Vlagyimir Vojnovics
Monumentális propaganda
    GABO
A mű eredeti címe:
?????????????? ??????????
Fordította
Dési Edit
Rónai Gábor
Prológus
    Feltéptem a borítékot, s egy csálé, gyufacímkényi újságkivágás hullott ki belőle. A dolgovi kommunisták egy csoportja fekete keretes gyászjelentésben mély fájdalommal tudatta az olvasókkal, hogy Aglája Sztyepanovna Revkina nyugdíjas, 1933 óta az SZKP tagja, a Nagy Honvédő Háború katonája, jelentős közéleti személyiség, tragikus körülmények között elhunyt.
    Meglepődtem, mert azt hittem, hogy valaki egy letűnt korszakból származó szöveget küldött nekem. Amikor azonban megfordítottam a papírszeletkét, és a következőket olvastam: „Újdonságok az interneten”, „A személyhívó mint kommunikációs eszköz”, „Adóhiv” (a szó végét levágták), még jobban meglepődtem. Ugyan kinek juthat eszébe manapság, hogy valakinek az SZKP tagságát emlegesse?
    Az ismeretlen, aki az értesítést küldte, nyilván úgy gondolta, hogy a hír nem fog hidegen hagyni, és igaza is volt. Rég nem jártam Dolgovban, nem tudtam, hogy Aglája ilyen magas kort élt meg, mi több, el sem tudtam képzelni, hogy volt képes a mai világban létezni. Haladéktalanul Dolgovba utaztam, kivettem egy szobát a volt Kolhoz szállóban, ami most „Continental” szálloda, úgy két hétig maradtam ott, és kikérdeztem mindenkit, aki valamit is tudhatott Aglája utolsó éveiről. Az emberek Agláját hol Agaládkának, hol eszelős Aglájának emlegették – nevét mindig a jelleméhez igazították. Korábbi életútját jól ismertem, és részben le is írtam a Csonkin és az Elgondolás című könyveimben. Nem szeretnék ismétlésekbe bocsátkozni, de azért röviden emlékeztetem az olvasót: mivel Aglája ifjú és lelkes komszomolista volt, belejavított a személyi okmányaiba, hozzátoldott az életkorához öt évet vagy még többet is, majd belevetette magát az osztályharcba. Lóháton, rövid bőrkabátban és forgópisztollyal a kezében portyázott az itteni tájakon, a gazdagokat kuláktalanította, a szegényeket pedig beterelte a kolhozba. Azután egy gyermekotthont vezetett, férjhez ment Andrej Revkinhez, a járási vb-titkárhoz, akit azonban a későbbiekben kénytelen volt feláldozni a szent cél érdekében. 1941 őszén, amikor a német csapatok bevonultak Dolgovba, Aglája felrobbantotta a helyi villanytelepet, ahonnan férje, aki a robbanótölteteket helyezte el, már nem tudott kimenekülni. „A Haza nem felejt el!” – kiáltotta férjének Aglája a tábori telefonba, majd összeérintette a két vezetéket.
    A háború alatt Aglája Sztyepanovna partizánosztagot vezetett, amiért két katonai érdemrenddel is kitüntették. A háború után járási titkár volt, amíg fel nem „falták” nála hataloméhesebb elvtársai. Aglája ekkor visszatért háború előtti munkájához, és ismét a Dzerzsinszkij gyermekotthont vezette. Itt érte utol 1956 februárjában az a történelmi esemény, melynek leírásával történetünk kezdődik.
Első rész
„Társbérletesítés”
1.
    1956 februárjában, az SZKP XX. Kongresszusának utolsó napján, a Dolgovi Járási Vasutasklubban a helyi pártaktívának felolvasták Hruscsov a sztálini személyi kultuszról szóló titkosított jelentését. A beszámolót a járási pártbizottság másodtitkára, Pjotr Klimovics Disznov tartotta, aki jó húsban lévő, vörös arcú, kopasz férfi volt. Disznov vastag, nedves fülét szürkés szőrzet borította, ami nagyon is megfelelt a nevének. Mellesleg szólva, Dolgovban sok fontos embernek volt beszédes családneve. Akadt olyan időszak, amikor egyszerre volt hivatalban Dutyiskin rendőrfőnök, Szigorov ügyész, valamint helyettese, Lopovszkij, Megkenevszkij bíró és Bogdan Filippovics Neolvasko, a népművelési osztály vezetője.
    Disznov lassan, hangosan cuppogva olvasta a szöveget, mintha cseresznyeevés közben magokat köpködne. Ehhez még selypelt is, majd’ minden szónál elakadt, főként az idegen eredetűeknél.
    Disznov olvasott, a pártaktíva vastag nyakú, felnyírt tarkójú tagjai pedig némán, feszült arckifejezéssel hallgatták.
    Ezután következtek a kérdések: lesz-e tisztogatás a pártban, és mit csináljanak a Sztálin-képekkel, vegyék-e le őket a falról, tépjék-e ki a könyvekből, miként ez oly gyakran megesett a forradalom és a polgárháború egykori vezéreivel és hőseivel? Disznov önkéntelenül is rásandított a Sztálin-portréra, amely mindjárt a Lenin-kép mellett lógott a falon, összehúzta magát, és kissé bizonytalankodva kibökte, hogy tisztogatás nem várható, a képekkel kapcsolatban pedig semmi ok a sietségre. Noha Sztálin elkövetett bizonyos hibákat, attól még pártunk, valamint a világ kommunista mozgalmának kiemelkedő – ahogy az előadó kifejezte magát – alakja volt, és az is marad, kinek érdemeit senki sem szándékozik elvitatni.
    Aglája Revkinát, aki sok mindenen ment már keresztül életében, felkészületlenül érte ez a csapás. A klubból kifelé menet többen hallották, amint, konkrétan senkihez sem intézve szavait, fennhangon így szólt:
    – Ezt a mocskot!
    S minthogy azon az estén az utcát egyáltalán nem lepte sár, éppen ellenkezőleg, hideg, hófúvásos idő volt, a tájat patyolattiszta hó födte, Aglája szavait senki sem értelmezhette szó szerint.
    – Bizony, bizony – kontrázott Valentyina Szemjonovna Bocskarjova, a mezőgazdasági géposztály tervfelelőse. – És mi még egy ilyen emberben hittünk!
    Jelena Muravjova (fedőneve Mura) haladéktalanul jelentette ezt a röpke beszélgetést a BM helyi kirendeltségén; mellesleg a jelentés állításait teljes mértékben alátámasztotta maga Bocskarjova is, akivel a későbbiekben – óvintézkedés gyanánt – elbeszélgetést foganatosítottak.
    Ám Bocskarjova alaposan félreértette Agláját. Bár a mocsok szót Aglája valóban átvitt értelemben használta, de korántsem úgy, ahogy azt Bocskarjova gondolta.
    Aglája hazament, de sehogy sem találta a helyét. Nem Sztálin bűnei rendítették meg, hanem éppenséggel az őt bíráló szavak. Hogy merészelték ezt tenni, honnan vették maguknak a bátorságot? Háromszobás lakásának szobáit rótta, apró, de kemény öklével a combját csapkodta, s láthatatlan vitapartnerei felé fordulva egyre csak ezt ismételgette: Hogy volt ehhez bátorságotok? Kicsodák vagytok ti? Kire emeltetek ti kezet?
    „S ti, gőgös utódok…”1 – törtek elő emlékezetéből az elfeledettnek hitt sorok.
    Sohasem hitt Istenben, de most csöppet sem lepődött volna meg, ha Disznovnak beszéd közben egyszerre csak megbénul a nyelve, leválik az orra vagy szélhűdés éri. Túlontúl szentségtörő volt az, ami a Vasutasklubban elhangzott.
    Igen, nem hitt a mennyei atyában, számára a földi Mindenható Sztálin volt. Sztálin híres arcképe, amin éppen rágyújt a pipájára, és kezében ott az égő gyufa, a láng meg már-már a bajszát pörköli, a háború előtti években íróasztala fölött lógott, még a háború alatt az erdőben rejtőzködő partizáncsapathoz is magával vitte, a győzelem után pedig ismét visszakerült megszokott helyére. Egyszerű arckép volt, közönséges hársfa keretben. Amikor Agláját életének legdrámaibb tetteivel kapcsolatban kétségek gyötörték, az arcképre emelte tekintetét, és Sztálin elvtárs kissé hunyorogva, jóságosan, bölcsen mosolyogva szinte biztatta: igen, Aglája, képes vagy arra, hogy megtedd, meg kell tenned, s hiszem, hogy meg is teszed. Aglája bizony nemegyszer kényszerült másokat érintő súlyos, kemény, sőt kegyetlen döntéseket hozni, de ezt mindig a pártért, az országért, a népért, az eljövendő nemzedékekért tette. Sztálin arra tanította, hogy a nemes eszme érdekében mindent fel szabad áldozni, és senkit sem kell sajnálni.
    Persze a többi vezetőt is tisztelte: a Politikai Bizottság tagjait, a Központi Bizottság titkárait, de ők a szemében csak földi halandók voltak. Nagyon okos, bátor, a közös eszmékhez feltétel nélkül hű emberek, de mégiscsak emberek. Hibázhattak gondolatban, szóban vagy akár a tetteikben. Egyvalaki volt csak utolérhetetlenül nagy és tévedhetetlen, kinek minden szava, minden tette oly zseniális volt, hogy a kortársaknak és az utókornak sem maradt más választása, mint hogy elismerje ezek kétségbevonhatatlan helyességét, s vakon teljesítse útmutatásait.
2.
    A nagy Sztálin-szobor Dolgov központjában, a Sztálin téren állt, amelyet régebben Főtemplom térnek, azt megelőzően pedig Hősi halottak terének hívtak. A szobrot Aglája kezdeményezésére állították fel 1949-ben Sztálin 70. születésnapja tiszteletére. Aglája annak idején a járási pártbizottság első titkára volt, de még így is jelentős ellenállást kellett leküzdenie. Mivel mindenki tisztában volt azzal, milyen fontos nevelő hatása lenne a szobornak, senki sem merte nyíltan ellenezni – a nép sötétben bujkáló ellenségeit és egyéb népcsalókat leszámítva, akik a háborús pusztítás utáni felfordulás állapotára hivatkozva tiltakoztak. Azt hajtogatták, hogy akadozik az élelmiszer-ellátás, az emberek nyomorognak, éheznek és puffad a hasuk, és még különben sem jött el annak az ideje, hogy a járás ilyen nagyszabású és a helyi költségvetés lehetőségeit messze meghaladó terveket szőjön.
    A szobor egyik fő ellenzője Wilhem Leopoldovics Livsic volt, a Bolsevik Tempó című újság felelős szerkesztője. Írt egy cikket „Kenyér helyett bronz” címmel, és le is közölte az újságjában. Ebben azt állította, hogy a monumentális propaganda természetesen nagyon fontos dolog, ezt még Lenin is hangsúlyozta, de amikor szenved a mi népünk, vajon van-e erkölcsi jogunk arra, hogy ennyi pénzt költsünk egy szoborra? „Mármint kié ez a »maguk« »mi«-je?” – érdeklődött Aglája a szerkesztőségnek beküldött levelében, és mindjárt meg is világította ugyanott, hogy a mi orosz népünk türelmes, még szorosabbra is képes húzni a nadrágszíját, és átmenetileg képes tűrni még egy keveset, ellenben a szobor, amelyet felállít, évszázadokig is fennmarad. Livsic válaszában közölte, hogy nekünk mindannyiunknak csak egy népünk van, mégpedig a szovjet; a szoborra szükség van, de azt később is fel lehet állítani, például akkor, amikor az országban, illetve a járásban jobb lesz a gazdasági helyzet. Ezenközben még volt pofája azt állítani, hogy ő Sztálin egyik hű szövetségese. Sztálin, bölcs és szerény lévén – írta Livsic – sohasem helyeselne egy ehhez hasonló pazarlást hazánk eme nehéz órájában.
    Ez persze demagógia volt. Livsic nagyon is jól tudta, mint ahogy mindenki, csak hát hangosan nem illett beszélni róla, hogy a gazdasági helyzet csak a kommunizmus idején lesz kedvező. És akkor most a kommunizmus eljöveteléig üljünk ölbe tett kézzel: ne építsünk, ne fűrészeljünk, ne varrjunk, ne gyaluljunk, ne kovácsoljunk, és ne faragjunk semmit? Tán csak nem erre számít ez a hazátlan bitang kozmopolita Livsic? Mindenesetre elszámította magát. Hamarosan leleplezték a nemzetközi cionista kémszervezettel, a „Joint”-tal fenntartott kapcsolatát, és megkapta méltó büntetését. Egy csendes hajnali órán a háza elé gördült egy rabomobil, amit a nép csak „fekete varjúnak” vagy „fekete Maruszjának” hív, és jó messzire elvitte Dolgov városától ezt a népért közbenjáró fogadatlan prókátort.
    Livsic nem volt egyedül. Mások ugyan nem fogalmaztak ennyire nyíltan, de célozgattak.
    Miután Aglája letörte az ellenállást, elérte amit akart: felállíttatta a szobrot. Igaz, a szobor, az eredeti tervtől eltérően, nem bronzból készült el, hanem vasból. A bronzot szállító vonat ugyanis elhagyta ugyan Juzsnouralszkot, de sohasem ért Dolgov városába. Hogy hova tűnt, azt máig nem tudni. Ennek akkor egyes ellenséges érzületű egyének igencsak örvendtek. Lehet, hogy Wilhem Leopoldovics Livsic is ennek örült a cellaküblin ücsörögve, de öröme korainak bizonyult. Az ellenség ismerte Agláját, de nem eléggé. Alábecsülték győzni akarását és azt, hogy kitűzött céljaiból sohasem engedett. Aglája elutazott Moszkvába, tanácsot kért Max Ogorodovtól, majd mindjárt meg is bízta egy vasszobor elkészítésével.
3.
    Sztálin 1949. december 21-én, egy szerdai napon töltötte be 70. életévét.
    Aglája élete végéig emlékezett erre a borongós, fagyos, ködös reggelre, a gránittalapzatra s a fehér vászonba burkolt, madzaggal körbetekert figurára.
    Az erős szél a szobrot borító vászon széleit cibálta, s kavarta a száraz, szürkés havat, mely vékony rétegben lebegett a tér fölött. Munkanap volt, de az egész járási vezetés kivonult; a férfiak egyforma fekete kabátban és rénszarvasprém sapkában parádéztak, Aglája csak egy pihekönnyű, de meleg orenburgi kendőt viselt. Többek között megjelent Genagyij Kuzselnyikov is vatelinbéléses, perzsaprém galléros posztókabátban és úgyszintén perzsaprém kucsmában, lábán csizma, melyet a „Vörös háromszög” gyár által készített kalucsni védett. Iván Kuzmics Dirohvoszt, a járási belügyi főnök bundabéléses bőrkabátjával és ellenzős bőrsapkájával tűnt ki a többiek közül. A kolhozelnökök teljesen egyformán néztek ki: mind pirospozsgásak, vörös orrúak voltak, báránybőr sapkát és nemezcsizmát viseltek. Természetesen jelen volt az emlékmű alkotója, Ogorodov szobrász is, aki egyenesen Moszkvából érkezett az esemény színhelyére, a helyi időjárási viszonyoknak a legkevésbé sem megfelelő öltözékben: vékony átmeneti kabátot viselt, nyakán piros sál, fején félrecsapott sötétkék bársony svájcisapka, lábán lakkcipő. Feleségét, Zinaidát is magával hozta.
    Zinaida aligha fog jelentős szerepet játszani elbeszélésünkben, de ha már szóba került, említsük meg, hogy Ogorodovnál négy évvel idősebb, telt idomú, erőszakos természetű, a dohányzástól rekedt hangú nő volt, borzasztóan mocskos szájú; az ilyen azokban a tiszta erkölcsű időkben még ritkaságnak számított – nem ügy, mint manapság.
    Ogorodovot az asszony a szemétdombon szedte fel még a háború előtt. Legalábbis ő ezt állította. Igazság szerint nem is a szemétdombon talált rá, hanem a malahovi kollégiumban. Kosztromából vagy Kalugából jött fel Moszkvába, ebben a kollégiumban húzta meg magát; a kutya sem ismerte még. Elég lestrapált fazon volt. Kenyéren és vízen élt, egyik ösztöndíjtól a másikig tengődött. Összes vagyona a ruhájából, a bőröndje tartalmából, na meg magából a zöld olajfestékkel bevont, furnérból készült, öt milliméteres drótfogantyúval ellátott bőröndből állt; ez utóbbi erősen emlékeztetett egy töltényrakaszra.
    Zinaida befogadta a jövendő szobrászt a társbérleti szobájába, ahol vénséges vén házsártos anyjával lakott, kivakarta a koszból, kikupálta és összeállt vele. Együtt kínlódták át a diákéveket. Ogorodov akkoriban kiskakast, farkast, medvét vagy nyuszit formázó cserépfütyülőket mintázott, a gázsütőben égette ki őket, Zinaida pedig a tyisinai piacon próbált túladni rajtuk.
    Másféle szobor szóba sem jöhetett, ugyan hol, miből, kinek csinálta volna? A háború után viszont – ahonnan Ogorodov négy kitüntetéssel, zubbonyán könnyebb sebesüléséről tanúskodó vörös szalaggal és „Gárda” jelvénnyel tért haza – fordult a kocka. Zinaida minden erejével azon volt, hogy előtérbe tolja mint frontharcost, hőst és zseniális tehetséget. Érdemeire hivatkozva kilincselt, kapcsolatokat épített, de azt a bizonyos határt nem lépte át (vagy ha igen, hát csak rendkívüli esetekben és szigorúan csak a nemes cél érdekében). Bejuttatta Ogorodovot a Képzőművészeti Szövetségbe, kieszközölte, hogy önálló műterme legyen, igaz, egyszerű fafűtéses faházban, de társbérlők nélkül. Mindent megtett a férfiért, ezt maga Ogorodov is készséggel elismerte, főként, ha már kicsit kapatos volt: „Zinka, egyetlenem, mire is mentem volna nélküled!”
    Zinaida gondosan ügyelt arra, hogy a férje mindig rendesen legyen felöltözve, de engedélyezett neki némi művészekre jellemző könnyedséget is. Lezser flanelingeket, puha szövetnadrágokat, bársony svájcisapkákat varrt neki; ez utóbbiakban az asszony szerint Ogorodov Rembrandtra hasonlított. Halételeket főzött neki, mert szentül hitt abban, hogy a magas foszfortartalom növeli a szellemi teljesítményt, elmélyíti a tehetséget és acélosít ja a férfi erőt. Egy szó mint száz, Max most már egész tűrhető körülmények között dolgozhatott. Alighanem még nagyobb lendülettel gyártja tovább a kiskakasokat és a macikat, ha Zinaida nem rendel el profilváltást, és rá nem veszi, hogy a továbbiakban a nép vezéreit mintázza.
    Mi sem természetesebb, hogy Maxnak Sztálinra esett a választása, s hamarosan komoly sikereket ért el a vezér szobrainak előállításában.
4.
    Az egybegyűltek – az ünnepség résztvevői és egyben nézői – a szobor talapzatánál toporogtak. A barátságtalan időjárás miatt idegenek nem voltak, de akik eljöttek, azok sem hasonlítottak egy ünnepélyes és államilag jelentős politikai aktus közreműködőire, inkább úgy néztek ki, mint egy csomó türelmetlen ember, aki sietősen el akar temetni egy szegény rokont.
    A szobrot személyesen Aglája Sztyepanovna avatta fel. Az a néhány szemtanú, aki ott volt, később úgy emlékezett, hogy Aglája ünnepi beszéde igen szabatos és határozott hangvételű volt, és bár nyilván izgult, ennek jeleit egyáltalán nem mutatta.
    – Elvtársak – kezdte Aglája náthás és agyondohányzott hangján, majd megdörzsölte összefagyott orrát –, ma a szovjet emberek és az egész haladó emberiség a mi legkiválóbb kortársunk, bölcs vezérünk, a népek tanítója, minden tudományok korifeusa, a kiváló hadvezér, a mi drága és szeretett Sztálin elvtársunk dicső jubileumát ünnepli.
    Aglája beszédére az egybegyűltek a szokott módon, csak a kulcsszavakra reagálva tapsoltak. Aglája röviden elmondta hallgatóságának mindazt, amit ők, a hetenkénti politikai szemináriumokon tanultak alapján nélküle is tudtak. Elmesélte Sztálin egész életét, kitért a vezér nehéz gyermekkorának egyes részleteire, a mozgalomban folytatott korai forradalmi tevékenységére, majd rátért a polgárháborúban, a kollektivizálásban, az iparosításban, a kuláktalanításban, az ellenzék megsemmisítésében, és végezetül a német fasizmus felett aratott történelmi győzelemben betöltött szerepére.
    Aglájának sikerült röviden kifejtenie azt a gondolatot, miszerint a propaganda összes fajtája rendkívül hasznos és fontos, különösen napjainkban, és főleg, ha jól látható, nagyméretű, monumentális, olyan, amit örök időkre terveztek.
    Ezt a mondatot Genagyij Kuzselnyikov nem eresztette el csak úgy a füle mellett. „Mit akart ezzel mondani?” gondolta magában. – „Azt, hogy a szovjet nép még ezer évig fogja építeni a kommunizmust? Most ez buta kis nyelvbotlás volt, vagy szabotázs?” Kuzselnyikov még el sem jutott gondolatának a végére, amikor Aglája megnyitotta a szoboravatási ünnepséget, és egy akkora ollót nyomott a kezébe, amekkorával a birkákat nyírják. Kuzselnyikov – ahogy volt, kesztyűben – mindkét kezével megragadta az ollót, nyisszantott vele egyet, mire a szalag két vége szétrepült, és ellibbent a szélben. A leplet csak nagy nehézségek árán sikerült lerántani, mert úgy felfújódott, mint az ejtőernyő, és folyton kitépte magát a kezükből. Amikor pedig végre-valahára megbirkóztak vele, az esemény résztvevői hátrahőköltek, felnéztek a szoborra, egy emberként elhűlten felkiáltottak, majd kővé dermedtek.
    A jelenlévőknek, Ogorodov és Zinaida kivételével, halvány fogalmuk sem volt a művészetekről, a szobrászatról meg végképp, de még ők is felfogták, hogy nem egyszerű szobrot látnak, hanem valami nagyon különleges dolgot. A szobor Sztálint teljes díszegyenruhában ábrázolta: generalisszimuszi váll-lapokkal, kicsit szétnyíló katonaköpenyben, hogy látható legyen a zubbonya és kitüntetései; jobb karja a magasba lendült, nyilván azért, hogy üdvözölhesse az elvonuló néptömegeket, leeresztett bal kezében pedig a kesztyűjét szorongatta.
    A szobor úgy mustrálta az egybegyűlteket, mintha élne. Sztálin föntről tekintett le rájuk, titokzatosan somolygott a bajusza alatt; mindenkinek határozottan úgy tűnt, hogy integet a jobb kezével, de mozog a bal keze is: a térdét csapkodja a kesztyűjével.
    Max Ogorodov először nem hitt a saját szemének, amikor meg mégis, akkor eltátotta a száját, és ezzel a mondhatni ostoba kifejezéssel az arcán úgy megdermedt, mintha maga is hirtelen vasbálvánnyá változott volna.
    Az elmúlt években Sztálint mintázta, csak Sztálint, Sztálinon kívül senki mást, de őt aztán minden lehetséges módon: Sztálin fejét, Sztálin mellszobrát, Sztálint teljes életnagyságban, ülő és álló Sztálint (csak fekvőt nem), zubbonyban, katonaingben, hosszú szárnyú lovassági köpenyben, az utóbbi időben pedig generalisszimuszi egyenruhájában. A végén úgy belejött a dologba, hogy Joszif Visszarionovicsot akár csukott szemmel is képes volt megmintázni.
    Az illetékes hatóságok kiváló mesternek tartották, olyannak, aki tökéletesen elsajátította a szocialista realizmus módszerét. Nagyra értékelték, példaképül állították mások elé, támogatták erkölcsileg, anyagilag és az utóbbi kettőt ötvözve, adományoztak neki címeket, rangokat, kitüntetéseket és díjakat, dicsérő cikkeket írtak róla az újságokban; bekerült a neve az lexikonokba, felvették a nevét a nagy klasszikusok és az élelmiszer-hiánycikkekre jogosultak névjegyzékébe is. A kollégái azonban módfelett középszerűnek tartották, lelketlen iparosnak, sőt kontárnak, és egyáltalában, ha szóba jött a neve, csak annyit mondtak: „Ja, az!” És mivel nem tekintették istenáldotta tehetségnek, s úgy gondolták, hogy ezzel ő maga is tisztában van – vagyis építgeti a karrierjét, de nem pályázik valódi művészi babérokra –, csak legyintgettek. De mekkorát tévedtek! Bár Ogorodov valóban tisztában volt azzal, hogy gyatra műveket alkot, ennek ellenére igenis előkelő pozíciókra pályázott, nem kizárt, hogy magára az Olimposzra is; így azután, amikor éppen a soron következő Sztálint mintázta, egyáltalán nem végzett trehány munkát, hanem alkotott: bűvölte az anyagot, valóságos szertartást végzett. Minden egyes alkalommal változtatott egy kicsit: hol a szobor test- vagy fejtartásán módosított, hol a szemrésén vagy a szája zártságán igazított. Amikor az utolsó simításokat végezte: hol messzebbről, hol közelebbről nézte a szobrot, néha becsukta a szemét, és mint valami sugallatra itt-ott belenyomott, vagy összenyomott rajta valamit, javítgatta, belekotort a körmével – abban az hiú reményben, hogy egyszer csak megtörténik a csoda. Majd megint messzebbről nézte, azután közelebbről, majd csövet formált a kezéből – bár ez valószínűleg kívülről szemlélve nevetségesnek tűnt –, és igyekezett lelket lehelni az alkotásába. Mindhiába, a mű nem kelt életre, nem volt benne semmi titokzatos, semmi misztikus. Ogorodov szenvedett, néha még sírt is, ritkás haját tépte, fejét ököllel verte, és tehetségtelennek nevezte magát; ebben egyébként nem volt igaza: csak az tehetségtelen, aki nem tudja ezt magáról.
    Ogorodov ezt a szobrot is, amíg a műteremben volt, középszerűnek vélte; de most, hogy a talapzaton állt (hát ez hiányzott neki!), életre kelt: gúnyosan és diadalmasan mustrálta az alant állókat és alkotóját, olyan arccal (bizonyos értelemben arcátlanul), mintha ő maga teremtette volna önmagát.
    – Istenem! Istenem! – mormogta a döbbent alkotó, miközben le sem vette a szemét a szoborról. – De hiszen ez él, él, ugye él? – kérdezte önmagát, azon csodálkozva, miként nem vette ezt korábban észre.
    – Nyugodj már meg! – súgta Zinaida a férjének, majd erélyesen belenyomott a szájába egy cigarettát, aminek a szipkája olyan volt már, mint egy jégcsap.
    – Nem – mondta Ogorodov, nem tudni, mit tagadva, majd kinyújtotta a kezét teremtménye felé és rákiáltott: Na-a! – Majd még egyszer: – Na-a! Na-a!
    – Maga kihez beszél? – érdeklődött Kuzselnyikov kihívón.
    – Nem magához – intette le Ogorodov, rá se hederítve annak magas rangjára. Majd megint elkiáltotta magát: – Na-a! Na-a! Na-a!
    A körülötte állók kissé zavarba jöttek, és a biztonság kedvéért egy kicsit hátrább húzódtak Ogorodovtól, mint egy potenciális örülttől, ő pedig szenvedélyesen kitárt karokkal odalépett az emlékműhöz, és rákiáltott:
    – Na-a, szólalj már meg!
    Természetesen, Ogorodov már régebben is fordult hasonló kéréssel a teremtményeihez. Sőt, jóval őelőtte a nagy Michelangelo ugyanerre kérte az általa teremtett Mózest. De a téren egybegyűlt emberek, nem sejtvén, hogy plágiummal van dolguk, összenéztek, mellesleg egyesek tisztelettudón, mert bár feltételezték, hogy a szobrász nincs magánál, de hát attól művész. Szerafim Flaskov költő közelebb húzódott művésztársához, megveregette a vállát, és miközben rálehelte másnapos, fokhagymaszagtól és rothadó fogaktól bűzös leheletét, tiszteletteljesen azt mondta:
    – Tényleg olyan, mintha élne.
    – Hülyeség! – ellenkezett a szobrász suttogva. – Mi az, hogy „mintha”? Nem olyan, mintha élne, hanem él. Nézze csak meg: néz, lélegzik, látszik a lehelete.
    Ez teljesen sületlen állítás volt. A szobor vasajkai szorosan össze voltak zárva, semmiféle pára nem jött ki közöttük. És nem is jöhetett. Könnyen lehetséges, hogy csupán a szobor kisebb mélyedéseiben örvénylett a hó, csak hát nem pusztán a szobrásznak tűnt úgy, hanem az összes többi embernek is, hogy a vasbajusz alatt tényleg gomolyog valami.
    Amíg Ogorodov összefüggéstelenül rikoltozott, Zinaida, a felesége – kialudt cigarettáját szopogatva – a közeljövőről morfondírozott. Zinaida szívósan igyekezett embert csinálni férjéből, de ezenközben azt is előre látta, hogy ha Ogorodov befut, és híres lesz, rajongók ragadozóhada veszi majd körül, minek folytán neki, a sok vesződségbe belehervadt feleségnek a helyzete bizonytalanná válik. Ogorodov, nem vette észre házastársa tépelődéseit, feldobta a sapkáját, majd ledobta a lába elé, és „Nem éltem hiába!” kiáltásokkal olyan vadul kezdte taposni szegény rongyot, mintha az lenne a hibás abban, hogy Ogorodov eddig hiába élt. „Nem éltem hiába, nem és nem!” – kiáltozott tovább, mivel nem értette, hogy az élet, mint olyan, mindenféle kötelezettség nélkül adatik nekünk, és azt, hogy nem éltünk hiába, egyáltalán nem szükséges semmiféle nagyszabású dologgal igazolni.
    A szobrász addig taposta a sapkáját, amíg a szél meg nem sajnálta szegény rongyot, ki nem tépte a lába alól, és el nem vitte valahová a fagyos sötétségbe; Ogorodov pedig fedetlen, kopaszodó fővel ismételten kitárta karját a szobor felé, és rimánkodni kezdett:
    – Mondd meg, hogy élsz! Bizonyítsd be, mozdulj meg, adj jelt! Hallod, amit mondok, vagy nem hallod?
    És ekkor egy télen ritkán előforduló természeti jelenség következett be: valahol messze megdördült az ég, halkan, épp csak annyira, mintha egy szekér hajtott volna rá egy utcakőre.
    Az Ogorodov mögött álló elvtársak kivétel nélkül megrögzött materialisták voltak, senki közülük elvileg nem hitt sem az isteni gondviselésben, sem az ördögben, de minél inkább nem hittek bennük elvileg, annál inkább gyanították, hogy mindkettő létezik. Ezért a dörgés hangjára ösztönösen összerezzentek, az első sorban állók hátrálni kezdtek, és nekiütköztek a mögöttük állóknak; a villámlás, amely mellesleg teljesen dörgés nélkül villant, méghozzá a téli égbolton, a résztvevőket döbbent rémületbe ejtette. A vasgeneralisszimusz szemében mohó narancsszínű láng gyúlt a villámlástól. A láng egy ideig elidőzött a szemgödrében, majd lassan kihunyt, mintegy beljebb húzódva. Ekkor azután az ünnepség egyik-másik résztvevőjét érthetetlen félelem fogta el, egyeseknek önkéntelenül eszükbe jutott mindaz, amit feleségük, hazájuk, a párt és személyesen Sztálin elvtárs ellen vétettek, eszükbe jutott az összes sikkasztás, vesztegetés, be nem fizetett tagdíj; majd a lehetséges büntetés gondolatától megbabonázva, megdermedtek. Amikor a dermedtség kezdett felengedni, megint Szerafim Flaskov hangja hallatszott. Önmaga és mások bátorítására megjegyezte, hogy a természetben történnek időnként tudományosan megmagyarázhatatlan események is.
    – Igen – reagált sokatmondón a területi bizottság titkára, Kuzselnyikov –, egyes településeken vannak még ilyen megmagyarázhatatlanságok. És kalucsni s cipőjében elcsoszogott a rá várakozó Pobeda irányába, lehetőséget adva a rendezvény résztvevőinek, hogy elgondolkozzanak azon, mit is jelentett a válasza, és mire utalhatott. Csak nem arra, hogy a járás nem tartozik a példaszerűek közé? De hogy jönnek ide a természeti jelenségek? A természeti jelenségek maguk döntik el, hogy hol akarnak megjelenni, és nem szoktak a járás vezetőségéhez engedélyért folyamodni. Ennek ellenére a felettes pártvezető elégedetlenségét fejezte ki, amiből a többiek kihallották, hogy ebből itt személycserék lesznek. Ez a gondolat egyeseket nyugtalanított, másokat viszont reménnyel töltött el. És akkor elkezdődött a harc, ahogy annak idején mondták: a jó és jobb között, aminek eredményeképpen Agláját eme felelősségteljes poszton az olajsajtoló üzem addigi pártbizalmija, egy bizonyos Vaszilij Szidorovics Nyecsájev váltott fel. Agláját viszont, ahogy már szó volt erről, a gyermekotthonba helyezték át, hogy a felnövekvő nemzedéket nevelje.
5.
    Ahol túl sok a költő, ott primitív a nép.
    Legalábbis ez volt a véleménye idősebb barátomnak, Alekszandr Mihajlovics Makarovnak, akit csak Admirálisnak hívtunk, s akiről alább még ejtünk szót. Amikor először mondta ezt, állítása elég nagy sületlenségnek tűnt, de azután felsorolt egy csomó országot, sőt földrészt, ahol az emberek koldusszegényen és mély tudatlanságban élnek, és a többség számára ismeretlen fogalom az elektromosság és a WC-papír, de bőségesen el vannak látva a legkülönfélébb bárdokkal, énekmondókkal, népi és udvari költőkkel. A helyi hatalmasságok igen nagyra becsülik a költészetet; a jó költőket (akik szépeket írnak a hatalomról) elhalmozzák mindenféle földi jóval, a rossz költőknek pedig (akik csúnyákat írnak róla) a fejét veszik. A fejvesztés kockázata némelykor olyan nagy hatással van a költők öntudatára, hogy megesik: a rossz költők sokkal jobban írnak, mint a jó költők, s ezeknek a rossz költőknek a verseit az emberek füzetekbe másolják, kívülről megtanulják és nemzedékről nemzedékre adják tovább. Noha Dolgovban a költők megregulázása enyhébb eszközökkel történt (nem vették a fejüket, igaz, élni sem hagyták őket), az egy főre eső poéták száma nyilvánvalóan meghaladta a reális szükségletet. A 40-es évek végének legismertebb és legjelentősebb költőjének kétségkívül a tiszteletre méltó Szerafim Flaskov mester számított, aki azonban nemcsak öregedett, hanem lassan minden vonatkozásban ki is öregedett. Kezdetben csak a felső fogsorának hat frontfogát hullajtotta el, majd megőszült, csoszogni kezdett, görnyedten tartotta magát, gyengécske metaforákat gyártott, nem tartotta be a versmértéket, elkoptatott, gyatra kis rímeket faragott, mint például: „vér–kövér”, „népnek–szépnek”, „akar–vakar”, „sétál-szétáll”. S mindezt abban az időben, amikor az ifjú poéták már bátran próbálkoztak tőrímekkel, asszonáncokkal, disszonáncokkal, összetett rímekkel, s ki tudja, még miféle rímekkel, olyanokat találtak ki, hogy: „takaros–takarodj”, „barlang–ballag”, „felsül–falsul”, „győzelem–jöjj velem”, valamint lélegzetelállító költői képeket és metaforákat kreáltak. A város legkifinomultabb univerzális tollforgatója – a költő, esszéíró, művészettörténész, publicista és egyáltalán az írott szó sokoldalúan tehetséges mestere – Vlad Bomlov volt. 1949-ben, még az általános iskola nyolcadik osztályos tanulójaként komoly fogalmazást szentelt a Sztálin-emlékműnek. Bár csak egy iskolai dolgozat volt, olyan figyelemre méltóra sikeredett, hogy a Dolgovi Pravda is leközölte. Az esszé címe… jaj, valahogy most nem ugrik be… Talán „A fémbe fagyott dallam”? Vagy esetleg „A vasba dermedt muzsika”? Valami ilyesmi. Nagyon kifejező cikk volt, tele szemléletes képekkel, s mély mögöttes tartalmat hordozott. A szerző elmondta Ogorodov szobrász művéről, hogy az nem sikerülhetett volna olyanra, amilyen végül is lett, ha nem forr csodálatos egységbe a művész tehetsége és a megmintázott személy iránt érzett őszinte szeretete. „Ahogy ezt a csodát szemléljük, nehéz elképzelnünk, hogy egyáltalában emberi kéz mintázta meg” – írta Bomlov. „Nem is így történt: egy dal szakadt ki, egy lélegzet tört fel a szobrász lelkéből, anyagi formában testesült meg, emberi alakot öltött, hogy mi valamennyien csodálhassuk.”
    Noha nem minden szempontból felelt meg a szocialista realizmus követelményeinek, Bomlov cikke nagy hatást tett az olvasókra, és elnyerte a hivatalos ideológusok tetszését is. Pjotr Klimovics Disznov, miután elolvasta a cikket, így szólt: „Hát, igen, ez a mi emberünk.” Elgondolkodott, s hozzátette: „A miénk,”
    Ami pedig Max Ogorodovot illeti, miután ilyen megkérdőjelezhetetlen remekművet hozott létre, híressé vált, sok állami megrendelést kapott, s hozzá először a Sztálin-díj harmadik fokozatát, majd a másodikat, s végül az elsőt is. Feleségét, Zinaidát pedig, aki nem alaptalanul tartott ettől korábban, első osztályú, tizennyolc évvel fiatalabb új asszonyra cserélte. És persze irgalmatlanul fejébe szállt a dicsőség. Elbizakodottságában azt hangoztatta, hogy túlszárnyalta valamennyi neves kortársát, még Tomszkijt és Konyenkovot is. A nagy elődök közül csak Mürónt, Praxitelészt, Michelangelót és bizonyos mértékben Rodint tekintette magával egyenrangúnak.
    Kár lenne tagadni, hogy Ogorodov alkotása valóban maga volt a meg testesült csoda. A legavatottabb, legtapasztaltabb és legszkeptikusabb műértőket is bámulatba ejtette. A tudós művészettörténészek külön ezzel a céllal utaztak le Dolgovba, s nemcsak a 26 rubeles napidíj bűvöletében, hanem mert a saját szemükkel akarták látni, és bizonyságot szerezni. Egyikük, miután megszerezte a bizonyságot, zsebkendőt húzott elő a zsebéből, felszárította könnyeit, és így szólt: „Kész, vége! Most már akár meg is halhatok,” És ez a reakció senkinek sem tűnt túl érzelgősnek. Mindenki jól látta, hogy ezt az emlékművet a belőle sugárzó titokzatos erő különbözteti meg a többi hozzá hasonlótól. A tér közepén állott, s a kisebb és nagyobb utcák minden irányból ide futottak össze. Míg korábban azonban ez a véletlen találkozás az évszázadok kusza városépítészetének következménye volt csak, most az ember szinte fizikailag érezte, hogy az utcákat a szoborból áradó különös delejes erő vonzza ide; maga az emlékmű pedig a város természetes központjává lépett elő, mely nélkül a város hovatovább nem is működhet, miként a kocsikerék sem foroghat tengely nélkül. Aki akkoriban megfordult Dolgovban, el sem tudta képzelni, hogyan létezhetett a város évszázadokon keresztül e szobor nélkül.
    Sok helyi lakos és átutazó vendég nézte meg a szobrot, és tapasztalta meg azt a tényt, hogy bármely oldalról is közelítenek hozzá, a vas vezér mindig feléjük néz, ha valaki az emlékmű mögé került, úgy érezte, hogy a szobor a hátával is látja. Ha pedig valaki egyenesen a vasember szemébe nézett, megmagyarázhatatlan félelem töltötte el, mely bénító rettegésbe-csapott át. És mindez nemcsak az emberekre, hanem az alacsonyabb rendű állatokra is kiterjedt. Még a galambok sem telepedtek az ellenzős vassapkára, noha annak kerek, lapos tányérja alkalmas lett volna le- és felszállópályának, illetve hogy madárszükség elvégzésére használják. Ráadásul (de ez már tényleg csak apróság), a szobrot nem fogta a rozsda sem.
    Ogorodov szobrász rendkívüli alkotásának messze földön híre ment; s egy alkalommal külön ezért Dolgovba látogatott a Politikai Bizottság egy befolyásos tagja is, hogy megállapítsa, nem lenne-e érdemes ezt a monumentális műremeket áttelepíteni Moszkvába. Kuzselnyikov kíséretében kivonult a térre, megtekintette a szobrot, rajta is erőt vett az a bizonyos nyugtalanság, s miután összeszedte magát, kijelentette: „Nincs rá szükségünk!” Ebből ismét csak személyzeti ügy lett. Kuzselnyikovot leváltották, és egy távoli afrikai országba helyezték nagykövetnek. De a PB-tagnak is kisvártatva nyoma veszett a „Nincs rá szükségünk” mondat miatt. Az ominózus mondat ugyanis Sztálin fülébe jutott, aki viszont azt értette ki belőle, hogy nem a szoborra, hanem őrá nincs szükség; ezek utána a PB-tag eltűnt, nevét minden listából, tankönyvből, kézikönyvből és lexikonból törölték; s jelenleg még a történészek sem tudják hitelt érdemlően megállapítani: létezett-e egyáltalán ez az ember.
    Az emlékmű állításának idején aligha érezte valaki is eltúlzottnak Aglája azon feltételezését, miszerint a szobor évezredekig itt fog állni. Azt meg végképp nem képzelhette senki, hogy az abban az évben született gyerekek az iskoláskort sem érik el, és nemcsak az emlékmű alatt, hanem a nagy vezér életműve alatt is meginog a talaj.
6.
    Miután hazatért a pártaktíva gyűléséről, Aglája nem találta a helyét. Ivott egy kis vodkát, azután bevett egy nyugtatót, azután megint vodkát ivott. Lefeküdt, azután felpattant, ide-oda futkosott a szobában, erősen gondolkodott, de sehogyan sem értette, hogyan történhetett mindez. Olyan szavak hangzottak el, amelyek után már lehetetlen volt a szokott módon élni, ha egyáltalán lehetett még élni. Hruscsov kijelentette, Mikoján támogatta, Molotov, Malenkov, Vorosilov, Kaganovics nem szólt semmit. Pedig egytől egyig mind Sztálin hűséges tanítványai és munkatársai voltak. Megesküdtek rá, hogy készek meghalni érte. Mi történt velük? Megbolondultak? Áruló lett belőlük? Mindből egytől egyig? Aglájában egy másik kétely is motoszkált: és Sztálin? Sztálin, aki annyira okos volt, és mindenkinek a veséjébe látott, hogyhogy nem látott át rajtuk?
    Most eszébe jutott, hogy bizonyos célzásokból már régebben is érezhető volt, hogy változik Sztálin megítélése. Disznov még a múlt év végén megjelent nála a gyermekotthonban, és amúgy mellékesen, de igen határozottan azt javasolta neki, hogy szedje le a „Köszönet Sztálin elvtársnak a boldog gyermekkorunkért!” feliratú transzparenst, ami az előcsarnokban lógott. „Elavult lózung” – jegyezte meg, és jelentőségteljesen Aglájára nézett. Amikor pedig Aglája megkérdezte, milyen lózungot tegyenek ki az elavult helyett, Pjotr Klimovics azt mondta, hogy lehet akár ugyanezt is, de a „Köszönet Sztálin elvtársnak” szavakat cseréljék ki „Kommunista Pártnak”-ra, és a teljes szöveg az legyen, hogy: „Köszönet a Kommunista Pártnak a boldog gyermekkorunkért!”
    – Hosszú lesz – kételkedett Aglája.
    – Nem baj, ha hosszú, az a fontos, hogy politikailag helyes legyen. – Majd rásandított Aglájára és hozzátette, hogy az életet realisztikusan kell szemlélni, pontosabban azt mondta, hogy „realasszikusan”.
    Aglája úgy tett, mint többnyire a hasonló esetekben. Megígérte, hogy leszedi a transzparenst, de esze ágában sem volt megtenni. Azt hitte, Disznov megfeledkezik róla, de tévedett, az már másnap rátelefonált és megkérdezte, megtette-e azt, amiben megállapodtak. Amikor meghallotta, hogy Aglájának még nem volt rá ideje, keményen ráförmedt
    – Ne halogasd!
    Aglája pedig engedelmeskedett. A párt utasítása törvény volt számára. Ráadásul akkor még nem volt világos, hányadán állnak a dolgok, így Aglájában a kettős vonzalom – Sztálin és a párt iránt – még háborítatlan harmóniában fért meg egymással. Most viszont egy olyan lépésre akarták rávenni, amelyet sehogyan se, semmiféle elmélettel sem volt képes megmagyarázni magának. Most már teljesen világosan kimondtak mindent, most már neki kellett választania: vagy a párt, vagy Sztálin. Márpedig választani képtelenség volt, abnormális. Sztálin, Aglája szemében, maga volt a párt, a párt meg maga Sztálin. A párt és Sztálin együtt volt számára a nép, az ország becsülete és lelkiismerete, sőt a saját lelkiismerete is. A szókimondó, egyenes, eszelős Aglája – hadd ismételjem meg: így nevezték őt akkoriban – megszokta, hogy tűzön-vízen át törjön mindig előre, csakhogy eddig oda tört előre, ahová Sztálin parancsolta, ez pedig könnyű és örömteli dolog volt. Most viszont vezérlő csillaga két különálló égitestre hasadt, és mind a kettő a maga oldalára szólította.
    Aglája még aznap éjjel megbetegedett, ahogy azt később maga mesélte, idegi alapon, bár az orvosnő, akit a szomszédasszonya hívott ki, azt mondta, hogy csak influenza. Igaz, eléggé veszélyes influenza, amit vagy az ázsiai tájakról hurcoltak be, vagy, ami még valószínűbb, Amerikából. Ott ugyanis, tudvalevő, hogy a tudományos laboratóriumokban mindenféle vírusokat és mikrobákat, továbbá rovarokat és patkányokat tenyésztenek – kizárólag a hiszékeny és védtelen szovjet embereket kiirtása céljából
    Már a következő estére Aglája láza 40 fok fölé szökött. Hánykolódott a fekhelyén, rázta a hideg, izzadt, többször is elvesztette az eszméletét, félrebeszélt. Delíriumos lázálmát azonban örömteli érzés, valamilyen különleges élmény előérzete kísérte, és nem is ok nélkül. Az első és a második éjjelen néhányszor személyesen Sztálin elvtárs látogatta meg, aki nagyon közvetlennek és jóságosnak tűnt békebeli cover-coat zubbonyában és puha krómbőr csizmájában. Hangtalanul nyitotta ki az ajtót, s hangtalanul közeledett az ágyához, a lábához ült, szopogatta pipáját anélkül, hogy rágyújtott volna, és gyöngéden nézte Agláját. Először Aglája, még nem értve a helyzetet, beszélni próbált vele, de mihelyt kinyitotta a száját, Sztálin azonnal köddé vált és eltűnt. Amikor Sztálin ismét megjelent, Aglája már nem szólította meg, hanem hallgatott, ezt tette Sztálin is, de Aglája érezte, hogy szavak nélkül is értik egymást, és ez még jobb is volt, mintha szavak segítségével érintkeztek volna.
    Később, miután meggyógyult, még sokáig őrzött az emlékezetében egy érzést arról, hogy egy fontos beszélgetés zajlott le közöttük; a beszélgetés lényegére viszont nem volt képes visszaemlékezni, csak azt tudta, hogy feltárult előtte egy kétségbevonhatatlan igazság: egy olyan igazság, amely mellett elhalványul az emberiség összes tudása és bölcsessége.
7.
    Dolgov afféle közepes város volt. Járási központnak egy kicsit nagy, területinek nem elég jelentékeny. Több gyárral, tröszttel, kombináttal és bolttal rendelkezett, de volt ott olajraktár, gépjárműtelep, baromfitenyésztő nagyüzem, járási bizottság és járási végrehajtó bizottság, ügyészség, rendőrség, kijózanító, valamint helyi KGB-kirendeltség is. A város központjában, a tér túloldalán – ha az ember az SZKP Járási Bizottságától indult, de nem ment el egészen a kolhozpiacig – még valamiféle régi épület maradványai is álltak, amelyet hol kremlnek, hol passzázsnak neveztek. Ebben az épületben kapott helyet elbeszélésünk idején a járási város- és községgazdálkodási hivatal, a mérték utáni szabóság, az autószerviz és a vasbolt. Nem messze innen állt a Kozma és Damián-templom. Ezt a templomot hol bezárták a klerikalizmus elleni harc jegyében, hol pedig gazdasági megfontolásokból ismét megnyitották. Merthogy, noha a vallást a nép ópiumának tekintették, sok pénzt hozott a konyhára. Mellesleg, az igazi ópium sem rossz üzlet.
    A házat, ahol Aglája lakott, még az ő utasítására építették 1946-ban magas beosztású járási vezetők számára. Nekik ugyanis a háború után nagyobb szükségük volt lakásra, mint az egyszerű szovjet embereknek. Persze mindig mindenre nagyobb szükségük volt. És egyre többre, ha kellett, ha nem. De a háború után különösen nagy szükséget láttak, mert a nómenklatúra házait mint a város legjobb épületeit a németek a visszavonuláskor lerombolták. A német hatóságok csak azt a villát kímélték meg tévedésből, amelyikben a gyermekotthon kapott helyet.
    Más tisztességes ház nem akadt a városban, tisztességtelenben pedig nem lett volna tisztességes a magas beosztású vezetőket elhelyezni, s még tisztességtelenebb lett volna társbérletbe költöztetni őket. Nemcsak azért, mert ezek a fontos vezetők nem lettek volna képesek a zsúfoltságban együtt élni lakótársaikkal, hanem mert akkor az egyszerű szovjet emberek részletesen beleláthattak volna vezetőik életének minden részletébe, márpedig ennek semmilyen körülmények között sem volt szabad megtörténnie. Az egyszerű állampolgároktól elkülönülve élő akkori (s jelenlegi) nómenklatúra különleges, megközelíthetetlen és titokzatos emberfajta benyomását kellett hogy keltse, olyanét, mely birtokában van az emberiség által felhalmozott minden ismeretnek. A mi félelmeink és gyengeségeink távol állnak tőlük. Ők értik létezésünk titkait. Ismerik a jelent s a jövőt, de ismeretlen számukra minden önző érdek, csak a haza javára s a mi jólétünk érdekében munkálkodnak fáradhatatlanul. És ha a mieinknél jobb életkörülményekre tartanak igényt, ez csakis azért van, hogy miközben a mi gondjaink megoldásán törik a fejüket, ne vonják el figyelmüket holmi mellékes körülmények. Mi viszont, akik csak magunkkal és kisszerű problémáinkkal törődünk, bármilyen körülmények között megtehetjük ezt.
    A ház, ahol Aglája lakott, jó tervek alapján épült, és olyan komfortos volt, amilyen még ismeretlen volt ezen a tájon: gáz volt benne, meleg víz, sőt szennyvízcsatornával is felszerelték, amihez foghatót azokban az időkben Dolgovban még csak nem is láttak.
    A város szélén lakók akkoriban csak az udvarra szaladgáltak, ám a központhoz közelebb élő lakosság már kulturáltabb volt, és az erre a célra felállított kommunális létesítményeket használta. Külön bejáratú deszkabódék voltak ezek, ajtaik gyakran kitépve, az egyiken F, a másikon N betű. Mondanom sem kell (bár lehet, hogy az ifjabb nemzedékek ezt már el sem tudják képzelni), hogy belül mindkét oldalon a deszkapadozaton nagy lukak díszelegtek: egymás mellett vagy tizenkettő; körülöttük és távolabb szanaszét célt tévesztett kupacok hevertek, mintha nem közvetlen közelről lőtték volna ki azokat, hanem egy pontatlan messze hordó ágyúból. A szerző tisztában van vele, hogy ezeknek a létesítményeknek a leírása nem túl étvágygerjesztő, de muszáj megörökíteni mindennapi életünknek eme rendkívül lényeges oldalait is. Másképpen az eljövendő századok nemzedékei el sem fogják tudni képzelni ezeket a karbolsavval leöntött és oltott mésszel beszórt lukakat meg kupacokat, amelyek nyáron orrfacsaró bűzt árasztottak, amitől az ember szeme úgy könnyezett, mintha egy marék vágott dohányt szórtak volna bele. Ezt a bűzt csak a szovjet emberek, na meg a hatalmas, félverébnyi zöld legyek voltak képesek elviselni. Télen nagyon hideg volt, nyáron nagyon meleg, csak a padló volt folyton síkos.
    A látogatók szépen sorban guggoltak egymás mellett, mint a kévék a szántóföldön. Külön részvéttel emlékszem vissza az öregemberekre, akik ízületi bántalmaiktól, székrekedéstől, aranyértől gyötrődve szinte belekékültek az erőlködésbe: hörögtek, nyögtek, nyöszörögtek, mint a szülő nők,
    Alekszej Mihajlovics Makarov, akit csak Admirálisnak neveztünk, mondogatta is, hogy ha rajta múlna, milyen emlékművet állítsanak a szovjet korszaknak, hát nem Sztálin- vagy Lenin-szobrot emelne, nem is valaki másnak állítana emléket, hanem az Ismeretlen Szovjet Embernek, aki büszke sasként trónol egy önnönmaga által emelt magas hegyen (akárcsak a Kommunizmus-csúcson).
    De térjünk vissza Aglája házához. Rosszkor építették, ősszel és télen, kapkodva, fejletlen technológiával. Gyenge alapra, vagyis hát majdnem hogy alap nélkül. Az alagsorban gázelosztót szereltek fel, amelyhez tizenkét egymáshoz kapcsolt palack adta a gázt. Az elosztót helyi újítók konstruálták, s az igen nagy kételyeket váltott ki a tűzoltóparancsnokból. Aglája azonban olyan csúnyán nézett rá, hogy a parancsnok aláírta az átvételt, a kételyeket pedig megtartotta magának.
    Téglaház volt, de a válaszfalak fából készültek, méghozzá ócska, gombásodó fából (később szabotázsra gyanakodtak). Kérdezték Agláját, mi legyen, ő meg egyre csak biztatta az építőket: ti csak építsetek, majd ha talpra állunk, mindennel ellátjuk a népet, azután utoljára gondoskodunk magunkról is. Szerénységből magának és fiának csak egy háromszobás lakást fogadott el, pedig négyszobást ajánlottak fel. De csak háromszobást fogadott el. A hasznos alapterülete 57,7 négyzetméter volt. Ideiglenesen fogadta el a három szobát, amíg a lakáskérdés meg nem oldódik. De a lakáskérdés megoldása olyan volt, mint a horizont: minél közelebb megy hozzá az ember, annál jobban eltávolodik tőle. A lakáskérdés sohasem oldódott meg, de azért idővel felépítettek néhány villát. Aglájának nem jutott hely egyikben sem – addigra őt már kihullajtották a nómenklatúrából. Ráadásul, amikor a fia Moszkvába ment tanulni, Aglája lényegében egyedül maradt. Így ragadt az első emeleti három szobában. Az első szoba nappaliként szolgált: volt benne egy kerek, szétnyitható asztal (amit soha senki nem nyitott ki), körülötte nyolc tölgyfa szék, egy rekamié az esetleges vendégek számára (akik sohasem jöttek). A szoba közepén egy üvegszemű, vicsorgó pofájú barnamedve bundája – a helyi vadászok ajándéka. A második szoba volt a dolgozószoba – ez még járási titkár korából járt neki –, a harmadik a hálószoba. Az utóbbi két szoba ormótlan kincstári bútorral volt berendezve: a hálószobában nagy vaságy, amelynek erősen besüppedt a sodrony a, a dolgozószobában súlyos kétajtós íróasztal, melyet valamikor zöld, most portól elszürkült posztó fedett (senki sem dolgozott mellette), tölgyfa karosszék, zöld lámpaernyős asztali lámpa, nehéz bronzmadaras írókészlet, két kiszáradt tintatartóval.
    Aglája magas beosztásban megmaradt kollégái fokozatosan otthagyták ezt a házat, felszabadult lakásaikat azonnal társbérletté alakították át, és alacsonyabb kaszthoz tartozó lakókat költöztettek be. Még két professzor is lakott itt, míg nem rehabilitálták őket: egy agrártudomány és egy marxizmus-leninizmus szakos. Volt idő, amikor itt volt bejelentve: egy Shakespeare-szakértő, egy nemzetközi hírű hegedűművésznő, illetve Iván Ivánovics Rabinovics, a gyilkos orvos. Valamiért így nevezték, bár senkit sem gyilkolt meg és orvos sem volt, csak felcser, ráadásul nem embereket gyógyított, hanem állatokat. Ennek ellenére abba az embercsoportba került, amelyet a szovjethatalom először lágerekben gyötört, azután száműzetésbe küldött, de nem engedte, hogy nagyvárosokban telepedjenek le. Sőt, a kisebb városok közül is azokat jelölte ki számukra, amelyek legalább száz kilométerre voltak a fővárostól. Dolgov éppen ilyen volt, ami előnyére vált. Mármint ami az átlagos szellemi és kulturális színvonalat illeti. Ez ugyanis Dolgovban magasra emelkedett, Moszkvában és Leningrádban pedig – éppen ellenkezőleg – mélyre süllyedt. A közlekedőedények törvénye ezek szerint nemcsak a folyadékokra érvényes. A házban lakott még: Ida Szamojlovna Baumann némettanárnő idős édesanyjával; Jegorij atya, a Kozma és Damián-templom elöljáró lelkésze feleségével, Vasziliszával és fiukkal, Gyenyiszkával, aki a házbéli gyerekek között a legnagyobb huligán volt. Itt lakozott még: Renát Tuchvatulin fürdőmester magát, feleségét és négytől tizennégy éves korig terjedő négy gyermekét beleszámítva hat főt kitevő családjával; a sánta, nagyothalló és félszemű Surocska, a macskák nagy barátja, akit bolond Surocskának csúfoltak, s akinek szobája Aglája hálószobája mellett volt. Élt itt továbbá egy halk szavú, mosolygós férfi, Szavelij Artyomovics Tyeluskin, aki valamikor a Belügyi Népbiztosságnál szolgált ítéletvégrehajtóként. Sok évet ledolgozott, s a szolgálat ideje alatt saját kezűleg és egyenként 249 embert (pontosan emlékezett a számra) lőtt főbe, a többit meg kivégzőosztag dicső tagjaként (részt vett például a lengyel tisztek kivégezésében). De nem őrült meg, nem volt lelkiismeret-furdalása, nem gyötörték kétségek, nyugodt, idillikus álmai voltak: rétekről, százszorszépekről, tehenekről és május elsejei felvonulásokról álmodott.
    Természetesen a ház fennállásának ideje alatt állandó változások zajlottak benne, lakók költöztek ki és be, cseréltek egymás között, meghaltak, katonának hívták be őket, vagy börtönbe kerültek; ugyan ki emlékezhetne mindenkire, aki valaha is ezen a címen lakott?
    Nem szabad viszont megfeledkeznünk Valentyina Zsukováról, a házmesternőről és fiáról.
    Valentyina nagydarab, széles arcú, széles hátú asszony volt. Esetlenül, kissé görnyedten – lábát befelé fordítva járt, s a kezét úgy lógatta előre, mintha valakivel birkózni akarna. Nyilvánvalóan nem túl csábító külső adottságai ellenére fiatalkorában nagy sikere volt a férfiaknál, akik közül végül a nagy zsiványt és mókamestert, a tangóharmonikás Szerjoga Zsukovot választotta férjéül. Szerjoga rögtön a háború kitörése után, meg sem várva, míg behívják, önként ment a frontra. Valentyina a háborús évek egy részét Aglája partizáncsapatában töltötte, ahol rendkívüli erejével és bátorságával tűnt ki. Egyszer kézitusában két németet először puszta kézzel leütött, majd összekötözte, és foglyokként a csapat rejtekhelyére vonszolta őket. Háború után Valentyina egy ideig a járási párttitkár, Aglája Revkina sofőrje volt. Azután elment házmesternek, hogy megkaphassa az alagsori egy szobát. Férje már nem volt. Szerjoga ugyanis nem jött vissza a háborúból, és nyomtalanul eltűntnek nyilvánították. Márpedig a nyomtalanul eltűnteket – mivel nem volt arra nézve semmi bizonyíték, hogy nem adták-e meg magukat az ellenségnek épen és egészségesen, fegyverrel a kézben – árulóknak tekintették; így lett Valentyinából hazaáruló-feleség. Ezért aztán nemcsak hogy nem kapott nyugdíjat a férje után, de még saját hősiességéért sem adtak neki partizánérdemérmet. Egyedül, nagy nehezen nevelte a fiát. A régi ismeretségre tekintettel Aglája néha megbízta azzal, hogy takarítson ki nála, mosson vagy szaladjon el a boltba, amit a házmesternő csekély fizetségért meg is csinált. Valentyina fiát egyébként ugyanúgy Georgij Zsukovnak hívták, mint a hírneves marsallt. Ez a Georgij Zsukov (vagy egyszerűen csak Zsora) szintén volt katona, de a marsallságig nem vitte. Csak a tizedesi rangig jutott. Parancsnokainak mulasztása folytán, annak ellenére, hogy apja vétkezett a haza ellen, Zsora harckocsizóként szolgált Magyarországon, ahonnan egy tangóharmonikával tért haza. Vasárnaponként aztán a „Duna hullámait”, a „Mandzsúria dombjain”-t játszotta, meg a csalóka napfényről szóló tangót. Kezdetben az udvaron játszott, később aztán már esküvőkre és más ünnepségre is elhívták.
    Magától értetődik, hogy a lakók és társbérlők között előfordultak veszekedések: egy-egy betört ablak miatt, vagy mert valaki 23 óra után zajongott, vagy hogy ki következik soron a WC-re, kinek kell felmosni a padlót, vagy ki vigye ki a szemetet. Agláját ez nem érintette: főbérlete, tehát saját WC-je és konyhája volt, s így senkivel sem keveredett vitába. A lakók kissé tartottak is tőle, talán az egy bolond Surocskát kivéve. Bolond Surocska – így mondták – jóstehetséggel rendelkezett. Rendelkezett vagy nem, ki tudja, de próbált jósolni, és minden alkalommal, amikor Aglájával találkozott, azt jövendölte orrhangon, hogy egyszer majd fellobban a tűz, vasmadarak szállnak, vasparipák száguldanak, megremeg a föld, s a holt az élőre hull.
8.
    Március ötödikén Aglája Sztyepanovnát napfény ébresztette, a feje kitisztult, egészségesnek érezte magát – itt volt hát az ideje, hogy felkeljen, éljen és dolgozzék. „Na, most aztán már elég legyen a heverészésből meg a szimulálásból” – mondta fennhangon, magával ugyanis mindig erélyesen beszélt. Miközben felhúzta a harisnyáját, eszébe jutott: ma van Joszif Visszarionovics halálának évfordulója; majd mindjárt le is hülyézte magát, amiért kis híján elnézte ezt a dátumot. Ezen a napon az elmúlt évben, meg az azt megelőzőben is, egy kis csokor muskátlival a kezében, amit külön erre a célra nevelt az ablakpárkányán, felkereste Sztálin emlékművét. Ugyanilyen ajándékkal lépett ki az utcára ma is, és látta: itt a tavasz. A frissen lehullott, puha hó szikrázott a napon, olvadozott, behorpadt; hólé folydogált a dombokról, itt-ott már kilátszott a kopottas fűvel benőtt talaj is. Az utak is előfeketéllettek már a hó alól, a szélükön folydogált az olvadt hó, a tetők alól lezúduló jégcsapok pedig hatalmas robajjal törtek szét a földön. A ház előtti üres telken fekete csókák vagy varjak sétáltak ide-oda ugrándozva (Aglája nem tudta megkülönböztetni őket, de mindkettőt utálta), a ház előtt a kispadon pedig vénasszonyok gubbasztottak, ugyanolyan feketék (szintén eléggé utálatosak), mint a felborzolt tollú madarak. Hol többen voltak, hol kevesebben, de kettő közülük folyton ott üldögélt; az egyiket Nágya néninek hívták, a másikat pedig, aki görög származású volt, csak „a Görög” gúnynéven szólították. Mindig is a ház előtti kispadon ültek, hosszú évek óta, talán az idők kezdetétől fogva. Úgy tűnt, nem születtek, és meghalni sem fognak, sohasem voltak fiatalok, mindig csak olyanok, mint most, és mindig is úgy üldögélnek és fognak üldögélni, ahogy mindig is üldögéltek. Üldögéltek, és úgy nézték a szemük előtt zajló életet, mint egy véget érni nem akaró – mai szóval élve – szappanoperát. Bár nem hallgattak rádiót, és nem olvastak újságot sem, mégis minden Dolgovban élő emberről tudtak mindent; sőt részben még azokról is, akik a környékén laktak: kinek húzták ki a békekölcsönét, kit csuktak le sikkasztás miatt, kinek vitték kijózanítóba a férjét, kinek születtek ikrei, kinek az anyósa esett a vonat alá, hol volt tűz, és kit késeltek meg. A vénasszonyok értesüléseiket úgy szerezték, hogy megkérdeztek minden arra járót: hogy-s-mint-s-merre-meddig; de sok mindenre a maguk eszével jöttek rá. Ha a látóterükbe egy ismeretlen került, a vénasszonyok nekiálltak agyalni és rejtélyes módon, de igen közel járva a valósághoz, kitalálták, hogy az illető idegen: honnan jött és hová tart, mivel foglalkozik és mik a szándékai. Időnként meg csak úgy megjegyezték: a múlt hétfőn ebéd előtt elhaladt erre egy sapkás ember. Most szintén a kispadon üldögéltek, nézegették maguk előtt a havat, a napot, a játszadozó és zsivajgó gyermekeket. Megláttak egy teljesen ismeretlen, szürke párocskát; amikor elmentek mellettük, jó alaposan megnézték őket, majd amikor már eltávolodtak, Nágya néni megkérdezte a Görögöt:
    – Mit gondolsz, együtt él a nővel?
    – Ki tudja – mondta a Görög. – Szerintem, együtt.
    – Alighanem, együtt – sóhajtott egyetértőn Nágya néni, láthatóan nem helyeselve ezt a vadházasságot.
    – Mint a kozákok – motyogta a fogatlan Baumann néni, puha kendőbe burkolt fejét csóválva – ezek aztán olyanok, hogy: hajaj. Ezek aztán senkit nem sajnálnak. Amikor a Mira húgom állapotos volt, azt mondták neki: lesz itt mindjárt szülés, és elkezdtek táncolni a hasán; ő meg elvetélt, élve maradt ugyan, de teljesen meggárgyult.
    Nágya néni és a Görög együtt érzőn hallgatták Baumann nénit, és sajnálták; egy időre még Krisztus keresztre feszítését, sőt még a maceszt is, amibe a keresztény kisdedek vérét keverték – hajlandók voltak megbocsátani neki. A kozákokról szóló történetet Aglája megjelenése szakította félbe, aki, miután kijött a főbejáraton, megállt a vakító napfénytől hunyorogva. Fekete kabátban volt, fekete csizmában, félrecsapott fekete svájcisapkában; az arca is fekete volt mint a cigányoké, fekete, mint ezek a vénasszonyok, mint a csókák vagy varjak a mezőn. Aglája megvetőn végigmérte a vénasszonyokat, sohasem állhatta azokat, akik tétlenül ücsörögnek, így azután még egy rövidke „’napot” köszönésre sem méltatta őket, hanem gyorsan és könnyedén, mintha nem is lett volna beteg, indult is kifelé az udvarból. Amikor Aglája megjelent, a vénasszonyok elhallgattak és elcsendesedtek, de amikor már hallótávolságon kívül volt, Nágya néni azt mondta:
    – Na szép kis szipa, mondhatom!
    – Bezony az – kontrázott a Görög, bár azt, hogy mi az, hogy szipa, egyikőjük sem tudta volna megmagyarázni, ha megkérdezik tőlük.
    Aglája elhagyta az udvart, és rátért az üres telken áthaladó kemény, jeges, hótól olvadozó ösvényre; gyorsan ment, könnyedén, élvezte a tavasz fényeit, színeit és illatát, maga sem értve ennek az igen heves érzésnek az okát. A teste viszont értette. A teste tudta, hogy a betegsége komoly volt, Aglája csak valami csoda folytán gyógyult ki belőle, és most testének minden egyes sejtje örült annak, hogy szerencsésen meghosszabbodott az élete.
9.
    A Komszomol zsákutca nyitott vége a Rozenblum utcába vezetett, az pedig a Sztálin tér közelében torkollott a Sztálin útba.
    Az emlékmű az SZKP Járási Bizottságának épületére nézett, arra az épületre, amely valaha oly közel állt Aglája szívéhez. Annak idején Aglája úgy járt ide (na, persze nem gyalog, ez méltatlan lett volna a pozíciójához), mintha hazamenne. A bejáratnál posztoló rendőr kihúzta magát és tisztelgett Aglájának, a fogadószobában ülő titkárnő felugrott és megigazította a haját. A helyi vezetőség elhízott férfi tagjai a falhoz lapultak, ha a folyosón szembekerültek vele. Nagyra tátották a szájukat, kivillantva aranyból vagy szerényebb fémből készült fogaikat, csak úgy dőlt belőlük a fokhagyma- és vodkabűz; nem is mosolyogtak, hanem szinte nevettek Aglájára – remegett bele a hasuk –, csak hogy mutassák, mennyire örülnek neki, némelyikük valósággal hajbókolt.
    Valamikor Aglájáé volt itt a legnagyobb iroda, falai diófa borításúak, az asztalon rengeteg telefon. Ebben a dolgozószobában a hatalmas íróasztal mögött szürkéskék cigarettafüstbe burkolózva ült Aglája a Lenin- és Sztálin-portré alatt, mint a megújhodás és önfeláldozás szenvedélyes istennője. Ide hívatta be azokat, akik kitűntek jó munkájukkal – persze mindig ők voltak kevesebben. A vétkesekkel pedig üvöltött, ököllel verte az asztalt és mindennek elmondta őket. Nemritkán magas beosztású, nagydarab férfiak reszkettek itt, izzadtak Aglája színe előtt, dadogtak, a szívükhöz kapkodtak, az eszméletüket vesztették. Előfordult olyan is, hogy egyikük a szó szoros értelmében becsinált; valamelyik állami gazdaság igazgatóját pedig, aki elitta a féléves költségvetés teljes összegét, és nem tudott elfogadható magyarázatot adni arra, hogy volt erre képes, a helyszínen ütötte meg a guta.
    A hatalomtól ugyanolyan nehéz megválni, mint a gazdagságtól. Kellemetlen, sőt megalázó gyalog járni ott, ahol eddig kocsival fuvarozták az embert, méghozzá nagy sebességgel, nagy felhajtással, dudaszó kíséretében, amely azt rikoltotta: „Álljatok meg, húzódjatok félre, nem látjátok, hogy Revkina jön erre?” Nehéz hozzászokni ahhoz, hogy nem lehet lépten-nyomon parancsolgatni: add ide, hozd ide, vidd el, tedd ide, tedd oda, tégy jelentést. Furcsa, amikor az ember nem látja a szembejövök arcán a hízelgő mosolyt, a kérdő, alázatos tekinteteket. Aglája azonban hamar megszokta korábbinál alacsonyabb beosztását, és azzal vigasztalta magát, hogy így is sok jót cselekedett már életében. Részt vett a kolhozosításban és az ellenzék szétzúzásában, partizán is volt, segített romjaiból újjáépíteni a járást, de legnagyobb érdemének, mely egész tevékenységét megkoronázta, az emlékmű felállítását tekintette, az emlékművét, amely nélkül a város nem lehetett volna az, ami.
    No, és a Járási Pártbizottság? Korábban az otthona volt, de már nem jelentett neki semmit. Nem volt ott semmi keresnivalója. Most sem oda ment, hanem Sztálinhoz. Igaz, rövid időre megállt a Dicsőség sétánynál, amely közvetlenül a Járási Pártbizottság előtt vezetett el. Az első dolog, ami szembetűnt itt, az a dicsőségtábla volt, melyen két sorban a szocialista munka hőseinek és élmunkásoknak a fényképei voltak láthatók. Aglája számára jól ismert arcok: kolhozelnökök, agronómusok, orvosok, tanárok, fejőnők, traktoristák, a tölténygyár munkásai, „kartonosok” meg „cérnások”, vagyis a karton gyár és a cérnagyár munkásai. A többiek között megtalálható volt itt Aglája fényképe is, mert az általa vezetett gyermekotthon az előző évben elnyerte a munka Vörös Vándorzászlaját. A dicsőségtábla mögött a jövőnkért és jelenünkért küzdő dicsőséges harcosok sírjai sorakoztak – erről kapta a sétány a nevét. Az első sír Matvej Rozenblumé volt. Még annak idején a „Megingathatatlan” páncélvonaton érkezett a városba; ő volt az, aki kihirdette a népnek, hogy e tájon visszavonhatatlanul megalakult az új hatalom; majd őt magát azon nyomban lelőtte egy Abram Zirkes nevű eszer. Ez szolgáltatott okot arra, hogy a város legnagyobb utcáját róla nevezzék el, ily módon ideiglenesen megörökítve Rozenblum nevét. Később, amikor már szabad volt viccelődni, egyesek azzal tréfálkoztak, hogy inkább Zirkes nevét kellett volna megörökíteni, mert ő legalább nem lőtt mellé. Rozenblum sírja után – éppúgy két sorban, mint a dicsőségtáblán – a polgárháború, a Nagy Honvédő Háború, a finn hadjárat, valamint a békeidők kemény csatái hőseinek emelt vörös csillagos bádogobeliszkek és kőből faragott síremlékek következtek. A sor kellős közepén porladtak Oszoaviahim, a herélt ló csontjai, aki kis híján emberré változott (aki olvasta a Csonkint, tudja, miről van szó) – a fejfán Afanaszij Miljaga neve állott. Mellette egy mohával vastagon benőtt és penészes síremlék, rajta a következő félrevezető felirat: „Andrej Jeremejevics Revkin elvtárs. 1900-1941. Önfeláldozó tettet hajtott végre. Amikor a német fasiszta megszállók megközelítették a várost, felrobbantott egy fontos ipari objektumot, s a robbanás következtében hősi halált halt.”
    Azok az emberek, akik véletlenül erre jártak – akár fejet hajtottak a síremlék felett, akár nem – mindenképpen mélyen elgondolkodtak, joggal feltételezve, hogy valóban itt nyugszik egy hős, aki életét áldozta a hazáért. Valójában viszont nem nyugodott itt senki. Azért nem, mert a robbanás után nem sikerült megtalálni Revkin holttestét, már csak azért sem, mert nem is kereste senki; mert nem is volt mit keresni, mivel a robbanás darabokra tépte szét a villanytelepet, a darabjai is porrá égtek; de ha nem égtek volna is porrá, a német megszállás közepette ugyan ki keresgélhetett volna hullákat a villanytelep területén, s temethette volna el azokat méltó módon? Kész agyrém. Aglája persze tudta, hogy nem fekszik itt senki, legalábbis tudnia kellett, de az ideológiától vezérelt ember agya olyan, hogy még a tudás birtokában is képes valami egészen másban hinni. Aglája tudta, hogy Revkin nem nyugszik itt, de hitt benne, hogy mégis.
    A hó már olvadozott, lassan csúszott lefelé, s látni engedte a sírhantot borító fonnyadt füvet. Aglája elidőzött a sírnál, s magában megígérte annak az embernek, aki nem nyugodott itt, hogy nyár elején megint eljön, kikapálja a régi füvet, és újat vet.
    A továbbiakban röviden és egyenesen vezetett az útja. Odalépett a szoborhoz, a talapzathoz tette a csokrot, hátralépett, felemelte a fejét, s ekkor vette észre, hogy valami nincs rendben. Sztálin az eredeti helyén állt, ugyanabban a pózban, jobb keze a szokásos módon felemelve, de a tekintete szomorú volt, a testtartása is megváltozott, mintha – de hát ez lehetetlen! – meggörnyedt volna. A sapkáján pedig, s ez már tényleg hihetetlen volt, két szürkéskék, dagadt, undorító galamb enyelgett hangos turbékolással. Nincs ebben semmi különös, gondolhatnánk, mit is várhatnánk ezektől az agyatlan teremtményektől, nem kíméltek ezek egy emlékművet sem. De ez az emlékmű különbözött a többitől, és eddig a galambok is megkülönböztették. Annyi év telt el, de egy madár sem merészelte sem lábával, sem szárnyával érinteni. Igaz, megtörtént egyszer, hogy egy varjú kenyérhéjjal a csőrében rászállt a tányérsapkára, de alighogy hozzáért, kiejtette az eledelt, vad rikoltással elrepült, majd úgy zuhant az aszfaltra, mint egy darab kő. Annyi szent, hogy azóta egyetlen tollas teremtmény sem próbálta leszállópályának használni a szobrot. És tessék, most itt vannak ezek az ostoba madarak! Hogy jöttek rá, hogy most már le szabad szállni az emlékműre, oda szabad piszkítani? A sapka tányérját már be is fedte a fehér madárürülék, s itt-ott már a sapkaellenzőre, a szobor bal vállára és a köpeny hajtókájára is ráfolyt.
    – Hess! – kiáltotta Aglája még gyenge hangon. – Hess innen, átkozottak!
    De az átkozottak ügyet sem vetettek a kiáltásra. A kövérebbik, nyilván a hím, megbiccentette a fejét, odasandított Aglájára, majd a párjához fordult, valamit búgott neki, az meg valamit visszaturbékolt. Aglájának az az érzése támadt, hogy egyszerűen gúnyolódnak rajta. Körülnézett, nincs-e a közelben valami kőféle, talált is egy tojás nagyságú kavicsot és meglendítette a karját. A kő a bal csizmaszárnak csapódott, és a talapzat elé hullott. Aglája a kő után nézett, és csak most vette észre, hogy az ő muskátlija mellett a hóban egy szánalmas, szerencsétlen, magányos sárga virágú mimózaág is hever. Boldogan dobbant meg a szíve. Hát nincs egyedül a városban, más is megemlékezik a drága, szeretett, páratlan és pótolhatatlan emberről.
    – Igen – hallatszott a háta mögött egy vékonyka, behízelgő hang. – Még nem mindenki felejtett el mindent. Asz emberek szeretik a vaszat, a madarak isz szeretik a vaszat, de mikor a vasz lehull, a madarak felröppennek, de asz emberek nem tudnak repülni. Neheszek, szárnyuk nincs és neheszek, repülni nem tudnak, ész a vasz a vaszra hull.
    Aglája hátrafordult. A bolond Surocska állt ott bolyhos rövid kabátban, a felsőteste zsákvászonba burkolva, eszelősen nézett Aglájára és titokzatosan pislogott.
    – Miket hordasz te itt össze! – fortyant fel Aglája. – Miféle vas? És hova hull?
    – Asz emberek nem tudnak repülni – ismételte meg mély meggyőződéssel Surocska. – A vasz pedig fentről lefelé eszik.
    – Na, kotródj innen! – mondta Aglája és gyors, határozott léptekkel továbbindult.
10.
    A gyermekotthon egy régi, hatoszlopos villában helyezkedett el, amely valamikor a helyi nemesi elöljáró tulajdona volt. Málladozó homlokzatából és ütött-kopott oszlopaiból ítélve a házat azóta sem renoválták. Ezzel együtt ez volt a háború alatt épen maradt kevés patinás épület egyike.
    Aglája túljutott a két masszív ajtón, bement az előcsarnokba, és az első, ami a szemébe ötlött, a „Boldog gyermekkorunk” faliújság volt. Zsurkina Szvéta, 7. B osztályos tanuló a faliújság előtt állt, és a nyelvét a bal füle felé kidugva, valamit másolt a füzetébe. Amikor meglátta Agláját, köszönt, majd zavarba jött, becsukta a füzetét és odébbállt.
    Aglája gyanúsnak találta a lány viselkedését. Odament a faliújsághoz, és majd kővé dermedt. A vers, amelyet Zsurkinának nem sikerült végigmásolnia, a harmadik hasábban volt, az ifjúság munkára nevelése kérdésének szentelt vezércikk után.
    A vers – szerzőjének neve nem volt feltüntetve – a „Pedig mi úgy hittünk benned” címet viselte. Szemrehányások voltak benne egy bizonyos hadvezérnek címezve, akinek a nevét ugyan nem említették, de azért így is világos volt, hogy kiről van szó. A vers szerint ez a bizonyos hadvezér győzelemről győzelemre vezetett minket, de ezenközben visszaélt belé vetett korlátlan bizalmunkkal, és nagyon csúnya dolgokat művelt. Az utolsó versszakban a szerző kimondta: mélységesen csalatkozott eme illető iránti ragaszkodásában, de ugyanitt kifejezésre juttatta azon optimista meggyőződését is, miszerint ezentúl majd minden másképp lesz. A strófa a következő polemikus kérdéssel zárult: „Ne csüggedjünk, ha lankad lábunk és messze még a csúcs, a várt, hiszem, hogy megvalósul álmunk. Terád számíthat majd a párt?”2
    A verset tartalmazó hasáb rosszul ragadt, valószínűleg krumpliragasztóval erősítették oda. Vagy csirizzel. Vagy csak úgy nyállal. Aglája megragadta lelógó sarkánál fogva, letépte, és mintha kígyót szorongatna, futva a dolgozószobájába indult. Rita, a titkárnője egy apró tükörbe hunyorogva a szemöldökét tépkedte éppen egy csipesszel. Amikor meglátta Agláját, felpattant.
    – Jó napot, Aglája Sztyepanovna. Meggyógyult?
    – Meg – mordult oda Aglája. – Hol van Subkin?
    – Az előbb épp itt téblábolt. Azt hiszem, elment a kollégiumba ellenőrizni, hogy jól ágyaztak-e be a lányok.
    – Jöjjön be hozzám – parancsolta Aglája, és eltűnt a szobájában.
    Ledobta a papirost a földre. Fölszedte. Az asztalra tette. Megint ledobta és megint felszedte. Levette a kabátját, majd rohangálni kezdett a szoba egyik sarkából a másikba. De hamarosan kimerült, zihálva kapkodta a levegőt, és megizzadt. Még gyenge volt. Amikor hangokat hallott a titkárnője szobájából, leült az asztalához, és zord arckifejezést öltött.
    Márk Szemjonovics Subkin testes, ötven körüli, termetes, hízásra hajlamos, kopaszodó férfi volt, olyan pirospozsgás arcú, amilyen csak a falusiaknak és az elítélteknek van. Mellesleg, hasonlított Leninre. Egy kicsit magasabb volt nála, de neki is őrületesen nagy feje volt, saját állítása szerint 66-os méretű.
    Subkin a nagycsoportos óvodások nevelője volt, társadalmi munkában pedig a faliújságot szerkesztette. Mellesleg nagy meggondolatlanság volt ezt a munkát rábízni. Önként a faliújságot senki sem akarta elvállalni, ő viszont, miután lecsapott rá, folyton a saját verseinek és cikkeinek közlésére használta. Ez egyébként a faliújság számára nem kis megtiszteltetésnek is számíthatott volna. Dolgovnak megvoltak a maga költői: Flaskov, Bomlov és a többiek, de ők a járási sajtón túl nem jutottak; Subkin viszont a harmincas években nem akárhol jelent meg, hanem az Izvesztyijában, a Komszomolszkaja Pravdában és az Ogonyokban is.
    – Jöjjön ide az íróasztalhoz – parancsolta Aglája, nem fogadva Subkin köszönését. – Ki írta ezt az ocsmányságot? – Ajkai undorodó grimaszba rándultak, szemével a spirállá összecsavarodott papírcsík felé intett.
    Subkin kinyújtotta a kezét, de nem vette el a papírt, meggondolta magát.
    – Nem értem – mondta, és szelíden Aglájára nézett.
    – Azt kérdeztem magától – ismételte Aglája, és az ujjával az asztalon dobogott –, hogy ki írta ezt a ocsmányságot?
    – Úgy érti, hogy ezt a verset? – kérdezte Subkin, mintegy arra ösztönözve Agláját, hogy módosítson a szóhasználatán.
    – Úgy értem, hogy ezt a ocsmányságot – ragaszkodott a magáéhoz Aglája Sztyepanovna.
    – Ezt a ver-se-set – dadogta Subkin a felindulástól – én írtam.
    – És ki engedte meg magának, hogy megírja ezt a ocsmányságot? – ismételte Aglája változatlan ellenségességgel.
    – Ezt a ocs-mány-sá-got a párt en-ged-te meg – mondta Subkin elsápadva, és kidüllesztette a mellét.
    – Vagy úgy, a p-p-p-árt – csúfolta Aglája. – A párt engedte meg. Nem, drága barátom, ott még nem tartunk, hogy a párt megengedje neked, hogy mindenféle szemetet írjál, és visszaélj a témával. Tudod, mit csinálok én ezzel a szeméttel? Ezt. – És csak úgy röpködtek a földre a papírfoszlányok. – Ha azt gondolod, hogy a XX. Kongresszuson visszavonták a párt általános irányvonalát, akkor félreértettél valamit. A párt kénytelen volt elfogadni bizonyos módosításokat, de azt senkinek sem fogjuk megengedni, hogy a leglényegesebb dolgokban kételkedjen. Ennek a korszaknak Sztálin volt az esze, becsülete és lelkiismerete, és ma is az. Volt és ma is az. És kész, nincs tovább. És attól, hogy valaki valahol mondhat valamit Sztálinra, az még nem jelenti azt, hogy ezt bárki megteheti. A fenébe is. Aglája lassan lehiggadt. – Még hogy mindenki leírja, ami csak az eszébe jut. „Hiszem, hogy megvalósul álmunk.” Micsoda hívő lélek lettél! Ha olyan nagy szatirikus író vagy, akkor írj inkább a szeméttartókról. Ott állnak fedő nélkül, és iszonyú bűzt árasztanak, betegséget terjesztenek, na meg a legyek is rászállnak. Vajon hányszor kell még elmondanom, hogy csináljanak rájuk fedőt? A gazdasági osztály vezetője már kétszer kapott fegyelmit, hamarosan egy harmadikat is kap – szigorú megrovást utolsó figyelmeztetéssel, ő meg fütyül rá. Ha olyan nagy tehetség vagy meg szatirikus író, akkor, tessék, csapj le a szatíra eszközeivel a szemetesvödrökre.
    Subkin elsápadt, és még jobban felfújta magát:
    – Márpedig én nem akarok a szatíra eszközével a szemetesvödrökre lecsapni. A szatíra eszközeivel én Sztátá-tá…
    – Minden világos – tett pontot a beszélgetés végére Aglája. – El van bocsátva. Holnap a könyvelésen majd megkapja a végelszámolást.
11.
    Egyébként Aglája már rég átlátott ezen az alakon. Már akkor, amikor munkára jelentkezett. Szüksége volt egy irodalomtanárra, ez meg rögtön odaszemtelenkedett. Vörös diplomával végzett a Filozófiai és Irodalomtudományi Egyetemen, ahol még a háború előtt olyan kiemelkedő személyiségek tanultak, mint például Tvardovszkij vagy Selepin, a Komszomol KB-titkára.
    – Nahát! – mondta csodálkozva Aglája, miközben a diplomát vizsgálgatta. Micsoda megtiszteltetés kicsiny városunk számára! Dolgovban a fentebb elmondottak okán akadtak felsőfokú végzettségű emberek, de ilyen diplomával rendelkezők azért nem túl gyakran.
    – És hol dolgozott az egyetem után?
    – Fakitermelésen.
    – Miért? – szaladt ki Aglája száján, de rögtön fel is fogta, hogy hülyeséget kérdezett: mi van ezen kérdeznivaló?
    S miközben a férfi az indokolatlan repressziókról meg a túlkapásokról hadovált valami zavarosat, Aglája már készen volt a döntéssel.
    – Világos – szakította félbe. – És tulajdonképpen miért pont hozzánk jelentkezett?
    – Hát, először is azért, mert megláttam a hirdetményt, másodszor, mert megfelelő a végzettségem, harmadszor pedig… – itt szünetet tartott, és szemét az égre emelte –, mert nagyon szeretem a gyerekeket.
    – Mindenki szereti a gyerekeket – jegyezte meg Aglája.
    – Főleg, a szovjet gyerekeket – ezt különösen kihangsúlyozta, hogy érzékeltesse: a mi gyerekeinket, nem a ti gyerekeiteket. – Jut eszembe, magának van gyereke?
    – Nincs – felelte Subkin mintegy mentegetőzve. Nem úgy alakult. Mert… de hisz érti.
    – Hát igen – mondta kissé engedékenyebben Aglája. Érthető. De – tárta szét a kezét – nálunk sajnos nincs a maga számára munka.
    Hogy éreztesse, részéről a beszélgetésnek vége, egy cigarettáért nyúlt.
    De Subkin csak nem indult.
    – De most mondta, hogy van hely.
    – Mondani mondtam, de látom, hogy magának nincs megfelelő pedagógiai tapasztalata. A képzettsége persze nagyon magas szintű. Nekünk talán túl magas is. De a mi munkánknak megvannak a maga sajátosságai. Problémás gyerekeink vannak, akik elveszítették a szüleiket. Kezdetnek talán inkább egy rendes iskolában kellene próbálkoznia.
    Nyilvánvaló, hogy a pedagógiai gyakorlat hiányára való hivatkozás csak ürügy volt. Valójában azért utasította el Subkint, mert nem szerette az efféléket. Pontosan tudta, hogy ok nélkül nem küldik oda az embereket. A jól ismert logika szerint okoskodott: én például becsületesen éltem, és senkinek sem jutott eszébe, hogy leültessen. Ezt sem ültették le, azt sem ültették le. Ha meg valakit leültettek, akkor annak megvolt a maga oka – nem zörög a haraszt… Jó, rendben van, most új szelek fújnak. Megszilárdult a szocialista rendszer, a párt erős, ezért bizonyos fokig lehet elnézőbb is az ellenségeivel. Enyhítheti a büntetésüket, munkát adhat nekik. De a felnövekvő nemzedék nevelését ilyen alakokra bízni soha, semmilyen körülmények között sem szabad.
    Ezúttal azonban felülbírálták a döntését.
    Ez is a közelgő változások biztos jele volt. Subkin panaszt tett a járási oktatási osztályon. Onnan meg jött az ukáz: alkalmazni. Aglája nem szívesen, de alávetette magát a döntésnek, Subkint azonban nem a felső tagozatba osztotta be tanárnak, ahogy ő szerette volna, hanem berakta nevelőnek az óvodás nagycsoportba.
    De továbbra is gyanakvással figyelte. Nem tetszett neki, hogy Subkin kis növendékeinek valami zimi-zümi legyecskékről, rút kiskacsákról, kecskegidákról, malacokról és farkasokról mesél.
    – Ha már egyszer ezekről a malacokról mesél – oktatta Subkint –, helyezze őket ideológiai szempontból megfelelő környezetbe. Magyarázza el a gyerekeknek, hogy a malacok fejlődő afrikai, ázsiai és dél-amerikai országok, na, és kicsoda az ordas farkas?
    – Kicsoda? – kérdezte Subkin, bár megvolt erről a maga véleménye.
    – Az ordas farkas – magyarázta Aglája – az amerikai imperializmus.
    – De hát kicsik még ők ahhoz, hogy ezt felfogják ellenkezett Subkin.
    – Annál jobb, ha kicsik. Legalább jobban a fejükbe megy. Subkin nagyokat’ hallgatott, de Aglája látta a szemén, hogy nem ért egyet. Méghozzá nem csak egyszerűen nem ért egyet. Aglája gyanította, hogy Subkin a malacok ürügyén tudatosan ellenséges ideológiát akar a gyerekek nevelésbe csempészni. És, hát, akármilyen furcsán hangzik is… erről majd később… szóval alapjában véve nem is tévedett.
    Most pedig Subkin viselkedése és verse meggyőzték Agláját arról, hogy a múltja nem véletlenül volt olyan, amilyen. Eddig rejtőzködött, most meg, nesze neked, előbújt, mint a csótányok a padlórésből. Már nem törődik a kecskegidákkal, meg a kismalacokkal, hanem nyílt támadásba ment át, s lerombolná azt, ami számunkra a legszentebb.
12.
    Aglája hamarosan rájött, hogy Subkin ezekkel a törekvéseivel nincs egyedül. A járási oktatási osztályon, ahol Subkin ismét panaszt tett, Aglája utasítását nem hagyták jóvá. Aglája úgy döntött, hogy személyesen keresi fel az osztályvezetőt.
    Bogdán Filippovics Neolvasko éppen Lenin és Krupszkaja arcképe alatt ült, amikor Aglája belépett az irodájába. Neolvasko javakorabeli, szomorú ember volt; pamutvászon zakó és sötét ing volt rajta. A szóban forgó években még sok járásszintű főnök élt rosszul és öltözködött szegényesen. A fizetésük sem volt túl magas, a kenőpénzt pedig azonnal elitták; különben is, miféle kenőpénze lehet az oktatási osztály vezetőjének?
    A borostás és kissé ittas Neolvasko dohány füsttől sárga ujjaival éppen egy Pravdát hajtogatott apró könyvhöz hasonló formátumba.
    – Magához jöttem – mondta Aglája, miután egy darabig a küszöbön toporgott, mert valahogy hirtelen elbizonytalanodott.
    – Látom, hogy énhozzám gyün – bólintott Neolvasko. Itten – ide-oda forgatta a fejét – rajtam kívül senki sincsen. Osztán én, Aglája Sztyepanovna, mit tehetek a maga kedvire?
    Amíg Aglája előadta a dolog lényegét, Neolvasko befejezte a könyv hajtogatást; kitépett egy lapot, apró csatornát formált belőle, majd kinyújtotta a kezét az előtte heverő selyemzacskó után, amire kifakult cirkalmas betűkkel a következő felirat volt hímezve: „Dohányozzál és ne köhögj”. Ebben a zacskóban szűzdohány volt, azaz olyan, amit az emberek azelőtt maguk termeltek, szárítottak, és ugyancsak maguk vágtak fel apró darabokra. Ha a dohányba belevágták a gyökerét is, viszonylag könnyű mahorka lett belőle, ha viszont csak a leveleit használták fel, akkor olyan erős lett, hogy még a szenvedélyes dohányosoknak is elakadt tőle a lélegzetük, és úgy spriccelt a könnyük, mint a cirkuszi bohócoknak. Ez a dohány, aminek népiesen „sámson” volt neve, egy elterjedt közhiedelem szerint a fiatalokat nemi aktivitásra serkentette, az öregeket pedig elálmosította. Ámbátor nehéz elképzelni, hogy annak, aki rendszeresen fogyasztotta ezt a mérget, vajmi esélye lett volna arra, hogy megélje az öregkort. Neolvasko kivett a zacskóból egy jó csipetnyi „sámsont”, egyenletesen elterítette az apró papírcsatornában, megnyálazta a papír szélét, majd megharapdálta az elülső fogaival, hogy jobban ragadjon; ezek után egy nagyujj vastagságú tömött szivarkát sodort belőle, majd elővette a zsebéből kerekes, puskatöltényhüvelyből készült, tűzköves öngyújtóját.
    – Még a frontról maradt – mondta Aglájának, és tüzet csiholt az öngyújtójából. Hitvány dohány és égett papír szaga kezdett terjengeni a levegőben. Neolvasko megszívta a szivarkát, hogy jobban égjen: kidüllesztette a szemét, felfújta majd beszívta a két pofazacskóját, és olyan hangokat hallatott, mint egy gőzmozdony: Si-hu, si-hu, si-hu-hu.
    Neolvasko pöfögött, a dohány meg sercegett és szikrákat lövellt szerteszét. A szivarka végre meggyulladt, Bogdán Filippovics nagy élvezettel letüdőzte a füstöt, majd rájött a köhögés és hörögni kezdett, mintha haldokolna, majd egy időre eltűnt a gomolygó kékesszürke füstfelhőben.
    – Ennyi – fejezte be Aglája a történetét. – Kérdezem én magától, lehet egy ilyen emberre, mint ez a Subkin, rábízni a mi szovjet gyermekeink nevelését?
    – Úgy gondolom, hogy lehet – hallotta Aglája a füstfelhőből, ami egyébként már eloszlóban volt, és Neolvasko úgy bukkant elő belőle, mint egy repülőgép a felhők mögül. – Úgy gondolom, hogy lehet – ismételte meg Neolvasko; bal kezében maga sodorta szivarkáját tartotta, míg jobb kezével igyekezett eloszlatni a füstöt – különben meg aszondom magának, Revkina elvtársnő: a párt, mint maga is tudja, arra vette az irányt, hogy féltő gonddal kell kezelni a kádereket. Nem az van, mint korábban: elég egy kis gikszer – és csapjuk le máris a fejit. Az emberekkel, hogy úgy mondjam, humánusan kell bánni. Pláne az olyanokkal, mint ez a Subkin. Mert nekije osztán, mondhatni, rengeteg az intellektusa. Két fölsőfokú végzeccsége van, tizenkét nyelven beszél folyékonyan, a többi nyelven meg szótárral. A memóriája az meg valami mesés. Kívülről tudja, mondhatni, az egész Odüsszejját – Neolvasko a felsoroláshoz először behajlította a kisujját –, az Iliászot – és Neolvasko behajlította a gyűrűsujját; majd a többi ujját is rendre behajtogatva sorolta az Anyegint, a Mengyelejev-táblázatot, az örökzöld sakkjátszmákat, a Viharmadár dalát, a SZK(b)P történetének 4. fejezetét és Lenin Kik azok a „népbarátok” című munkáját is. Én, Aglája Sztyepanovna, magam sem hittem ezt el, követtem a szövegben, ő meg csak mondta egyenesen a fejiből és szórul szóra. Úgy ám! Akkora nagy esze van annak, hogy csak na, egy valóságos minisztertanács.
    – Sztálin elvtárs – mondta Aglája – arra tanított minket, hogy minél okosabb az ellenség, annál veszélyesebb.
    – Most mit gyün itt nekem a Sztálin elvtárssal. – Bogdán Filippovics sóhajtott, szívott egy slukkot a szivarkájából, megint rájött a köhögés, az asztalhoz dőlt és a melléhez kapott. – Sztálin elvtársnak – köhögte –, most már tudjuk, szintén voltak hibái. Még a háború alatt is csak a földgömb alapján vezette a hadsereget. Ott állt, pörgette a földgömböt, aszongya, ezt a várost vegyétek be az októberi forradalom évfordulójára, ezt meg, aszongya, a Vörös Hadsereg napjára. Aztán hogyan veszitek be, aszongya, engem, aszongya, nem érdekel, én vagyok, aszongya, a főparancsnok és én fölülről irányítok. Megértették? A részletekkel meg törődjön majd Zsukov, aszongya, vagy Tolbuhin.
    – Baromság! – gurult dühbe Aglája. – Sztálin elvtárs lángész volt, és személyesen hatolt minden részlet mélyére.
    – Á-á-á – unt rá az egészre Neolvasko –, én magával, Aglája Sztyepanovna, ideológiai vitákba nem bocsátkozom. Már csak azért sem, mert pártunk vezetésének más a véleménye.
    – Hát neked – tegezte le Neolvaskót Aglája – van saját véleményed?
    – Van – biztosította őt amaz. – De az, mint minden becsületes kommunistának, nem különbözik a fölsőbb vezetőség véleményétől. Ezért aztán én a maga Subkin elbocsátásával kapcsolatos rendeletét, hogy úgy mondjam, érvénytelennek nyilvánítom. Ez pedig azt jelenti – összegezte határozottan, és elnyomta a csikkét a hamutartóban –, hogy Subkin holnap reggel mehet dolgozni.
    Aglája megértette, hogy már nincs értelme tovább vitatkoznia; fölkelt a székéről.
    – Hát jó! – mondta értelmetlenül vészjósló hangon. – Jó!
    Kiment, maga mögött jó hangosan bevágta az ajtót.
    Neolvasko ülve maradt, kivárta, míg Aglája elmegy, majd azt mondta, „hülye”, megcsóválta a fejét, és nekiállt egy újabb szivarkát sodorni magának.
13.
    Ezúttal Aglája nem vetette magát alá a felettes szerv akaratának: nem engedte dolgozni Subkint. Ebből azután kellemetlenségei támadtak. Disznov magához hívatta, leültette egy puha bőrfotelbe; teát hozatott citrommal és pereccel. Nagy sóhajtással kezdte a beszélgetést.
    – Jaj, Aglája Sztyepanovna, micsoda partizántempó ez? Minek mész fejjel a falnak? Mondjuk, hogy nem tetszik neked ez a Subkin, de hát ki a fenének tetszik? Nekem se tetszik, és hogy őszinte legyek, személy szerint én ki nem állhatom az egész fajtáját. És az sincs az ínyemre, ami odafent történik mostanában. Harminc évig állt Sztálin az állam élén, és mi az egekig magasztaltuk. Géniusz, korifeus, generalisszimusz. Most pedig: Kirovot is meggyilkoltatta, a parasztságot is tönkretette, az értelmiség színe-javát is leültette, a hadsereget is lefejezte, a pártot is megsemmisítette. Miért, te meg én kik vagyunk, ha nem a párt?
    – Hát igen – mondta örömmel Aglája. – Pont ezt mondom én is.
    – Mindenki erről beszél. De csak egymás között, suttogva. Nyilvánosan viszont támogatnunk kell a párt irányvonalát. Bármilyen legyen is, bármilyen irányt vegyen is, mi, kommunisták mindig igennel szavazunk.
    – Elvtelenül? – kérdezte Aglája.
    – Feltétlenül – válaszolt Disznov.
    Aglája indulatba jött, és élesen vissza akart vágni, de ekkor nyílt az ajtó, és Nyecsájev, a járási első titkár lépett be az irodába nesztelenül, mintha nem is a földön járna. Mindkettőjüket kézfogással üdvözölte, Disznov felpattant, Nyecsájev Aglája vállára tette a kezét és nem engedte, hogy felálljon. „Nem zavarok?” – kérdezte, majd leült a díványra, és olyan pózba dermedt, mint egy várakozó utas, aki tudja, hogy a vonata nem érkezik meg egyhamar. Olyan képpel ült ott, mint akire nem tartozik mindaz, ami a helyiségben történik.
    – Nos, tehát, Revkina elvtársnő – folytatta Disznov. Nem Subkinról van itt szó, hanem a párt irányvonaláról. Pártunk most Sztálin személyi kultuszának felszámolására vette az irányt. Sztálin, mint ezt maga is nagyon jól tudja, sok súlyos politikai hibát követett el. Egyszemélyileg irányította az országot, tönkretette a parasztságot, lefejezte a hadsereget, élen járt az értelmiség üldözésében, megsemmisítette pártunknak úgyszólván a legjavát, és önmaga dicsőítésére buzdított. Most pedig pártunk bátran elmondja a népnek a teljes igazságot, maga meg… Maga meg – ismételte Disznov, és becsületesen Aglája szemébe nézett az igazság ellen van?
    – Most ezt kinek mondod? – értetlenkedett Aglája, hiszen nem felejtette el, hogy egy perce Disznov ennek még éppen az ellenkezőjét mondta.
    – Magának mondom – felelte Disznov, és gyors pillantást vetett Nyecsájevre. – Magának mondom, hogy a nálunk érvényes demokratikus centralizmus elve szerint, ha a párt vezetése elfogad egy határozatot, akkor azt az egyszerű párttagok végrehajtják. Ennyi az egész.
    Eközben Nyecsájev felállt, és ugyanolyan hangtalanul ment ki, ahogy bejött. Aglája elkísérte tekintetével, azután Disznovra nézett. Az, mivel mégiscsak fel zaklatták a történtek, zavarában kivett a tálkából egy perecet, kettétörte, azután még egyet, meg még egyet, végül Aglájára nézett.
    – Na, akkor mi lesz, Aglája Sztyepanovna?
    – Hogyhogy mi lesz? – kérdezte Aglája.
    – Hajlandó vagy önkritikát gyakorolni?
    – Én? – kérdezte Aglája csodálkozva.
    – Fogd ezt a papírt és írd. Én, Aglája Sztyepanovna Revkina, mivelhogy nem voltam egészen magamnál, nem értettem meg a párt új irányvonalát, nem ismertem fel a párt határozatainak bölcsességét, amit ezúton töredelmesen megbánok, és ünnepélyesen megígérem, hogy a jövőben ilyet nem teszek.
    – Te most komolyan beszélsz? – kérdezte Aglája.
    – Revkina elvtársnő – mondta Pjotr Klimovics, és közben felkelt a helyéről. – Maga is nagyon jól tudja, hogy mifelénk egy ilyen irodában nem szokás komolytalanul beszélni. Nagyon ajánlom, hogy gondolkozzon el ezen.
    – Kaméleon! – mondta Aglája, és úgy ment ki, hogy észre sem vette a felé nyújtott kezet.
    Aglája rövidesen – mivel ellenszegült a párt határozatainak – szigorú megrovásban részesült; egyszerű tanárrá fokozták le, s így azonos szintre került Subkinnal. Ez borzasztóan bántotta.
14.
    Elpanaszolta kínos megpróbáltatásait fiának, Marátnak, aki Moszkvában tanult a Nemzetközi Kapcsolatok Egyetemén. Marát a levélből megtudta, hogy anyját elsősorban nem személyes kudarcai keserítik el, hanem az, hogy a dolgok nem a kívánatos irányban haladnak. „Tudod – írta Aglája – sem én, sem a te hősi halott apád soha nem kíméltük magunkat, mit több, én most sem kímélem magamat, de szégyellek, mélységesen szégyellek olyan embereket látni, akik ma leköpdösik azt, amit tegnap még felmagasztaltak. Amíg Sztálin élt, egy olyan esetre sem emlékszem, hogy valaki azt mondta volna, hogy Sztálin neki valami miatt nem tetszik. Mindenki egy emberként mondta, hogy lángész. Nagy hadvezér. Atyánk és tanítónk. Minden tudományok korifeusa. Valóban senki nem hitt volna abban, amit mond? Csak nem hazudott mindenki? Nem vagyok képes megérteni, mikor voltak ezek az emberek őszinték, most vagy akkor? Hogy nézhetné bárki közömbösen, miként próbálják megingatni a kortársaidat, a mai ifjúságot – a legszentebben, ügyünk igazában vetet hitében?”
    Hosszú levelében Aglája egyszer sem kérdezte meg a fiát: hogyan él, hol és milyen körülmények között, egészséges-e, mit eszik és iszik, hogyan tölti a szabad idejét. Ezzel szemben viszont kifejtette abbéli meggyőződését, hogy senkinek sincs joga ítélkezni és elítélni egy lángészt, aki harminc évig volt az ország vezetője: véghezvitte a kollektivizálást, megsemmisítette az ellenzéket, egy elmaradott országot ipari nagyhatalommá változtatott és világméretű történelmi győzelmet aratott az ellenség felett.
    Ugyanebben a levelében Aglája hangot adott elégedetlenségének is azzal kapcsolatban, hogy a lágerekből kiengedték a nép összes ellenségét, akik ahelyett, hogy köszönetet mondtak volna, most még valamilyen jogokat meg kiváltságokat követelnek, és minden utcasarkon azt kiabálják, hogy igaztalanul szenvedtek. Meglehet, hogy véletlenül volt közöttük néhány ártatlan áldozat is, de hát – ahol gyalulnak, ott hullik a forgács – akkor sem lehet válogatás nélkül mindenkit kiengedni. „Miért, mi talán nem szenvedtünk? – írta Aglája. – Talán nem mi voltunk azok, akik alig ettünk és alig aludtunk, talán nem minket vettek célba a kulákok lefűrészelt csövű puskáikkal? Aki éveket ült börtönben, azt ott ingyen etették-itattak, a te apád meg gondolkodás nélkül feláldozta az életét a Hazáért és Sztálinért. Mi miért nem panaszkodunk? És akkor még ők itt a hősök. Ők az áldozatok. Oly sokat szenvedett áldozatok, hogy még nekik is sírhatnékjuk van tőle. Én meg azt gondolom, hogy ezeket – miután a lágerben nyilvánvalóan lezüllöttek és megfertőződtek szovjetellenes szellemiséggel – még akkor sincs értelme kiengedni, ha akadnak közöttük olyanok is, akiket igazságtalanul büntettek meg. Ezek már mindenképpen az ellenségeink, ellenségként kell is velük bánnunk.”
    Marát, Aglája legnagyobb csodálkozására, meglehetősen fagyosan válaszolt. Azt írta, hogy ezek a problémák őt egyáltalán nem izgatják, és, szinte szó szerint elismételte azt, amit Disznov mondott, hozzátéve, hogy az életet reálisan kell szemlélni.
    Maga Marát húszéves korára az élet reális szemlélésének gyakorlatát már teljes mértékben elsajátította; dolgait eléggé sikeresen intézte. Mivel a szovjet fogalmak szerint jó kádernek minősült (a pártmunkások a munkásosztály élcsapatának számítottak), az egyik legrangosabb, a többség számára elérhetetlen egyetemen tanult. Nem volt kirívóan tehetséges, de értelmes és szemfüles, így azután igen hamar észrevette, hogy bár neki mint afféle pártemberek gyerekének mindenféle előjogai vannak: elsajátíthatja az egyetemen oktatott tudományokat, azonban a hallgatók egy bizonyos zártkörű társaságába sohasem kerülhet be. A nagyfőnökök, tábornokok, miniszterek, a központi bizottság tagjainak gyerekei egészen másféle életet éltek, és sokkal többet engedhettek meg maguknak, mint diáktársaik. Hiányoztak a tanórákról, ittak, a szüleik autóján furikáztak, orgiákat rendeztek a körükhöz tartozó és az azon kívüli lányokkal, volt, hogy nemi erőszakot követtek el; egyszer (volt ilyen is) valakit még az erkélyről is lelöktek. Az ügy zajosnak ígérkezett, de hamar elcsitult. Roppant ügyesen elkenték, bejelentették: a lelökött nő depressziós volt, és maga vetette le magát az erkélyről. Ezek a srácok a kisebb diákcsínyeket meg aztán végképp megúszták. Marát jól tudta, ami ezeknek megengedett és bocsánatos, az neki sohasem lesz megengedve és megbocsátva. Egyenrangúvá válni velük, vagy akár túlszárnyalni őket egyáltalán nem lehetetlen, de ehhez olyan dolgokban kell felmutatni valamit, ott kell pontokat gyűjteni, ahol ezek a bunkók a nemtörődömségük miatt nem rúgnak labdába, mert a papájukra hagyatkoznak és nem értik: ma az apád valaki, holnap meg egy nagy senki lesz belőle, és vele együtt belőled is. Marát helyes következtetéseket vont le, és ezeknek megfelelően viselkedett. Szerényen élt, eljárt a tudományos diákkör üléseire, unalmas előadásokat tartott, aktívan kivette részét a Komszomol életéből, készült belépni a pártba. Nehezen tanult, de nagyon igyekezett, mert tudta, hogy majdani pályafutása számára nem a tanulmányi előmenetel számít, csakis az igyekezet, vagyis hogy a vezetőség lássa: igyekszel, tátott szájjal hallgatod őket és jegyzetelsz. Marát jegyzetfüzetei múzeumba kívánkoztak. Tiszták és rendesek voltak, Pravdába voltak bekötve, bennük a kézírás rendezett és jól olvasható, a fontos gondolatok piros ceruzával aláhúzva, azt bizonyítandó, hogy nemcsak jegyzetelt, de el is olvasta, amit leírt. Marát azt is megtanulta, hogy a társadalmi életben kifejtett aktivitást jobban értékelik, mint a tudás megszerzésében tanúsított szorgalmat. Tudta: tanácsos mindenkivel jóban lenni; kívánatos, hogy a józan számítás és ne a heves indulatok vezéreljék; célszerű szem előtt tartani, hogy a való életben nem az írott törvények, hanem a viselkedés íratlan törvényei az igazán lényegesek.
    Ezt a gondolatot mellesleg nem Marát, hanem a külkereskedelmi miniszter helyettese, Szalkov fogalmazta meg; annak a Zója nevű lánynak a papája, akinek Marát udvarolt. Azzal pedig, hogy Zójának udvarolt, elsősorban éppen ezeknek a törvényeknek a szellemében cselekedett. Miközben építgette a karrierjét, feltűnt neki: a fanatikusok ideje lejárt. Nem pusztán a szovjetellenesek és ellenzékiek nem kedvelték őket, de még a pártemberek sem. Ez utóbbiaknak már semmi kedvük sem volt úgy dolgozni, mint a múltban: éjszakákon át, folyton csak azt lesve, nem lesz-e szüksége valamilyen információra vagy valami másra a népek Atyjának; belefáradtak már abba, hogy állandó félelemben éljenek, egy percre sem feledkezve meg arról, hogy tart még a pártmunkások kilövése. Manapság kevésbé volt veszélyes karriert csinálni, viszont sokkal bonyolultabb: rugalmasságot követelt az embertől, azt, hogy semmiben se foglaljon állást addig, amíg az adott kérdést végérvényesen nem tisztázták.
    Marát azt is megértette, hogy a túlontúl igénytelen öltözékek – az oldalt gombolós orosz ingek, gimnasztyorkák, félkatonai zubbony ok, posztó katonaköpönyegek és magas szárú csizmák – ideje lejárt. Marát lehetőség szerint igényesen és gondosan öltözködött; mindig a kellő időben nyiratkozott egy drága fodrásznál; egy kicsit még kölnizte is magát. Zójával illedelmesen beszélt, nem olyan nyeglén, ahogy azt a Zója köreibe tartozó ifjoncok tették, sőt, éppen ellenkezőleg: régimódian gáláns volt. Végül is ezzel sikerült meghódítani a Zóját.
15.
    Mit várhatott volna másoktól, ha a saját fia sem értette meg? Aglája megsértődött, ettől fogva ritkábban és hűvösebb hangnemben írt.
    A gyermekotthonban is feszült, sőt ellenséges volt a viszonya a kollégáival. Senki nem úgy mosolygott rá, mint azelőtt, nem siettek teljesíteni a kéréseit, még Rita, a titkárnő is csak a foga között vetett oda neki egy-egy köszönést. Subkin viszont időközben még magasabbra emelkedett. Előléptették felső tagozatos irodalomtanárrá, s az a győzedelmes arckifejezés, amellyel nap mint nap a gyerekotthonba érkezett, tökéletesen tükrözte a helyzetét.
    A gyermekotthon új igazgatójától, Vaszilij Ivánovics Csirkurintól, akit az iváson kívül semmi más nem érdekelt, Subkin tág cselekvési szabadságot kapott, és ezzel teljes mértékben élt is. Subkin nemcsak irodalmat tanított a felsősöknek, hanem Brigantina néven irodalmi szakkört alapított, Meyerholdról elnevezett színjátszó kört vezetett, és továbbra is szerkesztette a „Boldog gyermekkorunk” című faliújságot.
    Bár Aglája sohasem volt spicli, és nem is szerette a besúgókat, a párt iránti kötelességérzetből többször is felhívta az új igazgató figyelmét arra, hogy Subkin visszaél a helyzetével, és a tanulók fejébe „tőlünk idegen” eszméket ültet. Az irodalom órákon és az irodalmi szakkörökön ironikus hangnemben nyilatkozik a szocialista realizmus módszereiről; kétes hírű, nem realista irányultságú írókat népszerűsít; olyan írókat magasztal, akiket a párt elítélt, többek közt Zoscsenkót, Ahmatovát, Paszternakot. Subkin nagyra értékeli Vlagyimir Dugyincev elhibázott és a szovjet közvélemény által elutasított regényét, a „Nem csak kenyérrel…” címűt; terjeszti azt a gyermekotthon növendékei között, valamint túl nagy figyelmet szentel a nyugati irodalomnak. Csirkurin nem reagált ezekre a jelzésekre, csak legyintett: felőle Subkin azt csinál, amit akar. Főleg, hogy a tanulók láthatóan jobban érdeklődnek az irodalom iránt, mint eddig, jobbak a tanulmányi eredményeik, és fegyelmezettebbek is lettek.
    November 7-ére Subkin és az amatőr színjátszó kör tanulói nagyszabású előadással készültek, melyen megjelentek a gyermekotthont patronáló bőrgyár és a „Győzelem” kolhoz vezetői, na és persze, a gyerekotthon összes dolgozója.
    Aglája is elment az előadásra. Középen kapott helyet a harmadik sorban, mellette egy köpcös, borotvált fejű, negyven körüli férfi, Sztyepán Haritonovics Hamisko, a „Győzelem” kolhoz elnöke ült. Aglája még járási titkár korából ismerte Hamiskót. Valószínűleg ő is odavalósi volt, mint Neolvasko, legalábbis egyformán beszéltek, egy olyan nyelven, amelyiket sem orosznak, sem ukránnak nem nevezhetnénk. Régebben kisorosz nyelvjárásnak nevezték az ilyet. Magában Ukrajnában abajdócnak hívják, ami eredetileg a keverten vetett búzát és rozst jelenti. Maga Hamisko is valami olyan hibridhez hasonlított, amely embernek és növénynek – mondjuk a majomkenyérfának – a keresztezéséből jött létre: nagydarab, érdes, durva arcvonású férfi volt, lelógó orra olyan volt, mint egy éretlen padlizsán. A falusi vezetők már akkor is divatjamúltnak számító öltözékét viselte: zsávolyszövésű, rávarrt zsebes katonai Sztálin-zubbonyt és krómbőr csizmát. „Chypre” kölni-, cipőkrém-, izzadság- és téeszcséillatokat árasztott.
    Nyájasan üdvözölte Agláját, még a székéből is majdhogynem felemelkedett.
    – Rég nem láttalak – mondta jóindulatú mosollyal. – Mi újság?
    – Semmi különös – rándított a vállán Aglája.
    – Hallottam, hogy milyen kellemetlenségeid voltak – mondta Hamisko félhangosan. – Elvhű ember vagy, nem könnyen hajlítható. De hát mostanság a hajlósoknak van nagy keletje. Mármint azoknak, akik jókor, jófelé hajolgatnak. Főleg, merthogy manapság minden változik. Változik imitt is, meg változik amott is.
    A szemével felfelé mutatott. Aglája követte tekintetét, és a színpad felett meglátta két nagy szovjet vezér képmását. Mindig is két arckép volt ott. De eddig Leniné és Sztáliné, most pedig… micsoda pimaszság ez… Leniné és Hruscsové. Vagyis „ezé a Kopaszé” – ahogy Aglája Nyikita Szergejevicset nevezte. Ez a helycsere mélységesen felháborította. Már megbékélt azzal, hogy a Kopasz támadja Sztálint, de nem gondolta, hogy pimaszságában odáig merészkedik, hogy magát teszi Sztálin helyére. Lenin mellé. Aki különben szintén kopasz volt, és akit – ezt magának sem vallotta be – Aglája szintén nem nagyon szeretett.
    Időnként Aglája olyan dührohamot kapott, hogy aszó szoros értelmében rázta az indulat. Ujjai ökölbe rándultak, könyökét az oldalához szorította és remegett, miközben érezte, hogy szokatlanul hevesen kalapál a szíve. Egyszer még azzal is megpróbálkozott, hogy állapota miatt ideggyógyászhoz fordul. Attól tartott, hogy az majd kineveti, de az orvos figyelmesen végighallgatta, és azt tanácsolta, hogy óvakodjon az ilyen stresszhelyzetektől, ha lehet, kerülje el őket.
    – Már megbocsásson – mondta –, de orvos vagyok és kötelességem az őszinteség. Magának az a baja, hogy állandóan dühös. A düh olyan érzés, amelyik elsősorban azt pusztítja, akiben keletkezik. Maga az, aki ezt az érzést átéli, a maga szíve kalimpál hasztalanul, nem a másé. Az a másik pedig, akire dühös, lehet, hogy észre sem veszi. Azt tanácsolom, próbáljon meg nem dühöngeni, legyen jobb az emberekhez, nem értük, hanem a saját érdekében.
    Aglája komolyan vette az orvos tanácsait, és igyekezett többé-kevésbé betartani őket, de most, hogy meglátta a Kopasz portréját, képtelen volt visszafogni magát, és megint remegni kezdett, mintha valami rohama lenne, bár jól tudta, hogy ezzel egyedül csak magának árt. Ha az indulatának akár csak egy része eljutott volna a Kopaszig, a kép azonnal hamuvá ég, de hát ilyen nincs. Elromlott a kedve; gondolta, hazamegy. De ahogy felállt volna, a teremben kihunytak a fények, a színpadot egyetlen reflektorsugár világította meg, színpadra lépett Subkin – gyűrött nadrágban és szürke kötött kardigánban. Középre állt, a közönségre nézett, hunyorgott a rá irányuló reflektorfényben, hosszú szünetet tartott és halkan megszólalt:
    – Láttam a földgolyó majd minden helyét,3
    És elhallgatott.
    – Hazudik – súgta Aglájának Hamisko. – A lágereket látta, nem a földgolyót.
    – Az élet jó – folytatta Subkin töprengőn –, az élet szép.
    – Ez egy vers – mondta Aglája.
    – Akkor is hazudik – felelte Hamisko.
    Subkin megint szünetet tartott, majd hirtelen felgyorsított a tempót, és jobb kezével a levegőt kaszálta:
    – De, ahol zsivaj forr, harc robog, pezseg – nálunk remekebb.
    Aglája elunta magát. Sztálin azt mondta Majakovszkijról, hogy mindig is a szovjet korszak legjobb, legtehetségesebb költője volt, és az is marad. Aglája nem vette volna magának a bátorságot, hogy vitába szálljon Sztálinnal, de nem kedvelte Majakovszkijt. Sokkal jobban tetszett neki Gyemján Bednij és Mihail Iszakovszkij, akit dalszövegekből ismert. Csak fél füllel hallgatta Subkint, és elnézett mellette.
    Subkin meg folytatta:
    – Ucca-kígyó kanyarog. Házak szegik hosszát.
    Ezekre a szavakra a kulisszák mögül egyenként, szorosan egymás mögött felsorakozva, nagycsoportos kisfiúk és kislányok szaladtak a színpadra, és kacskaringós oszlopban ide-oda futottak a színpadon, kígyót formázva.
    – Enyémek a házsorok – kiáltotta Subkin. – Enyémek az uccák!
    A gyerekek körbevették Subkint, az kitárta a két karját, mintha mindenkit a szárnya alá akarna venni; majd valamennyien együtt hirdették győzedelmesen:
Ott áll
		az áruház.
Kirakat nyílik,
			száz,
bennük
		áruk halma:
bor
	és alma.
    Aglája érezte, hogy valami hozzáér; lenézett és azt látta, hogy Hamisko a térdét az övéhez dörgöli. Máskor lehet, hogy szívesen is vette volna, de most nem volt hozzá hangulata. Subkin úgy viselkedett a színpadon, mintha a felette, Aglája felett aratott győzelmét ünnepelte volna. Aglája Hamisko szemébe nézett és így szólt:
    – Nem.
    Hamisko suttogva kérdezte:
    – Miért nem?
    – Csak – felelte Aglája.
    Hamisko sértődötten fújtatott, és a színpad felé fordult, ahol az alsó tagozatosok éppen vörösmatróz-táncot jártak. Ezután a nagyobbak elénekelték a „Grenada” és a „Brigantina” című dalokat, a felsősök pedig részleteket adtak elő valami Leninről szóló darabból. A darabot maga Subkin írta, és a főszerepet is magára osztotta. Amikor megint kilépett a színpadra, ezúttal már színházi maszkban, kis kecskeszakállal, a nézők csaknem felkiáltottak a megdöbbenéstől – hű, de hasonlít! Ide-oda futkosott a színpadon, hevesen gesztikulált, ravaszkásan hunyorított, raccsolva beszélt, vállon veregette Sztálint (akit Szvéta Zsurkina játszott – ragasztott bajusszal), barátocskámnak szólította, a fejére olvasta a hibáit, az orra előtt hadonászott: „Jegyezze meg, barátocskám: a törvényesség a szocializmus legfontosabb ismérvei közé tartozik.”
    Aglája ököl be szorított kézzel nézte a színpadot, és megfeledkezvén a doktor intelmeiről azt gondolta: „Gyűlölöm!”
    Az előadás második részét Subkin teljesen kisajátította; megint csak Majakovszkijjal meg más költők verseivel. Aglája a „Vers a szovjet útlevélről”-t hallgatta, s ökölbe szorított kézzel azt gondolta: „Gyűlölöm!” Subkin részleteket szavalt a Vaszilij Tyorkinból – Aglája eközben azt gondolta: „Gyűlölöm!” Azután már végképp valami minden eszmeiséget nélkülöző modernista zagyvaság következett. Valami Leonyid Martinov:
Mi történt velem? Nem is értem!
Beszélünk csendben és kimérten
De a szavaim visszazengnek
A falon túl is, a messzi térben.
És zengenek mind abban a percben
A ligetekben, a dzsungelekben.
Benn az emberi épületekben,
Tűzvész helyén, hol hamu lebben
S élők közt, mindenütt, szünetlen:
Tudod, valóban – nem rossz ötlet!
A távolság is összeköthet,
Nem gát mosolynak, lehelletnek.
Csodálatos ez, hatalmas visszhang,
A Kor bizonnyal benne lüktet.4
    – ”Gyűlölöm!” – gondolta Aglája, s öklével a térdére támaszkodott.
    De a nézők többségének az előadás elnyerte a tetszését. Sokat tapsoltak, s a legviharosabb taps persze hogy Subkinnak jutott.
16.
    A kultúrműsor után az ünneplés az igazgató szobájában, két egymáshoz tolt asztal mellett folytatódott. Aglája Hamisko és Subkin között ült. Subkinhoz egyáltalán nem szólt, sőt úgy csinált, mintha észre sem venné. Hátat fordított neki, és hangosan faggatta Hamiskót a kolhoz ügyeiről: mekkora termést gyűjtöttek be a tavaszi gabonafélékből, és sokat vetettek-e az ősziekből? Hamisko suttogva megadta a legfontosabb számadatokat, az asztal alatt pedig megfogta Aglája térdét. Aglája lelökte Hamisko kezét, és megkérdezte: hogy áll az állattenyésztés, téliesítették-e már a tehénistállókat?
    – Hát hogyne – válaszolta Hamisko, és a kezét visszadugta az előbbi helyre. – Újrafödtük a tetőket, bévakoltuk a falakat, rnindenütt léghevítők állnak.
    Aglája megint félrelökte Hamisko kezét, és most már úgy ült ott, mintha egyedül lenne: töltögette magának az édes bort a poharába.
    Bogdán Filippovics Neolvasko az első pohárköszöntőt az októberi forradalomra mondta el, majd a személyi kultusz utóhatásait sikeresen leküzdő pártra, legvégül pedig a drága jó Nyikita Szergejevics Hruscsovra, aki a megújhodás útján vezeti az országot. Neolvasko főként Nyikita Szergejevics azon erőfeszítéseit méltatta, amelyeket az a szocialista törvényesség lenini normáinak visszaállítása terén fejtett ki.
    Csirkurin köszöntőjében a visszaállított törvényesség egyik példájára, vagyis Márk Szemjonovics Subkinra emelte poharát. Arra a Subkinra, aki, Csirkurin megfogalmazása szerint, nem neheztelt meg a pártra.
    – A pártra nem szokás neheztelni – vágott a szavába Hamisko.
    – Pont ezt mondom én is – helyeselt lelkesen Csirkurin. – A pártra nem szokás neheztelni. A szovjet ember büszke természetű, megneheztelhet a szomszédjára, a munkatársára, a feleségére, a bátyjára, az anyjára és apjára, de nem a pártra… – itt hosszú szünetet tartott, majd előrebiggyesztette alsó ajkát, a mutatóujját pedig ide-oda ingatta… ne-e-m bizony. Márk Szemjonovics nem neheztel… Márk Szemjonovics, igaz, hogy nem neheztelsz?
    – Semmi esetre sem – reagált Márk Szemjonovics. – Nem neheztelek. Sőt mi több, felbecsülhetetlen élettapasztalatra tettem szert.
    – Gazdagíthatta volna még egy kicsit tovább is – viccelődött Aglája.
    – Tessék? – fordult feléje Subkin.
    – Semmi, semmi – mondta Aglája, és elfordult.
    – Igen – folytatta beszédét Csirkurin. – Márk Szemjonovics nem neheztelt meg, nem kezdett vakon gyűlölködni, nem gubózott be, hanem rögvest tevékenyen bekapcsolódott a munkába meg a társadalmi életbe. A gyermekeket is neveli, újságot is szerkeszt, az önképzőkört is megszervezte. Hamarosan megyünk a járási szemlére is, ahol, biztos vagyok benne, miénk lesz az első hely.
    Magától értetődőn, a Subkint dicsérő szavakat Aglája úgy fogta fel, mintha neki szóló szemrehányások lennének, de többet nem avatkozott bele a beszélgetésbe. Az összes elhangzott pohárköszöntő számára idegenül csengett, viszont inni azért volt kedve; ivott is, bár nem koccintott senkivel. És minél többet ivott, annál inkább azt tapasztalta, hogy valami különös vonzalmat érez Subkin iránt. Bár Hamisko még mindig molesztálta; időről időre próbálkozott a mancsaival. Két és fél pohár édes bor után Aglája indulatba jött, odahajolt Subkinhoz és megkérdezte:
    – Örülsz, hogy legyőztél?
    – Én egyáltalán nem maga ellen harcoltam – válaszolta Subkin, magázva Agláját, pedig vagy három évvel idősebb volt nála. – Én csak kiálltam az elveim mellett. Nem akarok én rosszat magának.
    – Na persze, nem akarsz! – hitetlenkedett Aglája. – De még mennyire, hogy akarsz. Sőt, szerintem, hogyha rajtad múlna – mondta, és észre sem vette, hogy izgalom fogja el –, naná, hogy csúnyán elbánnál velem!
    – Legfeljebb csak egy módon – mondta Subkin. – Eltávolítanám a gyerekek közeléből. Egyébként semmi mást nem tennék.
    Időközben folytatódott a mulatozás. Vacsora után félretolták az asztalokat, és tangóharmonika-szóra táncolni kezdtek. Aglája szomszédja, Zsorka Zsukov – egy hányaveti bozontos fickó – harmonikázott, akit kifejezetten azért hívtak el, hogy zenéljen a mulatozóknak. Zsorka egy széken ült, vodkás poharát a közelében lévő ablakpárkányon tartotta, a tánc közötti szünetekben ebből kortyolgatott; majd ismét játszott tovább, csukott szemmel, mintha aludna. Hamisko, aki nem hagyott fel az erőfeszítéseivel, felkérte Agláját, ő pedig eltáncolt vele egy keringőt, de öröme nem telt benne.
    Később Hamisko és Neolvasko két szólamban elénekelték a „Fogjátok ki a lovakat, legények” című dalt, Neolvasko felesége, Rada (azaz Tanács) pedig előadta az „Én vagyok a poltavai leányka, az én nevem, az én nevem Natálka” kezdetű áriát a „Zaporozsjei kozák legény túl a Dunán” című operából.
    Amikor minden befejeződött, és a munkatársak kitódultak az esős, hideg estébe, már az utcán Aglája Subkin után futott és megrántotta a kabátujját.
    – Én pedig téged… hallod, ha rajtam múlna, ha a háború alatt kerültél volna a szemem elé, te szemét, én téged pisztollyal mint egy kutyát… beléd eresztettem volna egy egész töltény tárat…
    Aglája hirtelen belecsimpaszkodott Subkinba, és odahúzta magához; Subkin azt hitte, meg akarja fojtani; nem tudhatta, hogy a gyűlölet és a szenvedély lángja egyszerre lobbant fel Aglájában: meg akarta ölni és ugyanakkor forrón azt kívánta, bárcsak Subkin leteperné, széttiporná, szétlapítaná, kinyújtaná, mint egy tésztát a gyúródeszkán.
    Subkin nagyobb volt, mint ő, az erősebb nemhez tartozott, a fakitermelésen az izmai is jól megedződtek. Ennek ellenére nem volt könnyű elbánni a ezzel a megveszekedett nőszeméllyel. Megpróbált kiszabadulni, de nem tudott: Aglája maga felé húzta a fejét, és valami furcsa ellentmondásos kívánságtól hajtva rátapadt a szájára, mintha hosszú, forró csókban akarna összeforrni vele; ehelyett azonban hirtelen összeszorította a fogát és beleharapott Subkin felső ajkába. Amikor Aglája megérezte a vér ízét, tovább akarta harapdálni; már előre élvezte, hogy mindjárt valami egészen különös állapotba kerül; de Subkin egy durva mozdulattal félbeszakította Aglája érzelmi kitörését, és úgy ellökte magától, hogy Aglája elesett, beverte a térdét és kiszakította a harisnyáját; Subkin a tenyerét ajkára szorítva, vérét szanaszét fröcskölve és hátra-hátratekingetve rémülten elrohant.
    Aglája ilyetén viselkedése egyeseknek talán különösnek tűnik. A szerző is furcsállta egy kicsit, sőt még az is eszébe ötlött: vajon nem itt található-e Aglája rejtélyes jellemének kulcsa; ezért ez ügyben konzultált egy kiváló freudista pszichológus szaktekintéllyel. A szaktekintély sokáig gondolkodott, majd kifejtette:
    – Az ön hőse nyilvánvalóan a nőknek azon fajtájához tartozik, akiket állandóan szexuális kielégületlenség gyötör. Egyesek ezt viszonylag jól tűrik. Aglája viszont egy másik kategóriába tartozik. Ő egyáltalán semmit se képes könnyedén elviselni, ezt meg aztán végképp nem. Bizonyos körülmények hatására olyan szenvedélyes vágyak támadnak benne, amelyeket képtelen leküzdeni, így ilyenkor elveszti a józan eszét. Ez a kívánság olyan hirtelen támad benne, mint egy roham, és azon nyomban képes, akár még nemi aktus nélkül is, eljuttatni őt az orgazmusig; de az utolsó pillanatban a roham enyhülni kezd, a hőn óhajtott csúcs elmarad; ez pedig olyan állapotba juttatja őt, amitől betegesen kiüresedik a lelke, annyira, hogy ennek következtében Aglája nyerssé, harapóssá és kegyetlenné válik.
    – Értem – mondtam –, tegyük fel, hogy mindez így van, de hogy jön ide Subkin? Miféle vágyakat képes pont ő kiváltani, ha egyszer Aglája annyira gyűlöli, hogy képes lenne akár helyben lelőni?
    – Ez egyébként – mondta a szaktekintély – eléggé elterjedt pszichés zavar. Az esztelen gyűlölet ugyanolyan szenvedélyt vált ki, mint az őrült szerelem. Az olyan embereknél, mint ez a maga Aglájája, a szerelem és a gyűlölet legerőteljesebb megnyilvánulási formájukban semmiben sem különböznek egymástól.
17.
    Nagyon sajnálom az eljövendő nemzedékeket, melyek el sem tudják majd képzelni, hogy volt idő, amikor a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének egész óriási területén egyetlen győzedelmes és minden tekintetben élenjáró nézetrendszer volt kötelező az itt élő 300 millió ember számára, akik különböző népekhez, népcsoportokhoz és – nemritkán elég vad – törzsekhez tartoztak, és ezt a nézetrendszert az Egyedül Üdvözítő Tudományos Világnézetnek hívták.
    Ezt az Egyedül Üdvözítő Világnézetet az egyedüli (többre nem is volt szükség) politikai párt hirdette. Ugyanakkor a párton belül a tagság, noha elismerte az Egyedül Üdvözítő Világnézet egyedül üdvözítő voltát, mégis két egymással ellenséges irányzatot képviselt. Az egyik irányzathoz a marxisták-leninisták tartoztak, a másikhoz a sztálinisták. A marxista-leninisták voltak a jó marxisták, a rendesek. Azt akarták, hogy a jó emberek jól éljenek, a rosszak meg rosszul, de mindenki feltétlenül a Világnézet törvényei szerint. Ezért aztán a rossz embereket megölték, a jókat viszont lehetőség szerint életben hagyták. Ezzel szemben a sztálinisták lényegüket tekintve demokraták voltak: válogatás nélkül gyilkoltak mindenkit, és a Világnézetet nem dogmaként, csupán vezérfonalként kezelték. A fentiekből következőn a marxista-leninisták humanistáknak és az Egyedül Üdvözítő Világnézet elkötelezett híveinek számítottak, a sztálinisták viszont Sztálin elkötelezett hívei voltak, és készek voltak követni őt, bárhová vezette is őket.
    Nos hát, Márk Szemjonovics Subkin és Aglája Sztyepanovna Revkina közt éppen ez volt a különbség: az előbbi marxista-leninista volt, az utóbbi pedig sztálinista. De mindketten – igaz, a maguk módján – az Egyedül Üdvözítő Tudományos Világnézetet (rövidítve: EÜTV) vallották, amit az Admirális azonban eütevének ejtett, mintha csak egy állatfajról lenne szó.
    Apropó, az Admirális.
    Épp ideje, hogy részletesebben bemutassam.
    Alekszej Mihajlovics Makarov nem azért viselte ezt a ragadványnevet, mintha admirálisi családból származott volna. Nem is a szakmájára utalt ez a név – szakmájára nézve Makarov nyelvész és irodalmár volt. Nem is a hivatására, ugyanis Makarovnak univerzális értelmiségi volt a hivatása. De nem is a tényleges foglalkozására, hiszen Makarov éjjeliőr volt egy fatelepen. Admirálisnak a tenger iránti rajongása miatt nevezték, melyet sohasem látott, de melyről könyvekből mindent tudott. Egyébként mindenről mindent könyvekből tudott. Még Subkinnál is többet. Amikor arról kérdezték, honnan szerezte kiterjedt ismereteit, azt válaszolta, hogy egyszerűen szerencséje volt. Gyerekkorában járványos gyermekbénulást kapott, ágyhoz volt kötve, nem focizhatott, nem fogócskázhatott, nem kergethette a kislányokat. Ráadásul, nem volt még televízió, számítógép, számítógépes játék és internet. És még az a szerencse is érte, hogy nem Amerikában született. Ott biztosan kitaláltak volna neki valami elektro-mechanikus szerkentyűt: ha azzal közlekedik, biztosan nem tud annyira az ismeretszerzésre koncentrálni. Nálunk viszont ideálisak voltak a körülmények ahhoz, hogy ilyen hatalmas mennyiségű könyvet olvasson el, és ennyi ismeretre tegyen szert.
    Gyerekkorában Aljosa Makarov, mint oly sokan, akik mozdulatlanságra vannak ítélve, nagy lelkesedéssel olvasta a tengeri utazásokról és kalandokról szóló könyveket. Ki mással kezdhette volna, mint Jules Verne-nel és Stevensonnal. Később még jobban belemerült a témába: áttanulmányozta az összes ismertebb tengeri hajós életrajzát, távoli vidékek felfedezésének történetét, tengeri csaták leírását. Jól ismerte az összes hajófajtát, a görög gályáktól a modern atommeghajtású hajókig. Továbbá komoly gyűjteménye volt révkalauzkönyvekből és tengerészeti kézikönyvekből, de a legfőbb, hogy az ágytámlájához egy igazi hajókormány volt szerelve, s gyerekként ez segítette őt abban, hogy a képzeletbeli óceánok és tengerek hullámait szelje. Úgy tizennyolc éves korára Aljosa Makarov részben felépült betegségéből: megtanult két bottal járni, elvégezte az egyetemet (jórészt azért levelezőként), sőt nyelvészetből kandidátusi értekezést is írt. Méghozzá olyan kiválót, hogy először doktori fokozatot akartak neki odaítélni érte, azután inkább öt év száműzetésre ítélték. Így került Makarov Moszkvából Dolgovba. Attól fogva itt élt, először az anyjával, azután egyedül. Irodalomtudománnyal nem foglalkozhatott, a fizikai munkát nem bírta, a rokkantnyugdíjból meg éhen halt volna. Jó emberek munkát találtak neki a szemközti fatelepen, ahová két botjával nehezen ugyan, de maga is el vergődött, és ahol minden második éjszaka őrködött.
    Szóval, a mi Admirálisunk, aki igen széles körű ismeretekkel és teljesen szuverén ítéletalkotási képességgel büszkélkedhetett, s akinek mindig mindenről eredeti véleménye volt, már azokban az időkben sem tanúsított tiszteletet az eüteve tanítása iránt, amikor a többség még csak gondolatban sem merészkedett idáig. Az Admirális hatására én is eltöprengtem, és olyan dolgokban is kételkedni kezdtem, amelyek addig megingathatatlanul szilárdaknak tűntek számomra. Elgondolkodtam azon: miért is hisszük ezt az eütevét egyedül üdvözítőnek és tudományosnak, és miért kellett a nép eljövendő jólétének érdekében ugyanezen nép oly sok fiát meggyilkolni, üldözni, vízbe fojtani, halálra éheztetni és agyonfagyasztani? Nem lenne-e jobb kitalálni valami Nem Egyedül Üdvözítő eütevét, amely viszont könyörületesebb lenne a néphez? Mégis, az eüteve hívei mind a mai napig azt állítják: az elmélet helyes volt, csak a gyakorlat rossz. Lenin helyesen dolgozta ki, de Sztálin helytelenül alkalmazta. De, kérdem én, ki, hol, melyik országban alkalmazta helyesen: Hruscsov? Brezsnyev? Mao Ce-tung? Kim Ir Szen? Ho Si Minh? Pol Pot? Castro? Honecker? Ki? Hol? És mikor? Mi olyan jó ebben az elméletben, ha a gyakorlat soha, semmilyen körülmények között sem képes igazolni?
    Mostanra persze megcsappant az eüteve odaadó híveinek száma a világon. De történetünk idején hazánk végtelen térségein még meglehetősen nagy számban tenyésztek ilyenek. Közéjük tartozott Márk Szemjonovics Subkin is, az eüteve hű követője, kezdetben Lenin és Sztálin tanítványa, majd csak Leniné. De Leninhez aztán hosszan, kitartóan és rögeszmésen ragaszkodott. Letartóztatása előtt és után, az éjszakai kihallgatásokon, sőt a kényszermunkán töltött évek alatt is hű maradt Leninhez és az eütevéhez. Az éhezés és fagy dacára soha, egyetlenegy percre sem költözött belé a kétely – legalábbis egy darabig nem. A kételkedés kisördögei (sőt a nagyobbak is) gyakran megkísértették, de ő ellenállt, mint Jézus Krisztus, akiben egyébként nem hitt.
    Tyihonravov nyomozó egy összecsavart törülközővel verte Márk Szemjonovicsot, nagy fájdalmat okozva neki, a legválogatottabb szavakkal gyalázta, a szemébe irányította az asztali lámpát, nem hagyta aludni, nem hagyta ülni; s amikor Márk Szemjonovics, aki mindezt szívósan tűrte, a nyomozó feje fölött lógó Lenin-képre mutatott, és Lenin-idézetekkel példálózott, vallatója nemes egyszerűséggel csak ennyit mondott: „Szarok én a te Leninedre.” És erre Subkinnak már nem voltak meggyőző ellenérvei. De továbbra is kitartott. És úgy tért haza a lágerból, hogy nem sikerült őt sem megtörni, sem betörni, hű tudott maradni a meggyőződéséhez. Tehát, az Admirális szavaival élve, ugyanolyan hülyén került ki onnan, mint ahogy bekerült. Leplombált hülye – így nevezte az Admirális, vagyis tartósan hülye.
    Bevallom, úgy tűnt, az Admirális néha túl kíméletlenül ítélkezik. Subkin esetében meg különösen, pedig ő nem szolgált rá erre. Mégiscsak tiszteletet érdemel, ha valaki megjárta a lágert, és nem volt hajlandó megtagadni a meggyőződését, nem?
    – Ha valaki makacsul ragaszkodik az ostobaságához felelt kíméletlenül az Admirális –, az már nem is ostobaság, hanem gyengeelméjűség.
    Az Admirális enyhe megvetéssel viszonyult Subkinhoz, bár kezdetben ő maga próbálta lerombolni az eütevébe és bálványába vetett hitét. Mesélt Subkinnak a német pénzről, a leplombált német vasúti kocsiról, a „minden emberek közt legemberibb ember”5 személyes parancsára kivégzett papokról és prostituáltakról, a szifilisz szövődményeként kialakult paralysis progressiváról és sok minden másról, amiről akkoriban csak kevesen tudtak. De ezek a történetek a legcsekélyebb mértékben sem hatottak Subkinra. Már csak azért sem, mert sokat közülük maga is ismert. Bálványának tetteit azonban ő az objektív körülményekkel és a könyörtelen szükségszerűséggel magyarázta, meg azzal, hogy nem lehet kesztyűs kézzel forradalmat csinálni. Azt tanácsolta az Admirálisnak, hogy figyelmesen rágja át magát Lenin összes művein. „És akkor – mondta – még maga is világosan látni fogja, hogy Lenin egy lángelme.” „Ha valóban az – szállt vele vitába az Admirális –, akkor miért olyan félresikeredett ez az ő lágerszocializmusa?” Subkin azt vetette ellen, hogy Lenin nem azt akarta felépíteni, ami most van, hanem valami mást. „De egy lángelme – mondta az Admirális – azt építi fel, amit akar és nem valami mást.” „Lenin – magyarázta Subkin – nem láthatta előre a szocializmus előnyeit megérteni képtelen paraszti tömegek passzivitását, azt, hogy kispolgári elemek férkőznek a hatalomhoz, hogy a vezetés letér a kitűzött útról, megtagadja a NEP-et, elsieti a kollektivizációt.” Az Admirális azonban nem tágított: „Lángelmének azt tekintjük, aki képes előre látni a dolgokat. Ahhoz, hogy valamit ne lássunk előre, nem szükséges lángelmének lenni. Az előre nem látás képességének valamennyien a birtokában vagyunk.” „Vlagyimir Iljics – sóhajtott Subkin – idő előtt született, száz évvel megelőzte a korát.” „Na, látja – bólogatott buzgón az Admirális –, ezzel egyetértek, de a maga korában már illene tudni, hogy aki idő előtt jön a világra, az egy éretlen koraszülött.”
    Subkin kiállta az Admirális összes támadását, és sokáig, végig a 60-as években, a 70-es évek közepéig, hű maradt az eütevéhez, miközben Krisztus tanításaival teljes összhangban viselkedett, aki azt mondta az apostoloknak: menjetek el és hirdessétek… Subkin hirdette is az igét felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt, még az óvodásoknak is, igyekezvén úgy elültetni a gyermeki fejekbe az eütevét, hogy az könnyen felfogható legyen.
    Például, meséken keresztül. Aglája Sztyepanova Revkina joggal gyanakodott: amikor Subkin látszólag ártatlan meséket mondott a gyerekeknek, korántsem ártatlan értelmet kölcsönzött azoknak. A farkasról és a három kismalacról mesélt, de az ordas farkason nem az amerikai imperializmust értette, ahogyan Aglája akarta volna, nem is egyszerűen erdei vadállatot, hanem Sztálint; a malacokon pedig, akkori felfogása szerint, Lenin hű követőit: Trockijt, Buharint és Zinovjevet.
18.
    Dolgovban az első ember, aki megismerkedett Márk Szemjonovics Subkinnal, a pályaudvar büfésnője, Tonyka Uglazova, egy alacsony termetű, teltkarcsú, szomorú szemű és nehéz sorsú, harmincöt éves nő volt. A vénasszonyok nyarának egy csendes, pókhalóval beszőtt napján éppen unatkozott, dús kebleit a pulton pihentette, és kezével az állát támasztotta, amikor is a tekintete előtt felbukkant egy utas, aki épp az imént szállt le a vonatról; régi katonaköpenyt és a köpenyéhez hasonló posztóból készült, hosszú fülű sapkát viselt. Levette a sapkáját, megtörölte vele hatalmas kopasz fejét (Tonyka már akkor észrevette, hogy a férfi feje szokatlanul nagy), majd megkérdezte, mennyibe kerülnek a káposztás fánkok.
    Tonyka, szokás szerint, azt akarta válaszolni: mi az, úgymond, nem látja, vagy nincs szeme? Aztán, ahogy szokta, fejével oda akart bökni az árjegyzékre, amelyik közvetlenül a férfi előtt volt. De, miután ránézett a férfira, Tonyka meggondolta magát, félrelökte az árjegyzéket, és közölte: négy darab egy rubel, pedig kétszer annyiba került. A férfi csodálkozott: hogyhogy ilyen olcsó? Tonyka megvonta a vállát: csak, mert ennyi.
    – Adjon nekem két pirogot és egy pohár teát.
    – Egy kis citrommal? – kérdezte Tonyka szívélyesen.
    A férfi a zsebében matatott egy darabig, majd azt válaszolta:
    – Igen, lehet egy kis citrommal.
    – Nincs citrom – sóhajtott Tonyka, és széttárta a karját.
    A férfi fogta a négy fánkot meg a teát, és odatelepedett az ablak melletti asztalhoz, amelyik a poros állomás melletti kis térre nyílt. A poros virágágyások kellős közepén egy Lenin-szobor volt látható, ami a prototípus Razlivben töltött napjait ábrázolta. A gipsz-Lenin gipsz fatönkön üldögélt, és gipszfüzetébe éppen az Áprilisi téziseket írta; a talapzat aljánál pedig, háttal nekidőlve, egy üvegét szorongató részeg fickó szendergett; ugyanott még két kecske is legelészett. Az idegen kinézett az ablakon, Antonyina pedig az idegent nézte; bár a fánkokat nagyon kulturáltan ette; nem csámcsogott, és a teáját is apránként kortyolgatta, Antonyina mégis tudta: onnan jött. De hogy is ne tudta volna, amikor ő maga is abban a világban élt; ahol az emberek oda mentek, és onnan jöttek vissza, vagy nem jöttek vissza. Férje, Fegya is olyan volt, aki elment, de még nem jött vissza, és aki eleinte Antonyinát verte agyba-főbe, majd összeszedett egy szeretőt, akit ugyanúgy vert, majd végül baltával agyon is csapott. Akkoriban a barátnői még gratuláltak is Antonyinának. „Tonyka, hogy neked mekkora szerencséd van! Ha nem lett volna ott neki az a Liza, téged ütött volna agyon.”
    Az idegen láthatóan nem azok közé tartozott, akik baltával rendezik személyes ügyeiket, de Antonyina már ilyeneket is látott, ilyen „politikaiakat” – „kontráknak”, „fasisztáknak” hívták őket, de azért ezek többnyire kulturált emberek voltak.
    Az idegen ette a pirogokat, itta hozzá a teát, Antonyina meg csak nézte, és valamiért sírhatnékja támadt. Egyszer még a pult alá is lehajolt, és megtörölgette a szemét.
    Az idegennek megtetszett a nagy olcsóság, vett még négy lekváros fánkot ugyanazon az áron, és hozzá még egy pohár teát is, majd megkérdezte Antonyinát, nem tudja-e, kinél lehetne ideiglenesen megszállni. Antonyina, mivel volt egy szobája az állomás melletti barakképületben, azt mondta, nála. Az idegen gondolkodás nélkül átcipelte hozzá a bőröndjét, így kezdtek el együtt élni.
    Antonyina magázta, a kereszt- és az apai nevén szólította.
    – De nagy feje van magának, Márk Szemjonovics mondogatta időnként Antonyina, amikor Subkin fejét ugyancsak nagy melléhez ölelgette.
    – Nagy és kopasz – pontosította tréfásan Márk Szemjonovics.
    – Nagyon is jó, hogy kopasz, így legalább a tetveknek nincs hol szaporodniuk. És ha meg mégis megjelenik egy-kettő, akkor meg lecsúsznak, merthogy a maga feje pont olyan meredek, mint az a, na, az a hogyishívják.
    És elhallgatott, mivel nem jutott eszébe a megfelelő hasonlat.
    Antonyina úgy gondoskodott róla, akár egy kisgyerekről. Márk, attól fogva, hogy beköltözött hozzá, mindig tiszta inget, stoppolt zoknit, vasalt nadrágot hordott. Három hónapba se telt, és Márk arca kigömbölyödött, sőt pocakja is nőtt. Ezt Márk Szemjonovics, a nemrég még csonttá soványodott lágerlakó, gyakran és elégedetten nézegette, sőt néha még nagy tisztelettel meg is simogatta. Antonyina teljesen önzetlenül gondoskodott Subkinról, nem kért érte semmit, se szerelmet, se egyházi, se tanácsi esküvőt, se hűséget. Antonyina csak nézte Subkint, és örült, hogy van valakije, de szomorkodott is, mert biztos volt benne, hogy nem marad sokáig.
    Antonyina tudta, hogy nem illik ő az élettársához, csak azt nem tudta, hogy Márknak éppen erre volt szüksége. Vele egyenrangú társa már volt. Ljáljának hívták. Márk Szemjonovicsot Márkelnek hívta, nem értékelte a tehetségét, viszont szerette a cifra rongyokat, a jó éttermeket, a tenorokat és úgy általában a fényűző életet. Azt, hogy Ljálja a tűzhely mellett álljon, zoknikat stoppoljon, vagy legalább nagy néha felvarrjon egy gombot, teljességgel elképzelhetetlen volt. Subkin nagy szerencséjére, Ljálja rosszul bírta a hosszan tartó különélés megpróbáltatásait, amiről Subkin a hanti-manysi tajgán egy táviratból értesült:
    „Bocsáss meg stop Mást szeretek stop Sok sikert stop Üdv stop Ljálja Stop”
    Egyszóval Antonyina helyzete sokkal reményteljesebb volt, semmint el tudta volna képzelni.
    Márk Szemjonovics Subkin, aki életének jó néhány évét pazarolta a szocializmus – különösen nehéz körülmények közötti – építésére, most igyekezett pótolni az elmulasztottakat. Vett magának egy használt, nagy kocsis „Triumpf Adler”* írógépet, amelynek hiányzott néhány betűje (a német betűkészletet egy az egyben átforrasztották oroszra, de az orosz ábécében több a betű); saját kezűleg – bár a kezét ügyetlennek mondta – összeácsolt egy ugyancsak ügyetlen, rozoga asztalt rosszul gyalult deszkákból és furnérból; rátett egy maga tervezte asztali lámpát, amelyet alumíniumhuzalokból hajtogatott, egy Izvesztyija újságlapból csinált neki ernyőt: és ez alatt a lámpa alatt töltötte a szabad ideje jó részét. Szabad ideje amúgy kevés volt. Reggeltől késő estig a gyermekotthonban dolgozott, ugyanott tartotta a Meyerholdról elnevezett színjátszó kör próbáit (ő adta a körnek ezt a nevet), valamint a Brigantina irodalmi kör foglalkozásait is, majd a „Boldog gyermekkorunk” faliújságot szerkesztette, amikor meg hazaért, rögvest rávetette magát a „Rekord” nevű csöves rádiójára, meghallgatta az „ellenség hangját”, szívta a „Priboj” cigarettát és azonnal, nem vesztegetve az időt, betett az írógépébe négy lapot indigóval, és őrületes sebességgel gépelni kezdte az éppen következő, sorokba vagy oszlopba rendezett szöveget. Párhuzamosan több dolgot is írt: lírai verseket; a „Hajnal Norilszkben” című allegorikus poémát, amelyet a hosszú téli éjszaka után felkelő napnak szentelt; az „Erdőirtás” című regényét, amely az elítéltek munkájáról szólt a hanti-manysi tajgában; az „Emlékezés az átélt évekről” című visszaemlékezését; továbbá cikkeket az erkölcs és a pedagógia kérdéseiről, amelyeket azután nagy mennyiségben küldözgetett a központi újságokba; ezenkívül írt még az SZKP KB-nak és személyesen Hruscsovnak címzett leveleket is, amelyeket mindig úgy kezdett, hogy „Drága és tisztelt Nyikita Szergejevics!”. Antonyina ilyenkor az asztalnál ült a díványon, és sapkát kötött élettársának, mivel egyetlenegy boltban kapható fejfedő sem ment rá Subkin fejére. Iparunk a szovjet átlagember fejére tervezte a tömeggyártást, Márk Szemjonovics 66-os méretű feje azonban nem tömeggyártással készült.
    Antonyina, kötőtűit csattogtatva, időről időre érdeklődve tekingetett Subkinra. Az időnként mélyen elgondolkodott valamin, ilyenkor tekintete üvegessé változott, a szája kinyílt; majd így telt el néhány perc; Tonyka pedig, aki megijedt, hogy onnan, ahová Subkin ment, talán már nincs is visszatérés, odaszólt neki:
    – Márk Szemjonovics!
    Ellenben Subkin olykor annyira megdermedt, hogy semmiféle szólongatásra nem reagált. Antonyina egyre csak szólongatta, odament hozzá, rángatta, a fülébe kiáltozott:
    – Hé! Márk Szemjonovics!
    Subkin nagyot rándult, zavart tekintettel bámult Antonyinára, majd felkiáltott: „Hogy? Mi van?” Aztán magához tért és azt kérdezte:
    – Mi baj van, Antonyina?
    – Semmi – válaszolta Antonyina zavartan, és üdvözült mosollyal magyarázta: – Én egyszerűen csak szeretném tudni, hogy ilyenkor min gondolkodik olyan nagyon, min töri a fejét?
    – Ó, édes Tonya – válaszolta Márk Szemjonovics, sóhajtozva. – Nekem úgy tűnik, hogy pártunkat egy új thermidor és a kispolgári elfajulás veszélye fenyegeti.
    Mivel Tonya nem ismerte a „thermidor” szót, Subkin nekiállt felvilágosítani, mesélt neki a nagy francia forradalomról, azután valami másról is – minden egybefolyt, az irodalom, történelem, filozófia. Subkin fejből elszavalta Tonyának a Poltavát, a Jevgenyij Anyegint, a Vlagyimir Iljics Lenin című poémát, elmesélte Csernisevszkij Mi a teendő? című regényét, valamint Tommaso Campanelli* A nap városa című könyvét. Annak idején Ljálját is hasonlóképpen próbálta kiművelni, de ő az okítás alatt hol a száját rúzsozta, hol ruhákat próbálgatott a tükör előtt, hol meg közbevágott és elmondta a véleményét valami új színdarabról, továbbá lelkesen fogadta a telefonhívásokat, és egyáltalán úgy tett, mintha mindazt, amit hall, már maga is régóta tudta volna. Antonyina ennél sokkal hálásabb hallgatóságnak bizonyult, tátott szájjal és rezzenéstelen szemmel figyelte Márk Szemjonovicsot, ahogy az a szobában járkál, hadonászik a kezével és az ókori Görögország mítoszairól, távoli országokról, utazásokról és utazókról, forradalmárokról, álmodozókról, a nép ügyéért küzdő harcosokról, tengerekről, csillagokról, a jövő űrutazásairól mesél neki. Igaz, Antonyinának, ahogy maga mondta, lyukas volt a feje; ezen a lyukon keresztül azután minden kirepült ugyanabba az űrbe, semmi nem maradt meg belőle. E lyuknak köszönhetően viszont Antonyinának egy és ugyanazt a történetet végtelenül sokszor el lehetett mondani, és ő minden egyes alkalommal ugyanolyan érdeklődéssel hallgatta végig.
    De Subkin nem csak Antonyina kiművelésével foglalatoskodott. Reggelente Antonyina merengőn és kimerülten jelent meg a munkahelyén, szeme alatt karikákkal. Zina Tursina, az állomás pénztárosa irigykedve kérdezgette:
    – Na, mi volt?
    Tonyka válaszképpen nem szavalt verseket, nem mondta fel Campanelli utópiáját, és nem mesélt a más világokba való lehetséges utazásokról sem. Megingatta a fejét, hunyorgott, lehalkította a hangját, és közölte:
    – Egész éccaka ki se húzta.
    – Aztán verni szokott-e? – kérdezte egyszer Zina.
    – Hova gondolsz?! – háborodott fel Tonyka. Majd körbenézett és súgva, nem kis büszkeséggel, megmagyarázta: – Hisz zsidó ember!
19.
    1957 nyarán elhunyt Aglája halk szavú szomszédja, Szavelij Artyomovics Tyeluskin. A megboldogult szobájában egy egyszerű vaságyon, egy fiókos fenyőfa konyhaasztalon és egy hokedlin kívül más bútort vagy egyéb értékes holmit nem találtak. Amikor azonban felhasították a matracot, valóságos kincsesbányára bukkantak. Voltak ott karórák, karkötők, fülbevalók, drágaköves gyűrűk, ezüst cigarettatárca, egy arany fogkoronákkal tömött zacskó, egy „Arany Csillag” érdemrend, ami valóban aranyból készült ugyan, de hamisított, sorszám nélküli volt. Hogy hogyan kerültek a megboldogulthoz ezek az értéktárgyak, még az állambiztonságiak sem tudták. Kivégzéskor az elítéltek értéktárgyait elkobozták, de ha ezeket a holmikat széthordták is, ezt természetesen nem az ítéletvégrehajtók tehették meg, hanem csak a magasabb rangú tisztségviselők. Beszélték, hogy Tyeluskin halála után megkísérelték kinyomozni, honnan származott az elhunyt vagyona. Ennek érdekében a belügyi szervek egy munkatársa, aki Vaszilij Vasziljevics álnéven mutatkozott be, időről időre megjelent a Komszomol zsákutcai házban, végigjárta a lakókat, és afelől kérdezősködött, mire emlékeznek a megboldogult életmódjával kapcsolatban, de azok semmire sem emlékeztek azonkívül, hogy Tyeluskin csendes, jámbor ember volt, találkozáskor úgy köszönt: „Erőt egészséget!” vagy „Jó egészséget!”. Mint már mondtuk, Tyeluskin nagyon szegényes berendezést hagyott hátra. A falak viszont tele voltak firkálva híres nagy emberek legkülönfélébb bölcsességeivel, na meg a firkák szerzőjének saját gondolataival. Enyhén szólva is különösen írta a szavakat, betűket hagyott ki vagy kevert össze. Olyan feliratok voltak ott például, hogy: „A hejes éltvitel Sztrovszki »Zacélt mekedzik« regénye szrint.” „A zorosz enber mindég elri ammit akar.” „A gyerkek ami jővönk,” „Ógosztos 18-dikka bátr pillotáink napja.” „Azenber átalkttya a természtet.” „Aszerelem aszrvezett beteksége,” „Amarson semi élet se leheccséges,” És: „Azenber számra lekfontossb dolog azélett.”
    Sokan akarták megszerezni Tyeluskin szobáját, de végül is, soron kívül nem más kapta meg, mint Márk Szemjonovics Subkin, az elszenvedett igazságtalan politikai üldözések áldozata.
20.
    Aglájának természetesen nem volt ínyére, hogy Subkin nemsokára a szomszédságába költözik, azonban ezt részben háttérbe szorította egy másik, ennél sokkal kellemetlenebb esemény, mégpedig az SZKP KB 1957. júniusi plenáris ülése, valamint a hirtelenjében összehívott járási pártértekezlet, ahová Agláját is meghívták. Az eseményre érkező területi bizottsági munkatárs, Surigin nyugtalanító hírt hozott elvtársainak. Moszkvában lelepleztek egy pártellenes frakciót, amelyhez nem kisebb emberek tartoztak, mint Malenkov, Molotov és Kaganovics et., az SZKP KB elnökségének tagjai. Ezenkívül, a hivatalos közlemény megfogalmazása szerint, hozzájuk csatlakozott Sepilov is. Az akkori idők párthivatalnokainak nyelvén az „et.” rövidítés „elvtársakat” jelentett, de nem az egyszerű elvtársakat, csak a rossz elvtársakat. Ha arról volt szó, hogy jó elvtársak szólaltak fel, például Hruscsov vagy Mikoján elvtársak, vagy ehhez hasonlók, akkor kiírták az egész szót: „elvtársak”, ha viszont rossz elvtársakról volt szó, akkor nem azt írták, hogy „elvtársak”, hanem azt, hogy „et:’. (Az orosz t. t. rövidítésnek semmi köze nem volt a „TT” pisztolyhoz, de tudat alatt mégis összekapcsolódott vele.) Ami pedig „a hozzájuk csatlakozott Sepilov”-ot illeti, az nyomban számos vicc hőse, valamint az egész Szovjetunió, többek között Dolgov alkoholistáinak közkedvelt kifejezése lett. Az adott kategóriába tartozó személyek Sepilovot nagylelkűen magukhoz tették hasonlóvá, például, amikor ketten vodkáért álltak sorba, a kiszemelt harmadik szesztestvért így szólították meg: „Jössz Sepilovnak?” Azaz: akarsz hozzánk csatlakozni? Valószínűleg ez a kis tréfa idővel eljutott Sepilov et.-ig is, aki feltehetően nagyon is sértőnek találta, hogy akármelyik alkoholista – zsebében egy fölös rubellel –, ha csak időlegesen is, de Sepilovvá válhatott.
    Az SZKP vezetésében keletkezett konfliktus lényege (erre manapság már senki nem emlékszik) abban állt, hogy a rossz „et.” nem értettek egyet a jó „elvtársak” elképzeléseivel, az SZKP XX. Kongresszusának határozataival, nem fogadták el a pártnak a személyi kultusz következményei leküzdését célzó irányvonalát, sőt még egy összeesküvést is szőttek, hogy ők szerezzék meg a hatalmat.
    Az elhangzott előadás után a szót Nyecsájev járási titkár vette át, aki méltóságteljes ember volt, kerek és a korai érelmeszesedéstől vörös arcú, vastag füleit meg mintha tésztából gyúrták volna.
    A járás kommunistái – mondta Nyecsájév – teljes egészében helyeselték a lenini Központi Bizottság elvhű irányvonalát és megbélyegzik a szakadárok és frakciózók szánalmas csoportját.
    Az értekezlet határozati javaslata is ebben a szellemben készült, és így is bocsátották szavazásra.
    – Ki van mellette? – kérdezte Nyecsájev.
    Mindenki azonnal felemelte a kezét, az elöl ülő Sztyepan Haritonovics Hamisko pedig mindkét kezét felemelte, és azt kiabálta:
    – Helyeseljük! Helyeseljük! Teljes egészében helyeseljük!
    – Ki van ellene ki tartózkodott? – hadarta el a kérdést Nyecsájev, egy mondatban, vessző nélkül, és mivel nem számított semmiféle válaszra, már épp nyitotta volna a száját, hogy kimondja a szokásos „egyhangúlag elfogadva” megállapítást, amikor hirtelen… Disznov könyökével oldalba bökte, pedig már maga is látta a magányos fűszálként hajladozó, magasba meredő vékonyka kart az utolsó sorban. – Revkina elvtársnő? – nem hitt a szemének Nyecsájev. Maga? – Nyecsájev ránézett Suriginra, és megvonta a vállát, mutatva, hogy ő nem tehet róla, ez számára is igen nagy és kellemetlen meglepetés. – Maga? Aglája Sztyepanovna? Hogyhogy? Maga tart… maga tartózkodott?
    Nyecsájev zavarba jött, de Aglája sem volt egészen ura önmagának. Később Aglája úgy emlékezett, hogy könnyebb volt az ellenséges gépfegyverek sorozattüzében rohamra indulnia, mint felszólalnia a párt határozata ellen. És mégis…
    – Igen – erősítette meg Aglája. – Hát igen, én…
    És elhallgatott, nem volt képes egy szóval se többet kiejteni a száján.
    A terem megdermedt, és olyan csend támadt, hogy még a Nyecsájev puha füléről lehulló izzadtságcseppek hangját is hallani lehetett. Aglája tette mindenkit váratlanul ért. A „ki van mellette, ellene, tartózkodott” kérdések a rítus részét képezték, a rítus szerint pedig mind a fontos, mind a lényegtelen kérdésekben, mindenki mindig „mellette” szavazott. Mindig mellette és sohasem ellene. És sohasem tartózkodtak. A „tartózkodni” és az „ellene” között nem volt különbség, mert – ahogy Subkin kedvenc költője megfogalmazta – „Ki ma nem velünk dalol, az ellenünk van”6.
    A teremben ülő összes ember ellentétes érzelmek hatalmába került. Egyfelől, borzasztóan érdekes volt, mi sül ki ebből az egészből. Senkinek sem lett volna ellenére egy kis botrány, ami végre némi elevenséget hozna eseménytelen, unalmas és elsekélyesedett vidéki életükbe. Másfelől viszont ijesztő volt. Persze egy egyszerű kis botrány, az más lett volna. Valaki valakitől ellopott valamit, vagy kenőpénzt fogadott el, vagy adott, vagy lekent egy frászt valakinek, vagy mondjuk, megcsalta a feleségét, vagy valami hasonló. Efféle dolgok a járási pártszervezetben is megtörténtek, el is ítéltettek, de azért megértésre találtak. Ilyenkor ostorozták a vétkest, megszégyenítették és megfenyegették, hogy kizárják a pártból. Az meg fogadkozott, sírt, ököllel verte a mellét; azután megrovásban részesült, s ezzel le is zárult az ügy. Itt viszont akkora botrányra volt kilátás, ami feltétlenül túlmegy a járás határain, és olyan magasságokig jut el, ahol egészen biztosan felfigyelnek rá és kinyilvánítják: az adott járásban a tömegek kommunista tudatát, a propagandát és az agitációt illetően nincs minden rendben, ideológiai kilengések, ingadozások fordulnak elő, és úgy egyáltalán az egésznek (még kimondani is rémes) ideológiaiszabotázs-szaga van. Márpedig akkor a járásban mindenféle ellenőrzések és tisztogatások kezdődnek. És ezzel együtt nekiállnak kideríteni azt is, ki, hol és mit lopott. Vagy fogadott el kenőpénzt. Vagy adott egy frászt valakinek. Vagy el is fogadott, és adott is. És bár a járási értekezlet résztvevői egytől egyig odaadó hívei voltak az eütevének, illetve a felsőbb pártszintek legutóbbi útmutatásainak, azt állítani, hogy közülük senki soha semmit nem lopott el, nem adott kenőpénzt, nem fogadott el kenőpénzt, nem utalt át soha semmit a saját zsebébe, az igen nagy túlzás lett volna. De minél többet lopott valaki, annál kérlelhetetlenebb volt ideológiai szempontból. Így azután a terem reakciója a történtekre őszinte és határozott volt. Bár csak egy rövidke megtorpanás után indult be. Először igen nagy csönd volt. Tompa, mély csönd. Aztán a hátsó sorokból elindult valami, majd szétáradt és végül elhömpölygött egészen az első sorokig. Susogás, sutyorgás, morajlás, zúgolódás, dübörgés, akár a hullámverés moraja, minél közelebb ért az elnökséghez, annál jobban felerősödött. Egybeolvadt a sokféle zaj: köhögés, székek dübörgése, kiáltások; majd hirtelen valaki éles hangon felsüvöltött: „Szégyen! Gyalázat!”, mindenki egyre jobban felhergelődött, ordított, üvöltött, fütyült, tapsolt és dobolt a lábával. Mint a pórázról eleresztett kutyák, megvadultak a puszta lehetőségétől annak, hogy büntetlenül téphetik és marcangolhatják az eléjük vetett zsákmányt. Botvinyev, a húsgyár igazgatója kipenderült az elnökség előtti pódiumra, és az öklével hadonászva, mintha kötelet forgatna a feje fölött, skandálni kezdte: „Él-jen a párt! Él-jen a párt! Él-jen a párt!”, mindezt olyan arccal, mintha minden vágya az lenne, hogy ott helyben, azonnal és mindenestül feláldozza az életét a pártért. A kiabáló ellen éppen akkoriban indítottak bűnvádi eljárást igen nagy mennyiségű húskészítmény eltulajdonítása miatt, de mivel demonstrálta hűségét a párthoz, már teljes joggal számíthatott az igazságügyi szervek elnéző bánásmódjára. Úgy tűnt, a teremben ülök annyira megvadultak, hogy teljesen elvesztették az önuralmukat, ám Nyecsájev felemelte a kezét, az ülés résztvevői pedig, akik az imént még nem bírtak magukkal, azonnal elcsendesedtek, leeresztettek, bár egyesek hangoskodtak még egy kicsit, de aztán mégiscsak fokozatosan elhalkultak.
    – Aglája Sztyepanovna – szólalt meg szelíden Nyecsájev a beállt csöndben –, ha jól értem, akkor maga nem ért egyet a párt irányvonalával. Esetleg kijönne ide a szónoki emelvényhez, és kifejtené az álláspontját?
    – Igen, jöjjön csak ki – mondta hangosan Disznov.
    Muravjova, a járási kórház vezetője felpattant a helyéről: – Menjen csak ki! – kiáltotta olyan harsányan, hogy az elnökség is feltétlenül észrevegye az igyekezetét: – Kit szolgálsz, Revkina?
    – Hát nem téged – vetette oda Aglája, útban a szónoki emelvény felé, azonban minél közelebb ért hozzá, annál inkább csökkent az elszántsága. Mire odaért, teljesen elbizonytalanodott. Olyan gyengeséget érzett a térdében, hogy kedve lett volna leülni, sőt lefeküdni. Az emelvényre támaszkodott, és motyogott valamit a szülőatyjukat is megtagadó hálátlanokról, meg még valami ehhez hasonló érthetetlen dolgot.
    A teremben ismét megnőtt a feszültség, innen-onnan kiáltások hallatszottak.
    – Elég!
    – Elég volt!
    – Világos!
    – Le vele!
    Botvinyev, aki ismét megjelent a színen, elkiáltotta magát:
    – Éljen a mi drága és szeretett Nyikita Szergejevicsünk! – Majd hirtelen ujjal mutogatva Aglája felé, méltatlankodni kezdett: – Elvtársak! Nem értem, mi folyik itt? Miért van itt ez a nő? Hogy meri, hogy engedheti meg magának, hogy felszólaljon pártunk, népünk, államunk ellen, miellenünk, a gyermekeink ellen…
    – Széé-gyeen! – dörögte valaki hátulról.
    – Gya-lá-zat! – sipította egy másik hang.
    Majd ismét:
    – Széé-gyeen! – Gya-lá-zat: – Széé-gyeen! – futott végig a termen.
    Aglája ilyen reakcióra nem számított. Partizán és háborús hős létére őszintén megrémült, kezébe temette arcát, és sírva rohant ki a teremből. Nyecsájev és Disznov megpróbálták megállítani: „Aglája Sztyepanovna! Revkina elvtársnő!”
    Aglája nem állt meg.
    Aglája sohasem hitt abban, amit akkoriban a személyi kultusz hibáinak, a lenini normáktól való elhajlásnak, a szocialista törvényesség megszegésének kezdtek nevezni. Idegesítette a megtorlás, és az ártatlan áldozatok emlegetése. Mindig azt mondta, hogy nálunk senkit nem ültetnek le csak úgy (á, dehogy!). Csakhogy ezen a napon Aglája jogtudata egyszeriben és gyökeresen megváltozott. Amikor hazaért, bezárta az ajtót, rátolta az összes reteszt, egy asztallal kitámasztotta; a szekrényt is oda akarta tolni, de nem volt elég ereje hozzá. Odatolta viszont az ágyát, és ruhástul ráfeküdt, csak a csizmáját vette le.
    Aglájának még a partizán időkből volt egy nyolclövetű, háborúban zsákmányolt „Walter”-t. A kamrában tartotta egy öreg nemezcsizmában. Most viszont elővette, maga mellé tette az asztalra, és megfogadta, élve nem adja meg magát.
    Úgy négy óra hosszáig egyáltalán nem aludt, de utána is nyugtalan volt az álma. Magas, nyikorgó csizmákról álmodott, amelyek maguktól jöttek fel a lépcsőn – kezükben revolverrel. Később maga is csodálkozott, miféle keze lehet a csizmának, de hát attól más az álom mint a valóság, hogy minden megtörténhet benne. A revolveres csizmák feljöttek a lépcsőn, valami szőrös dolog bemászott az ablakon, a hangosbeszélő tölcséréből pedig Visinszkij acélos hangja hallatszott, amint kihirdeti az ítéletet: „A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége nevében…” Álmában Aglája kiáltani próbált, és bár sikerült kinyitnia a száját, hang nem jött ki a torkán. Álmában Aglája kétszer is megpróbált pisztolyt rántani, de kiderült, nem pisztoly van nála, csak valami gumijáték.
    Reggelre valahogy mégiscsak elszenderedett, neki úgy tűnt, hogy sokáig aludt is, de a szemébe sütő nap és egy udvarba beforduló autó zaja felébresztette. Az autó behajtott az udvarba, a motorja leállt, majd különféle hangok hallatszottak, egy férfi hang azt kérdezte:
    – Na és hol van?
    Görög néni hangja azt válaszolta:
    – Rögtön az első emeleten, aranyoskám. Ha főmész, akkor egyenest az első ajtó.
    És már hallatszott is a léptek nyikorgása a lépcsőn egyszerre többen is jöttek felfelé. Aglája felpattant, kinézett az ablakon és kővé dermedt, az udvaron ugyanis egy rabomobilt pillantott meg; a sofőr, aki a belügyi karhatalmi csapatok szakaszvezetői váll pánt ját viselte, a kocsi hűtőjének támaszkodott, és a cigarettáját szívta.
    A lépcsőn közeledő emberek elérték az első emeletet; most éppen a lépcsőfordulónál toporogtak tanácstalanul.
    Aglája odaugrott az ágyhoz, megragadta a pisztolyát, kibiztosította. Gyorsan gondolkodni kezdett, most rögtön lője főbe magát vagy… Elvégre a „Walter” mégiscsak nyolclövetű, neki magának meg elég egy töltény is, az utolsó.
21.
    Amennyire a szerzőnek élete során volt alkalma megfigyelni, az emberek többsége, beleértve még az igen művelteket is, nem érzékeli és nem is fogja fel ésszel, hogy egy adott történelmi korban él. A többségnek az az érzése, minden mindig is úgy lesz, ahogy most van. Ha pedig a szemük láttára zajlik egy történelmi esemény, azt félreértések időbeli egybeeséseként élik meg. És úgy tűnik nekik, hogy még minden visszafordítható. Egyesek reménykednek ebben, mások meg félnek tőle. Aglája reménykedett, Subkin félt, de egyikük sem értette meg, hogy a történelemben nincs visszaút. Akárhogy is, de olyan folyamat zajlott, melynek eredményeként Aglája reményei egyre illuzórikusabbaknak, Subkin félelmei pedig egyre megalapozatlanabbaknak tűntek. Persze még nem jutott odáig a dolog, hogy Agláját büntetés fenyegette volna a parasztság tönkretételéért, vagy hogy Subkint a tenyerükön hordozták volna az elszenvedett sérelmekért, de mindent egybevéve valami megindult, és a nagy változások egyik apró jele volt az is, hogy Márk Szemjonovicsnak önálló szobát utaltak ki a Komszomol zsákutca 1. szám alatti ház egyik kétszobás lakásában. Ez a szoba kétszer akkora volt, mint az a barakképületbeli szoba, ahol addig Márk Szemjonovics és Antonyina húzta meg magát. Ehhez a szobához konyha, fürdőszoba és angol vécé járt, és mindössze csak egy társbérlő, a bolond Surocska.
    Szombaton Márk Szemjonovics megkapta a kiutalást, és már vasárnap batyuba kötötte a saját és Tonyka cókmókját, bekötegelte az akkoriban még szerény könyvtára köteteit, kiment a Posta utcára, abban a reményben, hogy sikerül valami alkalmas szállítóeszközt fognia. De elkerülte a figyelmét, hogy vasárnap van, s a vállalati teherautók többsége a garázsokban pihent. Másféle autó pedig alkalmatlan lett volna. Sokáig állt ott integetve. Két autó megállás nélkül továbbhajtott. A harmadik, egy dömper, megállt ugyan, de mivel előtte szenet szállított, olyan mocskos volt, hogy Subkin benézett a kocsiszekrénybe, és inkább lemondott róla. Már-már reményét vesztette, amikor közvetlenül mellette hirtelen egy rabomobil fékezett le.
    Könnyű elképzelnünk, milyen érzéseket élhetett át Márk Szemjonovics e számára oly ismerős jármű láttán. Összehúzta magát, és már várta, hogy a kocsiból kizúdul egy csapat állambiztonságis, és bezsuppolja. De a kocsiban nem volt semmiféle csapat, egyedül csak a sofőr, Oprizskin őrmester, akinek arca sugárzott az életörömtől.
    – Ülj be, öreg, elviszlek – mondta, és kinyitotta a jobb oldali ajtót.
    – Hová visz? – kérdezte óvatosan Subkin.
    – Oda viszlek, ahova kell.
    Aki olvasta a Csonkint, emlékezhet, aki meg nem, az magától is tudja, hogy az „ahová kell” fordulaton a népnyelv azt a helyet értette, ahova senkinek sem „akaródzott”. Vagyis az ügyészséget, rendőrséget és egyéb erőszakszerveket. Ezért megérthetjük, mit élt át Subkin, és miért bizonygatta Oprizskinnek olyan hevesen, hogy neki bizony sehová sem „akaródzik”.
    – Ha meg nem – kezdett kijönni a sodrából Oprizskin –, akkor mit hadonászol itt?
    Amikor Márk Szemjonovics kicsit magához tért és felfogta, hogy a sofőr egyedül van, és nem úgy néz ki, mintha le akarnák tartóztatni, elmagyarázta az őrmesternek, hogy ugyan kocsi kellene neki, de olyan, amiben bútort lehet szállítani.
    – És ez miért nem felel meg? – kérdezte Oprizskin szinte megbántva. – Ez lényegében egy autóbusz, csak hát rácsos.
    A sofőr szeretett sokat beszélni, útközben elmesélte, milyen nehéz a szolgálat, nagy a család, a fizetés kicsi, és Bugrov őrnagy, a börtönparancsnok, jó ember és megengedi, hogy amikor nem kell rabokat vinni, feketefuvarokat vállaljon.
    – Aztán, naná, hogy risztelünk, de még mennyire! Ha élni akarsz, hagyj másokat is élni. Nincs igazam, öreg?
    – Meglehet – tért ki a válasz elől Subkin.
    Oprizskin elgondolkodott valamin, azután rákérdezett:
    – És úgy egyébként, öreg, szerinted mikor volt jobb az élet, Sztálin alatt vagy most?
    Persze, ha Subkin elővigyázatosabb, arra is gyanakodhatott volna, hogy a kérdés provokatív, de Márk Szemjonovics sohasem volt elég körültekintő, és ezen még a láger sem tudott túl sokat változtatni. Hitt abban, hogy minden emberben van valami jó, ezért nyílt egyszerűséggel azt felelte Oprizskinnek, hogy nézete szerint Sztálin nélkül sokkal jobb az élet, mint vele volt.
    – Szerintem is – helyeselt Oprizskin. Persze, az ő idejében rend volt, viszont az emberek rettegésben éltek. Mert például Sztálin alatt fusizhattam volna? Soha a büdös életben!
22.
    Aglája Sztyepanovna Revkinát éppen abban a drámai pillanatban hagytuk magára, amikor meglátta a rabomobilt, és felkészült a legrosszabbra. Aglája arra számított, hogy az első emelet lépcsőfordulójára felérkező férfiak ököllel vagy puskatussal fogják verni az ajtaját, követelve, hogy a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége nevében azonnal nyissa ki. Majd, a választ meg sem várva, felfeszítik az ajtaját, vagy mindenféle fegyverekből lődözni fognak rá. Semmi ilyesmi nem történt. Az emberek egy darabig toporogtak a lépcsőfordulóban, majd lassan elindultak lefelé. Aglája várt még egy kicsit, fél szemmel kilesett a tüllfüggöny mögül, és csak akkor értette meg, milyen alantas célra használják ezt az autót.
    Talán éppen ez a jelenet volt az – és nem a párt XX. Kongresszusa, vagy az SZKP KB legutóbbi plenáris ülése, illetve egyéb események –, amelyik leginkább meggyőzte Agláját: a sztálini korszak végérvényesen lezárult.
    Amikor rájött, hogy senki nem akarja letartóztatni, Aglája egy kis csalódottságot érzett. Elszántsága a hősi halálra a kutyának se kellett, vagyis megint folytatódnak az egyszerű és unalmas hétköznapok. Aglája előbb visszadugta „Walter”-jét a nemezcsizmába, majd bedugta a fejét a hűtőszekrényébe; kiderült, hogy üres.
    Vasárnap lévén az élelmiszerüzletek zárva voltak. Aglája úgy döntött: lemegy egy falatozóba, megreggelizik, ott majd megnyugszik, és meghallgatja, mit beszél a nép.
    Az udvaron a rabomobilt az egyes számú ház éppen ráérő lakóinak szeme láttára pakolták ki. Márpedig mindenki ráért, hiszen munkaszüneti nap volt, sőt még az eső sem esett. Az összes vénasszony kint ült a kispadon, figyelték és kommentálták az eseményeket.
    – Hát még könyve mennyi sok van! – álmélkodott a Görög. – Aztán hova tesznek majd ennyi sok könyvet? Ajaj, és mennyi sok por lehet bennük!
    – Hát még poloska! – tette hozzá Nágya néni.
    – Á, a könyvben nincsen is poloska – állította a Görög.
    – Má’ mé’ ne lenne. Mindenben van, má’ mé’ pont a könyvben ne lenne.
    – Márpedig a könyvekben nincsen – erősködött a Görög. – Csak a falban, meg az ágyban, meg a test közeliben van. De mit is csinyájjon a poloska a könyvben, mit egyen? Tán csak nem bötűt! – A Görög még el is nevette magát ezen a képtelen feltevésen.
    – De mire köll ennyi sok könyv? – mondta Nágya néni, megadva magát. – Csak, hogy mutassad, hogy millen okos vagy, meg hogy te ezt mind olvastad. Pedig azt úgyse hiszi el ám senki.
    – Má’ mé’ ne hinnék? – ellenkezett a Görög. – Az én Iljuha unokám is folyton csak olvas meg olvas. Az ágyban is, meg az asztalnál is. És hol nevet, hol meg sír. Én meg „Iljuha: Mi van má’. Ha ennyire szenvedsz tőlük, mire köllenek neked ezek a könyvek? Inkább menj le az udvarra és futkározzál a többiekkel, focizzál, vagy legalább szijjál egy kis friss levegőt.” Ő meg csak olvas és olvas…
    Nágya néni még ki akart volna fejteni valamit ezzel kapcsolatban, de a vénasszonyok figyelmét hirtelen a házból kilépő Aglája vonta el. Megfigyelésük szerint Aglájának már tegnap óta rossz volt a kedve.
    A rabomobil kipakolásának folyamata a vége felé közeledett. Antonyina meg a sofőr a könyvkötegeket és a többi cókmókot egy nikkelezett, négy sarkán kicsúcsosodó gömbökkel díszített ágyra pakolták, amelyet előzőleg már kiszedtek az autóból. Subkin éppen szembejött Aglájával, „Rekord” rádióját maga előtt tartva. Jövendőbeli szomszédasszonya láttán zavarba jött, de az is lehet, hogy még meg is ijedt, mert kilépett oldalra, nehogy Aglája megharapja, de azért köszönt neki. Aglája, maga is csodálkozva magán, odabökött egy „’napot”-ot, majd továbbment, a kispadon ücsörgő szomszédok pillantásaitól kisérve.
    A falatozó egy földszintes, magas lépcsőfeljáratú, verandás deszkaépítményben volt. A verandán egy szakállas koldus ült egész falka egymáshoz lapuló koszos kiskutyával, előttük egy kartontábla volt a következő felirattal: „Mi is szeretnénk enni”. Egy sapka is hevert mellettük a könyöradományok számára. Aglája már többször is látta ezt a koldust a város különböző pontjain, de sohasem adott neki semmit, és olyat se látott, hogy más adott volna, most viszont, nem tudni, miért, rájött a bőkezűség, és kiszórta a pénztárcájából az összes fémpénzt a sapkába, több mint egy rubelt.
    A félhomályos, telefüstölt falatozóban a levegő nyirkos volt és fülledt. A padlót nem szőnyeg, hanem vastag fűrészporréteg fedte. Úgy tűnt, hogy az első világháború óta nem cserélték, az emberek úgy jártak rajta, mintha porhanyós hó lett volna. Az asztalok fölött sárga légyfogó papírok lógtak, a plafon alatt pedig, a fal mentén, a konyhát a teremtől elválasztandó, két vászon volt kifeszítve a következő bölcs mondásokkal. Az első (nem jutottak még hozzá, hogy leszedjék):
„A TÁPLÁLKOZÁS AZ EMBERI LÉTEZÉS EGYIK ALAPVETŐ FELTÉTELE – AZ EMBERI KULTÚRA EGYIK ALAPVETŐ PROBLÉMÁJA.” J. SZTÁLIN
    A második:
„A RENDES ÉS EGÉSZSÉGES ÉTKEZÉS NEM MÁS, MINT A JÓ ÉTVÁGGYAL ÉS JÓÍZŰEN ELFOGYASZTOTT ÉTEL.” PAVLOV
    A falatozóban igen színes népség gyúlt össze. A helyi kolhozelnökök, kiszálláson lévő mérnökök, földmérők, gépészek, sofőrök, ügyészek és egyéb fejesek, de alacsonyabb beosztásúak is, ki zakóban, ki rövid ujjú ingben vagy csak atlétatrikóban.
    Vasárnaponként mindig sokan voltak itt, de ma a vendégek száma jelentősen megnőtt a szomszédos kisváros, Zatjopinszk „Bő termés” nevű focicsapata miatt. A dolgovi stadionban tartották a járási kupamérkőzést, ezért aztán megérkezett a vendégcsapat két edzőjével, hat tartalék játékosával és Tamarával, a csapat orvosnőjével, aki a lábánál egy óriási utazótáskát tartott, benne kötszerekkel és borogatásnak valóval, a küszöbönálló mérkőzés alatt és különösen az utána várható mindenféle kellemetlenségek esetére. Az „Bő termés” ugyanis állandó ellenfele volt a dolgovi „Avangárd”-nak. Mindkét csapatnak megvoltak a maga szurkolói, akik minden mérkőzés után, az ellenség győzelme esetén, megverték a vendégcsapat sportolóit, mégpedig jó alaposan, mivel ezt hazafias kötelességüknek tekintették. Az „Bő termés” immár több egymást követő évben minden meccsét megnyerte a dolgoviak ellen, nemcsak hazai, de idegen pályán is, amiért a játékosait mindig jól meg is verték. Idegen pályán azok időnként már ki egyeztek volna egy-egy döntetlenben, sőt még a vereségben is, de amikor elkapta őket a versenyláz, megfeledkeztek az elkerülhetetlen büntetésről, és szerencsétlenségükre ismét csak nyertek.
    Az ablak mellett a focisták összetoltak néhány asztalt, szárított gyümölcsökből készült kompótlevet kortyolgattak a flotta módra készült makarónihoz, és nagyon csendesen viselkedtek, igyekeztek semmivel sem magukra vonni a figyelmet.
    Aglája egy üres helyet keresett, a fűrészporba süppedve a helyiség végébe indult, és hunyorgott a sűrű cigarettafüstben. Az ablak mellett észrevette a jókedvű, vörös arcú Sztyepán Haritonovics Hamiskót, aki ukrán ingben, nadrágtartós gabardin lovaglónadrágban és fogporral tisztított fehér csizmában volt. Vászonzakója a mellette levő szék támláján lógott, vászon aktatáskája az asztalon feküdt, széles karimájú szalmakalapja pedig az aktatáskáján hevert. Aglája azt hitte, hogy Hamisko elfordul tőle, és úgy tesz majd, mintha nem venné észre, de ő, amint meglátta éppen ellenkezőleg –, már messziről rámosolygott, integetett neki, és odahívta az asztalához.
    – Csüccsenjél le – szólt Hamisko, amikor Aglája odaért hozzá. Hamisko átakasztotta a zakóját a saját székére, az aktatáskáját letette a lábához, a kalapját meg, nem találva jobb helyet neki, feltette a fejére. Hamisko előtt egy tányér volt a flotta módra készült makaróni elkent maradékával, továbbá egy alumíniumvilla, egy üres pohár és egy félig üres söröskorsó. Hamisko, a munkaszüneti nap tiszteletére, egy olyan kevert itallal jutalmazta magát, amely a „másfeles utánfutóval” nevet viselte, és másfél deci vodkából meg egy korsó sörből állt. Nem derült ki, hány „utánfutót” eresztett már le Hamisko, de beszéd közben a nyelve már eléggé ügyetlenül forgott.
    Hamisko maga mellé ültette Agláját, tapsolt egyet, mire rögtön ott termett Anyuta, a felszolgálónő, aki kövér volt, szögletes és rövid lábú, de a falatozó mellett elhaladó, nagy raksúlyú tehergépjárművek sofőrjei mégis határozottan kitüntették a figyelmükkel.
    – A hölgynek – mondta Anyutának Hamisko – egy deci moldvai konyakot, az ételre vonatkozón pediglen –, mindent, amit csak Aglája Sztyepanovna óhajt.
    A falatozóban csak két olyan étel volt, amelyet Pavlov akadémikus meghatározása szerint is kívánatosnak és megfelelőnek lehetett nevezni: makaróni flotta módra meg pörkölt párolt káposztával. Aglája pörköltet rendelt, addig pedig csak úgy, minden nélkül, belekortyolt a konyakjába.
    Hamisko figyelmesen és jóságosan nézte Agláját vörös szempillájú apró szemével.
    – Tennap – kezdte Hamisko, kortyintva a söröskorsóból – az értekezleten csak hallgattalak téged, Sztyepanovna, és bizony örvendeztem, hogy akadnak még nálunk olyan kommunisták, mint amilyen te vagy. Becsületesek, elvhűek, bátrak. Különösen a nők között. A férfiak, az igazat megvallva, nyamvadtabbak. Te meg nekik, puff egy jó nagyot! – egyenest a szarvuk közibe. – Hamisko ütött egyet az öklével, ábrázolván, hogyan húzott be Aglája annak a bizonyos szarvvakkal ellátott élőlénynek. – És kész. Gyere, igyunk. Rád. Nagyon jó voltál! – Hamisko ivott még egy kicsit. – Nekem viszont tennap nagyon elment a kedvem ettűl az egésztűl, el biza! Amikor meghallottam, hogy miket kiabálnak neked a hozzászólásod után, úgy elment a kedvem, hogy mindjárt haza is akartam utazni. És el is utaztam volna, ha induláskor szét nem esik a kuplungom. Épp hogy csak ráfordultunk az országútra, a sofőröm meg: hüm-hüm, kérdem tőle, hogy mi van, ő meg aszongya, hogy a kuplung. Így azután visszagyöttünk. – Hamisko kivett az oldalzsebéből egy csomag „Szevernaja Palmira” cigarettát, megkínálta vele Agláját, majd rágyújtott. – Szóval aztán mentem kódulni a járműtelepekre, meg a mezőgazdasági gépek boltjába, de kuplung, az sehun se vót. Megszálltam a Kolhoz szállóban. Aztán a járási bizottság garázsában ígértek egyet, aszondták, hogy lesz, de csak hétfő reggel. Előbb semmiképpen. Hát én meg, ugyi, mit csináltam volna. Megszálltam a Kolhoz szállóban. Fekszek ott egyedül, cigarettázok, töprenkedek. Mi a fene történik itten mivelünk, hogy mink magunk csináljuk eztet. Én is, ugyi, kozák vagyok, a fronton én magam is sisak nélkül indultam rohamra – oszt’ nem féltem. Az értekezleten meg csak ültem, jól behúztam a fejemet a vállam közé, ültem és még lélegzeni is alig mertem, Istenem, gondoltam, csak engem ki ne hívjanak. Mer’ ugyi, nekem itten szétesett a kuplungom, én meg ugyi, fekszek ott a szállodában, és azon töprenkedek, hogy akkor most hogy is van ez az egész itten. Mer’ hát, ugyi, tennap még mindenki a Sztálin mellett volt, mindenki kivétel nélkül, mostan meg mindenki, kivétel nélkül, ellene? Már egy csasztuskát is kitaláltak. Nem hallottad?
    – Nem hallottam.
    – Mingyá’ elmondom. – Hamisko odahajolt Aglája füléhez és elszavalta: – „Jól megleptük mi Európát, megmutattuk kik vagyunk. Kiderült, hogy harminc éve bizony rossz feneket (már bocsánat) nyalunk.”
    – Undorító! – mondta Aglája.
    – Tényleg az – egyezett bele könnyen Hamisko. – A sofőr mesélte. Tudod, politikai értelemben nem túl fejlett, bármit hall, már adja is tovább. Ha viszont a nép ilyeneket terjeszt, akkor az jelent valamit. Szóval ezért töprenkedek. Tennap mindenki amellett vót, hogy mellette, most meg mán mindenki amellett van, hogy ellene, és fenn a kezük. Nem kommunisták, hanem lóripapagájok, nem mások. Úgy elment a kedvem, el is utaztam volna, de hát szétesett a kuplungom, de már beadtam oda, abba a garázsba. Én meg, ugyi, fekszek ott a szállodában és töprenkedek. Ha, ők hozzányúlnak Aglája Revkinához, akkor én is. Én magam, önként. Leteszem a pártkönyvemet az asztalra. És kész. Elvégre Hamisko vagyok, kozák. Anyuta – kapta el a mellettük elhaladó felszolgálónő kötényét Hamisko. – Te itt folyton csak elmész mellettünk, folyton csak elmész, oszt’ rá se hederítesz a kuncsaftokra. Hozzá’ még.
    – Utánfutóval? – kérdezte Annuska.
    – Utánfutóval. Másfél decit. Aglája Sztyepanovnának meg még egy deci moldáv konyakot. Tennap meg szétesett a kuplungom…
    De Anyuta meg sem várva a folytatást, odébb ment.
    – Lóripapagájok, nem mások – folytatta Hamisko. – Te meg fogtad és jól megadtad nekik. Amikor elmentél, Disznov, az a rohadék, aszongya, hogy azonnal meg kell tárgyalni, a sorainkban maradhat-e vagy sem. De Nyecsájev kiállt melletted. Ő a mi emberünk. Fölöslegesen senkit sem teszünk tönkre. Revkina elvtársnő, aszongya, egészében véve nagyon jó elvtársnő, arra vonatkozólag pedig, hogy nem értett meg mindent tökéletesen, hát majd még foglalkozunk vele egy kicsit. Pont így mondta: foglalkozunk vele. Ezek szerint még nincs minden végleg eldöntve. Szóval, Sztyepanovna, ne bánatozz, gyere, igyunk inkább rád. Én meg… Mert hát, ugyi, én meg itten maradtam, mer’ hogy szétesett a kuplungom…
    Ittak, ettek hozzá valamit, aztán folytatták. Hamisko elérzékenyült, kigombolt magán még egy gombot, majd figyelmesen végignézett Agláján. Aglája már azelőtt is tetszett neki, de most már nem csak a pártbeli elvtársat látta benne, meg hát Aglája is, a konyak és a szívének kedves szavak hatására, megenyhült Hamisko iránt.
    – Te, Sztyepanovna, tudod, mit mondok én neked, te, összességében nézve, mondhatni, egy egészen szimpatikus nő vagy. Vonzó. Mármint a külsődet tekintve. Meg aztán még azt is gondolom, hogy… – Hamisko körülnézett és suttogva folytatta: – Mink veled úgymond… mármint hogy… Esetleg meghívhatnál magadhoz? – kérdezte, megnyomva a harmadik szót.
    – Mikor? – kérdezte Aglája.
    – Akár most is – élénkült fel Hamisko.
    Aglája habozott. Hamisko nem nagyon tetszett neki, de már régóta senki sem udvarolt neki, pedig még csak negyvenkét éves volt, az összes életciklusa még olyan rendszerességgel váltogatta egymást, akár a holdfelkelte és holdnyugta. Éjjelenként még a testi szerelem édes jeleneteit is látta álmában, bár nem túl gyakran, viszont annyira érzékletesen, hogy néha úgy tűnt, már csak egészen kevés kell ahhoz, hogy végre eljusson addig a bizonyos, hőn vágyott pontig, azonban addig sohasem jutott el, és ilyenkor mindig a bosszúság kellemetlen érzésével ébredt.
    – Most nem – mondta Aglája, mert úgy döntött, hogy nem akar könnyű préda lenni. – De este, ha addig nem utazol el, és nem gondolod meg magad, jöhetsz.
23.
    Míg Aglája ebédelt, szomszédja, Subkin berendezkedett az új lakásban. Oprizskin felárért könyvespolcokat szerelt fel neki, amelyeken Lenin, Gorkij, Majakovszkij, Korolenko, Kuprin és az akkoriban egyre divatosabb Saint-Exupéry művei sorakoztak. A könyvespolcok az ajtó- és ablaknyílás kivételével körbeérték az egész szobát. A könyvek elé Subkin nagy példaképeinek portréi kerültek, köztük Lenin, Dzerzsinszkij, Gorkij, Majakovszkij és ifjúkorának különösen nagy becsben tartott hőse, Giuseppe Garibaldi. Amikor végzett a könyvtárral, az ablak mellé beállította az úgynevezett íróasztalt, rárakta a maga fabrikálta asztali lámpát, meg a „Rekord” vevőkészüléket, és kilógatta az ablakon a drótantennát. Alig várta már, hogy beállítson valamilyen nyugati rádióadót, és kipróbálja, mennyire fogható az új helyen. Az „Amerika Hangja” ezen a vidéken valamiért egyáltalán nem jött be, a „Szabad Európát”-t nagyon zavarták, a BBC pedig csak esténként sugárzott műsort.
24.
    Aglája egész délután a háztartással foglalkozott: mosott, felmosta a padlót, ablakot pucolt, kicserélte az ágyneműt. Ugyanakkor azt is bekalkulálta, hogy Hamisko időközben kijózanodik, meggondolja magát, el se jön. De nem sokkal este hét után kopogtattak. Aglája kinyitotta az ajtót és meglátta a szélesen mosolygó Sztyepan Haritonovicsot, akinek az egyik kezében egy üveg konyak, a másikban pedig egy papírzacskó volt.
    – Látott valaki? – kérdezte Aglája.
    – Nem tudom – vonta meg a vállát Hamisko. – Kint a kispadon ült két vénasszony, de nem mindegy? Nem vagy férjnél.
    – Nem magam miatt – mondta Aglája –, hanem miattad. Én most afféle kegyvesztett vagyok.
    – Na és ha kegyvesztett – felelt könnyelműen a vendég, majd az üveget az asztalra tette, a zacskóból kirázott két citromot és „Miska na Szevere” csokoládés bonbonokat. És akkor mi van, ha kegyvesztett vagy? Gondolod, hogy akkor majd ezután már kerülni foglak? Én Hamisko vagyok. Kozák! Én még a csatákban sem vettem fel a rohamsisakom. – Megütögette kopasz fejét, hogy megmutassa, hogyan csatázott sisak nélkül. – Nem féltem én se a golyótól, se a repeszektől, hát akkor most mitől féljek? Az csak a fontos, hogy az asszonykám ki ne szagolja, a pártorgánumokra viszont köpök, oszt’ még jól szét is kenem, ahogy azt mondani szokják. Na, mutijjad, hogy élsz – kérdezte Hamisko.
    Hamisko körbejárta a lakást, megkopogtatta a falakat, megrángatta az ablakkereteket, lehúzta a vécében a vizet, és kijelentette:
    – Jó lakásod van. Az, hogy gyakorlatilag alap nélkül épült, az persze baj. Hogy komfortos, az meg jó. Meg hogy van fürdőszoba meg ez az izé. Csak megrántod a láncot, és gyün is mán a víz. Mink meg falun, csak úgy, mint régen. A vizet a kútból vesszük, a komfort meg az udvaron van, mosakodni meg a fürdőházba megyünk. Gázod meg honnét van?
    – Az elosztóból – mondta Aglája.
    – A’ meg mi?
    – Lent van a pincében. Tizenkét gázpalack. Propán-bután.
    – Pofán-bután – nevetett Hamisko, és azonnal megdicsérte: – A gáz, a’ biza jó dolog. Voltam egyszer Kijevben a rokonoknál, nekik is az volt. Ekkora nagy fazekat felteszel, és öt perc múlva már forr is. Szerintem nem kizárt, hogy egyszer még mink is megérjük azt, hogy minden kolhozban lesz villany, gáz meg csatorna. Aszongyák nekem erre, hogy: mi van, lüke vagy; én meg mondom nekik, hogy nem vagyok lüke, csak van egy álmom. Lenin is erről álmodott, meg én is. Nem mintha össze akarnám hasonlítani magamat vele. Lenin, tudod, az egy olyan húha, én meg egy egészen más vagyok. A Leninnek egy kilométeres is lehetett az álma, az enyém meg csak mondjuk félméteres, de akkor is, mindenkinek joga van álmodozni. Az viszont, hogy a házad gyakorlatilag alap nélkül épült, az persze rossz. Mer’ mi van ugyebár, ha gyün egy földrengés?
    – Ugyan, honnan lenne minálunk földrengés – ellenkezett Aglája. – Valahol Közép-Ázsiában, ott igen. Vagy Olaszországban. Vagy Törökországban. Nálunk ilyen dolgok sohasem voltak.
    – E’ mán igaz – mondta Hamisko. – Nem volt. De majd mindjárt lesz. – Ezzel átnyalábolta Agláját, és bevonszolta a hálóba. – De még mekkora egy nagy földrengés lesz!
    Aglája nem ellenkezett. Csak megkérdezte:
    – És a konyakkal mi lesz?
    – Nem fog besavanyodni – nyugtatta meg Hamisko.
    Világosan látom magam előtt, amint az elkényeztetett, modern olvasó csámcsogva megáll egy pillanatra, és már előre élvezi, hogy megtudja az Aglája Sztyepanovna hálószobájában történtek összes részletét, azt, hogy a hősök milyen pózokat vettek fel, mely testrészeiket és hogyan egyesítették, közben milyen szavakat suttogtak egymásnak, és hogyan jutottak el a végkifejletig. De a szerző semmi ilyet nem fog elmesélni. És nem is elsősorban a rá jellemző szemérmesség miatt (ez magától értetődik), hanem inkább azért, mert nem volt nagyon mit elmesélni. Hőseink munkás-paraszt származásúak voltak, és neveltetésük folytán szexuális felvilágosításban nem részesültek; a televízió „erről” szóló műsorait nem látták, indiai, kínai vagy egyéb könyveket az erotika fortélyairól nem olvasgattak, olvasták ellenben a Pravdát, Az agitátor noteszát és az SZK(b)P rövid történetét, Aglája azt a szót, hogy „szex”, még egyáltalán nem is hallotta, Hamisko már igen, de azt hitte, hogy így mondják németül azt, hogy hat. Úgyhogy a dolog mindenféle pikantéria nélkül zajlott; ámbár meg kell azért jegyezni: a konok Sztyepan Haritonovicsnak mégiscsak sikerült felébresztenie Aglájában valamiféle érzést; Hamisko nem volt művelt ember, testileg viszont erős, ezenkívül most nagyon igyekezett is – szuszogott, rágcsálta a nő haját, és azt mondogatta: „cicuskám”.
    Amikor Aglája már majdnem abban az állapotban volt, ahova még soha életében nem jutott el, és Hamisko is már jó úton volt ugyanoda, mi több, már mindketten készek voltak a hegycsúcsról a nirvánába zuhanni, egyszer csak nagyon közel (de nem őbennük, hanem kívülről) zene hangzott fel, majd egy mély női hang egyszerűen azt mondta:
    – Itt a BBC. Megkezdjük adásunkat Londonból. Nyugati tudósítóink jelentik Moszkvából, hogy egyes híresztelések szerint a desztanilizációs politika az SZKP leginkább ortodox tagjai részéről jelentős ellenállásba ütközik. Ezzel kapcsolatban a SZKP KB elnöksége azt vizsgálja, nem kellene-e megtisztítani a párt sorait azoktól, akik titkon vagy nyíltan ellenzik a XX. Kongresszuson kidolgozott új főirányt. Ahogy a párt egyik prominens személyisége kijelentette, a párt nemcsak azokat fogja leleplezni és megbüntetni, akik nyíltan szembeszegülnek az újjal, de azokat is, akik nem szállnak szembe az utóbbiakkal.
    „De hisz ez rólam szól!” – futott át Hamisko ágyán, és a mellében valami kellemetlen érzés támadt.
    – Ez meg mi? – kérdezte, nem hagyva fel addigi erőfeszítéseivel, bár érezte, hogy józanodik.
    – Ne is figyelj oda – súgta Aglája, aki zihálva igyekezett, hogy egyre növekvő izgalma ne csökkenjen. – Ez az új szomszéd. Subkin. Ismered.
    – Subkin – ismételte Hamisko csalódottan. – Ha mi halljuk őt, akkor ez azt jelenti, hogy ő is minket…
    – Nem tudom. Engem nem is izgat – mondta gyorsan és ingerülten Aglája, de nem mondott igazat, mert nagyon is izgatta, hogy Subkin lehet, hogy hallja, sőt, ellenkezőleg, egyre jobban izgatta, és ha Hamiskónak lett volna elég esze, vagy lett volna elég tapintat benne, akkor hallgatott volna még egy-két percig.
    – Márpedig engem izgat – suttogta Hamisko Aglája fülébe, de nem hagyta abba addigi tevékenységét. – Nem hallottad, aszongyák, hogy tisztogatás lesz. Azok között, akik ellenkeznek, meg akik nem szállnak szembe velük. Én nem ellenkezek, és a te pozíciódat – még erőteljesebben kezdett mozogni – teljes egészében elítélem.
    – Vagy úgy, szóval te elítéled! – háborodott fel Aglája, miközben igyekezett nem elhidegülni, és eljutni addig a bizonyos pontig. Hamisko teste azonban már takarodót fújt, és bár udvariasságból még izgett-mozgott egy kicsit Agláján, a dolog már ugyancsak lanyhult. Aglája érezte, és maga is lankadni kezdett; elege lett az egészből, és durván lelökte magáról Hamiskót. Hamisko valami érthetetlen bocsánatkérést motyogott, lemászott a földre, és öltözni kezdett.
    Aglája nem tett szemrehányásokat Hamiskónak, csak dühösen nézte. Felkapott magára egy pávás kínai selyemköpenyt, és türelmetlenül várta, amíg Hamisko begombolja az összes gombját. Az már felvette a kalapját is, és elindult az ajtó felé, amikor Aglája kikapta a kezéből az aktatáskáját, és beledugta a konyakot meg a citromokat.
    – Megőrültél, Sztyepanovna! – próbálta észre téríteni Hamisko Agláját, de ő a kezébe nyomta a táskáját, és azt mondta:
    – Tűnj el, te takony!
    Hamisko az ilyetén bánásmódot sértőnek érezte, már annál is inkább, mert gyerekkorában valóban „Takony”-nak csúfolták. Zihálva lépett ki a lépcsőházba, abban a reményben, hogy észrevétlenül tudja majd elhagyni a házat, anélkül, hogy bárkinek is szemet szúrna. Igaz, a ház előtt, jutott eszébe, ültek valami vénasszonyok. Ezek aztán mindenbe képesek beleütni az orrukat, de mivel már vaksik, süketek és ostobák, így remélhetőleg nem fogják majd föl, ki ő, és honnan jön.
    De még mielőtt újra találkozott volna a vénasszonyokkal, már itt, a lépcsőfordulóban összefutott Subkinnal. Márk Szemjonovics, miután meghallgatta a BBC éppen soron következő adását, elhatározta: kiviszi a szemetet, és útközben átgondolja a napi eseményeket. Az SZKP-ben tervezett tisztogatásokkal kapcsolatban neki is támadt néhány ötlete, és mentében már fogalmazott is egy levelet Hruscsovnak, amiben majd azt követeli, hogy a KB ne elégedjen meg csak a magas rangú frakciózók kiűzésével, de tisztítsa meg a pártot azoktól a legádázabb sztálinistáktól is, akikkel tele van a pár területi és járási szintje.
    Subkin kiment a vödörrel a lépcsőfordulóba, és egyenest beleütközött Hamiskóba. Hamisko, ahogy meglátta Subkint, rögtön azt gondolta, hogy az, miután hallotta az ágy nyikorgását meg a „cicuskám”-at, elhatározta, megnézi, ki enyelgett itt. Eszébe se jutott, hogy egy olyan alkotó ember, amilyen Márk Szemjonovics Subkin, amikor elmélyed a gondolataiban (márpedig ő szinte mindig el volt mélyedve bennük), annyira elszakad a körülötte folyó eseményektől, hogy semmiféle beszélgetést, mellékes hangot nem hall; ha pedig mégis megüti a fülét egy-egy „Ó” vagy „ah”, vagy néhány szó, az neki csak érthetetlen zaj, olyan, mint a tenger távoli morajlása. De Hamisko, nem ismervén az alkotó ember lelki alkatának finomságait, biztos volt abban, hogy ez a szemét alak mindent hallott, sőt még hallgatózott is, ezért aztán értelmetlen titkolóznia előtte.
    – Ááá – mondta Hamisko, és úgy csinált, mintha valóban örülne annak, hogy látja Subkint. – Remek!
    – Jó napot – mondta szórakozottan Subkin, illetve, ahogy Hamiskónak tűnt, kitérőn.
    – Én itt… hát ittam egy kicsit. A kuplungom elromlott. Megszálltam a Kolhoz szállóban…
    – Jól van – mondta elvontan Subkin, semmire se célozva, de Hamiskónak úgy tűnt, hogy e mögött a „jól van” mögött Subkinnak a hallottakra vonatkozó hitetlenkedése húzódik meg.
    – Épp most magyaráztam – sértődött meg Hamisko, nem tudni mire. – Kicsit pityókás voltam. Bevallom, megesik az ilyesmi. Aztán találkoztunk. Hisz úgy élek, mint a kóbor kutya, folyton kiküldetésben vagyok. Hol pártértekezleten, hol az élmunkások tanácskozásán, hol valamilyen ülésszakon, hol kiállításon. Az asszonynak mindenféle női baja van. Ő maga szokta mondogatni: Sztyopa, csinálj, amit akarsz, csak engemet ne hagyjál el. Én meg gyarló ember vagyok. Én még a csatákban sem vettem fel a rohamsisakom; a golyók csak úgy röpködtek a halántékom meg a fülem mellett, de én még csak félre se hajoltam. Elvégre Hamisko vagyok. Kozák. De ha egyszer szimpatikus női személyt látok, pláne ha… szóval… – Sóhajtott, és megint kihúzta magát. – Viszont ideológiai síkon nem tűrök el semmilyen kompromisszumot. Ebben Hamisko kemény, mint a kovakő. – Ezzel megmutatta összezárt öklét, amivel láthatóan az imént megnevezett ásvány keménységét kívánta demonstrálni. De Hamisko megpróbálta másik oldalról is megközelíteni a dolgot. – Figyelj, mit szólnál egy kis konyakhoz? Jó, moldvai, négycsillagos. Nem? Te tudod. Aztán miket mond rólunk az a bíbíszí? Visszarágalmaznak, mi?
    Az utolsó mondatot mintha csak úgy mellékesen, mindenféle nyomaték nélkül ejtette volna el, valójában viszont célzatosan, úgymond, ha beköpsz, akkor nekünk is van itten miről bejelentést tenni.
    – Áá, semmit – válaszolt szórakozottan Subkin. – Semmi különöset, – Subkin már nagyon meg akart szabadulni Hamiskótól, hogy végre magára maradhasson a gondolataival. Ezért úgy csinált, mintha elfelejtett volna valamit, és visszament a szobájába; a szemetet se vitte ki.
    Hamisko még állt a lépcsőfordulóban egy darabig, majd megvonta a vállát, és kedvetlenül elindult a lépcsőn lefelé.
25.
    Már sötétedett, de a vasárnapra és a langy estére való tekintettel rengetegen voltak az udvaron. A gyerekek fociztak, bújócskáztak, zálogosdit és késdobálóst játszottak. Tolja Szarájev rendőr éppen „Kovrovec” típusú motorbiciklije kerekét pumpálta. Bolond Surocska a gyorsfőzőn a macskáinak kotyvasztott valami löttyöt. A vénasszonyok teljes létszámban a padon ücsörögtek. Zsora Zsukov a „Csalóka napfény” című tangót harmonikázta. Anyja, Valentyina, Renát Tuhvatulinnal táncolt, Tuhvatulin felesége, Rája, aki a mosott ruhát szedte le a szárítókötélről, féltékenyen pillantgatott a táncoló pár felé.
    Egyszóval, amikor Hamisko távozott Aglájától, a ház előtt annyi mások életét fürkésző ember gyűlt össze, hogy egy hangya sem tudott volna észrevétlenül elmászni mellettük. Márpedig Hamisko korántsem volt hangya, hanem termetes, nagyon is észrevehető férfi. Ráadásul szalma kalapban. És hiába reménykedett abban, hogy az emberek az udvaron kizárólag a maguk dolgával vannak elfoglalva, és nem figyelnek fel rá. Mert felfigyeltek. Már akkor is, amikor befelé igyekezett. Hát még, amikor kifelé. Amikor pedig, azon igyekezetében, hogy ne ismerjék fel, lehajtotta a fejét, és a szemébe húzta a kalapját, még külön arra is felfigyeltek, hogy lehajtotta a fejét, és a szemébe húzta a kalapját. Hamisko a Rozenblum utca irányába távozott. A vénasszonyok utána néztek, és a Görög inkább állítva, mint kérdezve megszólalt:
    – Nem-e a szipátó gyün tán?
    Mire is a következő választ kapta:
    – Tiszta sor, hogy attó, ki mástó?
    Viszonylag józan eszű ember lévén, Hamisko nem hitte azt, hogy azok az emberek, akikkel Aglájától távoztában összefutott, valakinek a megbízásából figyelték, de tapasztalatból tudta, hogy a vénasszonyok, akik minden idejüket a padon töltik, mivelhogy semmi más értelmes tevékenységgel nem tudják elfoglalni magukat, nagyon szemfülesek szoktak lenni, jó az emlékezőtehetségük, és ha netán megkérdezik tőlük, nem láttak-e arra járni egy ilyen és ilyen külsejű szalmakalapos férfit, hát persze, hogy azt válaszolják, hogy láttuk, láttuk, már hogyne láttuk volna, és minden apró részletre vissza fognak emlékezni: milyen ruha volt rajta, hogy nézett ki, mikor érkezett, és mikor távozott.
26.
    Az összes létező – nagyhatalmú pártfunkcionáriusok számára elérhető – szabadidős szórakozási lehetőség közül, Nyikolaj Ivánovics Grizlov hármat részesített előnyben: a vadászatot, a horgászatot és a gőzfürdőt. Szombaton elutazott a „Nyárfácskák” nevet viselő vadgazdaságba, és ott is éjszakázott. Este gőzfürdőt vett. Két ifjú komszomolista leányka nyírfavesszővel jó alaposan megcsapkodta, beszappanozta, lemosta, lepedőbe burkolta, sört hozott neki, majd egyéb örömökben is részesítette; a végén még dalolásztak is vele. A vadászat reggel volt. Méghozzá szerencsés. Grizlov meglőtt két kacsát meg egy vaddisznót. Ugyanazok a komszomolista leánykák fenséges ebédet is készítettek. „Sztolicsnij” salátát, friss zöldségsalátát, szoljánkalevest gazdagon, gombával és olajbogyóval, pekingi kacsát, áfonyakiszelt; a vodka pedig díszes metszett üvegben egyenesen a hűtőből került az asztalra. Óh! Hűha! Ejha! – mondta Grizlov, ezt a bőséget szemlélve, de csak gondolatban, mivel a vezető pártelvtársak nem rendelkezhettek emberi érzésekkel, és ha mégis, akkor tartózkodtak attól, hogy kimutassák azokat alárendeltjeik előtt. Még a gőzfürdőben is, a leánykák örömszerző ügyködése közben, Grizlov rezzenéstelen arccal fogadta fáradozásaikat, úgy, mintha tetőtől talpig felöltözve az elnökségben ülne. Grizlov kiszolgálása közben a leánykák sohasem tudták eldönteni, vajon azért fordult-e hozzájuk, mert örömöt akart szerezni magának, vagy mert azt gondolja, hogy ezt így illik. Zárkózott elvtárs volt, olyan, akár a leszögelt koporsó. Azért, amikor megitta az első kupicát, nem bírta megállni, hogy ne horkantson elégedetten, de épphogy csak beledugta a villáját a „sztolicsnij” salátába, amikor az udvaron zörögni kezdett valami – megérkezett a motoros futár a terület legutóbbi járási értekezleteinek jegyzőkönyveivel és határozataival. Nyikolaj Ivánovics aláírta az átvételi elismervényt, majd a szoljánkalevest kanalazva, neki állt átlapozni a küldeményeket. Lustán lapozgatott, mindegyiknek a legvégét nézte meg, hiszen előre tudta, mit talál bennük. A járás kommunistái kitörő lelkesedéssel fogadták a SZKP Központi Bizottságának plenáris üléséről szóló híreket, elítélték az et.-akból és a hozzájuk csatlakozó személyből álló szánalmas pártellenes csoportot. A végén mindig az állt, hogy „Egyhangúlag elfogadva”. A Dolgovból érkező határozati javaslat végén is az állt, hogy egyhangúlag elfogadva. Csak egy kicsit más megfogalmazásban: „Egyhangúlag elfogadva, Revkina et. egyszemélyi tartózkodása mellett.” Elolvasván ezt a mondatot, Grizlov úgy eltátotta a száját, hogy a szoljánkaleves visszafolyt a tányérjába. Elment az étvágya. A pekingi kacsát is érintetlenül hagyta, átment a gazdaság igazgatójához, és annak dolgozószobájából telefonált Nyecsájevnek. Nyecsájev is éppen ebédelni készült, épp csak a nyakába tűrte a szalvétáját. És akkor a felesége telefonhoz hívta, rémülten odasúgva. „Grizlov”.
    Nyecsájev átvette a telefonkagylót, és tudván tudva, hogy Grizlov csak úgy, minden ok nélkül, nem fog vasárnap telefonálni, hivatalos hangon azt mondta:
    – Itt Nyecsájev.
    Várta, hogy válaszul köszönnek majd neki, és megkérdezik, mi újság. De Grizlov nem kérdezett semmit, hanem rögtön a tárgyra tért:
    – Szóval a járásodban külön ellenzéked van.
    Grizlov természetesen Aglája Revkinára gondolt. Amikor viszont Nyecsájev Aglája érdemeiről kezdett el beszélni, meg arról, hogy még foglalkozni kell vele egy kicsit, Grizlov nyersen megjegyezte:
    – Kedves barátom, mifelénk az ellenzékkel nem foglalkozni szoktak, hanem egyszerűen megsemmisítik.
    És választ sem várva letette a kagylót.
    Hát így kezdődött el ez az egész. Nyecsájev elküldte a feleségét Disznovért, akit hamarosan meg is talált a fodrásznál. Disznov azt hitte, hogy ebédre hívják, ezért késlekedés nélkül megjelent Nyecsájevnél egy üveg „Poszolszkaja” vodkával és a főnökség felvidítására szánt nagy rakás új viccel.
    A küszöb előtt, míg gondosan a lábát törölte, így szólt:
    – Tegnap hallottam egy viccet a kecskéről meg a szarkáról. Szóval, repül a szarka, repül…
    – Nem kell lábat törölnöd, viszont indulj is mindjárt vissza – vágott közbe ridegen Nyecsájev. – Holnap kizárjuk Revkinát. Megbízlak azzal, hogy szedd össze a vezetőséget, mégpedig úgy, hogy meglegyen a határozathozatalhoz szükséges létszám.
    – Miért, mi történt? – csodálkozott Disznov.
    – Meglegyen a határozathozatalhoz szükséges létszám.
    – Hogyhogy a határozathozatalhoz szükséges létszám?
    De hát hogy szedek én össze mindenkit holnapra? – kérdezte Pjotr Klimovics.
    – Telefonálj, menj el értük gyalog. Szóval csinálj, amit akarsz, de meglegyen – mondta Nyecsájev és sarkon fordult.
27.
    Miután Sztyepán Haritonovics elhagyta Aglája házát, rögtön lakóhelyére, a Kolhoz szállóba indult, amely a vasút túloldalán volt található. Magasra emelgetett lábbal haladt a vasútállomás felé, s közben úgy érezte, valaki a fák mögé rejtőzve lopódzik mögötte vagy hogy a kivilágítatlan ablakokból figyelik.
    Hamisko gyorsan ment, de az este még sebesebben közeledett, mintha csak puha mancsain ő maga is Hamisko után lopakadna. Lassan fények gyúltak az ablakokban és az út menti lámpaoszlopokon, vagyis hogy nem mindegyiken, csak az állomás közelében az egyiken. A többin részben kiégtek az izzók, részben összetörtek a tavalyi nagy jégesőben, a maradékot pedig a helyi kölykök lőtték szét csúzlival. Azóta vagy villanykörte nem volt, vagy az, aki betekerje, és az utcában éjszakánként teljes sötétség honolt. A vasútállomás ellenben, ahová Sztyepán Haritonovics útja vezetett, körös-körül villanyfényben úszó mennyországként tündökölt.
    A dolgovi vasútállomás, mint ahogy ez az efféle városokban lenni szokott, kiemelkedő kulturális szerepet játszott. Mivel az esti sétákhoz ennél megfelelőbb hely nem volt a városban, szombatonként és vasárnaponként a helyi közönség itt gyülekezett a távolsági vonatok érkezésének időpontjában.
    Szám szerint négy ilyen vonat létezett – mind a négy moszkvai. Közülük kettő – egy Moszkvából érkező, és egy Moszkvába tartó – napközben jött. A másik kettő, melyek ugyanezen a vonalon közlekedtek, körülbelül félórás különbséggel este álltak meg Dolgovban. Mindkettő négy percet várakozott. Az első vonat érkezése előtti és a második vonat továbbindulása utáni perceket, a két vonat közötti mintegy félórás időközt és különösen a vonatok ott-tartózkodásának idejét a dolgoviak rendkívül izgalmas eseményként élték meg. És valóban: ez az esemény szép volt, sőt lenyűgöző. A sima, döngölt téglazúzalékból készült peron nagyon más volt, mint a sötét és girbegurba városi utcák, melyek legjobb esetben is csak egyszerű macskakővel voltak burkolva.
    Az egyemeletes állomásépület a század elején épült szürke csiszolatlan kőből. Minden volt benne, aminek egy állomásépületben lennie kell: váróterem, jegypénztárak, két büfé és resti. Oromzatán a kerek óra és az állomás nevének kivilágított táblája mellett két oldalon a kommunizmus nagy tanítómestereinek, Marxnak, Engelsnek, Leninnek és Sztálinnak a portréja volt látható.
    Mellesleg szólva, ebben a bizonyos 1957-es évben a Világifjúsági Találkozót Moszkvában rendezték meg. Erre a kiemelkedő eseményre készülődött Dolgov is. Ezért az átutazó külföldi vendégekre való tekintettel az állomást kipucolták és rendbe hozták, a főbejáratnál pedig idegenek számára is érthető nyelvű tábla lógott: TUALET NAKHODITSYA ZA UGLOM.7 Az állomásépület előtti virágágyás mellett pedig, ugyanennek az utascsoportnak szánva, egy külön erre a célra készült furnérlapon ez állt: CVETY NE RVAT’! PO TRAVE NE HODIT’!8
    Egyelőre azonban Dolgovban még csak ritkán fordultak meg külföldiek, de esténként a peron így is benépesült, és a hangulat vidám volt.
    Elsőkként, még jóval az esedékes szerelvény befutása előtt, a lányok jelentek meg. Párosával, hármasával korzóztak, a jellegzetes dolgovi parfüm erős illatát árasztva. Nyomban ezután feltűntek a helybéli legények rövid ujjú pamutbársony ingben, széles szárú nadrágban. A házaspárok szépen kiöltözve sétáltak fel s alá a peronon, tiszteletteljes fejbiccentéssel és kalap- vagy sapkaemeléssel köszöngettek egymásnak. Az állomásépület bejáratánál mákos perecet, szódavízzel higított szörpöt és ostyatölcsérben tejszínfagylaltot árultak. Sőt, néha gyerekeknek léggömböt is. Így sétáltak oda-vissza valamennyien, és türelmesen várták a menetrendszerűen érkező rövid ünnepet. A lányok krepdesinruhájukat suhogtatták, az utánuk koslató fiatalemberek a peront söpörték bő szárú nadrágjukkal, és igyekeztek beszédbe elegyedni a lányokkal: 
    – Halló, kislány, nem vesztett el valamit?
    Erre a lány vagy gőgösen hallgatott, vagy annyit mondott:
    – Hülye! – És ezzel alkalmat adott a további érintkezésre.
    Úgy negyedórával a vonat érkezése előtt a peronon jelen lévő közönség megszaporodott, mert megjelentek a „Bő termés” futballcsapat játékosai. Ma 1:1-es döntetlent sikerült kivívniuk a hazaiakkal szemben, és a meccs után a teázóban ezúttal már nem kompótlevet fogyasztottak, hanem vodkát. Most éppen hozzáittak az útra felhalmozott készletből, egy pohárból kortyolgattak felváltva. Vidáman zsibongtak abban a reményben, hogy ezúttal sikerül Dolgovot úgy elhagyniuk, hogy nem ruházzák meg őket. De hiába reménykedtek: a helyi szurkolók részben már beszivárogtak a peronra, most a többieket várták, de egyelőre egyenként vagy kettesével sétafikáltak, és kitüntetett figyelemmel méregették a focistákat.
    A távolban a sötétségből pedig lassan már előtűnt a vonat. Először csak a mozdony messziről jövő, éles füttyét lehetett hallani, azután egy távoli kanyarból előbukkant, és gyorsan közeledett – akár három fénylő szem – a három reflektor, fényük vékony sugárban futott a síneken, a fény egyre erősebb, vakítóbb lett, és gőzfelhőbe burkolózva, fújtatva és sípolva, ide-oda mozgó hajtókarjaival és forgattyúival, roppant homlokán az ötágú vörös csillaggal, íme, már be is robogott az állomásra a szovjet mozdonygyártás büszkesége, a Joszif Sztálin lokomotív. Hosszú, korom szagú kocsisort húzott maga után. A kocsik ajtajai egyszerre nyíltak ki, még világosabb lett, pizsamás és papucsos utasok ugráltak le a lépcsőkről, némelyek teáskannával a kezükben forró vízért siettek, mások perecet vagy fagylaltot vettek, a többiek pedig a helyi lakossággal vegyültek. A peron élete felélénkült, egy időre nyüzsgés, szinte fővárosi hangulat támadt, mindenfelé tiszta moszkvai beszéd hallatszott: „Nézd, milyen csodás városka!”, „Mennyiért adja az uborkát?” Az embernek az volt az érzése, hogy nem is egy poros kisváros vasútállomásán van, hanem a Gorkij parkban, vagy a moszkvai Gorkij utcában, vagy akár a Broadway-n.
    Ezen a napon a peronon még nagyobb volt a vigadalom, mert amint a távolban megjelentek a mozdony lámpái, a helyi drukkerek a távoli fényt cselekvésre buzdító jelnek tekintették, és haladéktalanul rávetették magukat az ellenfél játékosaira. Kitört a csetepaté, ami mellesleg nem befolyásolta a dolgok rendes menetét.
    Ebben a pillanatban lépett a peronra Sztyepán Hamisko. Sok ismerősével találkozott, elbeszélgetett velük a szétesett kuplungról, az időjárásról és a terméskilátásokról, s miután ily módon tökéletes alibit biztosított magának, s már távozni készült, szinte belefutott Pjotr Klimovics Disznovba. Utóbbi éppen gondterhelt arckifejezéssel rohant valahová, de amikor észrevette Hamiskót, hasba bökte az ujjával, és elkiáltotta magát:
    – Hoppá! Pont te kellesz nekem. Majd kíváncsiskodva megkérdezte: – És, mellesleg szólva, mér nem vagy te vasárnap otthon?
    Hamisko arra gyanakodott, hogy ez a kérdés nem véletlenül hangzott el, és sietősen már vagy ezredszer elkezdte magyarázni, hogy tegnap induláskor szétesett a kuplungja, és hogy a járási bizottság garázsában azt ígérték, hogy megjavítják, de minél tovább magyarázkodott, ő maga is annál inkább merő hazugságnak érezte, amit mond, pedig hát ez volt a színtiszta igazság.
    Disznov nem is hitte el egy szavát sem, s magában arra a következtetésre jutott, hogy Hamisko már megint iszik. De most nem akadt fenn ezen. Volt most ennél nagyobb gondja is.
    – Hát szóval, édes egy komám – mondta barátságosan. – Itt kell még egy kicsit maradnod, eszedbe ne jusson holnap reggel hazautazni.
    – Mirő’ van szó? – érdeklődött Hamisko.
    – Nemsokára megtudod – ígérte Disznov. – Hogy viszonyulsz Aglája Revkinához?
    Hamisko nem tudta, mi van a kérdés mögött, és még jobban megrettent. „Máris beköptek?” – gondolta, és azon kezdett spekulálni, pontosan mit is mondhattak róla. Ha azt, hogy együtt ültek a teázóban, akkor az nem érdekes. Akárhogy is, Aglája még mindig párttag, még nem zárták ki. Persze, helytelenül viselkedik, de még nincs minden elveszve. Nyecsájev azt mondta, hogy még foglalkozni kell vele. Hát ő, mondhatni, foglalkozott vele, mint kommunista és idősebb elvtársa próbálta meggyőzni, hogy be kell ismernie a hibáit. Arra biztatta, hogy értékelje át a viselkedését, ne keresztezze a párt útját, ne tekintsen a múltba, hanem csak előre nézzen. Ő maga is kezdte azt hinni, hogy tényleg nevelési célzattal érintkezett Aglájával. Na, és hogy aztán mi történt, arról meg ki tud? Talán Subkin majd elmondja? Dehogy mondja! Neki is vaj van a fején – a BBC-t hallgatja. Vagy a vénasszonyok… Mit tudnak azok? Csak hogy bement meg kijött…
    – Mi van veled? – szűrődött el hozzá valahonnan a messzeségből Disznov hangja. – Megértettél? Azt kérdeztem, hogy viszonyulsz Aglájához.
    – Miért kérded? – érdeklődött Hamisko, abban reménykedve, hogy a válaszból kiderül, mennyire tájékozott a másik.
    – Csak azért, mert holnap halálpontosan meg kell jelenned a kerületi bizottság rendkívüli vezetőségi ülésén. Személyi ügyet fogunk tárgyalni.
    – Személyi ügyet? – kiáltott fel meglepetésében Hamisko. – De hát mi miatt?
    – Az ellenséges kirohanás miatt – magyarázta Disznov. – Talán azt hiszed, megbocsátjuk az ilyesmit?
    Mondanunk sem kell, hogy Sztyepán Haritonovics azt hitte, az ellenséges kirohanáson az ő ellenséges kirohanása értendő. Vagy, hogy pontosabbak legyünk, esetleg a nép ellenségének ágyába való berohanás.
    – Ugyan, miféle kirohanás? Miket beszész mán? kezdte idegesen Hamisko. Mit csinyáltam én? Na, jó, hát bementem abba a teázóba, igaz, ittam egy kicsit, megvendégeltem egy hölgyet, hazakísértem, de hol van itt a kirohanás? Meg is mondtam neki, hogy semmiben se értek egyet vele.
    – Ide figyelj – mondta Disznov. – Engem piszkosul nem érdekel, kit mivel vendégeltél meg. Bár kommunista vagy, és nem lenne szabad idegen nőkkel, főleg nem nyilvánosan, de én most nem a nőkről beszélek, hanem Revkináról, a kommunista párt tagjáról. Holnap fogjuk kizárni.
    – Agláját? – kérdezett vissza Hamisko. – Mármint a Revkinát?
    – Agláját – erősítette meg Disznov. – A Revkinát.
    – Aha. Hát persze, persze – bólogatott Hamisko lelkesen, és megkönnyebbülten úgy tett, mintha eleve is erre gondolt volna. És hogy a gyanú árnyékát is elterelje magáról, sietve közölte Disznovval, hogy őt magát is mélységesen felháborít ja a fentnevezett személy pártellenes viselkedése. De közben meg valami pozitívat is szeretett volna mondani róla.
    – Egyszerűen nem értem – mondta már-már őszinte szomorúsággal. – Mégiscsak az elvtársunk volt. Becsületes, elvhű. Részt vett a kolhozosításban, a háborúban partizánparancsnok volt… Azt mondják, rendkívüli bátorsággal harcolt.
    – Most viszont – szakította félbe nyersen Disznov – a saját népével hadakozik. És a párttal. Egyszóval, hólnap erélyesen felszólalsz, és elítéled. Világos?
    – Világos – egyezett bele Hamisko kedvetlenül.
    – Nem hallom a hangodban a meggyőződést – jegyezte meg Disznov. – Beszélj egyenesen: felszólalsz vagy nem?
    Ekkor felharsant a peronügyeletes sípszava. A mozdony vidám, türelmetlen füttyentéssel felelt rá. Elunta már az egy helyben álldogálást, a gőz szinte szétfeszítette testét és további útra csalogatta a sötétségbe. A mozdony fülsüketítően felbődült, elindult és sűrű gőzfelhőt bocsátott ki magából, amelyben Disznov kis időre láthatatlanná vált. Hamisko fején az az őrült gondolat suhant át, hogy mi lenne, ha most szépen lelépne, de még föl sem tudta fogna ezt a gondolatot, amikor Disznov ismét testet öltött előtte és megismételte a kérdést:
    – Akkor felszólalsz vagy nem?
    Hamisko nem felelt, csak az elhaladó vasúti kocsikat bámulta. Az „Bő termés” kolhoz lépcsőn kapaszkodó játékosai vadul rángatóztak, így próbálták menet közben lerázni magukról a legszívósabb helyi sportbarátokat. Ugyanígy szerette volna Sztyepán Haritonovics lerázni Disznovot, de az még a legkitartóbb dolgovi szurkolóknál is szívósabbnak bizonyult.
    – Ne másra figyelj, hanem mondd meg nyíltan, felszólalsz vagy nem.
    – Hát – ötölt-hatolt Hamisko – ha szükséges, hát persze. Mer hát ugyi… kommunista volnék vagy mi. Szóval, hát, persze hogy. – Itt szünetet tartott. – Hacsak meg nem betegedek. Merhogy, tudod, kapar a torkom. Azon a szállón akkora a huzat, hogy tisztára, na… – Félek, torokgyulladásom van vagy valami efféle. – Megtapogatta az ádámcsutkáját, és köhintett, mint egy énekes jelenés előtt. – Khm-khm! Mézes meleg tejet kéne inni meg köpölyözni, meg ki kéne feküdni.
    – Értem én – szakította félbe Disznov. – Szóval dezertálni akarsz?
    – Én, dezertálni? Miket beszész? – mondta idegesen Hamisko. Én a fronton is sisak nélkül indultam rohamra. A golyók csak úgy fütyültek a fülem mellett. Hányszor mondta a századparancsnok, mi az, te, Hamisko, tán el akarod veszíteni a fejedet vagy…
    – Akkor felszólalsz? – szorongatta tovább Disznov.
    – Már hogyne – sóhajtott Hamisko. – Ha szükséges, mán hogyne. Hamisko vagyok, vagy mi. Kozák legény lennék, vagy mi. Vannak emberi gyengeségeim, mán hogyne lennének. De viszont, ha ideológiai kérdésekről van szó, Hamisko, a kommunista párt tagja megingathatatlan, mint az a, na. Mint az a breszti erőd.
    – Ez a beszéd. De a breszti erőd védekezett, mi viszont a Reichstag bevételére készülünk. Holnap. Addig meg menj vissza a szállásodra, és ne mézes tejet igyál, hanem egy pohár paprikapálinkát, rögtön minden bajod elmúlik.
28.
    Dolgovban az a nyár igen kellemetlennek bizonyult. A szűnni nem akaró hőséget a szóban forgó vidék felett megrekedt anticiklon okozta. Nappal a hőmérséklet elérte a 34 fokot árnyékban, és éjjel sem ment 25 fok alá. A hőségtől kiégett a lábon álló gabona, elapadt a helyi patakok vize, öngyulladás következtében égtek a tőzegtelepek, a városban az időjárás állandó velejárójává vált az áthatolhatatlan füstköd, amelyről még az időjárás-jelentésekben is beszámoltak. Ezt az időjárási helyzetet nehezen viselték a szív- és érrendszeri betegségekben szenvedők, egyesek nem is szenvedtek tőle, inkább kiszenvedtek, hamarosan pedig vészesen emelkedni kezdett az elhullott marhák és emberek száma egy – a helyi elsekélyesedett patakokban megjelenő és a bakteriológusok által nem beazonosított pestis- vagy kolerabacilus hatására.
    Ezzel szemben Sztyepan Haritonovics egészséges volt, mint a makk, és se kolera, se más nyavalya nem fogta, az erei erősek voltak, a szíve egyenletesen dobogott, azt pedig, hogy kapart a torka, mint tudjuk, ő maga találta ki. Mivel tisztában volt vele, hogy a vezetőségi ülésen való szereplést úgysem tudja elkerülni, ivott egészen hajnali háromig, aztán aludt, és – bár önmagában semmi sem tudta leteríteni, se a vodka, se a meleg, se a poloskák – mindez együtt még rá is hatott, és az értekezleten megviselten, sápadtan és gyűrötten jelent meg. Utolsóként érkezett, és abban reménykedett, hogy sikerül elbújnia a többiek háta mögött, de Disznov, aki már rákönyökölt az elnökségi asztalra, a tekintetével a második sor egyik helyére parancsolta, Szigorov ügyész mögé, aki mindhárom térbeli kiterjedésére nézve apró volt, és ezért lehetetlen volt elbújni mögötte.
    Miközben Hamisko székeken és térdeken furakodott keresztül a megadott helyre, észrevette, hogy Revkina Aglája pont mögötte ül, frontöltözetben: csizmában, sötét gyapjúszoknyában és ingzubbonyban, amit parancsnoki öv fogott át; a mellén két kitüntetés, négy érdemérem és még valamilyen jelzések díszelegtek. Nem tudván, hogyan válaszoljon Aglája néma kérdésére, Hamisko alig észrevehetőn biccentett neki, mintegy az állával, majd leült; Aglája érezhetőn súlyos tekintete alatt meg-megrándult a lapockája.
    Az ülést késedelem nélkül kezdték el. Az ügy előadója Disznov volt. Bár mindent papírról olvasott, mégis úgy keverte összevissza az eseteket és az elöljárószókat, mint egy külföldi, aki idős korában kezdett csak oroszul tanulni. Hamisko hallgatta, de nem hallotta, mit mond. Csak bizonyos mondatok egyes részleteit fogta fel. Revkina elvtársnő, aki régi párttag, és komoly érdemei vannak, az utóbbi időben az értetlenség jeleit tanúsítja. A beképzeltség és a nagyképűség felé tendál. Amikor a párt és az egész szovjet nép az újat célozta meg, Revkina elvtársnő ragaszkodik a régihez. Korábbi érdemeire való tekintettel Revkina elvtársnővel humánusan bántak, és többször is türelmesen elbeszélgettek vele, megmagyarázták neki a párt és a kormány jelenlegi politikájának lényegét; Revkina elvtársnő ellenben’ nem veszi figyelembe elvtársai véleményét, konokul kitart eltévelyedései mellett, a pártellenes csoportosulást támogatja, és ezzel mintegy önmaga zárja ki magát a párt soraiból.
    Aglája azonban ezúttal felkészült az eseményre. Kiment, két hüvelykujját az övébe dugta, megigazította az ingzubbonyát, és úgy megrázta magát, hogy a mellén megcsörrentek a kitüntetések.
    – Ti – kérdezte a teremhez fordulva Aglája – tudjátok egyáltalán, hogy mit csináltok? Ha nem szeretitek Sztálin elvtársat, akkor miért nem mondtátok ezt meg neki még életében? Mondtátok volna meg neki akkor: „Bocsánat, Sztálin elvtárs, de mi nem szeretjük magát! És Molotovot és Kaganovicsot se szeretjük.” Ha ti akkor ezt így megmondtátok volna, akkor tisztelném az álláspontotokat. De ti akkoriban azt mondtátok, hogy nagyon szeretitek Sztálin elvtársat és hajlandók vagytok tűzbe menni érte…
    A teremben óvatos csend uralkodott. Aglája érezte, hogy megfogta a hallgatóságot, és felemelte a hangját:
    – Sztálin és harcostársai véghezvitték a forradalmat. Márpedig ti kik volnátok a forradalom nélkül? Senkik. Belőletek egytől egyig Sztálin faragott embert…
    Elsőnek Nyecsájev tért magához, az üvegdugóval megkocogtatta a vizesüveget. Disznov is felriadt:
    – Revkina elvtársnő, nekünk itt most nincs szükségünk politikai alapismeretek szemináriumára. Magadról beszélj.
    – Én magamról beszélek – vágott vissza Aglája. – Én is, mint ahogy ti is, Sztálin nevével az ajkamon nőttem fel. Az ő vezetésével vittük véghez a kollektivizálást és az iparosítás!…
    Nyecsájev megint megkocogtatta a vizesflaskát, Disznov megint selypegni kezdett:
    – Revkina elvtársnő, nem kell elmondania a párt történetét, azt mi is tudjuk.
    – Ha pedig tudjátok, akkor azt tanácsolom, hogy jusson eszetekbe, hogyan harcolt Sztálin elvtárs az ellenzékkel és a megalkuvókkal. Lényegében olyanokkal, mint amilyenek ti vagytok.
    – Revkina elvtársnő! – emelte fel hangját Nyecsájev.
    – Nem tetszik? – fordult feléje gúnyosan Aglája. – Én meg azt hiszem, hogy maga sem tetszett volna Sztálinnak. Ő az olyanokat, mint maga, nem szerette. Sztálin elvtárs csak a becsületes, elvhű kommunistákat szerette. Ha viszont árulókról volt szó, akkor…
    – Elég! Elég! – kiáltott Nyecsájev. – Megvonom magától a szót. Hagyja el az emelvényt! Azonnal hagyja el az emelvényt!
    – Nem – ellenkezett Aglája. – Még nem mondtam végig. Biztos vagyok abban, hogy mindenki, aki most itt ül, egyetért azzal, amit mondok. Elvégre nektek is vannak elveitek.
    Aglájának csak félig volt igaza. Ezeknek az embereknek valóban voltak elveik, de kimerültek abban, hogy soha semmilyen körülmények között sem szabad ellentmondani a főnökségnek. Aglája beszéde azért nem tetszett nekik, mert szembenállás és vád hallatszott ki belőlük: én jó vagyok, elvhű, bátor, ti meg gyávák, talpnyalók és bábok vagytok.
    Mivel az értekezlet résztvevői nem akartak szánalmas senkiknek minősülni, így elégedetlenkedtek, dobogtak a lábukkal, és olyanokat kiabáltak be, hogy „Szégyen!”, „Le vele!”, „Elég volt!”, „Arcátlanság!”.
    – Ismerd el, hogy hibáztál! – ordította a helyéről Muravjova.
    A húskombinát igazgatója, Botvinyev ismét kirohant a pódiumhoz, és azt üvöltötte:
    – Irtsuk ki a gyomot! – És olyan mozdulatokat tett, mintha füvet tépkedne.
    E sorok írója egyszer szemtanúja volt egy tyúkok között zajló drámának. Egy’ szegény kis bóbitás véletlenül beleesett a vízbe. Érdekes módon nem fulladt meg, de úgy átázott, hogy az összes tolla kihullott. A tyúkok, amikor meglátták ebben az elesett állapotában, úgy vetették rá magukat a szerencsétlenre, mint a született ragadozók. Mint kiderült, szörnyű indulatok feszülnek ezekben a jelentéktelen teremtményekben is; állandóan készek arra, hogy agyoncsipkedjék a náluk gyengébbeket, ahogy mi is. Csupasz nővérükre egy sas vijjogásával rontottak, összevissza csipdesték, és halálra is csipdesték volna, ha nem lép közbe a gazda. A bóbitást elkülönítették a többitől; rövidesen, amikor kinőtt a tolla, a többiek ismét egyenrangú félként fogadták vissza a tyúkcsaládba.
    A bizottság tagjai sokáig kiabáltak, sivítottak, fütyültek, habzott a szájuk és rángatóztak a nagy kollektív rohamukban, mint a reszketősök szektájának gyűlésén. Nyecsájev titkár fel-felpattant a székéről, kocogtatta az vizesflaskát és azt kiabálta: „Elvtársak! Elvtársak!” De elvtársai nem hallották a hangját, és nem is hallgattak rá, mert nagyon jól tudták, hogy az ilyesfajta engedetlenséget a javukra írják. Azt mondják majd, hogy fékezhetetlen őrjöngésük ideológiai szempontból teljességgel indokolt volt.
    Amikor végre megnyugodtak, szónoklatok következtek. Objortocskin, a fő állattenyésztési szakember, Szircov, a vasbetonkombinát igazgatója, Kolganov, a közfürdő vezetője, aztán meg Muravjova. Mindegyikük elmarasztalta Revkinát, felrótták neki, hogy: eltévelyedett, és konokul kitart eltévelyedései mellett; az önelégültség, a beképzeltség és a nagyképűség jeleit mutatja; az ellenség malmára hajtja a vizet, sőt ő maga is lehet, hogy ellenség. A szovjet társadalom kettészakadása pont az, amire az ellenség mindig is számított. A nemzetközi imperialisták, gondolatban legalábbis, most tapsolnak Revkinának; a Pentagon Revkinához igazítva pontosítja agresszív terveit; a CIA felvette Revkinát önkéntes ügynökei listájára, és a számlájára elhelyezett harminc ezüstpénzt.
    Fennáll annak a veszélye, hogy a mai olvasó a leírtakat bántó groteszkként fogja csak fel, és logikusan gondolkodva úgy véli: az egyszerűen lehetetlen, hogy összegyűlik több tucat ember és ilyeneket beszél! Azt gondolnak, amit akarnak, de akkoriban az emberek tucatjával vagy százával gyűltek össze különféle zárt helyiségekben, vagy ezrével a szabad ég alatt, és éppen ezt csinálták. És valóban nem volt közöttük egy normális ember se, aki azt mondta volna: de hát miket hordtok itt össze, polgártársak? Mindannyitokat az őrültekházába kellene csukni, de azonnal. Néha akadtak ilyenek is. De éppen ezek voltak az őrültek. A normális ember ugyanis tudja, hogy az általános őrülettel szembehelyezkedni veszélyes és haszontalan, viszont részt venni benne nagyon is bölcs dolog. Mert minden ember tulajdonképpen színész, és sokan könnyedén beleélik magukat a rájuk osztott szerepbe, vagy félelmükben, vagy abban a reményben, hogy majd kellő ellenszolgáltatásban részesülnek. A mai felvilágosult olvasó nyilván azt gondolja, hogy az általunk leírtakhoz hasonló hülyék manapság már nincsenek. A szerző ezzel sajnos nem tud egyetérteni. Az emberiségben az aljasság és a butaság összmennyisége állandó; nem növekszik és nem is csökken, még szerencse, hogy az egész nem mindig kerül felhasználásra.
29.
    Az SZKP járási bizottságának vezetőségi ülése a végéhez közeledett. Magától értetődőn mindenki egyetértett abban, hogy Revkinát ki kell zárni a pártból, és el kell szigetelni a társadalomtól. Akadt olyan is, aki gondolatmenetében odáig jutott, hogy javasolta, ha Revkinának nincs ínyére a mi megújult formájú szovjet rendszerünk, akkor takarodjon innen tengerentúli gazdáihoz (és mindez helyi szinten, jóval a Borisz Paszternakkal történtek előtt). Lényegét tekintve elég ostoba javaslat volt, mivel Revkina eszméi a tengerentúli gazdáinak szintén nem nagyon tetszhettek.
    Hamisko ült, a felszólalókat hallgatta, és abban reménykedett, hogy elég lesz, amit a többiek elmondtak, és ő lehet a dolgovi Pilatus, aki itt is mossa kezeit, meg majd ha visszamegy a szállodába, ott is. Amikor azonban már végképp azt hitte, hogy ezt megúszta, Disznov ráemelte tekintetét, és leplezetlen kajánsággal megkérdezte:
    – És Hamisko elvtársunk semmit sem akar mondani?
    Hamisko úgy ugrott fel, mint akit a bolha csípett. Mialatt lábakon taposva próbált a sor közepéről kikecmeregni, Aglája követte a szemével, azt remélve, a férfi valamiképp megkísérli majd védelmébe venni. Vajon mire alapozta ezt az irreális reményt? Miért remélte, hogy másban megtalálja azt a nemes méltóságot, amelynek ő maga sem volt a birtokában? Ő talán megvédelmezett valakit is, amikor tucatnyi – a mostanihoz hasonló – autodafé részese volt? Pedig bátor asszony volt, partizán. Képes lett volna a zúgó áradatba vagy a lángok közé vetni magát, géppuskatűzbe rohanni vagy bármilyen más módon életét kockáztatni, hogy a társát mentse, bárhol, csak nem egy zárt párttaggyűlésen.
    Hamisko lassan közeledett az emelvény felé. Lehet, hogy azt remélte, földrengés lesz vagy az amerikaiak hidrogénbombát dobnak Dolgovra, mely esetben felszólalása szükségtelenné válik. De semmi sem történt, Hamisko szerencsésen elérte az emelvényt, tétovázott egy kicsit, majd összeszedte magát és megszólalt:
    – No, hát én nem fogom különösképpen bő lére ereszteni a mondókámat, hanem hát aszondom, hogy pártunk, élén a lenini elvekhez hű Nyikita Szergejevics Hruscsov elvtárssal, hogy úgy mondjam, gigászi és titáni harcot folytat, a… hogy is fejezzem ki egyszerűen… lenini normák megszilárdítása érdekében, és senkinek sem engedjük meg, hogy a fészkünkbe piszkítson.
    Miután eme véleményét kinyilvánította, Hamisko elhagyta a szónoki emelvényt, ám nem a helyére indult, hanem egyenesen a kijárat felé, de Necsajev utána szólt:
    – Hamisko elvtárs!
    – Mi az? – Hamisko megtorpant, és értetlenül nézett Nyecsájevre. – A lényeget, asszem, elmondtam, mi kéne még?
    – Valahogy túl szűkszavú volt és kelletlen – mondta Nyecsájev.
    – Én, kelletlen? – kérdezett vissza nekikeseredetten Hamisko.
    – Úgy bizony. Szűkszavú és kelletlen, mintha csak úgy le akarta volna tudni a dolgot. Esetleg argumentálná a gondolatmenetét?
    – Hát persze. – Hamisko visszament az emelvényre. Ha maguknak orgumentumok kellenek – az „a” helyett „o”-t mondott – hát, ami engem illet, én megvagyok nélkülük. Maga Aglája Sztyepanovna szolgáltatja az orgumentumokat, aki túlságosan is eltávolodott tőlünk, és aki viselkedésével azt akarja nekünk mondani, hogy ő egy hű de nagy valaki, mi meg bunkó parasztok vagyunk, és semmit sem értünk. És mindezt pont akkor, mikor pártunk világtörténelmi jelentőségű grandiózus irányváltást hajtott végre a leküzdés tekintetében. Ami persze természetszerűleg riadalmat és zavarodottságot vált ki az ellenség táborába. Persze, nem mondom, Aglája Sztyepanovnának a múltban voltak bizonyos… hogy is mondjam… De ez nem nyújt bűnbocsánatot és nem, izé… – Elgondolkodott és egyenesen Aglájához fordult, mert úgy érezte, hogy már nincs vesztenivalója. – Csak nézem magát Aglája Sztyepanovna, oszt csak azt kérdem, mér ül itten olyan kevélyen, mér olyan hajlíthatatlan, tisztára, mint egy anyacárné vagy mi? Hát mi történt magával? Tán csak nem valami hatás alá került? Tudom én, hogy van az úgy, hogy bizonyos személyek, már elnézést a kifejezésért, a bíbíszít hallgassák, hegyezik ám nagyon a fülüket, oszt elkezdik, ezt a, na, hisz tudják. Hát maga csak ne hallgasson ezekre az Amerika-hangokra, hanem nézzen körül a saját szeméve!. Mondjuk, jöjjön el hozzánk a kolhozba, és én személyesen fogom megmutatni magának, hogyan élnek a mi egyszerű, mondhatni, szántóvetőink. Mindeniknek, no, hát majd’ mindeniknek ott van az istállóba a tehenkéje, a bornyúja és van akinek még üszője is. A kolhozparasztjainknak négy motorbiciklije van és egy darab Moszkvicsa. Most vettünk zeneszekrényt a klubnak. És az az álmunk, hogy a jövőbe, jó, hát lehet, hogy mi már nem érjük meg, de majd az unokáink, bevezetjük a vizet meg olyan vécét, hogy az ember csak megrángassa azt a kis láncot, oszt mán gyün is lefelé a víz. Hát ezt célozzák a mi álmaink, maga meg, Aglája Sztyepanovna, maga meg csak egy öregasszony. Nézzen végig magán, térjen észhez, fogja vissza magát. Mert ha nem fogja vissza magát, akkor mi magát, érti, eltapossuk, félresöpörjük és izé…
    Hamisko taps közepette lépett le az emelvényről, amit később az újságban zúgó tapsviharnak neveztek. Nem is olyan fontos, valóban viharos volt-e az a taps vagy nem is annyira, a lényeg az, hogy a Revkina elvtársnőnek az SZKP soraiból való kizárására irányuló javaslatot egyhangúlag elfogadták. Miként ez várható is volt.
    Aglája egyenesen ült, és arca a legcsekélyebb érzelmet sem fejezte ki. A gondolatai meg végképp másutt jártak, így nem is értette meg azonnal a feltett kérdést.
    – Micsoda? – kérdezett vissza.
    – Azt kérdezem – ismételte meg Nyecsájev –, hogy itt van-e a párttagkönyve.
    – A párttagkönyvemet és a párttagi lelkiismeretemet mindig magamnál tartom – mondta Aglája határozottan.
    – Ami a lelkiismeretét illeti – mondta Nyecsájev –, azzal menjen a templomba, a párttagkönyvét viszont megkérném, hogy itt adja le.
    – Ez nem kéne? – kérdezte Aglája, és fügét mutatott, ami nem túlzottan tetszett a vezetőség tagjainak. Még az ülés után is sokáig tárgyalták, hogy ejnye, hát miféle mozdulatok ezek? Fúj, micsoda kulturálatlanság!
    – Revkina! – bődült fel fenyegetőn Disznov. – Mit gondolsz, hol vagy?
    – Revkina elvtárs – mondta Nyecsájev udvariasan –, le kell adnia a tagkönyvét.
    – Nem tőletek kaptam.
    – Add le, míg szépen kérjük, vagy erőszakkal vesszük el – mondta Disznov.
    – Vedd csak el – ajánlotta Aglája, és a zsebéből a zubbony elejébe tette át a tagkönyvet.
    Az elnökség tagjai összenéztek, és Nyecsájev belement egy kompromisszumos megoldásba.
    – Rendben – mondta –, mindenki elfáradt már, úgyhogy a tagkönyv leadásának kérdését egyelőre elnapoljuk. Magának a közeljövőben úgysem lesz rá szüksége. Egészen addig, míg át nem gondolja a viselkedését, és nem jut a megfelelő következtetésekre. És ha majd megteszi, eljön hozzánk, őszintén bevallja hibáit, akkor talán akkor adunk egy lehetőséget arra, hogy visszatérjen a pártba, persze nagyon szigorú pártfegyelmi mellett.
    Aglája nem fogadta el a kizárást, de nem nyújtott be panaszt sem. Úgy döntött, hogy ezentúl a maga kommunistája lesz, a saját pártjának a tagja. A kizárást követő napon külön takarékbetétkönyvet nyitott, amelybe havi rendszerességgel betette a párttagdíjat. Maga fizette be a pénzt, és maga jegyezte be a tagkönyvbe, hogy az ilyen és ilyen havi tagdíj rendezve van.
30.
    Aglája csak most értette meg, milyen jó szomszéd volt is a néhai Tyeluskin. Soha semmi zaj nem hallatszott át. Ez a Subkin meg egy valóságos szörnyeteg. A fal mögött hol a rádió üvölt, hol az írógép kopog, hol meg az ágy nyikorog. És olyan is van, hogy a rádió is ordít, az írógép is kopog, és az ágy is nyikorog, és még valami fújtat, vagy síkit, vagy cuppog is. Aglájának sehogyan sem sikerült elképzelnie, hogy a hangok lehetséges okaiként szolgáló különböző cselekvések egyidejűleg zajlanak.
    Ilyen esetekben az emberek általában azzal fejezik ki elégedetlenségüket, hogy átkopognak a falon. Aglája nem kopogott át a falon, ezzel is mutatva Subkinnak, hogy észre se veszi a jelenlétét. Ha összefutott vele az udvaron vagy a lépcsőházban, úgy ment el mellette, mintha nem is létezne.
    Nem Aglája jelentette a helyi belügyi szerveknél, hogy Subkin külföldi rádióadásokat hallgat, de mivel ő volt a legközelebbi szomszédja, ezért a gyanú ráterelődött. A belügyi szervektől, amelyeket a nép egyszerűen csak szerveknek hívott, a levelet átküldték a pártszerveknek, azaz a járási pártbizottságba, ami után Disznov behívatta Subkint. Subkin azt hitte, amiatt hívatják, mert a pedagógusnapon a járási önképzőkör estjén Bunyin-verset szavalt. De aggodalma alaptalannak bizonyult. Disznov nem szidta meg Subkint Bunyin miatt, mivel azt se tudta, ki az. Disznov Subkint egy puha karosszékbe ültette, teával, apró perecekkel és citrommal kínálta, jól kikérdezte a gyermekotthon ügyeiről meg a személyes problémáiról, aztán pedig, némileg tétovázva, rátért a lényegre, immáron tegeződve:
    – Hát, tudod, valaki jelezte, hogy esténként az ellenség rádióját hallgatod.
    – Ki volt az? – kérdezte Subkin.
    – Nem tudom. Névtelen. Nálunk – mosolygott Disznov – az emberek szeretnek írni. Sőt valakinek jóval könnyebben megy írásban jelezni, mint kopogással a falon.
    Subkin megértette a célzást, és biztosította Disznovot, a rádiót kizárólag ellenpropaganda céljából hallgatja. Ő ugyanis aktív közéleti személyiség, és a kommunista ideológia propagátora. A burzsoá ideológia elleni hatékony harc érdekében pedig ismernie kell az ellenség érveit.
    – Ez helyes – hagyta helyben Disznov. – De azt hiszem, hogy az ellenség érveit akkor is érteni fogod, ha a rádióvevődet átteszed a szomszédos falhoz. És egy kicsit lehalkítod.
    Subkin megfogadta a tanácsot, és áttette az asztalát – a készülékkel és az írógéppel együtt – az Aglájától messzebb eső falhoz, közelebb Surocskához, annál is inkább, mert Surocska amúgy is rosszul hallott, a számára érdektelen hangokat pedig meg se hallotta. De néha mégis, ha valami egészen rendkívüli történt, és Subkin azt szerette volna, hogy Aglája is tudjon róla, a rádiót odatette az ő falához. Aglája pedig érdekes módon nem tiltakozott, már neki is szüksége volt arra, hogy az információkat ne csak a Pravdából tudja meg.
31.
    Bár mindent egybevéve az események Subkinnak tetsző irányban alakultak, bizonyos mozzanatok elővigyázatosságra intették, és ezt aggodalommal közölte is az SZKP KB-vel. Miután elkészült legújabb levelével, amelyet a párt vezetőinek írt, elsőként mindig Antonyinának olvasta fel, hogy meggyőződjön arról, mennyire érthető az egyszerű nép számára. Pózba vágta magát az ablak mellett, bal kezében a levél, jobb kezét előrelendítette és belekezdett:
    – Kedves és mélyen tisztelt Nyikita Szergejevics! Tudja-e ön… – Majdnem mindig így kezdte: „Tudja-e ön…” Mi az, hogy tudja-e ön? Már maga az a poszt, amelyet Hruscsov betöltött, feltételezte, hogy mindent tud… Tudja-e ön, hogy az ön által vezetett pártban elfajulási folyamatok zajlanak?
    Amikor Subkin olvasott, Antonyina abbahagyta a kötést, és a homlokát ráncolta.
    – Nem tetszik?
    – Neem – tiltakozott sietve Antonyina.
    – Tényleg nem tetszik? – Subkin még jobban elcsodálkozott.
    – D-e-e – pontosította az asszony rövid szünet után tetszik. De minek töri annyit a fejét? Hisz hát ezért magát, Márk Szemjonovics…
    – Mi? Gondolod, megint leültetnek?
    – Képesek rá – bólogatott Antonyina. – Hajjaj, de még mennyire!
    – Azt már nem – vetette el ezt a lehetőséget Márk Szemjonovics –, a XX. Kongresszus határozatait már nem lehet hatályon kívül helyezni. És pont azért, hogy ez nehogy mégis bekövetkezzen, nekünk, egyszerű kommunistáknak nem szabad hallgatnunk, nincs jogunk hallgatni.
    – És gondolja, hogy megérjük a kommunizmust? kérdezte Antonyina, és maga alá húzta a lábát.
    – Jaj, Antonyina! – csapta össze a tenyerét Subkin. – Mi az, hogy gondolom vagy nem gondolom? Én nem gondolom, hanem biztosan tudom, hogy a kommunizmus eljön. Meg kell értened, hogy a marxizmus nem vallás, ami mindenféle kitalációból áll, hanem tudomány. A jövőnek egy pontos elemzésre támaszkodó előrevetítése. Én már aligha élem meg a kommunizmust, de te még fiatal vagy, te még megéred. Tudod, mi a kommunizmus? A kommunizmus… – Subkin fel s alájárkált a szobában, és elkezdett Tonykának Vera Pavlovna, a közismert Csernisevszkij-hősnő álmairól mesélni, de olyan érzékletesen, mintha csak ő maga álmodta volna a minap. Az asszony szinte megigézve, szelíd mosollyal hallgatta, majd mikor Subkin befejezte, megszólalt:
    – Nálunk meg a büfében tennap éjjel valaki az asztalra csinált. Senki nem tudja, hogy fordulhatott ez elő: ki csinálta, mikor csinálta; hisz ott volt a szolgálattevő meg a rendőrök, de senki sem látta. Tisztára, mint a partizánok.
32.
    Azt mondják, hogy az ember szellemi képességei az agyának súlyától függenek. Nagyagy pedig csak nagy fejben fér el. Nagy feje volt például Turgenyevnek. Ennek megfelelően az agya annyit nyomott, mint két vekni kenyér. Leninnek még nagyobb feje volt. Leninnél nagyobb feje, illetve agya természetesen senkinek sem volt a világon, és a szovjethatalom idején veszélyes dolog volt ebben kételkedni. Az ember könnyen elveszthette az egész fejét akármekkora volt is. Mivel azonban a szovjethatalom már befejezte a pályafutását, megoszthatom önökkel azt a feltételezésemet, amit, az igazat megvallva, csak úgy szemre tettem, miszerint Márk Szemjonovics Subkin feje még lehet, hogy a Leninénél is nagyobb volt. Bár nehéz eldönteni. Lenint csak messziről láttam és koporsóban, Subkint viszont közelről és élve. Amennyire én tudom, Márk Szemjonovics agyát senki sem mérte le (később sem, amikor már erre meg volt a lehetőség), de szemmel láthatóan az is nagy volt. És hatalmas kapacitású (ezt biztosan tudom), aminek köszönhetően Subkin a könyveket nem sorról sorra olvasta, mint mi, hanem oldalanként, mintegy egyszerre fogadta magába az egészet. Ránézett egy oldalra – és már el is olvasta, ránézett egy másikra – és már el is olvasta. Eleinte azt gondoltam – hogy is mondjam –, Subkin csak úgy végigfuttatja a szemét a lapokon, de még ki is nevetett.
    – Azt, amire maga gondol, partitúraolvasásnak hívják, azt még maga is meg tudná tanulni, ha nagyon igyekezne. Az én olvasási technikám fotografikus. Ránézek egy oldalra, és azt, a lap tetejétől az aljáig, egy pillanat alatt lekapom. Én csak ránézek egy oldalra, és már el is olvastam, és meg is jegyeztem. Akarja, hogy kipróbáljuk?
    Persze hogy akartam. Ötletszerűen levettem egy könyvet a polcról, és felcsaptam valahol, de csak annyit engedtem Subkinnak, hogy rápillantson, 6 meg ott helyben csukott szemmel az egész szöveget felmondta. Hát ilyen kivételes tehetsége volt. Ahogy már szó volt róla, Subkin gyakorlatilag minden nyelven tudott, a többségét a lágerben tanulta meg. Dolgovban nem nagyon jártak külföldiek, de a hidegháborús feszültségek enyhülésének idején volt úgy, hogy ide-ide látogattak mezőgazdasági sikereink megismerése céljából. Ilyenkor a főnökség azonnal Subkint hívatta. Subkin pedig úgyszólván minden nyelven – angolul, de akár a finnugor nyelvcsalád valamelyik kevéssé ismert nyelvén is – képes volt elmagyarázni ezeknek a külföldieknek a kolhozrendszer előnyeit. Sokan, akiket elképesztett széles körű tudása és memóriája, feltételezték, hogy mindez nála a nagy ész jele, és ezért a jelenlétében inkább szerényen hallgattak. Azok viszont, akik vitába szálltak vele, mindig alulmaradtak. Én is mindig alulmaradtam. Mert nyomasztott a műveltsége, és valósággal lehengerelt a marxizmus-leninizmusból vett idézeteivel. A tudományos és a gyakorlati kommunizmussal kapcsolatos kételyeimen is csak nevetett, úgy gondolta, csak tudatlanságomból erednek.
    – Maga, kedves barátom – amikor gúnyolódott velem, Subkin mindig kedves barátomnak szólított –, előbb olvassa el Marxot, Engelst, Lenint, próbáljon meg eljutni gondolataik lényegéhez, azután vitatkozzon. Vajon lehet-e véleménye bárkinek is olyan gondolatokról, amelyeket a világ legnagyobb elméi érlelgettek, ha nem ismerkedik meg velük?
    – Megismerkedtem velük – bátorkodtam néha vitatkozni. – Ezekkel a gondolatokkal a saját bőrömön keresztül ismerkedtem meg, mégpedig eléggé alaposan.
    – Maga csak az eltorzított gondolatokkal ismerkedett meg – ellenkezett Subkin. – Én meg arra szólítom fel, hogy ismerkedjen meg magukkal a gondolatokkal. Kezdetnek fogja és olvassa el a Tőkét, az Anti-Dühringet, és legalább Lenin ötvenkötetes összegyűjtött munkáinak a felét.
    Megpróbáltam megfogadni a tanácsát. Kivettem a megnevezett műveket a könyvtárból, de olvasás közben mindig elálmosodtam tőlük, és valami kellemetlen zúgás támadt a fejemben. Úgyhogy felhagytam ezeknek a könyveknek az olvasásával, és igyekeztem Subkinnal többet nem vitatkozni, mert hát – mire föl az én tudásom mellett?
    Egyszer azonban felkerestem az Admirálist az őrbódéjában a fatelepen. Az őrbódé gyalult gerendákból volt összeácsolva, és olyan fenyődeszkákból készült a burkolata, amelyek még friss fenyőillatot árasztottak. Az Admirálisnak már az őrbódéból is sikerült hajófülkét csinálnia. A falakon térképek voltak kigombostűzve, az asztalon egy tizenhetedik századbeli vitorlás makettje állt, egy hokedlin – a priccs mellett – az Azovi-tenger kikötőinek révkalauzkönyve. A priccs egy hajókabinbeli ágyra és egy hajléktalan fekhelyére emlékeztetett: az Admirális félig ülve hevert egy rongyon, egy öreg szürke, rojtos pléddel takarózott, nagyon erős teát ivott, amelyet közvetlenül az alumíniumbögréjében forrázott le. A birodalmában talált nekem egy metszett poharat, füles pohártartóval. Én is egyszerűen abba szórtam a tealeveleket, majd leöntöttem forró vízzel.
    Ez az egész télen történt. Az udvaron csikorgó fagy, a nyitott ajtajú kerek vaskályhában azonban vidáman égtek a nyírfatuskók, meleg volt, az Admirális izzadt, a falon a fenyődeszkákból gyöngyözve jött elő a gyanta.
    Tulai mézescsókot ettünk a teához, én meg elmeséltem az Admirálisnak Subkinnal folytatott beszélgetéseimet. Becsületesen elmondtam, hogy amikor vitatkozom Subkinnal, bár néha érzem, hogy igazam van, mégsem tudom bebizonyítani neki, mivel nagyon nyomaszt a tekintélye. Meg az is nyomaszt, hogy Subkin idősebb nálam, sokáig ült, meg hogy mindent tud. Ha elmondom egy gondolatomat, ő rögvest mond rá egy Lenin-, Marx- vagy Hegel-, illetve Descartes-idézetet.
    – Mondja csak – kérdezte az Admirális, kettétörve egy mézescsókot – magának még nem tűnt föl, hogy a maga Subkinja komplett hülye?
    – Már hogy érti? – bizonytalanodtam el. – Hogyan lenne hülye, ha ennyire művelt?
    – Miért, maga azt gondolja, hogy a műveltség és az ész ugyanaz?
    – Hát… – Elgondolkodtam. – Ha az ember művelt, akkor sok tudás van a fejében, vagyis ha gondolkodik valamin, akkor nagy mennyiségű adatot használhat fel…
    – Hát ez az! – szakított félbe vidáman az Admirális. – Felhasználhat! És ha nem képes rá? Azt mondja, hogy Subkin idézeteket mond. És mondott már magának legalább egy olyan gondolatot, amit saját maga talált ki?
    – Minek? – kérdeztem. – Ha a fejében ennyi jó idegen gondolat van, akkor minek törje a fejét a sajátjain?
    – Maga is, már látom… hogy is mondjam…
    – Azt akarja mondani, hogy én is hülye vagyok? – siettem megsértődni.
    – Á, dehogy – mondta az Admirális. – Udvarias ember vagyok, és jelen esetben nem fogalmaznék ilyen élesen, de hát gondoljon csak bele. Csak azért, mert az emberiség már annyi sok okos gondolatot kifejtett, nekünk már semmi többre nincs szükségünk? De hát valamiért mi is most itt elmélkedünk, és nem idézetekkel bombázzuk egymást. Pedig, higgye el, az én fejemben is van belőlük elég. Köztük nagyszerűek is. Némelyikkel alá tudnám támasztani a saját gondolataimat is. De nem lehet az eredeti gondolatot idézetekkel helyettesíteni.
    – Miért? – kérdeztem.
    – Azért, mert minden gondolat csak akkor ér valamit, ha egy konkrét ember agyában születik meg, konkrét körülmények között, saját tapasztalatai alapján, saját gondolkodásának eredményeképpen. Ha akarja – elnézőn elmosolyodott – leírhat ja magának, azután a Subkinnal való vitában majd idézheti. Addig is tegyen egy kis fát a tűzre.
    A piszkavassal megigazítottam a már majdnem teljesen elégett üszkös fadarabokat, betettem néhány friss tuskót, majd kimentem a teáskannával a közkúthoz. Amíg csordogált a víz, jól átfagytam, amikor pedig visszajöttem, a következőt mondtam az Admirálisnak Subkin védelmében:
    – Hogy lehetne Subkin, ahogy maga mondja, hülye, amikor olyan hatalmas a feje; valamivel csak tele van?
    – Hülyeséggel van tele – válaszolta könyörtelenül az Admirális. – Tudja, mit mondok én magának? Maga biztosan volt már falun. Bizonyára észrevette már, hogy minden faluban van egy bolond meg egy bölcs. Egy egyszerű paraszt. A feje akkora, mint az öklöm, és valószínűleg az agya sem túl nagy. De ez az ember – a saját életéről való tudása és a saját tapasztalatai alapján – mégis egyszerűen, világosan és józanul gondolkodik. Különben meg azt tanácsolom, hogy tanulja meg a következőt. Az emberek agya nemcsak méreteit tekintve különbözik egymástól, hanem abban is, ahogyan feldolgozza a belekerült anyagot. Az agy lényegében háromféle lehet: raktár, malom vagy kémiai laboratórium. A raktár lehet nagyon nagy, tele rengeteg tárggyal, de minél több tárgy van benne, annál nehezebb eligazodni benne. A malom csak azt tudja megőrölni, amit beleszórnak. Ha a malom kicsi és kezdetleges, de nagyon jó magot szórnak bele, akkor egészen jó lisztet képes kiőrölni belőle. De ha valaki rossz gabonával tömi tele a lehető legjobb, legnagyobb és legmodernebb malmot, amelynek jó malomkövei és ideális szitái vannak, az semmi jót nem fog kiadni magából. Az agy legjobb típusa az alkotó agy, a kémiai laboratórium, azt tesznek bele, amit csak akarnak, és alapvetően újat nyernek ki belőle, szintézist. Ebben az agyban minden dolgozik: a tudás, a memória, az önálló gondolkodásra való képesség. Ilyen agya kevés embernek van, még azok között is, akiknek nagy a fejük.
    – Leninnek biztos ilyen agya volt – feltételeztem.
    – Leninnek? – kérdezett vissza csodálkozva az Admirális. – Ugyan már! Leninnek ideológiai agya volt. Ez is egy típus, nem túl gyakran fordul elő. Nem raktár, nem malom, nem laboratórium, hanem valami agyi gyomor. Beletesznek mindenféle kiváló minőségű élelmiszert, ezeket mind megemészti, és szart csinál belőlük.
    – Hát akkor – örültem meg a találó meghatározásnak ezek szerint Subkinnak is gyomor-agya van.
    – Nem, nem – ellenkezett beszélgetőtársam. – Subkinnak épp hogy malom-agya van. Ha jó gabonát szórnának bele, akkor liszt jönne ki belőle. Ő viszont teletömte a fejét Lenin-szarral, így azután a kimeneten szintén szar jön ki belőle.
    Kikotortam a poharamból a tealeveleket, és a tűzre dobtam, majd új adag teát főztem magamnak.
    – Maga is kér még? – kérdeztem az Admirálist.
    – Igen, legyen olyan szíves.
    – Én azért szeretném – mondtam –, ha végleg kitárgyalnánk ezt a témát. Ezek szerint, maga azt gondolja, hogy valaki lehet nagyon művelt, tudhat nagyon sokat, lehet fenomenális memóriája, hihetetlen tehetsége a nyelvekhez; s mindezek ellenére lehet egyszerűen hülye?
    – Hát igen – bólintott az Admirális. – A maga Subkinja jó példa erre.
    – És Lenin?
    – Lenin is hülye volt – mondta az Admirális nyugodtan.
    Itt aztán már nem bírtam tovább.
    – Na tudja – mondtam. – Maga, persze, nagyon eredeti és kedveli a paradoxonokat, Lenint én is kritikusan szemlélem, de hülyének nevezni őt mégiscsak túlzás. Az egész világot kiforgatta a sarkaiból.
    – És milyen céllal?
    – Hogy milyen céllal, az más dolog.
    – Nem – gurult végül dühbe az Admirális. – Ez éppenséggel nem más dolog. Már a maga Subkinjának is elmagyaráztam. Az az okos ember, aki kitűz maga elé egy célt, és aztán meg is valósítja. Azt, aki egy elérhetetlen célt tűz ki maga elé, és még csak nem is érti, hogy elérhetetlen, egyszerűen nem lehet okosnak tekinteni.
    – Hétköznapi értelemben, tegyük fel, hogy tényleg igaza van. De Lenin nem holmi egyszerű célt tűzött ki maga elé, hanem egy grandiózus célt.
    – Ezért aztán Lenin nem is egyszerű hülye – mondta az Admirális. Hanem grandiózus hülye. Ez is írja fel a füzetébe: Lenin – grandiózus hülye.
    Az Admirális hallgatott egy sort, aztán nyilván úgy döntött, hogy a gondolatát mégiscsak nem ártana érvekkel alátámasztania.
    – Én – mondta – ellentétben magával, mivel volt rá bőven időm… Lenint az elejétől a végéig elolvastam. Már elnézést a kifejezésért, de egy nagy halom szar. Minden tekintetben. Véghezvitte a forradalmat, megragadta a hatalmat, felforgatta Oroszországot, és mindezt miért? Hol van az, amit megjósolt? Hol is a kommunizmus? Miért is létezik még mindig a kapitalizmus, ha az már az ő idejében állítólag eljutott végső stádiumába? Subkin Lenin okosságát bizonyítandó, azt hozta fel, hogy a forradalom után Lenin megértette, túl messzire mentek, ezért úgy döntött, hogy részben visszatér a kapitalizmushoz, és bevezette a NEP-et. Hát nem ostobaság elpusztítani azt, ami teljes egészben létezett, hogy azután részben visszatérjenek hozzá? Vagyis, ismétlem, a maga Leninje grandiózus hülye volt, vagy zseniálisan hülye, ha ez kellemesebb a fülének. De hogy egészen biztosan hülye volt, az számomra olyan nyilvánvaló, hogy még vitatkozni is lusta vagyok róla.
    Már késő volt, de megkockáztatva, hogy lekésem az utolsó autóbuszt, megkérdeztem még az Admirálist, mit gondol Sztálinról. Hülye volt-e ő is?
    – Nem – mondta az Admirális, és beburkolta magát a pléddel. – Sztálin éppen hogy nem volt hülye. Ő világos célokat tűzött ki maga elé, legalábbis a maga számára világosakat, és azokat mind maradéktalanul el is érte.
    – De közben meg azt mondta, hogy…
    – Nem mindegy, hogy miket mondott? – ásított fáradtan az Admirális. – Az a fontos, hogy mit csinált. Márpedig ő mindig pontosan azt csinálta, amit akart.
33.
    1961 októberében az SZKP XXII. Kongresszusán Dóra Lazurkina, a régi bolsevik, azzal vádolta meg Sztálint, hogy az többször is megsértette a szocialista törvényességet, és javasolta, hogy a bűnöst távolítsák el a mauzóleumból. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ezt a javaslatot a felsőbb elvtársak jóváhagyásával és utasítására tette. Ezért azután az alsóbb elvtársak támogatták a javaslatot, és zúgó tapssal helyeselték (miközben a lelkük mélyén elítélték), aztán más elvtársak elválasztották Sztálin et.-at Lenin elvtárstól, és egy zivataros éjszakán, a sötétség leple alatt, a nép elől rejtve, gyáván elkaparták a Kreml falánál. Persze azt várták, hogy a nép lázongani fog. Ebből kifolyólag további KGB- és belügyi erőket vezényeltek Moszkvába. Sűrűbben járőröztették a rendőröket, és riadókészültségbe helyezték a Kantemiri és Tamanyi hadosztályt. Azonban mindezek az erőfeszítések tökéletesen feleslegeseknek bizonyultak. A nép, amely nem oly rég még egyöntetűen imádta Sztálin elvtársat, most mély hallgatással, közönyösen reagált az intézkedés végrehajtására. A népnek – a nép egyszerű nyelvén szólva – tökmindegy volt. De mit is várhatnánk a néptől, ha még azok a magas és alacsony rangú pártvezetők, akik nemrég még az egekig magasztalták Sztálint, örökké tartó szeretetükről biztosították, hűséget esküdtek neki, és fogadkoztak, hogy az életüket adják érte, ha erre akár csak a legkisebb szükség vagy lehetőség adódik, most sietősen leszedték kedvencük arcképét a falról, eltávolították a könyvespolcokról, és a szemétdombra hajították műveinek köteteit, így csinálva helyet „a mi kedves és szeretett” Nyikita Szergejevics Hruscsovunk egyre gyarapodó műveinek?
    Október 31-én, a kongresszus befejezésének napján, Aglája levelet kapott a távolból, a Szabadság szigetéről, ahogy akkoriban Kubát nevezték. Marátot a Nemzetközi Kapcsolatok Egyetemének elvégzése után az ottani szovjet nagykövetségre helyezték, mint helyettes sajtóattasét. Első levelében a felesleges részleteket mellőzve az életéről írt, a kibírhatatlan hőségről, a helyi szokásokról, szivarról, italokról, táncról és zenéről. Levele végén közölte, hogy Zója a havannai kórházban fiút szült, akit megboldogult nagyapja tiszteletére Andrejnek neveztek el. „A fiú – írta Marát – nagy súllyal született, négy és fél kiló, de nyugtalan. Éjszakánként nem alszik, és sokat sír. Az orvos nem javasolja, hogy bölcsődébe adjuk. Fel kellett vennünk egy bejárónőt, de a követség csak részben állja ennek költségeit.” Azonban a szerény fizetés és a nagy kiadások ellenére Marát remélte, hogy össze tud gyűjteni annyi pénzt, amiből vehetnek majd egy Volgát és egy falusi házat, de ennek érdekében szinte mindent meg kell tagadniuk maguktól.
    A borítékban egy ujját szopó, csupasz kis vasgyúró képe volt. Aglája ránézett a képre, betette az íróasztal a fiókjába, és válaszában megírta, hogy elítéli Dóra Lazurkinát és a hallgatóságát. Ezen persze Hruscsovot és az SZKP kongresszusának összes résztvevőjét értette, de mivel tisztában volt azzal, hogy a levelet valószínűleg átvilágítják, beérte annyival, hogy „hallgatóságot” írjon. A hallgatóság, amely nem mutatott elvhűséget, és egyhangúlag jóváhagyta a fentről ráerőszakolt határozatokat, „annak lerombolását, amit nem ők építettek fel”. Aglája főbb gondolatait a sorok közé igyekezett rejteni, megírta, mennyire felháborítják a modern vandálok és szentséggyalázók, akiknek semmi sem drága: sem a haza, sem a nép, sem a történelem, sem azok az emberek, akik ezt a történelmet teremtik. Ugyanakkor azon meggyőződésének is hangot adott, hogy ezek a sírásók rosszul spekulálnak. Egy nagy ember testét akárhol is eláshatják, de emlékét nem lehet eltemetni. A történelmi optimizmussal felvértezett Aglája biztosította a fiát arról, hogy az még megéri az igazságosság teljes és feltétel nélküli helyreállítását, megéri azt a napot, amikor – ahogy ezt a nagy vezér egyszer megjósolta – „lesz még ünnep a mi utcánkban is”.
    Aglája leragasztotta a levelet, és mivel úgy döntött, hogy ajánlva adja fel, elindult a postára.
    A dolgovi időjárás ebben az évszakban – mint rendesen – cudar volt, nagyon esős. Már másfél-két hete reménytelenül szemerkélt az eső, és ettől megfakult, szinte felpüffedt az egész környező világ, és úgy folyt szét az utcákon, mint a híg kása. A vendégmarasztaló sár jóízűen cuppogott az emberek lába alatt.
    Aglája gumicsizmája majd’ elsüllyedt benne. Hogy ne maradjon mezítláb, minden lépésnél a száránál fogva kellett kiráncigálni a sárból. Így haladt a kerítések és palánkok mentén, minden lépését szinte visszahódítva a felázott talajtól, amikor egyszer csak egy traktort pillantott meg, amely, hűtőjéig a sárba merülve, erőlködve dohogott feléje, és vontatókötélen vonszolt maga után valami nagyméretű és hosszúkás tárgyat, amelyet Aglája először gerendának vélt. Amikor azonban alaposabban szemügyre vette, a gerenda egyik végén egy csizmaorrot látott, a másik végén pedig rendkívül idétlenül meredező valóságos orrot, bajuszt és sapkaellenzőt.
    Ilyen sárban teljességgel lehetetlen volt futni, de Aglája, akit az erős felindulás hajtott, valahogy mégis a traktor elé került, ki perdült az utca közepére, ügyet sem vetett arra, hogy a sárlé befolyik a bal csizmájába, teátrálisan széttárta a karját, és elkiáltotta magát:
    – Állj! Állj!
    A traktor tovább dohogott, és egyenesen Aglája felé tartott. Sajnos, nem volt a közelben egy szobrász vagy festőművész, aki megörökíthette volna ezt a felejthetetlen képet: a feltartóztathatatlanul nyomuló traktor és a két karját szélesre táró, törékeny asszony, akinek tarkójára csúszott kapucnija alól kilóg itt-ott már őszülő haja, szemében dermedt elszántság, hogy inkább meghal, de el nem mozdul a helyéről. Nem, nem volt a tett színhelyén sem szobrász, sem festő, egy kicsit távolabb ott volt viszont Szerafim Flaskov, kezében egy üres üvegekkel teli bevásárlószatyor. Akkoriban már rég felhagyott azzal a tervével, hogy széles körben híres lesz, nem veszítette viszont még el a reményt, hogy sikerül jó üzletet csinálnia. Ez most abban állt, hogy sikerül visszaváltania mind a hat üres Zsiguljovszkoje sörösüvegét, és az átvevőnő nem veszi észre, hogy az egyik üveg nyaka csorba. Ez esetben a rendelkezésére álló két rubelhez apróban hozzáteszi, amit az üvegekért kapott, és akkor ebből éppen kitelik egy üveg Kubanszkaja vodka, sőt egy csomag Pamír cigaretta, meg egy skatulya gyufa is. A terv, bár szerény volt, de az utolsó kopejkáig pontosan kikalkulált és végrehajtható. Bestoppolt könyökű slampos kabátban, minduntalan a kerítéslécekbe akadva törtetett a költő az üvegvisszaváltó felé, amikor meglátta Agláját, aki széttárt karral állt az utca közepén. Ám Flaskov semmilyen hősiességet sem vélt felfedezni Aglája eme váratlan tettében, inkább arra a következtetésre jutott, hogy a nő alkalmas szállítóeszközt akar fogadni a tűzifának, amiről neki is ideje lenne gondoskodni. Még az is lehet, hogy fel is fedezte azt a bizonyos hősies gesztust, de, minthogy alkotói válságban volt, nem öntötte versbe megfigyeléseit. Mindenesetre a későbbiekben sem a költeményei között, sem a naplójegyzeteiben nem találtak említést erről az eseményről. Már csak azért sem, mert egyáltalán nem vezetett naplót.
    A traktor tehát Aglája felé közeledett, ő pedig összeszorított foggal, ökölbe szorított kézzel a helyén maradt. A traktor megállt. Szláva Szirotkin, a traktorista, kihajolt a vezetőfülkéből és, hogy meg ne ázzon, bozontos fejét vitorlavászon kesztyűjével takarva, azt tudakolta Aglájától, nem a bolondokházából szalajtották-e egészen véletlenül.
    Aglája a traktor oldalához ment, és a traktor által vonszolt tárgyra biccentve megkérdezte:
    – Hová húzod?
    – Mit? – kérdezte Szirotkin.
    – Tudod te egyáltalán, hogy kit vontatsz? – próbálta túlkiabálni Aglája a motor zúgását.
    – Mér, kit? – Szirotkin visszahúzta a fejét a vezetőfülkébe, és elővette a füle mögött tartalékolt cigarettát.
    – Tisztában vagy te azzal, hogy ez Sztálin?
    – Ki más lenne? Világos, hogy az.
    – Na, és hová húzod?
    – Az lett kiadva, hogy ráncigáljam el az állomásra – mondta Szirotkin és rágyújtott. – Onnan meg, gondolom, viszik beolvasztani. Nagy szüksége van a fémre az országnak a kozmosz végett.
    – A fémre? – háborodott fel Aglája. – Ez neked fém? Ez Sztálin elvtárs emlékműve. Népi összefogással emeltük. Akkor állítottuk fel, amikor az embereknek kenyerük sem volt, és a gyerekeket sem volt mivel etetniük. Mi mindent megtagadtunk magunktól, csak hogy felállíthassuk! Te meg itt vonszolod a sárban, mint valami nyersvas tuskót. Nem szégyelled magad?
    A traktorista elcsodálkozott.
    – Már mé kéne nekem szégyellni magam, mama? Úgy szokták azt mondani, az szégyellje magát, akinek kilátszik, de hát én csak egy, na… hát csak egy traktorista vagyok. Ha azt mondják, húzd, én elhúzom. Ha meg nem mondják, hát elmegyek a dohányzóba és ezt fogom csinálni ni – megmutatta, hogyan fog cigarettázni –, kérdés meg egy szál se.
    – És ha Lenint akasztják a traktorodra, azt is el húzod? Szirotkin szemrehányó tekintetet vetett Aglájára.
    – Mama, ne politizáljunk, jó? Az azoknak a nagyfejűeknek való, ott fenn. Én csak egy traktorista vagyok. Havi hatvanhat rubel, meg amit még hozzáfusizok, mondjuk felszántom valakinek a veteményesét vagy valami. De hogy kit akasztunk a traktorra, meg kit vontatunk, azt nálunk Dubinyin brigádvezető dönti el, mama. Azt mondja nekem, például, hogy te, Szirotkin, vontasd ezt el ide és ide. Na, és mit mondjak én erre? Azt mondja nekem, hogy ide és ide, én meg erre, nem ide és ide? Mér, hát… izé vagyok, vagy mi? Úgyhogy, mama, te állj félre, oszt hadd menjek tovább.
    Szirotkin megint a karok után nyúlt, de Aglája ismét a traktor elé állt. Szirotkin elengedte a karokat, hátradőlt és lazított.
    – Hallgass csak ide, gyerekem – mondta neki gyengéden Aglája. – És mi lenne, ha…
    Szerafim Flaskov látta, ahogy Aglája beül a traktorista mellé a vezetőfülkébe, az elkezd matatni a karokkal, a traktor megindul előre, azután nagy ívben visszafordul, és a vastuskót az ellenkező irányba kezdi vontatni.
    A külső megfigyelő különösnek találta volna a traktor további útvonalát. Hosszú és kacskaringós utat tett meg a hozzáakasztott műalkotással, míg végül a város északi szélén, a Mezskolhozsztroj tröszt gépjárműtelepének bejáratánál kötött ki. Ott azután Szirotkin, Agláját a járó motorú traktorban hagyva, elszaladt, hogy megkeresse barátját, Száska Likovot, aki darusautó-vezető volt. Száska épp nem volt a helyén; azt mondták az állomásra ment és az októberi forradalom közelgő évfordulójára való felkészülés keretében részt vesz az arcképek átakasztásában. Ugyanis az állomás homlokzatán Marx, Engels, Lenin és Sztálin lógott, de most csak Marxot és Lenint hagyták meg. Engelst a szimmetria kedvéért kellett eltávolítani.
    Száskára már a büfében találtak rá, ahol a képek áthelyezése után éppen sörözött, és Antonyinával, a büfésnővel trécselt. Elszakították a büfésnőtől, azután együtt nekiindultak, de már Aglája háza felé. Elől ment a traktor, maga mögött húzva a szobrot, utánuk meg a daruskocsi haladt. Sikeresen elvonszolták a szobrot egészen Aglája ablaka alá, ott lekapcsolták. Persze, hogy összeszaladtak a lakók, nézték, hogy mi lesz most. Kiderült, hogy az emlékművet be akarják juttatni Aglája lakásába. A lakás méretei ezt lehetővé tették. A szobor két és fél méter magas volt, Aglája lakásának magassága meg három méter tíz centi t tett ki. Száska, mint eszesebb, felmérte a munkaterületet, majd így szólt:
    – Az ablakon fogjuk bevinni.
    – Hogyan? – kérdezte Aglája.
    – Emelőkar segítségével. Tudja, mama, Arkhimédész azt mondta, hogy emelőkar segítségével mindent az égvilágon föl lehet fordítani. Na, szóval. Meglódítjuk, megemeljük, megforgatjuk, nekifeszülünk és beügyeskedjük. Ha ésszel csináljuk, egy elefántot is beemelek ám neked, mama.
    Ma már elképzelni is nehéz, hogyan hajtották végre ezt a nem mindennapi feladatot, de aznap délután a vasgeneralisszimuszt egy autódaru, négy ügyes kéz és négy üveg vodka segítségével felemelték, betuszkolták az ablakon, és felállították Aglája nappalijában a sarokban a két ablak közé, amelyek egyike délre nézett, az utcára, a másik pedig keletre a Rozenblum utcai járműtelepre. A generalisszimusz persze nem tudott a saját lábán megállni, szüksége volt valamilyen talapzatra. Száska Likov hozott egy hegesztőapparátot meg egy öt milliméteres vaslemezt, és hozzáhegesztette a szobrot. És ezt már ráadásul ingyen.
    Az elmúlt időkben azt az eljárást, amikor valakit, akinek nem volt hol laknia, betelepítettek egy olyan valakihez, aki bővében volt a lakótérnek, úgy hívták, hogy társbérletesítés.
Második rész
„Dallal indulunk a harcba
s győzünk”
1.
    November hatodikán estefelé Aglája Sztyepanovna Revkina ajtaján valaki szelíden bekopogtatott. Aglája vizes kezében törülközővel kiment az előszobába, de még meg sem tudta kérdezni, hogy ki az, amikor az ajtó, akárcsak egy horrorfilmben, lassan, nyikorogva nyílni kezdett; először csak egy váll jelent meg, amelyen kopott posztó katonaruha feszült, majd fokozatosan láthatóvá és felismerhetővé vált a vörös arcú és rezes orrú Dmitrij Ivánovics Harákov házgondnok gyűrött profilja is. Harákov, akit csak Diványicsnak csúfoltak, valaha a hadsereg meteorológiai szolgálatának ezredese volt, de iszákosság miatt leszerelték. Jó, persze nem egyszerűen csak iszákosság miatt, hiszen ezen az alapon a Szovjet Hadsereg egész tisztikarát is szélnek ereszthették volna, hanem konkrétan az okból, hogy Harákov ezredes, aki a Honvédelmi Minisztérium északi területi meteorológiai szolgálatát vezette, szemet hunyt afölött, hogy alárendeltjei a különböző érzékeny műszerekből kiisszák az alkoholt, és vizet töltenek a helyére; sőt alighanem maga is részt vett ebben a dologban. Az ügy odáig fajult, hogy az adott katonai körzet egyes számú állomásán az egyes számú hőmérő már nulla foknál elfagyott. Ennek ellenére a szolgálat tovább működött, és időjárás-jelentéseket, valamint előrejelzéseket készített, amelyeket a szovjet hadiflotta hajói és a stratégiai légierők alegységei használtak is. Igaz, Diványics rendkívül tapasztalt meteorológus volt. Megnyálazott ujját felemelve könnyedén megállapította a pillanatnyi hőmérsékletet, csakúgy, mint a szél erejét és irányát; a rövid távú prognózist pedig egyéb jelekből és a fronton megsebesült térde sajgásából kiindulva állította össze. Hibázott, persze, hogy is ne hibázott volna, de nem többet, mint a Össz-szövetségi Hidrometeorológiai Központ. Bár, meglehet, az Össz-szövetségi Hidrometeorológiai Központ is ugyanezen okból hibázott. Diványicsot leszerelték, és jelenleg házgondokként dolgozott; szerény fizetését ezredesi nyugdíj egészítette ki. Az ajtó tehát nyikorgott, Diványics pedig kitartón és célratörőn nyomult befelé, de úgy, hogy visszafogta az ajtót a kezével, és csak egy rést hagyott magának a nyomakodáshoz, amivel személyiségének jelentéktelen voltát próbálta buzgón kiemelni, azt, hogy nem szolgált rá a teljes értékű, szabad bejáratra. Közben viszont bizonyos mértékű pimaszságról is tanúbizonyságot tett, egész megjelenésével tudtul adva, hogy noha csak keskeny rést nyitott magának, mindenképpen átfurakodik rajta. Végül egész valójában testet öltött, és ott állt a lefejtett váll-lapok és paroli ki nem fakult nyomait magán viselő tiszti zubbonyában, amin mindössze két gomb volt: az egyik katonai egyen gomb, a másik pedig az ipari tanuló intézet formaruhájáról származott.
    – Erőt, egészséget kívánok, Aglaszténa, és, ahogy mongyák, kellemes ünnepeket.
    Az ezredes levette vörös szegélyes és repedt ellenzőjű tányérsapkáját, megrázta a fejét, amitől fehéres korpafelhő szállt fel, s mielőtt visszahullott volna Diványics vállára, egy darabig a feje fölött lebegett, mint valami halvány fényű glória.
    Aglája egy szót sem szólt, csak kérdőn nézte a belépőt. Az meg ugyanígy nézte Agláját, mert nyilván elfelejtette, miért is jött.
    – No, hát, ahogy mongyák, itt lennék – szólalt meg az ezredes, és megint megrázta a fejét.
    – Ha itt vagy, gyere beljebb, csak vedd le a cipődet, mert nem fogom utánad a padlót törölgetni.
    – Hát persze, ahogy illik – egyezett bele készségesen Harákov. – Az utca egy merő dagonya, már hogy úgy mongyam, és ugye a lakásba bevinni…
    Végig sem mondta a mondatot, lerúgta félcipőjét, melyhez agyagdarabok tapadtak, és már indult is befelé a nagy lábujjaknál lukas, szürke gyapjúzoknijában csúszkálva a festett padlón. A háziasszonyt követve az ezredest becsúszott a nappaliba, és úgy meghökkent, mintha egy elefántot vagy az amerikai Empire State Building nevű felhőkarcolót pillantotta volna meg maga előtt. Életnagyságban, hiánytalan öntöttvas egyenruhában maga a Legfelsőbb Főparancsnok állt ott, bal kezében kesztyűt tartott, jobb kezével pedig majdnem a plafonnak feszült. Aglája lemosta és letisztogatta, most egyenesen Diványics szemébe nézett, és egész bal fele halványan csillogott az ötkarú csillár fényében.
    Bár Diványics tudta, hogy a szobor itt van, hisz épp azért jött ide, de az emlékmű valóságos látványa mégis teljesen elképesztette.
    – A-a-szt-a – nyögte, de tüdejében nem maradt elég levegő egy tisztábban érthető indulatszóra.
    Így állt ott tátott szájjal, amíg a háziasszony vissza nem térítette a valóságba azzal a kérdéssel, hogy mi jövetelének célja.
    – Hát, szóval, hogy – kezdte zavartan Diványics, de nem tudta kifejteni a gondolatát, tekintete ismét a szoborra tapadt, és elhallgatott.
    – Mi kéne? – ismételte meg kérdését Aglája.
    – Hát hogy… – Diványics igyekezett továbbjutni a gondolatmenetében, és a vállát rángatta. – Szóval ez… – a szoborra mutatott – hát, hogy a lakók egyöntetűen azt írják, hogy aszongya, túl nagy a terhelés. Hogy hát itt fából van a födém, és a Tuhvatulinéknál már repedezik a plafon.
    – Na és? – kérdezte Aglája.
    Harákov összeszorított ajkakkal széttárta a két buját, és rándított egyet a vállán; így érzékeltetve, hogy a feltett kérdésre nem tud kielégítő választ adni.
    Nekiveselkedett, és megpróbálta érthetőbben kifejteni álláspontját.
    – Hát, aszongya, megrepedt. Én meg aszondom, na, és ha megrepedt, tán zavar téged? Tán a fejed repedt meg? Ő meg aszongya, hogy mikor a levest ettem, aszongya, hát valami keményet érzek, na, gondolom, a fogam esett ki, megnézem, hát nem fog az, hanem vakolat. Hogy ezt, tonképpen, nem lakásviszonyok közé szánták. A téren, az más, ott állhat magának, és még ha leszakad is, nem a mi dolgunk. Ott van a legjobb helye, odamehetnek az emberek, vihetnek virágot, akár még idegenvezetővel is, de itt, tonképpen, ez egy lakóépület, a gerendák fából vannak, ráadásul gombásak. Ha, tegyük fel, történik valami, akkor én börtönbe kerülök, a Tuhvatulinéknak meg, tonképpen, kész kivégzés, de a többi lakó is aggodalmának adott hangot.
    Aglája végighallgatta, kezét összefonta lapos mellén. Sóhajtott.
    – Na, és mit akarsz ezzel mondani? Hogy hajítsam ki? Hát hová hajítsam ki Sztálint? A szemétdombra? A trágyadombra? Mi?
    Harákov mélyen és szomorúan felsóhajtott.
    – De hát, én, hej, ha még élne, akkor érte, tonképpen, a negyedik emeletről is… na, hogy mondjam… – Harákov nem fejezte be, hanem tiszteletteljesen a szoborra nézett, mintha abban bízna, hogy az megérti őt. Amikor azonban tekintete találkozott a szoboréval, nyugtalanság vett rajta erőt. A szobor olyan ellenségesen nézett rá, hogy egyszerre csak rosszul kezdte magát érezni a bőrében. Annyira, hogy elkezdett a kijárat felé hátrálni, és nem is mindjárt hallotta meg a háziasszony kérdését. Ezért visszakérdezett:
    – Mi?
    – Azt kérdem, innál-e egyet?
    – Inni? – Harákov megdermedt, és megnyalta a szája szélét. De szerette volna az ezredes azt mondani, hogy nem, szó sem lehet róla, de szeretett volna büszkén távozni! Vagy távozás előtt félretaposott sarkú cipőjében összecsapni a bokáját, és mondani valami emelkedettet a szovjet tiszti becsületről, amit ő még nem teljesen ivott el, vagy legalábbis néha ezzel áltatta magát. Még sohasem tett ilyet, soha nem mondott ilyesmit. Pedig alkalom lett volna rá elég. Merthogy a lakók szükség esetén – biztos, ami biztos alapon – odadugdostak neki; ki egy ötrubelest, ki egy háromrubelest, volt olyan is, aki elhanyagolt külsejét látván csupán egy rubelt adott; ő meg mindent elfogadott. Az, hogy Aglája megkínálta, most is egy másodpercnyi habozásra késztette, levette a tekintetét a szoborról, és azt mondta: „Aha.” A háziasszony a konyhába invitálta és leültette a Kreml tornyait ábrázoló viaszosvászonnal fedett kerek asztalhoz.
    Aglájánál mindig akadt vodka. Még a partizán idők óta a vacsorához minden este megivott egy-két kupicával, de ennél tovább nem ment, mert hallotta, hogy az idült alkoholizmus elkerülhetetlenül májzsugorhoz vezet.
    Elővett a Szaratov hűtőszekrényből egy üveg Moszkovszkaját, aminek címkéjét számtalan érem díszítette, két hideg fasírozottat, hideg főtt krumplit, savanyú káposztát és egy doboz olajos halat. A vékony fémből készült zárólemezt, amit fülénél fogva kézzel szoktak felnyitni, Aglája a fogával fogta meg, és úgy tépte fel.
    – Hű! – lelkesedett Diványics. – Mi már csak így szoktuk! De én már nem tudom. Lötyögnek a fogaim a kalcium és elegendő mennyiségű vitamin hiányából kifolyólag.
    – Akkor az ő egészségére – emelte fel poharát Aglája.
    – Akkor nem koccintunk – mondta a házmester.
    – De koccintunk – vetette ellen Aglája. – Számunkra ő örökké él.
    – Örökké él! – fejezte ki egyetértését Harákov, és felemelkedett, mivel nagyon is helyesen úgy vélte, hogy az örökké élők egészségére felállva kell inni. A háziasszony is felállt vele.
    Jóval éjfél után, amikor Diványics már felöltözködött az előszobában, még visszament a szoborhoz, tiszteletteljesen állt előtte egy darabig, majd így szólt:
    – Nagy ember volt. Valódi hadvezér!
    – Manapság már nincs hozzá hasonló – felelte Aglája.
    – És nem is lesz többé. – Az ezredes sírva fakadt, sietősen letörölt egy könnycseppet, és kiment.
2.
    Másnap ugyanolyan alázatoskodó kopogás hallatszott az ajtón. Aglája azt hitte, hogy megint Harákov, de amikor kinyitotta az ajtót, egy Kalinyinra emlékeztető apró öregembert látott maga előtt. Az öreg apró kecskeszakállat, bajuszkát és fémkeretes szemüveget viselt, kék – az átható naftalinszag ellenére: erősen molyrágta – nyúlszőr galléros posztókabát és tűzött nemezcsizma volt rajta kalucsnival. Az öregember bemutatta a polgári célú létesítmények üzemeltetési felügyeletére jogosító igazolványát, engedélyt kért arra, hogy beléphessen, majd levette a kalucsniját.
    Megállt a szobor előtt, felnézett rá a szemüvege felett, csettintett egyet a nyelvével, majd megcsóválta a fejét:
    – Ejha, nagyságos asszonyom, minő hatalmas és nehéz tárgy! Elnézését kérem, de méretet kell vennem róla.
    Az öreg ledobta a kabátját az egyik székre, egy másikat pedig odahúzott a szoborhoz.
    – Megengedi? – kérdezte, de az engedélyt meg se várva, felmászott a székre. Kivett a zsebéből egy szabócentit, és nekiállt lemérni a szobrot.
    – Ezt most miért csinálja? – kérdezte Aglája.
    – Hogyhogy miért, aranyoskám? Szerintem, teljességgel nyilvánvaló, hogy mielőtt véleményt mondunk egy tárgyról, előbb méretet kell vennünk róla. Én, mellesleg, fiatalkoromban egy szabásznál segédeskedtem, azóta ismerem ezt az módszert. Jó ember volt a szabász, de szigorú. Ha csak egy kicsit is hibáztam, akkora nyaklevest kaptam, mint annak a rendje. Minket, kérem, szigorúan neveltek, de meg is lett az eredménye.
    Fiatalosan leugrott a székról, kivett a zsebéből egy jegyzettömböt és egy tintaceruzát, majd összeadta meg összeszorozta a levett méreteket. Felnyögött:
    – Na nem, ez, kérem, nem megy.
    – Mi nem megy? – kérdezte Aglája.
    – Semmi. Ahogy a közvetlen főnököm mondja: a térmérete túlmegy a határméretén. Ekkora súlyt az itteni födém nem bír el. Ezt a vasat, kérem, el kell innen távolítani.
    – Ez nem vas – fortyant fel Aglája –, ez Sztálin elvtárs.
    – Nem, aranyoskám! – rázta a szakállát az öreg. – Ez nem Sztálin elvtárs, hanem egy széntartalmú vasöntvény, amelynek a fajsúlya körülbelül nyolc gramm per köbcentiméter. Nagyon határozott leszek magácskával. Ezt a holmit bizony el kell távolítani innen.
    Aglája beszaladt a szobájába, és egy piroshasú tízrubelessel jött vissza, amit minden különösebb zavar nélkül nyújtott oda vendégének:
    – Tessék, fogja.
    – Ez mi? – sandított rá az öreg a felé nyújtott bankóra.
    – Miért, nem látja? – kérdezte gúnyosan Aglája.
    Aglája mindig is meggyőződéses kommunista és pártvezető volt, komolyan hitt a szovjethatalomban és a szovjet népben. Hitt abban, hogy a nép ragaszkodik a kommunista ideálokhoz, morálisan egészséges és megvesztegethetetlen. Ugyanakkor nem voltak kétségei afelől sem, hogy e nép bármelyik egyszerű gyermeke testét, lelkét, hazáját és kommunista ideáljait képes mindenestül eladni akár egy ötrubelesért is, pláne egy tízesért. Ha Aglája egy regényben vagy egy novellában azt olvasta volna, hogy a szerző által kitalált hivatalnok kenőpénzt kapott egy ugyancsak kitalált kérelmezőtől, azonnal dühös cáfolatot írt volna a szerkesztőségbe, mondván, ez a szovjet valóság elleni rágalom. A mi szovjet hivatalnokaink nem fogadnak el kenőpénzt, az ilyen rosszhiszemű kitalációk szerzőit szigorúan meg kell büntetni. Azt azonban el sem tudta volna képzelni, hogy a való életben egy – jelentéktelen vagy akár befolyásos – szovjet tisztviselő ne éljen vissza a helyzetével: ne fogadja el, ha adnak valamit, vagy ne tagadja meg azt, amit kérnek tőle. Pedig ilyen emberek is voltak. Természetesen nem minden területen és nem minden járásban, de azért előfordultak, mint a múlt afféle csökevényei. Éppen ilyen volt az imént leírt felügyelő. Az ugyanis határozottan közölte:
    – Hát nem, köszönöm.
    – Csak nem kevés? – gúnyolódott Aglája.
    – Nem – mondta az öreg. – Az én rangomnak éppen megfelelő. Csakhogy én, aranyoskám, egyáltalán nem fogadok el kenőpénzt. Inkább élek a fizetésemből. Igaz, egy kicsit szűkösen, de legalább a lelkiismeretem tiszta. Nem álmodom rabomobilokról és a börtöncellák reteszének zajáról.
    Aglája zavarba jött, motyogott valamit, hogy ez nem kenőpénz, hanem baráti ajándék, de az öreg továbbra is hajthatatlan maradt.
    – Nem, már megbocsásson, de én baráti kenőpénzeket sem fogadok el. De ne nyugtalankodjon. Jönnek majd magához, talán már holnap, mások is, nálam hatalmasabbak. Ők majd elfogadják. Bár ez a kis piroshasú nekik kevés lesz. Ők viszont majd megengedik magácskának, drága asszonyom, hogy a szobrával együtt a szomszédjai fejére zuhanjon. Én viszont megyek, és megírom a jelentést.
    Az öreg mintha csak a jövőbe látott volna.
    Egymás után csapatostul mindenféle ellenőrző, felügyelő, sőt még teljesen kívülálló intézmények képviselői is eljöttek Aglájához, és mind, az öreggel ellentétben, elfogadtak egy ötöst vagy egy tízest. Volt aki még egy huszonötöst is kiszedett Aglájából. Végeredményében olyan szituáció alakult ki, amiről Georgij Zsukov, Aglája alsó szomszédja a következőt mondta:
    – Aglája lakója nem iszik, nem dohányzik, de elszedi tőle a pénzt.
    A helyi fogalmak szerint Aglája nem számított szegénynek. Takarékbetétkönyvében, amelyhez nem nyúlt éveken keresztül, ahogy ő fogalmazta: szerény keresetéből megtakarított kis pénze volt. Valamikor régen, havonta – nem tudni honnan – megjelent nála a párt különleges futára, félkatonai uniformisban és vászon pisztolytáskájában egy revolverrel, majd Aglája aláírása ellenében átadott neki egy borítékot. Ebben volt Aglája második fizetése, amelyet a nómenklatúra emberei kaptak azért, mert nagy felelősség terhét cipelték vállukon. Két fizetése volt tehát, de az ő életvitele mellett egyből is kijött. Második fizetését teljes egészében elvitte a takarékba; és nemcsak az irigy tekinteteknek, de Aglájának is úgy tűnt, hogy a felhalmozott összeg valóban nagy és kifogyhatatlan gazdagság forrása. Pénze azonban nem bizonyult elegendőnek arra, hogy az összes helyi ellenőrizgető ember száját betömje. Szerény megtakarításai szemmel láthatóan apadtak, az ellenőrizgetők pedig egyre szemtelenebbek és telhetetlenebbek lettek.
3.
    Az Admirális úgy vélte, hogy Hruscsov végzetes hibát követett el, amikor Sztálint megfosztotta dicsfényétől. Ezzel ugyanis megszegte az eüteve azon íratlan törvényét, mely szerint semmi nem képezheti kételkedés tárgyát. Ha szabad Sztálint kritizálni, akkor már Leninben is szabad kételkedni. És ha egyszer nem hiszünk Lenin tévedhetetlenségében sem, akkor kísértést érezhetünk, hogy elgondolkodjunk arról, bizonyosan annyira üdvözítő-e maga az eüteve.
    – Az eüteve olyan – állította az Admirális –, mint egy gépkocsiabroncs. Nyugodtan lehet vele autózni, amíg légmentesen zár. De ha csak kis lyukat szúrunk is bele, ki kell cserélni.
    – Vagy meg kell ragasztani – mondtam én.
    – Vagy meg kell ragasztani – helyeselt az Admirális. De az akkor már ragasztott abroncs lesz. Ám az autógumitól eltérően az ideális eütevének olyan hírben kell állnia, hogy semmilyen körülmények között sem kaphat defektet.
    1961 őszétől sok dolgovi lakosnak, pontosabban mindegyiknek, olyan érzése támadt, mintha a város és a járás életében valami jóvátehetetlenül felborult volna. Az emlékmű lebontásának olyan hatása volt, mint amikor a kerékből kihúzzák a tengelyt. Megszűnt az a központ, amely körül addig minden forgott. Amíg Sztálin a helyén állt, szilárd tájékozódási pontként szolgált – mind szó szerinti, topográfiai, mind egyfajta metafizikai értelemben. Amikor egy Dolgovba érkező idegen megkérdezett egy helyi lakost, hogyan jut el egy adott helyre, körülbelül így válaszoltak neki: menjen el az emlékműig, és ott forduljon jobbra. Vagy balra. Vagy menjen egyenesen. Most viszont az emlékmű nem volt már olt, csak az üres talapzata, rajta a „J. V. Sztálin” felirattal, amelyet valaki le akart vakarni, de nem sikerült neki teljesen. Ez a gránitkocka különös módon hatott az emberek képzelőerejére. Ha ránéztek, nagyon határozottan az volt az érzésük, hogy valakinek muszáj lenne rajta állni. Mert ha nem áll rajta senki, akkor az életből is hiányzik az elengedhetetlen központi mag, melynek hiányában sok olyasmit meg szabad tenni, amit korábban tilos volt. Mondják, hogy akkortól lettek szófogadatlanok a gyerekek, hanyatlott a munkafegyelem, nőtt meg a szeszes italok eladásából származó pénzforgalom, emelkedett az abortuszok, az élet-és vagyonellenes bűncselekmények, valamint a becsületsértések száma. Dolgov lakói persze ünnepnapokon addig is – okkal, ok nélkül – megkéselték, vasvillával leszúrták és karóval agyonverték egymást, de ezt merő hagyománytiszteletből tették. A szobor ledöntése után kezdett kialakulni az a jelenség is, amelyet a későbbiekben a gátlástalan bűnözői önkénynek hívtak. Szigorov ügyészt saját fiatalkorú lányának megrontásán kapták. Nagyjából ugyanakkor jelent meg a környék történetében az első sorozatgyilkos, akiről kiderült, hogy marxizmusleninizmust tanít egy közművelődési szakközépiskolában, ráadásul rendszeresen a szovjet erkölcs témakörébe vágó cikkeket szokott megjelentetni a Dolgovi Pravdában. A Dicsőség sétányon pedig ismeretlen vandálok több sírt is meggyaláztak, sírköveket döntöttek le és láttak el becsmérlő feliratokkal; különös figyelemmel tüntették ki Rozenblum sírját: az ő síremlékét egy nagy kalapáccsal verték szét,
    Ami pedig a Sztálin-szobrot illeti, arról képtelenebbnél képtelenebb hírek terjedtek el a városban. Az Aglája alatti lakók határozottan hallották, hogy éjjelenként valaki nehéz léptekkel járkál az első emeleten. Léptek hallatszanak, nyikorognak a gerendák, himbálózik a csillár, hullik a vakolat a plafonról. Azután valaki látott egy alakot, aki alkonyatkor a grundon kóborolt. Egyszer késő éjszaka Georgij Zsukov, aki egy nagy ivászat után kiment az utcára cigarettázni, egy katonaköpenyes öregembert vett észre egy padon. Görnyedten üldögélt, és a pipáját szívta. Zsukov hátulról odament hozzá, és megkérdezte:
    – Papa, adna tüzet?
    Amikor a „papa” odafordult, Zsukov meglátta, hogy az öreg arca vasból van, a szeme nagy, a pupillák helyén pedig lukak tátongnak, és egyenesen Zsukovot nézi.
    – Elnézést – mondta Zsukov, és óvatosan eloldalgott.
    Felment a lakásába, elővette azt a negyedliteres vodkásüveget, amit a felesége elől az egyik csizmájában dugdosott, és kiitta, majd háttal az asszony mellé feküdt, és négy álló napig aludt, amit hivatalosan is igazoltak a táppénzes papírján.
    Azóta semmi különös nem történt Zsukov életében azonkívül, hogy leszokott a dohányzásról. De még annál is többet ivott, mint annak előtte. A dohányzással viszont egyszer s mindenkorra felhagyott. De nem ám egészségmegőrzés céljából, hanem csak ügy. A letargikus álmot követő reggelen felkelt, elővett egy cigarettát, hogy majd éhgyomorra elszívja; kiment vele a vécére, elhelyezkedett, az égő gyufát a cigarettához emelte, de ekkor eszébe jutott a két lyukas vasszem – hát így ment el a kedve a dohányzástól.
    Zsukov senkinek sem szólt éjszakai látomásáról, viszont nagyon is odafigyelt arra, amit mások a titokzatos vasöregről beszéltek. Márpedig az idő múlásával egyre több ilyen történet kerengett. Beszélték, hogy többen is találkoztak Vele (az emberek igyekeztek őt nem a nevén nevezni) hol vasalakjában, hol a szokásos emberformájában, s hogy állítólag arról kérdezősködött: hogyan élnek a járásban az egyszerű emberek, nem sanyargat ja-e őket a vezetőség, s hogy maguk a vezetők nem élnek-e túl nagy jólétben. Egyesek tanúsították, hogy a szobor minden teliholdkor felmegy a talapzatára, s ott áll felemelt kézzel, de amint hús-vér ember közeledik hozzá, azonnal eltűnik, szertefoszlik a levegőben. Különben, mindez nem volt több mint egyszerű szóbeszéd, amit nagyon óvatosan kell kezelni.
    Dolgov városában és a környéken mindig akadt elég primitív és hiszékeny ember, aki hitt a kuruzslókban, parafenoménekben, spionokban és a világméretű zsidó összeesküvésben, a kolorádóbogarakban és a csodagyanta gyógyerejében. Ismertem ott olyan fantasztákat is, akik, elmondásuk szerint, személyesen találkoztak ördögökkel, szellemekkel, házi, erdei és vízimanókkal, boszorkányokkal, idegen bolygókról jött lényekkel, sőt az utóbbiak csészealján távoli galaktikákba is elrepültek.
    Magától értetődik, hogy felvilágosult embereknek egyáltalán nem kell hinniük ilyesmiben, de hogy Sztálin szelleme halála után még sok évig ott lebegett a dolgovi járás, a Szovjetunió egész területe, sőt még annál is nagyobb térségek felett – megdönthetetlen történelmi tény.
4.
    A szobor önkényes helyváltoztatásáról szóló híreszteléseket Aglája figyelmen kívül hagyta, mivel pontosan tudta: vaslakója sehova se jár. Ennek ellenére időnként mégis ügy tűnt neki, hogy a szobor – ha mindjárt nem jár is sehová az össz-szövetségi és a helyi jelentőségű eseményekre valahogy mégis reagál, sőt, néhányat közülük előre meg is érez. Aglája felfigyelt rá: amint az országban pozitív változások történnek, legalábbis az ő értelmezése szerint – a szobor belülről, ha nem is világítani, de fényleni kezd. Éppenhogy csak egy kicsit; egy szakértőkből álló csoport még a legeslegérzékenyebb műszerekkel is aligha tudta volna kimutatni, miként a szobor arckifejezésének alig észrevehető változásait se. Egyébként Aglája maga is hitetlenkedett, kétségek gyötörték, vajon nem csak képzelődik-e. Csakhogy képzelődései mindig beigazolódtak. Ha az egyik nap látott valamit, a rákövetkező nap egészen biztosan történt valami.
    Egyik reggel a ragyogó napsütésben, amikor a szokásosnál később ébredt, Aglája rápillantott vasbérlőjére, és észrevette, hogy azt vastag porréteg fedi. Elszégyellte magát, langyos vízzel teletöltött egy lavórt, fogott egy szivacsot és egy pipereszappant. A szobor mellé tett egy asztalt, arra egy hokedlit, arra meg a lavórt; egy másik hokedlira pedig ő maga mászott fel, és saját testi épségét is veszélyeztetve munkához látott.
    Ogorodov, a szobrász, mindent élethűre csinált: orrlyukakat fúrt, és bonyolult mélyedéseket is csinált a fülkagylóba; ezekben mind állt a por. Aglája vattát tekert egy hajtűre, és kitisztította ezeket a lyukakat. Tisztogatás közben pedig olyanokat mondott a szobornak, amilyeneket még a saját édesfia sem hallott tőle soha.
    – Most szépen – mondogatta – megmossuk a fejecskénket, a szemecskénket, az orrocskánkat, a fülecskénket, a vállacskánkat, a mellecskénket, a hátacskánkat, a kis pocakunkat… majd eljutott addig a helyig, ahol a katonaköpeny két szétnyíló szárnya között a zubbony alsó széle volt található, ami alatt már a lábak kezdődtek, továbbá az a hely, ahonnan a lábak eredtek. Aglája hirtelen zavarba jött. A terület, tulajdonképpen, lapos volt, amilyen egy nőnemű vagy egy teljesen nem nélküli lényé lett volna. Valamiért ez Agláját különös módon foglalkoztatni kezdte. Hirtelen felmerült benne egy kérdés – dühös is lett önmagára ezért, de mégsem tudott szabadulni tőle –: a valódi Sztálin elvtársnak vajon mi lehetett ezen a helyen? Azt, hogy ezen a helyen volt valami, Aglája nem tudta elképzelni, de még ennél is nehezebb volt elképzelnie azt, hogy nem volt ott semmi. Megszidta magát, hülyének, vén hülyének nevezte magát azért, hogy ilyen dolgok egyáltalán az eszébe jutnak. Próbálta elhessegetni ezeket a gondolatokat, de azok folyton visszatértek és zavarba ejtették. Felfogta, hogy Sztálin is ember volt, de azt, hogy ő is vécére járt, és gyermekeket nemzett, már nem tudta elképzelni. Ezek a végtelenül ostoba gondolatok azonban továbbra is meg-meglátogatták, és Aglája egyszer csak azon kapta magát, hogy amikor törölgeti a szobrot, ezt a kínos helyet mindig igyekszik kikerülni. Egy idő után feltűnt neki, hogy a szobor mindenütt tiszta, kivéve ezt az egy elhanyagolt helyet. Attól fogva mindenütt egyformán mosta le, de zavarát továbbra sem tudta leküzdeni.
    Természetesen a kételyeit senkivel sem osztotta meg. Így egyáltalán nem szolgáltatott okot azokra a csakhamar szárnyra kapott híresztelésekre sem, amelyek szerint úgy él együtt a szoborral, mint egy férfival. Micsoda hülyeség, gondolhatja valaki. Hogy élhetne együtt „úgy” egy hús-vér asszony egy vasszoborral? Az ember azt gondolná, hogy ezt még elképzelni is lehetetlen, de a dolgoviak, mint már említettük, elképesztőn hiszékenyek voltak.
    Aglája asszonyi tapasztalata viszonylag csekély volt, és nem túl kedvező. Persze egyszer már volt férje, Andrej Revkin személyében. Sőt, élete során volt még néhány futó kapcsolata is, de a férfiakkal való intim együttlét során sohasem jutott el abba az állapotba, amelyről másoktól hallott. A húga, Natalja például azt mesélte, hogy a férfiakkal való intim együttlét olyannyira izgalomba hozza, hogy szinte kivetkőzik emberi mivoltából, és semmihez sem hasonlítható mennyei mámort érez. Az érzést orgazmusnak nevezte. Amikor Aglája megkérte, hogy írja le a dolgot részletesebben is, Natalja égnek emelte a szemét, és vihogott:
    – Azt hiszed, ezt szavakkal le lehet írni? Ez, tudod… Ez, tudod, ez valami olyan, de olyan!
    Natalja ennél értelmesebb magyarázatot nem tudott adni, de Aglája azért valahogy mégis megértette. Vele is előfordult már, például Hamiskóval is, hogy ez a „valami olyan, de olyan” majdnem bekövetkezett. Csak hát nem következett be, sem akkor, sem előtte, sem utána.
    Kivéve talán egy esetet…
    1939 őszén Aglája Moszkvába utazott az össz-szövetségi mezőgazdasági kiállításra. A mezőgazdasági termelés élenjáró dolgozójaként küldték oda, ekként minősítve a pártban kifejtett aktivitását. A kiállításon egymást érték a találkozók, a beszédek és a bankettek, majd a szocialista munka élenjáró dolgozóinak találkozója következett a Szakszervezetek Házának Oszlopcsarnokában. A vendégek között országos hírű emberek voltak: az ötéves terv hősei, szántóvetők, vasöntők, bányászok, mindenféle repülő és sarkkutató rekorderek, sportbajnokok. Ott volt Alekszej Sztahanov bányász, Pása Angelina traktoristanő, Vodopjánov pilóta, Mihail Zsarov színész. A negyedik sorban, Aglája mellett ült a híres gőzmozdonyvezető – Pjotr Fedorovics Krivonosz. Különösen nagy súlyú szerelvényeket vezetett, és olyan híres volt, mintha ezeket a vonatokat maga húzta volna, nem pedig az általa vezetett gőzmozdony. Mindenki sokáig keresgélte a helyét; azután a félhomályos színpadot, a vörös posztóval letakart asztalt és a rajta sorakozó vizesüvegeket bámulta; vártak valamire. Hirtelen a színpadot elöntötte a fény, és jobbról, a kulisszák mögül, libasorban kivonultak az asztalhoz a Politikai Bizottság tagjai. Krivonosz megjelenésük sorrendjében Aglája fülébe suttogta ‘a vezérek nevét. Az asszony maga is ismerte mindegyiküket, csak azt nem volt képes felfogni, hogy most mind itt vannak – Vorosilov, Bugyonnij, Kalinyin, Mikoján, Kaganovics, Svernyik – egészen közel és teljes életnagyságban, nem csak arcképeken. A találkozó résztvevői állva, viharos tapssal köszöntötték a vezéreket; a vezérek pedig a résztvevőknek tapsoltak. A vezérek leültek, Kalinyin pedig két kezével mutatta, hogy a közönség is leülhet.
    – Valamiért Sztálin elvtárs nincs itt – súgta Krivonosz Aglájának.
    – Biztos nagyon el van foglalva – vélekedett Aglája.
    – Sztálin elvtárs mindig nagyon elfoglalt – mondta Krivonosz. – De a dolgozókra mindig szakít időt.
    Még ki se mondta, amikor a baloldali kulisszák mögül előjött egy szerény, félkatonai posztózubbonyt viselő, alacsony termetű bajuszos ember, és lassan az elnökség felé vonult.
    – Éljen Sztálin elvtárs! – bődült fel, mint egy gőzmozdony, Krivonosz a helyéről fel ugorva.
    Az egész terem egy emberként pattant fel; a többiekkel együtt ugrott talpra Aglája is, és váratlanul ekkor borította el egész testét az a bizonyos „valami olyan, de olyan”. Mintha villám járta volna át a testét, mellében hihetetlen forróság támadt, ami továbbterjedt egészen a hasa aljáig. Mivel nem volt ura önmagának, az előtte álló szék támlájába kapaszkodott, felkiáltott, majd úgy érezte, mintha szétpattant volna. Amikor magához tért, megijedt, mert azt hitte a szomszédja mindent észrevett és sejti, mit történt vele. De a szomszédja nem sejtett semmit, mivel az adott pillanatban önkívületi állapotban összefüggéstelenül üvöltözött, így végül is Aglája azt gondolta, hogy biztosan nemcsak vele történt meg az a bizonyos dolog, hanem mindenkivel, aki részese volt ennek a tömeghisztériának.
5.
    Valamikor Aglája át javította az iratait, és hozzátett az életkorához hét évet, hogy hamarább kapcsolódhasson be a szovjethatalom megteremtéséért vívott harcba. 1962-ben még az át javított iratok alapján sem érte el a nyugdíjkorhatárt, de a frontévek beszámításával nyugdíjba erőltették. Ráadásul nem is kiemelt személyi nyugdíjat állapítottak meg neki, amit egész életével, a párt és kormány iránt tanúsított odaadásával kiérdemelt volna, hanem csak a szokásosat, ami a letöltött szolgálati évek után 82 rubel 60 kopejkát tett ki. Ilyen nyugdíj mellett az ember azt is meggondolta, hogy vegyen-e egy darab szappant. Annál is inkább, mert Aglája nem egyszerű szappant használt, hanem pipereszappant, aminek 30 kopejka volt darabja. Igaz, az ellenőrizgető emberekkel kapcsolatos kiadások végre megszűntek. Sztálin alatt a födém csak nem akart beszakadni, a lakók meg hozzászoktak, és már nem panaszolták be Agláját, akit így mindenki békén is hagyott.
    Miután megszabadult munkahelyi teendőitől, sehogy sem találta a helyét, nem tudta, mihez is kezdjen. Csak nem fog az öregasszonyokkal kiülni a padra, hogy a reumájukkal meg az emésztési zavarukkal kapcsolatos panaszaikat hallgassa! Vagy azt, hogy mit álmodtak, milyen csínyeket követtek el az unokák, vagy milyen új uborkasavanyítási receptet hallottak. És Aglája fejébe vette, hogy belefog az angolba. Szerzett is egy önálló tanuláshoz való könyvet kezdők részére, egy hetet kínlódott vele, azután feladta. Meg hát mire volna jó neki ez az angol, még ha megtanulná is?
    De egyszer ránézett a könyvespolcra, ahol a fő helyen Sztálin összes művei álltak; találomra levette a hatodik kötetet, A leninizmus alapjairól9 című műnél nyitotta ki, és rájött, mi lesz a feladata a közeljövőben. Ezt a munkát fogja memorizálni. Oldalanként. Százhúsz oldal, mindössze négy hónapnyi munka.
    Ugyanaznap estére már be is rendezte magának azt a helyet, ahol mindennap tanulni szándékozott. A szobor lábához húzta a medvebőrt (hogy az milyen poros volt!), odadobott két párnát, egy iskolai füzetet, meg egy „Szojuz” gyártmányú töltőtollat. A dolgozószobából áthozta az asztali lámpát, letette a többi holmi mellé, felhajtott egy kupica vodkát, ivott egy korty teát a bögréjéből, és dologhoz látott – az előszóval kezdte.
    „A leninizmus alapjai – olvasta magának hangosan nagy téma.” És Aglája azt gondolta: de még mennyire! Nagyon nagy téma. „Kimerítéséhez – szólt tovább a szöveg – egy egész könyv…” „Egy könyv még kevés is” – gondolta Aglája, és legnagyobb örömére e gondolata teljesen egybecsengett a szerzőével. „Mi több: a könyvek egész sora kellene” – mondta a szerző. Aglája nekibuzdulva hangosan, kifejezőn kezdett olvasni, gyönyörködött saját agyondohányzott, rekedtes hangjában.
    – ”A leninizmus alapjait kifejteni – ez még nem jelenti azt, hogy a lenini világszemlélet alapjait fejtjük ki.”
    Aglája maga elé képzelte Sztálint, nem a szobrot, hanem a valódit, ahogy annak idején a Szakszervezetek Házának Oszlopcsarnokában látta.
    Elképzelte, ahogy lassú léptekkel szeli át a szobát, megy egyik sarokból a másikba, a pipáját szívja, és el-elgondolkodva enyhe grúz akcentussal diktál:
    „Lenin világszemlélete és a leninizmus alapjai – terjedelemre nézve nem egy és ugyanaz. Lenin marxista és világszemléletének alapja természetesen a marxizmus. Ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy a leninizmus kifejtését a marxizmus alapjainak ismertetésével kell kezdenünk.”
    „Nem következik” – helyeselt Aglája, lehunyta a szemét, és megpróbálta felmondani az egész bekezdést. „A leninizmus alapjait kifejteni – azt jelenti…” Megakadt. Azt jelenti… Mit jelent? Nem jutott eszébe, belenézett a könyvbe… Nem jelenti azt… Hát persze, nem jelenti azt! „A leninizmus alapjait kifejteni – ez még nem jelenti azt, hogy a lenini világszemlélet alapjait fejtjük ki”…
    A végén azután megjegyezte ezt a mondatot, de mire a bekezdés végére ért, az utolsó szavakra még visszaemlékezett, de az elsőket már elfelejtette. Úgy döntött, nem adja fel; esténként elhelyezkedett a szobor lábainál: elolvasta a szöveget, elismételte, jegyzeteket készített, majd megint elismételte. A feje nem szokott ilyen nagy erőfeszítésekhez, majd széthasadt, de a dolog mégis ment. Igaz, lassan. Két hét alatt eljutott a kérdésig:.Mi hát a leninizmus?” Három héten keresztül birkózott ezzel az oldallal, de a végén sem értette meg, mi is az a leninizmus; de alighanem a szerző sem értette meg, hiszen a lenini gondolatok hosszas elemzését ugyanezzel a kérdéssel fejezte be: „Végeredményben mi hát a leninizmus?”
6.
    Eközben az országban, Aglája szerint, csak a fene tudja, milyen események történtek. A Kopasz Amerikába utazott, meglátogatta Iowa államot is. Megszemlélte, milyen buján nő ott a kukorica, és arra a következtetésre jutott, hogy a kolhozrendszer fogyatékosságai kompenzálhatók lesznek azáltal, ha az ország teljes területét – a legdélibb Kuska városától egészen a tundráig – ezzel a csodálatos növénnyel vetik be. A szót azonnal tett követte, az egész országot bevetették kukoricával, de az nem nőtt. Felosztották a pártot falusi és városi területi bizottságokra. A kukorica csak nem nőtt. Átalakították a minisztériumokat Népgazdasági Tanácsokká, de a kukorica továbbra sem nőtt, nem volt kedve hozzá. Hagyták a fenébe a kukoricát, és nekiláttak az orosz nyelv reformjának, amely szerint ezek után „feladat” helyett „föladatot”, „király” helyett pedig „kirájt” fognak írni.
    1962-ben kitört a karibi válság. A Kopasz rakétákat szállító hajókat küldött Kubába azzal a céllal, hogy telepítsék, és Amerika felé irányítsák őket. Az amerikaiak közölték, hogy ezt sohasem fogják megengedni. Kubához vezényelték repülőgép-anyahajóikat és tengeralattjáróikat. A Kopasz azonban nem hátrált, Kennedy, az amerikai elnök pedig nem engedett. Két napig tartott az idegháború. A két nagyhatalom hajóhada közötti távolság egyre csökkent. A leggyengébb idegzetű amerikaiak csak úgy kapkodták a nitroglicerin-tablettákat, mások kivetették magukat az ablakon. A szovjet nép, megfelelő információ híján, nem idegeskedett, és az ablakon sem mászott ki. De néhányan, a jól informáltak közül, nyugtalankodni kezdtek.
    Azokban a napokban Marát azt írta Aglájának, hogy Kuba fölött felhők gyülekeznek, a meteorológusok tájfunt jósolnak, ezért a feleségét és a gyereket hazaküldte a Szovjetunióba. De mivel a tájfun elérheti Moszkvát is, nem lenne-e jobb, ha Zoja és a kicsiny Andrej Marátovics meglátogatnák a nagymamát? A nagymama erre azt válaszolta, úgy látja, a társadalom egyre csak züllik. A központi sajtóorgánumokban Sztálinról és harcostársairól egyre több áltörténelmi anyag jelenik meg. A nép körében förtelmes viccek terjednek, az emberek nyíltan külföldi rádióállomásokat hallgatnak, szovjetellenes műveket írnak és terjesztenek. A pártot pedig egyre inkább ellepik az idegen elemek, olyanok, akik csak a karrierjük végett lépnek be, továbbá azért, hogy piszkos céljaikra használhassák fel ez úton szerzett pozíciójukat. Amíg a levél eljutott Dolgovból Havannába, a válság sikeresen rendeződött, így szükségtelenné vált az is, hogy az unoka meglátogassa a nagymamáját.
    Ugyanabban az 1962-es esztendőben terjedt el a híre a novocserkasszki felkelésnek, amit a hadsereg tankok bevetésével kegyetlenül levert. Aglája erről az eseményről is kétféleképpen vélekedett. Tulajdonképpen sajnálta a munkásokat, akik felkeltek a népellenes rezsim és a Kopasz ellen, ugyanakkor nem kételkedett abban sem, hogy az ilyen felkeléseket éppen úgy kell letörni, mint a népelleneseket, vagyis a legszigorúbb eszközökkel. Amikor megtudta, hogy a felkelés vezetőit agyonlőtték, egyszerre méltatlankodott amiatt, hogy ez megtörtént, meg azért is, hogy csak kevés embert lőttek agyon.
    Még el sem csitult ez az esemény, amikor jött a következő, amely már nagyon kellemetlen volt, s amelyet Aglája sokkal inkább a szívére vett, mint a karibi válságot. A Novij Mirben, ami mindig is afféle gáncsoskodó folyóirat hírében állt, megjelent egy kisregény egy teljesen ismeretlen elítélt tollából, akit azonmód nagy írónak nyilvánítottak. A kisregény hősei olyan emberek voltak, akik eddig még sohasem szerepeltek a szovjet irodalomban. Nem kolhozparasztok vagy munkások, és nem is a dolgozó értelmiség képviselői, hanem elítéltek. És nem ám olyanok, akik letévedtek az erény útjáról, majd a javulás útjára tértek, hanem politikaiak. A nép ellenségei. A műben mégis ők voltak a jók, akik igaztalanul szenvednek. A belügyi alakulatok katonáit pedig a szerző a legsötétebb színekkel festette le, és seggeknek titulálta őket. És ami még ennél is rosszabb: az olvasók politikailag annyira éretlennek bizonyultak, hogy valósággal rávetették magukat erre az írásra, kézről kézre adták, amikor meg találkoztak, lehalkították a hangjukat, körbekémleltek és megkérdezték: „Olvasta?”
    Aglája elolvasta az elejét. Hat vagy hét oldalt. És megfogadta: ezt a folyóiratot soha többet nem veszi a kezébe. Sajnos, azonban, mint kiderült, ez az elbeszélés csak egy volt a sok hasonló közül. Hol ebben, hol meg abban a folyóiratban, hol vékonyban, hol vastagban, hol újságokban, kisregények, elbeszélések, versek, cikkek, tárcák jelentek meg; szerzőik meggyalázták a szovjet történelmet, Sztálinról meg olyanokat írtak, hogy még elismételni is undorító. Becsapta Lenint, a lenini gárdát megsemmisítette, megölte Kirovot, kiirtotta az értelmiséget, tönkretette a parasztságot, lefejezte a hadsereget; nem készült fel a háborúra: maga egy bunkerben bujkált, és nem tűrte, hogy kritizálják.
7.
    Az ismeretlen elítélt (aki egy csapásra nagyon is ismertté vált) műve, amely úgy megrázta Agláját, a Novij Mir után rögtön a nagy példányszámú Regényújságban, majd önállóan kemény kötésben és még egy puha fedelű kiadásban is megjelent, olyan sebességgel és olyan széles körben terjedt el az egész országban, akár a hongkongi influenza. Az emberek Dolgovban is az égvilágon minden másról megfeledkezve csak erről a könyvről beszéltek, minél hamarább el akarták olvasni, s miután elolvasták, a legemelkedettebb szavakkal fejezték ki elragadtatásukat. Aki pedig nem volt tökéletesen elragadtatva, az – véleményünk szerint – vagy ostoba volt, vagy – ami még rosszabb – a szervek megbízását teljesítette.
    A kisregény először természetesen Márk Szemjonovicsnak lett meg. Egyenesen Moszkvából hozta, ahol magától a szerzőtől kapta, akit személyesen még a hanti-manysi tajgából ismert. Márk Szemjonovics tehát meghozta a folyóiratot, egy csomó embernek odaadta elolvasni, köztük nekem is. Igaz, nekem csak nagy nehézségek árán sikerült elolvasnom. Subkin azt mondta, hogy a könyvért sorban állnak, ezért legfeljebb két órára adhatja oda nekem.
    – Viccel? – kérdeztem. – Maga szerint el lehet olvasni egy kisregényt ilyen rövid idő alatt?
    – Miért? – csodálkozott Subkin. – Mindössze százhúsz oldal. Maga nem tud egy oldal per perc sebességgel olvasni? – De azután észbe kapott. – Ja, igen, barátom, el is felejtettem. Hisz maga még a partitúraolvasás technikáját sem sajátította el.
    A végén kikönyörögtem, hogy a folyóirat a következő reggelig nálam lehessen, de egészen délig magamnál tartottam, mert szükségesnek véltem, hogy a felfedezés örömét megosszam az Admirálissal. Ő meg éppen hogy rendelkezett a partitúraolvasás képességével. Megkért, hogy sétáljak egyet, s mire én megjártam a boltot, a postát és a házkezelőséget, ő már végzett is. Tetszett neki. „Nem rossz” – mondta, és ez az ő szájából igen nagy dicséretnek számított. Számára az Anna Karenina, az Apák és fiúk, a Karamazov testvérek, Hoffmanntól a Serapion-testvérek nem rosszul megírt műveknek számítottak. Igaz, volt egy magasabb érdemjegy is, az „egész jó”, de azt csak a Háború és béke, a Holt lelkek, a Jevgenyij Anyegin, az Iliász és az Isteni színjáték kapták meg, azt hiszem, más nem is. Tulajdonképpen mindössze négy kategóriát tartott fenn az olvasható művek számára: „egész jó”, „nem rossz”, „tűrhető”, „elmegy” és egy ötödiket azoknak, amelyeket semmi szín alatt sem szabad olvasni – ezt volt a „béka feneke alatti”. Az ötödik kategóriához tartozott a Csendes Don kivételével az egész szovjet irodalom, a kortárs nyugati irodalom legnagyobb része és Gabriel García Márquez. Az Admirális értékeléseit általában iróniával fogadtam, de ennek most a fele sem volt tréfa. Nem tartottam ostobának, és nem szívesen gyanúsítottam volna meg azzal, hogy köze van a szervekhez. Vitába szálltam vele, mondván, hogy a könyv egész jó. Erre ő azt mondta: nem rossz. Én meg azt mondtam: egész jó. Mire ő – nem rossz. Én meg: nem értek egyet a véleményével. Mire ő:
    – Nincs olyan, hogy „nem értek egyet a véleményével” meg olyan sem, hogy „egyetértek a véleményével”, hiszen magának egyáltalán nincs is véleménye. Miért, mim van nekem? Magának csak arról van elképzelése, hogy egy bizonyos körhöz tartozó emberek hangulatának megfelelően az adott időpontban, az adott témáról milyen véleménnyel kell rendelkeznie. És a maguk köre, miután kialakít egy elképzelést, amelyről azt hiszi, hogy az a véleménye, terrorizálja az egyet nem értőket. És ha én azt mondom, hogy egy bizonyos dologról ezt és ezt gondolom, de nem azt, amit maga szerint és a körei szerint gondolnom kellene, akkor maguk el sem tudják képzelni, hogy ez az én saját véleményem, maguknak egyszerűbb azt képzelni, hogy valamiféle komplexusok mondatják ezt velem, vagy – ami még rosszabb – más véleményét szajkózom, valakinek a kedvéért mondom vagy… – Merőn rám nézett – Vagy akár valakinek a megbízásából. Mert maga ezt gondolja, ugye?
    Persze hogy nem merészeltem volna ilyesmivel gyanúsítani az Admirálist, így azután végig kellett hallgatnom, hogy az olyanok, mint én, otthagyták ugyan az eüteve fő irányvonalát, de a lelkük mélyén mégis eütevisták maradtak. És hogy minden egyes konkrét esetet igyekszünk az egyedül üdvözítő és tudományos módon magyarázni, és nem fogadjuk el, hogy létezhetnek egyéb értelmezések is.
    Azt hiszem, még sohasem láttam az Admirálist ilyen felzaklatott állapotban.
    – Jó – mondtam – látom, hogy a maga számára senki sem tekintély.
    – Pontosan így van, számomra senki sem tekintély.
    – De hogy van ez? – kérdeztem zavartan. Nem értem. Kell hogy legyen valaki, akinek ad a véleményére.
    – Nem tudom, miért kellene valaki másban jobban bíznom, mint saját magamban. Ami pedig a maga bálványát illeti, biztosíthatom, hogy nem telik bele sok idő, elhidegül tőle és másikat talál helyette.
    – Soha az életben! – mondtam.
    Az Admirális fogadást ajánlott, s én belementem.
    – A feltételeimet – mondta az Admirális – felírjuk egy papírra, mert még majd letagadja.
    Belementem, és megfogalmaztam egy elismervényfélét, miszerint én, XY azt állítom, hogy ez és ez az író minden idők legnagyobbjai közé tartozik, és hogy ezt a szilárd meggyőződésemet aligha fogom valaha is megváltoztatni.
    Kínos ezt beismernem, de eltelt úgy tizenöt-húsz év, s egy alkalommal arra jártamban beugrottam az akkor már idős Admirálishoz, aki éppen egy bizonyos könyvet olvasott. „Hát maga mit olvas?” – kérdeztem. „Nem olvasom, hanem újraolvasom” – válaszolta, és megmutatta a könyv borítólapját. „Nincs jobb dolga, mint hogy mindenféle vacakra pazarolja az idejét?” – kérdeztem. Nem minden irónia nélkül nézett rám. „Talán bizony rossz véleménnyel van a szerzőről?” „Semmilyen véleménnyel nem vagyok róla” – feleltem vállrándítva. És ekkor az Admirális – micsoda egy bosszúálló ember! – megkért, hogy húzzam közelebb az asztal túlsó felén lévő ősrégi szétszáradt skatulyát, majd kárörvendő mosollyal kinyitotta, és elővett belőle valami papírdarabot, felém nyújtotta, és megkérdezte: „Ismerős a kézírás?”
    Ahogy mondani szokás, az arcomba szökött a vér. El sem tudtam képzelni, hogy az emlékezetem ilyen gonosz játékot űz velem. Teljesen elfelejtettem, hogy akkoriban ezt az írót imádtam bálványként, éppen őt soroltam a világirodalom legnagyobb klasszikusai közé.
    Alighanem ez volt életem egyik legkellemetlenebb beismerő vallomása, de mivel kivételesen becsületes ember vagyok, megtettem. Annál is inkább, mert a történtekből egy fontos következtetést is leszűrtem. Ha egy élő embert bálvánnyá emelünk, csak bálványként fogadjuk el. Abban a pillanatban, amint kétségeink támadnak isteni mivoltával kapcsolatban, rögvest a szakadékba taszítjuk, és már a tényleges értékeit sem ismerjük el.
    Az Admirálistól távozóban nagy zavarodottságomban azt mondtam neki:
    – Jó, rendben van, akkor, az adott körülmények között, lehet, hogy kicsit eltúloztam a dolgot, restellem, de hát maga miért olvassa most ezt a könyvet?
    – Nos – mondta az Admirális szelíd mosollyal – azért olvasom, mert bizonyos részei nem is olyan rosszak.
8.
    Míg az Admirális véleménye – ezt legalábbis így utólag elismerem – becsületes és elfogulatlan volt, addig ugyanezt Subkinról nem tudom elmondani. Eleinte boldog-boldogtalannak osztogatta egykori lágertársa írását, íróját az egekig magasztalta, azután meg egyszer csak irigy lett rá. Megirigyelte a sikerét, és azt hajtogatta, hogy ő maga különb dolgokat is látott már, és legalább így meg is tudná írni. Csak nincs ideje rá. Még hibákat is talált a kisregényben, azt mondta, hogy egyoldalúan ábrázolja a lágeréletet. A szerző úgy mutatja be a lágert, mintha ott csak az úgynevezett egyszerű emberek ültek volna. Nem vette észre a valódi értelmiségieket, az emelkedett gondolkodású embereket, az eszme harcosait, akik mindennek ellenére kitartottak meggyőződésük és eszményeik mellett.
    Korunkban addigra már kialakult egy bizonyos vélemény Subkinról, úgymond jó ember, a közélet aktív szereplője, tehetséges, egész jó elbeszéléseket, karcolatokat, verseket és az SZKP KB-nek címzett leveleket tud írni, de aligha képes nagyszabású irodalmi tevékenységre. És egyszer csak találkozom Subkinnal a borbélynál, éppen kopaszságának körvonalait igazíttatta meg a füle mögött. „Mit csinál ma este?” – kérdezte tőlem. – „Miért?” – „Semmi különös, de ha nincs más dolga, jöjjön el hozzánk úgy hét tájban.” Megkérdeztem, minek, ő meg titokzatosan csak azt felelte: „Ha eljön, majd meglátja.” Természetesen elmentem. Már egy sereg ember ott volt. A növendékei: Vlad Bomlov, Szvéta Zsurkina, Aljosa Konovalov meg még valaki, csak már nem emlékszem rá, hogy ki. Nem volt elég szék, már csak azért sem, mert Subkinéknak összesen csak két székük volt. Ki az ágyra ült, ki a padlóra, ki az ablakpárkányra. Maga Subkin egy horpadt karosszékben helyezkedett el egy szalmaernyős állólámpa alatt. Antonyina teát hozott a vendégeknek. Kinek pohárban, kinek teáscsészében, kinek félliteres befőttesüvegben. Nekem egy majonézesüveg jutott. Subkin maga nem teát ivott, hanem kefirt, amit egyenesen egy széles szájú üvegből kortyolgatott. Ivott néhány kortyot, az üveget meg letette a földre a bal lába mellé. A dohányzóasztalon egy tálon lekváros pirogok voltak; villámgyorsan felfaltuk őket.
    Szóval, a házigazda ült a fotelben, egy elpiszkolódott selyem átkötőszalagos világosbarna papírdossziét tartott a kezében; nagybetűkkel az volt ráírva, hogy „Az előadáshoz”, és egy kerek, zsíros serpenyőnyom éktelenkedett rajta.
    Subkin – bár ez nem volt rá jellemző – szemmel láthatóan izgult, idegeskedett, minden ingerelte. Remegő kézzel bontotta ki az átkötőszalagot, kivette az első lapot, megigazította az orrán a szemüvegét, és olvasni kezdett:
    – ”Látták-e már, hogyan dől ki a tövénél elfűrészelt árbocfenyő?”
    Azt hittem, hogy ez egy Gogol-utánzat és úgy folytatódik majd, hogy „Nem, maguk még nem látták, hogyan dől ki a tövénél elfűrészelt árbocfenyő”.
    Ekkor bejött az ajtón bolond Surocska fekete macskája, átment a szobán és az ölembe ugrott. Megsimogattam, hogy elcsendesedjen, de dorombolni kezdett. Subkin félbeszakította a felolvasást, néma szemrehányással rám meredt, úgy, mintha legalábbis én doromboltam volna. Zavarba jöttem, és kihajítottam a macskát a folyosóra.
    – ”Látták-e már, hogyan dől ki a…” – kezdte el megint Subkin, de a macska kaparni kezdte az ajtót.
    Bomlov kiment a folyosóra, és toppantott egyet a lábával. – „Látták-e már…” – olvasta ismételten Subkin, de a szobába berepült egy darázs, és zümmögni kezdett, bele-beleütközve az ablaküvegbe. A darazsat közös erővel a szellőzőablak felé tereltük, de sehogy sem értette a szándékunkat, együgyű igyekezettel mindig csak az ablaküvegnek repült, míg Antonyina le nem ütötte egy törülközővel.
    A szellőzőablakot mindenesetre becsuktuk, mindenki csendesen és moccanás nélkül ült, nehogy az asztal vagy az ágy megreccsenjen, de mihelyt Subkin kinyitotta a száját, a fal mögül jól érthetőn felhangzott:
    – ”Lenin világszemlélete és a leninizmus alapjai – terjedelemre nézve nem egy és ugyanaz. Lenin marxista és világszemléletének alapja természetesen a marxizmus. Ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy a leninizmus kifejtését a marxizmus alapjainak ismertetésével kell kezdenünk.”
    – Te jó isten! – Antonyina összecsapta a kezét, a többiek elnevették magukat. Bomlov emellett megjegyezte:
    – Ha jól értem, hasonló a témánk.
    Szvéta Zsurki na nem értette, kérdőn odabiccentett a fejével a fal irányába, kinek és mit olvas fel Subkinék szomszédasszonya.
    – Ez Sztálin egyik műve, A leninizmus alapjairól – azonosította be Subkin.
    – És kinek olvassa fel?
    – Sztálinnak – mondta Bomlov.
    Megint mindenki elnevette magát.
    – ”Lenin világszemlélete…” – ismételte a fal mögött Aglája.
    – Na jó – mondta csendesen Subkin. – Folytatom, ti meg ne is foglalkozzatok vele.
    – ”Látták-e már, hogyan dől ki a tövénél elfűrészelt árbocfenyő?”
    Ezek után viszont egyáltalán nem Gogol, hanem valami egészen más következett: „Az árbocfenyő délcegen és egyenes derékkal dől ki, mint az ellenséges golyó által leterített gárdista.” A kép, természetesen, mesterkélt és pontatlan. Miféle gárdista? Kinek a gárdájából? Milyen körülmények között terítették le, és miért esik el egyenes derékkal? Sohasem láttam leterített gárdistákat, de valamiért azt hiszem, hogyha golyó teríti le őket, éppúgy esnek el, miként mindenki más is: az egyik így, a másik úgy.
    Különben meg, még gondolatban sem akadékoskodtam, már csak azért sem, mert az elbeszélés fokozatosan magával ragadott. Subkin a feladatot mesterien oldotta meg. Bizonyos mondatokat vagy szavakat a hanglejtésével külön is kiemelt. A párbeszédeket különböző hangokon olvasta, hol mély, hol nagyon magas hangon, valahogy még a hó csikorgását, a „Barátság” motoros fűrész hangját, meg a dőlő fa recsegését is elő tudta adni.
    Az első fejezet olyan, akár a hangvilla – magyarázta a későbbiekben a szerző –, az adja meg az egész mű alaphangját. A történet egy elítéltekből álló brigádról szólt, amely fakitermelésen dolgozott. Ez az adott lágerterület legjobb brigádja volt. Vezetője, a bolsevik Alekszej Konsztantyinovics Navarov, a forradalom és a Nagy Honvédő Háború hőse, csak véletlenül kerülte el a kivégzést. Navarov, bár már meglehetősen tapasztalt favágó volt, elkövetett egy hibát, aminek következtében rádőlt a saját maga által elfűrészelt árbocfenyő. Meg kell mondanom, hogy Subkin a gyönyörűséges árbocfenyőt nagyon érzékletesen írta le, meg azt is, ahogy fűrészelték a tövénél, az meg csak állt ott, rendületlenül. Már az egész törzsét átfűrészelték, de még mindig állt. És akkor Navarov belevágta a fejszéjét. Az árbocfenyő megfordult a saját tengelye körül, koronája forgott a tiszta égbolt hátterében, mintha egyre gyorsuló táncot lejtene, majd forgás közben az egész fa dőlni kezdett, és végül is lezuhant, fül süketítő robajjal letörte a körülötte álló fák ágait, bokrokat gyűrt maga alá. A közelben dolgozó elítéltek nem hallották meg rögtön Navarov halk nyögését, amikor pedig odarohantak, látták, hogy a bolsevik a kidőlt árbocfenyő alatt fekszik. Navarov belesüppedt a hóba, az árbocfenyő a mellkasán feküdt, de olyan hatalmas volt, hogy sem megmozdítani nem lehetett, sem az alákerült Navarovot nem lehetett kihúzni alóla, az árbocfenyőt darabokra fűrészelni meg nagyon sokáig tartott volna. Amikor az elbeszélés hőse, alighanem maga Subkin (a történet egyes szám első személyben íródott) odarohant a sérülthöz, az még élt. „Navarov – halkította le a hangját Subkin olvasás közben – hátraszegett fejjel feküdt. A szája szögletéből vérbuborékok jöttek elő és pukkadtak szét, a vér az orrából és a jobb fülébó1 is folyt; közelebb mentem hozzá, mert azt hittem, hogy már nincs magánál, és már éppen el akartam menni, amikor észrevettem, hogy az egyik szemét kinyitotta, és engem néz vele; az ajkai mozogtak, valamit suttogott, bizonyára valami számára nagyon fontosat. Félelmemet leküzdve, a fülemet az ajkához közelítettem, és az, amit akkor hallottam, egy egész életre ámulatba ejtett.
    – Olvassa Lenint – hörögte Navarov. – Mindig csak Iljicset olvassa. Olvassa, ha könnyen megy a sora, meg akkor is, ha nehezen, amikor megbetegszik, amikor a halálán lesz, olvassa Lenint, és mindent megért, mindent képes lesz legyőzni. Olvassa Le…”
    Nem részletezem, mennyire meg voltunk rendülve – mi mindannyian, az „Erdőirtás” első hallgatói – ettől az epizódtól, és milyen nagy érdeklődéssel követtük annak az embernek a történetét, aki bár megjárta a sztálini lágerek poklát, mégsem veszítette el a magasztos eszmékbe vetett hitét. Ez a hit segített neki abban, hogy az emberfeletti megpróbáltatásokat kibírja, és ugyanolyan töretlenül, eszményeihez híven térjen vissza a szabad világba, ahogyan annak idején elhagyta azt.
    Természetesen, én magam akkoriban már meglehetősen meg voltam rontva. A magasröptű eszményekről szóló fecsegés már idegesített, mégis az adott helyzetben… Igaz, a regény a lenini eszmékhez hű kommunistáról szólt, de mégiscsak a sztálini lágereket, vizsgálati fogdákat, fegyenctovábbító börtönöket, büntetőzárkákat, vizsgálókat, fegyveres őröket, operatív tiszteket, őrkutyákat mutatták be benne… Röviden szólva, ezeknek az írásoknak még nem jött el az idejük, sőt még az sem látszott, vajon egyhamar eljön-e. Ennek a regénynek az ideje még nem jött el, a büntető törvénykönyv hetvenedik cikkelyének (szovjetellenes agitáció és propaganda – háromtól hét évig terjedő lágerbüntetés) viszont még nem múlt el. Vagyis Subkin nemcsak, ahogy mondani szokták, nagyot alkotott, hanem valódi állampolgári bátorságról is tanúbizonyságot tett. Emellett a szerző már amúgy is torkig lehetett ezzel az egésszel. Szóval, az adott szituáció, természetesen, nagyon is hatott a mű befogadására, le voltam nyűgözve tőle. És bár voltak némi kételyeim, Subkin „Erdőirtás”-át elcipeltem magammal az Admirális fatelepére.
    – Na? – rohantam el hozzá másnap reggel. – Milyennek találja? Egész jó, nem?
    Az Admirális feltette a szemüvegét, és hosszan nézett rám az üvege fölött (ha fölötte nézett át, akkor vajon minek vette fel?).
    – Azt akarja mondani, hogy nem rossz? – jöttem zavarba.
    – Nem – mondta az Admirális. – Nézze, annyit mondhatok a maga Subkinjáról, hogy írónak gyenge, gondolkodónak meg ostoba, de egyébként minden tiszteletem az övé.
9.
    Itt a BBC. Nyugati tudósítók jelentik Moszkvából, hogy Nyikita Hruscsovot leváltották az első titkári posztról, és eltávolították a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságá…
    E szavak után felzúgtak, szinte felbődültek a már régóta használaton kívül lévő zavaróadók.
    Aglája fölkapta fejét a párnáról, és azon kezdett gondolkodni, csak álmodta-e ezt a szöveget vagy valóban elhangzott. Nyugati tudósítók jelentik… Magához tért, és a tévéhez rohant.
    Még kora reggel volt, de az első csatornán már a „Kislány és a medve” című rajzfilmet vetítették, a második viszont még nem sugárzott műsort. Aglájának volt egy tányér alakú régi vezetékes rádiója, bekapcsolta, és egy álló órán keresztül megállás nélkül hallgatta az egymást követő műsorokat:
    „Reggeli torna”, „Falurádió”, „Ébresztő, pajtások”, „Vendégségben Tulikov zeneszerzőnél”. Végül is kivárta a híreket, de három kozmonauta űrrepülésén, a betakarítási csatán, egy olvasztókemence üzembe helyezésén és egy dízel-elektromos hajtású hajó vízre bocsátásán kívül nem volt bennük semmi. Azonban Aglájának már nagy tapasztalata volt a szovjet sajtó értelmezésében, így abból is képes volt bizonyos információt nyerni, amit nem is hallott. A bemondók egy szót sem szóltak Hruscsovról, és maga az a tény, hogy a kötelezően megemlítendő személyt teljesen elhallgatták, arról tanúskodott, hogy a BBC nem beszélt a levegőbe.
    Aglája illendőn felöltözött, kiment a lakásból és bekopogtatott Subkinhoz. Az hullasápadtan, borotválatlanul, flanelpizsamában nyitott ajtót.
    – Maga az? – kérdezte csodálkozva, ahogy Agláját megpillantotta. – Hozzám jött?
    – Magához – felelte Aglája.
    – Jöjjön be. – Subkin félreállt az ajtóból, álla elé tette a kezét, összehúzta magát és hozzátette: – Csak kérem a harapást mellőzni, fertőzök, influenzás vagyok.
    – Ne féljen – mondta alázatosan Aglája. – Csak kérdezni szerettem volna magától valamit. Ez a maga… – Egyszerre szerette volna a kérdést fel tenni, és a kérdés tárgya iránti megvetését kifejezni. – Ez a maga bíbíszíje… igazakat szokott mondani?
    – Hazudik – élénkült fel örömében a beteg. – Mindig hazudnak, de minden, amit összehazudoznak, valahogy mindig megtörténik a valóságban.
    Aglája semmit sem felelt a szomszédjának, visszament a lakásába, és olyan viharos lelkesedés vett rajta erőt, hogy vasbálványára vetette magát, ölelgette, csókolgatta, úgy, hogy csúnyán beverte az orrát a szoborba, kacagott, sírt, és összefüggéstelenül kiabált:
    – Elzavarták, elzavarták a Kopaszt. Jól seggbe billentették. Elkergették, mint egy kutyát. – Ugrált, csúfolkodott láthatatlan ellenségével, az ajkát biggyesztette, a nyelvét öltögette, és közben ezt ismételgette: – A mi szeretett… drága… nagyon-nagyon drága… felbecsülhetetlen kukoricatermesztőnk, nép gazdasági tanácsi szakértőnk, ganéjtúrónk.
    Este pedig kéretlenül-hívatlanul megjelent nála Diványics. Hellyel-közzel kitisztított és megfoltozott ezredesi díszegyenruhában (az összes gombja fel volt varrva); fémfogai, kitüntetései és érdemrendjei csak úgy csillogtak. Nem jött üres kézzel, vörös szegfűt hozott és két üveg moldáv konyakot, aminek üvegje négy rubel tizenkét kopejka volt.
    – Engedje meg nekem, Aglája Sztyepanovna – szólalt meg Diványics tőle szokatlan ünnepélyességgel – hogy e jeles esemény alkalmából testvériesen és – ahogy mondani szokták – bajtársiasan megcsókoljam.
    És e bevezető szavak után jobbról-balról arcon csókolta Agláját, majd vámpírként az asszony ajkára tapadt, sőt, arra is kísérletet tett, hogy – félre nem érthető célzásként a nyelvét is bevesse, de Aglája meglehetősen durván ellökte magától.
    – Mit csinálsz? – kérdezte dühösen.
    – Miért, tán nem szabad? – kérdezett vissza ártatlanul Harákov.
    – Nincs értelme – mondta Aglája. – Nyugdíjas asszony vagyok, a piacon már maminak szólítanak.
    – Én meg nagypapa vagyok – mondta Diványics. – A lányom összeszedett nekem egy unokát.
    – Annál inkább – mondta Aglája. – Nagypapa létedre nem tudsz parancsolni magadnak.
    – De tudok, a szükséges mértékben – mondta Diványics. – Katonaember vagyok. Ha aszongyák, szabad, akkor én, úgymond, előretörök, ha aszongyák, kell, akkor támadásba lendülök, ha nem szabad, akkor visszavonulok, de sohasem adom meg magam.
    De azért Aglájának hízelgett Diványics próbálkozása. Hamisko óta ugyanis senki sem közeledett hozzá.
    Aglája „Vele” szándékozott megülni az ünnepet, ezért az „Ő” szobájában terített asztalt. Az első poharat is az ő tiszteletére ürítették. Ő pedig alig érzékelhetőn, jóságosan fénylett.
    – Úgy érzem magam, mint 1945. május 9-én – mondta Aglája.
    – Bevallom, én már nem is hittem abban, hogy ez még megtörténhet.
    – Rosszul tetted, hogy nem hittél benne – mondta Aglája. Sztálin arra tanított minket, hogy a hitünket sohasem szabad elvesztenünk. Emlékszel a példázatára azokról… akik… na, tudod, a csónakban ülnek. Kitör a vihar, egyesek megrémülnek, leteszik az evezőt, és már vége is, elborítja őket a hullám, és isten veled, világ. Mások viszont nem adják fel, hanem csak eveznek, csak eveznek… – Aglája himbálózni kezdett a széken, hogy valami evezésfélét adjon elő – …a szél és a hullámok ellenében eveznek… nem veszítik el szilárd meggyőződésüket, és… figyelj csak – szakította magát félbe Aglája –, szerinted mit fognak most csinálni a Kopasszal?
    – Gondolom, leültetik – mondta Diványics, és leharapta egy sprotni fejét.
    – Szerintem meg golyó általi halálra ítélik, és kivégzik – mondta ábrándozva Aglája.
    – Na, nem – vetette ellen a házgondnok –, nem azokat az időket éljük. Most akárhogy is, de a lenini normák és a szocialista törvényesség helyreállítása folyik.
    – Miket beszélsz, ezredes, miket beszélsz? Miféle szocialista törvényesség? Majd ha a Kopaszt kivégzik, akkor lesz ez a törvényesség szocialista. Ami az ő idejükben volt, azt rothadásnak hívják, nem pedig szocialista törvényességnek. Hová juttatták az országot? Itt van ez is – Aglája a fal felé biccentett, ahol Subkin lakott –, azt ír, amit csak akar. A lágerekről ír. Most mindenki a lágerekről ír. Mintha nem is lenne más téma. Most már mindent szabad. Az emberek külföldi rádióadásokat hallgatnak, szovjetellenes vicceket mondanak, pártemberek templomban kereszteltetik meg a gyerekeiket, és nem félnek senkitől. Hát nem, én bizony a Kopaszt a Vörös téren az egész nép szeme láttára… nem is agyonlövetném, hanem felakasztatnám.
    – No, de hát az egész nép nem fér el a Vörös téren – jegyezte meg Diványics. – Persze összefutnának az emberek, még agyon is taposnák egymást. De mindenki nem férhet el a téren.
    – Aki meg nem fér el, annak a tévében kellene bemutatni, de a részleteket is. Te láttál már ilyet?
    – Nem én! – mondta Harákov. – Ettől még, hogy aszongyam, megmentett a jóisten. Sok mindent láttam, de ilyet nem.
    A házgondnok töltött még magának és Aglájának konyakot, két szelet kolbászt tett a kenyerére.
    – Kár pedig. Amikor Dolgovot visszavettük a németektől, a kerületi bizottság előtti téren felakasztottuk a városi elöljárót, a policájparancsnokot meg egy prostituáltat, mert németekkel feküdt le. Hát, ha hiszed, ha nem, a prostituált az utolsó pillanatig tartotta magát, és pofán köpte a partizánt, aki akasztotta. A városi elöljáró reszketett a félelemtől, és hányta magára a keresztet, de semmiért sem könyörgött. De a policáj, ha rágondolok is, elfog az undor, térden csúszott, azt hajtogatta: bocsássatok meg nekem, kegyelmezzetek. Erre én: és te, féreg, megkegyelmeztél a fiainknak? Hát amikor ezt a három mocskot akasztották, némelyik gyengébb idegzetű elájult, de én néztem.
    – És érdekes volt? – érdeklődött óvatosan Diványics.
    – Nagyon is! Tudod, mikor valakit akasztanak, akkor először egész testében elkezd remegni, csak remeg, mintha görcs rángatná, aztán kidülled a szeme, teljesen kilóg a nyelve, és…
    – Jaj, hagyja már abba, elég! – A házgondnok befogta a fülét.
    – Miért hagyjam abba? – csodálkozott Aglája. – Katonaember vagy, frontharcos.
    – Frontharcos – erősítette meg büszkén Harákov. Mondhatni, az egész háborút végigharcoltam Breszttől az izéig meg vissza. De én, Aglasztyepanna, tiszta szívemből elnézését kérem, bár frontharcos voltam, egész életemben még senkit sem… hát nem… hát, szóval nem akasztottam fel senkit, és kész. – Miközben ezeket a szavakat mondta, szomorúnak és bűntudatosnak látszott, mintha maga is felfogta volna, milyen súlyos ez a nyilvánvaló fogyatékossága.
    – Ez azért van, mert te reguláris alakulatoknál szolgáltál, én meg partizán voltam. És ha az ember partizán, akkor egy személyben parancsnok is, anya is, apa is meg haditörvényszék is. Mi kaptuk el az ellenséget, mi hoztuk az ítéletet, és mi is hajtottuk végre. – Kortyolt a pohárból, és egy szelet kolbászt evett hozzá. – Azt hiszed, könnyű volt? Azt hiszed, én nem vagyok ember?
    – Ugyan, dehogy, Aglasztyepanna – rémült meg Diványics. – Jaj, dehogy, dehogy! Annak ellenére, hogy maga, hogy aszongyam, a női nemhez tartozik, úgy gondolom, valamennyien tanulhatunk magától az értékes kommunista tulajdonságok és bátorság tekintetében.
    – Hát tanulj – mondta Aglája. – Nő vagyok, anya, a fiam diplomáciai vonalon dolgozik… De mikor az ellenséggel állok szemben, nem ismerek irgalmat, hurkot a nyakába…
    – Drága Aglasztyepanna – kezdett hadonászni az ezredes, elég! Hagyja már abba, mert elhányom magam.
    – Egye fene – legyintett Aglája. Már a fejébe szállt az ital, és megbocsátó hangulatba került. – Ha nem akarod, hát ne hallgasd, inkább énekeljünk valamit.
    – Az már más – mondta a házgondnok. Kihúzta magát, megigazította a zubbonyát, megtapintotta az ádámcsutkáját, köhintett, és halkan rákezdte:
    – Jött a parancs: irány nyugat, kedvesére meg kelet vár… – De Aglája leállította.
    – Minek ez az ósdi vacak? – mondta Aglája. – Inkább ezt. – Jobb kezét széles, egyenletes mozdulattal balról jobbra, majd felfelé lendítette, és rekedt, agyondohányzott hangján rázendített:
Csodás tájain édes hazánknak
vívtunk csatát, véres viadalt,
nagyszerű vezérnek és barátnak
alkottuk ez örömteli dalt.10
    Bal kezével jelt adott Harákovnak, hogy lépjen be, az pedig ismét megköszörülte a torkát és bekapcsolódott:
Sztálin a mi harcunk, dicsőségünk,
ifjúságunk; büszke és szabad
– kiabálta túl Aglája.
dallal indulunk a harcba s győzünk
– hangjuk egybeolvadt.
népünk Sztálin nyomdokán halad.11
    A mai olvasó valószínűleg azt is nehezen tudja elképzelni, hogy azokban az időkben az efféle dalokat az emberek nem színpadon vagy menetoszlopban énekelték, hanem saját maguknak, és még örömüket is lelték benne.
    Éjfélkor kopogtattak. Aglája ajtót nyitott. A küszöbön Ida Szamojlovna Bauman állt agyonmosott flanelköntösben, még nedves hajában újságpapír hajcsavarókkal.
    – Elnézést a zavarásért – mondta –, de nem lehetne egy kicsit halkabban? Az anyukám nincs jól, és nem tud elaludni. – Majd ha elálmosodik, elalszik – mondta Aglája. – A fronton tüzérségi tűzben még bombázás alatt is aludtunk.
    És bevágta az ajtót.
    – Ki volt az? – kérdezte Diványics.
    – Senki – felelte Aglája. – Na, most ezt énekeljük.
    És jobbra-balra hajladozva rázendített:
A föld és a tenger, a völgy és a hegység,
Az erdő s a rét dala mind egyre vár.
Mert szívünk kitárul nagy Sztálin szavára,
És boldog az ember, ki róla dalol.12
    Ismét kopogtattak. Aglája azt hitte, hogy megint a szomszédasszony, dühösen ajtót nyitott, de Georgij Zsukovot pillantotta meg, nyakában harmonikájával és kezében két üveg vodkával.
    – Hát te? – kérdezte Aglája csodálkozva.
    – Mit ünnepeltek? – kérdezte Zsukov.
    – Nem mindegy az neked?
    – Nekem mindegy, de nekem is van okom az ünneplésre. Fiam született, és nincs kivel áldomást igyak. Négy és fél kiló. Ekkora! – Széttárta az üvegeket tartó két karját, hogy szemléltesse az utód körülbelüli méretét; később azután minél többet ivott, annál szélesebbre tárta a karját, mint a horgász, aki a kifogott harcsa hosszát mutatja.
    – Na, gyere be – adta meg az engedélyt Aglája.
10.
    Közben Rebeka Mojszejevnát megint szívszorulás környékezte. A lánya háromszoros adag valokordint adott be neki, ült mellette az ágyon, és nem tudta, mitévő legyen. Természetesen telefonjuk nem volt, a mentőkért menni pedig sokáig tartott, és értelmetlen is volt. A múltkor is megkérdezték tőle: „Hány éves a mamája? Nyolcvankettő? Ilyen öregekhez már nem megyünk ki.”
    Ida Szamojlovna fogta a mamája kezét. A roham, úgy tűnt, múlóban volt, a valokordin hatott, az öregasszony lassan elszenderült. Alighogy elszenderedett, a fal másik oldalán megint rázendítettek egy dalra, csak most már tangóharmonika-kísérettel és sokkal hangosabban, mint az előbb. Ismét rázendítettek a „A csodás hazánk tájain” kezdetű dalra, majd azzal folytatták, hogy:
A szélnél is gyorsabb e dal röpke szárnya,
És bármerre jár, ifjul már a világ.
Így száll győzedelme, így hódít a földön,
Így mindenki mondja majd Sztálin dalát.13
    Ida Szamojlovna fogott egy régi cipőt, és a sarkával átkopogott a falon.
    Eközben Márk Szemjonovics Subkin az írógépe mellett ült, és éppen a soron következő levelét fogalmazta a SZKP KB-nek. Először is gratulált Brezsnyev és Koszigin elvtársaknak magas beosztásba – a Központi Bizottság első titkárának és a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöki posztjára – való megválasztásuk alkalmából; majd megírta, hogy teljes egészében helyesli a párt azon bátor és időszerű határozatát, amely egy új – immár nem sztálini, hanem hruscsovi – személyi kultusz kialakulásának megakadályozására irányult. Subkin elítélte Hruscsov voluntarista bel- és külpolitikai döntéseit, ugyanakkor kifejezte abbeli reményét, hogy a párt megakadályozza, hogy a sztálinizmus visszatérjen, nem igazolja Sztálin gonosztetteit, továbbá teljes mértékben megszünteti a cenzúrát.
    Subkin írógépe hangosan kopogott, de ez most alig hallatszott, mivel a zene és a danolászás még hangosabb volt.
    Éjjel háromkor Ida Szamojlovna köntösére kapta a kabátját, és elrohant a rendőrségre. A körzeti megbízott, Anatolij Szergejevics Szarájev kapitány, akit lakáskörülményeit megjavítandó átköltöztettek egy új épületbe, pedig egészen a közelmúltig szintén a Komszomol zsákutca 1.-ben lakott – épp ott volt. Az, hogy Szarájev ily késői órán is még a rendőrőrsön tartózkodott, azzal volt magyarázható, hogy az ügyeletes Zsiharjov főhadnaggyal éppen ez utóbbinak a születésnapját ünnepelték. Egy üveg válaszfal mögött üldögélve, az alkalomnak megfelelően, egy alumínium teáskannából ugyanebből az anyagból készült bögrékbe elkobzott zugpálinkát töltögettek, és ittak; kenyeret, kenőmájast meg nagy karikákra vágott hagymát ettek hozzá. Életbe vágón fontos kérdésekről társalogtak, olyanokról például, hogy: Vajon van-e élet más bolygókon? Miben különbözik a zebra a lótól? Hamarosan bevezetik-e az új rendőruniformist?
    Az éjszaka viszonylag nyugodt volt. Az előzetesek cellájában csak három letartóztatott személy tartózkodott: egy férfi, aki részegen gereblyével agyonütötte a feleségét, valamint két jampec kinézetű diák, akik a termés betakarítására érkeztek. A fiút azért tartóztatták le, mert túl hosszú hajat növesztett, a lányt meg azért, mert nem elég, hogy farmerben ment a táncmulatságra, de az amerikai zászló képe volt a fenekén. A férfi, amikor bevitték a cellába, azonnal felmászott egy priccsre, és azonnal mély álomba merült; a diáklány előbb sírdogált egy kicsit, majd ő is elaludt; a diák viszont kopogott az ajtón, zajongott, követelte a jogait, azt akarta, hogy azonnal bocsássák szabadon.
    – Reggel mindkettőtöket kopaszra nyírunk, aztán mehettek – helyezte kilátásba Zsiharjov,
    – Nincs joguk hozzá! – kiabálta a diák az ajtón át. – Melyik törvénykönyvben van szó a haj hosszáról? Az alkotmányban? A büntető törvénykönyvben? Az SZKP programjában?
    – Ne ordíts, mert kapsz egyet a pofádra – mondta Szarájev jóságosan.
    – Micsoda?! – ordította a diák. – Nincs joguk hozzá! Csak próbálják meg! Beperlem magukat!
    – Várjál – mondta Szarájev Zsiharjovnak, és bement a cellába, ahonnan rögvest kiabálás hangja hangzott fel:
    – Mit csinálsz? Bandita! Fasiszta! Gestapós! Panaszt te…
    Itt félbemaradt a kiabálás; Zsiharjov visszajött az asztalhoz, vért nyalogatott az ökléről.
    – Megkarcolt a szemüvege – magyarázta Szarájev. Majd panaszkodni kezdett: – Micsoda emberek ezek? Nem nyughatnak, és másokat is idegesítenek.
    Kitöltötte magának és a barátjának a következő adagot. Ittak, ettek, asszonyokról és anyósokról beszélgettek, meg arról, hogy miért jobbak az izsevi motorok a kovroviaknál, és természetesen a legfontosabb politikai eseményt sem hagyták említés nélkül.
    – Hruscsovot kirúgták – mondta Zsiharjov.
    – Ki, bizony – csatlakozott hozzá Szarájev, miután mindketten sokáig hallgatásba és gondolataikba merültek, nem tudván, mit mondjanak.
    – Hááát bizony, kirúgták – ismételte meg végül Zsiharjov.
    – Bizony – csatlakozott hozzá Szarájev.
    Ismét sokáig hallgattak.
    – Na majd – vélekedett Zsiharjov – Sztálin rendet tesz közöttük, amúgy a maga módján.
    – Már hogy tenne, ha egyszer már halott? – kétkedett Szarájev.
    – Hát épp ez az, nem is halott – mondta Zsiharjov.
    – Már hogy milyen tekintetben? – kérdezte Szarájev.
    – Olyan tekintetben, hogy nem halott, hanem él – mondta Zsiharjov, és elmesélte kollégájának azt, amit a sógora mesél t, aki pincér volt a Kremlben; vagyis azt, hogy Sztálin 1953-ban nem is halt meg, csak úgy csinált, mintha meghalt volna. Eltűnt szem elől, leborotválta a bajuszát, rongyokba öltözött, és mint annak idején Első Sándor, járja Oroszországot, kéreget, és közben azt figyeli, hogy él a nép, folyik-e a kommunizmus építése.
    – Baromság! – minősítette az elmondottakat Szarájev, amikor is megjelent előtte régi szomszédasszonya, Ida Szamojlovna, hogy panaszt tegyen Aglája Sztyepanovna Revkina és zajos vendégei ellen.
    – Tolja – mondta Szarájevnek Ida Szamojlovna. – Nagyon kérem, legyen olyan szíves. Hiszen maga ismeri a mamámat. Tudja, hogy beteg. Ezek az emberek meg torkuk szakadtából ordítanak az éjszaka kellős közepén.
    Szarájev megtörölte a szája szélét a ruhaujjával, ránézett az órájára, és megígérte, hogy odamegy és rendet csinál.
    – Hamar kijön? – kérdezte Ida Szamojlovna.
    – Hamar, hamar – válaszolta a körzeti megbízott türelmetlenül, és mihelyst Ida Szamojlovna elment, elmondta Zsiharjovnak a véleményét, miszerint az, amit Zsiharjov elmesélt, nem más, mint egy úgynevezett kitaláció, amit ő maga is képes bebizonyítani. 1953 márciusában rendőriskolásként Moszkvába vezényelték; ő a Lázár Kaganovicsról elnevezett metró „Ohotnij rjad” állomásának kijáratánál, a Puskin utcai kordonban állt, amikor éjszaka megengedték nekik, hogy megnézzék a koporsót.
    – És úgy láttam őt meghalva, mint most téged.
    – Már hogyhogy mint engem? – játszotta a sértődöttet Zsiharjov. – Én nem vagyok halott.
    – Nem is azért, mert halott vagy, hanem mert annyira közel álltam hozzá. Egy méterre vagy inkább fél méterre. Én itt álltam, ő meg ott feküdt. – Szarájev még hátra is dőlt, hogy megjelenítse a fekvő halottat, de mivel már nem volt józannak mondható, elvesztette az egyensúlyát, és le is esett volna a székről, ha Zsiharjov nem kapja el időben. – Szóval – folytatta Szarájev, és függőlegesbe helyezte a hátát – úgy láttam az arcát, mint most a tiédet. És teljesen halott volt. Nem lélegzett, nem hunyorgott, bár ki volt festve, és olyan volt a színe, mint egy élőnek, pedig tisztára halott volt.
    – Nem is vitatom, hogy halott volt. Csakhogy a halott nem Sztálin volt, hanem Gelovani kiváló művész. Őt rakták a helyére.
    – Élve? – kérdezte elborzadva Szarájev.
    – Már mért kellett volna élve? – vonta meg a vállát Zsiharjov. – Jössz itt nekem ilyenekkel, még hogy élve! Azt hiszed, olyan vadállatok, hogy élve a koporsóba tegyék? Előbb szépen elaltatták, azután tették csak oda.
    – Ha elaltatták, az mindjárt más. Pénzért, mi?
    – Sok pénzért – mondta Zsiharjov magabiztosan. – Hiszen Gelovani az egész Szovjetunió kiváló művésze volt. Tudod te, mennyit kap az ilyen?
    – Mennyit? – kérdezte Szarájev.
    – Sokat – mondta Zsiharjov, és sóhajtott egyet.
    Szarájev, a teáskannát megdöntve töltött még egy kis zugpálinkát magának meg a barátjának. Némán koccintottak, lehajtották, megköszörülték a torkukat, majd ettek hozzá valamit.
    – Hát jó – mondta Szarájev, mélyen elgondolkodva ezt berakták a koporsóba. És hová tűnt Sztálin?
    – Hát épp most mondtam! Elment. Senkinek nem mondott semmit. Egyedül csak Molotovnak hagyott egy levelet.
    Szarájev kapitány Zsiharjovnak egy szavát se hitte, de nem vitatkozott tovább, már csak azért sem, mert már mindent megittak, és eléggé késő is volt. Ennek ellenére hazafelé menet eszébe jutott, hogy nemrégiben az állomáson feltartóztatott egy kolduló öreget, akit be akart kísérni a rendőrségre, de az kiváltotta magát egy huszonöt rubeles bankjeggyel, ami Szarájevet egy csöppet sem lepte meg, mert már régóta tudta, hogy a koldusok többnyire gazdag emberek. Most, hogy eszébe jutott a koldus, az is eszébe jutott, hogy a koldus külsejében volt valami különös, valakire emlékeztette, és most úgy gondolta, hogy a koldus pontosan, hogy… Ugyan már, micsoda hülyeség, mondta magának Szarájev, hülyeség, semmi több, és épp ebben a pillanatban, egy nyitott ablakon keresztül, hangos éneklés ütötte meg a fülét.
11.
    A kapualjban, mint rendesen, nem égett a villany, de fent pislákolt valami fény. Az a gyertya világított, amit Ida Bauman tartott a kezében, aki egy szál köntösben és papucsban szaladt ki a lépcsőházba.
    – Jaj, végre! Köszönöm, hogy eljött – mondta meghatottan. – Mert az azért már tisztára lehetetlen, ami itt van. Az anyámnak rohama van, ezek meg itt ezt csinálják. Rendben van, tizenegyig meg van engedve. Tizenkettőig tűrtük is. De, végül is, mindennek van határa!
    Ida Szamojlovna tudta, hogy betegségre, jogra és a kései időpontra való hivatkozás esetleg nem bizonyul elég nyomós érvnek, ezért odadugott a rendőrnek egy háromrubelest, amit az tapintásra ötrubelesnek vélt, és nyomban zsebre vágta, majd határozottan bekopogtatott Aglája ajtaján. Először csak finoman, a középső ujja bütykével. Majd az öklével. Azután már a pisztoly a markolatával. Senki sem reagált, hát fogta magát és bement.
    Bent teljes gőzzel folyt a mulatozás. A körzeti megbízott kezével szétoszlatta a cigarettafüstöt, s így végre profilból megpillantotta a sötétkék kabátkát viselő háziasszonyt és vendégeit – Diványicsot meg Georgij Zsukovot. Mögöttük cigarettafüstbe burkolózva, jobb kezével a plafonba támaszkodva ott állt a vasgeneralisszimusz.
    Diványics az erőlködéstől vörös, verítékes arccal ült ott, zöld katonai ingben, nadrágtartóban. Ezredesi zubbonya a szék háttámlájára terítve. Zsukov kissé hátradőlt a hokedlin, és hunyorogva tangóharmonikázott. Aglája vezényelt. N agyon lelkesen, mert úgy érezte, sohasem volt még olyan boldog, mint a mai napon.
    – Ünnepnapon, ha régi barátok…
    Éppen ebben a pillanatban jelent meg Szarájev. A dalosok még elénekelték a következő sort a „régi barátokról”, majd elhallgattak, és Szarájev felé fordultak. Szarájev meg csak nézte őket és a mögöttük álló vasembert. A vastekintet hatására Szarájev harci kedve lelohadt, és már korántsem olyan határozottan, mint ahogy eredetileg szándékában állt, hanem nagyon is félénken Aglájához fordult:
    – Elnézést kérek…
    De Diványics az ujjával leintette, és folytatta a strófát:
    – ha régi barátok…
    – minden, mi kedves az eszünkbe ötlik – kapcsolódott be Aglája – s vidámabban zeng a dal.
    – Elnézést kérek, Aglája Sztyepanovna – szólalt meg ismét a kapitány –, de félbe kell szakítani a mulatságot…
    A harmonika még egyszer utoljára panaszosan felsírt, Zsukov összetolta a hangszert, és az oldalzsebébe nyúlt a zsebkendőjéért. Diványics szótlanul fürkészte a kapitányt, Aglája újabb szál cigarettát vett elő, ujjaival megnyomkodta, a szipkával megkocogtatta az asztallapot, rágyújtott, érezte, mindjárt elromlik a hangulat.
    – Elnézést kérek – mondta halkan már harmadjára Szarájev –, de 23 óra után tilos zajongani.
    – Tilos? – kérdezett vissza Aglája.
    – Tilos – ismételte meg Szarájev.
    – És ha az ember egy nagy eseményt ünnepel? És ha az embernek, tegyük fel, gyereke született? – kérdezte Diványics. Akkor sem szabad?
    – Kinek született gyereke? – kérdezte a rendőr.
    – Hát, nekem – ismerte be Zsukov. – Négy és fél kiló.
    Ekkora – mutatta, és az előbbi mérethez hozzátett még egy jó hüvelyknyit. – Úgy visít, mint egy gőzmozdony.
    – Mint egy gőzmozdony? – kérdezte Diványics. – És 23 óra után is visít? Azonnal letartóztatni, és két hétre rács mögé vele. Jól mondom, kapitány?
    – Ott még jobban fog visítani – szólalt meg Aglája.
    Ezen a napon még ő is hajlott a tréfára.
    – No, hát én figyelmeztettem magukat – mondta a körzeti megbízott a tőle telhető legnagyobb szigorral. – A többi már a maguk felelőssége. Ha megszegik a törvényt… én magam… persze nekem semmi szükségem erre… de kénytelen leszek… elnézést kérek, szabálysértési eljárást…
    Diványics hirtelen felbőszült.
    – Szabálysértési eljárást? Ki ellen? Ellene? – Ujjával Aglája felé bökött. – A mi legendás hősünk ellen? Vagy ellene? Aki honvéd, harckocsizó és Magyarországon az ellenforradalom ellen küzdött? Vagy ellenem, aki ezredes vagyok és kétszeres háborús veterán? Egy tiszteletre méltó, hogy is mondják, izé ellen? Vagy ellene?
    Diványics Sztálin felé nyújtotta kezét, s mivel maga is megriadt önnön merészségétől, suttogóra fogta:
    – Tudod, mit, kedves barátom, hagyd ezt abba. Ülj le, és ünnepelj velünk. Minthogy ilyen események történtek. Egyfelől megszületett egy ember, másfelől, izé, hogy aszongya, na… Értve vagyok, kapitány elvtárs?
    – Igenis, ezredes elvtárs – egyezett bele Szarájev.
    – Na, akkor ülj le. Persze, csak ha a ház asszonya nem ellenzi…
    A ház asszonya nem ellenezte, és legelőször is arra invitálta a körzeti megbízottat, hogy igyon Sztálin elvtárs egészségére. És bár a kapitánynak kezdetben voltak kétségei afelől, lehet-e egy elhunyt egészségére inni, kiokoskodta magában, hogy ha kínálják az embert, akkor lehet. És különben is, a halottakat tekinthetjük egészségeseknek is, mert sohasem betegek.
12.
    – Na látod – mondta Ida Bauman idős édesanyjának. – Már vége is van. Kijött a rendőr, és helyükre tette ezeket az arcátlan alakokat.
    Egy pohárba negyven csepp valokordint csepegtetett, megigazította a párnát, odatett az öregasszony lábához egy melegítőt, körös-körül behajtogatta a takarót, és elindult a saját heverője felé, amikor is a fal mögül ismét felharsant a tüzérekről szóló dal, olyan hangosan, mint az ágyúszó.
    Ida Szamojlovna nem bírta tovább, megint felvette a köntösét, elrohant, kopogás nélkül berontott a szomszédasszonyához, épp akkor, amikor mind a négyen önfeledten énekelték azt, hogy:
Tüzérek, parancsot adott Sztálin apánk!
Tüzérek, szólít minket a szülőhazánk…
    Ida Szamojlovna megdermedt az ajtóban, jól látható szemrehányással nézve őket.
Százezer üteg
Anyánk könnyéért
Szülőhazánkért
Tűz! Tűz!
    – Nem szégyellik magukat! – mondta Ida Szamojlovna, de maga se hallotta a saját hangját. Az éneklők rá se hederítettek, hacsak nem számítjuk azt, hogy amikor megint a refrénhez értek, Szarájev kapitány – külön Ida Szamojlovna kedvéért – az eredeti szöveget az alkalomhoz jobban illőre változtatta.
Százezer üteg
Zsidók kedvéért
Szülőhazánkért
Tűz! Tűz!
    Azt, hogy ezek után mi történt, az esemény résztvevőinek meglehetősen ellentmondó vallomása alapján már csak részben lehet rekonstruálni, lévén hogy más szemtanúk nem voltak. Mivel az éjszakai huligánok viselkedése Ida Szamojlovnát mélységesen felháborította, kiabálni és toporzékolni kezdett. Ekkor Szarájev kapitány felpattant, és ő is toporzékolni kezdett, ahogy később mondta, csakis a tréfa kedvéért, Ida Szamojlovnát kigúnyolandó. Ida Szamojlovnának nem tetszett a tréfa, és arcul köpte. A kapitány ekkora sértést nem volt képes elviselni, már csak azért sem, mert uniformisban volt és fegyver is volt nála, a pisztolytáskája ott lógott a széken. A kapitány előkapta a revolverét a táskájából, és célba vette vele a sértettet, azaz Baumant.
    – Lelőlek, te szuka! – ordította Szarájev, de rögtön rájött, hogy illetlen volt, ezért háziasszonya felé fordult: – Már bocsánat a kifejezésért.
    A sértett artikulálatlan kiáltással kirohant. Szarájev, engedelmeskedve felébredt vadászösztönének (ahogy későbbi vallomásában állította), Szamojlovna nyomába eredt, és vele együtt berontott annak szobájába, ahol is az ágyon vászon hálóingben, meztelen, vézna lábát a földre lógatva, egy eszelős öregasszony ült. Amikor az öregasszony meglátta a fegyverrel házba rontó férfit, földre rogyott, majd „Kozákok!” felkiáltással az ágy alá bújt. Ezt a manővert azonban nem tudta befejezni, mivel közben szívrohamban meghalt. Úgy halt meg, négykézláb, ágy alá dugott fejjel. Ezt már a zajra összefutott szomszédok is látták. Azt mesélték, hogy amikor Szarájev kapitány ráébredt tettére, tökéletesen kijózanodott, eltette a revolverét, kitapintotta az öregasszony pulzusát, felemelkedett térdelő helyzetéből, majd senkihez sem fordulva azt mondta: „Még hogy én kozák? Nálunk nincsenek kozákok, csak törvényes szovjethatalom van.” És e szavakkal távozott.
    Az ünneplés persze fuccsba ment. Hőseink, akármilyenek voltak is, az öregasszonyt nem akarták megölni. Csak egy kicsit megtréfálni, egy kicsit megijeszteni – ez azért mégsem ugyanaz.
    A dologból nem lett nagy botrány. Bár Ida Bauman mind a négyüket bíróság elé akarta állíttatni, de a végén megmagyarázták neki, hogy Revkina, Harákov és Zsukov polgártársak csak a közrend elleni apró kihágásban vétkesek, amiért is figyelmeztetésben részesítették őket. Ami Szarájev rendőrt illeti, ő valóban túllépte a hatáskörét, de végül is nem lőtt, így Rebeka Bauman polgártársnőnek egyáltalán nem kellett volna az ágy alá bújnia, és nem kellett volna végrehajtania ilyen komplikált tornamutatványokat az ő korában, különösen ha éppen szívrohama van. Többen meg úgy vélték, hogy az öregasszony már eleget élt, és így vagy úgy, de egyébként is meghalt volna. Röviden szólva, Szarájev kapitányt megrovásban részesítették, és egy évvel elhalasztották az éppen soron következő őrnagyi előléptetését. Az összes többi dolog pedig ment a maga útján.
Harmadik rész
Hiú remények
1.
    Amikor az új vezetés hatalomra került, sok, Aglája fülének kedves híresztelés terjedt el. Talán Brezsnyev, vagy talán Koszigin nevezte állítólag a Kopasz országlásának időszakát szégyenletes évtizednek. Kettejük közül az egyik, de az is lehet, hogy egy harmadik, azt mondta, hogy az elmúlt évtized rothadt liberalizmusával a lehető leghamarabb le fognak számolni. N agyon úgy nézett ki, hogy nem a levegőbe beszéltek. Párttaggyűléseken, plénumokon, konferenciákon Sztálin nevét kezdetben csak óvatosan, azután egyre határozottabban kezdték pozitív értelemben emlegetni. Nevének említését pedig mindig taps fogadta. A helyi „Győzelem” filmszínházban eleinte csak dokumentumfilmekben, azután már játékfilmekben is fel-felbukkant az ismerős arc. Először csak valami dolgozószoba falán tűnt fel egy pillanatra az arcképe. Ugyanaz a pipás kép, amelyiket Aglája tartott az íróasztala fölött. Azután már „élőben” is lehetett látni a teheráni konferencián a „nagy hármak” egyikeként. Majd a moszkvai csata évfordulója alkalmából feltűnt az őt megillető helyen is: a mauzóleum tribünjén. Diványics rendszeresen informálta Agláját arról, mikor lehet majd Sztálint látni a moziban, és Aglája azonnal rohant a matinéra, hogy minél hamarább legalább egy futó pillantást vethessen a drága arcra. Közben észrevette, hogy várakozásteljes izgalmával nincs egyedül. Minden alkalommal, ahogy az arc megjelent a vásznon, a hátsó sorokból bátortalan, néha teljesen magányos taps hallatszott. Aglája maga is tapsolt, és úgy érezte, hőstettet visz véghez; bár az efféle a hősies cselekedeteket a megváltozott hatalom határozottan pártolta. Ennek ellenére tapsolás közben Aglája a fejét forgatta, és igyekezett megállapítani, hol is ül az az egy vagy néhány láthatatlan elvbarát ja. De a sötétben semmit sem tudott kivenni, a vetítés után pedig az emberek kifürkészhetetlen arccal távoztak, mintha ők maguk sem tapsoltak volna, és másokat sem hallottak volna tapsolni. Egyszer azonban észrevett egy szürke nyúlszőr kalapos férfit. Három sorra ült tőle, pont a háta mögött. Amikor meghallotta a tapsot, Aglája gyorsan hátrafordult, és még meglátta a férfit, akinek már nem maradt ideje, hogy leengedje a kezét. Az előadás után Aglája utána eredt. A férfi befordult a sarkon, Aglája utána, de mert nem tudott vele lépést tartani, utána kiáltott:
    – Fiatalember!
    A férfi megfordult, néma kérdéssel tekintetében – nem volt biztos benne, neki szóltak-e.
    – Legyen szíves – mondta Aglája –, egy pillanat! – Odaszaladt és zihálva, szaggatottan szólalt meg: – Köszönöm magának. Köszönöm. Köszönöm.
    – Mit köszön? – kérdezte a férfi gyanakvással sandítva Aglájára.
    – A hősiességét – felelte sietve Aglája. – A hűségét. Láttam, hogy tapsolt.
    – Ki tapsolt? Hol? – kérdezte a férfi nyersen és idegesen.
    – Maga. A moziban, láttam – felelte Aglája, a férfi értésére adva, hogy ő jó barát, és teljességgel osztja a férfi érzéseit.
    De a férfi nem értette meg Agláját, gyanút fogott, hogy az asszony provokálja, és rángatózva felüvöltött:
    – Mit láttál te? Mit?
    – Fiatalember! – mondta elbizonytalanodva Aglája. – De hát én nem rossz szándékkal… Én csak azt mondom, hogy láttam…
    – Semmit sem láttál! Hülye! Vén hülye! – kiabálta a fiatalember, és kereket oldott.
    Aglája tétován nézett utána, és nem tudta eldönteni, mitől sértődjön meg inkább, a hülyétől vagy a vén hülyétől.
    Egyébként a férfit Mitya Ljamihovnak hívták, és a fővárosi Szerbszkij Pszichiátriai Orvosszakértői Intézet személyzete jól ismerte. Mityát már Sztálin életében is gyógykezelték, mert kritizálta a vezért. Személyesen neki címezve megírta, hogy zsarnok, bandita és a nép ellensége. Ha enyhébben fogalmazott volna, biztosan lágerbe kerül, vagy ki is végzik, de az irományai annyira gátlástalanok és szélsőségesek voltak, olyannyira nem érződött belőlük, hogy a szerző akár a legcsekélyebb mértékben aggódna az életéért, hogy az összes orvos egyhangúlag és teljes őszinteséggel beszámíthatatlannak nyilvánította. A beszámíthatatlansága egyebek mellett abban nyilvánult meg, hogy mindig az éppen aktuális hatalom minden döntése és lépése ellen volt. Ha a hatalom véleménye valamely történeti oknál fogva közeledett az övéhez, akkor ő ezt a véleményét nyomban az ellenkezőjére változtatta. Sztálin alatt Sztálin ellen volt, Hruscsov alatt Sztálin mellett, most megszokásból Sztálin mellett maradt, de ha Sztálint teljes körűen rehabilitálják, alighanem megint ellene fordul.
2.
    Agláját az SZKP KB 1964 októberi plenáris ülését követő változások egyéb jelei is reménnyel töltötték el. Hruscsovot elmarasztalták. A Népgazdasági Tanácsokat megszüntették. A területi bizottságok falusiakra és városiakra való felosztását visszavonták. A „személyi kultusz” kifejezés eltűnt a sajtó lapjairól. Már szinte senki, sehol nem beszélt törvénytelen megtorló intézkedésekről, ha elvétve mégis megemlítették, azonnal magyarázatokat fűztek hozzá, mondván, nem is volt túl sok ilyen, és nem kell túlozni.
    Már felhagytak azzal, hogy a kukoricát a szántóföldek királynőjének nevezzék. Sőt, felhagytak az ültetésével is. Leültették viszont az írókat. Igaz, egyelőre csak kettőt. De megvolt rá minden remény, hogy a többit is leültetik. Egy matematikust bolondokházába csuktak. Majd odavittek egy történészt is. A csehszlovák revizionisták bejelentették, hogy céljuk az emberarcú szocializmus. A szovjet tankok bevonultak és helyreigazították a revizionistákat. Aglája örült ezeknek az eseményeknek. Bár neki úgy tűnt, hogy az SZKP vezetői határozatlanul viselkednek. Sztálint lehet ugyan látni a moziban, de csak ritkán és módjával. Aglájával kapcsolatban azonban semmi sem változott. Senki sem sietett bocsánatot kérni tőle, vagy visszavenni őt a párt soraiba.
3.
    Ám, míg Aglája az események lassú haladásával volt elégedetlen, szomszédjának, Márk Szemjonovics Subkinnak a haladás iránya nem tetszett. Mint Leninhez hű kommunista emellett nem mehetett el szótlanul. Leveleket írt a KB-hoz és követelte, engedjék szabadon az írókat, vonják ki a szovjet csapatokat Csehszlovákiából, térjenek vissza a pártélet lenini normáihoz, emeljenek emlékművet a sztálinizmus áldozatainak, töröljék el a cenzúrát, és adják ki „Erdőirtás” című regényét valamelyik vezető szovjet folyóiratban. Az éppen soron következő küldeményére gyors választ kapott, és a levél hangneméből Márk Szemjonovics rájött, hogy a dolgok sokkal jobban megváltoztak, mint azt kezdetben gondolta. Közölték vele, hogy javaslatai nyíltan provokatív jellegűek, árad belőlük a politikai éretlenség vagy valami még annál is rosszabb. Tudatták vele, hogy ha nem hagy fel ostoba koholmányai terjesztésével, távoznia kell az SZKP soraiból, és nem lehetetlen, hogy további következményekkel is számolnia kell. Gazdag élettapasztalatának és fejlett művészi képzelőerejének köszönhetően Subkinban a további következmények rögtön a hanti-manysi tajga képében rémlettek fel: mellkasig érő hóbuckák, mínusz 50 fokot meghaladó fagyok, a „Barátság” motoros fűrész sivítása, elfagyott orrok. Subkin egy rövid időre letett a levélírásról, elhallgatott, és ez a hallgatás talán sokáig el is tartott volna, ha egyszer, amikor bekapcsolta a rádiót, a BBC adásából nem értesül arról, hogy Münchenben a Glóbusz kiadó leközölte „Erdőirtás” című regényét. Fogalma sem volt arról, hogyan történhetett meg ez. Nyilvánvaló, hogy a kézirat kézről kézre vándorolt, s végül olyanba került, amely eljuttatta odaátra, azaz Nyugatra.
    Így lett a járásnak saját másként gondolkodója, ami a helyi belügyi szerveknek eleinte nagyon is tetszett. Másként gondolkodók hiányában a központi vezetőségnek az a gondolata támadhatott volna, hogy ezen a vidéken a belügyi szervekre nincs is szükség. Ha viszont vannak másként gondolkodók, akkor van munka is. Akkor lehet létszámot emelni, a költségvetés növelését követelni, nő a munka volumene és annak az esélye, hogy az ember kitünteti magát ezen a hősi pályán, méghozzá életének legcsekélyebb veszélyeztetése nélkül. Merthogy a másként gondolkozó csak ideológiai veszélyt jelent, nem pedig fizikait. Nincs felfegyverezve, esetlen, képtelen elrejtőzni vagy kijátszani a megfigyelést. Így azután, ha Dolgovnak nem lett volna Subkinja, alighanem ki kellett volna találnia. A belügyi szervek a kitaláláshoz is értettek, de az adott esetben erre nem volt szükség. Volt egy ténylegesen létező Subkinjuk meg tanítványainak és hódolóinak egy egész rendes kis köre, akiket szintén meg kellett figyelniük, és mindehhez újabb státusokra, béralapra, gépkocsikra, mi egymásra volt szükségük.
    Subkin tehát előtűnt és feltűnt, a belügyi szervek működésbe lendültek és küldtek neki egy idézést. Subkin minden eshetőségre felkészülve összeszedte és zsákba tette a börtönléthez legszükségesebb holmikat: meleg zoknit és alsót, egy bögrét, kanalat és Eduárd Bagrickij verseskötetét. Majd zsákkal a hátán el is indult – oda. Antonyina persze elkísérte. És mielőtt a férfi átlépte volna a küszöböt, teljes komolysággal el is búcsúztak egymástól.
    Subkin többórás kimerítő kihallgatásokra, üvöltözésre, szitkozódásokra, vakító szembevilágításra volt felkészülve, de a valóság kellemes csalódást okozott neki. Aprov nyomozó a valóságban nem is volt olyan apró; középmagas és középkorú, jelentéktelen külsejű, gömbölyű vállú, dundi, puha kezű, puha, pelyhes arcú ember volt. A haja világos, szemöldöke fakó, a szeme színtelen, fogsora egyenetlen, de a szemfoga nem állt ki. Nem nézett ki vámpírnak, de a régi idők – a munkás-paraszt ügyért való elkötelezettségtől, a forradalom ellenségei iránt érzett gyűlölettől, a vodkától, a dohányfüsttől és a kialvatlanságtól gyulladt szemű – csekistáira sem emlékeztetett különösebben. Olcsó, porszürke öltönyt viselt, Subkint már a bejáratnál várta, és nagyon meglepődött a zsákon:
    – Jaj, ugyan már! Mire való ez? Talán csak nem gondol rólunk olyan furcsaságot, hogy rögtön mindenkit börtönbe dugunk, mást nem is tudunk? A hölgy önnel van? Adja oda neki. Szükség esetén – mert, persze, így is alakulhat a dolog – majd később elhozza.
    A zsákot Antonyina gondjaira bízták, és ez jó jel volt. A szerencsés kimenetel másik reményt keltő előjele az volt, hogy Subkin nevére ideiglenes belépőt állítottak ki. Ezután Aprov végigvezette Márk Szemjonovicsot egy hosszú folyósón, s útközben a jelenlegi időjárás szélsőséges megnyilvánulásait taglalta, és azt, milyen szerepet játszanak ebben az emberiségnek a vegyipar és az atomenergia terén elért vívmányai. Végül Subkin egy tágas irodában találta magát, ahol a jobb oldali asztalnál, Dzerzsinszkij arcképe alatt egy mogorva, cingár, epés természetű, Légycsapov nevű ember ült, alá nagyon is hasonlított egy tipikus, 20-as évekbeli csekistára. A baloldali asztal, Dzerzsinszkij második számú arcképe alatt Aprové volt. Aprov egyszerű, műbőr ülésű és műbőr háttámlájú székkel kínálta a vendéget, maga is asztalhoz ült, nyolc ujját összekulcsolta, a két hüvelykujj át szabadon hagyta, hogy mintegy elgondolkodva malmozhasson velük.
    – Nos, hát – mondta ujjait forgatva, és rámosolygott Márk Szemjonovicsra. Mielőtt elkezdenénk a beszélgetést, mondja meg, legyen szíves, a családi, apai és keresztnevét.
    – Ez most kihallgatás? – kérdezte Subkin.
    – Ugyan kérem! – tiltakozott Aprov. – Egyszerű elbeszélgetés.
    – Egyelőre! – mordult a leshelyéről Légycsapov, de Aprov mintha nem is hallotta volna ezt a mordulást, igen jóakaratúan elmagyarázta, hogy a kereszt-, apai és családi névvel kapcsolatos felszólítás egyszerű formalitás, lehet, hogy felesleges, el is lehet tőle tekinteni, viszont lényegében a következőről szeretne elbeszélgetni.
    – Olvastam ezt a maga kis „Faültetvény” című elbeszélését.
    – Nem elbeszélés, hanem regény – helyesbített Subkin.
    – Szovjetellenes gúnyirat – hallatszott a másik sarokból. Úgy nézett ki, mintha Légycsapov közvetlenül nem is venne részt a beszélgetésben. Ült a saját asztalánál és valamilyen papírokba mélyedt, olvasott valamit, írt, aláhúzogatott – közbeszólásait nem intézte senkihez, mintha csak önmagával beszélgetne.
    – Nem tudom, mások hogy vannak vele – folytatta Aprov, s a kollégájára pillantott –, de nekem sok minden tetszett ebben a könyvben. Persze, nem nagyon értek az irodalomhoz, az én szakmám az építészet. Lakó- és középületek, klubok, kultúrpaloták, ilyesmi… Aztán egyszer hívattak a területi pártbizottságra. Egyébként, ha jól tudom, maga is kommunista, nem?
    – Agyon kéne lőni az ilyen kommunistákat – mondta magának hangosan Légycsapov.
    – Szóval hívattak a területi pártbizottságra, és azt mondták, hogy most erre van szükség, Szergej Szergejevics, most ezt követeli meg a nemzetközi helyzet. Na, és ha egyszer az embert a párt kéri, mondhat-e nemet? Nem, Márk Szemjonovics, semmiképp sem mondhatok, hiszen elsősorban a párt katonája és hazafi vagyok. S lám, most itt ülök. De a lelkem – Aprov ábrándozva mélyet sóhajtott – nagyon vágyakozik már a rajzasztal után. Egyébként, mindez csak romantika… Szóval, még azt is mondhatom, hogy ez a maga „Erdős sztyeppje” tetszett nekem. Egyes részei. Nagyon jó a stílusa, jól sikerültek a természetleírások, különösen, ami a hanti-manysi tajgát illeti… Ha jól tudom, maga volt ott.
    – Voltam – bólintott Subkin.
    – És még lehet is – szólalt meg Légycsapov, föl sem emelvén tekintetét apapírjaiból.
    – De összességében – folytatta Aprov – a maga által rajzolt kép nyomasztón hat az emberre. Szerintem, kissé túlszínezi a dolgokat…
    – Azokról a jelenségekről írok, amelyeket a párt XX. Kongresszusa is leleplezett – emlékeztetett Subkin.
    – Pontosan arról van szó, hogy leleplezte. Leleplezte, és legyen ennyi elég. Legyen elég – ismételte meg Aprov, és esdeklőn nézett Subkinra. – Hát mi szükség arra, hogy örökösen a rosszra emlékezzünk, feltépjük a régi sebeket, csak a múltban vájkáljunk? Előre kell haladnunk, Márk Szemjonovics. Nézzen csak körül, micsoda események zajlanak. Folytatódik a bratszki vízierőmű építése, Sterlitamakban üzembe helyeztek egy új olvasztókemencét, teheneink akár évi háromszáz liter tejet is adnak, pártunk titáni küzdelmet folytat a világbékéért, maga meg egyre csak ezekről az erdősávokról fújja a magáét. És még ez is rendben lenne, ha ezt az „Erdővágást” magának meg a barátainak írta volna, de nem, maga eljuttatta Nyugatra.
    – Nem juttattam el – mondta gyorsan Subkin.
    – Persze, majd magától repült oda – állt elő az ötlettel Légycsapov.
    – Nem tudom, magától vagy sem – fordult feléje Subkin –, de, mint ön is tudja, én nem utazom külföldre. Vagy utaztam volna, csak maguk nem vették észre? – kérdezte epésen. De Légycsapov ismét a papírjait lapozgatta, és nem reagált Subkin kérdésére, Aprov viszont helyeselt.
    – Persze, hát persze, hogy nem utazott. Senki sem állítja, hogy utazott. De hát nem is kell valakinek személyesen elmennie ahhoz, hogy át juttasson egy kéziratot. A külföldi diplomaták meg tudósítók, azok jönnek-mennek, nem igaz? És nem mindig a legtisztább szándékkal.
    – Egytől egyig a CIA ügynökei – jegyezte meg Légycsapov.
    – Pontosan – helyeselt Aprov. – Vannak olyan értesüléseink, miszerint a CIA aktivizálta tevékenységét, és elsősorban az értelmiség nem öntudatos részére bazíroz. Keresi a leggyengébb láncszemet. Nem véletlen az, hogy a maga gúnyiratát egy olyan szovjetellenes kiadó jelentette meg, melynek munkatársai mind fehérgárdisták, vlaszovisták és volt policájok. Akik szovjet állampolgárokat akasztottak, és zsidó nemzetiségű személyeket gázkamrába hajtottak. És persze, hogy nem véletlen az sem, hogy kapva kaptak a maga úgynevezett művén. Mert tetszett nekik.
    – Ha tetszett nekik a könyvem, akkor ez a könyv jó mondta önelégülten Subkin.
    – Szovjetellenes – nyilatkoztatta ki Légycsapov.
    – Még ha csak az lenne – sóhajtott Aprov. – De sajnos, Márk Szemjonovics, ez a könyv népellenes. Nos – mondta láthatóan kételyek közt vergődve –, egyelőre nem szándékszunk büntető intézkedéseket foganatosítani maga ellen…
    – Pedig azt kéne – sóhajtott fel Légycsapov.
    – De most nem 1937-et írunk, és mi magunk is mások vagyunk. Nagyon mások vagyunk, Márk Szemjonovics mondta nagy átéléssel Aprov. – Számunkra az a legfontosabb, hogy megmentsük az embereket, hogy megóvjuk őket a helytelen cselekedetektől. Most kompromisszumot nem ismerő politikai harc folyik. A tét az, hogy ki kit győz le. Ilyen körülmények között… helyes lenne, ha a szovjet sajtóhoz fordulna, mi ebben a segítségére leszünk, a segítségére leszünk, a segítségére leszünk… – Égnek emelte apró szemét és úgy mormolta maga elé, mint aki transzba esett: – Mi majd súgunk, maga pedig segít nekünk, maga megírja, mi leközöltetjük, maga nyíltan kifejezi viszonyát…
    – Vagy baj lesz – mondta mintegy magának Légycsapov.
    – Tekintsem ezt fenyegetésnek? – kérdezte Subkin.
    – Semmi esetre sem! – biztosította sietve Aprov. – Nincs itt semmiféle fenyegetés. De meg kell értenie, hogyha nem vonja le a szükséges következtetéseket, akkor mi… de hát mi mást is tehetnénk? Márk Szemjonovics, maga is nagyon jól tudja, hogy mi humanisták vagyunk, de…
    – Ha az ellenség nem adja meg magát, meg kell semmisíteni – fejezte be Légycsapov.
    – És van még egy kérésünk. Nagyon, nagyon nagy kérés. Senkinek egy szót sem a beszélgetésünkről.
    Ennyi volt az egész. Aprov még titoktartási nyilatkozatot sem íratott alá Subkinnal.
    Néhány dolgovi lakos, mint például Aglája, de akár még Diványics is, nem értették, miért ilyen humánusak a belügyi szervek. Ez a Subkin egy szörnyű szovjetellenes írásművet készített, és egy emigráns folyóiratban publikálta már hogy ne kellene ezért leültetni? De sok mindent nem érthettek. Például azt, hogy Subkin, mint már említettük, a maga nemében egyedül volt a járásban. Ha tízen lettek volna, egyet-kettőt le lehetett volna ültetni közülük. De ha ezt az egyetlenegyet leültetik, ki ellen harcoltak volna?
4.
    Aprov persze reménykedett abban, hogy Subkin felismeri, eltévelyedésének végzetes voltát, és megijed. És jogosan reménykedett. Subkin hitt ugyan a szocialista törvényességben, de csak nagy fenntartásokkal. Úgy döntött, nem ír több levelet a KB-nak, nem terjeszti többé irodalmi műveit, nem utazik többet Moszkvába, másként gondolkodókkal és külföldiekkel sem tart fenn ezután kapcsolatot. Olyan példásan kezdte viselni magát, hogy a belügyi szerveknek örvendezniük kellett volna, és – mint a legengedelmesebb és leginkább követésre méltó polgárét – ki kellett volna akasztaniuk a fényképét. De mivel nekik Subkinra éppen másként gondolkodói minőségében volt szükségük, próbálták kitalálni, hogyan lehetne megint rávenni erre a tevékenységre, és ki is találták. A Dolgovi Pravdában megjelent egy cikk „Nem látni a fától az erdőt” címmel. A cikkben közölték Subkin életrajzát, hol nyíltan, hol burkoltan célozgattak zsidó származására, kifejtették, hogy megszegte az orosz törvényeket, szovjetellenes tevékenység miatt el is ítélték, és csak emberiességi megfontolásokból engedték szabadon idő előtt. Arról, hogy rehabilitálták, egy szót sem írtak. Ellenben megállapították, hogy Márk Szemjonovics a múlt tanulságait nem vonta le, ismételten szovjetellenes tevékenységre vetemedett, és jelen pillanatban is a nyugati titkosszolgálatok legnagyobb becsben tartott bérence, továbbá hálátlanul rágalmazza hazáját, amely felnevelte, etette, itatta, ruházta, cipőt adott neki, kitanítatta és elültette benne a boldogságba vetett hitet.
    Subkin ezt a cikket jelzésként fogta fel arra, hogy hamarosan ismét leültetik, ezért úgy döntött, megfogadja annak a tapasztalt moszkvai másként gondolkodónak a tanácsát, aki elmagyarázta neki, hogy csak a legteljesebb nyilvánosság mentheti meg.
    – Ha hallgatni fogsz, egészen biztosan leültetnek. Ha lármát csapsz, valóban felfigyel rád a Nyugat, akkor viszont már nem te fogsz félni tőlük, hanem ők tőled.
    Subkin hitt neki, és cselekedni kezdett. Mégpedig sokkal kihívóbban, mint eddig. Eddig leveleket írt a SZKP KB-nek, a Pravdának, meg az Izvesztyijának. Azután másolatokat küldött a Pravdának meg az Izvesztyijának. Azután pedig olyan külföldi kommunista újságoknak, mint a l’Humanite, Morning Star, New York Times, Le Figaro, Die Welt és az Aftonbladet. Most viszont a soron következő levelet egyenesen a l’Humanite-nek, Morning Starnak, New York Timesnak, Le Figarónak, Die Weltnek és az Aftonbladetnek küldte el. És azonnal rájött, miben különböznek ezek az újságok a kommunistáktól. Levelét azonnal leközölték, mégpedig a legfeltűnőbb helyen. Elkezdtek Subkinról beszélni. A rádióban rendszeresen lehetett hallani az írásait. Az Amerika hangja, a Deutsche Welle, a Szabad Európa és a BBC többször is sugározta írásait. Subkint hízelgő jelzőkkel látták el. Egyre hangzatosabbakkal. Neves másként gondolkodó. Nagy író. Kiemelkedő jogvédő.
    A dolgovi belügyi szervek zavarba jöttek. Bár ők maguk hajszolták bele Subkint abba, hogy ilyen határozottan viselkedjen, most mégsem tudták, mihez kezdjenek vele. Subkin túlságosan híres lett, nem tudták, hogyan lehetne fogást találni rajta. Nem is olyan régen még igen egyszerű lett volna szép csendben lecsukatni. De most… Magát Aprovot egy perc alatt le lehet váltani, börtönbe lehet csukni, még ki is lehet végezni, ha nagyon muszáj, és senki észre sem veszi. De Subkint? Ha csak hozzányúlnak, a nyugati rádiók olyan világra szóló üvöltözésbe kezdenek, hogy megnézhetik magukat. Az ügy eljut mindenféle jogvédő szervezetekhez, azok az elnökükhöz fordulnak, az elnökök rákérdeznek Brezsnyevnél Subkinra, Brezsnyev dühbe gurul, behívatja Andropovot, Andropov behívatja az ötödik ügyosztály vezetőjét, az ötödik ügyosztály vezetője felhívja a dolgovi részleget, és csak a jó ég tudja, mivel zárul az ügy Aprov számára.
    Mivel Aprov nem tudta, mit csináljon, nem csinált semmit, vagyis úgy csinált, mintha Subkin egyszerűen nem is létezne. Ez Subkinnak természetesen kedvezett. Amikor látta, hogy senki sem bántja, vérszemet kapott, most már nemcsak az újságokhoz fordult, hanem elnökökhöz, miniszterelnökökhöz, egyszerűen a világ közvéleményéhez, azaz lényegében az egész emberiséghez. Mindenről írt. Arról, hogy a hivatalos hatalom letért a kommunizmus útjáról. A bürokratizmusról és a korrupcióról. Az össznépi alkoholizmusról. Arról, hogy az embereket vallási meggyőződésük miatt üldözik. Arról, hogy a hatalom nem törődik a kulturális értékekkel.
    Subkin ezeket az anyagokat valahogy Moszkvába juttatta, ahonnan Nyugatra kerültek, esténként pedig Subkin a nevét kereste az éter hullámain, és szinte mindig meg is találta.
    – Gyere gyorsan! – kiabálta ilyenkor Antonyinának. Hallgasd csak meg, mit mondanak!
    – Jaj, istenkém, Márk Szemjonovics, meglássa, le fogják csukni – ingatta a fejét Antonyina elkeseredetten.
    – Ne félj, Tonyecska, nem csuknak le – nyugtatgatta Márk Szemjonovics. – Hogy csuknának le, ha most már az egész világ ismer?
    Egyébként a munkahelyéről azért elbocsátották. Kizárták a pártból is.
    Subkin éppen ez idő tájt kezdett eltávolodni a marxizmustól és a leninizmustól. Még az ő tudatában is törés állt be. De mivel olyan ember volt, aki nem tudod eüteve nélkül élni, abban a világnézetben kezdte azt keresni, amelyet nem is olyan régen még maga is a népek ópiumának hívott.
5.
    Aglájához bekopogtattak. Úgy nyitott ajtót, hogy meg sem kérdezte, ki az, és összerezzent a váratlan meglepetéstől. Egy sportos külsejű, farmernadrágos, bőrdzsekis fiatalember állt a küszöbön, hatalmas görögdinnyével a kezében.
    – Ó, Marát! – kiáltott fel Aglája, és olyan boldogságot érzett, amit fel sem tételezett volna magáról. Meg volt lepve, örült Marátnak is, meg annak is, hogy még nem veszett ki belőle az anyai érzés.
    – Szervusz, anyu! – Marát a görögdinnyét hasához szorítva mosolygott rá, háta mögött pedig egy fiatal, farmernadrágos, kigombolt farmerdzsekit viselő szőke nő mosolygott.
    – Szervusz, fiam – Aglája megkerülte a dinnyét, és valahol a füle környékén csókolta meg Marátot. A szőke nőnek meg kezet nyújtott:
    – Aglája Sztyepanovna. Maga pedig, gondolom…
    – Anyu, ez Zója, a feleségem – mondta szemrehányón Marát. – Hiszen már többször is megírtam.
    – Persze, megírtad – hagyta helyben Aglája. – De, hát mit jelent ma egy házasság? Az semmi. Azelőtt persze… Mikor apáddal összeházasodtunk… – Megakadt, mert eszébe jutott, hogy az Andrej Revkinnel kötött frigyet aligha lehetne követendő példának feltüntetni. – Na, jó – szakította félbe önmagát. – Olyan hirtelen jöttetek, mint derült égből a villámcsapás. Legalább egy táviratot küldhettetek volna. Gyertek be – invitálta őket a szobába. – Hát szabad így, távirat nélkül? Nincs kitakarítva, és a hűtőm is üres.
    Elsőnek ment be a szobába, a vállát vonogatta, s közben még mondott valamit, majd visszanézett és észrevette, hogy mindkét vendége mozdulatlanul áll, alig lépték át a küszöböt – Marát arcán rendkívüli meglepődöttség, Zójáén rémület tükröződött.
    – Ja, igen – mondta Aglája. – Nem írtam volna? Itt tartom. Már majd’ nyolc éve. Hirtelen észbe kapott. – Lehetséges, hogy már nyolc éve nem láttuk egymást? Vagy még több? Tedd már le azt a dinnyét! – kiáltott a fiára, az meg óvatosan a székre engedte a gyümölcsöt, s meg is hintáztatta a széket, hogy megbizonyosodjon, nem gurul-e le.
    Később azután a konyhában ültek a Kreml-tornyos viaszosvászon abrosszal leterített kerek asztalnál, és várták, hogy felforrjon a víz a nagy, horpadt alumínium teáskannában. A konyhában elég nagy volt a rendetlenség, a falak kormosak, a sarkok pókhálósak. Aglája az asztalra tett egy félliteres befőttesüveget, amiben kristálycukor volt, meg egy fél csomag „Privet” kekszet, Marátnak vékony falú poharat füles tartóban, Zójának egy „20 éves a MPVH” feliratos, fületlen fajanszbögrét, magának pedig egy zománcos bögrét rakott ki, amit előbb konyharuhával alaposan megtörölt.
    Marátnak feltűnt, hogy utolsó találkozásuk óta anyja mennyire megöregedett. A szeme alatt táskák, a táskák alatt további táskák, és általában véve is az egész arcbőre rücskös lett, csupa mély pórus. Amikor a teát öntötte, remegett a keze, látszott, hogy az ujjai olyan feketék és görbék, mint a száraz faágak. Mitől lehet?, gondolta Marát, nem olyan öreg még. Ötvennégy éves. Zója anyja két évvel idősebb, és sokkal fiatalabbnak néz ki. Lehet, hogy azért, mert kozmetikushoz jár, és festeti a haját? „Megöregedett gondolta Aglája a fiára nézve, – Hány éves is? Harmincöt körül van, és már kopaszodik, pocakot eresztett, tokája nőtt, már a halántéka is őszül.”
    – Mi az a MPVH? – kérdezte Zója, a bögrét nézegetve.
    Aglája meglepődve nézett rá, el sem tudta képzelni, hogy lehet ezt nem tudni, Marát pedig elmagyarázta:
    – Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg.
    – Mikor érkeztetek? – érdeklődött Aglája.
    – De hát épp most érkeztünk – mondta Marát.
    – Épp most. – Aglája az órájára nézett. – De melyik vonattal?
    – Nem vonattal jöttünk – mosolyodott el Marát. – Autóval. Kubában összegyűjtöttem az utalványokat, és most itt van. – Az ablakhoz vezette az anyját. – Látod ott azt a kék Volgát?
    – Csak nem a tiéd?
    – De bizony! Ja, jut eszembe, elfelejtettem leszerelni az ablaktörlőt. Szoktak itt lopni?
    – Hol nem lopnak? – kérdezte Aglája.
    – Hát, csak azt hittem, hogy itt esetleg… Régebben ez olyan nyugodt környék volt.
    – Régebben rend volt – mondta Alája. – Mindenütt nyugalom volt. Most sokan jajgatnak, hogy „Sztálin alatt egy szál ellopott kalászért is tíz évet adtak”. Jól tették, hogy annyit adtak. Most meg nem kalászonként lopnak, hanem vagonszámra. Szerelvényszámra. Na, jól van, hagyjuk. Inkább azt mondd meg, hogy vagytok.
    Aglája egyáltalán nem volt felkészülve vendégfogadásra, vacsorára sem volt semmije krumplin, egy fél üveg kefíren és ugyanannyi vodkán kívül. De a vendégeknél az autóban lévő hűtőtáskában akadt két sült csirke, kemény tojás és szalámi, Marát pedig elszaladt a közértbe, vett egy csomag teavajat, egy üveg napraforgóolajat, három bolgár töltöttkáposzta-konzervet, két üveg száraz algériai bort és egy „Sztolicsnij” tortát.
    Amikor Marát a közértbe indult, az ablaktörlő lapátok még megvoltak, azt tervezte, hogy majd hazafelé leveszi őket. De mire visszaért, az ablaktörlők már nem voltak a helyükön. Ez az esemény elrontotta a vacsora egész hangulatát. Mellesleg Aglája egyik ismerőse egy járműtelep vezetője volt, így abban reménykedett, hogy másnap reggel tud ablaktörlőt szerezni.
    Vacsora közben Marát arccal a félig nyitott szobaajtó felé ült, és időről időre odasandított, ahonnan a sötétségből a szobor őt fürkészte. Ez a vastekintet idegesítette Marátot, próbált elfordulni, arrébb húzni a székét, azután átült oldalával az ajtó felé, de a bálványból áradó titokzatos erő vonzotta, arra késztette, hogy a nyakát tekergetve állandóan ezzel az érthetetlen kérdést sugárzó tekintettel találkozzon.
    Aglája tudta, hogy Marátnak van egy fia, de mivel nem volt biztos benne, nincsenek-e többen, óvatosan így tette fel a kérdést:
    – És hogy van az ifjú nemzedék?
    Marát megörült, hogy az anyja még nem feledkezett meg az unokájáról, és elmondta, hogy Andrejt Zója szüleire bízták. A kisfiú elsős, de nem jó tanuló, mert sokat verekszik.
    – Nagyon hasonlít rád – mondta Marát.
    – Abban, hogy sokat verekszik? – kérdezte Aglája.
    – Arról beszélek, hogy külsőleg hasonlít.
    – Szóval, akkor belsőleg is. Tudod, milyen verekedős kislány voltam én gyerekkoromban – emlékezett vissza élvezettel Aglája. – Az összes fiú félt tőlem. És maga – fordult Zójához – mivel foglalkozik? Háztartásbeli?
    – Miért lennék az? – tiltakozott Zója. – Amíg kicsi volt a gyerek, otthon voltam vele, most viszont az „Inturisztban” dolgozom.
    Az Inturisztnak abban a részlegében volt idegenvezető, ahol a különösen fontos külföldi politikusokkal, festőművészekkel, írókkal foglalkoztak. Zója készségesen elmesélte, hogyan járta az országot Howard Fasttal, James Aldrige-dzsel, Rockwell Kenttel és még másokkal is, akiknek a neve Aglájának egyáltalán semmit sem mondott, de abból a lelkesedésből ítélve, ahogyan Zója ezeket a neveket kimondta, arra lehetett következtetni, hogy híres emberekről volt szó, és hogy az ő kiszolgálásuk sokkal teljesebb körű és átfogóbb volt, mint ahogy azt a formális szolgálati kötelmek előírták volna.
    Ezeket a külföldieket általában a szokásos „Moszkva–Leningrád–Kijev–Volgográd–Zagorszk” úton vitték körbe, de elég volt letérni a megszokott útvonalról, és máris előre nem látható furcsa helyzetek adódtak. Jawaharlal Nehru indiai miniszterelnök, akinek Zója szintén egyszer a kísérője volt, valamiért el akart látogatni Celinográdba. Először próbálták lebeszélni, s amíg ezek a próbálkozások zajlottak, kiadták az ukázt, hogy rohammunkában fejezzék be a város központi szállodájának építését, ami már évek óta húzódott. A helyi építőbrigádokat a Moszkvai Állami Építőipari Vállalat mestereivel erősítették meg, azok majd’ kezüket-lábukat törték igyekezetükben, és a magas rangú vendég érkezésének idejére sikerült befejezniük az első emeletet, a hozzá vezető lépcsőt (ami nem lett kész, azt vörös futószőnyeggel borították be) és a hallt, amelyben tekintélyes külsejű, de egyszerű arcú portások álldogáltak, akik közül egy sem volt őrnagynál alacsonyabb rangban. A falakat mindenféle falikarokkal és agancsokkal díszítették, a bárban azon a napon a helyi lakosok által soha nem látott italok jelentek meg, az újságosnál meg a legkülönfélébb napilapokat és folyóiratokat árusítottak, beleértve a külföldieket és persze az indiaiakat is. Azt a látszatot keltendő, hogy szabadon lehet italokat és sajtótermékeket vásárolni, a KGB-ügynökök időről időre a pulthoz mentek, és vettek ebből is, abból is. Távozáskor persze mindent elszedtek tőlük, nehogy a Coca-Colát megkóstolva megfertőződjenek a fogyasztói szellem által, esetleg ideológiailag fellazítsák őket az újságok, melyeket mellesleg – nyelvtudás hiányában – úgysem tudtak volna elolvasni.
    A magas rangú vendég számára kialakított luxuslakosztályt a területi pártbizottság első titkárának saját bútoraival rendezték be, amely elegáns és poloskamentes volt. Minden jól ment, még egy kicsit jobban is, mint jól, de a szállodában még nem volt víz, és a szennyvízelvezetés sem volt befejezve. S mivel a magas vendég mégsem járhatott az udvari budiba, a második emeleten elhelyeztek két hordót, amelyekbe a hátsó lépcsőn hordták a vizet – az egyikbe hideget, a másikba meleget. A szennyvizet vezetést roppant egyszerűen oldották meg: a lefolyócső megszakadt az első emeleti luxuslakosztályban, alatta egy vödör, a vödör mellett pedig a takarítónő, Szima néni tartott ügyeletet. Reggel Jawa bácsi (így nevezte Zója a magas indiai vendéget) elvégezte a dolgát, lehúzta a WC-t, az öblítés tartalma pedig hatalmas zajjal a vödörbe zúdult, Szima néni felkapta a vödröt, és másikat tett a helyére. Zója hevesen gesztikulált, gyakran ismételgette a „röhej” és „klassz” szavakat. Bizonyos szavakat szándékosan eltorzított, népiesre véve a figurát: „a víz folyik, Szima néni futik” (ő valamiért ezt viccesnek találta). Amikor Marát megkérdezte, tölthet-e még neki bort, így válaszolt: „Nanáci”.
    Aglája itta a bort, de fintorgott, a vodka jobban ízlett neki, bár ezt a szenvedélyét eltitkolta a fia elől. Az ételhez alig nyúlt, szívta a „Belomor” cigarettát, és mélyen előregörnyedve, erőlködve, öblösen köhögött. Marát külföldi cigarettával, Marlboróval kínálta, Aglája kipróbálta, még jobban köhögni kezdett. – Ez egy szemét, szalma – mondta –, a mi Belomorunk sokkal jobb. – Zója történeteit udvariasan, de türelmetlenül hallgatta, amikor pedig az ismét kísérletet tett arra, hogy elmesélje, hogyan utaztak Maráttal Kizsi szigetére, félbeszakította:
    – Engem meg az érdekelne… az apád magas beosztásban van, és biztosan fejesekkel érintkezik.
    – Megesik – hagyta helyben Zója nem minden büszkeség nélkül.
    – Na, és van bennük olyan szándék, hogy helyreállítsák az igazságot?
    – Miért? – húzta össze a szemöldökét Zója. – Szerintem az igazságot már helyreállították. Az összes politikait rég szabadon engedték, emelt nyugdíjat kapnak, és egyébként is sokat beszélnek róluk.
    – Talán túl sokat is – mondta Marát, és akaratlanul a szoborra sandított.
    – Éppen azt mondom – kapott a szón Aglája – hogy túl sokat. – De én éppen hogy nem róluk beszélek, hanem róla – a szoborra mutatott. – Annyit tett az országért, és úgy dobták szemétre, mint valami ócska kacatot.
    Nem ivott sokat, de már kevés is elég volt neki. Kipirult, a szemében könnyek jelentek meg.
    – Igen – helyeselt Zója –, én ugyanúgy gondolom, mint maga. Mondta is a papa, hogy a legfelsőbb vezetés tervezte a rehabilitációját, de a nemzetközi közvélemény és a nyugati kommunista pártok…
    – Köpök én a nyugati kommunista pártokra – mondta élesen Aglája, s a cigarettájáról egy újra gyújtott rá. – Mi talán nem tudunk a saját fejünkkel gondolkodni?
    – Elvben igaza van – helyeselt ismét Zója –, de a jelenlegi nemzetközi helyzetben… Persze, megérett az idő, de… Én is így gondolom, a papa is így gondolja, és sokan gondolkodnak még így, és lehet, hogy a kilencvenedik születésnapjára meg is lesz a döntés.
    – Nem lesz – mondta Marát. – Nem lesz semmiféle döntés.
    Zója csodálkozva nézett rá, Aglája pedig megkérdezte:
    – Miért nem?
    – Azért, anyukám – mosolyodott el Marát – mert Sztálin személyi kultusza után Hruscsov személyi kultusza következett, most pedig éppen a jelenlegi főtitkár személyi kultusza van kialakulóban, utána jön majd az akkori „jelenlegi”, utána pedig… és így tovább, a halott vetélytárs meg senkinek sem kell. Halottból elég az egy Lenin.
    Aglája figyelmesen a fiára nézett. Marát elkapta a tekintetét, amelyből rosszallást olvasott ki.
    – Ne haragudj, lehet, hogy te most azt hiszed, túl cinikus vagyok. De a cinikus ember valójában egy kiábrándult romantikus. Eleinte eszményekben hisz, de amikor látja, hogy azok nem felelnek meg a valóságnak, már csak a szemének hisz.
    – Az ilyen embert nem cinikusnak hívják, hanem realistának – vetette ellen Zója.
    – Okos vagy – helyeselt Marát. – Így is mondhatjuk.
    – Mégsem értelek – mondta Aglája. – Szerintem a jelenlegi vezetés tiszteli Sztálint, akkor pedig miért ne…
    – Azért, anyukám – szakította félbe Marát – mert egy valódi hátsót nyalni sokkal kellemesebb, mint egy vasfeneket.
    Éjszakára Aglája azt az öreg rekamiét nyitotta ki a fiataloknak a nappaliban, amely egyébként tényleges fekvőhelyként már rég nem volt használatban. Ő pedig elvonult a hálószobába. Feküdt, cigarettázott és arra gondolt, hogy Marátnak alighanem igaza van. A jelenlegi vezetésnek vannak érdemei, de vannak jelentős fogyatékosságai is. Nem hajlandók Sztálint rehabilitálni, a másként gondolkodókkal meg csak totojáznak. Félnek a nyugati kommunista pártoktól, meg a nemzetközi közvéleménytől… És a végeredmény tiszta abszurdum. Minél jelentősebb egy másként gondolkodó, minél nagyobb kárt okoz, annál többet vacakolnak vele, nem csukják le, a sajtóban polemizálnak vele, neki meg egyéb sem kell. De hát ki is harcolna komolyan ezekkel a másként gondolkodókkal, ha már odafent sem áll másból a politika, mint szolgalelkűségből és talpnyalásból? Brezsnyevet, ha kell, ha nem, az egekig magasztalják, és kitüntetik. Nemrég mély tisztelettel adományozták neki a Szovjetunió Hőse címet. Miért? A szolgálati évei számáért? És még Sztálinról mondják, hogy… Hát Sztálin, az…
    Sokáig nem tudott elaludni, de nem aludtak a vendégei sem. Marát háromszor is felugrott, amikor kívülről zajt hallott, és kinézett az ablakon, nem az autóját lopják-e. Azután visszafeküdt. Feküdt és nézte a szobrot, a szobor meg őt. Becsukta a szemét, akkor meg úgy érezte, a szobor elhagyta a helyét, és közeledik felé. Távolt állt tőle a miszticizmus, tudta, hogy az ilyesmi nem lehetséges, de nem bírta ki és kinyitotta a szemét. A szobor az eredeti helyén állt, de Marátnak az volt az érzése (bár ezt maga sem hitte el), hogy épp csak az imént ment vissza. De amint ismét becsukta a szemét, és sikerült elaludnia, a szobor rögtön közeledni kezdett hozzá, fölé hajolt és merőn nézte. Álmában kritikusan értékelte állapotát, azt kérdezte magától, alszom-e vagy nem, és azt válaszolta magának; nem, nem alszom, hiszen látok, és érzékelek mindent, ami körülöttem zajlik, itt fekszem, mellettem fekszik Zója, ez itt az orrom, most meghúzom, nem, nem alszom. Az utcán pöfögni kezdett egy autó, a reflektorok fénye durván behatolt a szobába, végigsiklott a falon, a csillár árnyéka is megindult a plafonon, és Sztálin gyorsan visszaugrott a sarokba, a helyére, de amint a fény kihunyt, a szobor ismét nesztelenül a rekamiéhez lopakodott. Marát meg szerette volna kérdezni Sztálint, mit akar tőle, kinyitotta a száját, de képtelen volt megszólalni, és felriadt álmából. Felébredvén észrevette, hogy Zója sem alszik.
    – Mi van veled? – kérdezte Marát.
    – Félek tőle – suttogta Zója.
    – Hülyeség! – mordult fel ingerülten Marát, inkább a maga, mint Zója megnyugtatására. – Egyszerűen egy élettelen tárgy, egy vasöntvény, a monumentális propaganda terméke és nem egyéb.
    Úgy döntött, hogy Zója és a maga figyelmét elterelendő, a szokásos, univerzális figyelemelterelő módszerhez folyamodik, főleg, hogy új helyen is voltak, és az új helyek épp újdonságuknál fogva mindig izgatón hatottak rá. És az elterelés folyamata már meglehetősen előrehaladt, amikor Zója suttogva tiltakozni kezdett
    – Ne! Ne! – És kilökte a férfit magából.
    – Mi a baj? – kérdezte Marát elégedetlenül. – Nekem úgy nem megy, hogy ő is itt van.
    Reggel, amikor a vendégek még aludtak, Aglája elszaladt a járműtelepen dolgozó ismerőséhez. Annak nem volt ugyan nélkülözhető ablaktörlőlapátja, de az Aglája iránt érzett rendkívüli megbecsülése jeléül leszerelt egyet egy állami autóról, és azt adta oda az asszonynak.
    Szótlanul és sietősen reggeliztek. Marát nem aludta ki magát, és ingerült volt. Be-bepillantott a szobába, és nem győzött csodálkozni. Éjjel Sztálin félelmetesnek és titokzatosnak tűnt neki, most viszont semmi félelmetes nem volt benne, nem volt más, csak egy vasból készült öregember; a grúz festő, Pirosmanasvili munkájára, a házmester arcképére hasonlít, és csak álldogál ott, idétlenül felemelt kézzel. Lehet, hogy valójában is ilyen volt kicsi, himlőhelyes és jelentéktelen, az emberek maguk ruházták fel emberfeletti tulajdonságokkal, gyáva képzeletük tette őt mindenható vámpírrá, azután meg ők maguk reszkettek a félelemtől, ha meglátták.
    Marát és Zója minél hamarabb el akartak menni, és Aglája is ugyanezt szerette volna. Az előszobában voltak, és már épp elkezdtek volna búcsúzkodni, amikor azt mondta; „Egy pillanat”, beszaladt a dolgozószobába, visszajött és egy borítékot nyújtott át a fiának a következő címzéssel; „Moszkva, Kreml, L. I. Brezsnyev részére”.
    – Az a kérésem – halkította le a hangját Aglája –, hogy vidd ezt el a KB-be. A Sztáraja téren van egy bejárat, a négyes vagy a hatos. Ott veszik át a leveleket.
    – Jaj, anyu! – vágott egy fintort Marát. – Mikor leszek én ott! Postán hamarabb odaér.
    – Mit beszélsz? Nem érted? – kérdezte Aglája suttogva, és az ajtóra pillantott.
    Marát is odanézett, azután ismét az anyjára.
    – Mit nem értek?
    – Figyelnek – folytatta Aglája idegesen. – Minden lépésemet figyelik. A nép ellenségeivel csak játszadoznak, engem, a kommunistát, a partizánt meg szoros megfigyelés alatt tartanak. A leveleimet elfogják. De nekem kötelességem. És azoknak ott fönt tudniuk kell az egyszerű kommunisták véleményét.
    – Erről a bálványról beszélsz? – kérdezte Marát, és a nappali felé biccentett a fejével.
    Ha tudta volna Marát, mit okozott ezekkel a szavakkal! Aglája szíve vadul kalapálni kezdett.
    – Micsoda? – kérdezte megrendülten. – Azt mondtad: bálvány? Sztálin elvtársat bálványnak nevezted?
    – Anyukám! – kiáltott ijedten Marát.
    – Aglája Sztyepanovna – szólt közbe Zója. – Marát nem Sztálinról beszél, hanem a szoborról. Az tényleg olyan furcsa…
    – Pofa be! – üvöltötte el magát Aglája, úgy, ahogy annak idején a német policáj vagy a lopást túlzásba vivő kolhozelnök kihallgatásán tette.
    – Anyukám, mi van veled? – próbálta Marát megnyugtatni. Még a karját is feléje nyújtotta, hogy megölelje. Hiszen nem a valóságos Sztálinról beszélek én, hanem erről a hülye szoborról. Hiszen ez nem ember, hanem egy bálvány…
    – Szóval bálvány! – csattant fel Aglája. – Hogy merészeled! Vidd innen a kezed! Hogy merészeled, azt az embert, aki számomra a legkedvesebb…
    – Anyukám – szólította ismét esdőn Marát.
    – Nem vagyok az anyukád – kiáltotta Aglája. – És te nem vagy többé a fiam. Takarodjatok innen a francba, és többet ne is lássalak benneteket!
    – Anyu – mormogta Marát. – Én tényleg nem is tudom, te valahogy…
    – Kifelé! – kiáltotta Aglája, és mell be lökte a fiát. Zója kiszaladt a lépcsőfordulóba. Marát utána fordult.
    – Kifelé! – ismételte meg Aglája, és hátba lökte Marátot. Azután becsapta az ajtót, elfordította kulcsot a zárban, bement a nappaliba, s már majdnem kitört belőle a zokogás. Ám véletlenül a szoborra pillantott, és kővé dermedt. Sztálin olyan kifejezőn nézett rá, hogy könnyedén kiolvasta a szeméből: a vezér tökéletesen elégedett hőstettével.
6.
    Semmiképpen nem hagyhatjuk említés nélkül azt a fontos eseményt, amely 1969 nyarának végén Dolgovban történt. Elhatározván, hogy megünneplik kisfiuk ötödik születésnapját, Georgij Zsukov és felesége, Jelizavéta, az egyik Dolgovon áthaladó vonat kalauzától vettek egy kanna lengyel szeszt és vendégeket hívtak. Kiderült, hogy a szesz metilalkohol volt, így azután mindkét Zsukov meghalt, egyik vendégük követte a példájukat, még hárman megvakultak.
    Valentyina, a házmesternő, egy hétig jajgatva siratta egy szem fiát, és már majdnem kezet emelt magára, amikor belátta, nincs joga rá, kis unokája, Ványecska kedvéért élnie kell.
    Ettől eltekintve az év egész jól telt.
    A Dolgovi Pravdában megjelent egy cikk „Hűség” címmel. A cikket már jóval korábban megírták. Agláját – még 1965 elején – meglátogatta egyszer egy újságíró. Feltett neki egy csomó kérdést, majd hamarosan meg is írt egy cikket, de az akkor nem jelent meg. Aglája hallotta, hogy a kiadásra elfogadott anyagok közül az újságnál időről időre ezt az írást is elővették, előkészítették nyomtatáshoz, de minden egyes alkalommal az utolsó percben úgy döntöttek, hogy még nem jött el az ideje. És, lám egyszer csak eljött az ideje. Olyan hosszú volt, hogy két tárcacikk is kitelt belőle. Elmondták benne Aglája Revkina egész hősi életrajzát, itt-ott, az igazat megvallva, kicsit kiszínezve. A cikkben szóltak Aglája meggyőződésének szilárdságáról; az őt ért megpróbáltatásokról és üldöztetésekről, melyek során mégis hű maradt eszményeihez, a párthoz, a forradalomhoz és az államhoz. A legrészletesebben pedig élete legnagyobb hőstettéról írtak, vagyis arról, hogy megőrzött egy értékes műemléket, a monumentális propaganda egyik remekművét. Hangot adtak azon reményüknek is, hogy hamarosan eljő a nap, amikor e remekmű ismét elfoglalhatja helyét a reá váró talapzaton.
    Aligha tekinthető véletlen egybeesésnek az, hogy a cikk megjelenését követő napon Aglájához elvágtatott (a saját két lábán) a futár egy rövid üzenettel: „Tisztelt Aglája Sztyepanovna! Kérem, haladéktalanul jöjjön be a járási pártbizottságra. Disznov.”
    Aglájának nagy kedve lett volna a futáron keresztül az üzenet feladóját melegebb égtájakra küldeni, de győzött benne a kíváncsiság.
    Amikor a járási pártbizottságra készült, megfordult a fejében az is, ne vegye-e fel kitüntetésekkel teli zubbonyát, de aztán úgy döntött, hogy ez túlzás lenne. Sötétkék kosztümöt vett fel, alatta fehér blúzzal, a kosztümkabátjára rendjelszalagpántokat és egy egyetemi jelvényt tűzött, amelyet azért kapott, mert részt vett egy párttanfolyamon.
    Aglája régi irodája már nem nézett ki olyan szerényen, mint az ő idejében – volt benne karéliai nyírből készült új asztal és szekrény, kupidókkal díszített súlyos bronz csillár, puha bőrdívány, két bőrfotel, alacsony asztalka tele Ogonyok és Rabotnyica folyóiratokkal, Disznov feje fölött pedig Lenin és Brezsnyev arcképe lógott.
    – Szervusz, Aglája Sztyepanovna! – üdvözölte örömmel Agláját Disznov. Felkelt az asztalától, eléje ment, és még a karját is széttárta egy várható ölelésre, de elfelejtette, kivel van dolga. Aglája odabökött egy alig kivehető „szasz”-t, és kitért az ölelése elől. Disznov jó felfogású ember volt, nem erőltette a dolgot, rámutatott az egyik fotelre, maga pedig beleült a másikba. Hallgatott egy kicsit, mintha nem tudná, mivel is kezdje a beszélgetést, majd gúnyosan elmosolyodott, és egyenesen Aglája szemébe nézve a következőt mondta:
    – Hát igen. Kezdjük azzal, hogy a múltat nem fogjuk felhánytorgatni. Szenvedtél az elvhűséged miatt, ez világos, és figyelembe is vesszük. Olyan vélemény alakult ki, mely szerint ideje korrigálni bizonyos túlkapásokat, ezért közlöm veled, hogy kizárásodat a pártból visszavontuk. Párttagsági időd folyamatos marad, bejelentkezhetsz a lakóhelyed szerinti nyilvántartásba, aztán a többit majd megoldjuk. Ezzel a dologgal kapcsolatban van kérdésed?
    – Van – mondta Aglája. – Követelem, hogy kérjetek bocsánatot.
    – Micsodát? – csodálkozott Disznov.
    – Bocsánatkéréssel tartoztok nekem.
    – Igen. – Disznov felsóhajtott, ránézett Aglájára, és mély átérzéssel azt mondta: – Aglája Sztyepanovna! Drága pártbeli harcostársam! Tudod nagyon jól, hogy pártunk elismeri és korrigálja a hibáit, de bocsánatot nem kér.
    – Hát jó – egyezett bele Aglája. – Akkor a második kérdés. Mikor rehabilitáljátok Sztálint?
    Disznov zavarba jött. Elgondolkodott.
    – Először is – mondta –, mivel téged, Sztálintól eltérőn, teljes egészében rehabilitáltunk, jogod van arra, hogy ne „ti”-t mondj, hanem „mi”-t, Szóval mit is kérdezel?
    – Mikor rehabilitáljuk Sztálint? – változtatta meg Aglája a személyragot.
    – Visszakérdezek, mi a fenének kell ez neked? – kérdezte Disznov, és egyenesen, merev tekintettel bámult Aglájára.
    – Micsoda? – képedt el Aglája.
    Ugyanaz történt, mint Maráttal. Csakhogy Marát a fia volt, ez pedig…
    – Na jó, ezen túl vagyunk – mondta Disznov és hivatalos hangnemre váltott. – Nálunk, Aglája Sztyepanovna, a pártnak az a véleménye, amit Sztálin maga is osztott, hogy a történelmet nem az egyes emberek csinálják, hanem a nép, a kommunista párt irányításával, jelenleg élén az első számú leninistával, Brezsnyev elvtárssal. Most, hogy túl vagyunk ezen az állomáson is – Disznov nem hagyta magához térni Agláját –, átszállunk egy másik vonatra. Mi, a járási pártvezetőség, felterjesztettünk kiemelt, szövetségi köztársasági szintű személyi nyugdíjra. Ezenkívül még itt van egy beutaló Szocsiba, a jegyedet, akár vonatra veszed, akár repülőre, kifizetjük. Pihengessél, gyógyíttasd magadat, szaunázzál, vegyél igénybe minden kezelést, masszázst, iszapfürdőt, Charcot-féle vízgyógymódot. Nagyon hasznos, magam is kipróbáltam. Ha már összeszedted magad, gyere vissza és jelentkezz. Ha akarod, keresünk neked hozzád méltó társadalmi munkát. Ha nem akarod, akkor pihenjél, olvassál, tanulmányozd a marxizmusleninizmus klasszikusait.
7.
    Diványics felajánlotta, hogy kikíséri Agláját, és gyalog cipelte a bőröndjét az állomásig.
    Az állomásépület mellett két villogós rendőrautó, egy szürke Volga és egy katonákkal teli leponyvázott honvédségi teherautó állt.
    Az első vágány melletti peronon nagy volt a lárma. Aglája számára ismeretlen emberek sokasága épp lakodalmat tartott. A menyasszonyon fehér ruha és fátyol, a vőlegényen fekete öltöny volt, fehér rózsával a gomblyukában. Barátok, barátnők, szülök, a vőlegény és a menyasszony rokonai, mindenféle népek. Egy aranyfogú harmonikás játszott, egy idősebb pár ropta a táncot, miközben egy asszony meglehetősen sikamlós tartalmú csasztuskákat rikoltozott. Első pillantásra egy átlagos esküvő, bár volt benne valami szokatlan. Bizonyos személyek túl feszülten viselkedtek, és igencsak lestek minden irányba. Később ez eszébe jutott Aglájának. Akkor épp csak megérzett valamit, de egyébként a saját problémáival volt elfoglalva. Attól tartott, nem azért csalták-e el a beutalóval, hogy a távollétében kicsempésszék a szobrot.
    – Ugyan, dehogy – nyugtatgatta Diványics. – Nem úgy néz ki. Pont fordítva, a teljes rehabilitációja várható.
    – Jól van – mondta Aglája –, de ha van valami, rohansz a postára, és küldesz nekem egy táviratot. Nem nyíltan, hanem azt írod: „nagypapa beteg”. Megértetted?
    – És ha a nagypapa jól van? – tréfálkozott Diványics.
    – Ha minden rendben van, ne írj semmit.
    A négyes kocsi, ahová Aglája jegye szólt, éppen előtte állt meg. A kocsiból először a kalauznő perdült ki, fürtjei előbukkantak piros egyensapkája alól, rögtön utána Subkin és Antonyina jelent meg a kocsi peronján. „Már megint Moszkvába ette a fene!” – gondolta dühösen Aglája. Subkin észrevette, és elcsodálkozott – mit keres ez itt? –, de elmosolyodott és köszönt: „Jó napot!”. Aglája nem felelt neki, de Antonyinával üdvözölték egymást. Subkin egy tömött aktatáskával a kezében a peronra ugrott, majd segített lelépni az útitársnőjének is. Aglája már a kapaszkodó után nyúlt, de Diványics megrántotta a kezét. „Mi van?” akarta volna kérdezni Aglája, de Diványics jelzéseinek engedelmeskedve abba az irányba nézett, amerre Subkin távozott, és nem mindennapi jelenetnek lett a szemtanúja. Subkin már az állomás bejáratához közeledett, amikor az esküvői mulatság valamennyi résztvevője, beleértve a menyasszonyt is, körülvették őt és Antonyinát. Ekkor hipp-hopp a peronon megjelent a szürke Volga, Aglája először Antonyina kiáltását hallotta: „Márk Szemjonovics!”, majd magának Márk Szemjonovicsnak is a hangját: „Miről van szó, elvtársak? Miről van szó? Tiltakozom!” Azután hallani lehetett az ajtók csapódását, és a következő pillanatban a szürke Volga csikorgó gumikkal kitört a tömegből, és végigszáguldott a peronon, Tonyka kinyújtott karokkal futott utána. Még mielőtt elérte volna a teheráru-raktárat, az autó befordult az állomásépület sarkánál, és eltűnt a szemük elől. Tonyka megállt, és idétlenül előrenyújtott kézzel mozdulatlanná dermedt, mintha azt várná, hogy valaki tesz bele valamit. A peronon lévő tömeg pillanatok alatt feloszlott, és Aglája csak most értette meg, hogy nem lakodalom volt az, hanem különleges akció.
    – Hát igen – mondta Diványics nehezen meghatározható érzésekkel a hangjában. – Szép munka! Most aztán, ahogy mongyák, hosszú ideig hűvösön lesz.
8.
    Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de ahogy öregszem, engem már egyre jobban megviselnek az orosz hómezők, hóviharok, fagyok, még a „csodás idő: fagy – napsütésben”14 is már valahogy nem nekem szól. Egyre jobban kedvelem a délvidéki telet, lágy, tompa napfényével, langyos esőivel, enyhe estéivel és fonnyadt, de nem fagyott virágaival a virágágyásokban.
    Az SZKP valahányadik pártkongresszusáról elnevezett szanatóriumban a középszintű szovjet nómenklatúra gyógyíttatta magát: a KB helyettes osztályvezetői, a miniszterhelyettesek, különböző főigazgatóságok vezetői. Az íratlan hierarchia szerint (de az is lehet, hogy írásban is rögzítették valahol) ehhez a szinthez számítottak a nyugállományú tábornokok, egyes termelésben élenjáró dolgozók és az alkotó értelmiségnek a vezetőséghez közel álló tisztségviselői: írók, művészek, színészek. Ez utóbbiakat képviselte a Szovjetunió kiváló művésze, Nyikoláj Krjucskov is, aki fürgén járt-kelt, mindenkire nyájasan mosolygott, reggelente pedig egy nagy törülközővel a tengerhez sietett, hogy megfürödjön annak már téliesen fagyos vizében.
    Aglája nem tudott mit kezdeni a tengerrel, már csak azért sem, mivel nem tudott úszni, csak úgy pancsolni meg még nyáron sem szeretett, ugyanakkor nagyon is tetszett neki az orosz gőzfürdő, hagyományos nyírfavesszőjével, ahová, mellesleg, sohasem járt. Feszélyezték az emberek. Mivel Dolgovban híres embernek számított, azt hitte, a gőzfürdőben is majd jól megnézik, azután meg mesélni fogják, hogy látták Revkinát meztelenül. Annak idején Aglája olyan volt, hogy többeknek nehezére esett volna ruha nélkül elképzelniük. Itt nem gőzfürdő volt, hanem szauna, ami nem egészen ugyanaz, de jobb, mint a semmi. Az itteni nők nem feszélyezték, mivel az ő köreihez tartoztak, bár unalmasak voltak. Az unokáikról, a fogyókúráról, a kozmetikumokról és a fiatalítás módjairól tudtak csak beszélni. Ezek már akkor élénken érdeklődtek a Nyugaton divatossá váló szilikonmell és a ráncfelvarrás iránt.
    A háromszori étkezés, masszázs, iszapfürdő, szauna, egyéb testi élvezetek és a kezelések mellett Aglájának még elég sok ideje maradt, de otthon felejtette A leninizmus alapjairól című könyvecskéjét, sporthoz nem volt szokva, így egyszerűen nem tudta, mivel foglalja el magát. Újságokat már régen nem olvasott, televíziót nézni meg lusta volt. Meg hát mit is nézhetett volna Brezsnyeven kívül? Majdnem minden este átadtak neki valamilyen kitüntetést, vagy ő tüntetett ki valakit. Brezsnyevet olyan sokat és olyan buzgón mutatták, hogy a nép a tévéműsort „minden róla és néhány szó az időjárásról”-nak keresztelte át.
    Az előcsarnok összes falát a boldog szovjet élet és a népek barátságát ábrázoló képek borították. A főépület bejáratától balra egy pálma állt egy dézsában, melynek terebélyes ágai alatt flanelpizsamás, kék tornaruhás és papucsos pihenő vendégek dominóztak. A szanatórium álmos nyugalmában a dominó lapocskái úgy csattogtak, mint a lövések. Az egyszerű nép körében a dominójátékot általában változatos témájú hangos beszélgetés, viccelődés, tréfálkozás, ugratások kísérik. De a nómenklatúra, ha összejön, sokkal óvatosabban viselkedik, mert jól tudja, mielőtt az ember nekiáll viccelődni valakin, tanácsos előbb pontosan tisztáznia az alá- és fölérendeltségi viszonyokat. Ebben a körben az ember nem mondhat el csak úgy egy akármilyen viccet. Ezért mindenki hallgatagon, figyelmesen és olyan arccal játszott, mintha valami nagyon fontos dolgot csinálna. Egyébként, még itt is akadt olyan, aki elfelejtkezve magáról, hirtelen hangosan és jóízűen elkiáltotta magát: „Semmi!” Vagy: „Két oldalról duplázok!”, „Két oldalról duplázok, és ráteszek.” De rögtön el is hallgatott, és félve nézett a többi játékosra, nem oldódott-e meg túlságosan a nyelve egy ily rangos társasághoz képest. Sőt, minden eshetőségre készen, be is húzta a nyakát.
    Aglája unalmában szintén megpróbált játszani, azt hitte, egyszerű dolog, de aztán rájött, hogy itt is figyelni kell, kinek milyen kockái vannak, ki kell találni a partner szándékát és célzásait, érteni kell a játék lényegét, ebben a tekintetben pedig itt olyan nagymenők gyűltek össze, hogy nem is volt értelme összemérni velük az erejét. Rákapott viszont a sétálásra. Váltogatta az útvonalat, hol az alsó rakparton, hol a tengeri kikötő és a „Gyöngyszem” hotel közötti felső parkban sétált, egyedül járkált, és azon gondolkodott, milyen furcsa módon alakul az élet, egyáltalán nem úgy, ahogy azt eleinte elképzelték. Valamikor férje, Andrej, akkor még ifjú kommunista, azt mesélte, hogy a kommunizmus előrehaladtával az emberek eszmeileg megerősödnek, többet gondolnak majd a közösségre és kevesebbet magukra. És mi történik valójában? Az emberek elmerülnek a hétköznapok ügyes-bajos dolgaiban, csak a hasukra gondolnak, meg arra, hogyan lehetne előnyösen elrendezni az életüket. Sokakat megszállt a nyerészkedés szelleme, a párt meg nemcsak hogy nem harcol ez ellen a gondolkodásmód ellen, de még élen is jár a nyerészkedésben.
    Aglája az étterem legtávolabbi sarkában ült, eleinte egyedül. Egyszer, amikor lejött reggelizni, az asztalánál egy idős férfi ült – sötétkék pulóverben, „Adidas” felirattal a mellkasán –, és mohón tejbegrízt kanalazott.
    – Jó reggelt – mondta Aglája.
    – Erőt, egészséget! – A férfi felemelte rövidre nyírt ősz fejét, és Aglája egy sűrű szemöldökű, barna bőrű, csontos arcot látott maga előtt, még a lélegzete is elállt az ámulattól:
    – Ön az?
    A férfi egy kicsit csodálkozott a kérdésen, végignézett magán – a vállán meg a mellkasán – majd bevallotta:
    – Úgy tűnik, én.
    – Bámpírov vezérőrnagy?
    – Altábornagy – javította ki a férfi, elégedetten azzal, hogy felismerték. Bár Fjodor Fjodorovics Bámpírov számára semmi csodálkoznivaló nem volt azon, hogy felismerték. A televíziónak, a filmhíradónak és az újságok fényképeinek köszönhetőn, az altábornagyot, a Szovjetunió Hősét, közéleti személyiséget, az egyik legfontosabb társadalmi mozgalom elindítóját, gyakorlatilag mindenki ismerte.
9.
    Az „A helyett a srác helyett is” mozgalom abban az időben született, amikor a nép a kommunizmus közös építésében már kissé megfáradt, és anyagi ösztönzésben kezdett reménykedni. De pénz vagy jobb élet helyett inkább új gyönyörű ideálokat találtak ki számára, és hazafias eszméket vetettek oda neki. Az eszmeileg ily módon felvértezett nép – a párt és a Komszomol hívó szavára vagy a bíróság ítélete alapján – irtotta a tajgát, ásta a tengeri csatornákat, feltörte a szűzföldeket, építette a Bajkál–Amur-vasútvonalat. Eközben sátrakban vagy barakkokban lakott, és valami elképzelhetetlenül silány minőségű táplálékot fogyasztott. Hogy a népnek nagyobb kedve legyen ingyen pazarolni az erejét, fogyasztani a kalóriákat, és rombolni az egészségét, a párt különféle kitüntetésekkel, érdemrendekkel, díszoklevelekkel, vándor- és egyéb zászlókkal jutalmazta, valamint létrehozta ezeket az álmozgalmakat, azt a látszatot keltve, hogy maga a nép találta ki őket. Sok ilyen mozgalom létezett. Résztvevőiket arra biztatták, hogy a lóról üljenek át a traktorra, vegyenek példát az élmunkásokról, dolgozzanak maguk is úgy, mint az élmunkások, sajátítsanak el egy második szakmát is, teljesítsék négy év alatt az ötéves tervet, vezessenek nagy terhelésű vonatokat, két kézzel szedjék a gyapotot, tucatnyi gépet szolgáljanak ki egyedül, hozzanak létre újabb termékeket a megtakarított anyagokból, szárnyalják túl Amerikát, dolgozzanak úgy, hogy ne legyenek köztük lemaradók és dolgozzanak a helyett a srác helyett is. Mármint a helyett a srác helyett is, aki nem tért vissza a Nagy Honvédő Háborúból.
    Ha józanul ítéljük meg a helyzetet, az a felhívás, hogy az emberek dolgozzanak a helyett a srác helyett is, nem volt túl korrekt. Mit jelent az, hogy helyette dolgozni, és miért is dolgoznának helyette, ha egyszer ő már nem eszik, nem iszik, és egyéb kiadás sem merül fel vele kapcsolatban? Az igazat megvallva, ez a mozgalom egyfajta tapintatlan szemrehányás volt ennek a srácnak, hogy csak fekszik ott, ahol hagyták és megfeledkeztek róla, és nem vesz részt a kommunizmus építésében. Ennek ellenére az „A helyett a srác helyett is” mozgalom létezett, és egyik elindítója éppen az a Fjodor Fjodorovics Bámpírov volt, aki igen gazdag személyes tapasztalattal rendelkezett a tekintetben, hogyan lehet a legkülönfélébb dolgokhoz hozzájutni „a helyett a srác helyett is”.
10.
    Bámpírov szamara az a bizonyos „srác” egy egészen konkrét ember volt, Szergej Zsukovnak hívták, vagy csak úgy egyszerűen Szerjogának. 1943-ban Fégya és Szerjoga együtt jártak felderítésre a frontvonal mögé, bátran tették a dolgukat, rendkívül értékes információkat szereztek, fogtak „nyelveket” is, amiért mindketten már akkor kaptak egy-egy kitüntetést, amikor még nem sűrűn osztogatták a jutalmakat. Mindig kettesben jártak, és együtt is tértek vissza. Egyszer azonban Fégya Bámpírov egyedül jött vissza. Miután teljesítették soron következő feladatukat, az ellenséges hátországon keresztül ő és Szerjoga éppen hazafelé lopakodtak, amikor az erdőben belefutottak egy lesállásba, és egy rövid összecsapásban Szerjoga haslövést kapott. Egy darabig Fégya becsületesen, a végsőkig kimerülve cipelte Szerjogát a hátán, pedig ez értelmetlen és nagyon veszélyes dolog volt. Szerjoga erősen vérzett, nyögött, jajgatott, egészen biztos volt, hogy meghallja az ellenség; arra pedig, hogy ezen a helyen sikerüljön átcipelnie őt a frontvonalon, esélye sem volt; de még ha sikerült volna is, azzal is csak Szerjoga szenvedéseit hosszabbította volna meg. Szerjoga maga is könyörgött, kérte, szabadítsa meg a hiábavaló szenvedéstől. Halála előtt ő maga vette le és adta át bajtársának még majdnem teljesen új tehénbőr csizmáját.
    Nem akarjuk rágalmakkal illetni Fégyát. Noha sok ellenséget küldött már át a másvilágra, arra mégsem volt felkészülve, hogy a barátaival végezzen, még ilyen rémálomhoz hasonló, szinte kilátástalan szituációban sem. De hát mit tehetett volna? Hagyja ott Szerjogát, és menjen el? Maradjon ott vele, és kerüljön a németek karmai közé? Ne vigye el az alakulatába azokat a fontos információkat, amelyektől olyan sok függött? Csak az ítélkezzék az ilyen ember felett, aki volt már hasonló helyzetben. Meglehet, egy humanista szerepében tetszelgő személy Fégya helyében nem csinált volna semmit, ez viszont egyaránt rossz lett volna Szerjoga, a humanista és az egész ügy számára. Fégya Bámpírov nem töprengett azon, humanista-e vagy valami más. Kiivott egy félkulacsnyi vodkát, és véghezvitte a könyörületesség utolsó irgalmas cselekedetét, vagy ahogy ezt ma mondanánk, eutanáziában részesítette Szerjogát. Miután megtette, sokáig zokogott.
    Fégya elvásott talpú, letaposott csizmáját eldobta az erdőben, visszatért az egységéhez, közölte, hogy Szerjoga egyenlőtlen küzdelemben hősi halált halt, a többit pedig nem részletezte. De ugyan ki is törődött volna a részletekkel? Olyan tömegesen pusztultak az emberek, hogy egy-egy ember halála senkit sem érdekelt. Fégya, ahogy járt is neki, megkapta Szerjoga háromnapos fejadagját, beleértve a háromszor egy deci, harci kedvet fokozó vodkát is. Később pedig egy haditudósítónak adott interjú során megígérte, hogy kettő helyett fog küzdeni: saját maga és barátja, Szerjoga nevében is. Tulajdonképpen ekkor ötlött föl először benne az „a helyett a srác helyett is” gondolata.
    Ami Szerjogát illeti, még halála utáni sorsa is szomorúan alakult. Bámpírov jelentette halálát a századparancsnoknak. Az tovább akarta adni a hírt, de az ellenséges felderítők „nyelvként’” elfogták, és elhurcolták a front másik oldalára. Ily módon a századparancsnok nyomtalanul eltűnt, és a nyomtalanul eltűntek közé Szerjogát is magával vitte. Ez azután különféle kellemetlenségeket okozott Szerjoga feleségének, Valentyinának, a Dolgov városából való házmesternőnek.
    Fjodor Bámpírov, mi tagadás, bátran harcolt. Nem a frontvonaltól messze eső törzskarban ücsörgött, nem a hátországi közellátási hivatalt vezette. A legforróbb helyzetekben a maga nevében és Szerjoga helyett is ütötte a ellent, nagy vitézséget tanúsított, amiért sűrűn előléptették, és nem maradtak el a kitüntetések sem. Azokból pedig a háború vége felé már egyre többet adtak. Bámpírov a háborúból a Szovjetunió Hőseként, ezredesi rangban tért vissza, két tábornoki csillagot is kapott, az elsőt akkor, amikor a Szovjet Hadsereg politikai csoportfőnökségénél szolgált, a másodikat pedig nyugállományba vonulásakor. De akárhol is szolgált, akármivel is foglalkozott, Bámpírov sohasem feledkezett meg „arról a srácról”, vagyis Szerjogáról, a tréfás kedvű, bátor harmonikásról. Ahol csak tudott, Szerjogáról mesélt, a nevében szónokolt, és békeidőben ezért már nemcsak kitüntető figyelmet, kitüntetéseket, de bankjegyeket is kapott – Szerjoga helyett is, miközben Szerjoga családjának lenézés, feledés és nyomor jutott osztályrészül. Amiről Bámpírovnak feltehetően egyszerűen nem volt tudomása.
    Bár Fjodor Fjodorovics viszonylag fiatalon vonult nyugdíjba, vagyis még képes lett volna nehéz tárgyakat cipelni, ásni, fúrni-faragni vagy legalábbis a nadrágját koptatni valamilyen hivatalban, ő már folyton-folyvást csak különböző fórumokon és nagygyűléseken szerepelt, fontoskodó arccal az elnökségben ült, vagyis olyan tevékenységet folytatott, amit hazafiasnak tartottak. Természetesen Bámpírov önmagát is hazafinak tartotta.
    A Védelmi Minisztérium állományon kívüli előadója, Bámpírov altábornagy jelentős figyelmet szentelt az ifjúság hazafias és honvédelmi nevelésének is. A Szovjetunió összes városában megfordult. A katonai alakulatoknál és a munkáskollektívákban Szerjogáról, és saját háborús múltjáról mesélt, különböző városok bevételéről, magaslatok ostromáról és folyóátkelésekről. Mivel sok idő telt el azóta, hogy Bámpírov véghezvitte – nem győzzük hangsúlyozni, nem vélt, hanem valóságos – hőstetteit, egyes dolgok kezdtek már feledésbe merülni, ködössé válni, belepte őket a por, összekeveredtek valaha olvasott, illetve kitalált dolgokkal, mindenféle feltételezésekkel. Bámpírov visszaemlékezései fokozatosan a békeidők újságíróinak kitalációihoz kezdtek hasonlítani. Mégpedig olyan újságíróknak a kitalációihoz, akiknek a háborúról csak olyan rendezők filmjei alapján volt fogalmuk, akik a háborút csak az újságírók tudósításaiból ismerték.
    Fjodor Fjodorovics beutazta a saját és mások frontharcosi dicsőségének színhelyeit, és immár nem harctéri, hanem, úgymond, mindennapi szolgálataiért kapott kitüntetéseket és mindenféle privilégiumot: jó szanatóriumokba utazhatott, a tábornokok számára fenntartott rendelőintézetben kezeltethette magát, javított lakáshelyzetén, a régi hétvégi házát újra cserélte; mígnem egy igazi parazita lett belőle, abból a fajtából, amelyik évtizedekig mást sem csinált, mint a múlt dicsőségét emlegette, felszólított és kioktatott, valamint útmutatásokat adott a művészeknek, íróknak és tudósoknak, hogyan fessenek, hogyan írjanak könyvet, és milyen irányba vigyék a tudományt. És természetesen az összes olyan író, művész vagy tudós, aki nem fogadta meg a tábornoki utasításokat, hazafiatlannak számított, aki a dolgozó nép nyakán élősködik.
    Ne gondolja az olvasó, hogy a szerző nem viseltetik tisztelettel azok iránt, akik az életüket áldozták a hazáért vagy készek voltak rá, hogy megtegyék. A szerző mindenkit nagyra becsül, aki bátran harcolt az ellenséggel, sőt még azokat is, akik nem bátran harcoltak (hisz őket nyilván jobban gyötörte a félelem, mint a bátrakat), a szerző Fjodor Bámpírov iránt is teljes tisztelettel viseltetne, ha Bámpírov nem arra akarta volna tanítani az embereket, amihez maga sem értett. Ő viszont okított mindenkit mindenre, ha pedig a művészek, írók, genetikusok, kibernetikusok valamely csoportja vagy egyes képviselőik nem kellő tisztelettel viszonyultak kioktatásaihoz, Bámpírov altábornagy személyesen ült oda az írógéphez, és olyan sorozatot adott le rajta, akár egy géppuska: „Mi, a Nagy Honvédő Háború veterán harcosai, a hősi halottak nevében követeljük, hogy szigorúan büntessék meg…” A szovjet kormány pedig ilyen tiszteletet érdemlő embereknek nem mindig tudott nemet mondani.
    Egy idő óta Bámpírov altábornagy szemléltetés végett egy vörös zászlót is cipelt magával, egy külön erre a célra varrt vitorlavászon huzatban. Nem sima zászlót, hanem „Gárda”-i jelvényest, amelyen golyók, repeszek és helyenként konyhakés ütötte lyukak éktelenkedtek, és amelyen „Fel Berlinbe!” felirat volt látható. Fjodor Fjodorovics állítólag ezzel a zászlóval vette be 1945-ben az ellenség fővárosát, amit, az ő elbeszélése alapján, minden más ismert történelmi tényt figyelmen kívül hagyva, úgy képzelhetünk el, hogy az ellenség fővárosát úgy vette be, akárha medvét ejtett volna el (medvéről szintén mesélt), vagyis magányosan. Nem tudhatjuk, mi történt Berlinben, de az biztos, hogy Fjodor Fjodorovics ezzel a zászlóval egy csomó orosz várost meghódított. Mindenféle jeles évfordulókon: a Szovjet Hadsereg, A Hadiflotta, a Győzelem napján, a Nagy Honvédő Háború kezdetének napján, a németek Moszkva alatti legyőzésének, egyes csaták, folyóátkelések, erődök ostromának, hídfők és fővárosok elfoglalásának napján – Fjodor Fjodorovics elmaradhatatlan résztvevője volt az ünnepségeknek, amelyekre zászlójával érkezett. Még egyszer emlékeztetünk rá, sohasem feledkezett meg Szerjogáról, mindig Szerjoga, és úgy általában a hősi halottak nevében beszélt, az ő nevükben esküdözött és az ő nevükben átkozódott. Bámpírov, aki sikeresen megélte az öregkort, a háború után pedig minden tiszteletet, pozíciót, kitüntetést és fejadagot megkapott, sohasem értette meg, de nem is érezte, milyen szégyenletes dolog olyan emberek nevében beszélnie, akik nyomtalanul és ifjúkorban – a költő szavaival élve – úgy pusztultak el, hogy „nem szerethettek kedvükre és még az utolsó cigarettájukat sem szívhatták végig”.15
11.
    Fjodor Fjodorovics egyébként közlékeny embernek és az egészséges életmód hívének bizonyult. Könnyen összebarátkozott Aglájával, egy idő után már Glásának szólította, kölcsönadott neki egy „Fuss az infarktus elöl” című külföldi könyvet, és rávette, hogy reggelenként ő is kocogjon a tengerparton. Aglájának nem volt erre alkalmas ruházata, de az altábornagy odaszólt telefonon a városi pártbizottság titkárának, az odaszólt a városi végrehajtó bizottság elnökének, az odaszólt a városi kereskedelmi ellátó igazgatójának, aki odaszólt a sportbolt vezetőjének, és két nap múlva Aglája sötétkék kötszövött „Dinamó” feliratos melegítőben és az akkoriban éppen csak divatba jött edzőcipőben indult első futására. Bámpírov sportrövidnadrágban, „Adidas” szvetterben és ugyancsak „Adidas” edzőcipőben volt.
    A nagy termetű, jó felépítésű, kissé már ősz, de még fiatalos, napbarnította arcú Fjodor Fjodorovics már várta Agláját, de nem türelmetlenkedett, hanem helybenfutással melegített be.
    Az első nap Aglája csak gyalogolt, Bámpírov meg ugyanolyan tempóban futott mellette, de magasra emelt térddel, a keze úgy dolgozott, mint a forgattyú, és ő maga is olyan életvidáman fújtatott, mint egy gőzmozdony.
    Aglájának tetszett az altábornagy. Hatalmas, kissé hajlott birkózóháta volt, lapockája mozgékony, lába erős és izmos, barnára sült, ritkás szőrzettel borított vádlija úgy fénylett, mintha viasszal kenték volna be.
    Mindennap lefutottak a tengerpartra az aszfaltozott meredek szerpentinösvényen, szembetalálkoztak Krjucskovval, aki nyakában törölközővel, ugyanúgy lihegve és fújtatva, éppen felfelé futott.
    Az első napon Aglája alig félszáz métert futott, egy hét múlva pedig már könnyedén megbirkózott a szálloda és a kikötő közötti távolsággal, méghozzá oda-vissza, és még többet is tudott volna futni, de Fjodor Fjodorovics, akit a kora fölöttébb körültekintővé tett, lebeszélte arról, hogy túlzásba vigye a dolgot.
    – No – mondta Bámpírov Aglája mellett futva –, még az lenne jó, ha leszokna a dohányzásról vagy legalábbis csökkentené az adagot. Hiszen, ha belenéznénk a tüdejébe, belülről olyan volna, mint egy füstcsatorna. Csupa korom. Ha bekukucskálna, elszörnyedne. Hiszen én is dohányoztam, mint a nem is tudom, ki, azután problémáim lettek a lábammal, és az orvos figyelmeztetett, ha tovább dohányzom, láb nélkül maradok. Megköszöntem neki, kiléptem a rendelőintézetből, a cigarettát a kukába dobtam, azóta hat év telt el, és egy szálat sem szívtam el.
    Váll váll mellett futottak, mintha egy igába lettek volna befogva. Időnként melléjük szegődött egy Nukzár nevű, helyi, fiatal naplopó. Futballcipőben futott mellettük, és egyfolytában ugyanazt mormolta: – Öreg, add el a cipődet! Száz rubelt adok érte! – Szállj le rólam, fiam – hessegette Fjodor Fjodorovics –, ne molesztálj, nem látod, hogy hölggyel vagyok?
    – Add el, papa! – Nukzar nem tágított és emelte az árat: 120 rubel, 130, 150.
    Ez a párbeszéd zajlott le futás közben mindennap, a fiatalember állhatatossága értelmetlen és ezért érthetetlen volt. Fjodor Fjodorovics az itteni téli élet egyhangúságával magyarázta a viselkedését.
    – Nyáron saslikot árul, télen meg nincs mit csinálnia, csak úgy egyszerűen kocogni unalmas, hát ránk száll.
    Aglája és az altábornagy általában egymás mellett futottak, de időnként Bámpírov „elnézést, vadulok egy kicsit” figyelmeztetéssel hirtelen nekiiramodott, előrefutott vagy háromszáz métert, azután már kényelmes tempóban szaladt vissza Aglájához.
    Futás után Aglája kimelegedve, izzadtan, lassan ment fel a hegyre, néha hátrapillantott, nézte, hogyan úszik Bámpírov a hideg tengerben.
    Nem szánta rá magát, hogy a tengerben fürödjön, de tetszett neki a váltózuhanyozás, először forró vízzel, azután hideggel, megint forróval és hideggel, és ugyanígy – többször megismételve.
    Bámpírov és Aglája együtt jártak reggelizni, leültek az asztalhoz, amelyre már kitették a szalvétával letakart, tejföllel teli, metszett üvegpoharakat, a kristálycukorral meghintett tejfölös túrót, és már hozta is zsúrkocsin Nyinulja, a pincérnő a többi ételt, amit éneklő hangon kínált, nagy előszeretettel használva a különböző kicsinyítő és becéző alakokat:
    – Szép jó reggelt – dalolta –, mit reggelizünk ma? Egy kis tejbegrízt, finom kis zabkását, finom rántottácskát, túrós lepénykét, egy kis vagdalthusit, egy kis finom krumplival?
    Fjodor Fjodorovics nagyon komolyan vette az első étkezést, reggelire tejfölt, tejfölös túrót, egy adag tejbegrízt, három tojásból rántottát és egy darabka sajtot is evett. Aglájának reggel még nem volt étvágya, legfeljebb egy túrós lepényt evett, ivott egy korty teát, és már nyúlt is a cigaretta után.
    – Már megint mérgezi magát – észrevételezte az altábornagy.
    Aglája ilyenkor elszégyellte magát, mentegetőzni kezdett, és maga is csodálkozott, hogy mentegetőzik:
    – De hát nem is éhgyomorra szívom.
    – Maga csal. – Az altábornagy ravaszkásan hunyorgott. – Önmagát is becsapja, meg engem is próbál becsapni. Dehát én is ilyen voltam. Ahogy felébredtem, már nyúltam is a cigaretta után. Egész testemben remegtem, annyira hiányzott már egy slukk. Csak hogy ne éhgyomorra szívjam, haraptam egy falat kenyeret, egy kis répát, bekaptam egy kis fasírtot vagy akármit, és már kezdtem is füstölni, és borzasztóan elégedett voltam. Valójában pedig, kedves Glása, a dohányosoknak különösen alaposan kell reggelizniük. Annál is inkább, mert van az az ismert kínai bölcsesség: a reggelidet egyedül edd meg…
    – Tudom – szólt közbe ilyenkor Aglája –, az ebédedet oszd meg a barátoddal, a vacsorádat meg add az ellenségednek.
    – Pontosan – bólogatott lelkesen Bámpírov. – Van egy barátom, Vászka Szerov, ő is főtiszt, de hihetetlenül közvetlen ember, és mókás, mint egy gyerek. Már teljesen ősz, túl van a hetedik ikszen, de örökké csak a vicc meg a tréfálkozás. Azt mondja: „Én, Fégya, pontosan tartom magamat a kínai elvekhez: a reggelit magam eszem meg, az ebédet szívesen megosztom veled, a vacsorámat pedig az én Nyinkámnak adom.” És nevet hozzá.
    Persze, Bámpírov nem mindig tanítgatta, nevelgette Agláját, gyakran egyszerűen múltbéli fronttörténeteit mesélte, és ezek a történetek megint csak a szocreált idézték, olyanok voltak, mint az Ogonyokban vagy a Szovjet Harcosban megjelenő elbeszélések.
    Életszerűbbek voltak viszont azok a leírások, amelyeket korunk különböző kiemelkedő személyiségeiről adott, márpedig élete során Bámpírov nem kevés ilyen emberrel találkozott. Az SZKP KB tagjaival, miniszterekkel, tábornokokkal, és mindenkinek pontosan emlékezett a nevére, apai és keresztnevükön emlegette őket. Leonyid Iljics, Alekszej Nyikolájevics, Nyikoláj Viktorovics, Mihail Andrejevics, Anasztász Ivánovics… Szívesen mesélt rangos fogadásokról, különösen a Kremlbeliekről, ki volt jelen, hogy micsoda csillárok voltak, milyen étkészletben mit tálaltak fel és mit öntöttek a poharakba.
    Reggeli után ki-ki ment a számára előírt kezeléseire. Bámpírov masszázsra járt, kvarcszoláriumban barnult, Charcot-féle gyógyzuhanyt vett (igyekezett semmit sem kihagyni, amit ingyen adtak neki), Aglája beosztásában pedig elektroforézis és iszappakolás szerepelt – az utóbbi időben fájt a térde és a keze is.
    De maradt idő sétára is. Ebéd előtt és a délutáni csendespihenő után is sétáltak a szanatórium ösvényein. A sétautak körkörösen helyezkedtek el a sík terepen – anonim tréfamesterek az egyiket a „Kis infarktuskör”-nek, a másikat a „Nagy infarktuskör”-nek nevezték el. Érdekes, hogy a nap folyamán Fjodor Fjodorovics különbözőképpen nézett ki: minél később volt, annál öregebbnek. Ebéd után civil köpenyben és kötött sapkában, kezét a háta mögött összekulcsolva, kissé meghajolva úgy járt, mint a vesebetegek. Aglája mellette ment, de a keze valahogy útban volt, bármilyen helyzetben is tartotta – a háta mögött, a mellén összefonva vagy egyszerűen csak leeresztve, maga mellett –, mindenféleképpen természetellenesnek tűnt.
12.
    Sétáik gyakran elvitték őket ahhoz a helyhez, ahol egy tengerhez vezető meredek lejtő kezdődött, és ahol egy öntöttvas alapra szerelt, deszkából készült meghajlított támlájú pad állt – többnyire üresen. Időnként viszont nem volt üres. Olyan párocskák ültek rajta, akik taktilis érintkezés céljából vonultak félre. A tábornok és Aglája odamentek, leültek és halkan társalkodtak. A fiatalok általában zavart és elégedetlenséget éreztek, leváltak egymásról, feszült arccal ültek, időnként pillantásokat lövelltek az újonnan érkezettek felé, majd, miután megbizonyosodtak arról, hogy azok hosszú távra rendezkedtek be, felálltak és némán elmentek egy másik magányos helyre.
    Bámpírovnak ez a helyzet nagyon tetszett, szerette szétrebbenteni a párocskákat, sőt, ezt nem csak emberekkel csinálta. Fiatalkorában a falujában egy bottal járkált, és szétugrasztotta a párzó kutyákat.
    – Gyakran látom – mondta Aglájának –, hogy szép fiatal nő jön üdülni. A férje elkíséri, aztán meg kimegy elé az állomásra. Az ilyen nem érti, hogy a felesége itt egészen biztosan szerez magának egy szeretőt?
    – Hát azért nem mindenki – vetette ellen Aglája.
    – Mindenki – erősködött Fjodor Fjodorovics. – Csak ha szörnyen ronda, akkor nem. Ha viszont tűrhető külsejű, és van mit nézni és fogni rajta, akkor biztosíthatom, hogy így van. Sok időt eltöltöttem már különféle üdülőhelyeken, de olyan nőt, akinek volt rá lehetősége, és ő mégsem és soha, senkivel, egyszer sem láttam. Egyébként a németeknél van egy olyan szokás, miszerint egyszer egy évben a férjek meg a feleségek megcsalhatják egymást, még külön is alhatnak, de erről aztán egész évben hallgatnak. Körülbelül így van ez nálunk az üdülőhelyeken. A feleség üdül egy jót, ami történt, megtörtént, aztán annyi, egészen a következő nyárig.
    – Embere válogatja – mondta Aglája. Nemrég láttam egy filmet, a „Kastánkás hölgyet”…
    – Kastánkásat vagy Kutyásat? – kérdezte Bámpírov.
    – Várjon csak. – Aglája gondolkodott egy kicsit, majd felsóhajtott. – De hülye vagyok! Hát persze, hogy „Kutyás hölgy”, van benne egy olyan kis kutyus. Hát azok ott azon az üdülőhelyen olyan jól nekikezdtek, hogy abba se tudták többet hagyni. Annak ellenére, hogy a nőnek férje is volt, meg kutyája is.
    – Mér’, a nő a kutyával is? – kérdezte rémülten az altábornagy.
    – Már nem emlékszem, tudja, én ezeket a filmeket csak amúgy fél szemmel nézem, közben általában valami máson jár az eszem.
    – Akkor sem értem – mondta az altábornagy –, mit képzelnek az ellenőrző szervek? Hiszen időnként, már elnézést a kifejezésért, elképesztő, milyen szemeteket adnak. Hát még a könyvekben miket írnak! És minden átmegy. És még ezt nevezik cenzúrának. Még hogy cenzúra, amikor tízezer írónk van! El tudja ezt képzelni? Tízezer! Nekem a hadosztályomban feleannyi emberem volt. Egyszer szóvá is tettem ezt Leonyid Iljicsnek. Leonyid Iljics, mondom neki, minek nekünk ennyi író? Válasszon ki közülük mondjuk ötöt vagy tízet, tehetségeset, pártosat, öntudatosat. Adjon nekik témát, aztán csak dolgozzanak szépen.
    – Csak nem ismeri személyesen Brezsnyevet? – kérdezte Aglája.
    – Leonyid Iljicset? – kérdezte vissza Bámpírov. – Hát hogyne ismerném! Errefelé ismerkedtünk össze. Ha arra ott, jobbra elhajózik, először Tuapsz jön, aztán Novorosszijszk, és még Novorosszijszk előtt van egy csücsök, Miszhakónak hívják. Nem Misz Hakónak, hanem egybe az egész: Miszhako. Mi ott 1943-ban a hadosztályommal partra szálltunk Cézár Kunyikov őrnagy vezetésével. Bátor ember volt, bár zsidó nemzetiségű.
    – És Brezsnyev is ott volt?
    – Hát nem egészen, inkább, hogy úgy mondjam, elő-előfordult. Amikor megérkeztek a főerők, Brezsnyev volt a hadsereg politikai osztályának a vezetője. Mellesleg szólva, ő adta át nekem a „Vitézségért” érdemérmet. És ami a legérdekesebb, még emlékszik is rá. Ha valamilyen veterán találkozón összefutunk, és megkérdezem: „Leonyid Iljics, emlékszik, áradott nekem egyszer egy érdemérmet?” Ő meg nevet, és azt mondja:.Fégya, ne viccelj már, hát hogyne emlékeznék rád?” Köztünk szólva, nagyon jó ember. Tény, hogy szeret inni, és nem közömbös a maga, Glása, neméhez sem, ugyanakkor, ha van az embernek valami kérése, akkor mindig figyelmesen meghallgatja, aztán csak csettint egyet – így – a kezével, és azt mondja a parancsőrtisztjének: „Jegyezd fel, és ügyelj rá, hogy megcsinálják.”
    Amikor Fjodor Fjodorovics Aglájával megismerkedett, kezdő özvegy volt, a felesége fél évvel azelőtt halt meg tüdőrákban. „Ő is – jegyezte meg Fjodor Fjodorovics Aglájának – dohányzott, mint maga.”
    Amikor elvesztette a feleségét, kiköltözött a városból. Volt ugyan Moszkvában egy jó főtiszti káderlakása a Begovaja utcában, de ott a nagyobbik lánya lakott; egy már negyvenéves, nehéz természetű vénlány. A kisebbik lánya, Aszenyka, gyönyörű, erélyes – az ilyeneket szeretik a férfiak –, egy diplomatához ment feleségül, és most két gyerekükkel együtt Indiában élnek. A kisebbik fia, Szergej, aki Bámpírov bajtársa tiszteletére kapta a nevét, nagyapja nyomdokába lépett: pilóta, a repülőszázad parancsnokának politikai helyettese.
    – És a város környékén nyaralója van? – érdeklődött Aglája.
    – Hát igen. Jó nagy. Fél hektár föld van hozzá, emeletes, nyolc szobás. Képzelje, néha annyira bánt, szabályos sírhatnékom van tőle.
    – Hogy érti? – nyugtalankodott Aglája.
    – Másoknál nyolc emberre jut egy szoba, nálam meg egy emberre nyolc. És néha csak ülök az egyik szobában, a másik hét meg üres. Ha meg átmegyek egy másik szobába, akkor meg az előbbiben nem vagyok ott.
    Egészséges életmódja ellenére Fjodor Fjodorovics gyakran panaszkodott fejfájásra és álmatlanságra.
    – Este – mesélte – valami madár rikoltozott, aztán a szél zúgott, aztán nem tudom, mi volt, de egyszerűen nem tudtam aludni. Nyilván ott fenn történnek valami légköri jelenségek. Amíg fiatal voltam, semmiféle ilyet nem éreztem meg. A fronton a szó szoros értelemben ágyúval sem lehetett felébreszteni, most meg a sztratoszférában összeütköznek valami légtömegek, vagy a hold nem úgy lóg az égen, ahogy szokott, én meg, aki ember vagyok, a természet ura, egy ilyen semmiség miatt nem tudok elaludni. Felgyújtom a villanyt, kinyitok egy könyvet, kezdek elálmosodni. Leteszem a könyvet, leoltom a villanyt – nem jön álom a szememre. Tudja, én az egész háborút egy karcolás nélkül megúsztam, de hát az idegi megterhelés nagy volt, úgy látszik most jön ki rajtam. Ez olyan, mint az időzített bomba.
    Vacsora után a társalgóban esti híradót, hokimeccset, műkorcsolya-közvetítéseket néztek, vagy a moziterembe mentek, ha valami régi, szívükhöz közel álló, fekete-fehér filmet vetítettek, amelyek az ötéves tervről, a háborúról, a gabona-betakarításról, a párttagsági könyvről vagy kémekről szóltak.
13.
    Aglája nagy örömére szinte minden tekintetben elvbarátra talált Fjodor Fjodorovicsban. Az altábornagy osztotta Aglájának az októberi forradalommal, a polgárháborúval, a villamosítással, az iparosítással, a kollektivizálással, az ellenzék szétverésével, a Nagy Honvédő Háborúval, Sztálinnal és Sztálinnak az elért eredményekben és a győzelemben játszott szerepével kapcsolatos nézeteit. Hruscsovot ő sem kedvelte, de Brezsnyevről jó véleménnyel volt, amit Aglája őszintén szólva nem mondhatott el magáról.
    Aglájához hasonlóan Fjodor Fjodorovics sem szerette a revizionistákat, vagyis azokat az embereket, akiknek nem tetszett a múlt, akik bírálták a pártot és a szovjethatalmat, akik az irodalomban és a festészetben a realizmusnál előbbre tartották a kificamodott formákat.
    – Nemrég elmentem egy kiállításra – mesélte Bámpírov. – Azt mondták: fiatal, tehetséges művészek. Modernistáknak hívják őket. Absztrakcionistáknak. Na, szóval megnéztem. Egy merő mázolmány volt az, semmi más. Nézi az ember, és nem tudja felfogni, mit lát. Nem világos, hogy ház az, erdő, folyó vagy egy kutya. Itt egy vonal, ott egy kacskaringó. Ahogy mondani szokás: a fene se tudja micsoda, de pántlikával átkötve. Odamentem az egyik ilyen művészhez, és udvariasan megkérdeztem: „Mi a címe a képének?” Erre azt mondja: „Szótlanság.” Én meg azt mondom erre: „Inkább »Agyatlanság«-nak kellett volna elneveznie. Mit rajzol maga? Mire pocsékolja a festéket? mondom neki. – Egy szamár a farkával is szebbet rajzol.” Az, meg, képzelje csak, micsoda egy pimasz, azt mondja nekem, hogy „Ilyen alacsony színvonalon nem óhajtok önnel tárgyalni.” Mire azt mondom (magamban): „Megállj, te rohadék! Nem azért ontottam a véremet a fronton, hogy te, parazita, a nép nyakán ülj, és efféle mázolmányokat gyárts.” Hazamentem és beírtam az újságba. Összeszedtem egy pár veterán haveromat, mind aláírta, az újság meg leközölte. A fickót pedig megrovásban részesítették a Képzőművészeti Alapban a formalizmusáért, szerintem jól tették.
    – Nem jól! – tiltakozott élesen Aglája.
    – És miért nem? – csodálkozott Bámpírov. – El sem tudja képzelni, micsoda egy mázolmány volt az!
    – Hát éppen azt mondom – mondta Aglája izgatottan, ököl be szorított kézzel. – Ezért nem megrovás jár, hanem agyonlövés!
    – Micsoda? – Bámpírovnak torkán akadt a szó, mintha egy élő légy került volna a légcsövébe. – Ejha! – mondta azután. – Maga nagyon heves természetű asszony!
    – Miért, maga mit gondol? – folytatta Aglája. – Hiszen ez nem csak ártalmatlan maszatolás. Nem úgy van az. Megrontják a fiatalságot. Húszmillió szovjet embert veszítettünk el a háborúban. És? Minek? – Ebben a pillanatban Aglája őszintén hitte, hogy a húszmillió szovjet ember halála tényleg az absztrakcionista festők bűne. – Nem mondta, és úgy érezte, nincs ok a kíméletre. – Ezek megérdemelnék, hogy agyonlőjék őket.
    – Igen – helyeselt Bámpírov –, igaza lehet. Annak idején mi a fronton az ilyeneket…
    Azt akarta mondani, hogy annak idején a fronton az ilyen festőket tényleg agyonlőtték, de azután elgondolkodott, és eszébe jutott, hogy a fronton nem is voltak ilyen festők. Volt ugyan egy karikaturista, aki a frontújságban Hitlert rajzolt, de absztrakcionista nem volt egy sem.
    – Hát, szóval… – Az altábornagy elpilledt, és száját a tenyerével takarva ásított egyet. – Ami pedig Sztálin elvtárs emlékét illeti, vele kapcsolatban azt gondolom, hogy hamarosan elégtételt fognak szolgáltatni neki. Az is lehet, hogy pár nap múlva. Egy nagyon felelős beosztású elvtárs mondta nekem… – E szavaknál Fjodor Fjodorovics hátrafordult, gyanakodva alaposan megnézte a mögöttük lévő bokrokat, és suttogóra fogta a hangját. – Azt mondták nekem, hogy egy külön határozatot hoznak majd. Mihail Andrejevics Szuszlov kifejezetten ezen dolgozik.
    Lefekvés előtt ismét bementek az ebédlőbe, ahol az asztalokon már ott álltak a szalvétával lefedett kefires poharak. Aglája a helyszínen itta meg az adagját, Fjodor Fjodorovics viszont mindig magával vitte a szobájába. A szobáik szomszédosak voltak, a lépcsőtől a második az altábornagyé, a következő meg Aglájáé. Általában a férfi szobája előtt búcsúztak el, hogy azután reggel ismét találkozzanak a közös futás előtt.
14.
    Ha híre ment, hogy a híres altábornagy Szocsiban tartózkodik, néha meghívták valamelyik környékbeli szanatóriumba vagy városba, hogy lépjen fel az üdülővendégek, a fiatalság, a katonák, a tengerészek és a veteránok előtt. Ilyenkor Bámpírov felvette arany váll-lapos, brokátöves altábornagyi díszegyenruháját, kitűzte érdemrendjeit és a Szovjetunió hősének kijáró csillagot, amitől egyszeriben nagyon fontosnak és megközelíthetetlennek tűnt. Amikor azonban magához vette elmaradhatatlan, huzatban tartott zászlóját is, a összkép rögtön elhalványult; Bámpírov a sétapálcás Charlie Chaplinre kezdett hasonlítani. Volt, hogy egész nap távol volt, sőt néha két napig is. Aglája Bámpírov társasága nélkül unatkozott. Reggelente egyedül futott, de lerövidítette az utat, el a kikötőig és vissza, azután haza.
    Egyszer az altábornagyot helikopterrel vitték Szamtredia városába, és jó sok ajándékcsomaggal hozták vissza, amelyeket a napfényes Grúzia dolgozóitól kapott, azaz a helyi pártvezérektől. Az ajándékok között volt egy négyliteres műanyag kanna is, tele „Izabella” szőlőből készült újborral.
    Bámpírov meghívta Agláját egy kis kóstolóra.
    Aglája elfogadta a meghívást, és némi visszafogott kíváncsisággal ment be Bámpírov szobájába. Eddig úgy viselkedtek, mint két nyugdíjas, más jellegű kapcsolatnak köztük árnyéka sem volt. Mostanra azonban mindkettőjüknek úgy tűnt, kapcsolatuk elért egy bizonyos, további tisztázást igénylő ponthoz. Végül is mindketten özvegyek, és bár benne vannak már a korban, de azért még nem annyira, hogy minden egyéb ki lenne zárva. Egyszóval, Aglája úgy ment be Bámpírov szobájába, hogy nem számított semmi konkrétumra, de olyan előérzete volt, hogy a helyzet valamiféle tisztázására sor fog kerülni.
    Bámpírov szobája pontosan olyan volt mint az övé, négyzet alakú, két ablakkal, faággyal, dívánnyal, dohányzóasztalkával és két képpel a falon. Az egyiken Siskin medvéi voltak, a másikon egy helyi művész alkotása „Viharjelzés” címmel – sziklák, világítótorony és hullámok.
    – Tessék – mondta Bámpírov –, ezt is művész festette, de ránéz az ember, és látja, hogy mi van rajta: kövek, hullámok, világítótorony. Lehet, hogy nem egy tehetséges festő, de minden élethű, nem olyan, ahogy mondani szokták, mint a „Zrí a Krímben”, „Krím a ködben”, és semmi nem látható.
    Az asztalkán a tavalyi Ogonyok újság megfejtetlen keresztrejtvényei mellett a fent említett kanna, két vékony teás pohár, egy gyümölcsöstál (rajta alma, mandarin és fejioamagok), egy kerek lepény, nagy tányér szulugunyi sajt és még valami nagyon különös tennék volt, ami leginkább diós gumikolbászra hasonlított. Fjodor Fjodorovics azt mondta, hogy ezt nem gumiból csinálják, hanem szárított szilvaléből meg dióból, és úgy hívják, hogy csurcshella.
    – Csucshella? – kérdezte vissza Aglája. – Úgy, ahogy Kim Ir Szent hívják?
    – Nem – mondta komolyan Fjodor Fjodorovics. – Kim Ir Szen elvtársat a koreaiak úgy hívják, hogy a nagy csucshe, ez meg csurcshella. Nem csucs, hanem csur. Mellesleg, csurcs angolul templomot jelent. Egészségére, Glasenyka.
    A borivás művészetében való jártasságát kimutatván, Bámpírov először megszemlélte pohara tartalmát a fény felé fordítva, azután megdöntögette a poharát, körözött vele, úgyannyira, hogy a bor örvényleni kezdett a pohárban, majd az ajkához emelte, és Aglájára nézett.
    – Na, milyen? Ízlik? Mellesleg, nekem egyszer egy orvostudományok doktora elmagyarázta, hogy az alkohol a szót furcsán hangsúlyozta – kis mennyiségben rendkívül hasznos dolog. Ez nem ám olyan, mint a dohányzás. A dohányzás az teljesen káros. Ettől viszont… Shakespeare folyton pezsgőt ivott, Goethe, a német író pedig minden nap megivott egy üveg vörösbort. Sztálin elvtárs is kedvelte a vörösbort, a „Hvancsrahará” -t. Bár a vodkát sem vetette meg. Magam is koccintottam egyszer vele vodkával.
    – Maga? – csodálkozott Aglája. – Sztálinnal? Személyesen?
    – Magától értődik, hogy személyesen – mosolygott Fjodor Fjodorovics. – Talán lehet nem személyesen koccintani? Ha látta valaha a Győzelmi díszszemléről azt a régi híradót, akkor engem is észrevehetett rajta. Ott még fiatal vagyok, és bajuszom is van. A közös kupacba dobom a fasiszta zászlót. Csak egyen, egyen szépen, ez a sajt, a szulugunyi, szintén nagyon finom, nagyon könnyen emészthető, és kalcium is van benne, ami a női szervezet számára rendkívül fontos. Igen… – Fjodor Fjodorovics ivott egy kis bort, hátravetette a fejét, ködös lett a tekintete. – Aztán, a díszszemle után, a Kremlben állami fogadás volt. Hát tudja, a vacsora, az rendkívül különleges volt. Most már, mondhatni, el vagyok kényeztetve, de akkor, gondolhatja, életemben először ettem császármadarat és julienne levest gombából. Vacsora után felálltunk az asztaltól, hogy egy kicsit megmozgassuk a tagjainkat. Szóval, ahogy állunk éppen az ablaknál – mi, egy csoport főtiszt –, dohányzunk, beszélgetünk, amikor a barátom, Vászka Szerov, oldalba bök a könyökével. Megfordulok: „Mit lökdösöl?” Hát erre mit látok, te jó ég! Előttem maga Sztálin elvtárs egy olyan, tudja, sötétszürke egyenruhában. A mellén egy aranycsillag és kész, semmi más. Olyan közel állt hozzám, mint maga, Aglája, még talán közelebb is. A kezében egy pohár vodka. Mellette meg Vjacseszláv Mihajlovics Molotov, Gregorij Maximilianovics Malenkov és Iván Sztyepanovics Konyev marsall. És képzelje csak el, Sztálin elvtárs a vodkát a jobb kezéből átteszi a bal kezébe, a jobb kezét meg odanyújtja nekem és azt mondja: „Üdvözlöm, Sztálin.” Pontosan így: „Sztálin.” Mintha elképzelhető lett volna, hogy én nem tudom. Én úgy elképedtem, hogy csak bámultam tátott szájjal. Ő meg azt mondja: „Hát magát hogy hívják?” Én meg, tudja, szeretnék neki válaszolni, de ahogy mondani szokták, torkomon akadt a szó. Sztálin elvtárs meg áll, néz rám és vár. És akkor Konyev nagyon jól kihúzott a pácból. „Ez mondta – Sztálin elvtárs, Bámpírov ezredes.” Sztálin meg visszakérdezte: „Bámpírov? Fjodor Bámpírov? A száztizennégyes gépesített lövészgárda parancsnoka? A volt felderítő?”
    Na, ettől aztán tisztára megnémultam. El tudja képzelni, a generalisszimusz, a Legfelsőbb Főparancsnok, akinek annyi hadosztálya, embere és felderítője van, csak nem tudja mindenkinek a teljes nevét? Ő meg azt mondja: „Maga, Bámpírov elvtárs, nem iszik?” Elképzelheti, hogy mennyire megijedtem, nem tudtam, hogy mit mondjak. Ha azt mondom, hogy iszom, azt hiszi, hogy iszákos vagyok. Ha azt, hogy nem iszom, az megint csak nem jó. Állok és hallgatok. Sztálin elvtárs megint Konyevhez fordult: „Úgy látom, a maga Bámpírovja néma is, meg nem is iszik.” Itt Iván Sztyepanovics megint kisegített. „Lehet-e az, Sztálin elvtárs – mondta –, hogy egy frontharcos felderítő nem iszik?” – „Hát épp ezt gondolom én is – mondta Sztálin –, olyan felderítő nincs, aki nem iszik. Aki iszik, nem biztos, hogy felderítő. Egy néma ember viszont lehet felderítő, annak csak látnia és hallania kell, de az nem lehet, hogy nem iszik. Olyan ember, aki nem iszik, az sohasem lehet felderítő.” Hát ezt mondta nekem, és én ezt egész életemre megjegyeztem.
    Fjodor Fjodorovics maga előtt tartott egy darab csurcshellát, egy időre gondolataiba mélyedt és hallgatott, de azután újra felélénkült.
    – És képzelje el, ezek után azt mondja nekem: „Ha magának, Bámpírov elvtárs – mondja –, nincs ellenére, akkor igyunk.” El tudja képzelni? Hogy nincs-e ellenemre! És még azt mondják, Sztálinnak nagyzási hóbortja volt. Miféle nagyzási hóbortja, ha ő kérdezi meg egy ezredestől, nincs-e ellenére az, hogy együtt igyanak? Hát én bizony, ha azt mondta volna: „Bámpírov, igyál meg egy vödör vodkát vagy akár petróleumot”, akármit is megittam volna. Nem is emlékszem rá, hogy került egy pohár vodka a kezembe. „Na – mondta Sztálin –, mire igyunk?” Összeszedtem a bátorságomat, és azt mondtam, egyenesen a szemébe nézve: „Sztálin elvtársra.” Ő megint elmosolyodott, és azt mondta: „Hát jó, ha Sztálin elvtársra, akkor Sztálin elvtársra, Sztálin elvtárs sem egy utolsó elvtárs.” Felém nyújtotta a poharát, koccintottunk, kortyolt egyet a vodkájából, és rám nézett. Én meg, tudja, még a háború előtt a falumban megtanultam a vodkát kortyolás nélkül inni, csak úgy egyenest; nézze csak meg, önmagától megy le a nyelőcsövömön.
    Fjodor Fjodorovics töltött magának még egy kis bort, felállt, hátravetette a fejét, szélesre tátotta a száját, megint úgy felkavarta a bort, ahogy a borkóstolás előtt, majd megdöntötte a poharat a szája fölött. A bor örvénylő folyamban folyt be az altábornagy torkába, akár egy tölcséren keresztül, és úgy csörgedezett, mint egy hegyi patak. Eközben az ádámcsutkája meg se moccant.
    – Ez igen! – értékelte Aglája. – Hát ez aztán jól megy magának!
    – Hát, Sztálin elvtárs is csodálkozott. Megnézte, hogyan csinálom; „Ejha, mondta, maga nem is Bámpírov, hanem Vámpírov. Tényleg – azt mondja –, honnan van ilyen furcsa vezetékneve? Mit válaszolhattam volna? „Nem tudhatom – mondom –, Sztálin elvtárs.” „Valóban, nem tudhatja – mondja. – Lehetséges, hogy az ősei tényleg valami vámpírok voltak. Ezt én – azt mondja –, persze, csak úgy a tréfa kedvéért mondom.” Elnevette magát és továbbment. Konyevvel kezdett beszélni, de már nem rólam, hanem valami másról. Lehet, hogy rólam azonnal elfelejtkezett, de számomra ez az emlék a sírig tart. Bármennyire sok, hogy úgy mondjam, nagy embert láttam, Sztálin, az mégiscsak Sztálin.
    Az altábornagy és vendége izgatottan elhallgattak, Bámpírov az újfent átélt emlék, Aglája az imént először hallottak hatására.
    – Most meg azt beszélik – mondta Aglája, ellenvetésre várva –, hogy Sztálin ragyás volt.
    – Marhaság! – cáfolta meg azonnal az altábornagy. – Már miért lett volna ragyás? Miért pont ragyás? Én az összes ilyen emberrel, aki ilyeneket beszél, hát én nem is tudom, mit csinálnék. Sztálinnak kellemes, férfias, orosz arca volt.
    – Hát ő azért grúz nemzetiségű volt – tartotta fontosnak pontosítani Aglája.
    – Hát igen – mondta az altábornagy –, ez igaz. De az arca orosz volt.
    Még ittak egy kicsit, Fjodor Fjodorovics fotóalbumokat mutogatott Aglájának, amelyekben néhány kép már kifakult. A felvételek többnyire egyszerűek voltak, a családjáról készültek. Feleségével az esküvő után. Biciklitúrán. A strandon. Az első fiúgyermek. Egy fiú, egy lány. Három gyerek. Kis gyerekek. Nagy gyerekek. Fjodor Fjodorovics hazafias tevékenysége egy külön albumban lett megörökítve. Az első oldalon egy akkoriban készült, teljes alakos fénykép volt, Bámpírov teljes katona-egyenruhában, tányérsapkában, tábornoki csíkokkal és kitüntetésekkel. Azután meg egyenruhában és civilben, mindenféle ceremóniák résztvevőjeként. A tüzériskola növendékei előtti felszólalás közben. Veterántalálkozó Mamaj kurgánján. Fjodor Fjodorovicsnak kitüntetéseket, okleveleket és ismét csak kitüntetéseket adnak át. Csujkov marsallal, Bagramján marsallal. Veterántalálkozó május 9-én a Nagy Színháznál. Még egyszer a Nagy Színháznál. És egyszer csak Brezsnyevvel. A Sztálinról szóló történet után Brezsnyev nagy izgalmat nem váltott ki Aglájából, de azért mégiscsak érdekes volt.
    – Mi az, amit átad Brezsnyevnek? – kérdezte Aglája.
    – A veteránklubunk tiszteletbeli elnökének járó igazolványt. Ezen meg itt, ezzel a zászlóval vagyok. Látta már kibontva? Mindjárt megmutatom.
    Bámpírov kiszedte a zászlót a huzatából, kibontotta és díszlépésben fel s alá masírozott Aglája előtt, bemutatva, körülbelül hogy vonult be vele Berlinbe. Aglája igyekezett, de sehogy sem tudta elképzelni, hogy lehetett súlyos harcok közepette ily módon bevonulni a városba.
    – De hisz maga már hadosztályparancsnok volt akkor emlékeztette Aglája. – Maga nem tudhatott csak úgy a zászlóval…
    – Ugyan már, miket beszél! – tiltakozott hevesen Fjodor Fjodorovics. – Maga el se tudja képzelni, milyen ember voltam én akkor. Fiatal… Mármint, hogy viszonylag fiatal. Amikor vége lett a háborúnak, harminchat éves voltam, de már hadosztályt vezettem, és a katonák „apánk”-nak szólítottak. De forróvérű voltam, úgy bizony. Mindig csak törtettem előre. A zászlóval… Bizony. Egyszer az egyik csatában megsérült a zászlóvivő, már kezdett összerogyni. Ha kiejti a kezéből a zászlót, gondoltam, vajon morálisan milyen hatással lesz ez a személyi állományra? És akkor én, tudja – Bámpírov ismét fellángolt, izgalomba jött –, előreugrottam, kikaptam a zászlót a kezéből és… – És Bámpírov egy ahhoz hasonló jelentet mesélt el, amelyet Aglája nem is olyan régen egy filmben látott.
    Aglája az órájára nézett. Már majdnem tizenkettő volt. Felkelt a helyéről.
    – Hát, nekem már mennem kell.
    – Várjon – állította meg Bámpírov.
    Aglája kérdőn nézett rá.
    – Elfelejtettem megmutatni magának – mondta Bámpírov, és az íróasztal fiókjából kivett egy hosszúkás tárgyat, amelyről kiderült, hogy egy tőr, ezüsttokban. – Ez az. Ezt Saliko Kurasvili tábornok, egy frontharcos bajtársam ajándékozta nekem Szamtrediában. A tizenkilencedik század elején készítették, és Alexandr Petrovics Jermolovnak ajándékozták. Biztos emlékszik rá, ő hódította meg valamikor a Kaukázust.
    Az egyenes tőr közepén egy vércsatorna húzódott, aranymarkolatának végén egy rubinszemű tigrisfej volt, pengéjén pedig egy megfeketedett felirat, amelyet Aglája, hunyorítva, szemüveg nélkül is el tudott olvasni.
    – ”Öl ellent győz” – olvasta fel Aglája fennhangon, majd ránézett az altábornagyra. – Ez meg mit jelent?
    – Hát, ami azt illeti – tárta szét a karját Fjodor Fjodorovics –, magam sem tudom. Saliko se tudja. Kész talány, az bizony. Szóval akkor mi, ezek szerint, holnap reggel, mint mindig, találkozunk a kijáratnál.
    – Igen – mondta Aglája, egy kicsit csalódottan. Fjodor Fjodorovics Agláját egészen az ajtajáig elkísérte.
15.
    Másnap azután megint futottak, ettek, sétáltak, este Bámpírov meghívta Agláját a szobájába, hogy tovább iszogassák az „Izabellát”, megmutatott neki egy albumot, amelyben újságokban megjelent anyagok voltak: néhány vele készített interjú, három nagy cikk és hatalmas mennyiségű kisebb újságkivágás. Az egyik cikknek ez volt a címe: „A háborús hős békés napjai”, a másiknak: „Berlin alatt”, a harmadiknak pedig: „Senkit sem felejtünk, semmit sem felejtünk” – mind a háromban az altábornagy visszaemlékezései voltak olvashatók az elesett harcostársakról, köztük Szergej Zsukovról is. De ezek többségében olyan díszszemlékről, gyűlésekről, nagygyűlésekről, fogadásokról és más ünnepélyes szertartásokról tudósító rövid hírek voltak, amelyeken Bámpírov altábornagy is részt vett, és ahol a neve másokéval, néha fontos és jelentős nevekkel együtt szerepelt.
    …Üldögéltek, itták a bort, felidézték a háborút, betegségekről beszélgettek, meg arról, hogy felborul t a természet egyensúlya, a fiatalokról, akik gátlástalanul viselkednek: sortban és ujjatlan nyári ruhában, egymást átkarolva járnak az utcán, és a strandon annyira jelképes öltözékben fürdőznek, hogy akár meztelenre is vetkőzhetnének.
    – Külföldön meg aztán – mondta Fjodor Fjodorovics vannak olyan strandok is, ahol a férfiak és nők végképp anyaszült meztelenül fürdőznek, és még csak nem is szégyenkeznek egymás előtt.
    Miközben erről beszélt, Bámpírov megvetően fintorgott, és köpködött.
    És végre elérkezett az a pillanat, amelyhez Aglája és az altábornagy kapcsolata szükségszerűen el kellett hogy vezessen. Az altábornagy mintegy véletlenül Aglája térdére tette a kezét, közben meg a másik oldalra fordította fejét.
    Aglája összerezzent, mozdulatlanná dermedt, és az ellenkező irányba fordította a fejét.
    – És ez az időjárás is – mondta az altábornagy –, ennek is egyre csak több az anomáliája.
    – Igen – fejezte ki egy szóval egyetértését Aglája.
    – Gombát pedig semmi esetre sem szabad enni – mondta az altábornagy, és minden átmenet nélkül olyan bőszen vetette magát Aglájára, mint ahogy talán annak idején Berlint ostromolta. Hanyatt döntötte, keze eltűnt a szoknyája alatt, és már el is kapta a harisnyakötőjét. Aglája nem számított ilyen heves rohamra, ösztönösen védekezni kezdett. Mindkét tenyerét a férfi szúrós fejtetőjének feszítette, nekiveselkedett, hogy eltaszítsa, de ebben a pillanatban, ahogy ez nemcsak a filmekben szokott megtörténni, hanem az életben is, hangosan kopogtak az ajtón. Bámpírov megriadt, és pánikszerűen visszavonult. Előbb Aglájára nézett, majd az asztalra, ahol még ott voltak az étel és az ital maradékai. Nem volt ebben a helyzetben semmi természetellenes vagy törvénytelen, már csak azért sem, mert mind a ketten, ha úgy vesszük, szabad emberek voltak. De mégsem voltak azok, mert szovjet emberek voltak, akik, mint a gyerekek, abban a tudatban nevelkedtek fel, hogy minden titkos vágyukat azonnal felfedhetik, ítéletet mondhatnak róla, elítélhetik és meg is büntethetik. Az adott esetben például visszavonhatták volna a beutalójukat, elzavarhatták volna őket a szanatóriumból, kiszerkeszthették volna a Krokodil című vicclappban, személyi ügyet kreálhattak volna, kizárhatták volna őket a pártból, és ez Bámpírov számára katasztrofális lett volna, Aglája számára pedig… Egyébként neki ez semmit nem jelentett volna, de ő is megijedt.
    Ezért, amikor kopogtak, az altábornagy gyorsan elkezdett rendet rakni az asztalon, Aglája pedig a másik falhoz pattant, sietve megigazította a szoknyáját, és kibámult az ablakon, mintha csak azért jött volna ide, hogy az esti kilátásban más ablakából gyönyörködhessen. Végül Fjodor Fjodorovics az ajtóhoz ment, résnyire nyitotta, és Polinát, a folyosóügyeletest pillantotta meg, aki divatos hölgy volt, nagy mellén dzsörzéblúz feszült. Egy papírlap volt a kezében.
    – Egy üzenetet kapott – mondta, és benézett a szobába.
    – Köszönöm – mondta az altábornagy, miközben testével igyekezett megakadályozni, hogy a nő belásson a szobájába, még a a karját is széttárta, mintha csak föl akarna szállni.
    – Nem kell takarítani? – kérdezte Polina, és azon igyekezett, hogy legalább valamit meglásson a férfi hóna alól. – Mire vár? – kérdezte Bámpírov.
    – Nem akar választ írni?
    – Még nem tudom. – Fjodor Fjodorovicsnak egyszerre csak eszébe jutott, hogy nem kisfiú már, ráadásul özvegy, joga van erre, semmi elítélendőt nem cselekedett, és senkinek semmi köze ahhoz, hogy mit csinál.
    – Elolvasom a levelet – mondta élesen –, és ha szükséges lesz, majd hívom. Ha pedig nem lesz szükséges… Elgondolkodott, s mivel nem jutott eszébe jobb folytatás, így fejezte be: – Ha pedig nem lesz szükséges, akkor nem fogom hívni.
    Becsapta az ajtót az ügyeletes orra előtt, valamit morgott az orra alatt, és visszament a dohányzóasztalon lévő szemüvegéért. Fölvette, elolvasta a levélkét, és odahívta Agláját:
    – Aglája Sztyepánovna!
    Aglája megfordult – zavara még nem csillapodott –, és odament Bámpírovhoz.
    – Elkérhetem a szemüvegét? – kérdezte, egy kicsit restellte, hogy már látásjavító eszközre szorul, és ezt olvasta:
    „Fégyka, Novorosszijszkban vagyok, azonnal gyere. L. Brezsnyev.”
    – Elmegy? – kérdezte Aglája.
    Bámpírov csodálkozva nézett rá, és Aglája rögtön felfogta, hogy ostobaságot kérdezett.
    Negyedóra sem telt bele, és Bámpírov altábornagy talpig díszegyenruhában, kitüntetésekkel, arany váll-lappal, brokátövvel; hosszú köpenyben és magas kucsmában, egyik kezében aktatáskával, a másikban – minden eshetőségre felkészülve – a zászlóval, már indult is le a rá várakozó Csajka márkájú kormánygépkocsihoz.
16.
    Az ok, amiért Bámpírov altábornagyot ilyen sürgősen berendelték, az volt, hogy Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára hatvanharmadik születésnapját, mivel éppen Novorosszijszkban volt – harcostársai között szerette volna megünnepelni. Leonyid Iljics december 19-én született, mindössze két nappal Sztálin születésnapja előtt.
    Ily váratlan meghívást kapván, Bámpírov hirtelen nem tudta, mit is ajándékozzon a neves születésnaposnak, majd eszébe jutott a tőr, kezébe vette, de habozni kezdett, odaadja-e vagy sem? A pengén lévő felirat nagyon zavarta. Mivel azonban az altábornagynál semmi ennél megfelelőbb nem volt (egy nem megfelelő tárgyat csak nem lehet egy ilyen nagy embernek ajándékozni?), végül is beletette a tőrt az aktatáskájába, és elutazott.
    Már késő este volt, amikor az altábornagy autója, elhagyva az előtte kitáruló vörös csillagos zöld kaput, begördült a Novorosszijszk közelében fekvő állami nyaraló területére. A kapun túl a gépkocsit azonnal megállították. Az ügyeletes tiszt sátorlapban volt, amely elfedte rendjeleit, odament az altábornagyhoz, és megkérte, hogy mutassa meg az iratait. A nyaraló területe felett telihold világított, olyan fényesen, hogy akár könyvet lehetett volna olvasni. Ezenkívül még egy fényszóró is volt a kapunál. A tiszt azonban még egy zseblámpát is meggyújtott, összehasonlította a fényképet az eredetivel, majd megkérdezte:
    – Régen készült ez a kép?
    – Miért, megöregedtem? – kérdezte Bámpírov kacéran.
    – Az igazolványt meg kell újítani – mondta a tiszt, és feltette a következő kérdést: – Van magánál fegyver?
    – Ugyan, hova gondol? – biztosította Bámpírov. – Honnan volna, milyen?
    – Mi van az aktatáskájában?
    – Ja, az aktatáskámban! – élénkült fel Bámpírov, kikattintva a zárat. – Az aktatáskámban nincs semmi. Mi lenne az aktatáskámban? Egy váltás fehérnemű, zokni… Ja, igen! Meg ez. Hát igen, hát ez itt.
    – Adja ide! – A tiszt keze úgy bukott alá a bőröndbe, mint a csuka, és kikapta a tőrt. A tiszt zsebre dugta az égő zseblámpát, és kihúzta a tőrt a tokjából. Figyelmesen Bámpírovra nézett. – Maga azt mondta, hogy nincs fegyver magánál.
    – Ez nem is fegyver – ellenkezett Bámpírov. – Miféle fegyver ez?
    – Mi, ha nem fegyver?
    – Ez? – kérdezte vissza Bámpírov, éppen úgy, ahogy annak idején gyermekkorában visszakérdezte a tanár kérdéseit. A tanár rábökött a térképen Kamcsatka félszigetére, és megkérdezte: „Ez itt mi?” Az ifjú Bámpírov visszakérdezte: „Ez?”, abban reménykedve, hogy a segítség megjön az égből. Most éppen így kérdezett vissza.
    – Ez talán nem fegyver? – kérdezte a tiszt.
    – Nem hát. – Még jobban rájött a kapkodás az altábornagyra. – Már miért volna ez fegyver, amikor ez Leonyid Iljics születésnapi ajándéka?
    Odajött még egy tiszt, láthatóan magasabb rangú, de az ő rangját is elfedte a sátorlap. Megkérdezte, mi a gond. Az első tiszt elmagyarázta. A második tiszt kézbe vette a tőrt, jól megnézte, és kíváncsian megkérdezte:
    – És mit jelent az, hogy „Öl ellent győz”?
    – Hát ezt magam sem tudom – mondta az altábornagy, igyekezve a tiszt kegyeibe férkőzni. – Valami jelképes kifejezés. Vagy valami grúz népi bölcsesség. Ez egy igen régi tőr.
    – Hát az látszik, hogy nem ma készítették – mondta a katona, és valamiért sóhajtott egyet. Aztán még egy kicsit gondolkodott, végül azt mondta: – Szóval, altábornagy elvtárs, maga itt hagyja nekünk ezt a dolgot, mi kivizsgáljuk az ügyet, aztán visszaadjuk magának teljes épségben.
    – Legkésőbb holnap reggelig – figyelmeztette Bámpírov.
    – Holnap reggelig – egyezett bele a katona. – De az is lehet, hogy még ma este.
    Szalutált, és továbbengedte a kocsit.
    A nyaraló főépülete – egy négyoszlopos fehér kőből készült villa – a tenger melletti szakadék fölött állt, a területen elszórva pedig néhány apróbb épület volt található. Bámpírov épp a kocsiból kászálódott ki, s már rohant is hozzá egy szobaasszony, vagy, ahogy itt mondták, egy dadus; ötven év körüli, szemüveges, feltornyozott hajú; a forradalom előtti korszakról készült filmek jellegzetes osztályfőnöknőjére emlékeztetett.
    – Engem Pása néninek hívnak – mondta a szobaasszony, bár inkább lehetett volna az altábornagy unokahúga. Kikapta az altábornagy kezéből az aktatáskáját, és felvitte egy első emeleti szobába.
    A szoba egész jó volt, nagy faágy állt benne, „Rekord” televízió és egy kézmosó.
    – A reggeli holnap a főépületben lesz, a mai vacsora már véget ért, de tettem ide magának – és rámutatott az éjjeliszekrény re – egy kis pörköltet, túrós lepényt és kefirt. A tea kint van a folyosón az óriás vízforralóban.
    – A mellékhelyiségek az udvaron vannak? – kérdezte Bámpírov, nem titkolva csalódottságát.
    – Már miért lennének ott? – nyugtatta meg Pása néni. A földszinten vannak. Ha lemegy a lépcsőn, a második ajtó balra. A következő ajtó meg a zuhanyozó.
    Majd távozott azzal a háromrubelessel, amit kapott.
    Az altábornagy elfáradt az úttól, ezért nem kezdett el vacsorázni, megbontotta az ágyát, levette a díszegyenruháját, és felvette a pizsamáját. Le akart menni, hogy elvégezze a kisdolgát, de meggondolta magát. A mosdókagyló elég magasan volt, lábujjhegyre kellett hozzá állnia. Talán azért, mert éppen akkor repült el a tető felett egy helikopter, az altábornagy nem hallotta, hogy nyikordult az ajtó, s amikor egy köhintés zajára megfordult, olyan zavarba jött, hogy legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Civil ruhában, de rengeteg kitüntetéssel a mellén, hátul összekulcsolt kézzel Leonyid Iljics állt előtte mosolyogva.
    – Jaj! – zavarodott meg Bámpírov, és sietve elrejtette a bűn eszközét. – Elnézést kérek… én ezt a…
    – Oda se neki – mondta Iljics –, emberi dolog. Ahogy mondani szokták: míg a lábamon állok, a mosdóba hugyálok. – Brezsnyev elővette a kezét a háta mögül, és Bámpírov meglátta benne a tőrt. Brezsnyev letette a tőrt az asztalra, és átölelte Bámpírovot, sokáig veregette a hátát, és azt dörmögte, nagyon örül, hogy látja.
    – Örülök, nagyon örülök, becsületszavamra, őszintén örülök!
    – Én is örülök – mondta Bámpírov.
    – Hogy te örülsz, az érthető, ez a rangod szerint illik is – tréfálkozott Brezsnyev –, de az én örömöm többet ér. Én azért is örülök neked, mert a frontbarátságot nagyra értékelem. Nálunk, ha valakinek magas beosztása van, látszólag mindenki borzasztóan szereti, pedig sohasem tudni, ki őszinte, és ki az, aki csak talpnyaló, és számításból hazudik. A mi barátságunk azonban, ahogy mondani szokták, már kiállta a tűzpróbát. Te, ha jól látom, nem hízol. Diétázol, vagy valami mást csinálsz?
    – Futok, Leonyid Iljics. És magának is ezt tanácsolom. Minden reggel negyven perc lassú ügetés, amíg jól meg nem izzad az ember, és akkor nem lesz semmiféle pocakja, már bocsánat a kifejezésért.
    – Pocak! – ismételte meg Brezsnyev. – Ez nem pocak, hanem ménkű nagy has. Szakmai ártalom, ahogy mondani szokás. De hát én mikor fussak? Ezenkívül, ha futok, utánam jön egy szakasz testőr. Egyébként ezért jöttem. A őrség parancsnoka adta. A múltkori merénylet óta nagyon vigyáz. A biztonság kedvéért, azt mondta, elvettem az altábornagytól. Jól megmostam a fejét érte. Mondom neki: ezt a barátom hozta, és nem Charlotte Corday. Sejtem, hogy miért hoztad.
    – Jól sejti – mondta Bámpírov –, csak hát én meglepetést akartam volna…
    – Mit csináljunk – vonta meg a vállát Brezsnyev. Kénytelenek leszünk meglenni meglepetések nélkül. Már jól megnéztem. Értékes darab.
    Bámpírov nem tagadta, hogy valóban értékes, és elmesélte, kié volt azelőtt.
    – Jermolové? – kérdezte tiszteletteljesen Brezsnyev. Vagy úgy! – Brezsnyev, aki imádott mindent, ami csillog, és sohasem tudott betelni ezzel az érzéssel, gyöngéden végigsimította a tőr pengéjét. – Ahogy nálunk Ukrajnában mondják: kézbe veszed és tudod, hogy van valamid. És a tigris milyen, nézd csak meg! Félelmetes! Grrrr! – boldogan rámorgott a tigrisre, és jót nevetett a saját tréfáján.
    Leonyid Iljics, ellágyulva az ajándéktól, átölelte az altábornagyot, megveregette a hátát és megígérte, hogy a tőrnek a nyaraló falán a fegyvergyűjteményének legértékesebb darabjai között lesz a helye. Eközben felfigyelt a különös feliratra:
    – ”Öl ellent győz”. Micsoda? Hogy van ez? Most ezt hogy kell érteni? Mármint kinek az öle?
    – Hát igen, én magam is töröm a fejemet, Leonyid Iljics, de sehogy sem vagyok képes rájönni.
    – Lehet, hogy olyan értelemben, hogy ha az ellenség az ölével van elfoglalva, akkor nem tudja kialudni magát és akkor rosszul harcol. Vagy mondjuk kap valami jó kis betegséget, flekktífuszt vagy valami ilyesmit… Nem – szakította félbe magát az SZKP KB főtitkára –, nem, azt hiszem, hogy itt valami másról van szó. Ez a tőr ugyebár grúz, igaz? Fogjuk meg és menjünk át hozzám, ott van a grúz belügyminiszter, majd megkérdezzük tőle, ő biztos tudja. Persze, lehet pizsamában is. Vedd fel a köpenyedet, és menjünk.
    A hold a fejük felett függött, mint egy világítórakéta, a neonlámpákból sápadt fény folydogált, az egész belátható tér teljesen kihaltnak látszott, de a benyomás téves volt szinte minden bokorban a titkosszolgálat egy ügynöke rejtőzött.
    – Már megint telihold van – mondta Brezsnyev elégedetlenül. – Régebben szerettem a teliholdat, de most már nem. Amióta az amerikaiak leszálltak rá, képtelen vagyok ránézni. Úgy tűnik, mintha látnám is őket – úgy mászkálnak ott, mint a svábbogarak.
    – Engem más miatt nyugtalanít – mondta Bámpírov. A háború jut róla eszembe. Felderítésre megyek, a hold meg süt. Időnként olyan düh fogott el, hogy kedvem lett volna légvédelmi löveggel rálőni.
    A grúz minisztert nem kellett keresni, mert a főépület előcsarnokában sakkozott a referensével, akinek hosszú orra és bajusza volt.
    – Á, Eduárd! – örvendezett Brezsnyev. – Éppen te kellesz nekünk.
    Brezsnyev megmutatta a tőrt a miniszternek, rajta a feliratot, és megkérdezte, ugyan mit jelenthet ez. A miniszter megforgatta a tőrt a kezében, majd átadta a referensének. Az megnézte, a körmét végighúzta az élén, megállapította, hogy damaszkuszi acélból van, felfigyelt a mester névére is.
    – Ejha! – mondta a referens. – Ez egy valódi Meladze.
    – Ki? – kérdezte Brezsnyev.
    – Otar Meladze, híres fegyverkészítő mester volt. Mifelénk úgy mondták, hogy ő a fegyverek Stradivarija.
    Amikor ezt meghallotta, Bámpírov megállapította magában, hogy az ajándékozást egy kicsit elsiette. De azután megnyugodott, mert úgy vélte, egy ilyen ajándékért akár még egy harmadik csillagot is kaphat a váll-lapjára.
    – Ha-ha – nevette el magát Brezsnyev –, máris Ojsztrahnak érzem magamat.
    – Miért pont Ojsztrahnak? – kérdezte Eduárd miniszter. – Maga a mi Paganinink.
    – Na persze – szegte le szégyenlősen a fejét a vezér, de látszott, hogy tetszett neki a hasonlat. – És mit jelent ez a felirat? – kérdezte a referenst.
    – Hát úgy gondolom – kezdte a referens, és valóban elgondolkodott. – Itt, úgy hiszem, hiányzik egy vessző. Úgy kell olvasni, hogy: öl ellent vessző győz.
    – Aha! – örült meg Brezsnyev. – Vagyis, öl ellent, viszont… Akkor sem értem.
    – Az úgy van – magyarázta türelmesen a referens –, hogy győz, vagyis nehéz helyzetben kisegít; ellent pedig öl, vagyis vereséget mér rá.
    – Vagy úgy! – mondta Brezsnyev. – Tehát a dolog ilyen egyszerű.
17.
    Leonyid Iljics Brezsnyev, a ma már félig-meddig elfeledett politikus, szerette az élet minden kellemes megnyilvánulását, gyengéi közé tartoztak a nők, az ízletes ételek, a drága autók, a figyelmesség minden anyagi jele: érdemrendek, fegyverek, arany, drágakövek és egyáltalán, minden, ami fénylett, csilingelt, csörömpölt, valamint nagyon szerette, ha dicsőítik. Egy születésnapnál pedig nincs is jobb alkalom a szép szavakra és az ajándékokra.
    Bár a hatvanharmadik év nem kerek évforduló, de a születésnapos és vendégei egyaránt méltó módon ünnepelték meg. Nem kevés ital fogyott – és nem is a gyengébb fajtából –, haraptak is hozzá sokat, jó néhány meghitt és hangzatos pohárköszöntő is elhangzott, amelyek az ünnepeit megszámlálhatatlan erényét dicsőítették. Bámpírov hajnali ötre került ágyba, napközben azzal volt elfoglalva, hogy magához térjen, este pedig a „Perm” cirkáló személyi állományának tartott előadást (mégiscsak jól jött a zászló), és csak december 21-én, már a másik nagy ember születésnapján, ebéd után indult vissza Szocsiba.
    Az altábornagy becsületére legyen mondva, hogy bár a Novorosszijszkban töltött idő totális alkoholmámorban telt, Aglája többször is az eszébe jutott, sőt, még az is felötlött benne… jó, nem az, hogy örökre összekösse vele az életét, de mindenesetre azt nem zárta ki, hogy kapcsolatuk valamelyes mértékben továbbfejlődhet. Tetszett neki az asszony egyenessége. Nem kacérkodott, nem szemezett, mindenről egyenes és világos ítéletet alkotott, emellett nőies volt és még elég vonzó. Ezért aztán a Szocsiba való visszaindulás előtt a vezérőrnagy a hiánycikkek beszerzésének szokásos módszeréhez folyamodott: felhívta a novorosszijszki városi pártbizottság titkárát, az felhívta a városi végrehajtó bizottság elnökét, az még felhívott valakit; a láncolat végén Novorosszijszk legnagyobb áruháza állott, ahol is Fjodor Fjodorovics beszerzett egy „Zarja” márkájú női karórát, valamint egy üveg „Moszkva tüzei” parfümöt, amelyet még a megboldogult tábornokné szeretett.
    Nem sokkal vacsora előtt érkezett meg, a sarokba állította a zászlót, levette a köpenyét és érdemrendjeivel csilingelve szomszédasszonyához indult az ajándékokkal. Finoman bekopogtatott. Senki nem reagált. Még egyszer kopogott. Ekkor kitárult az ajtó, és Bámpírov azt a Vjacseszláv Mihajlovics Molotovot pillantotta meg, aki sok éven át Sztálin harcostársa volt. S bár Molotovot már régen letaszították a hatalom csúcsairól, és a privilégiumok tekintetében a második vonalbeli funkcionáriusokkal került egy szintre, Bámpírov, minthogy nem felejtette el, hogy mégiscsak az az ember áll előtte, aki valaha Sztálin után a második volt az államgépezetben, úgy zavarba jött, hogy kitátotta a száját, de néhány magánhangzón kívül egy árva hang sem jött ki a torkán. Molotov enyhén sötétített üvegű cvikkerén keresztül türelmesen, de gyanakodva nézte Bámpírovot, annak váll-lapját és érdemrendjeit, és el volt készülve valamilyen provokációra vagy akár a letartóztatásra is.
    – Ü – szólalt meg Bámpírov.
    – Ü? – kérdezett vissza Molotov.
    – Ne-e-m – tiltakozott Bámpírov.
    – Nem értem, mit óhajt – kezdett kijönni a béketűrésből az exvezér.
    – És hol van Aglája Sztyepanovna? – préselte ki végül magából a kérdést Bámpírov.
    – Nem ismerek semmiféle Aglája Sztyepanovnát mondta Molotov, és becsukta az ajtót Bámpírov orra előtt.
    Bámpírov lement, találkozott Karélia Frolovnával, a gazdasági nővérrel, aki elmondta neki, hogy Aglája Sztyepanovna Revkina aznap reggel távozott a szanatóriumból, egy héttel a beutalóban feltüntetett időpont előtt. Karélia Frolovna nem tudta, mi okból és mi végett, de Fjodor Fjodorovics körülbelül sejtette.
18.
    A dolog pedig a következőképpen történt.
    Agláját kellemetlenül érintette, hogy Fjodor Fjodorovics ilyen hirtelen utazott el. Nem mintha valami komoly dologra számított volna (bár utolsó találkozásuk némi reményre jogosította fel), hanem mert mindez váratlanul és sietősen történt, ráadásul egy olyan nevezetes nap előestéjén, amelyet együtt szeretett volna megünnepelni az altábornaggyal.
    És akkor jött egy újabb kellemetlenség is.
    December 20-án reggel érkezett egy kacskaringókban bővelkedő, cikornyás kézírású levél Diványicstól, igen különös stílusban:
    „Üdvözlöm, Aglája Sztyepanovna! Jó napot vagy estét!
    A maga ismerőse, D. I. Harákov nyugalmazott ezr. írja ezt a levelet magának. Köszöntöm országunk és más népek Nagy Hadvezére, I. V. Sztálin generalisszimusz elvtárs születésének kilencvenedik évfordulója alkalmából. Engedje meg továbbá, hogy jó egészséget és hosszú életet kívánjak magának. Magunkról nincs mit írni, az idő dermesztően hideg, a lakosság fa- és szénellátása akadozik. Az maga lks.-a teljes rendben van, amennyire ez – az ajtók és ablakok külső állapota, valamint a szomszédok közlései alapján – megállapítható. A nagypapa jól van. Ez minden. Kívánom magának, hogy teljesért. pihenésben és kiegyens. étkeztetésben legyen része, mert ez általában hasznos szokott lenni az egészség és a jó közérzet tekintetében.
    Addig is a viszontlátásra.
    Az Ön ism.-e, D. I. Harákov, nyugalmazott ezredes.
    P. S. Engedje meg továbbá, hogy tájékoztassam arról, hogy nem később mint tegnap a maga szomszédja, M. Sz. Subkin polgt. kiszab. az őrizet alól elköv. bűncselekmény hiányában, valamint a nyugati országok szovjetellenes köreiben folytatott gátlástalan propagandakampány következtében.”
    Diványics levele, pontosabban nem maga a levél, hanem az utóirata nagyon nem tetszett Aglájának, mert kellemetlen előérzeteket keltett benne, mint utóbb kiderült, nem is alaptalanul.
19.
    Aznap este Aglája korábban feküdt le aludni. Derűs volt az idő, világított a telihold. Aglája hosszan nézte a holdat, és próbálta megtalálni rajta azt helyet, amelyet valamikor a régmúltban Andrej Revkin mutatott neki, aki akkor még nem volt a férje, hanem csak a harcostársa. Egy komszomolista csoporttal, egy NKVD-csapat16 támogatásával folytattak kollektivizálást. Egy ízben egy engedetlen falu, Koszfalva határába értek, és reggelig szénakazlakba vackolták be magukat. Aglája egy kazalba került Andrejjel.
    Csendes, békés, holdfényes éjszaka volt. Jól látszott az ártéri rét, a sötét szénakazlak, itt-ott egy-egy fa, melyek mintha együtt, de mégis magányosan vonultak volna valahová, és vesztek a folyó felől gomolygó fehér ködbe. A ködben koromfeketének tűntek a falu girbegurbán álldogáló házai. A falu álmos és csendes volt, csak néha-néha bőgték el magukat álmukban a tehenek, látszólag minden ok nélkül vagy rossz előérzeteiktől hajtva, időnként felcsaholtak és hosszan vonyítottak a kutyák. Az egyik elkezdte, a másik csatlakozott hozzá, azután már kórusban folytatták a hangoskodást, az egyik mintha csak megpróbálta volna túlüvölteni a másikat, még a kazlakban fekvő emberek szívét is nyugtalanság töltötte el. De az éjszaka közepe táján a kutyák megnyugodtak, és teljes lett a csend. Csak a széna zizegett, és a tücskök ciripeltek. Az apró szentjánosbogarak kicsiny repülőgépekként röpködtek az emberek szeme előtt. Andrej Aglájához bújt, és markolászni kezdte a lány akkor még érintetlen, ruganyos, zsenge mellét. Először a gimnasztyorkán keresztül, azután néhány gombot kigombolva, közvetlenül is. Aglája közelebb húzódott hozzá, de mielőtt még odaadta volna magát, megkérdezte Andrejt, mint idősebb és elméletileg jobban felvértezett elvtársát, szabad-e két ifjú bolseviknak, akik éppen a párt igen fontos megbízatását teljesítik, olyan másodrangú dolgokkal foglalkoznia, amelyre őt a férfi rá akarja bírni. Andrej azt felelte, hogy szabad, és Marxra hivatkozott, aki azt mondta, hogy semmi sem idegen tőle, ami emberi. Lenin is azt fejtette ki Inessza Armandhoz írt levelében, hogy mivel a bolsevikok materialisták és realisták, nem tagadhatják meg az természet objektív törvényeit, és a különböző nemű párttársak között keletkezhet bizonyos vonzalom. Ezt a vonzalmat hasztalan lenne elfojtani, kitérni előle meg lehetetlen, ezért az egyik nemhez tartozó elvtársaknak helyes a másik nemhez tartozó elvtársak segítségére sietni, és kielégíteni kölcsönös vágyaikat, hogy azután már semmi ne vonja el figyelmüket a valóban fontos feladatok teljesítésétől.
    Revkin tehát meggyőzte Agláját, ő pedig odaadta magát neki, de előzetesen figyelmeztette, hogy először is még szűz, másodszor is pedig most semmiképpen nem szeretne gyereket. Nem minden félelem nélkül engedte magába hatolni a férfit, mert hallomásból tudta, hogy első alkalommal ez a dolog fájdalmas is lehet. Hogy ne tegye tönkre a ruháját, mindent levett, ami a gimnasztyorkánál lejjebb volt. De amíg a ruhájával bíbelődött, fellobbant szenvedélye lelohadt, és csak a kíváncsiság maradt, a kíváncsiság és a félelem, amely később hiábavalónak bizonyult. Aglája legnagyobb meglepetésére fájdalmat nem érzett, a dolog nem volt kellemes, de kellemetlen sem. Egy pillanatig még azt is gondolta, hogy a férfi elvétette a célt, de amikor odanyúlt, meggyőződött róla, hogy ez nincs így. Dolga végeztével Andrej, megóvandó Agláját az esetleges terhességtől, egész kis tócsát spriccelt a lány hasára. Aglája belemártotta az ujját, és megízlelte. A férfi érdeklődött, finom-e. Aglája azt felelte, olyasmi, mint a nyers tojás. Andrej némi habozás után megkérdezte: „És miért mondtad, hogy még szűz vagy?” Aglája erre azt felelte: „Azért, mert az is voltam. Sohasem hazudok egyébként, és neked sincs szándékomban hazudni.” Akkor miért nem volt vér?” – kérdezte a férfi. „Én magam is csodálkozom” – válaszolta Aglája. Később az orvos elmagyarázta neki, hogy ilyen az anatómiai felépítése: a nemi élet dacára mindene épen maradt, és ez az állapot egészen a szülésig nem is változott meg. Ily módon Aglája a szülésig tökéletesen ártatlannak tekinthette magát, s bizonyos értelemben utána is az maradt.
    Később Aglája és Andrej a hátukon feküdtek, a holdat bámulták, és Andrej megkérdezte: „Látod, ahogy ott a testvér a testvért gyilkolja?” „Miért, kérdezte Aglája, talán ott is osztályharc folyik?” Andrej elnevette magát és azt felelte, hogy ott szó sem lehet osztályharcról, mert nincs is semmiféle osztály. Aglája ezt sem értette, azt hitte, odafent már felépítették az osztály nélküli társadalmat. A férfi megint elnevette magát, és elmagyarázta, hogy odafent nincsen társadalom, merthogy egyáltalán nincs is élet. Akkor miféle testvér gyilkolja a testvérét? Andrej türelmesen elmagyarázta, hogy nincsenek ott testvérek sem, de ha alaposabban megnézzük ott azokat a foltokat, akkor úgy látszik, mintha emberek lennének, akik közül egyik a másikat öli. „Látod? Látod?” – kérdezte a férfi. „Nem látom – felelte Aglája. – A foltokat látom, de embereket nem látok.” Akkor Andrej azt mondta neki, hogy nincs elég képzelőereje. Más is mondott már neki ilyet. Még az iskolában mérgében egyszer a tanár azt mondta neki, hogy nincs fantáziája, humorérzéke és szépérzéke. Natalja húgában viszont (aki egy évvel volt fiatalabb nála, és ugyanabba az osztályba járt, mint ő) a tanár felfedezte a fantáziát, meg az érzékeket is, egyiket is, másikat is (majd azután a harmadikat is, amikor lefeküdt vele az igazgatói irodában), de benne, Aglájában, semmit sem. Egyébként mindez kevéssé izgatta, mert egyéb érzetek mellett nem volt semmilyen hiányérzete sem. Nem mindig értette a vicceket, nem tudta, mire való a vers, a balett vagy az opera. Hisz az életben az emberek nem beszélnek versben, nem táncolnak, amikor nyílvessző találja el őket, és nem énekelnek a halálos ágyukon. E művészetek létezését Aglája csak kivételes esetekben ismerte el jogosnak, például akkor, amikor a forradalom vagy a háború hőseit dicsőítették, a szovjet harcosokban tartották fenn a harci szellemet, vagy a dolgozók tervteljesítését segítették elő.
    …Aglája szanatóriumi szobájában feküdt. A hold bevilágított az ablakon, látszódtak rajta azok a bizonyos foltok, de most is csak foltok voltak, és nem hasonlítottak testvérekre. Aglájának eszébe jutott Andrej ama állítása, hogy ha az ember túl sokáig nézi a holdat, holdkóros lesz, és éjszakánként a tetőkön fog meztelenül mászkálni. Megijedt, nem akart meztelenül mászkálni a tetőn, az ő korában ez veszélyes és illetlen dolog lett volna. Aglája a fal felé fordult, becsukta a szemét, s amikor kinyitotta, azt látta, hogy már be is következett, amit annyira nem akart: a tetőn van és meztelen. Csodálkozott, hogy ilyen könnyedén és hirtelen holdkóros lett. De egyáltalán nem ijedt meg, furcsa és érdekes érzés volt, hogy meztelenül megy a tetőn, sőt nem is megy, hanem mintegy lebeg felette, csak néha-néha ér hozzá könnyedén a lábujjhegyével. Azt remélte, mindjárt véget ér a tető, és senki sem látja meg, de a tető rettenetesen hosszúnak bizonyult. Kezdetben csúcsos volt, azután lapos lett, és minden irányban végtelen. Aglája csak futott és futott, egyszer csak tarisznyás, bőröndös emberek kezdtek szembejönni, végtelen tömegben, megállás nélkül, de közben rá-ránéztek Aglájára, ő meg egyszerűen nem tudta, mit tegyen, ruhátlan, nincs hová elbújnia, a tetőn sem kémény, sem semmilyen más kiemelkedés nem volt. De valamit megpillantott a távolban, először azt hitte, kémény, de nem az volt, hanem egy talapzat, és az volt ráírva, hogy I. V. Sztálin, de az eleven L. I. Brezsnyev állt rajta generalisszimuszi egyenruhában egy „Fel Berlinbe!” feliratú zászlóval. Aglája tisztelettudón megkérdezte: „Hát maga is részt vett Berlin ostromában?” Brezsnyev meg így válaszolt: „Már hogyne. Fégya Bámpírovval együtt ostromoltunk.” „Nem is tudtam – mondta Aglája –, és hol volt eközben Sztálin?” „Itt állt.” „És hol van most?” „Ott.” Aglája odafutott, ahová Brezsnyev mutatott, és meglátta Sztálint, pontosabban a hátát. Valamin elgondolkodva, ráérősen ballagott, és a lábával olyan mozdulatokat tett, mintha labdát rugdosott volna. Aglája tudta, hogy Sztálint valahol elöl veszély fenyegeti, figyelmeztetni akarta, elhárítani a bajt… nekilendült, de egyszer csak megcsúszott és már repült is a föld felé, maga is csodálkozott, mert úgy hallotta, a holdkórosok sohasem esnek le a tetőről. Kezdetben csak csodálkozott, azután megrémült, és felébredvén sokáig nem értette, hol van és mi történik vele.
    Még éjszaka volt, a hold továbbra is világított, bár azóta jócskán elmozdult a horizont felé. Aglája felgyújtotta az ágy melletti olvasólámpát, kitapogatta az éjjeliszekrényen az óráját, megnézte, mennyi az idő. Öt perc múlva háromnegyed hat.
    Már nem volt kedve aludni, nagyon is jól emlékezett az álmára, azon kezdte tömi a fejét, mit jelenthet ez az álomkép. És eszébe jutott, december 21-e van, az Ő kilencvenedik születésnapja. Kilencven év szép kor, morfondírozott, de néhányan mégis elélnek odáig. Aglája nagynénje, Jelena Grigorjevna kilencvenhat évet élt, üres, ostoba ember volt, senkinek semmire sem volt jó. Akkor egy olyan ember mint Ő, miért ne élhetné meg legalább a száz évet? Mennyi mindent tehetett volna még, mi mindenre futhatott volna az idejéből!
    Gyorsan felöltözött, lement a hallba, ahol egy telefonos asztal mellett egy keskeny padon Jekatyerina Grigorjevna, az ügyeletes aludt bokáig leeresztett kötött harisnyában és nemezpapucsban. Amikor meghallotta a lépcsőről odaszűrődő neszezést, azonnal felébredt, a földre engedte a lábát, először a bejáratnál álló nagy órára nézett, majd kérdő tekintettel Aglájára.
    – Jó reggelt – köszönt Aglája.
    – ‘reggelt – viszonozta az ügyeletes, az új módi szerint elhagyva a melléknevet.
    – Megmondaná, mikor érkeznek az újságok? – kérdezte Aglája.
    Jelena Grigorjevna még egyszer az órájára pillantott, és ásítását elnyomva, így felelt:
    – Kilenc körül, miért kérdi?
    – És korábban árulják őket valahol? – kérdezte Aglája.
    – A kikö… – mondta az ügyeletes, szélesre tátva, majd tenyerével eltakarva a száját – …tő… – megrázta a fejét épü… letében.
    Aglájának szerencséje volt. A kikötői újságárus már kinyitott, épp akkor hozták az újságokat a helyi nyomdából, ahol a Pravdát: a Moszkvából repülőgéppel ideszállított matricákról nyomták. Aglája vett egyet, az újság nemcsak hogy nyomdafestékszagot árasztott, de még langyos is volt, mintha nem is a nyomdagépből került volna ki, hanem a sütödéből érkezett volna. Aglája megpillantotta az első oldal alján a nagybetűs című, többhasábos cikket: „J. V. Sztálin kilencvenedik születésnapjára”, és valami mindjárt nem tetszett neki. Lehet, hogy az arckép hiánya. Hogy lehet, hogy ez „J. V. Sztálin…”, nem pedig „J. V. Sztálin elvtárs…” Türelmetlenségében ott helyben szerette volna elolvasni a cikket, de rájött, hogy elfelejtette magával hozni a szemüvegét, amely nélkül a szeme már csak a nagyméretű betűkkel volt képes megbirkózni. Rohant vissza a szállodába.
    Az ügyeletes már rendbe hozta a fekvőhelyét, s most a lámpa alatt ült a telefonos asztalnál.
    – Sikerült újságot venni? – kérdezte udvariasan.
    – Sikerült – morogta Aglája, s türelmetlenségtől égve felment a szobájába.
    Amit olvasott, az talán még jobban megdöbbentette, mint a Kopasz XX. Kongresszusi beszéde. A Kopasztól semmi jót sem lehetett várni, de ezek… Olyan ígéretesen kezdték… A cikk semmiben sem különbözött azoktól, amelyek a Kopasz idejében jelentek meg. Bizonyos érdemeit elismerték, de már a cikk első soraitól kezdve nyilvánvaló módon kisebbítették azokat, és bizonyos fenntartásoknak adtak hangot. Aktívan részt vett a Zvezda és a Pravda című újságok létrehozásában, a bolsevik mozgalom vezetésében, másokkal együtt a trockistákkal és a jobboldali opportunistákkal folytatott harc élére állt..
    Másokkal együtt, nem pedig ketten Leninnel, nem mint a legfontosabbak egyike. És a második hasábban ott állt a szemérmetlen beismerés: „Sztálin tevékenységének értékelésében az SZKP, az SZKP KB 1956. június 30-i „A személyi kultuszról és következményeiről” című határozatát tekinti irányadónak.”
    A folytatás végképp kiábrándító volt: „Ugyanakkor Sztálin elméleti és politikai hibákat követett el, amelyek életének utolsó szakaszában különösen súlyossá váltak… Ezt a lenini elvektől való fokozatos eltávolodás követte… A demokrácia indokolatlan korlátozása és a szocialista törvényesség durva megsértése, megalapozatlan megtorló intézkedések… nem mérte fel pontosan a támadás lehetséges időpontját… XX. Kongresszusán a párt leleplezte és elítélte a személyi kultuszt. Óriási munkát végzett a… helyreállításának területén…”
    Agláján őrjöngési roham tört ki. Összegyűrte az újságot, darabokra szaggatta, leköpdöste, a leköpött fecniket lehajította a földre, és még meg is taposta. Majd hirtelen valósággal megdermedt, mert egy szörnyű gondolat hasított belé: direkt küldték ide, azért csalták el az otthonából, hogy Őt eltávolíthassák, hogy a szemétdombra vethessék, ahogyan ezt a Szovjetunió összes többi városában megtették a neki emelt emlékművekkel. Szándékosan küldték a nyakára ezt az altábornagyot, hogy szórakoztassa és így terelje el a figyelmét a legfontosabb feladatról.
    – Micsoda egy hülye vagyok! – mondta magának, és egyfolytában ismételgetve a szót: „hülye, hülye”, a telefonhoz rohant, és azonnalra taxit hívatott az ügyeletessel.
    Korán volt még, nem volt sok fuvar, úgyhogy a kocsi hamar megjött. Aglája lecipelte nagy bőröndjét, adott egy ötrubelest az ügyeletesnek, elköszönt, és a pályaudvarra vitette magát.
20.
    Aglájának sikerült kupéba szóló jegyet vennie. A vonat az évnek ebben a szakaszában szinte üres volt, így Szocsitól Voronyezsig egyedül utazott. Jegye alulra szólt, de felmászott a felső ágyra, abban reménykedve, hogy ott senki sem fogja zavarni. Egész nap heverészett, gondolkodott, de sehogy sem volt képes megérteni a mostani vezetőket. Még a Kopaszt is jobban értette. Az a vezér leleplezéséből akart karriert csinálni, sőt az is lehet, hogy bosszút akart állni Sztálinon a korábbi megaláztatásaiért, ezenkívül a nép körében olcsó népszerűségre törekedett, és tetszeni akart a Nyugatnak. Ezek viszont mit akarnak? Minek váltották le Hruscsovot? Minek adtak ki mindenféle ideológiai tárgyú rendeletet? Minek vonták össze a területi bizottságokat, zártak be újságokat, és nyomták el a másként gondolkodókat?…
    Voronyezsben beszállt a kupéba és két állomásnyit utazott egy vasúti egyenruhát viselő, idős ember. A helyére két harckocsizó őrnagy meg egy nő érkezett – az egyik őrnagy felesége –, akit az Fánkicának szólított. A tisztek azon nyomban elővettek egy üveg vodkát, Fánkica pedig egy újságpapírba csomagolt, zsíros sült csirkét. Fánkica férje elment a kalauzhoz, és hozott négy teáspoharat, a másik őrnagy pedig felszólt Aglájának:
    – Elnézését kérem, hölgyem, nem óhajtana esetleg csatlakozni hozzánk?
    – Köszönöm nem – utasította vissza Aglája, de rögtön meg is bánta, amikor meghallotta a poharak csilingelését és a szétosztott csirke csontjának ropogását. A katonák beszélgetéséből kiderült, hogy Csehszlovákiában szolgálnak, így fejét lelógatva a felső ágyról, Aglája megkérdezte, hogy áll az ellenforradalom Csehszlovákiában.
    – Milyen értelemben? – kérdezte Fánkica férje.
    – Úgy értem, hogy erős-e a szovjetellenes hangulat a csehekben?
    – Igen, erős – mondta az őrnagy.
    – Körülbelül olyan, mint nálunk – tette hozzá a társa.
    – Mondják csak – kérdezte Aglája izgatottan. – A seregben Sztálin elvtárshoz úgy összességében milyen a viszony?
    Lent elhallgattak, aztán Fánkica férje azt mondta:
    – Tudja, hölgyem, nálunk az a szokás, hogy amikor iszunk, akkor nem beszélünk politikáról.
    – Amikor meg nem iszunk, akkor meg pláne nem – pontosította a másik őrnagy.
    – Különben meg – mondta Fánkica férje – mi, szovjet tisztek, a párt bel- és külpolitikáját teljes egészében támogatjuk.
    A tisztek nyilvánvalóan féltek elmondani, miként vélekednek a dologról, és ez Agláját szomorú gondolatokra indította arról, hogy a mostani vezetők hova juttatták őket. Még a harcedzett tisztek is félnek elmondani a véleményüket. Neki pedig úgy tűnt, hogy azelőtt a harcedzett tisztek nem féltek elmondani a véleményüket.
    Éjjel Aglája álmot látott, amelyben valamilyen emberek egy koporsóban kicipelték a lakásából Sztálin szobrát, az elszállítást pedig Disznov és Mikoján irányította. A látomás olyan borzalmas és kellemetlen volt, hogy Aglája – mint a szállodában az utolsó éjszakán – nyögött és kiabált.
    – Mi van magával? – kérdezte Agláját Fánkica aggódva.
    – Fáj valamije?
    – Nem, nem – dörmögte Aglája, és újból felkiáltott; azt álmodta, hogy Sztálin a városi szeméttelepen fekszik, élve.
    Amikor Aglája megérkezett Dolgovba, az állomáson megállított egy dömpert, és egy rubelért hazavitette magát. Felszaladt a lépcsőn, majdnem feldöntötte Subkint, aki vidáman fütyörészve kedvenc „Brigantina” című dalát, éppen szembejött vele.
    Aglája keze reszketett, a kulcs nem akart beletalálni a zárba. Végül mégis sikerült kinyitnia a zárat, belökte az ajtót, a küszöbön ledobta a bőröndjét, és berohant a nappaliba…
    Sztálin a helyén állt, leengedett vállal, szomorúan, porral fedve, végleg elismerve vereségét.
    – Sztálin elvtárs! – mondta Aglája, és térdre rogyott. Vaslábait átkarolta, arcát hozzányomta, és hangosan felzokogott.
Negyedik rész
„Alvajárás”
1.
    Idézet az orvosi kislexikonból:
    „A szomnambulizmus (a latin somnus – álom és ambulus – sétálok szavakból) – holdkórosság, alvajárás, speciális alvászavar, melynek során az ebben a rendellenességben szenvedők nem teljesen éber állapotban, automatikusan, többnyire megszokott cselekvések sorozatát hajtják végre, más helyre teszik a kezük ügyébe eső tárgyakat, kitakarítják a szobát, felöltöznek, bolyonganak stb. Ébredés után nem emlékeznek vissza cselekedeteikre. Az adott rendellenesség több kórképben is előfordulhat: pszichopátia, epilepszia, a nagyagy sérülése vagy erős idegi megrázkódtatás esetén. Az alvajárók különleges magatartásáról szóló elbeszélések (pl. magas épületek párkányán való járkálás) a fikció kategóriájába tartoznak.”
    Alvajárás. Aglája Sztyepanovna Revkina is vagy húsz évre valami hasonló állapotba került. A szanatórium után olyasmi történt vele, aminek következtében többé már nem érdekelték se az események, se az emberek, se önmaga, sőt a lakója sem. A futást abbahagyta, viszont rákapott az ivásra. Nem aludt el igazából, de nem is ébredt fel teljesen, mechanikus cselekvéseket hajtott végre. Felkelt, dohányzott, mosakodott (nem mindig), teázott, kitakarította a szobát (ritkán), elment a boltba, vett egy kis üveg vodkát meg valami harapnivalót, hazament, ivott (nem túl sokat), evett (keveset). A lakóját már egyáltalán nem gondozta, úgy élt, hogy oda sem figyelt rá, mintha csak egy vénember lenne, akivel az egész életét leélte, és akivel már nincs miről beszélnie, mert már mindent megbeszéltek. Már a „lesz még ünnep a mi utcánkban is”-hez fűzött reményét is eltemette. A leninizmus alapjainak betanulásával úgyszintén felhagyott, más könyvet sem olvasott, a tévét időnként bekapcsolta, de mindannyiszor megbizonyosodott arról, hogy semmi érdekes nincs benne: csak pártkongresszusok, jégkorongmeccsek, műkorcsolya, november hetedike, május elseje meg Brezsnyev születésnapja.
    A szovjet életet amúgy sem jellemezte túl nagy változatosság. Bármerre járt is az ember az országban, a vasúti pálya minden szakaszán a sínek mellett ugyanazokat a vörös kövekből kirakott feliratokat láthatta: „Dicsőség az SZKP-nek”. Vagy: „Békét a világnak”. A városokban a főbb épületeket az SZKP KB Politikai Bizottsága tagjainak arcképei és egyforma, „A párt és a nép egységesek” feliratú transzparensek díszítették. Kivétel nélkül az ország összes filmszínházában a vetítővászon felett vörös vászoncsíkon az ismert lenini szavak voltak olvashatók: „Minden művészetek közül számunkra legfontosabb a film.” A Szovjetunió minden postahivatalát szintén Vlagyimir Iljics-idézet ékesítette: „Posta és távírda nélkül a szocializmus csak üres frázis.” És egyetlen villany telep vagy transzformátorállomás sem létezhetett ugyanannak a szerzőnek a bölcsessége nélkül: „A kommunizmus = szovjethatalom + az egész ország villamosítása”.
    A szovjet emberek élete mindig is unalmas volt, de azokban az években végképp mozdulatlanná dermedt. Sok emberrel volt ez így, de Aglájával kiváltképpen. A szeme előtt lezajló események csak mint egy-egy folt maradtak meg benne, összefüggéseiből kiragadva, időtlenül. Rövid nyár, hosszú ősz, zord tél, és télen mindenféle, a vitaminhiánynak, öregségnek és alkoholizmusnak betudható nyavalya.
    Az áruházban a mosóporért álló sorban agyontapostak egy öregasszonyt. Ezelőtt vagy -után napfogyatkozás volt. Egyszer levél jött Londonból Maráttól. Arra már nem tudott visszaemlékezni, mikor is történt ez, és miről szólt a levél. Két emléke Subkinnal volt kapcsolatos. Subkin megkeresztelkedett, Subkin kivándorolt Izraelbe. Ha csupán annak alapján próbálnánk meg leírni a 70-es évek elejétől majdnem a 90-es évek közepéig terjedő időszakot, hogy Aglája mit vett észre és mit jegyzett meg belőle, akkor mindannak az elbeszélésére, ami ez alatt az idő alatt történt, egy oldal bőven elegendő lenne. Rendelkezésünkre állnak azonban olyan emberek közlései is, akik az adott időszakban Aglája közelében voltak, s maga az elbeszélő is tanúja volt egy s másnak.
2.
    Subkint otthon keresztelte meg – Aglája volt szomszédja, Jegor atya fia – Dionüszosz atya, aki maga is pap volt, és gyermekkorában Gyenyiszka névre hallgatott. Később, mivel nem tudtak hozzászokni új nevéhez, eleinte Gyenyiszka pópának, majd Retek pópának hívták: becenevét az idők során kialakult orrszínének köszönhette. Dolgovban Retek atya is – miután kisebb garázdaságot követett el másként gondolkodónak számított. A helyi pártvezetőség ugyanis megszüntette a város egyetlen Kozma és Damián-templomát, ami ellen Retek illetlen formában tiltakozott, azaz alkoholos befolyásoltság állapotában, papi öltözetben, fényes nappal lehugyozta a harangtoronyból Sikodanov elvtársat, a vallásügyi megbízottat. Ezért a szovjet hatóságok tíz napra lecsukták, az egyháziak pedig megfosztották papi méltóságától. Az egyházi elöljárók még azzal is megvádolták, hogy a szertartásrendben, az istentiszteleten és prédikációiban nem sokat törődik az előírásokkal, a saját elgondolásai alapján tartja a misét, és túlságosan sokat improvizál.
    A pópa nem ismerte el papi méltóságától való megfosztásának jogszerűségét, és továbbra is félhivatalosan, és az összes kánon megsértésével mételyezte a nyáját: keresztelt, esketett, áldoztatott, halottat búcsúztatott, vizet, kalácsot és vagyontárgyakat szentelt a saját otthonában vagy hívásra.
    Subkin keresztelésén véletlenül voltam csak jelen. Már valamikor a 70-es évek közepe felé jártunk. Valami könyvet kellett neki visszaadnom, azt hiszem Djilasét, amelyet, mint máskor is, Subkin mindössze egy éjszakára adott oda elolvasni. Reggel a kabátomba dugtam a könyvet, és elindultam Subkinhoz. Az igazat megvallva, egy kicsit féltem. Tudtam, hogy Subkin házát állandó és nem is igazán titkolt megfigyelés alatt tartják, mindenkit felírnak, aki csak megfordul benne. Sőt, még meg is állíthatják. Mi lesz, ha megállítanak, és megtalálják nálam ezt a könyvet? Mit mondok? Hogy véletlenül találtam valahol az utcán? Hogy valaki csak úgy odacsempészte a zsebembe? Inkább azt mondom, hogy éppen készültem bevinni maguknak a KGB-be. Egyszóval, féltem, de azért mégis elmentem Subkinhoz. Amikor felértem az első emeletre, a megbeszélt módon kopogtattam: kop-kop, azután kop-kop-kop és még egy kop. Az ajtót Antonyina nyitotta ki virágos kötényben, és egy nagy korsóval a bal kezében. Amikor meglátott, az ajkához emelte az ujját, és azt suttogta:
    – Márk Szemjonovics keresztelkedik.
    – Akkor majd máskor jövök – mondtam.
    – Barátom, mit sugdolózik odakinn! – hallottam meg Subkin élénk hangját. – Jöjjön csak be! Ne féljen.
    Bementem a szobába.
    A továbbiak megértéséhez röviden ismertetnünk kell Subkin lakhelyét. A szoba, amióta Subkin benne lakott, a jó ég tudja csak, mivé alakult. Mind a négy fal a padlótól a plafonig durván ácsolt polcos állványokkal volt tele, a polcok pedig dugig voltak könyvekkel. A függőlegesen állókon még fektetve is könyvek voltak. Ugyancsak ide voltak behajítva még mindenféle papírok, kéziratok, levelek és megsárgult újságok is. A polcokon azonban nem fért el minden, ezért még az állványok alatt a padlón is halmokban, kupacokban és rakásokban további könyvek, régi újságok és egyéb papírok tornyosultak. A szoba egyetlen ablakát megint csak könyvek és papírok takarták el félig. Említést érdemelnek ezenkívül még a fényképek is. Mindenütt Subkint, Antonyinát, ismerősöket és barátokat ábrázoló fotók voltak. Subkinnak annyi barátja és ismerőse volt, hogy mindegyiket természetesen nem ismerhettem, de köztük volt az Admirális, Bomlov, Szvéta Zsurkina, sőt még én magam is több változatban. Ennek az állandó fotókiállításnak a legérdekesebb része mégis az eszményképeké volt; összetétele megismerkedésünk óta radikálisan megváltozott. Mindig is változott, de csak fokozatosan. Emlékszem, hogy Subkin fényképei között eleinte ott volt Lenin, Marx, Dzerzsinszkij, Puskin, Lev Tolsztoj, Gorkij és Majakovszkij. Azután Gorkij helyére Hemingway került, Majakovszkij helyére pedig Paszternak. Egy időben a kiállításon ott díszelgett Ho apó, Fidel Castro és Che Guevara. Mostanra az utóbbiak mind eltűntek, a polcokon a helyükre olcsó ikonok, valamint Szaharov, Szolzsenyicin, Pável Florenszkij és Joann Kronstadtszkij atyák fotói kerültek.
    Amikor bementem a szobába, Subkint igen érdekes állapotban találtam. Nem volt más rajta, csak egy feltűrt szárú hosszú alsónadrág, amelyet sárgaréz csatos katonaöv tartott. Egy zománcozott lavórban állt mezítláb a vízben, mellette – az akkoriban még eléggé fiatal, de már ápolatlan és mosdatlan – Retek atya tevékenykedett; zilált szakállában egy örökre odaszáradt svábbogár volt. Ami a svábbogarat illeti, lehet, hogy csal az emlékezetem; végül is elég nehéz elképzelni, hogy nem hullott volna ki magától, akár mindenféle fésülés nélkül is. De valamiért én mégis úgy emlékszem, hogy a svábbogár mindig is ott volt Retek atya szakállában.
    Miközben Retek pópáról írok, már előre látom, hogy rosszindulattal, sőt szentségtöréssel fognak vádolni. Tudom, hogy azt fogják mondani rólam, számomra semmi sem szent, kigúnyolom a vallást, az egyházat, és Retek pópa alakjában az összes papot ábrázolom. Határozottan ki jelenthetem, ez nem így van. A vallást és az egyházat nem gúnyolom, a papokhoz összességében tisztelettel viszonyulok, és Retek pópa alakjában kizárólag csak Retek pópát ábrázolom. Személyesen őt magát, a maga nemében egyedülállót és megismételhetetlent. Rajta kívül sok papot volt már szerencsém látni, akik mind kivételesen ápoltak voltak. Mindennap mosakodtak, mosták a fogukat, fésülték a szakállukat, mosták vagy mosatták és váltották a ruhájukat. Retek pópa viszont nem ilyen volt, nem tehetek róla.
    Szóval, amikor bementem, a ceremónia épphogy csak elkezdődött. Subkin egy lavór vízben állt arccal az ajtó felé. Retek mellette állt. Mindkettőjüknek köszöntem, s mivel egy kicsit zavarban voltam, ott maradtam az ajtóban, úgy éreztem, mintha durván behatoltam volna valakinek az legbensőbb szférájába.
    – Jöjjön csak be, barátom – kiáltotta Subkin élénk hangon. – Ne zavartassa magát. Én sem zavartatom magamat. Csak a régi önmagam miatt szégyenkezem, most viszont tudom, hogy rátaláltam a helyes útra. Igaz, atyám?
    – Az Isten tudja – felelte az atya szórakozottan. Majd kétkedve végigmért és megkérdezte: – Akar keresztapa lenni?
    – Igen – válaszoltam.
    – Akkor álljon a keresztelendő jobb oldalára.
    – Csakhogy én nem vagyok ám megkeresztelve – figyelmeztettem.
    – Nincs megkeresztelve? – kérdezett vissza a pópa. Akkor hogy van pofája keresztapának jelentkezni?
    – Nem én jelentkeztem. Maga kérdezte, akarok-e az lenni, én meg azt válaszoltam, hogy akarok. Ha nem lehet, akkor…
    – Hát persze, hogy nem lehet. Én ugyan az egyházújítás híve vagyok, nem tartom be vakon a szertartásrendet, de hogy ne legyen megkeresztelve a keresztapa, hát azt azért mégse… Tudják mit, csináljuk azt, hogy először magát keresztelem meg, akkor maga már… Bár – szakította félbe saját magát –, nem is. Van egy iránytűje?
    – Iránytűm? – csodálkoztam. – Nekem? Nálam? Miért volna? A városban vagyok, nem az erdőben vagy a tengeren.
    – Jól van, jól van, értem én – sóhajtott a pap. – Az a helyzet, hogy a keresztelendőt arccal kelet felé kell állítani, de nem tudjuk megállapítani, merre van.
    – Álljon már meg, atyám – szólalt meg a keresztelendő – miket beszél? Már hogyne tudnánk megállapítani? Éjjelenként a Nagy Medve ott, az ablaknak abban a sarkában látható. Ott van a Sarkcsillag, tehát kelet erre van…
    Ezen szavakkal Subkin arccal a szoba jobb sarka felé fordult, pontosan oda, ahonnan a vörös gerincű „Lenin összes” nézett rá.
    – Jó – mondta az atya. – Akkor most eressze le a karját, hajtsa le a fejét, alázatosnak kell kinéznie.
    Retek odament Subkinhoz, levette róla az övét, és messze a sarokba hajította. Majd az ajkát összecsücsörítve az arcába fújt. Nem tudom, hogy maradt meg Subkin a lábán, én mögötte álltam, de az ócska pálinka szagától így is rosszul lettem.
    – Imádkozzunk az Úristenhez! – kezdett bele a pap, keresztet vetett, azután háromszor keresztet vetett a keresztelendőre, majd vékony hangon rázendített: – A Te nevedben, igazság Istene, egyszülött Fiad és a Szentlélek nevében kezemet szolgádra, Márkra helyezem, ki a Te szent nevedhez fordult, és a te szárnyaid oltalma alá helyezte magát. Antonyina – szakította félbe magát a pap –, hát te mit állsz ott?
    – Miért, mit csináljak? – kérdezte Antonyina.
    – Önts vizet a fejére.
    – Azonnal – mondta Antonyina és az ajtóhoz rohant.
    – Hova mész? – kiabált rá a pap.
    – Vízért.
    – Ostoba asszony! – gurult dühbe a pap. – A vizet a lavórból kell venni. Lábtól venni, fejre önteni. Minden azzá válik, amiből vétetik. Porból vétettünk, és porrá leszünk. A víz a vízből vétetik, és vízzé válik. Ebben áll létezésünk titkos értelme. Vedd, vedd már a vizet. Lassan csurgasd.
    Retek ismét rázendített:
    – Szabadítsd meg Márkot korábbi tévelygéseitől, töltsd el reménnyel, hittel és szeretettel, és tedd, hogy megértse, Te vagy az egyedül igaz Isten, és veled van a Te egyszülött fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus és a Szentlélek.
    Subkin csendben állt a lavórban, alázatosan, vizes fejjel és szakállal, nedves alsógatyában, és reszketett a hidegtől. Antonyina egy új korsóval mert a vízből.
    – Egyelőre elég – mondta Retek Antonyinának, és Subkinhoz fordulva, majdnem basszus hangon kezdett beszélni: – Keresztelendő, Isten szolgája, Márk, elismered-e, hogy eddigi hiteid tévelygéses jelleggel bírtak?
    – Elismerem, atyáin – ismerte be halkan a keresztelendő.
    – Megtagadod-e tévelygéseidet?
    – Megtagadom.
    – Akkor – mondta a pap, és jobb kezével a Lenin-kötetekkel teli polcok irányába mutatott; hangja ércesen csengett: – Íme az ördögi tanítás, melyet istenítettél. Elátkozod-e azt?
    – Elátkozom! – válaszolta határozottan a keresztelendő.
    – Fújj rá, majd háromszor köpd le.
    Subkin fürgén kiugrott a lavórból, vizes nyomokat hagyva a padlón odarohant a „Lenin összes”-hez, köpködni kezdte a vörös kötésű könyveket, kirángatta és a földre dobálta azokat, közben pedig úgy morgott, akár a kutya. A pap Subkinhoz rohant, vele együtt ő is kezdte a földre hajigálni a könyveket, és azt mondogatta:
    – Te meg, ó sátán, ó ördög, a mi Urunk Jézus Krisztus, a mi igaz Istenünk ellensége, parancsolom neked, te megátalkodott, gonosz, tisztátalan, hamis, undorító és idegen lélek, Jézus Krisztus erejével parancsolom neked: távozz ebből az emberből, most, azonnal és örökre, és többet ne merészelj beleköltözni.
    Egyszer csak valahonnan a könyvek mögül kirepült, és arccal felfelé a földre esett egy fakeretes beüvegezett Lenin-portré, amelyet Subkin nyilván korábban oda dugott. Furcsa módon az üveg nem tört össze. Vlagyimir Iljics vörös szalaggal a gomblyukában, sapkája ellenzőjéhez emelt keze alól hunyorogva jóindulatú mosollyal nézte Subkint és minket, akik ily különös dolgokat művelünk. Retek pópa, amikor meglátta Lenin arcát, először elbátortalanodott, elbizonytalanodott, de mihelyst magához tért, kinyújtotta felemelt mutatóujjú kezét a kép felé, és hisztérikusan felkiáltott:
    – Íme az Antikrisztus, aki undorító, förtelmes és bűzhödt! – Rálépett a képre, vadul taposni kezdte, és szanaszét köpködve azt mondogatta: – Pusztulj, te pokolfajzat, eltévelyedett lelkek ármányos vadásza! – Az atya szurkosvászon csizmája nyilvánvalóan meg volt vasalva. Az üveg ropogott, és tört a sarka alatt. – Mit állsz ott? – mordult rá Subkinra. – Köpd le, és taposd meg!
    – Atyám, én félek. Hiszen mezítláb vagyok.
    – Ne félj! – ordította az atya. – Ha már megszilárdult a hited, vésd az eszedbe: egy hajszálad se görbülhet meg Isten akarata nélkül. Köpd le, és taposd meg, nem lesz bántódásod. Na, mi lesz?
    Még kissé ingatag hitével, Subkin félve lépett a képre meztelen lábával, majd lábujjait behúzva óvatosan járkálni kezdett a szilánkokon, amikor viszont megtapasztalta, hogy azok tényleg nem sértik a talpát, hogy épségéről az Égi Hatalmak gondoskodnak, nagyon belejött, ugrándozva taposta a nemrégiben még oly drága képet, és még Retek pópánál is vadabbul köpködött. Az atya a keresztelendő körül futkosott, és a legyőzött ördöggel perelt:
    – Távozz innen, te sanda tekintetű senkiházi, értsd meg, hogy erőfeszítéseid hiábavalók, még a disznók felett sincs hatalmad. Jusson eszedbe Ő, aki küldött téged a sertéskondába, hogy szálld meg azt, majd azzal együtt taszított a mélységbe. Parancsolom a mi Urunk, Jézus Krisztus szenvedései nevében, és a második eljövetel által; mert Ő hamarosan eljön, hogy ítéletet üljön a földön, és téged kísérő seregeddel egyetemben eléget a gyehenna tüzében, kilök az űr sötétjébe, mert a Mi Urunk Jézus Krisztusé, Atyjáé és a Szentléleké a hatalom, most és mindörökké. Ámen.
    Az atya felsóhajtott, és egy pillanatra elcsendesedett. Subkin ott állt mellette, az elvégzett munkától fáradtan, de sértetlenül. Lenin arca a szilánkok alatt eltorzult, és most már valójában egy visszataszító ördögi ábrázathoz hasonlított.
    – Álljon be megint a vízbe! – mondta fáradtan a pap. Subkin engedelmeskedett.
    – Jöjjön ki!
    Subkin kijött.
    – Álljon bele megint. Ismételje utánam: „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden látható és láthatatlan dolgoknak Teremtőjében, és az egy Úr Jézus Krisztusban, Istennek egyszülött Fiában, aki az Atyától minden időknek előtte született, a Világosságtól való Világosságban, igaz Istentől való igaz Istenben, aki született és nem teremtetett, aki egylényegű az Atyával és aki által mindenek lettek. Aki miérettünk, emberekért és a mi üdvösségünkért leszállt a mennyekből, és megtestesült a Szent Lélektől és Szűz Máriától, és emberré lett és keresztre feszíttetett miérettünk. Aki szenvedett és eltemettetett, és feltámadott, és felment a mennyekbe, és ül az Atyának jobbján, és újból eljő dicsőséggel ítélni élőket és holtakat, és az Ő Országának nem lesz vége. És hiszek a Szentlélekben, Úrban és Éltetőben, aki az Atyától ered, akit az Atyával és a Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk, aki a próféták által szólott.” Mondja utánam: „Hiszek egy, szent, egyetemes és apostoli Egyházban, egy keresztséget vallok a bűnök bocsánatára, várom a holtak feltámadását, és az eljövendő örök életet. Ámen.”
    A szertartás még sokáig folytatódott, és azzal végződött, hogy a pap a frissen keresztelt nyakába akasztott egy keresztet, száraz ruhába öltöztette, Antonyina meg feltörölte a padlót, kicsavarta és a fűtőtestre tette a nedves alsónadrágot, kivitte a vizet. Ezek után asztalhoz ültünk, hogy megünnepeljük az eseményt. Vodkát ittunk, sült krumplit és fasírtot ettünk hozzá. Aztán megint ittunk.
    Az asztalnál a pap megkérdezte, nem akarok-e én is megkeresztelkedni.
    Kitérő választ adtam, úgymond, jó, majd egyszer.
    – Hát csak vigyázzon, barátom – mondta a frissen keresztelt –, ha lemarad róla, baj lesz belőle. Az ördögök serpenyőben fogják sütögetni. Igaz, atyám?
    – Igaz – erősítette meg az atya.
    – Nem hiszem – mondtam. – Én ugyan, természetesen, nyakig merültem a bűnbe, de az ördögöknek ez alighanem tetszik. Ők inkább azokat fogják megsütni, akiket gyűlölnek. A jámborokat.
3.
    Abból az időből Aglája szinte semmire sem emlékezett. Subkin keresztelése nem hagyott benne mély nyomokat, kivándorlásával kapcsolatban viszont valami megmaradt benne. Subkin bekopogtatott hozzá egy üveg valamilyen külföldi itallal a kezében. Aglája meglepődött:
    – Hozzám jött?
    – Szóval – mondta Subkin –, szeretnék elbúcsúzni. Elmegyek.
    Aglája elgondolkodott, félreállt az ajtóból, és, mint azelőtt, letegezte:
    – Gyere be!
    A konyhába tessékelte, és leültette magával szemben.
    Subkin az asztalra tette az üveget, és közölte: ez calvados, almapálinka.
    Harapnivalónak Aglája csak hajában főtt krumplit tudott adni.
    – És hová mész? – kérdezte. – Amerikába?
    – Izraelbe.
    – Igen? – csodálkozott el Aglája. – És hogy fogsz ott élni? Hisz ott arabok vannak. Félelmetes lehet.
    – Sohasem gondoltam volna, hogy épp maga hozza szóba a félelmet – mondta Subkin. – Hisz maga partizán volt, egy valódi hős.
    – Ugyan! – legyintett Aglája. – Igen, hős voltam. Mert hülye voltam. Meg hát én a hazámért harcoltam. A hazámért és Sztálinért..
    – No, hát én is – tréfálkozott Subkin. – Az őshazámért és Menachem Beginért.
    – Aha! – mondta Aglája. – Az persze más. Ahogy elnézem, maguk között is vannak bátor emberek.
    – Akadnak – helyeselt Subkin.
    – Igen, igen – bólogatott Aglája. – Mert mindenki egyre csak azt hajtogatja: a zsidók, a zsidók. De miért vannak ilyen rossz véleménnyel? Nem kellene kitalálniuk maguknak egy jobb elnevezést?
    – Na, jó – állt fel Subkin. – Én megyek.
    – Jól van. – Ahogy Subkint kikísérte, Aglája egyszer csak elcsodálkozott: – Magam is furcsállom, mennyire megszoktalak. Még a bíbíszídet is veled együtt hallgattam.
    – Egy pillanat – szólt Subkin.
    Kiment és egy „Szpidola” rádióval meg valamilyen könyvvel jött vissza. Aglája felé nyújtotta a rádiót.
    – Tessék. Fogja.
    – Jaj, hogy képzeled! – Aglája megrettent. – Drága holmi ez.
    – Ugyan, semmiség. A készülék egyébként át van alakítva. A rövidhullám egyesen kívül van rajta kettes is. A tizenhat és tizenkilenc méteres hullámhossz vételére. Hallgathatja a BBC-t, a Szabad Európát, az Amerika hangját és a Deutsche Wellét. Ez pedig a könyvem, az „Erdőirtás”.
    Aglája még aznap este nekifogott az olvasásnak, de a Leninről hörgő bolseviknál nem jutott tovább.
    Este Subkinnál búcsú-összejövetel volt. Eljöttek a Brigantina klub és a Meyerhold színjátszó kör tagjai, és Retek pópa is. Ittak egyet, rövid istentiszteletet tartottak, elénekelték „A Brigantina vitorlát bont” című dalt.
    Reggel pedig, amikor Subkin és Antonyina már az előre megrendelt taxiba pakolt, Aglája papucsban leszaladt, hogy elbúcsúzzon tőlük. Subkin kezét keményen megszorította, majd önmaga számára is váratlanul átölelte, és arcon cuppantotta Antonyinát.
    Bolond Surocska, aki mindennek szemtanúja volt, azt hitte, képzelődik.
4.
    Mindenki, aki abban az évben az éter hullámain az ellenség hangját hallgatta, tudta, hogy Subkin a szovjet belügyi szervek által adott ultimátum következtében vándorolt ki. A nyugati rádióadók ezt az eseményt úgy értékelték mint a KGB újabb, a másként gondolkodókon aratott sikerét. Részletes tájékoztatást adtak mindenről: ki kísérte ki Subkint a Seremetyevo 2 reptérre, ki fogadta a bécsi reptéren. A szovjet média azonban hallgatott mint a sír. Az új taktika szerint a másként gondolkodókat agyonhallgatták, nem verték fel a port körülöttük, nem csináltak nekik ingyen reklámot. Magától értetődőn a mi járási sajtónkban sem jelent meg Subkinról egy árva szó sem. Két vagy három hónap múlva viszont, amikor már többen tényleg kezdtek teljesen elfelejtkezni Márk Szemjonovics Subkinról, a Dolgovi Pravda egyszer csak fékevesztett kirohanásra ragadtatta magát „Ószeres. Használt cipőt, ruhát veszek” című tárcájában. Ebben, eltorzított formában közreadták az egész életrajzát. Azt, hogy dúsgazdag zsidó család sarjaként (valójában Subkin apja egy szegény szabó volt) már kicsiny gyermekkora óta áthatották a cionizmus eszméi. A pártba is csak azért lépett be, hogy belülről bomlaszthassa azt. Számos rendszerellenes bűncselekményt követett el, ezeket azonban nagylelkűen megbocsátották neki. Megadatott neki a lehetőség, hogy revideálja nézeteit és megjavuljon, de mivel beteges becsvágy hajtja, az őt felnevelő haza határain kívül akart olcsó babérokat szerezni. Megírt, és kiadatott egy gyalázkodó és tehetségtelen művet „Erdőirtás” címmel, amelyet igyekezett jó pénzért eladni. A nyugati titkosszolgálatoknak Szovjetuniót rágalmazó anyagokat küldözgetett. A gazdái ezért elsősorban nem pénzzel fizettek neki, hanem használt rongyokkal. Olyanokkal, amilyeneket az amerikaiak a szemétbe dobnak. És íme a végkifejlet, amely az ily módon leélt élet logikájából következik. Az eszmék elárulása hazaárulással végződött. És íme, ő maga is a szemétre jutott, kidobták, mint egy agyonhasznált árucikket, amit Nyugaton second handnek hívnak, mint egy ócskaságot, ami már semmilyen értelemben sem alkalmas semmire. Végeredményében semmi különös nem volt abban, hogy megjelent egy ilyen karcolat. Időről időre számos újságban megjelentek másként gondolkodókat illető rágalmak, és a Dolgovi Pravda sem volt kivétel ez alól. Nem az volt a meglepő, hogy a karcolat megjelent, hanem az, hogy Bomlov írta. Éppen az a Bomlov, akit Márk Szemjonovics Subkin a legjobb tanítványának tartott. És aki, mellesleg szólván, egészen addig tartotta tanárával a kapcsolatot, amíg az el nem utazott, sőt még a búcsúztatásán is részt vett. Subkint a pályaudvarra Bomlovval egyetemben az egész Brigantina irodalmi szakkör kikísérte.
    Érthető módon a karcolat nemcsak a Brigantina tagjai között, de szélesebb körben is jelentős visszhangot váltott ki. Bomlovval többen megszakították a köszönő viszonyt, Szvéta Zsurkina pedig, akinek udvarolt, a képébe vágta „Érintés” című verseskötetét. Mások viszont nem siettek megszakítani vele a kapcsolatot, feltételezték, hogy a cikk a belügyi szervek nyomására született. Az beszélték, hogy Vladot behívták Oda, Ahova Kell, és megfenyegették, hogy leültetik szovjetellenes irodalom, többek között az „Erdőirtás” terjesztéséért. Aztán ennél egy még pikánsabb pletyka is elterjedt arról, hogy Bomlov valójában homokos, és Subkinnak nemcsak a tanítványa volt, hanem a szeretője is. Subkin viszont, e szerint a verzió szerint, biszexuális volt. Ebben az esetben Bomlov tettének egyik indítéka az lehetett, hogy féltékeny volt Antonyinára. Márpedig, ha mindez igaz, akkor Bomlovot legalábbis részben fel lehetett menteni. Hiszen könnyen elképzelhető, milyen kényes helyzetbe kerül, és milyen kellemetlenségek fenyegették volna, ha megtagadja, hogy fellépjen Subkin ellen. Subkint magát ellenben már semmi sem fenyegette. Már régóta olyan országban élt, ahol a Dolgovi Pravdát nem olvasták, sőt aligha jutott el hozzá.
    Természetesen, akkoriban nagyon nehéz időket éltünk. Az embereket honpolgári szenvedélyek fűtötték, és senki senkinek, saját magán kívül, nem nézett el semmiféle gyengeséget. Ennek ellenére, amikor találkoztam Bomlovval az utcán, nem szaladtam át a másik oldalra, sőt, még felém nyújtott kezét is megszorítottam. Nem kérdeztem tőle semmit, magától kezdett el – eléggé agresszíven és csúnyán – Subkinról beszélni. Hogy állítólag már az elejétől fogva ravasz és számító volt. Megírta az „Erdőirtás”-t, külföldön nagy port vert fel, aztán szépen visszatért a történelmi hazájába, minket meg, akik itt maradtunk, lényegében, elárult. Azaz Subkinnal való konfliktusát’ egy másik mederbe terelte. Ezt akkor értettem meg, amikor felolvasta nekem „Maguk és mi” című költeményét, amelynek csak a végét jegyeztem meg:
Maguknak mindegy, tanyát hol ütnek,
ki többet ád, dicsérik jobban azt,
bajban, ha kell, tudják, hova szöknek;
minket ősök sírja itt maraszt.17
    Miután elolvastam opusát, megkérdezte a véleményemet.
    – Nos hát – mondtam neki –, egészen profi kis vers. A versmérték betartva, a rímek is a helyükön vannak.
    Azt mondta:
    – Nagyon jól tudod, hogy nem erről kérdeztelek, hanem a tartalmáról.
    – Hát a tartalma, az egyszerűen aljas – válaszoltam. – Te úgy viszonyulhatsz Subkinhoz, ahogy akarsz, én sem vagyok valami nagy híve, de neki nagyon is nem mindegy, hogy kit dicsér, és az ő ősatyáinak a nyughelye is ott van, ahol a te atyáidéi.
    – Mi? – kiáltotta Bomlov. – Az én szüleim, nagyapáim és ükapáim mind Oroszországban vannak eltemetve.
    – Miért mit gondolsz, az ő nagypapái meg ükapái hol vannak? – kérdeztem.
    – Az övéi? – gondolkodott el Bomlov. – Akkor meg miért mennek (nem mondta meg, hogy kik) el?
    – Hát, elolvasnak egypár ilyen verset, és mindjárt rájuk jön a mehetnék. Jut eszembe, ami az ellenszolgáltatást illeti – mondtam Vládnak –, nem tudom, hogy ki kinek mit ád, és ki kit miért dicsér, de hogy te kinek a tenyeréből csipegeted fel a magot, most már úgy tűnik, teljesen világos.
    Ezt a mondatot sohasem volt képes megbocsátani nekem.
5.
    Az embert mindig készületlenül éri az öregkor. Míg tart a gyermekkor, a serdülőkor, az ifjúkor, az érett kor, az ember úgy él együtt ezen a földön a saját nemzedékével, a nála fiatalabbakkal és idősebbekkel, mintha ugyanahhoz a társasághoz tartoznának. Az iskolában, a munkahelyen, a gyűléseken, a boltban, a fürdőben, a moziban alapvetően ugyanazokkal az emberekkel találkozik, van, akit jól ismer, másokkal éppen csak köszönő viszonyban van, akadnak olyanok is, akiket csak látásból ismer. Egyesek idősebbek nála, mások fiatalabbak, megint mások pedig egyidősek vele. Úgy lehet elképzelni az embert, mint aki egy hosszú oszlopban menetel: előtte még rengetegen vannak, s mögötte is érkeznek újak. Az ember csak megy, megy, s hirtelen arra lesz figyelmes, hogy a menetoszlop elejéhez ért, és előtte már nincs is senki. Már nincsenek olyanok, akik húsz, tíz vagy öt évvel idősebbek lennének nála, s az ő korosztályából is sokan kihaltak már. És ahová csak néz, mindenütt ő a legidősebb. Visszatekint, és sok fiatalabb embert lát, de azok akkor nevelkedtek, amikor a visszatekintő már nem volt aktív, nem volt velük kapcsolata, nem is ismeri őket. És az a vége, hogy az idős ember, bár még a többiek között él, egyedül marad. Körülötte már tőle idegen élet zajlik. Idegen erkölcsök, idegen szenvedélyek és érdekek veszik körül, és már az anyanyelvét sem érti mindig rendesen. Egy idő után az idős embernek olyan érzése támad, mintha idegenbe szakadt volna, miközben ugyanott van, ahonnan egész életében soha el sem utazott.
    Aglája születésétől fogva Dolgovban élt. Bár a város különösebben nem változott meg, számára fokozatosan és óhatatlanul idegenné vált. Eltűntek azok az emberek, akikre még visszaemlékezhetett volna. Hamisko agyvérzésben halt meg. Nyecsájev autóbaleset áldozata lett. Muravjova a bolondokházában végezte. Botvinyjev megfulladt egy torkán akadt csonttó!. Szigorovot, a volt ügyészt, köztörvényesek gyilkolták meg a lágerben. Neolvasko tüdőrákban halt meg.
    A régi ismerősök közül egyszer, egy esős őszi napon Disznovval találkozott az utcán; először nem is ismerte meg. Hosszú haja volt és bolyhos ősz szakálla, a helyi viszonyokhoz képest szokatlan öltözéke: testét fekete csuha fedte, lábán fehér edzőcipő, fején vörös füles sapka, a feje fölött pedig narancssárga esernyő. Az esernyőt a jobb kezében tartotta, a ballal pedig a csuhája szélét emelte, miközben átszelte a pocsolyákat.
    – Csak nem papnak álltál? – kérdezte Aglája, elcsodálkozva ezen a váratlan metamorfózison.
    – Diakónus vagyok a templomban – közölte Pjotr Klimovics.
    – Régóta?
    – Lassan már három éve. Te nem jársz templomba?
    – Minek az nekem? – felelte Aglája. – Én ateista vagyok. Nem hívő.
    – Hívő – vetette ellen Disznov. – Hiszed, hogy nincs Isten.
    – És te hiszed, hogy van? – kérdezte gúnyosan Aglája.
    – Én abban hiszek – válaszolt Disznov, nem véve észre a gúnyt –, hogy lehetetlen úgy élni, hogy semmiben sem hiszünk. De te biztosan meg vagy keresztelve, nem?
    – Már hogyne – mondta Aglája. – Apám a forradalom előtt egyházközségi gondnok volt.
    – Akkor gyere el a templomba. Bánd meg bűneidet, és ő visszafogad téged.
    – Ugyan hagyjál! Megvan nekem a magam Istene mondta Aglája, és odébbállt.
    – Nem Isten az, hanem a sátán! – kiabált utána Disznov. Aglája sorra vette emlékezetében a különféle neveket, s a vége az lett, hogy aki csak eszébe jutott, már mind nem volt az élők sorában, vagy kiesett a látóköréből.
    Az öregasszonyok, Nágya és a Görög, meghaltak, de két másik szomszédasszonyból öregasszony lett, akik el is foglalták jogos helyüket a ház előtti padon, és semmilyen észrevehető módon nem különböztek elődjeiktől. A ház csendjét már nem verte fel a gyermekzsivaj, mivel az épület fokozatosan elnéptelenedett.
    Fennállásának ideje alatt a ház meglehetősen lepusztult, lakhatatlanná nyilvánították, és új lakókat már nem költöztettek be. Aki kiköltözött – kiköltözött. A maradókra legyintettek: hadd éljék le itt az életüket. De több lakásszentelő már nem volt. Végül is a régi lakók közül már csak Aglája, a két említett öregasszony, bolond Surocska és az ő hallhatatlan macskái, valamint Valentyina Zsukova meg az unokája, Ványka maradtak. Valentyina akkorra már sokak számára Válja néni lett, az unokája lerövidítette ezt a megszólítást, s csak Váninak hívta.
6.
    Ványka Zsukovot mindenki Ványka Zsukovnak hívta. Ez volt a valódi neve, ugyanakkor valahogy a beceneve is. Ha nem lett volna Csehovnak egy híres elbeszélése, Ványkát egyszerűen Ványkának hívták volna. Vagy egyszerűen Ivánnak. Vagy egyszerűen Zsukovnak. Vagy egyszerűen Zsuknak. De mivel Csehovnak volt egy elbeszélése Ványka Zsukovról, mégpedig egy igen híres elbeszélése, továbbá Ványka Zsukov olyan társadalomban élt, ahol az emberek még olvastak, és emlékeztek az olvasottakra, ezenkívül Csehovot az iskolában is tanították, így Ványka Zsukovot többen is Ványka Zsukovnak hívták, és nem másképp.
    Váni imádta Ványkát. A saját fiának sohasem szentelt ennyi figyelmet, mivel akkoriban ő maga is fiatal és ostoba volt. Ő is még szórakozni szeretett volna. Moziba járni. Vagy az önképzőkör előadásaira. Vagy a szomszédasszonnyal beszélgetni. Vagy egy férfival tölteni az időt. Talán ezért is lett Georgijból ilyen léha ember. Ványkát viszont óvta, mint a szeme fényét és egyfolytában álmélkodott.
    – Egyszerűen nem tudom elképzelni – mondta Váni Aglájának –, kire ütött. Én könnyelmű voltam, a fiam hóbortos, a felesége alkoholista, ez meg… Már tizenhárom éves, és még nem iszik és nem is dohányzik, az iskolában meg csupa ötöse van.
    Ványkát már akkoriban is a egzakt tudományok érdekelték: a matematika, a fizika, a kémia; a repülő modellező és az „Ifjú kémikus” szakkörbe járt. Saját kezűleg épített repülőgép-, hajó- és gőzmozdonymodelleket, de csinált rádiót és magnót is. Rengeteg cikket olvasott arról, hogyan lehet a sarkvidékek jegét felolvasztani, és hogyan kell a folyókat célzott robbantásokkal visszafordítani.
    Az iskolában történelem- és társadalomtudomány-órákon természetesen beszéltek a szocializmusról, a kommunizmusról, az SZKP-ról és a békeharcról is, sőt kötelező volt Brezsnyev életrajzát is tanulmányozni, de mindez lepergett róla.
    Ványka huligánokkal nem barátkozott, azok viszont egy ideje már felfigyeltek rá. Kicsi volt és gyenge, pont olyan, akivel könnyen és büntetlenül lehetett szórakozni. Egyszer, amikor jött haza az iskolából, a huligánok bevárták a grundon. A banda úgy tíz-tizenkét tagból állt, vezérük a túlkoros Igor Tető volt. Mellesleg a „Tető” szintén nem becenév volt, hanem valódi név. Érdekes módon nagyon jól illett hozzá. Igor rövid hajával, lapos fejével és keskeny homlokával nagyon hasonlított egy fél nyerges tetőre. Kortársaitól és bandatársaitól eltérőn Tető jó öltönyben járt, nyakkendőt hordott, és messziről intelligens fiatalembernek látszott. Tető és bandája a városban eléggé ismert volt, valódi banditáknak számítottak, ezért Ványka nem félt tőlük. Úgy vélte, hogy ő túl kicsi ahhoz, hogy a banditákat érdekelje. Nem volt egészen igaza. Kétségtelen, hogy Ványka nem képviselt túl nagy értéket a banditák számára, de ezek megbecsülték a kisebb értékeket is.
    Egyszer az iskolából hazafelé találkozott velük a grundon, lökdösődni kezdtek, de Tető azonnal leállította őket, és a következő kérdéssel fordult hozzá:
    – Merre tartasz, fiacskám? – kérdezte, mivel vagy hat évvel idősebb volt Ványkánál.
    – Hazafelé – mondta Ványka, semmi rosszat nem sejtve.
    – Aztán honnan jössz?
    – Az iskolából.
    – Aha – mondta elgondolkodva Tető –, most az iskolából mész haza, holnap meg otthonról mész az iskolába. Így van?
    – Igen – helyeselt Ványka.
    – És Amerikában voltál már? – kérdezte Tető.
    Ványka bevallotta, hogy még sohasem volt.
    – Mert ott, Amerikában – magyarázta neki Tető – minden útért fizetni kell. Ideje ezt nálunk is bevezetni. Van pénzed?
    Ványka azt mondta: nincs. Tető bejelentette, hogy vámvizsgálat következik. Ványkát körbefogták, kifordították a zsebeit; találtak nála egy háromrubelest és még egy rubelt apróban.
    – Hát ez csúnya dolog – mondta Tető, amikor megszámolta a pénzt. – Ez nem más, mint csalás és vámilleték megfizetése nélküli valutacsempészés kísérlete. Elkoboztatik. – A pénzt betette a zsebébe. – Most pedig – folytatta – megnézzük mi van ebben. – Rámutatott Ványka táskájára. – Kérem kinyitni.
    Ványka engedelmeskedett. A táskában Tetőnek csak egy gyöngyház tokos Parker golyóstoll tetszett meg. Ezt a tollat Váni vette a bolhapiacon, és a tizenharmadik születésnapjára ajándékozta neki. Tető kipróbálta a csuklóján, jól fog-e. Közölte, hogy ez is – mint törvénytelenül becsempészett külföldi áru – elkoboztatik Ezek után Tető a bandájával rendszeresen bevárta Ványkát, hol a füzetre kapott egyrubelesét vették el tőle, hol a sálját, amelyet Váni kötött neki újévre, hol az apjától maradt báránybőr sapkáját. Ványka próbált útvonalat változtatni, de Tető banditái követték, útját állták és egyszer nagyon meg is verték. Váni észrevette Ványkán a kék foltot, és rá is kérdezett. Ványka azt mondta, hogy szaladt a folyosón az iskolában, elcsúszott, és beütötte magát valami fémtárgyba. Váni megkérdezte azt is, hová tűnt a tolla, sálja, sapkája és még valami. Ványka erre valami homályosat válaszolt, az igazat persze nem mondta meg. Bár Váni különösebben nem is faggatta. Házmesternő volt, tudta, mi folyik a környéken. Tetőt is ismerte. Egyszer aztán a csemegebolt előtt meglátta Tetőn Ványka sapkáját és sálját. Tető taknyosok és suhancok között állt – suttyók között, ahogy akkoriban hívták őket. Mindenki félt tőlük, igyekeztek kikerülni őket.
    Váni elszántan bement közéjük. Az a két suhancot, akik elállták az útját, durván félrelökte. Megragadta Tető sálját. – Ez meg honnan van?
    – Mi van, néne, megbuggyantál? – csodálkozott Tető, és a banda szorosabbra zárta a kört az öregasszony körül.
    – Néne, vedd el a kezed – kérte Tető. – Tisztelem az idős embereket, de azért…
    Nem tudta végigmondani. Váni elengedte a sálat, megragadta Tető mindkét fülét, előrerántotta a fejét, és arcon rúgta a térdével.
    – Srácok! – ordította el magát a vérben úszó Tető.
    A suhancok azonnal közelebb jöttek, élükön természetesen Tető legjobb barátjával, Tolikkal, akinek Balta volt a gúnyneve. Balta már nyújtotta is széttárt ujjú kezét, hogy az öregasszony arcába kapjon, de akkora ütést kapott a gyomorszájára, hogy összegörnyedve elesett, és úgy kapkodott levegőért, mint a partra vetett hal. A vezér második legjobb barátja, Válja Dolin, akinek Validol18 volt a gúnyneve, a másik oldalról közelített az öregasszonyhoz. Váni viszont még időben odafordult felé, Validol pedig meghátrált, jó példát mutatva a többieknek. A suttyók elhúzódtak az öregasszonytól, félkörben álltak, fogalmuk sem volt arról, hogy mit csináljanak. Az öregasszony bal kezével megragadta Tető nyakát, roppant erejű görbe ujjaival megszorította, majd a jobb kezét ökölbe szorította, és a fiú orrához emelte. Mindezt pedig olyan cifra szóáradattal kísérte, melynek egy része még Tető szókincséből is hiányzott. Ha irodalmi nyelvre fordítjuk az öregasszony monológját, és kiemeljük belőle a lényeget, akkor azt kapjuk, hogy egy figyelmeztetést tartalmazott, miszerint Iván Zsukov személye sérthetetlen, és mindenkire, aki ezt nem veszi figyelembe, elkerülhetetlenül szigorú büntetés vár. Ezek után Ványka a saját sapkájában, sáljában és tollával járt iskolába, nem fizetett vámot, sápot, hadisarcot és jóvátételt sem. Tető, ha néha találkoztak, egy kézmozdulattal előre köszöntötte Ványkát, és tiszteletteljesen azt mondta:
    – Szia, Ványok!
    Amikor Ványka összebarátkozott osztálytársával, Szányka Spiclovval, akkor személyes sérthetetlensége rá is kiterjedt. Pedig azelőtt őt is mindenki megverte, akinek csak eszébe jutott, mégpedig gyakran és jó alaposan.
7.
    Szányka Spiclovot azért vesszük bele az elbeszélésbe, mert történetünkben neki is meglehetősen fontos szerepet szántunk. Szányka Spiclov és Ványka Zsukov könnyen és gyorsan kerültek közel egymáshoz, hiszen a gyerekek általában könnyen barátkoznak, főleg, ha egy osztályba járnak, mi több, egy padban ülnek. De kezdettől fogva nagyon különböző volt a természetük. Ványkától eltérőn Spiclov humán alkat volt. Mintha csak két ember élt volna benne. Az egyik a művészetekben kereste a helyét. Kórustag volt, és operaénekes szeretett volna lenni. Sok árját tudott, de mind közül a legjobban a Herceg dala ment neki a Rigoletto című operából, az az ária, amelyet az emberek leginkább úgy ismernek, hogy „Az asszony ingatag”. Lehet, hogy ez egyfajta bolondéria volt nála, de iskoláskora óta mindig és mindenhol éppen ezt a dalt énekelte. Műkedvelő előadásokon, bulikon vagy csak úgy, a maga örömére. A másik álma az volt, hogy költő lesz, és már az iskolában is egészen tűrhető romantikus hangvételű verseket írt. Verseiben a szerelemről merengett, hitet tett a lelki rokonság mellett, arra biztatta az embereket, hogy tárják ki a szívüket, ne emeljenek kerítéseket, ne harisnyaszárban tartsák a pénzüket, és egyáltalában ne is gyűjtsenek pénzt, ne törődjenek az anyagi javakkal, ne béküljenek meg a gonosszal, ne kíméljék magukat, de bőkezűen ajándékozzanak válogatás nélkül mindenkinek virágot és szeretetet. Az életben viszont Spiclov fittyet hányt a romantikára, s az emberekről is mindig a lehető legrosszabbat feltételezte. Lehetséges, hogy jelleme ezen ellentmondásosságának oka élettörténetében rejlett. Valamikor neki is volt apja és anyja, csakúgy, mint mindenki másnak. És persze, mint a normális gyerekek többsége, ő is csak csupa jót gondolt a szüleiről. A szülei azonban később elváltak. Apja nem egyszerűen otthagyta az anyját, amint ez gyakran megesik, hanem lelépett északra, állandóan változtatta a lakhelyét, bujkált a tartásdíj elől, azaz kihúzta magát az alól, hogy támogassa a fiát. Így kénytelenek voltak abból az egy nyomorúságos könyvelői fizetésből kijönni, amit az anyja valami irodában kapott. Szányka valamikor nagyon szerette az apját, jobban hitt benne, mint bárki másban, de az első oka annak, hogy mélységesen csalódott a felnőttekben, éppen az volt, hogy tudatosult benne, hogy az apja elárulta. A második csapást az anyja mérte rá. Nem, az anyja nem árulta el, de miután férj nélkül maradt, rendszeresen férfiakat vitt haza. Egy társbérleti szobában laktak, és Szányka kilencévesen már pontosan tudta, mi célból fekszenek ágyba egymással a felnőttek, és mit művelnek ott. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy minden felnőtt gazember, álszent, képmutató és romlott. Csak „az” érdekli őket, „azon” kívül semmi más. Napközben dolgoznak, érintkeznek egymással, mindenféle okosságokról beszélnek, de valójában csak „arra” gondolnak, és alig tudják kivárni, hogy leszálljon az este, és elaludjanak a gyerekek. Ez a felfedezés először annyira megrendítette Szánykát, hogy még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében, s végül csak az nyugtatta meg, hogy megvetéssel és gúnnyal viseltetett a felnőttek iránt. Amikor az iskolában a tanárnő kihívta felelni, vagy az igazgatónő behívatta a tanáriba, ő, miközben lelki prédikációt tartottak neki, gúnyos mosollyal bámult szidalmazóira, és azt gondolta: „Tudom én, mifélék vagytok, mit is akartok tulajdonképpen, és mit műveltek éjszakánként.”
    Szányka komoly beszélgetéseik során igyekezett meggyőzni Ványkát arról, hogy az ember alantas, haszonleső, önző és képmutató lény. Csak önös érdekei, legjobb esetben a családja érdekei hajtják; a nagy szavak a jóról, a felebaráti szeretetről, a hazaszeretetről, az igazság vagy az igazságosság szeretetéről csak a külvilágnak szólnak.
    Ványka és Szányka együtt végezték el az iskolát. Ványka kitüntetéssel, Spiclov meg hármas bizonyítvánnyal. Ványka felvételi nélkül azonnal bejutott a moszkvai Vegyipari Egyetemre, Spiclov azonban nem kezdett ilyen szerencsésen. Jelentkezett a Moszkvai Konzervatóriumba. A felvételi vizsgán elénekelte az „Az asszony ingatag”-ot. Az ária megnyerte a bizottság tetszését. Kérték, adjon elő még valamit. Ám az a valami már nem sikerült neki olyan jól, és nem vették fel. Nem volt elég a felvételhez az Irodalmi Főiskolára beadott pályaműve sem. Végül az újságírói karon kezdte meg tanulmányait. Bár Ványka és Szányka nem egy egyetemre jártak, és Moszkva két távoli szegletében laktak, barátságuk nem szakadt meg.
8.
    Moszkvában Ványka az egyetem közelébe költözött. Varvara Iljinyicsnánál, egy sovány és dohányfüstszagú öregasszonynál vett ki egy hat és fél négyzetméteres szobát. Az öregasszony napi három csomag méregerős „Dimok” cigarettát szívott el, naponta többször erős teát ivott karamellacukorkával, és reggeltől estig gépelt valamit egy öreg „Erika” írógépen.
    Mint utóbb kiderült, szamizdatokat gépelt, amiről Ványka fél füllel hallott már valamit, de nem tudta, hogy mi az. Most megtudta, hogy a szamizdatok többnyire halvány, vékony másolópapírra gépelt, kézről kézre terjedő írások.
    Időről időre az öregasszonynál szerényen öltözött, intelligens emberek gyűltek össze és az emberi jogokról, a büntető törvénykönyv cikkelyeiről, börtönökről, száműzetésekről, átmenő táborokról, élelmiszercsomagokról és a BBC adásairól beszélgettek. Ismerőseikről, akik vagy lágerben töltötték éppen a büntetésüket, vagy már kiszabadultak, vagy kiszabadulás után külföldre távoztak. Egy idő után Ványka megértette, hogy Varvara Iljinyicsna és a vendégei éppen azok a bizonyos másként gondolkodók, akikről az újságokban már olvasott, mindig csak rosszat, de el sem tudta képzelni, hogy valaha a tulajdon szemével fogja látni őket.
    Régebben azt gondolta, hogy a másként gondolkodók titokzatos összeesküvők, akik sötét szemüvegben járnak, fel vannak fegyverezve, valódi föld alatti mozgalmuk van, vagyis föld alatti helyiségekben és katakombákban bujkálnak, és valami sokszorosítófélén röpiratokat nyomnak, amelyekben a szovjethatalom megdöntésére szólítanak fel. Most viszont megtudta, hogy a másként gondolkodók senki elől nem bujkálnak, nyíltan foglalkoznak az ügyeikkel, lehetőséget adva a hatóságoknak, hogy elkapják és különösebb nehézségek és kockázatvállalás nélkül lecsukják őket.
    Néha esténként a másként gondolkodók ki-ki alapon összejövetelt rendeztek, ki egy üveg vodkát, ki egy kis kolbászt, ki tortát hozott, az ennivalójuk is olyan igénytelen volt, akár az öltözetük. Oroszország sorsáról vitatkoztak, valamiféle nyílt levelekről tárgyaltak, verseket szavaltak, amelyek állampolgári öntudatot sugároztak, de többnyire gyengék és fellengzősek voltak. Időnként külföldi újságírók is megjelentek náluk, bort, whiskyt, gint és tonikot hoztak (Ványka ekkor ismerkedett meg ezeknek a tengerentúli italoknak az ízével), hírügynökségeik és újságjaik számára interjúkat készítettek. A másként gondolkodók a feltett kérdésekre egyenes válaszokat adtak, ravaszkodás nélkül beszéltek az ország helyzetéről, az ellenük foganatosított megtorló intézkedésekről, a nemzeti öntudat elfojtásáról, a dolgozók elnyomásáról, a kolhozokról, amelyekben a parasztokat erőszakkal tartják bent és ingyen dolgoztatják, a hatalmi és rendőrségi önkényről, vagyis mindarról a rosszról, ami az országban volt, jóról viszont sohasem beszéltek, mert szerintük az országban ilyen nem volt.
    Eközben ettek, ittak, dohányoztak és tréfálkoztak. A fiatalabbak udvaroltak, ölelgették egymást a folyosón, úgyszólván élték a normális életüket. Időről időre azonban egyiküket-másikukat letartóztatták, elítélték, lágerbe vagy elmegyógyintézetbe vitték, ilyenkor a többiek tiltakoztak a bíróság épülete előtt, meglátogatták a száműzötteket, valamint pénzt, hasznos holmikat és élelmiszert gyűjtöttek az elítéltek családtagjai számára.
    Varvara Iljinyicsna már megismerkedésük első pillanatában sem titkolózott Ványka előtt, szinte rögtön adott neki az általa gépelt Szaharov-, Szolzsenyicin-, Djilasz-, Avtorhanov-írásokból is, valamint a rendszeresen megjelenő Napi események krónikájából.
    Ványka, miután mindezt elolvasta, életében először elgondolkodott a politikáról, arról, mi is az a szovjethatalom, mennyi embert tett tönkre és milyen célból. Mivel műszaki észjárású ember volt, úgy döntött, hogy a szamizdat fejődését konkrétan is elő fogja segíteni. Gondolatait tett követte, fogta magát és fel talált, majd elkészített egy bűnelkövető eszközt – ahogy ez később a nyomozati anyagban szerepelt –, azaz egy másológépet. Ez a gép cseppet sem volt rosszabb, mint a hozzá hasonló híres „Xerox” cég gépei. Még az is lehet, hogy jobb volt. Rozsdamentes acélból készült, különböző színű lámpák villogtak rajta, csendben zümmögött, a szamizdatot pedig tetszőleges mennyiségben és hagyományos papírra is tudta nyomtatni. A szöveget le tudta kicsinyíteni, vagy fel tudta nagyítani, szükség esetén még az élességén is javított. Így azután a szamizdatosok most már nem Varvara Iljinyicsnához, hanem Ványka Zsukovhoz hozták a saját, illetve a mások írásait.
    Amikor Ványka találkozott Spiclovval, mesélt barátjának a másként gondolkodókról és velük való találkozásairól. Ellátta szamizdatokkal is. Szányka szívesen olvasta a szamizdatokat, Ványka történeteit érdeklődve hallgatta, de nem osztotta a másként gondolkodók iránti lelkesedését, mert azt tartotta, hogy a többségük leginkább csak reklámot, nevet és karriert akar csinálni magának. Ugyanakkor, ha eljött Ványkához, minden egyes alkalommal megkérdezte, nincs-e még nála „valami szovjetellenes”.
    Ványkánál persze mindig volt. A gépe teljes erővel működött, és már nem ötpéldányos szamizdatokat állított elő, hanem száznál is többet.
    Mondanunk se kell, hogy Ványka tevékenysége nem maradhatott észrevétlenül. Végül is letartóztatták, az ő megfogalmazásukban: különösen veszélyes mennyiségben előállított szovjetellenes irodalom terjesztése miatt. Igaz, a szovjethatalom idején bármekkora mennyiség, akár még egy példány is veszélyesnek minősült. Ványkának meg majd’ egy egész nyomdája volt.
    Ványkát letartóztatták. Két hónapot töltött a lefortovói börtönben, ahol a nyomozók a büntető törvénykönyv 70. cikkelye alapján hét év szigorítottat ígértek be neki. De a belügyi szervekhez egy levél érkezett tanárok és hallgatók egy csoportjától. A szerzők kérték, hogy enyhítsenek a várható büntetésen, vegyék figyelembe, hogy Iván Zsukov egyszerű munkáscsaládból származik, apa és anya nélkül nőtt fel, aranyérmes tanuló, az egzakt tudományokban jelentős tudással bír, tehetséges feltaláló, és lehet, hogy még nagyon is hasznára lehet a társadalomnak. Egy híres elektronikai szakember – a Szovjet Tudományos Akadémia tagja – a saját nevében is írt egy kérvényt, amelyben rámutatott, hogy Zsukov másológépe „teljesen tökéletes”, és mutatóit tekintve túlszárnyalja a nyugati ipari modelleket. Fenti körülmények figyelembevételével, a Ványkának szánt 70. törvénycikkelyt átváltoztatták az enyhébb 190-re, majd még tovább mentek, és megelégedtek azzal, hogy kizárják a Komszomolból, kicsapják az egyetemről, és elvegyék moszkvai letelepedési engedélyét.
9.
    Pedig jobb lett volna, ha leültetik.
    Ahogy Ványka hazatért Dolgovba, azon nyomban berántották katonának, és oda küldték, ahol feladóként tábori postát kellett feltüntetni, és a leveleken ott állott a „Katonai cenzúra által átnézve” szövegű pecsét. Váninak küldött első levelét Ványka az „Üdvözlet Afganisztánból” szavakkal kezdte. Az „üdvözlet” szót és a „-ból” ragot meghagyták, de a földrajzi nevet valamilyen vegyi anyaggal gondosan kitörölték. Mivel azonban a katonai cenzorok szovjet katonai cenzorok voltak, azaz a maguk területén különösebben nem vitték túlzásba a munkát, Ványka levelének azt a részét, ahol arról írt, hogyan segít az afgán parasztoknak az útépítésben és a termés betakarításában, a cenzúra átnézte ugyan, de nem szúrta ki. Valójában persze Ványka tevékenysége egészen másban merült ki. Katonai elöljárói – különleges képzettségének és képességeinek figyelembevételével – egy olyan speciális alakulathoz vezényelték, ahol egy kis üzemfélében diverziós célokra a legkülönfélébb robbanószerkezeteket készítették.
    Váni nem ismerte ezeket a részleteket, de eljutottak hozzá az Afganisztánból érkező cinkkoporsókkal kapcsolatos kósza hírek, így folytonos várakozással és rettegéssel telt az élete. Ha csak meglátta a postást, rögtön a szívéhez kapott. És nem is alaptalanul. A háború is mintha befejeződött volna már, az utolsó tábornok is átment már az Afganisztánt és Szovjetuniót összekötő hídon, amikor Vánit értesítették, hogy Iván Zsukov internacionalista kötelességének teljesítése közben hősi halált halt. Váni kétszer is megsiratta. Egyszer, amikor az értesítés jött, és másodszor, amikor meghozták a cinkkoporsót.
    Egyébként, miután kisírta magát, követelni kezdte, hogy nyissák fel a koporsót. Azt mondta, érzi az ő szíve, nem Ványka van abban. Csak legyintettek rá, és türelmesen elmagyarázták, hogy a súlyos lelki trauma elkerülése végett a koporsót nem szabad felnyitni. A holttest – mint mondták – olyan állapotban van, hogy egy pillantás is elég ahhoz, hogy a dolog szívrohammal vagy azonnali pszichiátriai kezeléssel végződjön. Váni nem tágított, de kérése nem talált meghallgatásra. A koporsót nem nyitották fel, s az elhunytat katonai tiszteletadással, zene és a géppisztolyokból leadott búcsú-díszsortűz ropogása kíséretében temették el a Dicsőség sétányon.
    A temetésre egyébként Szányka Spiclov is eljött Moszkvából. Tanulmányait az újságírói karon már befejezte, de más vonalon csinált karriert: a Komszomol valamelyik járási bizottságában volt osztályvezető. Nagy ívű gyászbeszédet mondott, olyan meghatóan ecsetelte, menynyire tiszta, becsületes és tehetséges volt barátja, Ványka Zsukov, hogy mindenki zokogott.
    A sírhalomba ideiglenesen egy furnérlapot tűztek, melyen az állott, hogy itt nyugszik Iván Zsukov (szül.: 1964), aki harci feladatának teljesítése közben hősi halált halt.
    Ám azok, akik nem engedélyezték Váninak a koporsó felnyitását, nem tudták, kivel van dolguk. Váni éjszaka kibontotta a sírt, erőszakkal felnyitotta a koporsót, és egy idős, derékig érő szakállú, turbános ázsiai férfi erősen oszlásnak indult tetemét látta benne. A hóna alá csapta a koporsót, elvitte az SZKP járási bizottságához, és letette a lépcsőfeljáróra. Eme tette nagy port vert fel a városban. Többen kegyeletsértőnek nevezték az asszony cselekedetét, és példás büntetést követeltek. Mások, épp ellenkezőleg, hősnek, jogvédőnek kiáltották ki, sőt, Mária Magdolnához és Márfa Poszadnyicához, a novgorodi felkelés vezetőjéhez hasonlították. Egyesekben a történtek azt a hiú reményt keltették, hogy esetleg az ő gyermekük helyett is tévedésből valaki mást temettek el, és a környéken éjszakai kihantolási hullám söpört végig.
    Éppen ez idő tájt Taskentből levél jött magától Ványka Zsukovtól, igaz, nem saját kezűleg írta; tudatta, hogy életben van, de felrobbant alatta a maga készítette akna, minek következtében elvesztette mindkét lábát, a fél karját és az egyik szemét, fél fülére teljesen megsüketült, a másikkal viszont talán hallókészülékkel fog hallani.
    Váni ugrándozott örömében. Mondták is neki: „Bolond vagy te? Csak egy roncs maradt belőle!”, de az asszony hallani sem akart erről, mondván, jobb nyomorékon, mint holtan. Amikor azonban Ványka megjött (több mint egy évig feküdt egy katonai kórházban), és Váni meglátta egy barkácsolt rokkantkocsiban lábatlan, félkezű, félszemű, a bőre alá bemaródott puskaportól kék arcú unokáját, úgy-ahogy berakott fém műfogsorral, sírni sem tudott, egyszerűen csak több napra elvesztette az eszméletét. Viszont, miután magához tért, tiszta tekintettel az unokájára nézett, és így szólt hozzá:
    – Ne félj, Ványka, bosszút állunk rajtuk.
    Ha valaki akkor komolyan veszi a nagymama szavait…
10.
    Aglája továbbra is az alvajárás állapotában leledzett, elvesztette az időérzékét, nem tudta, mi volt tegnap, öt évvel ezelőtt, és mi történik körülötte aznap. A globális változásoknak mindössze egyes megnyilvánulásait vette csak észre: vodkát csak tizenegy óra után árultak, aztán kettőtől, aztán öt órától, aztán egész nap.
    Időről időre, ha bekapcsolta a televíziót, azt látta, hogy a Vörös téren éppen valami fontos ember temetése zajlik. Az egyiket temetik, a másik meg beszédet tart. Becsukta a szemét, amikor meg kinyitotta: hát nem azt temetik, aki az előbb beszélt, aki meg most tartja a beszédet, azt két oldalról támogatják? Becsukta a szemét, megint kinyitotta – és ilyen szavakat hallott: peresztrojka, gyorsítás, glasznoszty.
    A képernyőn nagygyűlések, lobogók, plakátok, a nép kiabál: „Borisz, harcolj!” Borisz párttagkönyvét az asztalra hajítja, fel mászik egy tankra, a tankból rálőnek a Fehér Házra; beindultak a piaci viszonyok. Jött a postáskisasszony, hozta a nyugdíját, háromszázezer rubelt. Aglája azt gondolta: ejha! A nagy címletű pénzzel viszont félt kimenni az utcára, összeszedett hát három rubel hatvankét kopejkát apróban, és leszaladt a boltba egy üveg vodkáért, ott meg azt mondták neki: „Mi van, mami, a holdról tetszett jönni?” „Már miért?” „Hát csak azért! A vodka nem három rubel hatvankettő, hanem huszonötezer.” Aglája visszatért a valóságba, és megrémült. Mindennap vett vodkát és megszokta, hogy emelkednek az árak, most meg mintha néhány év kiesett volna az emlékezetéből. Hazaszaladt, magához vette a szükséges összeget, útközben meg beugrott a járási pártbizottságra megtudakolni, mikor lesz már vége ennek a kuplerájnak. Ellenben ott, ahol a járási pártbizottságot kereste, csak egy erotikus „Éjszakai repülés” show-műsort ajánló „Fortuna kereke” nevű kaszinót talált. Megállított egy arra haladó biciklistát, nem tudja-e, hova költözött az SZKP járási pártbizottsága. A srác visszakérdezte, milyen kápé, majd mikor másodszorra sem értette a kérdést, elkerekezett. Aglája találkozott Vánival az udvaron, aki elmagyarázta, hogy az utóbbi években teljesen visszaállították a kapitalizmust, az SZKP-t szélnek eresztették, Lenint hamarosan kiteszik a mauzóleumából, a cári családot pedig nagy pompával fogják újratemetni Szentpétervárott. Leningrádban, javította ki Aglája. Kiderült, nincs már többet semmiféle Leningrád, csak Szentpétervár.
    Aglája kiment az utcára, privatizációs jegyét beváltotta egy üveg vodkára, és ismét álomkórba zuhant.
11.
    A kilencvenes éves közepén Dolgovban bejegyezték a „Tűzijáték Kft.” -t, amely bengáli tüzek, petárdák, durrantyúk, röppentyűk és hasonló termékek előállításával foglalkozott.
    A kft. székhelye a Komszomol zsákutca 1. szám alatti ház egyik alagsori lakásában volt, tagsága két főből állt: Iván Zsukov elnök, Valentyina Zsukova elnökhelyettes és ügyvezető igazgató.
    A társaság tagjai között természetes módon oszlottak meg a feladatok: az elnök végezte a munka alkotó részét, minden egyébbel pedig az alelnök foglalkozott. Váni szerezte be a szükséges anyagokat, segédkezett unokájának a termékek összeszerelésében, miközben nem feledkezhetett meg ápolói teendőiről sem, melyek igen szerteágazók voltak. Ha jó volt az idő, kivitte az unokáját „levegőzni”, plédbe burkolva leültette a ház előtti padra, az öregasszonyok közé. Otthon fürdette, s kezdetben még biliztette is. Idővel Ványka már képes volt önállóan használni a vécét, a mosdókagylót és minden egyebet – ez nagyon fontos volt, mert Váni így már egyedül hagyhatta. Márpedig nemegyszer hosszú időre ott kellett hagynia, mert a kft. által előállított termékekhez szükséges alkotórészekért a nagymama, ahogy ő maga mondta, akár Moszkváig is „elbumlizott”. Váni nagyon ügyes anyagbeszerzőnek bizonyult, és viszonylag rövid idő alatt az alapanyag-beszállítók egész hálózatát hozta létre. Volt, amit a helyi kőfejtő robbantómestereitől szerzett be, volt, amit a belső karhatalmi csapatoknál szolgáló ismerős szakaszvezetőtől, aki a lőszerraktárt vezette, sőt, olyasmi is akadt, amit Ványka külön megrendelésére a gyógyszertárban vett meg.
    Amikor belefogtak az üzletbe, vállalkozóink nem számítottak túl nagy sikerre, azt gondolták, az árujuk iránti kereslet az új év és a régi naptár szerinti új év közötti időszakra fog csak korlátozódni. Kezdetben így is volt. De hamarosan megjelentek a jelentősebb állandó megrendelők. A városi hatóságok, később pedig a különféle kisebb-nagyobb szervezetek is érdeklődni kezdtek az ünnepi rendezvényeken használható különleges pirotechnikai effektusok iránt. Akadtak olyan újgazdagok, akik már a születésnapjukat és egyéb családi eseményeiket is színpompás tűzijátékkal és fülsiketítő durrogtatással óhajtották megünnepelni. Úgyhogy a „Tűzijáték Kft.” ügyei mindjárt az elejétől egészen jól mentek.
    Megjavultak a társaság tagjainak lakáskörülményei is. Váni és Ványka nemrég még egy alagsori társbérleti lakás egyik szobájában éltek, de meghalt a társbérlőjük, és Zsukovéknak kiutalták az egész lakást. Végre-valahára kiutalták. Addig a nagymama összes, a lakáskörülményeik javítására tett kísérlete eredménytelen volt, ami ismételten csak bosszúvágyát erősítette. Úgy kezdődött, hogy felvették őket a lakásigénylők listára, de a sor csak nagyon lassan haladt. Aztán egyszer csak közölték velük, hogy a szovjethatalom végeztével a tanácsi lakásokra szánt keret is kimerült. Nálunk most már – így mondták – kapitalizmus van, pénzért mindent lehet venni, még lakást is. A nagymama megpróbált rápirítani a vezetőre, aki ezt mondta. Emlékeztette, hogy Ványka első kategóriás hadirokkant, az afganisztáni háború áldozata, és a rokkantnyugdíjából él. Mire a vezető azt mondta, hogy „nem én küldtem a maga unokáját Afganisztánba”. Váni ezt később úgy mesélte, hogy ha abban a pillanatban lett volna nála egy kézigránát, gondolkodás nélkül felrobbantja, ott, az irodában. S mikor hazament, megismételte korábbi fenyegetését: „Ne félj, Ványka, bosszút állunk rajtuk.” Sőt, akkor is elmondta ezt, amikor visszautasította a felajánlott harmadik emeleti, lift nélküli házban lévő, erkély nélküli, egyszobás lakást. Most viszont, hál’ istennek, egész tűrhető körülmények között voltak. Bár a lakás alagsori volt, de legalább nem társbérlet. Igaz, kicsit szűkösen voltak, merthogy minden egy helyen volt: a lakás, a műhely, az anyag- és készáruraktár. Szűkösen éltek, de tűrhető körülmények között. Főleg, hogy volt telefonjuk is, amit Ványkának mint hadirokkantnak mégiscsak megadtak, ami gazdagabbá és változatosabbá tette az életét. Különösen, miután beszerzett egy számítógépet, és elkezdett internetezni.
12.
    Váni mindent megcsinált Ványkának. Gondoskodott róla, mosdatta, mosott rá, kivitte „levegőzni”, és pénzért még nőket is szerzett neki, legalább ennyi öröme legyen. Ványkát eleinte nagyon zavarta ez a Váni-féle közreműködés, de aztán megszokta, és egyszer vacsora után azt mondta neki:
    – Nagy szerencsém van, Váni, hogy te itt vagy velem. Szinte embernek érzem magam melletted.
    Váni bólintott, és felsóhajtott:
    – Hát pedig meg kellene tanulnod nélkülem is boldogulni. Hamarosan meghalok. Hogy fogsz akkor nélkülem élni? – Sehogy – mondta könnyedén Ványka. – Ha meghalsz, megyek utánad. Egyedül semmi keresnivalóm nincs ezen a világon.
    – Ne beszélj már bolondokat! – legyintett Váni. – Még fiatal vagy, előbb még le kell élned, ami ki van rád mérve.
    – Miért? – kérdezte Ványka.
    – Mert – válaszolta Váni mérgesen. – Ha már megadatott az élet, akármilyen szerencsétlen vagy is, köteles vagy elviselni egészen a végéig.
    – Kinek vagyok köteles? – sóhajtott Ványka.
    – Neki! – Váni a plafonra mutatott.
    – Neki? – kérdezte Ványka, és ő is mérges lett. – Akkor mondd meg nekem, miért rendezte így az életemet? Miért csinált belőlem magatehetetlen nyomorékot? Mit vétettem? Az a bűnöm, hogy szamizdatokat nyomtattam?
    – Ne haragítsd meg az Istent – ijedt meg Váni. – Ezt gonosz emberek csinálták veled, de bosszút állunk rajtuk. Az Istennek ehhez semmi köze. Az Isten irgalmas.
    – Nem, nagyi, nem hiszem. Az Isten könyörtelen. Emlékszem, amikor a mudzsahedinek aprítottak minket a kandagári szurdokban, körös-körül sebesültek feküdtek, letépett karral és lábbal, felhasított hassal, kifolyt szemmel, ott olyan ordítás volt, ami borzalmasabb volt, mint mikor rakétatüzet zúdítottak ránk. Akkor azt gondoltam: kering a Föld az űrben és a jajveszékelésünktől hangos, ha van Isten, és az emberhez hasonlatos, és hallja ezt, de nem képes gátat szabni a szenvedéseinknek, akkor már inkább pusztítsa el ezt az egész Földet mindannyiunkkal együtt.
    Váni válaszát halk kopogtatás szakította félbe. Még idejük sem volt válaszolni, az ajtó kinyílt, és egy középtermetű és középkorú férfi jelent meg fekete kabátban, bikanyakú, első ránézésre bűnöző vagy az állami duma képviselője.
    Miután megérdeklődte, itt található-e a „Tűzijáték Kft.”, a látogató beszélni kívánt valakivel a vezetőségből.
    – Mi mindketten a legfelsőbb vezetéshez tartozunk mondta Ványka, nehezen evickélve ki abból a lelki állapotából, amelybe a Vánival folytatott beszélgetés során került. – Én vagyok az elnök, Valentyina Petrovna pedig az elnökhelyettes és a ügyvezető igazgató.
    A látogató kétkedve mérte végig Ványkát, a nagy mamáját és a berendezést.
    – Szóval maguk itt helyben állítják elő a tűzijátékokat?
    – Bengáli tüzet, rakétákat, petárdákat, röppentyűket és durrantyúkat – mondta Váni. – Mi kellene?
    – Valami durrantyúféle kellene – mondta a vendég. – Hány? – kérdezte Váni.
    – Egy – mondta a látogató.
    – Egyedi megrendeléseket nem vállalunk – szólalt meg Ványka.
    – Egy kellene, de nagy.
    – Milyen értelemben? – kérdezte újfent Ványka.
    – Olyan értelemben, hogy nagy – mosolyodott el a látogató. – Például akkora, hogy szétvigyen egy páncélozott Mercedest. Mellesleg kívánatos lenne, hogy darabokra.
    – Terrorcselekmény? – fogott gyanút Ványka.
    – És vastag a páncél? – érdeklődött Váni.
    – Ilyen dolgokkal mi nem foglalkozunk – figyelmeztette Ványka.
    – Úgy négy milliméter – mondta a vendég. – Vagy öt.
    – Millimétere ezer lesz – taksálta meg Váni. – Összesen ötezer.
    – Rubelben? – kérdezte a vendég.
    – Berlinben – reagált a nagyi. – Jolcsi.
    – Nem jolcsi, hanem dolcsi. – javította ki Ványka.
    – Na ne már – próbált alkudozni a megrendelő. – Öt rongy az mégiscsak túlzás. Nekem összvissz, ha trotilban számoljuk, kétszáz gramm kell, maximum háromszáz…
    – Ha nem tetszik, nem kötelező – vonta meg a vállát Váni. – Menj máshoz. Ott van a kőfejtőben Vászka, a robbantómester. Ezer rubelért akár egy fazék dinamitot ad neked. Csak hát az olyan lesz, hogy vagy nem működik a kellő pillanatban, vagy a kezedben robban fel. Nálunk meg garancia van. Ez egy jó nevű cég. Neki itt akkora nagy esze van – mutatott Ványkára –, mint az egész Szövetségi Tanácsnak együttvéve.
    A látogató sokáig sóhajtozott, alkudozott, a végén négyezerben állapodtak meg, a felét előre.
    Amikor a vendég elment, Ványka megkérdezte:
    – Váni, mi akarsz lenni, terrorista?
    – Nem terrorista, bosszúálló – mondta Váni. – Mondtam neked, hogy bosszút állunk rajtuk.
    – Kin? – kérdezte Ványka. – Mit tudod te, ki ül abban a Mercedesben? Lehet, hogy jó ember.
    – A jó emberek, Ványka, autóbuszon utaznak, élcet nem bántjuk.
    Így azután Zsukovék, nagyanyó és unokája, a terror útjára léptek, és hamarosan a „Tűzijáték Kft.” híre széles körben elterjedt. Nagyon sokan tudtak róla, vagyis mindenki, aki ilyen termékek iránt érdeklődött, kivéve talán az ügyészséget, a rendőrséget és a biztonsági szerveket.
13.
    Mindenki, aki él és mozog, rendelkezik azzal a jellegzetességgel, hogy puszta létezésével útjában áll egy másik eleven embernek. Még egy szerencsétlen hajléktalan is, aki a szemétdombon üvegeket gyűjtöget, útjában áll egy magához hasonló gyűjtögetőnek. Csak a holt ember nem zavar senkit. Feltéve persze, hogy nem mauzóleumban nyugszik.
    Természetesen Aglája is mindig az útjában állt valakinek. A múltban sokszor annyira, hogy olykor radikálisan próbáltak megszabadulni tőle. A 30-as években a kuláktalanítás egy alanya bárddal próbálta lekaszabolni Agláját, aminek nyomait a halántékán és a vállán viselte. Amikor partizán volt, a németek többet ígértek a fejéért, mint egy egész tehénért. Járási titkár korában pedig egyszer valaki egy utcakővel betörte az ablakát. De most, hogy már réges-régen nem volt aktív, ugyan kinek és miért állhatott volna az útjában? Nos, akadt ilyen személy.
    Egyszer a Dolgovi Hírmondóban megjelent egy hidrológus által írt kisebb közlemény, amely arról tájékoztatott, hogy a város alatt forrás van… na, nem kőolajforrás, csupán ásványvízforrás. Ráadásul kiváló minőségű a vize. Tele mindenféle sókkal és egyéb hasznos összetevőkkel. A víz iható és fürdővízként fiatalító hatású. Felfigyelt erre a közleményre egy bizonyos Valentyin Jurjevics Dolin, aki újgazdag üzletember volt, de nem abból az fajtából, akik vastag arany nyakláncot viselnek, és 600-as Mercedeseken járnak. Nem, ő meglehetősen vékony nyakláncot viselt, 300-as Mercedesen járt (bár az is igaz, hogy már megrendelte a 600-ast), egyébként meg művelt ember volt, még a szovjet korszakban filozófia szakon végezte el a Moszkvai Állami Lomonoszov Egyetemet, és kis híján a kandidátusi disszertációját is megvédte a „A termelési munkafegyelem fokozásának és a munkaközösségek kölcsönös segítségnyújtásának kérdései a fejlett szocializmus időszakában az SZKP KB főtitkára, Konsztantyin Usztyinovics Csernyenko útmutatásainak fényében” címmel. Miközben Dolin a védésére készült, Csernyenko elvtárs útmutatásai értéküket vesztették a filozófia területén, megváltozott a világ, disszertánsunk otthagyta a tudományt, és egy olyan tevékenységre tért át, amelyet üzleti tanácsadásnak hívnak. Vagyis nagy pénzekért megfelelő feltételeket biztosított olyan külföldieknek, akik az oroszországi piacon kívánták megszedni magukat, tanácsokkal látta el őket azzal kapcsolatban, hogyan lehet a számukra nehezen érthető helyi viszonyok között az adózás alól kibújni, csúszópénzt adni, pénzt mosni és az országból kivinni. Rövid idő alatt rendes kis vagyont szedett össze: volt két kaszinója, három étterme, egy mozija, egy „Új lakó” nevű ingatlanközvetítője és egy „Előtted a világ” nevű utazási irodája.
    Engem mindig lenyűgöznek az üzleti érzékkel bíró emberek és a bűnözők. Azok aztán képesek azonnal reagálni mindenféle felfedezésre és eseményre, és azt a maguk hasznára fordítani! Még a napfogyatkozást is. Amikor mi, egyszerű emberek, meghalljuk, hogy ez a természeti jelenség hamarosan be fog következni, csak tátjuk a szánkat, ahogy mondani szokták, és minden kézzelfogható anyagi haszon nélkül azon törjük a fejünket, hogy nahát, micsoda érdekes csillagászati jelenségek vannak a világon, ezt feltétlenül meg kell nézni. A vállalkozó szellemű ember viszont rögtön felfogja, hogy a napfogyatkozást az emberek majd szeretnék megnézni, viszont nem szeretnének közben megvakulni, tehát, szükségük lesz szemüvegre, méghozzá nagy mennyiségben. A vállalkozó nyomban nekiáll szemüveget gyártani, a bűnözőnek viszont rögtön az ugrik be, hogy napfogyatkozás közben sötét lesz, az emberek az eget bámulván óhatatlanul elővigyázatlanabbak lesznek, és nem fognak odafigyelni a zsebükre. Vagy például, kirohannak majd az utcára, hogy a napfogyatkozást figyeljék, de nem zárják be a lakásukat.
    Válja Dolin, akit bűnözői körökben Validol néven ismertek, és aki minden tekintetben vállalkozó szellemű ember volt, amint elolvasta a Dolgovi Hírmondóban megjelent közleményt, azonnal kapcsolt, hogy a nép egészsége szempontjából oly fontos nedű nem heverhet a föld alatt csak úgy, kihasználatlanul. Nyomban elképzelte az összes tennivalót: üveggyárat kell építeni, rengeteg palackot gyártani, fúrni egy kutat, felszínre hozni a vizet, palackozni és elfogadható áron forgalmazni. És ha kiderül, hogy sok víz van, hát egy gyógyfürdőt is lehetne építeni. Ha pedig nagyon sok lenne a víz, akkor esély van arra is, hogy Dolgovból gyógyfürdőhelyet csináljon, meggazdagodjon és még hírnevet is szerezzen magának.
    Validol elvégzett egy olyan vizsgálatot, amelyet manapság marketingnek neveznek. Pontosan kiderítette, hol folyik a víz, milyen mélységben helyezkedik el, hol lenne a legalkalmasabb fúrni, és hol helyezkedhetne el az első gyógyfürdő. Az eredmény az lett, hogy a Komszomol zsákutca 1.-nél erre megfelelőbb hely nincs, és nem is lehet.
    Validol elvégezte a második marketingvizsgálatot is, és kiszámolta, mennyi pénz szükséges a ház megszerzéséhez, és a megmaradt lakók átköltöztetéséhez. Kiderült, hogy a lakók között van egy bizonyos Aglája Sztyepanovna Revkina, aki semmi pénzért sem hajlandó kiköltözni, mivel nem vihetné magával a lakásában található emlékművet. Már csak azért sem, mert az új lakások ehhez túl alacsonyak. Ez a körülmény jelentősen bonyolította a feladatot, de Validol találékony ember volt, hitt abban, hogy nincsenek megoldhatatlan feladatok, így azután Aglája Sztyepanovna Revkinát rendkívül komoly veszély fenyegette.
14.
    Oroszország olyan ország, ahol sokat beszélnek a vezeklésről, de kevesen képesek egyszerűen azt mondani, hogy „elnézést” – jelentette ki egyszer az Admirális. Ez a mondása mindig eszembe jut, amikor arra gondolok, hogyan tért haza Dolgovba Márk Szemjonovics Subkin. Pontosabban, hogyan kísérelte meg, hogy hazatérjen. Amióta az országban kedvező változások történtek, sok emigráns hazatért, főleg művészek. Subkin is hazaindult. Mégpedig nem Moszkvába, mint a többiek, hanem Dolgovba. Azért Dolgovba, mert – ahogy mondogatta (nagyon helyesen) Moszkva nem Oroszország. Márpedig ő – dicséretes módon – éppen Oroszországba akart visszatérni. Az olvasó elképzelheti, mekkora esemény volt ez. A fővárosban lehet, hogy hétköznapi dolog lett volna, de egy járási városban ez nagyon nagy eseményszámba ment. Subkin még a bőröndjeit csomagolta Jeruzsálemben, amikor már egész Dolgov lázban égett. A hazatérő volt emigránst egy egész delegáció készült fogadni, élén Vlad Bomlovval. Ez utóbbi ugyan annak idején írt valami rosszat Subkinról, de az idő múlt, és a régi dolgok feledésbe merültek, Subkin pedig azt a cikket valószínűleg nem is olvasta. De hát ki más is fogadhatta volna Subkint, ha nem Bomlov? Elvégre addigra az adott környéken ő volt a legnagyobb és legtekintélyesebb irodalmár. A Subkin érkezését megelőző napon mintha még személyesen a Dolgov városi önkormányzat feje, maga Aprov is beszélt volna vele; az, aki annak idején a KGB-ben dolgozott. Az elmúlt években azonban többen is felülvizsgálták korábbi nézeteiket, Aprov például egyenesen demokrata lett, meggyőződéses antikommunista, a helyi egyházközség istenfélő tagja. Lehet, hogy személyesen is kiment volna a híres „Erdőirtás” szerzőjének, a neves írónak a fogadására, de közeledtek az új választások, a kommunisták nyomultak a hatalomba, feltétlenül vissza kellett szorítani őket. Szóval, Aprovnak nem volt ideje. Ezenkívül, ahogy Bomlovnak is megmondta, Subkinnak hivatalos fogadást rendezni mégiscsak túlzás lenne. Ha, úgymond, minden emigránsnak fényűző fogadást rendezünk, akkor más dolgunk nem is lesz, mint hogy őket fogadjuk. Pontosan ezt mondta Bomlovnak, mintha attól félne, hogy ezt az isten háta mögötti helyet tömegesen ellepik az emigránsok, holott Dolgovból mindössze két ember vándorolt ki: Subkin és Antonyina. Bár a fogadás nem volt egészen hivatalos, mégis sokan eljöttek az állomásra. Éppen akkor Dolgovban tartózkodtam, így hát én is elmentem eme híres, külföldre szakadt hazánkfia fogadására. A peronon sokan gyűltek össze. A helyi értelmiség. A gyermekotthon pedagógus kollektívája. Néhányan a régi növendékei közül. A Dolgovi Hírmondó kiküldte a tudósítóját, a területi televízió riportere is megjelent az operatőrrel együtt. Sütött a nap, tiszta volt az idő. A fákon csacsogtak a seregélyek, a felhevült talpfák szaga és kapros főtt krumpli illata terjengett a levegőben. A helyi anyókák szokásos árujukkal: krumplival, fánkkal, hallal és sós uborkával jöttek ki a vonat elé.
    A vonat késett egy kicsit, ezért mindenki idegeskedni kezdett. Nekem meg eszembe jutott az a jelenet, amikor Subkint mindjárt ott a peronon tartóztatták le. „Milyen kellemes kontraszt lesz ez a számára” – gondoltam. Végre valaki azt kiabálta:.Jön!” Mindenki feszült lett, és elcsendesedett. A vonat közeledett. Nem olyan festőien, mint azelőtt. Azelőtt ez valódi esemény volt! A „Joszif Sztálin” gőzmozdony gőzpárába burkolózva vágtatott be az állomásra. Hogy fújtatott, hogy csillogott! Ez meg? A kicsi, piszkos, szerencsétlen külsejű villanymozdony magas hangon füttyentett, és a tizenhat kocsit olyan könnyedén húzta be az állomásra, mintha nem is valódi, hanem játék kocsik lennének. A négyes kocsi peronján mindenki meglátta Subkint, bár nem mindenki ismerte meg azonnal. Nagy fehér szakállával már nem Leninre hasonlított, hanem Marx Károlyra vagy a bibliai próféták valamelyikére. Fél kézzel a kapaszkodót fogta, a másikkal az embereket üdvözölte. Antonyina kukucskált ki mögüle, és szélesen mosolygott. Feje szorosan be volt kötve egy fehér selyemkendővel. Ez a kendő, úgy tűnt, teljesen felesleges, és csak később tudtam meg, hogy mire szolgált. Kiderült, hogy Antonyina Izraelben felvette a zsidó hitet, és mivel új vallása előírásait szigorúan betartotta, kopaszra borotváltatta a fejét, és kendőt viselt. Márk Szemjonovics viszont megőrizte pravoszláv hitét, így azután a családjuk úgyszólván ökumenikussá vált. És íme, már itt is vannak, közelednek, integetnek, a fogadásukra összegyúlt emberek szintén integetnek és kiabálnak, néhány asszony a zsebkendőjét a szeméhez emelgeti.
    Subkin lelépett a peronra, két bőrönddel mögötte jött Antonyina. Az emberek azonnal körbevették őket, ölelgették, csókolgatták, virágcsokrokat adtak át nekik. Három vörös szegfűből álló csokorral közeledett az érkezőhöz Bomlov kritikus is. A virágot azonban nem adta át, hanem áttette a bal kezébe, a jobb kezét felemelte, mindenkit felszólítva, hogy hallgasson el. Ekkor mondta el bizonyos értelemben történelminek nevezhető beszédét.
    Engem a mohó tömeg félresodort, messze álltam a szónoktól, szavait elvitte a szél, de az, amit kivettem belőle, bámulatba ejtett, azon csodálkoztam, hogyan képes kritikusunk mondanivalóját hol ebbe, hol meg az ellenkező irányba fordítani. Vlad eleinte szívélyesen üdvözölte a megérkezettet, kiemelkedő írónak nevezte, aki nekünk (kinek? csak nem neki?) az elmúlt években olyannyira hiányzott.
    „Mi – mondta – örülünk minden honfitársunknak, akik, hála a peresztrojkának és – ne szerénykedjünk – a mi fáradozásainknak, akik a peresztrojka egyszerű katonái voltunk, hazatérhetnek. Keményen dolgoztunk, megteremtettük hazatérésük megfelelő feltételeit, és most jó, hogy Márk Szemjonovics itt van közöttünk. Be kell ismerni, hogy annak idején voltak olyanok is, akik elutazásához nem viszonyultak megértéssel, sőt, egyesek közülünk szigorúan el is ítélték őt ezért…” Itt, gondoltam, logikusan egy bocsánatkérésnek kell következnie. Vagy sajnálkozásnak. Vagy valami ilyesminek. De Bomlov másként folytatta. Egyesek, úgymond, szigorúan elítélték őt, az sem kizárt, hogy igazságtalanul, de ne essünk már át a ló másik oldalára, ne vigyük túlzásba Márk Szemjonovics dicséretét se, ne csináljunk hőst belőle. Elutazott, nyilván előnyös volt a számára. Ott a lehetőségek kedvezők, és az étel is kóser. Mi meg itt addig a csernobili krumplit és a nitrátos paradicsomot ettük. De hát valakinek itt is kellett maradnia, valakinek a kultúránkat, az emlékműveinket, a sírjainkat is őriznie kellett…
    Ismétlem, eléggé messze álltam, nem mindent láttam. Közben a másik vágányra befutott az ellenvonat is. Szóval, rosszul láttam, és szinte semmit sem hallottam. De azok, akik közelebb voltak, azt mesélték, hogy amikor Vlad Bomlov a sírjaink témájához ért, láthatóan a sírokkal kapcsolatos felindultság eredményeképpen, hirtelen elvesztette önkontrollját. Szavai nyomán valahogy olyan kép alakult ki, hogy míg ő a sírokat ápolta, addig Subkin az életet és a kóser húsgombócokat habzsolta a Getsemáné-kertben. És már kitárta karját, hogy megölelje Subkint, amikor fogta magát és egyszer csak arcul köpte. Subkin zavarodott mosollyal hallgatta Bomlov beszédét, és kővé dermedve úgy is maradt. A tömegen végigsöpört egy többszörösen elismételt: „Hű-hű-hű!” A maga részéről Bomlov is megrémült saját tettétől, és sokáig állt gyámoltalanul, mint aki azt várja, hogy az ellenfele méltó elégtételt vesz rajta. Ellenben nem várta ki, mit reagál Subkin, így folytatta:
    – Egyébként meg, isten hozta itthon!
    Ezzel Subkin kezébe nyomta a szegfűket. Subkin viszont – kiderült, hogy sértődékeny – felkapta a bőröndjeit, „Antonyina, utánam!” felkiáltással felszállt az ellenvonatra, és már híre-hamva sem volt. Visszautazott Izraelbe. A macesz többet ért neki, mint a hazája – írták később róla valamelyik újságban.
    Természetesen sokak szemében Márk Szemjonovics Subkin komikus figura volt, és az is maradt: eszményeinek, meggyőződésének sűrű váltogatása, és ami a legfontosabb, az összes ezzel kapcsolatos teátrális mesterkéltsége nevetségesnek tűnt; emellett volt Subkinban valami megható is, cselekedeteiben nemes hevület és – a társadalmunkban oly nagyra értékelt – irracionalitás elemei voltak fellelhetők. Mindezen annyit lehetett volna gúnyolódni, amennyi csak jólesik, de arcul köpni akkor sem kellett volna.
    Ennek ellenére a bomlovi köpés hamarosan feledésbe merült, az emberek Subkint értetlenkedve, sértetten és keserű iróniával emlegették. Úgymond idejött, elhúzta az orrát, és elutazott. Subkin tettére csak egy magyarázatot találtak: az Ígéret Földjén hozzászokott a jó élethez és a finom ételekhez. Dolgovban még most is azon keseregnek, hogy amikor Subkint tárt karokkal fogadták, hiába pazarolták lelki energiájukat.
15.
    A tökéletes szabadság mégiscsak érdekes állapot. Azt írhatsz és olvashatsz, amit csak akarsz, hallgathatod a nyugati rádióállomásokat, mesélhetsz politikai vicceket, szidhatod az államelnököt, utazhatsz külföldre, bármilyen nemű partnerrel szexelhetsz, kettesben vagy csoportosan, viselhetsz hosszú hajat, hordhatsz fülbevalót, orrkarikát, és egyáltalán, tetszés szerinti testrészedet kifúrathatod. Ez persze sokakat irritált. Annál is inkább, mert a közalkalmazottak fizetését visszatartották, a nyugdíjasok járandóságát meg végképp nem fizették ki. Mindkét kategóriának néha helyben előállított áruval fizettek. Egy időben például mindent a dolgovi baromfitenyésztő üzem termékével, azaz csirkékkel fizettek ki. Dolgovban soha nem látott mennyiségben szaporodtak el a csirkék. Tele voltak velük az udvarok, hemzsegtek tőlük a konyhakertek, ellepték az utcákat, mindenütt láb alatt voltak, annyian, hogy szinte lehetetlen volt úgy végigautózni a városon, hogy el ne üssön egyet az ember. Valamennyi tyúk „dolgovi fehér holland” fajtájú volt, ezért a háziasszonyok a szárnyasokat különböző színű tintával pirossal, zölddel, kékkel, feketével – jelölték meg, hogy legalább valahogy meg tudják különböztetni a sajátjaikat a másokéitól. Aglája nem fogadta el a tyúkokat, mivel fogalma sem volt arról, hogy kell velük bánni. Egy életet élt le vidéken, és nemhogy tyúkot vágni, de tehenet fejni sem tudott. Aglája tehát nem kért a tyúkokból, a pénze elfogyott, s már végképp nem tudta, mihez kezdjen, de hát nem véletlenül mondják még a legmegátalkodottabb ateisták is, hogy Isten segedelmével majd csak lesz valahogy.
    Egy langyos március 8-ai reggelen fiatal pár kopogtatott Aglája ajtaján. Mindketten magasak, mosolygósak voltak, ízléses, de szerény öltözetben, rendezett frizurával, a lány apró fülbevalót viselt, a férfinek viszont sem a fülében, sem az orrában nem volt karika. A férfi virágcsokrot és diplomatatáskát, a nő két reklámszatyrot tartott a kezében. Arra a kérdésre, hogy kicsodák és mit akarnak, a férfi névjegyet nyújtott át, amelyen a következő szöveg volt olvasható: „Valentyin Jurjevics Dolin, a »Méltó időskor« nemzetközi jótékonysági szervezet elnöke”.
    – Én pedig Gála vagyok – tette hozzá a nő barátságos mosollyal.
    Aglája azt hitte, hogy a jövevények pénzt gyűjtenek, de kiderült, hogy pont fordítva…
    Miután engedélyt kaptak a belépésre, a vendégek levették a cipőjüket. Bementek a nappaliba, zoknis lábukkal puhán lépkedve, mintha attól félnének, hogy valakit felébresztenek. Lehajtott fejjel, leengedett karral némán álltak egy darabig az emlékmű előtt. Valentyin Jurjevics bevallotta: számára Sztálin, bár ez manapság nem divat, a történelem legkedvesebb alakja. Majd mindjárt a lényegre tért:
    – Aglája Sztyepanovna, először is engedje meg, hogy köszöntsem a nemzetközi nőnap alkalmából, és átnyújtsam önnek… – Valentyin Jurjevics a kísérőjéhez fordult, az pedig a reklámszatyorból az asztalra pakolt egy palack „Szovjetszkoje” pezsgőt, egy üveg „Finlandia” vodkát, egy rúd párizsit, egy karéj „Rosszijszkij” sajtot, egy doboz „Vörös október” desszertet és egy karton „Marlboro” cigarettát. Aglája csak bámulta mindezt, mintha „terülj, terülj, asztalkám”-at látna.
    – Mi ez? – kérdezte.
    – Ez a magáé – mondta halkan Valentyin Jurjevics.
    – Az enyém? És miért kapom? – kérdezte Aglája.
    – Soha el nem hervadó nőiességéért – csacsogta Gála.
    – Ugyan! – torkolta le Valentyin Jurjevics. – Persze, hogy Aglája Sztyepanovna nőies, de nemcsak ezért szándékozunk segíteni neki, hanem mindazért, amit hazánkért, a jövő nemzedékekért, valamennyiünkért tett.
    És előadta a „Méltó időskor” alapítvány programját. Az alapítványt fiatal emberek hozták létre, olyan hazafiak, akiknek feltett szándékuk, hogy segítsék azokat az idős embereket, akik önfeláldozón harcoltak a kommunizmus felépítéséért. Szándékuk, hogy megmentsék őket a nyomortól és a népellenes hatalom önkényétől. Most azért jöttek, hogy legelőször is megtudják, mire van Aglája Sztyepanovnának leginkább szüksége (élelmiszerre? ruhára? gyógyszerre?), azután pedig, hogy majd erejükhöz mérten segítséget nyújtsanak. Az alapítvány tanácsa azt a határozatot hozta, hogy a maga nevében havi 60 dkr személyes kiegészítő nyugdíjat állapít meg Aglája Sztyepanovnának.
    – Hatvan micsodát? – kérdezett vissza Aglája.
    – Zöldhasút – mondta Gála.
    – Az meg mi? Dollár? – kérdezte Aglája. – Dollár nekem nem kell.
    – Félreértette – mosolyodott el Valentyin Jurjevics. Nem dollárról van szó, hanem dkr-röl – dollárhoz kötött rubelról.
    Aglája úgy értette, hogy a rubeleket majd a szó szoros értelmében madzaggal, cérnával, spárgával vagy akármi mással a dollárhoz kötve fogják neki odaadni, s a fiatal embereknek nem kevés erőfeszítésükbe került, hogy elmagyarázzák: csak képzelt kötelékről van szó, valójában a valódi rubelek összege az infláció mértékében nőni fog, míg a képzeletbeli dkr összege nem változik.
    – Ezenkívül – folytatta Gála – ennivalóval is kisegítjük. Heti egy alkalommal élelmiszercsomagot fog kapni.
    Arra a kérdésre, miért jár neki ez a sok földi jó, a vendégek egymás szavába vágva siettek elmondani, hogy az érdemeiért. Azért, mert tántoríthatatlan kommunista volt. Meg partizán. Meg az ifjúság nevelője. És egyáltalán: fáradhatatlan munkás.
    – De mégis – Aglája még mindig nem értette a dolgot mivel tartozom maguknak?
    – Jaj, istenem! – Gála összecsapta a kezét, és szemét az égnek emelte.
    – Aglája Sztyepanovna! – sóhajtott Valentyin Jurjevics. – Miket beszél? Még hogy maga tartozik nekünk? Nevetséges. Mi tartozunk magának. Hiszen, ha belegondolunk, mennyi mindent tett értünk, egy másik nemzedékért. Számunkra megtiszteltetés, ha elfogadja azt a keveset, amivel legalább valamennyire a segítségére lehetünk.
    – És tőlem egyáltalán semmit nem is akarnak?
    Gála arcára ismét végtelen elkeseredettség ült ki.
    – Hát, esetleg – mondta Valentyin Jurjevics – ha ön a maga részéről segíteni kívánna az alapítványunkat…
    – Hogy kibontakozhasson – magyarázta Gála.
    – Akkor – folytatta Valentyin Jurjevics. – Ha ön… hogy is mondjam…
    – Mindenki halandó – sóhajtott Gála.
    – Igen! – Valentyin Jurjevics szemrehányón nézett Gálára, hogy miért ilyen tapintatlan, de azután maga folytatta a témát, és a végén azt a szót is kiejtette, hogy „végrendelet”.
    Meglehetősen dagályosan beszélt, ennek ellenére Aglája megértette, hogy vendégei, ha nem ragaszkodnak is hozzá, de úgy vélik, hogy ha lakását minden ingósággal együtt – beleértve ezt a műalkotást is (itt egy karlendítés következett a szobor irányába) – a „Méltó időskor” alapítványra hagyományozná, akkor, persze, Isten tartsa meg jó egészségben… de jó lenne, ha majd egyszer a tulajdona becsületes emberek kezébe kerülne. Még jó szolgálatot tehet másoknak, például olyan nyugdíjasoknak, akiket kifosztott ez a népellenes rezsim…
    Amikor Aglája felfogta, mit is akarnak tőle, és mit adnak érte cserébe, egy percig sem habozott. Igazi ateista volt, és csöppet sem izgatta, mi lesz a halála után. Persze, az lett volna a legtermészetesebb, ha a lakást a fiára hagyja, de hát hol van? Már több éve se híre, se hamva. Egy nyugati országba akkreditált nagykövet volt, időnként a tévében is látni lehetett, elpotrohosodott, megkopaszodott. Buzgón dicsérte a változásokat, azt mondta, mindig is meggyőződéses antikommunista volt… Hát, nem, nem kap semmit. Meg minek is neki lakás egy ilyen isten háta mögötti helyen?
    – Ja – kapott észbe Aglája. – És mi lesz vele? – biccentett Sztálin felé. – Ha meghalok, viszik is a szemétdombra?
    – Aglája Sztyepanovna! – Dolin az égnek emelte a szemét. – Hogy mondhat ilyet! Hát nem megmondtam? Számunkra Sztálin elvtárs olyan, mint…
    – Jézus Krisztus – fejezte be Gála.
    – Kommunista becsületszavamra – folytatta Valentyin Jurjevics –, megőrizzük ezt az ereklyét egészen addig, míg el nem foglalhatja megérdemelt helyét. És, higgye el nekem, ez be fog következni.
    – Okvetlenül bekövetkezik – erősítette meg Gála. Kiharcoljuk. Mert Sztálin az eszményképünk.
    – Hát jó – legyintett Aglája.
16.
    Alekszej Mihajlovics Makárov, vagyis az Admirális, az októberi forradalom utáni orosz történelmet a következő korszakokra osztotta: Pinceterror (amikor Lenin alatt az embereket a cseka pincéiben lőtték agyon), Nagy terror (Sztálin alatt), a Lenini normák keretein belüli terror (Hruscsov idején), Szelektív terror (Brezsnyev alatt), Átmeneti terror (Andropov, Csernyenko és Gorbacsov alatt), Korlátlan terror (jelenleg).
    Ez utóbbi terror abban különbözik az előzőktől, hogy az már nem az eüteve nevében folyik, már nincs központosítva, és leegyszerűsödött. Jelenleg akárki halálra ítélhet akárkit, akármiért. Az emberek minden lehetséges eszköz segítségével pusztítják egymást: késsel, vadászfegyverrel, sörétes fegyverrel, puskával, pisztollyal, géppuskával, gránátvetővel, méreggel, mérgező gázokkal, radioaktív sugárral és robbanóeszközökkel. Nagy hatékonysággal, zéró felderítettség mellett. Mindig tudjuk, kit öltek meg, de hogy ki volt a gyilkos, az örökre titok marad. Mindenütt, a nagyvárosokban és részben a kicsikben is, közismert bandák tevékenykednek, melyek vezéreit, főkolomposait, keresztapáit mindenki ismeri, és akik senki elől nem bujkálnak, őrséggel ellátott páncélozott limuzinokban furikáznak, nemzetközi üzleteket bonyolítanak, és pénzüket nem kompótosüvegben, hanem offshore bankokban, svájci bankokban és a „Bank of New York”-ban tartják. Bankároknak, oligarcháknak, polgármestereknek, kormányzóknak, minisztereknek, gyár-, lap-, hajó-, olajkút- és televízióscsatorna-tulajdonosoknak hívják őket. Életük kellemes, de többnyire rövid, és félelemben telik el. Nem a rendőrségtől félnek, hanem egymástól, és nem is ok nélkül. Törvényeik íratlanok, de szigorúak. A halálbüntetés náluk megszokott dolog. Így ebben a körben egyre növekszik az igény mindenféle olyan lövő- és robbanószerkentyűkre, amelyekkel a konkurens kollégák megszelídíthetők. Ezeket azonban valaki csak elő kell hogy állítsa. Az előállítók egyike lett Ványka Zsukov. A potenciális megrendelők körében a tekintélye egyre nőtt. Mindenki tudta, ha a durrantyút Zsukov csinálta, biztos nem hagy cserben. A „Tűzijáték Kft.” klientúrája egyre bővült, a Ványkát látogató megrendelők külföldi „verdákon” jöttek, de szolgai alázatossággal viseltettek iránta, Iván Georgijevicsnek szólították, magázták és az ár nem számított nekik. Teljes alkotói szabadságot adtak Ványkának, ami nagyon fontos volt számára, hiszen a maga területén valóságos művész volt. Ványka mindig valami különöset, eredetit igyekezett csinálni, de olyat, ami csak korlátozott hatósugarú. Nem szeretnénk túlzottan romantikus színben feltüntetni népi bosszúállónk alakját. Elítélendő dologgal foglalkozott, ugyanakkor az összes efféle mestertől eltérőn (akiknek csak a pénz számított) igényes volt, mindig pontosan kiszámította a robbanás erejét és irányát, és minden igyekezetével azon volt, hogy elkerülje a fölösleges áldozatokat.
    Ványka összes „durrantyújának” detonátorát egyedi működési elv jellemezte: mechanikus, kémiai, akusztikus, kettős fém, elektromos vagy elektronikus. A legkülönfélébb jelekre és impulzusokra: egy bizonyos lenyomatú ujj érintésére, illatra, színre, fényre, hangszínre reagáltak, egyszóval Ványkának az adott konkrét esethez illőn minden egyes alkalommal minden tekintetben új feladatot kellett megoldania.
    Ványka legnagyobb durrantyúját, amelynek 120 kilométeres sebességnél kellett működésbe lépnie, egy autóba szerelték. Ványkában fel sem merült, hogy a város utcáin is lehet ilyen sebességgel hajtani.
17.
    Aglája Sztyepanovna még soha nem élt ilyen jól és ilyen gondtalanul. Egy nyugdíj kevés volt, de kettővel semmit sem kellett megtagadnia magától. Főleg, hogy a pénz mellett teljes ellátásban is részesült. Minden csütörtökön két bevásárlószatyorral megjelent nála Gála, elevenen, mosolygósan, takarosan, farmernadrágban és menő farmerdzsekiben. Bement a konyhába, kipakolt és közben egyfolytában beszélt, erősen emlékeztetve egy bizonyos pincérnőre a szocsi szanatóriumból:
    – Hát, hoztam egy kis kenyeret, egy kis vajat, tojást, egy kis finom kolbászt, ubit, parit és még ezt. – Kacsintott, és elővett egy üveg „Finlandia” vodkát. – Ez nagyon finom kis vodka, tiszta, nem olyan ám, mint a hazai. Én is szeretek egy kicsit elkábulni, ahogy mondani szokták, de magának meg nekem jobb nem túlzásba vinni. A bátyám orvos, és mindig azt mondja: Gálka, sohase felejtsd el, hogy a nők szervezete jobban ki van téve az alkohol romboló hatásának, mint a férfiaké.
    Gála azt kérte, ne siessék el az ivást. Először kicsit rendbe teszi a szobát, és megcsinálja az ebédet. Már vette is le a dzsekijét, feltűrte fehér blúza ingujját, meg a farmernadrágja szárat, és munkához látott. Amikor lehajolt, mint mindig, most is kicsúszott a blúzából és ott himbálózott egy kis aranykereszt. Gála meg visszadugta. Levest főzött, hajdinakását vagy krumplit, s amíg a gáz végezte a dolgát, ő a szőnyegeket porszívózta. Nedves ronggyal letörölte a szobrot. Megöntözte a virágokat az ablakban. Mindezt gyorsan, könnyedén csinálta, egyik helyről a másikra libbent a lakásban, s közben egyre csak beszélt:
    – Jaj, hogy mennyi por van magánál! Nem is tudom, honnan kerül elő. A múltkor mindent letöröltem és tessék, most megint. Szörnyű! Mégiscsak azt hiszem, hogy valami baj van a környezetünkkel.
    Gála néha Sztálinról kérdezgette Agláját: miért szerették az emberek? Jó ember volt?
    – Hogy mondjam neked? – mondta elgondolkodva Aglája. – Kíméletlen volt az ellenséggel, elszántan pusztította, de ezáltal a munkásosztály javát szolgálta.
    Aglája sohasem volt szentimentális, de most valami mintha megmozdult volna benne, azon kapta magát, hogy várja gyámolítóját, örül, amikor megjön, és néha Gálocskának szólítja. Gála meg „Glája mamának” hívta, és ez jólesett Aglájának.
    Gála főzött, ízlésesen megterítette az asztalt, elővett két kupicát és két poharat az almalének, majd kettesben ebédeltek, iszogattak, volt úgy, hogy késő estig.
    Gála szívesen mesélt a szüleiről. Mindketten kommunisták voltak. A norilszki kohászati művekben dolgoztak. Az volt a szándékuk, hogy összegyűjtenek egy kis pénzt, és a lányukra hagyják. „De hatalomra kerültek ezek az izék, hogy is hívják őket, már elnézést a kifejezésért, és a szülők megtakarítása semmivé foszlott. A papa belehalt az elkeseredésbe, pont tegnap volt a halála évfordulója, voltam templomban, gyertyát gyújtottam. A mamának küldtem egy kis pénzt. Hiszen nyomorúságos nyugdíjat kap. Még a magáénál is kevesebbet. Persze, hogy segítem, hiszen az anyám. Képzelje csak el, egész életében fáradhatatlanul dolgozott, és most nem tudja magát fenntartani. Én sem tudnám, de Szerjózsa… Az én Szerjózsám, Glája mama, olyan jó lélek. Annyira szenved, ha meglát egy kéregető idős embert, aki a kezét nyújtja felé. Tökéletes lenne, csak hát féltékeny. Anyám, de még milyen féltékeny! Látta rajtam a múltkor azt a kék foltot? Lehet, hogy nem vette észre, mert bepúderoztam, de itt van,ni, még mindig látszik.
    – És van miért féltékenykednie? – kérdezte Aglája.
    – Hát, Glája mama, az igazság az, hogy van. Szerjózsa örökké csak dolgozik, csak dolgozik, csak dolgozik, általában fáradtan jön haza, van, amikor részegen is, lefekszik, és a falnak fordul. Én meg hús-vér fiatal nő vagyok, Glája mama, és csak huszonhat éves. Amikor maga volt huszonhat éves, biztosan maga is…?
    – Én huszonhat éves koromban egy partizáncsapat parancsnoka voltam. – Aglája büszkén akarta ezt közölni, de úgy mondta, mintha mentegetőzne a nyomorúságos fiatalságáért, amikor ostobaságokkal foglalkozott, és hiábavalóan vesztegette az idejét.
    De Gála is zavarba jött.
    – Jaj, mama, ne haragudjon, szinte szégyellem magam! Micsoda emberek éltek akkor! Elvhűek, hősiesek. Mi meg kik vagyunk? Én például nem lehettem volna partizán, borzasztó, hogy mennyire nem bírom a vért. Még ha valaki más vágja is el az ujját, rögtön rosszul leszek. Maga meg tényleg értünk dolgozott, értünk harcolt… Szerjózsa is csak mondja, hogy mi ifjú kommunisták vagyunk, de valójában nincsenek is eszményképeink. Más sem jár az eszünkben, csak az édes élet, a jó cuccok, a kaja meg a szex. Néha úgy vágynék valami emelkedettre, de a gondolataim mindig csak ott lent járnak. Nem bírok magammal, ha nadrágot látok, ahogy mondani szokták. Tudja, minek nevez engem Szerjózsa?
    – Minek?
    Gála sóhajtott, hallgatott egy darabig, mintha csak azon tűnődne, megmondja-e, azután zavartan vihogva kibökte:
    – Gál-KÁ-nak.
    – Szóval, nem ok nélkül páhol el?
    – Hát persze, hogy nem. Ha ok nélkül verne, nem hagynám. Glája mama, engem is annyira bánt, hogy el sem tudja képzelni. Csak jár az eszem, miért vagyok én ekkora ká, már elnézést a kifejezésért. Ha csak hozzám ér egy férfi, rögtön elolvadok, mint a vaj. Nem tudok nemet mondani és kész.
    – Mondd csak… – kezdett volna bele Aglája, de hirtelen elszégyellte magát.
    – Mit? – érdeklődött Gála.
    – Semmi, csak… Különben, tudod… A te korodban nekünk mások voltak az erkölcseink, mindent a hazáért tettünk, Sztálinért, a pártért, teljesítettük az ötéves terveket, nem sokat törődtünk magunkkal, ezért aztán, de ne nevess ki, vénségemre egyre csak azt hallom, hogy orgazmus meg orgazmus. Mi az az orgazmus? Most kinevetsz?
    – Ugyan, dehogy, Glája mama! – Gála tágra nyitotta a szemét, és suttogóra fogta. – Tényleg nem tudja? Jaj! Ne mondja! Hát, nem is tudom, hogyan. Nekem e közben a dolog közben… először úgy érzem, mintha csak pumpálnának, pumpálnának, én meg felfúvódom, mint egy óriási léggömb, csak repülök valahová, csak repülök, aztán egyszer csak hopp, és szétdurranok. Mintha minden oldalról szétdurrannék és szétfolynék, mint egy pocsolya, mint egy tó, mint egy tenger. Ilyenkor semmire sem gondolok, haldoklom az élvezettől, a fülemben zene szól, hogy mondjam magának… tisztára, mint Michael Jackson. – Gála Aglájára nézett, elgondolkodott és úgy kérdezte, mintha kételkedett volna a válaszban:
    – Glája mama, de hát maga is volt fiatal, nem?
    – Szerinted? – kérdezte Aglája.
    – Nem is tudom – mondta Gála. – Értem én, hogy volt fiatal, csak elképzelni nem tudom.
18.
    Az egyesült államokbeli Nebraska állam egy polgára, az internet eldugott zugaiban keresgélve a világhálón, egy olyan emberre lett figyelmes, akit láthatóan a robbantószakma legújabb vívmányai érdekeltek – alapanyagok, összetevők, reagensek, katalizátorok, reakciógyorsítók és lassítók. Az ismeretlent a vezeték nélküli jeltovábbítás módozatai és különféle szenzoros szerkezetek részletei érdekelték. Ezenkívül látható kíváncsiságot mutatott az Amerikában élő hadirokkantak élete, száma, nyugdíja, az életüket megkönnyítő szociális programok és műszaki eszközök iránt.
    A nebraskai elhatározta, hogy felveszi a kapcsolatot ezzel az emberrel, kikereste az ICQ-számát, és ily módon szólította meg:
    – Hi, I’m Jim Bardington. Who are you?19
    Ványka (aki egész jól tudott angolul) csodálkozott, majd némi gondolkodás után megnevezte magát. Az új kérdés így hangzott:
    – Are you disabled?20 Ványka megkérdezte. – How did you guess?21
    – You are very intelligent.22
    – Thank you. And what about you?23
    – Me too.24
    – Intelligent or disabled?25
    – Both. Vietnam war veteran. Are you Russian?26
    – Yes.27
    – I hate USA, too.28
    Ványka még meg se fogalmazta, hogyan fejezze ki csodálkozását, amikor a titkos kód szerint kopogtattak az ajtaján. Ványka elnézést kért az amerikaitól, és kiszállt az internetből.
    Váni egy alacsony embert engedett be, akin szemére húzott ellenzős sapka volt. Amikor a látogató bejött a szobába, feltolta a sapkája ellenzőjét, és megvizsgálta a terepet. A szobában központi világítás nem volt, de a dolgozóasztal felett egy alacsonyra eresztett narancssárga selyemernyős lámpa lógott, 150 wattos égővel. Ennek a lámpának a fényében a vendég jól megnézhette a tolókocsis házigazdát – egy eltorzított arcú, félszemű és félkarú nyomorékot. A jobb lába – egy cipővel ellátott műanyag protézis, amelyet lenvászon nadrág takart – az alacsony lábtartón támaszkodott. A bal láb rózsaszín protézisén a nadrág fel volt tűrve, és maga a protézis a jobb láb térdén nyugodott, cipő nélkül, de zokniban. Ványka ezt a végtagját, annak ellenére, hogy volt számítógépe, gyakran jegyzetfüzetnek használta. Ceruzával írt rá, feljegyezte a megrendeléseket, kémiai képleteket vezetett le, vagy egyszerűen csak számolt valamit, a már érdektelen feljegyzéseket meg kiradírozta. A szobája mostanra már egy valódi és egészen jól felszerelt kémiai laboratóriummá alakult át. Az asztalon személyi számítógép, patikamérleg, két forrasztópáka, integrált áramkör chipekkel, egy tekercs rézdrót, a Kémia és az élet című folyóirat. Az asztal körüli polcokon folyadékkal teli lombikok és „salétrom”, „higany”, „szénpor”, „zselatin”, „kén”, „rézgálic”, „glicerin” és „nitroglicerin” feliratú üvegek álltak. A durván összeácsolt állványokon és alattuk kannák, vödrök, üvegek, két gyalogsági akna, négy páncéltörő gránát és még mindenféle életveszélyes ez-az állt, illetve hevert.
    – És maga mindezt nyíltan tartja? – csodálkozott a vendég.
    – Foglaljon helyet – mondta Ványka, és rámutatott egy vörös színű horpadt fotelre, amely az asztal bal sarkánál állt. – Elárulja a nevét?
    – El. Iván Ivánics. Megfelel?
    – Igen – egyezett bele Ványka. – Mi kellene?
    Iván Ivánics valamiért hirtelen zavarba jött.
    – Van itt egy ember – kezdte bizonytalanul.
    – Hol itt? – kérdezte szigorúan Ványka.
    – Moszkvában – válaszolta Iván Iváni és szinte pironkodva. – Tulajdonképpen idevalósi, csak a bankja Moszkvában van. Őt kellene…
    – Sejtem, hogy mit kellene, de ki ő? – kérdezte Ványka.
    – A neve kell?
    – Az adatai kellenek. Mi a foglalkozása, általában hol tartózkodik, kivel tart fenn kapcsolatot, hogy tölti a szabad idejét, mi iránt vonzódik és milyenek a szokásai.
    – Megvan minden – mondta a vendég. Kivett az oldalzsebéből egy kövér irattárcát, amelynek speciális zsebeiben több hitelkártya is volt. Kivett belőle egy számítógéppel írt papirost, amelyiken az összes fontos dolog fel volt sorolva. Bankelnök, huszonkilenc éves, elvált, egy gyerek, lelkiismeretesen dolgozik, a munkahelyére elsőként érkezik és utoljára megy el, két testőre van, egy szép őrzött házban lakik, az „Aranyliba” vendéglő tulajdonosának feleségével tart fenn szerelmi viszonyt, akivel egy kifejezetten e célból bérelt lakásban találkozik, a házat és a bejáratát nem őrzik, a lakásban van ugyan riasztó, de az – egy rendőrségi ismerős segítségével – kikapcsolható.
    – Ajánlatunk – mondta Iván Ivánics – az ágy alá egy nyomásérzékeny akna. Amíg az ágyban a nő egyedül van, az akna nem lép működésbe, amikor meg ketten, akkor felrobban. Nagyon egyszerű.
    Ványka a kezében tartotta a papirost, újra átolvasta, majd lenézése jeléül előrebiggyesztette tépett alsó ajkát.
    – Egyszerű és ostoba – mondta ki a véleményét.
    – Miért? – csodálkozott kissé sértetten a vendég.
    – Azért, mert ha ráfekszik a nőre, akkor a nő pajzsként szolgál. A nőt széttépi a robbanás, a férfi meg életben marad.
    – És ha még több robbanóanyag lenne benne? Mindent kifizetünk.
    – Maguk persze fizetnek. Csak hát abban a házban valószínűleg van még több lakás is. A lakás felett is meg alatta is. Családok, gyerekek…
    – Na és aztán? Humanista vagy, vagy mi? – kérdezte a vendég.
    – Ne tegezzen, ha megkérhetem – mordult rá Ványka, miközben gondolkodott valamin. – Nem humanista vagyok, hanem szakember. Nem szeretem a primitív megoldásokat. Milyen szokásai vannak még?
    Kiderült, hogy a majdani áldozat dolgozószobájában van egy bárszekrény, és naponta többször is whiskyt iszik tonikkal.
    – Whiskyt tonikkal? – csodálkozott Ványka. Elvett az asztalról egy ceruzát és elkezdett írni valamit a műlábára. – Egyáltalán szokás whiskyt tonikkal inni?
    – Miért ne lenne szokás? – vonta meg a vállát a megrendelő. – Én is iszom whiskyt tonikkal.
    – Hát jó. – Ványka megvonta a vállát. Még azokból az időkből, amikor Varvara Iljinyicsnánál lakott, emlékezett: a nyugati újságírók megkínálták a másként gondolkodókat mindenféle külföldi italokkal, és maguk is ittak belőle, de tonikkal csak gint ittak, és nem whiskyt. – Rendben van dörmögte az orra alatt. – Mindenkinek megvan a saját ízlése.
    A további kérdezősködés során Ványka kiderítette, hogyan kezdi a bankár a munkanapot. Bemegy az irodájába, és rögtön odamegy a bárszekrényhez. Önt magának egy kis whiskyt tonikkal, majd legalább fél óráig szopogat ja, közben gondolkodik. Ezek után kinyitja a széfjét, előszedi az üzleti iratait és nekiáll dolgozni. Kiderült, hogy a megrendelő tudja a széf kódját.
    – Rendben van – mondta Ványka, és megint ráírt valamit a lábára – jöjjön el egy hét múlva.
    – Megállapodtunk. – A megrendelő elmenőben rábökött Ványka lábára. – Jó kis jegyzetfüzet.
    – Jó – egyezett bele Ványka. – Mindig kéznél van.
    A vendég távozta után Váni bezárta az ajtót, Ványka pedig visszatért a számítógépéhez, és megkérdezte új ismerősétől, miért gyűlöli Amerikát.
19.
    Olyan időket élünk, amikor már csak a szélsőségesen szkeptikus embereknek van esélyük arra, hogy bölcsnek vagy akár prófétának bizonyuljanak. Az emberek közötti kapcsolatok az idő előrehaladtával egyre csak rosszabbodnak, a morál pedig… Az emberek sokat beszélnek nálunk a morálról, s közben érzelmesen az égnek emelik a szemüket. Ah, a morál, a morál… De ez a bizonyos morál olyan állapotban van nálunk, hogy arról jobb nem is beszélni. Minél nagyobb szélhámos valaki, annál többet beszél a morálról, a hazafiságról és az emberiség iránti szeretetről. Közben meg a történelem során az ember egyre érzéketlenebbé válik.
    El tudjuk-e ma képzelni, hogy száz-egynéhány évvel ezelőtt egész Oroszországra mindössze egy hóhér jutott? Nem volt még egy olyan ember, aki hajlandó lett volna halálbüntetéseket végrehajtani. Előfordult persze, hogy az emberek megkéselték vagy karóval agyonverték egymást, de csak részegségükben vagy hülyeségből, ahogy akkoriban mondták, különösen felbőszült állapotban, persze néha pénzért is, de semmiképpen sem rutinszerűen teljesített munkaköri kötelesség gyanánt. És nem ideológiai megfontolásokból. Nem szexuális indíttatásból. Nem tudományos kutatások keretében. És nem ilyen mennyiségben.
    Hány különböző kaliberű gyilkos vonult már el a szemünk előtt: Lenin, Sztálin, Hitler, Himmler, doktor Mengele, Pol Pot, Csikatyilo…
    Egyébként egyetlen hasonló figurát sem sikerült hitelesen ábrázolnia egy írónak sem, mivel, amikor az író megrajzolja valamelyik hősét, bele kell bújnia a bőrébe, el kell képzelnie, hogy a hős ő maga. Az író számára a leghétköznapibb feladat, hogy valakinek a helyébe képzelje magát. Érezheti magát Emma Bovarynak, Pierre Bezuhovnak, Csicsikovnak, Korobocskának, és akár Holsztomernek vagy Kastánkának is. Hiszen még egy lónak vagy egy kutyának is vannak számunkra felfogható érzései és indítékai, de nem ismerek olyan szerzőt, aki bele tudta volna élni magát Lenin, Sztálin, Hitler vagy éppen Csikatyilo szerepébe. Lenin, Sztálin és Hitler végrehajtóik keze által milliókat gyilkoltak meg. Csikatyilo saját kezűleg vágta ki fiatal lányok méhét, és nyersen zabálta föl. Ötven embert gyilkolt meg, erőszakolt meg és részben fel is falt, de rekordja nem sokáig tartotta magát. Egy bizonyos Kolja vagy száz nőt nyírt ki, igaz, nyersen csak a vérüket itta. A húsukat viszont megfőzte, megsütötte, megszárította, felfüstölte, kolbászt csinált belőle, majd mindezt maga is falta fel, és még a vendégeit is megkínálta vele. Kolja után aztán felbukkantak olyan gyilkosok is, akik őt is túlszárnyalták, és a versengés azóta is folyik. Egyre jobban elszaporodnak a szadisták, vámpírok, emberhúst készletezők. Kisgyerekeket rabolnak el, hogy felhasználhassák belső szerveiket. Ami pedig az üzleti célú gyilkosságok mestereit illeti, munkájuk felcsigázza az iskolás gyerekek képzeletét, és a szenvedélyes, égő tekintetű ifjak immár nem költők, világjárók vagy űrhajósok, hanem bérgyilkosok szeretnének lenni. Hiszen oly csábító és romantikus dolog: kifigyelni és nyomon követni az áldozatot, meglesni egy sötét kapualjban, közvetlen közelről lelőni, majd átlépni a holttestén, a biztonság kedvéért még egyszer fejbelőni, s utána ráérősen távozni.
    Validol sohasem volt sem romantikus, sem szadista. Csak akkor ölt, ha a gyilkosságban valamilyen hasznot látott. Csak úgy nem bántott senkit. Nem élvezte a gyilkosságot, de különösebben nem is kavarta fel. Egyszerűen úgy állt hozzá, hogy az üzlet, az üzlet. Egy embert megölni nem több, mint egy fahasábot kettéhasítani. Csak annyi a különbség, hogy ha gyilkolunk, a saját életünket is kockáztatjuk. Mert esetleg minket is megölhetnek. Vagy leültethetnek. Azután az ölésnek van még egy kellemetlen oldala is: el kell tüntetni a nyomokat, fel kell darabolni a hullákat, meg kell semmisíteni a bizonyítékokat és ki kell dolgozni egy alibit. Ezért aztán Validol, ahogy ő mondta, ha jó zsozsót tudott volna csinálni gyilkolás nélkül, akkor nem gyilkolt volna. Tulajdonképpen már gondolt is rá, ha sikerül összegyűjtenie a megfelelő kezdőtőkét, távol fogja tartani magát a gyilkosságoktól, és legális üzletbe kezd. De ehhez előbb még be kell fejeznie egy már korábban megkezdett ügyet, és ehhez, sajnos – miközben erre gondolt, Valentyin Jurjevics gondolatban széttárta a két karját –, ehhez, sajnos, valakinek még előbb meg kell halnia, de aztán… aztán…
    …Még álomittasan egyébként nem is volt kedve gondolkodni. Inkább aludt volna még, de a tavaszi korai nap, amely mintha harmatban fürdött volna, pont a szemébe sütött, és arra késztette, hogy hunyorogjon. Elfordult a naptól, szerelme felé fordult, akit, ha jó hangulatban volt, kicsi Galambomnak hívott. Gála háttal aludt neki, meztelen válla Bali szigetén barnult le még februárban. Napbarnított vállán vékony fehér csíkot hagyott a váll pánt. Validol Gála vállára tette a kezét, és óvatosan megsimogatta. Pompás volt a hangulata. A mai napig minden vállalkozása jól végződött, sok olyasmit ért el, amiről régen álmodni sem mert volna, noha rég tudta már, milyen érzés az, amikor a zsebében nagycímletű bankók ropognak. De mire költhette ezt a pénzt a közelmúltban? Na, jó, éttermekben mulatott, Szocsiban kényeztette a testét, szaunázott, lányokat fürdetett „Abrau-Gyurszo” pezsgőben, majd ezzel a pezsgővel vagy vodkával leitta magát, mint az állat. De nagy árat kellett fizetnie mindezért. Kétszer ült már, és harmadszor is bekasztlizták volna, ha nincs a peresztrojka, a reformok, mi egyéb.
    Most meg már kaszinója van, éttermei, az „Új lakó” nevű cég, az „Előtted a világ” ügynökség. Ráadásul nemrég vett még egy benzinkutat is, a napokban pedig nem tudott ellenállni egy hatszázas Mercedesnek, bár maga is kinevette e modell birtokosait, a viccekből ismert újgazdagokat. És most ott áll ez a gyönyörűség a garázsában. Páncélozott, sötétített ablakokkal, aranyozott kilincsekkel, az utolsó csavarig felspécizve. Riasztó, automatika, fűthető ülések, fedélzeti számítógép, hőmérő, navigációs rendszer (amely egyébként ezen a tájon értelmetlen volt). Validol nem fukarkodott, verdájára teljes körű biztosítást kötött. Lopás ellen, baleset ellen, természeti csapás és minden más ellen is. A biztosításba bevonta a felsőbb erőket is: minden eshetőségre felkészülve egy pap közvetítésével, aki az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében szentelt vízzel meghintette az autót, és imát mondott a kocsi és a majdan benne közlekedő jámbor lelkek épségéért.
    Úgyhogy egyelőre minden jól ment. És okkal lehetett feltételezni, hogy még jobban is fog menni. Még némi erőfeszítés, köztük ennek az alkoholista öregasszonynak a kicsinálása. Egy abszolút bonyodalommentes gyilkosság, szinte semmi kockázata sincs. Validolnak már kidolgozott módszere volt. Négy öreg iszákosnak segített már meg szabadulni az élet terhétől. A módszer egyszerű. Először inni kell egy kicsit az öreganyóval, aztán kínálni: igyál még, nagyanyó, ha meg nagyon kapálódzik, ki kell feszíteni a száját, és addig önteni belé a vodkát, amíg meg nem fullad. Nem kellemes munka, de ki lehet bírni. És valószínűleg egyike az utolsóknak ebből a fajtából. Hamarosan felépíti a gyógyfürdőt, egy kis palackozóüzemet, és az ásványvizet – legjobb barátja, Koncov találta ki a nevet – „Válja Völgyé”-nek fogja hívni. És becsületes legális üzletet fog vinni vagy legalábbis majdnem becsületeset, ahhoz mindenesetre elég becsületeset, hogy megszabadulhasson az ügyészek és az adórendőrség zaklatásaitól. Részben már most is legálisan él: a vállalkozása nyitott, a megkeresett pénzen osztozik a többiekkel. A fejeseknek is ad jattot, a Kozma és Damián-templomtól sem tagadta meg a segítséget, létrehozta a „Méltó időskor” alapítványt. Tiszteli őt a városi önkormányzat feje, a rendőrfőnök, a belbiztonsági szervek vezetője; nemsokára választások lesznek, és ő is indulni szándékozik. Van elég pénze és olyanok a kapcsolatai is, hogy biztos sikerre számíthat. És akkor már biztosítva van a mentelmi jog és a további karrier, s az út végén már a városi elöljáró székében látta magát, amikor már minden neki lesz alárendelve: a bank, a rendőrség, az ügyészség és a bíróság. Egyszóval, jó hangulatban ébredt, szerelméhez fordult, aki a fejét a párnába fúrva aludt. Megsimogatta a vállát. A lány felébredt: Mi van? Mit? Amikor megértette, mit, a férfihoz bújt…
    Utána az erkélyen frissen főzött kávét ittak tejszínnel, felmelegített pirított zsemlét és sajtot ettek hozzá. Sütött a nap, kellemes meleg volt, illatozott az erkéllyel egy magasságban virágzó jázminbokor.
    – De szép az élet! – csúszott ki hirtelen Validol száján.
    – Mi? – ijedt meg Gála.
    – Mi mi?
    – Semmi – jött zavarba a lány. – Egyszerűen nem is gondoltam volna, hogy neked érzéseid is vannak.
    – Hülye! – mondta a férfi. – Éppen te nem érted, és soha nem is fogod megérteni, milyen gyönyörű az élet!
    – És miért? – sértődött meg Gála. – Te talán érzékenyebb vagy nálam, vagy mi?
    – Nem. De hogy az ember tudjon örülni az ilyen életnek, sokat kell szenvednie egy másféle élettől. Például, egy kis időt lágerben kell töltenie.
    – Azt mondtad, ott sem éltél rosszul.
    – Hát nem is. A többieknél jobban éltem. Én voltam ott a góré, az enyém volt a legjobb priccs, nem dolgoztam, csifirt29 ittam, és a csicskásaim minden kívánságomat teljesítették.
    – Erről beszélek.
    – Mit beszélsz te! – A férfi majdnem dühös lett. – Hát nem érted, hogy az rabság volt? Kávé helyett csifir, jázmin helyett, ami most itt virágzik, büdös kapca, és körülötted csupa vadállati pofa. Nem, nem szeretnék még egyszer odakerülni.
    – Már miért kerülnél oda? Miért? Becsületes ember vagy, nem?
    – Én? – nézett rá a férfi gúnyosan. – Mármint hogy én? És te?
    – É-én? – csodálkozott Gála. – Azt akarod mondani, hogy én?… – Könny futott a szemébe. – Szerinted én nem vagyok becsületes? – Kész volt azonnal hisztériás jelenetet rendezni.
    – Nem – mondta sietve a férfi. – Semmi ilyesmit nem mondtam. Csak ne ereszd el magad, ne felejtsd, hogy ma még el kell intéznünk azt az öregasszonyt.
    – Hogy jön ez most ide? – kiabálta Gála. – Sohasem utasítottam vissza a munkát, mindig mindenben segítettem neked.
    – Na, nyugodj meg! – A férfi közelebb ment Gálához, és a hóna alá vette a fejét. Ne izgulj, minden rendben lesz, ezt az öregasszonyt még elintézzük, ezt az egyet, az utolsót, és azután piszkosul becsületesen fogunk élni. Üzletelünk, pénzt keresünk, mindenféle szigetekre fogunk utazgatni…
    Rövidesen kimentek a házból. Validol távirányítóval nyitotta ki a garázst. A lamellás garázskapu csikorogva emelkedett fel. A napfény visszatükröződött a négy keréken járó gyönyörűség ütközőjén és hűtőrácsán. Két arra járó kissrác megállt, hogy megbámulja a XXI. század limuzinját.
    Valentyin Jurjevics kiállt a garázsból. A kapu leereszkedett. Gála elhelyezkedett a bőrülésen a szeretett férfi jobbján. Validol „drive” állásba kapcsolta a sebességváltót, finoman gázt adott, kifordult a Apátság utcára, és ott azonnal – az ezekhez az egyenetlen, szúk, zsúfolt utcákhoz képest – őrült sebességre kapcsolt.
    – Válja! Hova szágul…? – Gála a biztonsági övbe kapaszkodva a kilométerórára sandított. A mutató gyorsan kúszott fölfelé, majd átlépte a 120-as jelzést…
    Eközben Aglája Sztyepanovna Revkina éppen az üzletből tartott hazafelé mintegy két és fél kilométeres óránkénti sebességgel. Húsz deka odesszai kolbászt, egy csirkét, egy kiló krumplit, egy doboz tökpástétomot és egy fej káposztát vitt. Emlékezett rá, hogy aznap jön Gála, hoz ennivalót meg vodkát. Az is lehet (Gála így mondta), hogy Valentyin is meglátogatja. Úgy határozott, ő is készít egy kis harapnivalót. Az Apátság utcáról épp a Komszomol zsákutcába fordult volna be, amikor a sarkon túlról előbukkant egy Mercedes, nekiiramodott, továbbszáguldott, s egyszer csak, valami különös metamorfózis eredményeképpen, Aglája szeme láttára repülő tűzgömbbé változott. Ezzel szinte egy időben dörrenés hallatszott, a lökéshullám a szemébe csapott, és a dobhártyájába hasított; minden irányba vas- és üvegdarabok repültek. A leszakadt kerék először függőlegesen az égbe szállt, azután az épp arra járó autóbusz tetejére zuhant, lepattant róla, pontosan az utca közepén száguldott tovább, majd lefordult, elütött egy kutyát, becsapódott a cipészbódéba, és a benne ülő suszterral együtt ledöntötte azt.
    Mivel elbeszélésünk nem a krimi műfajába tartozik, mindössze hűen tükrözi kriminális valóságunkat, nem kívánjuk feleslegesen feszültségben tartani az olvasót, így rögtön elmondjuk, hogy Aglája Sztyepanova Revkinát csupán az a körülmény mentette meg attól a sorstól, amelyet a „Méltó időskor” alapítvány szánt neki, hogy Validolnak történetesen akadt egy jelentős konkurense Andrej Ignátyjevics Koncov pénzember, alias Konc személyében, aki nagyon hű barátja lehetett volna Validolnak, ha maga is nem vetett volna szemet az ásványvízforrásra, és nem lettek volna neki is a közelgő választásokkal kapcsolatos tervei.
    Az olvasó alighanem emlékszik még, hogy Validol bebiztosította és megáldatta a Mercedesét. Vagyis meglepő lett volna, ha a járgány a felsőbb oltalom ellenére mégis felrobban. Azaz, meglepő lett volna, ha nem tudnánk, hogy a Mercedes alá helyezett pokolgép úgyszintén fel volt szentelve. Konc külön elvitte a templomba, és bőkezűbb volt, mint Validol. Ráadásul a szerkezet igen lelkiismeretesen volt elkészítve.
    Ványka Zsukov mindent pontosan kiszámított. Csak azt nem gondolta, hogy Validol azt a bizonyos sebességet a város határain belül éri el.
20.
    – Meg tudod nekem magyarázni, miért gyűlölöd Amerikát? – kérdezte Ványka újdonsült barátjától.
    – Nem csak Amerikát gyűlölöm – válaszolta Jim. – Gyűlölöm az egész világot és az egész emberiséget is. Az ember a teremtés koronájának képzeli magát, miközben valójában a leghazugabb és legaljasabb állat, akiben sohasem szabad megbízni. És a legostobább is. Az emberek többsége azzal van elfoglalva, hogy fegyvereket gyárt, és vagy éppen a saját fajtáját gyilkolja vele, vagy legalábbis készül rá. Vajon megérdemli-e az ember, hogy értelmes lénynek tekintsük, ha nem képes megállapodni a többiekkel abban, hogy békében éljenek, és ne sodorják egymást folyton bajba? Még a vérengző ragadozó is csak azért öli meg a zsákmányát, hogy az éhségét csillapítsa. Csakis az emberek gyilkolják egymást, és okoznak egymásnak rettenetes kínokat puszta élvezetből. De leginkább mégis az egészségeseket gyűlölöm. Ezek, így vagy úgy, de feláldoztak minket, és most még csak nem is szégyellik magukat azért, hogy tudnak járni, futni, ugrani, kosárlabdáznak, ölelgetik egymást és integetnek a kezükkel. Ha látnak minket, még el is fordulnak, nehogy elrontsuk a kedvüket. Én csak az olyan nyomorékokat kedvelem, amilyenek mi vagyunk, és csak azt kívánom, hogy minden ember egy hónapra vagy akár csak két hétre kerüljön a mi helyzetünkbe.
    – Az is lehet, hogy csak arról van szó – írta Ványka –, hogy az ember szerencsétlenebb mint az állat. Az ember, a többi élőlénytől eltérőn, tudja, hogy halandó.
    – Igen – helyeselt Jim –, szerencsétlen. De akkor az embereknek nem saját magukat, hanem egymást kellene sajnálniuk.
    – De hiszen te sem sajnálod őket.
    – Éppen ezért nem sajnálom őket. Azelőtt sajnáltam. Amíg egészséges fiatalember voltam, és egyetemen tanultam, amíg egy szép lányba voltam szerelmes, és kosárlabdáztam. Most viszont már minden jogom megvan arra, hogy senkit se szeressek. Kivéve az olyanokat, mint te meg én. Egészségedre!
    – Mit iszol?
    – Mindig whiskyt iszom.
    – Tonikkal? – kérdezte Ványka.
    – Micsoda? – kérdezte Jim. – Whiskyt tonikkal? Szerinted lehet whiskyt tonikkal inni?
    – Miért, nem lehet?
    – Jaj, ne tedd ezt velem. Ha whiskyt tonikkal fogsz inni, akkor nem foglak többé tisztelni.
    – Miért?
    – Mert nagyon rossz ízlésre vall, ha valaki whiskyt iszik tonikkal. Ezt csak Kaliforniában csinálják. Más helyeken a whiskyt sohasem isszák tonikkal. Tonikkal csak gint, vodkát, vermutot és camparit szokás inni, akármit, csak nem whiskyt. A whisky nemes ital, azt jéggel, szódával, ásványvízzel, csapvízzel szokás inni, vagy tisztán, ahogy én is. De tonikkal…
    Másnap Ványka elküldte Vánit a szupermarketba. Váni hozott neki whiskyt és tonikot, Ványka pedig inni kezdett.
    Egész héten ivott. Tonikkal keverte a whiskyt különböző mennyiségekben, megitta, aztán belefújt valamilyen maga készítette szagérzékelőkbe, majd mindenféle olyan manipulációkat végzett, amelyeket csak ő értett. Egy hét múlva kész lett az új szerkezet, és a megrendelő át is vette.
21.
    Ványka ritkán nézett tévét. Néha azonban fokozott érdeklődést tanúsított a hírek iránt. Általában a soron következő termék elkészítése után néhány nappal Moszkvából, Pétervárról, ritkábban más városokból megérkeztek a beszámolók egy-egy felrobbantott lakásról, autóról, irodáról, egy-egy fontos ember erőszakos haláláról. Ványka így értesült arról, kitől sikerült megszabadítania az emberiséget. Amikor azonban azt közölték, hogy a robbanás autóbuszon, trolibuszon vagy pályaudvaron történt, Ványka biztosan tudta, hogy ez más keze munkája – piszkos munka.
    Másfél hét is eltelt azóta, hogy elbúcsúzott Iván Ivánicstól, de sem a rádióban, sem az újságokban nem bukkant egyetlen megfelelő hírre sem. Ványka értetlenül állt a dolog előtt, mígnem egy esős napon agresszíven berobogott az udvarra egy „Land Rover” terepjáró, szinte még menet közben kiugrott belőle Iván Ivánics meg egy szőke férfi, aki valamelyik focistára hasonlított. Váni éppen beszerzőkörúton volt, Ványka pedig nem zárta kulcsra az ajtót. A két férfi kopogtatás nélkül berontott a szobájába, és Iván Ivánics, megfeledkezvén arról a kérésről, hogy magázódjon, még a küszöbön elüvöltötte magát:
    – Te rohadék… – És azonnal arra lett figyelmes, hogy a sarokban valami vészjóslón zúgni kezdett.
    Ványka nyugodt hangon figyelmeztette:
    – Óvatosabban, itt érzékeny műszerek vannak. Rosszul viselik a durvaságot és különösen a lőfegyvereket.
    Iván Ivánics rögtön észhez tért, és leállította a szőkét, aki már éppen valami fémtárgyat húzott elő a zsebéből.
    – Szóval, tulajdonképpen, mi a probléma? – kérdezte Ványka, mikor látogatói megnyugodtak.
    – Hát te nem tudod? – kérdezte Iván Ivánics.
    – Nem te, hanem maga – javította ki ismét Ványka. – Mi történt?
    – Épp az, hogy semmi sem történt – szólalt meg a szőke, s zordan fürkészte Ványkát. – Odatettük a csomagot a széf mögé, hozzákapcsoltuk az érzékelőt. És nem történik semmi.
    – Hm – Ványka elgondolkozott. – Véletlenül nem szokott le az ivásról?
    – Ugyan, mit beszélsz! – tiltakozott hevesen Iván Ivánics, egy kicsit még meg is sértődött a főnöke nevében. Majd rögtön helyesbített: vagyis, ugyan, mit képzel. – Ahogy reggel megjön, rögtön megy a bárszekrényhez.
    – Ühüm. – Ványka megvakarta a fejét. – Esetleg áttért a ginre? Vagy a vodkára?
    – Dehogy, dehogy – tiltakozott ingerülten Iván Ivánics.
    – Ahogy eddig, most is whiskyt iszik tonikkal. Méghozzá mindig ugyanazt a márkát. Jack Daniel’s-t.
    – Jack Daniel’s-t? – kérdezett vissza elámulva Ványka. – Miért nem mondta mindjárt? Azt hittem, skót whiskyt iszik, közben meg Jack Daniel’s-t. De hát az bourbon. Ha még azt is tonikkal issza…
    – Miért ne? – kérdezte a szőke.
    – Ha a bankáraink korán reggel ilyen szart isznak, milyen bizodalmunk lehet az ilyen bankban, milyen lehet a gazdaságunk? Na, mindegy, hozzanak egy üveggel ebből a Jackből, nálunk nem lehet kapni…
    – Van a kocsiban – mondta – Iván Ivánics. – Rögtön hozom.
22.
    Néhány nappal később fél kilenckor, mint mindig Andrej Ignátyjevics Koncov megérkezett smaragdszínű Jaguarján az Orion Bank oldalbejáratához, ahol elnöki minőségben szerény pénzmegtakarításait mosta. Sofőrje azon nyomban elvitte az autót egy őrzött udvarba, két testőre pedig bement az épületbe, de lent maradt. Az első emeletre az elnök egyedül ment fel. Titkárnője mellett elhaladva bement az irodájába. Feltette a kabátját, a kalapját és fehér sálkendőjét a fogasra. Bekapcsolta a számítógépét, kinyitotta a bárszekrényét, egy vastag falú pohárba bedobott négy jégkockát, kitöltött egy kis Jack Daniel’s whiskyt és tonikot öntött hozzá. Koncov még, akkor szokott rá erre a barbár italra, amikor Amerikában élt, és a stanfordi egyetemen tanult. Amíg az italát készítette, a számítógépes rendszer beindult, majd Konc felment a internetre. Épp a tőzsdei híreket olvasta, amikor kisebbfajta pánik tört ki rajta. Amíg aludt, a tokiói tőzsdén jelentősen estek azok a részvények, amelyekbe a bankja tőkéjének legnagyobb részét fektette. Amikor átment egy másik oldalra, megtudta, hogy Dolgov városának körzetében a forrásvíz kitermelésének jogát konkurense, Félix Lopcsálov kapta meg, akit Andrej Ignátyjevics Pestis álnéven ismert még azokból az időkből, amikor együtt védelmi pénzeket szedtek a vasútnál, és amikor jövedelmezni kezdett a „Zongora” névre hallgató hamisított szesz eladása. Bár csak két évet végzett egy textilipari technikumban, Pestisnek elég esze volt ahhoz, hogy beszálljon a nagy bizniszbe, és sikeresen konkurált még az olyan jelentős közgazdászokkal is, mint amilyen Andrej Ignátyjevics Koncov volt. Végzettségbeli hiányát Pestis veleszületett pofátlanságával és azzal kompenzálta, hogy mindenhová oda tudott férkőzni, vagy ahogy ő mondta, akárhová és akármibe be tudott furakodni.
    – Te mocsok állat! – mondta dühösen Andrej Ignátyjevics, pimasz konkurensének címezve szavait. Miután hangosan elmondott még néhány olyan kifejezést, amelyeket nem a „London School of Economics”-ban tanult, hanem egészen másutt, odarohant a széfhez, hogy megnézze a Pestis ellen összegyűjtött kompromittáló anyagot: iratokat, régi bírósági ügyekből származó kivonatokat, videokazettákat.
    Koncov „Te rohadék, majd én megmutatom neked” szavak kíséretében kinyitotta a széf ajtaját és bedugta a fejét.
    A robbanás nem volt nagy. A titkárnőnek csak hangos pukkanásnak tűnt. De amikor benézett az elnök irodájába, csak füstöt látott. Azután a füstön keresztül meglátta az elnök fejét is, amely elgurult a törzsétől, és üszkös fadarabként parázslott. A titkárnő elájult, majd néhány hónapig hipnotizőrhöz járt, hogy kigyógyíttassa magát a dadogásából.
Ötödik rész
Ünnep a mi utcánkban
1.
    Aglájára megint nehéz idők jártak – egy nyugdíjból kellett volna megélnie, de az semmire sem volt elég. Többek között arra sem, hogy beüvegeztesse a hálószobája ablakát, amelyet még ősz elején vertek ki a gyerekek foci labdával. Az ablakot újságpapírral beragasztotta, de a papír szakadozott, és a hálószoba hideg és huzatos volt. Átköltözött a nappaliba, a rekamién aludt, amelyet mindig kihúzva hagyott. A rekamié kemény volt és kétpúpú, mint a teve, mindkét része domború. Aglája éjszakánként az ágy közepére gurult, s bár a paplan meleg volt, mégis fázott, mert a rekamié két része között széles rés tátongott, amin keresztül húzott a hideg. Egyre gyakrabban fájt a feje, amitől aludni sem tudott. Ha mégis sikerült elaludnia, apró lények – csótányok, egerek, denevérek – közeledtek hozzá, kinevették, és vicsorogtak rá. Néha ezek a teremtmények a PB tagjaira hasonlítottak. Máskor meg a PB tagjaival álmodott, akik ezekre a lényekre hasonlítottak. Amikor eltűntek, Aglája félig vagy egészen magához tért, akármilyen volt is az idő, átfagyott, lúdbőrös teste ragadós, hideg verítékben úszott.
    Tavasszal azután fájni kezdett a hasa jobb oldala. Amikor a fájdalom elviselhetetlenné vált, kihívta az orvost. Megérkezett a körzeti orvos, idősebb, szomorú férfi, akinek szakálla két nagy ágban meredezett, mint egy hajóskapitánynak; orvosi köpenyét régi kabátjára húzva viselte.
    Megvizsgálta Agláját, meghallgatta, megmérte a vérnyomását, és megkérdezte, van-e étvágya, hányingere, szokott-e hányni, büfögni.
    – Étvágyam nincs, az összes többi van – felelte Aglája.
    – Megmutatná a tenyerét, kedves Aglája Sztyepanovna? – Az orvos a fény felé fordította Aglája mindkét tenyérét, s puha ujjaival megnyomogatta. – Hát bizony, ez a tenyér rózsaszín. A maga mája kiadta a zsugorra figyelmeztető vörös vészjelzést.
    – És az mit jelent? – kérdezte Aglája.
    – Ez azt jelenti, hogy most azonnal abba kell hagynia az ivást, és diétás étrendre kell áttérnie: nem ehet semmi sültet, minél kevesebb sót és zsírt kell fogyasztania, viszont minél több vitamint. Ha mindezt betartja, még elélhet egy darabig.
    Amikor az orvos elment, Aglája elgondolkodott, de mivel sehogy sem tudta kigondolni, miért is lenne érdemes még élnie, elindult vodkáért a boltba.
2.
    A boltban találkozott Diványiccsal, aki már civilben járt: egy kifényesedett zakó volt rajta. Hosszú hajat növesztett, mint a pópák, és hátul copfba kötötte. Sárga volt és sovány, a zakó úgy lógott rajta mint egy boton, a szájában egy fog sem volt. Aglája nem emlékezett, mikor látta utoljára, tavaly vagy az előző nap, de valamiért azt hitte, hogy már meghalt.
    – Hát tényleg majdnem meghaltam – motyogta Diványics. – Voltam kórházban is. A végbelemben polipokat találtak, aszondták, ha nem szedetem ki, rosszindulatúvá válhatnak. Amikor a jó múltkor kivették a sérvemet, akkor Szemjon Zálmanovics Kacnyelszon volt a sebész, egy valódi csodadoktor. Aranykeze van neki. Azelőtt sohasem mentem a mieinkhez, mindig zsidókhoz igyekeztem bekerülni. Mert a zsidó orvos olyan, akár az ékszerész. Kivágja, amit kell, de semmi máshoz nem nyúl. Most meg, ahogy elmentem, hát Bogdanov Iván Trofimovics doktor van ott. Két méter magas, ekkora válla van, ni, a keze meg vörös, szeplős és szőrös. Olyan, gondoltam, mint akit a húskombinátból helyeztek át ide alacsonyabb beosztásba. Kérdezem: és hol van Szemjon Zalimovics? Aszongya, kivándorolt Izraelbe. Hát Raisza Mojszejevna? Raisza Mojszejevna meg Amerikába ment, Chicago városába. Én is, aszongya, a mi körülményeink és a fizetésünk mellett, aszongya, elmennék Izraelbe, de ilyen fizimiskával ugyan ki enged engem oda be. Ennek ellenére ő is egészen jól megoperált.
    – Pénzért? – kérdezte Aglája.
    – Honnan lenne nekem erre pénzem, Aglasztyepna? Hiszen a hatalom annyiszor átvert már minket. Hol fekete csütörtököt, hol meg fekete pénteket csinálnak itt nekünk. Ezt hívják túlélőpróbának. Meg kell szabadítani az országot a fölösleges kolonctól. Mi, nyugdíjasok túl sokba kerülünk az államnak, ezért akarnak bennünket teljesen kiirtani.
    – Kik? – kérdezte Aglája.
    – Hogyhogy kik? – kérdezte Diványics. – Hát a zsidók. Ők vannak mindenütt. A kormányban, a dumában – mindenki zsidó. Igazam van?
    – Aha – válaszolta Aglája, és megcsóválta a fejét, bár saját véleménye nem volt.
    Diványics pénz nélkül jött, de a saját poharával, amelyet másoknak szokott kölcsönadni. A pénzesebb alkoholisták néha elkérték tőle, hogy szét tudják osztani a piát, aztán egy korty italt adtak neki fizetség fejében. Itt egy korty, ott egy korty, neki több nem is kellett, a szervezete gyenge volt már, kevéssel beérte. Aglája is löttyintett neki egy keveset, majd hazament.
    Az udvaron gépiesen kikerült egy nagy kerekű, sáros rendszámtáblájú, külföldi dzsipet. Egy ideje már az udvaron állandóan dzsipek álltak, Mercedesek, Volvók, a „Tűzijáték Kft.” klienseinek külföldi márkájú autói. Abban a terepjáróban, amelyet Aglája meglátott, egy igen ronda alak ült. Amikor Aglája elment mellette, egy Izvesztyija újsággal takarta el az arcát, így nem látszott a pofája, csak a füle lógott ki az újság széle mögül. Fölösleges volt elrejtőznie. Aglája már régóta nem vett észre semmit abból, amire nem volt szüksége, ha meg mégis észrevett valamit, azt azonmód el is felejtette.
    Aglája éppen bement a kapun, amikor kinyílt Ványka Zsukov ajtaja. Aglája azonnal megérezte a nitroglicerin szagát, amelyet még partizánkorából és a vasúti szabotázscselekmények idejéből jól ismert. Ez a szag most homályos emlékeket ébresztett benne, amelyekből azonban nem állt össze semmiféle egységes kép.
    Az alagsorból hosszú bőrkabátban és bőrsapkában két sovány és szikár ember jött föl a lépcsőn. A fülénél fogva egy „Koppenhága” feliratú utazótáskát cipeltek, amely láthatóan nagyon nehéz volt. Cipekedés közben az egyik figyelmesen megnézte Agláját, a másik is rápillantott, és feltehetően átfutott az agyán, nem kellene-e mégis kicsinálni ezt az öregasszonyt a biztonság kedvéért mint lehetséges élő tanút. De az előbbi gondolatot rögvest egy új váltotta fel, mely szerint az öregasszony amúgy is vak, süket és ostoba, aligha jön rá valamire, és főleg nem fog semmire emlékezni. És így, egy újabb bűncselekmény elkövetése helyett, szemére húzta sapkája ellenzőjét, és kicsit elfordította az arcát. Aglája felment a lakásába. Előbb kivitte a táskáját a konyhába, de az koszos volt és barátságtalan, ezért úgy döntött, hogy inkább a nappaliban eszik. A dohányzóasztalra ráterített egy Dolgovi Hírmondót. Rátett egy negyed literes üveg vodkát, poharat, egy vágódeszkán fekete kenyeret, két – még reggel megfőzött – kemény tojást, hagymát és sót. Kényelmesen elhelyezkedett, metszett poharát a harmadáig töltötte. A poros és pókhálós Sztálinra pillantott. Úgy tűnt, szemrehányón néz rá. „Állj csak ott magadnak” – mondta Aglája és legyintett. Az újság kiterítve feküdt előtte – az első és a negyedik oldal fejjel felfelé. Az első oldalon moszkvai hírek voltak: az elnök találkozott az igazságügy-miniszterrel, és a politikai szélsőségekről tárgyaltak. Moszkva polgármestere elhatározta, hogy a fővárosban felépítteti a világ legmagasabb épületét. Egy óvodában robbanószerkezetet találtak salétrom és trotil keverékéből készült töltettel. A helyi hírek között volt egy jelentés, amely a járási önkormányzati választások előkészületeiről szólt. Nem nagy hatalommal jár az ilyen, nem terjed túl a járás határain, és mégis mennyi rá a lelkes jelentkező és mindenre kész ember! Aglája szeme káprázott a politikai pártok nagy számától. Kommunisták, szocialisták, monarchisták, liberálisok, demokraták, kadétok, szociáldemokraták, liberáldemokraták, a harc a szabadságért és a hazafias erők szövetsége tagjai, fehérek, zöldek, hidegek, melegek és sok más egyéb irányzat, szín és árnyalat.
    Nemcsak Aglája volt „színtévesztő”. Az Admirális, akiben az öregkor előrehaladtával végképp meggyökeresedett a kételkedés minden szeme láttára zajló esemény iránt, a politikusokra azt mondta, hogy mind egy inkubátorból valók: különböző színű tintával vannak megjelölve, de a lényegük ugyanaz.
    Az utolsó oldalon sporthírek, asztrológiai naptár és hirdetések voltak, amelyeken Aglája szeme közömbösen siklott végig:
    „Plafont meszelek és tapétázok.” „Opel Kadett pótgumikkal eladó.” „Benjámin Ivánov, indiai varázsló – mágia felsőfokon.” „Azonnali és maradandó szerelmi varázslatok vuduzombikus módszerrel. Férjek hazatérítése, végleges szeretőtlenítés. 100%-os garancia.” „Olcsó. Kutyanyírás, tépés, trimmelés.” „Lakó- és hivatali helyiségek, házak, földek, bútorok és gépkocsik szentelése. Dionüszosz atya.” És versben: „Plesakov, a csodadoktor. Megmenti az alkoholtól, Esperal a bőr alá, s nem iszol egy éven át.”
    Aglája elgondolkodott, ne menjen-e el doktor Plesakovhoz. Na, de egész éven keresztül nem inni – vajon tényleg lehetséges? Legyintett és tovább olvasta a hirdetéseket a szőrmebundák és irhabundák kiárusításáról, üvegezésről, kútfúrásról, fájdalommentes foghúzásról, parkettacsiszolásról és a szüzesség visszaállításáról (megbízható, olcsó, diszkrét).
3.
    Aglája a rekamién ülve szenderedett el, s megint előjöttek azok az apró csótányok vagy egerek vagy a kettő keverékei. Pofákat vágtak, vicsorogtak, röhögtek, s amikor Aglája megkérdezte, kik ők, megjelent a miniatűr Diványics, és azt felelte, hogy „a zsidók”. A csótányegerek meg már egészen elszemtelenedve röhögtek, Diványics pedig a pohárral kopogva az asztalon dalra fakadt: „Az asszony ingatag, úgy hajlik, mint az ág…”
    A csótányegerek eltűntek, Diványics szertefoszlott a levegőben, de a kopogás nem maradt abba. Aglája lábujjhegyen az ajtóhoz óvatoskodott, és halkan megkérdezte:
    – Ki az?
    – A zsidók – jött a válasz az ajtón túlról.
    – Kicsoda? – csodálkozott Aglája.
    – A zsidók – ismételte meg a férfihang.
    Aglája félrehúzta a reteszt, és egy hosszú drapp kabátot viselő, velúrkalapot szorongató fiatal férfit pillantott meg.
    Aglája a férfi mögé nézett, és azt kérdezte:
    – Hol vannak a többiek?
    – Kik? – értetlenkedett a látogató.
    – Azt mondta, hogy maguk… – Aglája megakadt, mert nem szerette volna kiejteni a száján azt a szót, amelynek használatát általában azért kerülte.
    – Spiclov – mutatkozott be a látogató. – Alekszandr Petrovics Spiclov, a párt járási bizottságának első titkára.
    – Milyen párté? – érdeklődött gyanakodva Aglája.
    – Természetesen a kommunista párté, Aglája Sztyepanovna – felelte szuggesztíven Spiclov.
    – Hát még létezik a kommunista párt? – kérdezte Aglája.
    – Persze – közölte Spiclov. – Gyarapodik és erősödik. Bemehetek?
    Aglája bement a nappaliba, Spiclov utána. Aglája kínosan érezte magát a rendetlenség miatt.
    Sztálin láttán a vendégnek nem gyökeredzett földbe a lába, amint ez másokkal szokott történni, hanem tisztelettudón megszemlélte a szobrot, kissé meghajolt előtte, megfordult, és Aglája előtt is meghajtotta magát.
    – Köszönöm – mondta halkan, de szívből jövőn. – Köszönöm. Hamarosan visszahelyezzük Sztálin elvtársat az őt megillető helyre.
    Még ezek a szavak sem tettek Aglájára semmilyen hatást. Spiclov leült a díványpárnára, s térdén nyugvó kalapjának karimáját rángatva, zavartan belekezdett:
    – Aglája Sztyepanovna, mi mindent tudunk magáról. Aglája azonban erre sem reagált.
    – Mindent tudunk az ön hősi múltjáról, az elvhűségéről, hajlíthatatlanságáról.
    – Aha – mondta Aglája bólogatva.
    – Talán most némileg megtört, de maga erről nem tehet – mondta lelkesen Spiclov. – Ilyen időket élünk. Mindenkit képesek megtörni, megingatni a meggyőződésében. Idegenszívűek szerezték meg a hatalmat. Kitépték a kezünkből mindazt, amiért egész életünkben harcoltunk. S most mit tegyünk?
    – Mit tegyünk? – visszhangozta Aglája.
    – Van mit tennünk, Aglája Sztyepanovna – mondta meggyőződéssel Spiclov –, nagyon is van mit tennünk. Gondolja csak meg. Mikor mi voltunk hatalmon, az emberek nem szerettek bennünket. Most meg összehasonlítják és látják, hogy mi volt a kommunisták alatt, és mi van most. Nyomor, prostitúció, munkanélküliség, szétvert hadsereg, sztrájkoló bányászok, éhes tanárok. Tolvajlás, korrupció, feszültséggócok és terrorizmus. A nép visszatér hozzánk, Aglája Sztyepanovna.
    – Az jó – reagált Aglája közömbösen.
    – De szükségünk van a segítségére.
    – Az enyémre? – kérdezte csodálkozva, de bágyadtan Aglája.
    – A magáéra, Aglája Sztyepanovna. A maga segítségére. Óriási élettapasztalatára, politikai tapasztalataira, kiapadhatatlan energiájára.
    – Az energiámra? – kérdezett vissza Aglája. – Honnan vegyem? Öregasszony vagyok. Vénséges vén, gyenge. A vendége szemébe nézett, és rövid gondolkodás után bevallotta: – És alkoholista vagyok.
    Spiclov bánatosan bólogatott.
    – Igen. Hallottam róla. Kicsit többet iszik a kelleténél. De mi ki gyógyíttatjuk magát. Igaz, a maga győzni akarására is szükség lesz. – Spiclov talpra szökkent, Sztálinhoz szaladt, s mintegy a védőszárnyai alól kezdett beszélni, mintha szövetségeséül hívná. – Aglája Sztyepanovna, ocsúdjon fel. Rázza le magáról ezt a dermedtséget, és álljon csatasorba. A haza és a párt vár magára!
    – Jaj, ezt ne! – mondta Aglája, és legyintett. – Semmi szükség ezekre a szavakra.
    – De igenis van! – ellenkezett határozottan Spiclov. Aglája Sztyepanovna, ezen a földön harc folyik. A jó erői végső tusájukat vívják a gonosszal. A harc mindenfelé zajlik. A mi járásunkban is. Nagyon nagy az esélyünk a győzelemre. De ahhoz, hogy győzzünk, össze kell szednünk minden erőnket. Aglája Sztyepanovna, szervezetünk, pártunk és a nép arra kéri önt: álljon ismét a csatasorba. Tartson velünk, és győzni fogunk – ezúttal egyszer s mindenkorra.
    – És mit kellene tennem? – kérdezte Aglája: minden érdeklődés nélkül.
    – Dolgozó kollektívák előtt kellene felszólalnia, gyűléseken, tüntetéseken kellene részt vennie… Elküldjük Moszkvába, hogy országos méretű akciókban, tiltakozócsapatokban, utcai felvonulásokban vegyen részt. Hajlandó erre?
    – Nem tudom – mondta Aglája zavartan. – Olyan hirtelen jött ez az egész. És ezért… ezért nem ültetnek le?
    – Micsoda? – kérdezett vissza csodálkozva Spiclov. Aglája Sztyepanovna, de hisz maga partizán! Bátor asszony! És különben is, miről beszél? Leültetni egy tiszteletre méltó embert, már megbocsásson, a maga korában… Miért? Mégiscsak demokrácia van nálunk.
    – Demokrácia? – Aglája kétkedéssel nézett Spiclovra. Na és? Senkit nem csuknak le?
    – Aglája Sztyepanovna – mosolyodott el Spiclov –, de hát ez egy rothadó demokrácia.
4.
    1995. április 16-án Plesakov doktor betegnyilvántartó könyvébe a következőket írta: „Aglája Sztyepanovna Revkina, 80 éves, krónikus alkoholizmus miatt jelentkezett. Panaszai: általános gyengeség, fejfájás, máj táji fájdalom, savanyú ízt érez a szájában, nincs étvágya, hallucinációi vannak, életunt. Tekintettel idős korára pszichoterápiás kezelés mellett döntöttünk. Placebo-gyógyítás intravénás fiziológiás oldat beadásával. A beteget figyelmeztettük, hogy a következő évben még a legcsekélyebb mértékű alkohol fogyasztása is végzetes kimenetelű lehet a számára.”
    A doktor Plesakovnál tett látogatás következtében Aglája abbahagyta az ivást. Sőt még a dohányzást is. Teljesen abbahagyta mindkettőt, és még maga is elcsodálkozott azon, hogy ez milyen hamar sikerült neki. Néhány nap elteltével már kezdte érezni az alkoholmentes életmód áldásos hatását is. Kitisztult a tudata. Már nem látogatták svábbogarak, egerek és a politikai bizottság miniatűr tagjai. Újból tudott térben és időben tájékozódni. Tele volt tettvággyal, úgy érezte: az életének ismét van értelme, a pártnak, a hazának és a népnek ismét szüksége van rá. Újult erővel szerette Sztálint, és újult erővel támadt fel benne a gyűlölet azok iránt, akiket azelőtt gyűlölt.
    Örült új állapotának, igyekezett rendszeresen enni, félórás sétákat tett reggeli előtt és ebéd után, langyos vízben zuhanyozott. Rákapott arra, hogy – a párt hívására és költségén – Moszkvába utazzon, és nagygyűléseken, demonstrációkon, tiltakozó megmozdulásokon vegyen részt, ahol is mindig Sztálin arcképével jelent meg. Nem azzal, amelyik a szobájában volt, hanem egy színessel. Ezen Sztálin ellenzős katonasapkában, váll-lapos és rendjeles katonai zubbonyban volt.
    Aglája valósággal újjászületett.
5.
    Esteledett, amikor a Komszomol zsákutca 1.-hez a szürkületben alig észrevehető, egérszürke kabátos úr érkezett, sapkája „natúr rénszarvasborjú, 4/6 cikkszám” megjelölésű prémből készült, kezében dupla számzáras diplomatatáska.
    – Mamikák, nem itt lakik véletlenül Iván Georgijevics Zsukov? – fordult a férfi a padon ücsörgő öregasszonyokhoz. – Iván Georgijevics? – kérdezett vissza az egyik öregasszony. – A bombagyáros Ványkát gondolja?
    – Bombagyáros? – húzta fel a szemöldökét az úr. – Hát mindenki tudja, hogy bombagyáros?
    – Már hogyne tudnánk – mondta az öregasszony –, hisz mind itt lakunk, szomszédok lennénk, vagy mi. Mink itten mindent tudunk egymásról.
    – Igen? – csodálkozott az úr. – A maguk tudása, mamikák, valakinek nagyon hasznos lehetne.
    – Micsoda? – A másik öregasszony nagyothalló füléhez emelte görbe kezét.
    – Azt kérdezem – ismételte hangosabban a jövevény –, hol lakik ez a maguk bombagyárosa.
    Az öregasszonyok azon nyomban egymás szavába vágva elmagyarázták a jövevénynek, hogy Ványka az alagsorban lakik, ahogy lemegy az ember, rögtön jobbra, és egyúttal előadták Ványka egész élettörténetét is. Mikor, milyen körülmények között született, kik voltak a szülei, milyen jóképű fiatalember volt a sereg előtt, és milyen csúnya lett utána. Mindent elmondtak a szüleiről meg a nagyanyjáról, aki gondozza: főz rá, mos rá, az ügyeit intézi, amiért is hatalmas táskákkal szokott elutazni, és valami alkatrészekkel vagy mikkel jön haza.
    – Szóval, a nagyanyja is vele van? – kérdezte az idegen.
    – A nagyanyja nincs itthon – mondta az első öregasszony. – Moszkvába ment alkatrészekért. Már három napja, hogy elutazott, és még nem jött meg.
    – Na, és most senki sem gondozza? – kérdezte a jövevény,
    – Már miért ne gondozná – felelte ugyanaz az öregasszony. – Mi viseljük gondját, mosunk rá, elmegyünk a bótba, ő meg fizet érte.
    – Gazdag? – kérdezte a jövevény.
    – Hát nem is szegény, a mán biztos. Jól keres ezekkel a bombákkal. Az ügyfelek olyan izéken érkeznek hozzá, hogy is hívják…
    – Mercéheseken – segítette ki a második öregasszony.
    – Nem mercéheseken, hanem mercékesen.
    – Egyre megy – válaszolta a második.
    – És dzsinneken meg kádi lakkon – pontosított az első öregasszony, aki dzsipekre és Cadillacekre gondolt, és így tette helyre a második öregasszonyt.
    Az idegen megköszönte a néniknek a részletes felvilágosítást, és tovább ment. Az alagsorba vezető lépcsők ferdék és csúszósak voltak, villanykörte hiányában a jövevény óvatosan, a rücskös, nyirkos falba kapaszkodva lépkedett lefelé.
    Leérkezett, kitapogatta a szakadt filccel borított ajtót, de mielőtt bekopogott volna, jobb kezéből áttette a táskáját a balba, s a jobbal pedig a sapkáját tartva, hogy le ne csússzon, szemét a kulcslyukra tapasztotta.
    Egyébként semmi érdekes sem tárult a szeme elé, csak egy keskeny, nyirkos, szakadozott tapétájú szoba, egy asztal, melyet alacsonyra eresztett narancssárga ernyős lámpa világított meg, egy hajlott, szürke pulóveres hát és egy ősz fej.
    Az úr nem vette el a szemét a kulcslyuktól és kopogott: kétszer, azután háromszor, majd egyszer, s amikor meglátta, hogy az asztalnál ülő alak megfordul a rokkantkocsijával, és elindul felé, visszahátrált az ajtótól.
    Amikor a maga valójában megpillantotta Ványkát, a jövevény rögtön visszahőkölt volna, ha meg nem tanítják rá, hogy minden körülmények között uralkodjon magán, ami most is sikerült neki.
    Zsukov a vendég felé tartotta műanyag lábát, egyetlen szeme rávillant, és ebben a villanásban kétely bujkált.
    – Iván Ivánicstól jött?
    – Nem, dehogy – válaszolta az ismeretlen –, azt hiszem, talán inkább saját magamtól. Megengedi, hogy bemenjek?
    – Valaki hozzám irányította?
    – Miért gondolja, hogy küldeni kellett? Talán magamtól nem is jöhetnék?
    – De valakitől csak megtudta, mi a megbeszélt jel.
    – Hát tudja, ez azért nem tartozik a megfejthetetlen titkok közé. Minden amatőr illegális ugyanazt a kopogtatási sémát találja ki. Először kop-kop, azután kop-kop-kop és még egyszer kop. Ennyi. Semmi változatosság. Bemehetek? – ismételte meg a kérdést.
    Ványka elgondolkodott, visszagurult az asztalhoz, és csak azután szólalt meg ismét:
    – Jöjjön be. Csukja be reteszre az ajtót. Maradjon ott, ahol most áll. Ki maga?
    – Rögtön megmondom. – A hívatlan vendég levette a sapkáját, szabaddá téve kopasz fejtetőjét, amely ferde volt, napbarnított és olyan repedezett, mint egy ócska cserép. Csak ne ijedjen meg: és ne tegyen elhamarkodott mozdulatokat. Én a Szövetségi Biztonsági Szolgálat helyi kirendeltségének meghatalmazott ja, egyszerűbben szólva főnöke vagyok, ahogy maguk mondják, kágébés.
    – Le akar tartóztatni? – kérdezte halkan Ványka.
    – Ugyan, hová gondol – mosolyodott el a vendég. – Ha ez lett volna a szándékom, aligha jöttem volna egyedül. Mi csak úgy emlegetjük a maga laboratóriumát, hogy a „Kis Hirosima”. Tényleg, hogy tetszik az elnevezés? Szóval, nekem semmiféle rossz szándékom nincs magával kapcsolatban, mondhatni, épp ellenkezőleg..
    – Azt akarja, hogy az ügyfeleimről beszéljek?
    – Nem tagadom, érdekes lenne. De jelen esetben én szeretnék egy s mást elmondani magának a mi ügyfeleinkről. Legalábbis az egyikükről. Tudja, nemrég voltak nálunk a járási önkormányzati választások. És a lakosság teljes egyetértésben, ahogy mondani szokás, mámoros lelkesedéssel választott meg egy fiatal, energikus…
    – Szánykára gondol?
    – Nos, a régi barátság jogán maga nevezheti vezetőnket akár Szánykának is, de nekem ő most Alekszandr Petrovics, bár régmúlt ifjú éveimben nekem is volt szerencsém találkozni vele. De hagyjuk ezt most. Én egyszerűen csak egy kérdést szerettem volna feltenni. Emlékszik még azokra az időkre, amikor Moszkvában egy másként gondolkodó idős asszonynál lakott albérletben, és hogy Spiclov is járt oda?
    – Azt akarja, hogy beköpjem? – kérdezte ironikusan Ványka.
    – Micsoda undorító szó! Bár meghonosodott. Hát, szóval én szeretnék beköpni magának valakit. Megengedné mégis, hogy megközelítsem?
    – Hát közelítsen – adta ki az engedélyt Ványka. – De vegye figyelembe, hogy…
    – Már figyelembe is vettem – biztosította sietve a vendég.
    Közelebb ment, tekintete szék után kutatott, de mivel ilyet nem talált, egy zöld, töltényrakaszra hasonlító ládára ült le, sapkáját a földre tette, táskáját a térdére fektette, kikattintotta a zárat, előhúzott egy nagy piros kartondossziét, kikötötte a selyemszalagját, a piros dossziéból elővett egy másik, sárga színű dossziét, és „gondolom, ez érdekelni fogja” szavakkal átnyújtotta Ványkának. Régi kézírásos szövegek xerox-másolatai voltak benne. Az „Ingatag asszony”, rövidítve ISZ fedőnevű ügynök jelentései, körülbelül imigyen:
    „… odaadta olvasásra Orwell 1984 című könyvét. Mikor visszavittem neki a könyvet, megkérdezte: na, hogy tetszett? Azt mondtam, hogy ez egy nagy könyv, de a benne ábrázolt borzalmak nekem túlzottan kimódoltaknak, valószerűtleneknek tűnnek. Megkérdezte tőlem, hogy az Orwell által leírtak nem emlékeztetnek-e engem a Szovjetunióra. Azt mondtam, hogy nem, mert nálunk nincs ilyen totális kontroll alatt minden egyes ember, és nem is lehetne. Ez elképzelhető lehet Németországban vagy Angliában, de nálunk nem, mivel a nép alaptermészetének köszönhetően itt mindig is nagy volt a kupleráj, most is az, és az marad, ami viszont az öntudatlan szabotázs leghatékonyabb formája. Ezzel egyetértett, de tartotta magát ahhoz, hogy Orwell jóslatai zseniálisak. Odaadta a Gulag-szigetvilágot, majd ugyancsak a véleményemet kérdezte. Azt mondtam, hogy a könyv nagyszerű, dokumentumokon alapszik, de bizonyos tények számomra nem tűnnek elég hiteleseknek. Vitába szállt velem, és azt mondta, hogy ez a könyv rendkívül nagy művészi erővel bír, lehet, hogy az egész világirodalomban nincs hozzá hasonló. Azt kérdeztem: még a Háború és békénél is jobb? Azt mondta, hogy igen, jobb még a Háború és békénél is. Erre én azt mondtam, hogy ez már túlzás, ő meg azt mondta, hogy ha ez neked túlzás, akkor többet nem adok neked semmit. De félóra múlva már azt ajánlotta, hogy olvassam el egy jugoszláv szerző, Milovan Djilas könyvét, azt állítva, hogy ez is egy nagy könyv, még nagyobb, mint a Gulag-szigetvilág.
    Ványka csak olvasta a jelentést, nem hitt az egyetlen megmaradt szemének, arról olvasott, hogyan hallgatta ő a BBC-t és a Deutsche Wellét, hogyan nevezte Brezsnyevet vén trotlinak, hogy azt tartotta, aligha írhatta maga Brezsnyev a könyveit, felháborodott azon, hogy Brezsnyevnek irodalmi Lenin-díjat és Győzelem érdemrendet adományoztak, hogy egyetértett Reagan elnökkel abban, miszerint a Szovjetunió a gonosz birodalma, hogy dicsérte a Levi Strauss farmert, nemtetszését fejezte ki a kolhozrendszerrel kapcsolatban, azt állította, hogy Lenin szifiliszben halt meg, azt bizonygatta, hogy Sztálin Przevalski tábornok törvénytelen fia, azzal viccelődött, hogy Sztálin Przevalski tábornok és a Przevalski ló keveréke, és mindkettőre hasonlít is.
    Ezután Ványka arról olvasott, hogyan mesélt Csapajev vicceket, hogyan mutogatta Szaharov akadémikus fényképét, akivel állítólag személyesen is találkozott, hogyan örült, amikor a szovjet jégkorong-válogatott kikapott a kanadai csapattól, és, ami a legfontosabb, másológépet készített, amelyen az Aktuális események krónikáját sokszorosította.
    Ványka olvasott, ősz fejét mélyen lehajtva és ide-oda forgatva, ahogy tekintete a sor elejétől a végéig kúszott, majd vissza. A közepe felé abbahagyta az olvasást, félretette a szöveget, egy időre megdermedt, lehunyta szemét, mintha még el is aludt volna.
    A vendég türelmesen várakozott. Ványka kinyitotta a szemét, és a vendég felé nézett.
    – Miért hozta ezt ide nekem? – kérdezte.
    – Fel szerettem volna nyitni, hogy úgy mondjam, mindkét szemét a barátjával kapcsolatban – mondta a jövevény, és a maga számára is váratlanul zavarba jött, mert belegondolt, hogy egy félszemű ember nem tudja mindkét szemét felnyitni.
    – Ez lenne minden? – kérdezte Ványka.
    – Nem egészen. Maga most már tudja, hogy Spiclov nagyon rossz ember, de még annál is sokkal rosszabb, mint amilyennek maga tudja. Szörnyű ember! – mondta a vendég indulatosan. – Magát besúgta. Mindenkit besúgott, akit csak tudott. Miatta vitték magát a háborúba, miatta lett nyomorék. Ennek az embernek nincsenek sem elvei, sem becsülete, sem lelkiismerete. 1991-ben nyilvánosan égette el a párttagkönyvét. De 1994-ben visszatért a kommunista pártba, vezető pozíciókat töltött be a járásban, s most még magasabbra tör. Én, mint demokrata, azt mondom magának…
    – Maga demokrata? – hitetlenkedett Ványka.
    – Igen – felelte méltósággal a vendég. – Alapjában véve demokrata vagyok. De nem hiszek abban, hogy a demokráciát gyenge kézzel meg lehet teremteni, és meg lehet őrizni. A komcsik készek minden módszert felhasználni ellenünk, s ha mi kesztyűs kézzel bánunk velük, veszítünk. Egyszóval, Ványa, nagyon kérem, segítsen…
    – Azt hiszem, már láttam magát valahol – mondta Ványka.
    – Látott – bólintott a vendég, és elmosolyodott. – Nagyon is látott. És nem is egyszer. Tetőnek hívnak. Igor Szergejevics Tető.
    Csend lett. Ványka a váratlan felfedezéstől zavartan hallgatott.
    – És… – mondta –, és miért mondja… miért mondod, hogy a KGB-től vagy, vagyis ebből az izé.
    – Nem hazudok – mondta Tető. – Nézd csak meg. Kinyitotta az igazolványát, és odanyújtotta Ványkának.
    A képről ugyanaz a Tető tekintett Ványkára, csak egyenruhában és őrnagyi váll-lappal.
    – Micsoda karrier! – ingatta a fejét Ványka.
    – A nagy lehetőségek idejét éljük – somolyodott el Tető. – A banditákból csekisták lettek, a csekistákból őrző-védők, a komszomolistákból bankárok, a területi első titkárokból kormányzók, Spiclovból meg polgármester. És még ennél is többre vágyik.
    – Még most is énekli az „Az asszony ingatag” -ot?
    – Igen. Amikor örül valaminek.
    – És gyakran szokott örülni?
    – Gyakrabban, mint szeretnénk. Megnyerte a választásokat, és most arra készül, hogy Sztálin emlékművét visszaállítsa a helyére..
    – Mikor?
    – Nem tudom. Legvalószínűbb, hogy december 21-én. A zsarnok születésnapján.
    – Rendben – mondta rövid gondolkodás után Ványka, és fél szemét a vendég felé fordította. – Általában nagy honoráriumot kérek, de ezt a megrendelést ingyen teljesítem. Csak fel kellene venni magnóra, ahogy az „Az asszony ingatag”-ot énekli. Megoldható?
    – Minek az neked?
    – Emlékbe.
    – Meglesz – ígérte meg Tető.
6.
    A nagy októberi forradalom ünnepére a kommunisták Moszkvában nagyszabású felvonulást terveztek, és az egész országból összegyűjtötték azokat a híveiket, akiknek más dolguk nem akadt; köztük volt Aglája is. Elutazott annak ellenére, hogy az ünnepek éppen egybeestek a helyi választásokkal. Az összes előrejelzés szerint a választásokon a kommunisták voltak a legesélyesebbek, és Aglája, természetesen, szerette volna a saját szemével látni, ahogy győznek.
    De a felvonulást sem akarta volna kihagyni.
    – Utazzon csak el – mondta neki Spiclov. – Utazzon csak el, mi meg majd küzdünk itt maga helyett is.
    Aglája kapott pénzt vonatjegyre.
    A vonat dugig volt a kaukázusi köztársaságokból menekülő oroszokkal. Nem volt túl gusztusos társaság: büdösek voltak, és nemcsak együttérzést váltottak ki az emberből, de utálkozást is. Velük volt minden, ami csak a rablások és különböző dézsmák kifizetése után megmaradt; az összes felső ágy, az ágyak között a padló, az át járók, minden telistele volt a bőröndjeikkel, báláikkal, kartondobozaikkal, ragasztószalaggal átkötött műanyag szatyraikkal.
    Aglájának egy felső oldalfekhely jutott, de az a katona, aki alul utazott, semmi szín alatt nem akart cserélni vele. Arra a kísérletre, hogy a lelkiismeretére apelláljanak, sokáig nem reagált, azután suttogva, de minden különösebb szégyenkezés nélkül, elmagyarázta Aglájának, hogy éppen kórházi kezelésre utazik vizelettartási zavara miatt.
    – Ha éjszaka történik valami, csak a néninek lesz rosszabb.
    A katona segített Aglájának felmászni a felső fekhelyre, ahol úgy-ahogy elhelyezkedett; a hátára feküdt, de igyekezett nem elaludni, mert félt, hogy álmában leesik.
    Félelmei ellenére a katona mindenféle kínos epizód nélkül átvészelte az éjszakát, de Aglája számára az idő nem telt könnyen. A kocsiban meleg volt, de ki-be járt a huzat. A szomszédos kupénak nem zárt jól az ablaka. Befedték ugyan egy furnérlemezzel, de nem elég szorosan, ezért, különösen, ha valaki a WC-re vagy a szomszéd kocsiba menet kinyitotta a peron ajtaját, óriási huzat támadt. Ezenkívül nagy volt a zaj is. Sírtak a gyerekek, horkoltak az öregek, valaki nyögött, egy kicsit odébb meg négyen hangosan kártyáztak, és dühösen szidták egymást ha rossz lapot dobott valaki.
    Éjfél után a kocsi elcsendesedett, de hajnali kettő felé nagy lárma támadt: valakit kiraboltak a hálókocsiban. Az, akit kiraboltak, már előbb is észrevette, hogy két kaukázusi a kupéja előtt ácsorog; most a vonatvezető, egy rendőr és maga a sértett az alvó férfiakat ébresztgették; megfordították őket, és az arcukba világítottak, a vonatvezető meg a sértettet kérdezgette: „Ez volt az? Vagy ez?” A felébresztett férfiak morogtak, kérdezték, hogy milyen apropóból verték fel őket, de – mivel jogfosztott földönfutók voltak – felháborodásukat félénken és határozatlanul fejezték csak ki. Természetesen a tolvajokat végül nem találták meg, de nem is a megfelelő helyen keresték. Aglájának még annak idején Diványics mesélte, hogy a vonaton dolgozó tolvajok mindig a kalauzok tippjei alapján és a vonatvezető tudtával működnek, aki, ha kitör a botrány, eleve rossz helyen tart razziát.
7.
    A Szavelevszkij pályaudvaron Agláját egy vastag toll kabátba öltözött, „Zsirinovszkij stílusú” bőr tányérsapkás, magas szárú csizmát viselő férfi várta. Legalább ötvenéves volt, de bemutatkozáskor egyszerűen csak Mityának mondta magát. Aglájának úgy tűnt, korábban már látta valahol. Mitya egy közeli helyre vezette, úgy mondta, hogy a Marjina-ligetbe. Hideg volt, fújt a szél, apró szemű eső szemerkélt, végigfolyt az emberek arcán, és ráfagyott az aszfaltra. Aglájának fájt a térde, tompa volt a feje, kapart a torka. A lába csúszkált, félt, hogy elesik, nem tudott lépést tartani a kísérőjével, meg-megállt. Mitya egyik lábáról a másikra állt, türelmesen várakozott, cigarettázott, és kérges tenyerével az arcát törölgette.
    Végül elértek egy kétemeletes, zöld vasajtós téglaházhoz, amelyen szerény, „Vitéz – Automatikus Szövegfeldolgozás – Könyvraktár” feliratú cégtábla függött. Csorba tégla lépcsőfokokon mentek föl a lépcsőpihenőig, azután ugyanolyan lépcsőkön lementek az alagsorba, majd végig egy ferde deszkapadlón, megint egy vasajtóhoz értek, amely egy tágas, neonnal jól megvilágított helyiségbe vezetett. Semmi jel nem mutatott arra, hogy a helyiség könyvraktár lenne, inkább egy ebédlőre vagy tanteremre emlékeztetett: több sorba rendezett, zöld műanyag lappal borított asztalok, műanyag kerti székek. A bejárattal szemközti oldalon egy fekete iskolatábla lógott, rajta krétával felírt névsor. Ugyanerre a táblára egy nagy papír céltáblát is feltűztek.
    Az asztalon, a bejárattól jobbra egy málnapiros dzsekis, farmernadrágos, vörös hajú lány előtt egy háztetőszerűen kettőbe hajtott „Küldött regisztráció” feliratú kis papírtábla állott. Mitya Aglája helyett megmondta a frissen érkezett családnevét, apai és keresztnevének kezdőbetűit, a lány mindent beírt egy naplóba, megkérdezte, melyik szervezettől jött. „Dolgovból, Spiclovtól” – felelt Mitya. A vörös lány mellett egy vele egykorú bőrdzsekis szőke fiatalember könyvet árult. A legfeltűnőbb helyen Alfréd Prosztov pártvezér könyve helyezkedett el, melynek nemes egyszerűséggel „Közös csatasorban” volt a címe – drága, gyönyörű kötésű kiadvány volt, rengeteg színes fényképpel, melyeket áttetsző selyempapír borított. Minden volt a pulton teljes összevisszaságban: Marx Tőkéje, a mindenki által elfeledett Julius Fucik könyve, a Riport az akasztófa tövéből, két szakadt Lenin-kötet, Viktórija Tokareva elbeszélései, szótárak, Windows 95 abszolút kezdőknek című kézikönyv, egy Célozz pontosan című füzet, krimik és sporttárgyú könyvek. Ugyanitt pillantotta meg Aglája Márk Subkin „Erdőirtás” című regényét is. Aglája megforgatta a kezében a könyvet, felfigyelt arra, hogy új, a szerző által kibővített kiadásról van szó, s úgy döntött, megveszi.
    A pult mellett, a földön kiterített rajzpapíron két ifjú festőművész csúszott-mászott, és karikatúrákat rajzolt, amelyek ostoba arccal, bohócsipkában, trónon ülve az államelnököt ábrázolták. Két oldalán alázatosan a füléhez hajolva két horgas orrú oligarcha duruzsolt, az oligarcháknak pedig Izrael miniszterelnöke és az USA elnöke súgott. A teremből többen a festők felett állva figyelték, hogyan dolgoznak, nevetgéltek és epés megjegyzéseket váltottak.
    A teremben elég sok olyan ember volt, akik még Aglája előtt érkeztek. Főként idősek és vidékiek; lábuknál bőröndök, hátizsákok, batyuk. Többen teát ittak, amit mindenki egy nikkelezett elektromos szamovárból töltött ki magának. Két, hosszú lovassági köpenyes, kucsmás, oldalukon kardot viselő kozák egymás előtt ülve szunyókált; a váll-lapjukon lévő megkülönböztető jelzések Aglája számára érthetetlenek voltak. Egyikük valami érdemrendeket hordott a mellén köpenyéhez tűzve, melyeknek fokozatát Aglája szintén nem ismerte – kereszteket, amelyek úgy néztek ki, mintha konzervdobozból vágták volna ki, vagy egy falusi kemencében ólomból öntötték volna ki őket.
    A sarokban a „Sztálin a bakui tüntetésen” című festmény másolata alatt egy ember ült, akit Aglája nemrég a tévében látott. Valami híres külföldi író volt, aki nem is oly régen még bősz antikommunistának számított. Most azonban megbánta bűneit. Mivel igen nagyra értékelte saját műveit, meg volt győződve arról, hogy a szovjethatalom kizárólag azoknak köszönhetően omlott össze. De mikor meglátta, miféle erők kerültek hatalomra, szégyellni kezdte korábbi könyveit, kijelentéseit és cselekedeteit, bánta már, hogy megdöntötte a szovjetrendszert, s most vezekelt és fogadkozott, hogy újabb műveivel ismét talpra állítja azt a régi rendszert.
    Az író nem egyedül ült, hanem egy aggastyánnal, akin szélesre tárt tábornoki köpeny volt, váll-lapján három csillaggal. Az aggastyánban Aglája azonnal ráismert Fjodor Fjodorovics Bámpírovra, akivel annak idején az a kis üdülőhelyi kalandja volt. Hogy ne ismerte volna meg, amikor sűrűn mutogatták a televízióban mint minden kommunista akció egyik fő kezdeményezőjét? De mennyire megváltozott! Azon a télen, amikor Szocsiban a tengerparton futottak, még egy alig hajlott hátú, izmos lábú, erős férfi volt; most pedig Aglája egy vézna, ritkás ősz hajú, rövidre nyírt baj szú, elaggott öregembert látott maga előtt. Fjodor Fjodorovics kitárt köpenye alatt a Szovjetunió Hősének két aranycsillaga (a másodikat a szolgálati éveiért kapta), mellének baloldalán két rendjel-szalagpánt, jobb oldalán két kitüntetés csillogott. Az altábornagy mellett az asztalhoz támasztva huzatban valami esernyőféle állott. Aglája ráismert a botra és a huzatra.
    – Jó napot, Fjodor Fjodorovics – mondta Aglája az altábornagyhoz lépve.
    Bámpírov ránézett, válaszképpen valami „napot”-félét mormolt, és újra az íróhoz fordult. De nyomban visszafordult, és bizonytalanul megkérdezte:
    – Aglája Sztyepanovna? Glása? – Fölpattant, de rögtön a derekához is kapott. – Nahát! Ez aztán a találkozás! Maga semmit sem változott.
    – Hát persze, semmit sem változtam – hárította el Aglája a bókot. – Öregasszony lett belőlem.
    – Ugyan, ugyan, miket beszél! – makacskodott Fjodor Fjodorovics. – Az ősz haj, persze, kicsit öregíti, de ha befestené…
    Fjodor Fjodorovics elnézést kért az írótól, és minden figyelmét Aglája felé fordította. Az írón rögtön kitört az unalom, és sértődött arcot vágott. Mindenkire megsértődött, ha nem ő volt a figyelem központjában. Egy darabig még ott üldögélt a közelben, kicsit unatkozott még, majd egy olyan valakinek a keresésére indult, akinek elmondhatná, milyen történelmi bűnt követetett el a szovjet nép ellen, s milyen módon szándékozik ezt jóvátenni.
    Aglája és Fjodor Fjodorovics elbeszélgettek erről-arról, felidézték Szocsit. Fjodor Fjodorovics megkérdezte, miért utazott el Aglája annak idején olyan hirtelen. Aglája csak ennyit mondott: „Csak úgy.”
    – Én pedig – mondta Fjodor Fjodorovics –, képzelje csak el, megérkeztem… Mellesleg nem is üres kézzel. Órát vettem magának… – egy pillanatra elakadt – …aranyórát. Parfümöt… – megint túlzott – …francia parfümöt. Kopogok az ajtón, tudja, nyílik az ajtó, és a küszöbön, képzelheti, személyesen Vjacseszláv Mihajlovics Molotov áll… El tudja ezt képzelni? Maga Molotov…
    Azután a korukról meg a kórjaikról beszélgettek. Aglája elmondta az altábornagynak, milyen kényelmetlen volt a hőségben és a huzatban utazni, úgy néz ki, meghűlt, kapar a torka, nyomást érez a mellkasában, szaggat a háta. Fjodor Fjodorovics nyomban forró, cukros, citromos teával kezdte kúrálni. Teázás közben természetgyógyászok receptje szerint készülő különböző keverékek és főzetek összetételét vitatták meg, de még a bedörzsölésekig sem jutottak el, amikor a teremben kisebb riadalom keletkezett. Kitárult az ajtó, s először csendesen és vészjóslón, egyforma steppelt dzsekit viselő, kisportolt, kifejezéstelen arcú fiatalemberek léptek be, és nyomban szétszóródtak a falak mentén. Nyomukban szinte a semmiből egy kövérkés, ötven év körüli, szürke, ragyás arcú férfi öltött testet, orrán két szemölccsel. Aglája természetesen rögtön felismerte benne a párt vezérét, Alfréd Prosztovot, hogy is ne ismerte volna fel, hiszen mindennap, minden csatornán láthatta. A vezér megjelenését vegyes zaj fogadta, zörögni kezdtek a felállók székei, csattogtak a támlák, és az emberek tapsolni kezdtek. A többiekkel együtt Fjodor Fjodorovics is felemelkedett a helyéről, de a vezér tüstént odaszökkent hozzá, két kézzel nyomta vissza a székbe, mondván, ugyan, ugyan, Fjodor Fjodorovics, mire való ez, nem jár ez nekem a rangom szerint sem, hiszen maga altábornagy, én meg csupán főhadnagy vagyok, amire Fjodor Fjodorovics alázatosan és nem minden hízelgés nélkül ezt vetette ellen:
    – Ma még csak főhadnagy, de holnap talán a Legfelsőbb Főparancsnok.
    – Nos – felelte Prosztov szerényen, de nem hárítva el az esetleges feladatkört. – Ha szükségessé válik, átvesszük a hatalmat. Feltétlenül átvesszük. Lényegében történelmi felelősséget viselünk, és senki sem mentett fel minket ez alól. Ön is párttag? – figyelt fel Prosztov Aglájára.
    – De még mennyire! – válaszolt lelkesen Fjodor Fjodorovics. – Aranyat érő káderünk.
    S nyomban el is mondta a vezérnek, hogy Aglája Sztyepanovna Revkina még háború előtti kommunista, járási első titkár és partizánparancsnok volt.
    – Ó! – szakította félbe a vezér. – Nagyon örvendek. Aglája kemény elvtársi kézfogásra volt felkészülve, de a vezér keze petyhüdt volt, puha, mint a szivacs, ráadásul izzadt is, ami kellemetlenül érintette Agláját. A szocialista realista művekből emlékezett rá, hogy izzadt keze és ide-oda járó tekintete csak a nagyon rossz embereknek van, akik nem tartoznak a mieinkhez. A mieinknek egyenes a tekintete, kézfogásuk kemény, tenyerük száraz. Egyébként a kellemetlen érzés csak rövid ideig tartott. Ahogy jött, úgy el is múlt, főleg azután, hogy a vezér figyelmes lett Aglája gyulladt szemére, és megkérdezte, nincs-e megfázva. Ezzel teljesen meglágyította Aglája szívét. Egy ember, aki ennyi terhet vett magára, ennyi emberrel van dolga, és mégis észrevette, hogy Aglája betegnek néz ki. Épp mondani akarta, hogy semmiség az egész, de pont elfogta a tüsszögés, és erőlködve, mélyről köhögni kezdett.
    Fjodor Fjodorovics élt az alkalommal, és szólt a vezérnek, hogy lenne egy kis megbeszélnivaló.
    – Mi a probléma? – kérdezte gyorsan a vezér.
    – Az a probléma – magyarázta Fjodor Fjodorovics –, hogy az idős hölgynek a szélső fekvőhelyen kellett utaznia egy kitört üvegű vasúti kocsiban.
    A vezér hallgatta, és a homlokát ráncolta.
    – Nos – szólalt meg –, ide juttatta az országot a népellenes vezetés és a részeges államelnök. Egy tiszteletet érdemlő embernek, egy veteránnak, egy háborús hősnek, egy asszonynak ilyen körülmények között kell utaznia. Na, nem baj – mondta –, bírja még ki egy kicsit, s visszafelé komfortosan fog utazni, ezt megígérhetem.
    Ezzel tapsolt egyet. S halkan így szólt.
    – Mitya!
    S Mitya nyomban ott termett, mint a palack szelleme.
    – Figyelj, csak Mitya – mondta csendesen a vezér. Gondoskodj róla, hogy Aglája Sztyepanovna Revkina visszafelé hálókocsiba kapjon jegyet… Megértetted? Ne helyjegyesbe, ne is fülkésbe, hanem hálókocsiba. – Lassan távolodott, de megismételte, méghozzá úgy, hogy a többiek is odafigyeljenek. – Megértetted? Hálókocsiba, nem egyszerűen fülkébe.
    Miután otthagyta Agláját, gyorsan mozogni kezdett a teremben, látszatra összevissza, valóban azonban cikcakkban a kijárat felé tartott, s közben kezeket szorongatott, érdeklődött, hogy mi a probléma, néhány mondatot, jelszót, tréfát és indulatszót váltott az emberekkel, majd ugyanolyan észrevétlenül, ahogy jött, elviharzott valahová.
8.
    Rögtön ezután a recsegő hangosbemondón bejelentették, hogy be lehet szállni az autóbuszokba.
    – Megengedi? – ajánlkozott gálánsan Fjodor Fjodorovics, és megfogta Aglája könyökét; nem volt világos, azért-e, hogy felsegítse, vagy azért, hogy rátámaszkodjon. Bámpírov feltűnően sántított, mégpedig eléggé különös módon: a bal lábát finoman tette le, de a jobb lábát úgy csapta oda, mintha szöget ütne be valahova. – A régi sebesülések – magyarázta Aglájának, holott nem is volt semmiféle sebesülése. Az egész háborút egy karcolás nélkül megúszta; a lába az öregségtől fájt.
    A raktár bejáratánál az érdeklődőknek a vörös hajú lány és a fiatalember agitációs kellékeket osztogatott, vagyis Lenin- és Sztálin-arcképeket, de többnyire inkább Sztálint (Lenin senkinek sem kellett), a fiatalabbaknak és erősebbeknek pedig kommunista és forradalmi jelszavakat tartalmazó transzparenseket, olyanokat, hogy „Éljen a munka!”, „A kommunizmus elkerülhetetlen”, illetve, éppen ellen kezűleg, negatív tartalmúakat: „Mondjunk nemet a népellenes rezsimre!”, „Ki a cionistákkal a kormányból!”, de volt még néhány a fizetéssel és a nyugdíjjal kapcsolatban is. Fjodor Fjodorovicsnak nem volt semmire sem szüksége. A zászlója mindig nála volt, Aglája viszont otthon felejtette a szokásos Sztálin-arcképet, így kénytelen volt egy kincstári darabot igénybe venni. Ezen Sztálin egyenruhában volt, összes kitüntetésével a mellén és tányérsapkában, de a megjelenésében nem volt semmi fenséges. Az arcképen ábrázolt személy valamiért inkább egy nyugdíj előtt álló körzeti megbízottra hasonlított, és egyáltalán nem a dicsőséges generalisszimuszra.
9.
    Kint már indulásra készen állt négy nagy, jaroszlavi rendszámú, magyar gyártmányú „Ikarusz” autóbusz, de az utasok könnyedén elfértek egyben is. Aglája és Fjodor Fjodorovics legelöl kapott helyet. Az altábornagy szokás szerinte a térde közé szorított zászlóval ült, és arról beszélt, hogy annak idején Szocsiban kizárólag komoly szándékkal csapta a szelet Aglájának, mivel özvegyember lévén olyan nőre volt szüksége, aki harcostársa is lehetett volna. S mivel akkori románca Aglájával váratlanul félbeszakadt, kénytelen volt más jelöltet keresni. És épp akkor halt meg frontharcos barátja, Vászja Szerov tábornok. Az ő özvegyét vette el.
    A Szuscsovszkij utcában kilátástalannak tűnő dugóba kerültek, és Fjodor Fjodorovics elmagyarázta Aglájának: ezek a dugók azt követőn keletkeznek, hogy az elnök végighajtat a moszkvai utcákon.
    – Szóval, most valahol errefelé járt? – érdeklődött Aglája. – Ez nem biztos – válaszolt Fjodor Fjodorovics. – Akárhol is megy, Moszkva-szerte dugók lesznek. Mondjuk, ezen az utcán megy, de az összes szomszédos utcát is lezárják. Ezek az utcák le vannak zárva, a többieken dugók vannak, ezekből a torlódásokból újabbak keletkeznek, és egész Moszkva megbénul. Olyan ez, mint a trombózis.
    – Ilyen ez a mi népbarát elnökünk – kommentálta a mögöttük ülő, kereszteket viselő kozák. – Én Brezsnyev testőrségében szolgáltam, mi is lezártuk az utcákat. De csak amíg elhaladtunk, és nem korábban.
    – Már hogy ne kellene lezárni – mondta Fjodor Fjodorovics. – Hiszen nem egyedül jár. Kezdi az előfutó-biztosító gépkocsi, utána a testőrség, utána ő maga, aztán a kísérőautók, aztán meg a rohammentő. Hisz egy aggastyán – fejtegette az altábornagy, megfeledkezvén arról, hogy ez az aggastyán jó húsz évvel fiatalabb nála.
    A busz a „Rosszija” filmszínház bal szárnyánál állt meg. Kinyíltak az ajtók, az utasok gyorsan kiszálltak, s közben már nyitották is ki az esernyőjüket, ezért azután egy ejtőernyős deszantalakulatra emlékeztettek. A hideg és nyúlós eső egyre csak esett, Aglájának pedig nem volt ernyője.
    A szervező esőtől megduzzadt posztókabátjában, nedvességtől csillogó, kopasz fejjel és olyan vörös orral, mint a karszalagja, felkérte az újonnan érkezetteket, hogy menjenek a Puskin-szoborhoz.
    A szobornál két csoportosulás volt a tüntetőké és a rendőröké. Utóbbiak esetlen, esőáztatta köpenyben álltak az Izvesztyija épületéhez közelebb eső sarkon, cigarettáztak, és különösebb érdeklődés nélkül nézegették a gyülekezőket. Mintha épp csak azért jöttek volna, hogy az esőben álldogáljanak.
    Aglája kíváncsian körbenézett. Bár az utóbbi időben gyakran járt Moszkvában, mégsem szűnt meg csodálkozni. Mindenfelé egy számára idegen világ jelei voltak láthatóak. A McDonald’s étterem, Renault-reklámok, a Moszkovszkije novosztyi című újság reklámja, egy erotikus vígjátékként említett külföldi film reklámja, egy plakát, amelyen egy bánatos idős asszony így esdekelt „Fizessék be az adókat, kérem”. A ferdén hulló eső áztatta a plakátot, így az öregasszony könnyei valóságos patakokban csordogáltak lefelé.
    Sokáig nem kezdték el a gyűlést, Prosztovot várták. A rendező mobilon beszélt, amelyet felülről a tenyerével takart el, valamit válaszoltak neki, s ő közölte, hogy Prosztov elvtárs egy dugóban rekedt, de már közeledik. Végre a vezér négy testőr kíséretében megjelent egy kék villogós Mercedesben. Az egyik testőr még menet közben kiugrott az autóból, kinyitotta a hátsó ajtót, mintha Prosztov elvtárs rokkant lenne vagy nő. A Mercedest követő két Volgából a pártvezetés magvát képező néhány ember szállt még ki, szintén testőrök kíséretében, miáltal a tömeg létszáma észrevehetőn megemelkedett. Prosztov egy ember oltalmában, aki coca-colás esernyőt tartott a feje fölé, befurakodott a tömeg kellős közepébe, de a gyűlést még most sem kezdték el. Kis idő múlva egy Mitsubishi mikrobusz érkezett, amelyből a „Munkásbarikád” egyesület sehol sem dolgozó tagjai tódultak ki, vörös zászlókkal kezükben. Tagbaszakadt, bevert szájú vezetőjük, Sziropov, odafurakodott Prosztovhoz, igyekezett szóba elegyedni vele, valamint szenvedélyesen bizonygatva próbálta karon ragadni; Prosztov elfordult és igyekezett kiszabadítani a kezét, míg a testőrök félre nem tolták Sziropovot.
    Fjodor Fjodorovics megkérdezte a szervezőt, mire várnak. Az elmondta, hogy az újságírókra. Két tévécsatorna is ígéretet tett, hogy az esemény’ megvilágítása céljából a helyszínre küldi forgatócsoportját. Legalább egy órája vártak. Senki sem érkezett meg az újságírók közül, egyedül Makszim Aranyosin robogott be páncélozott dzsipjén testőrei kíséretében. Amióta kétszer is beverték a pofáját, Aranyosin csak páncélozva közlekedett, és kizárólag testőröktől övezve – éppúgy, mint Prosztov. Amikor a Prosztovot körülvevők a negyedik hatalmi ág ily tekintélyes képviselőjét megpillantották, utat engedtek neki, és Aranyosin diktafonnal a kezében a vezérhez lépett.
    – Prosztov úr, elmondaná, mit is szándékoznak ezzel a mai demonstrációval bizonyítani?
    – Nekünk nincs szükségünk arra – felelt Prosztov méltósággal – hogy bármit is bizonyítsunk, helyettünk maga az élet szolgál bizonyítékkal. A forradalom és a kommunizmus eszményképei meg élnek a nép reményeiben, a nép tiszteletben tartja dicsőséges múltunkat. Látja, a népellenes hatalom ellenállása és a rossz idő dacára ezrek jöttek ide, a térre.
    – Én inkább azt mondanám, százak – helyesbített cinikusan Aranyosin. – Vagy inkább bár tucatnyian. Mondja csak, ahogy itt látom, az önök hívei Sztálin-portrékat tartanak a kezükben, nem gondolja, hogy ehhez a hóhérhoz való hűségük eltántoríthatja azokat az embereket, akik esetleg osztanák az önök eszményeit?
    – Tudja, én elfogultság nélkül, történészként közelítem meg Sztálin személyét. Történelmileg nagyszabású személyiség volt. Bizonyos értelemben tragikus személyiség. Sztálin vezetésével jelentős diadalokat arattunk. Ami pedig a hibákat illeti, nos, mindenkinek lehetnek hibái, de ha a történelmet folyamatként fogjuk fel, ezek a hibák természetesen már nem is tűnnek olyan lényegeseknek. Itt van például az, hogy azt mondják, Sztálin ennyi és ennyi millió embert pusztított el. Mi viszont realisták vagyunk. Mi jól tudjuk, hogy ezek a milliók előbb-utóbb úgyis meghaltak volna.
    – És az utolsó kérdés. Készül-e arra, hogy indul az elnökválasztáson?
    – A mi pártunkban ez a kérdés nem így fogalmazódik meg. Nálunk a jelölteket, köztük az elnökjelöltet is, valamennyi szinten a párt állítja. Nem szeretnék álszerénynek tűnni, ön is nagyon jól tudja, hogy jelentős szerepem van a pártban, így nagyon is lehetséges, hogy a kommunisták engem jelölnek majd.
    – De személyesen ön – Aranyosin nem tágított – szeretne elnök lenni?
    – Nem helyes a kérdésfeltevése. Mi, kommunisták, a hatalmat nem a meggazdagodás vagy a személyes ambíciók kielégítése forrásának tekintjük, hanem történelmi kötelességünknek. Bizonyos politikusaink majd’ megvesznek, annyira szeretnék megkaparintani a legfelsőbb hatalmat, de én higgadtan közelítem meg a hatalom kérdését. Ha úgy adódik, hogy elnökké kell lennem, minden erőmet beleadva fogok dolgozni, nem pedig részegeskedések, a fürdő meg az intenzív osztály között ingázva – vetette közbe, a jelenlegi elnökre célozva.
    Ekkor a közelben állók elnevették magukat, és hangosan tapsolni kezdtek. Amint feljegyezte a válaszokat, Aranyosin elhajtott, s a tömeg is megfogyatkozott.
    Ismét szünet állt be. Végre megérkezett egy operatőrből, egy rendezőből, egy hangmérnökből és egy producerből álló négy tagú csapat. Prosztovot félrehívták tárgyalni. Az odament hozzájuk, de nem egyedül, hanem az esernyőtartó emberrel. Rövid, de viharos megbeszélést folytattak. Aglája nem hallotta az egész beszélgetést, de azt igen, hogy Prosztov többször is azt mondja: „Nem értem, mi a probléma. Ismétlem, van egy bizonyos megegyezés, és maguk ezt nem tartják be. Beszélni fogok a főnökeikkel, akik a bűnös rezsim utasítására meg akarják fosztani a népet a megszólalás lehetőségétől.”
    A tévések végig sem hallgatták, beültek a mikrobuszba és elhajtottak. Prosztov zavartnak és csalódottnak látszott. Fjodor Fjodorovics kérdő tekintetére elmondta, hogy a tévések egy tízperces anyagért ötvenezer dollárt kértek, és a feleannyiról még csak tárgyalni sem voltak hajlandók.
    – De nem baj – mondta –, van nekünk saját operatőrünk. Felveszi amatőr kamerával, aztán majd átjátsszuk VHS-re.
    Ezekkel a szavakkal Prosztov felment a Puskin-szoborhoz vezető lépcsőre, és a jelenlévőkhöz beszédet intézett arról, hogy a mai napon egész népünk olyan napot ünnepel, amelyet a dolgozók még most is a legfőbb ünnepükként tartanak számon. Az áldemokraták, az elnök, aki már régen elitta az eszét, és bűnöző családja, valamint az oligarchák által félrevezetett nép most egy kissé eltávolodott a szocializmus eszményeitől; minél jobban eltávolodik azonban, annál szívesebben tér majd vissza hozzá, amiről a mai rendezvény is tanúskodik, amelyen dolgozók széles tömegei vesznek részt.
    A „dolgozók széles tömegei” udvariasan tapsoltak, és azt hallhatták, hogy ismét harcba szállnak azért, amit valaha nagyapáik már elértek.
    – Az emberek – folytatta Prosztov – beállnak a csatazászlónk alá, s mi örömmel szervezünk számukra kommunista sejteket a volt Szovjetunió egész területén.
    – És az eljövendőén! – kiáltottak a tömegből.
    – És az eljövendőén! – helyeselt Prosztov.
    – Beleértve a Krímet és Szevasztopolt is – tette még hozzá a nem tudni, honnan előkerült Sziropov.
    – Magától értetődőn, beleértve – helyeselt Prosztov.
    Majd a következő ráolvasásszerű kijelentésekkel fejezte be szónoklatát:
    – Marx tanítása mindenható, mert helytálló. A kommunizmus szükségszerű, mert elkerülhetetlen.
    Ezekkel a szavakkal lelépett a szobor talapzatáról, s helyét a rendező foglalta el, aki megafonon a következőket közölte:
    – A demonstrálók hatos sorokból álló menetoszlopba fejlődnek. A zászlóvivők elöl mennek. Lassan, nyugodtan haladunk, nem reagálunk sem a balról, sem a jobbról jövő provokációkra. Elvtársak, mindenkit külön szeretnék figyelmeztetni: nem reagálunk sem a balról, sem a jobbról jövő provokációkra. Elmegyünk Vlagyimir Iljics Lenin mauzóleumáig, koszorút helyezünk el, továbbindulunk az Ismeretlen katona sírjához, megkoszorúzzuk, majd rövid zárógyűlés után békésen szétoszlunk. Elvtársak, külön ki szeretném emelni: sokan vannak itt a rendőrségtől. A polgármesteri hivatallal kötött szerződés értelmében ők felügyelnek a rendre. Természetesen szükség esetén erőszakot is alkalmazhatnak. Kérünk minden részvevőt, viselkedjen szervezetten és békésen. Legyenek fegyelmezettek.
10.
    Minden jól ment. Még a természet is úgy döntött, hogy rámosolyog a felvonulókra. Elállt az eső, felszakadozott a felhőzet; a felhők közötti réseken kötegekben hatoltak át a nap szalmaszál sugarai. A napfényben felragyogott Puskin még nedves bronzfeje, felcsillant a McDonald’s társaság cégjelzése, a Renault cég fényreklámjának futó felirata viszont veszített fényéből, csak az adó befizetéséért könyörgő öregasszony – felszáradó könnyei ellenére – maradt továbbra is bánatos, mintegy emlékeztetve polgártársait arra, hogy bár előbújt a nap, az adók még mindig nincsenek befizetve.
    Valaki valahol kiáltott valamit. Aglája nem hallotta, hogy mit, de az egybegyűltek általános haladási irányából rájött, hogy valami vezényszó hangozhatott el, melynek hallatára az emberek az autóforgalom elől lezárt Tverszkaja utca közepére vonultak.
    – Elvtársak – rohangált fel s alá a csillogóan kopasz fejű vezető –, sorakozzunk hatos oszlopba. A sorok között legalább egy lépés távolság legyen, és minél több levegő. Arcképes néni – fordult Aglájához –, csak nem fél? Álljon csak ide. Ne középre, hanem ide a szélére, hogy a járdán állók is láthassák Sztálin arcképét.
    Aglája oda állt, ahová mondták, de a már elveszettnek hitt Fjodor Fjodorovics hirtelen észrevette. Erősen sántítva odament hozzá:
    – Ugyan, Glásenyka, csak nem gondolja komolyan, hogy magácskának itt a helye? Jöjjön velem, menjünk.
    Az oszlop fokozatosan felfejlődött és elrendeződött. Legelöl két súlyemelő állt egy kifeszített transzparenssel, amelyen vörös mezőben fehér betűs felirat volt látható: „A nép velünk van, mi a néppel”. Utánuk Alfréd Prosztov és – vörös szalaggal kabátjuk hajtókáján – a párt egyéb vezetői vonultak; azután Fjodor Fjodorovics, Aglája és a többi veterán következett. Fjodor Fjodorovics középen helyezkedett el, Prosztovval egy oszlopban közvetlenül mögötte, Agláját a jobbján helyezte el, a balján pedig egy másik öregasszonyt, szintén Sztálin arcképével. Később, egy jó szemű Újságíró észrevette, hogy az oszlopban volt vagy tíz Sztálin-arckép, de nem volt egy Lenin se.
    – Hát – dörmögte Fjodor Fjodorovics, leráncigálva a zászlóról a vitorlavászon huzatot –, mondhatni, még az időjárás is jelentősen kedvez nekünk.
    Gyenge szél fújt, de Bámpírov számára éppen megfelelő. Az altábornagy kibontotta a zászlóját, a feje fölé emelte, az lobogni kezdett a szélben; a „Fel Berlinbe!” szavak megmozdultak és futni kezdtek, akár egy mozgó reklámfeliratban. Ekkor Prosztov halkan kiadta a parancsot a súlyemelőknek: „Induljunk!” Mire ők – büszke transzparensüket még magasabbra emelve – nekiindultak; s mögöttük az egész menet.
    Az idő eközben egyre szebb lett, a nap teljes erőből sütött, a nedves ruhákból gőz szállt fel. Aglája az első lépésektől felélénkült, felmelegedett és már egészen jól érezte magát. Bár nem mentek gyorsan, mégis érződött, hogy ezek az idős emberek hozzá voltak szokva a meneteléshez. Fjodor Fjodorovics, akin ragyogott minden fém (a tányérsapkáján, a mellén és a szájában), a bal lábát egy kicsit húzta, a jobbat pedig erőteljesen az aszfalthoz ütötte, de nem maradt le, s harci zászlaját keményen markolta.
    Eleinte némán vonultak. Aglája önkéntelenül is belehallgatott egy beszélgetésbe, amelyet egy kozák meg egy sötét köpenyt viselő, kalapos ember folytatott a háta mögött. A kozák azt mesélte, hogy Tuapszban él, és azon gazdagodott meg, hogy csak úgy elkötött egy gazdátlan motoros hajót, rendbe hozta, majd seftelőket kezdett szállítani Törökországba, később pedig egy nagy dízelhajót vett, és turistákat utaztatott Európa körül.
    – Most két dízelhajóm van, három motoros sétahajóm és öt kishajóm.
    – Hát akkor hogy került közénk? – érdeklődött az öregember. – Mi itt mind a hatalom kárvallottjai vagyunk, lumpenek, maga meg ilyen tehetős.
    – Hát pontosan azért, merthogy a vagyonom anyagi természetű. Mit érek vele? Nincsen nekem abban semmi örömöm. Meg akartam nősülni, de aztán meggondoltam magamat. Amíg gazdag vagyok, sohasem fogom megtudni, szerelemből jönnek-e hozzám feleségül vagy számításból. Építés-gépesítési mérnök voltam, amikor Ljudka nem akart feleségül jönni hozzám, mert csak százötvenet kerestem egy hónapban, de egy üzletvezetőhöz viszont hozzáment, aki ugyan százat keresett, de még ezret lopott hozzá. Most meg azt mondja, hogy végre tisztázta az érzéseit. Most. Szerintem meg a dízelhajóim segítettek neki tisztázni.
    Az oszlop lassan haladt a volt Szovjet tér felé.
    Hirtelen Prosztov megfordult, és azt mondta:
    – Miért megyünk olyan gyászosan, mint egy temetési menet? Énekeljünk már valami forradalmit. Aglája Sztyepanovna, maga biztosan emlékszik még a forradalmi dalokra.
    Aglája Sztyepanovna zavarba jött, de némi gondolkodás után azt válaszolta, hogy nem emlékszik, mert a nagy októberi forradalom idején még csak kétéves volt, és a nagymamája, aki a bölcsőjét ringatta, nem a „Ránk tört a vészfergeteg vad haragja” című dalt énekelte neki, hanem valami olyat, hogy „tente baba tente”.
    – Tényleg? – csodálkozott Prosztov, mivel nem tudta elképzelni, hogy ez az öregasszony valaha gyerek volt, de rögtön észbe kapott, és maga is zavarba jött. – Hát igen mondta mélyenszántón. – A távoli, soha vissza nem térő gyermekkor. Annyira távolinak tűnik, hogy már magam sem hiszem, hogy valaha mezítlábas kisfiú voltam, galambokat röptettem, és a tábortűznél úttörődalokat énekeltem…
    Múltját ott helyben találta ki, gondolván, hogy egy népvezérnek csakis ilyen proletáros, mezítlábas-galambos lehetett a múltja. Valójában, pártfunkcionárius fia lévén, Prosztov sohasem járt mezítláb, a galambokat sem röptette, és úgy általában is jóllakott, jól táplált, keveset mozgó és butácska kisfiú volt. Bár tábortűz mellett akár ücsöröghetett is.
    Prosztov úgy belejött az emlékezésbe, hogy nem bírta abbahagyni:
    – Micsoda szép idők voltak azok! Romantikusak. És milyen kapcsolat volt az emberek közötti Tiszta és romlatlan! Mindenki kész volt a másikért akár az életét is odaadni! Pedig nehezen éltünk, Aglája Sztyepanovna. Volt olyan is, hogy egy darab kenyér sem volt otthon nálunk – hazudta, és elszomorodott. – Na jó, hagyjuk. Inkább énekeljünk valami forradalmit.
    – Megoldjuk – reagált hátulról a dízelhajó-tulajdonos, és eldohányzott basszus hangján rázendített
A rablánc a lábon nehéz volt,
De széttörte büszkén a nép.
Mert példája volt, aki érte
feláldozta hű életét.
    Annak idején Aglája, ha a forradalomra gondolt, mindig sajnálta, hogy a kelleténél kicsit később született, így nem élt még abban a romantikus időszakban, amikor a párt a cárizmus ellen harcolt, amikor az ifjú kommunisták gyűlésekre és felvonulásokra jártak, és dalolva meneteltek a kozák kancsukák és a rendőrségi golyózápor közt. Aglája természetesen szintén nagyon izgalmas és érdekes korban élt, de a forradalmi romantikáról lemaradt. Most meg… Bár, kétségtelen, hogy sok rossz dolog történt a hatalmat a kommunizmus ellenségei ragadták magukhoz… Most viszont, öregkorára, végre lehetősége nyílt arra, hogy megtapasztalhassa, hogyan éltek a régi korok forradalmárai. Eszébe jutott még a ma látott kép is: „Sztálin a bakui tüntetésen”. A képen, a bolsevikok élén, nyitott nyakú zubbonyban, a még fiatal és sötét hajú Szoszo Dzsugasvili menetel, bátor tekintete a jövőt fürkészi. A történelem ismétli önmagát. Most, a vele együtt gondolkodók tömegében, ő, Aglája Sztyepanovna Revkina menetel, és büszkén viszi a szeretett vezér arcképét.
    Hátranézett, de nem láthatta, milyen hosszúra is nyúlik mögötte a menetoszlop. Valójában nem nagyon volt minek elhúzódnia, de Aglájának úgy tűnt, hogy egy össznépi felvonulás élén menetel. Ment, és a járdákon az út mentén olyan embereket látott, akik az elvonuló menetoszlopot nézték; Aglájának elragadtatott nézőknek tűntek. Valójában azonban csak épp arra járó emberek voltak, akik már annyira hozzászoktak az efféle látványhoz, hogy még csak nem is kíváncsiskodtak. Némelyek ugyan éreztek némi zavart és sajnálatot ezek iránt az ostoba, gyűlölködő, de mégis gyámoltalan és komikus öregemberek iránt. A fiatalabb nemzedékeknek úgy tűnt, ők egészen mások, és sohasem lennének ilyenek. Persze ez koránt sincs így. Egyik nemzedék sem jobb, mint a másik, mivel eszményeiket, tévedéseiket és viselkedésüket azok a történelmi és hétköznapi körülmények határozzák meg, amelyek között felnőnek. Nem kell prófétának lennünk ahhoz, hogy megjósoljuk: az emberek még sokszor fognak vakon hamis tanításokat követni; a kísértésnek engedve egyeseket emberfeletti tulajdonságokkal ruháznak majd fel, az egekig magasztalják, hőssé avatják, piedesztálra emelik, a végén pedig letaszítják őket. A következő nemzedék pedig majd lehülyézi őket, pedig az sem lesz különb náluk.
11.
    A Tverszkaja téren, a volt Moszkvai Városi Tanáccsal szemben egy rendőrségi lovasegység állt, s Jurij Dologorukij lovas szobra úgy magasodott ki közülük, mintha a vezérük lenne.
    Valaki egyszer csak megszólalt:
    – Oda nézzetek!
    Aglája előrenézett, és azt látta, hogy ott, ahol a Tverszkaja utca az Ohotnij rjadot keresztezte, zöld sisakos, plexipajzsos, gumibotos emberek torlaszolják el az utat. Vészjósló, áttörhetetlen falként álltak ott, feszült arccal, mintha nem is egy kis csoport öregember közeledett volna feléjük, hanem száznyolcvan válogatott ellenséges hadosztály. A demonstrálók közül néhányan megszeppentek, és akaratlanul is lassabbra fogták lépteiket. Aglája azonban félbeszakítva az előző dalt, most maga zendített rá:
Szövetségbe forrt szabad köztársaságok:
A Nagy Oroszország kovácsolta frigy,
    Rekedt, halk, öreges hangon énekelt, de Fjodor Fjodorovics a segítségére sietett, és ő is recsegő hangon csatlakozott hozzá:
A Szovjet hatalma és egysége éljen:
Sok nép akarta s megalkotta így!
    A dízelhajók tulajdonosa is bekapcsolódott, s a refrént már mindenki énekelte:
Szálljon szabad hazánk,
Dicsőség fénye rád…
    A refrénnél értek a rohamrendőrök falához, szemtől szembe megálltak, s helyben járva énekeltek tovább:
    – Vészfelhőkön át a szabadság felívelt… – jutott eszébe Aglájának a második versszak eleje.
    – Utunkat Lenin megmutatta nekünk… – folytatta Bámpírov altábornagy, jobb lábát az utcakőhöz csapva.
    – Sztálin úgy nevelt föl… – folytatta boldogan Aglája.
    – Elvtársak – futkosott föl s alá a menetoszlop mentén a szervező –, kérek mindenkit, hogy ne bontsa meg az alakzatot. Ne lépjenek ki a sorból.
    Ennek ellenére az oszlop fokozatosan összetorlódott, a sorok felbomlottak, szétszóródtak a torlasz mentén, s Aglája pont egy húsz év körüli, falusi külsejű, kerek arcú, apró, kicsit bandzsa rendőrrel találta magát szemben. A demonstrálók tovább énekeltek, Aglája is énekelt, egyenesen a rendőr arcába nézve. A fiú csodálkozva, de rezzenéstelen szemmel meredt rá. Aglája a többi rendőrre pillantott: azok is szilárdan álltak, de össze-összenéztek és nevetgéltek. Aglája teljesen tudathasadásos állapotba került. Egyfelől, ezek mégiscsak a honfitársai voltak: a szovjet haza, Oroszhon fiai, akikkel bármikor rohamra indult volna a gyűlöletes ellenség ellen; másfelől, éppen ők alkották azt a gyűlöletes ellenséget is, amely parancsszóra kész volt Aglája ellen rohamra indulni.
    Akkorra már Prosztovhoz ért egy rendőr ezredes, aki szintén rohamsisakot viselt, de akinél nem volt pajzs. Mondott volna valamit, de Prosztov nem hagyta, hanem tovább énekelt, s csak akkor figyelt rá oda, amikor a himnusz végigénekelték:
    – Mi a helyzet, ezredes? Mi a probléma?
    – Prosztov úr – mondta halkan az ezredes –, azzal bíztak meg, hogy közöljem önnel, ezen a helyen véget ér a felvonulásuk. Közölje ezt az embereivel, és azt is, hogy oszoljanak szét.
    – Mire fel? – kérdezte Prosztov. – Határozottan megegyeztünk a polgármesterrel.
    – Nem tudom, kivel és hogyan egyezett meg, de én ezt a parancsot kaptam…
    – Kitől kapta a parancsot? Ki parancsolta meg?
    – Lényegtelen, hogy ki, de az a parancs, hogy szabadítsam fel az utat, és állítsam helyre a közúti forgalmat. És én teljesítem ezt a parancsot.
    – Persze, hogy teljesíti, de mi először elvonulunk a mauzóleumhoz, és koszorút helyezünk el…
    – Egyenként, tessék csak. De nem menetoszlopban.
    – Nem – mondta keményen Prosztov –, éppen hogy menetoszlopban.
    – Prosztov úr – mondta fáradtan az ezredes. – Semmi kedvem itt magukkal huzakodni, vegyék tudomásul, hogy a menetelésük befejeződött. Ha ellenszegül, erőszakot alkalmazunk maguk ellen.
    – Micsoda? Erőszakot? – perdült elő hirtelen zászlajával Fjodor Fjodorovics. – Tudod te egyáltalán, kivel beszélsz? Hogy állsz te előttem? Egy altábornagy előtt állsz. Vigyázz!
    Az ezredes némi csodálkozással pillantott rá, majd így szólt:
    – Altábornagy elvtárs, kérem, fogja vissza magát. Én itt a moszkvai önkormányzat utasítását teljesítem, és maga számomra nem altábornagy, hanem egy rendbontó személy.
    – Én, rendbontó? – háborodott fel Fjodor Fjodorovics. Te taknyos! Te szarházi! Én ott voltam Berlin ostrománál. Érted ontottam a véremet! Mindjárt letépem a váll-lapodat!
    Már nyúlt is az ezredes váll-lapja felé, de Prosztov lefogta a kezét.
    – Fjodor Fjodorovics! Semmi szín alatt! Mi szervezett erőt képviselünk, és nem hagyjuk magunkat provokálni.
    Az altábornagy még kapálózott egy kicsit, de hagyta, hogy visszafogják.
    A demonstrálók sorai hullámzottak, az emberek csoportokba verődtek, a résztvevők némelyike kifelé igyekezett az oszlopból, hogy elkerülje a bajt, mások viszont, pont ellenkezőleg, előrenyomultak. Prosztov megpróbálta lecsillapítani a tömeget, s a feje fölött hadonászva azt kiabálta:
    – Elvtársak! Őrizzétek meg a nyugalmatokat és a rendet! Mindenki foglalja el a helyét az oszlopban!
    Ekkor azonban ismét felbukkant mellette Sziropov, taszigálni kezdte Prosztovot, leköpdöste és azt üvöltötte:
    – Elvtársak! Barátaim! Harcostársaim! Ne hallgassatok a renegátokra! Prosztov renegát! Mi talán nem vagyunk oroszok? Mi Lenin, Sztálin, Minyin és Pozsarszkij leszármazottai vagyunk! Előre a Kremlbe! Előre a Kremlbe!
    Ki tudja, honnan, egy csoport kimeresztett szemű fiatalember termett körülötte. Kórusban ordították:
    – Sztálin! Berija! Gulag!
    A másik csoport meg csak azt kiáltozta:
    – A Kremlhez! A Kremlhez!
    Valaki Agláját hátba taszigálta, egyenesen neki a falusi képű rohamrendőrnek, aki azonban semmire sem reagált, hanem, ahogy eddig is, rezzenéstelenül nézett Aglájára.
    Aglája pedig megint fiatalnak, harciasnak és szenvedélyesnek érezte magát, s megfeledkezve arról, mikor is történik mindez, elkiáltotta magát:
    – A hazáért és Sztálinért – előre!
    – Fel Berlinbe! – süvöltötte el magát mellette Bámpírov, s lándzsaként megfordítva a zászlórudat azzal a korántsem tréfás szándékkal, hogy keresztülszúrja az előtte álló ezredest, előretört. Az ezredes azonban félrehajolt, s az altábornagy, aki rosszul számította ki a mozdulatot, elesett és rángatózni kezdett a földön.
    – Megölték! Megölték! – kiáltott fel valaki.
    – Megölték az altábornagyot! – vették át távolabb is.
    – Elvtársak, ne bontsuk meg a rendet! – hallatszott valahonnan Alfréd Prosztov elhaló hangja, de már senki sem figyelt rá. A demonstrálók irányíthatatlan tömegként vetették magukat a rohamrendőrökre, mellbe lökdösték őket, de azok ügyesen védekeztek a pajzsukkal. Aglája a Sztálin-portrét áttette a bal kezébe, a jobbal pedig a maga rendőrét lökdöste. Az lustán elhárította a pajzsával. Aglája ettől még jobban feldühödött, áthajolt a pajzson, és az arcképpel sisakon vágta a rendőrt. A sisaknak semmi baja nem lett, de a portré szétesett. A keret megrepedt, a papír elszakadt. Aglája felbőszült, és úgy ment neki a rohamrendőrnek, mint egy bikaborjú, lehajtott fejjel, azzal a feltett szándékkal, hogy felökleli, de az megint csak odatartotta a pajzsát, és Aglája úgy vágódott neki fedetlen fejével, mintha betonfalba ütközött volna.
    Ha vagy negyven évvel fiatalabb lett volna, lehet, hogy meg is ússza, de egy nyolcvanéves öregasszonynak ez az ütés túl erős volt. Nem fájt a feje, de valamiért úgy érezte, le kell ülnie, s lerogyott a nedves aszfaltra. Körülötte folytatódott a lökdösődés, visítozás, kiáltások hallatszottak, valaki szitkozódva nyögdécselt. Ismeretlen arcok hajoltak fölébe – fiatalok, szépek, esőtől nedvesek – ő meg nevetett; megkérdezték, min nevet, s valaki azt felelte helyette, hogy félrebeszél.
    Később mégiscsak elveszítette az eszméletét, és valamilyen szobában egy vászon tábori ágyon tért magához. Az asztalnál egy fehér köpenyes, szemüveges nő ült, és valamit írogatott. Mellette egy másik fehér köpenyes állt, és Aglája számára érthetetlen nyelven telefonon beszélt:
    – ”Pizza Hut”. Tök jó a menü. Homár, roastbeef, frikasszé. Garnélarák, puding. Chianti – hatvan dolcsi… Oké! Dobd át a személyhívómra. Vagy faxold át. E-mailem még nincs, most váltottunk internet-szolgáltatót…
    Az ajtónál, a falhoz támaszkodva, mellén keresztbe tett kézzel rendíthetetlenül ott állt Mitya.
    – Hol vagyok? – kérdezte Aglája.
    – Az elsősegély helyen.
    – És milyen országban? – kérdezte Aglája.
    Mitya csodálkozva nézett az asztalnál ülő nőre. Az pedig mindent elmagyarázott:
    – Csak a szokásos amnézia. – Aglájához fordult. – Moszkvában van. Agyrázkódást kapott. Fekszik még egy kicsit, azután hazaengedjük.
    Aglája behunyta a szemét. Azután kinyitotta. Megint Mityát látta, és egyszer csak eszébe jutott a dolgovi járási filmszínház, a film, amelyikben Sztálin szerepelt, és a fiatalember, aki őt, Agláját lehülyézte. Ez a Mitya volt az. Mitya Ljamihov, az örökös másként gondolkodó, és minden aktuális hatalom ellenfele.
    – Keljen fel – mondta Mitya. – Keljen fel. Indulnia kell.
    Agláját taxin vitte ki a pályaudvarra, és – az ígéretnek megfelelően – felsegítette egy hálókocsira.
12.
    Útban hazafelé az átélt izgalmak miatt Aglájának nem jött álom a szemére, kicsit fájt a feje, és szorított a szíve is. Benyúlt a táskájába a gyógyszeréért, és kezébe akadt egy könyv. Kivette, elolvasta a címét: „Erdőirtás”, és csak akkor jutott eszébe, hol is vette. Hogy gyorsabban teljék az idő, és elvonja a figyelmét valamivel, olvasni próbált.
    „Látták-e már, hogyan dől ki a tövénél elfűrészelt árbocfenyő?” – olvasta el az első mondatot, és gondolkodóba esett. A feltett kérdésre igennel tudott válaszolni. 1935-ben a párt felhívására három hónapig egy fakitermelésen dolgozott, és ott látott egyet s mást. Ott a nép ellenségei, vagyis értelmiségiek dolgoztak, akik azelőtt ceruzánál nehezebb tárgyat nem tartottak még a kezükben, ezért azután borzasztóan szenvedtek a hidegtől és a számukra túlságosan nehéz munkától. Körülbelül úgy, ahogy ebben a könyvben. Aglája már azelőtt is megpróbálta elolvasni ezt a könyvet, de amennyire vissza tudott rá emlékezni, annak kicsit más volt az eleje. Vagyis abban is ugyanez a hanti-manysi tajga volt: hideg, hó, foglyok, fegyveres őrök és a ledőlt árbocfenyő. De az árbocfenyő alá ott valami Alekszej nevű bolsevik szorult, itt meg valami Alekszij atya, egy hitéért szenvedő pópa. Amikor rádőlt az árbocfenyő, azt hörögte a hozzá rohanó elbeszélőnek: „Olvassa a szent Evangéliumot. Olvassa Urunkat, Jézus Krisztust. Menjen és hirdesse az Isten igéjét. És megfizet érte a…”
    A könyv különös módon magával ragadta Agláját. Annyira belemerült az olvasásába, hogy kis híján elfelejtett leszállni.
    A hóval fedett peronon senki sem tartózkodott az idős és részeg Puhov ügyeletesen kívül, akin egy kikopott könyökű posztókabát volt. A vonat kivárta a megadott két percet, Puhov belefújt a sípjába, feltartotta a sárga zászlót, és rá sem nézve a távozó szerel vényre, szabad kezével intett Algájának, jelezve, hogy várja meg. Aglája megvárta. Amikor elment a vonat, Puhov odajött hozzá, a zászlót a hóna alá dugta, és kezet nyújtott.
    – Gratulálok.
    – Mihez?
    – Nem is hallotta? – kérdezte, és a ruhaujjába törölte az orrát.
    – Nem – fogta el az ingerültség Agláját. – Nem hallottam semmit. Mondd már.
    – Mondom, mondom. – Puhov topogott, és elgémberedett kezét melengette a leheletével. – Tegnap a járási duma… a maga kommunistái… A történelmi igazságosság visszaállításának és a kulturális értékek megőrzésének megfelelően… úgy döntött, hogy a maga hitvány bálványát visszaállítja a helyére.
    Amikor ezt kimondta, Puhov egy kicsit hátrább lépett, és megdermedt, mivel vad reakciókra számított, és mi is teljes joggal számíthattunk volna valami hasonlóra. És valóban, ha Aglája még fiatal és egészséges lett volna, szervezete egészen biztosan a megfelelő módon reagál erre a hírre – még elképzelni is lehetetlen, mennyi adrenalin került volna forró vérébe, milyen ünnepélyes dallam csendült volna fel a fülében. De szervezete már öreg volt, gyengén és nem a megfelelő módon reagált, így a hír nem váltotta ki a megfelelő hatást.
    – És te meg minek örülsz? – kérdezte. – Neked nem mindegy? Neked talán fontos Sztálin?
    – Nekem ugyan nem – vallotta be Puhov. – De esztétikai meggondolásaim vannak. Ott éktelenkedik az az elátkozott szobortalapzat a tér közepén, és csak elcsúfítja a várost. Szégyelli magát az ember az idelátogatók előtt. Úgyhogy már épp ideje végre odatenni valakit.
    – Ideje – helyeselt Aglája közömbösen, és a kijárat felé indult, otthagyva az értetlenségtől megdermedt ügyeletest.
13.
    Az állomás előtti téren a Lenin-emlékmű előtti padon egy behavazott, ritkás szakállú részeg hajléktalan ült kikérgesedett, rövid irhabundában és kötött sapkában. Üveggel a kezében szunyókált, de a lépések hallatán felébredt, Aglájára nézett, kezével magához intette, mintha csak titkos eszmecserére hívná.
    – Mi van? – kérdezte Aglája, miután közelebb ment.
    A hajléktalan körbekémlelt, mintha meg akart volna bizonyosodni arról, hogy nemkívánatos személyek nem látják és nem hallják.
    – ”Én Lenin napjának fényében tisztulok – közölte Aglájával suttogva és kacsingatva, s ujjával felfelé mutatott – hogy továbbvigyen a forradalom sodra”30. Érted?
    – Értem – mondta Aglája. – Jobb lenne, ha egy kis vízben is megtisztulnál.
    Nagyon megtetszett neki a saját tréfája, amitől rögtön jobb lett a hangulata és a közérzete. Meggyorsította a lépteit.
    Szélcsendes idő volt, gyér, nedves hó hullott.
    Aglája útja a Dicsőség sétánytól kissé távolabb vitt, de úgy döntött, kitérőt tesz, s megnézi, hogy mi ott a helyzet. A „Szerencsekerék” kaszinó épületét nemrégiben renoválták, kifestették, s most parádésan nézett ki, nem úgy, mint járási pártbizottság korában.
    „Na hiszen – gondolt rosszindulatúan a kaszinó tulajdonosaira Aglája. – Mennyi pénzt költöttek a tatarozásra! A pártbizottságra nem költöttek volna ennyit.”
    Igaza is volt. Ezek az emberek nem lettek volna hajlandók annyi pénzt kiadni az SZKP járási bizottságára vagy a területi bizottságára, de még a SZKP KB-ra sem, amennyit a kaszinóikra, étterme ikre, élelmiszerboltjaikra, night clubjaikra és egyéb intézményeikre költöttek.
    Bármilyen különös is, de a kaszinó előtti terület egyelőre szinte ugyanolyan volt, mint régen, bár a változások szele ide is elért. A járási dicsőségtábla még a helyén volt, de az ovális keretek, melyekben korábban, mint egy kolumbáriumban, élmunkások képei sorakoztak, most üresen álltak, vagy lakások adásvételéről szóló, fajtiszta kutyakölyköket és szuper zsírégetőket kínáló hirdetésekkel voltak tele. A Dicsőség sétányon pedig – a polgárháború és a Nagy Honvédő Háború hőseinek sírjai mellett – a legújabb idők hőseinek sírjai domborultak. A 70-es években a közért boltvezetőjét temették ide, a 80-as évek elején két Afganisztánban hősi halált halt katonát, köztük a fiktív Ványka Zsukovot; a legutóbbi időkben pedig csatlakozott hozzájuk a „Méltó időskor” alapítvány elnöke, akit az alvilágban Validolként ismertek, valamint Koncov bankelnök. Validolt Koncov robbantotta fel. Hogy ki számolt le Koncovval, az a belügyi szervek számára rejtély maradt, ám azok a személyek, akik nem szolgáltak a belügyi szerveknél, pontosan tudták, hogy ez Félix Lopcsálov, alias Pestis, a sikeres üzletember és politikus műve volt. A maffiafőnököket egyházi szertartás szerint temették – mindkettőjüket nagy pompával, a helyi maffia, az üzleti körök és az alkotó értelmiség képviselőinek részvételével. Moszkvából is érkezett pár kolléga dzsipeken és Mercedeseken, Pestis pedig egy Zil-114-esen jött – azt beszélték, hogy ezzel az autóval járt Brezsnyev. Validol sírjára márványlapot állítottak, amelybe egy Mercedes hűtőrácsát építették bele; sírja felett egy bronz Prométheusz emelkedett, melynek májához egy sast hegesztettek.
    A többi sírhantot, Rozenblum komisszárét, Miljága kapitányét és Andrej Revkinét elhanyagolták, bár most vékony hóréteg fedte őket, és egészen jól mutattak.
    Aglája már messziről észrevette, hogy a téren tömeg tolong. Ez a látvány azt az ötven évvel azelőtti esemény emlékét csalta elő belőle, amikor a szobrot leleplezték. De most mi folyhat itt?
    Odament a sokasághoz. Az emberek több sorban fél kört alkotva álltak a szobortalapzatnál. A hátul állók lábujjhegyen ágaskodva próbálták kivenni, mi történik elöl. Aglája megérintette az előtte álló, kendőbe burkolózott, hajlott hátú asszony vállát, s megkérdezte, mi történik itt.
    – Az ördög nősül, disznót vesz feleségül – közölte hátrafordulva a bolond Surocska.
    – Zöldségeket beszélsz – suttogta a bolond asszony mellett álló férfi, és elmagyarázta Aglájának, hogy most folyik a talapzat megszentelése, mivel a szobrot másnap visszaállítják jogos helyére. Aglája még előrébb furakodott, és Retek pópát pillantotta meg, aki teljes papi ornátusban a talapzat körül kerengett, bal kezében keresztet, a jobbjában pedig egy nagy, megtépázott ecsetet tartott, olyat, amilyet a szobafestők használnak. A pópa mellett az agg diakónus Pjotr Disznov csoszogott, kezében egy bádogvödörrel. A pópa a vödörbe mártogatta az ecsetet, meg-meghintette vele a talapzatot, s közben ezt kántálta:
    – Az Apa, a Fiú és a Szentlélek nevében megszenteltetik az Isten szolgája, Joszif szobra alá való talapzat, kinek e helyt rendeltetik állani mostantól fogva, most és mindörökké. Ámen!
    A szertartáson jelen volt a járási közigazgatás feje, Spiclov, a városi duma elnöke, a rendőrség, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat és az ügyészség járási kirendeltségeinek vezetői, a mezőgazdasági bank elnöke, Pestis és két másik profi bűnöző; valamint egy elnyűtt kabátos, rendkívül sovány, sárgászöld arcú, nagy szemű, ősz ember, kinek hosszú, loncsos haja erősen gyűrött kalapja alól lógott ki. Aglájának úgy tűnt, hogy valamikor, valahol már látta ezt az embert – talán az előző életében. Az összegyűltek türelmesen és nagy figyelemmel hallgatták a prédikációt, ugyanolyan alázattal, mint ahogy egykor a tervteljesítésről és a kommunizmus felépítésének küszöbön álló befejezéséről szóló pártbeszámolókat hallgatták. Csupán annyi volt a különbség, hogy akkoriban minden gazdasági mutató elhangzása után tapsoltak, most pedig a megfelelő helyeken fejüket rángatva gyorsan és esetlenül keresztet vetettek. A sárgászöld öregember a többieknél buzgóbban és gyakrabban tette ezt.
    A szertartás befejeztével a pap a vödörbe tette az ecsetet, átnyújtotta a keresztet Disznovnak, s egy formabontó prédikációt intézett az egybegyűltekhez, melyben röviden előadta Sztálin életrajzát.
    – Egy összetett személyiség bonyolult életútja ez – kezdte. – Serdülőkorában úgy határozott, hogy az Istennek szenteli magát: papi szemináriumba iratkozott be, de később, ördögi sugallatra engedett a sátáni áltanoknak, s eltávolodott Istentől. De ugyanakkor a sátánnak nem sikerült őt teljesen a hatalmába kerítenie. Mint emlékeznek, a háború alatt, mikor hazánkat óriási veszély fenyegette, éppen Sztálin volt az, aki elrendelte, hogy az egyház több szabadságot élvezzen. Ám Isten útjai kifürkészhetetlenek, az ember Istenhez vezető útja pedig előre alig látható. Nem tudhatjuk, hová jutott volna ez a kétségkívül bűnös ember, ha úgy alakul, hogy hosszabb ideig él.
    A pópa azt is leszögezte, hogy a szobor felállítása, sőt a megszentelése sem nyújt feloldozást annak a személynek, kinek ezen emlékmű állíttatik.
    – A szobor megszentelése nem jelenti azt, hogy ezáltal kegyhellyé válik, de igenis egy történelmi emlékhely lesz, és az egyház kész elősegíteni azt, hogy eme minőségében szilárdan és hosszú ideig álljon itt, hogy többé ne ismétlődhessék meg az a szentségtörés, melynek annak idején tanúi lehettünk.
    Végezetül a pópa a kereszttel ismételten megáldotta a talapzatot, megint mindenki keresztet vetett, s ezt követőn Retek atya, felemelvén reverendája szélét, Disznov társaságában Niva típusú gépkocsijához indult. Spiclov Aglájához lépett, hogy megtudakolja, hogy s mint volt Moszkvában, majd büszkén kijelentette:
    – Na, látja, Aglája Sztyepanovna, látja, és maga még nem hitt abban, hogy lesz még ünnep a mi utcánkban is. Márpedig lesz. Méghozzá holnap. És már senki sem csinálhatja vissza – biztosította Agláját Spiclov, majd arrébb lépve halkan énekelni kezdett: „Az asszony ingatag…”
14.
    Amíg Spiclov beszélt, a sárgászöld arcú öregember a háta mögött a sorára várt.
    – Megismer? – kérdezte. – Max Ogorodov vagyok, a szobrász.
    És valami értelmetlenséget kezdett motyogni, amiből fokozatosan állt csak össze, hogy súlyos beteg, és csak nagy erőfeszítések árán tudott ideutazni, mivel kínzó lelki szükségét érezte annak, hogy elbúcsúzzon legjobb alkotásától, szenvedélyesen vágyik arra, hogy odamenjen hozzá, és még halála előtt megérintse.
    – Miért is ne? – mondta Aglája. – Holnap fogjuk felállítani, akkor majd megérintheti.
    – Nem – ellenkezett a szobrász. – Nem holnap. Holnap már ott fent fog állni. Én még akkor szeretném… amikor még nincs a talapzaton, amíg még át lehet ölelni.
    Aglájának nem nagyon tetszett Ogorodov szándéka. Minek akarja megölelni? Hová jutnánk, ha mindenki nekiállna ölelgetni?
    – De hisz ez az én alkotásom – emlékeztette Ogorodov. – Jól van – egyezett bele Aglája –, menjünk. – Ogorodov engedelmesen követte.
    Mindketten nagy nehezen tudtak csak fel vergődni az első emeletre. Aglája a táskáját mindig két lépcsőfokkal följebb tette, majd utánament, azután megint áttette a táskáját, s végül így ért fel a lakásáig.
    – Nem volt időm rendet rakni – szabadkozott bűntudatosan, s magában megállapította, hogy amikor még ivott, egyáltalán nem érdekelte, ki van-e takarítva vagy sem, és ki mit szól ehhez. Most viszont érdekelte.
    A szobrász semmit sem válaszolt, úgy lihegett, mint a szomjas kutya.
    Aglája keze remegett, a kulcs nem akart beletalálni a zárba. Olyan lassan ment be az ajtón, hogy Ogorodov nem bírta kivárni, udvariatlanul félretolta, és berohant a nappaliba, térdet hajtott a szobor előtt, majd mozdulatlanul megállt.
    – Szervusz – mondta, és széttárta a karját, mintha azt várta volna, hogy valami leesik felülről. Aglája leeresztette a táskáját a lábához, és nekidőlt az ajtófélfának. Ogorodov odament a szoborhoz, átölelte, és csendesen elsírta magát.
    Aglája nem szerette a síró embereket. A síró férfiakat meg még annál is kevésbé. És soha nem is sajnálta őket. Sőt, lenézte. De úgy tűnik, öregkorára megenyhült, és engedett ennek a bolsevikhoz méltatlan érzésnek.
    – Minek hiába itatni az egereket – mondta a maga kissé durva stílusában Aglája. – Senki nem él örökké. Még ő sem – és rámutatott a szoborra –, pedig micsoda ember volt, s lám, ő is meghalt. Mi meg… Így is túl sokan vagyunk a földön. Ha nem halnánk meg, nagyon elszaporodnánk. Nem lenne elég hely.
    Ogorodov odament a falhoz, ruhaujjával letörölte az izzadságát, és a szoborra nézve azt mondta:
    – Miért, talán én a saját életemet siratom? Én nem éltem hiába. Látomásom volt. Ha csak hozzáérek, azonnal meggyógyulok. Feltétlenül meg kell, hogy ments… – Ogorodovnak hirtelen elment a hangja, köhögni és rángatózni kezdett, a mellkasához kapott. A szája sarkából buborékokban sötét hab kezdett szivárogni.
    – Jaj, ne csináld! – Aglája izgatottan tenni-venni kezdett Ogorodov körül. – Várjál már egy kicsit. Meg ne halj itt nekem. Itt ne. Rögtön kihívom az orvost.
    Aglája maga is gyenge volt, de el vonszolta Ogorodovot a díványig. Ogorodov lerogyott rá, nyitott szájjal és kidülledt szemmel mozdulatlanná merevedett. Néhány percig hátraszegett fejjel feküdt, úgy tűnt, nem is lélegzik. Ezzel csak még jobban megijesztette Agláját. Szerencsére, minden jól végződött. Sőt, a vendég olyannyira magához tért, hogy Aglája még a konyhába is beinvitálta, és megitatta egy kis teával a „20 éves az MPVH” feliratú bögréből.
    Aglája nézte, ahogy Ogorodov ajkait csücsörítve a bögréjét fújja, majd kelletlenül a teáját issza.
    – És most mivel foglalkozik? – kérdezte Aglája.
    – Most semmivel. Amúgy meg… Vezérek szobrait csináltam. Hruscsovot, Brezsnyevet, Andropovot, Csernyenkót… Folyton a maguk talapzata járt a fejemben. Nem jó dolog, hogy üresen áll.
    – De, jó – ellenkezett Aglája. – Megvárta a gazdáját. Nem véletlenül mondják: „Lesz még ünnep a mi utcánkban is.”
    – Hát nem is – egyezett bele a vendég, és a mellkasához kapva megint köhögni kezdett.
    – És ha szabad kérdeznem, mi baja van? – Aglája megint magázta. – Valami rákféle?
    – Rosszabb – mondta Ogorodov, köhögcsélve. – Miért, még annál is van rosszabb?
    – Úgy tűnik, hogy van. – Furcsán elmosolyodva egyenesen Aglája arcába nézett. – AIDS-es vagyok. Hallott már róla?
    – AIDS? – kérdezte Aglája zavartan. – Hogyhogy AIDS? De hisz AIDS-e csak „azoknak” van. Vagy úgy – jött rá szóval maga is „az”?
    – Igen, én is homoszexuális vagyok – mondta Ogorodov kihívón. – És büszkén vállalom. Most már az egész civilizált világ elismeri, hogy nincs ebben semmi szégyenletes. Annál is inkább, mivel én művész vagyok. Alkotó ember. Az összes művész ilyen.
    – Hogyhogy az összes? – hitetlenkedett Aglája. – Az összes művész egymást fenékbe, igen? Repin, Siskin és a Kukrinikszek is?
    – Csajkovszkij is, tudta? – kérdezte Ogorodov. – Mindenki tudja, hogy a melegek a legtehetségesebb emberek. A többiek tehetségtelenek. A többiek: pfuj! – Ogorodov kiköpött, bár nem Aglája irányába, hanem oldalra, de Aglája így is ideges lett.
    – Mit csinálsz? – kiabált rá. – Mit köpködsz te itt a más házában? Főleg, hogy még fertőzöl is. Add ide! – Aglája kikapta a kezéből a bögrét, kilöttyintette a maradék kihűlt teát, és halkan, de határozottan azt mondta: – Eridj innen.
    – Most mi van? – értetlenkedett Ogorodov. – A bögrén keresztül nem lehet elkapni.
    – Eridj innen, ha mondom! Utálok rád nézni. Szerencsétlen kis buzi! Eridj innen! Takarodj!
    Aglája kilökdöste az előszobába, kezébe nyomta a kabátját és a sapkáját, alig bírta kivárni, amíg felöltözik, amikor meg Ogorodov már a sötét lépcsőházban a korlátba kapaszkodva ment lefelé, utána kiabált:
    – Átkozott buzeráns! – Azon nyomban, mintegy válaszképpen, megütötte a fülét az, hogy:
    – ”Az asszony ingatag…” – Spiclov hangja volt. Aglája áthajolt a korláton, remélte, hogy meglátja azt, aki énekel, de a lépcsőházban nem volt senki, Spiclov hangja mintha az alagsorból jött volna, onnan, ahol Ványka Zsukov lakott. De valahogy furán jött a hang. Spiclov nem énekelte végig a dalt, hanem folyton csak ismételgette, mint egy elakadt lemez: „Az asszony ingatag… Az asszony ingatag… Az asszony ingatag…” – és így vég nélkül.
    – Mi ez a marhaság! – gondolta Aglája.
    Pedig nem volt az marhaság. A Spiclov hangját tartalmazó szalagot Ványka Zsukov játszotta le újra és újra, és egy készüléket állított be hozzá, azt, amelyik csak erre a hangra, csak erre a dallamra és csak „Az asszony ingatag…” szavakra fog majd reagálni.
15.
    Hogyan tengetheti az életét egy olyan lény, aki fiatal, szép, erőtől duzzadó emberből förtelmes csonkká változott, olyanná, aki még arra sem képes, hogy önmagát egyedül ellássa? Egészséges és szerencsés emberek ezt nem tudják fölfogni. Egy ilyen nyomoréknak mások az érzései, mások az örömei, a világfelfogása sem azonos a miénkkel, s az élet sem tűnik számára értékes ajándéknak.
    Iván Georgijevics Zsukov egy régi filmvígjátékot nézett a tévében Mironovval és Nyikulinnal a főszerepben. Ványka pihent, és ezt meg is engedhette magának. Rendkívül bonyolult megrendelésén dolgozva végre elérte, amit akart. Nem volt egyszerű dolog egy efféle szerkentyűt elkészítenie. Megbízhatón reagál majd az adott szövegre és dallamra, de csak akkor, ha azt egy bizonyos ember énekli el, s nem más. Lehet, hogy ez holnap, december 21-én, Sztálin, vagy ahogy Jim hívja, Uncle Joe születésnapján következik majd be. Holnap a szobra a régi helyére kerül. Ezután bizonyos személyek nyilván meg akarják majd ünnepelni az eseményt. Elmennek az Aranykulcsocska étterembe. Isznak egy jót. És amikor kedvük támad valami meghitt dalt elénekelni..
    A filmet egy minden foltot kimosó és a ruhát nem rongáló mosópor reklámja váltotta fel, ezután korpásodás elleni szert reklámoztak, majd olyan csokoládét, amelynek a kísérő dalocska szövege szerint, „joga van osztoznia a sikeren”31. A csokoládé után a bűnügyi krónika következett. Egy zord külsejű rendőr hölgy hírül adta, mi történt Moszkvában az elmúlt huszonnégy órában. Robbantottak valamelyik piacon. Az időzítőszerkezetes bombát egy krumpliszsákban helyezték el. „Nem én csináltam”, állapította meg Ványka. Egy tizenkilenc éves diáklány – évfolyamtársa közreműködésével – ruhaszárító kötéllel megfojtotta az anyját, egy eredeti ikon megszerzése céljából. Egy hároméves kisfiú kiesett az ötödik emeleti ablakból, de életben maradt. Tűz volt egy szállodában. Egy Audi 6-os ittas vezetője áttért a menetirány szerinti bal oldalra, és belerohant egy Tavrijába. A Tavrija vezetője és felesége a helyszínen életét vesztette, az Audi tulajdonosát a légpárna mentette meg. És egyszer csak Ványka Vánit pillantotta meg. Ülve mutatták, szemmel láthatóan egy rendőrőrsön volt. A műsorvezető ezt mondta: „A Belorusszkij pályaudvaron őrizetbe vettek egy idős asszonyt. A bőröndje átvizsgálásakor mintegy két kilogramm hexogént, negyven dekagramm trotilt és két páncéltörő gránátot találtak. Az őrizetes állítása szerint a robbanóanyagok nem az ő tulajdonát képezik, de nem tud magyarázatot adni arra, hogyan kerültek a bőröndjébe. Az őrizetbe vett asszonynál semmilyen irat sem volt, és nem hajlandó megmondani a nevét. Kérünk mindenkit, akinek ismerős ez a személy, hogy hívja a…”
    – Na tessék! – mondta magának Ványka, kikapcsolta a televíziót, és elgondolkozott. Bár már nem volt min gondolkodnia. Vánit elkapták, és aligha engedik el. Tehát előbb-utóbb eljutnak ide is. Mit lehet tenni? Háromszázhatvan fokban körbefordult a kocsijával, végignézte a felszerelését, a robbanóanyag-készleteket, és felfogta, hogy mivel rokkant, már semmit sem tehet. Nem marad más hátra, mint várni, mikor jönnek érte. De, amikor eljönnek…
    A laboratóriuma alaposan fel volt szerelve minden olyasmivel, ami ahhoz szükséges, hogy mennydörgő-villámló pokollá változzék mindenki számára, aki csak beteszi ide a lábát. Ványka elmosolyodott. Gyakran gondolt arra, hogyan is fogja befejezni az életét, és hatásos befejezésre készült. De hogyan csinálja? Gyakran álmodott erről. Vakítóan élénk színű tűzfelhők, emberek, akik madárként repülnek benne..
    Ványka bekapcsolta a számítógépet, és interneten kapcsolatba lépett Jimmel.
    – Helló – üzente.
    – Helló – érkezett a válasz Jimtől. – Hogy állnak a dolgok?
    – A végkifejlet felé közelednek – közölte Ványka.
    – Elmagyaráznád pontosabban?
    És Ványka elmagyarázta.
    – OK – válaszolt Jim. – Nem akarlak lebeszélni, bár nagyon fogsz hiányozni.
    Ványka nem válaszolt.
    – Nem szeretnél válaszolni? – kérdezte Jim.
    – Nem tudom, mit feleljek – írta Ványka, s ekkor kopogtak az ajtón.
    – Ki az? – kérdezte Ványka, de nem mozdult a helyéről. Éneklést hallott:
    – ”Az asszony ingatag…”
    Ványka megdermedt. Úgy tűnt, már semmi sem tudja felizgatni, de most úgy elkezdett kalapálni a szíve, hogy maga is elcsodálkozott. Remegett a keze, amikor a reteszt félrehúzta. Amikor ajtót nyitott, Ványka egy piros, bolyhos sálat viselő férfit pillantott meg kigombolt hosszú kabátban, aki egy üveg külföldi italt tartott a kezében, és láthatóan kapatos volt már.
    – Te vagy az? – kérdezte Ványka.
    – Személyesen. – Spiclov hangosan elnevette magát, és megint énekelni kezdett:
    – ”Az asszony ingatag…”
    – Állj! – kiáltott rá Ványka. Egyébként az elkészített szerkezetbe még be se tette be az elemeket, úgyhogy a gépezet egyelőre veszélytelen volt.
    – Miért, mi van? – kérdezte Spiclov, mert nem értette, mitől lett olyan izgatott Ványka. – Nem tetszik, ahogy éneklek?
    – De tetszik – mondta Ványka. – De, ha kérhetném, majd inkább később.
    – Ne dalolj nekem, szépségem, s másoknak se dalolj32 – tréfálkozott Spiclov. – Hát, mi van, egyetlen haverom? Ványka felé indult, azzal a szándékkal, hogy átöleli vagy megveregeti a hátát, de megállt, mert rájött, hogy egyik tervét sem egyszerű megvalósítania. – Csak ma tudtam meg, hogy életben vagy. Hiszen személyesen temettelek el. Méghozzá nagy tiszteletadással. Hősként. Te csibész, amilyen rafinált vagy, mindannyiunkat jól becsaptál!
    Spiclov vidáman és felszabadultan csevegett, de ha csak egy kis érzéke lett volna a szavakhoz, maga is rájön, hogy nagyon hamisan cseng az, amit mond. De nem volt ilyen érzéke, ezért azután továbbra is oda nem illő dolgokról fecsegett, például megkérdezte Ványkát, rögtön megismerte-e.
    – És te engem?
    – Én? Téged? – Spiclov már azon volt, hogy csodálkozásának és felháborodásának adjon hangot. Micsoda kérdés! Már hogy ne ismerte volna meg régi barátját? De azután rájött, hogy ez azért nem lenne túlzottan hiteles.
    – Már úgy értem… Bocsáss meg – mondta. – De én ennek ellenére megismertelek. Történjék bármi, megismernélek. Tudod, vannak olyanok, akiknek semmijük sincs a külsejükön kívül; és vannak egyéniségek. Az egyéniség pedig, Ványka, mindig megnyilvánul valamilyen módon. Valami különös fényt sugároz magából… nem is tudom, minek nevezzem… Ványka, barátom, el sem tudod képzelni, mennyire örülök neked!
    – Gyere be – Ványka visszagurult a számítógéphez. Vegyél egy széket, ülj le, mindjárt kilépek az internetből.
     „Bocsáss meg – írta Jimnek. – Egy régi barátom érkezett.”
    „Oké – válaszolta Jim. – Ismerem?”
    „Ismered – írta Ványka. – Az ingatag asszony.”
    „Ó – kezdett nyugtalankodni Jim. – Miért jött?”
    „Inni akar.”
    „És iszol vele?”
    „Lehet” – válaszolt Ványka.
    „OK” – írta Jim, és Ványka némi aggodalmat érzett a két betű mögött. – „De még kapcsolatba lépünk vagy…”
    „Vagy” – felelte Ványka.
    Kilépett az internetből, és a vendéghez fordult. Spiclov a széken ült, az üveg a térdén pihent.
    – Ez már valami! Alighanem te vagy az egyetlen a városunkban, aki tud internetezni.
    – Nem az egyetlen, hanem az első – helyesbítette Ványka.
    – Igen? Lehetséges. Igaz, én is internetezek. De… legyintett. – Ványka, miféle baromságokról beszélünk mi itt? Hisz nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy életben vagy. Élsz, lélegzel, alkotsz. Bizony, egész kis laboratóriumod van itt! Van valami neve?
    – Van neve – erősítette meg Ványka. – Úgy hívják, hogy a „Kis Hirosima”. Nem hallottál még róla?
    – De hallottam – vallotta be Spiclov. – Jelentette nekem a járási cseka-főnök. Tudod, ki az? Nem tudod, és fogadjunk, hogy nem is tudnád kitalálni. De majd én megmondom neked. Majd később. Egyelőre most mutasd meg ezt a te „Hirosimádat”.
    – Nem árulsz el? – kérdezte Ványka.
    – Én? – jött zavarba Spiclov. – Téged? – Felfújta magát és el vörösödött, de nem szégyenében, hanem sértettségében. – Tudod, Ványka, ha ez vicc volt.
    – Vicc – mondta Ványka.
    – Nem túl szellemes.
    – Jól van, ne haragudj – kérte Ványka. – Nézd csak. Látod ezt a port? Majdnem olyan, mint a porcukor. De ha ezt a porcukrot összekeverjük ezzel a szénporral itt ni, beleszórjuk egy konzervdobozba és zselatint töltünk rá, utána meg rákoppintunk ezzel a kalapáccsal… Nem akarod megnézni, mi történik? Nem akarod? Jól mondta Puskin: lusták és ostobák vagyunk33…
    – Közönyösek – javította ki Spiclov.
    – Na, igen. – Közönyösek. Emlékszel a másológépemre?
    – Hát hogyne! – mondta Spiclov. – Hogyne!
    – Nos hát. Itt is minden nagyon magas műszaki színvonalon áll. Itt van például ez a kütyü. Elhelyezzük egy gépkocsiban. Adott sebességnél lép működésbe. Egy balek Mercijébe készült azzal, hogy 120 km/óra sebességnél lépjen működésbe. Azt hittem, hogy majd valahol a város határán túl éri el ezt a sebességet. Ő meg itt, a kátyúkon…
    Különböző ravasz szerkezeteket mutatott gyerekkori barátjának, amelyek rendeltetésüktől függően konzervdobozba, lábosba, hegedűtokba vagy egy motor hengerébe voltak rejtve. Különbözőképpen lehet őket működésbe hozni: rádiójellel, meghatározott lenyomatú ujj érintésére, gyanta szagára, egy adott magasság elérésével vagy egy jelszóként funkcionáló szó kiejtésével. Ványka mutogatott, Spiclov pedig el volt ragadtatva. Válaszképpen elmesélte, milyen karriert csinált és mi célból.
    – Emlékszel, valamikor a másként gondolkodókról beszélgettünk? Akkor az volt a véleményem, hogy nem cselekszenek helyesen. És most is úgy gondolom, igazam volt. Leleplezéseikkel már akkor is megfosztották az embereket a szebb jövőbe vetett hittől, hogy úgy mondjam, lerombolták a lelki infrastruktúrájukat. És mi lett belőle? Az élet minden alappillérének lerombolása. És mégis: az embereknek igényük van arra, hogy higgyenek valami jóban.
    – A kommunizmusban? – kérdezte Ványka.
    – A kommunizmus csak egyezményes elnevezés. De hát igenis fel lehet építeni egy többé-kevésbé igazságos társadalmat. A mostani vezetők nem gondolnak az emberekre, mi meg gondolunk. És valamit tenni fogunk. A kis dolgok fontosabbak a nagy tervek megvalósításánál. Mi a kis dolgokkal kezdjük. Megnyertük a választásokat, s most elkezdünk tenni valamit konkrétan az emberekért. Például, már el van döntve, hogy neked veszünk egy villanymotoros kerekes széket. Különlegesen berendezett lakást adunk neked. Amennyire lehetséges, megpróbálunk normális életet biztosítani számodra. Szóval, sok mindent meg tudunk csinálni, csak ne akadályozzanak bennünket.
    – Ki akadályoz? – kérdezte Ványka.
    – Sokan. Tegnap például szerepelt a tévében egy oligarcha. Azzal ijesztgette a népet, hogy ha megkezdődik a tulajdon újrafelosztása, polgárháború lesz.
    – Miért, és nem lesz?
    – Ki kivel fog háborúzni? Emberek milliói gondolják úgy, hogy ez az oligarcha meglopta őket, és vissza akarják venni tőle mindazt, amit összelopott. És ki ellenzi ezt? Csak maga az oligarcha. Ki fog érte harcolni? A testőrei? Ők lesznek az elsők, akik megkötözik.
    – Szóval, a legfőbb ellenfeleitek az oligarchák?
    – Nem csak. Ellenfelünk minden söpredék. A fasisztafélék. Itt is van egy rendkívül veszedelmes ember. Mellesleg, régi ismerősöd…
    Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez a veszedelmes ember Tető.
    – Bandita volt, és az is maradt. Csak most olyan bandita, akinek eszméi vannak. Hallottál a „Fehér sólyom”-ról?
    – Nem.
    – Egy fasiszta szervezet. Félreérthetetlen ideológia, és vasfegyelem. Helyi szervezetek országszerte.
    – A Tető tagja a „Sólyom”-nak?
    – Nem a tagja, hanem a vezetője.
    – Dolgovból vezeti?
    – A főhadiszállása Moszkvában van. De innen kényelmesebb irányítania. Nem olyan feltűnő.
    – És hol van ilyenkor a Szövetségi Biztonsági Szolgálat, a BM, az ügyészség?
    – Mégiscsak naiv ember vagy te, Ványka. Hol vannak ilyenkor? Ő is közülük való. Rendkívül veszedelmes ember! – ismételte meg Spiclov. – Ha nem állítjuk meg.
    – Megállítjuk – biztatta Ványka.
    Ebben a pillantban az ajtón a titkos kód szerint kopogtattak, és beszélgetésük tárgya jelent meg a küszöbön, egy üveg vodka kíséretében. Edzett ember lévén, Tető a legkisebb zavart sem mutatva köszönt Spiclovnak, ellenben figyelmesen Ványkára nézett, és próbálta megérteni, mi hozhatta ide a választások győztesét, és vajon nem avatta-e be Ványka kettejük elképzeléseibe. Spiclov a maga részéről gyanakvó pillantásokkal méregette Tetőt, rájött, hogy az nyilvánvalóan nem először van ott. Mindazonáltal egymás elleni gyanújukat egyikük sem árulta el, viszont magukban mindketten azzal gyanúsították meg Ványkát, hogy kettős játékot játszik. Eközben mindhárman barátságosan viselkedtek, kisvártatva leültek egy oldalt álló rozoga asztalhoz. Ittak, ettek, és minél többet ittak, annál gyöngédebb érzelmeket tápláltak egymás iránt. Alig több mint egy óra múlva már mindenféle régi történeteket idézgettek, pohárköszöntőket mondtak a barátságra, kedveskedtek egymásnak, és kívülről nézve nehéz lett volna elképzelni, hogy itt mindenki mindenkinek az ellensége. Bár Oroszországban a barátságot az ellenségeskedéstől csak egy hajszál választja el. Az egyik percben még együtt iszogatunk, ölelgetjük egymást: én tisztellek téged, te meg engem; a következő pillanatban meg kést, fejszét vagy valami lőfegyvert rántunk.
    Odakint fagyos és csendes volt az éjszaka, világított a telihold, a tetőn macskák nyivákoltak, az alagsorból meg egy disszonáns férfitrió előadásában dalok hallatszottak: „Az Irtis vad partján”, „A Bajkálon túli vad sztyeppén”…
    – Srácok! Barátaim! – kiáltotta pozitív érzelmei rohamában Spiclov. – Milyen gyönyörű is az élet! Milyen jó is embernek érezni magunkat, egy olyan lénynek, aki arra született, hogy…
    – Mire? – kérdezte Ványka.
    – Valami jóra. Korolenko azt mondta: „Az ember boldogságra született, mint ahogy a madár repülésre.”
    – Átfogalmazhatom? – ellenkezett jólelkűen Tető. – Ezt én egyszerűbben látom: az ember egy olyan folytonos üzemű gyár, amely a természet termékeit szarrá alakítja.
17.
    Eközben nyugatról vagy keletről, vagy valamelyik másik égtájról, amelyet most nincs szándékunkban pontosítani, nehogy az olvasót annak a csábításnak tegyük ki, hogy a szöveg és a szöveg alatti kettős értelmezésébe kezdjen, szóval, valamilyen égtáj felől egy korántsem téli jellegű, vészjóslón gyönyörű viharfelhő közeledett Dolgov felé. Lehet, hogy még csak kevesen látták, de Ványka – a maga minden oldalról megkurtított testével – megérezte közeledtét. Ezen a helyen haladéktalanul el kell mondanunk, bár a cselekményszövés szempontjából ezt már korábban jeleznünk kellett volna, hogy Ványkán bármilyen zivatartól vadállati nyugtalanság vett erőt, talán mert majd’ minden idegszála csonkolt volt, szinte kilógott a testéből, s a legpontosabb barométernél is kifinomultabban érzékelte még az alig körvonalazódó légköri zavarokat is. Nagy meteorológiai kataklizmák idején Ványka szinte megtébolyult, s szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok jártak külsőleg elcsúfított fejében.
    Ha az ember aznap este felnézett az égre, azt láthatta, hogy egyik oldalon sötétlila volt, a másik oldalon pedig, ellenkezőleg, szűziesen derűs. Az égbolt sötét fele lassan közeledett a világos felé, a világos a sötét felé, s végül egymás ölelő karjaiba zuhantak – pontosan Dolgov városközpontja felett. Később úgy mondták, két légköri front ütközött össze. Az egyik front egy nagyon meleg és nagy nedvességtartalmú ciklon volt, a másik pedig egy száraz és hideg anticiklon. Összeütköztek, s egy pillanat alatt minden üvölteni és fütyülni kezdett, a forgószél elkapta a lila felhőt, piszkosfekete, foszlányos forgataggá vált, örvénylő oszloppá, melynek alsó vége a földet érte, a felső pedig a világűr felé tört. Elképzelhetetlenül nagy erő forgatta ezt’ a fekete sártömeget, újra és újra fekete cafatokat szakított le belőle, majd ismét beszippantotta a centrumba. A légoszlop körül pedig – a szivárvány minden színében és legocsmányabb színárnyalataiban pompázó – füst-, gőz- és sárfelhők s még ki tudja, mi mindenek örvénylettek és morajlottak. A forgószél nem állt egy helyben, de nem is mozgott egyenes vonalban, hanem körbe-körbe járt a város központja felett, mintha csak éppen ezt a helyet akarta volna megsemmisíteni. Egészen a földig hajlította, és derékba törte a fákat, háztetőket tépett le, autókat borított fel, üres hordókat gurított az utcán, óriási reklámtáblákat vonszolt magával, bódékat tört pozdorjává, egy szekeret pedig lóval együtt felemelt és úgy sodorta el, mint egy léggömböt, miközben a ló csak tehetetlenül rúgkapált. Minden füttyögött, zúgott, bömbölt, a városra eső, hó és öklömnyi jégszemekből álló jégeső zúdult, s minden más elképzelhető csapadékfajta is esett, elképzelhetetlen mennyiségekben. A villámok vakító cikcakkokat írtak le, és szörnyű csattanással fúródtak a földbe. Mindenki felébredt, az emberek rémülten néztek ki az ablakon, egyesek meg épp ellenkezőleg, behunyták a szemüket, bedugták a fülüket és imádkoztak, ki akihez vagy amihez csak tudott. Soha, senki sem látott még az évnek ebben a szakában ehhez hasonló zivatart, igaz, máskor sem látott, sohasem látott és nem is szeretett volna látni. Egyesek már-már arra gondoltak, hogy esetleg nem is zivatar ez, hanem háború, s nem is hagyományos, hanem termonukleáris. Vagy csak egy sima világvége. Az utolsó ítélet, amikor megnyílik a föld, feltárulnak a sírok, holtak tömegei másznak elő fogukat vacogtatva. Minden csupa villámlás és mennydörgés volt, Ványkát izgatottság fogta el, s olyan érzés lett rajta úrrá, hogy ő maga is része az elemeknek.
    Bár kívülről ránézve ezt senki sem gondolta volna. Mint tudjuk, szobája az alagsorban volt. Az ablak alsó része körülbelül fél méterrel a járda szintje alatt egy betonteknőre nyílt, a felső része pedig nagyjából egy méterrel a járda fölé emelkedett. Egy vízsugár egyenesen az ablakra zúdult, mintha valami nagy átmérőjű csőből ömlött volna. A betonteknő azonnal tele lett, a víz az ablakra nehezedett, és már veszélyesen csorgott befelé. Egy villám pont a teknőbe csapott, a víz rögtön felforrt, de az ablaküveg nem repedt meg. A másik villám nyilván a tetőbe vágott, olyan érzés volt, mintha egy nagy bomba zuhant volna a házra.
    A három barát még mindig az asztalnál ült. Az ablakra nézve Ványkának eszébe jutott a kandagári csata, amikor az afgán ellenállók minden létező fegyverrel ölték halomra a zászlóaljukat, amely beszorult egy szurdokba és gyakorlatilag védtelen volt. Tetőnek is az afganisztáni emlékei jöttek elő, s az, hogyan ostromolták Amin elnök palotáját.
    Spiclovnak semmi ilyesmi sem juthatott az eszébe, fogta magát és bemászott az asztal alá.
    – Hát te mit csinálsz? – kiáltott rá Ványka a viaszosvászon terítőt félrehúzva.
    – Félek! – kiáltott vissza Spiclov az asztal alól.
    – Más is fél – mondta Tető –, de minek az asztal alá mászni? Bújj elő! – Galléron ragadta Spiclovot, és elkezdte kifelé ráncigálni, de az ellenkezett, és sírva kiabálta:
    – Srácok! Ne csináljátok! Hagyjatok itt! Félek. Ti nem féltek, ti hősök vagytok, de én félek!
    – Hát ne félj! Nem olyan borzasztó ez – mondta Ványka látszólag teljesen nyugodtan.
    – Lehet, hogy neked nem borzasztó! – kiabálta Spiclov. – Mert te egy nyomorék vagy. A te életed egy fabatkát sem ér, én meg még duzzadok az erőtől.
    Nehéz volt megállapítani, mit is fejez ki Ványka arca. – Bújj elő Szánya – kérte szinte gyöngéden Spiclovot. – Nyugodj meg. Mi van, talán nem láttál még vihart? Gyere csak elő, dumáljunk.
    Furcsa, de ezek a szavak hatottak Spiclovra, ellökte Tető kezét, előbújt, és zavartan megigazította a ruháját.
    – Na, jól van – mondta Ványka. – Jól van. Igyál még, és nyugodj meg.
    Spiclov elfogadta az odanyújtott poharat, kortyolt belőle, a foga hozzá-hozzákoccant az üveghez, a vodka a mellére csorgott.
    – Tudod – mondta neki Ványka –, amikor az ember nagyon fél, valami olyasmire kell gondolnia, ami elvonja a figyelmét. Én például, amikor a szurdokban irtottak bennünket, valamiért egyfolytában egy verset próbáltam felidézni, amelyet valahol olvastam és megjegyeztem. – Ványka lehunyta a szemét, és éneklő hangon szavalni kezdett:
Minap egy szörnyű helyet láttam,
emberek élnek ott bezártan,
meleg és fény nélkül aléltan,
zord idő, nincs nyár, csak tél van,
mindegy nekik, hogy nappal, éjjel,
sötétben minek nézni széjjel,
egymás arcát úgysem látják,
egymást mégis ki nem állják,
nem tudnak másnak örülni,
csak perelni, csak gyűlölni,
boldogságuk csak a harag,
s hogy a másik alulmarad.
Nyakát szegte, törte lábát,
ellopták a pénztárcáját,
vagy bármiben szükséget lát,
ez vidítja fel a társát.
Sötétben így múlik az élet,
nem pihen a test, s a lélek
A szép napot az jelenti,
ha szomszédját feljelenti.34
    Míg a verset mondta, odakint kissé lecsendesedett az idő, és Spiclov, lassan magához térve aziránt érdeklődött, ki írta ezt a verset.
    – Nem tudom – rándította meg a vállát Ványka. – Valami másként gondolkodó.
    – Látszik – jegyezte meg Tető. – Mire utal ez a szörnyű hely? Csak nem Oroszországra?
    – Hát persze, hogy Oroszországra – mondta Spiclov, idegesen az ablakra sandítva. – Hol élnek még olyan emberek, akik gyűlölik a saját hazájukat?
    – Mindenütt – mormolta Ványka, mert eszébe jutott Jim. – Mindenütt élnek olyanok, akik…
    – Ez a vers – mondta Spiclov –, ez a vers nem művészet, hanem valami olyan…
    – Ami csak a rosszat veszi észre – sietett a segítségére Tető.
    – Pontosan – helyeselt Spiclov. A művészetnek inkább életigenlőnek kell lennie. Az a feladata, hogy megnemesítse az embert, hogy erősítse az önmagába, másokba, a barátaiba vetett hitét.
    – Úgy is van – kapott rajta Ványka váratlan lelkesedéssel. Nem lenne kedved egy kicsit megnemesíteni minket? Mondjuk, elénekelhetnéd azt, hogy „Az asszony ingatag”.
    – Most? – csodálkozott Spiclov, és összerezzent egy újabb villámtól.
    – Miért is ne? – kérdezte Ványka. – Na, gyerünk. Gyors egymásutánban két villám is lobbant. Spiclov már szólásra nyitotta a száját, de ekkor olyan lángözön és dörgés támadt, mintha egy egész ütegnyi rakéta-sorozatvető minden tűzerejét csak erre a házra zúdította volna. Spiclov a fejét fogta, s ismét az asztal alá mászott. A következő villám a betonteknőbe csapott. Ezúttal már berobbant az ablak, s a forró víz a szobába zúdult. A gőzfelhő mindent belepett.
    – Végem van! – kiáltott az asztal alól Spiclov.
    – Majd mindjárt véged lesz! – erősítette meg Ványka. – Zenére fogsz meghalni. – És a magnetofon felé nyúlt.
    Tető azonnal felfogta, mit jelent ez, de már nem látta Ványkát.
    – Állj! – üvöltött fel, és a gőzfelhőn keresztül Ványka irányába vetette magát. Úgy ugrott rá, mint egy jaguár. Előrenyújtott kézzel, akár egy torpedóhoz repült, hogy lefogja Ványkát. Az események repülés közben érték.
    Ványka lenyomta a billentyűt, s a hangszóróból felcsendült Spiclov tiszta tenorja:
    – Az asszony…
    Most nem kint, hanem bent csapott fel a lángnyelv. Tető nem zuhant Ványkára, hanem, ellenkezőleg, egyenesen felfelé szállt, s folytatta röptét a végtelenbe.
18.
    Nem sokkal a zivatar előtt Aglája Sztyepanovna Revkina az asztalnál ült, teát ivott vaníliás keksszel, és ki-kinézett az ablakon. Világos volt és csend. Semmi nem utalt semmire.
    Agláját moszkvai utazása foglalkoztatta, találkozása Bámpírov altábornaggyal, a verekedés a rendőrökkel, meg az Ogorodov szobrásszal kapcsolatos botrány. Pofátlan alak! Képes volt eljönni búcsúzkodni, amikor ilyen betegsége van. Bizony most neki, Aglájának is el kell majd válnia lakótársától. Pedig három évtizedet éltek le együtt…
    – Látod – mondta, teáscsészével a kezében odalépve a szoborhoz –, azért csak kivártuk. Holnap visszatesznek a régi helyedre, és ez most végleges lesz, többet onnan már senki sem fog téged elmozdítani.
    Aglája ránézett a szoborra, de annak arcában és testtartásában semmi nem utalt arra, hogy a reá váró események akár a legkevésbé is izgatnák. Aglájának váratlanul az jutott eszébe: mi van, ha nem is akar odamenni? Odakint hideg van, az idő nyirkos, meg ugye ott vannak a galambok, de jöhetnek ártó szándékú emberek is. Az egyik városban felrobbantották Második Miklós szobrát. Ezt is felrobbanthatják. Az is eszébe jutott: ha odaadom nekik, akkor ki marad nekem?
    Egyedül lesz az üres lakásban… Mint már régebben is előfordult, Aglája töprengéseiben eltekintett attól a körülménytől, hogy nem élő személyről van szó. Átfutott az agyán az a röpke gondolat is: mi volna, ha egyáltalán nem adnám oda? Ezek az emberek megtagadták őt, gondolta elfeledkezve arról, hogy már rég nem azoknak a korában él, akik megtagadták, hanem egy másikban –, és rászolgáltak-e egyáltalán arra, hogy megkapják?
    Teázás után lefekvéshez készülődött. Megágyazott, és bekapcsolta a televíziót. A helyi csatorna összegezte a választások eredményét. A kommunisták jelentős győzelmet arattak. A tudósítónő a dolgovi önkormányzat új vezetőjével, Alexander Spiclovval készített interjút.
    – Természetesnek találom, hogy győztünk. Az emberek ráuntak arra, hogy szegénységben és bizonytalanságban éljenek. Most már saját szemükkel is láthatják, hogy csak a kommunisták képesek biztosítani számukra a nyugodt és méltó életet. Ami engem illet – tette hozzá szomorú ábrázattal –, én nem úgy tekintek új pozíciómra, mint afféle kiváltságok, előnyök vagy valami ilyesmi forrására. A jövőben ez számomra mindennapos, nehéz és hálátlan munkát jelent majd, de ha szeretjük népünket és hazánkat, nincs jogunk kitérni még a legnehezebb és legkellemetlenebb munka elöl sem.
    A reklám után egy filmet adtak a „Régi idők mozija” sorozatból. A film valóban nagyon régi volt, fekete-fehér, a háborúról szólt. „A párttitkár” – ez volt a címe – Vanyin, Zsarov és Asztangov is szerepelt benne. Naiv film, természetesen, de eszmeileg helyes. Bizony tudtak annak idején filmet csinálni! A téma is érdekfeszítő, a színészek is jók, és az egész eszmeileg is hiteles. Lehet, hogy Spiclovnak van igaza. Minden visszatér a maga helyére. A fiatalok megnézik ezeket a filmeket, és valami csak megragadja őket. Végül csak megértik, hogy az előző generációt eszmények éltették, nem úgy, mint ezeket a mostani újgazdagokat, akiknél az eszményeket vastag, nyakukban lógó aranyláncuk súlya határozza csak meg.
    A szobában meleg volt, sőt forróság, de Agláját egy kicsit rázta a hideg, ezért magára húzta a vattapaplant.
    Kint sütött a telihold, csendesen, zavartalanul, és olyan fényesen, hogy könyvet lehetett volna olvasni a fényénél. Aglája megmelegedett, és jól érezte magát. Nézte a tévét, rá-ránézett a holdra, és most már világosan látta, hogy igen, testvér a testvért gyilkolja. A tévében az elöljáró, aki a németeket szolgálta, de elfogták a partizánok, kiabálni kezdett: „Orosz vagyok”, a járási pártbizottság titkára meg azt mondta neki: „Áruló vagy, és számunkra háromszorosan is német, te szemét,” Aglája igyekezett követni a cselekményt, de különféle gondolatok elvonták a figyelmét. Észre sem vette, mikor lett vége a filmnek, és mikor kezdődött el egy új adás. Ez utóbbiban valamiért Valentyina Zsukovát mutatták, és felkérték a nézőket, hogy azonosítsák. Miért kellene őt azonosítani, amikor így is mindenki ismeri? Aglája nem értette, átkapcsolt egy másik csatornára, és egy egészen más adásba csöppent bele. Egy termet mutattak, amelyben emberek ültek, akik egyáltalán nem hasonlítottak partizánokra, közöttük mikrofonnal a kezében egy fiatal nő mászkált, és kérdéseket tett fel:
    – Maga itt azt állítja, hogy azért vált el a férjétől, mert nem elégítette ki szexuálisan. Mondja csak, mit jelent ez: nem elégítette ki? Impotens volt? Nem volt erekciója?
    – De volt, fizikai értelemben teljesen normális volt válaszolta a megkérdezett. – Egyszerűen nem akarta megérteni, hogy az embernek lehetnek bizonyos vágyálmai, nem fogadott el semmiféle olyat, ami eltért attól, amit ő normálisnak gondolt.
    – Például mit?
    – Hát például az anális szex ellen volt, és amikor azt mondtam neki, hogy szeretnék lefeküdni a barátjával, botrányt csinált, és még meg is ütött. Végül elhagytam, és újból férjhez mentem.
    – És az új férje segít abban, hogy megvalósítsa szexuális vágyálmait?
    – Természetesen.
    – Nem tiltja meg, hogy lefeküdjön a barátjával?
    – Nemcsak hogy nem tiltja meg, de egyenesen biztat rá. Gyakran veszünk részt csoportos szexen is.
    – És tetszik magának a csoportos szex?
    – Nagyon.
    – És pontosan mi tetszik magának a csoportos szexben?
    – A dupla cucli.
    – Dupla cucli? – húzta fel szemöldökét a műsorvezetőnő. – Az meg mi?
    – Két hímvessző egy szájban.
    – Vagy úgy! Ez valóban nagyon szórakoztató lehet. A tripla cuclit még nem próbálta ki?
    Aglája nem volt rest, leugrott az ágyról, odarohant a tévéhez és ráköpött a képernyőre, azt kiabálva:
    – Hülye! Hülye! Két hímvesszőt vesz a szájába! Agyon kell lőni az ilyet!
    Aglája a felháborodástól remegve teleköpdöste a képernyőt. Kikapcsolta a tévét. Lefeküdt. Sokáig nem volt képes megnyugodni. Mi történik itt? Csak nem ezek miatt a naplopók miatt áldozta fel az egészségét és az életét az ő nemzedéke? Bekapcsolt egy másik csatornát. Ott, hála istennek, valami ismerős dolgot adtak. Egy régi „Kék láng” adást ismételtek meg, amelyben űrhajósok, élmunkások, írók és színészek szerepeltek. Robert Rozsgyesztvenszkij – még élt –, és „arról a srácról” szavalt. Ljudmilla Zikina kezét melléhez szorítva a „Messziről folyik a Volga folyó”-t énekelte.
    Egyszer Aglája a Volgán hajózott. Egy úszó, területközi pártkonferencián volt. A hajón a területi és a járási párttitkárok, a pártaktivisták és velük együtt a KB két tagja Kaganovics és Vorosilov is ott volt. Ebből az útból kevés maradt meg Aglája emlékezetében: végtelen dombos és erdős partok, egy dal a „Volga, Volga” című filmből, étellel dúsan megrakott asztalok a hajó éttermében, „Jablocsko” táncot járó matrózok, a vízbe hányó Vorosilov, akit két csekista tartott a könyökénél fogva, hogy ki ne essen. Az egyikük, amikor Agláját meglátta a fedélzeten, annyira barátságtalanul nézett rá, hogy Aglája jobbnak látta azonnal eltűnni. Vorosilovról Sztálin jutott eszébe, és róla kezdett el gondolkodni, Sztálinról, Sztálinról, Sztá… és azonmód meg is látta. Sztálin a szemközti meredek partról ereszkedett le hozzá, fején egy turbánba tekert alsógatya, melynek madzagja röpdösött a könnyű szélben. Azt akarta mondani Sztálinnak: csak óvatosan, nagyon meredek, de látta, hogy ez a meredekség egyáltalán nem zavarja – Sztálin egyik kőről a másikra ugrándozik, egy-egy pillanatra a levegőben marad, mintha lebegne, akár egy madár, majd újfent leereszkedik a következő kőre. Aglája eleinte csodálkozott, hogyan sikerül ez neki, de azután maga is megpróbálta, kiderült, ő maga is tud lebegni. Aglája nem emelkedett magasra, talán csak egyhüvelyknyire a földtől, de akaratának minimális erőfeszítése árán ezen a magasságon tartva magát, elindult Sztálin elé, amikor pedig a közelébe ért, nagy örömmel azt mondta: „Sztálin elvtárs, tegnap volt korpa a boltban.” Sztálin erre gyöngéden elmosolyodott, és azt mondta: „Amikor kicsi voltam, szerettem a Joszif Sztálin mozdonyon utazni.” Ezzel föl is szállt a mozdony lépcsőjére, jobb kézzel a fogantyúba kapaszkodott, a másikat hátralendítette, és szép hangon énekelni kezdett:
    – Az asszony ingatag, úgy hajlik mint a nád…
    Aglája kicsit csodálkozott, hogy Sztálin elvtárs egy ilyen furcsa, egyáltalán nem is kaukázusi dalt énekel, és a csodálkozástól felébredt.
    A hold már nem látszott az ablakban. Épp ellenkezőleg, tökéletesen sötét volt. És mély csönd. Nagy volt a nyugalom. Túlságosan is nagy. Mint az ellenség váratlan rohama előtt. Aglája úgy érezte, valaminek történnie kell. De azonnal meg is kérdezte magától: ugyan mi történne? Majd válaszolt is a saját kérdésére: semmi nem történhet. És újból becsukta a szemét.
    …Verőfényes nyári nap volt, a nap delelőn, Aglája a magas fűben, egy fenyőerdő tisztásán áll. Réti virágok virítanak, lepkék és szitakötők röpdösnek, Sztálin elvtárs egy nagy bádoglavórban áll, tetőtől talpig vastag szappanhab fedi. Aglája szivaccsal dörzsölni kezdi, és egy nagy zománcozott karinából vizet önt rá. Sztálin apró, akkora talán, mint egy ötéves gyermek, de bajusza van, nem tudni, vasból-e vagy valódi, azt sem tudni, egyenruhában van-e vagy anélkül. Aglája önti, egyre csak önti a vizet a korsóból, de a hab egyre csak terjed, már úgy beborítja Sztálint, mint a bodros csipke. Sztálin hol teljesen eltűnik alatta, hol előbukkan alóla. Aglája meg szeretné kérdezni valakitől, mi a teendő, ha ennyi a hab; és hirtelen meglátja Vlagyimir Iljics Lenint. Lenin vállra vetett zakóban ül egy fatönkön a kunyhója előtt, július közepén, nagy sebesen az Áprilisi téziseket írja, fölötte egy vörös bögöly köröz. Aglája odamegy hozzá, hogy megkérdezze, mit csináljon a Sztálin elvtársat beborító habbal, de a vezér nem hallja, egyre csak ír és a szakáll át rázza, Aglája megérinti a vállát; Lenin felemeli a fejét, Aglája látja, hogy nem is Lenin az, hanem Subkin. Subkin azonnal eltakarja a kezével, amit írt, de Aglája tudja, hogy Sztálin ellen ír egy feljelentést. „Nem, nem feljelentés – mondja Subkin –, hanem szatíra. Egy mese a három malacról, az a címe, hogy »Erdőirtás«,” – „Egyre megy – válaszolja Aglája – Minek magának Izraelben az »Erdőirtás«? Ott nincsenek is erdők.” Aglája visszament Sztálinhoz. De ott, ahol eddig volt, nincs sem Sztálin, sem a lavór, a helyén Bámpírov altábornagy van a zászlójával, amely a teljes szélcsend ellenére is lobog, rajta a gárda jelvénye és az „Előre a csurcshelláért” felirat is látható. Most egy árva lyuk sincs rajta. Aglája odamegy az altábornagyhoz, köszön neki és megkérdezi: „Berlint már bevették, vagy még csak most készülnek rá?” – „Csurcs angolul templomot jelent – válaszolja Bámpírov –, ezt már személyesen Leonyid Iljics Brezsnyevnek is jelentettem.” „És miért nem Sztálin elvtársnak?” – kérdezte szigorúan Aglája. – „Sztálin elvtárs már nem lakik itt, kivette a szabadságát és elutazott Szocsiba.” Aglája megörül, mert eszébe jut, hogy neki is éppen Szocsiba kell utaznia, mert ma még nem vette el a kefirjét. Megköszönte és elindult a sztyeppén, egyszer csak az út mentén egy elhagyott szekeret lát, melynek két rúdja a földön hever. A szekéren egy kupac szalma, rajta egy meztelen gyerek. Marát. Kétéves, halott, egyik szeme csukva, a másik hiányzik. Aglája nem hiszi, hogy visszavonhatatlanul meghalt, és már nem is lehet feléleszteni. Körülnéz, nincs-e ott valaki, hát látja, megint Sztálin az. Most fehér köpeny van rajta, nyakában sztetoszkóp. „Sztálin elvtárs – mondja –, nagy az én bánatom. Meghalt a fiam, a férjem meg a hazáért halt hősi halált.” – „Segítek magának” – mondja Sztálin, és a sztetoszkópot Aglája melléhez nyomja, és dalra fakad: „Az asszony ingatag…” Ahogy énekelni kezd, Aglája férje, Andrej Revkin összeérinti a drótokat, és az égből, a fekete viharfelhők mögül a föld felé zuhanórepülésben bombázók repülnek. Vakító fénnyel bombák záporoznak, és rémisztő csattogással robbannak fel, mintha vitorlavászon szakadna.
    Aglája tudta, hogy álmodik, csak fel kell ébrednie, és mindez elmúlik. Amikor minden akaratát összeszedve nagy nehezen kinyitotta a szemét, rájött, hogy a valóság borzalmasabb, mint az álom. Az ablakon túl valami villogott, dörgött, süvített és recsegett. Lángokban állt az üzemanyagtelep, égett egy kidőlőfélben lévő hatalmas fenyő, égett egy zuhanó villanyoszlop. Az összeérő vezetékek bengáli tűzet szórtak, a televízió képernyője világított, a tévé is égett. Az ablakok üvege betört, és szilánkjai úgy csillogtak a padlón, mint a szétszóródott kaleidoszkóp darabjai; Sztálin pedig, nem az élő, hanem a vasból készült, az elemi csapás közepette csak állt, ide-oda billegett, és „Az asszony ingatag”-ot énekelte. Egész testében remegett és imbolygott, láthatóan nagyon igyekezett, de nem tudott elindulni, valami erő a helyén tartotta. Nem boldogult ezzel az erővel, azt remélte, hogy majd énekével lesz úrrá rajta. „Az asszony ingatag” – zendített rá ismételten, és mintegy válaszképpen az erőlködésére, valami tompán puffant, robajlott, a fény az eddiginél is erősebben a szemébe vágott, a ház megingott. Sztálin elmozdult a helyéről, és vaslapostul, amelyhez hozzáhegesztették, egyenesen Aglája felé indult. Dülöngélt, végigtaposott az üvegcserepeken, azok meg ropogtak alatta, csörömpöltek, és szanaszét fröcsköltek. Sztálin ment, egyre csak ment, konokul, fenyegetőn és kérlelhetetlenül. Aglája hirtelen rájött, Sztálin azért közeledik hozzá, hogy magáévá tegye, és egyszerre őt is elfogta az őrült vágyakozás. Felemelkedett a párnájáról, széttárta vézna karját és lábát, teljes egészében kitárulkozott és halkan, de szenvedélyesen azt mondta: „Gyere! Gyere, gyere már!” Sztálin közeledett hozzá, imbolygott, valami benne tomboló vad erőtől csillapíthatatlanul reszketett. Közeledett. Arcába üvegszilánkok repültek, fény vakította el, szeméből lángsugarak lövelltek, mintha azok segítségével akarta volna meglátni Agláját. „Gyere már, édesem! Gyere már, szerelmem!” – hajtogatta Aglája. Az ágya előtt, mintha csak kételyei támadtak volna, Sztálin megállt. Sőt, annyira hátrahőkölt, hogy majdnem hanyatt esett. Vastarkója már-már a padlót érte, amikor egy ismeretlen erő visszafogta, felemelte, felegyenesítette, feldobta a plafonig, majd a helyére eresztette. Sztálin megint erősen megremegett, majd „Az asszony ingatag!” kiáltással rázuhant Aglája kitárulkozó testére.
    Szólt a dal, dörögtek a robbanások, csörömpölt az ablaküveg, törtek, egymásnak ütődtek, meggörbültek a plafont tartó födém gerendái, Aglája belsejében valami megroppant. Nem tudta, hogy a csontjai ropognak.
    – Jaaaj! – kiáltotta, miközben semmihez sem hasonlítható, vad, soha senki által meg nem tapasztalt, heves érzés fogta el.
    S melléből láng csapott elő.
19.
    Úgy mondják, a helyi lakosok soha nem láttak télidőben ehhez hasonló vihart. Sőt, máskor sem. A villámcsapások, a széllökések, a forgószél mindent összetört, felgyújtott, megsemmisített, eltiport és darabokra tépett a környéken. Leégett a villanytelep, az olajraktár és a gépjárműtelep. A malomipari kombinát romba dőlt. De akik annak voltak szemtanúi, hogyan robbant fel a ház, amelyben Aglája is lakott, nem találtak a látvány leírására megfelelő szavakat. Egyesek nagyjából így kezdték: „Hát, ez olyan volt, ez, ez…”, azután tátott szájjal elhallgattak. Persze mindenki számára világos volt, hogy nem egyszerűen tűz volt a házban, nem is csak egy szimpla robbanás, s nem is csupán közönséges robbanások sorozata, hanem valami sokkal; de sokkal több annál.
    A robbanás után a legkülönfélébb szakértők hada érkezett Dolgovba Moszkvából, akik nejlonzacskókba gyűjtötték, és elszállították a roncsdarabokat és a törmelékeket. A legváltozatosabb verziókat állították fel. Vadabbnál vadabbakat. Képesek voltak azzal kezdeni, hogy állítólag földrengés volt. És mindezt a mi földrengésmentes környékünkön! Azután a csecsen szálra kezdtek gyanakodni. Csak amikor már a legvalószínűtlenebb feltételezéseket is számba vették, akkor jutott eszükbe a „Tűzijáték Kft.”, s végül az elsődleges robbanás legvalószínűbb okaként az elektromos kisülést nevezték meg. Ványka egyik készüléke egy távirányító rádiójeleként érzékelte a villámcsapást. Felrobbant az első szerkezet, ami láncreakciót indított el: bombák, aknák, gránátok, trotiltöltetek, salétrommal teli zsákok és dinamitos ládák robbantak s velük a gázelosztó palackjai. Nem véletlenül kapta ez a pince a „Kis Hirosima” nevet.
    Meg kell hagyni, a tűzoltók idejében érkeztek. Ahogy kell, rendesen letekerték a tömlőket. Ám az utolsó pillanatban kiderült, hogy a víz belefagyott a hordóba (a tűzoltóhordóknak megvan az a jó szokásuk, hogy már akkor megfagy bennük a víz, amikor a hőmérséklet még nem is csökkent nulla fok alá), a tömlők helyenként lyukasra voltak kopva, na meg a szivattyú is üzemképtelennek bizonyult. Ezért azután a tűzoltók csak futkostak a tűz körül, mely visszatükröződött a sisakjukon, és csáklyáikkal elkotorták mindannak az üszkös darabjait, ami a lángok közül előgurult. Gerendákat, szarufákat, ajtó-, asztal- és székroncsokat. Ezekkel a tárgyakkal együtt egy hosszúkás, megégett gerendaszerű valami is előkerült. A tűzoltók csáklyákkal távolabb húzták a tűztől, s csak ekkor vették észre, hogy nem gerenda az, hanem egy még élő ember teste, kéz- és lábmaradványokkal. A teljes mentős személyzet persze nyomban ehhez az eleven üszökhöz rohant, amely lángolt és hörgött, mintha valamit még mondani akarna. Szinyelnyikov doktor közelebb hajolt ahhoz a lyukhoz, amely valamikor egy száj volt, s a hörgésen keresztül ezeket a szavakat hallotta:
    – Jól mondta: lesz még ünnep a mi utcá…
    Ezzel a megégett test összerándult és elcsendesedett. Minden más, ami a házban volt, ha szerves anyag volt, elégett, ha fém, elolvadt. A szoborból alaktalan, köröskörül megolvadt tuskó lett. Az élőlényekből, beleértve bolond Surocskát és macskáit, az égett hús és szőr szagán kívül semmi sem maradt. Persze, sokaknak eszébe jutott bolond Surocska és az ő különböző jóslatai, köztük az, hogy vasmadarak szállnak majd, s a holt az élőre zuhan. Sokan visszamenőlegesen kivételes jóstehetséget tulajdonítottak Surocskának, pedig nem volt annak semmi tehetsége, egyszerűen csak bolond volt, s azt fecsegte, ami őrületében éppen az eszébe jutott, éppúgy, mint a hírhedt Nostradamus. És persze akadtak olyan misztikára hajlamos emberek is, akik átértelmezték Surocska zagyvaságait, ami nem illett a képbe, elhagyták, a többit meg jól kiszínezték, és úgy igazították a valóságos eseményekhez, mintha a jósnő éppen ezeket az eseményeket jövendölte volna meg.
    Természetesen, semmi sem maradt sem magából Ványka Zsukovból, sem vendégeiből, kivéve azt a megégett bőrszíjas műlábmaradványt, amelyet az események helyszínétől kétsaroknyira találtak meg. Latin betűkkel, vegyi képletekkel, e-mail címekkel, számokkal volt telefirkálva, s nagy orosz betűkkel ez állt rajta: „Bosszút állok Afganisztánért!”
Epilógus
    Én csak a nyár elején érkeztem Dolgovba. Rögtön feltűnt, mennyi minden változott meg jó irányban, és mennyi minden maradt meg régi formájában. A peronon az öregasszonyok – mint mindig is – a portékájukat kínálták az utasoknak, de most szélesebb volt a választék. Már nem csak főtt krumpli és sós uborka volt, de húsos bukta, sör, Coca-Cola és az ehető termékeken kívül még sajtótermékek is, többnyire egyazon irányultságúak: Playboy, Penthouse és egy Szextechnikák: idősek számára című kiadvány, különféle javaslatokkal, számításokkal és diagramokkal.
    A nagyon tiszta peronon volt néhány bódé is, ahol árultak: fagylaltot, rágógumit, hamburgert, cheeseburgert, hotdogot, Snickerst (ennivalót is, meg lábravalót is), híres politikusokat ábrázoló matrjoska-babákat, katonai egyensapkát, derékszíjakat, jelvényeket és rendjeleket, papucsot, szemüveget, moher kötőfonalat és még mindenféle egyebet. Távollétemben a város láthatóan bekapcsolódott a civilizált világ vérkeringésébe, amit például már csak az ideutazó külföldieknek szánt feliratok is jól mutattak: „The paid toilet is behind a corner. The price is upon an agreement.”35 Sőt, a másik oldalon is; a Lenin-szobor előtti terecskén (Iljics, penésszel borítva, máig ott ül), találtam egy figyelmeztető feliratot: „Do not tear flowers out! Do not walk on the grass!”36
    Bár az elmúlt tizenöt év oroszországi eseményeinek közeli szemtanúja és részese voltam, Dolgov még nekem is különös városnak tűnt. A régi és az új élet jellegzetességei természetellenesen keveredtek benne. Ugyanazok a girbegurba utcák, ugyanazok az elnevezések: Lenin utca, Szovjet utca, Marx utca, Sztahanovról meg a SZKP XXII. Kongresszusáról elnevezett utca, olyanokkal együtt, hogy Görbe utca, Posta utca, Apátság utca meg Főtemplom tér. Könnyen megtaláltam a Komszomol zsákutcát, és azt a helyet, ahol valaha Aglája háza állt. A vele szomszédos házakat is láthatólag lebontották, helyükre néhány – az egyszerű járási központhoz képest túlságosan is előkelő épületet emeltek. Ötemeletes, gránitburkolatú, nagy ablakos házakat; az egyik négyoszlopos épület (alighanem a főépület) központi bejárata mellett ezüstfenyők álltak. Az egész területet aranyozott hegyű rudakból álló, magas kerítés vette körül, automata kapuval és őrséggel. A kapun felirat: „Gyógyfürdőcentrum. Dolgovi ásványvíz”. A belső parkolóban külföldi kocsik egész kollekcióját láthattam. Megkérdeztem az őrt, miféle centrum ez? Azt válaszolta, hogy magángyógyfürdő nagyon gazdag emberek számára.
    – Az orosz újgazdagok számára? – kérdeztem.
    – Külföldieknek is – mondta az őr. – A vizünk, mint kiderült, kémiai összetételében nem marad el a Karlovy Varyban találhatótól, a gyógyítás sokba kerül ugyan, de még így is olcsóbb, mint ott. Palackozott formában pedig egész Oroszország területén forgalmazzuk. Még Moszkvában is.
    – És kinek a tulajdona mindez? – kérdeztem.
    – Világos, hogy kié – válaszolta. – Félix Filippovics Lopcsálové.
    – Lopcsálové? – kérdeztem vissza. – Szóval, ő építette fel ezt az egészet?
    – Nem csak ezt. Egy új templom alapjait is lefektette. Egy éjszakai klubot és egy kaszinót is megvett, két éttermet nyitott, két szupermarketet. Gazdag ember. De jószívű. Látja azt a játszóteret? Azt is ő ajándékozta a városnak. Az idősek otthonát a saját pénzéből finanszírozza.
    – Szóval helyi oligarcha – mondtam.
    – Valami ilyesmi – helyeselt az őr.
    A játszótér semmiben sem különbözött több millió másiktól, hacsak abban nem, hogy volt ott egy plakát, amelyen egy „kaukázusi nemzetiségű” fekete boszorkány éppen egy szőke kisfiút gyömöszölt a zsákjába; a plakát alján egy felhívás állt: „Kedves szülők! Óvakodjanak a gyermekrablóktól!” Távolabb magas betonkerítés következett, amely mögött egy valóságos építészeti csodát pillantottam meg – egy négy tornyos, vörös téglás épületet, valami nagyon hasonlót a moszkvai Péter-várkastélyhoz.
    Megkérdeztem egy arra elhaladó szatyros nénitől, kié ez a vár.
    – A Pestisé – válaszolta.
    – Csak nem itt lakik?
    – Nem lakik itt, csak néha jön ide. Moszkvában lakik.
    Azután láttam még egy cementgyárat, egy benzinkutat és más egyebeket, minden, ahogy ez a helyi lakosok szavaiból kiderült, Pestisé volt, amiről egyesek közömbösen beszéltek, mások tisztelettel, megint mások kifejezett ellenszenvvel.
    A Dicsőség sétány egy miniatűr Novogyevicsi temetőre emlékeztetett. Itt, a régmúlt idők hőseinek dudvával benőtt sírja és az új tekintélyek előkelő emlékművei között alig vettem észre azt a szerény gránitlapot, amely nemrég válthatta fel a korábbi sírkövet. A hősi halált halt Andrej Jeremejevics Revkin, és tragikus körülmények között elhunyt özvegyének, Aglája Sztyepanovnának neve, születésének és halálának évszámai aranybetűkkel voltak kivésve rajta. Egy kicsit lejjebb az állt: „Felejthetetlen szüleimnek, fiuktól, Maráttól”.
    Az élet múlandóságán mélázva álldogáltam még egy darabig, majd továbbmentem. Sok minden megváltozott Dolgovban, de a Győzelem tér közepén a talapzat még most is ugyanúgy állt, mint régen, mintha tartalékul szolgálna. Különben, nem is mintha. Mint utóbb megtudtam, valójában tényleg azért nem bontották le, mert a helyi agyakban szüntelenül születtek és váltogatták egymást az ötletek, melyek szerint fel lehetne állítani rá, ha nem is magát Sztálint, de legalább valaki olyat, akit közel akartak hozni a néphez, illetve akihez a népet akarták közelíteni. Az elmúlt években ilyen volt Zsukov marsall, Szaharov akadémikus, Szolzsenyicin, Pjotr Sztolipin és Második Miklós. Félix Lopcsálov viszont annyira elpimaszodott, hogy – az új idők szimbólumaként, amikor is már nem vezérek és hadvezérek, hanem üzletemberek irányítják a világot – azt remélte, hogy nagy pénzért megörökíttetheti saját magát. A járási törvényhozóknak azonban elég eszük és bátorságuk volt, valamint eggyel több szavazatuk is, így Lopcsálov javaslatát elutasították; ugyanakkor az is teljesen nyilvánvaló volt, hogy a közeljövőben valakit egészen biztosan odatesznek. De kit? A kérdés megválaszolása váratott magára, de a talapzat körüli földet mindenesetre rendben tartották, margarétákkal ültették be, az alacsony, áttört mintás kerítést pedig frissen lefestették.
    Ácsorogtam még egy kicsit, értelmetlenül töprengve magam sem tudom, min, majd az órámra néztem és úgy döntöttem, hogy ideje megebédelnem, így elindultam a szállodai étterem felé, ahol egy olyan emberrel találkoztam, akiről azt hittem, hogy soha életemben nem látom már. Egy zöld léckerítéssel körülvett kétemeletes ház mellett elhaladva először a kapu melletti táblára lettem figyelmes: „Aggok haza”, ahol is az ékezet hiánya, úgy tűnt, szimbolikus jelentőséggel bírt. Azután megláttam őt. Testes volt, hatalmas fején a megmaradt hajszálak összevissza borzolódtak, egy rokkantkocsiban ült, pokrócba burkolva, bal kezével a szemüvegét tartva egy könyvet olvasott. Azonnal megismertem, és odasiettem hozzá.
    – Admirális! – kiáltottam nagy örömmel – Csak nem maga az?
    Abbahagyta az olvasást, felemelte a fejét, a szemüvegét feltolta a feje búbjára, és egy mosolyféle jelent meg a szája szögletében.
    – Maga az! – recsegte, de nem kérdezte, hanem állította. – Csodálkozik, hogy még mindig élek? Ne csodálkozzon. A satnya szervezet sokáig bírja. Mert nem ég, hanem csak parázslik.
    Kiderült, hogy az Admirális nemcsak hogy él, de teljes szellemi frissességnek örvend, és mindenre emlékszik. Mondta, hogy ezen se csodálkozzak.
    – Gondolkodó növény voltam egész életemben. Azoknak sorvad csak el az agyuk, akik sokáig nem használják. Én folyton gondolkodtam valamin, így a vér folyton eljutott az agysejtjeimbe.
    A múltat emlegettük, Aglájáról, Subkinról beszélgettünk.
    – Tényleg, jut eszembe – kérdeztem –, nem tudja véletlenül, mi van Subkinnal? A múlt évben kaptam tőle egy levelet. Azt írta, hogy megtért az igaz hitre – ősei hitére –, és új meggyőződéseinek megfelelően készül átdolgozni az „Erdőirtás” -t.
    – Sajnos – sóhajtott az Admirális –, ez már nem fog neki sikerülni. – Kérdő tekintetemre az válaszolta: – A körülmetélés után vérmérgezést kapott, és meghalt.
    Mindketten sóhajtoztunk és szomorkodtunk egy kicsit, de hát mit tehet az ember? Megegyeztünk abban, hogy Subkinnak hosszú, változatos élete volt, és boldogabb, mint a többségé, mivel állandóan buzgón hitt valamiben.
    – És maga – kérdeztem az Admirálist – eljutott a valláshoz, vagy ateista maradt?
    – Nem jutottam el sehová, és nem is távolodtam el semmitől. Nem hiszek abban, hogy van Isten, és abban sem hiszek, hogy nincs.
    – Már hogyhogy? – csodálkoztam. – Ha nem hisz az egyikben, az azt jelenti, hogy hinnie kell a másikban.
    – Mit jelent az, hogy kell? – makacskodott. – Én egyszerűen nem látok semmi olyat, ami azt bizonyítaná, hogy az Isten létezik, de olyat sem, ami azt bizonyítaná, hogy nem létezik. Hitem azért van – abban hiszek, hogy a világ felfoghatatlan.
    – Ugyan már, miket beszél! – ellenkeztem. – A tudomány mai fejlődése mellett óhatatlanul eljutunk…
    – Minél többet tár föl a tudomány – vágott közbe az Admirális –, annál világosabb, hogy a valódi lényegig sohasem fog eljutni.
    Egyben-másban egyetértettem vele, de azt javasoltam, hogy szálljunk le az égből a földre, és megkérdeztem, hogyan élnek szerinte ma az emberek Dolgovban.
    – Úgy élnek, ahogy azelőtt – mondta az Admirális. Aki el tud lopni valamit, az ellopja. Aki nem tud semmit ellopni, az meg dolgozik. Aki pedig dolgozik, ne is egyék.
    – És maga? – kérdeztem.
    – De hisz én nem dolgozom. Tehát engem is eltart valaki. Jelen esetben a mi nagy jótevőnk, Lopcsálov úr. Eltart engem, és másokat is, az egész várost, a nép meg viccelődik, hogy ha nem lenne Pestis, már régen kihaltunk volna.
    – Admirális, magyarázza meg nekem a következőt. Nem is olyan régen egy szörnyű totalitárius diktatúrában éltünk. Nem voltunk szabadok. Nem olvashattuk azokat a könyveket, amelyeket szerettünk volna, nem gyakorolhattuk szabadon a vallásunkat, tilos volt bírálni a kormányt, vicceket mesélni, külföldi rádióadásokat hallgatni, a halálról és a szexről beszélni, kereskedni, külföldre utazni. Egy jelöltből választottuk meg a képviselőinket, és folyton a szabadságról ábrándoztunk. És most tessék, itt van, nekünk meg nem tetszik. És nagyon sokan visszasírják a régi rendszert, még Sztálinról is ábrándoznak. De hát valójában miről van itt szó?
    – Megmondom én – mondta az Admirális. – A közelmúltig állatkertben éltünk. Mindenkinek megvolt a maga ketrece. Külön a ragadozóknak, külön a növényevőknek. Az állatkert összes lakója, természetesen, a szabadságról ábrándozott, és arra törekedett, hogy kiszabaduljon a ketrecből. Most végre kinyitották a ketreceinket. Kikerültünk a fogságból, és most kiderült, hogy cserébe azért az élvezetért, hogy a füvön szaladgálhatunk, akár az életünkkel is fizethetünk. A mostani helyzet kétségtelenül csak a ragadozóknak kedvez, ők ugyanis most szabadon és korlátlan mennyiségben felfalhatnak minket. Mostanra viszont már eleget láttunk ebből a szabadságból, jól kirettegtük magunkat, így azon gondolkodunk: nem lenne-e mégis jobb visszamenni a ketrecbe, na és· persze a ragadozókat is visszahelyezni oda? Őket úgyis a mi húsunkkal fogják etetni, de akkor legalább csak meghatározott adagokban kapnak belőlünk. Ezért aztán most nagyon azon vagyunk, hogy találjunk egy…
    – Kit? – kérdeztem.
    – Hát mondjuk úgy, hogy egy állatkert-igazgatót. Egy olyat, aki majd újból rendet csinál, mindenkit a régi ketrecébe tesz vissza, a ragadozókat etetni fogja, de nekünk is ad szénát, káposztát, sőt néhanap a jó magaviseletünkért még egy kis sárgarépával is kényeztet.
    – Az igazgatón Sztálint érti?
    – Valaki olyat.
    – Mit gondol, kommunista lesz?
    – Azt hiszem, hogy valami másnak fogja nevezni magát.
    De az eüteve, amelyet kitalál majd nekünk, nem fog sokban különbözni az előzőtől, mert változat eleve kevés van. Alapját az az ábránd alkotja, hogy egyenlő boldogságban részesüljön mindenki. Annak a receptje pedig, hogy miként kell ezt elérni, már régen ismert: el kell venni a gazdagoktól, és szét kell osztani a szegények között, a hivatalnokokat meg kell büntetni, az ellenséget pedig meg kell semmisíteni.
    – De hiszen ma már mindenki tudja, hogy ez az álom elérhetetlen, mivel…
    – Igen mindannyian tudjuk, miért. Minden egyes ember tudja. De az egyes emberek, ha összegyűlnek, nép lesz belőlük. A nép viszont naiv lény. Ezerszer át lehet verni, és az ezeregyedik alkalommal is képes elhinni ugyanazt.
    – Hát igen, de nemcsak valamiben, hanem valakiben is hinni kell.
    – Helyesen gondolkodik – mosolyodott el gúnyosan az Admirális. – És az a valaki már készülődik is. A mozdulatait már a tükör előtt gyakorolja.
    – Már azt is tudja, hogy néz ki?
    – Persze hogy tudom – mondta az Admirális. – Szerényen öltözködik. Valami egyenruhafélébe. A mindennapi életben igénytelen. Az anyagi javak hidegen hagyják. A luxuscikkek pláne. Mokány, zömök, olyan a testalkata mint a magáé.
    – Szóval, lehet, hogy már meg is találtuk azt az embert – lelkesedtem.
    – Nem – mondta az Admirális –, maga nem alkalmas erre a szerepre. Maga túl sokat kételkedik magában, túl gyorsan beszél és sokat hadonászik a kezével. Ez az ember viszont titokzatosan viselkedik, lassan beszél, halkan, de mindig magabiztosan. Keveset gesztikulál, de kifejezőn. A férfiakat egy pillantásával rémületbe hozza, a nőket izgalomba, de impotens.
    – Biztos, hogy impotens?
    – Biztos. A nép valódi bálványa csak olyan ember lehet, aki számára semmilyen más szenvedély és kísértés nem létezik az emberek teste és lelke feletti korlátlan hatalmon kívül.
    – Na, szép kis képet festett itt erről az emberről!
    – Teljesen hétköznapi kép – mondta az Admirális. – A zsarnok hétköznapi képe. Erre az embertípusra nem jellemző a változatosság.
    A szállodában az utolsó éjszaka alig aludtam. Pontosabban, elaludni rögtön elaludtam, de álmomban azonnal megjelent az a bizonyos alak, akiről az Admirális beszélt. A talapzaton állt, nekem integetett és negédesen mosolygott. Mosolya barátságos volt ugyan, de engem minden alkalommal elfogott tőle a rémület, és felriadtam. Utána már féltem elaludni. Forgolódtam. Felgyújtottam a villanyt. Próbáltam olvasni. Olvasás közben elbóbiskoltam, megint megjelent, negédesen rám mosolygott a talapzatáról. Reggel felé meg már olyan élethűen jelent meg, hogy már azon sem csodálkoztam volna, ha a látomásom materializálódik. Amikor reggel elhagytam Dolgovot, a taxi egyenesen áthajtott a Győzelem téren. Nagy volt a köd; felhőiben el-eltünedeztek a házak, a fák, az oszlopok, majd ismételten megjelentek, fel-felbukkantak. Láthatóvá vált a talapzat is. Természetesen üres volt. Nem is lehetett másmilyen, hiszen még nem jött el az ideje annak, hogy álljon rajta bárki is. A talapzat üres volt, és egy olyan realista, mint én, akiben a legkevesebb hajlandóság sincs semminemű misztika iránt, a legkevésbé sem kételkedhetett abban, hogy üres.
    Magamon és éjszakai rémálmaimon gúnyolódva, azzal az ostoba szándékkal fordultam hátra, hogy még egyszer megbizonyosodjam, minden úgy néz-e ki, ahogy ki kell néznie. A talapzat még látszott. Alsó része eltűnt a ködben, ezért úgy tetszett, a felső része a földtől elszakadva lebeg. A talapzat fölött a köd foszlányaiból – s talán ehhez megkínzott képzeletem is hozzájárult – egy alak állt össze. Valami emberféle. Követett a szemével, negédesen mosolygott, és felemelt jobb kezével integetett.
Szerkesztette: Páli Erna
A könyvet tervezte: Kállay Judit
Copyright © 2000 by Vlagyimir Vojnovics
Hungarian translation © Dési Edit, 2006
Hungarian translation © Rónai Gábor, 2006
Hungarian edition © GABO Kiadó, 2006
A könyv bármely részletének közléséhez
a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.
Kiadja a GABO Könyvkiadó
1054 Budapest, Vadász u. 29.
www.gabo.hu
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Solymosi Éva
ISBN 963 689 012 9
Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben
Felelős vezető: Ducsai György
1 Lermontov: A költő halálára
2 Békés Márta fordítása
3 Majakovszkij: Csudajó. Ford.: Kuczka Péter
4 Jobbágy Károly fordítása
5 Majakovszkij: Vlagyimir Iljics Lenin. Radó György ford.
* Így szerepelt (a dig.)
* Helyesen Campanella (a dig.)
6 Majakovszkij: ???????? „???????? ??????”
7 A WC a sarkon túl található.
8 A virágokat tépkedni tilos! Fűre lépni tilos!
9 Sztálin: A leninizmus alapjairól. A marxizmus-leninizmus kis könyvtára, 16-17. szám. Bp. 1949.
10 Békés Márta fordítása
11 Békés Márta fordítása
12 Sztálin-kantáta
13 Sztálin-kantáta
14 Puskin: Téli reggel (Lányi Sarolta fordítása)
15 Nyikolaj Majorov: Mi (1940)
16 NKVD – Belügyi Népbiztosság (a Belügyminisztérium korabeli megfelelője)
17 Békés Márta fordítása
18 Egy közismert enyhe nyugtató neve.
19 Helló, Jim Bardington vagyok. És te?
20 Fogyatékos vagy?
21 Honnan jöttél rá?
22 Nagyon intelligens vagy.
23 Köszönöm. És te?
24 Én is.
25 Intelligens vagy fogyatékos?
26 Mindkettő. Vietnámi háborús veterán. Orosz vagy?
27 Igen.
28 Én is gyűlölöm az USA-t.
29 Rendkívül erős teasűrítmény; gyakran kábítószerként is fogyasztják (a fordítók megjegyzése).
30 Majakovszij: Vlagyimir Iljics Lenin (Radó György fordítása)
31 Gyakorlatilag értelmetlen reklám, a neten is cikkeznek róla.
32 Puskin versének tréfás kiforgatása.
33 Puskin: Erzerumi utazás. Ford.: Rab Zsuzsa
34 Békés Márta fordítása
35 Hibás angolsággal, szó szerint: „A fizetős vécé a sarok mögött található. Fizetés egy megegyezés szerint.”
36 Hibás angolsággal, szó szerint: „Ne tépkedje ki a virágokat! Ne sétáljon a füvön!”
??

??

??

??