VISZOKAY TAMÁS: MAGÁRNYÉK ---------------------------------------------------------------------------- KAPCSOLAT - Andro 3, Andro 3 a Tabaril bolygón!... Nem jelentkezik, uram! - Miért nem figyel? Hol járhat? Most már ezt nem szabad megengedni. A kritikus helyzet közeledik. Ezt juttassák eszébe! - Értettem, uram! 1. Crispus Mnémon, az anyaországból érkezett ifjú festő sejtette, hogy vászonra kívánkozó látványban nem lesz hiány szkimber földön, arra azonban nem számított, hogy a meglepetések már a tengeren elkezdődnek. Az égbolt! Éjjel a fénytől, a csillagok millióitól beborított ég nem sokban különbözött az otthonitól, s ugyanolyan jó világot adott. Az éjszakát jellemző ezüst-fekete-fehér színkeveredésben sem érzett különbséget. De aztán, amikor felkelt a nap s vele megjöttek a többi szinek... A bolygót követő, toló ezüst csóva errefelé nappal is látszott, és ez megváltoztatta az árnyékokat, a nagy örvény pedig, ami xill földön határozottan mélyvörös volt, Szkimbéria partjairól nézve világosabbnak tűnt, jobban kiemelve ezzel a közepén remegő fekete foltot. Az égbolt körülbelül egytizedét elfoglaló rőt ködforgatag valahogy még félelmetesebbnek látszott, mint a xill partokon. A spirális gomolygás szélei elmosódtak, a csavarvonal mégis mind határozottabbá, erősebb rajzolatúvá vált, ahogy a középpont felé közeledett, s ez a vész, egy egyre fenyegetőbbé váló veszély érzését keltette Crispusban. Otthon persze már olvasott arról, hogy itt másképp látszik az örvény, de a szavak nem adták, nem adhatták vissza ezt a látványt. Rabszolgája Korn rögtön tudta, hogy a szőkésbarna hajú fiatalember ámulata milyen következményekkel jár majd. - Csak bírjuk vászonnal, uram - morogta. - Én már jártam itt, rettenetes minőséget gyártanak. A következő meglepetés maga a kikötő volt. Jarargo számtalan keskeny tornyával, különböző szinten emelkedő teraszaival, vaskos oszlopaival egyetlen épületnek hatott, s bár partközelbe érve a tornyok árbócokká változtak, a teraszok dokkokká, az áthasonulás nem okozott csalódást, a kikötő valahogy megőrizte az egységét. Crispus most értette meg igazán a hajdani hódítót, Jaxim nagykánt, aki megtiltotta lovasainak, hogy az ősi fővárosban, Veihalpi-Jarargo-ban bármit is leromboljanak. Ez kétszáz évvel ezelőtt, amikor a xillek még barbárok voltak, uralkodóhoz méltatlan döntés volt, mégsem vonta kétségbe senki. Hm. Lehet, hogy már akkor is voltak művészi hajlamaink, elmélkedett a fiatalember. Mindenesetre Agadé, a szkimberek istennője, a Tabaril anyja nagy-nagy művész, talán nem sajnált némi tehetséget a barbároktól sem. Nos, ez majd kiderül. A szkimber kultura bevette Xillt csakúgy, mint őt magát a nomád lovasok. De hogy fel tudjuk-e venni a versenyt velük, tudunk-e úgy alkotni, mint ők... ez az, amiért ő idejött. Próba! Ki kell próbálnia magát, hiszen a szkimberek mind műértők valahol, hacsak a lelkük mélyén is. Szolgája sopánkodása a parton is folytatódott. A szkimberek semmit nem érő technikai tudásáról szóló értekezés csak a rakpart egyik kocsmájában szünetelt rövid időre, egy nagy kancsó, jótékony csendet hozó bor mellett. Délután lett, mire a kikötői tömegben sodródva eljutottak arra a térre, ahol az egyik Szent állt, egyike annak a kilenc tehénszobornak, ami a szkimber fővárost ékesítette, s ami az Agadé-vallás megtestesítője volt. Az olvasottak itt ismét elégtelennek bizonyultak. A szobor színarany teste fürdött a napsugarakban, hatalmas tőgye majd a földig nyúlt, jelezve a kiapadhatatlan Agadét, a mindent adó anyát. A téren ők voltak az egyetlenek, akik megálltak, az embertömeg ügyet sem vetett a csodálatos alkotásra. Crispus felsóhajtott. Elvégre megszokhatták. Az épületeket, meg a Szenteket is. Korn, a két útiládát letéve, megrángatta a tunikáját. - Uram! Valami fogadó... nem soká bírom már. - Igen, igen - mondta szórakozottan. Már fordult volna tovább, hogy kocsi után nézzen, aztán valami arra késztette, hogy újra a Szentre pillantson. Tenyerébe támasztotta állát, úgy nézgetette hümmögve a szobor szemét. A tekintetben békesség tükröződött, de... volt benne valami más is. Nem értette, mi az. Az biztos, hogy nem tartozott sem a békéhez, sem az anyasághoz. Közben a szolga füttyentésére eléjük trappolt egy kétkerekű. - Uram, ha lennél szíves... - hallotta Korn szavait. Határozottan kellemetlen volt belenézni azokba a szemekbe. Mi a fenét jelenthet ez? - Hová parancsolja az úr? - Mi? - felugrott a kocsira. - Menj be Veihalpiba barátom, és ott a legközelebbi jó fogadóhoz hajts, ahol hosszú időre is adnak szállást. Bizonyára ismersz ilyet. Egy pálmaligetekkel szegélyezett sugárúton haladtak befelé, a tulajdonképpeni Veihalpiba. A mozaiklapokkal fedett út olyan sima volt, hogy a kocsi alig döccent. Hátradőlt és elgondolkodott. Egyszer Armonid kán, a xill tengeristen főpapja azt mondta neki: "fiam te arra lettél teremtve, hogy meglásd, és megmutasd az embereknek az olyan dolgokat, ami fölött egyébként elsiklanának". A kán nem volt művész, inkább a csillagászatnak hódolt, de ezeket a szavakat Crispus azóta sem felejtette el. Armonid nagyúr mindig is támogatta, már gyermekkorában meglátta benne a festőt. A segítségének sokat köszöhetett, mert például a nemzetségfő, Midra ki akarta tagadni, amikor a fiút kirúgták a hadseregből. Eredetileg ugyanis katonának szánták, de két évi kiképzés után a parancsnokai kijelentették, hogy nem bírnak vele. A kánnak köszönhette, hogy nem lett a botránynak komolyabb következménye. Most, ahogy találkozott a Szentnek azzal a rejtélyes, ellentmondásos tekintetével, érezte meg igazán, mire is gondolhatott a főpap. De vajon tényleg képes megfejteni azoknak a szemeknek a jelentését? A nemzetségfő tulajdonképpen csak akkor bocsátott meg, amikor egy-két műértő elmagyarázta neki, mit jelent láttatni. Hogy micsoda nagy jövőt jósol ez a képesség Crispusnak. Az ifjú viszont bölcsen hallgatott arról, hogy szerinte a festés másodlagos. Affelől most sem volt kétsége, hogy ha rájön, mit mond Agadé küldötte, meg tudja mutatni. Tapasztalta már, hogy a keze sokszor szinte magától dolgozik, ha már tudja, mit kell megfestenie. Látni! Az a feladat nehezebbik része! 2. KAPCSOLAT - Andro-3, jelentkezz! Rutinteszt. - Andro-3 jelentkezem. Készen állok. - Végre! Sugározz! - Sugárzás indul. - Képminőség jó, hang megfelelő. Egyelőre ennyi, de maradj elérhető, ez parancs! - Értettem! A Bájos Hajlék nevezetű étterem éppen szemben feküdt azzal a fogadóval, amelyben Crispus megszállt. És bár szálláshelyének is volt konyhája, az ifjú inkább ide jött, mert ez az intézmény tetőterasszal is rendelkezett. Vendéglátója, Kemti uram ugyan, kövér testével egyetemben váltig sopánkodott, és még egy harminc körüli, csini szőkét is felajánlott ingyen a xillnek, csakhogy maradásra bírja, végül nem tehetett mást, mint meghajolt. - Rá kell jönnöm, ó, fényességes uram - mondta - , hogy valami különlegeset kell kitalálnom a jövőben, hogy itt étkezzél. Piros sapkája a szemébe csúszott az előre görnyedéstől, s Crispus csak azért nem nevette el magát, mert, éppen a sapkája miatt szüksége volt ennek az embernek a segítségére. Azt jelentette ez a fejfedő, hogy Kemti a régi, a xill bejövetel előtti vallás híve. Hogy milyen nagy számban vannak ilyenek, az külön meglepetést okozott a fiatalembernek. Ő úgy tudta, onnan Xillből, hogy a két hit spontán egyesült, azaz Agadét egyszerűen összeházasították Barhun xill főistennel, s megáldották ezt a frigyet nehány utóddal, azután ez a hit lépett az eredeti Agadé helyébe. Nos, ez is csak olyan nagyotmondás volt, mint a hatfarkú tengeri szörny. Felsétált a Bájos Hajlék emeletére, a nyitott teraszra. A nap már leszállt, és az ifjú most az estéli fényben vehette szemügyre a csóvát. Széles végei elvesztek a messzeség csillagáradatában, aztán egyre keskenyedett, fényével mindjobban elhomályosította a közeli csillagokat, és csúcsa, mint egy nyílhegy mutatott valahová a látóhatár mögé. Barhun papjai szerint a csóva nem más, mint az elhúnyt, és ezüstté vált xillek serege, akik a régi nagykánok vezetésével tartják a bolygót, hogy ne essen a vörös örvénylésbe. Szemét az égbolt másik oldalára, az örvényre fordította. Az izzó jelenség vörösébe itt sárga foltok keveredtek, kiemelve a fekete magot. Az estében mintha csökkent volna az a fenyegetés, amit sugárzott, de Crispus ettől nem találta vonzóbbnak. Ami azt illeti, elmélkedett, az elhaltak igyekezeténél sokkal jobb az, amit a szkimberek gondolnak. Hogy a csóva egy fonál, ami megakadályozza, hogy a bolygó a gonosz örvénybe hulljon. - Mit parancsolsz, uram? - He? Crispus felkapta a fejét. A délutáni után most megint egy gyönyörű nőt látott. - Hoppá! - mondta a valóságba visszatérve - Ez aztán a szép fogadtatás! Ez a törékeny, kecses lány is szöszi volt, de máshogy mint Kemti szolganője. Barnás fürtök tarkították, és tiszta csigás volt a haja. Nem göndör, hanem inkább hullámos, kacskaringós fürtökben omlott a vállaira. A 25-26 éves lány rámosolygott. - Enni, inni kívánsz, uram? - Hát enni, azt kívánok. - Íme az étlap! A pincérlány átnyújtott egy hímzett, és szépen kidíszített vászontekercset. Crispus kigöngyölte, de hirtelen mégsem tudta figyelmét erre fordítani. Felnézett, pusztán azért, hogy elismerő pillantást vessen a lányra, a szép étlap miatt, de akkor észrevette, hogy a nő egyik szeme kissé sötétebb kék, mint a másik. Egy picit kancsal is volt, de épp csak annyira, hogy kiemelje az arc különleges szépségét. Volt még valami, de Mnémont a lány erős nemi kisugárzása ragadta meg, nemigen gondolkodott a kék szemek szokatlanságának valami más okáról. - Pincér vagy vagy hetéra? - kérdezte. A lány lefelé mutatott. - Az étlap, uram! Crispus eltátotta a száját. Ez egy rabnő részéről óriási szemtelenség volt. Nem válaszolni a vendég kérdésére! Otthon az ilyesmiért botozás jár. Igaz, aki ilyen szép, azt pokrócba csavarják, nehogy megsérüljön, de azért az ugyanúgy fáj. A döbbent tekintet, és Crispus akcentusa csak most tudatosult a pincérnőben. És akkor történt valami. Remegve meghajolt, ahogy ilyenkor elvárják, de mintha... a xill fiú éles szeme mintha egy pici késlekedést látott volna. Úgy érezte, az ijedelem valahogy nem őszinte. A pincérnő a hallgatást rosszallásnak vélte. - Ó, bocsáss meg nekem, nagyuram! - hallotta a szavait. - Gyarló elmémmel csak most fogtam fel, hogy te a dicső anyaországból jöttél. Ahogy letérdelt, a rövid, kék tunika jó mély kivágásából bizonyos domborulatok villantak elő, s Crispus már nem is érdekelte a sértés. - Nos, válaszolj! - mondta. - Pincér vagyok, uram! - Egy ilyen jó nő? Hogy lehet az? - Nagy sora van annak, uram. Nem hiszem, hogy kíváncsi vagy rá. Ez megint egy burkolt visszautasítás volt. Crispus nem haragudott meg, de egyszerűen, a nő jól érezhető hidegségét tapasztalva, elment a kedve az egésztől. - Hát az már igaz - jegyezte meg epésen, és az étlapba mélyedt. - No akkor - folytatta kis idő múlva -, gombaszószt kérek savanyú répával, főtt rákot gyömbérrel, és végül egy jó nagy sültet. Mondjuk, vadkucut! - Tisztelettel, milyen kucut? - Hát vadat - vigyorgott Crispus és élvezte a másik zavarát. Úgy kell a hideg kurvának! A lány csak toporgott hosszú, formás lábain, saruszíjait egymáshoz dörgölte zavarában. - Én, tisztelettel, uram, ismerem a xill nyelvet is, de ezt a szót... - Ja! - csapott a fejére a festő. - Vaddisznónak is hívják. A pincérlány megkönnyebbülten véste fel íróvesszejével kis viasztáblájára a rendelést, de Crispus még nem végzett a cikizéssel. Nemigen szerette a hasonló pökhendi lányokat. Elkapta a menni készülő nő karját. - Mi a neved, mondd csak? - Metch, uram! - Hűha! Fura egy név. No... de azért te nagyon szép vagy, azt hiszem, a legszebb, akivel eddig itt, Veihalpiban találkoztam. (Mellesleg ez igaz, gondolta hozzá). A lány kötelességtudóan elpirult. - Nem néztél jól körül, uram! - Hát az már meglehet. Merthogy csak néhány órája érkeztem. Látott valami felvillanást a furcsa szempárban, de mintha nem düh lett volna. Zavarában, hogy a lányt nem sikerült feldühítenie, magyarázkodni kezdett. - No meg... én amolyan festőféle lennék. Tudod az ilyenek egy kicsit... És a homlokára mutatott. - Távol álljon tőlem, hogy ellentmondjak egy xillnek - csapott le a pincérlány, majd ellibegett. Crispus pedig nem tudta, dühöngjön-e vagy nevessen. Mivel a kislány egy kancsó bort hagyott az asztalon, végül ivott. Ki, az egészet. Mindjárt jobb színben látta a világot. De azért azt el kellett ismernie, hisz önmagának minek hazudna az ember, hogy ilyen szép, s ráadásul ilyen finom beszédű, kulturáltan szemtelenkedő rableányt odahaza nem talál. Ami azt illeti, még a szabad hölgyek között sem találkozott soha hasonlóval. Legyintett. Eh, tényleg barbárok vagyunk. Az első fogás kisvártatva megérkezett. - És mit akarsz lefesteni? Megkérdezhetem, uram? - Amit csak lehet, nincsenek határozott terveim - válaszolta tele szájjal, és már fel se tűnt neki, hogy csak úgy megszólították. Felpillantott, s mintha hitetlenkedést látott volna Metch szemeiben, sőt, lebecsülést! Lecsapta a villáját. - Ha pedig azt hiszed, afféle piktor vagyok, amelyikből tizenkettő egy tucat, nagyon tévedsz! Meg fogom mutatni neked a képeimet, akkor majd meglátod! - Hát persze, ahogy kívánni kegyeskedsz! - mondta a lány elbájoló mosollyal. Alig kanalazta be a gombaszószt, megjelent Arossen úr, a tulajdonos. - Uram, üdvözöllek, látom, éppen két fogás között vagy. Ha megengeded, hogy szót váltsak veled, elmondhatom, hogy csak csodálni lehet az ízlésedet. Mert Crispus tán a száját is eltátotta, Arossen kézmozdulatokkal kisérte további mondandóját. - No, láttam, milyen sokáig elbeszélgettél Metch-el. Még egyszer mondhatom, jól választottál. Kitünő falat az a lány, a legszebb hetérám! Illetve azért nem hetéra, mert jól áll neki, ha tálakkal közlekedik, érted, ugye? Ha nem így lenne, nemhogy hetéra volna, de aranyba foglalnám a lába nyomát is, olyan gyönyörű, és művelt! Ó, uram, megkérdezhetem tisztelt éveidnek számát? - Hm. Huszonkettő - bökte ki Mnémon. - De miért kérdezed? - Ó, uram, csak azért, - folytatta a tulaj -, mert, ha megengeded, tündöklő fiatalságod ellenére látszik rajtad, hogy jó sok ágybéli csatát álltál már ki, még magam is megszédülnék tőled, no, már ha az olyanok közé tartoznék, érted, ugye? No, szóval ez a lány, esküszöm Agadéra, még neked is fog tudni újat mutatni! Mivel te is gyönyörű vagy, és az Istennő parancsa szerint a szépeknek találkozniuk kell, csak negyed árat, kettő diont kérek érte. Ezért a jelentéktelen összegért egy egész órára a tiéd lehet, ismétlem, nem fogod megbánni! Crispus úgy érezte, fülig vörösödik Arossen gyanúsan meleg szavaitól, de nemcsak az volt a baja. Az a lány győzelemnek érezte volna, ha most egyszerűen megveszi. Valóban volt már tapasztalata, tudta, csak feküdne alatta, mint egy darab fa, vagy ha akármit is csinálna, közben magában kiröhögné. Kerülni próbálta a vendéglős tekintetét, és csak annyit mondott. - Félreértetted a helyzetet, uram. Talán majd máskor. A másik bólintott. - Értem én jól. Egy dionért is odaadom, mert látom, tapasztalt ember vagy. Alig bírta befejezni az evést, mert Arossen még vagy negyedórát győzködte. Csak ezután állt fel. - Minél többet látogass el hozzánk, uram! Amikor a lépcső felé indult, még találkozott a csigás szőke lánnyal, aki mintha kissé csalódottan nézett volna rá. Sajnálod, hogy nincs alkalmad megszégyeníteni, mi, te kurva? gondolta Crispus, aztán rámosolygott a pincérnőre. - Tudod Metch, azért nem mindenki barbár nálunk. Ahogy lenn bekiabált a szolgák ivótermébe, Korn azonnal előkerült, a többi rabszolga pedig mélyen, szinte a földig hajolt Crispus előtt. - Mit híreszteltél te itt? - kérdezte már az utcán. - Ó, csak a festői hírnevedet keltettem. Azt mondtam, hogy Toria nagykán veled festette meg az arcképét, ami végül is nem hazugság, mert biztos vagyok benne, hogy egyszer így lesz. - A fene egyen meg, nekem nem erre van itt szükségem! - Dehogynem, uram! Itt, engedelmeddel, rád se néznek, ha nem vagy valaki. Én már voltam Szkimbériában. - Ezt már mondtad egy párszor, nem vagyok hülye, megjegyeztem! Na, nyomás haza, aludni, holnap nehéz napunk lesz! Amíg hazafelé bandukoltak, rosszkedvüen gondolt rá, hogy a holnapi nap meg kell néznie a másik nyolc szobrot. Biztos volt benne, hogy hiába. Soha nem látta még azokat sem, mégis érezte, hogy az a kilencedik, a jarargo-i a fontos. Ahogy ezen járatta agyát, hirtelen eszébe ötlött valami. Kilenc Szent áll Veihalpi-Jarargo-ban. De miért kilenc? Az éjszakás rabszolga mély meghajlással, és cinkos mosollyal köszöntötte, amit csak akkor értett meg, amikor megfürdött és lefeküdt. Kezet érzett az oldalán. Gondolkodott egy ideig, aztán - elvégre jobb a békesség, no meg felismerte Kemti nőjét az ezüstfényben - nagyot sóhajtva átadta magát a nő simogatásainak. A hancúrozás a szép és ügyes lánnyal felüdítette, maga sem gondolta volna, hogy ennyi feszültségtől szabadítja meg. Bár igaz, harminc napja, mialatt a beltengeren átkeltek, nem volt nővel. Most, ahogy feküdt, karjában a pihegő, kielégült (vagy úgy tévő?) hetérával, csak most érezte biztosan, hogy el fog boldogulni ő ezzel az átkozott, kívánt szkimber földdel. Később, a nőt nézve eszébe jutott valami. - Mondd csak! Ismerős vagy te abban a kocsmában, ami itt van, szemben a téren? - Persze, uram, a Bájos Hajlékra gondolsz, ugye?. Vagy három éve magam is dolgoztam ott néhány hónapig. Azután vett meg Kemti úr. - Egy Metch nevű nőt ismersz-e? - Agadé! Csak nem hálózott be? - Node, mi baj van vele? - Metch megrontja az embereket. Boszorkány, szörnyű nő! - Miért? - Nagyon szemtelen. Más lány már a flotta bordélyában végezte volna ilyen viselkedéssel. - Vállat vont - Őt mégsem bántja Arossen, meg a vendégek sem haragszanak rá, akiket megsért. Ez csak valamilyen bűbáj lehet! - Hm, ez talán azért van, mert olyan rafináltan tud sértegetni az a... na mindegy. Szóval, úgy láttam, nagyon művelt. Miért van mégis pincérsorban? - Szimpa volt. - Mi volt? - Szimpa. - Ó, igen! - emlékezett a fiú Szkimbériával kapcsolatos előtanulmányaira. - Vagyis amolyan házi rabnő, aki kedvence az egyik szabad gyereknek. A hetéra átölelte. - Ne sértődj meg uram, de ezt nem jól tudod. A szimpa szinte nem is rabszolga, noha valójában az. A régi vallás szerint Agadé parancsa, hogy a gyermekeket nem szabad magukra hagyni. Na most, sok gazdag család mással van elfoglalva, ezért már ezer éves az a szokás, hogy egy hasonló korú játszótársat szereznek a gyermeküknek, hogy soha ne unatkozzon. Ez mindig egy rabnő, aki aztán mint szimpa, kiváltságokat élvez. Együtt étkezhet a családdal, mindenüvé velük mehet, tulajdonképpen szabad emberként kezelik. - És Metch? Ha ő... ilyen kiváltságos volt, hogy került ebbe a helyzetbe, amiben most van? - A szimpát fel szokták szabadítani, amikor urával vagy úrnőjével együtt felnő. Csakhogy Metch úrnője tizenhat éves korában meghalt. Ilyenkor viszont a szimpának kötelessége utána halni. - Aha. És Metch ezt nem tette. - Ezért tisztátalan. Óvakodni kell tőle. - És megölni nem lehetett, mint törvényszegőt? - Nem, azt tiltja Agadé. Így csak kitaszították. Vagyis... még ezt sem tehették meg hivatalosan, mert az egész család elpusztult a földrengésben. - Hol? - Egy Baurits nevű városban. Összedőlt az egész, el is hagyták a lakói. Eltemették a halottaikat, aztán eljöttek. Csak kétszáz ember halt meg, pedig több ezren laktak ott. De mindenki arra gondolt, Agadé figyelmeztetni akarta őket, hogy egy romlott helyen élnek. Metch egymaga jött ide, egy ideig szabad lánynak próbálta kiadni magát, de rajta volt a szimpajel. Tudod, ez egy apró tetoválás a jobb mell alatt. Akkor aztán eladták. Sokan nem akarták megvenni, a babona miatt, hogy tisztátalan. De olyan szép volt, hogy végül Arossen lecsapott rá. Ennek már tíz éve, és Metch sok hasznot hozott neki. Talán ezért tűri a szemtelenkedését. Bár én inkább azt hiszem, megbabonázta. Crispus elgondolkodott a hetéra szavain. A tetoválásnak Xillben is vannak hagyományai, itt is dívik. Nem nagy ügy egy ilyen jelet eltüntetni. Miért nem tette ezt meg Metch? Amilyen művelt, soha rá nem mondták volna, hogy rabszolga. Ha meg nem lehetett letörölni, miért nem jött át Xillbe? Ott nem ismerik azt a tetoválást, mindenki azt gondolta volna, valami dísz. Bármilyen főrangú szkimber hölgynek kiadhatta volna magát. Hm, van valami furcsa azzal a nővel. Legyintett. Most a Szentek fontosabbak. És az, amit Kemtitől kérdezni akar. 3. KAPCSOLAT - Minden észlelő működik, Küldött? - Igen, minden rendben megy. - Andro-3, te magad jól vagy? - Igen. Figyelek, ahogy a program előírja. - Jó! Az Esemény már nagyon közel van. Figyelmeztetlek, hogy másodpercre pontosan nem fogjuk tudni megmondani az idejét. Később utasítunk, hogy miként viselkedj. Másnap a reggelijét elköltve intette magához a gazdát. Tiltakozása ellenére leültette. - Kérdezni akarok tőled valamit, Kemti uram. - Ha tudok, válaszolok. Crispus lehalkította hangját. - Te ugye a régi vallást követed? A fogadós bólintott. - Mondd meg nekem - a xill mentegetőzve vállat vont -, mert magam tájékozatlan vagyok a szkimber vallási kérdésekben, mondd meg, miért kilenc Szent áll a fővárosban? Kemtin látszott, hogy zavarban van, ezért a fiú hozzátette: - Csak azért kérdezem, mert tudom, hogy a ti szent számotok a hét. Azt is megérteném, ha nyolc Szent volna, ugye a nyolc égtáj miatt. És még stimmel is mert pontosan az égtájakra tájolták őket. Kivéve a kilencediket, a jarargo-it. Az pont a nyugat-délnyugat között áll. Miféle értelme van ennek? Valamilyen vallási ok? Kemti úr ismét elgondolkodott. - Nem uram, erre nézve nincs vallási parancs, pedig én jól ismerem az eredeti Agadé-hitet, tudnám, ha lenne. Az az igazság, hogy a nyolc Szentet vagy ezer éve alkották, a Nagy Szent, vagyis a jarargo-i pedig körülbeül négyszáz éves csak. - És miért csinálták meg a kilencediket? - Nem is tudom. Az az igazság, nem szoktunk gondolkodni erről. De most, hogy mondod, technikai oka lehet. - Technikai? - Igen. Tudniillik a jarargo-i Szent forog. - Hogyhogy forog? - Bizonyára nem figyelted elég ideig. Lassan körbefordul, szemügyre veszi az egész környezetét. Van alatta egy szerkezet, akkor találhatta fel valaki, bár azóta sem alkalmaznak ilyet máshol. De végül is Agadé azt tanította, hogy önmagad megismerése nagyon fontos, de ismerd meg Őt, az Anyát is. - És akkor... a többi nyolcat miért nem látták el ilyen szerkezettel? Kemti meghökkent. - Hová gondolsz, uram? Megbolygatni egy ezer éves Szentet, az már... hogy is mondjam, nem volna az Istennő kedvére. - Ahá! - bólintott Crispus. Aránytalanságot érzett ebben a magyarázatban, bár kétségtelenül logikus volt. Estére fáradtan érkezett vissza Veihalpit beölelő sétájukból. Majd egy órát ült mindegyik aranyszobor előtt, s figyelte a szemüket. De nem látott mást azokban az aranyba illesztett drágakövekben, mint amit eredetileg kifejezni akart a vallás. A szelídség, a békesség, az anyaság. Ezer éves ódon fenséget árasztottak, ezt kár lett volna tagadni, és Crispus el is tudta képzelni, hogy kétszáz éve a hódító xill lovasok megdöbbenve, sőt tán megszeppenve álltak meg előttük. A szép látvány azonban nem hangolta jókedvre, mert, ahogyan sejtette, nem találta meg, amit keresett. Tehát a jarargo-i szobor a fontos egyedül! Pedig igazából nem illik ide. Nyolc égtáj, nyolc Szent, nemcsak az égtájakhoz, de még Veihalpi utcaszerkezetéhez is igazodtak. Vajon miért van ott az a kilencedik? Nemigen tudta elképzelni, hogy a szkimberek, akik valamennyien művészek többé-kevésbé, pusztán technikai szempontok miatt megbontsanak egy arányos, szabályos szoboregyüttest, ami a vallásuk lényegét tükrözi. Emögött valami más rejlik. Amikor Kemtitől hazaérve megkérdezte, érez-e valamilyen különbséget a nyolc szent és a jarago-i között, a kövér fogadós elgondolkodva ingatta a fejét. - Furákat kérdezel, uram. Nézd, ezer évvel ezelőtt talán az önismeret volt a legfontosabb számunkra. Ezért később, négyszáz éve kellett pótolni azt, amit előtte nem ábrázoltak. Megmondom őszintén, ezt nem tudom igazán. Vannak persze írásos feljegyzéseink még régebbi időkről is, dehát elvégre én nem vagyok pap, nem ismerem eléggé ezeket az iratokat, bár sokukat tanulmányozzuk neveltetésünk során. De bizonyára vannak olyanok is, amikről nem tudunk. Talán egy Agadé-papot kellene megkérdezned. Crispus ezt el is határozta magában, de előbb mégegyszer meg akarta nézni a jarargo-i Szentet. Amúgy festő módra, hosszasan. Másnap oda vezetett az útjuk. Korn neheztelő sóhajjal ült le mellé a kőpadra, tudta, órákat fognak a téren tölteni. Crispus vállon veregette. - Nem kell így nyavalyognod barátom. Hozhatsz egy jó kancsó bort valahonnan, eliszogatjuk, amíg én itt nézelődöm. A szolga vigyorogva távozott, az ifjú pedig belemélyedt a szemekbe. Eltelt egy félóra és nem ment. Nem értette őket. Valami húzást érzékelt, és ez sehogyan sem illett az anyaságot megszemélyesítő szoborhoz. Hiszen minden anya ad, és nem követel. Ennek ellenére világosan érzékelte, hogy a két zöld drágakő vonzza. És... valami más is jelen volt bennük. De arra nem tudott rájönni, hogy az micsoda. Délben az egyik közeli kocsmából nagy tálcán ebédet hoztak nekik, s a tulajdonos is ott loholt, nagyban csábítva az ifiurat befelé, mondván, hogy nem nézheti tétlenül, hogy egy ilyen hős kinn a téren járkál. Hiába magyarázta, hogy mit csinál, mivel foglalkozik, a kocsmárosra nem hatott. Két nőt küldött ki érte, hogy szépségükkel csábítsák be. Crispus persze megnézte őket (mit is tehett volna mást, amikor előtte hajladoztak), az egyikük kissé hasonlított Metch-re. Elhessegette a lányokat és újra a szemekbe nézett. És ekkor elemi erejű felismerés érte. Nem az, amire számított, de így is le kellett ülnie, hogy megeméssze, és el ne eressze azt, amit hirtelen meglátott. A szent tehén és Metch szeme pontosan ugyanolyan volt! És nemcsak a vonzás, az a másik dolog is... amit nem értett, az is benne volt a pincérlány tekintetében. Te szent nagy Barhun, mi folyik itt? Mi köze van, mi köze lehet egy szentségtörő szimpának egy, az ősiséghez viszonyítva, modern Agadé-jelképhez? Azután eszébe jutott, miket gondolt, amikor Kemti hetérájával hált. Hogy Metch, műveltségéhez, eszéhez mennyire nem illett, amit csinált a földrengés után. Borzasztó izgalom fogta el. Valami nagyon rejtélyes dologba csöppent, amit ő, egyedül csak ő lesz képes megoldani, mert csak ő látja. De rá kell jönnie, mi hiányzik még, mi az a másik, megfoghatatlan hatás? A mai napon, érezte, már nem fog látni semmit. Járkált még egy ideig a forgó tehénnel, körbe-körbe, aztán intett az ennivalóval és itallal megtelve bóbiskoló Kornnak. - Gyere, mára elég volt. Megyünk haza. 4. Másnap, már reggel magához ordította szolgáját. - Kirándulunk. - Igen, uram. Hová? - Bauritsba. - Az istenekre, az meg mi a fene? Egy város talán? - Igen. Egy kisértetváros. - Tessék? - Tíz éve elhagyták, mert a földrengés lerombolta. Én viszont kiváncsi vagyok rá. Ja, ásókat hozzál magaddal. Korn arca felderült. - Okos gondolat, uram, nagyon okos, mintha csak nekem jutott volna eszembe! Valaki megsúgta, hogy onnan olyan gyorsan menekültek, hogy kincsek maradtak utánuk. Neked, uram, nincs rá szükséged, hisz gazdag a nemzetséged, de én megértelek, hogy bizonyos mértékig függetlenedni akarsz Midra úrtól. Én mindig is mondtam, hogy Larna úr, a te apád jobb nemzetségfő volna, dehát ki hallgat egy rabszolga szavára? Crispus úgy gondolta, jobb ha Korn egy ideig azt hiszi, kitalálta a szándékait, ezért bólintott. - Senkinek egy szót se, és bérelj két lovat, szerezzél valami fegyvert is, kardot, tőrt, mindegy, meg elemózsiát, egyszóval mindent, vagy háromnapi lovaglásra. Itt van egy deben arany, ez elég lesz. Ma itt maradok egész nap, ezen a teraszán ennek a potrohos Kemtinek, szóval megtalálsz, ha szükséges. Néhány perccel azután, hogy Korn lógó orral, morgolódva távozott, egy rosszul öltözött ember lépett a teraszra, a nyakában valami tálcával. Körülnézett, majd az üldögélő vendégek felé indult, és nagy hangon kiáltozni kezdett. - Nagyuraim, lencséket tessék! Finom csiszolású lencséket! Ha esetleg nem látnak jól, ezzel még a hangya ülepét is szemügyre vehetik. Megnagyítja a képeket a lencse, uraim. Olcsón adom! Átlátszó, kerek tárgyakat vett fel a tálcájáról, s már mutatta is a legközelebb űlő vendégnek. Kemti máris ott termett. - Tisztulj innen, te lecsúszott gazember! Ne zavard az én vendégeimet! Itt csupa tökéletes úr és hölgy lakik, hogyan merészeled feltételezni, hogy szükségük van a te rossz tákolmányodra? Crispus megmerevedett. Lencse, lencse, ismételte magában a szót jónéhányszor. Mit jelent ez? Miért figyelt fel erre a szóra? Nem sokat gondolkodott, a megérzései csak nagyon ritkán csalták meg. Magához intette a torprongyos figurát. - Mondd csak, barátom - mutatott a tálcára -, hogy tudja ez az üveg nagyobbá tenni, amit látni akarok? Kemti elvörösödött a döbbenettől, mert a kereskedő minden további nélkül leült a xill ifjú mellé, és magyarázni kezdett: - Nézd, uram, domborúra csiszoltam. Ha belenézel a belső, homorú oldalán, tulajdonképpen ugyanazt látod, mintha egy ablaküvegen néznél keresztül. De mivel a lencse külső felülete nagyobb, hiszen domború, ezt a képet nagyobbnak fogod látni. Na most, ha megfordítjuk, azaz a nagyobb terület felől nézünk bele, pontosan az ellenkezőjét tapasztaljuk. Ez azért van, mert az eszköz, innen nézve gyűjti a fényt, mint egy, hogy is mondjam... Crispus azonban nem volt többre kiváncsi. Felpattant, és a még mindig morgolódó Kemtire nézett. - Hivass egy kocsit, de rögtön! A fogadós bocsánatot akart kérni az árus szemtelensége miatt, de meggondolta magát, mert az ifjú úgy nézett ki, mint aki megőrült. Semmibe révedő, merev tekintete láttán a kövér tulajdonos inkább befogta a száját. A bricskát Crispus Jarargo-ba vezényelte, de mielőtt meglátta újra a Szentet, már tudta mi hiányzott. A szemek nemcsak húznak, gyűjtenek is! Ez volt az! A tehén és Metch szemei gyüjtőlencsék. Nem könnyű felfedezni, de azért csodálkozott, más miért nem vette észre. Elvégre négyszáz éve nézik. Biztos volt benne, ha lefesti és megmutatja az embereknek, a művészi vénával megáldott szkimberek érteni fogják. A visszatérő fogatból rohanvást tette meg az utat szobájáig, a lépcsőn írta alá a Korn lobogtatta számlákat, majd odavetette a rabszolgának. - Csak holnap megyünk, és mindeki hagyjon békén! Rámát eszkábált össze, fúrta a szegeket, kalapálta a léceket (ezt soha nem bízta másra), állványra állította az elkészült vásznat. Aztán kikeverte festékeit egy nagy kagylóhéjon, és elkezdte az olajos vászonra festeni a hátteret. Közben beesteledett, a szobát a megjelenő csillagezrek ezüstfénye árasztotta el, minden más színt elnyomva. Crispus gyertyákat gyújtott, tükrökkel rakta körbe a vásznat, hogy kiküszöbölje a mindent ezüstbe borító éji világot. Amikor megvolt a háttérrel, pihent egy kicsit, ivott egy kupa bort, aztán nekiállt a Szentet festeni. Megszállottként dolgozott, beleélte magát azokba a szemekbe, ő volt Agadé, ő volt az ősi szkimber vallás, és eksztázisában rájött, hogy a szobornak ehhez a hithez semmi köze nincs! Ez is megdöbbentő felismerés volt, de a kezét nem állította le, sőt csak továbbhajszolta egy még nagyobb rejtély felé. Mert a Szent tényleg csak egy lencse volt. Begyűjtött és továbbadott valahogyan. Maga sem értette, ez utóbbit hogyan csinálta, de a keze magától festette meg ezt az érzetet is. Az aranyszobor mindent, amit körbefordulva lát, Metch-nek ad tovább, és Metch is továbbadja valakinek. Hogyan csinálják és miért, erről egyelőre fogalma sem volt, de ez ebben a pillanatban nem volt lényeges. És végre készen lett. A vízóra a hajnalt jelezte. Crispus, mielőtt fáradtan ágyba zuhant volna, ránézett a még nedves alkotásra. Ott gyüjtött az a valami. Látványt gyüjtött, most éppen az ő lehúnyódni készülődő szemének látványát. 5. Korn csak akkor fogott gyanút, amikor az elhagyott város temetőjébe beléptek. - Itt lenne az a kincs, uram? Nem egy szívderítő hely. Crispus zordan elmosolyodott. - Fogódzkodj meg az ásódban, Korn. Nem kincset keresünk. - Barhunra, hát mit? - Egy Metch nevű lány sírját, aki életében Kotiszó Ratin úrhölgy, pontosabban úrikisasszony szimpája volt. A rabszolga elfehéredett. - Uram, én... ez sírgyalázás, ha itt kapnak, engem biztos kivégeznek. - No látod, ezért nem mondtam eddig. Megszöktél volna útközben. Korn megállt, de az ifjú visszafordult érte. - Szükségem van rád, egyedül nem bírom kiásni. Úgyhogy ne remegj itt nekem! Nem valószinű, hogy bárki is idejönne ebben az órában, de mégha így is történne, nem biztos az a halálbüntetés. - Előhúzta a tőrét - Az viszont biztos, hogy megismerkedsz ezzel, ha nem jössz velem! Ne felejtsd el, két évig katonának készültem, egy nyisszantással átvágom a torkodat, mielőtt megmozdulnál. Korn ezt belátta, és nagy búsan elindult. A "Metch szimpa, Kotiszo Ratin" feliratú sírkövet némi keresgélés után megtalálták, aztán nekiláttak ásni. - Te Szent Barhun! - lihegte közben Korn. - Ha előugrik innen egy kisértet, én becsinálok. - Hm, én is annak örülnék a legjobban, ha üres volna ez a sír, mert az azt jelentené, hogy tévedek. Az a gyanúm, hogy Veihalpiban egy lány, egy nagyon veszélyes valaki Metch szimpának adja ki magát. Ha nem találunk semmit, akkor nem volt igazam, és az a lány valóban Metch. Crispus megállt, letörölte a verejtéket a homlokáról. - Sajnos nem hiszem, hogy tévedek - mondta szomorúan és folytatta az ásást. Hamarosan megtalálták a koporsót. Mnémon felfeszítette tőrével, majd nekiesett a bebalzsamozott holttestnek. Kinézte a jobb mell alatti részt, és ott kivágta a pólyát. Valami zajt hallott, felnézett. Éppen jókor. Két, lándzsával felszerelt őr rohant feléjük. Mire kiugrott a sírból, az egyik fegyver már elröppent Korn torka irányába, éppen csak félre tudta ütni. A célt tévesztő katona ráugrott a rabszolgára, Crispus azonban nem tudott a védelmére kelni, a másik dárdás az oldala felől döfött. Megragadta a vasat, s együtt zuhantak a sírba. Korn gyászosan üvöltött, az ifjú xill pedig megpróbálta lerázni magáról a rá nehezedő testet. A kis hely neki kedvezett, egy ágyékrugással átlökte magán a támadót, majd, ahogy tanulta, a tenyere élével a tarkójára vágott. A szkimber rögtön elcsendesedett. Kiugrott a sírból. Az volt a szerencséje, hogy a másik strázsa puszta kézzel akart végezni Kornnal, volt ideje felkapni a még most is mellettük heverő, célt tévesztett fegyvert, s a boldogabbik végével lesújtott. - Nem mondtad, uram - hörögte a szolga -, hogy van temetőőrség. - Ha elmondom, még a tőrömtől sem riadtál volna meg, barátom! Különben is ezek csak templomi őrök, nem katonaság. - De most már biztos, hogy végünk van. - Ne sápítozz már! Nézz rájuk, egyik se halt meg, mi baj származna ebből? Pár órát itt fognak heverni, de mire magukhoz térnek, mi már messze leszünk. Bízd csak rám magad! Megint bemásztak a gödörbe. És ott volt! Ott volt a szimpajel, alatta a Metch, és a Kotiszó Ratin nevek. Még mindig tisztán látszottak, a Ratin család láthatóan jó tetováló mestert választott annak idején. Visszatemettek mindent úgy, ahogy eredetileg volt. A két őrt messzire vonszolták, aztán lóra kaptak. A több órás út alatt Crispusnak szüntelenül járt az agya. Metch, az igazi Metch tehát tíz éve halott, és itt nyugszik. Az ál-Metch és a jarargo-i Szent pedig látványt gyűjtenek. Nem tudni kinek, és nem tudni miért. Bár... Ismét Armonid kán jutott az eszébe. Két évvel ezelőtt a patrónusa egyszer nagyon furcsa, érthetetlen dolgokat mondott neki. - Ha már a csillagokról, és az égről beszéltél - mondta a tengeristen főpapja -, tudnod kell valamit. Hosszan vizslatta szúrós pillantással az ifjút, mielőtt folytatta: - Tudod, fiam, a szkimbereknek van egy ősi, titkos tudása, amit évezredek munkájának, megfigyeléseinek köszönhetnek. Hogy én hogyan jutottam ehhez a tudáshoz, az most lényegtelen, legyen elég annyi, hogy én is a körülöttünk lévő világ kutatója vagyok, csillagász, és persze a nagykán egyik bizalmasa. - Fanyarul elmosolyodott. - Azt hiszem, ez utóbbi volt az igazi oka, hogy a Beavatottak szóba álltak velem, majd végül maguk közé fogadtak. Nagyon kevesen vannak, akik ezeket az ismereteket megértik, de nekem az a véleményem, hogy előtted nem lehet ez titok, meg kell tudnod! Le kell győznünk a szkimbereket a művészetek terén is, és te alkalmas vagy ezt elérni! Figyelj rám! Ha lefested egyszer a nagy éjszakai fényességet, amit már annyian próbáltak visszaadni egy vásznon, akkor... akkor nagyon jól vésd az eszedbe ezeket a szavakat. A csillagok, ifjú Crispus, ugyanolyan napok, mint a Tabarilé, a mienk. Azért látszanak csak vakító fénypontoknak, mert messze vannak! De ez még nem minden. A csóva is ugyanilyen csillagokból, napokból áll, csak azért látszik egybefüggő fénynek, mert mindössze pár százszor olyan távolságra van, illetve kezdődik tőlünk, mint a nap. És ez többekközött azt is jelenti, fiam, hogy a nagy messzeségben, bármelyik csillag mellet lehet egy ugyanilyen bolygó, mint a Tabaril. És ott ugyanolyan emberek élhetnek, mint itt. Ha egyszer úgy hozza kedved, hogy képre viszed az eget, ne istenek lakának fesd le, hanem olyannak, mint amit magad körül látsz. És akkor jobbak lesznek a képeid, mint a szkimber festőkéi! Crispus akkor csak egy dologra tudott gondolni. - És az istenek, és a halott xillek... akkor hol vannak? Armonid kán széttárta a karját. - Valahol, egy más régióban. Emlékezett, nem tudta mire vélni ezeket a szavakat, nem értette őket. De most... Amikor az aranyszobrot festette, érezte, hogy gátak szakadnak át benne, ecsetet mozgató keze felismerte, és formába öntötte a tehén pillantásában azt az idegenséget, amelyet ott, a téren megsejtett. És az nem isteni idegenség volt, hanem nagyon is gyarló, szinte sanda. És így a titkos tudás is értelmet nyert, mert minden valahogy hétköznapibb lett. Az égen nem volt már semmi csodálatos, az istenek... tényleg egy más régióba távolodtak. Armonid kán azt is elmondta, hogy az ezüst csóva csak látszólag ér a Tabarilig, valójában a Tabaril napjára irányul. De jól tudjuk vajon, elmélkedett, hogy az a csillagcsóva tartja a bolygót? Ő soha nem ezt érezte, amikor ránézett. Nem fogja, hanem viszi! Viszi, tolja valamerre, talán abba a szörnyű vörös örvénylésbe, mondjanak bármit is a papok. Ez az, amit figyel valaki! Csak ez lehet, hiszen az égboltnak ez a legfontosabb eseménye, folyamata. Bárhogy is nézzük, a csóva és az örvény helyzete van a legnagyobb hatással a Tabarilon élőkre. Megjelenik minden vallásban, állandóan beszélnek róla az emberek, írnak róluk tudósok, papok, uralkodók. És éppen ezt a hatást szeretné valaki figyelemmel kisérni a Szenten és Metch-en keresztül. De kicsoda? Azt is lehetne gondolni, hogy maga Agadé az, abból a távoli régióból, aki azért - ismerjük el - a xill Barhun mögött háttérbe szorult, valójában egyszerű feleséggé fokozták le. Igen, csakhogy sem a szent, sem Metch húzó, gyűjtő szemében nincs meg az a szeretet, ami jellemző kell, hogy legyen Agadéra. És ugye, fenség sincs benne. A felszínen persze ez látszik, de ő, a festő lelát a mélységekbe. Metch szeme nem annyira hideg, de hogy nem Agadé küldötte, arra most már az életét feltenné. Akkor viszont kié? Rossz érzései dühvé fokozódzak. Valakik, onnan kintről lesik a Xillt, Szkimbériát, meg ki tudja mit még. Mert nyilván nem a tehén, meg Metch az egyedüli kukkolók. Kik lehetnek? Ez a következő dolog, amit ki kell derítenie. Hazaérve, egy jó alvás után megfestette Metch képét is. Nem volt jó kép, mert arra koncentrált, hogy azokat a vonásokat emelje ki, amik a Szent és a lány együvé tartozását hangsúlyozzák, a gyüjtést és a továbbadást. De most ilyen képre volt szüksége. 6. KAPCSOLAT - Andro-3, közel az idő. - Itt vagyok. - Mostantól fogva nem szabad lazítanod. Néhány napon belül bekövetkezik az esemény. - Értem, de a munkámat végeznem kell. Feltünne, ha nem ezt tenném. - Rendben van, de légy készen az azonnali sugárzásra. Ez az értelme az egész küldetésednek. - Tudom. - Akkor jó. Várjuk az adást. A "Bájos Hajlék" ugyanolyan forgalmas volt, de a gazdag vendégeknek fenntartott tetőteraszon azért volt hely. Metch tányérokkal megrakodva közeledett, s amint észrevette Crispust, megtorpant egy pillanatra. Néhány perc múlva jött oda hozzá, letette az étlapot, és csak utána szólalt meg: - Kucut, uram, ahogy a múltkor? - Hát nem felejtetted el? - Lehet téged elfelejteni, uram? A fene a beled! Az a gyüjtő, húzó szem most bizony nagyon gúnyos volt. És még mindig haragos, nem felejtette el, hogy akkor nem sikerült az ágyába csábítania és ott megszégyenítenie. Ennyire akarná a bosszúállást? Vagy talán más? Crispus, aki most már a szemek szakértője volt, mást is látott. És... rejtély volt ez a lány, rossz rejtély, sötét valami, mégis megörült annak a másnak. Leplezetlenül végigpillantott rajta, alulról felfelé. A fenekéig is alig érő kék tunika alatt végiggusztálhatta a hosszú, tökéletes combokat, aztán feljebb az enyhe domborulatokat, a picit fitos orrot, a csigás hajat, a picikét kancsal kék szemeket. - Hát tudod - vakarta meg az állát -, be kell vallanom, hogy miattad jöttem vissza, mert én se bírtalak elfelejteni. - Ó - mondta a lány szerény diadallal -, küldjem a gazdát? - Enni azért nem árt - mondta Crispus és rendelt. - Ja! - mondta, mielőtt Metch elvonult volna. - Légy szíves Arossen urat csak a desszertnél ideküldeni. Szeretnék nyugodtan enni. Metch még kacsintott is. - Úgy lesz, uram! Már a mangót is befalta, amikor a tulaj áradozva megjelent. - Tudtam én, engedelmeddel, hogy visszatérsz hozzánk. Szerény ember vagyok, ez az egyetlen nagy hibám, de azt elmondhatom, hogy én megérzem az ilyesmit. Hej, ez a Metch, ugye? Nem megy könnyen ki az ember fejéből. Egy xill gondolkodott, és... Agadéra, jól döntött, amikor visszatért. Ó, uram, hogy azok között a hosszú lábak között mi van! Egy vulkán... - Mennyi? - kérdezte szelíden Crispus. - Legnagyobb sajnálatomra most csak egy fél órára tudom nélkülözni, de talán holnap hosszabbra is... - Ne fáraszd magad, uram. Nekem egész éjszakára kell Metch, ma éjszakára, és megfizetem érte, amennyi jár. Mennyi? Arossen ültében meghajolt. - Bocsáss meg, de sajnos megszoktam, hogy tapasztalatlan sihederek, vagy éppen nyálcsorgó öregurak viszik el a lányaimat, ösztönösen beszéltem. Ismételten kérem a bocsánatodat. Tudom, te nem szereted a cifra beszédet, lényegre törő, egyenes ember vagy, mint nagy hírű, tisztelt őseid és rokonaid. Azt is tudom, hogy alkudni hiába próbálnék veled, mert nem szereted, sőt arra is emlékszem, hogy negyed árat szabtam neked a múltkor! - Mennyi? - Nos, lássuk csak, zárástól reggelig, hm. az... húsz dion. De - látva, hogy Crispus sokallja az összeget, síetve folytatta - gondold el, ez az isteni test egész éjjel a tiéd, és egész éjjel teszi is a dolgát, ha ezt kívánod tőle. Nem fárad el, és a legváltozatosabb... - Rendben. Ha itt végez, küldd át, légy szives, Kemti uram, fogadójába. - Igen, fényességes! - hajlongott Arossen. Crispus eredetileg úgy tervezte, hogy rögtön letámadja a lányt leleplezésének hírével, amikor azonban belépett hozzá, majd minden szó nélkül, csábos mozdulatokkal vetkőzni kezdett, másként határozott. Ahogy végzett a vetkőzéssel, Metch rámosolygott, olyan jó, üresen. - Mit kívánsz, uram, mivel kezdjük? Hú, de szép vagy! gondolta Crispus. Ezt egyszerűen nem lehetett kihagyni, több okból sem. Úgy látta most, soha nem volt még dolga ilyen szép nővel. Meg aztán... elvégre Metch most meg akarja alázni őt. No, lássuk, mi lesz belőle! Három órát töltöttek el a különféle gyönyörökkel, és az ifjú Mnémon, annak ellenére, hogy tudta, színleléssel van dolga, olyan boldog volt, mint tán még soha. Sőt, az a "más", amit még a fogadóban észrevett, mintha most is ott villogott volna a rableány szemeiben. Ahogy végre fáradtan eldőltek egymás mellett, Metch megkérdezte: - Elégedett vagy, uram? Vagy folytassuk? Hiába humorizálsz, gondolta a fiú, elárul a tekinteted. De meg kell tudnom, ki vagy. Most már nem bosszúra gondolt, már nem az ellenség küldöttének tekintette az ál-szimpát, csak kiváncsi volt rá. Felült az ágyon. - Hát, folytathatjuk majd, de előbb el kell mondanom valamit. De igérd meg, hogy nem beszélsz erről senkinek. - Ó, hallgatlak, uram, bennem megbízhatsz. Crispus tudta, sok férfinak szokása, hogy egy hetéránál szabadul meg kisebb-nagyobb vétkei terhétől. - Nagy-nagy bűnt követtem el. - Micsodát, uram? - Sírgyalázást. Metch értően bólogatott. - Az valóban komoly bűn. Megkérdezhetem, miért tetted? - Hát tudod, kiváncsi voltam. Rámosolygott, és a lány felült. Már tudta, akár el se kellett volna mondania. Hiába, esze is van neki, nemcsak teste. Azért csak hallgass végig, gondolta. - Hallottam egy Baurits nevű helyről, amit földrengés pusztított el. Aztán azt is hallottam, hogy itt, Szkimbériában vannak bizonyos rabnők, akiket szimpának neveznek, és van egy tetoválás a jobb mellük alatt. Odamutatott. - Olyan, amilyen rajtad is van. De akkor még... nem gondoltam, hogy részem lesz abban a boldogságban, hogy így láthatlak. Azt a szimpa tetoválást viszont mindenképpen meg akartam nézni. Kiástam tehát egy szimpa múmiáját, és kibontottam. A lány összehúzta a szemét. - Gondolom, egészen véletlenül Kotiszó Ratin szimpája volt az. - Aha. Metch ismét visszadőlt az ágyra, és Crispus meglepődött. Ezek szerint nemigen érdekli, hogy leleplezte. Érdekes. - Te egészen más vagy mint a többi xill - mondta a lány kis idő múlva. - Addig nem akartál lefeküdni velem, amíg valamivel ki nem egyenlítheted a megvetésemet. Kénytelen vagyok elismerni, hogy civilizált ember vagy. És... azt is bevallhatom, hogy nemcsak kiegyenlítetted, de még előnyt is szereztél. Azt hiszem, neked, a festőnek, aki látja a másikon, hogy mit érez, ezt nem is kell tovább magyaráznom. A fiú ujjongott magában. Vagyis a "más" az nagyon is befészkelte magát Metch-be. - Egyszerű rabnő voltam - folytatta az -, mindenki rongya a Ratin családban. Egy kicsit emelkedni akartam, még annak árán is, hogy a legtöbben szentségtörőnek tartanak, és boszorkánynak neveznek. Tudod, nagyon ritka dolog az, ha egy szimpa nem hal az ura, úrnője után. Az ilyen esetekről mondák szólnak, hogy az ilyen szimpákat hogy és miként bünteti meg Agadé. Érted? Egy életben maradt szimpa nem a gazdája, hanem Agadé kezében van, ezért még akkor is jobb sora van, mint a közönséges rabnőnek, ha éppen kitaszított is. Azt a tetoválást megcsináltatni nem volt nagy ügy. Hisz a tetoválók legtöbbje is rabszolga, s nekik egy éjszaka velem, az megéri. Mi tagadás, ragyogó magyarázat volt. - Nagyon szép a történet - bólintott a férfi. - De az én mondandómnak sajnos még nincs vége. - Hogyan? Mit akarsz még mondani? - Inkább mutatni. Mondanom nem kell majd, észreveszed magad is, ahogy ismerlek. Bár azt nem tudom, hogy a "mindenki rongya" időkben hogyan tettél szert a műveltségedre. A lány arca elkomorult. Crispus pedig felkelt és elővette a két festményt. - No, ez az, amit mutatni akarok. Metch egy pillanatig meredten nézte a két képet, aztán ide-oda kapkodta a fejét, egyikről a másikra. Megmarkolta mellén a lepedőt, amit magára terített. Ahogy Crispusra nézett, a fiú látta, hogy izzadtság csorog a homlokán. És a szemében... olyan hatalmas rémület volt, hogy Mnémon önkéntelenül közelebb lépett hozzá. - Ez nem... ez nem lehet igaz! - suttogta a lány. Aztán valami hihetetlen történt. Crispust annyira megdöbbentette a rémület, amit látott, hogy a támadás felkészületlenül érte. Metch ledobta a lepedőt, előreugrott, és tökönrúgta. Crispus ordítva rogyott össze. Mire magához tért szörnyű fájdalmából, szabályos birkózófogásba került. A nő hátulról átkarolta, a másik kezével pedig oldalra feszítette a fejét. Ki akarta törni a nyakát, meg akarta ölni! Még szerencse, hogy két évig katonának készült. A xill harcosok elsősorban íjjászok, és vívók, de azért a fegyvertelen közelharc fortélyait is megtanítják nekik. Tapasztalatai ellenére majdnem maghalt. Előbb könyökével vágott hátra, Metch gyomrába. A lány felhördült ugyan, de szorítása nem engedett, és olyan erős volt, akár egy erős férfié. Crispus aztán két kezét hátranyújtotta, és hüvelykujjait a lány szemébe bökte, ahogy tanulta, egyre fokozódó nyomással. Metch-t azonban még az sem érdekelte, hogy megvakulhat. Nyomta tovább a fejét oldalra. A fiú végül rájött, hogy erővel, és az ilyen fogásokkal nem szabadulhat, ki kell billentenie a támadót. Elhanyatlott jobb felé, mintha ereje gyengülne, s a másiknak így el kellett mozdítania lábát, hogy az egyensúlyát megőrizze a további fojtáshoz. Mielőtt azonban a lány lába megállapodott volna, Crispus a másik oldalra vetődött, és egy bukfenccel ledobta Metch-t magáról, aki majdnem a szoba sarkáig repült. Ezzel azonban még nem volt vége. Metch a fiú csomagjához ugrott, és felkapta a tőrét. Most ezzel közeledett feléje, lassan, elszántan. Ez azonban már könnyebb dolog volt. Crispus el is mosolyodott. - Én katonai kiképzést kaptam. - Azt bárki mondhatja. - Ezek után is ez a véleményed? - Égesd el, semmisítsd meg ezt a két képet, akkor nem bántalak - mondta válasz helyett. - Ugyan már! A főműveimet csak nem fogom elpusztítani, mert egy hülye tyúk megvadult tőlük. - Fogsz te ennél jobbakat is festeni, és belül ezt tudod. Kérlek, Agadéra, vagy Barhunra vagy mindkettőre, könyörgök, pusztítsd el ezt a két képet! Metch sírt, de a tőrt rezzenéstelenül, hegyével előre Crispus felé tartotta. - Megszököm Arossentől, és a tiéd leszek, egészen a tiéd. Ami perverzitás csak eszedbe jut, mindent megcsinálok, esküszöm. Csak tedd meg! - Hagyd már abba! Crispusnak most elege lett. Ahogy tanulta, pontosan a tőr útjába lépett, amivel picit meglepte ellenfelét. Szúrt ugyan, de a férfi egy rafinált mozdulattal könnyedén kiütötte a fegyvert a kezéből, majd akkora pofont kevert le neki, hogy Metch ismét a sarokba repült. Aztán felvette a tőrt, leült az ágyra és nézte a zokogó, meztelen lányt. Gyönyörű volt, bár... a mosoly jobban állt neki. - Figyelj ide, te drága kis ál-Metch! Tudni akarok mindent. Mi a fene folyik itt? Kik vagytok ti, és miért figyeltek minket? Mit akartok? A lány felkapta a fejét. - Óriási pánik lesz, ha bemutatod ezeket a képeket. A szkimberek művészileg rendkívül érzékenyek, mind észre fogja venni! Csak a figyelmüket kellett felhívni rá, kiemelni. Nem gondoltam volna, hogy van ember, aki ezt képes megcsinálni, de szerencsétlenségemre van. Maga elé vágta az öklét, a padlóra. - És még elhallgattatni se tudom. Megvonta a vállát. - Mindegy. Nekem így is, úgy is végem van. - Beszélj, és akkor eldugom őket. A másik lassan megrázta a fejét. - Nem lehet. Különben sem értenéd. Crispus felszisszent. - Hát ezt mindenesetre köszönöm. - Ne érts félre, nem tartalak barbárnak vagy butának, hiszen megmondtam már. De itt olyan dologról van szó, ami... annyira idegen tőletek, hogy lehetetlen felfogni. - Azért csak próbáld meg, hátha sikerül ennek a gyarló agynak. - Nem. - Szóval mégiscsak hülyének nézel? - Dehogy! Attól félek, hogy még meg is értenéd, azt pedig végképp nem lehet. Menj, jelents fel, vagy ölj meg magad, ahogy akarod. Arossennek kell majd fizetned valami kártérítést, de úgy tudom elég gazdag vagy. Crispus átkozódott magában. Hát ez nem sikerült. És... az a természetellenes erő, ami ebben a nőben van! Semmilyen izma nem mutatja, olyan nőies, amilyen csak egy nő, egy gyenge nő lehet. És mégis... Felmerült benne egy szó: homonkulusz. Már hallotta, és tudta mit jelent. Metch csinált lény, nem ember. Azért nem érdekelte az sem, ha kinyomják a szemét. Csináltat magának másikat. Te jó ég, mi van emögött? Most mit tegyen? Egyben biztos volt. Időt kell nyernie, gondolkodnia és beszélnie kell emberekkel, papokkal, tudósokkal. Mert ebből a nőből nem húz ki semmit. - Szóval nem mondod el. - Nem tehetem. - Adok pár napot, mondjuk ötöt, arra, hogy gondolkozz. Akkor elmegyek érted, és újra megkérdezlek. A nő lehúnyta a szemét, aztán sokáig így maradt. Crispusnak az volt az érzése, hogy sugároz, most ő a lencse másik oldala, amin át a polgár nagyobbnak látja a hangyát. Aztán kinyíltak a szemek. - Addig vársz, addig nem mutatod be a képeket? Crispus bólintott. - Rendben van, gondolkodni fogok rajta - mondta Metch. A lányon valamiféle megkönnyebbülés látszott, de nem azért mert ő is időt nyert. Mintha valaki olyan információt közölt volna vele, ami az egész problémát megszünteti. Aztán már mosolygott. - És most? Visszamegyünk az ágyba? Crispus felevetett. Micsoda nő! (akár természetes, akár csinált, egy tünemény!) - Hát azt hiszem, ennyi testedzés nekem elég volt. De pár nap múlva megtehetjük. Jó? - Hát persze, uram. 7. Agadé főpapjának palotája körülbelül hetven éve épült, s azt a keveredést volt hivatva képviselni, bemutatni, ami a két vallás között végbement. Crispusnak az volt a benyomása, hogy a szándék - bár az építményt nem látta csúnyának - nem nagyon sikeredett, a vaskos oszlopok, és a palota asszimetrikus ablakai jellegzetesen xill motívumok voltak, az ezernyi szkimber ihletésű toldalék csak kiegészítette őket, harmonizálni már nem tudott velük. Mindenesetre azért ellaknék egy ilyen házikóban, gondolta, miközben a márványlépcsőn felsétált, hóna alatt a Szent képével. Tudta, hogy nem a legjobb időben érkezik. A városban épp csillapul a pánik, ami tegnapelőtt teljes erejével csapott le az emberekre. Korn ébresztette lélekszakadva aznap reggel. - Uram, nézz ki az ablakon! Vége mindennek! Crispus megborzongott, ahogy az égre nézett. Az örvény, a nagy örvény egyszerűen eltűnt. Hallatlan látvány volt, mert a helyét egy fekete korong foglalta el, amiben apró csillámok tükröződtek. Ahogy jobban megnézte, a folt jóval nagyobb volt, mint az örvény, úgy másfélszer akkora. - Mi az isten ez? - Senki nem tudja, uram, a papok is hallgatnak. Kimutatott a környező kerületekre. Mindenütt lángok, rohanó, egymást maró (vagy kirabló) emberek. A fogadó előtti teret, hála Barhunnak, egy félmeztelenre vetkőzött, könyörgő sereg foglalta el, ami lassan Agadaé főpapjának közeli palotája felé tülekedett. Crispusnak eszébe jutott valami, megrázta szolgáját. - Gondolkozz Korn! Nem szakad le az ég, hiszen akár Agadéban, akár Barhunban hiszel, a legjobb történt! Az istenek legyőzték, eltüntették a gonosz örvényt a fejünk felől. Mivel az egyházak is ezt a magyarázatot adták, másnap estére lassan-lassan helyreállt a nyugalom, mindenki újra végezni kezdte a dolgát, de azért a tekintetek lépten-nyomon az ég felé fordultak. A Folt! Az azért ott volt. Mindenesetre ahogy a főpapi palota széles lépcsőjén felmenve felpillantott, egyáltalán nem találta olyan fenyegetőnek, mint az örvényt. És hát... a Szentek sem omlottak le, mit is jelenthetett volna ez mást, mint Agadé kegyét? Felsóhajtott. Az emberek valahogy, nagy nehezen megnyugodtak. Az előcsarnokban egy fiatalember jött elébe. - Tenkal Bekermol vagyok, Kurgis kán titkára. Mit óhajtassz, uram? - A kánnal szeretnék beszélni, uram... és - mutatta a becsomagolt festményt - szeretném megmutatni neki ezt. Bocsáss meg, hogy nem a megfelelő időben jöttem, de... nagyon fontos volna az ügyem. A másik bólintott, és terjedelmes íróasztala mögé ment. - Kérlek, mondd meg a nevedet, feljegyezlek a listára. Hm, a jövő hét valamelyik napja megfelelne? Mnémon elképedt. - Nem értettél meg jól, uram. Én most szeretnék beszélni Kurgis nagyúrral. Élet-halál kérdése! A titkár újra előjött az asztal mögül. - Az lehetetlen, őszentsége ilyenkor a kertjében pihen. Különben is.. - Én xill vagyok! Előrelépett, de a másik a mellére tette a tenyerét. Tekintete mutatta, hogy csakis azért nem löki hátra, mert ezt a cselekedetet borzasztóan illetlennek találná. - Mi is xillek vagyunk, uram - mondta szemrehányóan. - Ha ugyan még érvényben van Jaxim nagykán törvénye. Crispus elszégyellte magát, s éppen bocsánatot akart kérni, amikor megszólalt mögöttük egy hang: - Valóban nincs sok időm, de veled talán kivételt teszek. Kurgis főpap zöld tunikája, amit hosszú barna köpenye alatt viselt, piszkos, földes volt, az ifjú a kezében egy kis lapátot vett észre. Meghajolt. - Köszönöm a kegyességedet, nagyuram! Crispus Mnémon vagyok, Larna fia. A kán ingatta ősz szakállal keretezett arcát. - Nem a személyednek szól a kegyesség, ha már így nevezed. Inkább annak az eseménynek, ami három nap előtt, az éjjel történt, és amit bizonyára te is észrevettél már. Az istenek azt súgják, amit mondani vagy mutatni akarsz nekem, az kapcsolatban van vele. Elmosolyodott, és maga után intette az ifjút. Rövid séta után apró, két-három szoba nagyságú, de csodálatosan rendben tartott tetőkertbe jutottak, a kán büszkén nézett végig rajta. - Nem nagy, az igaz, de mindent magam csinálok benne. Minden délután egy-két órát dolgozgatok itt. Tudod, pihentet. Letérdelt egy rózsaágyas mellé, és óvatosan húzogatni kezdte a gyomokat a növény körül. - Szóval te vagy az a híres Mnémon, aki még a nagykánt is lefestette. - Tessék? Crispus majd elájult. A fene vigye el ezt a Kornt, hát az egész városban elhíresztelte ezt a hazugságot? Nem tudta, mit mondjon, de Kurgis, úgy látszik nem várt választ, mert folytatta: - Biztos nekem is az egyik festményedet akarod megmutatni. Remélem, nem eladni kívánod, mert akkor visszaküldelek a titkáromhoz. Ő majd megnézi, és árat is mond. - Nem, Barhun őrizzen!... és Agadé! - tette hozzá, ismét szégyenkezve, hogy nem az Anyát hívta előbb. Kurgis egy kerti székre telepedett, egy másikban neki mutatott helyet. - Engedj meg egy kis magyarázatot. Tapsolt, mire két rabnő itallal és gyümölcsös tálakkal megrakott asztalkát tett közéjük. - Azt mondtam az előbb, azért fogadlak, mert az én isteneim a fülembe duruzsolták, hogy a jöveteled az örvény eltünésével van kapcsolatban. Valójában... Beleharapott egy barackba, majd kendőjével törölte le a szakállára csurgó lét. - Valójában - ismételte -, egy másik esemény is történt azon az éjszakán, ami kevésbé lesz szembetűnő, és mégis... szerintem az a fontosabb. Nos, ha ezt a történést festetted volna le, tán véletlenül, mert éppen nem tudtál aludni, annak nagyon örülnék. Crispus letette a képet. - Nem hiszem, nagyuram, hogy ebben a segítségedre tudok lenni. Nem eseményt festettem meg, és nem akkor. De azért, kérlek, mondd el, mit észleltél, hátha mégis kapcsolódik hozzá. - Ugrottak egy nagyot a csillagok, messzebb kerültek tőlünk. A csóva is megtört, de mindez... valahogy csak akkor látszott nagy eseménynek, amikor éppen történt. Véletlenül vettem észre. Ha mondjuk egy óra múlva kezdem el figyelni az eget, azt hiszem csak hosszas tanulmányozás után látnám meg, hogy kissé más lett az égbolt. - Hogy miért ez a fontosabb dolog? Mert mindenképpen valami mozgást jelent. Nem arról van szó tehát, hogy Agadé vagy Barhun, vagy a jó ég tudja ki, kicserélte a vöröset a feketére, amikor nem figyeltünk oda, mint az utcai bűvész teszi a kockákkal. Lehet, hogy ez a kijelentés neked nem sokat mond, csillagászati értelemben azonban nagyon értékes. Valami elmozodult. Intésére Crispus is kivett egy gyümölcsöt. - Az most nem tartozik ide, mit mondtunk mi, papok. Fontosabb a másik kérdés, mi mozgott? Ha feltesszük, hogy a fekete folt azonos az örvénnyel, akkor első ránézésre azt mondhatjuk, hogy két mozgással van dolgunk. A feketeség jóval nagyobb mint az örvény volt, vagyis közeledett, a csillagok pedig távolodtak. Mi erről a véleményed? - Hát... honnan tudod uram, hogy a feketeség és az örvény ugyanaz? - Nem tudom. De így is lehet, gondolj csak arra, hogy az örvény közepén valami hasonlót láthattunk, persze az jóval kisebb volt. Crispus tétován bólintott. - Tehát - folytatta Kurgis -, lehet, hogy az örvény lett nagyobb, és változott meg. Neked, a festőnek mondjam, hogy egy tárgyat másként látunk távolról és közelről? Ezen felül... mint említettem, azt látjuk, hogy az egyik közelebb jött, a másik, a csillagég pedig eltávolodott. Csakhogy ez egy kicsit bonyolult. Márpedig ha a logikát hívom segítségül, amiben még sohasem csalódtam, az, és a csillagászati tapasztalataim azt mondják nekem, hogy mindig a legegyszerűbb megoldás bizonyul igaznak. Képletesen szólva, mi most ezt az új helyzetet pontosan úgy magyarázzuk, mint egy labda, amit éppen bedobnak a tengerbe. Érthető ez? - Igen, uram. A labda megijed, hogy a víz rohan feléje, a part meg távolodik. - Erről van szó, ifjú barátom! Egy mozgás egyszerűbb mint kettő. Következésképpen a Tabaril mozdult el, mégpedig a feketeség felé. Nos? Jelent valamit a képed azok után, hogy mindezt elmondtam neked? Nyelt egyet. - Igen nagyuram. Azt hiszem jelent. De, hogy is mondjam... csak közvetetten. - Hm. Kiváncsivá tettél. Mutasd meg. A fiú kibontotta a jargoro-i Szent festményét, és maga elé helyezte. Kurgis kán a szakállában babrálva hátradőlt a széken és sokáig nem szólt. - Félelmetes! - mondta aztán - De egyben... megszégyenítő is ránk, szkimberekre nézve. Miért nem vettük ezt vajon észre eddig? - Mert nem könnyű, és tisztelettel, manapság ti már nem mélyültök el úgy a szentek látványában. Hogy is mondjam, megszoktátok őket. A másik bólintott. - Lehet benne valami. A többi is ilyen? - Nem, csak ez az egy gyűjt és húz. És tovább is ad, ha sikerült jól megfestenem ezt az érzésemet. - Sikerült. Hm, hm. És... mi volna az a közvetett kapcsolat? Crispus felsóhajtott. Metch-t lehetőleg ki akarta hagyni ebből az egészből. De nem lesz könnyű a magyarázat az ő említése nélkül. - Vajon ki gyűjti a látványt? És miért? Talán azok a valakik éppen ezt az eseményt akarták meglátni? Hogy milyen hatással lesz ránk? Tudod, nagyuram, egyszer régen Armonid kán, Rurmik főpapja azt mondta nekem, hogy a csóva ugyanolyan napokból áll, mint a mi napunk, és a távolabbi csillagok is ilyenek. Ez pedig azt is jelentheti, hogy ott ugyanolyan bolygók keringhetnek, akár ugyanolyan lényekkel, mint mi. Kurgis felpattant, és merően nézett rá. - Ezt Armonid csak úgy közölte veled? Crispus megijedt, nem akarta a főpapot magára haragítani. Viszont... hazudni sem akart. - Nem, nagyuram. A tengeristen földi képviselője eskümet vette. A nagyúr azonban nem nyugodott meg. Fel-alá járkált, de kezeit a háta mögött ökölbe szorította. - Armonid! Én tudtam, hogy nem méltó... - az ifjú felé fordult - Talán azt is elmondta, honnan származik ez a tudás? - Említette a Beavatottakat. Kurgis végül visszaereszkedett székébe. Fürkészően nézte Crispust egy ideig, aztán azt mondta: - Ugye tudod, hogy, bárki is vagy, csak azért, mert bírod ezeket az ismereteket, kivégeztethetnélek. Nem tudta. De valahogy nem érzett félelmet. - Előbb hallgass meg, nagyuram! A főpap, hogy felháborodása csillapodott, intett kezével. - Hát... ezekben a válságos időkben, amikor még az ég is megbolondul, talán lehetünk elnézőek. Beszélj! - Van egy lány, itt találtam Veihalpiban. Ne haragudj, uram, nem szeretném megmondani, ki az, mert hát... - Értem, a szerelem... Crispus belül megborzongott. Méghogy szerelem! Aztán rájött, hogy igen. Ez bizony szerelem. Azzal a gyilkossal! - Szóval neki ugyanilyen szeme van. Ő is gyűjt és továbbad. Nem tudom, kinek és nem tudom, hogyan. Behúnyja a szemét, és úgy csinálja. Talán a szellemét küldi el vagy... - A lélek kivetítése. - Ne haragudj, ezt a kifejezést nem ismerem. - Lényegében azt jelenti, amit mondtál. Továbbítani tudja a gondolatait, vagy akár képeket is, gondolatban, látványokat, ahogy mondtad. Volt már ilyen, szólnak efféle képességekről régi írások. - És - folytatta behevülve Crispus -, a Szent, ez a Szent csak 400 éves, ahogy hallottam, és nem is illik a többi közé. Ráadásul forog is. - Hm, hm. És semmi köze Agadéhoz, ugye? - Sikerült beletennem ezt is? - Nagyjából. Az egész jól harmonizál. Kurgis kán rövid gondolkodás utám folytatta. - Hát... elismerem, van logika abban, amit mondassz. Ami az éjjeli égen történt, az, bármit jelentsen is, nagy esemény, bár mi nem érezzük semmi hatását. Máshonnan azonban talán fontosabbnak látszik, többet jelent. Ez elképzelhető. Crispus közelebb hajolt. - Úgy gondolom nagyuram, jó volna megtudni, ki csinálta a jarargo-i Szentet, hogyan, és főleg miért? Vannak erről hagyományok? A főpap a térdére csapott, majd felállt. - Na, akkor mehetünk. - Hová, nagyuram? - Oda, ahol megtudhatjuk, vannak-e ilyen hagyományok. Tomoritshoz, aki nem lett ugyan kán, mint én, de segítséget csak tőle kaphatunk. Crispus elámult. - A régi Agadé főpapjához? Bocsáss meg uram, de te... izé, ilyen jóban vagy vele? A kán elmosolyodott. - Hát az azért túlzás. Időnként, amikor megfeledkeznek rólunk az emberek, hangosan és nyilvánosan leeretnekezzük egymást, mindenféle gúnyos és nem gúnyos vitairatot írunk és iratunk a másik ellen. Ilyenkor néhány napig foglalkoznak velünk. Haragudni mindenesetre nem haragszunk egymásra. Elvégre civilizált emberek lennénk, nem? - És... miért neked kell hozzá menni? Hiszen rangban... A főpap legyintett. - Ha egy nagykán hibázik, azt a hibát nem kell feltétlenül követnie minden alárendeltjének. Ő az idősebb, így illik. Az, hogy nem kapott káni címet, az fiam, a szkimberek szemében nem sokat számít. Ők annak tekintik, és ez a lényeg. - Ezt nem tudtam. Szóval a nép elutasítja az új vallást? - Dehogy! Mikor érkeztél? Pár hete? Akkor még tanulnod kell itt. A szkimber furcsa nép. Évszázadokig azt tanították neki, hogy Agadé az egyedüli ura ennek a földnek, és Szkimbéria pedig a kedvelt országa. Tudod te, hogy az elmúlt ezer év alatt harminc vagy negyven barbár támadás érte ezt a földet? Hiszen gazdag! Egy sem járt sikerrel. Ezt úgy értékelték, hogy Agadé megvédi őket. Azután jöttek a xill lovasok, és ellenük nem védte meg. Vajon miért? Talán mert összekötötte a sorsát az ő istenükkel, Barhunnal. És mi éppen ezt tanítjuk! A szkimberek nem bolondok. Leszámítva néhány évi elnyomatást, amit már kétszáz éve elfelejtettek, ugyanolyan életet élnek, mint előtte. Tán még jobbat is, hiszen megnőtt a mozgásterük. Egyszóval az átlagember azt mondja, hogy lehet így is, meg lehet azért amúgy is. Eljön, és áldoz mindkét féle Agadénak, viseljen az a szkimber akármilyen sapkát is a fején. - Hm. Azt a lányt, uram, ki lehetne hagyni a dologból? - Bizonyára, de előbb beszéljük meg hármasban a történteket. Díszes, káni hintóval mentek, a palota kapujában várakozó Korn el is ámult. Crispus odakiáltotta neki, hogy otthon várja meg, de jól tudta, előbb a furfangos rabszolga elhíreszteli egész Veihalpiban ezt a kocsikázást. Crispus komoran simított végig az arcán. - Be kell vallanom, nagyuram, hogy az örvény nekem sose tetszett. Úgye nem jöhet vissza? - Hogy visszajönne? Megeshet, bár nem igazán hiszem. A csillagászati események nagyon ritkák. Sokáig mentek, mert Tomorits főpap Veihalpin kívül lakott, egy nagy udvarházban, három mérföldnyire. Míg Kurgis kán hatvan-hatvanöt között lehetett, Tomorits láthatóan a nyolcvanhoz járt közelebb. Lejött eléjük, Kurgis meghajolt előtte. - Méltóságom maradékát megóvandó jöttem el hozzád. A segítségedet kérni. - Méltóság? - károgott az öreg. - No, marad abból elég ezután is, ne aggódj. Kurgis átkarolta a másik főpapot, úgy segítette fel a lépcsőn. Közben elmondhatta neki, hogy Armonid kán kifecsegte az ősi titkot, mert a vén egyházfő egy rövid, de veséig hatoló pillantást vetetet a xill ifjúra. Mikor egy csodaszép freskókkal borított teremben leültek, az öregember Kurgishoz fordult: - Szerinted mi történt? - Hogy pontosan mi, nem tudom, de ha igaza van ennek a fiatalembernek, valakiket nagyon érdekelt a dolog. Mutasd csak azt a képet fiam! Crispus is meghajolt bemutatkozott, majd újra leleplezte a festményt. Az öreg pap azonban nem lepődött meg. - Hm. Én tudtam. - Hogy mondod? - nézett rá döbbenten Kurgis. - Eh, ti eretnekek! - legyintett a másik. - Sosem volt elég türelmetek a régi iratokhoz. Leírták, hogy 400 esztendeje Agadé küldötte érkezett a királyhoz. Fura férfiú volt az illető, de nagyon meggyőzően beszélt. Azt mondta, hogy Agadé szemét hozta magával, s azt valami méltó helyre kell elhelyezni. Az ő javaslatára csináltatta meg a király, éppen ővele, azzal a férfival, a jarargo-i Szentet. - De miért? - Hogy az Istennő helyett figyelje, őrizze az országot. - Miért kellene helyette figyelni? - Mert Agadé éppen nem ért rá, fontosabb dolga akadt egy rövid ideig. De veszélyt érzett, ezért idetett valamit, hogy az figyelmeztesse. Így szólnak az iratok. - Hm, hm - mormogott Kurgis. Tomorits bólintott feléje. - Mások is hümmögtek akkoriban. Azt, hogy a nyolc Szent egységét, harmóniáját megbontsuk... sokan véteknek érezték, amit nem kívánhat tőlünk az Anya. Amikor elkészült a szobor, azt is észrevették néhányan, hogy... aligha Agadé szeme van abban. És tulajdonképpen ezeknek volt igazuk, hiszen a kilencedik Szent végül is nem tette jól a dolgát, mert a xillek bejöttek. - De hiszen ez 400 éve történt, akkor a xillek még sehol nem voltak - vetette közbe Crispus. - Egy-két évszázad az isteneknek pillanat csupán. Mint ahogy... Felállt, és az egyik a falnál álló üvegezett vitrinből egy dobozkát vett elő. Apró bogár volt benne kipreparálva. Kurgis láthatóan ismerte a kis lényt, Tomorits egyenesen Crispushoz intézte szavait. - Hogy jobban megérts, fiam. Egy nap, egy évszázad, egy pillanat, egy évezred, egy óra, vagy százezer év, ezek az időtartamok csupán a megitéléstől függenek. Úgy is mondhatnám... viszonylagosak. Ismered ezt a szót? Mnémon bólintott. - A xillben is megvan a megfelelője. - Nos, ez a kis bogár, a muir csupán egyetlen napot él. Ezalatt előbb pete, aztán lárva, majd bebábozódik. Délután három körül előbújuk a bábból a kifejlett lény. Bejárja azt a világot, amit neki megadatott megismerni, megtalálja párját, szaporodik, betölti hivatását. Azután még éldegél egy kicsit, majd éjfélre elpusztul. Mit gondolsz, ez a pici bogár érzi azt, hogy az élete csupán egyetlen nap? Egyetlen pillanat a mi életünkhöz viszonyítva? - Értem, uram, amire gondolsz. Nyilván nem érzi, és teljesnek, hosszúnak gondolja életét. - No, így vagyunk mi az istenekhez képest, fiam. Nekik mi vagyunk a bogaraik, akiket tanulmányoznak. - És miért nem mondtátok el ezt soha, senkinek? - kérdezte Kurgis. - Mi értelme lett volna? Még arra jutott volna a nép, hogy Agadé még most is máshová figyel. Vagy egyáltalán nem figyel ránk. Mindig csak a főpap tudta. Eddig... - Kérdezhetek, nagyuram? - Igen, ifjú Mnémon, kérdezz csak. - Vannak feljegyzéseitek arról az emberről, aki ezt a hírt elmondta, s aztán a szobrot kifaragta? - Vannak. Homonkulusz volt, mesterséges ember. - Micsoda? - Crispus torka összeszorult. - Ahogy leírták, teljesen egyedül csinált mindent, aztán a jarargo-i Szentet, amikor kész volt az aranyöntvény, egymaga emelte a helyére. - De hiszen az... csak tonnákban mérhető! - Ezért mondom, hogy homonkulusz volt. Isteni tenyészet. Tomorits hallgatott egy sort, majd még hozzátette: - Vagy nem isteni... Kurgis kán szólt közbe: - Elképzelhetőnek tartod, hogy valakik a csillagokból idejöjjenek? Az öreg beavatott vállat vont. - Semmi nem bizonyos, következésképpen bármi lehetséges. - Ej, tisztelt, öreg barátom, nem egy Zemun-idézetet kértem tőled. - Jó, jó! Miért is ne tartanám annak? Mondja az Agadé-kultusz bármely irata, vagy a te hited, vagy Barhun, hogy mi vagyunk az egyedüliek ebben a nagy világmindenségben? Azt tudom, hogy Barhun kiválasztottnak mondja a xilleket. De nem egyedülinek. A Tabaril egy bolygó, ami a napja körül járja útját. A csillagok is olyan napok, mint a miénk, csak sokkallta messzebb vannak tőlünk. Miért ne lenne elképzelhető, hogy valahol máshol is van egy ugyanilyen bolygó? És azon akár előrébb is tarthat az élet, el tudtak jönni ide, és most nézik, mi történt, mi történik velünk? A Szent, no meg az a te szerelmesed mentálisan, vagyis gondolatban üzen nekik, képeket küld. Furcsa ugyan erre gondolni, nem tagadom, de semmi lehetetlent nem érzek benne. Talán éppen a pusztulásunkra kiváncsiak. - A pusztulásunkra? - Ki tudja, mit jelent az a folt? Azt bárki észreveheti, hogy jóval nagyobb, mint az örvény volt. Kurgis barátunknak bizonyára eszébe jutott a legegyszerűbb mozgások elve. Talán egyre közelebb megyünk hozzá, belehullunk és megsemmisülünk. Talán ők éppen erre kiváncsiak. Kurgis elmosolyodott. - Hát akkor jó sokáig kell várniuk. Közelebb van az a folt, de ha az égbolt eseményeinek gyakoriságát nézem... beletelhet akár millió év is, mire odaérünk, ha ugyan erről van szó. - Így van - mondta Tomorits. - De lehet, hogy ők millió évig élnek. Ki tudhatja? Ránézett Crispusra. Amaz bólintott. - Meg fogom tudni az igazságot, és tájékoztatlak benneteket. De kérlek, nagyuraim, ezt hagyjátok rám. Az a lány... A két főpap értően bólogatott, és összemosolyogtak. - Hej, fiatalság! - sóhajtott az öreg. 8. A Bájos Hajlékban Crispus nem látta Metch-t a felszolgálók között. Gondolta, azért leül, eszik, iszik valamit, majdcsak előkerül. Vagy megszökött, hogy ne kelljen betartani az ígéretét? Arossen aggódó arccal közeledett. - Drága Crispus uram, fényességes ifjú! Vigasztalan vagyok, de te talán segíthetsz rajtam. - Attól függ. Hol van Metch? - Ó - sóhajtott a tulajdonos -, reméltem, hogy miatta jöttél. Metch-t nyilván az utánad való vágy emészti. Két napja olyan, mint aki elvesztette az eszét. Csak ül a szobájában, és nem hajlandó kimozdulni, sőt, még megszólalni sem. Mindent elkövettem, Agadé bocsássa meg, még bottal is ráverettem néhányat, de mintha nem is érezte volna. Úgy kell beletömni az ételt és az italt, maga nem veszi el. - De azért hagyja megetetni magát? - Crispus a lány erejére gondolt. - Igen, uram, de különben egyáltalán nem mozog. Ha felemelik a karját, amint elengedik, leesik megint. Csak ül, sokáig behúnyja a szemét, aztán kinyitja, de nincs benne semmi, csak üresség. Attól félek, megháborodott. Könyörgöm, segíts, uram! Mielőtt még Arossen térdreesett volna, Mnémon gyorsan felkelt az asztaltól. - Vezess hozzá! A hátsó épületbe, egy egyszerű szobába mentek be. Szóval itt tartja? Egyáltalán nem illett ahhoz a ragyogó nőhöz. Aki... aki most magába roskadva ült a padlón. Felnézett Crispusra, de nem lett vidámabb tőle. - Magatokra hagylak benneteket - súgta reménykedve Arossen. Metch megvárta, amíg eltávolodik a lépte zaja is, aztán azt kérdezte: - Szeretsz engem egy kicsit is? A fiú bólintott. - Igen. Kurgis kánnak kellett erre ráébresztenie, de ráébredtem. Igen, szeretlek! - Akkor vegyél meg ettől az állattól. Nem akarom ezt tovább csinálni. Semmit nem akarok már csinálni. Az egész létem elveszítette az értelmét. Crispus leguggolt melléje, és megsimogatta a csigás, szőke fürtöket. - Vegyelek meg? Miért mondod ezt? A lány csak rázta a fejét, de nem felelt. - Azt igérted, öt nap múlva válaszolsz a kérdéseimre. - Nincsen már értelme. Már nem érdekel, nyilvánosságra jutnak-e a képek. - Igéretet tettél! Metch hosszan nézett rá. - Nem tudom - mondta aztán -, szerencse-e vagy csapás, de maradt bennem valami életvágy. Nem sok, de talán jobb lesz majd később. De ezt... - intett a kocsma felé -, nem csinálom tovább, inkább meghalok. - Válaszolsz? - Ha megveszel tőle, igen. Most már úgyis mindegy. - Várjál itt. Crispus visszament az emeleti teraszra. Arossen csakhamar megjelent, és saját kezűleg töltött a poharába. - Kedves uram, mire jutottál az én kedvenc rabnőmmel? A legjobb hetérámmal? - Aki nem is hetéra - jegyezte meg epésen Mnémon. - De hiszen már elmondtam, uram... - Igen, de azóta tanultam egyet s mást itt, Szkimbériában. - Ebben nem is kételkedtem. De uram, mondott valamit Metch? - Mondott. Azt mondta elege van. Nem akar pincérkedni, sőt hetéra sem akar lenni, csak üldögélni szeretne a szobájában. - Micsoda? - háborodott fel Arossen. - Az a nő megőrült. Hiszen ez... a parancs megtagadása, ezért megölethetem! Crispus ravaszul nézett rá. - És abból mi hasznod lenne? - He? Igy kezdődött az alku. Arossen előbb egy kicsit sírt, azután kicsit dühöngött, de végül az ifjú pénzeszacskóját átszámolva mogorván bólintott. Később - már újra mosolyogva - egy ingyen italt is felajánlott. Nem fogadták el. 9. Metch tényleg ki lehetett borulva, mert előbb csak azt hajtogatta, hogy sem neki, sem senki másnak nem szabadna már élnie. Azután azon kesergett, hogy szereti Crispust, és ezt sem lehetne neki. A léte céltalanná vált, mondta, és mégis élni akar. Csak néhány nap múlva mondott el mindent, amikor valamelyest megnyugodott. Ebben bizonyára szerepet játszott Mnémon is, aki igyekezett felébreszteni, testét és lelkét egyaránt. Ne tagadjuk, főleg a testét. - Csinálni akarok rólad egy rendes képet. Az a másik csak arra szolgált, hogy megmutassa azt, amit akartam, ezért nem kerek egész. Érted? Viszont ha tökéletesen akarlak ábrázolni, meg kell ismerjelek. Na, kezdd már el! Látom rajtad, hogy megkönnyebbülnél tőle. A lány bólintott. - Igen, nagyon sokat fog segíteni. De - felnézett -, ne haragudj meg, ha túlságosan... iskolás módon beszélek majd. Olyan dolgokat kell elmondanom, amiről nektek még fogalmatok sem lehet. Még az is nehézséget okoz, hogy szkimberül egyáltalán megfogalmazzam. Crispus felült mellette az ágyban. - Tudod, engem már semmi nem lep meg. Fogalmad sincs, hogy lélekben miken mentem keresztül. De nem bánom, hogy így történt, mert úgy érzem, az utóbbi hetekben többet tanultam, mint egész eddigi életemben. Úgyhogy csak mondd nyugodtan! Megsimogatta a lány haját. - Tudod, mit? Igyál meg egy pár kupa bort! Attól majd megjön az ihleted. Nevettek, és Metch ivott. - Nagyon messziről kell kezdenem ahhoz, hogy az egészet megérthesd. - mondta - Hogy én pontosan ki vagy mi vagyok, az ebben a pillanatban nem számít, mert én csak egy része vagyok, illetve mostmár csak voltam, egy nagyszabású tervnek. Crispus, ha felnézel az égre és látod a csóvát, meg éjjel a milliónyi csillagot, próbáld elgondolni, hogy ahol élünk, az egy óriási csillagrendszernek a középpontja. Az a nép, azok az emberek, akik engem... terveztek, kijjebb élnek, innen nem is látni azt a napot, ami körül az ő bolygójuk, a Föld kering. A Tabaril sem egészen a közepén van ennek a rendszernek, amit mi, vagyis most már inkább úgy mondom, ők, a földiek Galaxisnak hívnak. A rendszer közepét egy hatalmas fekete lyuk foglalja el. - Fekete lyuk? - Igen. A semmi, a nagy Semmi, ahol egészen más törvények uralkodnak, mint a normális térben, vagyis ebben a csillagrendszerben bárhol. A fejük felett lógó, csillámokkal beszórt foltra mutatott. - Ez a fekete lyuk szörnyű erővel vonzza a hozzá közel eső napokat, csillagokat, úgyhogy azok egymás után letérnek eredeti pályájukról, és elindulnak a feketség felé. A csóva a Galaxis magja, a mag fekete semmije által fogságba ejtett csillagok sora. Ezek megállíthatatlanul sodródnak feléje. Crispus bólintott. - Akkor jól sejtettem. Éreztem én, hogy a csóva nem tart minket, hanem inkább az örvény felé húz. De... igaz is, az örvény hova tűnt? Vagy az egyenlő ezzel a folttal? Kurgis kán valami ilyesmit emlegetett. - Bizonyos értelemben igaza is van. A vörös örvényt is csillagok, bolygók és más űrbéli testek alkotják. Van egy határvonal, úgy hívják, eseményhorizont. Ha egy test átlépi ezt a horizontot, belekerül a fekete lyuk halálos torkába. Megrázta szőke fürtjeit. - Eddig úgy tudtuk, illetve úgy láttuk kívülről, hogy a napok, bolygók, közeledve ehhez a határhoz, felizzanak. És ez az oka vörös ragyogásnak. - Ugyan! - hitetlenkedett Crispus. - Az örvény nem lehet egy pár csillag, bolygó, azt a vörös gomolyt a csillagok milliárdjainak kell keltenie. Metch bólintott. - Mondtam, hogy nem lesz könnyű. Próbáld elképzelni, hogy más egy külső nézőpont, és más egy belső. Aki kívül van, az... bizonyos törvények miatt soha nem láthatja meg, hogy egy test átlépi az eseményhorizontot. Az ő számára bármi, ami az idők kezdete óta befelé indult, a határon kívül tömörül, és ez, mindez együtt izzik a nagy vörös örvényként. - És akkor nekünk miért tűnt el. - Azért Crispus - mondta Metch halkan -, mert a Tabaril már átlépte a horizontot, azon az éjjelen, amikor az örvény eltűnt. Mi ezt az örvényt már belülről, a fekete lyuk torkából kinézve látjuk, és ez azt jelenti, hogy számunkra nem létezik. Nekünk már ez a nézőpontunk. És éppen ez az őrjítő. A fiú felsóhajtott. - Az biztos, hogy zavaros. De miért őrjítő? Látszott, hogy Metch erősen gondolkodik, hogyan fejezze ki magát érthetően. - Figyelj ide! A fekete lyuknak olyan vonzereje van, hogy belőle semmi, még a fény sem juthat ki. A másik oldalról viszont nincs korlát, befelé jöhet a fény, ezért látjátok ugyanolyannak a csillagos eget. Számotokra, számunkra tehát valóban semmi nem történt. Csakhogy, Crispus, történnie kellett volna valami másnak, valami nagyon végzetesnek! És ez mégsem történt meg. Ez a tébolyító. - A földi tudósok - folytatta Metch -, évszázadokon keresztül tanulmányozták a fekete lyukakat. Közvetlenül onnan semmilyen tapasztalatot nem lehet szerezni, de vannak bizonyos természeti törvények, úgy is mondhatjuk, isteni törvények, amelyek alapján következtetéseket lehet levonni, fontos tényeket megállapítani. Az egyik ilyen megállapítás az volt, hogy ha egy test átlépi az eseményhorizontot, akkor abban a pillanatban megsemmisül, atomjaira esik szét. Ez azért van, mert a lyuk vonzása a horizonton belül olyan fokozatokban növekszik, hogy a lábadat például ezerszer akkora erővel vonzza, mint a fejedet, ennélfogva darabokra szakadsz. Crispus egy grimaszt vágott. - Nem mondom, szép kilátások. Metch a karjára tette a kezét. - Had folytassam! A földiek hosszú fejlődésen mentek keresztül és végül eljutottak oda, hogy olyan hajókat tudtak építeni, amik az égen repülnek, az űrben haladnak. Bejárták az egész Galaxist és így találtak rátok. Most jövök én. A volt gazdáim tudták, hogy bármiféle információt csakis az úgynevezett telepátia, azaz... lélekkivetítés segítségével szerezhetnek az eseményhorizonton belülről, hiszen semmilyen... fizikai jellegű, azaz testi, megfogható szubsztancia nem juthat ki onnan. A gondolatot, a gondolati képeket azonban nem köti ez a törvény. Ezért, időt és költséget nem kímélve fejlesztették a telepátiát, és végül tökéletes leadókat sikerült létrehozniuk. Én vagyok az egyik. Ők vissza tudják alakítani fizikai képekké, amit én üzenek nekik. Úgy érezték, páratlan lehetőséget kaptak. Megfigyelhetik, ha sikerül beteríteni a bolygót telepatikus leadókkal, tulajdonképpen hosszasan tanulmányozhatják azt az egyetlen pillanatot, amint a Tabaril, veletek együtt megsemmisül. Annyiféle szemszögből, ahány megfigyelést sikerül végezni. Ezért négyszáz éve ideküldtek néhány magamfajtát. A homonkulsz szót ismered, ugye? Nos, mi valóban mesterséges lények vagyunk, de csak abban az értelemben, hogy megtervezték a sejtjeinket. Nem volt apánk és anyánk, hanem egyfajta üvegharangban fejlődtünk ki, gondos felügyelet mellett. Egyes képességeinket továbbfejlesztették, - bocsánatkérő pillantást vetett a férfira -, például megnövelték az erőnket. Másfelől viszont egy programot, egy parancsot helyeztek belénk, ami arra kondicionál bennünket, hogy beépüljünk közétek, és közvetítsük nekik a pillanatot, amikor a Tabaril az eseményhorizontot átlépi. Crispus szomorúan ingatta a fejét. - És arra nem gondoltak ezek a földiek, hogy megmentsenek bennünket attól a sorstól? Hogy mondjuk, elvigyék a Tabaril lakóit azokkal az égi hajókkal, egy nyugodtabb helyre? Végül szerencsére nem következett be, de azért... Metch lesütötte a szemét. - Voltak, akik azt akarták. De a tudomány győzött. Életformák vannak más helyeken is a Galaxisban, és úgy ítélték meg, hogy hosszú távon fontosabb a fekete lyukak tanulmányozása, főleg ezé. Hiszen óriási, a Galaxis magjában van és, irdatlan idő alatt ugyan, de akár az egész csillagrendszert elnyelheti. Igen, Crispus, fel akartak áldozni benneteket. - Hát, kedves népek lehetnek. Metch elhallgatott, majd kínlódva nézett fel. - Mit gondolsz, én mit éreztem? De kötött a program, el nem tudod képzelni, milyen erővel. A férfi bólintott. - Dehogynem tudom! Elvégre tapasztaltam! De - megsimogatta a lányt -, ne beszéljünk erről. Hányan voltatok? - Öten vagy hatan mindössze, nem is tudom pontosan. Tudod, a mi... kifejlesztésünk olyan nagy költségekkel járt, hogy többre nem futotta. Ezért szerte a bolygón, többszáz helyen, mesterséges üzenettovábbítókat telepítettünk. - Például a jarargo-i Szentet. - Igen. Álcáztuk őket, sokáig nem is volt baj, mesterei voltunk az álcázásnak. De aztán jöttél te és én nagyon megijedtem, mert az alapvető utasítás volt, hogy semmiképp ne fedjük fel magunkat. Fontos, hogy az egész természetes körülmények között menjen végbe, nem szabad, hogy bármiféle pánik befolyásolja. - Annyira fontos, hogy még megölni is megpróbáltál miatta? Metch a fiú combjára tette a kezét. - Most már vége ennek. Felszabadultam a program alól, hiszen teljesítettem, amivel megbíztak. - Te szent Barhun - mondta Crispus -, és ezek szerint 400 éves vagy! - És eltartok még vagy 600 esztendeig. Így terveztek meg, mert a horizont átlépésének pontos időpontját akkor még közel sem tudtuk. Egy pontosabb becslést csak néhány éve sikerült kidolgozni. Az évek folyamán különböző álcákba bújtam, nálatok is éltem, Xillben egy ideig. Sajnos a feladathoz tartozott, hogy időközben próbáljuk tanulmányozni a társadalmatokat, ezért néhányszor rabszolgává kellett lennem, hogy minden réteg életét megismerjem és továbbítsam az információkat. Pedig piszokul nem szerettem rabnő lenni. Jó, tudom, most is az vagyok. Széttárta a karját. Hát... ennyi. Nem tudom, sikerült-e mindent jól elmondanom, megértettél-e? Most, így egy szuszra nem jut eszembe több. - Hm. És most? - Hát ez az. A földiek állomásán, ami ott van a csóvában az egyik bolygón, nagy pánik van. Összeomlott az egész tudományuk. Átléptük az eseményhorizontot, de csak annyi történt, hogy ugrottunk egyet a csillagokhoz viszonyítva, és az örvényen belül kerültünk. És kész. Alig változott valami, csak egy foltot kaptunk az égre, tele csillaggal... - Azok csillagok? A csillámló dolgok? - Igen, mivel ti már belül vagytok, láthatjátok a fényüket. Megrázta a fejét. - Nem pusztultak el azok sem. Valamit nagyon eltoltunk, minden összekuszálódott. A földiek tulajdonképpen előről kezdhetik a fekete lyukak kutatását, de nemcsak azt. Ők a fekete lyukakra vonatkozó törvényeket egy általános törvényszerűség, a relativitás elmélete alapján dolgozták ki. Ezt szkimberül talán viszonylagossági szabálynak lehetne nevezni. Most, hogy egészen más történt, mint amit vártak, a relativitás-elmélet is megingott, márpedig erre épült az egész földi tudomány. Megérted, hogy én is teljesen összeomlottam? - Miért, jobb lett volna meghalni? Metch megrázta a fejét. - Végül is persze, hogy nem. De akkor... amikor megtörtént az átlépés, és aztán semmi... akkor úgy éreztem, minden elveszett. Engem ők terveztek, tehát valahol földi voltam. Crispus felállt és járkálni kezdett fel-alá. - Azt kérdezed, meg tudom-e érteni a pánikukat? A tiédet megértem, mert szeretlek. Az övékét... hát azt is megértem, bár őket azért annyira nem szeretem, csak egy kicsikét. Jó, rendes, kisérletező népek. Szivük az nemigen lehet nekik, de hol milyen népeket teremt Barhun vagy Agadé, ebbe nekünk nincs beleszólásunk. Megpördült. - Azóta üzentél már nekik? - Nem, de nem is akarok. Betöltöttem a feladatomat, és ki akarom zárni őket a fejemből. Most már felszabadultam, bár ők állandóan követelik, hogy legalább folytassam a ti megfigyeléseteket. De már nem hat a program. Bevégződött, már nem vagyok alávetve nekik. Elmosolyodott. - Nos, mit szólsz ehhez az egészhez? Kellek még így is neked? Hogy csinált lény vagyok? - Hát, mit mondjak, egész jól megcsináltak, miért ne tartsalak magam mellett? Metch kinyújtózott az ágyon. - És attól nem tartassz, hogy én hosszabb életű vagyok? Te meg fogsz halni, és én még mindig ilyen fiatal leszek. - He-he, ez még külön szerencse is. Még vénkoromban is lesz egy ragyogó nőm. - Nem szabadítassz fel? - Csakis a végrendeletemben! Vagy most akarod? Metch felnevetett, és magához vonta, átölelte a fiút. - Nem, az istenek őrizzenek tőle! A reggelit a szobába rendelték, s már ettek, amikor Crispus a villájával hadonászva közölte: - Egyébként nem kellene annak a földi tudománynak pánikba esnie. Nem történt itt semmi olyan, ami ellentmondana az elméleteiknek. Metch rácsodálkozott. - Hogy mondhatsz ilyet? - Beszéltem az öreg Tomorits-szal - folytatta Crispus -, biztos tudod, kicsoda. - Persze. - Ha az a relativitás viszonylagosságot jelent, akkor itt éppen olyasmi folyik, ami igazolja. Az öreg mutatott nekem egy itteni bogarat, úgy hívják muir. - Ismerem. - Az csak egy pillanatot él hozzánk viszonyítva. De azért mindent el tud végezni, amit egy életben kell. Evés után Crispus nagyot nyújtózott. - Na kezdhetjük a festést. Hm, meg tudnálak csinálni emlékezetből is, de nem szívesen mondanék le a látványodról. Úgyhogy ülj oda szépen, arra székre! Pucéron? Hát persze, hogy pucéron! És ne takard el annyira a... a tudod midet. Ez a kép kizárólag az enyém lesz, nyugodj meg! - Beszélni lehet? - kérdezte Metch. - Lehet. - Értem, amit a reggelinél mondtál. Szenzációs. Azt akarod, hogy elmondjam nekik? Mnémon vállat vont. - Mit bánom én? Ha azonban... - kezébe vette az ecsetet - mégis úgy döntenél, hogy beszélsz velük, átadnál egy üzenetet? - Kitől? - Hát tőlem. - Végül is, miért ne? Tudod, le kell húnyni a szemem. Most megtehetem? - Most még igen, most éppen a... mást festek, nem a szemedet. KAPCSOLAT - Metch rabnő jelentkezik Veihalpiból. - Hogy? Ki jelentkezik? - Metch, Crispus Mnémon úr rabszolgája, Veihalpiból. - Andro... Andro-3, te vagy az? - Nem. Metch vagyok. - Andro-3, mi van ve... Jó, jól van. Téged is megráztak a történtek. Állandóan hívtunk, és örülünk, hogy válaszolsz. Itt... nos, nehéz napokat élünk át. A tudomány... megingott. Nem csoda, ha te is rossz állapotban vagy. - Ellenkezőleg. Én nagyon örülök, hogy élek. - Tessék? Andro... Metch miket beszélsz? Kérlek, próbálj erőt venni magadon! Neked még feladataid vannak, erről nem feledkezhetsz meg. - Nekem az volt a feladatom, hogy az eseményhorizont átlépéséig figyeljek, és aztán közvetítsem magát az átlépést. Ezt a feladatot teljesítettem, többé semmi közöm hozzátok. - An... izé, Metch, nem beszélhetsz így. Szükségünk van rád! És adj képet! Légy szíves adj képet is! - Majd adok a maga idejében. Én nem vagyok többé a közvetítőtök. Sajnálom. - De ha így gondolkozol, miért jelentkeztél? - Azért, hogy valamit elmondjak. Ezt a bolygót ti el akartátok pusztítani. - Ez nem igaz, mi csak nem akartunk beavatkozni a természetes folyamatba. - Nem érdekel a véleményetek, én nem érzek különbséget a két dolog között. De ezt csak azért közöltem, mert hálából a ti... természetet nem sértő magatartásotokért, az egyik bolygólakó, az én uram megmentette a tekintélyeteket, a tudományotokat. Gondolkozzatok el azon, melyikőtök cselekedete vagy mulasztása volt a nemesebb. - Micsoda? Te felfedted ezek előtt a barbárok előtt, hogy ki vagy, és mit csinálsz? - Természetesen. - Ez parancsmegtagadás! Jó, jó... talán nem lesz baj belőle, úgyse értik. - Meglehet. Mindenesetre nem bántam meg, hogy beszéltem, tudniillik, amint mondtam, az én uram megoldotta a problémátokat. - Légy szíves ne viccelj! Ezek a súlyos idők nem valók arra. - A relativitás törvénye szilárd. Csak ti nem vettétek figyelembe azt, hogy mindenre vonatkozik. Ránk, a Tabarilra is. - Hogyne vettük volna figyelembe! Hiszen a gravitáció ugrásszerű növekedése a horizonton belül éppen ezen a törvényen alapul! - Nem egy nyelven beszélünk. A sebesség csakis attól függ, honnan nézzük, nem ez az alappremissza? - De igen, azonban... - Nincs azonban. Ti odakintről látjátok az örvényt, mert mást nem láthattok. Közben persze elkönyvelitek, hogy azok a szerencsétlen népek átléptek, azután, ahogy írva van, egy pillanat alatt megsemmisültek. Ám, mi az, hogy "pillanat"? Az én uram mutatott nekem egy bogarat. Ez csak egy napig él, de ő, a bogár nem így érzi, mert más az időhöz való viszonya, más a sebessége. Neki az a rövid nap egy egész élet. Velünk is hasonló történt. Muirrá változtunk, átdobódtunk egy olyan téridőbe, ahol, ha a fekete lyukon kívüli figyelő észlelni tudná, tényleg csak egy ezredmásodperc telne el. A mi időnézetünkből azonban itt benn egy egész világegyetem története zajlik le. - Egyetlen képet adok, nézzétek meg jól! Azokat a csillagokat láthatjátok, amik a Tabaril előtt átléptek. Itt van mind, a több milliárd, nagyon jól megvannak, sőt, ha majd ez a nép odáig fejlődik, talán felfedezik, hogy Galaxisokba tömörülnek. Ugyanúgy mint odakint. A pusztulás pillanata tehát eljött, de ez az egy pillanat olyan hosszú lesz, hogy mire a végére érnek, bizonyára felfedezik majd, hogyan menekülhetnek ki a mag sötét árnyékából, hogyan kerülhetik el az apokalipszist. Ha ugyan szükség lesz erre! Mert ha ez, itt benn egy új világegyetem... akkor, a mi szempontunkból, korlátlan idő áll rendelkezésre. És felmerülnek bizonyos gondolatok is. Például az, hogy meglehet, ti odakinn egy ugyanilyen utolsó, végtelen pillanatot éltek a ti mégnagyobb fekete lyukatok eseményhorizontján belül. - Te jó ég! Metch, te összezavarod a dolgokat! Ha így történt, hogyan beszélhetünk mi egymással? - Mi nem beszélünk. Én egy telepatikus üzenetet küldök, amit te érzékelsz, aztán ugyanezen a módon válaszolsz rá. Az ilyen közlést nem kötik a téridő törvényei, a mi kapcsolatunk tehát nem függ attól, ki milyen idősíkban van. Búcsúzom. - Várj... várj egy kicsit, nehogy abbahagyd! Lehet, hogy van abban valami, amit mondtál. Had ellenőriztessem! - Nincs sok időm. - Akkor is... tegyük fel, hogy igazad van. De, hogy jöttél rá erre? - Ismétlem, nem én jöttem rá, hanem az uram, Crispus Mnémon. - Az lehetetlen. - Miért? - Hiszen az csak egy tudatlan, ókori banda! - Mégis többre volt képes, mint a ti legújabb kori bandátok. - Tessék? - Semmi. Búcsúznom kell. - Ne! Ha igaz, amit mondtál, mégjobban szükségünk van rád! - Ott vannak a többiek. - Azok sem jelentkeznek. - Küldjetek mást! - Hova? Honnan tudjuk, hol vagytok, és mikor vagytok ott benn? Értsd meg, életbevágóan fontos, hogy ameddig élsz, közvetíts! - Sajnálom. Már nem köt a program, és én ennek tiszta szivemből örülök. Jó itt élni. - Kérlek, ne kapcsolj ki! - Még csupán egy dolgom van. Át kell adnom egy üzenetet. Az én uram üzenetét. - Gondoldd meg, kérlek! - Mondhatom? - Igen, a fenébe! Mit üzen az a te... Bémonod, vagy mi? - Csókoltat benneteket. ---------------------------------------------------------------------------- Vissza... [Image]