejezeté- ben parabolát olvashatunk arról, minő csacs- kaság hinnünk a felfedezésben, a megértés- ben: "Ismertem egyszer a Rhode Island-i Newportban egy protestáns hölgyet, aki meg- kért, tervezzek és építsek kutyaházat a dán dogja számára. Ez a hölgy azt állította, tökéle- tesen megérti Istent és az Ő útjait. Sehogy sem értette, miért okoz bárkinek is fejtörést az, ami volt vagy az, ami lesz. És íme, amikor megmutattam neki a kutya- ház tervrajzát, a hölgy így szólt hozzám: - Sajnálom, én az ilyen izén nem tudok eliga- zodni. - Adja a férjének avagy a lelkészének, hogy továbbítsa Istennek - mondottam én - és ha Istennek lesz egy szabad perce, minden bizonnyal olyan módon magyarázza meg az én kutyaházamat, amelyet még kegyed is megért. A hölgy kirúgott. Sosem felejtem el azt a hölgyet. Hitte, hogy Isten jobban szereti a vi- torlázókat a motorcsónakon járóknál. Nem bírta a giliszták látványát. Ha megpillantott egy gilisztát, sikított. Csacska volt, s én is az vagyok, és minden- ki az, aki úgy véli, érti Isten útjait" - írja Bokonon. 4 KACSOK HA KUSZÁLÓDNAK Akárhogyan is, feltett szándékom, hogy ebbe a könyvbe karaszomnak minél több tagját beleveszem; elhatároztam továbbá, hogy türelmesen megvizsgálok mindenféle utalást arra, hogy mi a csudát is vagyunk mi mind teendők ezen a világon. Nem célom, hogy ez a könyv afféle bokononista traktátus legyen. De azért hadd mondjak egy bokononi intő szót. Bokonon Könyvének első mondata így hangzik: "Minden igaz dolog, amelyről szólni fogok nektek, orcátlan hazugság." Az én bokononi intő szavam pedig a következő: Aki pedig fel nem foghatja, minő hasznos lehet a hazugságra alapozott vallás, ezt a könyvet sem fogja megérteni. Úgy legyen. Szóval a karaszom. Mindenesetre benne van dr. Felix Hoenik- kernek, az első atombomba egyik úgyneve- zett "atyjának" három gyermeke. Kétségtele- nül maga dr. Hoenikker is az én karaszom tagja volt, bár már meghalt, mire a szinukáim, azaz az életem kacsai az ő gyermekeinek a szinukáival összekuszálódtak. Az én szinukáimmal elsőnek a három gyer- mek legifjabbika, a fiatalabbik fiú, Newton Hoenikker került érintkezésbe. Diákklubom negyedévenként megjelenő folyóiratából, a Delta Üpszilonból értesültem, hogy Newton Hoenikker, Felix Hoenikkernek, a Nobel-díjas fizikusnak a fia, a Cornell egyetemen az én klubom választmánya előtt tett esküt. Megírtam tehát Newtonnak a következő le- velet: "Kedves Mr. Hoenikker, (Vagy inkább így írjam: Kedves Hoenikker testvér?) A Cornell DÜ tagja vagyok, jelenleg sza- badúszó író. Az első atombombáról szóló könyvhöz gyűjtök anyagot. A könyv tartalma az 1945. augusztus 6-án, a hirosimai atom- bomba napján történt eseményekre korláto- zódik. Mivel az ön atyját általában a bomba egyik fő alkotójának tekintik, nagy hálára kötelez- ne, ha hajlandó volna bármilyen anekdotát közölni atyja házának életéből az atombom- ba ledobásának napján. Sajnos nem tudok annyit az önök hírneves családjáról, mint illenék, így azt sem tudom, vannak-e testvérei. Ha vannak, nagyon sze- retném az ő címüket is megkapni, hogy hoz- zájuk is hasonló kéréssel fordulhassak. Tudatában vagyok, hogy ön még igen fia- tal volt az atombomba napján, de annál jobb. Könyvem a bombának emberi és nem techni- kai vonatkozásait szándékozik hangsúlyozni, úgyhogy az emlékezés egy kisded szemével nézve - ugye megbocsát a kifejezésért - tö- kéletesen illik a koncepcióba. Stílussal, formával ne bajlódjék. Ezt hagyja rám. A történet puszta vázát kérem öntől. A végleges változatot természetesen meg- jelentetés előtt jóváhagyásra bemutatom ön- nek. Testvéri üdvözlettel..." 5 EGY LEENDŐ MEDIKUS LEVELE Newt a következőképpen válaszolt: "Elnézést, hogy olyan sokáig nem válaszol- tam a levelére. Érdekesnek tűnik a könyv ter- ve. Én olyan kicsi voltam, amikor a bombát ledobták, hogy nemigen tudok segíteni. A bátyámhoz meg a nővéremhez kellene for- dulnia. Nővérem Mrs. Harrison C. Conners, címe: North Meridian Street 4918, Indiana- polis, Indiana. Pillanatnyilag ez az én címem is. Ő bizonyára örömmel segít. Frank bátyám tartózkodási helyét senki sem tudja. Két évvel ezelőtt, apám temetése után eltűnt, és azóta nem hallott róla senki. Lehet, hogy már nem is él. Amikor az atombombát ledobták Hirosi- mára, én még csak hatéves voltam, és amire emlékszem, arra is csak mások segítségével emlékszem. Arra emlékszem, hogy a nappali szobában játszottam a szőnyegen, apám dolgozószobá- jának ajtaja előtt, Iliumban, New York állam- ban. Az ajtó nyitva volt, láttam apámat. Pizsa- ma volt rajta és fürdőköpeny. Szivarozott. Egy madzaggal játszott. Egész nap otthon volt, pizsamában, nem ment be a laboratóri- umba. Akkor maradt otthon, amikor akart. Mint bizonyára tudja, apámat jóformán tel- jes szakmai pályafutása az Általános Kohó és Öntöde Művek iliumi kutatólaboratóriumá- hoz kötötte. Amikor felmerült a Manhattan- terv, a bomba terve, apám nem volt hajlandó otthagyni érte Iliumot. Azt mondta, egyáltalán nem is hajlandó foglalkozni vele, csak ha hagyják, hogy ott dolgozzon, ahol akar. Ez többnyire annyit jelentett, hogy otthon. Iliumon kívül még egyetlen helyre ment szí- vesen, a Cape Cod-i nyaralónkba. Ott is halt meg. Szenteste. Bizonyára ezt is tudja. Nos, akárhogyan is, én a bomba napján a szőnyegen játszottam, apám dolgozószobája előtt. Angela nővérem meséli, hogy órákig el- játszottam kis játék teherautókkal, és egész idő alatt zümmögtem, mint a motor, hogy "börrtön, börrtön, börrtön. Gondolom, a bomba napján is zümmögtem a "börrtön, börrtön, börrtön-t; apa meg bent ült a dolgo- zószobájában, és a madzaggal játszott. Történetesen tudom, honnan származott az a madzag, amivel játszott. Talán ezt is fel tudja használni a könyvében. Apám a madza- got egy regény kéziratáról szedte le, amit egy börtönben ülő ember küldött neki. A regény a világ végéről szólt, a 2000-ik esztendőben, és az volt a címe, hogy Kr. u. 2000. Arról szólt, hogy őrült tudósok iszonyatos bombát készítettek, amely megsemmisíti az egész vi- lágot. Mikor mindenki tudta, hogy vége lesz a világnak, óriási szex-orgiát rendeztek, aztán tíz másodperccel a bomba felrobbanása előtt megjelent maga Jézus Krisztus. A szerzőt Marvin Sharpe Holdernessnek hívták, és a kí- sérőlevélben megírta apának, hogy azért ke- rült börtönbe, mert megölte a testvéröccsét. A kéziratot pedig azért küldte el apának, mert nem tudta kisütni, miféle robbanóanyagot rakjon a bombájába. Azt gondolta, hogy apa adhat neki néhány tippet. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy hat- éves koromban elolvastam azt a könyvet. Évekig ott hányódott a házban. Frank bátyám kisajátította, a disznó részek miatt. Frank el- dugta a hálószobájában, az úgynevezett fali- széfjébe. Valójában nem volt széf, csak egy ócska kályhakémény, bádogkupakkal. Srác- korunkban Frankkel legalább ezerszer elol- vastuk az orgia-fejezetet. Évekig rejtegettük a könyvet, aztán Angela nővérem megtalálta. Elolvasta, aztán kijelentette, hogy egy rakás malacság az egész. El is égette, spárgástul. Anyánk helyett anyánk volt, Franknek meg nekem, mert az igazi anyánk meghalt, amikor én születtem. Majdnem biztos vagyok benne, hogy apám nem olvasta el a könyvet. Nem hinném, hogy életében egy regényt vagy akár egy novellát elolvasott volna, legfeljebb gyerekkorában. Még a postáját meg a folyóiratokat vagy az új- ságokat se olvasta el. Bizonyára elolvasott jó csomó technikai szaklapot, de az az igazság, hogy én nem emlékszem, hogy apám valaha is olvasott volna. Szóval a kéziratból csak a madzag kellett neki. Ő már ilyen volt. Senki meg nem mondta, mit vesz a fejébe a következő pilla- natban. A bomba napján épp a madzag volt soron. Olvasta apám beszédét, amikor átvette a Nobel-díjat? Ennyi az egész beszéd: - Höl- gyeim és uraim. Azért állok most önök előtt, mert világéletemben úgy lődörögtem, mint egy nyolcéves gyerek tavaszi reggelen iskolá- ba menet. Bármi arra késztet, hogy megálljak, elnézzem, elgondolkodjam, és néha tanuljak. Nagyon elégedett ember vagyok. Köszönöm. No, szóval apa nézte egy darabig azt a spárgát, aztán az ujjai egyszer csak játszani kezdtek vele. Azt a levevős játékot, amit böl- csőnek hívnak, meg macskabölcsőnek. Nem tudom, honnan tanulta ezt apa. Talán az ap- jától. Az apja ugyanis szabó volt, és apa kisfiú korában biztos hevert mindig szanaszét egy csomó cérna meg spárga. Ez a bölcső-levevősdi volt az egyetlen já- ték, amit életem során valaha is láttam apám- tól. Fütyült a mások mulatságára, sportra, já- tékszabályokra. Angela nővérem régi albu- mában volt egy újságkivágás a Time maga- zinból, amiben valaki megkérdezte apát, fel- üdülésül miféle sportot űz, amire ő ezt felel- te: "Miért bajlódnék kitalált játékokkal, mikor annyi a valódi?" Nyilván ő maga is meglepődött, mikor a madzagból bölcső sikeredett. Talán a gyerek- korára emlékeztette. Egyszer csak kijött a dolgozószobából, és olyat tett, amit még so- ha. Megpróbált játszani velem. Sohasem ját- szott még velem, jóformán nem is szólt hoz- zám soha. De akkor letérdelt mellém a szőnyegre, ki- villantotta a fogát, és az orrom előtt lógázta azt a madzagot. - Látod? Látod? Látod? - kér- dezte. - Bölcső. Macskabölcső! Látod, hol al- szik a kiscica? Miau. Miau. A pórusai akkorák voltak, mint a holdkrá- terek. A füle, az orrlyuka csupa szőr. Bűzlött a szivarfüsttől, akár a kénköves pokol. Ennyi- re közelről apám volt a legrandább látvány, amit valaha is láttam. Azóta is kísért álmom- ban. Aztán énekelt. Ezt: Tente, virágom, a fa hegyiben, a macsek a szélben táncol igen, ha az ág roppan, a bőlcső lehull, s a macsek meg minden ott van alul. Sírva fakadtam. Felugrottam, és kirohan- tam a házból, ahogy csak a lábam bírta. Abba kell hagynom. Hajnali két óra múlt. Felébredt a szobatársam, és morog, mert ko- pog az írógép." 6 BOGÁRMECCS Newt másnap reggel folytatta levelét. A kö- vetkezőképpen: "Másnap reggel. Nyolc óra alvás, friss va- gyok, mint a harmat. A diákklub háza néma. Mindenki órán van, csak én nem. Felettéb ki- vételes helyzetben vagyok. Soha többet nem kell órára mennem. uiúlt héten kibuktam. Medikusnak készültem. Igazuk volt, hogy el- húztak. Szemét orvos lett volna belőlem. Megírom ezt a levelet, aztán talán moziba megyek. Vagy az is lehet, ha kibújik a nap, sétálni megyek az egyik szakadékba. Isteniek a szakadékok! Idén két lány kézenfogva bele- ugrott az egyikbe. Nem vették fel őket a klubba, ahova jelentkeztek. A Tri-Deltába. No, de térjünk vissza 1945. augusztus 6-ára. Angela nővérem számtalanszor elmondta, mennyire megbántottam apámat aznap, mert nem méltányoltam a macskabölcsőjét, nem maradtam ott vele a szőnyegen, és nem hall- gattam, ahogy énekel. Lehet, hogy megbán- tottam, de azért olyan nagyon nemigen bánt- hattam meg. Vastagabb bőrű emberi lény alig- ha született még erre a világra. Egyszerűen senki sem férkőzhetett hozzá, mert nem érde- kelte senki. Emlékszem, egyszer, úgy egy év- vel a halála előtt, megpróbáltam rávenni, hogy beszéljen anyámról. És anyámra sem emlékezett. Egyáltalán. Hallotta azt a nevezetes históriát a reggeli- ről, aznap, amikor anya és apa Svédországba indultak, hogy átvegyék a Nobel-díjat? A Saturday Evening Post is megírta. Anya pom- pás reggelit készített. Aztán, mikor leszedi az asztalt, talál apa kávéscaészéje mellett egy negyeddollárt, egy tízcentest meg három egy- centest. Apa borravalót adott neki. Miután apámat ily iszonyúan megbántot- tam - ha igaz - kirohantam az udvarra. Azt se tudtam, hova megyek, míg rá nem buk- kantam Frank bátyámra egy hatalmas spírea- bokor alatt. Frank tizenkét éves volt, és egyáltalán nem lepett meg, hogy ott találom. Gyakran bújt a bokor alá, ha nagyon meleg volt. Akár a kutya, gödröt kapart magának a hűvös földben, a gyökerek között. És hogy mi mindent hurcolt magával Frank a bokor alá! Egyszer egy malac könyvet. Aztán egy üveg fehérbort. Aznap, mikor a bombát le- dobták, Frank egy nagykanalat meg egy pa- tentüveget vitt magával a bokor alá. Hogy mit csinált vele? Mindenféle bogarat kanalazott az üvegbe, és addig birizgálta őket, míg össze nem verekedtek. A bogármeccs annyira érdekes volt, hogy rögtön abbahagytam a sírást, egészen el is fe- lejtettem az öreget. Arra már nem emlék- szem, miféle bogarakat kanalazott Frank az- nap az üvegbe, de egy későbbi bogár- meccsünkre jól emlékszem: egy szarvasbogár száz vöröshangya ellen, egy százlábú három pók ellen, vöröshangyák feketehangyák el- len. Csak akkor hajlandók verekedni, ha az ember szüntelenül rázza az üveget. Ezt csi- nálta Frank. Rázta, rázta azt az üveget. Aztán idővel kijött utánam Angela. Fel- emelte a bokor egy ágát, és azt mondta: - Szóval itt vagy! - Megkérdezte Franket, mégis mit csinál, ő meg azt felelte: - Kísérletezek. - Mindig ezt mondta, ha bárki megkérdezte tő- le, mégis mit csinál. Mindig azt felelte: - Kí- sérletezek. Angela akkor huszonkét éves volt. Igazá- ból tizenhat éves korától ő volt a családfő, amióta anya meghalt, vagyis amióta én meg- születtem. Mindig azt mondta, hogy három gyereke van: én, Frank meg apa. És nem is túlzott. Emlékszem, téli reggeleken Frank, apa meg én sorba álltunk az előszobában, és Angela bepakolt bennünket, hajszálra egyfor- mán mind a hármunkat. Csak éppen én az óvodába mentem, Frank a gimnáziumba, apa meg ment az atombombán dolgozni. Emlék- szem egy ilyen reggelre, mikor az olajkályha bedöglött, a csövek befagytak, és a kocsi sem indult. Ültünk a kocsiban mi hárman, Angela meg addig gyötörte az önindítót, míg ki nem merült az akku. Apa csak akkor szólalt meg. Tudja, mit mondott? - A teknősbékákon gondolkodom. - Mit gondolkodsz rajtuk? - kérdezte Angela. - Hogy amikor behúzzák a fejüket, a gerincük meggörbül vagy összehúzódik? Angela történetesen az atombomba egyik névtelen hősnője volt; nem hiszem, hogy ez az eset valaha is nyilvánosságra került. Talán fel tudja használni. A teknősbéka-epizód után apa érdeklődését annyira lekötötték a teknő- cök, hogy többet nem dolgozott az atom- bombán. Végül eljöttek egypáran a Manhat- tan-tervtől, és megkérdezték Angelát, mité- vők legyenek. Ő meg azt tanácsolta, vigyék el apa teknőceit. Úgyhogy egy éjszaka be- mentek a laboratóriumába, és akváriumostul ellopták a teknőcöket. Apa egyetlen szóval sem említette a teknősbékák eltűnését. Egy- szerűen lejött másnap dolgozni, keresett vala- mit, amivel játszhatna, meg amin gondolkod- hatna, és ami játszani- meg gondolkodnivalót csak talált, mindnek volt valami köze a bom- bához. Angela kirángatott a bokor alól, és meg- kérdezte, mi történt apa és énközöttem. Én egyre csak azt hajtogattam, hogy apa milyen ronda, és hogy utálom. Angela erre megpofo- zott. - Hogy mersz ilyet mondani apádról? - kérdezte. - Kevés ilyen nagy ember élt vala- ha a világon! Ma megnyerte a háborút! Nem érted? Megnyerte a háborút! - És lekent még egy pofont. Nem hibáztatom Angelát a pofonokért. Apa volt a mindene. Nem volt udvarlója. Nem voltak barátnői. Egyetlenegy hobbija volt csak. Klarinétozott. Egyre csak azt hajtogattam, mennyire utá- lom apámat; erre Angela megint megpofo- zott. Aztán Frank előjött a bokor alól, és has- ba bokszolta Angelát. Rémesen fájt neki. El- esett és hempergett. Amikor megint lélegzet- hez jutott, bőgött. és apát hívta. - Úgyse jön - mondta Frank, és kinevette. Igaza volt. Apa. kidugta a fejét az ablakon, és látta, amint Angela meg én a földön hemper- günk bőgve, és Frank ott áll, és nevet. Az öreg visszahúzta a fejét, és még csak meg se kérdezte, mi volt az egész rumli. Emberek nem vágtak a szakmájába. Ez megfelel? Segítség a könyvéhez? Persze nagyon megkötötte a kezemet azzal, hogy ra- gaszkodjam a bomba napjához. Rengeteg jó anekdota van a bombáról meg apáról, de nem aznapról. Ismeri például apának azt az esetét, amikor kipróbálták a bombát Alamogordóban? Amikor felrobbant, és már biztos volt, hogy Amerika egyetlen bombával eltörölhet a föld színéről egy várost, az egyik tudós azt mondta apának: - A tudomány megismerte a bűnt. - És tudja mit mondott erre apa? Megkérdezte: - Mi az a bűn? Minden jót! Newton Hoenikker" 7 A HÍRNEVES HOENIKKEREK Nevv három utóiratot fűzött leveléhez: "Ui. 1. Nem írhatom alá: etestvéri üdvözlet- tel, mert az osztályzataim miatt nem fogad- nak maguk közé. Az esküt tettem csak le, de most még azt is visszaveszik. Ui. 2. "Hírneves"-nek mondja a családunkat - azt hiszem, helytelen volna, ha a könyvé- ben is így emlegetné. Én például törpe va- gyok: mindössze százhuszonkét centi. Frank bátyámról pedig az volt az utolsó értesülé- sünk, hogy körözi a floridai rendőrség, az FBI, valamint a Pénzügyminisztérium, mert lopott autókat szállított Kubába, háborúból visszamaradt tartályhajókon. Úgyhogy a ehír- neves szó aligha megfelelő. A "hírhedt" talán jobban megközelítené az igazságot. Ui. 3. Huszonnégy óra múlva. Átolvastam a levelemet, és úgy látom, mindenki azt hihet- né, hogy mást se csinálok, csak ülök, és min- denféle szomorú dologra emlékezem, és saj- nálom magamat. Holott igazából nagyon is szerencsés ember vagyok, és ezt tudom is: hamarosan feleségül veszek egy csodálatos kicsi lányt. Jut ezen a világon mindenkinek szerelem, csak meg kell keresni. Íme az én példám." 8 NEWT ÜGYE ZINKÁVAL Newt nem árulta el, ki a barátnője. De úgy két héttel azután, hogy írt nekem, az egész ország tudta, hogy a lány neve Zinka - csak ennyi. Zinka. Családneve, úgy látszik, nem volt. Zinka ukrán törpe volt, a Borzoj Tánc- együttes tagja. Newt történetesen látta a tár- sulat egyik műsorát Indianapolisban, mielőtt Cornellbe ment volna. Aztán a táncegyüttes Cornellban is fellépett. A cornelli előadás után pici Newt ott állt a színfalak mögött ti- zenkét szál hosszú szárú Amerika Szépe ró- zsával. Az újságok kapva kaptak az eseten, amikor pici Zinka menedékjogot kért az Egyesült Ál- lamokban, aztán pici Newttal együtt eltűnt. Egy hét múlva pici Zinka megjelent az orosz nagykövetségen. Azt mondta, az ameri- kaiak túlságosan materialisták. Kijelentette, hogy haza akar menni. Newt a nővére indianapolisi házába mene- kült. Egyetlen kurta nyilatkozatot adott a saj- tónak: - Magánügy volt - mondta. - Szívügy volt. Nem bántam meg semmit. Ami történt, nem tartozik másra, csak Zinkára és énrám. Egy vállalkozó szellemű amerikai újságíró Moszkvában táncoskörökben érdeklődött Zin- ka felől, és arra a kellemetlen felfedezésre ju- tott, hogy Zinka nem huszonhárom éves, amennyinek mondta magát. Hanem negyvenkettő. Anyja lehetett volna Newtnak. 9 A VULKÁNIGAZGATÓ Ellazsáltam az atombomba napjáról írandó könyvet. Vagy egy év múlva, karácsony előtt két nappal, egy másik sztori kapcsán átutaztam a New York állambeli Iliumon is, ahol dr. Felix Hoenikker munkája oroszlánrészét végezte; ahol pici Newt, Frank és Angela töltötte zsen- ge éveit. Megálltam Iliumban, hogy körülnézzek. Eleven Hoenikker már nem volt Iliumban, de rengeteg ember állította, hogy jól ismerte az öreget meg három különös gyerekét. Bejelentettem magamat dr. Asa Breed alel- nöknél, az Általános Kohó és Öntöde Művek kutatólaboratóriumának vezetőjénél. Valószí- nűleg dr. Breec is az én karaszomba tarto- zott, bár szinte első pillantásra megutált. "Szeretetnek, utálatnak semmi köze a lé- nyeghez" - mondja Bokonon. Ezt az intő szót könnyű elf ele;tenv. - Tudomásom szerint ön dr. Hoenikker fe- lettese volt szakmai pályafutásának java ré- szében - mondtam telefonon dr. Breednek. - Papíron - mondta ő. - Nem értem - mondtam én. - Ha valóban felettese lettem volna Felix- nek - mondta e:-e - akkor most alkalmas vol- nék vulkánok, árvizek, vándormadarak és Lemmingek igazgatására. Az az ember termé- szeti erő volt, halandó ember nem irányíthatta. 10 AZ X-9-ES TITKOS ÜGYNÖK Mr. Breed másnap kora reggelre adott talál- kozót. Munkába menet értem jön majd a szál- lodába, mondta, így könnyebben bejuthatok a hét lakat alatt őrzött kutatólaboratóriumba. Agyon kellett tehát ütnöm egy estét a Laboratóriumban. Megismertem már az iliumi éjszakai élet alfáját és omegáját, a Del Prado Hotelt. Bár az a Cape Cod-terem, kurvatanya volt. Úgy történt - "úgy kellett történnie", mon- daná Bokonon - hogy a pultnál mellettem ülő kurvának is, meg a mixernek is, aki ki- szolgált, gimnáziumi osztálytársa volt Franklin Hoenikker, a bogárgyötrő, a közép- ső gyerek, az eltűnt fiú. A kurva, aki Sandra néven mutatkozott be, olyan élvezetekkel kecsegtetett, amilyeneket csupán a Place Pigalle és Port Said nyújthat. Nem érdekel, mondtam én, ő meg volt annyi- ra talpraesett, hogy azt mondja, voltaképpen őt se. Végül kiderült, hogy mindketten túlbe- csültük fásultságunkat, habár nem sokkal. Mielőtt azonban felmérhettük volna egy- más szenvedélyét, Frank Hoenikkerről be- szélgettünk, meg az öregről, aztán egy kicsit Asa Breedről, aztán beszélgettünk az Általá- nos Kohó és Öntöde Művekről, aztán a pápá- ról meg a születésszabályozásról, valamint Hitlerről és a zsidókról. Beszélgettünk álsá- gokról. Beszélgettünk igazságról. Beszélget- tünk gengszterekről, beszélgettünk üzletről. Beszélgettünk a tisztes szegényekről, akik vil- lamosszékbe jutnak; meg a rohadt gazdagok- ról, akik nem. Beszélgettünk perverz hívők- ről. Sok mindenről beszélgettünk. És berúgtunk. A mixer rém rendes volt Sandrával. Ked- velte. Tisztelte. Elmondta, hogy az iliumi gim- náziumban Sandra volt az osztály zászlóbi- zottságának elnöke. Első osztályban ugyanis színeket kellett választani, aztán egész idő alatt büszkén viselték. - Mi volt a színetek? - kérdeztem. - Narancssárga-fekete. - Jó színek. - Szerintem is. - Franklin Hoenikker is tagja volt a zászló- bizottságnak? - Nem volt ő tagja semminek - mondta megvetően Sandra. - Nem vett részt egy bi- zottságban sem, nem sportolt, nem járt lá- nyokkal. Talán nem is beszélt soha egyetlen lánnyal se. X-9-es titkos ügynöknek hívtuk. - Mért pont X-9? - Hát mert mindig mintha épp úton lett volna két titkos hely közt; és nem beszélhet- ne senkivel. - Talán tényleg jól fejlett kettős élete volt - véltem. - Ugy-gyan. - Ugy-gyan! - horkant fel a mixer. - Olyan geciző kis srác volt, repülőgépmodelleket fabrikált. 11 FEHÉRJE - Neki kellett volna beszédet mondani az évzárónkon - mondta Sandra.. - Kinek? - kérdeztem. - Dr. Hoenikkernek, az öregnek. - Mit mondott? - El se jött. - Úgyhogy nem is volt beszéd az évzárón? - De volt. Dr. Breed, akihez holnap mész, előkerült, alig bírt szuszogni, és levágott vala- mi dumát. - Mit mondott? - Hogy reméli, az osztályból sokan men- nek tudományos pályára - mondta Sandra. Nem látott ebben semmi vicceset. Egy elő- adás jutott az eszébe, ami nagy hatást tett rá. Tétován, kötelességtudón ismételte: - Azt mondta, az a baj a világgal... Elhallgatott; gondolkodott. - Az a baj a világgal - folytatta tétován - hogy az emberek ma is babonásak és nem tudományosak. Azt mondta, ha mindenki többet foglalkozna természettudománnyal, nem volna annyi baj, mint amennyi van. - Azt is mondta, hogy a tudomány egyszer majd felfedezi az élet titkát - szólt közbe a mixer. Megvakarta a fejét, homlokát ráncolta. - Nem azt írta az újság a napokban, hogy vé- gül megtalálták? - Elkerülte a figyelmemet - motyogtam. - Én olvastam - mondta Sandra. - Tegnap- előtt lehetett. - Az az - bólogatott a mixer. - És mi az élet titka? - kérdeztem. - Nem emlékszem - mondta Sandra. - Fehérje - jelentette ki a mixer. - Rájöttek valamire a fehérjéről. - Aha - mondta Sandra. - Az az. 12 VILÁGVÉGE-CSEMEGE Egy öregebb mixer is odajött, és bekapcso- lódott a beszélgetésbe a Del Prado Hotel Cape Cod-termében. Mikor meghallotta, hogy a bomba napjáról írok könyvet, elme- sélte, hogy töltötte ő azt a napot, méghozzá ugyanabban a teremben, ahol most ülünk. Az orrán át beszélt, mint W. C. Fields, és olyan volt az orra, mint a mezőgazdasági kiállítás díjnyertes szamócája. - Akkor még nem volt Cape Cod-terem - mesélte. - Nem lógott mindenhol ez a sok bü- dös háló meg tengeri kagyló. Akkoriban Navajo Sátornak hívták. A falon csupa indián takaró meg tehénkoponya. Kis tamtamok az asztalon. Aki rendelni akart, megverte a tamta- mot. Harci fejdíszt akartak hordatni velem, de én ugyan föl nem raktam. Bejön egyszer egy igazi navahó indián; azt mondja, a navahók nem laknak sátorban. "Elég disznóság" - mon- dom neki. Azelőtt meg Pompeji-terem volt, csupa repedezett gipsz az egész; de hát akármi- nek hívták, a rohadt világítás csak ugyanaz. Meg a rohadt nép, aki idejár, meg odakint az a kurva város. Aznap, mikor ledobták a Hoenik- ker rohadt bombáját a japcsikra, bejön egy hu- ligán, megpróbal megvágni egy pohár italra. Azt mondja, adjak neki egy pohárral, úgyis vé- ge lesz a világnak. Erre aztán összeütöttem ne- ki egy Világvége-csemegét. Egy kivájt ananász- ba belelöttyintettem két deci mentalikőrt, rá egy adag tejszínhabot, a tetejébe egy szem cse- resznyét. "Nesze, te szerencsétlen strici - mon- dom neki - ne mondd, hogy rossz voltam hoz- zád." Erre bejön egy másik figura, azt mondja, otthagyja a melóját a kutatólaborban; hogy azt mondja, amihez egy tudós hozzányúl, abból a végén biztos fegyver lesz. Ő pedig, azt mondja, többet nem segít a politikusoknak a rohadt há- borújukkal. Breednek hívták. Megkérdeztem, rokona-e a rohadt kutatólaboratórium góréjá- nak. Hogy az anyjába ne, azt mondja. A fia volt a rohadt a kutatólaboratórium góréjának. 13 A TRAMBULIN Uramisten, de ronda város Ilium! "Uramisten - mondja Bokonon - de ronda város minden város!" Ólmos eső hullott a mozdulatlan szmogta- karón át. Kora reggel volt. Dr. Asa Breed fe- kete Lincolnjában ültem. Betegformán érez- tem magam, még nem józanodtam ki egé- szen az előző éjszaka után. Dr. Breed veze- tett. A hajdani trolivonal sínjei bele-belekap- tak a kocsi kerekébe. Breed rózsás öregember volt, igen jómódú, igen elegáns. Modora civilizált, optimista, naprakész, derűs, én meg pont az ellenkező- je, borostás, beteg, cinikus. Sandrával töltöt- tem az éjszakát. Bűzlött a lelkem, akár az égő macskaszőr. Mindenkiről a legrosszabbat feltételeztem, és Sandra jóvoltából tudtam egypár mocskos kis históriát dr. Asa Breedről is. Sandra szerint Iliumban mindenki meg van róla győződve, hogy dr. Breed szerelmes volt Felix Hoenikker feleségébe. Elmesélte azt is, hogy legtöbbek szerint Breed az apja mind a három Hoenikker gyereknek. - Ismeri egyáltalán Iliumot? - fordult hoz- zám hirtelen dr. Breed. - Most vagyok itt először. - Családias város. - Tessék? - Nemigen van éjszakai élet. Mindenkinek az élete nagyjából a családja és a háza körül összpontosul. - Roppant egészségesen hangzik. - Az is. Elenyésző nálunk a fiatalkori bű- nözés. - Remek. - Iliumnak nagyon érdekes a története. - Nagyon érdekes. - Ez volt ugyanis a trambulin. - Tessék? - A nyugatra vándorláshoz. - Úgy. - Itt szerelték fel magukat az emberek. - Nagyon érdekes. - Körülbelül ott, ahol most a kutatólabo- ratórium áll, ott volt a hajdani dutyi. Ott tar- tották a megye valamennyi nyilvános akasz- tását is. - Nyilván akkor se volt kifizetődőbb a bű- nözés, mint mostanában. - Felkötöttek itt egy férfit 1782-ben, aki hu- szonhat embert gyilkolt meg. Gyakran meg- fordult a fejemben, hogy valaki megírhatná egyszer a történetét. George Minor Moakely- nak hívták. Énekelt a vérpadon. Maga írta a dalt, külön erre az alkalomra. - Miről szólt? - Megtalálja a szöveget a Történeti Társa- ságnál odaát, ha valóban érdekli. - Csak úgy nagy vonalakban érdekelne. - Nem bánt meg semmit. - Van ilyen ember. - Gondolja csak el! - mondta Breed. - Hu- szonhat élet terhelte a lelkiismeretét. - Megáll az ész - mondtam én. 14 MIKOR MÉG MINDEN AUTOMOBILBAN METSZETT ÜVEGVÁZA VOLT Beteg fejem imbolygott merev nyakamon. A trolisínek megint bekapták dr. Breed fé- nyes Lincolnjának kerekét. Megkérdeztem dr. Breedet, hány an járnak nyolc órára az Általános Kohó és Öntöde Mű- vekbe. Harmincezren, mondta. Sárga esőköpenyes rendőrök álltak min- den kereszteződésnél, fehér kesztyűs kezük meghazudtolta a közlekedési lámpákat. A közlekedési lámpák, csupa rikító kísértet az ólmos esőben, egyre hajtogatták érdekte- len badarságaikat, magyarázták az automobil- jégmezőnek, mit csináljon. Zöld - mehetsz. Piros - megállj. Sárga - várj, vigyázz. Dr. Breed elmesélte, hogy dr. Hoenikker fiatalkorában fogta magát, és egy reggel ott- hagyta a kocsiját az iliumi forgalom kellős közepén. - A rendőrség kíváncsi volt, mi akadályoz- za a forgalmat - mesélte - és ott találta Felix kocsiját az egésznek a kellős közepén, a mo- tor járt, a hamutartóban egy szivar füstölgött, friss virág a vázákban... - Vázákban? - Marmon kocsi volt, akkora, mint egy to- latómozdony. Az ajtókereteken kis metszett üvegvázák, és Felix felesége minden reggel friss virágot tett mindegyikbe. És ez a kocsi ott állt a forgalom kellős közepén. - Akárcsak a Marie-Céleste - iegyeztem meg. - A rendőrség elvontatta. Tudták, kié a ko- csi, felhívták Felixet, és igen udvariasan kö- zölték vele, hol veheti át az autóját. Felix erre azt mondta, tartsák meg, neki nem kell. - Megtartották? - Nem. Telefonáltak a feleségének, és ő el- ment a kocsiért. - Mi volt a neve egyébként? - Emily. - Dr. Breed megnyalogatta az aj- kát, a messzeségbe nézett, és megismételte a nő nevét, a rég halott nő nevét. - Emily. - Gondolja, hogy ellenvetése volna valaki- nek, ha a Marmon-esetet megírnám a köny- vemben? - kérdeztem. - Ha a végét elhagyja, nyugodtan. - A végét?! - Emily sosem vezette a Marmont. Szörnyű balesete volt hazafelé. Megsérült a meden- céje... - A forgalom éppen leállt. Dr. Breed lehunyta szemét, keze erősen markolta a kor- mányt. - És ezért halt meg, amikor pici Newt született. 15 BOLDOG KARÁCSONY Az Általános Kohó és Öntöde Nlűvek kuta- tólaboratóriuma nem volt messze az iliumi üzem főbejáratától: vagy egy saroknyira az igazgatósági parkolóhelytől, ahol dr. Breed. leállította a kocsiját. Megkérdeztem dr. Breedtől, hányan dol- goznak a kutatólaboratóriumban. - Hétszázan - felelte - de alig százan fog- lalkoznak tényleges kutatómunkával. A többi hatszáz, hogy úgy mondjam, a háztartásban dolgozik, és én vagyok a házvezetőnő. Mikor a gyár utcájában belefolytunk az emberáradatba; mögöttünk egy nő boldog karácsonyt kívánt dr. Breednek. Dr. Breed nyájasan hátranézett a keletlen tésztatenger- be, és az üdvözlőben bizonyos Miss Francine Pefkót ismert fel. Miss Pefko húszéves volt üresen csinos és egészséges - unalmas átlag. Dr. Breed karácsonyi nyájasságától ve- zérelve hívta Miss Pefkót, tartson velünk. Miss Pefko, közölte, dr. Nilsak Horvath titkár- nője. Aztán elmondta, kicsoda Horvath. - Hí- res vegyész. A felületi rétegek kémiája a szak- területe. Ő az, aki olyan bámulatos dolgokat csinál filmekkel. - Mi újság a felületi rétegek kémiájában? - érdeklődtem Miss Pefkónál. - Uramisten, engem ne kérdezzen - felelte. - Én csak lekopogom, amit diktál. - Aztán el- nézést kért, amiért Isten nevét a szájára vette. - Ó, maga biztosan sokkal többet ért, mint amennyit bevall - mondta dr. Breed. - Nem én. Miss Pefko nem szokott ilyen dr. Breed-fon- tosságú személyekkel csevegni, és most zavar- ban volt. Pipiskedve lépegetett, mereven, mint a csirke. Mosolya üveges volt, és kétségbeeset- ten kutatott az agyában valami mondanivaló után, de nem talált benne mást, csak használt papír zsebkendőket meg divatékszert. - Nos - mordult fel beszélgetősen dr. Breed - hát hogy tetszik magának minálunk? Mióta is van itt?... Már majdnem egy éve? - Maguk, tudósok, túl sokat gondolkod- nak - fakadt ki Miss Pefko. Gügyén nevetett. Dr. Breed nyájassága üzemzavart idézett elő az idegrendszerében. Már nem volt ura a sza- vának. - Maguk mind túl sokat gondolkodnak! Egy kifulladt, reménytelenül kövér nő mocskos kezeslábasban trappolt mellettünk, és meghallotta, mit mond Miss Pefko. Meg- fordult, szemügyre vette dr. Breedet, tehetet- len szemrehányással mérte végig. Utált min- denkit, aki túl sokat gondolkodik. Pillanatnyi- lag benne láttam az egész emberiség méltó képviselőjét. A kövér nő arckifejezése azt sugallta, hogy ott helyben becsavarodik, ha bárki még egy szemernyit mer gondolkodni. - Szerintem - mondta dr. Breed - előbb- utóbb rá fog jönni, hogy mindenki ugyan- annyit gondolkodik. Csak a tudósok egysze- rűen így gondolkodnak mindenről, mások pedig amúgy. - Hrm - gurgulázott üresen Miss Pefko. - Amikor dr. Horvath diktál, tisztára olyan, mintha idegen nyelven mondaná. Nem hi- szem, hogy megérteném, még ha egyetemre járnék, akkor sem. És közben lehet, hogy olyasmiről beszél, ami fenekestől felfordít meg kifordít mindent, mint az atombomba. - Amikor hazamentem az iskolából, anya mindig megkérdezte, mi történt aznap, és én elmeséltem - mondta Miss Pefko. - Most meg hazamegyek a hivatalból, anya megkérdi ugyanazt, és én csak annyit tudok válaszolni - Miss Pefko megrázta a fejét, bíborszín ajka ernyedten megrebbent - mittudomén, mit- tudomén, mittudomén.. - Ha nem ért valamit - unszolta dr. Breed - kérje meg dr. Horvathot, hogy magyarázza el. Remekül magyaráz. Dr. Hoenikker mondta mindig - fordult hozzám - hogy az a tudós, aki egy nyolcéves gyereknek nem tudja meg- magyarázni. mit csinál, sarlatán. - Hát akkor én a nyolcévesnél is butább vagyok - kesergett Miss Pefko. - Én még azt sem tudom, mi az a sarlatán. 16 VISSZA AZ OVIBA Négy gránitlépcsőn másztunk fel a kutató- laboratóriumhoz. Maga az épület rideg tégla, hatemeletes. Két állig felfegyverzett őr között léptünk be. Miss Pefko a baloldalt álló őrnek megmu- tatta bal mellbimbóján a piros "Bizalmas" jel- vényt. Dr. Breed a jobboldalt álló őrnek megmu- tatta hajtókáján a fekete "Szigorúan titkos" jel- vényt. Mr. Breed szertartásosan körém kanya- rította a karját, de közben hozzám sem ért, ezzel jelezvén az őrnek, hogy magasztos vé- delme és ellenőrzése alatt állok. Rámosolyogtam az egyik őrre. Nem viszo- nozta. A nemzetbiztonság nem tréfadolog. Abszolúte. Dr. Breed, Miss Pefko meg én elgondol- kodva vonultunk át a laboratórium előcsar- nokán a lifthez. - Kérje csak meg dr. Horvathot, hogy egy- szer magyarázzon meg valamit - biztatta Miss Pefkót dr. Breed. - Majd meglátja, milyen szép, világos választ kap. - Az első eleminél kellene kezdeni, vagy talán az ovinál - mondta Miss Pefko. - Sokat mulasztottam. - Mint mindannyian - bólogatott dr. Breed. - Mindőnkre ráférne, hogy elölről kezdjük, lehetőleg a kisdedóvónál. Néztük, amint a laboratórium fogadóportá- sa bekapcsolja az előcsarnok falán díszelgő temérdek szemléltető bigyót. A fogadóportás magas, vézna lány volt - jeges, fakó. Szigorú keze nyomán fények villantak, kerekek pör- dültek, lombikok buggyantak, csengettyük csendültek. - Mágia! - nyilatkozott Miss Pefko.. - Sajnálattal hallom a laboratórium egy családtagjának szájából ezt a v iszolyogtató, középkori kifejezést - mondotta dr. Breed. - A kiállított tárgyak önmagukért beszélnek. Céljuk a misztifikáció eloszlatása. A mágiának épp az antitézise. - A mije? - Szöges ellentéte. - Na, ezt velem aztán el nem tudja hitetni. Dr. Breed egy icipicit bosszankodott. - Márpedig - jelentette ki - szándékunk egyál- talán nem a misztifikáció. Ezt maga sem ta- gadhatja. 17 A LÁNYPIAC Dr. Breed titkárnője a titkárnői szoba író- asztalán állt, és harmonikára hajtogatott kará- csonyi csengettyűt kötözött a tetővilágításra. - Ide hallgasson, Naomi - kiáltott rá dr. Breed - fél éve nem volt halálos balesetünk! Ne rontsa itt nekem a statisztikát azzal, hogy lepotyog! Miss Naomi Faust víg kedélyű, aszalt, agg delnő volt. Nyilván egy életen át szolgálta dr. Breedet - illetve két életen át, a magáét is be- leértve. Nevetett. - Csalánba nem üt a mennykő. Különben is, elkap a karácsonyi angyalka. - A karácsonyi angyalkának is lőttek már gólt. Két papírnyúlvány, az is harmonikára haj- togatva, lógott a csengettyű nyelvéről. Miss Faust meghúzta az egyiket. Hagadósan vált szét, hosszú csík lett belőle, rajta felirat. - Tessék - mondta Miss Faust, és a csík végét dr. Breed kezébe nyomta. - Húzza ki egé- szen, és szögezze a végét a hirdetőtáblához. Dr. Breed engedelmeskedett, aztán hátralé- pett, és elolvasta a csík feliratát. - Békesség a földön! - olvasta fennhangon, kedélyesen. Miss Faust lelépett az íróasztaláról, és szét- hajtogatta a másik csíkot. - A jóakaratú em- bereknek! - így a másik csík. - Ez jó - kuncogott Dr. Breed. - Sűrített ka- rácsony! Ünnepélyes a szoba, meg kell hagy- ni, felettébb ünnepélyes. - És nem felejtettem el a lánypiac csokolá- déját sem! - közölte Miss Faust. - Na, milyen vagyok? Dr. Breed a homlokára koppintott, bosz- szantotta a feledékenysége. - Na, hála isten- nek! Kiment a fejemből. - Pedig erről nem szabad elfelejtkeznünk - intette Miss Faust. - Ez már hagyomány: dr. Breed csokoládét oszt karácsonykor a lány- piacon. - Aztán elmagyarázta, hogy a lány- piac a laboratórium alagsori gépíróterme. - A lányok mindenki rendelkezésére állnak, aki hozzájut egy diktafonhoz. A lánypiaci lányok, mesélte, egész évben hallgatják a diktafonból a tudósok arc nélküli hangját - a tekercseket futárlányok viszik le a gépíróterembe. Évente egyszer bújnak csak elő cementkolostoruk falai közül, karácsonyi énekkel járják be az épületet, és learatják érte dr. Asa Breed csokoládéját. - A tudomány szolgálói ők is - nyilatkozott dr. Breed - ha egyetlen szavát sem értik, Is- ten áldása legyen mindnyájukon! 18 A VILÁG LEGÉRTÉKESEBB ÁRUCIKKE Bementünk dr. Breed irodájába, s ott az- után megpróbáltam értelmes interjúra ren- dezni a gondolataimat. Azt kellett tapasztal- nom, hogy szellemi épségem nem állt helyre. És amikor dr. Breedet elkezdtem kérdezgetni a bomba napjáról, rájöttem, hogy agyam pro- pagandaosztályát fojtogatja a pia meg a per- zselt macskaszőr. Akármit kérdeztem, min- den úgy hangzott, mintha az atombomba al- kotóit a legaljasabb gyilkosság bűnrészesé- nek tartanám. Dr. Breed meglepődött, aztán alaposan be- gurult. Elhúzódott tőlem, úgy morogta: - Úgy veszem észre, nem nagyon szereti a tudósokat. - Ezt azért nem mondanám. - Valamennyi kérdése nyilvánvalóan arra irányul, hogy beismerjem: a tudósok szívte- len, lelkiismeretlen, szűk látókörű tuskók, hi- degen hagyja őket az emberiség rajtuk kívül álló részének sorsa, esetleg nem is tartoznak az emberiséghez. - Ez így egy kicsit erős. - Nem erősebb annál, amit maga fog ezek szerint beletenni a könyvébe. Én azt hittem, maga Felix Hoenikker tisztességes, objektív életrajzát akarja megírni - manapság, a mi korunkban aligha tűzhetne maga elé jelenté- kenyebb célt egy fiatal író. De nem, maga be- állít mindenféle előítélettel holmi tébolyodott tudósokról. Honnan szedte ezeket az ideá- kat? Vicclapokból? - Dr. Hoenikker fiától, hogy csupán egyet- len forrásra hivatkozzam. - Melyik fiától? - Newtontól - mondtam. Nálam volt pici Newt levele, meg is mutattam. - Különben mennyire kicsi Newt? - Nemigen nagyobb, mint egy esernyőtartó - mondta dr. Breed. Fel sem nézett Newton leve- léről, azt olvasta, és ráncolta a homlokát. - A másik két Hoenikker gyerek normális? - Természetesen! Szívből fájlalom, hogy csalódást okoz önnek, de a tudósok gyerekei pontosan olyanok, mint bárki máséi. Tőlem telhetőleg igyekeztem lecsillapítani dr. Breedet, meggyőzni, hogy igazán dr. Hoenikker élethű képmása érdekel. - Az a szándék hozott ide, hogy pontosan lejegyez- zem, amit öntől hallok dr. Hoenikkerről. Newt levele csak a kezdet kezdete, és lelkiis- meretesen egybevetem mindazzal, amit ön mond el nekem. - Torkig vagyok vele, hogy mindenki félre- érti a tudósokat, meg amit csinálnak. - Mindent elkövetek, hogy eloszlassam a félreértést. - Ebben az országban a legtöbben azt sem tudják, mi az a tiszta kutatás. - Hálás volnék, ha megmagyarázná. - Az ég szerelmére: nem az, ha tökélete- sebb cigarettafiltert, vagy puhább papír zseb- kendőt, vagy tartósabb falfestéket akarnak előállítani! Mást se hallani, mint hogy kutatás így, kutatás úgy, és gyakorlatilag az egész or- szágban senki sem csinálja. Cégünk ama ke- vesek közé tartozik, amely tökéletesen tiszta kutatás céljaira alkalmazza az embereket. A többi cég mind a kutatómunkájával henceg, közben hemzsegnek náluk az ipari tucattech- nikusok fehér köpenyben, akik szakács- könyvből dolgoznak, és álmaik netovábbja a jövő évi Oldsmobile-modell javított kiadású ablaktörlője. - Viszont itt...? - Viszont itt és az országnak döbbenetesen kevés egyéb helyén azért fizetik az embere- ket, hogy gyarapítsák a tudást, hogy céljuk semmi egyéb ne legyen, csak ez. - Módfelett nagystílű az Általános Kohó és Öntöde Művektől. - Nincs ebben semmi nagystílű. A tudás a világ legértékesebb árucikke. Minél több igazsággal dolgozunk, annál jobban meggaz- dagodunk. Ha már akkor bokononista lettem volna, e kijelentés hallatán elröhögöm magam. 19 SOHA TÖBBÉ ISZAPOT - Úgy érti - kérdeztem dr. Breedtől - hogy ebben a laboratóriumban soha senkinek nem mondják meg, min dolgozzon? Még csak nem is céloz rá senki? - Célozni szüntelenül célozgat mindenki, de az igazi kutató természetétől idegen, hogy meg is hallja az efféle célozgatást. A feje tele van a maga elképzeléseivel, és ez nekünk na- gyon megfelel. - Próbált valaha valaki kutatási irányt aján- lani dr. Hoenikkernek? - De mennyire. Kiváltképp tengernagyok és tábornokok. Úgy néztek rá, mint holmi va- rázslóra, aki pálcája egy suhintásával sebezhe- tetlenné teheti Amerikát. Mindenféle ütődött rendszereket tálaltak fel nekünk - még ma is ezt teszik. A rendszerekkel nem is volna baj, csak épp a tudomány mai állásánál nem meg- valósíthatók. A dr. Hoenikker-kaliberű tudó- soktól elvárják, hogy ők pótolják az apróbb- nagyobb hézagokat. Emlékszem, nem sokkal Felix halála előtt egy tengernagy agyonkínoz- ta, hogy csináljon valamit az iszappal. - Iszappal?! - A tengerészek ugyanis kétszáz évi tocso- gás után torkig vannak az iszappal - magya- rázta dr. Breed. - A tengernagy valameny- nyiük nevében kijelentette, szerinte a haladás sarkalatos pontja, hogy a tengerészek többé ne harcoljanak iszapban. - Mit akart a tengernagy? - Soha többé iszapot. - Nézetem szerint - elmélkedtem - lehet- séges volna, tömérdek vegyi anyaggal vagy mivel, vagy tömérdek szerkezetfélével... - A tengernagy holmi kis tablettára v agy kis szerkezetre gondolt. A tengerészek torkig vannak az iszappal, azonkívül torkig vannak a súlyos tárgyak cipelésével. A változatosság kedvéért holmi apróságot óhajtanak cipelni. - Mit mondott erre dr. Hoenikker? - Szokásos játékos modorában, mert meg kell mondanom, a modora mindig játékos volt, Felix felvetette, hogy akadhat esetleg egy anyag, amelyből elég egy szemernyi - netán épp csak mikroszkopikus szemernyi - s mindennemű sár, iszap, mocsár, láp, ingo- vány, posvány, patak, csermely, tócsa, dág- vány, futóhomok, latyak, pocsolya, tőzeg avagy tufa egy csapásra úgy megszilárdul, mint teszem azt, ez az asztal. És dr. Breed szeplős, vén öklével az íróasz- talra csapott. Az íróasztal vese alakú, tenger- zöld acélholmi volt. - Egyetlen tengerész is bőségesen elegendőt elbír belőle, hogy ki- szabadítson egy páncélhajó-hadosztályt az Everglade-mocsárból. Felix szerint egy szál tengerész kisujja körme alatt elég anyag elfér. - Lehetetlen. - Ön szerint, énszerintem, jóformán min- denki szerint. Felix azonban, a maga játékos modorában, tökéletesen lehetségesnek tartot- ta. Felixben az volt a csodálatos - és szeret- ném remélni, hogy a könyvébe ezt valahol beleírja - Felixben az volt a csodálatos, hogy ősöreg rejtélyeket is vadonatújnak tekintett. - Kicsit úgy érzem most magam - mond- tam erre én - mint Francine Pefko meg a többiek a lánypiacon. Nekem ugyan nem tudta volna dr. Hoenikker megmagyarázni, hogyan fél el valakinek a kisujja körme alatt annyi anyag, amitől a pocsolya úgy megszi- lárdul, mint az ön íróasztala. - Hisz mondom, hogy Felix nagyszerűen magyarázott! - Akkor is. - Nekem meg tudta magyarázni - mondta dr. Breed - én pedig minden bizonnyal meg tu- dom magyarázni magának. Feladvány: hogyan halásszuk ki a sárból a tengerészeket. Így van? - Így. - Helyes - mondta dr. Breed. - Hát csak fi- gyeljen. Kezdjük. 20 SZUPERJÉG - Többféle útja-módja van annak - kezdte magyarázatát dr. Breed - ahogy bizonyos fo- lyadékok kristályosodhatnak - megfagyhat- nak - többféle útja-módja van annak, ahogy az atomjaik szabályosan, mereven halmozód- hatnak és összekapcsolódhatnak. A májfoltos kezű öregember ösztökélt: gondoljak a többféle útra-módra. ahogyan ágyúgolyókat felhalmozhatunk a tömény szé- ki palota kertjében, a többféle útra-módra. ahogy narancsot csomagolhatunk a naran- csosládába. - Így áll a dolog a kristályokban található atomokkal is; és azonos anyag két különböző kristálya merőben különböző fizikai tulajdon- ságokkal rendelkezhet. Mesélt egy gyárról, ahol hatalmas etil-dia- min-tartarát-kristályokat növesztettek. A kris- tályokat bizonyos gyártási eljárásoknál hasz- nálták fel, mondotta dr. Breed. Egy szép na- pon azonban a gyár felfedezte, hogy a nö- vesztett kristályok már nem rendelkeznek a szükséges tulajdonságokkal. Az atomok más- féle úton-módon halmozódtak és kapcsolód- tak, illetve fagytak. A kristályosodó folyadék nem változott, csak épp a kialakuló kristá- lyok az ipari alkalmazhatóság szempontjából körülbelül annyit értek, mint az ócskavas. Hogy ez hogy történt, rejtély. Az elméleti tettes mindamellett, dr. Breed szavával élve, egy "mag" volt. Ezen a nem kívánt kristálykép- ződés egy szemernyijét értette. A mag, amely a jó ég tudja, honnan került oda, az atomokat egészen újmódi halmozódásra-kapcsolódásra, vagyis kristályosodásra, fagyásra késztette. - Most pedig képzelje el megint az ágyú- golyókat a törvényszéki palota kertjében vagy a narancsokat a narancsosládában - folytatta dr. Breed. Segítségével magam előtt láttam, ahogyan az ágyúgolyók avagy a na- rancsok legalsó rétege meghatározza a követ- kező rétegek halmozódásának és kapcsoló- dásának rendjét. - A legalsó réteg a magva annak, ahogy minden egyes következő ágyú- golyó, avagy minden egyes következő na- rancs viselkedik, legyen bár az ágyúgolyók vagy a narancsok száma végtelen. - Most pedig tegyük fel - röfögött végtelen élvezettel dr. Breed - hogy a víz kristályoso- dásának, fagyásának többféle lehetséges útja- módja van. Tegyük fel, hogy az a jég, ame- lyen korcsolyázunk, és amit a whiskynkbe ra- kunk - nevezzük "jég-egy"-nek - csupán a többféle jég egyike. Tegyük fel, hogy a víz mindig jég-eggyé fagyott a földön, mert nem volt olyan magva, ami megtanította volna, hogyan lehet belőle jég-kettő, jég-három, jég- négy... És tegyük föl - és öreg kezével megint megkoppintotta az íróasztalt - hogy van egy bizonyos forma, nevezzük jég-ki- lencnek, avagy szuperjégnek - olyan kemény kristály, mint ez az asztal - aminek az olva- dáspontja, mondjuk, száz fok Fahrenheit, vagy talán inkább százharminc fok. - Rendben, eddig értem - mondtam. Dr. Breed előadását ekkor sustorgás zavar- ta meg: titkárnője szobájából hallatszott; han- gos és jelentőségteljes sustorgás volt. A lány- piac moraja. A lányok odakint épp készültek dalra fa- kadni. És daloltak is, amint dr. Breed meg én fel- bukkantunk az ajtóban. Volt ott vagy száz lány, mindegyik fehér miniszterpapírból vágott ki magának hatalmas körgallért, és gemkapoccsal erősítette össze. Gyönyörűszépen énekeltek. Meghökkentem, aztán pacallá szontyolod- tam. Mindig meghat e ritkán élvezett kincs: az az édes leányhang, amelyen majdnem min- den leány énekel. Azt énekelték: "Ó, édes Betlehem". Aligha feledem egyhamar, ahogy ezt a sort dalolták: "Ha él bennünk a félelem, ma éljen a remény!" 21 JÉG HÁTÁN TENGERÉSZ Az öreg dr. Breed Miss Faust segédletével kiosztotta a karácsonyi csokoládét a lányok- nak, aztán visszamentünk a szobájába. Ott azt kérdezte: - Hol is tartottunk? Ja, igen! - És az öregember felszólított: képzel- jem el az Egyesült Államok tengerészeit a kutyabagosi mocsár kellős közepén. - Teherautók, tankok, tarackok, mind tor- kig iszappal! - jajongott az öreg. - Nyeli őket a nyálkás, nyúlós ingovány! Felemelte ujját, és rám kacsintott. - Ám tegyük fel, fiatalember, hogy egyetlenegy ten- gerész zsebében van egy icipici kapszula, benne egy szemernyi szuperjég, ami megta- nitja a vízatomokat, hogy kell ezentúl halmo- zódni-kapcsolódni, hogy kell megfagyni. Ha pedig a tengerész bedobja ezt a szemernyi magocskát a legközelebbi pocsétába... - A pocséta megfagy? - kockáztattam meg. - És a pocséta körül az egész nagy takony? - Az is megfagy? - És a fagyos takony minden egyes kis po- csétája? - Megfagy? Külön-külön valamennyi? - Hát a fagyos takony minden egyes tócsá- ja, csermelye? - Megfagy az is? Mind, az egész? - De megfagy ám! - kiáltott dr. Breed. - És az Egyesült Államok minden egyes tengeré- sze felkél a mocsárból, és jár! 22 EGY EMBER A BULVÁRSAJTÓTÓL - És van ilyen szuperbigyó? - érdeklődtem. - Nincs, nincs, nincs, nincs! - dr. Breed me- gint kifogyott a béketűrésből. - Ezt mind csak azért mondtam el, hogy némiképpen érzékel- tessem, mily különlegesen újszerű módon kö- zeledett Felix bármilyen ósdi problémához. Én csak azt mondtam el, mit mondott Felix a ten- gernagynak, aki az iszappal nyaggatta. - Felix egyedül evett mindig a kantinban. Íratlan törvény volt, hogy senki sem ülhet le az asztalához, senki sem zavarhatja meg a gondolatmenetét. De a tengernagy becsörte- tett, odahúzott egy széket, és elkezdett az iszapról lefetyelni. Én az előbb azt meséltem el, mit felelt Felix kapásból. - De... de valójában nincs ilyen szuper- bigyó? - Hisz most mondom, hogy nincs! - kiál- tott elkeseredetten dr. Breed. - Felix ezután hamarosan meghalt! És ha egy kicsit odafi- gyelt volna arra, amit igyekeztem megértetni magával az igazi kutatókról, akkor nem kér- dezne ilyet! Az igazi kutató azon munkálko- dik, ami megragadja a fantáziáját, nem azon, ami a mások fantáziáját ragadja meg! - Nem megy ki a fejemből az a mocsár... - Hát pedig felejtse el! Az a mocsár csak el- vont példa volt! - Ha a mocsarat átszelő patakok szuperjég- gé fagynak, mi történik azokkal a folyókkal és tavakkal, amelyeket a patakok táplálnak? - Befagynak. De szuperjég nincs. - Hát az óceánok, amiket a befagyott fo- lyók táplálnak? - Azok is befagynak! - mordult rám. - Most aztán majd rohan, és elad egy szenzá- ciós riportot a szuperjégről, mi? Hányszor mondjam még, hogy szuperjég nem létezik?! - És a befagyott tavakat és patakokat táplá- ló források és a forrásokat tápláló föld alatti vizek? - Azok is mind befagynak, a fene egye meg! - üvöltött dr. Breed. - Ha tudom, hogy maga a bulvársajtótól van - jelentette ki fen- ségesen, miközben felemelkedett - egyetlen percemet sem fecséreltem volna magára! - És az eső? - A lehulló eső minden csöppje jancsiszög- gé fagy - és azzal vége a világnak! Valamint ennek az interjúnak is! Volt szerencsém! 23 AZ UTOLSÓ TEPSI Dr. Breed egy dologban tévedett: szuper- jég igenis létezik. Méghozzá a földön. A szuperjég volt Felix Hoenikker utolsó ajándéka az emberiségnek, mielőtt elnyerte volna méltó jutalmát. Senki sem tudta, mit csinált. Még csak fel- jegyzéseket sem hagyott hátra. A szuperjég megalkotásához persze bonyo- lult apparátus kellett, de az már megvolt a ku- tatólaboratóriumban. Dr. Hoenikker csak épp benézett a laborszomszédokhoz - kölcsön- kért ezt-azt, el is átkozta nyájasan az egész szomszédság - míg végül, hogy úgy mond- jam, megsütötte az utolsó tepsi süteményt. Előállított egy szuperjégszilánkot. Kékesfe- hér volt. Az olvadáspontja száztizennégy egész négy tized fok Fahrenheit. Felix Hoenikker a szilánkot belerakta egy kis üvegbe; az üveget meg zsebre vágta. Aztán elvonult három gyermekével Cape Codra, a nyaralójába, hogy ott ünnepeljék a karácsonyt. Angela harmincnégy éves volt. Frank hu- szonnégy. Pici Newt tizennyolc. Az öreg szenteste halt meg, és csak a gye- rekeivel osztotta meg a titkot. A gyerekei pedig megosztoztak a szuper- jégen. 24 MI FÁN TEREM A VÁMPÉTER Ezennel elérkeztünk a vámpéter bokononi fogalmához. A vámpéter a karasz tengelye. Vámpéter nélkül nincs karasz, tanítja Bokonon, csak- úgy, ahogy kerékagy nélkül nincs kerék. Vámpéter lehet: fa, szikla, állat, eszme, könyv, dallam, a Szent Grál - akármi. A kamasz tagjai mindenképp akörül forognak, a csillag- köd spiráljának fenséges káoszában.. Na persze a karasz tagjainak pályája közös Vámpéterük körül merőben spirituális pálya. Lelkek kerin- genek, nem testek. Mint ahogy Bokonon dalra serkent mindnyájunkat, ekképp: Ez a nagy, ez a nagy, ez a nagy körforgalom, ólomlábakon, bádogszárnyakon... Vámpéterek jönnek, vámpéterek mennek, tanítja Bokonon. Bármely adott időben a karasznak volta- képpen két vámpétere van - az egyik felfutó- ban, a másik alkonyulóban. Amíg én dr. Breeddel társalogtam Iliumban, karaszom épp virágba boruló vámpétere való- színűleg a víz kristályos alakja volt, ama kékes- fehér csoda, a szuperjég nevezetű sors-szemer. Amíg én dr. Breeddel társalogtam Ilium- ban, Angela, Franklin és Newton Hoenikker birtokában lapultak a szuperjégmagvak, aty- juk magvából nevelt magvak - megannyi al- ma, hogy úgy mondjam, amely nem esett messze a fájától. Hogy mi sorsra jutnak e magvak, ez hitem szerint az én karaszom dolga ezen a világon. 25 DR. HOENIKKER LEGLÉNYEGE Egyelőre ennyit karaszom vámpétereről. Az Általános Kohó és Öntöde Művek kutatólaboratóriumában dr. Breeddel folyta- tott kellemetlen interjúm után Miss Faust ke- zébe kerültem. Azt az utasítást kapta, hogy mutassa meg nekem, hol az ajtó. Én azonban rávettem, hogy előbb a megboldogult dr. Hoenikker laboratóriumát mutassa meg. Útközben megkérdeztem Miss Faustot, mennyire ismerte dr. Hoenikkert. Őszinte és érdekes választ kaptam tőle, pikáns mosoly kíséretében. - Nem hinném, hogy egyáltalán ismerni le- hetett. Amikor azt mondjuk, hogy jól vagy kevésbé jól ismerünk valakit, rendszerint olyan titkokra gondolunk, amikről tudunk, vagy amikről nem tudunk. Meghitt dolgokra, családi dolgokra, szerelmi dolgokra - mondta nekem ez a bájos, agg delnő. - Dr. Hoenik- ker életében is megvolt mindez, éppúgy, mint minden élő ember életében, de dr. Hoenikkernek nem ez volt a lényege. - Hanem micsoda? - Dr. Breed folyton azt hajtogatja, hogy dr. Hoenikker leglényege az igazság volt. - De magának más a véleménye? - Nem is tudom. Én csak azt nem értem, hogyan lehet bárki emberfiának elegendő a puszta igazság. Miss Faust megérett a bokononizmusra. 26 MI AZ ISTEN - Beszélt valaha dr. Hoenikkerrel? - kér- deztem Miss Faustot. - Persze. Sokszor. - Emlékszik valamelyik beszélgetésükre? - Egyszer lefogadta, hogy nem tudok olyasmit mondani neki, ami színigaz. Erre én azt mondtam: "Isten a szeretet." - Mire ő? - Mire ő azt mondta: "Mi az Isten? Mi a sze- retet?" - Hüm. - De hát Isten csakugyan a szeretet - mondta Miss Faust. - Akármit mondott dr. Hoenikker. 27 MARS-LAKÓK Dr. Felix Hoenikker egykori laboratóriuma a hatodik emeleten volt, az épület legfelső szintjén. Vörös zsinórt feszítettek ki az ajtó előtt, a falon réztábla adta tudtul, miért szent eme hely: EBBEN A HELYISÉGBEN TÖLTÖTTE ÉLE- TE UTOLSÓ HUSZONNYOLC ESZTENDEJÉT DR. FELIX HOENIKKER NOBEL-DÍJAS FIZI- KUS. "AHOL Ő VOLT, OTT VOLT A TUDO- MÁNY HATÁRA." PÁRATLAN EMBER VOLT JELENTŐSÉGE AZ EMBERISÉG TÖRTÉNETÉ- BEN FELMÉRHETETLEN. Miss Faust felajánlotta: leemeli a vörös zsi- nórt, hogy beléphessek a szentélybe, és sza- hadon értekezhessem bármely ott tanyázó szellemmel. Elfogadtam az ajánlatát. - Úgy hagytak mindent, ahogy dr. Hoenik- ker életében volt - magyarázta Miss Faust. - Csak a munkaasztalról vettek el egy csomó gumiszalagot. - Gumiszalagot? - Ne kérdezze, miért. Tőlem ugyan ne kér- dezze, mire való ez az egész. Az öreg jó nagy rumlit hagyott a laborató- riumban. Figyelmemet nyomban megragadta a szanaszét heverő rengeteg olcsó játék. Tört gerincű papírsárkány. Búgócsiga spárgával, csak fel kell húzni. Facsiga. Szappanbuborék- fúvóka. Akvárium, benne egy vár meg két teknősbéka. - Imádta a tízcentes áruházakat - mondta Miss Faust. - Azt látom. - Leghíresebb kísérleteihez egy dollárba se került a felszerelés. - Ki a centet nem becsüli, az a dollárt nem érdemli. Volt persze jócskán hagyományos labora- tóriumi felszerelés is, de ugyancsak elhalvá- nyult a jópofa, tarka játékok mellett. Dr. Hoenikker íróasztalán levelek tornyo- sultak. - Alighanem egyetlen levélre sem válaszolt - merengett Miss Faust. - Aki választ akart, felhívta telefonon, vagy felkereste személye- sen. Dr. Hoenikker íróasztalán bekeretezett fénykép állt. Háttal nekem. Megpróbáltam ki- találni, kinek a képe. - A felesége? - Nem. - Valamelyik gyereke? - Nem. - Ő maga? - Nem. Hát megnéztem. A kép egy vacak kis hábo- rús emlékművet ábrázolt, egy kisvárosi tör- vényszéki épület előtt. Az emlékmű oldalán tábla, rajta a falu különböző háborúkban el- esett lakosainak neve. Azt gondoltam, a tábla lehetett a fénykép oka. Elolvastam a neveket, félig-meddig arra számítottam, hogy a Hoenik- ker nevet megtalálom köztük. Nem találtam. - Ez volt az egyik hobbija - mondta Miss Faust. - Micsoda? - Lefényképezte, hogyan rakják halomba az ágyúgolyókat különféle törvényszéki épü- letek kertjében. Ezen a fényképen állítólag egészen rendkívüli módon vannak felrakva. - Aha. - Ő maga is rendkívüli ember volt. - Azt látom. - Egymillió év múlva talán mindenki olyan okos lesz, mint ő volt, és megérti mindazt, amit ő megértett. De a mai átlagemberhez ké- pest dr. Iloenikker olyan volt, mint egy Mars- lakó. - Talán az is volt - véltem. - Ez legalább megmagyarázná, mért lett három olyan fura gyereke. 28 MAJONÉZ Míg Miss Fausttal a liftet vártuk, hogy levi- gyen a földszintre, Miss Faust kifejezte abbéli reményét, hogy nem az ötös számú lift jön. Még meg sem kérdezhettem, miért e kívánsá- ga, már meg is jelent az ötös számú lift. A kezelő, egy apró, ősöreg néger, bizo- nyos Lyman Enders Knowles, elmebajos volt, erről jóformán meg vagyok győződve - még- hozzá az agresszív fajtából, ugyanis megmar- kolta a tulajdon seggét, és felüvöltött: "Az ám!", valahányszor úgy vélte, hogy fején ta- lálta a szöget. - Hahó, emberszabású kartársaim, taviró- zsák és lapátkerekek! - rikkantott Miss Faust- ra és rám. - Az ám! - A földszintre legyen szíves - szólt hűvö- sen Miss Faust. Knowlesnak nem volt egyéb dolga, ha le akart vinni a földszintre, mint becsukni az aj- tót és megnyomni egy gombot. Egyelőre azonban nem ezt tette. Úgy látszott, hogy évekig nem is fogja megtenni. - Egy illető azt mondja - közölte - hogy ez a lift itten maja építészet. Csak ma tudtam meg. Mondom neki: "Hát akkor én mi va- gyok? Majonéz?" Az ám! Ezen aztán törheti a fejét! Ha hagyom! Csakhogy én mindjárt elő- állok a következő kérdéssel, hogy majd bele- gárgyul! Az ám! - Lemehetnénk, Mr. Knowles? - rimánko- dott Miss Faust. - Azt mondom az illetőnek - lendült bele Knowles - mondom: "Ez itten egy kutatóla- boratórium. Kutatni az után szokás, amit egy- szer már megtaláltak, nem? Megtalálták, aztán eldugták, azért kell utána kutatni. Hogyhogy ilyen házat építenek, majonézes lifttel, meg minden, és telerakják bolondokkal? Hát mi után kutatnak ezek? Elvesztett valaki vala- mit?" Az ám! - Igazán érdekes - sóhajtott Miss Faust. - És most lemehetnénk? - Másmerre aligha mehetnénk - vakkantott rá Knowles. - Ez itten a tető. Ha azt mondja nekem, menjünk föl, nem tudnák a szolgála- tára lenni. Az ám! - Hát akkor menjünk le - mondta Miss Faust. - Majd ha itt lesz az ideje. Ez az ember dr. Hoenikker előtt tisztelgett? - Igen - mondtam. - Ismerte? - De milyen közelről! - mondta. - Tudja-e, mit mondtam, amikor meghalt? - Nem. - Azt mondtam: "Dr. Hoenikker nem halt meg." - Csa kugyan? - Csak épp más dimenzióba lépett. Az ám! Megnyomott egy gombot, és mentünk le- fele. - Ismerte a Hoenikker gyerekeket? - kér- deztem. - Eszeveszett meszetevett kölykei! - mond- ta Knowles. - Az ám! 29 EMLÉKED ÉL Még valami dolgom volt Iliumban. Le akar- tam fényképezni az öreg sírját. Visszamentem hát a szobámba, megállapítottam, hogy Sandra távozott, magamhoz vettem a fényké- pezőgépemet, és taxit fogadtam. Csípős, szürke ólmos eső esett. Gondol- tam, ebben az esőben jól le lehet majd venni az öreg sírkövét, még talán címlapnak is beil- lik az Aznap volt a Világvégére. A kapuban a temetőőr megmondta, hol ke- ressem a Hoenikker-sírkertet. - El se téveszthe- ti - mondta. - Ott van a legnagyobb síremlék. Igazat beszélt. A síremlék hat méter magas, egy méter vastag fallosz volt. Csillogott az ól- mos esőben. - Uramisten! - kiáltottam fel, és kikász? lódtam a taxiból a fényképezőgéppel. - Ez aztán a méltó síremlék az atombomba atyjr.- nak! - Nevettem. Megkérdeztem a sofőrt, odaállna-e a sírem- lék mellé, már csak az arány kedvéért. Aztán megkértem, törölgesse le róla egy kicsit a je- get, hadd lássék a megboldogult neve. Megtette. És a síremlék talapzatán, tizenöt centis be- tűkkel, istenbizony ez állt: ANYÁM 30 CSAK ALSZOL A SÍRBAN - Anyánk?! - hüledezett a sofőr. Törölgettem a jeget, mire kibukkant a kö- vetkező vers: Mamánk, Mamánk, kérlek nagyon, vigyázz reánk minden napon. ANGELA HOENIKKER. Alatta is vers: Nem haltál meg te, csak alszol a sírban, és már mosolygok, bár előbb sírtam. FRANKLIN HOFNIKKER Ez alatt táig, a talapzatba ágyazva, egy betonkocka. rajta egy csecsemő tenyérle- nyomata. A lenyomat alatt a következő szö- veg: PICI NEWT - Ha ez az anyjuk - kérdezte a sofőr - mi a jóistent állíthattak az apjuk fölé? - És mind- járt mondott is valami trágárságot, hogy sze- rinte mi lenne az alkalmas síremlék. Az apát is mindjárt megleltük. Síremléke - mint később megtudtam, végrendeleti kíván- sága szerint - egy negyven centiméteres élű márványkocka volt. Felirata: APÁNK 31 EZ IS BREED, AZ IS BREED A temetőből kifelé menet a taxisofőr a saját mamája sírjának állapotán merengett. Megen- gedem-e, kérdezte, hogy egy kis kerülőt tegyünk, és megnözze. Szánalmas kis kő jelezte a mamát - nem mintha számítana. Megengednék-e még egy kis kerülőt, kér- dezte a sofőr, ezúttal a temetővel szemközti sírkőkereskedéshez. Akkor még nem voltam bokononista, úgy- hogy kissé kelletlenül egyeztem bele. Ha már akkor bokononista vagyok, természetesen ví- gan beleegyezem, bárki bárhova akar menni. Mint Bokonon mondja: "Különös úti célok - az Isten táncórái." A sírkőkereskedés cégtábláján az "Avram Breed és Fia" név állt. Amíg a sofőr a keres- kedővel tárgyalt, én a síremlékek közt bo- lyongtam - csupa biankó síremlék, mind ez ideig senki áldott emlékére. A sírkőkereskedés bemutatótermét helyi humorral fűszerezték: egy kőangyal feje fö- lött fagyöngycsokor lógott. Talapzatán egy halom cédruság, márványnyakában kará- csonyfaégő-füzér. - Hogy a hölgy? - kérdeztem a kereskedőt. - Nem eladó. Százesztendős. Dédapám, Avram Breed faragta. - Olyan régi a cég? - Olyan bizony. - Maga is Breed? - Negyedik nemzedék egyhuzamban. - Rokona dr. Asa Breed, a kutatólaboratóri- um igazgatója? - A bátyám. - Ő maga, mondta, Marvin Breed. - Kicsi a világ - állapítottam meg. - Már ami a temetőbe kerül belőle, min- denesetre. - Marvin Breed talmi eleganciájú, okos, érzelgős ember volt. 32 DINAMITPÉNZ - Épp az imént voltam a bátyja irodájában. Író vagyok. Dr. Hoenikkerről készítettem ve- le interjút - mondtam Marvin Breednek. - Az volt ám a fura istenbarma. Nem a bá- tyám; Hoenikker. - Magánál vette azt a síremléket a felesége sírjára? - Azt a kölykök vették. Hoenikkernek nem volt hozzá semmi köze. Nem ért az rá, hogy fejfát tűzzön a felesége sírjára. Aztán amikor az asszony már jó éve meghalt, bejön ide a három Hoenikker gyerek - az a nagy, hosszú lány, a fiú meg a kisbaba. Azt mondták, a leg- nagyobb kő kell nekik, ami csak pénzért kapható, és a két nagyobbik verset is írt rá. Azt akal-ták rátenni a kőre. - Hisz épp nevetni is lehet azon a kövön - mondta Marvin Breed - de azok a kölykök több v igaszt merítettek belőle, mint bármi másból, ami pénzért kapható. Folyton kijár- tak, nézték, virágot raktak rá, évente isten tudja, hányszor. - Szép pénzbe kerülhetett. - Tellett a Nobel-díjból. Ez került ki belőle, meg a Cape Cod-i nyaraló. - Dinamitpénz... - merengtem, mert a di- namit erőszakossága ötlött fel bennem és a sírkő meg a nyaraló abszolút nyugalma. - Tessék? - Nobel találta fel a dinamitot. - Hát ugye, nem vagyunk egyformák... Ha akkor már bokononista vagyok, és eltű- nődöm az események csodálatosan bonyolult láncolatán, amelynek révén a dinamitpénz épp ehhez a sírkőcéghez került, tán azt sutto- gom: - Buzgó, buzgó, buzgó. Buzgó, buzgó, buzgó - ezt suttogjuk ugyanis mi, bokononisták, ha eltűnődünk, mily bonyolult és kifürkészhetetlen az élet gépezete. Ám keresztény lévén, mindössze ennyit mondhattam: - Bizony, az élet néha különös dolgokat produkál. - Néha meg nem - mondta Marvin Breed.. 33 EGY HÁLÁTLAN EMBER Megkérdeztem Marvin Breedet, ismerte-e Emily Hoenikkert, Felix feleségét, Angela, Frank és Newt anyját, az óriási talapzat alatt nyugvó asszonyt. - Hogy ismertem-e? - váltott tragikusra a hangja. - Hogy én ismertem-e, uram! De mennyire hogy ismertem! Ismertem Emilyt. Együtt jártunk az iliumi gimnáziumba. Az osztály zászlóbizottságának társelnökei vol- tunk. Apjáé volt az Ilium Hangszerkereske- dés. Emily minden áldott hangszeren játszott, ami csak volt a boltban. Annyira belebolon- dultam abba a lányba, hogy abbahagytam a focit, és nekiálltam a hegedűnek. Aztán haza- jön Asa bátyám vakációra a műegyetemről, és én marha bemutatom a szerelmemnek! - Marvin Breed csettintett: - Így szedte el tő- lem, ni. A rézágyam gombján törtem össze a hetvenöt dolláros hegedűmet, aztán lemen- tem a virágüzletbe, kértem egy dobozt, ami- be a hosszú szárú rózsákat csomagolják, be- leraktam a szétvert hegedűt, és a boyszolgá- lattal elküldtem Emilynek.. - Csinos volt? - Csinos?! - visszhangozta Marvin Breed. - Uram, ha az Isten egyszer angyalt enged lát- nom, a szárnya láttán esik le az állam, az arca nem lesz új. Mert én láttam már a világmin- denség legeslegszebb arcát. Nem volt férfi Ilium megyében, aki bele ne szeretett volna, akár bevallotta, akár tagadta. Emily bármelyik férfit megkaphatta volna. - Kiköpött a tulaj- don padlójára. - Erre fogja magát, és hozzá- megy ahhoz a nyomorodott kis hollandus szarházihoz! Eljegyzett menyasszonya volt a bátyámnak, és erre beállít a városba az a csú- szómászó kis rohadék! - Marvin Breed megint csettintett: - Így szedte el a bátyámtól azt a lányt, így. - Alighanem hazaárulás meg hálátlanság meg tudatlanság meg elmaradottság meg értel- miség-ellenesség szarházinak nevezni egy olyan híres-nevezetes halottat, mint Felix Hoenikker. Tudom én, milyen ártalmatlan meg szelíd meg álmodozó volt, már legalábbis an- nak mondták. Tudom, hogy a légynek se vé- tett, hogy nem érdekelte a pénz meg a hatalom meg az öltözködés meg az autók meg mi- egyéb, hogy nem lehetett egy napon senkivel említeni, hogy különb volt valamennyiünknél, hogy oly ártatlan volt szinte, mint a Jézus Krisz- tus - csak éppen nem egészen Isten fia volt... Marvin Breed úgy érezte, nem szükséges befejeznie a gondolatmenetét. Meg kellett kérnem, hogy folytassa. - Hogy miért? - kérdezte. - Hogy miért? - Az ablakhoz lépett, kibámult a temetőkapura. - Hogy miért! - motyogta, és nézte a kaput, az ólmos esőt, meg az alig látható Hoenikker- emlékművet. - Hát hogy a fenébe lehetne ártatlan az az ember, aki beledolgozik az atombombába? Hogy az istenbe lehet azt mondani, hogy jó ember, aki a kisujját meg nem mozdította, mi- kor a világ legjobb szívű, legszebb asszonya, a saját tulajdon felesége ott feküdt a halottas ágyán, mert elemésztette a szeretetlenség meg a meg nem értés... Megrázkódott. - Néha már azt gondolom, az az ember halva született. Életemben nem találkoztam még senkivel, akit ennyire ne ér- dekeltek volna az élők. Néha már azt gondo- lom, ez a baj a világgal: hogy a fejesek közt annyi a merev hulla. 34 VIN-DIT A sírkőkereskedésben ért az első vin-dit - ez a bokononi.sta szó hirtelen, szubjektív lö- kést jelent a bokononizmus felé, ama meggyő- ződés felé, hogy végtére is a Mindenható Isten mégiscsak tud rólam, hogy a Mindenható Is- tennek holmi igen bonyolult terve van velem. A vin-dit kiindulópontja voltaképpen a fa- gyöngy alatt ácsorgó kőangyal volt. A tahiso- főr a fejébe vette, hogy az anyja sírjára ő pe- dig azt az angyalt mindenáron megszerzi. Ott állt előtte; a szeme csupa könny. Marvin Breed még akkor is csak bámult ki az ablakon a temetőkapura, mikor befejezte mondókáját Felix Hoenikkerről. - A rohadt kis hollandus szarházi lehet, hogy valami mo- dern szent ember volt - tette hozzá - de itt dögöljek meg, ha életében valamit is kedve ellenére csinált, meg ha meg nem kapott mindent, amit akart. - Zene - mondta Marvin Breed.. - Tessék? - kérdeztem én. - Ezért ment hozzá Emily. Azt mondta, Felix Hoenikker elméje magasabb rendű ze- nére van hangolva, a szférák zenéjére. - Meg- rázta a fejét. - Szart. Aztán a kapu láttán eszébe jutott, amikor utoljára látta Frank Hoenikkert, a modellgyár- tót, a patentüvegbe zárt bogarak inkvizítorát. - Frank - mondta. - Mi van Frankkel? - Akkor láttam utoljára azt a szerencsétlen, perverz kölyköt, mikor kijött a temető kapu- ján. Az apját még temették. Még be se tették az öreget a földbe, Frank már jött ki a kapun. Lestoppolta az első autót. Új Pontiac volt, flo- ridai rendszámmal. Megállt. Frank beszállt, azóta Iliumban a színét se látta senki. - Hallom, körözi a rendőrség. - Az csak baleset volt, tévedés. Frank nem bűnöző. Nincs is meg hozzá a mersze. Más- hoz se értett, csak a modellezéshez. Egyetlen állása volt, ahol meg is maradt, Jack Barkács- boltjában. Modelleket árult, modelleket készí- tett, szaktanáccsal látta el a vevőket modelle- zéshez. Mikor elpucolt innen, Floridába ment, egy sarasotai modellezőboltban kapott állást. Aztán kiderült, hogy a bolt csak fal, egy banda tartja fönn, ami igazából lopott Cadillaceket szállít kiszolgált tartályhajókon Kubába. Frank így keveredett bele. Nyilván azért nem találták meg a hekusok, mert már meghalt. Biztos túlságosan sokat hallott, mi- közben épp a páncéltornyokat ragasztgatta. Technokollal a Missouri csatahajóra. - És Newt hol van most, nem tudja? - Gondolom, a nővérénél, Indianapolis- ban. Legutóbb akkor hallottam róla, mikor az- zal az orosz törpenővel volt az ügye, és ki- bukott Cornellen az orvos-előkészítőről. Maga el tud képzelni egy törpét, amint doktornak készül? És ugyanabba a szerencsétlen család- ba született bele az a nagy, langaléta lány, majd két méter. Az a híres-nevezetes, nagy- eszű apja kiszedte a lányát a gimnáziumból érettségi előtt, hogy legyen a háznál nő, aki gondját viseli. Nem volt annak a lánynak más öröme, csak a klarinét, azt játszotta az iliumi gimnázium száztagú fúvószenekarában. -Mikor aztán hazahozták az iskolából - folytatta Breed - soha a lábát ki nem tette a házból, nem volt egy ember, aki hívta volna, se barátnője, az öregnek meg eszébe se ju- tott, hogy pénzt adhatna neki, hogy elmenjen valahova. Tudja, mit csinált mindig az a lány? - Nem én. - Este akárhányszor is bezárkózott a szo- bájába, aztán lemezeket tett fel, aztán klariné- ton kísérte a lemezeket. Korunk csodája, már énszerintem, hogy az a nő férjet tudott fogni. - Mennyit kér ezért az angyalért? - kérdez- te a taxisofőr. - Mondtam már, nem eladó. - Aligha akad manapság, aki így értene a kőfaragáshoz - jegyeztem meg. - Van egy unokaöcsém, az érti a módját mondta Breed. - Asa fia. Az is nagyfene kuta- tótudósnak készült, aztán mikor a bombát le- dobták Hirosimára, a kölyök kimutatkozott. Jól berúgott, aztán eljött hozzám, azt mondja, kőfaragó akar lenni. - Most is itt dolgozik? - Szobrászkodik Rómában. - Ha valaki elég dohányt ajánl magának - mondta a sofőr - odaadná, igaz? - Meglehet. De ahhoz igencsak sok do- hány kell. - Hova lehet ilyesmire a nevet írni? - kér- dezte a sofőr. - Van már rajta név, a talapzaton. - Nem láttuk a nevet, eltakarták a talapzatot borító ágak. - És nem jöttek érte? - tudakoltam. - Ki se fizették! Úgy történt a dolog: az a német bevándorló nyugatnak tartott felesé- gestül, aztán az asszony himlőt kapott, és itt, lliumban, meghalt. Az ember megrendelte az angyalt az asszony fölébe, és megmutatta a dédapámnak, hogy ott a zsebében a pénz, ki tudja fizetni. Csakhogy aztán kirabolták. El- szedték tőle a pénzét az utolsó centig. Nem maradt mása, csak az a föld, amit Indianában vásárolt, de azt még nem is látta. Úgyhogy to- vábbment, azt mondta, majd visszajön, és ki- fizeti az angyalt. - Aztán nem jött vissza? - kérdeztem. - Nem ám. - Marvin Breed félretolta a lába ujjával az ágakat, hogy kilátszottak a talapzat- ba vésett betűk. Egy vezetéknév volt. - Mar- ha fura egy név - mondta. - Ha annak a be- vándorlónak maradt is iafia, lefogadom, meg- változtatta a nevét. Most már biztosan Jones vagy Black vagy Thompson a neve. - Ebben bizony téved - motyogtam. Úgy éreztem, megbillen a bolt; a fal, a mennyezet, a padló egy pillanatra csupa alagútnyílássá változott - és mindegyik alagút másfelé vezetett az időben. Bokononista láto- másom támadt minden idők minden egyes másodpercének és minden vándorló embe- reknek és minden vándorló asszonyoknak és minden vándorló gyermekeknek egységéről. - Ebben bizony téved - mondtam, mikor eltűnt a látomás. - Tán ismer valakit, akit így hívnak? - Igen. A név ugyanis az én nevem volt. 35 BARKÁCSBOLT Visszaúton a szálló felé megpillantottam Jack Barkácsboltját. ahol valamikor Frank Hoenikker dolgozott. Mondtam a taxisofőr- nek, álljon meg és várjon. Bementem, és megláttam magát Jacket, az irinyó-pirinyó tűzoltóautók, vonatok, repü- lők, hajók, házak, lámpaoszlopok, fák, tan- kok, rakéták, autók, hordárok, kalauzok, rendőrök, tűzoltók, papák, mamák, kutyák, macskák, csirkék, katonák, kacsák és tehe- nek urát. Hullaképű, komor, koszos, köhö- gős ember volt. - Miféle gyerek volt Franklin Hoenikker? - visszhangozta, és köhögött, köhögött. Csó- válta a fejét, annak bizonyságául, hogy úgy imádta Franket, ahogy életében még senkit sem imádott. - Erre a kérdésre szavakkal meg nem felelhetek. De megmutathatom, miféle gy erek volt Franklin Hoenikker - köhögött. - Nézze meg, és ítélje meg maga. És levitt a boltja alagsorába. Ott lakott. Állt ott egy hitvesi ágy, egy fiókos szekrény meg egy rezsó. Jack mentegetőzött, amiért nincs bevetve az ágy. - A feleségem egy hete elhagy ott - köhögte. - Most próbálom valahogy össze- madzagolni az életemet. És felkattintott egy kapcsolót, és az alagsor túlsó felét vakító fény árasztotta el. Közeledve a fényhez, megláttam, hogy a napfény furnérlemezre épült fantasztikus or- szágocskára világít. Kis sziget volt; pont olyan szabályos négyszög, mint egy kansasi kisvá- ros. Minden nyughatatlan lélek, minden lé- lek, aki kíváncsi a város zöldövezetén túl el- terülő világra, a szó szoros értelmében lepo- tyog a világ peremén. Annyira pontos, arányos volt minden apró részlet, oly boszorkányosan formázták, festet- ték, még össze se kellett húznom a szeme- met, első látásra elhittem: valóságos az egész táj: hegyek, tavak, folyók, erdők és városok, és minden, amit a szép vidék ételt-italt terem. És az egészet cérnavékony vasúti sínek há- lózták be. - Nézze a kapukat - mondta áhítatosan Jack. - Szép. Ügyes. - A kilincsek. Meg a kopogtatók. Mind mű- ködik. - Úristen. - Azt kérdi, milyen gyerek volt Franklin Hoenikker: ezt ő építette - hörögte Jack. - Egész egyedül? - Na, egy kicsit besegítettem, de csak az ő tervei szerint. Az a srác zseni volt. - Hogy is vitathatná bárki? - Az öccse törpe volt, tudja. - Tudom. - Az forrasztotta részben az alaphoz. - Tisztára mint a valódi. - Nem volt könnyű munka, nem ment egyik napról a másikra, azt elhiheti. - Róma se egy nap alatt épült. - Annak a gyereknek nem volt otthona, tudja. - Igen, hallottam. - Ez iolt az igazi otthona. Hosszú heteket töltött idelent. Néha még csak el se indította a vonatot; csak ült és nézte, mint most mi. - Van itt elég látnivaló. Szinte felér egy eu- rópai úttal, annyi a látnivaló, ha jobban meg- nézzük. - Frank olyasmit is meglátott, amit maga meg én nem vennénk észre. Egyszer csak ne- kiesik az egyik hegynek, és lerombolja, pedig szakasztott olyan valóságosnak látszott, mint bármelyik igazi hegy - már magának vagy nekem. És Franknek igaza volt. A hegy helyé- be odarakott egy tavat, a tó fölébe fahidat, és tízszer különb lett, mint azelőtt. - Nem mindenkinek adatott ilyen tehetség. - Ez az! - mondta szenvedélyesen Jack. A szenvedély aztán mindjárt köhögésbe fulladt. Mikor elült a roham, csak úgy patakzott a szeméből a könny. - Ide hallgasson, mond- tam annak a kölyöknek, menjen főiskolára, tanuljon ki mérnöknek, aztán elmehet az Amerikai Expressz Társasághoz vagy ilyesmi - valami nagy helyre, ahol aztán rendesen tá- mogathatnák. - Úgy látom, maga jócskán támogatta. - Bár megtettem volna, bár megtehettem volna - borongott Jack. - Nem volt hozzá tő- kém. Mikor csak tudtam, adtam neki anyagot, de a java részét abból a pénzből vette, amit nálam keresett, fönt a boltban. Egy vasat sem költött másra, csak erre - nem ivott, nem do- hányzott, nem ment moziba, nem járt lányok- kal, nem érdekelte az autó. - Elkelne még jó néhány a fajtájából. Jack vállat vont. - Hát... Gondolom, azok a floridai gengszterek kinyíl-ták. Féltek, hogy eljár a szája. - Biztosan. Jack egy-szer csak elzokogta magát: - Vajon tudják-e a rohadt szemetek, hogy kit öltek meg?! 36 NYAU Iliumi tartózkodásom meg a következő két állomás - a karácsonyt áthidaló kétheti túra - tartamára New York-i lakásomat ingyen áten- gedtem egy Sherman Krebbs nevű éhenkó- rász költőnek. Második feleségem ugyanis el- hagyott, mondván: túlságosan pesszimista va- gyok; egy optimista nem élhet velem. Krebbs szakállas volt, spánielszemű, plati- naszőke Krisztus. Nem voltunk nagyon köze- li barátságban. Egy koktélpantin ismertem meg, ahol mint az Azonnali Atomháborút Kö- vetelő Költők és Festők országos elnöke mu- tatkozott be. Menedéket kért: az som baj, mondta, ha. nem bombabiztos: és története- sen én szolgálhattam vele. Amikor hazaértem, és még rezgett bennem a kiváltatlan iliumi kőangyal keltette felkava- ró spirituális élmény utóhatása, azt kellett ta- pasztalnom, hogy lakásom nihilista tivornya áldozatául esett. Krebbs távozott: de előbb még háromszáz dollár árát interurbán telefo- nált, öt helyütt kiégette a heverőmet, megölte a macskámat és az aligátor-körtefámat, és le- szakította az orvosságszekrénykém ajtaját. Konyhám sárga linóleumpadlójára ezt a verset írta, mint kiderült, ürülékkel: Ez a konyha még nem az igazi. Nem örvendez a szívem amíg nem csupa szemét. Ágyam fölött a tapétán is volt egy felirat, más - női - írással, rúzzsal, mondván: "Azt már nem!" Döglött macskám nyakán pedig a követke- ző cédula lógott: "Nyau". Azóta nem láttam Krebbset. És mégis úgy érzem, a karaszomhoz tartozott. Ha igen, úgy rang-rang minőségben. Bokonon szerint a rang-rang olyan személy, aki az embert bizo- nyos gondolkodásmódtól eltéríti, méghozzá úgy, hogy a rang-rang tulajdon példájával bi- zonyítja az illető életmód képtelenségét. Lehet, hogy hajlamos lettem volna elhesse- getni a kőangyalt, mint aminek semmi jelen- tősége. De amikor megláttam, mit művelt Krebbs, kivált mit művelt az édes cicámmal, nem kértem többet a nihilizmusból. Valaki vagy valami nem akarta, hogy nihi- lista legyek. Krebbs küldetése volt, ha tudott róla, ha nem, hogy kiábrándítson ebből a fi- lozófiából. Ügyes húzás, Mr. Krebbs, ügyes húzás. 37 EGY KORSZERŰ DANDÁRTÁBORNOK És aztán egy szép napon, egy vasárnap, megtudtam, hol van a körözött bűnöző, a modellező, a patentüvegbe zárt bogarak Je- hovája és Belzebúbja - hogy hol van Franklin Hoenikker. Frank él! A hírt a New York-i Sunday Times rendkí- vüli melléklete közölte. A melléklet egy ba- nánköztársaság fizetett hirdetése volt. Fedő- lapján a legszívfacsaróbban gyönyörűséges lány profilja, akit legmerészebb álmaimban valaha is láttam. A lány mögött talajgyaluk döntögetnek pál- mákat, széles sugárút épül. A sugárút végén három új épület acélváza. "San Lorenzo Köztársaságé a jövő!" - hir- dette a melléklet fedőlapja. - Egészséges, boldog, haladó, szabadságszerető, gyönyörű ország, amerikai tőkések, amerikai turisták vágyainak netovábbja!" Nem nagyon siettem elolvasni a hirdetést. Beértem a fedőlapon a lánnyal - mit beértem! Első pillantásra beleszerettem. Nagyon fiatal volt és nagyon komoly - és tündökletesen szenvedélyes és okos. Csokoládébarna volt. A haja színarany. Mona Aamons Monzano a neve, közölte a fedőlap. A sziget diktátorának fogadott leánya. Kinyitottam a mellékletet, reméltem, lesz benne még más kép is erről a fölséges keve- rék-madonnáról. Ehelyett megtaláltam a sziget diktátorának, Miguel "Papa" Monzanónak a képét: vén gorilla, közelebb a nyolcvanhoz, mint a het- venhez. "Papa" arcképe mellett pedig egy keskeny vállú, rókaképű, éretlen ifjonc fotója. Hófehér katonai zubbony, rajta ékköves napkitörés. Közel ülő szeme karikás. A borbélynak látha- tólag egész életében mindig azt mondta, hogy oldalt és hátul nyírja rövidre, de a feje búbját hagyja békén. Így aztán drótszőrű ke- fehajat visel, hihetetlenül magas, bodorított hajkockát. E bájtalan gyermeket pedig mint Franklin Hoenikker dandártábornokot mutatták be, aki "San Lorenzo Köztársaság Tudomány- és Haladásügyi minisztere". Huszonhat esztendős volt. 38 SEHOL ANNYI BARRAKUDA San Lorenzo szigete, mint a New York-i Sun- day Tímes mellékletéből értesültem, ötven mér- föld hosszú, húsz mérföld széles. Lakosainak száma négyszázötvenezer, "... mind egy szálig odaadó hívei a Szabad Világ eszméjének". Legmagasabb pontja a McCabe-hegy, há- romezer-háromszázötvenkét méter a tenger- szint felett. Fővárosa Bolivar, ...mellbeve- rően modern metropolis, kikötője otthont nyújthatna az Egyesült Államok teljes hadi- flottájának". Fő exportcikkei: cukor, kávé, ba- nán, indigó és kézműipari tárgyak. "Sporthorgász körökben egybehangzó vé- lemény: San Lorenzo vitathatatlanul a világ barrakuda-központja!" Vajon Franklin Hoenikker, aki még csak le sem érettségizett, hogy tett szert erre a cifra állásra? A kérdésre részben megfelelt a San Lorenzóról szóló tanulmány, "Papa" Monza- no tollából. "Papa" szerint Frank a főépítésze "San Lorenzo Központi Tervé"-nek; ebbe beletar- toznak az új utak, a falu villamosítása, csator- názás, szállodák, kórházak, klinikák, vasutak - az egész cakumpakk. A tanulmány rövid volt, szűkszavú, "Papa" mégis öt alkalommal utalt benne Frankre mint "... dr. Felix Hoenik- ker vérbeli gyermekére". A szólamból csak úgy bűzlött a kannibaliz- mus. "Papa" nyilván úgy érezte, hogy Frank az öreg varázserejű húsának egy cafata. 39 FATA MORGANA Valamivel többet árult el a melléklet egy másik darabja, szóvirágokban bővelkedő ta- nulmány, címe: "Mit jelent San Lorenzo egy amerikainak?" Szinte biztosan más írta meg a szerző helyett, aki maga Franklin Hoenikker dandártábornok. A tanulmányban Frank elmesélte, hogyan sodródott lélekegyedül egy kis híján elmerü- lő húszméteres luxustutajon a Karib-tenge- ren. Arról nem szólt, hogy mit keresett a tuta- jon, vagy hogy miért volt egyedül. Mindössze arra utalt, hogy Kubából indult. "A pompás luxustutaj süllyedt, s vele az én céltalan életem, - így a tanulmány. "Négy napja mindössze két kétszersültet ettem, meg egy sirályt. Emberevő cápák uszonya hasítot- ta körülöttem a meleg tengert, fűrészfogú barrakudáktól fortyogott a víz. Tekintetemet felemeltem Teremtőmhöz: kész voltam elfogadni, bármit határoz felő- lem. És íme: szemem megállapodott egy cso- dálatos hegycsúcson, amely a felhők fölé emelkedett. Vajon fata morgana volna? A ke- gyetlen, csalóka délibáb?" Nem olvastam tovább; utánanéztem, mi az a fata morgana. Megtudtam, hogy a tófené- ken élő Morgan tündérről elnevezett délibáb. Rendszerint a messinai szorosban jelenik meg, Calabria és Szicília között. Egyszóval a fata morgana romantikus szar. Frank azonban a süllyedő luxustutajról nem a kegyetlen fata morganát pillantotta meg, hanem a McCabe-hegy csúcsát. A nyá- jas tenger ekkor a luxustutajt San Lorenzo sziklás partjára toszogatta, mintha egyenesen Isten akarta volna odavezetni. Frank partra szállt, száraz lábbal, és meg- kérdezte, hol van. A tanulmány erről hallga- tott ugyan, de a nyomorult vitt magával egy darab szuperjeget - termoszban. Franknek nem lévén útlevele, lesittelték Bolivarban, a fővárosban. A sitten megláto- gatta "Papa" Monzano, és aziránt érdeklődött, vajon Frank csakugyan vérrokona-e a halha- tatlan dr. Felix Hoenikkernek. "Igenlően válaszoltam - írja Frank. - E perctől fogva San Lorenzón kitárult előttem minden lehetőség kapuja." 40 A REMÉNY ÉS IRGALOM HÁZA Úgy történt - "Úgy kellett történnie", mon- daná Bokonon - hogy egy magazin megbí- zásából San Lorenzóra utaztam, riportot ké- szíteni. Nem "Papa" Monzanóról vagy Frankről, hanem egy bizonyos Julian Castle- ról. Ez az amerikai cukormilliomos negyven- éves korában dr. Albert Schweitzer példájára ingyenkórházat alapított az őserdőben, életét pedig egy más emberfajta szegényeinek szentelte. A Remény és Irgalom Háza az őserdőben - így nevezték Castle kórházát. A szóban forgó őserdő pedig San Lorenzón volt, vad kávéfák között, a McCabe-hegy északi lejtőjén. Julian Castle hatvanéves volt, amikor én San Lorenzóra repültem. Húsz esztendeje volt már abszolút önzetlen. Önző éveiben éppoly ismert személyisége volt a bulvársajtónak, mint Tommy Manville, Adolf Hitler, Benito Mussolini és Barbara Hutton. Hírét kicsapongással, alkoholizmus- sal, gyorshajtással, valamint frontlógással ala- pozta meg. Káprázatos tehetséggel vert el milliókat, s közben mással sem gyarapította az emberiség kincsesházát, mint gonddal. Ötször nősült, egyetlen fiút nemzett. Az egyetlen fiú, Philip Castle volt az igaz- gatója és tulajdonosa annak a hotelnak, ahol meg akartam szállni. Casa Nlona Hotelnak ne- vezték, Mona Aamons Monzano, a New York-i Sunday Times mellékletének címlap- ján szereplő szőke néger lány tiszteletére. A Casa Nlona vadonatúj volt; a melléklet cím- lapján Mona mögött látható három épület egyike. Én ugyan nem éreztem, hogy céltudatos habok taszigálnának San Lorenzo felé, annál inkább ösztönzött azonban a szerelem. Célta- lan életemben iszonyatos erővé vált az a fata morgana, az a délibáb, hogy milyen lehet, ha az embert Mona Aamons Monzano szereti. Becslésem szerint sokkal boldogabbá tenne, mint amennyire bárki emberlányának eddig sikerült. 41 KÉTSZEMÉLYES KARASZ A Miamiból San Lorenzo felé tartó repülő- gépen hármas ülések voltak. Úgy történt - úgy kellett történnie - hogy mellettem Horlick Minton ült, az Egyesült Államok San Lorenzóra akkreditált új nagykövete és a fele- sége, Claire. Ősz hajú, szelíd, törékeny em- berpár. Minton elmondta, hogy diplomáciai pálya- futása során első ízben kapott nagyköveti ki- nevezést. Feleségével együtt szolgáltak eddig Bolíviában, Chilében, Japánban, Franciaor- szágban, Jugoszláviában, Egyiptomban, a Dél-afrikai Köztársaságban, Libériában és Pa- kisztánban. Mint a szerelmes galambpár. Szüntelenül apró ajándékokkal traktálták egymást: mi ér- dekeset látni a repülőgép ablakából, mi hasz- nosat, mi szépet olvastak, erre-arra-mire em- lékeznek régmúlt időkből. Makulátlan példái voltak annak, amit Bokonon duprasznak nevez - és ami kétszemélyes karaszt jelent. "Az igaz dupraszba senki sem hatolhat be - tanítja Bokonon - még az effajta szövetség- ből született gyermek sem." Ezért rekesztem ki a Minton házaspárt a magam karaszából, Frank karaszából, Newt karaszából, Asa Breed karaszából, Angela karaszából, Lyman Enders Knowles karaszá- ból, Sherman Krebbs karaszából. A Minton házaspár karasza szép, rendes, kétszemélyes karasz. - Bizonyára nagyon örül - mondtam Mintonnak. - Minek kellene örülnöm? - Hogy nagykövetté nevezték ki. A szánakozó pillantásból, amellyel a Minton házaspár összenézett, arra kellett következtet- nem, hogy baromságot mondtam. De ők igye- keztek ezt nem éreztetni. - Igen - mondta Minton, és megrándult az arca. - Nagyon örü- lök. - Ernyedten elmosolyodott. - Mélységes megtiszteltetés. Ahány tárgyat előrángattam, így ment ez végig. A világon semmivel sem tudtam a Minton házaspárt felpezsdíteni. Példának okáért: - Gondolom, biztosan egy csomó nyelvet beszélnek - mondtam. - Ó, ketten összesen talán hatot-hetet - mondta Minton. - Remek érzés lehet. - Micsoda? - Hogy olyan sokféle nemzetiségű ember- rel tudnak az anyanyelvén beszélni. - Valóban remek - mondta kongó hangon Minton. - Valóban remek - mondta a felesége. És tovább olvasták a kettejük közé, a kar- fára teregetett vaskos, gépelt kéziratot. - Mondják csak - kérdeztem kicsit később - a rengeteg utazásuk során azt tapasztalják, hogy a szívük mélyén mindenhol egyformák az emberek? - Tessék? - kérdezte Minton. - Úgy találták, hogy akárhová mennek, az emberek a szívük mélyén mindenhol egy- formák? Minton a feleségére pillantott, hogy vajon hallotta-e a kérdést, aztán visszafordult hoz- zám. - Körülbelül egyformák, akárhová megy az ember - hagyta rám. - Hüm - mondtam én. Bokonon mellesleg azt tanítja, hogy ha a duprasz egyik tagja meghal, egy héten belül meghal a másik is. Amikor ütött a Minton há- zaspár órája, ugyanabban a másodpercben haltak meg. 42 KERÉKPÁRT AFGANISZTÁNNAK A repülőgép végében volt egy kis bár, oda vonultam vissza egy pohárkára. Ott akadtam össze egy amerikai honfitárssal: H. Lowe Crosby volt az, az illinoisi Evanstonból, meg a felesége, Hazel. Nagydarab házaspár volt, úgy ötven körül. Orrhangon beszéltek. Crosby elmesélte, hogy bicikligyára van Chicagóban, és hogy nincs hálátlanabb népség az alkalmazottainál. Át is viszi az ipart a hálás San Lorenzóra. - Jól ismeri San Lorenzót? - kérdeztem. - Látni most látom majd először, de csak jót hallottam felőle - mondta H. Lowe Crosby. - Ott, kérem, van fegyelem. Ott nincs az, hogy az ember ne tudná előre, mi lesz jö- vő ilyenkor. Ott a kormány, kérem, nem biz- gat föl mindenkit mindenféle originál barom- ságra. - Tessék? - Jézusisten, odahaza Chicagóban már egy megveszekedett biciklit sem kalapálunk össze. Az emberi viszonylatok: most már csak az megy. Ülnek a tojásfejűek, aztán azon spe- kulálnak, hogyan lehet mindenkit boldoggá tenni. Kirúgni, kérem, senkit nem lehet, ha kisbalták potyognak is, és ha valaki véletlen- ségből mégis összeüt egy biciklit, már rajtunk z szakszervezet, hogy hajcsárok vagyunk xrteg minden, a kormány meg elkobozza azt a chadt egy szál biciklit adóhátralék fejében, és odaadja az afganisztáni vak embernek. - És ön azt gondolja. San Lorenzón jobb lesz a helyzet? - Nem gondolom, tudom. Odalent elég megények a népek, meg be vannak rezelve, meg tökkelütöttek, nincs azoknak sütnivaló- juk. Crosby megkérdezte, hogy hívnak, és mi a mesterségem. Megmondtam. Felesége, Hazel, egyszer csak rájött, hogy indianai nevem van. Merthogy ő is indianai. - Uramisten! - sóhajtott. - Hát maga is? Beismertem. Én is. - Hisz én is indianai vagyok - búgta - nem kell azt szégyellni. Azt még senki se szé- gyellte, hogy indianai! - Nem szégyellem én - mondtam. - Nem is ismerek senkit, aki szégyellné. - Rendes gyerekek az indianaiak. Lowe meg én kétszer körbekerültük a világot, és akárhová vetődtünk, mindenhol indianai ült a nyeregben. - Megnyugtató. - Ismeri annak az új isztambuli szállodá- nak az igazgatóját? - Nem. - Nahát, az is indianai. Meg Tokióban az a katonai micsoda... - Attasé - segített a férje. - Az is indianai - közölte Hazel. - Meg az új nagykövetünk Jugoszláviában... - Az is? - kérdeztem. - De nemcsak ő, hanem a Life magazin hollywoodi szerkesztője is. Meg az a chilei illető... - Az is? - Nem tud olyan helyre menni, ahol az indianaiak ott ne hagyták volna a névjegyü- ket - mondta Hazel. - Az az ember, aki a Ben Hur t írta, az is az. - Meg James Whitcomb Hiley. - Maga is indianai? - kérdeztem a férjét. - Nem én. Én, kérem, illinoisi vagyok. "Lincoln Földje", ahogy mondják. - Ami azt illeti - diadalmaskodott Hazel - Lincoln is indianai. Spencer megyében gyere- keskedett. - Tiszta sor - mondtam én. - Én nem is tudom, mi van az indianaiak- ban - merengett Hazel - de van bennük va- lami. Ha valaki egyszer listába szedné vala- mennyit, hát volna csudálkozás. - Az igaz - mondtam én. Megragadta a karomat. - Mi, indianaiak, tartsunk össze! - Helyes. - Hívjál csak anyunak. - Micsoda? - Ahány indianai gyerekbe botlom, mind- egyiknek azt mondom: "Hívjál csak anyunak". - Mhm. - Na halljam. - "Anyu ... Rám mosolygott, és elengedte a karomat. Lejárt a szerkezet. "Anyu", mondtam Hazel- nek, ezzel lejárt a rugó. De Hazel már húzta is föl, hogy készen várja a következő indianait. Hazel meg az indianai világszövetség-má- niája tankönyvi esete volt a hamis karasznak. Ez látszólagos brigádot jelent, ami Isten útjai- nak szempontjából céltalan; iskolapéldája an- nak, amit Bokonon nagybömbnek nevez. Más nagyböm példák: az Amerikai Forrada- lom Leányai, a General Electric cég, az Aggle- gények Nemzetközi Rendje - valamint bár- mely nemzet, bármikor, akárhol. Amint Bokonon dalra serkent, ekképp: Ha érteni vágyod a nagybömböt, hámozz meg egy léggömbör. 43 A DEMONSTRÁTOR H. Lowe Crosby véleménye szerint a dikta- túra gyakran nagyon is jó dolog. Nem volt ré- mes ember, nem is volt ostoba. Csak épp megfelelt neki, hogy idétlen pojácamodorban nézzen szembe a világgal, de amit a fegyel- mezetlen emberiségről mondott, az nemcsak muris volt - volt benne sok igazság is. Józan esze és humorérzéke csak akkor hagyta el, amikor azt tárgyalta, mihez kezdje- nek az emberek magukkal meg az idejükkel a földön. H. Lowe Crosby szilárdul hitte: arra rendel- tettek, hogy neki biciklit gyártsanak. - Remélem, San Lorenzo van olyan jó, mint a híre - mondtam. - Egy emberrel kell csak beszélnem, már tudom, olyan-e vagy sem - jelentette ki H. Lowe Crosby. - Amire "Papa" Monzano be- csületszavát adja ezen a kis szigeten, az úgy van. Így kell lennie; így is lesz. - Nekem az tetszik - mondta Hazel - hogy mindenki angolul beszél, és mindenki keresztény. Így sokkal könnyebb. - Tudja, hogy bánnak itt el a bűnözőkkel? - kérdezte Crosby. - Fogalmam sincs. - Úgy, hogy egyáltalán nincs bűnözés. "Pa- pa" Monzano kellőképpen megutáltatta még a gondolatát is, úgyhogy akinek csak eszébe jut, felkavarodik a gyomra. Lefogadom, ha otthagyja a pénztárcáját a járda kellős köze- pén, egy hét múlva is ugyanott találja, hozzá se nyúl senki. - Hüm. - Tudja, mivel büntetik a lopást? - Nem én. - Kampóval. Nincs pénzbüntetés, nincs próbaidő, nincs börtön. Csak a kampó. Lo- pás, gyilkosság, gyújtogatás, hazaárulás, nemi erőszak, fajtalankodás - kampó. Aki megsze- gi a törvényt - ha ekkorka incifinci törvényn, akkor is - kampó. Ezt aztán érti mindenki, úgyhogy San Lorenzónál jobb magaviseletű országot nem talál a föld kerekén. - Mi az a kampó? - Akasztófát állítanak, eddig érti? Két osz- lop meg egy keresztgerenda. Aztán fognak egy istentelen nagy vashorgot, és a keresztge- rendára lógatják. Aztán ha megfognak egy ür- gét, aki volt olyan fafejű és megszegte a tör- vényt, annak a hasába egyik oldalt bele- nyomják a kampót, a másikon meg kijön, az- tán otthagyják - az meg ott lóg, de ott ám, a nyomorult törvényszegője. - Uramisten! - Én nem mondom, hogy ez jó, érti - mondta Crosby - de azt se mondom, hogy rossz. Néha úgy elspekulálok, hogy nem így kellene-e felszámolni a fiatalkori bunözést. Mondjuk, demokráciában a kampó egy kicsi- két erős. Nyilvános akasztás talán inkább megtenné. Mondjuk felhúzni egypár tizen- éves autótolvajt a lámpavasra a házuk előtt, a nyakukba meg táblát akasztani, hogy azt mondja: "Itt a kisfiad, anyuci". Egypárszor ké- ne csak megcsinálni, azt hiszem, a slusszkulcs éppúgy kimenne a divatból, mint a kurbli. - Láttuk is a londoni panoptikum alagsorá- ban - mesélte Hazel. - Mit? - kérdeztem. - Hát a kampót. Lenn a Borzalmak Termé- nek alagsorában. Lógott is egy viaszpasas a kampón. Olyan igazinak látszott, hogy felfor- dult a gyomrom. - Harry Truman egyáltalán nem látszott Harry Trumannak - mondta Crosby. - Tessék? -Mármint a panoptikumban - magyarázdá Crosby. - Truman szobra egyáltalán nem ha- sonlított hozzá. - De legtöbbje igen - mondta Hazel. - Egy bizonyos személy lógott a kam- pón? - kérdeztem Hazelt. - Nem hiszem. Csak úgy általában valaki. - Egy demonstrátor? - kérdeztem. - Olyasforma. Előtte fekete bársonyfüg- göny, el kellett húzni, ha meg akarta nézni az ember. A függönyre meg feliratot tűztek, hogy a gyerekek inkább ne nézzék meg. - De persze a srácok mind megnézték - mesélte Crosby. - Volt odalent egy csomó srác, mint megnézte. - A srácok... - legyintett Hazel. - Az olyan felirat csak annál jobban csábítja őket. - És hogy reagáltak a srácok, mikor látták a kampón lógó pasast? - kérdeztem. - Nagyjából ahogy a felnőttek - mosolygott Hazel. - Csak nézték, nem szóltak egy szwr se, aztán mentek tovább a következőhöz. g4 95 - Az mi volt? - Egy vasszék, amiben elevenen megsütöt- tek egy embert - mesélte Crosby. - Mert meggyilkolta a tulajdon fiát. - Csak amikor már megsült - mesélte tár- gyilagosan Hazel - akkor jöttek rá, hogy vé- gül mégse ő gyilkolta meg. 44 TÁRSUTASOK Mire visszaültem a helyemre a Claire és Horlick Minton-féle duprasz mellé, már tud- tam róluk egyet-mást. Crosbyéktól. Crosbyék nem ismerték Mintont, csak a hí- rét. Fel voltak háborodva, hogy kinevezték nagykövetnek. Elmesélték, hogy egyszer Mintont elbocsátotta a külügyminisztérium, mert olyan lágyszívűen viselkedett a kommu- nistákkal, de a kommunistabérencek vagy még annál is komiszabbak elintézték, hogy visszavegyék. - Igen kellemes kis bár van ott hátul - mondtam Mintonnak, mikor leültem. - Hm? - A feleségével még akkor is a kö- zöttük heverő kéziratot tanulmányozták. - Jó kis bár van ott hátul. - Helyes. Örülök. És olvastak tovább; szemmel láthatólag nem érdekeltem őket. Aztán Minton egyszer csak hozzám fordult, keserédes mosollyal, és megkérdezte: - Különben ki volt az? - Ki volt ki? - Az a férfi, akivel a bárban beszélt. Hátra- mentünk inni valamit, és épp amikor odaér- tünk, kintről meghallottuk, hogy maga be- szélget egy férfival. A férfi nagyon hangosan beszélt. Azt mondta, társutas vagyok. Kom- munistaszimpatizáns. - Bizonyos H. Lowe Crosby nevű bicikli- gyáros - mondtam. Éreztem, hogy elvörösö- döm. - Pesszimizmus miatt bocsátottak el. A kommunizmusnak nem volt hozzá semmi köze. - Miattam bocsátották el - mondta a felesé- ge. - Az egyetlen bizonyíték, amit fel tudtak hozni ellene, egy levél volt; én írtam a New York Timesnak Pakisztánból. - Mi volt a levélben? - Sok minden - mondta Claire - mert na- gyon el voltam keseredve azon, hogy az amerikaiak el sem tudják képzelni, milyen az, ha valaki más, mint ők, és még büszke is rá. - Értem. - Egyetlen mondatot hánytorgatott fel ál- landóan az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság - sóhajtott Minton. - "Az amerikaiak - idézte feleségének a Timeshoz írt levelét - szüntelenül szeretetet keresnek, olyan alakban, amilyenben sohasem mutat- kozik, oly an hely eken, ahol nem fordulhat elő. Oly korlátlanok volnának csakugyan a lehetőségek?" 45 MIÉRT GYŰLÖLIK AZ AMERIKAIAKAT Claire Mintonnak a Timeshoz írt levelét a legsötétebb mccarthyzmus idején hozták nyilvánosságra, és a levél kinyomtatása után tizenkét órával mondtak fel a férjének. -Mi volt olyan rémes abban a levélben? - kérdeztem. - A lehető legsúlyosabb hazaárulás azt állí- tani - mondta Minton - hogy az amerikaia- kat nem szeretik mindenhol, ahova csak mennek, akármit is csinálnak. Claire azt igve- kezett kifejezni, hogy az amerikai külpolitiká- nak inkább el kellene ismernie a gyűlöletet, mint elképzelnie a szeretetet. - Szerintem az amerikaiakat jó sok helyen gyűlölik. - Az embereket gyűlölik jó sok helyen. Claire rámutatott a levélben, hogy amikor az amerikaiakat gyűlölik, az amerikaiak egész egyszerűen ember voltukért bűnhődnek, és ostobaság azt hinniük, hogy valamiképpen megmenekülhetnek e bűnhődés elől. Az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bi- zottság azonban ezzel nem törődött. Csak azt tudták, hogy Claire és én úgy érezzük, az amerikaiakat nem szeretik. - Nos, örülök, hogy az eset szerencsésen végződött. - Hm? - kérdezte Minton. - Hogy végül minden rendbe jött - mond- tam. - Hisz most épp úton van, hogy átvegye a nagykövetségét. Minton megint csak amolyan szánakozó duprasz-pillantást váltott a feleségével. Csak azután felelt: - Valóban. Túl az Óperencián boldogok leszünk. 46 HOGYAN INTÉZIK EL A CSÁSZÁRT A BOKONONISTÁK Mintonnal Franklin Hoenikker jogi helyze- téről beszélgettünk, aki végtére nemcsak fe- jes "Papa" Monzano kormányában, hanem az Egyesült Államok igazságszolgáltatása által körözött bűnöző. - Már leírták - mondta Minton. - Már nem az Egyesült Államok polgára, és láthatólag jó dolgokat csinál ott, ahol van; ennyit erről. - Lemondott az állampolgárságáról? - Aki hűséget fogad egy idegen államnak, vagy idegen állam fegyveres erejében szolgál, vagy idegen állam kormányzatában vállal hi- vatalt, elveszíti az állampolgárságát. Olvassa csak el az útlevelét! Nem lehet amolyan vicc- lapbeli nemzetközi romantikázást űzni, mint Frank, és közben Samu bácsi szárnyai alá tar- tozni. - Szeretik őt San Lorenzón?? Minton méregette a kéziratot, amit az imént még a feleségével olvastak. - Még nem tudom. E szerint a könyv szerint nem. - Milyen könyv ez? - Az egyetlen tudományos könyv, amelyet San Lorenzóról írtak. - Tudományosnak mondható - egészítette ki Claire. - Tudományosnak mondható - visszhan- gozta Minton. - Még nem adták ki. Ez az öt példány egyike. - Átnyújtotta, és biztatott, ol- vassak csak el belőle annyit, amennyit aka- rok. Fellapoztam a címoldalt, amely szerint a könyv címe: San Lorenzo: az ország, a törté- nelem és a nép. Szerzője Philip Castle szállo- datulajdonos, Julian Castle fia, a nagy, önzet- len emberbaráté, akihez én igyekszem. Hagytam, hogy a könyv ott nyíljon ki, ahol magától kinyílik. Úgy történt, hogy annál a fe- jezetnél nyilt ki, amely a sziget törvényen kívül helyezett szent emberéről szól, Bokononról. Az előttem levő oldalon idézet volt Boko- non Könyvéből. A szavak a lapról egyenesen a lelkembe szöktek, és ott boldog fogadtatás- ra leltek. A szöveg parafrázisa volt az ismert krisztu- si javaslatnak: "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré." Bokonon parafrázisa így szólt: "Ne törődjetek a császárral. A császárnak halvány fogalma sincs róla, hogy mi történik valójában." 47 DINAMIKUS FESZÜLTSÉG Annyira elmerültem Philip Castle könyvé- ben, hogy fel sem néztem, amikor tíz percre leszálltunk San Juanon, Puerto Ricóban. Fel sem néztem, amikor valaki izgatottan suttog- ta a hátam mögött, hogy egy törpe szállt a gépre. Egy kicsit később körülnéztem, hol az a törpe, de nem láttam. Láttam azonban Hazel és H. Lowe Crosby előtt egy platinaszőke ha- jú, lóképű nőt, aki eddig nem szerepelt az utaslistán. Mellette üresnek látszott az ülés; éppenséggel ülhetett ott egy törpe is, akinek még a feje búbja se látszik. Engem azonban San Lorenzo - az ország, a történelem, a nép - izgatott, úgyhogy nem keresgéltem a törpét. Törpékkel uborkasze- zonban, unalmas napokon foglalkozik az ember, márpedig engem nagyon is elfoglalt és izgatott Bokononnak az az elmélete, ame- lyet ő "dinamikus feszültség"-nek nevez: a felséges egyensúly jó és rossz között. Amikor Philip Castle könyvében a "dinami- kus feszültség" kifejezésre bukkantam, fölé- nyesnek szánt nevetéssel nevettem el magam. Ifjabb Castle könyve szerint ez Bokonon ked- venc kifejezése, és én tudni véltem valamit, amit Bokonon nem tud: hogy a kifejezést bi- zonyos Cbarles Atlas csépelte el, aki levelező tanfolyamon oktatja az izomfejlesztést. Ahogy tovább olvastam, hamarosan meg- tudtam, hogy Bokonon pontosan tudja, ki- csoda Charles Atlas. Mi több, Bokonon elvé- gezte Atlas izomfejlesztő tanfolyamát. Charles Atlas azt hirdette, hogy izmokat le- het súlyzó és expander nélkül is fejleszteni, egyszerűen úgy, hogy az ember egyik izom- csoportot a másik ellen uszítja. Bokonon hite szerint jó társadalmat úgy le- het építeni, ha a jót a rossz ellen uszítjuk, ha a kettő között szüntelenül megtartjuk a nagy- feszültséget. És Castle könyvében olvastam először bokononista verset, avagy "Kalüpszó"-t. Így szólt: Monzano Papa hű de nagy gonosz, de rossz Papa nélkül a kedvem volna rossz, mert az ő nagy rosszasága nélkül, ugyan már, mondd, hogy nézhetnék jónak a vén bűnös Bokonont? 48 TISZTÁRA SZENT ÁGOSTON Mint Castle könyvéből megtudtam, Boko- non 1891-ben született Tobago szigetén. Né- ger volt, az episzkopális egyház tagja, brit alattvaló. A keresztségben a Lionel Boyd Johnson nevet nyerte. Hatgyermekes gazdag család legfiatalabb gyermeke volt. A családi vagyon eredete az az egymillió dolláros elásott kalózkincs volt - valószínűleg "Feketeszakáll", Edward Teach zsákmánya - amelyet Bokonon nagyapja ta- lált meg. Feketeszakáll kincsét Bokonon családja aszfaltba, koprába, kakaóba, lábasjószágba és baromfiba fektette. A kis Lionel Boyd Johnson episzkopális is- kolába járt, példás tanuló volt, jobban érde- kelte a vallás, mint társait. Ifjúkorában, a szer- vezett vallás külső megnyilvánulásai iránti ér- deklődése ellenére, alighanem jócskán dor- bézolt, mint ahogy "Tizennegyedik Kalüp- szó"-jában dalra serkent, ekképp: Amikor én még fiatal voltam, nagy hóhányó és rosszcsont, hajrott a pia a lányok után, minr zöldfülűként Szent Ágostont, Szent Ágostont. Szentek közt rég szent lett ő. Az leszek én is, az bizony. Hé, Mama, seggre ne ess ettől! 49 PARTRA VETETT HAL A VAD TENGER PEREMÉN Lionel Boyd Johnsonban kellő mennyiségű intellektuális becsvágy lévén, 1911-ben egy szál magában átvitorlázott Tobagóról Lon- donba egy Selyempapucs nevezetű egyárbo- coson. Útjának célja az volt, hogy felsőfokú oktatásban részesüljön. Londonban beiratkozott a Gazdasági és Politikai Főiskolára. Tanulmányait félbeszakította az első világ- háború. A gyalogsághoz vonult be, több ki- tüntetést kapott, a harctéren tiszti rangot nyert, napiparancsban négy ízben dicsérték meg. A második ypres-i csatában gáztámadás érte, két évig kórházban kezelték, majd elbo- csátották. Ő pedig hazaindult Tobagóra, megint egyedül, a Selyempapucs fedélzetén. Alig nyolc mérföldnyire szülőföldjétől, hajó- ját feltartóztatta és átkutatta az U-99-es német tengeralattjáró. Johnson hadifogságba esett, kis hajóját a fritzek célpontnak használták. A tengeralattjáró még a felszínen volt, amikor meglepetésszerűen megtámadta és foglyul ej- tette a Holló nevű brit torpedóromboló. A torpedóromboló fedélzetére vette John- sont és a németeket, az U-99-est pedig el- süllyesztette. A Holló a Földközi-tenger felé tartott, de nem érte el célját. A hajó kormányozhatatlan- ná vált, tehetetlenül hányódott, vagy az óra- mutató irányában tett hatalmas köröket. Vé- gül a Zöldfoki-szigetekre vetődött. Johnson nyolc hónapot töltött a szigete- ken, várta, hogy bármiféle szállítóeszközzel átkerülhessen a nyugati féltekére. Végül elszegődött matróznak egy halász- hajóra, amely illegális bevándorlókat szállított a Massachusetts állambeli New Bedfordba. A hajót a szél Newportban, Rhode Islanden partra sodorta. Addigra Johnsonban megérett az a meg- gy őződés, hogy valaki valamiféle okból vala- hova akarja juttatni. Egy darabig tehát Newportban maradt, hogy meggyőződjék, nem az volt-e a rendeltetése. Kertész- és ács- munkát végzett a híres Rumfoord-birtokon. Eközben Rumfoordék számos híres vendé- gét látta; köztük volt J. P. Morgan, John J. Pershing tábornok, Franklin Delano Roosevelt, Enrico Caruso, Warren Gamaliel Harding és Harry Houdini. És eközben feje- ződött be az első világháború, melynek során tízmillió ember elpusztult, és húszmillió, kö- zöttük Johnson, megsebesült. A háború végeztével IV. Remington Rumfoord, a Kumfoord család fenegyereke, elhatározta, hogy Seherezádé nevű gőzjacht- ján Spanyolország, Franciaország, Olaszor- szág, Görögország, Egyiptom, India, Kína és Japán érintésével megkerüli a világot. Johnsonnak felajánlotta az elsőtiszti posztot, és Johnson elfogadta az ajánlatot. A világnak sok csodáját meglátta Johnson ezen a hajóúton. A Seherezádé Bombay kikötőjében a köd- ben összeütközés áldozata lett, csak Johnson maradt életben. Két évig maradt Indiában, ahol Mahatma Gandhi hívéül szegődött. Amikor az ő vezetésével indiaiak csoportosan a vasúti sí- nekre feküdtek a brit uralom elleni tiltakozá- sul, letartóztatták. Börtönbüntetése leteltével államköltségen hazatoloncolták Tobagóra. Odahaza szkúnert épített, és Selyempa- pucs II-nek nevezte el. Céltalanul hajózott a Karib-tengeren, várta, hogy egy vihar majdcsak szárnyára kapja, és valódi rendeltetési helyén partra sodorja. 1922-ben a haiti Port-au-Prince-ben kere- sett menedéket a hurrikán elől; az országot akkor az Egyesült Államok haditengerészete tartotta megszállva. Johnsont megkörnyékezte egy zseniális, idealista, autodidakta szökevény tengerész, Earl McCabe. McCabe tizedes volt. Épp akkor lopta el százada üdülési alapját. Ötszáz dollárt ajánlott fel Johnsonnak, ha átviszi Miamiba. Vitorlát bontottak hát kettesben; irány: Miami. Ám egy szélvihar a szkúnert San Lorenzo szikláira vetette. A hajó elsüllyedt. Johnson és MCCabe anyaszült pucéron kievickélt a partra. Mint Bokonon maga számol be kalandjáról: Partra vetett hal a vad tenger peremén, ziháltam a földön, így lett belőlem Én. Elbűvölte a misztérium, hogy pucéron partra vetődött egy ismeretlen szigeten. Úgy határozott, nem áll a kaland útjába; úgy hatá- rozott, kitapasztalja, meddig jut el egy ember, akit pucéron vet partra a sós víz. Ez volt újjászületése: Legyetek, mint a kisdedek, a Biblia mondja, nahát én az leszek e naptól fogva. Igen egyszerűen jutott a Bokonon névhez. A sziget angol nyelvjárásában így ejtették a Johnson nevet. Ami pedig azt a nyelvjárást illeti... San Lorenzo nyelvjárását megérteni köny- nyű, leírni nehéz. Megérteni könnyű - ezt csupán a magam nevében mondom. Mások szakasztott olyan érthetetlennek találják, mint a baszk nyelvet, úgyhogy én talán telepatikus úton jutottam el a megértéséhez. Könyvében Philip Castle fonetikai példát ad a nyelvjárásról, amelyben igen jól eltalálta az ízét. Példája a "Ragyogj, ragyogj, csilla- gom" San Lorenzó-i változata. A halhatatlan költemény amerikai angol változata imígyen hangzik: Ragyogj, ragyogj, csillagom, tudnám csak, jó volna nagyon, ki vagy te, aki fényesebb, mint a teáskészletek, ragyogj, rag,vogj, csillagom, tudnám csak, jó volna nagyon. Castle lejegyzésében ugyanez a vers San Lorenzó-i nyelvjárásban a következőképpen alakul: Rügyégy, rügyégy, csüllegén, tügydén sak, ju vána negyén, kü vágy ta, aki fányasót, mént a taáskászlatók, rügyégy, rügyégy, csüllegén, tügydén sak, ju vána negyén. Egyébként, amikor Johnsonból Bokonon lett, hamarosan megtalálták összetört hajójá- nak mentőcsónakját a parton. A csónakot ké- sőbb bearanyozták, és ez lett a sziget főkor- mányzójának ágya. "Bokonontól ered az a legenda - írja köny- vében Philip Castle - hogy a világ végének közeledtével a csónak ismét vízre száll." 50 MINT AZ UJJAM Nem olvashattam zavartalanul Bokonon életrajzát: megzavart H. Lowe Crosby felesé- ge, Hazel. Mellettem állt, az ülések közti fo- lyosón. - Soha el nem hinné - mondta - de épp most akadtam itt, a gépen, még két földinkre! - Nahát! - Nem született indianaiak, de most ott él- nek, Indianapolisban! - Roppant érdekes. - Akar velük találkozni? - Gondolja, hogy kellene? A kérdésem elképesztette. - De hiszen föl- dijei! - Mi a nevük? - A nőé Conners, a férfié Hoenikker. Test- vérek. A férfi törpe. De aranyos kis törpe. - Kacsintott. - Akkora, mint az ujjam. - Ő is anyunak hívja? - Majdnem megkértem rá. De aztán mégse. Gondoltam, törpét talán gorombaság volna erre kérni. - Ugyan. 51 OKÉ, ANYU Hátramentem hát, hogy szóba elegyedjem Angela Hoenikker Connersszel meg a pici Newton Hoenikkerrel, karaszom tagjaival. Angela volt a lóarcú platinaszőke, akit már észrevettem. Newt csakugyan picike fiatalember volt, de nem groteszk. Oly arányos, mint Gulliver az óriások földjén, és körülbelül ugyanolyan ra- vaszul éber. Egy pohár pezsgőt fogott, ami bennfoglal- tatik a jegy árában. Akkora volt a kezében a normál méretű pohár, mintha mi egy kisebb- fajta aranyhalas-medencét tartanánk, de köny- nyed eleganciával ivott belőle - így szemre tökéletesen összeillettek, a pohár meg ő. A kis szarházi poggyászában ott volt a ter- mosz, és benne a szuperjég, a nyomorult nő- vérénél csakúgy, alattunk meg Isten irdatlan pocsolyája, a Karib-tenger. Amikor Hazel végre betelt a földiek köl- csönös bemutogatásával, békén hagyott ben- nünket. - Ne feledjétek - szólt még vissza - mostantól fogva anyunak hívtok. - Oké, anyu - mondtam én. - Oké, anyu - mondta Newt. Elég magas volt a hangja, hisz oly picike gégén át jött. De azért mégis sikerült egészen férfiasra sikeríte- nie azt a hangot. Angela mindenáron úgy kezelte Newtot, mint egy bébit - ő pedig oly nyájas kellem- mel bocsátott meg a nővérének, amit ilyen pici emberről fel sem tételeztem volna. Newt és Angela emlékezett rám, emlékez- tek a leveleimre, és meghívtak, üljek oda hozzájuk az üres harmadik ülésre. Angela mentegetőzött, amiért nem felelt a levelemre. - Semmi sem jutott eszembe, ami bárki ol- vasót érdekelt volna. Kitalálhattam volna va- lamit arról a napról, de maga biztosan nem azt akarta. Különben az is csak olyan nap volt, mint a többi. - Az öccse nagyon jó levelet írt nekem. Angela csodálkozott. - Newt? De hát Newt hogy emlékezhetett bármire is? - Az öccsé- hez fordult. - Aranyom, te nem emlékszel ar- ra a napra, igaz? Hisz még picike voltál! - Én emlékszem - mondta szelíden Newt. - Lámom kellett volna azt a levelet. - Amin Angela azt értette, hogy Newt még éretlen ah- hoz, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljön a külvilággal. Förtelmesen érzéketlen egy nő volt ez az Angela, halvány gőze nem volt arról, mi- lyen érzés lehet Newtnak, hogy annyira pici. - Miért nem mutattad meg nekem azt a le- velet, aranyom? - korholta. - Elnézést - mondta Newt. - Nem gondol- tam rá. - Egyébként közölhetem - fordult hozzám Angela - hogy dr. Breed figyelmeztetett, ne legyek a segítségére. Azt mondta, maga nem akar becsületes képet adni apáról. - És nem is titkolta, hogy ezért megfelelőképpen utál. Valamelyest megbékítettem, mert elmond- tam, hogy a könyv valószínűleg soha nem készül el, mert már egyáltalán nem tudom, mit is akar jelenteni, vagy mit is jelentene. - Hát ha valaha mégiscsak megcsinálja azt a könyvet, ajánlom, hogy úgy ábrázolja apát, mint egy szentet. Mert az volt. Megígértem, hogy minden igyekezetemmel azon leszek. Megkérdeztem, családi találko- zóra igyekeznek-e Frankkel San Lorenzóra. - Frank megnősül - mondta Angela. - Az eljegyzésére megyünk. - Igazán? És ki a szerencsés hölgy? - Mindjárt megmutatom - mondta Angela, és kiszedett a táskájából egy tárcát, aminek plasztik harmonikaféleség volt a belseje. A harmonika minden egyes hajtásában egy-egy fénykép. Angela végigpergette a fényképeket; láthattam pici Newtot Cape Cod tengerpartján, dr. Felix Hoenikkert, amint átveszi a Nobel-dí- jat, Angela két csúnya ikerlányát, Franket, amint spárgán repülőgépmodellt ereget. Ezek után pedig megmutatta Frank jöven- dőbelijének a képét. Körülbelül olyan hatással, mintha tökön rúgott volna. A =kép, amelyet Angela mutatott, Mona Aamons Monzanót ábrázolta, azt a lányt, akit szeretek. 52 MEG SE KOTTYAN Angela szétnyitotta a plasztikharmonikát, aztán semmiféle hajlandóságot nem mutatott rá, hogy becsukja, míg valaki végig nem nézi valamennyi fényképet. - Itt vannak az én szeretteim - jelentette ki Angela. Megtekintettem hát a szeretteit. Angela plexiüveg börtönében, akárcsak megkövesült rovarok a borostyán rabságában, ott volt karaszunk színe-java. Egyetlen nagybömbör nem akadt az egész kollekcióban. Számos kép ábrázolta dr. Hoenikkert, a bomba atyját, három gyermek atyját, a szu- perjég atyját. Kicsi ember volt, egy törpe meg egy óriásasszony állítólagos nemzője. Kedvenc képem Angela rovargyűjteményé- ben téli csomagolásban ábrázolta az öreget: nagykabát volt rajta, sál, kalucsni és kötött gyapjúsipka, hatalmas pomponnal a feje búb- ján. Ez a felvétel, mesélte elcsukló hangon Angela, Hyannisban készült, körülbelül há- rom órával az öregúr halála előtt. Egy fotori- porter felismerte a karácsonyi manócskában a nagy embert. - Édesapjuk kórházban halt meg? - Nem, dehogy! A nyaralónkban. Egy nagy, fehér, fonott székben, szemközt a ten- gerrel. Newt meg Frank lement a pattra a hó- ban... - Meleg volt a hó - emlékezett Newt. - Mintha narancsvirágon taposna az ember. Na- gyon különös volt. A többi villában senki... - Csak a mienk volt fűthető - mondta Angela. - Mérföldekre senki - merengett Newt - és Frank meg én a parton beleütköztünk ab- ba a nagy fekete kutyába. Labradori vizsla volt. Botokat hajigáltunk a vízbe, ő meg ki- hozta. - Bementem a faluba, mert kevés volt a ka- rácsonyfaégő - mesélte Angela. - Mindig volt karácsonyfánk. - Édesapja örült a karácsonyfának? - Nem mondta soha - mondta Newt. - Azt hiszem, örült - mondta Angela. - Nem volt közlékeny természet. Van, aki nem az. - És van, aki igen - mondta Newt. És meg- vonta pici vállát. - És amikor hazamentünk - folytatta Angela - ott találtuk apát a székben. - Meg- rázta fejét. - Nem hiszem, hogy szenvedett. Olyan volt, mint aki alszik. Ha csak egy kicsit is szenvedett volna, biztosan nem lett volna olyan. Angela nem mondta el a történet csattanó- ját. Elhallgatta a tényt, hogy ugyanazon a szentestén osztoztak meg Frankkel és pici Newttal az öregúr szuperjegén. 53 A FABRI-TEK ELNÖKE Angela biztatott, nézzem csak a fényké- peket. - Ha hiszi, ha nem, ez én vagyok - muta- tott egy kétméteres bakfisra. A képen klariné- tot tartott, és az iliumi gimnázium fúvószene- karának egyenruháját viselte. Haját a csákó alá gyömöszölte. Szégyellősen mosolygott. Ezután pedig Angela, akinek az Isten jófor- mán semmit sem adott, amivel férjet foghat- na, megmutatta a férje képét. - Ez volna hát Harrison C. Conners. - Bele- kábultam. Angela férje döbbenetesen jóképű férfi volt, és ezt láthatólag pontosan tudta. Is- tenien öltözködött, lusta, olvatag tekintete egy donhuáné. - És... és mivel foglalkozik? - kérdeztem. - A Fabri-Tek elnöke. - Az micsoda? Elektronika? - Ha tudnám, se mondhatnám meg. Iszo- nyúan titkos kormánymegbízatás. - Fegyverkezés? - Hát mindenesetre háború. - Hogy ismerkedtek meg? - Apa laboratóriumi asszisztense volt - mondta Angela. - Aztán átment Indianapolis- ba, és megalapította a Fabri-Teket. - A házasságuk tehát egy boldog idillre tet- te fel a koronát? - Dehogy. Azt se tudtam, hogy tudja, hogy a világon vagyok. Nekem mindig tetszett, de amíg apa élt, rám se nézett. Egyszer átutazott Iliumon. Ültem abban a nagy, régi házban, és azon gondolkodtam, hogy az én életemnek vége... - Angela az apja halálát követő iszo- nyú napokról, hetekről mesélt. - Nem volt más abban a nagy, régi házban, csak pici Newt meg én. Frank eltűnt, és a kísértetek tízszer akkora lármát csaptak, mint Newt meg én. Egész életemet arra áldoztam, hogy ellát- tam apát, reggel bevittem a laborba, délután hazahoztam, ha hideg volt, becsomagoltam, ha meleg volt, kicsomagoltam, etettem, fizet- tem a számláit. És egyszer csak nem volt semmi dolgom. Sose voltak jó barátaim, nem volt másom, csak Newt. - És aztán - folytatta Angela - kopogtak az ajtón, és ott állt Harrison Conners. Olyan szé- pet még életemben nem láttam. Bejött, és apa utolsó napjairól beszélgettünk, meg úgy álta- lában a régi időkről. Angela már majdnem sírt. - És két hét múlva összeházasodtunk. 54 KOMMUNISTÁK, NÁCIK, ROYALISTÁK, EJTŐERNYŐSÖK ÉS FRONTLÓGÓSOK Visszamentem a helyemre, jócskán lelom- bozódva, mert Frank elvette tőlem Mona Aamons Monzanót, és tovább olvastam Philip Castle kéziratát. A név- és tárgymutatóban megkerestem a Monzano, Mona Aamons címszót, ahol is az Aamons, Mona címszóhoz utasítottak. Megkerestem hát az Aamons, Mona cím- szót; mellette majdnem annyi oldalszám, mint magának "Papa" Monzanónak neve után. Aamons, Mona után pedig Aamons, Nestor következett. Úgyhogy fellapoztam a Nestorral foglalkozó pár oldalt, és megtudtam, hogy Mona apja volt, finn születésű építészmér- nök. Nestor Aamons orosz fogságba került a második világháborúban, aztán a németek szabadították ki. Szabadítói azonban nem eresztették haza, hanem erőszakkal besoroz- ták a Wehrmacht egy utászegységébe, ame- lyet a jugoszláv partizánok ellen vetettek be. Aztán elfogták a csetnikeket. Végül olasz ej- tőernyősök szabadították ki, akik rátörtek a kommunistákra, Nestort pedig Olaszországba vitték. Az olaszok kényszerítették, hogy tervezzen Szicília részére erődítményrendszert. Nestor elcsórt egy szicíliai halászbárkát, és a semle- ges Portugáliában kötött ki. Ott ismerkedett meg egy Julian Castle nevű amerikai frontlógóssal. Amikor Castle megtudta, hogy Aamons építész, meghívta: tartson vele San Lorenzo szigetére, és tervezze meg neki a Remény és Irgalom Háza nevezetű kórházat az őserdő- ben. Aamons kötélnek állt. Megtervezte a kór- házat, elvett egy Celia nevű bennszülött nőt, nemzett egy tökéletes leányt, és elhalálozott. 55 SOHA TÖBBÉ NÉVMUTATÓT Aamons, Mona címszó alatt a név- és tárgy- mutató zavaros, szürrealista képet rajzolt a Monára ható sokféle ellentétes erőről meg ar- ról, hogy ő szegény hogy reagált mindezekre. "Aamons, Mona - így a név- és tárgymutató - adoptálja Monzano, hogy így biztosítsa népszerűségét, 194-199, 21G; feszélyezi a nemzeti erotikus szimbólum szerepköre, 80, 95, 166, 209, 247, 400-406, 566, 678; gyer- mekévek a Remény és Irgalom Háza telepén, 63-81; gyermekszerelem, P. Castle, 72; halá- lozás, anyja, 92; halálozás, atyja, 89; jegyes- ség, P. Castle, 193; költemények, róla, 2, 2G, 114, 119, 311, 31G, 477, 501, 507, 555, G89, 718, 799, 800, 841, 84G, 908, 971, 974; költe- mények, tőle, 89, 92, 193; levelet ír az ENSZ- nek, 200; naivitása, 67-71, 80, 95, 11G, 209, 274, 400-40G, SGG, G78; önrútítási kísérlet, erotikus szimbólum-szerep megszüntetése ér- dekében, 90, 95, 11G, 209, 247, 400-40G, SGG, G78; összeköltözik Bokononnal, 92-8, 19G-7; tanulmányok Bokononnál, 60-80; visszaköl- tözik Monzanóhoz, 199; visszaköltözik Bokononhoz, 197; visszavonhatatlanul el- hagyja Bokonont, 199; visszavonhatatlanul elhagyja Monzanót, 197; xilofonművész, 71" A név- és tárgymutató vonatkozó címsza- vát megmutattam Mintonéknak, és megkér- deztem: ugye, hogy ez egy önmagában véve elbűvölő életrajz, egy vonakodó szerelem-is- tennő biográfiája? Váratlanul szakszerű felele- tet kaptam. Az ilyesmi előfordul az életben. Mint kiderült, Claire Minton annak idején hi- vatásos név- és tárgymutató-készítő volt. Sose hallottam még ilyen hivatásról. Claire Minton elmesélte, hogy amikor a férje főiskolás volt, az ő név- és tárgymutató- készítői keresetéből éltek, hogy a kereset jó volt, és hogy igen ritka a jó név- és tárgymu- tató-készítő. Claire Minton közölte, hogy csak amatőrök vállalkoznak név- és tárgymutató-készítésre a saját könyvükhöz. Megkérdeztem, mi a véle- ménye Philip Castle munkájáról. - Hízelgő a szerzőnek, sértő az olvasó- nak - mondta. - Kötőjeles szóval élve - tette hozzá lekötelező szakszerűséggel - "ön-álta- tás". Engem mindig zavar, ha egy szerző ma- ga készít a művéhez név- és tárgymutatót. - Zavarja? - Igen jellemző, ahogy a szerző a tulajdon művéhez mutatót készít - tájékoztatott Claire Minton. - Szégyentelen kitárulkozás... már persze a szakértő szemnek. - A feleségem kiolvassa a jellemet a név- és tárgymutatóból - közölte a férje. - Csakugyan? És mit olvas ki Philip Castle név- és tárgymutatójából? Claire Minton halványan elmosolyodott. - Olyasmit, amit idegennek nem szívesen mon- danék el. - Elnézést. - Philip Castle nyilvánvalóan szerelmes eb- be a Mona Aamons Monzanóba - mondta Claire Minton. - Gondolom, ez San Lorenzo teljes férfila- kosságára vonatkozik. - Apja iránt vegyes érzelmeket táplál - folytatta Claire Minton.. - Ez vélhetőleg a világ teljes lakosságára vonatkozik - ösztökéltem gyengéden. - Bizonytalan. - Mely halandó nem az? - kérdeztem. Ak- kor ugyan még nem tudtam, de ez vérbeli bokononista kérdés volt. - Nem fogja elvenni. - Miért? - Amit mondani akartam, elmondtam - je- lentette ki Claire Minton. - Boldog vagyok, hogy olyan név- és tárgy- mutató-készítő szakemberrel találkoztam, aki tiszteletben tartja mások magánügyeit. - Senki se készítsen név- és tárgymutatót a tulajdon könyvéhez - nyilatkozott Claire Minton. A duprasz, tanítja Bokonon, sajátos, ám igaz felismerések továbbfejlesztésének érté- kes módja a végtelen szerelem meghittségé- ben. A Minton házaspár kifinomult név- és tárgymutató-olvasási készsége is ezt bizonyít- ja. A duprasz, tanítja Bokonon, bájosan öntelt intézmény is. A Minton-duprasz sem volt ez alól kivétel. Kicsit később Minton nagykövet úr meg én a repülőgép folyosóján találkoztunk, távo- labb a nagykövetnétől, és a nagykövet érez- tette, mennyire fontos számára, hogy tiszte- letben tartsam azt, amit a felesége kihüvelyez a név- és tárgymutatókból. - Tudja, miért nem fogja Castle elvenni azt a lányt, habár szereti, a lány viszontszereti, és együtt nőttek fel? - suttogta a nagykövet. - Nem, uram, nem tudom. - Mert homoszexuális - suttogta Minton. - A feleségem ezt is kiolvassa a név- és tárgy- mutatóból. 56 ÖNELLÁTÓ MÓKUSKETREC Amikor a tenger pucéron partra vetette San Lorenzón Lionel Boyd Johnsont és Earl McCabe tizedest, mint olvasom, náluknál sokkalta cudarabb helyzetben levő emberek közé kerültek. San Lorenzo népe az idő tájt csupán betegségekben bővelkedett, melyek- nek nemcsak a gyógymódját, de még a nevét sem ismerte. Szemben ezzel Johnson és McCabe birtokában megannyi csillogó kincs volt: írni-olvasni tudás, ambíció, kíváncsiság, pimaszság, tiszteletlenség, egészség, jó ke- dély és jó adag tudomás a külvilágról. Újfent a "Kalüpszók"-ból: Ó, jaj, de szomorú népet találtam ehelyütt, ó, nem volt nekik zenéjük, sem söriik. És, ó, akárhová nyúltak, bármi felé, minden a Casde Cukor Rt.-e volt és a katolikusoké. Philip Castle szerint San Lorenzo eme bir- tokmeghatározása 1922-ben pontosan fedi a valóságot. A Castle Cukor Rt.-t történetesen Philip Castle ükapja alapította. 1922-ben a sziget megművelhető földjének minden négyzetcentimétere a társaság tulajdonában volt. "A Castle Cukor Rt. San Lorenzó-i működé- se - írja az ifjú Castle - sosem volt nyeresé- ges. A társaságnak azonban sikerült fennma- radnia, mert a munkások munkájáért semmit sem fizetett; amit keresett, abból pedig a munkások hajcsárainak bérét fedezte. Az államforma anarchia volt, kivéve ama néhány esetet, amikor a Castle Cukor Rt. meg akart szerezni vagy el akart végeztetni vala- mit. Ilyen esetekben feudalizmus forgott fenn. A nemességet a Castle Cukor Rt. ültet- vényfőnökei alkották, állig felfegyverzett kül- földi fehér emberek. A lovagi rend a benn- szülött fejesekből állt, akik apró ajándékok és üres előjogok fejében parancsra gyilkoltak, kaszaboltak, kínoztak. E pokoli mókusketrec fogságába zárt nép lelki szükségleteiről egy maroknyi fafejű pap gondoskodott. A San Lorenzó-i - 1923-ban felrobbantott - katedrálist az Újvilág emberkéz alkotta csodái közt tartották számon" - írja Castle. 57 LIDÉRCNYOMÁS Semmiféle értelemben nem volt csoda, hogy McCabe tizedes és Johnson magához ragadta a hatalmat San Lorenzón. Sokan ma- gukhoz ragadták már a hatalmat San Loren- zón - ennél ugyanis mi sem volt könnyebb. Azon egyszerű okból mégpedig, hogy Isten, az Ő végtelen bölcsességében, abszolút ér- téktelennek alkotta a szigetet. A meddő San Lorenzó-i hatalom első birto- kosaként Hernando Cortez nevét jegyzi fel a krónika. Cortez és emberei 1519-ben ivóví- zért szálltak partra, elkeresztelték a szigetet, birtokba vették V. Károly császár nevében, aztán soha vissza nem tértek. Ezután egymást követték az expedíciók: kutattak aranyat, gyémántot, rubint, fűszert, nem találtak sem- mit, szórakozás végett és eretnekség miatt el- égettek egypár bennszülöttet, aztán felszed- ték a horgonyt. "Amikor 1682-ben Franciaország magáé- nak követelte San Lorenzót - írja Castle - egyetlen spanyolnak sem volt ellenvetése. Amikor 1699-ben Dánia bejelentette igényét San Lorenzóra, egyetlen franciának sem volt egy szava sem. Amikor a hollandok 1704- ben igényt formáltak San Lorenzóra, a dánok egy árva szót se szóltak. Amikor 1706-ban Anglia magának követelte San Lorenzót, a hollandok szó nélkül tűrték. Amikor 1720- ban Spanyolország visszakövetelte San Lorenzót, az angolok némán elviselték. Ami- kor pedig 1786-ban afrikai négerek megka- parintottak egy brit rabszolgahajót, kikötöt- tek San Lorenzón, kikiáltották a sziget füg- getlenségét, és megalapították a császár nél- küli birodalmat, a spanyolok azt sem mond- ták, befellegzett. Az uralkodó Tum-bumwa volt, az egyetlen ember, aki valaha is érdemesnek tartotta a szigetet a védelemre. A fanatikus Tum- bumwa emeltette a San Lorenzó-i katedrálist, valamint a sziget északi partján a fantasztikus védműrendszert, amely ma a köztársaság úgynevezett elnökének magánrezidenciája. A védműrendszert soha senki meg nem tá- madta, mert soha senkinek semmiféle elfo- gadható ok nem jutott eszébe, hogy miért is kellene megtámadnia. Következésképpen a védműrendszer nem is védelmezett semmit. A néphit szerint ezernégyszáz emberéletet követelt az építése; felét nyilvánosan végez- ték ki, mert nem teljesítették a normát." A Castle Cukor Rt. 1916-ban vetette meg a lábát San Lorenzón, az első világháborús cu- korkonjunktúra idején. Semmi néven neve- zendő kormányzat nem volt. A társaság a ma- gas cukorárak ismeretében azt hitte, hogy még a San Lorenzó-i agyag- és kavicsmező- ket is haszonnal művelhetik meg. Senkinek nem volt egy szó ellenvetése sem. Amikor McCabe és Johnson 1922-ben meg- érkezett és bejelentette, hogy átveszi az ural- mat, a Castle Cukor Rt. ernyedten átadta a te- repet, mint aki lidércnyomástól szabadul. 58 ZSARNOKSÁG KIS HIBÁVAL "San Lorenzo új hódítóinak legalább egy valóban új vonása volt - írja az ifjú Castle. - McCabe és Johnson arról álmodott, hogy San Lorenzóból Utópiát csinál. Evégből McCabe revízió alá vette a gazda- sági életet és a törvényeket. Johnson új vallást tervezett." Castle újfent a "Kalüpszók"-ból idéz: Azt akartam, hogy minden értelmes legyen itten, és hogy boldogan éljünk, nem mint a sitten. Hazudtam hát nyugodtan, és minden pászolt nyomban, és így élünk a bús világ helyen pa-ra-di-csomban. Míg olvastam, valaki megrángatta a kabá- tom ujját. Felnéztem. Pici Newt Hoenikker állt mellettem az ülé- sek közti folyosón. - Gondoltam, talán hátra- jönne a bárba - mondta - és felhajtanánk egypárat. Felhajtottunk és legurítottunk hát egypárat, Newt nyelve kellőleg megoldódott, és elme- sélt egy s mást Zinkáról, az ő törpe orosz tán- cosnőjéről. Szerelmi fészkük, mesélte, apja Cape Cod-i nyaralója volt. - Lehet, hogy sose házasodom - mondta - de nászutam, az volt. Mesélt az édes órákról, amelyeket Zinka karjaiban töltött, Felix Hoenikker ócska, fo- nott karosszékének ölében, szemközt a ten- gerrel. És Zinka táncolt neki. - Képzelje csak el, amint egy nő nekem táncol, egyedül nekem. - Látom, nem bánt meg semmit. - Összetörte a szívemet. Azt nem élveztem annyira. De hát ez már így van. Mindenért fi- zetni kell. És emelte poharát. - Szerelmeinkre, asszo- nyainkra! - kiáltott gavallérosan. 59 KAPCSOLJUK BE A BIZTONSÁGI ÖVEKET A bárban voltam Newttal, H. Lowe Crosbyval meg egypár idegennel, amikor megpillantottuk San Lorenzót. Crosby szarhá- ziakról értekezett. - Tudják, énszerintem ki a szarházi? - Ismerem a meghatározást - mondtam - de lehet, hogy más értelemben, mint maga. Crosby már jócskán a pohár fenekére né- zett, és elkapta á részegek szokásos tévesz- méje, hogy ha nyájasan beszél, akkor akár beszélhet őszintén is. Következésképpen nyájas őszinteséggel beszélt Newt méretéről, mely témát eddig a bárban mindenki gondo- san került. - Szóval énszerintem nem az ilyen apró kis manusz. - És Crosby lapátmancsával Newt vállára tenyerelt. - Mert, kérem, az ember nem a méretétől lesz szarházi. Hanem ahogy gondolkodik, attól. Láttam én négyakkora frájerokat, mint itten ez a kis manusz, és szar- háziak voltak. Azok. És láttam én kicsi manu- szokat - na, nem ennyire kicsikéket azért, de jó kicsiket, isten az atyám - és azok meg fér- fiak voltak, belevaló férfiak. - Köszönöm - mondta nyájasan Newt. Mintha nem is érezte volna azt a nagy lapát- mancsot a vállán. Életemben nem láttam még emberi lényt, aki ilyen remekül hozzászokott volna egy megalázó hendikephez. Belebor- zongtam a bámulatba. - Szarháziakról beszélt - emlékeztettem Crosbyt. Titokban azt reméltem, leemeli a mancsát Newtról. - És milyen igazam van! - egyenesedett fel Crosby. - De még nem magyarázta el, ki az igazi szarházi - mondtam. - Szarházi az, aki olyan fene okosnak hiszi magát, hogy a száját nem bírja csukva tartani. Akárki akármit mond, neki semmi se jó. Azt mondja neki, teszem azt, hogy tetszik magá- nak valami, hát erre, isten az atyám, a szarhá- zi nyomban elmagyarázza magának, hogy mennyire téved. A szarházi minden igyekeze- tével azon van, hogy éreztesse magával, mekkora nagy marha maga. Akármit mond- jon, a szarházi az okosabb. - Nem valami vonzó tulajdonság - véltem. - A lányom hozzá akart menni egy szarhá- zihoz - mondta komoran Crosby. - És hozzáment? - Ahhoz nem, mert szétkentem, mint egy poloskát. - Crosby a bárpultra csapott, ahogy felidézte, mit mondott, mit csinált az idézett szarházi. - Jézusisten! Hisz mind jártunk főis- kolára! - A pillantása visszaszállt Newtra. - Járt maga is főiskolára? - A Cornellre - mondta Newt. - A Cornellre! - üvöltött föl boldogan Crosby. - Jézusisten, hisz én is a Cornellre jártam! - Meg ő is - bökött felém Newt. - Három cornelli öregdiák, és mind egy re- pülőn! - üvöltött Crosby. És már ki is tört a nagybömb-fesztivál. Mikor elült, Crosby megkérdezte Newtot, mit csinál. - Festek. - Falat? - Képet. - Miafene - mondta Crosby. - Felkérjük az utasokat, térjenek vissza he- lyükre, és kapcsolják be a biztonsági öveket - szólott a légikisasszony. - San Lorenzo, Bolivar, Monzano-repülőtér fölött vagyunk. - Jézusisten! Várjon csak egy percet - mondta Crosby, és lenézett Newtra. - Most jövök rá, hogy én a maga nevét már hallot- tam valahol! - Apám az atombomba atyja volt. - Newt nem azt mondta, hogy Felix Hoenikker a bomba egyik atyja volt. Az atyja, azt mondta. - Igazán? - kérdezte Crosby. - Igazán. - Én valami másról hallottam - mondta Crosby. Ugyancsak meg kellett erőltetnie az agyát. - Valami táncosnőről. - Azt hiszem, vissza kell mennünk a he- lyünkre - mondta Newt. Kissé mereven. - Valami orosz táncosnő... - Crosby kellő- leg feltankolta magát, nem látott benne sem- mi rosszat, ha hangosan gondolkodik. - Ol- vastam egyszer egy vezércikket. Hogy talán az a táncosnő kém volt. - Kérem, uraim - mondta a légikisasz- szony - szíveskedjenek most már visszafá- radni a helyükre, és bekapcsolni a biztonsági öveket. Newt ártatlanul felpillantott H. Lowe Crosbyra. - Biztos, hogy Hoenikkernek hív- ták az illetőt? - és hogy minden kételyt kizár- jon, lebetűzte a nevet Crosbynak. - Lehet, hogy tévedek - mondta H. Lowe Crosby. 60 ELNYOMOTT NEMZET A magasból a sziget meglepően szabályos négyszögnek látszott. Kegyetlen és haszonta- lan kőtűk meredeztek a tengerből. Kört for- máltak a sziget körül. A sziget déli csúcsán volt Bolivar kikötő- város. A sziget egyetlen városa. A sziget fővárosa. Mocsaras lapályon épült. A Monzano repü- lőtér kifutópályái a tengerparton húzódtak. Bolivartól északra egyszer csak hegyek meredtek az égre, nyers tömegük eltorlaszol- ta a sziget többi részét. Sangre de Cristo hegység volt a nevük, de szakasztott olyanok voltak, mint a disznók a vályúnál. Bolivarnak már sok neve volt: Caz-ma-caz- ma, Santa Maria, Saint Louis, Saint George és Port Glory többek között. Mostani nevét Johnson és McCabe ragasztotta rá 1922-ben, Simón Bolívar, a nagy latin-amerikai idealista és hős tiszteletére. Amikor Johnson és McCabe a városba ke- rült, gallyakból, bádogból, ládákból, vályog- ból épült az egész - milliárdnyi boldog hulla- rabló takony-turha-trágya-kásába vájt kata- kombái fölé. Nagyjából így találtam én is a várost, csak a tengerparti sávon emelkedett hamis kulissza. Johnson és McCabe nem vakarta ki a népet a nyomorból meg a szarból. Papa" Monzano sem. Kudarcra kárhoztatott itt mindenki, mert San Lorenzo terméketlen, akár a Szahara vagy az Északi-sark jégtakarója. Népessége ellenben sűrűbb, mint akárhol, Indiát és Kínát is beleértve. Minden egyes lakhatatlan négyzetmérföldjére négyszázöt- ven lakos jut. "San Lorenzo átszervezésének idealista szakaszában McCabe és Johnson bejelentette - írja Philip Castle - hogy az ország bruttó jövedelmét egyenlő arányban elosztják a nagykorú lakosok között. Az első és egyetlen alkalommal, amikor ezt meg is próbálták, hat dollár hetvenhárom jutott mindenkinek." 61 MIT ÉR EGY TIZEDES Monzano repülőtér vámbódéjában vala- mennyiünkre vámvizsgálat várt, köteleztek továbbá, hogy a San Lorenzóban elköltendő pénzünket váltsuk át a helyi pénznemre, a ti- zedesre, mely "Papa" Monzano csökönyös ál- lítása szerint ötven amerikai centet ér. A vámbódé takaros, vadonatúj építmény volt, de máris teleragasztották mindenféle hir- detménnyel. AKIT BOKONONIZMUS GYAKORLÁSÁN ÉRNEK SAN LORENZÓN - hirdette az egyik - KAMPÓ ÁLTAL HAL! Egy plakát Bokonont ábrázolta: szíjas vén színesbőrű, amint szivarozik. Okos, nyájas képén látszott, hogy jól mulat. A kép alatt a következő szöveg: KÉZRE KERÍTÉSÉÉRT - ÉLVE VAGY HAL- VA - 10 000 TIZEDES JUTALOM! Jobban szemügyre vettem a plakátot, és észrevettem az alján a rendőri nyilvántartó űrlapját, amelyet Bokononnak még 1929-ben kellett kitöltenie. Nyilvánvalóan azért repro- dukálták, hogy a Bokonon-vadászok lássák, milyen az ujjlenyomata meg a kézírása. Engem igazában az érdekelt, mit írt Bokonon az űrlapra 1929-ben. Ahol csak lehetséges, koz- mikus álláspontot fejtett ki, olyasmit például, hogy az élet rövid, az örökkévalóság hosszú. Mellékfoglalkozását a következőképpen jelölte meg: "Élni." Főfoglalkozását pedig ekképp: "Meghalni." KERESZTÉNY NEMZET VAGYUNK! MIN- DENNÉMŰ LÁBJÁTÉK BÜNTETÉSE: A KAM- PÓ! - hirdette egy felirat. Nem sokat mondott nekem, mert akkor még nem tudtam, hogy a bokononista lelkek elvegyülésének módja, hogy összeteszik a talpukat. Hanem a legrejtélyesebb mégiscsak az volt, mivel nem olvastam még végig Philip Castle könyvét, hogyan lett Bokonon, McCabe tize- des kebelbarátja, körözött bűnöző. 62 MIÉRT NEM FÉL HAZEL Heten szálltunk ki San Lorenzón: Newt és Angela, Minton nagykövet a feleségével, H. Lowe Crosby és neje, meg én. Mihelyt átes- tünk a vámvizsgálaton, kitereltek a szabadba, a díszszemle emelvényére. Ahol is néma tömeggel kerültünk szembe. Ötezer, ha nem több, San Lorenzó-i meredt ránk. Zablisztszínű a sziget népe. Soványak. Sehol egy kövér ember. Mindenki foghíjas. Sok a karikaláb, a püffedt láb. Ahány szem, mind csipás. A nők csupasz melle fonnyadt. A férfiak si- lány ágyékkötője nem leplezhette az állóóra ingájára emlékeztető nemi szervet. Sok a kutya, de egy se ugat. Sok a gyerek, és egy se sír. El-elköhenti magát valaki - ez minden. Katonabanda áll vigyázzban a tömeg előtt. Némán. A rezesbanda előtt zászlórúd. Rajta két lobo- gó, a csillagos-sávos meg a San Lorenzó-i nem- zeti színek. San Lorenzo lobogója tengerész- tizedesi rangjelzés, királykék mezőben. A két lobogó petyhüdten csügg a szélcsendben. Távolról mintha kalapács döndült volna rézdobon. De tévedtem. Semmi hang. Csak a lelkem rezonált a San Lorenzó-i klíma fémes, kongó dobszavára. - Az a jó, hogy keresztény ország - susog- ta férjének Hazel Crosby. - Különben, isten bizony, félnék. Mögöttünk egy xilofon. Rajta villogó felirat. Gránátból és strasszból van kirakva. A felirat: MONA. 63 SZABAD NÉPED ELLEN NEM TÁMAD AZ ELLEN Az emelvénytől balra hat légcsavar-meghaj- tású vadászrepülőgép egy sorban, az Egyesült Államok katonai segélye San Lorenzónak. Mindegyik gép törzsén gyermetegen vérszom- jas festmény: óriáskígyó szorít halálra egy ör- dögöt. Az ördög orrán, fülén, száján dől a vér. Vörös sátánkarma közül kicsúszik a vasvilla. Mindegyik gép mellett zablisztszín pilóta; néma az is mind. A püffedt csöndben egyszer csak idegtépő zümmögés támadt, akár a szúnyogé. Sziréna közeledett. "Papa" fényes fekete Cadillacjé- nek szirénája. A kocsi megállt előttük, a gumija füstölgött. A kocsiból előmászott "Papa" Monzano fogadott leánya, Mona Aamons Monzano, va- lamint Franklin Hoenikker. "Papa" ernyedt uralkodói intésére a tömeg elénekelte San Lorenzo himnuszát. A "Tanyai esték" dallamára. Szövegét 1922-ben írta Lionel Boyd Johnson, vagyis Bokonon. Így hangzott: Ó, a miénk ez a föld, ahol az élet gyönyöre eltölt, hol a férfi rettenthetetlen cápa, és tiszta a nő, és biztosra vehető, hogy gyerekünk beáll a dicsők csapatába. San, San Lorenzo! Mily gazdag és szerencsés sziget ez. Szabad néped ellen nem támad az ellen, mert látva őtet hátrál és ijedez. 64 BÉKE ÉS BŐSÉG És a tömeg egyszer csak elnémult megint. Papa", Mona és Frank mellénk lépett a díszemelvényre. Eközben egy szál katonadob pergett. A dobpergés abbamaradt, amikor Papa" a dobosra szegezte ujját. " Papa" pisztolytáskát viselt a zubbonyán. A tartóban egy krómozott 45-ös. "Papa" vénsé- ges vénember volt, mint karaszomnak oly sok tagja. Alaposan kikezdte az idő. Tipegő, óvatos léptekkel járt. Kövér volt, de szaporár, olvadhatott róla a zsír, mert egyszerű unifor- misa lötyögött rajta. Kiguvadó varangy-szem- golyója sárga. A keze reszketett. Testőre Franklin Hoenikker dandártábor- nok volt, talpig fehérben. A vézna, csapott vállú Frank - mintha egy gyereket erőszakkal ébren tartanának, bele az éjszakába, tisztára olyan volt. Mellén medália. Némi nehézség árán tudtam csak kettejü- ket, "Papát" meg Franket szemügyre venni, nem mintha bármi zavarta volna a kilátást, hanem a szememet képtelen voltam levenni Monáról. Borzongtam, zokogtam, vigadtam, őrjöngtem. Álmodtam én nőkről mohón, álmodtam én nőkről hajmeresztő képtelensé- geket - Monában minden megvalósult. Mert ott aztán, hogy az Isten megáldja meleg és habos lelkét, ott aztán volt béke és bőség, mindörökké. A leány - pedig alig múlt tizennyolc éves - magasztosan komoly volt. Mint aki ért min- dent, s mint aki minden, amit érteni kell. Bokonon Könyvében név szerint is esik róla említés. Bokonon többek között ezt mondja róla: "Mona a mindenség egyszerűsége." Fehér görög ruhát viselt. Pici barna lábán lapos sarut. Halovány aranyhaja sima és hosszú. Csípője - líra. Ó, istenem. Béke és bőség, mindörökké. Ő volt az egyetlen szép lány San Lorenzón. Ő volt a nemzet kincse. Ha hihetünk Philip Castle-nak, "Papa" azért fogadta örökbe, hogy vaskezű uralmát isteni kegyelemmel elegyítse. Az emelvény elejére gördítették a xilofont. És Mona játszott. "Ha betelt a nap" - azt ját- szotta. Csupa-csupa trilla - árad, apad, árad megint. A tömeg megmámorosodott gyönyörűsé- gében. És ekkor üdvözölt bennünket "Papa". 65 FŐSZEZON SAN LORENZÓN "Papa", McCabe tizedes hajdani jobbkeze, autodidakta volt. Életében még nem hagyta el a szigetet. Tűrhetően beszélte az amerikai angolt. Az utolsó ítélet harsonái adtak a tömeg tudtára minden egyes szót, amit bármelyi- künk kiejtett odafent az emelvényen. Amit csak kiköptek a harsonák, végigkecs- kebukázott a tömeg mögötti széles, kurta su- gárúton, lepattant a sugárút végén álló há- rom, üveghomlokzatú új épületről, és kotko- dácsolva visszatért. - Isten hozott minálunk - szólott "Papa" - Amerika mindenkori legjobb barátjánál. Ame- rikát sok helyen félreértik, de nem itt, nagy- követ úr - és meghajolt H. Lowe Crosby, a bicikligyáros előtt, mert őt vélte az új nagykö- vetnek. - Tudom én, hogy jó kis ország ez a magu- ké, elnök úr - mondta Crosby. - Csupa klassz dolgot hallottam róla. Csak az a bökkenő... - Igen?... - Hogy nem én vagyok a nagykövet - mondta Crosby. - Bárcsak az volnék, de az a helyzet, hogy szimpla, mindennapi üzletem- ber vagyok. - Látszott: mintha a fogát húz- nák, olyan nehezére esik megmondani, ki az igazi nagykövet. - Az az ember ott, az a nagyfejű. - Úgy! - "Papa" mosolygott tévedésén. A mosolya egyszer csak lehervadt. Valamije megsajdult, és "Papa" beleremegett, aztán hétrét görnyedt, és lehunyta szemét. Kon- centrálnia kellett, hogy kibírja a fájdalmat. Frank Hoenikker nyamvadtul, tehetetlenül segíteni próbált. - Nincs semmi baj? - Elnézést kérek - susogta végül "Papa". Valamennyire felegyenesedett. Könnyes volt a szeme. Megtörölte; felegyenesedett most már egészen. - Kérem, ne haragudjanak. Mintha egy-két percig nem is tudta volna, hol van, és mit várnak tőle. Aztán eszébe ju- tott. Megszorította Horlick Minton kezét. - Itt ön csupa jó barátot talál. - Ebben bizonyos vagyok - mondta gyen- géden Minton. - Keresztényeket - mondta "Papa". - Remek. - Antikommunistákat. - Remek. - Itt nincs egy kommunista se - mondta Papa". - Szörnyen félnek a kampótól. - Azt gondolom - mondta Minton. - A legjobbkor jött el hozzánk - mondta Papa". - Holnap lesz országunk történeté- " nek egyik legboldogabb napja. Holnap lesz legnagyobb nemzeti ünnepünk, a Demokrá- cia Száz Mártírjának napja. És a holnapi na- pon jegyzi el Hoenikker dandártábornok Mona Aamons Monzanót, életem és San Lorenzo életének legbecsesebb személyét. - Sok boldogságot kívánok, Miss Monza- no! - mondta forrón Minton. - Önnek pedig gratulálok, Hoenikker tábornok. Az ifjú pár köszönete jeléül biccentett. Minton ezek után a Demokrácia úgyneve- zett Száz Mártírjáról beszélt. Mondott egy jó vaskos hazugságot is. - Amerikában nincs olyan iskolás gyerek, aki ne tudná, mily ne- mes áldozatot hozott San Lorenzo a második világháborúban. A száz bátor San Lorenzó-i, akiknek napját holnap ünnepeljük, a legtöb- bet adta, amit szabadságszerető ember csak adhat. Az Egyesült Államok elnöke engem kért meg, hogy képviseljem a holnapi ünnep- ségeken, hogy az amerikai nép ajándékát, egy koszorút, a San Lorenzót környező ten- gerbe vessem. - San Lorenzo népe köszöni önnek és az elnök úrnak, valamint az Amerikai Egyesült Államok nagylelkű népének a figyelmességet - így "Papa". - Nagy megtiszteltetés lenne, ha a koszorút a holnapi eljegyzési ünnepség alatt vetné a tengerbe. - Részemről a megtiszteltetés. "Papa" ekkor valamennyiünknek megpa- rancsolta, hogy tiszteljük meg megjelené- sünkkel a másnapi koszorú- és eljegyzési ün- nepséget. Délre voltunk hivatalosak a palo- tába. - Micsoda gyermekei lesznek e párnak! - mondotta "Papa", és biztatott, hogy csak néz- zük meg jól Franket és Monát. - Micsoda vér! Micsoda szépség! És megint gyomron vágta a fájdalom. Megint lehunyta a szemét, és hétrét gör- nyedt fájdalmában. Várta, hogy elmúljon, de nem akart el- múlni. Kínjában hátat fordított nekünk, a tömeg és a mikrofon felé fordult. Inteni akart a tö- megnek, de nem bírt. Mondani akart valamit a tömegnek, de nem bírt. És aztán előtörtek a szavak. - Haza - hö- rögte fulladozva. - Eredjetek haza! A tömeg szétszóródott, mint a szélfútta le- velek. Papa" megint felénk fordult, groteszkké torzította a görcs... Azután összeesett. 66 AMI A LEGERŐSEBB De nem halt meg. Holtnak látszott volna; csak éppen hogy holtnak tetsző állapotában olykor-olykor megrándult. Frank fennhangon kijelentette, hogy "Pa- pa" nem halt meg, nem halhatott meg. Frank tombolt: - "Papa"! Te nem halhatsz meg! Igenis, te nem halhatsz meg! Frank meglazította "Papa" gallérját és zub- bonyát, dörzsölgette a csuklóját. - Levegőt! Levegőt "Papá"-nak! A vadászrepülők pilótái segítségünkre ro- hantak. Az egyiknek volt annyi sütnivalója, hogy elfutott a repülőtéri mentőautóért. A rezesbanda meg a díszőrség, mivel nem kapott parancsot, ott állt reszketeg vigyázzban. Monát kerestem; észrevettem, hogy válto- zatlanul magasztosan hátravonult a díszemel- vény hátsó korlátjához. A halál, ha arra kerül- ne a sor, nem rémítette meg. Mellette egy pilóta állt. Nem nézett Monára, de kiverte a hőség, nyilván mert ott állt mellette. "Papa" visszanyerte valamelyest az öntuda- tát. Rab madárként verdeső kézzel Frankre mutatott. - Te... - mondta. Hallgattunk valamennyien, hogy meghall- juk a szavát. Mozgott az ajka, de nem hallottunk mást, csak szörcsögést. Ekkor valakinek ragyogó ötlete támadt - ma persze már iszonyúnak tartom. Valaki - talán az egyik pilóta - leszedte álványáról a mikrofont, és "Papa" habzó szája elé tartotta hogy mindenki hallhassa szavait. Így aztán halálhörgés-siralom verődött vissza az új épületekről. És azután jöttek a szavak. - Te - mondta rekedten Franknek - te... Franklin Hoenikker... te leszel San Lorenzo új elnöke. Tudomány... benned van tudo- mány. A tudománynál nincs erősebb. - Tudomány - mondta "Papa". - Jég. - Sár- ga szeme kifordult, és "Papa" megint elvesz- tette eszméletét. Monára néztem. Egy árnyalatnyit sem változott az arckifeje- zése. De már a mellette álló pilóta vonásain az a rögeszmés, fanatikus merevség ült, mint ami- kor valakinek mellére tűzik a Kongresszusi Becsületrendet. Lenéztem, és megláttam, amit nem rendel- tetett látnom. Mona kibújt a sarujából. Apró, barna lába mezítelen. És az a láb gyúrta, gyúrta és gyúrta - sze- mérmetlenül gyúrta - a pilóta rüsztjét. 67 KO-AM-PÓÓÓ!! "Papa" nem halt meg - akkor még nem. A repülőtéri nagy vörös mészáros-szekéren elszállították. Mintonékat elvitte a nagy követségre egy amerikai limuzin. Newtot és Angelát Frank házába fuvarozta egy San Lorenzó-i limuzin. Crosbyékat és engem pedig San Lorenzo egyetlen taxija - 1939-es Chrysler limuzin, lecsapható ülésekkel, fazonra akár a Szent Mihály lova - bevitt a Casa Mona Hotelba. A taxi Philip Castle tulajdona volt, aminthogy az övé volt a Casa Mona is - életem egyet- len tökéletesen önzetlen interjúalanyának fiáé. Crosbyék is, én is el voltunk kenődve. El- képedésünk kérdésekben tört ki, amelyekre azonnali választ követeltünk. Crosbyék azt tudakolták, kicsoda az a Bokonon. Felháborí- totta őket a gondolat, hogy bárki szembe- szállhat "Papa" Monzanóval. Én viszont, indokolatlanul, azt akartam tudni - de rögtön - hogy ki volt a Demokrá- cia Száz Mártírja. Crosbyék kaptak először választ. Nem ér- tették a San Lorenzó-i nyelvjárást, úgyhogy kénytelen voltam tolmácsolni nekik. Crosby alapkérdése a sofőrhöz imígyen szólt: - Egyáltalán, ki a fene az a szarházi Boko- non? - Nagyon rossz ember - mondta a sofőr. Persze valójában ezt mondta: - Nétyün losz ámbón. - Kommunista? - érdeklődött tüstént Crosby, mihelyt lefordítottam a választ. - Ó, hogyne. - Van tábora? - Tessék? - Van, aki derék gyereknek tartja? - Ó, dehogy, uram - mondta ájtatosan a sofőr. - Senki sem őrült. - Miért nem kapták el? - tudakolta Crosby. - Nehéz megtalálni - mondta a sofőr. - Na- gy on ügyes. - Mert biztosan rejtegetik és etetik, külön- ben már rég elkapták volna. - Senki rejtegeti; senki eteti. Mindenki okosabb annál. - Biztos? - Ó, biztos - mondta a sofőr. - Aki eteti őrült öregembert, aki alvóhelyet ad neki, an- nak rögtön kampó. Senki akar kampó. Az utolsó szót így ejtette: "Ko-am-póóó". 68 Ü DÉNOKRÁSUÓ SZÉSZ MÉRTÜRJÓ Megkérdeztem a sofőrt, ki volt a Demokrá- cia Száz Mártírja. Észrevettem ugyanis, hogy az utat, amelyen haladunk, a Demokrácia Száz Mártírja sugárútnak hívják. A sofőr elmondta, hogy egy órával a Pearl Harbor-i támadás után San Lorenzo hadat üzent Németországnak és Japánnak. San Lorenzo száz embert állított ki, hogy harcba szálljon a demokráciáért. Ezt a száz embert behajózták az Egyesült Államok felé, ahol, mint mondták, majd felfegyverzik és ki- képzik őket. A hajót közvetlenül a bolivari kikötő bejára- tánál elsüllyesztette egy német tengeralattjáró. - Ejjés ösz vaólt - mondta a sofőr - ü dénukrásuó szész mértűrjó.. - És ez volt - mondta helyi nyelvjárásban a sofőr - a Demokrácia Száz Mártírja. 69 AZ ÓRIÁS MOZAIK Crosbyékkal abban a sajátos élményben volt részünk, hogy mi lehettünk egy vadonat- új szálloda első vendégei. Mi szenteltük fel a Casa Mona vendégkönyvét. Crosbyék előbb értek a pulthoz, mint én, de H. Lowe Crosbyt annyira mellbe vágta a vadonatüres vendégkönyv, hogy egyszerűen képtelen volt leírni a nevét. Jó darabig kény- telen volt gondolkodni. - Írja előbb maga - szólt hozzám. Aztán, hogy ne higgyem babonásnak, kinyilatkoz- tatta abbéli szándékát, hogy le akar fotog- rafálni egy pasast, aki épp egy iszonytató nagy mozaikot rakott ki a hall frissen vakolt falán. A mozaik Mona Aamons Monzanót ábrá- zolta. Magassága hat méter. Izmos, fiatal fickó rakosgatta. Kétágú létra tetején ücsörgött. Öl- tözéke egy szál fehér gatyából állt. Fehér ember volt. A mozaikművész épp az utolsó két arany- pihét helyezte el hattyúnyakú Mona tarkóján. Színaranyból. Crosby odament, hogy lefotografálja; visz- szatérve bejelentette, hogy ennél nagyobb szarházit még nem látott, mint ez a mozaik- művész. A bejelentés alkalmából Crosbynak céklavörös volt a képe. - Akármit mond neki az ember, rögtön kiforgatja. Erre én is odaballagtam a mozaikművész- hez. Elnéztem egy darabig, aztán felszóltam: - Irigylem magát. - Mindig is tudtam - sóhajtotta - hogy ha türelmesen kivárom, egyszer még eljön az az ember, aki megirigyel. - Amerikai? - Részemről a szerencse. - Közben egy percre se hagyta abba; a fizimiskámra nem volt kíváncsi. - Maga is le akar fotózni? - Baj? - Gondolkodom, tehát vagyok, tehát fotóz- ható vagyok. - Sajnos, nincs nálam a gépem. - Az isten szerelmére, hát hozza el! Vagy talán maga is a memóriájára hagyatkozik?! - Nemigen hiszem, hogy egyhamar elfelej- teném azt az arcot, amit maga ott rakosgat. - Majd elfelejti, ha meghal, meg én is. Ha meghalok, mindent elfelejtek, és szívből aján- lom, kövesse a példámat maga is. - A hölgy modellt állt, vagy fénykép után dolgozik, vagy hogyan? - Vagy hogyan. - Hogyan? - Úgy. - Megkoppintotta a halántékát. - Az az én irigylésre méltó kobakom. - Ismeri? - Részemről a szerencse. - Frank Hoenikker nagy mázlista. - Frank Hoenikker nagy szarházi. - Nem mondom, maga aztán őszinte. - És gazdag. - Örömmel hallom. - Ha kíváncsi egy szakember véleményére, a pénz nem boldogít. - Kösz a tippet. Nagy fáradságtól kímélt meg. Épp most akartam egy kis pénzt ke- resni. - Hogyan? - Írással. - Én is írtam egyszer egy könyvet. - Mi a címe? - San Lorenzo - mondta erre ő - az or- szág, a történelem és a nép. 70 BOKONON LEGJOBB TANÍTVÁNYA - Ezek szerint - szóltam a mozaikművész- hez - maga Philip Castle, Julian Castle fia. - Részemről a szerencse. - Az apjához jöttem. - Aszpirint árul? - Nem. - Pech. Apának fogytán az aszpirinja. Ak- kor talán valami csodagyógyszer? Apa néha egész szívesen tesz csodát. - Nem vagyok gyógyszervigéc. Író vagyok. - Mért, maga szerint az író nem gyógyszer- vigéc? - Oké, nyert. Beismerem. - Apának valami könyv is kéne, amit hal- doklóknak vagy rémes fájdalmakban szenve- dőknek olvashatna fel. De, gondolom, olyas- mit maga úgyse írt. - Még eddig nemigen. - Pedig abban volna dohány. Na tessék, még egy holtbiztos tipp. - Talán át tudnám írni egy kicsikét a "Hu- szonharmadik Zsoltár"-t, egy kicsit kiforgat- nám, olyan volna, mint az új. - Azt már Bokonon megpróbálta - közölte Castle. - Bokonon rájött, hogy egyetlen sza- vát sem lehet megváltoztatni. - Szóval maga is ismeri? - Részemről a szerencse. Ő tanított kicsi koromban. - Érzelmes mozdulattal mutatott a mozaikra. - Monát is ő tanította. -Jó tanító volt? - Mona is, én is tudunk írni, olvasni és egyjegyű számokat összeadni - közölte Castle. - Wármint ha erre gondol. 71 ÖRÖM ÉS BOLDOGSÁG AMERIKAINAK LENNI H. Lowe Crosby odalépett mellém, hogy még egyszer megnézze azt a szarházit, már- mint Castle-t. - Mondja, mégis micsoda maga? - kérdezte gunyorosan Crosby. - Beatnik vagy micsoda? - Bokononista vagyok. - Tudtommal azt tiltja ennek az országnak a törvény e, nem? - Történetesen abban. a szerencsében van részem, hogy amerikai vagyok. Ahányszor úri kedvem tartja, annyiszor mondom magamat bokononistának, és eddig még senki egy árva büdös szót nem szólt érte. - Én úgy tartom illendőnek, hogy tisztel- jem minden ország törvényét, ahol éppen va- gyok. - Na ne mondja, hapsikám. Crosby hullasápadt lett dühében. - Baszd meg a nénikédet! - Baszd meg magad, öcsi - mondta nyájasan Castle. - Karácsonykor. Meg Anyák Napján. Crosby átmasírozott a hallon, egyenesen a fogadóportáshoz. - Fel akarom jelenteni azt az embert ott, azt a szarházit, azt az úgynevezett művészt. Szép kis ország ez a maguké, mondhatom, csalogatják a turistákat meg a külföldi tőkét. Ahogy az a pasas beszélt velem, mondhatom, a lábam nem teszem még egyszer San Lorenzo földjére - és ha valaki a véleménye- met akarja tudni San Lorenzóról, hát legye- nek egész nyugodtak, mindenkinek meg- mondom, hogy ha van ötért józan esze, hatal- mas ívben elkerüli. Én nem mondom, lehet, hogy az a kép ott a falon isteni szép lesz, de az is biztos, hogy a művésznél rohadtabb, pi- maszabb, ocsmányabb szarházit még életem- ben nem láttam. A fogadóportás mintha félrenyelt volna. - Kérem szépen... - Hallgatom - mondta Crosby, és majd szétvetette a düh. - Kérem szépen... ő a tulaj. 72 SZARHÁZI HILTON H. Lowe Crosby és neje kiköltözött a Casa Monából, avagy Crosby kifejezésével élve, a Szarházi Hiltonból, és az amerikai nagykövet- ségen kért szállást. Úgyhogy magam maradtam vendégnek a százszobás szállodában. Szép szobát kaptam. Ez is, akárcsak a szál- ló valamennyi szobája, a Demokrácia Száz Mártírjának sugárútjára nézett, a Monzano repülőtérre meg mögötte a bolivari kikötőre. A Casa Mona nagyjából könyvszekrény-elv szerint épült: tömör háta és oldala volt és ké- keszöld, csupa üveg eleje. Mivel a város szennye és nyomora a Casa Mona két oldalán és mögötte terült el, hát nem látszott belőle semmi. Légkondicionálás működött a szobámban. Majdhogynem fáztam. Ahogy a fejbe kólintó hőségből beléptem a hűvösre, eltüsszentet- tem magam. Éjjeliszekrényemen friss virág, de az ágy még vetetlen. Még párna sem volt rajta. Csak egy szál csupasz, vadonatúj pillematrac. A gardróbszekrényben egyetlen akasztót se ta- láltam; a fürdőszobában nem volt vécépapír. Kimentem a folyosóra, szobaasszonyt ke- resni, hogy egy kicsit komplettebbül kistafí- rozzon. De egy lelket se leltem, csak egy nyi- tott ajtót a folyosó végén, ahonnan igen-igen halovány életjelek hallatszottak. Odamentem az ajtóhoz, és elém tárult egy hatalmas lakosztály, felteregetve csomagoló- papírral. Festették; de a két festő épp nem festett, amikor benéztem. Az ablakfal hosszá- ban húzódó párkányon üldögéltek. Mezítláb. Csukott szemmel. Szemközt egy- mással. És mezítelen talpukat összeérintették. Ki-ki a maga bokáját fogta, merev három- szögpózban. Köhintettem. Azok meg lepottyantak a párkányról, a fes- tékes csomagolópapírra. Négykézláb értek földet, és úgy is maradtak: égnek szegett fe- nékkel, az orruk a földet túrta. Mint aki a kegyelemdöfésre vár. - Elnézést... - mondtam döbbenten. - Ne mondja el - könyörögtek szívhez szó- lóan. - Kérem, kérem, ne mondja el! - De mit?! - Amit látott! - Én nem láttam semmit. - Ha elmondja - suttogott a pasas, és az ar- cát a padlóra rakta, úgy nézett fel rám rimán- kodó szemmel - ha elmondja, akkor nekünk ko-am póóó! - Ide hallgassanak, uraim - mondtam - vagy korán jöttem be, vagy későn, de ha mondom, az ég egy világán semmi említésre méltót nem láttam! Könyörgök, álljanak fel. Felálltak, de a szemüket nem vették le ró- lam. Reszkettek, lapultak. Nagy keservesen meggyőztem őket, hogy egy árva szót sem szólok senkinek arról, amit láttam. Mert természetesen a bokononista boko- marut láttam, a tudatok elegyítésének szertar- tását. A mi bokononista hitünk szerint ugyanis csak azzal lehetünk talp-a-talphoz, akit szere- tünk, feltéve természetesen, ha mindkettőnk talpa tiszta és ápolt. A lábszertartás alapja a következő "Kalüp- SZÓ": Összetesszük a lábunkat, bizony, bizony, mert érdemes rá ez a láb, és szeretjük egymást, bizony, bizony, akár a Földanyát. 73 DÖGHALÁL Arra értem vissza a szobámba, hogy Philip Castle - mozaikművész, történész, önnévmu- tató-készítő, szarházi és hoteltulajdonos - épp egy tekercs vécépapírt aggat föl a fürdő- szobámban. - Nagyon köszönöm - mondtam. - Nagyon szívesen. - Ez az igazi nagyszívű szálloda. Hány ho- teltulajdonos viselné ennyire a szívén a ven- dég kényelmét? - Hány hoteltulajdonosnak van egyetlen vendége? - Nemrég még három volt. - Azok voltak a szép idők. - Tudja, nekem igazán semmi beleszólá- som, de az a helyzet: nemigen értem, hogy egy ilyen volumenű és kapacitású ember, mint maga, mi vonzót talál a hotelszakmában. Zavartan vonta össze szemöldökét. - Ugye, nemigen tudok a vendégek nyelvén beszélni? - Ismertem egypár embert Cornellben a Vendéglátóipari Főiskolán, és ne haragudjon, de azt hiszem, egész másképp bántak volna Crosbyékkal. Kelletlenül bólintott. - Tudom. Tudom. - uleglóbálta a karját. - A fene se tudja minek építettem ezt a hotelt... kezdeni akartam va- lamit az életemmel, alighanem. Elfoglaltság, meg hogy ne legyek egyedül. - Megrázta fe- jét. - Felcsaphattam remetének vagy szállo- dásnak. Közbülső megoldás nem akadt. - Maga nem az apja kórházában nevelke- dett? - De igen. Mona is, én is ott nőttünk föl. - Na és meg se legyintette a kísértés, hogy ugyanazt kezdje az életével, mint az apja? Ifjabb Castle haloványan elmosolyodott, de egyenes választ nem kaptam. - Fura figura az apám - mondta. - Azt hiszem, tetszeni fog magának. - Minden bizonnyal. Kevés olyan önzetlen ember volt a világon. - Valamikor - mesélte Castle - úgy tizenöt éves koromban, itt a közelben lázadás tört ki egy görög hajón. Fonott bútort szállított Hongkongból Havannába. a lázadók elfog- lalták a hajót, de nem tudták, hogy kell irá- nyítani, és "Papa" Monzano vára mellett a sziklán összetörték. Mindenki ott veszett, csak a patkányok nem. A patkányok meg a fonott bútorok megmenekültek. A történet itt hallhatólag véget ért, mégsem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem: - És? - És egy csomóan ingyenbútort szereztek, egy csomóan meg bubópestist. Tíz nap alatt ezernégyszázan haltak meg apa kórházában. Látott már valakit bubópestisben meghalni? - Még nem volt részem ebben a balszeren- csében. -Az ágyéktájon és a hónaljban grépfrút nagyságúra duzzadnak a nyirokmirigyek. - El tudom képzelni. - A halál beálltával a test elfeketedik. Né- gerek az alagútban, itt nálunk San Lorenzón. Amikor a döghalál elvégezte a dolgát, a Re- mény és Irgalom Háza az őserdőben olyan volt, mint Auschwitz vagy Buchenwald. Ak- kora rakásokban hevertek a hullák, hogy a talajgyalu elakadt, amikor a tömegsírba akar- ta söpörni őket. Apu úgy dolgozott, hogy le se feküdt napokig, de nem ment vele sokra. Castle rémtörténetét telefoncsengetés sza- kította félbe. - Istenem - mondta Castle - nem is tud- tam, hogy már működik a telefon. Felvettem a kagylót. - Halló! Franklin Hoenikker dandártábornok tele- fonált. Lihegett, és halálra volt rémülve. - Ide hallgasson! Azonnal át kell jönnie hozzám! Beszélnünk kell! Életében ilyen fontos dolog még nem történt magával! - Nem vázolná némileg? - Telefonon nem, telefonon nem. Jöjjön át hozzám. Most, azonnal! Kérem! - Jól van. - Nem viccelek. Ilyen fontos dolog még nem történt magával. - És letette a kagylót. - Hát ez meg mi? - kérdezte Castle. - Halvány fogalmam sincs. Frank Hoenik- ker haladéktalanul beszélni akar velem. - Ne rohanjon. Nyugi. Hoenikker idióta. - Azt mondta, fontos. - Honnan tudná Hoenikker, mi fontos? Egy banánból különb embert faragnék. - Na, mindenesetre mondja végig a sztorit. - Hol tartottam? - A bubópestisnél. Hogy a talajgyalu el- akadt a hullákban. - Ja igen. Na, szóval egy álmatlan éjszakán én is fennmaradtam, míg apa dolgozott. Alig találtunk élő beteget, akivel kezdhettünk va- lamit. Sorra minden ágyban halottak feküd- tek. - És apa erre elröhögte magát - folytatta Castle. - Nem tudta abbahagyni. Kiment az éjszakába, egy szál zseblámpával. És röhö- gött. Végigjártatta a zseblámpa fényét a fel- halmozott loullákon. Fejernre tette a kezét, és tudja-e, mit mondott nekem az a bámulatos ember? - kérdezte Castle. - Nem én. - "Fiam - szólt hozzám apám - egyszer ez mind a tiéd lesz." 74 MACSKABÖLCSŐ San Lorenzo egyetlen tagján Frank házá- hoz vitettem magam. Iszonyatos nyomornegyedeken át vitt az utunk. Felkúsztunk a McCabe-hegyre. Hűvö- södött. Köd szállt le. Frank háza hajdan Nestor Aamonsnak Mona apjának otthona volt, aki a Remény és Irgalom Házát építette az őserdőben. Ezt a házat is Aamons tervezte. Vízesés fölött guggolt; terasza kinyúlt a vízesésből felszálló pára fölé. A terasz igen könnyű acéloszlopokból és -gerendákból összerótt ravasz rács volt. A rács réseit válta- kozva nyitva hagyták, terméskővel falazták be, beüvegezték, illetve vászonfüggönnyel fedték. A ház mintha nem is lakóhely-ül szolgálna, hanem egy ember szeszélyes alkotókedvét hirdetné. Egy inas fogadott udvariasan, és közölte, hogy Frank még nem ért haza. Frank olyan ér- telmű utasítást adott, hogy gondoskodjanak boldogságomról és kényelmemről, és hogy maradjak ott vacsorára és éjszakára. Az inas, aki Stanley néven mutatkozott be, az első kö- vér San Lorenzó-i volt, aki a szemem elé került. Stanley a szobámba vezetett; körülvitt a ház belsejében, le egy terméskő lépcsőn, amelyet itt elfedtek, amott szabadon hagytak a találomra elszórt acélvázú négyszögek. Ágyam terméskőpolcra helyezett habszivacs kocka volt. Szobám fala vitorlavászon. Stanley megmutatta, hogyan göngyölhetem kedvem szerint fel-le a falakat. Megkérdeztem Stanleyt, van-e valaki ide- haza, amire ő közölte, hogy csak Newt. Oda- kint van a kinyúló teraszon, épp fest. Angela, mondta Stanley, elment megtekinteni a Re- mény és Irgalom Házát az őserdőben. Kimentem a gyomorkavaró teraszra, ame- lyik ott guggolt a vízesés fölött. Newt béké- sen aludt egy sárga nyugágyon. Az alumínium rács mellett festőállványon állt Newt készülő képe. A festményt párás ég, tenger és völgy keretezte. Newt festménye kicsi volt, fekete és va- racskos. Fekete, ragadós alapon karmolások. A kar- molások pókhálófélét alkottak. Vajon, tűnőd- tem, ez az emberi hiábavalóság ragacsos há- lója, amint kiakasztották száradni a holdtalan éjszakába? Nem ébresztettem fel a szörnyű mű törpe alkotóját. Hágyújtottam, és hallgattam képze- letem hangjait a vízesésben. Newtot végül is távoli robbanás ébresztette fel. A hang feldördült a völgyből, egyenesen Istenhez. Ágyú dörrent Bolivar tengerpartján, közölte Frank inasa. Minden délután ötkor el- sütik. Pici Newt mocorgott. Még félálomban, fekete festékes kezével végigtörölte és jól elmaszatolta száját-állát. Megdörzsölte szemét, úgyhogy az is csupa fe- kete monokli lett. - Helló - mondta álmosan. - Helló - mondtam én. - Tetszik a festmé- nye. - Látja, hogy mi ez? - Gondolom, mindenki mást lát benne. - Macskabölcső. - Aha. Nagyon jó. A karmolások a madzag. Igaz? - A világ egyik legrégibb játéka. Levevős bölcső. Macskabölcső. Még az eszkimók is is- merik. - Ne mondja. - Százezer esztendeje, talán még régebben is, felnőttek kusza szövevényt szőnek a gye- rekeik képébe. - Hüm. Newt ott kuporgott a fekvőszékben. Ki- nyújtotta fekete festékes kezét, mintha böl- csőt tartana. - Hát csoda, ha az a srác bego- lyózik? A madzagbölcső csak egy csomó X valakinek a kezében, a kis srác meg csak né- zi, nézi, nézi azt a csomó X-et... - És? - Hol itt a bölcső? Hol itt a macska? 75 TISZTELTETEM ALBERT SCHWEITZERT És ekkor megjelent Angela Hoenikker Conners, Newt paszulykóró nővére, Julian Castle - Philip atyja, a Remény és Irgalom Házának alapítója - társaságában. Castle lö- työgős fehér vászonöltönyt viselt, madzag- nyakkendővel. Konya bajsza volt. Kopasz. Szikár. Szerintem szent ember. A kiugró teraszon mutatkozott be Newtnak meg nekem. Nehogy valaki esetleg szentem- berségben próbálja elmarasztalni, a szája sar- kából szűrte a szót, mint a filmen a gengszte- rek. - Értesülésem szerint ön Albert Schweitzer követője - mondtam Julian Castle-nak. - Tisztes távolból... - És alattomosan elvi- gyorodott. - Nem volt szerencsém találkozni azzal az úrral. - Bizonyára tud az ön munkájáról, mint ahogy ön is tud az övéről. - Lehet. De nem biztos. Látta már? - Nem. - Látja valamikor? - Egyszer talán. - Hát ha netalán összeszalad valahol dr. Schweitzerrel - mondta Julian Castle - meg- mondhatja neki, hogy nem ő az ideálom. - És rágyújtott egy vastag szivarra. Amikor a szivar már rendesen szelelt, pa- rázsló végét rám szegezte. - Megmondhatja neki, hogy nem ő az ideálom, de azt is közöl- heti: az ő érdeme, hogy Jézus Krisztus igen. - Bizonyára örül, ha meghallja. - Fütyülök rá, hogy örül-e vagy sem. Ez a kettőnk dolga, Jézussal. 76 JULIAN CASTLE ÉS NEWT EGY EMBERKÉNT ÚGY VÉLEKEDNEK, HOGY SEMMI SEM JELENT SEMMIT Julian Castle és Angela Newt festményéhez lépett. Castle begörbítette mutatóujját, s azon át sandított a képre. - Nü a véleménye róla? - kérdeztem. - Fekete. Mi ez? A pokol? - Azt jelenti, amit jelent - mondta Newt. - Akkor pokol - horkant föl Castle. - Az előbb úgy értesültem, macskabölcső - mondtam én. - Bennfentes vélemény mindig sokat ér - mondta Castle. - Szerintem nem valami szép - panaszolta Angela. - Szerintem csúnya, de hát persze én nem értek a modern művészethez. Néha szív- ből kívánom, bárcsak tanulna Newt egy kicsit festeni, hogy legalább ő tudná, csinál-e vala- mit vagy sem. - Maga autodidakta? - kérdezte Newttól Julian Castle. - Hát nem mindenki az? - tudakolta Newt. - Kiváló felelet. - Castle hangja tisztelettel- jesen csengett. Megpróbáltam megmagyarázni a levevős bölcső mélyebb jelentőségét, ha már Newt nem hajlandó még egyszer végigmondani a kátét. Castle bölcsen bólogatott. - Tehát a min- denség értelmetlenségét ábrázolja. Mélyen egyetértek. - Igazán egyetért? - kérdeztem. - Az előbb mintha Jézusról mondott volna valamit. - Kiről? - kérdezte Castle. - Jézus Krisztusról. - Ja, arról. - Castle vállat vont. - Valamiről muszáj beszélni az embernek, ha másért nem, hogy a hangszekrénye be ne rozsdá- sodjon, ha netán egyszer valami lényegeset kellene mondania. - Értem. - Tudtam, nem lesz könnyű dol- gom, ha népszerű cikket akarok összehozni Julian Castle-ról. Szentemberi cselekedeteire teszem a hangsúlyt, és nem veszem figyelem- be sátáni gondolatait és kijelentéseit. - Ha akarja, írja csak meg - biztatott Julian Castle. - Az ember gonosz, az ember nem csinál semmi érdemlegeset, nem tud semmi tudásra érdemeset. Lehajolt, megrázta pici Newt festékes ke- zét. - Így van? Newt bólintott; úgy néztem, mintha meg- neszelintette volna, hogy az ügynek kissé túl- zott jelentőséget tulajdonítottak. És ekkor a szent odamasírozott Newt fest- ményéhez, leemelte az állványról, majd su- gárzó mosolyt vetett mindannyiunkra. - Sze- mét, akár minden egyéb! És a festményt lehajította a kiugró terasz- ról. A vásznat felkapta a légáramlat, megállí- totta, aztán visszatért, mint a bumeráng, és belepottyant a vízesésbe. Newt meg mit is mondhatott volna? Angela nyerte vissza elsőnek a szavát. - Csupa festék az arcod, aranyom. Eredj, mo- sakodj meg. 77 ASZPIRIN ÉS BOKO-MARU - Mondja, doktor - kérdeztem Julian Castle-t - hogy van "Papa" Monzano? - Honnan tudjam? - Gondoltam, tán maga kezeli. - Nem vagyunk beszélő viszonyban... - Castle elmosolyodott. - Illetve ő nem beszél velem. Utoljára körülbelül három éve szólt hozzám, amikor is azt mondta: csak az ameri- kai állampolgárságom ment meg a kampótól. - Mit követett el? Idejön, és a saját pénzén ingyenkórházat alapít Monzano népének... - "Papá"-nak nincs ínyére, ahogy a pácien- seket kezeljük - mondta Castle - kivált a hal- doklókat. A Remény és Irgalom Házában aki kéri, megkaphatja a bokononista utolsó ke- netet. - Milyen az? - Egyszerű. Litániaolvasással kezdődik. Megpróbálja? - Köszönöm, még nem érzem magam a halál küszöbén. Vészjóslón rám kacsintott. - Jobb is, ha vi- gyáz magára. Nagyon gyakori, hogy aki fel- veszi az utolsó kenetet, mintegy végszóra meghal. Mindenesetre sok mindent megspó- rolhatnánk magának, ha nem érintenénk össze a lábunkat. - A lá-bun-kat? Erre Castle elmondta a lábakra vonatkozó bokononi tanítást. - Most már értem, amit a hotelban láttam. - És elmeséltem a két mázolót az ablakdeszkán. - Nem üres beszéd ám - mondta Castle. - Aki így tesz, csakugyan jobb szemmel nézi a többi embert is meg a világot. - Hüm. - Boko-maru. - Tessék?! - Ez a neve ennek a láb-micsodának - ma- gyarázta Castle. - Nem üres beszéd. Én min- dennek örülök, ami nem üres beszéd. Kevés ám az olyan, tudja. - Gondolom. - Nemigen mennék sokra a kórházammal aszpirin és boko-maru nélkül. - Észrevételem szerint - mondtam. - még most is számos bokononista van a szigeten, a törvény és a ko-am póóó ellenére... Castle nevetett. - Maga még nem jött rá? - Mire? - San Lorenzón minden lélek hithű boko- nonista, ko-am-póóó ide vagy oda. 78 ACÉLGYŰRŰ - Amikor sok-sok évvel ezelőtt Bokonon és McCabe ánette a hatalmat ebben az isten- verte országban - mesélte Julian Castle - ki- hajították a papokat. Aztán pedig Bokonon cinikusan és játszi módon új vallást talált ki. - Tudom - mondta. - És amikor nyilvánvaló lett, hogy semmi- féle kormányreform vagy gazdasági reform nemigen enyhíthet a nép nyomorán, a vallás lett a remény egyetlen valóságos eszköze. Mi- vel az igazság annyira borzasztó, az igazság ellensége volt a népnek. Bokonon tehát min- den igyekezetével azon volt, hogy jobbnál jobb hazugságokkal traktálja őket. - És hogyhogy kiátkozták? - Ez az ő ötlete volt. Megkérte McCabe-et, hogy helyezze törvényen kívül, vallásostul, hogy ezáltal több legyen a sava-borsa a nép hi- telének. Történetesen írt is erről egy versikét. Castle elmondta a verset, amely nem szere- pel Bokonon Könyvében: Otthagytam a kormányt az okom nem volt más, mint az, hogy az igazi vallás jóformán árulás. - A kampó is Bokonon ötlete volt, mint a bokononisták méltó büntetése - folytatta Castle. - Madame Tussaud panoptikumából merítette az ötletet, ott látta a Borzalmak Ter- mében. - Gonoszul kacsintott. - Hogy legyen sava-borsa, persze. - Sokan haltak meg a kampón? - Eleinte nem, eleinte nem. Kezdetben csak hitegették a népet. Ravasz rémhíreket röppentettek föl kivégzésekről, de senki sem tudott olyan emberről, akit valóban így vé- geztek volna ki. McCabe nagy élvezettel hal- mozta a vérszomjas fenyegetéseket a boko- nonistákra, vagyis hát mindenkire. - Bokonon meg elrejtőzött az őserdőben - folytatta Castle - s ott aztán egész álló nap írt meg prédikált, és ette a sok finomságot, amit a tanítványai odahordtak. McCabe meg a munkanélküliekből, vagyis gyakorlatilag mindenkiből, hadsereget szer- vezett Bokonon üldözésére. Úgy félévenként McCabe diadalmasan beje- lenti, hogy Bokonont acélgyűrű veszi körül, s a gyűrű könyörtelenül összébb és összébb zárul. Aztán a könyörtelen gyűrű vezérei kezü- ket-lábukat tördelve és gutaütéstől kerülgetve jelentik McCabe-nek, hogy Bokonon megcse- lekedte a lehetetlent. - Megszökött, elpárolgott, és megint prédi- kál. Csoda! 79 MIÉRT DURVULT EL McCABE LELKE - McCabe és Bokonon egyesült erővel sem tudta az úgynevezett életszínvonalat emelni - mondta Castle. - Mi tagadás, az élet maradt pont olyan rövid, kegyetlen és aljas, mint azelőtt. Csakhogy az emberek már nem törődtek annyit a szörnyű igazsággal. Ahogy terebélye- sedett a városbéli kegyetlen zsarnok meg az őserdőbéli szelíd, szent ember legendája, úgy nőtt-növekedett a nép boldogsága. Mindenki teljes munkaidőben dolgozott: színészei lettek egy drámának, amit megértettek, amit bárki emberfia bárhol megért és megtapsol. - Az élet tehát műalkotás lett - álmélkod- tam. - Az. Csak egy volt a bökkenő. - Mégpedig? - A dráma nagyon igénybe vette a két fő- szereplőt, McCabe-et és Bokonont. Fiatalko- rukban még úgyszólván egyformák voltak, fele-angyal, fele-kalóz. Hanem a dráma idő- vel elsorvasztotta Bokonon kalóz-felét és McCabe angyal-felét. És McCabe meg Boko- non gyötrelmes árat fizetett a nép boldogsá- gáért: McCabe megismerte a zsarnok gyötrő- dését, Bokonon pedig a szent gyötrődését. Gyakorlatilag mind a kettő megtébolyodott. Castle begörbítette bal keze mutatóujját. - Aztán már csakugyan sorra haltak az embe- rek a ko-am pó-óóón. - És Bokonont mégsem fogták el? - kér- deztem. - Annyira McCabe se tébolyodott meg. Meg sem próbálta amúgy istenigazában el- kapni Bokonont. Nem lett volna nehéz. - Miért nem kapta el? - Annyi józan esze maradt McCabe-nek, hogy jól tudja: ha nincs a hadviselés a szent ember ellen, neki megszűnik a létjogosultsá- ga. És ezt "Papa" Monzano is tudja. - Most is meghalnak az emberek a kam- pón? - Muszáj; ott nem lehet életben maradni. - Úgy értem, "Papa" csakugyan így végez- tet ki embereket? - Kétévenként egyet, csak hogy be ne rozs- dáljon a verkli. - Castle sóhajtott, és felnézett az alkonyi égre. - Buzgó, buzgó, buzgó. - Tessék?! - Így mondjuk mi, bokononisták, amikor úgy érezzük, hogy sok minden rejtelmes do- log megy végbe. - Maga? - Csak bámultam. - Maga is boko- nonista?? Egykedvű pillantást vetett rám. - Maga is. Csak még nem jött rá. 80 A VÍZESÉS-SZŰRŐ Angela, Newt és Julian Castle társaságában koktélt ittunk a kiugró teraszon. Frankről még semmi hír. Angela is, Newt is piásnak bizonyult. Castle elmesélte, hogy playboy-éveire ráment a fél veséje, ezért sajnos kénytelen gyömbér- sörre szorítkozni. Amikor Angela legurított egypárat, panasz- kodni kezdett, hogy a világ kijátszotta az ap- ját. - Annyit adott, és oly keveset kapott. Biztattam, mondjon egypár példát a világ smucigságára, amire ő pontos számadatokkal szolgált. - Az Általános Kohó és Öntöde Mű- vek negyvenöt dollár prémiumot adott neki esetenként, ha a munkájából bármit szaba- dalmaztak. Ugyanennyi prémiumot fizetnek bárkinek az üzemben. - Gyászosan ingatta a fejét. - Negyvenöt dollárt, és gondolja csak el, miből álltak apa szabadalmai! - Hüm - mondtam. - Gondolom, azért fi- zetést is kapott. - Maximum évi huszonnyolcezer dollárt. - Szerintem egész rendes. Angela csúnyán felhúzta az orrát. - Tudja, mit keresnek a filmsztárok? - Néha egy jó nagy rakást. - Tudja, hogy dr. Breed évente tízezer dol- lárral többet keresett, mint apa? - Ez tényleg igazságtalanság. - Torkig vagyok az igazságtalansággal! Annyira kiborult, hogy gyorsan másra te- reltem a szót. Megkérdeztem Julian Castle-t, mi történhetett a festménnyel, amit a vízesés- be hajított. - Odalent van egy kis falu - mesélte Castle. - Öt-tíz viskó lehet az egész. Történe- tesen Papa" Monzano szülőfaluja. Oda zúdul a vízesés, egy nagy medencébe. A falusiak vékony drótból hálót készítettek, és kifeszí- tették a medence fölött. A víz átzúdul rajta, bele a patakba. - Ezek szerint tehát Newt festménye fenn- akadt a hálón? - Szegény ország ez, ha netán nem vette vol- na észre - mondta Castle. - Semmi se marad sokáig a hálóban. Szerintem Newt festményét már javában szárítják a napon, a szivarom csut- kájával egyetemben. Hatvan négyzetcentiméter enyvezett vitorlavászon, a keret négy eszter- gált, hegyes végű léce, egy marék rajzszög meg egy szivar. Cakumpakk egész szép kis fogás egy nagyon, nagyon szegény embernek. - Néha visítani tudnék - mondta Angela - ha arra gondolok, mennyit keresnek egyesek, és milyen keveset keresett apa, és mennyit adott! - Látszott, hogy mindjárt kitör a bőgő- roham. - Ne sírj - kérlelte gyengéden Newt. - Néha muszáj - mondta Angela. - Eredj, hozd ki a klarinétodat - biztatta Newt. - Az mindig jót tesz. Először azt hittem, viccel. Hanem aztán Angela reagálásából rájöttem, hogy a javaslat nagyon is komoly volt és ésszerű. - Ha ez így rám jön - mondta Angela Castle-nak meg nekem - néha tényleg sem- mi más nem segít rajtam. De annyira szégyenlős volt, hogy nem ment rögtön a klarinétjáért. Muszáj volt kö- nyörgőre fognunk, hogy játsszon, de akkor is még előbb legurított két pohárral. - Igazán istenien játszik - ígérte pici Newt. - Borzasztóan örülnék, ha hallhatnám - mondta Castle. - Hát jó. - Angela végül beleegyezett, és bizonytalanul felállt. - Nem bánom. Amikor Angela már nem volt hallótávol- ságban, Newt mentegetőzött a nevében. - Nehéz időket élt át. Pihenésre van szüksége. - Beteg volt? - kérdeztem. - A férje rohadtül bánik vele - mondta Newt. Nem is titkolta, hogy gyűlöli Angela jó- képű ifjú férjét, a felettébb sikeres Harrison C. Connerst, a Fabri-Tek elnökét. - Jóformán sose megy haza, vagy ha igen, hullarészeg, és tetőtől talpig tele van rúzsfolttal. - Mrs. Conners szavaiból ítélve - mond- tam - igen boldog házasságnak véltem. Pici Newt vagy tizenöt centire tartotta a két tenyerét, és szétterpesztette az ujjait. - Hol itt a macska? Hol itt a bölcső? 81 A HÁLÓKOCSI-KALAUZ FIÁNAK FEHÉR ARÁJA Fogalmam sem volt, mi sikeredik elő Angela klarinétjából. Nem is képzelhette azt senki, hogy mi fog onnan előjönni. Holmi beteges produkcióra számítottam, de hogy a betegség ilyen mély, ily heves és szinte elviselhetetlenül gyönyölű, arra nem. Angela megnyalta és bemelegítette a fúvó- kát, de nem fújt bevezető hangot. Szeme el- borult, hosszú, csontos ujjai tétlenül rebben- tek a néma billentyűk fölött. Szorongva vártam, és eszembe jutott, mit mondott Marvin Breed - hogy Angela az ap- jával töltött sivár élete elől a szobájába mene- kült, magára zárta az ajtót, és klarinéton kí- sérte a gramofonlemezeket. Newt a teraszról nyíló nagy szobában álló hatalmas lemezjátszóra feltett egy mikroba- rázdás lemezt. Aztán kijött, és a lemez tokját a kezembe nyomta. A lemeznek Kupi-Vugi volt a címe. Meade Lux Lewis számai, szólózongorára. Angela, hogy transzát elmélyítse, hagyta, hogy Lewis magában játssza el az első szá- mot, én tehát addig elolvastam, mit mond a lemez tokja Lewisról. "1905-ben született kentuckybeli Louis- ville-ben. Mr. Lewis csak tizenhat éves korá- ban kezdett zenével foglalkozni: születésnap- jára apjától hegedűt kapott. Egy év múlva Lewis véletlenül meghallotta Jimmy Yancey zongorajátékát. "Ez volt az igazi, mondja em- lékezéseiben Mr. Lewis. Hamarosan - olvas- tam tovább - Lewis önerejéből megtanulta zongorán a bugi-vugit, minden lehetőt magá- ba szívott a veterán Yanceytól, aki haláláig Mr. Lewis jó barátja és eszményképe maradt. Mivel Mr. Lewis édesapja hálókocsi-kalauz volt - olvastam - a család a vasút mentén la- kott. A vonatzakatolás hamarosan természe- tes ritmussá vált az ifjú Lewis számára, és megkomponálta a ma már klasszikussá vált bugi-vugi szólót, amelyet Si-Hu Si-Hu Bakter Blues néven ismer a világ." Felnéztem a szövegről. A lemez első száma lement. A gramofontű lassan karistolta a má- sodik szám előtti üres mezőt. Mint a lemez tokjáról értesültem, a második szám címe: Aligátor Blues. Meade Lux Lewis eljátszott négy ütemet, aztán bekapcsolódott Angela Hoenikker. A szemét lehunyta. Bennem meghűlt a vér. Fantasztikus volt. Angela körülimprovizálta a hálókocsi-kala- uz fiának muzsikáját; olvadó líraiságtól frö- csögő fajtalanságig, rémült gyerek hisztériás sikongásáig, heroinos lidércálomig. Glisszandói égről és pokolról beszéltek, és mindarról, ami a kettő közé esik. Ilyen nőből ilyen zene - ez csak skizofré- nia lehet. Vagy megszállta valami démon. Égnek állt a hajam, mintha csak Angela a padlón fetrengene habzó szájjal, és folyéko- nyan gagyogna babiloniul. A zene elültével rásivalkodtam Julian Castle- ra, aki ugyancsak lenyűgözve hallgatta: - Jé- zusisten! Ért ebből valaki egy mákszemnyit is? - Meg se próbálja - mondta erre Castle. - Csak tegyen úgy, mintha értené. - Kösz a tanácsot. - Lekonyultam. Castle megint verset idézett: A tigris vadászik, a madár repül, az ember meg "Miért van ez így?" kérdezi, míg ül. A tigris elalszik, leszáll a madár, az ember meg így szól: "Jól van, értem már. " - Ez miből van? - kérdeztem. - Mi másból lehetne, mint Bokonon Köny- véből? - Borzasztóan szeretnék egyszer látni egy példányt. - Nehéz hozzájutni - mondta Castle. - Nincs kinyomtatva. Kézírással sokszorosítják. És persze nincs befejezett példány, mert Bokonon mindennap hozzátesz valamit. Pici Newt felhorkant: - Vallás! - Tessék? - kérdezte Castle. - Hol itt a macska? - kérdezte Newt. - Hol itt a bölcső? 82 ZA-MA-KI-BO Franklin Hoenikker dandártábornok nem jelent meg vacsorára. Telefonált; mindenáron velem akart be- szélni és senki mással. Elmondta, hogy "Pa- pa" betegágya mellett virraszt; hogy "Papa" szörnyű fájdalmak közepette haldoklik. Frank hangja félelemről és magányról árulko- dott. - Ide hallgasson - mondtam. - Miért nem mehetek én vissza a hotelba? Majd később ta- lálkozhatunk, ha elmúlt a krízis. - Nem, nem, nem. Csak maradjon ott! Azt akarom, hogy bármikor megtalálhassam! - Páni rettegés fogta el, hogy kicsúszhatom a keze közül. Nem értettem, miért ez a fene nagy érdeklődés irántam, hát engem is elfo- gott a rettegés. - Nem tudna legalább utalni rá, hogy miről akar velem beszélni? - Telefonon nem. - Az apjával kapcsolatos? - Magával kapcsolatos. - Valami, amit csináltam? - Valami, amit csinálni fog. A vonal túlsó végén tyúk kotkodált. Ajtó nyílt, valahonnan xilofonzene hallatszott. Megint a Ha betelt a nap". Aztán csukódott az ajtó, és már nem hallottam a zenét. - Szerfölött méltányolnám, ha legalább utalna rá, hogy mit akar tőlem, hogy legalább felkészülhessek - mondtam. - Za-ma-ki-bo. - Micsoda?! - Bokononista szó. - Nem ismerem a bokononista szavakat. - Julian Castle ott van? - Igen. - Kérdezze meg tőle - mondta Frank. - Most mennem kell. - Letette a kagylót. Megkérdeztem Julian Castle-t, mit jelent az, hogy za-ma-ki-bo. - Egyszerű választ akar, vagy teljes választ? - Kezdjük talán az egyszerűvel. - Sors... elkerülhetetlen végzet. 83 DR. SCHLICHTER VON KOENIGSWALD JÓFORMÁN EGÁLBAN VAN - Rák - mondta a vacsoránál Julian Castle, amikor elmeséltem, hogy "Papa" keserves kí- nok közt haldoklik. - Milyen? - Általános. Azt mondja, ma összeesett a díszemelvényen? - De össze ám - mondta Angela. - Az a kábítószer hatása volt - magyarázta Castle. - Most már azon a ponton van, ahol a kábítószer és a fájdalom körülbelül kiegyenlí- tődik. Ha több kábítószert kapna, az megölné. - Én inkább magamat ölném meg - mo- tyogta Newt. Magas, összehajtható széken ült; ha látogatóba ment, mindig magával vitte. Alumínium csőváz volt, vitorlavászonnal. - Többet ér, mintha az ember szótárt, atlaszt vagy telefonkönyvet rakna a feneke alá - ma- gyarázta, amikor felállította. - McCabe tizedes persze ezt csinálta - me- sélte Castle. - Kinevezte utódjául az inasát, aztán agyonlőtte magát. - Szintén rák? - kérdeztem. - Nem tudom biztosan, de nem hiszem. A ki nem élt gonoszság tette tönkre alighanem. Ez még az én időm előtt történt. - De vidám beszélgetés! - mondta Angela. - Senki sem tagadhatja, hogy vidám időket élünk - mondta Castle. - Szerintem maga több okkal lehet vidám, mint bárki más - mondtam én - hiszen azt csinálja, amit csinál. - Valamikor jachtom is volt, ha nem tudná. - Nem egészen értem. - Ha valakinek jachtja van, az is több okkal lehet vidám, mint bárki más. - Ha nem maga "Papa" orvosa - kérdeztem - akkor ki? - Egyik beosztottam, bizonyos dr. Schlich- ter von Koenigswald. - Német? - Nagyjából. Tizennégy évig volt az SS-ben. Ebből hat évig tábori orvos Auschwitzban. - És most a Remény és Irgalom Házában vezekel? - Igen - felelt Castle. - Méghozzá roham- léptekkel. Halomra menti az életeket. -Jó neki. - Igen. Ha így halad tovább, a megmentet- tek száma körülbelül 3010-re egálban lesz azokkal, akiket megölt. Íme tehát karaszom újabb tagja: dr. Schlichter von Koenigswald. 84 ÁRAMZAVAR Már három órája megvacsoráztunk, de Frank még akkor sem ért haza. Julian Castle elnézést kért, és visszatért a Remény és Irga- lom Házába, az őserdőbe. Angela, Newt meg én a kiugró teraszon ül- tünk. Szépek voltak a mélyben Bolivar fé- nyei. A Monzano repülőtér irodaépületének tetején hatalmas, kivilágított kereszt fénylett. Motormeghajtással lassan-lassan körbefor- gott, a szélrózsa minden irányában elektro- mos áhítatot hirdetve. Más fények is látszottak a szigeten, északra tőlünk. A hegyek eltakarták a fényforrásokat, de az égen felragyogtak a hatalmas fénygöm- bök. Megkértem Stanleyt, Frank Hoenikker inasát, magyarázza meg, melyik aureolának mi a forrása. Az óramutató járásával ellenkező irányban sorra mutogatta. - A Remény és Irgalom Háza az őserdőben, "Papa" palotája és a Jézus- erőd. - Jézus-erőd? - Hadseregünk kiképző tábora. - Jézus Krisztusról nevezték el? - Persze. Miért? Észak felől új fénygömb növekedett sebe- sen. Még meg sem kérdezhettem, mi az, ami- kor kiderült, hogy a hegygerincen fényszórók közelegnek. Méghozzá felénk. Egy autóosz- lop fényei. Az autóoszlop öt amerikai gyártmányú ka- tonai teherautóból állt. A tetejükön géppus- kaállás, géppuskásokkal. Az oszlop Frank kocsifelhajtóján állt meg. Katonák ugráltak le. Nekiestek a földnek, ár- kot ástak a géppuskáknak, állást maguknak. Frank inasával kimentem megkérdezni a ve- zénylő tisztet, mi folyik itt. - Parancsot kaptunk, hogy védelmezzük San Lorenzo következő elnökét - felelt a szi- get nyelvjárásában a tiszt. - Házon kívül van - közöltem vele. - Én erről nem tudok - mondta. - Azt a pa- rancsom, hogy itt ássam be magam. Én csak ennyit tudok. Elmondtam a dolgot Angelának és Newt- nak. - Gondolja, hogy valóban veszély van? - kérdezte Angela. -Én, kérem, magam is idegen vagyok - mondtam. E pillanatban rövidzárlat támadt. San Lorenzo valamennyi fénye kialudt. 85 EGY RAKÁS FORMA Frank szolgái petróleumlámpákat hoztak; el- mondták, hogy San Lorenzón gvakori az áram- zavar; hogy ijedelemre semmi ok. Én viszont nehezen tudtam elhessegetni nyugtalanságo- mat, hiszen Frank a za-ma-ki-bóma.t emlegette. Éreztette velem, hogy szabad akaratom kö- rülbelül annyit ér, mint a hizlalt disznó sza- bad akarata a chicagói vágóhídon. Eszembe jutott az iliumi kőangyal. Hallgattam kintről a katonák csörömpölő, dobogó, morgó munkálkodását. Sehogy sem tudtam Angela és Newt be- szélgetésére figyelni, habár meglehetősen ér- dekes témára tértek. Elmesélték, hogy apjuk- nak volt egy egypetéjű ikertestvére. Sosem találkoztak vele. Rudolphnak hívják. Utoljára azt hallották róla, hogy zenélődoboz-gyára van Zürichben. - Apa jóformán sosem beszélt róla - mondta Angela. - Apa jóformán senkiről sem beszélt. - je- lentette ki Newt. Az öregnek van egy nővére is, mesélték. Celia. Óriássnaucerokat tenyészt a New York állambeli Shelter Islanden. - Mindig ír karácsonykor - mondta Angela. - Üdvözlőlapot, óriássnaucerral - mondta pici Newt. - Igazán fura, mi lesz egy család különbö- ző tagjaiból - állapította meg Angela. - Fölöttébb igaz és helyes kifejezés - bó- lintottam. Elnézést kértem a csillogó társaság- tól, és megkérdeztem Stanleyt, az inast, nem hever-e valahol a házban Bokonon Könyvé- nek egy példánya. Stanley úgy tett, mintha nem értené, miről beszélek. Aztán olyasmit motyogott, hogy Bokonon Könyve szennyirodalom. Aztán ki- jelentette, hogy aki azt olvassa, megérdemli, hogy a kampón végezze. Aztán elhozta a Frank éjjeliszekrényén heverő példányt. Súlyos tárgy volt, körülbelül akkora, mint egy nagyszótár. Kézzel írták. Becipeltem a hálószobámba, a terméskőre rakott habszi- vacs kockaágyamhoz. Tárgymutátó nem volt benne, úgyhogy ne- hezen találtam volna meg a za-ma-ki-bo al- kalmazásait; aznap este nem is sikerült. Egy s mást megtudtam, de nem sokat segí- tett. Értesültem például a bokononista koz- mogóniáról, amely szerint Borasisi, a nap, karjában tartotta Pabut, a holdat, és azt re- mélte, hogy Pabu tüzes gyermeket szül neki. Szegény Pabu azonban hideg gyermekeket szült, sehogy sem akartak égni; Borasisi pe- dig undorral hajította el őket. Ezek a bolygók, amelyek biztos távolságban keringenek iszo- nyatos atyjuk körül. Aztán elhajította szegény Pabut is, aki leg- kedvesebb gyermekéhez, a Földhöz költö- zött. A Föld azért Pabu kedvence, mert em- berekkel népes; és az emberek felnéznek Pabura, szeretik és szánják. És hogyan vélekedik Bokonon tulajdon kozmogóniájáról? - Foma! Hazugság! - írja. - Egy rakás foma! 86 KÉT KICSI KANCSÓ Nehezen tudom elképzelni, hogy akár csak egy szemhunyást is aludtam, pedig aligha- nem aludtam - különben hogy riadtam volna fel egy sor robbanásra meg a fényözönre? Az első robbanás kivetett az ágyamból. Be- rohantam a ház kellős közepébe, egy önkén- tes tűzoltó eszetlen önkívületében. Egyenesen bele Newtba meg Angelába, akik szintén az ágyukból menekültek. Megtorpantunk, röstelkedve elemeztük a körülöttünk tomboló lidérces hangorgiát, s arra az eredményre jutottunk, hogy egy rá- dió, egy elektromos mosogatógép meg egy szivattyú éledt zajos életre a villanyáram feltá- madásával. Amikor kellőképpen felébredtünk, és át- éreztük helyzetünk humorát, rájöttünk, hogy mulatságosan emberi mód reagáltunk a halá- losnak látszó, holott egyáltalán nem halálos helyzetre. Eszmei sorsom fölötti uralmamat demonstrálandó, elzártam a rádiót. Kuncogtunk. És hogy mentsük, ami menthető, verseng- ve pály áztunk az emberi természet legna- gyobb ismerőjének, a legtalpraesettebb hu- morérzékű embernek címére. Newt volt a legfürgébb; tudatta velem, hogy kezemben tartom az útlevelem, a tárcám és a karórám. Fogalmam sem volt, mit markoltam fel a végveszély pillanatában - azt sem tud- tam, hogy egyáltalán felmarkoltam valamit. Víg derűvel visszavágtam; megkérdeztem Angelát és Newtot, vajon miért cipelik azt a két kicsi kancsót - vagy három-három csészé- nyi kávé befogadására alkalmas, egyforma, piros-szürke csíkos kis termoszkancsókat? Ők meg azt nem tudták, hogy a kancsót ci- pelik. Döbbenten észlelték, hogy ott van a kezükben. De megtakaríthatták a magyarázkodást, mert odakint újra kezdődött a robbantgatás. Utána kellett járnom, honnan ered ez a robaj; és iménti vakrémületemhez hasonlatosan in- dokolatlan pofátlansággal utána is jártam, és megtaláltam odakint Frank Hoenikkert, amint egy teherautóra szerelt motoros áramfejlesz- tővel vacakol. Az áramfejlesztő volt újdonsült vfflamossá- gunk forrása. Dízelmotorja pufogott, és okádta a füstöt. Frank meg igyekezett rendbe hozni. És vele volt a mennyei Mona. És mint mindig, komolyan figyelte Franket. - Öregem, micsoda újságom van a maga számára! - ordított rám Frank, és előrement, be a házba. Angela és Newt még ott volt a nappali szo- bában, de valahogy, valahol megszabadultak a furcsa kicsi kancsóktól. A kancsók tartalma természetesen nem volt más, mint dr. Felix Hoenikker hagyatéká- nak rájuk eső része, karaszom vámpéterenek része, a két szilánk szuperjég. Frank félrevont. - Ébren van? - Szinte teljesen. - Hát remélem is, mert most nyomban be- szélnünk kell. - Kezdheti. - Négyszemközt kell beszélnünk. - Frank felszólította Monát, hogy helyezze magát ké- nyelembe. - Majd szólunk, ha szükségünk lesz rád. Olvadó pillantást vetettem Monára, és arra gondoltam, soha még senkire sem volt olyan nagy szükségem, mint őrá. 87 TETSZIK A FIZIMISKÁM Namármost, Franklin Hoenikker, ez az aszaltszilva-képű gyermek, egy fésűharmoni- ka hangján és meggyőződésével beszélt. A katonaságnál járta az a szólás, hogy X. Y. úgy beszél, mint akinek papírból van a segge luka. Hát ilyen ember volt Hoenikker tábor- nok. Szerencsétlen Franknek jóformán semmi gyakorlata nem volt abban, hogy kell bárki- vel beszélni, nemhiába töltötte gyerekkorát X-9-es titkos ügynökként. Most igyekezett kedélyes és meggyőző len- ni, úgyhogv ilyen pléhfrázisokkal traktált, mint: - Tetszik nekem a fizimiskája! - meg: - Elő a farbával, öregem, beszéljünk, mint fér- fi a férfival! Aztán lecipelt az úgynevezett "odújába" hogy "...nevén nevezhessük a gyereket", hogy "lássuk, miből élünk". Lementünk hát a sziklába vágott lépcsőn a vízesés mögött és alatt elhelyezkedő termé- szetes barlangba. Volt odalent két rajzasztal, három fakó, pucér skandináv szék; egy könyvszekrény tele építészeti könyvekkel, németül, franciául, finnül, olaszul, angolul. Villanyvilágítása volt a barlangnak; a fény lüktetett a motoros áramfejlesztő zihálásának ütemére. De a barlangban az volt a legmeglepőbb, hogy a fala telis-tele volt festve óvodásan me- rész képekkel, a nagyon-nagyon ősi ember tompa agyag- föld- és faszén színeivel fes- tett képekkel. Nem kellett megkérdeznem Franket, mennyi idősek a képek. Meghatároz- ta a korukat a tárgyuk. A festmények nem mamutokat, nem kardfogú tigriseket és nem ithyphallikus barlangi medvét ábrázoltak. A festmények végeláthatatlan sorban Mona Aamons Monzanót ábrázolták, kislány korá- ban. - Itt... itt dolgozott Mona apja? - kérdez- tem. - Itt. Ő volt az a finn, aki a Remény és Irga- lom Házát tervezte az őserdőben. - Tudom. - Nem azért hoztam ide magát, hogy erről beszélgessünk. - Az apjáról akar beszélni? - Magáról akarok beszélni. - Frank a vál- lamra tette a kezét, és mélyen a szemembe nézett. Rém kínos volt. Frank igaz bajtársias- ságtól áthatott pillantást óhajtott rám vetni, de a feje olyan volt, mint egy torzra sikeredett kis bagolyé, amint elvakítja a fény, és ott ku- porog egy magas fehér oszlop tetején. - Akkor talán térjen a tárgyra. - Nincs is értelme kerülgetni - mondta. - Én elég jó emberismerő vagyok, szerényte- lenség nélkül állíthatom, és tetszik nekem a maga fizimiskája. - Köszönöm. - Szerintem mi ketten nagyon jól kijön- nénk egymással. - Kétségtelenül. - Egy srófra jár az eszünk. Hálás voltam, mikor végre levette a kezét a vállamról. Összefonta az ujjait, hogy a közös srófot érzékeltesse. Az egyik kéz, gondolom, őt jelentette, a másik nyilván engem. - Szükségünk van egymásra. - És facsar- gatta az ujjait, hogy a közös sróf működését érzékeltesse. Hallgattam egy darabig, bár a fizimiskám barátságos maradt. - Érti, mire gondolok? - kérdezte nagy so- kára Frank. - Hogy maga meg én, közösen fogunk csi- nálni valamit? - Ez az! - Frank tapsikolt. - Maga nagyvilá- gi ember, hozzászokott a közönséghez, én pedig műszaki ember vagyok, hozzászoktam ahhoz, hogy a kulisszák mögött dolgozzam, irányítsam a dolgokat. - Honnan tudhatná, miféle ember vagyok én? Hisz csak most ismerkedtünk meg. - A cuccai. A szövege. - Megint a vállamra tenyerelt. - Tetszik nekem a fizimiskája. - Ezt már mondta. Frank majd megveszett, hogy én mondjam ki a gondolatát, hogy lihegjek érte, de én még akkor sem kapiskáltam. - Úgy értsem, hogy... hogy valamiféle állást kínál nekem itt, San Lorenzón? Tapsikolt megint. Ragyogott. - Ez az! Mlit szólna évi százezer dollárhoz? - Jézusisten! - kiáltottam fel. - Mit kéne azért csinálnom? - Úgyszólván semmit. Aranypohárból inni, aranytányérból enni, aranypalotában alusz- kálni. - - Miféle állás az? - San Lorenzo Köztársaság elnöki tiszte. 88 MIÉRT NEM LEHET FRANK KÖZTÁRSASÁGI ELNÖK? - Hogy én? Elnök?! - hápogtam. - Ki más? - Marhaság! - Ne mondjon nemet, míg át nem gondol- ja. - Frank szorongva méregetett. - Nem! - Nem is gondolta át. - Akkor is tudom, hogy őrültség. Frank megint összecsavarta az ujjait. - Együtt dolgoznánk. Ott állnék maga mögött. - Igen. Tehát ha engem elölről lepuffanta- nak, maga is kap belőle. - Lepuffantják? - Lelőnek! Meggyilkolnak! Frank csak bámult. - Miért lőné le magát bárki? - Hogy ő lehessen az elnök. Frank a fejét rázta. - San Lorenzón egy lé- lek se akar elnök lenni. Tiltja a vallásuk. - A magáé is? Úgy tudom, maga lesz a kö- vetkező elnök. - Én... - kezdte Frank, de nemigen tudta folytatni. Szorongás ült ki az arcára. - Maga micsoda? - segítettem. Belebámult a barlang bejáratát fedő vízfüg- gönybe. - Szerintem az érettség az, ha az em- ber ismeri önnön korlátait. Ez majdnem megfelelt Bokonon érettségfel- fogásának. "Az érettség - tanítja Bokonon - ke- serű kiábrándulás, amelyre nincs omosság, ha- csak a nevetés nem képes bármit orvosolni." - Ismerem korlátaimat - folytatta Frank. - Azonosak apám korlátaival. - Igen? - Van egy csomó jó ötletem, pont ahogy az apámnak - közölte Frank velem és a vízesés- sel - de ő sem tudott szembenézni a tömeg- gel, ahogy én se tudok. 89 MACSKAZSÁK - Vállalja? - kérdezte szorongva Frank. - Nem. - Tud valakit, aki esetleg elvállalja? - Frank klasszikus példája volt annak, amit Bokonon macskazsáknak nevez. A macskazsák, boko- noni értelemben, ezrek meg ezrek sorsa egy sztuppa kezében. A sztuppa pedig ködben tévelygő gyermek. Nevettem. - Mi olyan vicces? - Ne törődjön vele, ha nevetek - kértem. - Mindig rám jön ez az ideges röhögés. - Kajtam nevet? - Dehogy. - Becsszó? - Becsszó. - Mert engem mindig mindenki kiröhögött. - Biztosan csak úgy képzelte. - Dehogy. Csúfoltak is. Azt csak nem kép- zeltem? - Az emberek néha akaratlanul bántják egymást - véltem. Erre már nem adtam volna becsületszavamat. - Tudja mit ordítoztak utánam? - Nem. - Mindig azt ordítozták: "X-9-es, hova mész?" - Ez olyan rémes? - Mert így hívtak - emlékezett durcásan Frank. - X-9-es titkos ügynök. Nem kötöttem az orrára, hogy ezt már rég tudom. - "X-9-es, hova mész?" - visszhangozta Frank. Eltűnődtem, milyenek lehettek a csúfoló- dók, s hogy azóta hova rugdosta, taszigálta őket a sors. A nagy szellemek, akik Frank után ordítoztak, ma kényelmes kis állások életfogytiglani rabjai az Általános Kohó és Öntöde Művekben, az iliumi Elektromos Mű- veknél, a Telefontársaságnál... Az X-9-es titkos ügynök meg itt van, akár- ki akármit mond, dandártábornok, és nekem ajánlja királyságát... egy trópusi vízeséssel el- függönyözött barlangban. - Akkor lepődtek volna csak meg, ha meg- állok és megmondom nekik, hova megyek. - Már akkor megsejtette, hogy ide vezet az útja? - Ez bokononi kérdés volt. - Jack Barkácsboltjába mentem - mondta Frank. Nem is érezte, mekkorát bukfencezett a drámai csúcspontról. - Aha. - Azt mind tudták, hogy oda megyek, csak azt nem, hogy ott mi folyik. Aker esett volna le az álluk... kivált a lányoké..., ha rájönnek, hogy ott igazában mi folyik. A lányok azt hit- ték, nekem fogalmam sincs a lányokról. - Hát mi folyt ott igazában? - Minden áldott nap megkeféltem Jack fe- leségét. Azért aludtam el folyton a gimiben. Azért nem tudtam soha kihozni magamból a maximumot. Magához tért mocskos emlékeiből. - Na igazán. Legyen San Lorenzo elnöke! Biztos remekül beválna, egy ilyen személyiséggel, mint a magáé. Na? Vállalja? 90 BIBI És az éj közepén a barlangban és a vízesés mögött... és az a kőangyal Iliumban... És kétszázötvenezer cigaretta és harminc hektó pia és két feleség, és egy feleség se... És sehol, sehol sem vár rám szeretet... És a tintás ujjú bértollnok unalmas élete... És Pabu, a hold, és Borasisi, a nap, meg a gyermekeik... Minden összeesküdött egyetlen kozmikus vin-ditté, egyetlen hatalmas taszítássá a bokononizmus karjaiba, a hitbe, hogy Isten irányítja életemet, és Neki még tervei vannak velem. És én bensőmben szárunoltam, vagyis meghajtottam fejemet vin-ditem parancsa előtt. Bensőmben elfogadtam, hogy én leszek San Lorenzo következő elnöke. Külsőleg még megőriztem óvatos gyanak- vásomat. - Biztos van valami bibi - köntörfa- laztam. - Nincs. - Választás lesz? - Sose volt. Egyszerűen bejelentjük, ki az új elnök. - És senki se fog ellenkezni? - Senki sem ellenkezik soha. Nem érdekli őket. Fütyülnek rá. - Biztos van valami bibi. - Hát valami éppenséggel van - vallotta be Frank. - Tudtam! - Hátrálni kezdtem vin-ditem elől. - Mi az? Miféle bibi? - Tulajdonképpen nem is bibi, mert nem muszáj megtennie, ha nem akarja. Pedig mar- ha jó ötlet. - Na, halljuk azt a fenomenális ötletet! - Ha maga lesz az elnök, szerintem el kéne vennie Monát. De ha nem akarja, nem mu- száj. Maga a góré. - És ő hozzám jönne? - Hát ha hozzám jött volna, akkor magá- hoz is menne. Csak meg kell kérni. - Na de miért mondana igent? - Mert Bokonon Könyvében meg van írva, hogy ő lesz San Lorenzo következő elnöké- nek felesége. 91 MONA Frank lehozta Monát az édesapja barlangjá- ba, aztán magunkra hagyott bennünket. Eleinte nemigen tudtunk beszélgetni. Rop- pant félszeg voltam. Mona ruhája áttetsző volt. Mona ruhája azúrkék volt. Egyszerű köntös, derékban haj- szálfinom fonal fogta össze. A fazonját maga Mona adta meg. Keble akár a gránátalma, vagy amit akartok, de leginkább mégiscsak egy fiatal nő keble. A lába jóformán csupasz. Lába körme gyö- ny örűen manikűrözött. Egyszerű saruja szín- arany. - Hogy... hogy vagy? - kérdeztem. A szí- vem dobolt. Fülemben forrt a vér. - Hibázni lehetetlen - csillapított Mona. Akkor nem tudtam, hogy ez az általános bokononi köszöntés, ha félszeg emberrel ta- lálkozunk. Úgyhogy lázas fejtegetésbe fog- tam, vajon lehetséges-e hibázni avagy sem. - Jézusisten, teneked fogalmad sincs, hány hibát követtem én már el életemben. Én va- gyok a hibázás világbajnoka! - habogtam, és így tovább. - Tudod, mit mondott nekem az előbb Frank? - Rólam? - Mindenről, de kiváltképp rólad. - Azt mondta, hogy megkaphatsz, ha akarsz. - Azt. - Így is van. - Én... én... én... - Tessék? - Én nem is tudom, mit mondjak. - Talán a boko-maru segít - ajánlotta Mona. - A micsoda? - Vedd le a cipődet! - parancsolta. És föl- döntúli bájjal leoldotta saruját. Sokfelé megfordultam, és ahogy összeszá- molom, mintegy ötvenhárom nővel volt dol- gom. Elmondhatom, hogy láttam én már nőt minden lehetséges módon levetkőzni. Ebben a drámában már minden lehetséges módon felszaladt a függöny a végső nagyjelenet előtt. És mégis, az egyetlen nő, akinek láttán ön- kéntelenül felhördültem, nem tett mást, csu- pán a saruját oldotta le. Megpróbáltam kifűzni a cipőmet. Soha még vőlegény pocsékabb produkciót nem nyújtott. Az egyik cipőt sikerült lerángatnom, a másiknak a fűzője kibogozhatatlanul össze- csomózódott. A hüvelykujjam körme beletört a csomóba; végül úgy, ahogy volt, rántottam le a cipőt. Utána a zoknit. Mona már a padlón ült, kinyújtott lábbal, gömbölyű karjával hátratámaszkodott, fejét hátrabillentette, szemét lehunyta. És eljött a perc, hogy beteljesüljön életem- ben az első... az első... Uramisten... az első... Boko-maru. 92 IMÍGYEN ÜNNEPLI ELSŐ BOKO-MARIIJÁT A KÖLTŐ Az alábbi költemény nem Bokonon alko- tása. Hanem az enyém. Édességes kép, láthatatlan ködje a... Én vagyok - a lelkem - Régolta imádott, szép, csudálatos kép: vajon találkoznál-e egy másik kegyes lélekkel? Régolta hívlak ama bajos helyre, hol is két lélek találkozhatna. Talpam, talpam! Lelkem, lelkem, eridj oda, kegyes lélek, csókoltassál! Mmmmmmmmmm. 93 HOGYAN VESZÍTETTEM EL KIS HÍJÁN MONÁMAT - Most már jobban tudsz velem beszélget- ni? - érdeklődött Mona. - Mintha ezer éve ismernélek - vallottam be. Sírhatnékom támadt. - Szeretlek, Mona. - Szeretlek - mondta egyszerűen. - Micsoda őrült az a Frank! - Miért? - Hogy lemondott rólad. - Nem szeret. Csak azért akart elvenni, mert "Papa" úgy kívánta. Mást szeret. - Kit? - Egy nőt Iliumban. A szerencsés hölgy nyilván Barkácsboltos Jackné. - Elmondta? - Ma este, amikor visszaadta a szavamat, hogy hozzád mehessek. - Mona. - Tessék? - Van... van valaki más az életedben? Ezt nem értette. - Sokan - felelte nagy sokára. - Akiket szeretsz? - Én mindenkit szeretek. - Éppúgy, mint engem? - Igen. - Fogalma sem volt róla, hogy en- gem ez esetleg bosszant. Felkeltem a padlóról, leültem egy székre, és felhúztam a zoknimat meg a cipőmet. - És gondolom... másokkal is csinálod... azt... azt, amit az előbb velem? - Boko-marut? - Boko-marut. - Hát persze. - Azt akarom, hogy ezentúl senki mással ne csináld, csak velem - jelentettem ki. Könnybe borult a szeme. Rajongott a sza- bad szerelemért; dühítette, hogy szégyen- érzetet akarok kelteni benne. - Én boldoggá teszek mindenkit. Szeretni jó; nem gonosz. - Mint férjed magamnak követelem egész szerelmedet! Elkerekedő szemmel bámult rám. - Te szin-vat vagy! - Mi vagyok? - Szin-vat! - kiáltotta Mona. - Egy ember, aki a másiknak teljes szerelmét kívánja. Na- gyon gonosz dolog. - Házasságban nagyon is jó dolog. Más- képp nem is lehet. Mona még ott ült a padlón, én meg, immár cipőben, álltam. Borzasztó magasnak éreztem magam, holott valójában nem is vagyok ma- gas; és igen erősnek éreztem magam, holott valójában nem is vagyok erős; és tisztelettelje- sen hallgattam önnön idegen hangomat. Fé- mes tekintély csengett belőle, és ez új volt. És ahogy folytattam ezen a fejsze-foka han- gon, rádöbbentem, mi megy végbe bennem. Máris uralkodom. Közöltem Monával, hogy láttam, amint hol- mi függőleges boko-marut művelt azzal a pi- lótával a díszemelvényen, nem sokkal az- után, hogy megérkeztem. - Több dolgod pe- dig nem lesz azzal az emberrel - mondtam. - Hogy hívják? - Nem is tudom - susogta. Lesütötte a sze- mét. - Na és Philip Castle? - Mármint a boko-maru? - Mármint az, és minden egyéb. Úgy érte- sültem, együtt nőttetek fel. - Igen. - Bokonon oktatott benneteket? - Igen! - És az emlék hatására megint felra- gyogott. - Gondolom, volt ott boko-maru jócskán. - Hát persze! - mondta boldogan Mona. - Ővele sem fogsz többet találkozni. Meg- értetted? - Nem. - Nem? - Nem megyek hozzá szin-vathoz. - Fel- állt. - Isten veled. - Isten veled?! - Porig voltam sújtva. - Bokonon azt tanítja, hogy nagyon go- nosz dolog, ha nem szeretünk mindenkit egyformán. Mit tanít a te vallásod? - Nekem... nekem nincs vallásom. - De nekem van. Lemondtam a trónról. - Azt látom - sóhaj- tottam. - Isten veled, vallástalan ember. - És a kő- be vájt lépcsőhöz lépett. - Mona... Megállt. - Tessék? - Felvehetem a vallásodat, ha akarom? - Hát persze. - Akkor akarom. - Nagyszerű. Szeretlek. - Én is szeretlek - sóhajtottam. 94 A LEGMAGASABB HEGY Hajnalra tehát eljegyeztem a világ leggyö- nyörűbb leányát. Es beletörődtem, hogy én leszek San Lorenzo következő elnöke. Papa" még élt, és Frank úgy érezte, jó len- ne, ha elnyerném "Papa" áldását. Amikor te- hát felkelt Borasisi, a nap, egy dzsipet igé- nyeltünk a következő elnököt védelmező csapatoktól, és "Papa" várába hajtottunk. Mona Frank házában maradt. Ihletett csó- kot leheltem ajkára, s ő ihletett álomba me- rült. Vad kávéfák ligetén át hajtottunk Frankkel a hegyekben, jobbunkon lángolva kelt fel a nap. És ebben a napfelkeltében tárta fel előttem cethalfenségét a sziget legmagasabb hegye, a McCabe-hegy. Félelmetes domborulat volt, kék bálna, hátán kimagasló csúcsa egyetlen különös kődugó. Bálnaarányban a dugó mintha elpattant szigony csonkja volna, s oly függetlennek tetszett a hegy egészétől, hogy megkérdeztem Franket: vajon nem ember- kéztől származik-e. Nem, mondta ő, természetes formáció. Mi több, közölte, tudomása szerint ember még nem taposta a McCabe-hegy csúcsát. - Nem is hinné az ember, hogy nehéz megmászni - jegyeztem meg. Ha a tetején a dugót nem nézzük, a hegyol- dal alig látszott meredekebbnek, mint mond- juk egy törvényszéki lépcsősor. Magát a dugót meg, messziről legalábbis úgy láttam, kellő mennyiségű perem meg kaptató szegélyezi. - Ez valami szent hegy? - kérdeztem. - Régen talán az volt. De Bokonon óta már nem. - Akkor miért nem mászta még meg senki? - Mert senkinek sem volt hozzá gusztusa. - Én talán majd megmászom. - Csak tessék. Senki sem akadályozza. Csendben haladtunk tovább. - Mi szent a bokononistáknak? - kérdez- tem nemsokára. - Amennyire tudom, még Isten sem. - Semmi? - Csak egyvalami. - Az óceán? A nap? - találgattam. - Az ember - mondta Frank. - Ennyi az egész. Csak az ember. 95 MEGLÁTOM A KAMPÓT Végre a várhoz értünk. Alacsony volt, fekete és könyörtelen. Ősöreg ágyúk tanyáztak még a bástyákon. Iszalag és madárfészek tömött el pártázatot, lőréseket, oromcsipkézetet. Északi bástyafala iszonyatos meredélyben folytatódott: a fal kétszáz méter mélységbe zuhant meredeken a langymeleg tengerig. Láttára ugyanaz a kérdés merült fel, mint minden hasonszőrű kőrakás láttán: hogy tud- tak apró emberkék ekkora köveket megmoz- gatni? És mint minden hasonszőrű kőrakás ez is maga felelt meg a kérdésre. Vak rettegés mozgatta meg az irdatlan köveket. A vár Tum-bumwa parancsára épült. Tum- bumwa San Lorenzo elmeháborodott császá- ra volt, szökött rabszolga, aki a vár rajzára, úgy hírlik, egy mesekönyvben akadt rá. Lidérces kis könyv lehetett. Már majdnem a palota kapujához értünk, amikor a keréknyom átvitt egy durván össze- rótt kapuboltozat alatt: két telefonpóznát kö- tött össze egy keresztgerenda. És a gerenda közepéről óriási vaskampó lógott. Rajta pedig tábla. "Ez a kampó - hirdette a tábla - magának Bokononnak van fenntartva." Hátranéztem még egyszer a kampóra, és az az éles vasdarab tudtomra adta, hogy való- ban uralkodni fogok. És levágom azt a kam- pót! Azzal áltattam magamat, hogy erőskezű, igazságos és jószívű uralkodó leszek, és felvi- rágoztatom az én népemet. Fata Morgana. Délibáb! 96 MI VAN A KALAPDOBOZBAN Frank meg én nem jutottunk be mindjárt "Papá"-hoz. Dr. Schlichter von Koenigswald, az ügyeletes orvos suttogva közölte, hogy kö- riilbelül félórát kell várnunk. Frank meg én tehát "Papa" lakosztályának előszobájában, egy ablaktalan helyiségben várakoztunk. A helyiség vagy három négyzet- méter volt, néhány durva fapad állt benne meg egy kártyaasztalka. Azon villanyventilá- tor. A szoba fala kőből. Kép, díszítés semmi. A falhoz azonban vaskarikákat erősítettek, két méter magasságban, egymástól száz- nyolcvan centire. Megkérdeztem Franket, va- jon ez volt-e valamikor a kínzókamra. Igen, mondta, és az a fedő, amin állok, a várbörtön csapóajtaja. Unott őr állt az előszobában. Volt ott egy keresztény lelkész is, aki ha eljő az alkalom, Papa" lelki szükségleteiről hivatott gondos- kodni. Vörösréz asztali csengő volt nála meg egy kalapdoboz, amibe lyukakat vágtak, va- lamint egy Biblia meg egy henteskés - mind szépen kirakva melléje a padra. A kalapdobozban egy eleven csirke van, közölte a lelkész. Veszteg marad, mondta, mert nyugtatót kapott. Mint minden huszonöt esztendősnél idő- sebb San Lorenzó-i, a lelkész is legalább hat- vanévesnek látszott. Neve, mondta, dr. Vox Humana; nevét egy orgonaregiszterről nyer- te, amely leütötte az édesanyját, amikor San Lorenzo székesegyházát 1923-ban felrobban- tották. Apja, közölte minden szégyenkezés nélkül, ismeretlen. Megkérdeztem, melyik keresztény feleke- zetet képviseli, és nyíltan bevallottam, hogy amennyire járatos vagyok a keresztény rítu- sok terén, a csirke meg a henteskés merőben újdonság számomra. - A csengőt még csak értem - tettem hozzá. Értelmes embernek bizonyult. Doktorátu- sát, mint részletesen kifejtette, az Arkansas ál- lambeli Little Rock város Nyugati Félteke Bib- liaegyetemétől nyerte. Az egyetemmel, me- sélte, apróhirdetés útján került kapcsolatba, amelyet a Népszerű Techniká-ban olvasott. Azóta, mesélte, magáévá tette az egyetem jel- szavát, és ez egyben magyarázattal szolgál a csirkére meg a henteskésre is. Az egyetem jelszava ugyanis: ÉLJEN AZ ÉLŐ VALLÁS! Kénytelen maga végigtapogatózni a ke- reszténység útján, mesélte, mert a bokono- nizmussal egyetemben a katolikus és a pro- testáns vallást is törvényen kívül helyezték. - Ha tehát ilyen körülmények között ke- resztény akarnék lenni, kénytelen vagyok egy csomó új tant kreálni. - Hü teét - mondta San Lorenzó-i nyelvjá- rásban - een künölménök küdütt kürettén akóna lennel, kéntülén vedék et tomu u tént kreénü. Ekkor kilépett "Papa" lakosztályából dr. Schlichter von Koenigswald, felettébb német kinézettel, felettébb fáradtan. - Most beme- hetnek "Papá"-hoz. - Vigyázunk, hogy ki ne fárasszuk - ígérte Frank. - Azzal tennének neki szívességet - mond- ta von Koenigswald - ha megölnék. 97 A BÜDÖS KERESZTÉNY "Papa" Monzano és a könyörtelen kór arany mentőcsónakból készült ágyban fe- küdt; kormányrúd, hajókötél, evezővilla - minden aranyozott. "Papa" ágya Bokonon hajdani szkúnerjének, a Selyempapucsnak mentőcsónakja volt; annak a hajónak mentő- csónakja, amely valamikor réges-régen San Lorenzóra hozta Bokonont és McCabe tize- dest. Fehérre volt meszelve a szoba. De Papá"- ból úgy sugárzott az égő-izzó fájdalom, hogy valósággal haragos tűzvörösben fürödtek a falak. Deréktól felfele meztelen volt, fénylő has- fala csupa görcs. Hasa megborzongott, mint a szélbe forduló vitorla. Nyakán puskagolyó nagyságú henger csüngött láncon. Akkor azt hittem, a henger- ben bűvös amulett van. Tévedtem. Egy szi- lánk szuperjég volt benne. "Papa" alig tudott beszélni. Foga össze- összekoccant, zihálva szedte a levegőt. "Papa" elgyötört feje a csónak orrára nyak- lott. Mona xilofonja az ágy mellett állt. Mona láthatólag előző este zeriével próbálta enyhí- teni "Papa" kínjait. - "Papa"? - suttogott Frank. - Isten veled - hörögte "Papa". Szeme va- kon kimeredt. - Elhoztam egy barátomat. - Isten veled. - Ő lesz San Lorenzo következő elnöke. Sokkal jobb elnök lesz nálam. -Jég! - nyöszörgött "Papa". - Jeget kér - mondta von Koenigswald. - Ha meg behozzuk, nem kell neki. "Papa" szeme forgott. Nyakát ellazította testének súlyát leemelte feje búbjáról. Aztán megint megmerevítette a nyakát. - Nem szá- mít - mondta - ki az elnöke... - A mondat befejezetlen maradt. Befejeztem én. - San Lorenzónak? - San Lorenzónak - hagyta rám. Össze- szedte erejét egy ferde mosolyra. - Sok sze- rencsét! - hörögte. - Köszönöm, uram - mondtam. - Mit számít! Bokonon. Kapd el Bokonont. Megpróbáltam könnyed eleganciával felel- ni az utolsó mondatra. Úgy tudtam, a nép örömére Bokonon állítólag szüntelen vadá- szat tárgya, akit sosem fognak el. - Majd én elkapom. - Mondd meg neki... Közelebb hajoltam, hogy meghalljam "Pa- pa" üzenetét Bokononnak. - Mondd meg neki, sajnálom, hogy nem öltem meg - mondta "Papa". - Megmondom. - Te öld meg. - Igenis. "Papa" kellőleg hangjára talált, hogy paran- csolóan csengjen. - Komolyan gondolom! Erre nem válaszoltam. Nemigen akaródzott senkit se megölnöm. - Csupa-csupa hazugságot tanít az embe- reknek. Öld meg, és tanítsd az igazságra a népet. - Igenis. - Te meg Hoenikker, tanítsátok őket tudo- mányra. - Megtesszük - ígértem. - A tudomány az egyetlen igazi varázslat. Elhallgatott, elernyedt, szemét lehunyta. Aztán ezt susogta: - Utolsó kenet. Von Koenigswald behívta dr. Vox Huma- nát. Dr. Humana előszedte az angyonnyug- tatózott csirkét a kalapdobozból. Ki akarta szolgáltatni a keresztény haldoklók szentsé- gét - már a maga módján. "Papa" kinyitotta fél szemét. - Nem maga! - vicsorított dr. Humanára. - Ki innen! - Tessék? - kérdezte Dr. Humana. - Én bokononista vagyok - nyüszítette "Papa". - Ki innen, büdös keresztény! 98 UTOLSÓ KENET Így hát abban a kitüntetésben részesültem, hogy tanúja lehettem a bokononista utolsó kenet feladásának. Megpróbáltunk keresni valakit a katonák vagy a személyzet között, aki hajlandó beval- lani, hogy ismeri a haldoklók szentségét, és hajlandó kiszolgáltatni "Papá"-nak. De nem akadt vállalkozó. Ami igazán nem meglepő, ha meggondoljuk, a kampó és a várbörtön tőszomszédságában. Dr. von Koenigswald erre kijelentette, majd ő megpróbálja. Ő ugyan még sosem szolgáltatta ki a szentséget, de Julian Castle- tól ezerszer is látta. - Maga bokononista? - kérdeztem. - Egyetlen bokononista eszmével egyetér- tek. Én is vallom, hogy minden vallás, a bo- kononizmust is beleértve, színtiszta hazug- ság. - Ön mint tudóst nem zavarja - érdeklőd- tem - hogy ilyen ceremóniát végez el? - Igen silány tudós vagyok. Bármit megte- szek, még ha tudománytalan is, hogy egy emberi lény jobban érezze magát. Valamire- való tudós ezt nem mondhatja el magáról. Azzal bemászott "Papá"-hoz az aranycsó- nakba. Leült a csónak farában. Oly szűk volt a hely, hogy kénytelen volt az arany kor- mányrudat a hóna alá venni. Dr. von Koenigswald zoknit nem viselt, csak sarut, de most ezt is levette. Aztán az ágy lábánál felhajtotta a takarót, és előbuk- kant "Papa" mezítelen lába. Dr. von Koenigs- wald talpát "Papa" talpához illesztette, ek- képp felöltvén a klasszikus boko-maru pózt. 99ÜTTÖN ETÉ A SZARÁT - Ischten atá á schárát - dünnyögte Dr. von Koenigswald. - Üttön eté a szarát - visszhangozta "Papa" Monzano. Isten adá a sarat" - ezt mondták mind a ketten, ki-ki a maga nyelvjárásában. A litánia leírásában ezentúl mellőzöm a dialektust. - Isten magányossá vált - mondotta dr. von Koenigswald. - Isten magányossá vált. - Isten tehát így szólt egy maroknyi sárhoz: Ülj fel!" " - Isten tehát így szólt egy maroknyi sárhoz: "Ülj fel!" - "Lásd kezem munkáját - mondotta Is- ten - a hegyeket, a tengert, az eget, a csilla- gokat." - "Lásd kezem munkáját - mondotta Is- ten - a hegyeket, a tengert, az eget, a csilla- gokat." - És én valék a maroknyi sár, amely felült és körültekintett. - És én valék a maroknyi sár, amely felült és körültekintett. - Boldog én, boldog sár. - Boldog én, boldog sár. - Papa" orcáján könnyek patakzottak. - Én, a sár, felültem, és láttam Isten gyö- nyörű kezemunkáját. - Én, a sár, felültem, és láttam Isten gyö- nyörű kezemunkáját. - Szép munka volt, Isten! - Szép munka volt, Isten! - visszhangozta "Papa" szíve mélyéből. - Csak tőled telhetett ez, Isten! Én meg nem tudtam volna tenni. - Csak tőled telhetett ez, Isten! Én meg nem tudtam volna tenni. - Mérhetetlenül jelentéktelen vagyok Hoz- zád képest. - Mérhetetlenül jelentéktelen vagyok Hoz- zád képest. - Csak úgy érezhetem magam egy szemer- nyivel jelentékenyebbnek, ha ama tengernyi sárra gondolok, amely még csak fel sem ült, és nem tekintett körül. - Csak úgy érezhetem magam egy szemer- nyivel jelentékenyebbnek, ha ama tengernyi sárra gondolok, amely még csak fel sem ült, és nem tekintett körül. - Én oly sokat kaptam, s a többi sár oly ke- veset. - Én oly sokat kaptam, s a többi sár oly ke- veset. - Háláschan keszenem a mektisztelte- tescht! - kiáltotta dr. von Koenigswald. - Hálóbén ketenem e mégtüttöltetétt! - nyüszítette "Papa". Valójában mindketten ezt mondták: - Hálá- san köszönöm a megtiszteltetést! - Most a sár megint lefekszik és elalszik. - Most a sár megint lefekszik és elalszik. - Micsoda emlékei lesznek, holott csupán sár! - Micsoda emlékei lesznek, holott csupán sár! - Milyen érdekes egyéb felült-sarakkal ta- lálkoztam! - Milyen érdekes egyéb felült-sarakkal ta- lálkoztam! - Amit csak láttam, mindent szerettem! - Amit csak láttam, mindent szerettem! - Jó éjszakát. - Jó éjszakát. - Most a mennybe megyek. - Most a mennybe megyek. - Már alig várom... - Már alig várom... - Hogy meggyőződjem felőle, mi volt a vámpéterem... - Hogy meggyőződjem felőle, mi volt a vámpéterem... - És hogy ki volt a karaszomban.. - És hogy ki volt a karaszomban... - És megtudjam mindazt a jót, amit ka- raszunk cselekedett éretted. - És megtudjam mindazt a jót, amit ka- raszunk cselekedett éretted. - Ámen. - Ámen. 100 FRANK ELTŰNIK A SÜLLYESZTŐBEN De Papa" nem halt meg, és nem ment a mennybe - akkor még nem. Megkérdeztem Franket, hogyan időzíthet- nénk ledkedvezőbben a bejelentést, hogy én leszek az elnök. Semmire sem mentem vele, nem volt semmi ötlete; rám hagyta az egészet. - Azt hittem, támogatni fog - panaszoltam. - Mihelyt technikai dologról van szó. - Frank roppant öntudatos volt. Nem sérthet- tem meg technikusi sérthetetlenségét; nem volt hajlandó túllépni a hatáskörét. - Értem. - Akárhogy bánik az emberekkel, részem- ről oké. A maga felelőssége. Megdöbbentett és dühített, hogy Frank ilyen kurtán-furcsán leköszön minden emberi dologról. Szatirikusnak szánt éllel kérdeztem: - Szíveskednék megmondani, hogy pusz- tán technikai szempontból mit terveznek a mai nagy napra? Szigorúan technikai jellegű választ kaptam. - Az erőmű megjavítását és a légiparádé megrendezését. - Helyes! Tehát elnökségem első diadala, hogy visszaadom népemnek az elektromos- ságot. Ebben Frank nem látott semmi vicceset. Tisztelgett. - Megkísérlem, uram. Minden igyekezettel rajta leszek, uram. Nem tudom garantálni, hogy mennyi idő múlva tudjuk visszaszerezni a szaftot. - Pedig nekem szaftos kis ország kell. - Igyekszem, uram. - És Frank újfent szalu- tált. - És a légiparádé? Az meg micsoda? Megint pléhpofával válaszolt: - Ma délután egy órakor a San Lorenzó-i légierő hat gépe el- repül a palota felett, és vízi célpontokra lő. Ez is része a Demokrácia Száz Mártírja napján ren- dezett ünnepségsorozatnak. Ugyancsak ma ha- jít a tengerbe koszorút az amerikai nagykövet. Kísérletformán elhatároztam, hogy Frank- kel nyomban a koszorúceremónia és a légi- parádé után jelentetem be megdicsőülése- met. - Mi a véleménye? - kérdeztem Franktől. - Ön a góré, uram. - Legjobb lesz, ha készítek valami beszéd- félét - mondtam. - És valami eskütétel is kel- lene, úgy méltóságteljesebb, hivatalosabb szí- nezete lesz a dolognak. - Ön a góré, uram. - Ahányszor ezt el- mondta, mintha mindig messzebbről és messzebbről hallatszana a szava, mintha Frank egyenesen a várbörtönbe mászna le lét- rán, én meg kénytelen vagyok fent maradni. És elkeseredve jöttem rá, hogy mivel bele- egyeztem, hogy én leszek a góré, Frank sza- badon teheti, amit a szíve mindennél jobban kíván; azt, amit az apja is csinált: bezsebelni tisztességet, minden földi jót, és megszökni minden emberi felelősség elől. Ezen munkál- kodott Frank, míg egyre mélyebbre merült a süllvesztőbe. 101 ELŐDEIM PÉLDÁJÁRA KIÁTKOZOM BOKONONT A torony földszintjén, egy kerek, kopár szobában megírtam hát beszédemet. Asztal meg szék állt a szobában. És a beszédem is kerek, kopár és szűkös lett. Reményteli beszéd volt. Alázatos beszéd volt. Akárhogy igyekeztem elkerülni, mégis kénytelen voltam Istent használni mankónak. Sose volt még szükségem efféle mankóra, úgyhogy nem is hittem benne, hogy van ilyen mankó. Most pedig azon kaptam magam, hogy hinnem kell benne - hát hittem. Azonkívül szükségem lesz a nép segítségé- re is. Elkértem a vendégek listáját, akik jelen lesznek az ünnepségen, és észrevettem, hogy Julian Castle és fia nem szerepel a meghívot- tak között. Sürgős küldönc útján meghívtam őket, elvégre ők mindenkinél többet tudnak a népemről, Bokonon kivételével. Ami pedig Bokonont illeti: Mérlegeltem, ne kérjem-e fel, hogy vegyen részt a kormányomban, s hogy így Krisztus újabb eljövetelével ajándékozzam meg népe- met. Aztán arra is gondoltam: elrendelem hogy a palota kapuja elől azonnali hatállyal szereljék le az iszonyatos kampót, általános örömujjongás közepette. De azután rájöttem, hogy Krisztus újabb el- jövetelétől többet várnak; nem elegendő egyetlen szent embert pozícióba helyezni, sok finom ennivaló is kell mindenkinek, tisz- tességes hajlék is kell mindenkinek, jó isko- lák kellenek, és jó egészség és jó közérzet mindenkinek, és munka minden dolgos kéz- nek - és mindezt sem nekem, sem Bokonon- nak nem áll módjában megadnia. Elkülönült tehát továbbra is a jó meg a rossz; a jó maradt az őserdőben, a gonosz a palotában. Ami szórakozás ebből adódik, csupán annyit adhatunk a mi népünknek. Kopogtam az ajtón. Egy szolga jelentette, hogy érkeznek a vendégek. Zsebre vágtam hát beszédemet, és felmász- tam a csigalépcsőn a tornyomba. Felértem váram legmagasabb bástyafokára, és végig- pillantottam vendégeimen, szolgáimon, szik- laszirtemen és langymeleg tengeremen. 102 ACETON Ha a legmagasabb bástyafokomon mind- ama sokadalomra gondolok, Bokonon "Száz- tizenkilencedik Kalüpszó"-ja jut eszembe, amelyben dalra serkent, ekképp: Hallottam, hogy így szól egy szomorú ember: "Hova lett, hova a régi jó banda?" Azt suttogtam a szomorú ember fülébe: A te régi jó bandád eltűnt a francba. " " Jelen volt Horlick Minton nagykövet és fe- lesége; H. Lowe Crosby, a bicikligyáros, és párja, Hazel; dr. Julian Castle, filantróp és em- berbarát, és fia, Philip, író és hoteltulaj; pici Newton Hoenikker, a festő, valamint muziká- lis nénje, Mrs. Harrison C. Conners; mennyei Monám; Franklin Hoenikker dandártábornok; továbbá húsz darab válogatott, San Lorenzó-i hivatalnok és katona. Halottak - ma már majdnem mind halott. Mint Bokonon tanítja: "Sosem tévedés is- tenhozzádot mondanunk." A frissítőket a bástyafokon szolgálták fel: roskadt az asztal a nemzeti eledelek alatt: ko- libri roston, saját kék-zöld tollában sütve; lila partirák a páncéljából kiszedve, darálva, kó- kuszolajban kisütve, aztán vissza a páncéljá- ba; bébi-barrakuda banánkrémmel töltve; és kovásztalan, fűszertelen kukoricaliszt-ostyán főtt albatrosz-körömfaladék. Az albatroszt, mint megtudtam, pontosan abból az őrtoronyból lőtték, ahol a frissítőket felszolgálták. Kétféle italt kínáltak, egyiket sem jéggel: Pepsi-Colát és hazai rumot. A Pepsi-Colát plasztik söröskancsóban hordták körül. A ru- mot kókuszhéjban. Sehogy sem tudtam meg- állapítani, mire hasonlít a rum édeskés buké- ja, de valamiképpen korai kamaszkoromra emlékeztetett. Frank kisegített. - Aceton. - Aceton? - Repülőmodell-ragasztó. Nem ittam rumot. Minton nagykövet jócskán és nagyköveti- en, ínyenc módra emelte kókuszdióját, mint aki szívébe zárta az emberiséget és minden- fajta éltető italát. De inni egyszer se ivott. El- lenben volt egy bőröndféle nála, amilyet még soha nem láttam. Olyasmi volt, mint egy kürt tokja, s mint kiderült, a tengerbe vetendő em- lékkoszorút tartalmazta. Rumot inni egyetlen embert láttam, H. Lowe Crosbyt, akinek nyilván nem volt szag- lóérzéke. Pompásan szórakozott, itta az ace- tont a kókuszból, egy ágyűra telepedve, ha- talmas hátsó fertálya eltorlaszolta a tüzelőnyí- lást. Irdatlan nagy japán távcsövön nézte a tengert. A partközelben lehorgonyzott bóják- ra szerelt célpontokat tanulmányozta. A célpontok papundekli emberalakok vol- tak. A légiparádé során a San Lorenzó-i légierő hat repülőgépe lesz hivatva lőni és bombázni a célpontokat. Mindegyik célpont egy-egy valóságos sze- mély karikatúrája volt; az illető nevét elöl is, hátul is ráírták. Kérdésemre, hogy ki alkotta a karikatúrá- kat, azt a választ kaptam, hogy dr. Vox Hu- mana, a keresztény lelkész. Ott állt épp mel- lettem. - Nem is tudtam, hogy ilyen irányú talen- tummal is rendelkezik. - Ó, igen. Fiatal koromban igen nehezen döntöttem el, melyik pályát is válasszam. - Azt hiszem, helyesen választott. - A Magasságoshoz fohászkodtam útmuta- tásért. - Hát megkapta. H. Lowe Crosby átnyújtotta feleségének a távcsövet. - Az innenső Sztálin Jóska, jobbra tőle mindjárt a derék Fidel Castro. - És ott az öreg Hitler - kuncogott boldo- gan Hazel. - Meg az öreg Mussolini, meg va- lami vén japcsi. - No meg a jó öreg Karl Marx. - Ott pedig az öreg Willi császár, páncélsi- sakban - turbékolt Hazel. - Rá igazán nem számítottam! - Itt meg az öreg Mao. Látod az öreg Maót? - Vajon mit szólna? - kérdezte Hazel. - Ő lenne csak meglepve! Milyen cuki ötlet! 103 AZ ÍRÓSZTRÁJK KÓRTANA Egy szál vendégnek sem volt fogalma róla, hogy én leszek az elnök. Egy se tudta, hogy Papa" halálán van. Frank kiadta a hivatalos kommünikét, hogy "Papa" lábadozik, hogy Papa" jókívánságait küldi az egybegyűltek- " nek. Az ünnepségsorozat rendje, jelentette be Frank, a következő: Minton nagykövet a ten- gerbe veti a koszorút a Száz Mártír tiszteleté- re; aztán következik a repülőgépek céllövé- szete; végezetül ő, Frank, szól néhány szót az egybegyűltekhez. Azt már nem közölte, hogy az ő beszéde után nekem is lesz mondanivalóm. Úgyhogy egyszerűen odalátogató újságíró- ként kezeltek, és én imitt-amott ártalmatlan mód megpendítettem a nagybömböt. - Helló, anyu - üdvözöltem Hazel Crosbyt. - Nahát, az én fiúkám! - és Hazel illatos kebelére ölelt, és széltében-hosszában hírül adta: - Ő is indianai gyerek! Castle és fia elkülönült a többiektől. Rég nem voltak szívesen látott vendégei "Papa" palotájának, és kíváncsiak voltak, vajon mi- nek köszönhetik a meghívást. Ifjabb Castle "Mr. Szenzáció"-nak titulált. - Jó napot, Mr. Szenzáció. Mi újság a szópi- acon? - Kérdezhetném én is magától - feleltem erre. - Azon töröm a fejem, hogy általános sztrájkra szólítom fel az írókat, míg az embe- riség észhez nem tér. Támogatna? - Van az írónak sztrájkjoga? Kicsit olyan, mintha a rendőrség vagy a tűzoltóság lépne sztrájkba. - Vagy az egyetemi tanárok. - Vagy az egyetemi tanárok - hagytam rá. Megráztam a fejem. - Nem, a lelkiismeretem aligha engedné, hogy támogassam a sztráj- kot. Ha valaki íróvá lesz, szerintem szent kö- telezettséget vállal, hogy maximális sebesség- gel állítja elő a szépséget, a felvilágosultságot meg a vigaszt. - Én meg szüntelenül arra gondolok, hogy jól felrázná az embereket, ha egyszer csak nem volna több új könyv, új színdarab, új krónika, új vers... - És milyen büszke lenne, ha az emberek hullanának, mint a legyek, mi? - Inkább úgy pusztulnának, mint a veszett kutyák, acsarogva, egymást marva, a tulajdon farkukat harapva. Idősebb Castle-hoz fordultam: - Mondja, doktor úr, hogy hal meg az az ember, akitől megvonják az irodalom vigasztalását? - Vagy szívrothadásban - mondta - vagy az idegrendszer elsorvadásában. - Egyik sem lehet kellemes - véltem. - Nem - mondta idősebb Castle. - Az isten szerelmére, csak írjatok tovább, gyerekek! 104 SZULFATIAZOL Mennyei Monám nem közeledett hozzám, s vágyterhes pillantásokkal sem bátorított, hogy lépjek közelebb. Magára vállalta a házi- asszonyi teendőket, s bemutatta Angelát és pici Newtot a San Lorenzó-iaknak. Ahogy most elmerengek annak a lánynak a jelentésén - ahogy felidézem a "Papa" összeesése láttán meg az eljegyzésünkkor ta- núsított közönyét - hol magasztosan nagyra, hol alantasan olcsóra becsülöm. Vajon nem a legmagasabbrendű női spiri- tualizmus öltött-e benne testet? Avagy érzéketlen volt, frigid - halvérű, ká- ba xilofonbolond, a szépség és a boko-maru megszállotja? Nem fogom megtudni soha. Bokonon így tanít: A szerelmes hazug, magának hazudik maga, az igaz nem szeret, a szeme osztriga. Gondolom, ehhez kell tartanom magam. Fenségesnek őrzöm meg tehát emlékezetem- ben Monámat. - Mondja csak - kérdeztem az ifjú Philip Castle-t a Demokrácia Száz Mártírjának Nap- ján - beszélt ma barátjával és tisztelőjével, H. Lowe Crosbyval? - Öltönyben, cipőben, nyakkendőben nem ismert rám - válaszolt ifjabb Castle. - Kelle- mesen elbeszélgettünk a bicikligyártásról. Le- het, hogy még visszatérünk a témára. Rádöbbentem, hogy már nem nevetem ki Crosby bicikliteremtő San Lorenzó-i álmait. Mint a sziget legfőbb kormányzója, nagyon is szükségét éreztem egy bicikligyárnak. Egy- szeriben tisztelet ébredt bennem H. Lowe Crosby és a benne rejlő lehetőségek iránt. - Mit gondolnak, hogyan viszonyulna San Lorenzo népe az iparosításhoz? - kérdeztem Castle-t és fiát. - San Lorenzo népét - felelt kérdésemre az apa - mindössze három dolog érdekli: a halá- szat, a közösülés meg a bokononizmus. - Nem gondolja, hogy fel lehetne kelteni az érdeklődésüket a haladás iránt? - Eleget láttak belőle. A haladásnak mind- össze egyetlen aspektusa izgatja őket. - Mégpedig? - Az elektromos gitár. Elköszöntem tőlük, és ismét Crosbyékhoz csatlakoztam. Frank Hoenikker volt a társaságukban; épp Bokonont magyarázta, meg hogy Bokonon minek az ellensége. - A tudomány ellensége. - Hogy lehet épelméjű lény ellensége a tu- dománynak? - tudakolta Crosby. - Ha penicillin nem volna, én már nem él- nék - mesélte Hazel. - Meg a mamám se. - Hány éves a kedves mama? - érdeklődtem. - Százhat. Hát nem csodálatos? - Dehogynem - bólogattam. - És ha nem lett volna akkor az az orvos- ság, amit a páromnak adtak, ma már özvegy lennék - folytatta Hazel. Az orvosság nevére már nem emlékezett, meg kellett kérdeznie. - Édes, hogy hívták azt az izét, ami megmen- tette akkor az életedet? - Szulfatiazol. Én pedig ekkor követtem el a hibát, hogy egy arra haladó tálcáról leemeltem egy albat- rosz-szendvicset. 105 FÁJDALOMCSILLAPÍTÓ Úgy történt - "Úgy kellett történnie", mon- daná Bokonon - hogy az albatroszhús oly hevesen ellenkezett a szervezetemmel, hogy amint az első falatot lenyomtam, máris elfo- gott az okádhatnék. Kénytelen voltam leüget- ni a csigalépcsőn, fürdőszoba-keresőben. A "Papa" lakosztályához tartozó fürdőszobában találtam enyhülést. Amikor némiképp megkönnyebbülten ki- csoszogtam, beleütköztem dr. Schlichter von Koenigswaldba, aki épp "Papa" hálószobájá- ból rohant ki. Űzött tekintettel meredt rám, karon ragadott, és felkiáltott: - Mi az? Ami a nyakában lógott! Mi az? - Tessék?! - Bevette! Akármi volt is abban a henger- ben, "Papa" bevette - és meghalt. Eszembe jutott a "Papa" nyakán függő hen- ger. Kimondtam, ami reflexszerűen az eszem- be jutott: - Cián? - Cián? Ciántól az emberből egy szempil- lantás alatt beton lesz? - Be-ton? - Márvány! Vasérc! Ilyen merev hullát még életemben nem láttam. Ha ráütnek, olyan hangot ad, mint a marimba! Jöjjön, nézze meg! - És von Koenigswald belökdösött "Pa- pa" hálószobájába. Az ágyon, az arany mentőcsónakon, iszo- nyú látvány tárult elém. "Papa" meghalt, de a hullájára aligha mondhatta volna az ember, hogy "végre megpihent". "Papa" feje hátranyaklott, ameddig csak bírt. Súlya a feje búbján és a talpán nyugo- dott, a közbülső test hidat formált, az ív a mennyezet felé tornyosult. Formája akár az U vas. Első pillantásra láttam, hogy csakis a hen- ger tartalma ölhette meg. Fél keze a hengert tartotta, és a henger nyitva volt. Másik kezé- nek hüvelykje és mutatóujja, mintha épp egy csipet valarizit engedett volna el, ott volt most is a foga között. Dr. von Koenigswald az egyik evezővilla csapját kihúzta az aranyozott csónak pere- mén. Az acélvillával megkocogtatta "Papa" hasát, és "Papa" csakugyan olyan hangot adott, mint a marimba. És "Papa" ajkát, orrlyukát, szemgolyóját ké- kesfehér jégréteg borította. Isten a tanúm, ez a tünetcsoport ma már senkinek sem újság. De akkor még az volt. "Papa" Monzano volt a történelem folyamán az első ember, akit a szuperjég ölt meg. Hogy ér-e valamit, nem tudom, én min- denesetre rögzítem a tényt. "Írjatok le min- dent" - tanítja Bokonon. Valójában persze ar- ra tanít, mily hiú dolog történelmet írni, avagy olvasni. "A múltnak pontos megörökí- tése nélkül hogyan várhatnánk el férfiaktól és nőktől, hogy a jövőben ne kövessenek el ko- moly hibákat?" - kérdi gunyorosan. Tehát, ismétlem: "Papa" Monzano volt a történelem folyamán az első ember, akit a szuperjég ölt meg. 106 MIT MOND A BOKONONISTA ÖNGYILKOSSÁG ESETÉN Dr. Schlichter von Koenigswald, az emberba- rát; jóságszámláján a felmérhetetlen Auschwitz- deficittel, volt a szuperjég második áldozata. A hullamerevségről beszélt. A tárgyat én hoztam szóba. - A hullamerevség nem áll be néhány má- sodpercen belül - jelentette ki dr. von Koenigswald. - Egy pillanatra fordítottam csak hátat "Papá"-nak. Félrebeszélt... - Miket mondott? - kérdeztem. - Fájdalom, jég, Mona... mindenfélét. Az- után "Papa" ezt mondta: "Most pedig elpusz- títom az egész világot." - Mit értett ezen? - Ezt mondja minden bokononista, mielőtt öngyilkos lesz. - Von Koenigswald a mosdó- tálhoz lépett, kezet akart mosni. - Amikor hát- rafordultam és ránéztem - folytatta, és közben a víz fölött tartotta a kezét - már halott volt, merev, akár a szobor, ahogy maga is látta. Vé- gigsimítottam az ajkát. Olyan különös volt. - És betette a vízbe a kezét. - Miféle vegyszer lehet az, ami... - A kérdés a semmibe veszett. Dr. von Koenigswald felemelte kezét, és vele jött a mosdótálból a víz. Már nem víz volt, hanem egy félgömb szuperjég. Dr. von Koenigswald a nyelve hegyével megérintette ezt a kék-fehér rejtélyt. Jégvirág verte ki az ajkát. Dr. von Koenigswald jéggé dermedt, megingott, lezuhant. A kék-fehér félgömb szétzúzódott. Darab- jai szertespricceltek a padlón. Az ajtóhoz ugrottam, és segítségért ordítot- tam. Katonák, szolgák jöttek rohanvást. Megparancsoltam, hogy azonnal hozzák "Papa" szobájába Franket, Newtot és Angelát. Íme, megláttam a szuperjeget! 107 EZT NEKTEK! Dr. Felix Hoenikker három gyermekét be- bocsátottam "Papa" Monzano szobájába. Be- csuktam az ajtót, és nekivetettem a hátamat. Keservesen nagystlű hangulatomban voltam. Megismertem immár a szuperjég természetét. Álmomban már sokszor láttam. Semmi kétség: Frank adta "Papá"-nak a szuperjeget. És ha Franknek volt elajándé- kozni való szuperjege, volt Angelának meg pici Newtnak is. Rávicsorogtam hát hármójukra, felelősség- re vontam őket e felmérhetetlen, iszonyatos bűncselekményért. Közöltem velük, hogy a komédiának vége; tudom, hogy van szuper- jegük. Igyekeztem rádöbbenteni őket, hogy a szuperjég segedelmével kioltható az élet a földön. Annyira hatásosan beszéltem, hogy egy pillanatig sem jutott eszükbe megkérdez- ni, honnan tudok a szuperjégről. - Ezt nektek! - bömböltem. Nos, mint Bokonon tanítja: "Isten egyetlen jó drámát sem írt életében." A "Papa" háló- szobájában lejátszódó jelenet bővelkedett lát- ványosságban, kellékekben, és az én végsza- vam sem hagyott kívánnivalót. De az első Hoenikker-megnyilvánulás híjá- val volt mindennémű magasztosságnak. Pici Newt elokádta magát. 108 FRANK MEGMONDJA, MI A TEENDŐ Erre mindannyiunknak okádhatnékunk tá- madt. Newt mindenesetre a helyzetnek megfele- lően reagált. - Tökéletesen egyetértek - mondtam Newtnak. Aztán Angelára meg Frankre hor- kantam rá: - Newt véleményét már tudjuk, most szeretném hallani, mi mondanivalójuk van maguknak. - Hukk - mondta Angela. Vonaglott, a nyelve kibukkant. Arcszíne akár a vakolat. - Maga is ezen a véleményen van? - kér- deztem Franket. - "Hukk?" Ön is így véleke- dik, tábornok úr? Frank ínye kivillant, fogát csikorgatta, zi- hált, sípolva szedte a levegőt. - Akár a kutya - motyogta pici Newt, amint lenézett von Koenigswaldra. - Miféle kutya? Newt suttogva válaszolt, alig hallhatóan. De a kőfalú szoba akusztikájában oly érthető- en hallottuk a suttogást, mintha kristálycsen- gő csendült volna. - Szenteste, mikor apa meghalt. Newt magában beszélt. És amikor felkér- tem, mondja el, mi történt a kutyával aznap este, amikor az apja meghalt, úgy nézett fel rám, mintha álmából ébresztettem volna fel. Mintha én nem tartoznék az álmába. Bátyja és nővére azonban nagyon is beletar- tozott. Úgyhogy lidérces álmában bátyjához beszélt; azt mondta Franknek: - Te adtad neki. - Így kaptad ezt a príma állást, mi? - kér- dezte eltűnődve Franket New. - Mit adtál be neki? Hogy amid van, különb, mint a hidro- génbomba? Frank mintha meg sem hallotta volna a kérdést. Fürkésző pillantással vette szemügy- re a szobát, minden részletét. Ajka szétnyílt; most már vacogott a foga, és minden kocca- násnál pislogott hozzá egyet. A színe lassan visszatért. És így szólt: - Ide figyeljetek, el kell takarítanunk ezt a rondaságot. 109 FRANK MAGAMENTSÉGE - Tábornok úr - mondtam Franknek - dandártábornok szájából ennél vitathatatla- nabb kijelentés még nem hangzott el. Mint technikai tanácsadóm mit ajánl annak érde- kében, hogy mint oly találóan megfogalmaz- ta, "eltakarítsuk ezt a rondaságot"? Frank egyenes választ adott. Pattintott az ujjával. Már láttam, amint függetleníti magát a "rondaság" okától: duzzadó öntudattal és energiával azonosul a tisztogatókkal, a világ- megváltókkal, a rendcsinálókkal. - Seprű, lapát, forrasztópisztoly, rezsó, vö- dör - parancsolta. És csettegett, csettegett, csettegett. - Forrasztópisztollyal akar nekimenni a hulláknak? - tudakoltam. Frank úgy feltöltődött technikai gondolko- dással, hogy jóformán táncra perdült a tulaj- don csettegetésére. - A nagyobb darabokat összesöpörjük, vödörbe rakjuk, rezsón felol- vasztjuk. Aztán végigmegyünk a padló min- den négyzetcentiméterén forrasztópisztollyal, ha mikroszkopikus kristályok még maradtak volna. Hogy a hullákkal mit csinálunk... meg az ággyal... - Még akadt gondolkodnivalója. - Halotti máglya! - kiáltotta végül. Réme- sen tetszett neki az ötlet. - Óriási halotti mág- lyát rakatok a kampó mellett, kivitetjük a hul- lákat meg az ágyat, és a máglyára vetjük! Indult kifelé, hogy megrendelje a máglyát, és előkerítse az imént felsorolt kellékeket a tisztogatáshoz. Angela megállította. - Hogy tehetted? - kérdezte. Frank üveges mosolyt vetett rá. - Nem lesz semmi baj. - Hogy adhattad olyan embernek, mint "Papa" Monzano? - kérdezte Angela. - Takarítsuk előbb el a rondaságot, aztán majd beszélgetünk. Angela megragadta a karját, nem engedte kimenni. - Hogy tehetted?! - és rázta, rázta. Frank kiszabadította magát nővére karmai- ból. Üveges mosolya eltűnt; gonoszul gunyo- ros vigyor ült a helyébe egy pillanatra, arra a pillanatra, amelyben mérhetetlen megvetéssel ennyit mondott Angelának: - Én állást vettem magamnak, ahogy te meg egy hímringyó fér- jet, ahogy Newt egyhetes nászutat Cape Codon a törpével! És az üveges mosoly visszatért. Frank távozott; bevágta maga mögött az aj- tót. 110 A TIZENNEGYEDIK KÖNYV "Ha mindent eláraszt a pul pa - tanítja Bokonon - az embernek eláll a szava." Bokonon Könyvének egy helyén Bokonon a pul pa értelmét "nagy határ szar"-ral, másutt "Isten haragjá"-val fordítja. Frank szavaiból, mielőtt távozott volna a színről, megtudtam, hogy nem csupán San Lorenzo Köztársaságnak és a három Hoenik- kernek van birtokában szuperjég. Nyilvánva- lóan kapott belőle az Amerikai Egyesült Álla- mok csakúgy, mint a Szovjet Szocialista Köz- társaságok Szövetsége. Az Egyesült Államok Angela férje útján tett rá szert, akinek indi- anapolisi gyárát érthetően veszi körül villany- árammal telített kerítés és egy sereg ember- evő németjuhász. A Szovjetunió pedig Newt pici Zinkája, az ukrán balett bájos koboldja révén szerezte meg. Elállt a szavam. Meghajtottam fejem, lehunytam szemem; és vártam Frank visszatértét az alantas eszközök- kel, amelyek megtisztítani hivatottak egy háló- szobát - a világ minden hálószobái közül ama hálószobát, amely szuperjéggel ferteztetett. Valahol, amaz ibolyaszín bársonyfeledés mélyén, hallottam, amint Angela szól hozzám. Nem magát védte. Pici Newt védelmében szólt: - Nem Newt adta oda neki. Ő lopta el! Meglehetősen érdektelennek tartottam a magyarázatot. Mit remélhet az emberiség, gondoltam, ha olyan emberek születnek, mint Felix Hoenik- ker, aki ilyen játékszert ad olyan rövidlátó gyermekek kezébe, mint szinte valamennyi férfi és nő? És eszembe jutott Bokonon Könyvének Ti- zennegyedik Könyve, amelyet előző este vé- gigolvastam. A Tizennegyedik Könyv címe: Mit remélhet a földön az emberiség számára a gondolkodó ember elmúlt évmilliók tapasz- talatai alapján? A Tizennegyedik Könyvet hamar el lehet olvasni. Egy szóból és egy pontból áll. Így hangzik: Semmit." " 111 PIHENŐ Frank már jött is; seprűket, lapátokat, for- rasztópisztolyt, petróleumrezsót hozott, egy becsületes felmosóvödröt meg gumikesztyű- ket. Kesztyűt húztunk, hogy meg ne fertőzzük kezünket a szuperjéggel. Frank a rezsót a mennyei Mona xilofonjára állította, rá meg a becsületes felmosóvödröt. És felszedtük a padlóról a nagyobb szuper- jég-darabokat; és beledobtuk a becsületes felmosóvödörbe; és a jég elolvadt. Becsü- letes, kedves, derék, jó, egyszerű víz lett be- lőle. Angela meg én felsepertük a padlót, pici Newt benézett minden bútor alá, ha netán mi nem vettünk volna észre néhány szemernyi szuperjeget. És seprőnk nyomában járt Frank a forrasztópisztoly tisztítótüzével. Mindannyiunkat elkapott a késő éjjel mun- kálkodó takarítóasszonyok és viceházmeste- rek vakbuzgalma. Ebben a telerondított világ- ban legalább a mi kicsi kuckónk legyen pa- tyolattiszta. És meghallottam tulajdon hangomat, amint csevegő stílusban megkérem Newtot és Angelát és Franket, meséljenek arról a szent- estéről, amikor az öreg meghalt, és hogy mi is volt azzal a kutyával. És gyermeki bizonyosságukban, hogy a ta- karítással mindent rendbe hoznak, a három Hoenikker elmesélte, hogy is történt. Történt pedig a következő: Azon a végzetes karácsonyestén Angela bement a faluba, karácsonyfaégőkért, Newt és Frank pedig sétálni ment az elhagyatott té- li tengerpartra, ahol hozzájuk szegődött egy fekete labradori vizsla. Barátságos volt, mint minden labradori vizsla, és elkísérte Franket meg Newtot hazáig. Felix Hoenikker meghalt - fehér, fonott székében, szemközt a tengerrel - míg a gye- rekei nem voltak odahaza. Az öregember egész nap célzásokkal traktálta gyerekeit a szuperjégről, meg is mutatta egy kis üvegben, amelynek címkéjére koponyát és lábszár- csontokat rajzolt, és ráírta: "Veszélyes! Szu- perjég! Nedvességtől óvni!" Az öreg egész nap ilyesféleképpen ugratta a gyerekeit, nagy vidáman: - Na, erőltessétek meg egy kicsit az agya- tokat. Megmondtam, hogy az olvadáspontja 114,4 Fahrenheit, és azt is megmondtam hogy az összetétele hidrogén és oxigén; sem- mi más nincs benne. Vajon mi a magyarázat? Gondolkodjatok egy kicsit! Ne féljetek, hogy megerőltetitek az agyatokat! Nem szakad bele! - Örökké azt hajtogatta, hogy erőlfessük meg az agyunkat - mesélt Frank a régi szép időkről. - Én már egészen kicsi koromban abba- hagytam az erőlködést - vallotta be Angela, a seprűjére támaszkodva. - Még csak oda se tudtam figyelni, amikor tudományos dolgok- ról beszélt. Csak bólogattam, és úgy tettem, mintha erőltetném az agyamat, de hát azt erőltethettem szegényt, annyi tudomány se fért bele, mint egy fogmosópohárba. Mielőtt kitelepedett volna meghalni a fo- nott székbe, az öreg nyilván a konyhában pancsolt vízzel, lábosokkal, szuperjéggel. Nyilván szuperjéggé változtatta a vizet meg vissza, mert ahány lábos meg fazék csak volt a házban, mind ott sorakozott a konyhaaszta- lon. A mélyhűtőből meg kiszedte a hőmérőt, tehát nyilván a tárgyak hőmérsékletét mérics- kélte. Az öregember csak egy kicsit akarhatott pi- henni odakint, mert a konyhában alapos rumlit hagyott. A rendetlenség egyik alkotó- eleme egy szilárd szuperjéggel teli serpenyő volt. Nyilván fel akarta azt is olvasztani, hogy megint csak egy üvegbe zárt kékesfehér szi- lánkra csökkentse a világ szuperjég-állomá- nyát - csak előbb, gondolta, pihen egy kicsit. Hanem amint Bokonon tanítja: "Mindenki kérhet pihenőt, de senki meg nem mondhat- ja, meddig tart az a pihenő." 112 NEWT MAMÁJÁNAK RETIKÜLJE - Tudnom kellett volna, hogy meghalt, ab- ban a pillanatban, ahogy beléptem - mondta Angela, megint a seprűjére támaszkodva. - Az a fonott szék meg se nyikkant. Pedig mindig csikorgott, nyikorgott, ha apa benne ült, még akkor is, ha aludt. Angela mégis azt hitte, hogy apja alszik, és ment feldíszíteni a karácsonyfát. Newt és Frank megjött a labradori vizslá- val. Kimentek a konyhába, hogy ennivalót keressenek a kutyának. És rányitottak az öregember pocsolyáira. Víz állt a padlón, úgyhogy pici Newt fogta a mosogatórongyot, és feltörölte. Aztán a csu- romvizes rongyot az asztalra dobta. A rongy történetesen a szuperjeget tartal- mazó serpenyőbe esett. Frank azt hitte, hogy a serpenyőben holmi cukormázféle van, és Newt elé tartotta - úgy térdmagasságban - hogy az orra alá dörgöl- je, figyelmetlenségében hova vágta azt a mo- sogatórongyot. Newt lehámozta a rongyot a fagyos felület- ről, és észrevette, hogy a rongy olyan furcsa, fémes, hajlékony tapintású, mintha finom szemű aranyháló volna. - Azért mondok "aranyháló"-t - magyaráz- ta ott, "Papa" hálószobájában pici Newt - mert mama retiküljére emlékeztetett, a retikül fogására. Angela érzelmesen elmagyarázta, hogy gyermekkorában Newt bálványozta anyja aranyretiküljét. Kis estélyi táska volt, mint megtudtam. - Olyan fura tapintása volt, még soha olyat nem éreztem - mesélte Newt, és elmerült a retikül iránti egykori imádatában. - Vajon mi történhetett vele? - Vajon egy csomó mindennel mi történhe- tett? - merengett Angela. S a kérdés visszhan- got vert - bús, magányos visszhangot - az idő alagútjában. A retikül-tapintású mosogatóronggyal egyébként azt történt, hogy Newt a kutya elé tartotta, a kutya pedig megnyalta. És azon nyomban jéggé dermedt. Newt kiment, hogy beszámoljon apjának a kihűlt kutyáról, és ott azt kellett tapasztalnia, hogy addigra már apja is kihűlt. 113 TÖRTÉNELEM Nagy sokára munkánk végére értünk "Pa- pa" hálószobájában. De ott voltak még a hullák, azokat pedig ki kellett juttatni a halotti máglyára. Elhatároz- tuk, hogy teljes pompával végezzük el a szer- tartást, és előbb megvárjuk a Demokrácia Száz Mártírjának tiszteletére rendezett ünnep- ség végét. Végezetül még talpra állítottuk dr. von Koenigswaldot, hogy azt a helyet is fertőtle- nítsük, ahol ő hevert. Aztán álló helyzetben bedugtuk "Papa" gardróbszekrényébe. Nem tudom egész biztosan, miért is dug- tuk el. Azt hiszem, nem akartuk komplikálni a képet. Hogy Newt és Angela és Frank hogyan osztották fel egymás közt a világ szuperjég- állományát karácsony este, az csak akkor szi- várgott ki, amikor magának a bűncselek- ménynek a részleteihez érkeztek. A Hoenik- ker testvérek nem emlékeztek rá, hogy bár- melyikük egy szóval is vitatta volna a jogu- kat, hogy személyi tulajdonba vehetik a szu- perjeget. Arról beszéltek csak, mi is a szuper- jég, az öreg agytornászati felhívásait emleget- ték, de az erkölcsi vonatkozásokról egy szó sem esett. - Ki osztotta el? - kérdeztem. A Hoenikker testvérek oly nyomtalanul ki- törölték emlékezetükből az esetet, hogy még ezzel a legalapvetőbb részlettel sem szolgál- hattak. - Nem Newt - szólalt meg nagy sokára Angela. - Az egészen biztos. - Vagy te, vagy én - mondta Frank, miután ugyancsak megerőltette az agyát. - Te szedtél le három patentüveget a polc- ról - mondta Angela. - A három kis termosz- kancsót csak másnap vettük. - Igen - bólintott Frank. - Aztán fogtál egy jégcsákányt, és feltörted a serpenyőbe fagyott szuperjeget. - Igen - bólintott Angela. - Tényleg. Aztán valaki hozta a csipeszt a fürdőszobából. Pici Newt felemelte pici kezét. - Én vol- tam. Angela és Newt elbámult, ahogy visszaem- lékeztek, mennyire vállalkozó szellemű volt az icipici Newt. - Én szedtem fel a darabokat, és raktam a patentüvegekbe - mesélte Newt. Nem is igyekezett kiszűrni hangjából a dicsekvést. - És a kutyával, ha szabad tudnom, mit csi- náltak? - kérdeztem bágyadtan. - Beraktuk a sütőbe - közölte Frank. - Mást nemigen tehettünk. "Történelem! - írja Bokonon. - Olvassátok és sírjatok!" 114 MIKOR A GOLYÓ SZÍVEN TALÁLT Felmásztam tehát ismét a csigalépcsőn tor- nyomba; felérkeztem ismét váram legmaga- sabb bástyafokára; és végigpillantottam ismét vendégeimen, szolgáimon, sziklaszirtemen, langymeleg tengeremen. Velem a három Hoenikker. Belakatoltuk "Papa" ajtaját, és elterjesztettük a háznép kö- zött a hírt, hogy "Papa" sokkal jobban van. A katonák már rakták a halotti máglyát a kampó mellett. Fogalmuk sem volt, mire szolgál a máglya. Sok-sok titka volt annak a napnak. Buzgó, buzgó, buzgó. Úgy véltem, akár kezdhetjük is az ünnepsé- get, és felszólítottam Franket, kérje fel Horlick Minton nagykövetet, tartsa meg beszédét. Minton nagykövet odalépett a tenger felé néző mellvédhez, kezében a koszorú, még tokban. És megtartotta döbbenetes beszédét a Demokrácia Száz Mártírjának emlékezetére. Méltatta a dicső holtakat, hazájukat, s a mártí- rok rövid életét - s a Demokrácia Száz Mártír- ját mindannyiszor a sziget nyelvjárásában mondta. Kecsesen, könnyedén peregtek ajká- ról a szavak. Beszédét különben amerikai angolsággal mondta. Kezében volt az írott szöveg - csupa lendületes frázis, gondolom. Amikor azonban látta, hogy milyen csekély számú hallgatóság- hoz kell szólnia, és azoknak is java része amerikai, zsebre vágta a szöveget. Könnyű tengeri szellő borzolta a nagykö- vet gyérülő fürtjeit. - Felettébb nagyköveti- etlen dolgot cselekszem most - jelentette ki. - Elmondom önöknek, mit érzek valójában. Talán Minton több acetont lehelt be a kel- leténél, vagy talán megsejtette, hogy rajtam kívül mi fog történni itt mindenkivel. Akár- hogy is, döbbenetesen bokononi beszédet vágott ki. - Azért gyűltünk itt össze, barátaim - mon- dotta - hogy tisztelegjünk Ü Dénukrásuó Szész Mértűrjó, e sziget gyermekei előtt, akik mind meghaltak, mind áldozatául estek a há- borúnak. Ilyen napon úgy illik, hogy férfinak nevezzük az elpusztult gyermekeket. Én azonban nem tudom férfinak nevezni őket, méghozzá igen egyszerű okból: mert ugyan- abban a háborúban, amelyben meghalt Ü Dénukrásuó Szész Mértűrjó, meghalt az én fiam is. Lelkem arra ösztökél, hogy ne férfit gyá- szoljak, hanem gyermeket. Nem mondom, hogy a gyermek a háború- ban nem úgy hal meg, mint a férfi, ha halnia kell. Örök tisztességükre és a mi örök szé- gyenünkre, valóban úgy halnak meg, mint a férfiak, hogy ezáltal a hálás haza férfiasan ün- nepelhesse emléküket. De azért csak legyilkolt gyermekek ők va- lamennyien. És én most azt ajánlom önöknek, hogy ha őszinte tisztelettel kívánunk adózni San Lorenzo száz elpusztult gyermekének, leg- méltóbban úgy tehetjük, hogy megvetjük azt, ami megölte őket: vagyis az egész emberiség ostobaságát és gonoszságát. Háborúra emlékezve, úgy volna tán he- lyes, ha levetnők ruhánkat, kékre mázolnánk magunkat, és egész nap négykézláb járnánk, és röfögnénk, akár a disznó. Ez bizony job- ban illenék az alkalomhoz, mint a fennkölt szónoklatok, a zászlólengetés meg az olajo- zottan működő ágyúk. Ne higgyék, hogy nem vagyok hálás a nagyszabású katonai parádéért, amelyet mindjárt látni fogunk - gyönyörű látvány lesz minden bizonnyal... Mindegyikünknek szemébe nézett, azután igen halkan, foga között szűrve a szót, megje- gyezte: - Szívet melengető, gyönyörű látványl Ugyancsak hegyezni kellett a fülünket, hogy meghalljuk Minton következő szavait. - De ha a mai nap valóban a háborúban legyilkolt száz gyermek emlékének tiszteletét szolgálja - mondta - vajon ez a parádé csak- ugyan szívet melengető? A válasz: igen, de csak egy feltétellel: ha mi, az ünneplő közönség, tudatosan és fárad- hatatlanul azon munkálkodunk, hogy csök- kentsük a magunk és az egész emberiség os- tobaságát és gonoszságát. Felcsattintotta a koszorú tokjának zárját. - Látják, mit hoztam? - kérdezte valameny- nyiünktől. Kinyitotta a tokot, megmutatta a vörös se- lyembélést és az aranykoszorút. A koszorú drótból és mesterséges babérlevelekből ké- szült, és az egészet kályhalakkal fújták le. A koszorún vajszín selyemszalag feszült, rajta nyomtatott betűkkel: PR§ PATRIA És ezután Minton elmondott egy verset Edgar Lee Masters A Spoon River-i holtak- jából; egy verset, amelyet bizonyára egyetlen San Lorenzó-i sem értett - sem H. Lowe Crosby, sem neje Hazel, sőt Angela és Frank sem. Én voltam a Missionary Ridge-nél vívott csata első gyümölcse. Mikor a golyó szíven talált, azt gondoltam, maradtam volna inkább otthon, a sitten, a Curl Trenary ellopott disznóiért, hogysem meglógjak és beálljak a seregbe. Ezerszer inkább a megyei börtön, mint ez alatt a szárnyas márványszobor alatt feküdni, mint ez a gránit talapzat, rajta az írással: "Pro Patria". Ha már így szóba jött, ez mit jelent? - "Ha már így szóba jött, ez mit jelent?" - visszhangozta Horlick Minton nagykövet. - Azt jelenti: "A hazáért" - És a foga között szűrt még egy sort: - Bármely hazáért! - sut- togta. - Ezt a koszorút egyik ország népe ajándé- kozza egy másik ország népének. Mindegy, hogy melyik ország melyik országnak. Gon- doljunk a népre... És a háborúban meggyilkolt gyermekekre... És bármely országra. Gondoljunk a békére. Gondoljunk a testvéri szeretetre. Gondoljunk a bőségre. Gondoljunk arra, micsoda paradicsom len- ne ez a világ, ha minden ember szerető szívű volna és okos. - És az emberek ugyan ostobák és gono- szok, de ez a nap mégis szép - mondta Hor- lick Minton nagykövet. - Én, a magam nevé- ben és mint az Amerikai Egyesült Államok békeszerető népének képviselője, szívemből szánom Ü Dénukrásuó Szész Mértűrjót, mert nem élték meg ezt a szép napot. És átrepítette a mellvéden a koszorút. Zümmögés töltötte be a levegőt. A San Lorenzó-i légierő hat gépe közeledett, súrol- va langymeleg tengeremet. A képmásokra fognak lőni, amit Hazel Crosby olyan cuki öt- letnek talált. 115 ÍGY TÖRTÉNT A tengerre néző mellvédhez léptünk, meg- tekinteni a parádét. A repülőgépek akkorák voltak, mint a borsszemek. Csak azért vettük észre a gépeket, mert történetesen az egyik füstkígyót húzott maga után. Azt hittük, a füst is a parádéhoz tartozik. H. Lowe Crosby mellett álltam, aki történetesen felváltva harapott egy falat albatroszt, és kor- tyolt egy slukk hazai rumot. Albatroszzsírtól fénylő ajkai közül repülőmodellenyv-fuvalla- tok bodorodtak. A gyomrom megint felkava- rodott. Egymagamban visszahúzódtam a száraz- föld felé néző mellvédhez, és jó adag levegőt nyeltem. Vagy húszméternyi macskakő vá- lasztott el a többiektől. Láttam, hogy alacso- nyan közelednek a gépek, mélyebben a pa- lota alapjánál, és hogy ezek szerint elmulasz- tom a parádét. De a gyomrom kavargott, és feledtette kíváncsiságomat. A fel-felhorkanva közeledő gépek hangja felé fordultam. Alig kezdtek el ugatni az ágyúk, az egyik gép, az, amelyik füstkígyót húzott, egyszer csak fel- bukkant, hassal az égnek. Lángolt. Megint eltűnt a látóteremből, de nyomban rá is zuhant a palota alatti sziklára. Bombás- tul, benzinestül felrobbant. A megmaradt gépek tovább dübörögtek, lármájuk szúnyogzümmögéssé vékonyodott. És ekkor sziklaomlás hallatszott - "Papa" várának egyik aláaknázott tornya a tengerbe zuhant. A tengeri mellvédnél állók döbbenten bá- multák az üreget, ahol az imént még torony magasodott. És ekkor meghallottam a szikla- görgetegek párbeszédét - mintha zenekar fe- lelgetne. Pergett a beszélgetés, új meg új hangolt kapcsolódtak be. A palota gerendázata pana- szolta, hogy immár nem bírja elviselni terhét. És ekkor, akár a villám, repedés hasította vé- gig a mellvédet, háromméternyire lábujjaimtól. Elválasztott embertársaimtól. A palota felnyögött és zokogott. A többiek felfogták a veszedelmet. Tonna- szám a fal, és vele együtt ők, kizuhannak, és le a mélybe. A hasadék kétarasznyi ha volt, de hősi ugrásokkal szelte át a nép. Csak az én magabízó Monám lépte át egyetlen szimpla lépéssel. A hasadék becsukta száját, aztán gúnyvi- gyorral eltátotta megint. A halálperem foglya volt még H. Lowe Crosby és neje, Hazel, va- lamint Horlick Minton nagykövet és felesége, Claire. Philip Castle, Frank meg én átnyúltunk a mélység fölött, és biztonságba rángattuk Crosbyékat. Karunk most esengve nyúlt Mintonék felé. Arckifejezésük udvarias. Hogy mire gon- dolhattak, csak sejtem. Sejtelmem szerint a méltóságra gondoltak, mindenekfelett az ér- zelmi arányokra. A vakrémület nem volt a stílusuk. Alig hin- ném, hogy az öngyilkosság stílusuk lett vol- na. De jólneveltségük a haláluk lett, mert a palota halálra ítélt félholdja most már úgy tá- volodott tőlünk, mint a dokkból távolodó óceánjáró. Ez a kép az útra kelő Mintonék agyában is felmerülhetett, mert fakó nyájassággal inte- gettek. Fogták egymás kezét. Nézték a tengert. És távolodtak: kifele, azután lefele, kataszt- rofális iramban, és eltűntek! 116 A NAGY Ü-HÜM A feledés tépett pereme már csak tenyér- nyire volt lábujjamtól. Lenéztem. Mindent el- nyelt az én langymeleg tengerem. Lusta por- függöny lebegett a tenger felé, egyetlen nyo- maként mindannak, ami lezuhant. A palota, elvetvén tömör, tengerre néző ál- cáját, bélpoklos vigyorral, foghíjasan, boros- tásan köszöntötte északot. A borosták: töre- dezett gerendavégek. Közvetlenül alattam ha- talmas szoba tárult fel. És a szoba padlója, ártatlanul, kibökött az űrbe, mint egy tram- bulin. Álmodtam egy pillanatig: hogy leugrom a trambulinra, hogy lélegzetelállító hattyúfejes- sel elvetődöm, karjaim összefonva zsinór- egyenesen zuhanok a vérmeleg öröklétbe, egyetlen csobbanás nélkül. Álmomból egy felettem elsuhintó madár vijjogása térített magamhoz. Mintha azt tuda- kolná, mi történt. - Pu-ti-pvit? - kérdezte a madár. Mind felnéztünk a madárra, azután egy- másra néztünk. Hátráltunk a szakadéktól, eltelve rettegés- sel. És amikor leléptem a kockakőről, ame- lyen álltam, a kő megingott. Körülbelül olyan stabil volt, mint a mérleghinta. S a mérleg most a trambulin felé billent. És lezuhant az ugródeszkára, és az ugró- deszkából egyszeriben csúszka lett. És a csúszkán megindult ami bútor még maradt odalent a szobában. Kilőtt elsőként a xilofon, szaporán szágul- dott pinduri kerekein. Tébolyult holtverseny- ben követte egy éjjeliszekrény meg egy hen- gerbucskázó forrasztópisztoly. De a sarkuk- ban már ott voltak a székek. És valahol odalent, abban a szobában, szem elől rejtve, valami ugyancsak nehezen szánta rá magát, hogy mozduljon - de mozdult. Kúszott lefele a csúszkán. Végre előbuk- kant arany orra. A csónak volt az, amelyben "Papa" feküdt, holtan. Elérte a csúszka végét. Az orr bókolt. Meg- billent. Aztán lezuhant, estében felfordult. "Papa" kizuhant, esett, külön, a maga útján. Lehunytam a szemem. A hang olyan volt, mintha égbolt nagyságú kaput csuknának be szelíden. A menny hatal- mas kapuja csukódott halkan. Mint egy hatal- mas Ü-hüm. Kinyitottam a szemem - és szuperjég volt a tenger. És a nedves zöld föld kékesfehér gyöngy. Elfeketedett az ég. Borasisi, a nap, undorí- tó sárga golyó lett, apró és kegyetlen. És az ég csupa-csupa féreg. És a férgek - megannyi tornádó. 117 MENEDÉK Felnéztem az égre, ahol az előbb a madár volt. Épp a fejem fölött óriási féreg, lila torkú. Zümmögött, mint a méh. Tekergett. Trágár gi- lisztamozgással zabálta a levegőt. Mi, emberfajúak, szétváltunk; menekül- tünk lerontott bástyafokomról; hanyatt-hom- lok botladoztunk le a lépcsőn a szárazföld felé. Csak H. Lowe Crosby és neje, Hazel kia- bált: - Itt amerikaiak vannak! Amerikaiak! - kiáltozták, mintha a tornádót különösebben érdekelné, miféle nagybömbhöz tartoznak ál- dozatai. Nem láttam Crosbyékat. Másik lépcsőn mentek le. Kiáltozásuk meg a többiek zaja, ahogy zihálva rohantak, a palota egy folyosó- ján át hallatszott kuszán. Egyetlen társam mennyei Monám volt, aki nesztelenül köve- tett. Amikor tétováztam, elsurrant mellettem, és kinyitotta a "Papa" lakosztályához vezető szo- ba ajtaját. Se fala, se mennyezete nem volt a szobának. De a kőpadlója megmaradt. És a padló közepén a várbörtön kerek csapóajtaja. A férges ég alatt, a tornádók ránk acsargó szájának lila világában felemeltem a csapóaj- tót. A börtön bárzsingjába vas létrafokokat il- lesztettek. Belülről visszahúztam a csapóajtót. És leereszkedtünk ketten a vasfokokon. És a lajtorja lábánál államtitokra bukkan- tunk. "Papa" Monzano meghitt kis óvóhelyet építtetett odalent. Volt szellőzőaknája; a ven- tilátort rögzített bicikli hajtotta. A falba mé- lyesztve víztartály, tele vízzel. Édes és vizes vízzel, amit még nem fertőzött meg a szuper- jég. És higiénikus vécé és rövidhullámú rádió meg a Sears-Roebuck nagyáruház katalógu- sa; és ládaszám az ínyencség, az ital, a gyer- tya; és a National Geographic magazin húsz évfolyama, bekötve. És Bokonon Könyvének egy teljes példá- nya. És két ágy. Gyertyát gyújtottam. Kinyitottam egy do- boz csirkekrémlevest, feltettem az olajfőzőre. És kitöltöttem két pohár Portorico-rumot. Mona leült az egyik ágyra. Én a másikra. - Olyasmit fogok mondani, amit férfi nő- nek számtalanszor elmondott már - közöltem Monámmal. - Csak épp alig hiszem, hogy a szavak olyan jelentőséget hordoztak volna, mint most. - Igazán? Széttártam a kezem. - Hát itt volnánk. 118 A VASSZŰZ MEG A VÁRBÖRTÖN Bokonon Hatodik Könyve a fájdalommal foglalkozik, kivált embernek ember általi kín- zatásával. "Ha valaha is a kampón végzem - figyelmeztet bennünket Bokonon - ne várja- tok tőlem egyebet, mint emberi reakciót." Ezek után tárgyalja a kínpadot, a spanyol- csizmát, a vasszüzet, a vegliát, meg a várbör- tönt. Meghalni nem jó - sírnak is legtöbben. De csak egy várbörtönben kell gondolkozni közben. Így is volt Monával közös sziklabörtönünk mélyén. Legalább gondolkodhattunk. Töb- bek közt azon, hogy részemről az összkom- fortos cella mit sem enyhít a várbörtönben sínylődés alapvető tényén. Első föld alatti napunk és éjszakánk során óránként számtalan tornádó zörgette meg fe- jünk fölött a tetőt. És mindannyiszor hirtelen csökkent odúnkban a légnyomás, a fülünk majd megpattant, és kalapált a fejünk. A rádió meg - hát az harákolt, sípolt, és ez- zel kész. A rövidhullámság egyik végétől a másikig sehol egy szó, egy bip-bip, semmi. Ha volt is élet még imitt-amott, nem jelentke- zett. És mind a mai napig sem jelentkezik. Következtetésem: a tornádók szétszórták mindenütt a szuperjég kékesfehér mérgét, a föld színén mindent és mindenkit darabokra téptek. És ami még él, azzal igen hamar vé- gez a szomjúság, vagy az éhség, vagy a té- boly, vagy a tespedés. Bokonon Könyvéhez folyamodtam; nem ismertem még eléggé, hittem tehát, hogy va- lahol csak lelek benne lelki vigaszra. Gyorsan átlapoztam Bokonon Első Könyvének cím- lapján a figyelmeztetést: Megőrültél?! Csukod be rögtön ezt a köny- vet?! Hisz ez tiszta foma!" Foma, mint tudjuk, hazugságot jelent. Azután olvastam a következőket: "Kezdetben teremté Isten a földet, és ráte- kintett kozmikus magányában. És mondá az Úr: "Alkossunk élőlényt a sár- ból, hadd lássa a sár, mit cselekedtünk.a És az Úr megalkotta valamennyi élőlényt, amely most mozog, és egyike volt ezeknek az em- ber. A sár csak ember formájában képes be- szélni. Az Úr odahajolt, mikor a sár ember formájában felült, körülnézett és beszélt. Az ember pislogott. "Mi a célja mindezeknek? - kérdezte udvariasan. "Mindennek célja kell hogy legyen? - kérdé az Úr. "Hát persze - felelte az ember. "Akkor reád bízom, találj ki valami célt en- nek az egésznek - mondá az Úr. És odébállt." Mücsoda marhaság! - gondoltam. "Hát persze hogy marhaság!" - mondja Bo- konon. És mennyei Monámhoz fordultam, sokkal- ta mélyebb vigasztaló titkokért. Míg az ágyunkat elválasztó téren át turbé- koltam hozzá, könnyen elképzeltem, hogy csodálatos szeme mögött Évával egykorú misztérium lappang. Nem bocsátkozom az ezt követő szennyes szexjelenet taglalásába. Legyen elég annyit mondanom, hogy taszító voltam, és eltaszít- tattam. Ez a lány fütyült a fajfenntartásra - egyene- sen utálta a gondolatát. Még el sem ült a har- ci zaj, máris meg volt róla győződve, sőt még engem is meggyőzött, hogy én találtam ki az egész bizarr, hörgő, izzadó gyakorlatot, amellyel az új emberi lények készülnek. Ágyamba visszatérve, fogamat csikorgatva, kénytelen voltam feltételezni, hogy fogalma sincs, mire jó az egész. Hanem akkor szelí- den így szólt hozzám: - Igazán szomorú vol- na, ha most lenne egy kisbabánk, nem gon- dolod? - De igen - hagytam rá komoran. - Márpedig így készülnek a kisbabák, ha netalán nem tudnád. 119 MONA MEGKÖSZÖNI "Ma bolgár oktatásügyi miniszter leszek - tanítja Bokonon. - Holnap pedig Trójai Helé- na." Jelentése kristálytiszta: Mindegyikünk le- gyen az, ami. És odalent, a várbörtönben, többnyire ezt gondoltam, Bokonon Könyvé- nek segítségével. Bokonon dalra serkentett, ekképp: Mi mi mi mindent me me me megcsinálunk, ha mu muszáj ha mu hamu hamu ha musz, hamuka présbe hamusan és be be be meg csinál unk, amíg a szusz tart, amíg a szusz tart, amíg a szusz. Dallamot is fabrikáltam hozzá, és halkan fütyörésztem, miközben tapostam a biciklit, ami a ventilátort hajtotta, ami levegőt adott nekünk, derék, jó levegőt. - Az ember oxigént lehel be, és szén-dioxi- dot lehel ki! - kiáltottam Monának. - Mi az? - Tudomány. - Aha. - Az ember előtt sokáig rejne maradt az élet egy ik titka: az állatok azt lélegzik be, amit ki, és fordítva. - Nem tudtam. - Mlost már tudod. - Köszönöm. - Szívesen. Mikor illatos-édes levegőt bicikliztem ma- gunknak, felmásztam a vaslajtorján, hogy ki- tapasztaljam, milyen odafent az idő. Ezt nap- jában többször megismételtem. Aznap, a ne- gyedik napon, a felemelt csapóajtó keskeny félholdján át észleltem, hogy valamelyest sta- bilizálódott az időjárás. A stabilitás vad háborgással volt egyenlő, mert a tornádók száma nem csappant, és nem csappan mind a mai napig sem. De a szájuk már nem vedelte és falta a földet. Szá- juk, ameddig a szem ellátott, diszkréten visszahúzódott mintegy fél mérföldnyi ma- gasságba. És a magasságuk oly kevéssé válto- zott; hogy San Lorenzo akárha egy tornádó- biztos üveglemez oltalmát élvezné. Még három napig vártunk; meg akartunk bizonyosodni, hogy a tornádók nemcsak tet- tetik a tartózkodást. Aztán megtöltöttünk két kannát a víztal-tályból, és felszálltunk. A levegő száraz volt és forró, és halotti néma. Valamikor valaki azt ajánlotta, a mérsékelt égövben legyen inkább hat évszak, ne négy: nyár, ősz, csukás, tél, nyitás és tavasz. Ez ju- tott az eszembe, amikor felegyenesedtem a csapóajtónk mellett, és bámultam és füleltem és szimatoltam. Se szag. Se mozgás. Minden léptem mintha kavicson csikordulna a kékesfehér fagyban. És minden csikordulás hangos visszhangot vert. Elmúlt a csukás évszaka. Szorosra csu- kódott a föld. Tél volt, most és mindörökké. Segítettem Monának kiszállni az odúnkból. Figyelmeztettem: hozzá ne érjen a kékesfehér fagyhoz, és hozzá ne érjen a szájához. - So- sem volt még ilyen könnyű meghalni - mondtam. - Hozzáérsz a földhöz, aztán az aj- kadhoz, és véged. Megrázta fejét, sóhajtott. - Rossz anya. - Mi? - A Földanya már nem jó anya. - Hahó! Hahó! - kiáltottam a palota romjai közt. A szörnyű szél szakadékokat hasított az irdatlan kőrakásba. Mona meg én tessék-lás- sék kerestük az életben maradottakat - tes- sék-lássék, hiszen életet nem érzékeltünk. Még csak egy rágcsáló, fintorgó patkány sem volt sehol. A palota kapujának íve maradt meg, mint egyetlen, emberkéz alkotta tárgy. Odamen- tünk Monával. Az ív aljára fehér festékkel egy bokononi "Kalüpszó"-t pingáltak, szép, taka- ros betűkkel. Vadonatfriss volt. Bizonyítván, hogy még valaki túlélte a forgószelet. A "Kalüpszó" így hangzott: Eljön a nap, s leszen ez az őn:ilt világ halott, és Istenünk visszaveszi, amit csak kölcsönbe adott, és ha e gyásznapon perelni akarod Istened menj és pereld. Bólint rá és nevet. 120 MINDENKINEK, AKIT ILLET Eszembe jutott egy hirdetés: A tudás köny- ve című gyerekkönyvet reklámozta. A hirde- tésen egy fiúcska és egy kisleány néz fel biza- lommal apjára. - Apuci - kérdi egyikük - mi- től kék az ég? - A válasz bízvást megtalálható A tudás könyvében. Ha apuci ott baktat mellettem, ahogy Monával végigmentünk a palotából vezető úton, kérdeztem volna tőle egy s mást, míg a kezét fogom. - Apuci, miért tört össze vala- mennyi fa? - Apuci, miért haltak meg mind a madarak? - Apuci, miért olyan sárga meg ku- kacos az ég? - Apuci, mitől olyan kemény és mozdulatlan a tenger? Eszembe ötlött, hogy alkalmasabban meg tudnék felelni ezekre a rázós kérdésekre bár- ki emberfiánál, feltéve, ha van még élő em- berfia rajtunk kívül. Ha van, mindenesetre tu- dom, mi sikerült félre, hol és hogyan. És akkor mi van? Azon tűnődtem, hol lehetnek a holtak. Már jó egy mérföldnyire elmerészkedtünk Moná- val a várbörtönből, de egy fia holt nem sok, annyit se láttunk. Az élők feleannyira se érdekeltek, nyilván mert igen helyesen érzékeltem, hogy először jó sok halottat kell számításba venni. Nem láttam esetleges tábortüzek füstjét az égre szállni; de nehéz is lett volna bármit meglátni azon a csupa féreg horizonton. Egyvalami feltűnt: levendulaszín koszorú a fura dugó körül, ami a McCabe-hegy púpjá- ból nőtt ki. Mintha hívna; és az az ütődött, mozin nevelkedett ötletem támadt, hogy megmászom Monával a csúcsot. De minek? Most már a McCabe-hegy lábánál a gyűrő- désekben jártunk. És Mona, mintegy céltala- nul, otthagyott engem, az utat, és megmászta az egyik gyűrődést. Én a nyomában. A gerinc tetején értem utol. Megigézetten bámult le a széles, természetes mélyedésbe. Nem sírt. Pedig lett volna miért sírnia. Abban a mélyedésben ezer meg ezer halott hevert. És mindegyik halott száját kiverte a kékesfehér szuperjég. A hullák nem hevertek szanaszét, nem is egymás hegyén-hátán, nyilvánvaló volt tehát, hogy az iszonyú szelek elvonulása után gyűl- tek itt össze. És mert minden egyes halottnak a szájában vagy a szájánál volt az ujja, megér- tettem, hogy aki csak átadta magát e bús hely- nek, mind megmérgezte magát szuperjéggel. Férfiak, asszonyok, és gyerekek is, sokan, boko-maru pózban. És mind a mélyedés kö- zepe felé néztek, mint közönség az amfiteát- rumban. Mona meg én kerestük a dermedt szemek gyújtópontját, néztük a mélyedés közepét. Kerek tisztás volt ott, egyetlen szónok számá- ra elegendő. Mona meg én óvatosan közeledtünk a tisz- táshoz, kerülgettük a halál szoborcsarnokát. És a tisztáson egy kőtömbre leltünk. És a tö- vében egy ceruzával írt cédulára, amelyen a következőket olvastuk: "Mindenkinek, akit illet: Körülbelül ennyi ember élte túl San Lorenzón a tenger befa- gyását követő szeleket. Ezek az emberek el- fogták a Bokonon nevezetű ál-szentembert. Idehozták, a középre állították, és ráparan- csoltak: magyarázza meg nekik. de pontosan, miben sántikált a Mindenható Isten, és most mitévők legyenek. A szélhámos pedig tud- tukra adta, hogy Isten nyilvánvalóan meg akarja ölni őket, valószínűleg azért, mert tor- kig van velük, és hogy ha van bennük egy csipetnyi jóérzés, meg is halnak. És mint lát- ható, ezt meg is tették." A cédulát Bokonon írta alá. 121 FELELJ GYORSAN! - Ezt a cinikust! - tátottam a szám. Felnéz- tem a céduláról, és körülbámultam a halál csordultig telt kelyhén. - Itt van valahol? - Nem látom - mondta szelíden Mona. Nem volt lehangolt, nem volt dühös. Sőt, mintha már-már elnevetné magát. - Mindig azt mondta, nem fogadná meg a tulajdon tanácsát, mert tudja, hogy semmit sem ér. - Pedig ajánlom, hogy itt legyen! - mond- tam keserűen. - Micsoda pimaszság! Hogy azt tanácsolja ennek a rengeteg embernek, öljék meg magukat! És Mona most nevetett. Még sosem hallot- tam nevetni. Megdöbbentő mély és nyers volt a nevetése. - Szerinted ez olyan vicces? Lustán széttárta a karját. - Olyan egyszerű, ennyi az egész. Annyi mindent megold annyi embernek, olyan egy- szerű. És lassan elindult a kővé vált ezrek között, és még akkor is nevetett. Félúton felfele a hegyoldalon megállt, és felém fordult. Lekiál- tott: - Akarnád, hogy feléledjenek, ha tehet- néd? Felelj gyorsan! - Nem feleltél elég gyorsan! - kiáltott gu- nyorosan, vagy fél perc elteltével. Még akkor is nevetett egy kicsit, amikor az ujjával meg- érintette a földet, fölegyenesedett, aztán ajká- hoz érintette az ujját, és meghalt. Sírtam? Azt mondják, sírtam. H. Lowe Crosby és neje, Hazel és pici Newton Hoenikker rám bukkant, ahogy az úton bo- torkáltam. Bolivar egyetlen taxiján utaztak, amely megmenekült a vésztől. Azt mondják, sírtam. Hazel is sírt, örömében, hogy élek. Beédesgettek a taxiba. Hazel magához ölelt. - Itt vagy anyunál. Most már nincs semmi baj. - Üresben hagytam az agyamat. Lehunytam a szemem. Mély, idióta megkönnyebbüléssel dőltem arra a húsos, nedvdús, nagydarab te- hénre. 122 A ROBINSON CSALÁD Elvittek Franklin Hoenikker házának mara- dékába a vízesés tetején. A barlang maradt meg a vízesés mögött, afféle jégkunyhó lett belőle az áttetsző, kékesfehér szuperjég alatt. A ház népe Frankből, pici Newtból és Crosbyékból állt. A palota pincéjében vészel- ték át, ami sekélyebb és kényelmetlenebb volt, mint a várbörtön. Amint elült a szél, fel- kerekedtek, Mona meg én pedig még három napig a föld alatt maradtunk. Történetesen a csudálatos taxi ott várt rá- juk a palota kapujának boltozata alatt. Talál- tak egy doboz fehér festéket, és Frank a taxi elülső két ajtajára fehér csillagokat festett, a tetejére meg egy nagybömb betűit: USA. - Aztán ott hagytátok a festéket a boltozat alatt - mondtam. - Honnan tudod? - kérdezte Crosby. - Valaki arra járt, és írt egy verset. Akkor még nem kérdeztem meg, hogy érte utol a vég Angela Hoenikker Connerst és Philip és Julian Castle-t. Akkor ugyanis Moná- ról kellett volna beszélnem. És akkor még nem lettem volna rá képes. Kiváltképp nem akartam Mona haláláról beszélni, mert míg a taxiban utaztunk, Crosbyék és pici Newt oly oda nem illően vi- dorak voltak. Hazel kezembe adta a vidorság kulcsát. - Várj csak, meglátod, hogy élünk. Mindenféle finom ennivalónk van. Ha vízre van szüksé- günk, gyorsan tüzet rakunk, és felolvasztunk egy kis jeget. Ezentúl Robinson családnak hívjuk magunkat. 123 KURTA VESE Különös fél év következett - az alatt írtam meg ezt a könyvet. Hazel pontosan határozta meg helyzetünket, amikor kis társadalmunkat Robinson családnak nevezte. Átvészeltük a vihart, elszigetelődtünk, és a megélhetés iga- zán nem okozott gondot. Még egyfajta Walt Disney-s bája is volt. Növény, állat persze nem maradt meg. Ha- nem a szuperjég konzervált egy csomó disz- nót, tehenet, őzikét, madárrajokat, bogyókat - csak ki kellett olvasztani és megfőzni. Azonkívül Bolivar romjai közt tonnaszám akadt guberálni való konzerv. És láthatólag rajtunk kívül más nem maradt életben San Lorenzón. Az eleség nem volt gond, sem a ruha vagy a hajlék, hiszen az idő változatlanul száraz volt és halott és meleg. Az egészségünk meg egyhangúan kifogástalan. Nyilván elpusztult valamennyi vírus - vagy aluszik. Oly kielégítően, oly kiegy ensúlyozottan al- kalmazkodtunk, hogy eszünkbe sem jutott csodálkozni vagy tiltakozni, amikor Hazel ki- jelentette: - Annyi hasznunk legalább van a dologból, hogy nincs szúnyog. Háromlábú zsámolyon ült a tisztáson, ahol valamikor Frank háza állt. Piros, fehér és kék szövetcsíkokat varrogatott össze. Akárcsak Betsy Ross, amerikai lobogót készített. Senki- nek nem volt szíve felvilágosítani Hazelt, hogy a piros valójában barackszín, a kék jó- formán türkizzöld, és hogy az ötven csillag, amit kivagdosott, hatágú Dávid-csillag, nem ötágú amerikai. Férje, aki mindig is nagy szakács volt, most pörköltet kavargatott vasfazékban a köze- lünkben rakott rőzsetűzön. Ő főzött ránk; imádott főzőcskézni. - Színe szép, szaga jó - állapítottam meg. Crosby kacsintott. - Ne bántsuk a szaká- csot. Ennél több nem telik tőle. Elmés csevegésünk háttérzenéje a Frank barkácsolta automata S. Ó. S.-adó ti-ti-ti-tá-tá- tá-ti-ti-ti-je volt. Éjjel-nappal kérte a segítsé- get. - Segítség, ó, segítség! - dünnyögte varrás közben Hazel, az adó ütemére. - Segítség, ó, segítség! - Hogy megy az írás? - kérdezett Hazel. - Prímán, anyu, prímán. - Mikor mutatsz belőle valamit? - Majd ha kész lesz, anyu, majd ha kész lesz. - Indiana sok híres írót adott a világnak. - Bizony. - Méltó leszel elődeidhez. - Reménytelje- sen mosolygott. - Mulatságos könyv lesz? - Remélem, anyu. - Mert én rém szeretek nevetni. - Tudom, anyu. - Mindenkinek van itt valami specialitása, amit átadhat a többieknek. Te vicces könyve- ket írsz, hogy megnevettess, Frank mindenféle tudományos dolgot csinál, pici Newt meg - hát ő fest nekünk, én meg varrok, és Lowie főz. - "Megosztott munka fele munka." Ősi kí- nai közmondás. - A maguk módján sok mindenhez értettek azok a kínaiak. - Tiszteljük emléküket. - Most már bánom, hogy nem foglalkoz- tam velük kicsit többet. - Hát nem is volt könnyű, még ideális kö- rülmények között sem. - Most már bánom, hogy nem tanultam ál- talában többet. - Mindannyiunknak van bánnivalónk, anyu. - Késő bánat, ebgondolat. - Mlint a költő mondja, anyu: Ha az a volna nem lett volna, az én vesém is tovább tartott volna. - Milyen szép; és milyen igaz! 124 FRANK HANGYAFARMJA Nem örültem, hogy Hazel elkészül a lobo- góval, mert zavaros temeibe engem is bele- kevert. Szentül hitte: egyetlen vágyam, hogy kitűzzem azt a hülye vackot a McCabe-hegy tetejére. - Ha Lowie meg én fiatalabbak volnánk, magunk is megtennénk. Mlost már csak ne- ked adhatjuk a zászlót, és jókívánságainkkal útnak bocsátunk. - Nemigen hiszem, anyu, hogy az lesz a legjobb hely a zászlónak. - Miért, van más hely is? - Majd felteszem a gondolkodósüvege- met. - Elnézést kértem, és lementem a bar- langba, megnézni, miben sántikál Frank. Semmi újban nem sántikált. Az általa fabri- kált hangyafarmot tanulmányozta. Kiásott né- hány életben maradt hangyát Bolivar romjai- nak háromdimenziós világában, és a dimenzi- ókat kettőre csökkentette, úgy, hogy hangya- szendvicset készített, két üveglap között. Bár- mit tettek a hangyák, Frank megfigyelte őket, és megjegyzésekkel kísérte megfigyeléseit. A kísérlet rövid úton megoldotta a rejtélyt, hogyan maradnak fenn a hangyák a víz nél- küli világban. Tudomásom szerint más rovar nem maradt meg, a hangyák pedig úgy, hogy a testükből szoros labdát formáltak szuper- jégszemcsék köré. A közepén elegendő hőt fejlesztettek, hogy a fele hangyát megöljék és egyetlen csepp harmatot állítsanak elő. A harmat iható volt. A hangyahullák ehetőek. - Egyél, igyál, vigadjál, mert a halál leka- szál - mondtam Franknek és miniatűr kanni- báljainak. Mindig ugyanúgy válaszolt. Ingerülten elő- adást tartott arról, hogy mi mindent tanulhat az ember a hangyától. Amire én is rituális választ adtam: - A ter- mészet csodálatos, Frank. A természet csodá- latos. - Tudja, miért olyan sikeresek a hangyák?- kérdezte vagy ezredszer. - Mert ko-ó-pe-rál- nak. - Ez aztán a príma szó - a ko-ó-pe-rá-ci-ó. - Ki tanította meg őket, hogyan kell vizet csinálni? - F.ngem ki tanított meg rá? - Buta yálasz. És ezt maga is tudja. - Elnézést. - Valamikor komolyan vettem mindenki buta válaszait. Ezen már túl vagyok. - Mérföldkő. - Jócskán felnőttem. - És ez a világnak elég sokba került. - Mondhattam ilyesmit Franknek csőstül, ab- szolút biztos, hogy meg se hallja. - Valamikor akármilyen blöffel bedöntöt- tek, mert egyszerűen nem volt önbizalmam. - A föld létszámcsökkentése lényegesen enyhíti a maga társadalmi problémáit - mondtam. Persze megint süket füleknek. - Hát mondja meg, hát mondja meg, ki ta- nította ezeket a hangyákat, hogyan csinálja- nak vizet? - unszolt megint. Akárhányszor azzal a kézenfekvő ötlettel válaszoltam, hogy Isten tanította őket. És fáj- dalmas tapasztalatból tudtam, hogy Frank se el nem fogadja, se el nem veti ezt az elméle- tet. Egyszerűen mind jobban és jobban bepö- rög, és újra és újra elkérdezi ugyanazt. Faképnél hagytam Franket, szakasztott, ahogy Rokonon Könyve tanácsolja. Őrizkedj attól az embertől, aki keményen igyekszik megtanulni valamit, megtanulja, és semmivel sem okosabb, mint azelőtt - tanítja Bokonon. - Gyilkos neheztelés él benne mindenki iránt, aki tudatlan, és könnyen tett szert tu- datlanságára." Elmentem megkeresni piktorunkat, pici Newtot. 125 A TASMÁNOK Meg is találtam pici Newtot, amint épp a lepusztult tájat festette vagy negyed mérföld- nyire a barlangtól. Megkérdezte, hajlandó volnék-e befuvarozni Bolivarba, hogy festé- ket guberáljon. Ő ugyanis nem tud vezetni. Rövid a lába. Felkerekedtünk hát, és az útoü megkér- deztem, maradt-e benne nemi ösztön. Belő- lem ugyanis, fájdalom, kiveszett - 5e erotikus álmok, se semmi. - Valamikor régen hat- nyolc- tízméteres nőkről álmodtam - mesélte Newt. -- De most? Jézusisten, már arra se emlékszem, hogy né- zett ki az én ukrán törpécském. Eszembe jutott, mit olvastam a bennszülött tasmánokról, akik pucéron jártak, és amikor a tizenhetedik században rájuk akadtak a fe- hér emberek, nem ismerték a fölc:lművelést, állattenyésztést, építészetet, sőt talán a tüzet sem. A fehérek annyira megvetették őket a tudatlanságuk miatt, hogy az első telepesek, Angliából száműzött fegyencek, sportból va- dásztak rájuk. A bennszülöttek pedig annyira taszítónak találták az életet, hogy megszün- tették a sokasodást. Talán, mondtam Newtnak, ugyanez a re- ménytelenség férfiatlanít el bennünket is. Newt elmés megjegyzést tett: - Gondolom, azért az a nagy izgalom az ágy miatt, mert az ember titokban inkább az emberfajt akarja fenntartani, bár erre nemigen gondol senki. - Persze ha volna köztünk szaporodáské- pes nő, akkor gyökeresen megváltozna a helyzet. Szegény öreg Hazel már régen nem tudna még egy mongol-idiótát se a világra hozni. Kiderült, hogy Newt bőséges adatokkal rendelkezik mongol-idiótákról. Egyszer torz gy ermekek számára létesített iskolába járt, és volt egy csomó mongoloid osztálytársa. - A legjobban az osztályban egy Myrna nevű mongol-idióta írt... persze úgy értem, szép- írást, nem fogalmazást. Jézusisten, évek óta nem is gondoltam rá. - Jó iskola volt? - Én csak arra emlékszem, mit mondoga- tott az igazgatónk folyton. Mindig ordítozott velünk a hangszórón át, mert valami disznó- ságot csináltunk, és mindig ugyanúgy kezdte: "Torkig vagyok, elegem van... - Nagyjából fedi az én pillanatnyi érzel- meimet. - Talán elrendeltetett, hogy így érezzen. - Úgy beszél, mint egy bokononista, Newt. - Miért ne? Tudtommal a bokononizmus az egyetlen vallás, ami megemlékezik a tör- pékről. Amikor épp nem írtam, Bokonon Könyve fölött kotlottam, de a törpékre történő utalás elkerülte a figyelmemet. Hálás voltam, hogy Newt figyelmeztetett rá, mert a páros rímbe szedett idézet kegyetlen paradoxona a bokononista gondolatnak, a valóságról való hazugság szívszakasztó szükségességének és a hazugság szívszakasztó lehetetlenségének. Nézd a törpét, nézd csak, nézd csak, hogy feszít, hogy él! Tudja, olyan nagy az ember, amekkorát gondol és remél. 126 HALK SÍPOCSKA, ZENGD - Micsoda lehangoló vallás! - kiáltottam. Be- szélgetésünket az utópiákra irányítottam, hogy mi lehetett volna, minek kellett volna lennie, hogy mi lehet még, ha a világ felenged. De Bokononon is ott volt, és egy egész könyvet szentelt az utópiáknak, Bokonon Hetedik Könyvét, amelyet "Bokonon Respub- likájá"-nak nevezett. Ebben a könyvben ol- vashatók e rettentő aforizmák: "A kéz, mely feltölti a vegyeskereskedése- ket, kormányozza a világot. Alapozzuk meg Respublikánkat vegyes- kereskedés-hálózattal, fűszerüzlet-hálózattal, gázkamra-hálózattal és nemzeti sporttal. Ez- után megírhatjuk Alkotmányunkat." Ócska szélhámosnak minősítettem Boko- nont, és megint témát változtattam. A jelentő- ségteljes, egyéni hőstettekre tereltem a szót. Kiváltképp azt a módot dicsértem, ahogyan Julian Castle és fia ment önként a halálba. Még dühöngtek a tornádók, amikor gyalog elindultak a Remény és Irgalom Házába, az őserdőbe, hogy tőlük telhető reményt és ir- galmat szolgáltassanak. És megláttam a fensé- get abban is, ahogyan szegény Angela meg- halt. Bolivar romjai közt felszedett egy klari- nétot, és nyomban meg akarta szólaltatni, nem törődött vele, hogy a fúvóka szuperjég- gel fertezett-e. - Halk sípocska, zengd... - suttogtam re- kedten. - Na, talán még maga is talál valami taka- ros halálnemet - biztatott Newt. Bokononi biztatás volt. Kiköptem: arról álmodom, hogy meg- másszam a McCabe-hegyet valami fontos szimbólummal, és ott kitűzzem. Egy pillanat- ra elvettem a kezemet a kormányról, hogy megmutassam: mennyire nincs benne semmi- féle szimbólum. - De hát mi az ördög lenne a megfelelő szimbólum, Newt? Mi az ördög le- hetne? - Megragadtam megint a kormányt. - Itt vagyunk a világ végén, és itt vagyok én, jóformán az utolsó ember, és itt van a szem- határon a legmagasabb hegy. Most már tu- dom, mi célt szolgált a karaszom, Newt. Éjt nappallá téve azon munkálkodott vagy fél- millió éve, hogy engem feljuttasson arra a hegyre. - Bólogattam, és majdhogy sírva nem fakadtam. - De hát, az isten szerelmére, még- is mi legyen a kezemben?! És eközben vakon kibámultam az ablakon, oly vakon, hogy majd egy mérföldet hajtot- tam, mire rájöttem, hogy egy öreg néger sze- mébe néztem, egy eleven színesbőrü szemé- be, aki ott ült az út mentén. És akkor lassítottam. Aztán megálltam. És elfedtem a szememet. - Mi baj? - kérdezte Newt. - Az előbb láttam Bokonont. 127 ITT A VÉGE Egy sziklán ült. Mezítláb. Szuperjég lepte a lábát. Egyetlen ruhadarabja egy fehér ágyta- karó volt, kék pöttyökkel. A kék pöttyökből ez állt össze: CASA MONA. Ügyet sem vetett ránk. Kezében ceruza. A másikban papír. - Bokonon? - Tessék. - Megkérdezhetem, min gondolkodol? - Bokonon Könyvének utolsó mondatán gondolkodom, fiatalember. Eljött az utolsó mondat ideje. - Sikerül összehozni? Vállat vont, és átnyújtotta a papírt. Ez volt rajta: "Ha fiatalabb volnék, megírnám az emberi ostobaság krónikáját, aztán felmásznék a McCabe-hegy tetejére, hanyatt feküdnék, és fejem alá raknám a krónikát; aztán fölszed- nék a földről egy kis kékesfehér mérget, ami- től az ember szoborrá lesz; aztán szobrot csi- nálnék magamból, ahogy ott fekszem ha- nyatt, iszonyú vigyorral, és orrot mutatok. Tudjátok, Kinek." ISBN 963 85435 8 2 Maecenas Könyvek, Budapest Felelős kiadó: A Maecenas Könyvek, Budapest igazgatója Tipográfia és műszaki szerkesztés: Szakálos Mihály Szedte: Alinea Kft. Nyomta és kötötte: az Alföldi Nyomda Rt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Terjedelem: 12,8 (A/5) ív