VASAS JUDIT
     
     
  Mah-ree Nok
     
     
     
     
     Misztikus kalandregény
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
AD LIBRUM
Budapest 2009
     
     

     
    Rituálé
     
     Késő éjjel volt már, Nicole mégis nyugtalanul forgolódott ágyában, pedig a kellemes őszi éjszakában igazán nem volt semmi zavaró. Az utcán egy lélek sem járt, és a fák sárguló leveleit időnként meg-megzörgető szél suhogásán, no meg az óra monoton ketyegésén kívül semmilyen zajt nem lehetett hallani, még nyitott ablak mellett sem. Minden nyugodt volt és csendes, a város az igazak álmát aludta.
     Az enyém vagy? – súgta Nicole fülébe az elkerülhetetlent a már jól ismert hang, amely csak az ébrenlétet álomtól elzáró, széles sorompó lecsapódása után hangzott fel mindig, gyöngyöző izzadtságcseppeket varázsolva a lány homloka köré. Világéletében élénk álmodó volt, de egyetlen éjszakai képzelgéséből kiszakadt véres jelenet vagy acsarkodó, vad szörnyeteg sem volt olyan rémisztő, mint ez a testetlen, forrás nélküli suttogás, ami az utóbbi hetekben minden éjjel elért hozzá. Nem látott mást, csak árnyékokat; sötét, összemosódó színfoltokat, amelyeket furcsa, felismerhetetlen zörejek kísértek. Egy mindent elnyelő, feneketlen lyuk előtt állt, és a hang kérlelhetetlenül folytatta: Mire vársz még? Napról napra nő a be nem váltott ígéret súlya… Csak nem félsz?
     Mögöttem van – gondolta Nicole, de hiába próbált megfordulni, egyszerűen képtelen volt rá, tagjai dermedtek és merevek voltak, nem engedelmeskedtek a belső parancsnak. Ekkor hirtelen egy hatalmas lökést érzett a hátán, és belezuhant a mélységbe, csak zuhant és zuhant, majd úgy érezte, huppan egy nagyot, és aztán… felébredt. Teste hideg verítékben úszott, és a levegőt is szaporábban vette, de közben nagyon boldog volt, hogy már vége. Mielőtt azonban végképp ellazult volna, eszébe jutott, hogy nem a semmire ébredt fel. Párnája alatt mozgolódni kezdett rezgőmódra állított mobilja, és ő ezért mérhetetlen hálával gondolt telefonálójára, akárki legyen is az ebben a lehetetlen időpontban. Jobb kezével hátra nyúlt, és álmosan húzta elő feje alól a búgó szerkezetet, majd még mielőtt felvette volna, az órájára nézett. Hajnali kettő múlt hét perccel. Ideális egy kiadós beszélgetéshez.
     – Ki az? – kérdezte rekedtes hangon.
     – Szia kiscsaj, én vagyok! – dörmögte a kagylóba a vonal másik végén egy álomtól mentes, lelkes hang – Már mindenki alszik nálatok, ugye?
     – Tekintve, hogy nem a hangpostámmal társalogsz, ez egy elég hülye kérdés – állapította meg szenvtelenül – Mi a nyavalyát akarsz ilyenkor, Duncan?
     – Jó, hát tudom, hogy az időzítés nem a legjobb, de sürgősen találkoznunk kell! Nicole, ez életbevágóan fontos!
     – Mármint most?
     – Jaja, de minél előbb, ha lehet!
     – De… De várj, te most azt akarod nekem mondani, hogy ki kéne kászálódnom az ágyból és elmennem hozzátok?
     – Dehogy!
     – No azért…
     – A folyónál kéne találkoznunk, a híd alatt! Kapj magadra valamit gyorsan, aztán gyere!
     – Te nem vagy normális?
     – A többiek is ott lesznek!
     – Ja, persze.
     – Komolyan mondom! Akkor várlak, szia!
     – Le ne tedd! Duncan, ne… Hülye! – dobta vissza kedvetlenül az ágyára a telefont. Legalább valami ésszerű magyarázatot adott volna, vagy egy kis reményt, hogy majd a későbbiek során megteszi, de nem, csak nemes egyszerűséggel kinyomta a mobilt. Fiúk! Mindenesetre elgondolkodtató volt, hogy mire kattant rá ennyire. Igaz, megvolt az a tulajdonsága, hogy gyorsan fellelkesült a legjelentéktelenebb dolgok iránt is, de most még magához képest is izgatottnak tűnt. Sóhajtott egy mélyet, majd az ablakhoz sétált, és felnézett a csillagos égboltra. „Miért is ne? – gondolta magában – Legalább gyakorlom, hogyan szökjek meg otthonról, ha majd a herceg vár fehér lovon az ablakom alatt. Álmodj, királylány!”
     Előhalászta szekrényéből a nadrágját, majd magára vette kék, kapucnis pulcsiját, és felkészült az éjjeli barangolásra. Mindezt persze nagyon halkan, nehogy felébressze a család többi tagját.
     „Remélem, tényleg ott lesznek a többiek is, és nem valami szívatás készül nekem” – morfondírozott, bár lelke mélyén most már örült is a meghívásnak; az ilyen kellemetlen rémálmok után ugyanis nagyon nehezen aludt vissza. Csak úgy kavarogtak volna fejében a gondolatok, amelyekkel most nem szívesen maradt volna egyedül. Áldotta a szerencséjét, hogy a bejárati ajtajuk előtt volt egy kis bejáró, mert az azt fedő tető pont az ő ablaka alá esett, így nem kellett lemennie a lépcsőn – ami növelte volna a lebukás veszélyét –, elég volt kimásznia az ablakon át a bejáróra, majd onnan egy könnyed szökkenéssel már lent is volt. Egy percig némán fülelt, hátha mégis felzavart valakit, de nem történt semmi. A környék továbbra is kihalt volt, így senki előtt nem kellett magyarázkodnia, és nem kísérték kíváncsi vagy rosszalló tekintetek. Ennek ellenére azért megpróbált a lehetőségekhez mérten láthatatlan maradni, és árnyékként suhant végig az utcákon. A bűntudatosok paranoiája… „A folyónál, a híd alatt… – tűnődött – Az éjszakai találkozó még hagyján, de miért pont a híd alatt? Méghogy életbevágóan fontos! Talán a világ most készül kifordulni a sarkaiból, és a fordulás fix pontja a híd alatt lenne?”
     
* * *
     
     A város egy másik pontjában ezalatt szintén megszólalt a telefon. Először semmi reakciót nem váltott ki a ház otthonlévő lakóiból, de miután nem volt hajlandó abbahagyni a berregést, valakinek csak fel kellett vennie.
     – ‘csába! – mászott ki az ágyából egy morcos tizenéves. A szomszédos ágy takarója alól egy kócos fej bámészkodott ki, és álmosan nyöszörögte:
     – Ki a fene lehet az?
     – Éjszakai telefonszex-marketing… De valószínűbb, hogy csak anyuékért kell menni.
     A másik fiú erre a kijelentésre bosszúsan nyögött egyet, majd a fejére húzta a takarót, hogy még a gondolatot is távol tartsa magától. Azt soha többet nem! Szüleik nemrég váltak el, azóta az anyjuk mintha teljesen megőrült volna: felszedte a leglehetetlenebb pasast, aki most már ott is lakott a nyakukon, és majdnem minden éjjel kimaradtak otthonról. Hogy milyen állapotba kerültek olyankor, azt jobb nem említeni, de azért általában haza tudtak jönni maguktól, kivéve akkor egyszer, de annak a bizonyos estének az emléke még mindig kísértette őket. Még jó, hogy Josh – így hívták az idősebb fiút – már tudott vezetni, különben képtelenség lett volna a dolgot csendben elintézni.
     Még csak fel sem kapcsolta a villanyt, csak úgy, a sötétben botorkált ki a telefonhoz, majd a füléhez emelte a kagylót, és álomittasan beleszólt:
     – Tessék?
     – Szevasz Josh, én vagyok az, Duncan. Ősök? Házon kívül?
     – Mármint az anyám meg az a majom? Azok igen! Ezért hívtál fel éjjel, te kretén?!
     – Ne dühöngj, cimbora; csak figyelj! Soron kívüli gyűlést tartunk a folyónál, a híd alatt. Most.
     – Tartotok?
     – Igen: én, Nicole, Lindsay…
– Őket is képes voltál felcsörgetni? – kérdezte hitetlenkedve.
– Aha!
     – Hát ez hülye… – mormogta maga elé Josh.
     – Mondtál valamit?
     – Csak azt, hogy nem vagy százas. Minek szívatsz itt az éjszaka kellős közepén?
     – Most jössz vagy nem?
     – Nem én!
     – Hagynád, hogy a többiek feleslegesen jöjjenek?
     – Ha olyan idióták, hogy belemennek ebbe az őrültségbe, akkor csak rajta. Az különben is a te sarad.
     – Ne legyél már ilyen pé-ö-csé! Úgyse hagylak békén, amíg nem egyezel bele.
     – Na jó – sóhajtott Josh lemondóan, azt kívánva, bárcsak mégis az éjszakai telefonszex-marketingesek keresték volna – De előre szólok: ha csak szórakozol velem, azt nagyon megbánod!
     – Nem szórakozok. Olyan felfedezést tettem, hogy az agyatokat eldobjátok! Csak épp semmi hasznát nem veszem nélkületek. Szóval iparkodj!
     – Oké, 10 perc és ott vagyok – azzal letette a kagylót egy „hígagyú barom” kíséretében – Ennek is most jutnak eszébe a világot megváltó ötletek.
     Visszament a szekrényéhez, előkapott pár holmit, és szedelőzködni kezdett.
     – Mit csinálsz? – hallatszott a szomszéd ágyból bágyadt hangon a kérdés.
     – Éjszakai túra: Duncan meg akar beszélni valamit velem meg a többi szerencsétlennel, akiket a barátainak nevez.
     – Ilyenkor? – ült fel meglepetten öccse.
     – Ilyenkor.
     – Akkor… akkor te most lelépsz?
     – Igen. Zseblámpa?
     – A fiókban. Veled mehetek?
     – Túrót! – felelte határozottan Josh, miközben a fiókban matatott. A zseblámpa természetesen valahol a legmélyén volt, és miközben azt próbálta kihasználni, a keze rátévedt egy gyűrött, de fénykorában még „hivatalos” papírra.
     – Kirúgtak az úszócsapatból? – vonta fel meglepetten a szemöldökét.
     – Nem érdekes – motyogta Kevin, de a hangszíne másról árulkodott. Üres tekintettel meredt maga elé, aztán egyszer csak felállt, és ő is öltözködni kezdett.
     – Hé, azt mondtam, te itt maradsz a seggeden! – emelte fel a hangját Josh, de túl nagy hatást nem váltott ki vele.
     – Úgyse kényszeríthetsz rá, hogy maradjak – vonta meg a vállát amaz, és nyugodt szívvel folytatta az öltözködést.
     – Ragacs! – morogta a bátyja, de beleegyezésének jeleként odahajította neki a kabátját. Végül is tisztában volt vele, hogy valójában az öccse csak viszolygott attól, hogy egyedül legyen otthon, amikor Wayne meg az anyjuk beállít. Mérhetetlenül idegesítette ugyan, hogy Kevin amúgy is mindig rajta lógott, és általában igyekezett lerázni, de most kivételesen megengedte, hogy vele tartson. Egyébként is túl fáradt volt ahhoz, hogy hosszasan vitatkozzon.
     – Na húzzunk, szeretnék mielőbb túllenni rajta!
     Odakint a szél egyre inkább felerősödött, így a két fiúnak igencsak össze kellett húznia kabátját, mikor az utcára lépett. Arról nem is beszélve, hogy még mindig nagyon álmosak voltak, és rázta őket a hideg. Szótlanul ballagtak végig az utcákon, mígnem elértek a hídig, de nem láttak ott senkit.
     – Nem itt kéne lenniük?
     – Honnan tudjam? Annyit tudok csak, mint te!
     – Le ne harapd már a fejem!
     – Birokra! – bukkant fel a sötétből egyszerre Duncan ragyogó mosollyal az arcán. – Csakhogy itt vagy!
     – Ja, csak ezt nem tudtam otthon hagyni – bökött az öccse felé Josh – Na lökjed gyorsan, mit akarsz?
     – Máris megtudod, vagyis megtudjátok, de előbb gyertek kicsit lejjebb! A lányok már itt vannak. Amúgy kifejezetten számítottam Kevinre, neki is jó hasznát vesszük majd!
     – Fenomenális – kommentálta Josh a fejleményeket, miközben elértek arra a helyre, ahol Nicole és Lindsay már várták őket. Ami őket illette, ők se tűntek sokkal lelkesebbnek a fiúknál. Lindsay szeme majd leragadt az álmosságtól, és Nicole is csak ásítozott.
     – Nos – köszörülte meg a torkát Duncan –, köszönöm, hogy mind eljöttetek, tudom, hogy most mind a pokolba kívántok az ébresztés miatt, de nemsokára ti is belátjátok, hogy ez feltétlenül szükséges volt.
     – Csak már tartanánk ott… – sóhajtott Josh, mire a többiek rosszalló pillantásokat lövelltek felé. Nem mintha nem pont ugyanezt kívánták volna ők is, de tudták, hogy ha Duncant félbeszakítják, még tovább tart a dolog.
     – A bevezetőt kihagyhatod, térj a lényegre! – unszolta beszédre barátjukat Lindsay.
     – Ami miatt idehívtalak titeket, az hosszas kutatásaim gyümölcse – magyarázta Duncan, majd sejtelmes mosollyal az arcán elővett a háta mögül egy táskát, amiből kihúzott egy könyvet. Méretes darab volt, a borítója már megkopott, lapjai pedig sárgák és gyűröttek voltak, néhol még el is szakadtak. A többiek gyanakodva nézték, és most már végképp nem tudták, mit is akarhat Duncan.
     – Ez itt barátaim a híres Mah-ree Nok! Válasz az élet nagy kérdéseire, kulcs a helyes megoldásokhoz, és hatalmas kincs az ilyen kalandorok kezében, mint amilyenek mi vagyunk!
     – Ne haragudj, de én még mindig nem értem – jegyezte meg zavartan Nicole, és miután a többiek is értetlenül néztek, Duncan folytatta mondókáját. Az igazat megvallva élvezte is, hogy most ő van a figyelem középpontjában. Gondolataiban már valóságos mester volt, akinek a tudására szomjaznak mindazok, akik hozzá képest ismereteiket tekintve örökös sötétségben élnek.
     – A Mah-ree Nok a legfontosabb motívum minden valamirevaló indián legendában, és itt kérlek vonatkoztassatok el minden utókor által kreált históriáról, ami az indiánokat illeti. Ez nem egy modern író képzeletének szüleménye, hanem a több száz évvel ezelőtt élt indiánok tudásának tárháza, amely arra hivatott, hogy megkönnyítse az emberek életét. Összesen egy, azaz egy darab létezik belőle. Egyedüli és megismételhetetlen! Egyfajta útmutató. Még ugyan nem tanulmányoztam át teljesen, de amit eddig olvastam belőle, az igencsak meggyőző volt. Most pedig szeretném, ha kivennétek részeteket a varázsából! – mondta, azzal felnyitotta a könyvet, nagyjából az egyötödénél.
     – Mit értesz azon, hogy kivesszük a részünket a varázsából? – kérdezte Nicole.
     – Látjátok itt ezt a pentagramot? Mágikus erővel bír. Itt az áll, hogy ha öt kalandor végrehajtja a leírt szertartást, akkor a természet felruházza mindegyiket a hatalommal, amely megilleti őket, és ami a dolgok jobbá tételéhez kell.
     – Na ne! Ez valami wodoo marhaság! Képes voltál ezért idecsődíteni minket? Hogy játszadozhass?!
     – Ez nem játék, Josh! Eddig mindenki azt hitte, hogy a Mah-ree Nok csak legenda, de most megtaláltam; ez már eleve bizonyíték arra, hogy léteznek olyan dolgok a világban, amik kívül esnek a tudományosan megmagyarázhatón! A misztikum él!
     – Ez dilis! – temette arcát tenyerébe Josh.
     – Ugyan már, ez tök buli! – lelkesedett Lindsay – Mindig is ki akartam próbálni valami ilyesmit, biztos jó móka lesz! Mint azok az ábécéstáblák a szellemidézéseken meg egyéb szeánszokon.
     – Ám legyen. Ha varázslósat akartok játszani, rajtam ne múljon, de ezt nem fogom egykönnyen elfelejteni neked, Duncan. Tök hülyét csinálsz belőlünk, magadról nem is beszélve…
     – Akkor kezdhetjük? – kérdezte izgatottan Duncan.
     – Oké – bólintottak rá a többiek, kivéve Kevint, aki gyanakodva méregette a könyvet, és mintha kicsit kellemetlenül érezte volna magát. Duncan ekkor elővett a táskájából egy öngyújtót, és néhány összehordott gally meg pár újságpapír segítségével tüzet rakott. Ez volt az első olyan tette, ami mindenki számára kellemes volt, ugyanis kezdtek nagyon fázni. Aztán elővett egy zacskót, amiben valamilyen zöldes-barna színű por volt, és mindenkinek a markába szórt valamennyit.
     – Mi ez? – kérdezték a lányok egyszerre.
     – Őrölt gyógynövények, a leírás alapján gyűjtöttem össze őket. A szertartás fontos kellékei.
     – Remek – dörmögte Josh, akit még mindig nem sikerült meggyőzni az egész hacacáré szükségességéről.
     – Akkor kezdem! – sóhajtott egy mélyet Duncan, majd mindenre elszánt arccal, erősen koncentrálva olvasni kezdte a könyv sorait:
     „Bölcs az, kire hat a szellem, S ismeri a titkokat, És e szellem erejével Nyit a térben kapukat”
     Miután ezeket a szavakat kimondta, fogta a megmaradt port, és a tűzbe szórta. A tűz ettől egy pillanatra fellobbant, majdnem meggyújtva ezzel Lindsay pulcsijának szélét, de egy másodperc múlva a lángok ugyanolyan békésen lobogtak, mint addig. A biztonság kedvéért azért mind hátrébb húzódtak egy kicsit. Ettől a kis incidenstől eltekintve azonban nem történt semmi említésre méltó.
     – Te jössz, Lindsay – biztatta a lányt Duncan, miközben átadta neki a könyvet. Lindsay érdeklődve vette a kezébe, majd zseblámpáját fölé tartva hangosan olvasni kezdett:
     „A gyűlölet bűnös érzés: Fáj Neked, s ki iránt érzed, az is szenvedi e vétked.”
     – Most a port! – utasította Duncan, mire az engedelmesen a tűzbe szórta markából a szemcséket. A por nem okozott nekik csalódást: ezúttal is fellobbant a tűz. Lindsay ezt élvezettel nézte, kezdte magát beleélni a varázsló szerepébe, és Josh is kezdett megbékélni a dologgal, végtére is egész szórakoztató volt ez a hókuszpókusz. Most rajta volt a sor, úgyhogy átvette a könyvet társától, és ő is szavalni kezdte a rá jutott rigmust:
     „Lángoljon a szívem, hogy sokat tudjak adni, Még azoknak is, kik sose szoktak kapni.”
     – Nem kéne ezt csinálni… – súgta oda neki Kevin, aki egyre idegesebb lett a ceremónia előrehaladtával, de Josh mit sem törődve öccse szavaival a lángok közé hajította az őrletet, majd átpasszolta Nicole-nak a Mah-ree Nok-ot, miközben a lángokban gyönyörködött.
     „A félelem a lélek perzsa foltja?
     Az életünket belülről kioltja.
     Szállj el az emberből egyszer s mindenkorra,
     Ne juttass ártatlan lelket a pokolra!”
     Miután Nicole is tűzbe vetette a szertartás „szentelt” porát, már csak Kevin maradt hátra.
     – Na haladjál, aztán menjünk! – vetette oda neki bátyja. – Ne tökölj!
     – Nekem ez nem tetszik – motyogta maga elé halkan Kevin – Hülyeség. Nem akarom csinálni.
     – Most meg mi a fene bajod van? – förmedt rá Josh – Kirinyáltad, hogy elhozzalak, most meg itt nyavalyogsz! Szórjad azt a port, vagy felképellek!
     – Nyugi Kevin, ez csak egy játék – biztatta Nicole, egy kicsit kedvesebb kiadásban, mint a testvére – Lazulj el, és engedd, hogy magával ragadjon!
     Kevin lemondóan sóhajtott, és elkezdte olvasni a lap utolsó sorait. Maga sem értette, hogy miért van ilyen erős ellenérzése a dologgal kapcsolatban, és szégyellte is magát miatta. A hangja olyan bátortalan, halk volt, olyan fénytelen, hogy alig lehetett hallani, és az olvasása is akadozott:
     „Ha a fájdalom erős, és te magadba zárod,
     Nem győzted le, ezt csak hiszed, majd Te is meglátod.”
     – Gyerünk, folytasd!
     „Jól vigyázz hát ember, hogy ne üthessen vissza Az elfojtott indulatok túláradó kínja.”
     Most már mind az öten végrehajtották a rituálét, a pentagram minden ágának igéje elhangzott. A szél hirtelen felerősödött, és az eső hatalmas cseppekben kezdett el hullani, mintha dézsából öntötték volna.
     – Kész szerencse, hogy már befejeztük! – nevetett fel Josh, majd kapucniját fejébe húzta, és búcsút intett társainak – Élmény volt veletek, de most már mennék, ha nem gond! – mondta, azzal futásnak eredt, nyomában öccsével. Nicole és Lindsay is nyakukba szedték a lábukat, és Lindsay már átkozta a pillanatot, amikor hagyta, hogy hiúsága győzzön, és egy emelt sarkú szandált vett fel. Az égből időközben jégdarabkák kezdtek potyogni, ami még gyorsabb futásra ösztönözte az éjszaka vándorait. A vihar azonban amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt, az egész nem tartott tovább tizenöt percnél. Csak nagyon rövid időre villantotta meg erejét, akár a tűz a lángja, amikor rávetették az őrletet, de hiába csitult el gyorsan, mint a lángok, már semmi sem volt olyan, mint előtte. Csak ezt akkor a srácok még nem tudták.
     
     
     
     
     
    Elvarázsolva
     
     Másnap természetesen mindegyikük holtfáradtan ébredt, és olyan kómásan ment végig az utcán, mint valami zombi. Még Duncan is, aki amúgy nagyon elégedett volt az éjszakai teljesítményükkel, olyan álmos volt, hogy megfogadta, többet nem rendez ilyen éjjeli gyűlést, legalábbis hétköznapokon nem. Ha valami nem hiányzott nekik ezek után, az az iskola volt. Oda még normális körülmények között sem megy szívesen az ember, hát még ilyen kialvatlanul. Rémálom…
     A parknál Duncan összefutott Lindsayvel. A lány meglehetősen durcásnak tűnt, de Duncan láttán kicsit jobb kedvre derült, mert látta, hogy nemcsak ő szenved.
     – Jó reggelt, csajszi! Nagyon megáztál az éjjel?
     – Az még hagyján, de lebuktam: anyuék észrevették, hogy nem vagyok otthon.
     – Basszus! Ugye nem hívtak rendőrt?
     – Á, nem. Azt gondolták, hogy ez valami kamasz őrület, és inkább kivárják, amíg hazaérek. Hanem amit akkor kaptam, hát öregem, abban nem volt köszönet! Apám úgy üvöltözött velem, hogy már komolyan azt hittem, felébreszti a szomszédokat. És persze most el vagyok tiltva mindentől, és a zsebpénzemet is elfelejthetem egy időre.
     – Sajnálom. Ez az én hibám is.
     – A tiéd is? Egyértelműen a tiéd! De nyugi, nem haragszom. Jól éreztem magam.
     – Na, ennek örülök. És hatott a varázslat?
     – Jaj Duncan, ne mondd már, hogy te komolyan hiszel ezekben! Az egész csak egy játék. Mellesleg, azok nem is varázsigék voltak, csak néhány bugyuta rigmus, amiknek igazából értelme sem volt.
     – Elmondtad otthon, hol voltál és mit csináltunk?
     – Nem vagyok én hülye! A többiek remélhetőleg több szerencsével jártak, mint én, most miért uszítsam rájuk anyámékat meg az őseiket? Ha érdekel, azt mondtam, Mattel voltam. Persze, erre apa még dühösebb lett, de legalább nem tart bolondnak. Képzeld csak, mit hinne most rólam, ha elmeséltem volna, mivel töltöttem az időt!
     – Na és mit szól majd mindehhez Matt?
     – Semmit. A szülei üzleti úton vannak, úgyhogy nincs veszélyben. Annak pedig elég kicsi az esélye, hogy összefut anyámékkal. Különben is megérdemli, a múlt héten olyan bunkó volt velem! Egyszerűen lekoptatott, pedig semmi okot nem adtam rá.
     – Nagyon oda vagy érte, igaz?
     – Nem is tudom. Ő olyan… Inkább hanyagoljuk ezt a témát!
     Már az iskola udvara előtt jártak.
     – Hű, na ezt nézd meg! Az ott nem Mike?
     – Ó, tényleg… – fordult arra Lindsay – De szép is a szerelem! Kíváncsi lennék, mit szólna Karen, ha látná, amint a pasija ebben a szőke libában „elmélyül”.
     – Hát… Tartok tőle, mindjárt kiderül… Nézd, ki jön itt még\
     – Szűzanyám!
     Karen először szemmel láthatóan úgy megdöbbent, hogy megszólalni sem tudott. Aztán lassan előtörtek belőle az érzelmek: a düh, a csalódottság, a fájdalom.
     – Nem lennék a csaj helyében – súgta oda Lindsay Duncannek.
     – Ne bámuljuk őket, Karen erre jön!
     És valóban, Karen szó nélkül otthagyta hűtlen párját és annak újdonsült, kikerekedett szemű barátnőjét, és egyenesen feléjük tartott. Először azt hitték, hogy most szégyenében világgá szalad, de egészen más dolog történt.
     – Te szemét ribanc! – esett neki Lindsaynek. – Szétverem a fejedet!
     Duncannek gyorsan közbe kellett lépnie, mielőtt Karen tényleg beváltja ígéretét. Egy évvel felettük, a végzős osztályba járt, és nagyobb és erősebb is volt, mint Lindsay. Még neki, a fiúnak is be kellett vetnie minden erejét, hogy lefejtse a tomboló Karent barátnőjéről. Többen is odamentek, voltak, akik csak nézték az eseményeket, mások megpróbáltak Duncannek segíteni. Mike is ekkor vette csak észre, mi történt.
     – Állj már le, megőrültél? – kérdezte Duncan döbbenettel és ijedtséggel vegyesen – Miért püfölöd Lindsayt, nem csinált semmit!
     Időközben néhányan felsegítették a földről a meghökkent lányt. Szerencsére az ijedtségen kívül nem esett komolyabb baja, csak egy apró horzsolás volt a könyökén, amit akkor szerzett, amikor Karen lelökte a földre, illetve elszakította a dzsekijét.
     – El se hiszem, hogy képes voltál egy ilyen hibbant csajjal járni – jegyezte meg lekezelően a szőke Mike-nak.
     Karen erre újult erővel támadt volna Lindsaynek, ám ekkor már résen voltak a többiek: Duncan egyből elé ugrott, Mike pedig lefogta.
     – Mi a fenét csinálsz? Hagyd már azt a szerencsétlen lányt!
     Karen kitépte magát Mike karjai közül, majd mint egy fúria, kirontott a tömeg gyűrűjéből, és eltűnt a kíváncsiskodó szemek elől. Mindenki döbbenten nézett utána, és egyesek már el is kezdték kommentálni az eseményeket, természetesen sugdolózva.
     – Jól vagy? – ragadta meg Duncan Lindsay karját, aki még mindig nem értette, mi volt ez az egész.
     – Hát… Ez betyáros volt! De azt hiszem, megmaradok.
     – Meg kéne tisztítani a sebedet.
     – Ugyan, hagyd el, csak egy sima karcolás. Bekísérsz az osztályomba? Nem szeretnék egyedül szembetalálkozni Karennel a folyosón, akármi is legyen a baja velem.
     – Hát, biztos megviselte a váratlan fordulat szerelmi életében.
     – És ezért talán én vagyok a hibás? Nem az én torkomon dugta le a nyelvét az a barom!
     – Nekem nem kell magyaráznod, én sem értem, mi történt. De a nőket amúgy sem igazán értem, szóval mindegy.
     Miután bekísérte Lindsayt a termébe, Duncan elment az övéihez. Majdnem elkésett az óráról, így még arra sem volt ideje, hogy megossza Nicole-lal és Joshsal a történteket. Bár úgy tűnt, hogy Josh nincs is olyan állapotban, hogy beszélgetni tudjanak. Barátja amennyire csak lehetett, betolta székét magával együtt a padig, és kissé előre görnyedve ült, miközben fogta a hasát, mintha nagyon fájna a gyomra. Az arca ugyanakkor inkább bosszúsnak tűnt, mint elgyötörtnek. Több ideje nem volt ezen gondolkodni, mert megjelent az ajtóban a tanárnő, és gyorsan vigyázzba kellett magát vágnia. A tanárnő, Miss Archer valódi vénlány volt. A korát tekintve ugyan nem volt olyan öreg, negyvenötnél nem lehetett több, de sokkal elnyűttebbnek tűnt. Nem festette a haját, így a fekete tincsek közé itt-ott egy-egy ősz hajszál is keveredett, és mindig kontyba kötött frizurát hordott. Az öltözéke javarészt régimódi, hosszú szoknyákból, virágmintás, gusztustalan blúzokból és horgolt kardigánokból tevődött össze. Az egész megjelenéséből kiolvasható volt, milyen kiüresedett, sivár életet élt. Hegyes orra, keskeny ajkai, melyek soha nem húzódtak őszinte mosolyra, apró, gonosz szemei mind hozzájárultak ahhoz, hogy a diákok irtózzanak tőle. Senki sem mert a szemébe nézni, az ő óráin leginkább csak a füzeteikbe meredtek a tanulók, vagy a cipőfűzőjüket bámulták, esetleg egy pókot a sarokban, de semmi esetre sem néztek Miss Archerre.
     A tanárnő egy legyintéssel utasította a gyerekeket a leülésre, majd pontosan a katedra közepén megállt, és végigjáratta tekintetét az ott lévőkön. Mintha valami ragadozó madár lett volna, a diákok pedig a levadászásra várakozó prédák.
     – Úgy látom, nem hiányzik senki – jegyezte meg a tőle megszokott tárgyilagossággal. – Akkor hát kezdhetjük! Nos, most kiderül, hogy ki volt olyan merész, hogy hiányos vagy elfelejtett házi feladattal jött be az órámra. Miss Turner, idefáradna a táblához?
     A lány arcán nyomban megjelentek az izzadságcseppek, pedig kész volt a leckéje, de más egy feladatot megoldani, és más a táblánál az egész osztály előtt felvázolni. A kréta szörnyen csikorgott a táblán, és Miss Archer rezzenéstelen arccal nézte végig diákja törekvéseit. A számtanpélda megoldásának ötödik soránál hirtelen félbeszakította:
     – Azt hiszem, ennyi elég volt. Ön kihagyott egy fontos lépést a gondolatmenetéből, a harmadik és negyedik sor között. Így nem tudom a negyedik sort értékelni, mert bár a felírás helyes, semmi sem igazolja azt, hogy maga jutott erre a következtetésre fejszámolás alapján. Okom van tehát feltételezni, hogy a feladatot nem egyedül oldotta meg.
     Miss Archer szavainak hallatára Katherin egészen elsápadt, de már nem a félelemtől, hanem a dühtől. Mindig ezt csinálja vele ez a nő! És az összes többi lánnyal is, de vele különösképpen undok volt. Ennek magyarázatára már régen rájöttek a lélek rejtelmeiben kicsit is jártas diákok: a tanárnő a lelke mélyén féltékeny volt Katherinre. Nagyon szép lány volt, és szerették is a társai, sőt, a tanárok többsége is. Az irigy boszorkánynak ez bőven elég volt ahhoz, hogy gyűlölje, és ahol csak tud, keresztbe tegyen neki. Ennek ellenére Katherin nem akarta megadni neki azt az örömet, hogy önmagából kivetkőzve lássa, ezért összeszorította ajkait, és csendben tűrte a megpróbáltatásokat és a megalázó helyzetet.
     – Helyre mehet, Miss Turner. Hármas alá.
     Néhányan a hátsó sorokban zúgolódni kezdtek, de a tanárnő pár szúrós pillantása után ez is abbamaradt. Már csak azért is, mert közben Miss Archer már a következő áldozata után nézelődött, és ezt a folyamatot mindig síri csönd kísérte.
     – Nos, Mr. Bryant, folytatná, kérem?
     Ez Joshnak szólt, de ő csak mereven bámult maga elé, és meg se moccant. A tekintetek egyből rászegeződtek. Miss Archer nem tudta mire vélni ezt az általa ismeretlen jelenséget, és úgy érezte, csorba esett a tekintélyén.
     – Talán a fülén ül, Mr. Bryant?
     – Mi van vele? – súgta oda Nicole Duncannek, de ő ugyanolyan értetlenül állt a dolog előtt, mint a többiek. Josh nem félt a tanárnőtől. Őt speciel ezért utálta Miss Archer. Most mégis teljesen el volt vörösödve, az ajkai szárazak voltak, és úgy tűnt, mintha borzasztó zavarban lenne. Amikor pedig Miss Archer odaért a padjához, és vállára csapott vonalzójával, össze is rezzent.
     – Ennek meg mi baja? – kérdezősködtek a diákok, akik egyszerűen nem tudták mire vélni azt, amit láttak.
     – Azt hiszem, rosszul van – súgta oda egy lány a padtársának.
     – Talán csak nem írt leckét… – vélte egy másik.
     – Azonnal mozduljon meg… – sziszegte Archer – vagy nagyon megbánja!
     Josh pedig egyszer csak felpattant, és kirohant a teremből, rácsapva az ajtót elképedt osztálytársaira. Azon az órán színét sem látták többé.
     A következő óra testnevelés volt, és az öltözőben mindenki Josh kirohanásáról beszélt, még az sem zavarta meg őket, hogy Josh történetesen ott öltözködött mellettük. Becsöngetés után azonban, amikor tornasorba kellett állniuk, ő megint nem volt ott.
     – Ebből most már baj lesz – súgta oda Nicole Duncannek. – Mi van vele?
     – Nem tudom, nem szólt hozzám, de az öltözőben még megvolt. Szerintem most is ott van.
     – De mégis, mi baja?
     – Gőzöm sincs.
     Közben a tanár elkezdte a névsort felolvasni. Sajnos túl hamar ért a b betűhöz.
     – Biggs, Henry?
     – Jelen!
     – Bryant, Josh?
     Semmi válasz. A tanár ismét feltette a kérdést. Ismét semmi felelet.
     – Tudja valaki, hol van Josh Bryant?
     – Tanárnő! – szólalt meg Duncan – Josh Bryant itt van, csak rosszul lett az előző órán, és még mindig nincs jól.
     – Akkor miért nem megy haza?
     – Hát… még nincs kikérője. És… talán még nem volt alkalma rá, hogy kérjen egyet, hisz nagyon rosszul van!
     – Nos, ha így áll a dolog, akkor menjen, és nézze meg, mi van vele. Ha szükséges, kísérje haza, majd én igazolom a hiányzását. Most pedig igyekezzen!
     – Igenis, tanárnő.
     Duncan nagyon örült, hogy elengedték, így végre nemcsak azt tudhatja meg, mi baja van Joshnak, hanem el is mesélheti neki reggeli kalandját. Mikor bement az öltözőbe, nem látott senkit.
     – Josh, itt vagy?
     – Hagyjál békén! – jött a válasz a WC becsukott ajtaja mögül.
     – Ööö… Figyelj, haver, minden okés?
     – Nem, semmi sem az… – nyitotta az ajtót résnyire Josh – Egyedül jöttél?
     – Igen. Mondd már, mi van?!
     – Te, meg az a rohadt könyved csináltátok ezt velem!
     – Te meg mi a csudáról beszélsz?
     – Hogy miről beszélek? Arról a hülye igézetről, tudod: „Lángoljon a szívem, hogy sokat tudjak adni Olyanoknak is, kik sose szoktak kapni.” Emlékszel már?
     – Mi köze ennek a viselkedésedhez?
     – Az adás, te barom. Gondolom, most emiatt az ige miatt van „hatalmam”, ami arra kötelez, hogy boldoggá tegyem az összes kielégületlen bányarémet és vénasszonyt!
     – Tessék?
     – Vagy mivel tudod magyarázni, hogy Nicole, Lindsay és az anyám kivételével minden nőre beindulok?
     – Egy pillanat, te azért szaladtál ki, mert Miss Archer jelenlétére… hát… felizgultál?
     – Csakhogy végre leesett, te ökör, és ez mind miattad van! Érted már, hogy miért nem mehetek tesizni? A rövid nadrágban mindenki észrevenné, hogy… szóval világos, gondolom.
     – Persze – próbált együtt érző képet vágni Duncan, de nem bírta megállni, hogy ne nevessen. Az év poénja, Josh Bryantnek feláll Miss Archertől…
     – Ne nevess, vagy behúzok egy olyat, hogy elszállsz! – kiáltott rá ingerülten Josh – Inkább azt mondd meg, hogy most mi a fenéhez kezdjek?
     – Ne haragudj! – törölt le egy könnycseppet az arcáról Duncan, ami a nevetéstől csordult ki. – Ez kész őrület.
     – Én inkább szívásnak mondanám.
     – Hihetetlen, az igének ilyen ereje van! Vajon a többiekre milyen hatással volt?
     – Elég most a magam bajára gondolni.
     – Uram Isten…
     – Mi az?
     – Reggel Lindsay és én láttuk a Mike – szőke kontra Karen fiaskót.
     – Na és?
     – Karen azonban hozzájuk sem szólt, hanem nekiesett Lindsaynek. Ha én és Mike, meg még néhányan nem szedjük le róla, esküszöm, hogy kórházban végzi!
     – Mit akarsz ezzel mondani?
     – Hát nem érted? Lindsay igéje a gyűlölet érzésének bűnéről szólt! És ha a gyűlölet bűnnek számít, mert árt annak, aki iránt érzik, akkor a világ jobbá tételének érdekében az igéző nem engedheti, hogy a környezetében bárki iránt ezt érezzék!
     – Nem fogalmaznál kicsit érthetőbben? Én nem vagyok olyan elvont, hogy ezt rögtön felfogjam.
     – Na figyelj! Karen meglátta Mike-ot, amint egy szőke bigével smárol. Mivel Mike-ot nagyon szerette, nem gyűlölhette meg rögtön, viszont óriásit esett pofára, és mivel Mike-ot nem okolhatta, minden haragja a szöszire irányult, vagyis irányult volna! Mert Lindsay ereje nem enged ilyen érzést, csakhogy attól az még létezik, és így a gyűlölet, aminek a szőkén kellett volna levezetődnie, Lindsayre szállt!
     – Ez elég bonyolultnak hangzik, de azt hiszem, kezdem kapizsgálni a lényegét. Ezek szerint bárki haragszik meg bárkire, ha Lindsay a közelben van, rajta veri le.
     – Igen – mondta Duncan aggodalmasan – Tömören ennyi.
     – Vagyis hozzám hasonlóan nem mehet emberek közé – összegezte a lényeget Josh – Ez alól csak mi, a szeánsz résztvevői vagyunk kivételek, hiszen rám sem volt semmi hatással sem Lindsay, sem Nicole, tehát egymásból nem szipolyozhatunk ki semmit.
     – Igen, valahogy így működhet… Mi ez a zaj?
     – Biztos most lincselik meg Lindsayt.
     – Ez nem vicces.
     Pedig Josh nem állt távol az igazságtól. A tanár, akivel Lindsaynek volt órája, torkaszakadtából üvöltözött vele, és utasította, hogy takarodjon a teremből. Duncan és Josh a lépcsőfordulóból nézték az eseményeket, majd amikor elkapták Lindsay tekintetét, intettek neki, hogy menjen oda hozzájuk. A terem ajtaja becsapódott a lány mögött, még a táskáját is utána hajították, szóval a szó szoros értelmében kizárták.
     – Én nem értem, mi van ma mindenkivel! – panaszolta, miközben a sírás fojtogatta torkát – Mr. Pitts Ashley Barnst hívta ki felelni, aki persze megint nem készült, és amikor Mr. Pitts ezt szóvá tette, begyöpösödött, vén szamárnak nevezte, aki képtelen felfogni, hogy nem töltheti minden idejét az általa tanított marhaságok magolásával. Erre az velem kezd el ordibálni. Most mondjátok meg őszintén, mi borzasztót tettem, amiért ezt érdemeltem?
     – Hallgattál erre a tökfejre, és elmondtál egy igét – felelte Josh.
     – Tessék?
     Duncan és Josh mindent elmagyaráztak neki. Lindsay először nem akart hinni a fülének, de belátta, hogy más magyarázat tényleg nincs a történtekre, és megpróbálta mindezt felfogni és feldolgozni. Csak akkor derült kicsit jobb kedvre, amikor a fiúk elmesélték, hogy Joshra milyen hatással volt a Mah-ree Nok.
     – És most hogyan tovább? – kérdezte Lindsay.
     – Hát, Josh meg én kaptunk kikérőt, javaslom, hogy te is tarts velünk.
     –Azt nem lehet, nekem nincs kikérőm. Kirúgnának érte.
     – Nem akarlak elkeseríteni, de ha itt maradsz, még több esélyed van erre. Most még csak az Ashley által kiváltott gyűlölet van rajtad, ami egy szaktanárinál többet nem ér, de ha itt maradsz, és például az igazgató úr rajtakapja szorgos portásunkat, hogy megint tütükéz munkaidőben, akkor a neki szánt kirúgás is a tiéd lesz. Itt csak bűnbak lehetsz.
     – Rendben, de ajánlom, hogy gyors megoldást találj erre a problémára, mert az én gyűlöletem nem tud már másra szállni, és van olyan erős, hogy kicsináljon téged!
     – Ezt nem értem, mind engem okoltok, pedig ti is részt vettetek benne! – fakadt ki Duncan – Érdekes, tegnap éjjel semmi kifogásotok nem volt ellene, szóval nem tehettek nekem szemrehányást; jó, Kevin nem akarta annyira, de…
     – Hoppá, róla meg is feledkeztem! – kapott észbe Josh – Mi is volt neki? Valami a fájdalomról… Na, azt nem más iránt érezzük, és nem is bántunk vele senkit, szóval nincs közvetlen veszélyben.
     – Azért nem ártana őt is begyűjteni valahol – vetette fel Lindsay, miközben már az utcán sétáltak – Együtt varázsoltuk el magunkat, nyilván csak együttes erővel oldhatjuk fel.
     – Jó, de hová menjünk most?
     – Hozzánk éppenséggel lehet – mondta Josh – Ilyenkor nincs otthon senki, és én lakok a legközelebb ide. De a Mah-ree Nok kelleni fog, azért még beugorhatunk Duncanhez.
     – Felesleges, nálam van – felelte Duncan – Nem merem otthon hagyni, ki tudja, kinek a kezébe kerül.
     – Meg ne sértődj, de ez a dolog kezd a mániáddá válni… Na mindegy, akkor menjünk egyenesen hozzánk. Nicole-nak meg küldünk egy sms-t, hogy suli után ő is ide jöjjön, azt hiszem, vele egyelőre minden rendben.
     Mikor beléptek a házba, Josh szobájából egy szőkésbarna fej kandikált ki bizonytalanul, majd felbátorodva az ismerős arcok láttán, előbotorkált. Kevin volt az, a szemeiből patakokban folyt a könny.
     – Hát veled meg mi történt? – kérdezték tőle majdnem egyszerre.
     – Nem tudom! Az első óra közepén egyszer csak elkezdett folyni, és nem akar elállni… – magyarázta, és mindjárt megállapították, hogy a hangja nem sírós, az arca sem vörös, és az orra sem folyik, vagyis nincs igazából baja, és a szó szoros értelmében véve nem is sírt. Csak könnyezett, de azt megállás nélkül.
     – Azt mondtam, allergiás rohamom van, és eljöttem. A könyv miatt van, igaz? A mások elfojtott fájdalma…
     – Szóval így hat az az ige! – csapta össze a tenyereit Duncan, majd megigazította orrán a szemüvegét, előhalászott egy noteszt, és beleírt valamit.
     – Mit csinálsz? – kérdezte Josh.
     – Jegyzetelek. Felírom az igék hatásait, aztán a könyvben keresek valami megoldást.
     – De ha megtaláltad, azonnal égesd el a jegyzeteidet!
     – Ugyan minek? Á, értem már: nem akarod, hogy az utókor számára meg legyen örökítve a jellegzetes ízlésed – kuncogott Duncan – Nyugi öregem, csak diszkréten írom le „gyengélkedésed” mibenlétét.
     – Addig is, míg Nicole megjön, el kéne döntenünk, hogyan tovább.
     – Na igen, az biztos, hogy így nem maradhatunk sokáig, alkalmatlanok vagyunk a társasági életre. Nincs valami ige arra, hogyan fordítsuk ezt az egészet vissza, Duncan?
     – Még ilyet nem találtam.
     – Remek.
     – Mondd csak – fordult oda Duncanhez Kevin, miközben egy marék zsebkendőt nyomott arcára –, hogy került hozzád ez a könyv?
     – Tényleg! – bólogatott Josh – Ez engem is érdekelne. Mi vezetett hozzá, és egyáltalán miért kerested?
     – Ööö, hát ezt most hagyjuk…
     – Ne izélj már! Honnan van?
     Duncan továbbra sem felelt.
     – Akárhogy is – vélekedett Lindsay, vissza kell vinnünk oda, ahol találtad. Vagy legalább a hídhoz, mert minden ott kezdődött, ott is kell befejeződnie.
     – Megint éjszakázni akartok? – kérdezte csüggedten Kevin.
     – Arról szó sem lehet! – válaszolta Josh – Amint Nicole megérkezik, szépen elindulunk, és pár órán belül elfelejtjük ezt az egész agyrémet.
     – De még nem tudhatjuk, milyen előnyökkel jár a hatalmunk! Most még csak a nehézségeket láttuk, de kell hogy legyen valami jó oldala is! Csak egy kicsit várjunk ezzel, mondjuk a hétvégéig!
     – Te könnyen beszélsz! – csattant fel Kevin – Neked semmi bajod nincs, te csak a „bölcs’’vagy, akire „hat a szellem”
     – Igaza van! – fejezte ki egyetértését Lindsay – Tudom, hogy nagyon érdekesnek találod mindezt, de nekünk ez nem valami kellemes, és minél előbb meg szeretnénk szabadulni annak a bugyuta könyvnek a hatásától!
     Ekkor fordult a kulcs a zárban.
     – Nicole lenne az máris?
     – Persze, és kulcsa van a házunkhoz. Inkább az a kretén Wayne lesz az.
     Kevin a hír hallatán elfehéredett egy pillanatra, de ez nem tűnt fel senkinek, és amúgy sem volt semmi meglepő benne. A két fiúnak egyszerűen hányingere volt anyjuk új hódolójától. Egy semmirekellő naplopó volt, aki csak élősködött rajtuk, és lassan az édesanyjukat is magával rántotta a süllyesztőbe, aki emellett a pasi mellett egyre inkább elzüllött, és rajta kívül megfeledkezett minden és mindenki másról. Igaz, annak előtte sem ő tartotta össze a családot, és már házassága idején is voltak dolgai, sőt az is gyanítható volt, hogy már akkor megcsalta a férjét, talán éppen Wayne-nel. A válás előtti időszakban rengeteget veszekedett az urával, és már csak ordibálva voltak képesek kommunikálni. A srácok apja pedig egy napon már nem bírta tovább, és meglépett, de a fiait otthagyta ebben a pokolban. Érthető volt hát, hogy gyűlölték ezt az embert, aki ráadásul mindig is lekezelte őket, és lassan már úgy tett, mintha nem ő lenne a betolakodó, és Josh meg Kevin hálával tartoznának neki azért, hogy megtűri őket a saját otthonukban. Amikor belépett, és meglátta a gyereksereget, nagyon meglepődött, és igen bamba képet vágott: egyrészt nem tudta mire vélni, hogy rajta kívül más is otthon lézeng ilyenkor, másrészt még nem egészen tért magához a tegnap esti kábulatból. Lindsayt zavarta a látványa, ezért egyből elkapta róla a tekintetét, és Duncan is inkább a könyvbe mélyedt. Josht kínosan érintette, hogy a barátainak ezt látnia kell. Tudtak a pasas dolgairól, de mégse szerette volna, hogy lássák is. Eddig sikerült is megakadályoznia a találkozást, most azonban elkerülhetetlenné vált, hogy cimborái megismerkedjenek ezzel a fickóval.
     – Na mi van? – kérdezte Wayne kicsit kótyagosan – Az ilyen kis mócsingoknak nem a suliban volna a helye ilyenkor?
     Egyikük sem válaszolt semmit. Ekkor Wayne tekintete Kevinre szegeződött.
     – Te meg mit bőgsz, kis taknyos?
     – Allergiám van – motyogta válaszul a fiú zavartan, de amaz mintha meg sem hallotta volna, folytatta a gondolatmenetét. Úgy tűnt, nem igazán képes reagálni a beáramló információknak, és inkább csak magával beszélget, mint velük.
     – Mit bőgsz? Te! Milyen nyámnyila kölyök vagy… anyámasszony katonája…
     Kevin a füle tövéig vörösödött, annyira kínosan érezte magát. Duncan és Lindsay mondtak volna neki valami megnyugtatót vigasztalásképpen, hogy ne szégyellje magát előttük, nem őt nézik le a helyzetért, de ilyenkor az ember nem tud mit mondani, így csak együtt érző pillantásokat küldtek felé. Végül Josh szakította félbe ezt a kellemetlen jelenetet:
     – Akkor mi be is megyünk a szobámba, hogy ne zavarjunk, oké? –mondta, majd intett a többieknek, hogy kövessék.
     – Helyes… – motyogta Wayne, akin most a rosszullét jelei kezdtek mutatkozni, és állapotához képest meglepő gyorsasággal tört ki a szobából a mellékhelység felé, ahonnan már csak az öklendezéseit lehetett hallani.
     – Ne haragudjatok érte… – szabadkozott Josh, miután becsukódott mögöttük szobájának ajtaja. – Tudom, undorító…
     Kevin szótlanul meredt maga elé.
     – Nem kell mentegetőznöd – válaszolta Lindsay – Nem tehetsz róla, hogy egy ökörrel kell együtt élned.
     – Nem…
     Mikorra Nicole megérkezett, már mind készen álltak az indulásra. Wayne nem zavart több vizet, a rosszulléte után visszavonult a hálószobába, és jó mélyen aludt. Mire felébred, talán már arra sem emlékszik, hogy összefutott a srácokkal, vagy majd azt hiszi, hogy az egészet csak képzelte.
     – Azt hiszem, nem a hídhoz kéne mennünk – mondta Nicole – Ott most nyüzsögnek az emberek. Meg aztán nem lett volna szabad ott tüzet gyújtanunk. Ha most odamegyünk, az emberek gyanút foghatnak, hogy mi rongáltuk meg a környezetet.
     – Hát ebben van valami… De hol nincsenek emberek így három óra tájékában?
     – Hát, egy helyet tudok, ahol nem szívesen fordulnak meg az emberek, – felelte Duncan – de azt hiszem, az a lányoknak sem tetszene.
     – Na mondjad! – biztatta Lindsay – Ennél rosszabb már úgysem lehet a helyzet.
     – A régi Binckerton-ház romjainál biztos nem zavarna senki.
     – Ne már! – nyögött fel Nicole.
     – Én mondtam – sandított Josh felé Duncan.
     – Hát, nem akarok csalódást okozni haver, de én se vagyok túlságosan oda az ötletért. Az a ház, vagyis ami maradt belőle, a busz végállomásán túl van. Az már a külvárosnak is a legdzsuvásabb részén van, a semmi közepén, ráadásul tele van hajléktalanokkal.
     – Tudsz jobbat? Ti mondtátok, hogy nem akartok éjszakázni, akkor viszont vagy elviselitek a fürkésző tekinteteket, vagy a finnyásságotokat legyűrve eljöttök a romokhoz.
     – Én nem vagyok finnyás! – csattant fel Lindsay – De egészen biztos, hogy nincs valami normálisabb hely az egész városban?
     – Sajna nincs.
     – Ha belemegyünk, akkor véget vethetünk ennek az egésznek? – kérdezte Kevin, akinek már elfogyott az összes zsebkendője, úgyhogy a könnyei minden további akadály nélkül csoroghattak az arcán.
     – Hát ebben reménykedem én is – mondta Duncan.
     – Akkor igyekezzünk, mert mindenki megbámul. Pedig nem is a saját könnyeimet sírom ki!
     – Jó, legyen – sóhajtott beleegyezően Nicole, és Lindsay is rábólintott a dologra.
     Már a buszon ültek, amikor Josh feltette a költői kérdést:
     – Na és ha ott leszünk azon a gánytelepen, mihez kezdünk? Mármint hogyan gondoltad visszacsinálni?
     – Nos, mint bölcs, keresek valami igézetet, vagy majd helyben rögtönzők. Elvileg én vagyok az, aki „ismeri a titkokat”.
     – Hát ezért tartunk most itt – engedett el egy megjegyzést Nicole, miközben az ablakon kibámulva nézte az elsuhanó fákat és az egyre elszórtabban álló épületeket.
     Végül már csak ők maradtak a buszon, amikor az az utolsó megállóba befordult, majd csikorgó fékezéssel megállt. Miután leszálltak, még gyalogolniuk kellett úgy háromszázötven métert, míg elértek a szóban forgó ház romjaihoz. Csak két hajléktalan feküdt benne, de mind a kettő olyan mélyen aludt, mintha fejbe verték volna. Előző este valószínűleg jócskán felöntöttek a garatra, és most teljesen megszűnt számukra a külvilág. Azért egy kicsit feszélyezte őket a társaság, még ha nem is voltak maguknál. Duncan letette a könyvet a földre, aztán mind körülülték. A fiú sebtében fellapozta a megsárgult oldalakat, majd csalódottan felszisszent.
     – Semmit nem ír a varázslat visszafordításáról!
     – Akkor keresd jobban! Nem akarok az emberek utálatának kereszttüzében élni!
     – Én meg nem akarok fonnyadt és begyöpösödött nőkre rámozdulni! Azonnal csinálj valamit!
     – Jó, jó, igyekszem! Visszafordító igét ugyan nem találtam, de itt az áll, hogy ha kétségei támadnak a kontrollálóknak…
     – Micsodáknak?
     – Kontrollálóknak. Gondolom, ezek vagyunk mi, az érzelmek kontrollálói. Szóval, ha kétségeink támadnak, tanácsot kell kérnünk az ősszellemtől.
     – Jaj ne, már megint egy barom hókuszpókusz! – mérgelődött Josh.
     – Mindegy, haladjunk! – sürgette Lindsay.
     – Azt mondja, hogy…
     – Várj! – szakította félbe Kevin – egészen biztos, hogy ez a megfelelő ige? Mármint, nem ér újabb meglepetés, ugye?
     – Hé, az elején nem hittük, hogy egyáltalán bármi is történik, szóval mindenképp meglepetés ért volna. Ezt nem számíthatod be!
     – Ha te mondod… Por nem kell?
     – Az csak a kvázi beavatáshoz kellett. Most elvileg már nálam a hatalom anélkül is.
     – Csak véletlenszerűen osztottad ki a rigmusokat, mi? – jegyezte meg Nicole megvetően, noha az ő hatalmának hátulütői még nem mutatkoztak meg.
     – Mondasz valamit… – tűnődött Josh.
     – Ne nyúzzatok már! Koncentrálnom kell.
     Végigolvasta fejben a rigmust, azután nagy levegőt vett, jelentőségteljesen körülnézett, majd látva, hogy mindenki feszülten figyeli, elégedetten szavalni kezdte az igét:
     – Tehát: Ős szellem, Téged szólítunk:
     
               „A bölcs és a kontrollálók kétségek közt állnak,
               Leborulnak színed előtt, válaszodra várnak.
               Epedve kérünk, nyiss számunkra teret,
               Hadd találjunk kérdésünkre gyorsan feleletet.”
     
     A szél a már ismert módon feltámadt, s a földön nyugvó száraz faleveket egytől egyig a levegőbe repítette. Ami azonban ezután történt, arra nem számított egyikük sem, és az időközben feleszmélt egyik hajléktalan igencsak eltátotta száját, amikor konstatálta, hogy az álmát megzavaró kölykök egyszer csak eltűnnek a semmibe. Végül megmarkolta a mellette fekvő italos üveget, jó messzire hajította, és csak ennyit mormogott maga elé:
     – Legközelebb nem iszom ennyit…
     
     
     
     
     
    A szemtanú
     
     A délutáni órákban a parkban mindig nagy volt a nyüzsgés. Különösen ilyenkor, ősz tájékán, amikor a nap sugarai még elég melegen tartották a levegőt a kint léthez , de már nem perzseltek olyan forrón, mint nyáron. Négy óra felé járt az idő, a kisiskolások ekkorra már rég megfeledkeztek a tanulásról, és vígan játszadoztak a parkban, ami számukra bizonyos szempontból a társasági élet központja volt. A fiúk rendszerint fociztak vagy görkorcsolyáztak, a lányok pedig ugróköteleztek vagy ugróiskoláztak. Az apróbbak a homokozókban, a hintákon, mászókákon, és csúszdákon múlatták az időt, míg egyesek körbe-körbe bicikliztek a park mentén. Természetesen nemcsak a gyerekek jártak ide, hanem a fiatal szerelmesek is. Elképzelhetetlen volt, hogy valaki anélkül sétáljon végig a fákkal és virágokkal övezett padok között, hogy közben ne botoljon bele egy csókolózó párba. Aztán ott voltak az idősek, akik délutáni sétájukra jöttek ide: bácsik, akik a kősakkozás nagymesterei voltak, és nénik, akik a galambokat etették, vagy olvasgattak a fák árnyékában, valami szerelmes történetet, ami pár órácskára felidézte bennük ifjúságukat, és utána mindig megértő mosollyal tekintettek a már említett fiatalokra. A parknak lelke volt. Itt mindenki megfeledkezhetett a gondjairól egy kis időre, hogy utána újult erővel vágjon neki a mindennapok megpróbáltatásainak.
     Szerencséje volt azoknak a rendőrjárőröknek, akik ezen a területen dolgoztak, mert gyakorlatilag semmi dolguk nem volt. Mindössze arra kellett ügyelniük, hogy senki ne rongálja meg a padokat, és ne szemeteljen, bár ezek egyikének sem volt túl nagy a valószínűsége nélkülük sem. Ezt a helyet mindenki a magáénak érezte, és szerette, ezért vigyázott is rá. Mindent összevetve tehát a járőröknek a parkban való gyönyörködésen kívül nem igazán akadt dolga. Általában. Most azonban felfigyeltek egy erősen illuminált állapotban lévő, ötven körüli pasasra, aki épp az imént vágódott ki a külváros felől érkező busz ajtaján. Noha nem tűnt veszélyesnek, a járőrök jobbnak látták eltávolítani a fickót, egyszerűen azért, mert nem illett bele ebbe az idilli környezetbe. Jól is néznénk ki – gondolták – , ha egy idő után a padokon a fiatal párokat és olvasgató néniket felváltanák az ott alvó, részeges csavargók. Természetesen ettől az állapottól igencsak messze voltak, és egyáltalán nem volt valószínű, hogy pont ez a szerencsétlen indítaná el a park lezüllését, de hát fő az óvatosság. A rendőrök között különben is alapszabály, hogy jobb félni, mint megijedni.
     Ezek a gondolatok villantak át a két járőr agyán, amikor kocsijukból kiszállva a hajléktalanhoz siettek. Az pedig nemhogy zavarba jött volna az egyenruhás férfiak láttán, hanem még úgy látszott, hogy meg is örült nekik. Ez némiképp meglepte a biztos urakat. Még mielőtt azonban közölhették volna vele, hogy boldogabbak lennének, ha inkább máshol randalírozna, megszólalt a csöves. Kicsit akadozva beszélt, de azért érthetően:
     – Milyen jó, hogy összefutottunk! Éppen ilyen rendőröket keresek, mint maguk ketten; és azt sem tudtam, hová kell menjek, de a sors… Most idehozta Önöket nekem!
     – Hát – felelte kicsit hitetlenkedve az egyik (nem számított ilyen lelkesedésre) – örülök, hogy a segítségére lehetünk.
     Időközben közrefogták a pasast, no nem azért, hogy bántsák, csupán el akarták vezetni innen, ő pedig nem ellenkezett, sőt, kifejezetten örült, hogy két oldalról fogják, mert így már nem állt fenn annak a veszélye, hogy elesik.
     – Ha gondolja, elfuvarozhatjuk magát az őrsig – mondta a másik rendőr, akinek közben azon járt az esze, hogy ha beértek a fickóval, majd felhívja az egyik hajléktalanszállót, és az őrshöz rendel egy szociális munkást, hogy vigye oda az emberüket, és tartsa is ott, legalábbis addig, amíg kijózanodik.
     – Helyes, helyes! – bólintott a férfi – Mert, izé, be kell jelentenem valamit! Állampolgári kötelességem szólni róla…
     A rendőrök csak mosolyogtak azon, hogyan próbál komoly szavakat kipréselni magából ez a koldusforma ember, és nem is vették igazán komolyan, de gondolták, jobb szóval tartani, amíg nincsenek vele biztos helyen. Különben is barátságosnak tűnt, miért ne álltak volna szóba vele?
     – Bejelentést akar tenni? Mégis miféle bejelentést?
     – Láttam valamit, amit még soha! – suttogta, mintha valami nagy titkot osztott volna meg velük, amit senki más nem hallhat.
     – Igazán? – mondták, miközben már a kocsiban ültek – No és mit látott, ami idáig elhozta a külvárosból?
     – A külvárosból? Ja, igen, igen, onnan jöttem, ott volt. A komám meg én… ott pihengettünk, aztán jöttek azok a fura kölykök.
     – Kölykök? Miféle kölykök?
     – Hát olyan ekkorák – tartotta fel a kezét egy bizonyos magasságba, majd kicsit lejjebb vitte –, de voltak ekkorák meg egy ekkora is. Azt hiszem…
     A két rendőr sokatmondó pillantásokat váltott egymással.
     – Nocsak! Mi azt hittük, a külvárosnak azon részén, amerre az a busz megy, elvétve lakik néhány ember, és azok is leginkább öregek…
     – Igen, de ezek a kölykök biztos a busszal jöhettek. Innen.
     – Ezt meg honnan veszi?
     – Csak gondolom, mifelénk még sose láttam őket. Ahogy a biztos úr mondta… Csak pár öregember van arra.
     – Na és hányan voltak azok a gyerekek? – kérdezte kételkedve az egyikük. Kezdett számára unalmassá válni a pasas hadobálása.
     – Talán négyen… de nem, öten, öten!
     – Most akkor hányan?
     – Öten, igen, most már emlékszem, volt három fiú, meg két lányka is… Olyan kamaszfélék lehettek. De az egyikük egészen kölyök még…
     – Na és? – kérdezték szinte egyszerre. Nem tudták elképzelni, mi olyan kirívó ebben az egészben. Még ha tényleg látott is pár új arcot a környéken, miért olyan nagy dolog ez?
     – Hát, ami érdekes… Egyszer csak: huss! Mintha a föld nyelte volna el őket, eltűntek!
     – Eltűntek?
     – Igen, az egyik pillanatban még ott álltak, aztán már nem álltak ott! Levegővé váltak!
     A két rendőr összenézett, és sugdolózni kezdtek:
     – Te mit gondolsz?
     – Hát, szerintem a pián kívül beszerezhetett valami hallucinogén kábítószert is. Ezért láthatott ilyen furcsaságokat. Már ha nem csak szórakozik velünk.
     – Bevigyük?
     – Minek? Csak rossz szemmel néznének rá. Inkább vigyük egyenesen a szállóba, hadd pihenje ki magát!
     – Uram! – szólt most hátra az egyik – Azt hiszem, eleget hallottunk öntől ahhoz, hogy utánajárhassunk ennek a különös esetnek! Kár lenne a drága idejét tovább rabolnunk az őrsön, a jegyzőkönyvet már így is meg tudjuk írni, de ha nincs ellenére, elvinnénk egy helyre, ahol kényelmesebben tölthetné az éjszakát, mint a külvárosban. Ételt is kapna.
     – Remek, remek! – bólogatott ismét a hajléktalan – De szóljanak, ha valamit megtudtak arról, amit láttam. Csak nem vagyok már bolond… – tartotta fel jelentőségteljesen mutatóujját, de mindjárt előre is bukott, és elvesztette az eszméletét, ahogy ezt kimondta…
     – Na, legalább csönd lesz egy kicsit – jegyezte meg a kocsit vezető rendőr a jelenet láttán, míg a másik hátrafordult, és elfektette a hajléktalan testét a hátsó ülésen.
     – Istenem, a cimboránknak olyan szaga van, mint egy szeszfőzdének!
     – Miért, mire számítottál? Örülj, hogy nem hányt be! Még hogy kölykök a külvárosban! Akik innen odamennek felszívódni…
     – Hát nem mondom, kalandos álma lehetett az öregnek.
     Ezután már nem beszéltek egymással, csak némán bekanyarodtak abba az utcába, ahol a hajléktalanszálló volt, majd felrázták kicsit az öreget, hogy be tudják kísérni, és miután megbizonyosodtak afelől, hogy jó kezekben lesz, a dolgát jól végzett ember elégedettségével elmentek. Akkor még nem is sejtették, hogy pár óra múlva mekkora jelentősége lesz azoknak az akadozva kimondott szavaknak, melyek a csavargó szájából hangzottak el.
     
     
     
     
     
    Örvények
     
     Abban a pillanatban, hogy Duncan kimondta az igét, a külvilág megszűnt létezni az öt tinédzser számára. Ha valaki egyszer feltenné a kérdést, hogy milyen lenne az, ha megállna az idő, a válasz valószínűleg azt a látványt próbálná szavakba önteni, ami most a szemük elé tárult. A táj színei egyik pillanatról a másikra mintha fakóbbá váltak volna, az élénkebb árnyalatok teljesen megszűntek. Minden olyan szürkés volt. A zajok, amiket eddig hallottak – a szél zúgása, a levelek zörgése, a madarak csicsergése –, egyszeriben távoli morajnak tűntek csupán. És ami a legkülönösebb volt az egészben: az a néhány ember, aki az előbb még itt kószált, a hajléktalanokat is beleértve, hirtelen eltűnt, mintha soha ott sem lett volna. Nagyon rossz érzés fogta el őket. Különösen Nicole-t, akinek a hangulat ijesztően ismerősnek tűnt, csak nem tudta, honnan.
     – Duncan? – fordult Josh összevont szemöldökkel barátja felé, olyan hangsúllyal ejtve ki a kérdést, hogy talán még ölni is lehetett volna vele. Arra azonban már nem volt alkalma Duncannek, hogy válaszoljon. A föld egyszeriben megnyílt előttük, és egy kör alakú, sötét, örvénylő szakadék keletkezett a lábuknál. Nicole hirtelen felsikoltott, hiszen mondhatni villámcsapásként érte a felismerés: ezeket a képsorokat már látta. Csak akkor egyedül volt egy álomvilágban, most pedig ötödmagával, és ébren. Ennek ellenére tudta, hogy most mi fog következni, s lélekben már fel is készült arra, hogy nemsokára a feneketlen mélységbe zuhan a barátaival együtt. Nem is kellett sokat várnia, már érezte is az ismert lökést a hátán. Egy pillanatig még látni vélte a többieket: Lindsayt, ahogy görcsösen kapaszkodik Josh karjába, Kevint, amint két kezével eltakarja a még mindig könnyező szemeit, hogy ne is lássa, mi történik, illetve Duncant, aki elkerekedő szemekkel, az izgalomtól és félelemtől sápadtan várta a folytatást. Ez azonban egy röpke másodpercig tartott csupán, utána már túlságosan el volt foglalva a saját ijedtségével ahhoz, hogy a többieket keresse tekintetével. Egyszerűen rémes volt. A szíve vadul kalapált, az ajkai kiszáradtak és elfehéredtek, amint egyre zuhant a mélységbe. És nemcsak zuhant, hanem sodródott is körbe-körbe az örvénnyel. A sűrű sötétségben az orráig sem látott, az előbbi gyenge morajlást azonban felváltotta egy iszonyatosan erős zúgás, amit az ember akkor vél hallani, amikor leesik a vérnyomása. A zúgásba vérfagyasztó sikolyok és kiáltások is vegyültek – nem, nem a barátaié, azt felismerte volna. Ezek a hangok egytől egyig idegenek és ijesztőek voltak. És az a fojtogató szag…
     „Mintha egy hurrikán belsejében lennék” – gondolta Nicole. Természetesen még sosem volt egy hurrikán belsejében, de valahogy ilyennek képzelte az élményt. A gyomra összerándult az ijedtségtől. Nem tudta mire vélni ezt a fordulatot, igaz, az egész napja pocsék volt, és a többiek történetei is megdöbbentőek voltak, no de ez… Nem volt ehhez fogható semmi. Végül két kezét a füleihez szorította, könyökeit pedig összezárta, úgy, hogy a mellkasához előredőlve alkarjai eltakarják szemeit, amelyeket szorosan lehunyt. A térdeit is feljebb húzta, és ebben a pillanatban arra gondolt: „Inkább haljak meg, és szűnjön meg minden érzékszervem működése, csak maradjon abba ez a rémség!”
     Egyszerre mintha a förgeteg alja felől egyfajta vákuum beszippantotta volna, kiszakadt az örvénylésből, és esett egy nagyot. A szemeit még nem merte kinyitni, de szilárd talajt érzett maga alatt, a tagjaiba hasító fájdalom pedig egyértelműen azt jelezte neki, hogy életben van. A szörnyű zaj teljesen elmúlt, helyébe fojtott csönd lépett. Pár másodpercig mozdulatlanul maradt, majd egy erős kar megragadta a vállát:
     – Nicole?
     Duncan volt az, akinek a zuhanás következtében a bal szemöldöke fölött felszakadt a bőr, és most erősen vérzett. Ekkor jutott csak a lány eszébe, hogy a többiek miatt aggódjon.
     – Semmi bajom – válaszolta, bár a hangja nem volt túl meggyőző. Beütötte minden egyes porcikáját, és az egész teste sajgott a fájdalomtól. Ugyanakkor biztos volt benne, hogy nem tört el semmije, hiszen akkor nem tudná tagjait mozgatni, és nem is vérzett. A zúzódásoktól eltekintve nem sérült meg komolyan. Mikor Duncan felsegítette, körbenézett, hogy lássa, hogyan vészelték át barátai az „utazást”. Lindsay teljesen ki volt borulva, ami nem volt meglepő. Zuhanás közben az áramlat elsodorta Josh mellől, ő pedig pánikba esett, s most mint valami bolond, kezeit a fejéhez szorítva, térdeplő pózban himbálózott testével előre-hátra, és már szinte hisztérikusan hajtogatta:
     – Uramisten, uramisten, uramisten!
     Josh próbálta a vállát átkarolva megnyugtatni (neki csak a karórája tört el, meg persze csupa por lett mindene), de nem volt valami sikeres. Erre Nicole is odament hozzájuk, erővel lefejtette Lindsay kezeit a fejéről, majd csuklóit szorosan tartva követelte barátnőjét, hogy nézzen rá. Akkor gyorsan elkapta a tekintetét, és mélyen a szemébe nézve, határozott hangon kijelentette:
     – Nyugalom, nincs semmi baj. – Ezt tagoltan és tisztán mondta, hogy még a pánikba esett Lindsaynek is eljusson a tudatáig. Duncant meg is lepte, hogy az előbb olyan halványan szóló Nicole ilyen magabiztos lett hirtelenjében, de végső soron be kellett látnia, hogy ez így van rendjén. Vészhelyzetekben a hisztinek helye nincs, ott cselekedni kell. A barátnőjének komolyan szüksége volt rá, hát nem hagyta, hogy erőt vegyen rajta a saját kétségbeesettsége. Ráadásul elég ügyesen csinálta: úgy tűnt, Lindsay kezd felocsúdni az őrületből.
     – Jól van, rendben – sóhajtozott, leginkább a saját maga meggyőzésére. Majd vett egy nagy levegőt, és felállt.
     – Egyben vagyok – állapította meg most már kicsit nyugodtabban. Josh ekkor hátrafordult:
     – Kevin?
     – Megvagyok – lihegte négykézláb álló öccse, aki a hirtelen ijedtségtől még mindig kapkodva szedte a levegőt. Miután sikerült talpra állnia, leporolta magát, és ellenőrizte, hogy tényleg őszintén válaszolt-e. A csodával határos módon rajta is csak apró karcolások voltak.
     – Mit műveltél, Duncan? – tette fel neki a kérdést Lindsay.
     – Hát nem azt, amit akartam, az biztos – felelte félénken a rászegeződő szúrós tekintetek kereszttüzében.
     – Én… szóval… Nekem fogalmam sincs, hol vagyunk – vallotta be fejét lehorgasztva.
     – Nem mondom, hogy meglep – jegyezte meg Josh. – De ne izgulj, nem harapom le a fejed. A könyvet viszont magamhoz veszem.
     – Mi? – hápogott Duncan – De ez az én feladatom! Mármint a könyv őrzése.
     – Nem érdekel! A következő varázsigédet talán már nem is élnénk túl. Azt hiszem, alaposan végig kellene gondolnunk, hogy eddig mit tettünk és mi lett a következménye, és csak azután törhetjük a fejünket a megoldáson. Ami pedig a könyvet illeti: addig, amíg nem olvassuk el tüzetesen az egészet, és nem rágjuk át alaposan a szavait, vagyis amíg nem fejtjük meg a titkát, addig nem használhatjuk többet. Te pláne nem. Ellenvetés?
     – Nincs – rázták meg a fejüket a többiek, s még Duncan is belátta, hogy Joshnak igaza van. Szembe kellett néznie a ténnyel, hogy ezt az egészet jól elbaltázta, s noha az elején történtekért még nem lehet hibáztatni, hiszen váratlan eredményt hozott a Mah-ree Nok használata, az utolsó elhibázott lépésekért már ő a felelős. Érthető hát, hogy a többiek már nem bíznak meg benne, és ha valaha is jóvá akarja tenni a hibáját, igenis alkalmazkodnia kell a többség döntéséhez, s nemcsak a saját konok feje után mennie, mint eddig.
     – Ez egy elég furcsa hely – állapította meg Nicole. – Olyan, mint egy barlang, de… hiába vannak csak sziklák fölöttünk és körülöttünk, ezen a földön bizony növények vannak.
     Ez a megállapítás kirángatta Duncant önmarcangoló gondolatainak karmai közül, és felkeltette benne az érdeklődést. Mindig is kíváncsi természetű volt, és ha már ebbe az érthetetlen és meglehetősen kellemetlen helyzetbe csöppentek, valamit tennie kellett.
     – Igen. És nincs is sötét, pedig… Pedig majdnem egészen biztos vagyok abban, hogy a föld alatt vagyunk. Fölöttünk nincs szabad ég, se nap, de tényleg gazos a talaj. Azt nem mondom, hogy világos van, de tisztán látjuk egymást. Talán lámpások vannak errefelé? – hordozta körbe a tekintetét.
     – Nem – felelte Kevin – Nézd csak a barlang falát! Azok a kövek világítanak.
     – Nahát! – lepődött meg Lindsay – Ez nekem fel sem tűnt eddig… Tényleg így van!
     – Olyan, mintha foszforeszkálna a kő, csak nem zölden, hanem sárgásán és narancsosán.
     – Halljátok a csobogást? – kérdezte Josh.
     – Igen, ez… Már látom is, honnan jön! – jegyezte meg Duncan, majd ujjával abba az irányba mutatott, ahol a hang forrását felfedezte. Egyből odamentek mindnyájan. Úgy tűnt, hogy a barlang fala vastag és üreges, mivel a fal oldalán nyílt egy lyuk, és onnan folyt ki a víz. Az apróbb sziklák által körülhatárolt mederszerű mélyedésben csordogált úgy egy-két métert, majd egy másik lyukon keresztül befolyt a sziklafalba. Olyan volt az egész, mint amikor egy autóbusz hegyes vidéken megy át, és egyik alagútból a másikba gurul, miközben néhány pillanatra kiér a fényre. A víz is ilyenformán folyt egyik lyuktól a másikig hozzájuk képest derékmagasságban. Lindsay a falhoz tapasztotta a fülét, majd elégedetten bólintott.
     – Csakugyan a barlang falában folyik tovább.
     – Akkor igyunk erre a szörnyű ijedtségre, nekem teljesen kiszáradt a szám! – vetette fel Nicole – És ezt az undorító mocskot is lemoshatnánk!
     – Hát az nem ártana – helyeselt Josh, végigmérve poros tagjait, s már le is dobta magáról pólóját. Duncan nagyokat kortyolt a vízből, aztán ő is csatlakozott hozzá. A lányok persze nem szabadultak meg a pulcsijuktól a fürdés kedvéért sem, elvégre szemérmesség is van a világon.
     – Na, te milyen szemérmes vagy… – vigyorogott Duncan Kevinre, aki csak a kezeit és az arcát mosta meg, és semmit sem vetett le – Feszélyez a lányok jelenléte?
     – Eluralkodott rajta a víziszony mostanában – vágta rá Josh – Az úszómedencéket is nagyívben elkerüli az edző szerint.
     – Fogd be!
     – De tényleg, öcsém, ha így elhanyagolod a mozgást, valóban nem lesz mit mutogatni a testeden.
     Kevin dacos hallgatásba burkolózott, és Duncan érezte, hogy ha most nem fogja meg a dolgokat a humoros végükről, akkor itt nemsokára kezdetét veszi egy gyerekes, ámde annál kellemetlenebb veszekedés.
     – Sebaj, Kevin? – vigyorgott rá - Amúgy meg kár szégyenlősködnöd, mert nincs az a nyeszlett férfi felsőtest, ami visszataszítóbb lenne az izzadságszagnál! Én bevállalnám!
     Josh és a lányok jót mulattak ezen, és maga Duncan is elégedett volt megjegyzésével. Kevin csak egy visszafogott mosolyt erőltetett magára, de továbbra is csak a kezét mártogatta a vízbe.
     Miközben folytatták a mosakodást, nagyon elmélyedtek a beszélgetésben, így nem vették észre, mi zajlik a lábuknál. A sok gaz között ugyanis volt egy indaszerű növény, aminek vastag és hajlékony szára volt, és különös módon egyfolytában mozgott, mint valami kígyó. Ez a növény nem fölfelé nőtt, hanem vízszintesen, vagyis nem futotta be a sziklafalakat, ezért nem volt feltűnő. És most, miközben a srácok próbálták lemosni magukról a mocskot, ami az eséskor rájuk ragadt, szép lassan körbegyűrűzte Nicole lábát, de csak lazán, így a lány észre sem vette, hogy hurok került a bokájára. Ezután a közvetlenül mellette álló Kevint vette célba a növény.
     – Szerintem meg kellene néznünk a könyvben, hogy hol lehetünk – próbálkozott Duncan.
     – Jó, majd megnézem – felelte Josh – Te azonban tartsd távol magad tőle!
     – Jól van na, csak segíteni akartam – válaszolt Duncan kicsit sértődötten, de valójában csak dühös volt, hogy a könyvhöz való hozzáférési kísérlete ilyen átlátszó volt. Az eszével tudta, hogy tényleg hagynia kéne a Mah-ree Nokot, mert nem tudja kezelni, de annyira vágyódott utána, hogy az már szinte fájt.
     – Hát persze! – mondta Josh, és a hanglejtéséből egyértelművé vált, hogy átlát barátja szándékain, mintha olvasni tudna a gondolataiban.
     – Ugyan, fiúk – szállt be a vitába Nicole –, szerintem ez…
     Már nem tudta befejezni a mondatot. A hurok egyszer csak összeszorult a lábán, és egy óriásit rántott rajta, amitől rögtön hanyatt esett. Egy másodperc sem telt bele, s a növény húzni kezdte Nicole-t a földön, aki hiába próbált ellenállni, az inda sokkal erősebb volt nála. A három fiú rögtön utána szaladt, hogy elkapja, ám ekkor Kevin lábán is összeszorult a hurok, és ő is elesett. Szerencsére meg tudott kapaszkodni egy kiálló sziklában, majd elkezdte rángatni a lábát, hátha így el tudja szakítani a növény szárát, de az túlontúl szívós volt. Duncan és Josh látva, hogy Kevin még tudja magát tartani, folytatta útját Nicole felé. Két oldalról megragadták a lány két karját, és próbálták visszatartani, de érezték, hogy erre nem lesznek sokáig képesek.
     – Hülye zöldség! – sikoltotta Nicole. – Ne engedjetek el!
     – Azon vagyunk! – nyögték a fiúk erőlködéstől elcsukló hangon.
     – Josh! – kiáltotta Kevin.
     – Mi van már? – fordult oda ingerülten bátyja – Két emberre nem tudok figyelni egyszerre, várj a sorodra!
     – Nem ezt akartam, nézd! Ott! Megnyílik a fal!
     A látvány a következő volt: a növény egy távolabbi sziklafal felé húzta Nicole-t, amelyen valóban megjelent egy örvény. Ezúttal nem alattuk, hanem előttük tátongott a lyuk, velük szemben.
     – Nem én voltam! – kiáltotta kétségbeesetten Duncan.
     – Tudom! – próbálta vigasztalni Nicole még szorult helyzetében is. –Nem hibáztatlak, csak segíts kiszabadulni!
     – Jaj ne! – tiltakozott Josh, miközben az inda kezdett felülkerekedni rajtuk. Végül kicsúszott lába alól a talaj, és elesett, Duncan pedig, aki így egyedül már képtelen volt megtartani Nicole-t, szintén hasra esett. A lányt most már ijesztő gyorsasággal rángatta az inda az örvény felé.
     – Nem bírom már sokáig! – kiabálta ekkor Kevin, akinek meg közben félig lehorzsolta tenyerét a szikla, amibe kapaszkodott. Nicole úgy érezte, vége mindennek, és mégiscsak jobb lett volna, ha az első örvényben odalesz, amikor hirtelen látszólag a semmiből előbukkant egy kreolos bőrű, copfos alak, és egy éles tárggyal lecsapott az indára. Pont időben érkezett, ha csak egy másodperccel is később jön, az inda olyan közel viszi Nicole-t az örvényhez, hogy az beszippantja. Duncan és Josh gyorsan meg is ragadta a lány két karját, és odébb vonszolták, a lyuktól jó messzire. A következő csapás az inda azon szárát érte, amely Kevinre csavarodott. Közben az örvény egyre zsugorodott, majd bezárult. Megmenekültek!
     – Kösz! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Kevin, majd gyorsan lefejtette lábáról a hurkot. Nicole is nagyon hálás volt.
     – Úgy tűnik, mégsem vagyunk olyan elveszettek… – fordult elismerően Duncan az ismeretlen fickó felé.
     
     
     
     
     
    Eltűntek
     
     Lassan nyolc órára járt már az idő, a gyenge őszi nap sugarai pedig kezdtek lehanyatlani a nyugati égbolton. A Brown-házban szinte harapni lehetett a feszültséget a levegőben. Mrs. Brown ütemesen kopogtatta körmeit az asztalon, Mr. Brown pedig idegességében fel-alá járkált a szobában.
     – Hagyd már abba! – szólt rá ernyedten felesége – Még megfájdul tőled a fejem.
     – Te csak ne csitítgass! – felelte az – Ez a lány egyszerűen hihetetlen! A szülői tekintély neki egyáltalán semmit nem jelent! Erre vezetnek a Te szabadelvű nevelési módszereid, ránk se hederít!
     – Talán jobb lenne eljátszanunk a zord szülőt, és mindent megtiltani neki? Hát mennénk azzal valamire? Lám, tegnap is megtiltottad neki a kijárást, és mi lett az eredménye, na mi? Nyugodt lelkiismerettel ellógott az iskolából, még csak haza se nézett, nemhogy még meg is maradt volna itthon! Üzenet persze semmi, hadd aggódjanak szegény, bolond szülei…
     – Na jó… Csak higgadtan, ne veszítsük el a fejünket! Gondoljuk át alaposan, hol lehet most!
     – A mobilját nem veszi fel, még csak be sincs kapcsolva. A kórházakat már végigtelefonáltam, ott nincs, tehát nem eshetett baja, hál’ Istennek.
     – Majd fog, ha hazafárad a kisasszony, mert olyat kap tőlem, hogy azt nem teszi ki az ablakba!
     – Jaj, Nathan, én nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy talán a mi hibánk az egész… Nem kellett volna úgy kiabálnunk vele tegnap. Talán mi üldöztük el. Istenem, hát ilyen rossz szülők lennénk?
     – Ugyan már – ölelte át feleségét vigasztalóan a férfi – A lányunk csupán kamasz. És nincs az a kiváló szülő, aki ezt ép ésszel kibírná.
     – Tudom, de még sose csinált ilyet. Persze, szerinted ő a világ legmeg-átalkodottabb tinédzseré… de szándékosan soha nem bosszantana minket!
     – Nyugodj meg, kérlek! Azt hiszem, fel kellene hívnunk a barátait. Hátha ott lesz egyiküknél. Hova is tetted a noteszt? Tudod, amelyikben a telefonszámokat tartjuk!
     – Milyen ostoba vagyok, hogy ez eddig nem jutott eszembe! Persze, biztos az egyik barátjánál van, és csak megfeledkezett az időről. Hagyd azt a noteszt a számokkal, majd én telefonálok! Fejből is tudom az összest.
     Amilyen gyorsan csak lehetett, feltárcsázta az egyik számot. Egy egész örökkévalóságnak tűnt, amíg az kicsengett a vonal másik végén. Szerencsére szinte azonnal felvették, mintha csak az ő hívására vártak volna, miközben lesben álltak a telefon előtt.
     – Nicole? – szólt bele egy kétségbeesettnek tűnő női hang reménykedve.
     – Nem, én… Ginny vagyok – szólt bele zavartan Mrs. Brown. Hirtelen szörnyen baljós előérzete támadt.
     – Ó… Te vagy az? – hangzott a csalódott válasz – Ne haragudj, csak… azt hittem, a lányom hív.
     – Nincs tán valami baj, Diane?
     – Nem tudom, de… Nicole nincs meg – bicsaklott meg a hang a vonal másik végén.
     – Jesszusom! – nyögte Ginny – Pedig azt reméltem, hogy Lindsayt nálatok találom!
     – Ő is eltűnt? – kérdezte riadtan Diane. Eddig csak tartott a bajtól, most már kezdett biztos lenni abban, hogy valami nagyon nem stimmel.
     – Igen, és nem tudom, mihez kezdjek. Az iskolában azt mondták, hogy a harmadik órára már be sem ment…
     – Nicole volt iskolában, de… azóta nem jött haza.
     – Hát ez borzasztó… – sóhajtott gondterhelten Ginny, de közben bármennyire is szégyellte, örült egy kicsit, hogy nem csak az ő lánya tűnt el. Így már nem érezte magát olyan kirívóan pocsék szülőnek. Ezek szerint másnak sem olyan könnyű megtalálnia a hangot kamaszkorú gyerekével.
     – És még a mobilja sincs bekapcsolva… – sopánkodott tovább Diane. Ginny erre épp felelt volna valamit, amikor kopogtak az ajtón.
     – Várj egy percet, kérlek! – mondta barátnőjének, majd férjéhez fordult – Nyisd ki gyorsan, talán Lindsay lesz az!
     – Ugyan szívem, te is tudod, hogy neki kulcsa van – vetette ellen Nathan, de felesége szúrós pillantása szavak nélkül is csendre intette, és úgy döntött, mégiscsak elmegy ajtót nyitni. Kedvetlenül vánszorgott ki a hallba. Az ajtót résnyire nyitotta, majd mogorva arccal kikukkantott. Az ajtó előtt egy középtermetű, köpcös, enyhén kopaszodó férfi állt. Idegesen toporgott a küszöbnél, miközben egyfolytában a kezeit tördelte.
     – Thomas – állapította meg Nathan a legkisebb lelkesedés nélkül. Túlságosan elgyötört volt ahhoz, hogy bárkivel is diskuráljon.
     – Ne haragudj, hogy ilyen lehetetlen időpontban zavarlak, ráadásul bejelentés nélkül, de mindenképpen meg kell kérdeznem, nincs-e nálatok véletlenül a fiam?
     Nathannek nyomban elkerekedett a szeme. Amíg a szobában hallgatta felesége telefonbeszélgetését, annyit sikerült kiértenie a társalgásból, hogy Nicole sincs még otthon. Erre most megjelenik Thomas, és rajtuk keresi Duncant. Mi a fene ütött ezekbe a kölykökbe?
     – Sajnos nem tudok kedvező hírekkel szolgálni, sőt… – nagyot sóhajtott – Tájékoztatásul közlöm, hogy Lindsay és Nicole is eltűnt. És számomra kezd gyanússá válni, hogy ezek együtt léptek le valahová.
     – Ó, te jó ég… – roskadt bele a hallban az ajtóhoz legközelebb álló székbe Thomas. Eközben Ginny, aki mostanra befejezte a telefonálást, hamuszürke arccal lépett Nathanhez.
     – Nicole sincs meg – közölte elcsukló hangon, tudomást sem véve a vendégükről. Valószínűleg annyira kétségbe volt esve, hogy meg is feledkezett arról, hogy az előbb valaki kopogott.
     – Tudom – felelte férje színtelen hangon, majd látogatójuk felé bökött – És Duncan se.
     Ginny arcára kiült a döbbenet.
     – De hát mi…
     – Nem tudom – próbált erőt venni magán Thomas –, de azt hiszem itt az ideje, hogy értesítsük a rendőrséget.
     Nathannek hirtelen eszébe juthatott valami, mert gyorsan a nappaliba sietett. Ginny kérlelően fordult Duncan apjához:
     – Nem várhatnánk ezzel egy kicsit? Biztos együtt elmentek valahová, és megfeledkeztek az időről…
     – Az lehet. De egyikük sem hajlandó felvenni a telefont, és megjegyzem, nem jellemző rájuk az ilyesmi.
     Ginny lesütötte a szemét. Az ő lánya bizony tartogatott meglepetéseket szerencsétlen szülei számára. Ám ezt ahogy Diane-nek, úgy Thomasnak sem árulta el.
     – De még ha úgy is van, ahogy gondolod – folytatta –, akkor is meg kell őket találni. Ha másért nem, hát azért, hogy egy alapos fejmosást kapjanak. Elvégre ránk is tekintettel kéne lenniük, a szentségit neki!
     Az érvei meggyőzőnek bizonyultak, az asszony némán bólogatott.
     – Hát ez gyönyörű… – lépett a szobába Nathan – Újabb fejlemények! Volt egy sanda gyanúm, ami most beigazolódni látszik. Tudod, mi már délután betelefonáltunk az iskolába, mert Lindsaynek pontban kettőkor fejvesztés terhe mellett itthon kellett volna lennie. Legnagyobb meglepetésünkre azonban azt mondták, hogy a kedves kislányunk már a második óra után távozott. És tudod mit? Az igazgató most közölte velem, hogy a második óra után érkezett hozzá egy bejelentés az egyik tanárnőtől, hogy Josh Bryant napközben szörnyen rosszul lett, és a te fiad kimenőt kért, hogy hazakísérhesse! Na mit gondolsz? Gyanítom, ha most felhívnánk Chelsea-t, azt mondaná, hogy Josh sem ért még haza!
     – Ugyan! – horkantott bosszúsan Ginny Chelsea nevének említésére. – Ha telefonálnál, valószínűleg senki nem venné fel. Az a nő szerintem azt sem tudja, hogy hívják a gyerekét, nemhogy azt, hogy hol van. Hányszor volt már, hogy Josh nálunk töltötte az egész délutánt, mert nem akaródzott neki hazamenni, mielőtt Chelsea és Wayne elmennek szórakozni? És ha épp nem nálunk volt, akkor valaki másnál, de hogy otthon nem, az biztos. Ez tehát nem volna bizonyíték. – Ginny teljesen lendületbe jött: az arca kipirult, orrcimpái remegtek az indulattól. Mérhetetlen megvetéssel gondolt Chelsea-re, aki szerinte felháborítóan viselkedett anyaként és feleségként egyaránt. A legrosszabb az egészben az volt, hogy most, amikor Lindsay eltűnt, ő sem érezte magát különbnek. Ez pedig iszonyatosan bosszantotta.
     – Egy próbálkozást akkor is megér – vélte Thomas – Mellesleg, nincs annak a fiúnak egy öccse?
     – De igen, Kevin – felelte Ginny, bár nem értette, mit akar ebből kihozni barátjuk. Az agya borzasztóan tompa volt már, mintha az aggódás sűrű, lila ködként szállt volna rá. Képtelen volt gondolkodni.
     – Na látod. Ha Chelsea és Wayne már belevetették magukat az éjszakai életbe, amihez azért még korán van, Josh pedig a fiammal és a lányokkal van, akkor majd válaszol ő.
     Ujjai villámgyorsan pötyögték be a számokat a mobiltelefonon.
     – Kicsöng – mondta izgatottan, mintha ennek a nyilvánvaló ténynek a puszta említésével előbbre vinné a dolgokat. A telefonba egy nő szólt bele, olyan hangsúllyal, mintha azt akarná mondani: ki a fene vagy és mit akarsz tőlem?
     Közben Thomas kihangosította a telefont, hogy a többiek is hallhassák a beszélgetés minden egyes szavát.
     – Chelsea? – kérdezte kicsit bizonytalanul – Itt Thomas Scott.
     – Thomas Scott?
     – Duncan apja…
     – Ja igen, persze. Figyelj, nem sietnél egy kicsit a mondandóddal, Wayne és én épp indulni készültünk!
     – Nem is tartalak fenn sokáig, csak azt akartam megtudni, hogy nincsenek-e nálad a srácok?
     – Milyen srácok?
     – Hát Duncan, Nicole…
     – Tudom is én! – vetette oda a legkevésbé sem udvarias stílusban Chelsea.
     – Idehívnád Josht a telefonhoz?
     – Egy pillanat – felelte türelmetlenül. – Josh! Josh!
     A vonal túlsó végén Thomas, Nathan és Ginny izgatottan várták a fejleményeket.
     – Hát… – habozott Chelsea – Úgy tűnik, Josh nincs itthon.
     – Micsoda nő! – sziszegte Ginny – fogalma sincs arról, hogy a fia otthon van-e vagy sem, de azért nyugodt szívvel elmegy hacacárézni a szeretőjével!
     – Pszt! – csitították a férfiak – Ne most!
     – Értem… Akkor Kevinnel beszélhetnék?
     Chelsea nagyot sóhajtott. Eddig sem értette, miért zaklatja őt ilyenkor Josh osztálytársának az apja, de azt már végképp nem tudta felfogni, mit akarnak Kevintől.
     – Kevin, gyere ide! – kiabált a fiúk szobája felé. A hangjában nyoma sem volt az anyai gyöngédségnek, kedvességnek. Ginny már épp mondani akart valamit, de aztán jobbnak látta mégiscsak elhallgatni gondolatait. A túloldalról nem jött semmi válasz.
     – Nos, ezek szerint ő sincs – mondta Chelsea, olyan könnyedséggel, mintha csak azt állapítaná meg, hogy nincs otthon kenyér, vagy elfogyott a tej. Ginny minden erejével azon volt, hogy fékezze indulatait. Chelsea le akarta tenni a kagylót, de a többiek megérezték a szándékát, és még időben megállították:
     – Várj! – kiáltott Thomas.
     – Mi az? – csattant fel Chelsea, most már egyértelműen kifejezve ingerültségét. Miért nem lehet őt békén hagyni?
     – A fiam eltűnt, akárcsak Lindsay és Nicole. Gyanítom, vagyis gyanítjuk, hogy Josh is velük van. Jó lett volna, ha legalább Kevinnel beszélhetünk, ő talán tudja, mire készültek… Lehet, hogy szólni kéne a rendőrségnek!
     – Jaj, minek? Hát nekik is jár egy kis szórakozás! – pattogott az asszony. Nem értette, minek ez a nagy felhajtás.
     – Tudod, hogy napközben elmentek az iskolából? Josh állítólag rosszul lett.
     – Istenem! – motyogta maga elé Chelsea, majd újból felemelte hangját – Ne csináljatok már úgy, mintha ti sose tettetek volna ilyet kamaszkorotokban! Hiszen ez a legszakállasabb trükk! A kölykök lógnak, és kész. Ennyi.
     – Ennyi? – kérdezte Thomas, mintha rosszul hallotta volna. Egyszerűen felfoghatatlan volt számára ez a hozzáállás, és kezdett kijönni a sodrából.
     – Hát majdcsak hazajönnek! Eddig is hazajöttek, eztán sem lesz másként. Most pedig, engedelmetekkel, távoznék – mondta, majd gyorsan lecsapta a kagylót, nehogy újabb kérdéseket tegyenek fel neki.
     – Hát ez hihetetlen! – jegyezte meg Ginny dühtől remegő hangon. – Normális ez a nő?
     – Nem úgy néz ki – válaszolta Nathan.
     – Akkor marad a rendőrség – sóhajtott Thomas – De előtte el kell intéznem még egy telefont, csak hogy teljes legyen a kép. Ginny, nem tudod véletlenül, melyik iskolába jár Kevin?
     – Dehogyisnem. Lindsay is oda járt régebben, azt hiszem, meg is van még a volt osztályfőnökének száma… Ha nem tévedek, Kevint is tanítja – mondta, és már elő is kereste a jegyzékéből a szóban forgó telefonszámot.
     – Tessék.
     Pár perc múlva már egészen biztosak voltak abban, hogy nem négy, hanem öt gyerek eltűnését kell bejelenteniük. Mr. Perry ugyan nem tudott Kevinről mit mondani, de meg tudta adni az osztályfőnökének a számát, aki rögtön tájékoztatta őket, hogy aznap Kevin allergiás rohamra hivatkozva még reggel távozott az iskolából. Ezután semmi kétség nem fért ahhoz, hogy a gyerekek már délelőtt együtt voltak, és együtt is tűntek el. Persze Nicole kivétel volt, ő valószínűleg később csatlakozott hozzájuk, de ez végső soron nem változtatott a tényeken: ő is ugyanúgy eltűnt, mint a többiek. Mialatt Thomas a rendőrőrs felé hajtott, Ginny felhívta Diane-t, hogy tájékoztassa az újabb információkról. Diane egyből kocsiba pattant férjével együtt, és hasonlóképpen tett Thomas felesége, Sheila is, aki eddig csak azért nem tartott férjével, mert remélte, hogy időközben Duncan hazaér. Útközben szinte nem is szóltak egymáshoz, annyira lekötötték őket saját gondolataik. Nagyon el voltak kenődve, hiszen ez a nap is csak úgy kezdődött, mint bármelyik másik, és most íme, a rendőrség felé tartanak, hogy bejelentsék gyermekeik csoportos eltűnését. Arról nem is beszélve, hogy még mindig bosszantotta őket Chelsea reakciója. Ginny lelkét ráadásul továbbra is nyomta, hogy nem mondott el mindent Thomasnak és Diane-nek. Nem mintha akár egy arasszal is előbbre vitte volna keresésüket a tény, hogy Lindsay tegnap éjjel szülői engedély nélkül kilógott az éjszaka kellős közepén, Ginny mégis hazugnak érezte magát. És ez ötvözve az „én egy pocsék szülő vagyok” érzéssel meglehetősen kiborító volt. Volt pillanat, amikor már úgy érezte, neki is jobb lett volna eltűnnie… Igen, minden kétséget kizáróan az lett volna a legjobb.
     Mintha évezredek teltek volna el az indulásuk és az érkezésük között, pedig Thomas olyan gyorsan vezetett, ahogyan csak tellett tőle, és amikor megérkeztek, Sheila és Nicole szülei már ott várták őket, így rögtön bemehettek mind. Az ügyeletes rendőrtiszt meg is lepődött kissé, hogy egyszerre hatan nyomultak az asztalához, és egymás szavába vágva próbálták előadni szándékukat.
     – Nagyon kérem, nyugodjanak meg! – utasította őket higgadtan, de ellentmondást nem tűrő hangon. – És egyszerre csak egy beszéljen, ha lehet!
     – Rendben, igaza van. Elnézést kérünk! – szabadkoztak. A tiszt valószínűleg nem először találkozott ilyen feszült emberekkel, elvégre ide mindenki azért jött, hogy panaszt tegyen, vagy valami szörnyű gaztettről számoljon be. Így hát nem is zaklatta fel túlságosan az eset, továbbra is sztoikus nyugalommal ült a helyén. Intett a kollégáinak, hogy hozzanak néhány széket, aztán kissé előredőlt asztalánál, és feszült figyelemmel hallgatta őket.
     – A nevem Mr. Mason. Nos, miben lehetek a segítségükre?
     – Bejelentést szeretnénk tenni, uram – kezdett bele Nathan.
     – Ezt mindjárt gyanítottam! Nos?
     – A gyerekeink eltűntek! – hadarta Diane.
     A rendőrtiszt erre felegyenesedett, és összevonta szemöldökét.
     – Mikor vették észre, hogy nincsenek meg? – kérdezte.
     – Hogyhogy mikor? – csattant fel Ginny – Talán percre pontosan meg kéne határoznom az időpontot, amikor úgy éreztem, hogy már rég itthon kellene lennie a lányomnak? Ezt várja tőlem?
     – Ginny, kérlek…
     – Semmi gond! – mondta a tiszt – Megértem az aggodalmukat, ez teljesen normális ilyenkor. Magam is apa vagyok, úgyhogy tudom, mivel jár ez.
     Ha jól értem önöket, a srácok reggel még megvoltak, de azóta nem találkoztak velük.
     – Pontosan.
     – Kérem, ne sértődjenek meg, de meg kell kérdeznem önöktől: egészen biztos, hogy nem csak szökésről van szó? Mert ugye, kamaszok a gyerekeik?
     – Biztos nem szöktek meg. Erre akár meg is esküszöm, ha kell – vágta rá Sheila egyből. – Különben honnan tudja, hogy kamaszok?
     – Csak sejtettem – felelte a tiszt visszafogott mosollyal az arcán. Elégedett volt, mert ez az egyszerű megállapítása máris biztosította számára a hölgyek tiszteletét, akik most már biztosak lehettek abban, hogy a nyomozás jó kezekben lesz. Vagyis biztosak lehettek volna, ha tudták volna, hogy egy nyomozóval beszélnek. Így még csak az ügyeletes rendőrtiszt volt szemükben, semmi több.
     – A csoportos eltűnések esetében a kamaszok vezetik a listát. Kérem, meséljenek nekem ezekről a gyerekekről! Hányan vannak, hány évesek, milyenek? Mármint, jellemző-e rájuk a renitens viselkedés; vagy ellenkezőleg, félénkek?
     – Nos, öten vannak – kezdett bele Nathan. A szomszéd asztalnál ülő tiszt, aki eddig a jegyzeteibe mélyedt, és igazából oda sem figyelt, most felkapta a fejét. Ezt azonban senki sem vette észre, mert az asztala pont a hátuk mögött volt.
     – A lányom, Lindsay Brown nemsokára betölti a tizenhetet.
     – Az én fiamat – vette át a szót Thomas – Duncan Scottnak hívják, és tizenhét éves, akárcsak a barátja, Josh Bryant, akinek a szülei, hát, személyes okokból nem tudtak idefáradni. Ja, és itt egy kép Duncanről.
     – Tényleg – kezdett a tárcájában matatni Ginny – Ez pedig itt a mi Lindsaynk.
     – No és a többiek? – kérdezte Mr. Mason.
     – A mi lányunk Nicole Kinney – folytatta Diane – Ő is tizenhét éves. Tudja, Josh, Duncan és ő osztálytársak, Lindsay pedig a párhuzamos osztályba jár. És róla is van egy fénykép.
     A szomszédos asztalnál a rendőr észrevétlenül imádkozott. Ugye nem a külvárosi kölykökről van szó?!
     – Ez eddig négy, ha jól számolom.
     – Az ötödik neve Kevin Bryant.
     – Bryant? Mint Josh Bryant?
     – Igen, testvérek.
     – Vagy úgy. És ő hány éves?
     – Tizennégy.
     – Rendben. – összegezte Mason – Akkor hát öt eltűnt gyerek: három fiú, két lány; tizenhét, tizenhat, illetve tizennégy évesek. A nevek: Lindsay Brown, Duncan Scott, Nicole Kinney, Josh és Kevin Bryant. A Bryant-fiúk kivételével mindenkiről van fénykép.
     A felnőttek némán helyeseltek.
     – Még valami! Azt meg tudnák mondani, hogy az ő szüleiket hol érhetném el?
     A szülők zavartan összenéztek.
     – Nézze… – szólalt meg végül Ginny – A helyzet az, hogy mi már értesítettük Josh és Kevin édesanyját, de nem vett minket komolyan. Tudja, ő és a férje nemrég váltak el, Davidet, az édesapát azóta nem is lehetett nagyon látni. Chelsea pedig… nos, ő nem igazán figyel a fiúkra, most is épp a… barátjával mulatozik.
     Mr. Mason erre egy mindentudó pillantást vetett rá, amitől mindjárt kicsit kellemetlenül érezte magát.
     – Vagyis értsem úgy, hogy az otthoni körülmények az ő esetükben mégsem olyan rendezettek?
     – Ezt nem állítottam. Mindössze azt mondom, hogy az a nő több figyelmet is fordíthatna a fiúkra. Hiszen gyerekek még, ön is látja, a kisebbik alig múlt tizennégy éves! Amikor ma este rátelefonáltunk, kis híján leharapta a fejünket, hogy ne zaklassuk őt. Hiába mondtuk neki, miről van szó, nem törődött velünk.
     – Emiatt igazán nem kell aggódnia. Ha mi kérjük, valószínűleg beszédesebb lesz.
     – Uram! – szólalt meg végre a másik tiszt, miközben asztalától felállva odasétált a tömeghez.
     – Ne most, Smith, nem látja, hogy nem érek rá?
     – Sajnálom, de ez nem várhat. Ma ugyanis érkezett egy bejelentés: egy csavargó azt állította, látott öt gyereket a külvárosban, és az általa adott személyleírás pontosan megegyezik az önökével.
     – A külvárosban? – sikkantotta Diane.
     – És erről én miért nem tudok? – pattogott a nyomozó.
     – Bocsásson meg, de a társam és én nem igazán hittünk neki. Erősen ittas volt, aztán jött azzal a lehetetlen históriával a gyerekek eltűnéséről…
     – Miféle história? – kérdezte Thomas, miközben a homlokát összeráncolta.
     – Azt mondta, látott öt srácot, akik minden valószínűség szerint az innen induló busszal mentek oda, aztán felszívódtak a levegőbe egy szempillantás alatt.
     – Mi az, hogy felszívódtak? – mérgelődött Ginny, mintha a tiszt lenne a hibás azért, amit a csavargó mondott…
     – Szó szerint ezt mondta. Azt gondoltuk, hogy jól belőtte magát, és csak hallucinált, vagy csak ugratott minket. Beláthatja, hogy ez volt a legvalószínűbb! De elismerem, tévedtünk, mert ezek szerint tényleg láthatott pár gyereket. Aztán költött hozzá egy mesét az ital mámorában.
     – Na idefigyeljen! – fortyogott Mason – Kerítse elő azt a pasast, ha kell a föld alól is, mert nagyon úgy tűnik, hogy jelenleg ő az egyetlen nyom. Majd én kifaggatom, mit értett „felszívódás” alatt.
     – Ez nem lesz gond, magam vittem el az egyik hajléktalanszállóra.
     – Remek, akkor legalább ezzel nem kell az időt pocsékolni.
     – Ha nem bánja, önnel tartanánk – jegyezte meg Jeff, Nicole édesapja Mr. Smith felé fordulva. A többiek helyeseltek.
     – Ahogy óhajtja – mondta Mr. Mason. – De előbb adják meg a számaikat, hogy utolérhessem önöket, ha bármi van. Ez pedig az én csipogóm száma, hogy én is elérhető legyek az önök számára. A többi szükséges személyes adatról meg csak annyit, – bökött Smith felé – hogy azoknak a felvételét majd Kyle elintézi.
     – Igenis – bólintott az. Meglehetősen kellemetlenül érezte magát.
     – Ami pedig Josh és Kevin Bryant édesanyját illeti, szeretném, ha megadnák nekem az ő címét és telefonszámait is. Még ma beszélni fogok vele meg azzal a pasassal, ezt garantálom.
     – Köszönjük az igyekezetét! – hálálkodott Diane.
     – Csak a munkámat végzem. Viszont nem bánnám, ha önök is megtennének nekem valamit.
     – Amit csak akar – felelte Nathan.
     – Csupán afféle magánnyomozást kérnék önöktől. Próbálják meg előkeríteni a Bryant-fiúk édesapját. Talán ő több hajlandóságot mutat az együttműködésre.
     – Meglesz! – felelte Ginny – Remélem, önnek lesz igaza.
     – Efelől nincs kétségem. Tudom, ebben a helyzetben ez nagy kérés, de próbáljanak meg nyugodtak maradni! No és persze az sem árt, ha valaki otthon is van, hátha mégis jelentkeznek a gyerekek.
     – Bár úgy lenne! – válaszolta Diane, miközben már kifelé haladtak.
     – Kitartás! A legtöbb eltűnt kamasz rövid időn belül megkerül. És vezessenek óvatosan! – vetette oda nekik még búcsúzóul. Ezután pár percig némán, a gondolataiba mélyedve ült, majd újra átnézte a meglévő adatokat. Átismételte magában a hallottakat, szóról szóra, a legkisebb részletről sem megfeledkezve, végül pedig elővette azt a cetlit, amelyre Ginny Brown felírta Chelsea Bryant számát, és tárcsázni kezdett.
     
     
     
     
     
    Nokupta
     
     A srácok még meg sem köszönhették igazán megmentőjüknek a segítséget, amikor az máris távozni akart.
     – Ne olyan gyorsan, hé! – szaladt utána Duncan, és megragadta a karját. – Ki vagy te?
     Az idegen nagyot sóhajtott. Szeretett volna ugyanolyan észrevétlenül eltűnni, mint ahogyan jött, de hát ez most már lehetetlen volt. A többiek kérdőn néztek rá. Azt első ránézésre meg lehetett róla állapítani, hogy indián volt, még ha jellegzetes ruházatát nem is vették figyelembe. A bőre bronzszínű volt, hosszú, fekete haját hátul lófarokba kötve hordta. Teste karcsú és nyúlánk, izmai kidolgozottak voltak. A bal fülén tollfülbevaló csüngött. Alkatából és mozgásából ítélve nem lehetett több huszonnyolc évesnél, ám arcán ennél jóval több évnek fáradtsága tükröződött. Csak élénken csillogó, fekete szeme árulkodott arról, hogy mégiscsak fiatal. Mivel nem szólt egy szót sem, Duncan próbálta elkezdeni a beszélgetést.
     – Az én nevem Duncan. Ezek pedig itt a barátaim: Josh, Nicole, Lindsay és Kevin. És… az utóbbi pár órában rengeteg különös dolog történt velünk. Talán… te tudnál, hogy is mondjam, magyarázatot adni a történtekre?
     Az indiánon látszott, hogy vívódik, nagyon mélyen elgondolkodott, de aztán csak hajlandó volt szóba állni velük. Épp ideje volt, mert Josh már kezdte unni a pasas dacosságát.
     – Nokupta vagyok – mondta kelletlenül – És nem tudok magyarázatot adni. Ismerem az itteni dolgokat, de én sem értem.
     – Hát ez elég sejtelmesen hangzott! – jegyezte meg Josh – Hát akkor, Nokupta, áruld el, hol vagyunk! Mellesleg, hogy kerülsz te ide?
     – Feltehetően úgy, ahogy ti is. Használtam azt a nyomorult könyvet… Hogy legyen átkozott a nap, amikor megtaláltam!
     – Hohó! – kapta fel a fejét Nicole – Mi is használtuk, de most is itt van nálunk. Ha te is használtad, akkor nálad kellett lennie. Hogy kerülhetett mégis hozzánk?
     – Ez bizony jogos kérdés! – bólintott elgondolkodva Josh.
     – Egyike az eddig megfejtetlen rejtélyek százának – felelte Nokupta – Időről időre mindig újabb kalandorok jönnek, kezükben a Mah-ree Nokkal, ami aztán valahogy mindig eltűnik egy napon.
     Josh erre kezeibe fogta a könyvet, és jó erősen megszorította. Tőle ugyan nem veszi el senki.
     – Na és hol van a többi kalandor? – kérdezte Kevin, akit ez a kérdés jobban izgatott, mint az, hogy mi lesz a könyvvel. Hiszen ez a hely olyan néma, mint egy temető. Hol vannak hát azok a kalandvágyó emberek? Nokupta csöndesen megrázta a fejét.
     – Mindig újabbak és újabbak jönnek. Aztán már nincsenek – hangja nagyon szomorúan csengett. Ezután felállt, nyilvánvalóan azért, hogy odébb álljon.
     – Hékás! – kiáltott rá Josh – Hogy érted azt, hogy egyszer csak nincsenek?
     A többiek idegesen meredtek Nokuptára. Az egy pillanatra mintha habozott volna, mint aki nem találja a megfelelő szavakat, majd csak fejét hátrafordítva válaszolt nekik:
     – Azt mondtátok, sok különös dolog történt ma veletek. De ez csupán a kezdet. Majd meglátjátok.
     – Mi? Kifejtenéd ezt bővebben? – csattant fel Lindsay, akinek elege volt már a mellébeszélésből. Miért nem lehet világosan megmondani azt, amit tud? Az idegen azonban csak ennyit vetett oda válaszként:
     – Vigyázzatok magatokra! – azzal el is tűnt a sötétségben. Nem mentek utána, felesleges lett volna. Ha nem akart beszélni, hát nem akart beszélni. Ennél többet már biztos nem lehetett volna kihúzni belőle, legalábbis egyelőre.
     – Nahát! – merengett Duncan – Ez a fickó aztán nem bőbeszédű! Még ilyet!
     – Biztos bedilizett az ittléttől – vélte Josh, akit meglehetősen bosszantott ez a gyors távozás.
     – Azért igazán elmondhatta volna, mitől kell tartanunk – mérgelődött Nicole. Nokupta stílusa lerombolta benne a megmentésekor érzett szimpátiát.
     – Mióta lehet vajon itt? – kérdezte Kevin, akinek most egyáltalán nem Nokupta viselkedése járt a fejében.
     – Nem tökmindegy? – vágta rá Josh – Dilis és kész!
     – Hát nem mindegy – felelte Kevin, miközben a tenyeréről csorgó vért próbálta letörölni. A szikla, amibe kapaszkodott, rendesen kikezdte kezeit.
     – Mert ha jól értettem, azt mondta, időről időre újabb kalandorok jönnek, aztán egyszer csak nincsenek.
     – Azt hiszem, értem már, mire akar a srác kilyukadni! – mondta Duncan Joshnak – Mert ha Nokupta igazat mondott, akkor egyedül ő állandó ebben a környezetben. Mások jönnek-mennek, ő viszont mindig marad.
     – Nem egészen ezt mondta! – vetette ellen Lindsay – Azt mondta, mindig újabbak jönnek, aztán egyszer csak nincsenek!
     – Szóval szerintetek azt akarta mondani, hogy itt mindenki meghal, akit csak ide vet a sorsa, és ő, egyedül ő életben marad és végignézi ezt az egészet?! – kérdezte ingerülten Josh.
     – Nem lehetetlen – felelte halkan Kevin.
     – Hülyeség! – vágta rá egyből Josh, akinek esze ágában sem volt elfogadni egy ilyen magyarázatot.
     – Emlékezz csak vissza a ruhájára! – érvelt Nicole – Mikor viseltek ilyet utoljára indiánok, mi? Épp elég kiállítást láttam már a múzeumban róluk, ilyet még a hagyományőrző rézbőrűek sem hordanak már vagy kétszáz éve!
     – Ja, szóval nemcsak sérthetetlen, hanem még időálló is – morogta Josh.
     – Ő a halhatatlan hegylakó.
     – Kár ezen veszekedni – vetett véget a vitának Lindsay – A legjobb lesz, ha megkeressük, és magunk faggatjuk ki a dologról.
     – Feltéve, ha szóba áll velünk.
     – Kénytelen lesz – vigyorodott el Lindsay – Addig úgyse hagyjuk békén, amíg nem világosít fel minket. Én pedig tudok nagyon elviselhetetlen is lenni.
     Ettől Josh is elmosolyodott. Egészen feloldódott a gondolattól, hogy Lindsay folyamatosan duruzsol majd Nokupta fülébe, amíg az idegbajt nem kap és be nem vallja még a bűneit is. A talán több száz év alatt elkövetett bűnöket.
     – Akkor ne is vesztegessük az időt! – csapta össze tenyereit Duncan, majd intett a többieknek, hogy tartsanak vele abba az irányba, amerre Nokupta távozott. Alig tettek azonban pár lépést, egyszer csak valami irdatlan nagy zajt hallottak. A barlang egészében megremegett, majd iszonyú sivítozás rengette meg dobhártyájukat. Egyből hasra vetették magukat, és egy-egy kiálló szikla mögé rejtőzve nézték, mi történik. A világító kövekből áttetsző szellemalakok jöttek elő, és iszonyatos zajt csaptak. Köveket csapdostak a földhöz. Természetesen nem úgy, ahogy egy ember tette volna, hiszen ezeknek a kísérteteknek nem volt kezük, sőt, a szó szorosan vett értelmében testük sem. Inkább fényes energiagömbökre emlékeztettek, amelyek végükön kicsit megnyúltak, és csak azért lehetett szabad szemmel is látni őket, mert a körvonalaik mentén mintha összesűrűsödött volna a tér. A hőmérséklet menten csökkent pár fokot. Ide-oda cikáztak a levegőben, és amikor közelebb értek egy-egy szikladarabhoz, a testükkel energialöketet adtak nekik, így sikerült elmozdítani őket a helyükről. Lindsay arcát a földbe temette, kezeit pedig fejére szorította. Nicole és Duncan annyira meg voltak döbbenve, hogy szinte még félni is elfelejtettek. Teljesen ledermedtek, és nem tudták levenni szemüket ezekről a lényekről. Ekkor az egyik szellem hirtelen még az eddigieknél is nagyobb sikolyt hallatott, ami már inkább egy berozsdásodott vaskapu nyikorgásához volt hasonló, mintsem egy ember kétségbeesett kiáltásához. Később Duncan úgy vélte, hogy ez csatakiáltás lehetett, mert abban a pillanatban, ahogy ez elhangzott, a kísértetek egyszerre vették célba a Josh fölött álló sziklafalat. Először azt hitték, hogy a világító köveken keresztül távozni akarnak, de aztán rá kellett jönniük, hogy ez igen nagy tévedés volt. Ahogy nekiütköztek a falnak, az megremegett, és alkarnyi nagyságú, súlyos kövek kezdtek róla hullani, betemetve Josh mindkét lábát, egészen a derekáig.
     – A rohadt életbe! – kiáltotta dühében és fájdalmában a mozgásra képtelenné vált fiú. Kevin nagyon megijedt, és megfeledkezve a veszélyről odaszaladt hozzá. A kísértetek már célba is vették Josht, aki jobb kezét levette a könyvről és félrelökte Kevint.
     – Azonnal húzz innen!
     Ezt a pillanatot használták ki a szellemek, és egy gyors lökéssel kiütötték Josh bal kezéből a könyvet, majd folyamatos energialökésekkel adogatták át egymásnak a levegőben.
     „Hát erről van szó… – gondolta Duncan – A könyv kell nekik, nem mi. De amint megpróbálnánk visszavenni, ránk omlasztanák az egész barlangot!”
     Tehetetlen dühöt és kétségbeesést érzett. Tudta, hogy a könyv nélkül esélyük sincs arra, hogy megértsék az igék logikáját, arra pedig végképp nem lesz lehetőségük hiányában, hogy valami módon megszökjenek. Ugyanakkor most nem gondolhatott az esetleges jövőbeni szökésre, hiszen a pillanatnyi túlélés számított. A túlélés kulcsa pedig e pillanatban az volt, hogy ne vívja ki a kísértetek haragját. Ha ugyan nem vívták ki máris a puszta jelenlétükkel. Hol lehet most Nokupta?
     Abban a percben, hogy ez a gondolat átfutott a fején, meg is jelent az indián, de már késő volt. A falon újabb örvény nyílt meg, amely egyből beszippantotta a könyvet, és rögtön utána bezárult. A kísértetek újabb rémes sikolyt hallattak, és óriási izgalom támadt közöttük. Ezek szerint még a kísértetek is mámort éreznek, ha győznek. Ezután egytől egyig eltűntek a világító kövekben.
     – Elkéstél – nézett megrovóan Lindsay Nokuptára.
     Mind odasereglettek Josh köré, és megpróbálták elmozdítani a köveket róla. Amint újra képes volt mozogni, felült, és kinyújtotta végtagjait. Szerencsére nem tört el a lába, de alaposan összezúzták a szikladarabok. Kevin ijedten kapaszkodott belé, de Josh megint egyből lerázta.
     – Hagyjál már, nincs semmi bajom! – vetette oda ingerülten, de még abban a pillanatban rájött, hogy ez az indulat inkább a könyv elvesztésének kellene, hogy szóljon, ezért mindjárt utána barátságosan megveregette Kevin tarkóját, majd sokkal higgadtabban hozzátette: – Nem kell pánikolni, jól vagyok.
     A lányok azonban korántsem voltak ilyen elégedettek. Míg Duncan inkább bánatos volt a könyv elvesztése miatt, ők egyenesen magukon kívül voltak a dühtől, de nem csupán a Mah-ree Nok miatt, hanem mert Josh kis híján komolyan megsérült.
     – Letört volna a nyelved, ha megemlíted, hogy kísértetek is vannak itt? – vágta oda dühösen Nokuptának Lindsay. – Még szép, hogy rajtad kívül mindenki egyszer csak „nem lesz”, ha csöndben elsomfordálsz, a titkaidat magadba zárva egy védett helyre, amíg a kalandorokat váratlanul mindenféle lények letámadják! – a szeme szikrázott a dühtől. Lindsayt nem volt tanácsos indulatba hozni. Ha reggel nem lepte volna meg annyira Karen kitörése, akkor a támadójában nagyobb kár keletkezett volna, mint benne magában.
     – Sajnálom – hajtotta le fejét az indián – Tőlük nem tudlak megvédeni titeket, legfeljebb elrejteni, de azt is csak egy darabig. Ez a hely… ez az egész hely… egy rohadt, kísértetjárta verem. Mindenütt ott vannak.
     – Hát, azt hiszem, most egy darabig nem látjuk őket – mondta szomorúan Duncan – Már elvitték, amit akartak…
     – Na persze. Először mindig a könyv. Aztán a kalandorok zaklatása.
     – Na jó, most már elég! – szólt Josh, miközben sajgó csontjait tapogatta. – És ne reméld, hogy most olyan könnyen meglógsz, mint az előbb! Magyarázatot követelünk erre az egészre, mert ha jól sejtem, te jóval többet tudsz annál, mint amit elmondtál nekünk. Még egy ilyen meglepetést pedig nem akarunk, úgyhogy leszel szíves kinyitni a szádat, és elmondani, mi is itt az ábra! De nem olyan zavarosan, titkolózva, mint az előbb! Megértetted?
     A többiek egyetértően bólogattak, így Nokuptának nem volt más választása, beszélnie kellett. Akkor is, ha tudta, hogy magyarázata nem lesz kielégítő, és további kérdések százaival fogják majd bombázni. Akkor is, ha fáj neki az emlékezés. Nem halogathatta tovább a pillanatot, amikor fény derül az igazságra.
     – Ám legyen – mondta, miközben helyet foglalt egy sziklán. A gyerekek körülötte ültek le, majd feszült figyelemmel várták, mit fog mondani.
     – Nagyjából háromszáznyolcvan éve, amikor megtaláltam a Mah-ree Nokot… – egyből döbbent zúgolódás támadt, de csupán egy pillantásába került, s a srácok máris szótlanul hallgatták tovább. Végül is, mi olyan meglepő ezen? Varázsigék, térörvények, szellemek után egy több mint háromszáznyolcvan éves ember már nem osztott, nem szorzott.
     – Szóval, amikor megleltem, határtalanul büszke voltam magamra. Akkoriban még azok a történetek, amelyeket ma már legfeljebb csak néhány legenda őriz, szájról szájra terjedtek. Még kölyökként hallottam először a varázslatos erejű könyvről, amely hatalommal ruházza fel az arra érdemeseket ahhoz, hogy a világot jobbá tegyék.
     – És az meg sem fordult a fejedben, hogy az egész csak egy koholmány? Egy gyerekeknek szánt mese? – érdeklődött Nicole. Nokupta csendben elmosolyodott.
     – Mi természeti népek voltunk. A varázslat létezése számunkra nem hit kérdése volt, hanem nyilvánvaló tény, mint az, hogy az ember megszületik és meghal.
     Nicole felvonta a szemöldökét. Kissé röhejes volt ezt egy olyan ember szájából hallani, aki már évszázadok óta képtelen kihullani az élők sorából. Ennek ellenére nem szólt egy szót sem, mert akárcsak a többiek, ő is nagyon kíváncsi volt a folytatásra.
     – Az életemet onnantól kezdve kitöltötte a Mah-ree Nok utáni kutatás. Az összes történetet meghallgattam, amelyben akárcsak egy szó is elhangzott róla, és egyfolytában kerestem azokat a személyeket, akiket alkalomadtán méltónak találtam volna arra, hogy megosszam velük a csodát. Aztán egy szép napon rátaláltam.
     „Különös – gondolta Josh – Duncan sem részletezte, hogyan talált rá erre a micsodára. Ő is csak úgy rábukkant.”
     – Hogy történt ez pontosan? – kérdezte.
     – Vadászat közben szerencsétlenségemre elszakadtam a csapatomtól. Medvét akartunk ölni, de amikor a barlangjához értem, észrevettem, hogy a többiek már nincsenek körülöttem.
     – És mit csináltál? – kérdezte Lindsay.
     – Egyedül őrültség lett volna szembeszállnom a medvével. Nekünk nem voltak igazi puskáink, a vadászat így csak csoportosan volt elképzelhető. Valami mégis arra késztetett, hogy menjek be a barlangjába.
     – Képes voltál egyedül bemenni egy medve barlangjába?
     – Magam sem értem, mi ütött akkor belém, de minden félelmem eltűnt egy csapásra. Többek között ezért is hittem azt később, hogy az istenségek kiválasztottnak tekintenek, és méltónak a könyv használatára.
     – A barlangban volt a Mah-ree Nok?
     – Igen. És amikor megtaláltam, elöntött a büszkeség. Eleve úgy gondoltam, hogy csak az találhatja meg, aki méltó rá, mint ahogy az már lenni szokott az ilyen varázserővel felruházott tárgyak esetében. Azt pedig külön jelnek tekintettem, hogy a barlang üres volt.
     – És aztán mit csináltál? – kérdezte Duncan.
     – Nem szóltam senkinek az esetről. De még aznap éjjel felkeltettem azt a négy barátomat, akit kiválasztottam a feladatra, és elmentem velük egy elhagyatott helyre, túl a falun, a folyó mentén, és azon nyomban elmondtuk az igéket.
     – Na! – nyögött Josh gúnyosan – Ti se olvastátok át, látom.
     Nokupta értetlenül nézett.
     – Miért kellett volna? Hiszen az egész életem gyerekkoromtól kezdve a serdülésemen át egészen az ifjúságomig arról szólt, hogy a Mah-ree Nokot tanulmányoztam!
     – De látni nem láttad soha azelőtt… És nem is ismertél senkit, aki látta!
     – Nem éreztem szükségét – zárta le a vitát Nokupta kicsit ingerülten – Tudtam, miről szól, vagyis tudni véltem, de ennek most már nincs is jelentősége. Akkor azt hittem, hogy most majd hatalmam lesz az érzelmek kordában tartására, hiszen minden rossz azokból származik: indulat, düh, gyűlölet, félelem, fájdalom…
     Duncannek akaratlanul is a Star Trek jutott eszébe. Érzelemmentesség, mint kulcs a helyes megoldáshoz. A vulkániak szlogenje. Modern sci-fi gondolatok háromszáznyolcvan évvel ezelőttről. Ezen magában jót szórakozott, de nem akarta felemlegetni. Még bolondnak néznék.
     – A mi hitünk szerint ugyanis az érzelmek az istenségektől származnak, akiknek kötelessége a világra zúdítani minden évben egy megadott mennyiséget belőlük. Persze nemcsak a jó, hanem a rossz érzésekből is. Balszerencséből és szerencséből egyaránt. Csakhogy az emberek között ez soha nem arányosan oszlott meg, sőt, még csak nem is érdem szerint! Sokan aránytalanul nagy terheket cipelnek lelkükben, míg másoknak szinte semmi gondja nincsen. Hol van tehát az igazság? Az istenségek csak szabadjára engedik az érzelmeket, de azt már nem ők döntik el, hogy hova mennyi jusson. Az érzelmeknek ezek szerint szabad akarata kell, hogy legyen! Ők döntik el, kire szállnak! Ez pedig túl nagy kockázat az emberekre nézve! Mert mi történik, ha valakinek csak a fájdalom jut? Megöli magát! Vagy csak félelem? Belebolondul! És akinek csak jó? Az érzéketlenné válik mások baja iránt. Ez sehogy sem jó! Természetesnek vettük, hogy ezen változtatni kell. Mi akartuk elosztani az érzelmeket…
     Nokupta kezdett belefáradni a mesélésbe. Nem volt könnyű számára az emlékezés. Szemét lehunyta, és néhány percig a gondolataiba mélyedt. Egyiküknek sem jutott eszébe megzavarni, néma csendben várták, hogy újra megszólaljon.
     – Aztán persze nem az történt, amire vártunk – folytatta végül nagy sokára. – Sajnos megfeledkeztünk arról, hogy nincs jogunk a természet törvényeibe beleavatkozni. A Sors szerepét nem vehetjük át. Minden erre való próbálkozás hasztalan, és csak visszaüt. Ez persze nem azt jelenti, hogy tehetetlenül nézzük, ahogy az ár magával sodor minket – zökkent ki egy pillanatra – Csupán annyit tesz, hogy azokat a kártyákat kell megjátszanunk, amelyeket az élet oszt nekünk.
     Ez találó hasonlat volt. Duncannek az jutott eszébe, vajon honnan ismerheti a „kártya” szót egy ilyen régi korban élt ember.
     – Szóval, a lényeg… Végül nem kaptunk hatalmat az érzelmek felett, hanem azok kerítettek hatalmukba minket. Mármint a társaimat. Én csak a bölcs voltam. Őket azonban lassan felemésztették ezek az érzelmek. Akárcsak az őket követő kalandorokat. Én pedig, csak az ég tudja miért, életben maradtam azóta is. Talán azért, hogy mégis csak tegyek valami jót a világgal: próbáljam megmenteni a kalandorokat. Talán ez a büntetésem, amiért nagyravágyó voltam, és kaput nyitottam ebbe a világba. Most pedig el kell szenvednem a kísértetek gyötrését, a magány kínzását, a bűntudat marcangolását… Mindaddig, amíg jóvá nem teszem ezt az egészet valahogy.
     Duncan lehajtotta a fejét. Jól tudta, miről beszél Nokupta. Attól a pillanattól kezdve, hogy Lindsayt sokkos állapotban látta a zuhanás után, időről időre rátört a bűntudat, méghozzá minden alkalommal erősebben. Reggel még nem érezte magát bűnösnek, izgalmas felfedezésnek tartotta csupán, hogy az igéknek tényleg van hatása. Josh esetében még mókás is volt, ahogy küzdött a hirtelen fellobbanó vonzalom ellen, amit olyanok iránt érzett, akik „sose szoktak kapni”. Most pedig a hülye varázslás miatt ül összezúzott lábakkal. Az akaratuk ellenére rángatta bele mindnyájukat, még Kevint is, akiről pontosan tudta, hogy nem fog egyedül megmaradni otthon, ha a bátyját elcsalja. Ez aljasság. Még ha csak egy játéknak hitt dolog kedvéért csinálta is. Ami pedig Nicole-t illeti… nos, róla még nem tudni, mit tett vele. De a félelem természetét ismerve, rá sem sok jó várt.
     Mintha Nicole is pont ezen járatta volna az eszét, megszólalt:
     – Azt mondod, az érzelmek felemésztették a kalandorokat. Vagyis elvesztették a reményüket, és inkább eldobták az életüket, mint azok a szerencsétlen sorsú emberek, akikről beszéltél? Akiknek a rosszból aránytalanul sok jutott?
     Nokupta némán bólintott.
     – Valami ilyesmi…
     – Azt már láttam, és látom is – folytatta a lány –, hogy milyen hatással vannak mások érzelmei Joshra, Lindsayre és Kevinre. De mi van velem? Velem nem történt még semmi.
     – Miért? Kinek mi jutott? – hordozta végig a tekintetét rajtuk.
     – Hát, mint láthatod, Keviné a fájdalom. Lindsay kapta a gyűlöletet, Josh a szenvedélyt, Duncan meg a bölcs – az utolsó szót némi szemrehányással ejtette ki.
     – Vagyis te vagy a félelem.
     – Pontosan. De nem ijedtem meg jobban a többieknél eddig még semmitől, és nem érzem mások fóbiájának súlyát a vállamon.
     – Még nem aludtál.
     – Tessék?
     – Mondom: még nem aludtál – ismételte meg szavait Nokupta, majd látva, hogy Nicole még mindig nem érti, magyarázkodni kezdett. – A félelemnek kettő, legfeljebb három fajtája van. Az egyik az ismeretlentől való félelem. Ez nagyon gyakori, mivel az emberek fantáziája rengeteg olyan képzetet teremthet számukra az ismeretlen meghatározására, ami torz és gyakran ijesztő. Aztán ott a félelem, aminek nem tudod az okát, csak azt érzed, hogy van: ez markolja meg a kisgyermek szívét, ha egyedül marad a sötétben, vagy egy fiatal lányét, ha éjszaka egyedül sétál egy kihalt helyen. Aztán ott van a rossz emlékekből táplálkozó félelem…
     – Rossz emlékek? Vagyis mások rossz emlékei ijesztenek majd meg, ha én hasonló helyzetbe kerülök? Erről van szó?
     – Nem. Ennek fizikai oka van. A félelem érzése közeli rokonságot mutat a mindennapi idegességgel, feszültséggel, ami lenyomatot hagy a lélekben.
     – Mármint a stressz? – érdeklődött Lindsay, de az indián nem törődött annyira a megfogalmazással, mint magával a magyarázattal. Ezt a szót talán még nem is ismerte.
     – Ettől pedig – folytatta – a lélek az álmok útján szabadulhat csak meg, látomásokon keresztül.
     Nicole megborzongott. Kezdte sejteni, mire akar kilyukadni Nokupta. Tudta magáról, hogy milyen fogékony az álmokra, hiszen amióta csak az eszét tudta, mindig élénk álomképei voltak, amelyekre mindig emlékezett. Arról nem is beszélve, hogy bár erről nem mesélt még senkinek, pontosan megálmodta az örvénybe zuhanás jelenetét. Mit is mondott neki a hang akkor? „Napról napra nő a be nem váltott ígéret súlya… Csak nem félsz?” Talán a Sors szólt hozzá? Lehetséges, hogy mégsem véletlenül jutott pont rá a félelemmel kapcsolatos ige? De hát az ő álmaiban a félelme arctalan volt! Ennyi erővel Kevin is kaphatta volna ezt az igét, hiszen ő többet és jobban is fél nála, hiába is próbálja leplezni…
     – Vagyis, rémálmokon keresztül látom majd mások rossz emlékeit?
     – Pontosan.
     – És felébredve félni fogok tőlük? Így „emésztődök fel”?
     – Nem. Nem fogsz félni ébren. De álmodban mindent érzel majd, amit az emlék gazdája érzett, amikor megtörtént az esemény.
     – Ez nem hangzik valami jól… – összegezte Nicole.
     – Mint látjátok – köszörülte meg a torkát Nokupta –, a szellemek, az örvények, az indák és egyéb jelenségek okozta károk semmik ahhoz képest, amelyet a belső démonaitok művelnek majd veletek. Azok csak rátesznek egy lapáttal.
     – De miért? – kérdezte Kevin, aki eddig szótlan volt. – Miért akarnak nekünk ártani?
     – Ez az istenségek büntetése. A döntésük helyességét pedig nem kérdőjelezhetjük meg.
     – Büntetés, büntetés… – csattant fel Josh. Hirtelen elöntötte az indulat, mert felidéződött benne minden, ami miatt a saját Istenében sem hitt. – Badarság! Ha olyan bölcs az az istenség, akkor miért hagyta, hogy megtaláld azt a könyvet, he? Nem lett volna egyszerűbb számára eltüntetni ezt a disznóságot, hogy senki ne essen kísértésbe? Persze, figyelmeztetés az sosincs, csak a büntetés, az van! De azért tartsd csak tiszteletben a mindenhatódat! Mert ő nem gonosz, nem kegyetlen, ugyan! Ő csak jót ad! Ha jó történik veled, az nem a te érdemed, hanem ajándék, amiért térdre kell előtte borulnod, nagylelkűségét dicsőítve! De ha rossz dolog történik veled, ahhoz már semmi köze! Az csakis a te hibád! Nem az istenséged a kegyetlen, nem! Nem is a sorsod szemét! Te vagy a bűnös! Mindenért bűnös! Már azért is bűnhődnöd kell, mert vagy! De áldás szálljon a bölcs istenségekre, ahányan csak vannak, mert ők tökéletesen tudják kezelni a te tökéletlen bűneidet! ítélkezzenek csak!
     – Josh… nyugi… – suttogta az elképedt Duncan. Sejtette, hogy ez a kirohanás nemcsak a mai napnak szólt. Nokupta szavai csupán utolsó cseppek voltak egy olyan pohárban, amit előtte már csordultig töltöttek bizonyos események és indulatok, amik idáig mélyen el voltak rejtve. Amilyen gyorsan jött azonban Josh kitörése, olyan hamar el is múlt. Nem volt érzelgős típus. Az esetek kilencvenöt százalékában tökéletes védőfalat tudott építeni a külvilág és a belső világa közé.
     – Jól vagy?
     – Nem érdekes – mondta végül, már lenyugodva.
     Nokupta már nem akart többet beszélni a Mah-ree Nokról. Gondolatai megint elkalandoztak pár percre, majd így szólt:
     – Fárasztó napotok volt. Javaslom hát, hogy pihenjetek egy kicsit. Megjegyzem, nekem sem ártana. A kísértetek mára már kitombolták magukat, és ráadásul – itt egy kicsit elkomorodott – sikerrel is jártak. Szóval nem hiszem, hogy még ma újból felbukkannak. De ha mégis, én itt leszek. Holnap pedig elviszlek titeket egy rejtettebb, biztonságosabb helyre. Tudom, jó lenne már ma ott lenni, de túlságosan messze van ahhoz, hogy ilyen állapotban nekiinduljunk, szóval marad a holnap.
     Ezzel befejezte mondókáját, majd hogy tetteivel is erősítse szavait, ledőlt a földre, a fal felé fordult, és lehunyta a szemeit. A többiek pár percig némán, magukba roskadva ültek, aztán jobbnak látták Nokupta példáját követni, bár a kapott információk ismeretében egyáltalán nem volt olyan könnyű elaludniuk. Különösen Nicole-nak jött nehezen álom a szemére.
     „Vajon milyen emlékeket fogok látni?”-ez volt az utolsó gondolata, mielőtt a fáradtság legyőzte az aggodalmát, és elaludt.
     
     
     
     
     
    Nyomok nyomában
     
     Chelsea Bryant azt hitte, hogy földhöz vágja a mobiltelefonját, amikor az megcsörrent a zsebében. Még félóra sem telt el azóta, hogy végre lerázta magáról azt az ütődött Thomas Scott-ot, és máris újra keresi valaki! Mintha ma este senkinek nem lenne jobb dolga, mint őt hívogatni… Még alig ültek be Wayne-nel a bárba. Épp hogy megrendelték az italukat. Erre tessék, újra megszólal ez az átkozott telefon; a legjobb lenne magasról tenni az egészre, és kikapcsolni.
     – Vedd fel! – szólt rá Wayne, látva a nő arcán, hogy mire gondol. – Talán az egyik kölyök az, és akkor elküldheted azt a Thomas-t a fenébe az aggodalmaskodásával együtt.
     – Oké – felelte kelletlenül Chelsea. Egyáltalán nem vonzotta az ötlet, hogy felvegye. Senkivel sem akart most beszélni, és különben is egészen biztos volt benne, hogy nem a fiai keresik. Hiszen mit is akarnának tőle? Miért volna fontos beharangozniuk, hogy hazajöttek, ha egyszer úgyse mehetnek máshova?
     – Chelsea Bryant – szólt a telefonba a már ismert hangsúllyal.
     – Itt Patrick Mason nyomozó – hangzott a higgadt válasz. Egyáltalán nem érdekelte, hogy őt most valószínűleg a pokol legmélyebb bugyrába kívánják.
     Chelsea meglepetten vonta fel szemöldökét.
     – No és mit akar tőlem?
     – Három házaspár, ismétlem, három tett bejelentést öt eltűnt gyerekről. És képzelje csak, a maga fiai is köztük vannak! Bár ezzel gondolom, nem sok újat mondtam. Tudom, hogy illetlenség felnőtt embereket szórakozás közben zaklatni, de nem volna kedve mégis befáradni az őrsre, és elbeszélgetni egy kicsit a fiúkról?
     Chelsea szemében harag villant. Egyrészt azért, mert nem adott felhatalmazást senkinek sem arra, hogy a telefonszámát, különösen a mobiltelefonszámát terjessze. Másrészt a nyomozó hangjában volt egyfajta él, ami sehogy sem tetszett neki.
     – Ezt most vegyem utasításnak? – csattant fel.
     – Ugyan, hiszen én csak az ön érdekeit tartom szem előtt. Mert hát, gondolom, e pillanatban teljesen kétségbe lehet esve, hogy hová tűntek a gyermekei!
     Chelsea most már teljesen biztos volt abban, hogy a nyomozó gúnyolódik vele. „Ez meg ki az atyaúristennek képzeli magát?”
     – De ha ön jelenleg túlságosan elfoglalt lenne – folytatta Mason –, úgy kiküldök egy kocsit a háza elé, és az majd behozza, miután hazaért. Mint látja, mindenképpen az ön kényelmét szeretném előtérbe helyezni.
     „Vigyen el az ördög!” – gondolta magában Chelsea. Az kéne még csak, hogy rendőrök bóklásszanak a háza előtt. Hogy aztán hallgathassa a szomszédok kérdezősködését, akik úgy tesznek majd, mintha iránta érdeklődnének, közben pedig a leendő pletykájukhoz gyűjtögetnék az információkat, amiket persze később még jól el is túloznak. Ezt az utat már végigjárta a válása előtt és közben. Hetekig rosszalló pillantásoknak volt kitéve, főleg amikor Wayne beköltözött hozzájuk. Meg kell hagyni, voltak, akik azóta sem bocsátották ezt meg neki.
     – Fölösleges – mondta végül a legmélyebb megvetéssel – Pár perc múlva ott leszünk.
     – Igazán? Nos, örülök, hogy így döntött. Így alkalma lesz a többi szülővel is konzultálni, amint visszajöttek egy potenciális tanú kihallgatása után!
     „Ez minden álmom – gondolta Chelsea. – A szemüket kaparnám ki legszívesebben. De a kölykök sem ússzák meg ezt szárazon, az már egyszer biztos.”
     – A viszonthallásra – zárta le a beszélgetést Chelsea, és menten kinyomta a gombot, még mielőtt partnere is elköszönhetett volna. Szemeit lehunyta, majd pár másodpercig néma csendben maradt. Wayne jobbnak látta nem zavarni, de amikor újra kinyitotta szemét, mégis rákérdezett:
     – Ki volt az?
     – Valami átkozott nyomozó! Azok a szerencsétlenek riasztották a rendőrséget, és úgy tálalták előttük a dolgokat, mintha a srácokat legalábbis valami veszedelmes bűnöző rabolta volna el.
     – És akkor most mi van, rohanunk az őrsre?
     – Hát van más választásunk? Az a szemét nyomozó, valami Mason, közölte velem, hogy amennyiben nem megyek most azonnal, kiküld egy rendőrautót a házamhoz.
     – Ez esetben emlékeztess majd rá, hogy ezt egyszer megköszönjem a fiaidnak.
     – Na csak kerüljenek elő, lesz pár keresetlen szavam hozzájuk! Ha már szórakozni akarnak, legalább úgy csinálják, hogy mások szórakozását ne rontsák el vele!
     
     A hajléktalanszálló szokás szerint tele volt szerencsétlenül járt flótásokkal, sajnos. Az emberek nem is hinnék, mennyien vannak azok, akiknek nincs hová mennie, nem egyszer önnön hibájukon kívül. Aki idejött, annak ételt biztosítottak és egy ágyat az éjszakára, de végső megoldással nem szolgálhattak nekik, és ha felkelt a nap, el kellett menniük máshová. Napközben nem volt kegyelem a csavargók számára, a kivételes estektől eltekintve, így történt ez ma délután is, amikor Smith járőr behozott egy végtelenül lestrapált, csaprészeg, ámde békésen alvó fickót. A pasas ugyan nem sok vizet zavart, hiszen jócskán kiütötte magát, de ha nem rendőr kéri, akkor nem fogadták volna este hat előtt. Az ott dolgozó szociális munkások igencsak meglepődtek, amikor kilenc óra tájékán ismét megjelent Smith járőr, és hat másik ember kíséretében a csavargót kereste.
     – Alszik, mint a bunda. Nem hiszem, hogy tudnának beszélni vele. Azt tanácsolom, hogy jöjjenek vissza holnap.
     – Addig sajnos nem várhat a dolog. Tudja – nézett mélyen a döbbent hölgy szemébe –, eltűnt gyerekek után nyomozunk, és nagyon úgy tűnik, hogy az emberünk volt az utolsó, aki látta őket.
     – Nos, akkor ha jól értem, nem tehetek mást, mint hogy az ágyához vezetem önöket – azt már nem merte bevállalni, hogy ő is ébreszti fel a fickót. – Kövessenek!
     A szülők számára nem volt egy szívderítő élmény végigmenni az éjszakára befogadott hajléktalanok között. Nem mintha előítélettel viseltettek volna irántuk, egyszerűen csak rossz érzés volt látniuk, hogy a világon ilyen emberek is vannak, akiknek csupán ennyi az élet. Elvégre az utcán sem azért fordítja el az ember a tekintetét a kéregetőktől, mert megveti őket. Mindössze arról van szó, hogy az ember időnként szeret a strucc bőrébe bújni, és nem venni tudomást bizonyos dolgokról. Ha nem látják a koldusokat, akkor el tudják hitetni magukkal, hogy a világ nem is olyan kegyetlen. És senki nem szereti, ha bármi is arra emlékezteti, hogy ez bizony nem így van.
     Amikor odaértek a csavargóhoz, megcsapta orrukat az alkohol és a mosdatlanság bűze. Ennek ellenére egyikük sem tágított mellőle, mert szemükben ő volt az egyetlen nyom, amelyen elindulhattak gyerekeik megkeresésére.
     A hajléktalan először fel sem ébredt, csak mordult egyet, és átfordult a másik oldalára, amikor Smith megveregette a vállát. A második, erélyesebb ébresztésre azonban már kinyitotta a szemét. Bele tellett pár percbe, amíg felismerte a rendőrt, de hogy miért vannak annyian körülötte, azt ezután sem értette.
     – Maga meg mit keres itt? – kérdezte meglepetten.
     Még mindig nem ébredt fel teljesen.
     – Hát nem emlékszik? – mosolygott rá biztatóan Smith – Maga kérte, hogy amint megtudok valamit a köddé vált srácokkal kapcsolatban, szóljak önnek. Látja, én mindig hű maradok az ígéretemhez!
     Ezekre a szavakra már felült a férfi, és egy perc alatt kidörzsölte az álmot a szemeiből.
     – Csakugyan? Na és mit tudott meg róluk? És… – tette hozzá bátortalanul, miközben gyanakvó tekintettel nézett végig a többieken – kik ezek az emberek?
     A rendőr egyből megértve a csavargó aggodalmát még mindig nyugodtan, mosolyogva válaszolt:
     – Ó, miattuk ne aggódjon, nem akarnak magától semmi rosszat. Ők a szülei három srácnak az öt közül. Ma este jelentették be, hogy eltűntek. Azért jöttek, hogy részletesen elmesélje nekik, mi történt, aztán, ha lenne olyan kedves, megmutathatná nekik, hogy pontosan hol látta őket utoljára!
     A szülők izgatottan és idegesen meredtek a férfira. Hihetetlen volt számukra, hogy egy ilyen ember az egyetlen, aki segíteni tud nekik.
     – Elmesélhetem, amit tudok – mondta fontoskodóan a hajléktalan. –Csak menjünk ki az étkezdébe, mert megfájdul itt a fejem, ha maguk így körbe állnak!
     Smith belül nevetett, de azért komolyan vette a kérést. Végül is, bizonyos szempontból ez egy nagyon kedves gesztus volt: a csavargó nem akarta, hogy vendégei álljanak, amíg ő kényelmesen elüldögél az ágyán.
     Diane azonban nem bírt addig várni, amíg kiérnek az étkezdébe, már nagyon szerette volna megtudni, hogy mi az, amit látni vélt ez az ember.
     – Elnézést, Mr… hogy is szólíthatom?
     – Ó! – csillant fel a csavargó szeme. Számára ez az egyszerű kérdés nagy megtiszteltetést jelentett. Általában senkit sem érdekelt, hogy milyen névre hallgat. – A nevem Marvin, de szólítsanak csak Marve-nak!
     – Nos, Marve… Ne haragudjon, hogy sürgetem, de beláthatja, hogy milyen nehéz pillanatokat élünk most át. Szóval, kérem, mondja el, mi történt, mert már nagyon idegesek vagyunk.
     – Értem én! – kacsintott rá Marve, de ez a kacsintás egyáltalán nem nyugtatta meg Diane-t. Szeretett volna már túl lenni ezen a beszélgetésen. Nem beszélve arról, hogy a másik lánya otthon már biztosan tűkön ül. Nem szívesen hagyta egyedül Aishát, de sem a férje, sem ő nem volt hajlandó kimaradni a nyomozásból. Aisha különben is elmúlt már tizennyolc, és jelenleg fontosabb volt, hogy a húgát előkerítsék valahonnan.
     – Az úgy volt – kezdett bele ma már másodszor a mesélésbe a csavargó –, hogy én meg a cimborám, hát mi tagadás, felöntöttünk kicsit a garatra! Tudja, nem olyan kellemes az utcán lenni ilyenkor. Semmi nincs, ami feldobja az embert… Aztán, ott van az a rom a külvárosban, az a hogyishívják… Binks… Bri…
     – A Binckerton-ház maradványa – segítette ki Smith.
     – Igen! Az! Hát… arra nem járnak sokan. És mi magányra vágytunk. Hogy ne háborgassanak… Ilyenkor olyan durvák tudnak lenni az emberek! Ledőltünk hát egy kicsikét, és asszem, el is szundítottam… Aztán arra ébredtem, hogy ott van öt kölyök közvetlenül mellettünk… És valami furcsát olvasott az egyik… Egy szemüveges fiú…
     – Az én fiam! – szólalt meg izgalomtól remegő hangon Thomas. – Ez csak Duncan lehetett!
     – Igen… – hümmögte a hajléktalan, bár úgy gondolta, hogy teljesen mindegy, mi a neve annak a gyereknek. Ő csak azt akarja elmondani, amit látott.
     – Hát nagyot néztem ám, mert ugye arrafelé a madár se jár… Nemhogy idegen gyerekek. És mindjárt öt!
     – És aztán? – Sürgette Ginny. – Mi történt?
     – Azt nem tudom pontosan. Eh, kicsit kába voltam. És nem is hittem a szememnek, mert az egyik pillanatban még ott voltak, aztán egyszerre láthatatlanná váltak!
     – Mi az, hogy láthatatlanná váltak? – kérdezte ingerülten Sheila. Bosszantotta, hogy semmi értelmeset nem tudtak kihúzni ebből az alakból, amióta itt voltak.
     – Kérem, én csak azt mondom, amit láttam! – felelte kicsit sértődötten Marve – Én sem hittem el először, de hát ilyet csak nem az ujjából szop az ember! Tudom én, hogy hihetetlen… Szerintem a biztos úr sem vett komolyan délután… És én is már kezdtem kételkedni abban, hogy tényleg láttam is valamit. De hát csak itt vannak, nem? Akkor csak nem képzelődtem, a keservit neki!
     – Semmi gond! – intette nyugalomra Smith, aki számára már nyilvánvaló volt, hogy ennél többre nem mennek Marve-val. Ez az egész „kihallgatás” csak arra volt jó, hogy a szülők meggyőződhessenek arról, hogy a srácaik délután még valóban a közelben voltak, és még semmi bajuk nem volt. Továbbá az is bizonyítást nyert, hogy tényleg együtt voltak, bár ehhez eddig sem fért sok kétség.
     – Köszönjük a segítségét, Marve! Azt hiszem, most már nem szükséges megmutatnia, hol találkozott a gyerekekkel, biztos vagyok benne, hogy odatalálunk.
     – Jó… – mormogta Marve, bár már nem igazán törődött velük. Ő megtette, amire kérték, a kötelességét: szólt a rendőröknek, s most segített a rendőröknek. Részéről az ügy le volt tudva. Azért elmenőben még hallották, ahogy a hajléktalan duzzogva ismételgeti, hogy „nem vagyok bolond”, miközben a háló helyiség felé tartott.
     A szülők csalódottak voltak. Igazából nem volt mit Smith szemére vetni, ő sem kecsegtette őket ennél többel. Annak pedig végképp nem látták értelmét, hogy Marve-ot becipeljék az őrsre hivatalos kihallgatásra. Ezt Mason is megérti majd. Nem is kellett sokáig várniuk, amíg ezt megmagyarázhatták neki, mert amint kiléptek a hajléktalanszálló ajtaján, megszólalt Smith kocsijában a rádió.
     – Ott van, Smith? – recsegte bele lelkesen Mason.
     – Igen, uram!
     – Na és a hajléktalan?
     – Beszéltünk vele, de csak össze-vissza hablatyolt megint. Higgye el, semmire sem mennénk vele! Ezt egyébként maguk a szülők mondták, akik mellesleg itt állnak mellettem.
     – Remek! Akkor nekik is mondom: Chelsea Bryant pár percen belül megérkezik az őrsre! Ha igyekeznek, még találkozhatnak is vele, bár nem hinném, hogy örömteli találkozás lesz! Az a nő valóban nem egy könnyű eset, azt hiszem, értem, mire akart célozni, Mrs. Brown!
     – Köszönöm – felelte halkan Ginny, noha nem volt biztos benne, hogy ez volt az ideülő válasz. A nyomozó talán nem is várt választ, csak úgy magának mondta…
     – Ó, azt hiszem, már itt is van! – suttogta Mason, és a hangját hallva Ginny azt is maga elé tudta már képzelni, ahogy Mason összekuporodva, mint egy gonosz kis manó, összedörzsöli a tenyereit, és várja, hogy lecsaphasson áldozatára. Aztán felrémlett benne Chelsea önelégült arca, az, ahogy megvetően lebiggyeszti a száját, és már nem is bánta, hogy Mason így áll a fogadásához. Sétáljon csak a gonosz manó karmai közé!
     
* * *
     
     Patrick Mason egyedül ült az irodában, amikor Chelsea és Wayne megérkeztek. Megpróbálta gyorsan szemügyre venni őket, még mielőtt azok az asztalához érnek, és elkezdenek beszélni.
     „A hölgy egész csinos – gondolta magában –, de van valami az egész megjelenésében, ami olyan közönségessé teszi. Talán a feltűnően sok smink… De nem, ez még elmenne, más nőkön is van ennyi, és nem így mutat… A ruházata kifejezetten szűk. Valóban nem az a családanya típus… Igen, azt hiszem, ez volna az utolsó, ami eszembe jut róla. Most lássuk a hapsit. Nem egy vonzó jelenség, bár én nem tudom a nő szemével felmérni. Egy kőbunkó, ez süt róla… Na majd meglátjuk!”
     – Fáradjanak beljebb! – üdvözölte őket olyan nyájassággal, mintha rég nem látott, kedves cimborái lennének egymásnak. – Ön ugyebár Miss Bryant? Az úr pedig… ?
     – Wayne – vetette oda az minden udvariaskodás nélkül. Még a kezét sem nyújtotta, arról nem is beszélve, hogy illett volna teljes néven bemutatkoznia.
     – Mint már említettem, Patrick Mason nyomozó vagyok. Igazár örülök, hogy itt látom önöket!
     – Én ugyanezt nem mondhatom el! – vágta rá Chelsea, és cseppet sem zavarta, hogy ennyire szókimondó volt.
     „Hát így állunk? – vigyorgott magában Mason – Jól van, jól, hát csak mutassa ki a foga fehérjét rögtön az elején! Miért is komédiáznánk? Fő az őszinteség! Lássuk csak, mire megyünk vele!”
     – Ezt igazán sajnálom! – válaszolta – De beláthatja, hogy nekem kötelességem minden tőlem telhetőt megtenni a gyerekek előkerülésének érdekében!
     – Na persze, de még mindig nem értem, miért kell úgy felfújni ezt az ügyet? A srácok nyilván jól szórakoznak valahol, és nem akarták, hogy a begyöpösödött szüleik gátolják őket ebben!
     – Szóval ön úgy gondolja, hogy csupán kedvük támadt kiruccani?
     – Igen! – sóhajtott idegesen Chelsea, mintha egy elmebajost kellene meggyőznie arról, hogy a szelektív szemétgyűjtés mennyire fontos. – Hát mégis miről lenne szó pár tizenhét éves kamasz esetében?
     – Belátom, vannak esetek, amikor ennyi a titok nyitja… Na de olyan gyerekek esetében, akik még sosem csináltak ilyet, ez némiképp meglepne.
     – Azt ne mondja, hogy maga nem csinált ilyesmit kamaszként! Hiszen ez a természetes! A kölykök szívesen táncolnak az szüleik idegein.
     Mason épp azon gondolkozott, milyen lehetett Chelsea Bryant kamaszként. Mi mindent művelhetett szerencsétlen szüleivel, ha még most, felnőttként is az a szilárd meggyőződése, hogy helyes dolog minden szó nélkül eltűnni?! Vizuális típus lévén pedig már látta is maga előtt, amint Chelsea hosszú, formás lábaival táncol a szülei idegszálain, mint a cirkuszi akrobaták a kötélen.
     – És még valami, ami ezt az elméletet cáfolja.
     – Igen, és mi lenne az?
     – Az ön fiai ugyebár tizenhét és tizennégy évesek?
     – Igen.
     – Nos, nekem is van egy öcsém, és bizton állíthatom, hogy tinédzserként soha meg sem fordult a fejemben, hogy csak egyszer is magammal vigyem bulizni, pedig közöttünk csak másfél év volt.
     – Kíméljen meg kérem a családi anekdotáitól! – felelte morcosan Chelsea.
     – Az én célom nem a famíliám ismertetése, hanem az érzékletes szemléltetés volt. Nem hinném, hogy a maga fia a tizennégy éves öccsével együtt járna szórakozni, pláne nem a barátai jelenlétében.
     – Joshsal és Kevinnel más a helyzet – vágta rá Wayne, aki egészen idáig csak hallgatója volt a párbeszédnek, de nem szólt hozzá semmit.
     – Igazán? – vonta fel a szemöldökét Mason – Na és miért más?
     – Ez meg mit számít? – kérdezte türelmetlenül Chelsea.
     – Nagyon is sokat számít, Miss Bryant. Nagyjából ismernem kell a gyerekek jellemét, ha ki akarom számítani a reakcióikat különböző helyzetekben. Ez alapvető fontosságú a nyomozásban.
     – De hát nincs is mi után nyomozni! – kiáltott Chelsea minden türelmét elveszítve. Ő ugyanis még mindig ott tartott, hogy a gyerekekkel nincs semmi gond.
     – Mert Kevint lehetetlen leráznia – folytatta Wayne, mintha az előbbi kis szópárbaj teljesen elment volna a füle mellett. – Állandóan a testvérén lóg, ha teheti. Egy kis nyámnyila. Egyáltalán nem lep meg, hogy a bátyjával tart, még akkor is, ha az nem akarja.
     – Szóval ön nyámnyilának tartja?
     – Mert az is! Ma is, amikor hazamentem úgy tizenegy óra körül, ott lógott a másik három nyakán, ráadásul bőgött, mint valami kislány!
     – Álljunk meg egy szóra! – kiáltott fel Mason, mint a kutya, amelyik szimatot fog, és ettől nagyon beindul. Mintha egy ilyen információra várt volna egész este, amin valaki csak úgy átsiklott, pedig fontos. – Ezek szerint ön találkozott a gyerekekkel!
     – Igen, és?
     – Igazán szólhatott volna! Szóval ott voltak maguknál! Igen, minden stimmel, azért látott csak három idősebb gyereket, mert a Kinney-lány még iskolában volt. Mondja csak, nem kérdezte meg tőlük, miért nincsenek az iskolában, ahol lenniük kellett volna?
     – Nagyon susmusoltak valamit, én meg nem faggattam őket, mert hát… kissé rosszul voltam…
     „No igen, azt el tudom képzelni – gondolta Mason – Ej, hát lassan kezd előttem körvonalazódni, hogy miféle ember is maga. Piásan ment haza, és most ezért nem tudunk tovább lépni. Na de mindegy, talán lesz még magának pár ilyen elszólása, és akkor szép lassan el is jutunk a gyerekekhez.”
     – Értem. Azért még valamit meg kell kérdeznem öntől, Wayne. Ön ugyebár nem kedveli túlságosan a srácokat?
     – Nem előlem menekülnek, ha erre céloz – felelte hidegen Wayne.
     – Ez meg sem fordult a fejemben – vigyorgott Mason, amitől Wayne-nek menten viszketni kezdett a tenyere. Bicskanyitogatónak találta a nyomozó ábrázatát. – Csak abból gondoltam, hogy elég rossz véleménnyel van Kevinről.
     – Mert egy férfiatlan kis féreg, ez az igazság! És senki nem szól rá, hogy ideje lenne összeszednie magát! Hiszen maga is mondta, hogy el nem vitte volna az öccsét magával sehova. Ennek ellenére ez mindig a bátyja nyakán lóg!
     – Na és a bátyját kedveli?
     – Mit érdekel engem? Semmi közöm sincs ahhoz a gyerekhez.
     – Miért? Kevinhez van?
     – Mi ez, valami átkozott vallatás? – csapott az asztalra Wayne, miközben felpattant. Most már szabályosan üvöltött – Mi köze van a nyomozásához annak, hogy hogyan viszonyulok ahhoz a két nyamvadt kölyökhöz? Az anyjuk érdekel, nem ők!
     – Nem is vitás – jegyezte meg halkan, nagyon komolyan Mason. Most már egyáltalán nem vigyorgott. Nagyon mélyen Wayne szemébe nézett, mintha ki akarna olvasni a tekintetéből valamit, ami még inkább megerősíti a benne kialakult képet. Wayne egyből lecsillapodott, pár másodpercig farkasszemet néztek, majd még mindig indulatosan, de már nem üvöltve megjegyezte:
     – Elmegy maga a fenébe, Mason… – majd felkapta kabátját, és távozott. Chelsea rögtön indult utána, de előbb még szúrós pillantásokat lövellt Mason felé, majd ingerülten megszólalt:
     – Köszönöm szépen.
     – Várjon csak! – állította le Mason – Csak egy perc, és nem zavarom tovább.
     – Mit akar?
     – Tudna nekem adni fényképet a srácokról?
     – És mégis honnan? Hiába néz! Igen, nem hordok magamnál, mi a fenének, mikor élőben látom őket minden nap? – vetette oda, majd olyan gyorsan elviharzott, hogy a nyomozó el sem köszönhetett tőle. Emiatt azonban Mason-nek nem fájt a feje, hiszen tőle sem köszöntek el, nem volt hát oka bűntudatot érezni.
     „Most kezd csak érdekessé válni a játék” - gondolta magában, majd szemét lehunyva várta, hogy áramoljanak felé a megoldást elősegítő gondolatok.
     
     
     
     
     
     
     
    Rémálmok
     
     Nicole elalvása után pár perccel már meg is tapasztalhatta, hogy miről beszélt Nokupta. Ha valaki most kívülről figyelte volna, csukott szemhéjai alatti szemgolyóinak élénk jobbra-balra mozgásából egyből rájöhetett volna, hogy Nicole álmodik. A figyelmesebb szemlélő pedig azt is leolvashatta volna arcáról, hogy álmai egyáltalán nem kellemesek.
     Az első kép, amit látott, egy puszta volt. Ekkor még nem tudta, hogy álmodik. Körülötte nem volt senki. Tekintetét ide-oda hordozta a tájon, de nem észlelt semmi különöset, leszámítva, hogy minden szokatlanul nagynak tűnt. Aztán egyszer csak a távolból lihegést hallott, és nemsokára meglátta a felé közeledő, hatalmas kutya alakját. Az állat szája körül lévő vastag bőr csak úgy lobogott a levegőben, ahogy az állat futott, így jól láthatóan kivillantak éles, távolról sem bizalomgerjesztő fogai, a szeme pedig vadul csillogott. Nagyjából ez volt az a pillanat, amikor Nicole felismerte, hogy ez nem valóság, hiszen ő soha életében nem félt a kutyáktól, s most mégis nagyon megijedt. Ennek ellenére képtelen volt magát megfékezni, és olyan gyorsan, ahogyan csak bírt, rohanni kezdett, a kutya meg utána.
     „Remélem, ez az emlék nem úgy ér véget, hogy ez a behemót dög szétmarcangolja a testem”
     Hirtelen észrevett egy fát, és saját maga legnagyobb meglepetésére pillanatok alatt a tetején volt.
     ,A mindenit! – futott át az agyán – Én meg még a kötélre sem tudok felmászni. Szóval ilyen érzés lenne, ha ügyesebb volnék.”
     A kutya hátsó lábaira állva, mellső mancsaival a törzsnek támaszkodva csorgatta a nyálát közvetlenül alatta, s közben iszonyatosan ugatott, Nicole pedig érezte, hogy remeg a keze, és csak azon imádkozott, hogy le ne essen, mert hát reszkető kézzel meglehetősen nehéz kapaszkodni. Aztán elkezdett visítozni. Borzasztóan megdöbbent, mert olyan cérnavékony volt a hangja, mint egy hat-hétéves kislánynak. Ekkor tűnt csak fel neki, hogy a termete is jóval kisebb a megszokottnál.
     „Hát persze, gondolhattam volna. Hiszen ez nem az én emlékem. És ha jól értettem Nokupta szavait, akkor most épp azt az eseményt élem át, ami egy kislányból állandó félelmet és tartózkodást váltott ki a kutyáktól.”
     Továbbra is elkeseredetten kiabált, és érezte, ahogy lassan a könnyek is kibuggyannak a szemeiből. Ezek nem az enyémek! A következő pillanatban egyszerre eltűnt előle ez a kép, és máris egy következő álomban találta magát. A legkülönösebbnek azt találta, hogy ezek az álmai merőben különböztek az eddigiektől. Máskor ugyanis, akárcsak a többi ember, álmában egyszerre volt résztvevője és szemlélője az eseményeknek. Vagyis látta és egyben érezte is, ami éppen történt vele. Most azonban nem látta magát kívülről, a látomásai egészen valószerűek voltak. Ha nem tudta volna pontosan, hogy mi zajlik most le benne, akkor meg sem fordult volna a fejében, hogy amin keresztülmegy, az nem a valóság része. Nem volt azonban ideje ezen tovább tűnődni, mert éppen egy folyó kellős közepén sodródott.
     „Most születik egy víziszonyos.” – állapította meg magában, és már érezte is, ahogy a jéghideg víz a testét, a félelem pedig a szívét dermeszti meg. Most értette csak meg igazán, milyen lehet Kevinnek, akit egész nap mások fájdalmai gyötörtek, bár azért nem ilyen brutális módon.
     – Segítség! – kiáltotta mély, rekedtes férfihangon, de mindjárt meg is bánta, hogy így tett, mert az arcába csapó hullámok egy részét így kénytelen volt lenyelni, ami korántsem volt kellemes. Ráadásul a hideg víztől elkezdett köhögni, ami még nehezebbé tette számára a kapálózást, merthogy úszni nem tudott.
     „Na tessék! – gondolta – Az előbb még a fára is fel tudtam mászni, most meg már úszni sem tudok.”
     Szerencsére ez az álom sem tartott pár percnél tovább, és már haladt is a következő rossz emlék felé. Most hirtelen az iskolapadban találta magát, de mint kilencéves kisiskolás. Ahogy a tanár – egy hórihorgas, nagyorrú, szemüveges férfi – kimérten lapozgatta a naplót, érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra, és már hallotta is magát suttogni: „Csak ne engem, ne engem, ne engem…”
     Ezután egy autóbaleset következett, majd fegyvert fogtak rá egy betöréses lopás során, végül pedig beszorult egy liftbe, ahol pánikba esett, és elkezdett fulladozni. Ahogy fuldoklott, hirtelen megváltozott a kép, és két izmos kéz szorítását érezte a nyakán. Olyan rémületet érzett egyszerre, amelyet soha életében azelőtt, talán még az örvénybe zuhanáskor sem, sem pedig a fegyveres álom esetében. Ott ugyanis egyből a segítségére sietett pár egyenruhás fickó, most azonban tudta, hogy teljesen egyedül van támadójával. Vagyis aki ténylegesen átélte ezt az eseményt, az tudta. A szorítás egyre erősebb lett, és ő nem tudott megszólalni. Aztán egyik kezével hirtelen elengedte a nyakát a fickó, és elkezdte a hasát öklözni, miközben iszonyatos hangerővel üvöltözött vele:
     – Most szétverlek, te nyomorult!
     Próbált volna kitérni az ütések elől, de lehetetlen volt, olyan szorosan lefogták, így az erre irányuló próbálkozásokból nem lett semmi más, csak görcsös rángatózás. Nagyon fájt, érezte a gyomrában, a mellkasán, a bordáin… Aztán már nem bírta tovább, és felüvöltött:
     – Eléééééééééég!
     – Nicole! Nicole! – hallotta először távolról, majd egyre közelebbről az aggodalommal telt hangot, és nemsokára már azt is érezte, ahogy valaki a kezét rángatja. A szeme egyből kipattant, és hálásan nézett Duncanre, aki felrázta lidérces álmából. A többiek is ott voltak körülötte.
     – Jól ránk ijesztettél, kislány! – vigyorgott rá Josh, ezzel is próbálva lelket önteni a még mindig kissé riadtan lihegő lányba. Lindsay átkarolta barátnője vállát, és igyekezett szorosan tartani, hogy a reszketése abbamaradjon.
     – Már vagy tíz perce próbálunk felébreszteni! – magyarázta Duncan.
     – Olyan régóta? Hát ez… ezt nem tudjátok elképzelni… Tudtam, hogy csak álom, de mégse tudtam véget vetni a beáramló képek sorozatának. Az emberek feje tele van rosszabbnál rosszabb emlékekkel! Huh… És most az én rossz emlékeim száma is gyarapodott eggyel – nyögött fáradtan.
     – Most már legalább vége – vigasztalta Kevin.
     Nicole-t egyszeriben nagyon furcsa érzés fogta el, de ez nem tartott tovább egy pillanatnál, s utána már kicsit nyugodtabban szólalt meg:
     – Ne haragudjatok, hogy felvertelek benneteket!
     – Ugyan! – legyintett Duncan – Úgysem aludtunk. Azt hiszem, még nem fáradtunk el annyira, hogy képesek legyünk egy ilyen helyen pihenni.
     – Arról nem is beszélve, hogy menten éhen halok! – jegyezte meg Josh, miközben kezével megdörgölte a hasát. Ekkor Nicole-nak is eszébe jutott, hogy már órák óta nem evett. Aztán még egy gondolat villant át az agyán, és elkezdte magát körbetapogatni.
     – Mit csinálsz? – kérdezte Duncan csodálkozva.
     – Csak tudod… Annyi mindent összeálmodtam! Most ellenőrzöm, hogy mindenem megvan-e épségben.
     – Vagy úgy! Hát, csak az a csoda, hogy nem ment el a hangod. Az elején még csak nyöszörögtél, de a vége felé már úgy üvöltöttél, hogy majdnem beszakítottad a dobhártyánkat.
     – Igazán sajnálom… Jut eszembe, hova lett a mi indián mágusunk?
     – Mármint Nokupta? Nos, amikor ő is felébredt – megjegyzem, ő volt a legutolsó –, akkor szóltunk neki, hogy hozhatna valami ennivalót.
     – És ő el is ment?
     – Még szép! – mosolygott Duncan – Az a dolga, hogy védjen minket. Ez is beletartozik, nem?
     – Azért nem kéne csicskáztatnotok, fiúk. Bár elismerem, ő az egyetlen, aki tudja, hol található itt valami ehető. De nem azt mondta, hogy a rejtekhelye messzebb van?
     – De igen – felelte szomorúan Kevin – Úgyhogy biztos valami zöldséget szakít nekünk a földről…
     – Hát ez tényleg nem valami étvágygerjesztő gondolat – fintorgott Nicole – De jobb híján…
     – Na és mit láttál álmodban, Nicole? – kérdezte Duncan, miközben már ott is pihent kezében a jegyzetfüzete. A lány meg is lepődött kicsit, hogy a zuhanás óta még nem vesztek el a feljegyzései.
     – Már vártam, hogy mikor kérdezed meg – nézett rá megjátszott nehezteléssel Nicole.
     – Szóval, mit?
     – Hát, egyik emlékből estem a másikba. Ja, és nem voltam önmagam. Mindig az emlék gazdájának a testében voltam.
     – Ejha! – körmölt izgatottan Duncan.
     – Azért ne lelkesedj ennyire! Nem volt olyan szórakoztató. Először letámadott egy kutya, aztán majdnem belefulladtam valami folyóba, előjött a nem létező klausztrofóbiám, reszkettem egy gyereknyúzó tanár óráján, a liftes élményemről nem is beszélve. A végén pedig majdnem ronggyá vert egy szadista pasas. Ha nem ébresztetek fel, nem tudom, mi lett volna velem!
     – Ez tényleg elég kimerítő lehetett! – veregette meg a vállát együtt érzően Josh.
     Ekkor megérkezett Nokupta. Kevinnek igaza lett, kitépett növényeknek a hagymáján kívül nem hozott egyebet.
     – Á, hát felébredtél végre! – térdelt le Nicole-hoz – Örülök, hogy már jobban vagy!
     – Azt azért nem mondanám! – jegyezte meg Nicole – Rémes dolgokat láttam! Hogy a fenébe fogom magam kipihenni, ha valahányszor csak lehunyom a szemem, valami szörnyű élmény résztvevője leszek?
     – Ezért is kell úgy igyekeznünk a kijutással – mondta Duncan, miközben jókorát harapott az egyik hagymába. A könnye is kicsordult, olyan pocsék volt az íze, de az éhség bizony nagy úr.
     – Ugyan minek? – kérdezte borúsan Lindsay, akinek az arca egyre komorabbá vált, miközben Nicole az álmait mesélte.
     – Ezt meg hogy érted? – kérdezték döbbenten a barátai.
     – Honnan tudjátok, hogy haza jutnánk? Mi van, ha miközben ezen az átkozott helyen csak egy nap telik el, a világunkban több száz év?
     – Ez meg hogy jutott eszedbe? – kérdezte elképedve Josh.
     – Miért, meglepne? – felelte Lindsay, miközben egyre jobban belelendült. Úgy tűnt, most adja ki az egész napi feszültséget, pedig néhány perce még nem tűnt különösebben idegesebbnek. Félelmetes, hogy az emberek kedélyállapota milyen drasztikusan változhat akár egyik pillanatról a másikra is. Hiába, mind hangulatlény. – Annyi eddig elképzelhetetlen varázslatot láttunk már, mindössze egy délután alatt! Vajon hány meglepetés van még hátra? És különben is, hogyan jutnánk ki? Egy újabb örvényen keresztül? Honnan tudjuk majd, hogy nem egy újabb veszélybe, hanem haza visz az az örvény?
     – Majdcsak kieszelünk valamit! – próbálta nyugtatni Nicole, bár nem sikerült olyan magabiztosan mondania ezt, mint ahogy szerette volna.
     – Igen? És mikor? Hogyan? Hiszen fel sem tudjuk fogni, mi folyik körülöttünk! Mellesleg, melyikünk tudna kitalálni bármit is? Talán Nokupta? Aki háromszáznyolcvan éve itt van már, mégsem jutott eszébe semmi, pedig ennyi idő alatt rengeteg emberrel találkozott? Vagy te? Belegondoltál már abba, hogy ha minden egyes álmod ilyen lesz, akkor egyre kialvatlanabb leszel? Aztán még többet alszol, az még több rémálmot jelent, még többet alszol… és voilá! Kész az ördögi kör! A végén már csak alszol, felriadsz, alszol, felriadsz! Duncan és Josh sem tud majd úgy gondolkodni, hogy közben állandóan kísértetek üldözik őket, és Kevinről sem gondolnám, hogy pont ő húz majd ki minket a slamasztikából! – úgy tűnt, Lindsay ezzel befejezte rettenetes monológját, Josh után már másodikként a nap folyamán.
     Kevint kicsit bántotta ez a lekicsinylő hangnem, de ugyanakkor tudta, hogy tényleg nem valószínű, hogy neki lesz valami világot megváltó ötlete. Josh idegesen pattant fel, majd kicsit dühösen odavetette:
     – Akkor is ki fogunk jutni, érted? Nem érdekel, hogy milyen valószínűtlen, az sem, hogy eddig még senkinek sem sikerült! Ki kell jutnunk! És az nem segít, ha pánikot keltesz közöttünk.
     Ezután elfordult Lindsaytől, aki eközben konokul bámulta a földet, majd morcosan elvonult. Ő is tisztában volt vele, hogy sok mindenben igaza van a lánynak, de bosszantotta a tehetetlenség gondolata. Hiszen az nem lehet, hogy semmit sem tudnak csinálni! Az egész helyzet olyan hihetetlenül ostobának tűnt a szemében: tegnap éjjel még csak Duncan idióta hóbortjáról volt szó, ma meg már szellemekről és varázslatokról beszélnek, mint veszélyforrásról. Mintha ez is csak egy rossz álom lenne, amiből Nicole-hoz hasonlóan nem tudnak kilépni. Lindsay kicsit szégyellte magát az előbbi kirohanásáért, de nem bírta volna tovább magában tartani a kétségeit. Borzasztóan félt, és az idő előrehaladtával egyre kilátástalanabbnak látta helyzetüket. Olyan dolgok jutottak az eszébe, amikre tudta, hogy nem lenne szabad gondolnia. Hogy például amikor utoljára találkozott a szüleivel, veszekedett velük. Hogy borzasztóan hiányzik neki Matt, akivel nem tudta tisztázni a kapcsolatukat. Vele is összeveszett. És most Josh is neheztel rá. Mi van, ha ezek élete utolsó élményei? A harag? A gyűlölet? Az, amit rá szabott az az ostoba igézet? Tudta, hogy ezt nem engedheti. Nem hagyhatja, hogy így végződjön minden, sőt, leginkább egyáltalán nem hagyhatja, hogy mindennek vége legyen. Joshnak igaza volt. Muszáj kitartaniuk. Rögtön utána is eredt, hogy bocsánatot kérjen tőle. Azután jöhettek a többiek…
     Ezalatt Nokupta csak némán bámulta a tüzet, melyet időközben csiholt, hogy felmelegedjenek. A gondolatai valahol egészen máshol jártak, mások számára elérhetetlen távolságban.
     
     
     
     
     
    Bizonytalanság
     
     Ginny Brown bánatosan tekintett ki az őrs felé haladó kocsijuk ablakán, amelyen ütemesen kopogtak az időközben eleredt eső cseppjei. Az éjszakai táj mintha az ő hangulatát tükrözte volna. Nem tombolt a vihar. Nem volt sem dörgés, sem villámlás. Csak lassú, kövér esőcseppek voltak, amelyek szürkén hullottak le a csillagtalan égboltról.
     Diane jól ismerte barátnőjét. Akárcsak a lányaik, ők is nagyon jóban voltak, s gyakran elég volt a másiknak egyetlen rezdülése, és már tudták is, hogy valami nem stimmel. Most pedig semmi sem stimmelt. A gyerekeik nyomtalanul eltűntek. Ennek ellenére érezte, hogy Ginny lelkét más is nyomja.
     – Aggaszt valami? – kérdezte felé fordulva. A kérdés meglehetősen ostoba volt, hiszen órák óta keresték hiába a srácokat. Ginny azonban pontosan tudta, mire akar rákérdezni Diane.
     – Tudod… – halkította le a hangját, hogy az elöl ülő férfiak ne hallják, amit mond – Van valami, amit nem mondtam el nektek. Nem akartam, hogy rossz szemmel nézzétek a lányomat, de… Tegnap éjjel már egyszer megszökött otthonról.
     – Tessék? – kérdezte döbbenten Diane. Nem számított ilyen bejelentésre.
     – Nathan és én csak arra lettünk figyelmesek, hogy a szobájában a szél csapkodja az ablakokat. Meg is voltunk lepve, hogy Lindsay nem ébredt fel rá, mert máskor mindig olyan hisztis arra, hogy síri csend legyen, amikor alszik. Ezért hát bementem, hogy becsukjam az ablakokat, lábujjhegyen persze, hogy aztán nehogy pont én legyek az, aki felébreszti, és akkor… akkor láttam, hogy nincs is az ágyában. Az ablak meg tárva nyitva volt – kis híja volt csak, hogy ne sírja el magát.
     – Mégis mikor jött haza?
     – Egy órával később, és csuromvizes volt. Akkor is épp esett az eső, csak nem így, mint most, hanem szakadt. Szegénykém bőrig ázott…
     – Na és mit mondott? – faggatta tovább Diane.
     – Azt, hogy Matt-tel volt titkos randevúja. Nathan teljesen kikelt magából. Üvöltözött vele. És félek, hogy talán ezért… – két kövér könnycsepp gördült le az arcán.
     – Ezt felejtsd el! – ragadta meg a kezét Diane, miközben próbálta megnyugtatni. – Ez egyrészt azért van kizárva, mert csak a te lányod lelki bajai miatt nem tűnnének el a barátai is mindnyájan, hogy Josh öccsét ne is említsem. Másrészt meg, ne haragudj, hogy ezt mondom, de szerintem Lindsay nem mondott igazat Matt-tel kapcsolatban. Egészen biztos, hogy aznap éjjel nem találkoztak.
     – Ezt meg miből gondolod? – kérdezte meglepetten Ginny, miközben a táskájából előhúzott zsebkendővel törölgette a szemeit.
     – Csak onnan, hogy Nicole mindent megbeszél a nővérével. És mivel Lindsay is már szinte testvérszámba megy nála, a három lánynak nincsenek titkai egymás előtt. Legalábbis többnyire… Aisha pedig mindent elmesélt a lányok legutóbbi akcióiról nekem ma délután, amikor már kezdtünk aggódni Nicole miatt. Azt is elmondta, hogy Lindsay előtte való nap az iskolában csúnyán összeveszett Matt-tel, merthogy állítólag „bunkó módon” viselkedett vele. Ezek után lehetetlennek tartom, hogy az éjszaka közepén, hulla fáradtan azért lopózott volna ki Lindsay, hogy vele találkozzon. Ennél sokkal több tartás van a lányodban!
     – Ez igaz – felelte halkan Ginny, bár ettől a hírtől csak még jobban összezavarodott. A fejében össze-vissza kavarogtak a gondolatok. Túl azon, hogy el sem tudta képzelni, hogy akkor mit keresett Lindsay az éjszaka közepén az utcán, az jutott eszébe, hogy ő tulajdonképpen nem is ismeri a lányát. Már megint feltámadt benne az érzés, hogy ő egy borzasztóan rossz anya. Még Diane is többet tud a lányáról, mint ő. Lindsay mindenkivel megbeszéli a dolgait: a barátnővel, a barátnő testvérével, még a barátnő anyukája elől sem takargat semmit… de vele soha nem beszéli meg a dolgait. De hát miért? Talán nem bízik benne? Vagy megpróbált közölni vele valamit, csak ő nem vette észre, hogy mondandója van? Miért olyan lehetetlen neki a bizalmába férkőzni?!
     Ekkor hirtelen egy egészen más gondolat fészkelte be magát a fejébe.
     – Diane! – szólt izgatottan barátnőjéhez – Amikor Nathan és én észrevettük, hogy Lindsay nincs otthon, már fél három volt! Most hogy így visszagondolok, emlékszem, hogy meg sem hallottuk volna az ablakok csapódását, ha nekem nem kellett volna sürgősen kimennem a fürdőszobába, és nem ébresztem fel Nathant is!
     – Hova akarsz ezzel kilyukadni?
     – Csak azt akarom mondani, hogy Lindsay számunkra teljesen észrevétlenül lógott meg, és ha nem kell kimennem, észre sem vesszük, hogy nincs otthon! Na már most, Matt-tel nem mehetett el, hiszen te magad mondtad, hogy jelenleg épp rosszban vannak. Ma pedig a te lányoddal meg a fiúkkal együtt tűnt el. Nem lehetséges hát – és most rajtam a sor, hogy az elnézésedet kérjem –, hogy aznap este a többiek is kilógtak, Nicole-t is beleértve?
     – Ez lehetetlen! – nyögte Diane, bár látszott rajta, hogy ez az ötlet egészen más megvilágításba helyezte a dolgokat előtte. Ginny érezte, hogy elültette a bogarat barátnője fülében, és mivel valóban hitte, hogy igaza lehet, folytatta:
     – Ez lenne a legkézenfekvőbb magyarázat, gondold csak meg jól! Az én lányom ki tud osonni észrevétlenül, ez tény, és szerintem Nicole-nak sem esne túlságosan nehezére.
     – A szobájának az ablaka a bejárónk tetejére nyílik… – mondta sápadtan Diane, aki már szinte látta is maga előtt, ahogy Nicole kimászik az ablakon, és egy apró szökkenéssel már lenn is van a földön.
     – Na látod! Josh és Kevin esetében még egyszerűbb a dolog: Chelsea és Wayne nincsenek is otthon hajnalig, tehát ha ki akartak szökni, nem ütköztek semmilyen akadályba. Ha pedig nekik négyüknek sikerült ezt véghezvinni, akkor pont Duncan lenne a kivétel?
     Ginny beszéde akár szónoklatnak is elmehetett volna, mert miközben Diane hallgatta, nemcsak hogy hihetővé vált számára ez a magyarázat, de a végén már szinte biztos volt abban, hogy csakis így történhetett.
     – Ezt azonnal meg kell beszélnünk a többiekkel! És természetesen tájékoztatnunk kell Mason nyomozót is! – jelentette ki határozottan.
     Miután kiszálltak a kocsiból az őrsnél, rögtön meg is beszélték a dolgot a többi szülővel. Nem kellett annyit magyarázkodniuk, mint hitték, mert valahogy mindegyik felnőtt el tudta képzelni a csemetéjéről ezt a változatot, csak épp azt nem értették, hogy miért csinálták. Amikor benyitottak a folyosóra, legnagyobb meglepetésükre először Wayne viharzott el mellettük, mint egy dúvad, nem is köszönt nekik, utána két perccel pedig Chelsea Bryant jelent meg előttük, ő is nagyon feldúltnak tűnt, de amint meglátta őket, még dühösebb lett. Szemei csak úgy szikráztak a haragtól, és annak ellenére, hogy ők hatan voltak, illetve Smith járőrrel együtt heten, Chelsea pedig csak egyedül, félő volt, hogy a nő nekik esik. Nem is tévedtek nagyot, mert tettlegességig ugyan nem fajult a dolog, de nagyon le lettek teremtve.
     – Hát itt vagytok! – fújtatott dühösen Chelsea – Mondjátok, nektek teljesen elment az eszetek?! A gyerekeitek életükben először késnek otthonról, ti meg mindjárt a rendőrséghez szaladtok? Most mire volt jó ez az egész huzavona? Tönkretettétek az estémet!
     – Hallgass már el! – sziszegte Ginny, akinek nagyon nehezére esett uralkodnia magán, ha erről a nőről volt szó. – Az egy dolog, hogy te magasról teszel a gyerekeidre! Minket viszont nagyon is érdekel, hogy mi van velük! Még szép, hogy aggódunk értük! A te fiaidért is! Fogd már fel végre, hogy itt valami nagyon nincs rendben! Egy pillanatra feledkezz meg a nyomorult önzésedről, és próbálj meg a segítségünkre lenni!
     – Vagy úgy, szóval most már önző is vagyok, meg rossz anya, mi? Csak azért, mert nem telepszem rá a gyerekeimre, mint ti, még nem leszek rosszabb szülő nálatok! Ezt kikérem magamnak! Mellesleg, ha már itt tartunk, a ti gyerekeiteknek sem akaródzott hazamenni, úgyhogy ne papoljatok nekem!
     Ez mindenkinek szólt, Diane mégis személyes sértésnek vette, és úgy érezte, menten vissza kell vágnia:
     – Nekem legalább nem tűnt el mind a két gyerekem! És tudod miért? Mert az én gyerekeimnek nincs rá oka!
     – Ezzel talán azt akarod mondani, hogy az én fiaimnak van? Hogy én vagyok a felelős a csavargásukért?
     – Valami gond van? – jött vissza Wayne, hallva a veszekedést. Ezt a mondatot úgy ejtette ki, mintha nem is kérdés, hanem ajánlat lett volna: „Ha bárki sérteget ezek közül a barmok közül, majd én beverem a képét, csak szólj!”
     – Semmi – felelte ridegen Chelsea, majd köszönés nélkül kiviharzott az ajtón. A többiek hüledezve néztek utána.
     – Máglyára való egy nő ez a Chelsea! – mérgelődött Thomas, miközben a nyomozó irodája felé haladtak. – Csoda, hogy azok a szerencsétlen gyerekek nem szívódtak fel már jóval korábban.
     Mikor az irodához értek, a nyomozó széles vigyorral az arcán várta őket. Nathan furcsállta is a dolgot, hiszen Chelsea kirohanását látva az ember azt gondolta volna, hogy itt az előbb még parázs vita folyt. Miss Bryant különben sem volt egyszerű eset, még a jó napjain sem, ezt mind tudták. Épp ezért Nathan arra számított, hogy Masont legalább ilyen feldúlt állapotban találják, és nem is lesznek képesek higgadtan beszélni vele. Amikor azonban találkoztak, be kellett látnia, hogy tévedett: Mason nemcsak dühös nem volt, hanem kifejezetten jókedvűnek tűnt.
     – Ismételten üdvözlöm önöket! – köszöntötte őket vidáman – Fáradjanak csak beljebb!
     A szülők kimerülten rogytak le a székekre.
     – Nos, ha jól értettem Smith szavait, az önök kis kirándulása nem járt sikerrel.
     – Ahogy mondja – felelte csüggedten Ginny. – Tény, hogy az a pasas látta a srácokat, de valójában semmi értelmeset nem tudtunk kihúzni belőle.
     – És amint látom, önnek sem volt fenékig tejfel ez a beszélgetés – jegyezte meg Thomas, miközben az ablakból látta, ahogy Chelsea és Wayne kocsija kifordul az őrs parkolójából.
     – Miss Bryanttel? Ugyan! Igazán élveztem a társaságát! – mondta mosolyogva, mire a többiek kérdőn néztek rá.
     – Egyébként is – folytatta a nyomozó –, a pályám során nála sokkal kellemetlenebb alakokkal is találkoztam már, ezt elhihetik. Jól hallottam, hogy az előbb kiosztotta magukat? – kérdezte, majd látva bólogatásukat, tovább beszélt – Akkor most biztos azt hiszik, hogy eredménytelen volt a beszélgetésünk. Biztosíthatom önöket, nem volt az! Megtudtam például, hogy ma délelőtt, úgy tizenegy óra fele, az egész díszes kompánia, Nicole kivételével, a Bryant-házban tartózkodott.
     – Micsoda? – kérdezték döbbenten.
     – Mondom, ott voltak a Bryant-fiúk házában. Majdnem elfelejtették közölni velem ezt a csekélyke információt, de aztán Wayne barátunk csak elszólta magát, hogy találkozott velük.
     – Délelőtt? És nem kérte számon rajtuk, hogy mit keresnek ott olyankor? – kérdezte felháborodva Sheila. – Az lett volna a minimum, hogy értesít minket!
     – Kérem nyugodjon meg, asszonyom! – felelte higgadtan Mason – Ahogy a szavaiból kivettem, nem volt teljesen magánál, amikor ez történt. Gondolom kissé másnaposan, vagy talán részegen hazamehetett kialudni magát, aztán látta, hogy ott van néhány gyerek, de nem törődött velük túlságosan. Ő maga azt mondta, hogy nagyon „susmusoltak” a srácok, ő pedig, mivel rosszul volt, nem faggatta őket.
     – Ez felháborító! – kiáltotta ingerülten Diane.
     – És ezt kellett látnia a lányomnak! – dühöngött Ginny – Még jó, hogy nem kezdte zaklatni őket! És mit mondott még Wayne?
     – Semmit.
     – És maga hagyta elmenni? – kérdezte Nathan.
     – Sok választásom nem volt – védekezett Mason – Ennél többre ma már úgysem mentem volna a párocskával. De ne aggódjanak, még nem végeztem vele. Holnap pedig ezen a nyomon indulhatunk tovább.
     – Csak holnap? – kérdezte bánatosan Ginny.
     – Sajnos igen. Nem tudok egyik percről a másikra házkutatási parancsot szerezni. Márpedig most attól tartok, szükség lesz rá.
     – Chelsea-nél?
     – Igen, és aztán önöknél is szétnéznék.
     – Nálunk? – kérdezték meghökkenten szinte egyszerre.
     – Igazából csak a gyerekek szobájára vetnék egy pillantást. Hátha találok valamit, amiből megtudom, hogy mi foglalkoztatta őket mostanság. Telefonszámok, találkák, blokkok… Esetleg nem vezet naplót valamelyikük?
     – Lindsay tavaly még vezetett, azt hiszem… – mondta bizonytalanul Ginny – De nem tudom, hogy ír-e még bele. Tudja, az én lányom időnként meglehetősen szórakozott. Meg szeszélyes is… Az egyik percben még lelkesedik valamiért, aztán már nem is érdekli a dolog. Sok mindenbe belefog, amit aztán szinte sosem fejez be.
     – Értem – felelte Mason – A többiek?
     – Az én fiam – kezdte Sheila – nem vezet ugyan naplót, de tele van az íróasztala különböző jegyzetekkel. Az igazság az, hogy én ezekbe soha nem olvastam még bele, mindig tiszteletben tartottam, hogy ami az ő szobájában van, az csak rá tartozik, ő pedig nem mesélt ezekről soha. Én valószínűnek tartom azonban, hogy a kutatásairól írt bennük.
     – Kutatásairól?
     – Igen… Tudja, Duncan olyan, mint egy kis hangya. Ha valami felkelti az érdeklődését, akkor alaposan körbejárja a témát, részletesen utána néz, kutatásokat végez… Na és persze feljegyzéseket készít. Egy egész esőerdő maradványait fel lehet lelni az íróasztalfiókjaiban.
     – Igazán? – kérdezte elismerően Mason – Nocsak! Akkor a maga fiából valószínűleg remek nyomozó válna! – mondta, de meg is bánta egyből, mert e szavak hallatán Sheilanak könnyek szöktek a szemébe, és tekintete egészen fátyolos lett.
     – Szóval, ha jól értem – szólt közbe Nathan –, ma már nem veszi hasznunkat, és ön sem tud többet segíteni.
     – Sajnos valóban így áll a dolog – felelte a nyomozó – A legjobb lenne, ha most hazamennének, és megpróbálnának pihenni egy kicsit. Én is ezt teszem, no meg összeszedem a gondolataimat, hogy felkészülten vághassak neki a holnapi napnak. Mellesleg, ne felejtsék el, hogy még mindig nem kizárt, hogy a srácok jelentkeznek majd.
     – Én is szeretném ezt hinni… – jegyezte meg csüggedten Ginny.
     – Ne féljenek, meg fogom oldani ezt a problémát! – hordozta végig rajtuk a tekintetét Mason. Olyanok voltak, mint egy levert hadsereg. Fáradtak és megtörtek. Végül még ennyit tett hozzá biztatásképpen:
     – Van még pár elintézetlen ügyem, de azt hiszem, az önök kedvéért egy időre háttérbe szoríthatom őket. Az időm teljes egészében a rendelkezésükre áll!
     – Igazán hálásak vagyunk, Mr. Mason – rázta meg a kezét Ginny. Valójában ez a kézfogás olyan volt, mintha görcsösen belekapaszkodott volna a nyomozóba. Az egyetlen látható reménysugárba ebben a különös ügyben.
     – Igyekszem – felelte Mason, majd elbúcsúzott tőlük. – Találkozunk holnap.
     A szülők bánatosan vonultak ki az őrsről. Valahogy egyiküknek sem volt kedve elszakadni a másiktól, mert jelenleg csupán egymásból merítették az erejüket. Végül úgy döntöttek, hogy együtt maradnak ma éjszakára, mert aludni úgysem tudnának. Jeff, Nicole apja ugyan hazament, hogy a másik lánya ne maradjon egyedül, Diane azonban úgy döntött, hogy a barátnőjével tart, Sheila pedig közölte, hogy hagyott egy üzenetet otthon Duncannek, hogy amennyiben hazaér, feltétlenül hívja őt a mobilján, így ő és férje is Lindsayék házába mentek. Úgy gondolták, egységben az erő, és reménykedtek, hogy talán így nem lesz olyan elviselhetetlen számukra ez az éjszaka, ami lényegében a tehetetlenség éjszakája volt. A bizonytalanságé, ami talán az egyik legszörnyűbb érzés ezen a világon.
     
     
     
     
     
     
     
    Biztonságban
     
     Lindsay kirohanása után a hangulat mondhatni a tizedére csökkent, még ha rögtön utána bocsánatot is kért; ennek azonban nem az volt az oka, hogy továbbra is nehezteltek rá, hanem a beszédének mély valóságtartalma. Egyre inkább tudatosodott bennük, hogy esélyeik a kiszabadulásra szinte a nullával egyenlők. Miközben ették azokat a rémesen keserű gyökereket, nem sokat szóltak egymáshoz, és utána sem nagyon beszélgettek. Mindegyikük el volt merülve a saját gondolataiban. Aztán egy idő után a nagy csendben mégiscsak elnyomta őket az álom, kivéve Nicole-t, aki bár lehunyta a szemeit, hogy pihenjen egy kicsit, ügyelt arra, hogy ne aludjon el teljesen. Egyfolytában az járt az eszében, hogyan gyürkőzhetne meg áldatlan képességével. Megpróbált emlékezni arra a könyvre, amelyet még az egyik nagynénjétől kapott, amikor az megtudta, hogy Nicole-nak alvászavara van. Nem emlékezett egészen pontosan, de mintha valami olyasmit írtak volna abban a könyvben, hogy az alvásnak különböző szakaszai vannak, és hogy az ember az alvási periódusának mindössze kis részében álmodik. Olyankor állítólag ide-oda mozog a szemgolyója, még ha a szeme csukva van, akkor is. REM-szakasz… Aztán még mintha azt is írták volna, hogy ez a szakasz csupán pár percig tart, mindegy, milyen hosszú időtartamot ölelnek fel az álomban lezajló események, és ez többször is megtörténik az alvás folyamán. „Mindegy, hagyjuk a fenébe! – gondolta Nicole – ezzel az okoskodással nem megyek semmire.” A gondolatai azonban mégiscsak tovább kalandoztak. Még régebben hallott egy történetet Edisonról, a feltalálóról, aki komolyan hitt abban, hogy az álmok elősegítik az agy kreatív gondolkodását. Ő is tisztában volt vele, hogy több mindent álmodunk egy éjszaka, de csak arra emlékszünk, amit közvetlenül az ébredésünk előtt, az utolsó álmodós szakaszban láttunk. Ezért aztán ő azt találta ki, hogy kényelmes fotelben elhelyezkedve, egy fémgolyóval a kezében hunyta le a szemeit, és így amikor már félálomban volt, és eljutott az alvás első REM-fázisig, vagyis amikor izmai kezdtek elernyedni, a fémgolyó azonnal kiesett a kezéből, ő pedig felébredt, és tisztán emlékezett álmára. Állítólag több találmányának születésében szerepe volt ennek a játékának, mert ahogy ő maga mondta, ha egy ponton elakadt a gondolkodásban, és nem tudta, hogyan tovább, az álmában mindig megjelent a következő lépés.
     „Na igen, én is felébreszthetném magam ilyen módon – morfondírozott Nicole –, de annak nem sok értelme volna. Talán megkímélném magam néhány kínosabb álomképtől, csakhogy az a bökkenő, hogy ha ebből a kezdeti félálomból ilyen durván felrázom magamat, akkor esélyem sincs arra, hogy eljussak az alvás későbbi, álmoktól mentes, pihentetőbb szakaszába. Feltéve, hogy egyáltalán jól emlékszem mindarra, ami abban a könyvben írva volt. Hogy miért nem tud ez jó lenni sehogy sem?!”
     Valahogy mégis átvészelték az éjszakát, bár hogy vége volt az éjszakának, azt legfeljebb az idő múlásából vehették észre, mert semmivel sem volt világosabb, mint amikor lefeküdtek. Ezen a helyen a fény erőssége egy percre sem változott meg soha, mindig annyira volt csak világos, amennyire azt a kövek engedték, és bár a tűz meleget adott nekik, a megvilágításon nem sokat segített.
     Miután nagy nehezen legyűrtek néhány gyökeret, sürgették Nokuptát, hogy induljanak a biztonságos hely felé. Valamennyien tartottak a kísértetek támadásától, főleg most, hogy már elvették a könyvet, mert így már nem tudták elképzelni sem, mit akarhatnak majd tőlük. Kevés félelmetesebb dolog van annál, mint amikor az ellenség lépései kiszámíthatatlanok. Arról nem is beszélve, hogy folyton a falakat bámulták, mert olyan érzésük volt, mintha bármelyik pillanatban megnyílhatott volna egy örvény, amely ki tudja, hova ragadja el őket. Egy szó mint száz: feszültek és idegesek voltak. Nokupta is úgy vélte, hogy ideje indulniuk, ezért a forrás vizével gyorsan eloltotta a tüzet, s tábort bontott, eltüntetve az összes nyomot, amit maguk után hagytak volna. Úgy vélte, gyorsabban haladnának, ha a srácok nem vinnék tovább magukkal a motyóikat – Josh és Kevin kivételével ugyanis, akik még otthon lerakták a táskájukat, mind magukkal cipelték hátizsákjukat –, de ebbe nem mentek bele. A tankönyveiktől ugyan szívesen megszabadultak volna, de volt náluk olyasmi is, amihez azért ragaszkodtak. Például egy-egy kulacs, amit még tegnap megtöltöttek a forrás vizével, Lindsaynél pedig még egy tisztasági csomag is volt, mert a kis hiú soha nem ment el úgy az iskolába, hogy ne legyen nála szappan, fogkefe és fogkrém. A lányok már csak ilyenek… A többiek csak nevettek rajta mindig, ám most be kellett látniuk, hogy mindezek a kis cuccok jól jönnek. A fiúk ugyan először ódzkodtak a levendulaillatú szappan használatától, de később ők is jobb belátásra tértek. Még Kevin is használta, persze csak akkor, amikor nem figyelte senki – ezt onnan tudta Nicole, hogy amikor már mindenki aludt, csak ő nem (Kevin ezt persze nem tudhatta), akkor hallotta, ahogy Kevin felkel, és résnyire nyitott szemeivel azt is látta, ahogy a forráshoz megy. Szegény! Nicole pontosan emlékezett rá, hogy a pubertás kezdetén ő is milyen szégyenlős volt; szabályosan rettegett attól, hogy valaki túl sokat lát meg belőle. Kevin egyébként is zavarban lehetett közöttük, mert hát bizonyos szempontból mégiscsak kívülálló volt, mint ő, amikor Aisha pizsamapartit rendezett a barátnőinek a nyaralójukban. Ők Josh barátai voltak, Kevint pedig csak ismerték, meg elvoltak vele, ha kellett, de egyáltalán nem voltak közeli cimborák. Mindezek után Nicole úgy érezte, hogy gonoszság lenne szekálni a kiskamaszt a szégyenlőssége miatt. Valószínűleg ő is ilyen lenne a helyében.
     Az út Nokupta rejtekhelyéig igen fárasztónak bizonyult, időnként már úgy érezték, hogy sosem lesz vége. Végig egyenesen haladtak előre, mivel nem is volt más irány, amerre mehettek volna. Duncan és Josh ment legelöl, miközben a kísértetekről alkotott nézeteiket vitatták meg; mögöttük pár lépéssel lemaradva sétált Nicole és Lindsay, a sereghajtó pedig Kevin volt, szintén kicsit leszakadva az előtte lévő lányoktól. Nokupta valamennyivel odébb, a sor mellett haladt magányosan, és nem is szólt senkihez. Lindsay még mindig nagyon bánkódott a tegnap este miatt. Nem akarta ennyire elkedvetleníteni a barátait, ráadásul érezte, hogy egy cseppet túlzásba esett, noha még mindig nem szállt el valamennyi kétsége. Nicole, mintha csak olvasott volna a gondolataiban, megkérdezte:
     – Még mindig azt hiszed, hogy olyan kilátástalan a helyzetünk?
     – Nem tudom, Nicky – felelte őszintén. Nem beszéltek túl hangosan, így a szavaikat nem hallotta rajtuk kívül senki, meg aztán nem is figyeltek rájuk a többiek. – Amióta itt vagyunk, rengeteget gondolkodtam azon, hogy ez az egész – azzal tekintetét körbejáratta – miért történt. Kerestem, hogy vajon kit hibáztathatnék, hogy kit okoljak ezekért a szörnyűségekért.
     – De Linn, ez még nem bűn! Szerintem mindnyájunk fejében ezek a gondolatok fordultak meg – felelte Nicole, Lindsay azonban nem sokat törődött vele. Most csak beszélni akart, nem vigasztalást kérni.
     – Az első gondolatom persze Duncan volt. Ő találta meg ezt a nyavalyás woodo-vackot, és ő kevert bele minket… De aztán az jutott az eszembe, hogy a varázsláshoz mind az öten kellettünk. Ha csak egyikünk is nemet mond Duncannek, vagy nem vesz részt a szertartásban, akkor nem történt volna semmi! A rituálé befejezetlenül marad, és hatástalanná vált volna. És hát ekkor elgondolkodtam, hogy miért is hallgattunk mi rá; ha bárki normális embert valaki kikelt az ágyából éjnek évadján, akkor azt a valakit elküldi a fészkes fenébe, még akkor is, ha az illető történetesen a barátja. Duncannek meg nemcsak egy, de mindjárt három embert sikerült rávennie az éjszakai túrára. Sőt még Kevin is eljött, plusz emberként! Volt, amikor őt tartottam hibásnak, hogy miért kellett ráakaszkodnia Joshra, de rájöttem, hogy nem lehet egyvalakire fogni ezt az egészet. Mert mind ott voltunk! És mi mind részt vettünk benne, mert valami mindnyájunkat a hatalmába kerített akkor éjjel.
     – A Sors keze? – kérdezte bátortalanul Nicole, akit meglepett, hogy barátnője ilyen komoly is tud lenni.
     – Ugyan! – legyintett Lindsay – Abban én nem hiszek. Az életnek semmi értelme nem volna, ha nem lenne beleszólásunk a dolgok folyásába. Ez egyszerűen balszerencse. Hogy pont akkor, mind az öten megjelentünk, és megmagyarázhatatlan módon hajlandónak mutatkoztunk holmi varázslásra, az éjszaka közepén ráadásul! No és pont az a könyv került pont Duncanhez! Ez akárhogy is nézzük, borzasztó nagy pech! Ha csak egyikünk nem lett volna ott… Mondd meg, ha a szerencse ennyire elkerül minket, akkor hogyan reménykedjek a szerencsés végkifejletben?
     Lindsay szavai tőle szokatlanul drámaiak voltak, de látszott az arcán, hogy komolyan beszél; Nicole-t pedig nagyon bántotta, hogy barátnője ennyire elvesztette a jövőjükbe vetett hitét. Ez egyrészt szörnyen lehangoló volt, másrészt veszélyes is, hiszen valójában még egy nap sem telt el azóta, hogy idekerültek, és Nicole biztos volt benne, hogy a neheze még hátravan. Ha Lindsay már most így áll a dolgokhoz, hogyan lesz képes megbirkózni az újabb akadályokkal? Mélyen elgondolkodott, majd pár némán megtett lépés után megkérdezte:
     – Szerinted jó dolog élni?
     Lindsay meghökkent. Nem értette, hogy jön ide ez a kérdés, és borzasztó ostobának is találta. Még szép, hogy az! Az élet az egyetlen, legklasszabb ajándék, amit bármi áron meg kell őrizni, amíg csak lehet! Hogyne volna jó dolog?
     – Miért kérdezel ilyesmit?
     – Csak válaszolj, kérlek! Jó dolog, vagy sem?
     – Az élet fantasztikus adomány! – vágta rá végül.
     – És a Föld nevű bolygón pont van élet. Amely pont úgy fejlődött, hogy kialakult az emberi faj. Olyan régen, hogy meg sem tudnám pontosan mondani, hány éve volt… Belegondoltál valaha, hogy már több ezer éve élnek emberek ezen a bolygón?
     – Na igen… – mondta, bár láthatóan nem értette, mit akar ebből kihozni Nicole.
     – Ebből pedig az következik, hogy nekünk mindnyájunknak, akik itt vagyunk, több ezer őse van. És lásd, milyen az élet: a több ezer ősünk mindegyike pont úgy találkozott egymással, hogy pont mi születtünk meg! Ha csak egyikük is mással jön össze, vagy fiatalon meghal, vagy tudom is én, mi történik vele, akkor nem vagyunk a világon! Mégis, több ezer éven át minden pont megfelelően alakult ahhoz, hogy mi is a világra jöhessünk! Hogy beleszülessünk, ahogy te is mondtad, ebbe a fantasztikus életbe! Ez pedig, köztünk legyen mondva, oltári nagy szerencse! Több ezer éve tartó szerencse! És ha ilyen hosszú időn át ilyen szerencsések voltunk, hogy ne lenne szerencsénk most is? – kérdezte mosolyogva.
     Lindsaynek tátva maradt a szája a csodálkozástól. Ezek persze csak szavak voltak, de micsoda erő volt bennük! Belőle csak az önsajnálat szólt, amikor a balszerencsét okolta mindenért, monológja nem volt más, mint a történtek miatti rossz hangulat keserű szüleménye. Erre Nicole minden töprengés nélkül bebizonyítja, hogy valójában a szerencse mindenki életének része már jóval a születése előtt; és valójában az a képtelenség, hogy ne bízzanak benne! Tudta, hogy különlegesek a barátai, de azt sosem hitte volna, hogy Nicole gondolatvilága ilyen kincseket rejt. Barátnője most olyasmit adott neki, amiről már kezdte azt hinni, hogy végleg elveszett.
     – Sokáig kell még gyalogolnunk? – hallatszott elölről Duncan kiáltása. Kevin is éppen ezen gondolkodott, pontosabban szólva imádkozott, hogy érjen már véget az út, mert iszonyatosan érezte magát. Mintha minden egyes porcikája elnehezült volna; és talán a fáradtság miatt volt, hogy meg is szédült egyszer az út során. Szerencséjére még éppen meg tudott kapaszkodni a mellette kiálló sziklafalban, és talpon tudott maradni, így a többiek, akik elmélyülten beszélgettek, észre sem vették ezt a kis közjátékot. Csak Nokuptának tűnt fel az eset, aki védenceinek minden mozdulatára ügyelt, ugrásra készen, hogy ott legyen, ha baj van; mivel azonban látta rajta, hogy nem akarja közhírré tenni, és képes továbbmenni, nem említette a többieknek. Azért a szemét innentől kezdve még inkább rajta tartotta.
     – Már csak pár méter! Tartsatok ki! – kiáltott vissza Duncannek. „Hála Istennek!” – könnyebbült meg Kevin. Már alig várta, hogy végre ülhessenek egy kicsit, és nekitámaszthassa hátát a sziklafalnak. Igaz, ami igaz, már órák óta meneteltek megállás nélkül, és éhesek is voltak.
     – Akkor jó! – kurjantott vidáman Duncan – Remélem, valami klotyófélét is kialakítottál, mert a kövek között nem valami kellemes…
     – Te mondod! – ripakodott rá játékosan Nicole – Te állva is tudsz!
     – Nem mindent! – súgta a fülébe Duncan, miközben kajánul rákacsintott.
     – Fúj, te! – fintorodott el Lindsay, de azért vigyorgott. A malackodás – ha maguk közt voltak – soha nem állt távol tőlük; hiszen egy jó barát mindenről el tud beszélgetni a másikkal, akár az emésztéséről is…
     – Már itt is vagyunk! – ragyogott fel Nokupta szeme, majd egy oválishoz hasonló alakú, egy méter széles nyílásra mutatott a falon, amely körülbelül a lábfejüktől a térdükig ért. Duncan leguggolt, hogy bepillantson. A nyíláson túl egy közepes méretű verem helyezkedett el, ami kicsit világosabb volt, mint az út, amin eddig haladtak, valószínűleg azért, mert tele volt azokkal a világító kövekkel. Bizonyára Nokupta hordta oda őket máshonnan, mert nem a sziklafalban voltak, hanem szabályos alakzatban elhelyezve a verem különböző pontjain úgy, hogy mindent bevilágítsanak fényükkel.
     – Nocsak! – mondta Duncan, miközben a többiek türelmetlenül várták, hogy odébb kotródjon, mert így nem fértek hozzá a nyíláshoz, és nem láttak semmit. – Mi ez, Nokupta, barlang a barlangban?
     – Igen, olyasmi – felelte büszkén mosolyogva az indián. – Háromszáznyolcvan év alatt volt időm alaposan megismerni ezt a helyet, de még egy ilyen kellemes vermet, mint ez, nem találtam.
     – Na de ha a világító kövekből jönnek elő a szellemek, akkor nem félsz, hogy tömegesen rontanak rád? – kérdezte aggodalmas ábrázattal Kevin. Valóban, erre eddig nem is gondoltak.
     – Nem – válaszolta magabiztosan Nokupta – Tapasztalatom szerint, amely mint tudjuk, hosszú évekre tekint vissza, a kísértetek csak olyan kövekből jönnek elő, amik még a helyükön vannak. Mint látjátok, ezek egyike sem innen való.
     – És kívülről sem tudnak betörni? – akadékoskodott Lindsay.
     – Ne féljetek, biztos hely ez! A kísértetek csak az ilyen félhomályt bírják, ami itt kívül van. Még sosem merészkedett be egy sem.
     – Akkor hát arra vagyunk kárhoztatva, hogy ebben a veremben tengessük napjainkat – sóhajtott Lindsay.
     – Csak addig, amíg nem jutunk ki ebből a barlangból! – jelentette ki nyomatékosan Josh.
     – Amúgy is elő kell jönnünk időnként – mondta Nokupta – A veremben ugyanis nem terem meg semmilyen növény, sőt a környékén sem, ha észrevettétek; és a forrás is a másik oldalon folyik. – Kevin kissé csalódott volt. Arra számított, hogy Nokupta rejtekhelyén majd lesz valami titkos raktár, és nem kell többet „füvet” zabálniuk. Ez az álma azonban ebben a pillanatban szertefoszlott. – De emiatt ne aggódjatok, fő, hogy ne szakadjunk el egymástól, akkor baj nem lehet. Azt viszont egyikkőtöknek sem ajánlom, hogy egyedül bóklásszon. A kísértetek akár a legváratlanabb pillanatban is felbukkanhatnak!
     – Kösz, most igazán megnyugtattál! – gúnyolódott Lindsay – De azt mondd meg nekem, ha ezek a szellemek csak a helyükön lévő kövekből bújhatnak elő, akkor miért nem mozdítod el a helyéről valamennyit?
     – Az az örökkévalóságig is eltartana! – méltatlankodott Nokupta – Körülnéztél már a barlangban alaposabban? Látod, milyen magasságban is vannak kövek? A méretükről nem is beszélve, meg aztán egyik-másik úgy oda van nőve, hogy azt lehetetlenség lenne kibányászni, még szerszámokkal is, nemhogy puszta kézzel!
     – Jól van na, csak egy ötlet volt – vonta meg a vállát a lány.
     – Bemehetnénk végre? – türelmetlenkedett Duncan, aki már alig várta, hogy belülről, alaposan megnézze a vermet. Most is, mint mindig, majd szétvetette a kíváncsiság.
     – Másszatok csak be! – intett nekik szívélyesen Nokupta, mint a gazda, aki a világ legkedvesebb vendégeit tessékeli be szerény hajlékába. Örült, hogy elhozta őket épségben idáig anélkül, hogy a kísértetek támadásba lendültek volna.
     A srácok egyesével másztak be a nyíláson, de ehhez minimum négykézlábra kellett állniuk, Josh és Duncan pedig inkább hason kúszott be, a biztonság kedvéért, ők ugyanis nagyobbak voltak, és attól tartottak, hogy még négykézláb is beverik a fejüket. Mikor bejutottak, a szemüket kicsit bántotta a hirtelen világosság, mert már kezdtek elszokni tőle. A verem nem volt túl magas, mindössze fél méterrel lehetett magasabb, mint Duncan, Josh és Nokupta kiegyenesedve. Egyéb méreteit tekintve sem volt óriási, de azért úgy tűnt, elférnek; Nicole ennek ellenére közölte, hogy reméli, nem tör majd rá egy újabb majrézó klausztrofóbiás emléke. Az egyik sarokban Duncan kopott ruhadarabokat, fából faragott kis szobrot, öngyújtót és egy tollas nyakéket talált. Nem állta meg, megkérdezte:
     – Ezek a tieid, Nokupta?
     Ahogy az indián odakapta a tekintetét, az arca elkomorult. Valószínűleg fájdalmas emlékeket idéztek benne a tárgyak, és Duncan már bánta, hogy megint ilyen kotnyeles volt. Nokupta egyből kikapta a kezéből a holmikat, és ingerülten vetette oda neki:
     – Ennyi maradt azokból a szerencséden ördögökből, akiket nem tudtam megmenteni!
     Duncan lesütötte a szemeit. Legszívesebben elsüllyedt volna.
     – Tiszteld a holtak tárgyait! – parancsolt rá Nokupta, majd úgy tűnt, kicsit megenyhül – Bocsáss meg… Tudom, te ezt nem érted, mert nem olyan korban élsz, de nálunk mindig is nagy jelentősége volt a holtak hagyatékának. A mi törzsünk úgy vélte, hogy azokat a holmikat, amelyeket az elhunyt nem ruházott át másra még életében, azt olyan személyes tárgyaknak tartotta, hogy a halála után sincs jogunk megfosztani tőlük. Ezért ezeket a halottal együtt eltemettük, és nem nyúlhatott hozzájuk senki.
     Joshnak egyből az jutott eszébe, hogy ez borzasztó nagy pazarlás, de volt annyi sütnivalója, hogy ezt ne mondja ki.
     – Sajnos azokat, akikhez ezek tartoztak, nem tudtam eltemetni – folytatta borúsan Nokupta, és a lányok kissé beleborzongtak ebbe a gondolatba –, de megesküdtem, hogy legalább azt tiszteletben tartom, ami utánuk maradt. Ezért nem nyúlok hozzájuk soha – hajította a holmikat a sarokba –, és titeket is arra kérlek, hogy ne tegyétek.
     – Rendben – bólogattak mindnyájan.
     Nokupta, hogy gyorsan másra terelje a szót, megkérdezte, éhesek-e.
     – Viccelsz? – kiáltott Duncan – Menten éhen halok!
     – Akkor jobb, ha velem tartotok egy kis növénybeszerző túrára.
     – Máris? – nyafogott Lindsay – Csak most jöttünk meg! Azt hittem, van még azokból a gyökerekből!
     – Sajnos kifogytak a tartalékaim – csóválta meg a fejét bűnbánóan oltalmazójuk.
     – Na jó, akkor összeszedjük magunkat! – csapta össze a tenyereit Nicole, majd megragadta Lindsay kezét, és megpróbálta kivonszolni, ő pedig, ha nem is szívesen, de hagyta magát. Nokupta is kimászott, Duncan meg követte.
     – Hé, minden oké, öcsi? – fordult Josh fivére felé, aki mindeddig nem mozdult.
     – Megvagyok – nyögte kedvetlenül Kevin, miközben üres tekintettel meredt maga elé. Josh összevont szemöldökkel bámulta egy darabig, majd kajánul elvigyorodott. Hirtelen előkapta Duncan táskájából a kulacsát, majd meglendítette, és ezzel a lendülettel Kevin képébe fröcskölte tartalmának jelentős részét. Az sem volt ám rest, pillanatok alatt felocsúdott meglepetéséből, és egyből felpattant, hogy ő meg Lindsay kulacsát vegye célba, majd testvére arcába loccsantotta, viszonzásul az előbbi kedves gesztusért.
     – Szóval így állunk? – rázta meg a fejét Josh, majd rávetette magát öccsére, és elkezdtek birkózni. A küzdelem kimenetele egyértelmű volt: Josh egy másodperc alatt megragadta Kevin mindkét karját, hátraszorította, majd hassal lefelé a földre kényszeríttette. Kevin hiába kalimpált a lábaival, bátyja már ránehezedett, és nem engedte fölkelni. Egyik kezét szabaddá tette, a másikkal továbbra is lefogta, majd a fejére öntötte a kulacsban megmaradt összes vizet.
     – Hiába ficánkolsz, kevés vagy te hozzám! – röhögte, majd miután teljesen kiürült a kulacs, végre elengedte „áldozatát”. A szerencsétlen csak úgy prüszkölt, mert a fene tudja, hogyan, az orrába ment a víz.
     – Nem vagy te normális – nyögte végül, de egyáltalán nem haragudott, sőt, kicsit fel is dobódott az előbbi kis bunyótól, Joshnak pedig pont ez volt a célja. Hatalmasat csapott a legyőzött vállára, majd a nyíláshoz lökte:
     – Na eredj, te ázott veréb, nem lustulsz!
     Mikor kibújtak, a többiek meglepve látták, hogy Kevin fejéről csöpög a víz, és Josh arca is nedves. Mintha a verem teljesen elszigetelt lett volna, egy nyögést sem hallottak az előbbi csatából.
     – Ti meg mit műveltetek odabent? – kérdezte Nicole.
     – Mit műveltünk volna? – nézett rá Josh ártatlanul – Nem lehet rávenni, hogy lefürödjön, úgyhogy kapott egy kis vizet.
     – Marha!
     Duncan vigyorogva rázta meg a fejét, majd ciccegések közepette megszólalt:
     – Ejnye no, hát titeket nem lehet egy percre sem kettesben hagyni? Kevin csak mosolygott, miközben arcát törölgette, bár tulajdonképpen teljesen mindegy volt neki, mert a szakadatlanul tartó könnyezés úgyis folyamatosan nedvesen tartotta arcát. Szegény Nokupta nem igazán fogta fel, hogy miről van szó, értetlenül bámult a csuromvizes fejű Kevinre. Végül úgy döntött, hogy nem gondolkozik ezen a rejtélyen, csak intett nekik, hogy most már induljanak. Duncan gúnyosan elsütötte a „Vadászatra fel!” című szlogent, amire a többiek felhorkantak, hiszen mindössze gyökereket gyűjteni készültek. Lindsay csupán ennyit jegyzett meg csendesen, leginkább magának:
– Csak aztán nehogy ránk vadásszanak a kísértetek!
   
   
   
   
   
    Sürgős hívás
     
     Nincs súlyosabb átok a magánynál, és nincs átkozottabb lény az embernél. Ha az embernek nincs senkije, az összes idejét magára tudja fordítani, na de minek?
     Ezek a gondolatok jártak annak a férfinak a fejében, aki már órák óta próbált elaludni – sikertelenül. Még csak fél éve élt egyedül, de ő jóval többnek érezte az ideköltözése óta eltelt időt. Igaz, a sorsa nem fél éve kezdett rosszabbra fordulni, a hat hónappal ezelőtti események csupán a betetőzései voltak egy már évek óta tartó pechsorozatnak. Most pedig semmije sem volt, a szó szoros értelmében véve. A lakás, amelyben élt, a legjobb szándékkal is csak egy aprócska lyuknak volt elmondható, ilyen környezetben nem csoda, hogy nem jött álom a szemére: csak egy szoba volt benne, az sem túl nagy, mindössze kb. négyszer négy méteres, és ebbe az egyetlen szobába volt bezsúfolva egy tönkrement rugójú ágy, egy szakadt huzatú kanapé, egy gáztűzhely meg egy közepes nagyságú doboz forma hűtőszekrény. Merthogy külön konyha nem is volt. Egyedül egy parányi fürdőszoba nyílt a helyiségből, de abba is csak épphogy elfért egy zuhanyzófülke és egy WC. Nagyjából ennyit takart az „összkomfort” kifejezés. Börtön volt ez, nem otthon, a falakon ott ült a penész, illetve néhány folt éktelenkedett a gáztűzhely felett, mert annak idején nem csempézték le ezt a részt, és a főzéskor felszálló gőz az időnként kicsapódó forró zsírral együtt kikezdte. Néhány ponton már a vakolat is kezdett lemállani. A férfi ki sem nyitotta a szemét, még ha nem is tudott aludni, mert nem akarta látni ezt a keserves valóságot. Még így is folyton ezek a képek gyötörték, mintha átlátott volna lezárt szemhéjain keresztül. Mostanra már megtapasztalhatta, hogy az a mondás, hogy „jól csak a szívével lát az ember”, több egy egyszerű közhelynél. Na de milyen képet lát egy fájó, több sebből vérző szív?
     Mordult egyet, és az oldalára fordult, majd magára húzta a paplanját, párnáját pedig a fejébe nyomta. „Aludj már el, a fenébe is!” – szuggerálta magát, de minden próbálkozása hiábavalónak bizonyult. Amikor belátta, hogy neki ez most bizony nem fog menni, felállt, és odament a csaphoz, töltött magának egy pohár vizet, megitta, majd visszaült az ágya szélére, aztán fejét tenyereibe temetve gondolkodott. Mintha a kezeivel akarta volna megakadályozni, hogy a feje a benne kavargó ezernyi gondolattól darabokra essen szét. Egyre csak azt mondogatta magában, hogy szegény ember nem válogat, örüljön, hogy egyáltalán fedél van a feje felett, no meg hogy a helyzete ennél rosszabb már úgysem lehet, és innentől kezdve csak javulhatnak a dolgok. Később feltette magának a kérdést, hogy ugyan ki a fenét áltat ezzel, hiszen nincs semmi, de semmi az ég egy adta világon, ami reményt biztosítana számára a jövővel kapcsolatban, a könyörtelen valóság pedig az, hogy hajnali három van, és ő nem tud aludni, így holnap megint hullafáradtan mehet dolgozni, ahogy az az elmúlt pár hónapban is történt; egy unalmas, fárasztó munkába, pocsék fizetésért, és nincs senki, aki értékelné, akiért érdemes volna nap mint nap küzdenie. A legszörnyűbb az egészben pedig az volt, hogy harminckilenc évesen minden esélye meg volt arra, hogy még jó sokáig éljen, és a dolgok jelenlegi állása szerint ebben a formában kell majd azokat az éveket leélnie. Talán sírt volna, ha képes lett volna még ilyesmire, de erre azóta nem volt példa, hogy a szülei meghaltak, még kamaszkorában.
     Borús gondolatainak gomolygását megszakította, hogy egyszer csak megcsörrent mellette a telefon. Meglepetten nézett a készülékre, hiszen őt aztán senki nem szokta hívni, csak nagyon ritkán, de akkor is emberi időben, nem ilyenkor, amikor mindenki az igazak álmát alussza. Mindenki, kivéve őt.
     – Rohadj meg, én ugyan fel nem veszlek! – emelte fel a hangját. Megtehette, mert senki nem volt körülötte, aki rápisszegett volna, hogy maradjon csöndben, és hagyja aludni. – Aki ilyenkor akar telefonálni, az úgyis csak rémhíreket hozhat, abból pedig jó időre elég volt nekem.
     Aztán mégiscsak meggondolta magát: ha már úgysem tud aludni, legalább hadd halljon emberi hangot. Abból sem sok jutott neki az utóbbi időben.
     – Tessék? – szólt bele a telefonba kialvatlanságtól rekedtes hangon. A vonal túlsó végén egy nő szólalt meg, és először meg sem ismerte a hangját, csak amikor bemutatkozott, akkor esett le neki, hogy kivel beszél.
     – Nocsak! Na de… Honnan a csodából ismered ezt a számot? – kérdezte meglepetten. El sem tudta képzelni, hogy pont ez a nő mit akarhat tőle az éjszaka közepén, de valahol azért örült is a hívásának. Egy hang volt a múltból, abból a múltból, amihez azért szép emlékek is tartoztak. Ahogy azonban előrehaladt mondókájában a hölgy, a férfi arca egyre jobban elkomorult. Az előbb igaza volt: rossz hírt kapott.
     – Úristen… Azonnal indulok! Kösz, hogy szóltál! – mondta, majd egyből letette a kagylót. A fürdőszobába sietett, felkapta a nadrágját és az ingét, majd sietősen megborotválkozott. Amikor a tükörbe nézett, egy fáradt, hamuszürke arc nézett vissza rá. Amúgy jóképű férfi lett volna, magas, izmos teste pedig erőt sugárzott, de az arca, az sok szenvedés nyomát viselte magán.
     Nem számított rá, hogy ma éjjel még vezetni fog. Nem is volt benne biztos, hogy abban a miniatűr autóban elég benzin és erő van ahhoz, hogy átfurikázzon vele egy másik városba. Ez most azonban nem számított, mennie kellett, és kész, nem volt más választása. Az egyetlen érték az életében, amiért még nem kötötte föl magát, veszélyben volt, és ezt nem nézhette tétlenül. Annyira sietett, hogy később, miután már a kocsiban ült, az is kétséges volt, hogy bezárta-e az ajtót maga után. Még ez sem érdekelte, eszébe sem jutott, hogy visszaforduljon. Végtére is, ugyan mi van abban a lakásban, ami bárkinek is kellene? Ami pénz ott volt, az is most mind a zsebében pihent. David Bryant szeme előtt e pillanatban mindössze két cél lebegett: először is csatlakozik a gyermekeiket kereső szülőtársaihoz, másodszor pedig haladéktalanul megfojtja volt feleségét, amiért az elfelejtette őt tájékoztatni arról, hogy a fiainak nyoma veszett.
     
     
     
     
     
    Az emlékkovács
     
     Lindsay úgy érezte, a dolgok egyre inkább kicsúsznak a kezei közül. Az üldözési mánia olyan mértékben elhatalmasodott rajta, hogy szinte már egyetlen nyugodt perce sem volt. Ahogy a barlangban sétáltak, hogy begyűjtsenek valami tápláléknak valót, egyfolytában ide-oda kapkodta a fejét, mert úgy érezte, minden irányból veszély leselkedik rájuk, ami bármelyik pillanatban le is csaphat. Egy kavics végiggurult a lábuk előtt? Csakis a kísértetek támadásának lehet az előjele! Zörög az aljnövényzet a lábuk alatt? Egészen biztos, hogy a gyilkos inda van a nyomukban! Még a forrás is gyanúsabban csobogott, mint máskor, no és azok a fenyegetően világító kövek! Nem tetszett neki ez az állapot. Ő sosem volt félős azelőtt, sőt, épp ellenkezőleg, a szüleinek kellett folyton azért aggódnia, hogy már megint mit forgat bolond, félelemérzettől teljesen mentes fejecskéjében. Most pedig legszívesebben rámászott volna Joshra, ahogy azt a zuhanás előtt is tette, az ő izmos karjai között legalább egy kicsit biztonságban érezte volna magát. Vagy Duncanbe is belekapaszkodhatott volna, elvégre ő sem volt gyenge, és amikor Karen az iskola udvarán olyan vadul rátámadt, Duncan volt az, aki egyből a segítségére sietett. Csak egy volt a bibi ezzel az egésszel: egyik fiú sem volt Matt. Most hozzá bújni volna a legjobb, bár a legutóbbi vitájuk során tanúsított viselkedése alapján lehet, hogy ellökné magától. Ettől a gondolattól Lindsay szájíze még keserűbb lett; félő volt, hogy a paranoiája mellé nemsokára kap egy adag depressziót is. Ezt pedig nagyon igazságtalannak tartotta volna, mert hát elvileg sem a félelem, sem a fájdalom nem az ő terhe. Nicole és Kevin igazán teljesíthetnék „kötelességüket”, és megszabadíthatnák őt ezektől a kellemetlen érzésektől! Neki most legfeljebb haragudnia vagy utálkoznia kellene, csakhogy túlságosan tompa volt már ahhoz, hogy ilyen heves érzelmeket fejtsen ki. Amint végighordozta tekintetét a többieken, észrevette, hogy nemcsak ő viselkedik abnormálisan. Duncan is egyfolytában jobbra-balra forgolódott, bár ő nem úgy nézett ki, mint aki veszélyt sejt, inkább úgy festett, mint aki épp ellenőrzi, hogy senki sem figyel-e rá, mert készül valamire, és nem akarja, hogy azt más is lássa. Maga Lindsay is elég sokszor sántikált már rosszban ahhoz, hogy felismerje ezt a lopva körbefürkésző tekintetet. Aztán időnként nagyon komoly képet vágott, mint aki erősen koncentrál, miközben a kezével mindenféle furcsa mozdulatokat tett. Lindsay úgy vélte, néha még motyog is valamit maga elé, de ebben nem volt teljesen biztos. Bármennyire is vigyázott azonban Duncan, a többieknek nem kerülte el a figyelmét furcsa viselkedése. Josh csak a fejét ingatta, nem törődött vele különösebben, ahogy Nokupta sem, Lindsay és Nicole pedig már megszokhatták, hogy barátjuk időnként különös dolgokat művel. Különben sem nagyon lepte már meg őket semmi. Kevin azonban egy idő után már nem bírta tovább, attól tartott, hogy Duncan a sok stressz hatására talán megkergült, ezért óvatosan megkérdezte:
     – Elárulnád, hogy most mit csinálsz?
     A többiek is kérdőn fordultak felé, mert azért valahol őket is érdekelte, miben sántikál Duncan, csak épp egyikük sem vállalta volna be, hogy rákérdez.
     – Én csak… – habozott a fiú, de aztán úgy döntött, hogy beavatja a társait – Van valami, amit nem értek! Én vagyok a bölcs, akire hat a szellem, és ebben a szellemben képes arra, hogy kapukat nyisson a térben! Már sikerült is egyszer, ott fenn, ha emlékeztek, bár tény, hogy nem így képzeltem, de… Ennek ellenére nem értem, miért nem tudom újra megcsinálni!
     – Na ne, most varázsolni próbáltál?! – kérdezte Nicole, miközben alig tudta nevetését visszafojtani – Kaput akartál nyitni? Azért hadonásztál itt ilyen idétlenül?
     – Csak próbáltam valamit lendíteni a helyzetünkön, oké? – csattant fel a fiú kicsit sértődötten.
     – Ugyan Duncan, – csitította Josh – te még mindig ezen a varázserő kérdésen rágódsz? Szerintem ideje lenne belenyugodnod a ténybe, hogy ez a Mah-ree Nok nem az, aminek hitted.
     – Az nem lehet! – erősködött Duncan – Lehetetlen, hogy az összes legenda hazugság!
     A Mah-ree Nok a jót szolgálja, és működik is, legfeljebb mi nem használjuk jól! Valami elkerülhette a figyelmünket, egy aprócska, ámde annál fontosabb részlet!
     A többiek lemondóan csóválták a fejüket. Már nem volt kedvük erről vitatkozni Duncannel, egyrészt azért, mert reménytelen lett volna változtatni az álláspontján, másrészt meg sajnálták is egy kicsit. Lökött egy fazon volt ezzel a természetfeletti érdeklődésével, de ő maga nagyon komolyan vette az egészet, még ha azon a bizonyos éjszakán úgy is állította be előttük a dolgot, mint egy jópofa játékot. Ő valahol reménykedett abban, hogy valami óriási felfedezést tett, és hitte, hogy a munkája eredményes lesz, de borzasztóan nagyot kellett csalódnia. Éppen ezért csökönyösen ragaszkodott ahhoz az elgondoláshoz, hogy ők csináltak rosszul valamit, mert azt nem bírta volna elviselni, ha minden információ, amit fáradságos kutatásai során szerzett, hamis lett volna. Ez egyébként az élet más területein is jellemző volt rá: könnyebben törődött bele abba, hogy terveinek végrehajtása során elhibázott egy lépést, mint abba, hogy a terve alapvetően hibás volt.
     – Különben, ha már itt tartunk, ti is igazán gondolkodhatnátok azon, hogy mit kezdjetek magatokkal!
     – Ezt meg hogy érted? – kérdezte Lindsay a homlokát ráncolva.
     – Hatalmat kaptatok, tanuljátok is meg használni!
     – Hatalmat? Én inkább átkozottnak érzem magam… – vetette ellen Nicole.
     – Ez rossz hozzáállás! Ha fegyvered van, el kell szenvedned a súlyát a válladon ahhoz, hogy később használhassad, nemde? Szóval nem kell az első akadálynál megrettenni! Például itt vagy te, Nicole! A Mah-ree Nok szerint a Kontrollálók feladata az érzelmek féken tartásával illetve kezelésével könnyíteni a többi ember lelkén, hogy az életük jobb legyen.
     – Na és mit csináljak? Attól, hogy látom éjjelenként a félelmeiket, még nem lesz nekik jobb!
     – És ha megváltoztatnád az emlékeket? Elvégre te vagy ott az álomban, még ha nem is a saját emlékeidet éled újra.
     – És ezt mégis hogy gondolod?
     – Na figyelj! Ott van például a kutyás kislány esete. Felmásztál a fára, mert a kislány emléke így diktálta. De valahol azért tisztában voltál azzal, hogy te nem ő vagy, hanem Nicole Kinney, aki nem fél az állatoktól, tehát az öntudatodat nem vesztetted el teljesen, csak nagyon gyenge vagy. De ha valahogy sikerülne felerősítened ezt a tudatot, akkor talán irányítani is tudnád az eseményeket.
     – Nem hinném, hogy erre képes volnék. Te ezt nem értheted: az egész olyan volt, mintha csak egy bábu lettem volna, ami csak érzékeli, de nem befolyásolja az eseményeket!
     – Akkor is meg kellene próbálnod! Veled még soha nem volt úgy, hogy legszívesebben visszamentél volna az időben, hogy valamit másként csinálhass, és helyrehozd egy hibádat?
     – De, amióta elmondtuk az igéket, egyfolytában ezt érzem…
     Duncan elfintorodott, de aztán úgy döntött, nem reagál erre az egyértelmű célzásra, és tovább győzködte a lányt, mintha az meg sem szólalt volna:
     – Ez nem lehetséges, de másokért most megteheted! Hidd el, amióta itt vagyunk, egyfolytában csak azon töröm a fejemet, hogy mi miért történt, és nem találok más magyarázatot az álmaidra, minthogy így tudod legyőzni mások félelmét.
     – Még ha sikerülne is máshogy befejeznem az álmot, mint ahogy az a valóságban megtörtént, – érvelt Nicole – a múltat akkor sem tudom megváltoztatni. Nem törölhetek ki csak úgy egy rossz emléket, még a saját fejemből sem, nemhogy másokéból! A félelmet nem lehet csak úgy semmissé tenni!
     – Nem is megsemmisíteni kell, hanem bebizonyítani róla, hogy alaptalan. Te magad mondtad, hogy álmodás közben te és az emlék gazdája egyek vagytok. A kislány fél a kutyától, mert azt hiszi, hogy bántani akarja. De ha a te sugallatodra lemászik a fáról, és megtapasztalja, hogy a kutya nem bántja, akkor rájön, hogy a félelme egy tévedésen alapult, és azon nyomban megszűnik létezni. Érted már?
     – Ez mind nagyon szépen hangzik – jelentette ki szkeptikusan Lindsay – De mi van, ha lemászik a fáról, sőt, az elején el sem fut, aztán az a vérszomjas dög szétmarcangolja?
     – Akkor legfeljebb nem változik semmi. Az élmény megmarad rossz álomnak, és ugyanúgy fél majd a kutyáktól, mint addig, de baja nem eshet. Végül is ez csak álom.
     – Ez nekem nagyon bonyolultnak tűnik – ingatta a fejét Josh – Bár nem új dolog, hogy nem értem, amikor ilyen magasröptű gondolataid vannak… Azt hiszem, én leragadtam a materiális síkon, és az ilyen lelki-szellemi dolgok egyszerűen túl magasak nekem. Te mit gondolsz, Nokupta?
     Nokupta épp válaszra nyitotta volna a száját, de abban a pillanatban Kevin egy hatalmas csattanással hasra vágódott. Már megint elszédült, de ezt a világért sem vallotta volna be. Először mindegyikük rémülten kapta oda a fejét, mert azt hitték, hogy ismét egy kúszó inda a vétkes, de amikor látták, hogy nem erről van szó, megkönnyebbültek. Duncan még ki is nevette, csak hogy levezesse a hirtelen ijedtségből fakadó feszültséget. Egyikük sem vette észre, hogy Kevin rosszullét miatt esett el, és később is úgy hitték, hogy csak megbotlott, mert amikor elvágódott, dühösen kiáltott fel:
     – A rohadt életbe! Ezektől az átkozott könnyektől nem látok már semmit a lábam előtt! – ez mondjuk részben igaz is volt, de nem ezért haragudott, hanem mert félt, hogy előbb-utóbb valaki észreveszi, hogy időről időre kiszáll az erő a lábából. Igaz, ezek az elgyengülések csak egy-egy másodpercig tartottak, de a folyamatos émelygéssel együtt egyre nyomasztóbbá váltak számára. Nem akarta, hogy a többiek nyomoréknak nézzék, épp elég baj volt, hogy mindegyikük tudta róla, hogy fél egyedül lenni, és ezért mindig a bátyján lóg. Nem lehet a csapat terhére… Mérhetetlenül szégyellte magát.
     – Béna! – vetette oda minden együttérzéstől mentes hangon Josh, de azért segített neki felállni. – Legalább megütötted magad?
     – Nem – vágta rá bosszúsan Kevin, de véletlenül sem nézett volna a szemébe, mert attól tartott, hogy valami módon kiolvasná tekintetéből esésének valódi okát. Még egy kicsit homályosan látott ugyanis, és ha Josh nem nyúl érte, talán felállni sem tudott volna egyből. Nokupta persze emlékezett a rejtekhelyükhöz vezető út során történtekre, így nem volt nehéz kitalálnia, hogy valójában mi történt az előbb. Ennek ellenére hű maradt korábbi elhatározásához, és most sem szólt egy szót sem, csak komolyan nézte a fiút, aztán inkább az előbb hozzá intézett kérdésre válaszolt:
     – Nem tudom, hogy működne-e a dolog – fordult Duncanhez – Az ötlet logikusnak tűnik, de bevallom, eddig ez a magyarázat még senkinek sem jutott az eszébe.
     Duncan erre elengedett egy halvány mosolyt. Büszkeséggel töltötte el, hogy háromszáznyolcvan év alatt ő az első, aki képes volt higgadtan végiggondolni a helyzetet, és valami megoldást kínálni. Ez is jellemző volt rá többek között: könnyen fejébe szállt a dicsőség. Igaz, ezt sosem éreztette, nem dicsekedett, és nem is hordta fenn az orrát, de legbelül nagyon elégedett volt magával. Ilyenkor úgy érezte, hogy most végleg sikerült megszabadulnia a lelkében időnként tomboló bizonytalanságtól, ami azonban pofátlan módon valahogy mindig visszatért. Az embernek természetéből adódóan sajnos nem elég egyszer bebizonyítania magának, hogy különleges, és valamiben kiemelkedik a többiek közül. Ezért az érzésért időről időre újra meg kell küzdenie, hogy ne kerítse hatalmába a feleslegességtől való félelem. Ez alól pedig Duncan sem volt kivétel. Talán rá még igazabb is volt, mint bárki másra – egész életében bizonyítani akart, és keményen dolgozott azért, hogy valami módon nyomot hagyjon a világban.
     – De még ha valóban úgy áll a dolog, ahogy te mondod, – folytatta Nokupta – egy ilyen emlékmódosítás, hangsúlyozom, ha egyáltalán lehetséges, akkor is óriási szellemi erőkifejtésbe kerül. Én nem akarom megbántani Nicole-t, de kétlem, hogy spirituális fejlettsége ilyen mértékű. Kezdve ott, hogy az ilyesmihez eleve érzéke kell, hogy legyen az embernek, és még ha meg is van a képessége hozzá, akkor is rengeteget kell gyakorolnia. Ez kétszeresen is érvényes rátok, akik egy olyan világból jöttök, ahol az ember már szinte csak az anyagi síkon létezik. Ez olyasmi lenne, ami ellenkezik mindennel, amiben eddig hittetek, mindazzal, amiben eddig éltetek.
     Nicole-nak eszébe jutott az álma. Az álom, amit pont azon az éjjelen látott, amikor kezdetét vette az a kalamajka, ami végül az álom megvalósulásához vezetett. Előre látta a jövőt, pedig akkor még nem volt ige, nem volt Mah-ree Nok, nem volt varázslat. Ha abból indul ki, hogy a világon mindennek megvan a maga oka, akkor természetesen az sem lehet véletlen, hogy pont neki jutottak az álmok. A Sors, ha létezik, nem állíthat olyan akadályt elé, aminek a legyőzéséhez nincs meg benne a szükséges erő. Ha pedig nem létezik, és minden a puszta véletlenen múlik, neki akkor is meg kell tennie minden tőle telhetőt, hiszen az igével arra tett fogadalmat, hogy segít az emberekből kiölni a félelmet. Hogy tudná ezt megtenni, ha ő maga is félne?
     Meg kell hagyni, Nicole mestere volt az önbíztatásnak. Pontosan tudta, hogy a gondolatoknak teremtő ereje van, ezért is igyekezett mindig kordában tartani a sajátjait. Ez a magatartás nála ösztönös volt, ami ismételten azt bizonyította, hogy nem szabad szellemi erejét lebecsülni. Amúgy is nagyon elszánt volt mindig, szerinte megoldhatatlan helyzet nem létezett, csak ügyetlen ember. Mellesleg, nemcsak Lindsay megnyugtatására nyomta le azt a szöveget a szerencséről. Valóban hitt benne. Ezért hát egyáltalán nem volt meglepő barátai számára, amikor bátor tűzzel a szemeiben felnézett Nokuptára, és ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette:
     – Nekivágok. Jelenleg úgy sincs más választásom. Ha jóra fordítom az álmokat, akkor legalább nyugodtan álhatók éjszaka – rámosolygott Duncanre, mintha tőle várná a helyeslést. – Nekem sikerülni fog!
     Nokupta közönyösen bólintott, mint aki tudomásul vette a dolgot, de nem hozza lázba túlságosan. Ezen nem csodálkoztak: háromszáznyolcvan év alatt valószínűleg többször is alkalma volt látni, hogyan lelkesül fel a csapdába esett banda, és hogyan hiszi azt először mindenki, hogy majd ő megmutatja, és másként végzi, mint a többi átlagember. Mind látták rajta, hogy mi jár a fejében, de harc előtt nem tanácsos ilyen demoralizáló gondolatokat táplálni, ezért igyekeztek tudomást sem venni róla. Ahogy Kevin Nokuptát nézte, nagyon elgondolkodott. Sokan gondolják, hogy a halál a legnagyobb csapás, ami az embert érheti, és keserű félelemmel gondolnak arra, hogy még sincs mód rá, hogy elkerüljék. Nokupta látványa azonban sejtetni engedte a soha el nem fogadott igazságot, hogy az örök élet még nagyobb csapás lenne. Az élet talán éppen azért olyan rövid, hogy ne legyen időnk kiábrándulni belőle. A kisgyerekeknél nincs boldogabb a világon, mert még ártatlanok, aztán ahogy nőnek, és telik az idő, egyre inkább megismerik a világot, és egyre nehezebb kezelniük és feldolgozniuk ezeket az ismereteket. Az emberek folyton panaszkodnak, hogy elveszettnek érzik magukat a világban, mert nem találnak benne válaszokat az őket nyomasztó kérdésekre. Vajon, ha elég sokáig élnének ahhoz, hogy megtalálják a választ az összes kérdésükre, nem lenne teher számukra ez a tudás? Hiszen a varázslat csupán addig él, amíg magával ragad minket, bár nem értjük. Kevin ennek a varázslatnak a megsemmisülését látta Nokuptán. Az indián beszélt hozzájuk, gondolkodott, evett, mozgott, vagyis élt, de nem volt mögötte semmi vibrálás, semmi lüktetés… Segített rajtuk, vigyázott rájuk, de valójában már előre eltemette őket, és igazából sajnálatnak semmi nyomát nem lehetett látni rajta emiatt. Legalábbis Kevin így érezte. És ő nem tudott olyan könnyedén átsiklani ezen, mint a többiek. Nem attól félt, hogy Nokuptán egyszer csak erőt vesz a reményvesztettség, és nem harcol értük. Az egész lényében volt valami, ami szilárd elhatározást tükrözött. Bizonyára mindent be fog vetni, hogy óvja őket, még ha nem is tartja valószínűnek, hogy sikerrel jár. Kevint inkább az aggasztotta, hogy ha nem sikerül hamarosan kitalálniuk valamit, akkor előbb-utóbb ők is ilyenné válhatnak. Azt pedig még elképzelni is borzasztó, hogy milyen lehet az az út, ami ehhez az állapothoz vezet. Nem tudta, hogy Nokupta milyen volt azelőtt, de a társait ismerte. Miféle erő lehetne képes kioltani Lindsayből a szenvedélyt? Mi az, ami mindennel szemben közönyössé tudná tenni az örökké kíváncsi Duncant? Kiölheti-e bármi Joshból a pajkosságot, az életkedvet? Létezik-e olyan hatalom, ami versenyre kelhet Nicole akaraterejével, elszántságával? Kevin tudta, hogy ha nem tesznek sürgősen valamit a szabadulásuk érdekében, akkor ezek a kérdések nem maradnak megválaszolatlanul, márpedig ezek olyan tudást firtattak, aminek szintén jobb volna az ismeretlenség homályában maradnia.
     
     
     
     
     
    Hazatérés
     
     David Bryant csak azon imádkozott vezetés közben, hogy el ne aludjon a volán mögött. Soha nem szeretett éjszaka vezetni, főleg egyedül nem, mert ha lett volna mellette valaki, akihez beszélhetett volna, és aki beszélt volna hozzá, akkor könnyebben tudta volna magát ébren tartani. „Kész röhej!” – gondolta. Alig több, mint egy órával ezelőtt még akkor sem tudott volna elaludni, ha a feje tetejére áll, most pedig úgy érezte, hogy gyufaszálakra lenne szüksége ahhoz, hogy a szemeit nyitva tartsa. Haragudott magára, amiért ereje mindig épp akkor hagyta cserben, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Minden idegszálát megfeszítve próbált a vezetésre koncentrálni, mert életbevágóan fontos volt, hogy minél előbb odaérjen Ginny Brown házához, ahol a többi szülő is ott volt, Chelsea-t kivéve természetesen. Ostoba, önző nőszemély! David még egészen fiatal, huszonegy éves volt, amikor halálosan belezúgott az akkor tizenkilenc éves Chelesea-be. Teljesen elbűvölte szépségével a fiatal nő, aki már akkor is nagyon értett ahhoz, hogyan csavarja ujjai köré a férfiakat. David odaadó ragaszkodással szerette, talán azért is, mert neki akkor már nem volt senkije, és nagyon szeretett volna valakihez tartozni. Ekkor még úgy tűnt, a nő is viszonozza érzelmeit, és bár Chelsea családja nagyon gazdag volt, David pedig szegény, mint a templom egere, még abban az évben egybekeltek. Ez a házasság persze felkorbácsolta a kedélyeket Chelsea családjában, az apja olyan dühös volt rá, hogy legszívesebben kitagadta volna, Davidet pedig egyenesen gyűlölte. Furcsa természetű nő volt Chelsea. Talán épp azért vonzódott Davidhez, mert az apja ellenezte ezt a kapcsolatot, és talán még ő is elhitte magáról, hogy szerelmes, amikor kimondta az igent, pedig tulajdonképpen csak dacból ment hozzá, bár a férfi jóképűsége és őszinte rajongása kétségkívül imponált neki. Sajnos azonban a „minden rózsaszín” állapot hamar elmúlt, és elkezdtek megjelenni azok a bizonyos viharfelhők házasságuk egén… A gondok akkor kezdődtek, amikor az esküvő után Chelsea apja közölte a lányával, hogy többé nem akarja a házában látni. David egy másfélszobás lakásban élt, ami a jó körülményekhez szokott Chelsea-re kiábrándítóan hatott volna. A megoldást végül Chelsea édesanyja szolgáltatta. Az asszony jobban szerette a lányát annál, hogy egy ilyen apróság miatt összevesszen vele, és igazából David ellen sem volt semmi kifogása. Az a szegény nő élete végéig őrlődött férje, lánya és David között, miközben valamennyiüknek próbált a kedvében járni. Hosszas unszolás hatására Chelsea apja beleegyezett, hogy vegyenek egy kisebb házat az ifjú párnak, de csak egy részét volt hajlandó fizetni, a másik részt David lakásának árából fedezték; és csak azzal a feltétellel, hogy a házat Chelsea nevére írják, mivel a ház árának nagy részét mégiscsak ő fizette. David persze azonnal rábólintott, mert ő komolyan gondolta a „míg a halál el nem választ”-ot, és meg sem fordult a fejében, hogy lesz olyan idő, amikor ő és Chelsea már nem lesznek egy pár. Persze ezzel még korántsem volt vége, hiszen a házat fenn is kellett tartani, ami azért volt nagy probléma, mert Chelsea egyáltalán nem dolgozott, bár a gimnáziumot befejezte, David pedig, mivel anyagi lehetőségei meglehetősen korlátozottak voltak, miután árvaságra jutott, nem képezhette magát, és csak alkalmi munkákból élt. Chelsea édesanyja ekkor ismét a segítségükre sietett: nagy nehezen rábeszélte a férjét, aki nagymenő vállalkozó volt, hogy alkalmazza Davidet egy egyszerűen elvégezhető irodamunkára. A férje persze először húzta a száját, de aztán csak beleegyezett, részben a felesége kedvéért, részben pedig azért, mert úgy gondolta, hogy főnökeként legalább részben elégtételt vehet Daviden mindazért a bosszúságért, amit miatta kellett elszenvednie. David örült az állandó, biztos állás lehetőségének, még ha a fizetése épphogy elég is volt a megélhetésükhöz, és bár apósa gyakran megalázta, kellemetlen helyzetbe hozta, mégis elégedett volt, mert kárpótolta őt, hogy otthon a csodaszép felesége várta. Ebben az időben támadt Chelsea-nek az az ötlete, hogy egy szépségszalonban fog dolgozni, ami testhezálló munka volt számára, mert a szépségápoláson kívül nem sok dolog érdekelte. Minden úgy tűnt hát, hogy egyenesbe jönnek, és a következő év júliusában már meg is született Josh, majd három évre rá, egy októberi napon Kevin. Mint minden házastársnak, természetesen nekik is voltak vitáik, de komoly veszekedésekre nem került sor közöttük, bár David lassan kezdte érezni, hogy felesége nem szereti igazán, és bizony másfelé is kacsintgat. Mivel felesége sosem viszonozta igazán szeretetét, az iránta érzett imádata igen rövid időn belül átvándorolt a gyerekeire, akik rá is szolgáltak erre, és őszintén rajongtak az apjukért. Chelsea meg is irigyelte ezt a nagy összhangot, és gyakran hangoztatta, hogy David már nem is törődik vele, csak a gyerekek érdeklik, és így tovább. Ilyenkor a férfi mindig próbált különösen gyengéd lenni hozzá, és ezer módon igyekezett bizonygatni, hogy az ő szerelme továbbra is töretlen, de nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy Chelsea-ből megint csak a dacosság beszél, és valójában nem utána vágyódik, csak sérti a hiúságát, hogy a gyerekek legalább olyan fontosak voltak neki, mint ő. Ez megint olyasmi volt, ami bántotta Davidet: nem látta, hogy Chelsea-ben tombolnának az anyai érzelmek. Próbálta magát győzködni, hogy minden rendben van, csak túl sok minden történt egyszerre, és még szokniuk kell az új helyzetet, de ő is, mint minden önmagát áltató ember, tisztában volt azzal, hogy ez nem igaz. Chelsea viselkedése egyáltalán nem volt helyénvaló, ahogy az sem, hogy az apja továbbra sem volt beszélő viszonyban velük, pedig a munkahelyén gyakran összetalálkoztak, és David őszintén remélte, hogy legalább az unokái kedvéért hajlandó lesz megbékélni velük. Azt mondjuk gyanította, hogy Chelsea-vel időnként találkozgat, és még pénzt is ad neki, de mivel felesége erről soha nem beszélt vele, és a pénzből sem látott egyetlen centet sem, nem firtatta a dolgot. Félt, hogy a végén még abból is veszekedés lett volna. Anélkül is egyre gyakrabban szólalkoztak össze, mert azért továbbra sem voltak gazdagok, és Chelsea ettől egyre ingerültebb lett. A komolyabb gondok akkor jöttek elő, amikor tizenegy évvel Kevin születése után meghalt Chelsea édesanyja, az egyetlen személy, aki emberfeletti erővel dolgozott azon, hogy valahogy mégiscsak összetartsa ezt a széthúzó családot. Ő igazán szerette Davidet, és titkon nagyon csalódott volt lánya viselkedése miatt, bár ezt neki soha nem jelezte. Ő meg a családot támogatta időnként némi pénzzel, és mivel bármennyire is szégyellte, de ebben a kérdésben jobban bízott Davidben, mint a saját lányában, mindig neki adta a pénzt, ami így valóban a háztartásra és a srácokra fordítódott. Az ő támogatása nélkül a körülményeik még rosszabbak voltak, és Chelsea egyre többször vágta a fejéhez, hogy képtelen őt eltartani. David érezte, hogy Chelsea eddig iránta érzett közönye lassan már megvetésbe csap át, és végül eljöttek azok a napok is, amikor már nyíltan flörtölt más férfiakkal is. Ez már több volt, mint amit David el tudott viselni, hiszen benne is volt férfiúi büszkeség, még ha türelmes ember lévén nem is ugrott rögtön minden cukkolásra, de ekkor úgy érezte, hogy Chelsea túllőtt a célon. Mert hát mégiscsak az ő felesége volna, a fenébe is, és két fiúnak az anyja!
     Hogy képzeli, hogy ezt csak úgy figyelmen kívül hagyja, és kizárólag magával törődve, szemérmetlenül kikezd más férfiakkal? A vitáik egyre jobban elmérgesedtek, és nemegyszer előfordult, hogy mindketten üvöltöztek. Davidnek ilyenkor majd megszakadt a szíve az akkora már kiskamasz fiaiért, mert nekik minden egyes alkalommal végig kellett nézniük ezt a cirkuszt, és nem volt nagyszülő, akihez el lehetett volna őket küldeni, amíg le nem csillapodnak a kedélyek. Ahogy ott kuporogtak az emeleten, a lépcső korlátja mögött, Josh szeméből mindig azt a kérdést lehetett kiolvasni, hogy „most mi van?”, Kevin pedig egyszerűen meg volt rémülve. Nagyobbik fia ekkor volt tizennégy éves, a kisebb csak tizenegy. Még nem értette, mi történik körülötte, csak azt látta, hogy mindenki ideges, és ez félelemmel töltötte el. Pár ilyen alkalom után David belátta, hogy nem teheti ki ennek a gyerekeit, és bejelentette, hogy elválik. Úgy tűnik, még mindig nem ismerte ki eléggé Chelsea-t. Azt remélte, hogy a válás során majd sikerül valahogy megegyezniük, a vagyonukat csendben elosztják, és békével távoznak. Ami a gyerekeket illeti, Chelsea mégiscsak az anyjuk, és ha nagyon ragaszkodna hozzájuk, bár ezt nála egyáltalán nem lehetett készpénznek venni, akkor vele maradhatnak, és majd megegyeznek, hogy mikor látogathatja őket. Naiv volt, saját magára nézve végzetesen naiv. Az emberek nem így működnek, soha nem is működtek így: ha úgy érzik, hogy csorba esett a tekintélyükön, vagy igazságtalan sérelem érte őket, akkor kicsinyessé, kiszámíthatatlanná, de leginkább gonosszá válnak. Csak nagyon kevesen tudnak ezen felülkerekedni, és Chelsea nem tartozott közéjük. Két évig húzódott a válás procedúrája, és azzal végződött, hogy Davidnek önként kellett lemondania mindarról, aminek a meglétét odáig természetesnek vette. Egy nap ugyanis apósa, aki úgy érezte, hogy most jött el az ő ideje, behívatta az irodájába. David amíg él, nem fogja elfelejteni azt a bizonyos beszélgetést, mert élete legszörnyűbb pillanatait élte át abban az irodában. Apósa szavai mind a mai napig a fülében csengtek:
     – Tudod, David, már kezdettől fogva biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb eljön a nap, amikor a lányom végre észhez tér, és meg akar szabadulni tőled… És őszintén szólva hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem tölt el örömmel.
     David teljesen le volt dermedve, Doug minden egyes szava gyomorra mért ütésként sújtott le rá. Mégsem szólt egy szót sem, továbbra is egyenesen az apósa szemébe nézett.
     – A válásotok meglehetősen hosszúra nyúlik – folytatta –, te pedig még mindig abban a házban élsz. Nyilván azt hiszed, hogy még az utolsó pillanatban is kiélvezheted a házasságodból húzható hasznot, igaz? Hogy majd jól megszeded magad ezen a házasságon, ugye?
     David nem felelt, csak a szemében lobbant egy szikra erre a mérhetetlenül gyalázatos és sértő feltételezésre. Amikor megkérte Chelsea kezét, egyáltalán nem a lány vagyona vonzotta. Szerelmes volt, ezt még az apósának sem volt joga kétségbe vonni, most mégis megtette, ráadásul David úgy érezte, hogy Doug célja ezzel a beszélgetéssel nem csupán az ő pocskondiázása. Volt a tekintetében valami fenyegető, ami sehogy sem tetszett neki.
     – Hát közlöm veled, hogy erről már most le kell tenned! Ugyanolyan semmirekellő koldus leszel, mint amilyen azelőtt voltál, hogy a lányomat elcsábítottad, és az a bolond fruska kiemelt téged a szennyből! Most már persze ő is látja, hogy nekem volt igazam. Ha a feleségem – itt kicsit elhomályosodott a tekintete, de aztán nyomban erőt vett magán, és háttérbe szorította érzelmeit – nem nyaggat annak idején, hogy támogassalak téged, akkor Chelsea jóval előbb rájött volna, hogy mekkora hibát követett el!
     David látta, hogy az öreg most ért el arra a pontra, ahol végre kiböki, hogy mi a beszélgetésük valódi célja.
     – Komolyra fordítva a szót, szeretném, ha tisztán látnál ebben az ügyben, David. Te egy senki vagy: sem szakmád, sem végzettséged, semmid nincs! A ház a lányom nevén van, arra nem teheted rá a kezedet, gyakorlatilag tehát hajléktalan vagy. Állásod is csak azért van, mert én alkalmazlak, de ez bármelyik pillanatban változhat, és mehetsz az utcára!
     Az öreg elégedetten nézte, milyen hatással vannak Davidre a szavai. Amit mondott, aljas volt, de sajnos az első szótól az utolsóig igaz.
     – Azért persze az én szívem sincs kőből… – folytatta álszent mosollyal az arcán. David komoran nézte; most jött rá, hogy az apósa nem kisemmizni akarja, hanem akar tőle valamit, amit csak zsarolással tud kicsikarni.
     – Mint azt tudod, benne vagyok az ingatlan bizniszben, többek között, és talán el is tudnám intézni, hogy biztosítsanak számodra egy bérlakást, és mint munkaerőtől sem feltétlenül kell megválnom tőled, amennyiben…
     – Mit akar tőlem? – csattant fel David, mert már érezte a vesztét, és a türelme fogytán volt. Tudta, hogy csapdában van, és hogy ennek az egésznek nagyon rossz vége lesz.
     – Ezeket a lehetőségeket csak jó messzire innen tudom biztosítani. Megértettük egymást?
     – Tessék? – kiáltott felháborodottan David. Tudta már, mire megy ki a játék.
     – Fékezd magad, mielőtt még meggondolom magam! – sziszegte Doug gyűlölettel a hangjában – Épp elég bajt okoztál már, nem akarlak többé a lányom közelében látni! Világos?
     – Én nem hagyom itt a fiaimat! – felelte hevesen David.
     – Pedig jobb lenne, ha elfelejtenéd őket. Mielőtt elkezdenél itt akadékoskodni, elmondanám, hogy más választásod úgy sincs, úgyhogy teljesen felesleges jelenetet rendezned. A házban a válás kimondása után nem maradhatsz, ezzel gondolom te is tisztában vagy. Tehát vagy békén hagyod a Chelsea-t és a gyerekeket, és akkor legalább lesz munkád és lakásod, vagy azonnal kirúglak, és akkor mehetsz az utcára. Egy képzetlen hajléktalannak pedig esélye sincs rá, hogy bármilyen munkát is találjon, nemhogy összeszedje a pénzt egy lakásra! Mit gondolsz, milyen sűrűn kap jogot a láthatásra egy koldus? Törődj bele David, hogy ezt a játszmát már mindenképpen elvesztetted, csak az a kérdés, hogy sikerül-e a méltóságodnak legalább egy aprócska töredékét megőrizve kilépned belőle.
     Daviddel egyszeriben nagyot fordult a világ. Úgy érezte, szédül, és muszáj megkapaszkodnia valamiben, vagy a mélybe zuhan… Apósának minden egyes szava ott lüktetett a fejében, és minden idegszála ellenkezett: nem, ezt nem teheti meg vele, ez egyszerűen nem történhet meg vele, és mégis… be kellett látnia, hogy tényleg nincs választása, és inkább elfogadta Doug feltételeit, remélve, hogy a fiai felnőttként megértik majd, hogy nem tehetett semmit, és nem úgy tekintenek majd rá, mint az apára, aki szemét módon elhagyta őket. Arra azonban még jó pár évig várnia kellett volna, hogy őszintén beszélhessen a fiaival a történtekről, mivel apósa feltételei között szerepelt az is, hogy ettől a perctől kezdve ne érintkezzen a gyerekeivel, legfeljebb az elköszönés erejéig álljon szóba velük. Mert ha netán lerombolja előttük az ő tekintélyét, és a kölykök emiatt kellemetlenkedni kezdenek, akkor megint nem marad más választása, mint kitenni őt az utcára. Davidet mind a mai napig kísértette annak a tehetetlenségnek az érzése, ami ekkor szállta meg.
     A kocsiút hosszú volt. Ahogy David gondolatban újra átélte ezeket az eseményeket, az jutott eszébe, hogy most pontosan ugyanolyan kiszolgáltatottnak érzi magát, mint akkor. A fiúk eltűntek, és nincs semmi kiindulási pontja a keresésükhöz. Már vagy fél éve nem látta őket, és nem is beszélhetett velük. Talán már egészen idegen a számukra…
     Felidézte magában az utolsó találkozásukat. Ez volt az a kocsi, amibe összeszedte minden holmiját, majd mielőtt elindult volna, búcsút vett tőlük. Ennél fájdalmasabbat sohasem élt át: próbált bizakodó képet vágni, mintha csak egy átmeneti állapotról lenne szó, de a fiúk már nagyobbak voltak annál, mintsem hogy ezt bevegyék. Soha nem felejti el Josh tekintetét, amiben benne volt, hogy átlát rajta, hogy felismerte, hogy minden egyes szava hazugság… Ugyanakkor tisztán látta benne azt is, hogy idősebb fia gyanítja, hogy mindezt nem egészen önszántából teszi, és a tekintete ismét inkább kérdő volt, mint vádló. De ő nem válaszolhatott neki… Kevint nem érdekelte, mi van a dolgok hátterében, ő csak azt érezte, hogy most minden összeomlik körülötte. Nem is bírta végignézni, ahogy elmegy, és mielőtt még az a szégyen érte volna, hogy elsírja magát, visszament a házba, és bezárkózott a szobájukba. David pontosan emlékezett rá, ahogy Josh hol rá nézett, sajnálkozva, hol pedig az öccse után, aggódva. Egyszerre kétfelé kellett volna szakadnia: tudta, hogy Kevin után kéne mennie, de az apját sem akarta otthagyni, mert sejtette, hogy jó darabig nem látja majd. Végül maga David küldte el:
     – Eredj utána! – bökött fejével a ház felé, majd a vállára tette a kezét – Vigyázz rá, rendben? És magadra is, fiam.
     Josh némán bólintott, majd gyorsan megölelte apját, aztán ő is bement. Ezt látta utoljára David, ahogy Josh még intett neki egyet, majd becsukta maga mögött az ajtót. Olyan élénken emlékezett rá, mintha csak tegnap történt volna, pedig azóta már sok álmatlan éjszakát szenvedett végig. Chelsea természetesen ott sem volt, valószínűleg azt a napot is Wayne-nel töltötte.
     Érezte, ahogy egyszerre eluralkodik rajta a bűntudat. Nem kellett volna ilyen könnyen belemennie az alkuba. Nem létezik, hogy nem lett volna valamilyen más megoldás, hogy legalább rajtatarthassa a szemeit a srácokon! Tudhatta volna, hogy ez így nem lesz rendben, na de kitől várhatott volna segítséget? Még ha akadt is volna barátja, aki ideig-óráig befogadja, az sem tartott volna örökké, és megint csak ott állt volna, ahol a part szakad. Különben sem volt olyan személy a közelében, akivel ennyire nyíltan megbeszélhette volna problémáit, és még segítséget is kapott volna tőle. Ennek ellenére mégiscsak küzdenie kellett volna. Apaként ez lett volna a kötelessége. De ő gyenge volt, és most sem tudta, mit tegyen…
     A motor monoton zúgása, akármennyire is próbált ellenkezni, végül elandalította, és kisvártatva elbóbiskolt a volán mögött. Csak a szembejövő autó dudálására ébredt fel: kitért ugyanis a saját sávjából, és a két kocsi majdnem összeütközött. Szerencsére még idejében félrekapta a kormányt, és a másik autón egy karcolás sem keletkezett, ő azonban nem úszta meg ennyivel: iszonyú csikorgással fékezve egy út menti árokban landolt. Ez már túl sok volt aznap estére: Öklével dühösen csapott a kormányra, és mondott pár cifra dolgot. Ő maga ugyan a csodával határos módon sértetlen maradt, de a kocsival lehetetlen lett volna akár egy méterrel is tovább menni. Még szerencse, hogy a másik kocsi nem szelelt el rögtön, hanem azon nyomban megállt, és a sofőrje máris kipattant belőle, majd félig haragosan, félig aggódva fordult Davidhez:
     – Magának teljesen elment az esze? Kis híján megölette magát, ember!
     A férfi hangjában nem volt felháborodás, inkább a nagy ijedtség miatti bosszúság beszélt belőle. David tudta, hogy igaza van, és nem is akart leállni vele vitatkozni, ám bosszankodni sem akart tovább, inkább azon törte a fejét, hogy most mihez kezdjen. Magáért a kocsiért nem fájt különösebben a szíve: ugyanolyan vacak volt, mint a lakása, de hát most nem volt mivel tovább mennie. Kiszállt az összetört autóból, és sűrű bocsánatkérések közepette próbálta magyarázni helyzetét.
     – Nagyon sajnálom, uram, de meglehetősen nehéz most a vezetésre koncentrálnom. Pocsék éjszakám volt, és a lehető legborzalmasabb hírt kaptam, úgyhogy még ma be kell érnem a városba – maga is meglepődött, milyen gátlástalanul őszinte egy vadidegenhez. – Nincs magánál egészen véletlenül egy telefon? Muszáj kerítenem valakit, aki odafuvaroz!
     – Persze, rendben… – nyújtotta felé zavartan a telefonját a fickó – Na de mi lesz a kocsijával? Nincs szüksége mentőre? Talán megütötte magát… A rendőrséget is tájékoztatni kéne…
     – Tudja mit? – felelte David rövid gondolkodás után – Hát hívja csak azt a rendőrséget, már úgysem vagyunk messze a várostól. Előbb vagy utóbb úgyis be kell mennem hozzájuk a srácaim miatt, majd ők elvisznek.
     Húsz perc sem telt bele, s a rendőrség már ott is volt, egy óra múlva pedig David megérkezett a Brown család házához. A rendőrök között voltak egy páran, akik már hallottak az eltűnt gyerekekről, ezért amikor a férfi elmondta, mi a helyzet, nem húzták sokáig az időt. David bizonyos szempontból úgy érezte, hogy hazaérkezett, bár meg kell vallani, hogy amikor a visszatéréséről ábrándozott, soha nem ilyennek képzelte azt.
     
     
     
     
     
    Bukott őrangyal
     
     A növények gyökereinek gyűjtögetése meglehetősen unalmas feladat volt. Sokkal szívesebben vadásztak volna a srácok valami szaftos húsú állatra, mert akkor legalább lelkesítette volna őket a cél, így azonban kelletlenül tépkedték az útjukba kerülő növények vadhajtásait. Duncan, aki nem igazán tudta elviselni maga körül ezt a nyomott hangulatot, elkezdett beszélni egy sokkal szívderítőbb témáról.
     – Tudjátok, srácok – kezdett bele a mondókájába –, egyvalamit még nem tisztáztunk.
     A többiek csak mordultak egyet, jelezvén, hogy hallják, amit mond, de nem kelti fel túlságosan az érdeklődésüket.
     – Nem ártana kitalálni, hogy mit mondunk majd otthon, amikor kijutottunk innen. Az anyámat ismerve már az egész környék utánam kutat. Biztos számon fogja kérni a távol töltött napokat!
     Lindsay hátán végigfutott a hideg, ahogy maga elé képzelte aggódó édesanyját. Igaz, már itt voltak egy ideje, de eddig annyira el voltak foglalva a maguk bajával, hogy végig sem tudták gondolni, mi lehet az otthoniakkal. Duncan célja persze nem az volt, hogy ezzel most még jobban elkeserítse társait, ő a humoros oldalát szerette volna láttatni a helyzetnek, már ha volt olyan.
     – Képzeljétek csak el – nevetgélt kényszeredetten –, milyen híresek lehetünk már! A „kámfor ötös”; a csapat, amely olyan agyafúrt módon tud elrejtőzni, hogy nincs az az elit alakulat, ami képes a nyomára bukkanni! Igazi sztárok lehetünk odaát!
     – Állj le, Duncan! – vetette oda közönyösen Nicole – Ez egyáltalán nem vicces.
     – De még mennyire, hogy nem az! – csattant fel Lindsay, akit egyenesen bosszantott Duncan hülyesége, talán túlságosan is. Máskor nem volt ennyire ingerlékeny, és nem zaklatta fel magát egy-egy félresikerült poénon. – Vagy téged talán szórakoztatna, ha látnád, mennyire ki vannak borulva a szüleid? Ilyen mulatságosnak tartanád sírva látni az anyukádat? Hát komolyan mondom, neked nincs ki mind a négy kereked, de az is lehet, hogy még kettő se!
     – Jól van na, nem úgy gondoltam… – hajtotta le a fejét Duncan. Szégyellte magát, mert már megint előbb szólalt meg, és csak azután gondolkodott. Mindig ilyen hirtelen természetű volt, gyakran nem számolt szavainak következményeivel. – Egyáltalán nem akartam gúnyt űzni a szüleimből, és természetesen a tiétekből sem! – próbálta engesztelni a lányt, aki hagyta is magát, mert tudta, hogy Duncan nem akart rosszat. Csak már egyszerűen nem tudta, mit kellene mondania, és nem bírta elviselni azt a nyomasztó csendet maga körül. Különben is, ez a harag leginkább saját magának szólt, mert ő valóban azért szökött meg aznap éjjel, és valóban azért csinált extrém dolgokat, hogy a szüleit hergelje vele. Most azonban legszívesebben itt helyben megesküdött volna, hogy ha valaha is kijut innen, akkor soha többet nem tesz ilyet velük.
     – Ne haragudjatok rám… – folytatta Duncan az önmarcangolást – Tudom, hogy nagyrészt miattam kell a szüleiteknek aggodalmaskodniuk. Nem akartam fájdalmat okozni nekik.
     – Hát az én anyám miatt ne fájjon a fejed… – vetette oda Kevin, saját magát is meglepve ezzel a váratlan elszólással. Mintha a gondolatai az akarata ellenére buktak volna ki a száján, és már meg is bánta, mert egyszerre mindenki elhallgatott körülötte: ugyanolyan zavarba jöttek, mint amikor ott voltak Josh házában, és megérkezett Wayne. Sem akkor, sem most nem tudtak mit mondani, de nem is kellett igazából válaszolniuk erre. Létezik olyan helyzet, amikor az ember csak úgy tesz, mintha másokhoz beszélne, noha valójában nem vár semmi hozzáfűznivalót, sem helyeslést, sem ellenkezést. Josh legszívesebben lenyelette volna Duncannel a nyelvét, amiért felhozta ezt a témát, de ezzel már sajnos elkésett.
     – Hasra! – ordított rájuk hirtelen Nokupta; ugyanis csak ő vette észre a kövek egyik pillanatról a másikra elkezdődő, ritmusos vibrálását. Egy másodperccel később azonban már mind tudták, hogy mi fog következni; ismét azt a fülsüketítő, túlvilági rikoltozást hallották, a barlang pedig egészében remegni kezdett. Nem olyan volt, mint egy földrengés, mert nemcsak a talajon haladt végig egy-egy hulláma, inkább mintha az egész barlang egy aprócska doboz lett volna, amit kívülről egy óriási kéz rázogat vadul. Sőt, ez esetben még sokkal erősebb volt ez a rengés, mint a múltkor, így a kövek most anélkül kezdtek el potyogni a sziklafalról, hogy az időközben megjelenő kísértetek hozzájuk értek volna.
     – Istenem, miért csinálod ezt velem? – nyöszörögte kétségbeesetten Lindsay, miközben karjait a feje fölé tartva kuporgott a földön. – Miért, miért, miért……?
     A kísértetek először ott köröztek a fejük fölött, mintha még tanácskoznának egyet a támadás előtt. Duncan csak lopva merte figyelni őket, nehogy ezzel is felhívja magára a figyelmüket, holott nagyon érdekelte volna, hogy mit csinálnak. Talán valami misztikus rituálé zajlik? Van egyáltalán a testetlen kísérteteknek rituáléja? És mit akarnak most csinálni? Nokupta mindig csak azt mondta róluk, hogy kellemetlenséget akarnak okozni a kalandoroknak, de főként neki. Azt azonban soha nem fejtette ki, hogy ez mit is takar valójában. Nicole félelme egyik pillanatról a másikra éktelen haragra váltott át, és mit sem törődve az egésszel, felpattant, majd az ökleit rázogatva üvöltözni kezdett a kísértetekkel. Amellett, hogy ez meglepő volt tőle, valahol egy kicsit mulatságos is, eddig ugyanis még senki nem talált ki olyan sértéseket, amelyek alkalmasak lettek volna fantomok szidalmazására. Nicole ebben a tekintetben úttörőnek számított.
     – Ti nyomorult, energiából tákolt, formátlan vackok! Mi a jó anyátokat akartok tőlünk, mi? Takarodjatok vissza a kavicsaitokba, átkozott rémek!
     Úgy tűnt, a kísértetek megértik az emberi beszédet, mert dühös sivítozásba kezdtek, majd kettő közülük célba vette Nicole-t.
     – Ajjaj… – nyögte a lány, sokkal vékonyabb hangon, mint az előbb, majd futni kezdett. Próbálkozása nevetséges volt, hiszen nem volt nagyon hová menekülnie, a vermet már réges-rég elhagyták. Duncan felpattant, és odarohant hozzá, majd gyorsan átfogta karjaival, így amikor utolérték a kísértetek Nicole-t, egyszerre kettejüket érte az energialöket, és együtt repültek pár métert, majd a földre huppantak. Először Duncan ért talajt, így Nicole már úgymond puhára esett. Félig hálásan, félig bocsánatkérően nézett a barátjára, aki csak intett neki, hogy nem számít, semmi gond, aztán hirtelen félrerántotta, és odébb gurult vele, így épp megmenekültek a lezuhanó szikladaraboktól. A helyzet meglehetősen kilátástalannak tűnt… Kevinen teljesen úrrá lett a pánik. Amerre csak nézett, hangos robajjal zuhogó szikladarabokat látott, alig bírta kivenni a többiek alakját ezen a függönyön át. Aztán észrevette a bátyját, aki tőle nem messzire hasalt, és odakúszott hozzá, majd olyan erősen kapaszkodott belé, hogy az már fájt neki.
     – Félek… Szörnyen félek… – nyöszörgött.
     – Eressz már el! – lökte félre bosszúsan Josh, de ő ezután sem tágított, mire az még erélyesebben taszította el magától.
     – Szedd már össze magad, te idióta! – üvöltött rá dühösen – Ha szétszóródunk, nehezebben tudnak csapdába ejteni! Úgyhogy tünés!
     Lindsay továbbra is a földön hasalt, arccal a föld felé, szemeit szorosan behunyva, így próbálva kizárni a külvilágot; ez azonban nem bizonyult jó taktikának, mert így nem látta, hogy már közvetlenül fölötte is kezdenek kilazulni a kövek. Josh viszont észrevette, mi készül, és pillanatok alatt odaért, majd felrángatta és odébb vonszolta a reszkető lányt.
     – Oda kell figyelned Lindsay! – szólt rá parancsolóan, mialatt vállait átkarolva terelte egy pillanatnyilag biztonságosabbnak tűnő pont felé. – Most nem dermedhetsz le, érted? Küzdened kell!
     – Igen, küzdenem kell… – motyogta maga elé révetegen. – Küzdenem…
     Duncan és Nicole is kénytelen volt ide-oda ugrálni, mert bár a kísértetek egy időre letettek az üldözésükről, a potyogó kövek elől aligha volt menekvés. A fiú még látta, ahogy a kísértetek egy hármas csoportja új célpontnak most Kevint szemelte ki. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az indián közvetlenül ott állt mellette, és most, amikor a kísértetek kinézték maguknak a srácot, Nokupta egyből elé állt, a karjait pedig valamelyest kitárta, hogy teljes egészében eltakarja Kevint. Többet azonban nem látott ebből a jelenetből, mert egy újabb kőzuhatag helyének azonnali megváltoztatására késztette. Azt viszont tisztán hallotta, hogy a kísértetek rikoltozásának zajába valami új, baljósan ismerős hang is vegyül. „Istenem, ugye nem?”
     – ÖRVÉNY!!! – sikoltott Nicole halálra váltan. Az örvény ott tátongott közvetlenül Nokupta és Kevin mögött, a kísértetek pedig vészes sebességgel közelítettek továbbra is feléjük. Céljaikhoz immár nem férhetett kétség: megpróbálták őket az örvénybe taszítani.
     Lindsay és Josh mindebből a zajból és Nicole kiáltásából vajmi keveset hallottak, csak felismerhetetlen hangfoszlányokat, mert a rájuk zúduló törmelékhalmaz iszonyatos robajjal zuhant feléjük, és kis híja volt csupán, hogy nem temette be őket egészen. Nem is fogták fel hát, mi történt, csak azt hallották, amikor pár másodperccel később Nicole hisztérikus visítozásba kezdett. Hangja olyan volt, amilyennek még sosem hallották azelőtt, és ez már önmagában is okot adott az aggodalomra:
     – Neeeeeemü! Kevin, ne!!! Kevin!!! 
     A rengés mintha csillapodott volna, így már nem kellett attól félniük, hogy agyonzúzza őket egy túlméretezett szikladarab. Nicole sikoltozására Josh és Lindsay is idegesen kapták fel a fejüket. A kísértetek zavartan cikáztak ide-oda, és egyenként tűntek el a világító kövekben. Nokupta a földön feküdt, mintha fejbe kólintották volna, mögötte az örvény folyamatosan zsugorodott. Duncan döbbenten bámulta, Nicole szeméből pedig csak úgy ömlöttek a könnyek. Josh hirtelen kellemetlen szorítást érzett a gyomrában. Kezdte átlátni a helyzetet. Lindsay is így volt ezzel, és meg sem mert mukkanni. Josh azonnal felpattant, lerázta magáról az apróbb törmelékdarabokat, és a portól mocskosan odasietett az épp feltápászkodó indiánhoz.
     – Hol az öcsém? – kérdezte előbb halkan, majd látva Nokupta tekintetét, megragadta a vállait, és testét a falhoz szorítva üvöltözött vele – Hol az öcsém, te nyomorult? Hol van?
     A választ persze pontosan tudta.
     Duncan és Nicole egyből odaszaladtak hozzá, és megpróbálták lefejteni barátjukat Nokuptáról, aki összetörtségében egyáltalán nem védekezett.
     – Te rohadt szemét, hát így vigyázol ránk? Miért nem csináltál valamit? Háromszáznyolcvan éve menekülsz meg ezektől a dögöktől, nem igaz, hogy nem tudtál volna valami nyerő taktikát mutatni, hogy ép bőrrel megússzuk! Neked kellett volna beleesni, te aljadék, szemét állat! – Nokupta továbbra is mozdulatlan maradt, és egy szót sem szólt.
     – Josh, nyughass! – csitította Duncan – Én láttam, hogy próbált segíteni! Nem tehetett semmit, esküszöm!
     – Eresszetek el! – rázta le mindnyájukat magáról Josh, majd a térdeire hullott, és izzadtságtól csöpögő homlokát a hideg földhöz nyomva lihegett. Remegett az idegességtől, de egy csepp könny sem hagyta el a szemeit.
     – Sajnálom – lépett oda hozzá nagy sokára Nokupta, miután percek teltek el ebben a néma mozdulatlanságban, de Josh csak elhessegette magától.
     – Hagyjál békén! – préselte ki nagy nehezen száján a szavakat. Már nem üvöltözött. Aztán egyszerűen fogta magát, és egyedül indult el a rejtekhely irányába. A többiek jobbnak látták nem feltartani, úgyis egyfelé mentek. Nicole görcsösen zokogott, még mindig sokkosan a látványtól, Duncan pedig őt próbálta vigasztalni úgy, hogy szorosan magához ölelte. Most már Lindsay is odasomfordált hozzájuk, és fátyolos tekintettel, hüppögve karolt beléjük. Nokupta szürke arccal, mereven bámult maga elé. Végül Nicole ránézett maszatos, könnyáztatta arcával, és megpróbálta vigasztalni. Kicsit akadozva, de azért érthetően beszélt:
     – Nem… nem te vagy az, az o-oka, hogy e-ez történt. M-majd Josh is belátja, csak, csak most ideges, mert, mert… – itt megint nem bírta már tovább, újból erőt vett rajta a sírás. A sok borzasztó élmény közül, amelyben a Mah-ree Nok használata óta részesültek, minden kétséget kizáróan ez volt a legszörnyűbb. Nicole még hallotta is Kevin kétségbeesett kiáltását, amikor beleesett; látni ugyan nem látta, de hallotta…
     – Menjünk! – szólalt meg Duncan halkan – Ne hagyjuk egyedül Josht, még ha nem is szól hozzánk… Szüksége lesz ránk.
     Felsegítette a lányokat, aztán egymásba karolva elindultak ők is a rejtekhely felé. Nokupta szótlanul követte őket. Mint védelmező, megbukott. Már nem először.
     Azt nem lehetett tudni, hogy az örvény hová vezetett, vagy hogy vezetett-e egyáltalán valahová. Akárhogy is, a Mah-ree Nok megkezdte áldozatainak szedését, és gyanítani lehetett, hogy ez még csak a kezdet.
     
     
     
     
     
    Penta phenomena
     
     Patrick Mason nyomozó már rég otthon volt, de még nem feküdt le aludni. Munkájának többek között ez volt az egyik hátulütője: napközben megállás nélkül járt az agya, mint a motolla, és gyakran előfordult vele, hogy még a pihenőidejében is azok a problémák foglalkoztatták, amelyek a munkahelyén. Ő nem az a típus volt, aki miután hazaér, egyszerűen becsukja maga mögött az ajtót, és kint felejti az aktuális nyomozásával kapcsolatos gondolatait. Bárhogy is próbálta, nem ment neki, bár minden erejével igyekezett palástolni ezt a kis hibáját, saját magát pedig folyton azzal nyugtatgatta, hogy mindezt csak azért csinálja, mert neki mindig készenlétben kell állnia. Elvégre fontos embernek számított, bármikor szükség lehetett rá. Jelenleg a számítógépe előtt ült, és fürkésző tekintettel vizslatta a monitort. Látszott rajta, hogy erősen koncentrál, noha meglehetősen nyúzott volt, bőven ideje lett volna már lepihennie.
     – Nem tudsz aludni, apuci? – jelent meg az ajtóban egy pirospozsgás, mosolygós kis arc, elcsalva tekintetét a képernyőről. A négyévesforma kisfiú apró lábaival szinte teljesen nesztelenül suhant át a szobán, és pillanatok alatt az apja ölébe fészkelte magát.
     – Mit csinálsz?
     – Próbálok rájönni valamire, hogy más apukáknak és anyukáknak segíthessek.
     – Miben? – kérdezte kíváncsian a kisfiú.
     – Adam, ne zavard a papát! – szólt rá szelíden az édesanyja, aki csak ebben a pillanatban bukkant fel az ajtóban. Magas, karcsú nő volt; hullámos, barna haja szabadon hullott a vállára. Tekintetéből csak úgy áradt a melegség, a szeretet. Nagyon csinos volt, de nem az a vad szépség, akiért a férfiak hirtelen felindulásukban a kardjukba dőlnek. Természetes báját a kisugárzása tette kifejezetten vonzóvá; az a szelíd, nyugalmat árasztó mosolya, amely most is, mint mindig, ott pihent az arcán.
     – Már rég ágyban lenne a helyed! – mondta lágyan.
     – Oké! – pattant le a székről Adam, majd odaszaladt édesanyjához, és miután egy cuppanós puszit nyomott az arcára, valóban elment. Szófogadó gyerek…
     – Neked is ágyban kéne már lenned – fordult most a férjéhez az asszony.
     – Tudom – sóhajtott Mason – De most valahogy nem megy.
     Ismerte már ezt a tekintetet a felesége, pontosan tudta, hogy kár lenne vele vitatkoznia. Ehelyett inkább odament hozzá, és karjaival hátulról átkulcsolta a nyakát. Mason érezte, ahogy feleségének fürtjei most az ő arcát csiklandozzák, ahogy Maureen puha, meleg teste hozzásimul, és ott érezte orrában az illatát is. A jelenléte megnyugtató volt. Masonnek rögtön eszébe is jutott, milyen borzasztó lenne, ha ez a nő nem volna mellette, ha egy napon csak úgy eltűnne, minden nyom nélkül. Egészen biztos, hogy azt nem tudná elviselni, ahogy azt sem, ha Adammel történne valami. Ezért kellett most minden erejével arra koncentrálnia, hogy minél előbb megtalálja az eltűnt tinédzsereket.
     – Min dolgozol? – kérdezte Maureen. A hangjából nem követelőző kíváncsiság csengett ki, hanem odafigyelés és a megértésre való jó szándék.
     – Ma bejelentettek pár eltűnt gyereket, és nem tudom, merre kereshetném őket.
     – Sikerült megtudnod róluk valami érdekeset?
     – Csak pár érdektelen adatot. Teljesen normális családból származik mindegyik; oké, van köztük egy testvérpár, akiknél az otthoni légkör nem túl családias, de semmi igazán rendkívülire nem bukkantam eddig. Igaz, a srácok szobájának átkutatása csak holnap lesz, de ott sem hiszem, hogy bármilyen nyomot fognék.
     – Ennyire biztos ez?
     – Több, mint valószínű.
     – Akkor te tudsz valamit, amit még nem mondtál el – nézett mélyen a szemébe az asszony. Hiába, szavak nélkül is belelátott férjébe, mintha csak a gondolataiban olvasott volna. „Milyen jól jönne ez a képessége néhány nyomozás során” – gondolta Mason, de aztán hirtelen eszébe jutott, hogy időnként milyen emberekkel kénytelen ő dolgozni, és nyomban elvetette ezt az ötletet. Maureen nem abba a világba való. Ő abba a világba való, ami a nyomozó szívében született, és mind a mai napig életben tartotta. Emlékeztette rá, hogy miért is küzd nap mint nap.
     – Túl jól ismersz már – mosolygott rá erőtlenül. A mai nap nagyon kimerítette.
     – Nos? – nézett rá várakozóan a felesége.
     – Még régebben, az egyik kollegámmal különböző nyomozói stratégiákról beszélgettünk, amiket a legbonyolultabbnak tűnő rejtélyek megoldására találtak ki. Több száz, sőt, talán több ezer nehéz esetet vizsgáltunk át, kielemezve a helyzetet és a nyomozók munkáját, a végeredmény ismeretében persze. Afféle továbbképzés volt ez nekem, tekintve, hogy akkor még tejfeles szájú kezdő voltam, a kollegám pedig már évek óta a pályán volt. Hát… Ő volt az, aki mesélt nekem azokról a ritka esetekről, amelyeket a „penta phenomena” néven emlegetett nyomozások körébe sorolnak.
     – Penta phenomena? Ez meg mit jelent? Még soha nem hallottam róla…
     – Nem is hallhattál, hiszen még a nyomozók között is sokan akadnak, akik még életükben nem találkoztak ezzel a fogalommal. Először is mert nagyon kevés ügy tartozik ebbe a kategóriába, másodszor pedig mind a mai napig egyetlen ilyen esetet sem tudott a rendőrség sikeres nyomozással lezárni.
     – Folytasd! – bíztatta Maureen.
     – Ez egy roppant különös dolog, Maureen, és a magamfajta nyomozók számára meglehetősen bosszantó. Pár évtizeddel ezelőtt figyelték meg a tárolt jegyzőkönyvek alapján, hogy körülbelül minden ötven-száz évben megesik, hogy öt embernek csak úgy nyoma veszik. A nyomozást ezekben az ügyekben egy idő után mindig abbahagyják, mert egyszerűen képtelenség megtalálni az eltűnteket. Az eredmény mindig ugyanaz: rendezett körülmények között élő, hétköznapi emberekről van szó, akik látszólag minden előzmény nélkül szívódnak fel, és semmi kézzel fogható nyomot nem hagynak maguk után.
     – Na jó, de azért más olyan eset is előfordult már nem egyszer, hogy a célszemély nem került elő, nem?
     – Természetesen igen, de ezekben az ügyekben túl sok az egybeesés. Mindig pont öten tűnnek el egyszerre, és az eltűntek között mindig fennáll valamilyen kapcsolat, baráti vagy akár rokoni is. És mondom, semmi nem marad utánuk, még évekkel később sem kerülnek elő, soha többé nem látja őket senki, de még csak holttesteket sem találnak utánuk, egy darabot se!
     – Lehetséges, hogy valamiféle szekta van a dologban? Azok szoktak egyik napról a másikra bolonddá tenni embereket, és elszakítani a családtagokat egymástól. Nem lehet, hogy velük is ez történt?
     – Erre már mások is gondoltak, de ez több okból is valószínűtlen. Egy: a penta phenomena nem új keletű dolog. Túlságosan messzire nyúlik vissza az időben ahhoz, hogy egy mai értelemben vett szekta műve legyen. Ilyesmi már akkor is előfordult, amikor a szektáknak még annyira titokban kellett létezniük, hogy egy idő után meg is szűntek. Kettő: idáig még nem hallottunk olyan gyülekezetről, amely elvárná a tagjaitól, hogy ilyen drasztikus hirtelenséggel szakítsanak világi mivoltukkal. Akad ugyan pár szekta, amely a modern világtól teljesen elszigetelten él, de még az elszigetelt életnek is vannak nyomai, ezek az emberek pedig, mint már mondtam, úgy eltűnnek, mintha soha nem is léteztek volna. Köd előttük, köd mögöttük! És végül három: a szekták a világ minden részén hívekre akadnak, de a penta phenomena eddig még csak az amerikai kontinensen fordult elő. Ez pedig nagy szó, mert valóban hosszú múltra tekint vissza, még ha nem is annyira közismert.
     – Na de hogy lehet, hogy senki nem hallott még ezekről az esetekről?
     – Drágám, te is tudod milyen az ember: csak azoknak az ügyeknek csinál nagy hírverést, amelyek vagy nagy botrányt kavartak, vagy az emberek kiválóságát egekig magasztaló sikerrel zárultak. Olyan ügyekkel, amelyekkel egyszerűen nem lehet mit kezdeni, még a sajtó sem foglalkozik.
     – Akkor hát a szekta kizárva.
     – Igen, abban egészen biztos vagyok, hogy a szekta nem jöhet szóba, már csak azért sem, mert ezek a srácok túl fiatalok ahhoz, hogy ilyesmibe keveredjenek, főleg, mert a szülők közül egynek sincs kapcsolata efféle gyülekezettel; és kizárt dolog, hogy bármilyen úton-módon érintkezésbe léptek volna a gyerekek valami fanatikus csoporttal.
     – Értem, de… Te magad mondtad, hogy ez egy nagyon ritka jelenség, Amerika területe pedig elég nagy, nem túl valószínű hát, hogy pont te találkozol egy ilyen esettel, amilyenről a nyomozók nagy része nem is hallott még.
     – Ez igaz, de…
     – Figyelj rám, még csak ma kaptad meg ezt az ügyet! Túl keveset tudsz ahhoz kedvesem, hogy találgatásokba bocsátkozz. Különben is, kamaszokról van szó, náluk pedig bármi megeshet; az meg, hogy pont öten vannak, lehet a puszta véletlen műve, te is tudod.
     – Nem mondtam, hogy meg vagyok győződve a dologról, csak amikor a szülők hazamentek az irodámból, és magamra maradtam, ez ugrott be. Igazából már rég megfeledkeztem arról a bizonyos kollegával folytatott beszélgetésről, de most belém hasított ez a gondolat, és egyszerűen nem hagy nyugodni.
     Felesége elnézően mosolygott rá, majd kacéran hozzátette:
     – Túlértékeled a híres nyomozói ösztönödet… – azzal finoman átölelte, és megcsókolta. A szomszéd szobából ekkor halk nyöszörgés szűrődött át:
     – Anyaaa!
     – Mennem kell! – suttogta Maureen, miközben még egy finom csókot lehelt férje ajkára. – És ne gyötörd magad sokáig, kérlek!
     Elmenőben még visszafordult, és rákacsintott:
     – Nem szeretnék egyedül éjszakázni, tudod, mennyire félek a sötétben!
     A tekintete most kimondottan pajkos volt, mintha aprócska lángok táncoltak volna szemeiben. Mason elmosolyodott, majd rövid tétovázás után kikapcsolta a számítógépet. Maureennak igaza volt, fáradt fejjel lehetetlenség gondolkodni. Majd holnap, kipihenten nekilát a nyomozásnak, és szépen kiértékeli a dolgokat. Különben is, a penta phenomena, amellett, hogy ritka eset, elég ködös és légből kapott história is. Talán tényleg csak egy rémeket látó elme szüleménye, elvégre vannak még véletlenek ezen a világon.
     A kis hangot, amely mindennek az ellenkezőjét búgta a fülében, most teljesen elnyomta, kikapcsolta. Csak arra gondolt, hogy Maureen várja, és idejét érezte, hogy a nyomozó szerepet lerántva magáról egy kicsit végre ne Mr. Mason legyen, hanem Patrick, a férj és családapa.
     
     
     
     
     
    Álomrabság
     
     Éjszaka volt, Duncan legalábbis úgy saccolta. Az időérzéküket már régen elvesztették, mégis gyanította, hogy csakugyan késő lehet, mert a rejtekhelyükön mintha kicsit besötétedett volna. A kövek, amelyeket még Nokupta hozott be világítás céljából, most valahogy halványabb fénnyel égtek. Ez egy újabb rejtély volt, Duncan eddig ugyanis még nem vette észre, hogy a kövek világítása változott volna akár csak egy kicsivel is. Talán a kintiek nem is veszítettek a fényerejükből, ezek azonban kétségkívül gyengébben világítottak, mint eddig. Ennek az okát képtelen lett volna megmagyarázni, de úgy döntött, ezúttal nem is kérdez rá. Jobb, ha nem nyitja ki a száját. Elege volt már a saját kíváncsiságából, és úgy egyáltalán mindenből. Miért is kell neki mindennek utánajárnia? Miért kell minden titkot „megszentségtelenítenie”? Nem akart még egyszer abba a hibába esni, hogy túl sokat kotnyeleskedik. Ha másként világítanak a kövek, hát másként világítanak, mit érdekli őt az? Így van és kész, nem kell állandóan kérdezősködnie, csak bajt hoz vele a saját és a mások fejére. A kuckójukban fojtott csend volt, senki nem szólt a másikhoz. Többségük csak úgy eldőlt a földön, hátha álom jön a szemére, és pár boldog órára kiszakad ebből a horrorból. Úgy tűnt, Nicole-nak már sikerült is, bár az ő álmaiban nem volt sok köszönet. Duncan látta, hogy a lány szenved, arcáról kövér izzadságcseppek gördültek le, és a mimikája is kínokat tükrözött, de Duncan nem akarta felébreszteni. Tudta, hogy Nicole-nak muszáj legyőznie a benne tomboló démonokat. Aztán valahogy őt is elnyomta az álom, de neki sem esett túl jól. Különös képek vetültek a szeme elé: egy szoba, amely tele volt különböző méretű és formájú ládákkal, a falak pedig alig látszottak a rajtuk sorakozó temérdek ajtótól. Duncant égette a vágy, hogy valamennyi ládát felnyissa, és valamennyi ajtón bekukucskáljon, ám amikor az első ládát kinyitotta, legnagyobb megdöbbenésére azt látta, hogy az feneketlen, csak tátongó űr volt ott, ahol az aljának kellett volna lennie. A láda fedelét a belső oldalával egy vékony fonal kötötte össze, ami abban a pillanatban, ahogy Duncan felrántotta a tetejét, elszakadt. Sikítást hallott, és csak akkor vette észre, hogy azon a fonalon az előbb még Nicole kapaszkodott, persze egészen apróra zsugorodva, és amikor elszakadt, a lány belezuhant a feneketlen mélységbe. „Kellett nekem kinyitni ezt az átkozott ládát!” – átkozta magát kétségbeesetten. Ugyanakkor érezte, hogy nem bírja megállni, és szinte maga sem tudta, hogyan, de máris az egyik ajtónál termett, és a keze már ott is volt a kilincsen. Mintha mágnes vonzotta volna, képtelen volt elengedni, és ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy lenyomja. Az ajtó befelé nyílt, és ahogy bevágódott rajta, az ajtófélfa nekivágódott a mögötte álldogáló fiúnak, aki a lökéstől hanyatt esett, és belezuhant az előtte kavargó örvénybe.
     „Kevin!” – kapott észbe hirtelen Duncan. – „Én löktem bele! Nem szándékosan, de… Ha nem nyitom ki ezt az ajtót!”
     „Te tehetsz az egészről!”- hallotta egyszerre maga mögül, és ahogy megfordult, ott látta maga előtt Josht és Lindsayt, amint karba font kezekkel, vádlón néznek rá. – „Te, meg az átkozott kíváncsiságod! Most nézd meg, mit csináltál!”
     Hirtelen felébredt, de a szemeit nem nyitotta ki. A szíve vadul kalapált, majd kiugrott a helyéről. Hadd folytatódjanak azok az álomképek! Talán így akart vezekelni, hiszen valóban hibásnak érezte magát. Hamarosan ismét elaludt, és nem is ébredt már fel, csak jóval később.
     Nicole küzdött. Szerette volna megfogadni Duncan tanácsát, de nem ugyanazokat a képeket látta, mint a múltkor, és mivel első látásra nem tudta megmondani, miben rejlik az emlékgazda félelme, nem tudta, mitévő legyen, mire pedig rájött volna, hogyan másíthatná meg az emléket, már egy újabb álomban volt. Nem akarta azonban ilyen könnyen feladni, ezért erősen koncentrálni kezdett a kutyás álomélményre, hátha újra meglátja. Nem is kellett csalódnia: a következő percben már megint ott állt a pusztán, és hallotta, ahogy közeledik felé az állat. Érezte, hogy menten inába száll a bátorsága, és már futott volna el, de akkor hirtelen megmakacsolta magát. Én Nicole Kinney vagyok, és nem félek! Tudta, hogy ha meglátja a kutyát, vége van: túl erős emlékek ezek ahhoz, hogy ne a megszokott reakciót váltsák ki. Jó szorosan lehunyta hát a szemeit, és ökleit összeszorítva várta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Érezte, ahogy a kutya már ott van, közvetlenül mellette, és az ugatását is hallotta, de ennél több nem történt. Félve nyitotta ki a szemeit, hátha ezzel ront el mindent, de a kutya továbbra sem támadta meg. Ott csaholt mellette idegesen, és még mindig nagy volt és ijesztő, de nem akarta bántani. Aztán távolabbról egy rekedtes kiáltást hallott:
     – Erre gyertek, a Totó szagot fogott!
     „Totó?” – bámult kételkedve a kutyára Nicole – „Egy ekkora dög? Esküszöm, ha hazaérek, veszek egy csuklyáspatkányt, és elkeresztelem Puszedlinek!”
     Egy perc sem telt bele, s már látta is, amint felindultan szalad felé egy idősebb, őszes hajú férfi, nyomában még pár emberrel. Hirtelen túláradó öröm öntötte el a lelkét, s már tudta, hogy az irányítás ismét az emlékgazda kezében van.
     – Nagyapa! – sikkantotta vidáman a kislány, és már repült is a férfi karjaiba. Egyszerre sírt és nevetett. – Soha többet ne hagyj egyedül, nagyapa!
     – Te meg ne merészelj még egyszer így elcsatangolni, hallod? Majdnem halálra aggódtuk magunkat miattad! Ha nincs Totó, talán meg sem találunk! Soha többé ne csinálj ilyet!
     – Úgy féltem, nagyapa…
     Ez a kép pillanatok alatt elmosódott, de Nicole nagyon elégedett és boldog volt. Mindjárt elsőre sikerrel járt, és ez legalább részben kárpótolta őt azért a sok szörnyűségért, amit eddig el kellett szenvednie. Számára felcsillant a reménysugár, még ha csak nagyon halványan is.
     Ezután egy olyan álomba került, ahol leesett a fáról, és ezzel nem igazán tudott mit kezdeni, de úgy gondolta, végső soron nem tragédia, ha valaki fél a fáramászástól. Ha tényleg ez a legnagyobb félelme, akkor igazán szerencsés ember. A következővel már könnyebb dolga akadt: egy törékeny, gátlásos lány bőrében találta magát, aki attól rettegett, hogy a fiúk mind csúnyának találják őt. Nicole kierőszakolta belőle, illetve magából, hogy nagy merészen randira hívja az egyik srácot, aki az emlékgazdának tetszett, és amikor az őszinte lelkesedéssel igent mondott, Nicole, vagyis az emlékgazda ismét eufórikus állapotba került. Újabb siker! Ennél az álomnál kellett volna abbahagynia, de hát ebbe nem volt beleszólása. Ezúttal úgy érezte, hogy a szó szoros értelmében kitaszítja valaki ebből az álomból, mintha jól pofonvágták volna, az arca lángba borult az erőteljes ütéstől. Mire észbekapott, már ott feküdt egy ágyon, a kezeit pedig leszorították.
     „Jaj ne! – gondolta keserűen – Ez ugyanaz az álom!”
     Feljajdult, ahogy ismételten a gyomrán érezte az ütéseket, bár hang nem sok jött ki a torkán. A pasas hol az arcát pofozta a tenyerével, hol pedig a hasát és a mellkasát verte ököllel. Olyan volt, mint egy gép, megállás nélkül püfölte, és Nicole-nak már-már úgy tűnt, hogy sosem szándékozik abbahagyni.
     – Utánam leskelődsz, te kis mocsok?!
     – Nem, esküszöm, hogy nem! – zilálta Nicole, de nem a saját indíttatására.
     – De nem ám, majd gondoskodok én róla, hogy egy életre elmenjen tőle kedved!
     „Istenem, nem bírom…? – gondolta Nicole, bár a fájdalomtól még ez is nehezére esett – Senki nem segít rajtam… Mi lesz velem? Meg fog ölni!”
     – Elég! – csikarta ki a kiáltást az álmodóból. Az igaz, hogy hasonló helyzetben ő is iszonyatosan félt volna, így elég nehéz lett volna meggyőznie az emlékgazdát arról, hogy szorongása alaptalan, de valamit muszáj volt tennie, mert már szinte félájult volt, és még mindig nem sikerült felébrednie.
     – Ne szarj be! – sziszegte eszelősen amaz – A java még csak most jön!
     – Márpedig most befejezed, te vadbarom! – kiáltott rá Nicole, emberfeletti erővel irányítva az emlék tulajdonosát, és még abban a pillanatban, ahogy ezt kimondatta vele, rúgott egyet a lábával, érzékeny ponton találva támadóját. Ez hatásos volt, de nem elég. Nicole tudta, hogy a bivalyerős férfi még egy ilyen incidens után is képes másodperceken belül újra ütőképessé válni, sőt, a felháborodástól vezérelve még erősebb és kegyetlenebb lesz, mint valaha. Nem is habozott hát egy percig sem, már szinte teljesen átvette a hatalmat az emlékgazda fölött, aki talán annyira legyengült az emlék átélésétől, hogy ha akarta volna, sem tudott volna ellenkezni. Amilyen gyorsan csak tudott, kirohant a szobából, és hiába vetette utána magát átkozódva a férfi, még épp be tudott rontani a fürdőszobába, és reszkető kezekkel magára zárta az ajtót. A pasas persze dörömbölt, mint az őrült, de az ajtó még bírta, és Nicole reménykedett, hogy még azelőtt tovább lép vagy felébred, mielőtt még ez a vadállat rátöri az ajtót. Pillanatnyilag biztonságban volt, így kicsit elengedhette magát, ám ekkor elemi erővel nyilallt bele a fájdalom. Eddig muszáj volt tartania magát, hogy semmi se gátolja a túlélésben, de most úgy érezte, menten összeroskad. A mosdókagylóba kapaszkodott, hogy valamelyest talpra tudjon állni, és megmossa az arcát. A hideg víz általában sok mindenre gyógyír. Ahogy azonban a tükörbe nézett, egyből megfeledkezett erről, és a gyomra összeszorult az ijedtségtől meg a döbbenettől. Soha ilyen borzalmas látvány nem tárult a szemei elé: a felsőtest a tükörben tele volt zúzódásokkal, véraláfutásokkal; a kérlelhetetlenül belé égett emlékek fizikai nyomaként. Elkínzott, szenvedő arc nézett vissza rá a rettegéstől szürkén. Érezte, ahogy szemeiből lassan kibuggyannak a könnyek, keskeny csíkokat szántva orcáin, és már nem tudta eldönteni, hogy vajon az emlékgazda sír-e, vagy ő.
     
* * *
     
     Lindsay egyszerűen képtelen volt elaludni. Talán sikerült egy órára elbóbiskolnia, de az is csak felszínes pihenés volt, és most már ennyit sem tudott elérni. Nicole és Duncan már aludtak mellette, bár Nicole idegesen forgolódott időnként. Szegény… Neki nem ment. Ahogy fektében körülnézett, látta, hogy Josh sem alszik. A verem egyik sarkában gubbasztott, térdeit átkulcsolva, üresen tekintettel bámulva maga elé, még csak nem is abba az irányba, ahol ők voltak. Lindsay úgy érezte, muszáj odamennie hozzá, bár ötlete sem volt, hogy mit mondhatna neki. Először csak óvatosan odamászott hozzá, de Josh tudomást sem vett róla; igaz, nem is küldte el, és ezt ebben a helyzetben Lindsay igennek vette, mármint hogy elfogadja a társaságát. Nem tudta, hogyan is kezdjen a beszélgetéshez, ezért végül csak annyit kérdezett:
     – Hol van Nokupta?
     Josh kelletlenül vonta meg a vállát.
     – Azt mondta, kimegy őrködni.
     – Aha – bólintott Lindsay, bár fel nem foghatta, mi szükség van Nokupta őrködésére egy elvileg bombabiztos rejtekhelyen.
     – Szerintem csak nem meri elém tolni a képét – folytatta Josh, mintha olvasott volna a lány gondolataiban – Már egy ideje nem hallom a lépteit kívülről.
     – Nem az ő hibája volt, Josh… – próbálta megenyhíteni Lindsay. Persze tisztában volt azzal, hogy most mindnyájuknak szüksége volna egy bűnbakra, de nem tartotta igazságosnak, hogy Nokupta nyakába varrják az egészet. Hiszen a saját testével próbálta megvédeni Kevint, miközben ő maga is megsérült. Ha Kevin akkor nem merevedik le teljesen a félelemtől, mint akit megbabonáztak, akkor simán félre tudott volna ugrani, az indián még fedezte is. De nem így lett, és ezen most már felesleges volt rágódni.
     – Nem érdekel.
     – Josh…
     – Ide figyelj, Lindsay! Te mire gondoltál, amikor megjelentek a szellemek, és zuhogni kezdtek a sziklafalak?
     – Nem is tudom… Halálra voltam rémülve. Talán még Istenhez is fohászkodtam – felelte félénken.
     – Istenhez… – ismételte meg Josh – Jó lóra tettél. Ő legalább nem küldött el a búsba, mint én az öcsémet.
     – Ezt meg hogy érted?
     – Akarod tudni, hogy egészen pontosan mi történt? Amikor megtámadtak minket, Kevin teljesen elveszítette a fejét. Totálisan bepánikolt a szerencsétlen, és tőlem várt volna segítséget, én meg egyszerűen ellöktem, ráadásul még üvöltöztem is vele. Csak pár szót kellett volna hozzá szólnom, és megnyugszik; de én ehelyett még jobban ráijesztettem, és ezért volt olyan kába, hogy nem tudott elugrani, érted? Hát ez vagyok én. Egy rohadék.
     – Ne mondj ilyet, kérlek! – felelte rémülten Lindsay – Hiszen engem is te mentettél meg! Ha nem jössz oda hozzám, talán már rég betemettek volna a sziklák!
     – De ugyanezt őérte miért nem tudtam megtenni? Nem Nokuptának kellett volna rá vigyáznia; hanem nekem. Én vagyok a testvére – jegyezte meg szomorúan.
     – Nem tudhattad előre.
     – Hát ettől én egyáltalán nem érzem magam jobban. Most mi a fenét fogunk csinálni?
     – Nem tudom… – vallotta be a lány.
     – Na jó, az a nyavalyás örvény csak egy átjáró, és nem a halál kapuja; úgyhogy Kevinnek valahol lennie kell. Csak meg kell találnunk, és – habozott kínjában – lehetőleg még időben. Nem bírnám elviselni, ha…
     – Jól van, Josh – szorította meg a kezét együtt érzően Lindsay, megakadályozva, hogy Josh a végére érjen ennek a gondolatsornak – Meglátod, nem lesz semmi baja…
     – Hát nagyon remélem. Nem csak neki van szüksége rám.
     Lindsay még válaszolt volna erre valamit, de nem tehette, mert Nicole hirtelen felébredt, és szemmel láthatóan ki volt borulva. A testét rázta a hideg, miközben arcáról patakokban folytak a könnyek. Lindsay és Josh is egyből odasiettek, és mintha az előbbi beszélgetésük meg sem történt volna, egy emberként próbálták megnyugtatni.
     – Mi van veled, Nicky? – kérdezte aggodalmasan barátnőjét Lindsay. Nicole alig tudott beszélni, még mindig kapkodva vette a levegőt.
     – Én… én ezt nem… nem csinálom to-tovább… Nem… nem bírom el-elviselni.
     – Jól van, semmi baj – karolta át a vállát Josh, de Nicole még csak rá sem nézett, továbbra is a földet bámulta, és egyre azt hajtogatta, hogy ő ezt nem hajlandó tovább folytatni. Túl sokat látott, olyasmit, amit most már sosem tud majd kitörölni az emlékezetéből. Soha. Josh és Lindsay nem is próbálták faggatni, egyszerűen csak ott voltak mellette. Lindsay már alig várta, hogy Nokupta visszajöjjön, mert úgy érezte, hogy alaposan el kell vele beszélgetniük. Nem számít, hogy kínosan érzi magát Josh előtt, és az sem érdekelte, hogy nehezére esik beszélnie a múltjáról, mert ez így már nem mehetett tovább. Kevint elnyelte egy örvény, Nicole idegei pedig készültek felmondani a szolgálatot. Most már nem lehetett annyival elintézni a kérdést, hogy majd csak lesz valahogy, mert nem lesz, ha nem tesznek sürgősen valamit. Márpedig úgy elég nehéz a következő lépésen gondolkodniuk, hogy újabb és újabb meglepetések érik őket, amiket ki lehetne küszöbölni, ha nem kellene mindent harapófogóval kihúzni Nokuptából. Úgyhogy akár tetszik neki, akár nem, beszélni fog. Aztán előkerítik valahogyan Kevint. Aztán haza mennek. Ennek így kell lennie, és kész; Lindsay most már saját magától sem tűrt el semmilyen kifogást. Makacsul tartotta magát ahhoz, hogy küzdeni fog a végsőkig.
     
     
     
     
     
     
     
     
    Tanácstalanul
     
     Amikor David megérkezett Ginny Brown házához, olyan szívélyes fogadtatásban volt része, amilyet nem is remélt. Keserű iróniával gondolt arra, hogy lám, itt „Isten hozott!”-tal köszöntik, miközben amikor legutóbb a városban járt, majdhogynem úgy búcsúztak tőle: „Vigyen el az ördög!”. Jó volt újra látnia a régi kedves ismerősöket, bár ha tudta volna, hogy ilyen körülmények között kell viszontlátniuk egymást, akkor azt kívánta volna, hogy soha többé ne találkozzanak. Azóta már rájuk virradt, és mindegyikük kialvatlan, nyúzott ábrázattal meredt maga elé. Ebből a révületből végül Nathan mobiljának a csörgése rángatta ki őket. Abban már nem is reménykedtek, hogy valamelyik gyerek lesz az. Davidnek ugyan volt egy kósza gondolata, hogy esetleg Chelsea jelentkezik, de hamarosan be kellett látnia, hogy felesleges ilyesmit elvárnia volt feleségétől.
     – Á, Mason nyomozó! – szólt bele a telefonba Nathan jó hangosan, hogy a többiek is képben legyenek.
     – Hogy fenn vagyunk-e? Le sem feküdtünk!…… Már itt van a közelben?…….Persze, jöjjön csak! Várjuk – mondta, azzal kinyomta a mobilt.
     – Nos? – sürgette a férjét Ginny, mintha az egész ügy további kimenetele attól a pár szótól függene, amit Mason az előbb Nathannek mondott.
     – Azt mondja, mindjárt itt lesz, és átkutatja Lindsay szobáját. Aztán szeretné, ha ellátogatnánk a gyerekek iskolájába, és természetesen a többiek szobájára is vetne pár pillantást. Azt hiszem, hosszú napunk lesz.
     – Egy idegtépően hosszú éjszaka után – tette hozzá csüggedten Sheila. Még be sem fejezhette azonban ezt a mondatot, a nyomozó már ott is állt az ajtóban. Ahogy belépett, egyenként üdvözölte őket, majd kérdő tekintettel állt meg David előtt, aki az egyetlen új arc volt számára a szobában.
     – Bocsásson meg, de azt hiszem, mi még nem találkoztunk. Én Patrick Mason nyomozó vagyok, ön pedig… ?
     – David Bryant – nyújtotta felé a kezét a férfi – Josh és Kevin apja – tette hozzá magyarázatképpen.
     – Vagy úgy! Örülök, hogy itt látom. Lenne pár kérdésem a számára, a felesége ugyanis nem bizonyult túl készségesnek legutóbbi találkozásunkkor.
     – A volt feleségem – helyesbített David rezzenéstelen arccal.
     – Igen, persze. Elnézést – most a többiekhez fordult – Tudom, illetlenség ilyesmit kérni másnak a házában, de megoldható lenne, hogy valahol négyszemközt beszélgessek Mr. Bryanttal, anélkül, hogy bárki zavarna? Ígérem, nem fog pár percnél tovább tartani.
     – Csak nyugodtan – bólintott rá egyből Nathan, majd a dolgozószobája felé tessékelte őket. David először kicsit kényelmetlenül érezte magát ebben a helyzetben, de miután Mason semmi jelét nem mutatta hasonló aggályoknak, ő is megnyugodott. A beszélgetésük valóban nem tartott sokáig, többnyire csak adatokat egyeztettek, és meg kellett válaszolnia pár kérdést a fiúkkal kapcsolatban. Furcsa és nehéz volt számára róluk beszélni, tekintve, hogy idestova fél éve nem látta őket.
     Mason alaposan szemügyre vette a fényképeket, amelyeket David adott át neki. Az egyiken egy barnahajú, kissé erőltetett mosolyú srác volt; a másik – valószínűleg egy iskolai fotózáson készült – egy világosabb hajú, sápadt arcú fiút ábrázolt. A nyomozó mintha egy pillanatra elmerengett volna valamin, aztán csak bólintott egyet. Számára most vált világossá, hogy Wayne miért viseltetik annyi ellenszenvvel Kevin iránt. Ahogy nézte a képen ezt a szomorú tekintetű fiút, miközben vele szemben ott állt David Bryant; tisztán látta, hogy a fiú teljes egészében az apja vonásait viseli. Mintha egy darabka ott maradt volna Davidből a házukban, és egy Wayne-féle ember ettől biztos a falra mászott.
     A nap további részében nem sikerült jelentősebb előrelépést tenniük, noha az iskolában néhány meglepő dolgot tudtak meg a srácok utolsó ott töltött perceiről. Azt eddig is tudták, hogy gyermekeik Nicole kivételével már a második óra előtt leléptek, de a körülményekkel eddig nem voltak pontosan tisztában. Azon még nem akadtak fenn, hogy Josh állítólag rosszul lett, és Duncan hazakísérte, bár David ettől kicsit idegesebb lett; az igazi felháborodást Lindsay esete keltette bennük. A diákok a legapróbb részletekig elmeséltek mindent; egészen izgalomba jöttek a nyomozástól, és szinte egymást taposták, mert természetesen mindegyikük váltig állította, hogy mindent közvetlen közelről látott, és csak ő tudja a teljes igazságot.
     – Lindsayt Karen érthetetlen támadása zaklatta fel! – állította abszolút magabiztossággal egy lány.
     – Micsoda? – sikkantott Ginny – Miféle támadás?
     – Dehogyis! – pirított rá egy másik lány az előbbire – Én ott voltam, amikor Mr. Pitts csak úgy kihajította a teremből! Nem is láttuk utána többet. Még a táskáját is utána dobta!
     A szülők nem győzték kapkodni a fejüket, és még Mason is zavarba jött kicsit a hirtelen szóáradattól, de aztán szerencséjükre megszólalt a csengő, és a diáksereg pillanatok alatt eltűnt a termekben. Most már csak hárman voltak előttük: Mr. McDowell, az igazgató, Mr. Pitts, akiért épp az imént szalajtottak el egy másodikos fiút, és Karen, aki már előre elsüllyedt szégyenében, és a füle tövéig vörösödött. Csak ködösen emlékezett a történtekre, de azt tudta, hogy eszelősen viselkedett, és így utólag már maga sem tudta, miért. Hiszen Lindsay nem csinált semmit, és ő sem szokott vadállat módjára viselkedni.
     – Mégis, mi a fene folyt itt tegnap délelőtt? – harsogta dühtől remegő hangon Ginny – A lányomat csak úgy letámadja ez a fruska, és senki nem tesz semmit? Hogy lehet az, hogy egy tanár sem avatkozott közbe? És maga! – fordult Mr. Pittshez – Milyen jogon hajítja ki a lányomat a teremből? A gyerekek szerint még csak meg sem szólalt, nem is vele volt a baj! Mi a fene ütött magába?
     A háromfős gárda szótlanul tűrte az asszony felháborodásának ilyetén megnyilvánulását. Ők maguk is meg voltak lepve a saját viselkedésükön, és már tegnap bűntudatuk volt, most meg, hogy Lindsay és a barátai nem voltak meg, még inkább felerősödött bennük ez az érzés. A később kihallgatott testnevelő tanár nem tartotta magát felelősnek a történtekért, hiszen ő aznap nem is találkozott Joshsal, Duncan elengedésében pedig nem volt semmi szabálytalan. Ami pedig Nicole-t illeti, az ő viselkedésében nem talált semmi rendkívülit, ezt nyugodt lelkiismerettel állította. A szülők nem igazán tudták mire vélni ezt az egészet, és szerettek volna még részletesebben utána járni a dolgoknak, mivel azonban néhány Ginny által vérlázítónak bélyegzett információn kívül semmi említésre méltót nem tudtak meg, kénytelenek voltak tovább menni. Mason már komolyan gondolkodott azon, hogy érdemes-e egyáltalán végigcsinálniuk ezt a cirkuszt. Nyilván semmi értelme nincsen, hiszen még ha meg is tudnák fejteni a srácok eltűnésének valódi okát – aminek az esélye egyébként szinte a nullával volt egyenlő – még akkor sem tudná megmondani, hogy hol keressék őket. A legtöbb, amit tehet, az mindössze annyi, hogy kiragasztat néhány plakátot az utcára, és nyilvánosság elé viszi az ügyet, illetve megkér pár járőrt, hogy körözzön a városban, hátha véletlenül rájuk bukkan. De ezzel aztán be is fejeződött a tudománya. Ha emberrablásról lenne szó, akkor legalább nyomozhatnának az elkövető után, de itt egyértelműnek látszott, hogy nem ez volt a helyzet, és a srácok tényleg nem hagytak semmi nyomot maguk után, leszámítva azt a bolond hajléktalant. De hát hogy mondhatná a szemébe egyszerre hét szülőnek, hogy még neki, a képzett nyomozónak sincs semmi ötlete arra, hogy hol kereshetnék a gyerekeiket? Még így is tartott tőle, hogy valamelyiküknek előbb-utóbb eszébe jut megkérdezni, hogy mire jutott az ügyben. Fogalma sem volt, hogy mit válaszolhatna akkor. Ezért inkább szorgalmasan futotta a szokásos köröket, de titokban megkérte azt a bizonyos régi kollegát, hogy gyűjtsön össze minden információt a penta phenomena esetekről, és annak áldozatairól.
     A gyerekek szobájában sem talált semmi árulkodó jelet, kivéve Duncannek a jegyzetei, amelyekre az íróasztalának fiókjaiban bukkantak, többnyire semmitmondóak voltak Mason számára, ugyanakkor talált egy cetlit, amelyen rajta volt az egész díszes társaság névsora. Csak sebtében firkantotta oda őket a fiú, de azért könnyedén ki lehetett olvasni:
     Nicole Kinney – Fé. Lindsay Brown – H. Josh Bryant – Sz. Kevin Bryant – Fá. Én, Duncan Scott – B.
     – Ennek a kis fecninek talán lesz valami köze a dologhoz – mondta Mason – Legalábbis újabb bizonyíték arra, hogy a gyerekek készültek valamire. Bár az is lehet, hogy amikor ez íródott, még csak Duncan készült valamire.
     – Ezt meg miből gondolja? – húzta össze a szemöldökét Thomas.
     – Csak egy tipp. Mintha valamilyen szereposztás lenne, nem? Persze biztosat itt sem mondhatok egyelőre. Van esetleg bármi ötlete valamelyiküknek, hogy mit jelenthetnek ezek a rövidítések?
     A többiek csak rázták a fejüket. Hogy úgy érezzék, tettek is valamit, alaposan megnézték maguknak a papírt, de ha az életük múlt volna rajta, akkor sem tudták volna megmondani, mit jelent. A teljes tanácstalanság nyomasztó, sűrű ködként szállta meg a lelküket, Masont pedig egyre inkább gyötörte a kérdés: Hogyan tovább?
     
     
     
     
     
    A gonosz arca
     
     Bele tellett vagy három-négy órába, mire Kevin végre magához tért a zuhanás után, és további hosszú percek kellettek ahhoz, hogy felfogja, mi is történt vele. Először nem is látott tisztán: a szemei előtt mintha aprócska pontok százai cikáztak volna. Minden olyan homályos volt előtte. Úgy érezte, köd szállt az agyára, amely sűrű és nehéz, és csak hébe-hóba sejlett elő mögüle egy-egy emlékfoszlány. Épp a növények gyökereit gyűjtötték, hogy legyen mit enniük. Így kezdődött az egész. Aztán egyik pillanatról a másikra megjelentek azok a kísértetek. Még arra is tisztán emlékezett, ahogy Nokupta elkiáltja magát: „hasra!”, majd elkezdtek hullani a kövek a sziklafalról. Kevin visszahunyta a szemeit, hogy könnyebben fel tudja idézni az eseményeket. Szóval ott tartott, hogy a kövek elkezdtek potyogni a magasból. Onnantól kezdve nem volt a maga ura. Tulajdonképpen ő maga sem tudta, mi történt vele, de egyszerre olyan rémület fogta el, hogy mozdulni is alig bírt. Teljesen kétségbe volt esve, a félelem valósággal megfagyasztotta. Rémlett neki valami arról, hogy Josh beszél hozzá, de nem emlékezett rá pontosan, hogy miről volt szó. A következő kép, ami bevillant neki, az az volt, hogy eszméletlen sebességgel közelít felé egy kísértet, és ő bármennyire szeretne, nem tud elugrani. Egyszerűen képtelen volt rá. Abban a pillanatban elveszítette a maradék cselekvőképességét is, és sóbálvánnyá merevedve, tehetetlenül nézte, amint támadója egyre közelebb kerül hozzá. Aztán Nokupta hirtelen elé állt, és széttárta a karjait. Körülötte minden irányban záporoztak a sziklatömbök, törmelékek, mögötte egyre erősödő zúgással megnyílt egy örvény, a kísértet pedig továbbra is feléjük tartott, aztán…
     „Uramisten!” – futott át az agyán egy gondolat, amitől egyből kipattantak a szemei. Megpróbált felülni, ám akkor vette csak észre, hogy ki van kötözve. Egy méretesebb, lapított szikladarabon feküdt hanyatt, a kezei és a lábai ki voltak feszítve, a már ismert indával hozzárögzítve a földhöz. Kétségbeesésében vadul rángatni kezdte a végtagjait, de hiába: annak dacára, hogy az inda meglehetősen vékony fonalú volt, erősnek bizonyult, és Kevinnek esélye sem volt arra, hogy valamilyen módon elszakítsa.
     – Ő tette ezt velem… – nyögte maga elé keserűen. Most már tisztán emlékezett minden apró részletre. Amikor az örvény megnyílt mögötte, Nokupta hirtelen hátrarántotta behajlított karját, és a könyökével jól hasba vágta őt. Pillanatok műve volt az egész: az erős ütéstől hátratántorodott, és megbotlott egy kőben, ami a sarkánál hevert; és hanyatt esett, egyenesen az örvénybe. Nem a kísértet taszította a förgetegbe, hanem Nokupta; vagyis igazából nem megvédeni akarja őket a szellemektől, hanem összejátszik velük. De miért? Mit akar tőlük, illetve pillanatnyilag mit akar tőle? Vagy a többiekkel is ezt csinálta? Együtt vannak még egyáltalán? Ebben a pillanatban Kevint jeges zuhanyként érte a felismerés, hogy teljesen egyedül van. Sem a bátyja, sem a barátai nincsenek most mellette. Elakadt a lélegzete, egyszeriben fojtogatónak érezte maga körül a levegőt. Ugyanaz a pánikszerű roham kerítette hatalmába, mint korábban… Aztán eszébe jutott, hogy a barlangban mindenki vele volt, mégis megtörtént a baj, gyakorlatilag tehát most sincs nagyobb veszélyben, mint akkor volt. Na de most már mihez kezdjen? A félelmet fokozatosan felváltotta benne a düh, hogy átverték. Még erősebben kezdte rángatni az indát, de sajnos továbbra sem történt semmi. Hirtelen lépések zaja ütötte meg a fülét, valaki közeledett felé.
     – Nocsak, hát máris magadhoz tértél? – ismerte meg Nokupta hangját. – Én azt hittem, hogy egész éjjelre kiütötted magad!
     – Mit akarsz tőlem? – kérdezte Kevin remegő hangon, miközben egyre elkeseredettebben rángatta tovább a növény szárait, természetesen minden eredmény nélkül.
     – Nocsak, milyen eleven lettél egyszeriben? – vigyorodott el Nokupta, amint megpróbált hozzáérni Kevinhez, és az rúgott egyet felé. – A fenébe is, ezek szerint még nem vagy kellőképpen legyengülve. No de mindegy. Tengernyi idő áll még a rendelkezésemre.
     – Mégis mihez? – faggatta tovább rémülten Kevin.
     – Tudom, azt hiszed, körülötted mindenki vak – folytatta szemrebbenés nélkül Nokupta –, hogy el tudod titkolni, hogy amióta csak itt vagytok, egyre gyengébb leszel. „Megbotlottam”, mi? Egy frászt! Veled könnyű dolgom volt, mert eleve sem voltál túl erős. Nemsokára készen állsz majd arra, hogy beteljesítsd a sorsodat.
     – Mi a fenéről beszélsz? Mondd meg, mit akarsz tőlem?
     – Ne izgulj, hamarosan azt is megtudod – jelentette ki Nokupta szenvtelenül.
     – Hol vannak a többiek? A testvérem… – kérdezte Kevin, miközben már a sírás szélén volt.
     – Ünneplik, hogy végre megszabadultak tőled! – röhögött az indián – Hát hol lennének? Még mindig a „biztonságos” kis vermükben csücsülnek, és rám várnak. Ne nézz már ilyen riadtan, na! Kutya bajuk, legalábbis egyelőre. Tudod, most épp téged kereslek – jegyezte meg gúnyosan.
     – Akkor ők nem is…
     – Nem is tudják, hogy nem egy csapatban játszunk? Nem, én ügyelek arra, hogy a titkaim titkok is maradjanak, ameddig szükséges. A barátjuknak tekintenek, bár igaz, Josh most kicsit neheztel rám… na de majdcsak megbékél! Vagy szerinted nem? Te ismered jobban, mit gondolsz?
     – Te szemét… – fújtatott Kevin, miközben a sírás továbbra is a torkát fojtogatta, és dühében meg félelmében egyre hangosabban kiabált Nokuptának:
     – Áruld már el végre, hogy mit akarsz tőlünk? Mire kellünk mi neked tulajdonképpen?
     – Te meg mit kíváncsiskodsz annyit? – vágta rá haragosan Nokupta – Ha minden jól ment volna, akkor már ma elintézhettem volna az egészet, és nem kellett volna a nyafogásodat hallgatnom. Hát elszámoltam magam, azt hittem, ennél már sokkal gyengébb vagy; de sajnos úgy tűnik, mégiscsak több erő szorult beléd, mint gondoltam. Mindegy, mennem kell, mert a végén még értem is aggódni fognak. Velük is lesz még némi elintéznivalóm – mondta, majd legyintett egyet a kezével, és megnyílt előtte egy örvény.
     – Ezt majd még később befejezzük! – intett gonosz mosollyal az arcán, majd belevetette magát az örvénybe.
     Befejezzük…
     Kevinnek a döbbenettől tátva maradt a szája. „Hát persze! – gondolta – Ha összedolgozik a szellemekkel, akkor képes örvényeket is megnyitni. Hogy is mondta az ige? A bölcs a szellem erejével nyit a térben kapukat! Ezek szerint miatta jelennek meg ezek a törések a dimenziók között!” Csakhogy ezzel még nem volt vége. Ennek a tudásnak a birtokában egészen új megvilágításba került néhány dolog. Először is, a kísértetek nem maguknak lopták el a Mah-ree Nokot, hanem Nokupta számára, hiszen őt szolgálják. Másodszor, nem Duncan juttatta őket ide, elvégre ő nem kaphatott segítséget ezektől a gonosz szellemektől. Ezért nem volt képes itt lent megismételni a varázslatot, mert elsőre sem ő csinálta, hanem Nokupta. Az ugyan nem volt egészen világos Kevin számára, hogy Nokupta honnan tudta, mikor kell megnyitnia a kaput, vagyis hogy mikor szavalta el az igét Duncan. Lehet, hogy a Mah-ree Nok volt az oka, talán van valami mágikus összeköttetés a könyv és az indián között, aki megérzi, ha valaki használja azt. Ettől persze még mindig fogalma sem volt arról, hogy mihez akar kezdeni vele Nokupta. Megint csak rébuszokban beszélt, az ő gyengeségéről meg a sorsának beteljesítéséről. Akármiről lett légyen is azonban szó, tény, hogy piszok nagy veszélyben van. A többiek is, de vele szemben talán van még pár nap előnyük, akármire is készül Nokupta, úgyhogy elsőként most mindenképpen magával kéne foglalkoznia. Ha valahogy ki tudna szabadulni innen, és meg tudná találni a többieket… Na de hogyan? És egyáltalán, mit tudnának ők tenni egy varázslóval szemben? Mert hát Nokupta az, ehhez most már nem férhetett kétség, és csak az Isten tudja, mi mindenre képes még az örvények megnyitásán kívül. Egy indián varázsló, aki szolgálatába állította a kísérteteket… Hogy volna esélyük ellene? Hirtelen arra gondolt, hogy az élet iszonyatosan igazságtalan. Ilyen dolgoknak nem volna szabad megtörténniük; ilyen dolgoknak egyáltalán nem volna szabad létezniük. Ez nem lehet valóság, valahogy muszáj felébrednie ebből a rémálomból! Hol vannak a többiek? Mi lesz vele? – egyre kevésbé volt képes kordában tartani az indulatait, dühösen rángatta magát ide-oda, miközben fájdalmasan nyögdécselt:
     – A nyavalyás, rohadt életbe; engedj már el, te istenverte gaz! Engedj el, engedj el, engedj már eeeeeel!
     Ha most Kevint kívülről látta volna valaki, azt hihette volna, hogy a fiú teljesen elveszítette az eszét. Olyan volt, mint egy elmeháborodott, aki végérvényesen belesüppedt őrületébe, és mégis, ez a zavarodott állapot kellett ahhoz, hogy segítsen magán. Ahogy így rángatózott, érezte, hogy az inda hurka valahogy a bokájáról a cipőjére csúszik.
     Fűzd ki a cipődet, mielőtt leveszed! – idéződtek fel benne az édesapja szavai – Ki fog tágulni! Folyton úgy húzta fel meg vetette le a cipőjét, hogy előtte nem bogozta ki. Az apja mindig rászólt, hogy kösse ki rendesen, mert ki fog tágulni a cipő, és tönkremegy, de hiába, ő képtelen volt leszokni erről. Tényleg minden cipője így végezte… Gondolt egyet, és hirtelen rántott egy nagyot mindkét lábán, így a cipői azonnal lerepültek a lábairól még azelőtt, hogy az inda visszakúszott volna róluk a bokáira. Ekkor egy újabb gyors mozdulattal a szabaddá vált lábaival elrugaszkodott a szikláról, majd csinált valami hátra bukfenchez hasonlót, így a szikla mögött a talajon lábra tudott állni. A fejét ugyan kicsit beütötte, de ez most cseppet sem zavarta, még ha vérzett is egy kicsit, mert sietnie kellett, mielőtt még az inda úgymond „magához tér”. Elvégre ha valaki, hát ő tudta, mire képes ez a növény. A karjait hátrarántotta, így megfeszült az inda rajta, és akkor egy erre alkalmasnak tűnő, élesebb sziklakiszögellésen elkezdte ide-oda húzogatni. Ez végre bevált: az indát elszakítani nem, de elvágni valahogy könnyebben lehetett. Amikor ez sikerült neki, még azzal a lendülettel elfutott a sziklától, botladozva, miközben egyfolytában hátrafelé tekingetett, de úgy tűnt, hogy az inda nem követi. Ekkor kicsit megkönnyebbült végre, és a csuklójára szorult hurokmaradványokat is lerázta, de a lábaiból hirtelen kiment minden erő, térdei megroggyantak. Ismét rosszullét kerülgette, és a levegőt is nehezebben vette, mint az előbb. A szíve vadul kalapált, és érezte, ahogy zsibbadnak a tagjai. Az arca falfehér lett, a fejéből kiszaladt a vér.
     „Ne most, kérlek! Csak ne ájulj el, bármit, csak azt ne!” – könyörgött magának, és próbálta összeszedni minden maradék erejét. Tudta, hogy ha most nem jut elég messzire innen, akkor Nokupta elkapja, hiszen nemsokára visszatér, és akkor neki annyi. Biztos, hogy még egyszer nem adna neki lehetőséget a menekülésre, és igazából neki magának sem lenne ereje újból végigcsinálni az előbbi produkcióját. Ráadásul ez alkalommal nem várhatott külső segítséget, csakis és kizárólag magára számíthatott. Párszor már volt hasonló helyzetben, akkor mindig meghátrált. Ez egyszer azonban nem volt hajlandó ezt az utat választani.
     Hogy ne essen el, a sziklafal köveibe kapaszkodott, és úgy vonszolta magát lépésről lépésre. Amikor már úgy érezte, hogy a feje kezd kitisztulni, és a szédülése múlóban van, felgyorsította a lépteit. Bár kicsit még kába volt, nem kerülte el a figyelmét, hogy a környezete milyen furcsán változik meg körülötte. A barlangot továbbra is kopár sziklafalak határolták, és a növényzet sem lett sűrűbb vagy éppenséggel gyérebb, de… Volt valami egészen más, rendhagyó jelenség, amelyre nem tudott magyarázatot találni. Már akkor feltűnt neki, amikor Nokupta a rejtekhelyre vezette őket, hogy bár a haladásuk iránya végig egyenes volt, ha hátranézett, nem azt a barlangrészt látta, amit elvileg maguk mögött hagytak. Mert ugyebár, az első éjszakájukat ott töltötték, ahol kizuhantak az örvényből, és még tüzet is raktak ott, de amikor útra keltek, pár lépés után már hiába kereste tekintetével a füst utolsó foszlányait, amikor hátranézett, mert már ennyi nyoma sem volt a táboruknak. A többieknek ez valahogy nem tűnt fel, annyira el voltak merülve a beszélgetésben, Nokuptának pedig minden bizonnyal nem jelentett semmi újdonságot. Igazából ő maga is megfeledkezett erről később, csak most jutott eszébe, amikor menekülés közben többször is idegesen hátrakapta a fejét, hogy nem követi-e Nokupta. Ekkor fedezte fel ugyanis újfent, hogy bár legjobb tudomása szerint egyenesen haladt, az elé táruló kép nem ezt mutatja. Pedig egészen biztos, hogy nem fordult sem jobbra, sem balra, mert ha jól körülnézett a barlangban, látható volt, hogy olyan az egész, mint egy hatalmas cső. Nem volt benne elágazás, vagy előre haladt az ember, vagy hátra. Folyamatosan ezen törte a fejét, miközben továbbra sem állt meg, és végül arra a következtetésre jutott, hogy ez két dolgot jelenthet. Az egyik, hogy a barlang úgy van elvarázsolva, – természetesen Nokupta által – hogy csak az illúzióját kelti annak, hogy egyenes, és valójában ide-oda kanyarognak benne a járatok. Ennek a variációnak persze nem sok értelme lett volna, mert semmi haszna nem származik abból az indiánnak, hogy a kalandorok egyenesnek látják azt, ami valójában görbe. Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy a barlang folyamatosan változik, és a részei, mint egy többdimenziós kirakó, váltogatják helyzetüket. Ez már jóval ravaszabb varázslat lenne, mert a kalandorok többsége, mivel részleteiben nem változik a barlang, nem veszi észre, hogy valami nem stimmel. Mintha egy reggel arra ébredne az ember a házában, hogy a szobáiban minden a helyén van, csakhogy a megszokottal ellentétben a nappali nem a konyha mellett van a földszinten, hanem az emeleten, a fürdőszobával szemben. Amíg a szobájában van, addig azt hiszi, minden rendben, csak amikor szüksége lenne valamire, ami a másik szobában van, akkor jön rá, hogy nem találja azt. Vagyis a varázslat lényege az lenne, hogy a kalandorok eltévedjenek, és ne találják meg, amit egy bizonyos helyen hagytak. Ha például Nokupta nélkül indulnának valahova, egészen biztos, hogy nem találnák meg újra a rejtekhelyet, és ki lennének szolgáltatva a kísértetek kénye-kedvének. Az indiánnak persze nem okoz gondot a barlangrészletek helyének folyamatos cserélődése, hiszen a szellemek segítségével elég megnyitnia egy átjárót a térben, és odajut, ahová csak akar. Kevint nagyon elkeserítette ez a gondolat, mert ennek fényében tisztán látta, hogy a bátyja és a barátai tehetetlenek Nokuptával szemben, főleg, mert még nem is sejtik, hogy tartaniuk kellene tőle; mire pedig rájönnek, már ugyanúgy jártak, mint ő: tökegyedül lesznek. Azért neki most talán van annyi előnye velük szemben, hogy Nokupta nem tudja majd a barlang átalakulása miatt, hogy ő éppen melyik részen van, így nem tudhatja, hová nyisson örvényt. Ez pedig számára jelent időnyereséget. Mint később kiderült, Kevin ezen a ponton kissé elszámította magát. Megfeledkezett arról, hogy amikor megérkeztek a barlangba, Nokupta egyből rájuk talált, abban a szent pillanatban, hogy megtámadták őket a kísértetek. Pontosabban szólva nem feledkezett meg róla, csak azt hitte, hogy a kísértetek vitték a hírt az indiánnak, vagy hogy a külvilágból nyíló örvény csak egy bizonyos barlangrészben nyílik meg, akárhol is legyen az az adott pillanatban, így nem volt nehéz kitalálnia, hogy az újonnan érkezett kalandorok hol vannak. Ebben sajnos nagyot tévedett, ám ezt ekkor még nem tudta. Minden erejét megfeszítve haladt előre, már szinte kocogott, amikor egy váratlan belső indíttatástól vezérelve megállt. Megborzongott, mintha jeges ujjak simították volna végig tarkóját, de ahogy körülnézett nem látott senkit. Néma csend volt.
     A követ, Kevin? – hallotta valahonnan belülről, és ismét körbejáratta tekintetét, de még mindig egyedül volt. Megrázta a fejét, és tovább lépkedett.
     A KÖVET, KEVIN! – hallotta újból, és most már kezdte bosszantani ez a hang.
     – Milyen köve… – kezdett bele, de akkor hirtelen előre bukott. A jégkorcsolyapályán nem esnek annyit az emberek összesen, mint én, amióta itt vagyunk – bosszankodott, miközben megpróbálta felemelni a követ, amiben megbotlott. Elég méretes darab volt ahhoz, hogy észrevegye az ember, ha már az orra előtt van, de amíg a hangra figyelt, nem vette észre. Szóval a követ… Nem sikerült a kezébe vennie, sokkal nehezebb volt, mint amilyennek látszott, de legalább el tudta mozdítani. Alatta legnagyobb meglepetésére egy apró mélyedésben kopott, ócska könyvecske hevert. Először hátrahőkölt, nem akarta jobban szemügyre venni, el nem ítélhető módon gyanakvó volt az ilyen találomra felbukkanó könyvekkel szemben a Mah-ree Nok óta, de aztán mégiscsak győzött benne a kíváncsiság, és úgy döntött, megbízik a hangban, amely egyébként nagyon kellemes és megnyugtató volt, noha most már elhallgatott. Óvatosan felemelte szerzeményét, majd lapozni kezdett.
     – Pff, már én sem vagyok jobb, mint Duncan… – gondolta magában, de igazából nem érzett bűntudatot emiatt, meg aztán különben sem hitte, hogy olyan sokat ronthatna már a helyzetén. Azért azt hazugság lett volna állítani, hogy nyugodt szívvel nyitotta ki a könyvet, bár kezeinek és egyáltalán egész testének remegését az eddigi izgalmakra is simán rá lehetett volna fogni; elvégre meglehetősen idegtépő napja volt, és a végéig még sok volt hátra. Amikor olvasni kezdte, megkönnyebbülten tapasztalta, hogy ebben nincsenek varázsigék, inkább afféle jegyzetfüzet lehetett, vagy talán egy napló. Napló! Lehetséges volna, hogy a kalandorok hagyatékának egy részére mégsem tehette rá Nokupta a kezét? Kevin próbálta kisilabizálni a szavakat, de ez egyáltalán nem volt könnyű. Túl azon, hogy a lapok ugyanolyan sárgásak és szakadtak voltak, mint a Mah-ree Nok oldalai, az írója nem adott valami sokat a külalakra. Írása rendezetlen volt, valódi macskakaparás: a betűi helyenként hosszúra nyúltak, máshol épp ellenkezőleg, összementek, mintha eltaposott katicabogarak lettek volna. A gazdája feltehetőleg Dél-Amerikából származott, mert minden spanyolul volt leírva. Kevin magában szitkozódott, mert nagyon érdekelte a napló tartalma, de neki soha nem volt valami jó a nyelvérzéke, és az iskolában sosem fordított különösebb figyelmet a spanyolra. Nem mintha a többi tárggyal olyan jó viszonyban lett volna, de a nyelvórák valódi kínszenvedések voltak számára: a tanára egy öreg, alacsony és kövér hisztérika volt, aki állandóan rikácsolt velük, ha valamit elrontottak, és mivel ez Kevinnel még gyakrabban előfordult, mint a többiekkel, egy idő után gyakran megesett vele, hogy „elfelejtett” bemenni az órára. Pedig most mekkora szüksége lett volna arra a tudásra! Ha csak egy kicsit odafigyelt volna, és nem azzal foglalkozik, hogy a körzőjének hegyével mesterműveket karcoljon a padba! Egészen megfeledkezett arról, hogy épp menekülőben van, és még nem jutott biztonságos helyre, minden figyelmét a naplóra összpontosította. A szöveg egészében véve sajnos érthetetlen volt számára, egy-egy szó volt csupán, amit sikerült elkapnia belőle, ám a többi szó nélkül ezek is csak összefüggéstelen halandzsának tűntek.
     – Gyerünk Kevin, koncentrálj! – motyogta magának bíztatásként, és mintha csak ez hiányzott volna, hirtelen szemet szúrt neki egy ismerős név az írásban: Nokupta… Erre még izgatottabb lett, és most már lázas feszültséggel fürkészte a sorokat, hogy kiderítse, mit írtak Nokuptáról.
     – Nem értem, a fenébe is! – sziszegte idegesen – Nem értem, nem értem! Mi a fene lehet ez itt, lássuk csak… Hogy az ördög vigye azt a kacifántos fogalmazást! Hát ennek erre is volt ideje ebben a pokolban, hogy… Aha? –csillant fel a szeme. Végre talált valami számára is érthetőt.
     „No tengő conflanza en él… „ – Nem bízom benne… – mormolta maga elé a fordítást. – Ez tiszta sor, de nem mond vele újat – gondolta. – Nézzük tovább… „misterioso” Igen, ezt is értem: titokzatos. Sajnos ezzel sem tudok nagyon mit kezdeni. Lapozzunk! „Fantasmas” Aha, ezek lesznek a kísértetek… Hé, hát ez meg mi? – pár sor kivehetetlen írás után egy első ránézésre felismerhetetlen firkálmány következett, majd ismerős sorok, csak spanyolul: „Sabio es la persona… „
     Kevin párszor körbeforgatta a naplót, hogy rájöjjön, mit akar a rajz ábrázolni, majd az alatta lévő írásból próbált néhány szót elcsípni. Hirtelen megértette, és ettől az új felismeréstől egészen ledermedt. Az arca megint egy árnyalattal sápadtabb lett, aztán a homlokára csapott, és felkiáltott.
     – Atyaúristen! Ez egyszerűen nem lehet igaz! Milyen ostoba vagyok! A többiek… – idegesen pattant fel, majd ide-oda forgatta a fejét, mintha keresne valamit. Aztán megakadt a szeme a kis patakon, ami itt is a sziklafal mentén csordogált, időnként el-eltűnve annak üregeiben. Ez mindenhova eljut előbb vagy utóbb! Egyből odasietett, és elkezdte a naplót gyömöszölni egy olyan üregbe, aminek csak az elejét látta, a vége azonban a messzeségbe tűnt. Elég reménytelen próbálkozásnak bizonyult, mert még az ökle is épphogy belefért volna az üreg nyílásába, nemhogy a napló. Ennek ellenére tovább taszigálta azt, egyre elkeseredettebben.
     – Ez nem igaz, nem fér bele! Gyerünk már! Kérlek!
     Ekkor távoli, sietős léptek zaja ütötte meg a fülét, amitől pillanatok alatt megfagyott ereiben a vér. A francba! Nemsokára már hallotta is az erre tartó Nokupta hangját, még ha csak egészen távolról is. Egy csepp kétség nem fért hozzá, hogy őt keresi, és a hangjából ítélve iszonyatosan dühös volt. Nem volt vesztegetni való ideje. A napló nem fért bele a nyílásba, de nem hagyhatta annyiban a dolgot. Az információ, amit megtudott belőle, nem maradhatott titokban. Remegő kézzel tépett ki a hátuljából egy lapot, ami üres volt, majd ingének mellső zsebéből elővett egy tollat, amit mindig magánál hordott, afféle kabalaként, majd írni kezdett. Még nem látta Nokuptát, de tudta, hogy egyre közelebb van hozzá. Most már nemcsak hallotta a hangját, de azt is értette, hogy mit mond.
     – Hol vagy, te kis patkány? Úgysem rejtőzhetsz el előlem, kis vakarcs! Bújj elő!
     Kevin idegesen törölte ki szemeiből az azóta is szakadatlanul folyó könnyeit, amik nem is az övéi voltak, és próbált minél többet írni a lapra, de a keze úgy remegett, hogy kiejtette belőle a tollat.
     – Megvagy! – ordította Nokupta a barlang egy távoli pontjáról, majd futva indult felé. Már késő volt ahhoz, hogy Kevin újra kezébe vegye a tollat, ezért összegyűrte a kezében tartott papírt, majd bevágta a sziklafal nyílásába. Meg sem nézte, hogy beszorult-e, vagy a patak tovább sodorta, ő is elkezdett szaladni, már amennyire sajgó bokája engedte, s közben azon imádkozott, hogy a barlang ebben a pillanatban forduljon ki a saját tengelyéből, és úgy rendeződjön, hogy Nokupta és ő lehetőleg fényévnyi távolságra kerüljenek egymástól. Pár perc múlva úgy tűnt, imái meghallgattattak, és sikerült leráznia üldözőjét. Körbenézett, de nem látott senkit maga körül, és már nem is hallotta Nokuptát. Zihálva dőlt neki a falnak, de még nem érzett megkönnyebbülést, a szikláknak támaszkodva nézett abba az irányba, ahonnan jött, hátha mégis felbukkan az indián. Amikor ez percek múlva sem következett be, lehunyta a szemeit, és sóhajtott egy nagyot. A napló ott hevert mellette a földön.
     – Itt vagyok! – sziszegte hirtelen mögüle egy gúnyos hang, majd érezte, ahogy Nokupta egyik kezét a szájára szorítja, a másikkal pedig a felsőtestét fogja át úgy, hogy a karjait ne tudja mozdítani. Riadtan kapálózni kezdett, mint a rovar, amelyik beleakadt a pók hálójába, és bár már érzi elkerülhetetlen vesztét, erejének utolsó tartalékaival küzd a sorsa ellen. Erre Nokupta lökött rajta egyet, majd szembe került vele, és akkora pofont adott neki, hogy Kevin hátratántorodott tőle. Aztán újból megragadta az ütéstől kába fiút, és vonszolni kezdte.
     – Ezt azért a kis csecsebecséért! Azt hitted, hogy csak úgy hagyom, hogy megtaláld a kis barátaidat és elfecsegd, amit olvastál? Mire végzek veled, azt is megbánod, hogy a világra jöttél! – üvöltötte a fülébe. Kevinnek már nem volt ereje ellenkezni. Botladozva ment arra, amerre Nokupta terelte.
     – Fogalmam sincs, hogy került hozzád… – folytatta az indián – Gondoltam, megnézem, milyen állapotban vagy, mielőtt tényleg visszamegyek a többiekhez, és mit kell látnom? Hogy te már nem vagy ott! Mi a fenét képzeltél, hogy csak úgy hagylak meglógni? – rúgott egyet bele, anélkül, hogy a kezét lefejtette volna róla. Kevin ha akart volna, akkor sem tudott volna most már válaszolni, a rettegése mintha kézzel fogható anyaggá sűrűsödött volna testében, és gigantikus méretű gombóc formájában a torkára tapadt volna.
     – Nem mondom, tudsz te meglepetéseket okozni! No de ne izgulj, most már óvatosabb leszek veled. Többet nem foglak alábecsülni…
     Nokupta ismét kinyújtotta egyik kezét, míg másik kezével szorosan fogta Kevint, és megnyitott egy örvényt.
     – Gyere csak! – rángatta magával a halálra rémült fiút – Ne vágj már ilyen képet, na! Nem kell félni, most utoljára lesz ilyen élményben részed!
     
     
     
     
     
    Kevin üzenete
     
     Már Duncan is rég felébredt, sőt, egy egész nap is eltelt, de Nokupta csak nem akart megérkezni. Lindsay már attól tartott, hogy vissza sem jön, és ez nagyon aggasztotta, mert a történtek ellenére még mindig úgy gondolta, hogy az indián jelenlétében nagyobb biztonságban vannak. Neheztelt is egy csöppet Joshra, amiért így „elüldözte” védelmezőjüket, de semmi kedve nem volt erről vitatkozni vele, ezért inkább Duncant teremtette le, amiért egyfolytában Nicole-t nyaggatta. Amióta ugyanis felébredt, és megtudta, hogy Nicole ismét álmodott, nem hagyott neki békét. A legapróbb részletekre is kíváncsi volt, hogy hogyan győzte le a félelmet az álmokban Nicole, és ahol nem sikerült, ott miért nem tudott előbbre jutni, illetve mit álmodott olyankor. Nicole-nak persze esze ágában sem volt arról az álomról beszélni, és egy idő után már kezdte elveszíteni a türelmét.
     – Nem hagynál már végre békén, legalább pár percre? Képtelen vagy felfogni, hogy nem akarok erről az egészről beszélni?! Főleg nem veled!
     – Én csak segíteni akarok!
     – Duncan, hagyd békén! – szólt rá erélyesen Lindsay. – Majd elmondja, ha akarja.
     – Feladom! – legyintett lemondóan Duncan – Két nyűgös nővel már nem tudok mit kezdeni… – Pukkadj meg! – felelte kissé sértődötten Lindsay, de Duncan nem törődött vele, úgy döntött, hogy kimegy inni.
     – Nem kéne a rejtekhelyen kívül császkálnod – jegyezte meg csendesen Nicole.
     – Ugyan, menj már! – nézett rá vissza a nyílásból Duncan – Nem hinném, hogy ilyen hamar újra támadnának a kísértetek. És különben sem megyek messzire.
     – Akkor sem kéne, amíg nincs itt Nokupta – válaszolta indulatosan Lindsay, de mindjárt meg is bánta, hogy szóba hozta az indiánt, mert Josh arca menten elborult.
     – Mert vele aztán tényleg sokra menne, igaz? – jegyezte meg dühösen. Duncan pillanatok alatt eltűnt a rejtekhely bejáratától, hogy még véletlenül se kelljen hozzászólnia a témához, Nicole és Lindsay pedig inkább csak hallgattak. Joshnak így nem volt kivel vitatkoznia, ezért csak durcásan hajigálta az apróbb kavicsokat a rejtekhely belső falához.
     Duncannek jólesett a friss, hideg víz, amely olyan tiszta volt, hogy nem is illett bele igazán ebbe a környezetbe. A kövek nyugtalanító fénye, a kopár sziklafalak, a gazos föld egytől egyig idegen volt számára, és főként élettelen. A víz ezzel szemben tiszta volt, és állandó csörgedezésével megtörte a barlang egyéb tartozékainak nyomasztó mozdulatlanságát. Duncan emlékezett rá, hogy kiskorában soha nem értette, hogy hogyan lehet az, hogy a mozdulatlan fák, amelyeknek ágait csak a szél mozgatja időnként, élőlények, de a folyó vize, ami folyamatosan előre tör, és hullámzik, nem él. Még most is benne volt az érzés, hogy a víz igenis tele van élettel, sőt, nemcsak él, hanem éltet is. Ebben a barlangban pedig még inkább úgy érezte, hogy kiskorában volt igaza, mert semmit sem látott itt, amiben több élet lett volna, mint ebben az aprócska patakban. Lehunyta a szemeit, és homlokát a víz felszínére helyezte, hogy érezze, amint az áramlik alatta. Kívülről nézve nevetségesen festett volna, ha látja valaki, de nem látta, és ha látták volna, az sem zavarta volna különösebben. Ahogy a víz hűsítette a homlokát, sokkal kellemesebb gondolatok derengtek fel benne, mint amilyenekben az utóbbi időben része volt. Aztán egyszer csak érezte, hogy a fejének ütközik valami ázott, nyálkás dolog.
     – Ne már! – nyögte kelletlenül, mint a gyerek, akit épp most ébresztett fel legszebb álmából az édesanyja, hogy ideje készülődnie.
     – Mi a franc ez? – nézett a gyűrött, ázott fecnire. Úgy látta, valami írva van a lapra, ezért megpróbálta szétnyitni, óvatosan, nehogy elszakadjon az átnedvesedett papír. Egy ideig meredten nézte, majd izgatottan felkiáltott:
     – Josh! Csajok! Gyertek gyorsan!
     – Mit akarsz már megint? – hallatszott a rejtekhelyről Lindsay még mindig kissé bosszús hangja.
     – Találtam valamit Kevintől!
     A rejtekhelyen ülő Nicole, Josh és Lindsay összenéztek, majd szinte egymást fellökve akartak egyszerre kijutni Duncanhez. Nem merték elhinni, hogy ez igaz lehet, de látva a Duncan arcán tükröződő izgatottságot, felcsillant bennük a remény.
     – Mi az? – kérdezte Josh lélegzetvisszafojtva, majd megpróbálta kikapni Duncan kezéből azt a nyirkos valamit.
     – Óvatosan! – szólt rá méltatlankodva Duncan – Még elszakítod, aztán fújhatjuk!
     – Oké, rendben, csak mutasd már!
     Duncan letérdelt, és kiterítette maga előtt a papírt, a többiek pedig körülötte foglaltak helyet, pont úgy, ahogy a Mah-ree Nok első használatakor tették. Mindössze annyi volt a különbség, hogy most nem öten, hanem négyen voltak, ötödik társuk ezen az átázott fecnin keresztül próbált hozzájuk szólni. Mindnyájan feszült figyelemmel fürkészték Kevin elmosódott sorait, de nem igazán értették. A lapon ott állt a neve, kétszer aláhúzva, ezzel jelezve, hogy az üzenet tőle származik, majd a következőket lehetett olvasni:
     „Duncan! A bölcs megszállott, Nokupta nem”
     – Mit nem? – kérdezte értetlenül Lindsay – Nokupta mit nem?
     – Nem tudta befejezni – állapította meg Nicole – Ennél többet akart írni.
     – Nyilvánvaló. Ha a kísértetek fogságban tartják, és figyelik, akkor nem lehetett sok ideje üzenni, anélkül, hogy észrevegyék…
     – Valamit megtudhatott a kísértetekkel kapcsolatban – töprengett Josh –, és figyelmeztetni akar minket. A bölcsnek valamit csinálnia kell…
     – De mégis mit? – kérdezte Duncan, zavarban a felelősségtől, amit ez a kis cetli rótt rá. Mit tehetne ő?
     – Azt nem tudom… De Nokuptának ezt nem mutatjuk meg.
     – Miért?
     – Mert nem tudhatjuk, mit akart róla írni Kevin.
     – Talán hogy nem tud segíteni? – tippelt Lindsay – Ha Duncannek kell megoldania a dolgot, akkor…
     – De hogyan? – kérdezte Duncan most már kissé ingerülten. – Megszállott vagyok, oké, de mit jelent ez?
     – Na várjunk csak! – dörgölte meg a homlokát Josh – „Bölcs az, kire hat a szellem”… Megszállottság… „kire HAT A SZELLEM”… Szerintetek lehetséges, hogy a bölcs képes legyen befogadni a testébe egy kísértetet?
     – Mi?
     – Hogy megszállja egy szellem! Hasson rá!
     – Neked elment az eszed! – hápogott Duncan, akinek ettől a gondolattól végigfutott a hátán a hideg – Túl sokszor nézted meg az Ördögűzőt!
     – Nem, várj, igaza lehet! – csettintett izgatottan Nicole. – Igen… Végül is logikus lenne! Az örvények különböző dimenziók között nyílnak, ha minden igaz. Na és ki lehetne képes átjárót teremteni két dimenzió között? Csakis valaki olyan, aki mindkét dimenzió sajátosságait magában hordozza. Na már most, az ember evilági, a kísértet túlvilági: ha a kettő egyesül, létre jön a terek között kaput nyitni képes bölcs!
     – Hát, öhm, én nem ilyen bonyolultan gondoltam… – jegyezte meg Josh – De így is lehet fogalmazni.
     – Itt mindenki megőrült? – sopánkodott Duncan, látva, hogy a többiek egyetértően bólogatnak Josh szavainak hallatán. – Azt akarjátok, hogy vegyek rá egy kísértetet, hogy szálljon meg?
     – Igen, akkor oda vihetnél minket, ahol Kevin van!
     – De hát halvány fogalmunk sincs, hogy hol van!
     – Még nincs, de ha benned lesz egy kísértet, biztos tudni fogjuk!
     – Ti megvesztetek? Hiszen ezek meg akartak minket ölni: a te lábadat majdnem eltörték, és Kevint is elfogták, a Mah-ree Nokot ellopták, erre most ti azt akarjátok, hogy engedjek be egyet a testembe?
     – Nem hiszem, hogy gonoszak – jegyezte meg elgondolkodva Nicole. –Gondold csak meg jól, kik lehetnek ők valójában? Hová lettek a néhai kalandorok?
     – Hogy ez eddig nem jutott eszünkbe! – csapott a homlokára Josh – Csak ők lehetnek azok, ha itt rekedt a lelkük, és…
     – De hát akkor miért üldöznek minket? – érvelt Duncan – Miért üldözik Nokuptát?
     – Miért állítja Nokupta, hogy ellenünk vannak? – kérdezett vissza Josh – Ellene, talán, és lehet, hogy okuk is van rá. Olcsón adtuk a bizalmunkat neki, srácok, pedig semmit nem tudunk róla. Mi van, ha titkol valamit, és mégsem az a jófiú, akinek mutatja magát?
     – Ez elég merész feltételezés! Emlékezz csak: ő meg akarta menteni Kevint!
     – Hát nem vitte túlzásba! Azt hiszem, csak úgy tudhatjuk meg a teljes igazságot, ha kifaggatjuk az egyik kísértetet!
     – Kifaggatni?
     – Miért, mit gondoltál, miért akarja Kevin, hogy testet kölcsönözz nekik?
     – Te akarod… – szakította félbe Duncan.
     – Azért, – folytatta Josh, mit sem törődve barátjának közbeszólásával – hogy elmondhassák, mi történt velük valójában, és hogy mi történik ezekben a pillanatokban Kevinnel!
     – És mi van, ha ez az egész egy csapda? Ha nem is Kevin írta az üzentet, hanem valaki más, aki tőrbe akar csalni, és…
     – Nem. Ezt biztos Kevin írta, megismerem az írását. Érzem, hogy ez lesz a megoldás!
     – Persze, érzed…
     – Pszt! Hallgassatok! – súgta Lindsay – Itt jön Nokupta!
     Josh gyorsan zsebre vágta a papírt, majd vett egy nagy levegőt, és igyekezett nyugalmat erőltetni magára, nehogy az indián észrevegye, hogy valami megváltozott, amíg távol volt. A többiek ugyanígy tettek, mert bár még mindig nem tudták elképzelni, hogy Nokupta árthat nekik, idegesek lettek a gondolattól, hogy esetleg ellenük van a védelmezőjüknek hitt ember. Próbáltak közönyös képet vágni, amikor az indián odaért hozzájuk, de Joshnak ez nem sikerült volna, ezért mielőtt még elárulta volna ma gát, morcosan elviharzott a rejtekhelyre. Bölcsen tette, mert így Nokupta csak annyit állapíthatott meg, hogy Josh még mindig neheztel rá a délután történtek miatt. A többiek feszültségét sem lehetett titkolni, de Nicole ezt könnyen ki tudta magyarázni.
     – Bocsáss meg neki, Nokupta. Mi próbáltuk meggyőzni, hogy nem tehettél semmit, de csak még dühösebb lett. Nem könnyű feldolgoznia, hogy…
     – Veszekedtetek? – kérdezte látszólag sajnálkozva Nokupta, de magában már mosolygott, hogy ím, egyre sebezhetőbbé válik a társaság; lassan már egymás torkának esnek, ahogy az már lenni szokott az ehhez hasonló feszült helyzetekben. Gyengülnek ők is.
     – Igen – felelte bosszúsan Lindsay, hogy Nokupta ennek tudja be fokozottabb nyugtalanságukat, és ne fogjon gyanút.
     – Nicole-nak megint rémálma volt – tette hozzá Duncan, hogy ő is hozzájáruljon az elterelő hadművelethez.
     – Nagyon sajnálom – felelte halkan Nokupta, és Nicole most először érezte úgy, hogy ezek a szavak más gondolatokat takarnak, mint amiket jelentenek.
     – Egész nap a barlangot kutattam, hátha valami nyomra akadok; akármilyen kis jelre, ami a barátotokhoz vezetne… – mondta, miközben már a rejtekhely szájánál jártak. Josh onnan bentről hallotta ezt a kijelentést, és a bizalmatlansága egyre jobban növekedett, de uralkodott magán. Amikor azonban Nokupta azt mondta, hogy holnap is folytatja a keresést, Josh félni kezdett. Ha tényleg neki van igaza, és rejteget valamit, akkor vajon mit csinálhat, amíg ők azt hiszik, hogy Kevint keresi?
     – Veled mehetünk? – kérdezte egyből.
     – Nem hinném, hogy jó ötlet lenne – felelte Nokupta, ami még gyanúsabbá tette őt, még a többiek előtt is. – A kísértetek rátok vadásznak. De ha mindenáron keresni akarnátok, akkor is érdemesebb lenne csapatokra bontva, úgy több helyet nézhetünk át egyszerre.
     – Nem! – vágta rá egyből Lindsay – Jobb, ha nem szakadunk el egymástól! Nokuptának igaza van, Josh, itt biztonságosabb! Ne aggódj, nélkülünk is olyan hatékony, mint velünk, elvégre jobban ismeri a barlangot, mint mi. Csak hátráltatnánk!
     Ahogy Josh Lindsay szemébe nézett, egyből megértette, mit akar a lány: amíg Nokupta távol van, ők megtarthatják a „szeánszot”.
     – Hát jó – bólintott rá kelletlenül, nehogy az indiánnak feltűnjön, milyen könnyen sikerült őt lebeszélnie. Hogy még jobban bebiztosítsa magukat, még gorombán odavetette:
     – Te leszel a felelős, ha bármi történik vele, mert túl későn találod meg!
     – Mindent megteszek, ami tőlem telik! – jelentette ki határozottan Nokupta, és kezet nyújtott Joshnak. A fiú gondolkozott egy kicsit, majd elfogadta a feléje nyújtott jobbot. Az indián tényleg elégedettséget érzett, mert azt hitte, hogy minden a maga megszokott rendjén halad, pontosan úgy, ahogy ő azt már jó előre eltervezte. Josh számára azonban épp ez a kézfogás volt az, ami végérvényesen meggyőzte őt arról, hogy Nokuptán kell tartania a szemeit.
     
     
     
     
     
    Az árnyékasszony
     
     A szülők meglehetősen morcos kedvükben voltak, amikor elhagyták az iskola épületét. Ahelyett, hogy valamelyest tisztázódtak volna a dolgok, csak még jobban összekuszálódtak a szálak, Mason nyomozó pedig kezdett kifogyni az ötletekből, hogy merre tovább. Rettegett a pillanattól, amikor valamelyik szülő megkérdezi tőle, hogy a továbbiakban mi tévők legyenek. Szerencséjére azonban még mielőtt ez bekövetkezhetett volna, megcsörrent a telefonja. „Remélem valami fontos!” – gondolta magában. Kivételesen nem bánta volna, ha a főnöke keresi fel, hogy valami halaszthatatlanul fontos üggyel bízza meg, ami miatt itt kellene hagynia a társaságot. Feszélyezte a tudat, hogy csak rabolják egymás idejét, hiszen már egészen biztos volt abban, hogy a srácok megtalálásához egy teljesen más úton kell elindulnia. Pár ijedt diákkal és értetlen tanárral, aggódó szülőkkel és négy rendetlen szobával nem sokra megy a nyomozásban.
     – Tessék?! – emelte a füléhez a készüléket.
     A telefonba egy középkorú, mély és rekedtes hangú férfi szólt bele. Nem a főnöke volt, de Mason megkönnyebbülten nyugtázta magában, hogy még így is kapott egy ürügyet a távozásra. A beszélgetőtársával tőszavakból is megértették egymást, így a körülötte állók csak kíváncsian méregették őt, hogy mi keltette fel ennyire az érdeklődését.
     – Komolyan mondod?… Nocsak…. És szerinted tudnék vele mit kezdeni?……Pompás. Azonnal indulok. Kösz a tippet!
     – Volna szíves nekünk is elmagyarázni, hogy miről van szó? – kérdezte idegesen Ginny, miután megértette, hogy a nyomozó távozni készül.
     – Sajnálom, hölgyem, de ezt egyelőre még nem oszthatom meg önökkel. Most sajnos magukra kell hagynom önöket, de ígérem, hogy még ma jelentkezem!
     – Na de… Addig mi mit csináljunk? Mi lesz a nyomozással? Nem mehet csak így el, még itt van szükség magára!
     – Nem felejtettem el, és ne aggódjon, az, amiért most elmegyek, pontosan az önök ügyéhez kapcsolódik! – mondta sejtelmes mosollyal az arcán Mason, miközben már a saját kocsijában ült. Nem volt kedve magyarázkodni, ezért még mielőtt bármi kérdést szegezhettek volna neki, elhajtott, maga mögött hagyva a meghökkent, értetlenül utána meredő szülőket.
     – Na végre! – sóhajtott megkönnyebbülten, miközben az országút felé vezetett, majd kihangosította telefonját, és megnyomta azt a gombot, amellyel visszatárcsázta előbbi hívóját.
     – Na itt vagyok, most már nyugodtan beszélhetünk. Szóval, mit is kell tudnom arról a nőről?
     – Nos, Patrick, a szóban forgó hölgy idén töltötte be a nyolcvannégyet, és hatvankilenc évvel ezelőtt egyszerre vesztett el öt hozzá közel álló személyt: a fivérét, a nagybátyját, az unokatestvérét és a család két közelebbi barátját. A körülmények pontosan megegyeznek az általad megadottakkal, leszámítva persze azt, hogy a te madárkáiddal feltehetőleg senki nem volt, amikor eltűntek, ám ez a nő a tanúk vallomása szerint együtt töltötte az eltűntekkel azt a napot, amelyen nyomuk veszett. A baj csak az, hogy a hölgy azóta senkihez sem szólt egy árva szót sem, más pedig nem látott semmit.
     – Vagyis értsem úgy, hogy ez a nő látta, mi történt a szeretteivel, de az valami olyan borzasztó volt, hogy a puszta látványától is megbolondult?
     – Nem, a nő nem őrült meg, csak megnémult. Akármi is történt aznap, teljesen letaglózta, és egy árva léleknek sem beszélt róla, sőt, amint azt már mondtam, másról se. Nem sokan élnek már azok közül, akik akkoriban ismerték őt, de állítólag addig a napig életvidám, kifejezetten beszédes, társaságkedvelő ember volt. A történtek után azonban teljesen begubózódott, visszahúzódott a szobájába, és csak nagyon ritkán jött onnan elő.
     – És azóta, vagyis az elmúlt hatvankilenc évben semmi változás nem állt be az állapotában?
     – A hírek szerint nem.
     – Pszichiátriai szakvélemény?
     – Semmi említésre méltó. A vizsgálatok során kiderült, hogy a hölgy szellemileg teljesen ép, még a tanulmányait is be tudta fejezni magántanár segítségével, csak éppen nem hajlandó beszélni, és úgy általában kerül mindenféle érintkezést a többi emberrel. Gyakorlatilag olyan lett, mint egy autista.
     – Akkor hát miből gondolod, hogy bármiben is a segítségemre lehet? Elég nehéz úgy egyről a kettőre haladni egy beszélgetés során, hogy a partnered ki sem nyitja a száját.
     – Amit még nem tudsz: az öreglányt a szülei halála után a húga magához vette, akivel mind a mai napig együtt élnek. A húga volt az, aki utoljára látta az eltűnteket, leszámítva persze a mi néma szemtanúnkat, így belőle talán ki tudsz szedni valamit, még ha nem is olyan fontos adatokat, mint amilyeneket a nővéréből tudnál. Másrészt pedig, gondolom neked, mint nyomozónak, nem kell elmagyaráznom, mennyire fontos egy ilyen találkozó, még ha nem is állnak veled szóba a potenciális tanúk. Sosem tudhatod, mire találsz rá, arról nem is beszélve, hogy az ilyen „körbeszaglászások” során tett benyomások alakítják ki a jó zsaruban azt, amit a hétköznapi emberek nemes egyszerűséggel nyomozói ösztönnek neveznek.
     „Ebben igaza van.” – gondolta magában Mason. Számtalanszor fordult már elő vele, hogy a végül célravezetőnek bizonyuló nyom ott bukkant fel előtte, ahol a legkevésbé számított rá, teljesen véletlenül. A tanúkkal való személyes találkozás pedig elengedhetetlen volt az ő munkájában. Megtehette volna, hogy előás valahonnan egy poros, régi dossziét, amely nyomtatva, rendbe szedve tartalmazza a tanúk eskü alatt tett vallomását, de soha nem ért volna el az abból kiderülő információk alapján olyan eredményeket, mint amilyeneket maga mögött tudhatott már, hála a személyes beszélgetéseknek, amelyeket a tanúkkal folytatott. A szavaknál gyakran beszédesebb volt egy pillantás, az érintettek otthonának légköre, hangulata pedig olyasmit is elárult az ott lakó emberek életéről, amit azok talán szégyelltek volna kimondani. Ott volt például Chelsea és Wayne. Ha írásban kért volna tőlük tájékoztatást, mindössze annyit tudott volna meg róluk, hogy fél éve élnek egy fedél alatt, és hogy ötletük sincs arra nézve, hogy hova és miért tűntek el a gyerekek. Az írott szavakból hogyan hallatszott volna ki az az utálkozó hangnem, amelyen Wayne beszélt a fiúkról? Visszaadták volna azt a sértődött ajakbiggyesztést, amelyből kiderült, hogy Chelsea-t jobban dühíti a saját kényelmének felborítása, szórakozásának tönkretétele, mint az, hogy a gyerekei többedmagukkal eltűntek? Ezek csak apróságok voltak, amelyek talán nem is szúrtak volna szemet mindenkinek, Mason számára mégis többet jelentettek, mint egy vaskos, adatoktól duzzadó irathalmaz.
     Lassan elérte a célját, egy elhagyatott, vidéki házat, amely előtt már ott várta kollégája.
     – Hamar ideértél – rázott vele kezet a magas, szikár férfi.
     – Lett volna értelme a várakozásnak? – vágta rá Mason – Ha már ilyen ügyesen megszervezted ezt a kis találkozót, minek húzzam az időt?
     – A hölgyek már várnak minket.
     – Hölgyek?
     – Na jó, a szó szoros értelmében véve csak az egyikük vár minket, de a másik is itt van.
     Türelmetlenül várták, hogy kinyíljon az ajtó, miután kétszer is kopogtak. A csengőt sehogy sem találták, pedig egy ekkora házhoz biztosan kellett tartoznia egynek, még ha nem is volt olyan jó állapotban. Az ajtót egy alacsony, idős asszony nyitotta ki. Törékeny alkata ellenére volt benne valami tiszteletet parancsoló, arcának mély barázdái mögül elevenen csillogó szempár nézett rájuk.
     – Jó napot, hölgyem! – köszöntötte a másik nyomozó. – A nevem Mr. Salinger, tudja, velem beszélt telefonon, ez pedig itt a kollégám, Mr. Mason, aki jelenleg épp a maga segítségére szorul.
     – Örvendek – intett a fejével a hölgy, miközben befelé tessékelte őket a nappaliba.
     – Az én nevem Harriett Edmonds, mint azt talán már említette önnek a barátja. Ha jól értettem, arról a bizonyos napról akar beszélni, ami sorsfordulót jelentett a mi életünkben. – A szavaiban volt némi keserűség, mégis olyan könnyeden ejtette ki őket, mintha olyasmiről beszélne, amihez valójában semmi köze nincs. Ki tudja, hatvankilenc év távlatából mennyire tűnnek valós, igazából megtörtént eseményeknek a homályos emlékek? Sem Mason, sem a kollégája nem volt még annyi idős, hogy választ tudjon adni erre a kérdésre. Miközben helyet foglaltak, az idős hölgy teát töltött nekik, majd feltette a kérdést, amire valójában már jó előre tudta a választ.
     – Szóval, miért kerestek fel engem pontosan? Mire kíváncsiak?
     – Nos… – köszörülte meg a torkát Mason. – Tudja, épp egy olyan ügyön dolgozok, amely félelmetesen sok hasonlóságot mutat az esettel, ami önökkel történt. Gyerekekről van szó, és be kell valljam, meglehetősen tanácstalan vagyok a továbbiakat illetően, és nincs semmi a tarsolyomban, amivel megnyugtathatnám a szüleiket.
     – Ezt sajnálattal hallom, de kétlem, hogy bármi olyat tudnék mondani, ami által közelebb kerülne a megoldáshoz.
     – Az is elég, ha elmeséli, amire emlékszik az esetből, és ha lehet, szeretnénk a testvérét is látni.
     – Agatha nem beszél senkivel – komorult el az arca pillanatok alatt. –Még velem sem – tette hozzá keserűen.
     – Ennek ellenére vetnénk rá egy pillantást, ha megengedi – erősködött Mr. Salinger.
     – Ahogy gondolják – felelte hűvösen Harriett, majd belekezdett történetének elmesélésébe.
     – Tudják, azon a napon nagyon kellemes idő volt, a nyárnak megfelelően, és mi épp családi összejövetelt tartottunk. Ott volt mindenki: nagyszülők, nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek, az ördög tudja, hányan, mindenesetre voltunk annyian, hogy a felnőtteknek lehetetlenség volt minden percben azt lesniük, hogy a gyerekeik épp mit csinálnak. A nővérem ekkor tizenöt éves volt, a bátyám tizenhat, én pedig tizenkettő. Az igazság az, hogy engem mindig is kirekesztettek maguk közül – jegyezte meg, és Mason szinte látta az arcán az akkori sértettséget, mintha az mélyen beleivódott volna a ráncaiba a hosszú évek során. – Különösen akkor, ha az unokabátyám, Tim is velük volt. Ő és a bátyám ha csak tehették, együtt lógtak, Agatha pedig abban a kiváltságos helyzetben volt, hogy csatlakozhatott a fiúkhoz, mivel csak egy évvel volt náluk fiatalabb, és az igazat megvallva, tényleg kellemes társaság volt. Én már persze nem tartozhattam a bandába, azt mondták, kicsi vagyok és hisztis, semmi keresnivalóm közöttük. Pedig mindig is arra vágytam, hogy velük mehessek, és bár mindig elutasítottak, én újra és újra próbálkoztam. Így volt ez aznap is: Robert, a bátyám és Tim egész idő alatt susmorogtak valamiről, amit majd szétvetett a vágy, hogy megtudjak, de természetesen valahányszor a közelükbe férkőztem, hogy kihallgassam őket, egyből odébb álltak. Ami számomra különös volt, az a nagy izgalom, ami az arcukon tükröződött. Máskor, ha hallgatózni próbáltam, simán elhajtottak, de aznap inkább ők mentek el a kíváncsi szemek elől. Ráadásul úgy vettem észre, hogy Tim valamit takargat az inge alatt.
     – Van ötlete, hogy mi lehetett az?
     – Halvány fogalmam sincs. A formájából ítélve valami doboz lehetett, már amennyire ki tudtam venni, de akármi is volt az, eltűnt velük együtt.
     – Ez egészen biztos? Miből gondolja?
     – Délután lehetett már, amikor megérkezett hozzánk a nagybátyám, Ernie. Mivel ő nagyapám második házasságából született, jóval fiatalabb volt az édesanyámnál, mindössze huszonkét éves, alig több, mint Robert. Ezért aztán valahányszor hozzánk jött, az első dolga az volt, hogy csatlakozzon Timhez és Roberthez. A nővéremmel épp süteményeket rakosgattunk egy tálcára, amikor Ernie, Robert és Tim, illetve még két srác, akik a bátyám barátai voltak, odajöttek hozzánk, és Tim bejelentette, hogy egy időre lelépnek, hogy végrehajtsanak valami „férfimunkát”. Én akkor úgy éreztem, hogy valami nagyon titokzatosat fognak csinálni, és teljesen izgalomba jöttem, nem volt más vágyam, csak hogy velük mehessek, és nézzem, mire készülnek. Agatha csak némán bólintott, hogy tudomásul vette, mintha nem is érdekelné a dolog, ezért is bosszantott annyira, amikor Robert egyik barátja, akinek talán tetszett is a nővérem, megkérdezte: „Te nem jössz velünk, Agatha?” Ő meg persze ott hagyott egyedül a süteményekkel, ami teljesen kiborított. A srácok végig csak hozzá beszéltek, mintha én ott sem lettem volna, egyszerűen nem voltak hajlandóak tudomást venni rólam, mintha én csak levegő lennék. Tettem ugyan egy próbálkozást a követésükre, de Tim észrevett, és jobb kezével intett, hogy kopjak le. Ekkor láttam, hogy a bal kezével még mindig azon a ponton fogja az ingét, ami alá azt a valamit rejtette. Én dühösen kérdeztem, hogy mégis mit akarnak csinálni, amit én nem láthatok, mire ő lerázásképpen csak annyit felelt: „varázsolunk!”, majd végleg elhessegetett. Ami eztán történt, azt már a rendőrség is tudja: estefelé gyanús lett, hogy még mindig nem jöttek meg, és úgy kilenc óra tájékán – ami akkor még későnek számított – bejelentettük az eltűnésüket. Soha többé nem láttam a fiúkat, Agatha pedig valamikor hajnalban került elő, sokkos állapotban. A nővérem, aki addig úgymond a család lelke volt, megnémult, és önmaga árnyékává vált.
     – Semmit nem tudtak kiszedni belőle? – kérdezte halkan Mason.
     – Soha; sem mi, a családja, sem senki más. És nem volt az a terápia, ami ezen változtatott volna. Néha ugyan úgy tűnt nekem, mintha magában motyogott volna valamit, de ha rákérdeztem, mit szeretne, ijedten nézett rám, mintha veszélyt jelentenék a számára, és bezárkózott a szobájába. Szerintem a motyogást azóta sem hagyta abba, csak vigyáz arra, hogy ne lássuk olyankor, ami pedig az ijedtségét illeti, az teljesen elmúlt. Most már csak olyan, mint egy szellem, aki beletörődött abba, hogy valamilyen formában létezik ugyan, de az élethez semmi köze nincsen. Jár-kel, eszik, alszik, elfogadja a jelenlétemet… de valójában már rég nem tartozik a mi világunkhoz, megsemmisült azon a napon, amikor a fiúk eltűntek, akármi is történt pontosan.
     – Ha jól sejtem, a rendőrség nem talált semmi nyomot, amin elindulhatott volna, és idővel fel is függesztette a nyomozást.
     – Ahogy mondja.
     – Azt hiszem, itt az ideje, hogy a nővérére ránézzek – húzta ki magát pár perc elmélyült gondolkodás után Mason. Harriett csendesen bólintott, majd odavezette nővére szobájához.
     – Jobb, ha egyedül megy be – mondta – Ha egyszerre többen „törünk rá” a saját kis birodalmában, hajlamos azt hinni, hogy sarokba akarjuk szorítani. Nem mondja ugyan, de gyanítom, hogy ilyenkor azt hiszi, orvost hozok hozzá, és azon ügyködöm, hogy diliházba csukassam.
     Mason csendesen csukta be maga mögött az ajtót, nehogy felzaklassa a szobában tartózkodó idős hölgyet, bár első látásra úgy tűnt, nincs semmi, ami kiszaggathatná néma nyugalmából. Valóban olyan volt, mint egy szellem, akinek semmi köze az éppen körülötte zajló dolgokhoz. Mason úgy látta, hogy a néni észrevette őt, de különösebben nem foglalkozott vele. Fotelja az íróasztal mellé volt tolva, és úgy fordították, hogy aki benne ül, az ki tudjon nézni az ablakon. Agatha pont ezt csinálta: bámult kifelé az ablakon, és a gondolatait a szélnek eresztette.
     – Miss Edmonds… – szólt hozzá bátortalanul Mason – Agatha…
     Az idős asszony egy pillanatra felé fordította fejét, de aztán visszanézett az ablak irányába. Ennek ellenére Mason úgy érezte, hogy a néni innentől kezdve neki szentelte a figyelmét. Nem tudta, miért gondolja így, de valahogy biztos volt benne, hogy nem a levegőbe beszél.
     – Nézze, én tudom, hogy amit látott, annak még az emléke is lebénítja… és hogy úgy érzi, felesleges erről beszélnie, mert már úgysem lehet önön segíteni… De itt van ez az öt gyerek, akik nemrég eltűntek, akárcsak az ön szerettei, és rajtuk talán még lehetne segíteni, csak tudnom kéne, hogy mi történt velük… Hogy mivel állok szemben. Kérem, adjon nekik egy esélyt! Nekik, és a szüleiknek! Maga az egyetlen reménysugár, Agatha… – maga is meglepődött, hogy milyen közhelyesen beszél. Eddig még soha nem szorult rá, hogy könyörögjön valakinek, mindig a kezében volt a biztos ütőkártya, és inkább tőle függtek mások, mint fordítva. Most azonban teljesen ki volt szolgáltatva ennek a kísértetszerű öregasszonynak, akinek egész lényében volt valami nem evilági. Agatha meg sem moccant, csak szótlanul meredt a távolba. Mason sem mozdult, várt valamire, egészen pontosan nem tudta volna meghatározni, mire, de úgy érezte, maradnia kell még. Eltelt egy perc, két perc, majd tíz, a szobában csak az óramutató mozgása jelezte, hogy az idő nem állt meg, bár minden más mozdulatlan volt. Végül fél óra elteltével Mason sarkon fordult, és elindult kifelé. Csalódott volt, bár nem tudta, mire is számított igazából, hiszen miért pont neki, egy idegennek nyílna meg egy olyan ember, aki már hatvankilenc éve saját gondolatainak börtönében él, anélkül, hogy oda bárkinek is belátást engedne? A keze már a kilincsen volt, amikor Agatha váratlanul mégis megszólalt. Tisztán, érthetően beszélt, nem motyogott, bár csak nagyon halkan, és továbbra is csak az ablakon bámult ki.
     – Félelem, fájdalom, szenvedély, harag… a bölcs… – mondta maga elé, miközben a fejét csóválta. Mason csodálkozva nézett rá, majd összerezzent, amikor a hölgy felé fordult, és most először ráemelte mindenen áthatoló tekintetét.
     – Ne keresse őket, nyomozó. Felesleges… Nem fog rájuk találni – jelentette ki csendesen, de annál határozottabban, majd megint elfordult tőle.
     – Ezt meg hogy értsem, Agatha? – kérdezte idegesen Mason. Túl azon, hogy a nénike első szavai teljesen összezavarták, furcsa szorítást érzett a gyomrában, mert Agatha hangjában olyan bizonyosság csengett, amellyel nem tudott ellenkezni, akármennyire is riasztotta a gondolat, hogy valami visszafordíthatatlan történt azokkal a tinédzserekkel.
     – Kérem Agatha! Mondjon valamit! Mi történt velük? Miért nem találhatom meg őket? Mi a fene folyik itt? – ám hiába kérlelte, könyörgött neki, az öregasszony visszasüppedt réveteg állapotába: ismét bezárta a külvilág előtt a kapukat. Mason csüggedten lépett ki a szobájából.
     – Nos? – kérdezte Harriett, mintha csak azt mondta volna: „Na látja! Ugye megmondtam?!”
     – Egyelőre nem tudom, mit kezdjek a szavaival – válaszolt az előzőek hatására kissé ingerülten Mason – De pontot teszek az ügynek a végére, ha addig élek is! – jelentette ki, miközben kiviharzott a bejárati ajtón, maga mögött hagyva az elképedt Harriett Edmondst.
     
     
     
     
     
    Test és lélek
     
     Másnap mindenki izgatottan várta, hogy Nokupta elmenjen, és különös elméletüket igazolhassák valahogy. Mindenki, kivéve Duncant, akinek életében talán most először jött el az a pillanat, amikor a kíváncsiságánál erősebbnek bizonyult a félelme. Ugyanakkor meg sem fordult a fejében, hogy ellenkezzen, mivel látta a többiek elszántságát, és bár veszélyesnek és értelmetlennek tartotta a szellemidézés képtelen ötletét, úgy érezte, tartozik ennyivel barátainak. Másrészt pedig pontosan tudta, hogy Josh is kicsit nyugodtabb lesz, ha úgy érzi, tesz valamit Kevin előkerítésének érdekében. Azért egy utolsó próbálkozást még tett, hátha jobb belátásra tudja bírni a többieket, de igazából tudta, hogy ezzel csak az időt húzza.
     – Most mit akadékoskodsz? – kérdezte türelmetlenül Lindsay, miután Nokupta magukra hagyta őket – Az előbb már belementél, nemde? Már nem vonhatod vissza!
     – Én csak azt szeretném, ha jól átgondolnátok ezt az egészet, még mielőtt belefognánk! Hiszen gondoljatok csak bele: ha Kevin szavai tényleg azt jelentik, amit ti mondotok, akkor Nokupta is a szellemek erejével nyit átjárókat, ebből pedig az következik, hogy összejátszik velük! Elképzelhető, hogy pontosan tudja, mire készülünk, és ez is csak egy csapda, már ha valóban ő a hunyó.
     – Na igen, de ha te idézed meg a szellemet, akkor neked kell engedelmeskednie, nem? – kérdezte Nicole, aki ebben a témában túlságosan tájékozatlan volt ahhoz, hogy ennél nyomósabb ellenérvet hozzon fel.
     – Szerintem is ez lenne a logikus – vetette közbe Josh – Ha már egyszer az én hívásomra jelenik meg, az eleve azt jelenti, hogy szót fogad nekem.
     Szóval már csak azt kell kideríteni, hogyan idézzük meg őket, és a markunkban vannak!
     – Ja, és azt hiszem, itt meg is bukik az egész – csóválta a fejét csüggedten Nicole – Mi nem tudjuk, hogyan kell megidézni őket, „maguktól” pedig eddig csak akkor jelentek meg, ha Nokupta is velünk volt, és ez valószínűleg így is marad. Csak tudnám, hogyan csinálta! Látszólag egyszer sem tett semmi gyanúsat, mielőtt a kísértetek megjelentek. Akkor meg hogy a fenébe bírta rá őket, hogy előjöjjenek, anélkül, hogy észrevettük volna?
     – Hát igen, ez kemény dió… – bólintott egyetértően Lindsay – Na, még a végén megúszod a dolgot Duncan, megnyugodhatsz! – mosolygott keserűen a fiú felé, aki azonban egyáltalán nem tűnt nyugodtnak. A gesztust mindössze annyival viszonozta, hogy elfordította a fejét, és innentől kezdve feltűnően szótlan maradt. A többiek nem rágódtak túl sokat a reakcióján, azt gondolták, hogy Duncan biztos gúnyolódásnak vette Lindsay szavait, és megsértődött. Fogalmuk sem volt róla, hogy barátjuk lelkét valami egészen más nyomja, aminek semmi köze nincs a lányhoz. Attól a perctől kezdve ugyanis, hogy Nicole feltette azt az ártatlan kérdést, hogy a kísértetek nem annak engedelmeskednek-e, aki megidézi őket, ő pontosan tudta, hogy hogyan csalhatnák elő őket. Ez pedig komoly dilemmát okozott neki: biztos volt benne, hogy a többiek az életben nem jönnének rá a megoldásra, így egyedül rajta múlik, hogy megtörténik-e a szeánsz, vagy sem. Csakis és kizárólag ő adhatja a kezükbe a titok nyitját, pont ő, az egyetlen személy, akinek a hideg futkos a hátán az egésztől. Ha elhallgatja, és úgy tesz, mintha ő is ugyanolyan tanácstalan lenne, mint a többiek, akkor nem kell vállalnia a szellemidézéssel járó kockázatot, és még csak ki sem derülne, hogy eltitkolt valamit. De ő tudná, és nem lenne többé egyetlen nyugodt perce sem.
     Ezt nem tehetem meg. – gondolta remegő gyomorral – Nem tehetem meg Joshsal, mi van, ha nekik van igazuk, és Kevin élete ezen múlik? Sose bocsátanom meg magamnak… Nincs más választásom, el kell mondanom, amit tudok. Talán nincs is igazam… De mit is áltatom magam, biztos, hogy nem tévedek. Csak ez lehet a megoldás…
     – Várjatok! – szakította félbe barátait, miközben azok épp azokból a képtelen történetekből próbáltak ötletet meríteni, amelyeket az emberek bizalmával visszaélő sarlatánoktól hallottak a tévében. Az asztaltáncoltatás persze lehetetlen lett volna ebben a környezetben, de erősen gondolkodtak azon, hogy Nicole nyakláncát vajon használhatnák-e ingának.
     – Mi van? – kérdezték ingerülten, felháborodva azon, hogy Duncan képes félbeszakítani őket ilyen fontos kérdések megvitatása közben.
     – Azt hiszem, tudom, hogyan csinálta Nokupta – mondta halkan, majd bemászott a rejtekhelyükre, és előhozott onnan valamit. A többiek értetlenül, de annál nagyobb érdeklődéssel néztek rá.
     – Hát ezek meg mik? – kérdezte Josh.
     – Ezek azok a tárgyak, amelyek a halott kalandorok után maradtak. Emlékeztek, hogy rám ripakodott Nokupta, amikor hozzájuk értem? Most már legalább tudom, miért lett olyan ideges.
     _ – Tényleg! – csapott a homlokára Josh – Pedig milyen komolyan adta elő a „tiszteld a holtak hagyatékát” szöveget! Mi meg egyből elhittük, pedig még csodálkoztam is, hogy ennyire nagy hatással van rá a vallása még háromszáznyolcvan lélekölő év után is!
     – Hatással is van rá a vallása! – nézett rá nagyon komolyan Duncan – Tudjátok, az csak egy tévhit, hogy az indián törzsek közül mindegyik félte és tisztelte a szellemvilág lakóit! Valójában akadtak olyanok is, akik kifejezetten megvetették őket, bár szilárdan hittek létezésükben. Ők nem a földi élet mocskától megszabadult, tapasztalt lelket látták bennük, hanem elrettentő példáját annak, hogy milyen az, amikor valaki nem képes továbblépni, és már sem az anyagi, sem a szellemi világ nem fogadja be. Éppen ezért úgy vélték, hogy az élőknek joga van rabszolgáikká tenni az ilyen elkárhozott fantomokat, és ezt úgy tehetik meg, ha birtokolják az elhunyt tárgyait, melyekkel egy életre magukhoz láncolhatják őt.
     – Hát ez elég durva… – rázta a fejét Nicole lezsibbadva a hallottaktól.
     – Az – jegyezte meg halkan Duncan – Akkor jutott eszembe, amikor a kísértetek engedelmeskedési kötelezettségéről kérdeztél. Gondoltam, ha Nokupta tényleg olyan ember, mint amilyennek gondoljátok, és amilyennek lassan én is gondolom, akkor inkább hisz ebben, mint a lélek szabad akaratának törvényében és a halottak tárgyainak tiszteletében.
     – Kösz Duncan – fordult hálásan barátjához Josh. Ismerte őt, és pontosan tudta, milyen nehéz volt mindezt elmondania nekik, hiszen ezzel gyakorlatilag saját maga dugta a fejét a hurokba.
     – Nagy vagy! – veregették meg a vállát a többiek is.
     – Elég lesz már… – mondta zavartan Duncan, aki időközben kissé elvörösödött. – Vágjunk bele, még mielőtt Nokupta visszatér. Akarom mondani, mielőtt még meggondolom magam!
     – Szerintem nem kell mindegyiket felhasználnod – bökött ujjával a tárgyak felé Nicole – Csak egyet akarunk megidézni, szóval elég, ha csak az egyik van nálad.
     Duncan nem válaszolt, csak némán bólintott, majd kiválasztott egy bőrszíjból készült nyakláncot, melyen egy aprócska, opálszínű kő lógott.
     – Ez afféle talizmán lehetett a gazdájának… – kezdett magyarázkodni, hogy beszéd közben gyűjtsön egy kis bátorságot – Talán nekem több szerencsét hoz majd, mint neki.
     – Nyugi, Duncan, itt leszünk melletted, és ha bármi nem stimmel, azonnal közbelépünk – próbálta megnyugtatni Josh, de közben ő maga is roppant ideges volt, akárcsak Nicole és Lindsay. Duncan végül úgy döntött, hogy nem vár tovább, jöjjön, aminek jönnie kell: nyakába vette a láncot, a rajta csüngő amulettet pedig kezébe fogta és a szívéhez szorította. Ezután behunyta a szemeit, és erősen koncentrált arra, hogy magához hívja a szellemet. Már nem gondolt arra, hogy mi minden történhet vele, ha valamit rosszul csinál, vagy ha a szellem mégsem lesz jó szándékú, elméjét sikerült teljesen elcsendesítenie, a külvilág pedig megszűnt létezni számára. Hosszú percek teltek el úgy, hogy nem történt semmi, és a többiek már kezdték is feladni a reményt, de nem merték megzavarni Duncant a koncentrálásban. Igazából még sosem látták ilyennek, és ez amellett, hogy kicsit ijesztő volt számukra, tiszteletet is ébresztett bennük. Duncan ugyan említette nekik párszor, hogy szokott meditálni, de mindig azt hitték, hogy ezzel csak különlegesnek akar mutatkozni, és nem is kell komolyabban venni, mint az összes többi ezoterikus hóbortját. Feszült figyelemmel várták, hogy végre történjen is valami, amikor az egyik világító kő ismerős vibrálásba kezdett. Mind idegesen kapták oda a fejüket, Duncan ellenben úgy állt fel, mint aki teljesen nyugodt, és csak szemével követte a kísértet mozgását. Az először ide-oda cikázott, szörnyű ricsajt csapva, de nem támadta meg őket. Inkább tűnt zavartnak, mint dühösnek, már amennyire ezt egy fénylő energiagömb esetében meg lehet állapítani, de a srácoknak határozottan az volt a benyomása, hogy a szellem a társait keresi, és nem tudja mire vélni a helyzetet. Arról nem is szólva, hogy Nokupta sem volt a közelben, ami szintén meglepő lehetett a számára. Aztán egyszer csak megállt a levegőben, és pár pillanatra olyan volt, mintha farkasszemet nézne Duncannel, majd eszméletlen sebességgel megindult felé. A fiú lába remegett az izgalomtól, de nem mozdult, igyekezett erőt venni magán, és úgy állt, mint a cövek.
     – Talán mégse kellett volna belefognunk… – suttogta rémülten Lindsay, miközben fejét Josh mellére hajtotta, hogy ne is lásson semmit belőle.
     – Most már nincs visszaút – jelentette ki Nicole, aki barátnőjével ellentétben ha akarta volna, sem tudta volna másfelé vinni a tekintetét, annyira lenyűgözték az események, még ha félelmetesek is voltak. A kísértet egészen ködszerűvé vált, mire elért Duncanhez, majd elkezdett az orrán keresztül belé hatolni. A fiú úgy érezte, mintha jeges áramlat futott volna végig orrüregén keresztül, egészen le a tüdejéig, majd egyből meg is szilárdult volna. Nem kapott levegőt, ezért a száját is kinyitotta, de ettől csak még rosszabb lett, mert így a jeges fuvallat most már azon keresztül is folyamatosan áramlott a testébe. Hamarosan elhomályosult előtte minden, és érezte, hogy már nem ura önmagának.
     A többiek, akik kívülről nézték ezt a folyamatot, nagyon megijedtek, mert csak azt látták, hogy a barátjuk egyszer csak a torkához kap, és a levegőhiánytól hörögve ide-oda tántorog. Nem mertek közelebb menni hozzá, mert a kísértet egy része még mindig ködként lengte körül.
     – Csinálj már valamit! – sikkantotta Lindsay Joshnak.
     – Mégis mit kéne tennem szerinted? – kérdezte dühösen a fiú.
     – Nem tudom, akármit! Csak legyen már vége!
     Az óhaja mintha parancs lett volna, a köd egyik pillanatról a másikra eloszlott, és már csak a földön fekvő Duncant látták.
     – Istenem… – nyögte maga elé Lindsay, majd sietve megindult a fiú felé, de Nicole megállította.
     – Állj meg! – mondta olyan komolyan, hogy Lindsaynek eszébe sem jutott vitatkozni, csak követte barátnőjének tekintetét, akárcsak Josh. Duncan, illetve aki eddig ő volt, most felült, és kicsit bódultan nézett körül. A többiek a döbbenettől ledermedve bámulták a jelenséget: barátjuk a szemük láttára alakult át. És még mondja valaki, hogy az emberek a külsejük alapján ismerik fel egymást! Itt volt előttük az élő példa: a külső nem változott meg, ugyanaz a magasság, ugyanazok a szemek, a haj, és a többi testrész is mind passzolt… de az előttük ülő személy határozottan nem Duncan volt. Az örökké kíváncsi, fürkésző tekintetet lomha, fénytelen szemsugarak váltották fel, az eddigi esetlen, fürge, de ösztönös mozdulatok kimértté és nehézkessé váltak. Az arcának egyes részeit ha külön-külön nézték, nem találtak benne semmi eddigitől eltérőt, de összességében mégis olyan volt, mintha a vonásai teljesen átrendeződtek volna, és valahogy sokkal öregebbnek is tűnt. Csak némán méregették ezt az „ismerős-idegent”, aki szemmel láthatóan próbált magához térni a révületből. Végül Lindsay nem bírta tovább, és bátortalanul, de azért jól hallhatóan megszólította.
     – Duncan?
     Az alak valószínűleg tisztában volt vele, hogy ez neki szól, bár nem az ő neve volt, ezért feléjük fordult, majd nagy nehezen felállt. Pár percig farkasszemet néztek egymással, majd a fickó megszólalt. A többiek szinte hátratántorodtak a meglepetéstől, a hang annyira távol állt barátjukétól. Kicsit olyan érzés volt, mintha egy közeli ismerősüket nézték volna videofelvételről, de a felvétel át lett volna szinkronizálva. Duncan hangja ugyanis még így, tizenhét évesen is mutált, és ettől időnként már szinte rekedtes, érces volt, de az a hang, amit most hallottak, mély volt és öblös. Kész tudathasadás volt nézni ezt az embert, aki Duncan is volt, meg nem is.
     – Szóval ti hívtatok ide? Miattatok kellett visszajönnöm erre a helyre? –kérdezte lassan, tagoltan. Beszédében is különbözött Duncantől, aki szinte mindig hadart.
     – Micsoda? – kérdezte értetlenül és bizalmatlan idegenkedéssel Lindsay – Hiszen eddig is itt voltál! Akkor meg miről beszélsz?
     – Igen, itt voltam… – motyogta maga elé az idegen, olyan zavartan, hogy a srácok már-már kételkedtek az épelméjűségében. Valószínűleg ki tudta olvasni a tekintetükből a gondolatukat, mert kisvártatva megint megszólalt, most már sokkal határozottabban, szinte vidáman:
     – Persze, hogy itt voltam, még szép, csak hát egészen más az abban a formában. Ej, a mindenségit, mennyivel másabb így! – kurjantotta, majd méregetni kezdte magát, végignézte a tagjait, kezeit folyamatosan ökölbe szorította majd ellazította, aztán végigsimított a fején és kézbe vette a szemüvegét. – Már el is felejtettem, milyen az… Mondjuk én nem ilyen voltam. Nem ilyen kicsi, és egy csöppet teltebb is… Nahát! Nagyon furcsa érzés!
     – Öhm, igen – szakította félbe Nicole, aki már kezdte unni az újraélt testiségnek örvendező idegen csacsogását. – Megtudhatnánk a nevét?
     – A nevemet? Ó, persze, nehéz visszaszokni ezekhez a formaságokhoz. Nevek… Milyen primitív formája az egyén beazonosításának… Én már rég nem voltam név! Én csak… én vagyok már jó ideje.
     – Azért a magunk fajta primitív lények kedvéért – jegyezte meg élesen Lindsay – elárulná, mi volt a neve?
     – Persze, hogyne… A nevem William Ashcroft, de a barátaimnak csak Billie.
     – Nos, Billie… – köszörülte meg a torkát Josh – Azért hívtunk ide, hogy a segítségedet kérjük. Választ kell kapnunk néhány kérdésre, méghozzá sürgősen.
     – Na igen… – vált egyszeriben komollyá az idegen – Tudom, mit akartok tudni. Hiszen már volt alkalmunk találkozni, csak akkor…
     – Akkor te meg a barátaid épp ránk támadtatok! – mordult fel Lindsay.
     – Rátok támadni? – hökkent meg Billie – Eszünkben sem volt bántani titeket!
     – Akkor miért zúdítottátok a lábamra köveket? – kérdezte dühösen Josh – És miért támadtátok meg az öcsémet? Ti játszottatok Nokupta kezére!
     – Az öcsédet? Ja igen, az a szőke gyerek… Mi nem őt támadtuk meg, hanem Nokuptát akartuk valahogy eltávolítani a közeletekből, a srác csak ott volt mellette. Persze, a vén zsivány jól ért a tereléshez… Eléállt, hogy mindenki azt higgye, hogy valójában a gyerek a célpontunk, ő pedig a hős, aki megvédi! De esküszöm, hogy semmi közünk nem volt az örvényhez, nekünk nem kell örvényt nyitni ahhoz, hogy eljussunk egyik helyről a másikra!
     – De akkor miért löktétek bele?
     – Az istenért, hát egyikőtök sem látott semmit? Nem mi löktük bele, hanem Nokupta, úgy hasba vágta azt a szerencsétlent, hogy csak úgy nyekkent volna, ha földet ér, de így csak az örvénybe esett bele. Ami pedig a kőzúdítást illeti, mi csak a könyvet akartuk megszerezni, hogy ne kerüljön Nokupta kezébe. Persze ő ezt is a saját javára fordította: megnyitotta a kis örvényét, úgy beállítva a dolgot, mintha mi lettünk volna a tolvajok, közben pedig megszerezte magának a Mah-ree Nokot, hogy ha majd eljön az ideje annak, akkor újabb embereket csaljon ide!
     – Ez borzasztó… – nyögte Lindsay.
     – De hát mit akar tőlünk? – kérdezte Nicole – Miért kellünk neki? –Azért, amiért mi mind kellettünk neki… – jegyezte meg keserűen Billie, amitől Joshnak összeszorult a gyomra. Hol van most Kevin?
     – Hadd találjam ki: még négyen vagytok itt… tehát az öcséd volt a fájdalom, igaz?
     – Igen, miért?
     – Mindig ugyanaz a nóta! Folyamatosan legyengíti az áldozatait: először mindig a fájdalom viselőjét, mert annak a legsúlyosabb a terhe, aztán a félelemét, majd sorra a többit… Aztán egyenként eltűnteti őket, és ránk fogja a balhét, ránk, akiket ugyanígy átvert!
     – De mit csinál velük? – kérdezte türelmetlenül Josh – Mit csinál Kevinnel?
     – Elveszi az életerejét – hajtotta le a fejét Billie – Hogy élhetne másképp ilyen sokáig? Aki már gyenge ahhoz, hogy védje magát és az energiáit, attól elszívja az életerőt. Az egészben pedig az a legszörnyűbb, hogy nem tehetünk ellene semmit, még a túlvilágról sem!
     – Mert a szolgáivá tesz titeket… – bólogatott keserűen Lindsay.
     – Dehogyis! A szellemnek nem lehet parancsolni, csak megidézni lehet. Még hogy szolgává tenni! Nem erről van szó. De nem ölhetünk meg valakit, akit a saját hajdani életerőnk tart életben! Nem támadhatjuk meg, mert nem vagyunk rá képesek, velünk szemben egész egyszerűen sérthetetlen! Az egyetlen, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk megszerezni azt az átkozott könyvet, és így nem tud újabb áldozatokat gyűjteni, és akkor egy napon kifogynak a tartalékai, és ugyanúgy végzi, mint bárki más. Mások életereje nélkül…
     – Te jó ég! – pattant fel halálra váltan Josh, félbeszakítva Billie elbeszélését – Akkor lehet, hogy Kevin…
     – Nem, ő még életben van! – vágta rá egyből Billie, kitalálva a fiú gondolatát – Azt észrevettük volna odaát, ha nő a létszámunk. De a szándékaihoz nem fér kétség, ha eddig nem tette meg, hogy… szóval ha eddig nem tette meg, annak az oka az, hogy a srác még nem elég gyenge, és ellenáll. De nem lehet már túl sok ereje, ha elvitte közületek.
     – Hogy én milyen hülye vagyok! – temette fejét a kezeibe Josh – Hiszen a saját szememmel láttam, hogy mindig elesik, meg vánszorog, mint egy holdkóros, de nem esett le, hogy azért, mert rosszul van és gyenge! Hiszen nem mondta… Nem tudhattam… És én még bénának neveztem… Billie, muszáj odavinned minket hozzá, mielőtt még túl késő lenne! Nincs vesztegetnivaló időnk!
     – Hogy én? De… Hogyan és hová? Nem tudom, pontosan hol vannak, és azt sem, hogyan juttathatnám oda magunkat!
     – Az ég szerelmére, hát még mindig nem érted, miért hívtunk ide? A fiú, aki most a testét kölcsönzi neked, elmondta a bölcs igézetét! Vagyis ő az, akire „hat a szellem” – ez már megtörtént –, és aki „e szellem erejével nyit a térben kapukat”! Vagyis elméletileg képesek vagytok együtt örvényt nyitni, ahogy Nokupta is! Tényleg, ha már itt tartunk, áruld el kérlek: ha ti nem vagytok a szolgái, akkor hogy érte el, hogy egy szellem segítsen neki átjárókat megnyitni?
     – Nokuptának nem kell szellemi segítség ehhez. Ő egy sámán, és csak arra használ minket, hogy legyen kire kenni az eltűnéseket! Amíg minket hibáztat mindenki a tragédiákért, addig senki sem gyanakszik rá, és zavartalanul tevékenykedhet a kalandorok közvetlen közelében, Ő csak… – hirtelen elakadt a szava.
     – Mi az? – kérdezték egyszerre hárman.
     – Olyan furcsa… Valami hang itt legbelül… beszél hozzám!
     – Duncan! – suttogta izgatottan és örömmel Lindsay. Már kezdte azt hinni, hogy Duncan lénye teljesen elsorvadt az idegen befolyása alatt.
     – Mit mond?
     Az idegen nem válaszolt, s pár másodpercre úgy tűnt, mintha megint Duncan lenne az, aki előttük áll, és Billie háttérbe szorult volna. Volt valami nyugtalanító az arckifejezésében, de nem volt sok idejük ezen töprengeni, mert hirtelen kinyújtotta a jobb kezét, és ennyit suttogott maga elé:
     – Kevinhez! – majd legnagyobb megdöbbenésükre kavarogni kezdett előttük az egyre jobban kiszélesedő örvény.
     – Biztos, hogy ez oda visz hozzá? – kérdezte gyanakodva Nicole, előre rettegve attól, ami most következik majd.
     – Hát, most hogy tudjuk, ki az igazi ellenségünk – jegyezte meg Josh –, már gyakorlatilag mindegy, hová kerülünk, mert lényegében sehol sem vagyunk biztonságban.
     Nicole-t ugyan nem nyugtatták meg úgy istenigazából Josh szavai, de belátta, hogy semmi okuk nincs arra, hogy tovább rostokoljanak itt.
     – Akkor meg mire várunk még? Nyomás! – kiáltotta elszántan Lindsay, majd összekapaszkodott Joshsal és Nicole-lal, és belevetette magát az örvénybe. Billie pedig, aki időközben megint átvette az irányítást, rögtön utánuk ugrott be, remélve, hogy ismét szemtől szembe kerülhet Nokuptával.
     
     
     
     
     
    Forró nyomon
     
     Mason nyomozó úgy csörtetett ki a házból, mintha kísértetek kergették volna. Túl azon, hogy az öregasszony szavai összezavarták, nem tudott szabadulni valami furcsa, számára eddig ismeretlen érzéstől. Az élmény egyenesen hátborzongató volt. Más ember valószínűleg képtelen lett volna megérteni elégedetlenségének okát, elvégre itt van ez a nő, aki már évtizedek óta nem szólt még a legközelebbi hozzátartozóihoz sem, erre jön ő, és szinte egy csapásra kirángatja Miss Edmondst a zárkózottságából. Egyedül Mason tudta, hogy nem ő csalta elő az asszonyt a saját kis világából, hanem az asszony engedett neki belátást abba a közegbe, amelyben ő élt, és ezért hallhatta a hangját. Nem tudta volna szavakba önteni, mitől borzadt el annyira. Hiszen tulajdonképpen nem történt semmi. De az érzés olyan volt, mintha egy hűvösebb fuvallat hatására az ember rettegni kezdene a hurrikántól. És az a jóslat… illetve nem is jóslat, magabiztos kijelentés volt az, hogy ő semmiképpen sem találhatja meg a gyerekeket.
     – Állj már meg, komám, mi ütött beléd? – lihegett a nyomában Salinger. – Mi a fene történt odabent?
     – Semmi! Csak épp közölte velem az öregasszony, hogy feleslegesen küszködök ezzel a nyomozással, mert úgysem tudom előkeríteni a kölyköket!
     – Mi? De most… most tényleg beszélt hozzád? – hüledezett Salinger – Én azt hittem, hogy csak… nem is tudom, mit hittem, de ez az egész olyan hihetetlen! Mármint hogy szóba állt veled.
     – Azt azért nem mondanám – felelte kelletlenül Mason – Leginkább csak magának beszélt, egyedül ezt az egy mondatot intézte hozzám, azután síri csönd és hullaszag! – maga is megborzongott, ahogy ez kicsúszott a száján. Ez a gyakran használt mondás most egészen másképp csengett számára, és a legijesztőbb az volt az egészben, hogy nem tudta, miért. Időközben már beszállt a kocsijába, a barátja pedig egyből beugrott mellé.
     – És a saját kocsidat csak úgy itt hagyod?
     – Majd visszajövök érte később, nem érdekes. De te elárulnád végre, hogy mitől lettél egyszeriben ilyen idegbajos? – kérdezte a nyomozó, miközben már az országúton haladtak.
     – Nem is tudom, de ez az egész olyan… olyan furcsa volt.
     – Naná, hogy furcsa volt, hiszen évek óta nem nyitotta ki a száját, nem csoda, ha zavaros a beszéde! Egyébként mit mondott még?
     – „Félelem, fájdalom, harag, szenvedély, a bölcs…” – idézte Mason a homlokát ráncolva – És közben üres tekintettel bámult kifelé az ablakon.
     – Hát öregem, a helyedben én nem sokat töprengenék ezen tovább! Az öreglány valószínűleg bekattant, és összevissza beszél – látva, hogy barátja még mindig feszült, folytatta a beszédet, észre sem véve, hogy Mason oda sem figyel rá. Egymás után mondogatta magában az öregasszony szavait újra és újra, egy belső parancsra, ami nem hagyta, hogy másra figyeljen.
     – Figyelj, kár ezen rágódni! Belátom, rossz ötlet volt elmenni hozzájuk, csak hát más emberről nem tudok, akinek ilyen körülmények között vesztek volna el a rokonai, na de nem is ez a lényeg… Tényleg sajnálom, na; de legalább megpróbáltuk! Kár, hogy semmi értelme nem volt annak, amit mondott.
     Mason hirtelenjében akkorát fékezett, hogy Salingert és saját magát is csak a biztonsági öv védte meg attól, hogy felkenődjenek az üvegre.
     – Most meg mi van? – csattant fel Salinger ijedten és némi felháborodással a hangjában, miközben kezével mellkasának bal oldalát markolászta. Mason egy fecnit húzott elő a zsebéből, és a barátja elé hajította.
     – Ezt nézd meg!
     Salinger értetlenül nézett hol a papírra, hol Masonre.
     – Patrick, én nem…
     – Olvasd figyelmesen!
     Barátja engedelmeskedett neki, de többszöri elolvasás után még mindig nem látta át a helyzetet.
     – Mi ez?
     – Ezt találtuk az egyik gyerek szobájában! Nézd meg azokat a rövidítéseket ott, a nevek mellett! „Fé., H., Sz., Fá., B.”!
     – És?
     – Könyörgöm, hát még mindig nem fogod fel?! Félelem, harag, szenvedély, fájdalom, bölcs! Látod már?
     Salinger köpni-nyelni nem tudott meglepetésében. Az első, ösztönszerű reakciója az lett volna, hogy azt mondja: Ez őrültség! Mi értelme lenne? Neki is be kellett látnia azonban, hogy ez már nem lehet pusztán a véletlen műve. Egyértelmű volt, hogy az asszony ugyanazt próbálta szavakba önteni, amit Duncan leírt. Két ember, akiket generációk választanak el egymástól, és akik még soha nem találkoztak, de ugyanazt a titkot birtokolták, a titkot, amely Mason előtt felfedhetetlen volt.
     – Nem is tudom, mit mondjak… – mekegte Salinger.
     – Ne mondj semmit, felesleges, csak ismerd el, hogy ebből az egészből egyvalami következik: az öregasszony egyáltalán nem beszélt félre, ellenkezőleg, ő az egyetlen, aki számára világos, hogy mi folyik itt! Márpedig ha tudta, mit beszél, amikor felsorolta ezeket az… ezeket az érzéseket, akkor azt is teljesen komolyan mondta, hogy esélyem sincs a gyerekek megtalálására! Csak tudnám, hogy miért!
     – De hát mi a fene történhetett azokkal a kölykökkel, nem párologhattak el csak úgy a semmibe! A ménkőbe is, talán nem kellett volna így elrohannunk, kiszedhettük volna az öreglányból, hogy mi az ábra.
     – És mégis hogyan? Azért mondta el ezeket, mert ő akarta, nem azért, mert én kértem. Különben sincs az a pénz, amiért én még egyszer betenném a lábam abba házba, különösen abba a szobába.
     – Nem ismerek rád, hol van az „én soha nem hátrálok meg Mason”?
     – Oké, te nem voltál abban a szobában, nem tudhatod, hogy… Figyelj, te is tudod, hogy én körmöm szakadtáig küzdök minden egyes nyomozásom során, de itt olyan akadályba ütköztünk, amit más törvények állítottak fel, mint amiket ismerünk és megértünk.
     – Én még téged sem értelek… – nézett rá szinte szánakozva Salinger.
     – Nem őrültem meg, ha erre gondolsz. De innentől kezdve más oldalról kell megközelítenem ezt a kérdést.
     – Vagyis?
     – Vagyis nem keresni fogom őket, hanem lépésről lépésre követem az utolsó napjukat. Persze egyedül, a szülők nélkül, mert elég nehéz úgy koncentrálni, hogy ott sopánkodnak a nyomomban, és nem is tudnék nekik nagyon mit mondani. Innentől kezdve a nyomozás voltaképpen kísérletezés lesz.
     – Aha. És ezt hogyan közlöd velük?
     – Sehogy. Te fogod.
     – Micsoda? Ezt meg hogy…
     – Ne háborogj, figyelj! Átadom a kezedbe a nyomozás fonalát, folytatod tovább a megszokott módszerekkel, ahogy eddig én is csináltam. Ha jól tudom, most úgy sincs semmi izgalmas ügyed!
     – Hát ez igaz, de…
     – Na látod! Te dolgozol, úgymond, a felszínen, én meg a dolgok mélyére nézek.
     – Ami a lényeg tehát – nézett rá megjátszott szigorral Salinger –, hogy rám bízod a szülőket, hogy tartsam őket távol egy álnyomozással, időhúzással, hogy te nyugodtan dolgozhass!
     – Igen, ez a célom, dióhéjban. Nekik ez nem árt, az én esélyeimet viszont nagyban növeli az előrehaladásra. Ha meg nem is találhatom őket, legalább valami magyarázattal szolgálhatok az eltűnésükre.
     – Nem hiszem, hogy ez túlságosan vigasztalná majd a szülőket…
     – Nyilvánvalóan nem fogja, de ezzel is időt nyerünk! – mondta most már sokkal higgadtabban. Ahogy távolodtak a háztól, egyre jobban érezte magát. – Mellesleg, bízzunk a babonákban, ha már ilyen rejtelmes dolgok történnek; hogy mint minden extra-bonyolult ügy, ez is magától megoldódik!
     – Te aztán hangulatember vagy! Az előbb még majd belepusztultál a kilátástalanságba, most meg…
     – Ellenkezőleg: nem hagyom magam átadni egy rossz hangulatnak. Kihőzöngtem magamat, és kész. Különben is az a nő az oka. Bár tudnám, hogy mit látott! No de mindegy, majd utánajárok másként.
     – Remek – mondta méltatlankodó fejcsóválások közepette Salinger, miközben megérkeztek a rendőrőrsre. – Szóval innentől kezdve nekem kell megbirkóznom a hozzátartozókkal…
     – Egy életre hálás leszek neked!
     – Majd észben tartom! – intett búcsút barátjának Salinger, miközben az továbbhajtott, miután kitette őt a bejáratnál.
     – Remélem, tényleg tudod, mit csinálsz… – motyogta maga elé, majd elindult, hogy elintézzen pár kellemetlen telefonhívást, amelyek közben meg kell próbálnia elmagyarázni az elmagyarázhatatlant.
     
     
     
     
     
    Nyílt harc és…
     
     Kevin úgy érezte, hogy menten szétrobban a feje. Már harmadszor kellett átélnie az örvénybeli utazás borzalmait: ugyanaz a sötétség, ugyanazok a hátborzongató hangok, és a zuhanás a semmibe, amely végtelennek tűnik… Aztán mégiscsak abbamaradt valahogy, ám ezúttal nem vágódott el a földön, mert Nokupta megtartotta. Ismét ott voltak a sziklánál, amelyhez az indián először kötözte ki Kevint. Most is ez volt a terve, de ez alkalommal már nemcsak a végtagjait erősítette a földhöz, az indák az egész testét behálózták.
     – Tudod – szólította meg Nokupta, miután már biztos volt benne, hogy a fiú moccanni sem képes –, nem is baj, hogy egy kicsit „kiruccantál” innen. Biztos nagyon kimerítő lehetett… lassan már elég gyenge leszel ahhoz!
     – Te őrült vagy… – nyögte Kevin erőtlenül.
     – Ne merészelj őrültnek nevezni! – csattant fel Nokupta, és öklével belecsapott a fiú orrába, amitől az egyből vérezni kezdett.
     – Még hogy őrült, én?! Hát elárulok neked valamit, kispajtás: a legnagyszerűbb dolgokat vittem véghez, olyasmiket, amik minden képzeletet felülmúlnak, amikről más ember még csak álmodni sem mer! Mint ahogy azt már te is tudod, – lengette meg a naplót Kevin feje fölött – én megtaláltam a halhatatlanság titkát. Nézz csak rám! Több mint háromszáznyolcvan év után még mindig tele vagyok energiával!
     – Az nem a tiéd! – fakadt ki Kevin – És milyen nagyszerű tettekről beszélsz? Megszentségtelenítettél valamit, ami az emberek megsegítésére jött létre! Arra használtad, hogy…
     – Na álljunk csak meg, nem tán a Mah-ree Nokról beszélsz? – kacagott fel Nokupta – Te ostoba kölyök, hát még mindig nem értesz semmit?! A Mah-ree Nok csak egy bugyuta legenda, aminek semmi értelme nincs! Szent könyv, a francokat! Ilyesmik nem léteznek, csak azért találják ki a történeteit egyesek, hogy elaltassák az emberek félelmét, meg hogy hamis illúziókkal táplálják őket! Szerinted hányan jutottak a ti Mennyetekbe attól, hogy abban a Bibliában azt írták, hogy létezik? Micsoda ökörség! Csak a halhatatlan energia van, ami éltet téged egy darabig, aztán mielőtt elhagy, hogy más formában létezzen, áttaszít téged a másik oldalra, ahol már csak a maradékain tengődhetsz… De velem ezt nem tehetik meg csak úgy, de nem ám, mert én képes vagyok túllépni a szent ereklyék és a megtisztulás, a lelki béke dajkameséin, hogy szembenézhessek a cudar valósággal, amit így le is tudok győzni! – egyre jobban belelendült a beszédbe, az arca szinte teljesen átszellemült, szavai pedig úgy törtek elő belőle, mint a láva a föld mélyén lévő, izzó magmából. Aztán hirtelen észrevette magát, és gyorsan lenyugodott. – Ez tehát, csak hogy tudd – bökött a varázskönyv felé –, nem a Mah-ree Nok, mert az valójában nem létezik. Ez az én könyvem, amit azért hoztam létre, hogy az én érdekeimet szolgálja. Egyébként meg a ti kezetekben hasznavehetetlen lett volna, mert semmi ereje nincsen egymagában. Igen, jól hallottad, – nézett a döbbent fiú továbbra is egyfolytában könnyező szemeibe – ez csak egy hétköznapi könyv, a varázslatot én biztosítom hozzá. Ugyanakkor nem tagadhatom, hogy a részemmé vált. Tudom, hogyan juttassam el a megfelelő személyek kezébe, és tudom mi történik vele azután; tudom, mikor melyik sorát olvassák, és a megfelelő pillanatban mágiát rögtönzők szavainak, amelyek onnantól kezdve életre kelnek. Érted már? A legzseniálisabb alkotás, amit emberi agy valaha is ösztökélt! Persze – komorodott el egy percre – komoly árat fizettem én a hatalmamért, de esküszöm, hogy megérte! Fölötte állok mindannak, ami a külvilágban zajlik, és irányítom azt, ami a létemet befolyásolná. Most pedig itt az ideje, hogy szolgálatomba állítsd azt, ami igazából sosem volt a tiéd, mert csak kölcsönbe kaptad! – mondta fölényes vigyorral az arcán, majd egyik tenyerét Kevin homlokára, a másikat pedig a hasára helyezte. A fiú először furcsa zsibbadást érzett tagjaiban, majd mintha szellő járta volna át a belsejét, metszően fagyos levegőt hagyva maga mögött. Egyszerre pokoli nyomást érzett a fejében, amitől egyre ernyedtebb és kábultabb lett, és már csak távoli morajként hallotta saját fájdalomkiáltásait.
     
* * *
     
     Josh és társai nagyot huppantak a földön, miután az örvény úgymond kiköpte őket és bezárult mögöttük. A talaj alattuk kivételesen nem sártenger volt, hanem porral lepett, kőkemény föld, alig győzték lerázni magukról a mocskát. Egyedül a sziklák és a víz tették ismerőssé a környezetet, bár ezúttal csak a csobogást hallották, a patakocska valahol mélyen, a sziklák üreges járataiban csordogált.
     – Biztos, hogy jó helyen járunk? – kérdezte sajgó csontjait tapogatva Lindsay – Én nem látok itt senkit.
     – Én sem – járatta körbe a tekintetét idegesen Josh – Van valami ötleted, hogy mi történhetett, Billie?
     – Az igazat megvallva, még sosem irányítottam én az örvényt, és most sem teljesen az én művem volt, de… Ezt az örvényt, mint a barlang minden más tartozékát, a varázslat működteti, az pedig nem téved. Valahol a közelben itt kell lennie a helynek, amit…
     Hirtelen a távolból artikulátlan, kétségbeesett üvöltés hallatszott, félbeszakítva beszédüket.
     – Gondoljátok, hogy ez… – sikkantotta Lindsay.
     – Siessünk! – kiáltotta Josh, majd futásnak eredt a hang irányába, nyomában a többiekkel. Rohantak, ahogyan csak tudtak, így hamar odaértek a hang forrásához, ahol szinte letaglózta őket az eléjük táruló látvány: Kevin görcsösen megfeszült testtel feküdt a hátán, az arcát vér borította; miközben Nokupta rajta tartotta a kezeit, kettejük között pedig valami sárgás, áttetsző fénycsóva áramlott. Az indián szinte révületi állapotban lehetett, mert észre sem vette a közeledésüket. Csak akkor riadt fel, amikor Josh már csak pár méterre lehetett tőle, és hangjának teljes erejével ráordított:
     – Azonnal engedd el!
     Egyedül az akadályozta meg abban, hogy nekiessem az indiánnak, hogy Billie szellemének bivalyerejű dühe fürgébbé tette Duncant nála, így az előbb vetette rá magát, de úgy, hogy amint ráugrott, mindketten repültek vagy fél métert.
     – Te aljas, szemét áruló, most megfizetsz az összes stiklidért! – püfölte az arcát teljes erőből. A lányok tehetetlenül nézték az eseményeket, amelyeket semmilyen módon nem tudtak volna befolyásolni, ezért csak egymásba kapaszkodva szörnyülködtek, miközben reszkettek, mint a nyárfalevél. Josh elkezdte kihámozni öccsét az indák szövedékéből, aki már kezdett magához térni.
     – Nyugi, mindjárt elviszünk innen, csak egy kicsit tarts még ki! – bíztatta, ő azonban nem tudott válaszolni. Amint egy cseppet szabadabban mozgott, az oldalára fordult, háttal Joshnak, és háborgó gyomrának összes tartalmát kiokádta.
     – Ó, basszus! – próbálta megtartani a fejét Josh, miközben egyre nyugtatgatta:
     – Semmi baj, öcskös, most már itt vagyunk! Nem lesz semmi baj! Lindsay, nálad van még a kulacsod?
     A lány gyorsan kapcsolt, és melléjük térdelt, majd Kevin arcára öntötte a vizet.
     – És most még csak vissza sem tudod adni – igyekezett humorosra venni a figurát Josh, bár a mosolya meglehetősen erőltetett volt – Csak lassan!
     Segített Kevinnek felülni, aki kezével megtörölte az arcát, majd meglepetten bámult Duncanre, aki még mindig hihetetlen dühvel püfölte az indiánt, bár ez most, hogy az első meglepetéséből már magához tért Nokupta, korántsem volt olyan könnyű feladat. Josh kitalálta, mire gondol az öccse, és megválaszolta a kimondatlan kérdést:
     – Na igen, Duncan most nem egészen önmaga…
     – Menjünk… innen… – lihegte Kevin, aki még mindig kába volt kissé az előbbiektől; és rettegett, hogy Nokupta valahogy mindnyájukat foglyul ejti.
     – Igazad van, ideje eltűnnünk. Nicole, segíts neki, kérlek! – mondta, azzal Kevint a lányokra bízva megindult, hogy szétszedje egymástól a verekedő feleket, a dolog ugyanis kezdett veszélyessé válni, mert úgy tűnt, hogy Billie haragjának hevében kezdett megfeledkezni arról, hogy nem a saját testében van, hanem egy tizenhét éves kamaszfiúéban, aki annyira azért nem volt erős, hogy hosszútávon helyt tudjon állni Nokuptával szemben.
     – Hagyd abba, Billie, menjünk! – kiáltott rá Josh.
     – Nem én! – hörögte az – Meg kell fizetnie a tetteiért!
     – Igen, de te úgysem ölheted meg! Hiszen te magad mondtad, a saját erőd élteti!
     – Attól a szemét még kinyomhatom ennek a tetűnek!
     – De most nem vagy olyan erős, nem emlékszel? Nem a saját testedben vagy!
     Alig sikerült elrángatnia onnan. Nokupta megpróbált utánuk kapni, de ekkor meg Josh rúgott belé egy akkorát, hogy hanyatt vágódott.
     – Ezt neked, te rohadék!
     – Úgysem szökhettek meg előlem – vicsorgott. – Előbb vagy utóbb úgyis elgyengültök mind, és akkor nincs többé menekvés! Ebből a barlangból nincs kiút!
     – Akkor már inkább utóbb essünk túl rajta – vetette oda Josh. Billie megint rá akart ugrani Nokuptára, de a lányok visszafogták.
     – Ne! Menjünk!
     Billie végül nem ellenkezett, megnyitotta az örvényt „Akárhova” kiáltással, majd eltűntek benne. Már kezdték megszokni az utazásnak ezt a módját: kivételesen mindegyiküknek sikerült a talpára esnie. Kevin még mindig reszketett, a tagjai merevek és jéghidegek voltak. Már nem bírta magát tovább tartani: összecsuklott, és görcsösen zokogni kezdett, ezúttal a saját könnyeit.
     – Hé! – karolta át a vállát Josh, miközben leguggolt hozzá – Most már nem kell félned, vége van!
     – M-meg akart ö-ölni! – kiabálta Kevin, szabad utat engedve az összes indulatának, amely eddig a félelemtől megrekedt benne. – M-meg akart…
     – Nyugi! Látod, hogy nem sikerült neki! Na… – vigasztalta a bátyja, és igyekezett magabiztos, bizakodó képet vágni – Nem engedjük, hogy bántson.
     – Utánunk fog jönni – jelentette ki borúsan Billie – Csak idő kérdése, és újból felerősödik. Nem maradhatunk egy helyben. Most még nem tudja, hol vagyunk, de ha nem változtatjuk a helyzetünket folyamatosan, akkor hamar ránk talál.
     – De hát hová menjünk? – kérdezte tanácstalanul Nicole.
     – A fickó a naplójában azt írta, – törölgette a könnyeit Kevin – h-hogy követni kell a… a patak folyását, m-mert ott van valami.
     – Milyen napló? – nézett rá kérdőn Lindsay.
     – A-amit találtam, amikor megpróbáltam meg-megszökni Nokuptától. Nem sokat é-értettem be-belőle, mert spanyolul vo-volt. L-leírta, h-hogy… – egyszerűen képtelen volt beszélni.
     – Na, nyugi… – próbálta Josh csitítani, miközben a hátát veregette.
     – Akkor hát abból tudtad meg, hogy Nokupta…? – kérdezte Lindsay, mire Kevin némán bólintott. Még mindig nagyon zaklatott volt.
     – Mi van a patak folyásának végén? – kérdezte izgatottan Billie.
     – Azt nem tudom – rázta a fejét Kevin – Nem értettem. De én… Én már hallottam a te hangodat! Amikor egyedül voltam… Te mondtad, hogy vegyem fel a követ!
     Ekkor Duncan teste körül kigyulladt egy fénycsóva, amitől mindnyájan megijedtek és hátrahőköltek, de aztán rájöttek, hogy nincs semmi gond, csak Billie szelleme szállt ki végre belőle, mielőtt még válaszolt volna Kevinnek. Az energiagömb minden további nélkül eltűnt az egyik világító kőben,
     Duncan pedig lihegve borult a földre. Homlokáról patakokban folyt a verejték.
     – Na végre! – kiáltott örömében Nicole – Már azt hittem, el sem megy!
     – Jól vagy? – kérdezte Lindsay, letérdelve a fiú mellé. Annyira örültek Duncan „visszatérésének”, hogy egyikük sem kezdett azon töprengeni, hogy hogyan hallhatta Kevin Billie hangját.
     – Semmiség… – nyögte Duncan kimerülten, izzadt homlokát törölgetve.
     – Nagy voltál, öregem! – nézett rá elismerően Josh.
     – Te jól vagy, Kevin? – kérdezte Duncan.
     – Megvagyok – bólintotta – Köszönöm…
     – Ugyan, hagyd el! Annyira sajnálom, hogy belerángattalak téged ebbe az egészbe! Meg persze titeket is…
     – Most már mindegy – mondta megbocsátóan Nicole – De hallottátok Billie-t, nem maradhatunk egy helyben. Okosabban tesszük, ha azonnal útnak indulunk, ki tudja, milyen varázslatokra képes még az az eszelős!
     – Igen, jobb, ha indulunk – szedte össze magát Duncan – Amúgy Kevin, Billie hozzám is beszélt, az hiszem. Az ő hangja mondta, hogy válasszam a láncot…
     – Különös… – merengtek el mindnyájan egy percre, de nem volt túl sok idejük ezzel foglalkozni.
     Elindultak a patak folyásának irányába, bízva abban, hogy a napló gazdája tudta, mit beszél, illetve ír, amikor ezt az ötletét vetette papírra. Akármennyire is kimerültek voltak, tudták, hogy mostantól kezdve azon kívül, hogy törhetik a fejüket, hogyan jussanak ki, még menekülniük is kell, tehát nem engedhetik meg maguknak a gyengeséget. Kevin ugyan csak segítséggel tudott járni, de ő is kitartóan igyekezett talpon maradni, így Josh és Duncan támogatásával viszonylag jól tudott haladni. Az út közben nem sokat beszélgettek, mindnyájuknak bőven volt mit megemésztenie. Egy jó hosszú idő után azonban Lindsay elunta a csöndet, és megkérdezte Duncant:
     – Még nem is mesélted, milyen volt egy másik lélekkel osztozkodni? Jól ránk ijesztettél az elején, már azt hittük, hogy megfulladsz, de aztán… No de ne hagyd, hogy ennyit fecsegjek, beszélj inkább te, milyen volt?
     – Hát… Az igazat megvallva, nem nagyon tudom szavakba önteni, és nem is akarom. Sötét, homályos… Nézd, én nem szeretnék erről beszélni.
     – De hát miért, remekül csináltad! És biztos izgalmas élmény volt, hiszen mindig ilyeneken járattad az agyadat!
     – Meg is lett az eredménye – morogta maga elé Duncan, de ezt csak ő hallotta.
     – Tessék?
     – Ne nyaggasd, Lindsay! – intette le barátnőjét Nicole, aki felismerte Duncan arcán annak az érzésnek a lenyomatát, amellyel ő is küszködött azóta a bizonyos álomélmény óta. Ő megértette, hogy vannak dolgok, amiről az ember képtelen beszélni, ezért nem is látta jó ötletnek, hogy erőltessék.
     – Jól van, na, én csak azt hittem, hogy majd úgy ömleni fognak belőle a szavak, ha újra megteheti – mentegetőzött Lindsay, de azért leállt a kérdezősködéssel. Duncan nem felelt semmit.
     Kevin kicsit megszédült, és még erősebben kapaszkodott Josh vállába, hogy el ne essen. Valóban mintha életerejének egy részét elszívták volna, teljesen le volt gyengülve. A lábaiban alig érzett erőt, csak vánszorgott.
     – Várjatok! – torpant meg Josh, miközben finoman a földre nyomta testvérét. – Nem bírja – bökött felé a fejével magyarázatképpen.
     – Oké, pihenjünk egy kicsit – hagyta rá mindenki, és tulajdonképpen nem is bánták, hogy végre leülhetnek egy kicsit.
     – Miattam ne… – fordult Kevin a bátyja felé.
     – Semmi gáz, mi is elfáradtunk. Aludj egyet, aztán újult erővel könnyebben haladhatunk tovább!
     – De…
     – Nyugi haver! – találta ki a gondolatát Duncan – Valaki mindig ébren lesz, és majd őrködik, jó?
     Ettől Kevin mindjárt megkönnyebbült, és pillanatok alatt el is aludt. Volt mit kipihennie. Duncan is inkább másra hagyta most az őrködést, és Lindsay sem bírta sokáig nyitva tartani a szemeit. Így aztán csak Nicole és Josh maradtak ébren, de nemcsak a biztonság kedvéért: egyikük azért, mert nem akart álmodni, a másiknak pedig túl sok gondolat kavargott a fejében ahhoz, hogy el tudjon aludni. Persze Josh óvatos is volt, tettre készen várt bármilyen támadást, mert még egyszer nem akarta elveszíteni az öccsét, aki azonban most békésen aludt, így nem volt miért aggódnia.
     – Pihenned kéne, Nicole – szólt a lányhoz. – Én… tudom, hogy nem könnyű, de gondolkodtam, és azt hiszem, értem már, mi folyik itt valójában.
     – Hogy? – kérdezte zavartan Nicole.
     – Billie azt mondta, hogy Nokupta először mindenkit legyengít, és utána veszi el az erejüket. Azt mondta, először a fájdalom hordozója, utána a félelemé jön… vagyis te. És ha jól gondolom, akkor ezekkel az álmokkal akar az alvástól elriasztani, hogy ne pihenhesd ki magad, és ettől legyengülj.
     – Josh, én…
     – Várj, van még más is. Kevin elmesélte, hogy a mi varázskönyvünk nem is igazi, ez is csak az ő műve… Szóval szerintem az álmaid sem igaziak, tehát nem kell félned tőlük.
     – Hogy érted, hogy nem igaziak?
     – Hát, lehet, hogy csak Nokupta küldi neked ezeket az álomképeket. És mivel te igazinak hiszed őket, mélyebben átéled őket, és ezért riadsz meg tőlük. De nem valódiak, úgyhogy képesnek kell lenned elvonatkoztatni tőlük. Mint ahogy a tévében sem ijedsz meg egy lövöldözős jelenettől. Akkor nem árthatnak.
     – Jaj, Josh… – sóhajtott fáradtan Nicole – Azt hiszed, nekem nem jutott már eszembe ez a lehetőség korábban? Hidd el, ezek igazi álmok, igazi emberek igazi félelmeivel. Nokupta része legfeljebb annyi az egészben, hogy hozzám irányította őket.
     – Honnan tudod biztosan, hogy igaziak?
     – Csak tudom, és kész.
     – De sosem lehetsz teljesen biztos benne!
     – Hát… az illúziók nem ijesztenek rá úgy az emberre… Attól nem lennék ennyire kikészülve – maga is tudta, hogy ez egy nagyon gyenge magyarázat volt, hiszen az emberek legtöbb félelme alaptalan tévképzetek következménye, de nem akarta Joshnak elmondani bizonyosságának valódi okát. Titokban egy ideje már kerülte a fiúval való társalgást, aki nem is vette észre ezt az idegenkedést, csak most tűnt fel neki, hogy Nicole szándékosan nem néz a szemébe. Ez némiképp nyugtalanította, mert nem értette az okát, de túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy utánajárjon a dolognak, így aztán mindketten némaságba burkolóztak, és Josh egyik percről a másikra úgy érezte, hogy méteres vastagságú, láthatatlan fal ereszkedik le közéjük. Nem küzdött ellene. Az ő szemhéjai is kezdtek elnehezedni, és percek múlva ő is elaludt, Nicole pedig egyedül maradt a titokkal, ami többmázsás teherként nehezedett a szívére.
     
     
     
     
     
    Mocskos titkok
     
     Douglas Macreary az a fajta ember volt, akire azt mondják, olyan, mintha kősziklából faragták volna. Szikár alkatával, markáns vonású arcával, acélos tekintetével egyből kiharcolta magának a neki járó tekintélyt mind az üzleti, mind a magánéletében, bár az emberek inkább félték, mint tisztelték. Már rég nem volt fiatal, de nyugodtan letagadhatott volna pár évet a korából, egyedül deresedő halántéka utalt arra, hogy már elszállt felette az idő. Minden tulajdonsága megvolt, ami egy vállalkozót sikeressé tehet: vasakarat, kitartás, szigor az alkalmazottakkal és önmagával szemben, helyenként pedig némi gátlástalanság is. Neki nem vágyai voltak, hanem céljai és tervei, amelyeket tűzön-vízen keresztülvitt, nem számított, milyen áldozatokat kellett érte meghoznia. Első ránézésre megmondhatta volna bárki, hogy ezzel az emberrel senki sem kezdhet ki büntetlenül, hogy ez az ember senkitől és semmitől nem fél. Csakhogy minden embernek vannak sötét titkai, amelyek képesek térdre kényszeríteni még a legszilárdabb jellemeket is.
     Az irodában olyan csend volt, hogy még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, amikor megszólalt a telefon. Macreary kelletlenül nyomta meg a gombot, amikor a kijelzőn meglátta, hogy a titkárnője az. Nem várt senkit, akit be kellett volna jelenteni.
     – Tessék?
     – Elnézést, Mr. Macreary, egy úr van itt, aki sürgősen beszélni szeretne önnel.
     – Ma nincs előre megbeszélt találkozóm senkivel, – felelte hűvösen – és kértem, hogy senki ne zavarjon. Ha jól emlékszem, ezt már számtalanszor megbeszéltük…
     – Igen uram – hebegte idegesen a titkárnő – Én is mondtam az úrnak, hogy jelenleg nagyon elfoglalt, de nem hajlandó tágítani. Azt állítja, rá mindig kell, hogy legyen ideje.
     – Igazán? És mégis ki lenne az, aki ilyen pofátlan kijelentést mer tenni?
     – Mr. Howard Lauderdale, uram.
     Macreary elengedett egy halk káromkodást, mire a titkárnő zavartan kérdezte:
     – Uram?
     – Küldje be azt az embert, Lily, és ezúttal gondoskodjon arról, hogy tényleg ne zavarjon senki. Komolyan beszélek! – tette hozzá élesen.
     Egyszeriben nagyon ingerült lett. Lauderdale volt az utolsó ember, akit látni kívánt, és ezt már jó párszor közölte is vele, de az a férfi olyan volt, mint egy pióca: lehetetlen volt megszabadulni tőle. Jeges tekintetével szinte keresztülszúrta, amikor belépett, és minden köszönés nélkül intett neki, hogy foglaljon helyet.
     – A régi titkárnőd sokkal kedvesebb volt, Doug – jegyezte meg – No persze, ez a kislány nem tudhatta, ki vagyok, hisz már azután vetted fel, hogy én elmentem. Hogy megy a cég?
     – Elég a mellébeszélésből, Lauderdale – sziszegte –, pontosan tudom, hogy nem ezért jöttél. Nemkívánatos személy vagy itt, és ezt te is tudod, úgyhogy mindkettőnknek időt takarítanál meg azzal, ha gyorsan kinyögnéd, mit akarsz, aztán eltűnnél a fenébe.
     – Na persze – vigyorodott el a férfi – De ne felejtsd el, hogy ez nem volt mindig így.
     Macreary természetesen emlékezett rá. Valaha Lauderdale volt a vállalatának ügyvédje, aki rengeteg szolgálatot tett neki. Mielőtt a felesége meghalt, ő volt az, aki suttyomban tájékoztatta őt annak végrendeletéről, és segített elhárítani a rájuk leselkedő veszélyt.
     – Az okirat-hamisítás súlyos bűn, Doug! És piszkosul nehéz teher az ember vállán, de ezt te is tudod.
     – Megkaptad érte, ami járt – vetette oda türelmetlenül a férfi –, és minden a legnagyobb rendben ment, úgyhogy az egyetlen dolog, amire figyelned kell, mindössze annyi, hogy befogod a szádat. Ez nem olyan nagy teher, tekintve, hogy ez a saját érdeked is.
     – Én csak egy egyszerű ügyvéd vagyok, – tárta szét a karját sunyi vigyorral az arcán Lauderdale – aki ki van szolgáltatva a mindenkori munkaadójának. Súlyos kényszer alatt olyasmit is megtesz az ember, ami egyébként a legvadabb álmaiban sem jutna eszébe. Meg aztán ott vannak a kincset érő kapcsolataim az igazságszolgáltatásban… Én ki tudok mászni a gödörből, ha kell, te viszont sokat veszíthetsz, Doug. Zsarolás, okirat-hamisítás…
     – A pokolba veled! – veszítette el a türelmét Macreary. – Mit akarsz hát tőlem? Pénzt? Azt hiszem, épp eleget tejeltem már, és különben sincs rá szükséged, ahogy elnézem. Minek jöttél ide?
     – David Bryantet akarom – felelte a férfi, immár teljesen mosolytalanul. „Már megint a régi lemez.” – gondolta magában Macreary. Úgy látszik, vannak sebek, amelyek sosem gyógyulnak be igazán. Neki magának is sok fejfájást okozott annak idején a lánya kapóssága, de úgy tűnt, más férfiak még jobban megszenvedték Chelsea vonzerejét. Lauderdale, bár több, mint tíz évvel idősebb volt nála, mindig is kívánta a nőt, és sosem tudta megbocsátani, hogy egy csóró, senkiházi alak halászta el előle.
     – Igazán kiverhetnéd már a fejedből azt a félnótást! Kilométerek választanak el tőle, Chelsea pedig már rég mással fekszik ágyba. Nem szívesen állok az ex-vejem mellé, de nem rajta múlt, hogy te és Chelsea… Ennél azért kifinomultabb ízlése van a lányomnak.
     Lauderdale feje telefutott vérrel a sértés hallatán, de nem reagált rá, csak fújta tovább a magáét.
     – Nem azért jöttem, hogy az indokaimat magyarázzam! Azt akarom, hogy az a pasas tűnjön el a föld színéről egyszer s mindenkorra!
     – Én nem vagyok gyilkos – jegyezte meg Macreary.
     – Naná, hiszen te egy igazi, fedhetetlen úriember vagy!
     – Na várj csak, te most tulajdonképpen a beleegyezésemet várod? Engedély kell ahhoz, hogy azt tedd, amit akarsz?
     – Ezt most vegyem igennek?
     – Nem tartozik rám, hogy mit csinálsz – meredt maga elé Macreary – Bár be kell valljam, őrültségnek tartom. A gyilkosság mégiscsak erős, nem gondolod?
     – Teszek a véleményedre, Macreary. Azért jöttem, hogy feltöltsem a bankszámlámat. Ami a többit illeti, csak azért beszéltem neked a dologról, mert tudom, hogy rühelled a pasast. Gondoltam, egy régi cimborának illik megadni a sanszot, hogy részt vegyen egy életét megmérgező fekély ünnepélyes eltávolításában.
     „Még a végén kiderül, hogy egy átkozott költő veszettel ebben az idiótában.” – gondolta Macreary, miközben idegesen méregette Lauderdale-t.
     – Felejts el – válaszolta kimérten. – Ami pedig a bankszámládat illeti, már bőven megkaptad a jussodat. Nem az én dolgom eltartani téged.
     – Már mondtam, hogy nem vagy olyan helyzetben, hogy te dirigálj! – csapott az asztalra dühösen Lauderdale. – Bármikor megtehetem, hogy nyilvánosságra hozom a feleséged valódi végrendeletét, és nem hinném, hogy lenne ügyvéd, aki akkor ki tudna téged kaparni a szarból!
     – Úgysem teszed meg – felelte higgadtam Macreary, bár az arca mintha egy árnyalattal sápadtabbá vált volna. – Nem tennél te jót olyannal, akit a szívedből gyűlölsz.
     – Ugyan mit számítana már akkor David Bryant? Rég halott lenne, én pedig simán a nyakadba varrhatnám azt is! Elég lenne annyit mondanom, hogy kényszerítettél a végrendelet megmásítására, és hogy csak azért hozakodok most elő az egésszel, mert egy ember halála mégiscsak súlyos dolog, és kötelességem a gyilkost rács mögé juttatni. Egy apa, akitől „elrabolták” a lányát, és képes kitúrni a vejét az örökségéből, mégiscsak több indítékkal rendelkezik a gyilkossághoz, mint egy csalódott férfi, akinek az érzelmei nem is olyan nyilvánvalóak!
     – Nem értem, mit akarsz attól az embertől, már rég kiiktattam az életünkből! – kapaszkodott az utolsó szalmaszálba Macreary.
     – A városban van.
     – Miket beszélsz? – a beszélgetés során most először kerekedett el a szeme.
     – Jól hallottad, David Bryant itt van a városban, a saját szememmel láttam!
     – Ugyan mit keresne itt, mikor világosan megmondtam neki, hogy ha még egyszer…
     – Te tényleg ekkora marha vagy, mondd?! Vagy talán nem olvasol újságot?
     – Miért, mit kellett volna olvasnom?
     – Nem hinném, hogy ezt épp tőlem kell megtudnod… – ingatta a fejét Lauderdale, miközben már az ajtó felé tartott – Hétfőig legyen a bankszámlámon a pénz, különben kellemetlen napoknak nézel elébe. Nem viccelek.
     – Hacsak nem teszlek el addig téged láb alól – sziszegte üveges tekintettel Macreary.
     Lauderdale keze megállt a kilincsen, majd lassan megfordult.
     – Rossz ötlet. – ült ki az arcára megint az a gusztustalan, fintorgáshoz hasonló vigyor – Nekem is van végrendeletem, amit senki nem fog megváltoztatni a kedvedért. Tudom én, mekkora gazember vagy, Macreary, mindent leírtam, ami a segítségére lehet a rendőrségnek abban az esetben, ha bármi történik velem. Kezemben tartom a dolgokat. Egyébként pedig, mint már te is mondtad, nem vagy gyilkos.
     Macreary idegesen pattant fel, amint becsukódott az ajtó Lauderdale mögött. Dühösen járkált fel-alá, a szemei lángoltak az indulattól. Hirtelen felkapott egy kristályvázát, és teljes erőből az ajtóhoz csapta. A kristály szilánkjai éles csörömpöléssel zuhantak a földre. Lily, a titkárnő rémülten, remegő lábakkal, nyitott be.
     – Uram, mi…
     – Megmondtam, hogy ne zavarjon! – üvöltött rá Macreary, amitől a szerencsétlen nő majdnem összeesett.
     – Egyedül akarok lenni – tette hozzá kissé higgadtabban, majd mielőtt a titkárnő betette volna maga mögött az ajtót, utána szólt:
     – Várjon! Hozzon nekem egy mai újságot, amilyen gyorsan csak lehet! Lily némán bólintott, majd magára hagyta Macreary-t a gondolataival.
     A férfi tudta, hogy nyakig ül a bajban, és nemcsak a pénzről volt itt szó. Abból bőven volt neki, és bár meglehetősen irritálta Lauderdale folytonos fenyegetőzése, még képes lett volna lenyelni a békát, hogy egy életen át kell fizetnie neki. Attól sem félt igazán, hogy nyilvánosságra hozzák a neje igazi végrendeletét, Lauderdale-nek nem lett volna hozzá mersze, jobban féltette annál a bőrét, mint ahogy mutatta. Ugyanakkor elég őrült volt ahhoz, hogy megöljön egy embert, aki ugyan élve jelentéktelen, mint egy fadarab, halálával azonban nagy vihart kavarna. És még ha ki is fizetné azt a patkány Lauderdale-t, egészen biztos, hogy az a mocsok elterelné magáról a gyanút a gyilkossággal kapcsolatban, és nincs túl sok ember, aki közül bűnbakot választhatna maga helyett. David Bryant egyszerű ember, nincsenek halálos ellenségei, ezt az egyet leszámítva, aki viszont veszélyesen agyafúrt. Tisztán látta, hogy intézkednie kell, mielőtt még kitör a botrány, és nincs túl sok ideje arra, hogy kitaláljon valamit. „A fenébe is, minek kellett ennek az idiótának visszajönnie a városba? – futott át az agyán. – Lauderdale végre megfeledkezett volna róla, ha nem bukkan fel megint az életünkben.”
     Újra érezte a régi gyűlöletet volt veje iránt, aki tudtán kívül okozott kavarodást. Azt hitte, már sikerült megoldania ezt a problémát, hogy David Bryant több vizet nem zavar, és íme, megint megjelent, és megint csak a bajt hozta rá. El nem tudta képzelni, mi vihette rá arra a férfit, hogy az ő fenyegetéseinek ellenére idetolja a képét. Hiszen világosan megmondta neki, hogy ha még egyszer meglátja őt a közelben, végleg búcsút inthet a megélhetésének.
     A választ perceken belül megtudta az újságból, amit Lily kérésére hozott neki, azt azonban továbbra sem tudta, hogyan kezelje a helyzetet, tetézve az új, személyes jellegű problémával, amiről eddig a pillanatig nem is tájékoztatta senki.
     
     
     
     
     
    Fájdalmas titkok
     
     Nicole idegesen járkált fel-alá a barlangban, miközben a többiek hangosan szuszogva aludtak. Neki magának eltökélt szándéka volt, hogy a lehető legtovább kihúzza alvás nélkül, csakhogy ez az egyre gyötrőbb álmosságon kívül más, talán még súlyosabb terheket is rótt a nyakába. Mivel rajta kívül nem volt ébren senki, magára maradt a gondolataival, amelyek jelen pillanatban nem voltak sokkal kellemesebbek a rémálmainál. Már vagy két óra telt el a Joshsal való beszélgetése óta, de még mindig bűntudata volt. Amióta csak ismerték egymást, sosem titkolt el előle semmit, most mégis szinte menekülnie kellett a vele való érintkezéstől, nehogy kimondjon valamit, ami pedig nagyon a nyelve hegyén volt. Egy nyomasztó titkot, amitől még a lépteit is sokkal súlyosabbnak érezte a szokásosnál, és ezzel bizony nem volt egyedül. Lindsay sosem tűrte jól, ha bármi mozgás, neszezés van körülötte, miközben alszik, így már az is kész csoda volt, hogy eddig kibírta Nicole menetelését anélkül, hogy felriadjon.
     – Ha még sokáig csinálod ezt, el fogsz szédülni – jegyezte meg bágyadtan.
     Nicole összerezzent, ahogy a barátnője váratlanul megtörte a csendet.
     – Jaj, ne haragudj, Lindsay! Igazán nem akartalak felébreszteni.
     – Rá se ránts. Tudsz róla, hogy magadban beszélsz?
     – Mi? Hát… nem vettem észre, hogy hangosan gondolkodom.
     – Igazából csak motyogás volt, de ha már úgyis felébresztettél, elmondhatnád, mi nyomja annyira a szívedet.
     – Vicces vagy – tárta szét a karjait Nicole, emlékeztetve Lindsayt, hogy hol és milyen körülmények között vannak.
     – Drága barátnőm, nem gondolhatod komolyan, hogy ennyivel lerázol – húzta föl a térdeit a mellkasához Lindsay, majd két karjával átkulcsolva azokat igyekezett melengetni magát, mert kissé vacogott a nyirkos, hideg levegőtől. Nicole dacos hallgatásba merült.
     – Ismerlek már – folytatta –, és tudom, mit jelent, amikor így masírozol. Te valamit magadban tartasz, és ezt már Josh is észre vette, csak nem volt elég ügyes ahhoz, hogy kiszedje belőled.
     – Te hallottad, amikor beszélgettünk?
     – Miért, mit gondoltál? Lindsay vagyok, hahó, nem tudok úgy aludni, ha tőlem fél méterre duruzsolnak! Azt pedig még félálomban is megérzem, ha a barátnőm hangja csak egy árnyalattal is eltér a szokásostól. Szóval, ki vele!
     Nicole eltöprengett Lindsay szavain. A tagadásnak nem lett volna sok értelme, mert egy olyan ember szakavatott szemei, aki már óvodás kora óta ismeri őt, könnyen átlátnak a szitán. Mellesleg, ő is jól ismerte „ellenfelét”, pontosan tudta, hogy úgysem hagyja békén, ameddig nem nyilatkozik, és igazából komoly szüksége is volt rá, hogy valakinek kiönthesse a szívét, erre pedig Lindsaynél alkalmasabb személyt keresve sem talált volna.
     – Hát jó, de ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek!
     – Menj már, tudod jól, hogy bennem megbízhatsz!
     – Esküdj!
     – Jó, a sírba viszem a titkod, csak nyögd már ki végre! – türelmetlenkedett Lindsay – Kezdesz komolyan megijeszteni – tette hozzá bátortalanul, látva Nicole hamuszürke arcát.
     – Én… azt hiszem, láttam valamit, amit nem kellett volna…
     Egy óra múlva már a társaság minden tagja ébren volt, Kevint leszámítva. Hiába voltak kimerültek, képtelenek voltak nyugodtan pihenni, miközben bármelyik pillanatban újabb csapás érhette őket. A lányok feltűnően szótlanok voltak, Lindsay pedig időnként idegesen méregette Josht, aki ezt észre is vette, de nem szólt egy szót sem. Neki nem.
     – Duncan, gyere csak… – hívta félre a barátját.
     – Mi van?
     – Szerinted miért bámul úgy Lindsay?
     – Miért, hogy bámul?
     – Hát olyan… Nem tudom, de mindig elkapja a tekintetét, ha visszanézek rá. Ráadásul sem ő, sem Nicole nem szól hozzám egyetlen szót sem, ami Lindsay esetében már szinte betegesnek mondható. Talán csináltam valami rosszat?
     – Hát, elég ijesztő voltál, miután Kevin eltűnt… Akkor nekem sem volt túl sok kedvem veled beszélgetni, érted… De az már elmúlt, szóval szerintem csak képzelődsz. Egyébként sem érdemes sokat rágódnod rajta, a lányok időnként természetükből fakadóan furcsák. És bár én szeretek a rejtélyek végére járni, rettegek attól a naptól, amikor megértem a nőket.
     – Na ja… – mosolyodott el fanyarul Josh.
     – De tudod mit, ha ez megnyugtat, én magam hívom ide őket, és akkor meggyőződhetsz felőle, hogy nem furcsábbak, mint máskor. Hé, lányok, kupaktanács!
     A lányok szenvtelen arccal osontak melléjük.
     – Mit terveztél mára, ó, nagy bölcs? – sóhajtotta fáradtan Lindsay.
     – Nos, ha nektek sincs kifogásotok ellene, szerintem meg kéne fogadnunk az ismeretlen naplóíró tanácsát. Vagyis kövessük a víz folyását!
     – Hát nem azt csináltuk eddig is? Amúgy olyan sokat ne várj ettől, emlékeztetnélek, hogy Kevin szerint a naplóban az állt, hogy egy megérzés vitte rá erre az egykori kalandort. Most őszintén, mi lehet ott, ahol a patak véget ér, ha egyáltalán van vége valahol?
     – Passz. De jelenleg nincs jobb ötletem, és úgysem maradhatunk egy helyen. Egyébként, ha engem kérdeztek, én azt mondom, hogy valahol ki kell folynia a víznek barlangból, ergo kell lennie egy kijáratnak.
     – Ami hova is nyílik?
     – Tökmindegy, bárhol jobb, mint itt.
     – Vigyázz, mit mondasz, Duncan. Ismered a mondást: Nincs az a rossz, aminél nem jöhet valami még rosszabb.
     – Egy kicsit pesszimistán látod a dolgokat, nem gondolod? Miért ne követhetnénk a napló utasításait?
     – Mert egyszer már alaposan megszívtuk, amikor egy ismeretlen könyv utasításait követtük!
     – Ez azért fájt – ráncolta össze a homlokát Duncan.
     – Na jó – hagyta rá Nicole – Legyen úgy, ahogy a kalandor mondja, de azért csak törd a fejed arra az esetre, ha nem történik meg a várt csoda.
     – Na végre! Akkor indulhatnánk már?
     – Egy pillanat – felelte Josh – Felrázom az öcsémet.
     Kevin csak nagy nehezen nyitotta ki a szemeit, ahogy bátyjának enyhe lökdösését érezte a vállán. Mintha satuba dugták volna a fejét, úgy feszült a benne lüktető erektől, és már az is nagy erőfeszítésébe került, hogy elfordítsa a nyakát irányába.
     – Szedd össze magad! – hallotta Josh hangját, de csak nagyon erőtlenül, mintha egészen távolról jönne – Ideje tovább mennünk.
     „Lehetetlen.” – gondolta magában. Képtelennek tartotta magát bármilyen mozdulatra, nemhogy arra, hogy felálljon, és akár még segítséggel is menjen. Szeretett volna felkelni, de még a levegőt is csak nehezen kapkodta. Muszáj aludnia! Érezte, hogy szaporábban ver a szíve, és csak lihegett a mellkasába szúró fájdalomtól.
     – Ajjaj – nézett rá gyanakvóan Josh, miközben a társai zavartan álltak körülötte, majd finoman végigtapogatta testvére arcát.
     – Ez tök forró – jegyezte meg feszültséggel a hangjában, mire a többiek leguggoltak melléjük.
     – Most mit csináljak? – kérdezte idegesen a barátaira nézve, de ők ugyanolyan tanácstalanok voltak, mint ő. Nem volt náluk semmilyen gyógyszer, meg aztán fogalmuk sem volt, mi baja lehet pontosan.
     – Hozok neki vizet – pattant fel Duncan, miután szemügyre vette a fiút. – Ha Lindsay ideadja azokat a kis törölközőket, beborogathatjuk vele. Az anyám legalábbis mindig így csinálja, ha lázas vagyok, és nálam eddig még bevált.
     – Máris! – kezdett el Lindsay kotorászni a táskájában, miközben követte Duncant a patakhoz.
     Nicole mozdulatlan maradt, némán meredt Kevinre, a gondolatai pedig egészen máshol jártak.
     – Siessetek már! – kiáltott Josh ingerülten Duncannek. – Kevin, muszáj lehűtenünk egy kicsit! Hajtsd fel az ingedet!
     Kevin elsápadt, és érezte, hogy menten görcsbe rándul a gyomra. Idegesen kapta maga elé a kezeit.
     – Nem! – nyöszörögte.
     – Most meg mi van? – kérdezte kissé türelmetlenül Josh. – Ne csináld már, hagyd ezt a hülye szégyenlősködést! Itt akarsz elpatkolni?
     Nicole lesütötte a szemeit. Azt nem tudhatta, hogy Kevin mennyire volt szégyenlős, vagy hogy szégyenlős volt-e egyáltalán, de abban száz százalékig biztos volt, hogy nem emiatt pánikolt be. El kéne mondanom neki… Közben Duncan és Lindsay megérkeztek a vízzel.
     – Adjátok ide! – utasította őket Josh, majd kisebb birkózásba kezdett öccsével, aki végső erőtartalékait bevetve kétségbeesetten próbálta eltolni magától.
     – Ne, hagyjál!
     – Mi a fene ütött beléd, csak segíteni akarok! Állj már le!
     Lindsay sokatmondó pillantásokat váltott Nicole-lal. Mióta barátnője megosztotta vele a titkát, ő is másként látott sok mindent.
     – Hagyj, menj innen! – nyafogott Kevin, de hiába ellenkezett: Joshnak végül sikerült lefognia, és felrántania az ingét a nyakáig.
     – Úristen… – nézett rá zavartan, míg a többiek ledermedve álltak körülötte. Amaz ijedten rántotta vissza a felsőjét, majd utolsó erejével hátrébb lökte magát tőlük, és a fal felé fordulva kezeibe temette arcát.
     Nicole arcán legördült egy könnycsepp, majd hirtelen belekapaszkodott a kővé dermedt Joshba.
     – Gyere! El kell neked mondanom valamit…
     
* * *
     
     Kevin megsemmisülten ült a köveknek dőlve, és lehajtott fejjel, üres tekintettel bámult a semmibe, az idegenek könnyeit sajátjaival keverve, amikor Josh leült vele szemben. A többiek megtették nekik azt a szívességet, hogy távol maradtak tőlük, így a két testvér magára maradt, hogy négyszemközt beszélhessen a történtekről. Josh fejében vad táncot jártak a gondolatok. Elsőre olyan hihetetlennek tűnt, amit Nicole-tól hallott, de így utólag visszagondolva, sok minden csak most vált világossá számára. A lány végül mindent elmesélt neki: az álmát, ahogyan az ágyhoz szorítva fojtogatják és püfölik, a tehetetlen rettegést, amit érzett közben, majd ahogy az utolsó pillanatban berohant a fürdőszobába… és ahogy meglátta Kevin arcát a tükörben. Azt akarta, hogy öccse szólaljon meg először, ezért némán figyelte, de az még csak a szemébe sem nézett.
     – Na jó… – kezdett bele végül mégis Josh, miután hiába várta, hogy Kevin kinyissa a száját.
     – Ha nem akarsz beszélni, hát nem fogsz beszélni, de én azért mondanék pár dolgot, oké? Nagy hülye vagy, hogy egy szót sem szóltál arról, amit Wayne csinál veled. Mégis, mit gondoltál, mire vársz? Agyon is verhetett volna téged! És ha egy nap elszáll az agya, és anyát üti meg?
     – Sajnálom – súgta alig hallhatóan Kevin, visszafojtott zokogástól összeszorult torokkal – Ne haragudj rám, Josh. Kérlek…
     – Segítettem volna neked – nézett rá megrovón bátyja – Tudod, hogy segítettem volna. Miért nem mondtad el?
     – Mert annyira megalázó… – bukott ki Kevinből – És mert megfenyegetett, hogy kicsinál, ha bárkinek is rinyálok. Te nem láttad úgy! Tényleg képes lett volna rá, Josh; olyan erős, és ha megvadul, a-akkor… – nem bírta tovább folytatni.
     – Hé! – ölelte magához Josh némi bűntudattal, amiért ilyen keményen beszélt vele – Jól van, na, nem bántani akarlak… Ne sírj már!
     – Nem csináltam semmi rosszat!
     – Tudom! – felelte azonnal – Kevin… Nem akarod elmesélni, hogy történt?
     A fiú arcán lázrózsák gyúltak, és izzadtságcseppek csorogtak a homlokán.
     – Mindig is volt valami baja velem. Bármit csináltam, az idegesítette. Direkt nekem jött az előszobában, ha csak ketten voltunk otthon, folyton félrelökött, ha az útjában voltam, meg ilyenek. Aztán egyszer láttam, ahogy pénzt vesz ki anya fiókjából. Semmit nem szóltam, de észrevett, és üvöltözni kezdett velem, hogy kémkedek utána. Mondtam, hogy nem, de erre adott egy pofont, és hiába próbáltam kimenni, nem engedett. Csak kiabált, és egyre dühösebb lett, aztán lelökött az ágyra, és…
     – Jól van, nyugi… Értem – zárta rövidre az elbeszélést Josh, mielőtt Kevin újra felzaklatta volna magát. Innentől már úgyis tudta a történetet, mert Nicole is átélte nem egyszer.
     – Többször is?
     – Utána már mindig volt rá valami oka, ha egyedül talált otthon.
     – Rohadék – morogta maga elé Josh, de magára legalább úgy haragudott. Az, hogy Kevin nem szólt neki, egy dolog, de ő, aki egy szobában lakott vele, hogy nem vette észre, hogy nincs rendben körülötte minden? Tudtad jól, hogy valami nem stimmel – szállt vele vitába a lelkiismerete. Nem volt teljesen vak. De csak azt látta, hogy Kevin idegesítően sokat lóg rajta, ahhoz viszont már túlságosan is magával volt elfoglalva, hogy utánajárjon az okának. Egyszerűbb volt lerázni, mint megkérdezni tőle, hogy mi a baja.
     – Mutasd.
     – Josh, én… – húzódozott az öccse.
     – Na, ne félj! Nincs semmi baj. Csak megnézem a sebeidet.
     Kevin szégyenkezve gombolta ki az ingét, és Josh ugyanúgy elszörnyedt a felsőtestét borító liláskék zúzódásoktól, mint amikor pár perce először látta őket. Ennek ellenére próbált közönyös képet vágni, hogy öccse ne érezze úgy, hogy nagy ügyet csinál belőle. Ráhelyezte a benedvesített törölközők egy részét, majd vissza is húzta rá az ingét, a többi törölközőt pedig a homlokára nyomta.
     – Ennyi!
     – Kösz – felelte Kevin bágyadtan.
     – Azt hiszem, az úszócsapat rejtélyét megoldottam.
     – Sajnálom…
     – Ne te sajnáld. Ha hazaértünk, majd teszünk róla, hogy az bánja, akinek kell, oké? Ezt megígérem neked. De most kérlek, próbáld összeszedni minden erődet, mert nem maradhatunk itt sokáig.
     – Nagyon álmos vagyok.
     – Tudom, öcsi, de mennünk kell. Csak pár percünk van.
     Vagy még annyi sem… Mialatt ő próbált lelket önteni öccsébe, Nicole meg Duncannek is felvázolta a helyzetet, Lindsay furcsa neszezésre lett figyelmes. A hang egészen távolról közeledett, de baljós előérzetet táplált benne. Veszélyben voltak, ehhez nem fért kétség.
     – Tűnjünk innen… Most! – kiáltotta, mire mindnyájan felpattantak. Most már mind hallották a zajt: ő és Nicole haladtak elöl, Duncan pedig segített Joshnak felnyalábolni Kevint. Futottak, ahogy csak a lábuk bírta, de rettegtek tőle, hogy ez talán nem lesz elég, és félelmük nem volt teljesen alaptalan.
     
     
     
     
     
    Nina testamentuma
     
     „Kedvesem!
     Valószínűleg soha nem fogod nekem megbocsátani, amit most teszek, de a lelkiismeretem szava most kivételesen erősebb, mint a szándékaiddal szemben érzett tiszteletem. Egy életen át voltam hűséges társad, és emellett ki is tartok a halálom napjáig, ám ez alkalommal sajnos kénytelen leszek akaratod ellenére cselekedni. Isten a tanúm, hogy nem akarok mást, csak a családomat összetartani, és remélem, egyszer majd te is megértesz, és nem haraggal fogsz rám emlékezni.
     Anyaként nehezemre esik ezt kimondani, de Chelsea egyáltalán nem érdemli meg, hogy ráhagyjam a részemet a cégnél, ő az egyetlen lányom, és szeretem, amennyire csak egy anya szeretheti a gyerekét, de az utóbbi években bebizonyosodott, hogy ő nem az az ember, akivé nevelni próbáltam. Ez részben az én hibám is, mert azt jelenti, hogy szülőként megbuktam, de nem hagyhatom, hogy emiatt mások szenvedjenek. Tudom, hogy nem szíveled Davidet, de egyedül ő az, akiről el tudom képzelni, hogy idővel átveszi a szerepemet a családban. Te mindig megadtad a cégnek és nekünk az erőt, a szilárdságot, hiszen kemény akaratod van, de szív is kell ahhoz, hogy amit fáradságos munkával felépítettünk, ne hulljon apró darabokra. David jó ember, és akármit is gondolsz róla, nagy szüksége lesz rá a családunknak, ha én már nem leszek.
     Éppen ezért eszközöltem némi módosítást a végrendeletemben: az ötven százalék tulajdoni hányadomat a cégben teljes egészében Davidre hagyom, részvényestől, annak minden tartozékával. Egyedüli örökösömként esélyt kap rá, hogy anyagilag is egyenesbe jöjjön, és végre a te szemedben is méltó párja lehessen a lányunknak. Azt sem titkolom, hogy azt remélem, mint üzlettársak, a közös munka során sikerül megbékélnetek egymással egy szép napon. Egészen biztos vagyok benne, hogy David nem gördít majd akadályt mindezek elé, és nagyon kérlek, hogy te se tedd! Ezt nemcsak a vállalat, hanem a család jövője is így kívánja. Próbálj hát felülkerekedni az ellenérzéseiden, és végre ne a sértett apa szemein keresztül tekints Davidre!
     Soha el nem múló szerelemmel:
     Nina”
     
     Ez volt az a levél, amelyet Nina Macreary a végrendeletében helyezett el Douglas számára. A férfi mindig is tudta, hogy a felesége kedveli Davidet, és az évek során arra is rájött, hogy Nina titokban anyagilag is támogatja a férfit, mégis árulásnak érezte ezeket a sorokat, amikor először megpillantotta őket Lauderdale irodájában. Szerencsére az ügyvéd nemcsak ismerte, hanem osztotta is a gyűlöletét Daviddel szemben, ezért amikor Nináról kiderült, hogy gyógyíthatatlan beteg, és rövidesen meg fog halni, Lauderdale titkos találkozóra hívta Macreary-t, és tájékoztatta őt felesége szándékairól. Macreary életében Nina volt az egyetlen, aki iránt képes volt igazi szeretetet érezni, de a gondolat, hogy David egyenrangú félként férkőzhet be a vállalatába, undorral töltötte el, és nem volt hajlandó elfogadni. Egyébként is úgy érezte, hogy felesége halálával David ideje is lejárt, hiszen már jó régen eltervezte, hogyan szabadul majd meg tőle „elegánsan”, csak eddig nem tehette, hiszen Nina mindig ott volt mellette, mint egy valódi őrangyal. Legbelül ugyan taszította egy kicsit, hogy imádott felesége halálából akar hasznot faragni, de a benne élősködő szörny sokkal erősebb volt nála, rakoncátlankodó lelkiismeretét pedig azzal nyugtatgatta, hogy az asszony úgyis elárulta. Hiszen még a betegségéről sem szólt neki, csak amikor már nem titkolhatta tovább, most pedig készakarva emelné üzlettársává az egyik legádázabb ellenségét. Azon nem kellett sokat töprengenie, hogy hogyan oldja meg ezt a végtelenül kínos helyzetet, mivel Lauderdale már kész tervvel várta. A végrendeletet meghamisították, így amikor hivatalosan került sor annak felbontására, David neve már említés szintjén sem szerepelt benne, a levelet pedig maga Macreary tűntette el. Nina vagyona így teljes egészében Chelsea-re szállt, aki természetesen nem óhajtott részt venni a vállalat életében, és felhatalmazást adott az apjának, hogy a nevében járjon el. A megfelelő részesedést persze kikövetelte magának, de mindez Doug-ot nem izgatta, ő meg volt elégedve a tudattal, hogy gyakorlatilag az egész vállalat a kezében van, lányától meg amúgy sem sajnálta a pénzt. Sőt, így, hogy Davidtől is sikeresen megszabadult, sokkal nyugodtabb szívvel adakozott Chelsea-nek, mert egészen biztos lehetett benne, hogy annak a pénznek a töredékét sem élvezheti majd veje.
     Még mindig megborzongott kicsit, ha eszébe jutott az a levél. Feleségének egykor gyönyörű írása reszketeg macskakaparássá torzult a betegség előrehaladtával, ahogy átjárta egész testét, így kezeit is a fájdalmas görcs. Macreary tudta, hogy nem a felesége árulta el őt, hanem pont fordítva esett a dolog, hiszen abban a percben, amikor eldöntötte, hogy Davidet meglopja, szembeszállt Nina végakaratával, és még ennél is tovább ment. Úgy távolította el őt maguktól, mint valami kártékony gyomnövényt a kertből. De hát Nina azóta már a sírban fekszik, és a holtak nem reklamálnak az igazságért.
     Macreary kelletlenül gombolta ki ingének felső gombját, miközben vezetett, majd lazított egy kicsit nyakkendőjének csomóján. Ilyen máskor elő sem fordulhatott volna, mivel nagyon sokat adott a megjelenésére. Alapelve volt, hogy a kellő tekintély megköveteléséhez elengedhetetlen a makulátlan külső. Most azonban magasról tett az egészre, és azon törte a fejét, hogy hogyan oldhatná meg az előállt helyzetet. Nem hagyhatta, hogy Lauderdale valami ostobaságot csináljon, mert egy gyilkossági nyomozás során olyasmikre is fény derülhet, amik után eredetileg nem is kutatott a rendőrség, viszont iszonyú kellemetlenséget okoznak neki. Kész tudathasadás volt számára, hogy most pont annak az embernek a bőrét akarta megmenteni, akit talán a legjobban utált. Nem tetszett neki a dolog, de ezt a békát kénytelen volt lenyelni. Ami azonban még dühítőbb volt számára, hogy az unokáinak is pont most kellett felszívódnia. Most aztán emiatt is megtörténhet, hogy dolga akad a rendőrséggel. Nem igaz, hogy Chelsea nem tudja szemmel tartani azokat a kölyköket! Ugyanakkor az is felmerült benne, hogy ebből még akár előnyt is kovácsolhat. Ha ugyanis azt mondja Chelsea-nek, hogy David ezek után még képes, és pert nyújt be a gyerekekért, hogy kimentse őket egy gondatlan szülő nevelése alól, akkor lányában feltámad a hiúság, és követni kezdi David minden lépését, nehogy megalázó helyzetbe hozza. Akkor pedig Lauderdale nem mer akcióba lépni, egyrészt mert túl kockázatos, másrészt pedig mert még mindig hiú ábrándok közt ringatta magát, hogy egyszer majd bevágódik Chelsea-nél. Ő pedig nem díjazza az efféle akciókat, tehát egy gonddal kevesebb lenne. Egyelőre.
     Ahogy befordult lányának háza elé, hirtelen le kellett fékeznie, nehogy nekimenjen a kocsijával valaminek. Dühödten csapott a kormányra, ahogy megpillantotta Lauderdale-t a ház ajtaja előtt Chelsea-vel. „A rohadt életbe, elkéstem! – gondolta – De mi a fenét keres ez itt?”
     – Nahát, Doug, épp jókor! – üdvözölte Lauderdale megjátszott szívélyességgel.
     – Apa… – vett róla tudomást Chelsea, de az ő hangjában az örömnek még csak a látszata sem volt jelen. – Igazság szerint nem számítottam rád. Mit akarsz itt?
     – Én is olvasok újságot – jegyezte meg Doug, figyelmen kívül hagyva a Lauderdale arcán átsuhanó gúnyos vigyort, amit szavai váltottak ki belőle.
     – Igazán tájékoztathattál volna az eseményekről.
     – Mire föl ez a nagy érdeklődés? – vágott vissza Chelsea, akit zavart az apja hangjában felbukkanó fagyos él.
     – Tekintettel arra, hogy jóformán én tartalak el titeket, és voltál szíves rám ruházni a fiúk taníttatásának költségét, úgy vélem, van némi közöm ahhoz, ha eltűnnek. Mi ez az egész cirkusz?
     – Ne törődj vele, egyedül is meg tudom oldani! – felelte ingerülten Chelsea. Bosszantotta, hogy az utóbbi másfél nap folyamán már sokadik alkalommal kérdőjelezik meg szülői képességeit. Természetesen most sem az aggasztotta, hogy hol keresse a fiait, csupán a tekintélyén esett csorba fájt neki.
     – No és ezért vagyok én itt – szólt közbe Lauderdale – Mert ha jól sejtem, ez lett volna a következő kérdésed, Doug, hogy én minek jöttem. Nos, hallottam, mi az ábra, és gondoltam, jól jön egy kis jogi közbenjárás Chelsea-nek, ha a rendőrség már túl pofátlanul akar körbeszimatolni.
     – Milyen készséges vagy-jegyezte meg hidegen Macreary.
     – Régi barátokért akármit! Hiszen annyi mindennel tartozom a családodnak! – felelte olyan negédes hangon Lauderdale, hogy Macreary-nek kedve támadt felképelni.
     – Nos, akkor gondolom, felkészítetted David Bryant esetleges kellemetlenkedéseire is. Igaz, Howard?
     – Micsoda? – kapta fel a fejét Chelsea, amint volt férje nevét meghallotta – Ő meg hogy kerül a képbe?
     – Mégis, mit hittél, édes lányom? Hogy hozzá nem jutnak el a hírek? Már itt is van a városban, és szerintem csak idő kérdése, hogy hozzád is benéz. Kitaláltad már, mit mondasz majd, ha téged okol a bíróságon a gyerekek eltűnéséért? Én a helyedben rajta tartanám a szememet, mert abban biztos lehetsz, hogy megpróbálja majd elvenni őket tőled.
     A hatás nem maradt el. Macreary elégedetten nyugtázta, hogy Chelsea máris elkezd kombinálni, pontosan az ő számításai szerint.
     – Abból ugyan nem eszik! Josh és Kevin az enyémek. És ha megpróbálja őket elszedni tőlem, még nagyobbat esik pofára, mint eddig.
     – Akkor hát ne veszítsd őt szem elől – vágódott be a kocsijába Doug, majd egy sokatmondó pillantást lövellt Lauderdale felé:
     – Mindnyájunknak az lesz a legjobb, ha David Bryant szép békésen hazamegy. Nincs szükség erre a balhéra.
     Chelsea ezt persze teljesen másként értette, mint Lauderdale, de hát pont ez volt a cél. Benne a harci kedvet keltették fel, hogy megóvja magát a botránytól, Lauderdale-nek pedig ez volt az utolsó figyelmeztetés, hogy fékezze magát.
     
     
     
     
     
    Buborékok
     
     – Álljatok már meg! – üvöltötte ingerülten Nicole, majd hirtelen megtorpant és még azzal a lendülettel térdre is bukott, mintha ezzel is azt akarná leszögezni, hogy ő egy lépéssel sem hajlandó tovább menni. Már vagy tíz perce futottak erőltetett menetben, ami még az edzett sportolóknak is sok lett volna egyszerre, nemhogy neki, akinek mostanra egy csepp levegő sem maradt a tüdejében.
     – De Nokupta… – kezdte Duncan.
     – Menj már! – lihegte Nicole – Nem hallod, hogy már rég nincs körülöttünk semmi nesz? Nem követ senki!
     Egy pillanatra mind elhallgattak, és erősen hegyezték a fülüket. Valóban nem lehetett hallani semmit, síri csönd vette őket körül.
     – Na, hála Istennek! – nyögte Josh, majd ernyedten huppant le a földre.
     – Ilyen könnyen leráztuk volna? – kémlelt körbe gyanakvóan Duncan, miközben az izzadságot törölgette a homlokáról – Elég nehéz elhinnem, hogy máris feladta…
     – Én már azon sem lepődnék meg, ha az egészet csak képzeltük volna – vigyorgott keserűen Lindsay, miközben hanyatt fekve próbálta visszanyerni erejét. Ő sem volt hozzászokva az efféle megpróbáltatásokhoz, különösen nem táskával a hátán, ugyanis a cuccaiktól továbbra sem voltak hajlandóak megválni.
     – Meglehet – felelte a fiú, de azért továbbra is talpon maradt, felkészülve minden eshetőségre.
     Kevin kimerülten szorította fejére a vizes törölközőt, amellyel egész arcát eltakarta, hogy még csak ne is lássa, ami körülötte történik. Josh kérdésére („Élsz még?”) csak egy erőtlen nyögéssel válaszolt, és egy darabig még nem is szándékozott újra megszólalni. A hirtelen ijedtség ugyan kissé kizökkentette kábulatából, de még mindig elég rosszul érezte magát.
     – Kezd nagyon elegem lenni ebből! – mérgelődött Nicole, miután nagy nehezen feltápászkodott és valamelyest letörölte magáról az arcára és a ruhájára tapadt port.
     – A rohadt életbe! – kiáltotta idegesen Duncan, mire mindenki odakapta a fejét.
     – Mi van? – kérdezte összevont szemöldökkel Josh.
     – Nem találom a nyakéket! – felelte a fiú, miközben a zsebeiben kotorászott.
     – Elvesztetted? – sikkantott kétségbeesetten Lindsay, mintha a kijutásuk kulcsa tűnt volna a semmibe.
     – Biztos futás közben esett ki… – ingatta a fejét Nicole, majd keserűen hozzátette – Akkor hát innentől kezdve Billie segítségére sem számíthatunk.
     Ettől kicsit mind elkomorodtak, mert bár nem tervezték a szellem újbóli megidézését, magabiztosabbnak érezték magukat addig, amíg a kezükben volt legalább egy ütőkártya.
     – Te Duncan! – szólalt meg végül Kevin, aki időközben lehúzta arcáról a borogatást, és hanyatt fekve kémlelte a terepet.
     – Mi az?
     – Láttál már olyan patakot, amelyik felfelé folyik?
     – Hogy mi? – nézett rá értetlenül Duncan.
     – Ott! – bökött erőtlenül egy irányba Kevin, a többieknek pedig majdnem leesett az álluk, amikor meglátták, amiről beszél.
     – Hát ez… ez egyszerűen elképesztő! – dadogta Nicole, miközben a sziklafal felé vette az irányt. Az előbb annyira el voltak foglalva a sopánkodással, hogy észre sem vették a pár méterrel előttük tornyosuló csúcsokat. Mintha zsákutcába jutottak volna egy labirintus belsejében: egyedül visszafelé vezetett az út, minden más irányban falba ütköztek volna. Csakhogy míg az eddigi helyeken a fejük fölött is sziklák sorakoztak, mint valami barlang belsejében, addig ez a fal a magasba szökött, és egy néhány méteres sávban nem láttak mást fölötte, csak sötétséget. Nem mintha nem lettek volna világító kövek rajta, de ezek olyan erőtlenül fénylettek, hogy csak magát a falat sikerült némiképp megvilágítaniuk, azt azonban nem lehetett látni, hogy hol ér véget. És valóban, a patak ezen a ponton felfelé csordogált, mintha szivattyúzták volna, ám a tempója továbbra is olyan egyenletesen békés, nyugodt volt, mint eddig.
     – Hát ez lenne a „világ vége”? – nézett fel hunyorogva Lindsay.
     – Nem – suttogta bűvölten Duncan, miközben fülét a falra tapasztotta.
     – Hallgassátok csak!
     A többiek követték példáját, és érdeklődve hallgatták a belülről jövő zubogást. Kevinnek csak annyira futotta erejéből, hogy felkönyököljön, majd kíváncsian nézte, hogy mire jutnak barátai.
     – Na mit gondoltok? – kérdezte nagy sokára Duncan.
     – Ezt le kéne videózni – mormogta Nicole, aki képtelen volt levenni a szemét a magasba szökő patakról.
     – A világ nyolcadik csodája, vízesés helyett „vízemelkedés” – bólogatott Lindsay. – Még jó, hogy Kevin észrevette!
     – Szerintem fel kellene másznunk a tetejére… – nézett rájuk elszántan Duncan.
     – Ne már! – kiáltották szinte kórusban.
     – Jaj, haver, ez nem igaz! – temette arcát a tenyereibe Josh – Neked mindig muszáj, hogy ilyen világmegváltó ötleteid legyenek, amikor valami érdekeset találsz? Nem tudnál csak egyetlenegyszer higgadtan örülni, újabb ötletek nélkül?
     – Azt hiszem, nem értettétek meg. Ez nem vízcsobogás, ami belülről jön, hanem valami más, aminek a hangját fentről közvetítik le ezek a sziklák! Kell lennie valaminek odafent, ráadásul a víz is arra folyik, szóval szerintem ez lehet az a hely, amiről az az ürge a naplójában írt. Vagyis oda kell eljutnunk!
     – És ha az a valaki tévedett? – nyafogott Lindsay, akinek már a puszta gondolatától, hogy fel kell másznia arra a meredek sziklafalra, felállt a hátán a szőr – Nem is ismertük, lehet, hogy már rég begolyózott, amikor azokat a sorokat írta!
     – Mondhattok, amit akartok, én akkor is úgy gondolom, hogy fent van a válasz sok kérdésünkre.
     – Hogyne, az igazság odaát van, mi? – gúnyolódott Josh – Egyébként kár ezen vitatkozni, úgysem vagyunk képesek felmászni. Vagy talán te megkapaszkodsz azokban az izékben? Arról nem is beszélve, hogy talán nem is ér véget sehol.
     – És tériszonyos is vagy! – tette hozzá Lindsay
     – És Kevint sem hagyhatjuk itt – csatlakozott az előtte felszólalókhoz Nicole, hogy teljes legyen a „három az egy ellen” felállás.
     – Nem is kell itt hagynunk, és azt is tudom, hogyan juthatnánk fel mind – jelentette ki Duncan, és látszott rajta, hogy komolyan gondolja. Volt valami a tekintetében, ami baljós előérzetet táplált a többiekben.
     – Hoztál Red Bullt? – kérdezte Kevin, amivel sikerült mosolyt csalnia a társai arcára.
     – Tudod, amikor beteg vagy, egészen hasonlítasz a bátyádra! – vigyorgott Duncan a gúnyos megjegyzésen, de nem adta fel.
     – De most őszintén – folytatta Lindsay –, ugye te sem gondoltad ezt komolyan?
     – Dehogyisnem, és sokkal jobb ötletem van, mint a szárnyak növesztése. Igaz, kétségkívül kényelmesebb lenne – sandított a földön kuporgó fiúra –, de én valami megvalósíthatóban gondolkodtam.
     – Valóban? – nézett rá gyanakvóan Josh.
     – Na ide süssetek! – kiáltotta Duncan, majd egy színpadias mozdulattal előrántott a táskájából valamit, amitől a többiek mind visszahőköltek.
     – Ez az, amire én gondolok? – kérdezte rémülten Nicole.
     – Igen, de az ég szerelmére, ne vágj már ilyen riadt képet, már gyökértelen, és egyáltalán nem veszélyes!
     – Te tényleg nem vagy normális… – rázta meg lemondóan a fejét Josh, miközben a Duncan kezében kígyózó indát figyelte.
     – Túl finnyásak vagytok! – vigyorgott a fiú, aki kifejezetten elégedett volt a társaira gyakorolt hatás láttán. Szerette, ha valamivel meg tudta döbbenteni az embereket.
     – Akkor szedtem fel, amikor Nokupta levágta Nicole és Kevin lábáról. Észrevettem, hogy még mindig tekereg, és bár már nem olyan erős, mint akkor, amikor még a földből jött ki, ha akarom, elég keményen rátekeredik bármire. Ami pedig a legelképesztőbb, miután eltettem, egyre hosszabb lett! Egyszerűen tovább nőtt a táskámban, pedig nem is csináltam vele semmit!
     – Arra nem is gondoltál, hogy ez esetleg veszélyes is lehet? Ez a valami gonosz, mi lett volna, ha megfojt téged, amikor alszol, vagy bárki mást közülünk?
     – De hát elzártam, és nem is történt semmi rossz! Most miért kell azon csámcsogni, hogy „mi lett volna, ha”?
     – Reménytelen eset vagy, ugye tudod? – nézett rá kedvetlenül Lindsay, de túl fáradt volt ahhoz, hogy veszekedjen vele.
     – Nézzétek, tudom, hogy mostanában sok mindent elbaltáztam, de most az egyszer bízzatok még bennem, és tegyétek, amit mondok! A zsigereimben érzem, hogy most nem nyúlok mellé!
     – Na jó, hallgatunk – mondta végül Josh, amivel igencsak sikerült meglepnie a lányokat.
     – Biztos? – nézett rá bizalmatlanul Lindsay.
     – Biztos. Legalább hadd próbálja meg!
     – Ám legyen – hagyta rá Nicole, majd kíváncsian fordult Duncanhez – Szóval, mit mondasz, Bölcs, mit tegyünk?
     – Ó, nektek nem kell tennetek semmit! – mosolygott elégedetten amaz, és már halászta is elő az inda többi részét.
     – Egek, mégis, milyen hosszú ez?
     – Épp elég hosszú ötünknek. Veled kezdem, Josh.
     – Meg vagyok hatva, de mit is kezdesz velem?
     – Először a te derekad köré tekerjük az egyik végét – válaszolta Duncan, majd odanyújtotta az indát felé, ami egyből Josh derekára csavarodott.
     – Ugye nem fogja kiszorítani belőlem a szuszt? – figyelte gyanakvóan a növény mozgását Josh.
     – Ne aggódj, egyszer már kipróbáltam.
     – Mi? – nézett rá meghökkenten Nicole – Mikor?
     – Amióta itt vagyunk, én sem tudok mindig aludni – felelte a fiú, majd kicsit megrángatta az indát, hogy lássa, elég erősen kapaszkodik-e Joshba. Miután tapasztalta, hogy az nem engedi el, Kevinhez fordult.
     – Most rajtad a sor, szóval próbálj meg egy kicsit állva maradni, oké? – Kevin engedelmesen feltápászkodott, amihez minden maradék erejét össze kellett szednie, de mivel segítettek neki, végül sikerült, és utána meg is tartották a többiek.
     – Ha menet közben elszédülnél, – magyarázta Duncan, miközben az inda már ott gyűrűzött Kevin derekán – akkor sincs baj, mert a növény fog, és Josh is ott lesz közvetlenül mögötted. Egyébként mind jobban jártok, ha közben fogjátok a köveket, mert úgy sokkal könnyebb, de kapaszkodhattok a szárba is. Nicole, Lindsay, gyertek, ti következtek!
     A lányok némán tűrték, hogy őket is behálózza deréktájon a növény, ami Nicole-nak nagy önuralmába került, hiszen még tisztán éltek benne az emlékek az indáról, és ezt meglehetősen nehéz volt figyelmen kívül hagynia. Ennek ellenére egyetlen zokszó sem hagyta el a száját, hiszen őt nem olyan fából faragták, és ha őszinte akart lenni magához, el kellett ismernie, hogy a lelke mélyén azért kíváncsi volt arra, mi fog történni.
     Duncan utoljára maga köré tekerte az inda fonalát, de még így is szabadon maradt vagy háromméternyi. Még arra is jutott, hogy a táskákat rácsomózza, amelyek súlyban állítása szerint már se nem osztottak, se nem szoroztak, és váltig állította, hogy a szár még így sem fog elszakadni. Kevin, aki saját bőrén tapasztalta az inda erejét, el is hitte neki, noha aggódott kicsit a dolog végkimenetele miatt. Ráadásul még mindig nem értette pontosan, hogy hogyan jutnak majd fel.
     – Készen álltok? – kérdezte Duncan, majd társai néma bólogatását látva nyelt egy nagyot, és magában elmondott egy gyors fohászt, hogy ne kelljen ismét csalódást okoznia. Kissé morbid gondolat volt ugyan, mégis megfordult a fejében, hogy végső soron, ha nem sikerül úgy a terve, ahogy elképzelte, akkor nem is kell magyarázkodnia. Mindössze placcs és kész. Természetesen azért jobban szerette volna, ha jól sül el a dolog, placcs nélkül.
     – Akkor hát rajta! – kiáltotta, majd megpörgette feje fölött az inda szabadon maradt végét, és mint valami lasszót, elhajította fölfelé. Az egyből rá is tekeredett egy körülbelül két méterrel magasabban kiugró szikladarabra, de ezzel még nem volt vége. Ahogy erősen köré fonódott, a vége a már ismert kígyószerű mozgással megindult fölfelé, és kisvártatva magával húzta a másik végén csüngő kamaszokat: legelöl Duncant, majd a két lányt, Kevint, végül pedig a sereghajtót, Josht.
     – Éljen! – rikoltotta Duncan, miközben egyenletesen siklottak fölfelé – Nagyon reméltem, hogy fölfelé indul el, és nem valamerre oldalra!
     – Fogd be! – nyöszörögte Lindsay, aki nehezen viselte barátjának lelkesedését, tekintve, hogy ő maga jócskán be volt rezelve. Olyan görcsösen szorította az inda szárát, hogy az ujjai teljesen elfehéredtek. Az arcáról nem is beszélve, amely most olyan lett, mint egy gésáé, így tökéletesen ment az ujjaihoz.
     – Ne mondd, hogy nem élvezed! – kacagta Duncan, aki érezte, hogy Lindsayből csupán a félelem beszél, és igazából nem haragszik rá.
     – Az a fő, hogy ne nézz le! – kiáltotta Nicole, aki barátnőjével ellentétben kipirult a nagy izgalomtól, és miután látta, hogy nem lesz semmi gond, kifejezetten élvezte is a dolgot.
     – Mindjárt elhányom magam… – nyögte Kevin, akihez már túl későn érkezett el Nicole figyelmeztetése, és egy pillanatra letekintett.
     – Meg ne próbáld, mert olyan tockost kapsz, hogy elszédülsz! – fenyegetőzött Josh a kilátásba helyezett eseménytől irtózva. Egyedül ő volt Kevin alatt, így érthető, hogy nem vonzotta az ötlet.
     – Szerinted nem tök mindegy az nekem, már így is szédülök! – kiáltotta kétségbeesetten Kevin, miközben egyik kőről a másikra kapkodta kezeit.
     – Kitartás! – bíztatta őket lelkesen Duncan – Előbb-utóbb véget kell érnie ennek a falnak!
     Volt pár perc, amikor már azt hitték, hogy ez a pillanat sosem jön el, hiszen olyan messze elhagyták már a talajt, hogy lefelé nézve is csak azt a sötétséget látták, amit fölfelé nézve, és még mindig nem látták a végét. Az inda pedig egyre csak kúszott a semmibe, mígnem egy váratlan pillanatban egyszerre felgyorsult, és szinte repítette őket; nagyobb sebességgel, mint egy hullámvasút.
     – Most meg mi van? – sikkantott Lindsay, de még mielőtt választ kaphatott volna kérdésére, vagy legalábbis valami kísérletet a válaszra, az inda rántott rajtuk egy nagyot, és hirtelen ismét szilárad talajt éreztek a lábuk alatt.
     – Sikerült!!! – kurjantott vidáman Duncan mit sem törődve ijedtségtől ziláló társaival, majd egy kis erő bevetésével lefejtette magáról az indát. Lindsay ingerülten tépkedte le magáról a rátekeredett fonadékot, mintha az emlékezetéből is kitéphetné ezzel az elmúlt huszonöt percet. Mindenki más is igyekezett megszabadulni a növénytől, és amikor ez végre sikerült, mind megkönnyebbülten sóhajtottak, Duncan pedig jó mélyen a táskájába rejtette az indát.
     – Te tényleg megszelídítetted ezt az izét! – mosolygott rá Nicole, amint képes volt újra megszólalni.
     – Aha! – bólintott büszkén a fiú – Ártalmatlan jószág, és még etetni sem kell. Bár az otthoni növényeim lennének ilyenek, akkor nem lennék folyton rohadt filodendronokkal körülvéve!
     Kevin reszketve feküdt a földön. Örült, hogy ép bőrrel megúszták, és sikerült magát viszonylag messzire vonszolnia a szakadéktól, amelyen feljöttek, de ez nem változtatott a tényen, hogy beteg volt. Amióta Nokupta megkísérelte megölni őt, képtelen volt összeszedni magát, mintha elvett volna tőle valamit, ami a túléléshez nélkülözhetetlen.
     – Hé, minden oké? – kérdezte Josh, miközben kezével végigsimított a fején.
     – Én nem tudom mi lesz velem, ha nem jutunk ki innen hamarosan… – felelte őszintén Kevin, majd arcát a földnek fordította.
     – Ne add fel, öcskös, esküszöm, hogy kitalálunk valamit, csak tartsd még magad egy kicsit! – szorította meg a vállát erősen bátyja, majd mosolyogva hozzátette: – És kösz, hogy végül mégsem hánytál le!
     – Na mi lesz már, nem jöttök? – hallatszott valamivel távolabbról Duncan kiáltása, amire a lányok és a két testvér is felfigyelt.
     – Mi van? – kiáltotta Nicole, majd felállt, és bizonytalanul körbenézett – Egyáltalán hol vagy?
     – Csak kövessétek a hangomat, siessetek!
     – Ez hihetetlen, képes egyik pillanatról a másikra felszívódni! – suttogta a többieknek Lindsay, miközben a hang irányába ballagtak. Ahogy barátjuk felé közeledtek, egy új hang is megütötte a fülüket, ami valamelyest emlékeztette őket a lent hallott zubogásra. Olyan hang volt, mint amit vízforraláskor hall az ember, csak ez sokkal erősebb volt annál, és mintha a kagylókban hallott tenger zúgása keveredett volna bele.
     – Az üknagyanyám is gyorsabban mozog nálatok! – kalimpált a kezeivel türelmetlenül Duncan. – Ideértek még ma, vagy megvárjátok, amíg nyugdíjba vonulok?
     – Jól van na, ne sürgess már! – felelte Nicole, de a saját hangját is alig hallotta ebben a fortyogásban. Amikor azonban közelebb értek Duncanhez, elég volt egy kicsivel felemelniük a hangjukat ahhoz, hogy tisztán érthessék egymást.
     – Na végre! – nézett rájuk szemrehányóan Duncan.
     – Pardon, parancsnok, leülnünk azért szabad, ugye? – vetette oda mogorván Lindsay, majd rögtön le is huppant a földre, anélkül, hogy kivárta volna a választ.
     – Nagyon vicces, de most nem tudod rám ragasztani a rosszkedvedet. Mert hát, drága barátaim, mint látjátok, csak igazam lett a végén! I-G-A-Z-A-M! Ide folyik a patak, és ez az a hely, amit a naplóban említettek!
     – Zseniális munkát végeztél, Sherlock! – csapott a vállára Josh – Csak azt mondd meg, mihez kezdjünk ezzel a forró víztömeggel?
     – Ne légy ünneprontó, majd kitalálom azt is!
     – Van már ötleted? – kérdezte Nicole.
     – Hát szerintem ez valamilyen energiaforrás lehet, mert ha emlékeztek, lent még jéghideg volt a víz, itt meg rotyog, mint a bableves a fazékban.
     – Jobbat mondok! – szólt közbe izgatottan Kevin, miközben a törölközőjének a végét tapogatta. Az előbb a vízbe mártotta, azzal a szándékkal, hogy majd lemossa vele az arcát, melyet a könnyek már egészen felmartak. Azóta a bizonyos reggel óta egy percre sem szakadt meg könnyezése, ami azon felül, hogy idegesítő volt, folyton maszatossá tette az arcát, ahogy feloldotta a menet közben ráragadt port. – Inkább azt találd ki, hogy miért forr a víz, ha még mindig jéghideg!
     – Csak szívatsz, ugye? – nézett rá döbbenten Duncan.
     – Esküszöm, hogy nem! – bizonygatta Kevin, majd hogy szavának némi nyomatékot adjon, újból vízbe mártotta a törölközőt, aztán hanyatt dőlt, és lázas arcára szorította.
     – Tényleg hideg! – motyogta a törölköző alól. – Még hidegebb, mint lent volt!
     – Igazából nem is tudom, miért lepődök meg ezen… – meredt Duncan a fortyogó vízgyűjtőre. – A „vízemelkedés” után már igazán számíthattam volna a jeges forralt vízre – azzal felemelte a kezeit, hogy tenyereivel egy nagyot csapjon a vízbe, és mindenki az arcán érezze annak jeges érintését, ahogy lefröcsköli őket. Nem az történt azonban, amire számított, és úgy meglepődött, hogy még a kezeit is elfelejtette elkapni onnan.
     – Ezt nézd meg, Kevin! – kiáltotta Josh, majd lekapta öccse arcáról a törölközőt, és egy gyors mozdulattal felültette.
     A látvány valóban lenyűgöző volt. Amint Duncan kezei a vízhez értek, olyan sima lett a felülete, mint az üvegnek, és olyan szilárd is. Mintha csak egy asztalon támaszkodott volna.
     – Ezt jelenti hát a víztükör kifejezés – súgta oda Lindsaynek Nicole, mintha olyasmit mondana, aminek a puszta kiejtése is képes lenne megtörni a varázst. A fortyogás egyszeriben megállt, illetve inkább lelassult, a gőz helyett most ökölnyi méretű, szappanbuborékokhoz hasonló gömbök szálltak föl a magasba. A víztükör először olyanná vált, mint egy festmény, amelyen elmosódnak a színek, de aztán egyre szárazabbnak tűnt, végül pedig szakasztott mása lett annak a képnek, amelyet a repülőgép ablakából lát a pilóta, ha elmegy egy város felett. És ez nem akármilyen város volt, hanem az ő városuk. A város, ahol éltek, ahol viszontagságaik elkezdődtek. A buborékokban pedig egy-egy arc jelent meg, és ők kérdezés nélkül is rögtön tudták, hogy ezek az arcok a város lakóinak képei. Bűvölten bámulták, ahogy egyre több és több buborék száll fel, míg végül már egymást is alig látták az arcok tengerében…
     – Milyen sokan vannak… – suttogta Kevin, miközben könyökeivel kitámasztotta magát. – Annyi arc, és olyan sokféle…
     – Mintha hipnotizálnának! – jegyezte meg halkan Nicole, és a buborékok láttán valóban úgy érezte magát, mintha egy kobra szemeibe tekintene.
     – Ne vedd el a kezeidet! – búgta Lindsay, és Duncan hallgatott is rá, bár korábban sem állt szándékában megszakítani ezt a folyamatot.
     – Ez egy ablak a külvilágba – motyogta Josh, átkarolva hidegrázástól reszkető testvérét.
     – De miért… miért pont… – dadogta Nicole, és a többieknek nem kellett hallaniuk a mondat végét ahhoz, hogy tudják, mit nem képes megválaszolni. Mintha egy saját, külön buborékban lettek volna ők öten, és a gondolataik összefonódtak volna. A víztükör pedig felelt. Elmosódott a kép, és csak egy-egy másodpercre villantak fel újabb helyszínek, ezúttal úgy, mintha fényképek lettek volna, csak sokkal gazdagabb színvilággal, lüktető élettel telítve. A város különböző pontjai tűntek fel a szemeik előtt gyors egymásutánjában, majd a víz végül megállapodott egy lugasnál, és akkor elkezdett visszaperegni az idő. A helyszín ugyanaz maradt, csak a kép változott, egyre távolabb és távolabb szaladt a jelentől, és akkor megértették, hogy az ő történetük csupán egy aprócska töredéke mindannak, ami a víztükörben látott helyen és időben kezdődött. Innen indult útjára a Mah-ree Nok, több száz évvel korábban. Duncan hirtelen úgy érezte, nem bírja tovább, és elkapta a kezeit, amelyeket most tűzforrónak érzett, aztán egyszer csak elsötétült előtte minden.
     A buborék szétpattant.
     
     
     
     
     
    Kifosztva
     
     Lauderdale nem az a fajta ember volt, aki életét csalóka ösztönöknek és megérzéseknek rendelte alá. Mégis, amikor pontban este hat óra negyvenhárom perckor befordult a kocsijával a háza elé, tisztán érezte, hogy valami nincs rendjén. Bár minden pontosan úgy volt a háza körül, ahogyan akkor hagyta, amikor elindult Chelsea-hez, egy hang ott legbelül azt súgta neki, hogy valami nagyon nem stimmel, és hiába mondta neki, hogy kuss legyen, nem hallgatott el. Lassú, kimért léptekkel baktatott az ajtaja felé, miközben megállás nélkül forgatta a fejét hol jobbra, hol balra, hátha meglát valami gyanúsat a környéken, de hiába. Látszólag nem volt semmi, ami akár egy csöppet is eltért volna a megszokottól.
     – Jól érzi magát, Mr. Lauderdale? – nézett rá fürkésző tekintettel a szomszédasszonya, aki a közvetlenül mellette álló házban lakott, és épp a virágágyásait igazgatta.
     – Hogyne, Mrs. Taylor! – felelte tettetett természetességgel, s közben arra gondolt, hogy a legjobb lesz, ha mielőbb becsapja maga mögött az ajtót mindaddig, amíg rá nem jön, mi okozza nála ezt a kellemetlen érzést, vagy amíg elmúlik. Egyáltalán nem vágyott a Mrs. Taylorral való bájcsevelyre, az asszony kíváncsiskodó kérdéseihez pedig végképp nem volt kedve. Épp elég volt neki, hogy még akkor is a hátán érezte annak pillantásait, amikor már belépett a házába. Az a nő annyit leskelődött már a szomszédjai után, hogy tekintetével lyukat égetett a környező házak falaiba.
     Egy perc sem tellett bele, s már tudta is, mitől támadt az imént olyan baljós előérzete. Akármelyik irányba nézett, mindenhonnan ugyanaz a látvány tárult a szemei elé: felborogatott bútorok, kirángatott fiókok, kapkodva szétdobált iratok… Az egész házat fenekestül felforgatta valaki, és az eredményből ítélve meglehetősen alapos munkát végzett.
     – A rohadt életbe! – csapta le dühösen a táskáját Lauderdale, majd a nappaliba sietett, ahol próbálta valamelyest rendbe rakni a szétszórt értékpapírokat. Legelőször persze a széfjéhez sietett, aztán az íróasztalának fiókjaiba kukkantott bele. Megdöbbenve vette tudomásul, hogy az összes pénze a helyén van, noha a betörő tisztán láthatta a borítékaiból kikandikáló zöldhasúkat, és úgy tűnt, hogy nem is vitt magával a tárgyak közül sem semmit. Egy darabig még matatott a szanaszét hagyott holmik között, aztán hirtelen ledermedt egy pillanatra, majd csípőre tett kézzel, összeráncolt szemöldökkel ingatni kezdte a fejét.
     – Ejnye, hát ezt igazán nem vártam volna tőled… Ha ez az, amire én gondolok…
     Ekkor kirontott a házból, s mint valami dúvad, átcsörtetett Mrs. Taylor kertjébe.
     – Mr. Lauderdale, mégis mit…
     – Asszonyom, látott valakit délután a házam körül?
     – Miért, mi…
     – Igen, vagy nem? – förmedt rá az idős hölgyre, amitől az mindjárt fehérebb lett pár árnyalattal.
     – Kérem, én nem, nem néztem… én nem láttam…
     „Hát persze, vén banya! – gondolta magában Lauderdale – Te mindig, mindenütt ott vagy: akárhová megy is az ember, a tekinteted mindig valahol ott csüng a közelben, de amikor kéne, akkor egyszeriben vaknak tetteted magad! Pocsék időzítés a kukkolásról való leszokáshoz… „
     – Talán valami baj van? – kérdezte az asszony kicsit bátortalanul, de az alaptermészete még abban a pillanatban felülkerekedett benne, s kíváncsian nézelődött Lauderdale nyitva felejtett ajtajának irányába.
     – Semmi – próbált higgadt hangon felelni a férfi, miközben azon gondolkozott, hogy mit adjon be ennek a némbernek. Azt természetesen nem mondhatta el neki, hogy betörtek a házába, mert akkor a rendőrség szaglászni kezdene körülötte, és azzal nagyon megüthetné a bokáját, azt pedig, hogy mit vettek el tőle, úgysem mondhatja meg őszintén. Amúgy is sejtette, ki állhat az események hátterében, és maga kívánta megoldani a helyzetet. Azért jobban örült volna, ha az öreglány megerősíti hitében, de végső soron neki így is megfelelt.
     – Nem történt semmi, csak… Az egyik legfontosabb ügyfelem állítólag itt járt, de mivel nem talált otthon, felbontotta a szerződését a cégünkkel. Pedig esküdni mertem volna rá, hogy hétre beszéltük meg a találkozót! Azt hiszem, csak az ürügyet kereste az illető, hogy később ne kelljen perkálnia – feszülten várta, hogyan reagál szomszédja erre a meglehetősen mesterkélt történetre.
     – Ó! – bólintott kicsit megenyhülve Mrs. Taylor, de még mindig nem volt teljesen meggyőzve. – Higgye el, Mr. Lauderdale, egy öltönyös urat még én is észrevettem volna, és akkor egészen biztos, hogy nem engedem el, amíg maga haza nem ér! Főleg, ha látom, hogy fontos lenne az ügy, és önnek hátránya származhat belőle, ha nem tudnak beszélni!
     – Na igen, efelől egy percig sem volt kétségem . Ön sosem hagyna cserben, ugye, Mrs. Taylor? – igyekezett a férfi felölteni legmegnyerőbb mosolyát.
     – Hát persze, hogy nem, uram! De higgye el, nem járt itt senki!
     – Köszönöm, Mrs. Taylor! – intett neki barátságosan Lauderdale, de amikor már egyedül volt az előszobájában, égnek emelt kezekkel kiáltott fel:
     – Marha! Az egész életed abból áll, hogy próbálod kilesni mások életét, és ha nem sikerül, a valóság helyett kitalálsz valami sokkal izgalmasabbat, amit majd elpletykálhatsz a többi unatkozó vénasszonynak; de ha az orrod előtt történik valami igazán izgalmas, ami után egész életedben csorgattad a nyáladat, azt észre sem veszed! Idióta! – nagyot sóhajtott, majd jobb öklével megdörzsölgette szemeit, és viszonylag nyugodt hangon folytatta – Nem mondom, meg vagyok én áldva a környezetemben élő emberekkel… – azzal hanyagul ledobta magáról a dzsekijét, majd mit sem törődve a rendetlenséggel, egy kényelmes mozdulattal eldőlt a kanapéján, lábait az éjjeliszekrényre helyezte, aztán füléhez emelte a telefonkagylót, és húsos ujjaival tárcsázni kezdett.
     
* * *
     
     Macreary az irodájában ülve épp azon töprengett, hogy ő, aki egy egész vállalatot játszva elvezet, képtelen zöldágra vergődni a lányával. Mindig úgy képzelte, hogy Chelsea majd egy nagymenő brókerhez köti az életét, akiben ő majd fiatalkori mására lel, és akivel összefogva mesés összegeket kereshet majd. Olyan emberre számított, aki fia helyett fia lehetett volna, de Chelsea ízlése már nagyon korán rákényszeríttette, hogy ezeket az álmait lehúzza a vécén egy akkora rántással, amitől kiszakad az a bizonyos zsinór. Ezt azóta sem tudta neki teljesen megbocsátani, a megértésével pedig egyáltalán nem is próbálkozott. A leltár nem volt túl fényes: először ott volt az az idióta David, aztán most itt van ez a Wayne, akit a fene tudja, hol szedett fel. Szánalmas egy alak, annyi szent, de hozzá legalább már nem akar feleségül menni. Az egyetlen, amit enyhítő körülményként figyelembe vehetett lányánál, az volt, hogy soha egy percre sem fordult meg a fejében, hogy bármilyen viszonyba keveredjen azzal a mocsok Howard Lauderdale-lel.
     A hívó gombhoz nyúlt volna, de aztán eszébe jutott, hogy Lily, a titkárnője ilyenkor már nincs az irodában. A legtöbb ember ebben az időpontban már rég otthon volt, egyedül ő volt az, aki sokkal jobban érezte magát, ha itt lehetett. Sokszor egészen késő éjszakába nyúlóan élvezte a hely „varázsát”, mintha nem is dolgozni, hanem wellness hétvége értékű kikapcsolódásra járt volna ide. Szerette azokat a magányos perceket, amelyeket a csöndes félhomályban tölthetett a gondolataival, és egyáltalán nem zavarta, hogy az óriási épületben rajta kívül nem volt senki. Néha az is megesett vele, hogy haza sem ment. Ilyenkor a heverőn ágyazott meg magának, bár ilyesmi leginkább csak akkor fordult elő, ha nem tudott aludni, ezért mindez igazából teljesen felesleges volt. Ez alkalommal tulajdonképpen még nem járt olyan későre az idő, de azt már előre sejtette, hogy ez is egy ilyen éjszaka lesz. Tévedett.
     Doug megrezzent, amikor merengéséből kirángatta a telefon erőszakos csörgése.
     – Tessék – szólt bele kelletlenül a kagylóba, a tőle megszokott nyers hangon.
     – Gondolom, nagyon elégedett vagy most magaddal, Macreary! – sziszegett a telefonba Lauderdale – Észrevétlenül beosonni egy házba, amit egy kotnyeles vénasszony féltő szemei őriznek, ráadásul fényes nappal, nem mondom, szép teljesítmény! Magam is büszke lennék rá!
     – Azt hiszem, már épp eleget beszéltem veled a mai napon, Howard! Szóval, ha valami annyira fontos mondanivalód van, ami nem várhat holnap reggelig, akkor légy oly jó, és fogalmazz érthetőbben, oké?
     – Hagyjuk ezt a süket dumát! – üvöltötte most már féktelen dühvel az ügyvéd, és Macreary-nek el kellett tartania a fülétől a kagylót, hogy ne szenvedjen halláskárosodást. – Pontosan tudom, hogy te voltál az, és ha addig élek is, kitalálom, hogyan állhatok bosszút rajtad! Ha azt hiszed, most nyeregben vagy, és többé nem kell fizetned nekem, akkor nagyon tévedsz! Épp eleget tudok rólad ahhoz, hogy sakkban tartsalak anélkül a tetves papír nélkül is!
     „Nahát, ezt valaki tényleg jól felhergelte… – gondolta magában Macreary – No de ki tett és főképp micsodát, hogy kapásból én jutottam róla az eszébe?”
     – Na jó, még egyszer megismétlem, hogy még te is képes legyél felfogni azzal a büdös bogár segglyuka méretű agyaddal: a leghalványabb fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Az anyád féltve őrzött házáról pedig még annyit sem tudok.
     – Befogod a pofád, te rohadék! – rikácsolta Lauderdale a sértés hallatán, Macreary pedig halványan elmosolyodott. Egy ilyen nap után ennyi kijárt neki. – Vissza fogom szerezni!
     – Örülök neki, de mit?! Tudod, kezd unalmassá válni a locsogásod.
     – Ne szórakozz velem, Doug!
     – Na ide figyelj, most vagy elmondod, mivel gyanúsítasz, hogy végre rád csaphassam a kagylót, vagy folytatod ezt a számomra érthetetlen szitkozódást, és úgy csapom rád a kagylót, hogy örök tudatlanságban hagysz. Nekem igazából tökmindegy. Nos?
     – Szeretnéd az én számból hallani, hogy milyen ügyes voltál, mi? Ám legyen, megadom neked ezt az örömet, mielőtt taccsra teszlek.
     – Alig várom…
     – Kuss legyen! Nem akarok erre sok időt fecsérelni, főleg, mert már úgyis tudod az egészet az elejétől a végéig. Tulajdonképpen csak arra lennék kíváncsi, hogy mikor volt időd így szétrámolni a házamat?! Mert hát nem sokkal utánad én is otthagytam Chelsea-t, és rögtön hazajöttem… mondjuk sejthettem volna, hogy előbb vagy utóbb megpróbálod ellopni tőlem az eredeti végrendeletet, de hogy pont most nem volt jobb dolgod, mint ez, hát…
     – Na ácsi, te most azt akarod nekem beadni, hogy valaki betört a házadba, és pont Nina végrendelete kellett neki?
     – Hagyd már abba ezt a „hülyének tettetem magam” című műsorszámot! Tartogasd ezt annak, aki…
     – Jól figyelj, Lauderdale, mert többször nem fogom elmondani! – kezdte Macreary, és volt valami a hangjában, ami az ügyvédet engedelmességre intette, és egyben nyugtalanította is. Elképzelhető volna, hogy az öreg tényleg nem járt a házánál? De akkor meg ki lehetett az, aki…
     – Nem törtem be a házadba, és erről a képtelen ötletről többet hallani sem akarok, de ha te is olyan komolyan beszélsz, mint én, akkor most azonnal odamegyek, és a föld alól is előkerítem azokat a papírokat!
     – Ahogy gondolod – felelte Lauderdale, és már maga sem tudta, hogy mit gondoljon. Minden észérv Macreary ártatlansága ellen szólt, de annak semmi értelme nem lett volna, hogy ellopja a végrendeletet, aztán meg úgy tesz, mintha nem volna a papírok eltűnéséhez semmi köze. Hacsak nem tartana attól, hogy szalagon rögzíti a beszélgetésüket, és később azzal zsarolja, de hát ő is pontosan tudja, hogy ezt nem tenné meg, mert akkor saját magával is kiszúrna. Meg különben is, mikor lett volna ideje felszerelni egy lehallgató készüléket?
     – Maradj, ahol vagy! – recsegte bele a telefonba a vonal túlsó végéről Doug – Tíz percen belül ott leszek.
     
     
     
     
     
    Váratlan segítség
     
     Olykor megesik az emberrel, hogy a fejét majd szétrepesztik az egymással kergetőző gondolatok, és ilyenkor jólesik, ha leléphet valahová, ahol nem zavarja senki. Mason nyomozó valóságos koldusa volt ezeknek a pillanatoknak, mégsem merte soha kikapcsolva hagyni a csipogóját, pedig néha már nagyon elege volt a munkájából. Az egész életét olyan emberek felkutatásával töltötte, akik mesterei voltak az eltűnésnek, ő maga azonban soha nem tudott elrejtőzni a világ szeme elől. Akinek szüksége volt rá, az meg is találta, és ő nem menekülhetett előle. Némán baktatott a gyengén kivilágított utcákon, és arra várt, hogy talán az esti sötétség hozza meg számára a megvilágosodást, és támad egy mentő ötlete a nyomozást illetően. Kicsit ugyanis bűntudata volt, hogy ilyen lazán rálőcsölte az egészet Salingerre, ezért el is határozta, hogy még most felhívja, de amaz megelőzte. Végül is ő kérte meg, hogy tájékoztassa, ha van valami fejlemény az ügyben, de ilyen hamar nem számított rá. Amikor azonban felvette a telefont, és meghallotta a barátja hangját, érezte, hogy az nem a nagymértékű előrehaladásáról akar beszámolni.
     – Nos, Salinger… Azt már meg sem merem kérdezni, hogy ment a dolog.
     – Ne is, mert menten felrobbanok! Az a hülye nő nem engedett be a házába minket.
     – Mármint Chelsea Bryant?
     – Az hát, az a puccos páva! Kijelentette, hogy az ő otthonukba ugyan be nem teszi a lábát senki idegen, és hogy szálljunk végre le róluk! Mintha nem az ő gyerekeiért menne ez az egész cirkusz!
     Mason lemondóan csóválta a fejét. Sejtette, hogy Chelsea-vel még meggyűlik a bajuk, de azt nem gondolta, hogy ennyire fafejű lesz. Házkutatási parancsot persze kérhet, hiszen ez már korábban is szóba került, de titkon azért remélte, hogy végül nem kell ilyen eszközökhöz folyamodnia, mert hát épeszű ember nem zárja ki a házából azokat, akik segíteni szeretnének rajta. Ha legalább annyiban számíthatott volna Chelsea együttműködésére, hogy ő maga átnézi a fiúk szobáját, akkor az egésznek nem is lett volna jelentősége, de erre őszintén szólva nem sok esélyt látott. Most pedig magyarázkodhat a kapitányságon, hogy bár nem történt semmiféle bűntény, neki házkutatási parancs kell, mert egy makacs és értetlen hisztérika képtelen felfogni, hogy ők csak a kötelességüket végzik, ráadásul neki akarnak jót.
     – Egyéb jó hír?
     – Hát hogyne! A szokásos mulatság: amint bemondták a tévében meg a rádiókban, hogy a srácok eltűntek, a szülőket egyből ostromolni kezdték az ál-emberrablók és társaik. Mostanra már szerencsére sikerült meggyőznöm őket, hogy húzzák ki a telefonjaikat, és csak a mobiljukat használják, de nem volt egy könnyű menet!
     – Tudom, és sajnálom – szabadkozott Mason, s közben magában szitkozódott az emberek aljassága miatt. Nem új keletű dolog, hogy valaki a másik nyomorából próbál hasznot húzni, de az, hogy egyesek, ha meglátnak az újságban egy „eltűnt” hirdetést, már tárcsáznak is, hogy ők látták az illetőt, aztán tartják a markukat a pénzért, az igazán undorító. És ez még a jobbik eset, mert ilyenkor a hozzátartozók reményeit használják ki, és nem a félelmeit. Akadnak azonban olyanok is, akik egyből váltságdíjat követelnek, mondván, hogy náluk van a gyerek. Mason szerint nem létezett olyan büntetés, amely az ilyeneknek megfelelő lett volna, még az igazságszolgáltatás keretein kívül sem.
     – Legjobb lett volna rárúgnom az ajtót arra az ostoba nőre, de tartok tőle, hogy azzal is én húztam volna a rövidebbet.
     – Rá se ránts! Tudom, bosszantó, de amúgy is kétlem, hogy egy félrevezetett háztartásnál többet találtál volna.
     – Na ja – röhögcsélt a vonal másik végén Salinger –, Mrs. Bryant nem az a tipikus háziasszony… De a dudái jók.
     – Salinger!
     – Jó, bocsánat! Azonnal megkomolyodom.
     – A férfit láttad?
     – Csak futólag, épp valami halaszthatatlan dolga akadt, amikor megérkeztünk hozzájuk.
     – Csak azt ne mondd, hogy dolgozni ment, mert akkor esküszöm, hogy beállok kiscserkésznek.
     – Tudja a fene – mosolygott a gondolatra Salinger –, állítólag sürgős hívást kapott, és mennie kellett. De az eredeti kérdésedhez visszatérve: belőle sem néztem ki túl sokat.
     – Sejtettem, hogy így érzel majd… Azért történt valami említésre méltó is?
     – Egy frászt. Mesterien tudod kiválasztani a pillanatot, amikor le kell lépni.
     – És nem is győzök eléggé hálásnak lenni, amiért átvállaltad egy kicsit az események terelését, most azonban jobb, ha leteszlek…
     – No, de titokzatos vagy. Történt talán valami?
     – Az mindjárt kiderül… – válaszolta, majd zsebébe mélyesztette a telefont, és egy hirtelen mozdulattal hátrafordult. A mögötte álló fiúnak még csak esélye sem volt kitérni, Mason erős karjaival megragadta, és nem túl szorosan, de azért határozottan hozzányomta az egyik épület falához.
     – Tudod, öcsi – kezdte –, már egy ideje éreztem, hogy ott lihegsz a nyakamba, de hogy még a telefonbeszélgetésemet is kihallgatod, az már egy kicsit túlzás, nem gondolod?
     – Én csak… – dadogta a srác, és Masonnek felettébb nehezére esett továbbra is zord képet vágnia a fiú riadt szemeibe nézve.
     – És kicsit késő is van már az ilyesmihez, kishaver – szánta meg végül, és elengedte – Tudod, épp egy hozzád hasonló korú csapatot keresek, akik talán pont így kezdték, mint te… Tudják a szüleid, hogy hol vagy?
     – Igen! Vagyis hát, nem igazán, mert üzleti úton vannak… De higgye el, nem volna kifogásuk ellene!
     – Ennek azért szívesen utánajárnék – nézett rá karba tett kezekkel a nyomozó – De most egyelőre annyival is beérem, hogy megmondod, ki vagy és miért szaglászol utánam.
     – Matt Hawley vagyok – kezdte a fiú zavartan – És azért követtem, mert a segítségére szeretnék lenni.
     – Különös módját választottad ennek, tudod-e? – méregette csodálkozva Mason – Ismersz engem?
     – Hát persze! Mármint nem személyesen, csak… Maga Patrick Mason nyomozó, és ön kutat a barátnőm után.
     – Nocsak. Ki a te barátnőd?
     – Lindsay Brown – felelte fülig vörösödve a srác, majd a nyomozó meglepettségét látva gyorsan hozzátette – Oké, most épp nem vagyunk túl jóban, sőt az is lehet, hogy miattam ment el, de… épp ezért tartozom neki annyival, hogy segítek a megtalálásában.
     – Na várj csak, magadat tartod felelősnek az eltűnéséért? Annyira azért nem keseríthetted el, hogy még a barátait is magával vigye – mosolygott rá most már barátságosabban.
     – Na igen, persze… De ettől még szeretnék segíteni! – jelentette ki olyan elszántan, hogy Mason nem is akadékoskodott, bár még mindig ügyelnie kellett rá, hogy ne nevesse el magát.
     – Na és mégis hogy gondoltad ezt a segítséget, Matt Hawley? És miért nem konzultáltál inkább a szüleivel?
     Matt elfintorodott erre az ötletre.
     – Gyanítom, hogy most nem szeretnek túlságosan. Aisha szerint Lindsay azt mondta nekik, hogy velem szökött ki aznap este, és bár most már talán tudják, hogy ez nem igaz, még mindig én lennék az utolsó, akivel beszélni akarnak.
     – Ez bizony kellemetlen, öcskös! – bólintott együtt érzően Mason. – De hát akkor én most mihez kezdjek veled?
     A fiú pár percig erősen gondolkozott, és látszott rajta, hogy bármit megadna azért, hogy hasznossá tehesse magát. Végül úgy tűnt, eszébe jutott valami, mert elégedetten pillantott fel.
     – Átkutatom magának a Bryant házat!
     – Hogyan?
     – Gondolja csak meg! – lelkesült fel Matt – Magukat úgysem engedik be, harc nélkül legalábbis, és mi hasznuk lenne abból, ha szétvernék a ház bejáratát? Az összes kíváncsiskodó szomszéd egyből ott teremne, és nem hagynák magukat rendesen dolgozni.
     – Ez idáig világos, de neked mi keresnivalód lenne ott most, hogy egyik fiú sincs otthon? Mrs. Bryant pedig nyilván nem vágyik együtt érző barátok seregletére.
     – Annyi baj legyen! – vágta rá Matt – Én úgyis Lindsay barátja vagyok, Josht pedig csak edzésről ismerem, szóval szerintem az anyja még csak nem is látott engem soha, nem valószínű, hogy együtt érző barátnak hinne… Majd azt mondom neki, hogy Josh kölcsönvette az egyik könyvemet, és bármennyire is alkalmatlan ez most, nekem feltétlenül szükségem van rá. Aztán persze beletelik majd némi időbe, amíg megtalálom azt a könyvet, elvégre nem tudhatom, Josh hová pakolta, és…
     – És szépen átrámolod az egész szobát. Ügyes! De sajnos nem hiszem, hogy bármi fontosra bukkannál náluk. Az utolsó nyomot Duncan Scott szobájában találtuk, szóval ha készültek valamire, annak csakis ő lehetett az agytrösztje. Nem valószínű, hogy a Bryant fiúk szobájában találsz további bizonyítékokat.
     Matt kicsit elkedvetlenedett ettől, Mason pedig megsajnálta, úgyhogy bíztatóan hátba veregette:
     – Azért természetesen megpróbálhatod, mert az ötlet egyébként zseniális, és végül is sosem lehet azt tudni… Talán mégis találsz valamit, amivel el lehet indulni valamerre. Ha meg nem, legalább a lelkiismeretünket megnyugtattuk, hogy a részünkről nem történt mulasztás.
     – Igen, én is így gondoltam…
     – Azért ha lehet, erről ne beszélj másnak! Nem teljesen szabályos, amire készülünk, igaz, nem is ütközik törvénybe…
     – Emiatt ne aggódjon, nyomozó, nem fog csalódni bennem!
     – Azt remélem is! – biccentett barátságosan Mason, aki időközben egészen megkedvelte a srácot. Igazán belevaló kölyöknek látszott, és nem is tűnt rossz szándékúnak. Nem látta értelmét megfosztani őt a lehetőségtől, hogy részt vegyen a keresésben. – Most viszont sipirc haza, nehogy véletlenül üres lakásra telefonáljanak a szüleid haza! Ne te legyél a következő, aki munkát ad nekem.
     – Máris – bólintott Matt, majd búcsút intett és pillanatok alatt felszívódott. „Nem is rossz! – gondolta magában Mason – A kölyök képes észrevétlenül beleolvadni a környezetébe. Mint a kámfor… Nem lepne meg, ha egy napon a kollégák között üdvözölhetném… Egyáltalán nem lepne meg!”
     
     
     
     
     
    Kényszerszövetség
     
     – Ezt már nevezem! – bólogatott elismerően Macreary, és csak nagyon nehezen tudta megállni, hogy ne röhögje el magát az ügyvéd céklavörös fejének láttán. Lauderdale nem tarozott azon emberek csoportjához, akik az idő előrehaladtával lehiggadnak. Sőt, épp ellenkezőleg, mindig egyre jobban felhergelte magát, és ilyenkor már az is nagy kegynek számított tőle, ha hozzá lehetett szólni. – Ez a valaki tényleg alapos munkát végzett nálad!
     – Igazán örülök, hogy így meg vagy vele elégedve – dohogott mérgesen amaz, miközben próbált valahogy rendet teremteni a káoszból.
     – Biztos, hogy nem vittek el mást?
     – Mondtam már, hogy nem! Muszáj ilyen hülyeségeket kérdezned?
     – Jól van na, felesleges úgy felhúznod magad.
     – Igazán? Áruld már el, hogy te ugyan mitől vagy ilyen átkozottul nyugodt? Mert ha nem lenne előtted világos a szitu, akkor felhívnám a figyelmedet arra az apróságra, hogy itt valaki teljesen tisztában van a kis stiklijeiddel! Nem az én dolgaim érdekelték, ezt tartsd szem előtt!
     – De hát honnan az ördögből…
     – Hát ezt szeretném én is tudni, te ökör! Azt ugye te sem hiszed, hogy valaki neked akar szívességet tenni azzal, hogy elveszi tőlem ezt a becses okmányt?
     – Nem, nem hiszem. És bár mulatságosan szánalmasnak tartom, ahogy dühöngsz az elveszített játékszered miatt érzett gyásztól, ne gondold, hogy nem érzem a helyzet súlyát. Mellesleg, azt is jó volna tudni, hogy mióta van ennek a bizonyos… információnak a birtokában az illető. Jó ideje tervezhette már ezt az akciót, ha ilyen biztos volt a dolgában.
     – Biztos? Nézz már körül a házban, ember! – mutatott körbe Lauderdale – Na de most már kár ezen csámcsogni. Inkább azt mondd meg, hogy most mi a jó büdös francot fogunk csinálni?
     – Úgy vélem, azzal tesszük a legjobbat, ha türelmesen várunk.
     – Mire? Hogy hátha visszahozza merő jóindulatból?
     – Ahelyett, hogy gúnyolódsz, használhatnád egy kicsit az agyadat, ha van neked egyáltalán olyasmid! Az az alak nyilván nem azért lopta el, hogy bekeretezve őrizgesse otthon a vitrinben. Ő is biztos olyan pénzéhes hiéna, mint te, ráadásul nem is hülye, mert egyszerre két embert is megzsarolhat, ha elég ügyes. Szóval szerintem már csak idő kérdése, és jelentkezik az emberünk.
     – Zseniális, talán még meg is tapsolnád, ha nem a te bőrödre menne a játék, igaz? És mindezek után csak annyit vagy képes mondani, hogy ölbe tett kézzel várjunk, amíg az ürge jelt ad magáról?
     – Túl sok választásunk nincs. De ha tudsz jobbat, csak szólj, szívesen meghallgatom.
     Lauderdale kénytelen volt elismerni, hogy ennél többet sajnos nem áll módjukban cselekedni, és bár gyűlölte a tehetetlenség érzését, el kellett fogadnia Macreary javaslatát. Nem volt más hátra, mint várni, hogy a titokzatos rabló nyisson feléjük.
     – Nos, – köszörülte meg a torkát Doug – azt hiszem, nekem már nincs itt semmi keresnivalóm. Szóval, ha megbocsátasz…
     – Én ugyan nem foglak marasztalni, ha erre gondoltál. Eredj csak! De mindkettőnk érdekében azt ajánlom, hogy erőltesd meg kicsit az agytekervényeidet, és legalább arra próbálj választ találni, hogy melyikünk környezetében van az „áruló”.
     – Azon leszek, ne aggódj.
     – Ó, én nem aggódok, elvégre te vagy a nagyobb… Csak az böki a csőrömet, hogy ötletem sincs, honnan tudhatta meg?!
     – Az első dolgom az lesz, hogy megkérdezem tőle, amint a kezeim közé kapom – mormogta maga elé Macreary, majd fejébe nyomta a kalapját, és távozni készült.
     – Tudod, Howard – fordult vissza egy szóra a küszöbről –, van valami mulatságos abban, hogy ismét együttműködésre kényszerülünk.
     – Elmész te a francba…
     – Hívj ha van valami fejlemény! – öltötte fel Doug azt a Lauderdale által bicskanyitogatónak minősített vigyorát, amely mindig ott ült az arcán, ha valakivel azt akarta érzékeltetni, hogy egy darab szánalmas trutymónak tartja. Hiába, karrierjének építgetése során olyan szokásokat vett fel, amelyektől még a leglehetetlenebb helyzetekben sem tudott megszabadulni. Mellesleg, Howard alattomos kis zsarolásai után kész felüdülés volt számára találkozni valakivel, akinek legalább stílusa van, még ha csak néma nyomokat hagyott is maga után. Hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy egy esetleges ellenfél felkeltette az érdeklődését, miután az üzleti életben senki nem volt, aki felvehette volna vele a versenyt. Az idegen talán valami színt visz majd az életébe, még ha számára kockázatos is ez a játék. Izgatottan várta, hogyan alakul majd a folytatás, annak pedig külön örült, hogy a nála jóval gyengébb idegzetű Lauderdale-t mindez alaposan megizzasztja.
     
     
     
     
     
    Lázadó szellemek
     
     – Duncan… Duncan, térj magadhoz! – hallotta először távolról, majd egyre közelebbről Nicole hangját a fiú, és nemsokára már azt is érezte, ahogy a vállát veregeti. Lassan kezdett kitisztulni a feje, és bár csak homályosan, de már arra is emlékezett, hogy mi történt vele. Rátenyerelt a tó víztükrére, és olyasmiket látott, amiket addig még csak elképzelni sem tudott volna. Aztán egyszer csak elsötétült előtte minden, és egyik pillanatról a másikra most lett.
     – Csak óvatosan, semmi hirtelen mozdulat, pajtás! – segített neki felülni Josh, majd kezébe nyomta a szemüvegét – Ezt menet közben elhagytad.
     – Kösz! – motyogta kicsit kábán a fiú, majd megdörzsölte szemeit, és végignézett a barátai arcán.
     – Mi történt?
     – Igazából nem tudjuk… – nézett rá tanácstalanul Lindsay – Annyi biztos csak, hogy a tó mindnyájunkat megigézett valahogy, aztán te meg eldőltél, mint egy darab fa. Alaposan ránk ijesztettél ám!
     – Bocs, nem volt szándékos…
     – Jól vagy? – kérdezte Nicole.
     – Igen, de… Azt hiszem, kicsit beütöttem a fejemet. Olyan homályosnak tűnik minden.
     A többiek sokatmondó pillantásokat váltottak egymással, mire Duncan gyanakvóan méregetni kezdte őket.
     – Mi van? Talán kimaradtam valamiből?
     – Nos, öhm… – köszörülte meg a torkát Lindsay – A jó hír az, hogy a fejednek egészen biztos, hogy nincs semmi baja. Nem vagy lököttebb a szokásosnál.
     – Hát ez igazán kedves tőled, drága barátném – mosolyodott el fanyarul Duncan – És mi a rossz hír?
     – Tulajdonképpen ugyanaz – vágta rá némi habozás után Nicole – A homályt ugyanis mi is észleltük. Az a nagy helyzet, hogy a kövek fénye egyre jobban elhalványodik.
     – Anyám! És mégis mióta tart ez?
     – Hát, olyan két és fél órája kezdődhetett…
     – Micsoda? – hüledezett Duncan – Meddig voltam kiütve?
     – Nem számoltuk pontosan, de én kábé négy órának saccolom.
     – Fantasztikus… Hát Kevin?
     – Miatta ne aggódj, alszik, mint a bunda – biccentett a fejével hátrafelé Josh.
     – Az mondjuk ráfér. Még mindig lázas?
     – Rádobtunk pár réteg vizes törülközőt, miután elaludt… – magyarázta Lindsay – Úgyhogy ha nem kap sérvet a súlyuk alatt, akkor remélhetőleg lemegy a láza, mire felébred.
     – Helyes. No és, ti mit gondoltok? Megérte felrángattatnunk magunkat ide?
     – Hát nem mindennapi látványban volt részünk, az már egyszer biztos – révedt a semmibe Nicole – De valahogy jobban örültem volna, ha egy átjárót találunk. Ezek a képek bármennyire is csodálatosak voltak, csak a már amúgy is gigantikus méreteket öltött sóvárgásomat korbácsolták fel.
     – Na igen, egy kicsit én is csalódott vagyok – bólintott egyetértően Duncan – Ez volt az utolsó tippem a kijutásra, de úgy látszik, korán örültem. Megfeledkeztem arról, hogy még senki sem jutott ki innen, és… ha jól emlékszem, Kevin azt mondta, a napló legutolsó bejegyzései szóltak erről a helyről.
     – Vagyis innen nincs tovább. – összegezte keserűen Duncan ki nem mondott gondolatait Lindsay.
     – Ilyesmi eszetekbe se jusson! – csattant fel elégedetlenül Nicole – Utálom, ha így beszéltek! Különben is, az a fickó már egyedül volt, amikor azokat a sorokat írta. A mi létszámunk viszont egyelőre teljes, és ha rajtam, illetve rajtunk múlik, márpedig ez az ábra, akkor így is marad! Úgyhogy kicsit több bizakodást, emberek!
     – Azon vagyok, esküszöm! – aggályoskodott Lindsay – De kicsit kezd nyomasztó lenni ez a sötétség.
     Nicole pontosan értette, mire gondol a barátnője. Az emberek többsége, még ha nem is ismeri be, nagyon fél a sötétségtől. Hogy ez mitől van így, arra igazából nincs magyarázat, mert ez a fajta félelem valahogy megfoghatatlan, mégis létezik. Pedig – és erre csak itt a barlangban kezdtek rájönni – a teljes sötétséget az emberi szem ritkán tapasztalja meg. Még a lehúzott redőny résein keresztül is beszűrődhet egy-egy fénysugár, és idővel a szem is hozzászokik a sötét szobához, és felismeri a tárgyakat maga körül. De akkor, amikor a sötétség teljesen uralma alá vonja a teret, és szinte fojtogatóan sűrűvé válik… nos, olyankor még a legbátrabbak is megtanulják, hogy mi is az a félelem.
     – Ha ilyen ütemben folytatja, úgy nagyjából húsz perc múlva már az orrunkig sem látunk majd – vélekedett Josh.
     – De hát mi a fene okozza ezt? Ilyen magasan talán már nem világítanak egyfolytában?
     – Nem, Duncan – válaszolta Nicole gondterhelt arccal – Itt valami más van folyamatban. Én megnéztem a szakadékban: azok a kövek, amelyek a sziklafalon voltak, már alig pislákolnak. Szerintem az összes kő kezd kialudni. Még a lentiek is.
     – Na de miért pont most?
     – Hát, meglehet, hogy ez Nokuptának a legújabb játéka…
     – Persze! – dohogott Josh – Mert neki biztos röntgenszemei vannak, és még a sötétben is lát!
     – Az is lehet, hogy csak ránk akar ijeszteni… – vetette fel Lindsay.
     – Akárhogy is – nézett komoran maga elé Duncan –, jobb, ha kitalálunk valamit, mert nincs nálam a zseblámpám. Nem szeretném, ha valamelyikünk a kényszerű vakságban merő véletlenségből a szakadékba tántorogna.
     Ettől a gondolattól mindnyájuknak végigfutott a hátán a hideg, de nem tudtak mit csinálni: a barlang egyre sötétebb lett. Josh felébresztette Kevint, nehogy megijedjen, ha hirtelen felébred, és minden koromfekete körülötte. Aztán nem volt más hátra, mint várni az elkerülhetetlent; a legtöbb, amit tehettek, csupán annyi volt, hogy egymáshoz jó szorosan helyezkedtek el, nehogy bármelyikük is elkavarodjon a csapattól. Egyikük sem mondta ki, de legbelül mind azon imádkoztak, hogy az egész ne legyen több egy rossz álomnál. Ha ugyanis még azt a kevés fényt is elveszítik, amit a kövek biztosítottak, akkor tényleg vége mindennek. Mintha élve temetnék el őket, rájuk kattintva a koporsó födelét, amelyet aztán jó mélyen a földbe ásnának, ahová egyetlen árva fénysugár sem juthat el soha.
     Egy fél óra múlva már semmit sem láttak, és hallani sem lehetett semmit. Mintha kikapcsolták volna az érzékszerveiket, és a semmiben lebegtek volna. Duncan érezte, hogy a mellette kuporgó Lindsay teste némán rázkódik. A lány hangtalanul zokogott.
     – Hé, nyugi! – fogta át gyengéden a derekát Duncan – Ez sem tarthat örökké! Biztos vége lesz mindjárt…
     – Csakhogy én ebbe addig belebolondulok! – fakadt ki amaz – Nem bírom tovább ezt a poklot, haza akarok menni! – olyan kétségbeesetten sírt, mintha nem is tizenhat, hanem négyéves lett volna, aki nem találja a szüleit, és azt hiszi, vége a világnak. Most már mindnyájan ott voltak körülötte, és Nicole úgy érezte, hogy neki sem hiányzik már sok ahhoz, hogy eltörjön a mécses. Mintha ismét az egyik legnyomasztóbb álmában találta volna magát.
     – Mivel érdemeltem ki ezt a borzalmat? Mit követtem el, hogy így kell bűnhődnöm érte? Miért nincs már vége ennek a bizarr rémálomnak?? –üvöltötte magán kívül, és ez az állapota még ijesztőbb volt, mint amikor idekerültek, és sokkosán himbálózott előre-hátra.
     – Az Istenért, Lindsay, ne veszítsd el a fejedet, mert akkor tényleg bele fogsz őrülni! – szorította meg a vállait Josh, hogy valahogy „kirázza” belőle ezt az indulathullámot, de ő is tudta, hogy ez nem fog menni. Hiszen Lindsaynek minden oka megvolt az őrjöngésre, és nekik is hatalmas önuralmukba tellett, hogy ne kövessék a példáját. „A rohadt életbe, történjen már valami!”
     Aztán valaki mégiscsak meghallhatta néma fohászaikat, mert nem messze tőlük valami világítani kezdett. A tó fölött ritkás köd módjára kavargott a fehéres színű fény, miközben maga a víztükör ezüstösen csillogott. Még a lélegzetük is elállt, és Lindsay, bár még mindig remegett, abbahagyta a sírást. Néhány másodpercnyi döbbenet után Nicole halkan megszólalt:
     – Azt hiszem, oda kéne mennünk…
     A többiek engedelmesen követték, és úgy érezték, bármit is fognak ez alkalommal látni, az megváltást hoz majd nekik, mert amit az elmúlt néhány percben átéltek, annál rosszabbat már sem elképzelni, sem elviselni nem tudtak volna. Tűrőképességük végső határait feszegették az események, amelyeket akárhogy is próbálkoztak, nem voltak képesek irányítani.
     Mintha a víztükör csak arra várt volna, hogy mind odaérkezzenek: amint leültek a partjára, a víz elkezdett fodrozódni, és a hullámokból egyik pillanatról a másikra egy arc rajzolódott ki. Egy arc, amellyel még nem találkoztak, mégis ismerősnek tűnt valahonnan. Duncan volt az, akibe elsőként hasított a felismerés:
     – Billie…
     Sok elképesztő dolgot tapasztaltak már meg idelent, de úgy tűnt, még mindig tartogat meglepetéseket számukra ez a hely. Valahányszor történt valami újdonság, megfogadták, hogy már semmin sem fognak meglepődni, de ezt az ígéretüket kénytelenek voltak óráról órára megszegni. Ha valaki egyszer könyvet akarna írni a Mah-ree Nokról, soha nem tudná befejezni, mert vége-hossza nem lenne a furcsaságoknak.
     – Te meg… h-hogy kerülsz ide? – kérdezte bátortalanul Duncan. A legutóbbi találkozása a szellemmel nem sikerült túl kellemesre, azóta sem beszélt róla a barátainak. Igaz, az kényszerhelyzet volt, és muszáj volt megtennie, amit az igézet rámért, de a lélekterhesség élménye egyáltalán nem lopta be magát a szívébe. Még most is megborzongott, ha eszébe jutott az a szeánsz.
     – Beszélnünk kell… – felelte lassan, kimérten Billie, mintha minden egyes szó nagy erőfeszítésébe kerülne, a hangja pedig leginkább a víz csobogására emlékeztetett. Ennek ellenére azért ki tudták venni, mit mondd, csak nagyon oda kellett figyelniük.
     – Te tudod, mi folyik itt? – kérdezte szigorúan Josh.
     – Itt az idő…
     – Mire van itt az idő, Billie? – kérdezte lélegzetvisszafojtva Lindsay. Kevin arcáról kövér izzadságcseppek gördültek le, ahogy félelemmel vegyes izgalommal csüngött a kísértet minden egyes szaván. Tudta, hogy az ő segítségével menekítették ki a többiek Nokupta karmai közül, és a naplót is neki köszönhetően találta meg, mégis tartott tőle.
     – A szellemek lázadására…
     – Hogy érted ezt? – suttogta Nicole.
     – Több száz éve tart már… Véget kell érnie…
     – De… de hogyan? Hogyan akartok véget vetni ennek?
     – Elhagyjuk ezt a világot… Egy kapun át… És akkor végre… tovább léphetünk.
     – Ezért ment ki a fény a kövekből?
     – Igen. Mind készülődünk. De neked, Bölcs… segítened kell – nézett mélyen Duncan szemébe, amitől az menten lesápadt.
     – Mit tehetnék én? – kérdezte remegő hangon, de már előre tudta a választ. Billie újra meg akarta szállni a testét, hogy még egyszer egyesüljön a materiális és a szellemvilág, hogy átjárókat tudjanak nyitni.
     Billie úgy tűnt, pontosan tudja, mi jár a fiú fejében, és még azokat a gondolatait is hallja, amiket nem mond ki. Türelmesen várta a választ, anélkül, hogy akárcsak egy szót is szólt volna.
     – Tudom, mit tervezel… – válaszolta végül Duncan – De nem hiszem, hogy menne… Miután megnyitottuk azt a kaput, nekem is folyton az járt a fejemben, hogy miért nem azt kiáltottuk: „haza!”, és akkor már régen otthon is lehetnénk. De ez még Nokuptának sem sikerült. Gondolod, hogy az ingyen lopott életeket itt töltötte volna, ha lehetősége van visszajárni?
     – Az más! – felelte Billie, és a hangjából mintha némi ingerültség csengett volna ki. – Ő csakis azért van még életben, mert létrehozta ezt a vermet, ahol a valóság törvényei nem érvényesek! Ha valaha is elhagyná a Mah-ree Nokot, azonnal elpusztulna, és az még csak a kezdet lenne neki egy olyan pokolban, amelyhez képest az előbbi sötétség maga a mennyország! Az összes kihasznált félelem, fájdalom és kín elemi erővel csapna le rá, és azok elől már nem volna menekvés a halálba se, mert a túloldalon is gyötörnék majd. Senki sem tengődhet másoktól lopott életeken büntetlenül. Gondolj csak bele, hány ember próbálkozik meg vele nap mint nap: kierőszakolják a másik figyelmét, törődését, szeretetét, rabolják egymás idejét, és mi a vége? Egyre sivárabbnak és kiüresedettebbnek érzik az életüket, mert képtelenek pótolni a saját magukból hiányzó varázst, és végül önként dobják el maguktól az életet. Egy olyan ember, aki ezt a tolvajlást ráadásul szándékosan csinálja, minden könyörület nélkül, fittyet hányva a világmindenség legszentebb törvényeire, az ennek a kínnak a százszorosával fizet, ha egyszer eljön számára az ítélet napja! Neki nincs más választása, de nekünk lépnünk kell! Az energiátok nélkül ő meghal, ti pedig kijuttok. Akkor soha többé nem ejthet rabul egyetlen lelket sem, és mi is végre megbékélhetünk.
     Szavait hosszan tartó, néma csend követte.
     – Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá… – dünnyögte végül Duncan, és érezte, hogy a szíve a torkában dobog. A többiek a háta mögött álltak, így nem láthatta őket, mégis tudta, hogy minden szempár rá szegeződik. Billie nem szólt többet, de a víztükörben továbbra is tisztán látszott rezzenéstelen arca. Rá várt.
     – Nem kell megtenned! – jelentette ki határozottan Nicole, aki biztos volt benne, hogy Duncan habozásának megvan a maga oka, és nem feltétlenül csak a félelem az. Elvégre ő és Billie egyszer már egyek voltak. És az sem lehetett véletlen, hogy ő, akinek máskor be nem állt a szája, nem akart róla mesélni. Egy árva szót sem.
     – De tényleg! – erősítette meg Lindsay, és közelebb húzódott a fiúhoz – Ezt… ezt nem várjuk el tőled. Egyikünk sem. Majd kitalálunk valami mást.
     – Nem – emelte rájuk nagy sokára a tekintetét Duncan. – Az erőnk fogytán van, és ötletünk sincs már. Vagy most jutunk ki, vagy soha. Ti is tudjátok.
     – De Duncan, nincs semmi garancia arra, hogy a kísértetek terve beválik!
     – Akkor is meg kell próbálnunk.
     – Igaza van – kapcsolódott be a vitába Josh, mit sem törődve a lányok rosszalló pillantásaival. – Nincs más választásunk. Hisz az Isten szerelmére, az előbb alig pár percet töltöttünk abban az átkozott sötétségben, és majd megőrültünk. Ha most nemet mondunk, Billie visszavonul, és akkor megint eltűnik minden fény – itt suttogóra fogta a hangját – Én nem hiszem, hogy ezek a csupa szív szellemek vidáman visszatérnének a kalandorokat támogató tevékenységükhöz, ha visszautasítanánk őket. Talán addig tartanának minket a sötétben, amíg megtörünk. Akkor már inkább essünk túl az egészen most, ha meg még sikerül is, akkor végre véget vethetünk ennek a bizarr rémálomnak.
     – Ijesztő, amit mondasz… – ráncolta a homlokát Nicole – De azt hiszem, van benne valami.
     – Nos? – kérdezte Billie. – Hogy döntőtök?
     – Duncan, te tényleg képes volnál még egyszer… arra? – kérdezte szánakozva Lindsay, figyelmen kívül hagyva a kísértet előbbi kérdését.
     – Ha muszáj… – mosolyodott el keserűen a fiú, és minden erejével azon volt, hogy megfékezze hangjának remegését. Most más volt a helyzet, mint amikor először adta kölcsön a testét Billie-nek. Akkor nem tudta, mi vár rá, most azonban föl-le ugrált a gyomra a gondolatra, hogy még egyszer át kell élnie. Mégsem hátrálhatott meg.
     – Győztél, Billie. Nincs jobb ötletünk. Úgyhogy… tedd, amit jónak látsz.
     A tóból áttetsző gőz szállt fel olyan hang kíséretében, ami leginkább egy megkönnyebbült sóhajra emlékeztetett. Eljött az idő a cselekvésre.
     
     
     
     
     
    Tű a szénakazalban
     
     Matt Hawley idegesen körözött bringájával a parkban. Egyfolytában a tegnap este járt az eszében, amikor is tett egy könnyelmű ígéretet arra, hogy átkutatja a Bryant házat. Másra sem tudott gondolni egész álló nap, képtelen volt odafigyelni az órákra, és egyszer még a székének is melléült, annyira elkalandoztak a gondolatai. Az ilyesmit ugyanis borzasztóan könnyű megígérni, de megvalósítani már nem olyan egyszerű. Mégsem visszakozhatott most már, ha meg akarta őrizni a becsületét, és igazából nem is állt szándékában, csak egy kis időre volt szüksége, hogy összeszedje a bátorságát.
     – Hé, Matt! – kiáltott oda neki egy srác, ő meg majdnem nekiment egy fának.
     – A francba! – sziszegte, miután nagy nehezen sikerült lefékeznie. Még pár centi, és csúnya vége lehetett volna a biciklijének, magáról nem is beszélve.
     – Magadnál vagy? – nevetett barátja esetlenségén a másik fiú.
     – Mi van?
     – Úgy tekersz itt körbe-körbe, mint egy mérgezett egér. Minden rendben?
     – Nincs nekem semmi bajom! Csak… csak most hagyjál, jó?
     – Te tudod. De ha beszélni akarsz valakivel, engem mindig megtalálsz, állok rendelkezésedre – biccentett a fiú, majd azon nyomban tovább állt. Matt pár percig értetlenül meredt utána, aztán végre leesett neki, mi volt ez az egész jelenet. Lassan már nem volt olyan ember a környéken, aki ne hallotta volna az öt eltűnt kamasz históriáját. John – így hívták a másik fiút – pedig azzal is tisztában volt, milyen érzelmek fűzik Mattét Lindsayhez.
     Nyilván azt hitte, hogy cimborája azért köröz itt céltalanul, mert már kezd begolyózni az aggodalomtól.
     – Hát már nem állok túl távol tőle… – motyogta maga elé, majd felpattant a kerékpárjára, és elindult a Bryant ház felé.
     Arra számított, hogy a ház előtt minimum két rendőrautó áll majd, de a környék olyan kihalt és csendes volt, mintha lakatlan lett volna. Persze korán volt még ahhoz, hogy mindenki otthon legyen, Mattnek mégis az volt a benyomása, hogy annyi élet van ebben az utcában, mint egy temetőben. Ugyanakkor megbízható forrásból tudta, hogy a legkisebb pletyka hatására nyüzsgő hangyabollyá tudna változni ez a csöndesnek látszó házsor, ezért igyekezett minden feltűnést mellőzni. Tudta, hogy Joshék házán nincs névtábla, ezért nagyon kellett figyelnie, hogy ne tévessze el a házszámot. Tényleg nem járt még náluk, és a címre is csak Lindsay elejtett szavaiból emlékezett.
     – Na jó, most már akkor sem totojázok tovább… – bátorította magát, majd a 18-as számnál leszállt, és szép komótosan odabaktatott az ajtóhoz. Először elég bátortalanul kopogott, de aztán elszégyellte magát, és egyre határozottabban ütögette a kopogtatót a fához. Belülről léptek zaját hallotta, ezért hátrált egy lépést, de még abban a pillanatban ki is nyitották az ajtót.
     A küszöbön álló nő meglehetősen mogorva képet vágott, de amikor ránézett, kicsit mintha megenyhült volna. Matt számításai nem csaltak: Chelsea szemében az utóbbi napok hatására már az is jó pontot ért, ha valaki nem egyenruhában jelent meg nála. Azért barátságosnak még így sem lehetett mondani a legnagyobb jóindulattal sem, de legalább nem csapta rá az ajtót, és a fejét sem harapta le kapásból. Az első akadályon tehát már túl volt, most már csak meg kellett szólalnia.
     – Jó napot, Miss Bryant! – köszöntötte, és próbált a lehető legtermészetesebben viselkedni. A nő gyanakvóan méregette, hisz nem emlékezett rá, hogy valaha is találkoztak volna, de sejtette, hogy nem hozzá jöttek, így mindez nem is volt annyira fontos.
     – A srácok nincsenek itthon – felelte mindenféle üdvözlet és udvariaskodás nélkül.
     – Hát, öhm… azt tudom. És nem is zavarnám most, csak… Joshnál maradt az egyik könyvem, és most már szükségem lenne rá!
     Remélte, hogy sikerül elvörösödés nélkül elmondania ezt a mondatot, de az asszony rezzenéstelen arcát látva egyáltalán nem volt biztos benne, hogy elég meggyőző volt.
     – Tudom, hogy ez most nem igazán alkalmas, de…
     – Szót se többet! – emelte fel a kezét Chelsea, és Matt legnagyobb megkönnyebbülésére végre teljesen kitárta az ajtót. – Azt nem tudom, hová kavarta el a könyvedet, de ott kell valahol lennie a szobájában. Ha te képes vagy tájékozódni abban a disznóólban, akkor…
     – Persze, menni fog! – igyekezett rövidre zárni a beszélgetést a fiú, mielőtt még lebukik valamivel. De akármennyire is iparkodott, nem úszta meg a Wayne-nel való találkozást.
     – Ez meg mit keres itt? – indult meg felé fenyegetően a férfi.
     – Nyugalom, csak a könyve kell neki! – nézett rá szúrósan Chelsea, mire az lenyugodott. Még épp idejében, Mattnek ugyanis már kezdett inába szállni a bátorsága. Azt ugyan nem tudta biztosan, mi a bűne, amiért Wayne ilyen barátságtalanul fogadta, de a végeredmény szempontjából ez teljesen mindegy is volt. Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor végre betehette maga mögött Josh és Kevin szobájának ajtaját.
     – Ó, anyám, innen csak megszökni lehet, nem csoda, ha a fiúk úgy döntöttek, lelépnek. Ez a pasas olyan, mint egy tesztoszteronnal telepumpált őstulok.
     A kellemetlen első benyomás után a fiúk szobájában már szinte otthon érezte magát. Ugyanúgy szét volt dobálva minden, mint nála, és szemmel láthatóan itt sem volt helye semminek.
     – Szuper – bólintott halvány vigyorral az arcán – Azért jó tudni, hogy emberi lények is laknak ebben a házban…
     A szoba átkutatását olyan módszeres alapossággal végezte, hogy azt egy valódi detektív is megirigyelhette volna, és valószínűleg Mason nyomozó is nagyon meg lett volna vele elégedve, ha látja. Arra persze végig nagyon ügyelt, hogy ne csapjon semmilyen gyanút keltő zajt, és közben ugrásra készen állt, hogy ha Chelsea vagy Wayne véletlenül benyitnának az ajtón, rögtön olyan pozíciót vehessen fel, mintha csak a polcokat nézegetné. Mivel azonban úgy tűnt, hogy a két felnőttnek esze ágában sincs ellenőrizni, mit csinál, nyugodtan végigrámolhatta a fiókokat, táskákat, és még a ruhásszekrény belsejére is vethetett pár pillantást. Mégse talált semmit, amit később felmutathatott volna, és már attól tartott, hogy kénytelen lesz üres kézzel távozni. Elvégre az még ezeknek az embereknek is feltűnne, ha órák hosszat kutatna egy állítólagos könyvért. Ennek ellenére nem akaródzott elmennie, mert egy hang belül azt súgta neki, hogy van még ebben a szobában valami, amit nem szabad itt hagynia. Már csak az volt a kérdés, hogy hol találja meg azt a valamit, és hogy mi az.
     – Gyerünk Matt… – mormogta maga elé – Egykorú vagy velük, és töméntelen mennyiségű akciófilmet láttál. Te hová dugnád azt, amit el akarsz rejteni mások szeme elől?
     Egy hirtelen ötlettől vezérelve felkapta Josh ágyáról a párnát, és elkezdett a huzatában matatni. Aztán egyszer csak az ujjai valami vékonyra tévedtek, ami egészen biztos, hogy nem a párna dunnája volt.
     – Jaj, Josh… – vigyorgott szánakozva, miközben előhalászta a papírokat, óvatosan, nehogy bármelyiket is elszakítsa. Nem volt túl könnyű megtalálni őket, nem akart hát kárt tenni bennük – Ez elég pancser kísérlet volt! Látod, még én is megtaláltam! No de lássuk csak, mi a fene lehet ez… Ha kiderül, hogy szerelmeslevél, akkor menten főbe lövöm magamat!
     Nem az volt. Mattnek bele tellett pár percbe, míg felfogta, mit tart a kezében, de ez ahelyett, hogy felvilágosította volna bármiről is, csak újabb kérdéseket vetett fel benne, amelyekre sehogy sem talált választ. Azt azonban rögtön átlátta, hogy ezeket a lapokat magával kell vinnie. Az ugyan nem derült ki belőlük, hogy mi történhetett Lindsayvel és a többiekkel, egy legalább olyan fontos ügyben azonban kulcsfontosságú szerepük lehetett.
     
     
     
     
     
    Leleplezve
     
     Lauderdale meglehetősen nyúzottnak tűnt, amikor beállított Macreary irodájába. Valószínűleg egy szemhunyásnyit sem aludt az éjjel, egyfolytában a telefont bámulta, hátha jelentkezik a titokzatos rabló, de ez mindezidáig nem történt meg, ő pedig kezdte elveszíteni a maradék türelmét is. A várakozás sosem volt erőssége, ráadásul úgy érezte, hogy az illető szándékosan szórakozik velük, és ez mérhetetlenül dühítette. Az a fickó – mert csakis férfi lehetett, hiszen azokat az ormótlan bútorokat egy gyenge nő képtelen lett volna elmozdítani – nyilván úgy tervezte, hogy majd akkor ad jelt magáról, ha ő és Macreary már kellőképpen bepánikoltak, és akkor majd könnyebben vasalhatja be rajtuk a követeléseit. A szemétláda!
     – Meddig várjunk még? – morogta a vele szemben ülő Macrearynek. Külön bosszantotta, hogy bár kettejük közül Doug volt nagyobb slamasztikában, az ábrázata olyan szoborszerű volt, mintha jelen pillanatban semmi sem zökkenthetné ki a nyugalmából.
     – Látszik, hogy nem az üzleti életben dolgozol – felelte egykedvűen Macreary – Mindent azonnal akarsz.
     – Milyen nagyokos lettél egyszeriben! – csattant fel amaz dühösen – Mert neked persze mindegy, hogy mikor csap be a ménkű, a nagymenő vállalkozónak úgysem árthat senki és semmi!
     – Badarság. Csupán arról van szó, hogy a mi szakmánkban az ember megtanulja, hogy mindennek megvan a maga helye és ideje. Hidegvérrel kell kezelni a felmerülő nehézségeket, mert azt senki sem fizeti meg, ha agyvérzést kapsz munka közben.
     – Rossz duma!
     – Ne hőzöngj már! Inkább azt mondd meg, elég erős vagy-e ahhoz, hogy megtudj valami újdonságot az ügyben.
     – Micsoda?! – pattant fel Lauderdale, s a feje búbjától a tarkójáig olyan vörös lett, mint egy cékla – Most szándékosan szívatsz, te rohadék?! Miért nem szóltál, ha tudsz valamit? Élvezed a nyomoromat, mi?! – Macreary némán tűrte az ügyvéd dühkitörését, úgy gondolta, jobb, ha most kitombolja magát, hogy aztán végre értelmesen lehessen vele beszélni. Üzletemberként már megszokta, hogy neki kell alkalmazkodnia az ügyfél hangulatváltozásaihoz, és hogy úgy kell irányítania az embereket, hogy azok ne vegyék észre. Lauderdale-t pedig már úgy ismerte, mint a rossz pénzt, és rég megtanulta, hogyan kell bánni vele.
     – Mit tudtál meg? Beszélj! Talán mégis hívott már az a disznó?
     – Elmondanám, ha egy percre végre befognád a pofádat! Uralkodj már magadon!
     Lauderdale-nek kedve lett volna leütni, de belátta, hogy addig úgysem fog kiszedni az öregből semmit, amíg nem higgad le. Vett hát egy mély lélegzetet, és visszazökkent a székére.
     – Hallgatlak.
     – Nos, telefonálni még nem telefonált az emberünk, azt viszont most már biztosra vehetjük, hogy az információ ebből az irodából szivárgott ki.
     – Hogy… innen? De hogyan? És… és ezt te ilyen nyugodtan mondod? – makogta Lauderdale.
     – Hát most már hiába jajveszékelnék, nemde? – tárta szét a karjait Macreary. – Ami viszont felettébb bosszantó, azaz, hogy fogalmam sincs, ki helyezte el az irodámban ezeket a poloskákat, vagy hogy mikor, és főképp hogyan jutott be.
     Lauderdale némán meredt az asztalra szórt apró szerkezetekre.
     – Biztos megtaláltad mindet?
     – Csak a halál biztos, de komolyra fordítva a szót, azt hiszem, minden lehetséges helyet leellenőriztem már. Ha akad itt olyan rejtett zug, amit nem néztem meg, az illető viszont megtalált, akkor a pasas jobban ismeri az irodámat, mint én magam, azt pedig őszintén szólva kétlem.
     – Valaki nagyon keresztbe akar tenni neked, annyi szent. A kérdés már csak az, mi mindent sikerült még megtudnia, és hogyan fogja mindezt felhasználni ellened.
     – Ezt csak egy ember tudná egészen pontosan megválaszolni, de eddig úgy tűnik, nem kíváncsi ránk.
     – Fenomenális. Na és találkoztál már a kedvenc ex-vejeddel?
     Macreary ingerülten horkantott fel. Azt hitte, legalább annyi előnye lesz a betörésnek, hogy Lauderdale végre megfeledkezik Davidról, de bele kellett törődnie, hogy az ügyvéd képtelen leszállni a témáról. Minek is kellett idetolnia a képét annak az idiótának?! Mintha nem lenne épp elég problémája nélküle is.
     – Még nem volt szerencsénk egymáshoz – felelte nyersen – És remélem, hogy ez így is marad. Ugye te sem keresed a vele való találkozást? – nézett rá szúrósan.
     – Dehogy! – vigyorgott rá sunyin Lauderdale. – Csak arra gondoltam, hogy még mindig inkább ő jöjjön ide a családi dolgaitokról beszélni, mint a rendőrség, nincs igazam? Vagy már előkerültek az unokáid?
     – Nem – morogta Macreary – De ennek semmi köze a mi dolgunkhoz, és neked sincs semmi közöd hozzá.
     – Na, azért nem kell mindjárt leharapnod a fejemet. Vagy talán rátapintottam az érzékeny pontodra?
     – Hát arra várhatnál, amíg találsz egy olyat. Davidról viszont utoljára mondom, hogy szállj le, egyikünknek sem hiányzik most a balhé. Ha szerencsénk van, a fiúk pár napon belül előkerülnek, ő pedig megint elhúzhat a francba.
     – Kérlek! – nézett rá Lauderdale feltartott kezekkel – Én egy ujjal sem fogok hozzányúlni…
     
* * *
     
     Matt olyan eszelős gyorsan cikázott biciklijével a kocsik között, hogy több vezető is rádudált már, hogy vegye észre magát. Hajmeresztő látványt nyújtott, ahogy a mozgó járművek között lavírozott, de nem törődött most a biztonsággal. Feltétlenül beszélnie kellett Mason nyomozóval, és az ügy nem tűrt halasztást. Amióta elhagyta a Bryant házat, sikerült alaposabban is átgondolnia az ott tapasztaltakat, és arra jutott, hogy valószínűleg rövid időn belül feltűnik majd, hogy elhozott valamit, ami nem az övé, és abban is biztos volt, hogy tudni fogják, hogy ő vitte el. Ezért kellett sürgősen találkoznia Mr. Masonnel, mielőtt még számon kérnék rajta a papírokat.
     Kapkodva kattintottá rá a biztonsági zárat biciklijére, amint leparkolt vele a rendőrőrs bejárata előtt, majd izgatottan felkapta a táskáját, és becsörtetett az ajtón. Tanácstalanul nézett körbe az óriási előtérben, elvégre fogalma sem volt, merre keresse a nyomozó irodáját. Az egyik biztonsági őrnek fel is tűnt, ahogy ott szerencsétlenkedett, és egyből odament hozzá.
     – Te meg mit akarsz itt, kölyök? – kérdezte hetykén.
     – Patrick Mason nyomozót keresem – felelte Matt határozottan, noha a föléje tornyosuló, hatalmas termetű férfi nyersessége kissé elbizonytalanította.
     – Igazán? – méregette gyanakvóan az őr – Na és mégis mi dolgod van vele?
     – Az csak rá és rám tartozik – válaszolta a fiú, akit kezdett nagyon bosszantani ez a lekezelő hangnem. A pasasnak szemmel láthatóan nem tetszett a felelet, mert az ajkai azon nyomban megfeszültek, és már csak egyetlen keskeny vonalnak látszottak. Valószínűleg el is zavarta volna őt, ha ekkor nem jelenik meg a lépcsőfordulóban Mason.
     – Valami gond van, kolléga? – kérdezte könnyed hangsúllyal.
     – Uram, ez a gyerek…
     – Hozzám jött! – zárta rövidre a beszélgetést a nyomozó, majd vállon ragadta Mattét, és a lépcső felé vezette.
     – Legközelebb egyenesen ide gyere – csukta be pár másodperccel később maguk mögött az irodája ajtaját.
     – Nem tudtam, merre kell keressem – magyarázta Matt – És az a pasas sem volt túl segítőkész odalent.
     – Ne szívd mellre, ez nála afféle foglalkozási ártalom. Tudod, a nem túl fontos emberek, ha ráadásul még unatkoznak is, könnyen válnak kreténné.
     Mattnek tetszett Mason stílusa, és egy percre már majdnem megfeledkezett arról, hogy miért is jött tulajdonképpen. Még sosem volt egy nyomozó irodájában, és szívesen körülnézett volna, ha nem kellett volna olyan sürgősen túlesniük ezen a beszélgetésen.
     – Nos, mi újság?
     – Mr. Mason, én azt hiszem, találtam valamit, amit látnia kéne…
     – Nocsak! – vonta fel a szemöldökét a férfi – Ilyen hamar megjártad azt a házat?
     – Úgy gondoltam, jobb előbb, mint később.
     – Helyes! Ez igen hasznos hozzáállás. Na és mit találtál? – kérdezte kíváncsian, bár igazából nem hitte, hogy valami komoly lehet, noha Matt meglehetősen izgatottnak tűnt.
     – Igazából ennek nem a többiek eltűnéséhez van köze… – halászta elő a fiú a táskájából szerzeményét – De szerintem fontos lehet.
     Mason érdeklődve olvasta át a papírokat, majd kérdően pillantott Mattre.
     – Ez egy végrendelet.
     – Pontosan.
     – Mi olyan különleges benne?
     – Hát nem látja? – nézett rá csodálkozva Matt – Ezen a papíron az áll, hogy a néhai Mrs. Macreary Mr. David Bryantet teszi meg örökösének.
     Mivel Mason nem válaszolt semmit, Matt tovább folytatta.
     – Ez sehogy sem stimmel! Nekem Lindsay azt mondta, hogy Josh apja a válásuk után lelépett a városból, és nem is látogatta a családját. Miért költözött volna el, ha itt egy fél vállalata van? Lindsay szerint egy lepukkant autón és a személyes holmijain kívül nem is vitt magával semmit! Én eddig úgy tudtam, hogy a vállalat Miss Bryanté meg az apjáé. Mrs. Macreary a lányára hagyott mindent!
     Mason kezdte kapizsgálni, mire akar kilyukadni a fiú, és alaposabban is szemügyre vette azokat az iratokat. Matt izgatottan várta, mit fog mondani.
     – Érdekes. Ezek a papírok ráadásul le is vannak pecsételve, ami nagyjából kizárja; hogy piszkozatok lennének. Valódinak tűnnek!
     – Egy piszkozatot nem is lenne értelme évekig őrizgetni. És egyébként is, mit keresett volna Mrs. Macreary végrendeletének piszkozata a lányának a házában, évekkel a halála után?
     – Igaz – merengett el Mason, majd úgy tűnt, döntésre jutott az ügyben – Figyelj, én most azt tanácsolom, hogy menj haza, mert többet már úgysem tudsz segíteni. Megtetted, ami tőled tellett, a többit már bízd rám! A papírokat pedig engedelmeddel magamnál tartanám.
     – Igen, ezt valahogy én is így gondoltam – bólintott Matt, majd felállt.
     – Igazán jó munkát végeztél! – veregette meg a vállát elismerően Mason, miközben az ajtóhoz kísérte. – Azt hiszem, lesz pár érdekes beszélgetésem a közeljövőben.
     – Az érdekes beszélgetésekről jut eszembe… – torpant meg a küszöbnél Matt, és aggodalmas képpel fordult vissza – Mit csináljak, ha észreveszik, hogy nincs meg? Tudni fogják, hogy én voltam…
     Mason pár másodpercig komolyan elgondolkodott, majd megkérdezte:
     – Azt tudják, hol laksz?
     – Nem – válaszolta a fiú zavartan – Én… azt hiszem, még a nevemet sem kérdezték meg.
     – Akkor nincs mitől tartanod – sóhajtott megkönnyebbülten Mason. –Amúgy sem hiszem, hogy egyből feltűnik a hiánya.
     – És ön mit gondol, mit jelenthet ez?
     – Azt még nem tudom pontosan. De ne aggódj, hamarosan erre is fény derül! Annyit azért még árulj el, kérlek, hogy ezt a fiúk szobájában találtad?
     – Persze. Máshová nem is nézhettem volna be. Ott volt Josh párnahuzatába rejtve.
     – Értem – bólintott a nyomozó, és úgy tűnt, egy újabb gondolat fészkeli be magát a fejébe. –Hát… ez igazán különös.
     – Nos – köszörülte meg a torkát Matt – Én akkor nem is zavarnék tovább. Sok sikert a munkájához, nyomozó! – biccentett búcsúzóul, majd becsukta maga mögött az ajtót.
     – Viszlát, Matt Hawley – mormogta maga elé Mason, majd visszaült az íróasztalához, és újból kezébe vette a papírokat. – Nem semmi kis fickó vagy, azt meg kell hagyni. Tűre bukkantál egy szénakazalban. No de lássuk, mire megyünk vele…
     
     
     
     
     
    A megszállott
     
     Az alvás minden embernek alapvető szükséglete. Ez az az állapot, amelyben egy kis időre tudatunk kikapcsol, és szellemünk szabadon szárnyalhat, miközben felfrissül, hogy aztán egy új napra ébredve elegendő ereje legyen a folytatáshoz. Az öntudatlanság tulajdonképpen nagyon kellemes, amikor azonban a tudat éber, de cselekvésre képtelen, az maga a pokol. Ezt a poklot pedig immár másodszor volt kénytelen megtapasztalni Duncan.
     – Istenem… – suttogta riadtan Lindsay, amint újra végig kellett néznie a jelenetet, majd kezeit erőtlenül tapasztotta a füléhez – Képtelen vagyok ezt a hangot megszokni!
     – Nyugalom – tette rá vállára a kezét Josh, miközben próbált nem tudomást venni barátjuk riasztó hörgéséről. – Emlékezz, mindjárt abbahagyja majd!
     – Akkor is!
     Kevin meredten bámulta, ahogy Duncant megszállja a kísértet, hiszen ő most először volt tanúja az eseménynek, és meglehetősen hátborzongatónak találta az egészet. Még emlékezett, hogy milyen érzés volt, amikor a szellemek sorra potyogtatták rájuk a köveket, és az egyikük célba vette őt. Azt persze akkor még nem tudhatta, hogy valójában Nokupta volt a célpont, de igazából azóta sem félt kevésbé tőlük, hogy a kilétükre fény derült, így elborzasztotta a gondolat, hogy az egyikük pillanatokon belül szabad utat kap hozzájuk. Duncan szenvedését elnézve pedig kizártnak tartotta, hogy valami, ami ilyen kínnal jár, az helyes lehet, vagy jó. Aztán végül mégiscsak lezárult a folyamat, és Duncan – illetve aki az előbb még ő volt – ernyedten pihegve feküdt a földön. Az eddig fénytelen kövek, ha csak nagyon halványan is, de újra világítani kezdtek.
     – Jól vagy? – szaladt oda hozzá aggódva Lindsay.
     – Hát persze – hallották ismét Billie mély, öblös hangját. – Kicsit nehezebben ment az egyesülés, mint legutóbb… Azt hiszem, a barátotoknál tudat alatt némi taszítás alakult ki a múltkori akciónk után… De most már minden a terv szerint fog haladni.
     A terv szerint. Kevinnek maga sem tudta, miért, végigfutott a hátán a hideg e szavak hallatán.
     – Akkor ne is húzzuk tovább az időt, Billie! – nézett rá szigorúan Nicole – Sietnünk kell, ha nem akarjuk, hogy Nokupta rájöjjön, mire készülünk.
     – Egyetértek! – bólintott Lindsay – Már egy ideje nem hallottunk felőle, de egészen biztos, hogy forral valamit ellenünk, és őt ismerve bármelyik pillanatban lecsaphat ránk!
     – Igen, ő ilyen… – bámult maga elé komoran Billie – Mindig a talpára esik. Ha valóban készen álltok, akkor kezdhetjük.
     – És hol vannak a társaid? – kérdezte Nicole.
     – A jelemre várnak. Amint megnyílik az örvény, csatlakoznak hozzánk, de addig nem, mert Nokupta egyből megérezné, hogy hol vannak, és akkor nekünk annyi.
     – Akkor haladjunk már, és nyisd meg végre azt az örvényt! – vetette oda türelmetlenül Josh.
     – Máris! – felelte Billie, majd halványan elmosolyodott – Nemsokára már csak egy rossz emlék lesz ez az egész… – kezét előrenyújtotta, és mutatóujjával egy távolabbi pontra bökött, ahol azon nyomban áramolni kezdett a tér, majd nemsokára egy egyre hatalmasabb lyuk tátongott.
     Az egész egy pillanat műve volt csupán. A többiek csak annyit éreztek, hogy valami elemi erővel röpíti őket arrébb, mert ez az örvény ahelyett, hogy maga felé vonzotta volna, kifejezetten taszította őket.
     – Ez meg mi az istennyila? – üvöltötte dühösen Josh, miután nagy nehezen sikerült felülnie. Az örvény belsejéből mintha erőteljes forgószél áramlott volna, amely jó messzire lökte őket a szájától, és a földre terítette valamennyiüket. Lindsay reszketve meredt az örvény irányába, Nicole pedig sajgó csontjait tapogatta, mivel őt ez a nyomás egyenesen a falnak lökte.
     – Nem tudom – válaszolta szenvtelenül Billie, de ekkor már mind sejtették, hogy hazudik. Valami nagyon nem volt rendben ezzel az egész helyzettel. – Nagyon sajnálom – tette hozzá szánakozva, majd megragadta Kevin ingét a vállánál, és felrántotta a földről a fájdalmasan nyögdécselő fiút.
     – Hé! – kiáltotta oda Josh, akit ez a mozdulat valahogy kellemetlen érzéssel töltött el.
     – Csak felsegítettem… – nézett rá mentegetőzve Billie.
     – Engedd el? – indult meg felé a fiú, de aztán hirtelen hátrakapta a fejét, mert Lindsay akkorát sikoltott, hogy a kövek még percekig visszhangozták rémült kiáltását. Billie egy percig sem tétovázott, egyből Nokupta karjaiba taszította Kevint.
     – Mi ez az egész? – kiáltotta kétségbeesetten Nicole, ahogy meglátta az indiánt.
     – Ne merészeljetek közelebb jönni! – üvöltötte az, majd fenyegetésképpen Kevin nyaka köré tekerte egyik karját. A fiúnak nem volt ereje ellenkezni, és ha Nokupta nem tartotta volna, valószínűleg ájultan esik össze.
     – Agyontaposom ezt a kis férget, ha bárki közületek megpróbál megtámadni, világos?! És ez rád is vonatkozik… – nézett szúrósan Joshra, aki gondolkodás nélkül nekiesett volna, ha nem tartotta volna fogva az öccsét.
     – Ti komolyan azt hittétek, hogy megmenekülhettek tőlem? Kinek képzeltétek magatokat, hogy csak úgy a bolondját járattátok velem! – kiáltotta, és a szemében olyan eszelős fény csillogott, hogy a lányok meg sem mertek mukkanni.
     – Ezt ne most! – szólt közbe türelmetlenül Billie – Egyezséget kötöttünk, nem emlékszel? – kérdezte idegesen – Te megkaptad, amit akartál, most rajtad a sor, hogy teljesítsd az ígértedet!
     – Türelem, barátom, ha eddig tudtál várni, ezen a pár percen már igazán nem múlik semmi!
     – Barátom?! – nézett Nicole felháborodva Billie felé, miután visszanyerte a hangját.
     – Miféle egyezségről vartyog ez itt? – motyogta értetlenül Lindsay.
     – Ó, csak egy kis csekélység – vigyorodott el Nokupta – Billie nem kedveli az otthonomat, ti pedig túl messzire mentetek el, és szükségem volt egy kis segítségre, ennyi.
     – Ez meg mit jelentsen? – kérdezte Josh remegő hangon.
     – Emlékeztek még erre? – emelte fel Nokupta a nyakéket, amellyel először idézték meg Billie szellemét. – Tudjátok, igazán bántott Billie fiú árulása, ezért úgy gondoltam, elbeszélgetek vele, hogy megtudjam, mi vitte rá erre a vérlázító cselekedetre… Ő pedig elsírta nekem a bánatát, hogy nem hagytam élni, meg hogy az örökkévalóságig a magam rabjává tettem. Szomorú história, igaz, Billie? – fordult a Duncan testébe bújt kísértet felé, de ő elfordította róla a tekintetét.
     – Lényeg a lényeg, kötöttünk egy megállapodást: ő segít nekem foglyul ejteni titeket, hogy megtarthassam az életemet, én pedig cserébe visszaadom neki az övét. Korrekt kis üzlet, mindenki megkapja, amire áhítozik…
     – Visszaadod?
     – Na igen, ez igényelt némi áldozatot a részemről… Mert hát így csak négyen maradtok nekem, ami nem valami sok, de a semminél egy fokkal mégiscsak jobb.
     – Hogy érted, hogy csak négyen maradunk? – kapta fel a fejét Lindsay.
     – Igazán nem érted? – mosolygott rá sátánian Nokupta – Ej, hát nem is vagytok ti olyan rafináltak, igazán nem értem, hogyan is járhattatok túl az eszemen ilyen sokáig. Hát nem egyértelmű a helyzet? Engedélyeztem Billie-nek, hogy a csatornámat használja, hogy a megidézése nélkül is beszélhessetek, és…
     – A tavon? Hát az a te szemed a külvilágba, amin keresztül látod, kit ejthetsz rabul?
     – Igen, de ne szakíts félbe! Szóval, szabad utat kapott, hogy használja, a köveimből pedig egy időre kicsentem a fényt, hogy meglegyen a kellő hangulat. Nevezhettek hatásvadásznak, de…
     – Te szemét! – sziszegte Josh, és már meg is indult felé.
     – Hohó! – szorította az magához erősen Kevint, mire Josh megtorpant – Szeretnéd újra hallani az ordítását? – azzal, csak hogy bebizonyítsa, nem viccel, a fiú homlokára szorította másik kezét, mely körül azon nyomban meg is jelent a már ismert fény.
     – Ne! – hátrált pár lépést elszörnyedve Josh, amint felhangzott Kevin fájdalmas üvöltése, Nokupta pedig elégedetten vigyorgott. Elengedte Kevint, aki ájultan rogyott össze mellette, majd egyik lábával a hátára taposott.
     – No, ha ismét mindenki lenyugodott, folytatnám. Tudtam, hogy hajlani fogtok az ötletének elfogadására, és az a tökkelütött Duncan megint beengedi a testébe, még ha minden egyes érzéke azért könyörög is, hogy ne tegye! Az a bolond azt hitte, hogy így tényleg kaput nyithat haza, de a félreértések elkerülése végett elárulnám, hogy erre kizárólag én vagyok képes. És az egyezség fejében meg is teszem Billie-nek, ha már egyszer ez minden vágya, hogy ő is átszenvedje azt a nyomorúságos, hazug ábrándot, amit ti életnek neveztek.
     – D-duncan testében? – dadogta Lindsay.
     – Pontosan! Nem elég erős a tudata ahhoz, hogy kiszorítsa maga mellől Billie-t, pár hónap alatt talán teljesen el is veszíti majd az irányítást. No de az már nem az én gondom lesz…
     – Hogy tehetted? – üvöltötte Nicole Billie felé, és könnyes szemei csak úgy szikráztak a gyűlölettől és megvetéstől.
     – Hogy én? – csattant fel amaz dühösen – Én hogy tehettem? Nekem talán nincs jogom az életemhez?! Az ördögbe is, még fiatalember voltam, amikor idekerültem! Előttem állt az egész élet! Senkinek sem lett volna joga elvenni tőlem, ami járt!
     – És te elveheted Duncantől, ami neki jár? – folytatta Nicole indulattól kipirult arccal.
     – Ugyan miért ne vehetnem? Ő miért éljen, ha nekem nem lehetett? Azt hiszitek, tudjátok mi a szenvedés, csak mert pár napja itt ragadtatok? Ez mind semmi ahhoz képest, amiken én mentem keresztül! A sors tartozik nekem egy élettel!
     – A saját életedet már úgysem kaphatod vissza, te őrült! – ordította le Josh – Duncanét meg nem bitorolhatod a végtelenségig!
     – Azt majd meglátjuk.
     – És a többi kísértet? – kérdezte Lindsay – Akkor mind itt maradnak? Sosem nyugodhatnak már békében? Hiszen te is azt akartad, vagy már elfelejtetted?!
     Nokupta erre gúnyosan felkacagott.
     – Ez az fiatal, naiv ostobaság! Még hogy békében nyugodni, meg továbblépni! Jól jegyezd meg, kislány, erősebb annál ennek az alaknak a megsemmisüléstől való félelme, mintsem ilyet tegyen.
     – Félelem a megsemmisüléstől? – nézett rá értetlenül Lindsay – Milyen megsemmisülésről beszélsz? Hiszen már rég halott, és létezőbb, mint valaha! Mitől kéne még félnie?
     – Jaj, emberek! Nektek ez a mániátok: a halál, mint megsemmisülés! Hülyeség! Az az igazi megsemmisülés, amikor nyomtalanul kell magad mögött hagynod valamit, ami egykor a részed volt. A továbblépésben, abban tényleg van egy darabka megsemmisülés, amitől ezek a jelenbe kapaszkodott szerencsétlenek jobban rettegnek, mint a kénköves pokol lángoló tüzétől.
     – Elég a süketelésből! – őrjöngött Billie – Az életet akarom, amivel már évtizedek óta az adósom vagy! Meddig várakoztatsz még?
     – Csak egy pillanat! – intett neki Nokupta, majd a srácok felé fordult – Figyelmeztetlek benneteket, ha bármelyikőtök megpróbál utánamenni, nos… tudjátok, mi lesz vele – biccentett fejével Kevin felé, majd kajánul megjegyezte:
     – Habár, ahogy elnézem, neki lassan már mindegy.
     Josh majd felrobbant a benne tomboló indulatoktól, de nem tehetett semmit, ahogy a többiek sem. A lányok zokogva nézték, ahogy Nokupta feltartja a kezeit, és felkészül az örvény megnyitására, amely akár haza is vihetne őket, de ehelyett örökre elválasztja őket az otthonuktól. Mielőtt azonban az indián bármit is tehetett volna, egy hatalmas kő csattant a halántékán, mire ő hátratántorodott.
     – Ez meg mi a fene volt? – kapott vérző fejéhez dühösen, és igencsak megnyúlt a képe, amikor megkapta a választ.
     – Ajándék az értelmesebbik felemtől! – kiáltotta Duncan, ezúttal a saját hangján, majd újabb kő koppant Nokupta fején. – Még hogy nem elég erős a tudatom! Nesze neked, te disznó!
     – Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte Lindsay elképedve. – Hiszen ez vagy két kilós volt, te meg több lépéssel odébb álltai tőle, és különben is… üres volt a kezed!
     – Tudod, Linn, aki egyszerre ember és kísértet, annak nem kell a kezét használnia ahhoz, hogy hegyeket mozgasson meg. Gyerünk, Josh, vidd onnan Kevint!
     Josh nem habozott, felkapta eszméletlen testvérét, és elhurcolta onnan. Nokupta megpróbált utánuk kapni, de Duncan erre újabb kődarabbal válaszolt. Már-már úgy tűnt, hogy lehetőségük nyílik a szökésre, amikor Duncan hirtelen remegni kezdett, majd az orrán-száján keresztül kiáramló pára jelezte, hogy Billie elhagyta a testét.
     – Na most dobálj meg, te kis mocsok! – tápászkodott fel Nokupta dühtől remegő tagokkal. Elképesztő ereje lehetett, hogy ennyi fejre mért ütés után is fel tudott kelni. Mindössze pár percre sikerült kiütniük, Billie nélkül pedig Duncan már nem volt képes ilyen súlyokat megemelni, és még célba is találni. Most mind kénytelenek voltak hátrálni, amint az indián fenyegetően közeledett feléjük.
     – Elfelejtetted, hogy olyanok nem árthatnak nekem, akiknek a saját egykori energiája éltet! Abban a pillanatban, hogy felém hajítottad azt a követ, az egyesülésedet Billie-vel ellehetetlenítetted, és csak idő kérdése volt, hogy mikor hagy magadra a saját, szánalmasan gyenge erőddel! Legutóbb is csak azért maradtatok egyben, mert olyan gyorsan leléptetek, de most…
     Úgy tűnt, Nokuptát most már leginkább csak Duncan érdekli, akit lassan sikerült is sarokba szorítania. A srácok szét voltak szóródva, és képtelenség lett volna olyan gyorsan mozogniuk, hogy egyesült erővel csapjanak le rá. Ráadásul esélyük sem volt vele szemben, mert a túlvilági erőtöbblet nélkül teljesen ki voltak szolgáltatva Nokupta mágiájának.
     – Többnek tartottad magad Billie-nél? Lássuk, te milyen leszel, ha már annyi időt töltöttél odaát, mint ő!
     Duncan reszkető térdekkel várta végzetének beteljesülését, és már nem is próbált védekezni. Szemeit behunyta, és arra gondolt, hogy végül is így vagy úgy, de nemsokára vége lesz ennek az egésznek. Hogy aztán hogyan boldogul majd a másik létben, azzal nem törődött. Az már úgysem ő lesz igazából.
     Csakhogy amikor az ember már úgy érezné, hogy minden elveszett, és az összes valaha vívott küzdelme hiábavaló volt, céljai pedig elérhetetlen, hamis ábrándok, akkor fordul a kocka, és az élet bebizonyítja, hogy mégiscsak érdemes részt venni benne, és sohasem szabad feladni.
     Lindsay Brown úgy döntött, itt az ideje, hogy az a töméntelen gyűlölet, amely Nokupta szívében volt, végre neki magának is fájjon, és ne csak azoknak, akik iránt érzi. Hátát a sziklafalnak támasztva, észrevétlenül lopódzott Duncan táskájához, majd az inda egyik végéből hurkot formált, amelyet lasszó módjára hajított Nokupta nyakára, és egy milliméterrel sem hibázta el. Az indiánnak arra sem volt ideje, hogy megmukkanjon, mert mielőtt még észbe kaphatott volna, Lindsay már rántott is egyet az indán, aminek még mindig megvolt az a tulajdonsága, hogy minél jobban próbálták eltépni, annál erősebb lett. Persze a gyökere nélkül nem volt olyan szívós, de mivel az irányítás Lindsay kezében volt, Nokupta nem szabadulhatott tőle. Pár perc múlva már fognia sem kellett a lánynak a szárat, mert az magától hálózta be ellenfelük testét, ahogy pár órával korábban a szikladarabokat is körbefonta szövedékével. Duncan alig akart hinni a szemeinek, ahogy Nokupta ott fetrengett előtte tehetetlenül hörögve. Most már mind odasereglettek köréje, és némán bámulták reménytelen küzdelmét. A harc kimenetele eldőlt.
     
     
     
     
     
    Felfejtett szálak
     
     Chelsea és Wayne hónapok óta először töltötték otthon az estéjüket; Chelsea-nek ugyanis valahogy nem volt kedve a késő éjszakába nyúló hacacárézáshoz, és elvárta, hogy rosszkedvében Wayne is osztozzon.
     – Egyszerűen eszem nincs hozzá, hol lehet az a két lökött gyerek – jegyezte meg bosszúsan, ahogy elcsigázottan ült a konyhaasztalnál. A szalonban, ahol dolgozott, egyfolytában kérdésekkel zaklatták a kollégái, mert amióta a tv-ben is bemondták, az egész világ megtudta, hogy eltűntek a gyerekei. És persze mindenki megpróbált úgy tenni, mintha együttérezne vele, de közben mind összesúgtak a háta mögött.
     – Ne izgulj, bandában vannak – vetette oda nemtörődömül Wayne, majd kitöltött két pohár whiskyt, jeget szórt beléjük, és az egyiket odacsúsztatta Chelsea-nek. – Ez majd segít neked ellazulni – felelte a nő kérdő tekintetére, aki ezután nem is habozott, és egy hajtásra felhörpintette a pohár tartalmát.
     – Hát épp ez az, a banda… Remélem, nem valami disznóságra készülnek!
     – Egészen biztos lehetsz benne, hogy igen – horkantott fel Wayne – Ennyi buggyant kamasz együtt kizárt, hogy ne valami rosszban sántikáljon. De én a helyedben nem aggódnék, ez még akár természetesnek is mondható az ő korukban.
     – Na jó, de tényleg minek vitték magukkal a tökmagot is? Ha másban nem is, de ebben az egyben igaza volt annak a zsarunak, szükségtelen lett volna magukkal hurcolni Kevint. Csak kolonc lenne a nyakukon.
     – Tudod jól, mi a véleményem erről. Szigorúbban kellene fognod azt a kölyköt, Chelsea. Nem teljesen normális, már ne is haragudj, hogy ezt mondom…
     – Aztán mégis mihez kezdjek vele? – kérdezte ingerülten a nő, ahelyett, hogy védelmébe vette volna a fiát, ahogy azt bármelyik másik anya tette volna – Egyszerűen csak nehezen veszi be a gyomra, hogy az apja lelépett, de majd megbékél a dologgal. Valahogy a bátyjának is sikerült, idővel ő is megemészti a történteket.
     Wayne még válaszolt volna valamit, de ekkor kopogtak az ajtón.
     – Jaj, ne már! Ez nem lehet igaz! – méltatlankodott Chelsea – Ki az ördög lehet az ilyenkor?
     – Fogalmam sincs, nincs röntgenszemem, hogy átlássak a falon.
     – Akkor talán kinyithatnád azt a rohadt ajtót! – csattant fel a nő – Szétreped a fejem…
     – Jól van na, megyek már! – adta meg magát Wayne, és hogy elkerüljön egy hosszas és idegtépő hisztit, kiment ajtót nyitni. Amikor azonban meglátta, ki áll a küszöb előtt, neki is kedve támadt volna hisztizni.
     – Maga meg mi a fészkes fenét keres itt? – kérdezte undorral a hangjában.
     – Díjazom a spontaneitását, Wayne – felelte higgadtan Mason – Semmi udvariaskodás, formalitás, csak a nyers őszinteség… De hogy a kérdésére válaszoljak: magához jöttem.
     – Hozzám? – kerekedett el a férfi szeme – Nincs nekem semmi dolgom magával – vetette oda foghegyről, majd megpróbálta a nyomozóra csapni az ajtót, de az megvetette a lábát a küszöbön, és nem engedte neki.
     – Hé, ilyen könnyen aztán nem szabadul meg tőlem! Mond magának valamit az a kifejezés, hogy okirat hamisítás? Vagy jobban kedveli a „módosítás” szót?
     – Tessék? – nézett rá a férfi megnyúlt képpel. Honnan az ördögből tudja, hogy… ?
     – Wayne, ki az? – szólt ki a konyhából türelmetlenül Chelsea.
     – Senki, édes, majd én elintézem! Te csak maradj a konyhában!
     – Na mi van, nem akarja, hogy meghallja?
     – Nincs mit meghallania, – sziszegte a fogai közül Wayne, de remegése elárulta, hogy nehezére esik megőrizni a nyugalmát – mert nekem aztán abszolút semmi közöm ahhoz az átkozott végrendelethez!
     – Na – mosolyodott el kajánul Mason –, azért valamennyi mégiscsak lehet, ha kapásból tudta, miről beszélek.
     Wayne néhány másodperc leforgása alatt olyan vörös lett, mint egy főtt rák. A nyomozó még csak meg sem próbálta csőbe húzni, a saját hülyesége volt az, ami rögtön az elején lebuktatta.
     – Hát jó – tette be maga mögött az ajtót, majd odébb tessékelte Masont, nehogy Chelsea bármit is meghalljon a beszélgetésükből – Fogalmam sincs, hogy a fenébe kerültek magához azok a papírok, de azt halál komolyan mondom, hogy nekem nincs benne a kezem a dologban. Én csak…
     – Maga csupán ellopta őket valakitől, igaz? – ripakodott rá Mason, Wayne pedig abban a pillanatban sóbálvánnyá merevedett – Ne nézzen már ilyen bambán, nem volt túl nehéz kisakkozni, azok után, hogy pont a gyerekek szobájában rejtette el azokat! Nyilván nem az volt a ház legelhagyatottabb helye, amíg itthon voltak a srácok, szóval egyértelmű, hogy az elmúlt két nap folyamán kellett odahelyeznie a végrendeletet. Mert oda most úgysem néz be senki, nemde? És afelől sem volt egy percig sem kétségem, hogy maga tette oda, mert Chelsea már rég megsemmisítette volna ezeket az iratokat, ha tud a létezésükről, mert túl kockázatos lett volna megtartania őket. De gyanítom, hogy neki fogalma sincs arról, hogy a világon vannak, igaz?
     – Igen – motyogta megsemmisülten Wayne. – Ő nem tud semmiről. Azt hiszi, törvényesen végrendelkeztek az anyja vagyonáról, és az igazat megvallva, pár napja még én is azt hittem.
     – Ezzel ugyan nem hat meg! Az egyetlen oka, amiért még nem csukattam le, az az, hogy tudni akarom, honnan szerezte ezeket, és ki volt az értelmi szerzője ennek az undorító tervnek. Mert ugye jól gondolom, hogy arra ment ki a játék, hogy David Bryant ne juthasson hozzá a pénzéhez?
     – Valóban ezt akarta az öreg Macreary, de… nagy árat is fizetett érte a vén csirkefogó.
     – Macreary? – nézett rá kérdően Mason.
     – Chelsea apja – magyarázta Wayne – Mindig is utálta Davidet, és mielőbb meg akart szabadulni tőle, ezért aztán módosíttatta a felesége végrendeletét az ügyvédjével, Howard Lauderdale-lel. Tudja, David az alkalmazottja volt Macreary-nek, és az öröksége nélkül az öreg teljesen a markában tarthatta anyagilag. Valószínűleg megzsarolta, hogy földönfutóvá teszi, ha nem húzza el a csíkot a városból, és így állt rajta bosszút, amiért szerinte betolakodott a családjába.
     – Hát ez gusztustalan – ingatta fejét hitetlenkedve a megrökönyödött Mason, és a hangja tele volt undorral.
     – A gond csupán annyi volt, – folytatta Wayne, mit sem törődve az előbbi megjegyzéssel – hogy az ügyvéd nem érte be annyival, amennyit Macreary-től kapott a szolgálataiért, ezért titokban megőrizte a végrendelet másolatát, és amikor az öreg már azt hitte, hogy végérvényesen megsemmisítette az eredetit, és az ügy le van tudva, Lauderdale ezzel a bizonyítékkal csikart ki pénzt belőle. Azóta is folyamatosan feji a bankszámláját.
     – Na lám, megtalálta a zsák a foltját! Azt viszont még mindig nem értem, hogy jön a képbe maga? Nem csak nekik kettőjüknek kéne erről tudniuk elvileg?
     A férfin látszott, hogy kínban van, valami kényes témát érinthetett a kérdés.
     – Beszéljen, vagy most azonnal rákattintom a kezeire a bilincset! – fenyegetőzött éles hangon Mason, Wayne pedig megtört.
     – Van egy lány a vállalatánál… – motyogta zavartan – Lily Jenkins a neve. Ő Macreary titkárnője, és…
     – Viszonya van vele? – nézett rá érdeklődve, de cseppet sem meglepetten Mason. Chelsea nyilván nem volt tisztában a ténnyel, hogy nem ő az egyetlen Wayne életében, de az igazság az, hogy az ilyen fickókról általában mindenki tudja, hogy nagy szoknyavadászok, a partnereiket leszámítva, természetesen.
     – Igen – bólintott Wayne – Tudja, nem bánik vele valami kedvesen az öreg… Úgy kezeli, mint valami személyi szolgát, és a fizetése is pocsék. Úgy gondolta, és szerintem jogosan, hogy Macreary jócskán rászolgált már arra, hogy rálépjenek a tyúkszemére. Ezért aztán poloskákat helyezett el az irodájában, remélve, hogy megtud róla valami kompromittálót. Abban ugyanis biztos volt, hogy a főnökének vannak kétes ügyletei, sokáig azonban mégsem derült ki róla semmi különös. Aztán egy nap beállított hozzá az a Lauderdale, és Lily később lehallgatta a beszélgetésüket, amiből ez az egész kiderült. Mivel pedig a pasas történetesen épp nála hagyta a névjegyét, amin rajta volt a címe is, rögtön meg is kaparinthattam a szóban forgó papírokat.
     – Maga betört az ügyvéd házába?
     – Az egy gazember, nem csináltam belőle lelkiismereti kérdést – vonta meg a vállát Wayne – Ha majd lecsukják gyilkosságért, úgysem veszi sok hasznát azoknak az iratoknak.
     – Ezt meg hogy érti?
     – Hát úgy, hogy a változatosság kedvéért ő is ki van akadva Davidre. Valójában ez az egész végrendeletesdi az ő agyából pattant ki. Honnan tudta volna Macreary, hogy a felesége nem a saját lányára akarja hagyni a vagyonát, ha nem tőle? Az öreg őszintén szólva nem is számolt ezzel a lehetőséggel. Lauderdale pedig világéletében féltékeny volt Davidre Chelsea miatt, és most, hogy a pasas újra itt van a városban, a gyűlölete is feltámadt, szóval könnyen lehet, hogy megpróbálja majd eltakarítani az útból.
     – Ezt meg honnan veszi?
     – Ő maga célozgatott rá többször is, az egyik hangfelvételen még rajta is van, nyugodtan meghallgathatja.
     – Ennél most sokkal fontosabb dolgom is van – pattant a kocsijába idegesen Mason, és azon imádkozott, hogy amennyiben nem üres fecsegés volt az ügyvéd részéről ez a fenyegetőzés, még időben tudjon cselekedni. Az meg sem fordult a fejében, hogy Wayne esetleg hazudik, hiszen annyira sikerült ráijesztenie a börtön felemlegetésével, hogy ilyesmit egész biztosan nem mert volna megkockáztatni.
     – És velem mi lesz? – kérdezte aggodalmas arccal Wayne.
     – Nem tartóztatom le, ha erre gondol – felelte mélységes megvetéssel Mason – Ha Lauderdale nem jelentette be a betörést, akkor én semmit sem tehetek az ügyben. Ha azonban nem igyekszik sürgősen beszolgáltatni azokat a hangszalagokat, hogy tárgyalást indíthassunk a két jómadár ellen, akkor gondoskodni fogok róla, hogy a dolgok mélyére ásva találjunk magánál valamit, ami jó időre bérelt helyet biztosít magának a hűvösön. Megértette?
     – Igen, uram – felelte Wayne, és a nyomozónak olyan benyomása volt, mintha a pasas összement volna pár centit.
     – És még csak meg se próbáljon lelépni a városból, mert úgyis megtalálom! – tette hozzá Mason – Én hű maradok az ígéretemhez, és nem fogok magának kellemetlenséget okozni, amennyiben hajlandó egy kicsit együttműködni velem. Még a nevét sem kell a dologhoz adnia, megmaradhat inkognitóban: csak átpasszolja a bizonyítékokat, aztán viszont látás, már el is felejtettük egymást.
     – Rendben – bólintott rá kifejezéstelen arccal Wayne, és Mason remélte, hogy nem is fog semmi marhaságot csinálni. Ha egy csepp esze is van, belátja, hogy ennél sokkal rosszabbul is járhatott volna, és hálából megteszi neki azt a szívességet, hogy lapít. Most már csak David Bryant épsége miatt kellett aggódnia, aki ellen úgy tűnt, egy egész világ esküdött össze a múltban.
     
* * *
     
     David Bryant eltűnődve üldögélt a Brown ház kertjében lévő hintaágyon, és közben a csillagokat bámulta karba tett kézzel. Ahogy így körülnézett a házak során, úgy tűnt, itt semmi sem változott az elmúlt fél év során, ő mégis olyan idegennek érzett mindent. Valószínűleg ő nem volt már ugyanaz.
     – Jól vagy? – kérdezte Nathan, miután becsukta maga mögött a ház ajtaját. Az effajta kérdéseknek ugyan nem sok értelmét látta, de hát valahogy el kellett kezdeni azt a beszélgetést.
     – Hogy? – zökkent ki gondolatmenetéből David – Ja, persze, minden rendben…
     – Aha – nézett rá sokat mondóan Nathan, majd helyet foglalt mellette – Ginny rám parancsolt, hogy rángassalak be a házba, mert kezd hűvös lenni… De szerintem most nagyobb szükséged van valami ilyesmire – nyomott a kezébe egy szivart, majd miután azt David hálásan elfogadta, maga is rágyújtott.
     – Nem kellett volna elmennem innen – szólalt meg nagy sokára a férfi.
     – Biztos meg volt rá az okod – válaszolta halkan Nathan, mert bár ő maga nem tudott olyan helyzetet elképzelni, amelyben képes lett volna magára hagyni Lindsayt, nem akart a nagy erkölcscsősz szerepében tetszelegni.
     – A gyerekeimet egy borzalmas nőszemély szeszélyeire bízva hagytam. Erre nincs mentség, de hát most már késő ezen rágódni, ami történt, megtörtént.
     Nathan kezdte kínosan érezni magát. Ismerte Chelsea-t, és a legnagyobb jóindulattal sem tudott volna rácáfolni David szavaira, ahogy az illendő lett volna, ezért jobbnak látta, ha csöndben marad, és hagyja, hogy a barátja beszéljen.
     – Mi lesz így a srácokkal? – kérdezte semmibe révedő tekintettel.
     – Ne aggódj, kemény fából faragták azokat! – próbálta vigasztalni Nathan – Josh igazán belevaló kölyök, és egészen biztos vagyok benne, hogy a kisebbiken is rajta tartja a szemét. Mellesleg – tette hozzá keserűen –, a normálisnak mondott családi háttér sem biztosíték arra, hogy egy gyerek ne zakkanjon meg, amint azt a mellékelt ábra mutatja… – itt a saját családjára gondolt, és David, ha csak halványan is, de elmosolyodott.
     – A legszörnyűbb az egészben az, hogy fogalmam sincs, mit csináljak. Elvinném én a fiúkat magammal, de hát sajnos nincs hová, és egyelőre azt sem tudom, velem mi lesz.
     – Tulajdonképpen még sosem mesélted el, hogy miért tűntél el egyszeriben nyomtalanul – nézett rá kíváncsian Nathan, hátha végre megoldódik barátjának a nyelve. Mivel David nem válaszolt rögtön, gyorsan hozzátette:
     – Ne érts félre, nem akarok tolakodni, csak…
     – Nem, semmi gond, megértelek – legyintett rá David, majd rövid gondolkodás után úgy döntött, nem fog titkolózni – Annyi történt, hogy az apósom Nina halála után közölte velem, hogy vagy eltakarodok még a városból is, vagy nem tart tovább igényt a szolgálataimra a vállalatánál, és mehetek az utcára csövezni.
     – Mi? – nézett rá megrökönyödve Nathan.
     – Jól hallottad. Azt mondta, választhatok: vagy önszántamból tartom magam távol a családjától, vagy földönfutóvá tesz, és akkor a bíróság tilt el tőlük.
     – De hát ez aljasság! – kiáltotta felháborodva Nathan – Ez… ez zsarolás!
     – Na igen, nevezhetjük így is, de nem változtat a lényegen, hogy nekem el kellett tűnnöm. De esküszöm, hogy soha többé nem lépek le, csak a srácok kerüljenek elő épségben! Majd csak sikerül kitalálnom valamit…
     Ebben a pillanatban befordult a ház elé egy kocsi, és egy magas, komoly tekintetű férfi szállt ki belőle.
     – Mason nyomozó? – pattant fel izgatottan Nathan, mint aki nem hisz a szemének.
     – Jó estét, uraim – köszöntötte őket Mason, és őszintén megkönnyebbült, amikor látta, hogy David egészben van.
     – Van már valami hír a gyerekekről?
     – Sajnálom, Mr. Brown, de most nem emiatt jöttem.
     Nathan csalódottan huppant vissza a hintaágyra, de nem tett semmilyen megjegyzést. Maga is belátta, hogy kár volt korán örülnie, hiszen nyilván idetelefonált volna már valaki az őrsről, ha fejlemény lett volna az ügyben.
     – Mr. Bryant, tudna rám szánni néhány percet?
     – Hogy én? – nézett rá csodálkozva a férfi – Persze, állok rendelkezésére.
     – Nem is tudom, hol kezdjem, annyira kínos az ügy…
     – Akkor talán fáradjon beljebb! – terelte az ajtóhoz Nathan, miután kicsit összeszedte magát – Ha gondolja, menjenek be Daviddel a dolgozószobámba, ott nyugodtan beszélgethetnek.
     Ginny felsikkantott meglepetésében és örömében, amikor meglátta a nyomozót, de lelkesedése rögtön alább hagyott, amint férje elmagyarázta neki, hogy továbbra sem találtak semmi nyomot, amin elindulhatnának, és csak Daviddel van valami megbeszélnivalója.
     – Igazán sajnálom, hogy még mindig nem tudok jó hírrel szolgálni a gyerekek ügyében – jegyezte meg csendesen Mason, amikor már csak ketten voltak Daviddel a dolgozószobában. Nagyon kínosan érezte magát, valahányszor szembe kellett néznie azokkal az emberekkel, akik a megváltást várták tőle, de nem tudott nekik adni semmit.
     – Mi tényleg mindent megteszünk, ami tőlünk telhető, de időbe telik, amíg…
     – Hagyja, nyomozó, előttem igazán nem kell mentegetőznie! – legyintett fáradtan David – Tudom, hogy magán nem fog múlni a megtalálásuk. De miért olyan fontos, hogy ilyen kései órán beszéljünk egymással, ha nem a srácokról van szó?
     – Nos, mert úgy tűnik, találtunk valamit, ami befolyással lehet mindnyájuk későbbi életére.
     – Csakugyan? – nézett rá értetlenül, de annál nagyobb érdeklődéssel David – És mi lenne az?
     – Nem kertelek: minden jel arra mutat, hogy maga egy aljas összeesküvés áldozata lett, és jelenleg is nagy veszélyben van – hadarta el egy lélegzetvétellel Mason, hogy minél előbb túl legyen rajta.
     – Veszélyben, én? Ezt meg hogy érti?
     Mason nem szólt semmit, csak előhalászott pár papírt a táskájából, meg egy kazettát lejátszóval együtt. Ezeket a bizonyítékokat már rögtön azután megszerezte, hogy beszélt Wayne-nel, mert minden fenyegetése ellenére nem volt biztos benne, hogy a pasas nem próbálkozik majd valami disznósággal. Addig azonban nem akarta megtenni a feljelentést, amíg nem vázolta fel Davidnek a helyzetet, hogy aztán ő maga menjen el a rendőrségre.
     – Ez meg mi akar lenni? – kérdezte komor képpel David, miután sebtében átfutotta a papírokat.
     – Talán, ha ezt meghallgatná… – felelte Mason, majd elindította a szalagot.
     „Ugyan mit számítana már akkor David Bryant? – hallatszott a magnóról kicsit zavarosan, de azért érthetően Howard Lauderdale dohányzástól rekedtes hangja – Rég halott lenne, én pedig simán a nyakadba varrhatnám azt is! Elég lenne annyit mondanom, hogy kényszerítettél a végrendelet megmásítására, és hogy csak azért hozakodok most elő az egésszel, mert egy ember halála mégiscsak súlyos dolog, és kötelességem a gyilkost rács mögé juttatni. Egy apa, akitől „elrabolták” a lányát, és képes kitúrni a vejét az örökségéből, mégiscsak több indítékkal rendelkezik a gyilkossághoz, mint…”
     – Azt hiszem, ennyi elég is lesz… – állította le a felvételt Mason. David üres tekintettel meredt a szerkezetre, és egy darabig képtelen volt megszólalni. Nem a gyilkosság tervén ütközött meg, Lauderdale átkozódása a legkisebb mértékben sem ijesztette meg. Ha csak ködösen is, de emlékezett a fickóra, és mindig is olyannak tartotta, mint azokat a csaholó kis zsebszörnyetegeket, amelyek a nagy kutyák előtt produkálják magukat, de valójában ártalmatlanok. Nem hitte, hogy komolyan tartania kellene tőle, pláne most, hogy rövid időn belül rács mögé fogják csukni. Attól a gondolattól azonban, hogy az elmúlt fél év, sőt előtte az a hosszú válási procedúra mind-mind felesleges vesszőfutás volt, görcsbe rándult a gyomra, és neki is ölni támadt volna kedve. Olyasmitől fosztották ugyanis meg, ami jóval több volt, mint a puszta öröksége, és nem lehetett pótolni. Minden másképp alakulhatott volna, és talán most nem kellene a Brown család könyörületébe kapaszkodva azon aggódnia, hogy előkerülnek-e valaha a fiai, akiket már fél éve nem látott.
     – Jól van? – kérdezte Mason, akit kissé aggasztott David szótlansága és elfehéredett arca, noha tökéletesen megértette reakcióját, sőt azon sem lepődött volna meg, ha elkezd őrjöngeni, és önmagáról megfeledkezve nekilát szétverni a dolgozószoba berendezését. Nem ez lett volna az első eset, hogy ilyennel találkozik.
     – Hát hogyne – horkantott fel szarkasztikusan David, miközben egyre ingatta a fejét. – Ennél fenomenálisabb már nem is lehetne a helyzet…
     – Azt azonban le kell szögeznem – tette hozzá komoly tekintettel Mason –, hogy a volt feleségének mindehhez semmi köze. Ugyanúgy nem tudott az egészről, mint maga, és az igazat megvallva, még nem is tájékoztattuk őt ezekről a dolgokról.
     – Higgye el, ez most a legeslegutolsó, ami érdekel… – válaszolta David – Lényegtelen, érti? De eltelt fél év a válásunk kimondása óta úgy, hogy nem lehettem a fiaim mellett, és ez talán olyan nyomokat hagyott bennük – magamról nem is beszélve –, amelyeket egy életen át nem lesznek képesek kitörölni az emlékezetükből! Én arra jöttem most haza, hogy a mind a két gyerekem felszívódott, és senki, még a rendőrség sem tudja, hol lehetnek, és akkor kiderül, hogy mindez elkerülhető lett volna, ha egy gyűlölködő, ostoba vénember meg a szánalmas ügyvédje nem akar mindenáron keresztbe tenni nekem, pusztán azért, mert feleségül mertem venni a nőt, akit szerettem!
     – Jogosak az indulatai – válaszolta halkan Mason, miközben arra gondolt, hogy nincs az a börtönbüntetés, az a szenvedés, amellyel Macreary és Lauderdale elégtételt szolgáltathatnának ennek az embernek és a fiainak. – Minden oka megvan rá, hogy dühös legyen, a saját és a fiúk érdekében azonban azt ajánlom, hogy mégis próbáljon meg most előre tekinteni! A történteken már nem lehet változtatni, de a visszanyert örökségével új életet kezdhet, és ha akarja, minden esélye megvan arra, hogy magához vehesse Josht és Kevint.
     – Igaza van – látta be végül David, bár még mindig nem tért teljesen magához az első sokkból, amelyet a hír okozott. – Akkor most mit javasol, mit csináljak?
     – Nos, mindenképpen meg kell tennie a feljelentést ellenük, ha lehet, minél hamarabb, hogy ne árthassanak magának, amíg itt van, és még mielőtt Macreary titkárnője vagy Wayne figyelmeztethetné őket.
     – Na álljon meg a menet! Wayne hogy kerül a képbe?
     – Meglehetősen hosszú történet… – dörzsölte meg a szemeit Mason, miközben a megfelelő szavakat kereste – Egyelőre legyen elég annyi, hogy megtudta, miben mesterkedett Macreary, és ebből az információból akart meggazdagodni. De még mielőtt csak egyszer is megzsarolhatta volna az öreget, elcsíptük, és így ő szolgáltatta végül a feljelentéshez szükséges bizonyítékokat.
     – Megáll az eszem…
     – A tárgyalással nem lesz gond: hamar bíróság elé tudjuk állítani ezeket a gazembereket. Az viszont már beletelik majd némi időbe, amíg hozzájut a pénzéhez. Mindenesetre most már dereng némi fény az alagút végén.
     – Hát… Tudja, most örülnöm kéne, hogy van jövőm… De hogy a múltam egy hazugság, ami feleslegesen okozott szenvedést nekem is és azoknak, akiket szeretek… Kétlem, hogy ezt valaha is meg tudom majd emészteni, és egészen biztos, hogy sohasem leszek képes megbocsátani. Egyiküknek sem.
     – Ezt nem is várja el magától senki – terítette vállára a kabátját Mason, jelezve, hogy indulni készül – Most azonban, hogy már felvilágosítottam, itt az ideje, hogy én is a tettek mezejére lépjek. Ha velem tart, elviszem az őrsre, hogy megtehesse a feljelentést, és a bizonyítékokat is leadjuk, aztán én begyűjtöm ezeket a jómadarakat.
     – Gondolja, hogy Wayne tényleg figyelmeztetheti őket?
     – Nem tudom. Mivel semmi előnye nem származna belőle, sőt, kifejezetten megfenyegettem, nem tartom valószínűnek… De a titkárnőért már nem kezeskedem. Bár ha hihetünk Wayne elbeszélésének, akkor úgy utálja az öreget, hogy nincs okunk azt feltételezni, hogy besegít neki. Ha meg még félti is a saját bőrét, ami nem kizárt, akkor még csak a színe elé sem mer majd kerülni, nemhogy kitálalni neki a történteket.
     – Ez esetben ne vesztegessük az időt!
     Ginny és Nathan aggódva néztek Davidre, amikor meglátták az arckifejezését, és hogy szedelődzködik, de a férfi megnyugtatta őket, hogy nincs semmi baj, csak el kell intéznie valami sürgős dolgot a rendőrségen Mr. Masonnel. Azt azonban, hogy pontosan mi ez a dolog, nem volt hajlandó elárulni, mert akkor vége-hossza nem lett volna a kérdéseiknek, ő pedig sietett, így csak annyit mondott, hogy később majd mindent elmesél nekik szóról szóra.
     David Bryant élete tehát fordulóponthoz érkezett. A kérdés már csak az volt, hogy lesz-e még alkalma kiélvezni a változás adta új lehetőségeket, és hogy be lehet-e egyáltalán gyógyítani a múlt vérző sebeit.
     Ahol minden véget ér, a sok vándor is hazatér…
     
***
     
     Embert ölni bűn. Az öngyilkosság szintén bűn. Életben hagyni valakit, aki az életünkre tör, felér egy öngyilkossággal, tehát az is bűn. Mit tehet hát az ember, ha megtámadják? Hogyan lehet tiszta lelkiismerettel kikerülni egy ilyen helyzetből?
     Lindsay Brown nem sokat tűnődött ezen a kérdésen, amikor Nokupta nyakára vetette a hurkot, ösztönszerűen hajtotta végre azt, ami legelőször az eszébe jutott. Igaz, elsősorban nem is magára gondolt, amikor megtette, hanem a földön kuporgó Duncanre, aki felé vészjóslóan közeledett az indián. Mégis elszörnyedve nézte a férfi haláltusáját, mert bár tudta, hogy ennek így kell lennie, mégiscsak egy tehetetlen emberi lény feküdt előtte, akinek a szemeiben az ősi félelmet látta megvillanni. Félelmet a pusztulástól, amelyet ő maga olyan könyörtelenül osztogatott évszázadokon át, minden lelkiismeret-furdalás nélkül.
     Duncan szerette volna azt mondani a lánynak, hogy köszönöm, hiszen megmentette őt, de most egyszerűen képtelen volt kiejteni ezt a szót. Némán meredt az inda szövedékei között hasztalanul vergődő indiánra.
     – Jó, hogy az öcséd ezt nem látja… – súgta oda megszeppenve Nicole Joshnak, miközben ő maga is igyekezett elfordítani onnan a fejét, Josh pedig némán bólintott. Kevin még mindig eszméletlenül hevert mellettük a földön.
     – Hagyja már abba… – nyöszörögte elborzadva Lindsay Nokupta hörgésére utalva, de az még nagyon sokáig nem adta ki a lelkét. Úgy tűnt, a másoktól lopott élet legalább olyan erősen kapaszkodott belé, mint ahogy ő kapaszkodott az életbe, és bár az inda már egyetlen apró mozdulatot sem engedélyezett neki, látszott rajta, hogy emberfeletti erővel küzd a sorsa ellen. Aztán végül mégiscsak eljött a pillanat, amikor hirtelen elnémult, és többet egy hang sem jött ki a torkán. A tekintete, ha lehet ezt mondani, még üresebb és fénytelenebb lett, mint eddig volt, indába pólyált tagjai pedig ernyedten terültek el a földön, immár minden erőlködés nélkül.
     – Vége van? – kérdezte suttogva a remegő Nicole, mire Lindsay rögtön rávágta, hogy nem tudja biztosan, de az tuti, hogy ő nem megy oda hozzá megnézni. Még halálában is viszolygott és rettegett Nokupta közelségétől.
     – Szerintem ennyi volt – jegyezte meg halkan Josh, majd kimerülten roskadt a földre, hátát a sziklafalnak támasztva. Hosszas pihenésre azonban egyiküknek sem nyílt alkalma, mert a barlang egyszeriben elkezdett remegni, és egy távoli, de annál erősebb moraj ütötte meg a fülüket.
     – Ez most megint mi? – kérdezte elcsukló hangon Lindsay, miközben azt kémlelte, hogy mikor kezdenek el potyogni a kövek a falról, de ez – hiába várta – nem következett be. Így aztán mindössze annyit tett, hogy Nicole példáját követve közelebb húzódott az egy árnyalattal bátrabbnak tűnő fiúkhoz, és velük együtt várta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Hirtelen a kövekből elkezdtek előáramlani a kísértetek, de most valahogy nem tűntek olyan félelmetesnek és ijesztőnek, mint eddig. A fényükbe halvány, kékes szín vegyült, és a szokásos rikoltozás helyett monoton, andalító zümmögés hallatszott. Mintha mágnes vonzotta volna őket, mind a barlang egy adott pontjába hömpölyögtek, és egy idő után már nem lehetett őket külön lényekként kezelni, mert mind egy nagy, szikrázó energiagömbbe olvadtak bele. Lenyűgöző jelenség volt, amely körülbelül negyed óráig tartott, és a végén már olyan vakító volt a fény, hogy a könnyező szemű kamaszok már semmit sem láttak a barlangból, csak a nagy fehérséget maguk körül, akármerre néztek, és akkor egyszerre elkezdett forogni körülöttük a világ. A szemeik előtt csillagok táncoltak, és mintha egy végtelennek tűnő, erősen csavarodó spirál mentén szálltak volna egyre csak felfelé, megállás nélkül, mígnem maguk mögött hagyták még a csillagokat is, és csak azt látták, hogy az ég összeér a földdel, miközben a hajnali nap sugarai narancssárgásan világítják meg a világot, amelyben végre újra otthon voltak.
     
* * *
     
     A lebegés mámorából meglehetősen drasztikus módszerrel rángatta ki a srácokat a landolás szokásosan fájdalmas élménye. Nagyot huppantak a földön, és egy másodpercig mindegyikük azon tűnődött, vajon egyben van-e még. De csak egy másodpercig. Utána már egyikük sem azzal volt elfoglalva, hogy milyen esetleges sérüléseik vannak.
     – Sikerült! – ugrott túláradó örömmel Duncan nyakába Lindsay, mit sem törődve azzal, hogy az imént nagy nehezen feltápászkodó fiú az erőteljes lökés hatására újra elvágódott a földön, vele együtt. – Élünk, élünk, ÉLÜNK!!!
     – Jól van, na! – veregette meg a hátát Duncan, aki úgy tűnt, egyáltalán nem haragszik, amiért leterítették, a hangja azonban még mindig remegett kicsit az izgalomtól. A Mah-ree Nok ott feküdt közvetlenül mellettük, de gyűrött lapjai most mind üresek voltak: egy betű nem sok, annyi sem állt a könyvben.
     – Nem tudom elhinni – fakadt sírva a nagy megkönnyebbüléstől Nicole, és potyogó könnyein keresztül alig látta a tájat, amelynek ettől függetlenül borzasztóan örült.
     – Te most kezdesz el sírni? – karolta át gyengéden a vállát nevetve Duncan – Talán máris honvágyad van a barlang után?
     – Hülye! – legyintette meg kezével még mindig zokogva Nicole, aztán átölelte, hagyva, hogy a fiú nyugtatgassa.
     Josh korántsem volt ilyen eufórikus állapotban: idegesen ütögette Kevin arcát, aki úgy tűnt, nem akar magához térni. Róla egészen meg is feledkezett a társaság, csak Josh türelmetlen hangja ébresztette rá őket, hogy még nincs minden rendben.
     – Azonnal hívnunk kell egy mentőt! – jelentette ki határozottan a fiú, miközben magához húzta a testvérét, aki mozdulatlanul hevert előttük.
     – Mentőt… De honnan? – nézett körbe aggodalmas arccal Lindsay. Azt sem tudom pontosan, hol vagyunk?!
     – Dehogyis nem! – törölgette le utolsó könnycseppjeit Nicole, miután magához tért a sokkból. – Pontosan ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk. A Binckerton-ház romjainál.
     – A fenébe, az a külváros! – pattant fel ingerülten Josh, majd kétségbeesetten hordozta körbe a tekintetét, hátha meglát egy nyilvános telefont, vagy valakit, aki segíthetne, de mivel hajnal volt, és az emberek még aludtak, ez szinte kizárt volt.
     – Nálam volt telefon – jegyezte meg sajnálkozva Lindsay –, de azt hiszem, tönkre ment odalent, szóval nem vesszük hasznát.
     – Most mi az ördögöt csináljunk? – kérdezte pattanásig feszült idegekkel Josh.
     – Várjatok! – ugrott fel hirtelen Duncan, mint akit bolha csípett meg, majd mindkét karjával hadonászni kezdett egy irányba.
     – Hé! Maga abban a kocsiban! Jöjjön ide!
     Most már a többiek is látták az arra tartó rendőrautót, és együttes erővel próbálták magukra vonni a figyelmét, ami úgy tűnt, sikerül is nekik.
     – Siessen már! – üvöltötte türelmetlenül Lindsay, miközben lendületes mozdulatokkal kalimpált a levegőben. – Erre!
     – Nektek meg mi keresni valótok van ilyenkor az utcán, ti… – fogott bele a kocsiból kikászálódó rendőr a mondókájába, de aztán hirtelen elakadt a szava.
     – De hiszen ti… Uram isten, ti azok a kölykök vagytok, akiket mindenki keres! Láttam a tévében is, hogy…
     – Ne dumáljon már annyit, hanem igyekezzen! – ripakodott rá dühösen Josh – Ha nem látná, egyikünknek sürgős segítségre van szüksége!
     – Bocsánat, én… – hebegte a férfi zavartan Kevin felé sandítva, és még arról is megfeledkezett, hogy felháborodjon a tiszteletlen hang miatt.
     – Hívja már azt a mentőt! – csatlakozott a barátjához Duncan, aki nem értette, hogy lehet egy felnőtt, ráadásul rendőr ilyen értetlen és lassú.
     – Hogyne, máris! – nyúlt a rádiójához a férfi, és úgy tűnt, végre tényleg észbe kapott. Természetesen a mentőkkel együtt értesítette rögtön a kapitányságot is, aminek az lett a következménye, hogy perceken belül felbukkantak a gyerekek szülei is, egyszerre érezve dühöt és túláradó örömöt.
     – Lindsay?! – kiáltotta remegő hangon, hófehér arccal Ginny, mint aki nem is meri elhinni, hogy vége van ennek a pokolnak. – Te jóságos ég, kislányom, hogy nézel ki? – szörnyedt el, miután a szuszt is majdnem kiszorította belőle, és alaposabban szemügyre vette. Valóban nem nyújtottak valami szívderítő látványt, mind koszosak és nyúzottak voltak, a szemük alatt sötét, lilás karikákkal, elrongyolódott ruhákban, tele karcolásokkal és egyéb sérülésekkel.
     – Eszednél vagy te, fiam? – förmedt rá Duncanre Thomas, de ő is egyből magához szorította ahelyett, hogy komolyan megdorgálta volna. – Van fogalmad róla, hogy mi mindenen mentünk keresztül az édesanyáddal az elmúlt napokban? – Duncan némán, rezzenéstelen arccal hallgatta apjának kirohanását. Nem, fogalma sem volt arról, hogy miken mentek keresztül, de abban biztos volt, hogy az mind semmi ahhoz képest, amit ők átéltek.
     – De hát hol a fenében voltatok? – kérdezte könnyező szemmel Diane, miközben egy percre sem engedte el Nicole-t. – És az ég szerelmére, mi történt vele?
     Ekkor vették csak észre, hogy Kevin ott fekszik a földön eszméletlenül.
     – Nyugalom, asszonyom! – igyekezett őt csitítani a járőr – Már értesítettük a mentőket, akik bármelyik percben itt lehetnek a gyerekért.
     Ebben a pillanatban még egy kocsi érkezett, amelyből Chelsea és Wayne pattantak ki. A nő meglehetősen ingerültnek tűnt, és úgy csapta be maga mögött a kocsi ajtaját, hogy az majdnem kiszakadt a helyéből.
     – Hát itt vagytok! – kiáltotta dühösen – Elárulnátok, hol a fenében voltatok az elmúlt három nap alatt?
     – Chelsea… – próbálta felhívni a figyelmét valamire Thomas, ami elkerülte azt, de a nő egyáltalán nem törődött vele.
     – Azonnal szállj be a kocsiba! – utasította Josht, majd türelmetlenül megkérdezte – Hol van az öcséd?
     – Nyugodjon meg, hölgyem, mindjárt itt lesznek érte a mentők – jegyezte meg a rendőr, miután átlátta a helyzetet, de amilyen tekintettel válaszolt az asszony, attól mindjárt hátralépett kettőt.
     – Tessék? – csattant fel.
     – Talán vak vagy? – förmedt rá Ginny, kiadva magából az elmúlt napok összes elfojtott indulatát, amelyekért Chelsea volt a felelős.
     – A gyereked ott fekszik eszméletlenül a földön, és te észre sem veszed, csak üvöltözöl a másikkal, ahelyett, hogy megkérdeznéd, jól van-e!
     Chelsea első, ösztönszerű reakciója persze az lett volna, hogy jól leosztja Ginny-t, de aztán az összes többi szülő szúrós tekintetének kereszttüzében kezdte kicsit kínosan érezni magát, és egy szó nélkül odasomfordált a fiai mellé.
     – Mi van vele? – hajolt Kevin fölé, és ahogy ránézett, szokatlan, kellemetlen szorítást érzett a gyomrában.
     – Anya, én… – kezdett volna bele Josh, ám ekkor felbukkant Mason nyomozó is, David Bryanttel az oldalán.
     – Josh! – pattant ki lelkesen az autóból, ahogy meglátta idősebbik fiát, aki alig tudott hinni a szemének. Senki egy szóval sem közölte vele, hogy az apja a városban van.
     – Apa… – motyogta maga elé hitetlenkedve, aztán hirtelen a nyakába borult.
     – Jól van, na… – veregette meg a tarkóját mosolyogva David, de aztán arca hirtelen elkomorult, amikor tekintete először Chelsea-re, majd onnan a mellette fekvő Kevinre tévedt.
     – Istenem… – súgta, és egyből odatérdelt mellé.
     – Neki mi baja van? – kérdezte falfehér arccal, miközben végigsimított a fiú homlokán.
     – Én nem tudom… – felelte remegő hangon Josh, és a többiek életükben először láttak könnyeket megcsillanni a szemében. – Elájult, és egyszerűen nem tér magához…
     – Nyugodj meg, biztos nem lesz semmi baja… – szorította meg a vállát David, aki belátta, hogy Kevinért jelen pillanatban nem tehet semmit, Joshnak viszont annál nagyobb szüksége van rá.
     – Egyáltalán minek kellett magatokkal vinnetek? – kérdezte méltatlankodva Chelsea, akinek most már feltétlenül szüksége volt egy bűnbakra, hogy ne mindenki őt okolja a történtekért. – Ha nem tudtok rá vigyázni, inkább hagytátok volna otthon!
     – Jaj, fejezd már be! – torkolta le most már Diane is – Nehogy már a gyerekek hibája legyen az, hogy rosszul van! És különben is, miért nem te figyelsz oda rá?
     Ez már több volt, mint amit Chelsea el tudott viselni, és úgy érezte, hogy sürgősen távoznia kell innen.
     – Akárhogy is, Kevinnek orvos kell! – jelentette ki végül ellentmondást nem tűrő hangon – Az a mentő pedig nem akar jönni, úgyhogy én nem várok tovább, majd beviszem magam! Wayne, segíts beemelni a kocsiba!
     Na ez volt az a pillanat, amelyben Joshnak eldurrant az agya. Eddig nem is igazán vett tudomást a tőlük másfél méterre álló férfiról, de amikor az Chelsea felszólítására megindult feléjük, dühösen állt Kevin és közé, és olyan hangerővel kezdett üvöltözni, hogy az még a többi felnőttet is meghökkentette.
     – Ez az alak aztán nem nyúl hozzá! – bömbölte – Ne merjen a közelébe jönni, világos?!
     – Mi a fene ütött beléd? – kérdezte döbbenten Chelsea, aki még sosem látta ilyennek a fiát, és meg is ijedt tőle egy kicsit.
     – Azt mondtam, nem ér hozzá! – lökte odébb elszántan Wayne-t, amikor az figyelmen kívül hagyva előbbi kirohanását, megpróbálta felemelni a fiút.
     – Fiam, mi a baj? – kérdezte aggódva David, miközben gyanakvóan méregette Wayne-t.
     – Apa, ne hagyd, hogy elvigyék Kevint! – nézett rá könyörögve Josh, miközben egész testében remegett.
     – Jó, nem hagyom, – nyugtatgatta David – de mitől lettél egyszerre ilyen ideges?
     – Ez a szemétláda többször is foltosra verte az öcsémet! – fakadt ki végül Josh, és ahogy Wayne szoborszerűre dermedt arcára nézett, a szeme csak úgy szikrázott a gyűlölettől.
     – Mit mondtál? – nézett rá döbbenten David, mint aki rosszul hall, majd tekintetét Wayne-re szegezte, aki szemmel láthatóan zavarban volt, és akkor már tudta, hogy Josh igazat mond.
     – Wayne, mi a fenéről beszél Josh? – kérdezte Chelsea, olyan fagyos hangon, hogy Ginny inkább mégsem tette meg azt a megjegyzést, amit eredetileg szándékozott.
     – Marhaság! Én nem bántottam a gyereket – jelentette ki a férfi ingerült hangon, de amikor összetalálkozott a tekintete Masonéval, egyből elfordította a fejét.
     – Hazugság! – ordította Josh – El sem merte nekem mondani, mert megfenyegetted, hogy akkor még jobban megvered, csak véletlen derült ki, hogy mit művelsz vele! – azzal letérdelt Kevin mellé, és egy gyors mozdulattal felrántotta az ingét – Szerinted ez úgy néz ki, mintha hozzá se értél volna? Vagy talán én csináltam?
     David először elsápadt, és megszólalni sem tudott, aztán úgy orrba vágta Wayne-t, hogy az rögtön elkezdett vérezni és elterült a földön. Ekkor David a gallérjánál fogva megragadta, és felrángatta a földről, hogy vele egy szinten legyen az arca.
     – Te mocskos szemét! – sziszegte, majd ő is kiabálni kezdett – Mit műveltél a fiammal?
     Chelsea némán nézte a jelenetet, de nem avatkozott közbe. Soha többé nem akarta látni Wayne-t, és innen is szeretett volna minél előbb eltűnni, mert innentől kezdve már semmivel sem tudott védekezni a többi szülő kritikája ellen. Egészen biztos volt benne, hogy legalább akkora szörnyetegnek tartják őt, mint Wayne-t, amiért ezt nem vette észre, és beengedte a házába ezt a vadállatot.
     Mason hagyta, hogy az első pofon elcsattanjon, mert legszívesebben ő is ezt tette volna, ahogy ránézett a fiú véraláfutásokkal teli testére, azt azonban nem akarta, hogy David túllőjön a célon, és aztán őt kelljen beszállítania.
     – Engedje el – tette David vállára a kezét – Az ilyen embereket az én dolgom elintézni! – azzal intett a másik járőrnek, aki hozta is a bilincset.
     – Álljon meg a menet, maga aljas csaló! – üvöltötte Wayne, amint megpróbálták a csuklójára kattintani a bilincset – Arról volt szó, hogy ha átadom a bizonyítékokat, hogy elkaphassa Macreary-t és Lauderdale-t, akkor nem esik bántódásom!
     – Na persze, de azt akkor még elfelejtette mondani, hogy maga egy brutális vadállat, akinek az okoz élvezetet, hogy egy tizennégy éves gyereket agyba-főbe ver!
     – Rászolgált a kis mocsok, mert kémkedett utánam! – sziszegte Wayne, nem törődve most már semmivel. David erre megindult felé, de a többiek – Nathan és Jeff – visszatartották ettől.
     – Kémkedett? – préselte ki a szavakat a szájából undorodva Mason – Na ne mondja!
     – Meglátta, amint Wayne csórja anyám pénzét a fiókjából – magyarázta Josh – Akkor verte meg először, utána meg már csak úgy, szórakozásból. Apa, ha tudtam volna…
     – Vigye innen ezt az alakot, Mason, mert nem állok jót magamért! – lihegte David, miközben átkarolta Josh vállát. Úgy érezte, ha most kettesben volnának, képes lenne megölni a bilincsbe vert férfit.
     – Várjon! – szólalt meg végül Chelsea a hosszú hallgatás után, ahogy Mason rácsukta a rendőr kocsi ajtaját Wayne-re. – Az előbb Wayne azt mondta, hogy maga tett egy ígéretet, hogy nem fogja lecsukni, amennyiben segít önnek börtönbe juttatni Lauderdale-t és az apámat. Miféle bizonyítékokról beszélt? Mi folyik itt?
     – Ha annyira érdekli, nyugodtan menjen be az apjához a börtönbe beszélőre, és kérdezze meg tőle magától! – vetette oda Mason, és ezúttal nyoma sem volt a tőle megszokott udvarias hangnak. Alig pár órája volt csupán, hogy elkapta Macreary-t, aki nem is próbált meg ellenkezni, miután említést tett neki a megcáfolhatatlan bizonyítékokról. Ellenben olyan gyűlölködő szónoklatba kezdett David ócsárlására, hogy Masonnak menten görcsbe rándult tőle a gyomra, pedig egyáltalán nem volt az a szívbajos alkat. És akkor még nem volt vége a mókának, mert azt a patkány Lauderdale-t már sokkal nehezebb volt beszállítani. Merthogy ő persze mindent tagadott, hiába magyarázta el neki Mason, hogy a bizonyítékokból már egyértelműen kiderült az igazság. Ezután végig kellett hallgatnia, hogy Lauderdale mindennel Macreary-t vádolja, és saját magát ártatlan áldozatként tünteti fel. A végén pedig, amikor látta, hogy mindez nem használ, olyan sipítozásba kezdett, hogy Mason már komolyan attól tartott, hogy az ügyvéd agyvérzést kap, és még az épelméjűségét is kezdte kétségbe vonni. Most már nagyon is értette, miért tartotta David olyan szánalmas alaknak azt a pasast. Mindezek után persze érthető volt, ha nem sok kedvet érzett magában ahhoz, hogy toleráns legyen a szeszélyes és páváskodó Chelsea-vel, aki amíg tartott a nyomozás, végig akadályozta a munkáját. Most azonban ez az ügy is megoldódni látszott, sőt, olyan titkokra is fény derült közben, amelyek után kezdetben nem is nyomozott. Most már csak annyi volt hátra, hogy miután mind magukhoz tértek valamennyire, kihallgassa a gyerekeket, és végre pontot tegyen ennek az egésznek a végére.
   
   
   
   
   
    Gyógyuló sebek
     
     A kórház patyolat tiszta, fehér csempével burkolt folyosóján a hajnali órákban megszokott néma csend honolt, az időnként arra sétáló ügyeletes nővér papucsának ütemes kopogásán kívül nemigen lehetett mit hallani. Miután Mason olyan gorombán válaszolt Chelsea-nek, az egyből kocsiba pattant, hogy utána járjon a dolgoknak, így Josh és David ketten kísérték be a kórházba Kevint, aki még a mentőautóban sem tért magához egy percre sem. Jelenleg épp vizsgálták, így a családja kénytelen volt a folyosón várni, amíg nem szóltak nekik, hogy bemehetnek.
     – Te jól vagy? – kérdezte gyengéden David Joshtól, aki nagyon hálás volt apjának azért, hogy nem rögtön arról kezdte faggatni, hogy mit csinált és hol volt az elmúlt pár nap során.
     – Megvagyok, csak… Egy szobában alszunk, és nekem fogalmam sem volt róla, hogy…
     – Ne okold magad érte, Josh. Ez nem a te hibád.
     – Tudom, de annyira más lett, mióta elmentél, és ha nem egy vállrándítással intéztem volna el az egészet…
     – Na igen, én is sok mindent másképp csinálnék, ha újrakezdhetném, az egyszer biztos.
     – Na és most, hogy így alakultak a dolgok… Megint elmész?
     – Nem – szorította meg a vállát David – Többet nem megyek el. Úgy tűnik, számos elintéznivalóm lesz a városban.
     – Igazán? – nézett rá kíváncsian Josh – Van ennek valami köze ahhoz, amit Wayne hordott össze? Jól értettem, hogy nagyapát lecsukják?
     – Hát, fiam, azt hiszem, előtted nincs értelme titkolóznom… Az a helyzet, hogy a nagyapád tehet arról, hogy annak idején el kellett mennem a városból. Akkor megfenyegetett, hogy kirúg az állásomból, és az utcára tesz, ha nem költözöm a vállalatának másik központjához, és megtiltott nekem mindennemű érintkezést veletek.
     – Ez most komoly?
     – Sajnos igen, de ami a legszörnyűbb, mint utóbb kiderült, nem is lettem volna rászorulva az általa adott munkára, mert a nagyanyátok mindent rám hagyott. Csakhogy Doug a végrendelet nyilvánosságra hozása előtt megváltoztatta azt az ügyvédjével, és így már egy vasat sem kaptam, amiből fenntarthattam volna magamat.
     Josh alig tudott hinni a fülének. Azt tudta, hogy az apja és a nagyapja között nem túl rózsás a viszony, és azzal is tisztában volt, hogy Doug az akaratát tűzön-vízen keresztülvitte mindig, de hogy ilyen aljasságra is képes legyen, arra nem számított. Ha nem élt volna át annyi sokkoló eseményt az elmúlt napok alatt, valószínűleg letaglózta volna a hír, így azonban csak némán, a gondolataiba merülve meredt maga elé.
     Aztán végre megjelent az orvos a lépcsőn, és David megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy a doki arcán nyoma sincs a komor arckifejezésnek, amitől úgy tartott.
     – Hogy van a fiam? Bemehetünk hozzá?
     – Nyugodjanak meg, kérem! – felelte az orvos higgadtan – Most már jó kezekben van a fiú, és remélhetőleg hamar fel fog épülni.
     – Hála Istennek! – sóhajtott David, akinek nagy kő esett le a szívéről.
     – Tulajdonképpen nem értjük, mi történhetett vele; semmilyen fertőzést nem találtunk nála, de a szervezete valamitől nagyon le van gyengülve, és ki is száradt, úgyhogy pár napig még infúziót fog kapni.
     – Magához tért már? – kérdezte türelmetlenül Josh.
     – Igen, felébredt, de még kicsit kába. Szóval csak óvatosan. Ami pedig a többit illeti – fordult komoly arccal David felé –, a rendőrség tájékoztatott minket az egyéb eseményekről, és… Tudom, hogy ez elég kellemetlen, de ha már kicsit jobban lesz a gyerek, sort kell kerítenünk egy kihallgatásra, és látleletet is kell vennünk róla.
     Joshnak erre a gondolatra összeszorult a szíve. Tudta, milyen kínosan érinti öccsét ez az egész, így hát el tudta képzelni, milyen borzasztó lehetett neki, ahogy idegenek vizsgálgatják azokat az ütésnyomokat, sőt, dokumentálják, arról nem is beszélve, hogy milyen szörnyű érzés lehetett, amikor magához tért, és csupa idegen arc vette körül.
     – Ha gondolja, megkérhetünk egy szakembert, hogy foglalkozzon vele. A fia meglehetősen zaklatottnak tűnt, Mr. Bryant.
     – Igen, azt képzelem – felelte David, s közben a pokol legmélyebb bugyrába kívánta Wayne-t.
     – Jobban lenne, ha beengedne hozzá minket – engedett el egy halk, de annál határozottabb megjegyzést Josh, mire az orvos halványan elvigyorodott.
     – Na persze, elnézést! Megfeledkeztem arról, hogy önök már biztos tűkön ülnek. A lépcsőfordulónál menjenek balra, és ott a 117-es teremben találják majd. Egyedül van a szobában, úgyhogy maguk lehetnek.
     Nem is vesztegették tovább az időt, amilyen gyorsan csak lehetett, felsiettek Kevinhez, aki eléggé bánatosnak tűnt, de amikor meglátta őket, meglepetés és öröm csillant a szemében.
     – Na felébredtél végre, hétalvó? – szaladt oda vigyorogva Josh, majd lehajolt hozzá, és átölelte, miközben a fülébe súgta, hogy csak ő hallja:
     – Nem tudod, mi mindenről maradtál le…
     – Szia, Kevin! – ült le mellé most az édesapja is, és a fiún látszott, hogy csak nehezen tud megbirkózni az érzéseivel.
     – Hazajöttél? – kérdezte elcsukló hangon.
     – Igen, és most már nem lesz semmi baj – nézett rá szelíden az apja, amitől Kevinnek könnyek szöktek a szemébe. Az elmúlt fél órában szörnyű pillanatokat élt át, amíg mindenki úgy vizsgálgatta, mint egy két lábon járó bizonyítékot. És most már mindenki tudott róla, hogy…
     – Nagyon sajnálom, ami történt – húzta a karjaiba David, amikor látta, hogy elerednek a könnyei, és próbálta megnyugtatni, hogy ne remegjen annyira.
     – Hé! – veregette meg a hátát Josh – Ne sírj, öcskös, most már túl vagyunk a nehezén! Az a rohadék meg mostanra már biztosan a hűvösön ül. Remélem, az első tusolásnál kiejti a szappant a kezéből, és a többi rab majd jól…
     – Josh! – szólt rá tettetett szigorral David, de fia arckifejezését látva neki is nevethetnékje támadt. Kevint már nehezebb volt jó kedvre deríteni, de nemsokára az ő lelke is sokkal könnyebb volt.
     – Akkor anya most Wayne-nél van a börtönben? – kérdezte végül, mikor már képes volt a beszélgetésre.
     – Nem, fiam – cirógatta meg a fejét David –, anyádat ismerve az az alak többé színét sem fogja látni. Igazság szerint… a nagyapádhoz ment be.
     – Mi? – kerekedett el a fiú szeme. Mindig is feszélyezve érezte magát nagyapja jelenlétében, akinek olyan kérlelhetetlen tekintete volt, de sosem hitte, hogy az a fajta kemény fiú, aki a sitten végzi. – Mit keres nagyapa a börtönben?
     – Miatta kellett elviselnünk fél évig azt a tökfej Wayne-t. – összegezte egy mondatban a lényeget Josh, és valahogy egy csepp sajnálatot sem tudott érezni az öreg Macreary iránt.
     – Ezt hogy érted?
     – Nagyapád – magyarázta David – távol tartott az örökségemtől, hogy ne tudjalak magamhoz venni titeket. Mint kiderült, a nagyanyátok rám hagyta a vagyonát, és most, hogy erre fény derült, már semmi akadálya nincs, hogy itt maradjak a városban.
     – Akkor hát… nem is mész vissza? – nézett rá Kevin reménykedve.
– Nem, kisfiam, most már itt maradok veletek.
–Végleg?
     – Végleg.
     
     
     Az igazat megvallva, ennél jobban már nem is alakulhattak volna a dolgok. Az ember néha olyan helyzetben találja magát, amellyel egyszerűen nem tud mit kezdeni, és nagyon sokszor történik vele olyasmi, amire egyáltalán nem szolgált rá. Ennek ellenére az életnek megvan az a szépsége, hogy benne a szerencse forgandó, és így mindenki jó eséllyel pályázhat arra, hogy néha napján érdemei szerint bírálja el a sors. Azok az emberek pedig, akikben megvan a képesség arra, hogy a múlt szörnyűségeit maguk mögött hagyva arcukkal végérvényesen a jövő felé forduljanak, egy napon ráébrednek, hogy az életükből csak a szépre emlékeznek, a rosszat pedig teljesen elfelejtették. A Bryant család számára pedig határozottan eljött az idő, hogy végre begyűjtsék életük szép emlékeit.
     
     
     
     
    
    Vége van
     
     Eljött a november vége, de úgy tűnt, a nap még meg akarja ajándékozni az embereket egy-egy olyan hétvégével, amelyen kimehetnek a szabadba múlatni az időt. Két hét telt el azóta, hogy a srácok épségben visszatértek, és most Nicole, Josh és Kevin mind ott sorakoztak Duncanék hátsó udvarában, egy utolsó szalonnasütéses ebédre készülve.
     – Hát fiúk, nem hittem volna, hogy épp bőrrel megússzuk… – szúrt fel a nyársára Nicole egy jókora darab szalonnát.
     – Ja, hát én meg nem hittem volna, hogy ilyesmi egyáltalán létezik – tette hozzá Josh. – Ha egy hónapja valaki elém állt volna egy ilyen történettel, simán a vigyorgóra küldtem volna.
     – Na persze, de azért annál a kis iskolai fiaskónál Miss Archerrel valld be, hogy te is megijedtél! – nézett rá szemtelen vigyorral az arcán Duncan.
     – Ha-ha-ha – kommentálta barátja poénját Josh, miközben ő is a nyársával foglalatoskodott.
     – Tényleg Josh… Nekem még nem is mesélted el, hogy neked mi is volt pontosan a bajod! – fordult felé kíváncsian Kevin, aki Duncan arckifejezéséből ítélve sejtette, hogy valami nagyon finom kis dolog lehetett.
     – És nem is fogom, öcskös – csapott a vállára Josh, majd kicsit később hozzátette – Na jó, talán egyszer, ha már nem leszel olyan éretlen, mint az ott! – bökött nyársával Duncan felé – Bár ahogy elnézem azt a bamba vigyort a pofáján… Szerintem már hatévesen lehagytad.
     – Jó látni, hogy megint a régi, kedves formádat hozod – válaszolta Duncan, s közben jó nagy adag ketchupot nyomott a tányérjára.
     – Ketchup és sült szalonna… – nézett rá fejcsóválva Kevin – Ez elég gusztustalan.
     – Tudom: ízlések és pofonok… De ha neked a gyökerek hiányoznak, kitéphetsz pár muskátlit anyám virágágyásából, majd fedezlek.– felelte halál komoly arccal Duncan, mire Josh és Nicole elnevették magukat. Ekkor megérkezett Lindsay is.
     – Csakhogy! – pattant fel Duncan, hogy üdvözölje – Már azt hittem, nem is tiszteled meg szerény hajlékomat. Talán dugóba keveredtél?
     – Hétvégén? – kérdezett vissza a lány huncut mosollyal az arcán.
     – Ó, én azt hiszem, tudom annak a dugónak a nevét – kacsintott rá Nicole, mire Lindsay fülig vörösödött. – Egy első osztályú parafa.
     – Vagy úgy! – csillant fel Duncan szeme – Legközelebb nyugodtan hozd magaddal Mattet is, szívesen látjuk.
     – Még szép! – helyeselt Josh – Végül is nélküle aligha kezdhette volna apám újra az életét! Egy életre hálás leszek neki, amiért megtalálta az eredeti végrendeletet.
     – Ja, miközben a dolgaink közt matatott – tette hozzá Kevin.
     – Na igen, az kicsit indiszkrét volt… De ezt most kivételesen elnézhetjük neki a segítségéért. No meg persze a te kedvedért, Lindsay!
     – Jól van, na – bámulta a földet a lány, miközben a cipője orrával egy göröngyöt bökdösött – Elég lesz már…
     – Duncan! – jelent meg az ajtóban Sheila, Duncan édesanyja – Mr. Mason ugrott be hozzánk, ha megengednétek neki, váltana pár szót veletek!
     A srácok egyből összenéztek, és sokatmondó pillantásokat lövelltek egymás felé. Valamennyien jártak már az őrsön, de egyikükből sem tudtak kiszedni egy szót sem az eltűnésüket illetően, és a szülők ha nehezen is, de lassan már kezdtek beletörődni, hogy ebben a tudatlanságban élik le hátralevő életüket. Ezért is volt olyan meglepő, hogy a nyomozó, aki utánuk kutatott, most beállított hozzájuk, főleg, mert a kihallgatások során ő valamiért sosem jelent meg.
     – Szervusztok, srácok! – köszöntötte őket széles mosollyal az arcán, majd amikor már Sheila magukra hagyta őket, elkezdett velük beszélgetni.
     – Mi újság van veletek?
     – Minden a legnagyobb rendben, nyomozó – jelentette ki határozottan Duncan, majd hogy szavainak nyomatékot adjon, jókorát harapott a ketchupos szalonnába, mire Kevin elkezdett grimaszolni.
     – Nagyszerű – bólintott Mason – Na és te, kisöreg? – fordult Kevinhez – Jó látni, hogy már jobb színben vagy!
     – Köszönöm – motyogta szégyenlősen Kevin, majd gyorsan elkapta a tekintetét.
     – Hát… – nézett rájuk eltöprengve Mason – Félelem, fájdalom, szenvedély, harag, a bölcs… – mormogta maga elé, mire Duncan mellényelte a falatját, és prüszkölni kezdett. A többiek is mind felkapták a fejüket.
     – Gondolom, – folytatta a nyomozó, miután látta, hogy kellő hatást ért el – ha a kapitányságon nem árultátok el senkinek, mit is jelent ez valójában, akkor engem sem tüntettek majd ki a bizalmatokkal… De azt azért ígérjétek meg, hogy ha egy nap ismét arra kényszerülök, hogy ilyen ügyben nyomozzak, nem haboztok segíteni!
     – Megígérjük! – sietett a válasszal Lindsay.
     – De higgye el, – tette hozzá Duncan, aki időközben megszabadult a torkát szorongató méretes falattól – gyakorlatilag nulla annak az esélye, hogy még egyszer ilyen esettel találkozik.
     Masonnek ezt valójában egyáltalán nem volt nehéz elhinnie. Tudniillik ő fél órával azelőtt, hogy beérkezett a hívás a kapitányságra, már tudta, hogy a nyomozás sikerrel zárul majd. Amikor ugyanis nagy nehezen sikerült Lauderdale-t is letartóztatnia, a kapitányságon ott várta Salinger, aki szemmel láthatóan nagyon izgatott volt. Közölte, hogy pár perce sincs, hogy telefonon beszélt Harriett Edmonds-al, aki tájékoztatta őt nővére, Agatha haláláról. Az asszony utolsó szavait állítólag hozzá, Masonhez címezte, és azt üzente, hogy megnyugodhat, most már vége van. Nem sokkal utána már kapta is a hírt, hogy a gyerekek előkerültek. Ekkor határozta el, hogy meg sem próbálja kideríteni az eltűnésük okát, vagy hogy merre jártak; egyszerűen csak örül majd, hogy megint minden rendben.
     – Azt remélem is! – felelte vidáman Mason, majd fejébe nyomta a kalapját, és búcsút intett nekik. – Aztán vigyázzatok magatokra! – tette még hozzá, aztán elment.
     – Hú, gyerekek, hát ez elég durva volt! – jegyezte meg Duncan – Egészen beleizzadt a tenyerem!
     – Na igen, erre valahogy én sem számítottam – bólintott egyetértően Nicole.
     – Szerintetek mennyit tud? – kérdezte Lindsay, miközben felszeletelt egy paradicsomot.
     – Nem sokat – felelte Josh – Csak rébuszokban beszélt, de a háttértartalmát már tőlünk várta volna.
     – De hát honnan a fenéből… ?
     – Mindegy, ne kíváncsiskodjunk! – legyintett Duncan, mire a többiekből egyszerre buggyant ki a nevetés.
     – Te… te hallod magad, hogy mit beszélsz? – kérdezte Lindsay a könnyeit törölgetve.
     – Nevessetek csak! De komolyan beszéltem. És hogy lássátok, mennyire így van, ezennel felkérlek benneteket, hogy legyetek tanúi a gyűjteményem megsemmisítésének!
     – Hogy mondod? – nézett rá csodálkozva Nicole, mint aki nem hisz a fülének.
     – Tessék, tessék! – lengette meg színpadiasan a feje fölött Duncan a jegyzeteit, nyomtatványait, köztük az immár tökéletesen üres Mah-ree Nokot is, majd egy könnyed mozdulattal a tűzre vetette valamennyit.
     – Adieu!
     Barátai döbbenten bámulták, mit csinál.
     – De Duncan, ez…
     – Csitt! – emelte összeszorított ajkai elé mutatóujját a fiú – Ne törjétek meg a pillanat varázsát… – suttogta, azzal tekintetét visszafordította a tűz felé. A többiek némán követték példáját, és figyelték, ahogy a vörösesen táncoló lángok lassan elnyelik a Mah-ree Nokot, s vele együtt a múltjuk egy részét is.
     
     
     2005. augusztus – 2006. február
     Átdolgozva: 2008. október
     
     

     
     
    Utószó
     
     A könyv végére érve szeretném a kedves Olvasókkal megosztani, mit is jelentett számomra megírni ezt a történetet. A Mah-ree Nok az első regényem, és határozottan kijelenthetem, hogy ha csak fele annyi örömet okoz majd az olvasása, mint a megírása, akkor nagyon élvezni fogja az Olvasó.
     Elsőként az öt főszereplő alakja úszott be a fejembe egy álmatlan nyári éjszakán, és minél többet gondoltam rájuk, annál erősebbé vált bennem a késztetés, hogy meséljek róluk; így végül lassan kezdett körvonalazódni bennem a történet eleje és vége; hogy a kettő között mi történjék, azt menet közben találtam ki. Volt, hogy egy este megfogalmazódott bennem a soron következő fejezet témája, és másnap, amikor géphez ültem, írás közben olyan új ötleteim is támadtak, amelyek abban a szent pillanatban pattantak ki a fejemből, minden előzmény nélkül. Közben a karakterek egyre közelebb kerültek a szívemhez, hiszen mindegyikük egy darab belőlem, végső soron mindegyikük én vagyok: Duncan kíváncsisága, olthatatlan okkult tudásszomja; Nicole csöndesen szemlélődő alakja, megérzései, álmatlan éjszakái; Josh helyenként komorságba hajló szilárdsága, elfojtott sors-és Istenvádló haragja; Kevin szorongásai, magánya és apaéhsége; Lindsay tűzrőlpattant természete mind bennem fogant; mintha egy-egy tulajdonságom, érzésem önálló, külön emberré formálódott volna; és amikor ezek az emberek egymással csaptak össze, vitatkoztak vagy értetlenkedtek a másik megnyilvánulásain; saját belső konfliktusaim láttak napvilágot, és oldódtak fel minden egyes leírt sorban.
     A könyvem távolról sem tökéletes. Megfogalmazása, cselekményvezetése, tartalma helyenként megbicsaklik, mert igen messze vagyok még attól, hogy pontosan és minden percben izgalmasan tudjam kifejezni magam, de szívemet-lelkemet beleadtam a megírásába, és nagyon megszerettem a végére. Szívből remélem, hogy minden Olvasónak adott valamit a történet, ha mást nem, pár órányi gondolkodást arról, hogy milyen rejtett erők munkálkodnak az ember lelkében és körülötte; amelyeket sem figyelmen kívül hagyni, sem mániákus szolgájukká válni nem szabad.
     A szerző
     
     

    Tartalom
     
     Rituálé	2
     Elvarázsolva	9
     A szemtanú	21
     Örvények	24
     Eltűntek	30
     Nokupta	39
     Nyomok nyomában	48
     Rémálmok	57
     Bizonytalanság	62
     Biztonságban	68
     Sürgős hívás	75
     Az emlékkovács	78
     Hazatérés	84
     Bukott őrangyal	90
     Penta phenomena	95
     Álomrabság	99
     Tanácstalanul	105
     A gonosz arca	108
     Kevin üzenete	116
     Az árnyékasszony	121
     Test és lélek	128
     Forró nyomon	135
     Nyílt harc és menekülés	139
     Mocskos titkok	145
     Fájdalmas titkok	150
     Nina testamentuma	155
     Buborékok	159
     Kifosztva	167
     Váratlan segítség	172
     Kényszerszövetség	176
     Lázadó szellemek	178
     Tű a szénakazalban	183
     Leleplezve	186
     A megszállott	191
     Felfejtett szálak	197
     Gyógyuló sebek	213
     Vége van	216
     Utószó	219
     
     
     
     
     ? A perzsa foltot a régi perzsák varrták bele szőnyegeikbe, mert hitük szerint csak az istenek alkothatnak tökéleteset.
  ---------------
  
  ------------------------------------------------------------
  
  ---------------
  
  ------------------------------------------------------------
  

  

  
2
  
223