
ANDREW VACHSS
Meghalni boldogan


ISBN 963 7827 11 0

Maecenas International, Budapest 
Felelős kiadó: A Maecenas International igazgatója
A szöveghűséget ellenőrizte: Zsolt Angéla
Tipográfia és műszaki szerkesztés: Szakálos Mihály
Terjedelem 22,75 (A/5) ív

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Blue Belle A novel by Andrew Vachss
Alfred A. Knopf, New York, 1988
(C) 1988 by Andrew Vachss

Fordította: Jeszenszky Zita

A fedelet Császma József tervezte


Hungarian edition by
(C) Maecenas International, 1991
Hungarian translation
(C) Jeszenszky Zita, 199


A könyv története kitalált.
A benne szereplő nevek, személyek,
helyek és események a szerző képzeletének termékei.
Ha hasonlítanának élő vagy holt valóságos személyekre,
eseményekre vagy helyekre,
az csupán a véletlen műve.


Abe-nek, akivel sosem találkoztam, mégis jól ismerem.
Nathannek, akit ismertem.
Ők az eredet.
Lenéznek rám, e roncstelepre, a magasból.
1.
Nehezen tavaszodik errefelé.
A kajfer higgadt lótuszülésben telepedett le a pedánsan négyrét hajtogatott 
katonai pokrócon, majd összekészítette szerszámait, és megkezdte aznapi 
posztolását. Fekete bőre sötéten csillogott, haja fényes sisakként keretezte 
csupa csont arcát.
Ölében vastag, kockás írótömböt tartott, s az egyik lapot finoman árnyalt 
jelekkel, titkos kalligráfiával rótta tele nagy óvatosan. Meg sem próbálta 
eltakarni művét a járókelők elől. Arcán a félmosoly mindent elárult - az 
egyszerű manusok nyilván hangyásnak tartották. Persze a látszat csal.
Vállán világoskék pléd. A pokrócra három egyforma, kék mintás 
porcelántálkát helyezett. A jobb oldali tálkában rengeteg színes, vékony hegyű 
filctoll virított. A bal oldaliban súlyos öngyújtó és néhány szál különféle 
márkájú cigaretta. A pasas előtt, a harmadik tálkában egy fél marék aprópénz 
arra biztatta a járókelőket, hogy alamizsnával támogassák rejtelmes céljait.
Hosszú, elvékonyodó ujjai tiszták voltak, finomak, manikűrözött körmeit 
áttetsző lakk fedte. Tegnap már jól megfigyeltem magamnak a kezét, amikor 
megálltam a háta mögött, és megnéztem, mit csinál. Telerajzolt vagy negyed 
oldalt a tömbben a legkülönbözőbb jelekkel - sosem használta kétszer 
ugyanazt -, ötféle színes tollat forgatott, és közben rám se hederített. Kivettem 
egy cigarettát, rágyújtottam az öngyújtójával. Meg se moccant. Valami aprót 
löktem a porcelántálkába, és továbbmentem. Szájamban lógott a cigije.
Olyan íze volt, mintha a születésem óta állt volna a szekrényben.
Nemcsak a lakkozott körömből jöttem rá, hogy ő a kajfer. A környéken 
rengeteg diliházból szalasztott gyagyás lötyögött, de ez a fazon nem tartozott 
közéjük. Nem motyogott magában, nem próbálta meg rám akasztani az 
élettörténetét. Sőt szemlátomást még csak nem is remajozott.
Rá se rántott a téliesen csípős áprilisi hidegre. Mindennap ugyanazon a 
szent helyen posztolt: délelőtt tizenegy tájt kezdte, és délután három körül 
lépett le. Pipec terepet választott magának, és mindig a West Broadwayen 
ütötte fel a sátorfáját, a Reade és a Chambers utca közti mocskos kis 
háromszögön, amelyen ott éktelenkedett néhány törött, támla nélküli pad meg 
egy csenevész fa, törpe méretben, a galambok, a kutyák, a mókusok és a 
piások sokéves figyelme jóvoltából. A városnak ezen a táján az ilyen 
tenyérnyi foltokat, amelyekre elfelejtettek falat húzni, parknak szokták 
nevezni.
Tizenegykor a kajfer még árnyékban ült, de ahogy elütötte a delet, a nap 
átkúszott az East Riverről a Hudsonre, és melegebb lett. De a kajfer ilyenkor 
se vette le magáról a plédet.
Birtoka határőrvidék volt: arra terjeszkedett fölfelé a Wall Street a 
Manhattan déli csücskétől, hogy bekapja a Sohót meg a műteremlakásokban 
terjeszkedő aranyifjakat. Minden négyzetcentiméter egy vagyonba - hónapról 
hónapra komolyabb vagyonba - került itt. A krájzlerájok helyén fényűző 
társasházak épültek. Lassan a folyó is felszívódott, mert a mohó pallérok már 
a vízre emelték az új házcsodákat, s a Battery parkváros is kinyújtotta csápjait, 
hogy betöltse a West Side-i gyorsforgalmi úton túl a parti telkeket. A folyó 
menti csehók helyén reformkonyha-vendéglők villogtak. Becsuktak a 
villamossági szakboltok, ahol minden mütyürt meg lehetett kapni az 
amatőrrádió-építéshez és  a szomszéd telefonjának lehallgatásához, és átadták 
a terepet távolkeleti kajáldáknak. Régiségboltok és minigalériák mellett 
zöldségárudák és videokölcsönzők sorakoztak.
Idelent délen mindig nyüzsgött az élet. A környék valaha lepusztult 
művésztelep volt, ahol több cserépedényt égettek, mint a navaho indiánok. A 
hippik és a művészek szerint a piások épp a szükséges realitást hozták az 
életükbe. Bezzeg az új lakók! Azoknak akkor áll fel, ha befektetésekről, vagy 
banki tranzakciókról hallanak, és egyáltalán nem estek hasra a hely 
szellemétől, így lettek konjunktúralovagok a biztonságizárkészítő lakatosok.
A Superior Hotel bejárata a sarkon túl, a Chambers utcára nyílt, az ablakai 
viszont a West Broadwayre. A legfelső emeleten vettem ki szobát, pompás 
kilátással a parkra. Heti hetvenöt dodóért egy egyszemélyes horpadt vaságy 
járt, egy öreg, nyikorgós fotel, amelynek a karfáján kikandikált az afrik, meg 
egy fémszekrény a sarokban. A falakra valami seszínű kulimászt kentek, 
amelyben több volt a fertőtlenítőszer, mint a festék. A fal mellett a padlóba 
erősített vastag láncnak valamikor valami célja lehetett, most azonban 
értelmetlenül lógott a semmibe. A napi két dodós tévékészülék gyönyörére 
valahogy nem buktam.
Aki még sosem volt rács mögött, azt hihette volna, ilyen egy börtöncella. 
Na, nem ilyen.
Csaknem egyre járt. Harmadik órája kukkoltam már, fészkelődtem hát 
egyet a fotelban, de közben is pásztáztam az utcát a nagy látószögű látcsővel, 
és figyeltem a kajfer körül rajzó forgalmat. Arra lötyögött egy kis bige a 
fiújával. Négy színre mázolt sérója ék alakú tincsekben bökdöste a levegőt 
minden fejmozdulatára. Kezét a barátja farmerjának hátsó zsebébe dugta. A 
fiú egyetlen szó nélkül pislogott maga elé. Biciklista fékezett a sarkon 
szobrozó dohányszínű Mercedes mellett, melynek ablaka legördült, s a biciklis 
bedugta a kezét és a fejét a kocsiba. Az egész egy percig se tartott. A 
Mercedes és a bicikli megindult, kétfelé. Egy másik kiscsaj - nem lehetett 
öregebb a merev sérójúnál - idegesen topogott a járdán elegáns, magas sarkú 
cipőjében, kezében retikülnek álcázott aktatáska. Halszálkás szoknya, 
kosztümkabát, mélyvörös blúz, nyakkendőszerűen megkötött masnival. A 
piások a napon henteregtek, a padokon terpeszkedtek: utasok egy 
szárazdokkra vont sétahajón. Egy meleg baba húzott be a képbe egy sovány, 
hosszú hajú nyakán lógva, karján hivalkodó tetoválással. Bár abból a 
távolságból, ahol dekkoltam, nem lehetett elolvasni, el tudtam képzelni: Ölelj 
melegen.
Akire vártam, még sehol. Kerek három hete követem, nem tehet egy lépést 
sem ebédidőben, hogy ne jegyeztem volna fel. Tuti, hogy a pokrócon irkáló 
pasi a kajfer, mert az én emberem máshol soha nem állt meg. Néhány óvatos 
fejkörzést végeztem, hogy kilazítsam elgémberedett nyakamat, de nem vettem 
le szememet az utcáról. A szoba árnyékába burkolódzva megint rágyújtottam, 
tenyeremmel takarva a gyufa fellobbanó lángját, és újra rázendítettem a 
várakozásra. Hiába, ahhoz értek a legjobban.
2.
Dolgozni egy lerohadt hotelben dolgoztam, de a munkát egy hajószerű 
meseautó hátsó ülésén vállaltam el. Megbízóm ügyvéd volt a Wall Streetről. 
Lazán tette-vette magát, de akármilyen dörzsölt volt is, nem vettem be, hogy 
mindennap százezer dolláros taxikban szokott ücsörögni.
- Meglehetősen sokára hívott vissza, Mr. Burke - mondta, és már a 
hangjával is megpróbálta sejtetni: őt aztán nem szokás megvárakoztatni.
Egy szót se szóltam. A nevem nincs benne a telefonkönyvben. Na ja! 
Ahhoz előbb telefon kéne. Az ügyvéd Wong Mamánál hívott a nyilvános 
telefonon. A Mama mindig ugyanazt a sódert hinti.
- Mr. Burke nincs itt, kérem. Hagyjon üzenetet, kérem. - Ha a hívó 
nyikkanna egyet vagy kérdezne valamit, a Mama újra kezdi a verklit. Addig 
mondja, amíg a hívónak le nem esik a tantusz: amilyen szépen kérik, a végén 
még megkapja.
Az ügyvéd bedobta magát.
- A cégemnek egy kis gondja támadt, Mr. Burke, és úgy hallom, ha valaki, 
hát maga tud segíteni rajtunk.
Hűvösen vállat vontam, jelezve, hogy folytathatja. Nem sietett: aki órára 
kapja a lóvét, sosem siet.
- Van valami különös oka, hogy itt kellett találkoznunk? - kérdezte, és 
türelmetlenül a Hudson folyó felé lendítette a kezét. Szép órája volt. Csinos 
mandzsettagombja.
- Ki adta meg magának a számomat? - fricskáztam le magamról a kérdést.
Az ügyvéd lenyelte a dühét, és megpróbálta meggyőzni magát, hogy nem 
egyenrangú féllel tárgyal. Nekilátott a kiosztásnak.
- Beéri vele, hogy Mr. C? Vagy folytassam? - csikorgott a mosolya.
- Folytassa - mondtam.
Frankón zavarba jött. Habár... egy ügyvédre az ilyesmi mindig csak félig 
igaz.
- Azt hittem, beéri vele. Értesüléseim szerint Mr. C. elég garancia 
magának.
- Cseszheti az értesüléseit, cimbora. Azt nyögje ki, hogy a számomat kitől 
kapta!
- Elég világosan megmondtam.
- Személyesen beszélt Mr. C-vel? - kérdeztem, mereven bámulva az arcát.
- Tőle származik a telefonszám - jelentette ki jogászi fifikával.
- Na, akkor sok szerencsét - mondtam, aztán hátranyúltam a kilincset 
keresve.
- Egy pillanat! - csattant fel, és elkapta kabátujjamat.
- Ne nyúlkáljon! - mondtam szelíden. Gyorsan visszahúzta a kezét és 
hadarni kezdett.
- Mindent megmagyarázok, amire kíváncsi, Mr. Burke. Kérem, ne 
türelmetlenkedjen. - Odébb húzódott a puha, szürke bőrülésen, megnyomott 
egy gombot, és büszkén dikázta, amint a sofőrülés párnázott háta megnyílik, 
és feltárul egy gazdagon megrakott bárszekrény. - Mivel kínálhatom?
- Semmivel - mondtam, és kihúztam a zsebemből egy szál cigit. Betettem 
a számba, aztán visszanyúltam gyufa után. A másik kezemet, amióta 
bekászálódtam a kocsiba, végig a zsebemben tartottam. Mozdulatom 
szemlátomást földúlta. Nem értette.
- Ha rágyújt, legyen szíves, nyissa ki az ablakot... Nem bírom a füstöt.
Megnyomtam a gombot, az ablak lezümmögött, és hirtelen feldübörgött a 
West Side-i gyorsforgalmi autópálya zaja. A Vestry utca és a Tizennegyedik 
utcai elágazás közti parkolóban szobroztunk. Kocsik húztak el mellettünk, 
gyalogos egy szál se. A meseautó a Wall Streeten vett fel, ott kiokosítottam az 
ügyvédet, hova akarok menni, ő meg előreszólt a sofőrnek.
Rágyújtottam, mélyen letüdőztem a füstöt, és közben skubiztam az 
ügyvédet.
- A sírba fogja vinni - aggódott tovább. Rögtön elsírom magam!
Biztosítottam róla, hogy téved.
Vállat vont, feladta. Vannak reménytelen esetek. Igaza volt, csak nem 
velem kapcsolatban. Megint a tárgyra tért.
- Mr. C. cégünk ügyfele. Egy... ö... fontos tárgyalás során megemlítette, 
hogy maga alkalmasint jobban bejöhet nekünk, mint egy... hagyományosabb 
nyomozóiroda. - Rám nézett, várta, hogy feleljek, és amikor rájött, hogy 
évekig elvárhat, újra rákapcsolt.
- Mr. C. vállalta a felelősséget, hogy maga... ugye... diszkréten fogja 
kezelni az ügyet. - Mire befejezte, már nem állított, hanem kérdezett.
Beleszívtam a cigibe. A hátam mögül a nyitott ablakon fújdogáló szellő 
épp a pasas pofájába vitte a füstöt.
Az ügyvéd bőr irattartót tett az ölébe, gyakorlott kézzel gusztusos kis 
asztalkává nyitotta szét, majd arany golyóstollával megkopogtatta a sárga 
jegyzettömböt, hogy odafigyeljek végre.
- Leírnék egy összeget, Mr. Burke. Maga megnézi és megmondja, érdekli-
e a dolog. - Válaszra sem várva, szép lassan, nagy számjegyekkel odaírta a 
papírra: 10 000. Olyan áhítattal dolgozott, mintha kőtáblára véste volna az 
igét. Szemöldökét kérdően magasra vonta.
- Miért kapnám? - kérdeztem.
- Cégünk iránt, hogy is mondjam... megrendült a bizalom, Mr. Burke. A mi 
helyzetünk igen különleges, valamiféle közvetítő szerepet töltünk be az üzlet, 
a pénzügy és a jog világa között. Bizonyos információk rajtunk mennek 
keresztül. Rövid életű, de annál értékesebb információk. Érti?
Bólintottam, de az ügyvéd nem nyugodott.
- Biztos?
- Még szép - feleltem unottan. Az információlopást nem ezek az aranyifjak 
találták fel: az információ mindig is érték volt. Jómagam rég a sitt és a baleseti 
sebészet közt szambáztam, amikor ez a fazon még javában nyalizott, hogy 
bekerüljön a jogi egyetemre.
A törvénycsősz az állat simogatta, s ezzel az újabb mélyértelmű taglejtéssel 
azt adta a tudtomra: éppen döntést hoz. Döntést persze soha a büdös életben 
nem bíztak rá, amivel mindketten tisztában voltunk.
- Cégünk egy munkatársa bizonyos... hasznot húz az információinkból. 
Azokból az információkból, amelyekhez bizalmi helyzetünk jóvoltából jutunk. 
Érti?
Várakozón bólintottam megint.
- Tudjuk, hogy ki az. A legjobb szakembereket bíztuk meg az ügy 
kivizsgálásával. Iparikémkedés-specialistákat. Olyan embereket, akik annak is 
utána tudtak járni, amivel nem akartunk a hatósághoz folyamodni. Még 
mindig érti?
- Hétszentség!
- Szóval tudjuk, hogy ki az. De nincs bizonyítékunk ellene, mert nem 
jöttünk rá, hogy hogyan juttatja ki az információt. És arra se, hogy kinek 
passzolja át.
- Rendesen utánanéztek a bankszámláinak, kinyitották a leveleit, 
lehallgatták a telefonjait, nem igaz?
Ezúttal az ügyvéd bólintott, de nagyon hervadtan.
- Táviratok, ügyfelek, postagalambok...?
Újabb bólintás, mosolytalanul.
- Mennyi ideje van a pasasnak az információ leakasztásától a 
felhasználásáig?
- Aha! Szóval mégiscsak megértette, Mr. Burke! Pont erről van szó. 
Cégünk roppant érzékeny ügyekkel foglalkozik. Papíron semminek nincs 
nyoma. Közönséges esetekben jó néhány napig elszöszmötölhet a tolvaj az 
információval. Nálunk legfeljebb néhány órát. Aznap, hogy leakasztotta, 
hivatalzárásig már meg is kell szabadulnia tőle.
- Maguk pedig ezalatt folyton a nyakán vannak, nem igaz?
Bólintott.
- És pofára estek? Ismét bólintott.
- Miért nem fordulnak az FBI-hoz?
- Esetünkben ez a megoldás kizárt. A cégnek megvannak a maga érdekei, 
de ügyfeleinket is kötelesek vagyunk megvédeni. Lehet, hogy nem érti 
világosan szakmánk bonyolult összefüggéseit...
Elővettem a bunkóknak tartogatott legnyerőbb mosolyomat. Olyat sem 
hallottam még, hogy valaki szakmának hívja a sumákot.
- Miért nem rúgják ki két lábbal?
- Jaj, ne is mondja! A fiatalembernek egészen kiváló kapcsolatai vannak. 
Mellesleg ügyfeleink is bizonyítékokat fognak követelni, mielőtt bármit 
tennénk. Ehhez szívósan ragaszkodnak... bizonyos okokból.
Naná! Az ilyen ügyfelek mindig tutira mennek, túl akarnak esni az 
egészen, az igazságra meg csak akkor harapnak, ha a lóvéjuk kerül veszélybe.
- És hogy jövök én a képbe?
- Derítse ki nekünk, hogy a pasas hogyan csempészi ki az információt. 
Szerezzen bizonyítékot, amivel az ügyfeleink elé állhatunk.
- Az tehát ki van zárva, hogy munkaidő után fújja meg?
- Teljességgel. Zárás után az a... dolog se neki, se másnak nem érne 
semmit.
Ismét rábagóztam, és átgondoltam a dolgot. Lehet, hogy egy másik fazon 
csinálja az egészet. Lehet, hogy az "ügyfelek" csőbe húzzák őket. Lehet, hogy 
épp ez az ügyvéd a szarka. De mi közöm hozzá! Nekem csak a pénz a fontos. 
Mint mindig.
- De csak akkor állhatok rá, ha kijön az épületből, nem igaz?
- De igaz. Odabent minden lépését figyeljük.
- Napi egy rongy... amíg ki nem szúrom, hogyan csinálja, vagy amíg le 
nem állítanak. További tíz rongy, ha beszerválom a bizonyítékot.
- Na de Mr. Burke, ha meg nem sértem, maga háromszor annyit kér, mint a 
legjobb biztonsági cégek. És mindössze napi két órát fog dolgozni.
- A zsozsót kézbe kérem leszámolni. Előre. Ötvenes a legnagyobb címlet. 
Egymás utáni sorszámok kizárva. Új bankjegyek is - jelentettem ki. - Tudja, 
hogy szokás.
Az ügyvéd mélyen a szemem közé nézett, először mióta beszálltam a 
meseautóba.
- Mi kerül magán ennyibe?
- Kérdezze meg talán Mr. C-től! - mondtam lazán.
Maga elé meredt.
- Nem tartunk magára igényt minden nap, csak ha bejön valami. Akkor 
azonnal értesítjük...
- Nem.
- Nem értem.
- Minden nap melóznom kell az ürgén, világos? Meg kell ismernem. 
Tudnom kell, mikor változtat a szokásain. Nem kell nekem a maguk értesítése, 
hogy mikor jön az információ. Ha egy ideig dikázom az ürgét, magam is tudni 
fogom.
- De így hetekig is eltarthat... Bólintottam.
- Bizony. Talán tovább is. Nem valószínű, hogy mindjárt az első 
alkalommal elkapom. Minden attól függ, hogy mikor van eladnivalója.
- Lehet, hogy egyáltalán nem kapja el?
- Lehet, hogy egyáltalán nem kapom el.
Az ügyvéd úr szemlátomást filózni kezdett. Amikor megjátszotta a 
tisztességest, az egy kicsit jobban állt neki.
- Nem várhatunk. Ma péntek van. Tudna hétfőn kezdeni?
- Aha.
- Hát akkor megegyeztünk, Mr. Burke. Most kifizetek magának ezer 
dollárt készpénzben a hétfői munkájáért. Előre, ahogy kívánta. Minden este 
találkozunk, maga átadja a jelentését, aztán döntünk a továbbiakról.
Csak ráztam a fejem. Rejtély, hogy miért pont ezt a bohócot küldték ide 
tárgyalni. Olyan volt, mint egy emberevő cápa: aki nem megy a vízbe, azt nem 
tudja megharapni.
- Eltérő javaslata van?
- Van ám, haver, de még mennyire! Szépen idead húszezer dodót, ahogy 
megegyeztünk. Értem? Ezért kap húsz nap melót, hacsak hamarabb el nem 
boronálom. Ha tíz napnál gyorsabban végzek, visszaadok valamennyit. Ha 
húsz nap alatt sincs meg az ürge, összejövünk, és megmondja, mit akar. 
Világos?
- Felháborító - mondta az ügyvéd, de az arckifejezését kicsit későn 
igazította szavaihoz. - Elvárja, hogy egyszerűen...
- Herótom van ettől a témától és magával is tele van a bukszám. Ha Mr. C. 
frankón magát küldte ide tárgyalni, abban a csicsás aktatáskájában legalább 
húsz rongynak kell lennie. De ha csak szaros kis kifutófiú, akkor fusson vissza 
a főnökéhez és mondja meg neki, hogy melléfogott.
Ott ült és kigúvadt a szeme. Megint előkaptam egy cigit.
- Ezt még elszívom, aztán kész - jelentettem ki és vártam.
Az ügyvédnek sikerült összehoznia egy mosolyt.
- Szó sincs róla, nem vagyok kifutófiú - és ültében kihúzta magát. 
Kinyitotta az aktatáska eddig láthatatlan rekeszét. Szép rendesen volt 
becsomagolva a dohány, szalag ölelte a kötegelt ötveneseket. Leszámolt húsz 
kis paksamétát, megvetően a széles ülésre dobta kettőnk közé, de közben azon 
izzadt, hogy észrevegyem: az aktatáskában jó sok pénz maradt még.
Értsd: többet is fizettek volna. Meg hogy mégis ő nevet a végén.
- Elvihetem valamerre? - kérdezte negédesen.
Az üres cigarettás dobozt kihajítottam hátrafelé az ablakon.
- Nagyon kedves - biccentettem az ügyvédnek, miközben a stekszet a 
kabátom zsebeibe gyömöszöltem. - De inkább taxit hívok.
A meseautó mellett egy lerobbant taxi fékezett. A rozsdás, öreg tragacs 
olyan koszos volt, hogy az ablakán nem lehetett átlátni. Az ügyvédnek leesett 
az álla. Egyetlen hűvös fejbólintással kikászálódtam a meseautóból és 
beszálltam a tragacsba. A sofőr lecsapta a taxiórát, és fekete füstgomolyagot 
okádva elindultunk.
3.
Rögtön kiszúrtam magamnak az ürgét, pedig még csak fél háztömbnyire 
volt. Napok óta kukkoltam, úgy ismertem, mint a tenyeremet. Akármekkora 
tömegben is felismerem a mozgása alapján. Mint mindig, most is a kajfer felé 
tartott, annak a kezére álltam hát rá a látcsövemmel, s néztem, hogy 
szöszmötöl a papírjai fölé hajolva, feszült figyelemmel. Amikor a másik ürge 
közelebb ért, a látcsővel a három tálkára siklottam, végigfutottam előbb a 
tollakon, majd a cigarettát tartó edénykén, végül a háromszög harmadik 
tálkáján állapodtam meg: azon, amelyikben a pénz volt. Semmi másra nem 
figyeltem, csak arra. Óvatosan lélegeztem, az orromon át, közben a könyököm 
a mellkasomnak feszült.
Aprópénz hullott a kajfer tálkájába. És egy darab laposra hajtogatott 
alumíniumfólia. Fél kézzel a rolettáért nyúltam és lehúztam. Aztán 
leguggoltam, és pár centiméternyivel feljebb eresztettem a rolettát, hogy a 
távcső nélkül tudjak kiskubizni alóla.
Hirtelen bevágódott a sarkon egy csíkos trikós, gördeszkás kölyök. 
Egyensúlyát vesztve megpördült, a gördeszka pedig a maga útját folytatva 
egyenesen nekiütközött a járda mellett egy ott álló autónak. A kölyköt nem 
érte felkészületlenül a baleset: kesztyűt viselt, vastagon párnázott térd- és 
könyökvédőt. Arcát fehér műanyag álarc védte, mint a hokikapusokét. 
Kábultan rázta meg magát.
Váratlanul odaugrott a kajferhoz, két kézzel felkapta a pénzes tálkát, a 
melléhez szorította és már rohant is vele. A kajfer épp feltápászkodott volna a 
pokrócáról, amikor az egyik piás, aki a háta mögött tántorgott, belebotlott. Bár 
hosszú esőköpenye szinte mindent eltakart, annyit kivettem, hogy a kajfer egy 
jól sikerült könyökmozdulattal hátrataszította. A piás egyensúlyát vesztve 
belekapaszkodott a kajferba, mire így mind a ketten a földre zuhantak. A 
kajfer kiszabadította magát, és még rászánt egy másodpercet, hogy mellbe 
rúgja magatehetetlen támadóját.
Mire azonban a dolgát végezve megfordult, a kölyök már lelécelt. Jól 
láttam, amikor a taxi elindult a folyó felé.
A piás a bordáit tapogatva elvánszorgott. A kajfer körbefordult, bár tudta, 
hogy késő. Aztán összecsippentette a pokróc négy sarkát, és két kézzel fogva 
néhányszor körbecsavarta, amíg zsák formájú nem lett. A vállára vetette, és 
eltűnt a földalatti lejárójában.
Egy percig sem tartott, amíg minden cihámat bedobáltam az ütött-kopott 
kofferbe, és kiléptem az ajtón.
A Chambers utcai mellékkijáraton távoztam, majd keresztülmentem a 
parkon. Az utca pont olyan volt, mint a baleset előtt. Még a gyerek 
gördeszkája is eltűnt.
4.
A Plymouthomat a West utcán hagytam egy építkezésnél. A manus, aki sok 
éve megtervezte a kocsimat, álmaiban a tökéletes New York-i taxit látta maga 
előtt, de belehalt, mielőtt befejezhette volna. Bevágtam a koffert a 
csomagtartóba, és elindítottam a motort. A két és fél tonnás sötétszürke gép 
elsőre indult most is, mint mindig. Megnyomtam a gombot, legördült az ablak. 
Rábagóztam, és már gurultam is a rakpart felé.
Én érkeztem elsőnek. Addig faroltam, amíg a lökhárító a rakpartnak nem 
ütközött. Belöktem a magnóba egy Judy Henske kazettát, és vagy ezredszer 
végighallgattam, hogy "Mi ez, ha nem szerelem". Megint vártam. Mondják, 
hogy Linda Rondstadt felvillanyoz. Na, ez a Henske maga a váltóáram.
Néhány fiúka sétálgatott kéz a kézben, csüggtek egymás szaván. Egy 
kiégett, elhagyatott kocsinak dőlve selyemfiú szobrozott. Micsoda 
izompacsirta! Egy fekete srác gondos ecsetvonásokat vitt fel egy 
olajfestményre amely a folyópartot ábrázolta. Egy kisfiú méretű manusnak 
pont itt kellett gyakorolnia a görizést. Tükrös napszemüveget viselt: 
rejtegetnivalója lehetett.
Ezen a mólón kurvák nem dolgoznak. A terepet a városi tanács számára 
érthetetlen módon valahogy a homokosoknak tartották fenn.
Senki sem jött a Plymouth közelébe. Már a harmadik cigimet szívtam, és 
Henske is a "Jó öreg szekeret" nyűtte, amikor a taxi végre bevágódott a 
Plymouth elé, hogy orra a csomagtartóm felé nézett. Elsőnek a kölyök ugrott 
ki belőle, a kapusálarcot már levette, az arcáról sugárzott a büszkeség.
- Szia, Burke!
- Nyugi - csitítottam, és kiszálltam a kocsiból.
- Láttad? Tökéletesen beütött. - Pattogott, mintha épp most rúgott volna 
gólt a serdülőbajnokságon. Pedig a serdülőbajnoksághoz Terrynek még annyi 
köze sincs, mint az utcai pénzcsóráshoz.
A Vakond lassan kászálódott elő tragacsa homályából. Olajos kezeslábas 
volt rajta, derekán nehéz szerszámos öv, melyet a vállán átvetett pánt tartott. 
Kólásüveg vastagságú szemüvege megcsillant. Nem tudom, talán a naptól. A 
Vakond bevonult az árnyékba, ahol a két kocsi egymást érte, elhelyezkedett a 
földön, és babrálni kezdett a bőrtáskájával. Terry rátámaszkodott a Vakond 
vállára és mellékuporodótt a földre, hogy megskubizza, mit rejt a táska. Bár a 
Vakond tésztafehér keze és tömpe ujjai első pillantásra ügyetlenek voltak, 
mégis egy agysebész simaságával bántak el a csattal. Előkotorta az 
összehajtogatott alumíniumlemezkét, a markomba ejtette, és kérdő tekintetet 
meresztett rám.
- Na lássuk - motyogtam, és óvatosan bontogatni kezdtem.
Pedáns, majdhogynem gyöngybetűs írással ennyi állt a papíron: "Maltrom 
Kft". Ennyi, és semmi egyéb. Persze több nekem nem is kellett.
- Jól csináltad, Vakond - jelentettem ki.
A Vakond mordult egyet.
- Elviszed Maxot?
Újabb morgás. Csendes Max mellesleg nem a csendes lépteiről kapta a 
nevét. A szótlan mongol szabadharcos futárszolgálatból élt, s ha elég lóvét 
kapott, hajlandó volt bármikor átszelni a várost. Biztos volt, mint a tüdőrák, 
csak valamivel veszedelmesebb. Max alakította a piást, aki belebotlott a 
kajferba. Az ő bordáján landolt a kajfer könyöke, pedig úgy törhette volna 
ketté a nyápic feketét, akár egy gyufaszálat. Max profi volt.
A Vakond még mindig az árnyékban kuporgott, a kölyök meg mellette várt 
csendesen, ahogy tanulta.
- Cirka egy órám van - mondtam a Vakondnak. Épp csak megmozdult az 
arca. Nála ennyi a mosoly.
- Nem hívod fel előbb a tőzsdeügynököd? Haha! Nincs ügynököm. Se 
telefonom. Nem kapok levelet. Lehet, hogy mindez őrült fontos lenne, de 
bajos is, az hétszentség.
- Nekem Michelle-hez kell mennem - kotyogott közbe a kölyök.
Elkaptam a Vakond tekintetét, és helyeslőén bólintottam.
- Az én részem Michelle-nél hagyd - mondta a Vakond.
5.
Keresztülvágtam a Plymouthszal az autópályán, és fölvettem a küzdelmet a 
Soho mellékutcáinak forgalmával. Óvatos voltam, mint mindig.
Lily egy olyan intézet vezetője, amelyben megerőszakolt gyerekeket 
kezelnek. Van egyéni és csoportos terápia, és tanítanak önvédelmet is. Vagy 
az nem külön tantárgy?
Max barátnője is itt dolgozik. Immaculatának hívják. Nem is olyan rég 
keresztbetett három görénynek, amikor meg akartak támadni valakit, akit ő 
védtelen  trotlinak nézett. A trotli persze Max volt, és úgy belegyalogolt a 
három görénybe, mint vak ember a pirosba. Aztán szépen otthagyta őket 
véresen, miszlikbe aprítva a földalattin, és a karját nyújtotta hölgyének, aki a 
védelmére kelt. Pár hónapja kislányuk született. Két harcos vére keveredik 
benne.
Terry erősen figyelt, de közben nem fordította felém a fejét. Azon járt az 
esze, amit tanítottunk neki.
Most persze már csak gyakorolt, mert nem volt mitől félnie. Amikor 
először vittem magammal, egy stricitől béreltem ki. Egy rázós ügyön 
dolgoztunk éppen: egy kissrác fényképe után kajtattunk. Begyűjtöttük 
Michelle-t az utcáról, hogy felügyeljen Terryre, amíg megdolgozzuk a 
stricijét.
Ez az éjszaka járt az eszemben miközben rábagóztam.
- Kérsz egy cigit? - kérdeztem a fiútól.
- Michelle nem szereti, ha füstölök.
- Nem mondom meg neki.
A kölyöknek volt annyi esze, hogy ne bízzon a Plymouth 
szivargyújtójában. Gyufát gyújtottam, és odatartottam neki. Mélyet 
szippantott. Benne volt a buliban.
Figyeltem, ahogy szemével követi a tovatűnő utcákat, de a fejét nem 
mozdítja.
Ott voltam a biafrai háborúban. A végére elég meleg lett a helyzet. Életben 
kell maradnom, erre ment ki a játék. Nem volt kajánk, körül voltunk véve, 
négy oldalról mart belénk az ellenség, felülről repcsik köpték a halált, és olyan 
alacsonyan szálltak, hogy puskával le tudtuk volna szedni őket. Ha lett volna 
puskánk. Meghalni sokféleképpen lehet. Volt, aki visított, volt, aki futni 
próbált. De győzni senki nem győzött. A gyerekek úgy hevertek az őserdő 
mélyén, mint a szemét. Az arcuk már halott, de még vártak valamire. Volt egy 
kilenc milliméteres pisztolyom, a tárban három maradék töltényem, fél doboz 
cigim, egy marék gyémántom és majdnem százezer svájci frankom. A 
dzsungelben hagytam egy zsák biafrai frankot. Névértékben egymilliót ér, ha 
Biafra megnyeri a háborút. De nem nyerte meg. Egy vesztes ország pénzét a 
hátunkon cipelni, miközben az életünket mentjük, kimeríti a holt teher 
fogalmát. Mégcsak el sem ástam. Nem állt szándékomban visszamenni érte. 
Így megy passzra egy nagy dobás. Aztán megszűnt a puskaropogás, és halálos 
csönd telepedett az őserdőre. Vártam. Jobbra fiatal nő futott el mellettem. 
Semmi más nem volt rajta, csak egy rongyos férfi rövidnadrág, az is lötyögött 
rajta. Minden lélegzetvétele hörgés. Morgást hallok, a földre vetem magam, 
kinyújtott kezemben a pisztoly. Talán egy sebesült katona? Ha van puskája, 
még cserélhetnénk is. Nos, egy kisfiú volt, olyan háromévesforma, csöppnyi 
fej ült sovány testén, de a hasa már felpuffadt. Magányos volt és meztelen. Túl 
minden félelmen. A fiatal nő futás közben nyalábolta fel a gyereket, fél kézzel 
tornászta fel a vékony nyakába. Ha megérték, a gyerek új anyát kapott.
Michelle is ugyanezt tette Terryvel.
6.
Néhány saroknyira megálltam. Terry meg én egy szó nélkül vágtunk át 
Lilyhez. A portán ülő fekete férfi vastag könyvet böngészett szarukeretes 
szemüvegén át.
- Szia, Terry!
- Szia, Sidney! - köszönt vissza a kölyök. - Sidney jogi egyetemre jár - 
közölte.
Úgy éreztem, de ha agyonvernek, sem tudom megmagyarázni, miért: 
Sidney sosem fog meseautók hátsó ülésén paklizni hozzám hasonló 
fazonokkal.
- Az édesapád? - kérdezte Terrytől. - Aki elektronikára tanít.
A kölyök elröhögte magát.
- Még hogy Burke? - mondta. A gondolkodása a Vakondé volt, a nevetése 
Michelle-é. Nemcsak a kromoszómákkal örököl az ember.
Sidney intett, hogy menjünk be. Végigslattyogtunk a hosszú folyosón, 
egész a hátsó irodákig. A jobb oldali fal üvegből volt. Mögötte gyerekek 
futkároztak, kiabáltak és sikoltoztak torkuk szakadtából. Volt ott minden. Az 
egyik sarokban fegyelmezett harcművészeti foglalkozás folyt, a másikban 
meglehetősen buta játék: a gyerekek egymás után vetődtek át egy 
párnarakáson. Ment minden, mint a karikacsapás.
Felpattant a hátsó irodaajtó és Immaculata viharzott be. Hosszú, fényes 
haja lobogott mögötte. A kezében jegyzettömb.
- Lily! - kiáltotta.
- Itt vagyunk - felelte egy hang. Immaculata észrevett minket, kecses 
ívben megpördült, és ahogy két kezét derékban összeérintette a köszönés 
mozdulatául, egymásba értek hosszú körmei. Udvariasan meghajolt felénk.
- Szia, Burke, szia, Terry - mondta.
- Szia, Mac - hajoltam meg én is.
Terry is megpróbált meghajolni, de nagyon izgatott volt, úgyhogy nem 
sikerült rendesen.
- Itt van Max?
- Max dolgozik, gyöngyöm.
- De ugye idejön? Esetleg később?
- Ki tudja? - mosolyodott el Immaculata, és szemében fény gyulladt.
- Max a világon a legerősebb - közölte a kölyök ellentmondást nem tűrő 
hangon.
Immaculata megint meghajolt.
- Olyan fontos az erő? Emlékszel még, mit tanultál?
- Persze, hogy emlékszem. A jellem ereje. A szellem ereje.
- Nagyon jó - jelentette ki a csodaszép nő és derékban meghajolt, hogy 
megcsókolja Terryt. - Na és Michelle... ő is erős?
- Michelle bátor.
- Hát a Vakond?
- Michelle szerint a Vakond a világ legokosabb embere. Folyton ezt 
hajtogatja.
- Na és Burke?
A kölyök elbizonytalanodott.
- Burke nem olyan erős, mint Max? A srác megrázta a fejét.
- Vagy bátor, mint Michelle? Vagy okos, mint a Vakond?
- Nem... - mondta Terry kapva az alkalmon.
- Akkor mitől marad életben?
A kölyök életbenmaradásból szakértő volt.
- Valami ereje neki is van, nem igaz?
- De igaz! - mondta Immaculata, és ismét megcsókolta.
A gyerek a menyországban érezte magát. Lehet, hogy soha nem járt 
óvodába, hacsak betörni nem, de hát hány srácnak jut ki, hogy egy és 
ugyanazon napon részt vegyen egy acélos buliban, lopja a napot egy 
félbolonddal, és a tetejébe még egy csodálatos csaj is megcsókolja.
- Gyere! - mondta Immaculata a kezét nyújtva. Utánuk baktattam az 
előszobán át Lily irodájába.
7.
Lily egy komputerszerűség képernyője előtt ült, és a billetyűket 
nyomogatva valami elektronikus játékot játszott. Az ölében csecsemő, akit a 
könyökével próbált megtartani. Rózsaszín farmer volt rajta, festőkabát, haját 
hátrakötötte. Patyolat arca, akár egy bakfisé, tele feszült figyelemmel, 
miközben a csecsemőt hintáztatta az ölében arra a ritmusra, amelyet a 
képernyő útvesztőjében szaladgáló figura diktált. Michelle az asztal lapján ült, 
csodás lábát keresztbe téve. Hosszú, vörösre lakkozott szipkából cigarettázott. 
A ruháján a minta csupa fekete-fehér háromszög. Még a körömlakkja is 
fekete. Egy rendes nőn mindez kurvásan hatott volna. Michelle-en egyszerűen 
csak divatos volt.
- Anyu! - kiáltott fel Terry, és hátranézett rám.
- Csak néhány percet töltessz Burke-kel, és máris megfeledkezel a 
jómodorról?
Terry megcsókolta. Tudta jól, hogy Michelle nem rá zabos.
- Immaculatának már köszöntem - jelentette ki.
- És...
A kölyök Lily felé fordult.
- Szia, Lily.
- Szervusz, Terry!
- Szia, baba - szólt oda Terry a Lily ölében kuksoló csecsemőnek.
- A kislánynak neve is van - emlékeztette finoman Immaculata.
- Szia, Flower - mondta a kölyök, majd megfogta, és megcsókolta a baba 
pirinyó kezét.
Immaculata tapsolt.
- Na látod, hogy Burke-től tanulja a jómodort. Michelle felnevetett.
- Ja! Pont tőle.
- Fölvehetem Flowert? - kérdezte Terry Mac-et.
- De csak úgy, ahogy mutattam - figyelmeztette Mac. Az összes nő a 
kölyköt nézte, aki a karjára vette a csecsemőt, leült Michelle mellé, és úgy 
kezdett gügyögni Flowerhoz, mintha életében egyebet se csinált volna. Pedig 
hozzá aztán senki sem gügyögött.
Indexeltem Michelle-nek. Beleborzolt Terry hajába, és lecsusszant az 
asztalról. A többieket az irodában hagytuk, és kimentünk a folyosóra. Üres 
szobát kerestünk.
8.
Egy kis lyukban húzódtunk meg, közel az irodához. Nem sok időm maradt.
- Volt a Vakonddal egy közös melónk. Kéri, hogy őrizd meg a részét.
Kezébe nyomtam a pénzt. Michelle két részre osztotta a bankjegyeket, 
gyorsan kinyitotta a táskáját és belegyömöszölte őket.
- Ez most nagyon jól jött... hogy végre az lehessek, ami lenni akarok - 
mondta Michelle, és csókot lehelt a pénz felé. Mióta ismerem, Michelle csak a 
műtétjéről szövegel. Végigcsinálta már az összes elektrolízis kezelést, kapott 
hormoninjekciókat, szilikont is ültettek már a mellébe. De a pszichológiai 
vegzatúrától mindig megrettent, pedig az minden amerikai kórházban 
kötelező, ha valaki át akarja operáltatni magát.
- Visszaviszed Terryt a Vakondhoz? Bólintottam, és az órámra néztem.
- Hozd ide! - mondtam.
Amíg vártam, megeresztettem egy telefont. A meseautós ügyvéd az első 
csengetésre felvette.
- Megvan - jelentettem ki. Belefogott volna valami rizsába, de 
belefojtottam a szót. - Ismeri a Világkereskedelmi Központ mellett a Vesey 
utcát? Menjen végig rajta nyugati irányban a folyóig. Háromnegyed óra múlva 
ott találkozunk - mondtam, és lecsaptam a kagylót.
Michelle és Terry jelent meg kéz a kézben. Michelle még hátranézett, és 
elköszönt Lilytől és Immaculatától.
9.
Terry kettőnk közt ült az első ülésen. Rágyújtottam egy cigire.
- Kérsz? - kérdeztem tőle.
- Michelle nem szereti, ha füstölök - felelte a kölyök angyali 
ártatlansággal. Michelle megcsókolta. A Vakond a tudományokra oktatta a 
srácot, de tőlem művészetet tanult.
- Randim van egy ürgével, Terry - mondtam. - El kell tűnnöd a 
csomagtartóban. Rendicsek?
- Hát persze.
- Ha végeztem, visszaviszlek a Vakondhoz.
- Oda most nem mehetek - felelte. Michelle-re pillantottam.
- Miért nem? - kérdeztem a fiút, de közben Michelleen tartottam a 
szememet.
- A Vakond azt üzente, dolga van valahol. Azt mondta, hatig ne vigyél 
haza.
- És ahhoz mit szólnál, ha Lilyékhez mennél? Aztán egy-két óra múlva 
fölszednélek.
- Inkább veled maradnék. Michelle megsimogatta a gyereket.
- Burke-nek dolgoznia kell, bogárkám. A srác felhúzta az orrát.
- Én is dolgozom. Segítek a Vakondnak. Rengeteget szoktam segíteni.
- Tudom, hogy szoktál, bogárkám - mondta Michelle.
Figyelmeztető pillantást vetettem a srácra. Ha Michelle szerint már az is 
segítség, ha a kölyök fogja a Vakond forrasztópákáját, az az ő baja.
Michelle utasításait követve befordultunk a Wall Street szakadékába. Itt is 
tart magának kuncsaftot. Megálltam a járdaszegély mellett.
Michelle újabb csókot nyomott a srác arcára, és kecsesen kilibbent a 
kocsiból. Figyeltem, ahogy a férfiak utána fordulnak, lerítt róluk, hogy milyen 
jó csajnak tartják. Valaha még eltűnődtem rajta: mit szólnának, ha tudnák az 
igazságot, de leszoktam róla. Az a hapsi, aki odafent várja, mindenesetre 
tudja, mi az ábra.
10.
Befordultam a Plymouthszal a sarkon, és végiggurultam az utcán, amíg 
nem találtam helyet a kis parknál, amelyben a Szabadságszobrot látogató 
turisták szoktak gyülekezni. Sok ürge lehozza verdáját a folyópartra, hogy 
elbütyköljön rajta. Most is itt voltak, olajat cseréltek, leengedték a hűtővizet, 
piszmogtak a motorral.
Beparkoltam, és felnyitottam a csomagtartó tetejét. A csomagtér olyan 
béléssel volt kipárnázva, mint a bútorszállító behemótok. Az akkumulátor az 
egyik sarokban acéldobozban lapult; a rakodótér felét egy százliteres 
benzinkanna foglalta el, de maradt még hely arra is, hogy egy ember 
kényelmesen elvackolja magát. A csomagtartó tetején centis kis lyukak 
sorakoztak rendesen. Lerántottam róluk a ragasztószalagot, hogy bejusson a 
levegő.
- Eligazodsz, hogy mi hol van? - kérdeztem a srácot.
Úgy nézett rám, ahogy a Vakond olykor, majd tekintete végigsiklott a 
csomagtartót belülről nyitó kábelen. Tudta, ha kell, a hátsó ülés felé is 
kijuthat. A csomagtér oldalához két literes üveg volt odaerősítve, az egyikben 
szőlőcukros víz, a másik üres. Férfiember szükség esetén egy-két napot 
eldekkolhatott odabenn.
Elővettem a csomagtartóból egy spulni széles, világító vörös, öntapadós 
szalagot, lehámoztam róla egy előre leszabott darabot, és az egyik végét Terry 
kezébe nyomtam. Feszesre húzta, és a motorháztetőhöz sétáltunk vele. Jó volt 
a méret. Ugyanilyen szalagot ragasztottunk az egész járgányra, meg a 
csomagtartó tetejére is. Mire végeztünk, spéci versenyautóvá ragacsoltuk a 
masinát. Ekkor Terry átvett tőlem egy gumihengert, és nekilátott, hogy 
elsimítsa a szalag alatt rekedt légbuborékokat, én meg prémcsimbókot 
erősítettem az antenna végére, s a parkoló lámpákat kék műanyaggal takartam 
le. A csomagtérből előkotortam egy pár új rendszámot, és fölerősítettem őket 
a használatban lévők fölé. Tíz perc alatt újjávarázsoltuk a kocsit. 
Kinyomozhatatlan rendszámmal. Terry megtapogatta a zsebeit, meggyőződött 
róla, hogy megvan a gázöngyújtója. Michelle-t nem zavarta, hogy a srác 
öngyújtóval jár, mert a Vakondtól kapta. Napalmmal volt megtöltve. A srác 
nyakában Dávid-csillag függött, amely furcsa fényben csillogott a fehér 
kisfiúbőrön. A csillag acélból volt. Kiverték szájunkból az aranyfogat és 
förtelmes mütyürkéket csináltak belőle - magyarázta egyszer a Vakond.
A srác kényelmesen elvackolódott a csomagtérben. Rácsuktam a tetőt, és 
bevágtam magam a kormány mögé. Időben voltunk.
11.
Mire megérkeztem, a meseautó már várt. Néhány házzal odébb leparkoltam 
a Plymouthszal, és zsebre vágott kézzel megindultam a polarizált ablakú kocsi 
felé. A fejemet tettem volna rá, hogy bentről dikáz a pasi. Ki is vágódott az 
ajtó rendesen.
A kezébe nyomtam az alumíniumfóliás csomagocskát. Figyeltem, ahogy 
nagy óvatosan bontogatja: ha rajta hagyom az ujjlenyomatomat, biztos 
elmázolja. Elfordult a papírral, nehogy véletlenül meglássam azt a titokzatos 
nevet. Remegett a keze. Idegesen nyalogatta kiszáradt ajkát. Ezzel a cetlivel 
most feljebb fog kúszni a ranglétrán.
- Ez az - mondta elismerően.
- Frankó. Akkor most elszámolunk.
- Hogyne, hogyne... - felelte szinte magán kívül, majd belenyúlt 
aktatáskájába, és leperkálta a zsozsót, de ezúttal nem kerített nagy feneket az 
ügynek. Csak átadta, és oda se nézett, ahogy tömöm a zsebeimet.
A kezem már a kilincsen volt, amikor megszólalt.
- Várjon már egy percet!
Vártam. Mindenesetre megmarkoltam a zsebemben lapuló negyeddolláros 
rollnit, azt méricskélve, mekkora a távolság az öklöm és a gyomorszája között. 
De azért nyugodtan lélegeztem az orromon át.
- Hogy szerezte meg?
- Mi köze hozzá?
- Csak kíváncsi vagyok.
Az arcába meredtem, kivártam amíg a szemembe néz.
- Kérdezze meg Mr. C-t! - mondtam ekkor lazán. Három lépést se tettem a 
Plymouth felé, mikor a meseautó már gördült is kifelé.
12.
Nem tudhattam, hogy a doktorkám hány szimatot állított rám, ezért lassan 
köröztem a folyó menti zegzugos utcákon, míg északabbra ki nem értem egy 
nyitott partszakaszra. Itt aztán letéptem a szalagokat a kocsiról, leszedtem a 
prémcsimbókot az antennáról, a borítást a parkolólámpákról. Az egészet 
belöktem a csomagtartóba és csavarhúzó után kezdtem kotorászni, hogy a 
rendszámtáblákat is rendbehozzam. Terry meg sem moccant, elnyelte a 
sötétség.
- Mit szólnál, ha bekapnánk valamit a Mamánál? - kérdeztem halkan. Kis 
öklével egyet koppantott a benzinkanna oldalán. Mehetünk.
13.
A visszajelentéktelenedett Plymouth elgördült a Mama vendéglőjének 
bejárata előtt. Jól megdikáztam a jeladást. A Mamának három sárkánymintás 
függönye volt: egy piros, egy fehér, meg egy kék. A turisták nemzeti 
szimbólumnak nézték őket. Ma csak a fehér volt behúzva: tiszta a levegő - se 
zsaruk, se balhé.
A sikátorban parkoltam a csehó mögött. A fehérre meszelt falnál szép 
rendben sorakoztak a gondosan becsukott fedelű kukák. Az egyik tetején 
akkora tarka macska gubbasztott, mint egy rendőrkopó, és szigorúan őrizte a 
körzetet. A vakítóan fehér falon bazi kínai ábrák feketélltek: Max tömör 
üzenete azoknak a brahistáknak, akik a Mamától akarnának támogatást 
tarhálni kedvenc segélyegyletüknek. Felnyitottam a csomagtartó tetejét. Terry 
kikászálódott, megrázta magát, mint egy vizes kutya. Az épület hátsó ajtaja 
acélból volt, de ugyanolyan színűre festették, mint a falat. Alaposan 
meresztenie kellett a biluxát annak, aki észre akarta venni, hiszen kilincs sem 
volt rajta. Nekifeszültem, és Terryvel a nyomomban beléptem. A konyhába 
jutottunk. Fél tucatnyi sárga fiú tüsténkedett odabenn. Ketten marékszám 
dobálták a húst meg a zöldséget egy hatalmas kínai serpenyőbe, egy harmadik 
két kézre fogott lapos fakanállal keverte az ételt. Aztán hangosan koppantott a 
serpenyő oldalán, mire odaugrott egy újabb fiú, és konyharuhába csavart 
kezével megmarkolta a serpenyőt a karimájánál, tartalmát egy fazékba ürítette, 
amelyet átrakott egy másik gáztűzhelyre. Az üres serpenyőbe beleloccsantott 
egy pohárka vizet, körbeforgatta, kilöttyintette, s a tiszta edényt ismét a 
szakács elé tette, aki két marokkal dobált bele borsóhüvelyt, szelíd gesztenyét 
és valami felismerhetetlen piros színű dolgot. Az egyik falnál hatalmas üstben 
rizs gőzölgött. A kukták keresztülnéztek rajtunk, mint az ablaküvegen. A 
konyhát a kajáldával összekötő ajtónál egy kövér férfi ült, deréktól lefelé 
asztalszerű fakeretre erősített, terítő nagyságú szőttes takarta, mely majdnem a 
földig ért. Szeme, melyet vaskos húsredők fedtek, láthatatlanul rejtőzködött, 
akár a két keze. Megálltam előtte, megérintettem Terry vállát, hogy jelezzem: 
együtt vagyunk. A kövér férfi izzadtságtól gyöngyöző arca rezzenetlen 
maradt. Nem siettettem. Rég kihesszeltem már, mit tart a fakeretes terítő alatt. 
Végül egy csöpp fejbiccentéssel tudtunkra adta, hogy rendben van, 
bemehetünk a vendéglőbe.
Terryvel a hátsó asztalnál ültünk le. A helyiségben csak egy fiatal csaj és a 
fiúja lézengett. A csajon sötét pilóta-szemüveg, fekete trikó, gyöngysor. 
Csontos, férfias arcú maca volt, villogó fogszabályozóval. A fiú sérója rendes, 
rövidre nyírt, a bőre barnaságát szoláriumban szerezte, nem a tengerparton. 
Vonásai feszesek, a tekintete egy bárgyú birkáé. A csaj az ételekről faggatta a 
pincért, aki mindig ugyanazzal a kantoni nyekegéssel intézte el a választ. Egy 
pillantással kiolvasta a nőt, mint valami étlapot, amelyen csak egy fogás 
szerepel. Ezt játszották néhány percig, míg végül a Mama fel nem állt a 
bejáratnál elhelyezett kasszától, és oda nem sétált hozzájuk. Palackzöld 
selyemruhája szorosan ráfeszült a felsőtestére, a nyaka körül magas kínai 
gallérban végződött, csípőtől lefelé pedig bő ráncokban omlott alá. Haját 
kifésülte az arcából, és fényes kontyba kötötte. A korára tippelni csak egy 
dinkás, kérdezni csak egy hullajelölt merészelt volna.
Közeledtére a pincér félrehúzódott. A Mama udvarias meghajlással 
köszöntötte a csajt és a fiút.
- Valami baj van?
- De még mennyire! Azt akartam megtudni a pincértől, használnak-e az 
ételeknél aromát, ugyanis mi nem fogyaszthatunk...
A Mama nem hagyta, hogy befejezze a mondatot.
- Persze, hogy használunk. Rengeteg aromát használunk. Ne aggódjon.
- Félreértett. Sosem eszünk mesterséges ízesítővel készült ételt. Aromát...
-... mindenhez használunk. Leveshez, zöldséghez, húshoz. Különleges... 
izéket... Sok-sok aromát használunk.
A csaj kimerültén felsóhajtott.
- Nem tudnak főzni nekünk valamit mesterséges ízesítés nélkül?
- Nem értem. Mindenbe teszünk aromát. Nagyon egészséges. Hígítja a 
vért.
A csaj halálira meg volt sértve. Fájdalmasan pillantott a fiújára. 
Rábagóztam és felé fújtam ki a füstöt.
- Gondolom, van valami lyuk itt, ahová bebújhatnak a nem dohányzók.
- Cigarettát parancsol? - kérdezte a Mama ártatlanul.
- Nem. Nem parancsolok cigarettát. Aromát se parancsolok. El van tájolva, 
asszonyom!
A fiú kényelmetlenül fészkelődött, de nem nyitotta ki a száját.
- Itt mindenki dohányzik. A szakácsok is, kérem. Rengeteg aromát 
használunk, viszont hitelkártyát nem fogadunk el. - A Mama mosolyogva 
pislogott a csaj arcába. - Gondolom, nem felel meg, ugye?
- De nem ám! - jelentette ki a csaj és hátratolta székét. - Menjünk innen, 
Robbie! - szólt rá a mamlasz fiújára.
- Sok szerencsét - sóhajtotta a Mama. Elnézte, ahogy a csaj és a bárgyú 
birka kimennek az ajtón, és közben gyorsan letörölte az asztalukat. 
Körbejáratta tekintetét a megüresedett vendéglőn és elmosolyodott. Jól ment a 
bolt. 
Fölálltam az asztaltól, és meghajoltam, ahogy közeledett. Terry kitárt 
karral robogott felé. A Mama hűvös meghajlással köszöntötte a srácot, aki 
visszahőkölt, mintha a falnak ütközött volna. Arcát elöntötte a zavarodottság.
- Nyugalom! Lassan a testtel. - A Mama mosolyogva nézett Terryre.
- Én csak meg akartam...
- Meg akartad csókolni a Mamát?
- Igen.
- Láttad már, hogy Burke megcsókolja a Mamát?
- Nem...
A Mama arca higgadt volt. Rezzenéstelen.
- A Mama csak csecsemőket puszilgat. Érted? A férfiakat nem csókolja 
meg.
Terry szeme kerekre tágult, és elgondolkodott azon, amit hallott. A 
hanghordozásból megállapította, hogy nincs veszély.
- Én nem vagyok férfi - nyögte ki.
- Hát mi vagy?
A srác kérdően nézett rám. Én csak fújtam a füstöt. Fogalmam se volt róla, 
mit kéne válaszolni. Szegényke egyedül próbálkozott hát.
- Talán gyerek.
- Olyan nincs - jelentette ki a Mama. - Van csecsemő és van férfi. 
Csecsemő már nem vagy, itt az ideje, hogy férfi légy.
- Tizenhárom éves korom előtt nem lehetek férfi. - Ezt meg kitől 
hallottad?
- A Vakondtól.
A Mama rám pillantott.
- Akkor van a Bar Mitzva - világosítottam fel. - Egy zsidó szertartás.
- Na jó. Hivatalosan csak tizenhárom éves korodban leszel férfi. Oké?
- Oké.
- De nem hivatalosan mostantól az vagy - mondta a Mama, és ismét 
meghajolt Terry előtt. Részéről az ügy lezárva.
Terry is meghajolt.
A Mama leült az asztalunkhoz, velem szemben. Terry kivárt, amíg meg 
nem állapította, hogy több utasítást nem fog kapni, aztán ő is leült. A Mama 
mondott valamit a pincérnek, aki elsietett.
- Először a leves jön.
- Nem kaphatnék sült rizst? - tudakolta a kölyök.
- Először a leves jön - jelentette ki a Mama újra. Megérkezett a pincér egy 
tál gőzölgő savanyú-erős levessel, á la Mama. Három apró porcelántálkát is 
hozott. A Mama először Terrynek szedett, aztán nekem. Végül magának. 
Félretoltam a sötét erőlevesben úszkáló zöldségdarabokat, csak levet vettem a 
kanalamba, s a tálka fölé tartva hűtöttem, aztán belekóstoltam.
- Tökéletes - sóhajtottam. Ennél kevesebbet nem lehetett mondani.
Terry túl mélyre merítette a kanalát, és zöldséggel megrakva emelte ki. 
Óvatosan megfordította, visszazuttyantotta a zöldséget a levesbe. Újra 
nekilátott, végre sikerrel. Lenyelte az egész kanál levest, és a szemébe 
könnyek szöktek. Kis arca vörös lett, mint a rák.
- Jó - kapkodott levegő után. A Mama elmosolyodott.
- Ez különleges leves. Nem csecsemőknek való. Még egyszer 
megmerítettem a kanalamat, lassan nyeltem a kortyot, az orromon lélegezve 
hagytam, hogy végig lecsússzon. Terry figyelt. Újra próbálkozott, ezúttal 
kisebb adaggal.
Egy marék tésztát szórtam a tálkámba. Terry úgyszintén. Nézte, hogyan 
merem le a tetejéről a levet, ügyesen halászva egy-egy zöldséget, figyelte, 
hogyan nyelek le rágás nélkül minden falatot, óvatosan az orromon át 
lélegezve közben, és pontosan követte a példát.
Mikor kiürült a tálkám, a Mama újra telemerte. Terry is állta a sarat. A 
Mama intett a pincérnek, aki leszedte a levesestálat, majd visszajött egy 
púpozott tányér sült rizzsel és letette Terry elé. Csodás adag volt: a nagy, 
ropogós disznósültdarabok, a tojás sárgája, a hagymaszeletek s a lazán egymás 
tetejére halmozott rizsszemek tökéletes piramist alkottak. A srác szemében 
megcsillant az öröm. Szó nélkül nekilátott. Én is szedtem magamnak egy-két 
villányit, és a remekmű dicséreteként elismerően bólintottam a Mama felé.
Terry már legyűrte a hatalmas halom felét, amikor a tányérból a Mamára 
emelte a tekintetét.
- Mi az az aroma? - tudakolta.
- Ócskaság. A gyenge ételnek erős lesz tőle az íze. Valami vegyszer. De 
csalás az egész. Nem embernek való.
Terrynek leesett a tantusz, elmosolyodott.
- Itt semmiben sincs aroma, ugye? A Mama is mosolyogva felelt.
- Persze, hogy nincs. Rágyújtottam.
- Hogy megy a bolt? - kérdeztem a Mamától.
- Mint rendesen.
Kitettem az ügyvédtől kapott pénzt az asztalra. Két kötegre osztottam.
- Ez Maxé - közöltem megérintve az egyiket. - Ez meg a bankba megy - 
mondtam, és kezemet a másikra tettem. Mindig a Mama őrizte a pénzem, bár 
az ő bankja nem adott kamatot. Sőt megőrzési díjat számított fel. Igen ám, de 
ez a bank huszonnégy órán át nyitva tartott, és kivonatot sem küldött az 
adóhivatalnak, ha növeltem a betétállományomat.
A Mama hosszú ujjaival olyan szakavatottan pörgette végig a bankókat, 
mint hamiskártyás a zsugát. A két kötegből nyomban négy lett. Sorban 
megérintette őket.
- Ez Maxé. Ez megy a bankba. Ez a Mamáé. Ez a babáé.
Bólintottam. Tudtam, hogy a Flowernek szánt köteg az én pénzemből volt 
és a Mamáéból. Maxnak az egészről sejtelme sem volt, de nem is tartozott rá. 
Ha a Mama találkozott Immaculataval, sosem hiányzott a kezéből a rózsaszín 
selyemerszény.
- A babáé - csak ennyit mondott.
Idelenn, ahol mi élünk, mindig rossz idők járnak.
14.
A kajálda mögött voltunk egy hátsó helyiségben és vártuk, hogy a szakács, 
aki ételt pakolt nekem, felaprítson egy halom marhacsontot. Terry megállt a 
konyhában, nagyon skubizott, de igyekezett nem útban lenni.
A falnál három fülke állt. A hátsóban megszólalt a telefon. A Mama rám 
pillantott. Biccentettem, mire felvette a kagylót.
- Mr. Burke nincs itt. Hagyjon üzenetet, kérem.
Nem hallottam, hogy mit mondtak a vonal túlsó végén, de mindegy is. A 
Mama mindig ugyanazt a sódert lökte.
- Nincs itt, kérem. Nem tudom. Lehet, hogy ma, lehet, hogy a jövő héten. 
Van üzenet?
A Mama hallgatott, felfirkáit valamit egy papírfecnire. Letette a kagylót.
Átadta a cédulát. Ismeretlen telefonszám volt rajta.
- Nő volt. Fiatal. Azt üzeni, hívd vissza ma este kilencig.
- Mondta, milyen ügyben?
- Valami melója van.
- Ismerjük?
- Én nem. Belle a neve. Sose hallottam.
- Én sem.
A Mama vállat vont. Meghajolva köszönt el mindkettőnktől. Aztán 
becsukódott mögöttünk az acélkapu. A Plymouthszal északnak fordultam, 
Bronx felé.
15.
Visszafelé úton Terry egy szót sem szólt. Hagytam, hadd hallgasson - egy 
férfinak ezt is meg kell tanulnia. Ha majd idősebb lesz, arra is megtanítom, 
hogy az arcával se árulja el, mit érez.
Nem zavartam meg a csöndet se a rádióval, se a magnóval. A rádió ugyan 
működik, de az előlapja csak arra való, hogy eltakarja azt a berendezést a 
műszerfalban, amellyel a rendőrségi sávokat szoktuk lehallgatni.
Kazettán meg más sincs, csak blues.
A gyerekek nem tudnak bluest énekelni, hiába próbálják. Fájdalommal még 
csak bírják, de hanggal nem.
Útban Bronx felé áthajtottunk a Triboro-hídon. A srác nézte, hogy zsetont 
dobok az automatába. Csak semmi hitelkártya. Megint tanult valamit. Az 
ember ne hagyjon nyomot. Mikor megérkeztünk a roncstelepre, Terry az 
újjával kört rajzolt a levegőbe. Hogy menjek körbe a hátsó bejárathoz.
Hátul vastag rácskerítés zárta le a telepet, a tetején hármas szögesdrót 
borotvaéles lapokkal. Mindenütt két színárnyalat uralkodott: a szennyesszürke 
és a rozsdavörös.
A késő délutáni napfényben hatalmas kutya sütkérezett, a színe, akár a 
kerítésé. Közeledtünkre farkaspofája mozdulatlan maradt, de füle az égnek 
meredt. A kocsi útját sárga szemmel fürkészte, tekintete rátapadt a célra, mint 
a hőérzékelő rakéta. Amerikai roncstelepi kutya. Jobb vérvonalatot az 
Amerikai Kutyatenyésztők Klubja sem álmodhatott volna. Városi farkas.
A kerítés mellé álltam, úgy, hogy Terry ajtaja essen a kutya felé. A vadállat 
mélyen, torokból felmordult. A kerítés mögött sötét formák mozdultak meg. 
Fényfoltok és villámló fehérség. Szemek és fogak. Készenlétben.
- Mondd meg a Vakondnak, hogy Michelle-nél van a pénze.
- Jó. Szia, Burke.
Terry kiszállt a Plymouthból, és becsapta maga mögött az ajtót. Megindult 
a kutya felé, s halk hangon beszélni kezdett, de a vadállat is elébe ment, hogy 
köszöntse. Terry megvakarta a kutya füle tövét. Tudtam, hogy a dög addig 
nem kotródik el az odújába, amíg ott vagyok. Kis körben megfordultam hát a 
kocsival, és tövig nyomtam a gázt, de előbb még visszanéztem. Terry 
négykézlábra ereszkedett, és bemászott a kutya után a kerítés hasadékán. 
Össze kellett húzódzkodnia, hogy beférjen.
16.
Besötétedett, mire befordultam a régi gyárépület mögötti szűk utcába, ahol 
az irodám van. A garázs a járdára nyílt. Amikor a tulaj kéglikké alakította át a 
volt üzemet, beépítette azt a rakodóhelyet, ahova a teherautók álltak be, s most 
ott kis boltok sorakoztak. Mögöttük a garázsban csak egy kocsi fér el. 
Beálltam, megnyomtam a gombot, mögöttem csörömpölve bezárult az ajtó, 
sötét lett. Bezártam a kocsit és a vaslépcsőn felmentem a negyedikre. Mint egy 
szellem, olyan csöndesen suhantam keresztül az alsó emeleteken. Az épület 
túlsó végén van egy másik lépcsőház. Ha tűz ütne ki, a lakók arra is 
kimenekülhetnének.
Felértem a legfelső emeletre, kulccsal kinyitottam a folyosóra vezető ajtót, 
aztán becsuktam magam mögött. Mellesleg ez az ajtó szinte egybeolvad a 
fallal.
Nincs rajta semmi jel. A nevem nincs feltüntetve a földszinten, a lakók 
névjegyzékén sem. A bérlők úgy tudják, hogy a felső emeletet lezárták. Ami 
nagyjából igaz is.
Nem vagyok bejelentve. Lakbért se fizetek. A tulaj fiának néhány éve volt 
valami balhéja. Namármost a manus ki van bélelve rendesen, így belenyomott 
a megfelelő kezekbe egy-két csinos összeget, hogy a kölyöknek új nevet, új 
arcot és új életet vegyen. És persze szabadságot. Amíg én rá nem bukkantam. 
Nem nyomoztam ugyan a kis patkány után, de tudtam, kik keresik. Azóta is 
keresik.
A lakás nem az otthonom: jelenleg itt élek. Ha netán el kéne mennem, nem 
bánkódnék. Fognám a cókmókom és nyomás.
De ha frankón így lenne, ezeknek még egy ujjlenyomatot sem hagynék. 
Nem szeretem, ha szaglásznak.
17.
Elfordítottam a kulcsot, és hallottam, amint kattannak a zárak. Három 
vaskos retesz: az egyik oldalt az acélkeretből, a másik föntről, a harmadik 
pedig alulról egyenesen a padlóból pattant vissza. Legfeljebb egy faltörő kos 
bírna el velük, ahhoz viszont keskeny a folyosó. Mire betörné valaki az ajtót, 
én már mindennel kész lennék.
A hagyományos ajtózár sima kulccsal nyílt. Először erősen balra nyomtam, 
aztán kétszer jobbra fordítottam, és beléptem.
- Én vagyok az, Pansy - mondtam a sötét szoba közepén ülő 
szörnyetegnek.
A dög hörgésébe öröm és düh vegyült. Nápolyi masztiff a lelkem: hetven 
kiló csont és izom, a feje akkora, mint egy ágyúgolyó, és legalább olyan 
kemény is. Sötét, mondhatni fekete bundájával gonosz árnyként olvadt bele a 
szoba homályába, fogait nem villantotta fel, jegesen vizenyős tekintete meg se 
rebbent. Pansy rosszul bírja, ha bonyolult feladatokkal kell megbirkóznia. 
Szukaagyával nem tudta eldönteni, mit tegyen: örüljön, hogy viszontlát, vagy 
bánkódjon, hogy mégsem marcangolhat szét valakit. Aztán kiszúrta magának 
a kínai kaját, és lezárta az ügyet. A hörgés morgássá szelídült, s a pofáján 
megcsurrant a nyál. "Marad!" intettem neki, és felkattintottam a villanyt.
Az iroda egyetlen kis szobából áll. Az ajtóval szemközt íróasztal, előtte és 
mögötte egy-egy szék. Ablak nincsen. Az egyik fal mellett heverő. Baloldalt 
az ajtó a titkárnőm irodájába nyílik. Csakhogy az az ajtó kamu. Akárcsak a 
titkárnőm. A másik falat perzsaszőnyeg borítja, amely annyira perzsa, 
amennyire iráni a Tizennegyedik utca. Az irodát egyébként szőnyegpadló 
borítja. Adok rá, hogy lakberendezőm könnyen kezelhető, modern anyagokat 
használjon.
Félrehúztam a perzsát, és beléptem a szomszédos helyiségbe, amely még az 
irodánál is kisebb. Kis zuhanyzófülke - magam eszkábáltam -, mosdó, az 
egyik sarokban vécé, a másikban villanyrezsó és hűtőszekrény, köztük 
összehajtott kempingágy: ennyi. A hátsó ajtó a tűzlétra pihenőjére nyílik. A 
lépcső alsó részét régesrég megette a rozsda.
Kinyitottam a hátsó ajtót, és Pansyt szólongatva kiléptem a pihenőre. 
Elnéztem nyugat felé, ahol a Hudson mocskos hordalékát cipeli, s meg-
megsimogattam a kutyám fejét, ha már odajött. Háromszobás lakás, festői 
kilátással.
Pansy eloldalgott mellettem, és felmászott a lépcsőn a lapostetőre. Évek óta 
odajár a dolgát végezni. Hogy mi anyag halmozódott fel odafenn, arra jobb 
nem gondolni.
Mikor Pansy visszajött a tetőről, épp pakoltam el a Mamától kapott ételt. 
Kihalásztam egy nagy darab disznósültet az egyik dobozból, és a szörnyeteg 
elé tartottam. Sötét agya minden idegrostjával arra a húsdarabra 
összpontosított. Elnyílt pofája egyik szegletéből jégcsap formájú nyál csordult 
ki, de a dög meg se moccant. Sosem nyúlt ételhez, amíg el nem hangzott a 
varázsige. Nehogy megmérgezzék.
- Beszél! - kiáltottam rá, és felé hajítottam a sültet. Addig se tartott, mint 
egy politikus ígérete. Gondoltam, nézzünk egy nagy, kövér, húsos palacsintát 
is. Pansy kaffantva kapta el, s örömittasan falni kezdte, palacsintadarabokat 
potyogtatva maga körül a földre. - Trehány egy dög vagy - vetettem oda neki. 
Boldogan bólintott.
Pansy kajáltatását önműködő szerkezettel oldottam meg: két kivájt samott 
téglát állítottam a falhoz, az egyik fölé húszkilós kutyaeledeles zsákot 
erősítettem, a másik fölé egy csövet, amely a mosdóból hozza a vizet. Ha 
valamelyik edénye kiürül, Pansy az orrával megnyomja a csövet, mire 
feltöltődnek a tálak.
Megtöltöttem a Mama főztjével egy hatalmas cseréptálat, és hagytam hadd 
csináljon a kutya disznóólat maga körül. Pofáját a szeméig mélyesztette a 
gőzölgő pacsmagba, és olyan hangokat hallatott, amilyeneket még Stephen 
King sem tudna elképzelni. A marhacsontot bedobtam egy fazékba és 
föltettem a rezsóra főni.
Átvonultam a szobába, az íróasztalhoz. Fél nyolc körül járhatott, és a nő, 
akivel a Mama beszélt, azt üzente, hogy kilencig hívjam vissza. Az íróasztalon 
ott állt a telefon. Sose csörgött. Számla se járt vele - a Vakond egyszerűen 
csak rákötötte a nyugdíjas hippik vonalára odalenn. De csak kora reggel 
használhattam, amikor a finom lelkű művészkéim még javában a fényt 
keresték a barlang mélyén, ahova az előző esti füvezés során merültek le.
Évek óta megvan ez a vonalam. Nincs vele gond. Távolsági 
beszélgetésekre persze nem használom. Mire teremtette az Úr a mások 
hitelkártyáját, ha nem erre?
Az iroda nem változott semmit. Ügyfelet nemigen fogadok benne. Utoljára 
Flood járt itt. Mikor megengedtem neki, hogy bejöjjön, megragadt. 
Rábagóztam, hogy ne gondoljak arra a kis szőke, töltöttgalamb trófeagyűjtőre. 
Belemászott az életembe, megkapta tőlem, amit akart, és itthagyott üresen.
Nem akartam Floodra gondolni. Álmodtam vele eleget. Máig hallom a 
hangját. "A tied vagyok, Burke." Csak egy asszony tudja így mondani. És 
csak egyszer mondja, ha igazat beszél.
Flood nem hazudott.
Még most is arra vártam, hogy valóra váljon az álmom.
Inkább elmentem telefonálni.
18.
Majdnem nyolc óra lett, mire alkalmas fülkét találtam a folyóparton, alig 
néhány saroknyira az "Aranyvárostól", melyet a Hudsonból kiszakított 
területre húztak fel a városfejlesztők. Ugyan közel volt a toronyházak 
biztonsági kivilágításának tetves fényköre, maga a fülke oltalmazó sötétségbe 
burkolódzott.
Akárcsak én.
Utálom, ha szíre-szóra felhívogatnak mindenféle népek. Az egész város 
tudja a számomat. A telefont Juan Rodrigez névre írattam. Címnek meg egy 
roncstelepet adtam meg, ahol állítólag én vagyok a tulaj. Az öreg telepvezető 
kéthetente kiállít a nevemre egy fizetési csekket. Beváltom, és visszaküldöm 
neki a pénzt. Ettől aztán rendes polgár lesz belőlem - adót fizetek, 
társadalombiztosítást, meg minden. Fontos, hogy az embernek legyen rendes 
polgári neve. Az a nyerő, akinek van: mindjárt lehet bejelentett lakása, 
jogosítványa, nyugdíjas törzsszáma. Hát nem döfi? Az FBI miatt nincsenek 
álmatlan éjszakáim, de az adóhivatal nem gyerekjáték. Persze nekem még 
születési anyakönyvi kivonatom is van, ami annyira nem frankó, hogy még az 
apja neve rovatot is kitöltötték benne.
A telefonközpontnál elsőrangú a hitelem. Pontosan fizetek. A számlán csak 
az alapdíj szerepel. Nem használom a telefont. Ha valaki a roncstelep számát 
tárcsázza, bekapcsol a készülékre felszerelt híváseltérítő, s a csöngetés 
automatikusan a Mama egyik fülkéjébe megy ki.
Lecsavartam a kagylóról a mikrofonfedelet, és a membrán fölé elhelyeztem 
egy lapos korongot, amit a Vakondtól kaptam. Ettől meglehetősen eltorzul az 
ember hangja. Mégis, hátha lehallgatják a készüléket! A kabátzsebemből apró 
kazettás magnót vettem elő, bekapcsoltam, és a fülke tele lett egy kuglipálya, 
háttérzörejeivel. A körzetszám 718. Brooklyn lehet vagy Queens. Bedobtam 
egy negyeddollárost, és tárcsáztam.
A nő a harmadik csengésre felvette. Fiatalosan szólt bele, bár az orrán 
keresztül szűrte a szót. Aki még nem járt Detroitban, azt hitte volna, délies 
kiejtést hall.
- Halló! Tessék.
- Belle?
- Kivel beszélek?
- Burke-kel. Visszahívom.
- Nahát! Nem hittem volna, hogy máris. Valaki... egy pasas beszélni akar 
magával. Én csak szívességből közvetítek.
- Ki az?
- Inkább négyszemközt mondanám meg.
- Mondja most.
- Nem mondhatom. Megígértem az illetőnek.
- És nekem mi néz ki az ügyből?
- Dohány.
- Mennyi?
- Az attól függ. Majd megegyeznek. Én csak azt ígértem, hogy felhívom, 
és beszélek magával. Megkérdezem, hogy érdekli-e és, hogy hajlandó-e 
összejönni vele.
- Magát kifizetik, akár sikerül, akár nem? - Ki.
- Mondja meg az illető úrnak, hogy engem nem érdekel, és fizettessen 
vele.
- Végig kell hallgatnia. A szemembe kell mondania, ha visszautasít. Ez a 
feltétel.
- De nem az én feltételem.
Hangot váltott, leszállt a magas lóról.
- Mondja a feltételét.
- Az idő pénz. Enyém az idő, magáé a pénz, nem igaz?
- Mennyit kér?
- Mennyi időt kíván, hölgyem?
- Negyedórát.
- Öt kiló.
- Szép!
Nem szóltam semmit, csak hallgattam. A vonal túlsó végén némaság, 
innenső végén dőltek a fák a kuglipályán.
- Ráér ma este?
- Együtt van a hapsijával?
- Nem.
- Akkor honnan tudja, hogy hajlandó-e felbüfögni a dohányt?
- Nem tudom. El kell intéznem egy-két telefont. Itt dolgozom a...
- Idáig vagyok vele, hogy hol dolgozik, hölgyem - intettem le. Csak 
telefonálgasson. Beszélje meg a pasival. Holnap reggel felhívom.
- De tizenegy előtt ne! Későn érek haza.
- Van kocsija? - Van.
- Holnap felhívom. Megmondom, hova jöjjön. Maga szépen elhozza a 
dohányt és elboronáljuk az ügyet.
- Köszönöm - mondta a fiatalos hang, és a nő letette a kagylót.
19.
Mikor másnap délelőtt felhívtam, ugyanúgy csengett a hangja. Nem 
lihegett, nem tette-vette magát. A lényegre tért.
- Megkaptam az áldást.
- Na és mi van a steksszel?
- Azt is.
- Milyen kocsija van?
- Camaro. Piros sport.
- Tudja hol van a Metropolitan sugárút?
- Queensben? A temető mellett?
- Ott, ott. Hajtson nyugat felé, mintha a központba menne, amíg 
Brooklynba nem ér. Lesz ott egy kis híd. Azon menjen át és keresse meg 
jobbra a benzinkutat. Álljon be a kúthoz, ott találkozunk.
- Hánykor?
- Háromkor.
- Miről ismerem meg?
- Pénzt fogok kérni magától.
20.
A Delancey utcai hídon át jutottam ki Manhattanből, aztán éles kanyarral 
ráfordultam a Metropolitan sugárútra. Elslattyogtam a benzinkút mellett. 
Délután két óra volt, és semmi szokatlant nem láttam: egy piás ájult álomba 
merülve hevert, mellette egy papírzacskóból üres borosüveg kandikált ki. Két 
vörösesbarna, csont és bőr, hosszú lábú, ember nem simogatta kutya 
bóklászva keresett kaját a betonon. Egy télikabátos, nyűtt cowboykalapos 
fekete férfi üvegekkel és konzervdobozokkal megrakott bevásárlókocsit 
tologatott, és további kincsek reményében kutató pillantásokat vetett a 
keresztutcákba. A felvonóhíd túlsó oldalán a cementgyár szürkés port 
pöfögött, mely lassan befedett mindent. Perzselt a nap. A piás félárnyékban 
hűsölt - hosszú ideje alhatott már.
Néhány sarokkal arrébb parkoltam le a járgányt, farral a folyó felé, a 
felvonóhídnál, amely alatt ércszállító uszályokat hordott a hátán a fémszínű 
víz. Öt percbe se tellett, és megint a benzinkútnál voltam. Kinéztem 
magamnak egy kényelmes helyet a fal mellett, és leültem várni.
A vézna kutyák ott cirkáltak körülöttem nagy óvatosan. Volt nálam egy 
darab sajt, elővettem a papírzacskóból. Lassan kicsomagoltam, letörtem 
belőle, de közben a kutyákat figyeltem kopott filckalapom karimája alól. 
Feléjük hajítottam a sajtdarabot, ügyelve, hogy enyhe ívben repüljön, nehogy 
remajozni kezdjenek. A nagyobbik kutya becserkészte, gyorsan szagot vett, 
felkapta, majd elvonult vele, és harapdálni kezdte. Letörtem még egy darab 
sajtot, és azt is feléjük dobtam. Ezúttal a másik kutya rondott oda, felvette, 
majd iszkolt is vissza a párjához.
Rágyújtottam, és elnéztem, ahogy a kutyák beleszagolnak a levegőbe. 
Megpróbáltam utánozni őket. Senki nem közelíthette meg a benzinkutat, hogy 
onnan, ahol ültem, ne lássam meg. A tankolók miatt nem kellett fájjon a fejem 
- az egész környék összes üzemanyaga a papírzacskómban lapult egy 
üvegben.
Eltelt vagy egy óra. Túl voltam már jó néhány cigin, és a sajtom is 
elfogyott: felfalták a kutyák. Annyira közel egyszer sem jöttek, hogy 
megérinthessem őket, a nagyobbik úgy öt méterre üldögélt, a társa pedig 
mellette nyúlt el.
Tökéletesen árnyékban voltam, mire a piros Camaro befutott a kúthoz. Az 
ablakok letekerve, a volánnál a nő. Kikapcsolta a motort. A kutyák 
felkászálódtak és odasomfordáltak a kocsihoz. A Metropolitan sugárúton 
dübörögtek a teherautók.
A csaj kiszállt. Jó nagydarabra sikerült. Mézszín szőke haja egyenes volt, a 
válláig ért, a homlokát takaró frufru majdnem a szemébe lógott. Rózsaszín 
vékony pulóver és bő fehér nadrág lobogott rajta. Csípőre tett kézzel 
körbefordult terepszemlét tartani.
Csendesen feltápászkodtam, és megindultam feléje. Észrevett. Kezemben a 
papírzacskóval úgy festettem, mint egy csőlakó. A csaj nem gyulladt be.
- Jó napot, Belle! - köszöntem rá.
- Maga Burke?
Bólintottam, közben megpróbáltam kiszaszerolni, hogy vár-e valakit. Kis 
sötét szeme közel ült egymáshoz. Arca kerek volt, sima és meglehetősen 
jellegtelen, eltekintve a kis, hegyes állától. Pont akkora volt, mint én, bár 
mellben és csípőtájban bővebbre szabták. Megnéztem a lábát is. Fehér 
tornacipő, csöppnyi, akár a keze. Se óra, se gyűrű.
A Camaro hátsó ülése üresen tátongott.
- Kérem, nyissa ki a csomagtartót - mondtam.
- Minek?
- Látni szeretném, hogy van-e pótkereke. Bólintott, mint aki érti, miről van 
szó. Behajolt a kocsiba, kihúzta a gyújtásból a kulcsot. Csípője megfeszült a 
bő fehér nadrág alatt. A kezembe nyomta a kulcsokat. A csomagtartóban egy 
kék kézitáskán kívül nem volt semmi.
Intettem, hogy szálljon be, én pedig bevágtam magam a kormány mögé, és 
indítottam. Körbesétált a kocsi előtt, kinyitotta a túlsó ajtót, egy pillanatra a 
hátát mutatta, bedugta a fenekét, és az ülésre huppant. Ahogy a lábát behúzta, 
már csapódott is az ajtó. Tele volt vele az ülés. Csak ült apró kezét az ölében 
nyugtatva. Várt.
Néhány percig céltalanul keringtem a kocsival. Nem történt semmi 
különös. A második kör után beálltam a Plymouth mellé, orral a folyónak. 
Kiszálltam, a kocsi hátuljához sétáltam és rádőltem a csomagtartóra. Belle 
utánam. Megállt mellettem. Kezét maga mögé tartotta, tenyerét kitámasztotta 
és feltornászta magát. A kocsi hátulja megrengett a súlya alatt. Rá se rántott, 
hogy a felforrósodott fém égeti a fenekét.
- A pasas, aki találkozni akar...
Feltartottam a kezem, akár egy közlekedési rendőr.
- Megegyeztünk.
Kicsit felhúzta a pulóverét. A nadrág derekába dugva összehajtogatott 
bankjegyek. Zöldek a tejfehéren. Előhúzta a köteget és odaadta. Ötvenesek. 
Tíz darab. Mind használt. Az ingem zsebébe süllyesztettem őket.
- Tizenöt perce van - közöltem.
- Egy ismerős pasi találkozni akar magával, de nem szeretné, ha maga... 
félreértené.
- Van neve?
Megnéztem magamnak a profilját. Az orra alig dudorodott ki. Beleveszett 
széles, kerek arcába. Az egyik arcán tiszta izzadtságcsepp gördült alá.
- Marques Dupree - felelte. Szívtam egy slukkot.
- Lehet, hogy máris félreértettem - vetettem közbe.
- Azt ígérte, végighallgat. Szívtam még egy slukkot.
- Marquesnak van egy... meglehetősen nagy problémája. Azt mondja, csak 
maga segíthetne rajta... maga tudná, mit tegyen.
- Én tudom, hogy mit tegyek. Csak azt nem, hogy miért.
- Marques szerint maga biztos szívesen csinálná..
- Tudja, miről van szó?
- Nem.
- Akkor minek szövegelünk?
- Marques szeretne találkozni magával. De azt mondta, ha ő kérné biztos 
elküldené valahová.
- Nem is tévedett.
- Azért jöttem, hogy megnyugtassam: Marques nem akarja átverni. 
Alkalmazni akarja, érti? Ennyi az egész.
- Engem Marques ne alkalmazzon.
- Előre tudta, hogy ez lesz a válasz. Csak annyit kér, hogy találkozzon 
vele.
Elgondolkozva rágcsáltam a cigaretta végét. Marques helyesen járt el. 
Annyira ő se hülye, hogy csak úgy rám erőszakolja magát - egy ilyen 
nullagyula. Ha már megkeresett, biztos jó oka van rá.
- Magát is ő futtatja? - kérdeztem.
Az apró áll megemelkedett. Belle felém fordult és erősen rám nézett. Közel 
ülő szeme éj fekete volt, nem tudtam kivenni a pupilláját.
- Nem vagyok kurva. - Egyszerűen felvilágosított, harag nélkül.
- Akkor minek csinálja?
Egy apró kéz nyúlt felém, és megpöcögtette az ingem zsebét. Amelyikben 
a pénz lapult.
- Még meggondolom, jó? Hol találom meg?
- Engem?
- Persze, hogy magát. Marquest tudom hol keressem.
- A Repülő Csészealjban dolgozom. A Kennedy reptér mellett.
- Nocsak! Az egy sztriptízbár, ha nem csalódom. Valamit elárulhatott az 
arcom, mert apró rózsabimbó ajkát gyorsan csókra csücsörítette.
- Miért? Megvan hozzá mindenem, nem? Vagy talán többem is a 
kelleténél?
Vállat vontam.
- Keddet kivéve minden este dolgozom. Megfogtam a csuklóját. Finoman, 
de azért úgy, hogy rám figyeljen.
- Mondja meg Marquesnak, hogy ne hívjon! Ha úgy döntök, hogy 
találkozom vele, előbb magának szólok.
- És, ha úgy dönt, hogy nem?
- Akkor nem találkozunk - feleltem, és besegítettem a vezetőülésre. Aztán 
intettem, hogy söprés.
Nekivágtam gyalog, az ellenkező irányban. A Camaro elindult. Hátralesve 
figyeltem, ahogy befordul a sarkon. Akkor visszacsattogtam a Plymouthhoz.
21.
A kínai negyedben a Division utcáról nyíló raktárépület, mint rendesen, 
üres volt és elhagyatott. Beálltam, és kikapcsoltam a motort. Vártam. 
Hallottam, hogy a hátam mögött ajtó csapódik. Max tehát otthon van.
A raktárépületben sötét árnyékok bújtak meg. Fölmásztam Max mögött a 
hátsó lépcsőn az emeletre. Rendszerint egyenesen a hátsó szobába ment, ahol 
életfogytig tartó kártyacsatánkat vívtuk, de ma nem. Ma megállt az első 
emeleten. Odafönt volt a szentély, a dodzsónak nevezett küzdőtér, ahol Max a 
fehér fenyővel szegélyezett tölgyfapadlón gyakorolt. A fölszentelt föld, ahol 
Floodot és azt az őrült Cobrát összehozta a sors. A halál harcmezeje.
Immaculata a fehér szoba egyik sarkában alacsony széken kuporgott. Előtte 
feketére lakkozott asztalon halomban könyvek és papírok. A kisbaba az asztal 
túlsó oldalán feszített egy szál pelenkában, és komoly arccal figyelte, amint az 
anyja dolgozik. A falnál súlyos, tömör asztal állt, a két végén egy-egy merev 
támlájú, keményfából készült szék. Max hellyel kínált. Ahogy leültem, 
Immaculata félretette jegyzeteit, és felállt az asztaltól.
- Szia, Burke!
- Szia, Mac! Hogy van Flower?
- Tökéletesen - felelte Mac megfontoltan, mint aki több lehetséges változat 
közül választott. - Teát?
- Köszönöm - bólintottam, mert tudtam, mire gondol.
Mac elindult a szomszéd szoba felé. A baba felnyöszörgött, de inkább 
kérdő, mint sírós hangon. Mac letérdelt a lánya mellé, és halk, de acélos 
hangon beszélni kezdett hozzá.
- Anya mindjárt visszajön. Mindig visszajön, érted? Soha nem hagy itt - 
futó csókot lehelt a baba homlokára, és újra meg újra, végtelen türelemmel 
addig intett pápát a gyereknek, amíg Flower ugyancsak integetésre nem 
emelte a kezét. - Okos kislány vagy! - dicsérte meg Immaculata.
Előhúztam egy szál cigit és kérdőn Max felé tartottam, hogy szabad-e a 
gyerek közelében dohányozni.
Max egy levesestál méretű vörös cseréphamutartóra mutatott. Rágyújtott ő 
is, és a füstöt a mennyezet felé fújta ki. Majd kitárta a karját, jelezve, hogy az 
egész világ bagózik, és a gyerek úgysem a négy fal között fogja leélni az 
életét.
Visszajött Immaculata, kezében teáskannával, két csészével, nekem jeges 
aranygyömbérrel.
- Itt a postád - mondta, és a kezembe nyomott egy paksaméta levelet. 
Odaát Jerseyben bérlek postafiókot. A Mama egyik sofőrje úgy kéthetente 
kiüríti nekem, s a leveleket a Mamánál hagyja az alagsorban. Max, ha ráér, 
elhozza, és magánál tartja, amíg át nem veszem. Átnyálaztam a postát. Se 
Japánból, se Floodtól nem jött semmi. A zsebembe csúsztattam a paksamétát.
Immaculata széket húzott az asztalhoz, közénk ült, de fél szemmel a 
kislányát figyelte. Flower boldog gőgicséléssel szórakoztatta magát. Szinte 
énekelt.
Max feltartott ujjal jelzett, és a szemembe nézett. Figyeljek rá.
Hangtalanul felállt, a kislány mögé lopakodott és hirtelen összecsapta a 
tenyerét. Akkorát szólt, mint egy puskalövés. A baba összerezzent, és 
megpróbálta a hang irányába fordítani a fejét. Max a karjába kapta a gyereket, 
jó puhán simogatni kezdte, kérges keze valósággal ellágyult, körülölelte 
Flowert, akár egy bárányfelhő. A kislány parányi kezével addig matatott, amíg 
meg nem lelte a férfi egyik ujját, akkor megragadta, és nem engedte el.
Max az ölében hozta vissza a gyereket az asztalhoz. Mosolygott.
Immaculata felállva, csípőre tett kézzel nézte a jelenetet.
- Max! - ripakodott rá, és toppantott hozzá. Max rá se hederített, engem 
figyelt.
Immaculata felsóhajtott.
- Akkor is mindig ezt csinálta, amikor állapotos voltam. Azt mondta, az a 
kis lény a hasamban hallja őt. Amikor az újszülöttemet szoptatni kezdtem, 
Max mindenkit csöndre intett... és aztán ugyanígy összecsapta a kezét. Flower 
összerándult, vagyis meghallotta a zajt-, és Maxot majd szétvetette a 
boldogság.
- Mert a gyerek felismerte a hangját - vetettem közbe.
- Hát persze. Szerinte is erről van szó.
- Miért, miről?
- Szerintem - mondta, és a férjére nézett -, Max attól félt, hogy a baba 
süket lesz. 
- Max süketen született?
- Sose kérdeztem tőle - felelte és mintha óvatosságra intett volna a hangja.
Maxot testvéremként szerettem. Jogom van hozzá, hogy megtudjam az 
igazságot. Ezt a jogot a börtöncellában szereztem. Kinyújtott ujjal Max felé 
böktem. Majd úgy tettem, mintha csecsemőt ringatnék. Ismét rámutattam. 
Aztán a fülemre.
Arcvonásai megkeményedtek, összevonta a szemöldökét, ajka vékony 
vonallá préselődött. Megrázta a fejét. Tehát nem.
- Hogyan történt? - tártam szét a karom.
Max óvatosan felemelte a lányát, végigsétált vele a szobán, letette 
megcsókolta. Odaállt elénk. Magára mutatott. Öklével villámgyorsan a 
tenyerébe csapott, olyan gyorsan, hogy alig vettem észre. Éleset csattant. A 
fülére bökött. Tenyerét derékmagasságba emelte. Kisgyerek. Ujjait 
karomszerűen összehúzta, belekapott a levegőbe, fölemelt valamit a földről. A 
falhoz vágta. Odament. Magára mutatott.
Nem született süketen.
Kétszer megkopogtattam a szívemet. Fejet hajtottam. Szemembe valami 
furcsa nedvesség kezdett gyűlni.
Max a padlón játszogató Flower re mutatott. Átnyúlt az asztalon, 
kinyújtotta a tenyerét. Immaculata beletette a kezét. A férfi hüvelyk- és 
mutatóujjával kört rajzolt a levegőbe. Rendben van, jelezte. Most már minden 
rendben van.
Igaz. Max mostanra kitanulta a szabályokat.
Belekortyoltam az aranygyömbérbe. Elővettem egy cigarettát. Két 
tenyeremet szorosan egymás mellé fektettem, de úgy, hogy ne érjen össze. 
Találkozó, jeleztem.
Max lemásolta a mozdulatot. Majd ökölbe szorította a kezét.
Vállat vontam. Lehet. Ki tudja?
Felé böktem, majd magam felé. Kinyújtottam az ujjamat, intettem vele. 
Odakint találkozunk. Az utcán.
Kérdőn nézett rám.
Összedörzsöltem a hüvelykujjamat, a mutató és a középső ujjamat. 
Dohányról van szó. Lehet, hogy munkáról is.
Max szusszanva levegőt vett.
A fejemet ráztam. Nem, nem kokain. Azt mímeltem, hogy injekciós tűt 
bökök a karomba, és megint megráztam a fejem. Nem is heroin. Aztán azt, 
hogy staubot teszek a számba, háromszor mélyen szippantottam, és a fejemet 
ráztam hozzá. Nem marihuána.
Max előhúzott a zsebéből egy dollárt. Feltartotta három ujját.
Nemet intettem. Mégcsak nem is cinkelt zsozsó.
Immaculata úgy bámult minket, mint aki teniszmeccsen ül. Várta a poént.
Max mutatóujja rám meredt, hüvelykujját pedig görbén melléhajlította. 
Nemmel válaszoltam megint. Nem fegyver. Kezemmel darázsderekat 
rajzoltam a levegőbe. Nő.
Elkomorodott az arca, miközben a kezét kérdőn mellmagasságba tartotta.
Nyitott tenyeremet a homlokomhoz emeltem, mintha tisztelegnék, úgy 
mutattam a méretet. Nem gyerekek. Úgy tettem, mintha beszélgetnék, 
alkudoznék valakivel. Eljátszottam, ahogy gazdát cserél a pénz. A zsebemből 
néhány bankjegyet húztam elő, és az asztalra tettem őket. Halomba raktam a 
pénzt, egy bankjegyet kivéve, melyet külön hagytam. A halmot zsebre raktam, 
a különálló bankót pedig az asztal bal oldalára csúsztattam. Ismét 
darázsderekat rajzoltam a levegőbe. Az a nő részesedése.
Max két kézzel köröket rajzolt a feje köré, szemébe húzta egy kalap 
karimáját.
Bólintottam. Strici.
Max elvigyoredott. Mímelte, mintha levenné a karjáról az órát. Gyűrűket 
húzott le az ujjáról. Benyúlt az inge alá a tárcájáért.
Megráztam a fejem. Nem, nem kopasztunk meg senkit. Nem lesz hirig. Két 
tenyeremet ismét szorosan, de érintés nélkül egymás mellé fektettem. Csak 
egy találkozó. Benne van?
Max bólintott.
Az órámra mutattam. Jeleztem, hogy nem tudom, mikor lesz. Majd szólok, 
ha itt az ideje.
A kislány felsírt. Immaculata odament hozzá, az ölébe vette, és 
hozzákészülődött a szoptatáshoz. Meghajlással búcsút vettem Immaculatátol, 
Maxtol és a testvérem kislányától.
Leslattyogtam a lépcsőn a kocsihoz, és közben Flood járt az eszemben. 
Rámtört a magány.
22.
Mikor visszaértem az irodába, átnéztem a postát. A szokásos. Született 
idióták válaszolnak a hirdetésemre, mely lehetőséget kínál "képzett 
kalandoroknak a határtól délre". Mostanában inkább Közép-Amerikában 
folynak zsoldosakciók, mert a kubaiak nem hagytak kétséget felőle, hogy 
Afrika nem az ígéret földje. A dörzsölt vagányok inkább "kiképzéssel" 
foglalkoznak. Nagy dohányt lehet leszakítani azokról a kétbalkezes 
pancserokról, akik hajlandók terepszínű szerelést húzni és a New Jersey-i 
mocsarakban kitanulni a "túlélés" fifikáit. Jómagam nem vezetek tábort és 
ügyfeleimmel nem akarok testközelbe kerülni. Méltányos jutalék fejében 
azonban boldogan feldolgozom jelentkezési lapjukat.
Kaptam levelet egy perverz pasitól: a feladó helyén egy postafiók száma 
szerepelt. A levelet krémszínű merített papírra gépelték nagy gondosan, 
melynek sarkába "CX" monogram volt nyomva. "Nekem az élmény a fontos. 
A korbács, a narkó. Remélem, jó barátok leszünk." Félretettem a levelet. Ha 
nem egy postai szimat írta, akkor sikerült kifognom egy frankón elvarázsolt 
fazont, aki hajlandó lesz a mókáért tejelni. A szarházi! Az ilyen alakok 
vastagon fizetnek, így aztán teljesülnek a vágyaik. Olykor azért szerencsém 
van, és ráfizetnek a vágyaikra.
A többi levél az új apróhirdetésünkre válaszolt, melyet most kezdtünk 
sorozatban bedobni. Minden lap jó nekünk, nem válogatunk. Irodalmi 
folyóiratoktól a keménypornós szennylapokig mindenütt kinyomjuk a 
szöveget. Kis változtatásoktól eltekintve ugyanaz a sóder: jelenleg 
börtönbüntetését töltő fiatal lány nemsokára szabadul. Magányos, le van égve, 
megértésre vágyik.
Az ártatlan fiatal leányka Honey Blaine névre hallgat. Ha valamelyik 
balfácán véletlenül egyenesen neki címezné a levelet, a posta Bedfort Hills-i 
börtönben találna rá H. Blainre, 86-B-9759 szám alatt. (A hirdetés nem 
hazudott.) Ezeket Honey lazán kiosztaná. Elmagyarázná, hogy nem írhat olyan 
levelet, amilyet igazán szeretne, mert nem menne át a börtöncenzúrán. De ha a 
pasi érzései őszinték és hajlandó várni egy kicsit, írjon ebbe meg ebbe a titkos 
postafiókba, és ki tudja...
A leveleket én válogattam ki és Michelle válaszolta meg. Tízegynéhány 
fényképpel dolgoztunk, mind polaroiddal készült. ("Sajnos itt csak ezt 
engedélyezik.") Csórikámék mindig azt kapják, amit kérnek. Honey a vevő 
igényei szerint hol egy mocsok strici tizenkilenc éves áldozata volt, hol meleg 
csaj, akit a babája beköpött egy narkós buli miatt, hol egyszerű kis autó tolvaj. 
Bármi, csak az nem, ami a valóságban. Képes volt megfelelni öregurak 
hótiszta vágyainak vagy züllött papok lucskos képzelgéseinek. Honey 
meglehetősen rugalmas alkat, főleg Michelle csalhatatlan megérzéseinek és 
ötletgazdag stílusának jóvoltából. Először adja az ártatlant, kiveti a horgot, 
majd keményen megdolgozza a palit. És ekkor kezdődnek a szerencsétlen árva 
problémái. Egy meleg csaj nem száll le róla: ha nem kapja meg, megöli. 
Máskor azért kerül meredek helyzetbe, mert át akarják helyezni egy másik 
börtönszárnyba, ahonnan nem tud majd levelezni. Vagy esedékessé válik a 
postafiók bérleti díja. Vagyis sürgősen lóvé kell, mert meg lehet kenni a 
börtönigazgatót és akkor feltételesen szabadulhat. Vagy egy zsaroló teszi rá a 
piszkos mancsát. És egyszer csak elkezdenek csordogálni a postán a 
pénzküldemények.
Nem sok idő telt el, s csórikám bontatlanul visszakapta a levelét. A 
borítékon a börtön pecsétje. Fekete keretben a hivatalos szöveg: "Vissza a 
feladónak. Címzett elhalálozott." Ezt minden pancser bevette - ha az a 
szerencsétlen kis Honey svihák lett volna, beváltja az utolsó csekket, nem 
igaz?
A 86-B-9757-es számot viselő H. Blaine, mázlinkra, nem fogadhatott 
látogatókat. A név és a szám frankó volt, csak egy ötvenöt éves, százhúsz 
kilós fekete asszonyság, Hortense Blaine viselte, aki árvák három nemzedékét 
nevelte fel: kukába dobott és valahogy mégiscsak életben maradt 
újszülötteket, utcasarkokon hervadozó gyermek prostituáltakat. Édesgyereke 
egy se lett, mégis vagy egy tucat mondta anyjának. Egyszer aztán az élettársa 
megerőszakolta az egyik gyerekét. A tizenkét éves Princesst.
őrzöm a bírósági tárgyalás jegyzőkönyvének egy példányát. Az ügyvédtől 
kaptam, aki a fellebbezést intézi. Kemény blues-szöveg, zene nélkül.
VÉDŐÜGYVÉDI KIHALLGATÁS
MR. DAVIDSON KÉRDÉSE: Mit tett, ha tett egyáltalán valamit, amikor 
Princess elmesélte, hogy Mr. Jackson megerőszakolta?
A VÁDLOTT VÁLASZA: Megmondtam a gyereknek, hogy senki nem 
fogja többet bántani. Bevittem aludni hozzám, az ágyamba.
K: Abba az ágyba, amelyben Mr. Jackson is aludt?
V: Tudtam, hogy ő nem fog még egyszer ott aludni.
K: Mi történt azután?
V: Vártam, hogy Jackson hazajöjjön. Zsugás volt, abból élt. Megjött, leült 
a konyhaasztalhoz, sört kért.
K: Adott neki?
V: Adtam.
K: Mondja el az esküdteknek, hogy mi történt azután.
V: Megkérdeztem tőle, hogy mért tette. Mondtam...
K: Már megbocsásson, Mrs. Blaine de azt kérdezte tőle, hogy miért 
erőszakolta meg a gyereket? Arra nem volt kíváncsi, hogy egyáltalán 
megerőszakolta-e?
V: Nem hát. Véres volt a gyerek ágya.
K: Értem. Folytassa, kérem.
V: Szóval megkérdeztem, hogy mért tette, amit tett. Azt mondta, Princess 
nemsokára felnőtt nő lesz. Kutyabaja se lett tőle. Legalább megtanulja, milyen 
az élet. Különben is, mondta, a lány ott flangált előtte egy szál hálóingben, 
mikor én munkában voltam. Azt is mondta, magának köszönheti a bajt.
K: Látta Mr. Jackson arcát, amikor ezt mondta?
MR. HEYES: Tiltakozom. A kérdésre a tanú csak következtetéssel 
válaszolhatna.
MR. DAVIDSON: Bíró úr, az emberek viselkedésének megfigyelése nem 
minősül következtetésnek.
MR. HEYES: Bíró úr, a védelem képviselője közvetett bizonyítékokkal 
dolgozik. Megkísérli befeketíteni egy halott férfi jellemét.
MR. DAVIDSON: A bíróság meghallgatta a kiskorú Princess 
tanúvallomását. Az erőszakoskodó férfi jellemére vonatkozó bizonyítékokat 
jegyzőkönyvbe vettük.
MR. HEYES: Tiltakozom. Nem Mr. Jackson a vádlottja a jelenlegi 
eljárásnak.
MR. DAVIDSON: Egyetértek. Őt már elítélték.
A BÍRÓ: Uraim, elég! A tiltakozást elutasítom.
K: Ismét felteszem a kérdést, Mrs. Blaine. Látta Mr. Jackson arcát, amikor 
beismerte magának, hogy megerőszakolta Princesst?
V: Láttam. Jackson mosolygott. Olyan volt, mintha mi se történt volna.
MR. HEYES: Tiltakozom!
A BÍRÓ: A tiltakozást elutasítom.
K: Mondott Mr. Jackson mást is?
V: Igen. Azt mondta, a kis kurva csak azt kapta, amit megérdemelt.
K: Mi történt ezután?
V: Felkaptam a konyhakést, és szíven szúrtam.
K: Az volt a szándéka, hogy megölje?
V: Az..
K: Miért akarta megölni?
V: Hogy ne bánthassa többet a gyerekemet.
MR. DAVIDSON: Átadom a tanút a vád képviselőjének.
Gyilkossági ügyben mégsem lehetett valami nímand ügyvédet fogadni. 
Ahhoz azért elég sokan nőttünk fel Hortense szárnyai alatt. Például a 
professzor vagy Próféta, röviden Profi. A név kis termetű, fekete bőrű 
vészmadarat rejt, aki jóval azelőtt kitanulta a hóhányó szakmát, mint hogy 
nekem kinyílt volna a csipám. Rímben beszélt, bűnben élt. Bár a Profi akkor 
se ért volna a vállamig, ha kihúzza magát, volt kiállása.
- Azzal bizony nem bűnözött, hogy e mocsokba kést döfött - jelentette ki 
tömören, azzal további megjegyzés nélkül beszállt a pénzfelhajtó balettba.
Davidson minden szempontból megfelelt a célnak. Tagbaszakadt, szakállas 
hapsi volt, senki se látta majrézni. Évekkel azelőtt figyeltem fel rá, amikor egy 
UGLfegyverest védett. Az volt a véleménye, hogy Hortense ügyéből csak egy 
módszerrel lehet kihozni valamit: a halottnak kell nekimenni "pszichiátriai 
bonckéssel".
Be is jött neki. A végére meggyőzte az esküdtszéket, hogy Jackson, amíg 
élt, két lábon járó gennygóc volt. Az ítélet Hortense-t erős felindulásban 
elkövetett emberölésben marasztalta el. Micsoda különbség! Gyilkosságért 
ebben az államban huszonöt évtől életfogytig jár. Davidson mégis akkorát 
csapott a védelem asztalára, hogy összetörte. Aztán csak bámult maga elé, 
lehajtott fejjel.
Az egyik esküdt, egy barna öltönyös, kövér alak, odalépett hozzá. Gratulált 
neki, és elkérte a névjegyét. Davidson végül fölemelte a fejét, és az esküdt 
szemébe nézett. Könnyek folytak az arcán.
- Megválogatom, hogy kit védek - felelte, és hátat fordított a kinyújtott 
kézzel bámuló esküdtnek.
A bíró kettőtől hat évig terjedő szabadságvesztést szabott ki. New Yorkban 
csak kiskorúak kaphatnak felfüggesztettet. Az ítélet kihirdetésekor Hortense 
mellett az egyik nevelt fia ott állt. Nem gyerek már, banktisztviselő, 
villanegyedben lakik, de amikor meghallotta, hogy becsukják Hortense-t, 
elsírta magát. Az asszony a férfi vállára tette vaskos kezét. Nyújtóznia kellett, 
hogy elérje.
- Légy bátor - mondta neki. Ő aztán bátor volt. Arcon csókolta Davidsont, 
aztán kinyújtotta a kezét és várta a bilincseket.
Az ügyvéd most készíti elő a fellebezést. Keményen küzd, mint mindig. Őt 
a fellebbviteli tárgyalás izgatja, minket meg az, hogy összedobjunk egy kis 
lóvét, mire Hortense kisétál a nagykapun. A Profi havonta egyszer 
meglátogatja, és visz neki egy köteg postautalványt aláírásra. Van Bronxban 
egy csekkbeváltó, ahol nem nagyon kukacoskodnak. A dohány fele Hortense-
é, a másik felén Michelle meg én osztozunk. Eredetileg úgy volt, hogy négy 
részre osztjuk a pénzt, de a Profi lemondott Hortense javára. Amikor 
rákérdeztünk, csak ennyit mondott:
- Mindenkit azért én sem vágok meg. Michelle sem strichel már. Először 
azt hittem, az AIDS miatt, de azt mondta, nem kockáztathatja meg a lebukást. 
Most, hogy anya lett.
Szóval inkább telefonos kuncsaftjai vannak. Olyan reiszmanfrédok, akik 
Michelle-t hallgatva ellövik a patront, aztán tejelnek, mint egy Holstein-Fríz. 
De házhoz is megy.
Ebben a balhéban az a legjobb, hogy Michelle és Hortense együtt 
melóznak. Végül is egyformán szorítja őket a cipő, csak másutt.
23.
Nem tudom, miért, de pocsékul éreztem magam. Pedig a változatosság 
kedvéért még csak le se voltam égve. Az utolsó munkámba nem kellett 
beledögleni, mégis csurrant-cseppent belőle valami. Sőt, több kellemes ügyre 
volt kilátás. Nem is szaglásztak utánam.
Nem nagyon filóztam rajta. Régebben, még a sitten biztos aggasztott volna. 
Rossz beidegződés.
Pansy odasomfordált a székemhez, busa fejét az ölembe fúrta. Valami 
morgásszerű hang szakadt fel belőle. Világos volt, hogy mit akar.
- Ma szó se lehet róla, haver - mondtam, és megsimogattam a fejét, a 
szeme között. Maxszal arra tanítottuk, hogy maradjon a föld közelében, ha 
támad. A legtöbb kutya ilyenkor felugrik a levegőbe, mert valami belső ösztön 
késztetésére mindig a toroknak rontanak. Igenám, de emberi célpont esetében 
csődöt mond ez a taktika: az ember túl magasan hordja a torkát. Olykor 
kivisszük Pansyt Brooklynba, egy üres telekre. Adunk egy kölyöknek tíz 
dolcsit, és rádumáljuk, hogy húzza magára a bőrből és vattabélésből varrt 
védőruhát. Én beállok a kölyökkel szemben - Pansy hosszú pórázon -, Max 
pedig oldalvást helyezkedik el, kezében hosszú bambuszrúddal. Mikor 
nekiugrasztom a kutyát, Max felemeli a botot és rezzenetlenül tartja 
vízszintesen. Pansy csak akkor tudja elkapni a védőruhás kölyköt, ha a föld 
közelében, úgy az ágyéktáján marad. Ha magasabbra ugrik, Max fejbe 
kólintja. Mostanában már inkább sikerül neki. Mihelyt elkapja a fogával a 
kölyköt, azonnal leállítom.
Mégis minden alkalommal új gyereket kell fognunk. Az öltözék szemre 
olyan erős, mint a páncél, de Pansy még azon keresztül is képes véres 
húscafattá varázsolni egy lábikrát.
Addig kurkásztam a tévécsatornák között, amíg rá nem akadtam egy 
pankrációra: Pansy kedvéért. Kapott egy marhacsontot, én meg, kezemben a 
turflappal elnyújtóztam a heverőn. Hátha találok valami jó lovat, amibe 
befektethetem a lóvét.
Félálomban még hallottam, ahogy Pansy fogai lassan szétőrlik a 
marhacsontot.
24.
Tíz múlt, mire felébredtem. A tévében épp egy hekus fejét verték egy 
kurblival. Rábagóztam. Kinyitottam Pansynek a hátsó ajtót. Mire visszaértem, 
a hekusnak már kutyabaja se volt, tovább gyűjtögette a bizonyítékait.
Lezuhanyoztam. A tükörbe bámultam, a visszavert ábrázatom mögé. 
Fürkésztem a vonásaimat, az orromon vettem a levegőt, mélyen a gyomromra 
szívtam, és kilégzéskor kidüllesztettem a mellkasom.
Mire abbahagytam, tiszta lett az agyam. Figyelmemet a feladatra 
összpontosítottam, készen álltam rá.
Óvatosan megborotválkoztam. Sokáig fésültem a hajam. Sötétszürke 
nadrágot és fehér selyeminget húztam. Krokodilbőr csizmát. Konfekció 
ugyan, de jól áll. A komód alsó fiókjában félretoltam néhány inget. Alattuk 
halomban gyűrűk, órák, karkötők, aranyláncok. Elnéztem őket, mint zsebes a 
szajrét.
Kézbe vettem egy aranyláncot. Csempészáru. Minden láncszeme tömör 
aranygömböcske. Az egész darabonként szétszedhető. Túl tipp-topp ehhez a 
melóhoz. Addig matattam a gagyiban, amíg meg nem találtam, amit kerestem: 
vastag aranyláncot, arany karkötőt és egy zafírköves gyűrűt.
A szekrény ajtajában lévő egész alakos tükörben megvizsgáltam az 
összbenyomást. Még volt valami hiányérzetem. Szerencsére találtam egy kis 
zselét a fürdőszobában, s rákentem a hajamra, hogy dúsabbnak és egy csöppet 
zsírosnak tűnjön. Tisztes őszes halántékom frankón nem zavart - 
fotómodellként csak a rendőrség tart nyilván.
Kölnit löttyintettem a nyakamra meg az arcomra. Nehogy szagot vegyenek 
rólam a kutyák.
Zsebre vágtam pár száz dodót, a Vakond eszkabálta butános gázöngyújtót, 
és egy tárcát, amelyből kiszedegettem a kamu hitelkártyákat: készen álltam, 
hogy ellátogassak egy sztriptízbárba.
25.
A Kennedy reptér Queens külvárosában, Long Island felé, az öböl partján 
nyújtózik. Az egykori mocsarat a gyorsforgalmi útról leágazó kétsávos 
mellékutak szabdalják. A környék csupa raktárépület, kóceráj és garniszálló.
A Közlekedési Minisztérium az utakat nagyon jó állapotban tartja, de a 
közvilágításra nem pocsékolja a pénzt, így aztán virul a gengszterparadicsom.
Nem kellett sokáig keresnem a Repülő Csészealjat. A földszintes, kék 
gipszvakolatú épület magányosan állt egy darabka aszfalt közepén. A 
duplaszárnyú bejárati ajtó mellett kétoldalt földig érő sötét üvegtábla villódzó 
ígéretekkel, csupasz popsikkal, buja táncot lejtő bártündérekkel.
Keresztülgördültem a parkolón. A General Motors nemrégiben kiárusítást 
tarthatott: Eldoradók, Buick Regalok, Oldsmobile-ok egymás hegyen-hátán. 
Átlátszó tető, polaroid ablaküveg, egyedi monogram az ajtókon. A Plymoutht 
a parkoló legvégében dobtam le, kopottas festésével szépen beleolvadt az 
árnyékba. Mint egy roncsautó, melyet otthagyott a gazdája.
A bejáraton át bejutottam az előcsarnokba. A fal fehér, a padlószőnyeg 
piros. Oldalt, kis asztal mellett karvalyképű, alpakka öltönyös pasi ücsörgött. 
A csehó annyira nem volt flancos, hogy ruhatáros babát tartson, de annyira 
alvilági sem, hogy motozóembert.
- Tíz dodó a belépő, haver, de nagyon megéri - közölte a karvalyképű 
lelkesedés nélkül.
Fizettem és keresztülküzdöttem magam még néhány ajtón. Belülről 
nagyobb volt a hely, mint amilyennek kívülről látszott, úgyhogy a sötétben 
nem is tudtam kivenni a falakat. A termet a színpad és rá merőlegesen a 
hosszú, csaknem az ajtóig érő színpadi kifutó T-alakja osztotta meg. Oldalt 
bárpult. Szétszórva kis kerek asztalok, a színpad két sarkában két hatalmas 
képernyő, mint a videomoziban. Most épp nem működtek.
Az asztaloknál egy lélek sem volt. A férfiak mind a bárpultnál, illetve a 
kifutónál ültek. A rejtett hangszórókból kemény rockzene harsogott. A kifutó 
szélén három csaj. Két szöszi meg egy vörös, bikinibugyiban, magas sarkú 
cipőben és talpig csillámporban. A lányok felosztották egymás között a 
terepet, fel-alá riszálták magukat, a vendégekkel csacsogtak. A vörös letérdelt 
egy tornyos hajú gyémánt gyűrűs pasas elé, pördült egyet és hátravetette a 
vállát. A pasas a vörös bugyija után nyúlt, lerántotta, néhány bankjegyet 
gyömöszölt a két karcsú comb közé, és megpaskolta az orra előtt feszülő 
popsit.
A vörös vonaglott egyet a pasasnak, aztán laza mozdulattal felhúzta magára 
a bugyiját, ismét megpördült a tengelye körül, kéjesen körbenyalta az ajkát, 
majd tovatáncolt.
A hely jobb volt, mint egy dél-bronxi rozzant csehó, ahol a macák a hátsó 
bokszokban furulyáztak is, de rosszabb, mint egy belvárosi mulató, ahol 
felszilikonozott csöcsű csajok bélszínt szolgáltak fel, uramozták az embert, 
igaz, dugni legfeljebb pénzt lehetett a zsebükbe.
Találtam helyet a bárnál. Egy barna hajú anyu keresztülhajolt a pulton. 
Átlátszó, fehér blúza alatt pánt nélküli melltartó piroslott. Szemöldöke 
magasra szökött, és a szokásos mosolyt, villantotta rám.
- Egy gin tonikot - szólaltam meg, és kitettem a pultra egy ötvenest. - Sok 
jéggel. És ne keverje össze.
Hunyorított. Megjött a ma esti ügyeletes okostóni. Nem kér vizezett piát a 
tökös.
Kihozott egy nagy pohár tonikot és mellé egy kupica gint. Négy 
tízdollárost adott vissza. Hát, a flanc pénzbe kerül.
- Laura vagyok - búgta. - A végén kerülök sorra. Itt leszel még?
Bólintottam. Felcsippentette az egyik tízest, de közben kérdő tekintetet 
meresztett rám. Bólintotam. A melle közé dugta a dohányt, megint hunyorított 
és ment a dolgára. A maradék pénzt a pulton hagytam.
Beleittam a tonikba. Vártam.
Abbamaradt a zene. Alacsony, köpcös alak lépett a színpad közepére. 
Trottyos fehér nadrágja fölött rózsaszín sportzakó virított. Kialudtak a fények. 
A mindenes ráirányította a kopfot a köpcösre, aki kezében drót nélküli 
mikrofonnal bejelentette a következő számot.
- Következik az est fénypontja... a nagyszerű Debbie... az érzékek 
rabságában!
Megint sötét lett. A legtöbb férfi visszaült a kis asztalokhoz. A színpad 
jobb oldalán kinyílt egy ajtó, és két sötét árnyék vonult a kifutóig. Megszólalt 
a zene, súlyos basszusfutamok és dob, szöveg nélkül. Az egyik árnyék 
elsuhant.
Éles fehér reflektorfény gyúlt, kerek kis szigetet alkotva a T-alak szárának 
és kalapjának találkozásában. A körben fekete, egyenes hátú faragott szék állt. 
Villogva megelevenedtek az óriás képernyők. A kamera a székre közelített: 
megtelt vele a képernyő.
Feszülő fekete ruhába öltözött szőkeség lépett a fénykörbe. Lábán magas 
sarkú, fekete cipő, kezén könyékig érő, fekete kesztyű. Fején kis, kerek fekete 
kalap, arca előtt fekete fátyol. Leült a székre. Keresztbe tette a lábát. Kezére 
támasztotta állat és várt.
A súlyos zenében is tisztán ki tudtam venni, ahogy a hímnemű közönség 
lihegve kapkodja a levegőt. Senki nem beszélgetett. A sötétben pucér keblű 
pincérnők sürögtek-forogtak a kis kerek asztalok körül, sorra vették fel az 
újabb italrendeléseket. Jól ment a bolt.
Ilyen vetkőzőszámot életemben nem láttam. A csaj nem a közönségnek 
játszott - a vendégek mintha bebámultak volna egy ablakon. Csöndben 
maradtak. Belesüppedtek magányuk mocskába.
A színpad elsötétedett. Elnémult a zene. A közönség - az izgatott férfiak 
felbődültek.
Senki se mozdult.
Mikor újra kigyúlt a reflektorfény, a szőkeség már térdelt a közönséggel 
szemben. Kezével lassan simogatta a combját, majd a zene erősödtével a lába 
közé nyúlt. Aztán milliméterről milliméterre fölemelte a fátylat. Levette 
fejéről a kis kerek kalapot. A kamera az arcát mutatta. A szöszi nyalogatta az 
ajkát, s a szeme tágra kerekedett. Amikor nyögésre nyílt a szája, hirtelen 
homályba borult a színpad.
Néhány percen át úgy is maradt. Csak az öngyújtók villantak a nézőtéren, 
mint parányi vörös lángnyelvek.
Flood jutott az eszembe. Magam előtt láttam, amint egyik lábáról a másikra 
állva, le-leguggolva megpróbálja belepréselni a csípőjét a szűk nadrágjába. 
Ahogy a combja fehér bőrén felpiroslik egy égési seb, amikor valahol, egy 
másik helyen,. egy másik szék fölé hajol. Leráztam magamról a látomást - a 
holtakat el kell temetni.
Megint kivilágosodott, a hangszórók teli torokból üvölteni kezdték a rokit, 
a képernyők elsötétedtek. A kifutó szélén három új lány melózott, integettek a 
férfiaknak, hogy jöjjenek közelebb.
Beletöltöttem a gint az üres tonikos pohárba, és ellötyköltem a jéggel. A 
bártündér odalépett, elém rakott még egy gint és tonikot; s a piszkos poharakat 
kis tálcára tette.
- Na, hogy tetszett?
- Hát... nem az én ízlésem.
- Később megmondhatod, milyen az ízlésed - súgta, és lazán besöpörte a 
bárpult tetejéről a maradék dohányt, önkényesen megduplázva a borravalóját.
A zsebembe nyúltam a következő ötvenesért. Belle-re várni nem olcsó 
mulatság.
26.
Úgy képzeltem, Belle a sötétben sürgölődő pincérlányok között lesz, de 
nem akartam rákérdezni. Minthogy asztalok elhagyatottan álltak, s a csajok a 
kifutón tették-vették magukat, meg kellett várnom a következő számot, hogy 
visszahúzódhassam a sötétbe és körülnézhessek. Addig is iddogáltam a tonikot 
és rágyújtottam egy cigire.
Nagyjából egy nőgyógyász felajzottságával figyeltem a lányok 
tornamutatványait a kifutón.
Eltelt vagy húsz perc, könnyebb lettem még egy ötvenessel, mire a 
rózsaszín zakós újra a színpad közepére lépett.
- Cassandra - jelentette be szűkszavúan, és ismét elsötétedett a szín. 
Megint felbukkantak a rendezkedő, mozgó árnyak. Ezúttal én is hátrább 
húzódtam, s leültem a fal mellett egy asztalhoz. A tonikot magammal vittem, a 
gin a bárpulton maradt.
Mikor a reflektorfény kigyúlt, a színpadon párnázott széken, a tükör előtt 
egy lány ült. A kamera az arcára közelített. Belle volt az. A vastag festékréteg 
megkeményítette lágy arcvonásait. Vállán fehér fürdőköpeny, hajában hófehér 
szalag.
Megelevenedtek a hangfalak. Megdöbbentő zene szólt, kísérteties ős-blues, 
varázsdobok.
Belle szedte le magáról a festéket, krémmel kenegetve az arcát. 
Megrázkódott a válla, és a köpeny lehullott a csípőjére. Valószínűtlenül dús 
keble peckesen meredt előre a fehér félkosaras melltartóban, dacolva a 
nehézségi erővel. A kamera a tükörből figyelte a feszes halmokat.
Belle felemelkedett és a köpenyt szoknyaként szorította a derekához. A 
reflektorfény köre kitágult: megjelent egy hálószoba, ahol az ágyat bolyhos 
takaró, a padlót süppedős fehér szőnyeg borította. Belle büszkén lépdelt a 
fehér hálószobában, mint egy hálni készülő süldőlány. Sűrű haját energikusan 
kefélte, talán még dúdolt is magában valamit. Széttárta a karját, a köpeny 
kishíján a földre pottyant, de Belle a fél lábfejével megakasztotta, és ügyesen 
az ágyra lökte.
Köpeny nélkül Belle egészen megváltozott. Fehér melltartóban, hozzá illő 
fehér bugyiban, enyhén előrehajolva nézett szembe a közönséggel, mintha a 
sötét éjszakába meredne egy ablakon át. Nagydarab csaj létére sem volt kövér, 
a dereka, mint a nádszál. Ha oldalt fordult, elővillant szépséges mellbimbója, 
magányosan meredezve a finom textíliából.
A zene keményebbre váltott. A széles csípő belerengett, mintha 
önállósította volna magát. Belle járt-kelt a szobában, macskaként 
nyújtózkodott, lehajolva megmegérintette lábujjait, így igyekezett elhessegetni 
álmatlanságát, leküzdeni az álmát bitorló feszültséget.
A hangszórókból áradt a zene, s a varázsdobok tamtamja észrevétlenül 
énekhanggá - sose hallott énekhanggá - változott. Egy férfi spirituáléval 
kevert bluest énekelt. A dal vészt jelzett. Véres holdfölkeltét. Elektromos 
gitárszóló keveredett a dobolásba, a pengetett magas hangok alatt fel-felfeslett 
a basszus fekete szövete. A szöveg a tudatom mélyére hatolt, s a szemem 
Belle-re tapadt.
Förtelmes ingovány
nincs fény, csak véres árny,
Minden szúr,
Minden vág,
Rettentő világ.
Sűrűn hömpölygött a dallam, s a ritmus egyre szaporább lett. Belle oldalra 
billentette a fejét, figyelt. Kikapcsolta a melltartóját, és óvatosan az ágy 
támlájára akasztotta. Duzzadó melle egy parányit sem ereszkedett alább. 
Aztán nyújtózkodott, fölemelte a két kezét, összeérintette a tenyerét és 
lábujjhegyre állt. Arcán halvány mosollyal megfordult a tengelye körül. Sima 
bőre alatt egy izom se rándult meg. A teste makulátlan volt, mint a retusált 
fénykép. Lerúgta a lábáról a cipőt. Elkezdett fel-alá járkálni az aprócska 
szobában, s a dallam lüktetésére úgy ingatta a fejét, mint aki görcsbe rándult 
izmokat lazít. Munkából fáradtan hazatérő ápolónő? Pincérnő éjszakai műszak 
után?
A kamera végigpásztázott a testén. Csípőjére csak a fehér bugyi, nyakára 
csak egy vékony aranylánc simult, melle között arany kereszt pihent. Az egyik 
combján elöl valami kék jel - bármennyire közel volt is, nem tudtam kivenni.
Belle legörgette a csípőjén, fenekén, combján a bugyit. Sokáig tartott. 
Nem, nem a közönséget akarta izgatni, a bugyinak kellett nagy utat megtennie. 
Aztán Belle fölcsippentette a földről a bugyit, lengető mozdulattal kisimította, 
az ágyhoz lépett, és az ágytámlára akasztotta. A fehér melltartó fölé.
A zene egyre vadabbul szólt.
Belle letérdelt az ágy elé. Összekulcsolta kezét: esti imát mormoló szűz. A 
kamera széles válláról keskeny derekán át feneke erőteljesen domborodó két 
féltekéje felé siklott. A makulátlan bőr izzadtán csillant a reflektorfény 
melegében.
A zenét elnyomta a szöveg.
Kölyök, légy óvatos,
Elővigyázatos.
Akár kereszttel,
Akár fegyverrel,
Ha hív a szó, fuss el, menj el.
Hiába vagy csuda bátor,
Vár reád egy aligátor.
Belle most már egész testében remegett. Reszketésének ritmusára a 
reflektorfény fehérről vörösre váltott, majd ismét kifehéredett. A lány 
fölegyenesedett és a nézők felé fordult. Felhajtotta a takarót, bebújt az ágyba. 
Felrázta a párnát, vállig betakarózott, s az oldalára fordult. A csípője pont 
olyan magasan domborodott, akár a válla. Elhalkult a zene. Elhalványultak a 
fények.
A muzsika nem hagyta elaludni. Rángott a teste a paplan alatt. Csípője a 
dobolásra, dús keble a gitár pengésére remegett. A párnába temetkező arcot 
megvilágító kék reflektorfényben Belle mézszín szőke haja kísértetiesen 
kifehéredett. A reflektor lágyabb kékre váltott, a fénykor kitágult, most az 
egész ágy látszott. Újra megszólalt az énekes figyelmeztető, lágyan 
követelőző hangja. A blues törvényei szerint amit mondott, annak igaznak 
kellett lennie.
Hiába vagy csuda bátor,
Vár reád egy aligátor.
Belle lehányta magáról a paplant, a zene nem hagyta nyugodni az ágyban. 
Kinézett az éjszakába, megrázta magát. A köntös után nyúlt, fél karjával 
belebújt. Aztán hagyta, hadd hulljon a földre.
A kék reflektorfény el-eljátszőtt a testén, s Belle lassan eltűnt a sötétben.
27.
Mikor kigyúltak a fények, újabb két pohár állt előttem. Hozzájuk se 
nyúltam. A tízesek halma is kisebb lett. Visszamentem a bárpulthoz. Még 
most sem tudtam, hogy fogok szót váltani Belle-lel. Laura lépett hozzám, kis 
tálcáján külön pohárban újabb ginnel és tonikkal. Áthajolt a bárpulton.
- Na, ez most jobban tetszett? Könnyű kéz érintette meg a vállamat.
- Persze, hogy jobban tetszett - szólalt meg egy kislányos hang.
Meg se fordultam. Tudtam, ki az.
- Tied a pasas? - tudakolta Laura Belle-től.
- Meghiszem azt! - hangzott a válasz.
- Azt hittem, nem komálod a pasikat - sziszegte Laura, dermesztő mosolyt 
villantva Belle-re.
- A kisfiúkat meghagyom neked.
Laura elnézett mellettem. Beletúrt a tízeseimbe, kivett egyet, 
begyömöszölte a melle közé, továbbra is a semmibe bámulva.
- Vegyél kettőt - utasította Belle, s fojtott hangja éles volt, akár a beretva.
Laura vállat vont, és úgy tett, mintha fontolgatná a dolgot. Aztán kihúzott 
még egy bankjegyet, és odébb állt.
A sötétben éreztem Belle arcát az arcom mellett. Beleszagoltam kislányos 
izzadtságillatába.
- Hol a kocsid? - susogta a fülembe. Megmondtam.
- Idd meg a tonikod. Tíz perc múlva kint találkozunk.
Éreztem, ahogy eltávolodik.
28.
Alig gyújtottam rá, láttam, hogy egy légies, fehér alak közeledik a parkolón 
át. Belle volt az. Kurta fehér ruhája nem sokat fedett a combjából.
Kinyitotta az ajtót, és beült az első ülésre.
- Van cigid, nagyfiú? - kérdezte idomtalan vékony hangján.
Megkínáltam. A gyufa fellobbanó fényében figyeltem az arcát. Tiszta volt, 
frissen mosdott. Úgy szívta le a füstöt, mint aki oxigénpalackból szippant 
mélyeket. Belerezzent a melle a vékony ruha alatt. Combja az éjszaka 
sötétjében is ragyogott. Tetoválás volt a kék jel. S-alakban tekergő apró kígyót 
ábrázolt.
Észrevette, hogy figyelem.
- Tetszik a lábam?
- Azt hiszem, ha megnyomnám, elcsöppenne, mint az érett gyümölcs leve.
- Szeretnéd megpróbálni?
Rátettem a kezem a combjára, a kígyó a hüvelykujjam és mutatóujjam közé 
került.
- Ahhoz ne nyúlj! - mondta.
Odébb húztam a kezem. Megszorítottam a combját. Éreztem a 
csecsemősimaságú finom bőrt, alatta pedig a hosszú, kemény izomkötegeket. 
Figyeltem az arcát. 
- Nem csöppent el.
- Mert rossz helyen nyomtad - felelte és kicsit megemelte csípőjét az 
ülésen.
Elengedtem. Cigit dugtam a számba.
- Meddig figyeltél? - kérdeztem.
- Honnan veszed, hogy figyeltelek?
- A sötétben is tudtad, hol keress.
- Csak úgy belédakadtam.
- Azt is tudtad, hogy nem iszom meg a gint.
Belle letüdőzte a füstöt.
- Lehet, hogy mégis hekus vagy - jelentette ki, és közben mosoly bujkált 
az ajka körül. - Vaktükör fut körbe a falon, hogy skubizhassuk a vendégeket.
A tetovált kígyót bámultam és hallgattam.
- Tudod, miért?
- Kizárt dolog, hogy ez a csehó nyereséges legyen. A vetkőzőszámok 
kiállítása egy vagyonba kerül. A videó, a hangerősítés... meg minden. Közben 
alacsony belépődíjat szedtek és nem szobáztattok. Nincs az a főnök, aki 
kijönne pusztán a faszingerek tapi-pénzéből meg a vizezett piákból. 
- És...
- És az épület jóval nagyobb, mint a bár.
Belle még egy utolsót szippantott, majd kihajította az ablakon a csikket.
- És mi következik ebből?
- A fene tudja. Elfér egy teherautó a hátsó részben?
- El...
- A repülőtér pedig itt van egy ugrásra...
A cigarettáspakli a műszerfalon feküdt. Belle szó nélkül megkínálta magát. 
Tüzet adtam.
- Marques azt állítja, nem vagy tiszta.
- Marques strici.
- Tudom. De nem az én stricim. Én a magam ura vagyok. Ezért mondta az 
a kurva is a bárban, hogy nem komálom a férfiakat. Nem árulom a testem.
- Pedig feltörnél vele.
Elmosolyodott, majd újra megszólalt.
- Azért jöttél, mert hajlandó vagy találkozni vele?
- Igen. Kedden.
- Mért pont kedden?
- Mert akkor vagy szabad, ha nem tévedek.
- Na és?
- Na és, na és! Te is ott leszel.
- Honnan veszed?
- Ez benne van a pakliban, Belle. Kedd este. Negyvenhetes móló. Marques 
ismeri a helyet. Mondd meg neki, hozzon magával két rongyot. És azt is, hogy 
nekem lesz. Ennyi a beszélgetés ára.
- Nem vagy szívbajos!
- Téged a te munkádért, engem az enyimért fizetnek. Belle szippantott a 
cigarettából.
- Hánykor szedsz össze?
- Nem szedlek össze. Mondd meg Marquesnak, a párbajszabályok 
érvényesek. Mind a ketten egy-egy segédet hozhatunk. Neki ott vagy te.
- Én nem szoktam lövöldözni.
- Aki velem lesz, az se szokott. Csak meséld el szépen Marquesnak, amit 
mondtam. Meg fogja érteni.
- Nem akarom, hogyMarques megtudja, hol lakom.
- Add meg neki, hogy hol várjon.
- És utána?
- Majd én hazaviszlek - nyugtattam meg.
- Felhívjalak, ha Marques...?
- Ne hívj. Én mindenképpen ott leszek a mólón. De azt nyugodtan 
megmondhatod neki, hogy ha nem jön el, elfelejthet.
- De azért engem akkor is hazaviszel.
- Igen.
Odabújt hozzám ez a nagy, édes illatú lány, akinek a combjára kígyót 
tetováltak. Kezét a mellemnek feszítette, valósággal belepréselt az ülésbe. 
Keményen szájon csókolt.
- Akkor kedden - mondta a csók közben.
Elnéztem, ahogy fehér ruhája végiglibeg a sötét parkolón, és eltűnik a 
kékre festett épület mögött.
29.
Maxnak már leadtam a drótot a Marques-féle találkozóról. A Vakondot 
nem nagy eset előkotorni, még ha nem veszi is fel a telefont. A Profi 
felhajtására pár napom maradt.
Kellett is. Lehet, hogy az ürge egy kapualjban alszik, lehet, hogy szállodai 
folyosókon ólálkodik. De valamelyik földalatti-állomáson is ügyködhet, 
esetleg éjszakai csehókban. Címe ugyan sose volt, mégis túlzás volna 
hajléktalannak nevezni. Egyszer megkérdeztem tőle, miért nem keres valami 
tetőt a feje fölé, miért kell az utcán lötyögnie.
- Tökös gyerek vagyok, a falakra szarok - összegezte.
Nem kellett tovább cifráznia a választ: a sitten ismerkedtünk meg.
A Profi név eredetileg a Professzor rövidítése volt, amelyet azzal érdemelt 
ki, hogy idősebb és bölcsebb volt nálunk. Időközben aztán olyan igazságokat 
kezdett hirdetni, amelyeket könyvekben sosem írtak le. Így ma már inkább 
Prófétát gondolunk, ha Profit mondunk. Egyszerű fazon nem találta volna meg 
a Profit, én azonban tudtam, hol veszi fel a fizuját. Néhány éve összehoztam 
neki egy kis rokkantnyugdíjat. Pszichés zavarok jóvoltából. A hivatalos 
diagnózis szerint a Profi betegsége "krónikus, általános schizophrenia". A 
bellevue-i rendőrorvos méltányolta a Profi szélsőségesen zavart asszociációit, 
lángoló jövendöléseit, valamint azt a kényszerképzetét, hogy a halott Marcus 
Garvey szellemétől kap menetparancsokat. Begolyózott és kész. A 
gyógyszeres kezelés a szokásos eredménnyel járt: a Profi álmos lett. De azért 
megérte a harmincnapos kórházat. A Profi egyhavi gyógyszerellátmánnyal és 
állandó kórházi belépővel szabadult, továbbá azzal az irattal, amelyet a kis 
ürge azóta is csak diliflepninek nevez.
Évente egyszer a kormány szépen megkéri levélben, hogy jelentkezzen a 
klinikán személyesen. Na nem mintha azt kéne bizonyítania, hogy még mindig 
füttyös, csak azt, hogy életben van. Az Egyesült Államok kormánya megnézi, 
mire költi a pénzt.
De nemcsak erre volt jó ez a buli. A diagnózis a Profit a havi 
rokkantnyugdíjon kívül állandó szabadulólevélhez is juttatta, arra az esetre, ha 
valami disznóság miatt lebukna. Nincs is szebb, mintha valaki már a bűntény 
elkövetése előtt kezében szorongat egy elmeorvosi bizonyítványt, amellyel 
úgyis felmentik. A kormány postán maradó küldeményként kézbesíti a Profi 
járandóságát a Nyolcadik utcán a Madison Square Gardennel szemben lévő 
hatalmas postahivatalba. New Yorkban annyi a hajléktalan, hogy a postán 
maradó ablak nagyobb forgalmat bonyolít, mint némely kisváros.
Megcímeztem egy levlapot a Profinak. A hátára csak annyit írtam: 
"Telefonálj haza!", és bedobtam a postaládába.
30.
Kedden késő délutánra mindennel elkészültem. A Mamánál üldögéltem, és 
a turflapot tanulmányoztam, abban a reményben, hogy olyan lovat találok, 
amelytől majd feltörök. Max toppant be karján a kislányával. Immaculata is 
velük jött. A Mama kézbe kapta a gyereket, Maxot a bokszom felé tolta, 
Immaculatát meg egy félreeső sarokba vezette, a saját asztalához. Csak egy 
rózsaszín villanást vettem észre, ahogy a pénztárca egyik kézből a másikba 
került.
Elmagyaráztam Maxnak, hogy Marques szándékaitól függetlenül öt kiló 
jön ki fejenként. Ha a strici nem veszti el a fejét, többet nem fogunk kirázni 
belőle. Max az asztalra terített lóversenyprogramra mutatott, és kérdő 
tekintetet vetett rám. Megráztam a fejem - ez nem olyan buli, amely megérne 
egy kis befektetést.
Max öt ujját a magasba tartva ismét kérdezett.
Ha Marques négyszerannyit fizet - amit jól tudott - mi lesz a többi 
pénzzel? Érdekes, eddig sosem kíváncsiskodott. Lehet, hogy egy gyerek 
mindent megváltoztat. Az egyik kezemet mellmagasságba emeltem, a 
másikkal a levegőben hadonászni kezdtem. Ez volt a Profi. Aztán okulárét 
formálva a szemem elé tartottam a kezem. Max értetlenül bámult. Erre úgy 
tettem, mint aki két kézzel kibiztosít egy robbanószerkezetet. Ez a Vakondot 
jelentette. Max megint kérdő pillantással válaszolt: minek ennyi ember 
egyetlen találkozáshoz? Az asztalra döntöttem egy kis sót. Kört rajzoltam 
bele. A körön belülre két pénzdarabot raktam. Az egyik Marques, a másik a 
társa. Valakit mindenképpen hoz magával. Még két pénzt tettem a körbe. Ez 
engem és Maxot jelölt. Még egy pénz a Profit. A halántékomat kopogtatva 
értésére adtam: nem tudom, hogy mit akar Marques, de meglehet, hogy ott 
azonnal válaszolnom kell. A Profi mégiscsak otthonosabban mozog a 
szexpiacon, mint én - könnyebben kitotózhatja, miben sántikál Marques.
Újabb pénzdarabot kotortam elő, és jeleztem, hogy ez a Vakond. Az 
asztalra tettem, de a körön kívül hagyva. Megkopogtattam a hátamat. Ő fog 
biztosítani. Max bólintott.
Immaculata lépett az asztalunkhoz, és kezét Max vállára tette.
- Te, Burke - kezdte -, ugye nem veszélyes az ügy?
- Szó sincs róla! Hogy az lenne, Mac - feleltem, és a kezemmel az 
autóvezetés mozdulatait mímeltem. - Csak nem gondolod, hogy vezetni 
hagyom Maxot?
Immaculata fölnevetett. Max csak ült, mint akit leforráztak. Ő ugyanis azt 
hitte, pont úgy vezethet, ahogy gyalogol, aztán ha valaki közeledni látja, 
szépen félreáll az útjából. Néhány beszari görény azonban császárnak képzeli 
magát a volán mögött, pedig gyalogosan, az utcán, szemlesütve majrézna Max 
közeledtére. Szegény Max! A volán mögött olyan volt, mint egy kábult 
rinocérosz.
Búcsúzóul megcsókolta Flowert. Mac megfogta a kislány csuklóját és 
segített neki, hogy integetve köszönjön el az apjától.
31
A Profit az Union téri park keleti végében találtuk. Egy padnál ácsorgott, 
ahogy ígérte. Mikor meglátta, hogy közeledik a Plymouth, a vállára vetette 
vászonzsákját és odasétált a kocsihoz. Elegáns fekete szmokingban volt, még 
a fehér szegfű sem hiányzott a gomblyukából. A fényes kabát majdnem a 
lábfejét verdeste, mint egy marhahajcsár-köpeny. Egy boldogtalan pasi 
hiányos öltözékben feszít majd a diplomaavatóján.
- Kölcsön öltöny - mondta köszönés gyanánt, és úgy vágta be magát a 
Plymouth hátsó ülésére, mint aki előre rendelt luxusautóban foglalja el 
megérdemelt helyét.
Balra fordultam a Tizennegyedik utcán a folyó felé. A Profi előredugta a 
fejét, egyik kezét Max vállán, másikat az enyémen nyugtatva.
- Mi az ábra, Burke?
- Hát csak amit mondtam, Profi. Marques Dupree randizni akar velem. 
Kezét-lábát törte, hogy rávegyen - persze kerülő úton. Két lepedő lesz nála. 
Négyen risztelünk. És csak végig kell hallgatnunk, hogy miről brekeg.
- Ki a negyedik?
- A Vakond. De csak sutyiban.
- Be kell másznom a csomagtartóba?
- Nem. Nyíltan csináljuk. Nem tudom, mit akar. Lehet, hogy tolmács kell. 
Érted?
- Az utca az én terepem, ismerem, mint a tenyerem - felelte a Profi.
Max egyenesen előre bámult.
Fél tizenegy körül értünk a mólóra. A korláthoz gördültem és melléálltam a 
Plymouthszal. Párhuzamosan. Egy négyajtós, szögletes, nagy kocsitól 
eltekintve, amely vagy száz méterrel távolabb parkolt, a móló elhagyatottnak 
látszott.
Mind a hárman kiszálltunk. Maxon bő szárú fekete nadrág lötyögött, hozzá 
fekete trikót húzott, a lábára vékony talpú fekete cipőt. A Profi mellett állt. Én 
néhány méterrel arrább támasztottam a korlátot. Vártunk. Max és a Profi 
felváltva szívták ugyanazt a cigit. Max mindig lehajolt, ha ő került sorra a 
szippantásban. Ha valaki figyeli, kis vörös fényeket látott volna, elmosódott 
alakokat. Két várakozót.
Hirtelen reflektorfény világította meg a mólót. Hatalmas, fekete sárvédős, 
lila Rolls Royce közeledett. Két fej árnyékát láttam a szélvédő üvegén. A 
Rolls a Plymouthra merőlegesen állt meg. Két ajtó pattant fel. A Profi és én 
beléptünk a reflektorfény külső ívébe, hogy a kocsiban ülők láthassanak.
Ketten indultak meg felénk. Belle a szürke melegítőben szinte 
formátlannak látszott. Még tornacipőben is majdnem olyan magas volt, mint a 
mellette álló férfi. Marques Dupree. Göthös, kerek arcú, sima, sötét bőrű 
manus. Galambszürke, fémes csillogású öltöny volt rajta. A mély kivágású 
hajtókában jól látszott a gyémántokkal kivarrt rózsaszínű ing. Belle és a férfi 
megállt előttünk.
- Te vagy, Burke?
- Aha.
- És ő? - intett a Profi felé.
- A testvérem.
- Nem látszotok testvéreknek.
- Pedig egy apánk volt.
Marques elmosolyodott. Egy pillanatra azt hittem, még a foga is 
gyémántból van.
- Még sose voltam hűvösön - közölte.
Nem kívántam kétoldalú önéletrajzi fejtegetésekbe bonyolódni.
- Üzleti ügyben hívtál, nemdebár? - kérdeztem. Marques a zsebébe 
süllyesztette a kezét, és egy köteg zsozsót húzott elő. Becsapódott egy 
kocsiajtó. Marques nem fordult vissza.
- Mi ez?
- Kocsiellenőrzés. Biztos akarok lenni benne, hogy nem hoztad el a 
barátaidat.
- Azt mondtad, fejenként egy jöhet.
- Te meg azt, hogy még sose voltál hűvösön.
Újabb ajtócsapódás. Rágyújtottam. Aztán még kettő. A távolban parkoló 
sötét kocsinál éles fény gyulladt. Minden rendben.
- A csomagtartód zárva - nyugtattam meg. - Nem is kell kinyittatnom. 
Erre menjünk!
Balra indultam el. Egy kicsit távolabb kerültünk a parkoló autóktól. 
Marques még mindig a pénzt szorongatta.
- Itt jó lesz - közöltem. - Ha valaki kinyitná a csomagtartót, nagyot szólna. 
Érted? Ha ma este minden szépen megy - és mért ne menne - a barátom 
leveszi róla azt a kis csomagot. Világos?
- Világos. Két lepedőről volt szó. Bólintottam.
Marques úgy perkálta le a kötegből a százasokat, hogy a vak is lássa: 
kétezer dodó neki nudli. Zsebre vágtam a dohányt.
Marques Belle-re nézett.
- Beülsz a kocsiba!
Belle kifejezéstelen arccal sarkon fordult.
- Maradsz, ahol vagy - még csak föl sem emeltem a hangom.
Marques vállat vont, az arca nem árult el semmit. Tudtam, mire gondol. Ha 
Belle túsz, azzal kint vagyunk a vízből.
Cigire gyújtottam. Max előlépett a sötétből. Marques hirtelen remajos lett, 
öklét az arca elé kapta. Max fél kézzel kinyúlt, a Profit a szmokingjánál 
felcsippentette, és lerakta a korlátra.
Marques lassan leengedte az öklét.
- Sok barátod van még?
- Hajaj! - vontam vállat.
Megigazította a mandzsettáját, közben elővillantotta a gyémánttal kirakott 
ketyegőjét. Adott a csomagolásra, a szöveg csak aztán jött. Egy ilyen strici 
nem dumál csak úgy a társalgás kedvéért.
- Befizettem az időmre.
- Meg is kapod, ami jár.
Mély levegőt vett az orrán át. Hangja üresen kongott. A kokaintól. A stricik 
édesdeden keménykedő modorában beszélt, az ígéretek és a fenyegetések úgy 
tekeredtek egymásba, mint egy kosáralja kígyó.
- Még sosem találkoztunk, de hallomásból ismerjük egymást. Tudjuk, mit 
csinál a másik. Te is, én is. Lett egy kis gondom a melóval.
Figyeltem az arcát. Kemény redők közt vékony hasítékká szűkült a szeme. 
Hátraléptem, a Profi könnyedén a vállamra tette a kezét.
- Figyelek.
- Szeretek játszani. Nagyban. Rengeteg teli vérem van. Érted? Minden 
csajom császár. Csupa fehér hús, egytől egyig csúcs.
A Profi fölnevetett.
- Na ne mondd, öreg. Én csak vasfogú cafkákról és sarki ribancokról 
tudok. Ha meglátnak egy lökhárítót, rögtön a Hiltonnak hiszik.
Marques rám pillantott.
- Ki ez a madár? Csak nem a gorillád?
- Szó sincs róla, haver. Ő a szóvivőm.
- Ismered a bulimat vagy nem?
A Profi megszorította a vállamat. Egyszer, gyorsan.
- Persze, hogy ismerem - feleltem.
- Akkor azt is tudod, hogy az üzlet tiszta, nem igaz? Nálam nem 
placcolnak pisis lányok.
A Profi a vállamat szorongatta. Bólintottam.
- Én nagyban játszom. Világos? Az a pár kerék a parkolóban száz rongyba 
van, és a jobbikat a kérómnál hagytam. Klasszis a kajám, klasszis az egész 
életem. Nem haverkodom balfaszokkal, akik azt hiszik, rövid úton 
lekörözhetik a világot. Nem a buszpályaudvaron lődörgök, hogy vidéki 
kiscsajokat fogjak. Nem hordok leopárdbundát, nem aggatok magamra dublét, 
a zsebemben pedig kemény dohány csörög. A lányaim tiszták, jó karban és jó 
korban vannak, jól is tejelnek. Nincs hiányom ügyvédben és kezesben, megy a 
bolt. Remélem, veszed az adást, haver? Nem balhézom, de velem se 
balhézzon senki.
A Profi szólalt meg, csaknem tökéletesen utánozva a strici hanghordozását.
- Jól van haver, sok a vaker. Világos az ábra, térj végre a tárgyra.
Marques elmosolyodott.
- Jól veri a ritmust a haverod, apám. A kis négus nyomja a sódert, te meg 
csak álldogálsz.
- Én bírom szájjal, Burke bírja lábbal - vágott vissza a Profi.
Marques nem tudta, hogy olykor hallgatni is lehet.
- Na és a ferdeszemű? Ő szállítja házhoz a kaját a kínai büféből?
A Profi hangja ellágyult.
- Tudod kivel beszélsz, stricikém? Ez itt a Csendes Max. Mit mond neked, 
ha hallod e nevet?
A strici szemében felismerés villant.
- Ő az, aki...
- Ki lenne más, kispajtás - vágott közbe a Profi. - Bár Max nem kínai, 
házhoz szállítja az eredményt, annyi szent.
- Meddig süketeltek még? - kérdeztem.
- Oké, haver, lássuk a medvét. Tudom, hogy te sem vagy tiszta. Tudok a 
fegyvercsempészésről. Tudom, hogy megdolgoztál egy-két polgárt. Van a 
számodra egy kis melóm.
- Striciknek nem dolgozom.
- Tudom, haver. Azt hiszed, titok idekint az utcán, ki lőtte le Merlint?
- Nem ismerek semmiféle Merlint.
- Naná! Persze, hogy nem ismersz. Azt mondják, haver, ez a Merlin nem 
volt komplett. Akit csak ért, megerőszakolt. Rohadt egy alak volt. Úgy bánt 
azokkal a kis prosti csajokkal, mint egy vadállat. Akárki lőtte le, nagy jót tett 
nekünk.
- Na és akkor mi van?
- Csak annyi, haver, hogy ismerlek, mint a rossz pénzt. Tudom, hogy 
levettél pár Times Square-i görényt - a buszpályaudvaron tettél be nekik. 
Tudom, hogy előásod a kölyköket, akik megléptek otthonról. Világos az ábra, 
haver? Ismerlek. Ezért nem kerestelek meg személyesen. Nem akartam, hogy 
félreértsd. - Belle-re mutatott. - Megvettem ezt a kis kurvát, hogy 
összehozzon minket.
- A hölgyike nem kurva. Lepcses a szád és durva! - vetette közbe a Profi, 
aztán prózára váltott. - Nem olyan, mint akiket te futtatsz.
Belle félrehúzódott egy kicsit, apró mosollyal jutalmazta a Profi szövegét.
- Attól még lehet egy csaj kurva, ha nem nekem dolgozik. Mindenesetre az 
ilyenek mind pénzre mérik az idejüket.
- Nem tudtam, hogy filozófusnak álltál, - Marques vetettem oda. - De 
szarok rá, mert most én is pénzre mérem az időmet. Ami majdnem lejárt már.
Marques farkasszemet nézett velem.
- Hallottál már a szellemautóról? - kérdezte. A Profi lazán megmarkolta a 
vállam.
Bólintottam.
A strici úgy folytatta, mintha nemet intettem volna.
- Szürke minibusz. Nincs ablaka. Néhány hete halkan befordult a folyó 
felől a Huszonkilencedik utcába. Van arrafelé néhány csajom... szóval ott 
dolgoznak. A járgány elhalad a pipik mellett. Megáll. Az egyik kiscsaj - 
szerencsére nem az enyém - odacaptat. Az ajtók felpattannak, a csaj elterül az 
utcán. Semmi durranás. A többiek lelécelnek. Az újság azt írta, tizennégy éves 
volt. Mellbe lőtték. Belehalt.
Rápöffentettem. A strici sima képén izzadtságcseppek csillogtak, úgy 
hadonászott a két kezével, mint aki nem tudja hova tenni őket.
- Rá egy hétre újabb lövöldözés. Akkor két csajt csináltak ki. Az egyik 
tizenöt, a másik tizenkilenc. Áthelyeztem a lányokat az East Side-ra, csakhogy 
ott vacak a fogás. De a minibusz mindig a folyó felől jön. A lányok szerint 
olyan, mint egy szellem. Minden megy simán, aztán hirtelen megjelenik ez a 
szürke rém és gyilkolni kezd.
- A múlt héten az egyik kiscsaj beszáll egy kék Cadillacbe. A kocsi 
elindul. Az egyik anyum szagot vesz, és bekukucskál a mellékutcába. Két 
pasas száll ki a Cadillacből, viszik a kiscsajt. Az meg rúgkapál és visít, de 
betuszkolják a szellemautóba. A Cadillac odébbáll, a minibuszt elnyeli a föld, 
a franc egye meg. A lányaim már nem is akarnak melózni. Csak kaszinóznak 
az utcán. Megint áttelepítem őket. A belvárosba. Brooklynba. Bronxba. 
Mindenhova, haver. Még három csajt nyírtak ki, egyet elraboltak. Mindet a 
folyó mellől. De már a belvárosi macák is mondogatják, hogy látták a 
minibuszt. Úgy csap le, akár a héja. Ha a lányok meglátják az árnyékát, 
húzzák a csíkot.
- Hogy jövök én a képbe?
- Hemzseg az utca a zsaruktól. A csajoknak mégiscsak dolgozni kell 
valahol. Ha a folyópart kiesik, súlyos deficittel kell számolnom. Világos? 
Zsaruk meg minibusz, túl sok egyszerre. Amíg el nem tűnik az utcáról ez a 
kocsi, a lányaim képtelenek lehiggadni, még a saját árnyékuktól is 
remajoznak. Ez bánt, haver.
- A zsebedet bántja, nem téged.
- Jó, Burke, nem bánom. Te rendes polgár vagy, igaz? Megvetsz engem. 
Na jó, a te dolgod. De ez az ügy téged is érint, ha jól csalódom.
- Ragozd tovább!
- Abban a minibuszban gyilkosok és emberrablók hemzsegnek, haver. Az 
áldozatok pedig kiskorúak. Itt kerülsz te a képbe. Világos?
- Egyáltalán nem.
- Figyelj rám, haver, ne hantázzunk már. A madarak is azt csiripelik, ha 
egy kiskorúnak problémája van, Burke-öt kell hívni. Tudom, hogy nem vagy 
menhelyi smasszer. Ugyanolyan nehéz fiú vagy, mint én. Csak másban utazol.
- Zsozsóban utazom.
- Mit képzelsz, én szerelemből vagyok itt? Itt most mind egy cipőben 
járunk. Minden menő szívja a fogát, nemcsak Marques Dupree. Összedobtunk 
egy közös kasszát.
- A gádzsik állják a gázsit - vetette közbe a Profi.
- Mondd, aminek akarod, ha az dob fel. Én csak azt mondom, ami van.
Vártam.
- Díjat tűztünk ki. Ötven lepedőt. Élve vagy halva. A minibusznak el kell 
tűnnie. A sittre, a föld alá, egál.
- Miért nem fogadsz magánhekust?
- Díjat mondtam, haver. Azt hiszed, ki akarok cseszni veled? Mi senkinek 
nem fizetünk órabért.
- Szellőztesd az összeget!
- Nem megy.
- Miért nem?
- Nem várhatunk, amíg valami pacsirta dalolni kezd. És az se biztos, hogy 
a zsaruk lépnek.
- Ugyan miért ne lépnének?
- Az a helyzet, hogy a minibusz védett. Többet nem tudok. De ezt 
szövegelik az egész városban. Valahol le kell parkolni azt a járgányt, világos?
A Profi marka megint megmozdult a vállamon.
- Aha - nyögtem.
- Megérné neked, Burke. Hajlandó vagyok bármilyen biztosítékra.
- A biztosíték nálad van. Marques kérdőn meredt rám.
- A gagyimra gondolsz?
- A fejedre - mondtam. Mély lélegzetet vett.
- Vállalod?
- Még meggondolom.
- Akarsz még tudni valamit? - kérdezte.
- Ha felbukkan a minibusz, ott leszünk - felelte a Profi.
- Na gyere, pipi! - szólt oda Marques Belle-nek.
- Ő velem jön - jelentettem ki. Marques Dupree elmosolyodott.
- Mi van, a teheneket komálod?
- Menj haza szépen és csöcsörészd a piszkafáidat feleltem, és intettem a 
Vakondnak. Ha Marques kinyitja a csomagtartóját, ne vesszen oda a 
biztosítéka.
32.
A Rolls Royce tovagördült.
- Várj meg a kocsiban - szóltam oda Belle-nek, aki búcsút intett a 
Profinak.
- Viszlát, kislány - búcsúzott a Profi. Max arca rezzenetlen maradt.
Figyeltem, ahogy Belle eldzsal a kocsihoz.
- Te Profi, miket hordott itt össze ez a strici?
- A szellemautó nem mese, Burke. Hetek óta másról se hallani odakint.
- Tudsz valamit?
- Épp csak valamit. Előbb mindent kiderítek, aztán szépen értesítlek.
Max megkapta az ötszázasát, a Profinak egy rongyot adtam.
- Fizesd ki a Vakondot, elvisz, ahová akarod. Max meghajolt. A Profival 
kezet ráztunk.
- Vigyázz magadra - mondtam.
Beszálltam a Plymouthba. Belle az első ülésen kuporgott és a letekert 
ablakon át a vizet bámulta.
- Hova vigyelek? - kérdeztem a sötét színű kocsi indulását figyelve.
33
Belle benyúlt a tréningalsó zsebébe és egy cigarettáspaklit húzott elő. A 
kezébe nyomtam egy doboz gyufát, és vártam. Mélyet szippantott. Mintha 
megrendültek volna az Alpok a melegítő alatt.
- Tudod, hol a Broad Channel?
- Persze, hogy tudom.
- Ha a Cross Bay körútra érünk, majd szólok, merre menj.
Délnek fordultam, a Battery alagút irányába.
- Hogy ismerkedtetek meg Marquesszal?
- Amikor kezdő voltam New Yorkban. A Rózsa lokálban dolgoztam.
- Mint táncos?
- Mint felszolgáló.
- Megpróbált felhajtani magának?
- Az hiszi, meleg vagyok. Jó fej, mi?
Belle ismerte a dörgést. Bár sok meleg csaj kiáll a placcra, az okos strici 
nagy ívben kerüli őket, hiszen egyik napról a másikra két csaj kophatna le 
róla.
- Ott is azt gondolják rólad, ahol dolgozol?
- A tulajt nem izgatja.
- Akkor Marques miért pont téged szúrt ki a közvetítésre?
- Mert szoktam ilyesmit csinálni. Cuccokat szállítok, kocsit vezetek, 
üzenetet továbbítok... meg minden. Érted már?
- Nafkót is?
- Az nem.
- Pedig abban van a dohány.
- Túl rizikós.
- Sitten voltál már?
- Á... egy-két éjszakára. Egyszer egy hétig. NyugatVirginiában.
- Miért?
- A zsaruk azzal varrtak be, hogy egy bankrablásnál én voltam a sofőr. De 
nem én kellettem nekik. Gyerek voltam még. A fegyvereseket akarták 
begyűjteni.
- Csak egy hétig voltál benn? Valamit megérzett a hangomon.
- Nem köptem, Burke. Óvadékkal helyeztek szabadlábra. Rögtön felültem 
az első buszra észak felé. Ismerem a játékszabályt. Aki lebukik, egyedül 
bukik.
- Ha sose vittek be, honnan tudod a játékszabályt? Belle elmosolyodott a 
sötétben. A combjára csapott.
- Aki ilyen nehéz, azt nem dobják át a palánkon. Ráfordultam a körgyűrűre 
keleti irányban, a Queens felé. Hirtelen bevágott elém egy piros teherautó. A 
fékre tapostam, jobbra kaptam a kormányt, aztán a gázba léptem. A Plymouth 
úgy suhant el a teherautó mellett, ahogy egy cápa kerül ki egy 
kirándulócsónakot. Belle fészkelődni kezdett az ülésen. Az egyensúlyát 
kereste.
- Ez a kocsi jobb, mint amilyennek látszik.
- Te is.
Ismét felvillant a mosolya. Feszes kis mosoly volt, a foga hegye is alig 
látszott.
Lekanyarodtunk az autópályáról, és átkocsikáztunk az Ozone parkon. 
Marquesnak ugyan semmi oka nem lehetett rá, hogy követtessen minket, de 
Belle világosan megmondta, hogy a mi szabályaink szerint játszik - és hát 
nem akarja, hogy a strici megtudja, hol lakik.
Megálltunk egy lámpánál. Az egyik oldalon leállított kóceráj árválkodott, 
arra várva, hogy valami pénzeszsák befejezze, amit a tűz néhány éve 
meghagyott. A falakat mindenütt festett firkák borították, csak középen 
hagytak meg egy gondosan fehérre meszelt helyet. A fehér mezőben menő 
firkaművész üzent gyöngéden rajzolt, dőlt betűkkel, melyeket napfényben is 
foszforeszkáló, narancsszínű festékkel vitt fel a falra, s feketével árnyalt, hogy 
kiszúrják mindenki szemét.
CIKIZD A TE ANYÁDAT!
Belle gondosan böngészte a szöveget, elcsodálkozva ismételgette a 
szavakat, és beharapta az alsó ajkát.
- Nem akar összeállni.
- Pedig egyszerű. Határvidéken vagyunk. Az egyik oldal fekete, a másik 
fehér. Dühöng az érzékenység.
Egy szót sem szólt, míg rá nem fordultunk a körútra. Ott elirányított a 
Broad Channelig. Kis földszintes házak sorakoztak a víz partján. Régebben 
nyaralók lehettek, de mára kikupálták őket, és a lakók az egész évet itt 
töltötték.
A rövid villasor utolsó háza előtt álltunk meg. Fehér épület volt, az 
egyetlen ablakot kék festés szegélyezte. A tető szinte laposnak látszott a 
sötétben. Belle piros Camarója a ház előtt parkolt.
- Hát, itt volnánk - szólalt meg.
34.
Beálltam a járda mellé, és leállítottam a motort. A környék csendes volt, a 
házak sötétek.
- Bejössz? - kérdezte Belle.
A ház közel volt a járdához, a bejárathoz vezető gyalogúton alig néhány 
lépést kellett megtenni. Elfordította a zárban a kulcsot, kinyitotta az ajtót, és 
félreállt. Odabent sötétség, csak hátul derengett valami.
Belle intett, hogy lépjek be.
- Csak utánad - feleltem. Cseppnyi mosollyal válaszolt.
- Udvariasságból? Vagy talán félsz?
- Félek.
Belépett előttem a házba. A küszöbről figyeltem, közben a bal kezemmel 
óvatosan ki-betologattam az ajtót, hogy nincs-e mögötte valami. Belle lehajolt 
a sötétben. Kattanást hallottam. Kigyúlt egy lámpa. Néhány lépés, felkattant 
még egy lámpa.
- Vagy ki, vagy be - szólalt meg.
A villából egy nagy szoba látszott. Az egyik falnál hosszú, szétnyitható 
kanapé, kétoldalt két asztalka, rajtuk olvasólámpa. A konyhát a szemközti 
falnál alakították ki hollywoodi törpe stílusban: minden méret felezve. Sima 
falak, ablak sehol.
- Kávét?
- Kösz, nem.
Cigire gyújtottam, és megindultam a kanapé felé. A hátsó fertály továbbra 
is sötétségbe burkolódzott. Balra ajtót, mellette háromszárnyú ablakot szúrtam 
ki, jobbra valami ágyat.
Belle lerántotta magáról a tréningfelsőt és bedobta egy fehér műanyag 
dobozba a hűtő mellett. Fekete melltartója rugalmas anyagból készült, nem 
volt pántja, így a válla fedetlenül maradt. Kibújt a melegítőalsóból is. Alatta 
valami férfi rövidnadrágféle volt.
Fél kézzel megfogta a kávéscsészéjét, a másikkal egy doboz cigarettát. 
Elindult a hátsó ajtó felé.
Kinyitottam és utána mentem a szabadba. A sötét víz fölé fából eszkábált 
stég húzódott, kétoldalt derékmagasságban széles korláttal. A többi nyaralónál 
is stégek sejlettek fel. Az egyiknél kis vitorlás volt kikötve, a másiknál 
motoros csónak. Belle kiment a stég végére, vigyázva, hogy ki ne löttyintse a 
kávéját.
- Fogd csak meg! - mondta, és a kezembe nyomta a kávéscsészét meg a 
cigarettát. Hátat fordított a víznek, tenyerével feltolta magát a korlátra. A 
csészét melléraktam, s a cigit is visszaadtam neki. Kipöccintett egyet a 
csomagból. Fél kézzel a vállamba kapaszkodva előrehajolt. Tüzet adtam.
Zakóban is éreztem az éjszaka hűvösét. Belle rá se rántott. A korlátra 
könyököltem, és úgy néztem mellőle a kikötő kilométernyire villogó fényeit. 
Éreztem, hogy megint a vállamra teszi a kezét.
- Tényleg benne voltál azokban a bulikban? - szólalt meg lágy, 
kislányosan magas hangon. A tetovált tekergő kígyó élesen rajzolódott ki a 
csombján alig néhány centiméterre az orrom előtt.
- Miféle bulikban?
- Amikről a pasas beszélt a mólón.
- Nem.
Fölnevetett, mint egy gyerek, ha tudja, hogy bohóckodnak vele.
- Dehogynem! - kötekedett. Vállat vontam.
- Van valamim, ami érdekelhet - mondta halkan.
- Amid van, az mindenkit érdekel. Megint fölnevetett.
- Nem úgy gondoltam. Üzleti ügy. Mondhatom?
- Itt nem.
- Miért?
- Mert a víz viszi a hangot.
Fél kézzel átölelte a nyakamat, s az arcához húzta a fejemet. Suttogott.
- Azt hiszed, én nem tudom? Én is víz mellett nőttem fel. Menjünk be!
- Menjünk!
A ház felé fordultam, s közben átkaroltam a derekát. Lecsusszant a 
korlátról, és a két lábával rögtön átkarolt. A másik kezemmel ösztönösen a 
combja közé nyúltam. Belle belém fészkelődött.
- Vigyél be! - kérte lágyan.
- Kétoldali sérvet kapok - morogtam, s hogy erőt gyűjtsék a korlátnak 
dőltem.
- Légy szíves!
Legszívesebben vállat vontam volna, de nem maradt hozzá erőm. Befelé 
menet a mellemre hajtotta a fejét, s a lábujjaival lökte be az ajtót mögöttünk. 
Megpróbáltam gyengéden letenni, de néhány arasznyival a kanapé fölött 
kénytelen voltam ledobni.
Mellézöttyentem.
- Imádom, ha cipelnek - búgta, s felém hajolva arcon csókolt.
- Csak azt ne hidd, hogy mindig így lesz!
Belle felpattant a kanapéról, a mosogatóba tette a kávéscsészét, a gáz 
lángjánál meggyújtott két cigit, s egy pillanat múlva már jött is vissza. 
Odaadta az egyik bagót.
- Előbb te - mondta.
Mélyet szippantottam, azon tűnődve, honnan jött rá, hogy füstölni 
szeretnék.
- Az a zene...
- A számomra gondolsz?
- Arra. Az ős-bluesra. Még sose hallottam. New Orleans?
- Nem. Florida. Régi lemez. Azt sem tudom, ki énekli. Egy belvárosi 
lemezboltban találtam rá.
- Honnan veszed, hogy floridai?
Belle felkelt a kanapéról s odament a sötétben álló ágyhoz. Villanyt 
gyújtott. Előtűnt az alacsony ágy, a fehér ágytakaró, előtte a földön a fehér 
szőnyeg. Mint a számában.
Miközben jött vissza a kanapéhoz, a fején át lehúzta magáról a melltartóját. 
Eloltotta a két olvasólámpát, lassan, egymás után. Elnyújtózkodott a kanapén, 
fejét az ölembe fészkelte, s lehunyt szemmel emelte rám az arcát. Két karját az 
oldala mellett nyugtatta, s a melle olyan kőkeményen meredt felém, mint egy 
húsból faragott szobor.
A halvány világítás sejtelmesre festette arcát, a szeme valósággal eltűnt a 
mézszín hajzuhatagban. A száján semmi rúzs. Csak a keskeny, hegyes álla 
mocorgott.
- Floridai vagyok. Amikor először hallottam ezt a dalt, rögtön tudtam, 
hogy nekem szól. Érted?
- Persze.
Megfogta a kezem, és odavezette, ahol a melle alatt a szíve dobogott. 
Éreztem ahogy lassan, de megbízhatóan, erősen dolgozik.
- Hogy tetszett a számom?
- Sosem láttam még ilyet.
- Mindenki maga tervezi a számát. Csak az a feltétel, hogy levetkőzzünk, 
mire kialszanak a fények.
- Olyan volt, mint valami lelki tükör.
- Micsoda?
- Lelki tükör. Te csinálod a számot, az emberek meg bámulnak. Mind mást 
lát benned. Ha tudnád, miről filóznak, kiismernéd őket.
- Mint abban a tintapacás tesztben?
- Pontosan.
Belle felsóhajtott. Apró fehérség villant az arca közepén, ahogy az alsó 
ajkába harapott.
- Igaz. A pasik állandóan leveleket küldöznek az öltözőmbe.
- És válaszolsz?
- Soha. Olyan vagyok, mint te.
- Ezt meg hogy érted?
- Striciknek nem dolgozom.
- Dolgozhatnál magad.
- Végül is azt teszem - de nem vagyok eladó.
A cigim után nyúlt, mintha megfeledkezett volna róla, hogy ő is ég. Az 
ajka közé helyezte, s nagyot szívott belőle. Csak úgy gomolygott a füst az 
orrából. Néztem, ahogy megfeszülnek a hasizmai.
- Rád is hatott? - Mi?
- A számom... neked is eszedbe jutott valami?
A cigaretta filterébe haraptam.
- Olyan volt, mintha színdarabot néznék. Egy fiatal lány keresi önmagát. 
Gondjai vannak. Megkísérti a gonosz.
- Mondj igazat! Szóval színdarabot néztél?
- Mintha színdarabot néztem volna. Minden valami mást jelentett.
- Csak nem azt, amire te gondolsz.
- Dehogynem. Pont azt. Így működik a lelki tükör. Belle felhúzódzkodott, 
háttal nekem támaszkodott, majd felállt és megsimogatta a kezem. Megindult 
az ágyhoz, aztán visszaintett.
- Te maradj ott - szólt rám. Hüvelykujját a gumipántba akasztva letolta 
magáról a rövidnadrágot, amely a földre hullt. Belle átlépett rajta, és 
lábujjhegyen az ágyhoz ment. Térdre rogyott, lehajolt, s a két karját összefonta 
maga előtt.
- Mondj igazat! - makacskodott kislányosan, de már-már sziszegve. - 
Mondd meg, mit láttál! - követelte.
Figyeltem, hogy játszanak a testén az árnyékok.
- Egy imádkozó fiatal lányt.
- És mire ingerelt, amit láttál? - suttogta hátrapillantva, miközben a 
fenekét riszálta.
Levegőt vettem. Bevallom az igazat.
- Arra, hogy megadjam neked, amiért imádkoztál. Keskeny álla 
megemelkedett, ahogy mosolyra nyílt az ajka.
- Akkor mire vársz? - kérdezte halkan.
35.
Továbbra is térden állva, fejét félrefordítva nézett rám vissza, s hallgatta, 
ahogy a ruhadarabjaim a földre potyognak.
- Hol a pisztolyod?
- Nincs pisztolyom.
- Marquesnak volt.
- Tudom. A bal zsebében - mondtam, és mellé lépve megfogtam a vállát.
Fölegyenesedett és szembefordult velem. Cipő nélkül alig egy centivel 
lehetett alacsonyabb, mint én. Olyan közel ült egymáshoz a két szeme, hogy 
szinte lehetetlen volt belenézni. Két ujjal végigsimítottam az arcát, 
kitapintottam a csontot a finom hús alatt, amíg az álla meg nem pihent a 
tenyeremen. Óvatos csókom alatt megduzzadt az ajka. Egymáshoz koccantak 
a fogaink.
- Honnan tudod, hogy stukker volt nála? - kérdezte kioltott nyelvvel, a 
számba suttogva a szavakat.
Kezem rátalált a derekára, felmérte feneke domborművét, eljátszadozott a 
finom bőrön, s a felszín alatt lapuló feszes izmokat kutatta. Belle karját a 
tarkómra kulcsolva az ágyra hanyatlott, magával rántva engem is.
Az ágy kemény volt, nem nyikorogtak fel rugók a súlyunk alatt. Estünkben 
fölötte maradtam, de az ágyra érve úgy siklott ki alólam, mintha sikló 
menekülne egy víz alatti kőről. A mellemhez simult, s addig mocorgott a 
vállával, amíg a hátamra nem fordított. Fél kézzel a hasamat cirógatva a 
combja közé fogott. Egész testében remegett, mikor arcát a nyakam hajlatába 
fúrta.
- Meg kell mondanod - súgta. - Muszáj tudnom.
- Ugyan miért?
Kezét a combom közé csúsztatta, a markába vett, s az ujja hegye máris 
játszadozott velem.
- Azt hiszed, ezért imádkoztam?
- Csak reméltem - válaszoltam.
- Ki vele, édesem. Honnan tudod?
- Ahogy jöttetek felénk, rád szólt, hogy ne a bal oldalán császkálj. Amikor 
elmentél onnan, megnyugodott.
- Azaz?
- Azaz, vagy a bal zsebében volt a műszer, vagy nálad.
- Miből gondolod, hogy nem nálam volt?
- Nem vágtad zsebre a kezedet. Nem tudtál volna idejében belenyúlni abba 
a melegítőbe. Mellesleg, nem az ő nője vagy.
- Honnan tudod? Abból, hogy mondtam?
- Abból, ahogy viselkedtél.
Rebbenő kézzel simogatott, de a gondolatai máshol jártak. Nem úgy az 
enyémek.
- És ha tévedtél volna? - He?
- Mi lett volna, ha mégis nálam van a stukker?
- Nem tudtad volna használni. Nem vagy elég gyors.
- Hozzád képest?
- Maxhoz képest.
- Melyikőtök Max?
- Az a szótlan srác.
- De hisz ő legalább tíz lépésre volt tőlem. Vállat vontam. Változtatott a 
testhelyzetén, fejét a tenyerén nyugtatva az ágyra könyökölt. A melle 
majdnem az arcomhoz ért. A sötétlő mellbimbó szinte eltörpült a hatalmas 
fehérségben. Megcsókoltam. Megmozdult rajtam a keze válaszul.
- Miért, ő annyira gyors?
- Még annál is gyorsabb.
Belle megint a mellembe temette az arcát. Ujjai a dorongom tövéig 
siklottak, egészen a golyók alá. Óvatosan megemelte, méricskélte őket a 
tenyerén. Lágyan búgó hangja mélyén keménység feszült, akár a testében.
- Mondj igazat! Amikor megnéztél a bárban... abban a jelenetben... 
szeretted volna, ha érted imádkozom?
- Aha.
- És mit szerettél volna csinálni?
- Nem is tudom...
- Mondd ki! - suttogta követelőzőén a mellemnek feszülő száj, s 
összezárult rajtam a marok.
- Meg akartalak menteni - mondtam. Megint a dorongomra tévedt a keze, 
aztán rám mászott, s a testébe vezette a testemet. Nedves volt - úgy 
csusszantam belé, mint vajba a kés. A karjára támaszkodott az oldalam 
mellett, melle az arcomhoz ért. Ahogy hozzámdörgölődzött, a fenekére tapadt 
a kezem. Ajka a szájamat kereste.
- Akkor ments meg! - utasított.
36.
Amikor kis idő múlva felébredtem, Belle arca mellettem pihent a párnán, 
de a teste még mindig rám borult. Nem tudtam megnézni az órám. 
Megfeszített vállal igyekeztem kicsúszni alóla, hogy fel ne keltsem.
- Cigit kérsz, édesem?
- Nem tudtam, hogy ébren vagy - feleltem.
- Sosem alszom el. Végig ébren voltam.
- Akkor miért nem szálltal le?
- Vigyáztam rád - mondta. - Tudtam, hogy csak akkor alszol el, ha nem 
moccanok.
A konyhába suhant és kinyitott egy ajtót a hűtőszekrény mellett. 
Vízcsorgást hallottam. Egy nagy üveg hamutálcában cigarettát és gyufát 
hozott, a vállán pedig mosdókesztyűt. Fölém hajolt, a hamutartót a túlsó 
oldalra rakta. Cigit tett a szájába, meggyújtotta és odaadta. Aztán rágyújtott 
magának is.
Rám mosolygott a sötétben.
- Ugye most már a fiúm vagy? Nevethetnékem támadt, de csak horkantás 
lett belőle.
- A fiúd?
- Az. A fiúm.
- Hogy érted ezt?
- Nem tudom. Még sose volt fiúm. De ha megmentettél, a fiúm is lettél, 
nem igaz?
- Ha csak ennyiből áll megmenteni téged, ezrével találsz jelentkezőt a 
feladatra.
Lehajolt, hogy megcsókoljon.
- Kedves vagy. De ez még csak az előleg volt. Még nem mentettél meg 
egészen.
Elnyomta a cigarettáját, s levette a mosdókesztyűt a válláról. Mosdatni 
kezdett, nem mondhatnám, hogy nem belemenősen. A mosdókesztyű nedves 
volt és meleg. Éreztem, ahogy dagadozom a keze között.
Végeztem a cigimmel. Belle még mindig úgy sikált az ágy mellett 
térdepelve, mintha sebészműszernek akarná használni a farkamat. 
Rágyújtottam megint. Félredobta a mosdókesztyűt, az ágyra mászott, térde a 
mellemet érintette. Előrehajolt, a szájába vett, a feneke az égnek meredve 
eltakarta előlem a világot.
Kivett a szájából, s az ajkát nyalogatva hátrapillantott.
- Nyomd el a cigidet!
- Minek?
- Nem szeretném, ha megégetnél.
- Ki akar megégetni?
Lehetett valami fenyegető a hangomban, mert észbe kapott.
- Nem úgy gondoltam édesem, hogy szánt szándékkal - súgta. - Tudom, 
hogy nem vagy olyan.
Bal kezembe vettem a cigarettát, mélyet szippantottam belőle, s jobb kézzel 
a combját simogattam.
- Csak ne a szádban legyen - mondta, aztán újra rám hajolt, nyelvével 
megérintette a farkamat, elnyelte vérbő végét, és mohón szívni kezdte. A 
számba vettem a cigit, nagyokat szívtam, az orromon át fújtam kifelé a füstöt, 
elmerültem az élvezetben.
Belle lába valahogy fölém került, a combja belső éle a mellemre csúszott. 
Mikor átlendült felettem, áttettem a bal kezembe a cigit. Égnek meredő feneke 
kitárulkozott, úgy lovagolt fölöttem. Meg-megremegtette hátsó felét, s közben 
nyelvével izgatottan nyalt-falt. Leeresztette az arcomra a tomporát. Erre jobb 
kézzel kinyúltam, s a szoba csendjében éleset csattant a tenyerem az arcán.
Gyorsan újra az égnek meresztette a fenekét, és kivett a szájából.
- Mi volt ez? Akartál valamit mondani vele, vagy csak kíváncsi voltál, 
milyen érzés?
- Akartam - feleltem.
- Miért nem szóltál előbb?
- Nem volt rá idő.
Megpördült a térdén, közvetlen közelről az arcomba bámult.
- Nem akarsz belém kóstolni?
- Nem.
- De miért nem, édesem? Nem vagyok elég gusztusos?
- Jaj... Nem arról van szó.
- Aha. Szerinted nem méltó egy férfihoz? Elnyomtam a cigit.
- Nem. Egyszerűen nem az én stílusom.
- A sitt miatt?
- Nem ilyen egyszerű. Nem tiltja a törvény - nevettem. - A jergliből jöttek 
közül csak a stricik állítják, hogy sose nyaltak be senkinek.
Belle a mellemhez dörgölte az arcát.
- Ha tudnád, hogy valami boldoggá tesz, megcsinálnád nekem?
- Meg. Attól függ. Ne érts félre...
- Én mindent megcsinálnék neked.
- Csak akkor ér valamit az egész, ha azt csinálod, amit te akarsz. Hosszú 
távon csak az fizetődik ki.
Rágyújtott.
- Van csajod?
- Van. - Itt?
- Nem.
- Hol?
- Nem tudom. Felizzott a cigarettája.
- De szereted ugye? És várod?
- Igen.
- Visszajön?
- Nem tudom.
A hajába túrt, felhúzta a feje tetejére a zuhatagot, s lenézett rám.
- És engem megszeretsz majd?
- Előre azt se tudtam, hogy őt megszeretem - mondtam.
A számba adta a cigarettáját. A parázs vetette fényben mohónak láttam az 
arcát. Nem kellett megkérnie rá, hogy mondjak igazat - hallotta a hangomon, 
hogy nem hazudok.
- Pedig én szeretni foglak, Burke. És megmentesz engem.
Elvette a kezét az arcom elől, de a cigit a számban hagyta.
- Ha megint az orrod alá tolnám, megint odasóznál?
- Máshogy mondjam el, amit akarok? Visszapördült a térdén, és újra fölém 
hajolt, majd hátrapillantott.
- Dehogy! Úgy csináld, ahogy az előbb! Tetszik a módszered.
Azzal megint körém zárult az ajka. Megkeményedtem benne. Egymáshoz 
dörzsölte a két combját. A kezem a fenekét cirógatta. Szétterpesztette magát. 
Az ujjaim a térdhajlatánál jártak. Nedvesség hullott a kezemre. A golyóimban 
összesűrűsödött a kéjes bizsergés. A combjánál fogva magam felé húztam. 
Nem hagyta, egyre vadabbul dolgozott a nyelve. Strega jutott eszembe... 
Strega és az ördögi játékai. Megrántottam Belle combját, úgy próbáltam 
kiszabadulni a szájából. Keményen fogva tartott, mint a börtönrács.
- Belle - súgtam -, gyere ide hozzám!
Nem mozdult. Keményen pofon vágtam, ahogy az előbb. Nyöszörögni 
kezdett, de maradt, ahol volt. Még kétszer odasóztam, s úgy belesajdult a 
tenyerem, hogy kicsit el kellett gondolkodnom, mit érezhet ő.
Kiengedett a szájából. Lejjebb araszolt az ágyon, s átvetette fölöttem a 
lábát. Fenekét a hasamhoz nyomta, míg belé nem hatoltam, azzal térdre 
ereszkedett, s a hátát mutatva meglovagolt.
- Gyerünk! - sikkantotta, s belehajszolt mindkettőnket a gyönyörbe.
37.
Aztán elaludt. Hason fekve, karjával a mellemen. Kibújtam az öleléséből, 
és megkerestem a fürdőszobát. Kis lyuk volt, akár a konyha. A földön s a kád 
fölött vállmagasságig a falon olcsó fekete-fehér csempe. A csapból azonnal 
jött a meleg víz: késő éjjel már erősebb a nyomás. Gyorsan lezuhanyoztam, 
olcsó, nevesincs tusfürdővel leszappanoztam magam, megtörülköztem. Az 
orvosságos szekrényében csak egy fogkefét és egy üveg aszpirint találtam. A 
mosdón műanyag hajkefe és egy üveg zöld színű szájvíz. Eltűnődtem, hogy 
hol tarthatja az arcfestékeit... talán az ágy mellett az éjjeli szekrényen.
A fürdőszoba megtelt gőzzel, bepárásodott a tükör. Letöröltem, megnéztem 
magam. Akármit akart is tőlem ez a csaj, az arcomon nem láthatta.
Valamibe belerúgtam a mosdó alatt. Elöl zárható, fekete fémdoboz volt, a 
tetején fogantyú. Felpattintottam a fedelét. Külön-külön csomagolt steril 
kötszerek. Egy tekercs géz. Ragtapasz. Három szike, különböző nagyságú 
pengével. Sebészolló. Egy üveg jód. Két üveg sebhintőpor. Két egyforma 
műanyag fiola, jelölés nélkül. Mindkettő tele. Kinyitottam őket. Penicillin. 
Tetran. A fémdoboz tetején ugyan nem volt címke, mégis tudtam, hogy mit 
találtam: elsősegélydobozt lőtt sebek ellátásához.
A hűtőszekrényben félig üres dobozos tej, darabka krémsajt, egy fej saláta 
nejlonzacskóban. Találtam jégkockát is, vizet töltöttem egy pohárba, s míg 
felöltöztem, hagytam, hadd hűljön.
Az ágy melletti fotelban üldögélve, a vizet iszogatva, kezemben 
cigarettával megpróbáltam végiggondolni a dolgokat. Aggasztott ez a 
szellemautó.
Belle kinyitotta a szemét, és az oldalára fordult.
- Most te vigyáztál rám - szólalt meg.
- Mennem kell - válaszoltam.
- Hadd zuhanyozzak le előbb - és választ se várva a fürdőszobában 
termett. Odakint még sötét volt, bár az órám szerint már fél öt felé járt az idő.
Mikor Belle a haját kefélve kilépett a fürdőszoba ajtaján, vizes teste szinte 
ragyogott.
- Miért kell elmenned? - kérdezte és odajött mellém.
- Van egy kis elintéznivalóm.
- Hogy hívják a csajt? - morogta zsörtölődést tettetve.
- Pansy. Hátrahőkölt.
- Remélem, tréfálsz.
- Pansy kutya. Az én kutyám. Fölnevetett.
- Na ne mondd! Kutyád van? És dédelgeted, mint egy lányt?
- Méretre akkora lehet, mint te.
- Megnézhetem?
- Majd.
- Veled mehetek?
- Most nem - álltam föl.
Átölelte a nyakam, az arcomba fúrta az orrát. Olyan közel volt, hogy már 
nem is láttam.
- Jössz ma este?
- Mért, nem dolgozol?
- Majd beteget jelentek. A legtöbb csaj megteszi a szabadnapja után. Nem 
nagy ügy.
- Rendben - mondtam, miközben végigsiklott a kezem a hátán a feneke 
domborulatáig.
- Most mire gondolsz?
- Arra, hogy ha a hátadon lecsúsztatnék egy negyeddollárost, úgy röpülne 
ki a seggedről, mint egy ugrósáncról.
A keze becsúszott közénk, s a zsebem környékén matatott.
- Van valahol egy negyed...?
- Nincs - mondtam, és gyöngéden eltoltam magamtól. - Különben is, 
mennem kell. Frankón.
Kézen fogott, és az ajtóhoz kísért.
- Te Burke... szóval... amikor az előbb nem akartál belém kóstolni, ugye 
azt mondtad, nem a te stílusod?
Morogtam valami helyeslésfélét, miközben az ajtóhoz értünk.
- Így is jó. Légy olyan, amilyen vagy. De ugye nem baj, ha én letámadlak?
- Felőlem! - vontam vállat.
- Most kipakolok neked, Burke. Vedd tudomásul, hogy szeretni foglak. És 
te is megszeretsz, ha megismersz. De nem játszom meg magam. Megérted?
- Nincs vita, Belle.
A szája a fülemhez ért, úgy suttogott kislányosan búgó hangon, s közben 
szorongatta a kezem.
- Én én vagyok. Én nem változom meg miattad, és te sem változol meg 
miattam. De azért ne hidd, hogy akármit csinálhatsz!
- Hogyhogy?
A hangja tisztán és szomorúan csengett a fülemben.
- Ha ez a Pansy tényleg kutya, ahogy mondod, megbarátkozom vele, de ha 
nő, kinyírom.
Arcon csókolt, és eltolt magától. Félreállt, megvárta amíg kilépek az ajtón.
Beszálltam a kocsiba és visszanéztem a házra. Sötét volt odabenn.
38.
A Plymouth megindult az iroda felé, bivalyerős motorja alig erőlködött. A 
rádióban hírek: végtelen szövegelés a Perzsa-öbölben amerikai zászló alatt 
hajózó kuvaiti naszádról, s az öböl bejáratát őrző aknaszedőkről. 
Továbbcsavartam a keresőt. Jay Hawkins üvöltött. "Megigéztelek." Fenyegető 
szeretetet ugatott a nőjének és a világnak.
Bánom is én, ha nem kívánsz,
tied vagyok.
Belle biztos tudná, hogy igazat mond-e.
Az utcán szinte kizárólag teherautók közlekedtek, robogtak a belváros felé. 
Egyedi kivitelezésű minibusz suhant el jobbra mellettem. Oldalán nagy 
üvegajtók éktelenkedtek, a tetején műanyag félgömb. Mikor elém került, 
kiszúrtam, hogy a lökhárítójától keskeny fémlétra vezet a tetőre. A hátuljára 
valami vallási témájú idillt pingáltak.
Rágyújtottam egy bagóra. Az a minibusz is rendelésre készült egyedi 
darab, amit én keresek. Tudtam, hogy ennek jelentősége van, de hogy mi, arra 
képtelen voltam rájönni. Majd kiderül.
Ha Marques igazat mond, az a minibusz már jó pár hete járja az utcát. 
Azóta nyilván már a zsaruk is ráálltak. Kipöccintettem a cigarettát az ablakon, 
és azon tűnődtem, vajon McGowan éjszakás-e.
Bob Seger hangja csendült fel a rádióban. "Ugyanúgy." Az autósbárok 
zenéje. Állítólag arról szól, hogy egy srác felkeresi a régi barátnőjét. Nekem 
egészen mást jelentett.
Szerintem inkább egy kölyök kereste benne az apját.
39.
Pansyt kiengedtem a tetőre. Felvettem a kagylót, hogy meghallgassam, mi 
újság a hippiknél. Csend volt. Tárcsáztam.
- Gyermekvédelem. Thompson ügyeletes tiszt - szólt bele a kagylóba egy 
fiatal női hang.
- McGowan bent van?
- Egy pillanat.
Várakozás közben rágyújtottam. Nincs még egy nyomozócsoport a 
városban, ahol ne kérdezték volna meg, hogy ki vagyok. A 
gyermekvédelemnél jól tudják, hogy a legtöbb hívó szeretne névtelen 
maradni.
- McGowan - jelentkezett be egy hang. A stricik édeskésen kemény 
hangján beszélt, de valahogy sajátosan, mint aki rád bízza a döntést.
- Itt Burke. Egy ügyön dolgozunk mind a ketten. Szánsz rám néhány 
percet?
- Nyolckor végzek. Mit szólnál hozzá, ha együtt reggeliznénk Dinónál? 
Negyed és fél kilenc között.
- Ott leszek - feleltem, és letettem a kagylót. Pansy lesomfordált a tetőről, 
s az ölembe tuszkolta a fejét. Megpaskoltam.
- Örülsz, ha láthatsz, jómadár, nem igaz? Válaszra se méltatott.
Odébblöktem az ölemből a fejét, s töltöttem magamnak egy pohár jeges 
vizet a hűtőszekrényből. Kivettem két keménytojást is, megtörtem a héjukat a 
falon, és meghámoztam őket.
- Kelts fel egy óra múlva! - mondtam a kutyának, azzal elé tettem a két 
tojást.
Lehunytam a szemem, hogy ne is lássam, ahogy mindent összemaszatol.
40.
Fél nyolckor ébredtem. Újra lezuhanyoztam, tiszta ruhába bújtam. Megint 
kiengedtem Pansyt, s miközben húztam egy slukkot a gyomorkeserűből, 
elnéztem, amint fel-alá futkos. Dinónál veszélyes volt éhgyomorra enni.
Elindultam a West Side-i gyorsforgalmin észak felé, szemben a hömpölygő 
reggeli csúcsforgalommal. Dino étterme a Tizenkettedik sugárúton volt, vagy 
tíz sarokra a Times Square-től. A New York-i aranyifjak manapság szívesen 
abrakolnak különféle éttermekben, de Dino csehóját ettől nem kellett félteni.
McGowan jeltelen járgánya pont a kapu előtt parkolt. Mindkét oldalán volt 
szabad hely. Beálltam, s még csak azzal se törődtem, hogy a zsírfoltos 
kirakatüvegen át kiszúrjam magamnak, hol ül.
Az egyik hátsó bokszban foglalt helyet. Kalapja hátracsúszott hosszúkás, 
jellegzetesen ír fején, szájában szivar lógott. Sötét öltöny volt rajta, eredetileg 
fehér ing, hozzá kék nyakkendő, amely eredetileg sem volt selyem. Leültem 
vele szemben, háttal az ajtónak. Emberemlékezet óta ismertük egymást.
Határozottan megrázta a fejét, s állával a levegőbe bökött, mielőtt 
megszólalhattam volna. Valaki közeledett.
A pincérlány még csak három órája volt talpon, de máris kimerültén 
kókadozott. Széles arcát feszültség árkolta. McGowan láttán mégis 
elmosolyodott. Akár a többiek.
- Jó reggelt, szép Belinda - köszöntötte a zsaru. - - Hogy mennek a 
dolgok?
- Lassan.
- A jó dolgok sosem sietnek, kedvesem - felelte McGowan, aki 
elhatározta, hogy megküzd a lány morcosságával. Megfogta Belinda kezét és 
megsimogatta.
- Maga akarta így, Belinda. Egy ilyen szép lánynak minden ujjara jutna fiú. 
De magának egy se kell. Unja a kislány a főzőkanalat, nem igaz? Sebaj. Eljön 
még az a nap, amikor megkapja a magáét.
- Ide figyeljen, McGowan... - csattant fel a lány a hízelgésre. De aztán az 
történt, aminek történnie kellett. Belinda elmosolyodott.
- Ugye, drágaságom, hoz nekem két gyönyörű tükörtojást, szalonnát, 
pirítóst és egy kis kávét?
A lány felírta a rendelést, majd felém fordult.
- Két tojást kérek, jól megsütve, a sárgáját átlyukasztva. Egy kis sonkát, 
pirítóst, almalevet. Kozmáljon oda mindent.
- Meglesz - felelte a pincérlány, s már sarkon is fordult. Lépteibe 
visszatért a ruganyosság.
McGowan lassan szivarozott. Tisztában volt vele, hogy az étel 
megérkezéséig úgysem kezdjük el a beszélgetést.
- Hogy van Max?
- Mint rendesen.
- Hallom, milyen büszke apa.
- Már erről is dumálnak az utcán?
- Persze - mondta az arcomat fürkészve. - Van valami kifogásod ellene?
Vállat vontam. Semmi értelme nem lett volna faggatni McGowant, hogy 
honnan tudja: talán azoktól a kislányoktól, akiket Lilyhez visz, talán...
Jött az étel, nekifogtunk.
Hamar bekaptuk mind a ketten. Nézni rosszabb volt, mint lenyelni. Mint a 
politikai jelszavakat.
Belinda leszedte az asztalt. McGowan már a második csésze kávét itta, és 
újra meggyújtotta megviselt szivarját.
- Ki vele!
- Hallottál már a szellemautóról?
- Mindenki hallott róla.
- Csak annyit tudsz, amennyit az újságok írnak vagy többet is?
- Valamivel többet. Neked mi közöd hozzá?
- Megkértek, hogy plankoljam fel.
- És tüntesd el.
- Csak nyomozok. A megbízóimnak semmilyen személyes érdeke nincs a 
buliban. Ha megtalálom, akár a zsaruknak is bejelenthetem. Nekik egál.
McGowan áthajolt az asztalon, ír szeme dühösen csillogott, mint egy 
rendőrkopó pilácsa.
- Engem viszont személy szerint érint az ügy, Burke. Az a disznó lelőtte az 
egyik kislányt, akivel dolgoztam.
- Mikor?
- A második lövöldözésben. Darla Jamesnek hívták. Gyerek volt még, 
tizenöt éves. Két éve volt az utcán. Már majdnem sikerült rávennem, hogy 
hagyja abba. Hajszálon múlott, Burke. Két golyót eresztettek a mellébe hat 
méterről. Arra se volt ideje, hogy egy imát elrebegjen.
Rábagóztam, elnéztem az arcát. McGowan húsz éve dolgozott ebben a 
fertőben, de még egyszer se sütötte el a stukkerját. Olykor nyert, olykor 
vesztett... Bár inkább vesztett. De nem adta fel. Becsületesen megtartotta a 
játékszabályokat, ezért mindannyian tiszteltük.
- Egy szavadba kerül, és leállók - mondtam.
- Szó sincs róla, öreg. Épp fordítva. Azt akarom, hogy folytasd. Már éppen 
azon voltam, elhintem a haverok közt, hogy keress meg, mert beszélni akarok 
veled. Ezek gazemberek, Burke. Sötét gazemberek.
- Szerinted mi az ábra?
Sütött a düh a szemében, harapdálta a szivarját, de nem nézett rám.
- Talán valami gárgyult szekta őrangyalkodik. Halomra lövik ezeket a 
szegény kölyköket, hogy megtörjék az ördög hatalmát. Vagy embert áldoznak 
a sátánnak. Végül is ugyanarról van szó.
- Biztos vagy benne?
- Semmiben sem vagyok biztos. Elmondom, amit megtudtunk - nem sok, 
az hétszentség.
A kezemet az asztalra tettem, hogy a szeme előtt legyen. McGowan 
tudhatta, hogy nem jegyzetelek, de olyan zaklatottnak látszott, hogy még 
megfeledkezik róla.
- Figyelek - mondtam.
- Az újságokkal ellentétben öt lányt lőttek le eddig, nem hármat. Kettőt 
elraboltak, bár mindenki azt hiszi, csak egyet. A fegyverszakértők szerint 
ugyanazzal a stukkerral intézték el őket. Katonai szerkentyű lehet, 
valószínűleg M-l6-os, vagy valami ruszki gyártmány. Gyorstüzelő. A 
fegyverszakértők szerint 22-esek a golyók.
- Azaz 5.66 milliméteresek. Ami nagyjából ugyanaz.
- Tök mindegy - horkant fel McGowan. Nem a jogvita volt a legerősebb 
oldala. - A golyók cafatokra szaggatták belülről a lányokat, miszlikbe. 
Belehaltak, mielőtt összeestek volna.
- Megtaláltátok a két elrabolt lányt?
- Nem. Felszívódtak.
- Mind kiskorú?
- Vagy az, vagy annak látszott.
- Biztos, hogy találomra lőttek?
- Ez nekünk is eszünkbe jutott. Kifaggattuk az összes Times Square-i 
stricit. Semmi összefüggést nem találtunk az esetek között.
- Mi ez a fejedelmi többes? Csak nem jelölt ki akciócsoportot a 
főfelügyelő úr?
McGowan röhögése egyszerűen csak ronda volt, nem keserű.
- Akciócsoportot? Egy frászt! Nem lát rá okot. Még ha rendes polgárokat 
nyírnának ki, de így?
Kortyintottam az almaléből, megszólaltam, mintegy hangosan 
gondolkodva, várva, hogy lépre megy.
- Ami a fegyvert illeti, elég szokatlan... McGowan szeme azonnal 
összeszűkült.
- Miért volna az?
- Aki orvul gyilkol, nem ilyet használ. A becsapódás kisebb, mint egy 
nehezebb töltény esetében. Ha ilyen közelről lőnek vele, tök fölösleges a 
gyorstüzelő. A hatalmas sebesség miatt a golyók összevissza forognak, amikor 
belecsapódnak valamibe. Ezért roncsolódott annyira szét a lányok teste. S a 
tetejébe egy ilyen fegyver akkorát szól, mint egy ágyú, a hangtompítását 
nehéz megoldani.
Elgondolkodva kortyoltam egyet. Nem akartam a bolondját járatni 
McGowannal: valóban értelmetlennek tűnt.
- Az automata fegyverek gyakran besülnek - folytattam. - Te is tudod. 
Ezért nem használhattok ti sem kilenc millimétereseket, akármennyire 
szeretnétek is. Miért vállalják az automatával járó kockázatot, ha csak egy-két 
lövést akarnak leadni? S ha valóban találomra lődöznek, miért nem kaszálják 
le az utcát egy sorozattal? Egy M-16-os ugyanúgy leszed egy tucat lányt, mint 
egyetlenegyet. Beszéltél már az antiterroristákkal?
- Rossz helyen nézelődnek, kis UZI-géppisztolyt keresnek. De akivel 
beszéltem, ugyanazt mondta, mint te. Még csak az se biztos, hogy katonai 
fegyvert használtak. Egy csomó félautomata kering a piacon... AK-47-esek, 
AR-15-ösök. Szerinte ezeket tíz perc alatt automatává lehet bütykölni.
- Közelre akkor se jók. Sokkal célszerűbb volna valami nehezebb fegyver, 
mert ha azzal mondjuk karra célzol, leszaggatja tőből. A pasas belehal, mielőtt 
megjön a mentő.
- Lehet, hogy csak ilyen van nekik.
- Nem úgy fest. Nem olcsójánosok ezek, McGowan. De miért csinálják?
- Néhány golyóra meg a benzinre kell csak pénz. Attól még olcsójánosok 
is lehetnek. - Az édes hang belesavanyodott a mondatba.
- Megtaláltátok a minibuszt?
- Nem. Miért?
- Mert akkor nyilván megtartották a gyilkosságok után is. Van valami 
helyük, ahová dugják. Legalább hárman járnak: az egyik vezet, a másik lő, a 
harmadik az ajtót nyitogatja. Az emberrabláshoz pedig... váltott kocsit 
használnak, nem igaz?
- Ezt meg honnan szeded?
- Hallottam. Odakint - feleltem a szutykos ablak felé tett félmozdulattal.
- Aha. A másik autót megtaláltuk. Szétszedtük. Darabokra. Van egy-két 
tisztességes ujjlenyomatunk, de a nyilvántartóban nem szerepelnek.
- Más semmi?
- Semmi. Semmi nyom, amelyen elindulhatnánk. A lányok nem ismerték 
egymást. Mind szerepelt az eltűntek listáján, de ez nem jelent semmit. A fiatal 
prostiknak legalább a fele felbukkan időről időre a listán.
- Levelet nem kaptatok?
Tudta, mire gondolok. Aki sorozatban gyilkol, gyakran a zsaruk orra alá 
akarja dörgölni, hogy milyen okos.
- Se levelet, se telefont. Szart se kaptunk. Annyira gennyes ez az ügy, hogy 
a stricik nem átallnak a nyílt utca során leállni velünk. Átkozottul szeretnének 
megszabadulni már ezektől a fazonoktól. Még pénzről is hallottam 
szövegelni... - rezzenetlenül a szemembe nézett. - Te is hallottál a díjról, 
ugye, Burke?
Álltam a tekintetét.
- Nem.
A zsarut nem lehetett átejteni. Ismert, mint a rossz pénzt.
- Ki tudja, mi történik, ha az ilyen fiúkat lefülelik. Jön valami nagyokos 
ügyvéd... szerez diliflepnit... egykét helyen megszólal a telefon. Jönnek a 
tévések, megfilmesítik.
Diliflepni.
- Jobb, ha nem fülelik le őket - mondtam halkan. Tágra nyílt szemmel 
nézett rám.
41.
A West Side-i épülettömbök útvesztőjében igyekeztem haza, az irodámba, 
és figyeltem, mi történik az utcán. A megszokott látvány. Ha a szellemautónak 
az volt a célja, hogy elriassza a gyereklányokat az utcáról, nem járt sok 
sikerrel. Én legalábbis nem szagoltam ki, hogy volna valami a levegőben: 
ahhoz földközelben kell élnie az embernek. Ha frankón történik valami, a 
Profi tudni fogja.
Egy fülkéből felhívtam a Mamát. Nincs üzenet.
Az irodába érve Pansyt kiengedtem a tetőre. Bár volt néhány elintézetlen 
telefonom, délutánra halasztottam őket.
Éppen a fogadószelvényt töltögettem, amikor Pansy odasomfordált az 
íróasztalhoz, és a megszokott acsargással adta tudtomra, hogy közölni kíván 
valamit. Tudtam, mi a baja.
- Dinónál voltam - magyarázkodtam, hogy nem hoztam neki semmit.
A Yonkersben a negyedik galoppfutamban kiszúrtam magamnak egy 
Mystery Mary névre hallgató ötéves kancát, mely Kanadából ruccant át erre a 
versenyre. Greenwoodban többször futott különböző ellenfelekkel, és 
rendszerint a helyezettek között volt, de elsőnek sosem jött be. Kanca létére 
szokatlanul sebesen kezdett a kanyarban, de a célegyenesben mindig lemaradt. 
A greenwoodi pálya egykilométeres, a háromnegyedes oszlop után még 
hosszú egyenes szakasz van a célig. A Yonkersben nyolcszáz méter a táv: 
hosszú nekifutás után rövid a célegyenes. Bár New Yorkban nevesebb 
ellenfelekkel kerül majd össze, mégis úgy számítottam, hogy van esélye, ha az 
elején meglép. Átnéztem a paci utolsó nyolc versenyét. Mystery Mary biztos 
lábakkal galoppozott - az adatok között nem volt hirtelen változás. A reggeli 
lap 6:l-re tippelte az esélyeit. A legtöbb fogadó a Daily News alapján teszi 
meg a pénzét. És abban csak az utolsó három versenye szerepel: két harmadik 
és egy ötödik hellyel. Jól az eszembe véstem, hogy még záróra előtt fel kell 
hívnom az ügynökömet. Bekapcsoltam a tévét, és elnyúltam a kanapén. 
Mielőtt elaludtam volna, annyit hallottam még, ahogy Abbott figyelmezteti 
Costellót: lakbért fizetni annyi, mint döglött lóra tenni.
Nem aludtam jól. Sötét, hússzagú álmok gyötörtek. Flood küzdött a 
Cobrával, akinek karjáról a tetovált kígyó Belle combjára vándorolt. Strega 
véres ajakát nyalogatta, őrült szeme ocsmány gyönyöröket ígért. A 
szellemautó egy keskeny utcán száguldott, akár egy néma, szürke cápa. Az 
utca végén Max várt, és fél karral Flowert próbálta oltalmazni.
Az összecsapás előtt felébredtem, de olyan csatakos voltam az izzadtságtól, 
mint egy malarias. A tévében Bilko őrmester nyomozgatott. Három óra múlt 
pár perccel.
Lezuhanyoztam, átöltöztem. Ahogy kiléptem az ajtón, Pansy már ugrott is 
a kanapéra.
A Mamánál még semmi. Bedobtam még egy negyeddollárost és Maurice-t 
tárcsáztam. Lehengerelt a szokásos bőbeszédűségével.
- Halló!
- Itt Burke.
- Csevegni akarsz, vagy mi lesz?
- Yonkers. Negyedik futam, kettes ló. Kettőt tétre.
- A yonkersi negyedik futamban a kettes ló. Kettőt tétre. Jól mondom?
- Jól. Mi újság, Maurice?
- Ha dumálni akarsz, lottóz inkább, a büdös életbe! - közölte, és lecsapta a 
kagylót.
Átmentem egy másik fülkébe. Újabb negyeddollárost zabált meg a 
készülék. A tízcentes már teljesen fölösleges: ki kellene vonni a forgalomból. 
Egy ismerős újságírót hívtam.
- Halló! Morelli.
- Itt Burke. Van valamid a szellemautóról azon kívül, ami megjelent?
- Csupa ködösítés. Amit a zsaruk süketeltek. Semmi érdekes.
- Azt hiszik, nyomon vannak?
- Arra várnak, hogy a közlekedésiek lekapják a minibuszt, amikor a 
tilosban parkol.
- El tudod juttatni nekem a már megjelent cikkeket?
- Nyomozol?
- Mondjuk, érdeklődöm.
- Ha van valamid, először nekem adod le?
- Megpróbálom. Ha tudom.
- Megszerzem a megjelent anyagot, és hat órára leteszem a portára. Jó?
- Jó. Utánanéznél a komputeres nyilvántartásban, hogy van-e más 
minibuszos eset is?
- Szerinted valami banda csinálja?
- Nem, de azért csak ellenőrizd.
- Meglesz.
Még egy telefonom volt. Belle az első csengésre fölvette, és úgy lihegett, 
mintha száz métert vágtázott volna a készülékig.
- Halló!
- Én vagyok az. Akarsz vacsizni?
- Farkaséhes vagyok. Nincs itthon semmi kaja.
- Tudom. Miért nem ettél valahol?
- Tudtam, hogy hívni fogsz.
- Arról volt szó... na jó, hagyjuk. Egy óra múlva nálad vagyok. Rendben?
- Siess! - mondta.
Gyorsan tettem le a kagylót, nehogy zsebre vágja a visszájárót a 
közigazgatás.
42.
Néhány perccel öt után álltam be a piros Camaro mögé. Ahogy kopogásra 
emeltem a kezem, már nyílt is az ajtó. Egy kéz fonódott a nyakam köré, húzott 
befelé. Belle arca az arcomhoz dörgölődzött, s miközben hevesen megcsókolt, 
a feneke villámgyors mozdulatával taszított egyet az ajtón, hogy becsukja.
Fél arasznyira eltávolodott az ajkával, de nem engedett el.
- Hűvösen csókolsz. Nem hiányoztam?
- Dolgoztam, Belle. Legörbült a szája sarka.
- Ne haragudj - mondta. - Nem akartam tolakodni. A nyakszirtjére tettem 
a kezemet, s a feszes izmokkal játszadozva suttogássá halkítottam a hangom.
- Nem tolakodtál. Csak nem ismersz még. Világos? Nem nagyon látszanak 
meg rajtam a dolgok... nem olyan a stílusom.
- Szóval mégis hiányoztam?
- Igen. Mégis hiányoztál.
Mosolyt villantva fordult el tőlem. Az arca ki volt készítve, a szeme a kék 
szemfestéktől nagyobbnak látszott, a rúzs szétkenődött a fogain. Ruha gyanánt 
viselt trikója vörösen rikított, akár egy tűzoltóautó. Combközépig ért, épp 
elfedte a tetoválást.
- Mindjárt kész leszek, édesem. Adj még egy percet. Meg kell keresnem a 
cipőmet.
Szemüveget halászott elő a komódról. A két nagy, kerek, kékesre színezett 
lencsét vékony fekete keret fogta össze.
- Megvan - mondta vidáman, s az ágy alól egy pár vörös tűsarkú cipőt 
kotort elő.
- Belle.
Épp lehajolt, hogy felhúzza a cipőt. A felcsúszó trikó alól kikandikált a 
fenekét csak leheletnyit takaró fekete bugyi.
- Mi van?
- Így akarsz jönni? Elszontyolodott.
- Nem tetszik? A francba!
- Nem arról van szó - feleltem halkan, és odalépve hozzá a kezembe 
fogtam az állat. A tűsarkú cipőben magasabb volt nálam, fel kellett néznem rá.
- Ha így mész ki az utcára, csak a dinkáknak nem akad meg rajtad a szeme.
- Na és?
- Na és! A feltűnősködés nem az én formám, picim. Olyan helyekre járok... 
szóval, ott nincs asztalfoglalás, érted?
- Jobban tetszeném apácaruhában? Egy tehén apácaruhában!
- Tetszel így is, úgy is. Nekem te tetszel, világos?
- Frankón?
- Frankón! - mondtam a popsijára csapva. Elkapta a kezem, és visszahúzta 
a fenekére. Nem is eresztette el.
- Szóval a nagy kövéret szereted?
Mélyen a szemébe néztem, és megláttam, hogy végiggördül az arcán egy 
könnycsepp. Lehalkítottam a hangom:
- Belle - mondtam -, ez a nagy kövér úgy hat rám, mint egy 
hormoninjekció.
Nem vette le rólam a szemét.
- Burke, bármit megtennék érted.
- Akkor vegyél nadrágot!
- Hát persze, édes. Már tudom is, melyiket.
Kiforgatta az egyik fiókot, a ruhákat az ágyra dobálta. Végül egy kantáros 
fehéret húzott elő. Lerúgta a tűsarkút, belebújt a nadrágba, a melle fölött 
becsatolta a kantárt. Hát nem olvadt volna bele a tömegbe, de legalább nem 
mutogatja a világnak azt a rengeteg csupasz bőrét.
- Klassz vagy - mondtam.
Rám mosolygott és közben a koszos tornacipőjét fűzte.
- Kész vagyok - jelentette ki, és felpattant az ágyról. Rengett a föld, ahogy 
mellém ugrott. Persze nemcsak a föld.
- Belle...
- Na mi van?
- Nem vennél melltartót?
Letette a szemüvegét, kikapcsolta a kantárt, kibújt a vörös trikóból. Széles 
vállpántos melltartót kapott elő. Belebújt, elöl bekapcsolta.
- Nem hittem volna, hogy ekkora méret is van mondtam és legeltettem 
rajta a szememet.
- Cickóból?
- Nem, cicifixből.
Mosolyogva meglegyintette a vállamat, s a csípőjével az ajtó felé taszigált.
43.
Kinyitottam neki a kocsi ajtaját. Átnyúlva kipiszkálta a belső kilincset, 
hogy én is beszállhassak. Kis körben megfordultam a Plymouthszal, és 
elindultam a város felé. Amikor a sztrádára értünk, kazettát nyomtam a 
magnóba. Belle az ajtónak támaszkodva ült mellettem, a lábát felhúzta kettőnk 
közé az ülésre, a kezével a térdét kulcsolta. Dohányzott és figyelt. Charley 
Musselwhite hárfája kihívóan reszkettette az "Idegen jár idegen földön"-t. 
Buddy Guy vitte a cókmókját északnak, Chicago felé, Junior Wells ült 
mellette fegyverrel. Lightning Hopkins anyányi iskolás lányokkal 
idétlenkedett. Hohn Lee Hookernek szikrát hányt a szeme, ha valaki ránézett a 
nőjére. Paul Butterflyt a rejtélyek vonata vitte valahova.
A magnókazetta másik oldalán brooklyni blues üvöltött. A hangszórókból 
egyik szám áradt a másik után és betöltötte körülöttünk a teret. A Jacks, a 
Chantels, a Passions zenélt. Mikor meghallottam a Rosie and the Originals 
szólistanőjének tiszta, magas hangját, amint utánozhatatlanul rákezdett az 
"Angyal szállt le" című nótára, kilöktem a kazettát a helyéről. Megéreztem az 
arcomon Belle pillantását.
- Emlékeztet valamire?
- Ühüm - mondtam. Megjelent előttem, amint táncolunk Flooddal a raktár 
garázsában, hogy az utolsó küzdelme előtt össze tudja szedni magát. Le kellett 
volna törölnöm ezt a kurva számot.
Közeledtünk a Midtown alagúthoz. Beálltam az automatához, 
belehajítottam a kétdolláros zsetont, aztán átkanyarodtam a jobb oldali sávba. 
Hat óra múlt, mire megálltunk a Második sugárúton a szerkesztőség előtt.
- Menj be, és mondd meg a portásnak, hogy azért a csomagért jöttél, 
melyet Mr. Morelli adott le - mondtam.
Nem faggatódzott. Egy percbe se telt, már jött is vissza, és a vaskos 
papírborítékot kettőnk közé dobta az ülésre.
- Hova megyünk, édes?
- Meg akartál ismerkedni Pansyvel - mondtam és délnek vettem az irányt.
44.
Becentiztem a Plymoutht a garázsba, elvezettem Belle-t a hátsó lépcsőhöz 
és intettem, hogy csak menjen előre. Ringó csípőjétől elszűkült a lépcsőház.
Tudta, hogyan kell viselkedni - felfelé menet egyetlen szót se szólt. Az 
iroda ajtajában gyöngéden félretoltam, hogy odaférjek a zárakhoz. Én léptem 
be elsőnek.
- Pansy! Ugrik! - kiáltottam azonnal. A kutya, mint a villám, a padlóra 
hasalt, mancsát maga elé rakta, szörnyeteghez illő pofáját kicsit félrebillentve 
figyelte Belle-t.
A kezemmel jeleztem, hogy minden rendben van, és mondtam Belle-nek, 
hogy bejöhet.
- Ez Pansy - közöltem.
Belle úgy állt a küszöbön, mint akinek földbe gyökeredzett a lába.
- Jézus Mária! Ezt hívod te kutyának? Akkora, mint egy elefánt. Milyen 
fajta?
- Nápolyi masztiff a lelkem. Kislány. Kislánynak pedig a legszebb nápolyi 
masztiff, ugye kutyuskám? - faggattam Pansyt a fejét vakargatva. A kutya 
egyetértő morgást hallatott. Belle meg se moccant.
- Gyere csak, foglalj helyet minálunk! - mondtam. - Nem bánt.
Belle engedelmesen a heverőhöz lépett, és úgy ült le, mint a templomban, 
térdét összezárta, keze az ölében. Széttártam a karomat, jelezve Pansynek, 
hogy szabad az út. A véreb odacammogott Belle-hez, leült a heverővel 
szemben, a feje oldalt billent.
Belle nem mozdult. Pansy Belle ölébe tuszkolta a pofáját, s a keze felé 
kapva követelte a simogatást. Mert ha nem...
- Barátkozni szeretne.
- Burke, esküszöm, hogy összecsinálom magam.
- Ez a morgás a boldogság jele nála - nyugtattam meg.
- Hány kiló?
- Kábé annyi, mint te.
- Ezért kapnál egy puszit, ha nem félnék elmozdulni a helyemről.
Bementem a másik szobába, elővettem a hűtőszekrényből néhány 
marhahúscafatot, s az egyiket Pansy felé dobtam.
- Beszél! - kiáltottam a kutyára közben. A marhahús eltűnt. Aztán a másik 
darab húst is a padlóra vetettem a kutya elé, és figyeltem, ahogy Pansy 
nyáladzik felette.
- Miért nem eszi meg?
- Várja a jelszót.
- Amit az előbb mondtál? - Aha.
Belle a kutyára nézett.
- Beszél! - mondta, a hanglejtésemet utánozva. Pansy rá se hederített. - 
Csak akkor fogad szót, ha te mondod?
- Igen.
- Akkor meg mire vársz? Mondd már! Nem látod, hogy kínlódik?
Pansy hálás pillantást vetett Belle-re, amikor megkapta végre az engedélyt. 
Felnyalta a marhahús maradékát is aztán visszaslattyogott a heverőhöz. Belle 
egy kicsit több önbizalommal simogatta meg.
- Azt hiszem, kedvel engem, Burke. Tud más trükköt is?
- Ezek nem trükkök - mondtam. - Dolgozik. Akárcsak te vagy én.
Intettem Pansynek, a szörnyeteg odajött az ajtóhoz, amelyet kinyitottam, és 
eltűnt az esti szürkületben.
- Most hova megy?
- A tetőre.
- Szép lehet a kilátás. Nem mehetnénk mi is?
- Belle - mondtam -, higgy nekem. Az a tető nem neked való hely.
- Felállhatok innen?
- Persze. Hogyne... Pansy igazán megértő lélek. Megmutattam Belle-nek 
az iroda többi részét is.
Hagytam, hadd nézzen körül egyedül, miközben én a Morellitől kapott 
újságkivágásokat rendezgettem az íróasztalon. Eszembe jutott, hogy a 
Profinak már jelentkeznie kellett volna.
Belle bejött a másik szobából, és a vállamra tette a kezét.
- Ezentúl ugye megismer a kutya?
- Hát persze.
- És ha mondjuk egyedül jönnék ide... ha kulcsom lenne... beengedne?
- Akkor cafatokra tépne, Belle.
- Jaj - mondta kislányos hangon, fél szemmel Pansyt dikázva, amint 
visszajött a tetőről és leheveredett az egyik sarokban.
Elnyomtam a cigimet. Alig vártam, hogy kijussak a lakásból, és 
megtudjam, hagyott-e üzenetet a Profi.
- Szeretnél már vacsorázni?
- Csak, ha te is, édes.
- Az előbb még éhen akartál halni.
- Ki tudom várni, amit akarok - mondta a termetéhez képest vékony 
hangon. - Téged is kivártalak.
Aha! Szóval gyakorolt, amíg rá nem talált az igazi megmentőjére. Hogy 
oda ne rohanjak!
- Menjünk! - mondtam.
Belle még mindig a hátamat dörzsölgette, és a kutyát leste.
- Nem lenne féltékeny, ha megcsókolnálak?
- Rá se rántana.
- Rendes kutyus - mondta Belle, és szájon csókolt, amúgy féloldalasán.
45.
A helynek, ahová vittem, a nagy vaskapuja felett csak ennyi állt: 
"Kocsma". A West utcai kurvák járnak ide, de a hátsó teremben ehető kaját 
tolnak az ember elé, és az asztalok is szeparált bokszokban állnak, hátha 
valakinek tárgyalni valója akad.
Otthagytam Belle-t a bokszban, és kimentem az ivóba, hogy a fülkéből 
felhívjam a Mamát. Azt a számot tárcsáztam, amely az asztalnál szól, bent a 
vendéglőben. Kantoniul szólt bele a kagylóba.
- Van valami? - kérdeztem.
- Nem jött hívás - felelte felismerve a hangomat. Letettem a kagylót, 
visszamentem a terembe. Belle egy vörös hajú pincérnővel csevegett. Mikor 
közelebb értem, ráismertem. Mary Ellennek hívják. Évek óta ott dolgozott. 
Csendes, rendes hely volt, a részegek se oda jártak feneket csípkedni. Szolidan 
ment az üzlet.
- Mit hozhatok? - kérdezte a lány, mintha most látott volna először. 
Nekem való hely.
- Te rendeltél már? - fordultam Belle felé, és elnéztem, ahogy 
elfészkelődik a bokszban.
Ülő helyzetben alacsonyabb volt nálam, nyilván a hosszú lábának 
köszönhette a magasságát.
- Téged vártalak, édes.
Mary Ellenre néztem. Étlapjuk sosincs, de a menü se változik sokat.
- Nagyon jó ma a marhaszelet. Kérdőn Belle-re pillantottam. Bólintott.
- Az egyiket közepesen, a másikat pedig...
- Angolosan - egészítette ki Belle. Magamnak aranygyömbért rendeltem.
- Van csapolt sörük? - kérdezte Belle. Mary Ellen a fejét rázta.
- Üveges van. Milyent parancsol?
- Hideget - felelte mosolyogva Belle.
Tényleg halál éhes lehetett, mert rögtön az első menetben kiütéssel 
legyőzte a marhahúst. Még a feléig sem jutottam, mikorra Belle már túl volt 
két további sörön, és a fele krumplimat is felfalta.
- Kérsz még egyet? - kérdeztem tőle viccelődve. Boldogan bólintott. A 
második menetben ugyan előnnyel indultam, mégis körülbelül egyszerre 
fejeztük be.
Mary Ellen leszedte az asztalt. Rágyújtottam.
- Édességük nincs? - kérdezte Belle.
- Majd máshol - feleltem. - Kérsz kávét?
- Kaphatok fagylaltot is?
- Természetesen.
Fújtam a füstöt, és a Profira gondoltam. Belle a kávéját szürcsölgetve 
szótlanul figyelt. Éreztem, hogy egy kéz nehezedik a vállamra. Liliom- és 
jázminillat csapott meg. Michelle. Borszínű, testhezálló selyemruhában volt, a 
nyakában fekete sál. Kérdő tekintetet vetett rám. Beljebb húzódtam, hogy 
mellém ülhessen. Miközben letette magát, futó csókot nyomott az arcomra, 
aztán Belle felé fordult, végigmérte, de a szája sarkából hozzám beszélt.
- Szia, aranyom. Bemutatod a barátnődet?
- Michelle, bemutatom Belle-t. Michelle kinyújtotta manikűrözött kezét.
- Szia, aranyom.
- Szervusz - felelte Belle és megrázta Michelle kezét. A képembe bámulva 
a kelleténél jóval tovább nyújtotta a kézfogást.
Michelle visszahúzta a kezét, azonnal rájött, mi az ábra.
- Mit gülüzöl, anyóca? Ez a ronda alak a testvérem, nem a szeretőm.
Belle szája félmosolyra fordult.
- Nem is olyan ronda.
- Aranyom, kérlek, hagyd ezt! Belle fölnevetett.
- Vannak erényei.
- Tudom - mondta Michelle. Belle arca összerándult.
- Tudod?
Michelle megmerevedett, és kieresztette a körmeit.
- Ide figyelj, kisanyám, én aztán kipakolom, ami a bögyömet nyomja! Nem 
tréfálok. Egyszer és mindenkorra tisztázzunk néhány dolgot. Helyes? Amíg 
ezt a krapekot nem ismertem, nem volt testvérem. Szeretem, de nem fekszem 
le vele. Jársz vele, engem nem zavar. A mi dolgunkba meg te nem ütöd bele 
az orrodat. Veszed az adást?
- Veszem.
- Akkor ezt is vésd be: Ha meg akarsz barátkozni velem, a legjobb 
ajánlóval jelentkeztél - mondta Michelle az alkaromat ütögetve. - Ha balhét 
akarsz, azt is jó helyen keresed. De én még akkor is itt leszek, aranyom, 
amikor te már messze jársz.
- Nem megyek én sehova.
- Akkor legyünk barátok, jó? - mondta Michelle, és szoborarcára csábos 
mosolyt varázsolt.
- Jó! - felelte Belle, s az asztalon átnyúlva megragadta a kezem.
Michelle a lapos, lakkozott tárcájából előhúzta a megszokott hosszú, fekete 
cigarettáját, s a tűzre várva megkocogtatta a füstszűrőt. A kezével közbefogta 
a kezemet és a gyufalángot, s élvezettel beszívta a füstöt. Belle úgy nézett 
Michelle-re, mint akinek minden kétsége eloszlott.
Michelle a hatalmas fekete lakktáskájában matatott. Egy köteg fényképet 
húzott elő. Mind Terryről készült. Aranygombos kék blézerben, fehér ingben 
csíkos nyakkendővel, lenyalt frizurával.
- Hát nem jóképű? - szegezte nekem a kérdést.
- Mint egy hajasbaba - mondtam komolyan. Michelle könyöke az 
oldalamba fúródott.
- Te disznó - csattant fel. Belle felé nyújtotta a képeket. - A fiam.
Belle elvette a fotókat.
- Tényleg jóképű. Kollégiumban lakik? Elröhögtem magam. Michelle 
könyöke ismét működésbe lépett.
- Hát persze, aranyom. Teszem hozzá, az ország legelegánsabb 
kollégiumában. És ha bizonyos züllött elemek nem ragasztanának rá alpári 
szokásokat...
- Most miért nézel rám?
- Mert a Vakond nem bagózik - szögezte le Michelle, befejezve a vitát.
- Hány éves? - kérdezte Belle.
- Kishíján tizenkettő.
- Még egy-két év, és nagy szívtipró lesz belőle.
- Akár az anyja - mondta Michelle, ugrásra készen, hogy elővegye 
kedvenc témáját és pár napig taglalja.
- Nem találom a Profit - vágtam közbe, hogy visszahozzam a földre.
- De aranyom, hát nem ismered? Akárhol lehet.
- Úgy volt, hogy beszól nekem. Van egy közös melónk.
- Ja?
- Igen, van. Tudnál segíteni?
- Mostanában másban utazom, aranyom. De még megvannak a 
kapcsolataim a megfelelő helyeken. Leadom a drótot itt-ott, jó?
- Meglesz ma éjjelre?
- Van jó későn egy találkám, de előtte telcsizek ennek-annak. Ha holnapig 
nincs újság, hívj fel, és utánanézek magam is.
- Kösz, Michelle.
Legyintett, hogy szóra sem érdemes. Felálltam, hogy még egyszer 
felhívjam a Mamát. Ugyanazt a választ adta.
- Ez minden?
- Ez. Baj van?
- Igen.
- Hívj fel később! Hagyj valami számot, ahol el lehet érni.
- Rendben.
Mikor visszaültem a bokszba, Michelle és Belle úgy csacsogtak, mint akik 
ezer éve ismerik egymást. Michelle Belle arcát tapogatta, ide-oda forgatva, 
hogy más-más szögből érje a fény. A nagydarab leányzót ez szemlátomást 
nem zavarta. Leültem, rágyújtottam, hallgattam, ahogy Michelle-ből dől a szó.
- Középről kifelé húzzuk a szemceruzát, édes. A két szemedet külön-külön 
hangsúlyozzuk. Itt pedig - Michelle végighúzta körmét Belle arccsontján - 
erősebb vonalat használunk a hangsúly kedvéért. Érted?
Belle hevesen bólintott, némán tűrte, hogy Michelle az arcát macerálja.
- Ami a szájat illeti... mi ecsetelni szoktuk, érted? Az ajkak köré vékony 
vonalat festünk, aztán a területet finom, sötét tónussal töltjük ki. Jobban áll 
neked, ha kicsit szélesebb a szájad. Aztán... Ugyan, gyere már! - mondta 
felpattanva Michelle, és megragadta Belle kezét.
- Egy perc és jövünk - vetette oda nekem.
Nem nagyon törődtem vele. Tudtam, mit jelent az az egy perc, ha Michelle 
mondja. Azt is tudtam, mit jelent, ha a Profi nem jelentkezik.
Két aranygyömbér és vagy hat cigaretta múlva jöttek ki a vécéből, 
Michelle akkor is kézen fogva vonszolta Belle-t. Leültek velem szemben. 
Nem akartam hinni a szememnek. Belle lágy vonásai megkeményedtek, arca 
egészen átalakult. A két szeme távolabb került egymástól, megnagyobbodott. 
Arccsontja kidomborodott, csöppnyi szája adakozóbbnak tűnt. A haja oldalra 
fésülve, benne Michelle sálja.
- Csodálatos vagy - mondtam.
- Frankón tetszik? - kérdezte.
- Édesem, vedd tudomásul, le fog állni tőled a forgalom - lelkendezett 
Michelle. - Az embernek meg kell tennie, amit lehet.
- Michelle, szuper vagy! - mondta Belle.
- Mondják. - Michelle elmosolyodott. - Nem igaz, Burke?
- Ja. Ezt is mondják.
Michelle-nek olyan jó kedve volt, hogy nem figyelt a csipkelődésemre.
- Csíkosban - csacsogta Belle-nek. - Függőlegesen futó csíkosban. 
Aranyom, belőled két táncosnő is kitelne. És figyelj a derekadra. Ha túl 
feszesre húzod az övedet, a csípőd óriásinak látszik tőle.
- Burke szereti a csípőmet - mondta Belle, és rám mosolygott.
- Az alsóbb osztályokba tartozó férfiak mind döglenek a széles csípőért. 
Burke véleménye nem számít.
Belle rám pillantott.
- Micsoda családod van! A bátyád kicsi és néger, a másik testvéred 
hatalmas és kínai, a nővéred bombázó.
Michelle ragyogó mosollyal köszönte meg.
- Így igaz, édes. Mindkettőnket megcsókolt.
- Vár a munka. Meg kell keressem a fiamnak a hegedűórát.
Belle viszonozta a csókot.
- Kösz, Michelle. Mindenért kösz.
- Csak hadd pukkadjanak meg, édes - felelte Michelle. - De a járásodra 
figyelj.
Hátrafordulva még gyorsan búcsút intett, és elviharzott.
46.
A Negyvenharmadik utca és a Kilencedik sugárút sarkán megálltam a 
pirosnál, amikor Belle vékony hangja átszűrődött az agyamat borító ködön.
- Édesem...
- Mi van?
- Két órája furikázunk. Körbe-körbe. Azóta egy szót se szóltál hozzám. Mi 
van veled? Dühös vagy rám valamiért?
Mélyet lélegeztem, az órámra pillantottam; tizenegy múlt. Azt terveztem, 
hogy még egyszer gyorsan átfésülöm a várost, hátha sikerül kiszúrni valahol a 
Profit. Végiggondoltam magamban az utat, amelyet megtettünk: bejártuk a 
folyó mindkét partját, elmentünk a Christopher utcától a Sheridan térig, végig 
a Nyolcadik sugárúton a Nyolcadik utcáig, visszajöttünk a belvárosba a 
Houstonig, át az Első sugárútra, végig a Lower East Side-on a Tomkins téri 
parkig, elhajtottunk a Tizennegyedik utcán a biliárdterem előtt, fel egészen az 
Union térig, átvágtunk a Nyolcadik sugárútra fel egészen a Times Square-ig, 
majd folyóparttól folyópartig oda-vissza az utcákon egész a város közepéig. A 
piacon mindig megrohanta valami árus a kocsit, ha meg kellett állnom. 
Hasissal, fűvel, rugós késsel, olcsó pisztollyal, Rolex pofájú, de tajvani belű 
órával, kisfiúval, kislánnyal, nővel, nőnek öltözött férfival sefteltek. Olcsót 
ígértek drágán. Szélhámosok ajánlgatták a biztonságos szex New York-i 
változatát: a tőlük vett szállodaszobakulcs nem illik a zárba, s az árus rég 
messze jár, ha valaki visszajönne reklamálni. A fényben szikrázó szigeteken 
friss hús ácsingózik a pénzedre. A sötétség pocsolyáiban farkasfalkák 
ólálkodnak az életedre törve. És a csontról a maradékot is lemarcangolni kész 
keselyűk.
De volt odakint valami más is. Valami, ami elől még a farkasok is 
félrehúzódtak.
Lapos oldalpillantást vetettem Belle-re. Előrenézett, arccal a szélvédő felé, 
mintha nem is akarna tudomást venni rólam, a keze összekulcsolva az ölében. 
Megesett rajta a szívem: ő igazán nem tehet semmiről.
- Te jó vagy és kedves - mondtam. - Nem miattad vagyok ilyen. A 
barátomat keresem.
- A kis feketét?
- Igen.
- Én is nézelődtem - felelte komolyan. - Nem gondolod, hogy ki kéne 
szállnunk? Kérdezősködnénk egyet.
Megpaskoltam a combját. Nem kímélte magát - tudta, hogy a dolgomat 
teszem. Nem magyarázhattam el neki, hogyan mennek errefelé a dolgok. Ha 
kérdezősködnénk a Profi után, csak még jobban betennénk neki.
Visszavittem a kocsit a folyóhoz, délnek fordultam, és megálltam az első 
telefonfülke előtt. A Mamánál most sem várt üzenet. Ha a zsaruk begyűjtötték 
a Profit, előbb-utóbb megengednek neki egy telefont. Nem maradt más hátra, 
várni kellett.
Leültem a Plymouth orrára, még a ruhán keresztül is éreztem a motor 
melegét, el-elnéztem Jersey fényeit a folyó túloldalán. Feszültnek éreztem 
magam. Túl gyorsan történt minden, nem úgy, ahogy szokott. Belle minden 
előzetes bejelentés nélkül belépett az életembe. Megegyeztünk dolgokban, 
pedig meg sem beszéltük őket részletesen - az irodámban is volt már, 
Michelle családi képeket mutogatott neki és megtanította, hogyan kenje ki 
magát. Én meg segítek neki lekapcsolni néhány emberrablót. Túl gyorsan 
ment minden.
A Profi eltűnt valahol a nagyváros őrültjeinek alvilági útvesztőjében: ha 
követni akarom, nekem is alá kellett volna szállnom.
Visszaültem a kocsiba, és indítottam.
- Hazaviszlek - mondtam.
- Velem maradsz éjszakára?
- Meg kell adnom egy számot. Ahol elérhetnek az éjjel.
- Akkor mért nem megyünk hozzád?
- Nekem nincs telefonom - feleltem. Még nem esett le neki, hogy az 
irodámban lakom.
Rágyújtott, fürkésző tekintettel nézett rám, és halkan szólalt meg. 
Tolakodás nélkül.
- Nem szeretném, ha mindenki megtudná a számomat. Ugye nem baj?
- Nem. Hazaviszlek. Aztán majd találkozunk valamikor, jó?
- Nem jó! - mondta, mint aki azonnal elsírja magát. - Megadhatod a 
számomat. Tudom, hogy fontos, Burke. Ne haragudj, légy szíves.
- Nem haragszom.
- Akkor előbb menjünk hozzád! Kérdőn néztem rá.
- Hogy becsomagold a cuccod. Megpróbáltam rámosolyogni, bár nem 
hiszem, hogy sikerült.
- Nem költözhetem hozzád, Belle. Addig semmiképpen, amíg nem végzek 
ezzel.
- És ha végzel...?
- Előbb várjuk meg, hogy sül el! Hozzám húzódott és megcsókolt.
- Akárhogy sül el - mondta.
A Plymouthszal irányt vettem a külváros felé.
47.
Két óra múlt, mire Belle-től felhívtam a Mamát. Meghagytam, hol vagyok 
elérhető, és megígértem, hogy felhívom, ha tovább megyek. Nem sokáig 
foglalta le a vonalat azzal, hogy nyugtatni próbált volna.
- Hol van itt telefonfülke a közelben? - kérdeztem Belle-t.
- Úgy négy saroknyira. Jobboldalt az élelmiszerbolt előtt.
- Mindjárt jövök - mondtam.
- Édesem, miért nem telefonálsz innen? Ha nem tartozik rám... kimegyek a 
stégre, amíg beszélsz.
- Téged foglak felhívni. Tudni akarom, hogy működik-e a telefonod.
Tagra nyílt szemmel bámult rám.
- Persze. Csináld, ahogy jónak látod. Megtaláltam a fülkét, feltárcsáztam 
Belle számát, s amikor meghallottam, hogy felveszi, letettem a kagylót.
Nem sokat segített rajtam a séta - a kérdéseket könnyedén fel tudtam tenni, 
csak a válaszok nem stimmeltek. A Profi olyan megbízható volt, mint a halál.
Ha nem üzent, valami baj érte. Talán meghalt, így vagy úgy, az adósa 
voltam.,
Belle beengedett. Ellenőriztem a telefont: a zsinór olyan hosszú volt, hogy 
bárhova elért, még a stégre is. Kértem Belle-től egy körömreszelőt. Aztán 
felfordítottam a telefont, szétszedtem, ellenőriztem az érintkezőket, 
megbizonyosodtam róla, hogy a csengő nem áll az összeomlás szélén. 
Visszacsavaroztam az alját, és a tárcsát a leghangosabb állásba fordítottam. 
Letettem a telefont a kanapé melletti kis asztalkára. Figyeltem a készüléket.
Ködön át hallottam Belle hangját.
- El tudod varázsolni a telefont, de annyira nem, hogy meg is szólaljon, 
nem igaz?
Megint élesen láttam a szobát. Belle lemosta az arcát, és lekopott róla a 
ragyogás.
- Mi a baj, Belle? Úgy nézel rám, mintha félnél.
- Attól félek, hogy kirekesztesz.
- Nem vagyok a tulajdonod - feleltem szárazon. Belle csípőre tette a kezét. 
Kis állat fölvágta, megcsillant a szeme.
- Mégis minek tartasz te engem? - fakadt ki. Vállat vontam és 
rendíthetetlen maradtam, bár tudtam, milyen kegyetlen vagyok.
Közelebb húzódott, leült.
- Megmondtam, hogy szeretni foglak, Burke. Vagy azt hiszed, tőled 
őszinteséget kérek, én meg hazudok neked?
- Nem. Nem hiszem.
- Elhiszed, hogy őszinte vagyok hozzád?
- El.
- Tudod, mit szeretnék?
- Sejtem.
Lehajolt hozzám, kihúzta a cigarettát a szájamból, s az orrát az orromhoz 
dörgölte.
- Akkor mondd meg!
Nem mozdultam, faarccal szólaltam meg.
- A csehónak, ahol dolgozol, olyan a hátulja, akár egy dupla fenekű 
bőrönd. Bőven van benne hely. Megtámadnak egy páncélozott kocsit a 
reptéren, meglépnek a rablók. Nem kell messzire menniük, nem igaz? 
Beállnak a csehó végébe, elrejtik a kocsit, amin jöttek, aztán szépen 
besétálnak a bárba. Ha jön a razzia, már órák óta mulatnak. Alibi is van, 
rejtekhely is. Mi kell még? Néhány hét múlva vissza lehet jönni a dohányért. 
Nem nagy ügy. - Kivettem a kezéből a cigarettát, hátradőltem, mélyet 
szippantottam belőle. - Hogy szabadulnak meg a járgánytól, amelyen 
menekültek? Szétszedik? Újrafestik odabent? Begurulnak vele egy 
szállítóautóba? Netán belökik éjjel a mocsárba?
Nem felelt, csak nézett.
- És az a csomó dohány csak csücsül ott. Tiszta, gyanú felett álló 
bankjegyek. Legalább két-három balhé szajréját bepakolták oda. Kitesz pár 
száz rongyot, minimum. Nem először fordulna elő, hogy valaki gondol egyet, 
és kipakolja a szindikátust. A rabló nem olyan, mint a buki, soha nem lesz 
belőle rendes hivatalnok.
Leszívtam az utolsó slukkot, és elnyomtam a csikket. Éreztem, hogy süt a 
tekintete.
- Akárki tervezte is, nem kis buli. Sokba kerül a kamu. A díszletek. A 
szindikátus nyilván leveszi a maga dohányát a reptéri cuccból. Mindig ez a 
felállás. Ismerem a dörgést. Aki fiatal és bandában dolgozik, manapság csak 
szállítani szeret. A páncélautókat meghagyják a magányos farkasoknak.
Újabb cigarettára gyújtottam és visszagondoltam a saját sorsomra. Csak 
őszinte voltam, ahogy kívánta.
- Egy jó szarka nemigen bírja nézni, ha egy helyen vesztegel egy ilyen 
nagy rakás lóvé. Előbb vagy utóbb nekilát valami banda, és megfújja.
Belle megint kivette a kezemből, és az ajkához emelte a cigarettát. Az 
orrom előtt felizzott egy vörös pont. Két másik pedig a szeme helyén.
- Nem válaszoltál a kérdésemre, Burke. Mondd ki, mit szeretnék! Légy 
őszinte!
- Szeretnéd, ha én pakolnám ki a dohányt. Láttam, hogy a jobb válla leesik, 
de nem vettem le az arcáról a szemem. Villant a keze a sötétben, apró 
összeszorított ökle pont a szemem alatt találta el a pofacsontomat. És már 
húzódott is vissza az ököl.
- Na elég! - mondtam.
Remegett a szája. A szemében kihunyt a tűz. Elhúzódott tőlem, és a nagy 
fehér ágyon arcra borult. Csendesen pityergett magában, miközben én jeget 
vettem elő a hűtőszekrényből. A kockákat törülközőbe csavartam, s az 
arcomhoz nyomtam. Azzal leültem a telefon mellé.
48.
Hajnali négy múlt, mikor felébredtem. A zakóm bal fele csurom víz volt. 
Felkaptam a kagylót. Búgott a tárcsahang.
- Nem hívtak - hallottam lágyan az ágy felől. - Figyelek, mióta elaludtál.
- Kösz.
- Itt maradok a telefon mellett. Ha odaérsz, ahová menni akarsz, 
felhívhatsz. Ha addig se jön a hívás, meghagyhatsz egy másik számot, jó?
- Aha.
- Van egy villanykályhám: itt a víz mellett elég hideg van ilyenkor. 
Megszáríthatod rajta a ruhád.
Lehúztam a zakóm, kigomboltam magamon az inget. Belle felkelt az 
ágyról. Odanyújtottam neki a ruhát.
- Megdagadt az arcod - mondta, a hangja lágyan suttogott, mintha titkot 
árult volna el.
- Na és! Csontom nem törött.
- Csak a szívem - mondta. Mondhatta volna azt is: szerda reggel van.
- Belle...
- Hallgass, kérlek. Az én hibám. Tévedtem. Olyan férfit akartam, aki 
kemény. Kemény, de nem rideg.
Rágyújtottam egy cigarettára. Odalépett hozzám, ezúttal szomorú hangon 
szólalt meg. Miattunk volt szomorú.
- Nem rideg férfi kell nekem, Burke. Nem olyan, aki nem fogadja el a 
szerelmemet.
- Én csak...
- Persze. Tudom. Szerinted nem nőnek való játék az őszinteség.
- Nem erről van szó.
- Hát miről? - csattant fel, és vékonyka hangjába maró keserűség vegyült.
- Azt hiszed, nem tudnék felcsípni magamnak egy bikát, hogy 
kirámoltassam vele az italboltot? Vagy becserkészni egy pinapecért, aki 
hajlandó elsütni egy pisztolyt? Netán addig rejszolni valami kandúrt, amíg be 
nem akarja bizonyítani nekem, hogy ő a jani.
- De. Tudom, hogy tudnál.
Belle fel-alá járkált, kikapcsolta a nadrág kantárját, áthúzta a fején a trikót, 
kicsatolta a melltartóját. Elbabrált a cipzárral, letolta a csípőjéről a fehér 
nadrágot. Leült az ágyra. Kifűzte a tornacipőjét, és a sarokba dobta. A 
konyhába ment, ahol az izzó villanymelegítő fölött vállfára aggatva száradt az 
ingem meg a zakóm. Levette az inget.
- Így gyorsabban szárad - mondta, és belebújt. Megpróbálta begombolni; 
nem ért össze a mellén.
Térdre roskadt előttem, a combomba kapaszkodott, úgy nézett föl rám.
- Még egyszer meg kéne próbálnunk?
- Próbálnunk...? Kiknek kéne megpróbálniuk?
- Neked meg nekem.
- És mit kéne megpróbálnunk?
- Az őszinteséget. Hadd mondjam el most én az igazat! A színtiszta igazat. 
Esküszöm az anyámra - suttogta, miközben fél kézzel keresztet rajzolt a 
mellére. - Annál szentebbre nem tudok esküdni.
- Belle...
- Ne bánts, Burke! Én sose bántanálak téged. Fogalmad sincs róla, hogy 
mit szeretnék. Egy szót sem értesz. Hadd mondjam el, amit akarok.
Felállt, felém nyújtotta a kezét.
Elfogadtam.
Odahúzott az ágyához.
- Ülj le ide - mondta. Nagy fekete gyertyát vett elő, hozzá üveg hamutartót 
alátétnek, s az ágy támlájára helyezte. - Gyújtsd meg! - mondta.
Gyufát gyújtottam. Kattanás hallatszott: kikapcsolt a villanymelegítő. Belle 
a tarkóján összekulcsolt kézzel elheveredett az ágyon. Leültem mellé, és 
belebámultam a csöppnyi gyertyalángba.
- Igaz történetet fogok mesélni - kezdte. - Kis helyen nőttem fel Dél-
Floridában. Biztos nem hallottál róla. Hárman voltunk, én, az apám meg a 
jóval idősebb nővérem, Sissy. Mocsárvidéken laktunk, egy kis házban. Alig 
volt nagyobb, mint ez itt. Az apám hol ezzel, hol azzal foglalkozott, az ottani 
szokás szerint. Zöldséget termesztett a hátsó kertben. Pálinkát főzött. Volt a 
közelben egy malom, ha munkás kellett, felfogadták. Olykor aligátort lőtt, s 
eladta a bőrét. Csónakot javított. Szegényen éltünk, de tisztesen. Ha apámnak 
bejött valami, mindig vett ezt-azt a házba. Volt egy öreg hűtőszekrényünk, 
szép színes tévénk. Meg egy klassz csónakunk, Mercury farmotorral. - 
Elcsendesedett. Meggyújtottam egy cigarettát, és a kezébe adtam.
- Mindig azt mondták, anyám belehalt, amikor a világra hozott. Sissy 
nevelt, ő gondozott, az apám soha rám se hederített.
A sötét mennyezetet bámulva szívta a cigarettát.
- Már kiskoromban is nagydarab, magas lány voltam. Sovány. Elhiszed?
- Hát persze.
- Igen, sovány voltam. És lapos, mint a deszka. Ronda kis béka. Sissy szép 
lehetett fiatalon, ami főleg a reggeli fényben látszott meg rajta. Borzasztó 
szigorúan fogott. Ami házi feladatot csak adtak, meg kellett csinálnom. Ha 
nem, megnézhettem magam. Osztatlan iskolánk volt, az összes gyerek egy 
osztályba járt. Sissy minden áldott nap ellenőrizte, hogy megvan-e a leckém. 
Mindig tisztán járatott az iskolába, nem számított, hogy van-e pénzünk. Nem 
emlékszem rá, hogy magának egyszer is vett volna új ruhát. Azt mondta, őt 
aztán nem érdekli az ilyesmi. De a hálóingei szépek voltak. Egyszer 
rajtakapott, amint próbálgattam őket, és akkorát sózott a fenekemre, hogy pár 
napig leülni se volt kedvem. Mindent megosztott velem, kivéve a hálóingeket. 
Meg a parfümjét.
Szippantott egyet.
- Apám alig vett rólam tudomást. Nagyon ritkán csináltam olyasmit, amire 
odafigyelt volna. Nem törődött vele, mi van az iskolában, neki csak a kávéja 
volt a fontos: hogy jó erős legyen, nagy halom tejszínhabot kapjon a tetejére 
és ne legyen összekeverve...
- Egyszer valamiért feleseltem vele. Erre karon ragadott, kihúzta a 
nadrágszíját. Verés készült. Sissy azonban közénk ugrott a konyhakéssel. 
Ördögi fény égett a szemében.
"Hozzá ne merj nyúlni a gyerekhez!" kiáltott apámra. Erre aztán 
elengedett. Pedig megérdemelném, mormogta, de közben nem mert Sissy 
szemébe nézni. Sissy azt mondta, ha megérdemlem, majd ő megbüntet. "Na 
gyerünk, büntesd csak meg!" erősködött az apám.
- Sissy kitépte a kezéből a szíjat, és kirángatott hátra a kertbe. "Most aztán 
visíts!", mondta. "De jó hangosan!" Alaposan elagyabugyált, utána a karjába 
vett, úgy vitt be a házba, ahol azonnal rám szólt, hogy csináljam tovább a 
leckét és hallgassak. Az apám figyelte, ahogy bejöttünk. Sissy hátrament a 
hálószobába. Láttam, hogy előhúz a fiókból egy hálóinget. Apám is bement 
utána.
Megint mélyet szippantott, pedig az ujját már majdnem égette a parázs.
- Egyszer apám nagyon lerészegedett. Késő délután volt, a mocsár árnyai 
húzódtak végig a kerten. Mikor hazaérkeztem, hallottam, hogy veszekednek 
Sissyvel. "Megöllek, esküszöm, megöllek" ordította Sissy. De apám csak 
nevetett rajta és durván felpofozta. Erre nekiestem, apám ellökött, én 
feltápászkodtam és Sissyvel addig gyepáltuk, amíg kifogyott belőle a szusz. 
Elterült a padlón, és csak bámult ránk. "Estére hazajövök mondta Sissynek, és 
megszerzem, ami jár nekem."
- Azzal kibotorkált az ajtón. Sissy karon ragadott, és a ház végébe 
vonszolt. "Ütött az óra" mondta ünnepélyesen. Bőröndöt vett elő - mellesleg 
azt se tudtam, hogy van. "Csomagold össze mindenedet!" utasított.
- "És ne ellenkezz!" Együtt csomagoltunk. Azt hittem, együtt fogunk 
megszökni is. Kiosontunk a hátsó ajtón a mocsár felé. Sissy megkeresett egy 
ciprust és rámutatott a törzsén egy vésett jelre. Ásót nyomott a kezembe, és 
rám parancsolt, hogy ássak. Mély gödröt ástam és rábukkantam egy régi, 
viasszal lezárt agyagedényre. Aztán még kettőre. Sissy összetörte őket. 
Csaknem ezer dollár volt bennük.
Belle felszisszent - a körmére égett a cigaretta. Elétartottam a hamutartót, 
beledobta a csikket, azzal a szájába kapta az ujját, és szopogatta egy pillanatig.
- Sissy leültetett az asztalhoz. "Apád néhány óra múlva visszajön" mondta. 
"Fogd a bőröndöt, és tűnj el a mocsárban! A csónakot csak bízd rám, azzal 
nem mehet utánad! Menj végig a hátsó ösvényen, ki az országútra! Kilenckor 
áll meg ott a távolsági busz, épp el tudod kapni."
Belle arcát könny borította, de továbbra is csak suttogott.
- Egyre csak azt kérdeztem, hova menjek. "Menj ki a buszmegállóhoz! 
Szállj fel egy északnak tartó buszra, és próbálj minél hamarabb kikerülni 
ebből az államból! Menj északnak, Belle!" mondta. "Ezentúl csak magadra 
számíthatsz."
- Nem akartam elmenni, nem értettem semmit. Sissy alig figyelt rám. 
"Felnőtt vagy már" mondta. "Mindjárt tizenöt leszel. Amíg lehetett, 
visszatartottam az apád, de most ütött az óra. Fogadd meg a szavam, Belle! 
Még egyszer az életben. Jól vésd az eszedbe, amit mondok!" Kivette a 
hálóingeket a fiókból, és a bőröndbe hajította őket. "De hisz ezek a te 
hálóingeid..." mondtam. "Többet nem lesz rájuk szükségem" felelte. Akkor 
értettem meg, azt hiszem. Csak akkor.
Belle sírva fakadt, de megpróbálta leplezni hangja remegését.
- A nyakába borultam. Szorosan átöleltem. "Ne küldj el, Sissy!" 
rimánkodtam neki, de eltolt magától. Úgy nézett rám, mint aki jól meg akarja 
jegyezni az. arcvonásaimat. Aztán felpofozott. Erősen. "Miért ütöttél meg, 
Sissy?" kérdeztem tőle. "Miért ütöttél meg? Soha az életben nem ütötted meg 
az arcom." Belle felsóhajtott, és a szemembe nézett a sötéten át.
- "Azért, kicsim - felelte -, hogy megtanuld a nevem. Hogy soha többet ne 
hívj Sissynek, még álmodban se."
- Csak álltam és bőgtem. Sissy megsimogatta az arcomat, a pofon helyét. 
Gyengéden, kedvesen. Megcsókolta a fájó pontot, ahogy gyerekkoromban 
tette.
- Meghallottuk az apám kocsiját. Sissy nyugodt  volt. "Nem a nővéred 
vagyok, Belle - mondta -, hanem az anyád."...
Moccani se tudtam. "És most menj!" Ezt mondta. "Menj, kicsi lányom! Az 
anyád vagyok. Mostanáig vigyáztam rád, de most menj már!"
- Elfutottam, neki a mocsárnak, de hamar megálltam. Elbújtam a berekben. 
Annyira féltem, hogy alig vitt a lábam. Először az apám ordítását hallottam. 
Aztán robbanást. Lángok lobbantak. A csónak! "Ott maradsz, te kurva" 
hallatszott az apám ordítása. Majd eldörrent az aligátoros puska. Egyszer. 
Kétszer. Apám az én nevemet ordította. Beleüvöltötte az éjszakába. 
Rohantam, keresztül a mocsáron... és már nem fekszik az anyám holtan a 
csónak mellett... velem rohan, bennem él, engem bátorít. Velem van azóta is.
Belle átölelt, szorított, karja összezárult a hátamon. Elsírta az igazát.
49.
Nem tudom, mennyi ideig maradtunk így. Aztán Belle kibontakozott az 
ölelésből. Arrébb húzódott, de kinyújtott keze az arcomhoz ért. - Fáj?
- Nem.
- Nem akartam fájdalmat okozni. Csak szerettem volna, ha megjegyzed a 
nevem - suttogta.
- Megjegyeztem.
- Ide fekszel mellém, édesem? Ide az ágyra?
- Hát persze.
Felkönyökölt és átnyúlt előttem, a cigarettát keresve.
- Hadd fejezzem még be! - mondta.
- Ne...
- De igen! Be kell fejeznem. Még nem tudod, hogy mit akarok tőled.
Tüzet adtam neki, és elnéztem, ahogy fitos orrán át kiáramlik a füst. Nem 
sürgettem.
- Mit gondolsz, hány éves vagyok?
- Húsz? Huszonkettő?
- Huszonkilenc leszek - felelte. - Tizennégy évvel ezelőtt mentette meg az 
életemet az anyám. Megszöktem. Kislány voltam, mégis a mellemet bámulták, 
az arcomat észre se vették. Ez az ország tele van szökött gyerekekkel. 
Bekerültem közéjük, egymásra találtunk. Szigorúan a kezembe vettem az 
életem, ahogy anyámnak megígértem. Az utcasarokra sosem álltam ki, de 
bárokban azért mutogattam a csöcsömet. Mindig akadt valaki, aki fizetett 
valami piát. Nyugodtan mondhatom: férfi nem emelt rám kezet, legfeljebb 
próbált - a méreteim miatt sokuknak támadt kisebbségi komplexusa. Aztán 
beálltam sofőrnek, s egész jól ment. Egy-egy balhé után én vezettem a kocsit, 
amellyel megléptünk. Zugfőzdékből viszkit csempésztem a Kentucky 
hegyeken át. Lopott autót szállítottam Chicagóból Vegasba. Arról álmodtam, 
hogy ott majd felléphetek. Végül is mindenem megvan hozzá, az alakom, a 
bőröm... csak hát az arcom...
- Nagyon szép az arcod.
- Dehogy szép! Elhiszem, hogy őszintén mondod, de most ne beszélj. Csak 
figyelj!
Kis mozdulatokkal simogattam a vállát. Bólintottam.
- A fogamhoz vertem a garast, amíg össze nem gyűjtöttem egy kis 
dohányt. Olvastam. Tanultam. Vérfertőzésből származom. Tudod, mit jelent 
ez? Az apám meg a nővérem vére folyik bennem. Ezért olyan az arcom... 
amilyen. Közel ül egymáshoz a szemem. Rossz vér folyik az ereimben, Burke. 
Fertőzött vér. Csak az Isten tudja, mi minden történt a családunkban, mielőtt 
megszülettem... mi lett Sissy anyjával, vagyis a nagyanyámmal. Voltam 
orvosnál is. A New York-i egyetemen. Kipakoltam neki mindent. De semmi 
eredményre nem jutott: apámat is meg kellett volna vizsgálnia. Rengeteg más 
bajom is van. Hiányzik az egyik bordám. Itt. - Odahúzta a kezemet, a szíve 
alá. - Rövidebb az egyik lábam, mint a másik. Az orvos nem akarta 
megmondani, de aztán valahogy rávettem.
Szívta a cigarettáját a sötétben. Vártam.
- Soha nem lehet gyerekem. Nem szülhetek gyereket, érted? Az apám 
vérének meg kell szakadnia bennem.
Megérezte, hogy mit akarok kérdezni.
- Apám a Raiford állami börtönben van. Ott, abban a fiókban őrzöm a 
papírjait. Egyszer elkaptak engem is egy fegyverszállítmánnyal. Beköptem a 
megbízóimat - mondta az arcomat fürkészve. - Azt mondták, lopott karórát 
szállítok.
- Vagyis hazudtak - jegyeztem meg.
- Igen, erről van szó. Nem mondtak igazat. Átvertek. A zsaruk vallomás 
nélkül elengedtek, a nevekért cserébe. Az egyik hekus kikereste nekem az 
apám anyagát. Tíz évet kapott emberölésért. Karácsonykor szabadul.
- Hogy nyomhatja még most is azt a tíz évet, ha tizennégy éve történt a 
dolog?
Belle arca megrándult, kivillantak a fogai, de nem mosolygott.
- Az anyám meggyilkolása miatt egy napot se volt sitten. Később meglőtt 
valakit, mert összekaptak egy aligátorbőrön.
Fölemelte a lábát, s megfeszítette az izmait, hogy a tetoválásra irányítsa a 
tekintetemet.
- Nézd csak meg jól! - súgta. - Közelről! Mit látsz?
- Egy kígyót.
- Akkor este, amikor a mocsáron át menekültem, megálltam egy tisztáson. 
Hirtelen rám sziszegett egy kígyó... vagy talán vipera, nem láttam jól a 
sötétben. Megrettentem, moccanni se tudtam a félelemtől. És akkor eszembe 
jutott az anyám, az anyám szelleme, és tudtam, hogy tovább kell mennem. 
Mindenáron. Letörtem egy ágat, a hang irányába hajítottam, és csönd lett. És 
még aligátor is jöhetett volna. Éreztem, valahol vár reám egy aligátor. Aztán 
Jerseyben táncoltam egy klubban, ahol minden lány tetoválást viselt. 
Pillangót. A barátja nevét. Rózsát a fenekén. Megtudtam, kivel csináltatják, s 
megrendeltem egy kígyót a combomra, úgy, hogy a feje az ágyékom felé 
álljon. A férfiak csak annyit láttak, hogy mérges kígyót viselek magamon.
Jól megnéztem magamnak a tetoválást, mert biztos voltam benne, hogy 
valami mást is jelent. Hirtelen beugrott.
- Ez a kígyó S-betűt formál.
- Ez az. Sissyért. Az anyámért. Úgysincs máshol fejfája.
Rágyújtottam.
- Innen van a számod is.
- Folytasd - suttogta. - Mondd, hogy érted!
- Persze, hogy értem. Hiába vagy csuda bátor, vár reád egy aligátor - 
idéztem. - És mi rossz várhat még az emberre!
Megcsókolta a mellemet.
- Ezt akartam hallani - hadart már, mintha attól félne, hogy belefojtom a 
szót. - Ezt vártam tőled. Marques azt mondta, védelem nélkül sose találkozna 
veled. Azt mondta, veszélyes vagy. Golyós. Azelőtt srenkes voltál, most 
bérgyilkos.
- Marquesnak fogalma sincs...
- Csitt... - mondta ujját a számra téve. - Azt is mondta, kinyírtál egy 
stricit, mert egy kiscsajt futtatott. Mindenki tudja, mennyire felhergeled 
magad, ha srácokkal fajtalankodnak. Hogy egy csomó dohányért felkutattál 
egy szökött kislányt. Lekapcsoltad a stricijéről, aztán mégis lelőtted a fazont.
- És te azt akarod...
- Hogy ments meg. Őszinte voltam hozzád. Nem hazudtam. Énbelőlem 
kihalt a lélek. Az érzés. Az anyám megmentette a testemet... szükségem van 
valakire, aki mindenemet megmenti.
- Na és mi van a dohány kipakolásával?
- Hát... megérdemelném, hogy kiverd a seggem. Azt a dolgot jól elszúrtam. 
Nekem egy igazi, kemény férfira van szükségem. Tudtam, hogy téged nem 
tarthatlak meg pusztán a testemmel. Szeretném, ha megmentenél, ha az életem 
társa lennél. Azt hittem, ha tálcán kínálom neked a könnyű zsákmányt, talán... 
rájössz, hogy érek valamit. Igazán nem a pénz miatt...
- A szentségit!
- Ide figyelj, Burke. Engem nem érdekel, hogy kipucolod-e a hátsó 
helyiséget vagy sem. Ha megcsinálod a balhét, én leszek a sofőröd. Érted 
megyek a kocsival, járatom a motort, amíg ki nem lépsz az ajtón. Esküszöm.
- És ha nem?
- Akkor bemegyek, és kihozlak. Mélyre tüdőztem a füstöt.
- Úgy értem, mi van, ha nekem nem kell az a buli?
- Nekem csak az kell, hogy én kelljek neked - mondta szárazon. - Soha az 
életben semmit nem akartam ennyire.
Fásultan szívtam a cigimet.
- Belle, én nem tudlak megmenteni.
- Engedd, hogy segítsek! Keressük meg a barátodat. Keressük meg a 
minibuszt. Csak aztán dönts!
Csöndesen ücsörögtem az árnyakat bámulva.
- Kérlek, édesem!
- Aludj most, Belle! - feleltem a hátát simogatva. - Ha a Profinak nem 
esett baja, segíthetsz.
Az ígéret hallatán becsukódott a szeme.
50.
Arcát a mellembe fúrta, úgy aludt el. Én meg erősen magam elé képzeltem 
a Profit, hogy életben tartsam. És azonnal eszembe jutott a börtön. Ahol 
megismerkedtünk. Sose tudtam meg, hogy akkor éppen mi miatt bukott le. Ha 
valaki szóba hozta a témát, a kis ember röviden elintézte.
- Sose köptem, ide jöttem - mondta velősen. Többet nem is kellett 
mondania.
Kölyök voltam még, amikor először lesitteltek. Az ember New Yorkban 
tizenhat éves korára kinövi az intézetet. Jó ajánlólevelem volt: gyilkossági 
kísérlet. De az még önmagában nem elég. Volt egy nagy előnye is az 
intézetben lenyomott hosszú éveknek: kiismertem a játékszabályokat. A 
jergliben az első hónapot magánzárkában húztam le. Egy nap megállt a cellám 
előtt a Profi. Ő volt a postás.
- Egy haver küldi - mondta, azzal belökött a rácson két pakli bagót meg 
egy öreg képesújságot. Majd megdöglöttem egy slukkért, de otthagytam a 
priccsen az egész cuccot, és vártam, hogy újra felbukkanjon. Akkor aztán 
megragadtam a rácson át a grabancát és magamhoz rántottam.
- Vidd vissza a szajrét, ahonnan hoztad! - mondtam halkan, nyugodtan. - 
Nekem egy haverom sincs idebenn.
A kis emberke felnézett rám. Sárgásán csillogott a szeme. Félelemnek 
nyoma sem volt benne.
- Vedd föl a lapot, amikor kapod! Ha nincs nálad adu, minden szavad 
kamu.
- Én magam vagyok az adu - feleltem. - Üzenem annak, aki a szajrét 
küldte, hogy visszaadtam. Oké? De ha nem tetszik, még meg is tetézhetem, 
csak jussak ki a keringőre.
A kis ember elmosolyodott, de meg se próbálta kiszabadítani magát.
- Lassan a testtel, nem vagyok vamzer, mester!
A cigire pillantottam.
- Szóval tőled van?
- Tőlem hát, nagyokos. Ez a fogadófutam. Akár most lefogadom, hogy új 
neked e fogalom.
- Azt gondoltam...
- Amit gondolsz, nem okos, fiam - vágott közbe. - Amit kapsz, vedd el, ne 
tettesd: nem kell!
- Nem tudom viszonozni - mondtam. - Egy kanyim sincs még fölírva.
- Sok a szöveg, öreg. Több időt nyomtam le idebenn, mint te a földön 
idelenn. Tanuljon előbb, akit bevarrtak s csak aztán arathat.
- Mit tanuljak?
- Itt az első órám, kisapám. A stanglit ne szívd el. A lapot ne nézd meg. Ne 
is nyúlj a cucchoz. Ne bízz bennem. Ha kijutsz a keringőre, figyelj minden 
elmenőre. Nyisd ki a füled, ne légy süket. Próféta a nevem, kérdéseid veszem. 
Bár alacsony maradtam, emelt fővel haladtam. Ha figyeltél, ítélhettél.
Elengedtem. A kis ember végigbaktatott a cellasoron, s tovább faragta 
kínrímeit.
Mikor kikerültem a zárkából, nem hőzöngtem. Sokat kérdezősködtem, 
ahogy tanultam. A Prófétát nagy tisztelet övezte. Volt, aki már húsz éve 
ismerte, legalább ötödször nyaralt ugyanis odabenn. Egyszer négy évet húzott 
le magánzárkán, mert fegyvert kerített. Összejött egy fickóval, aki 
háromszoros életfogytiglant akasztott le. Azzal szöktek. Túszul ejtettek egy 
őrt. Már a nagykapuban jártak, amikor elkapták őket. A másikat kinyírták, a 
Profit pedig félholtra verték a smasszerek. Alig maradt ép csontja.
A zárkában is rászálltak. Se éjjel, se nappal nem hagyták békén. Ő meg 
egyre azt hajtogatta, hogy látomása volt, s a stukker az égből ereszkedett le. A 
sitten persze mindenki tudta, honnan szerezte. Stukkert csak smasszertől lehet 
szerezni. De a Profi olyan piszok rendes volt, hogy még egy smasszert sem 
dobott volna föl.
Eltelt néhány hét, mire végre kiszúrtam a Profit a börtönudvaron. 
Odaslattyogtam, vigyázva, hogy mindenki láthassa közben a kezem. A 
körülötte állók azonnal gyűrűbe fogtak. Csak akkor lazítottak, mikor a Profi 
intett nekik, hogy tágulhatnak.
- Mi az ábra, öcskös? - szegezte nekem a kérdést. Elővettem az ingem alól 
a két csomag cigit meg a képesújságot.
- Visszaadod? - kérdezte.
- Nem. Csak azt akartam, hogy a tulajdon szemeddel lásd - feleltem a 
paklit bontogatva, és hét hosszú hét után előhúztam a csomagból az első 
cigim. - Elfogadod, ha megkínállak? - érdeklődtem, felé nyújtva a csomagot.
- El ám, apám - felelte a kis ember nevetve. Körültekintve lekuporodtunk, 
s a falnak vetettük a hátunkat. Beszéd közben csak a szájam sarka mozgott, 
különben rezzenetlenül előremeredtem.
- Sajnálom, amit mondtam. Nem akartalak megsérteni.
- Nem érdekes, fegyveres. Inas vagy még idebenn. Nem néztem rá, mégis 
megérezte, mit akartam kérdezni.
- Fellapoztam az ajánlóleveled.
- Hogy a fenébe?
- Ha a titkát ismered, ingyen van itt mindened - nyögte a kis ember.
Három évet húztam le akkor. Nem volt nap, hogy ne tanultam volna 
valamit a Profitól. Mielőtt a szabadulásomról döntő bizottság elé kerültem, 
elmagyarázta, hogy mit kell csinálnom. A feltételes szabadulásom napjának 
kitűzése után pedig kemény leckére fogott. Nem bánt velem kesztyűs kézzel.
- Időd lepereg, kis diákgyerek. Tudod, mi lesz most? Kivárod a harminc 
napot, s már a kaput becsukhatod. De vigyázz, rád fognak mászni. A 
görények, akikre eddig tojtál, szemétkedni fognak veled, mert tudják, hogy 
nem akarod elbaltázni a menesztést. Ilyenkor kétféle módszer van: a bújás 
vagy a csúszás.
- Figyelek.
- Ha valaki kekeckedni kezd, beköpöd, aztán a végét az őrizetesben 
nyomod le kényelmesen.
- Felejtsd el!
- Rendben. Mellesleg nem is lenne méltó hozzád. Ezt a módszert csak a 
megtévedt báránykák választják, akik soha többet nem akarnak idebenn 
nyaralni. Csúsztatnunk kell. Bízd rám! Van a sitkón egy-két haverom...
- Azaz?
- Azaz, ifjúság bolondság. Ki meg-akar öregedni, higgadtnak kell annak 
lenni. Ha rád száll valaki, ne remajozz, ne ints nemet, inkább tegyél ígéretet. 
Oké?
- Oké, Profi.
A hét végére aztán beütött a dolog. Egy Moore nevű hájas buzi kezdte, aki 
már a mázsám elején is rám akart mászni. Akkor beintettem neki, erre 
odébbállt balekot keresni... volt elég, nem kellett sokat vacakolnia. Na, 
zabaidőben ülök az asztalnál, egyszer csak megérzem, hogy ott áll fölöttem és 
néz.
- Négy ládával vesztettél a bajnokságon, Burke. Mikor akarsz jattolni?
- Álmodsz, haver. Tudod, ki fogadott nálad!
- Na elég a visszapofázásból. Hétfőig várok. Vagy meglesz a négy láda, 
vagy máshogy boronáljuk el.
Hátralöktem a székemet. Tudtam, hogy mindenki minket dikáz. A Profi 
fölmordult. Ránéztem Moore-ra.
- Nem kell hétfőig várnod - ígértem meg nyugodt hangon.
Elvonult, közben egy szembejövő haverjával összecsapták a tenyerüket.
Délután kint voltunk az udvaron. Két patkány kilépett a falkából, és 
megindult felénk. Testépítő izomkolosszus mind a kettő, a karizmaik úgy fel 
voltak pumpálva, hogy be kellett hajlítaniuk a könyöküket séta közben. A 
zoknimhoz nyúltam. Blöffből persze. Menesztés előtt sosem hord az ember 
stukit. Csak időt akartam adni a Profinak, hogy leléphessen. Ő azonban 
kuncogott.
- Olajra, cimbora - mondta.
Udvariatlanság lett volna vitába szállni vele. Feléfordultam, hát látom ám, 
hogy mély dumában van a gorillákkal.
Mikor vasárnap reggel beléptem a kajáldába, reszketett a levegő az 
izgalomtól. Egy fekete srác, akit futólag ismertem, mert ő is bokszolt, 
elslattyogott az asztal mellett.
- Nem semmi, haver - súgta. Rágyújtottam, a füst legalább takarja az 
arcom.
Egy régi intézeti koma, Bongó ült le velem szemben az asztalhoz. Arról 
volt híres, hogy a fejét faltörő kosnak használta, ha bunyózott. Kicsit túlzásba 
is vitte.
- Burke, hallottad, mi történt az este. a konditeremben?
Nemet intettem.
- Ismered Moore-t? Azt a nagy hájas buzeránst? A fejébe vette, hogy 
fekvésből kilöki a kétszázhuszat. Hát normális az ilyen?
- Rendes súly.
Bongó szokása szerint őrült vihogásba fogott.
- Több, mint rendes, apafej, a kurva mindenit, több. De a segédei még nála 
is nagyobb barmok lehettek. Képzeld, ráejtették a súlyzót. Pont a mellére.
- Micsoda?!
- Úgy ám, haver. Tiszta ügy. A smasszerek találtak rá a padon. Úgy 
összetörtek a mellében a csontok, mint a gyufaszálak.
Amikor a Profi végre kisétált a nagykapun, ott vártam.
51.
Rágyújtottam, minden idegszálammal összpontosítva, hogy a Profi él. 
Belle megfordult álmában. Megsimogattam.
- Csitt, kicsi lány - súgtam neki, de nem használt.
- Nem tudok aludni. Hány óra?
- Öt körül.
Kicsit elhúzódott, csípőjét az ágy fejtámlájának nyomta, de a fejét továbbra 
is a mellemen nyugtatta.
- Segíts aludni - suttogta, a hasamhoz dörgölve az arcát.
- Belle...
Lejjebb araszolt, a nyelve finoman dolgozott az ölemben, s halkan 
nyöszörögve a szájába vett. Éreztem, hogy megmozdulok, de mintha nem is 
én velem történt volna.
- Húzd le a bugyimat! - mondta és kieresztett a szájából.
Letoltam róla, de csak a feneke alá, tovább nem ment. Fekete szalagként 
feszült a combján. Félkeményre merevedtem a szájában.
- Nem...
- Ne csinálj semmit, édesem! Kérlek! Hiányzol,olyan messze vagy. Hadd 
fogjalak, amíg el nem alszom!
Újra a szájába vett. Még egy perc, és elaludt rajtam.
52.
A fenekét simogatva ki-be csúszkáltam benne. Belle jóval többet jelentett 
nekem, mintha csak elvertem volna vele az időt. Az időt. Bent a börtönben az 
idő ellenség, az ember úgy veri el, ahogy tudja. Az olvasásra is a Profi vett rá. 
Mikor először állt vele elő, kiröhögtem.
- Nem írnak meg mindent a könyvek - mondtam.
- Testvér, ne legyél csak azért tuskó, mert őriz a rideg sitkó. Figyelj! Mi 
lesz veled, ha szabadulsz? Lesz munkád?
- Ugyan már! Ki venne fel?
- Beállsz a maffiához és valami trotty seggfej kezétlábát nyalod-falod?
- Ki van zárva.
- Helyes. Az alapállás jeles. Nem vagy olasz, ha nem csalódom.
- Dunsztom sincs.
A Profi arca fájdalmasan megrándult.
- Frankón?
- Frankón. Állambácsi nevelt. Árvaház, nevelőszülők, janicsárképző. Ez az 
utolsó állomás.
- És mindig tudtad, hogy itt végzed.
- Persze, hogy tudtam.
- Oké, testvér, most jól figyelj. Ha nem tanulsz, nem boldogulsz. Érted? 
Különben legfeljebb lophatsz. Tudom, hogy mi jár a fejedben, öcskös: 
fegyverben az élet öröm, forr a vérem: lövöldözöm. Nem igaz?
Rámosolyogtam a kis emberre, s lelki szemeim előtt fegyverek és bankok 
suhantak el.
Megragadta a karom. Keményen. Mindig meglepett, hogy a Profinak, 
milyen erős a keze.
- Légy inkább firkás, pajtás. A gyilkosság aljasság - ugyanannyi a suska, 
ha nem szólal a puska.
- Nem lennék jó firkás. Nincs hozzá dumám.
- Pajtás, nem is beszélnélek rá sumákos ügyekre. Azt sem mondom, hogy 
futtass pipiket. Le kell vágni a népet, az a nagy varázslat. Használd ki ezt az 
időt! Figyeld meg idebenn a sok görényt! Tanulmányozd őket! Tanuld ki, 
hogyan működik a világ. Mi megy, mi nem. Hogy mitől nyílik, s mitől marad 
csukva a buksza.
A Profi iránti tiszteletből kezdtem el olvasni. Ha ő mondja, biztos van 
benne valami. Rövidesen már faltam a könyveket, válogatás nélkül. Mikor a 
börtönkönyvtárat kinőttem, beléptem egy könyvklubba. Ott is elolvastam egy 
rakás könyvet, bár majdnem ráment a bérem, írtam néhány egyházi 
szervezetnek, erre azok is küldtek olvasnivalót. Százszám róttam tele az 
oldalakat gondolatokkal, feljegyzésekkel, az esélyek latolgatásával.
A szabadlábra helyezésem után nem úgy sültek el a dolgaim, ahogy 
terveztem. Egy-két bukás volt még a pakliban, csak aztán sikerült feltörnöm 
oda, ahol most vagyok. De az olvasást, a gondolkodást, a néma szemlélődést 
sosem hagytam abba.
A második nyaralásom során kezdtem pszichológiát olvasni. Addig 
eszembe se jutott, hogy szép szavakkal is le lehet írni, milyen barom az ember. 
A Profi szerint ha eleget olvasok, egy nap beszélni kezdenek a könyvek. 
Tudtam már, milyen szeretnék lenni, de arról még nem volt elképzelésem, 
hogy ennek mi a neve.
Jéghideg.
Kőkemény.
Megpróbáltam beledolgozni magam.
Egyszer aztán egy pszichológiakönyvből előugrott a név: "szociopata". 
Vonzott ez a szó. Elolvastam újra meg újra. "Szociopata. A beteg legfőbb 
tulajdonsága agresszív megnyilvánulások, bűncselekmények után a 
bűntudatérzés hiánya. A szociopata empátiára képtelen."
Felütöttem az "empátia" címszónál öreg, rongyosra lapozott 
zseblexikonomat, amely mindig velem volt a cellámban: "intellektuális 
azonosulás mások érzelmeivel, gondolataival, viselkedésével, illetve azok 
sajátként való átélése" - így a lexikon. Elbíbelődtem vele. A szociopata a saját 
feje után megy, a maga útját járja. Csak a saját fájdalma foglalkoztatja. Milyen 
igaz! Hát nem ez az igazi megoldás ezen a mocskos szemétdombon? Törődj 
magaddal! Ne áruld el érzelmeidet! Ne engedd, hogy a szívedbe lássanak!
Néhány héttel később elnéztem, ahogy a smasszerek egy besúgót visznek 
ki hordágyon. Arca már letakarva, a melléből még kiáll a bökő.
- Szebben nem is távozhatott volna ez a patkány ebből a szállodából - 
mondtam a körülöttem álló fiúknak. Rábólintottak. Tudtam, mi jár az 
eszükben: ez a Burke, ez egy hideg manus.
Nem árult el az arcom. Nem emeltem fel a hangom, nem vitatkoztam 
senkivel. Megtanultam beállítani a szemem gyújtótávolságát, percekig 
bámultam valakinek a képét és nem láttam élesen.
Éjjelente a cellámban el-elismételtem magamban a szót. "Szociopata." 
Imádkoztam a jégszívű istenhez, hogy öntse el a lelkemet. Az állandó 
félelemnél akármi jobb.
Figyeltem a görényeket. Végighallgattam egy Lester nevű gennygóc 
meséjét: betört egy házba, rátalált egy csajra a fürdőkádban, halántékához 
szegezte a pisztolyt, leszopatta magát. Majd bekapcsolta a csaj hajszárítóját, és 
bedobta a vízbe. Kifejezéstelen arccal továbbmentem.
Lester megragadta az egyik új fiú grabancát.
- Szarod a farkamon, a véred a késemen, választhatsz - mondta a 
kölyöknek vigyorogva. Éjjel aztán töröltem a névsorból. Nem is vett észre. 
Alulról akasztottam be neki egy éles reszelővel, és végig felhasítottam. A 
reszelőt rádobtam a hullára s továbbmentem. Néhány srác látta. Hagytam, 
hadd higgyék, kártyaadósság miatt.
Újra meg újra végigolvastam egy rakás pszichológiakönyvet. Ráismertem a 
barátaimra. Michelle-re például, aki transszexuális. Férfitestbe zárt nő. A 
tudatzavarok diagnosztikájának kézikönyvében még kódszámot is kapott: 
302.50.
Magamra azonban sosem ismertem - énnekem nem találtak megfelelő 
nevet. Nem árult el semmit az a sorszám sem, melyet a kóterben akasztottak 
rám.
53.
A telefonra ébredtem. Szinte meg se szólalt, máris kaptam fel a kagylót.
- Halló.
- Telefonált a barátod - mondta a Mama. - Üzeni, hogy menj a Szent 
Vince kórházba. A 909-es szobába. Kilencre. Melvint keresd.
- Köszönöm, Mama.
Belle ugyanabban a kitekert pózban ébredt fel, amelyben elaludt. Felnézett 
rám.
- Telefonált?
- Persze. - Felkeltem. - Szabad zuhanyoznom?
- Engedj ki előbb egy percre!
Kicsattogott. Cigire gyújtottam. Melvin a Profi testvére, félig-meddig 
törvényes fazon. A postán dolgozik. A Profi nyilván bevonult a kórházba. Ha 
az embernek napközben van megbeszélnivalója, a Szent Vince kórházban 
ugyanolyan jól elboronálhatja, mint bárhol másutt.
- Szabad a fürdőszoba - mondta Belle, és megcsókolt.
Nem énekeltem a zuhany alatt pedig nagy kedvem lett volna. Pansy az 
egyetlen lány, aki szereti, ha énekelek neki.
Magamra vettem az ingem. Belle illata áradt belőle. Belle-é, aki 
mosolyogva tett-vett a kis házban.
- Már menned kell? - kérdezte.
- Igen. Kilencre a belvárosban kell lennem.
- De hisz hat óra sincs, édesem.
- Be kell menjek az irodába, borotválkozni, ruhát váltani.
Belle az ágyhoz ment, lehajolt, visszanézett rám, csodálatos feneke egy 
csöppet megremegett.
- Van még idő - mondta. Odamentem hozzá.
- Nem jut eszedbe semmi? - kérdezte lágyan, édesen.
Belesiklottam a puha húsába. Vállal az ágyra dőlve nekem feszült.
- Na gyere!
Szorosan összezárta a könyökét, én meg kezem a csípőjére téve hátulról 
nekiestem. Beléveszett a testem.
- Elmegyek - mondta és higgadt volt a hangja.
- Hű, de fel vagy dobva! Felkacagott. Rengett bele a teste.
- Úgy értem, elmegyek veled. A kórházba... ah! A robbanásszerű élvezet 
után ráhanyatlottam. Addig pihentem kimerültén, amíg petyhüdten ki nem 
csusszantam belőle.
- Kérsz egy cigit? - kérdeztem és meggyújtottam magamnak egyet.
- Nem, öltöznöm kell. Nem vitatkoztam.
54.
A reggel fényes volt és tiszta. Mint a hangulatom. A Battery alagút után 
hajtottunk le a West Side-i gyorsforgalmiról. Nesztelenül végiggurultunk a 
Reade utcán a folyó felé, az irodámhoz. Az utcán fekete és sárga fiúk tartottak 
pihenőt egy teherautó kirakodása közben. A fekete srácok tálkákból falták a 
gőzölgő metélttésztát, kezükben úgy forgott a pálcika, mintha sose ettek volna 
mással. Az egyik sárga srác odakiabált valamit a kapualjba egy jegyzettömböt 
szorongató alaknak. A kínai szóáradatból csak egyetlen kifejezést értettem 
tisztán: "a kurva anyád".
Pansy megörült nekem. Mindig boldog, ha láthat. Még az se érdekli hozok-
e valamit, vagy sem. Szeretem a kutyám. A sitten a srácok fűt-fát ígértek 
maguknak a szabadulás utánra. Nagy kocsit. Belevaló nőt. Szép ruhát, mit 
tudom én, mit. Én azt fogadtam meg, hogy lesz egy kutyám. Gyerekkoromban 
is volt, de elvették, amikor bedugtak az intézetbe. Soha többet nem kerülök 
börtönbe pénzen megvásárolható dolgokért. Bárhova kerüljek is, Pansyt 
magammal vihetem.
A szörnyeteg megértette a jeladásomat, és beengedte Belle-t. Hoztunk neki 
néhány szendvicset, azt megkapta, és már mentem is borotválkozni. Mikor 
kijöttem, Belle a papírpoharat, amelyben a kávéja volt, két kézzel maga előtt 
tartva acélmerev karral ült a kanapén. Pansy a kanapén feküdt, boldogan 
fröcskölve lefetyelt a pohárból, s kávépöttyökkel terítette be Belle-t.
- Pansy, ugrás! - ordítottam rá. A kutya a földre vetette magát, de 
útközben gondosan kiborította, ami még maradt a pohárban. - Te rohadt 
gorilla! - morogtam-a kutyára.
Belle esdeklő tekintetet vetett rám.
- Nem tudtam, mitévő legyek. Nem mertem ellökni.
- Nem a te hibád... ez a szaros kutya, akit tud, kihasznál.
Pansy egyetértőén morgott. Imádja, ha dicsérik. Belle fehér hosszú pólója 
úszott a kávéban. A fején keresztül lehúzta magáról.
- Felveszek valamit a te cuccaidból - mondta mosolyogva.
Tudtam, hogy egyik ingem se ér össze rajta, de befogtam a számat. Az 
egyik fiókban találtam egy fekete, magas nyakú pulóvert, azt dobtam oda neki.
Sötét öltönyt húztam, szép, konzervatív, kék színű inggel, fekete kötött 
nyakkendővel. Fekete keretes szemüveget tettem fel, a kezembe aktatáskát 
vettem. Ennyi.
Belle végignézett rajtam.  - Nem is tudtam, hogy szemüveges vagy.
- Ablaküveg, azért hordom, mert megváltoztatja az arcformát.
- Bárcsak az enyémet is megváltoztatná valami, kesergett.
- Nekem így tetszik, mosolyogtam.
- Nem hasonlítok az apámra - mondta. - Olykor mégis őt látom, ha a 
tükörbe nézek.
- Ha zavar, meg kéne oldanod valahogy.
- Plasztikai sebésszel?
- Dehogy.
- Aha! Szóval azt hiszed...?
- Majd máskor megbeszéljük, jó?
Bólintott. Úgy nézett rám, mint egy bizalommal teli gyerek. Úgy hallgatta 
minden szavamat.
Lassan indulnunk kellett. Egyszerűen kitöröltem az agyamból mindent, 
miközben Pansyt kiengedtem a tetőre. Nem volt értelme találgatni. Majd 
elmondja a Profi, amit tud. Mindjárt találkozunk.
Pansy leslattyogott a tetőről, és összeomlott az egyik sarokban. Baj volt a 
kondijával.
- Kérsz egy sört? - kérdeztem Belle-t.
- Ki iszik ilyenkor sört?
Kivettem az utolsó üveg Budweisert a hűtőből, kinyitottam, és kitöltöttem 
egy tálba. Pansy odarontott és benyakalta.
55.
A Szent Vince kórház a Village nyugati részén, az irodám közelében van.
- Csinálj úgy, mint aki tudja, hova megy - figyelmeztettem Belle-t.
Az információnál megkaptuk a belépőcédulát, és beszálltunk a liftbe. A 
909-es szoba a folyosó végén volt. Én mentem előre, remélve, hogy a Profi 
már a helyszínen van, és nem Melvinnel kell kvaterkáznom.
Ott volt. Az ágyban. A két lába súlyos gipszbe bugyolálva acéldrótokon 
lógott. A karjából egy-egy infúziós cső meredezett. Az arca hamuszürke, a 
szeme csukva. Még kisebbnek tűnt, mint rendesen - mintha száz évet 
öregedett volna.
Körbepillantottam a kórteremben. A sarokban szék árválkodott, azon kívül 
semmi. Gondolataim összetorlódtak, miközben az ágyhoz léptem.
A Profi nem mozdult, nem nyitotta ki a szemét. Föléhajoltam.
- Te vagy, Burke? - Nyugodt volt a hangja. Talán az orvosságtól?
- Én, testvér, én.
- Megkaptad az üzenetem?
- Meg. Mi történt?
Hirtelen felemelte a szempilláját. A szeme vérben forgott, de a tekintete 
tiszta volt. Az arcomat kereste. A hangja szinte, csak suttogás.
- Kicsit körbeszaglásztam a görin. Terepszemlét tartottam. A 
Harminchatodik utca és a Tizedik sugárút sarkán történt. A Lincoln alagút 
mellett.
A Profinak van egy trükkje: maga alá gyűri a lábát, és egy kerekes 
falemezen - olyan gördeszka-szerűségen - furikázik. Azt hinnéd, mind a két 
lába hiányzik. Néha még táblát is aggat magára, és fémbögrét fog a kezébe. 
Közel a földhöz, hogy érezze a szagát.
- Nem akarsz várni? Pihenni egy kicsit? Egyszerre szigorúan rám nézett.
- Bántottak, fáj mindenem, de nem csináltak ki teljesen. Néhány perc 
múlva újabb belövést kapok a nővértől. Most kell megbeszélnünk.
Az alkarjára tettem a kezem, a kilógó csövek mellé.
- Akkor mondd! - szólaltam meg olyan halkan, ahogy ő.
- Hallottál már egy Mortay nevű vadbarom karatésról?
- Aki sorra megtámadja a dodzsókat és kihív minden mestert?
- Igen, arról. És Kuóról? A kung-fusról?
- Dragon stílust oktat, nem igaz? Az Amsterdamon.
- Kuo meghalt, Burke. Ez a Mortay betört a dodzsójába, és felpofozta a 
tanítványai előtt. Kuo erre kiürítette a küzdőteret, és egymásnak estek. Mortay 
ott helyben kicsinálta.
Felszakadt belőlem egy sóhaj.
- Kuo jó ember volt.
- Volt, testvér, és most holt. Egy ideje megy már a móka. Ez a Mortay 
közönség előtt lép fel és azt terjeszti, hogy ő a világon a legfélelmetesebb. 
Állítólag kirúgták a bajnokságról, mert nem volt hajlandó visszafogni az 
ütéseit. Sokan megsérültek miatta. Vagy egy éve életre-halálra párbajozik a 
Sin City alagsorában.
- Hallottam róla.
- Mindenki ott volt, aki számít. Húszezer dodó volt a bank, de mindenki 
mindenkivel fogadott összevissza. Egy japcsival verekedett a nyugati partról. 
Nekem azt súgták, hogy Mortay először eljátszadozott vele, aztán ripsz-ropsz 
hazavágta. Ez lett a mániája. A halál. Keres magának egy dodzsót, és bemegy 
az ajtón. A mester vagy kiáll, vagy mehet világgá.
- Nem normális. Előbb vagy utóbb...
- Persze. Mindenki ezt mondja. Mégis él és virul. A Profi mélyet sóhajtott.
- Munkát is vállal.
- Bérmunkát?
- Ezt a fülest kaptam.
- Téged is ő kapott el?
- Megyek a görin, elbeszélgetek a lányokkal az utcán, lököm a vallásos 
vakert. Mintha el tudnám intézni a minibuszt egy imával, érted?
- Értem.
- Egyszer csak megáll egy járgány. Kombi. Egy spanyol manus száll ki 
belőle. Alacsony, jól megtermett tag. A fülében öklömnyi gyémánt fityeg. Azt 
mondja, egy ismerőse beszélni akar velem. Én meg mondom neki, hogy én 
viszem az embereknek az Igét, így ők jönnek hozzám, nem fordítva. A 
spanyolnak a szeme se rebben. Ott az utcán előveszi a mordályt. Azt mondja, 
el kell vigyen, neki édesmindegy, milyen állapotban érek oda. Mondom neki, 
ne őrüljön már meg, hogy menjek, gyalog? Odaszól egy másik manusnak. 
Ketten megragadják a görim két végét, és már tesznek is be a kombi hátuljába. 
A lányok csak úgy söpörnek onnan. Fényes nappal rabolnak el az utcáról, és 
az emberek rá se rántanak.
A Profi hangja halkan, folyamatosan hömpölygött. A szeme a távolba 
meredt.
- Azzal kivisznek a rakpartra az egyik mólóhoz. A nagy hajókon túlra. Be 
se kötik a szemem. Semmi. Kipakolnak egy öreg hodály épületbe a móló 
végén. Szakadt egy hely: lyukas a tető, büdös, mint egy szeméttelep.
Ott vár ránk egy manus. Magas tag, lehet vagy százkilencven. De nincs 
húsz kiló.
- Annyira sovány?
- Vékony, mint egy zsilettpenge, pajtás. A karja, mint a gyufaszál. Te 
súlyemelőnek látszanál mellette.
- Mortay?
- Igen, az. Semmi hókusz-pókusz, megmondja, hogy kicsoda. Mintha 
jelentene valamit a neve. Furcsa hangja van. Vékonyka és magas. Azt mondja, 
hallotta, hogy érdeklődtem a szellemautó után. Azt mondja, nem illik ilyet 
csinálni. Még begurul, ha folytatom.
Lököm neki a süketet. Adom a hülyét. Nem veszi be. Azt mondja, ismer. A 
nevemen szólít: te vagy a Próféta. Kérdi, hogy miért nem gyógyítom meg a 
lábam, ha tényleg ismerem az Igét. Miért nem kúrálom ki magam?
Mondom neki, hogy az Isten akarata ellen a gyarló ember semmit nem 
tehet. Odajön, elém térdel, megtapogat, nyomkodja az arcom, aztán 
belebámul. Azt mondja, hazudsz. Csak ennyit. Hazudsz. Puff, letaszít a 
göriről, azt mondja, álljak föl. Egy pillanatra azt hittem, frankón felmondta a 
szolgálatot a lábam... de azért fölálltam.
Azt mondja, meg kell tanítson arra, hogy öreg hiba, ha valaki kíváncsi. 
Sejtettem, hogy meg akar dolgozni. Nem tudtam lelécelni. Ezt elszartam, 
testvér - a kis ember hangja még mindig remegett. - Berezeltem. Tudod, hogy 
nem vagyok szívbajos, de ez a barom állat... Mintha hullámokat gerjesztett 
volna. Belém hasított a fájdalom, pedig még hozzám se ért.
Megéreztem, hogy Belle ott áll mögöttem.
- Menj ki, légy szíves! - mondtam. Tudtam, bármi következik is, nem az ő 
fülének való.
- Nincs semmi baj, Profi - mondtam a testvéremnek, és gyöngéden 
megszorítottam a karját.
Szomorúan szólalt meg. Szégyenkezve.
- Dehogynincs. Begazoltam, Burke. Kiadtam Max nevét. Megmondtam a 
vadbaromnak, hogy Csendes Max a testvérem. Kitálaltam mindent. Mondtam, 
hogy lecsap a házára az özvegycsináló forgószél, ha sokat arénázik velem. Azt 
hittem, ha rájön, hogy Max a haverom...
- Sebaj, Profi. Más is tudja.
A Profi arcát sötét szomorúság árnyékolta be.
- Tudod, mit csinált? Mosolygott, haver. Azt mondta, Max egyenesen kell 
neki. Kihívja párbajra. Azt mondta, ahogy engem talpra állított, úgy oldja meg 
Maxnak a nyelvét. Azt mondta az a vadbarom, már hónapok óta mindenütt azt 
szónokolja, hogy meg akar küzdeni vele, de Max gyáva féreg.
Lemerevedtem. Ez a hapsi nem süketelt. Mintha maga az ördög beszélt 
volna velem. Azt mondta, keresi Max dodzsóját. Ha megtalálja, elveszi tőle.
Aztán fülig érő szájjal megkérdezte hol van Max dodzsója. "Ha egyszer 
Max a testvérem - mondta -, nekem tudnom kell."
Azt feleltem, nem tudom. "Azonnal megérzem, ha hazudik valaki" - 
mondja erre ő. És néz. Átnéz rajtam, mint az üvegen.
Közbeszól valamit a spanyol. Mortay csuklója megvillan a fazon arca előtt, 
mintha legyet fricskázna le róla. A spanyol arcából kiserken a vér.
Azzal felém fordul az az állat, és azt mondja, elhiszi nekem, hogy nem 
tudom Max dodzsójának a címét. De adjak át neki egy üzenetet.
"Rendben - mondom -, mi az üzenet?" Erre valahonnan előhúz egy bazi 
nagy kést. A kezembe nyomja. "Nézd meg az élét" - mondja és vigyorog 
hozzá. Megérintem a hegyét, beleszalad az ujjamba, s máris csorog belőle a 
vér.
"Elég éles?" - kérdi. "Attól függ, mire" - mondom én.
"Most elintézem a lábadat" - mondja.
Húzom az időt. Leteszem a bökőt, leveszem a kabátom. Mintha készülnék 
a küzdelemre. Felkapom a kést, suhintok vele jobb kézzel, aztán a ballal is. 
Mint aki próbálgatja. Nézem az ajtót, ahol behoztak. Ott meg a spanyol áll a 
stukkerral. Nincs kiút.
Majréztam, Burke. Szégyelltem magam, amiért elköptem Max nevét. 
Megszegtem a játékszabályokat. Nem vagyok én gyerek. A sitten se 
ordibáltam, pedig összetörtek. A nevem is jelent valamit.
- Aranyat jelent, Profi, aranyat.
A kis ember nem figyelt rám. Könnyezett.
- Összeszedtem magam - mondta. - Odakiáltottam neki: Gyere csak, 
szemét állat! Nekilódult. Hasra vágtam magam, a hátamra perdültem, úgy 
csapkodtam felé keményen két kézre fogva a kést. Ki akartam herélni.
A Profi karja remegett a kezem alatt.
- Egyszerűen ellebegett fölöttem. Vagy hat láb magasan röpült. 
Újrakezdte. Odalépek, suhogtatom a pengét jobbra-ballra, körbe, mint a 
beretvát. Nem jöhet közel. Mégis átnyúl a késen belülre, és eltalálja a 
csuklómat az ütés. Repül a kés a kezemből.
- Vége az örömködésnek, bokszos - mondja. A Profi lehunyta a szemét.
- A szeme felé kapok. Fehér füst száll. Reccsenést hallok - tudom, hogy a 
lábom az. Azzal összeesem.
Felnyitotta a szemét.
- A kombi hátuljában fekszem, mikor magamhoz térek. Mortay úgy ül ott, 
mint Max szokott. A hátsó ajtónak támaszkodik, szembefordul velem. 
"Kórházba viszünk" - mondja. "Bedugunk egy szép egyágyas szobába. Állom 
a cechet. Mondd el Maxnak, hogy én voltam az!" És lassan elismétli a nevét. 
Két részletben. Szótagolva. Mor-tay. "Jól vésd be!" - mondja. "Add át neki az 
üzenetet!!" A Profi az ajkába harapott, és benyúlt a takaró alá.
- Csak téged értesítettelek - mondta.
- Tudom.
- Elszúrtam. Piszkosul elszúrtam.
- Megtetted, ami kell, testvér. Ennek a Mortaynak... biztos van valami köze 
a szellemautóhoz.
- Na és Max...?
- Profi, Mortay nélküled is tudott Maxról. Ez az ő ügye. Nem adtál ki 
semmi olyasmit, amit ne tudott volna.
- Burke... soha életemben nem találkoztam emberrel, aki ilyen gyors lett 
volna.
Ahogy megveregettem a karját, a kis emberből kisugárzó félelem szinte 
átragadt rám.
- Szükségem van rád ebben a meccsben, testvér mondtam.
- Egy ideig most nemigen futkosok - felelte a lábára nézve.
- Az eszedre van szükségem. Késdobálóból annyi van, mint a pelyva.
A Profi arcán halványan felragyogott a megszokott mosoly.
- Halljam, ha valami baj van!
- A párbajokat még mindig a Sin City alagsorában tartják?
- Úgy hallottam, változtatgatják a helyszínt.
- Van aki biztosan tudja?
A Profi egy pillanatra elgondolkodott.
- Ha valaki, Lupe tudja. Azt a manust más se érdekli, csak a hirig. 
Kakasviadal, iszapozás, kötéltánc, mindegy mi... érdeklődj nála, tudja, mi az 
ábra.
- Hol fészkel?
Ezúttal szélesebb mosollyal válaszolt.
- A kedvenc helyeden, testvér. Minden hétköznap este a yonkersi pályán 
csücsül az utolsó lelátón.
- Melyik utolsó?
- Jóval a befutó után... ahol nyitott a tribün.
- Aha. Ismerem.
- Ott van minden este. Meccseket hoz össze. S a magáét leveszi közbe.
Látszott a kis ember szemén, hogy egyre jobban koncentrál. Dolgozott 
megint.
- Adj egy cigit!
Rágyújtottam neki és a szájába tettem a cigatettát. Mélyet szippantott 
belőle.
- Lupe olyan ötvenes. Zsíros a haja, úgy van megnyírva, mint egy régimódi 
főügyész. A kezén kettős kereszt. Alacsony, kövérkés manus. Rossz a foga. 
Összeállt a kép?
- Össze.
A Profi átható tekintettel nézett.
- Burke, az a buzi csak a lábamat törte össze.
- Tudom.
- Ma nemigen megy a rímelés, kár a gőzért. Egyet mondok: megbánja 
még.
- Hogy eltörte a lábad?
- Hogy nem nyírt ki, amikor megtehette volna - fogadkozott a kis ember. 
Kezdett magára találni.
Vitatkozás zaja szűrődött be a folyosóról. Résnyire nyitottam az ajtót. Egy 
nagydarab fekete ápolónő próbált meg bejutni Belle mellett, sikertelenül.
- Nyugodtan beengedheted - mondtam szélesre tárva az ajtót.
Az ápolónő betolta a fémtálkás kocsiját a kórterembe.
- Most megkapja a gyógyszerét - szólt oda a Profinak jellegzetes nyugat-
indiai kiejtéssel.
A kis ember rákacsintott.
- Beleharapok a fűbe, ha kábszert rakott a tűbe bökött a Profi állával a 
fecskendő felé.
- Ugyan miért? - kérdezte a csaj, és széles arcára mosolyt ült ki.
- Mert a kábszertől begerjedek, aranyoskám. És nem állok jót magamért 
egy olyan kedves jamaicai tejeskávé mellett, mint maga.
- Jól felvágták a nyelvét, hallja - csattant fel még mindig mosolyogva az 
ápolónő, és teleszívta a fecskendőt.
A Profi felénk fordult.
- Mi lesz már, nagyokosok, nem látjátok, hogy a hölgy kettesben szeretne 
maradni velem?
Búcsút intettem. Belle lehajolt, hogy megcsókolja. Mire becsuktuk magunk 
mögött az ajtót, a Profi már javában lökte a szöveget a nővérnek.
56.
Belle gyöngéden belém karolt, miközben a liftre vártunk. Egy szót se szólt, 
míg be nem szálltunk a kocsiba.
- Mi történt vele?
- Baleset.
Elkomorodott.
- Én őszinte voltam hozzád. Elmondtam neked a titkaimat. Nem kívánom, 
hogy te is megtedd. - Rágyújtott. - De legalább ne hazudj nekem - abból már 
kinőttem. Nem vagyok gyerek. Mondd azt, hogy nem tartozik rám, de ne 
próbálj átverni, ha azt akarod, hogy bízzam benned!
- Nem tartozik rád - mondtam.
Egy szót se szólt, amíg el nem értük az autópályát, és meg nem győződött 
róla, hogy merre tartunk.
- Nem.
- Mi nem?
- Nem jó így. Történt valami a barátoddal. Azt mondod, semmi közöm 
hozzá. Rendben. De most készülsz valamire. Biztos vagyok benne.
- Na és?
- Az már rám is tartozik. Az az én ügyem is.
- Miért lenne az?
- Miért ne lenne az? Ne is mondd, hogy nem az. Nem vagyok béna. Tudok 
segíteni..
- Ide figyelj, Belle...
- Te figyelj ide! Mit képzelsz, mi vagyok én? Valami bánatos hülye maca? 
Egy frászt! Nő vagyok. Nő, aki szeret téged. Ha nem kérsz belőle, mondd 
meg! De azonnal!
- Én...
- Fogd be a szád, jó? Én nem pénzért árulom a szerelmemet. És eddig még 
ajándékba se adtam. Megígértem neked, hogy szeretni foglak. Komolyan 
gondoltam. Ha ez neked is jelent valamit, adj rá lehetőséget, hogy 
kimutassam!
- Idővel majd kapsz.
- Az engedélyezett látogatási órákban?
- Elképzelhető.
- Na ne! Szeretlek. Esküszöm, hogy szeretlek. Lesem a szavadat. Tanulok 
tőled. Akkor is szeretlek, ha bántasz. Meg akarlak tartani. De nem cikizhetsz. 
Nem te mutattad nekem azt a feliratot a falon?
- Nem cikizlek.
- Nem? Amíg dolgozol, nekem otthon a helyem, nem igaz? Csakhogy nem 
áll jól nekem a kötény, se a fakanál.
Rágyújtottam, a szélvédőre fújtam a füstöt és csak unottan tekergettem a 
kormányt.
Belle közelebb húzódott, a csípőjével hozzám ért, két karjával átölelte a 
nyakam, halkan suttogott a fülembe.
- Szeretned kell. De nem akarsz... nem igazán... ha szeretnél, közelebb 
engednél magadhoz. Nem leszek az utadban, mindig megcsinálom, amit 
mondasz. Amit akarsz. De közelebb kell engedned magadhoz, máshogy nem 
ismerhetsz meg soha... és akkor nem fogsz megszeretni, Burke. Mély levegőt 
vettem. Lassan fújtam ki.
- Megígéred, hogy nem maszekolsz? Engedelmeskedsz rendesen?
- Meg. Esküszöm.
- Este beugrok érted. Hét óra tájban.
- Hova megyünk?
- A lóversenypályára.
- Azt hittem...
- Arról volt szó, hogy nincs visszapofázás! Megcsókolt, egy pillanatra 
odadörgölődzött, aztán visszahúzódott a túlsó ülésre.
- Te vagy a főnök - és mosolygott. Ki ha én nem.
57.
Mikor hazaértünk, Belle úgy pattant ki a kocsiból, mint aki fél, hogy lekési 
a nyár végi kiárusítást. Körbetekertem a kormányt, és már száguldottam is 
vissza a városba. Volt mit csináljak.
A Mama étterme mögött parkoltam le. Előkaptam a Daily Newst a 
pénztárgép alól, és leültem a bokszomba. A pincér savanyú-erős levest tett le 
elém, meg se próbálta azt a látszatot kelteni, hogy mást is választhatnék. A 
Mamára várva böngésztem a lapot. Újabb szellemautós gyilkosságról nem volt 
hír. Hátralapoztam a lóversenyeredményekhez. Mystery Mary elsőnek futott 
be, és 2.003 alatt teljesítve a kétszer nyolcszáz métert, maga mögött hagyta a 
mezőnyt. A közepén még három hosszal vezetett, végül fejhosszal nyert, ami 
tizennégyszeres pénzt jelentett. Majdnem másfél lepedő ütötte a markom. 
Nem is emlékszem, mikor volt ilyen jó tippem. Vártam, hogy megrohan a 
gratulálok hada. Hiába.
A Mama jelent meg a bokszban. Üdvözölt, s a tekintete megakadt az 
újságon.
- Nyertél?
- Aha.
- Elküldjem Maxot a pénzért?
- Küldd... de azért mondd meg neki, hogy ne nagyon ugráljon egy pár 
napig! Maradjon nyugton, oké? Dolgozom valamin, ami... jól tejelhet. Hadd 
higgyék, hogy elutazott valahová!
Mama várakozó tekintetet vetett rám.
- Mennem kell - mondtam. Egy szót se szólt.
58.
Irány a posta. Kiokosítottam Merlint a Profiról, megadtam neki a kórterme 
telefonszámát. Ha valaki szaglászik utána, engem hívjon a Mamánál. És 
hagyjon üzenetet.
A városházán beszereztem a részletes térképeket, melyekre szükségem 
volt. Készpénzben fizettem persze, nem csekkel.
Csellengtem pár órát a könyvtárban, kapkodtam ide-oda, fogalmam sem 
volt, mit keresek.
Elkocsikáztam a roncstelep felé, de útközben visszafordultam. Ilyen korán 
a Vakond még úgysincs ott.
Hazamentem az irodába. Kiaggattam a falra a város részletes térképét. Az 
íróasztalon kiteregettem a Morellitől kapott újságkivágásokat. Nem állt össze 
belőlük semmi.
Elgondolkodtam. Mélyen. És fölöslegesen.
Pansy meg én testvériesen megfeleztük a marhasültet.
Mire az órámra néztem, már mennem is kellett.
59.
Kopogni se tudtam, máris nyílt az ajtó.
- Csukd be a szemed! - mondta Belle. - Ki ne nyisd! Odavezetett a 
kanapéhoz, és lenyomott rá.
- Várj egy percet, édesem! Mindjárt jövök.
Rágyújtottam, nézelődtem. A lakás, mint a szamárfészek - a padlón 
szanaszét dobozok és csomagolópapír, az ágy vetetlen, a hamutartók 
csordultig.
Belle előbillegett a fürdőszobából. Lábán fényes fekete tűsarkú. A haja 
félrefésülve, fekete csattal összefogva. Káprázott tőle a szemem, annyira 
megváltozott az arca: a sötét szemhéjfestéktől látszólag távolabb került 
egymástól a két szeme, az arccsontját rózsaszín folt emelte ki. A szája széles, 
rőt vonal. A fekete selyemblúz alatt széles fekete-fehér csíkos, feszes nadrág. 
A derekán két súlyos, fehér kötél lóg lazán. Oly büszkén perdült meg előttem, 
mint egy első bálozó.
- Na? Michelle-től tanultam. Majd kiesett a szemem.
- Burke, mondj már valamit!
- A szentségit!
- Mi az, hogy a szentségit? - követelődzött közelebb lépve.
- Megállt bennem az ütő. Nem akarsz szájon át lélegeztetni?
Fellángolt az arca a mosolytól.
- Klassz, mi? Michelle isteni. - Újra körbefordult. Kitolta a fenekét, a hátát 
mutatva felém. - Függőleges csíkozás - dicsekedett, a csípőjét csapkodva.
A fekete-fehér csíkok csakugyan függőlegesen futottak végig a lábán. De 
mikor a fenekéhez értek, a párhuzamosok elköszöntek egymástól, és 
elindultak, ki merre látott. Nem hiába régi ellenségek a divat meg a hús.
- Te vagy a leggyönyörűbb angyal, akit életemben láttam - mondtam, és 
kinyújtottam utána a kezem.
Belle rácsapott.
- Még mit nem! - nevetett. - Nem azért vettem föl, hogy lerángasd rólam.
A kocsikulcsok után kotorászva feltápászkodtam a heverőről. Belle 
odalépett hozzám. Egészen közel jött, s egyik keze belecsimpaszkodott a 
zakóm hajtókájába. A körmén sötétvörös volt a lakk.
- Burke, csak ugrattalak. Maradhatunk, ha akarod. Megsimogattam a 
fenekét.
- Bárcsak maradhatnánk. De hát tudod, hogy dolgunk van.
- Akkor miért kellett...?
- Elvesztettem a fejem. Futó csókot lehelt a számra.
- Ennek is eljön az ideje - ígérte.
60.
A reptéri felüljáró után ráhajtottam a Beit körútra, és már gördültünk is 
tovább a Whitestone híd felé. Mikor egy pillanatra elcsendesedett a forgalom, 
félrehúzódtam a leálló sávba, és kikapcsoltam a motort. Belle csendben 
maradt, fekete-fehér csíkos lábát keresztbe rakva nyugodtan várakozott.
- Tényleg voltál sofőr? - kérdeztem.
- Hát persze - mondta, és tágra nyílt szemet meresztett rám.
- Bemutatnád, hogy csináltad?
Egy szemvillanás alatt a kormánynál termett, szinte kilökött az ajtón. 
Körbesétáltam, és beültem mellé. Belle-t figyelve rágyújtottam.
Lerúgta a lábáról a tűsarkút, kicsit fészkelődött az ülésen. Nem műsort 
csinált, inkább csak kóstolgatta a gépet.
- Hátrább húzhatnám egy cseppet az ülést?
Megmutattam, hol a kallantyú. Néhány centit hátrább csúszott. Kérdőn 
nézett rám, ahogy a kormány felé nyújtotta a kezét. Megnyomta a gombot, s a 
kormány az ölébe billent.
- Állítsd be, ahogy akarod, én majd rögzítem. Egy ideig elbabrált a 
kormánnyal, aztán megtalálta a megfelelő beállítást. Az ülésen forgolódva 
ellenőrizte a tükröket, s a vállát emelgetve lazított.
- Van valami, amit tudnom kell? - kérdezte.
- Mire gondolsz?
- Ragad-e a fék? Nem húz-e félre?
- Nem. Húzza a csíkot, mint a meszes. Rövid a fékút. De a gázzal vigyázz, 
több benne a kakaó, mint gondolnád.
Bólintott. Elfordította a kulcsot. Meg-megérintette a pedált.
- Nincs fordulatszámmérő? - kérdezte.
- Ezt a járgányt erőre építették, nem gyorsaságra. Ha vissza akarsz váltani, 
taposs a pedálra! Vagy kapcsolj vissza a menet alá eggyel!
Belle nem siette el. Megvárta, míg teljesen kiürül a jobb oldali sáv. Akkor 
keményen rálépett a gázra, s a kormánnyal kiegyenlítve a farolást, simán és 
határozottan ráfordult az útra. Felvette a többi kocsi tempóját, úgy ízlelgette a 
gépet.
- Hogy kell villogtatni?
- Húzd magad felé az indexkapcsolót, de vigyázz, mert olyan a refi, mint a 
lórúgás.
- Hol a duda?
- Kettő is van. Az egyik a kormány közepén, az a szokásos, aztán meg van 
egy kis kapcsoló magán a kormányon - látod? -, ha állva akarnál hagyni 
valami teherautót.
Oldalvást rám pillantott.
- Adhatok neki?
- Ja - biccentettem.
Kiszúrt egy rést, rúgott egyet a gázon, keresztülsöpört az úton a bal szélső 
sávig, elsuhant egy csomó kocsi mellett, visszavette a sebességet, és beállt a 
középső sávba. Annyira rámászott a Plymouthszal az előttünk guruló kocsira, 
hogy azt hittem, nekimegy. Addig ragadt rá, míg a fickó át nem sorolt a jobb 
oldalra.
- A Whitestone hídi táblákat nézd - mondtam. Belle úgy kezelte a 
hatalmas kocsit, mintha együtt nőttek volna föl. Az egyik kocsioszlopból a 
másikba surranva haladt a forgalommal. Mikor a hídhoz értünk, utasítás nélkül 
is ráhajtott, besorolt az automatához. A kezébe nyomtam egy zsetont. Ki se 
nézett, úgy lökte bele a gépbe. Végigrobogtunk a Hutchinson River körúton. 
Belle továbbra is szótlanul, de módszeresen vezette a Plymoutht. A Cross 
County autópálya előtti tűkanyarnál a fizetőszakasz kijárati kapujához értünk. 
A melletünk lévő sávban egy fehér Corvette-es manus. A két kocsi egyszerre 
indult el a terelőfalak között. Belle megcélozta a bal oldali sávot, és kilőtt. A 
Corvette elénk vágott. Belle jól belépett - a két kocsi ugyanabban az irányba 
röpült tovább a szűkületben. A Corvette félhossznyira előttünk járt. Belle nem 
hagyta magát. Egyre keskenyebb lett a rés. Hallottam, hogy felsírnak a gumik 
- a Corvette-es madár ráállt a fékre, mi pedig átsuhantunk a kapun.
Alig egy perc múlva a Corvette a jobb sávon előzött és bevágott elénk. 
Belle egyszerre nyomta meg a duda és a reflektor gombját. Kivilágosodott 
még az ég is. A motorháztető alatt a rendőrség figyelmeztető jelét dalolva 
felvijjogtak a dupla légtülkök. A Corvette meghunyászkodva utat adott. Belle 
gyors kormánymozdulattal elé váltott. Ismét felcsikorogtak mögöttünk a 
gumik.
Belle úgy százhúszra vette vissza a sebességet. A jobb oldali sávban 
voltunk, közeledtünk a 13-as kijárat éles ívben kanyarodó rámpájához. A 
hátsó ablak fényárban úszott. Belle felnyúlt, elfordította a visszapillantó 
tükröt. A Corvette ott lihegett a nyakunkon, mikor a kanyarhoz értünk.
- Gyerünk, öcskös! - mormolta Belle, mikor a Corvette átváltott 
mögöttünk a külső sávra. Belle a belsőn huzatta a sebesen kanyarodó kocsit. A 
száguldó Corvette felbőgő motorral, gyorsan közeledett. Belle ajka vékonyka 
vonallá szűkült. Hagyta, hogy a Plymouth valamennyire a külső sávba 
sodródjon, de a Corvette ezúttal azonnal reagált - a manus gyorsan a belső 
sávra váltott. Belle jobbra rántotta a kormányt, és a Corvette leszorult az útról 
a fűbe. Az egyenesbe már szép nyugodtan fordult Belle, aztán elsuhant a 
felüljáró alatt, és oly könnyedén sorolt be az autók közé, mint ahogy 
zsebtolvaj tűnik el a tömegben.
Erősen megpaskolta a kormánykereket - mint lovat szokás a hosszú vágta 
után.
- Gratulálok - mondta.
- A számból vetted ki a szót.
Rám villantotta a mosolyát.
Lehajtottunk a Cross Countyról, és visszafordultunk a lóversenypálya felé. 
Mutattam, hogy merre álljon be a parkolóba: hátra, az istállók mellé, ahol csak 
lószállító kocsik szoktak várakozni, mert távol esik a bejárattól. Másfél dollárt 
nyomtam a kezébe, hogy kifizesse a parkolópénzt, és lassan behajtottunk, 
meg-megállva, ahogy a lovász fiúk vezették át az úton a lovakat.
- Oda állj be - mutattam a kifutókorlát mögötti aszfaltútra. - Orral kifelé.
Az úton túl néhány hektárnyi salakos terület húzódik. És vaksötét. Belle 
lehajtott az útról, s padlóig nyomva a gázt nekirontott a sötétségnek. Majd 
határozottan a fékre lépett, s finom gázfröccsöket adagolva úgy faroltatta meg 
a járgányt, ahogy a nagykönyvben meg van írva, és pontosan ott állt meg vele, 
ahova mutattam. Azzal kikapcsolta a motort. Odakint, az ablakokon túl a 
hatalmas felhőben kavargó por lassan leszállt a kocsira.
- Na, édes, hogy tetszett?
- Őstehetség vagy - feleltem. Elkomorodott.
- Dehogy. Nem vagyok az. Megszorítottam a kezét.
- Ne cikizd az anyádat! - súgtam. Nyelt egyet, majd felsóhajtott.
- Burke, te mindig tudod, mit kell mondani.
- Sőt azt is tudom, mit kell tenni - feleltem sokat sejtetően.
Kézen fogva sétáltunk végig a kifutókorlát mellett. Csak úgy ringtak a 
sötétben a fekete-fehér csíkok. Lefogadom, hogy a kancák féltékenykedni 
kezdtek.
61.
A forgókeresztnél megváltottam a jegyet. Megálltam a bejárat mögötti nyílt 
területen, hogy egy dodóért felmarkolhassam a programot az árus előtti 
asztalkáról. A programfüzet-halom mellett kis dodozban ceruzacsonkok 
hevertek. Belle átnyúlt előttem, és kivett egyet.
- Negyed dollár a ceruza, hölgyem - szólt rá az árus. Belle úgy nézett rá, 
mint a gyagyásokra szokás.
- Negyed dollár azért a vacakért? - mondta, és visszahajította a dobozba a 
ceruzát.
- Viselkedj! - torkoltam le és kézen fogva magammal vonszoltam. Odakint 
a tribün fala mellett vászontetős kajálda állt. Az oldalt nyitott, háznyi 
bodegában eszméletlen grillsütő.
- Kérsz valamit? - kérdeztem.
Jó húzás volt. Négy hamburgert rendelt, hagymával, salátával, mindennel 
és két sört. Mikor a pult mögött álló manus végre rávette magát, hogy ne 
bambuljon, hátrakiabálta a rendelést, de le nem vette volna a szemét Belle 
ütközőiről.
- Hát neked mi kell, haver? - fordult felém a csáringer.
- Ami neki kell, azt majd később kapja meg - nyugtatta meg Belle.
A manus tátott szája akkorára nyílt, mint az alagút. Nyilván kiakadt az 
állkapcsa.
Fizettem, s a kezembe kapva a söröket intettem Bellének, hogy másszon föl 
a tribünre, én meg hátramaradva élveztem a látványt. A külső lelátón találtunk 
magunknak ülőhelyet, az egyenes vége fölött.
Belle az egyik ülésre lepakolta a hamburgereket, aztán szalvétát ragadott, 
és gondosan letörülgetett két másik ülést. Belekortyolt a sörbe, majd 
visszaadta, és nekilátott a hamburgereknek.
- Láttad a manus arcát? - kérdezte ártatlan pofával.
- Ezt teszi a kence. Milyen igaza volt Michelle-nek! Egyszer aztán 
befejezte a kajálást. A székem alá szórtam a szemetet, rágyújtottam és 
kinyitottam a műsorfüzetet. Belle nekem támaszkodott, a vállamra hajtotta a 
fejét, közben a második sörét szorongatta.
- Mit jelent itt ez a sok kis szám?
- Mindegyiknek megvan a maga jelentése. Frankón érdekel?
- Persze - mondta sértődötten. Kutyafuttából elintéztem a kioktatását, 
amúgy fél vállról. Megmutattam neki, hogy lehet megtudni, hány éves a ló, 
milyen nemű, milyen színű, milyen a vérvonala, satöbbi. Rátértem a 
különböző pályákon mért gyorsaság viszonylagos értékelésére, és - csodák 
csodája Belle még akkor is figyelt.
- Melyik a legfontosabb? - érdeklődött.
- Ezt meg hogy érted?
- Az nem lehet, hogy ez a sok franc mind egyformán fontos legyen.
- Ide figyelj, Belle. Pont ez a pláne a dologban. Mindenki másképp értékel. 
Van, akinek a sebesség a fontos, van, akinek a vérvonal, van...
Közbevágott.
- Na és szerinted? Szerinted is a vérvonal a fő? Elnéztem, ahogy az arca a 
vállamhoz simul.
- Szerintem a klasszis a lényeg. A szív. A kitartás. A vérvonal nem számít 
semmit.
- Valamit csak számít! Különben nem írták volna ide - mondta a 
programra bökve.
- A programfüzet mindent felsorol, kisasszony. Mert a fogadó kíváncsi rá, 
világos? Hogy a fenébe számítana például a ló színe? Mégis szerepel az 
adatok között.
- De biztos van...
-... jelentősége. Persze, hogy van. Lovak között nőttem fel, Belle, én aztán 
tudom, mi mit jelent. Ha az ember azt akarja tudni, valóban klasszis-e a paci, 
megnézi az anyját.
Egy kicsit felém fordította az arcát, és elmosolyodott.
- Nem ugratsz?
- Ez a természet rendje, kisasszony. Hogy ki a gyerek apja, azon lehet 
vitatkozni, de az anya mindig biztos.
- Mindig biztos - ismételte meg Belle a combomat simogatva.
Kigyulladt a kijelző: az első futam lovai elfoglalták helyüket a pályán. 
Belle figyelte, ahogy a felvezetőt követve parádéznak a lelátó előtt. 
Cigarettára gyújtott, s kicsit előrehajolva, kezét a combomon nyugtatva 
mindent jól megnézett magának.
A totalizator jelezte, hogy két perc van még a startig.
- Akarsz fogadni, édes?
- Ebben a futamban nem - feleltem felé fordulva. Belle kecsesen 
kortyolgatta második sörét. Mint egy igazi hölgy, az életnagyság tizedével 
nagyobb kiadásban.
Pitiáner futam volt. Ha lett volna nálam látcső, inkább Lupe-ot kerestem 
volna vele.
Belle felhajtotta a sört.
- Ki nyeri a következőt? - érdeklődött.
Elmerültem a műsorfüzetben. Egyező kategória, egyforma évjárat. 
Nagyrészt öregedő, hanyatlóban lévő pacik. De volt köztük egy négyéves, 
Hurricane névre hallgató Warm Breeze kanca. Ráböktem a névre a 
programban.
- Ez egyre jobb formát mutat - lehet, hogy későn érő típus.
Belle rágyújtott.
- Jaj, de szép! - lelkendezett Belle a lovak bevonulását figyelve. - Melyik 
a miénk?
- Az ötös - feleltem. - Az a fehér takaros.
- Szép. Csak egy kicsit kicsi.
A rajt előtt öt perccel Hurricane-t 15:1-re állították be.
- Tegyünk rá! - javasolta Belle.
- Jó. Máris jövök - mondtam felállva.
- Mehetek én is?
- Gyere! - feleltem, azzal letéptem a műsorfüzet első és hátsó borítóját, az 
ülések közé csúsztattam őket, hogy megjelöljem a helyünket.
Megfogta a kezemét, úgy sétáltunk oda a pénztárhoz. Az egyik oszlop 
körül latinok csoportosultak, lázas spanyol nyelvű vitában a futam esélyeiről. 
Mikor elslattyogtunk mellettük, az egyik felkiáltott: "Mira! Mira!". Belle 
megmerevedett.
- Csak annyit jelent: "Odanézzetek!" - szorítottam meg a kezét békítően.
- Biztos a függőleges csíkok hozták ki a sodrából.
Tíz dollárt tettem a kancára oda-vissza.
A helyünkre érve Belle izgatottan fészkelődött, és a nyakát nyújtogatta, 
nehogy lemaradjon valamiről. Rágyújtottam, mikor a lovakat a rajthoz 
szólították. A felvezető kocsi kiállt, s a lovak nekilendültek az első kanyarnak, 
mind igyekezett minél jobb helyzetet szerezni. Hurricane nem kezdett gyorsan 
- kiszorították, beleveszett a bolyba.
- A fenébe, lemarad!
Hurricane a kifutókorláthoz közeli fordulóban külső íven nekiiramodott és 
felzárkózott. A mezőnyt a hármas ló vezette, a hatos mellette, Hurricane 
utánuk következett.
Belle ültében enyhén ringatódzva ököllel püfölte a térdemet.
- Na mi lesz már!
A túlsó egyenesben Hurricane bekapcsolta a rakétákat, és a harmadik íven 
megelőzve az előtte száguldó pacit, felzárkózott a második helyre. Az élre 
azonban nem tudott kerülni, és a hármas ló frissnek látszott. A két ló elfutott a 
mezőnytől, befordult a kanyarban, és fej fej mellett vágott neki a 
célegyenesnek.
- Ne add fel, picim! - kiáltotta Belle.
A hármas ló egy nyakhosszal elhúzott, de a mi kancánk csakugyan nem 
törődött bele. Maradék erejét előkotorva megelőzte. Zúgott a tömeg - a 
hármas ló volt a nyilvánvaló favorit. A két állat egyszerre érte el a célvonalat 
- ahhoz túl messze tőlem, hogy lássam, melyikük nyerte a futamot. Az 
eredményjelzőn megjelent a felirat: "Célfotó".
- Megnyerte?
- Dunsztom sincs, Belle. Szoros volt, meg kell várnunk a célfotót.
- De legalább nem adta fel, ugye?
- Naná, nem.
Felzúgott a tömeg. A "Célfotó" felirat helyére számok kerültek: "5-3-4".
Belle felállt, megragadta a korlátot, és kihajolt az éjszakába.
- Klassz voltál, picim! - kiáltott a kanca felé. A hangra fejek sokasága 
fordult felé, a hímneműek úgy is maradtak. Kézen ragadva visszahúztam az 
ülésre.
Hurricane az istállóba menet elbaktatott előttünk. Belle ismét felállt, 
tapsolni kezdett.
- Hát nem gyönyörű! - lelkendezett boldogan, mint kisgyerek a 
karácsonyfa alatt.
Rágyújtottam. Majdnem három és fél kilóra voltunk jók. Mystery Mary 
előző esti eredményével együtt felállítottam karrierem leghosszabb nyerési 
sorozatát.
- Igazad volt, Burke. A szív a fontos. Ennek a pacinak volt szíve... végig is 
futotta a távot.
62.
- Akarod a következő futamot is? - kérdeztem, és igyekeztem a tőlem 
telhető legsemlegesebb hangot megütni.
- Nem, édes. Ennyi elég volt. Inkább nézzük a versenyt, jó?
- Mindjárt jövök - mondtam. Felvettem a lóvét.
- Ezt jól összehozta - gratulált a pénztáros. Édes köteggé állt össze a pénz.
Leültem Belle mellé.
- Most jól figyelj! Találkoznom kell valakivel. A pálya túlsó oldalán. Te itt 
maradsz a helyeden. Rendicsek?
- Rendicsek.
- Nemsokára kezdődik a következő futam. Felállók, mintha fogadni 
mennék. Aztán ahogy tudok, jövök.
- Jó.
- Van még valami, Belle. Kérlek ne szólj közbe és figyelj! Ha a hetedik 
futam végére nem érnék vissza, menj el! - A kezébe nyomtam a slusszkulcsot. 
- Vidd haza a kocsit hozzád! Aztán hívd föl azt a számot, amelyiken először 
kerestél! Kérd a Mamát a telefonhoz! Mondd meg neki, hogy egy Lupe nevű 
férfival volt találkozóm. Mondj el neki mindent, amit tudsz!
- Mikor jössz vissza?
- Nem tudom. Most eltűnök egy alagútban. Ha egy pár napon belül nem 
jelentkeznék, hívd fel megint a Mamát! Ő majd megmondja, hogy mit csinálj.
- Burke... 
A kezem közé fogtam az arcát, és mélyen a szemébe néztem.
- Te akartál a csajom lenni! Bólintott.
- Na hát, ez az ára. Ez is - mondtam. Nem fordultam vissza.
63.
Lementem a fogadópénztárakhoz, megtettem a hatos lovat tétre tíz 
dollárral, és a zsebembe csúsztattam a cédulát. Meg se néztem a rajtlistát. 
Végigbattyogtam a pálya mentén, míg el nem hagytam a célvonalat. Ott 
lementem a lépcsőn, és újabb egy dodó fejében bebocsátást nyertem a klubház 
területére. Nem mentem be az épületbe, a szélső lépcsősoron másztam felfelé 
a sötét lelátón, egészen a legtetejéig.
Hamar kiszúrtam magamnak Lupe-ot. Egyedül üldögélt egy távoli 
sarokban, világító zöld dzsekije hátán felirat. Lejjebb ereszkedtem a tribünön, 
hogy szemből is megdikázzam. Biztosra akartam menni. A Profi leírása 
telitalálat volt.
Cigit vettem elő, a számba tettem, meggyújtottam, és a kezemet magam 
előtt tartva közelebb léptem hozzá.
- Lupe?
- Attól függ kinek, apám.
- Az én nevem Burke - mondtam letelepedve. Elvigyorodott, megmutatta 
tetű fogait.
- Ismerős a neved, apám. Hallottam már rólad. Van valami nagy dög 
kutyád, nem igaz? Be akarod dobni a szorítóba?
- Csak ha te is bemész vele - mondtam színtelenül.
- Nem lógok én neked semmivel, apám - hadarta.
- Én se lógok neked. Csak hallottam, hogy ha meccsről van szó, te vagy a 
sztár.
- Mit hoztál?
- Semmit. Pali lennék egy kis hepajra.
- Tudod, hol a Van Cortland park?
- Hagyd ki a kutyákat, pajtás. A kakasokat se csípem.
- Akkor mi kéne?
- Hallottam, hogy van egy Mortay nevű fickó, aki párbajozni szokott. Nála 
rendes hepaj van.
- Sűrű hepaj, apám, sűrű. De ennek a kurva Mortaynak eddig csak egy 
meccse volt.
- A japcsival?
- Azzal. Láttad?
- Nem, csak hallottam róla. Eszelős-hidegen csillogott a szeme.
- Van valakid, aki kiállna Mortayval, apám?
- Van. Én. Lupe felnevetett.
- Na és mivel, apám? Géppisztollyal?
- Nem bunyózni akarok, csak találkozni. Azt hittem, te el tudod intézni.
- Sajna, apám, nem megy - mondta szomorúsággal a hangjában. - Nem én 
járok hozzá, ő keres fel engem. Van egy samesza, Ramónnak hívják. Ő intézi 
Mortay jelenéseit.
- És a japcsira hogy akadt rá?
- A japcsi akadt őrá, apám. Egyszer csak beállított Nyugatról, és 
telekürtölte a várost. Mondják, hogy ez a Mortay hazavágta a testvérét, mikor 
odaát volt a másik parton. A japcsi meg revansot akart.
- Nem nagyon jött össze neki.
- Apám, Mortay nem cicázik. Nem hiába Mortay a neve. Mortay, mint 
Muerte. Érted már? Halál. Osztogatja a halált, apám. Csőstül.
- Tudod, hol található?
- Nem, apám, és nem is akarom tudni.
- Aha. Rendben. Ha ez a Ramón idedugná a képét, add le neki a drótot, 
hogy összejönnék Mortayval. Nyilvánosan, balhé kizárva. Eldumálgatnék vele 
egy pár percet.
Lupe vállat vont.
- Leadhatom. Ha felbukkan. Téged merre talál?
- Elég, ha csak a nevem adod le. Benne vagyok a telefonkönyvben - 
feleltem, és már indultam is.
64.
Még el se kezdődött az ötödik futam, amikor visszaértem Belle-hez.
- Nem volt olyan rémes, ugye? - kérdeztem.
- Vártam, ahogy mondtad.
- Menő vagy.
- De ha nem jössz, kerestelek volna.
- Arról volt szó.
- Nem csaptam volna balhét. Csak körülnéztem volna.
- Aha. Mindenesetre fogadd elismerésemet az álruháért. Pont a szerephez 
illik. Alig feltűnő.
- Burke, én szeretlek téged. Nekem az lett volna...
-... neked az lett volna a dolgod, hogy engedelmeskedj. Hogy azt csináld, 
amit mondtam. Ahogy megígérted. Hülye tyúk.
- Édesem!
- Ha nem akarsz engedelmeskedni, leléphetsz. Megállapodtunk, nem?
- Ne, haragudj, édesem! Igazad van. Én csak...
- Fogd be! A rohadt életbe. Nem mondom még egyszer.
Odahajolt hozzám, a keze majdnem a combom közé csúszott. És suttogott.
- Akarod, hogy hazamenjünk, hogy büntetésből jól kiverd a seggemet?
- Ha jól emlékszem, azt mondtad, soha nem ütött meg még férfi.
- Nem számít - súgta. - Tudod, mért?
- Na mért, sükikém?
- Mert ahhoz, hogy megverhess, haza kell gyere velem - mondta.
Felálltam, kinyújtottam a kezem. Elfogadta. Szelíden, mint a kezes bárány, 
de csöppnyi mosollyal az ajka körül.
65.
Hazafelé én vezettem a Plymoutht. Belle hallgatott.
- Haragszol?
- Nem haragszom. Sőt nem is fogok haragudni. Nem szoktam. Ha velem 
akarsz maradni, bíznom kell benned. Ilyen egyszerű.
Oldalt fordultam, ránéztem. Kövér könnycsepp csurrant végig az arcán, 
csíkot húzva a festékben.
- Így lesz? - kérdeztem.
- Így. Esküszöm - ígérte, és mellém kuporodva lefeküdt az ülésen. Amíg a 
házhoz nem értünk, egy szót se szólt.
66.
Megálltam a piros Camaro mögött. Belle még fejét az ölemben nyugtatva 
feküdt az ülésen. Aztán rátette a kezét a combomra és keményen 
megmarkolta, hogy fájjon.
- Be kell jönnöd velem.
- Na mi van? Követelődzünk?
Rám nézett, az arca könnyben úszott, szétázott rajta a ragyogó festék.
- Légy szíves, gyere be, édes! Gyere be hozzám! Minden úgy lesz, ahogy 
akarod, csak most ne menj el!
Kinyitottam az ajtót, és kiszálltam. A kocsi túloldalához mentem, hogy 
kinyissam neki az ajtót. Udvariasan odanyújtottam a kezem.
- Gyerünk! - mondtam.
Hihetetlen, hogy milyen gyorsan ki tud mászni a kocsiból. Egész 
meglepett.
67.
- Ne gyújts villanyt! - mondta és lenyomott a kanapéra. Megtapogatta a 
zsebeimet, s mikor megtalálta a cigarettát és a gyufát, rágyújtott mind a 
kettőnknek. A gyufa lángjánál fénycsíkok csillantak meg a hajában.
- Most mit csináljak? - kérdezte tanácstalanul.
- Hogyhogy?
- Meg kéne mosni az arcomat. Letörölni a sírás nyomait. De akkor meg 
lőttek a festéknek.
- Mosd meg!
- De azt mondtad, hogy tetszik.
- Azt is mondtam, hogy jól áll neked a nadrág. Akkor azt se fogod levenni, 
amíg itt vagyok?
- A kettő nem ugyanaz - szipogta.
- Dehogynem - mondtam. - Pontosan ugyanaz a kettő. Akármit aggatsz is 
magadra, ami alatta van, az vagy te.
- De...
- Mit de?
- Ez nem így van, édes. Egész életemben... mindig ez történt. Ha azt 
akartam, hogy egy férfi ne az arcommal törődjön, levetkőztem neki.
Magamhoz szorítottam, az arca a mellemre lapult, úgy suttogtam halkan a 
fülébe.
- Hallgass meg, Belle! Ugye megígérted, hogy hallgatni fogsz rám?
Éreztem a bólintást a mellemen.
- Neked nem tetszik az arcod. Mert nem érted meg, hogy ez az arc a tied, a 
sajátod. Én tudom, hogy kié, világos?
Újabb bólintást éreztem.
- Menj, töröld le a festéket magadról! - mondtam és gyöngéden 
megpaskoltam.
Míg a fürdőszobában volt, felhívtam a Profit. Sokkal erőteljesebben 
csengett a hangja.
- Halló. Kezemben a kagyló.
- Én vagyok az.
- Voltál a pályán?
- Voltam. Megtaláltam a tagot.
- Milyen ötletet adott?
- Eddig semmilyet. Össze akarok jönni a pasival, akivel beszéltél. 
Tisztázni. Aztán dobjuk az ügyet, és lelépünk.
- Előbb elmehet, aztán megfizet?
- Aha. Ez a kettőnk bulija lesz. A tied meg az enyém.
- Nem hiszem, hogy abbahagyja, míg az övét meg nem kapja.
- Szerintem tévedsz. Azt hiszem, ez a kurva párbajosdi csak kamu, a pasi 
épp egy kis bérmunkát végzett a másik ügyben, és te csak véletlenül kerültél a 
tűzvonalba.
- Hát az lehet, pajtás. De...
- Ne mondj neveket, majd később megbeszéljük. Elkúszom hozzád. Az 
első műszakban. Rendben?
- Nem lépek le, nyugi bele. Letettem a kagylót.
68.
Belle melltartója feketéllet a csíkos nadrág fölött, mikor frissen mosott, de 
kétségekről árulkodó arccal kilépett a fürdőszobából. Meggyújtotta a szokásos 
vaskos fekete gyertyát és a mosdóra állította.
- Megint ronda vagyok - mondta. Szigorúan néztem rá, de szeme se 
rebbent.
- Jól megnéztem magam - mondta szomorúan. Szívtam egy slukkot.
- Na, ennek most vége.
- Hogyhogy vége? A fejemre húzol egy zsákot?
- Gyere közelebb! - mondtam, és igyekeztem nyugodt hangon beszélni.
Odasétált a kanapéhoz.
- Vedd le azt a nadrágot!
A háta mögé nyúlt, hogy kikapcsolja a melltartót.
- Csak a nadrágról volt szó - mondtam.
Kibújt a tűsarkú cipőből. Nem volt gyerekjáték lehúzni a nadrágot, pedig 
végig letolta a cipzárt. Ott állt előttem melltartóban és bugyiban, csípőre tett 
kézzel.
- Ezt is levegyem? - kérdezte hüvelykujját a derékpántba akasztva.
- Vedd!
Levette, s közben mohón figyelt.
- És most mi lesz?
- Gyere csak! - mondtam, és kézen fogva visszavittem a fürdőszobába. 
Megálltunk a mosdó előtt. Csak a gyertyafény pislákolt.
- Hajolj előre! - mondtam a vállára téve a kezem. - Nézz a tükörbe!
- Még most is azt mondom...
- Fogd be a szád, és tedd, amit mondok! Oké?
- Oké.
- Felteszek neked néhány kérdést - mondtam és a derekára csúsztattam a 
kezem. - Ha jól válaszolsz, abbahagyom. Értetted?
- Igen.
- Nézz a tükörbe, és mondd meg, mit látsz!
- Egy ronda, vén macát.
A kezem a fenekére siklott, jobb tenyeremmel megragadtam a gömbölyded 
idomot, a ballal pedig jó nagyot csíptem bele.
- Au! - kiáltott fel.
- Nem fogadom el a választ - mondtam. - Szóval, mit látsz a tükörben?
- Ugyanazt - csattant fel határozottan és önfejűén. Még erősebben 
belecsíptem.
Ismét felsikoltott.
- Nézd meg jobban - parancsoltam rá. Megpróbálta megdörzsölni a csípés 
helyét, de a kezére csaptam.
- Az se érdekel, ha kitéped a húsom... akkor se... Burke! - visította az 
újabb csípés nyomán. Kezdett megfájdulni a kezem.
- Én egy szép, fiatal lányt látok - súgtam. - Biztos vagy benne, hogy 
tévedek?
Kicsordultak a könnyei.
- Nem hazudsz? Esküdj meg rá, hogy nem hazudsz! Belecsippentettem a 
fenekébe. Ezúttal kisebbet.
- Van időnk - mondtam fenyegetően.
- Csalsz, Burke - nyögte, de nózija alól kikandikált már a mosoly.
- Na halljam, mit látsz! - mondtam, és nem vettem el a kezemet, sőt egy 
minden eddiginél hatalmasabb csípéshez készülődtem. - Ez az utolsó 
lehetőséged!
- Egy szép, fiatal lányt - ismételte. Mint egy robot. Durván belecsíptem az 
édes húsba. Megpróbált kimenekülni, de elálltam előle az utat.
- Hagyd abba!
Gyöngéden simogattam a tomporát.
- Halljam, mit látsz!
- Egy szép, fiatal lányt.
- Én is - mondtam, és megcsókoltam. Újszülött puhán bújt a karomba. 
Hosszan csókolóztunk.
- Csupa kék-zöld leszek - motyogta a mellemen.
- A helyedben nem szomorkodnék miatta!
- Nem is fogok - mondta, s az ágy felé húzott.
- Sokkal jobb, ha kék-zöld az ember, mint ha szomorú.
69.
Mielőtt elnyomott volna az álom, eszembe jutott valami. Egy levéllel 
kapcsolatban. Utánakaptam a gondolatnak, de hiába. Elmerült, mielőtt 
megragadhattam volna.
Sötét volt még, mikor kiláboltam az álomból. Belle átlósan feküdt az 
ágyon, a melle ellapult a mellkasomon. Az arcát a fejem mellett a párnába 
fúrta. Ébren volt ő is, elárulta a levegővétele.
- Mi a baj, babám? - kérdeztem.
Felemelte a fejét, és a könyökére támaszkodott.
- Babám... nekem sose lesz babám.
- Hogyne lenne! Majd ha eljön az ideje.
- Nem jön el. Elintéztem, hogy ne jöjjön el. Nekem nyúlszájam volt. 
Tudod, milyen az?
- Tudom.
- Hát az enyém különlegesen ronda volt. Annyira felhúzódott az ajkam, 
hogy kilógtak a fogak a számból. Dühödten spóroltam, aztán elmentem egy 
plasztikai sebészhez. Tudod, mit mondott, Burke? Azt, hogy semmiség az 
egész. Egészen új arcot tud csinálni nekem. Valódi orrot, e helyett a lehetetlen 
nózi helyett, rendes arccsontot, amit csak akarok.
- Na és mi történt?
- Nekifogtam. A nyúlszájjal kezdte. Meg is csinálta szépen. De akkor két 
sráccal volt egy közös balhénk. A dolog kellős közepén beütött a krach, 
minden összejött és pucolnunk kellett. Sikerült meglógni, de az egyik srácba 
rendesen beleengedtek pár golyót. Fenn a hegyekben van egy öreg doki. 
Elmentünk hozzá, és majd egy hónapig ott kellett dekkolnunk nála. Az utolsó 
centünk is ráment, de a doki talpra állította Rodneyt.
Az éjjeliszekrényen matatva cigarettát keresett. A gyufa fényében 
felragyogott a teste.
- Ez az öreg doki is bujkált, akárcsak mi. Még azt se tudom, hogy frankón 
orvos volt-e, vagy sem, de a kezét jól forgatta. Terhes voltam... két- vagy 
háromhónapos. Ott derült ki bujkálás közben. Buta kis liba voltam, el se 
tudtam képzelni, hogy teherbe eshetek. Mikor a doki közölte a hírt, 
megmondtam neki, hogy nem akarom megtartani, vegye el.
A doki nagyon firtatta, hogy komolyan gondolom-e. És akkor elmondtam 
neki. Mindent. Őszintén. Azt felelte, jól teszem. Azt mondta, ő már sok olyan 
gyereket látott, amilyen az enyém lenne, és sose jártak túl jól. Csak vigasztalni 
próbált, de tudtam, mire gondol.
Mélyet szippantott.
- Aztán azt mondta, hogy műtét közben egyszer s mindenkorra el tudja 
boronálni a dolgot. Ha elköti a vezetékeket. Nem kellett kétszer mondania.
A sötétben lágyan csengett a hangja.
- Jó lenne egy gyerek... biztos nagyon tudnám szeretni. De azt gondoltam, 
hogy ha szeretem a gyereket, jobb, ha nem hagyom, hogy megszülessen. 
Érted?
- Aha.
- Hogy lehet az, hogy te sosem izgattad magad emiatt?
- Mi miatt?
- Hogy teherbe ejtesz. Nevetnem kellett.
- Nem tudok én senkit teherbe ejteni, Belle.
- Próbáltad? Azzal a nővel...
- Nem. Sose próbáltam. Fiatalabb koromban eszembe se jutott. De hát az 
időm nagy részét olyan helyeken töltöttem, amelyeket nem kimondottan 
gyerekcsinálásra találtak ki. Egyszer nagyon megtéptek. Jó rég volt. Nem 
nekem szánták... csak épp ott voltam, ahol nem kellett volna. De az is lehet, 
hogy nem tetszett a bőröm színe. Mindegy. Az a lényeg, hogy rendesen 
hazavágtak. Mikor a mentők bevittek, akkora fájdalmaim voltak... el se tudom 
mondani.
- Mit csináltak veled?
- Eltörték néhány bordámat. Megrepedt az állkapcsom. De ami a legjobban 
fájt... annyiszor tökön rúgtak, hogy azt hittem, leszakadnak a golyóim. Az 
orvos szerint heretorziót kaptam.
- Mit?
- Torziót... olyan csavarodásfélét. - A két öklömet az orra elé tartottam, s 
az egyiket félrefordítottam. - Ilyet.
- Juj!
- Aha. Megnéztem, hogy mi van ott lent... az egész zacskóm elfeketedett. 
Mielőtt elaltattak volna, az orvos azt mondta, az elzáródás miatt rossz a 
vérellátás, meg hogy fel kell nyissanak, és új falat kell varrjanak a két golyó 
közé, hogy ne mozdulhassanak el.
- Jézusom!
- De arra még emlékszem, hogy megkértem őket, csinálják már meg a 
vazektómiát is, ha egyszer nekilátnak... A doki jót nevetett rajta. Hát nem 
mindegy, gondoltam, ha már úgyis ott járnak a szomszédságban? A végén 
aztán mégis megcsinálták, így hát nekem se lehet gyerekem.
- És rossz?
- Nem. Nem izgat. Nem is gondolok rá. Még nem mondtam el senkinek.
Belle megcsókolt.
- Nekem mindent elmondhatsz - jelentette ki. Átnyúltam rajta. 
Meggyújtottam magamnak egy cigit. Az órám szerint hajnali négy óra múlt.
- Aludj el! - mondtam a hátát dörzsölve, és a vállához bújtam.
- Csak a hasamon tudok - felelte játékos mosollyal az ajkán.
- Mindjárt elsírom magam! Nem fájhat ennyire az a pár csípés.
- Nem a fenét!
- Na hagyjuk. Ne nézz madárnak! Ehhez itt csőfogó kéne! - mondtam a 
fenekét tapogatva.
- Amíg aludtál, megnéztem a tükörben. Szép kis nyoma van.
- Hamar el fog múlni.
- Tudom - suttogta. - Ezért is alszom a hasamon. Szeretném még látni, 
mielőtt elmúlik.
A mellembe temette az arcát. Éreztem a könnyeit.
- Mi a baj?
- Eltűnik majd, ahogy te is.
- Itt vagyok melletted.
- Most még igen.
Még egy utolsót szívtam a cigiből, s az ujjaim eljátszadoztak a nyakára 
omló hajszálak közöttr
- Úgy van, Belle, igazad van. Kitaszítottak vagyunk. A holnap a normális 
polgároké. A miénk csak a pillanat.
- Szeretlek - motyogta a mellemen.
- Aludjál, kicsi lány, aludj! - mondtam. Átölelve, a haját csókolgatva 
vártam.
A virradatra.
70.
Néhány óra múlva újra felébredtem. Rágyújtottam, és kimentem a stégre. A 
korláton hatalmas sirály üldögélt. Közeledtemre nem reppent fel, csak a fejét 
fordította felém és jól megnézett. Tudta, az ég nyitva áll előtte, ha menekülnie 
kellene.
Megéreztem, hogy Belle mögöttem áll.
- Aludj inkább - mondtam.
- Ugyan miért? Kialudtam magam.
- Már így is ellógtál néhány éjszakát. Ha most sem pihened ki magad, 
biztos kirúgnak.
- Nem is akarok visszamenni. Ebben a szakmában nagy a mozgás. 
Rendszeresen vándorolnak a lányok.
- Értem, de...
- Végig akarom csinálni veled ezt a bulit, Burke. Tudom, hogy így is 
leléphetsz, amikor kész vagyunk. De én ezt a dobást akkor sem hagyom ki. 
Hogy megmutathassam, mire vagyok képes... akkor talán mellettem maradsz.
- Nézd, Belle...
- Megígérted. Lehet, hogy nem mondtad ki, de megígérted. Betyárbecsület 
is van a világon! Nem hagyhatsz ki. Van spórolt pénzem. Nem kell eltartanod 
közben.
- Kösz. Csak ahhoz egy vagyont kéne kipucolnom, hogy etesselek.
Csípőset csapott a karomra.
- Én komolyan beszélek. Jobb, ha te se viccelsz. Hátulról a nyakam köré 
fonta a karját, s hozzám simulva csak a fülemnek beszélt.
- Csak veled akarok lenni. Nem akarom, hogy bámuljanak a férfiak, ahogy 
szoktak. Befejeztem. Miattad. - Egyre szorosabban ölelt. - Nekem olyan férfi 
kell, aki az arcomat is megnézi.
Felsóhajtottam.
- Öltözz! - mondtam.
71.
Fél nyolcra az irodámba értünk. Pansyt kiengedtem a tetőre, és felhívtam a 
Mamát. Nekem nem volt üzenet, de az enyémet átadta Maxnak. Még egy 
gyors telefon. A Profi hangja kissé zavartan csengett a vonalban - nyilván 
telefecskendezték mindenféle vacakkal.
- Hogy bírod, testvér? - kérdeztem.
- Ha valakin nem segít a bizottság, falat mászik, s máris itt a nyitottság.
Hát ez bizony régi lemez volt: ha a felügyeleti bizottság nem helyezi 
szabadlábra az embert, nincs más hátra, ki kell agyalni a szökést. Szegény 
Profi biztos torkig volt már a kórházzal.
Kiteregettem az íróasztalon a térképeket. Bámultam őket.
Belle keze a vállamhoz ért.
- Mit keresel, édes?
- Még nem tudom.
Pansy visszajött a tetőről. Egyetlen pillantással felmérte a terepet. 
Dolgozom - tehát fölösleges erőfeszítés volna kaját kunyerálni. És ekkor állati 
agyában olyasmi fogant, amit már-már gondolatnak lehetne nevezni. Nagy 
busa fejét Belle lábának nyomta, néhány lépésnyi hátrálásra kényszerítve 
szegény csajt. Belle a kanapé felé menekült, de Pansy elvágta az útját, és ismét 
nekinyomta a fejét.
- Mi a frászt akar ez?
- Kaját - feleltem, és fel se néztem. Hallottam a hűtő nyitódását.
- Na, mit szeretnél? - kérdezte Belle. Pansy felmordult. - Adhatok neki a 
sült rizsből?
- Előbb melegítsd fel! - mondtam a térképek fölé görnyedve.
Belle visszajött a szobába.
- Édesem, van itt valami bolt a környéken?
- Milyen bolt?
- Szupermarket vagy fűszeres.
- Van. Miért?
- Szükségem volna egy-két dologra.
- Majd később, jó?
- De kellene...
- Belle, szeretnék valamire rájönni. Nem tudnál egy percre csöndben 
maradni?
Az íróasztal fölé hajolt, a melle az arcomba lógott, az egyik keze megindult 
az ágyékom felé.
- Talán, ha betömnéd a számat... akkor csöndben maradnék.
Felnéztem rá a pillantását keresve.
- Ha nem hagysz békében dolgozni... A tekintete ellágyult, elkomolyodott.
- Csak vicceltem.
- Máskor viccelj, jó? Közelebb hajolt.
- Jó! Azt reméltem odasózol. Ahol az éjjel megcsipkedtél.
- Nem tudnál nyugton hagyni?
- Ereznem kell, hogy itt vagy. Nem engedsz segíteni... Csak azt akartam...
- Később majd segíthetsz. De ha nem fogod be a szád, sose jövök rá, hogy 
miben.
Megpaskoltam a fenekét. Könnyű kézzel.
- Világos?
- Világos.
72.
Mikor felnéztem a térképekből, Belle összekuporodva aludt a kanapén, 
Pansy pedig vele párhuzamosan a padlón.
Csettintettem az ujjammal. Pansy felkapta a fejét. Az iroda sarka felé 
intettem. A kutya nekiiramodott, mint egy elszabadult locsolócső. Arcon 
csókoltam Belle-t. Felébredt rá.
- Mi van, édes?
- Szeretném, ha segítenél. Ébren vagy? Megdörzsölte a szemét.
- Persze.
- Amikor Marquesszal kapcsolatban voltál, ő hívott téged, vagy te őt?
- Hol így, hol úgy.
- Vagyis megvan a telefonszáma?
- Természetesen.
- Szeretném, ha felhívnád. Mondd meg neki, hogy megkerestelek a bárban. 
Megkértelek, hogy vedd fel vele a kapcsolatot, és hozz össze minket. Mondd 
meg, hogy nekem mindegy,  mikor és hol találkozunk. A múltkori dologról 
van szó.
- És ha vissza akarna szólni nekem, mit mondjak, hol keressen?
- Semmit. Ha nem jelölné meg a helyet és az időt azonnal, mondd meg, 
hogy hívjon engem. Azon a számon, amelyen először kerestél.
- A kínai asszonynál?
- Nála.
- Burke, csak nem ő az, aki...? akivel...? Összeborzoltam a haját, és nyakon 
csókoltam.
- Gyerünk, Belle! Ezer dolgunk van még ma.
73.
A kórházba menet Marquesról faggattam.
- Tudod, milyen időpontban kell hívni?
- Nem mindegy?
- Marques strici. Ha hajnali négy-öt előtt otthagyja a placcot, a többi 
görény biztos azt hiszi, kitikkadt, nem bírja az iramot. Leginkább kora délután 
kaphatod el. Akkor biztos otthon döglik.
- Munka után néha nem tudok aludni. Megpróbálom most.
- Jó, próbáld. Amíg a Profinál leszek, tiéd a kocsi.
Vedd be magad egy fülkébe. Hátha sikerül. - Az órámra néztem. Már 
majdnem fél tizenegy volt. - Déltájban találkozunk a parkolóban. Ha addig 
nem érnéd el, újra hívjuk. Megálltam a Szent Vince kórház előtt.
- A kocsi papírjai a kesztyűtartóban. Ha megállítanának a zsaruk, 
kölcsönkaptad a kocsit. De nem szerepel a nyilvántartásukban.
Megmutattam neki a papírokat.
- Ki az a Juan Rodriguez?
- Én. A klubban jöttünk össze. Szóval megengedtem neked, hogy járj a 
kocsival. Még soha nem voltál nálam. Én azért nem használom a kocsit, mert 
szabadságon vagyok. Elutaztam néhány hétre.
Odaadtam neki egy darab papírt, melyen egy telefonszám állt. Annak a 
bronxi roncstelepnek a száma, amelyben résztulajdonos vagyok. Az öreg, 
akitől a fizetésem kapom, úgyis mindenkinek azt mondja, hogy szabadságra 
mentem. Valahova Puerto Ricóba. Juan Rodriguez ideális alkalmazott: 
munkába nem jár, a fizetési csekket beváltja és visszajuttatja a főnöknek. 
Hadd üsse meg a guta azt a szaros adóhivatalt.
- Úgy vezess, mintha lopott járgány volna alattad. Ne feltűnősködj. Ha 
megállítanak, ne ugrálj. Ha megbüntetnek zokszó nélkül fizesd ki.
- Úgy lesz, édes.
A Plymouth nekilódult, és eltűnt a forgatagban. Simábban, mintha én 
vezettem volna.
74.
A Profi már jobb színben volt. Odahúztam a székemet az ágya fejéhez, és 
úgy beszélgettünk, mint régen a jergli udvarán. Csendesen, nem nézve 
egymásra. A nyugatindiai nővér lépett a szobába.
- Cigarettaszagot érzek - mondta, mintha lopáson kapott volna minket.
- A magácska illatához képest füstrudacskám sem komálom, édes - 
kántálta a Profi.
- A kórteremben tilos a dohányzás. Nagyon jól tudja maga is. Elmondtam 
elégszer.
A Profi égnek tárta karját, mint aki az égiektől vár sugallatot.
- Istenem, viszket a markom, ezt a nőt meg kell még kapnom!
A nővér széles arcára ráncok húzódtak, de leküzdötte a mosolygást.
- A nagyszájú vakarék mindenit! Ne ácsingózzon, mert összetöröm a 
maradék csontját is.
- Istennő, szépségem! Viccelni nem szégyen.
A nővér kezében tabletta és egy pohárban fekete lötty.
- Na, mi lesz? Szónokol még, vagy beveszi a gyógyszerét?
A Profi félrebillentette a fejét és méregetni kezdte.
- Tudja, mért megy fel a férfi a hegyre?
A nővér felsóhajtott, nyilván hozzászokott már a műsorhoz.
- Ugyan, mért?
- Hogy beleszippantson a levegőbe, amikor a csúcson van - felelte a Profi, 
aztán szájába pottyantotta a pirulát, köszöntésre emelte a poharat. - Ad nekem 
egy csöppnyi reményt? Túléljem e sok szenvedést?
- Ha tovább szemtelenkedik, nem lesz érdemes túlélnie - fenyegette meg a 
nővér, és nyugodtan megvárta, amíg a Profi kikortyolja az orvosságot. Aztán 
kikapta a kezéből a poharat, és kicsattogott a szobából.
- Még egy-két nap, érzem, aztán becserkészem - jelentette ki a Profi. 
Rendbe jött a kis ürge - Mortay csak a lábát tudta összetörni.
Előkotortam az ágy alól a hamutartónak használt, félig már teli 
vizespoharat, és megint rábagóztam neki.
- Voltam kinn a pályán. A manussal is beszéltem. Ahogy mondtam.
- Na és...?
- Nem tud összehozni vele. Szerinte ez a Mortay frankón osztogatja a 
halált. Az a párbaj a japcsival, az se kamu volt.
A Profi mélyet szívott a cigarettájából.
- Aha. De nem igazi harcos. Nem olyan, mint Max. Csak narkónak 
használja az egész baromkodást.
- Pont ez a lényeg, Profi.
Megvillant a szeme.
- Ne kímélj!
- Te ugye nem ezt a görényt kerested? Csak a szellemautóról 
kérdezősködtél erre-arra... igaz?
- Igaz.
- Ez a görény nem dolgozik senkinek, nem gorillája senkinek. A fejem rá, 
hogy véletlenül kerültél az útjába.
- Ennyi nem elég. Ahhoz, hogy a célba érjünk, sok mindent meg kell még 
néznünk.
- Jó fej vagy! Nézelődöm. Mondtam ennek a Lupénak... tudod, aki a 
meccseket szervezi..., hogy hozzon össze vele.
- Ugye Maxot nem viszed magaddal?
- Max kimarad ebből a buliból. Átnyújtotta az ágyon a kezét. 
Megszorítottam.
- Tiszta sor - mondta.
- Az. Befutott valami odakintről?
- Még semmi. De meglesz az is. Van kint elég csali, majd csak ráharapnak.
Felálltam, indultam.
- Nincs szükséged semmire? - kérdeztem.
- De van. Egy nővérre.
75.
Keresztülvágtam a parkolón. Belle az újságot a kormányra terítve olvasott 
a vezetőülésen. Szinte be se csaptam a kocsi ajtaját, máris indított.
- Csodás - mondtam.
- Klasszis ez a kocsi.
- Klasszis ez a nő! Beszéltél Marquesszal?
- Nem vette fel. Próbáljuk meg az irodádból.
- Az irodámban nyolc óra után nem működik a telefon. De egyébként se 
lehet egy percnél tovább beszélni. Megmutatom, hol állj meg.
Mindjárt a folyóparton találtunk egy nyilvános telefont. Belle kezébe egy 
negyeddollárost nyomtam, ő pedig előkotort a táskájából egy illatosított 
higiéniakendőcskét, kitépte a burkából, és letörölte vele a kagylót.
Tárcsázott. Várt. Valaki felvette a kagylót. Csak azt hallottam a 
beszélgetésből, amit Belle mondott.
- Halló! Marquesszal szeretnék beszélni.
- Belle.
Vártunk egy-két percet. Kinyitottam a tenyeremet, hogy lássa, 
előkészítettem a következő negyeddollárost.
- Halló! Mondd, emlékszel arra a férfira, akit fel kellett hívnom neked? 
Arra a Burke-re? Bejött hozzám a bárba. Azt üzeni, találkozni akar veled. 
Arról van szó, amiről a múltkor beszéltetek.
- Neki mindegy. Ahol és amikor neked jó.
- Nem, egyáltalán nem látszott zabosnak. Csak annyit mondott, kérdezni 
akar tőled ezt-azt, hogy tudja, mi az ábra. Meg hogy te lennél a legjobb, aki... 
Azt mondta, előbb veled dumálna, csak aztán akar körülszaglászni.
- Rendben. Várj, hadd írjam! - mondta, és a kezével kalimpált.
Bólintottam.
- Mondhatod - szólt bele a kagylóba.
- A Juniorban. Az meg hol van? Aha. Szóval ő tudni fogja.
Megint bólintottam.
- Hánykor?
- Tizenegykor. Rendben. Szóval mondjam meg, hogy a haverjait hagyja 
otthon? Meglesz. Oké, koszi szépen. Persze hogy átadom. Azt ígérte, felhív, 
mielőtt dolgozni megyek.
Belle letette a kagylót.
- Hát... ez nem semmi - gratuláltam neki. Felragyogott a napfényben a 
mosolya, ahogy felvetette a fejét.
- És ez még csak a kezdet - fogadkozott.
76.
Átvettem a kormányt. Észrevettem, hogy a hátsó ülés tele van dobozokkal.
- Mi ez a cucc? - kérdeztem.
- Néhány apróság! - legyintett, ezzel lezárta az ügyet.
- Éhes vagy?
Olyan hangot hallatott, mint Pansy, mikor megkérdezem.
A Mama vendéglője mögött álltam meg a kocsival, és kézenfogva 
keresztülvittem Belle-t a konyhán. Mama válogatott lókötői rezzenéstelen 
arccal figyeltek minket - különb furcsaságok is bejöttek már a hátsó ajtón.
Még vendég is volt a csehóban - ebédidőben képtelenség mindenkit 
elriasztani -, de a bokszom, mint rendesen, most is üresen állt.
A pincér hozzánk lépett, és kérdő tekintetet meresztve rám elállta a 
bokszhoz vezető utat Belle előtt. Nemet intettem, hogy jelezzem, Belle nem 
jelent veszélyt. A pincér az ajtó felé pillantott. Bólintottam: küldheti a Mamát.
A Mama mélyvörös ruhában jelent meg. Opálköves fülbevalója és a 
gyűrűje tökéletesen összeillett. Meghajlásomra maszkmerev arcú meghajlással 
válaszolt.
- Mama, engedd meg, hogy bemutassam neked Belle-t - mondtam. - 
Belle, ez itt a Mama. - Óvatosan ejtettem ki a szavakat, nyugodtan, 
hangsúlytalanul. Vészhelyzetben a Mama maga volt a kőkemény 
megbízhatóság, de ha előkerült egy nő, kiszámíthatatlanná vált.
Meghajolt. - Burke barátja a Mama barátja.
Belle kézfogásnak induló kézmozdulatot tett, de meggondolta magát. 
Inkább udvariasan meghajolt.
- Köszönöm, asszonyom - mondta olyan jólnevelten, mint egy első bálos 
kislány.
A Mama kecses mozdulattal leült mellém a bokszba, de közben 
hátrafordult és kantoni horkantásokkal utasította valamire a pincért.
Aki felszolgálta a levest. A Mama először nekem mert, aztán Belle-nek, 
végül magának. Magában mosolyogva óvatos figyelemmel kísérte, ahogy 
egyre ürül a tál.
- Kér még levest?
- Köszönöm szépen, kérek. Remek. A Mama újfent meghajolt.
- A leves nagyon jó. Erőt ad. Ez az én népem különlegessége. Itt mindig 
van.
Belle kérdőn nézett rá.
- Burke én népem - jelentette ki a Mama. Az arca kifejezéstelen volt, a 
hangja üres. De még egy tök hülye is megértette volna: fenyegetés hangzott el.
Belle szó nélkül tüntette el az osztrigaszószos marhahúst, a 
zsengeborsóhüvelyt, a szelídgesztenyét, a sült rizst, a sült gombócot, és 
közben ránk se hederített.
A Mama felszaladó szemöldökkel nyugtázta az üres tálakat, és ismét 
odaintette a pincért. Belle kapott egy adag citromos csirkesültet, melyet kínai 
sörrel öblített le.
- Hát ez egyszerűen isteni volt! - mondta a szalvétával a szája szélét 
törölgetve.
- Kér még? - kérdezte a Mama.
- Nem, köszönöm - felelte mosolyogva Belle.
- Szívesen látom máskor is. Mikor vége a bajnak, jó? Megnézi majd az 
unokámat. Kislány.
- Unokája is van?
- Miért ne lenne? - kérdezte elboruló tekintettel a Mama.
- Ahhoz nem elég öreg. Rebbenésnyi mosoly villant. El is tűnt.
- Dehogynem vagyok öreg! Burke majd elmagyarázza.
- Van fénykép a kislányról?
A Mama Belle arcát fürkészte. Nem siette el a választ.
- Sok fénykép van róla - felelte a homlokát kopogtatva. - De mind itt.
Belle úgy siklott át a figyelmeztetés felett, mintha észre se vette volna.
- Hogy hívják?
- Flower.
Belle belekortyolt a teába. Fegyelmezett, jól nevelt lány volt. De a szeme 
ellágyult.
- Flower! De szép név, Istenem! Virág. Ha én virág lehetnék, tudom, 
minek lennék virága - mondta féligmeddig magában. - A szomorúfűznek.
A Mama úgy hajolt meg, mint aki mindent megértett. Szokás szerint.
77.
- Most eltűnök egy kis időre - mondtam Belle-nek, amikor beszálltunk a 
Plymouthba. - Majd felhívlak, ha végeztem Marquesszal. De az már jó későn 
lesz.
- Nem várhatlak meg az irodában?
- Most két óra múlt - nyolc óra tájban megyek csak átöltözni. Elunnád 
magad egyedül.
- Dehogy unnám!
- Dehogynem. Persze ha akarod, ott maradhatsz Pansyvel, csak nem fog 
kiengedni.
- Nem bánom.
Visszavezettem a kocsit az irodába, és segítettem Belle-nek felcipelni a 
dobozait.
- Kisasszony - mondtam -, ne higgye, hogy tréfálok. Pansy mindenkit 
beenged, de senki se távozhat, míg én meg nem jövök. Világos?
- Mint a vakablak. Menj csak! Én meg alszom egyet.
- Ne használd a telefont! És ne nyisd ki az iktatószekrényeket.
- Jól van, na! Értettem. Kapott egy puszit.
78.
Michelle-t a Micsoda ötlet! névre hallgató transszexuális bárban találtam az 
East Side-on. Villogó tekintetek kereszttüzében jutottam el az asztaláig. Míg 
Michelle arcon nem csókolt, mindenki friss húsnak nézett.
- Szia, szépfiú - mosolygott rám. - Engem keresel? Leültem mellé, 
rábagóztam, és türelmesen kivártam, míg két hölgy vendége távozik. Michelle 
nem mutatott be nekik.
- A Profi kórházban van - mondtam.
- Mi történt?
- Eltört a lába. Valaki kicsinálta. Mert hogy szaglászott, feltett egy-két 
kérdést.
- Tudod, ki volt az?
- Egy Mortay nevű görény.
Beszédes nagy szeme elcsendesült, hosszú körmei az arccsontja körül 
ugráltak, mint aki gondolkodik.
- Személyesen nem ismerem..., de a nevét hallottam már...
- Spanyolul azt jelenti, "halál".
- Aranyom, tudhatnád már, hogy az én nyelvem csak a franciára áll rá.
Nem feleltem, csak néztem magam elé. Michelle megragadta a csuklómat.
- Ne haragudj, kérlek! De hát tudod, ilyen az üzlet. Azt mondod, a Profi 
szaglászott. Nem az első eset, hogy beleveri a fejét a falba.
- A görénynek nem volt semmi oka erre az ocsmányságra. Ezzel üzent. Be 
van golyózva, Maxot akarja kihívni. Ezért csinálta ki a Profit.
- Ki akarja hívni Maxot?
- Ő mondta.
- Akkor jobb, ha "halálvágyra" változtatja a nevét.
- Aha. Na, köszi. Sokat segítettél. - Felkeltem az asztaltól.
- Burke!
- Mi van? Azt képzeled, azért jöttem ide, hogy elszórakoztass a süket 
vicceiddel? A Profi a testvérem. Mellesleg a tied is. Tudom, hogy már nem 
melózol az utcán, de azt azért nem hittem volna, hogy minket is törölsz.
Michelle húsba fúródó körmei a karom után kaptak.
- Ezt ne merészeld még egyszer! - sziszegte odarántva magához. Ő is 
felállt, és belém karolt. - Menjünk innen! Itt túl sokan hegyezik a fülüket.
Kisétáltunk a napfényes utcára. Hagytam, hogy vezessen. Egy facér 
férfiakra és nőkre szakosodott bárba vitt, ahol csak később kezdődött az élet. 
Magas ülésünket behúztuk az egyik sarokba. Pohár csörrent bele a kuncsaftok 
sótlan nevetgélésébe. A felszolgáló kihozta Michelle-nek a pohár fehér bort, 
nekem az aranygyömbért.
- Most mondd - szólalt meg Michelle keresetlenül.
- Hallottál a szellemautóról?
- Csak a pletykát. Ami az utcán megy. De tudom, hogy nem kamu - valaki 
kicsinálja a lányokat.
- Váltságdíjat tűztek ki. Tárgyaltam róla egy-két manussal. Belementem, 
hogy a végére járok. A Profi is ezen melózott. Ezt hajtotta, amikor összeakadt 
Mortayval.
- A kettő tehát összefügg?
- Nem tudom. Amikor Mortay nagyon kekeckedett, a Profi kiadta Max 
nevét. Hogy vele védje magát. De rosszul sült el neki. Mortay közölte, hogy 
pont Maxra fáj a foga. A dodzsója címét akarta. A Profi persze nem tudta. 
Erre Mortay eltörte a lábát.
- Hogy találtál rá?
- Rögtön utána bevitték a kórházba. Mondtam: csak üzenni akartak vele.
- Most mi a helyzet?
- Itt-ott szimatot vettem. Van egy Lupe nevű manus. Bronxban buki. 
Meccseket hoz létre. Sejted, mifélét: kakasviadalt, iszapozást meg hasonló 
baromságokat.
- És?
- Szerinte Mortay frankón párbajozott. Összeállt egy csomó pasinger, 
összedobtak egy kalap pénzt. Húsz rongyot. Ez a Mortay meg a tömeg szeme 
láttára hazavágta a másik srácot.
- Világos. A normális boksz túl szelíd ezeknek a szörnyetegeknek, akik 
tömve vannak kokainnal, mocsokban hemperegnek. Egy idő után teljesen 
eltompulnak az idegvégződéseik. Baromi nagy löket kell, hogy beinduljon a 
motor. Vért akarnak látni.
- Szóval megmondtam ennek a Lupe gyereknek, hogy hozzon össze 
Mortayval.
- Burke, ez a kanos baromság nem a te stílusod.
- Nyugi, Michelle, nem bunyózni akarok vele. Csak megnézem 
magamnak. Megsúgom neki, hogy leadom az ügyet. Felejtsük el! Nincs harag. 
Szent a béke.
- Ugyan már, Burke, ezer éve ismerlek! Neked semmi se szent. Mindig 
haragszol valamiért.
- Le kell állítanom Maxról.
- Nem úgy fest, mintha...
- Nem tudom, hogy fest. Ha Mortay tényleg csak szólóban melózik, akkor 
lényegtelen az egész. Soha az életbe meg nem találja Maxot.
- Akkor mi a gond?
- Az a gond, hogy ha mégis köze van a szellemautóhoz, összeakadt 
olyanokkal, akik megtalálják.
A felszolgáló hozott még egy menetet. Hússal kipárnázott csípő ütődött a 
karomnak. A popsi egy rózsaszín bőrszoknyás lányhoz tartozott, aki a 
mellettem álló magas bárszékre igyekezett felkapaszkodni, s közben a 
barátnőjének szövegeit. Ebédidejüket meghosszabbító titkárnők, akik 
terepszemlét tartanak.
Michelle a bort kortyolgatta.
- Mit csináljak?
- Kérdezősködj a szellemautóról. Én pedig összeszedem magam és 
utánanézek ennek a Mortaynak. Lehet, hogy kisül valami.
- Azt hittem, dobod az ügyet.
- Ha lehet, dobom. Undorít az egész, úgy, ahogy van. Ha ez a görény 
frankón párbajozik, nem sok időt adok neki. A revolverhősök nem szoktak 
megöregedni.
A szemüvegkerete fölött szúrós pillantást vetett rám.
- Lehet, hogy fiatal pipinek látszom, édesem, de én is hosszú múltra 
tekintek vissza. Vagy már nem emlékszel?
- De te letetted a fegyvert. Nyugdíjas revolverhős lettél - mondtam 
csöndesen.
- Ez az, édesem. Mindannyian nyugdíjasok vagyunk. Én a placcról 
vonultam nyugdíjba, mégis azt akarod, hogy odakint rodázzak és nyissam ki a 
fülem. Te pedig megint a pisztoly után nyúlkálnál - hallom a hangodon.
- Nyugalom. Csak beszélgetek vele, tisztázzuk és kész.
A rózsaszín szoknyás lány odahajolva elvágta a beszélgetést, keményen 
meredező melle a karomat súrolta.
- Már megbocsáss, szivi - szólt oda Michelle-nek -, de ugye kérdezhetek 
valamit a fiúdtól?
Michelle fagyos mosollyal válaszolt.
- Nem a fiúm, az ügyvédem.
- Jaj, de jó - lelkendezett a lány a barátnőjét is bevonva a társalgásba. A 
szemembe nézett. A nyelvét gyorsan végigfuttatta az alsó ajkán. - Szerinted is 
kiöli a romantikát a házasságból, ha lefekszenek az esküvő előtt? Sugárban 
fújtam át a füstöt a bárpult fölött.
- Szerintem a koton öli ki a romantikát - mondtam -, de még mindig jobb, 
mint az AIDS.
Pénzt dobtam a bárpultra. Michelle-lel a nyomomban megindultam kifelé.
79.
Hazavittem Michelle-t a szállodába. Csendben maradt, s miközben 
vezettem, szeme az utat pásztázta. Egy sarokkal a szálló után találtam 
parkolót.
- Az a baj, hogy összefüggéstelen az egész - mondtam. - Bárcsak 
megérteném! Pedig itt a megoldás valahol a fejemben, és nem nyugszom, 
amíg rá nem jövök.
- Vannak a világon értelmetlen dolgok is. A fejemet ingatva rágyújtottam.
- Azt hiszem, veszélyt hoz ránk ez az ügy. Mindannyiunkra. Ez csak 
megérzés. Ne hidd, hogy keresem a bajt!
- Jól van, édesem. Segítek.
- Kösz, Michelle.
Úgy gyújtott rá a megszokott hosszú fekete cigarettájára, ahogy minden 
mást is csinált. Elegánsan.
- Még mindig azzal a nagydarab lánnyal jársz?
- Igen.
- Az egy nagyon helyes csaj, Burke. Nekem elhiheted. Soha senki nem volt 
rendes hozzá.
- Én az vagyok.
Elmosolyodott.
- Nem ejtesz át?
- Nem. Mellesleg megfogadta a tanácsod.
- A függőleges csíkozásról?
Fölnevettem.
- Sejtelmed sincs, miből maradtál ki.
Michelle ütése tévedhetetlen ösztönnel ugyanott találta el a karomat, ahol 
Belle szokta.
- Nem adhatok mást, csak mi lényegem. Divatban szakértő vagyok.
- Tudom.
- Na jó. Van pénzed? 
- Van.
- Akkor most veszünk valamit.
- Veszünk valamit? Mit?
- Ajándékot, te süket. A barátnődnek.
- De nekem...
- A Village-be megyünk. Indulás! - parancsolt rám, befejezettnek tekintve 
a vitát.
Michelle a Sullivan utcában egy bolttá alakított pincehelyiségben találta 
meg, amit akart: egy hosszú nyakláncot apró sötétkék kövekből. A vén, török 
tulaj valaha patikus volt, de száz éve ide menekült, valami politikai cirkusz 
miatt. Ő volt a Vakond első tanítómestere.
- Mennyit kér ezért a vacakért, Mohamed? - kérdezte Michelle és a fény 
felé tartotta a nyakéket.
- Amit a kisasszony a kezében tart, az tiszta lapis lazuli. Finom, különleges 
munka.
- Na persze, persze. Adok érte egy százast, bolti áron. Megfelel?
- Száz dollárt? Ezért az antik remekműért? Csak a kövek többe vannak.
- Ugyan, Mohamed, mióta csinálnak Tajvanon antik remekműveket?
Izzott az öreg szeme.
- Mint mondtam, a lapis lazuli különleges ritkaság. A lazurit nevű ásvány 
egyedüli lelőhelye a Távol-Kelet. Ez a tökéletes kristály például 
Madagaszkárról származik.
- A földrajzórát is felszámítja?
Vállat vontam. Akárcsak Mohamed.
- Egyszer a legvadabb vihar is elül, és nyomában kisüt a nap - jelentette ki.
Michelle-t nem lehetett kizökkenteni.
- Hitelkártyát elfogad?
Mohamed akkorát nevetett, hogy kicsordult a könnye.
- Tőle? - kérdezte és rám mutatott. Michelle utolsó rohamra indult.
- Na jó, akkor mennyi engedményt kapunk a készpénzfizetésért?
Mohamed feltartott kesztyűvel csörtetett a szorító közepe felé.
- Ez a nyaklánc ezerkétszáz dollárt ér.
- Ugyan már! Azt hiszi, bolondgombát ettem?
- Hogy hinném? Ma is olyan üde, Michelle, mint mindig. Ezerkétszáz 
dollár.
- Négyszáz. És megtarthatja a díszcsomagolást.
- Csak magának, mert olyan szép... ennek a remek nyakéknek se mindegy, 
kinek a nyakába kerül... szóval odaadom egy ezresért.
- Nem nekem lesz, vén gazember. Burke-nek. A barátnőjének.
- Valóban? Bólintottam.
- Csak azért vagyok itt, hogy megvédjem - mondta Michelle édes 
mosollyal.
- Aha. Értem már. Nyolcszáz.
- Öt? Jól értettem?
- Hét. De csak azért, mert méltányolom az ízlését.
- A különbséget szétdobjuk, oké?
- Hétszáz dollár - jelentette ki az öreg ellentmondást nem tűrően.
- Fizesd ki! - parancsolt rám Michelle. Átadtam a pénzt. Mohamed puha 
bőrtasakba csúsztatta a nyakláncot, és a kezembe tette.
- Ez a kísérő - mondta a pult alatt turkálva, és egy apró kerek fadobozt 
húzott elő. Felém tartva lecsavarta a tetejét. A fa sötétlő rejtekében kenőcs 
illatozott.
- Jázmin - mondta. - A hölgy egy leheletnyit az ujjára tesz, aztán... ide - 
megérintette a mellét. - A kő tüze a földből származik. Minél tüzesebb a szív, 
annál fényesebben csillog a kő.
Meghajlássál köszöntem el Mohamedtől. Michelle csókkal. Hat óra múlt, 
mire kikeveredtünk a boltból.
80.
- Hova vigyelek? - kérdeztem Michelle-től.
- Vissza a hotelba. Át kell öltöznöm, mielőtt dolgozni megyek.
- Michelle... ugye körülnézel?
- Ne aggódj, aranyom, meglesz rendesen. Engem sok kiscsaj ismer a 
placcon. A Profi szerint, ha ismernek, akkor tartoznak nekem.
- Tartozás? Jó vicc!
- Egyszer minden tartozás esedékessé válik, Burke. Tudod, hogy szeretlek. 
Akkor is szeretnélek, ha még most is az a balhés hóhányó volnál, aki valaha. - 
Vészesen komoly arckifejezéssel gyújtott rá. - Azért szeretlek, mert igazad 
van... az ember néha akkor is nekivág az alagútnak, ha nem látja a végét.
A szélvédőre fújta a füstöt. Majd átnyúlt a kezemhez és megragadta.
- Fogalmam sincs, mivel ütöd el az idődet. De azt hiszem, neked se. Tökös 
gyerek vagy, és megpróbálod eladni, hogy te vagy a nagy egér. Ami néha nem 
jön össze. Nem tudom, miért mentél be tavaly abba a házba - én csak 
telefonáltam egyet, ahogy kértél. Fogalmam sincs, mire kellett az az egész 
balhé.
- Nem érdekes - feleltem és Stregára, a boszorkányra gondoltam. - Annak 
már vége.
- Nem számít, mért csináltad... egy a lényeg. Kaptam tőled egy gyereket. 
Pontosabban egy fiút. És én nem felejtek.
Mikor a Plymouth beállt a járda mellé, odahajolt hozzám és megcsókolt.
- Ha odakint van, megtalálom - mondta.
- Michelle...
- Vigyázz, nehogy ráfázz! Megígéred?
Szó nélkül búcsút intett, és elindult az utcán. Utánafordultak a férfifejek. 
Michelle látványára a férfiak nem akartak a kezükbe harapni, mint Belle 
láttán. Ő más alkatrészükre hatott. De arra aztán keményen.
81.
Közel fél nyolc volt, mire visszaértem az irodába. Már a zárban volt a 
kulcs, mikor megcsapott a szag. Erős volt és csípős. Beléptem. Pansy 
farkcsóválva várt az őrhelyén, talán a szokásosnál egy árnyalatnyival 
boldogabban. A bútorok félretolva. A hamis perzsaszőnyeg lekerült a falról. 
Odabenn még erősebb szag fogadott. Belle is előkerült a hátsó szobából. 
Mezítláb bújt elő, melltartóra, nadrágra vetkőzve. A haja összetűzve a feje 
búbján, a kezében felmosórongy.
- Korábban jöttél!
- Megmondanád, mi ez a baromság?
- Ez a baromság egy majdnem tiszta iroda, édes. Istenem, micsoda kosz 
volt - szinte vésővel kellett f el vakarnom a szutykot a padlóról.
- Belle...
- A szőnyeget még nem tudtam visszatenni. Persze sejthettem volna, hogy 
nincs porszívód. Ugye ez valami műanyag? Le kellett sikálnom... Még nyirkos 
egy kicsit - ügyelj, hogy hova lépsz!
Szép lassan a kanapéhoz mentem és leültem. Pansy felugrott mellém és 
odadörgölőzött. Megpaskoltam a fejét.
Belle is odajött.
- Ez a vadállat folyton a sarkamban volt. Mindenbe beleütötte az orrát a kis 
buzgómócsing. A világ minden kincséért se hagyott volna nyugton.
- Én...
- Édesem, ugye biztos, hogy tetszik?
- Aha. Hát persze. Óriási. Csak...
- Gyere, nézz körül! - kiáltotta felém nyújtva a kezét. - Na mi lesz már!
A fürdőszoba ragyogott, és szikrázott a hátsó ablak. A padló is csillogott. A 
falakra szinte rá se ismertem. Még a rezsó is olyan volt, mint az új.
- A szentségit!
- Jó, mi?
- Nem jó. Hihetetlen!
- Azt hittem, van még egy szobád a szőnyeg mögött.
- Azért volt a falon a szőnyeg, hogy mindenki azt higgye - motyogtam 
félig magamban. Az iktatószekrények felületén mintha csiszológéppel mentek 
volna végig. Öreg íróasztalom csillogott a bútor fénytől - még a fa erezete is 
meglátszott.
- Hogy tudtál mindennel végezni?
- Munkabuzi vagyok - mindig is az voltam. Annak neveltek.
- Azt se tudom, mit mondjak - tört fel belőlem az őszinteség.
Nagy testével odabújt hozzám, természetes nedvei a szúrós-édes illattal 
keveredve az édesnél is édesebbnek hatottak.
- Azt mondd, amit hallani akarok! - súgta. Mindkét kezem becsúsztattam a 
nadrágja alá, és magamhoz szorítottam.
- Menj, zuhanyozz le! - mondtam. A csípőjével egyre dörgölődzött.
- Nem ezt akartam hallani - nyögte ki.
- Bízz bennem!
- Bízom.
- Hát akkor...?
Elhúzódott, és úgy sétált át a másik szobába, hogy közben a fenekét 
riszálta, mint a színpadon. Pansy elképedve rázta a fejét.
- Nem akarsz kimenni? - kérdeztem a kutyát, és kinyitottam neki a hátsó 
ajtót. Utálkozva fordult el - gondolom, többször is járt már a tetőn, amíg 
odavoltam. Percek alatt helyretoltam a bútorokat. Épp visszaaggattam a 
szőnyeget a falra, mikor Belle kijött a fürdőszobából. Pucéran. Csak a csillogó 
vízcseppek fedték a hatalmas rózsaszín bőrfelületet. A fejére törülközőt 
csavart, melyet két kézzel kellett tartania.
- Mindenütt tiszta vagyok.
- Gyere ide! - mondtam a zakóm zsebébe nyúlva. Az íróasztalhoz lépett, 
és még egy utolsót dörzsölt a haján, azzal a kanapéra dobta a törülközőt.
- Maradj itt egy pillanatra! - mondtam, és jeleztem Pansynek, hogy jöjjön 
utánam. Amit csak a hűtőszekrényben találtam, mind beleöntöttem a hatalmas 
edényébe. Tettem hozzá egy zacskó csokis teasüteményt és egy nagy doboz 
vaníliafagylaltot is. - Beszélj! - kiáltottam rá. Ezzel legalább öt percre 
lefoglaltam.
Visszamentem a szobába. Belle úgy várakozott az íróasztal mellett, mint a 
megtestesült nyugalom. Odaálltam mellé, és a kezembe fogva az arcát mélyen 
belenéztem sötétlő szemébe.
- Fordulj meg! - mondtam.
Hátat fordított, és ahogy meghajolva az asztalra könyökölt, az égnek 
meredt a feneke.
Szorosan mögé léptem, és vállon ragadva álló helyzetbe kényszerít ettem.
- Csak azt csináld, amit mondok! - kértem.
- Azt hittem...
- Csitt! Csukd be a szemed!
- Jó. Csak...
- És maradj csöndben!
Leeresztett karral, a hátát mutatva állt előttem. A csöndben még a 
lélegzetét is hallani lehetett.
Kivettem a nyakéket a bőrtasakból, kikapcsoltam a csatját, a nyakába 
csúsztattam, aztán bekattintottam a csatot.
- Megfordulhatsz - mondtam.
A szeme még mindig csukva volt, de az ajka remegett. A nyakék épp a 
melléig ért, kövecskéi kék lángként tüzeltek a bőrén. Megcsókoltam az ajkát.
- Meg se nézed? - suttogtam.
Belle csukott szemmel, a sugárzást kitapogatva húzta végig a kezét a lánc 
kövein. Mikor végre kinyílt a szeme, felemelte a nyakéket, és lenézett rá.
- Soha életemben nem láttam még ilyen szépet - mondta ünnepélyes 
hangon. Megcsurrant az arcán a könny.
- Most meg miért sírsz? Talán nem tetszik?
- Ne tettesd magad - mondta a könnyei közt. - Tudod te, mért sírok.
- Nem bánom, gyerekeskedj, ha jólesik.
- Csak akkor esik jól, ha babusgatsz - mondta, és a kanapé felé tolt.
Az ölembe huppanva rám borult, elterpeszkedett rajtam, s bár nem fért el 
rendesen, nem törődött vele. A csípője alatt is utat találtam a zsebembe, és 
előkotortam a jázminos fadobozt. Odaadtam neki.
- Mi ez?
- Nyisd ki!
- Jaj, parfüm!
- Krém formában. Ide való - mondtam, és egy csöpp kenőcsöt az ujjam 
hegyére véve a melle közé dörzsöltem.
Ráhúzta a fejem.
- Milyen az illatom? - kérdezte.
- Bódító, mint a virágok nedve - feleltem. Legördült az ölemből, és a 
szíjamba kapaszkodott.
- Más nedvekkel is elhódíthatlak, édes, csak gyere már. Gyere!
82.
Megnéztem az órámat. Kilenc múlt. Belle félig a kanapén feküdt, félig 
rajtam. Pansy savanyú pofával hevert a padlón. Lekászálódtam, óvatosan 
kicsúszva Belle alól.
Pansyt a hátsó ajtóhoz kísértem, beugrottam a zuhany alá, és gyorsan 
magamra kapkodtam a ruhát. Tizenegyre a Juniorban kellett lennem, így szólt 
Marques üzenete.
Kifele menet lehajoltam, és megcsókoltam Belle-t.
- Biztos jól fogod itt érezni magad?
- Nagyon szeretlek - hangzott a válasz.
Úgy zümmögött a Plymouth, mint egy rövid kantárra fogott villámgyors 
paripa. Bár lehet, hogy szívesebben vette volna, ha Belle vezeti. A Junior a 
városon kívül volt. A periférián. Csak stricik jártak oda, s így éjfél előtt lanyha 
volt a forgalom. A bárpultot sötétség fedte, a wurlitzeren Billie Holiday-lemez 
forgott: "Isten, áldd meg a gyermeket".
Nem állt szándékomban bokszról bokszra járva házkutatást tartani. A 
felszolgáló odajött hozzám a bárpult mögül. Sötét arcán a késhegynyi fehér 
bőr, akár egy sebhely.
- Miben segíthetek, tiszt úr?
- Keversz valakivel, öreg. Egy Marques nevű pasast keresek. Marques 
Dupree.
- Ilyen nevű vendégünk nincs, haver.
- De van. Ráadásul engem vár. Kérdezd csak meg!
- Milyen nevet mondjak?
- Szerinted hány jóképű fehér csávó lötyög ebben a csehóban? - 
kérdeztem.
Az arcomba meredt.
- Egy se - mondta, és eloldalgott. Rábagóztam. Valaki megérintette a 
vállárnál. A csaj sovány volt és szőke, feszes ruhája pedig zöld, mint egy 
sörösüveg.
- Maga Burke?
- Én vagyok.
- Marques ott ül - mondta és elindult.
Egy patkó alakú, piros bőrrel kipárnázott bokszhoz vezetett. Marques 
középen ült, balján egy másik csinibaba. Az első, aki idehozott, leült a jobb 
oldalára. Én meg szembe.
- Hogy megy a fosztogatás, haver? - üdvözölt Marques kéznyújtás helyett.
Válaszadás nélkül bólintottam.
- Egyedül jöttél? - kérdezte, és körül se nézett, mint aki biztonságban érzi 
magát a hazai terepen.
- Ahogy az anyám hasából - nyugtattam meg.
- Hát stukker van-e nálad? Felsóhajtottam, undorodva a kakecolástól.
- Persze, nem is egy. A farzsebemben géppuska.
- Ugye nem zavar, ha Christina megnézi?
- Tessék! Csinálja.
A csini, aki bevezetett, mellém ült és letapizott. A lábam közé nyúlva 
megszorított.
- Nincsenek otthon, mi?
A megjegyzést válasz nélkül hagyva fürkésztem Marques képét. A csaj 
bebújt mellé.
- Három csomag cigi, két öngyújtó, egy kulccsomó, őrült kevés lóvé... 
egyébként üres.
Elnéztem, ahogy Marques szájában gyémántosan megcsillannak a fogak.
- Az ember nem lehet elég óvatos az ilyen lövöldözős fajtával.
- Beszélhetnénk végre?
- Kapj bele!
Hosszan stíroltam a bálján ülő babát. Majd fejemet elfordítva a másikat a 
jobbján. Végre észbe kapott.
- A hölgyek frankók... nyugodtan beszélhetsz előttük. Vállat vontam, 
kipakoltam egy csomag cigit, magam elé az asztalra az egyik butános 
öngyújtót. Fel se tűnt neki, hogy végül gyufával gyújtottam rá. Ezért maradt ő 
csak egyszerű strici, én meg lettem az, ami.
- Ismersz egy Mortay nevű fazont?
- A bunyóst?
- Azt.
- Ismerem, haver, de bárcsak ne ismerném. Persze nem a kuncsaftom - az 
én husikáimnak semmi köze ilyen rémalakokhoz.
- Ezt hogy érted?
- Haver, én a saját szememmel láttam, mit csinál. Hát az nem emberi! 
Azzal a hogyishíjakkal bunyózott...
- A japcsival. A Sin City alagsorában...
- Pontosan. Azt se tudtam, mi lesz a műsor, de csiripelték, hogy nem 
semmi, érted? Nem hagyhattam ki. Az ember mutatkozzon. Nem elég, hogy te 
diktálod a stílust, az is kell, hogy mindenki lássa.
- Aha. Persze. Az egészet láttad?
- Az egészet. De ez a Mortay, haver, ez egy félelmetes fazon. Úgy siklik 
ide-oda, mint egy szellem.
- Lehet, hogy ez a kapcsolat, Marques.
- Nem vagy elég világos, haver.
- Akkor nyisd ki a füled: Az egyik barátom kérdezősködött. A melóval 
kapcsolatban, amiről szó volt köztünk.
- Na és?
- Szóval találkozott ezzel a Mortayval. Fene tudja, de lehet, hogy csak a 
terep volt a gond, a haverom rossz helyre tévedt... lehet. Ilyesmi mindenkivel 
megeshet.
- És?
- És Mortay el akarta ijeszteni. Lehet, hogy ő fedezi a dolgot. Őrzi a 
szellemautót.
Marques csettintett egyet. A bal oldali csaj fiolát kapott elő a táskájából, és 
kis fehér port pöttyintett ki belőle egy tükörre. Borotvapengével négy vonalba 
rendezte a port, majd letette az egészet Marques elé. A strici szívószál alakúvá 
göngyölt egy bankjegyet, és mindkét orrlyukába felszippantott egy-egy 
halmocskát. Aztán a nőcik is megkapták a nekik járó fél adagot. A strici rám 
nézett az asztalon át, de közben a feje eltelt a kokainnal.
- Nekem ez nem áll össze, haver. Szerintem el vagy tájolva.
- Meglehet. De mi van, ha nem?
- Figyelj, haver! Megegyeztünk. Én vagyok a főnök. Én fizetlek, tehát én 
viszem a prímet.
- Vigyázz magadra, Marques - mondtam, és indulni készültem.
- Hé, haver! Csigavér, nem akarlak leszólni. Add elő a dumád. Mondd el, 
miért jöttél.
- Azért, mert vannak dolgok, amiket te tudsz, és én nem. Felplankolhatsz 
dolgokat, amiket én nem. Én se szeretném beleártani magam ennek a 
Mortaynak a balhéiba. De ahhoz, hogy megcsinálhassam a minibuszos melót, 
meg kell tudjam, hogy benne van-e vagy sem.
- Tőlem?
- Nem, dehogy! Azt majd én kitotózom. De amit megtudsz Mortayról, ki 
kell pakold nekem. Akármit, érted? Minden segíthet, mert egyelőre sötétben 
tapogatózom. Hogy hol van, hol lakik, hova jár. Nem kérem, hogy szaglássz, 
csak nyisd ki a füled! Rendben?
- Hát nem tudom, haver...
Legszívesebben betörtem volna a pofáját, de inkább bagóztam és 
koncentráltam, mert most jött a lényeg. Nem emeltem föl a hangom. 
Bedobtam a sármot.
- Marques, nincs az egész városban még egy akkora adu, mint te. Meg 
akarod védeni a lányaidat, ezért meg akarsz szabadulni a szellemautótól - oké. 
Te a magad buliját csinálod, én a magamét. Ez hozott össze minket. Ezért 
társultunk. Most szükségem van rád. Segítened kell! Ezért vagyok itt. Ennek a 
Mortaynak emberei is vannak. Az egyiket Ramónnak hívják. Ha 
mutatkoznának valahol a placcon, valaki biztos felplankolja. Arra kérlek, hogy 
használd a csatornáidat - még csak ki se kell szállnod a Rolls Royce-ból - 
csak hallgasd meg, amit mondanak. És add tovább!
A strici úgy tett, mintha fontolgatná a dolgot, közben meg csak úgy 
fürdőzött a dicsőségben.
- Ha másnak nem, nekem biztos leadják a drótot, annyi szent.
- Tutira mehetsz - tódítottam.
- Rendben van, haver. Nem ígérek semmit, de ha valami befutna, üzenek.
- Kösz - mondtam és most már végérvényesen felálltam az asztaltól. 
Zsebre vágtam a butános öngyújtómat, amellyel cigarettára sosem gyújtok rá.
A csajok végig kussoltak. Rendes kis lotyók, ízigvérig azok. Azt adják 
bérbe, ami sose volt az övék.
83.
A visszafelé vezető úton végigpásztáztam a Plymouthszal a Times Square 
környékét. A Sin City egy hosszú háztömb kellős közepén rikító szörnyűséges 
épület, amelynek négyemeletnyi neonfénye egymás hegyénhátán szorongó, 
parányi bóvliárudák fölé tornyosul. A sarkon megálltam. Vörös 
nemezkalapos, copfos fekete figura görnyedt egy aranyláncokkal megpakolt 
kempingasztal fölé. A Pöcegödör Szalon. A láncok mind szakadtak, hogy a 
palimadarak azt higgyék: a metrón rabolták őket. A simlis maga tépi a 
láncokat. Dublé vacakot ugyan nem szaggat le senki még a metrón sem.
- Kiállja az aranypróbát! - kiáltott az árus egy arra haladó falka után. 
Nyugodtan tehette. Holnapra úgyis lelép innen.
Lassan megkerültem a háztömböt - de a túloldalról nem látszott a Sin City 
hátsó fala. Sűrűbb épületerdő volt ez itt, mint egy lincselő tömeg.
A Profi hamarabb megérezte a fájdalmat, mint ahogy Mortay megérinthette 
volna. Az ilyen erőnek nyoma marad.
Mármint azokon, akikre lesújt.
A Tizedik sugárutat megülte a csend. De a Tizenegyediken műsoroztak a 
lányok rendesen. Alig egy saroknyira ott húzódott a folyó. Fekete bőrű, szőke 
parókás csaj sétált oda a Plymouthez. Feszülő, piros sztreccsnadrág, piros 
melltartószerű felsőrész és piros cipő volt rajta. Elég nyűtt szerelés, akárcsak a 
tulajdonosa.
- Mit szólnál, ha mókáznánk egyet, szivi? Hagytam, hadd jöjjön közelebb, 
és közben dikáztam a többi lányt, azon igyekezve, hogy beleszagoljak az utca 
hangulatába. Nyugalmat éreztem, ami sehogy se stimmelt. A Plymouth akkor 
se mozdult, amikor a jelzőlámpa zöldre váltott. A prosti ezt jelnek vette, és 
összefont karral, hogy melle jobban dudorodjon, behajolt az ablakon.
- Na mi lesz, szivi? Egy ötvenesért tied a világ. Az arcába néztem, és 
lehalkítottam a hangomat.
- Van szobád?
- Csak furikázunk egyet a háztömb körül, szivi. Van itt elég sötét hely, 
ahol parkolni lehet - úgyhogy sietni se kell.
- Itt a környéken? Hát te nem hallottál a szellemautóról?
Felkacagott. Hangosan és keserűen.
- Szivi, a szellemautó nem eszik fekete húst. Aha. Kezdett leesni a tantusz. 
A Plymouth az első gázfröccsre meglódult, a szajha pedig ott maradt az 
utcasarkon.
84.
Éjfél múlt. Kerestem egy fülkét, és a Mama számát tárcsáztam.
- Én vagyok az.
- Nem telefonált senki.
- Rendben.
- Maxnál van pénzed.
- Ugye nem engeded sehova?
- Nem. Nem engedem sehova. Megvár téged.
- Holnap hívlak.
- Burke!
- Tessék?
- Kedves az a lány, aki veled volt. Kedves nagy lány.
- Aha.
Letettem a kagylót, és a Vakondot hívtam. Hallottam, hogy valaki felveszi 
a kagylót, aztán csend lett. Mindig így jelentkezik be.
- Én vagyok az. Holnap este találkoznunk kell - átmegyek, mert dumálni 
akarok veled. Lesz velem valaki, akivel találkoznod kell. Rendben?
- Nyolcra gyere - felelt a Vakond, és letette.
85.
Akkor kapott el az érzés, mikor a hátsó lépcsőről kiléptem a folyosóra. A 
gerincem alsó fertályából indult el a villanyáram, és kis lökésekben terjedt 
felfelé. A nyakam táján kettéoszlott, és a vállam irányába lövellt tovább. 
Remegett a kezem. Azonnal felismertem. Régi ismerősöm már a félelem.
Kinyitottam az ajtót. Az irodában vaksötét fogadott. Pansy ott állt az 
őrhelyén, feszesen, mint a sodrony, és sütött a szeme. A nyaka körül égnek állt 
a szőr. Becsuktam magam mögött az ajtót, és villanyt gyújtottam.
Belle a konyhakést szorongatva térdelt a kanapén.
- Mi történt? - kérdeztem.
- Valaki megnyomta odalent a gombot, és megszólalt a csengő. Húsz perce 
lehetett. Nem nyitottam ajtót. Eloltottam a villanyokat és kikapcsoltam a 
rádiót. Akkor elkezdtek villogni azok a lámpák az ajtó fölött.
- Biztos feljött valaki a lépcsőn.
- Pontosan. Erre Pansy odarohant, ahol most is áll, és ronda torokhangokat 
eresztett meg. Mint az aligátor, ha malacot kap el. Megijedtem.
- Megpróbáltak bejönni?
- Nem. Csak dörömböltek az ajtón. Jó hangosan. Azt hittem, a kutya majd 
megugatja őket, de nem, maradt a helyén. Mint aki vár valamire.
- Várt is.
- Rángatták a kilincset - csattogtak vele, lármáztak, dühöngtek. Ketten 
lehettek. Hallottam, ahogy beszélgetnek.
- Azt is, hogy miről?
- Azt nem. Nem mertem elmozdulni innen, a kutya útjába se akartam 
kerülni, mert úgy viselkedett, mintha megveszett volna. De az egyik fazonnak 
mexikói kiejtése volt.
- Mennyi ideig maradtak?
- Vagy egy percet - de hosszabbnak tűnt. Aztán kialudtak a villogok, és 
kitört a csend.
- És te azóta itt térdelsz a kanapén? - kérdeztem odalépve hozzá, és a 
vállára tettem a kezem.
Felnézett rám.
- Burke, én nem vagyok valami okos, de a férfiakat frankón kitanultam. 
Vannak apró jelek. A beszéde alapján az a mexikói sötét gennyes alak lehet. A 
bárból ismerem a fajtáját. Az ilyennek már a nézéséből érezni, hogy akkor 
örül, ha visít a csaj.
- Aha. Nagyszerűen viselkedtél - mondtam rámosolyogva, 
hüvelykujjammal az álla alatt. - A késsel mihez kezdtél volna?
- Fogalmam se volt, mit csináljak... de láttam, hogy a kutya tudja. Úgy állt 
ott, hogy észrevétlen maradjon, ha bejönnének. Úgy saccoltam, hogy ha felém 
tartanának, Pansy hátba támadná őket.
- Pontosan ezt tette volna. De akkor is megteszi, ha elrejtőzöl a hátsó 
szobában.
- Segíteni akartam neki - mondta még mindig remegő, de egyre 
nyugodtabb hangon Belle.
A mellére tettem az egyik tenyerem. Bele se fért.
- Hatalmas szív lakik az óriási domb alatt mondtam.
- A tied.
- Melyik? - kérdeztem a mellét szorongatva.
- Mind a kettő. De játszani csak az egyikkel szabad - mondta mélyen a 
szemembe nézve.
Megcsókoltam az orrnyergét a szeme között. Belle a mellemnek 
támasztotta az arcát, s én elgondolkodva magamhoz öleltem egy percre.
Aztán kibontakozva az ölelésből intettem Pansynek, hogy elhagyhatja az 
őrhelyét, és kinyitottam neki a hátsó ajtót a tetőre.
- Készülődj, mert indulunk! - mondtam Belle-nek és kihuzigáltam a 
fiókokat, hogy zsebre tegyem, ami kell.
86.
A garázsban Belle hallgatagon figyelte, ahogy a kocsi aljáról felemelem a 
gumiszőnyeget, kicsavarozom az anyákat, és a kardán mellett kiképzett üregbe 
helyezem a pisztolyt.
- Emlékszel, hogy kell innen hozzád menni?
- Persze. Nem tudnám elmondani, de a kocsival simán odajutok.
Ellenőriztem a garázs hátulját. Az utca csendes volt. Belle kifarolt a 
Plymouthszal. A kapcsoló érintésére becsukódott utánunk az ajtó.
Üres utcákon söpörtünk végig. Ha Belle vezetett, az ember úgy érezte: 
babakocsiban ül. Fújtam a füstöt, és megpróbáltam összerakni a részleteket. A 
kapun az jön be, aki akar - csak be kell csengetni a hippikhez, máris nyomják 
a távkapcsolót. Ügyfél se lehetett ők akkor is bejönnek, ha senki nem nyit 
ajtót. Spanyolos akcentus. Dörömböltek az ajtón, de nem próbálták meg 
betörni. Lupe biztos leadta a drótot a kutyámról.
- Nem jönnek utánunk? - kérdeztem Belle-től, de nem fordultam hátra.
- Nem - felelte a tükörbe pillantva. - Mióta kiálltunk, nem történt semmi.
87.
Ahogy beléptünk, rögtön ráültem a telefonra. A Mama olyan éberen 
válaszolt, mintha dél lett volna.
- Hívtak, igaz?
- Igen. Egy férfi üzeni, hogy a Chelsea házak mögötti játszótéren. Holnap 
éjfélkor.
- Spanyolos volt a kiejtése?
- Igen. Gennyes egy alak lehet. Suttogott a kagylóba, mint aki nőket 
szokott telefonon molesztálni. Érted?
- Persze, hogy értem. Mondtál neki valamit?
- Nem volt mit mondanom. Hívjam Maxot?
- Nem! Mama, ez mocskos ügy. Ne engedd sehova! Ahogy megbeszéltük.
- És ha...
- Ide figyelj, Mama! Ha Max most beszáll, a gyereknek eshet baja, érted?
Mondott valamit kínaiul. Nem kellett hozzá tolmács, hogy megértsem.
- Majd később, Mama - mondtam, és letettem a kagylót. Épp rágyújtottam, 
mikor Belle odajött a telefonhoz.
- Én is kérek - mondta, és kezével maga felé irányította a gyufa lángját. 
Fehér, combközépig érő trikót húzott magára, de a nyakában ott kéklett a lánc.
- Mindjárt visszajövök - mondtam a slusszkulcs után nyúlva.
- Engedd, hogy...
- Maradj itt - vágtam közbe.
Térdre rogyott előttem, és pitizett, mint egy kutya.
- Mi a szarnak okoskodsz? - szóltam rá. - Egy perc és itt vagyok. Az 
utcáról akarok telefonálni.
88.
Bedobtam egy negyeddollárost, és végighallgattam a spinkó spanyol 
tirádáját.
- Pablo Cintrone doktort kérem - mondtam. Türelmesen végigvártam a 
süketelését, hogy a doktor úr ilyen későn nem fogad, de ha életveszélyről 
lenne szó...
- Figyelem! - ugattam bele a kagylóba. - Cintrone doktor. Itt Burke. 
Teléfono cuatro. Holnap délelőtt tízkor, por favor.
A hang meg se rezdült.
- Burke. Teléfono cuatro. Holnap délelőtt tízkor.
- Gracias. Letette.
Ha egy rendes polgár berezel, zsarut hív. Mifelénk terroristát szokás.
89.
A kapu nyitva állt. Bezártam, és végigsétáltam a házon. Belle kint várt a 
stégen. A korlátra könyökölve bámultam a sötét vizet. Belle közelebb 
húzódott, és a nyakláncát babrálta.
- Tudod, mért táncoltam férfiak előtt?
- Igen.
- Tudom, hogy tudod. Te vagy az első férfi, aki akkor is megnézte az 
arcomat, mikor már levetkőztem.
Kivette a számból a cigit, mélyen beleszippantott, majd visszaadta.
- Önmagában se nem jó, se nem rossz semmi a világon. Tudod, milyen 
drágán árulják az orchideát a flancos virágboltokban! A mocsárvidéken, ahol 
felnőttem, vadon terem, mint a gaz. Vagy az aligátorbőr... Egy vagyonba kerül 
belőle még egy pöttöm táska is, pedig azok a dögök úgy hemzsegnek a 
mocsárban, mint a szúnyogok. Tudsz valamit az aligátorokról?
- Hát, nem sokat.
- A kis aligátornak kevés reménye van az életben maradásra. A tojásokat 
könnyű megtalálni - az aligátormama csak kipottyant ja őket, és odébbáll. Da 
amelyik kikel a tojásból, abból is a legtöbb odavész, hiszen alig egy ujjnyi, 
mikor előbújik, s úgy bekapják a nagyobb madarak, mint a vöcsök. De a hiúz, 
a párduc, a mosómedve meg a többi mocsári állat is mind a kisaligátort 
zabálja. Az aligátor más, mint a kiskutya, vagy a kölyökmacska. Tudod, mi a 
különbség a húszcentis kisaligátor meg a kétméteres között?
- Nem - feleltem. Profilba fordított arcán a kis lapos orr alig-alig 
dudorodott ki.
- Pont egy méter nyolcvan centi. Más semmi. Az aligátor nem fejlődik, 
csak ugyanaz lesz nagyban. Érted?
- Aha.
- Na szóval, az aligátorok... a kicsinyek hullanak, mint a legyek, sok 
veszély leselkedik rájuk, felfalják őket, meg minden... szóval ha egy aligátor 
megéri a felnőttkort, az aztán azzal tölti az életét, hogy kiegyenlíti a számlát.
- Ismerek ilyen embert is.
- Régebben azt hittem, én is ilyen vagyok. Csakhogy nekem nem a 
világgal van elszámolnivalóm.
- Tudom.
Odasimult hozzám, s a csípője gyöngéden nekem ütődött.
- Van bennem valami... valami rossz. A véremben és a csontjaimban. Sose 
lesz gyerekem, és nem fogok megöregedni. Neked jól forog a nyelved, de 
vannak dolgok, amiket nem szívesen mondasz ki.
- Nem értem.
- Dehogynem. Emlékszel, amikor azt akartam, hogy kóstold meg a testem? 
Mikor először voltunk együtt. Sok pasast ismertem, aki lelkesen megtette 
volna, de egyet sem, aki olyan keményen tudott volna szeretni, mint te. 
Nekem te kellesz, és te csak egy istent ismersz. Magadat.
- Belle, én...
Az ajkamra szorította az ujját.
- Ne szólj egy szót se! Már mindent elmondtál, amit hallani akarok. 
Kitartok melletted végig. De ugye megígérsz valamit?
- Mit?
Könnyek nedvesítették az arcát, de a hangja nyugodt maradt.
- Tudom, hogy vannak, akikhez tartozol. Nekem senkim sincs. Ha eljön az 
időm, rendezd a számlámat. Hajtsd be az adósságaimat!
- Megígérem.
- Még valami. Még egy kérés, aztán neked adom az életem, Burke. Soha 
többet nem vetkőzöm le más férfinak. És ezt a nyakláncot se veszem le soha. 
Vigyázz rá, hogy rajtam legyen, mikor eltemetnek!
- Állítsd le magad! - mondtam a fenekére csapva, és bíztam benne, hogy 
elmosolyodik.
Felém fordult, és két kézzel megragadta a ingemet.
- Ez most komoly, Burke! Te se tudod megváltoztatni a jövőt, ígérd meg! 
Most rögtön ígérd meg! Ha már a kitaszítottságnak esküdtem örök hűséget, 
jogom van hozzá, hogy az esküvői ruhámban temessenek el.
- Megígérem, Belle.
Pillangó puhaságú ajak tapadt a számra, mikor magához húzott.
- Az anyám megmentette nekem a szívemet, és belehalt. Sokáig vártam. 
Most neked adom, és biztos én is belehalok.
A sötétben a karomba vettem, és e rövidke perc alatt nem kellett a harag 
jégszívű istenéhez fohászkodnom, hogy oldozzon fel a félelem béklyóiból.
90.
Belle a szájába véve aludt el. A vekker az ágy mellett négy órát mutatott. 
Beállítottam hatra, elnyomtam az utolsó cigimet, és én is álomba merültem.
Mikor megcsörrent az óra, épp az oldalamon feküdtem. Belle szorosan a 
hátamhoz simult. Rácsaptam az órára, hogy elhallgattassam a csörgőt. Az első 
hajnali fények már kikandikáltak az ég szürkéje alól. Belle lejjebb csúsztatta 
rajtam a kezét, megtalálta, amit keresett, megfogta, és a fülembe suttogott.
- Amikor elmentem bevásárolni... és megvettem, ami a takarításhoz 
kellett... vettem még valamit. Meglepetést. Valami különlegeset, amit soha 
senki nem kapott még tőlem. Már tegnap este meg akartam mutatni, mikor 
megjöttél. De akkor odaadtad a nyakláncomat. És annyi minden történt 
hirtelen. Félreraktam. Egészen különleges dolog. De várunk még vele - 
mondta, és tovább simogatott. - Majd később megkapod. Ha felolvad a 
szíved.
Éreztem, mi történik a keze alatt.
- Szerintem már olvadozik - mondtam. Felkacagott. Gazdagon, mélyről 
tört fel belőle a nevetés, úgy simult hozzám.
- Majd ha odafönt, a szíved is olvad, édes. Tudom én, hogy mikor lesz az. 
De ami ezt illeti, itt lent...
A hatalmas lány a vállamnak feszült, a hátamra döntött, lenyomott az 
ágyra, átlendítette fölöttem vaskos combját, és a kezével magába irányított.
- Gyerünk már! - suttogta a vállamba mélyesztve fogait.
91.
Egy óra múlva már a belváros felé tartottunk. Tíz előtt a 
Büntetőtörvényszék előcsarnokában kellett lennem a telefonfülkesornál. 
Pontosabban a hátsó fal mentén húzódó telefonok közül az utolsó előtt. 
Teléfono cuatro. Két céget ismertem a városban, ahol megkaphattam azt, 
amire szükségem volt. Tőlem aztán nyugodtan titulálhatja magát "halálnak" ez 
a görény, akivel találkoznom kell, mert nekem van egy ismerősöm, aki 
frankón ki is érdemelte ezt a nevet. Évekkel ezelőtt együtt nyaraltam a sráccal 
a sitten. Úgy teleszívta magát a harag jégszívű istenével, ahogy én szerettem 
volna. Wesleynek hívták. Csak a nevére kellett gondolnom, és már kapott is el 
a hideglelés. A másik cég az UGL volt.
Az Una Gente Libre, azaz a Szabad Nép az FBI szerint Puerto Ricó-i 
terroristacsoport volt, de a népük csak harcos independentistaként emlegette 
őket. A szövetségi nyomozók évek óta próbáltak beépíteni valakit közéjük, de 
könnyebb dolguk lett volna, ha egy hullából próbálnak vallomást kicsikarni. 
Az UGL nem robbantgatott. Nem küldözött nyilatkozatokat az újságoknak. 
Néhányan a hegyekben harcoltak odahaza, mások a nagyvárosi felhőkarcolók 
szurdokaiban. New Yorkban az East Harlem és a Bronx közti terület tartozott 
hozzájuk. Tisztogattak. Csak egyszer próbálj meg ott árulni füvet, ahol az 
öveik laknak, úgy megetetik veled, hogy még. S ha visszapofátlankodsz, a 
fűbe harapsz. A kolumbiaiak nincsenek oda értük. Egyszer egy honcho 
rászabadított egy osztagot az UGL területére. Géppuskával szórták meg az 
utcát. Öt embert lekaptak, köztük egy várandós csajt. Másnap 
visszaslattyogtak a drogárusok a mocsokkal tömött BMW-kel és Mercikkel. 
Vigyorogva. Negyednap az egyik árus csődületet lát egy utcai tűzoltókészülék 
körül. Odafurakszik. Hát az honcho feje csücsül a tűzcsap tetején, mint egy 
mellszobor a múzeumban. Akárki vágta le, biztos nem sebész volt. Az árus 
olyan gyorsan elhúzta a belét, hogy csak egy hányás maradt utána.
Pablo Cintrone doktor pszichiáterként praktizált. Még a New York 
magazin is írt róla, mert amikor végzett a Harvard orvoskarán, visszatért 
igehirdetőnek az utca egyszerű népéhez, amit menő körökben néhány hétig 
nagyon ünnepeltek. Persze a Spanish Harlemben vagy South Bronxban 
nemigen olvassák a New York magazint, de azért az emberek ismerik El Jefét 
az UGL-ből.
92.
Visszatérve az irodába kiengedtem Pansyt a tetőre, és ellenőriztem a 
biztonsági berendezéseket. Senki nem esett neki az éjjel a kéglinek.
Sötét, halszálkás öltönyt húztam, és magamhoz vettem a bőr aktatáskámat 
is. Tuti, hogy nem fog szemet szúrni senkinek, ha ebben a szerelésben pózolok 
a Büntetőtörvényszéken a telefonfülke előtt, hívásra várva.
Mikor Pansy meglátta a pórázt, vitustáncba kezdett örömében. Rácsatoltam 
a szíjat, és hármasban megindultunk lefelé a hátsó lépcsőn.
Először a kórházba ugrottam be. Belle-t kézen fogtam, Pansy a hátsó 
ülésen maradt.
- Nem lesz baja, ha itt hagyjuk?
- Mért, mi történhet vele? - feleltem, azt hiszem, nem is ésszerűtlenül.
A Profi már felült az ágyban, a háta mögött párnarakásból támaszték. Még 
mindig gipszben volt, de már leengedték a lábát az ágyra. A gipszpólyában 
fémrúd húzódott. Kérdőn néztem rá.
- Ez a rúd is velem marad, míg gipsz nyomja a lábamat - bökött a rúdra.
- Hogy vagy?
- Nem fürdőm a boldogságban itten, mégis jobb a sorom, mint a sitten.
- Alakul a dolog - mondtam közelebb lépve az ágyhoz.
A kis ember az ajtónál álldogáló Belle felé pislogott. Meg se fordultam, 
csak kinyújtottam a hátam mögött a kezem. Belle odalépett mellém, és 
megfogta.
- Belle velünk melózik - mondtam a Profinak. - Ő is benne van.
A Profi mosolyogva nézte Belle-t.
- Ez a párod, kislány?
Belle arcán is ragyogott a mosolygás.
- Ez, ez!
- Nos, ha ez így van, kedveském, sógorok lettünk kettecskén. Mihelyt 
lezárjuk a bulit, kijárod nálam a sulit.
Belle lehajolt és megcsókolta.
- Boldogan - mondta, azzal az ágyra telepedett. Egész a földig azért nem 
süppedt be. Közelebb húztam a széket, hogy ne kelljen hangosan beszélnem.
- Mortay jelentkezett. Ma este találkozunk. - Hol?
- A Chelsea házak mögött a játszótéren.
- Lepratelep.
- Tudom.
- Nem tetszik. Ha nem eszi meg a szöveget, hogyan hagyod el a terepet?
- Elég egyetlen puskás. Infravörös látcsővel. A tetőre.
- Csak egyet ismerek, aki...
- Wesleyt hagyjuk ki! Szerzek valaki mást... vedd úgy, hogy már meg is 
van. - A Profi nem tudta, mi van köztem és az UGL között.
Ha lehet, a Profi még halkabban szólalt meg.
- Ki akarod fektetni?
- Ne röhögtess! Csak azt akarom, hogy vegye az adást... hogy nincs harag. 
Aztán lelépek. A puskás azért kell, nehogy megint rájöjjön a tetűre az 
üzengethetnék.
- Burke, én mondom neked, hogy ez a Mortay...
- Nyugi! - mondtam. - El van intézve. Van valami újság?
- Csak ígéretek vannak, semmi konkrét.
- Holnap eljövök. Megfogta a kezem.
- Burke, hallgass meg. Tudod, ahogy annak idején... az udvaron! Aki a 
bankot adja, ügyeljen minden lapra!
- Értettem - feleltem tisztelegve.
93.
Besegítettem Belle-t az első ülésre.
- Ugye mennyivel jobban van már? - kérdezte.
- Sokat javult, de még nem a régi.
- Azt vártad, hogy táncra perdüljön?
- Nem, nem fizikailag gondoltam. A Profi olyan, mint akit két emberből 
gyúrtak össze. A kínrímfaragó, aki olyan, mintha tele volna kakaóval, csak az 
egyik fele. Érted? A nevét is a másik fele miatt kapta. Van benne valami... 
áhítatos. Nem tudom megmondani, mi az. Azért lett Próféta, mert megérez 
dolgokat.
- Előre tudja, hogy mi fog történni?
- Valahogy úgy. Mondtam már, hogy nem tudom megmagyarázni. De úgy 
prédikál, hogy az fantasztikus. Elsüketeli neked a vallást, mintha komolyan 
venné. Lyukat beszél a hasadba, ha belelendül. És ez az, ami most hiányzik 
belőle.
Belle körmei a térdén ugráltak, miközben hallgatott és figyelt. Aztán felém 
fordult.
- Talán nem tetszik neki, amit a jövőben lát - mondta mélyen, sejtelmesen.
94.
Befordultam a parkolóba a Büntetőtörvényszékkel szemben. Annak idején 
ebben a parkolóban találkoztam először Stregával. És ezen a törvényszéken 
láttam először Ms. Wolfe-ot a bírói pulpituson. Háromnegyed tíz múlt, és 
sehol egy szabad hely.
- Kocsikázz fel-alá, mint aki helyet keres! - mondtam Belle-nek. - Ha be 
tudsz állni valahova, állj be! Figyeld, amikor kijövök... ott azon a lépcsőn! - 
mutattam a Centre utca túlsó oldala felé. - Ha meglátsz, erősen nézd a 
tekintetemet! Lehet, hogy azonnal mennünk kell.
Jeleztem Pansynek, aki leheveredett, és teljes hosszában elfoglalta a hátsó 
ülést. Telt ház.
Átsétáltam az utcán, és kikaptam magamnak a megbeszélt telefonfülkét. 
Leemeltem a kagylót, de a horgot lenyomva tartottam és úgy tettem, mint aki 
elmerülve hallgatja, amit a vonal túlsó végéről vakerálnak, de közben fél 
szemmel az órámat figyeltem.
Pontosan járt. Ezt abból tudtam meg, hogy a telefon pont akkor csengett, 
mikor a tízesre ugrott a mutató. Ekkor fölengedtem a horgot.
- Találkozhatnánk ma?
- Muy importante?
- Sí.
- A Metropolitan melletti kézilabdapályán. Egykor.
- Kösz.
Csak a tárcsahanggal udvariaskodtam.
95.
Lesétálva a lépcsőn azonnal észrevettem a lassan köröző Plymoutht. A 
második körben sikerült elkapnom, és kinyitottam az ajtót. Belle kigördült a 
Lafayette utcára, majd délnek fordult az iroda felé.
- Körülbelül délig ráérek - mondtam. - De akkor szükségem lesz a 
kocsira.
- Veled megyek.
- Ki van zárva. A pofa vágásáról meg állítsd le magad!
Ez utóbbit akár ne is mondtam volna.
- Itt fordulj be jobbra! - mondtam, mikor a Worth utcához értünk. - Menj 
le a folyóhoz!
Pansy előredugta a fejét.
- Akarsz futkározni, öreglány? - kérdeztem a kutyát. Vakkantott egyet 
válaszul.
Megmutattam Belle-nek, hova álljon. A tágas betonmezőn csak elvétve 
parkolt néhány kocsi, csupa olyan manussal, akinek fáj, ha csak a maga 
dolgával kell törődnie. Kinyitottam a hátsó ajtót, Pansy nyaka köré csatoltam a 
pórázt, és már sétáltunk is a folyóparton. Bár az orra összerándult a szagokra, 
nem hagyta el a helyét. Kitartott a bal oldalamon, fél lépéssel előttem. Ha 
megálltam, azonnal leült. Elértük az elhagyatott mólót, elengedtem, de a 
kezemmel kört rajzoltam a levegőbe, hogy ne csatangoljon el messzire. Mikor 
végre megszabadult a természetét féken tartó póráztól, azt tette, amit mindig is 
szeretett volna. Leheveredett.
- Te lusta dög - nevetett Belle. Körbenézett, s a szeme átfutott a vízen a 
túlpartra, a jersey-i oldalra. - Hát, ennek nem olyan rossz szaga van, mint 
azoknak a folyóknak, amelyeket én ismerek.
- Nem víz van ebben, csak folyékony méreg.
- Úszni se szabad benne?
- Nem. De ha összejön, járni lehet rajta.
- Fuj!
Matrózancúgban parádézó aranyifjakkal megrakott vitorláshajó siklott el 
előttünk. Ezen a tájon annyi értelme van egy vitorlásnak, mint egy Los 
Angeles-i csehóban a nemdohányzó szakasznak, éppen ezért csak úgy 
nyüzsögnek a folyón.
Belle az egyik cölöpre mutatott, amely a mólót tartotta.
- Segíts fel! - mondta lábujjhegyre állva. Összekulcsoltam a kezem, mire 
Belle a cölöpbe kapaszkodva belelépett. Nagyot sóhajtottam, és már emeltem 
is fölfelé. Nem volt annyira megerőltető, mintha vagont rakodtam volna, és a 
látvány se volt megvetendő. Meggyújtottam egy cigit és föladtam neki. A 
szellő belekapott a hajába, és kifújta az arcából a tincseket. Oldalt fordult, 
mélyen beszívta a levegőt. Én is. Ilyen orrszoborral egy viking csatahajó se 
dicsekedhetett.
Két tinkó berregett felénk kismotoron. Tisztes távolságban megálltak és a 
kutyát bilukszolták.
- Milyen fajta? - kérdezte a magasabbik.
- Harapós - feleltem.
- Olyan, mintha óriásbuldog volna.
- Majdnem.
- Hol lehet ilyet szerezni?
- Sehol.
Megszólalt a kisebbik is.
- Á, nem buldog ez. Csak egy rakás szerencsétlenség.
- Pansy, figyel! - vetettem oda.
A kutya lassan feltápászkodott, majd jellegzetes hangjait hallatva 
megindult a kisfütyik felé. Sose hallottam, hogyan recseg az aligátor foga, 
amikor felfalja a malacot. Belle biztos tudja. Pansy fölemelte jegesen vizenyős 
tekintetét, és az egyik koponyarepesztő mancs is megcsikordult az aszfalton.
- Ugrás! - kiáltottam. Pansy hasa még félúton se volt a stég felé, mikor a 
srácok már húzták a csíkot. A kutyám dögunalmas pillantást vetett rám. Ismét 
megadtam neki a körkörös jelet. Ezúttal nekilendült, keresztül-kasul ügetett a 
pallókon, s a móló pereme felett kikukucskált a vízre. Aztán visszaloholt oda, 
ahol Belle kucorgóit, és megállt a cölöp alatt. Fölágaskodott és a karmait épp 
Belle alatt belevágta a fába. Belle lehajolt, hogy megsimogassa.
- Azt akarja, hogy másszak le?
- Szerintem inkább ő akar felmászni.
- Nincs annyi hely.
- Tudod, mit jelent ez?
Belle leugrott mellém a cölöpről.
- Mit? - kérdezte ökölbe szorítva kis kezét.
- Hogy nagyobb cölöp kellene.
- Vagy ebből egy kisebb kiadás? - kérdezte a fenekére csapva.
- Én inkább az előbbit választanám - nyugtattam meg.
Kart karba öltve sétáltunk még egy kicsit. Pansy ott őgyelgett a 
közelünkben.
- Csodaszép ez a kutya. A mozgása, mint egy párducé, olyan sima.
Rábagóztam, és arra gondoltam, milyen igaza van.
- Burke, hogyhogy nem kan kutyát tartasz? Vállat vontam.
- Házőrzőnek van, nem? Hogy megvédjen. Azt hittem, a házőrzők mind 
kanok, mert hogy erősebbek. Az egyik ismerősömnek volt egyszer egy 
kutyája. Németjuhász. A srác ki nem állhatta a szukát. Mindig azt mondta, ha 
bunyóra kerül a sor, csak a lába közé kapja a farkát, és húzza a csíkot, mint 
akit meglőttek.
- Nem volt komplett a srác. Tudod, mi jár egy kan fejében, ha megszagol 
egy tüzelő szukát?
- Sejtem!
- Dehogy sejted! Az jár a fejében, hogy minden hímet el kell marnia a 
környékről. A vadkutyák falkában járnak, és a falka csak úgy maradhat fenn, 
ha mindig a legerősebb kan jut szukához, így aztán még a csenevész dögök is 
pedáloznak. A kanok megverekednek és úgy döntik el, melyikük a legerősebb.
Belle a vállamra hajtotta a fejét.
- Lehet, hogy így helyes.
- A kutyák közt. De nem az emberek közt. Mellesleg én is így nőttem fel. 
Hosszú évek keserű tapasztalatai tanítottak meg rá: egy rendes csaj nem 
követeli meg, hogy a férfi megverekedjen érte.
- Én is dolgoztam olyan csajokkal. Mindig balhé volt körülöttük. Benne 
volt a vérükben.
Nekem támaszkodva megállított a móló közepén.
- Szóval ezért tartasz szukát? Hogy ne verekedjen össze a többi kutyával?
- A hímekkel mindig gubanc van. Nemcsak kutyában. A férfiak még a 
kerítésnek is beakasztanának, csak luk legyen rajta.
Belle a zsebeim körül tapogatva cigarettát keresett. A gyufa lángját a szél 
elől a tenyerembe rejtve tüzet adtam. Belle leült egy padra. Pansy fölugrott 
mellé, én a másik oldalán telepedtem le.
Belle a vizet figyelte.
- Az a srác, aki azt hajtogatta, hogy a szuka a lába közé kapja a farkát, azt 
hitte, én is olyan vagyok. Tudod, nekem nemigen volt saját tulajdonom. Ami 
csak az enyém. Hiszen amit készen kapunk, nem igazán a miénk. Csak amit 
megcsinálunk magunknak. Na, ezt aztán a srác is kiszaszerolta.
- És mi történt?
- Megmetszettem az arcát. Csúnyán. Visszasétáltunk a Plymouthhoz.
- Megvársz az irodában?
- Pansyvel - mondta.
96.
Az irodába érve Belle észrevette a sarokban az összetekert térképeket.
- Felrajzszögezhetem őket a falra?
- Hát persze. Ott a helyük. Mért, mit akarsz?
- Szeretném kiismerni magam a városban.
- Rendben. Egy-két óra múlva jövök, de lehet, hogy tovább tart.
Megindultam az ajtó felé.
- Édes.
- Tessék!
- Gyere, ülj ide mellém egy percre!
Leültem a kanapéra, Belle az ölembe hajtotta a fejét, majd felnézett rám.
- Kérdezhetek valamit?
- Hát persze.
- Arról, amit meséltem az anyámról meg az apámról... meg minden... Ugye 
annál szörnyűségesebb dolgot még nem hallottál?
Eszembe jutott minden. A gyerekpornó. A Times Square-en árult kölykök. 
A kiskorúakat maceráló gennygócok. A filmre vett gyilkosságok. Pergett a 
fejemben a szalag. Aztán lenyomtam a gombot és megállítottam.
- Ugyan már! - feleltem. - Mindenkinek a saját sebei fájnak a legjobban. 
Téged legalább frankón szeretett az anyád. Vállalta érted a halált - és ezt tőled 
senki nem veheti el.
- Szerinted én... beteg vagyok?
- Nem. Csak sérült. De majd elmulasztjuk.
- Szeretlek.
Lehajoltam, hogy megcsókoljam.
- Mennem kell - mondtam. Arca az arcomhoz simult.
- Mondj egy példát! Csak egy példát, ami szörnyűségesebb az apámnál.
- Csak olyat tudok, ami másnak fájt, édes. Mondtam. Mindenkinek a maga 
baja a fontos. Vagy a maga öröme.
Belle mellém térdelt.
- Mondd el a legszörnyűbbet! A legeslegszörnyűbbet.
Szembefordultam vele, és halkan szólaltam meg. Kezdett elegem lenni 
ebből a süketelésből.
- Vannak, akik gyerekeket rabolnak, Belle. Csecsemőket választanak el a 
szüleiktől. És soha nem adják őket vissza.
- Mit csinálnak velük?
- Többnyire eladják őket. A jómódú, rendes kis családok, amelyeknek nem 
lehet saját gyereke, ráhajtanak a fehér bőrű, szép csecsemőkre. Kéz alatt 
veszik őket.
- És a többivel mi lesz?
- Tudod, mi az a szecskázó?
- Ahol lopott kocsikat darabolnak fel, és eladják alkatrésznek.
- Az, az. A csecsemőkkel is ezt csinálják. A fehéreket eladják. A 
maradékot, ami nem kellett senkinek, eladják alkatrésznek, darabokban.
- Burke!
- Ha egy gazdag kölyöknek szív- vagy veseátültetésre van szüksége, azt 
hiszed, sokat szaroznak, honnan származik az új szerv?
- Na ne!
- Az a világ, ahol én élek, sokkal mélyebben van, mint a legmélyebb 
metróalagút. Itt még a csecsemők szíve is eladó. Átöleltem.
- Kérdezz kevesebbet, kislány, mert nem állhatok jót a válaszért.
Kiszáradt szemmel húzódott el tőlem.
- És ezt te láttad? A saját szemeddel?
- Aha. A fazon gyereke kórházba került. Az utolsókat rúgta. 
Szervátültetésre lett volna szükség. Hirdették újságban, tévén, mindenütt. 
Donort kerestek. A csecsemőnek meg voltak számlálva a napjai. Akkor valaki 
felhívta a fazont, és kínált neki egy gyerekszívet. Frissen csomagolva. 
Műtőkész állapotban. Huszonöt rongyért. Erre az ürge ráült a telefonra, végül 
egy ismerős zsaru hozzám irányította. Én meg alámerültem.
- Na és mi történt? Meglett a szív?
- Ja. Hiszen megígérték.
- Átvetted? És a csecsemő megmenekült?
- Aha.
Bólintott.
- Van ezeknek lelkük?
- A lélek nem rám tartozik - feleltem. - Csak a test.
97.
A kézilabdapálya a Metropolitan Kórház, a Kilencvenhatodik utca és az 
East River között húzódik meg. Valamikor idáig tartott a Spanish Harlem, de 
ezt a területet kiszakították belőle, mert az aranyifjak földéhsége addig nem 
csillapul, míg az egész South Bronxot fel nem falják az újgazdagok. Nekem 
sokkal jobban tetszett a régi módi, amikor a bérházakban még emberi lények 
laktak, az ingatlanügynökségek pedig a külvárosokban kussoltak. Most 
"rekonstruált" lakosztályok tátognak a jövő fejesei előtt, miközben lassan 
hálnak az utcán, mint Kalkuttában.
Az East Side-i autópálya felüljárója alatt parkoltam le, és elsétáltam a 
kézilabdapályáig. Tíz perc múlva egy. Skubiztam a játékot: kézilabdáztak, 
röplabdáztak, kosaraztak. Mások meg melóztak. A kocsik közt a forgalomban. 
Virágot vagy újságot árultak, tisztogatták a szélvédőket. Kissrác koromban a 
Kilencvenhatodik utca volt a demarkációs vonal. Északon ők hajtottak, délen 
mi. Most vastag hapiké az egész, de napközben, amíg a fényűző irodákban 
güzülnek, hagyják a mieinket, hadd játsszanak.
- Nem tudnak ezek a szarosok kosarazni - szólalt meg mögöttem egy hang. 
Pablo. Dühítette, hogy egyetlen Puerto Ricó-i se játszik az első osztályú 
ligában.
Csak úgy a fekete trikóra húzta fel a fehér orvosi köpenyt. Kerek arca 
semmit se változott tizenöt éve, amióta kisétált a Harvard kapuján.
- Gracias, compadre -  mondtam megköszönve, hogy eljött.
Két kézzel parolázott, ahogy szokott.
- Valami baj van? - kérdezte közelebb húzódva.
- Találkoznom kell valakivel. Ma este. A pasi kikészítette az egyik 
testvéremet. Azt mondta, csak figyelmeztetés volt. Sejtelmem sincs, mit akar, 
de ki akarok szállni. Közlöm vele, hogy nincs harag. De lehet, hogy nem 
nyugszik.
- Max nem elég?
- Rá most nem számíthatok, Pablo. Lehet, hogy pont miatta van az egész. 
A pasi karatés. Járja a várost, és a mestereket a saját dodzsójukban hívja ki. 
Maxot már úgyis a szájára vette az utca ebben az ügyben. Ismered Lupe-ot? 
Aki a kakasviadalokat hozza össze?
Pablo kiköpött.
- Ismerem. Mamao. Görény hapsi. Nagy dumája van. No cojones.
- Hát ez a Lupe összehozott egy meccset az én pasim meg egy japcsi 
között. Egy párbajt, életre-halálra.
- Hallottam. A Times Squere-en, ugye?
- Ott. Pont ez a baj. Az egész város tud róla. Ha Max kiáll ellene, csak 
veszíthet. Biztos, hogy tele lenne zsaruval a nézőtér. Pablo rám nézett.
- Nem úgy ismerem Maxot, mint aki begazol egy kihívástól.
- Nem hát. Ha tud róla.
- Aha... Szóval azt szeretnéd, ha fedeznének, amíg dumálsz ezzel a... hogy 
is hívják?
- Mortay.
- Muerte?
- Ja. Nem tudom, milyen náció, de tök mindegy.
- Lehet vele bajunk nekünk is?
- Nektek nem. Még nem. Melózok valamin, és véletlenül összeakadtunk. 
Nem tudom, mi köze a dologhoz, vagy hogy egyáltalán van-e köze hozzá.
- Megint egy eltűnt srácot hajtasz?
- Halott srácokat. A szellemautót.
Pablo kerek arcán megkeményedtek a vonások. Sötét gombszeme 
megvillant a kerek szemüveg mögött.
- Gyerekgyilkosok. Ha ez a szellemautó egyszer betévedne hozzánk, 
szellemként szállna kifelé.
- Csak a folyónál bukkan fel, a Times Square mellett. Több kulcs is van a 
kezemben, de nem tudom, melyik nyitja a zárat.
- És ez a Mortay tudja?
- Dunsztom sincs. Majd megkérdezem tőle. Ha leszáll rólam, megígérem 
neki, hogy nem köpök a levesébe. Hogy hagyom a fenébe a szellemautót, ha 
azt akarja.
- Vagyis ezt adod be neki.
- Ezt hát - mondtam cigarettára gyújtva.
- Hánykor találkoztok?
- Ma éjfélkor. A Chelsea házak mögött a játszótéren.
- Hány ember kell?
- Egy - feleltem. - El Canonero.
Pablo ajka megrezzent. Alig láthatóan. Más nem látszott az arcán.
- Ő csak nekünk melózik.
- Nem kell kicsinálnia senkit. Csak legyen ott, durrantson oda egyet-kettőt, 
ha kell. Távolból. Mondjuk a háztetőről...
- El Canonero csak nekünk melózik. Nem vállal bedolgozást. A mieink 
nem gengszterek.
- De érted tűzbe mennének.
- Az igaz ügyért mennének tűzbe. A barátságomat tudom nyújtani neked. 
Csak a magamét.
A vállára tettem a kezem.
- Értem, amit mondasz, sőt el is fogadom. De két okból mégiscsak meg 
kell csinálnia.
- Mondd!
- Ő csak nektek melózik. Oké. De többször előfordult, hogy én is 
melóztam nektek, igaz?
- Igaz.
- El Canonero ma este a UGL-nek melózik. Én is az UGL-nek melózok. 
Comprende?
Bólintott, és közben a vállát dörzsölgette, mintha görcs állt volna bele. Egy 
kék melegítős, fiatal latin csaj, aki eddig a futópályán rótt lassú köröket, most 
abbahagyta a gyötrést és odakocogott hozzánk. Pablo félrevonta, és gyors, 
pattogós mondatokban dumált neki valamit spanyolul. A csaj sarkon fordult, 
és ezúttal már szélsebesen nekiiramodott az utcának.
Mi a kosarasokat néztük. Bár nem tartoztak abba a kategóriába, amelyikbe 
a village-beli félprofi krapekok a Hatodik sugárúti pályán, azért rendesen 
hajtottak. A gyerekeiről kérdeztem. Pablónak annyi gyereke van, akár a 
csillag. A legidősebb egyetemista, a legkisebb lánya pólyás. Sose nősült meg, 
de mindegyik gyerekét ő neveli. Nagy kandúr, de szemlátomást senki se 
haragszik rá, még azok a csajok se, akik rakásra szülik neki a gyereket. 
Többnyire ismerik is egymást.
Pablóval először a sitten találkoztam. Ő nem bentlakó volt, a pszichiátriai 
szakvizsgájára készült. A húgyagyú főnöke ötperces interjúkat csinált a 
rabokkal, mielőtt a szabadlábra helyezésükről bizottság elé kerültek volna. 
Úgy osztogatta a bikaerős nyugtatót, mint a cukrot, csak az orra alá kellett 
dugni a dohányt. Én a húgyagyú írnoka voltam - egy ilyen hóhányó, mint én, 
nem is álmodhatott volna magának jobb melót. A hőn áhított receptért öt 
karton cigit fizetett a vevő, a bizottságnak címzett "társadalmi beilleszkedésre 
alkalmas" szövegű feljegyzés húsz kartont kóstált. Pablo egy hónap alatt 
szúrta ki a sunyiságot, de tartotta a száját. Nekem nem kellett annyi idő, hogy 
felplankoljam: Pablo nem a gyogyósokat tanulmányozza a rabok közt, hanem 
toborozni jár be.
Visszakocogott a melegítős csaj és félrevonta Pablót. Pablo odafordult 
hozzám.
- Itt parkolsz a közelben?
- A felüljáró alatt - feleltem és arra mutattam.
- Ücsörögj egy kicsit. Szívj el egy cigit! Tíz perc, és ott vagyok - mondta 
és eltűnt a csajjal.
98.
Három cigit is elszívtam, mire megállt előttem egy polarizált ablakos, 
vöröskeresztes jelzésű fekete Lincoln. Kinyílt az első ajtó, beszálltam. A csaj 
vezetett. Hátranéztem. Ketten voltak: Pablo és El Canonero.
- Vete -  mondta Pablo, és a Lincoln elindult. Aztán megint az ő hangja 
szólalt meg a hátsó ülésen.
- Fordulj ide, compadre! Jól meg kell jegyeznie az én hermanómnak az 
arcodat.
Megfordultam. El Canonero alacsony, köpcös latin fiú volt. A bőre 
világosabb, mint Pablóé, sima haja fekete, akár a szén. Pablo saját maga 
mondta, hogy a Puerto Ricó-iakban a világ összes fajtája keveredik. Mikor a 
kocsi hátuljában ülő két férfit megpillantottam, Pablót hirtelen afrikainak 
láttam. El Canonerót inkának. A puskás arcán a kiemelkedő pofacsonton kívül 
nem találtam semmi jellegzetesét. De azt a szemet, azt már ismertem 
valahonnan. Egy West Virginia-i magas, szikár férfitól. Orvlövész szem - 
mindig a távolságot méregeti.
A Lincoln délnek tartott, a belválros felé. A játszótérrel szemközt álltunk 
meg.
Mindenfelé kissrácok rohangáltak. Az apróbbak visítoztak, egymást 
hajkurászták, a nagyobbak kezében labda és ütő. A tinkók a falat támasztották, 
füvet szívtak, és egy házméretű magnót bömböltettek. Pablo föltartotta a 
nagyujját. Kiszálltunk, és nekitámaszkodtunk a kocsinak.
A park kapuját éjszakára biztos becsukják. De a nyamvadt drótkerítés 
senkinek nem lehet akadály.
El Canonero felmérte a terepet. Mondott valamit spanyolul Pablónak, aki 
rábólintott.
A kerítés mellett közepes termetű fehér férfi álldogált. A fején ellenzős 
sapka. A srácok játékát figyelte. Sárga szvetterének ujja majdnem könyékig 
volt feltűrve. Jól megnéztem magamnak. Az egyik csuklóján súlyos 
gumiperec, melyet időről időre megérintett a másik kezével. Megböktem 
Pablót, és apró fej mozdulattal a férfi felé böktem.
- Kondicionáló kúra - súgtam megvetően. Pablo elkomorodott.
- Inkább a nyakára kellett volna kötni azt a gumit.
El Canonero morogva érdeklődött, mire Pablo felvilágosította. A szavakat 
ugyan nem mindig értettem, mégis tudtam, miről van szó. Pablo elmesélte, 
hogyan próbálják "kondicionálni" azokat a ferde hajlamú patkányokat, akik 
kiskorúakkal fajtalankodnak. Az egész azon alapul, hogy egy csomó 
gyerekfényképet raknak eléjük, és amikor a cukrosbácsi jól felizgul, rákötik a 
kétszázhuszat. Végül azzal az utasítással bocsátják el a disznókat, hogy 
viseljék ezt a bizonyos gumiperecet. Ha egy gyerek láttán rájuk jön a görcs, 
csak a gumiperecre csapnak és újrakondicionálhatják magukat.
A puskás tekintete szinte felnyársalta a sárga pulóverest.
- Móricon! -  utálkozott. Pablo újabb kiselőadásba fogott. Aki gyerekekkel 
fajtalankodik, nem homoszexuális, sőt, a buzeránsok általában megvetik az 
ilyet. El Canonero kifejezéstelen arccal figyelt. Elhangzott a nevem. A puskás 
bólintott. Aztán kezet nyújtott. Megszorítottam. Pablo biztos elmondta neki, 
mivel foglalkozom.
Pablo odahajolt hozzám.
- Elmegyünk hátra körülnézni. Maradj itt Elenaval!
- Szeretnék egy-két szót váltani azzal a patkánnyal. Nem fog sokáig 
tartani.
- Si. -  Odaintette magához a nőt. - Elena, az a pasi ott a kerítés mellett 
gyerekeket macerál. Elkapja őket, mint görény a kiscsibéket. Compadre 
odamegy hozzá, jól megnézi magának, de úgy, hogy el gusano is tudja: nem 
feledkezünk meg róla. Lehet, hogy compadre egy kis verést is kilátásba 
helyez. Segíts neki.
A nő bólintott. Pablo és El Canonero elindult.
- Beszél angolul? - kérdeztem a nőt.
- Angoltanár vagyok - felelte rezzenéstelenül.
- Bocsánat. Nem akartam megsérteni.
- Nem is tud. Csak mondja, mit csináljak! Megmondtam. Kinyújtottam 
neki a kezemet. Megfogta és hozzám simult, miközben átmentünk az utcán.
Mikor a túloldalra értünk, Elena elengedte a kezem, és a patkány háta mögé 
került. A pasi mit sem sejtve támasztotta tovább a kerítést. Megmarkoltam a 
zsebemben a negyeddolláros-rollnit, majd a vállammal a patkánynak dőlve a 
bal kezemmel átfogtam a hátát.
- Klasszak a srácok, mi?
Akkorát ugrott, mint akibe kést döftek.
- Tessék?
Megragadtam hátulról. Egy nagy marék szvetter alatt a kezembe került a 
derékszíja.
- Mikor szabadultál, tetűkém? - ugattam a képébe keményen, mint a 
cellarács.
- Hé! Én nem...
A kerítésnek löktem, az arcom szinte a képébe lógott.
- Be ne tedd a lábad még egyszer erre a játszótérre, te geciláda. 
Kifigyeltünk. Ismerjük a fajtádat. Tudjuk, mivel szórakoztok. Csak még 
egyszer próbáld meg, és kutyaeledelt csinálunk belőled. Világos?
A patkány elfordította a fejét. Tudtam, hogy Elenát nézi, aki ott állt 
háromlépésnyire zsebre vágott kézzel, majd lassan elővette a bal kezét, és 
feljebb húzta a derekán a melegítőfelsőt. A másik kezében apró, fekete 
pisztoly csillant meg. A patkány hirtelen mozdulattal ismét felém fordult. 
Elrántottam a kerítés mellől, és rövid jobbhoroggal gyomorszájon vágtam. 
Fuldokolva a földre esett. Féltérdre ereszkedtem mellette. Arccal az aszfalton 
öklendezett.
- Megjegyeztük a képed, tetűkém - mondtam halkan. - Ha még egyszer 
meglátunk itt, neked annyi.
A sarkammal keményen beletapostam a pofájába. Spriccelős hang 
hallatszott. Senki se figyelt ránk. Mikor visszaültünk a Lincolnba, Pablo és El 
Canonero már a hátsó ülésen vártak. Elena megragadta a kormányt, és 
elindultunk.
A puskás megérintette a vállamat. Megfordultam. Gyors, határozott 
mozdulattal bólintott.
A Lincoln a kocsim mellett tett ki. Pablo is kiszállt velem. Egy 
narancsszínű, neonszerűen foszforeszkáló szalagot nyomott a kezembe.
- Kösd a fejed köré este, mielőtt bemész á játszótérre! És vigyél magaddal 
néhány üveg sört! A kocsival állj be a térre, és tedd a sörösüvegeket a 
motorháztetőre. Ha felemeled a kezed, az egyik sörösüveg fel fog robbanni. 
Ebből ez a Mortay rá fog jönni, hogy fedeznek.
- Kösz, Pablito. Megszolgálom.
- El Canonero azt üzeni, tizenegyre a tetőn lesz.
- Rendben.
- Megkért, hogy kérdezzelek meg... hogy mi legyen, ha ez a Mortay nem 
veszi észre magát... ha mégis neked ugrana? Szedje le, vagy csak tűnjön el?
- Szedje le!
- Bueno.
99.
Visszafordultam a belváros felé, és megálltam a Mama vendéglője előtt. Jó 
ideig várnom kellett rá a bokszban. Mikor végre megjelent, Immaculatát is 
hozta. Velem szemben ültek le. Mac nem sokat teketóriázott.
- Burke, ugye nem lesz baja Maxnak?
- Még nem tudom, de nemsokára meg fogom mondani - feleltem szúrós 
szemet meresztve a Mamára. Ő se volt rest. Nem kellett volna belekevernem a 
gyereket.
- De ugye rögtön értesítesz, ha megtudsz valamit?
- A rohadt életbe! Megengednéd, hogy előbb befejezzem, amit elkezdtem?
Mac az asztalon keresztül megfogta a kezem.
- Persze. És Maxra is vigyázok egy pár napig. A Mamára pedig ne 
haragudj. Az mondta Maxnak, hogy dolgozol valami ügyön, és azóta nincs 
egy perc nyugta, mert Max azt hiszi, valami baj történt veled. A Mama már 
nem bírta egyedül.
- Dehogy haragszom - feleltem, és Michelle szavai jutottak eszembe. - 
Max merre van most?
- Otthon van Flowerrel. - Felállt, és indulni készült. - Vigyázz magadra! - 
mondta kurtán, és megcsókolt.
A Mama becsomagolt nekem egy mázsa kínai kaját. Meghajtással 
köszöntem el tőle. Kérdőn nézett rám, hogy nem haragszom-e.
- Minden rendben - feleltem.
100.
- Keresett valaki? - kérdeztem Belle-től, miután átléptem Pansyn.
- Halál nyugi volt - felelte, és kivette a kezemből az ételes dobozokat. 
Pansy bement utána a hátsó szobába. Engem észre se vett. A rohadt dög.
Belle letakarította az íróasztalt, hogy elférjen az étel.
- Mi ez a sok kriksz-kraksz? - kérdeztem a telefirkáit sárga jegyzettömbök 
felé bökve.
- Térképvázlatok. Én csináltam őket. Mert a várostérképek mind hiányosak 
- nekem pedig át kell látnom az utcákat. Lejegyeztem egy-két ötletet.
Odafordultam Belle-hez.
- Mikor tudsz jobban megjegyezni egy útirányt, ha vezetsz vagy ha csak 
utas vagy?
- Ha vezetek.
- Oké - mondtam, és belekanalaztam az erős-savanyú levesbe. - Akkor ma 
este te vezetsz.
- Hova megyünk?
- Olyan helyre, ahova egyszer talán egyedül kell visszatalálnod. Olyan 
helyre, ahol biztonságban lehetünk.
Tele szájjal bólintott.
- Beszél! - kiáltottam, és a hátam mögé hajítottam egy tojást. Lehet, hogy 
még most is röpül, mert a földre biztos nem esett.
Cigarettára gyújtottam, elgondolkodtam. Megpróbáltam összeillesztgetni 
azt a keveset, amit tudtam, miközben Belle az edényeket rámolta. Aztán 
elhessegettem a gondolatokat - estére több darabkám lesz már a képhez.
Hat óra volt. Kiengedtem Pansyt a tetőre, majd a hátsó szobába mentem, és 
előkészítettem, amire szükségem volt. Fémorrú, puha, gumitalpú, magasszárú 
cipőt. Fekete pamutnadrágot. Fekete melegítőfelsőt. A szekrényből fehér 
dzsekit vettem elő, ellenőriztem a tépőzárral rögzített ujját. A narancsszínű 
fejpántot az egyik zsebébe csúsztattam. Makulátlan iratokat raktam össze: 
jogosítványt, forgalmit, betegsegélyező kártyát, meg a többi szarságot, ami 
kell. Hatszáz dollárt használt bankjegyekben. A legnagyobb címlet ötvenes 
volt. Olcsó fekete műanyag órát.
Beengedtem Pansyt. Lezuhanyoztam és fürdőköpenybe bújtam. Mikor 
kijöttem a fürdőszobából, Belle a kanapén feküdt, kezét összefonta a feje alatt, 
a hosszú lába a háttámlán. Az egyik ingem volt rajta és egy piros bugyi. Az 
inget persze nem tudta összegombolni.
Leültem. Az ölembe ejtette a lábát.
- Burke, ugye ennyi az egész?
- Miről van szó?
- Erről a helyről. Az irodáról. Ugye ez a lakásod is? Itt laksz.
- Itt.
Hasra fordult, és addig tornászta magát hátrafelé a kanapén, amíg a csípője 
az ölembe nem került. Lehet most egy újfajta tűzhelyt kapni. Szenzoros. 
Öngerjesztéssel működik. Nem kell bekapcsolni, mert a melegítőlapok csak 
akkor kezdenek hőt termelni, ha az ember egy rézedényt rak rájuk. Pont azt 
éreztem, amit a kályha a rézedény alatt.
Belle felkönyökölt, és hátrafordulva beszélt hozzám.
- Azt hittem, van egy házad, csak engem nem akarsz odavinni, mert nem 
szeretnéd, ha az ágyadban aludnék. Vagy mert ott a feleséged. Az a csaj, 
akiről beszéltél.
Rágyújtva figyeltem, ahogy Belle hátsó felén minden egyes helyváltoztatás 
alkalmával meg-megmozdul az ingem.
- De az a csaj ugye tényleg elment, ahogy mondtad? Nem hazudtál.
- Nem. Igazat mondtam.
- Féltékeny dög vagyok. Tudom, hogy disznóság, mégis az vagyok. De 
arra nincs mentség, hogy nem hittem neked. Hinnem kellett volna.
- Csak a polgároknak hazudik, aki kitaszított.
- Na, azért találkoztam már én hazudós vagánnyal. De tudom, hogy te nem 
hazudsz. Legalábbis nekem nem.
Fészkelődött egy kicsit, s megérezve az ölemben a melegséget, egyre 
szorosabban tapadt hozzám.
- Meghalt?
- Fogalmam sincs, Belle - mondtam keményebben. - Már mindent 
elmondtam. Többet nem tudok.
- Haragszol?
- Nem.
- Bocsáss meg, édes!
- Nincs mit.
Feljebb húzta a csípőjén az inget.
- Csapj oda! Mindjárt jobban érzed magad.
- Jól érzem magam most is - mondtam. Belle megint fészkelődött.
- Gyerünk, üss már rá!
A fenekére tettem a kezem, és gyöngéden megpaskoltam.
- Mi lesz már! Sózz oda egyet-kettőt! Garantálom, hogy jobban fogod 
érezni magad.
Erre aztán jó nagyot húztam a fenekére, csak úgy csattant a tenyerem.
- Rajta! - suttogta. - Csináld még egyszer!
Még kétszer csattant a tenyerem ugyanazon a helyen.
- Jobban érzed magad, ugye?
- Nem.
- Nem hiszem - mondta, és a szájába vett.
101.
Az East Side-i autópályán igyekeztünk a Triboro-híd felé. Belle szippantott 
egyet a cigarettájából, de közben az utat figyelte.
- Hogy kell bekapcsolni a műszerfal világítását?
Megmondtam neki. A sebességmérőre pillantott.
- Érzésből is tudom, mennyivel megyünk, de néha azért nem árt nézni a 
kilométerórát.
- Van benne résztávmérő.
- Oké. Majd használom.
Áthajtottunk a hídon. Megmutattam neki, merre rövidebb az út, és 
irányítottam a kanyargós South Bronx-i utcákon. A raktárépületeken és a 
kiégett házakon túl a pusztaságba jutottunk.
- Fordulj balra a következő sarkon! - mondtam. - Ez az a hely.
Belle az út széléhez kanyarodott. Sötétben voltunk, errefelé nincs 
közvilágítás.
- Azt hiszed, perverz vagyok? - kérdezte felém fordulva. Kicsit remegett a 
hangja.
- Ugyan mért hinném?
- Ugratsz? Tudod te pontosan, miért kérdeztem. Mert jólesett, amikor 
csipkedtél, hogy elmondjam, mit látok a tükörben. Az előbb is jólesett, amikor 
megütöttél. Jólesik, ha te csinálod. Olyankor rendesen érzem, hogy szeretsz. 
Furcsa, nem? - Szippantott egyet. - Szóval ezért hihetned, hogy perverz 
vagyok.
Én is rágyújtottam.
- Az igazat akarod hallani?
- Azt.
- Szerintem bemeséled magadnak, hogy perverz vagy. Úgy csinálsz, 
mintha az életed lutri volna. Nagy genetikai lutri. És hervadtán hajtogatod, 
hogy te aztán csak veszteni tudsz rajta.
- A vérem...
- Na jó! A véred. A véred miatt lett ilyen az arcod. A véred miatt nem 
akarsz gyereket. De azt, hogy mit csinálsz, azt nem kenheted a véredre. 
Szabadon választhatsz.
- Nem értesz semmit.
- Te nem értesz semmit, aranyom. Nyitva a szemed, de nem látsz semmit. 
Emlékszel, mit mondtál az aligátorról... hogy mi a különbség egy húszcentis 
meg egy kétméteres között?
- Persze, hogy emlékszem.
- És mi a különbség a kölyökkutya meg a nagy kutya között? Csak a 
méret?
- Hát nem?
- Persze, hogy nem. Egy blöki olyan lesz, amilyenné nevelik, ahogy 
bánnak vele, amivel etetik... Az egy anya szülte kölykök is, mire felnőnek, 
talán már egyáltalán nem hasonlítanak egymásra.
- Na jó...
- Na jó, na jó... ne etess ezzel a rossz szöveggel! De ne félj, beszélek a 
fejeddel. Addig ülünk itt, amíg meg nem érted.
- Már értem.
- Akkor magyarázd meg!
Arcát a kezébe temette és elsírta magát.
- Nem tudom - zokogta.
- Na gyere ide! - mondtam. - Bújj csak ide! Kikapcsolta a biztonsági övét, 
és könnyben ázott a szeme, miközben odacsúszott mellém.
- Ne haragudj...
- Fogd már be! Maradj szép csöndben, és figyelj, jó?
- Oké - szipogta.
- Nem a blökikről kellett volna szövegeinem. Szerinted ugyebár a vér 
mindenképpen kiütközik.
- Igen. - Sírva bólintott hozzá.
- Hát arról hallottál-e, hogy a doberman állítólag megtámadja a gazdáját?
- Igen.
- Na látod, ez nem igaz. Hazugság. Vesz a pasas egy kölyökdobermant, de 
már akkor remajozik tőle, mert tele van a feje a sok rémes szöveggel. 
Mindenesetre laposra veri. Minden kölyökdobermant laposra vernek. Hogy 
megtanulja a rohadt dög, ki az úr a háznál. Igen ám, de a kutyus egy szép 
napon felnő, és mikor a gazdi nekiáll a hirignek, a blöki beint. ,,Na, pajtás, ezt 
fújhatod!", azzal fogja magát, és széttépi a kínzóját. Ezért szövegei az a sok 
hatökör sintér, hogy a doberman gazdát eszik.
Belle kuncogott.
- Csak azt kapják, amit érdemelnek.
- Pontosan. Nincs abban semmi genetika, hogy egy doberman nekiugrik a 
gazdájának. Az egészből csak annyi genetikai tanulság vonható le, hogy a 
nagy, erős dobermanok rosszul tűrik, ha szaroznak velük. Ennyi az egész.
- Én azt hittem...
- Belle, mi emberek vagyunk. Nem aligátorok. Találkoztam már olyan 
rohadék fazonokkal, hogy megesküdtem volna, így másztak ki az anyjuk 
hasából. De ez nem igaz. Az ember nem születik szörnyetegnek, legfeljebb 
azzá lesz. Felőlem mindenki annyit papol, amennyit akar, de senki, egyetlen 
emberfia nem születik mocsoknak.
- És ő...
Gyorsan közbevágtam, mert jól tudtam, ki az az "ő".
- Belle, ő maga választott. Akárhogy nevelték, akármilyen szörnyűségek 
történtek vele, egyáltalán nem volt törvényszerű, hogy lemásolja, amit látott. 
Végül is, nem hiányzott egyetlen kereke sem. Srác koromban a sitten 
találkoztam olyan fiúkkal, nem is eggyel, akiket szemét állatok neveltek. De 
mindegyiknek volt választási lehetősége.
Rábagóztam.
- Persze nem könnyű. A mi fajtánknak sose könnyű a választás. De 
választhatunk... Világos?
- Világos. Esküszöm, hogy most már világos. - A karomba fészkelte 
magát. - Tudtam, hogy meg fogsz menteni.
Olyan hévvel csókolta a számat, hogy szinte belém fúrt a nyelve. 
Elhúzódtam tőle, és a szemében táncoló fényeket figyeltem.
- A világon sok millió olyan ember halt meg, mint akivel most fogunk 
találkozni, egyszerűen azért, mert egy gennyes elmebeteg úgy talált dönteni, 
hogy rossz a vérük. Az elmebeteg aztán a föld alá került. Testét felzabálták a 
férgek, s ha van isten az égben, lelke a lángokban enyészett el. És ott, ahol 
egykor sivatag volt, ma egy Izrael nevű állam virágzik. Gyöngéden magamhoz 
szorítottam.
- Világos?
- Aha - mondta, és végre igazán felragyogott arcán a mosoly.
102.
Megmutattam Belle-nek, hol parkoljon.
Villogtass hármat a reflektorral, aztán kapcsold ki a világítást!
- Valami jön - mondta, szemét meresztgetve a sötétben.
- Kutyák - feleltem. - Maradj csöndben!
Az egész falka közeledett. Simba, szokása ellenére, ezúttal nem vacakolt. 
Libbent egyet a rőt szőr, tompa puffanás hallatszott, és a dög máris a motorház 
tetején vicsorgott, éles fogaival kapkodva a szélvédő felé. Belle is jól 
megnézte magának a kant.
- Mi ez? Farkas?
- Városi változatban - válaszoltam. - És a falkája - mutattam a kocsi körül 
hömpölygő fenevadáradatra.
- Mi lesz most?
- Várunk.
A kölyök átverekedte magát az állatseregleten. Amelyik útjába került, azt a 
Vakond mozdulataival félrelökdöste, és odaszólt Simbának. A blöki leugrott a 
motorháztetőről, és a kölyköt követve átkullogott a sofőrülés felőli oldalra.
- Cseréljünk helyet! - mondtam Belle-nek. A vezetőülésre kerülve 
megnyomtam az ablaknyitó gombját. Simba ragadozópofája azonnal 
megjelent a legördülő ablak nyitotta résben.
- Hát mi van, Szimbovics úr! - köszöntem rá.
A hatalmas kan szaglászva nyújtogatta a nyakát Belle felé. Mély morgás 
tört fel a torkából. A falka elcsendesedett.
- Nincs semmi baj, Terry - mondtam a srácnak. - Ez itt Belle... együtt 
vagyunk.
A kölykön szutykos kezeslábas volt, szerszámtartó szíjjal a derekán. 
Mintha a Vakond kicsinyített mása állna előttem. Michelle nem tudna hova 
lenni örömében, ha látná.
- Nyitom a kaput - szólalt meg a srác. Begördültem a Plymouthszal az 
udvarra, és figyeltem, ahogy becsukódik mögöttünk a kapu.
- Én most kiszállok - mondtam Belle-nek. - Körbemegyek, és kiengedlek. 
A kutyák a nyakunkon lesznek, de nem fognak bántani. Ne félj!
- Kösz. Máris abbahagyom - motyogta.
Mikor kinyitottam neki az ajtót, és kilépett a kocsiból, a kutyák gyűrűje 
szorosan körénk zárult.
- Ugye nem kell mindet most rögtön megsimogatnom? - kérdezte.
Terry felnevetett.
- Mutatom az utat - mondta.
Kézen fogtam Belle-t, úgy sétáltunk át a roncstelepen. Simba a földet 
szaglászva cikázott előttünk. A dögök a közelünkben maradtak, de inkább 
egymást ugatták, velünk alig törődtek.
A Vakond egy félbefűrészelt olajoshordón ült néhány lépésnyire a föld 
alatti bunker bejáratától. Közeledtünkre felállt, valami fehéret húzott elő a 
kezeslábas zsebéből, és ívben messzire hajította, mint a kézigránátot szokás. A 
kutyák versenyezve iszkoltak utána.
Mielőtt megszólalhattam volna, Terry átvette a marsallbotot.
- Vakond, bemutatom Belle-t. Burke barátja. Együtt jöttek. Engem 
Terrynek hívnak - fordult Belle-hez, a kezét nyújtva. Belle rövid kézrázást 
adott elő.
A Vakond mellőzte a kézfogósdit, inkább hellyel kínált bennünket a 
félbefűrészelt olajoshordókra mutogatva, akárha nyugágyakra a jachtja 
fedélzetén.
- Maradjak? - kérdezte Terry.
A Vakond rám nézett. Bólintottam. A kölyök benyúlt a szerszámtartó szíj 
tasakjába, cigarettát és gyufát húzott elő, majd rábagózott. A család minden 
tagjától tanult valamit.
- Azért hoztam magammal Belle-t - fordultam a Vakondhoz -, mert lehet, 
hogy hamarosan el kell tűnnie valahová. Hozzánk tartozik. Pontosabban 
hozzám.
- Aha.
- Szerettem volna, ha megismered. Tudod... ha hirtelen ide kéne jönnie.
Bólintott.
- Megengeded, hogy Terry körbevigye, és megmutassa neki a többi 
bejáratot?
A Vakond intett a srácnak. Terry a kezét nyújtva odalépett Belle elé.
- Menjünk! - mondta. Belle toronyként magasodott a fiú fölé, de szó 
fogadó gyerekként követte.
Közelebb gördítettem olajoshordó székemet a Vakondhoz.
- Van most egy melóm - kezdtem. - A szellemautó. A Profi is szaglászott 
az ügyben, de egy Mortay nevű tag lekapcsolta, és eltörte a lábát. Mind a 
kettőt. Aztán közölte vele, hogy tartsa távol magát.
A Vakond bólintott, és várt.
- Gőzöm sincs, hogy ez a Mortay a szellemautót fedezi-e, vagy csak a saját 
szakállára működik. De a Profival azt üzente, hogy párbajozni szeretne 
Maxszal. Mindenesetre sorra hívja ki a városban a karate mestereket. Nem 
akarom Maxot belekeverni, amíg nem tudom, mi az ábra.
A Vakond úgy nézett rám, mint egy kémiai kísérletre. Várta, hogy 
meginduljon a reakció.
- Ma éjfélkor találkozom a taggal. Lesz, aki fedezzen. Ha túl vagyok rajta, 
felhívlak. Ha nem jelentkeznék, keresd meg Davidsont. Tudod, az ügyvédet.
- Persze hogy tudom.
- Ha nem telefonálnék, valószínűleg bevarrtak. Mondd meg Davidsonnak, 
hogy hozzon ki. Ha kápé kell neki az óvadékra, hívja a Mamát.
- Oké.
- Kösz, Vakond.
- Kinéz valami? - kérdezte. Kólásüveg vastagságú szemüvege mögött 
hiába próbáltam megtalálni a tekintetét.
- Talán. Sőt meglehetősen. Csak darabkák vannak a kezemben, és az is 
lehet, hogy két különböző kirakós játékba illenek. Holnapra, remélem, többet 
tudok már, és akkor majd megdumáljuk.
Bólintott. Terry és Belle jelentek meg kéz a kézben.
- Megmutattam mindent - jelentette ki a kölyök a Vakond mellé húzódva.
- Kísérd ki őket a kocsihoz! - mondta a Vakond, és egy fejbiccentéssel 
elköszönt tőlünk.
103.
Mikor átértünk a Triboro hídon, szóltam Belle-nek, hogy soroljon át a bal 
oldalra.
- A Queens felé? - hitetlenkedett.
- Igen. Most hazamész. Nem kell a kocsi. Ha elintéztem, kimegyek 
hozzád.
- Szeretnék én is...
- Nem érdekel, mit szeretnél. Már majdnem tíz óra van, és nekem éjfélkor 
találkoznom kell egy pasival. Nem jöhetsz velem. Nem mondom még egyszer.
Néhány percig hallgatagon vezetett.
- Burke, mi az a narancsszínű szalag a zsebedben?
Rágyújtottam.
- Jel. Hogy felismerjenek.
- Jó, de mit jelent?
- Attól függ, ki nézi. Mondjuk megy egy elkényeztetett srác reggel a 
suliba. Az úton várja egy bunyós gyerek, aki mindig beleköt. A kis 
pénzeszsáknak semmi kedve a hirighez, de azt se szeretné, ha nyuszinak 
tartanák. Mit csinál erre? Kötést rak a kezére, hogy azt mondhassa: megvágta.
- Aha.
- Én olyan helyen nőttem fel, ahol a kötés csak azt jelentette: feltűnőbb 
célpont lettél. Nem egyformák a szabályok. Világos?
- Az.
Megálltunk a ház előtt. Tíz óra volt. Bementem utána. Nem gyújtott 
villanyt.
- Burke, ne haragudj, de kérdeznem kell valamit...
- Mondd!
- Félsz?
- Halálosan.
- Akkor meg...
- Ha nem megyek el, az csak rosszabb. Jobb a bizonyosság. De ahhoz 
tudnom kell a választ egy-két kérdésre.
- Hagyjuk az egészet! - mondta hozzám simulva a sötétben. - Hagyjunk itt 
csapot-papot! Holnapra Chicagóban lehetünk. Vagy akárhol. Van spórolt 
pénzem. Itt a házban. Mehetnénk...
- Nem.
Elfordult tőlem.
- Mitől remajoztál be?
- Ez a ma esti alak, ez egyszerűen flúgos. Benn a sitten az ilyen flúgosok 
borotvaélen táncolnak. A többi krapek fél tőlük... tudod, mint az aligátortól. 
Ez annyiban jó, hogy tartják a három lépést. De ha túlságosan begazolnak, 
abból baj lehet. Ha csak azt hiszed, hogy ki akarnak csinálni, elkerülöd a 
balhét. Ha frankón tudod, megpróbálsz előbb lépni. Persze csak ha összejön.
- És most este fog kiderülni?
- Igen.
Megint odabújt hozzám a homályban, és a fülembe suttogott.
- Minek kockáztatni?
- Ez nem ilyen egyszerű. Amíg sötétben tapogatózom, nem tehetek 
semmit. Fogalmam sincs, mi van még a pakliban.
- Burke, ugye visszajössz? Ide. Hozzám.
- Persze hogy visszajövök. Ha rajtam múlik. Rágyújtottam az utolsó cigire 
és odavontam magamhoz Belle-t.
- Ha holnap reggelig nem jönnék meg, menj a roncstelepre! A Vakond 
tudni fogja, mit tegyen, kihez forduljon.
- Meg fogsz jönni, mert van valamim, ami a tied.
- Tudom - mondtam, és megcsókoltam.
104.
Negyed tizenkettő. A játszótér melletti utcában szobroztam a kocsival. 
Mélyen lélegeztem az orromon át, a hasamba préseltem a levegőt, és minden 
egyes kilégzésre kidüllesztettem a mellemet. Bujkált bennem a félelem. Egy 
csomóba gyűjtöttem a mellkasomban, teljes erőmből dolgozva. Burokba 
takartam a rémületemet. Próbálgattam a burkot, nyomogattam, behorpad-e. 
Összpontosítottam rá és sima, hideg sugarakkal bombáztam. Egyre apróbb 
cseppekre szaggattam. Láttam, ahogy a félelembuborék vízfoszlányokra 
pukkan szét benne, mint megannyi könnycsepp. Kinyújtottam a kezem és ki 
akartam préselni a félelemcsöppeket az ujjam hegyén. Már éreztem, hogy 
jönnek. Egy-kettő a szemembe szökött.
Olyan fáradtnak éreztem magam, hogy egy pillanatra be kellett csuknom a 
szemem. Öt perc múlva háromnegyed tizenkettő. Idő van.
A játszótér bejáratával szemben felugrattam a kocsival a járdára. A nehéz 
fémvágót két kézre fogva a kapuhoz siettem. A rátekert lánc az első 
roppantásra engedett. Beálltam a Plymouthszal a sötét játszótérre, kiszálltam, 
becsuktam magam mögött a kaput. Lassan körbefordultam a kocsival, majd a 
kapuval szembekerülve megállítottam a motort.
Fogtam hat üveg sört, kiszálltam, és libasorba állítottam őket a csomagtér 
tetején, párhuzamosan, azzal az épülettel, ahol a puskás várakozott. Az egyik 
üveget kinyitottam, és a számhoz emeltem. Aztán rábagóztam, hanyagul a 
kocsi oldalának támaszkodtam, és vártam.
Parázslótt a cigim vége. A játszótér körül a házak szélét elnyelte a sötét, de 
ahol én álltam, elég világos volt.
- Korán jöttél, te majom - szólalt meg egy hang a sötétben.
Szívtam a cigimet, ügyelve, hogy mindkét kezem látható legyen.
Balról két férfi közeledett. Jobbról egy harmadik. Mozdulatlanul figyeltem 
őket. Egy jól megtermett spanyol rövidujjú, fehér guybera ingben. Egy fekete 
hajú fehér manus bőrdzsekiben. Egy fehér trikós, fehér nadrágos magas alak, 
aki közeledve egyre jobban úgy festett, mint egy csontváz. Mortay.
- Állj arrébb a kocsitól! - sziszegte kígyóhangon a csontváz.
A spanyol közelebb lépett, hogy üdvözöljön: amíg motozott, eltartottam 
magamtól a kezemet. Gyémánt csillogott a fülében. Kövér gyémánt, nem 
valami pötty.
- Semmi - mondta és hátralépett.
Mortay kétlépésnyire megállt előttem. A hosszú, vékony nyak fölött olyan 
csöppnyi arc ült, hogy a fél kezemben elfért volna. Rövidre nyírt haja alatt 
láthatóan fénylett a koponyájára feszülő bőr. A szemöldök vonalában 
polcszerű csontréteg húzódott előtüremkedve, mintha napellenzőt viselt volna 
a szeme fölött.
- Ezt az iskolát nem ismerem - mondta a narancsszínű hajpántra célozva. - 
Bunyózol?
- Csak tanulok.
- Találkozni akartál velem, igaz?
- Köszönöm, hogy eljöttél - feleltem halk, udvarias hangon. - Volt egy kis 
vitád az egyik barátommal. Apró fekete manus. Görin.
Csak várt rezzenéstelenül, mint egy kőszikla.
- A vita a mi hibánk volt, ezért bocsánatot kérünk. Nem utánad szaglászott 
a barátom. Semmit sem tudunk rólad. Nem is akarunk tudni.
- Akkor mit keresett?
- A szellemautót.
- Arról jobb, ha leszálltok - sziszegte Mortay. - Nem lenne nagy 
örömötökre, ha megtalálnátok.
- Már nem keressük. Dobtuk az ügyet. Csak akartam, hogy a saját füleddel 
halld. Nem arénázunk veled, hisz te csak azt tetted, ami a dolgod. Rendben?
Azzal sarkon fordultam.
- Ott maradsz, ahol vagy!
Visszanéztem rá. Mozdulatlanul állt a helyén.
- Üzentem azzal a kis bokszossal. Nem adta át?
- Épp most mondtam, hogy átadta.
- Maxnak üzentem. Csendes Maxnak. A harcosnak. Kihívtam. Meg akarok 
vele verekedni.
- Ha látom, átadom neki.
- Tudod, ki vagyok én? Tudod a nevem? Aki velem játszik, a halállal 
játszik.
- Én nem játszom.
- Ismerlek én, Burke. Tudom, ki vagy.
- Csakugyan?
- Max a haverod. Mindenki tudja, az egész utca beszéli. Azt is mondják, 
hogy ő a legjobb. Hát tévednek. A legjobb én vagyok. Én. Ha elismeri, 
térdeljen le, hajtson fejet, és életben marad. Ha nem, verekedjen meg velem.
- Nem kényszerítheted rá.
- Na ne! Akárkit rákényszeríthetek. Leköpöm a dodzsókban a padlót. Az 
egyik kendó mestert a saját kardjával öltem meg. Mindenkinek van érzékeny 
pontja. Csak meg kell találni. - Úgy tárta szét a két karját, mint pókerjátékos 
az ászokat. - És én megtalálom.
- Ugyan, hagyd már! - mondtam.
Felém lendült, és az arcomba köpött. Nem mozdultam meg, a szemébe 
néztem.
- Vagányabb vagy, mint gondoltam - suttogta. - Hát igen, a te korodban 
már nem ugrik az ember az első szóra. De figyelmeztetlek: ha egy volt sittest 
szemen köpnek, ki kell állnia.
- Veled nem verekszem.
- Nem is tudnál, kis szarházi! - Éreztem, hogy a fejem féloldalt csapódik, 
és kiserken ajkamon a vér. - Lefogadom, hogy ezt se láttad.
- Nem, nem láttam - feleltem az ajkamat nyalogatva, és elöntött az indulat. 
Évekkel ezelőtt egy másik férfival szemben éreztem így magam. Azt 
kívántam, bárcsak lenne nálam fegyver, de mégis örültem, hogy nincs.
- Én vagyok a leggyorsabb a földön. Hozzám képest Max gyáva nyuszi. 
Elintézem egy perc alatt... észre sem veszi, mi csapta agyon.
- Nem kényszerítheted rá, hogy verekedjen... hiába üzengetsz neki.
- Tegyük föl, eltöröm a gerincedet, és egy életen át tolószékben kell 
csücsülnöd... szerinted akkor se dugná ide a képét?
- Ki van zárva, hogy megtedd - mondtam kedvesen. - Nem vagyok 
egyedül!
A spanyol fölnevetett.
- Én egy lelket se látok a környéken - mondta, de mindenesetre előhúzott 
az övéből egy automata pisztolyt.
Válaszul felemeltem a karom. Csörömpölve felrobbant az egyik sörösüveg. 
Egy lépést hátráltam Mortay elől.
- Egy egész osztag puskás van a tetőn. Infravörös távcsővel, 
hangtompítóval.
Mortay, mint a jégcsap. A szeme rajtam.
- Megmutassam? - Felemeltem a karom. Újabb sörösüveg robbant fel. El 
Canonero. A puskás. Kiérdemelte a nevét.
- Nem szeretném, ha harag volna köztünk. Rendesen rám ijesztettél. 
Felejtsük el! Váljunk el szépen! Hozzám nem nyúlhatsz, Maxra se 
kényszerítheted rá magad. Lőttek a dolognak. Világos?
Mortay olyan halkan szólalt meg, hogy előre kellett hajolnom, különben 
nem hallottam volna.
- Üzenem Maxnak, hogy tudok a gyerekről. Mondd meg neki, hogy tudok 
Flowerről. Üzenem, hogy keressen meg. Ha nem keres meg, meghal a gyerek!
Üvöltve vetettem rá magam. Ütést éreztem a bordámon, és a földön 
találtam magam. Valami fehér villant, Mortay eltűnt. A játszótéren 
összevissza sivítottak a golyók, a fekete hajú férfi a földre hanyatlott, teste 
megrángott a lövések becsapódásakor. A falakról hullott a vakolat.
A kocsihoz vonszoltam magam, bekúsztam az ülésre. Elfordítottam a 
kulcsot, a földig nyomtam a gázpedált, és robogtam kifelé a kapun.
105.
A Plymouth lámpa nélkül száguldott a folyó felé. A gyorsforgalmira érve 
nagy nehezen sikerült lassítanom és elvegyülnöm a késő éjszakai 
forgalomban. Behúzott nyakkal vezettem, feszülten várva, hogy utánam 
lőjenek. De nem. Sziréna se sikoltott.
Gyorsan kellett döntenem: az irodámba menjek, vagy Belle-hez. Az irodám 
közelebb esett, viszont Mortay is tudta, merre van. A Plymouth 
rendszámtábláján elmosódtak a betűk a rákent sártól és vazelintől - nem 
jelenthet fel senki.
Fél szemmel a visszapillantó tükröt figyelve sodródtam a többi kocsi közt a 
Battery alagúton át. Nem követett senki. Lerángattam magamról a dzseki ujját. 
A tépőzár recsegve engedett. Az egyik ujjtól a Beit körúton, a másiktól néhány 
kilométerrel később szabadultam meg. Kibújtam az ujjatlan dzsekiből, és azt 
is kihajítottam az ablakon. Legutoljára a narancsszínű fejpántot dobtam ki. 
Tovalebegett a szélben.
Két saroknyira Belle házától megálltam egy telefonfülke előtt, és elővettem 
a gumiszőnyeg alól a pisztolyom. Belle az első csörgésre felvette a kagylót.
- Halló?
- Én vagyok az. Minden rendben?
- Velem igen, édes.
- Melyik a kedvenc állatod? Leesett neki.
- Az aligátor. Tiszta a levegő, szívem. Letettem, vissza a Plymouthba. Alig 
léptem ki belőle a ház előtt, már nyílt is az ajtó. Pisztollyal a kezemben 
surrantam be a sötétbe.
106.
A kanapéhoz lépve letettem a pisztolyt, és megragadtam a telefont. Belle 
leült mellém, és a kezét nyújtotta.
- Édes...
- Légy szíves, hagyj békén, Belle! Dolgoznom kell, nem sok van már 
hátra.
A gombokat nyomogatva szidtam a telefontársaságot, hogy miért kellett 
Manhattannak és Queensnek külön előhívó számot adnia. Végre jelentkezett a 
Mama.
- Én vagyok az. Nincs időm beszélgetni. Keresd meg Immaculatát. Hívd el 
magadhoz!
- Jó.
- El kell utaznia egy időre, de a gyerekkel együtt, Mama. Ez a 
legfontosabb. A gyerekkel együtt. Maxnak mondjon, amit akar... hogy 
ismerősökhöz megy, vagy akármit. De el kell tűnnie innen.
- Maxnak is?
- Miért, azt is el tudnád intézni?
- Sok gond van az üzlettel Bostonban. Az megfelel?
- Igen. De ne csapjon nagy hűhót. Szép csendben.
- Holnap reggel indulnak.
- A gyerekkel.
- A gyerekkel. Úgy lesz, ahogy mondod. És gyere el hamarosan. Mesélj el 
mindent.
- Jó. Hamarosan elmegyek.
- Itt sokan segítenek. Nem lesz baja a babának.
- Küldd el őket, Mama!
- Elküldöm - ígérte meg.
Mély lélegzetet vettem. Belle kővé válva ült mellettem. Újabb számot 
tárcsáztam, és elvettem tőle a felém nyújtott cigit. A Vakond felvette a 
telefont.
- Én vagyok az. Minden rendben. Letette.
Ekkor jött rám a remegés. Még a cigarettát se tudtam betenni a számba. 
Belle a fejemet a mellére húzva átölelt.
- Hagyj most! - mondtam és eltoltam magamtól. - Ki kell jönnie rajtam... 
tudom, mit kell tennem.
Hagytam, hadd járjon át a félelem, hadd rázza a testemet, mint foxi a 
patkányt. Újra végigfutott bennem az este: a játszótér, ahogy a földre estem, 
ahogy mérges fullánkú gyilkos darazsak köztem és Mortay közt repdestek, 
ahogy El Canonero vigyázott rám a magaslesről.
A rettenet szorításában úgy rángott a testem, akár a malarias rohamban, s 
ez a biafriai kiégett őserdőt vetítette elém, ahol a félelem még a liánoknál is 
sűrűbben indázik.
Nem tudtam megállítani. Meg se kíséreltem, inkább csak vártam, 
csendesen, mozdulatlanul, a bordatöréses betegek óvatosságával, akik tudják: 
lyukat üt a tüdejükön az első köhögés.
A rettegés végigjárta a testemet.
Mikor végre kifutott belőlem, csatakosan, ernyedten, kimerülve lehunytam 
a szemem, és fejemet Belle ölébe hajtottam.
107.
Még sötét volt, mikor felriadtam. Ahogy elfordítottam a fejem, az arcom 
lecsúszott Belle öléből az izzadtságtól - vagy könnyektől - sikamlós 
combjára. Felültem mellé.
- Behoznád a kocsiból a vászonzsákomat? Van benne valami ruha. Le kéne 
tusolnom... szörnyen büdös vagyok.
- Engem nem zavar.
- Azért csak hozd be a zsákot, légy szíves!
Szó nélkül felállt. Levetkőztem. Ruhadarabjaim súlyosnak tűntek. A földre 
dobtam őket, és beálltam a zuhany alá.
Mire elkészültem, Belle a kanapéra készítette a vászonzsákot. 
Megtörülköztem és tiszta ruhát vettem fel. Belle órája negyed hármat mutatott. 
A vászonzsákból elővettem egy párnahuzatot és belegyömöszöltem mindent, 
ami rajtam volt, még az olcsó órát is.
- Nincs mosógépem - szólalt meg Belle az arcomat fürkészve.
- Ezt a cuccot nem mosni kell, hanem elégetni mondtam a bejárati ajtó 
mellé dobva a csomagot.
- Iszol valamit?
- Jeges vizet.
Néhány jégkockát pottyantott egy pohárba, a csapnál teletöltötte és 
odahozta. Rábagóztam, s közben figyeltem a gyufát tartó kezemet. Nem 
remegett.
A kanapé karfájának dőlve iszogattam a vizet, szívtam a cigit, és elnéztem, 
ahogy a füst lassan felszáll a mennyezet felé. Belle pár lépésnyire állt. Nem 
szólt egy szót sem, csak figyelt.
- Gyere ide, édes! - mondtam.
Leült a földre a kanapé előtt, én pedig a tarkójára tettem a kezem. A 
sötétben biztonságot és nyugalmat éreztem. Belle elvette a hamutartót, letette 
a földre, hogy én is elérjem, és rágyújtott.
- Srác koromban - kezdtem - nekem is volt saját lakásom. Egy lyuk az 
alagsorban, de berendeztem szépen. Idegenek között nevelkedtem, 
árvaházban, nevelőszülőknél, intézetben, úgyhogy soha semmim nem volt, 
ami az enyém lett volna. Úgy éreztem, annál az alagsori lyuknál nincs 
fontosabb a világon.
Nagyot szippantva figyeltem, ahogy felizzik a parázs.
- És akkor egy hapsi el akarta venni tőlem azt az alagsori kéglit. Fogalmam 
sem volt, mit tegyek. Senki nem adott tanácsot, igaz, nem is hallgattam volna 
senkire. Szereztem egy pisztolyt és utánamentem a hapsinak. Egy sikátorban 
találkoztunk. Majréztam rendesen. Azt hittem, soha nem lesz semmim, ha nem 
tudom megtartani magamnak azt az alagsort. Hogy örök életemben csóró 
leszek.
Meg volt beszélve a találkozó. Mint ezzel a ma esti fazonnal. Még most is 
előttem van, mintha tegnap történt volna. Készülődtem. Vazelint kentem a 
hajamra, hogy bele ne markolhasson. Vastag újságpapírréteget dugtam a 
ruhám alá, ha késsel támadna rám. Ragasztószalagot tekertem a pisztolyra, 
hogy ne hagyjak ujjlenyomatot... valójában persze azért, hogy félelmemben el 
ne ejtsem, amikor előveszem. Még egyszer körülnéztem az alagsorban. Az én 
lakásomban. A rádiót bekapcsolva hagytam, úgy mentem el hazulról. Doc 
Pomus énekelt. Ő volt a blues királya. A rock and roll előtt ő tarolt. 
"Szívtelenül." Ez volt a dal címe. Még most is hallom.
Mikor odaértem, már várt a haverjaival. Megpróbáltam beszélni a fejével, 
de csak nevetett és pocskondiázott. Ráfogtam a pisztolyt, de azt mondta, úgyse 
merem elsütni, mert be vagyok rezelve. Hát nagyjából eltalálta. Mégis 
rálőttem.
- Megölted?
- Nem. De ezt akkor még nem tudtam. Csak beleeresztettem egy golyót a 
többiek szeme láttára. Aztán sarkon fordultam, s mentem haza az alagsorba. 
Azt hittem, ebből mindenki tudni fogja, hogy Burke-kel nem lehet szarozni, 
Burke nem gyerek már, hanem férfi. Igazi férfi.
- Aztán mi történt?
- Elvittek. Lesitteltek. Odabenn jól kinyitottam a fülemet, és rátaláltam 
azokra, akiknek adhattam a véleményére. Soha nem akartam gyilkos lenni! 
Nem való az én kezembe pisztoly. Én sviháknak születtem. Megjavulni se 
akarok - úgyse lehetne belőlem rendes polgár. Sose volt kenyerem a rablás, a 
fegyver. De menő akartam lenni. Mindig az eszemet akartam használni, nem a 
kezemet.
Elnyomtam a cigarettát.
- Egész életemben a nagy dobásra vártam. De sose jött össze. Van, amikor 
megszalad, és beüt egy-két jó balhé, de végül mintha mindig ugyanabban a 
sikátorban találnám magam.
Húztam egyet a jeges vízből. Belle a mellemre tette a kezét.
- Pedig azt hittem, az a kurva alagsor volt az utolsó dobásom. Még meg is 
esküdtem, hogy soha életemben nem fogok egyetlen tárgyért sem harcolni. 
Úgy hagyok ott mindent, ahogy van, lesz, ami lesz. Nem szívok semmit 
mellre.
Megint rágyújtottam.
- Kiirtottam az életemből minden szemetet. Nem iszom, nem kábítózom. 
Kitanultam, hogy óvatosnak kell lenni. Nagyon, de nagyon óvatosnak. Még a 
biztosítékot is biztosítom. Páncélszekrényben tartom a széfet. Háttérzajos 
kazettával telefonálok, hamis rendszámtáblával furikázom. Van egy rakás 
útlevelem, születési anyakönyvi kivonatom, jogosítványom. Aki vissza tud 
ütni, azzal nem kezdek ki. Csak annyit akarok magamnak kikaparni, amennyit 
minden gyerek simán megkap... amit a te anyád is meg akart adni neked.
- Biztonságot?
- Azt. Biztonságot. Babonás szokásokat alakítottam ki magamnak, 
valóságos kis szertartásokat, s imádkozom, hogy megóvjanak a gonosztól. De 
az előbb, ahogy itt rettegtem a kanapén, elgondolkoztam. Ha valaki lyukat 
imádkozik az isten hasába, és mégis az ördög jelenik meg neki, mit ér az 
imája? Körülöttem az egész világ egy roncstelep. Egyszer elkaptam egy 
kislányt. Lehetett vagy tizennégy éves, és már javában strichelt. Csukott 
szemmel cumizott minden éjjel, a keresetét pedig szépen letejelte valami 
szarzsáknak, aki cserébe jól összeverte, és visszaküldte a sarokra. Mikor aztán 
elvittem valahova, ahol biztonságban lehetett, beszéltem a fejével. Hogy mért 
szökött meg otthonról. Nem azért, hogy jobb sora legyen? Azt mondta, az 
utcán jobb a sora.
- Meg tudom érteni szegényt.
- Persze. Ezen gondolkodtam az előbb itt fekve. Mindig ésszel akartam 
élni. Sose akartam az egész világot megszívatni, csak azt a keveset elvenni, 
ami jár. Abszolút kockázatmentesen.
De most már látom, hogy megszokásból csináltam. A szokásaim rabja 
lettem. Nagy hiba volt. Öreg hiba.
- Milyen szokásokról beszélsz?
- Ha valaki a sitten azon töri a fejét, hogy megpattan, rögtön kiszúrják, 
csak figyelni kell. A manus szokásokat alakít ki. Minden nap ugyanazt 
csinálja. Mondjuk, bent marad a cellájában, pedig moziba mehetne. Miért? 
Mert a rácson dolgozik. Lassan. Mindig csak egy keveset. A leszerelt darabok 
helyére koszos szappant tömköd, nehogy észrevegyék. És vár. Vagy az 
udvaron áll, és az őrtornyokat lesi, hogy kidolgozza a menetrendet. Az embert 
egy idő után elárulják a szokásai. Itt van ennek a dél-amerikai diktátornak az 
esete, aki csak a páncélozott csodaautójában volt hajlandó kidugni az orrát az 
utcára. Gorillák előtte, gorillák mögötte. Olyan biztonságban volt, mint egy 
páncélteremben. Mit tesz erre az ellenfél? Kicsinálja rakétával. Világos? A 
pasi szokásai alapján rájöttek, mi a teendő. És nem szaroztak. Egykettőre 
levették a problémát a napirendről.
- De...
- Én is így vagyok vele. Túl régen csinálom már. Igyekszem óvatosan 
játszani, de nem egyedül játszom. Érted, amit mondok?
- Nem egészen, édes.
- Az iroda nem érdekel. Akkor hagyom ott, amikor akarom. Még egyszer 
be nem varrnak azért, mert az otthonomért verekszem. Nincs otthonom. 
Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy lépjünk le? Hát lelépni azért nem tudok. 
Ha otthonom nincs is, vannak emberek, akikhez tartozom. Ők az én családom. 
Nincs másom, csak ők. A szokásommá váltak.
- Az a kis fekete?
- A Profi az egyik, de vannak mások is. Nem is tudom, hogyan történt. 
Nem így terveztem. Mindig csak álmodozom. Először nehéz fiú akartam 
lenni. Fegyver, kegyetlen élet, korai halál. De aztán rájöttem, hogy nem 
szeretnék korán elpatkolni. Akkor úgy döntöttem, szélhámos leszek, de 
mindig srácok kerültek az utamba. És egyszerűen rákényszerítettek, hogy más 
legyek, mint ami akarok.
Értsd meg, Belle, én mindig az eszemmel akartam elérni mindent, mégis 
állandóan arra kényszerülök, hogy a kezemet használjam! Magányos farkas 
szerettem volna lenni. Magányos farkas. Még kimondani is jólesett. De nem 
vagyok az. Egy életen át nem bírok rájönni, mi vagyok... csak azt tudom, mi 
nem.
Belle fészkelődött egy kicsit a földön, és rám nézett.
- Én tudom, mi vagy - mondta.
- Dehogy tudod. Csak azt tudod, mit szeretnél. Én is így vagyok vele. 
Elképzelek valamit, elkezdem magam arra a formára gyúrni, de sose sikerül.
Belle megmarkolta az ingem.
- Burke! Ha így akarod beadni nekem a szakítást, jobb, ha már most 
leállsz!
- Semmit nem akarok beadni. Az én életemben nem lesz több alagsor. 
Nekem már lőttek. Kikészültem. Annak a vadbaromnak, akivel az éjjel 
találkoztam, a testvéremre fáj a foga. És azt is tudja, hogyan kényszerítse 
harcra. De én nem hagyhatom. Nem hagyhatom Maxot.
- De ha Max olyan jó, ahogy mondod...
- Ez nem párbaj lenne, Belle. Maxnak gyereke van. Kitaszított, mint mi, de 
a maga útját járja. Ha kiáll ezzel a vadbarommal, semmiképp nem nyerhet. 
Olyan ez a helyzet, mint amikor az ember felfordít egy követ. Nem tudja, mi 
van alatta. Ez a Mortay bele akarja rángatni Maxot valamibe. Ha 
megküzdenek és nyer, Max meghal. De az se lesz fáklyásmenet, ha Maxnak 
jön össze. Mert ha győz, kikerül a homályból. A szájára veszi az utca. Hát 
nem érted?
- Nem!
- Akkor figyelj rám, kislány! Jól figyelj! Megszűntek a frankó 
játékszabályok. Nincs már betyárbecsület. Srác korom óta tudom ezt, de sose 
szívtam mellre. Lelőttem azt a szivart, visszamentem az alagsorba, és mi 
történt? Na mi?
- Mondd...
- Nem a haverjai jöttek utánam, nem. A zsaruk.
- És...
- Hallgass végig! A zsaruk jöttek értem. Szaros kis hülye voltam, aki azt 
képzelte, hogy nehéz fiú lesz belőle. Visszamentem az alagsorba. Ha jönnek, 
hát hadd jöjjenek. Döntsenek a fegyverek. Nem számít, élek-e, halok-e. A 
kégli nélkül nem akartam élni. De ha én győznék, az nagy szám lenne. 
Korzóznék az utcán, bámulnának a csajok, a manusok összesúgnának a hátam 
mögött. Azt hittem, fegyverrel jönnek... de csak letartóztatási parancs volt a 
kezükben.
Rágyújtottam. Még most sem remegett a kezem.
- Most jön a lényeg. Max nem nyerhet ezzel a vadbarommal szemben, 
mert előbb vagy utóbb eljön érte valaki...
- Burke...
- Nekem is van elszámolnivalóm, Belle. Nem árultad a testedet soha, és... 
ugye... a lelkedet sem árultad? Hát most adj nekem belőle... csak amennyi jár. 
Számomra csak egyetlen megoldás létezik. Nem akarok élni, ha ekkora árat 
kell fizetnem érte.
- Meg kell ölnöd - mondta a lány határozottan.
- Igen, meg kell ölnöm. Csakhogy nem vagyok elég ügyes hozzá. Még ha 
valahogy megölném is, akkor se tudnám megúszni.
- Voltál már sitten. Megígérem, hogy várok rád. Még akkor is, ha 
életfogytot kapsz.
- Azt már megkaptam. Épp most töltöm. Úgyhogy ideje abbahagynom a 
komolytalankodást. Van egy tervem. Tudom, hogy csinálhatnám meg. Sose 
lenne belőle bírósági ügy.
- Édes...
- A Vakond, akivel az este találkoztál, igazi lángész. Akkora fej, hogy az 
félelmetes. Csináltatok vele egy kabátot... béléssel. Megkeresem Mortayt, aki 
szépen előadja magát, s amikor lecsap rám, csak egy hatalmas durranás 
hallatszik, és vége.
A fejét a mellemre hajtva sírt.
- Nem, nem, nem...
- Ne vedd el tőlem! - suttogtam. - Bárcsak ki tudnék találni valami más 
megoldást. Egy percet se vacakolnék. De láttam a szemében az elmebajt. Az 
ürességet. Az érzéketlenséget. Ha eltolom, azok szenvednek meg érte, akiket 
szeretek. És én leszek az oka.
A jerglit kibírnám még egyszer, de nem tudnék tükörbe nézni, ha futni 
hagynám ezt a vadbarmot. Nem volna miért szabadulnom.
- Miért nem próbálsz...
- Mit? A zsarukat? Elköltözni örökre a városból?
Gondolkodom, érted? Én se szeretném feldobni a talpam. Puszta kézzel 
nem tudom elintézni, ahhoz nem vagyok elég jó. A zuhany alatt egy pillanatra, 
de csak egy pillanatra volt egy érzésem. Azt hittem, megvan a megoldás. Ez a 
vadbarom nem véletlenül áll kapcsolatban a szellemautóval. Minden a 
megszokáson alapul. Ha tisztába jönnék a szokásaival, talán elkaphatnám.
Belle elhúzódott tőlem, és úgy nézett a szemembe, mint aki belém lát. Az 
arcán a nagy, kerek könnycseppek, mint az üveggyöngyök. Szilánkosra 
törnének, ha a földre esnének.
- Ugye megpróbálod?
- Meg hát! Persze hogy meg. Csak az idő kevés. Össze kell illesztenem a 
részeket... és az is lehet, hogy nem jön ki semmi. Lehet, hogy nincsenek is 
szokásai.
- Esküszöl, hogy megpróbálod?
- Esküszöm. De neked ki kell szállnod, Belle. Most rögtön, hogy senki se 
kapcsoljon össze minket. Egy-két óra alatt eltűnhetsz innen. Van nálam pénz. 
Adok egy telefonszámot. Még néhány nap és vége az egésznek, így vagy úgy.
- Most inkább aludj, édes! - mondta, és szájon csókolt.
108.
Megéreztem a forróságot. Hirtelen kinyitottam a szemem, és az oldalamra 
fordultam. Belle meztelenül állt előttem, háromszög alakú ágyéka s rajta a 
lágy szőr pontosan a szemem előtt.
- Most azt hiszed, jól adod a kandúrt? - kérdezte.
- Csak magamat adom. Legalábbis megpróbálom.
- Nem akadályozlak meg benne. Szeretlek. De te sem állhatsz az én 
utamba.
- Miről beszélsz?
- Ez a buli közös. Ketten csináljuk. Te meg én. Függetlenül attól, hogy 
alakul.
- Mondtam már...
- Ugyan mit fogsz csinálni, nagyfiú? Kivered a seggem? Jól fog esni... ha 
még emlékszel.
- Belle...
- Ugye tudod, mért esik jól? - suttogta. - Persze, hogy tudod. Egész 
életemben két embernek hagytam, hogy megüssön: Sissynek és neked. Sissy 
szeretett, és azt akartam, hogy te is szeress. A tied akartam lenni, hogy 
vigyázz rám, és hogy ments meg, ahogy Sissy. Te sem akarsz magányosan 
élni ezen a földön. Megértettem, amit mondtál. Végighallgattalak. Nem 
vagyok hajlandó lelépni, hogy aztán egy szaros telefonból tudjam meg, 
meghaltál-e, vagy sem.
- Azt csinálod, amit mondok.
- Csak parancsolgass. Mindenben engedelmeskedem. De csak akkor, ha a 
tiéd lehetek, megértetted? Benne vagyok a buliban.
- Nem vagy benne.
- Már hogy a francba ne lennék! Csinálhatsz, amit akarsz. Ha beveszel a 
buliba, és hagyod, hogy segítsek, kiszolgállak, mint egy cseléd. Ha nem, 
holnap este visszamegyek a bárba, és minden pasinak elköpöm, hogy a 
barátnőd vagyok. A főnökömnek is. Tele lesz vele az utca. Még az újságba is 
beteszem, ha kell. Ha a kurva szokásaidba nem férek bele, beleférek majd az 
egész életedbe.
Magam elé bámulva felkönyököltem.
- De nagy hülye vagy te! - Csak ennyit tudtam mondani.
Nem láttam az arcát, de éreztem, hogy elmosolyodik.
- Szép fiatal lány vagyok - suttogta. - Tőled tanultam. Nő vagyok. A te 
nőd. És most megtanítlak rá, mit jelent, ha egy nő konok.
Becsuktam a szemem.
109.
Mikor ismét felébredtem, Belle még mindig ugyanazon a helyen állt 
csípőre tett kézzel.
- Mennyi idő van? - kérdeztem.
- Van még - felelte a kanapé mellé térdelve. Nekem feszült a szája, a keze 
pedig az övem körül matatott. Megsimogattam a hátát. Nedvesen feszült rajta 
a sima bőr, mintha most lépett volna ki a zuhany alól. Jázminillat áradt belőle.
Kigombolta az ingem, s az arcával a mellemhez ért. Ragyogott a bőrén a 
kék nyakék. Előbb a mellemen játszott a nyelve, aztán a hasamon. Végül a 
szájába vett.
Tudtam, mit akar, és azt is, hogy nem fog sikerülni neki. Mégis éreztem, 
hogy növekszem a szájában és robbanásig feszülök. A mennyezetre néztem, 
de az árnyak láttán becsuktam a szemem.
Elvette rólam az ajkát.
- Mindjárt kész lesz - súgta.
- Szerintem már kész van.
- Várj! Még várj! - Valami síkosat vett a kezébe, és a tövétől a hegyéig 
irányuló, ügyes mozdulatokkal simogatni kezdett. Aztán megfogta a kezemet 
és az ágyhoz vezetett.
Leült, lehúzott maga mellé és a hátamra fektetett. Meggyújtott egy cigit, a 
szájamba tette. Mikor aztán hasra feküdt mellettem, alig néhány centiméterre 
került az arcomhoz az arca.
- Ugye megteszel nekem valamit?
- Mit?
- Nem mindegy? Azt kérdeztem, megteszed-e.
- Én...
- Előbb hallgass végig! Csak aztán felelj, jó?
- Jó. - Olyan fáradtnak éreztem magam, mint egy hosszú 
szabadságvesztésre ítélt aggastyán.
- Emlékszel még arra a nehéz fiúra, akivel régen jártam? Akiről meséltem, 
hogy nem tartott szukát?
- Emlékszem.
- És arra is, hogy miért nem? Hogy a szuka a lába közé kapja a farkát, és 
húzza a csíkot, mint akit seggbe lőttek?
Csak bólintottam, és szívtam a cigimet.
- Tudod, mit akart tőlem? A seggembe lőni.
- Eldöngetni hátulról?
- Aha.
- Azt mondta, egy rendes bika mindig talál magának lukat. Mert hogy ő 
benn a sitten is talált.
Átnyúlt fölöttem, kivette a kezemből a cigarettát, szívott egy slukkot, majd 
visszaadta.
- Csináltad már?
- Mit?
- Férfival. A sitten.
- Nem.
- Akkor mit csináltál?
- Örök hűséget fogadtam a jobb kezemnek - horkantam fel. Mulatságos 
volt, de nem annyira, hogy nevessek.
- Miért? Mert egy rendes férfi nem csinál ilyet?
- Fogalmam sincs, mit csinál egy rendes férfi. Olyan ez, Belle, mint a világ 
összes többi dolga. Csak az árnyoldalát ismerem. Csak azt tudom, hogy mit 
nem csinál egy férfi.
- Ezért nem kóstoltad meg a testem, mikor először voltunk együtt?
- Akkor is megmondtam, mi a helyzet... azóta se változott. A sitten... 
megesnek dolgok, amikért nem gyalogolhatsz bele senkibe. Egy rossz szót se 
mondhatsz arra a férfira, aki meg akar dugni egy másikat.
- Akkor mi az, amit nem csinál egy férfi?
- Nem dug meg olyasvalakit, aki nem akarja, hogy megdugják. Világos? 
Ez az egyetlen szabály, ez egyetlen frankó szabály. Attól nem lesz valaki 
kevésbé férfi, ha nekimegy egy másiknak hátulról. De aki hagyja...
- Tudom. Abból lány lesz.
- Ez baromság! Ha egy kölyköt megerőszakolnak a sitten, az csak arra vet 
rossz fényt, aki csinálta, és kész.
- És ha a srác nem akar arénázni?
- Muszáj neki. Legföljebb nem nyer.
- És mi lesz azzal, akit megerőszakolnak?
- Begubózhat, kérhet védőőrizetet. Felkötheti magát, és akkor szépen 
leírják a létszámból. Meg is szökhet. De az udvarra addig nem léphet, amíg ki 
nem egyenlíti a számlát.
- Hogy tudja kiegyenlíteni?
- Megöli a manust. Kifekteti, kicsinálja. Késsel, egy darab csővel, 
méreggel... akármivel. Csak egyenlítse ki a számlát. Adja vissza a kölcsönt.
Felültem az ágyban, és újból rágyújtottam.
- Azt próbálom megmagyarázni, hogy mindenütt vannak szabályok. És 
nem az számít, hogy igazságosak-e, vagy sem. Mikor intézetbe kerültem, az 
egyik nagysrác rám szállt. De nem kapta meg, amit akart, hiába ette a penész. 
Állt a hepaj. Tudta, hogy hiába több benne a kakaó, én úgysem állok kötélnek. 
Mikor másodszor kerültem be, már nagyobb voltam és gógyisabb is 
valamivel, de addigra más módi járta. Galerik alakultak, amelyek a kis 
krambókat szökésre kényszerítették. A srác éjszaka télakot vett, ők meg usgyi 
utána. Elkapták, rugdosták, hogy majd összecsinálta magát, és 
visszarángatták. Jutalmul soron kívüli kimenőt kaptak. Ez se más, mintha 
megerőszakolták volna.
Mikor aztán rám került a sor, mondom az egyik nagy fiúnak, vállalom, de 
nem ingyen, hanem a rádiójáért. Közben dikálom az arcát. Látszik rajta, hogy 
hülyének néz.
Odaadta a rádióját, én meg megígértem, hogy egy hét múlva felveszem a 
nyúlcipőt. Azon a héten sokat lötyögtem az udvaron. Kukkoltam. 
Készülődtem. Aztán eljött a kijelölt éjszaka, indulnom kellett. Megmondtam a 
srácnak, hogy melyik fánál fogom várni, és megígértettem vele, hogy nem 
bánt, mikor visszahoz. Figyeltem közben az arcát, és tudtam, hogy hazudik.
Elindultam. Felmásztam a fára, a hónom alatt egy téglával. Jön a srác. 
Keres. Szólongatja a nevem, de csak halkan, nehogy meghallják a többiek. 
Egyedül akart bevinni, hogy csak az övé legyen a dicsőség.
A cigaretta füstszűrőjét rágcsálva éreztem, hogy az emlék mosolyt csal az 
arcomra. Belle csípőjére tettem a kezem.
- A fejére ejtettem a téglát, hogy csak úgy csattant. A srác elterül, én meg 
ráugrom, verem a képét a földbe, és a bordái közé is odacsapok a téglával 
egyszer-kétszer. Azzal fogom magam, és bejelentem a górénak, hogy az egyik 
nagysrác meg akart szökni, de én megakadályoztam, csak olyan nehéz, hogy 
nem tudom visszaráncigálni. Engem elengedtek, ő meg kórházba került.
- Szépen csináltad.
- Az. Szépen. Ismerem a dörgést. Meg kellett fizetnem érte, de ismerem.
- Biztos ezt a mostani mókát is kitotóztad, édes.
- Hát nem tudom...
- Lehet, hogy félsz ettől a vadbaromtól, de...
- Belle, én mindig félek valamitől. Csak nem hagyom, hogy befolyásoljon 
a félelem. De azt se hagyom, hogy a fejembe szálljon a dicsőség. Ma éjjel 
azért találkoztam vele, hogy megmondjam, nincs harag. Szinte könyörögtem 
neki, hogy akassza szögre a kesztyűt, és hagyjuk az egészet a túróba, de nem 
érdekelte.
Belle ismét a kezébe vett.
- És mi lesz azzal, ami engem érdekel?
- Na, mi kéne?
Szorosan hozzám simult, az egyik kezét a vállam köré fonta, a másik 
síkosan csúszkált rajtam fel s alá.
- Mondtam már, hogy csak ketten ütöttek meg életemben. Te és Sissy. Ez 
az igazság... azt is tudod, miért - mondta még jobban hozzám simulva. - 
Vetkőztem férfiak előtt. Amit más férfiakkal csináltam, azt veled is 
megcsináltam. De veled más. Az első perctől más. Megéreztem. Van úgy, 
hogy egyszer csak megérzünk valamit. Tedd meg nekem most! Amit az a srác 
akart, de nem hagytam neki. Sem neki, sem másnak.
A hangja egyre mélyebben búgott, olyan különösen selymes volt, mint a 
mocsárban nyíló orchidea.
- Nem tudtam, kinek őrzöm, de sejtettem, hogy legalább valamit meg kell 
őriznem. A tied.
Megcsókoltam az arcát.
- Ne butáskodj. Mindent megőriztél nekem.
- Burke, gyere, csináld! Akarom, hogy csináld. Csak a tied. Nem kell 
elvenned... neked adom.
- Belle...
Az ajka a fülemhez ért, a nyelve, mint egy lepkeszárny, cirógatott.
- Azt akarod, hogy térden állva könyörögjek? Felálltam az ágyról, 
szembefordultam vele, ő pedig feltérdelt, és a szájába vett.
- Fúj! - mondta és elkapta a fejét. - Szörnyű íze van ennek a micsodának.
- Mivel kentél be?
- Egy egészen különleges... zselével. Akkor vettem, amikor bevásárolni 
voltam. Ezt szántam meglepetésnek. - Kenőcsös kezével tovább simogatott. - 
Na?
- Bólintottam.
Még mindig előttem térdelve megfordult, és a hátsó felét mutatta.
- Hol az a micsoda? - kérdeztem.
A kezembe nyomta a tubust, bekentem magam, majd megpaskoltam a 
fenekét, s egy kis kupacnyi zselét az ujjam hegyére nyomva őneki is 
bedörzsöltem vele. Lassan, érzéssel. Ide-oda mozgatta a fenekét.
- Hmmmmm... - nyögte.
Két kézre fogtam a fenekét és gyöngéden széthúztam. Éreztem, ahogy 
beleszalad a hegye. Előretoltam.
- Lassabban, édes. Nagy házakon is lehet kis kapu. Visszahúztam magam.
- Ne hagyd abba!
- Nem akarom, hogy fájjon.
- Csak ugrattalak. Gyere már! Gyere! Előrenyomultam, hátratolattam, mint 
egy dugattyú, s lassan beléhatoltam. Akkor teljes erővel rám húzódzkodott, és 
- meglehet fájdalmában - nyögés szakadt föl belőle. A sötétben lenéztem rá, a 
testemre feszülő testére, az ágyra simuló terpesztett ujjú tenyerére, a teher alatt 
összezáruló könyökére. Belle visszanézett rám.
- Csak szép finoman - mondta mosolyogva, s a kék kövek hintáztak a 
nyakán.
Megtaláltam a megfelelő ritmust. Belle is velem táncolt, és parányi 
mozdulataival egyre mélyebbre húzott.
- Ez csak a tied - súgta, mikor megérezte lüktetőn forró magom.
110.
Pirkadat előtt úton voltunk. Nagy lendülettel álltam be a garázsba, s 
kezemben a pisztollyal már szedtem is a lépcsőt felfelé. Belle a nyomomban.
Mindent érintetlenül találtam. Kiengedtem Pansyt a tetőre, s töltöttem a 
tálkájába kutyaeledelt. Belle mellettem állt.
- Nem félsz, hogy itt is próbálkozik?
- Azt hiszem, tegnap este egy időre herótot kapott a tetőktől.
- Mért, mi történt?
- Nem érdekes - feleltem, és az iktatószekrényeket nyitogatva papírokat 
nyomtam a kezébe, hogy tegye őket az íróasztalra.
Pansy becsattogott a szobába, Belle megsimogatta, de a kutya rá se 
hederített, inkább nekiállt pusztítani az eledelt. A beépített szekrény egyik 
sarkában egy darabon felszedtem a parkettát. Belle letérdelt mellém.
- Vidd oda ezt a cuccot! - mondtam, és telepakoltam a karját fémesen 
hideg fegyverekkel.
Úgy dobta le az egészet a kanapéra, mint a szennyes ruhát. A lefűrészelt 
tizenkét milliméteres vadászpuskát, benne a három colos robbanópatronnal. 
Az öregsöréttel, illetve huzagolt vadásztölténnyel töltött duplacsövű puskát. A 
negyvenötös Sig Sauert, amely elég megbízható automata fegyver, viszonylag 
ritkán szokott besülni. Hat darab baseball-labda méretű, kis, szürke 
repeszgránátot. Szigetelőszalaggal összeerősített négy rúd dinamitot, és a 
.357-es nehéz Ruger magnum egylövetű revolvert.
Az íróasztalhoz léptem, félretoltam a papírokat, és felvettem a telefont. 
Belle a kanapé mellől figyelt.
- Gyere ide! - kértem az arcát figyelve. Mikor odaért, tettem egy utolsó 
kísérletet.
- Nem hiszem, hogy idemerészkedne. Ha mégis, egy darabig biztos 
elbajlódik az ajtóval. És ha bejut, az egész kóceráj a levegőbe repül. Érted?
- Értem.
- Biztos? Fegyvert nem használhatok. Ezen az ajtón nem hatol át a golyó. 
Ha pedig bejut, nincs rá mód, nincs rá idő. Mortay túl gyors. Ha tehát bejut, 
nem lehet lövöldözni. Csak robbantani.
- Értem.
- Dolgozhatsz velem. Megtartom az ígéretemet. De itt nem maradhatsz. 
Fogd a kocsit, és menj haza! Majd felhívlak...
- Kár a gőzért!
- Felhívlak, ha szükségem van rád, oké? Nem várom ki a végét. Még előtte 
hívlak. Ha kell sofőr - mondtam, az utolsó ütőkártyát is kijátszva.
Belle széles terpeszben, csípőre tett kézzel állt előttem.
- Vigyem magammal a kutyát is? - Ne!
Sötét szeme lángot vetett.
- Csak az egyik szuka dögölhet veled, a másik nem? Mi?
- Belle... Pansy nem lenne hajlandó elmenni veled.
- Hagyjuk a süketelést! Ha akarnád, velem adnád. Csakhogy szerinted 
többet ér, ha marad.
Széttártam a karom. - Feladom - mondtam.
- Burke, ne add fel! Nem arra kérlek. Legyen úgy, ahogy lennie kell, jó?
- Rendben van - mondtam a keze után nyúlva. Az íróasztal sarkára ült, és 
lenézett rám.
- Mit gondolsz, hova kerül az ember, ha meghal? Egy helyre jutunk 
mindannyian?
- Ki tudja?
- Ha ez a vadbarom idetolja a pofáját, mi ketten együtt tudjuk meg - 
mondta és megszorította a kezem.
111.
Nekifogtam, hogy átnézzem az íróasztalra halmozott papírokat. 
Elgondolkodva szívtam egyik cigarettát a másik után. Belle a vállamra tette a 
kezét.
- Nincs szükséged papírra, jegyzetelni?
- Nincs. Ha dolgozom, sosem írok. Gondolkodnom kell.
- Segíthetek?
- Még nem.
Újfent lapozgatni kezdtem a dossziékban, átnéztem a szellemautóval 
kapcsolatos újságkivágásokat, rendszereztem magamban mindent, amit 
tudtam. Sorrendbe raktam a dolgokat, megpróbáltam kiépíteni az alapokat. Az 
ember alulról építkezik, téglát rak téglára. Ha munka közben kinyújtja a kezét 
a következő tégláért, és nem talál semmit, biztos meglelte a bejáratot. Ott kell 
keresni, ahol hiányzik valami.
A halállal packázó pasi Maxra pályázik. Én pedig rá. Az ő kezében van az 
összes ütőkártya, egyet kivéve. Én ismerek valamit, amit ő soha nem fog. A 
félelmet.
Ez az érzés rántotta görcsbe a gyomromat.
Fél nyolc. Felvettem a telefont, s mivel tiszta volt a levegő, tárcsáztam a 
Mamát. Be sem fejeződött az első csöngetés, mikor meghallottam a hangját.
- Gardens vendéglő.
- Én vagyok az. Mi van?
- Elmentek.
- Mind?
- Mind. Kábé három hét. Oké?
- Tökéletes.
- Két hívásod van. Az egyik egy Marques nevű férfi. Pár órával ezelőtt 
hívott. A másik a zsaru, McGowan. Úgy tíz perce.
Mondta a számokat. McGowan a gyermekvédelmet hagyta meg. A másik 
számot nem ismertem.
- Elmentem. Mama.
- Hamar jössz?
- Hamar.
Rágyújtottam. Tíz perce... McGowan számát tárcsáztam. Ő maga vette fel.
- Hívtál?
- Beszélnünk kell. Azonnal.
- Repülök.
- Mégis hova?
- A Battery parkba. Ahol a Szabadság-szoborhoz startoló kirándulók 
parkolnak. A víz felé néző padok valamelyikén.
- Fél óra múlva?
- Ott leszek.
Belle mögöttem állt, keze a vállamon. Megmutattam neki, hogy Marques 
milyen számot hagyott a Mamánál.
- Neked is ez van meg?
A hálószobába ment, és a táskájával a kezében jött vissza. Kicsit matatott 
benne, majd egy piros bőrnoteszt húzott elő, és lapozgatni kezdte.
- Nem - felelte rám tekintve. Végigpötyögtem a számot a 
nyomógombokon. Egy nő jelentkezett.
- Mr. Dupree irodája - szólalt meg kokainos hangon vihogva.
- Marquest kérem! - mondtam. A selyemfiú átvette a kagylót.
- Tessék! - mondta, akár egy vezérigazgató.
- Kerestél.
- Kivel beszélek?
- A kínai követségen kerestél.
- Ja, persze. - Leesett neki. - Ide figyelj, haver! Óriási sztorim van. A 
krapek, akivel együtt kéglizik...
- Szűnj meg egy percre! - ugattam közbe, és füleltem. Valami kánya volt a 
telefonnal. - Honnan beszélsz?
- A kocsimból, haver. Nem láttál még autótelefont?
- Aha. Szóval rádiótelefonról. Akkor, ha nem tudnád, nemcsak velem 
beszélsz, világos?
- Nincs gáz.
- Dehogy nincs! Adj meg egy rendes számot!
- Lehetetlen, haver. Dolgom van idekint. Több órába telik, míg hazaérek. 
Add meg te a számod, és felhívlak egy óra múlva.
Az íróasztalból előkotortam egy hatalmas noteszt.
- East vagy West Side?
- Micsoda?
- Hol fogsz egy óra múlva kocsikázni?
- Ja? Hát az East Side-on.
Végighúztam az ujjamat a noteszban a számsoron.
- Legyen mondjuk kilenc óra, jó? Csúcsforgalom lesz, senki nem figyel 
oda. A Negyvenkilencedik utca és a Második sugárút sarkán a benzinkútnál 
van egy fülke. Tankolj tele és menj oda. Ott hívlak.
- Te engem? Telefonfülkében?
- Ott. Nyugi. Rendben van?
- Van annál a kútnál szuperbenzin, haver? Lecsaptam a kagylót.
112.
Pansy felágaskodott, és két mellső mancsát az íróasztalra csapva sajátos, 
követelődző zajokat hallatott.
- Kizárt dolog, öreglány - mondtam a füle tövét vakargatva, mire 
örömében megnyalta az arcomat. Sebaj, majd fertőtlenítőt használok 
borotvaszesz helyett.
Még egy telefont el kellett intéznem. A Vakondot hívtam. Hallottam, hogy 
felveszi a kagylót.
- Én vagyok az. Kéne egy másik kocsi. Pár óra múlva lenne esedékes. Az 
én kocsimat otthagynám cserébe. Rendben?
- Oké.
Az alsó fiókból elővettem az elsősegélydobozt.
- Belle, gyere ide, légy szíves. Odajött mellém. Csendes volt, figyelt.
- Van egy-két megbeszélésem. Fogj egy taxit, ugorj be a kórházba, és 
látogasd meg a Profit! Maradj vele két, mondjuk, három órát, amíg fel nem 
hívlak!
- Nem mehetnék inkább veled?
- Belle, egy kiscsaj meg egy vén kurva között keskeny a határmezsgye - 
mondtam, miközben az alkaromhoz mértem egy sebkötözéshez való 
alumíniumsínt. - De egy kiscsaj mégsem vén kurva, a vén spinkó pedig nem 
csaj.
A mentőládából tíz centi széles rugalmas pólyát vettem elő és félretettem. 
Gyorsan levágtam egy darabot egy tekercs ragtapaszból.
- Egy lány a te korodban lehet ez is, az is. Akár mind a kettő. Amilyen 
nagydarab vagy, néha úgy viselkedsz, mint egy lüke kiscsaj. Ha akarsz 
valamit, csípőre teszed a kezed, grimaszolsz, toporzékolsz. Normális vagy? 
Legszívesebben jó nagyot húznék arra a hájas valagadra.
Csak vigyorgott, ahogy szokott.
- De ha nem tartod a megállapodást, átlépsz a határmezsgyén. Akkor 
legszívesebben hagynálak a francba, ahol vagy. Örökre.
Elkomorodott.
- Vigyázz, Burke, mert...
- Kuss, most én beszélek. Megegyeztünk, ha jól emlékszem? Benne vagy a 
buliban..., de azt teszed, amit mondok! Megígérted, és meg kell tartanod az 
ígéretedet.
- Sajnálom.
- Ne sajnálkozz! Nincs időm a sajnálkozásra.
- Édesem...
- Add ide az egyik gránátot!
- Ezt? - kérdezte, a tenyerén tartva az egyik fémgolyóbist, mint egy 
narancsot.
- Aha.
Odahozta a gránátot. Az asztalra tettem, felhajtottam az ingem ujját, és 
felhelyeztem az alumíniumsínt.
- Tartsd! - mondtam, és rátekertem a karomra a ragtapaszt. A kezembe 
vettem a gránátot, megmarkoltam a kék kart, majd kihúztam a biztosítószeget.
- Burke!
- Ez az! Ha elejtem ezt a micsodát, minden a levegőbe repül.
Az öklömre tekertem a ragtapaszt, s a végén kimaradt egy rövid darab. Úgy 
festettem, mint aki eltörte a kezét, és a baleseti sebészeten egy kétbalkezes 
orvostanhallgatót fogott ki. Kicsit megráztam a kezemet, hogy ellenőrizzem, 
tart-e a ragtapasz, majd kinyitottam a tenyerem. A kék kar a helyén maradt.
Felálltam.
- Segítsd fel a zakómat - mondtam Belle-nek, aki a sebészollóval csinos 
kis hasítékot vágott a zakó bal ujjába, én pedig beledugtam a karom.
- Édesem, miért...?
- Nem veszélyes. Csak ha meghúzom ezt - mutattam a ragtapasz szabad 
végét, amely a kart rögzítette. A biztosítószeget a zsebembe süllyesztettem, a 
másikat pedig Belle kezébe nyomtam. - Ragaszd ezt egy ragtapasszal a 
csuklódra. Lehet, hogy a nagy sietségben még szükség lesz rá.
- Nem...
A derekánál fogva átöleltem, és magamhoz vontam.
- Te a kórházba mész, megmondtam. Én pedig ki az utcára, ahol 
összeakadhatok ezzel a vadbarommal. Azzal próbálkozom, hogy megértsem, 
honnan fúj a szél, ahogy tegnap ígértem. De mi van, ha hamarabb futok bele...
- Őrültség! Ha ez a nyavalya meglazul...
- Már minden meglazult - mondtam a karomban tartva. Leolvashatta az 
arcomról, hogy komolyan gondolom.
113.
A garázsban elbúcsúztunk egymástól. - Én indulok el először - mondtam. 
- Te várj egy pár percet, aztán észrevétlenül menj ki és fogj egy taxit! Várd 
meg a kórházban, hogy felhívjalak! Amíg a végére nem járok ennek a 
mókának, leadom a kocsit. Belle hevesen megcsókolt.
- Vigyázz magadra!
- Abban profi vagyok.
Az ágyékomat simogatva csókolt meg újra.
- Másban is - súgta.
Kifaroltam az utcára a szélvédőn figyelve, ahogy becsukódik a garázs 
ajtaja. Belle alakja láthatatlanul bújt meg az árnyak között.
114.
A Vista Hotel mellett parkoltam le, és elsétáltam a McGowannal 
megbeszélt helyre. Séta közben a gránát himbálódzott, és húzta karom - nem 
lehet úgy hagyni, fel kell kötni.
A padhoz érve leültem. Fél kézzel kiügyetlenkedtem egy szál gyufát a 
dobozból, s a dobozt a bekötött kezemmel a térdemhez szorítva 
meggyújtottam.
McGowan kocsija is befutott. A hátsó ülésről szállt ki, és gyors léptekkel 
megindult felém. Először csak annyit hallottam, hogy a hirtelen fékezéstől 
felcsikordulnak a gumik. Oldalt pillantottam. Négyajtós sötét kocsival jött, a 
tetején ostorantenna, és ráadásul két alak gubbasztott az első ülésen. Az 
álcázás magasiskolája. Azzal tökéletesíthették volna, ha szirénázó kékfehér 
járgánnyal futnak be.
- Már itt?
- Itt és egyedül. Ahogy ígértem. A mosolya kényszeredettnek tűnt.
- Kisegítők. Ne törődj velük. Mi történt a kezeddel?
- Belenyúltam valamibe, amibe nem kellett volna.
- Nem az első eset, mi?
- Nem. Kinyögöd végre, hogy mi kéne? Rágyújtott egy bűzös szivarra.
- Megbízol bennem?
- Eddig még...
- Nincs rajtam lehallgató. A két srác csak azért van itt, hogy fedezzen. 
Nem miattad. Nekem kellenek.
- Vágj bele!
Mereven nézte a vizet, a szivarját szopogatta, és halk hangon belefogott.
- Tegnap éjjel megöltek egy Robert Morgan nevű tagot.
- Nem ismertem.
- Éjfél körül kaptuk a bejelentést. Rendőrök találták meg a hullát. A 
Chelsea házak mögötti játszótéren.
- És?
- Hét golyót kapott. Tízcentis átmérőjű körön belül csapódott be mind. A 
mellébe. Bárki csinálta, csúcstechnológiát használt. Csak egy profi 
pörkölhetett oda neki.
- És?
- A földet mintha fölszántották volna. A lövések felszaggatták az aszfaltot. 
A puskásnak nyilván több célpontja volt.
- Érdekes történet, McGowan. Adj már egy kis tüzet, ha megkérhetlek! - 
Az öngyújtója fölé hajoltam. Nem remegett a keze.
- Hol voltál az este, Burke?
- Vendégségben. Messze.
- Biztos?
- Mi a bajod?
McGowan szivarja gyár kémény ként füstölgött a friss reggeli levegőben. 
Legalább annyira bűzlött, mint a dumája.
- A pasinál volt igazolvány. Ebből tudjuk, hogy Robert Morgannak hívják. 
Mivel profi ügynek látszik, megnézték az ujjlenyomatait. Eredménytelenül. 
De a laborosunk, egy első osztályú srác, ráhajtott. Egy órája sincs, hogy 
beszéltem vele.
- Miről?
- Ettől a Robert Morgantól már van ujjlenyomatunk. Azon a lopott kocsin, 
amelyik a gyereklányt rabolta el.
- És mi közöm hozzá? McGowan rezzenetlenül nézte a vizet.
- Nagy szám vagy te, Burke. Ráköthetnének a hazugságdetektorra, meg se 
moccanna a tű. - Hátrabillentette a fejét, és az eget fürkészte. - A mi kis 
hullánk a szellemautó utasa volt. Ez az első értékelhető nyom az egész 
ügyben. Az a gyanúm, hogy te hagytad ott nekünk, csak nem tudtál róla.
Csak szívtam a cigimet, és vártam.
- Azt hiszem, jól belemásztál az alagútba, Burke folytatta. - Mi pedig a 
másik oldalról jövünk. Nem szeretnék összefutni veled középen, mert 
valamelyikünknek még baja eshet.
A kövezetre pöcköltem a csikket.
- Akkor ne gyere be az alagútba! - mondtam, és felálltam. - Majd hívlak.
Nem fordultam vissza.
115.
A kocsihoz menet nem jött utánam senki. Végighajtottam az East Side-i 
gyorsforgalmin, a Hatvanegyedik utcáig, ráfordultam a York sugárútra, és 
vezettem tovább a külváros felé. A Kilencvenkettedik utcán az egyik még 
zárva tartó bolt kirakata előtt megálltam és megnéztem az órán, mennyi az idő. 
Fél kilenc múlt öt perccel. Nem kellett sietnem.
A rugalmas pólyából karfelkötőt csináltam. Az egyik végét a fogam közé 
kellett vennem, hogy megkössem a csomót. Cigiztem egy sort. Most már 
biztos lehettem benne, hogy Mortay benne volt a szellemautós buliban. 
Nyakig. Még az se biztos, hogy csak gorillaként. Útvesztőbe kerültem, 
amelybe őt is be kellett csalogatnom, de úgy, hogy csak én ismerjem a 
kijáratot.
Figyeltem, ahogy a cigarettafüst elterül a szélvédő üvegén. Elszórakoztam 
vele. Egyszer az UGL megbízásából a polgári törvényszéken végighallgattam 
Davidson egyik védőbeszédét. Kíváncsiak voltak rá, mennyi gógyija van a 
pasasnak, mielőtt megbízták volna egy gyilkossági üggyel. Egy kissrácról volt 
szó, akit már évekkel korábban gondozásba vettek és ott is tartották, de 
közben egy sereg szociális gondozó azon igyekezett, hogy a gyereket kínzó 
két trógerből szülőt faragjon. Ha ebben a városban egy buldog megmar két 
embert, elgázosítják a dögöt. A társadalmi együttélés zavartalansága 
érdekében. De ha valaki a gyerekét nyomorítja meg, annak mindig adnak 
legalább egy esélyt, hadd marjon bele megint.
Davidson a kissrácot képviselte, mint "hivatalból kinevezett gyám". A 
szülők saját ügyvédet fogadtak; a szociális gondozókat hivatalból képviselte 
egy jogász. Még most is emlékszem Davidson szavaira:
- Bíró úr! Ez a kisfiú már nem sokáig marad gyerek. Hamarosan felnő. 
Egy-két évünk van rá, hogy segítsünk neki. A szülők végérvényesen 
eljátszották az esélyeiket. A gyerek hiába van gondozásban, pokol az élete. 
Ővele mi lesz? Az ő szenvedései sosem érnek véget? A leggyönyörűbb 
pillangó se repülhet örökké. Le kell szállnia, vagy belehal. Ezt a szörnyű 
helyzetet a szülők okozták, a szociális gondozók pedig fenntartották. Most 
önön a sor, hogy megszüntesse. Szüntesse meg azonnal! Hadd kerüljön végre 
igazi családba ez a kisgyerek!
A bíró vette a lapot. Megengedte a pillangónak, hogy leszálljon. Elrendelte 
a gyerek örökbe fogadását. Az anya sírt. Magát siratta. Davidson azzal keresi 
a kenyerét, hogy elintézi: ne kerüljön sittre, aki pedig oda való. Ezúttal 
megfosztotta magát egy leendő klienstől. Tuti, hogy így van.
Gondolataim biztonságos leszállásra váró pillangóként repdestek, mikor 
kiugrottam a kocsiból. Az óra mutatója öt perccel kilenc előtt állt.
Elhajítottam a cigimet, és megindultam a telefonfülke felé.
116.
Marques rögtön felvette a kagylót.
- Te vagy az, Burke?
- Én. Csak meg akartam győződni róla, hogy nálad is működik-e a telefon. 
Öt perc múlva újra hívlak.
- Ha azt hiszed, haver, nincs jobb dolgom, mint hogy itt csücsüljek, és...
- Öt percről van szó, Marques. Csak öt percről. Akkor beszélünk. Nyugi.
Letettem a kagylót, és továbbsétáltam.
A sarkon befordulva megpillantottam a telefonfülke mellett parkoló Rollst. 
Hátulról közelítettem meg a vezetőülést. A lehúzott ablakon egy férfi 
könyökölt ki. Csuklóján gyémántok.
- Most beszélhetünk - mondtam. Marques nagyot ugrott ijedtében.
- Micsoda? Honnan a...?
- Minden rendben, Marques. Higgadj le! Nem akartam telefonon tárgyalni. 
Mi lenne, ha kocsikáznánk egyet?
- Veled nem vagyok hajlandó sehova se menni, haver - felelte, és gyorsan 
körülnézett.
- A te kocsiddal megyünk, oké? Ahova akarod. Végre összeszedte magát.
- Ülj hátra! - rivallt rá az anyósülésen terpeszkedő csinibabára.
Kinyitottam a csajnak a hátsó ajtót. Ez a mosolytalan prosti volt vele a 
Juniorban is. Beültem Marques mellé, aki kifarolt a kocsival a parkolóból és 
megindult északnak a Harlem felé.
- Mi történt a kezeddel, haver?
- Semmi különös.
- Tényleg? Na figyelj, haver...
- Christina előtt akarsz beszélgetni? - fordítottam a fejemet a hátsó ülés 
felé.
- Mondtam már, haver, hogy a csaj frankó. Különben is ő plankolta fel a 
dolgot.
Rápöffentettem. Az ablakok susogva bezárultak, és kirekesztették a 
külvilág zaját. Megálltunk egy piros lámpánál. Két srác jelent meg a 
vezetőülés oldalán. Marques újfent megnyomta az ablak gombját, mire az 
egyik fekete bőrű srác meghajolt.
- Mossuk le az ablakot, Mr. Dupree?
- Majd később, öcskös - válaszolt a strici, és pénzt nyomott a kölyök 
kezébe.
Megindultunk. A kocsi egyenletes sebességgel haladt. Vártam. Ha 
Christina végig akarja hallgatni Marques szövegét, csinálja. Felőlem a 
fáklyásmenet! Úgyse veszek részt a társalgásban.
- Arról a Mortay-féle tagról, Ramónról érdeklődtél, ha jól csalódom?
Bólintottam.
- Langyos a gyerek, haver. Sztereózik. Mortay bevarrja neki, ő meg 
visszaadja másnak.
- Fiúknak?
- Lányoknak, haver. Ez a Mortay odáig van a nehéz fiúkért. Az utcáról 
gyűjti be őket. A Times Square-en. A legvadabb figurákat kapja ki magának: 
verekedős tagokat, bunyósokat... veszed az adást?
Újfent bólintottam.
- Ez a Mortay olyan homokos, mint a sivatag. Mint a Szahara, haver. 
Kikapja magának a tökös gyerekeket az utcán, és leszopatja magát velük. 
Köcsögöt formál belőlük, és megjelöli őket. Gyémántot tesz a fülükbe. Ez a 
Ramón már nem az első. Korábban egy Hentes nevű sráccal futott. Mortay 
egyik napról a másikra átnevelte rendesen. A Hentes hétfőn még javában 
markecolt az utcán, tudod, levágta a polgárokat, meg minden - kedden meg 
már együtt lógott Mortayval. Gyémánttal a fülében.
Széttárt karral jeleztem, hogy folytassa.
- Egyszer csak, puff, felszívódott, haver. Mint heroin a tűbe. Azóta viseli 
ez a Ramón a gyémántot.
- A rohadt állat! - vágott közbe Christina, és előrehajolt közénk.
- Mondd csak el neki, husikám!
- Nem új fiú a szakmában - mondta kellemetlen hangján a szőke csaj. - 
Futtatni nem futtatott senkit, de néhanapján el-elkapott egy csajt, összeverte, 
és elvette a pénzét. Ahogy Marques mondja: fosztogatott. Pisztollyal járta az 
utcát, ráadásul mutogatta is. Times Square-i söpredék.
- Tovább!
- Most a masszázsszalonokat járja. Minden lány ismeri. Keményen tejelt, 
így eleinte sokan műsoroztak vele. Csakhogy ez egy szadista barom. Meg kell 
kínoznia a csajt, hogy elsüljön neki. Ismered Sabrinát? Azt a dundit?
Megráztam a fejem.
- Szadiban utazik. Tudod, korbáccsal, lánccal. Ismered a Szenzációs Szexi 
Szadit? A Nyolcadik Sugárútnál?
Bólintottam.
- Ramón befizet rá. Elviszi hátra. Az idő meg csak telik. A főnök éppen 
hátramenne, hogy megnézze, mi a fene tart ilyen sokáig, mikor ez a Ramón 
jön kifele. Stukkert nyom a főnök képibe, és meg se áll. Sabrinára nem lehetett 
ráismerni. Ramón összekötözte, felpeckelte a száját, s véresre korbácsolta. 
Hátulról meg feldugott - neki egy literes üveget.
Hallottam már ilyet, mégis csak rágni tudtam a cigaretta végét. Közönséges 
kis durvaságokkal szokták kezdeni, de a végére ördögi ötleteik támadnak.
Christina hátradőlt az ülésen, Marques pedig hatalmas halom kokaint 
szippantott föl a csuklójáról.
- Ennyi volt az adás, haver. Mortayról senki se tudja, hol lakik, de ez a 
Ramón minden este kint lötyög az utcán. Hol itt, hol ott találkozik Mortayval, 
aztán együtt lépnek le.
- Szuper anyagot szállítottál - mondtam a cigit szíva.
- Ezzel ki is szálltam, haver. Túl nehezek nekem ezek a fiúk. Én szerető 
vagyok, nem gyilkos. Ezért fordultam hozzád.
Erre egy szót se szóltam.
- Hol dobjalak ki, haver?
- A Harminckilencedik jó lesz. Valahol a folyó mellett.
- Haver, az a következő sarok.
- A belvárosra gondoltam. Nem a Százharminckilencedikre.
- Ja persze. Igaz is - mondta Marques felém villantva selyemfiús mosolyát 
-, az ilyen fehér muksóknak nem való a Százharminckilencedik.
Marques egész úton lökte. Hogy milyen sokba kerül jó nőket futtatni. Hogy 
az adóhivatal épp most kapcsolta le az egyik nagymenőt adóhátralék miatt. 
Hogy óvadékokra és az ügyvédi költségekre mennek el az utolsó fillérjei. 
Hogy nem tud a Rollshoz rendes szerelőt szerezni.
Néha-néha vakkantottam valamit, hogy ne hagyja abba, de gondolatban 
máshol jártam. Mint a pillangó.
Még a sólymoknak is le kell szállniuk néha.
117.
Marques ott tett le, ahol kértem.
- Kiszállok ebből - mondta még egyszer. Behajoltam az ablakon, és 
lehalkítottam a hangom.
- Akkor szállsz ki, ha a szellemautó eltűnik az utcáról. Megtetted a 
magadét, de ha megint beszélnem kell veled, felhívlak.
A világért se nézett. volna a szemembe.
- Jól van, haver. Csináld! Tudod, hol találsz meg. Christina beszállt mellé.
- Mindig is tudni fogom - ígértem. Figyeltem, ahogy a Rolls eltűnik a 
forgalomban.
118.
Morelli a szokásos módon jelentkezett be telefonon.
- Itt Burke. Beszélnünk kell.
- Mondd.
- Nem telefontéma.
- És az irodába se jössz be, mi? - morogta.
- Sétálj egyet! Az ENSZ előtti padoknál várlak. A Negyvenegyedik utcával 
szemben.
- Most?
- Most.
119.
Húsz percet tölthettem egyedül, Morellire várva. Az agyam úgy dolgozott, 
mint amikor egy patkány beszabadul a gabonaraktárba.
Az ENSZ-épület hatalmas roncstelepként tornyosult a fejem fölött. Azon 
tűnődtem, vajon mikor szabdalja fel luxuskéglikre az aranyifjúság.
A túloldalon megjelent Morelli magas alakja. Tíz évvel fiatalabbnak látszik 
a koránál. Sose hord kalapot. Még télen is hajadonfőtt jár. Mióta megnősült, 
valamivel rendesebben öltözködik. Nem sokkal. Frankón nem úgy fest, mint 
egy rendőri riporter. Még csak úgy sem, mint egy olasz. Pedig mind a két 
ligában focizik.
Úgy tíz lépésre lehetett tőlem, mikor eszembe ötlött a gondolat. A nagy 
gondolat a pénzről. Hol van ebben a pénz? Elrejtettem magamban a kérdést, 
mint nőstény farkas a kölykét.
Kezet ráztunk.
- Sétáljunk egyet! - mondtam.
A korlátoknál találtunk egy jó helyet. Mellettünk turisták, biztonsági őrök, 
megkésett munkába igyekvők özönlöttek. Morelli nem fecsérelte az időt arra, 
hogy a kezem felől érdeklődjön. Nem szokása az ilyesmi.
- Ki vele, mi nyomja a bögyöd?
- Hát... talán a mi kis szellemautónk - feleltem, és láttam, hogy felcsillan a 
szeme, mint a vérebnek, ha szagot vesz.
- Ne kímélj!
- Kezd összeállni. Van egy őrült karatés, aki végigpárbajozza a várost. 
Kihívja az összes mestert a dodzsókban. Legalább kettőt hazavág. Meccse is 
volt már a Sin City alagsorában. Halálos meccse. Minden nagymenő strici ott 
nyüzsgött. Nagyban ment a játék, röpködtek a fogadások, akár a 
kakasviadalon. Csakhogy itt emberre fogadtak. Azt hittem, a manus a 
szellemautót fedezi. Gorillaként. Az egyik haveromat megpróbálta elijeszteni. 
Eltörte mind a két lábát. Történt még egy s más, és most rám vadászik.
Morelli a kezemre pillantott.
- Aha - bólintottam. - Ennyire. Amit most mondok, bizalmas, mint egy 
nászéjszaka. Világos?
- Világos.
- Tegnap éjjel kicsináltak egy pasit. A zsaruk azonosították az 
ujjlenyomatát azzal, amit a szellemautóhoz tartozó lopott járgányon találtak.
- Na és...?
- Ez az őrült karatés is ott strázsált, mikor a pasi bemondta az unalmast. 
Nem az újság írta, elhiheted..
- És mi az én dolgom?
- Két gond van még. Az egyik rögtön a szellemautó. Mire kell nekik? Mit 
csinál az utcán? De ez az én dolgom. Te azt tudd meg, hol van ebben a 
dohány.
- Milyen dohány?
- Milyen dohány? Mindig dohányról van szó. Valahogy mindig előkerül. 
Ez a balhé nem filléres ügy... itt valaki nagyot szakít.
- Én is végigolvastam a cikkeket. Nekem nagyon úgy fest, hogy egyszerű 
perverzió az egész.
- Tuti, hogy tévedsz. De ez az én asztalom, nem tartozik rád.
- Akkor mi tartozik rám?
- A Sin City. Ki a tulaj? Ki őrzi? Mintha minden abban az épületben 
történne. Senki sem tudja, hol lakik ez a Mortay nevű karatés, mégis ott 
párbajozott. Most már hamar a végére járok. Érzem.
- Az ujjlenyomat-sztorin meg csücsüljek szépen, mi?
- Sajnos. De ha befejeztem, tiéd az anyag. Esküszöm, megkapod az 
egészet, akármi történjen is.
- Elsőnek.
- És első kézből.
- Mennyi időm van?
- Hát kevesebb, mint nekem. És nekem semennyi sincs.
Megrázta a kezem, és elindult. Néhány percig az utcát bámultam, aztán 
felszálltam egy észak felé tartó buszra.
120.
Ott állt a Plymouth, ahol hagytam. Van olyan környék, ahol azért kell 
aggódni, hogy jönnek a szajrésok és egy ilyen járgányt szétszednek 
alkatrésznek - az Aranyvárosban csak az a veszély fenyeget, hogy 
közszemérmet sértőnek találják és elvontatják.
Robotpilótára kapcsoltam magam, és Bronx felé vettem az utamat. Még 
mindig a kirakójátékon törtem a fejem. Élesre állítottam a homályos 
gondolatot, mint egy lézersugarat, és megpróbáltam áttörni a ködön.
Lehet nappal, lehet éjszaka, a roncstelep mindig egyforma. Terry odasétált 
a kutyák közt, intett, hogy húzódjak át a másik ülésre, és beült a volán mögé.
- Tudom az utat - mondta és óvatosan tekergetve a kormányt 
végigkanyargott az aknamezőn, míg egy hullámlemez fészerhez nem értünk. 
A srác megállás nélkül behajtott. Kiszálltunk, és félreállva figyeltem, ahogy a 
kölyök ügyesen fel-alá menőverezve néhány ronccsal körbeveszi a kocsit. A 
Plymouth öt perc alatt eltűnt a szemem elől.
Az udvaron át a Vakond bunkere felé vettük az utunkat. Terry levett egy 
cigire.
- Nem kéne már iskolába menned? - kérdeztem felé nyújtva a csomagot.
- Megyek - felelte a srác.
A Vakond már várt ránk.
- Milyen kocsi kéne?
- Valami, ami nem feltűnő.
- Nagy? Gyors?
- Mindegy. Terry felé fordult.
- Hozd ki a barna Pontiacot! A kölyök már futott is.
Leültem a Vakond mellé. Ha megvárom, hogy ő kezdje a beszélgetést, 
életfogytig a roncstelepen csücsülhetek.
- Kösz a kocsit - kezdtem,
A Vakond unottan morgott valamit.
Megérkezett a kölyök. Hozta a Pontiacot, egy alig néhány éves, csokibarna, 
négyajtós, szép, tiszta, rendes és unalmas kis kocsit. Ilyennel jár dolgozni a 
polgár, meg bevásárolni. New York-i rendszám és friss forgalmi ragasz is 
került rá.
- A forgalmi és a biztosítás a kesztyűtartóban - szólalt meg Terry.
- Nagyszerű - mondtam. - Ha lefülelnének, közölném a zsarukkal, hogy 
egy pasitól kaptam kölcsön a járgányt, akivel együtt piáltam. A tulaj biztos 
nem fog jelentkezni érte, és a nyilvántartásban sem szerepel.
Rábagóztam.
- Te Vakond, beszélnem kell veled. Van egy pár perced?
- Beszélj!
- A srác...
- Hadd tanuljon! - felelte.
- Van egy melóm, és tegnap éjjel elszabadult a pokol. Azóta a manus 
engem hajt - én meg őt.
A Vakond megkopogtatta a bal kezemet.
- Mi ez?
- Gránát.
- Van ennél jobb cuccom.
- Most ez is megteszi. Nem ezért jöttem.
A Vakond kivárt. Terry kinyitotta a száját, hogy kérdezzen valamit, de a 
Vakond pillantása az ajkára fagyasztotta a szót.
- Az egész ahhoz a balhéhoz kapcsolódik, amiről meséltem a múltkor. A 
dolog kulcsa a Times Square és a Nyolcadik Sugárút sarkán egy épületben 
van. Talán az alagsorban. Most ellenőriztetek egy-két dolgot. - Mélyen 
letüdőztem a füstöt. A Vakond és a kölyök úgy ültek egymás mellett, mint két 
iker béka.
- Be tudnál jutni az épületbe, ha megkérlek?
Terry felnevetett. Mintha Sonny Listontól azt kérdeznék, vitt-e már be 
balegyenest.
- Én nyakig benne vagyok. Ez a barom Mortay figyelteti a környéket. Ha 
meglát, nekem lőttek. Egyelőre még nem tudom megvédeni magam. Ezért 
kéne egyedül csinálnod.
A Vakond vállat vont.
- Max se fedezhet. Max nem szállhat be, amíg nincs vége a bulinak.
- Miért?
- Beszéltem ezzel a vadbarommal. Személyesen. Max kell neki. Azt 
mondja, elrabolja a kicsit, hogy Max kiálljon ellene. A Mama el is küldte őket 
a városból pár hétre.
- Max tudja, miért?
- Nem.
A Vakond beletörölte a kezét az olajos kezeslábasába.
- Ki kell hoznom valamit?
- Nem. Csak körül kell dikáznod. Alaposan.
- Mikor?
- Majd szólok. De hamarosan. Rendben?
- Rendben. Elnyomtam a cigimet.
- A villanyt nem lehet kikapcsolni. Az épület benn van a város sűrűjében. 
A mocsok közepén. Nem kevés kakaó kell hozzá, hogy égve maradjon az a 
tömérdek neon.
A Vakond Terryhez fordult.
- Hozd ide a kézireflektort! - mondta.
A Vakond megindult a bunker bejárata felé. Követtem. A roncstelep alatt I-
gerendákon nyugvó, összefüggő alagútrendszer húzódik. Mutatta a utat lefelé. 
Odalenn erős fény fogadott. Terry utolért minket.
- Azok utcai lámpák - mutatott előre a fény felé a Vakond. - Olyanok, 
mint odakint. Éjjel bekapcsolnak, nappal kialszanak. Tudod, hogy működik?
- Edison-kapcsolóval?
- Nem. Infravörös érzékelővel. Ha elég világos van odakint, az érzékelő 
magától kikapcsol.
- Na és?
Befordultunk a sarkon. Terry a Vakond kezébe nyomta a hordozható 
reflektort. Az a fajta, amelyik autóakkumulátorról működik, s a szivargyújtóba 
kell kapcsolni. A Vakond a célpontra irányította a reflektort, és megnyomta a 
gombot. Egy fehér villanás, majd kialudt az utcai lámpa, és teljes sötétségbe 
borult az alagút. Magamban számolva kilencvenig jutottam, mikor újra 
kigyulladt a fény. A Vakondot követve visszamentem az udvarra.
- Az autóreflektor - magyarázta - úgy hetvenötezer lux erősségű fényt 
bocsát ki. A rendőrségi refik százötvenezer körül lökik. Ez egymilliót tud. 
Megbolondítja a közvilágítást, a mozgásérzékelőket, mindent.
- A mindenségit! És mi van, ha valakinek a képébe világítasz vele?
- Megvakul néhány percre. Vagy kiég a szeme, ha túl közel jön.
- Vakond, káprázatos dolgokat művelsz.
- Hagyd, hogy kifelé Terry vezessen! - felelte.
121.
Belle az állát a tenyerében nyugtatva hason feküdt keresztbe a kórházi 
ágyon. Térdben behajlított lábával a levegőben kalimpált, mint egy fruska, ha 
a fiújával telcsizik. A Profi egy karosszékben üldögélt, begipszelt, fémrúddal 
kimerevített lábát a fotel előtt álló zsámoly támasztotta alá. Nagyon élt: frissen 
volt borotválva, piros köpenyben virított.
- Nyugis minden? - kérdeztem belépve.
- Milyen lenne egy kórházban, te okostóni.
- Úgy értem...
- Mindenki tudja, hogy érted. Elvagyunk, lazán. Túl korán toltad ide a 
képed. Épp most akartam megmutatni a hölgynek a gyerekkori fotóidat.
- Tudsz valamit? - kérdeztem, és odahúztam egy széket.
Belle lemászott az ágyról, leült kettőnk közé a földre, és a térdemre tette a 
kezét.
A kis ember újra a régi volt. Semmi mellébeszélés, csak kicsit távolról 
kezdi.
- Emlékszel még J. T.-re?
- Aha.
Belle felé fordult.
- Ez a J. T. igazi vidéki csávóként került a városba. Kiállíthatták volna, 
akkora mazsola volt. Azt se tudta, mi a különbség a márázkodás és az 
arénázás között. Nem tudta eldönteni, hogy rendes legyen vagy srenkes. 
Veszed az adást?
Belle felemelte a fejét és rám nézett.
- Mi az a márázkodás?
- Kihívás. Vagy bunyó.
- És mi a különbség?
- Az egyiket szájjal csinálják, a másikat kézzel... Na kuss, hadd fejezze be 
a Profi a sztorit!
Belle-nek olyan jól sikerült a sértődött pofavágás, mintha egész életében 
ezt gyakorolta volna. A Profi megveregette a karját.
- Ne figyelj rá, kislány! Hadd szemétkedjen! Na szóval. Hiába tanul az, aki 
kuka, attól még megáll benne a kaka. J. T. agyilag zokni, de azért rendes srác. 
Néhány éve balhéba keveredett egy lány miatt. Úgy érezte, szerelmes egy kis 
szajhába, és beleeresztett egy golyót a stricijébe. De hol? Pont a 
Negyvennegyediken. A lotyó nekiállt visítozni, J. T. meg szedte a lábát. Ott 
tolom magam a görin, és látom, hogy húzza a csíkot. Mondom neki, hogy ide 
a stukkerrel. Azzal már dugom is a kabátom alá. A zsaruk pár sarokkal arrébb 
fülöncsípték, de a pisztolyt sose találták meg. A strici meg túlélte. Adtunk egy 
pofont az ügynek. Michelle a csajjal, Burke a stircivel beszélt. Még a 
kórházban is meglátogatta. J. T.-t egy-két hónapra lecsukták, várták, hogy 
hátha találnak tanút, de végül is ki kellett engedniük. Persze még most is pont 
olyan húgyagyú tökfej, amilyen volt. A kóklerséghez gyagyás, ahhoz meg túl 
majrés, hogy levegyen valakit az utcán. De azért nem tágít, és mindig le is 
esik neki valami. Érted?
Belle olyan komoly arckifejezéssel bólogatott, mintha később vizsgáznia 
kéne az anyagból.
- Szóval a jó öreg J. T.-nek a fülébe jutott, mi történt velem, és bejött 
meglátogatni. Mondom, hogy rendes srác, csak egy kicsit tohonya az esze. Az 
adósságát jött rendezni... hogy majd kapnak tőle, akik kikészítettek. Mondom 
neki, hagyja csak, már el van boronálva az ügy, de tudjátok, olyan búbánatos 
képet vágott, mintha cserbenhagytam volna. Mintha szarba se venném. Adtam 
hát neki egy feladatot. Ne csináljon semmi különöset, csak tartsa nyitva a 
szemét. Ne kérdezősködjön, csak nézelődjön. Na, tegnap este beállít. Azt a 
rádiót hozta - mondta a Profi a sarokban csücsülő bőrönd nagyságú hangláda 
felé bökve. - Meg ezt itt ni!
Azzal egy nyolcszögletű, aranyszínű fémérmét nyomott a kezembe, 
melynek egyik oldalára egy felemelt karú, tűsarkú cipős, pucér nőt préseltek. 
A túloldalára pedig ezt a feliratot: "Sin City".
- Olyan, mint egy zseton a földalattin - jegyezte meg Belle.
- A kukucskálós szexautomaták működnek ilyennel. Negyeddollárba kerül.
- Akkor meg mi a...
Az érmét a kezemben tartva hirtelen legyintéssel belefojtottam a szót.
- Mondott valami mást is? - kérdeztem a Profitól.
- Azt, hogy követte a pasit - nem Mortayt, hanem a spanyolt - a 
pályaudvarra. A Negyvenharmadik utcán a Tizedik sugárútnál. Ott aztán a 
spanyolnak nyoma veszett. Egyenesen a Sin Citybe ment, a bejárathoz. Az 
egyetlenegy bejárathoz, öreg. Na és mit gondolsz, kibe botlik, mikor a 
bárpulthoz ér? Hát a spanyolba! J. T. szerint ki van zárva, hogy a spanyol 
megelőzhette volna útközben.
- Vagyis kell lennie egy másik bejáratnak is?
- Úgy ám.
- Hány órakor történt?
- Délelőtt tizenegy körül. Fényes nappal.
Meggyújtottam egy bagót.
- Hát ez nem semmi.
- Ja, ha az ember beetet...
- Igaz. Tudsz még valamit?
- Igen. Van még egy apróság. Üzentem Tabithának, hogy keresse már meg 
Hortense-t, és tudassa vele, hogy bevarrtak ide. Ismered Tabithát. Őrajta is 
segített Hortense, amikor kellett. Szóval Tabitha megtette, amit kértem, és 
utána meglátogatott. Muszáj volt segítenie, különben Hortenese kiveri a 
seggét, ha szabadul. Nahát aztán Tabitha, aki nyakig ül a trutyiban, de azért 
rendes csaj, kibökte, hogy látta a párbajt.
- Mortay és a japcsi között?
- Úgy bizony. Az alagsorban. Én meg összeraktam a két dolgot, és 
megkérdeztem, hogyan jutott le az alagsorba. Azt mondta, a hapijával voltak, 
és együtt mentek le a földszintről a vas csigalépcsőn. Mindenki ott ment le. 
Ott is jöttek fel. Érted?
- Aha.
- De mondott még valamit. Ő is ismeri a spanyolt. Earl, aki őt futtatja, a 
spanyol közelébe se engedi a lányait. Az a vadbarom állítólag vérrel keni 
magát ott, ahol más görények vazelinnel.
- Ezt én is épp ma hallottam.
A Profi eleresztette a füle mellett a megjegyzést, és megállás nélkül 
folytatta.
- De Tabitha ezen csak röhögött. Szerinte a spanyol utálja, ha valami nem 
fehér. Se Puerto Ricó-i, se kínai áru nem kell neki, csak a fehér pipihusi.
Figyeltem Belle arcát a mézszínszőke hajzuhatag alatt, és nagyot 
szippantottam a cigiből. Kezdett összeállni a kép.
- Mennem kell, Profi. Lehet, hogy egy ideig nem jelentkezem. Közeleg...
- Ugyan mi közeleg?
- A forgószél, testvér. Jól kapaszkodj meg az alibidben!
- Szólóban csinálod? Az nem megoldás. Közelebb hajoltam hozzá, és még 
halkabbra fogtam a hangomat.
- Mért, mit csináljak? Várjam meg, amíg kikecmeregsz innen? Maxra nem 
számíthatok. Van egy tervem... de még nem vagyok vele készen.
A Profi megtapogatta a kezemen a kötést.
- Hiába nagy a felhajtás, nem szívom mellre én, pajtás!
- Ez csak biztonsági tartalék. Szép sorjában kibontakoznak az 
összefüggések. De még nincs kezemben az összes adu. Ez a vacak csak arra 
kell, ha ő lépne először.
A kis ember keményen nézett rám, szeméből felszívódott a beteges 
sárgaság. Újra megjelent a jövőbe látó Próféta.
- Kutyául érezheti magát a rohadék, hamarosan beléd mar, vigyázat, 
szakadék! Ne keseregj, de cselekedj! A fejedet, fiacskám, használnod kell 
ezután. Jusson eszedbe Pearl Harbor. Ha a nácik bevonulnak, jobb eltűnni 
Vakond úrnak.
Kezet fogtunk. A szorítása éppen olyan kemény volt, mint a tekintete. 
Kifogytunk a szóból. Belle lehajolt a Profihoz és megcsókolta.
- Ne feledd a tanításom, jól jegyezd meg, kicsi lányom! A pokolban dől el, 
mit ér a vér.
- Nem felejtem el.
Mikor az ajtóból visszanéztem, már a gombot nyomogatva hívta kedvenc 
ápolónőjét.
122.
Belle-t a Pontiachoz vezettem, és kinyitottam neki a jobb oldali ajtót.
- Mi történt a Plymouthszal?
- Szabadságra ment.
- Örülök, hogy nem kellett passzra verned. Rettentő jó kis járgány.
- Aha.
- Most mit csinálunk?
- Várunk. Hírekre. A megfelelő pillanatra.
Visszamentünk Queensbe, és útközben Forest Hillsben megálltunk egy 
fűszeresnél. Belle bevásárolt, én a kocsiban maradtam. Most láttam először a 
házát nappal. Nem zavarta senki az utca csendjét: a felnőttek munkában, a 
gyerekek iskolában voltak. Belle észrevette, hogy az utcát fürkészem.
- Nagyon csöndes errefelé egész a nyár elejéig. Akkor aztán megindul a 
nyüzsgés, jön a jónép csónakázni.
- Hamarabb megindul a szezon, mint gondolnád.
- Komolyan?
Nem feleltem. Beálltam a kocsival a Camaro mögé.
- Ez a kocsi nem itt állt a múltkor.
- Szervizbe vittem a benzinkúthoz. Olajat cseréltettem, beállíttattam a 
futóművet.
Kérdőn néztem rá.
- Minden eshetőségre - mondta.
- Belle, ebben a buliban nemigen lesz szükségem sofőrre.
Ezúttal ő nem válaszolt.
Becipeltük az ételt a házba. Felhívtam a Mamát, de nem volt semmi 
különös. Nem keresett senki. Legalábbis telefonon nem.
Belle szendvicset csinált. Marhasülttel, főtt sonkával, salátával, mustárral. 
Kinyitott magának egy üveg sört, nekem egy aranygyömbért. Belelapoztam a 
Daily Newsba, átfutottam a cikkeket, hogy van-e valami hír a szellemautóról, 
de nem találtam semmit. Csak úgy megszokásból hátralapoztam a 
lóversenyrovathoz, de képtelen voltam összpontosítani.
- Jó? - kérdezte Belle.
- Mi jó?
- A kaja.
- Ja, persze. Csodás. Elszomorodott.
- Nem vagyok nagy konyhatündér, pedig Sissy csodálatosan főzött, és meg 
is tanított volna...
- Kit érdekel, hogyan főzöl?
- Azt hittem, téged. A múltkor, mikor kitakarítottam az irodádat, rendes 
munkát végeztem, ugye?
- Tökéleteset.
- Szóval...
- Ugyan hagyd már, Belle! Ha annyira érdekelne, én is megtanultam volna.
Odahúzta mellém a székét.
- Nem csinálhatsz mindent egyedül.
- Mit akarsz ezzel?
Felállt, és kis körökben fel-alá sétálgatott. Mint aki eltévedt.
- Mindenhova cipeled magaddal azt a rondaságot a kezeden... Lehet, hogy 
sose lesz közös házunk, szép fehér kerítéssel, meg minden... de arra aztán 
végképp nem vagyok hajlandó, hogy ölbe tett kézzel ülve tervezgessem, 
hogyan foglak eltemetni.
Gyöngéden megfogtam a csuklóját, és magamhoz húztam.
- Tudom. De félreérted a helyzetet. Megint nyomon vagyok, érzem. Ezt 
csak a biztonság kedvéért cipelem, megmondtam. Alakul a dolog. Talán 
mégiscsak el tudom intézni a fazont, úgy, hogy megússzam. Csak még 
hiányzik egy-két részlet...
- És tudod, merre keresd?
- Aha. Itt a fejemben. Bele kell táplálnom mindent, aztán módszeresen 
feldolgoznom. Nem hajkurászhatom az utcán - ki kell gógyizzam, hol van. Ez 
a műszer a kezemen csak arra az esetre kell, ha ő találna meg előbb.
- Mi van, ha nem kapsz több fülest?
- Kell hogy kapjak, mert ami van, az kevés. Hiányzik néhány adat. Lehet, 
hogy csak egyetlenegy. Nem tudhatom előre. De ha az ember nem rakja a 
tüzet, kialszik. És akkor megnézhetjük magunkat.
Leült mellém, a vállamra tette a kezét, és erősen figyelt.
- Megnézhetjük magunkat?
- Persze. Legyőznek a szokások. Mondtam már. Tegyük fel, keresek 
valakit. Van egy elképzelésem, hogy hol ásta be magát, melyik környéken. 
Fogom magam, járkálok utána, kérdezősködöm, üzengetek. Erre mi lesz? 
Előbb-utóbb ő fog keresni engem.
123.
Esteledett. Morelli számát tárcsáztam.
- Jutottál valamire?
- Igen. De még nem végeztem. Most nem tudok beszélni. Telefonálnom 
kell, amíg nyitva van az adattár.
- Hívjalak később?
- Kilencig bent vagyok.
- Fél kilenckor odacsörgök - mondtam, és letettem a telefont.
A Mamánál nem volt semmi újság. Kérdezte, mikor megyek. Mondtam, 
majd. Lecsaptam a kagylót.
- Menjünk innen!
- Mi a baj, édes?
- Amit a tehetetlenségről mondtam, az nem tréfa, Belle. Ki kell 
okoskodnom a megoldást. Nem érdekel, kapok-e sebeket közben, de össze 
kell raknom a rejtvényt. És itt nem tudok dolgozni. Hiányoznak a dolgaim.
- Miféle dolgaid?
- Az irattáram. Nem arról van szó, hogy itt nem tudok gondolkodni, mert 
még a sitten is gondolkodik az ember. De az anyaggal, amit összegyűjtöttem... 
tudod, olyan, mintha elbeszélgetnék vele. Én kérdezek, az meg néha válaszol. 
Érted?
- Aha - mondta, és kinyitotta a fiókos szekrényt. - De csak akkor, ha én is 
ott lehetek, amikor a papírokkal társalogsz.
124.
Belle mellettem ült a Pontiacban és magában kacarászva figyelte az utat.
- Mi olyan nevetséges?
- A Profi. Meséltem neki. Magamról. Nem mindent, de eleget. Erre utalt 
azzal, hogy a pokolban dől el, kinek mit ér a vére.
- Mi ebben a nevetséges?
- A Profi szerint a jóisten mindenkit egyformának teremt, de az élet aztán 
megváltoztatja az embereket. Ha valaki ismeri a dörgést, úgy olvashat az 
emberekben, mint egy nyitott könyvben. Szerinte a jóisten téged kísérletnek 
szánt. Azért teremtett ilyen rondának.
- Micsoda?
- Ezt mondta. Erre azt válaszoltam, hogy te frankón jóképű pasi vagy. 
Szerinte meg pont ez a kísérlet lényege: ha nem lennék beléd habarodva, nem 
tudnék ilyen pofátlanul hazudni.
- Hogy be nem áll az a lepcses szája!
- De Burke! Az öreg igazán jó fej. Az ápolónő majd kikaparta a szememet, 
mikor meglátott vele. - Megint elnevette magát. - Azt mondta, a jóisten vele 
hibázott, mert a vörös hajú, kék szemű negróról lerí, hogy gyilkos.
- Hát persze. Mindenki tudja.
- Ne őrjíts! Csak ugratott.
- Ugratott a fenét. Az én haverjaim mind gyilkosok.
- Röhej.
Vállat vontam.
Elsuhant mellettünk az autópálya. Közeledtünk a Battery alagút felé.
- Burke!
- Mi van?
- Hogy mondhatja a Profi azt, hogy negró?
- Hát... ez csak szó. A szavakat mindenki használhatja. Nem tudom 
világosan megmagyarázni... Kimondasz egy szót, de ha jól ejted ki, elpárolog 
belőle a sértő szándék. Ha a Profi azt mondja valakire: az én kis negróm, az 
csak annyit jelent, mintha örök barátságot fogadott volna neki. Ha valaki más 
mondaná ki ugyanezt a szót, biztos nekiugrana.
- De miért?
- Mondtam már. Nem tudom megmagyarázni. Talán a Profi tudja. Sose 
kérdeztem tőle. Soha.
- Talán egyszer majd én megkérdezem.
125.
Az iroda csendes volt, Pansy tohonya, mint rendesen, bár egy kicsit 
felvidult, mikor odahajítottam neki a sonkáját meg a marhahúsát.
Belle összekuporodott a kanapén az újságok közt, de a kutya morogva 
felugrott mellé.
- Mi kéne neki?
- Televízió.
- Televíziót akar nézni?
- Azt. Keresd meg, hogy van-e valamelyik csatornán bunyó. Az a kedvenc 
műsora. Csak ne hangosítsd fel, jó?
Belle rám meresztette a szemét, aztán felkapta a hordozható tévét, és a 
kanapé végébe vitte. Pansy a farkát csóválva felült, én pedig nekiláttam a 
munkámnak.
- Édes! - törte meg Belle hangja a csendet.
- Mi az?
- Fél kilenc van. Nem kell telefonálnod?
A karomra néztem - három órája temetkeztem bele magamba. Felkaptam a 
telefont, és reménykedtem, hogy a hippik nem most vitatják meg a legújabb 
narkósszállítmányt. Szabad a vonal.
- Morelli.
- Én vagyok az.
- Ugorj be ma este tizenegykor Paulóhoz vacsorázni! Gyorsan letettem a 
kagylót, és a kanapé felé pillantottam. Belle és Pansy egyszerre néztek rám.
- Klassz csaj vagy - mondtam, mire Pansy leugrott a kanapéról, és 
odacammogott mellém. - Neki mondtam - mutattam Belle-re. Pansy 
tappancsa nagyot csattant az íróasztalon. - De te is az vagy - egészítettem ki, 
és kiengedtem a kutyát a tetőre, majd a kanapéhoz mentem, hogy 
kikapcsoljam a televíziót.
- Furcsa egy kutyád van, édes. Tényleg imádja a bunyót. Úgy tudtam, a 
kutyák nem érzékelik a tévéműsort, mert valami van a szemükkel.
- A halál tudja. Lehet, hogy csak a hangok tetszenek neki.
Rábagóztam.
- Elaludtam?
- Nem hinném, szerintem csak elkalandoztál gondolatban. Be-becsuktad a 
szemed, de folyamatosan füstöltél közben.
Megdörzsöltem az arcom, és megpróbáltam visszaidézni mindent. Nem 
sikerült. Majd máskor. Ha elkészülök.
- Burke, kérdezhetek valamit?
- Hát persze.
- Hallottál erről? - kérdezte az újságbán az egyik címre mutatva. Ismertem 
a sztorit, hetek óta ez folyt a vízcsapból is. Egy tizenhat éves, csinoska 
gimnazista lányt évek óta rendszeresen megerőszakolt az apja, miközben a 
feleségének rákja volt és a kórházban haldokolt. Végül a lány felfogadott egy 
kölyköt, hogy csinálja ki az apját. Ötszáz dodóért. A kölyök le is puffantotta 
az öreget, méghozzá a saját háza előtt, a kocsibejáróban. Bűnösnek vallották 
magukat. A kölyök, aki meghúzta a ravaszt, jól ráfázott. Héttől huszonegy 
évig terjedő szabadságvesztést varrtak a nyakába. Egy csomó fafejű telefonált 
a rádióba, és beleugatta az éterbe, hogy a lánynak a szociális gondozóhoz 
kellett volna fordulnia, ha "tényleg" úgy volt, ahogy mondja. Mások szerint az 
öregúr csak azt kapta, ami járt neki. Az utóbbiak kevesebben voltak. A lányt 
egy évre ítélték.
- Igen, hallottam.
Égett a szeme, mint egy iskoláslánynak, aki a paptól kérdezi meg, hogy 
van-e isten.
- Burke, szerinted a lány a hibás?
- Igen.
Megrándult az arca.
- De miért?
- Mert amatőrre bízta magát.
- Aki azt tanácsolta, hogy vallja magát bűnösnek?
- Nem az ügyvédre gondoltam. A puskásra.
Megnyugodott az arca, de azért nem tudott napirendre térni a dolog fölött.
- Végül lelőtte...
- De nem profi módra. Olyan nyomot hagyott, hogy a vak is megláthatta. 
Mindenkinek kitálalt, aki hajlandó volt meghallgatni. Magánál tartotta a 
fegyvert. És amikor egy kicsit megszorongatták, mesélni kezdett. Aki 
bérgyilkost fogad, a hallgatását is megvásárolja.
Belle kivette a számból a cigarettát, és hosszan leszívta a füstöt.
- Bárcsak megszöktethetném!
- Ugyan már! Úgyse jönne. Ez a kölyök nem kitaszított. Rendes kis 
polgárlány. Nem volt könnyű dolga. Még mindig gyötri a bűntudat, hogy 
kicsináltatta az öregét. Ez vérfertőzés, Belle. Ezen nem teszi túl magát az 
ember olyan könnyen, mintha "csak" egy idegen erőszakolta volna meg. Az 
apja tette, aki halott. Halott az anyja is. A lánynak segítségre van szüksége - a 
menekülés szóba se jöhet.
Belle arcán végigcsordultak a könnyek.
- Ettől mentett meg az anyám.
- Tudom - mondtam, és átöleltem.
126.
Fél tizenegy. Sötétszürke öltönyt húztam, és puha fekete kalapot nyomtam 
a fejembe. Sajnálkozva téptem fel a zakó ujját, de meg kellett hoznom az 
áldozatot. Belle azonban csinosan elboronálta a dolgot.
- Majd összevarrom - mondta és arcára feszült figyelem ült, miközben 
kicsit kiöltötte a nyelvét a szája sarkán.
- Egy-két óra múlva itt vagyok.
- Várlak.
Megcsókoltam. Ajka puhán simult a számra. Ujjaimmal megérintettem a 
nyakát, megemeltem a nyakláncot, és visszaejtve hagytam, hogy a mellére 
essen. Kicsiholtam belőle egy mosolyt is.
- Pansyvel megiszunk egy sört, és leülünk a tévé elé.
127.
Paolo kis-itáliai kocsmáját túlzás volna új létesítménynek nevezni. 
Akkortájt készülhetett, amikor a Biblia harmadik könyve. Mikor Morelli 
bekerült riporternek a rendőrségi rovathoz, elkezdett Paolóhoz járni. Minden 
nap itt ebédelt, s olykor megjelent az anyja is, hogy ellenőrizze, rendes kosztot 
kap-e a fia. Egyenesen a konyhába masírozott és mindenkit kioktatott. Ma is 
szerepel néhány olyan étel az étlapon, mely az ő nevét viseli. Morelli már várt 
az egyik távoli sarokban, amikor tizenegykor beléptem az étterembe. 
Megindultam feléje, de két betonkeverő szemű, marcona alak az utamat állta. 
A fejemmel Morelli felé böktem. Az egyik alak mozdulatlan maradt, mintha 
gyökeret vert volna a lába, a másik azonban megfordult, és észrevette a 
jelzést. Erre mindketten félreálltak.
Morelli mellett vastag papírköteg és egy fél pohár vörösbor. Leültem. A 
pincér odajött, és úgy nézett rám, mintha én volnék a nevelőtisztje.
- Mit óhajt?
- Milánói borjúszeletet spagettival, sajt nélkül.
- Sajt nélkül?
- Sajt nélkül.
- Bort se kér? - 
- Azt se.
Olaszul motyogott magában, miközben otthagyott minket. Visszafelé jövet 
már hozta is a rendelést. Morelli linguinit evett fehér kagylómártással. A 
pincér mondott neki valamit, és ismét elslattyogott.
Összevágtam a borjúhúst. Tökéletes volt: fehér és omlós. Komótosan 
ettünk és elbeszélgettünk az állásáról a lapnál, a gyerekeiről és a 
szomszédairól.
A pincér leszedte az asztalt.
- Hozhatok gyümölcsös parfét forró karamellas öntettel? - kérdezte rám 
tekintve.
- Tortonit kérek - feleltem.
Meghajolt. Elképesztő, hogy valaki meghajlás közben is utálkozni tudjon. 
Neki sikerült.
Mikor befejeztük a vacsorát, cigire gyújtottam, és vártam. Morelli 
előrehajolt.
- Áll még az alku? Bólintottam.
Halkan beszélt, közben fél kézzel óvatosan eltakarta az iratait.
- Az egészet akarod hallani vagy csak a végeredményt?
- A végeredményt.
Morelli ujja vékony vonalat rajzolt a fehér térítőn a kenyérmorzsák közt, 
melyeket a pincér otthagyott.
- Sally Lou - mondta.
- Aha.
- Stimmel?
- Azt hiszem, igen.
Morelli a kávéját szürcsölgette.
- Burke, magyarázz meg nekem valamit! Ezek között az alakok közt 
nőttem föl. Nincsenek illúzióim. Ugye neked van egy kutyád?... egy nápolyi 
masztiff, ha jól tudom. Ismerek itt egy öreget, annak is pont ilyen van. A háza 
mögött tartja a kertben. Minden nap elszalaszt egy gyereket az 
állatkereskedésbe, és vetet vele néhány élő fehér nyulat. Aztán fogja magát és 
behajigálja őket a kerítésen át a kutyának. A vadállat röptükben kapja el őket. 
Úgy roppannak szét a nyulak a fogai közt, mint a zúzdában. Az öreg szerint ez 
a legmulatságosabb látvány a világon. - Megint kortyintott egyet a feketéből. 
- Tudom, hogy Sallyt azért vették be, mert hozza a lóvét. Csak egyet nem 
értek... hol van rá kereslet?
- Tudod te azt is.
- Nem. Tényleg nem tudom. Ez az egész szennyipar egyszerű 
szemfényvesztés. Leforgatnak egy kőkemény pornófilmet, világgá kürtölik, 
hogy súlyos ötvenmillióba került, és szépen tisztára mossák vele a narkón 
szerzett dohányt.
- Na és?
- Na és akkor mi az értelme ezeknek a rázós ügyeknek? A gyerekpornónak 
meg a hasonló- nyalánkságoknak? Nagyobb a kockázat, súlyosabb a büntetés. 
Lehetetlen, hogy ennyi perverz görényt hordjon a hátán a föld.
Moreili arca megfeszült. Ha valaki gyereket nevel, komolyabb téttel száll 
be a játszmába.
- Nem számít, mennyi van - mondtam -, mert mind olyan, mint a 
feneketlen mocsár. Ez a szenvedély más, mint a narkó. Itt nincs halálos 
túladagolás, így aztán a görények adagolnak is maguknak rendesen. Ugyanazt 
a videoszalagot ezerszer eladhatod.
- Sally Lou is erre bukik?
- Nem hinném. De most ez megy. A piac óriási és megjelentek rajta a 
nagyokosok. Azelőtt csak a görények placcoltak a saját holmijukkal. A 
legtöbbjük a saját gyerekével. Mostanra nagy üzlet lett a dologból. A postai 
ellenőr csak a címzetteket tudja elkapni, a többi megússza. Pont, mint amikor 
a kábszeres osztag lekapcsolja a piti árusokat, a narkógyár pedig tovább ontja 
a kokót.
Elnyomtam a cigimet.
- Leadom a drótot - mondtam. A szemembe nézett.
- Hogy szerzik a srácokat, akiket videóra vesznek?
- Hogy szereznék? Néha megveszik őket, néha elrabolják.
- Most rászállsz Sally Loura?
- Nem. Nem szerepel a listámon.
- De az enyémen igen - mondta Morelli.
128.
A Pontiac nem volt olyan kezes bárány, mint a Plymouth. Óvatosan 
kanyarogtam vele hazafelé Kis-Itália utcáin. Salvatore Lucastro járt az 
eszemben. Más néven Sally Lou. Az egyik manhattani maffiacsaládban futott, 
de nem számított nehézsúlyúnak. Már évekkel ezelőtt bevonult a Times 
Square-i pornóüzletbe, de senki nem figyelt fel rá, hiszen engedéllyel 
működött. Hol az egyik, hol a másik banda támogatta. És a szemétre, a 
várakozásnak megfelelően, buktak a görények. Sally Lou erre elkezdett a 
maga szakállára üzletelni: rövidfilmeket csináltatott a kukucskálóknak, később 
pedig már nagy filmet és videót is forgatott. Senki nem tudta kihesszelni, hova 
dugta a stúdióját. Rengeteg lóvét hozott, így a nagyfiúk hagyták, hogy éljen. A 
gyerekpornót egy éve ha kitalálta. Azt mondják, eddig ez a legkifizetődőbb 
vállalkozása. Ez Sally Lou. A Sin City tulajdonosa.
129.
Beugrottam a Mamához. Hátul parkoltam le, és a konyhában vártam, amíg 
szóltak neki. Levonultunk az alagsor lejáratához az előtérbe, és megálltunk a 
telefonfülkénél.
- Nincs sok időm, Mama.
- Mi van Flowerrel?
- Egy perc és mondom. Előbb telefonálok egyet. A Vakond számát 
tárcsáztam. Hallottam, hogy felveszi.
- Mehetsz - mondtam, és már tettem is le a kagylót.
- Bonyolult ügy - fordultam a Mama felé. - Van itt egy fazon, aki meg 
akar verekedni Maxszal. Párbajban, érted?
Szó nélkül figyelt és várt.
- Úgy intézte, hogy a kihívás... szóval... nyilvános legyen. Tele van vele az 
utca. Ha Max kiáll ellene, meg kell ölnie, ami nem marad titokban. Nagy baj 
lenne belőle.
A Mamát nem az aggasztotta, hogy Maxnak el kell tennie valakit láb alól.
- Flower - szólalt meg lakonikusan.
- Ez a fazon biztos akart lenni benne, hogy Max kiáll vele. Azt üzente, ha 
Max visszautasítja, megöli a kislányt.
A Mama szeme fekete márvánnyá lett. Felvillant benne a tűz, aztán kialudt.
- Mondd, hogy Max itt van! Jöjjön, ha akar.
- Nem, nem. Ilyen könnyen nem rázzuk le. De nyugi, én már mindent 
kigondoltam. Egy-két napra van szükségem, esetleg valamivel többre. Biztos, 
hogy nem akadhat Max nyomára Bostonban?
A Mama a fejét rázta.
- A többit rám bízhatod.
A Mama meghajlással jelezte nagyrabecsülését. Amiért elintézem a dolgot 
egyedül. Sarkon fordultam, és már majdnem elindultam, amikor a vállamra 
tette a kezét.
- Mondd a nevét!
- Mortay - feleltem -, Mor-tay.
- Az mit jelent?
- Spanyolul azt jelenti: "halál". A Mama újfent meghajolt.
- Kínaiul meg azt: "halott ember". Viszonoztam a meghajlást. És 
elköszöntem.
130.
A hátsó lépcső csendes volt. Ellenőriztem a ragasztószalagokat, amelyeket 
körmönfontan helyeztem el. Nem nyúlt hozzájuk senki. A hallban a 
buktatónak kihúzott drótok is érintetlenek maradtak. Kinyitottam az ajtót. 
Pansy az őrhelyén állt.
- Belle merre van? - kérdeztem tőle. A kutya lelkesedés nélkül vakkantott 
egyet. Lehajoltam, hogy megsimogassam. Dögvész áradt a leheletéből.
Belle a másik szobában a hátán feküdt a tornaszőnyegen. Meztelen testén 
fényes verejtékréteg.
- Még húsz - mondta, s nem vette le tarkójáról összekulcsolt kezét. 
Hasizomgyakorlatokkal gyilkolta magát, gyorsan fölülni, lassan lefeküdni. 
Sima bőre alatt táncot jártak az izmok.
- Hányat szoktál csinálni?
- Napi kétszázat egy héten hatszor. Tudod, mi a különbség köztem és egy 
disznó között? A vékony derekam. Ahhoz is halálra kellett gyilkolnom 
magam, hogy ennyire lefogyjak, nem vagyok hajlandó visszaszedni magamra 
a kilókat.
Rágyújtottam, és visszamentem az irodaként használt szobába. Pansynek 
nem akaródzott kimenni.
Belle befejezte az önkínzást, bejött hozzám és megtörülközött.
- Pansy egy ideig nézte, ahogy tornázom, de aztán elunta magát.
- Meghallotta, hogy nyílik az ajtó.
- Ja persze. Ettől itt ni - csapott a combja külső felére -, csak plasztikai 
műtéttel lehetne megszabadulni.
- Így is tökéletes, ahogy most van. Odahúzódott mellém.
- Szép tőled, hogy ezt mondod.
- Úgysem szánnád rá magad a plasztikai műtétre.
- Tévedsz. Ha szeretnéd, megcsináltatnám. Megcsókoltam.
- Segíts levenni ezt a micsodát! - kértem, a zsebemből előkotorva a 
biztosítószeget. Belle lassan lehámozta a kezemről a kötést, végül előbukkant 
a ragasztószalag. - Ha meghúzom a végét - mondtam -, szorítsd ökölbe a 
kezemet, amíg a helyére tolom a biztosítószeget. Lehet, hogy teljesen 
elmerevedtem.
Belle homloka ugyan összeráncolódott az összpontosítástól, mégis biztos 
kézzel dolgozott. Megrántotta a ragasztószalag szabad végét, és teljes erőmből 
megszorítottam a kart. Élettelen kezemet Belle két kézzel fogta. Az ujjpercei 
elfehéredtek a szorítástól. Becsúsztattam a helyére a szeget.
- Engedj el! - mondtam. Megizzadt az arca.
- Képtelen vagyok rá.
- Ugyan már, Belle! Nem lesz semmi baj. Így ni...
Figyeltem, ahogy lassan elernyed a szorítása. Egyszer csak elugrott tőlem. 
Erre én jobb kézzel megragadtam a gránátot, és hirtelen becsusszantottam a 
fiókjába. Bal kezemen az ujjak görcsösen begörbültek.
- Légy szíves, hozd be a fürdőszobából azt a kis tégely tigrisbalzsamot!
Nagy szemeket meresztett rám, de szó nélkül engedelmeskedett, és egy kis 
tégely vörös színű kenőccsel tért vissza.
- Dörzsöld be vele a kezem, amilyen erősen csak tudod!
Gondosan gyúrta bele a kézfejem bőrébe a balzsamot, mégse éreztem 
semmit.
- Nem csíp? - kérdezte.
- Fel kell melegednie, ennyi az egész. Ha kész vagy, bebugyoláljuk 
valamibe.
Leültem a kanapéra. Belle hozott egy türülközőt, leült mellém, és addig 
fészkelődött, amíg a jobb karommal át nem öleltem. Ekkor oldalt fordult, 
megfogta a bal kezemet, a két melle közé tette, és összenyomta velük.
- Takarj be a pokróccal - kérte, és én betakartam. Alig telt el néhány perc, 
és kezdtem érezni a meleget. Hajlítgattam az ujjamat, hogy kiálljon belőlük a 
görcs.
- Ne félj, nem fog csípni a kenőcs - nyugtattam meg Belle-t.
- Nem félek. Nem érdekel - felelte, és halk kis gurgulázó hangokat adott 
ki.
- Hány sört adtál a kutyának?
- Csak hármat.
- A francba! Ennyit még sose ivott. Nem csoda, hogy üveges a szeme.
- Meg akarom vele kedvehetni magam.
- A szeretetet nem lehet megvásárolni.
- Nem megvásárolni akartam, csak valami kedveset nyújtani neki.
- Jól van, na!
- Álmos vagy?
- Egy kicsit.
- Akkor aludj, édes! - mondta.
A szememet becsuktam, de a kezem a melle közt tovább melegedett.
131.
Pansy morgása ébresztett fel, meg hogy az arcomba dugta az orrát. Nem 
vészt jelzett, csak a tetőre szeretett volna kijutni.
- Megártott a sok sör, mi? - kérdeztem és kiszabadítottam magam Belle 
öleléséből.
Mire visszamentem a kanapéhoz, Belle már állig betakaródzott.
- Hol fogunk aludni?
- Te ott, ahol vagy, én sehol. Dolgoznom kell.
- Elmész?
- Nem. Végig kell gondolnom a dolgokat - feleltem a bal kezemet 
tornáztatva. Rendbe jött. Az újabb újságkivágásokat halomba raktam az 
asztalon, és nekiláttam kiválogatni a régieket. A térképek még most is ott 
lógtak a falon, ahová Belle kirajzszögezte őket. Munkához láttam. Ha a 
Vakond átkutatja a Sin City alagsorát, meglesz az utolsó láncszem is.
Pansy visszajött a tetőről, a sarokba battyogott, és lehunyta a szemét. Belle 
ledobta magáról a takarót, és odajött hozzám az íróasztalhoz.
- Segíteni akarok.
- Ha segíteni akarsz, vegyél föl valamit!
- Miért?
- Mert elvonod a figyelmemet, és mert megkértelek rá.
- Áthajolt az íróasztalon, és az arcomhoz dugta a mellét.
- Nincs tigriskenőcs szaga?
- Nincs.
- Szagold meg jól! - mondta, és a tarkómnál fogva magához vont.
- Olyan illata van, mint neked.
- Még mindig azt szeretnéd, ha felvennék valamit?
- Azt.
Sértődött grimaszt vágott, és hatalmas fenékriszálások közepette elvonult. 
Hallottam, ahogy kinyitja a zuhanyt, és folytattam a munkám.
Telefirkáltam egy sárga jegyzettömböt kusza ábrákkal, és közben összeállt 
a fejemben a lista: a szellemautó, a kiskorú kurvák, Mortay, Ramón. Az a pasi, 
akit El Canonero lekapott a Chelsea házaknál a játszótéren. Szadi szex. A 
szellemautó nem bukik a fekete husira. Ködszerű, hátborzongató veszélyek, 
alámerülés. Zseton a pornómozi kabinjához. A Sin City. Szentély, ahol a 
jégszívű istenséget bálványozzák. Párbaj az alagsorban. És Sally Lou.
Belle megérintette a vállamat. Sárga, combig érő trikót húzott.
- Azt ígérted, segíthetek.
- Ülj le ide - mondtam az asztalra koppintva -, és hallgass végig!
Belle elhelyezkedett az asztal tetején, arcára kiült a várakozás, kezét az 
ölébe ejtette.
- Az egész a szellemautóval kezdődik, igaz? A folyó felől közelít, lelő egy 
rakás kiscsajt. Marquest a miértek nem érdeklik, csak meg akar szabadulni 
tőle. Ezért felkeres. Én nekilátok, mire színre lép ez a Mortay. A Profi 
kórházba kerül. Mortaynak tehát valami köze van a szellemautóhoz.
Belle rágyújtott, és bólogatva jelezte, hogy érti, amit mondok.
- Persze Mortay nemcsak gorilla, hanem őrült is. Lerohanja a dodzsókat, 
kihívja a mestereket. Tudjuk, hogy egy japán karatéssel párbajt vívott a Sin 
City alagsorában. Dolgoztál ott valaha?
- Isten ments! Ott fellépés után foglalkozni kell a pasikkal.
- Rendben. A szellemautó csak kiscsajokat gyilkol. És kizárólag fehéreket. 
Az egyik éjjel találkoztam Mortayval. Emlékszel, mennyire remajoztam 
utána? Azon az éjszakán kinyírtak egy fazont. A zsaruk ujjlenyomatot vettek a 
hulláról és azonosították azzal, amelyet a szellemautóval kapcsolatban álló 
lopott kocsin találtak. Ennek a Mortaynak tehát nemcsak köze van a dologhoz. 
Nyakig ül benne.
Én is rábagóztam. Két kézzel jobban esett. Belle olyan feszülten figyelt, 
hogy beleremegett a válla.
- Mortay samesza, ez a kis gyémántos fülű Ramón csak a szadira bukik. 
Szereti egy kicsit megkínozni a csajokat, mert máshogy nem tud begerjedni. Ő 
hordja a fegyvert, Mortay csak a puszta kezét használja. És végül: megtudtam, 
hogy a Sin City egy Sally Lou nevű maffiózó tulajdona. A manus pornóban 
utazik. Kemény pornóban, gyerekfilmben, kokóban - nála minden eladó.
- Szerinted Mortay a maffiának melózik?
- Á, nem, dehogy! Nem melózik az senkinek. Ez persze nem zárja ki az 
alkalmi szívességeket.
- De miért kéne neki...
- Ez még nem világos. De minden összevág. Nézd csak meg a térképet! A 
szellemautónak el kell tűnnie valahol. Méghozzá a vadászterülete környékén, 
valahol a Times Square-nél. Mondjuk a Sin Cityben, amelynek akkora az 
alagsora, hogy több száz ember elfér benne párbajt nézni. Csak ott lehet.
- Nem értem.
- Mortay biztos csinál valamit Sally Lounak. Ha a szellemautó ott parkol 
az alagsorban, mind benne vannak a buliban. A zsaruk azért nem tudják 
lekapcsolni a gennygócokat, mert nem ismerik őket, és rossz helyen 
érdeklődnek. Spiclik nélkül az FBI egy tijuanai szamarat se tud megtalálni. 
Ezek a lányölő hullagyulák imádnak minibuszban furikázni. Dunsztom sincs, 
miért. Ráadásul szívesen összeállnak, és ketten aztán több mocsokra képesek, 
mint külön-külön. Ramón szadizik, Mortay halált osztogat. Hogy a 
harmadiknak mi lehetett a flúgja, nem tudom, de már nem is számít. 
Emlékszel a hillside-i fojtogatóra? Két őrült állt össze ott is. Hát a Green 
River-i gyilkosra? Aki éveken át sorozatban gyilkolta a prostikat Washington 
államban?
Belle bólintott.
- Tuti, hogy tévednek a zsaruk, amikor csak egy pasast keresnek. Akármi 
legyek, de szerintem banda áll a dolog mögött.
Belle megborzongott. A csupasz combjára tettem a kezem, és éreztem, 
hogy hideg.
- Az emberek mindig azt képzelik, tudják a megoldást - mondtam. - 
Hallottál már a gyógyszeres herélésről?
- Fúj. Már a neve is undorító.
- Bevarrnak egy visszaeső szexuális bűnözőt. A pasas képtelen 
abbahagyni, világos? És akkor jönnek ezek az injekciók. Depo-Povera a nevük 
és csökkentik a nemi ingert, nehogy a pasi rávesse magát az első kölyökre, aki 
az útjába kerül.
- És be szokott válni?
- Honnan tudjam? És mi van, ha igen? Van öreg patkány, aki hetvenévesen 
sorra erőszakolta a kiscsajokat, pedig már évek óta kapta a kezelést. De 
megtalálta a kiskaput, egyszerűen rávett egy piás doktort, hogy pumpálja tele 
hormonnal. Vagy emlékszel arra a kaliforniai pasasra, aki csecsemőket 
erőszakolt sorra? A bíró, le se csukatta, csak arra kötelezte, hogy rakjon ki a 
házára egy táblát: "Itt lakik a cukros bácsi. Gyerekek, vigyázzatok!" Vagy 
valami effélét.
- Aha. És ezzel jól megszégyenítették.
- Szép kis megszégyenítés! A pasi fogja magát, és elköltözik. Van elég 
hely, ahol nem is beszélnek angolul.
- Az ilyenek egyszerűen betegek.
Mélyen a szemébe néztem.
- Szerinted az apád is beteg?
- Az apám mocskos gonosztevő!
- Mind az. Ők választanak, Belle. Senkinek nincs a vérében a mocsok. A 
tiedben sincs, ne félj!
- Honnan tudsz te ennyi mindent?
- Arra még nem jöttem rá, mi vagyok, de egyet biztosan tudok: nem adom 
fel a meccset. Az életben maradáshoz tudásra van szükség. - Cigit kotortam 
elő. - Tuti, hogy Mortay nem lakik odalenn. Túl kockázatos lenne. De 
Ramón... hát Ramón majd elvezet hozzá.
- És őt hogy fogod felplankolni?
- A Vakond bemegy ma éjjel vagy holnap hajnalban. - Mélyet 
szippantottam a cigimből, és eszembe jutottak a gyerekbuzi gennygócok 
levelei. Csak a lényeg érdekli őket. - És azt is tudom, mit fog találni.
- Mit?
- Ismertem egyszer egy fazont. Helyi szenátor volt az illető. Annyit nyalt 
életében, hogy egyszer csak úgy maradt a nyelve. De egy dologban igaza volt. 
Az a nagy kérdés, hogy hol a pénz! Hogy ebben a balhéban hol a pénz? A kis 
sarki lotyókra halált hoz a szellemautó. Sally Lounak dohányt.
- Hogy lehet kurvák legyilkolásával pénzt keresni?
- Erre csak akkor válaszolhatok, ha megjön a Vakond, de azt hiszem, értek 
már mindent. És ha igazam van, azt is tudom, mi a megoldás.
Belegabalyodtam a gondolataimba, elhallgattam. Belle feljebb csúszott az 
asztalon, míg egészen szembe nem került velem.
- Megváltoztál.
- Hogyhogy?
- Amikor a múltkor beállítottál hozzám, csak úgy rázott a remegés, meg 
minden... de akármi okozta is, túltetted magad rajta. Aztán fölragacsoztad azt 
a gránátot, és én azt hittem, meg akarsz halni. Fel akarod robbantani magad, 
mert azt reméled, jobb helyre jutsz. De most... mintha lehiggadtál volna. 
Mintha már nem félnél.
- Még félek, de csakugyan magamra találtam. Visszanyertem a formám. 
Igazad van, megnyugodtam. Nem fásultam el, csak összpontosítok. Érted?
- Aha. Jól teszed.
- Sok mindent nem tudok, de már réges-rég nem bánkódom miatta.
- De ezt ugye meg tudod csinálni?
- Ezt meg.
132.
Belle egy pohár jeges vízzel jött vissza a szobába.
- Kérsz?
Elvettem tőle a poharat, és lassan kortyoltam a vizet.
- Késő van, Belle. Menj, feküdj le! Kerek csípőjével meglökte a vállam.
- Gyere te is!
- Még össze kell raknom az egészet.
- De hisz azt mondtad...
- Hogy azt hiszem, tudom a megoldást. De még egy kicsit gondolkodnom 
kell. Hogy biztosra menjek, mert most már nyerésre játszom.
- Csak feküdj le mellém. Hadd tartsalak a karomban. Meg a számban, 
ahogy a múltkor. Csak amíg el nem alszom.
Kézenfogva a hátsó szobába vittem.
133.
Mikor felébredtem, a szobát halvány, szürke fény világította meg - 
körülbelül ennyi napot kap a kégli. Belle feje a mellemre nehezedett, a 
tornaszőnyeg a hátamat nyomta.
- Ébren vagyok - felelt, mielőtt kérdeztem volna.
- Mióta?
- Nem tudom. Csak feküdtem, és gondolkodtam. Pansy mindig fel-alá sétál 
éjszaka?
- Aha.
- Nyugtalan?
- Pansy? Dehogy! Ha rajta állna, mást se csinálna, csak enne és aludna. De 
őrködnie kell. Rám vigyáz.
- Féltékeny vagyok.
- Szédült vagy.
Melegen és szappanillatot árasztva, szorosan odabújt mellém.
- Burke, kérdezhetek tőled valamit?
- Hát persze.
- Lehet valaki két emberbe egyszerre szerelmes? Fel-felvillanó képekben 
eszembe jutott Flood. Flood, amint a Times Square környéki sikátorban áll a 
három vagány előtt, táskája a földön. Int nekik: jöjjenek csak közelebb, ha 
mernek. Flood lobogó szőke haja, apró simogatni vagy odacsapni kész keze, a 
csillag alakú forradás az arcán, az égés nyoma a combja fölött. A párbaj, 
melyet bosszúból vívott a nővére gyerekéért, Flowerért. Max is ezt a nevet 
adta a lányának, fejet hajtva egy harcostárs előtt, akit már sosem láthat. Flood 
emléke úgy töltötte be a lelkem, akár egy napfényes mosoly.
- Nem tudom - feleltem. - Nem tudok eleget a szerelemről, mert csak 
későn ért utol.
- De most újra itt van. Megkérdeztem a Profit.
- Miről?
- A szerelemről. Ő aztán mindent tud róla. A vér szerinti szerelemről is. Jól 
emlékszem, mit mondott: A szerelem nem balvégzet, ha nem tetszett, 
megismétled.
- Mire akart ezzel kilyukadni?
- Hogy akármi történik is, mindig lehet újrakezdeni. Kiskoromban Sissyvel 
a ház mögött sétáltunk, és megláttunk egy mosómedvét a víz partján vadászni. 
Öreg, kopott jószág volt és hiányzott az egyik elülső lába. Sissy azt mondta, 
biztos csapdába esett, és lerágta a saját lábát, hogy kiszabaduljon. A 
szabadságnak ára van. - Könny buggyant ki a szeme sarkán, és lassan 
legördült az arcán. - Akkor még nem értettem, mire céloz.
Lecsókoltam az arcáról a könnyet. Fölém csúszott, lenyúlt és magába 
igazított.
- Még a szavak is hazudnak - suttogta. - Sokan azt mondják, szeretkeznek, 
pedig igazából nem is szeretik egymást.
Csípője lassan csúszva újra és újra az ágyékomnak feszült, egyik karja a 
vállamat szorította, az arcát a mellembe temette.
- De akik szeretik egymást... én is tudom, te is tudod. Fogadd el!
- Belle...
- Fogadd el! - A teste felőrölt, a fogai a nyakamba martak.
134.
Belle öltözködött, Pansy meg én a híradó reggeli második kiadását néztük a 
tévében. Néhány ember megpróbált egy túlterhelt fatákolmányon a Dominikai 
Köztársaságból Puerto Ricóba menekülni. A csónak elmerült a cápáktól 
hemzsegő vízben. Egy másik hajó is éppen arra tartott, valaki videóra vette a 
jelenetet, s a tévé bemutatott néhány képsort színesben. A vértől 
összesűrűsödött víz, mint a sebben a genny. Visítások. Darabokra tépett 
emberi testek. Újra és újra támadó cápák. Lövések robbanása. Belle megállt a 
hátam mögött, keze a vállamon.
- Úristen! Hogy lehet nézni az ilyet?
Ekkor világosodott meg előttem, hogy mire vadászik a szellemautó.
135.
Majdnem délig vártunk.
- Indulhatunk? - kérdeztem Belle-t, és amikor bólintott, elővettem a 
fiókból a gránátot, és felgyűrtem az ingem ujját. - Akkor gyere és segíts!
Belle felvette az asztalról a gránátot, és fel-feldobta a levegőbe.
- Hadd vigyem én!
- Szó se lehet róla.
- Hallgass végig... most az egyszer, jó?
Égy szót se szóltam, de éreztem, hogy megfeszül az arcom.
- Az ölembe teszem és betakarom egy kendővel. Te vihetsz magaddal 
pisztolyt. Ha megtörténik... ha előbb talál rád, mint kéne... két esélyed is lesz.
- Túl gyors hozzá, Belle. Arra se lenne időm, hogy elővegyem. Ha akarsz 
pisztolyt, adok.
- Nem értek hozzá. Sose lőttem pisztollyal. A késsel jobban bánok, de ha 
hozzád képest is túl gyors...
- Nem.
- Hallgass meg! Nem állok közétek, de ha elveszi tőled a pisztolyt, és a 
keze közé kerülsz, odavágom a gránátot.
- Hozzám? Felrobbantanál engem is?
- Ha a keze közé kerülsz, úgyse éled túl. Nem hagynám, hogy egyedül halj 
meg.
Az arcát figyeltem.
- Nem tudnád megtenni. Nem mered kihúzni a szeget.
- Akármi legyek, ha nem merem!
Rábagóztam.
- Maradj csak itt, Belle! Én elmegyek a roncstelepre.
- Arról volt szó, hogy együtt megyünk.
- Megyünk is, csak nem most. Most itt maradsz!
- Arra ne is számíts!
- Ne röhögtess!
- Komolyan beszélek. Ne hidd, hogy le tudsz rázni. Meg kéne verned 
hozzá. Frankón. De azt úgysem tennéd meg.
Megindultam az íróasztaltól. Belle karba tett kézzel állt előttem. 
Csettintettem az ujjammal. A hangra Pansy felkapta a fejét.
- Figyel! - mondtam két ujjamat magam elé tartva, és az ajtó felé 
fordultam. Belle is megtette az első lépést, de a kutya közénk ugrott, és a 
fogait csattogtatva dühösen acsarogni kezdett Belle-re.
- Pansy! - kiáltott rá sértődötten Belle.
- Nehogy kikezdj vele! - figyelmeztettem.
Pansy lapockáin megfeszültek az izmok, a hátán égnek állt a szőr. Belle 
felkapta az asztalról a gránátot, megmarkolta a kék kart, kirántotta a szeget, 
amelyet ívben felém hajított a kutya feje fölött. Röptében elkaptam, de az állat 
meg se moccant.
- Így fogom tartani, amíg vissza nem jössz - mondta halkan és kimérten.
A biztosító szeggel a kezemben felsóhajtottam.
- Pansy, ugrás! - mondtam, és a kutya azonnal hasra vágta magát. Újra 
csettintettem, hogy rám figyeljen, és jeleztem, hogy minden rendben van. A 
kutya megindult Belle felé. Felemelt kézzel megálljt parancsoltam neki.
Odasiettem Belle-hez.
- Tartsd erősen! - mondtam, és visszahelyeztem a szeget. Belle az asztalra 
tette a gránátot, egy kék vászonkendőt vett elő, és bebugyolálta vele a fémesen 
csillogó bombát.
- Mehetünk! - jelentette ki, de én addig toltam vissza az íróasztal felé, 
amíg rá nem ült a gránátra. Olyan közel került hozzá az arcom, hogy csak 
elmosódottan láttam a szemét.
- Esküdj meg az anyádra - mondtam. - Esküdj meg Sissyre, hogy 
odahajítod, ha a keze közé kerülnék!
- Esküszöm.
Az ujjaimmal beletúrtam a selymes hajzuhatagba, az arcát kétfelől 
megfogva magamhoz húztam.
- Ha visszajövünk...
A nyelve az ajkamhoz ért, a szája a számra préselődött. Nem tudtam 
kivenni, mit motyog.
136.
Belle-lel a nyomomban lementem a lépcsőn a garázsba. Becsatoltam rajta a 
biztonsági övet, elrendeztem az ölében a kendőt. Végigkanyarogtunk 
Manhattan déli zegzugain, majd a Pearl utca felől felhajtottunk az East Side-i 
gyorsforgalmira. Belle olyan jó volt, mint egy kisangyal. Csöndesen és 
békésen üldögélt az ülésén, kezét az ölében nyugtatta, csöppnyi mosoly 
bujkált a szája sarkában. Mint egy gyerek, aki kiverte a hisztit, elérte a célját, 
de nem akar kérkedni vele.
- Mondd, hogy merre menjek! - utasítottam. Készségesen és 
tévedhetetlenül irányított. Rágyújtottam.
- Én is kérek - mondta. A szájához tartottam a cigit.
- Csak el ne kapasd magadl Ne hidd, hogy mindig sikerül!
- Nem hiszem - mondta, s hangjából csak úgy csöpögött az álszent 
bűnbánat.
- Nem viccelek.
- Tudom. A következő sarkon fordulj jobbra!
Befordultam a Hunts Point felé a roncstelep irányában.
- Te, Burke, figyelj! Téged aligha lehetne ép személyiségnek nevezni.
- Szép dolog az ép személyiség, de ha megkaparod... Belle kiöltötte a 
nyelvét. Mint egy túlméretezett komisz kamasz. Bombával az ölében. 
Beálltam a Pontiackal a kapu elé.
- Felismerik a kutyák, hogy másik autóval jövünk?
- Érdekli is őket!
Simba jelent meg elsőnek. Türelmesen végigücsörögte, amíg letekerem az 
ablakot. Szépen vártunk, hogy beengedjen valaki, s közben elbeszélgettem 
vele.
Terry jött elénk, a Vakond mozdulataival terelve a körülötte fontoskodó 
kutyafalkát. Mikor megismert minket, bedugta a fejét az ablakon.
- Szia, Belle!
- Szia, szépségem! Megmutatod ennek a kétbalkezesnek, hogyan kell 
kocsit vezetni?
A kölyök rám pillantott. Kinyitottam neki az ajtót, és átmásztam a hátsó 
ülésre. Terry cirkalmas kanyarokat írt le a kocsival, hogy megmutassa Belle-
nek, mit tud.
- Te Burke barátnője vagy?
- Mi van? Kérdezősködünk? Ezt tanultad a Vakondtól?
- Csak...
- Fogd be a szád, Burke! Eltaláltad, szépségem, az vagyok. De ha pár évvel 
öregebb lennél...
- Egyfolytában öregszem - nyikorogta a kölyök, és oldalt pislantott.
Belle észrevette, mit néz.
- Veszem észre - mondta hirtelen mosollyal az arcán. Terry biztonságos 
helyet keresett a kocsinak, kiugrott, és udvariasan kinyitotta az ajtót Belle 
oldalán.
Rábagóztam. A srác annyira el volt varázsolva, hogy még cigit tarhálni is 
elfelejtett.
- Itt nem lesz szükségünk rá - szóltam oda Belle-nek. - Add ide!
Belle kitakarta a gránátot, és a kezembe tette. Terry fel se fogta, mi 
történik, annyira elmerült a csacsogásba: lelkesen magyarázta Belle-nek a 
roncstelep különféle paramétereit. Én meg csak baktattam mögöttük.
A Vakond a bunker előtt várt, felénk biccentett, és mi utánamentünk, le a 
lépcsőn. Belle a vállamra támaszkodott, Terry a hátvédet adta. Csak 
reménykedni tudtam, hogy a látvány nem okoz fennakadást a fejlődésében.
Az alagút lejtett, és hol jobbra, hol balra kanyarodott. Mikor a kanyarokban 
befordultunk, kigyulladtak előttünk a fények. A Vakond nappalija soha nem 
változik. Padló helyett vékony betonréteg takarta a keményre döngölt talajt, 
kopott szőnyegek hevertek rajta. A falakat könyvespolcok fedték, az 
asztalokon villanymotorok, söröspoharak és egy csomó egyéb cucc, aminek a 
nevét se tudtam. A szoba közepén kifáradt, öreg kanapé, és ugyanarról a 
szeméttelepről fotelek. Az ülőalkalmatosságokat fehér viaszos vászon takarta. 
Halkan zümmögtek a mennyezetbe épített szellőztető villanyventilátorok. A 
hely látszólag nem változott, mégis más volt. A Vakond azért építette, hogy a 
föld alatt éljen - de azóta magához vette Terryt.
Belle és én a kanapén foglaltunk helyet. A Vakond közelebb húzta az egyik 
fotelt, Terry pedig leült mellé a karfára. Egy pillanatra rám bámult Belle 
helyett, de csak amíg meg nem kapta a cigijét.
A Vakond levette a szemüvegét és megtörölgette a szerszámtartó övéből 
előhúzott ronggyal. Értelmetlen lett volna megkérdezni tőle, hogy bejutott-e a 
Sin Citybe. Ha nem, még odakint közölte volna.
- Megtaláltam - mondta.
- Tényleg?
A Vakond szeme elhomályosodott a vastag szemüveg mögött, a feje 
mozdulatlanságba merevedett bikanyaka fölött.
- Hátul van. Talprögzítő lyukak a padlóban. Fotóállványhoz. Profi 
videófelvevő. Nehéz darab. A plafonon ívfények. Keresztpántos állvány. 
Babzsákos támaszték.
- A puskásnak.
- A gyilkosnak. A hátsó ajtókat hidraulikus szelep működteti. Egy 
gombnyomásra nyitnak-zárnak.
- Tudod, mi ez, Vakond?
- Tudom. Gyilkológép. Amikor elmegy a kocsi a lányok mellett, 
megnyomják a gombot. Az ajtók felpattannak. A gyilkos lő. Az ajtó 
becsukódik. - Sóhajtott egyet. - Közben a felvevőgép folyamatosan dolgozik.
- Akciófilm - mondtam. - Élő adás közelképekkel. Nem csalás, nem 
ámítás. Minden eredeti.
- Ki csinálja ezt? - kérdezte remegő hangon Belle.
- Kik ezek az állatok?
A Vakond szúrós tekintetet vetett rá.
- Nácik - felelte. - Akik lefilmezték, ahogy bevonulunk a krematóriumba. 
Felvették a saját aljasságukat. Filmtárat alapítottak a mocsokra.
- Mit láttál még?
- Három kocsit. Mind négyajtós, sötét színű. Egy másik helyiséget további 
felvevőgépekkel, reflektorokkal. A padlón lefolyó.
Ide kerültek hát az utcáról elrabolt kiskorú prostik. A lefolyóba.
Ráharaptam a cigire. Bár erre készültem, vörös foltok ugráltak a szemem 
előtt. Vártam a megnyugvást, hogy az utálat megszabadítson a félelemtől.
- Ezeknek a föld alatt a helyük. Be tudsz jutni újra? A Vakond válaszra se 
méltatott, csak várt.
- Fel tudod robbantani az egészet? Várta, hogy végre kérdezzek valamit.
- Távirányítóval? Egy gombnyomás és...
- Milyen messziről?
- Az tőled függ.
- A városnak az a része csupa vasbeton és acélszerkezet. Az alagsor 
mélyén van. Biztosra csak négy-öt saroknyiról mehetünk. Egyszerűbb rákötni 
a gyújtásra. Ha elindítják a minibusz motorját...
- Nem jó. Már csak két patkány jár a minibusszal. A puskás, és az, akinek 
Maxra fáj a foga. Szerintem a sofőr már halott. Lehet, hogy a minibusz 
hetekig ki se mozdul onnan.
- Értem.
Felálltam, és fel-alá járkáltam a föld alatti bunkerban. Bizonyára az 
ellenállásban is így csinálták, egy emberöltővel ezelőtt.
- Van egy tervem. A puskást, aki perverz, el lehet kapni, és kiszedjük 
belőle, hol a társa. Ha megtudom, te azonnal felrobbantod az alagsort.
- Mennyi időre van szükséged?
- Pár napra - esetleg pár hétre. Meg persze emberekre - mondtam elkapva 
a pillantását.
Megértette, hogy nem akarom kimondani Michelle nevét a kölyök előtt. A 
Vakond megint bólintott.
- Ha elkészültem, felhívlak.
A Vakond megfogta Terry karját, és szembefordította magával a gyereket.
- Emlékszel még, mit meséltem a nácikról meg a mieinkről?
- Igen.
- Ma éjjel - szorította meg a Vakond a fiú karját -, ma éjjel Bar Mitzva 
van.
137.
Végigdöngettem a Pontiackal a Triboro-híd felhajtórámpáján. Belle szemét 
mereven a szélvédőre szegezve csendesen szívta az egyik cigit a másik után.
- Na mondd már! - szólaltam meg végre. - Mi bajod?
Felém fordult az ülésen.
- Nem adtad vissza a gránátot.
- Nem..
- Nem bízol bennem?
- De igen. Ha ki kell szállnom a kocsiból, megkapod - feleltem felé 
pillantva. - Jó?
- Jó.
- Ne duzzogj!
- Nem duzzogok.
- Akkor egész élethűen adod.
Az ujjaival dobolt a térdén, hogy türtőztesse magát. Én meg rágyújtottam.
- Mi van még a bögyödben?
Nem válaszolt. Jobboldalt manhattani toronyépületek suhantak el 
mellettünk, balról a folyó. A kora délutáni forgalom csak gyengén csordogált.
- Burke, a Vakond magával viszi a srácot az éjjel? Együtt szerelik fel a 
bombákat?
- Igen.
- De hisz még gyerek!
- Eljött már az ő ideje. Mint valamikor a te időd...
- Azt szeretném...
- Ne álmodozz! Csak tönkretesz.
- Te sose álmodozol?
- Leszoktam róla.
A város közepe felé jártunk, előttünk az autópálya Times Square-i kijárata. 
Elhajtottam mellette. Belle hátravetette a fejét, és a Pontiac tetőablakán 
keresztül feltekintett a felhőkarcolók tetején tornyosuló luxus lakosztályokra, s 
a folyóra néző erkélyekre.
- Szerinted is igaz, hogy az ember magányos odafönn?
- Még sose jártam ott. Csak annyit tudok, hogy idelenn is magányos lehet.
- De nem mindig - mondta, bal kezét a combomon nyugtatva.
- Nem. Nem mindig - feleltem és betakartam a kezemmel a kezét.
Elsiklottunk a Manhattan-híd alatt, a gyorsforgalmi kijárata mellett, s 
haladtunk tovább dél felé.
- A Profi tényleg rabolt? Fegyverrel?
- Ki mondta? - Ő.
- Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Mióta ismerem, simlis az öreg. Talán 
régebben, amikor fiatalabb volt... Miért mondta el?
- Mert én is meséltem neki magamról. Hogy sofőrködtem. Azt mondta, 
italboltokat rámolt ki.
- Amilyen vén trottyos, inkább a vadnyugati gyorspostát.
Belle elnevette magát.
- Nem is olyan öreg.
- Aki nálam öregebb, az öreg.
- Téged sem érezlek olyan öregnek - mondta a kezét az ölembe csúsztatva.
Megragadtam a csuklójánál, és elhúztam a kezét.
- Hagyd abba! Inkább figyelj!
- Azt csinálom.
- Nagyobb dolgokról van most szó.
- Nagyobbakról, mint ez? - kérdezte, és ismét megmarkolt.
Rámordultam. Megint felnevetett. A Brooklyn-híd melletti kijáraton 
hajtottam le a gyorsforgalmiról, és a Centre utcából a kínai negyedet érintve 
befordultam a Worth utcára. Telefonálnom kellett, de azokat a telefonokat, 
melyek Max raktárépületének alagsorában álltak, nem használhattam. Most 
még nem.
138.
Beálltam a Mama étterme mögé. Hátul a sikátor bejáratánál fekete Buick 
állt meg, keresztben eltorlaszolva a kiutat. Felcsapódtak az ajtók, három fiatal 
kínai ugrott ki. Hosszú, fényes, fekete hajuk hátrafésülve, fekete bőrdzseki, 
alatta piros ing. A kocsit fedezékül használva háromszögbe rendeződtek. 
Ketten kitámasztották rajta a könyöküket, kezük automata pisztolyt markolt. A 
harmadik lekuporodva nekivetette a vállát a sikátor falának, hogy a térdén 
biztonságosabban feküdjön fel az Uzi. Be voltunk kerítve.
Belle észrevette őket a visszapillantó tükörből.
- Burke! - suttogta.
- Ne mozdulj! - mondtam. Tudtam, miről van szó. A konyha hátsó ajtaja 
felpattant, és egy szörnyeteg sétált ki rajta. Két nehézsúlyú birkózó elbújhatott 
volna mögötte. Simára borotvált fejbőr, húsredők között megbújó szempár. 
Megragadta a kocsinkat, és úgy megrázta, mint jó erőben lévő csecsemő a 
csörgőt. Az arcomba bámult.
- Mor-Tay? - kérdezte olyan hangon, mintha valaki éles dróttal vágta 
volna ki a manduláit.
Végig a szemébe nézve kezemet a műszerfalra tettem.
- Burke - feleltem röviden.
Megint megrázta a kocsit. A Mama lépett ki a sikátorba, és mondott 
valamit a szörnyetegnek, aki félreállva utat engedett. Intettem Belle-nek, hogy 
szálljon ki ő is. A Mama bevezetett minket, és leültünk a bokszomban. 
Rágyújtottam. Megjelent a pincér egy tál levessel. Mikor az asztal fölé hajolt, 
megláttam a magnumot a hóna alatt.
- Honnan kerítetted elő Mapót? - kérdeztem a Mamától.
- Mindig itt van a közelben. Jó barát.
- Hallom, tanítod angolul. A Mama meghajolt.
- Minden tanítja.
A keletiek általában hisznek a végzetben. A Mama maga volt a végzet.
Belekanalaztam a levesbe. A Mama derűsen üdvözölte Belle-t, átnyúlt az 
asztalon, és egy pillanatra megfogta a kezét. Magukra hagytam őket. Hátra 
kellett mennem telefonálni.
- Gyermekvédelem.
- McGowan? Én vagyok az. Van valamim a számodra. Találkozhatnánk a 
Maiden út végében a mólónál?
- Rögtön indulok.
- Inkább egy óra múlva.
- Rendben.
Bedobtam még egy negyeddollárost, és a Michelle-t alkalmazó telefonos 
szexszolgálat titkos számát tárcsáztam.
- Halló!
- Michelle-lel szeretnék beszélni.
- Nincs itt semmiféle Michelle, haver.
- Tudom. Mondd meg neki, hogy hívja fel a Mamát.
A következő hívásra álmos hangú nő vette fel a kagylót.
- Marquest kérem.
- Nincs itt.
- Rendben. Akkor mondd meg neki, hogy Burke fel fogja hívni két óra 
múlva. A kocsijában. Két óra múlva, érted?
- Nem vagyok biztos benne, hogy...
- Christinaval beszélek, ugye? Bizonyosodj csak meg róla! Két óra múlva 
hívom. Legyen a kocsijában.
Letettem. Minek hallgassam végig, amit egy kurva összevissza ígérget?
A bokszban a Mama és Belle a fejüket összedugva beszélgettek. Leültem 
velük szemben. A Mama húsos gombócot mert a tányéromra, de nem hagyta 
abba a beszélgetést.
- Dim-szum a neve - mondta. - Burke kedvence.
- Hogy kell csinálni?
A Mama vállat vont. Nem ő a szakács.
Fél szemmel az órámat bilukszoltam, de azért nem kapkodtam el az evést. 
A Maiden úti móló alig ötpercnyire volt.
- Michelle ide fog csörögni - fordultam a Mama felé. - Ha nem futna be, 
mielőtt elmegyünk, légy szíves, szerezz egy számot, ahol még ma elérhetem. 
Nagyon, nagyon fontos, érted?
- Segít neked?
- Majd meglátjuk.
A Mama meghajolt. További fogásokat szolgáltak fel. Belle úgy evett, mint 
Pansy. Talán egy fokkal illedelmesebben. Soha nem éreztem magam ennyire 
biztonságban.
Végül eltoltam magam elől a tányért. Belle még folytatta.
- Van híred Macról? - kérdeztem a Mamától. Elmosolyodott. 
Kézmozdulatával a napfényben kinyíló virágszirmokat utánozta.
- Boston csendes?
- Nemsokára az lesz. Max dolgozik. Meghajoltam. Kinyújtottam a kezem 
Belle felé, aki szerencsétlenül nézett rám. Neki sem volt több kedve otthagyni 
ezt a meleg fészket, mint nekem.
A Mama kikísért minket a hátsó ajtóhoz.
- Később telefonálj! Michelle biztos hív.
A szörnyeteg a hátsó ajtóban, a Buick a sikátor bejáratában szobrozott, de a 
fegyveresek eltűntek. Lassan faroltam az utca vége felé, a visszapillantó 
tükörből figyelve, ahogy a Buick utat enged, majd a móló felé kanyarodtam a 
Pontiackal.
139
Belle még bekapta az utolsó padlizsános palacsintát, kecses mozdulattal 
beletörölte zsíros száját a vászonkendőbe, majd a hátsó ülésre hajította alkalmi 
szalvétáját.
- Miért hívod Mamának?
- Mert ő is így hívja magát.
- Hova megyünk most?
- Zsarukkal randevúzni.
- Zsarukkal?
- Rendes fiúk. Legalábbis ebben az ügyben rendesen viselkednek. Ők is el 
akarják kapni Mortayt. - A kezébe nyomtam a gránátot. - Maradj a kocsiban!
- De...
- Fogd be a szád! Megkaptad a gránátodat, elvittelek kocsikázni Bronxba, 
megetettelek. A babusgatásból mára elég.
Belle előhúzta a zsírfoltos kendőt a hátsó ülésről, az ölébe tette, és 
betakarta vele a gránátot. Befordultam a mólóhoz, beálltam a Pontiackal egy 
üres helyre, és vártuk McGowant. Korán érkeztünk.
- Burke!
- Mi van?
- Az az óriás, aki a hátsó ajtón jött ki...
- Mi van vele?
- Micsoda név az a Mapó?
- A Rémapó rövidítése.
- Ja? És miért mondta azt, hogy Mor-Tay?
- Nem mondta, csak kérdezte. Ha az a strici, ez a Marques meg akarja 
tanulni, hogyan kell vérdíjat kitűzni valakinek a fejére, beiratkozhat a 
Mamához.
140.
Befutott McGowan kocsija. Kiszálltam a Pontiacból, meggyőződtem róla, 
hogy látja a kezemet, úgy közelítettem felé. A társa hátranyúlt, kinyitotta a 
kocsi ajtaját, és amikor beszálltam, becsukta mögöttem. Belül az ajtón nem 
volt kilincs.
- Ismered Moralest? - kérdezte McGowan.
- Aha.
- Ő is az ügyön dolgozik. Érted?
- Aha.
- Te hívtál.
Rábagóztam.
- Frankón azt akarod, hogy a haverod is meghallgassa, amit mondok?
Összenéztek, majd Morales megszólalt.
- Kell vennem egy doboz cigit. Mindjárt jövök. Kérsz valamit?
McGowan a fejét rázta, Morales pedig kiugrott a kocsiból.
- Megtaláltam a szellemautót.
- Hol?
- A föld alatt. Hárman viszik a balhét... illetve már csak ketten, mert az 
egyik otthagyta a fogát a Chelsea házaknál a játszótéren. Az a tervem, hogy az 
egyiket csapdába csaljuk, aztán kicsit dolgozunk rajta, amíg el nem köpi, hol a 
társa.
- Láttad a minibuszt?
- A saját szememmel nem. De tudom, hol van.
- Elég az egy házkutatáshoz.
- Aki látta, nem fog vallomást tenni. De én se. Ellenben ajánlok egy 
üzletet, ha érdekel.
- Mondd!
- Segítségre van szükségem. Ha minden összejön, elintézem azt a tagot, 
akinek Max kellene, és a szellemautó a levegőbe repül.
- És mi jut nekem?
- A puskás - feleltem. - És Sally Lou. McGowannak nem kellett sokat 
szövegelnem, kiről van szó. Vad szivarozásba fogott. Bizonyára így találták 
fel a füstüveget.
- Mi kéne?
- Egy masszázs-szalon a Times Square-en. És hogy a zsaruk hagyjanak 
békén egy... esetleg két hétig.
- Honnan akasszak le neked egy masszázs-szalont?
- Ne alkudozz, McGowan! Kár a gőzért. Tettem már nektek pár 
szívességet... ha nem is pont neked, de a szervnek úgy általában. Volt nektek a 
Negyvenhatodik utcán egy csehótok, nem igaz?
- Ott nagy balhé volt. Jött az adóhivatal és most zárva van.
- Van nektek több is. Hiszen évek óta szaglásztok Sally Lou után.
- Egyről tudok, de az se a mienk.
- Az FBI-é?
- Aha.
- Kérd el tőlük néhány hétre! A személyzetet én szállítom.
- Hogyan?
- Marques Dupree révén. Tőle kapok kölcsön lányokat.
- Ő is benne van a buliban?
- Vele kezdődött. Meséltem. Egy óra múlva hívom, és megkérem, jöjjön 
ide. Szeretném, ha te mondanád meg neki, hogy oké a dolog.
- Arra akarsz rádumálni, hogy leálljak egy stricivel?
- Ne finnyáskodj, McGowan! Leállnál te még az ördöggel is, ha Sally Lou 
lenne a tét.
- Részletezd! Mire megyek én ezzel az egésszel?
- A puskás betér a masszázs-szalonba. Beszélek a fejével, ő kiadja a másik 
tagot, aki nekem kell. Utána ott tesszük ki neked a puskást, ahol kívánod. A 
szellemautó a levegőbe röpül, te pedig mindent megtalálsz, ami ahhoz kell, 
hogy sittre vágd Sally Lout.
- És mi van, ha nem jön össze ezzel a másik taggal?
- Na jó. Van még egy ajánlatom. Most kiszállunk és odasétálunk ahhoz a 
barna Pontiachoz, amelyikkel jöttem. Ül benne egy lány, nézd meg magadnak 
jól. Akármi történik, jótállsz érte, hogy szabadon elmehessen. Ennek fejében 
hátrahagyok neked egy levelet az összes részlettel, a szellemautóról, a 
puskásról, erről a karatés baromról, a lövöldözésről a Chelsea házaknál a 
játszótéren, Sally Louról.
- Én pedig futni hagyom a lányt?
- Őtőle kapod meg a levelet. A két kezeden nincs annyi ujj, ahány aktát 
nyithatsz belőle.
- Nézzük a lányt! - mondta.
141.
Odasétáltunk a Pontiachoz, és intettem Belle-nek, hogy tekerje le az 
ablakot.
- Bemutatom McGowan felügyelőt a New York-i rendőrségtől - mondtam. 
Belle nem emelte föl az öléből a kezét. - Neki fogod eljuttatni azt a levelet. 
Világos?
- Világos - felelte. Az arca rezzenetlen maradt. Visszasétáltunk McGowan 
kocsijához. Morales a parkoló közepén várakozott. McGowan intett neki, 
hogy jöhet.
- Ja, és még valami! - csaptam a homlokomra.
- Mi kell még?
- Ugye ismersz egy Morelli nevű riportert?
- Persze.
- Övé az anyag. Exkluzív. Majd ő megoldja neked.
- És nektek is. Bólintottam.
- Rendben - felelte.
Morales odajött hozzánk.
- Gyere, sétáljunk egyet! - szólalt meg McGowan. - Közben leadom a 
drótot.
Visszamentem a Pontiachoz, beszálltam, és figyeltem, ahogy McGowan és 
Morales egy telefonfülke mellett beszélgetnek a mólón.
- Klassz csaj vagy.
- Miféle levelet kell nekem eljuttatnom ehhez a manushoz?
- Útlevelet. Majd később elmagyarázom. Láttam, hogy McGowan felveszi 
a kagylót. Néhány percig beszélt. Letette, nem mozdult. Megint tárcsázott. 
Mikor végzett a második hívással, odaintett magához.
- Mindjárt jövök - szóltam oda Belle-nek.
Odasétáltam McGowanhoz.
- Hívd a stricidet! - mondtam.
142.
Marques a kocsijában várta a hívást. Ő maga vette föl a kagylót.
- Tudod, kivel beszélsz?
- Hogyne tudnám, haver. Mi a túrót...?
- Gyere a Maiden úti mólóra! Most. Kezd beütni a buli.
- Nem hagyom magam...
- Nyugi, Marques! Biztonságban leszel. De ha nem tolod ide a képed, 
garantálom, hogy egyetlen tuti hely nem marad neked ebben a szaros 
városban.
Letettem.
McGowan az egyik oldalról, Morales a másikról állt mellém.
- Ismered a Szenzációs Szexi Szadit? - kérdezte McGowan.
Felröhögtem.
- Mi olyan röhejes?
- Összevertek ott egy lányt. Rendesen összeverték. Ezért a zsaruk fogták 
magukat és bezárták.
- És ez olyan röhejes szerinted? - fordult felém Morales.
- Te vagy a röhejes - böktem McGowan felé. - Beköltöztetek a csehóba, 
mi? Az FBI-nak semmi köze hozzá. Az előbb sem őket hívtad, hanem a ti 
központotokat.
McGowan megtapogatta a kalapja szélét.
- Na és? Mit érdekel?
- Érdekli a halált. Különben is, a lebuj tökéletes.
- Hogyhogy?
- Jó helyen van - feleltem szemrebbenés nélkül.
Moralesnek nagyon nem tetszett az egész. A szeme fel-alá pásztázott a 
mólón: a stricit várta.
- Tudjátok, mit kell csinálnotok? - kérdeztem McGowantól.
- Elmagyarázzuk neki a dörgést.
Rágyújtottam.
- Hogy veszed rá a puskást, hogy pont nálad masszíroztasson? - 
érdeklődött McGowan.
- Tudom, mire bukik.
143.
Halkan bezümmögött a parkolóba a Rolls.
- Ő lesz az - mondtam.
- Ismerjük. Menj, hívd ide!
Marques a volánnál ült, Christina mellette.
- Kösz, hogy eljöttél.
- Meg se hallgattál, a büdös életbe! Mi a szart tehettem volna?
- Csigavér, Marques! Egy ilyen finom ember nem beszél így! Gyere, 
sétáljunk ki a partra.
- Mi a túrónak? Behajoltam a kocsi ablakán.
- Ha ki akartalak volna nyírni, már rég a hullaházban hűsölnél. Pont olyan 
jól tudod, mint én, hogy ez most tiszta ügy. Mozdulj már!
Összenéztek Christinaval, és Marques kikászálódott a Rollsból. Kisétáltunk 
a partra. McGowant és a társát mintha a föld nyelte volna el.
- Átveszek egy masszázs-szalont - kezdtem.
- Te?
- Igen, én. Kellene néhány lány egy-két hétre.
- Becsavarodtál, haver.
- Megtaláltam a minibuszt, Marques. A markomban van. Kezd számolni a 
vérdíjat, mert hamarosan leperkálhatod.
- És hogy jön ide a masszázs-szalon?
- Na ide figyelj! Azt a minibuszt nem a szellemek járatják. Megkértél, 
hogy tüntessem el, igaz? Mégis mit képzeltél? Hogy kiszúrom a kerekeit?
- Figyelj, haver...
- Csajok kellenek. Fel kell töltenem a csehót, hogy megszaladjon. Minden 
anyu megtarthatja a dohányt az utolsó centig. Emlékszel arra a pasira, aki 
kikészítette Sabrinát? Az a szadista gennygóc... Na, azon keresztül jutok el a 
szellemautóig. Be kell paliznom.
- Az én lányaim nem...
- Tudom, hogy a te lányaid nem... De azért csak ismersz olyanokat, akik 
igen! Nekem csak egy olyan kell. Ő viszi a szadit, a te lányaid a többi melót. 
A dohány a tiéd. Ha a pasasuk bekapja a horgot, lehúzzuk a redőnyt.
- Mondom, hogy az én lányaim nem... Hé! Mi van itt? McGowan bukkant 
fel mellette, s láttam, hogy Morales Marques háta mögül közelít.
- Bemutassam az urat? - kérdeztem Marquestól?
- Nem szükséges - morogta. - Aki csajokat futtat, ismeri McGowan 
felügyelő urat.
- Ha nem akarod még jobban megismerni, fogd be a szád, és figyelj! Azért 
van itt, hogy közöljön veled valamit.
McGowan odahajolt hozzá.
- Néhány hétig békén hagyjuk a Szenzációs Szexi Szadit. Mr. Dupree. 
Mindenki békén hagyja. A jard is, a hekusok is. Meg tudja jegyezni?
- Meg.
Morales közelebb nyomult Marqueshoz.
- Akkor-még valamit jegyezzen meg. Ha engedelmeskedik, oké. Ha nem, 
azonnal eszembe jut egy kiskorú, aki tanúsítja, hogy maga be akarta szervezni. 
Meg hogy a járgányában príma kokót tart. Ez több, mint elég egy 
bekasznizáshoz. Szétkapjuk a kocsiját, és véletlenül találunk benne néhány 
kilócskát. Csak egy szavába kerül és kezdjük.
Marques bólintott.
- Meggyőzött. Beszállok.
McGowan szólalt meg.
- Két napja van. Péntek este kilencre legyen ott. A lányokkal együtt.
- Becs szóra ott leszek. Morales még közelebb lépett.
- Ha átver, bevarrom.
Marques egyedül ment vissza a kocsijához. Vissza se nézett.
- Látom, javul a kezed - mondta McGowan.
- Aha. Több lapot is tartok benne - feleltem.
144.
Megvártam, míg McGowan és a társa elindultak, csak azután slattyogtam 
vissza a Pontiachoz.
- Mi történik itt? - kérdezte Belle.
- Kezd összejönni a buli.
Odagurultam a közeli telefonfülkéhez, a motort nem kapcsoltam ki, és 
felhívtam a Mamát.
- Én vagyok az. Hívott Michelle?
- Igen. Gyere ide ma este tizenegyre.
145.
Az irodámba érve kiengedtem Pansyt, és megkértem Belle-t, hogy 
maradjon nyugton, amíg lemegyek a pincébe. Egy nagy fémdobozzal jöttem 
vissza. Belle figyelte, ahogy kipakolom. Rábagóztam, de aztán munka közben 
megfeledkeztem az asztal szélére helyezett parázsló, füstölgő cigiről. A kezem 
a dobozból kiszedett szerkezeten matatott, de a szemem előtt egészen más 
képek lebegtek. Előrevetítettem az eseményeket.
A szájamhoz emeltem a cigit.
- Vedd le a pulóveredet, édesem - fordultam Belle-hez egy utolsót 
szippantva.
Lekapta magáról a fején keresztül.
- És a melltartódat is, légy szíves.
Kikapcsolta, és várt. A melle tréfát űzött a gravitációval, a kék nyaklánc 
pedig épp a két halom közti hasadék tetejéig lógott.
- Maradj ott! - szóltam rá, mert a célnak így még nem felelt meg.
Elővettem az egyik fehér trikómat.
- Ezt vedd fel!
Belle belebújt. A melle összepréselődve azonnal háborúskodni kezdett a 
vékony anyaggal, így se volt jó.
- Nincs valami egészen vékony blúzod? Valami áttetsző selyem...
- Mit szólnál egy hálóinghez?
- Nyerő. De csak ha elég rövid.
- Van néhány bebújós hálóingem...
- Nem. Olyasmi kéne, ami elöl nyílik, hogy ne nyomja össze a melledet.
- Mihez kell? Mondd meg, édes, és veszek, amilyet akarsz.
Pisztolyt toltam az orra alá. Oldalról tökéletesen úgy festett, mint egy Colt 
Python .357-es magnum, még a cső fölötti rács is megvolt.
- Tudod, mi ez?
- Pisztoly.
- Nem egészen. Gázpisztoly. Széndioxidos patronnal működik. Golyó 
helyett ez jön ki belőle - mondtam, és egy marék piros műanyag labdacsot 
tartottam elé.
- Mi ez?
- Hatvankettes festőlövedék. Katonásdit lehet vele játszani. A becsapódó 
lövedék piros foltot hagy és jelzi a találatot.
- Fáj, ha eltalál?
- Csak csíp, különösen közelről. Megérzi az ember, ahogy becsapódik.
- És mire akarod használni?
- Van egy tervem, Belle, amihez el kell játszanom, hogy lelőlek. Egészen 
közelről.
Lehúzta magáról a trikót.
- Próbáljuk ki, milyen érzés.
- Nem. Jobb, ha akkor csináljuk először, amikor majd az igazi arénázás 
megy. Ha tudod, hogy nem fáj, nem látszol elég idegesnek előtte.
- Édes...
- Ha nem volnál rá hajlandó, mondd meg!
- Nem tudnál olyat kérni, amire ne volnék hajlandó a kedvedért.
- Tudom - mondtam magamhoz ölelve, és megcsókoltam -, de most hagyj 
dolgozni. Látnom kell.
- Mit kell látnod?
- Előre kell látnom, mi fog történni. Mint a karatesok. Ők nem megütik a 
deszkát, hanem keresztülütnek rajta. Ehhez el kell tudniuk képzelni, hogy mi 
fog történni. Hogy a kezük keresztülszalad a falemezen. Aki nem tudja 
elképzelni, annak nem is sikerül. Ha a fejedben nem áll előbb össze, leáll a 
kezed is. Érted?
Komoly arccal bólintott.
Munkához fogtam. A festékpisztolyhoz hiányzott még valami, ami 
hangtompítónak látszik. Fogtam egy alumínium csődarabot és a végéhez 
illesztettem. Kísérleteztem, készülődtem.
146.
Néhány perccel tizenegy előtt álltunk meg a Mama étterme mögött a 
sikátorban. Mint visszajátszás a tévében, úgy ismétlődött meg a korábbi 
jelenet: a Buick eltorlaszolta a kiutat, a húshegy megjelent a hátsó ajtóban. A 
kocsirázás ezúttal elmaradt.
Michelle már a bokszomban üldögélt. Fehér duplasoros gyapjú 
kosztümkabátjából, fekete blúzából csak úgy áradt az eredetiség és az 
elegancia. Hagytam, hogy Belle üljön mellé. Michelle azonnal neki is esett: 
két kézzel a fény felé forgatta az arcát.
- Sokkal jobb. De a szemed körül talán megpróbálkozhatnánk egy kicsivel 
erősebb hangsúlyokkal, a hajadat pedig...
- Michelle, alig van időnk.
- A munkaidőm kellős közepén elráncigálsz erre a... már igazán nem 
akarlak megbántani, Mama... szóval erre az istenverte környékre, és még te 
sietsz. - Ragyogó mosollyal az arcán Belle-re pillantott. - A férfiak állandóan 
csak sietnek, pedig alig van valami dolguk. Csodaszép a nyakláncod - 
gügyögte. Belle előrehajolt, hogy Michelle megfoghassa az ékszert.
- Burke-től kaptam - mondta.
- Hihetetlen. Csodás darab, ráadásul tökéletesen illik hozzád. Lehet, hogy 
Burke kezd modort tanulni?
Belle-ből több watt áradt, mint a villanyhálózatból. Michelle nemcsak az 
öltözködéshez értett. Felálltam az asztaltól és meghajoltam a Mama előtt.
- Lemehetünk beszélgetni az alagsorba? A Mama meghajolt.
A nőkkel a nyomomban elindultam.
- Hú, de menő - mutatott Michelle a fal mentén elhelyezett rozsdamentes 
acéltartályokra. - Csúcstechnológia?
Nem feleltem. Az alagsor világítása jó, a pincéé már kevésbé. Max tart 
cuccokat odalenn, de sose kérdeztem, mit.
A Mama ismét meghajolt, és magunkra hagyott minket. Michelle 
feltornászta magát egy faládára, és keresztbe tette selyemharisnyás lábát.
- Ugye nem azért hoztál le ide minket, hogy az értékpapír-befektetésről 
tarts kiselőadást?
- Nem. A szellemautó miatt. Mindannyian benne vagyunk abban a 
balhéban, ami most jön. Át kell vágnunk valakit. Kifüstölni egy patkányt. A 
terv kész. Tied a főszerep.
- Halljam!
- Van egy Szenzációs Szexi Szadi nevű masszázsszalon a Times Square-n. 
Ismered?
- Undorító.
- Az, de mostantól néhány hétig a mienk. McGowan megtisztította... senki 
sem fog akadékoskodni veletek.
- Velünk?
- Marques Deupree csajaival fogunk melózni. A szellemautóból már csak 
két görény maradt, és egyikőjük, a puskás, a kínzástól pörög be. A másokétól, 
persze. Őmiatta léptek közbe a zsaruk és tettek lakatot a boltra. Addig cicázott 
az egyik lánnyal, amíg kicsinálta. De most kinyitunk. Be akarom csalni a 
görényt.
- Ismerem Marquest. Az ő lányai...
- Szerezz még egy csajt. Valami szabadúszót, aki a korbácsos melókat 
intézi. Egyébként normálisan fogunk működni. Bejön a vendég, közli az 
óhaját, kiválasztja a lányt, és előre leperkálja a dohányt. Ha valami ferde 
hajlamú görény tévedne be, beutaljuk a szabadúszó csajhoz. De azért én is ott 
leszek, és vigyázok, nehogy túllőjenek a célon. Ha aztán felbukkan a mi 
manusunk, nem hozzá küldjük, hanem Belle-hez.
Michelle Belle-re pillantott, majd vissza rám. A táskájából előhúzott egy 
hosszú fekete cigarettát, és kocogtatni kezdte a nagyujja körmén.
- Belle hátraviszi - folytattam. - Az előkészített helyre.
- És aztán?
- Aztán a manus szép nyugodtan elmeséli, hogy keressem a társát. Én 
pedig megkeresem.
- Más megoldás nincs?
- Nincs. Belle szobára viszi, én pedig ott várom. Lépésről lépésre 
kidolgozzuk majd. Mikor Belle és a patkány hátramennek a szobába, te 
lelépsz. Egyszerűen kisétálsz az ajtón a többi lánnyal együtt.
- Ki van még benne?
- A Vakond. Ő találta meg a szellemautót is. Ne félj, erre is rá fogom 
beszélni. Ő lesz a pult mögött.
Michelle kedves arcára kiült a komolyság, még a hangja se volt 
csúfondáros.
- Egész életemben madám szerettem volna lenni. Persze jobb helyet is el 
tudtam volna képzelni, de ha más nincs, ez is megteszi. Én leszek a góré?
- Te. A lányok saját zsebre dolgoznak, de a vevők neked fognak fizetni a 
pultnál, hogy ne lógjon ki a lóláb.
- Fényképek?
- Miféle fényképek?
- A lányokról. Albumot kell csinálnunk, hogy a józsik lássák a választékot.
- Hát...
- Ha beszállásolják magukat, azonnal lefotózom őket. A Vakondnak 
megvan hozzá mindene. Mikor kezdünk?
- Péntek éjjel. McGowan gondoskodik a hírverésről. Mindenki fogja tudni, 
hogy a Szenzációs Szexi Szadiban haza lehet vágni a csajokat. Legfeljebb két 
hetünk van. Én ott fogok lakni. Ha egyszer bemegyek, többet nem jövök ki, 
mert nem kockáztathatom, hogy kiszúrjanak. Majd ti hoztok kaját. Addig 
maradok, amíg az egészet be nem fejezzük.
- Mi van, ha a patkány nem harap rá a dologra?
Vállat vontam.
- Rá fog harapni.
- Rendben.
- Az egész bank a tét, Michelle.
- Értem. Honnan szerzünk dohányt?
- Felhasználod a részem a legutóbbi balhéból. Szippantott egyet a 
cigarettájából.
- Mondtad, hogy a Vakonddal voltál... láttad a fiamat?
- Jól van - nyugtattam meg.
- Klassz srác - kottyantotta közbe Belle. Michelle elmosolyodott, és 
megcsókolt mindkettőnket.
- Megyek, hívok taxit - mondta.
147.
- Csomagolj be mindent, ami kellhet - mondtam Belle-nek úgy hajnali két 
óra tájt, mikor a házába értünk. Serényen sürgölődve sikerült kétbőröndnyi 
cuccot összeválogatnia.
- A kocsimmal mi lesz?
- Behozod, amikor utoljára fordulunk. Az holnapután lesz. A Pontiacot az 
utcán hagyjuk, a te kocsidat pedig beállítjuk a garázsba.
Négykézláb kotorászott az ágya mellett a sarokban, aztán felegyenesedett 
és két marék papírpénzt tartott elém.
- Kábé tizenötezer - mondta.
- Megmutatom, hova rejtsd.
- Kérsz...?
- Nem.
Kimentem a stégre rábagózni. Egy idő után megéreztem, hogy Belle 
mögöttem áll.
- Hogy tetszik?
Megfordultam. Cseppnyi, áttetsző piros pongyola volt rajta, melyet vékony 
pánttal kötött meg a dereka körül. Melle szinte teljesen fedetlen maradt, a 
kivágásban fehéren villant a bőre.
- Meg fogsz fagyni.
Melegen és lágyan bújt a karomba. Csípője remegve simult hozzám. A 
kezem a fenekére csúszott.
- Nincs ehhez valami nadrág?
- Úgyis csak le kéne vennem, nem igaz? - felelte. - Gyerünk!
148.
Visszafelé úton Belle a rádiót tekergette. A kocsit betöltötte a késő éjjeli 
blues.
- Idegen vagyok, félek - zokogta az énekes kétségbeesve, de közben 
önmagát bátorítva.
- Igazat mond - suttogott Belle. - Velem is ez történt egész életemben.
Megfogtam a kezét a sötétben.
Megszólalt a lemezlovas hangja.
- A New Orleans-i Johnny Adams énekelte Doc Pomus "Ez nem az én 
világom" című dalát. Minden kedves hallgatóm emlékszik Doc Pomusra, aki 
olyan dallamokkal ajándékozott meg bennünket, mint az "Add nekem az 
utolsó táncot!", a "Kishúgom" és a többi óriási siker. A bluesban talán Doc a 
legnagyobb a világon. Hallgassunk meg most a lemez túloldalán egy olyan 
szomorú és sikamlós nótát, amilyet csak a régiek tudtak.
A puhán kopogó zongoraakkordok fölött játékos gitárszóló feszült. Johnny 
Adams hangja hol melegen ígért, hol szárazon zsörgölődött.
Bízd rám a járgányod,
lakatos vagyok én, drágám,
és minden horpadást
kinyomok, betömök, várj rám.
Aztán részletezte, hogyha valakinek víz helyett lekvár van a fejében, félre 
ne értse:
Nem számít, alvázad
új-e vagy ócska-e, drágám,
üde vagy megkopott,
akkor is meghúzom, várj rám.
- Na, ez hülyeség - jegyezte meg Belle.
- Szerintem nem. Önmagában a snapper, akármilyen vadító is, semmi. A 
lényeg itt van - kopogtattam meg a mellemet.
- Szerintem meg itt - mondta, és a kezemet a saját mellére húzta.
Rábagóztam. Megint Doc Pomus énekelt, mint annak idején, mikor az 
alagsori lakásom miatt indultam el. A kör bezárult.
149.
A Pontiac begördült a garázsba. Belle-t a hátsó sarokban lévő 
kapcsolótáblához vezettem.
- Tudod, mi ez?
- Persze. Biztosíték.
- Figyelj! - mondtam, és megnyomtam a hall, az előtér, majd az első 
emelet feliratú kapcsolót. A doboz kinyílt, belül lapos lemez látszott. 
Körömreszelővel meglazítottam a csavarokat. A lemez alatt mély, ólombetétes 
üregben csinosan elrendezett bankjegykötegek tetején egy pisztoly 
árválkodott. - Tedd ide a pénzed!
- Bitang jó - lelkendezett Belle. - Még az is látszik, ahogy leágaznak 
belőle a vezetékek.
- A vezetékek a ház áramellátásához vannak kötve. Ezek itt 
elektromágneses kapcsolók, úgy működnek, mint a számkombinációs zárak. 
Emlékszel a sorrendre?
- Hall, előtér, első emelet. Dicséretképpen megsimogattam a fenekét.
- Okos kislány!
- Ha elmondom még egyszer, megsimogatsz megint?
- Majd odafönn.
150.
- Hajlandó vagy végigcsinálni még egyszer?
- De édes, úgy megy már, mint a karikacsapás!
- Még egyszer utoljára. Tökéletesnek kell lennie.
- Rendben van - sóhajtott fel.
Elővettem a bilincseket a fiókból. Az egyik karperecet a csuklója köré, a 
másikat a szék hátához csatoltam. Belle kivette az íróasztal fiókjából a hosszú 
nyelű kulcsot. Bal kézzel dolgozott.
- Rajta!
Kifordította a csuklóját, hogy a zár felülre kerüljön, beletolta a kulcsot, 
elfordította, és máris kiszabadította a kezét.
- Csodálatos. Felállt.
- Az vagyok. Csodálatos és fiatal. Te tanítottál meg rá.
151.
Aznap késő éjjel. Belle előttem térdelt, fejét a lábam közé hajtotta. Úgy 
nyalogatott, mint anyamacska a kiscicáját. Sűrű haja aláomlott. Éreztem, hogy 
a nyakék kövei a combomat verdesik. Felkapta a fejét, és belesuttogott a 
sötétségbe.
- Szerinted nem sok?
- Mi nem sok?
- Ez. Amilyen vagyok. Csak veled vagyok ilyen, esküszöm.
- Miről beszélsz?
- Azt akarom, hogy simogass. Hogy bennem légy. Bárhol és bármikor. 
Csak megfogod a fenekemet, és máris nedves leszek.
- Te így csinálod. Belle. Mindenki hazudik, csak te meg én vagyunk 
őszinték egymáshoz. Ez az egész ügy hazugsággal indult. Egy szaros kis 
ügyvéd azt hitte, ki tud babrálni velem. Marques is etetett az ötven ronggyal. 
Ő valószínűleg százat kasszírozott be. Alighanem egy kis mellékkeresetre 
akart szert tenni a minibusz kínyírásával. Hazudtam Maxnak, hogy megóvjam, 
a Mama meg rátett egy lapáttal. McGowan megpróbálta beadni, hogy a 
masszázs-szalon az FBI-é. Én azzal szédítettem, hogy megkapja a minibuszt is 
meg Sally Lout is. Persze nem írtam neki levelet. Nem is fogok. A Vakondnak 
el kell hallgatnia Michelle elől, hogy nácikra leső embervadásszá neveli a fiát. 
Morelli arról álmodik, hogy nagy sztorit kanyaríthat ki a balhéból. Na és 
Mortay. Ő legalább őszinte.
A név betöltötte körülöttünk a sötétséget. Lelki szemeim előtt 
megelevenedett. Vörösen villogott, mint egy neonreklám.
- Láttam a szemén, hogy nem hazudik. Kiérdemelte a nevét. Jobban féltem 
tőle, mint a haláltól. De túltettem magam rajta. És túltette magát a Profi is. A 
gyűlölet segített. Az alagsoromat ugyan nem mentette meg, de az életemet 
igen. Nem is egyszer. Mindenki másképp csinálja. Én így, te úgy.
- Ha ennek vége lesz, abbamarad?.
- Lehet, hogy nálad igen - feleltem. - De nálam nem.
152.
Másnap reggel már hétkor hívtam a Mamát.
- Van valami?
- Senki nem telefonált...
- Jól van.
- Nem is jött senki - mondta. - Sajnos.
Hagytam Belle-nek egy fecnit az asztalon, hogy lementem valami kajáért. 
Nem siettem el a bevásárlást. Vettem friss zsömlét, egy nagy doboz 
krémsajtot, két hatos rekesz sört, ananászlevet és ásványvizet. A Daily News 
legfrissebb számát is leemeltem az állványról. Bob Herbertnek a keddi 
számban van rovata - egyedül ő írt a szellemautóról, ostorozva a zsaruk 
tehetetlenségét.
Mikor visszaértem az irodába, Pansy figyelmetlen ábrázattal várt rám az 
ajtóban, és megszagolgatta az ételt.
- Voltál már odakint? - kérdeztem a kutyától.
- De mennyire! - szólalt meg Belle hangja a hátsó szobából. - Gyere 
vissza, te ronda dög, fejezzük be, amit elkezdtünk!
Pansy nekiiramodott. Belle bugyiban és melltartóban négykézlábazott. 
Pansy behúzott nyakkal rontott rá, mint az öklelni készülő bika. A két fej és a 
két orr egymásnak feszült, úgy lökdösődtek oda-vissza. Belle volt a nagyobb 
és a súlyosabb, de a boldogan vakkantgató Pansy egy tapodtat sem engedett.
- Eszeden vagy te? Mi lesz, ha megharap?
- Ki van zárva! Ez tisztességes küzdelem. Pofájukat összepréselve tolták 
egymást, miközben Belle is morgott a maga módján. Aztán a hasára huppanva 
megadta magát. Pansy körbeszaglászta a nyakát.
- Nyertél - motyogta Belle.
Összekészítettem az ételt.
- Mi a fenét csináltatok?
- Megmondtam neki, hogy már nem haragszom, amiért a múltkor 
megijesztett, de ha még egyszer kikezd velem, kap a seggére.
- Te nem vagy magadnál.
- Kellemes volt. Nem akarod kipróbálni?
- Az idén nem. Egyikőtökkel sem.
Belle beállt a zuhany alá, én pedig összekevertem az ananászlevet az 
ásványvízzel, és jeget tettem belé. Megkentem a zsemléket a krémsajttal, s az 
egyiket a kutyának adtam. Belle is előbújt, törülközőbe csavarva. Vett 
magának.
- Sör?
- Reggelire? Még Pansy se kap.
Belle térdre esett és maga elé tartotta a kezét, mint kutya a mancsát.
- Csak egyet!
Pansy odaállt mellé, és szúros szemeket meresztett rám.
- Na ne! Feladom.
Belle nevetése megédesítette a reggelt.
153.
Pansy nassolnivaló után kutatva, a sarkokban szimatolna becserkészte a 
házat, és néha minden ok nélkül felugatott. Utolsó esténket töltöttük a házban. 
Belle két újabb bőröndöt tömött tele holmival.
- Végül is miért kellett idecipelnünk ezt a szegény vén szörnyeteget?
- Mindig is szerettem volna hozzászoktatni, hogy máshol is ellegyen 
éjszakára, ne csak az irodában. Ezért jön most velünk a masszázs-szalonba.
- Ja. És ha egy kuncsaftnak ínyenc óhaja támad...
Válasz nélkül hagytam a megjegyzést. A Gyermekvédelem számát 
tárcsáztam, de azt mondták, McGowan nincs benn, hagyjak üzenetet. Inkább 
letettem. A Mamának se volt híre, én se tudtam mit közölni a Vakonddal.
- Csak aztán nehogy azt higgyék a szomszédok, hogy elköltöztél - 
figyelmeztettem Belle-t.
- Csak néhány apróságot viszek el. Az e havi lakbér ki van fizetve, és 
amikor beköltöztem, két hónap előleget tettem le biztosítéknak. De azért 
feladom a háziúrnak a jövő havi bért is. Mellesleg errefelé az embereket csak 
a maguk baja érdekli.
Kisétáltam a stégre, mert engem is a magam baja érdekelt. Pansy mellettem 
ügetett. Két első mancsát a korlátba akasztva felágaskodott. Megvakargattam 
a füle tövét.
- Szeretnél kimenni a roncstelepre, mi? Összejönni az új fiúkkal? - Pansy 
boldog morgással válaszolt. A Víz messzire vitte a hangot. Tökéletes 
nyugalomban elfüstöltem néhány cigit. Aki leugrik a hídról, csend veszi körül, 
amíg vizet nem ér.
Elmúlt éjfél, mire Pansyvel visszamentünk a házba. Belle kék átlátszó 
hálóingben feszített, frissen mosott arca tiszta volt és üde. Lefekvéshez 
készült. A hűtőből egy üveg sört vett elő, töltött magának egy pohárral. Pansy 
szánalmas nyöszörgésbe fogott, és a fejét Belle combjának dörzsölte.
- Na tessék! Most persze haverkodunk! Valahonnan előhúzott egy tálkát, 
kivett még egy üveg sört, a sarokba vitte, derékban meghajolt, és töltött az 
edénybe. Csak a fele sör jutott Pansynek, a többit a szőnyegpadló itta fel.
Rágyújtottam.
- Most tanultam tőled valamit.
- Mit, édes?
- Én ugyebár arra szoktattam a kutyát, hogy csak akkor fogadhat el ételt, 
ha meghallja a jelszót, nehogy megmérgezzék.
- Igen. És?
- Nagy balfácán vagyok. A folyadékról megfeledkeztem. Meginni bármit 
hajlandó.
- És most már késő?
- Á, dehogy! Csak idő és türelem kérdése. Egy ilyen kutyát bármire rá 
lehet szoktatni. Csakhogy én nem szoktattam rá. Tudom is, hogy miért.
Belle hozzám simult, kezem a derekán, és úgy figyelt rám, mintha valami 
fontosat mondanék.
- Italt nem lehet becsúsztatni az ajtó alatt. Különben sem inna meg semmit, 
amit nem tálban, vagy tányérban kap. Arra soha nem számítottam, hogy valaki 
bejut. Érted?
- Én tehát bejutottam - mondta lágyan.
- Be. Menjünk aludni!
Gyöngéden kibontakozott az ölelésből és eloltotta a villanyt.
- Még ne, édes! Ülj le a székre! Ez az utolsó éjszakánk itt. Csak akkor 
jöhetünk haza, ha befejeztük. Szeretnék imádkozni.
Összekulcsolt kézzel letérdelt az ágy elé. Bőre kék fénnyel izzott a hálóing 
alatt.
Visszafordult felém, elbabrált a derekán az övvel, s a hálóing lassan 
lecsúszott a földre.
- Gyere, ments meg! - suttogta.
154.
Alig hajnalodott. Néztem, ahogy Belle befarol a Camaróval a garázsba. A 
Pontiacot néhány saroknyira állítottam le a folyó közelében egy 
biztonságosnak tűnő helyen.
Kellemetlen érzés volt visszamenni a garázshoz. Mintha tűvel szurkálták 
volna a hátamat. Pedig a környék nyugodt volt: félelemérzékelő csápjaim csak 
távoli jeleket fogtak.
Mikor beléptem a garázsba, rám tört a sötétség. Pansyt előreengedve 
megindultam a lépcső felé. Belle közvetlenül mögöttem maradt, és meghúzta a 
karom.
- Várj!
Odalépett a megszakítótáblához, a megfelelő sorrendben megnyomta a 
három gombot, s mikor a doboz zárja felpattant, olyan büszkén düllesztette ki 
a mellét, mint egy iskolásgyerek. Ha minden nebuló ilyen helyes lett volna 
egy-egy jó válasz után, esküszöm, továbbtanulok. Belle levette és egy 
pillanatra a tenyerében tartotta a kéken ragyogó nyakláncot. Fél lábbal már az 
első lépcsőfokon állva figyeltem.
- Képtelen vagyok rá - csapta be a doboz ajtaját. - Bár tudom, hogy 
kuplerájban nem szokás ilyesmit hordani, de... - Megtapogatta a combját. 
Elöl, ahol anyja sírkövét viselte a húsába faragva.
155.
Odafönn ismét felhívtam McGowant. Ezúttal sikerült.
- Én vagyok az. Minden rendben?
- Már kiürítettünk mindent. Van hátul egy sikátor. Három autó fér el rajta, 
ha nagyon egymásra állnak, akkor négy. A háznál lánckerítés, a tetején 
szögesdrót. A volt tulaj egy németjuhászt tartott ott házőrzőnek.
- Rendben. Máris indulok.
- Várj egy kicsit! Van itt még valami! A szomszédban a videobolt is a 
miénk. Csak be kell menned a boltba, le az alagsorba, és simán átsétálsz. 
Alagutat vágtunk. Járkálhatsz ki-be.
- Kösz, McGowan.
- Egyenesnek kellett volna lennem veled. - Édeskés ír kiejtésében 
egyenesen maszatos volt. - Most jóvá teszem.
- A többiek helyett is - mondtam letéve a kagylót.
Felhívtam a Vakondot, és bemondtam a jelszót. Mikor befejeztem, a vonal 
túlsó végén némán letették a kagylót.
Belle kicsomagolta a ruháit, a kanapéra rakosgatta őket, és a csípőjével 
néha-néha arrébbterelte a lábatlankodó Pansyt.
Felhívtam a Mamát.
- Indulok. Tudod, mi hol van. Amit nem, azt megmondja Max. De mindent 
leírok. Levélben. A jerseyi postafiók címére.
A Mama katonai nyelven felelt valamit.
- Tessék?
- Ha levél jön, mindent elintézek.
- Tudom. Viszlát, Mama.
Letette a kagylót. Búskomor remegés futott végig rajtam, és hideglelős 
borzongás maradt utána. Cigire gyújtottam, és nekifogtam a levélnek.
156.
Péntek este nyolc óra. Pansy mögött lépegetve, nehéz bőrönddel a 
kezemben leslattyogtam a hátsó lépcsőn. Belle a sarkamban, két másik 
bőrönddel. A kutyára rácsatoltam a pórázt, és Belle-t a cuccokkal együtt 
garázsban hagyva elindultunk sétálni egyet.
A félelem apró lökésekben táncolt át rajtam, mintha villanyáram rázott 
volna meg. Pansy megérezte, mert nagy busa fejét jobbra-balra ingatva vad 
pillantásokat küldött minden járókelő felé. Fogai aprókat kattanva zárultak 
össze, folyamatos, halk, gyilkos morgás ült ki a szájára, a szeme helyén 
jéggolyók.
Szemből egy divatos párocska közeledett, a lány a fiú karjába fűzte a kezét. 
Hirtelen átvágtak a túloldalra. A Pontiac melletti kocsinak dőlve egy piás 
álldogált. Rövidebbre fogtam a pórázt. Pansy vicsorogva indult előre. A piás 
hirtelen kijózanodott, és egy szempillantás alatt eltűnt. Kinyitottam a kocsi 
ajtaját, és beparancsoltam Pansyt a hátsó ülésre. Mire visszaértem a garázs elé, 
Belle útra készen várt. Kinyitottam a csomagtartót, bedobáltuk a bőröndöket, 
és elindultunk.
A West Side-i gyorsforgalmin a Tizedik sugarútig, onnan a Harmincadik 
utcán át a Tizenkettedik sugárútra jutottunk, ahonnan egy jobb kanyar után, 
máris arra a flaszterdarabra értünk, melyet az idegenvezetők a Times Square 
szívének szoktak nevezni.
A félelem tovább villódzott bennem, Pansy pedig nyugtalanul járkált 
ablaktól ablakig a hátsó ülésen. Hol a jobb, hol a bal oldalon meredt kifelé.
- Ugrás! - kiáltottam rá. A Pontiac senkinek nem tűnt volna fel, de Pansy 
ábrázatát még egy gyengeelméjű is örökre az emlékezetébe vési. A kutya 
lebukott, de továbbra is utálkozva csaholta meg a bennem ijedtséget keltő 
megfoghatatlan valamit.
Ráleltem a sikátorra, és óvatosan, orral előre beálltam a kocsival. A bal 
kezemmel kormányoztam, a jobb kezem közben a zsebembe süllyesztett 
pisztolyt markolta. Megtaláltam a McGowan említette elkerített részt is, és a 
hatalmas, sértetlen lakatot. Leállítottam a motort, kinyitottam a hátsó ajtót, és 
odakiáltottam Pansynek.
- Figyel!
A kerítéshez léptem, előretartott fegyverrel törve utat magamnak a 
sötétségen át. A kerítés mögött elemlámpa fénye villant. Miközben a pisztolyt 
a célra irányozva a földre vetettem magam, Pansy elrohant mellettem, és 
nekirontott a lánckerítésnek.
- Ne lőj, én vagyok az! - szólalt meg a Vakond. Visszaparancsoltam 
Pansyt és együtt léptünk oda a kerítéshez. A Vakond átnyúlt a láncokon, 
kinyitotta a lakatot, és kitárta a kaput. Begurultam a kocsival a kapun a bent 
parkoló autók, egy kóser hentesbolt feliratával díszített fehér furgon és egy 
sötét színű kombi közé.
- Mind a miénk? - kérdeztem a Vakondot.
- Naná - felelte.
157.
A Vakondot követve egy halványan megvilágított, nagy szobába léptünk. 
A falak mentén papírdobozok, a fémpolcokon videokazetták sorakoztak.
- Az alagsor - jelentette ki a Vakond.
- Mi van a szomszédban a videobolttal, amelyről a telefonban beszéltem?
- Beugrottam tegnap éjjel - mondta a Vakond alig leplezett megvetéssel a 
hangjában. Az egyik kezében kulccsomó csörrent. Mi bármikor átmehetünk a 
zsarukhoz, de előttük bezárult a mi boltunk.
Végigjártuk az utcai szintet is. A bejárati ajtó mellett kétfelől üveg: az 
egyik kicsi és négyzet formájú, a másik betöltötte az egész falat. A nagy 
üvegfal sötét volt. Odakint fények villogtak.
- Vaktükör - magyarázta a Vakond.
A helyiség valójában egyetlen hosszú, a végén L alakban elforduló terem 
volt, s ebből nyíltak a szobák. Az ajtókon belülről rigli. Odabenn gyorsan 
tisztítható, műanyag masszázs-asztalok és fából készült padok. Bőrüléses 
székek. Mindegyik szoba sarkában asztalka állt, rajta üvegcsékben krémek, 
parfümök, légfrissítők. A fal mentén apró mosdókagyló, a falon súlyos kárpit. 
Első osztályú kivitel. Az L alakú terem jóval nagyobb volt, mint a szobák. Az 
egyik végéből gazdagon felszerelt, nagy fürdőszobák nyíltak. Bennük 
üvegezett zuhanyozófülke. Az egyik sarokban térelválasztókkal kis irodát 
alakítottak ki, vörös bőrüléses székkel, világos erezetű íróasztallal, vörös 
bőrhuzatos kanapéval és fehér telefonkészülékkel, amelyen városi és házi 
vonal is volt. Príma kilátás nyílt a koszcsíkos ablakra és előtte keresztben a 
rács vaskos rúdjaira.
A Vakonddal a sarkamban újra végigsétáltam a helyiségben. A padlót 
kopásálló, eredetileg rózsaszín szőnyegpadló takarta faltól falig. A termet a fal 
mentén húzódó, süllyesztett fényforrások világították meg. Az ajtóval 
szemközt a fal mellett íróasztal állt. Az ajtótól fakorlát szelte ketté a 
helyiséget, a belépő vendéget az asztal, illetve a folyosó felé terelve. A 
bejárati oldalt hatalmasra nagyított képek borították. Bent csak két szék 
árválkodott: várakozás kizárva. A jobb felső sarokban, a fal és a mennyezet 
által bezárt szögben óriási kerek tükröt vettem észre. Leültem az íróasztalhoz, 
és felpillantottam. A tükörből láthatóvá vált az egész folyosó.
- Szükségünk lesz egy...
- Periszkópra - fejezte be helyettem a mondatot a Vakond. - Hogy a hátsó 
szobából is lásd, ki jön be.
- Igen. Ez itt micsoda? - mutattam egy lámpára az íróasztalon.
- Minden szobában kapcsoló van. Ha valami baj lenne, a lányok ezzel 
jeleznek.
Az asztalon megszólalt a telefon. Felvettem.
- Halló!
- Én vagyok az - szólt bele McGowan. - A szomszédból beszélek. Látom, 
sikerült bejutnotok.
- Bejutottunk. - Körülnéztem. - Valamit elfelejtettem. Kell egy 
kidobóember helyettem. Én nem mutatkozhatok. Hívok néhány fiút.
- Milyen fiút?
- Kínai srácokat.
- Kizárt! Még csak az kéne nekem. Szereljetek fel inkább csengőt, amely 
itt szól nálunk. Ha megnyomjátok, egy perc alatt segítséget küldünk az 
alagsoron át.
A Vakondra pillantottam, ő bólintott. Egy csengő felszereléséhez nem 
kellett lucskosra gondolkodnia magát.
- Rendben, máris hozzáfogunk.
- Figyelj, Burke!
- Na mi van?
- Mondd meg a hapsidnak, hogy hagyja nyitva az ajtót!
Lecsaptam rá a kagylót.
158.
Kisvártatva Michelle is jelentkezett. A négyzet alakú üvegen át láttuk meg. 
A Vakond megnyomta a berregő gombját, és beengedte. Michelle fehér, 
magas nyakú garbójához skarlátvörös nadrágkosztümöt húzott, a lábán fekete, 
magas sarkú körömcipő. A Vakond és én magára hagytuk, amíg szemlét tart a 
folyosón. Én az ajtót figyelve fújtam a füstöt, a Vakond pedig nekilátott 
felszerelni a periszkópot. Michelle csípőre tett kézzel tért vissza a terembe.
- Micsoda lepratelep! Vakond, légy szíves, rámold ki az első, szobát. Az 
lesz az irodám. És vedd le már azt az undorító szerszámos övet. Állítólag 
üzletvezető vagy, nem házmester.
- Még javítgatnom kell - felelte a Vakond kitérőén.
- Rendben, csak javítgass, de holnap elmegyek, és veszek neked valami 
emberhez méltó ruhát.
- Michelle...
- Te csak ne Michelle-ezz itt nekem. Kilóg a belem a melótól, hogy a srác 
rendes ruhában járjon, de valahányszor látom, egyre jobban hasonlít rád, az 
Isten bocsássa meg neki.
- Az én fiam is.
- Persze. Ha így haladunk, még Bar Mitzvát is rendezel neki.
A Vakond egy szót se szólt - még egy gyengeelméjű is tudja, hol a határ.
Magukra hagytam őket, hadd veszekedjenek el nyugodtan, hogy melyikük 
ugorjon ki reggelente a roncstelepre megnézni a kölyköt.
159.
Belle és Pansy a hátsó szobában vártak. A dög a kanapén nyújtózott, Belle 
a fotelban.
- Jól vagy? - kérdeztem.
- A lehető legjobban, édes.
Megcsókoltam. Megszólalt a berregő, női hangok turbékolása lepett el 
mindent, aztán Michelle sivítása, amint elvágja a szóáradatot. Kiléptem a 
terembe, mert lépések közeledtek felénk. Michelle volt az.
- Muszáj megbeszélni egy-két dolgot a lányaimmal, és fényképeznem is 
kell. Eltart egy ideig... ti addig maradjatok szépen bent, és ne csapjatok 
lármát!
Az ujjamat az ajkamhoz emelve bólintottam. Pansy lehunyta a szemét.
Néhány perc múlva már hallottuk is, hogy basáskodik Michelle a 
Vakondon, hogy ugráltatja a lámpákkal, hogy parancsolja le olajos ujjait a 
lencséről. Ez a nő egyszer még kihúzza a gyufát.
A terem megtelt lányokkal. Pansy pofája ezer ráncba húzódott az átható 
illatoktól.
- Nos, hölgyek - harsant fel Michelle hangja -, ha jól értesültem, nem 
dolgoztatok még házban. Melyikőtök Christina?
Morgás. Elégedetlen zajok.
- Figyeljetek, lányok, azt hiszem, nagy lehetőség kapujában álltok. 
Ismertetem a szabályokat. Egy menetre harminc dodó a beugró, ezért tizenöt 
perc jár, meg a masszázs. Kézimunka, világos? Ha más is kell a fazonnak... 
bármi más, azt külön számlázzátok. Értem? A beugrót itt fizeti a kasszánál, a 
borravaló a ti dolgotok. Annyit szedtek le róla, amennyit bírtok.
- És mennyit számlázzunk, ha van külön óhaj-sóhaj? - kérdezte az egyik 
lány.
- Azt döntsétek el ti! Dolgozzátok ki a tarifákat! - És ha valamihez nem 
fűlik a fogatok, nem csináljátok, világos? Aki leperkálja a borravalót 
Marquesnak, az leperkálja, aki nem, nem. Mindenki maga dönt!
- De Marques...
- Itt nem Marques a főnök, hanem én. Én pedig úgy vezetem a boltot, 
ahogy én akarom. Ki vállalja a kemény numerákat?
- Én - szólalt meg egy rekedt, asszonyos hang.
- Hogy hívnak, aranyom?
- Cicának.
- Rendben van, Cica. Annyit kérsz, amennyit akarsz. Ami leesik, a tied, de 
egyet jegyezz meg. Ennek a balhénak kockázatmentesnek kell lennie. Veszed 
az adást? Mindenkinek a szobájában van egy gomb; meg fogom mutatni, hol. 
Egyetlen gombnyomás, és néhány rusnya haverunk máris elboronálja a 
gondjaitokat.
- Csak nem az a manus a szerszámos övvel? - vihogta el magát az egyik 
csaj.
Az édes Michelle-ből egy szempillantás alatt goromba őrmester lett. 
Habozás nélkül vágott vissza.
- Az a férfi a szerszámos övvel, aranyom, eltünteti azt, aki nem tetszik 
neki. Jobb, ha befogod a szádat, mielőtt valami okosat találsz mondani, 
kisanyám. Persze szerinted csak egy balfasz negró strici lehet tökös gyerek, 
aki vaskampóval a kezében járkál.
- Na ne!
- Ha eluntad az életedet, ellenkezz csak. Na mi lesz? Nyomás!
A szobában csend lett.
Michelle várt, amíg leülepszik a csönd, majd visszahúzta a karmait.
- Aranyom, én sokkal több időt nyomtam le a placcon, mint amennyit ez a 
szép fiatal arcom elárul. Ezért én itt mindenkivel úgy szeretnék bánni, ahogy 
egy hölgynek kijár. Amíg itt dolgoztok, senki nem bánthat, senki nem alázhat 
meg benneteket. Ledolgozzátok a - műszakot, aztán ki-ki mehet a dolgára, és 
még jól is keres mellé. Néhány hétre behozzuk ide a placcot, ennyi az egész. 
De ha valaki egyszer is megpróbál kibaltázni a barátaimmal, az csipkés 
pofával mehet vissza strichelni.
A szobában megint csend lett.
- Értem?
A lányok egymást túllicitálva helyeseltek.
- Akkor jó. Most pedig minden lányról dossziét kell csinálnunk.
- Mint a fotómodellekről?
- Pontosan úgy. Végtére is azok vagyunk, nem? Sőt, különbek is, mint a 
képeslapokban bambuló csontkollekciók. Bejön ide egy Józsi, odalép az 
asztalhoz. Megmutatjuk neki a könyvet a fényképeitekkel. Erre ő kiválasztja, 
aki smakkol neki.
- Nem kell sorba állnunk?
- Nem vagyunk az őrszobán, aranyom. Ha csórikám élő husit akar látni, 
előbb legombolja a beugrót. Na szóval, öt lányunk van és kilenc szobánk. Ez 
az első itt az asztalnál az enyém. Az utolsó kettő ott szemben üresen marad. A 
többit eloszthatjátok egymás között, de Cicáé legyen a leghátsó. Arénázni nem 
kell. Holnap elmegyek és veszek rendes bútort. Ezzel megvolnánk.
Ma este még zárva a bolt. Egyenként gyertek vissza, és megcsináljuk a 
dossziékat. Aki elkészült, ha akar, marad, ha nem, lelép. Holnap mindenki itt 
legyen. Délután négykor kezdünk. A műszak tizenkét órás. Reggel négykor 
záróra. Kérdés van?
Senki se szólt egy szót se.
- Még valamit. Erre a helyre a barátaim vigyáznak, ide zsaru be nem teszi a 
lábát. Ha jól megfogjátok a dolog végét, a mennyországban fogjátok érezni 
magatokat.
160.
- Hogy hívnak, aranyom? - kérdezte Michelle.
- Mary Anne.
- A fekete harisnya fölösleges, édesem. Nem érvényesül tőle a szép vékony 
lábad.
- Jó. Köszönöm.
- És egy árnyalattal több rúzst tegyél föl... így ni! Jobban kihozza a 
színeidet! Na nézzük csak! Ülj egyenesen! Tedd keresztbe a lábad! Elegánsan!
- Figyelj, Michelle!
- Tessék, édesem.
- Szóval... igazad volt azzal a szerszámos öves taggal. Tudod, aki a 
bejáratnál áll. Mikor megyünk ki, épp egy csomó lakattal babrált, és volt előtte 
az asztalon egy kancsó víz. Erre a Marcy odadugja a seggét az orra alá, ráül az 
asztalra, megkérdezi, hogy meg szokta-e meózni az árut. Az a tag meg csak 
beledob egy kulcsot a kancsó vízbe, és a kulcs egyszerűen eltűnt!
- Mondtam, hogy ne bosszantsátok.
- Én nem is fogom. És ha néhanapján...
- Szállj le róla! - vágott a szavába Michelle. - Most pedig mosolyogj!
161.
Cica került sorra utolsónak.
- Van valami különleges kívánságod, hogy milyen legyen a fénykép? - 
kérdezte Michelle.
- Saját bilinccsel dolgozom. Szükség esetén ki tudom húzni belőle a 
kezem. Úgy képzeltem, hogy a szék hátához bilincselem magam. Jó?
- Persze, hogy jó, aranyom. Csináld csak! Hajolj előre! Még! Egy kicsit 
oldalvást a farod! Csodás.
Megcsörrent a bilincs.
- Ugye nem vetsz meg érte?
- Mért vetnélek meg?
- Vannak lányok, akik...
- Stricinek dolgozol?
- Nem.
- És ki a mazochista? Te vagy ők?
Cica fölnevetett.
162.
Hajnali egy órára az összes lány elment.
- Te jössz - szólt be Michelle Belle-nek. Rácsatoltam Pansyre a pórázt, és 
levittem az alagsorba. A Vakond égő elemlámpával jött utánunk.
- Minden kész - mondta.
- Rendben. Holnap most már igazán beindítjuk a boltot. Lehozhatom ide 
Pansyt anélkül, hogy a többi szoba előtt el kellene slattyognom?
- Az alagsorba lehozhatod, de ki nem tudod vinni.
- Akkor itt intézzük el. Abban a sarokban - emeltem föl a kezem. - 
Vigyázz, hogy bele ne lépj!
Visszamentünk a földszintre.
- Próbáld ki a csengőt! - mondtam, és a Vakond megnyomta a gombot. 
Számoltam magamban a másodperceket.
Harmincötig jutottam, mikor Morales pisztollyal a kezében berontott az 
ajtón.
- Hol van? - kiáltotta.
- Csak ellenőrzést tartunk - feleltem.
- Legközelebb akkor hívjatok, ha kell! Türelmetlenül várom.
163.
A hátsó szobában Michelle még mindig Belle kikészítésével pepecselt. 
Macskásra húzta ki a szemét, erőteljes foltokat mázolt az arcára, vörös rúzst 
rakott fel az ajkára. Belle nem is hasonlított régi önmagára.
- Ezt a kis habot simán ki lehet mosni - mondta Michelle, s egyik kezével 
Belle hajára spriccelte, a másikkal pedig beledolgozta a haj rögzítőt. - Nézzük 
csak... A jobb vállad fölött fogsz a gépbe nézni - mondta és további 
púderrétegeket hordott fel Belle jobb arcára. - Próbáld meg!
Belle átnézett a jobb válla fölött. A haja sötétlett, az arca egy idegen 
maszkja mögé bújt.
- Jó lesz. Kezdhetjük.
Belle kikapcsolta a melltartóját, térdre ereszkedett, és két oldalról megfogta 
maga előtt a széket. Michelle fekete hurokkal kötötte át a kezét.
- Csússz egy kicsit hátrébb! - utasította. - Hadd húzza le a melledet a saját 
súlya! Fordítsd el a fejed... Sok! Vissza!
Michelle odahajolt, hogy letekerje a fenekéről a bugyit, és Belle kinyújtott 
lábbal igyekezett segíteni neki.
- Így hagyjuk, félig letekerve. Majd meglátod, milyen hatásos lesz!
Michelle visszament a fényképezőgéphez.
- Jó. Fordítsd el egy kicsit a fejed! Még egy kicsit. Nem tudnál ijedtebb 
arcot vágni? Na jó, hagyjuk a fenébe! Kinyitom a lencsét, és elhomályosítom 
az arcod. Úgyis csak a seggedre lesznek kíváncsiak.
Belle felkacagott. A feneke fölött két gödröcske látszott, alatta, a combja 
körül feszült a fekete bugyi. A gép zárszerkezete kattant egyet. Majd még 
egyet. Belle megrázta a farát a fényképezőgép előtt.
- Készen vagyunk - jelentette ki Michelle, majd kikapcsolta a fényeket, és 
kivitte a szobából a gépet.
A cigaretta ráégett a számra. A hamutartóban elmorzsoltam a csikket. Belle 
még mindig a szék előtt térdelt, és engem figyelt.
- Nem jutott eszedbe valami finom? - kérdezte a farát ingatva. Csak ekkor 
vette észre az arckifejezésemet. - Mi bajod, édes?
Odaléptem mellé, levettem a kezéről a hurkot. Hátulról átölelte a nyakam. 
Őt is talpra segítve kiegyenesedtem, és magam mögé nyúlva felrántottam a 
bugyiját.
- Menj, mosd le az arcodról ezt a szart!
- Most haragszol rám?
Átöleltem.
- Nem rád haragszom.
- Ne haragudj, édes! Igazán. Azt hittem, kanos leszel tőle.
- Inkább undorít.
Az arcomra csordult a könnye.
- Bocsáss meg... bocsáss meg...!
Két kézzel megragadtam a hátsó felét.
- Csönd legyen már! - mondtam halkan.
164.
Másnap délutánra beindult a bolt. Michelle délelőtt tizenegykor érkezett 
meg hatalmas csomagokkal a hóna alatt. Belle-lel együtt úgy estek neki a 
takarításnak, mint az őrültek. Mire elkészültek, a csehónak a szagára se 
lehetett ráismerni.
A hátsó szobában maradtam. A Vakond azonnal csenget, ha latin külsejű 
kuncsaft jönne, még akkor is, ha az illető csak annyira hasonlít Ramónra, mint 
tojás a görögdinnyére. A képernyőn, melyet a Vakond helyezett el az 
asztalomon, néhányszor megnéztem a periszkópot is. Tökéletesen működött.
Kellékeim ellenőrzésével töltöttem az időt. Átvizsgáltam a bevásárlókocsit, 
benne az üres műanyag üvegeket, amilyeneket csavargók guberálnak a 
kukában és aztán öt centért beváltanak. Felszabdaltam néhány Daily Newst és 
vagy tíz üveget teletömködtem a fecnikkel. Egy hosszú csövű 38-asról 
leszereltem az irányzékot, majd borotvapengével bemetszettem egy kólásüveg 
száját, hogy a fegyver csövét mélyre dughassam benne. Önkéntelenül is 
elöntött a kajánság - megtaláltam az igazi megoldást. Az üveg szája köré 
szigetelőszalagot tekertem, így rögzítettem a pisztoly csövét. Bal kezembe 
fogva az üveget megcéloztam a falat és meghúztam a ravaszt. Olyan hangot 
adott, mintha valaki az ujjával csettintett volna. A falról lepergett egy kis 
vakolatdarab.
Sorba raktam tizenkét golyót. Mind a Vakond specialitása: szupergyors 
töltet, higany a golyóban. Amit eltalálnak velük, annak lőttek. Hat golyót a 
hosszúcsövű 38-ashoz, hatot a mellette fekvő kétcolos revolverhez készítettem 
elő.
A gyári szám nélküli vadonatúj kézifegyverek azonosíthatatlanok voltak.
Az asztalon két repeszgránát is csücsült, a kék karok mintha rám 
hunyorítottak volna.
A Vakond minden reggelre új kocsit kerített. A folyónál parkolta le, egy 
saroknyira tőlünk. Már négy kocsink volt, s mindegyiket egyetlen slusszkulcs 
indította. Kitapogattam a zsebemben.
A falon a fogason viseltes, khakiszínű esőkabát. Ha belebújtam, lelógott a 
térdem alá. A kabát mellett szőke paróka, pecsétes, kék golfsapka, öreg fehér 
tornacipő, bő fekete nadrág, fekete kapucnis melegítőfelső, fekete kesztyű, 
álbajusz.
A bal kezem két ujjáról ferdén levágtam a körmöt. A csupasz ujjhegyekre 
egy-egy csepp pillanatragasztót pöttyintettem, és a levágott köröm helyére 
borotvaéles acélforgácsot illesztettem. Pár perc száradás után próbaképpen 
egy papírlap felé suhintottam. Három darabra esett szét.
Letekertem egy lapos fémdoboz tetejét, és ellenőriztem benne a színtelen, 
kenőcsszerű anyagot. Mielőtt kimennék az utcára, acélvégű körmeimet ebbe a 
kenőcsbe mártom. Ha Mortay keze közé kerülnék, csak egyetlen karcolás, és 
velem együtt jön a másvilágra.
Belle macskásra kihúzott szemmel figyelte, ahogy dolgozom.
165.
Jól ment a bolt. Csődültek a férfiak. Végiglapozták a könyvet. Lenyomtak 
egy-két numerát, aztán mentek is. A vasárnapi forgalom után hajnali ötkor 
raktunk rendet. A Vakond fekete selyemingben, vörös nadrágtartóban, 
krémszínű öltönyben feszített. Orrán sötét szemüveg. Michelle vadul számolta 
a pénzt, egyszer csak fölnézett rám.
- Olyan vagy, mint maga a halál.
- Az a jó - feleltem.
166.
Cica hétfőn adta elő az első kemény numerát. A Vakond megnyomta a 
csengőt, de a képernyőn középkorú, májfoltos arcú, fehér férfi jelent meg 
világos, sportos zakóban, nem Ramón. A hangszigetelt falakon keresztül is 
áthallatszott a derékszíj suhogása.
Aznap éjjel az egyik csavargó nem bírt magával. Nem tudom, mit csinált, 
csak Morales hangját hallottam mennydörögni a folyosón.
- Hát ez hogy ízlik, te majom? - Fém csapódik az arcba, nyöszörgés, 
melyet túlharsog Morales ordítása. - Nálunk munkamegosztás van, érted? Az 
egyik lány ezt nyújtja, a másik azt. Ha kemény numera kell, Cicát kérd! 
Világos? Cicát!
Azzal csönd lett.
167.
Szerda este jött be. Hétkor. Megszólalt a csengő. A képernyőn Ramón arca 
jelent meg. Megnyomta a gombot. A Vakond asztalán jelzett a lámpa.
- Idő van - szóltam Belle-nek.
Tetőtől talpig be volt kenve krémpúderrel. Neccharisnyában, fekete 
bugyiban, fekete magassarkú cipőben billegett. Magára kapta a vörös 
hálóinget, és derékban megkötötte. Idegennek tűnt. Csontkemény álarcot 
hordott az arca helyén.
A képernyőt figyeltem. Ramónt. Fekete repülődzsekijét, a mozdulatait, 
ahogy a könyvet lapozza. A képernyő hangszóró nélkül működött.
- Monique! - kiáltotta a Vakond. Belle kisétált a folyosóra.
A lefűrészelt csövű puskát a bal, a kamus hangtompítóval felszerelt 
festékes pisztolyt a jobb kezembe vettem. Várakoztam.
- Kemény műsorért egy százassal többet kérek, szivi - hallottam Belle 
hangját, miközben visszafelé jöttek.
Ramón válaszolt. Nem értettem, mit.
Az utolsó szoba ajtaja becsukódott.
Az orromon át mélyen belélegeztem, lepréseltem a levegőt a hasamba, 
majd a mellkasomat kitágítva kifújtam. Kiléptem a folyosóra.
Az ajtón át semmit sem lehetett hallani. A rigli csavarját gittel erősítették 
fel. A szoba, a berendezés legapróbb részletei is ott lüktettek a fejemben. A 
pisztolyt az egyik oldalzsebembe dugtam, amelyen előzőleg lyukat vágtunk a 
hangtompítónak. Ötig számoltam magamban. A vállammal betörtem az ajtót 
és benyomultam a szobába, saroktól sarokig pásztázva magam előtt a 
lefűrészelt csövű szórópuskával. Belle tőlem jobbra a kanapén feküdt, piros 
hálóinge a derekára csúszott. Ramón dermedten állt, a kezében még 
himbálódzott a széles bőrszíj.
A rámeredő puskacső látványától alighanem borsó nagyságúra töpörödtek 
a golyói. Keze a feje fölé repült, de a szíjat nem engedte el. A hasára irányítva 
a puskát közelebb léptem. Úgy másfél méternyire.
- Dobd el a szíjat! Lassan.
- De kérem...!
- Darabokban kenlek fel a falra, ha sokat jártatod a pofád!
Kiesett a kezéből a szíj.
Bőrdzsekije a sarokban lévő fogasra volt akasztva. Kilógott belőle a 
pisztolytáska.
- Van másik pisztolyod is, Ramón?
Nemet intett.
- Akkor most nagyon, de nagyon lassan levetkőzöl, hogy biztos lehessek 
benne.
- Mister... - szólalt meg Belle a szoba túlsó feléből.
- Fogd be a pofád, riherongy! - rivalltam rá.
Ramónról lecsúszott a nadrág. Fekete tanga alsóban maradt. Dögösre vette 
a figurát.
- A bugyidat is - mondtam. - Ügyelj a kezedre!
Fél lábon egyensúlyozva húzta le magáról a cowboy csizmát, és közben 
egy pillanatra se vette le rólam a szemét.
- Odaülsz a lotyó mellé a kanapéra! - mondtam halkan.
Leült. Elővettem az övembe akasztott bilincset, és Belle ölébe hajítottam. - 
Kapcsold be! Az egyik perecet az ő csuklójára, a másikat a magadéra! 
Mozgás!
Belle először Ramón csuklójára csattintotta rá a bilincset. Közben remegett 
a keze. Bal kézzel hátulról a kanapé párnája alá nyúlt.
Lassan elővettem a festékes pisztolyt, hogy Ramón megnézhesse magának, 
de nem nézte.
- Tudod, mi ez, haver?
- Tudom - felelte. A hangja legalább úgy remegett, mint Belle keze.
- Választhatsz: élet, vagy halál. Melyik kell?
- Az élet, haver, az élet - szipogta erőtlen, vékony hangon. Nem jöttem rá, 
hogy felismert-e. Nem teregette ki a kártyáit.
- Mortay haverod elszart valamit, világos? Sally Lou úgy döntött, törli a 
névsorból.
- De...
- Ez az ábra. Engem azért fizetnek, hogy leszállítsam a hulláját. Eggyel 
több hulla már se nem oszt, se nem szoroz nálam. Ma este kicsinálom. Te 
most szépen elmondod, amit tudni akarok, aztán veheted is ki a füledből a 
gyémántot, és húzhatod a csíkot. Megértettél?
- Fogalmam sincs, haver, hogy hol lakik!
- De ma este találkozol vele. Hol?
- Ha megmondom, megöl.
- Vedd úgy, Ramón, hogy Mortay halott! Ha nem találom meg ma éjjel, 
megtalálom holnap. De ha most nem pofázol, Mortaynak nem marad mit 
megölnie.
- Mondtam már, haver, nem tudom, hol van. Nem viccelek.
- Én sem - feleltem, és Belle mellére fogtam a pisztolyt. Apró pukkanással 
sült el. Placcs! Belle a kanapé támlájához vágódott, s a melle közt 
megcsurrant a vörös festék. A pisztolyt Ramónra fogtam, aki rá se nézett 
Belle-re. Életében nem hallott akkora zajt, amekkorát a pisztoly újra 
felhúzásával csaptam.
- A helyet mondd!
- Hetedik és Nyolcadik sugárút közt. Negyvenharmadik utca. A New York 
Times órája alatt. Ne!
- Hánykor?
- Fél tizenegykor! - Vizelet csordult végig a lábán.
- Ki ér oda előbb?
- Ő, haver! Mindig ő jön előbb...
Belle bal kezében megvillant a fecskendő, hirtelen Ramón combjába szúrta 
a tűt, és már lövellte is bele a folyadékot, miközben én az arcába eresztettem 
egy festékes lövedéket.
- Én... - mondta ájultan. Belle már fordította is el a kulcsot a bilincsben és 
húzta ki a kezét. Ramón szabad kezét hátracsavartam, és rácsatoltam a másik 
karperecet is. Belle a mellét dörgölve felugrott a kanapéról, én pedig a földre 
taszítottam Ramónt.
- Hívd a Vakondot! - mondtam.
168.
Michelle és a Vakond mellettem álltak. Egyikük jobbról, másikuk balról. 
Ramón a sarokban feküdt, mélyeket lélegezve, ájultan.
- Bezárjuk a boltot - mondtam Michelle-nek. - Hány lánynál van vendég?
- Csak Mary Anne-nél.
- Ha elkészül, engedd ki! A többieknek mondd meg, hogy vége a 
műsornak - egy óra múlva razziáznak a zsaruk. Küldd el őket! Ha valami nem 
stimmel, nyomd meg a csengőt, és hívd át a zsarukat a szomszédból! Ha 
végeztél, tűnj el te is!
Michelle megcsókolt.
- Hívj, ha kész vagy.
- Meglesz.
Kiment az ajtón. Letérdeltem, és az egyik karjánál fogva a vállamra vettem 
Ramónt.
- Az alagsorba - mondtam a Vakondnak a teher alatt egyensúlyozva. 
Szarok McGowanra és az egyezségre... engem nem fognak a zsaruk bevarrni 
egy hátrahagyott tetem miatt.
A Vakond ment elöl. Pansy a lépcső aljánál várt ránk.
- Beszél! - kiáltottam rá, és felé hajítottam egy marhahúsdarabot. 
Röptében kapta el.
- A furgon a mienk?
- Igen.
- Bedobom hátra ezt a szemetet. Az injekciótól órákig nem fog magához 
térni. Ha megállítanának, nem vádolhatnak gyilkossággal. Úgyse tanúskodik.
- Hol szabaduljak meg tőle?
- Ez a puskás, Vakond! Az egyik náci!
Bólintott.
- Vidd magaddal Pansyt is!
- Nem fog...
- Dehogynem fog. Megspékelem az utolsó húsdarabot. Mostanra már 
biztos elaludt. Vidd el magadhoz, és zárd be egy fészerbe. Készíts mellé egy 
csomó vizet. Az éjjel valamikor kiugróm érte a roncstelepre. Belle előttem 
érkezik majd. Azzal be is fejezted a melót.
- És az alagsor?
- Tizenegykor. Meg tudod csinálni?
- Meg. Ketten csináljuk. Én és a fiú.
- Jó srác a gyerek. Büszke lehetsz rá.
- Te is.
- Aha. Figyelj, Vakond! Ha nem érkezném meg, tegyél meg nekem 
valamit! Mondd meg Belle-nek, hogy szeretem.
Bólintott.
- Pansyt pedig engedd szabadon! Hadd álljon be a falkába! Hadd szüljön 
Szimbovicsnak kiskutyákat!
A magatehetetlen Ramónt a furgon rakterébe dobtam, a Vakond pedig 
becsattintotta a vaskos lakatot.
Visszamentem a kutyámért. A karomba vettem, és kivittem a furgonhoz.
- Nyisd ki az első ajtót! - kértem a Vakondot. - Nem akarom, hogy ezzel a 
szeméttel utazzon.
Óvatosan lefektettem Pansyt az ülésre, és megcsókoltam az orrát.
- Viszlát, kutyus!
A Vakond rövid karjával átölelt és megszorított.
- Sei gesund -  mondta. - Az Isten legyen veled.
169.
Michelle épp a lányokat tuszkolta kifelé az ajtón, mikor visszaosontam az 
alagsorból. Úgy festettek, mint nyaralásból hazatérő diáklányok.
Belle a hátsó szobában már törülközött, de a macskás szemfestést még nem 
szedte le.
- Tökéleteset alakítottál - mondtam szorosan magamhoz ölelve.
- Inkább tökéletesen be voltam rezelve.
- Én még most is be vagyok. Nemsokára befejezzük. Menj a Pontiackal az 
irodába, és el ne mozdulj onnan éjfél utánig! A roncstelepen találkozunk.
- Pansy hol van?
- A Vakond elvitte. Minden rendben van. Indulj már!
- Mit csináltál ezzel a perverz barommal?
- Elment ő is.
- Hát nem a zsarukkal dolgozol? Itt vannak a szomszédban. A pasi sem 
halt meg... miért nem hagytad itt nekik?
A szabad kezemmel fölemeltem az állat, hogy a szemembe nézzen.
- Nem dolgozom én a zsarukkal, Belle. Ha ma este egy zsaru kiszúrja, amit 
csinálok, lebuktam. McGowan egyedül nem lesz képes visszatartani az egész 
rohadék testületet. De még ha tudná, sem tenné meg. Nem hagyhattam, hogy 
ez a gennygóc itt maradjon és köpjön.
A nyakán, közvetlenül az álla alatt megéreztem a lüktetést. Egyenletesen 
vert a szíve.
- Kitaszítottak vagyunk, kislány. Néha átléphetünk a túloldalra, de 
lépésünket nem nézik jó szemmel. Ezért nem is maradhatunk ott. A következő 
zsaru azon lenne, hogy lekapcsoljon.
Belle bólintott, mert tudta, hogy igazat beszélek.
- Burke - kérlelt -, még csak nyolc óra. Fél tizenegyig van időd. Hadd 
maradjak itt veled!
- Nem.
- Tudtam, hogy ezt fogod mondani.
- Nem lesz semmi baj, Belle. Megy majd, mint a karikacsapás. Fél 
tizenegykor találkozom Mortayval, tizenegyre már valamelyik kocsinkban 
ülök. Akkor robban fel a szellemautó is. És utána mindjárt találkozunk.
- És soha többet nem hagysz el.
- És soha többet nem hagylak el. Rágyújtva figyeltem, ahogy öltözködik.
- Burke.
- Indulnod kell, Belle.
- Persze. Azonnal, ígérem. Emlékszel még arra, amikor visszajöttél 
hozzám? Aztán, hogy találkoztál vele.
- Emlékszem.
- Szeretném, ha bennem lennél. Ha magamban tarthatnálak, amíg újra nem 
találkozunk. Szeretném, ha az én szagommal volnál tele, amikor megölöd.
170.
A két bőröndöt én cipeltem ki a kocsihoz. Belöktem melléjük a 
szórópuskát. Lezártam a csomagtartót, majd átöleltem Belle-t.
- Belle...
- Ne mondd ki! Akármit akarsz is mondani, most ne mondd ki! Majd az 
éjjel.
Megcsókoltam. Áramlott a szívemben a vér. Aztán elment a kocsival, és én 
egyedül maradtam.
171.
Mindent összekészítettem a hátsó szobában. Levágtam a fekete kesztyű két 
ujjának a hegyét. A műanyag üveget a bevásárló kocsi mélyére süllyesztettem, 
de a pisztoly fekete szalaggal betekert markolata fölül kikandikált. Felhúztam 
a fekete nadrágot, és a fekete melegítőfelsőt. A fejemre illesztettem a szőke 
parókát, és felragasztottam a bajuszt. A kék golfsapka kicsit szűknek 
bizonyult. A fekete nadrág mély oldalzsebeiben egy-egy gránátot rejtettem el, 
az övem alá pedig becsúsztattam a kétcolos pisztolyt.
Megtépázott a fájdalom és a félelem. Visszahúzódtam önmagam belsejébe. 
Nyugalom vett körül.
Mortay azt akarta, ami az enyém.
Ha nem vagy képes szembenézni kilóid számával, ne állj a mérlegre.
Tíz óra. Felhúztam a kesztyűt, és a két fémvégű körmömet a mérgező 
kenőcsbe mártottam.
Elég keservesen sikerült letolnom a lépcsőn a bevásárlókocsit.
Egyszer csak kint találtam magam az utcán. Az összes barátom 
biztonságban volt. Bármi történne is.
Újra alászálltam a lelkembe. Egyre azt szajkóztam, hogy nemsokára vége. 
Hogy otthon leszek. Szabadon.
De tudtam. Jól tudtam, miért tolom magam előtt ezt a bevásárlókosárnyi 
halált a Times Square-en át. Mert nincs szabad otthon.
172.
Cigarettázva gurítottam magam előtt a bevásárlókocsit, s közben 
magamban motyogtam. A Negyvenharmadik utcai italbolt fölött az órán 
negyed tizenegy múlt öt perccel. Lassítottam a lépteimet.
Három piros selyem egyendzsekibe öltözött kölyök jött velem szemben az 
utcán. A szemüket figyeltem és azon imádkoztam, nehogy eszükbe jusson, 
milyen jó balhé lenne felborítani a kocsimat. Megúsztam.
Befordultam a sarkon. Lassan haladtam, a kapualjakban üvegek után 
kutatva megálltam, fölemeltem egyet-egyet és a kocsimba hajítottam.
A Times órája a távolban kerek fénypontnak látszott. Fél kézzel a pisztolyt 
szorítva toltam magam előtt a kocsit.
Mortay az óra alatt állt, mintha a sötét kapualj elé fehér szalagot feszítettek 
volna ki függőlegesen. Két perc múlva fél tizenegy. A kocsi egyre közelített.
Még ötven lépés! Mortay észrevett. Ugyan kit lát? Csak egy rozzant 
guberáló vagyok.
Még húsz lépés. Láttam a teste mellett lazán lógó karját. Az utcát figyelve 
forgatta a fejét. Pár lépés a cél.
Szembefordultam vele. Begördült az életébe a bevásárlókocsim. Éreztem a 
hűvösséget. Elfordította a tekintetét, és elnézett fölöttem. Ekkor előhúztam a 
pisztolyt, és a mellére célozva elsütöttem. Az üveg pukkanva ugrott le a cső 
végéről. Mortay kabátjából kiszakadt egy darab, ő pedig oldalt fordult, hogy 
rám vesse magát. Felétaszítottam a kocsit, és újra tüzeltem. A lövés éleset 
dörrent, de nem talált. Mortay hirtelen megperdült, vállát a falnak vetette. 
Ráfogtam a fegyvert, de ő futva megindult az ellenkező irányba.
A kocsit kikerülve utánavetettem magam. Négy golyóm maradt. A jónép 
szétugrott a járdán előttem. Mortaynak nem volt kenyere a futás - gyorsaságát 
kizárólag a rövid akciókban tudta érvényesíteni. A Negyvenharmadik utca és a 
Nyolcadik sugárút sarkán már alig húsz lépés lehetett köztünk. Mortay nyugat 
felé pillantott, aztán mégis inkább átrohant a Negyvenharmadik utcán a 
Playbill bár felé. Közvetlenül a nyomában jártam, s a hosszú csövű pisztolyom 
is a háta közepét kutatta. Az oldalbejárat felé igyekezve vágott magának utat 
az emberek között. Megint elsütöttem a pisztolyomat, hogy megtisztítsam 
magam előtt az utat. Az utcán hömpölygött a tömeg. Képtelenség, nem rázhat 
le!
A Nyolcadik sugárút és a Negyvenhatodik utca sarkán egy zsaru tűnt fel. 
Mortay egyetlen csapással elintézte. Magasra emelt pisztollyal ugrottam át a 
testen, hogy a célra tartott fegyver láttán utat engedjenek a járókelők.
A Negyvennyolcadik utcára érve elég közel kerültem hozzá. Mortay 
megérezhette, mert hol a kocsik közé bukott le, hol a járókelők közt 
kanyarodott futtában. Kezdett kifulladni. Ha szembefordulna...
A Negyvenkilencedik utcán építkezés tátongott. A telek köré magas 
drótkerítést húztak. Mortay a levegőt hasítva repült át rajta. Fehér kabátja 
meglibbent mögötte, és én elpazaroltam még egy golyót.
A kerítésen át nem tudtam követni. Tovább rohantam inkább a Nyolcadik 
sugárúton, míg nem találtam résre a kerítésben. Magam elé tartott fegyverrel 
beléptem a telekre.
Néhány méternyit zuhantam lefelé... az épület alapja nyilván ki volt már 
ásva. Világítás sehol. A fejem fölül az utca megszokott zaja hallatszott. 
Sziréna nem szólt.
Biztonságban voltam odalenn, de féltem is ettől a biztonságtól. A 
fegyverem megóvott a támadástól, de mi van, ha elmenekül...
Akárcsak annak idején Biafrában. Figyelni kell a hangokra. Elkülöníteni az 
emberi zajokat a dzsungel neszeitől. Aprókat lélegezni. Nem törődni a 
félelemmel.
Mozgást hallottam nyugat felől, a Kilencedik sugárút irányából. 
Géppuskaként zakatoltak a gondolataim. Tudja, mit kell csinálnia?
Valami megmoccant - fehér villanás az éjszakában. Elsütöttem a 
pisztolyomat a hang irányában. A fegyver felhorkant, az alacsonyan röpülő 
golyó csalódottan sivított tova. Hallottam, hogy Mortay megint megmozdul.
Felugrottam, és újabb lövést leadva futni kezdtem a hang felé. Már csak 
egyetlen töltényem maradt.
Csend lett. Felhúztam a pisztolyt. Jobbról emberi neszek.
- Itt vagyok, ne szarj be, tökös! - hangzott fel kígyósziszegése a sötétben. 
Nem siette el.
Térdre ereszkedtem, úgy másztam a hang irányába. Újabb fehérség villant. 
Tüzeltem. Megint felhorkant a fegyverem, majd jól kivehető, száraz kattanás 
hallatszott. Még egyszer meghúztam a ravaszt. Semmi.
Úgy éreztem, összetapadnak bennem a belek. A hétszentségit!
Teljes erővel a hang irányába hajítottam a fegyvert. Hadd érezze, hogy 
félek tőle.
- Most én jövök - ordította felém robogva.
Sarkon fordulva futásnak eredtem, de közben előhúztam övemből a másik, 
kisebb pisztolyt. Hasra vágódtam, aztán a hátamra fordultam, s lábammal a 
földet rugdosva araszoltam hátrafelé. A pánik félelem hangjait nyöszörögtem 
feléje. Vérszagot árasztva csalogattam.
Magamban könyörögve vártam, hogy támadjon végre.
Pörgő, forgó rúgásokkal suhant felém a sötétben, akár egy szellem. Hiába 
lett volna késem. Két kézzel magam előtt tartva a pisztolyt feltérdeltem. 
Mortay meglátta a fegyvert, a földre vetette magát és nekigyűrkőzött, hogy 
ugorjon, amikor az üreges töltény a mellébe fúródott, és leterítette.
A kis pisztoly fülsiketítő dörrenését ágyúdörgésként visszhangozták a 
földbe vájt gödör falai. Az utcazaj mintha egyszerre elcsendesedett volna. 
Lassan közelebb mentem Mortayhoz. A saját vérétől fulladozott, nyilván a 
tüdejét érte a golyó.
Remegő lábbal álltam meg fölötte. A szeme, melyet mintha jégbaltával 
ütöttek volna a vaskos homlokcsont alá, úgy fúródott belém, mint a töltény a 
testébe.
- Nem tudsz megölni - suttogta. Kővel metszett jég volt a hangja. - A 
halál nem halhat meg.
- Kéne Max, mi? - kérdeztem, és felhúztam a pisztolyt.
Kés élességű tenyerét kinyújtva felemelkedett a földről. Kétszer rálőttem, s 
a golyók a földre döntötték.
Ekkor megszólalt egy sziréna a távolban. Mortay az oldalára esett, és 
amikor letérdeltem mellé, a száján vér bugyborékolt fel, elhallgattatva utolsó 
szavait. Még két golyót lőttem a mellébe. Belerándult a teste. A lábammal a 
hátára fordítottam. Nyitva volt a szeme. A szemöldökét takaró lapos csont 
közepébe lőttem. A szeme mégse csukódott le.
Közeledett a szirénázás. Nem is egy sziréna szólt már. Zsebre vágtam a 
pisztolyt, szorosan megmarkoltam az egyik gránátot, kihúztam belőle a szeget, 
majd a hideg fémgolyót erővel Mortay arcába, fogai közé nyomtam recsegve 
és ott tartottam. Közben a másik kezemmel jobbról-balról az arca mellé 
simítottam a két kezét.
Ekkor elengedtem a gránát karját, és rohanni kezdtem a Kilencedig sugárút 
felé. Az egyik tartógerendán ide-oda himbálódzott egy fehér kabát. Mortay 
tette oda megtévesztő célpontnak, amikor felém közelített. Már majdnem az 
Ötvenedik utcánál húzódó kerítés mellett jártam, amikor meghallottam a 
robbanást. Jobbról egyre visítottak a szirénák, miközben felmásztam a 
kerítésre. A tetejéről leugorva éreztem, ahogy kiszalad a tüdőmből a lélegzet. 
A másik gránátból is kipattintottam a szeget, és a földre kuporodva a fejem 
fölött áthajítottam a kerítésen. A szirénák farkasordítást üvöltve, harsogó 
vijjogással figyelmeztették egymást, hogy az űzött vad veszélyes. A második 
gránát robbantásával nyertem egy cseppnyi időt.
Pisztollyal a kezemben végigszaladtam az Ötvenedik utcán. A térdemet 
szinte a mellemig erőltetve igyekeztem sebesebben futni, mindhiába. A folyó 
felé törtetve átvágtam a Kilencedik sugárúton, de még mindig több saroknyira 
voltam az előkészített kocsiktól. Mögöttem gumicsikorgás. A zsaruk? Fél 
térdre ereszkedve magam elé kaptam a pisztolyt. Vissza az alapkérdéshez: 
vagy én, vagy ők. Belle Camarója füstölgő kerekekkel állt meg mellettem.
- Ugorj, testvér! - A Profi.
Odarontottam a kocsihoz, és fejjel előre beugrottam a nyitott ablakon. 
Belle a gázra lépett, és a kocsi fittyet hányva a piros lámpáknak, meglódult a 
folyó felé. A Camaro fara megemelkedett, mikor a Tizenkettedik sugárút előtt 
Belle a fékbe taposott, majd hirtelen újabb gázfröccs átlendített minket a 
kanyaron. A Negyvenötödik utcához érve Belle a járdához sorolt, és 
leblokkolt közvetlenül a mögött a fekete Cadillac mögött, melyet még a 
Vakond készített elő. A Profit az ölembe kapva kiugrottam a kocsiból. A lábát 
még összecsavarozott gipszpólyák rögzítették, de a keze rezzenéstelenül 
tartotta a lefűrészelt csövű puskát. Kinyitottam az ajtót, és a hátsó ülésre 
dobtam az öreget.
A Negyvenötödik utcán, alig néhány saroknyira, egyre közeledő kék 
fények villogtak.
Elindítottam a motort. Körbenéztem. Ugyan hova lett Belle?
- Indulás! - kiáltottam felé.
Belle, mintegy válaszul, felbőgetve a Camaro motorját, kilőtt mellőlem, és 
nekiiramodott egyenesen a Negyvenötödik utcának.
A kék fények közelebb nyomultak. Alig egy saroknyira ék alakba 
rendeződtek a vijjogó URH-s kocsik, hogy elállják az utat. Én is átvágtam a 
gyorsforgalmin Belle után. A Camaro helyzetjelző lámpái vörösen izzottak, 
miközben Belle szinte repült az úton. Egyenesen a zsernyákok felé. Hallottam 
magamban, ahogy kislányos hangján, kemény éllel, szinte énekelve hívogatja 
a hekusokat.
- Gyertek csak! Gyertek!
A Camaro vérvörös rakétaként száguldott.
- Taposs a fékbe! Nem fog megállni! - kiáltotta a Profi.
A Camaro az út közepén robogott, a forgalommal ellentétes irányban. 
Szemben vele az élen álló URH-s kocsi rohamra indult, hogy elállja az útját.
Megállt az idő. A zsaru az utolsó előtti pillanatban elkapta a kormányt. De 
így is megkésett vele, mert tűzgolyóként nekicsapódott a bal oldalán sorakozó 
kocsioszlopnak, miközben a Camaro, mintha puskából lőtték volna ki, 
elviharzott mellette. A szirénák dalát a fegyverek ropogása törte meg, az 
összeroncsolt kocsik úttorlaszt emeltek.
- Nem kaphatják el! - suttogta a Profi. Mint aki imádkozik.
Hirtelen megfordítottam a kocsit, és megindultam a roncstelep felé.
173.
A West Side-i gyorsforgalmin megpróbáltam rágyújtani. De a kezem 
felmondta a szolgálatot.
- Meggyújthatok neked egyet, testvér, de a kocsit nem tudom helyetted 
vezetni.
Egyenesbe hoztam a kormányt, és hátranyúltam a cigiért.
- Mi történt?
- A lány puskával a kezében becsörtetett a kórházba, és egyenesen a 
szobámba jött. A doki kérdi tőle, mi a fene van. "Kitörés" - veti oda neki. 
Azzal vesz a vállára, mint egy zsák krumplit, levisz a liften, kisétál velem a 
kapun, és bepakol abba a piros járgányba. "Burke-nek szüksége van ránk" - 
csak ennyit mondott.
A visszapillantó tükörben nem láttam semmit.
- Tudta, hogy nekem is jól jön - folytatta a Profi, kezét a rövid csövön 
nyugtatva. - Az a Mortay kivett belőlem valamit. A lány lehetőséget adott 
nekem, hogy visszaszerezzem. Azt mondta, te azt a geci állatot intézed el, mi 
meg a zsarukat.
Csak szívtam a cigarettát, és tűzgolyók lebegtek a szemem előtt.
A Profi a gondolataimban olvasott.
- Nincs olyan isten, sőt olyan ördög se, testvér, aki el tudja kapni Belle-t. 
Lefogadom, hogy hazajön.
174.
Begördültünk a Cadillackel a roncstelep elé. A kapu kitárult, Terry 
beugrott mellénk, és mutatta az utat.
- Belle? - kérdeztem.
- Még nincs itt - felelte merev szájjal a kölyök.
A Vakond már várt.
- Ramón hol van? - kérdeztem.
A farkasfalkára mutatott. Még hadakoztak a maradékon.
Meggyújtottam egy cigit. Kiemeltem a Profit a Cadillacből, és az egyik 
olajoshordó tetejére ültettem. Ott álltam a testvéreim között.
- Mortay meghalt.
- Biztos? - kérdezte a Profi.
- A halottkémnek mikroszkópra lesz szüksége. Vége. Felrobbantottad az 
alagsort? - fordultam a Vakondhoz.
- Nem hallottad? - kérdezett vissza Terry.
- Nem.
- Megnézheted a híradóban - mondta a Vakond.
A Profira néztem.
- Belle-nek nagy előnye volt. Nem őt keresték. Mért nem lépett meg 
egyszerűen?
A Profi szemében tűz villant.
- Hát te miért nem léptél meg?
Nem tudtam válaszolni. Olyan keményen szorítottam ökölbe a kezem, 
hogy a karom belefájdult.
A kis ember fújta a füstöt.
- Most nála van a kocka, testvér. Ha akar, leáll, ha akar, dob még egyet.
175.
Megkínzott gumik sikítottak fel a betonon.
- Ez Belle. A hátsó kapunál! - kiáltott fel a kölyök, és már szedte is a lábát. 
A kerítéshez szaladtunk. A Camaro berontott a kapun, imbolyogva elrohant 
mellettünk, és csak a Profi olajoshordója előtt állt meg. Belle nem szállt ki 
belőle.
Visszafutottam hozzá. A vezetőülésnél az ajtón golyó ütötte nyomok. 
Sorban, akár a díszöltés. Erős rántással feltéptem az ajtót. Belle a karomba 
hanyatlott. A Vakond átnyúlt fölöttem, hogy kicsatolja a biztonsági övet.
- Ne beszélj most! - mondtam, és a bunkerhez vittem. Lassan lefektettem a 
földre.
Szürke trikója egyetlen, nagy sötét folttá változott. A Vakond levágta róla. 
A szétszaggatott testen ott kéklett a nyaklánc.
- Hozd az elsősegélydobozt! - mondta Terrynek a Vakond.
Közelebb hajoltam Belle-hez.
- Kitartás. Mindjárt jobban leszel.
Csukva volt a szeme, de hirtelen rám emelte.
- Te vagy az, Burke?
- Hazaértél, Belle. Most már minden rendben lesz.
- Édesem, nekem végem. Futottam és célhoz értem.
- Maradj csöndben! Ne pazarold el az erőd!
- Mondd ki!
- Szeretlek, Belle.
- Odaát várok rád - mondta. Lecsukódott a szeme. A Vakond a vállával 
félretolt, és Belle mellébe szúrta az injekciót. Közben a keze az eret kereste a 
lány nyakán. Térden állva figyeltem a mozdulatait, úgy könyörögtem 
magamban.
A Vakond felém fordította a fejét.
- Itthagyott minket - mondta.
176.
Akkor aztán egyedül hagytak vele.
Nem tudtam magamban tartani - bele kellett ordítanom az átkokat az 
éjszakába. Elhallgattak az ebek.
Lefeküdtem mellé, és betakartam a karommal. Könnyek öntözték a vért.
177.
Már világosodott, mikor visszajöttek. A Vakond. Terry. A Profi 
tolószékben.
Odaálltam a kis ember mellé, s a vállára tettem a kezem. Ő meg az én 
kezemet szorította.
- Szedd össze magad, testvér! Úgy lett, ahogy akarta. Elment közülünk fel 
az Úrhoz. Rohadt nagy mázlista az Öreg.
A Vakond imaszőnyeggel terítette le a testet.
Én pedig a testvérem kezét megragadva búcsúzkodtam.
Találkozunk, kedves, bánatos Belle!