VLAGYIMIR VOJNOVICS MOSZKVA 2042 FORDÍTOTTA HETÉNYI ZSUZSA ABONYI RÉKA EGERES KATALIN VLAGYIMIR VOJNOVICS MOSZKVA 2042 GABO ELŐSZÓ Sajnos, egyetlen árva sor sem maradt meg a feljegyzéseimből. A füzetem, a noteszem, a naplóm, a céduláim és a jegyzeteim, mindent odaát hagytam. Csak egy gyűrött, szétmállott és szakadozott papírfecni maradt, mert véletlenül a zakóm bélésébe csúszott. A stockdorfi mosoda tulajdonosnője, Frau Gränberg juttatta vissza hozzám. A fecni egyik oldalán csak annyit lehetett kisilabizálni, hogy „4 IIIM. y Ha?. TT. ? O. ??”. A másikon pedig az áll, hogy „Vagy holnap, vagy soha!!!” Nos, a második mondat jelentése világos, a maga helyén majd könnyen elmagyarázom. De vajon mit jelenthet az első? Miféle 4 sm-ről van szó, és mit jelent a többi betű, ha agyonütnek, sem emlékszem. Engem személy szerint leginkább valamiért ez a régi helyesírású utolsó betű izgat. Mire vonatkozhat? Tárgy, ember, vagy állat? Az égadta világon semmi sem jut róla az eszembe. Pedig az emlékezetem még nem is olyan rég teljesen jól működött. Különösen, ha számokról volt szó. Mindig kívülről emlékeztem az útlevelem, a munkakönyvem, a katonakönyvem és az írószövetségi tagsági igazolványom számára. Akár hiszik, akár nem, a telefonszámokat sem írtam le soha, mind egyből megjegyeztem. Most meg? Most még a saját születésnapomat is olykor csak az üdvözlő táviratok juttatják az eszembe. De nincs mit tenni, csak az emlékezetemre hagyatkozhatom. Már előre látom, hogy némelyik olvasóm hitetlenkedve olvassa azt, amit itt elmesélek, és azt mondja, na, ez azért már túlzás, mese habbal, ez nem történhetett meg. Nem vitatom, hogy eléggé képtelen történet, de azt azért határozottan állíthatom, hogy soha semmit nem találok ki. Én csak arról számolok be, amit a saját szememmel láttam. Vagy a saját fülemmel hallottam. Esetleg valaki olyan mesélte, akiben feltétlenül megbízom. Vagy akiben nem is annyira. Vagy akiben egyáltalán nem. Mindenesetre amit írok, annak valamilyen alapja mindig van. Előfordul, hogy azon alapszik, hogy egyáltalán nincs semmilyen alapja. De bárki, aki legalább felszínesen ismeri a relativitáselméletet, tudja, hogy a semmi a valaminek az egyik formája, és hogy a valami is egyfajta valami, amelyből szintén ki lehet hozni egy bizonyos valamit. Úgy vélem, ennyi magyarázat elég is ahhoz, hogy Önök teljes bizalommal olvassák, amit elbeszélek. A fentiekhez még csak annyit fűznék hozzá, hogy a könyvben szereplő embereknek semmiféle valóságos prototípusa nincs. A főhősöket és a mellékszereplőket, férfiakat és nőket egyaránt, a szerző kizárólag önmagáról mintázta, és nemcsak saját vélt erényeit kölcsönözte nekik, de valós hibáit is, összes tökéletlenségét, gyarlóságát és rossz hajlamát, amelyekkel oly bőkezűen ajándékozta meg a természet. ELSŐ RÉSZ BESZÉLGETÉS EGY KORSÓ SÖR MELLETT 1982 júniusában zajlott le a következő beszélgetés. A cselekmény helyszíne a müncheni Angol park. A söröző kerthelyiségében ültünk. Mi ketten, vagyis én és az ismerősöm, Rudolf, vagy röviden Rudi. Vezetéknevét orosz ember nem létezik, hogy megjegyezze. Valami Mittelbrechenmacher, vagy Machenmittelbrecher. Valami ilyesmi, de ez nem is érdekes. Én magam egyszerűen Rudinak szólítom. Egymással szemben ültünk, és Rudi kicsit eltakarta előlem a kilátást. De ha jobbra sandítottam, magam előtt láttam a higanyszínű álmos tavat, partja mentén kövérre hízott libák és csupasz németek sétálgattak komótosan. Vagy talán nem is annyira németek, mint inkább mindenféle nációjú exhibicionisták, akik a helyi rendőrség engedékenységét kihasználva, a világ minden tájáról Münchenbe özönlenek, hogy embereket lássanak, és magukat is megmutassák. Literes korsókból ittuk a sört, ezeket errefelé pintnek hívják. Igaz, nem tudom pontosan, hogy magát a korsót hívják pintnek, vagy az egykorsónyi söradagot. Mellesleg ez lényegtelen. A lényeg az, hogy a sörözőben ültünk, ittunk, és beszélgettünk mindenféléről, ami éppen jött. Úgy rémlik, a lovakkal kezdtük, mivelhogy ez a Rudi lótenyésztő. Lovakat tenyészt, adja-veszi őket. Egyébként éppen a lovak kapcsán ismerkedtünk meg. Egy kényes megbízást kellett teljesítenem. Az volt a lényege, hogy szerezzek egy fajtatiszta csikót, és juttassam át Kanadába, ráadásul ennek a csikónak okvetlenül pejnek kellett lennie. Emlékszem, csodálkoztam: minek kell egy lovat itt megvenni, miért nem lehet Kanadában, vagy akármelyik országban, de azon a kontinensen. Rudi sokáig nevetett rajtam, amikor feltettem neki ezt a kérdést. Elmagyarázta nekem, hogy sok olyan lovat tenyésztenek a világon, amelyet kizárólag tudatlanságból mondanak pejnek. Valójában legtöbbjük sárga, rózsaszín, szürke, kék vagy valamilyen más árnyalata a fehérnek. Igazi pej ló a világon csak egyetlenegy helyen születhet, és csak itt tenyésztik. Camargue-nak hívják ezt a helyet, és Franciaországban a Rhône deltájában található. Rudi luxusautóján mentünk csikónézőbe. A Jaguar tele volt mindenféle elektronikai szerkentyűvel, amit Rudi még a lovainál is jobban imádott. Az ultramodern technika legfrissebb vívmányaival van berendezve a háza, minden évben milliókat költ erre lóügyleteinek bevételéből. Mindenféle komputer, távirányítós hifitorony, önműködő ajtók és még egy csomó hasonló ketyere van benne. Sötétedéskor a villany magától felkapcsolódik a dolgozószobájában, de csak akkor, ha van ott valaki. Ha a házigazda kimegy a szobából, a fény magától elalszik. (Rudi állítja, hogy ennek a berendezésnek köszönhetően a villanyszámlájából legalább havi négy márkát megspórol.) Az csak természetes, hogy van szintetizátora, amelyen lehet orgonálni, hegedülni, xilofonozni, balalajkázni, és egy csomó más hangszer hangját imitálni együtt és külön-külön is. Úgyhogy egyetlen ember egy szál ujjal olyan műveket képes előadni, ami korábban csak nagy zenekarokkal volt lehetséges. Rudi annyira élvezi ezt a technikát, hogy azt hiszem, semmi mást nem olvas műszaki folyóiratokon és tudományos-fantasztikus irodalmon kívül. Még az én könyveimet sem olvasta, noha feltűnő helyen tartja őket, és a lovas ismerőseinek mindig eldicsekszik, hogy hát van neki egy ilyen különleges barátja, egy orosz író. Olyanokat mond nekem, hogy túlságosan realisztikusan írok (miközben nem is olvasta), pedig az irodalomban a realizmus már elavult. Hogy őszinte legyek, engem az ilyen ostoba megjegyzések egyszerűen felbőszítenek, ezért mindig azt válaszolom Rudinak, hogy az ő lovai is elavultak. És ha a lovak kellenek még egyáltalán valakinek, akkor az emberek valóságos életét ábrázoló irodalomra egyelőre még szintén szükség van. Az embereket sokkal jobban érdekli, ha magukról olvashatnak, mintha mondjuk holmi robotokról vagy Mars-lakókról. Ezt pont akkor mondtam neki a sörözőben, ahol ücsörögtünk. Amire Rudi leereszkedően kinevetett, és azt javasolta, hogy hasonlítsam össze saját könyveim példányszámát bármelyik közepes sci-fi-író regényének példányszámával. – Egyébként is a sci-fi a jövő irodalma – mondta magabiztosan. Ez a kijelentése kihozott a sodromból. Rendeltem még egy „pintet”, és azt mondtam, hogy a sci-fi, éppen úgy, mint a detektívregények, egyáltalán nem irodalom, hanem pont olyan badarság, mint a számítógépes játékok, amelyek hozzájárulnak a tömeges idiotizmus elterjedéséhez A forró napsütés, a hideg sör és az itteni életvitel nem kedvez a szenvedélyes vitának. Rudi lustán ellentmondott nekem, izgatottságom nem ragadt át rá, és eszébe jutott Jules Verne, aki nem úgy, mint a realisták, előre megjósolta napjaink sok tudományos felfedezését, köztük azt is, hogy ember lép a Holdra. Azt feleltem, hogy a tudományos felfedezések megjóslása egyáltalában nem az irodalom feladata, Jules Verne jóslataiban pedig nincsen semmi eredeti. Minden ember elképzeli egyszer magának az űrutazást is, a víz alatti hajózást is, már jóval Jules Verne előtt leírtak efféle csodákat. – Lehetséges – egyezett bele Rudi –, azonban a sci-fi írók nemcsak a technikai felfedezéseket látták előre, hanem a modern társadalom totalitarizmushoz vezető evolúcióját is. Vegyük például Orwellt. Hát nem jósolta meg a legkisebb részletekig annak a rendszernek a létrehozását, amely ma maguknál Oroszországban van? – Persze hogy nem jósolta meg – mondtam. – Orwell annak a paródiáját írta meg, ami már az ő idejében is létezett. Az ideálisan működő totalitárius rendszer mechanizmusát írta le, amely a valóságos emberi társadalomban egyszerűen nem létezhet. A Szovjetunióban például a lakosság csak úgy tesz, mintha engedelmeskedne a rendszernek, miközben mélyen megveti a jelszavait és az üres frázisokat, és a válasza rá a silány munka, az alkoholizmus meg a bűnözés, az úgynevezett Nagy Testvér pedig általános gúny tárgya és viccek állandó témája. Megjegyzem, a nyugatiakkal marha unalmas vitatkozni, nincs benne semmi érdekes. Ha egy nyugati azt látja, hogy a másik túlságosan ragaszkodik az álláspontjához, rögtön kész egyetérteni vele, ami nálunk teljesen elképzelhetetlen. A vitánk valahogy magától elhalt, pedig én éppen hogy újra akartam éleszteni. Ezért azt mondtam, hogy a sci-fi-írók sok mindent kitaláltak, ami ténylegesen megvalósult, de olyasmiket is kitalálnak, ami sohasem valósulhat meg, mint például az időutazás. – Valóban? – mondta Rudi, és szivarra gyújtott. – Tényleg azt gondolod, hogy az időutazás teljesen lehetetlen? – Igen – mondtam –, pontosan így gondolom. – Ez esetben nagyon tévedsz – mondta. – Az időutazások a fantasztikum szférájából már átmentek a gyakorlatba. Magától értetődik, hogy beszélgetésünk németül folyt, és akkor, 1982-ben még nem tudtam túl jól németül (hozzátenném, hogy most sem tudok túl jól). Ezért rákérdeztem, jól értettem-e Rudit, hogy már ma is lehetséges lenne az egyik időből átjutni a másikba bizonyos technikai eszközök segítségével. – Persze-persze – helyeselt Rudi –, épp ezt magyarázom. Akár ma elmehetsz a rejzebüróba1, ahol egy bizonyos összegért jegyet veszel, és az időgépen elutazol akár a jövőbe, akár a múltba, amelyik neked jobban tetszik. Mellesleg ilyen időmasina egyelőre csak nálunk, Németországban létezik, a Lufthansa légitársaságnál. Egyébként a technikai megoldása nagyon egyszerű. Egy közönséges űrrepülőgép, olyasféle, mint az amerikai shuttle, viszont nemcsak egyszerű rakétákkal van felszerelve, hanem fotonhajtóművel is. Az űrhajó először az első, majd a második kozmikus sebességgel halad, és ezután kapcsol be a fotonhajtómű. Amikor a gép a fotonhajtómű segítségével megközelíti a fénysebességet, az utas számára az idő megáll, a Földön viszont tovább halad, és így az ember eljut a jövőbe. Ha viszont a gép túllépi a fénysebességet, az utas megelőzi az időt, és a múltban találja magát. Noha már elég sok sört benyakaltam, és enyhén becsiccsentettem, de azért még teljesen magamnál voltam. Azt mondtam Rudinak: – Hagyjál már, ne traktálj ezekkel a baromságokkal. Nagyon jól tudod, hogy nemcsak nem lehet túllépni a fénysebességet, de el sem lehet érni, ezt már Einstein bebizonyította. Rudi erre végre kijött a sodrából, eldobta a szivarját és az üres söröskorsóval az asztalra vágott. Ezt tőle, aki mindig olyan kiegyensúlyozott, nem vártam volna. – Amit a te Einsteined mondott – jelentette ki Rudi –, rég elavult. Euklidész azt mondta, hogy egy olyan ponton keresztül, amelyik nem az egyenesen fekszik, csak egyetlen párhuzamos húzható, és igaza volt. Lobacsevszkij pedig azt állította, hogy két vagy több párhuzamos húzható, és mindkettőjükről kiderült, hogy igazuk van. Einstein azt mondta, hogy lehetetlen, és igaza volt. Én meg azt mondom, hogy lehetséges, és nekem is igazam van. – Várj csak, várj – mondtam neki –, ne bízd úgy el magad! Én természetesen nagyon tisztellek téged (amikor részeg vagyok, mindenkit nagyon tisztelek), de te azért mégsem vagy Einstein. – Az igaz – ismerte el Rudi Einstein tényleg nem vagyok. Én Mittelbrechenmacher vagyok, de meg kell neked mondanom, hogy Lobacsevszkij sem volt Eukleidész. Mivel láttam, hogy Rudi mennyire felizgatta magát, azonnal leszögeztem, hogy végeredményben engem kevéssé izgat, melyikük az okosabb (Einstein, Lobacsevszkij. Eukleidész vagy esetleg Rudi), a modern technikát kész vagyok a gyakorlatban alkalmazni, az pedig, hogy milyen elven működik, nekem édesmindegy. Ez tényleg így van. Ezeket a feljegyzéseket most például számítógépen írom. Gombokat nyomogatok és szavak jelennek meg a képernyőn. Néhány pofonegyszerű művelet, és ugyanezek a szavak máris megjelennek papíron kinyomtatva. Ha esetleg egy-két bekezdést fel akarok cserélni, a gép azon nyomban teljesíti a kívánságomat. Ha éppen úgy tartja kedvem, hogy a Mittelbrechenmacher nevet az egész szövegben kicseréljem a Machenmittelbrecherre vagy akár az Einstein névre, a gép ezt is megcsinálja nekem. Naponta használom a villanyborotvát, a rádiót és a tévét. Miért kellene okvetlenül tudnom, milyen elvek alapján működnek ezek a ketyerék? Megkérdeztem Ruditól, hogy ő maga repült-e már az időgépen. Mondta, hogy repült, és köszöni, nem kér belőle többet. Egyszer meg akart nézni egy gladiátorküzdelmet az ókori Rómában, csakhogy őt magát vezették ki az arénába, és alig úszta meg. Azóta jobb szereti ezeket a csodákat inkább tévében nézni, vagy könyvben olvasni. Persze nem nagyon hittem neki. De azt mondta, egyszerűen meggyőződhetek arról, vajon tényleg létezik-e az időutazás. Csak el kell mennem az ismerőséhez, Fräulein Globkéhoz, aki az Amalien Strasse 5. szám alatti rejzebüróban dolgozik. – Bár az igaz – mondta Rudi –, hogy a gyakorlatban nemigen fog neked összejönni egy ilyen utazás. – Mit jelentsen ez a nemigen? – kérdeztem. – Hisz te magad mondtad, hogy az időutazás a fantasztikum szférájából átment a gyakorlatba. – Persze – mosolyodott el kissé gúnyosan. – Tényleg ezt mondtam. A jegy ára viszont még nem ment át a fantasztikum szférájából az elérhetőség szférájába. Meg aztán minek is utaznál bárhová is, és vállalnál fölösleges kockázatot? Hiszen te nem vagy kalandvágyó természetű. Ez az utolsó mondat csak azt mutatja, hogy Rudi rosszul ismer engem. Én ugyanis éppen hogy kalandor vagyok. FRÄULEIN GLOBKE Az Amalien Strasse-i rejzebüró teljesen szokványos volt. Tömérdek színes plakát és prospektus kínálta az érdeklődőknek az egyiptomi piramisokat, az izlandi gejzíreket, a norvég fjordokat, vagy napozást a Bahama-szigeteken, síelést a svájci Alpok lejtőin, vagy akár körutazást a híres II. Erzsébet királynő óceánjárón. Fräulein Globke után érdeklődtem. Egy vöröses hajú, szeplős fiatal lányra mutattak a sarokban, akit eltakart a számítógép monitora. Őszintén szólva az utolsó pillanatban eléggé megszeppentem. Az a piszok Rudi minden bizonnyal beugratott, gondoltam, és mindjárt összeszalad az egész utazási iroda, hogy kiröhögjék a lóvá tett külföldit. De amint közöltem Fräulein Globkéval a nevemet és jövetelem célját, nagy megelégedésemre, és azért nem kis megdöbbenésemre is, egyáltalán nem lepődött meg és nem is nevetett ki. Elmondta, hogy náluk valóban van arra lehetőség, hogy bármelyik ügyfelüket bármelyik korba és a Föld bármelyik helyére eljuttassák, és hogy ő, Fräulein Globke, kész végighallgatni az összes óhajomat. Óhajom az ő szemében meglehetősen szerénynek tűnhetett. Moszkvába szerettem volna eljutni 50 év múlva, vagyis 2032-be. – Rendben – mondta a Fräulein, és csattogni kezdett agyonmanikűrözött ujjacskáival a számítógép billentyűin. A monitoron mindenféle betűk és számjegyek futottak végig, Fräulein Globke rájuk pillantott, sajnálkozva csettintett a nyelvével, és felém fordulva széttárta a kezét. – Aha, szóval ezek szerint még sincs ilyen lehetőség Önöknél – örültem meg, hogy mégiscsak megleckéztethetem Rudit. – Sajnos – mondta zavartan a Fräulein –, erre a járatra minden jegy elkelt. De amennyiben Önnek megfelel 60 év múlva... – Nekem édes mindegy! – vágtam közbe. – Tíz évvel több vagy kevesebb, teljesen mindegy! – Nagyszerű! – mondta a Fräulein, és sugárzó mosollyal tette hozzá, hogy helyesen döntöttem, amikor éppen őket választottam, mivel Európában egyelőre csak ők szerveznek ilyen jellegű utazásokat. Amennyiben érdekelne az utazás módja... – Bocsásson meg – vágtam közbe türelmetlenül az utazás módjával már többé-kevésbé tisztában vagyok, ezt elég részletesen elmagyarázta nekem Herr Machenmittelbrecher. – Mittelbrechenmacher – igazított ki udvariasan. Megköszöntem a helyesbítést, és mondtam, hogy engem nem a repülés elméleti alapja érdekel, hanem az utazás gyakorlati feltételei. Mi a helyzet a súlytalansággal, és egyáltalán, nem leszek-e rosszul, nem ráz-e túlságosan a gép? – A helyzet az – magyaráztam –, hogy amikor iszom, olykor még a földön is rosszul vagyok. – Ó, ami az első kérdést illeti – mosolyodott el a Fräulein –, egészen nyugodt lehet. A mesterséges gravitáció általunk kifejlesztett elektronikus rendszere egészen egyedi. Ami viszont a rosszullétet illeti, arra nincs garancia. Nem tudná esetleg a repülés idejére mellőzni a szeszes italok fogyasztását? – Micsoda? – kérdeztem vissza. – Hatvan év önmegtartóztatás? Fräulein, Ön túl sokat kíván tőlem! – Jaj, dehogy! – válaszolta a Fräulein izgatottan. – Szó sincs ilyen hosszú időről. Csak a Földön telik el hatvan év. Önnek ez mindössze három óra lesz. Akár egy közönséges München–Moszkva repülőút. – Vagy úgy – feleltem. – Hát persze. Az már más. Nekem csak három órámba kerül. Na de valójában mégiscsak hatvan év telik el. És hatvan év alatt egy kortyot se igyak? – Dehogy! Szó sincs róla! – a Fräulein annyira izgatott lett, hogy kétszer annyi szeplője lett, mint azelőtt. – Már miért ne lehetne inni egy kortyot sem!? Végeredményben az Ön magánügye, hogy iszik vagy nem iszik. Mellesleg ezen a járaton korlátlan mennyiségben szolgálnak fel szeszes italt az utasoknak, és természetesen ingyen. – Az más – feleltem. – Miért nem ezzel kezdte, hogy ingyen van a szeszes ital? Ha ingyen van, akkor fölösleges a szót szaporítani. Írja: egy jegyet kérek oda, és egy hónap múlva vissza, alkoholfogyasztó és dohányzó helyre, lehetőleg ablaknál. – Rendben – bólintott a Fräulein. – De figyelmeztetnem kell, hogy cégünk a visszafelé útra nem vállal garanciát. Természetesen megteszünk mindent, ami tőlünk telik, de nem tudhatjuk, milyenek lesznek akkor ott a politikai viszonyok. Magától értetődik, hogy országunk konzulja mindig a rendelkezésére fog állni, de köztünk szólva, senki sem kezeskedhet azért, hogy országunk hatvan év múlva létezni fog és lesznek konzuljai. Persze-persze, gondoltam, hatvan év alatt bármi megtörténhet. No de én épp azért utazom, hogy megtudjam, mi is történik ott. – Rendben – mondtam. – Nem számít. A visszatérést nem tudják garantálni. De ha garantálják az ingyen italokat, akkor legyen, intézze csak. Átnyújtottam neki az útlevelemet. A Fräulein vékony ujjacskái végigszaladtak a számítógép billentyűin, mintha egy betűkből és számjegyekből álló, néma zeneművet játszanának le. A képernyőn megjelent a vezeték- és keresztnevem, az útlevélszámom, a járat száma, az indulási időpont, majd valamiféle ugrándozó számjegyek ugrottak elő, amelyek vidáman önmaguktól hatványozódtak. Végül megállapodtak, és a következő számjegybe sorakoztak fel: 4578843,00. – A jegy oda és vissza – olvasta a Fräulein –, pontosan négymillió-ötszázhetvennyolcezer-nyolcszáznegyvenhárom márkába kerül. – Hűha! – mondtam. – De ha készpénzben fizet, tíz százalék kedvezményt adunk, ez esetben az egész utazás Önnek mindössze... – és ujjacskái ismét szaladgálni, a számjegyek ismét ugrándozni kezdtek, majd egy újabb számsor jelent meg: –Négymillió-százhúszezer-kilencszázötvennyolc márka és hetven pfennig. – Ez már más – mondtam. – Ezenfelül, abban az esetben, ha Ön három hónapon belül nem tér vissza, a retúrjegy árának hetvenöt százalékát visszafizetik az örököseinek. – Hát ez igazán nagyszerű – jegyeztem meg. – Igaz, egyelőre ez az összeg nem áll a rendelkezésemre, de nagyon remélem, hogy majd csak kisegít Herr... – Mittelbrechenmacher – sietett a segítségemre Fräulein Globke. Micsoda emberek vannak! Minek szólnak folyton közbe? Tényleg azt képzeli ez a Fräulein, hogy nélküle nem jutott volna eszembe a legjobb barátom neve? HÁROMMILLIÓ EGY RIPORTÉRT Persze, Rudira hiába számítottam. Amikor felhívtam egy telefonfülkéből, azt mondta, hogy szíves-örömest kölcsönadná nekem a szükséges összeget, de mélységes sajnálatára neki is éppen bizonyos anyagi nehézségei támadtak. Az a helyzet, hogy az utolsó hatmillióján két csődört vett Szaúd-Arábiából, és az egyik éppen tegnap törte el a lábát. Úgyhogy a hárommilliónak lőttek. Amint azt a későbbiekben megtudtam, ez az egész lábtöréses história szemenszedett hazugság volt. Rudi egyszerűen nem mert kölcsönadni nekem. Az a megfigyelésem, hogy a milliomosok általában zsugori emberek. Elkeseredve, ugyanakkor kissé megnyugodva tértem haza. Ha egyszer nem jött össze, hát nem jött össze. A sors másképp akarta. Lehet, hogy jobb is így. Végtére is negyvenéves vagyok, és ebben a korban, ha nem muszáj, nem kell már kalandokba keveredni. Ami a feleségemet illeti, úgy láttam, nagyon is elégedett volt az események ilyetén alakulásával. Mert hát akármilyen is lennék, mégiscsak egy férj vagyok. És ha én valahol abban a bizonyos távoli jövőben valamiért ott ragadok, akkor nem lehet tudni, vajon talál-e magának egy másik ugyanilyet, mint én. A feleségem annyira elérzékenyült, hogy a vacsorához még vodkát is adott, ami pedig általában nem szokása. Érthető módon nem sokáig kérettem magamat. Az első kupicát a feleségemmel hajtottam fel, a másodikat és a harmadikat akkor, amikor kiment telefonálni, a negyediket ismét vele. – Hát igen – mondtam –, azért mégiscsak kár, hogy nem sikerült. Nagy kedvem lett volna szétnézni. – Mi a csuda néznivaló lenne ott? Azt hiszed, ennyi idő alatt megváltozik ott bármi is? – Hatvan év alatt? – kérdeztem. – Csak nem gondolod, hogy hatvan év alatt nem történik ott semmi? Feleségem ekkor nemrégiben elhunyt szomszédunk esetét hozta fel. Oroszországból jött ide a családjával annak idején, és ki sem akarta csomagolni a bőröndjeit. „Hamarosan elkergetik a bolsevikokat – mondogatta –, és akkor utazhatunk haza. Minek duplán dolgozni: kipakolni, és megint bepakolni?” Ismét megcsörrent a telefon. Mihelyst kilépett a feleségem, nyomban felhajtottam még egy kupica vodkát, de még ki se töltöttem a következőt, máris visszajött. – Valami amerikai keres – mondta. Kiderült, hogy az amerikai a New Times tudósítója. Azt kérdezte, nem tudnám-e másnap fogadni egy sürgős ügyben. Kérdésemre, hogy mi lenne az a sürgős ügy, azt felelte, hogy ez nem telefontéma. (És még azt mondják, hogy csak a Szovjetunióban félnek telefonon beszélni az emberek!) – Rendben – feleltem –, várom, de tíz előtt semmiképp. Sokáig dolgozom, és ezért későn kelek. – Oké – mondta, és letette a kagylót. Sokak szerint az amerikaiak túl lezserek. Szerintem nem. Azok az amerikaiak, akikkel életem során találkoztam, jól nevelt, tapintatos, szerényen, mégis gondosan öltözött, többségükben nagyon szívélyes ember voltak. Persze, időnként felteszik a lábukat az asztalra, de engem személy szerint ez egyáltalán nem háborít fel. Lazítanak, vagy ahogy ők mondják, relaxálnak. Jól teszik. A relaxáció egészséges. A reflektálás viszont, ahogy mi csináljuk, káros. Én is felteszem néha a lábam az asztalra, de a relaxáció sehogy sem jön össze, minket nem szoktattak rá. Másnap reggel pontban tízkor csöngettek. Ajtót nyitottam és egy magas, sudár fiatalembert pillantottam meg, világoskék árnyalatú öltönyt viselt, sötét haját oldalt választotta el. – Miszter Mc...? – kezdtem bele, de elfelejtettem, hogy is van ír hangzású vezetékneve. – Szólítson egyszerűen Johnnak – mondta és elmosolyodott. Betessékeltem a nappaliba és kávéval kínáltam. – Vitalij – mondta –, nagy kérésem lenne Önhöz. Hallgassa végig az ajánlatomat, és függetlenül attól, elfogadja-e vagy sem, a későbbiekben senkinek se beszéljen róla. – A CIA-tól jött? – kérdeztem. – Á, hová gondol! A New Timestól vagyok, ahogy már mondtam. Mégis, arra kérném... –Akarja, hogy megesküdjek a Bibliára? – Erre nem lenni szükség – mosolyodott el. – Elegendő, ha a szavát adja. Hallottam, hogy a Szovjetunióba megy, kétezervalahányba. – Honnan tudja? – csodálkoztam. – Hisz senkinek sem beszéltem róla. – Ne aggódjon, én sem mondom el senkinek. – Tőlem elmondhatja, akinek csak akarja, ugyanis nem utazom sehová. A jegy oda-vissza... – Mindent tudok – vágott közbe. – De ha csak a jegy ára a probléma, cégünk minden költséget magára vállal. – Minden költséget? – kérdeztem hitetlenkedve. – Több mint négymillió márkát? Hisz az majdnem kétmillió dollár. – És kap még egymillió honoráriumot, az utazásáról szóló részletes tudósításért. – Hárommillió dollár egy egyszerű riportért? John elmosolyodott. – Vitalij, úgy látom, Ön még nem ismeri elég jól a nyugati viszonyokat. Ez nem egy akármilyen tudósítás. Ez az évszázad szenzációja. Sőt, két évszázadé. Talán többet is ér ennél, de a pénzügyi helyzetünk jelenleg nem túl rózsás. Megígértem Johnnak, hogy átgondolom a dolgot. Adott egy névjegykártyát, és elment, még a kávéját sem itta meg. BESZÉLGETÉS AZ ÖRDÖGGEL Aki azt hiszi, hogy döntésemet valamennyire is befolyásolta a nekem ajánlott őrült összeg, nagyon téved. Nem mondom, hogy nem érdekel a pénz, de azt határozottan állíthatom, hogy csupán a pénz kedvéért egyetlen hajszálamat sem kockáztatnám soha. John kérését is alighanem elutasítottam volna, ha nem ébred fel bennem a kisördög, aki amióta csak belém költözött, állandóan azon mesterkedik, hogyan vehet rá egy kis kalandra. Néha túlfeszíti a húrt, és olyankor a legcsekélyebb sajnálat nélkül elfojtom magamban. Ilyenkor visszavonul, és egy ideig nem ad semmiféle életjelet. Ezekben az időszakokban majdhogynem kifogástalanul viselkedem: megtartóztatom magam, nem iszom, nem dohányzom, csak zöld lámpánál megyek át az úttesten, ha vezetek, betartom az összes közlekedési szabályt, a fizetésemet pedig az utolsó fillérig hazaadom a feleségemnek. Ilyenkor mindenki mondja, hogy öröm rám nézni. Olyan vagyok, mintha skatulyából húztak volna ki, megmosdva, frissen borotválva, megnyiratkozva járok, és ráadásul mindenkivel rendkívül nyájasan viselkedem. De amikor elérkezik az ideje, az ördög felébred és elkezd gyötörni: – Minek kelsz fel? Korai még, nincs is kész az ebéd, alhatsz még egy kicsit. Hová sietsz, úgyis elpatkolsz egyszer. Ma fölösleges mosakodni, tegnap már mosakodtál. Heveréssz még egy kicsikét, dohányozz kedvedre, töltsd tele füsttel a tüdődet. Ott van, ni, a cigarettád az éjjeliszekrényen. Az ördögöm olyan kitartó, hogy nem mindig tudok neki ellenállni. Kivettem a dobozból egy szál cigit, kattant az öngyújtóm, és letüdőztem egy jó nagy slukkot. – Bravó! – kiáltott fel az ördög. – A rák a dohányosok legjobb ellenszere. Ez a kedvenc mondása. – Hülye! – mondtam neki. – Nem bennem kéne ücsörögnöd, hanem egy dohányzás elleni egyesületben, dolgozhatnál nekik. Élvezettel szívtam egy nagyot a Marlboróból, és John ajánlatán kezdtem gondolkodni. Csábító ajánlat volt, de talán mégsem nekem való. Hová megyek én tulajdonképpen? Mi vár ott rám, abban a bizonyos távoli jövőben? Elképzelhető, hogy valamilyen szörnyű megpróbáltatások. Nem vagyok már olyan fiatal. Megállapodott családos ember vagyok, idestova negyven leszek (el sem tudom hinni). Itt az ideje, hogy észhez térjek és megkomolyodjak, kerüljem a fölösleges izgalmakat, a stresszhelyzetet és a huzatot. Köntösbe bújni, főzni egy gyenge teát, na mondjuk végső esetben pipázni egyet, csak ülni az íróasztalnál és egy szépen bonyolódó regényt írogatni. – A megfontoltság az összes emberi gyarlóság közül a legvisszataszítóbb – mondta az ördög. – Takarodj! – mondtam. – Ne ártsd magad a más dolgába! Elegem van belőled! – Nekem is belőled! – feleselt az ördög. – Különösen olyankor, amikor erényeskedsz. Hallod, ide figyelj – suttogta –, jól tudod, hogy a józanság őrült dolog és okosnak lenni ostobaság. Ma attól félsz, nehogy megfázz, holnap meg a fejedre esik egy tégla, és akkor már nem lesz érdekes, megfáztál-e vagy sem. Na, mit tétovázol? Micsoda szerencséd van, használd ki! Menjünk, nézzük meg, mi mindent találtak ki hatvan év alatt a kommunistáitok. – Na és te szereted a kommunistákat? – kérdeztem gúnyosan. – Már hogyne szeretném őket! – kiáltott fel az ördög. –Hát lehet őket nem szeretni? Hisz ők is olyan ördögfélék, mindig kitalálnak valamit, amin jót lehet röhögni. Hallgass rám, naaa, menjünk el, nagyon kérlek! – Jól van – mondtam. – Tegyük fel, hogy elmegyek. De ez lesz az utolsó kaland, amibe belerángatsz. – Remek! – tapsikolt az ördög. – Nagyszerű! Nagyon is meglehet, hogy ez lesz a legutolsó! – Te idióta! – mondtam neki. – Minek örülsz annyira? Ha velem történik valami, mihez kezdesz nélkülem? – Igen-igen – mondta bánatosan az ördög. – Bevallom, szörnyen fogsz hiányozni. De őszintén szólva jobb téged halottnak látni, mint megfontoltnak. – Kuss! – mondtam. – És ne zavarj, gondolkodni akarok. – Kussolok – mondta az ördög megbékélve és elhallgatott, mert tudta, hogy elérte, amit akart. Johnnak ugyan azt mondtam, hogy aligha lesz igen a válaszom, és ne is várja a hívásomat előbb, mint úgy másfél hét múlva, de már három nap múlva felhívtam, és azt mondtam neki: IGEN. FIGYELNEK Gondolom, nem szükséges nagyon magyarázni, hogy egy ilyen kockázatos utazás előtt, amilyet én terveztem, illő gondoskodni a családról és megtenni egy-két olyan intézkedést, amelyek alkalmasint az életben utolsó rendelkezések is lehetnek. Bank, posta, biztosító, közjegyző – ráment néhány napom, mire mindezt végigjártam. Az ügyintézés közben egyfajta régi, még Moszkvában kifejlesztett sokadik érzékkel hirtelen megéreztem, hogy valaki szemmel tart. Alapvetően jó a megfigyelőképességem, így a nagy rohanás ellenére is észrevettem, hogy a telefonunk kicsit furcsán viselkedik. Néha valamiféle sistergés hallatszik benne (talán magnó?), aztán csak úgy magától elkezd csilingelni, ha meg felhívok valakit, félrekapcsol, vagy minket hív föl valaki, aki nem is engem keres. Aztán, ki tudja miért, éjszakánként a kutyám ugatni kezdett. Akárhányszor kiszaladtam az udvarra, senkit sem láttam. Viszont egy ízben pont az ajtónk előtt találtam egy orosz Príma márkájú cigarettacsikket. Utána egy ázsiai kinézetű fiatalemberre lettem figyelmes. Amikor a kapum előtt hajtott el a biciklijén, túl feltűnően fordította ellenkező irányba a fejét. Az egyik szomszédos mellékutcában egy zöld, frankfurti rendszámú régi Volkswagen tűnt fel nekem. Amikor az ablakán benéztem, észrevettem a hátsó ülésen egy ottfelejtett Pravdát. Mindenesetre értesítettem a rendőrséget. Figyelmesen végighallgattak, de közölték, hogy a gyanúm túlságosan homályos és nem elég kézzelfogható, ám amennyiben meggyőzőbb bizonyítékaim lesznek arról, hogy valaki megfigyel, természetesen megteszik a szükséges intézkedéseket. A rendőr azért felírta a Volkswagen rendszámát, a Príma márkájú cigarettacsikket pedig betette egy nejlonzacskóba, és elzárta a széfbe. AZ EMBERRABLÁS Még aznap történt velem egy utólag akár viccesnek is nevezhető eset, bár akkor egyáltalán nem tűnt mulatságosnak. Amikor hazaértem a rendőrségről, elhatároztam, hogy kiszellőztetem a fejemet és megfeledkezem a gyanakvásról. Biciklire pattantam és kikarikáztam a mi stockdorfi erdőnkbe. Száműzetésem ideje alatt hozzászoktam a biciklizéshez és meg is kedveltem. Nagyon megszerettem ezt a fenyvesekkel tarkított, München külvárosa és a falunk közé ékelődött erdőt. A Moszkva környéki erdőkre emlékeztet, csak ezt aszfaltozott és kavicsos utacskák szelik át keresztül-kasul, a kereszteződésekben és az erdő szélén turistáknak szánt jelzések, táblák és részletes térképek vannak. Úgyhogy nagyon ügyesnek kell lennie annak, aki itt el akar tévedni. A Buchendorfot és Neuridot összekötő kedvenc utamon bicikliztem, egy nyílegyenes, aszfaltozott úton, amely hétköznapokon mindig néptelen. Elég gyorsan tekertem, miközben az előttem álló utazáson gondolkodtam, és nyilván annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem vettem észre valamit, ami az úton várt rám. Ma sem tudom, mi lehetett ott. Több mint valószínű, egy kötél volt keresztbe kifeszítve az úton, annak hajtottam neki, átbukfenceztem rajta és elvesztettem az eszméletemet. De az is lehet, hogy valamilyen más módszerrel kábítottak el, semmi biztosat nem tudok mondani. Csak arra emlékszem, hogy bicikliztem és gondolkodtam. Aztán kihagyott az emlékezetem, aztán pedig, ahogy az amerikaiak szokták mondani, ott találtam magam egy ágyon, amely kissé rázkódott alattam. Azt hittem, hogy otthon vagyok, a szobámban, és azt gondoltam, földrengés lehet, és talpra akartam ugrani. Ekkor azt vettem észre, hogy először is a testem nem nagyon akar engedelmeskedni, másodszor pedig nem is otthon vagyok, hanem egy lefüggönyözött autóbuszban. A busz megy valahová, és három ember ül velem szemben, ketten hétköznapi öltözékben, a harmadik pedig talpig fehérben, minden bizonnyal orvos. „Te jó ég! – gondoltam. – Mi a csuda történt velem? Mi ütött el és hová visznek?” Megmoccantam, hogy végigtapogassam magam, és megvizsgáljam, mindenem épségben van-e. Amint életjelet adtam magamról, a velem szemben ülő emberek is nyomban mozgolódni kezdtek, az orvos pedig egy számomra ismeretlen nyelven mondott valamit. Ahogy alaposabban szemügyre vettem, láttam, hogy egyáltalán nem orvos, inkább valami arab, fehér nemzeti lebernyegben és fél arcát takaró fehér fejkendőben. A másik kettő szintén arab lehetett, de ők európai ruhában voltak. Az öltönyösök körülbelül harmincévesek lehettek, a fejkendős pedig valamivel idősebbnek nézett ki. Amikor magamhoz tértem, először néhány szót váltottak, aztán a fejkendős hadarva, hangosan, ellentmondást nem tűrő hangon beszélni kezdett. Amikor kinyitotta a száját, a fogairól kékes ragyogás sugárzott, amitől mintha az autóbuszban is világosabb lett volna. Amikor elhallgatott, az egyik kísérője bólintott, és hozzám fordult angolul. A vezetéknevemen szólított (természetesen a „mister” szót elétette), azt mondta, hogy Őfelsége (vagyis a fejkendős) mélységesen elnézést kér amiatt, hogy ilyen tapintatlanul kellett velem eljárniuk. Soha nem engedték volna meg maguknak, hogy így bánjanak egy olyan nagyra becsült és tiszteletre méltó emberrel, amilyennek engem tartanak. Kizárólag a végszükség vitte rá őket egy ilyen lépésre, amelyet Őfelsége ismételten felettébb sajnál. Nyilvánvalóan, hogy azt követően, ami nemrég velem történt, kicsit elhomályosodott a tudatom, így nem egészen értettem, pontosan min is sajnálkozik Őfelsége, ezért úgy döntöttem, hogy nem szólalok meg. – Mindazonáltal Őfelsége nagyon reméli – folytatta a tolmács –, hogy Ön tűrhetően érzi magát, és nem fog túlságosan sokáig neheztelni ránk. Őfelsége a maga részéről kész megtéríteni azt a csekély anyagi kárt, amelyet akaratlanul is okoztunk Önnek. Ezeknél a szavaknál Őfelsége energikusan bólogatni kezdett (de azért az arcát nem fedte fel), majd benyúlt a rajta lévő lepel alá, sokáig turkált és szöszmötölt a ráncai között és végül előhúzott egy kis bőrzacskót, amelyet óvatosan letettek a köztünk lévő keskeny asztalkára. – Mi ez? – kérdeztem a zacskóra sandítva. – Egy kis személyes ajándék Őfelségétől – mosolyodott el a tolmács (és Őfelsége is zavartan elmosolyodott). – Egy kis arany. Lehunytam a szemem, és azon kezdtem gondolkodni, miféle emberek lehetnek ezek, és mi a csudát akarhatnak tőlem? Mivel semmi sem jutott eszembe, kinyitottam a szemem és feltettem nekik egyenesen ezt a kérdést. Először Őfelsége hadart el valamit. Aztán a tolmács elmagyarázta, hogy ők egy kicsi, ám felettébb gazdag arab ország képviselői. Amikor tudomást szereztek arról, hogy milyen útra készülök... – Hogyan szereztek róla tudomást? – vágtam közbe. – Nálunk Keleten azt szokták mondani – mondta halkan a tolmács –, hogy ha a fülünket a földre tapasztjuk, az egész világot hallani lehet. Nos tehát, a fülüket a földre tapasztva tudomást szereztek a terveimről, és elhatározták, hogy egy jelentéktelen, de annál kényesebb kéréssel fordulnak hozzám. Azt remélik, hogy a hatalmas Szovjetunióban, az arab országok nagy barátjában egy bizonyos idő múlva egyes titkok már nem lesznek titkok. És ők, a kísérőim igen hálásak lennének, ha sikerülne megszereznem és magammal hoznom egy közönséges hidrogénbomba műszaki rajzát, amelyre kizárólag békés célok érdekében van szükségük. Amennyiben megteszem nekik ezt a szívességet, akkor ők, és személy szerint Őfelsége nem lesznek hálátlanok, és akkor az a zacskó arany, amelyet néhány fotóért cserébe megkapok, ötvenszer nagyobb lehet annál, mint ami most itt előttem van. Első reakcióm az volt, hogy elküldöm őket az ő sátánjukhoz az ő poklukba. De bevallom, nem voltam biztos benne, hogy őszinteségemet számomra kedvezően értékelnék. Ezért úgy határoztam, hogy Naszreddin Hodzsa gyakorlatát alkalmazom, aki, mint ismeretes, a maga idejében megígérte a sahnak, hogy húsz év alatt megtanítja beszélni a szamarát. Naszreddin úgy gondolta, hogy ezzel semmit sem kockáztat, mert ez alatt a húsz esztendő alatt vagy a sah, vagy a szamár, vagy épp ő maga, Naszreddin meghal és Allah színe elé áll. Mivel nem akartam útitársaim előtt túl készségesnek mutatkozni, azt mondtam, hogy természetesen igyekszem a kívánságukat teljesíteni (nem is annyira a pénz miatt, mint inkább az országuk és személy szerint Őfelsége iránti kizárólagos tiszteletből) és mindent megteszek, ami szerénységemtől telik, de semmi konkrétat nem ígérhetek. Én, mondtam, jelen pillanatban még elképzelni is alig tudom, hogy milyen lesz az országom ilyen hosszú idő múlva, és nem tudom, milyen információk lesznek majd hozzáférhetőek, és melyek maradnak továbbra is titkosak. –Amint látják – mondtam óvatosan –, nagyon szeretnék a segítségükre lenni, ugyanakkor mindenféle törvénytelen tevékenység ellentétes az erkölcsi elveimmel. Ekkor mindhárman egymás szavába vágva arabul ordítozni kezdtek, és Őfelsége váratlanul hibátlan orosz nyelven, szinte tökéletes kiejtéssel megszólalt: – Nem akarjuk megsérteni az Ön elveit, és semmit sem óhajtunk Önre kényszeríteni. De amikor majd visszatér a csodálatos jövőből gyötrelmes jelenünkbe, előfordulhat, hogy gondoskodni szeretne önmagáról, a gyerekeiről és az unokáiról. – Felséged hol tanult meg ilyen jól oroszul? – kérdeztem elképedve. –A Moszkvai Patrice Lumumba Népek Barátsága Egyetemen – felelte készséggel Őfelsége, azzal elmosolyodott és titokzatos ragyogás sugárzott belőle. Ezzel beszélgetésünk véget ért, és elrablóim öt perc múlva a biciklimmel és a kis bőrerszénnyel együtt kitettek egy utcán. Amikor kiszálltam buszból, nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem Őfelségét, platinából készült-e a fogsora. – Csak nem képzeli! – válaszolta Őfelsége. – Eléggé jómódú vagyok, megengedhetem magamnak a briliáns koronákat. VÁRATLAN TALÁLKOZÁS Gondoljanak csak bele, milyen ajándékot vennének feltételezett ismerőseiknek egy olyan utazás előtt, amely hatvan évvel röpít előre az időben? Teljesen tanácstalanul álltam a híres müncheni Kaufhof áruház közepén, a bevásárlóközpontunkban. De tényleg, mindent lehet kapni, de hogy mit vegyek, arról halvány fogalmam sincs. Farmert? Öngyújtót? Zsebszámológépet? Rágógumit? Azt hallottam, hogy a Szovjetunióban megjelent a hazai gyártású rágó. Igaz, egyelőre nem olyan jó a minősége, mint a nyugatié, de egy cseppet sem kételkedtem abban, hogy hatvan év alatt a technikai forradalom fejlődésének, a párt és a kormány történelmi jelentőségű határozatainak, valamint a dolgozó tömegek munkalázának köszönhetően mind a rágás eme tárgyának gyártásában, mind a lakosság széles rétegeinek ezekkel való ellátásában alapvető pozitív változások mennek végbe. Ami pedig a farmernadrágot illeti, itt is arra gondoltam, hogy hatvan év alatt csak bekövetkezik valamiféle haladás, ez elkerülhetetlen, és ha mást nem, akkor mondjuk lengyel, vagy legalább magyar farmert Moszkvában csak be lehet majd szerezni. Biztos, ami biztos, vettem azért egy farmert. Meg vettem még mindenféle nyakkendőt, könnyű kis sálat, néhány ötmárkás összecsukható esernyőt, elektromos sakk-készletet, két körzőkészletet, és mindenféle kozmetikumot: rúzst, körömlakkot, púdert, arcpirosítót, szemfestéket, műszempillát; tudom, hogy az ilyesmi mindig jó ajándék. Természetesen magamra is gondoltam, vettem filmet a fényképezőgépbe, szalagot a diktafonba és az írógépbe, noteszeket és egy golyóstollkészletet. Ezenkívül elláttam magam némi fehérneművel, zoknival, kesztyűvel, szappannal, fogkrémmel, egy új Gillette-borotvával és két csomag pengével. Arra az esetre, hátha kiderül, hogy a jövőben mindez ugyan összehasonlíthatatlanul jobb minőségű lesz, de nekem túlságosan szokatlan. Amikor megláttam a „München-1982” feliratú pólót, egyből vettem vagy öt darabot. Majd az útikönyveknél a világ különböző városainak térképei között rátaláltam Moszkva térképére. Gondoltam, ezt sem árt beszerezni, már csak azért is jó lesz, hogy összehasonlíthassam a mai Moszkvát a jövőbelivel. Levettem az egyiket a polcról, belenéztem, és megdöbbentem, hogy mennyire részletes. Amikor Moszkvában éltem, akkor is jelentek meg Moszkva-térképek, de csak a legnagyobb utakat jelölték rajtuk, és még azt sem mind. Ezen viszont a kis mellékutcákat is megtaláltam, sőt még azokat a pici közöket is, ahol egykor laktam. – Karcev íróról elnevezett utca nincs rajta? – hallottam a hátam mögül egy gúnyos hangot. Összerezzentem és hátranéztem. Ljoska Bukasev, hajdani barátom, diáktársam és ivócimborám állt előttem mosolyogva, világoszöld köpenyben és szürke kalapban. Valaha együtt jártunk az újságírószakra, majd együtt dolgoztunk a rádióban is, én az irodalmi osztályon, ő a hírszerkesztőségben. Esténként az Újságírók Házában ütöttük el az időt. Hol kettesben, hol hármasban. Időnként magával hozta Edik nevű ismerősét, egy göndör hajú fiatalembert, aki magát genetikusnak és immunológusnak mondta. Már az első alkalommal megkérdeztem ezt az Ediket, foglalkozik-e az élet meghosszabbításával. Azt válaszolta, ez a feladat egyáltalán nem izgatja, ez semmiség, ezzel a gerontológusok foglalkoznak. Őt nem a meghosszabbított élet, hanem az örök élet foglalkoztatja. – Vagyis az életelixírt akarja megtalálni? – kérdeztem. Valami mást keres, válaszolta, de a hülyék kedvéért nevezhetjük akár elixírnek is. Már majdnem megsértődtem, de azonnal zavartan magyarázkodni kezdett, hogy nem rám értette a hülyét, hanem azokra a bürokratákra, akik nem hisznek a probléma megoldhatóságában, és nem adnak neki laboratóriumot, és egyébként is minden lehető módon akadályozzák. Egy alkalommal majdnem le is csukták mendelizmus-morganizmus vádjával, szatirikus cikkben gúnyolták ki a Krokodilban, és nagyon hálás Ljoskának, aki a rádióban elsőként nyilatkozott elismerően a kísérleteiről. Ljoska amúgy olyan ember volt, aki fölöslegesen nem tesz másnak rosszat. Ami a jót illeti, ő maga ezt mondogatta magáról: „Kész vagyok jót cselekedni ésszerű keretek között. Kell kölcsön három rubel?” Nézeteit tekintve megrögzötten cinikus volt és karrierista. De karrierje csak a második nekifutásra indult be. Első próbálkozása már az egyetem első évében elkezdődött. Most is jól emlékszem az akkori Ljoskára. Mindannyiunk közt ő volt a legidősebb és a legszegényebb. A katonaság után került be az egyetemre, és az egész első évet katonai göncökben járta végig. Apja még a háborúban meghalt, nem is emlékezett rá. Ljoska anyja, Polina Petrovna, házmesterként dolgozott a Szivcev Vrazsek egyik utcájában, ahol egy ablak nélküli hét és fél négyzetméteres szobában lakott. Elmesélte nekem, hogy születése óta egyszer sem lakott jól, még a katonaság alatt sem. És az egyetemre egyáltalán nem azért jelentkezett, hogy az újságírást kitanulja, hanem hogy átlépjen azon emberek körébe, akik finomakat esznek, jól öltözködnek, és akiket nem vernek a rendőrségen (őt ugyanis egyszer megverték). De már az első évfolyamon rájött, hogy azok az emberek, akiket nem vernek a rendőrségen, szintén különböző kategóriákba sorolhatóak. Valódi karriert, mondta nekem ekkor, nem szakmai, hanem „párt-szexuális” vonalon lehet csinálni. Azt gondoltam, hogy megfigyelései az életről csak amolyan elidegenedett elméletet alkotnak, de utóbb láttam, hogy szó sincs róla, éppen hogy mindezt a gyakorlatban igyekszik alkalmazni. Alighogy felvették az egyetemre, máris nyüzsögni kezdett a Komszomol-bizottságban, hamarosan évfolyamunk aktivistája és párttagjelölt lett. A szexuális vonalat szintén nem tévesztette szem elől, és összejött az egyetemről egy lánnyal, aki egy történelmi ősbolsevik hős unokája volt, és akárcsak Ljoska, ő is élt-halt a Komszomol-munkáért. A második évfolyamon Ljoska egyidejűleg készült megnősülni és tagjelöltből az SZKP teljes jogú tagjává válni. Ugyanekkor javasolták kari Komszomol-titkárnak, vagyis egy olyan posztra, ahonnan egyenes út vezet a hatalom legfelsőbb köreibe. És már lezajlott a jelölés, és már csak a szavazás volt hátra, és csakis puszta formaságból megkérdezték a jelenlévőket, hogy van-e valakinek kifogása. És ekkor kiment a pódiumra Ljoska kisírt szemű menyasszonya, aki bejelentette, hogy bármennyire is nehezére esik, de kénytelen kifogást emelni Bukasev elvtárs ellen, mivelhogy ő egy kétszínű ember: nyilvánosság előtt így beszél, magánbeszélgetésekben meg úgy. Egyszer például Lenint „pipogya Vologyának” nevezte. Már liberálisabb idők jártak, így Bukasevet nem rúgták ki az egyetemről. De párttagságit sem kapott, titkárnak sem választották meg, és a Komszomolból ugyan nem zárták ki, de azért a jellemzésébe bekerült a csúnya eset. Szó sem lehetett többé semmiféle nagy karrierről, a rádióban is a legalacsonyabb besorolású riporterként dolgozott: élmunkásokról, kohászatról és magas tejhozamokról tudósított. Hivatali beosztása és fizetése nagyon lassan emelkedett, amíg egyszer csak, és méghozzá szinte mintegy véletlenül, újra felmerült előtte a párt-szexuális vonal lehetősége. Valahol összeismerkedett a külügyminiszter-helyettes lányával, és ekkor már nem szalasztotta el az alkalmat. Megnősült, belépett a pártba, és gyors iramban kezdte behozni, amit elmulasztott. Akkoriban vesztünk össze, útjaink szétváltak. Én másként gondolkodó, ellenzéki lettem, kizártak az írószövetségből, sőt le is akartak csukni. Ljoskával épp az ellenkezője történt: pályája gyorsan ívelt felfelé, politikai kommentátor lett a tévében, külföldre utazgatott valamiféle fontos megbízatásokkal, sőt úgy hallottam, bekerült abba csoportba, amelyik Brezsnyev könyveit írta. Magától értetődő, hogy nem találkozgattunk azokban az években Moszkvában. És íme itt, Münchenben, összefutottunk. A HAWAII-SZIGETEK – Hát szia! – mondta barátságosan, és kézfogásra nyújtotta a kezét, amit talán nem kellett volna észrevennem. Az igazat megvallva vannak ugyan elveim, de nem ilyen színpadias mozdulatokra vonatkoznak. Így hát kezet fogtam vele, és megkérdeztem, hogy került Münchenbe. – Csak úgy – mondta, változatlanul mosolyogva. – Eljöttem szétnézni, hol és mit lehet venni. Kedvem támadt egy kicsit piszkálódni vele, ezért megkérdeztem, hogy lehet az, hogy nem elég neki, amit a GUM-ban megvehet. – A GUM-ba, barátocskám – mondta kioktatóan és cinikusan –, azok járnak, akik ízetlen ételeket esznek, rosszul öltözködnek, és akiket vernek a rendőrségen. Aztán meg hosszú sorok is vannak, én meg nem szeretem a sorban állást. Apropó, nem tudod, merre vannak itt a videokazetták? Mondtam, hogy nem, és megkérdeztem, mit keres itt tulajdonképpen. – Nem érdekes – legyintett –, csak kicsinyes intrikák. – Én meg azt hittem, nagypolitikával foglalkozol. – A nagypolitika éppen hogy csupa kicsinyes intrikából áll – kontrázott. Rövid csönd következett. Hogy lehet, kérdeztem aztán, hogy ő, egy ilyen nagy fejes, nem fél itt a tömegben tolongani, ahol bárki megfordulhat. – Nem, cimbora, nem félek. Itt, a vásárlók között vannak néhányan, akik le sem veszik rólam a szemüket, és jobban vigyáznak az én életemre, mint a sajátjukra. – Azt akarod mondani, hogy a ti embereitek itt vannak? – kérdeztem, a „ti” szót külön kihangsúlyozva. – Hát igen, a mieink és... – nevette el magát –, és a tieitek is. Figyelj, sietsz valahová? – Nem – mondtam. – Miért? – Ne dobjunk be egy korsó söröcskét? – Annak ellenére nem félsz velem mutatkozni, hogy a tieitek figyelnek téged? – Drága barátom – mondta némi gőggel –, biztosíthatlak arról, hogy a veled való érintkezés semmi kárt nem okozhat nekem. De rád nézve sem veszélyes. – Mit lehet tudni, kicsoda-micsoda vagy te – igyekeztem továbbra is kellemetlenkedni –, hisz nem tudhatom, milyen feladattal érkeztél. – Bármilyennel is jöttem – válaszolta, és nem sértődött meg –, nyugodt lehetsz, piszkos ügyekkel nem foglalkozom. Erre vannak más megfelelő emberek, akiket, mellesleg, én nem is ismerek. Beültünk a kocsimba, és abba az Angol-parki sörözőbe vittem, ahol nemrég Rudival ittunk. Egy-egy pintet kértünk, akárcsak akkor. Bukasev rendelt. Feltűnt, hogy noha akcentussal, de teljesen hibátlanul beszél németül. A pincér a bajorok rövid, térd alatt csatos bőrnadrágját viselte. „Jawohl!” – kiáltotta, miután végighallgatta Bukasevet, és már szaladt is a rendelésünkkel. Bukasev pedig kérdezősködni kezdett az itteni életemről: hogyan illeszkedtem be, kikkel érintkezem, és beszélek-e németül. Mondtam, hogy az én némettudásom sokkal rosszabb, mint az övé, csupán a hétköznapi tárgyú beszélgetésekben tudom úgy-ahogy megértetni magam. Bukasev továbbra is mosolyogva megjegyezte, hogy bármennyire is nehezen megy nekem a német, mégiscsak könnyebb nyelv, mint a jakut, amelyet, ha a sorsom más irányt vett volna, kénytelen lettem volna megtanulni. A továbbiakban még célzást tett arra, hogy sorsom alakulásában bizonyos szerepet ő is kénytelen volt vállalni, éspedig ő éppen hogy nem a „jakut változatot” támogatta. – A többiek azt támogatták? – kérdeztem. – Nem mindenki, de egyesek igen. – És te miért voltál ellene? – Három okom is volt rá, barátocskám – válaszolta szenvtelenül. – Először is, talán még emlékszel rá, fiatalkorom óta kész vagyok jót cselekedni ésszerű keretek közt. Másodszor, bizonyos gyengéd érzéseket táplálok irántad. Harmadrészt pedig, őszintén szólva, tetszik nekem, ahogy írsz. Az a véleményem, hogy dacára a sok butaságnak, amit elkövettél, igazán kár volna egy ilyen tehetséget a fakitermelésben hasznosítani. És győzködni kezdett, úgy tűnt, teljesen őszintén, hogy ne vesztegessem az időt és írjak. – És szerinted kinek írjak? – kérdeztem. – Az olvasóimtól elszakítottatok. – Na azért nem kell túlozni – mondta. – Egyesektől elszakítottunk, másoktól nem. Nagy a mi országunk, hosszú a határ, töméntelen ember utazik rajta keresztül, képtelenség ellenőrizni mindenkit, aki hoz-visz valamit. Én magam is egyébként legalább ötven-hatvan darabot átvittem a könyveidből. És most is jó néhányat felmarkolok majd. – Faramuci emberek vagytok ti, bolsevikok – mondtam. – Kiüldözitek az írókat, száműzetésbe kényszerítitek, és aztán ti magatok csempészitek vissza a könyveit. Hát nem tiszta idiotizmus? – Idiotizmus – ismerte be készségesen Bukasev. – Totál idiotizmus. De nincs mit tenni. A rendszer idióta, érted? Értetlenül meredtem rá. – Vagyis te is látod, hogy a rendszer idióta? – kérdeztem. – És akkor mi van, ha látom? – mondta. – Mi ebben a meglepő? A rendszer idióta, én meg ennek a rendszernek dolgozom, de nem kötelező, hogy én is idióta legyek. És mások sem idióták. Mindenki mindent ért, de semmit sem tudnak tenni. – Különös – mondtam –, ha mindannyian mindent értetek, miért ne kísérelhetnétek meg változtatni valamit a helyzeten? Hisz a hatalom a ti kezetekben van! – A hatalom, az igen. Csak hát az a kérdés, mihez kezdjünk vele? Na, most képzeld csak el, hogy tiéd ez a hatalom. Mihez kezdenél vele?! – Hú-húú! – üvöltöttem fel. Mellettünk éppen elsietett a pincér egy tucat korsóval, és ijedten sandított rám. – Hát ha én ezt a hatalmat csak egy hétre megkaphatnám, legelőször is szétkergetném a francba a pártotokat úgy ahogy van. – Eddig érthető – mondta Bukasev, szentségtörő kijelentésemen föl sem háborodva. – Jól van, szétkergetnéd, és aztán? – Nem tudom, mi van aztán – mondtam. – És nem is nagyon akarom tudni. De bármi lenne is, a ti dilettáns hatalmatoknál akármi jobb lenne. – No nézd csak! – pillantott rám a korsón keresztül. –Ahogy látom, megátalkodott antikommunista lettél. – A fenét! – ellenkeztem. – Nem lettem én semmi. Az úgynevezett kommunista ideálok ellen nincs semmi kifogásom. Szabadság, egyenlőség, testvériség, a különbségek eltörlése, az állam elhalása, mindenkitől képességei szerint, mindenkinek a szükségletei szerint... Mi köze ennek ahhoz, amit ti összetákoltatok? – Igazad van – törölte le a szájáról a habot. – Mondjuk ki egyenesen, nincs sok köze hozzá. De hiszen még hetvenévesek sem vagyunk. És a történelemben ez csupán egy pillanat. Igaz, persze, jó sokszor sikerült melléfogni, és csináltunk hülyeséget is épp eleget, mert hát siettünk és megpróbáltuk átugrani az összes közbeeső fejlődési fokot. De ez így nem megy. – De nem is mehet – vágtam rá. – Az utópia az csak utópia marad. – Hát azt honnan tudod, hogy utópia vagy sem? – Bukasev kiitta a sörét, és az asztalra tette a korsót. – Ha mindenen keresztülgázolva csörtetünk, akkor utópia. De ha mindent átgondolva lépésről lépésre haladnánk... – Figyelj – vágtam közbe –, mit hadoválsz nekem itt össze? Moszkvában mesélhetsz a televízióban, amit csak akarsz, és itt is hülyítheted a helyi bunkókat, de nem engem. Csak nem gondolod, hogy elhiszem, hogy egy szemernyit is hiszel a kommunizmusban? – Kedveském, én úgy általában semmiben sem hiszek –mosolyodott el. – Én nem hiszek, hanem gondolkodom. És nekem úgy tűnik, hogy van még valami esélyünk. – Esélyetek?! – szorult el a torkom a felháborodástól. –Mindazok után, amit műveltetek? Ugyan miféle esélyek? – Épp ezt magyarázom: valamilyenek. Aprók. Lehet, hogy szinte teljesen minimálisak, de vannak. Hé, testvér – kapta el a mellettünk elsiető pincér nadrágját –, dobj már ide még két söröcskét. – Jawohl! – reagált készségesen a pincér, és azonnal ugrott, kezét-lábát törte, hogy teljesítse a megrendelést. Csodálkozva néztem utána, és Bukasevhez fordultam. – Ljosa! – találkozásunk óta először szólítottam a keresztnevén. – Mi folyik itt? Hiszen te oroszul szóltál hozzá! Hogy a fenébe értett meg téged? – Tényleg? – hökkent meg. – Oroszul mondtam volna? Akkor ez biztos a mieink közül való. Nem érdekes, ne is törődj vele. Ez rád nem tartozik. A pincér hozott még két pintet, és letette az asztalra. – Gombolkozz már be! – mondta neki Bukasev gúnyosan. A pincér keze önkéntelenül a gomb felé mozdult. De rögtön észbe is kapott. – Ihferstéezi niht!2 – mondta élesen és odébb ment. – És ilyenekkel kell az embernek dolgoznia! – sóhajtott Bukasev. – Akármilyen semmiségen lebuknak. Na, figyelj, mondok neked valamit. Tudod, én sosem voltam idióta. Nem hittem mindenféle fennkölt zagyvaságban. És fölösleges is hazudnom neked, mert semmi értelme. És ha én esélyekről beszélek, akkor én ezt a dolgot végiggondoltam. És nem csak én. Tudom, hogy nagyon rossz véleményed van a vezetőinkről, de hidd el nekem, hogy ott is vannak emberek, akiknek jól forog az agyuk. Kiszaladtam a vécére. – Tudod mit – mondtam, amikor visszajöttem –, nem tudom, hogy jól forog-e az agyatok vagy sem, csak azt tudom, hogy ennek semmi, de semmi jelentősége nincs. A rendszer elrohadt, megkövült, és ezzel ti is tisztában vagytok, és úgysem vagytok már képesek semmiféle pozitív változtatásra. – No-no, öregem, éppen hogy ebben tévedsz! – vetette ellen váratlan hévvel. – Valamire azért képesek vagyunk. És valamit csinálni is fogunk. – Mit fogtok csinálni? – néztem egyenesen a szemébe. – Van egy-két ötletünk – mondta, miközben le sem vette rólam a tekintetét. – De az ügy komoly, magad is el tudod képzelni. Jó lenne elkerülni a hibákat egy ilyen soklépéses kombinációban. De ha előre nézhetnénk, mondjuk úgy ötven-hatvan évvel, és megtudhatnánk, hogy mi is lett ebből az egészből... – Azzal fürkészően rám nézett és felnevetett. Persze az utolsó kijelentésére felfigyeltem. Vajon csak úgy kiszaladt a száján, vagy konkrét célzás volt? Ha célzás, akkor mit akarhat tőlem Bukasev? Vártam tőle a téma további kifejtését, de mintha megfeledkezett volna róla, megint az életemről kezdett kérdezgetni, és egyúttal a sajátjáról is mesélt. Majd a nyári terveimről kérdezett, és nem tudtam eldönteni, hogy valamilyen hátsó gondolattal tette fel ezt a kérdést, vagy egyszerűen csak kíváncsiságból. Igyekeztem, hogy semmiképp se adjam ki magam, és csak annyit árultam el, hogy úgy általában pihenni szeretnék, és lehet, hogy a közeljövőben kiruccanok valahová... Mondjuk... Honoluluba szaladt ki a számon meggondolatlanul. – Honolulu! Hawaii-szigetek! – merengett Bukasev. –Hol mindenfelé jártam már, de speciel Hawaii-on még nem voltam. Valószínűleg nem rossz hely. Pálmafák, napfény, tenger és hawaii lányok hawaii gitárokkal... Figyelj, mikor láttad utoljára a volt szerelmemet? – Rég – mondtam. – Azt mondják, nagyon vallásos lett. – Ahogy múlik az idő, változnak az emberek – tértem ki a válasz elől. – Ez hülyeség – válaszolta. – Az emberek csupán a rajongás tárgyát cserélgetik. De eközben ugyanolyanok maradnak, mint voltak. Igaz is, akkor alaposan kibabrált velem ezzel a „pipogya Vologyával”. Már azt hittem, nem úszom meg. Na mindegy, örültem, hogy összefutottunk. Komolyan, nem vicc... Akarsz valakinek küldeni valamit Moszkvába? Persze lett volna kinek és mit küldenem, de semmiképpen sem vele. – Figyelj – mondtam. – Igaz, amit rólad beszélnek, hogy KGB-s őrnagy vagy? – Igen, valami olyasmi – ismerte be élvezettel. – Jobban mondva vezérőrnagy vagyok. És mit érdekel az téged? Csak nem gondolod, hogy azért találkoztam veled, hogy besúgjalak? Nem, barátocskám, nekem másfajta játszmáim vannak, én nagyban játszom. Odaintette a pincért, és minden ellenkezésem dacára az én sörömet is kifizette. Visszafele a tükörben észrevettem, hogy egy zöld Volkswagen követ minket, nem is nagyon igyekezett leplezni, a rendszáma viszont nem frankfurti, hanem kölni volt. Szóltam Bukasevnek, de leintett. – Ezek a mieink. Ne aggódj, nem téged követnek, hanem engem. Kérte, hogy München legdrágább szállodájánál, a Vier Jahreszeitennél tegyen ki. Fél lábbal már a járdán állva váratlanul megkérdezte, nem hívhatna-e fel alkalomadtán. – Hova telefonálnál, hiszen elutazom – mondtam. – Ja persze! – mondta. – Honoluluba. El is felejtettem. De hát csak nem örökre utazol el? – Miközben ezt mondta, megint fürkészően nézett rám. – Valamikor csak visszajössz, és még az is lehet, hogy kedved támad elmesélni nekem, hogy is élnek azok ott Honoluluban. Na jó, hívlak majd. Megvan a telefonszámod. Úgy látszik, többet tud rólam, mint gondoltam. Mellesleg ez nem izgatott különösképpen. Amikor elhajtottam a szállodától, megláttam a sarkon túl parkoló zöld Volkswagent. Hazafelé állandóan a visszapillantó tükörbe nézegettem, és néhány ellenőrző manővert is csináltam, elhagyatott mellékutcákba és zsákutcákba hajtottam be. A Volkswagen nem bukkant fel, és semmilyen más jelét sem vettem észre annak, hogy követnének. Útközben bekapcsoltam az autórádiót, ami állandóan a szovjet adó egyes programjára van beállítva. A flotta dolgozóinak kívánságműsorát közvetítették. Először a Bronzlovasból olvasott fel részleteket egy számomra ismeretlen előadóművész, majd a Nagyszínház zenekara adta elő Csajkovszkij balettjából a kishattyúk táncát. – És most – jelentette be a bemondó édeskés hangon –, a Szovjetunió népművészének előadásában következik egy ukrán népdal: – Handza-halacska! – mondtam fennhangon, és ördögöm volt. Amióta az eszemet tudom, az összes olyan koncerten, amely országom soknemzetiségű művészetének rendkívüli virágzását demonstrálta, mindig ugyanazokat a dalokat adták elő. Ha orosz dalt, akkor az biztosan a Széles völgyek vagy A Pityerszkaján véges végig volt, ha ukránt, akkor vagy a Natalka-poltavka, vagy épp ezt a bizonyos Handza. Handza szemeee joooj de széjp, Mikor velee rejám néjz, A szíívem is beleeremeeg, Be szeeretleeek én téjgedet, Nem tudom, miért, de valahogy mindig pont ezt a Handzát adták elő az összes ünnepi koncerten, lett légyen az pártkongresszus, a rendőrök napja vagy bármi ilyesmi, és ráadásul az előadónő mindig és mindenhol mintha egy és ugyanaz lett volna: magas, telt asszonyság, fekete bokáig érő bársonyruhában, dús kebleinél mély dekoltázzsal. Két karját eme keblekre helyezte, mint valami állványra, és ujjait begörbítve, huncutul hunyorogva infantilis mezzoszopránban dalra fakadt: Handza kishalaacskáám, Handza gaalambocskáám, Handza, ééjdes babááám... Uramisten, gondoltam, lehetséges, hogy ebben az országban tényleg soha semmi sem fog már megváltozni? TORONTÓI TELEFON Javában készülődtem, amikor váratlanul megszólalt a telefon, Kanadából hívtak. – Szia, öregfiú, Zilberovics vagyok. – Á, szia – mondom –, hogy s mint? – Sok a munka – feleli egyszerűen. – Te most ráérsz? – Hogy értve? Most vagy általában? – Hát, most és általában. – Tulajdonképpen van mit csinálnom. – Akkor hagyj félbe mindent, vegyél jegyet, és holnap itt légy nekem Torontóban! Javaslata egyszerűen elképesztett. – Mit képzelsz? – mondtam. – Édes öregem, te teljesen meghibbantál, vagy mi? Mi a fenének hagynék itt mindent, és mennék csak úgy ukmukfukk Münchenből Torontóba? Azt hiszed, nincs jobb dolgom, minthogy olyan messzeségekbe nyargalásszak? – Öregfiú, ez nem vitatéma. Torontóban rentelsz egy kárt, egy olyan közepeset, ami nem feltűnő, kimész a hájvéjre, ott a hatos exitnél lehajtasz, megteszel pontosan két májlt, és a sulderen meglátod, ott áll majd egy világoskék Chevrolet. A tetején antenna, a hátsó szélvédőn roló, a rendszám össze lesz sározva. Follozzad ezt a Chevroletet, ne menj hozzá túl közel, de ne is téveszd szem elől. Ennyi!3 – Idióta! – kiáltottam fel. – Mielőtt parancsokat osztogatsz, legalább megtanulnál úgy-ahogy oroszul beszélni. De ezeket a szavakat már csak a feleségem hallotta, a bolygó másik felén letették a kagylót. – Mi az? – kérdezte nyugtalankodva a feleségem. – Ki volt az? – Nem jöttél rá magadtól? Zilberovics, ki más. – És mit akart? Elmeséltem. A feleségem felkapta a vizet. Nem is annyira Zilberovics miatt, mint inkább miattam. Micsoda dolog ez! Mire fel? Lehet, hogy egyébként is örökre el kell válnunk, és alig néhány napunk maradt, de te ezt a pár napot is képes vagy bárkivel elfecsérelni, csak ne kelljen a családdal lenni. Csakis te vagy a hibás, magad hoztad olyan helyzetbe magadat, hogy ezek megengedik maguknak, hogy úgy kezeljenek, mint egy gyereket. Hogy oda ne rohanjak! Az ott a fejébe vette, hogy ő a világ közepe, és ha csak a kisujjával int egyet, te máris rohansz hozzá. Világos, hogy nem Zilberovicsról beszélt. Mondtam neki, hogy én magam is mélyen fel vagyok háborodva, és egyáltalán nem vagyok hajlandó minden füttyentésre reagálni, és magától értetődik, hogy szó sem lehet semmiféle torontói útról. Teljesen őszintén mondtam ezt és leginkább magamra voltam dühös, ugyanakkor meglepett, milyen különös lélektani hatás alá kerültem, a minket elválasztó fantasztikus távolság ellenére. Ez az erő valahogy hipnotizált, kibillentett az egyensúlyomból. Semmilyen valóságos, megmagyarázható ok nem kényszerített arra, hogy engedelmeskedjek neki, de képtelen voltam nem engedelmeskedni neki, csak ha kétségbeesett belső ellenállást tanúsítottam. Nem érthető? Megpróbálom egyszerűbben elmagyarázni. Zilberovics nem a maga nevében telefonált (saját egyénisége nem is volt), egy másik ember megbízásából tette. Ettől a másiktól nem függött sem a munkahelyem, sem az anyagi helyzetem, és egyáltalán semmilyen ügyem. Ha legalább felnéztem volna rá valamelyest, és ezért rohantam volna hozzá hanyatt-homlok, az utasítását követve... de hát erről szó sem volt. Sőt teljesen nevetségesnek tartottam azt az ambícióját, hogy a végső igazság birtokosaként lép fel. És mégis, amikor felszólított, hogy csináljam ezt vagy azt, valósággal lebénultam, és éreztem, hogy képtelen vagyok nemet mondani neki, meghaladja az erőmet. Most is ugyanez történt. Hogyan kellett volna reagálnom Zilberovics telefonjára? Voltaképpen sehogy. Valaki a fejébe vette, hogy hagyjak ott csapot-papot, és fejvesztve rohanjak valahová. Én meg úgy gondolom, hogy senkinek semmivel nem tartozom, még válaszolnom sem muszáj. Van nekem éppen elég dolgom. De piszkált valami, és azt súgta, hogy kínos lenne, ha egyáltalán nem reagálnék. Zilberovicsnak és az ő úgynevezett főnökének az utolsó szavain rágódtam, sőt részben a saját szavaimon is, mert a visszautasítás változatait fogalmazgattam gondolatban. A leggőgösebbel kezdtem (táviratilag): Utazzon az, akinek kell valami. Ez rövid volt, tömör, pontos és egyértelmű. De nem reális. Mert azt a szituációt, hogy Ő jöjjön énhozzám, egyszerűen lehetetlen elképzelni, azt viszont, hogy én menjek Őhozzá, elég könnyű elképzelni. Na de miért, miért, miért? Miért nem vagyok képes ellenállni ennek az embernek, akire semmi szükségem? – Mit járkálsz itt föl-alá, mint akit felhúztak? – kiáltott rám a feleségem. – Csak szívod azt a cigarettát, egyiket a másik után és motyogsz magadban! – Tényleg motyogok? – lepődtem meg. – Nemcsak hogy motyogsz, de pofákat is vágsz, meg fügét mutogatsz valakinek. Ha nem tudod egyszerűen elküldeni melegebb égtájakra ezeket a füttyentgetőket, válaszolj nekik valahogy udvariasan. Mondd azt, hogy megbetegedtél, hogy valamilyen konferenciára kell menned, hogy be kell fejezned a könyvedet. – Na, persze – bizonytalanodtam el –, ő pedig erre majd azt mondja: ugyan kinek kellenek a te könyveid?! – Hát, ha ezt mondja neked, akkor te is mondhatod neki: na és a tieid kinek kellenek? Pimaszságra csak pimaszsággal lehet válaszolni. Te magad sorolod magadat az utolsó helyre, ezért mások is ugyanoda sorolnak. Most is igaza volt, mint mindig. De amikor elment a bankba, biztos, ami biztos, csak úgy, felhívtam a repteret. Úgy volt, ahogy gondoltam, nincs közvetlen járat München és Torontó között, az meg, hogy frankfurti átszállással utazzak, mégiscsak túlzás. Mire föl kéne ilyen nehézségeket magamra vállalnom? Bár, ha józanul belegondolok, az átszállás nem is olyan nagy dolog csomagok nélkül. Ráadásul Frankfurtban volt egy, hogy is mondjam, intim magánügyecském, ami miatt csak úgy persze semmi pénzért nem indultam volna el. De ha egyszer két legyet lehet egy csapásra... AZ ÚJ LEONARDO DA VINCI Leopold Zilberoviccsal (családiasan csak Leo) a hatvanas évek elején ismerkedtem meg a húga, Zsanett révén, akivel akkoriban együtt tanultam az egyetemen. Akkortájt Leo az irodalmi (vagy talán pontosabban mondva irodalom körüli) körök egyik legfeltűnőbb alakja volt. A magas és hosszú hajú Leo, könyökén stoppolt, kitérdesedett, zsírfoltos sötét öltönyében fáradhatatlanul cikázott Moszkvában, és úgy tűnt, egyidejűleg van jelen az akkori idők legliberálisabb folyóiratainak szerkesztőségeiben és az Írók Házában, valamint az összes költői esten és premieren. Személyes ismeretségben volt minden kicsit is ismert költővel, íróval, kritikussal és drámaíróval, akiket lenyűgözött munkásságuk ismeretével és minden egyes művük szakavatott értelmezésével. Alkalomadtán mindenkinek tudott idézni egy tőle származó négysorost, vagy egy sort a regényéből, vagy akár egy rövid párbeszédet a drámájából, és az idézett szövegről olykor váratlan, de eredeti és a szerző számára feltétlenül hízelgő értelmezést rögtönzött. Nem emlékszem, mi volt a hivatalos foglalkozása (úgy rémlik, külsős irodalmi tanácsadó volt valahol), de fő hivatása a fiatal tehetségek felfedezése és gyámolítása volt. Rozsdaszínű, elnyűtt, zsírfoltos és egyéb koszréteggel is belepett aktatáskája mindig dugig volt tömve fiatal zsenik verseivel, prózáival, színdarabjaival és forgatókönyveivel. Ezeket a zseniket a legkülönbözőbb helyekről halászta elő és aztán reklámozta őket. Sok évvel később, amikor Nyugatra kerültem, számos irodalmi ügynökkel találkoztam, akik nagy ofiszokban ücsörögve küldözgették szét klienseik kéziratait a kiadóknak, vagyis kiterjedt és jövedelmező bizniszt folytattak. Zilberovics ugyanezt csinálta a mi körülményeink között, de minden haszonvágy nélkül. Sőt mi több, noha szegény volt, mint a templom egere, az általa felfedezett zseniknek még a kosztpénzét is kiegészítette, és még azt sem várta el, hogy majdan köszönetet mondjanak neki. Amint az általa felfedezett tehetség megjelent nyomtatásban, és nem volt már szüksége alamizsnára, hanyagolni kezdte Zilberovicsot, de Leo nem várt ellenszolgáltatást. Önzetlensége annyira tiszta volt, hogy sohasem tartotta magát önzetlennek. Amint az egyik tehetség dobta, azonnal talált egy másikat, belehabarodott és felkarolta. Mellesleg engem is felkarolt valaha. Egyszerre volt rajongóm, fegyverhordozóm és oktatóm. Szinte betéve tudott mindent, amit leírtam. Azokban az időkben, amikor gyakran kellett felolvasnom saját opuszaimat a legkülönbözőbb társaságokban, Leo mindig jelen volt. Meghúzódott valahol a sarokban, és aktatáskával a térdén figyelmesen hallgatott, amikor pedig egy hatásos szakaszhoz közeledtünk, vagy egy jól sikerült szójátékhoz, Leo már jó előre örült neki, mosolyogni kezdett, bólogatott, össze-összenézett a jelenlévőkkel, arra buzdítva őket, hogy figyeljenek, most aztán mi fog következni! Amennyiben a közönség elismerően reagált. Zilberovics arca felragyogott, és olyan büszkeségroham fogta el, mintha ő szült volna engem ilyennek a világra. Amikor most visszaemlékszem életemnek erre az időszakára, úgy vélem, az író számára természetesen az a legfontosabb, hogy rendelkezzen istenadta tehetséggel, de írói pályája legelején legalább annyira fontos, hogy találkozzon egy ilyen Zilberoviccsal. Bensőséges viszonyunknak Zilberoviccsal akkor lett vége, amikor találkozott Szim Szimics Karnevalovval.4 Amikor először meghallottam ezt a nevet, azt mondtam, hogy egy magára valamit is adó tisztességes íróval ez a név összeegyeztethetetlen. Ilyen neve lehet egy konferansziénak vagy egy könyvelőnek, de egy írónak soha. Akkor még elképzelni sem tudtam, hogy idővel megszokom ezt a nevet, és nemhogy normálisnak, hanem egyenesen jelentékenynek fogom majd tartani. Emlékszem Zilberovics első lelkendező beszámolójára a volt elítéltről, aki, miközben kazánfűtőként dolgozik egy óvodában, Leo kifejezésével élve lenyűgöző prózát ír. Ez az ember, miközben hatvan rubelt keres egy hónapban, rendkívül aszketikusan él, nem iszik, nem dohányzik és a legigényetlenebbül táplálkozik. Reggeltől estig ír (csak annyi időre szakítja meg az írást, amíg eszik, alszik és szenet dob a tűzre). Nem ad magának semmiféle engedményt, gyakorlatilag senkivel sem érintkezik, mert először is tart a besúgóktól, másodszor pedig minden perc drága neki. Ennek ellenére vele, Zilberoviccsal nemcsak hogy másfél órát beszélt egyhuzamban (amit Leo nyomatékosan hangsúlyozott is), hanem valamelyik írásából még fel is olvasott neki néhány oldalt. – Na, és milyen? – kérdeztem titkolt féltékenységgel. – Öregfiú – mondta ünnepélyesen Zilberovics –, bízhatsz az ízlésemben, egy igazi géniusz. És mindezt olyan hangon mondta, amiből nem volt nehéz rájönni, hogy noha én is bizonyos tekintetben olyan zseniféle volnék, de talán mégsem igazi zseni. Zilberovics akkoriban a Sztrominkán lakott az anyjával, Kleopátra Kazimirovnával és Zsanettal. Volt egy önálló kétszobás lakásuk. Ezt az akkoriban elképzelhetetlen luxust annak köszönhették, hogy Leo nagyapja, Pavel Iljics Zilberovics (pártbeli fedőnevén Szerebrov), a Honvédő háború hőse volt, ahol is – a Zilberovicsok későbbi nemzedékeinek nagy szerencséjére – meghalt. Ha a későbbiekben, lágerben halt volna meg, unokájának lakhatási viszonyai aligha lettek volna ilyen kedvezőek. Leo anyja és húga együtt lakott az egyik szobában, neki pedig volt így egy saját különálló szobája. A fal tele volt aggatva a szívéhez közelálló emberek portréival. A legnagyobb, régi felvételről kinagyított fotón Zilberovics nagyapja volt látható, úgy huszonöt évesen, Csapajev-bajusszal, bőrzekében és Mauser-pisztollyal az oldalán. A portrégyújteményben Zilberovics nagypapa volt az egyetlen katona. Az összes többi Leo kedvenc íróit ábrázolta, Csehovtól kezdve, és az én képemmel bezárólag. Gyakran találkoztunk ebben a szobában, itt olvastam fel neki első elbeszéléseimet. Meg hát nem csak én. Nemzedékem sok írója, költője megfordult itt, Okudzsavát is Zilberovicsnál láttam és hallottam először. Noha már a legelején kissé féltékeny voltam Zilberovics és Karnevalov kapcsolata miatt, mégsem hittem volna, hogy ilyen közel kerülhetnek egymáshoz. De összejöttek. Igaz, nem rögtön. Karnevalov, mindent összevetve, eléggé magának való ember volt, és nem egykönnyen engedte közel magához újdonsült ismerőseit. No de Zilberovicstól sem volt olyan könnyű megszabadulni, ha egyszer valakibe belehabarodott. Jött, telefonálgatott, felajánlotta a szolgálatait: szívesen elvisz, vagy elhoz valamit, sőt még kéziratgépelést is vállalt. Egy ízben, úgy éjjel kettő-három körül felhívott Zsanett: Leo eltűnt! Hét órakor elment és mind ez idáig nem került elő. Már telefonáltak a baleseti osztályra, az anyja az ájulás szélén van, Zilberovics nincs sehol. – És akkor mi van, ha nincs sehol? – mondtam. – Talán először megy későn haza? Mondta, hogy nem, de van egy olyan megállapodásuk, hogy ha sokáig elmarad, akkor fél tizenkettőig mindenképpen telefonál. Reggel felhívott Zilberovics, és megkért, hogy haladéktalanul menjek át hozzá. Kiderült, hogy az egész éjszakát Karnevalovnál töltötte. Az odaadta neki a regényét azzal, hogy elolvashatja, de nem viheti el. Zilberovics reggelig olvasta, és most olyan boldog volt, mintha a szerelmével töltötte volna az első éjszakát. – Öregfiú, hidd el nekem – Leo hatásszünetet tartott –, ez egy új Tolsztoj. Bevallom, ez a minősítés az elevenembe vágott. Ha mondjuk, teszem azt, Gogolnak, Dosztojevszkijnek, Csehovnak. vagy akár Shakespeare-nek nevezte volna Karnevalovot, ám legyen. De az a helyzet, hogy Tolsztojnak engem nevezett korábban. Érthető módon képtelen voltam azt feltételezni, hogy létezhet egyszerre két Tolsztoj is a földön, hát még megbékélni ezzel a gondolattal. Természetesen megkérdeztem Leót, miféle regényt írt ez az új Tolsztoj. Leo lelkesen közölte, hogy ez egy 860 oldalas regény, a címe: E-L-Z. – ELZ? – ámultam el. – A rendőrségről szól? – Hogy hogy a rendőrségről?! – komorult el Leo. – Miért, szerinted mi az ELZ? Előzetes letartóztatási zárka, nem? – Ja, persze, tényleg – mondta Leo –, de itt nem a rendőrségről van szó. És egyébként is, ez nem egyszerűen egy regény. Ez csupán egyetlen kötet az elgondolt hatvanból. Azt hittem, hogy rosszul hallok, ezért megkértem Leót, ismételje meg a számot. Megismételte. Ezek után rákérdeztem, nem volt-e véletlenül ez az új Tolsztoj már valamelyik diliház lakója. – Dehogynem – válaszolta Leo. – Nem is vártam mást – mondtam. – Ha egy ember azt veszi a fejébe, hogy megír hatvan darab egyenként úgy ezeroldalas regényt, akkor annak diliházban a helye. Minthogy Leo igen haladó nézeteket valló ember volt, felbőszülve kiabálni kezdett velem, hogy ilyen kijelentésekkel leginkább a KGB-nél kéne kereskednem, de a Szerbszkij Intézet5 orvosai között is tudnék találni hozzám illő barátocskákat. Ott megértenének engem. De ő a maga részéről egyáltalán nem érti, mi lelt engem. Nagyon csúnyán összekaptunk, bevágtam magam mögött az ajtót, és otthagytam, akkor úgy gondoltam, örökre. De nem először és nem is utoljára történt köztünk ilyen. Másnap Leo beállított hozzám egy üveg vodkával, mondván, hogy előző nap túlságosan elragadtatta magát. De amikor már eleget ittunk, megint csak hajtogatni kezdte a magáét a zsenijéről, és odáig fajult a dolog, hogy képes volt azt állítani, hogy ez az ember nem csak hogy Tolsztoj, hanem még egy Leonardo da Vinci is. Ez egy olyannyira eredeti ember, hogy regényeit, figyelembe véve azok rendkívüli nagyságát úgy terjedelmükben, mint tartalmukban, nem is regényeknek és nem is köteteknek, hanem sziklatömböknek nevezte el. – A nagy zóna – mondta Zilberovics –, összességében hatvan sziklatömbből fog összeállni. – Hogy jön ide a nagy zóna? – értetlenkedtem. Zilberovics elmagyarázta, hogy A nagy zóna az egész eposzfolyam címe lesz. – Na, mondom én, hogy lágertéma. – Hülye vagy! A lágerek, az a kis zóna. Megjegyzem, a kis zóna, úgy is mint a nagy zóna része, szintén benne lesz. – Értem én – mondtam. – Az ELZ pedig a kis zóna része. Jól mondom? – Hát, igen – mondta Zilberovics –, ez a középszerű gondolkodás tipikus példája! Az ELZ nem a kis zóna része, hanem az embrionális fejlettségi szinten lévő társadalomról szóló regény. – Micsoda-a-a? – kérdeztem. – Na, nézzük csak. De figyelmesen hallgass végig! –Zilberovics ledobta a zakóját a széktámlára, és fel-alá kezdett rohangálni a szobában. – Képzeld el, hogy te egy spermatozoid vagy. – Már megbocsáss – mondtam –, de nekem sokkal könnyebb azt elképzelnem, hogy te vagy egy spermatozoid. – Legyen – bújt bele az új szerepbe könnyedén Zilberovics. – Én vagyok a spermatozoid. Na már most, kilövellnek engem az életbe, de nem egymagamban, hanem kétszázmillió hasonszőrű, jelentéktelen, hosszú farkú ebihalacska tömegében. És az elején nem a jó kis melegházi körülmények közé kerülünk, hanem egy savas-lúgos környezetbe, amelyben csak egyetlenegynek adatik meg a túlélés. És íme, mind a kétszázmillió küzdeni kezd ezért az egyetlen helyért. És mindannyian elpusztulnak, kivéve azt az egyet. És ebból az egyből lesz a születendő ember. Megszületésekor megint csak azt hiszi, hogy egyedülálló a maga nemében, erre kiderül, hogy nem, megint csak egy a kétszázmillióból. – Micsoda hülyeség! – mondtam. – A földön nem kétszázmillió ember él, hanem négymilliárd. – Tényleg? – Leo megakadt, és értetlenül rám nézett. Azonban egyből rátalált a megoldásra: – A földön tényleg annyian vannak. De hát itt nem az egész földről van szó, csak a mi országunkról, amiért is az eposzfolyam A nagy zóna címet viseli. – Na ide figyelj – mondtam –, olyan zöldségeket hordasz itt össze, hogy még a fejem is belefájdult. Nagy zóna, ELZ, spermatozoidok... Van bármiféle közük ezeknek a fogalmaknak egymáshoz? – Nem érted? – kérdezte Leo. – Őszintén szólva, nem – mondtam –, nem értem. – Na jó – folytatta Zilberovics türelmesen. – Megpróbálom megmagyarázni. Az egész eposzfolyam, és minden egyes regény külön-külön is, a legkülönfélébb síkok sokaságából áll. Biológiai, filozófiai, társadalmi és politikai síkból. Természetes tehát a különböző fogalmak keveredése. És mindezeken túl, ez nagy társadalmi horderejű irodalom. Éppen ezért az ember anyaméhen belüli élete úgy van ábrázolva, mint egy előzetes letartóztatás. Az előzetes letartóztatásból az ember átkerül az életfogytiglani szabadságvesztésbe. És csak a halállal jön el a szabadság diadala. – Hát mit mondjak! – mondtam. – Az életet, különösen a mi konkrét történelmi viszonyaink között, tényleg tekinthetjük úgy, mint örökké tartó szabadságvesztést. És ezeket a spermatozoidokat úgy ábrázolja, mintha élő emberek lennének? – Természetesen – mondta Zilberovics. és rejtélyes okokból felsóhajtott. – Az átlagember azért küzd, hogy rabságba essen, és csak a vesztesek nyerik el a szabadságukat. Ez érthető, nem? – Persze, persze – mondtam. – így már többé-kevésbé érthető. Bár egy kicsit nyakatekert. De mondd csak, na csak úgy egyszerűen, ez a regény, jobban mondva mindezek a regények a szovjethatalom mellett vannak vagy ellene? – Ekkora hülyét! – csapkodta Zilberovics a combját. –Az csak magától értetődik, hogy ellene. Ha mellette lennének, csak nem gondolod, hogy beszéltem volna róluk egyáltalán! Nem szeretném, ha félreértenének, de amikor Leo belehabarodott ebbe a Leonardo Tolsztojba, és szaladgálni kezdett hozzá, meg állandóan csakis róla beszélt, úgy éreztem, mintha megcsalt volna hirtelen. Az a helyzet, hogy még a magam számára sem tudatosult, mennyire hozzászoktam, hogy Leo mindig kéznél van mint odaadó rajongóm, akit bármikor el lehet szalajtani cigiért vagy egy üveg vodkáért, és megfeledkezni róla, amikor nincs rá szükség. Megszoktam, hogy bármikor elmehetek hozzá, felolvashatok valami újat, és meghallgathatom a lelkendezését. De Leo akkoriban hirtelen nagyon megváltozott. Azért most is készségesen meghallgatott, mint azelőtt, sőt még dicsért is, de már nem úgy. Már nem azt mondta, hogy remek, zseniális, lenyűgöző, hanem jó, találó, nem rossz. Bezzeg Karnevalovnál! És már idézi is Karnevalovot. Sőt mi több, amióta Karnevalov bizalmasa lett, viszonyunkban részéről valamilyen uras leereszkedés jelent meg. Hát ezek az emlékek merültek fel bennem a repülőgépen Frankfurt és Torino között. A BESZKUDNYIKOVÓI GÉNIUSZ Akárhogy féltékenykedtem, bármennyire is próbáltam irigykedésemet olykor találó, néha viszont egészen lapos szellemességek mögé rejtetni, Zilberovics szemétdombon összeszedett újsütetű zsenije izgatta a fantáziámat. És amikor Zilberovics tüntetően fontoskodva közölte velem, hogy Szim Szimics az ő, vagyis Zilberovics személyes közbenjárásának köszönhetően beleegyezett, hogy fogadjon engem, a magam részéről meglehetős iróniával megköszöntem a megtiszteltetést, amelyben részesülhettem, és kifejtettem Zilberovicsnak, hogy rendszerint csak a magas rangú vezetők szoktak beleegyezni, hogy fogadjanak valakit, viszont holmi fűtők és hasonló kisemberek nem a beleegyezésüket adják, hanem kérik, hogy látogassák meg őket. – És egyébként is, épp elég zsenit láttam már – mondtam –, és nem érdekelnek túlságosan. De veled elmehetek puszta kíváncsiságból. Persze volt rá némi esély, hogy Zilberovics begurul, és nem visz magával, de őszintén szólva nem volt túl nagy a kockázat. Ismertem Zilberovicsot, mint a tenyeremet, tudtam, hogy szeretne elkápráztatni engem is, Szim Szimicset is, ezért mutat be egymásnak minket. Amíg a Leonardóját ajnározta, azért néha eszébe jutott, hogy én is érek valamit. Egyszóval, egy téli estén egy üveg Kubanszkaja vodkával felkerekedtünk, és elindultunk az isten háta mögé, Beszkudnyikovóba. Lekászálódtunk az elektricskáról a jégkéreggel borított peronra. A szúrós hó a képünkbe vágott, koromsötét volt (egyetlen ép lámpa sem volt), bűzlött egy megfagyott szemétdomb és még valami förtelem. Aztán a helyi kutyák ugatásától kísérve mindenféle sikátorokon és kátyúkon keresztül bukdácsoltunk át ott, ahol csak egy kötéltáncos kivételes egyensúlyérzékével lehetett megúszni a lábtörést. Végül megtaláltuk az óvodát, a rémes alagsort, amelyet átjárt az egérpiszok és a nyirkos ruha szaga. Hát itt, az alagsor egyik helyiségében lakott ez az újsütetű zseni, akit Zilberovics bálványozott. A helyiség hét-nyolc négyzetméter lehetett. A falon helyenként szakadozott, másutt nedves és penészes zöld tapéta. Jó magasan egy parányi ablak, ráadásul rácsos, mint egy zárkában. Az összes berendezés egy rozsdás vaságy, szürke darócpokróccal leterítve, festetlen konyhaasztal, kis szekrénnyel az edények számára, fiókjában egy saját készítésű, kézifűrész pengéjéből eszkábált kés, egy foghíjas alumíniumvilla, és egy szintén alumíniumbögre, belekarcolva a tulajdonos Sz. K. monogramja. A tisztálkodószerek egy tetőbádoggal bevont polcon álltak, amelyet egykor világoskékre festettek, de a festék már majdnem lekopott róla. A polcon egy tenyérnyi tükörcserép hevert, egy borotva csonkja (pengetartó fej pengével, nyél nélkül), borotválkozópemzli (csak a pamacs, nyele nem volt), egy üres konzervdobozban szétázott szappandarab, de olyan fekete és olyan büdös, amilyet még a szovjet boltokban sem akárki képes megtalálni. A szemközti sarokban lévő apró ikonon kívül a falon semmiféle dísz nem volt. Volt még két lámpa. Egy csupasz villanykörte a plafonon, a másik egy – fogjuk rá –, asztali lámpa. Valójában nem is lámpa, hanem valamiféle drótból csavart otromba konstrukció, újságpapírral úgy-ahogy körbetekerve, rajta égésfoltok. Meg kell még említeni a két kopott hokedlit, az éjjeliszekrényt és egy nagy lelakatolt vasalt ládát. A sarokban az ajtónál egy kézmosó tartály, alatta alumíniumlavór. Volt még egy fogas is, rajta egy szénporral átitatott pufajka lógott. A másik, kicsit tisztább párját a házigazda viselte éppen. Volt rajta ezenkívül még egy vattanadrág és egy kalucsnis nemezcsizma. Magas növésű volt, de görnyedt, arca beesett, fogain fémkorona. – Szimics, bemutatom a barátomat. Megjegyzem, veled ellentétben ő tagja az írószövetségnek – mondta hangosan Zilberovics a tőle megszokott bizalmaskodó modorban. Szimics bizonytalanul felém nyújtotta a kezét, és „Jó napot!” helyett azt mondta: –Jó. És közben gyorsan és gyanakvóan végigmért, ahogy általában a lágerjárt emberek szokták. Állítólag a modern repülőgépeken van egy speciális lokátorrendszer, amely azonosítja a szembejövő repülőt: ellenséges vagy nem. A volt elítélteknél ez nem egy műszer, hanem az évek során kifejlesztett érzék. Van némi alapom rá, hogy azt gondoljam, Szimics nem tekintett idegennek. Bár ahhoz képest, hogy ismeretségünk kezdetén voltunk, eléggé furcsán viselkedett. Látható irónia nélkül, de mégis kicsit csipkelődve kérdezgetni kezdett: – Ön tehát ezek szerint egész egyszerűen hivatalosan írónak számít? Még papírja is van arról, hogy író? – Hát, igen – mondtam –, annak számítok. És még papír is van róla. – És a könyveit egyenesen nyomdagépen írja, vagy hogyan? – Nem – mondom –, ugyan. Van egy „Erika” írógépem, és azon írok, így ni: kop-kop-kop. Zilberovics érzékelte, hogy beszélgetésünk rossz irányt vett és közbevágott: – Szimics, és te ezzel a tollal írsz, itt ni? Csak most, amikor ezt megkérdezte, vettem észre az asztalon a lámpa melletti talpas tintatartót, benne egy rágott végű vastag fa tollszárral. Utoljára valahol a szűzföldeken láttam ilyet egy kolhozirodán. – Igen-igen – mondta Szimics kihívóan rám pillantva. –Bizony ezzel írok. – Szimics – mondta Zilberovics. – De hisz én ajándékoztam neked egy töltőtollat. Az hol van? – Ja, a töltőtoll. – Kihúzta az asztalfiókot és kivett onnan egy „Szojuz” feliratú műanyag tokot. – Mondd, miért írsz ezzel az ócskasággal? – kérdezte Zilberovics. Őszintén szólva, engem is idegesített néha Zilberovics modora, de adott esetben, nekem úgy tűnt, nem mondott semmi különöset. Szimics mégis váratlanul dühbe gurult, úgy nézett szegény Zilberovicsra, mintha fel akarná nyársalni a tekintetével. – Ilyen ócskasággal – mondta gyűlölettel a hangjában –, sőt még ócskább ócskasággal, sőt lúdtoll ócskasággal íródott az egész világirodalom. Nem írógéppel, nem erikával és nem marikával, hanem ezzel ni, pont ilyen ócskasággal. Aztán mégiscsak megenyhült, még azt is megengedte Zilberovicsnak, hogy kinyissa az üveget. Igaz, ő maga jóformán nem is ivott belőle, a nagyját mi pusztítottuk el Zilberoviccsal. Ráadásul a házigazda bögréjét adtuk kézről kézre. És ömlesztett sajtot meg hagymát haraptunk hozzá. Nekem úgy tűnt, kialakult már köztünk egyfajta kapcsolat, de amikor Zilberovics arra kérte Szimicset, olvasson fel valamit, újra felbőszült, és miközben tekintetével meg tudta volna ölni Leót, bizonygatni kezdte, hogy nincs mit felolvasnia, mert ő egyáltalán nem ír semmit. És ha néhanapján egy-két gondolatot mégis papírra vet, azt kizárólag a maga kedvéért teszi. Úgy látszik, mégsem bízott bennem. Ellenben Zilberovicsban olyannyira megbízott, hogy még vasalt ládájának égető titkát is feltárta előtte. A titok pedig az volt, hogy éppen ebben a magtárlakattal lezárt ládában őrizte a megírt sziklatömböket, mind a harmincat, és a még meg nem írt negyvenhétnek a vázlatát. Ezt persze Zilberovics (a titkok nagy őrzője!) még rögtön azon a hóviharos éjjelen megosztotta velem, amikor a jeges kátyúkban botladozva visszafelé vánszorogtunk az elektricskához. – Na, most megértetted? – kérdezte izgatottan Zilberovics. – Felfogtad végre, hogy Szimics egy géniusz? – Mister Zilberovics – fordultam hozzá –, lenne szíves elmesélni nekem, a szeszbarátságunkra való tekintettel, hogy milyen a kapcsolata a női nemmel? – Hogy érted ezt? – Leo megtorpant, és felém fordította a sötétségben kéken fénylő arcát és hosszú orrát. – Úgy értem, hogy a te külső adottságaiddal, és ilyen jeles ormányszerszámmal, amely, ha igaz a legenda, utal a test egyéb részeinek méreteire, szóval minek futkosol állandóan zsenik után, miközben nőcik után is szaladgálhatnál? Valld be őszintén, pedo vagy, vagy impo? – Na, jól figyelj! – mondta Zilberovics. Hiába fogta össze magán a kabátját, reszketett a hidegtől. – Miért kell neked okvetlenül mindent tudnod? – Nem kell, csak érdekel – mondtam. – De nem muszáj felelned. – Persze, hogy nem muszáj – mondta –, de akár felelhetek is. Vagy vissza is kérdezhetek. Hát te meg tudod nekem magyarázni, hogy minek az az egész, és mi jó van a nőcikben? – Hát ilyen nincs! – mondtam kissé elképedve. – Lehet, hogy nincs bennük semmi jó, de érdekes a dolog. A természet szava. De te ennyire hülye lennél? – húztam fel magam. – Tényleg nem érted? – Nem – mondta Zilberovics. – Nem értem. Azt hiszed, hogy nem vagyok normális? Normális vagyok. Mindenem működik, és mindent ki is próbáltam. Na igen, kellemes, no. De mindössze ötpercnyi élvezetért rengeteg a macera előtte is, meg utána is. – Ezek szerint nem akarsz nőcikkel bíbelődni? – Nem akarok – rázta meg a fejét Zilberovics. – És zsenikkel akarsz? – Zsenikkel akarok. – Hát te hülye vagy! – mondtam neki. – Te vagy hülye – vágta rá Zilberovics. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor Zilberovics magánélete felől érdeklődtem. A VEZÉR ÉS A CSORDA Nem akarom most itt elmesélni Szimics egész történetét, elég jól és elég sokan ismerik. Karnevalovról több ezer, vagy talán több tízezer cikk, disszertáció és monográfia született már. Sőt néhány dokumentumfilm is készült róla, meg egy játékfilm is (igaz, elég gyenge). Az én nemzedékemből mindenki jól emlékszik, hogy amint Karnevalovot elkezdték külföldön publikálni, egyből világhírű lett. Az egész szovjethatalom – az írószövetség, az újságírók, a KGB, a rendőrség – élet-halál harcot vívott vele, de semmire sem jutottak. A legeslegelején, amikor az első sziklatömbjét közzétette, a hatalom egyszerűen megzavarodott. Ez arra az időszakra esett, amikor kormányunk elkezdett a Nyugattal kacérkodni, mert arra számított, hogy tud ott valamit venni és lopni, ezért a Szolzsenyicinnel és másokkal történt kellemetlen históriák után az írókkal a legkisebb botrányt is igyekezett elkerülni. Ezért utasításba adták, hogy Karnevalovval humánusan járjanak el. Elbeszélgettek vele, és felkérték, hogy gyakoroljon önkritikát az Irodalmi Újságban, és ígérje meg, hogy nem publikál többet Nyugaton. Így hát, amikor először rendelték be a nyomozótiszthez, még szépszerivel beszéltek vele. Kiderült, hogy a nyomozó nagy tisztelője a sziklatömbök szerzőjének és irodalmi tehetségének. – Én persze nem vagyok szakember – mondta a nyomozó –, csak egy egyszerű olvasó, de nekem nagyon tetszett a regénye. Voltak részek, ahol még sírtam is. – Közben szipogott, és törölgette a szemüvegét, így mutatta, hogyan is sírt. – Csak az a kár, hogy a regény nagyon alkalmatlan időben jelent meg. Máskor üdvözöltük volna, de most, amikor a nemzetközi helyzet fokozódik, az ellenségeink naná hogy azon fáradoznak, hogy alantas célokra használják fel a regényét. Hogy ez ne következhessen be, a nyomozó indítványozta, hogy késedelem nélkül a leghatározottabban lendüljenek ellentámadásba a nemzetközi imperialisták ellen az Irodalmi Újság hasábjain. Szimics megígérte, hogy megteszi, de amint hazaért, oda helybe, a kazánházba összehívott egy sajtótájékoztatót külföldi újságíróknak. Tartott egy nagyhatású beszédet a kommunizmus és a kommunisták ellen, akiket hol harácsoló kommunistáknak, hol harácsolóknak nevezett. A hatás elképesztő volt. Szimics egy csapásra híres lett, úgy is mint a világ legjobb írója, és mint hős is. Az egész világ erről a vakmerő oroszról kezdett el beszélni. Ám előbb-utóbb a hírverés elcsöndesült, és a hatalom már azt tervezgette, hogy amikor majd teljesen elül körülötte a zaj, lecsap rá. Ám Szimics nem volt ostoba, késedelem nélkül publikálta a következő sziklatömböt. Ez még nagyobb port vert fel, és esetleges letartóztatása sokkal nagyobb nemzetközi botrányt okozhatott volna, mint a csehszlovákiai vagy az afganisztáni bevonulás. A hatalom mindennel próbálkozott már. Felajánlották neki, hogy utazzon el békében. Ám ő jól emlékezett, mi történt Szolzsenyicinnel, és nemcsak hogy nem tette ezt meg, hanem azt a felhívást intézte a világhoz, hogy ne legyenek hajlandók őt befogadni, ha a harácsolók esetleg azt találnák ki, hogy erőszakkal kiebrudalják az országból. A hatalom egész egyszerűen nyüszített, nem tudták, mitévők legyenek. A letartóztatást nem lehetett keresztülvinni. Karnevalov rajongói (ezek pedig ezrével bukkantak fel), szemmel tartották tevékenységét és a hatalom ténykedéseit. A hatalom attól tartott, hogy Karnevalov nyílt letartóztatása még lázadáshoz is vezethet. Egy esetleges autóbaleset túl átlátszó lett volna. Nem maradt más, csak a titokban végrehajtott kitoloncolás, de hogyan és hova, mikor az összes nyugati kormány megtagadja a befogadását? Na, a KGB ekkor hajtotta végre a következő igazán eredeti és ragyogóan megszervezett akciót. Szimicset este tizenegykor a legnagyobb titokban tartóztatták le. A rokonokat elszigetelték, kikapcsolták a telefont, de nemcsak nála, hanem az összes szomszédjánál is. A sajtóba nem is szivárgott volna ki semmi, ha nem hajt el mellettük véletlenül, éppen akkor az UPI hírügynökség tudósítója, aki látta, hogy Szimicset kivezetik a házból, és betuszkolják egy fekete kocsiba. De amíg leellenőrizte ezt az információt, amíg átküldte távírón, Szimicset már ki is lökték ejtőernyővel egy repülőgépből Hollandia fölött. Amint az a későbbiekben ismeretessé vált, a holland rendőrség, amikor felfedezte területén ezt a nem mindennapi deszantost, megpróbálta még aznap éjjel áttuszkolni őt Belgiumba, de a belgák valahogy megneszelték a készülő hadműveletet, összevonták a határon seregeiket, és visszatuszkolták. Mit volt mit tenni, a hollandok kénytelenek voltak jó képet vágni az elvesztett játszmához. Reggel az ország kormánya nyilatkozatot tett közzé, hogy noha Hollandia nem rendelkezik jelentős területekkel, azért akad majd egy kis hely Karnevalov úr íróasztala számára. Mellesleg néhány nap múlva Karnevalov kifejezte óhaját, hogy Kanadába szeretne áttelepülni, mivel a természeti környezet ebben az országban hasonlít legjobban a szülőhelyére. Úgyhogy az ügy végül is mindenki számára megnyugtatóan végződött. Úgy tűnik, kissé eltértem a tárgytól és olyasmit mesélek, amit nélkülem is mindenki jól tud. Pedig nekem egészen más a dolgom. Tulajdonképpen egyáltalán nincs is semmiféle dolgom, egyszerűen csak felidézem kapcsolatunk néhány momentumát, nem is mindig a legfontosabbakat, időnként olyanokat, amelyeknek jóformán nincs is közük egymáshoz. Ne feledjük, megismerkedésünk az olvadás időszakára esett, ahogy a későbbiekben elnevezték. Minden olvadozott és mindenki kezdett felolvadni. Még a valamikori táborjárt elítéltek is. Még Szim Szimics is, aki pedig a legzárkózottabb volt a zárkózottak között. A későbbiekben is gyakran megfordultam nála. Zilberoviccsal is, és Zilberovics nélkül is. Szimics végül, amikor már rájött, hogy nincs semmi hátsó szándékom, bízni kezdett bennem, és nemcsak a ELZ-ből, hanem a többi sziklatömbből is elolvashattam egyes fejezeteket. Amíg ő átment szenet lapátolni a kazánházába, én mohón faltam az oldalakat a konyhaasztalánál. Mellesleg, már akkor felfigyeltem a ELZ egyik fejezetére. Hosszú, körülbelül százoldalas fejezet volt, és kilógott az egész elbeszélésből. A szerző írja is, hogy ez nem a könnyed olvasmányok kedvelőinek, hanem csakis kutakodó olvasónak való. A „kutakodó” szót Szimics természetesen Vlagyimir Dal értelmező szótárából merítette, amelyet rendszeresen forgatott, és munkája során gyakorta fel is használt. Nos, én eléggé „kutakodónak” bizonyultam, türelmesen végigolvastam az egész fejezetet, ami igazából nem egy regény fejezetére, hanem leginkább egy tudományos értekezésre hasonlított. A vezér és a csorda volt a címe. Ebben ismét előkerült a nevezetes spermotozoid, amely a kétszázmillióból egyedül verekszi át magát valahová a francba. És ott állt a tétel, hogy a természet az összes élőlényt, kezdve a spermatozoidoktól egészen a magasabb rendű állatokig két csoportra osztja, csordára és vezérre. Részletesen foglalkozott a bárányok, a farkasok, a ludak és a fókák viselkedésével, és a szerző minden ott talált törvényszerűséget természetesen az emberi társadalomra vonatkoztatott, ahol ez a természetes felosztás vezérre és csordára szintén érvényes. Pontosan ennek kapcsán zajlott le első komoly vitánk Szimiccsel. Épp visszajött a kazánházból és a szoba közepén állva árpakását evett fatálból. Engem nem kínált meg, de bevallom, nem is lettem volna képes enni belőle. Mondtam neki, hogy nagyon tetszett, amit írt, de azért az állatvilág és az emberi társadalom között lényegi különbségek vannak. Noha az embereknél szintén létezik csordaszellem, azonban mégiscsak erősebben fejlettek az egyéniségre jellemző tulajdonságok és a szabadságra való törekvés, és egyáltalán, magyaráztam, az emberek nem kötelesek vakon engedelmeskedni a természetnek, az emberi társadalom alapja a pluralizmus kell, hogy legyen. Ez a „pluralizmus” szócska akkoriban jött divatba a köreinkben, mindenki használta, ha kellett, ha nem. Én is meggondolatlanul kottyantottam el. Akkor még nem tudtam, hogy ez a leggyűlöletesebb szó Szimics számára. Szavaim annyira kihozták a sodrából, hogy egész testében remegni kezdett, félrenyelte a kását és majdnem megfulladt. – Pluralisták! – üvöltötte. – De hát ők még a harácsolóknál is rosszabbak! Fogalmad sincs, mit fecsegsz itt össze. Példának okáért vegyük a vadludak raját. Nahát, ha ezek repülnek valahová, mindig van egy vezérük. És ha nem lesz vezérük, hanem pluralisták lesznek, akkor szétrepülnek a szélrózsa minden irányába, és egytől egyig elpusztulnak. – Na látod, ez pont nem egy szerencsés példa – vetettem ellen. – A vadludaknál ugyanis nem teljesen így van. Először az egyik vezeti a csapatukat, majd egy másik. Van egy ilyen vadlúd-demokráciájuk. – Szarokráciájuk! – ordította Szimics. – A demokráciában semmi jó nincs. Tűzvész idején az összes demokrata és az összes pluralista keresi azt az egyet, aki kivezeti őket a tűzből. Ezek az agyondicsért demokráciák már régóta bomlásnak indultak és egyre jobban hanyatlanak, belesüppedtek a fényűző életbe és a pornográfiába. De a mi népünkhöz ez nem illik. A mi népünk mindig kiválasztja magából azt az egyet, aki tudja, hogy merre kell menni. Akkor sejtettem meg először, hogy ez az egy számára őt magát jelenti. Sokan mondják most, hogy akkor változott meg annyira, amikor Nyugatra került. Én meg azt mondom, hogy mindig is ilyen volt. Emlékszem, egyszer Afganisztánról beszélgettünk – mellesleg akkor is árpakását evett –, és azt mondtam, hogy ez egy borzalmas háború. Ő meg erre azt mondta, hogy borzalmas, de szükséges. Mert amikor majd elkergettük a harácsolókat, úgy is szükségünk lesz arra a kijáratra, hogy összeköttetésünk legyen az Indiai-óceánnal. – Szimics – mondtam neki –, addig is, amíg az Indiai-óceánhoz vezető kijárat izgat, előbb rendbe tehetned inkább egy kicsit a saját alagsori kijáratodat. Legalább deszkákat tennél le, mert olyan sártenger van, hogy bele lehet fulladni. Az ilyen viták persze ritkák voltak. És általában véve mind a sziklatömbjei, mind a magatartása annyira lenyűgözött, hogy Szimicset mindenki fölé helyeztem, és rettentő félszegen viselkedtem a jelenlétében. LIRAI KITÉRŐ A SZAKÁLLRÓL Leginkább az ejtett ámulatba vele kapcsolatban, hogy a hiúság legkisebb árnyéka is hiányzott belőle, ahogy az a törekvés is, hogy publikálják, híres legyen, honoráriumot kapjon, jó lakásban lakjon, vagy hogy jobban táplálkozzon és öltözködjön. Ezért nagyon meglepődtem, amikor Szimics – már a hírnév küszöbén – kezdett gondot fordítani a külsejére, és még szakállt is növesztett. A szakálláról egyébként az volt a véleményem, hogy nem áll jól neki, sőt ellentétes a lelki alkatával. Ám a későbbiekben el kellett ismernem, hogy ebben az esetben is egész pontosan tudta, hogy mit csinál. Tévedhetetlenül tudta, mikor kell szakállat viselni, és mikor nem. Ha még mint fűtő szakállat növesztett volna, hosszút vagy rövidet, az aligha hoz neki bármi hasznot. Esetleg csak annyit, hogy Beszkudnyikovo lakosai a város bolondjának tekintették volna. Az efféle hírnévért, érthető módon, soha nem vállalta volna fel azokat a kényelmetlenségeket, amelyek a szakáll viselésével járnak, pláne, ha figyelembe vesszük akkori kötelezettségeit, hiszen ez tűzvédelmi szempontból sem lett volna igazán veszélytelen. De amikor elérkezett a hírnév, és vele együtt a rajongók és újságírók serege, amikor beköszöntött a címlapfotók és televíziós interjúk ideje, a szakáll már kapóra jött, meglett a szerepe. Tévéképernyők millióin megsokszorozódva lenyűgöző hatást keltett. Megjegyzem, egy egész tanulmányom van a szakállról, minden érdeklődő megtalálhatja a világ szinte összes könyvtárában. De akik lusták könyvtárba járni, azoknak röviden összefoglalom, hogy mély meggyőződésem szerint a haladó eszmék és tanok terjesztésében, illetve a szellemi térhódításban miért játszik olyan fontos szerepet a szakáll. Véleményem szerint a marxizmus soha nem tudta volna meghódítani a tömegeket, ha Marxot annak idején – még akár erőszakkal is – megborotválják. Lenin, Castro vagy Komeini nem tudtak volna forradalmat csinálni csupasz arccal. Természetesen néha bajszosaknak, sőt bajusz nélkülieknek is sikerült egyik vagy másik országban a hatalmat megkaparintani vagy területeket meghódítani. De még egyetlen szakálltalannak sem sikerült prófétaként hírnévre szert tennie. Nem árt megjegyezni, hogy szakáll és szakáll között is nagy különbség van. A szakáll viselőjének még az utánzás árnyékát is el kell kerülnie, hogy kitűnjön a sorból. Soha sem szabad olyan szakállt növeszteni, amelyet marxinak, lenininek, Ho Shi Min-inek avagy tolsztojinak lehet nevezni. Ebben az esetben ugyanis előfordulhat, hogy nem a próféták közé sorolják be az embert, hanem csupán a követők közé. Jól tudta ezt Szim Szimics is, de az optimális megoldásra nem talált rá azonnal. Eleinte túlzásba vitte, és olyan hosszú szakállt növesztett, hogy néha, ha nagyon sietett, belebotlott. Ez kényelmetlen is, meg értelme se sok volt, mert a közeli felvételeken kilógott a filmkockákból. Kénytelen volt levágni belőle, és azóta az számít valódi karnevalovi szakállnak, amely éppen hogy fedi a térdet. Egyesek megkérdezhetik tőlem, nem szentelek-e túl sok figyelmet a szakállnak, hisz a prófétának, bármennyire is különcködik, mégsem a külseje a lényeges, hanem a gondolatai és az eszméi. Ezt az általánosan elterjedt tévhitet sok éve igyekszem eloszlatni, az igazat megvallva teljesen eredménytelenül. A próféták gondolatai és eszméi csak másodrendűek. A próféta mindenekelőtt nem az értelemre hat, hanem a hormonháztartásra, amihez igenis a szakállra, és a hozzá kapcsolódó gesztikulálásra. fintorokra és grimaszokra van szükség. A szexuálisan felajzott tömeg téved, amikor azt hiszi, hogy magáévá tette azokat az eszméket, amelyekért érdemes templomokat rombolni, csatornát építeni és felebarátaikat megsemmisíteni. Érdekes, hogy miközben a próféták felszabadítják a tömegek szexuális energiáját, ők maguk nagyon gyakran impotensek, és nőies hangon beszélnek. Mellesleg Szimicsre ez az állítás csak részben vonatkozik. Igaz, hogy a hangja magas, de ahogy hallottam, a többi dolog mind teljesen rendben van nála, és éppen ez az, ami ellentmondott a koncepciómnak, és ami miatt nem tudtam igazi prófétának tekinteni. A VŐLEGÉNY Azért számolok be ilyen összevissza az eseményekről, amelyeknek kénytelen-kelletlen tanújává váltam, mert azok után, amit át kellett élnem, elvesztettem azt a belső képességemet, hogy megkülönböztessem a múltat és a jövőt. Szimics nemcsak híres lett, hanem azonnal mindenki elismerte. Csak szuperlativuszokban volt szabad beszélni róla, a legcsekélyebb kritika nélkül. Házassága után felesége, Zsanett előtt pedig már végképp nem lehetett olyasmit kijelenteni, hogy mondjuk nekem nem tetszett Szimics valamelyik mondata vagy egy sorocskája. Bármi, amit Szimics tett, olyannyira és feltétel nélkül nagyszerű volt, hogy még a „zseniális” jelző is kevésnek bizonyult. Mellesleg Zsanett nem értékelte azonnal. Jól emlékszem, hogy Szimics nemcsak meglepett, hanem meg is rendített azzal, hogy első látásra belehabarodott Zsanettbe, és azonnal elhatározta, hogy az ELZ-jével csábítja el, és személyesen el is vitte neki egy barna szalagos irodai irattartóban. Zsanett akkor nagyon kritikusan fogadta az ELZ-t, de most már persze egyáltalán nem emlékszik erre. – Magyarázd már el nekem – mondta akkor –, minek ír ilyen hosszan, és miért olyan szárnyaszegett, gerinctelen és sérült az összes hőse? Ezek miben hisznek, és merre mutatnak utat? Miért festi le olyan sötét színekkel az egész életünket? Nem létezik, hogy nem tud benne semmi jót találni. Persze, mindenki tudja, hogy voltak hibák és visszaélések is. és a párt nyíltan beszélt is erről. De végtére is nem unalmas mindig ugyanarról ugyanazt írni?! Elvégre nem csak rossz dolgok történtek. Hisz mennyi új város, gyár, erőmű épült... Már jóval azelőtt is hallottam ilyesmiket Zsanettől. Igaz, korábban nagyobb meggyőződéssel mondta. De ekkoriban már benne is felmerültek bizonyos kételyek a „mi ügyünk” igazát illetően. Egyes eszméktől a maga számára is észrevétlenül eltávolodott, ugyanakkor még nem jutott el az újakhoz. Úgy emlékszem, mintha ma történt volna, hogy egy alkalommal a Sztrominka utcában találtam magam, és mivel egy fillér se volt nálam, úgy döntöttem, beugrom Zilberovicshoz, oda se szólok előtte. Felértem a harmadik emeletre, és Zilberovics ajtaja előtt beleütköztem egy tetőtől talpig fehér lenvászon emberbe: vászonnadrág, vászonzakó, fogporral kitisztított vászoncipő, és a harmincas évek elejére jellemző sildes vászonsapka (jó ég tudja, hol szerezhette). – Szim Szimics, szervusz! – köszöntöttem. Valahogy furán nézett rám, mint aki nem tudja, hová is tegyen, és válasz nélkül, lassan, tapogatózva, mint egy vak, elindult lefelé a lépcsőn. Kleopátra Kazimirovna nyitott ajtót. Szörnyen izgatott volt, és suttogva mesélte, hogy alig egy perce „ez a madárijesztő” megkérte Nyetocska (így hívta a lányát) kezét. – De hát ez egyszerűen arcátlanság! – kelt ki magából. – Nincs semmiféle egzisztenciája, és tetejébe ennyi idősen! A korával kapcsolatban csak úgy megjegyzem, Szimics mindössze negyvennégy éves volt akkor, bár jóval idősebbnek nézett ki. Kleopátra Kazimirovna közölte, hogy Leo nemsokára hazaér, Nyetocska pedig a szobájában van, azzal elvonult a konyhába. Zsanett pamutköntösben ült az ablakpárkányon, és az utcát nézte (valószínűleg látni akarta, ahogy Szimics távozik a házból). Egy üveg algériai bor állt a szoba közepén lévő kerek asztalon felbontatlanul, mellette egy manikűrkészlet kis vörös bársonytokban. Zsanett általában nem beszélt nekem magáról, de most váratlanul megeredt a nyelve, és részletesen elmesélte, hogy érkezett meg Szimics, mennyire izgatott volt, milyen lassan kortyolgatta a teáját, és sehogy sem akart elmenni, végül felállt és régimódian felajánlotta neki a kezét és a szívét. Amikor visszautasította az ajánlatát, Szimics dühbe gurult, és biztosította, hogy ezt a döntését még keserűen meg fogja bánni, mert hamarosan világhírű lesz. – El tudod képzelni? – izgatott volt és felindult, de ugyanakkor valamiféle furcsa, rá nem jellemző bizonytalanság érződött a hangjában. – Világhírű! El tudod ezt képzelni?! – El – mondtam röviden. – Hogyhogy?! – lepődött meg. – Több tízezer vagy több százezer író van a világon, és mindegyik arra számít, hogy világhírű lesz. – Hát igen – mondtam –, mindegyik arra számít. De akad köztük, aki nem hiába számít rá. Hisz olvastad a könyvében, a kétszázmillió spermatozoidból csak egy verekszi át magát és egyből lesz ember. – Úgy gondolod, hogy pont a ti Szimicsetek lesz ez az egyetlenegy? – kérdezte gúnyolódással leplezve kétkedését. – Nagyon kitartó – válaszoltam kitérően. – Ez egy őrült – mondta. – Tudod, mit hordott itt össze nekem? Hogy ő majdhogynem cári származású. Pont ő, ez a micisapkás aktakukac?! Gondolom, réges-rég elfelejtette, hogy ezt mondta, én meg soha nem szánnám rá magam, hogy az eszébe juttassam. ÁJDENTIFIKÉJSÖN? A 4-es úton haladtunk, és pontosan követtük a megadott utasítást: elöl az összesározott rendszámú világoskék Chevrolet ment, mögötte én a bérelt Toyotával. Az instrukciókhoz híven igyekeztem tartani a távolságot, nem közelítettem meg túlságosan, de nem is tévesztettem szem elől a másik kocsit. Arra gondoltam, vajon mivel foglalkozik a kanadai rendőrség, hogy nem szúrja ki a szemét ez a besározott rendszám, mert a kifakult fűből ítélve jó rég nem lehetett eső Torontó környékén. És persze Szimicsre gondoltam, a furcsa hóbortjaira és a különc szokásaira, és erre az idióta kémesdi játékra, ami miatt le kell függönyözni a kocsi ablakát, és be kell sározni a rendszámot. – Tisztára olyan, mint Joe, a fürge cowboy – mondtam magamnak, mivel az a vicc jutott eszembe, amikor egy cowboy azt képzelte magáról, hogy senki sem tudja elkapni, mert hogy senki nem is akarta elkapni. Az elöl haladó kocsi sofőrje értette a dolgát. Végig egyenletes sebességgel haladt, nem csinált hirtelen manővereket, és jó előre indexelt. Egy kisváros után, amelyet, ha jól emlékszem Lawrenceville-nek hívták, nagy, drótkerítéssel akkurátusan elkerített fenyőerdő kezdődött. A drótkerítés mentén megtettünk még néhány kilométert, amikor a Chevrolet sofőrje jobbra indexelt. Az erdőbe vezető útban csupán az volt a feltűnő, hogy szinte alig lehetett észrevenni. Ám az erdei út legelején a kerítésen egy nagy fehér tábla lógott a következő felirattal: ATTENTION!!! PRIVATE PROPERTY! TRESPASSING STRICTLY PROHIBITED! VIOLATORS WILL BE PROSECUTED!6 A Chevrolet vezetőjére ez a figyelmeztetés szemmel láthatólag nem vonatkozott. Egy murvával felszórt száraz úton megtettünk még néhány kilométert, míg végre egy zöld vaskapuba ütköztünk, amelytől jobbra is, balra is ugyanolyan zöld vaskerítés húzódott és beleveszett az erdőbe. Jobban mondva, csak én ütköztem ebbe a kapuba a Toyotámmal. A Chevrolet előtt kinyílt a kapu, az én orrom előtt viszont pont be tudták csukni. Persze meglepődtem, mégsem adtam jelét, hogy türelmetlen lennék, inkább szemügyre vettem a kaput, amely fölé ívesen egy széles vaslemezt helyeztek, rajta nagy betűkkel a következő állt oroszul: BOLDOGHALMA Korábban is hallottam már, hogy Szimics így nevezte el a birtokát. Még el sem szívtam a cigarettámat, amikor a kapu újra kinyílt és én behajthattam. Ám nem jutottam messzire. A kapu mögött ugyanis még egy sorompó és egy csíkos őrbódé is volt, ahonnan két kubáni kozák lépett ki, egy fehér bőrű és egy néger, mindkettejüknek csüngő bajsza volt, és hosszú kard lógott az oldalukon. Ahogy jobban megnéztem, kiderült, hogy a fehér ember nem más, mint Zilberovics. – Adjisten! – mondtam neki. – Hát te meg minek rittyentetted így ki magad? – Van önnél valamilyen ájdentifikéjsön? – kérdezte, semmiféle jelét nem adva annak, hogy megismert volna. – Nesze neked ájdentifikéjsön – mondtam, és fityiszt dugtam az orra alá. A néger a kardjához kapott, Zilberovics pedig összevonta a szemöldökét. – Fel kell mutatni az ájdentifikéjsönt – ismételte. A néger ezalatt felnyitotta a csomagtartómat, de mivel a pótkeréken kívül semmit sem talált benne, mindjárt le is csukta. – Ide figyelj, Leo – mondtam Zilberovicsnak dühösen. – Tizenhat órát voltam úton miattad, hagyjál békén az idióta vicceiddel. – Ájdentifikéjsön nélkül nem megy – hajtogatta makacsul Leo, és a négerre sandított, aki nem túl barátságos tekintettel közeledett felém. – Na jó – mondtam megadóan. – Ha annyira ragaszkodsz hozzá, hogy ezt a furcsa játékot játsszuk, nesze, az irataim – és odaadtam neki kinyitva a jogosítványomat. Figyelmesen áttanulmányozta. Nem kevésbé alaposan, mint ahogy a szigorúan titkos intézmények bejáratánál szokták. Egymás után többször is összehasonlított engem az igazolványképpel és az igazolványképet velem. És csak mindezek után tárta ölelésre a karját. – No, isten hozott, öregfiú! – Menj a pokolba! – kitéptem a kezéből a jogosítványomat és ellöktem magamtól. – Na jól van, jól van, ne szívd mellre – mondta hátba veregetve. – Magad is jól tudod, hogy a KGB vadászik Szimicsre, és azok bárkinek az arcát lekopírozzák, olyan maszkot készítenek, amilyet csak akarnak. Na menjünk. Mindjárt harapunk valamit a megérkezés örömére. Hé, Tom! – fordult a néger kozákhoz angolul. – Állítsd be a kocsiját valahova az istálló mellé. A BIRTOKON A birtok, amelynek területén találtam magam, valami olyasmire emlékeztetett, mint a malejevkai Alkotóház vagy a kormányszanatórium Barvihban, ahová egyszer egészen véletlenül kerültem. Az udvarház egy hosszú kétemeletes épület volt. Félkör alakú oszlopos lépcsőfeljárója előtt egy meglehetősen nagy, vörös téglával kikövezett, négyzet alakú tér volt, amelyből sugarasan minden irányba aszfaltozott, fiatal nyírfák között futó sétányok ágaztak szét. Az udvarháztól balra néhány takaros lakóépület volt kis ablakokkal, tőle jobbra meg egy kis templomocska állt három szerény hagymakupolával, és az udvarházzal átellenben is voltak még valamilyen épületek a távolban. Még távolabb pedig egy tó csillogott a lenyugvó nap sugaraiban. A téren megpillantottam egy csíkosra festett póznán egy fatáblát, rajta a CCCP feliratot. – Az a Szi-Szi-Szi-Pi ott mit jelent? – kérdeztem Zilberovicstól. – Miféle Szi-Szi-Szi-Pi? – értetlenkedett. – Hát mi van odaírva az oszlopra? – Ja az? – nevetett fel Zilberovics. – Te is jókat tudsz kérdezni, öregfiú! Lám csak, mit tesz, ha egy emigráns hozzászokik a latin betűkhöz. Ez oroszul van, öregfiú, nem angolul: Esz-Esz-Esz-Er. – Csak nem a szovjet határról loptátok? – Dehogyis, Tom csinálta. Na jó, majd később mindent megértesz. Egy nőnemű lény nekünk háttal állva, alul is, fölül is igen kivágott piros kötényruhában egy krizantémokkal beültetett virágágyást locsolt egy tömlőből. Formátlanabb testet még életemben nem láttam. Alapjában véve másból sem állt, csak egy hatalmas fenékből és minden más mintha onnan ágazott volna szét, csak úgy véletlenszerűen. Zilberovics faképnél hagyott, odalopakodott ehhez a fenékhez, és mindkét kezével belemarkolt. – Jaj, uramisten! – sikított föl a fenék gazdája és megfordult, s így kiderült, hogy egy szeplős, parasztos arcú ifjú menyecske. – Maga az, uraság? – mosolygott elég ostobán. – Maga furton fúrt tréfál, aztán Tom meg éngöm kérdez, honnét van rajtam az a sok kék folt. – Hát gyere csak be hozzám, majd én mind bepúderozom – szellemeskedett Zilberovics, barátságosan megpaskolta, és hozzám fordult: – Ő a mi Sztyepanyidánk, Sztyosa. Tom felesége, aki ennek a műalkotásnak – és újra megpaskolta a műalkotást –, nem tudott ellenállni. – Ej, uraság, de hisz maguk mind egy szálig nagy kanok – mondta Sztyosa továbbra is mosolyogva –, semmi mást nem vesznek észre az asszonyokon. Továbbmentünk, és szóvá tettem Leónak, hogy úgy látszik, megváltozott a nemi kérdéshez való viszonya az elmúlt időszakban. – Dehogyis – jött zavarba Leo. – Nem változott meg. De tudod, itt mindentől olyan elszigetelt az ember, olyan egyhangú az élet, hogy néha kell egy kis felüdülés. – És mondd, Tom ilyenkor hová teszi a szemét? – Sehová – válaszolta Leo hanyagul. – Nagyvonalú. Már a lépcsőnél jártunk, amikor egy újabb lény jelent meg, és azonnal a mellemre ugrott. Egy jól megtermett farkaskutya volt. Már azt hittem, hogy ütött az utolsó órám, amikor megéreztem, hogy az orromat nyalogatja. – Pluska! – kiáltott rá Zilberovics, és lerángatta rólam a kutyát. – Micsoda egy dög vagy, te ördögfajzat! Hát milyen egy kutya vagy te? Nem hiába nevezett el Szimics Pluralistának. – Pluralistának? – kérdeztem vissza csodálkozva. – Hát igen – mondta Zilberovics. –Válogatás nélkül nyal-fal mindenkit. Igazi pluralista. De hogy meg ne bántsuk, mi Pluskának hívjuk. Pluska nyomában a lépcsőn egy orosz szépség jelent meg, dús világosszőke hajfonatát gondosan a feje köré csavarva hordta, piros selyem kötényruhát, batisztkendőt, szattyánbőr kiscsizmát viselt. – Uram-teremtőm, kit küldött nekünk az ég! – tekintett rám onnan fentről sugárzó mosollyal. Zsanett volt az. Könnyedén leszaladt a lépcsőn, és háromszor, ahogy az orosz hagyományokat tiszteletben tartó külföldiek között szokás, összecsókolóztunk. – Egy csöppet sem változtál – mondtam Zsanettnak. – Nincs időm rá – mondta. – Itt mindenki napi tizenhat órát dolgozik. Te viszont megőszültél és meghíztál. – Igen-igen – ismertem el szomorúan. – Ami igaz, az igaz. – Na, menjünk, költsük el közös ebédünket, nézzük, mi jóval tart minket az Isten. Felmentünk a lépcsőn, és egy tágas oszlopos előcsarnokba jutottunk. Szemben egy szőnyeggel borított széles lépcső vezetett egy dézsába ültetett fikuszhoz, jobbra kétszárnyú üvegajtó nyílt, amelyet belülről valami tarkával függönyöztek le, az ajtó fölött feszület lógott. Zsanett keresztet vetett. Zilberovics levette kubáni kucsmáját, és szintén keresztet vetett. Meglepődve láttam, hogy teljesen kopasz. – Te meg hogyhogy nem vetsz keresztet? – sandított rám Zsanett. – Harcos ateista vagy? – Ugyan, dehogy – mondtam. – Nem harcos, csak komolytalan. Az étkezőben egyenesen Kleopátra Kazimirovna karjaiba futottam bele, aki alaposan elhízott az évek során, akárcsak én. Sötétzöld ruhát, valamivel világosabb kötényt, és fehér főkötőt viselt. Leo felakasztotta a kardját az ajtónál egy kampóra. Mindnyájan elhelyezkedtünk egy hatalmas, tizenkét személyes terítetlen tölgyfa asztal egyik végében. A székek is tölgyfából készültek. Kleopátra Kazimirovna már hozta is a scsit egy vasfazékban a szomszédos konyhából, Zsanett közben kiosztotta a fatálakat és fakanalakat. – Mit iszunk, kvaszt vagy kompótlevet? – fordult hozzám Zsanett. – Miért, ez az egész választék? – kérdeztem rosszat sejtve. Zilberovics rálépett a lábamra, és rám kacsintott. – Szeszes italt nem tartunk a házban – mondta szárazon Zsanett. – Ja, persze – mondtam –, persze, hogy nem tartotok. Én viszont igen. Már nyúltam is a diplomatatáskámért, amelyben egy üveg német Gorbacsov vodka lapult, még a frankfurti reptéren vásároltam. – Ebben a házban egyáltalán nem isznak alkoholt – állította meg Zsanett a mozdulatomat. „Édes jó istenem!” – gondoltam bánatosan, de nem szóltam semmit. Zilberovics megbökte a térdemet. Megértettem, és kvaszt kértem, mert egy kicsit már elfelejtettem, milyen is az íze. Mivel a scsi meglepetésemre tökéletesen ízetlennek bizonyult, tekintetemmel keresgélni kezdtem az asztalon. – Szükséged van valamire? – kérdezte Zsanett. – Igen – feleltem –, sóra, ha szabadna. – Sót nem használunk, mert Szim Szimics cukorbeteg, és sótlan diétán van. – Á, tényleg?! – mondtam csalódottan. – Nem is gondoltam volna. Én meg éppen hogy sós diétán vagyok. – Na persze – nevette el magát jóindulatúan Zsanett. –Sós és alkoholos diétán. – Úgy van! – helyeseltem. – Azon kívül dohányoson is. – Apropó – jegyezte meg Zsanett –, az egész házban tilos a dohányozás. – Nem gond – nyugtattam meg –, most jó idő van, kint is rágyújthatok. A scsi után tejben főtt árpakását szolgáltak fel, annál nem annyira érződött, hogy sótlan. Kleopátra Kazimirovna részletesen kikérdezett a németországi életemről, a feleségemről és a gyerekekről, hogy élünk, mit csinálunk. Elmeséltem, hogy a fiam reálsúléban tanul, a lányom pedig gimnáziumban, én dolgozom, a feleségem pedig segít nekem és bevásárol. – Megtanult vezetni? – kérdezte Kleopátra Kazimirovna. Mondtam, hogy nem, nem tanult meg, biciklivel jár. – Biciklivel? – kérdezett vissza Zsanett. – De hát az kényelmetlen. Felfújja a szél a ruhát, vagy beleakadhat a kerékbe. Biztosítottam róla, hogy ez a veszély nem fenyegeti a feleségemet, mert farmerban biciklizik. – Farmerban? – hökkent meg Zsanett. – Megengeded, hogy farmerban járjon? – Nem kér tőlem engedélyt – mondtam. – Mellesleg semmi rosszat nem látok a farmerban. – A mi Nyetocskánk nagyon szigorú lett – jegyezte meg Kleopátra Kazimirovna büszkén, vagy talán bocsánatkérően. – Igenis, szigorú vagyok – mondta keményen Zsanett. –A nő viselje azt, amit az Isten rendelt neki. Erre megjegyeztem, hogy a rendelkezésemre álló információk szerint Isten meztelennek teremtette a nőt, ami pedig a farmert illeti, manapság mindenki hordja, férfiak is, nők is és hermafroditák is. Lett volna még mondanivalóm ezzel kapcsolatban, de Zilberovics úgy rálépett a lábamra, hogy majdnem felkiáltottam, így inkább témát váltva udvariasan megkérdeztem, miért nem látni a házigazdát. – Már vacsorázott – mondta Leo. – Később kijön, vagy inkább én nézzek be hozzá? Zsanett összenézett az anyjával, Leo pedig szívből felnevetett. – Szim Szimics vacsora után nem foglalkozik ügyekkel – mondta Zsanett. – Úgy! – fojtottam vissza nemtetszésemet. – De hisz én nem a saját ügyemben utaztam ide. – De ő vacsora után semmiféle üggyel nem foglalkozik – ismételte meg Zsanett. – Sem a magáéval, sem a máséval. – Igen-igen, öregfiú – erősítette meg Zilberovics. – Most semmiképp sem fogadhat téged. Éppen Dal értelmező szótárából tanul régies szavakat, aztán Bachot fog hallgatni. Alvás előtt mindig Bachot hallgat, Bach nélkül nem tud elaludni. Eltoltam a kását és felálltam: – Már megbocsássanak... Elsősorban maga, Kleopátra Kazimirovna, és te is, Zsanett, de én ezt a bánásmódot egyszerűen nem értem. Nem én tolakodtam magukhoz vendégségbe. Nekem nincs fölösleges időm. Távoli, és meglehet, hogy nagyon is veszélyes utazás előtt állok. Csak azért utaztam magukhoz, mert Leo annyira erősködött. Egész éjjel nem aludtam, tizenhat órán keresztül utaztam ide magukhoz, és még át is kellett szállnom! – Jól van, jól van, öregfiú, ne lovald annyira bele magad. – Zilberovics megragadta a kezemet, és próbált visszanyomni a székre. – Jól van, persze, sokat utaztál, persze hogy elfáradtál. Majd most pihensz. Amíg Nyetka megágyaz neked, dumálunk egy kicsit... – Megint rám kacsintott, és a diplomatatáskám felé sandított. – Lefekszel, kialszod magad, aztán holnap meglátjuk. Valahonnan föntről halk zene hallatszott. Zeneértő lévén rögtön felismertem Bach Das wohltemperierte Klavier című darabját. FEHÉR LOVON Az az átkozott Zilberovics! Nem volt neki elég az egy üveg Gorbacsov, amit hoztam, még egy 0,75-ös Bourbont is előkerített utána, mondván, hogy az amerikaiak a Bourbont tartják a világ legjobb italának. Csakhogy ők ezt a legjobb italt jócskán felhígítják szódával, mi pedig töményen ittuk, csak sós uborkát haraptunk hozzá. Kétségtelen, hogy nagy ostobaság, sőt szentségtörés egy ilyen italt felhígítani, de azért talán mégsem kellett volna vodkával keverni. Nagy nehezen kinyitottam a szemem és körbenéztem. Egy matraccal letakart priccsen feküdtem, valami fura helyiségben, ami börtönzárkára is, szerzetesi cellára is emlékeztetett. Az egyik sarokban ikonszekrény, a másikban lavór és kézmosó tartály (csak nem ugyanaz, amit több mint húsz évvel ezelőtt láttam Szimicsnél az alagsorban?). A magasan lévő parányi ablakon förtelmes hangok szűrődtek be. Valami vadbarom püfölt egy dobot, és fülsüketítően fújt egy sípot. Micsoda pofátlanság! Ki vetemedik ilyesmire hajnalok hajnalán? A szememhez emeltem az órát és majdnem elájultam. Húsz perc múlva dél, és én még mindig húzom a lóbőrt. És mindezt abban a házban, ahol a házigazda és az összes segítője reggeltől estig szorgoskodik! Istenem, minek is ittam annyit? Hát miért nem tudok én úgy inni, mint a rendes emberek, mint egy átlag amerikai? Öntök egy kicsit a pohárba, azt is szódával hígítom, és nyugodt, amolyan kiegyensúlyozott beszélgetést folytatok Dantéról vagy az adóról. Mellesleg, a mi beszélgetésünk is érdekes volt a maga módján. Leo az elején fontoskodott és titkolózott, de aztán amikor már alaposan benyakalt, egy-két dolgot mégis csak kikotyogott az itteni életükről. Nagyon zárkózottan élnek. Szimics naponta huszonnégy oldalt ír. Néha a dolgozószobában ír, néha pedig a birtokon járva dolgozik. Menet közben jegyzetel a noteszébe. Teleír egy oldalt, a földre dobja, oda se néz, hova esik, Kleopátra Kazimirovna és Zsanett pedig rögtön fölkapja, és sorrendbe rakja. Az események elébe vágva megemlítem, hogy utóbb láttam, hogyan is zajlik ez. Szimics járkál a notesszel, a felesége és az anyósa pedig csendben követik. Amikor elhajítja a soron következő lapot, azok felkapják, és ott helyben elolvassák. Zsanett egy egyfokozatú skálán azonnal értékeli is a leírtakat. „Zseniális!” – suttogja, hogy meg ne zavarja Szimicset. Volt idő, amikor pont így értékelte Lenint is. Még az egyetem alatt, emlékszem, elkértem tőle Lenin valamelyik brosúráját (úgy rémlik, Az állam és a forradalom volt). Hát abban majdnem minden sor mellé oda volt írva a „zseniális” szó a margóra. Azért a Gorbacsovot és a Bourbont mégsem érdemes keverni. A fejem szörnyen hasogatott, még az a gondolat is átfutott az agyamon, hogy ideje lenne felhagyni az ivással. Sőt ott helyben meg is fogadtam, hogy abbahagyom. Csak most még nagyon kéne inni valamit a másnaposság ellen, aztán tényleg végleg abbahagyni. A dob csak pergett, a síp visított, nem hagyta, hogy összeszedjem a gondolataimat. Felálltam a hokedlire, és felhúztam magam az ablakig. Kinéztem, és nem hittem a szememnek. A ház előtti téren pont a csíkos CCCP-táblás pózna alatt egy szovjet katona állt talpig egyenruhában, géppisztollyal a vállán. Kétségbeesetten megráztam a fejemet. Mi az ördög ez? A szovjet hadsereg behatolt Kanadába vagy már szellemeket látok? Arrébb Tomot, a négert láttam egy szaxofonnal, és Sztyepanyidát egy dobbal, ami még a fenekénél is nagyobb volt. Ha jól értettem, nem játszottak, hanem csak hangoltak. Aztán két orosz szépség jelent meg tarka kötényruhában és kendőcskében. Egyikük nagy kerek kenyeret tartott a kezében, a másik egy sótartót kistányéron. Aztán... Nem értettem pontosan, mi is történt ezután. Először azt hiszem, egy harang kondult meg, aztán Tom fújt valami bravúrosat, Sztyepanyida pedig ütötte a dobot. Ebben a pillanatban a távoli épületek felé vezető fasoron egy csodás lovas jelent meg fehér lovon és fehér öltözékben. A szaxofon dalolt, pergett a dob, az eb a láncát rángatta és ugatott a lépcsőfeljárónál. A ló tört volna előre, dobálta a fejét, a zablát harapdálta, a lovas visszafogta és lassan, de feltartóztathatatlanul közeledett, akár a végzet. Mint már mondtam, talpig fehérben volt. Fehér huszárköpeny, fehér zeke, fehér nadrág, fehér csizma, fehér szakáll, az oldalán pedig hosszú kard volt fehér hüvelyben. Szélesre tártam az ablakot, és kidugtam a fejem, hogy jobban lássak és halljak. Amikor alaposabban megnéztem a lovast, ráismertem Szim Szimicsre. Arca átszellemült és szigorú volt. Amikor Szimics az őr közelébe ért, a szaxofon és a dob elhallgatott. Szimics hirtelen hátranyúlt, tett egy mozdulatot a kezével, és a napfényben megcsillant a feje fölött a hosszú, keskeny kard. Úgy tűnt, mintha a szerencsétlen katona fejét készülne lecsapni. Ijedtemben behunytam a szemem. Amikor újra kinyitottam, azt láttam, hogy a katona feltartott kezekkel áll, géppisztolya a földön hever, de Szimics még mindig a feje fölött tartja a kardot. – Felelj! – hallottam meg zengő hangját. – Miért szolgáltad a harácsoló hatalmat? Felelj, ki ellen fogtál fegyvert? – Bocsáss meg, atyuska! – felelte a katona Zilberovics hangján. – Nem saját akaratomból szolgáltam, ama sátánfajzat harácsolók kényszerítettek. – Esküvel fogadod-é, hogy a jövőben csakis nékem szolgálandasz és állhatatosan harcolandasz a harácsoló kommunisták és az élősködő pluralisták ellenében? – Igenis, atyuska, fogadom, hogy csak tetégedet szolgállak a te összes ellenséged ellenében, megvédelmezem Oroszhon határait a mi népünk összes gyűlölséges ellenségitől. – Csókold a kardot! – parancsolta az atyuska. Zilberovics térdre ereszkedett és ajkát a kardhoz érintette, Szimics pedig átléptetett a képzeletbeli határvonalon, a túloldalon két szépséges leányzó (ekkor már nem voltak kétségeim afelől, hogy Zsanett és Kleopátra Kazimirovna alakította őket) kenyérrel és sóval köszöntötte. Szimics elfogadta a köszöntést, csókra nyújtotta a leányzóknak a kezét, majd megsarkantyúzta a lovát, és elvágtatott az egyik oldalsétányon. Ezzel láthatólag véget ért a ceremónia. A résztvevők szétszéledtek. Miközben a nadrágomat húztam, Zilberovics úgy ahogy volt, egyenruhában és géppisztollyal, benézett hozzám a cellába. – Még mindig alszol, öregfiú! – mondta szemrehányással. – Még a próbánkat se láttad. – Láttam – válaszoltam. – Mindent láttam. Csak nem értem, mit jelent ez az egész. – Mit lehet ezen nem érteni? – mondta Zilberovics. –Nem is kell érteni. Szimics gyakorol. – Csak nem abban reménykedik, hogy fehér lovon tér vissza? – kérdeztem gúnyosan. – Reménykedik, öregfiú. Persze, hogy reménykedik. – De hát erre még gondolni is nevetséges. – Nézd, öregfiú – Zilberovics a pontos kifejezést keresgélte. – Annak idején egy alagsorban találkoztál Szimicscsel, koldusszegény volt és éhezett, és nem volt semmi mása, csak egy ládája telis-tele sziklatömbökkel, ami senkinek sem kellett. Számodra akkor is nevetségesnek tűntek a tervei. Most pedig láthatod, hogy neki volt igaza, és nem neked. Miért ne tételezhetnéd fel, hogy most is messzebbre lát, mint te? A zsenik képesek azt is látni, ami nekünk, egyszerű halandóknak nem látható. Nekünk csak az marad, hogy rájuk bízzuk-e magunkat, vagy sem. Őszintén szólva nem tudtam magamat beleélni abba, amit mondott. Ha egykor megtisztelő véleménye volt rólam, addigra már szertefoszlott. Szimicset a felhők magasságában látta, engem pedig önmagával egy szinten, vagy még alacsonyabban. Mert ő azért mégiscsak egy zseni közelében élt, én meg csak egymagamban lógtam a levegőben. Nem sértődtem meg rá, mert tudtam, hogy Leo üres, tartalmatlan ember. Az órámra néztem, és megkérdeztem tőle, mit gondol, kapok-e még jegyet a hatórás gépre a reptéren, vagy érdemes inkább előre lefoglalni telefonon. Zilberovics meglepetten vagy zavartan nézett rám (nem értettem pontosan), és közölte, hogy ma semmiképp sem utazhatok el. – Miért? – kérdeztem. – Mert Szimics még nem beszélt veled. – De van még egy csomó időnk. – Csak neked van egy csomó időd – jegyezte meg Zilberovics. – Neki viszont nincs. Reggeli közben akart fogadni, de te aludtál. Minden egyes perce be van osztva. Hétkor kel, aztán fél óra kocogás a tó körül, tíz perc zuhany, tizenöt perc ima, húsz perc reggeli. Nyolc tizenötkor leül az asztalhoz, háromnegyed tizenkettőkor felnyergeli Igét... Szimics azt a lovat nevezte el Igének, amelyet még az anyjától frissen elválasztott gyámoltalan kiscsikó korában láttam először. Pont ezért a csikóért utaztunk Rudival Camargue-ba. Aztán én szállítottam hajón Kanadába. Apró volt még és erőtlen. Az úton olyan tengeribeteg lett, hogy nem tudott lábra állni. Hányingere volt, nem tudott semmit megenni, csak a kockacukrot, amelyet a tenyeremből adtam neki. Sok órát töltöttem el a számára kialakított bokszban. Egy alacsony padon ücsörögtem, a térdemre fektettem a fejét, az egyik kezemmel vakargattam a feje búbját a két füle között, a másikkal pedig nyújtottam neki a kockacukrot. Először megszaglászta, majd puha ajkával óvatosan a szájába vette. Kicsi volt és erőtlen, és lám, mostanra meg micsoda szép paripa lett belőle. – Tehát, háromnegyed tizenkettőkor felnyergeli Igét, és aztán...? – ...Aztán tizenkettőkor gyakorolja a bevonulást Oroszországba. Majd újból dolgozik kettőig. Kettőtől félháromig ebédel... – Nagyon jó – mondtam. – Akkor fogadjon az ebéd alatt. – Nem tud fogadni – sóhajtott fel Zilberovics. – Az ebéd alatt átnézi az olvasókát. – Mit néz át? – Hát az újságot – mondta ingerülten Leo. – Hisz tudod, mindennek igyekszik új, régiesen hangzó nevet adni. – De ebéd után remélem, csak van szabadideje? – Ebéd után negyven percig Sztyepanyidával foglalkozik, orosz nyelvi órájuk van, aztán félórát alszik, mert vissza kell nyernie az erejét. – Na, akkor alvás után. – Alvás után megint rövid torna következik, zuhany, tea és munka hétig. Aztán a vacsora. – Megint újságokkal? – Nem, a nézőkével. – Értem – mondtam. – Ezek szerint tévét néz. Szórakozik, én meg várjak rá?! – Ugyan! – intett le Zilberovics. – Miféle szórakozás! Csak a Híradót nézi, azt is csak fél órát. Aztán megint dolgozik tíz harmincig. – Na jó, akkor fogadjon tíz harminc után. Akkor legfeljebb holnap reggel utazom el. – Tíz harminctól tizenegy harmincig Dal értelmező szótárát olvassa, ezután félórája marad Bachra, és ideje aludni. Ne nyugtalankodj öregfiú. Holnap biztosan fogad. Csak ne késd le a reggelit. – Azért ti nagyon pofátlanok vagytok! – mondtam mérgesen. – Ki az a mi? – Hát, a többiekről nem beszélek, de te nagy gazember vagy, a te Szimicsed pedig háromszorosan az. Nem elég, hogy arra kényszerített, hogy keresztülvergődjek a fél világon, de még itt is képes a bolondját járatni velem. Órarendje van neki, nincsen ideje neki. De hát végeredményben nekem is kell valamire az én időm! – Hát éppen ez az! – élénkült fel Zilberovics. – A te idődre csak neked van szükséged, az ő idejére meg mindenkinek szüksége van, az egész emberiségnek. Na erre már végképp begurultam. Ezeket a népre meg az emberiségre való hivatkozásokat egyébként egyszerűen nem bírom elviselni. Közöltem Zilberoviccsal, hogy ha Szimicsnek az emberiségre van szüksége, akkor jobb lesz, ha egyenesen az emberiséghez fordul, én pedig ebben a pillanatban megyek a reptérre. És egyébként is, nagyon remélem, hogy az összes úttal kapcsolatos költségeimet megtérítik. – Emiatt, öregfiú, egy csöppet se fájjon a fejed, mindenről tud és mindent megtérít. De ne nagyon ugrálj. Ha elutazol, képes úgy megharagudni, hogy el sem tudod képzelni. Végül rábeszélt. Maradtam. Ebéd után Zilberovics javasolta, hogy menjünk gombászni. Ráálltam, de megkérdeztem, nem ejthetnénk-e útba Igét. Kíváncsi voltam, megismer-e? Zilberovics hajlandó volt arrafelé menni, de hozzátette, hogy az istálló, ahol a csődört elhelyezték, kellemetlen asszociációkat kelt benne. Hogy pontosan milyen asszociációkat, azt csak később értettem meg. A tágas és hosszú istállót jóval több lóra tervezték, de csak egy állás, a legszélső volt foglalt, ott állt Ige. Azonnal megismert, és úgy megörült nekem, mint egy gyerek. Hangosan felnyerített, dobogni kezdett a lábával, és felém nyújtotta pofáját az alacsony fakorláton keresztül. Én is nagyon örültem neki, megsimogattam a sörényét, vakargattam a fülei között, és persze megkínáltam kockacukorral. Ropogtatta a cukrot, az arcomhoz dörgölte a pofáját, és aztán szemmel láthatólag nem akart elválni tőlem. A gombákkal nem volt szerencsénk. Találtam egy vörös érdesnyelű tinórut és két galambicát, Leo pedig üres kézzel tért vissza. Aztán a gőzfürdőbe mentünk, egy valódi orosz gőzfürdőbe, gőzkamrával és fasajtárral. Az előtérben, a sarokban egy padon tucatnyi friss nyírfavesszőnyalábot láttam meg, kiválasztottam, hogy melyik a legjobb, és megkérdeztem Zilberovicstól, hozzak-e neki is, vagy egy is elég kettőnknek. – Nekem nem kell – mosolyodott el furcsán Leo –, engem már rendesen kigőzöltek. Nem értettem, mit akar ezzel mondani, de amikor levetkőzött, megláttam, hogy hajlott hátán keresztül-kasul málnaszínű sebhelyek csíkjai húzódnak. – Mi ez? – kérdeztem meglepetten. – Az a szemét Tom – mondta Leo harag nélkül. – Ha egyszer nekifog valaminek, apait-anyait belead. – Nem értem – mondtam. – Csak nem verekedtetek? – Nem – mosolyodott el szomorúan Leo. – Nem verekedtünk, csak ő vert el engem... vesszővel. – Hogy a fenébe? – csodálkoztam el. – Hogy verhetett el vesszővel? És te hogy hagyhattad magad egyáltalán? – De hát nem magától vert. Szimics szabott ki rám ötven botütést. Épp levettem a bal cipőmet, és így, egyik cipőmmel a kezemben megmerevedtem. – Igen – mondta kihívóan Zilberovics –, Szimics bevezette a testi fenyítést. Persze én magam vagyok a hibás. Elküldött a postára, hogy egy kéziratot feladjak a kiadónak. Én meg útközben beugrottam egy kisvendéglőbe, iszogattam, nem is kicsit, a kéziratot meg ottfelejtettem. Amikor meg már a postánál észrevettem, hiába mentem vissza, csak hűlt helye volt. – Na és, hát csak egy példány volt belőle? – kérdeztem. – Hú! – jajdult fel Zilberovics –, ha csak egy lett volna, akkor Szimics habozás nélkül meg is ölt volna. Csak álltam némán, letaglózva attól, amit hallottam. Aztán hirtelen egy nagyot csaptam a cipőmmel a padra. – Leo! – kiáltottam. – Hiszen ez barbárság, képtelen vagyok elhinni! Nem tudom elképzelni, hogy napjainkban egy szabad országban, egy ilyen jelentős, kifinomult, gondolkodó embert, egy értelmiségit megvesszőzzenek egy istállóban, akár egy jobbágyot. Hiszen ez nemcsak fizikai fájdalmat jelent, hanem sárba tiporja az emberi méltóságot. És még csak nem is tiltakoztál? – De még mennyire hogy tiltakoztam! – válaszolta izgatottan. – Térden állva könyörögtem neki: „Szimics – mondtam neki –, ez volt az első és utolsó alkalom. Becsületszavamra, esküszöm, hogy ez soha többé nem fog előfordulni.” – Na és erre ő – kérdeztem –, nem sajnált meg? Nem esett meg rajtad a szíve? – Na persze, még hogy az ő szíve valakin megessen – törölt le Zilberovics egy bal szeméből legördülő könnycseppet. Annyira felizgattam magamat, hogy felugrottam és a cipővel a kezemben rohangálni kezdtem az öltözőben. – Leo! Ez így nem mehet tovább. Ennek haladéktalanul véget kell vetni. Senkinek sem engedheted meg, hogy úgy bánjon veled, mint egy oktalan állattal. Tudod mit, barátom, öltözz és gyerünk innen. – Leültem a padra, hogy visszahúzzam a cipőmet. – Hova megyünk? – értetlenkedett Leo. – Nem megyünk, hanem utazunk. Először irány a repülőtér, onnan pedig egyenesen München. A pénz miatt ne aggódj, van dögivel. Elviszlek Münchenbe, bejuttatlak a Szabad Európa Rádióba, mindenféle szovjetellenes blablát fogsz a műsorokban beszélni, és senki sem merészel többé megvesszőzni téged. Leo rám nézett, és bánatosan elmosolyodott. – Nem, öregfiú, ugyan már, még hogy Szabad Európa Rádió! Nekem az a dolgom, hogy itt maradjak. Nézd, tudjuk, hogy Szimics szeszélyes, persze, de tudjuk azt is, hogy a géniuszok hajlamosak a különcségekre, nekünk pedig türelmesen el kell viselnünk ezeket a megpróbáltatásokat. Tudom, tudom – sietett megelőzni az ellenkezésemet –, nem tetszik neked, hogy azt mondom „mi”, azt hiszed, hogy ezzel téged is magam mellé sorollak. Dehogy sorollak. Tudom, hogy neked is van egy kis tehetséged, de azt neked is meg kell értened, hogy a tehetséget fényévek választják el a géniusztól. Nem véletlen, hogy egész Oroszország bálványozza. – Oroszország bálványozza?!– mondtam. – Ha-ha-ha. De hisz ott már réges-rég elfelejtették. Leo figyelmesen rám nézett, és ingatni kezdte a fejét. – Nem, öregfiú, tévedsz. Nem hogy nem felejtették el, hanem éppen ellenkezőleg, napról napra nő a szellemi befolyása. Nem csupán olvassák a könyveit, hanem titkos társaságok alakultak, ahol alaposan tanulmányozzák a műveit. Nemcsak az értelmiségiek között vannak hívei, hanem a munkások között is, és a pártban is, a KGB-ben is, és a Vezérkarban is. Ha éppen tudni akarod – Leo az ajtóra pillantott és a fülemhez hajolt –, a múlt héten ellátogatott hozzá maga... És aztán egészen a lehelésig lehalkítva hangját, Leo megnevezte a Politikai Bizottság egyik tagját, aki nemrégiben Amerikába látogatott. – Na, ezt aztán már végképp nem hiszem el, hazudsz! –kiáltottam. – Ide a rozsdás bökőt, ha hazudok – esküdözött Leo, és az alvilágban használatos kézmozdulattal még meg is kocogtatta a fogát (célozva arra, hogy a fogát is odaaadja, ha nem igaz). Másnap reggel jó korán felkeltem. Amint kiléptem a házból, megláttam két washingtoni rendszámú hatalmas autót. Az egyik egy személygépkocsi volt, a másik egy AMERICAN TELEVISION NEWS feliratú autóbusz. Emberek kábeleket tekertek és húzkodtak, és mindenféle felszerelést cipeltek a házba. Csak egyikük álldogált tétlenül, és szivarozott. – John!? – lepődtem meg. – Csak nem maga az? Mit csinál itt? Talán a televíziónak is dolgozik? – Ó, igen – felelte John. – Én mindenki számára dolgozom. És ön mit csinál itt? Azt gondoltam, ön már nagyon messze van innen. Ha ön döntött úgy meggondolni maga, nagyon számos lemondási díj kell fizetni önnek. – Ne aggódjon – mondtam –, még van egy hetem az elutazásig. – Nem aggódozom – mosolyodott el John. – Tudok róla, hogy megveszte a jegyet. Nem önnek jöttem ide, hanem egy rövid interjúnak Karnevalov úrhoz. Azzal bement a házba, hogy irányítsa az előkészületeket, én meg úgy döntöttem, járok egyet a tóparton. A tónál szembetalálkoztam Szimiccsel, aki arra kocogott. Meg sem állt, úgy üdvözölt, mintha naponta találkoznánk ezen az ösvényen. Amikor bementem a reggelihez, John vezényletével már ott sürgött-forgott az operatőrök, világosítók és technikusok hada. Az ebédlőben az asztal körül már egybegyűltek a háziak: Kleopátra Kazimirovna, Zsanett, Zilberovics, Tom és Sztyepanyida. Mindnyájan izgatottnak látszottak, de megjelenésem némi zavart váltott ki, aminek az okára hamarosan fény derült. A helyzet az, amint azt Zsanett udvariasan elmagyarázta, hogy Szim Szimicsről a szokásos és jellemző otthoni környezetében fognak felvételeket készíteni, azt veszik föl, ahogyan a legközelebbi hozzátartozóival reggelizik, és mivelhogy ugyebár én nem tartozom legközelebbi hozzátartozók közé, hát lennék olyan kedves, és ugye nincs ellenemre, ha most egymagamban és a szobámban reggeliznék. Megsértődtem, és azonnal el akartam menni. Végtére is minek rostokolok még mindig itt? Talán arra várok, hogy kifizessék az utazásomat? Most már magam is elég jó anyagi helyzetben vagyok ahhoz, hogy egy ilyen jelentéktelen összeg miatt ne kelljen senkitől függenem. Már a kijárat felé indultam, de ekkor az ajtó kitárult, Johnt tolták be egy fahrt-kocsin, farmeros fenekét kitolva a kamerára tapadt, nyomában pedig megjelent maga Szim Szimics is melegítőben. Fürgén jött, mint akinek fel sem tűnnek a kamerák, és úgy tett, mintha menet közben is a maga nagyszerű gondolatait érlelgetné. De amint az asztal felé közeledett, egy pillanat alatt átváltozott, és úgy viselkedett, mint egy igazi dandy, megcsókolta a feleségét, kezet csókolt Kleopátra Kazimirovnának, Sztyepanyidával kezet szorított, Tomot vállon veregette, Zilberovicsnak biccentett, nekem meg azt mondta: – Már találkoztunk. Majd leült az asztalfőre, imára szólította a háznépet, és magas hangon harsogni kezdte: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben...” – Ez oké – állította le John –, ennyi elég, úgyis fordítjuk le angolul. Most esznek egy kicsit és társalognak. És ha lehet, csináljanak kis mosoly. – Semmi mosoly – mondta Szimics haragosan. – A világ a vég felé rohan. A Nyugat egyik országot a másik után engedi át a harácsolóknak, a kommunisták már kitátották vas állkapcsukat, hogy elharapják a torkunkat, és hamarosan kitépik az ádámcsutkánkat, maguk meg egyre csak mosolyognak. Túl nagy jólétben élnek, elkényelmesedtek, nem fogják fel, hogy harcolni kell a szabadságért, hogy fel kell érte áldoznunk magunkat. – Hogyan kell harcolni? – kérdezte udvariasan John. – Mindenekelőtt le kell mondaniuk minden felesleges dologról. Mindenki csak annyit birtokoljon, amennyire feltétlenül szüksége van. Vegyünk csak engem. Világhíres író vagyok, mégis szerényen élek. Mindössze egy házam van, két nyári lakom, egy gőzfürdőm, egy istállóm és egy kedves kis templomom. – Mondja, kérem, és az a tó az öné? – Igen, van egy kis szerény tavam. – Mister Karnevalov, mit gondol, ki ma a legjobb író a világon? – Ön nem tudja? – Sejtem, de mégis szeretném megkérdezni a kérdést öntől. – Hát tudják – Szimics elgondolkodott egy pillanatra –, ha azt válaszolom, hogy én vagyok a legjobb író, az szerénytelenségnek tűnik. Ha pedig azt, hogy nem én, akkor hazudok. – Mister Karnevalov, közismert, hogy több millió olvasója van. De vannak, akik nem olvassák a könyveit... – Nem az a lényeg, hogy nem olvassák – komorult el Szimics –, hanem hogy nem olvassák végig. És akik nem olvassák végig, még mocskolódnak is. – De vannak, akik végigolvassák, és mégsem osztják az ön eszméit. – Marhaság! – kiáltotta idegesen Szimics, és a villával az asztalra ütött. – Marhaság és esztelenség. Mit jelent az, hogy osztják vagy nem osztják? Ahhoz, hogy osszák az eszméimet, csak egy kicsivel kell nagyobb ész, mint egy tyúké. A harácsolkodók eszét beszennyezte az ideológia, a pluralistáknak pedig egyáltalán nincs is eszük. Se ezek, se azok nem fogják fel, hogy az igazságot mondom, csakis az igazságot, és több évtizeddel előre látok. Itt van például ő – Szimics felém bökött az ujjával. – Ő is olyan írófélének számít. De egyáltalán nem lát messzebbre a mai napnál. És ahelyett, hogy ülne a fenekén és dolgozna, valahová oda, az úgynevezett jövőbe utazik. Meg akarja tudni, mi történik ott hatvan év múlva. Nekem viszont nem kell utaznom sehova. Én anélkül is tudom, mi lesz ott. – Nagyon érdekes! – kiáltott fel John. – Nagyon érdekes. Na és mi is lesz ott pontosan? Szimics elkomorodott, eltolta magától a fatálat, és elkezdte lerázni a morzsákat a szakálláról. – Ha a világ nem hallgat oda arra, amit mondok – mondta egyenesen a kamerába –, semmi jó nem várható ott. Sem ott, sem máshol. A harácsolók felfalják az egész világot, és magukat is. És mindent bekebeleznek a kínaiak. – És ha a világ mégis hallgat Önre? – Ó, akkor... – élénkült meg fel, és elvei ellenére elmosolyodott. – Akkor minden jó lesz. Akkor egyetemes gyógyulás kezdődik, mindenekelőtt Oroszországban. – Milyennek látja a jövő Oroszországát? Reménykedik-e abban, hogy győzedelmeskedik a demokratikus kormányzási forma? – Isten ments! – tiltakozott hevesen Szimics. – A maguk agyondicsért demokráciája hozzánk, oroszokhoz nem illik. Nekünk nem felel meg az az állapot, amikor minden hülye kimondhatja a véleményét, és beleszólhat, hogy mit tehet, vagy mit nem tehet a hatalom. Nekünk egyetlen kormányzó vezetőre van szükségünk, aki feltétel nélküli és abszolút tekintéllyel rendelkezik, és pontosan tudja, merre kell tartani és miért. – És ön úgy gondolja, vannak ilyen vezetők? – Meglehet, hogy nincsenek, de még lehetnek – mondta Szimics sokatmondóan, és összenézett Zsanettal. – Szörnyen elnézést kérni – mondta John elgondolkodva. – Gondol valakire konkrétan, vagy ez csak elmélet? –Az ördögbe! – lobbant fel váratlanul Szimics. Térdére csapott, felállt és idegesen fel-alá kezdett járkálni a szobában. – Nézze, ha azt mondom, amit gondolok, rögvest rettenetes sivalkodás támad, és mint a kutyák, nekem ugranak a pluralisták az egész világon. Azt mondják, Karnevalov cár akar lenni. De én nem akarok cár lenni. Én művész vagyok. Művészileg gondolkodom. Képekben gondolkodom. Veszem a képet, megtöltöm gondolattal, és papírra vetem. Érthető? – Ó, igen – felelte bizonytalanul John. – Úgy általában érthető. – Na azért. Én nem akarok cár lenni. Még nem teljesítettem minden művészi feladatomat. De van, hogy a történelmi körülmények úgy alakulnak, hogy az ember kénytelen magára vállalni azt a küldetést, amit Isten rendelt neki. Ha nem akad más ilyen ember a világon, akkor neki kell ezt felvállalnia. – Ha egy ilyen küldetés jutna osztályrészéül, nem utasítaná vissza? – Visszautasítanám, ha lenne legalább egyetlen olyan ember, akire rá lehetne bízni. De nincsen sehol senki. Csak a kisszerűség vesz körül mindenütt. És csakis emiatt, ha az Úr ezzel a kézzel óhajtaná megírni a történelemnek ezt a lapját – Szimics felemelte a kezét a villával együtt –, hát akkor... Szimics nem fejezte be, magába roskadt, láthatólag kétsége támadt afelől, hogy az Úr pont ezt a kezet választja-e ki. – Na jól van – szólt megbékélve, ám tüstént parancsoló hangnemre váltott. – Lesz, ami lesz, de a reggelinek ezennel vége, ideje dolgozni. John kérdésére, fel lehet-e majd venni őt munka közben, Szimics azt válaszolta, hogy természetesen, ő csak dolgozik, a filmesek meg felvehetik, hozzászokott, hogy nehéz körülmények között dolgozzon, és a televízió nem vonja el a figyelmét. – Szimics! – ugrottam oda hozzá. – De mielőtt ez elkezdődik, beszélünk végre? – Nem lehet – mondta Szimics. – Már így is túl sok időt vesztegettem el. Másnap egyáltalán nem engedtek be a reggelihez, mert Szimicshez Péter Bloch kongresszusi képviselő érkezett, és a reggeli alatt rövid tárgyalást folytattak az atomfegyverkezési leszerelésről. Nem bírtam tovább, felfortyantam, és bejelentettem Zilberovicsnak, hogy bármi történjék, én elutazom. – Várj csak, várj – kért Zilberovics. – Megpróbálom elintézni. A SZEXHORDÓ Zilberovics öt perc múlva bánatos arccal tért vissza. Szimics ma már semmiképp sem tud fogadni. Annyi idejét rabolták el ma, hogy mindössze négy oldalt írt. Még az is lehet, hogy a délutáni sziesztájáról is kénytelen lesz lemondani, meg Sztyepanyida nyelvórájáról is. Az egyetlen élvezet, amit meghagy magának, az Bach, de azt is csak azért, mert Bach nélkül nem tud elaludni. Márpedig ha nem alszik, az tönkreteszi a rá következő napot is. Miután meghallgattam ezt a tájékoztatást, egy szót se szóltam, és visszamentem a zárkámba, hogy összeszedjem a holmimat. „Gazemberek, szemetek! – kiabáltam magamban, miközben a piszkos zoknikat és gyűrött ingeket hajigáltam be a bőröndbe. – Neki drága a saját ideje, bezzeg az enyém nem az! Azt hiszik, hogy itt fogok ücsörögni, és arra várni, hogy kifizessék a jegyemet. Még mit nem! Nincs szükségem a jegyetekre. Én is ki tudom fizetni, nem vagyok szegény. Egy percet se maradok itt tovább! Elegem van abból, hogy hülyének néznek! Kész, vége!” Már be akartam csukni a bőröndöt, amikor felfedeztem, hogy nincs benne a papucsom. Hova tűnhetett? Végignéztem a szoba sarkait, amikor kinyílt az ajtó, és Sztyepanyida jelent meg a küszöbön egy ágseprűvel és egy lapáttal a kezében. – Jaj, uraság! – kiáltott fel. – Maga itten van!? – Mit akarsz? – Mit akarnák, rendöt csinálni egy kicsinkét. Azt hittem, ottan van la, maga meg itten van la. Akkor majd visszagyüvök később. Arcára kiült a rá jellemző ostoba mosoly. – Várj csak – szóltam –, nem láttad véletlenül a papucsomat? – Papucsot? – kérdezett vissza, és úgy elgondolkozott, mintha a Pitagorasz-tétel bizonyítását kértem volna tőle. –Ja, persze! – fogta fel végre. – Ja..., a maga slippere7. Az a vörös, lapos talpú. Ingen, mán hogyne láttam vóna áztat. Oda dugtam be, az ágy alá, hogy ne bűzölögjön. Dzsászt ö momönt8. Letérdelt, bemászott az ágy alá. Leírhatatlanul terjedelmes feneke egyenesen rám szegeződött. Rövid szoknyája felcsúszott, és kilátszott finom csipkés áttetsző bugyija. Ó, te jó isten! Sosem voltam közömbös a női szerkezet eme része iránt, de ilyen kísértésnek még soha életemben nem voltam kitéve. Ez a két, titokzatos energiával teli félgömb mágnesként vonzott. A kísértéssel viaskodva megpróbáltam elterelni róla a tekintetemet, és ingerülten megkérdeztem, mit piszmog ott olyan sokáig. – Meglesz az izibe, uraság! – hallatszott éneklő hangja az ágy alól. – Tüstént megszokik a szemöm a setéthez. – Miféle sötéthez! – mondtam, és lehajoltam, hogy én is bekukkantsak az ágy alá, ám elvesztettem az egyensúlyomat, és megragadtam mindkét farpofáját, de úgy, hogy beleremegett. – Jaj, uraság! – hallatszott riadt hangja. – Mi az ördögöt művel? – Semmi baj, semmi baj – motyogtam őrjöngve, mert éreztem, hogy a finom csipke, akár a hab, csúszik le róla. –Maradj csak így. Szokjad csak a sötétet. Mindjárt jó lesz! Mindjárt meglátsz mindent. Szerintem már látsz is! – suttogtam fuldokolva, mert éreztem, ahogy tébolyult rohamom alatt elgyengül és elolvad, mint a vaj. Meg kell mondanom, hogy szilárd erkölcsi elvekkel rendelkező ember vagyok. Minden ismerősöm példás családapának ismer. De abban a pillanatban egyszerűen elvesztettem az eszemet, és képtelen voltam uralkodni magamon. Később a széles ágyon hemperegtünk, a derékalj kiszakadt, tollpihék szálldostak a szobában szerteszét, és izzadt testünkre tapadtak. Teljesen elvesztettem az önuralmamat, nyögtem, bömböltem, csikorgattam a fogam. Ő meg különféle gyengéd szavakat gügyögött, hol kicsimnek, hol aranyoskámnak, hol gazembernek, hol szégyentelennek nevezett, és azzal legyezgette hiúságomat, hogy olyan férfival, mint én, még soha életében nem találkozott. Csak az ebéd idejére cuppantunk szét, de alig bírtam az asztalhoz vonszolni magam, gyűrött voltam és kimerült. Úgy néztem ki, hogy Zsanett meg is kérdezte, nem vagyok-e beteg, éles szemű bátyja viszont nem szólt egy szót sem, de a pofájára kiülő gúnyos mosolyból láttam, hogy mindennel tisztában van. Kellemetlenül érintett, hogy rájött a dologra, ezért elhatároztam, hogy ebéd után azonnal elutazom, ám először is nem volt jártányi erőm, másodszor pedig Sztyepanyida megígérte, hogy éjjel bejön hozzám. Be is jött, amint az ő Tomja elaludt, miután egy Bourbontól alaposan berúgott. Igazi szexbomba volt. Vagy helyesebben, testalkata sajátosságait tekintve egy szexhordó. Olyan hordó, amely lőpor helyett szexszel van megtöltve. Az intelligencia legkisebb szikrája sem volt meg benne, mégis olyannyira megszédített, hogy elvesztettem miatta a józan eszemet. Képes lettem volna családról is, terveimről is megfelejtkezve itt maradni, pókként rátapadni Sztyepanyidára, és végelgyengülésben kimúlni. Még meg is örültem, amikor megtudtam, hogy a következő reggeli alkalmával Szimics megint csak nem ér rá velem tárgyalni, mivel megjött a kiadótól egy kefelevonat, és csak a reggeli közben jutott ideje arra, hogy elolvassa. De ebéd előtt, amikor éppen útjára engedtem Sztyepanyidát, izgatottan szaladt be hozzám Zilberovics, és közölte, hogy Szimics haladéktalanul kéret magához. JÓ Szimics úgy belemerült a munkába, hogy nem hallotta, amikor beléptem. Az asztal fölé görnyedve írt valamit, de egyáltalán nem mártogatós tollal, hanem Parker golyóstollal. Azt a bizonyos lerágott végű mártogatós tollat pedig, amely annak idején oly mély benyomást tett rám, más tollakkal és ceruzákkal együtt egy alumíniumbögrében tartotta, amelyre az Sz. K. monogram volt karcolva. Szimics úgy szorította az öklébe a Parkért, mintha kés lenne, vállával a tollra nehezedett, a papírt szaggatva írt. Nem láttam, hogy mi az, amit alkot, de miután leírt pár szót vagy egy mondatot, felemelte a tollat, megmerevedett, és ajkát mozgatta, ahogy átolvasta. Amikor a végére ért, megrázta a fejét és felkiáltott: –Jó! És kemény koppantással pontot tett, mintha szöget verne be. Aztán még egy mondat és ismét: –Jó! És megint egy pont. Irigykedve néztem. Látszott, hogy egy magabiztos mester dolgozik. Kellemetlen volt félbeszakítanom, de a háta mögött állni is hülye egy érzés volt. Köhintettem egyet, majd még egyet. Végre meghallott, összerezzent és megfordult. – Ja, te vagy az! – majd türelmetlenül kérdezte: – Mi kéne? Azt feleltem, hogy semmi, azért jöttem, hogy elköszönjek, és meghallgassam a kívánságait. – Jól van – pillantott az órájára. – Van számodra hét és fél percem. – Szimics! – kiáltottam magamon kívül a felháborodástól. – Már megbocsáss, de ez egyszerűen pofátlanság. Én napok óta téblábolok itt miattad, neked meg csak hét és fél perced van a számomra. – Hét és fél volt, most pedig – ismét az órájára nézett –, már csak hét van. De ennyi pont elég is. Felesleges úgy háborognod. Találkozásunk a te számodra is hasznos lesz. Elviszed magaddal A nagy zónát... – A nagy zónát? – csodálkoztam. – Magammal, Münchenbe? – Dehogyis Münchenbe, hanem Moszkvába, a kétezer... melyik évbe is? Negyvenkettő? Na, oda viszed el. – Hogyhogy? Mind a hatvan sziklatömböt? – Még nem írtam meg mind a hatvanat... – komorodott el Szimics. – Túl gyakran szakítanak félbe. Csak harminchatot írtam meg. – És azt akarod, hogy elcipeljek oda a jövőbe harminchat sziklatömböt? Minek? Talán kételkedsz abban, hogy addigra már mind ki lesz nyomtatva? – Természetesen ki lesz – erősítette meg Szimics. – De tartok tőle, hogy azok ott valamit elferdítenek, vagy átjavítanak. Én pedig azt akarom, hogy minden pontos legyen. – Ezt értem – feleltem. – De harminchat sziklatömböt egyszerűen nem tudok elcipelni. Sérvem van, és ötnél többet semmiképp sem bírok el. –Világos – mosolyodott el önelégülten Szimics. – Amit én bírok, azt mások nem bírják. De remélem, azért ennyivel még elboldogulsz. Kinyitott egy műanyag dobozt, és előhúzott belőle egy vékony, tenyérnyi nagyságú fekete lemezt. Egy sima, személyi számítógépbe való floppy volt, de szemmel láthatólag igen nagy kapacitású. – Tessék – mosolyodott el. – Mind a harminchat sziklatömb. Nem szakadsz bele. – És mit kezdjek én ezzel ott? – Azt én nem tudom – sóhajtott fel Szimics. – Ez attól függ, hogy mi van ott. Ha már kiadták, elolvasod az elejétől a végéig és összeveted a szövegeket, kikeresed a hibákat... „Ezt neked! – gondoltam magamban. – Elolvasni harminchat sziklatömböt, az nekem egyéves munka (lassan olvasok), én pedig alig egy hónapra megyek...” – Ha nincsenek hibák, a floppyt add le a Karnevalov Múzeumban. – Na és ha nincs múzeum? – kérdeztem kicsit epésen. – Ha nincs – haragudott meg, nem tudni, rám vagy a hálátlan utókorra –, az azt jelenti, hogy ott még mindig a harácsolók a vezetők. Akkor te... – Remegni kezdett, és fel-alá járkált a szobában... – Akkor tedd a következőt! Keress valamilyen jövőbeli számítógépet, tedd be ezt az izét, nyomtasd ki minél több példányban és terjeszd, terjeszd, minél szélesebb körben, annál jobb. Osztogasd mindenkinek jobbra és balra, válogatás nélkül. Hadd olvassák az emberek, és hadd tudják meg, hogy milyenek is az ő mohón harácsoló vezetőik. – Szimics – szólaltam meg halkan. – Mégis hogyan fogom terjeszteni? Hiszen ha ott még mindig a harácsolók uralkodnak, akkor letartóztatnak, sőt az is lehet, hogy agyonlőnek. .. Nagy meggondolatlanság volt részemről, hogy ezt mondtam. Még be sem fejeztem a mondatot, elvörösödött, keze ökölbe szorult, és egész testében reszketve így szólt: – Fiatalember! – ordította úgy, hogy még az üvegek is megcsörrentek. – Szégyen, fiatalember! Oroszország elpusztul! A falánk harácsolók már a fél világ csontjait ropogtatják, áldozatokra van szükség, és mindenki csak önmagáért aggódik. De látva zavaromat, haragját gyorsan kedvesség váltotta fel. – Na jól van – mondta –, rendben van. A lélek gyengesége sokakra jellemző emberi gyarlóság. Azért vagy ilyen, mert nem hiszel Istenben. Ha hinnél Istenben, akkor tudnád, hogy a szenvedés megerősíti a lelkünket és megtisztít a hitványságtól. És azt is tudnád, hogy földi életünk csak ideiglenes séta, ezzel szemben odaát teljes megnyugvás és örök üdvösség vár. Gondolkodj el ezen. Most pedig indulj... Megállj, majdnem elfelejtettem. Fogd ezt az üzenetet. Ezt is vidd magaddal, és ott add a kezébe annak, akinek kell. De eszedbe ne jusson kinyitni és elolvasni. Ezekkel a szavakkal átadott nekem egy viaszpecséttel lezárt vastag borítékot. A borítékra nagy betűkkel ez volt ráírva: OROSZORSZÁG JÖVENDŐ VEZÉREINEK – Leo! – kiáltott. Azonnal feltárult az ajtó, és megjelent Leo hétköznapi öltözékben, farmerban és olyan trikóban, amit az amerikaiak „T-shirt”-nek neveznek. A trikón Szimics képe volt. – Leo – mondta Szim Szimics, fejével felém bökve –, elutazik. Elkíséred a montreali országútig. – Szimics – felelte Leo meglehetősen bizalmaskodó hangnemben –, nem lehetne, hogy előbb megebédel velünk, és csak aztán utazik el? – Erre nincs szükség – vetette ellen határozottan Szimics. – Majd a repülkén megebédel. Nincs értelme az időt csak úgy pazarolni. Másnap reggel megérkeztem Münchenbe, és a jövőbeli vezéreknek szóló levelet bedobtam a kukába. A floppyt viszont, magam sem tudom miért, megtartottam. HOSSZADALMAS BÚCSÚZTATÁS Nem tudom, másoknál mi a szokás, de mi, oroszok hosszasan és komolyan búcsúzkodunk. Akár háborúba indul az ember, akár Föld körüli útra, vagy csak a szomszéd városba néhány napos kiküldetésbe, vagy éppen csak a rokonokhoz falura, mindig hosszadalmasan és alaposan búcsúztatják. Ahogy a költő mondja: „...akkor is szóljon örökre a búcsú, ha csak egy pillanatra váltok el”.9 Pontosan így is teszünk. Összehívunk egy csomó vendéget, eszünk-iszunk, pohárköszöntőket mondunk az elutazókra, és az otthon maradókra egyaránt. Az a szokás, hogy mielőtt útnak indulunk és kilépünk a házból, egy pillanatra mindenki leül és csendben ülünk egy kicsit. Aztán a vasútállomáson, a kikötőben vagy a repülőtéren hosszasan csókolgatjuk egymást, sírdogálunk, bugyuta tanácsokat adunk az útra és hosszasan integetünk. Nálunk otthon az volt a szokás, hogy amikor valaki elutazott, anyám addig nem söpörte föl a padlót, amíg távirat nem jött az elutazótól, hogy szerencsésen megérkezett. Lehet, hogy barbár szokásnak tűnik, de nekem tetszik ez az egész szertartás, amely évszázados hagyományokon és szokásokon alapul, és úgy érzem, mélyebb értelme van. Mert soha nem tudhatjuk, melyik búcsú az utolsó. „...akkor is szóljon örökre a búcsú, ha csak egy pillanatra váltok el.” A lényegre térve, a búcsúztatásomnak megadtuk a módját böcsülettel. Volt palacsinta, kaviár, pezsgő és vodka. Annyi ember sereglett össze, orosz is, nem-orosz is, hogy szinte minden széken ketten ültek. Mondanom se kell, vendégeinknek egy szóval sem árultuk el, hogy hova utazom és mennyi időre, de közben olyan lükén, rejtélyesen és sokat sejtetően viselkedtünk, hogy a jelenlévők akaratlanul is találgatásokba bocsátkoztak, miszerint átrepülöm egy léggömbbel az Atlanti-óceánt, vagy afgán felkelők közé megyek egy időre. Mindezeket a találgatásokat nem vontam kétségbe és nem is cáfoltam, ami még képtelenebb feltevéseket szült, még olyat is, hogy elutazást mímelve egyszerűen be akarok zárkózni a házba, hogy új regényt írjak. A vendégek között volt Rudi is, és külön meg kell jegyezzem, hogy nagyon tapintatosan viselkedett, egyetlen szóval, de még egy célzással sem árulta el jólértesültségét. A búcsúztatóm jól sikerült, de meg kell hagyni, egy kissé elhúzódott. Az utolsó vendéget hajnali háromnegyed háromkor rugdaltuk ki, engem pedig a feleségem már reggel negyed hétkor kivert az ágyból. Képzelhetik, milyen állapotban voltam. Még egy cseppet sem józanodtam ki, fejfájás és gyomorégés gyötört, állandóan böfögtem. Ilyen állapotban vonszoltam ki az autóhoz a bőröndöt, amely dugig volt tömve feltételezett barátaim-utódaim számára összevásárolt ajándékokkal. Feleségem türelmetlenkedett, folyton előreszaladt és szidott, hogy túl lassú vagyok. Kissé különösnek találtam, hogy ennyire sietős neki, mintha meg akarna szabadulni tőlem. Könnyen beszélt, amikor az Ő kezében csak a diplomatatáskám volt, ahová csak azt hajigáltam be sebtiben, amire az első napokban szükségem lehet: atlétatrikót, alsónadrágot, zoknit és mindenféle holmit, ami a borotválkozáshoz, fésülködéshez, körömvágáshoz és fogmosáshoz kell. Tulajdonképpen bőven lett volna még időnk, de amikor kicihelődtünk az autóig, kiderült, hogy este elfelejtettem kikapcsolni a fényszórót, és lemerült az akkumulátor. Taxit hívtunk, de közvetlenül a repülőtér előtt dugóba kerültünk, mert két autóbusz összeütközött és a rendőrség lezárta az utat. Egy szó mint száz, mire kiérkeztünk a reptérre, a beszállás a végéhez közeledett. Annyira émelyegtem, hogy amikor föl kellett raknom a mérlegre a bőröndöt, majdnem összeestem. Amikor a Lufthansa alkalmazottja megkérdezte, hogy milyen helyet adjon, rauhen oder niht rauhen10, és azt válaszoltam „rauhen”, de eközben alaposan ráleheltem, amitől a nő szerintem egy kis időre kómába esett. Úgy tűnt, átmeneti rosszullét fogta el a rendőrt is, aki megmotozott, mert szolgálati kötelességének teljesítése közben feltűnően gyakran fordult el tőlem. EGY ARC A REPÜLÖGÉP ABLAKÁBAN Repülő járművünket nem sikerült kívülről megszemlélnem. Nemcsak azért, mert nem jutott rá idő, hanem azért is, mert az utasok olyan kihúzható csőfolyosón keresztül szálltak be, amely manapság már minden modern repülőtéren megszokott. Belülről olyan volt, amilyennek egy repülőgépnek lennie kell: ülések, biztonsági övek, kerek ablakok és légikisasszonyok. Kevés utas volt. Összesen tíz-tizenketten voltak, de az is lehet, hogy csak öten-hatan (mindenből kettőt láttam). Keresztülgázoltam egy pattanásos fiatalember térdén és beültem az ablakhoz. Bár nagy sötét szemüveget viselt, az arca ismerősnek tűnt, ennek azonban nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Amikor alaposan felöntök a garatra, a felbukkanó arcoknak legalább a fele ismerősnek tűnik. Elhelyeztem a lábamnál a diplomatatáskámat, és kinéztem az ablakon. Odakint a szokásos felszállás előtti előkészületek folytak. Kék kezeslábasba öltözött emberek nézegettek és töltögettek valamit, egy férfi pedig hordozható rádióvevővel, fülén fejhallgatóval mikrofonon keresztül társalgott valakivel. Ezután mintha elszunnyadtam volna. Amikor először felriadtam, fantasztikus masinánk már a kifutópálya felé zötykölődött. Megállt, elindult, újra megállt. Kinéztem a kerek ablakon, és megállapítottam, hogy egy meglehetősen hosszú, repülőgépek alkotta sor közepén vagyunk, és mindannyian felszállási engedélyre várunk, hogy elfoglalhassuk a helyünket a kifutópályán. A sor eleje jobbra kanyarodott, így láthattam az előttünk guruló gépeket. Elöl a Lufthansa két gépe haladt, aztán az Alitaliáé, azt követően az izraeli El-Al légitársaság repülőgépe, majd egy bolgár Tu-154-es, egy angol Caravel, és még egy német Boeing. Amikor végre mi is bekanyarodtunk, észrevettem, hogy közvetlenül mögöttünk a szovjet Aeroflot büszkesége, egy IL-62-es jön. Lefelé hajló delfinorrával mintha a nyomunkat szaglászta volna. Az oldalára a 38276-os lajstromszám volt festve. Memóriám általános romlása ellenére, ami idült alkoholizmusom következménye, ezt a számot könnyedén megjegyeztem. Ugyanis ha az első két számjegyét megszorozzuk a középső számjeggyel, akkor egy egyszerű egyenletet kapunk: 38 x 2 = 76. A teljes elhülyülés állapotába kell ahhoz eljutni, hogy egy ilyet ne legyünk képesek megjegyezni, és én, hál’ istennek, még nem tartok ott. Persze nem lehetett látni, mi történik az IL belsejében, de nem is nagyon akartam látni. Egyszerűen csak bámészkodtam, hogy is néz ki a gép úgy általában, amikor megpillantottam, vagy úgy rémlett, hogy megpillantottam az egyik kerek ablak mögött az üveghez tapadva egy elmosódott arcot... na, mit gondolnak, ki volt az? Hát persze hogy Ljoska Bukasev. Önkéntelenül elnevettem magam, ahogy elnéztem. Eszembe jutottak azok az idők, amikor Moszkvában folyamatosan KGB-ügynökökkel teletömött autók kísértek. Nagy teljesítményű gyors autóik voltak, így szinte soha nem sikerült meglógnom előlük. Most viszont pont fordítva van. Bukasev még ha akarna se tudna most követni. Ő még egyre csak München környékét fogja bámulni föntről, amikor a mi repülőszerkezetünk már régen kilép a Naprendszerből. Gondolataimat a kozmoplán kapitánya, Herr Ottó Schmidt szakította meg, aki rádión üdvözölte az utasokat, és kérte, hogy csatoljuk be biztonsági öveinket, és átmenetileg tartózkodjunk a dohányzástól. Az utasoknak és önmagának is szerencsés utat kívánt, és kifejezte abbéli reményét, hogy ott, ahova hamarosan megérkezünk, nem falnak fel páratlan kozmoplánunkkal együtt mindannyiunkat valamilyen dinoszauruszok, vagy esetleg olyan elfajzott mutáns szörnyek, amelyek egy világméretű nukleáris katasztrófa után szaporodtak el a Földön. Az utasok persze vihogni kezdtek, velük én is, de az igazat megvallva egy kicsit kényelmetlenül kezdtem érezni magam ettől a tréfától. Közben megadták a felszállási engedélyt. Gépünk motorja felzúgott, fölpörgette turbinalapátjait, aztán nehézkesen megindult, és szörnyen búgva és zúgva kezdte maga alá gyűrni a felszállópályát. Repülőgépek sora suhant el mellettünk, majd a repülőtéri épületek; elnyelte a távolság a tarka autókkal teli autópályát, ami hamarosan végleg elsüllyedt. Megpillantottam az Isar folyó kanyarulatát, a BMW cég négyhengeres épületét, a kéttornyú Frauen-Kirche templomot, aztán a részletek szétmosódtak és elhomályosultak, az erdők és tavak körvonalai összezsugorodtak, mintha egy megfordított távcsőben gyorsan növeltem volna a fókusztávolságot. Agyő, München! Agyő, Németország! Isten, veled, régi életem! Isten veled, átkozott huszadik század! MÁSODIK RÉSZ A REPÜLÉS Felteszem, könyvem olvasóit érdeklik az űrutazás részletei, a légnyomás változása, a csillagos űr tájképei, összeütközések a meteorokkal, találkozások és harcok más civilizációk képviselőivel. Sajnos, semmi ilyesmi nem történt utazásunk során. Akit ez érdekel, olvasson tudományos-fantasztikus regényeket, amely műfajhoz nekem semmi közöm. Én mindent úgy írok meg, ahogy volt, nem teszek hozzá semmit. Ami valóban történt, azt pedig nem is olyan kellemes megírni. Bizonyos részleteket szívesen kihagynék, és csak az igazság ábrázolására irányuló rendíthetetlen törekvésem nem engedi, hogy akár egy hajszálnyit is eltérjek a valódi tényektől. Szóval, az igazat megvallva, meglehetősen homályos emlékeim maradtak az útról. Ugyanis amint felszálltunk, megint elaludtam. Később felébresztett a légikisasszony, aki egy kiskocsin italokat tolt maga előtt. Szolgálati kötelességének eleget téve rám mosolygott, és megkérdezte, mit iszom. Egyből rávágtam, hogy vodkát. Megint elmosolyodott, átnyújtott egy kis műanyag poharat és egy kicsi, játéknak is beillő, 5 centiliteres Smirnoff üvegecskét. Már éppen indult volna tovább, amikor gyöngéden megérintettem a kis könyökét és megkérdeztem, körülbelül milyen korú gyermekeknek szoktak felszolgálni ekkorka adagokat. Volt neki humorérzéke, és tüstént elővett még egy kis üveget, ugyanazzal a bájos mosollyal. Visszamosolyogtam rá. és a tudomására hoztam, hogy amikor a jegyemet vásároltam és kifizettem érte egy tekintélyes összeget készpénzben, biztosítottak arról, hogy korlátlan mennyiségben fogyaszthatok szeszes italt a fedélzeten. Elcsodálkozott ezen, és hangot adott azon gondolatának, hogy a világon semmi sem lelhető fel a természetben korlátlan mennyiségben. Ezért szeretné mégis megérdeklődni, mekkora mennyiség lenne az, ami kielégítene ezekből az üvegcsékből. – Na jó, legyen tíz – mondtam. Az általam megnevezett mennyiség egyáltalán nem egy elképesztően nagy szám. Ám amikor a légikisasszony kotorászni kezdett a kocsijában, mindössze még öt kis üvegcsét tudott összeszedni, a többiért el kellett szaladnia a gép orrába. Amikor sorban kiraktam magam elé a kis üvegeket, a mellettem ülő utas, aki egy paradicsomlevet kért, levette a napszemüvegét, és érdeklődéssel kezdte figyelni, mit is csinálok. Azután bocsánatot kért és megkérdezte, tényleg képes vagyok-e magamhoz venni ilyen szörnyű mennyiségű vodkát. Elmagyaráztam neki, hogy egy orosz ember számára fél liter vodka az alapnorma, úgy is mondhatnám, a természetes adag. Szemüveg nélkül az arca ismerősebbnek tűnt. Biztos, hogy már láttam valahol. Amikor elszopogattam két üvegcse tartalmát, eszembe is jutott, hol. A müncheni főpályaudvaron. A pénztár mellett lógott két veszélyes körözött főterrorista arcképe, akikért a rendőrség ötvenezer márkát ajánlott per koponya. Most ez az ötvenezer itt ült mellettem. A rendőrség mindig figyelmezteti a lakosságot, hogy óvatosan és körültekintően viselkedjen a terroristákkal, és ne molesztálja őket, de én úgy gondoltam, hogy ezzel a kis seggdugasszal mindenféle rendőrség nélkül is elbánok. Ha van is nála fegyver, aligha tudja itt használni. Igaz, adott pillanatban nem volt szükségem ötvenezer márkára, ezért bedobtam még egy-két üvegecskét és megmondtam a szomszédnak, hogy felismertem. Tiltakozni kezdett. – Ne ködösíts, öcsi – mondtam neki. – Úgy ismerlek titeket, terroristákat, mint a tenyeremet. Ne félj, nem doblak föl, egyrészt, mert nem vagyok besúgó, másrészt meg errefelé nincs német rendőrség. Kidüllesztette a szemét, és rejtve, hogy senki ne lássa, megszorította a kezemet. Aztán halkan odasúgta, hogy a pártjuk nagyra értékeli a nemes lelkű embereket, és soha nem fogja elfelejteni nekem a szolgálatot, amit nekik tettem. Megkérdeztem, melyik pártról is van szó, és készségesen elmagyarázta, hogy a párt neve „Gondolat – eszme –cselekvés”. Céljuk a megrothadt kapitalista rendszer megdöntése és helyébe a haladó kommunizmus megteremtése. Tudatosítva, hogy a haladó eszmék propagandája hatékony és szemléletes kell legyen, a Párt Végrehajtó Bizottságának tagjai kiviteleztek néhány igen sikeres akciót, megtámadták az amerikai katonai támaszpontot, az illegális forradalmi törvényszék ítélete alapján kivégeztek két ismert iparmágnást és egy főügyészt. – Sajnos – közölte velem a terrorista –, tevékenységünk még nem talált elég megértő visszhangra a népi tömegekben. A kapitalisták fondorlatos engedményei és a szakszervezeti vezetők megvesztegethetősége elzüllesztette a munkásokat és a parasztokat, akik még nem ismerték fel osztályérdekeiket és nem akarnak egységesen harcba szállni a kommunista eszmék végső győzelmének érdekében. – Igen-igen – helyeseltem a szomszédomnak. – Az emberek nem akarnak harcolni, mert túl jól élnek. Teletömték a hasukat. – Nem csak ez a baj – ingatta a fejét. – A népnek a forradalom iránti passzivitását jelentős mértékben elősegíti a kommunistaellenes propaganda, amely ügyesen kihasználja a Szovjetunióban és a kelet-európai blokkban elkövetett hibákat, és ezekkel befeketíti a kommunizmust. Azt remélem, hogy nekem sikerül majd véget vetnem ezeknek a rosszindulatú koholmányoknak. – Na és hogyan? – kérdeztem. A fiatalember készségesen azt felelte, hogy a harcostársai így határoztak. Amikor az időutazásról tudomást szereztek, úgy döntöttek, elküldik egyik legaktívabb elvtársukat a jövőbe, aki ezzel egyrészt kicsúszik a rendőrség karmai közül, másrészt saját szemével győződik meg arról, milyen a kommunizmus, és meggyőző bizonyítékokat hoz magával arra vonatkozóan, hogy minden más rendszernél sokkalta és feltétlenül jobb. Kérdésemre, hogy honnan vette a pénzt az utazásra, csak nevetett, és emlékeztetett arra, hogy nem is olyan régen galádul kirabolták a Düsseldorf Bank fiókját, amelynek során egy pénztárosnőt és két rendőrt meggyilkoltak. Meg sem várta következő kérdésemet, magától elmagyarázta, hogy pártja csak kivételes esetben alkalmaz ilyen végletes módszereket, mint a gyilkosság, és kizárólag akkor, amikor az osztályharc fokozódik és csakis felsőbb célok érdekében. De amint a kommunista rendszer győzedelmeskedik, minden börtönt felszámolnak és a halálbüntetést örökre eltörlik. Persze azt is megkérdeztem, körülbelül milyennek képzeli el az életet a jövőbeli kommunizmusban. A fiatalember nem hogy körülbelül, hanem teljesen pontosan el tudta képzelni, milyen az új élet. El is mondta, hogy a jövő embere nem túl nagy, kényelmesen berendezett városokban fog lakni, amelyeket óriási üvegsátor fed. A városban szüntelenül sütni fog a nap, mert amikor a természetes nap lemegy, automatikusan kvarclámpás világítótestek kapcsolódnak majd be. Magától értetődő, hogy egy ilyen városban csodálatos, dús növényzet lesz, az utcákat pálmák és platánok szegélyezik. – A kommunizmusban – mondta –, minden ember fiatal lesz, szép lesz, egészséges lesz és szerelmes lesz egymásba. Pálmák alatt sétálgatva halk zeneszó mellett filozófiáról fognak beszélgetni. – Na és öregkor, betegségek meg halál nem lesz? – érdeklődtem. – Hát épp ez az, hogy nem lesz! – bizonygatta hevesen a fiatalember. – Mondom magának, hogy minden ember fiatal, egészséges, szép és persze halhatatlan lesz. – Nagyon érdekes – mondtam. – És hogyan fogják ezt megoldani? – Sehogy. Mi a cselekvés emberei vagyunk. A harccal vagyunk elfoglalva. Az egészség és az örök fiatalság kérdéseit oldják meg a tudósok. A jövőbeli városok klímájának kérdéséhez visszakanyarodva megjegyeztem, hogy bizonyára nagyon kellemes örök napsütésben és pálmák között, ideális feltételek között élni, de mihez kezdenek majd azok, akik szeretik a havat, a fagyot és mindenféle téli szórakozásokat és sportokat? Az ilyen emberek számára is megteremtik a feltételeket, mondta. A napváros erre a célra kijelölt helyein puha dombokat emelnek majd műhóból. A sítalpakra szerelt hintaszékekben mindenki annyit szánkázhat, amennyit csak kedve tartja. Még azt is megkérdeztem, mindenféle könyvet lehet-e majd szabadon olvasni a kommunizmusban. Egy kicsit elcsodálkozott a kérdésen, és azt mondta, hogy a megfelelő eszmei és erkölcsi tartalmú könyvek mindenkinek a rendelkezésére fognak állni a közkönyvtárak kiterjedt hálózata révén. Közben már hozták is az ebédet (csirke, saláta, sajt, keksz, narancslé). Ilyen ebéd mellé bűn lett volna kihagyni egy kis vodkát. Fenekére néztem még három üvegcsének, aztán járkáltam egy kicsit és megismerkedtem a többi utassal is. Egy negyvenéves, sárga arcú asszony azért utazott, mert remélte, hogy a jövőbben kigyógyítják a rákból. Egy igen fontos cég képviselője azért ment. hogy kiderítse, fog-e még hatvan év múlva működni Urengojból Nyugat-Európába a gázvezeték. A vécénél álló sorban megismerkedtem egy honfitársammal, aki azért repült a jövőbe, mert remélte, hogy visszaállítják a monarchiát. Miután elbeszélgettem az emberekkel, visszaültem a helyemre és magamhoz vettem még két Smirnoffot. Ki tudja, az italoktól vagy talán az állandóan észlelhető kozmikus imbolygás miatt, tudatom egy kissé elhomályosult, úgyhogy az utazás hátralévő része kicsit szaggatott foltokban maradt csak meg az emlékeimben. Időnként annyira eltompultam, hogy legnagyobb szégyenemre az ablakban elúszó Kentaur csillagképről azt hittem, hogy a Sarkcsillag. Egyébként ezek az égitestek egyáltalán nem gyakoroltak rám olyan mély benyomást, se a nagyok, se a közepesek, se a kicsik. Életem során a természetnek és az emberkéznek sok csodálatos alkotását láttam. Láttam az Elbruszt és Mont Blanc-t, a moszkvai Kremlt, a Pisai Ferdetornyot, a kölni székesegyházat, a Buckingham-palotát és a Brooklyni hidat. Noha tudtam, hogy láttukon valami kivételes érzés kellene elfogjon, és ennek megfelelően elragadtatott szavakat kellene mondanom, nem éreztem semmi különöset, de persze szajkóztam, amit ilyenkor szokás. Emlékszem, egyszer Párizsban valaki rámutatott egy épületre és azt mondta. „Nézd, ott a Louvre!” Odanéztem és azt gondoltam: „Aha, a Louvre, na és akkor mi van?” Ugyanezt éreztem, amikor a mellettünk elrepülő csillagokat, bolygókat, aszteroidákat és kőtömböket néztem: na és akkor mi van? Volt azért egy kozmikus tárgy, amely megragadta a képzeletemet, és erről talán beszámolok most. A LÁTOMÁS Az útnak majdnem a végén, amikor már visszatértünk a föld vonzásterébe és másodpercenként nyolc kilométeres sebességgel vánszorogtunk, Herr Ottó Schmidt hirtelen bemondta a rádióba, hogy a gépünk jobb oldalán van egy alighanem mesterséges eredetű kozmikus tárgy. Az utasok az ablakokra tapadtak. Én is, szerencsére éppen jobb oldalt ültem. Láttam egy gömb alakú nagy sziklatömböt, mintha egy óriási hatvan-hetven méter átmérőjű vagy még nagyobb akvárium lett volna. Persze, az űrben minden méret elég viszonylagos. Furcsa antennák meredeztek belőle, napelemek lepedői lebegtek utána a kozmikus szélben, és olyan óriási ablakai voltak, mint a hold kráterei. Minden ablakban sötét volt, kivéve egyet. De abban az egyben tényleg fantasztikus dolgot láttam. Egy nagy, kerek szobát, amelyet sokágú kristálycsillár világított meg. A szoba padlóját végig perzsaszőnyeg díszítette, a falakat diófa borította. Az ablaktól nem messze állt egy széles, szép régi íróasztal, rajta több telefon, mind különböző színű, az asztal egyik oldalán egy hatalmas földgömb, a másikon egy tévé. Voltak még más tárgyak is a falak mentén, egy bőrdívány, egy dohányzóasztal és Lenin mellszobra egy vörös alapzaton. Mindez együtt egy igen fontos szovjet vezető irodájára emlékeztetett, csak a formája volt szokatlan. Eleinte úgy tűnt, üres a szoba, de aztán hirtelen megláttam, hogy a szoba mélyéből előúszott egy hatalmas hal és az ablak felé közeledett. Illetve csak úgy tűnt, hogy hal, de amikor alaposabban szemügyre vettem, kiderült, hogy emberszabású lény, csak sűrű szakáll nőtte be. Kopott farmert, ócska tornacipőt és málnavörös pulóvert viselt, lustán emelgette karuszonyait, lassan haladt a térben és közeledett az ablak felé, de nem nézett ki rajta. Valahová lefelé bámult, az ajka némán mozgott, mintha magában beszélt volna, vagy valakihez. A furcsa objektumhoz képest viszonylagos sebességünk körülbelül nulla volt, és így teljesen tisztán ki lehetett venni, hogy mozog a szája, összeráncolja a szemöldökét és időnként az ujjával parancsolóan mutat valakinek valamit. Hirtelen felemelte a fejét (talán véletlenül), összerezzent, és ügyetlenül billegve-lebegve a térben, az ablak felé indult. – Hahó! Hahó! – kiabáltak neki kórusban a gépünkről az utasok, mintha meghallhatta volna, és integettek neki. A lény valahogy megbirkózott a helyváltoztatás problémájával, megkapaszkodott valamiben és odalapította az arcát az ablakhoz. Olyan kétségbeesetten nézett ránk, ahogyan csak a kivégzésére váró ember tud. De ami a leginkább meglepett és a legjobban zavarba ejtett, az volt, hogy ez a végsőkig kimerült, kopaszodó és ápolatlan szakállal benőtt ember valamiben hasonlított a jól táplált, sikeres, mindig frissen borotvált és magabiztos Ljoska Bukasevra. Tisztában voltam vele, hogy ez nem lehet Bukasev, hiszen az ott maradt a távoli múltban. Alighogy ezt végiggondoltam, észrevettem, hogy az az ember rám mered. Te jó ég! Végigfutott a hátamon a hideg. Ez nem lehetett Bukasev, de most el sem tudtam képzelni, hogy ez ne ő lenne. Nyilvánvaló volt, hogy felismert. Amint meglátott, egész testében reszketni kezdett, izgalomba jött és kétségbeesetten elkezdett mutogatni, mintha valamit mondani akarna. A kezem önkéntelenül megrándult, hogy válaszoljak neki, de ekkor úgy látszik, bekapcsolták a fékező hajtóművet, mert az űrház szakállas foglyával együtt megrándult a térben és gyorsan távolodni kezdett, egyre kisebb és kisebb lett, mint egy elszabadult luftballon. Meg akartam osztani az élményeimet a szomszédommal, de úgy tűnik, ő semmit sem látott. Legalábbis amikor felé fordultam, ceruzával a kezében egy brosúrát olvasgatott, aláhúzogatott benne ezt-azt és a margóra jegyzetelt. Lehajoltam, hogy megnézzem a brosúra címét. Lenin közismert könyve, az Állam és forradalom volt, németül. A békésen olvasgató ember látványa megnyugtatott, és arra a következtetésre jutottam, hogy alighanem elszundítottam és pityókásan álmodtam valami furcsát. Hogy végképp helyrebillenjek, megittam az utolsó üvegcse szmirnovkát, amitől annyira szétszontyolodtam, hogy a tudatom végképp elsötétült és elaludtam. A 38276-OS LAJSTROMSZÁM Arra ébredtem, hogy nagy csönd van, és nem fogtam fel rögtön, mi történik. A gépünk már nem zúgott, nem sípolt, nem remegett. Az utasok felálltak, fogták a táskáikat, bőröndjeiket és némán összetorlódtak a folyosón. Álmomból ébredve, és nem is egészen tiszta fejjel nem jöttem rá azonnal, honnan és hová és minek repültem. De aztán kinéztem az ablakon és azonnal eszembe jutott. Az ovális ablakban kiégett füves mezőt láttam, rogyadozó kerekes lépcsőket és távolabb egy nagy, üvegablakos betonépületet. Az épület tetején megpillantottam egy nagy betűkből álló szót: MOSZKVA A felirat alatt arcképek sorakoztak, a tetőn pedig a forró júliusi napfényben fényesen csillogott egy rubinvörös ötágú csillag. Csoda, hogy nem tudtam nyugodtan tovább ülni? Rettentő izgatottan felugrottam, de ekkor bemondták, hogy a helyi repülőtér dolgozói nem tudnak a mi gépünkhöz illő lépcsőt keríteni, ezért kérik az utasokat, hogy ne nyugtalankodjanak, és ne tömörüljenek össze a folyosón, a kiszállásról majd később értesítenek. – Ez várható volt – mondta ifjú szomszédom, és visszaült a helyére. – A mi kozmoplánunk olyan elmaradott technikát képvisel számukra, hogy nincs már hozzá megfelelő felszerelésük. Nem feleltem. Kinéztem az ablakon és nem bírtam levenni a szememet arról, amit láttam. Gépünk mellett, a szomszéd állásban egy lepusztult és erősen fél oldalára roggyant IL–62-es állt, oldalán a lajstromszám 38276. Mit jelentsen ez? Semmit sem értettem. Nem bírtam felfogni, hogyan történhetett meg, hogy megelőzött bennünket ez az özönvíz előtti lajhár, amely még a hangsebességnél is lassabban repül. És akkor belém hasított a felismerés: provokáció! Hát persze! Ez az egész repülés ügyesen felépített színtiszta provokáció! A mindenit, de átvágtak! Ezek szerint Rudi, aki bizonygatta, hogy lehetséges a jövőbe utazás, Fräulein Globke, John, az arab emberrablók, Ljoska Bukasev, a kozmoplánnak hazudott repülőgép teljes személyzete a KGB egy és ugyanazon alaposan kidolgozott forgatókönyve szerint működött, és elhoztak Moszkvába, csak nem ám a kétezerakármelyik évibe, hanem a maiba. Én hülye meg, hiába tanultam annyit, ilyen könnyen bedőltem és besétáltam ebbe a primitív csapdába. Egy csapásra kijózanodtam, és lázasan keresni kezdtem valami megoldást. Mihez kezdhetek? Leküzdöttem az első pánikreakciót, hogy elfutok, bebújok a vécébe, lebukom az ülés alá. Mindig is tudtam, hogy a kritikus pillanatokban elkövetett ostobaságok a pusztulás felé vezető biztos lépések. Na de mit tehettem? ..Meg kell támadni a személyzetet” – súgta az ördögöm, de nem túl magabiztosan. – „Megtámadni a személyzetet, túszokat ejteni és követelni, hogy a gép haladéktalanul térjen vissza Münchenbe.” Az ötletet azonnal elvetettem, mert megvalósíthatatlan volt. Nem volt nálam se bomba, se pisztoly, de még egy bicska sem, semmi, amivel megfenyegethettem volna a személyzetet. A helyzetet latolgatva kinéztem az ablakon és hirtelen észrevettem, hogy a repülőtér épületén lógó arcképek egyáltalán nem azok, amelyeket egykor itt hagytam, amikor néhány évvel ezelőtt elutaztam innen. A bepárásodott ablakon keresztül nem láttam tisztán, de volt bennük valami szokatlan. Öten voltak. A bal szélső Jézus Krisztusra hasonlított, de nem földig érő ingben volt, hanem egy egész rendes mellényes öltönyben, még nyakkendőt, sőt úgy nézett ki, óraláncot is viselt. Mellette Karl Marx lógott. A jobb oldali képek Engelst és Lenint ábrázolták. Nem az egyetlen helytálló tudományos világnézet megalapozóinak arcképe lepett azonban meg és még csak nem is Jézus Krisztus (bár egy kicsit kilógott ebből a társaságból), hanem a középső képen megörökített arc. Ez a szakállas ember marsalli rendfokozatot viselt túl bőre szabott katonai ruháján, inge kissé ki volt gombolva, és nagyon hasonlított... na mit gondolnak, kire? Na? Bizony ám, bizony, ugyanarra a Ljoska Bukasevra, akivel az Angol parkban söröztem, aki három órával ezelőtt végignézte, ahogy felröppenek az égbe a müncheni reptéren, és akit mintha épp most láttam volna egy különös űrobjektumban. Ez a Ljoska is szakállas volt, mégis jobban hasonlított az igazira, mert ugyanolyan sikeresnek és magabiztosnak nézett ki, mint az életben, igaz, ennek a tekintete sokkal szúrósabb volt, mint a valódinak. A fejemhez kaptam és felnyögtem. Uramatyám! – gondoltam. – Mi ez az egész? Miért jön elő ez az átkozott Bukasev állandóan a rémképeimben? Csak nem ittam le magam annyira, hogy delíriumba estem? Na jó – nyugtatgattam magamat. – Tegyük fel, hogy nem voltam semmiféle űrben, és egy közönséges Boeingen repültem. A kentaur és az űrakvárium, ahol Bukasev úszkált, csak a KGB laboratóriumaiban fabrikált optikai trükkök voltak. De mit jelent ez a zavaros arcképkiállítás? Újabb trükk a megtévesztésemre? Az nem lehet. Szülőhazámban mindig véresen komolyan kezelték azt a kérdést, hol és kinek az arcképét lehet kifüggeszteni, és főleg milyen sorrendben és elrendezésben, és régen mindenféle önkényességért elég nagy priuszt lehetett beszerezni. Azt meg őszintén szólva mégse hihettem, hogy csak egy szerencsétlen flótás megtévesztésére akasztották ki a plakátokat. Na de akkor mit jelent ez az egész? Mit higgyek? Hogy Ljoska gyorsabban repült az IL-en, mint én a Boeingen? Hogy három óra alatt még arra is volt ideje, hogy szakállt növesszen, marsalli rangra emelkedjen, magához ragadja a hatalmat és szétaggassa az arcképeit? Vad feltételezések, de más nem jutott az eszembe. Amíg eltompult agyamat járattam, gépünkhöz odatoltak két nehézkes, békazöldre festett közlekedési alkalmatosságot. Egy páncélozott szállítóautó és egy gőzmozdony furcsa kereszteződésének tűntek. Mindenesetre egy biztos: a képződményeket gőz hajtotta, mert az orrukon lévő csövön nagy csomókban dőlt a pára. Ahogy a páncélautók megálltak a mi gépünk és a féloldalas IL között, a csapóajtón egymás után, mint gomba a kosárból, rövid nadrágos katonák ömlöttek ki, rövid csövű puskával. Azonnal szétszóródtak és körbezárták a gépünket, fegyverüket is rászegezték. Ekkor hörögni kezdett a rádió, és Herr Ottó Schmidt bejelentette, hogy a moszkvai hatóságok nem találtak megfelelő lépcsőt és az utasok kénytelenek lesznek a balesetekre fenntartott kötélhágcsót igénybe venni a kiszálláshoz, amiért is ő, a gép kapitánya, a személyzet és az egész Lufthansa légitársaság nevében a legmélyebb sajnálatát fejezi ki, és elnézést kér. Az emberek már annyira szívesen kiszálltak volna, hogy nemcsak kötélhágcsón, de akár kötélen is hajlandóak lettek volna leereszkedni. Annál is inkább, mert az arcképes plakátok rajtam kívül senkit sem izgattak. A sor kezdett haladni. Megragadtam a diplomatatáskámat, és beálltam utolsónak. Előttem állt a fiatalember, aki eddig mellettem ült. A gép nyitott ajtajánál két légikisasszony állt, fáradtan mosolyogva kellemes időtöltést kívántak és emlékeztettek bennünket, hogy a visszaút egy hónap múlva lesz. Bevallom, nagyon izgultam, nem tudtam, vajon ki is várhat ott lent. Éppen ezért odaléptem az egyik légikisasszonyhoz s megkérdeztem, nem tudna-e kiadni nekem még pár üvegecske Smirnoffot, és nagyra nyitottam a szájamat, hogy mutassam, hogy ott bent nagyon éget a szomjúság. Először nem értette, de amikor megértette, elég hűvösen felvilágosított, hogy a légitársaság csak a repülés ideje alatt szolgálja ki az utasokat, és a repülés befejeződött. Újra kinyitottam a szájamat, a mellemet csapkodtam, szóban és mutogatással is magyaráztam, hogy nagyon kell, mert egy kis kopfsmerc, azaz fejfájás gyötör, de ez nem rendítette meg, olyan szenvtelen maradt, mint egy darab kő. Miközben én magyarázkodtam, a többi utas már mind leszállt. Odaléptem a nyitott ajtóhoz, lenéztem és visszahőköltem. A föld nagyon messzinek tűnt, a kötélhágcsó pedig felettébb ingatagnak. És egyáltalán, milyen alapon kell nekem, miután ennyi pénzt kifizettem, köteleken mászkálni, mint valami majomnak? De amikor megláttam, mi zajlik lent, majdnem rosszul lettem. A leért utasokat szorosan körbezárták a katonák, fegyverüket rájuk fogták, az egyik páncélautóhoz hajtották és belökdöstek őket. – Davaj, davaj, gyerünk! – kiabálta egy zömök tiszt, rangjelzésén négy csillaggal, tehát egy százados. A kocsi recsegett-ropogott, nyelte az utasokat, akik mukkanás nélkül engedelmeskedtek. Csak az egyik próbált ellenkezni, az én terrorista szomszédom. – Genosse! – kiáltott oda a századosnak. – Ich bin ein Kommunist. Nem kell davaj-davaj, kell béke-barátság. Da-vaj-davaj nem kell. – Hogyhogy nem kell davaj-davaj? – csodálkozott a százados. – De még mennyire hogy kell davaj-davaj. Felnevetett és egy akkorát rúgott szegénybe, hogy egyből berepült tőle az autóba, mint focilabda a kapuba. A százados kérdőleg nézett rám. Rossz érzésem lett, önkéntelenül is visszahátráltam a kozmoplán belsejébe, de azonnal valami vasba ütköztem. Hátranéztem és megrettentem. Mögöttem egy rövid lábú katona állt rezzenéstelen arccal, keskeny vágású ázsiai szeme meg sem rebbent és a hátamba nyomta a fegyverét. A jó ég tudja, hogy került oda. Mindent megértettem és a kijárat felé indultam, hogy leereszkedjem, de legnagyobb csodálkozásomra ezt hallottam lentről: – Ramazajev! – kiáltotta a százados. – Az írót ne bántsd, ő nem a miénk. – Értettem! – vágta rá Ramazajev, és mellettem elrohanva kiugrott, röptében kapta el a hágcsót. Arra sem volt időm, hogy végiggondoljam, honnan tudják, hogy író vagyok, Ramazajev és a százados már be is ugrottak gőzt köpködő masinába, amely éles, riadóra emlékeztető hanggal dudált és elhajtott. Végképp nem értettem, mi történik. Hátranéztem a légikisasszonyra, aki mosolygott és hirtelen, gyors mozdulattal átnyújtott nekem egy Smimoffos üvegcsét. – Danke schön – mondtam és már ki is akartam nyitni, amikor alant megjelent egy újabb csoport katona, három férfi és két nő. Ezek is rövidnadrágban és rövid szoknyában voltak, csak jobb minőségűben, mint az előzőek. És mindnek a fején ellenzős tányérsapka. Mindhárom férfi és az egyik nő tábornoki rangjelzést viselt, a másik, fiatalabb nő csak századosit. Az egyik tábornoknak egyházi tisztsége lehetett, mert sötét, igaz, rövid, csak térdig érő, alul paszománnyal szegett reverendát viselt, a fején szerzetesi süveget, de azért az is ellenzős volt, a mellén pedig óriási, alighanem ezüstcsillagot hordott. A csillag minden ága keresztben végződött. Ugyanilyen keresztes csillag volt a süvegén. A tábornoknőnek is paszományos volt a szoknyája, de más figyelemre méltó nem volt az egyenruháján. A tábornokok mellét rengeteg kitüntetés díszítette, a századosnőét csak két érem. Mindnyájuk haja igen rövid lehetett, mert még a nőké sem látszott ki a sapka alól. SZÍVÉLYES FOGADTATÁS Odaléptek a kötélhágcsó alsó végéhez és lentről bámultak rám felfelé, kicsit hunyorogtak a vakító napfényben, és szívélyesen mosolyogtak. Én is mosolyogtam, kissé bizonytalanul, és tovább álltam ott, nem tudtam, mit kéne tennem. Hát így játszottunk egy ideig nézegetősdit. amíg elő nem lépett az egyik, alighanem a legfőbb tábornok. Ő volt a legmagasabb, a legterjedelmesebb, és nem egy csillag volt a rangjelzésén, mint a többieknek, hanem kettő. – Hát akkor, Vitalij Nyikitics? – kérdezte mély, búgó hangon. – Jöjjön le, várjuk. Ebből a megszólításból rögtön látszott, hogy nem csak a foglalkozásomat tudják, de a nevemet is. Kicsit haboztam, mert nem bírtam elképzelni, hogyan is foghatnék hozzá a leereszkedéshez. Azután mégis nekiduráltam magam, hasra feküdtem, és igen megalázó módon, lábbal előre, azaz kifelé, lassan csúszni kezdtem a nyitott ajtó küszöbe felé. Képzelem, milyen nevetségesen néztem ki lentről. Meg egyébként fentről is, az egyik fölöttem álló légikisasszony nem állta meg és felvihogott. Amikor a lábam már a levegőben lógott, hirtelen páni félelem lett rajtam úrrá, mert éreztem, hogy csúszom lefelé, de nem volt a lábam alatt semmi támasz. Körömmel belekapaszkodtam a gumiszőnyegbe, de az is nagyon csúszott. Nagyon könnyen le is pottyanhattam volna, és azzal befejeződött volna az egész kalandom, de a légikisasszonyok hisztérikusan felsikoltottak, s ennek hallatára maga Herr Ottó Schmidt ugrott ki a fülkéjéből, és személyesen kapta el az utolsó pillanatban a kezemet. Amikor megtartott, már ki tudtam tapogatni lábammal a kötéllétra egyik fokát. – Vorsicht, vorsicht11 – aggodalmaskodott Herr Schmidt. Először az egyik kezemet engedte el, és amikor azzal már megfogtam a kötelet, akkor engedte el a másikat is. Megkezdtem óvatos aláereszkedésemet, és hirtelen a lent állók elkezdtek tapsolni. Azt hittem, kigúnyolnak, és feldühödtem. A dühtől erőre kaptam és a hátralévő utat már sokkal magabiztosabban tettem meg, annál is inkább, mert a föld egyre közeledett és múlóban volt a veszély. A diplomatatáskámat is leengedték utánam egy kötélen. Ereszkedés közben nem voltam biztos abban, hogy nem tartóztatnak le azonnal, ahogy leérek. De nem történt semmi ilyesmi. Ahogy szilárd talajt éreztem a lábam alatt, a katonai csoport közelebb jött, és észrevettem, hogy jelvényeik és kitüntetéseik műanyagból vannak. A főtábornok lépett oda hozzám elsőként, kövérkés kezét felém nyújtotta és mosolyogva mondta: – Hágen. Gondoltam, ez a neve, és én is bemutatkoztam, noha úgyis tudta, hogy hívnak. Aztán a másik tábornok lépett oda hozzám, a kezét nyújtotta, és ő is azt mondta: „Hágen.” Feltételeztem, hogy ez a Hágen a másiknak a testvére, és ennek is bemutatkoztam. Legnagyobb csodálkozásomra a két nőről és a papról is kiderült, hogy a Hágen család tagjai. Miután mindenkinek bemutatkoztam, kínos csönd lett, de aztán a főtábornok jelt adott a társainak, átrendeződtek, és a századosnő közém és a főkatona közé állt. – Hát akkor, Vitalij Nyikityics – mondta a tábornok, továbbra is mosolyogva. – Engedje meg, hogy kicsiny komíródelegációnk nevében szívélyesen üdvözöljem visszatérése alkalmából. Ahogy a régiek mondták, legyen üdvözölve szülőföldjén! Széttárta a karját, mintha meg akart volna ölelni, aztán leengedte. Még arra sem volt időm, hogy feleljek, amikor megszólalt a századosnő: – Vitalij Nyikitics, Szmercsov12 komtárs szívélyesen üdvözli visszatérése alkalmából. És azt mondja, legyen üdvözölve szülőföldjén. – Ezt megértettem, nem vagyok süket – mondtam. Azt mondja, nem süket – mondta a századosnő a tábornoknak. – Mondd meg neki – üzente nekem a tábornok –, hogy bámulatos, milyen nagyszerűen néz ki a korához képest, és az is, hogy még nem süket. Amíg a nő rejtélyes okokból megismételte a szavait, csodálkozva néztem: ugyan miért gondolják, hogy alig negyvenéves koromban már süket kéne legyek. Miután kifejezte elragadtatását, a tábornok engedélyt kért, hogy bemutathassa a küldöttség tagjait. – Én Szmercsov Komornyik Ivanovics vagyok – mondta. – Komornyik Ivanovics? – kérdeztem vissza csodálkozva. A századosnő lefordította (ha ugyan fordításnak lehet nevezni azonos szavak elismétlését egy azonos nyelven), Szmercsov elnevette magát, a többi tábornok vele nevetett, és elmagyarázta, hogy tényleg akad olyan alárendeltje, aki így hívja, de az ő neve valójában Kommunyij Ivanovics. És még azt is mondta, hogy az irodalmi szolgálat altábornagya, a köztársaság Főkomírója és a Jubileumi Ötszög elnöke. Kommunyij Ivanovics nyomban bemutatta a delegáció többi tagját is, akiknek nevét és rangját alább sorolom föl abban a sorrendben, ahogy elhangzott. Agrolszakadov Dzerzsin Gavrilovics. az Álvéhá vezérőrnagya, a Komisz Álvéháügyi első helyettese, a Jubileumi Ötszög második tagja. Tehenyuk Propaganda Paramonovna, a politikai osztály vezérőrnagya, a Komisz politikai oktatási és agitprop első helyettese, a Jubileumi Ötszög harmadik tagja. Csillagoniusz atya, a valláspolitikai szolgálat vezérőrnagya, a Komisz politikai vallási beetetésügyi első helyettese, a Jubileumi Ötszög negyedik tagja. Poljakova Szikrina Romanovna, az irodalmi szolgálat századosa, a Jubileumi Ötszög ötödik tagja. Noha Szikrina Romanovna szóról szóra megismételt mindent, amit a delegáció tagjai mondtak, távolról sem mindent értettem. Nem igazán értettem, mit jelentenek ezek a rangok és címek, miért van ilyen furcsa nevük, ki a manó az a Komisz, milyen Jubileumi Ötszögről van szó, és egyáltalán, mi ez az egész. Amint észrevettem, távollétem alatt az orosz nyelvben is rengeteg új szó, fogalom és kifejezés jelent meg. Amikor Kommunyij Ivanovics mindnyájukat bemutatta (és a százados le is fordította), megkérdezte, van-e kérdésem. Kérdésem olyan sok volt, hogy azt sem tudtam, hol kezdjem. Először is megkérdeztem, mi az a Jubileumi Ötszög és kinek a jubileumára készülnek. Kommunyij Ivanovics készségesen elmagyarázta, hogy a Jubileumi Ötszög az Alkotói Ötszög által kinevezett bizottság, amelynek feladata, hogy magas eszmei színvonalon előkészítse és lefolytassa az én jubileumomat. – Az enyémet? – kérdeztem értetlenkedve. – Ja, tényleg, hiszen a napokban leszek negyvenéves. Egészen ki is ment a fejemből. – Azt mondja, negyven? – Szmercsov összenézett a társaival. – Nem, Vitalij Nyikitics – mosolygott elnézően. –Maga nem negyvenéves. Maga most lesz százéves. Elcsodálkoztam, de aztán mindent megértettem. – Ja persze. Ahogy mondja, százéves. Nekem ez eszembe se jutott, nem is értem, hogy miért. Ha egy kicsit belegondok, magam is rájöhettem volna. Még el is nevettem magam, és az egész Ötszög barátságosan velem nevetett. Aztán még sokáig csóváltam a fejemet és az idő tréfáin mélázva olyan értelmetlen szavakat mondogattam, hogy „né” meg „nahát” meg „jé”. – Na és mondja – kérdeztem a tábornokot maguk egyáltalán honnan ismernek engem? Egyikük sem reagált a kérdésre, mintha nem is hallották volna, de amint Szikrina Romanovna megismételte, egyszerre mosolyogni kezdtek és Kommunyij Ivanovics széttárta a kezét. – Ugyan már, Vitalij Nyikitics, már hogyne ismernénk, amikor a műveit már a komoktiban alaposan tanulmányoztuk. – Szmercsov komtárs azt mondja – ismételte a fordító –, hogy már hogyne ismernénk, amikor a műveit már a komoktiban alaposan tanulmányoztuk. – Hol? Hol? – kérdeztem rá. – A komoktiban – ismételte meg. – Maga talán nem járt komoktiba? – Hát az meg mi? – A komokti azt jelenti, hogy kommunista oktatási intézmény. – Értem – mondtam. – És maga személy szerint szintén tanulmányozta a műveimet a komoktiban? – Már hogyne, Vitalij Nyikitics, nálunk minden komoktis kötelező tantárgyként tanulja az előzetes irodalmat. Hát igen, azt hiszem, a feleségemnek igaza van. Mindig mondta, hogy a rendszeres alkoholfogyasztás károsan hat az ember szellemi képességeire. Egymás után tettem fel a kérdéseimet és kaptam válaszokat, és egyre kevésbé értettem bármit is, az a közlés pedig, hogy, mint kiderült, létezik egy előzetes irodalom, búskomorsággal töltött el. – Na jó – mondtam. – Nagyon örülök, hogy a komoktiban ilyen kiválóan elsajátították az előzetes irodalmat, csak azt nem értem, honnan tudták meg, hogy ideérkezem. A küldöttség tagjai összenéztek, Kommunyij Ivanovics pedig elmosolyodott és széttárta a karját: – Vitalij Ivanovics, miért van rólunk ilyen rossz véleménnyel? Nem tagadjuk, hogy a felderítésünk munkájában akadnak még hiányosságok, de azt azért ugye nem képzeli, hogy hatvan év alatt nem tudtunk megbirkózni egy ilyen, valljuk meg, nem túl nehéz feladattal. – Ideje mennünk – szólt közbe Dzerzsin Gavrilovics, aki addig hallgatott. – Különben megsülünk. Olyan idő van, mintha Honoluluban lennénk – tette hozzá, és felnevetett, majd Kommunyij Ivanovicsra nézett. – Hát, azt hiszem, Honoluluban talán még hűvösebb is van – vette fel a fonalat Kommunyij. – Ott mégiscsak nedves, óceáni a klíma, álladóan fúj a szél a tenger felől. Nálunk meg szárazföldi az éghajlat. Megértettem a célzást, és értékeltem, milyen jól tájékozottak. De csak azután döbbentem rá, mi is történt valójában. Öntelten arra gondoltam, hogy Bukasevet messze magam mögött hagytam, ám ő valójában a maga özönvíz előtti IL-jén még hatvan évvel ezelőtt iderepült, és persze réges-régen meg is halt. De jelentése a müncheni találkozásunkról és tervezett utazásomról belekerült az aktámba és figyelembe vették. Hát hiába, titokzatos és furcsa egy dolog az idő. Akkor eszembe jutott űrbéli látomásom is, és arra gondoltam, hogy az persze csak hallucináció volt, semmi más. Még a repülőtéri épületen lógó arckép zavart, túlságosan emlékeztetett Bukasevra. Igaz, hogy a Jubileumi Ötszög tagjai is emlékeztettek valakikre. Egy kicsit előreszaladva elmondom, hogy később a jövőbeli Moszkvában is sok olyan emberrel találkoztam, akik hasonlítottak a régi moszkvai ismerőseimre. Annyira hasonlítottak, hogy tárt karokkal rohantam le őket és persze mindannyiszor felsültem. Mint később rájöttem, a természetben az emberek külső vonásainak száma eléggé korlátozott, csak a személyiség belső lényege az, ami utánozhatatlan. Mellesleg, a jövőben, a múltban és a jelenben is sok olyan emberrel találkoztam, akik nagyon is utánozhatok. Amíg így elmélkedtem, a repülőtér épülete felé tessékeltek, ahol Kommunyij Ivanovics közlése szerint már türelmetlenül vártak olvasóim és tisztelőim. Útnak eredtünk. Köztem és Kommunyij Ivanovics között Szikrina Romanovna haladt, Kommunyij Ivanovics bal oldalán a rövid lábú és hájas Propaganda Paramonovna billegett, mint egy kacsa, az én jobbomon Dzerzsin Gavrilovics feszített, mögötte Csillagoniusz atya bicegett, aki egyik lábával derekasan csapkodta a betont, ezért dülöngélt, de közben rángatózott is, borzas szakállát rázta, grimaszokat vágott és még kacsingatott is nekem. Út közben megkérdeztem Kommunyij Ivanovicsot, miért nem szól hozzám közvetlenül, miért csak tolmács segítségével. – Nem egy és ugyanazon nyelven beszélünk? – kérdeztem tőle. Udvariasan megvárta a fordítást, utána elmagyarázta, hogy ugyan valóban megközelítően azonos összetételű szókincset használunk, de mint ismeretes, minden nyelvnek van a lexikai tartalmon kívül ideológiai tartalma is (hát éppen ez az, amit én nem tudtam), és azért kell a tolmácsnő, hogy az egyik ideológiai rendszerről a másikra fordítson. – De ha ez önt zavarja – tette hozzá azonnal –, próbáljuk meg tolmács nélkül. De azért minden eshetőségre, ha problémája lenne, Szikrina Romanovna a rendelkezésére fog állni. Van még valamilyen kérdése? – Lenne szíves megmondani – kérdeztem szörnyen izgatottan –, milyen politikai rendszer van most az önök országában? Szmercsov összenézett a többiekkel, megállt és a vállamra tette a kezét, majd ünnepélyesen közölte: – Nálunk semmilyen politikai rendszer nincs, Vitalij Ivanovics. Országunk és az emberiség történetében először nálunk felépült a rendszer és osztály nélküli kommunista társadalom. – Mit nem mond? – csaptam össze a kezemet. – Maguk igazából felépítették a valódi kommunizmust? – Hát persze, a legvalódibbat, igazából – erősítette meg Szmercsov. – Hát nem is játékból... – szólt bele Dzerzsin Gavrilovics és valahogy furcsán nézett rám. Csak nem, csak nem, hát tényleg megtörtént? – mormogtam magamban. – És én nem hittem benne. Én egyre csak kételkedtem. És mennyi ostobaságot mondtam ennek kapcsán! – Hát bizony, mondott egy párat – jegyezte meg szigorúan Propaganda Paramonovna. – Hát ha mondott, akkor mondott – kelt a védelmemre energikusan Dzerzsin Gavrilovics. – Az már régen volt, és meglehet, hogy Vitalij Nyikityics erőteljes külső befolyás hatására cselekedett. Ezen egy kicsit elcsodálkoztam, és tiltakoztam, mert a régi életemben többé-kevésbé távol tartottam magamat a külső befolyástól. – Tudjuk – mondta Dzerzsin Gavrilovics. – Maga mindig híres volt az önálló nézeteiről, de tudja, vannak az életben olyan emberek, akik hipnotikus hatást gyakorolnak ránk. Előfordulhat, hogy maga ironikusan szemlél egy embert, azután ez az ember kiejt egy szót, és maga átkozódva ugyan, de kész elmenni a világ végére. – Még egy olyan isten háta mögötti porfészekbe is, mint Torontó – tódította vidáman Szmercsov. A mindenit, mire célozgatnak ezek? Arra, hogy mindent tudnak rólam. Hát igen, igaz, ami igaz, épp elég idejük volt, hogy egy vaskos aktát összegyűjtsenek rólam. Na de minek hánytorgatják föl azt a nagyon régi múltat, és mit akarnak vele? – Szóval, azt akarják mondani – tértem vissza az előbbi témára –, hogy a kommunizmus mégis felépült? Bevallom, ezt nem vártam és nem is számítottam rá. Az a helyzet, hogy a haladó világnézet tekintetében mindig gyengén álltam. Tudják, nem túl tudományos az észjárásom, és mindig nagyon rossz osztályzatom volt a marxizmus elméletéből. De ne gondoljanak semmi rosszra, nagyon örülök, hogy így sikerült, hála istennek, hogy tévedtem. – Kinek hála? – kérdezte csodálkozva Propaganda Paramonovna. –Azt mondta: „Hála istennek” – ismételte el szavaimat Szikrina Romanovna. – Nincsen semmiféle isten – pattant előre Csillagoniusz atya és jobb lábával nagyot toppantott. – Egyáltalán semmiféle isten nincs, nem volt és nem lesz. Csak a Genialisszimusz van ott fent – Csillagoniusz felfelé bökött az ujjával –, sosem alszik, folyton dolgozik, lenéz ránk és gondol ránk. Hála a Genialisszimusznak, hála a Genialisszimusznak! – kezdte mormolni, mintha megőrült volna, és jobb kezével furcsa mozdulatokat végzett. Mintha keresztet vetett volna, de valahogy újmódian. Mind az öt ujjával bökdöste magát a következő sorrendben: a homlokán, a bal térdén, a jobb vállán, a bal vállán, a jobb térdén, és megint a homlokán. A többiek is megálltak és ők is ismételni kezdték ugyanazokat a mozdulatokat, és közben azt mormogták: „Hála a Genialisszimusznak, hála a Genialisszimusznak!” Csodálkozva és némi félelemmel néztem rájuk. Azt hittem, mindnyájuknak az agyára ment a forróság. – Vitalij Nyikityics – hallottam egy ijedt, suttogó hangot. – Magának is csillagot kell vetnie. A tolmácsnő suttogott. Rábámultam, és vonakodva mutogattam, hogy én nem tudok. De elkaptam Propaganda Paramonovna szemrehányó tekintetét, és hadonásztam valamit a kezemmel, amivel nem igazán volt megelégedve. Letudván ezt a furcsa és számomra nem igazán világos szertartást, mindnyájan megnyugodtak és továbbindultunk. Útközben Kommunyij Ivanovics elmagyarázta, hogy a reális kommunizmus felépítése a Nagy Augusztusi Kommunista Forradalomnak köszönhetően vált gyakorlatilag megvalósíthatóvá, amelyet a Genialisszimusz személyes vezetése alatt és részvételével készítettek elő és valósítottak meg. – Remélem, megértette – mondta –, hogy a Genialisszimusz a mi szeretett, drága és egyetlen vezérünk. – Persze, persze – mondtam. – Kezdek rájönni. Csak nem egészen értem, mit jelent ez a szó, hogy Genialisszimusz. Mi ez, keresztnév, családnév, rang vagy cím? – Mindez együtt – mondta Szmercsov. – Nézze, nekünk, kommunnyikoknak, mindnyájunknak volt nevünk, amit a születésünkkor kaptunk, aztán megváltoztattuk arra, amit a csillagolón kaptunk, ez lett a csillagnevünk. Ezek a nevek minden ember alapvető tevékenységének a jellegét mutatják. A Genialisszimusz neve teljesen természetesen adódott. A helyzet az, hogy a Genialisszimusz egyszerre pártunk Generális, azaz Főtitkára, viseli a generalisszimusz katonai rangot, és abban különbözik a többi embertől, hogy mindenféle tevékenységben zseniálisan nyilvánul meg géniusza. Mindezeket a rangokat és tulajdonságokat figyelembe véve az emberek úgy nevezték, hogy „a mi legzseniálisabb generalisszimusz géniuszunk”. De mint ismeretes, más érdemei mellett a mi vezérük még rendkívül szerény is. Számtalanszor kért bennünket, hogy nevezzük valahogy egyszerűbben, rövidebben és szerényebben. Hát így alakult ki ez az egyszerű és természetesen hangzó név – Genialisszimusz. Eleinte úgy tűnt, hogy a repülőtér épülete nem volt olyan távol találkozásunk helyétől, de amíg odaértünk, Szmercsov el tudta mondani, hogyan és miért hajtották végre Nagy Augusztusi Kommunista Forradalmat. Megtudtam tőle, hogy a Genialisszimusz, amikor még egyszerű állambiztonságis tábornok volt, gyakran el-eltűnődött, miért nem sikerül az elméletben olyan jól és tudományosan kidolgozott kommunizmus felépítése. Több ízben és rendkívül alaposan áttanulmányozta az összes alapvető szakirodalmat és elméleti számítást, és kimutatta azokat a hibákat, amelyeket a kommunizmus építése során elkövettek. A párt és az állam addigi vezetői időnként vulgarizálták a nagyszerű tanítást, és úgy próbálták felépíteni a kommunizmust, hogy nem vették figyelembe a helyi sajátosságokat és feltételeket. Még a nagy Lenin is azt feltételezte a maga idejében, hogy a kommunizmust rögtön az egész bolygón föl lehet építeni, ha a világforradalmat sikerül véghez vinni. Aztán úgy határoztak, hogy a kommunizmus első stádiumát, a szocializmust egy külön országban is föl lehet építeni. Így is történt. Csakhogy a szocializmusból a kommunizmusba való átmenet sokkal bonyolultabb dolognak bizonyult, mint eleinte hitték. A kommunizmus egyetlen országban történő felépítésére tett minden kísérlet sikertelenül végződött. A leendő Genialisszimusz elemezte ezeket a kísérleteket és továbbfejlesztette a forradalom elméletét, és már akkor arra az egyetlen helyes következtetésre jutott, hogy a kudarcok fő oka abban rejlik, hogy az addig építők a vulgarizált eszméket követték és kapkodtak, nem vették figyelembe sem az ország méreteit, sem a rossz időjárási viszonyokat, sem a soknemzetiségű lakosság túlnyomó többségének elmaradottságát. Végül is a leendő Genialisszimusz arra az egyszerű, mégis zseniális következtetésre jutott, hogy a kommunizmust lehetséges és szükséges is kezdetnek egy különálló országban felépíteni. És egy meg is valósult! Történelmi léptékkel mérve igen rövid idő alatt felépítették a kommunizmust Moszkván belül, amely a világon első különálló kommunista köztársaság lett, rövidítve Moszköz. – Elnézést kérek, nem értettem egészen jól – Moszkva többé nem része a Szovjetuniónak? – Nemcsak hogy része, de földrajzilag, történelmileg, kulturálisan és szellemileg továbbra is a fővárosa – közölte büszkén Szmercsov. – Ám a mi szeretett Genialisszimuszunk a rá jellemző éleslátással kidolgozott egy elméletet, amelynek értelmében lehetséges egy államon belül a két társadalmi berendezkedés békés egymás mellett élése. –Aha – örvendeztem, mert kezdtem valamit kapiskálni. – Úgy, mint Kínában. Ők is kidolgozták annak idején a két rendszer elméletét. Úgy tűnt, valami rosszat mondtam. A delegáció tagjai furcsa pillantással összenéztek. – Nem kell ilyeneket mondani – tiltakozott Csillagoniusz atya. – Bizony – mosolyodott el Propaganda Paramonovna –, a kijelentésének gyanúsan metafizikus, hegeli és kanti mellékíze van. – Már miért ne mondhatna ilyet? – szólt közbe azonnal Dzerzsin Gavrilovics. – Vitalij Ivanovics csak kimondja, amit gondol. Igaz, Vitalij Ivanovics? – Hogyne, persze, úgy van – helyeseltem gyorsan, és hálásan néztem Dzerzsinre. – Ami pedig Kínát illeti – mondta Szmercsov megvetően –, tényleg nem érdemes összehasonlítani a hatalmas Szovjetunióval. Kína nemcsak szocialista területeket mondhat magáénak, hanem a kapitalista bomlás olyan kártékony tűzfészkeit, mint Hongkong, Tajvan és Honshú szigete. Ezzel szemben a Szovjetunió egészében egy szocialista földrész, szívében egy kommunista központi maggal, amely erőteljes ihlető példa lett minden nép számára, amelyek még nem jutottak el eddig a fejlődési fokig. Lássa be, ez óriási elvi jelentőségű különbség. Ahogy közeledtünk a repülőtér épületéhez, egyre tüzetesebben vizsgáltam a homlokzatán lógó arcképeket és megkérdeztem, ki az a Jézus Krisztusra emlékeztető ember. – Hogyhogy ki? – csodálkozott Szmercsov. – Az maga Jézus Krisztus. – Na de számunkra ő nem Isten fia – forgolódott Csillagoniusz atya és toppantott a lábával, hanem az első kommunista, a mi Genialisszimuszunk nagy elődje, akiről Krisztus nem hiába mondta: „aki utánam jő, erősebb nálamnál”! Egészen pontosan tudtam, hogy ezt nem Jézus Krisztus mondta, hanem Keresztelő Szent János, de biztos, ami biztos, nem okoskodtam. A repülőtér téglaépületén megláttam egy régi, már félig lekopott feliratot: „Figyelem! Az ajtók automatikusan nyílnak!” Csakhogy ajtó egyáltalán nem volt, csak egy nyílás a falban, semmi sem takarta. Szmercsov megállt és előreengedett. Beléptem a nyíláson, azonnal fölharsant a zene, és egy hatalmas embertömeg egyszerre integetni kezdett, vörös zászlócskákat, transzparenseket és a Genialisszimusz képeit lengették, és... nem akartam hinni a szememnek – az én képeimet is. Dzerzsin rögtön előreperdült és vállával tört utat nekem a tömegen keresztül, utána ment Szmercsov, ő is lökdöste szét a népet, Szmercsov után pedig én következtem. A transzparenseken körülbelül ilyen feliratok voltak: ÉLJEN A GENIALISSZIMUSZ! ÜDVÖZÖLJÜK MINÁLUNK! JOBBAK VAGYUNK MINDENKINÉL! ÖTÖS EGYSÉGBEN AZ ERŐ! ÉLJEN AZ ÁVKP! MEGTANULJUK, ÉS ÚJRA MEGTANULJUK AZ ELŐZETES IRODALMAT! Még arra sem volt időm, hogy megértsem, hol vagyok és mi ez, egy emelvényfélén vagy színpadon ocsúdtam fel, egy vörös papírral letakart asztalnál. A delegáció tagjai körülbelül olyan sorrendben helyezkedtek el mellettem kétoldalt, ahogy jöttünk. Szikrina Romanovna a bal vállam mögött állt, és a fülembe súgta, ha valamit nem értek, készen áll, hogy segítsen. Kommunyij Ivanovics fölállt és magasba emelte a kezét. A zene elnémult. Viharos taps tört ki. Szmercsov kézjelekkel leállította. – Kedves komunnyikok és kommunyicák! – szólalt meg lámpalázasan. – A Genialisszimusz személyesen bízott meg azzal, hogy bemutassam nektek a mi drága, tisztelt, megkésett vendégünket. – Ismét kitört a tapsvihar. – Vendégünk bátran leküzdötte a legnehezebb akadályokat is azon az úton, amelyet hatvan év alatt tett meg az ő távoli múltjából, hogy saját szemével nézzen meg bennünket és vívmányainkat, és a letűnt nemzedékek nevében mély meghajlással köszönje meg a mi szeretett Genialisszimuszunknak népünk és az egész emberiség javára végzett fáradhatatlan tevékenységét. Őszintén szólva már nem emlékszem jól mindenre, amit beszélt. Csak arra emlékszem, hogy igen magasra értékelte irodalmi műveimet, amelyekben, mint mondotta, bátran ostoroztam az akkori kortárs szocialista társadalmat, ezért igazságtalanul szenvedtem a személyi kultusz híveitől, a voluntaristáktól, a korrupcionistáktól és a reformistáktól, akik befurakodtak a párt soraiba. Mindezek ellenére egyes hiányosságok bátor és tárgyilagos kritikája szerény, de mégis pozitív szerepet játszott abban a folyamatban, amely végül is a Nagy Augusztusi Forradalomhoz vezetett. Szmercsov beszédét többször is félbeszakította a viharos taps, s közben a közönség mindannyiszor a Genialisszimusz nevét és az enyémet skandálta. Egyszóval, olyan megható volt ez a fogadtatás, hogy le sem tudom írni. Egymás után léptek az emelvényre mindenféle emberek, munkások, mérnökök, diákok. Dobpergésre egy gárda vonult be zászlaja alatt a terembe, kiderült, hogy a gárda az én nevemet viseli. Egy hatalmas virágcsokrot kaptam úttörőktől, akik vörös nyakkendőt kötöttek a nyakamba, és elszavaltak egy verset, amiből csak egy strófát jegyeztem meg. Nálunk a Moszközben minden jeles pajtás Karcevről vesz példát, nagyszerű a hatás, Olvassa könyvei csodás sorait, Munkában, tanulásban Karcevra hasonlít. Minden felszólaló üdvözölt és megfogadta, hogy Karcev-módra fog dolgozni, tanulni, szolgálni a seregben és élni. Lehet, hogy egyesek kissé eltúlozták a dicséreteket, de bevallom, szavaik mégis nagyon jólestek és néha a könnyekig meghatódtam. Mindenki gyakran idézte a Genialisszimuszt (amint a Genialisszimusz mondta, ahogy a Genialisszimusz megjegyezte, mint a Genialisszimusz többször említette), de közben furcsa módon neki tulajdonítottak olyan kijelentéseket, szállóigéket és mondásokat, amelyekről biztosan tudtam, hogy nem ő mondta először. A felszólalók között volt Dzerzsin Ivanovics és Csillagoniusz atya is. Az első hízelgő bókokat mondott nekem, és megérkezésem alkalmából még nagyobb kommunista éberségre szólította fel a moszközieket. – Egy csöppet sem kételkedünk – mondta –, hogy Vitalij Ivanovics tiszta szándékkal érkezett hozzánk, de nem szabad elfelejtenünk, hogy ugyanilyen módon álcázott ellenségek is behatolhatnak hozzánk. Csillagoniusz atya beszéde a Szentírásból vett idézetekkel volt teletűzdelve, és ha hinni lehet neki, ezt a Szentírást a Genialisszimusz írta. Mint mondta, a múlt primitív kommunistái nem ismerték a Genialisszimusz alapvető tanításait, és elegendő tudás hiányában elvetették, hogy lehetségesek lennének olyan ma már kétségbevonhatatlan jelenségek, mint a szeplőtlen fogantatás, a feltámadás, a mennybemenetel vagy a megváltó második eljövetele. A modern tudomány és vallás már meggyőzően bebizonyította ezen jelenségek lehetséges voltát. Itt van előttünk egy szemléletes példa. Vitalij Ivanovics, mint ismeretes, már régen meghalt. De most feltámadt és megjelent nálunk. És ha most akadna közöttünk, a Genialisszimusz szóhasználatával élve, egy hitetlen Tamás, akkor tessék csak, lépjen nyugodtan közelebb és tapogassa meg Vitalij Ivanovicsot, győződjön meg róla, hogy testi valóságában jelent meg. Azután az űrhajósok csapatának vezetője, Progressz Anyiszimovics Bajgunar emelkedett szólásra. Egy távollétem alatt végrehajtott egyedülálló űrkísérletről számolt be. Mint kiderült, kilenc hónappal azelőtt két űrhajós, a Nap házaspár, Nap Héliosz és Nap Rakéta a velük tartózkodó Pirozskov doktor ellenőrzése alatt a súlytalanság állapotában hajtottak végre nemzést, és a közeljövőben várják a kisded megszületését, aki Pirozskov doktor szerint fiú lesz. Szeretnék, hogy a gyermek a párt 67. kongresszusára születne meg, és már előre elhatározták, hogy Kongressz lesz a neve. Bajgunar felolvasott egy táviratot, amelyet az űrhajósok nekem címeztek: „Udvozoljuk elozetes irot visszaterese alkalmabol. Fontos biológiai-genetikai kiserlet vegen vagyunk. Hala Genialisszmusznak. Nap, Napne, Pirozskov”. Mindaz, amit ezen a tömeggyűlésen láttam és hallottam, rettenetesen érdekes volt, de egy kissé fárasztó. Úgyhogy nagyon megörültem, amikor Szmercsov bejelentette, hogy a gyűlés alapjában véget ért, és már csak a Legfelsőbb Ötszög Határozatának felolvasása van hátra. Minthogy a határozat a legközvetlenebbül rám vonatkozott, szóról szóra megjegyeztem. Így hangzott: „Figyelembe véve Vitalij Nyikityics érdemeit az előzetes (kommunizmus előtti) irodalom létrehozásában, cselekedeteiben a bűnös szándék hiányát, világnézetének elmaradottságát és hajlott korát, kijelentjük, hogy: teljes mértékben rehabilitálva van, és a mai naptól a Moszkvai Lenini Vörös Zászló Érdemrenddel kitüntetett Kommunista Köztársaság teljes jogú állampolgárának tekintendő. Karcev rehabilitálása után az irodalmi szolgálat alhadnagyának rangját kapja, és csillagneve a Klasszik lesz. Közeledő századik születésnapja alkalmából Klasszik Nyikityics Karcev jubileumát nemzeti ünneppé nyilvánítjuk. A Jubileumi Ötszöget kötelezzük, hogy a jubileumi felkészülést magas eszmei-politikai színvonalon valósítsa meg, szervezzen minden munkáskollektívában ünnepi tömeggyűléseket, olvasói konferenciákat, ahol az Ünnepelt alapvető műveit kötelezően és ismételten tanulmányozzák.” A határozatot természetesen személyesen a Genialisszimusz írta alá. Ott helyben zeneszóra átadták a személyi igazolványomat, a katonakönyvemet és még más tagkönyvecskéket és papírkákat. Mind bevágtam a diplomatatáskámba. A csodálatos tömeggyűlést kis koncert zárta, amelyet egy hadnagyi rangban lévő fiatal lány vezényelt le. Egy csapat fehér tüll balettszoknyás kislány eltáncolta a kishattyúk táncát. Aztán két akrobata következett, a Nyezsdanov fivérek. Amíg egymást emelgették és szaltóztak, a színpadot megközelítette egy telt alkatú, pirospozsgás, fátyolos tekintetű dáma. Esküszöm, azonnal felismertem! Ismertem mindvégig az elmúlt életemben, a születésemtől az emigrálásig. Sohasem változott, mindig azonos korú és azonos méretű volt, mindig ugyanabban a fekete bársonyruhában. Most ez a ruha sokkal rövidebb volt, mint azelőtt, jóval a térde fölött végződött, viszont ugyanolyan mélyen ki volt vágva. Ez a találkozás annyira felizgatott, hogy megfeledkeztem a Nyezsdanov fivérekről és csakis ezt a dámát bámultam. Amint az akrobaták befejezték a számukat, a fekete ruhás hölgy felment a színpadra, megállt középen és meztelen karját nagy, telt kebleire helyezte. – És most – jelentette be a műsorvezető –, Zirka Nyecsiripenko, a Moszköz Népművészének előadásában elhangzik egy ukrán népdal... –A Handza-halacska – kiáltottam fel és tapsolni kezdtem. Az elnökség tagjai döbbenten néztek rám. Észrevettem, hogy a közönség is kissé elámult. Az énekesnő is megfordult és rám nézett. A műsorvezető azonban nem esett zavarba és egy mosollyal jutalmazott. – Úgy van, a Handza-halacska! – konferálta be. Zirka Nyecsiripenko hetykén a csípőjére tette a kezét, rám kacsintott, aztán kezét tördelve és vígan visítva rázendített: Handza szemeee joooj de széjp, Mikor velee rejám néjz, A szíívem is beleeremeeg, Be szeeretleeek én téjgedet, Ahogy elnéztem az énekesnőt, egyszerre éreztem magamat kimerültnek és meghatottnak. Ha megkésve is, de végre elérkezett a pillanat, amikor megkapom a megszolgált elismerést. Mert mit kaptam az elmúlt életemben, mi volt a jutalmam? Elmondtak mindennek, huligánnak, részegesnek, csempésznek, külföldiek számára kémkedőnek, a nemzetközi imperializmus bérencének, spekulánsnak, feketézőnek, árdrágítónak, élősködőnek, rágalmazónak, tölgyfa alatt makkosban dagonyázó disznónak, báránybőrbe bújt farkasnak, kapualjból csaholó kutyának, családját eláruló Ivánnak, harminc ezüstért hazáját eláruló Júdásnak. Nem is tudom felidézni az összes sértő jelzőt, amit annak idején a személyi kultusz hívei, a voluntaristák, a korrupcionisták és a reformisták a fejemhez vágtak. Most azonban mindenért kárpótolt az a szeretet és széles körű elismerés, amelyben a kommunnyikok és a komíródelegáció részesített, amelynek tagjai azonnal új nevemen, a Klasszik néven kezdtek hívni (kivéve Dzerzsin Gavrilovicsot, aki „kedveském”-nek titulált). Ezért jöttem nagy izgalomba, amikor felszólítottak, hogy mondjak válaszbeszédet. Kimentem a tribünre, hallgattam és belenéztem ezekbe a szép, kíváncsi és átszellemült szemekbe. – Üdvözlégy, ifjú ismeretlen törzs13... – kezdtem bele. de hirtelen nem bírtam tovább és felzokogtam. Alighanem az izgalom, a fáradtság és a túlzott szeszfogyasztás következményei jöttek ki rajtam. Teljesen szabályos hisztériás rohamot kaptam. Egyszerre sírtam, nevettem és rángatóztam. Próbáltam fegyelmezni magamat, megfeszítettem az akaratomat és hirtelen történt velem valami. Testem elveszítette a súlyát, felszálltam a mennyezet felé és lassan lebegve úszni kezdtem a fejek fölött. A TESZVÉKA Maró szag ébresztett. Valaki hideg vizet öntött a szájamba, szalmiákszeszes vattát dugtak az orromba. Amikor kinyitottam a szememet, Dzerzsin Gavrilovicsot pillantottam meg. Fölém hajolt, és amikor látta, hogy magamhoz tértem, közelebb hajolt és gyorsan ezt suttogta: – Egyetlen kérdés: hol a páncélszekrény kulcsa? Körülnéztem és láttam, hogy egy kicsi szobában vagyunk, amolyan orvosi szoba félében, és itt volt a többi komíró is. – Elnézést kérek – szólaltam meg rettentő halkan. – Azt hiszem, egy kicsit túlfeszítettem az idegeimet. – Semmi baj – mondta Szmercsov. – Megesik. Most elvisszük a szállodába, a legjobb szállodánkba, ott megnyugszik, pihen egy kicsit és magához fog térni. Úgy tűnt, hogy sietnek, ezért kellemetlen volt, hogy föl kell tartanom őket, de a nagy izgalmak következményeképpen, no meg az idő is eljárt, felmerült egy bizonyos szükségletem, illetve kettő is, és egy kissé zavarban ugyan, de megkérdeztem, merre van a mosdó. – Mosdó? – Szmercsov a homlokát ráncolta és kérdően nézett Szikrina Romanovnára. – Klasszik Nyikityics a TESZVÉKÁ-ra gondol – mosolyodott el Szikrina Romanovna. – Ja vagy úgy, a teszvékára – lélegzett föl Szmercsov. –Tényleg, a teszvéka. Hogyhogy nem jöttem rá azonnal! Így már érthető, sőt természetes. Ahogy a Genialisszimusz mondja, semmi emberi nem idegen tőlünk – heherészett. Szikrina Romanovna vállalta, hogy elkísér, és én mentem vele, de azért a diplomatatáskámat magammal vittem, mert régi szocialista beidegződéssel féltem, nehogy valaki elemelje. Útközben Szikrina Romanovna elmagyarázta, hogy a TESZVÉKA a Természetes Szükségek Végzésének Kamrája. Amikor odaértünk a teszvéka ajtajához, amelyre ez is volt felírva, Szikrina Romanovna gondoskodóan megkérdezte, milyen jellegű szükség kielégítésére kell igénybe vennem a helyiséget, kicsi vagy nagy dolgom lenne. Elvörösödtem, és megkérdeztem, minek köszönhető érdeklődése egy ilyen, hogy úgy mondjam, intim részlet iránt. Azt felelte, hogy nem puszta kíváncsiságból kérdezi, hanem segíteni akar szükségem könnyítésének gyakorlati megvalósításában. Csak később értettem meg, mit is jelentett ez. Szikrina Romanovna bejött velem a teszvéka belsejébe, és odament a sarokban ülő értelmiségi kinézetű fehér köpenyes hölgyhöz, aki szemüvegét cipőfűzővel rögzítette a füléhez. A hölgy kiadott egy kérdőívet, ahol a szürke papírra be kellett írnom a nevemet, a csillagnevemet, születésem idejét és helyét, és a teszvéka látogatásának célját. Ebbe az utóbbi paragrafusba Szikrina Romanovna útmutatásának megfelelően azt írtam be, hogy „másodlagos termék leadása”. Aláírtam, dátummal láttam el, ezek után Szikrina Romanovna kiment, én pedig engedélyt kaptam, hogy nekilássak a dolgomnak, amihez ott rögtön helyben, a hölgy orra előtt, volt egy csomó erre a célra alkalmas lyuk. Nagyon zavart a hölgy jelenléte, mert nem csak azt óhajtottam elvégezni, amit a kérdőívben megjelöltem. A helyzet az, hogy ha az olvasó még nem felejtette el (én bizony nem felejtettem el), a zsebemben ott kellett lapuljon egy kis üveg Smirnoff, amit a légikisasszony adott nekem búcsúzáskor, és legfőbb ideje volt, hogy felhasználjam. De amikor a legtávolabbi nyíláshoz mentem, és az ügyeletes tekintete elől lopva a zsebembe dugtam a kezemet, nem találtam semmiféle üveget. A másik zsebemben sem volt. Még ki is fordítottam a zsebemet, nincs-e lyuk a bélésen, de nem volt. Nem maradt más hátra, keserűen fölnevettem. A kommunizmust ugyan felépítették, de a zsebekben azért kutatnak. Egy gazember kihasználta, hogy elvesztettem az eszméletemet. Nem hiába féltettem a diplomatatáskámat. Annyira nekikeseredtem, hogy már nem is szégyelltem magamat, és hozzáláttam a dolgomhoz az ügyeletes felügyelete alatt. Orrom előtt egy régen festésre szoruló falat láttam, mindenféle rajzzal. Köztük szerepelt egy tintaceruzával írott mondat: „Világ proletárjaiból töröljetek!” Az a helyzet, hogy ez a felirat engem nagyon megijesztett. El nem tudtam volna képzelni, hogy a kommunizmust megélt emberek ilyen tréfákra lesznek képesek. De a felirat nagyon kopott volt már, és arra gondoltam, talán nem is most írták, hanem már régen, talán még az én időmben. És egy kicsit szégyelltem magamat a letűnt nemzedék miatt, igazán kigondolhattak volna valami szellemesebbet. Fölötte láttam még egy négybetűs szót, alig lehetett elolvasni, vagy rosszul írták, vagy már valaki megpróbálta lefesteni, de nem túl sikeresen, mert makacsul átütöttek a betűk. Ez a szó a SZIM volt. Amikor kisilabizáltam, még el is nevettem magam, amire az ügyeletes csodálkozó pillantással reagált. –Azért nevettem – magyaráztam –, mert az van ide írva, hogy Szim, és nekem volt egy ilyen nevű ismerősöm. Ez a kijelentésem valahogy csodálkozást, de lehet, hogy inkább félelmet váltott ki belőle. Furcsán nézett előbb rám, majd az ajtóra, és az ujját a szájára tette. Nem nagyon értettem. Arra gondoltam viszont, hogy a másik fali fogalmazvány szerzőjének lényegében véve igaza van és jó lesz követni a jelszavát. „Na és vajon van-e papírjuk?” – gondoltam megrémülve. A fejlett szocializmus időszakában, amennyire vissza tudok emlékezni, a nyilvános vécékben soha semmiféle papír nem volt, és a ragyogó jövő építőinek bizonyos nehézségeket kellett legyőzniük. Kétségek között néztem körül, és azonnal meggyőződtem róla, hogy távollétem alatt valóban gyökeres változások zajlottak le, és a helyzet sokkal jobb lett. Volt papír! Ráadásul nemcsak ilyen-olyan fecnik, hanem egy teljes tekercs, egy erre a célra a padlóba csavarozott tartón. Íme, mit tesz a kommunizmus! Igaz, a papír újságpapír volt. Na de annál nagyobb teljesítmény! Valaki ezt a papírt szétvagdosta, aztán tekercsbe összeragasztotta, szóval a kommunizmusban az emberről való társadalmi gondoskodás magas színvonalon áll. Megragadtam a papír szélét és elkezdtem húzni magam felé. És ekkor olyasmit láttam meg, amire őszintén szólva nem nagyon voltam felkészülve. Ez a tekercs nem újságból készült. Maga az újság volt vécépapír tekercs formájában nyomtatva. El nem tudom mondani, mennyire megdöbbentem. Távoli utazásom előtt mindenféle meglepő dologra fel voltam készülve. Azt vártam, hogy elképesztő tudományos vívmányokat látok majd, az űrhajósok már régen leszálltak és kiszálltak a Marson és a Jupiteren, és feltételeztem, hogy Moszkva összképe nagyon megváltozott. Csodálatos, világos épületek törnek az ég felé. Köztük különleges repülő masinák cirkálnak, és még más jövőbeli műszaki csodákat sem esett nagyon nehezemre elképzelni. De azt álmomban sem tudtam elképzelni, hogy a jövő embere ilyen, egyszerűségében is zseniális megoldást talál a vécépapír problémájára. Magától értetődik, hogy türelmetlenül kezdtem letekerni az újságot, hogy minél többet megtudjak arról a társadalomról, amelybe belecsöppentem. Az újság címe ugyanúgy Pravda volt, mint azelőtt. Körülbelül fél métert foglaltak el azoknak a kitüntetéseknek a rajzai, amelyeket az újság a dolgozók átnevelése terén végzett sokéves fáradhatatlan tevékenységéért kapott. Az újság címe alatt az állt, hogy az Államvédelem Kommunista Pártjának lapja. Hát akkor ezt jelentette a jelszavakban az a rövidítés, hogy ÁVKP! Hozzávetőlegesen másfél métert szenteltek a Genialisszimusznak. Először félalakos, egyenruhás képe szerepelt, érdemrendjei az állától a hasáig belepték a mellét. Alatta helyezkedett el az egészségi állapotáról szóló rövid orvosi jelentés. Először nyugtalankodni kezdtem, hogy valami történt a Genialisszimusszal, de aztán észrevettem, hogy a jelentésben csupa jó hír van. és bizonyára naponta közzéteszik. A jelentésben az állt, hogy egy munkával töltött termékeny éjszaka után a Genialisszimusz jól érzi magát. Szíve, gyomra, veséje, tüdeje és más szervei nagyszerűen működnek. Az ajánlott torna és a szerény vegetáriánus étel elfogyasztása után a Genialisszimusz újra nekilátott az emberiség javára végzett mindennapos titáni munkájának. Ezek után a határozatok következtek, a Genialisszimusz aláírásával. A Kljazma folyót átnevezték Karl Marx-folyónak. Javító-nevelő intézményeket tüntettek ki érdemrendekkel és címekkel. Valahogy így: „A dolgozók átnevelésében végzett kiváló munkáért, tudatukba a kommunista eszmék beültetéséért kitüntetjük...” Itt a lágerek hosszú listája következett, általános, szigorított és büntető táborok sora, fegyházak és börtönök listája, köztük a Feliksz Dzerzsinszkijről elnevezett Vörös Zászló Érdemrenddel kitüntetett Lefortovói Akadémiai Börtön. Rengeteg táviratot tettek közzé, amelyeket a Genialisszimusz nagy mennyiségben küldött kongresszusoknak, konferenciáknak és értekezleteknek. Nem nagyon volt időm, de azért egy ilyen táviratot elolvastam. Valamilyen érdemes donoroknak volt címezve, akik nemes és áldozatos tevékenységükkel nagyban segítik a párt által kijelölt általános gazdasági és felhasználási irányvonalat. Az egész újság nagyon érdekes volt. Cikkek a takarékosságról. Egy karcolat olyan fiatalemberekről, akik hosszú nadrágot és szoknyát viselnek és burzsoá táncokat ropva szórakoznak. Karikatúrák, oktató mesék, a fenológus jegyzete. Nem volt idő, hogy mindezt elolvassam, ezért a lényeget próbáltam kihámozni. A Miért szeretjük a Genialisszimuszt című cikkből megtudtam, hogy össznépi vezérként az öt legmagasabb cím birtokosa. Ő az ÁVKP Központi Bizottságának főtitkára, a Legfelsőbb Ötszög elnöke, a Legfőbb Főparancsnok, az Államvédelmi Bizottság elnöke és Egész Oroszhon Pátriárkája. Az újságból megtudtam, hogy az ellenségesség három övezetére oszlik az ország, hogy átmenetileg nehézségekkel küzd, és korlátozott létszámú csapatai állomásoznak az Afgán–Pakisztáni Népi Demokratikus Köztársaság területén. Arra is fény derült, hogy az ország sikeresen gyógyítja be a nemrégiben befejeződött Nagy Burját–Mongol háborúban szerzett sebeit. Mást már nem tudtam elolvasni, mert a teszvékába berohant Szikrina Romanovna. – Klasszik Nyikityics, maga még mindig itt csücsül! Az emberek várják, maga meg itt újságot olvas. Zavarba jöttem. – Szikrina Romanovna, hogy jöhet be ide engedély nélkül? Igen kínos számomra ilyen helyzetben beszélni önnel. – Mi az hogy kínos? Nálunk nincsenek ilyen fogalmak, hogy kínos vagy nem kínos. Az emberek várják, ez az, ami tényleg kínos. Ennek ellenére megkértem, hogy távozzon és a továbbiakban sietősre fogtam a dolgot. Sajnáltam az újságot otthagyni, szívesen magammal vittem volna, de az az ellenszenves madám le sem vette rólam a szemét, és tulajdonképpen az újságot sem volt hova tennem. Egy ilyen tekercs nem fér be az ingembe, a diplomatatáskám meg már amúgy is tele volt. Felhasználtam a Genialisszimusz arcképét és az egészségéről szóló jelentés egy részét, azután felkaptam a táskámat és a kijárat felé siettem. AZ ELLENSÉGESSÉG ÖVEZETEIBEN A közönségtől megtisztított helyiségben valóban ott várt rám Szmercsov a helyetteseivel. Egy kicsit idegesnek tűntek. – Minden rendben? – kérdezte Szmercsov, és a választ meg sem várva közölte, hogy ideje a városba indulni, már így is elég sokáig időztünk itt. Érdeklődtem, hol a bőröndöm, mire azt mondták, hogy máshol fogom megkapni. Kiléptünk az utcára. A nap delelőn állt és kegyetlenül sütött. A megrepedezett járda mellett egy egész kocsioszlop állt indulásra készen, legelöl és leghátul egy-egy páncélozott szállítóautó, köztük négy gőzhajtású teherautó, magas, kopott oldalfalukon DELEGÁCIÓ felirattal. A platókon emberek álltak, minden bizonnyal ugyanazok, akik olyan szívélyesen fogadtak az imént a repülőtéri nagyteremben. Olyan szorosan egymás nyakára terelték őket, hogy egyetlen sokfejű élőlénynek tűntek. Elszánt és minden iránt közömbös arccal meredtek a semmibe. Integettem nekik, de senki még csak meg sem próbált visszaintegetni, meglehet azért, mert nem tudták kiszabadítani a karjukat. Az első páncélautó dudált, és a kocsisor lassan elindult, füst- és gőzfelhőbe burkolózva. A leghátsó teherautón megláttam szegény Handza-halacskát, melle a falhoz szorult. Szenvedő arca nagy izzadságcseppekben fürdött és alázatos béketűrést olvastam le róla. Tekintetünk találkozott, integettem csak neki, külön. Fanyar mosollyal válaszolt és elfordult, kisebb gondja is nagyobb volt nálam. A kocsisor elvonult, a füst szétoszlott, és a kiürült téren néhány páncélautó és vagy tizenöt személykocsi maradt, egy részük gőzhajtású, a többi gázgenerátoros. Szmercsov elmagyarázta, hogy azt követően kellett áttérni a gőzhajtásra és gázgenerátorra, hogy a személyi kultusz hívei, a voluntaristák, a korrupcionisták és a reformisták pazarlóan és erőszakosan aknázták ki a természeti kincseket, és kimerültek a bakui és tyumenyi kőolajkészletek. Manapság már csak a haditechnikában és a különleges szállításokra használnak benzinhajtású motorokat. Odamentünk a páncélautóhoz. Nyitott ajtajában egy fiatalember állt rövid, agyonmosott kezeslábasban és tankos sapkában. Ő volt ennek a furcsa járműnek a sofőrje, és bármily különös, egyszerűen Vászjának hívták. Bent sötét volt és olyan pára, mint egy szaunában. Beültem Vászja mellé, és rögtön úgy kivert a víz, hogy megijedtem, ki fogom-e bírni ezt az utolsó utat. Szmercsov és a többiek hátul helyezkedtek el, az oldalfalak menti fapadokon. Vászja lereteszelte a páncélozott ajtót, egy hosszút dudált, fogantyúkat forgatott el, majd elindultunk. Vászja bonyolult hurkokat írt le azon a részen, amit elágazásnak neveznek, aztán végre kivezette harci járművét arra a széles országútra, amelyet az előző életemből Leningrádi országút néven ismertem. Azóta az út észrevehetően és szinte teljesen tönkrement. Az aszfalt hol megrepedt, hol felpúposodott, de volt, ahol egyszerűen hiányzott. A mi Vászjánk mesterien lavírozott a kátyúk között, de néha vagy elbambult, vagy nem tudott megfelelően kormányozni és belehuppantunk a gödrökbe, aztán kikecmeregtünk belőlük. Az utat kétoldalt egybefüggő, körülbelül két és fél méter magas vasbetonfal szegélyezte, a tetején háromsoros szögesdróttal. Az út üres volt és nyugodt. De időnként a kerítés mögül elég nagy tégla- és utcakődarabok repültek be az útra. Egy tégla egyenesen a páncélkocsink tetejére esett és akkorát csattanva tört szét darabokra, mintha tüzérségi lövedék lett volna. – Szórakoznak a szimiták – mondta Vászja szenvtelenül. – A szemiták? – kérdeztem. – A zsidók? – Kik? – kérdezte Vászja. – Volt egy ilyen nép az elmúlt időkben – hajolt előre az ülés hátán keresztül Csillagoniusz atya, és tovább magyarázta. – Nagyon rossz emberek voltak. Megfeszítették Jézus Krisztust. Hála a Genialisszimusznak, nálunk már nincs belőlük egy sem. De az Első Övezetben még akad egy-kettő. Megkérdeztem, mi az, hogy Első Övezet. Erre a beszélgetésbe azonnal bekapcsolódott Szmercsov, és elmagyarázta, hogy a Nagy-Moszkva területén felépített kommunizmus nemcsak lelkesedést vált ki, hanem magától értetődően irigységet is kelt a lakosság egyes csoportjaiban, akik a falakon kívül élnek. Érthető, hogy a Moszköz határain túl élők és a kommunnyikok között bizonyos feszültség, sőt ellenségesség keletkezik, amelynek szerkezete a Genialisszimusz megfigyelése szerint övezetekre osztható. Az Ellenségesség Első Övezetébe a szovjet köztársaságok tartoznak, ezeket a kommunnyikok gyerekköztársaságoknak nevezik; a Második Övezetbe a baráti szocialista országok, a Harmadik Övezetbe pedig az ellenséges kapitalista országok tartoznak. A hétköznapi beszédben és a rövidség kedvéért ezeket az övezeteket csak úgy nevezzük, hogy az Ellenségesség Gyermeki Övezete, Baráti Övezete és Ellenséges Övezete – magyarázta Szmercsov. – Vagy még egyszerűbben, Első, Második és Harmadik Övezet. – Na és ezek a szemiták, ha nem zsidók, akkor kik? –kérdeztem. Először is nem sze-, hanem szi-miták. Másodszor pedig ezek olyan emberek, akikről nem is érdemes beszélni. Van, akinek nem érdemes, van, akinek igen – jelezte kételyeit Dzerzsin, de nem fejtette ki bővebben, mire is gondol. A kocsink nem haladt túl gyorsan. Vagy dugók voltak, vagy valami más ok miatt, de gyakran megálltunk, aztán csikorogva újra nekilódultunk. Az előttem lévő kémlelőlyuk nem engedett túl nagy kilátást, a falon pedig, amely az Első Övezettől választotta el utunkat, csak a Genialisszimuszt ábrázoló végtelen számú plakátot láttam, és még azt sem egészében, csak részleteit, hol egy szakáll, hol egy csizma, hol meg egy paszomány. Láttam mindenféle jelmondatokat is, felhívásokat, üdvözléseket, lózungokat. Volt köztük ismerős, de akadt új is, mint például egy ilyen: ÖTÖS EGYSÉGÜNK ELEMEI NÉPISÉG, PÁRTOSSÁG, VALLÁSOSSÁG, ÉBERSÉG ÉS ÁLLAMBIZTONSÁG! Megkérdeztem Szmercsovot, ugyan mióta egyeztethető össze a vallásosság a kommunista eszmeiséggel. Csillagoniusz atya szólt közbe, és kifejtette, hogy a vallásosság bekapcsolása a kommunizmus építésébe az Augusztusi Forradalomban a Genialisszimusz által kitűzött feladatok egyike volt. A múltban a vulgarizátorok nem számoltak az egyház hatalmas nevelő erejének lehetőségeivel, és állandóan elnyomták a hívőket. Most az egyház a párt testvérhúga, jelentős jogokat és lehetőségeket kapott, egyetlen feltétellel, hogy nem Istenhitet prédikál, hiszen, mint ismeretes, Isten nem létezik, hanem a kommunista ideálokba és a Genialisszimuszba vetett hitet terjeszti. Feltettem még a kérdést, miért vannak államvédelmi szervezetek (vagy ahogy ők mondják, Álvéhá), ha a nevéből ítélve maga a párt foglalkozik az állambiztonsággal. – Nincs ebben valami ellentmondás? – kérdeztem. – Nincs semmilyen ellentmondás – ellenkezett Szmercsov határozottan. – A párt társadalmunk vezető és irányító ereje, az Alvéhá pedig egy szolgálati szervezet, világos? Ahogy most felidézem első moszközi napomat, azt hiszem, hogy elég hamar kezdtem magamat egy-két dologban kiismerni, pedig elég sok ellentmondásos és teljesen ismeretlen információ zúdult rám. Például egyedül, segítség nélkül rájöttem, hogy a „komtárs” kommunista elvtársat vagy bajtársat jelent, a „komíró” kommunista írót, a „hágen” az „hála a Genialisszimusznak”, na és hogy miért mondták a „Te jó Isten” helyett, azt hogy „te jó Gena”, az nem is szorul magyarázatra. Egy kérdés azonban lényeges volt számomra, mégpedig az, hogyan is érvényesül a Moszközben a kommunizmus azon alapelve, hogy mindenkinek a szükséglete szerint, mindenkitől a képessége szerint. Rákérdeztem, mire Szmercsov azt felelte, pontosan ezt az elvet követik a legkonkrétabb módon. – Ez azt jelenti, hogy mindenki bemehet bármelyik üzletbe, és teljesen ingyen elveheti, amire szüksége van? – Igen – válaszolta –, minden ember bemehet bárhová és teljesen ingyen ki is jöhet onnan. Csakhogy nálunk nincsenek üzletek. Ehelyett komtápik vannak, vagyis kommunista táplálkozási intézmények. Olyasmi, mint annak idején az önkiszolgáló étkezdék, a sztalovaják. Ezek a köcsoszokban találhatóak, a közösségi csoportosulás színhelyein. Ezenkívül a komelopok, azaz kommunista elosztási pontok kiterjedt hálózatával is rendelkezünk, a kommunnyikok munkahelyén. Ott kapja meg minden kommunnyik a szükségletének megfelelő teljes ellátást. – Értem – mondtam –, és ki állapítja meg a szükségleteit, ő maga? – Tiszta metafizika, hegeliánizmus és kantiánizmus! –rikkantott fel Propaganda Paramonovna. Szmercsov azonban nem kezdett azonnal ilyen megbélyegző címkékkel dobálózni, bár azt mondta, hogy a kérdést egyszerűen furcsának találja. – Már miért kéne az embernek magának meghatároznia a szükségleteit? Meglehet, hogy ehhez még nem eléggé felkészült. Lehet, hogy valamilyen, hogy is mondjam, megvalósíthatatlan álmai vagy mesébe illő kívánságai vannak, amiről azt gondolja, hogy szükséglet. Például le akarja hozni a Holdat a Földre. Nem, ezt nem szabad megengedni. Erre vannak mindenhol az Ötszögek, a Legfelsőbb és a helyiek, amelyek a szükségleteket meghatározzák. Ennek tagjai párttagok, vallási aktivisták, álvéhás dolgozók és hasonló emberek. Mielőtt meghatároznák, kinek milyenek a szükségletei, meg kell tudni, milyenek az egyéni fizikai és erkölcsi adottságai, testsúlya, magassága, ideológiai nézetei, munkához való viszonya, közösségi munkában való részvételének mértéke. Magától értetődő, hogy egy olyan embernek, aki jól dolgozik, teljesíti a termelési célkitűzéseket, közösségi munkát végez, tanulmányozza a Genialisszimusz műveit, sokkal magasabb szükségletei vannak, mint egy naplopónak vagy egy társadalmi rendet bomlasztónak. – Hát azért nem nagyon vannak bomlasztok nálunk a Moszközben – mondta Dzerzsin Gavrilovics. – Bomlasztok nincsenek, az igaz – hagyta rá Szmercsov –, de azért nem mindenki dolgozik egyformán. Egyik kétszáz százalékra teljesíti a tervet, másik százötvenre, és egész egyszerűen igazságtalan lenne egyformán meghatározni a szükségleteiket. MÁSODSZORI ELLENŐRZÉS Ha jól ítéltem meg, akkor körülbelül a mi útvonalunk és a régi, még az én időmben megépített Moszkva körüli gyűrű kereszteződésében a forgalom lelassult. Odatapadtam a kémlelőnyíláshoz és a szemembe csorgó csípős izzadtságtól hunyorogva megláttam, hogy szélesebb lett az út, és több sávba rendeződtek a gőz- és gázautók, ráadásul fajtánként: a nagy páncélozott teherautók az egyikben, a kisebbek a következőben és az egész kis személyautócskák a harmadikban. A mi sávunk azonban üres maradt. Először arra gondoltam, hogy szerencsénk van, de aztán rájöttem, hogy ez a sáv minden bizonnyal olyan fontos személyeknek van fenntartva, mint amilyen én vagyok. Rögtön rá kellett egyébként ébrednem, hogy vannak azért nálam fontosabb egyének is. Hirtelen vad üvöltés hallatszott. Vászja abban a minutában félrerántotta nehéz dromedárunkat az út szélére; az árok szélén billegve álltunk meg, majdnem beleestünk. Közben egyre hangosabb lett az üvöltés, és megláttam egy előző életemből jól ismert gépkocsikonvojt. Hatalmas sebességgel, motorbiciklis kísérettel körülvéve, üvöltő hangosbeszélővel és villogó fények alatt régi építésű kocsik hosszú sora haladt el mellettünk. Az első és utolsó kocsi a régi ZIL-re emlékeztetett, de a második ZlL-t vörös és sárga tömlők kapcsolták össze egy mögötte haladó fekete autóbusszal. Az autóbuszt még egy ZIL követte, abból minden irányba golyószórók meredeztek. Miközben ez a kavalkád elhaladt mellettünk, útitársaim mind csillagot vetettek magukra, Szmercsov felsóhajtott és átszellemülten odasúgta: – Ez ő volt! – Kicsoda? – kérdeztem. – Maga a Genialisszimusz? Erre Vászja hangosan elnevette magát, Szmercsov pedig halálosan komolyan azt felelte: – Hova gondol! A Genialisszimusz nem jár kocsin. Ez a Szerkesztő Bizottság elnöke volt. Továbbhaladtunk. Hamarosan ismét megálltunk, és Szmercsov azt mondta, ki kell szállnunk, hogy elintézzünk bizonyos formaságokat. Izzadtságtól lucskosan és félholtan szálltam ki ebből a lélekvesztő járműből. A diplomatatáskám a kezemben volt, a bőröndömet pedig Vászja gondjaira bízták. Miközben a zsebkendőmmel törölgettem magamat, láttam, hogy egy nem túl magas, de hosszú épület előtt állunk, apró ablakai mind elsötétítve, vasajtajánál két fegyveres őr áll. Felirat is volt: MÁSODSZORI ELLENŐRZÉSI PONT A bejárat előtt egy nagy. pótkocsis gőzteherautó dohogott, elszürkült fenyődeszkák lógtak le róla hátul. A pótkocsi egyik kerekét levették, és két olajos, rövid szárú kezeslábasba öltözött ember javította a rugót, amit szintén leszedtek. Egyik egy nagy vésőt tartott, a másik egy hatalmas pöröllyel kalapálta. Eközben egy számomra nem egészen érthető párbeszédet folytattak. Az, aki a vésőt tartotta, természetellenesen kitekerte a nyakát és nagy sapkaellenzője alól az égre tekintve azt mondta: – Na, úgy láccik, ma megént nem lesz mozi. A másik is kitekerte a nyakát és megerősítette: – Hát igen, túl tiszta az ég. Miután ezt így megállapította, meglendítette a pörölyt és egy hatalmasat ütött a vésőt tartónak az ujjára. Az felugrott, őrülten ugrálva forogni kezdett maga körül, és számomra az utolsó bötűig érthető előzetes nyelven olyan cikornyás tirádát eresztett meg, hogy repesett a szívem az örömtől. Kísérőim egymásra néztek. Vászja kuncogott. Szmercsov felhúzta az orrát, a nők úgy tettek, mintha semmit sem hallottak volna, Csillagoniusz atya rosszallóan dörmögött valamit és csillagot vetett. Közben Dzerzsin odament a fegyveresekhez, láttára az egyik haptákba vágta magát, a másik meg kinyitotta előtte az ajtót. Az ajtó mögötti tágas helyiség egy nagy szálloda halijára emlékezetett, ahol épp egy fontos, talán éppenséggel nemzetközi konferencia előkészületei folynak. Jobbra egy sor asztal volt, rajtuk az orosz ábécé betűi. Szmercsovval odaléptünk a K betűs asztalhoz. Az ott ülő, ezredesi rangban lévő nő rám se nézett, felírta a nevemet, csillagnevemet, apai nevemet és megkérdezte a születési évemet. – Ezerkilencszáznegyvenkettő – mondtam. – Ezerkilencszáznegyven... – kezdte írni és felcsattant. – Mit hülyéskedik itt? Azt hiszi, én szórakozom? Egy egész lapot elrontottam maga miatt. Levelet fogok írni a munkahelyére, hogy fizettessék meg magával ennek a papírnak az árát. Már éppen ki akarta dobni a papírt, amikor Szmercsov megfogta a kezét és valamit súgott a fülébe. A nő komoran hallgatta, aztán arcára kiült a csodálkozás, rám nézett és összecsapta a kezét: – Te jó Gena! Nahát, tényleg maga az? Néztem is, hogy mintha ismerős lenne az arca. Én persze csak a tévében láttam magát. Még ilyet! És milyen jól néz ki! Nem is hinné az ember, hogy százéves! Még hatvannak sem néz ki. Biztos ott, a Harmadik Övezetben csupa vitaminon élnek. – A Harmadik Övezetben – lépett közelebb Propaganda Paramonovna –, a dolgozók csak másodlagos terméket fogyasztanak. – Persze, igen, hogyne – helyeselt sietve az írnoknő. –Úgy van, másodlagosát. De azt hallottam, hogy ott náluk azt is vitaminozzák. Miután kitöltöttem a rövid kérdőívet, felkértek, hogy fáradjak a távoli sarokba, ahol egy hosszú, fémlappal fedett asztal állt. Az én elképzeléseim szerint a kórboncnokok ilyenen szokták a hullákat feltrancsírozni. Az asztalon a hulla szerepében a bőröndöm volt kiterítve, már ki is nyitották, és részben ki is belezték. A felnyitást egy termetes és meglehetősen jól táplált őrnagy végezte, mint rájöttem, a vámszolgálat tisztje. Az őrnagy azonnal felismert. Nagyon behízelgően és sűrű bocsánatkérések közepette szólalt meg. Elnézést kérek, tisztesség ne essék szólván, bocsánatért esedezem, hogy zavargók, elméletileg nem is gondoltunk arra, hogy ellenőrizzük, de hát előfordulhat, hogy merő tájékozatlanságból esetleg behoz valami olyasmit, szóval érti, elnézést. Még néhányszor bocsánatot kért és aztán tudatta velem, hogy a csomagomban olyan tárgyakat fedeztek fel, amelyeknek a Moszközbe való bevitele nincs engedélyezve. – Például? – kérdeztem, és igyekeztem higgadtan viselkedni. – Például ezt – mondta a vámtiszt, kivette a Nikon fényképezőgépemet, és azonnal ki is nyitotta. – Mit csinál? Hiszen most fényt kapott a film! Miért, maguknál nem lehet fényképezni? – Már hogy ne lehetne? Dehogynem lehet! – ijedt meg az őrnagy. – Persze hogy lehet. Pláne magának. Magának mindent lehet, azon kívül, ami tilos. Tessék. – Felém nyújtotta a fényképezőgépet. – Fényképezzen, amennyi csak belefér. Csak ez kivettem belőle, de ezt nyugodtan használhatja, amikor csak akarja. – Maga megbolondult? – kérdeztem. – Mit csináljak ezzel enélkül? Szögeket verjek be vele? Vagy diót törjek? – A Genialisszimusz szerelmére! – kezét a szívére szorította. – Azt csinál vele, amit óhajt, a szükségletei mértékében. Nálunk, kérem tisztelettel, fényképezőgépet szabad használni, de fényérzékeny anyagokat nem. Azzal kidobott az asztalra még hat tekercs filmet, mindet az elutazásom előtt vettem a Kaufhofban. – Érdekes – mondtam –, micsoda ostoba szabályok. Maguknál itt a Moszközben egyáltalán semmit sem lehet fényképezni? A vámtiszt értetlenül bámult Szmercsovra és aztán megint rám. – Már megbocsásson, nem értem. Nálunk a Moszközben azt fényképez, amit akar, ott, ahol akar, és azt, akit csak akar. Csak film nélkül. – Hogy lehet az? – kérdeztem zavartan. – Láttam az újságjaikat. Abban is vannak fényképek. Azokat csak filmre kellett készíteni. – Teljesen jogos észrevétel! – kuncogott a vámtiszt. –Azok a fényképek állami szükségletre készülnek, magának pedig személyes szükségletei vannak. Ők tudják, hogy mit lehet filmre venni, de maga, már elnézést kérek, megtörténhet, hogy nem tudja. Merő tájékozatlanságból esetleg életünk olyan árnyoldalait is tükrözheti a képein, ugye érti, ami felkeltheti az Álvéhá szolgálat érdeklődését. Kell ez magának? Az Álvéhá szolgálat említésére hátranéztem Dzerzsin Gavrilovicsra, aki éppen mögöttem állt. – Hagyja rá, kedvesem – javasolta. – Jobb átengedni egy részt és megtartani az egészet, mint mindent elveszíteni. A vámtiszt a vitát befejezettnek tekintette, félretette a filmeket és folytatta a munkáját. Azt is megtudtam, hogy akármennyit használhatom a magnómat, de a szalagokat és az elemeket nem. Az elemeket a Grundig márkájú zsebrádiómból is kivették. A nálam lévő jegyzettömbök és golyóstollak ügyében az őrnagy hosszasan tanácskozott valakivel telefonon, ami után eme tárgyakat nagylelkűen nálam hagyták. Ezek után az őrnagy kiemelte a floppyt, rajta Szim sziklatömbjeivel. – Ez meg mi? – Ez? – csodálkoztam. – Hát nem tudja? A vámtiszt ránézett a tábornokokra és megvonta a vállát. – Nem én, sosem láttam még ilyet. – Na és számítógépeik vannak? – Persze hogy vannak – mondta Szmercsov. – Csak nálunk nem ilyenek, hanem nagyok. – De hiszen ez nem számítógép – próbáltam elmagyarázni –, ez csak egy lemez bele. – És mire való? – kérdezte a vámtiszt. Elmeséltem, hogy ezt a lemezt beleteszik a számítógépbe és mindenféle programot és szöveget írnak rá. – És erre mi van írva? – kérdezte a vámtiszt és a fény felé tartotta, hogy megnézze, hátha látszik rajta valamilyen szöveg. – Egy előzetes író regényei vannak rajta. Biztosan ismeri. Karnevalovnak hívják. – Karnevalov? – nézett Szmercsovra, aki megvonta a vállát. – Hogyhogy? – csodálkoztam. – Tényleg soha nem hallották Karnevalov nevét? A vámtiszt zavarba jött. Kommunyij Ivanovics elvörösödött. – Hogy lehet ez? Még a komoktiban sem tanultak Karnevalovról? Kiderült, hogy nem, nem hallottak róla. Nem tanulták. „Még ilyet! – gondoltam. – Ki gondolta volna! Én azt hittem akkoriban, hogy bárkit elfelejthetnek az emberek a jövőben, de Szimicset biztosan nem. Szegény Szimics! Hát megérte annyit erőlködni azokkal a sziklatömbökkel, ha már alig hatvan év múlva azt se tudják, hogy valaha léteztek?” Én meg akkor minek hadakozzak olyasvalamiért, ami idővel teljesen elértéktelenedik? És amikor a vámtiszt félrerakta a floppyt, egy szót sem szóltam. Végül is nem azért jöttem, hogy teljesen ismeretlen sziklatömbökkel dobálózzam. Inkább odaadom a saját könyveimet, olvassák azt. Ekkor pont rákerült a sor a saját könyveimre is. A bőröndöm legaljára tettem be mind. A vámtiszt megkérdezte, milyen könyvek ezek, és én büszkén mondtam, hogy a saját könyveim. – A magáé? – ismételte meg. – Bizony, az én saját könyveim. Mi olyan furcsa ezen? – Nézze, Klasszik Nyikityics... – próbált rajta segíteni Kommunyij Ivanovics. – Ide figyeljenek – vágtam a szavába –, ne nevezzenek már ezen a hülye néven. Ha már nem bírnak meglenni új nevek nélkül, akkor nevezzenek egyszerűen Klasszikusnak, és az a Nyikityics nem kell. Lehet, hogy máskor megálltam volna és hallgatok. De itt túlságosan felidegesítettek ezek a furcsa és érthetetlen ceremóniák, amelyektől a vadkapitalista társadalomban egy kicsit elszoktam. – Jó, jó – állt rá Szmercsov azonnal –, ha nem akarja az apai nevét használni, akkor egyszerűen Klassziknak fogjuk hívni. Csak azt akartam mondani, kedves Klasszik, hogy a mi társadalmunkban nincsen magántulajdon. Nálunk minden mindenkié. És ezeket a könyveket sem tekinthetjük a magáénak. Szörnyen elgyötört voltam. Fájt a fejem. A kimerültségtől, a forróságtól, attól, hogy nem aludtam ki magam és már egy örökkévalóság óta nem ittam egy korty szeszt se. Na meg ennek a napnak az ellentmondásos benyomásaitól. – Tudja mit, mondhat akármit – mondtam Szmercsovnak –, ezek a könyvek akkor is az enyémek. Nem csak azért, mert dologi mivoltukban az én tulajdonaim. Hanem azért, mert én írtam őket, ezzel a saját kezemmel ni. – A nagyobb nyomaték kedvéért még meg is ráztam a kezemet Szmercsov orra előtt. – Remélem, azzal azért egyetért, hogy ez az én saját kezem és az én tulajdonomban van, nem pedig mindenkié. – De hát akkor magántulajdona van! – jegyezte meg kötekedve Propaganda Paramonovna és megcsóválta a fejét. – Ide figyeljenek, mit bolondítanak itt? Miért nem engedik meg, hogy magammal vigyem a saját könyveimet? –rimánkodtam egyszerre a vámtisztnek és a komíróknak. – Hiszen nem fogom árulni, nem lesz belőle semmi hasznom. Legfeljebb valakinek odaajándékozom. – Terjeszteni akarja? – kérdezte Propaganda Paramonovna elszörnyedve. – Hogyhogy terjeszteni? Nem terjeszteni, hanem ajándékozni – ellenkeztem. – Ha akarja, magának is ajándékozok egyet, akarja? – Nekem? Minek? – hőkölt vissza ijedten Propaganda. –Nekem nem kell, én nem is tudok előzetes nyelven olvasni. Láttam, hogy ők is mind izgatottak és idegesek. Nekik sem volt könnyű ez a beszélgetés. Na de én sem vagyok vasból. Annál is kevésbé, mert nehéz volt az a nap. Képtelen voltam tovább elviselni ezt az ostobaságot, hát fogtam magam, leültem a padlóra, a két kezem közé szorítottam a fejemet és elbőgtem magam. Meg kell hogy mondjam, nemigen szokott velem ilyesmi előfordulni. Utoljára gyerekkoromban sírtam, de ezek a kommunnyikok egy nap alatt kétszer is úgy kiborítottak, hogy sírnom kellett. Láttam, hogy Szmercsov oldalba bökte Szikrina Romanovnát, aki mellém ugrott. – Na mi van magával? Nem kell, na, tényleg, nem érdemes sírni. Nyugodjon meg. Nem kell sírni. Nem kell, kedvesem, nem kell, kicsikém, Klásenka kedves... Klásenka? Rájöttem, hogy ez a Klasszik becéző formája. És hirtelen annyira nevetségesnek találtam mindent, hogy a sírásom átcsapott nevetésbe. Nem bírtam megállni, majd megfulladtam a nevetéstől, lefeküdtem a padlóra és gurultam a röhögéstől. A komírók tanácstalanul toporogtak fölöttem, és egyikük már orvost emlegetett. – Nem kell semmiféle orvos – mondtam, fölálltam és leporoltam magamat. – Már elmúlt az egész, túl vagyok rajta. Mindent megértettem és nem tartok igényt semmire. Akár ki is dobhatják az összes könyvemet a szemétbe, csak magyarázzák meg, miért félnek tőlük annyira? Maguk mondták, hogy a komoktiban olvasták, tananyag. – Nem olvastuk, csak tanultuk – mosolygott Szmercsov kedvesen. – Volt persze, aki tüzetesebben is megismerkedett vele, de a többieknek a tanárok röviden elmondták a témáját, és hogy milyen kérdéseket tárgyal, valamint az eszmei mondanivalóját. – Aha! – mondtam csalódottan. – Tanultak róla. Az olvasása ugyanúgy be van tiltva, mint azelőtt. – Szó sincs róla – ellenkezett Szmercsov határozottan. –Miért van rólunk ilyen rossz véleménye? Nálunk semmi sincs betiltva. Csak éppen az előzetes irodalom szükségletünk teljesen ki van elégítve. – Annál is inkább, mert az előzetes irodalom ideológiai szempontból nagyon egyenetlen volt – jegyezte meg Propaganda Paramonovna. – Nagyon sok metafizika, hegelinnizmus és kantiánizmus volt benne. – És sok káromló dolog a mi kommunista vallásunk ellen – tódította Csillagoniusz atya, aki eddig hallgatott. – És a szocialista realizmust, amelyet sok előzetes író használt, már régen elítélte a párt, mint hibás és káros módszert. Csak egy helyes módszer van, a kommunista realizmus – mondta Propaganda Paramonovna. – És egyáltalán, kedves drága Klasszik – folytatta Szmercsov –, meg kell értenie, hogy a maga idejét a miénktől elválasztó történelmi idő során a mi irodalmunk annyira továbbfejlődött, hogy mellette a maguk és koruk összes irományai szánalmasnak és esetlennek tűnnek. – Úgy van, úgy van, igen, igen – mondta Csillagoniusz, és mindnyájan szomorú bólogatásba kezdtek. – Azért nem mind – vett védelmébe Dzerzsin Gavrilovics Agrolszakadov. – Neki van egy jó könyve, amelyik színvonalában megközelíti a komrealizmus korai mintáit. Sajnos azt nem hozta magával, de mi majd előszedjük. – Es kijavítjuk – segítette ki Szmercsov. Úgy van, egy kicsit kiigazítjuk, és még az is lehet, hogy kiadjuk. Nem éltettem meg, milyen könyvről van szó. De már nem volt kedvem semmit megkérdezni. És küzdeni sem volt erőm. Úgyhogy amikor kivették a Moszkva-térképemet, a München feliratú pólókat és az összes rágógumit, már nem is firtattam, miért teszik, elegem volt és torkig voltam az egésszel. És amikor elém tették az elkobzott dolgok jegyzékét, úgy firkantottam alá, hogy oda se néztem. HÁRMAN EGYET A megpróbáltatásoknak azonban még nem volt vége. A vámvizsgálat után továbbmentünk és hamarosan egy ajtóhoz értünk, amelyen a következő tábla lógott: EGÉSZSÉGÜGYI MEGDOLGOZÁSI PONT. Szmercsov elnézést kért és azt mondta, hogy szerinte feltétlenül egészségügyi megdolgozásra szorulok, minthogy a Moszközben a legszigorúbb intézkedések vannak érvényben az ellenségesség övezeteiből behurcolható járványos megbetegedések ellen. Szikrina Romanovna felajánlotta, hogy vigyáz az értékeimre, így átadtam neki lényegesen könnyebbé vált diplomatatáskámat, az órámat és a tárcámat. A komírók kint maradtak, én meg bementem a helyiségbe, amelyről kiderült, hogy egy nyilvános fürdő előtere, hosszú fapadokkal. Az egyik sarokban az a két sofőr vetkőzött, akik a deszkaszállító autót javították, és akiket kint már láttam, és nagyon barátságosan beszélgettek egymással a legtisztább és minden idegen elemtől mentes előzetes nyelven, percenként emlegették a Genialisszimuszt, különösen az anyai ági felmenőit. Egyikük nagyujja fekete szigetelőszalaggal volt leragasztva. Rájuk néztem, és én is vetkőzni kezdtem. Bármily furcsa, a kinti hőség ellenére itt dermesztő hideg volt, azonnal kezdtem elkékülni és tiszta libabőr lettem. Egy fakorlát mögött egy fehér köpenyes nő unatkozott. A sofőrök leadták neki a ruhájukat, cserébe kaptak egy fabögrét és továbbmentek. Én is odamentem a nénihez, leadtam az alsóneműmet és kaptam egy bögrét. Vizes volt, csúszós és nem volt füle. A következő helyiségben egy nő fogadott, egy nagy géppel a kezében, amelyet minden bizonnyal juhok nyírására, nem pedig emberek számára találtak ki. A nő mondta, hogy megnyír. Eltakartam magam egy lavórral és leültem, majd szóltam, hogy félhosszú fazont kérek. A nő nem is felelt, és le se terítette a vállamat, azon minutában egy széles csíkot szántott középen a fejem tetején. – Madame! – ugrottam föl. – Mit művel? Maga megbolondult! Félhosszúra kértem. Először nem is értette, mit akarok tőle, aztán megmagyarázta, hogy a Moszközben kivétel nélkül minden állampolgárt nullásgéppel kopaszra nyírnak a nemkívánatos kártevők elleni harc jegyében, és a hajat újrahasznosításra leadják a hulladékgyűjtő telepre. Rosszul esett, hogy se szó, se beszéd el kellett búcsúznom a szép dús hajamtól, de ahogy mondani szokták, ha a fejedet veszik, ne a hajad sajnáld. Továbbhaladtam és hamarosan egy újabb ajtó előtt találtam magamat, ahol az volt kiírva: FELÜLETES LEMOSDÓDÁSI TEREM. Mellette egy szöveg lógott, a következő címmel: OLVASD EL ÉS JEGYEZD MEG. A mosakodási szabályzat volt. Fennkölt kifejezések szerepeltek benne és a Genialisszimusz egy állítólagos művéből vett mottó: „Az emberben minden szép kell legyen: az arca. a ruhája, a teste.”14 A szabályzat azzal kezdődött, hogy beszámolt arról a hatalmas és fáradhatatlan munkáról, amelyet a Genialisszimusz és az általa vezetett párt nap mint nap végeznek a kommunista köztársaság állampolgárainak érdekében. Ennek a munkának köszönhetően gyakorlatilag minden kommunnyiknak lehetősége van arra, hogy a felületes lemosdódási teremben ez irányú szükségleteit teljesen és rendszeresen kielégítse. Ám amint a Genialisszimusz tanítja, a takarékosság szokássá, minden kommunnyiknak szinte a második, ha nem az első természetévé kell, hogy váljon. Már a mosakodás kezdetétől kerülnie kell a pazarlást és csak a természetes szükségletek keretei között maradó mennyiségű vizet használnia, amit egyáltalán nem nehéz kiszámítani. Ehhez meg kell szorozni a kilogrammokban mért testsúlyt a centiméterekben számított testmagassággal, és a kapott eredményt elosztani a 2145 koefficienssel. Ennek a számításnak az eredménye megadja az egyén reális igényeinek megfelelő hideg-meleg víz bögretérfogatban mért mennyiségét. Egy kicsit nyugtalankodni kezdtem, hogy a felületes lemosdódás előtt erőmet meghaladó matematikai számításokat kell végeznem, de a helyben mellékelt táblázat megnyugtatott, ott mindent előre kiszámoltak. 165 centiméteres testmagasságomnak és 78 kilogrammos súlyomnak megfelelően az én igényem kereken hat bögretérfogat volt. A szabályzat azt is kimondta, hogy a pontot igénybe vevőknek tilos: 1. Kabátjellegű ruházatban mosakodni. 2. Hangszereken játszani. 3. Természetes szükséget végezni. 4. Rongálni a kommunista tulajdont. 5. Szigorúan tilos felmerülő konfliktusokat bögre vagy más lemosdódási eszköz felhasználása útján rendezni. Amíg a szabályzatot olvastam, a szemem sarkából azért megfigyeltem, hogy először két férfi ment el mellettem, aztán egy nő, aztán egy egész család – férj, feleség, gyerek, aztán megint két nő, és persze mind anyaszült meztelenek. Én még egy kicsit haboztam és megkérdeztem egy pocakos embert, merre van a férfirészleg. Nagyon elcsodálkozott: – Hát te melyik faluból csöppentél ide, öcsém? – Stockdorfból. – Sátorból? – Nem sátorból, hanem Stockdorfból – javítottam ki. – Ilyenről még sose hallottam. Na és merre van az, messzi? – kérdezte a pocakos. – Ahogy vesszük. Úgy hatvanévnyire – feleltem. Rám bámult, mintha megőrültem volna, és elmagyarázta, hogy a különböző intézmények férfi- és női részlegeinek szétválasztása csak az ellenségesség övezeteiben maradt meg, itt viszont teljes az egyenlőség, és gyakorlatilag megszűnt a férfiak és a nők közötti különbség. Akaratlanul is lefelé sandítottam és meg is győződtem róla, hogy a pocakos esetében ez a különbség tényleg szinte teljesen megszűnt. A felületes lemosdódási teremben nem volt semmi különös vagy figyelemreméltó. Olyan tisztasági fürdő, mint bármelyik. Hosszú kőpadok, a fal mentén csapok, gőz, hangzavar. Nők és férfiak együtt mosakodtak, ami csak azért lepett meg, mert Moszkvában voltunk. A nemek szabad keveredését hatvan évvel ezelőtt már láttam, de csak a Harmadik Övezetben. Nagy, oszlopos teremben voltunk. Az egyik oszlopon egy nyilat láttam, ezzel a felirattal: „Szexuális szükségletek kielégítése a folyosón.” Micsoda fantasztikus változások történtek, mióta nem jártam itt! Egyébként a felirat alatt egy szöggel valaki bevéste, hogy SZIM. Megint eszembe jutott Szimics, és hogy milyen érdekes lenne ide behozni, ebbe a koedukált fürdőbe, hadd lássa, mit ki nem találtak ezek a harácsolók. Képzelem, hogy köpködne, ha ezt látná. Tettem pár lépést a nyíllal megjelölt irányba, amikor a gőzből felbukkant előttem az a két sofőr, akiket már kétszer láttam. Műanyag poharakat tartottak a kezükben valami sötét lével, és leplezetlenül alantas céllal meglovagoltak egy törékeny leányzót, aki, bármily furcsa, szinte teljesen fel volt öltözve. Az a bizonyos hely a testén le volt takarva egy viaszosvászonból kivágott virágszirommal, a mellbimbóját pedig két csillag fedte. Noha a helyzet pajzán volt, mindhármuk arcán láttam, hogy dühösek. El akartam menni mellettük, de a bekötött ujjú sofőr egyszer csak odaszólt nekem: – Hé, öreg, beszállsz harmadiknak? Más helyzetben az „öreg” megszólításra megsértődtem volna, az is lehet, hogy behúztam volna egy jobbost a pofájába. De most annyira megörültem annak, hogy a szent orosz hagyomány, hogy hárman isznak meg együtt egy üveg vodkát, megélte velem együtt a kommunizmus korát! A pohárkában lévő lötty szaga elérte az orromat és szó ami szó, nem volt valami étvágygerjesztő. De hát a szag az nem minden. Ha mindazt, amit én már életemben megittam, egy lónak csak szagolni adnák oda, ájultan esne össze. És most akár még a kerozint is hajlandó lettem volna meginni. Viszont annyira fáradt voltam, hogy akármiből ittam volna akár csak egy kupicányit, egyszerűen felborultam volna, így hát erőt vettem magamon, kezemet a szívemre tettem és oktatólag azt mondtam a sofőröknek: – Bocs, fiúk, nem lehet. Nem iszom, és nektek se tanácsolom. Az alkohol szétszedi a májat és károsan hat a szellemi képességekre. A sofőrök összenéztek. – Mi se lennénk valami nagyivók – mondta a bekötött ujjú bizonytalan hangon. – Nem is inni hívtunk. – Hanem hová? – kérdeztem elámulva. A pasasok megint összenéztek, a leányzó kuncogott. – Nahát – mondta a bekötözött. – Aszongya, hová. Mi van, te nem tudod, mit szokás az ilyenekkel csinálni? – és a lányra bökött. – Menjünk ki a folyosóra, elégüljünk ki. – Hárman egy nővel? – nem akartam hinni a fülemnek. – De hiszen ez nagy bűn! Hogy lehet ilyen szégyenteljes és züllött dolgot csinálni? Hiszen maguk a kommunizmusban élnek! Ezért haltak meg emberek a golyózáporban, égtek el a máglyákon, fagytak halálra a mocsarakban? És noha nagyon fáradt voltam, röviden elmeséltem nekik az Októberi Forradalom, a Nagy Honvédő Háború, a Leningrádi Blokád és a nagy szocialista építkezések történetét. – És maguk ezt mind semmibe veszik! – mondtam, kiköptem és otthagytam őket. – Ide figyelj, apuska! – rohant utánam a bekötözött. –Most mit kaptad fel úgy a vizet? Nehogy már flepnis legyél. Már mér lennénk mi züllöttek? A csajok a züllöttek, nem mi. Azelőtt egy fél ilyen szappant kértek ni – mutatott a pohárra –, az még rendbe vót. A szükségleted is kielégíted, és meg is mosakodol. Most pedig nem adják három pohár alá, hát össze kell állnunk. Egészen elröstelltem magamat, hogy itt valamit nem értettem meg. Bocsánatot kértem, de mondtam, hogy nem tudok a közösbe beszállni, egyrészt, mert általában nem szoktam megcsalni a feleségemet, másrészt meg nincs szappanom, a bőröndömben felejtettem. Erre a sofőr azt mondta, a szappan iránti szükségleteket itt helyben elégítik ki, és egy bódéra mutatott a sarokban, ahol egy meztelen kövér nő adta ki a poharakat. Mi is odamentünk az új ismerősömmel, átvettem a poharamat, beleszagoltam és átadtam a sofőrnek. Hogy az hogy hálálkodott! – Te öreg – mondta –, látom, hogy nem vagy idevalósi és nem nagyon igazodsz ki a mi életünkben. Ha kell valami, keress csak meg nyugodtan. A hetes komoszlopban dolgozom, mindenki ismer ott. Az új nevem Kozmosz, de mindenki csak Kuzjának hív, ahogy régen járta. Szóval, ha kell valami, kardáncsukló vagy kurbli, akkor gyere egyenesen oda az oszlopunkba, és mindent megszerzek neked, ami csak kell. Megköszöntem neki, és elmentem vizet keresni. A falon és az oszlopokon mindenütt ilyesféle lemoshatatlan feliratok voltak: A VÍZ AZ ÉLET FORRÁSA A VÍZ NEMZETI VAGYON AKI PAZAROLJA A VIZET, NÉPELLENSÉG EGY BÖGRETÉRFOGATTAL EGY LOVAT MEG LEHET ITATNI Amikor pedig közelebb léptem a fal menti csapokhoz, megláttam egy plakátot, amelyről egy polgárháborús vöröskatonához hasonlító valaki mutatott rám a nagy ujjával: FÖLÖSLEGESEN HASZNÁLTÁL EL EGY BÖGRE VIZET! – Én nem – mondtam. – Még egyet se vettem. Persze a katona csak oda volt rajzolva, de olyan élethű volt, hogy a tekintete súlya alatt önkéntelenül is összehúztam magam. Szükségletemnek csak a harmadát használtam el. azaz a hat bögre vízből csak kettőt. Arra gondoltam, hogy ezért a takarékosságért talán még valamilyen kitüntetés is járna. De mégse kértem kitüntetést, hanem elindultam a kijárathoz. Az előtérben visszaadták a ruhámat. Forró volt a gőztől. A zakómon minden gomb szétolvadt. Még jó, hogy a nadrágomon ép maradt a cipzár, ugyanis fémből van. AZ ESKÜ A tágas, világos teremben Dzerzsin Gavrilovics egyedül várt, a többiek elmentek. – Egészségére a fürdőt – mondta. – Na, kedvesem –folytatta –, most jön az utolsó formalitás, és mehetünk pihenni. Bementünk egy „Rituális szükségletek kielégítésének szobája” feliratú ajtón. Megijedtem, hogy ott megint valami illetlenség fog történni, de tévedtem. Egy hosszú asztal mögött, magas támlájú székeken, a Genialisszimusz arcképe alatt három kövér néni ült, mindhárman tábornoki rangúak. Alighanem valamiféle bírósági testületet alkottak. Elég szigorú kinézetük volt, de a legidősebb, aki középen ült, ugyanazt a bókot mondta, amit már hallottam, hogy elég jól tartom magam a koromhoz képest. De aztán nyomban ismét szigorú külsőt öltött, és közölte velem, hogy mielőtt a Moszköz szent területére lépek, le kell tennem a kommunista köztársaság állampolgári esküjét. – Mondja utánam! – utasított. Persze nem emlékszem az egész esküre. Arra emlékszem, hogy azzal kezdődött, hogy meg kellett köszönni a Genialisszimusznak a megtiszteltetést. Kommunista állampolgári minőségemben köteles voltam betartani a legszigorúbb fegyelmet a termelésben, a mindennapi életben és a közéletben, teljesíteni és túlteljesíteni a termelési feladatokat, minden eszközzel harcolni a takarékosságért és az általános anyaghasznosításért, szentül megőrizni az állami, társadalmi és szakmai titkokat, szorosan együttműködni az állambiztonsági szervekkel, bejelenteni az antikommunista összeesküvéseket, cselekményeket, beszélgetéseket és gondolatokat. Az elejét engedelmesen mondtam a bíró után, de itt elhallgattam és ránéztem. – Tudja, itt valami nem stimmel – mondtam. – Én nem tudok feljelentgetni. – Hogyhogy nem tud? – csodálkozott a főbíró. – Azt hallottam, hogy még regényeket is tud írni. – Igen, de a regény az más, az mégsem feljelentés. – Ugyan már – nyugtatott meg –, feljelentést sokkal könnyebb írni. Semmi különöset nem kell kitalálni, csak leírni, amit hallott. Ki, hol és milyen viccet mesélt, és ki mit szólt hozzá. Borzasztó egyszerű. – Lehet, hogy magának egyszerű – emeltem meg a hangomat –, de nekem nem. A régebbi életemben sem voltam besúgó, most pedig még kevésbé leszek. A három nő összenézett. – Dzerzsin Gavrilovics – mondta haragosan a legidősebb. – Minek cipel ide egy ilyen zöldfülű komtársat? Miért nem dolgozta meg előzetesen? Először beszélgessen el vele, és ha már rábeszélte, akkor újra meghallgatjuk. Láttam, hogy Dzerzsin zavarban van. Amikor kimentünk, megragadta a kezemet és a terem sarkába vonszolt. – Kedvesem, maga megőrült! – suttogta, és közben félősen tekintgetett körbe. – Mit művel velem? Hát lehet ilyeneket mondani? – Miért, mit mondtam? – Tényleg még csak nem is érti, hogy mit mondott? Maga látványosan megtagadta a szervekkel való együttműködést és még kiejtett egy olyan szót is, hogy „besúgó”. El nem tudom képzelni, hol hallotta. Ez egy elavult, csúnya szó. Természetesen nálunk teljes a szabadság az ésszerű szükségletek keretein belül, de az ilyen szavakért nemcsak az ellenségesség övezeteiben, hanem nálunk is büntetnek. Úgyhogy menjünk szépen vissza, és viselkedjen okosan. – Azt már nem – makacsoltam meg magam. – Tetszik vagy nem tetszik, de nem azért jöttem, hogy feljelentsek valakit. – Te jó Gena! – mormogta. – Milyen mélyen magába ivódtak a szocialista előítéletek. Nem olyan nehéz elismételni a szavakat. Ez csak egy rituálé. Esküdjön meg, hogy jelenteni fog, és aztán nem fog. Vagy hamis feljelentéseket ír és személyesen nekem adja ide. Én meg majd elsüllyesztem valahová. – Na de hallja! – háborodtam fel. – Kinek néz engem? Ha maguknál ilyen a kommunizmus, hogy feljelentések nélkül nem lehet élni, akkor tovább egy percig sem óhajtok itt maradni a maguk Moszközében. Azonnal hazamegyek Stockdorfba. – Menjen csak – haragudott meg hirtelen. – Rögtön szólok, hogy adják vissza a holmiját, és már mehet is vissza. Ha nem érdekli, hogyan élünk... Tulajdonképpen magának nincs is erre szüksége. Megszokta, hogy a saját kútfejéből találja ki a regényeit, és rólunk is kitalálhat mindenféle sületlenséget és valótlanságot. Egy cseppet sem fog minket meglepni. Már annyi rágalmat összehordtak. Eggyel több vagy kevesebb... Azzal elfordult tőlem, és sértetten és elkeseredve bámult ki az ablakon. Én is rosszul éreztem magam. Nem szeretek fölöslegesen megsérteni embereket. Meg aztán azt is végiggondoltam, hogy akkor hiába vergődtem el idáig nagy nehezen, szinte az életem kockáztatásával, és most visszafordulok a küszöbön, be se kukkantok, mi is van az ajtó mögött? – Na jó – mondtam. – Vigye el az ördög. Legyen úgy, ahogy akarja. De ez az utolsó alkalom. – Ez már beszéd! – Agrolszakadov ugrott is egyet örömében. –Tudtam, hogy maga bölcs ember és helyesen fog dönteni. Ami pedig ezeket a feljelentéseket illeti, négyszemközt megsúgok magának valamit: nincs is mire írni. Nálunk a Moszközben még a föld alól sem lehet papírt keríteni. HARMADIK RÉSZ AZ ÉLET ÉLVEZETE – Jól bolonddá tett tegnap – mondtam Szmercsovra sandítva. – Azt hittem, maguknál tényleg olyan a kommunizmus, amilyennek tegnap láttam, de egyáltalán nem is olyan. – Még szép. Tudtuk, hogy maga humoros dolgokat ír. Meg akartuk mutatni, hogy nekünk is van humorunk. Egy széles, pálmafákkal szegélyezett fasorban mentünk. Ezúttal nem egyenruhát viselt, hanem egy könnyű világos öltönyt és hozzá illő világos szandált. A nap delelőn állt és ragyogóan sütött, de nem vakított, melegített, de nem égetett. A pálmaágakon csodálatosan szép madarak mennyei hangon daloltak. Tulajdonképpen nem is mentünk, hanem repültünk, csak néha érintettük a földet, hogy elrugaszkodjunk. Testemet hihetetlenül könnyűnek éreztem, meg is mondtam Szmercsovnak. – Nem jött rá, miért? – kérdezte mosolyogva. – Miért? – érdeklődtem. Tudósaink kitaláltak egy szerkezetet, amivel jelentősen le lehet csökkenteni a föld vonzását. – Hát már ez is eszükbe jutott? És miért csinálták? – Csak úgy – mondta Szmercsov. – Hogy az embereknek kellemes legyen élni. Magas, világos színű épületek mellett repültünk el. New York felhőkarcolóira emlékeztettek, de világosabbak voltak és valahogy légiesebbek. A házakat átlátszó galériák kötötték össze, azokban is pálmák és glicíniák nőttek. Mindenütt gyerekek és szerelmespárok kacagása hallatszott. Velünk szemben fiatal fiúk és lányok repültek, ugyanolyan könnyedén, mint mi, kipirult és átszellemült arccal. A lányok mind rövid teniszszoknyát viseltek, lábuk napbarnított és karcsú volt. Mind jégkrémet ettek, és szerelmes tekintettel néztek rám, mind kívántak engem, és én is el szerettem volna beszélgetni velük valamilyen magasztos témáról. Az emberek a fasor mentén felállított körhintákon keringtek, hintáztak, és narancssárga csónakféleségeken röpködtek a levegőben. Az égen kék transzparens lebegett, a következő felirattal: Az élet élvezete Minden kommunnyik Alapvető és Egyetlen kötelessége Már jó pár órája mentünk, de a nap még mindig delelőre járt, nem mozdult el, nem vakított, és nem égetett. Megkérdeztem Szmercsovot, mire véljem ezt. Jóságos mosollyal nézett rám. – Hát nem jött rá? Ez egy mesterséges nap. – Mesterséges? – kérdeztem vissza. Bizony, mesterséges. És az egész klíma is mesterséges. – Hogy tudták ezt megcsinálni? – kérdeztem. – Nagyon egyszerűen – felelte Szmercsov. – Pofonegyszerű az egész. Az egész várost egy hegyikristályból készült bura fedi. – És akkor maguknál nem is váltakoznak az évszakok? – Nincsenek sem évszakok, sem napszakok, semmi ilyesmi. Nálunk mindig nappal van és nyár. – És hogyan alszanak az emberek világosban? – Nagyon egyszerűen. Aki aludni akar, behúzhatja a függönyt. Megjegyzem, nálunk az emberek általában nem alszanak. Kérdésemre, hogy miért, Szmercsov elmagyarázta, hogy náluk azért nem alszanak az emberek, mert sajnálják rá az időt. Olyan szép az életük, hogy minden percben és minden pillanatban élvezni akarják. – Na és mikor dolgoznak? – kérdeztem. – Soha nem dolgoznak – hangzott a válasz. A szembe jövő járókelők között sok ismerős akadt, akikkel az előző életemben találkoztam, sőt olyanok is, akik az én életemben meghaltak. Barátságosan integettek, én meg vissza, és nem csodálkoztam azon, hogy találkozunk. Megértettem, hogy a mennyországban vagyok, még ha nem is Isten, hanem emberek teremtette mennyországban. Megértettem, hogy ha ezek az emberek képesek voltak egy mesterséges napot létrehozni és lecsökkenteni a föld vonzását, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy a halottakat is feltámasztották. Egyébként a fasor egyúttal egy hatalmas szupermarketre is emlékeztetett, mert az út mentén végtelen hosszan pultok húzódtak, rajtuk rengeteg áru kirakva. Mindenféle felvágott, kolbász, sajtok, lazactörzs, vékonyra szeletelt füstölt hal, vörös kaviár, fekete kaviár, szürke kaviár és padlizsánkrém. Nem beszélve a sokféle egzotikus és nem egzotikus gyümölcsről, a narancs-, mandarin-, articsóka-, avokádó-, banán- és ananászhalmokról. És persze mindenféle bor, konyak, vodka, üdítő, gyümölcslé, pezsgőbor, ezerféle sör üvegben, dobozban és kis hordóban, egy szó mint száz, akárcsak nálunk a stockfordi szupermarketban, talán csak valamivel volt kevesebb az áru. Nálunk viszont mindig van egy-két ember (szombaton néha akár hat ember is összetorlódik a sorban a pénztárnál), itt pedig senki sem vásárol semmit, elmennek a pultok mellett és rá se néznek. Csak a lányok kapnak föl egy-egy jégkrémet vagy datolyát, és már röpülnek is nevetve tovább. – Miért nem vesz senki semmit? – kérdeztem Szmercsovot igencsak megdöbbenve a látottakon. – Nincs senkinek pénze? – Persze hogy nincs – válaszolta titokzatos mosollyal. – Vagy úgy, akkor már értem – mondtam. – Személy szerint nekem sem volt pénzem a szocializmusban, és a kapitalizmusban se túl sok. Szmercsovot ez nagyon megnevettette, igaz, valahogy némán nevetett. Udvariasan kuncogva elmagyarázta, hogy az embereknek azért nincsen pénzük, mert nincs is rá szükségük. Itt mindenki mindenből annyit vesz el, amennyit kedve tartja, és minden ingyen van, de senki nem vesz el semmit, mert az emberek már réges-régen és teljes mértékben kielégítették minden szükségletüket, és ettől a sok finomságtól már hányingerük van. Már semmi mást nem kívánnak enni, mint jégkrémet és datolyát. – Akkor én is azt és annyit vehetek el, amit és amennyit csak akarok? – érdeklődtem hitetlenkedve. Szmercsov bólintott. Akkor odamentem a pulthoz, és eleinte bizonytalan kézzel, aztán felbátorodva kezdtem összeszedni magamnak egy-két dolgot. Két üveg literes svéd Absolut vodkát, egy szál füstölt szárazkolbászt, egy bagettet, néhány pisztrángot, egy csomag tisztított garnélarákot, egy csomó banánt, pár doboz konzervet, pástétomot, kaviárt, sűrített tejet, zöldborsót, spárgát meg ilyesmiket. Először a zsebembe tömtem, aztán az ingembe, majd a karomra halmoztam, már a fejem fölé ért, már potyogott le minden, és még mindig nem volt elég. Fölemeltem a fejemet, hogy szemügyre vegyem, hova tehetnék még egy doboz sűrített tejet, amikor hirtelen megláttam Rudit, aki a Jaguárján úszott a levegőben, egyik kezével nekem integetett, a másikkal meg Fráu Globkét ölelte át. Én is vissza akartam integetni Rudinak és meg is mozdítottam a kezemet, amitől a karomon felhalmozott egész Bábel-torony összeomlott, az összes papír, fém és műanyag doboz szétszóródott, igaz, zajtalanul. Megijedtem, és már kezdtem volna összeszedni, mert féltem, hogy letartóztatnak vagy megszégyenítenek. „Polgártárs – mondják majd –, hát nem szégyelli magát, ilyen barbár módon bánni a nép vagyonával?” – Nehogy már fölszedd a földről! – hallottam egyszer csak egy ismerős, gúnyos hangot. – Nem higiénikus. Fölnéztem, és Ljoska Bukasevet láttam meg, fehér öltönyben volt, szakáll nélkül. Mellette állt Zsanett, teljesen átlátszó ruhában és hozzásimult. Bukasev egy viccet mesélt neki pipogya Vologyáról, Zsanett pedig harsányan és züllötten nevetett. – És hol van Leo? – kérdeztem a nőt. – Ott, ni – mondta, és megláttam Leót, aki egy padon a feleségemmel csókolózott. Egy kicsit kellemetlenül kezdtem magam érezni, de nem nagyon kellemetlenül, csak egy kicsit kellemetlenül. Egy picit felugrottam, és a levegőben lebegve közeledtem feléjük. – Nem szégyelled magad – mondtam a feleségemnek –, a férjed jelenlétében csókolózol egy másik férfival! Hiszen tudod, hogy nem is élvezi. – Hülyeség – mondta Zilberovics Szimics hangján. –Azelőtt, a szocializmusban semmit nem élveztem, csak a te regényeidet. Most pedig mindent élvezek, csak a regényeidet nem. – Látod – mondtam a feleségemnek. – Sérteget, nem olvassa a regényeimet, te meg csókolózol vele. Ekkor Szmercsov a fülembe súgta: – Klasszik Klasszikovics, nem kéne úgy viselkednie, mint egy ósdi magántulajdon-párti. Nálunk senkinek sincs joga a magántulajdonra. Nálunk minden feleség közös, és a maga felesége is az egész társadalomé. Menjünk a fürdőbe, cicamicám – mondta, azzal kézen fogta a feleségemet és elúszott vele. Utánuk vetettem magam, de éreztem, hogy már nem repülök, és alig tudok futni, valami szántóföldön csúszkált a lábam a sárban, a föld vonzása alighanem újra visszakapcsolódott teljes erőre. Szmercsov a feleségemmel a karján a föld fölött lebegett, én pedig már nem is futottam, hanem úsztam a sárban, de azért már majdnem utolértem őket, amikor az orrom előtt megjelent Csillagoniusz atya hosszú hálóingben és gyertyával a kezében. – Isten nem létezik – szólt halkan. – Csak Genialisszimusz van, egyedül ő, és senki más, csak ő. – Menj a francba a Genialisszimuszoddal! – mondtam neki és próbáltam félrelökni az útból. De nem mozdult, hanem a képembe dugta az arcát, ritkás szakállát rázta, kacsingatott, vicsorgott. Sehogy sem bírtam kikerülni, a feleségem pedig egyre messzebb repült Szmercsovval, és akkor teljes elkeseredésemben megrántottam Csillagoniusz szakállát, megharaptam az orrát, és a párnával a szájamban felébredtem. AZ ÉBREDÉS Amikor felébredtem, még sokáig rágcsáltam a párnát, amíg végleg magamhoz nem tértem, aztán körülnéztem. Sötét volt és csönd, csönd és sötét. Olyan sötét, hogy vágni lehetett. A hátamra fordultam és elmélkedni kezdtem: Uram-teremtőm, mi ez az egész? Miért van az, hogy amikor a szülőhazámról álmodom, mindig valami rossz dolog történik velem, valami kellemetlen, amitől menekülni akarok, és verejtékben úszva ébredek? Olyan cudarul éreztem magam, hogy fel akartam ébreszteni a feleségemet, hogy megkérdezzem, mit jelenthet ez az álom. A feleségem nagy álomfejtő, és az az álláspontja, hogy értelmetlen álom nem létezik, hogy az álom mindig hordoz valami üzenetet a számunkra, csak meg kell találni a helyes értelmezését. Kinyújtottam a kezemet és tapogatózva keresgélni kezdtem magam mellett az ágyban, de nem volt ott senki. Már éppen csodálkozni kezdtem, hogy mi a manó, miért nincs mellettem éjnek évadján és hová tűnhetett? De akkor eszembe jutott valami és nem akartam hinni önmagamnak. „Ökörség – mondtam magamnak –, micsoda ökörség. Ez nem történt és nem történhetett meg. Stockfordban fekszem a saját ágyamban, ott az ablak, a függöny mellett beszűrődik a fény. Most rögtön félrehúzom a függönyt, meglátom az ablakban az udvarunkat, a három görbe nyírfát a kerítés mellett és a kakast, amint az udvaron sétálgat.” Odamentem az ablakhoz, félrerántottam a függönyt és megláttam a Forradalom terét és a Karl Marx-szobrot. Igaz, Marxot elég nehéz volt fölismerni. Hatvanéves távollétem alatt a galambok úgy megdolgozták, hogy teljesen ősznek tűnt. Marxszal szemben, a Nagyszínház melletti kis téren egy másik szakállas és egyenruhás alak állt, kezében kesztyűt tartott: persze hogy a Genialisszimusz volt. A Nagyszínház épületén egy kicsit elcsodálkoztam. Nem jöttem rá rögtön, miért, de aztán kapcsoltam: a homlokzatról hiányoztak a lovak, mintha soha nem is lettek volna ott. A nap már magasan járt. A Marx sugárúton ködbe és füstfelhőkbe burkolózva különböző méretű kocsik mentek, a járdán pedig hömpölygött a rövidre vágott szárú katonaruhába öltözött tömeg. Szinte senki sem ment üres kézzel. Mindenki valami tárgyat vitt a kezében vagy a vállán, vagy a földön vonszolta maga után. Úgy éreztem, egész jól kialudtam és kipihentem magam. Most kedvem támadt kimenni és sétálni egy kicsit, hogy megnézzem, milyen is ez a város a távozásom után hatvan évvel. Gyorsan felöltöztem, beugrottam a fürdőszobába. A meleg víz csapjára egy kis tábla volt kötözve: „A meleg víz igényeiket ideiglenesen nem tudjuk kielégíteni”. Hideg vízzel megpaskoltam magam és kinéztem a folyosóra. Az idős emeleti ügyeletes, a gyezsurnaja aludt, fejét kis pultjára hajtotta. Mellette a földön egy könyv hevert, leejtette. Felvettem és megnéztem a címét. Ez volt a borítón: A szerelem és a nemiség kérdései. Az írásmű szerzője maga a Generalisszimusz volt. Óvatosan letettem a könyvet a pultra és amilyen nesztelenül csak lehetett, a lift felé indultam. A liften azonban egy nagy lakat lógott. A lakat mellé a rácsra spárgával kartontáblácskát kötöttek: „A felfelé és lefelé közlekedés igényeit ideiglenesen nem tudjuk kielégíteni.” Megtaláltam a lépcsőt és kielégítettem általa a lefelé közlekedési igényeimet. A főlépcső helyett alighanem a melléklépcsőre tévedtem, mert nem az utcára kerültem, hanem az udvarra. A HOSSZÚNADRÁGOS Már előre az orromban éreztem a friss levegőt, de ehelyett olyan szag csapta meg a szaglószervemet, amitől majdnem elájultam. Nem fogom részletesen leírni az élményt, de olyan volt, mint egy igen régen nem takarított, ámde igen gyakran használt mellékhelyiségben. Az udvaron hosszú sor kígyózott egy sötétzöld bódé előtt, és mindkét nembe tartozó, elsősorban alacsony rangú katonák álltak olyan szorosan egymás mögött, hogy egymás tarkójára szuszogtak, és mindenféle edényeket tartottak a kezükben, műanyag dobozokat, régi lábosokat és éjjeliedényeket. A bódé fölött egy durván ácsolt fakeretben plakát lógott. A plakát egy munkást ábrázolt, arca magabiztos optimizmust sugárzott. Izmos kezében hatalmas bili. A plakát szövege így hangzott: Aki leadja a másodlagos terméket, kiváló ellátásban részesül. – Mit adnak? – kérdeztem egy rövid lábú nénikétől, aki most végzett a bódénál. Fülében nagy műanyag karika lógott. – Nem adnak, hanem leadnak – mondta, és tetőtől talpig végigmért, túlságosan is alaposan. – És mit adnak le? – kérdeztem. – Hogyhogy mit? – csodálkozott az értetlenségemen. –Szart adnak le, mi mást adnának. Azt hittem, tréfál, de tekintettel a szagra, amihez fokozatosan kezdtem hozzászokni, a munkásra a plakáton, és a sorban állókról szerzett összbenyomásra, mégis hajlottam afelé, hogy amit mond, az nem tréfa, hanem igaz. És miért adják le az izét? – kérdeztem elővigyázatlanul. – Hogyhogy miért? – kezdett kiabálni ellenszenves hangon. – Mi van. meg vagy húzatva, bácsika? Nem tudod, miért? És még ő jár hosszú nadrágban... Micsoda züllöttség! És még a fiatalokra mondják, hogy ilyenek meg olyanok. Milyenek legyenek, amikor az öregek ilyen példát mutatnak! – Úgy van! – lépett oda egy hajlott hátú, ötven körüli férfi. – Épp azt nézem, hogy valahogy nem úgy van öltözve, mint a mi fajtánk. Akkor még más emberek is odatolakodtak, akik már elvégezték a dolgukat, és a sor végéről is kezdtek jönni. Egyiknek sem tetszett se a kíváncsiságom, se a hosszúnadrágom, és már nagyon úgy látszott, hogy jól elagyabugyálnak. De a nénike azt mondta, hogy ugyan jó lenne ellátni a bajomat, de még jobb, ha bevisznek az Álvéhára. – Ugyan már, polgártársak! – kiabáltam hangosan. –Hogy jön ide az Álvéhá és minek? Na és akkor mi van, ha nem értek valamit abból, hogyan élnek maguk itt? Nem én vagyok a hibás. Csak most érkeztem, külföldi vagyok. A tömegből valaki odakiabált, hogy ha külföldi vagyok, annál inkább be kell vinni az Álvéhára, de senki sem csatlakozott a bekiabálóhoz, és a tömeg a „külföldi” szóra kezdett ritkulni körülöttem. Csak a karikás nénike nem tudott megnyugodni, és próbálta visszaterelni a népet, mondván, hogy nem is vagyok külföldi. – Én tudok külföldiül! – mondta az elnémult sorhoz fordulva. – A külföldiek azt mondják, bitte–dritte, ez pedig a mi nyelvünkön beszél. A sor fontolóra vette ezt az érvet, én viszont nem vártam meg, hogy a dolgok még rosszabbra forduljanak, hanem oldalazva egyre távolabb húzódtam, és az átjárón keresztül kipenderedtem az utcára, amit azelőtt Nyikolszkajának hívtak, később meg Október 25-e utcának. Rettentő büszke voltam magamra, hogy azonnal felismertem az utcát. Felnéztem a ház sarkára, hogy meggyőződjem arról, tényleg igazam van, és sóbálvánnyá meredtem. Az utcatáblán kék alapon fehér betűkkel az állt: „Karcev író utca”. Az előző napi szívélyes fogadtatással igencsak meghatottak a kommunnyikok, de azt azért mégsem voltam képes elhinni, hogy az utókor ennyire sokra értékeli érdemeimet. Még az is eszembe jutott, hogy valaki tapintatlan tréfát űz velem, és a nevemet viselő tábla csak egyetlenegy házra van kitéve. De végigmentem az utcán egészen a Vörös térig, és az összes többi házon is ilyen táblát láttam. Nagyon büszke voltam, ugyanakkor elég harcias hangulatom támadt. Még az is felmerült bennem, hogy visszamegyek a másodlagos termék beváltó helyre, felkutatom azt az ellenszenves nénikét, aki külföldiül is ért, idevonszolom és megmutatom neki, kivel állt szemben és kit gyanúsított az ostoba vádjaival. De minthogy haragtartó nem vagyok, ám lusta igen, az ötletet elvetettem. Annál is inkább, mert új élmények foglaltak le. Ha részletesen le akarnám írni, mit éreztem a Moszközben az első napi séta közben utamba került dolgok láttán, igen gyakran kellene ismételgetnem, hogy csodálkoztam, ámultam, meg voltam döbbenve, lepve, rendülve, és így tovább. Tényleg, képzeljék csak el, hogy kimennek a Vörös térre, és nincs ott sem a Vaszilij Blazsennij-székesegyház, sem a Lenin-mauzóleum, de még a Minyin- és Pozsarszkij-szobor sem. Csak a GUM van ott, a Történeti Múzeum, a Vesztőhely, egy Genialisszimusz-szobor és a Szpasszkij-torony. És a torony tetején a csillag nem rubinból van, hanem bádogból vagy műanyagból összeeszkábálva. És az óra fél tizenkettőt mutat, pedig csak háromnegyed nyolc van. Jobban megnéztem az órát, és kiderült, hogy nem jár. Megállítottam egy komtársat, aki talicskán tolt egy zsák fűrészport, és megkérdeztem, hová a csudába tűnt el minden, ami itt volt. Az rendkívül elcsodálkozott a kérdésemen, tetőtől talpig végignézett és különösen sokáig szemlélte a nadrágomat. Azután megkérdezte, melyik övezetből érkeztem. Nem akartam megmondani az igazat, és azt válaszoltam, hogy litván vagyok. – Meg is látszik, hallani az akcentust – mondta. Nagy megelégedésemre kiderült, hogy elég jól tájékozott és beszédes, ami ritka dolog a kommunnyikoknál, mint később észrevettem. Körbetekintgetve elmagyarázta nekem, hogy mindazokat a dolgokat, amiről kérdezősködöm, még abban a korban, amikor pénz volt, eladták az amerikaiaknak, de nem emlékszik, hogy kik, a korrupcionisták, vagy a reformisták. – Hogyhogy? – kiáltottam föl. – Csak nem adták el ezek a népellenségek a Lenin-mauzóleumot is? – Halkabban! – ujját a szájára tette, de mielőtt elfutott volna, suttogva elmondta, hogy nemcsak a mauzóleumot adták el, de azt is, aki benne feküdt, eladták valami olajmágnásnak, aki az egész világról összevásárolja a múmiákat és már egész szép gyűjteménye van, Vlagyimir Iljicsen kívül az övé Mao Ce Tung, Georgij Dimitrov és négy egyiptomi fáraó. Meg akartam kérdezni, hogy ki a mágnás és mi a neve, de az emberem valamitől megijedt, megragadta a talicskáját és gyorsan elindult vele abba az irányba, ahol azelőtt a Moszkva szálló állt. Vállat vontam, és elindultam ugyanarra, mert a Nagyszínházhoz akartam kijutni, láttam előtte a Genialisszimusz szobrát a szobám ablakából, és ez igencsak felkeltette az érdeklődésemet. Annak ellenére, hogy a munkások és hivatalnokok reggeli csúcsforgalma már véget ért, a Marx sugárúton (amit most is így neveztek) még éppen elég ember nyüzsgött. Akárcsak az álmomban, sokan ismerősnek tűntek, és alig álltam meg, hogy ne induljak tárt karokkal feléjük, de aztán észbe kaptam, hogy az ismerőseimet csak a temetőben találhatom meg, és azt is csak némi szerencsével. Amint még az ablakból észrevettem, mindenki vitt valamit. Ki bilit, ki szatyrot, ki cekkert. Egy komtárs képernyő nélküli kiöregedett televíziót vitt, egy másik egy zsák szénnel a vállán görnyedezett, egy hölgy pedig sárga foltos csíkos matracot cipelt a fején, a lyukakból kilógott a szalma. A tömegben iskoláskorú gyerekek futottak, lehagyták a járókelőket. Hátukon katonai hátizsák, kezükben meg kis söprű, amivel ütemesen hadonásztak, és olyan port vertek vele, hogy nem lehetett levegőt venni. Nem álltam meg, és elkaptam az egyik iskolás grabancát. – Hát te meg mit rohangálsz azzal a söprűvel? Felvered a port! – Hát mit csináljak? – kiabálta sírós hangon, és próbált kiszabadulni a kezemből. – Sietek a komoktiba, tíz perc múlva ott kell lennem. – Hát akkor fuss csak és menj tanulni, de a port nem kell azért fölverni. Azt majd a házmesterek elintézik. – Kicsodák? – ámult el a gyerek. – Miféle házmesterek? Rájöttem, hogy alighanem újfent kutyaszorítóba kerülök. – Közönséges házmesterek – motyogtam, de azért eleresztettem a gyereket, és folytattam utamat a Szverdlov tér felé, amit most A Generalisszimusz Négy Hőstette térnek neveztek. A tér fölé a négy hőstett véghezvivőjének műanyag szobra tornyosult. A szobor az alapzatot leszámítva is körülbelül három és fél méter magas volt. A Genialisszimusz szép tiszta csizmában volt és nyitott katonaköpenyben, amit a szobrász azért gombolt ki, hogy feltárja a szemlélő előtt a széles mellkasát díszítő számtalan kitüntetést. A Genialisszimusz éppen mintegy csizmaszárát csapkodta a kesztyűjével, s jóságos mosollyal nézett le a sugárútra, a gőzvasutakra és a másik oldalon kővé merevedett Karl Marxra. Körbejártam az emlékművet, megpróbáltam összeszámolni a mellén a kitüntetéseit, de amikor száznegyvenvalahányig jutottam, belezavarodtam, legyintettem és továbbmentem az utcán, amit az én időmben Puskin utcának neveztek, most pedig A Genialisszimusz Előzetes Elgondolásai utcának. Már ezen az első sétámon észrevettem, hogy a régi nevükön szereplő sugárutak, körutak utcák és közök mellett megjelent sok olyan új név, ami a kommunnyikok legújabb vívmányait jelölte, és még több, ami a Genialisszimusz sokoldalú tevékenységének különböző területeit örökítette meg. Éppen ezért nem is nagyon csodálkoztam, amikor felfedeztem, hogy ami azelőtt Puskin tér volt, az most A Generalisszimusz Irodalmi Tehetségének tere. És persze a téren a Genialisszimusz szobra állt, nem Puskiné. Mellesleg Puskin is ott volt. Az itteni műanyag Genialisszimusz, azt hiszem a Nagyszínház előttivel azonos kaliberű volt, csak ez nyári egyenruhát viselt és nem volt kesztyűje. Bal kezében műanyag könyvet tartott, amelynek fedelén az volt olvasható: Válogatott művek. A könyv szerzőjének jobbja az ifjú Puskin vállán nyugodott, aki liliputi méretű volt, de a szoborcsoport többi tagja még nála is liliputibb volt. Az előzetes irodalom képviselői közül azért kiemelkedett Gogol, Lermontov, Gribojedov, Tolsztoj, Dosztojevszkij és még mások is a későbbi időkből. Jóleső érzéssel tudathatom, hogy magamat is megtaláltam ebben a csoportban. A Genialisszimusz háta mögött álltam és fél kézzel a bal csizmaszárába kapaszkodtam. A törpék között azonban nem találtam meg Karnevalovot, és újfent meggyőződtem arról, hogy senki nem ismeri a XXI. században. Azért felfedeztem egy szakállas figurát az én időm előzetes írói közül, aki alig volt nagyobb, mint egy mezei egér, de ez biztos, hogy nem Karnevalov volt, hanem valószínűleg Szinyavszkij professzor. Ahogy megkerültem a szobrot, ismét a Genialisszimusz csizmaorra előtt találtam magam és a talapzaton elolvashattam a jól ismert sorokat: A nép rám úgy tekint soká, mint hű fiára, Mert lantom csak nemes, nagy eszmét énekelt, S e szörnyű korban is szabadságért kiáltva A gyöngék védelmére kelt.15 Ekkor a téren megállt egy nagy vörös gőzhajtású busz. Egy egész gyerekhad özönlött ki belőle, élükön egy hadnagyi rangjelzést viselő nő. A gyerekek persze ordítoztak és lökdösődtek, de a nő (világos volt, hogy a tanítónő) kicsit távolabb lépett, oldalra nyújtotta jobb karját és kiadta a parancsot: – Sorakozó két sorban! A gyerekek fegyelmezetten felsorakoztak, kiegyenesítették a sorokat, kihúzták magukat a „vigyázz!” vezényszóra és pihentek a „pihenj!”-re. – Tehát, gyerekek – mondta a tanítónő –, itt álltok a mi szeretett vezérünk és tanítómesterünk, a Genialisszimusz emlékműve előtt, aki az egész haladó emberiség és minden gyermek atyja. Az emlékművet a Népi Kommunista Szobrászok Vörös Zászló érdeméremmel kitüntetett osztagának kollektívája készítette kiváló minőségű műanyagból, és a Legfelsőbb Ötszög, valamint a Szerkesztő Bizottság által lett jóváhagyva. Ivanov, összesen hány emlékműve van a Genialisszimusznak Moszkvában? – Száznyolcvannégy! – kiáltotta Ivanov. – Úgy van! Száznyolcvannégy. És a száznyolcvanötödiket most emelik a Genialisszimuszról elnevezett Lenin-hegyen. Minden egyes szobor szeretett vezérünk zsenialitásának egy-egy területét ábrázolja. Az egyik zseniális forradalmárként örökíti meg, a másik a tudományos kommunizmus zseniális teoretikusaként, a harmadik zseniális gyakorlati emberként, és így tovább. Ezt az emlékművet zseniális irodalmi tehetségének tiszteletére emelték. Szemjonova, hány kötetből áll a Genialisszimusz összes műveinek sorozata? – Hatszáztizenhat – felelte Szemjonova készségesen. – Helytelen a válasz. Tegnap megjelent még két új kötet. Komkov, ne forgolódj. Tehát, gyerekek, ez az emlékmű egy szoborcsoport, amelynek központi alakja maga a Genialisszimusz. A másodrendű alakok az ő irodalmi elődei, az előzetes irodalom képviselői. Az az érdekes, hogy az előzetes írók alakjai szigorúan olyan méretűek, amilyen arányban áll a tehetségük a Genialisszimusz tehetségével. Amint ezt meghallottam, még egyszer a Genialisszimusz háta mögé futottam, és ismét ott találtam szánalmas méretű kis alakomat. Tulajdonképpen csalódott voltam. Tömegem aránya a Genialisszimusz tömegéhez képest nem volt rám nézve túl hízelgő. Amikor visszatértem, illetve előre, tovább hallgattam a tanítónőt és sok hasznos információra tettem szert. Megtudtam, hogy az előzetes írók együttes össztömege azonos egy Genialisszimusz tömegével. Azonkívül, a Genialisszimusz mintegy hatalmas fát jelképez, amely a már kiöregedett korábbi hajtásokból nőtt ki. A Genialisszimusz, akár a fa a nedvességet, magába szívta és átdolgozta az előzetes irodalom legjavát, aminek következtében ez utóbbi teljesen szükségtelenné is vált. – És valóban – mondta a tanítónő –, nézzétek meg a talapzatra vésett szavakat: „A nép rám úgy tekint soká, mint hű fiára, mert lantom csak nemes, nagy eszmét énekelt...” Ugyan ki tudta volna ezt ilyen egyszerűen, szerényen és zseniálisan megfogalmazni az előzetes írók közül? – Puskin tudta volna – kottyantottam közbe a magam számra is váratlanul. Az egyik gyerek felvihogott, de azonnal el is némult. A tanítónő rosszalló tekintettel tetőtől talpig végigmért és visszafordult a gyerekek felé. – Gyerekek, gyorsan vissza az autóbuszba! Most elmegyünk és megnézzük a Genialisszimusz Tudományos Felfedezései emlékművet. A gyerekek beröpültek a gőzbuszba, akár méhecskék a kasba. A tanítónő, mielőtt beszállt volna utánuk, felém fordult és még egyszer tetőtől talpig végigmért. – Maga pedig, hosszúnadrágos – mondta tagoltan –, ha adhatok egy tanácsot, jobban tenné, ha tartaná a száját. És könnyedén riszálva a rövid szoknya alatt domborodó fenekét, beszállt a gőzbuszba. Ismét megnéztem a nadrágomat és még mindig nem értettem, miért nem tetszik az ittenieknek. Egy közönséges nadrág, olyan, mint bármely másik. Ha ők rövidnadrágban akarnak járni, nekem nincs ellene kifogásom, de miért kötnek folyton belém? VEGETÁRIÁNUS DISZNÓHÚS Ekkor megéheztem, és elkezdtem körbenézegetni, hol találhatnék valami harapnivalót. Megláttam egy helyet az utca másik oldalán, ahol folyton ki-be csapódott az ajtó, mert állandóan ki-be jártak az emberek. Mellesleg itt valamikor söröző volt, aztán tejbár, és úgy látszott, most is valami hasonló van. A háztető magasságában megláttam a már ismerős munkás alakját, aki egyik izmos kezében kanalat, a másikban villát tartott. A villája hegyén még volt is valami, de hogy pontosan mi, azt nem tudtam kivenni. A munkás barátságosan mosolygott, és ez volt alá írva: Aki leadja a másodlagos terméket, kiváló ellátásban részesül. A bejáratnál a következő tábla lógott: Finom falatok Komtápi Némi gondolkodás után eszembe jutott, hogy Komtápi azt jelenti, Kommunista Táplálkozási Intézmény. Ahogy átfutottam az utcán, majdnem elütött egy hatalmas pótkocsis gőzteherautó. A sofőr rátaposott a fékre, megállította tüzet okádó masináját, és olyan válogatott káromkodások özönét zúdította rám, amiből csalhatatlanul fel lehetett ismerni fürdőbeli ismerősömet, Kuzját. Teljesen úgy tűnt, hogy nem lesz neki elég az, amit szavakban ki lehet fejezni, és már rohant is felém, egy csavarkulcsot lóbálva a feje fölött. – Kuzja! – kiáltottam rá rémülten. – Hát nem ismersz meg? – Ja, te vagy az, apuska! – Kuzja leeresztette a kezét, de szemmel láthatólag nagyon csalódott volt, hogy egy ilyen jó kis lendületes csapás kárba veszett. – Mit járkálsz itt az úttesten, csak tátod a bagólesődet apuska, itt egykettőre vagy széttrancsíroznak, vagy a fejedet törik be. Csak nálatok, ott a kapitalizmusban volt minden sokkal egyszerűbb. Nálatok ott tán csak szamarak és tevék jártak az utcán, itt meg látod, mi van, csupa technika. Megkérdezte, hogy vagyok, nem kell-e valamit segíteni, és még egyszer lelkemre kötötte, hogy ha valamire sürgősen szükségem lesz, például gőzkazánra, dugattyúhengerre vagy ilyesmire, bátran forduljak csak hozzá. Azután elhajtott, én meg ezúttal sikeresen átkeltem a sugárúton és közeledtem a Komtápihoz. Nem volt hosszú a sor, nem több mint úgy hatvan ember. Egy idős őrmester állt a bejáratnál lyukas atlétatrikóban és karján piros karszalaggal, és egy lyukasztóval lyuggatta a neki odanyújtott szürke papírfecniket. Sorállás közben elolvastam a falra kifüggesztett hirdetményt, amely arról szólt, hogy az általános táplálkozási szükségleteket csak a másodlagos termék leadásáról szóló igazolás bemutatása ellenében elégítik ki. Ugyanitt lógott „A Kommunista Táplálkozási Intézmények viselkedési szabályzata”. Ebben az állt, hogy az ÁVKP és személyesen a Genialisszimusz fáradozásának köszönhetően sok jelentős siker született a kommunnyikok rendszeres és minőségi étkeztetése terén. Az étel egyre jobb minőségű és egyre diétásabb. A kommunnyikok racionális étkezését tudományos alapokra helyezték, aminek eredményeképpen szép sikereket értek el a kövérség elleni küzdelemben. Alább az volt olvasható, hogy a Komtápiban tilos: Kabátjellegű ruházatban étkezni. Hangszereken játszani. Felállni az asztalokra vagy a székekre. Az el nem fogyasztott ételt asztalokra, székekre vagy a padlóra kiborítani. Villával a fogakat piszkálni. Az asztal társakat folyékony étellel leönteni. Szigorúan tilos felmerülő konfliktusokat ételmaradék, lábos, tányér, kanál, villa és más állami tulajdonú eszköz felhasználása útján rendezni. Meg kell hagyni, a sor elég gyorsan haladt. Az emberek egymás után nyújtották át a karszalagos őrmesternek kis papírjaikat, az kilyukasztotta és az emberek bementek. Amikor már lassan rám került a sor, belekotortam a zsebembe, de nem találtam benne egyebet, mint egy véletlenül odakerült újságfecnit, a hatvan évvel azelőtti Süd-deutsche Zeitung egy sarkát. Félbehajtottam ezt az újságdarabkát és odadugtam az őrmester orra alá, aki rá se nézett és kilyukasztotta. Rendkívül elégedett voltam, hogy az én szocialista-kapitalista trükkjeim még mindig sikeresen működnek, és bementem. A bejárattal szemközti falon a Genialisszimusz óriási arcképe lógott és egy tőle származó idézet: „Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk.” A Komtápi egy szocialista önkiszolgáló étkezdére hasonlított: magas étkezőpultok, sehol egy szék, a padló fűrészporral felszórva. Baloldalt a fal mentén, egy könnyű műanyag függöny mögött hosszú tálalópult, rajta sorban kitett ételek, amelyekre elég volt egy pillantást vetni, hogy az ember nyomban ki akarjon rohanni a friss levegőre. Csakhogy én először is igen megéheztem, másodszor is azért jöttem, hogy az élet minden részletét, többek között a közétkeztetést is tanulmányozzam. Beálltam a pulthoz közelítő sorba, és miközben együtt haladtam a többiekkel, hamarosan elértem a falra kifüggesztett étlaphoz, amelyet nagy érdeklődéssel olvastam el. Négy ételből állt, a következő sorrendben. „Tyúkanyó”. Tápláló scsi rizsléből. „Haladás”. Vegetáriánus vitaminnal dúsított disznóhús párolt káposzta körettel. „ „Gárdista”. Zab alapú keményítőital. „Frissesség”. Természetes víz. Elnézést kérek az olvasótól, hogy ilyen részletességgel idézek minden szabályt, listát és étlapot, amit elolvastam, de azt gondolom, mindez elengedhetetlen ahhoz, hogy többé-kevésbé teljes képet kapjunk arról a társadalomról, amelybe kerültem. Két, nem túlságosan tiszta köpenyes fiatal komtársnő szolgálta ki elég gyorsan és zökkenőmentesen a vendégeket. A többiekhez hasonlóan kaptam egy műanyag tálcát, amelyen az összes fentebb felsorolt étel rajta volt. A két tányér, két csésze és egy kanál (minden műanyagból) acéllánccal volt hozzáerősítve a tálcához. Volt még két elszakított lánc, a végükön alighanem villa és kés lehetett valaha. Bevallom, hogy amikor megszagoltam a számomra kiutalt ételt, egy kissé elfintorodtam és arra gondoltam, hogy bizonyos esetekben az éhség elmulasztására önmagában a szag is elegendő. De ismétlem, ezúttal nemcsak az éhség vezérelt, hanem a kutatói kíváncsiság. Találtam egy pultot, ahol csak egy asszony fogyasztotta lassan a zabitalát. Megkérdeztem, mellé állhatok-e, és amikor erre valamit motyogott, ráismertem arra a nénire, aki tudott külföldiül. Abból ítélve, milyen barátságtalanul nézett rám, alighanem ő is felismert. Amikor megkóstoltam a káposztalevest, azonnal rájöttem, hogy hangzatos nevét nem a kotlós baromfiról, hanem az árok menti tyúkhúrról kapta, amelyet a kolhozrendszer virágzásának idején már volt szerencsém megkóstolni. Minthogy igen éhes voltam, leerőltettem belőle pár kanállal, de a „Haladás” vegetáriánus disznóhús, amely valami préselt marharépaféleségből készült, őszintén megvallom, nem ment le a torkomon. Azaz hogy egy kicsit azért lement, de aztán rögtön igyekezett is visszafelé, úgyhogy alig értem el vele a teszvékáig, ahol is szeszélyes szervezetem könyörtelenül kilökte magából. A SZERELEM PALOTÁJA Amikor kijöttem a teszvékából, egyenesen abba a nénibe ütköztem, aki tudott külföldiül. Nincs kizárva, hogy direkt engem várt, mert amint meglátott, elkiáltotta magát, de úgy, hogy az egész terem harsogott: – Mi van, nem ízlik az ételünk? Semmit sem feleltem, kimentem az utcára. Ő meg a nyomomban. Lefelé indultam a volt Gorkij utcán, amelyet most A Genialisszimusz Összes Műveinek Első Kötete nevet viselte. (Később megtudtam, hogy a kommunista Moszkvában 26 olyan sugárút van, amely e szerző különböző köteteiről van elnevezve.) A nénike csak nem tágított mellőlem. – Nézzenek oda, micsoda alak – motyogta, ahogy jött mögöttem. – Hosszú a gatyája, nem akar szart leadni, az ételünktől meg undorodik. – Ide figyelj, nénike – fordultam felé –, hagyj már engem békiben, az isten szerelmére, nélküled is eléggé hányingerem van. Na csak ez kellett neki. – Hohoho! – kiáltotta, és igyekezett magára vonni a járókelők figyelmét. – Hosszú a gatyája, szart nem ad le, az ételünktől undorodik, és ráadásul még valamilyen Istent emleget! Hányingere van! A mi disznóhúsunktól! – Menj a pi..ába – szóltam neki oda, mert nem bírtam tovább, és átmentem az utca másik oldalára. Bocsássanak meg ezért a durva szóért. Előző életemben soha nem mondtam ilyesmit hölgyeknek, de most nagyon kihozott a sodromból ez a szipirtyó. Egy kicsit lehangolódva mentem az Első Kötet sugárúton. Valahogy kényelmetlenül éreztem magamat ebben a kommunista birodalomban. Igaz, hogy csak egy hónapra érkeztem ide, de attól tartottam, hogy a vegetáriánus disznóhúson nem fogom ennyi ideig kihúzni. Nem akartam én semmiféle előjogokat. Olyan akartam lenni, mint mindenki. És a világért sem akartam semmibe beleavatkozni. Az a dolgom, hogy a tényeket objektívan és pártatlanul regisztráljam. Ennek érdekében készen álltam bármilyen váratlan és kockázatos megpróbáltatásra. Soha nem voltam különösebben válogatós az ételekben, de ezt a kommunista disznóhúst és a „Tyúkanyó” zöldséglevest az én szervezetem egyszerűen nem fogadta be és nem tudta megemészteni. Meglehet, mindenben a világnézetem a hibás. Már akkor is elmaradott volt, amikor a szocializmusban éltem. Később pedig, amikor a kapitalizmusba csöppentem, és nap mint nap a burzsoá propaganda és étel rothasztó és züllesztő hatása alá kerültem, az alighanem a gondolkodásomon kívül a gyomorműködésemre is hatással volt. Elkényeztettem. Lehet, hogy nem elég tudományosan magyarázom mindezt, de őszintén megvallom, hogy nem volt túl rózsás kedvem. Ebben a hangulatban haladtam tovább a sugárútnak azon az oldalán, ahol azelőtt, a szocializmusban a Jeliszejev-féle csemegeüzlet volt. Komor hangulatom ellenére azért jobbra-balra tekintgettem, és ezt-azt észrevettem és megjegyeztem. Elcsodálkoztam például azon, hogy a Nyemirovics-Dancsenko utcát nem keresztelték át, márpedig ez a régi szerző egyik ősatyja volt a szocialista realizmus módszerének, amelyet pedig a párt elítélt, amikor felváltotta a kommunista realizmus. A volt Szovjetek teréhez érve még jobban elámultam. A régi időkből megszokott Jurij Dolgorukij lovasszobor nem volt a helyén. Illetve a ló maga ott volt, csak nem Jurij Dolgorukij, hanem a Genialisszimusz ült rajta. Egyik kezében egy művét tartotta, a másikban egy kardot. És a tér A Genialisszimusz Tudományos Felfedezései nevet viselte. Őszintén szólva nem volt egészen világos, mi köze van ennek a szobornak a tudományos felfedezésekhez. A könyv még hagyján, rendben van. Na de a ló és a kard? Figyelmemet ekkor egy épület kötötte le, amelyben azelőtt az Aragvi étterem volt. Ennek az Aragvinak persze már híre-hamva sem volt, de a tető alatt a homlokzaton hatalmas betűk hirdették: A Szerelem Palotája Bevallom, nem értettem meg azonnal, miről is van szó. De amikor közelebb értem, a súlyos kaputól jobbra a következő táblát találtam: Állami Kísérleti Lenin Érdemrenddel Kitüntetett Nagyezsda Krupszkaja Nyilvánosház Hűha! – mondtam magamban. – Ez igen, ez aztán a kommunizmus! Egy csapásra jobb kedvre derültem. Azt hittem, hogy az intézmény csak este van nyitva, de aztán elolvastam, hogy a lakosság szexuális kiszolgálása 8.30-tól 17.30-ig történik, ebédszünet 13 órától 14 óráig. Ránéztem az órámra. Pontosan reggel 9 óra 42 perc volt. Nem éppen a legalkalmasabb idő az efféle dolgokra, de végül is miért ne? Az első emelet magasságában egy plakát lógott, rajta egy munkás emelte magasba az öklét. A plakát szövege szinte teljes egészében ismerős volt: Aki leadja a másodlagos terméket, kiváló szexben részesül. Alább volt olvasható az ÁKLÉKNAKNYI viselkedési szabályzata (Így nevezték rövidítve ezt a furcsa intézményt). A házirendben az állt, hogy intézmények, hivatalok és társadalmi szervezetek kollektív bejelentkezésére, valamit egyéni igénybejelentésre egyaránt biztosítják a látogatók szexuális kiszolgálását. Önkéntelenül is eszembe jutott Kuzja, a sofőr, meg a barátja, akik a lemosdódási ponton a legocsmányabb orgiába akartak bevonni. Micsoda vademberek! Minek az ilyen intim dolgokat csoportosan végezni, amikor a szükségletek individuális kielégítésére létezik egy teljesen törvényes forma? Ez járt a fejemben, amikor elkezdtem olvasni a szabályzatot, amiből megtudtam, hogy a kiszolgálás csak a másodlagos termék leadásáról szóló igazolás ellenében történik, és hogy az ÁKLÉKNAKNYI-ban tilos: Külső partnert behozni, és kívülről jött partnereket kiszolgálni. Kabátjellegű ruházatban a szolgáltatást igénybe venni. Folyosón, lépcsőházban, lépcső alatt, teszvékában és más, e célra ki nem jelölt helyiségekben a szolgáltatást igénybe venni. Saját készítésű fogamzásgátlót, valamint szadista és mazochista eszközöket használni. Hangszereken játszani. Rongálni a kommunista tulajdont. Szigorúan tilos a felmerült konfliktusokat a szexberendezések igénybevételével rendezni. Akárcsak a Komtápiban, itt is egy karszalagos bácsi állt, kezében lyukasztóval. Odanyújtottam neki ugyanazt az újságfecnit, de most a másik felét, és ő is, akárcsak a komtápis strázsa, kilyukasztotta, oda se nézett. Belülről úgy nézett ki minden, mint egy kórházi rendelőintézet. Széles, műanyag padlóval borított folyosó, a falakon kék olajfesték. Mindkét oldalon egyenlő távolságban drapp szobaajtók, a bejárattól balra pedig, rögtön a csorba lépcső mögött egy fával elkerített fülke, rajta kis üvegablak és egy felirat: Regisztráció. A folyosón egy leányzó jött velem szembe, egy csomó dossziét cipelt, fehér köpenye alig fedte el a munkaeszközét. – Hágen! – mondta. – Hágen! – válaszoltam, és megpróbáltam valamijét megfogni. A leányzó azonban ügyesen kisiklott a kezem közül, és nagyon csodálkozva és méltatlankodva nézett rám. Elindult a lépcsőn felfelé, amivel lehetőséget nyújtott számomra, hogy a legelőnyösebb oldaláról és jó alaposan megszemléljem. – Ha nem akarsz, nem kell – mondtam neki, és odamentem a regisztrációhoz, ahol egy idősebb szemüveges nő ült, szemüvegének kerete kartonpapírból volt kivágva. Valamit kötögetett. Egy kicsit kényelmetlenül éreztem magamat, de azután úrrá lettem zavaromon és megszólítottam, hogy szeretnék valamilyen módon kiszolgálva lenni. Egy szót sem szólt, csak átnyújtott egy darab papírt. Persze hogy egy kérdőív volt, de egyébként egész rövid. Feleltem a kérdésekre, megadtam a vezetéknevemet, a csillagnevemet és az apai nevemet. A feltűnés elkerülésére az életkoromból levontam kereken hatvan évet. A nemi betegségek rovatba természetesen azt írtam be, hogy nincs. Beadtam a kérdőívemet az ablakon, a regisztráló asszony feltűzte egy fadarabba bevert hosszú rozsdás vasszögre, félretette a kötését, kijött a fülkéjéből és szótlanul elindult a folyosón, egy nagy kulcscsomót csörgetve. Kinyitotta előttem a 6-os számú ajtót, beengedett és elment anélkül, hogy egy szót szólt volna. Becsuktam az ajtót és körülnéztem. Egy kis szobában voltam, kis ablakán nem volt függöny. A sarokban egy alacsony priccs állt, rajta viaszosvászon, a priccs mellett egy műanyag vödör. Se párna, se takaró. A priccs fejénél a Genialisszimusz arcképe lógott bekeretezve; kissé nyitott ingben állt, látni lehetett szőrös mellkasát, a kép alatt pedig egyik mondása: A szerelem háborgó tenger! A Genialisszimusz képén kívül különböző plakátok lógtak még a falon, az ajtó mellett pedig bekeretezve egy szöveg. Az ÁKLÉKNAKNYI női kollektívájának dolgozói részéről vállalt kommunista kötelezettségeket tartalmazta. Kimondatott, hogy az ÁVKP 67.-dik kongresszusának tiszteletére a kollektíva a következő felajánlásokat teszi a munka frontján: Fokozni a munkafegyelmet, és egyre kulturáltabbá tenni a kiszolgálást a látogatók növekvő igényeinek kielégítésében. Legalább 13%-kal növelni minden egyes fekvőhely napi átmenő forgalmát. 6%-kal növelni a begyűjtött genetikai anyag mennyiségét. Tartalékok felhasználásával működni. Feldolgozni és kijegyzetelni a Genialisszimusz Szexuális forradalom és kommunizmus című könyvét. Legalább 4-es érdemjegyre letenni belőle a vizsgát. Rendszeresen faliújságot készíteni. Minden lány teljesíti „A Moszközért dolgozom, a Moszközt védem – mindig készen” jelvény követelményi normáit. Fokozni az éberséget, idejében informálni az Alvéhát a gyanús látogatókról. Láttam, hogy senki sem rohan a kiszolgálással, így hát elkezdtem tanulmányozni a plakátokat. A képek az intézmény női dolgozóit ábrázolták mindennapi tevékenységük közepette. Az ÁKLÉKNAKNY1 igazgatónője, Tündérkova Vénusz Viktorovna, a kommunista Munka kétszeres Hőse, a szexuális kultúra kiérdemesült dolgozója, a Vénusz Legfelsőbb Ötszögének tagja találkozik választóival, az Egyes számú Golyóscsapágy Gyár dolgozóival. Az ÁKLÉKNAKNYI kollektívája cukorrépa-betakarításon. Május elsejei felvonuláson. Buzognyova Erotina 2. kategóriás szexoktató előadást tart, „A legkedvesebb férfi – a Genialisszimusz” címmel. Végignéztem az összes plakátot, aztán leültem a priccs szélére és vártam. Nem jött senki. Már éppen indultam volna, hogy megnézzem, mi a helyzet, amikor kinyílt az ajtó és bedugta rajta a fejét az asszony a regisztrációról. – Kész van már? – kérdezte, és szemüvege fölött rám nézett. – Mivel lennék kész? – kérdeztem. – Hogyhogy mivel? Hát amiért idejött – felelte szigorúan. Meg sem várva, mit válaszolok, becsapta az ajtót és elment. A folyosón értem utol. – Jóasszony, maga viccel? – ragadtam meg a könyökét. – Már hogy lennék kész, amikor senki se jött be hozzám. Rám nézett, nekem úgy tűnt, egy kissé csodálkozva. – Miért, kit várt? Most rajtam volt a sor, hogy csodálkozzam. – Hogyhogy kit? – kérdeztem. – Hát valakit a kiszolgáló személyzetből. Szerintem megint nem értett semmit. Sokáig nézett rám figyelmesen, mint egy elmebetegre, aztán megszólalt: – Vendég komtárs, maga talán a Holdról pottyant ide? Nem tudja, hogy az általános igényekkel érkező vendégek számára önkiszolgáló rendszer van? – Itt van! Megvan! – hallottam ekkor egy éktelen ordítást, és megláttam a külföldiül tudó nénikét, aki berontott az intézménybe. Mögötte két rendőr tornyosult. A BELBIZ – Itt van! Megvan! – kiabálta a nénike. – Egy sapijjon! Kiköpött egy sapijjon. Hosszú a gatyája, szart nem ad le, az ételünktől undorodik, és úgy beszéli a nyelvünket, mint mi. – Jól van, jól van, kedves néni – mondta a magasabb rendőr, aki lapos homlokával egy cro-magnoni előemberre emlékeztetett. – Majd mi eligazodunk. Fogykártyája van? –kérdezte tőlem. – Van – mondtam, és elővettem a „Süddeutsche Zeitung” már két végén kilyukasztott darabkáját. Szó se róla, naiv és ostoba dolog volt abban reménykedni, hogy ez a trükk elmegy még egyszer, de gyakran szoktam találomra cselekedni, és általában nem csalnak a megérzéseim. De most megcsaltak. Az előember elvette a fecnit, ide-oda forgatta, megnézte közelebbről is, majd ismét távolról, rettentően értetlen képet vágott, aztán átadta a társának, aki szintén nagydarab volt, de egy kicsivel soványabb. Az is megnézte, és ki tudja miért, még rá is fújt. – Hát ez meg micsodovszkiul van idevésve? – kérdezte udvariasan. Most én vágtam értetlen képet, és azt mondtam, hogy szerintem azt még a hülye is látja, hogy ez csakis kínaiul lehet idevésve. – Na és maga ért kínaiul? – kérdezte, nekem úgy tűnt, némi tisztelettel. – Persze hogy értek. Ki ne tudna kínaiul? – Velünk kell gyünnie – mondta a testesebb. – Mármint hová?– érdeklődtem. – Tudjuk hová. A belbizre. Kitaláltam, hogy a belbiz belügyi biztonsági szolgálatot jelent, és nem ellenkeztem. A fából készült korlát mögött az ügyeletesnek három csillag volt a rangjelzésén. Négy másik alacsonyabb rangú katona a sarokban dominózott. – Itt van – mondta az előember. – Az van, ügyeletes komtárs, hogy itt elkaptunk egy kínait. – Miféle kínait? – nézett nagyot az ügyeletes. – Egy közönséges kínait – mondta az előember. –Hosszú a gatyája, szart nem ad le, a mi nyelvünket beszéli, de kínaiul olvas. Itt van, ni. Az ügyeletes hosszasan nézegette ezt a furcsa papírfecnit, erre is forgatta, arra is, erőlködött, hangtalanul mozgatta az ajkát, még át is nézett rajta a fény felé, nyilván vízjelet keresett. – És miért van az ideírva, hogy ezerkilencszáznyolcvankettő? Ez egy régi újság? – kérdezte. – Persze, hogy régi – mondtam. – Múzeumi. – Na jó – mondta az ügyeletes, azzal kinyitott egy vastag füzetet, amire ez volt írva: „A komrend megbontóinak regisztrációs könyve”. Aztán fogott egy fából készült tollszárat (utoljára hatvan évvel azelőtt láttam ilyet Szimics bögréjében), és belemártotta az üveg tintatartóba. – Családneve? – Karcev – mondtam. – Ez jó – mondta. – Kínai családnév, osztán egész úgy hallatszik, mint a mieink. Na és miért jött hozzánk, kémkedés végett, vagy csak úgy? Őszintén szólva, itt egy kicsit berezeltem. Rám ragasztják ezt a kémkedést, aztán az isten se vakarja le rólam. – Rendben van, fiúk – szólaltam meg. – Elég lesz a tréfából, nem vagyok kínai, csak vicceltem. – Viccelt? – kérdezett vissza az ügyeletes, és ránézett az előemberre. – Hogyhogy viccelt? Hát akkor most nem kínai? – Persze hogy nem vagyok kínai. Láttak már valaha kínait? Keskeny és sötétbarna a szemük, nekem meg kék és kidülled. – A, szóval akkor nem vagy kínai! – bőszült fel erre az ügyeletes. – Na, ha nem vagy kínai, akkor most majd másképp fogunk veled beszélni. Tyimcsuk! Gyerünk, húzzál be neki egy jót, amúgy komunéstán, ahogy nálunk szokás! Ennek a Tyimcsuknak olyan ökle volt, mint egy félkilós vasgolyó. De nemcsak az ütéstől vakultam meg hirtelen, hanem szerintem a dühtől is. Vért köptem és semmit sem láttam, de Tyimcsuk felé vetődtem, és ha elértem volna, biztosan szétverem a pofáját. Ekkor azonban közbeléptek a dominósok. Letepertek, hátracsavarták a karomat és lenyomtak a padlóra. – Gazemberek! – ordítottam. – Miért csináljátok ezt velem? Orromat belenyomták a szálkás, büdös padlóba. Köpködtem, ki akartam rántani magam, és amikor kicsavarták a tagjaimat, piszkosul káromkodtam. – Szarháziak! Banditák! Még hogy kommunisták! – Ügyeletes komtárs – hallottam Tyimcsuk hangját –, maga is hallja, hogy a kommunéstákat szidja. Már épp akartam mondani, hogy nem minden kommunistát szidtam, csak a rosszakat, és a jók érdekében. De még erősebben hátracsavarták a karomat, és a saját ordításomon keresztül egyszer csak meghallottam, hogy a lábamnál olló csattog. – Na most állítsátok talpra – mondta az ügyeletes. Megint ott álltam előtte, összeverve és összegyűrve. Szétvert orromból és felrepedt ajkamból az államon egy sugárba folyt össze a vér, és nagy cseppekben csorgott le az ingemre. Gyönyörűszép nadrágom, amelyet elutazásom előtt a Kaufhofban vásároltam, most egy rövidnadrág szánalmas utánzatára emlékeztetett, a szárát ferdén levágták és rojtosan lógott a széle. – Csillagneved, apai neved? – kérdezte az ügyeletes. – Menj a francba, te szemét! – mondtam, és köptem egy véreset a pofájába. Azt mondják, hogy az ember fejében a halála előtti percben lepereg az élete, akár egy film. Miközben Tyimcsuk ütésre emelte a kezét, én is láttam egy ilyen filmet. Igaz, elég különöset. Mintha az összes filmkockát egyszerre láttam volna. Láttam magamat kicsi, paradicsomra emlékeztető csúfságnak, amint közvetlenül a szülés után felmutattak a mamámnak, és láttam magam az óvodában, aztán a Szovjet írószövetség elnökségében, a müncheni Biergartenben16, egy kínai bástyánál, és még a koporsóban is, csak azt nem láttam tisztán, ki viszi. – Állj! Hagyják abba! – hallottam egy csengő hangot és megláttam Szikrina Romanovnát, aki a szó szoros értelmében Tyimcsuk ütésre emelt karján lógott. – Hagyják abba! Ne merjék megütni! – hajtogatta. Lehet, hogy az ügyeletes megértette, hogy valami hibát követett el, de nem akarta bevallani. Megkérdezte hát Szikrina Romanovnát, ugyan miféle nebáncsvirág vagyok én, hogy már ütni se lehet. – Tudják maguk egyáltalán, ki ez? – méltatlankodott Szikrina. – De hiszen ő... Azzal az ügyeletes füléhez hajolt és belesúgott valamit. A helyzet érezhetően megváltozott. Az ügyeletes kiugrott a korlát mögül és csaknem a lábam elé vetette magát, könyörgött, hogy kegyelmezzek meg a gyerekei életének, pedig lehet, hogy nem is volt gyereke. Mellette Tyimcsuk reszketett félelmében, egyszerre összetöpörödött és össze is lapult. Magától értetődik, hogy a nadrágom levágott szárát is azonnal visszaadták, egy nővérke, aki a semmiből pattant elő, elsősegélyben részesített, az orromat és a szájamat kátrány szagú szigetelőszalaggal ragasztotta le. – Menjünk! – húzott maga után Szikrina Romanovna, de az ügyeletes még mindig ott lábatlankodott az orrom előtt és egyre hajlongott, hogy könyörüljek meg rajta. – Menjünk már! – erősködött Szikrina. – Rögtön – mondtam. Kirántottam kezemet az övéből, és a könyökömmel behúztam egy akkorát az ügyeletes pofájába, hogy az orrából egyszerre több irányba fröccsent ki a vér. – Na – mondtam –, nesze neked, amúgy szocillista módon. Neked pedig – fordultam Tyimcsukhoz –, egyet kínai módra. Ököllel az orrába vágtam és nyomban felüvöltöttem, mint egy sebzett vadállat. Tyimcsuk pofája olyan kemény volt, mint egy téglafal. MILYEN VOLT A MAMA ILLATA – Na meséljen – szólt rám szigorúan Szikrina Romanovna, amikor visszaértünk a szállodába. – Hogy a csodába került a belbizre? Miért vitték oda? Irtó kellemetlenül éreztem magam. Kezemmel tapogattam betört orromat, és azt mondtam, hogy csak levegőzni akartam egy kicsit, meg akartam nézni a saját szememmel, hogyan élnek a kommunnyikok. És hogy engedte ki az emeleten felügyelő gyezsurnaja? Sehogy se engedett ki. Egyszerűen aludt, én meg kiosontam mellette. – Nézzenek oda, aludt! – mondta felháborodva. – Lám csak, mire vezet, ha lazul az éberség! A Moszközben nincs hely az ilyenek számára! – De ő nem hibás! – kiáltottam fel, mert megijedtem, hogy beárultam a gyezsurnaját. – Lehet, hogy éjszaka kifáradt és csak elnyomta az álom. És én nagyon halkan lopakodtam. Még a cipőmet is levettem. Ami persze nem volt igaz. – Na jó, mesélje tovább. Szikrina leült a fotelba és olyan szigorúan nézett rám, mint egy bíró. Elmondtam mindent úgy, ahogy volt. Az udvarban a sort, a botrányt a nénivel, aki tud külföldiül. A Genialisszimusz szobrát, a Komtápit. – És mit csinált a Szerelem Palotájában? Zavarba estem. – Érdekes – mondtam –, magának mindent tudnia kell. Hát éppen ez az, hogy semmit se csináltam. Mert nem volt kivel. És az ilyesfajta önkiszolgálás már gyerekkoromban se volt a szokásom. És az én koromban ilyesmire gondolni meg egyenesen undorító. – Nem is kényszerítette rá senki – felelte élesen. – Már abból kitalálhatta volna, ahogyan fogadták, hogy magának jobb ellátás jár. Ezek a helyek, amelyeket végiglátogatott, az átlagos igényekkel rendelkező kommunnyikok számára vannak fenntartva. A maga számára pedig, a Legfelsőbb Ötszög határozata értelmében emelt szintű szükségletek vannak megállapítva. – Köszönöm – mondtam meglehetősen hűvösen. – De ha tudni akarja, én az egyenlőség híve vagyok. És ha már egyszer idekerültem, nem kérek semmiféle privilégiumokból, olyan akarok lenni, mint bárki más. – Hogy maga milyen elmaradott! – kiáltott fel őszintén. – Mit jelent az, hogy „bárki más”? Miféle egyenlőségről beszél? Igenis, nálunk mindenki egyenlő. Minden kommunnyik általános igényekkel születik. De aztán, később, ha fejlődik, tökéletesedik, teljesíti a termelési feladatokat, nem szegi meg a fegyelmet, szélesíti a látókörét, akkor persze az igényei megnövekednek, és ezt figyelembe vesszük. Egészében véve úgy látom, hogy maga még egyáltalán nem érti az életünket és ezért jobb, ha egyelőre nem járkál egyedül. Annál is inkább, mert készülnie kell a jubileumára. – Mit akarnak folyton ezzel a jubileummal? – dühödtem fel. – Nem akarok semmiféle jubileumot! Maga is jól tudja, hogy nem százéves vagyok, hanem sokkal fiatalabb. Kétségtelen, hogy sokkal fiatalabbnak néz ki – bólintott. – De mégiscsak kereken százéves lesz. Holnap megjelenik a Legfelsőbb Ötszög határozata az ön jubileumának össznépi megünnepléséről. Igen nagy politikai jelentőségű esemény lesz. Maga pedig ilyen könnyelműen viselkedik. Éppen ezért az Alkotói Ötszög megbízott azzal, hogy költözzem ide és tartsak magának egy intenzív egyéni felkészítő tanfolyamot. Rábámultam. – Nem értettem tisztán – mondtam. – Mi az, hogy megbízták és ideköltözik? Itt akar lakni, egy szobában velem? – Persze – mondta. – Legalábbis addig, amíg nem kezd jobban eligazodni. Elég hely van itt két embernek. – Hely éppen elég van. De akkor szóljon, hogy adjanak nekem egy pótágyat. – Minek? Elég széles ez az ágy. Remélem, nem nagyon horkol. – Nem tudom – mondtam bizonytalanul. – Általában nem horkolok, de... Ide figyeljen – kezdtem elfogódottan. – Azért van valami, amit nem értek. Lehet, hogy maga egy százéves romhalmaznak néz, de én nem tudok egy ágyban aludni egy nővel, és úgy tenni, mintha egy érzéketlen darab fa lennék. Előfordulhat, hogy felébrednek ilyen... izé... hogy is mondjam... gerjedelmeim, egyszóval, nem kezeskedem magaméit. Ekkor elnevette magát, először, amióta ismertük egymást, és azt mondta, hogy nemcsak elmaradott vagyok, hanem egyszerűen ostoba is. Magától értetődik, mondta, hogy ha már befekszik velem az ágyba, akkor nem áll szándékában erőmet meghaladó kínzásoknak kitenni. Ellenkezőleg, a Legfelsőbb Ötszög felhatalmazása alapján kielégíti esetlegesen felmerülő emelt szintű szükségleteimet. – Különben az a gyanúm – folytatta gyakorlatias hangnemben –, hogy ebben a vonatkozásban alighanem lesz még mit tanulnia. Felteszem, a maga elképzelései a szexről ugyanolyan vademberhez illőek, mint akármi másról. – Meglehet – helyeseltem kissé zavartan. – Elég vadak az elképzeléseim. Miért, maga minden jöttmenttel le tud feküdni, és így is élvezetet talál benne? Úgy tűnt, hogy a kérdésem egy kicsit megbántotta, és meg is ijesztette. – Nem szoktam minden jöttmenttel lefeküdni – mondta –, csak ha a vezetésünk határozatot hoz róla. És ugyanolyan élvezetet találok benne, mint bármilyen más társadalmilag hasznos munkában. Bevallom, igencsak izgatott lettem. Föl-alá kezdtem járkálni a szobában, és azon töprengtem, mit is gondoljak erről az egészről. Ami engem illet, az efféle társadalmilag hasznos tevékenység alól szintén soha nem vontam ki magamat, de azért mégis léteznek bizonyos elképzelések a házastársi hűségről. Lehet, hogy nem voltam mindig elég állhatatos, és Sztyepanida esetében gyenge voltam, amikor engedtem a csábításnak, de azért nem szándékoztam megcsalni a feleségemet, legfeljebb végszükség esetén. Ezt állt szándékomban elmagyarázni. – Drága Szikrina Romanovna... – kezdtem bele a mondókámba. – Szólíthatsz egyszerűen Szikrának – vágott a szavamba mosolyogva. – Vagy akár cicamicámnak, ha azt szereted. Értelemszerűen azonnal beugrott az a hülye álmom, ahol Szmercsov cicamicának szólította a feleségemet. – Mi az, maguknál itt mindenkit cicamicának szólítanak? – Egyáltalán nem mindenkit. Csak engem, mert ezt szeretem. Miközben fel-alá járkáltam, egészen más szemmel kezdtem nézegetni. Minden kidomborodása és bedomborodása a helyén volt, kerek térdecskéje is formás, napbarnított. Természetesen kivételesen hűséges férji minőségemben ezt nem kellett volna észrevennem. De törvénytisztelő emberként alá kellett vetnem magamat egy olyan fontos szerv, mint az Alkotói Ötszög határozatának. – Nos hát, kismacska – mondtam félénken. – Ha már ilyen kötelességeket róttak magára, akkor lássunk hozzá rögtön a teljesítésükhöz. – Rendben – helyeselt, és átült a fotelből az ágy szélére, kezdte kigombolni a zubbonyát, és előtűnt egy szánalmas, műanyagból készült, öt ágának végénél tompára formált, csillag alakú medál. Ekkor visszariadtam. Megijedtem, hogy mi van, ha nem váltom be az Ötszög belém helyezett reményeit. Merthogy bennem még mélyen éltek mindenféle szocialista-kapitalista előítéletek, hogy az ilyesféle dolgok előtt nem árt egy kis bemelegítés. Például inni kell valamit, vagy olvasgatni egy kis Puskin-Jeszenyin-félét, és egyáltalán, bevezetőnek kellenek ilyen-olyan sóhajok, célozgatások, érintések. – Jól van – mondtam. – Rögtön beindítjuk a dolgot. Csak várj egy kicsit, legalább megborotválkozom, mert nagyon szúrós vagyok. Elővettem az ágy alól a diplomatatáskámat, ledobtam az éjjeliszekrényre, és elfordultam Szikrától, amíg turkáltam benne. A borotva valahol a fenekén volt. Kapkodtam, ideges lettem, kezdtem a padlóra kidobálni a gatyákat, a trikókat, a zoknikat... – Mi az a kezedben? –Hol? – Hát ott, ami a kezedben van. –Ez? – Egy Nivea szappan volt a kezemben. – Ez egy szappan. Egy toalettszappan. – Igen? – Úgy láttam, zavarba jött. – És miért kemény? Fagyasztott? – Hogyhogy fagyasztott? – értetlenkedtem. – Közönséges szappandarab. – Érdekes – mondta, egyre nagyon zavarban. – Megszagolhatom? – Tessék. Odadobtam neki a szappant az ágy másik felére. Ügyesen elkapta, az orrához emelte és hirtelen felkiáltott: – Óóó! – Mi van veled? Mozdulatlanul az arcához szorította a szappant, és csukott szemmel szívta be az illatát. – Szikra! – szóltam hozzá ijedten. – Szikrina! Szikrina Romanovna, mi van magával? Nagyon lassan kinyitotta a szemét, és olyan figyelmesen nézett rám, mintha először látna. – Ilyen illata volt a mamának! – szólalt meg halkan és szégyenlősen elmosolyodott. NEGYEDIK RÉSZ A DICSŐSÉG Minden moszközi tömegtájékoztatási eszközben csak rólam van szó. Pontosabban rólam és a Genialisszimuszról. Mindig vele kezdik. Reggelente a két bemondó, Szemjonov és Maljavina, a Moszközi Televízió mind a tizenkét csatornáján ünnepélyesen felolvassa a Genialisszimusz egészségi állapotáról szóló hivatalos jelentést, aki olyan kitűnő egészségnek örvend, hogy arra nem is találnak szavakat. A pulzus és a vérnyomás mindig egy kicsivel jobb, mint kellene. A tüdő, a máj és a vesék remekül működnek, a vizelet- és vérvizsgálat eredményei kiválóak. A Genialisszimusz életkoráról a televízió és az újságok mélyen hallgatnak, és azok, akiket erről megkérdeztem (Szikra, Szmercsov, Agrolszakadov), csak a vállukat vonogatják, azt mondják, őket soha nem érdekelte ez, és különben is, az életkor a Genialisszimusz esetében nem lényeges, minthogy örökéletű. Azt mondtam Szikrának, hogy az én időmben csak a halottak számítottak örökéletűnek, például Lenin. Erre ő logikusan azt válaszolta, hogy az ilyen megállapításoknak semmi értelmük, és örökéletűnek csak azt lehet tartani, aki örökké él. Erre azt mondtam, hogy a történelem a múltban már sok más uralkodót ismert, akit örökéletűnek vagy halhatatlannak tartottak, de végül mégis mindannyian meghaltak. Szikrát felbosszantotta ez a megjegyzés. – Hogy hasonlíthatod velük össze! – mondta felháborodottan. – Te tényleg nem érted és nem érzed, hogy még soha nem létezett olyan ember, mint a Genialisszimusz? Nem véletlen, hogy a sajtónk minden idők emberének nevezi. Azt az ellenvetést szerettem volna tenni, hogy részemről már személyesen túléltem sok örökéletű embert, akik teljesen szokványos módon haltak meg, infarktusban, gutaütésben, veseelégtelenségben vagy emésztési rendellenességben. Azonban eltekintettem ettól az észrevételtől, mivel korábbi tapasztalataim azt mutatták, hogy az ilyen gondolatokat minden korban lázadónak tartották, amiért már én is megkaptam a magamét, és nem is akárhogy. Most is megtartóztatom magam az efféle közlésektől, és csak a Genialisszimusz életéről szóló hivatalos gondolatokra szorítkozom. Nemcsak a Moszköz és az Ellenségesség Első Övezete vezetőjének tartják, de a két másik övezet népei is saját vezérének és tanítójának tekintik. Istenítik, és hisznek abban, hogy az ő elvei által vezérelve maguk is felépíthetnek egy olyan csodálatos életet, amilyet a kommunnyikok kivívtak maguknak. Tudják, hogy mindig gondol rájuk, figyelemmel követi életük minden részletét, és minden idejét az általános jólétért folytatott harcnak szenteli. Ez a harc, amennyire ki tudtam hámozni, kizárólag abból áll, hogy megfogalmazza a válaszokat azokra az üdvözletekre, amelyeket a világ dolgozói küldenek vezérüknek rendszeresen születésnapja, soron következő művének megírása vagy valamilyen érdemrenddel való kitüntetése alkalmából (ez utóbbi majdnem minden nap megtörténik). Ezenkívül naponta küld különböző leveleket, üdvözleteket és felszólításokat mindenféle mozgalmak, kongresszusok és konferenciák résztvevőinek. De az egyszerű halandók közül kétségtelenül én vagyok a leghíresebb. A televízióban reggeltől estig rólam beszélnek. A Pravda naponta másfél folyómétert szentelt nekem, minden tekercsen. Nyelvészek, irodalmárok és kritikusok írnak kimerítő cikkeket, és terjedelmes recenziókban beszélnek élettörténetemről, alkotói eredményeimről és az egykori korrupcionistákkal folytatott harcomról. Igaz, egyik könyvemet sem nevezik meg, és semmit nem idéznek. Néha furcsa állításokat tesznek, miszerint én ábrázoltam elsőként (bár nem túl sikeresen) az irodalomban a Genialisszimusz alakját, amire én, az igazat megvallva, egyáltalán nem emlékszem. És bár nem hajszoltam különösebben a dicsőséget korábbi életemben, mégis be kell valljam, kellemes érzés, hogy amint a televíziót bekapcsolom, rögtön a nevemet hallom. Vagy rábukkannok a fényképemre az újságtekercsben. Kellemes megtudni, hogy évfordulómhoz közeledve a szénbányászatban és az acélkohászatban dolgozók normájuk túlteljesítésére vállalnak kötelezettségeket, ígéretet tesznek arra, hogy kevesebb elsődleges terméket használnak, és több másodlagos terméket adnak le. Rövid idő alatt olyan híres lettem, hogy a papírhiány ellenére elárasztanak levelekkel és táviratokkal, alig tudok kilépni az utcára, a kezem pedig majd’ letörik az autogramok osztogatásától és a kézfogásoktól. A ruhámmal nem volt többé probléma. Szerencsétlenül végződött moszkvai sétám másnapján Szikrina hozott egy rövid egyennadrágot és egy zubbonyt, alhadnagyi váll-lapokkal. Nem valami haj de nagy fokozat, de számomra megtisztelő, mivel előző életemben még az őrvezetőségig sem jutottam. Most pedig, ahogy az utcán sétálok, oda-oda sandítok a vállamra, hogy meggyőződjek róla, a csillagocskák a helyükön vannak. Az élet különféle örömeit csak viszonyításban vesszük észre. Ha moszkvai tartózkodásom első napján nem mászkáltam volna az utcákon, soha nem jöttem volna rá, mennyivel kellemesebb emelt szükségletű kommunnyiknak lenni, mint átlagosnak. A Kommunizmus szállodában, ahol Szikrinával lakunk, kényelmes és világos szobánk van, a padlón szőnyegek, a falon két, Genialisszimuszt ábrázoló kép, egyiken a természettel a háttérben békés körülmények között látható, a másikon egy ütközet füstjében, tüzérségi egyenruhában előrenyújtott kézzel mutatja katonáinak az utat a győzelem felé. Pompás fürdőszobánk van. Igaz, meleg víz nincs, de az utcán akkora a forróság, hogy örömmel zuhanyozom hideg vízben. A szükségletekre vonatkozóan megtudtam, hogy a Moszköz vezetősége több kategóriára osztja őket. Az átlagos szükségletek közé tartoznak a légzési, táplálkozási, folyadékfelvételi, testfedési (öltözék) és lakhatási szükségletek. Ezeket kivétel nélkül minden kommunnyik kielégítheti, és a rájuk vonatkozó jogok a Moszköz Alkotmányának első paragrafusában szerepelnek: „Minden embernekjoga van levegőt venni, ételt magához venni, szomjúságát csillapítani, testét az évszaknak megfelelő ruhával fedni és fedett helyiségekben lakni.” Ezeket a szükségleteket tudományosan állapították meg, és maradéktalanul kielégítik. Azok a szükségletek viszont, amelyeket nem kötelező kielégíteni, az érdemeknek megfelelően kerülnek megállapításra. Ezek az emelt, kiemelt és kategórián felüli szükségletek. Azok az emberek, akik ezekhez a csoportokhoz tartoznak, gyakran panaszkodnak, hogy a szükségleteik nincsenek mindig kielégítve. Néha zavarok támadnak a melegvíz- és áramellátásban (mint nálunk, a szállodában), a lift hol működik, hol nem és hasonlók. Én személy szerint nem panaszkodom. A szállodában egészen jó a kiszolgálás, majdnem olyan jó, mint a kapitalizmusban. A vörösképű pincér, Proletárij Iljics (Szikrina csak Prosának hívja) minden reggel egy zsúrkocsin betolja a szobánkba a reggelit. Sonkás rántotta, finom vaj, vörös kaviár, friss zsömle és almadzsem, de valódi kávéjuk valamiért nincs, ahogy valódi szappanuk sem. Prosa minden alkalommal megkérdezi: „Milyen kávét szeretne inkább, kukorica- vagy árpakávét?” Mondom, hogy a kávés kávét szeretem. Nagyra tátja a száját, és kényszeredetten hahotázik. Úgy látszik, elmagyarázták neki, hogy én egy humoros író vagyok, és vicceseket mondok, ő pedig, igazi kommunnyík lévén, köteles humorérzékkel rendelkezni. Mondom neki, hogy egyáltalán nem tréfálok, és az én szocialista-kapitalista időmben a kávét kávészemekből készítették. Azt hiszi, hogy ez is vicc és megint hahotázik. Az ágyneműt a szállodában naponta cserélik, a cipőmet pedig lefekvés előtt kiteszem a folyosóra és reggel tisztára suvickolva találom. Emellett a folyosóért felelős gyezsurnaja, Evolucija Polikarpovna a lehető legkedvesebben mosolyog rám, így mutatja ki tiszteletét, megbecsülését, sőt szeretetét. A lenti étteremben ebédelünk és vacsorázunk. Világos, kényelmes, halkan szól a zene. Ennek az életnek csak egyetlen alapvető hibája van: a Moszközben szigorúan betartják a szesztilalmi „száraztörvényt”. Azt hallottam, hogy egyes kommunnyikok, hogy ne sértsenek törvényt, száraz fogport esznek, de nekem valahogy más az ízlésem. AZ ELSŐ NAPOK Köztünk legyen mondva, nem bánom, hogy összejöttem Szikrinával. Kiderült, hogy kicsit szeszélyes, de ez a jellemhiba minden idők és népek minden asszonyára jellemző. Természetesen a meggyőződéses feministák kivételével, akiknek majdnem annyi jó tulajdonságuk van, mint a férfiaknak, sőt bizonyos esetekben még több is. Szikrina nagyon tetszik nekem. Eleinte kissé zavart kopaszra borotvált feje, és megkérdeztem tőle, hogy mi ez az ostoba divat, és nem szebb-e egy nő normális frizurával. Azt válaszolta, hogy a kommunnyikok csak télen viselnek hajat, nyáron viszont kötelezően leadják az újrahasznosítási harc jegyében a hulladékgyűjtő telepre. – És mit csinálnak ott vele? – kérdeztem. – Matracokba töltik? – Dehogy – válaszolta nyíltan. – Szerintem semmit nem csinálnak vele. Csak elraktározzák és kész. A másodlagos termék az már más. Azt a Harmadik Övezet országaiba szállítjuk. – Minek? – kérdeztem. – Szerződés keretében. Valamikor a korrupcionisták gázszállítási szerződést kötöttek velük, a gáz viszont rég elfogyott. Tudósaink akkor átalakították a gázvezetékeket és... – ekkor nem bírta megállni, felnevetett. Megkérdeztem tőle, miről van szó. Zavarba jött és sehogy sem akarta elmondani. De végül kihúztam belőle, hogy a kommunnyikok az egykori Lenin-díjas Állami Gázvezetéket most viccből Lenin Szarvezetéknek hívják. Mellesleg engem makacsul azon a néven nevez, ami úgy megtetszett neki – Klása. Kérdezem tőle, hogy mi ez az ostoba név, hol hallotta? Azt mondja, ez egy rendes becenév. Csak nem fog Klassziknak hívni, mint mindenki. Készséggel egyetértettem vele, hogy a Klasszik is ostoba név, de nem akarom, hogy Klásának vagy Glásának hívjon. – Ha feltétlenül valami idétlen becenevet akarsz rám ragasztani, akkor legalább nevezz úgy, ahogy a feleségem, Taliknak. – Engem nem érdekel, hogy hívott az öreg párod. És különben is, akik előttem voltak, azok nem számítanak –mondta. Sötétkék frottírköpenyemet először az őrült pazarló fényűzés jelének ítélte. Tényleg ilyen köpenyekben járnak nálunk ott, a Harmadik Övezetben? Azt mondtam, nem tudom, most hogy van, az én időmben sokan jártak ilyenben. – Tönkre is mentek – mondta. Mint minden kommunnyik, úgy gondolja, hogy az Ellenségesség Első Övezetében az emberek jóléti szintje alacsonyabb, mint a Moszközben, a Másodikban alacsonyabb, mint az Elsőben, a Harmadikban pedig teljes a nyomor. – Nézd csak meg... – felvette a köpenyt, és az egyik szárnyát a másikra hajtotta. – Mennyi anyagfelesleg van rajta, az oldalán és az alján is. Ebbe még két, sőt akár három ember is beleférne. Az efféle józan kommunista megfontoltság ellenére egyre gyakrabban vette föl a köpenyt, és egyre ritkábban vette le. És egyúttal kisajátította a papucsomat is, bár az is nagy volt rá. A köpenynek van egy fonott, bojtos öve is, de ezt az övet nem szívesen használja. Amikor valamitől ideges leszek, kissé lecsúszik róla a köpeny, megmutatva azt, ami alatta van. Már rájött, hogy ez a nem túl ravasz fogás mindig bejön, mert mint egy őrült, egyből rávetem magam. – Hohó, nagyapó! – visít, és nem hagyja magát. – Mi az, nagyapó! Magának az ilyesmi a maga korában megárthat. – Majd én megmutatom neked, ki a nagyapót! – bömbölöm, és aztán mintha ködben úszna, úgy látom az arcát, lehunyt szemét és beharapott alsó ajkát. – Látod! – mondta egyszer. – Nem hiába gondoltam, hogy vadember vagy. – Nekem viszont úgy tűnik – feleltem neki erre –, hogy nagyobb buzgalommal végzed a kötelességed, mint ami elő van írva. – Ha valami csak úgy tűnik, csillagot kell vetni, legalábbis azt szokták mondani – vágta ki magát, de zavarba jött. AZ AUGUSZTUSI FORRADALOM Annak alapján, amit Szikrától, a tévéből vagy az újságokból megtudok, nehéz pontos elképzelést alkotni arról, hogy pontosan mikor ment végbe az Augusztusi Forradalom és mi volt az oka. Végül is a hozzám eljutott töredékes információkból a következőket tudtam meg. A forradalomig, amikor még semmiféle Moszköz nem létezett a földön, a Szovjetuniót vénséges vének irányították. Vagyis, természetesen nem voltak mindig olyan vénségesek. Általában erejük és egészségük teljében szerezték meg a hatalmat. És minden alkalommal nekiláttak a káderek fiatalításának. De a fiatalítás folyamata alatt általában sikerült megöregedniük, és a korral együtt járó bölcsesség révén arra a gondolatra jutottak, hogy a kormányzás legprogresszívabb formája a szenilitás. És halálukig ragaszkodtak a posztjukhoz. A kormányra jutott új generáció újra nekiállt a káderfiatalításnak, de újfent nem jártak a végére. A jó életkörülményeknek és az orvostudomány sikereinek köszönhetően, a vezérek minden következő nemzedéke idősebb volt az előzőnél. Odáig fajult a dolog, hogy a Politikai Bizottság utolsó tizenkét tagja közül hét aggkori végelgyengülésben fejezte be tevékenységét, ketten kizárólag tolószékben közlekedtek, egy teljesen megbénult, egy másik süket volt, mint az ágyú, a vezetőjük pedig úgy irányította őket, hogy az utolsó hat évét kómában töltötte. Ekkor a Genialisszimusz forradalmat hajtott végre, ami „a feldühödött KGB-s tábornokok összeesküvésének” következménye volt. Nagyon érdekeltek a részletek, de ahogy megtudtam, Szikrinának nem volt túl erős oldala a történelem, mert túlságosan sok időt töltött az előzetes nyelv tanulmányozásával. Azokról az időkről csak a nagymamájától hallott, aki azt mesélte, hogy a tábornokok mind fiatalok voltak, energikusak és szebbnél szebb férfiak. Amikor hatalomra jutottak, úgy döntöttek, hogy azonnal felszámolják a gazdaságtalanságot, a bürokráciát, a megvesztegetést, lopást, uram-bátyámkodást, atyafiságot, kiskirálykodást, gazdasági önzést, szócséplést, tömjénezést, frázisokban beszélést, ünnepélyeskedést, részegeskedést, üres fecsegést, szájtátiságot, élhetetlenséget, kezdték megerősíteni a termelési fegyelmet és harcoltak a tervek túlteljesítéséért. Rengeteg energiát fektettek bele, rendszeresen találkoztak a tömegekkel, beszédeket tartottak, és a Genialisszimusz volt az, aki mindenki másnál többet tett. Beutazta az országot, követelte a kőolaj-kitermelés, acélkohászat, gyapottermelés növelését, tanulmányozta a tojótyúkok tojáshozamát, figyelemmel kísérte a juhok ellését. Mivel az ország nagy, nem lehetett mindenre egyedül odafigyelni, ezért úgy döntött, hogy használni fogja a csúcstechnológiát és rendszeres ellenőrző repüléseket tart egy űrrepülőn. Onnan követte a katonai hadmozdulatokat, a kőfejtőket, a fakitermelést, különböző létesítmények építkezését és a nyíltszíni szénbányászatot. Mindenben részt vett. Néha olyan észrevételeket tett, hogy a munkások túl hosszú cigarettaszünetet tartanak, és közvetlenül az űrből utasítást küldött: a munkások vezetőjét le kell váltani, alacsonyabb pozícióba vagy vád alá helyezni. Ha észrevette, hogy egy autó túllépte a megengedett sebességet, vagy megszegte az előzési szabályokat, felírta a rendszámot és közölte a közlekedésrendészettel. – Ilyen apróságokkal foglalkozott? – kérdeztem Szikrinától. – Miért apróságok? – kérdezte elégedetlenül. – Mindennel foglalkozott. Ne felejtsd el, hogy az ő elképzelése alapján és felügyelete alatt épült föl nálunk a kommunizmus. Ráadásul az Augusztusi Forradalmat követő mindössze egyetlen év alatt. Ezek az űrellenőrzések olyan hatékonynak bizonyultak, hogy végül megszületett a döntés, hogy a Genialisszimuszt örökre az űrben hagyják, és felosztják a hatalmat égire és földire. A Genialisszimusz ott fent ellátja az általános vezetést, a földi ügyeket pedig a Legfelsőbb Ötszög és a Szerkesztő Bizottság irányítja. HOGYAN ÉPÍTETTÉK FEL A KOMMUNIZMUST Szikrinától megtudtam, hogy „a kommunizmus felépítése egyetlen különálló városban” programon nemcsak a moszkvaiak munkálkodtak, hanem a Szovjetunió összes dolgozója. Az ő segítségükkel emeltek új épületeket, és a főváros egy egész éven keresztül tartalékot halmozott fel minden szükséges dologból. Az egész országból érkeztek élelmiszer-szállítmányok és közszükségleti cikkek. Külföldi szakembereket is hívtak, többek között német henteseket, svéd sajtkészítőket és francia divattervezőket. A moszkvai raktárakba már jóval a kommunizmus meghirdetése előtt beérkeztek a készletek Pepsi Colából, olasz pizzából, amerikai hamburgerből, rágógumiból, egyenesen Nyugatól rendelt farmerekből. „I love communism” feliratú pólókból és Németországban gyártott különböző fajtájú, kétrétegű, pöttyös és krepp toalettpapírból. Egyúttal megtették a szükséges intézkedéseket, hogy megvédelmezzék Moszkvát az Ellenségesség Első Övezetéből érkezőktől, különösen a Kalinyini, Jaroszlavi, Kosztromai, Rjazanyi, Tulai és Kalugai járások lakosságától, akik a főváros nevezetességeinek és múzeumainak megszemlélése ürügyén minden hétvégén valóságos rablótámadásokat hajtottak végre Moszkvában, teljesen kiürítve a boltokat, amelyek a moszkvaiak ellátását voltak hivatva szolgálni. Hogy ne tudjanak semmire hivatkozni, a Népgazdasági Vívmányok Kiállítását, a Tretyakov Galériát, a Kreml Fegyvertárát, a Puskin Szépművészeti Múzeumot és a Lev Tolsztoj Múzeumot (most az Előzetes Irodalom Múzeuma) Moszkván kívülre helyezték. Ugyanezt tették a pályaudvarokkal, ahol a Moszkván átutazók át kellett szálljanak. A vasbeton szerkezeteket gyártó lubereci gyár dolgozói hatméteres elemeket készítettek a Moszkva körüli kerítés megépítéséhez. A leningrádi Kirov gyár kollektívája ugyanebből a célból olyan mennyiségű szögesdrótot gyártott, amivel négyszer körbe lehetett volna tekerni a földgolyót. A Német Demokratikus Köztársaság (az Ellenségesség Második Övezete) munkásai megosztották tapasztalataikat az aknamezők létrehozása és az automata géppuskaállások kiépítése terén, amit olyan tökélyre fejlesztettek, hogy még a véletlenül a kerítés közelében elrepülő verebeket is elpusztították. Ezenkívül elvégezték az emberek minőségi átválogatását. Nagyjából egy hónappal a kommunizmus beköszönte előtt Moszkvából kiköltöztették az antiszociális elemeket, beleértve az alkoholistákat, huligánokat, naplopókat, zsidókat, ellenzékieket, nyomorékokat és nyugdíjasokat. Az egyetemi hallgatókat távoli építőtáborokba küldték, az iskolásokat pedig úttörőtáborokba. A kommunizmus kikiáltásának napján minden üzlet dugig megtelt a legkülönbözőbb árucikkekkel és élelmiszerekkel. A dolog azonban teljesen új volt, így nem sikerült minden, akadtak hibák. Ahogy Szikrina a nagymamájától hallotta, a kommunizmus első napján még a legöntudatosabb dolgozók is tanúbizonyságot tettek arról, hogy nem elég öntudatosak, mert noha munkanap volt, nem mentek be dolgozni, hanem rohantak a boltokba és vittek, amit értek, jóval a szükségleteiken felül is. Szörnyű tolongás támadt, amelynek eredményeképpen csak a Szmolenszkij élelmiszerüzletben tizennégy embert tapostak halálra, a Jeliszejev boltban betörték az ablakokat, felborították a pultokat, a bolt igazgatójának pedig kiverték a szemét. A legnagyobb szerencsétlenség a GUM áruházban történt, ahol a tömeg nyomása alatt beszakadt az átjáróhíd a harmadik emeleten, az emberek lezuhantak, maguk is meghaltak, és azok is, akikre rázuhantak. A kommunista hatalomnak a rend helyreállítása érdekében mozgósítania kellett a hadsereget. Moszkvába vezényelték a kantemiri és tamanyi hadosztályok tankjait, és három napra hadiállapotot hirdettek. Ezután a Genialisszimusz személyesen szólt a Moszköz lakosságához. Azt mondta, hogy a kommunista rend köztársaságban való bevezetésekor bizonyos hibákat és túlkapásokat követtek el. Határozott kritikával illette és kigúnyolta azokat a voluntaristákat, akik csak úgy egykettőre akarták bevezetni a vadkommunizmust. Azt mondta, hogy mivel az emberek nem tudják józanul megítélni a szükségleteiket, azokat mostantól a Legfelsőbb és a helyi Ötszögek fogják meghatározni, de még a korlátozott szükségleteket sem lehet az elsődleges termékre vonatkozó legszigorúbb takarékossági intézkedések és a másodlagos tennék maradéktalan hasznosítása nélkül kielégíteni. Megkérdeztem Szikrinától, hogy tőlünk miért nem várja el senki, hogy leadjuk a másodlagos terméket? Azt mondta, hogy az emelt szükségletű kommunnyikok fel vannak mentve ez alól a kötelezettség alól, annál is inkább, mivel szállodánk csatornarendszere úgy van megépítve, hogy automatikusan hasznosítja a másodlagos terméket. – De ugye megbüntették azokat az embereket, akiket az első napon a rendbontásban vétkesnek találtak? – kérdeztem. – De még mennyire! – válaszolta. – Az állami szükségletkielégítési bizottság elnökét és a Belbiz vezetőjét elítélték és... – ...és kivégezték! – találtam ki. – Dehogy! – ellenkezett Szikrina. – Olyan nincs. Nálunk a Moszközben végleg eltörölték a halálbüntetést. Csak egyfajta büntetés létezik: száműzetés az Első Övezetbe. Ezeket az embereket is oda küldték. – Kár volt – mondtam. – Természetesen értem, hogy a kommunizmusban az emberekhez való viszonynak humánusnak kell lennie, de humánum és humánum között is van különbség, és nem szabad visszaélni vele. – Butuskám, ne aggódj – Szikrina megsimogatta a fejem. – Száműzték őket az Első Övezetbe. És ott még nem törölték el a halálbüntetést. KOMMUNNYIKOK Másnap Szikrina közölt velem még egy megrázó újságot. Kiderült, hogy náluk a Moszközben nemcsak halálbüntetés nincsen, de a különböző rangú kommunnyikok körében még a halandóságot is gyakorlatilag likvidálták. – Hogyhogy? – nem hittem a fülemnek. – Csak nem azt akarod mondani, hogy a kommunnyik tudósaitok feltalálták az életelixírt? Ez a kérdés kissé zavarba hozta. Habozott egy darabig, aztán azt mondta, hogy igen, az elixírrel kapcsolatban is elértek bizonyos eredményeket, de a halandóság likvidálását sokkal megbízhatóbb és gazdaságosabb módon oldották meg. Egyszerűen a súlyosan beteg embereket, a nyugdíjasokat és a rokkantakat, természetesen, hacsak nem tagjai a Szerkesztő Bizottságnak vagy a Legfelsőbb Ötszögnek, kiköltöztetik az Első Övezetbe, és ott fejezik be az életüket. Itt pedig csak a balesetek okozta halandóság ritka esetei maradnak meg, valamint az infarktusok és a gutaütések. Amúgy viszont ezek elég egyedi jelenségek, mivel a szív-és érrendszeri betegségben szenvedőket is még időben a Moszköz határain kívülre távolítják el, és ha valaki rohamot kap vagy vakbélgyulladása lesz, a mentő szintén oda viszi. – Vagyis a Moszközben nincsenek szívbetegek, magas vérnyomásban szenvedők, rokkantak és öregek? –kérdeztem. – Így igaz – erősítette meg. – És nincsenek kutyák, macskák, tengerimalacok, teknősbékák és egyéb haszontalan állatok sem. Régen az emberek még tenyésztették is őket, ami nagy ostobaság volt. Ugyanis ezek az állatok semmiféle hasznot nem hajtanak, viszont elsődleges terméket fogyasztanak. – Vagyis megsemmisítették őket? – Minek használsz ilyen szavakat? – háborodott fel. –Miért kellett volna feltétlenül megsemmisíteni? Őket is kitelepítették az Első Övezetbe. – Kitelepítették a tengerimalacokat és a teknősbékákat? – kérdeztem vissza. – És ott mit csináltak velük? – Nem tudom – válaszolta kelletlenül. – Lehet, hogy megették őket. Tudod, nálunk zavartalan a lakosság ellátása elsődleges termékekkel, náluk viszont vannak fennakadások. A MOSZKÖZ Szikrina általában igyekszik velem az előzetes nyelven beszélni, amelyet nem a szépirodalomból, hanem a kommunizmus előtti idők Pravda vezércikkeinek újrakiadásából tanult. Pedig őszintén szólva azt a nyelvet én is elég rosszul beszélem. Ezért mindig azt javaslom neki, hogy beszéljünk kommunista nyelven, amelyben már elég szépen haladok. A nyelvtanulásban sokat segít a televízió. Amúgy itt kizárólag kábeltévé van. Azt hittem, hogy talán azért vezették be, hogy jobb legyen az adások minősége, de mint kiderült, a valódi ok jóval komolyabb. Arról van szó, hogy az amerikaiak még az Augusztusi Forradalom előtt műholdon keresztül a saját műsoraikat kezdték sugározni a szovjet televízióknak... – De a kábeltelevízió bevezetésével ez a diverzáns ideológiai akció megszűnt – találtam ki magamtól. – Nem teljesen – nevetett fel Szikrina. – Új provokációt dolgoztak ki. A Holdon felállított lézerprojekorok segítségével néha erkölcstelen filmeket vetítenek egyenesen az égre, a felhőtakarót használva képernyőnek. – Hogyan? – hitetlenkedtem. – Ez valóban lehetséges? – Sajnos, lehetséges – mondta Szikrina. – Természetesen küzdünk ellene. Például ezeket a hosszú ellenzőket a sapkákon az Álvéhá szervei ajánlották, hogy az emberek védekezhessenek a sugárzás ellen. De néhány nem eléggé öntudatos ember megpróbál kilesni az ellenző alól. Más eszközökkel kell harcolni. – Á, világos – mondtam. – Azokkal, akik kinéznek az ellenző alól, így csinálnak. – És a kezemmel úgy tettem, mintha kitekerném valakinek a nyakát. – Milyen elmaradott vagy! – csapta össze a tenyerét Szikrina. – A mi társadalmunk humánus, nálunk senkivel nem tesznek így. Egyszerűen szétkergetik a felhőket. Igaz, ez negatívan hat a klímára és a terméshozamra, de az ideológiai harc nálunk első helyen áll, a terméshozam pedig a másodikon. – Ja, értem. Ez az én időmben is így volt. Mégiscsak jó, hogy itt van nekem Szikrina! Hála neki, most már tudom például azt is, hogy nemcsak a külvilág van övezetekre osztva, de magának a Moszköznek a területe is a Kommunizmus három Körövezetéből áll, amit a kommunnyikok, a KK rövidítés alapján – (persze, tréfából) kakának neveznek. Az Első Kaka az egykori Bulvárnoje kiskörút határain belül helyezkedik el, a második a Szadovoje nagykörút határain belül, a harmadikba pedig beletartozik a Szadovoje és az egykori moszkvai körgyűrű közötti egész terület, amelyet ma Dicsőség autóútnak neveznek. Bár nincs nagyon pontos elhatárolás, azt lehet mondani, hogy az emelt szükségletű kommunnyikok alapvetően az első Kakában tömörülnek, a közszükségletűek a másodikban. A harmadik Kakában főleg az önellátó kommunnyikok élnek. Itt, a Moszköz perifériáján nagyon merész gazdasági kísérleteket engedélyeznek. A harmadik Kaka kommunnyikjainak engedélyezték, hogy erkélyeiken zöldséget termesszenek és apró háziállatokat: disznót, kecskét és juhot tenyésszenek. Ha ezeket a kísérleteket sikeresnek ítélik meg, akkor lehetséges, hogy a külvárosi kommunnyikok pozitív tapasztalatait bevezetik a központi Kakákban is. AZ EGYHÁZ A Kommunista Reformált Egyházat a párt Központi Bizottsága, az ÁVKP KB határozata és a Legfőbb Ötszög által kibocsátott „Az erők konszolidációja” rendelet értelmében hozták létre. Mindkét dokumentumban említést tesznek arról, hogy a személyi kultusz hívei, a voluntaristák, korrupcionisták és a reformerek vulgárisan küzdöttek a vallással. Miközben elnyomták a hívőket és megsértették vallásos érzéseiket, nem értékelték kellőképpen azt a hatalmas hasznot, amelyet a hívők hozhatnak, ha a társadalom egyenlő jogú tagjaiként ismerik el őket. A dokumentumok ünnepélyesen bejelentették az egyház összevonását az állammal, egyetlen elengedhetetlen feltétellel: ha nem hisznek Istenben. (Ezt a feltételt a dokumentumok végleges szövegébe a Szerkesztő Bizottság iktatta be.) A Reformált Egyház deklarált célja, hogy a kommunizmus szellemében a Genialisszimusz iránti forró szeretetre nevelje a kommunnyikokat. E célból rendszeres prédikációkat tartanak a munkáskollektívákban és a templomokban, ahol miséket is mondanak az Augusztusi Forradalom, a Genialisszimusz születésnapja, a Kommunista Alkotmány Napja és más hasonló ünnepek tiszteletére. Magától értetődik, hogy ennek az egyháznak is megvannak a maga szentjei: Szent Karl, Szent Friedrich, Szent Vlagyimir, szentté avatták a különböző forradalmak (de elsősorban az Augusztusi Forradalom) sok hősét, minden háború és a munka hőseit. Az egyház mindig azt sugalmazza híveinek, hogy az igazi szentéletű ember az, aki teljesíti a termelési feladatokat, betartja a termelési fegyelmet, engedelmeskedik a vezetőségnek, és állandó éberséget és engesztelhetetlenséget tanúsít a kommunizmustól idegen ideológia minden megnyilvánulásával szemben. Az egyház folyamatosan küzd az új kommunista-vallásos szertartások elterjesztéséért a kommunnyikok körében. A CSALÁDRÓL ÉS A HÁZASSÁGRÓL A férfiak 24, a nők 21 éves koruktól léphetnek házasságra. Házasságok kizárólag a helyi Ötszögek ajánlásával köttetnek. Az ajánlásokat csak olyan személyek kaphatják meg, akik teljesítik a termelési feladatokat, aktív társadalmi munkát folytatnak, és nem fogyasztanak alkoholt. A házasságokat ideiglenesen, négyéves próbaidőre kötik. Aztán az Ötszög jóváhagyásával meghosszabbíthatják még egy periódusra, de bármely házastárs közösségellenes viselkedése miatt korábban is felbonthatják. A termékeny kor lejártával (nőknél 45, férfiaknál 50 év) a házasságok automatikusan felbomlanak. Megkérdeztem Szikrától, vannak-e a kommunnyikok között olyanok, akik szeretik egymást és együtt akarnak élni, de nincsen engedélyük, vagy olyanok, akik folytatni kívánják a közös életet a házassági kor lejárta után is. Azt mondta, hogy természetesen vannak. – És hogyan oldják meg a helyzetet? – kérdeztem. – Sehogy. Egyszerűen együtt élnek és kész. Ha van hol. Ha pedig nincs hol, akkor bokrokban vagy lépcsőházakban találkoznak. Ami azokat a személyeket illeti, akiknek nincs a házasságkötéshez elegendő mennyiségű pozitív bejegyzésük a jellemzésükben, ezek különböző típusú periodikus szexuális szolgáltatásokat vesznek igénybe. Az ő szükségleteiket a Szerelem Palotája brigádjainak kihelyezett dolgozói elégítik ki a szolgálati helyeken, leggyakrabban munka után vagy ebédszünetben. A KOMMUNNYIKOK NEVELÉSE A kommunnyikok erkölcseiről és szokásairól szóló elbeszélésem hiányos lenne, ha nem érinteném a kommunnyikok nevelésének kérdését, amelyet a következő módon valósítanak meg. Amikor a kommunnyik megszületik, a csillagoló szertartásának vetik alá. Aztán két stádium van: előkészítő az óvodában, ahol az első órákat veszik hazaszeretetből, a párt, az egyház, a nemzetbiztonság és a Genialisszimusz iránti szeretetből. Verseket és dalokat tanulnak a Genialisszimuszról, és hozzászoknak az Álvéhá titkos munkatársának tevékenységéhez. A gyerekek fesztelen, vidám légkörben tanulják meg megfigyelni és besúgni egymást, valamint szüleiket a nevelőknek, nevelőiket pedig az óvoda vezetőjének. Ezeket az intézményeket nagyjából kétévente ellenőrzi az általános kommunista nevelési bizottság, e bizottság vezetőjének lehet besúgni az óvoda vezetőjét. Az óvodában a növendékek játéknak tekintik a besúgást, és általában nem is tulajdonítanak ezeknek komoly jelentőséget, kivéve azokat az eseteket, amikor a gyerekek valamilyen komoly összeesküvést tárnak fel. A komoktikban a gyerekek már megtanulnak írásos feljelentéseket tenni, és ezzel egy időben az orosz nyelv tanárai figyelnek arra, hogy a levelek helyes orosz-kommunista nyelven íródjanak, formailag érdekesek, tartalmilag mélyek legyenek. A gyerekek persze tanulnak általános tudományokat is, de az alapvető hangsúly a Genialisszimusz munkáira és a Genialisszimuszról szóló munkákra helyeződik. A komoktiban tízéves a kötelező oktatás. A gyerekek nyolcévesen iratkoznak be a komoktiba, és tizennyolc évesen fejezik be. Aki a komoktit sikeres elvégzi, egyszerre kap a komokti elvégzését igazoló bizonyítványt, személyit, párttagságit, katonai igazolványt és egy igazolást arról, hogy az állambiztonsági hivatal titkos munkatársa. – És mit kapnak azok, akik nem végezték el sikeresen a komoktit? – Az Első Övezetbe száműzik őket. PANIR Évfordulóm megünneplésének előkészületeiről nemcsak a televízióból értesülök, és nemcsak a Pravdából (amelynek friss tekercsét mindig megtalálom szállodai szobámban), hanem Kommunyij Ivanovics Szmercsov és Dzerzsin Gavrilovics Agrolszakadov beszámolóiból is. Mindkét tábornok naponta telefonál, vagy megjelenik személyesen és beszámol arról, hogy hol milyen esemény zajlik éppen, és milyen sikereket értek el a Moszköz és az Első Övezet dolgozói az évfordulómmal kapcsolatban. Dzerzsin érthetetlen fölényes mosollyal tesz jelentést, Kommunyij viszont mindig komoly, sőt emelkedett. Mindenféle számokról tesz jelentést, mennyit, hol és mit csináltak, hány új brigád állt be az évforduló előtti munkaversenybe és milyen intenzitással tanulmányozzák a kommunnyikok a Genialisszimusz műveit. Egyszer azt mondtam neki, hogy ha a kommunnyikok valóban méltó módon szeretnék megtartani az évfordulómat, akkor nemcsak a Genialisszimusz műveivel kellene megismerkedniük, hanem az enyémekkel is. Lehetséges, hogy össze sem hasonlíthatóak azzal, amit a Genialisszimusz ír, de a kommunnyikok találhatnak bennük esetleg a maguk számára hasznos ismereteket. – Igen, igen, igen – értett egyet készségesen Szmercsov. – Régen időszerű intézkedés. A vezetőség már mérlegeli. De addig is, talán önnek kellene megismerkednie kommunista utódaival, megtudni, hogyan élnek, dolgoznak és fejlesztik tovább az ön által megteremtett hagyományokat. – Természetesen – mondtam. – Rég ideje volna. Csodálom, hogy eddig még nem hívtak meg. – Eddig egyszerűen úgy gondoltuk, hogy önnek talán pihenésre van szüksége. Ezenkívül ön most a mézesheteit tölti. Amúgy, hogy tetszik önnek a mi Szikrinánk? Néhány komtársunk nagyon dicséri, azt mondják, rendkívül kulturált kiszolgálásban részesít mindenkit. Elképedve néztem rá. Mit jelentsen ez? Kellemetlen volna pofán vágni. Mégiscsak egy tábornok. – Ide hallgasson – mondtam Kommunyijnak –Jegyezze meg egyszer és mindenkorra, hogy senkinek nem engedem meg, hogy a jelenlétemben ilyen kétértelmű megjegyzéseket tegyen Szikrina Romanovnára. – Ugyan kérem! Ugyan! – ijedt meg Szmercsov. – Semmi rosszat nem akartam mondani. Én nem részesültem nála kiszolgálásban, de mások... Mit mondhatnék neki, ha magától nem érti? – Jól van – szakítottam félbe. – Téma lezárva. Tehát, mikor lehet meglátogatni a maguk komíróit? Szmercsov azt mondta: – Akár most azonnal. Kiléptünk az utcára. Vászja már ott várt bennünket, de nem páncélozott járművel, hanem egy közönséges fekete gőzhajtású személykocsival. Kiértünk a Marx sugárútra, amely átszeli a Genialisszimusz Aforizmái utcát, és a Lenin Könyvtárnál (legnagyobb meglepetésemre még mindig a régi nevén működött) a Negyedik Kötet utcára, a hajdani Kalinyin sugárútra fordultunk. Útközben Szmercsov elmesélte, hogy a Kommunista Írók Szövetségének (Komisz) egész munkáját a legerélyesebb módon átszervezték a Genialisszimusz személyes utasítására és „A művészi szervezetek átszervezéséről és az alkotói fegyelem erősödéséről” szóló ÁVKP KB Rendeletnek megfelelően. Korábban az írók otthon dolgoztak, ami ellenkezett a kommunista rendszer általános elveivel és lealacsonyította az írókat, mivel a néptől elszakított otthoni dolgozók helyzetébe kényszerítette őket. Ez többek között kiváltotta a kolhozokban, üzemekben, gyárakban és intézményekben dolgozó tömegek jogos rosszallását. Kihasználva a másokéhoz képest kivételes helyzetüket, az írók akkor fogtak hozzá a munkájukhoz, amikor csak kedvük tartotta. Némely öntudatos írók becsületesen végigdolgozták az egész munkanapot, mások azonban önkényesen, saját belátásuk szerint határozták meg munkaidejük tartamát. A Bizottság, amely a Komisz tevékenységét vizsgálta, kirívó visszaéléseket fedezett fel, nevezetesen azt, hogy egyes írók szinte évekig nem írtak semmit. Ezen naplopók körében szinte hősi jelszónak számított az előzetes irodalom egyik képviselőjétől származó idézet: „Minden nap egy sort”.17 – El tudja képzelni? Ez egyszerűen a dolgozóink kigúnyolása – mondta indulatosan Szmercsov. – Amint Genialisszimuszunk helyesen, bölcsen és időszerűén megfogalmazta, ez ugyanolyan, mintha hősies búzatermesztőink kötelezettséget vállalnának arra, hogy minden nap termesztenek egy szál kalászt. Ez egyszerűen képtelen ostobaság, nemde? Ezzel készségesen egyetértettem, de megkérdeztem, hogy milyen normák vannak előírva a kommunista írók számára. – Különbözőek – felelte Szmercsov. – Minden a minőségtől függ. Aki jó minőséget állít elő, annak a normája csökken, aki alacsony minőségűt, annak a mennyiséggel kell kompenzálnia. Egyesek az „inkább kevesebbet, de jót” elv alapján dolgoznak, mások az „inkább rosszul, de többet” alapján. De a legfontosabb, hogy most az írók egyenlőek a többi komszolgálati dolgozók kategóriáival. Most ugyanúgy, mint mindenki, ők is kilencre bemennek dolgozni, bejelentkeznek a blokkolóóránál és leülnek az asztalhoz. Egytől kettőig ebédszünetük van, hatkor vége a munkaidőnek, amikor is a jól végzett munka érzésével mehetnek pihenni. Érdekesnek találja? – kérdezte meg mindenesetre. – Szörnyen érdekes – mondtam őszintén. – Korábban soha nem hallottam ilyesmiről. – Persze, persze – örvendezett Szmercsov. – Persze, hogy nem hallott ilyet. Gyanítom, hogy még sok olyan dolog van itt nálunk, amiről korábban nem hallott. Rögvest el is mesélt valamit a Komisz szerkezetéről. Két Főigazgatósága van, amelyek költők, prózaírók és drámaírók egyesületéből állnak. – És melyik egyesületbe tartoznak a kritikusok? – kérdeztem. – Egyikbe sem – mondta Szmercsov. – Nálunk közvetlenül az Alvéhás szolgálat foglalkozik a kritikával. – Nagyon örülök, hogy ezt hallom – mondtam meghatottan. – Ez a mi időnkben nagyon bután volt megoldva. Az állambiztonsági szervek akkoriban is foglalkoztak kritikával, de lényegében csak az írószövetség megfelelő szervei helyett dolgoztak. – Ennek a hibás gyakorlatnak mi mindörökre véget vetettünk – komorodott el Szmercsov. Feltettem neki néhány másodlagos kérdést, például most melyik műfaj van divatban, a próza, a vers vagy a dráma? – Az összes műfaj egyformán – mondta Szmercsov. –Nálunk nincsenek divatos vagy nem divatos műfajok. Amilyen műfajban tudsz, abban írj a mi dicsőséges, szeretett, drága Genialisszimuszunkról. – Már megbocsásson – vágtam közbe. – Azt hiszem, valamit nem értek. Kivétel nélkül az összes író köteles folyamatosan a Genialisszimuszról írni? – Mi az, hogy köteles? – ellenkezett Szmercsov. –Egyáltalán semmi nem kötelező. Teljes az alkotói szabadságuk. Ők maguk döntöttek így, és most a történelemben eddig páratlan grandiózus kollektív munkát hoznak létre, a Genialisszimeia című, sokkötetes gyűjteményes munkát, amelynek célja, hogy ábrázolja a Genialisszimusz életének minden pillanatát, feltárja a maguk teljességében a gondolatait, eszméit és cselekedeteit. – Maguknál nincsenek gyermek- és ifjúsági írók? – Természetesen vannak. A gyermekírók a Genialisszimusz gyermekéveiről írnak, az ifjúsági írók az ifjúságáról, a felnőtt írók pedig az érett korszakát írják le. Ez magától értetődik, nem? Valahogy különösen pillantott rám. Úgy tűnt nekem, mintha gyanakvás lenne a tekintetében, vagy mintha hülyének nézne, vagy kémnek. Hogy eloszlassam a gyanúját, elmagyaráztam neki, hogy bár az érett szocializmus irodalmában is léteztek különböző korlátozások, bár akkor a szabályok még nem voltak ennyire átgondoltak. íróink akkor is megírták a vezérek életét vagy a különböző ipari és mezőgazdasági mechanizmusok mozgását, de egyesek mégis ravaszul kibújtak ez alól, és mindenféle regényeket meg verseket vagy poémákat írtak a szerelemről, a természetről és más efféle dolgokról. Erre Szmercsov azt mondta, hogy ebben a vonatkozásban semmi nem változott, és természetesen minden kommunista író szabadon írhat a Genialisszimusz iránt érzett forró szeretetéről. Ugyanolyan szabadon írhat a természetről is, hogy milyen hatalmas átalakítások mentek végbe a Genialisszimusz irányítása alatt végzett munkák során, amikor is hóesésgátló akadályokat és csatornákat építettek, új erdőket telepítettek, megfordították a Jenyiszej folyásirányát, így a folyó most az Aral-tóba torkollik. Meg akartam kérdezni, mi lett a többi szibériai folyó sorsa, de a kocsi megállt valamilyen épület előtt. Úgy hiszem, az egykori, ám jócskán átalakított Irodalmárok Háza volt. Most egy új tábla volt kint: Kommunista írók Szövetsége Lenin Renddel kitüntetett Gárda Papír Nélküli Irodalom (Panir) Főigazgatóság A kérdésemre, hogy mi az a papír nélküli irodalom, Szmercsov azt válaszolta, hogy olyan irodalom, amelyet papír nélkül írnak. Nagy érdeklődéssel léptem be Kommunyij után a kitárt ajtón. Igen, igen, ez az Irodalmárok Házának régről ismerős előtere volt. Egykor undok nénikék védelmezték belülről, akik minden belépőtől megkövetelték, hogy mutassa fel az írószövetségi tagsági igazolványát. Most nem voltak ilyen nénikék. Helyettük két gépfegyveres volt, akik Szmercsov láttán tisztelegtek. – Velem van – intett felém Szmercsov, és akadálytalanul továbbhaladtunk. Az előcsarnok fala tiszta volt, de üres, ha nem számítjuk a Genialisszimusz képét, amely éppen alkotás közben ábrázolta, és az „Eredményeink” feliratú faliújságot, amelyen sikerült egy-két dolgot elolvasnom. A faliújságról megtudhattam, hogy a kommunista írók nemcsak írnak, hanem folyamatosan tanulmányozzák az életet és erősítik kapcsolatukat a tömegekkel azáltal, hogy részt vesznek a krumpli betakarításában, utcát söprögetnek, és építkezéseken dolgoznak. Egy maró gúnnyal megírt glosszában kifiguráztak egy komírót, aki egy hónap leforgása alatt háromszor is képes volt elkésni a munkából. Többet nem sikerült elolvasnom, mert Szmercsov abba az irányba tuszkolt, ahol az én időmben az étterem volt. Kiderült, hogy étteremnek nyoma sincs, helyén csak egy hosszú és széles folyosó van, mindkét falán ajtókkal, mint a Szerelem Palotájában. – Nos – mondta Szmercsov –, menjünk be, mondjuk, ide. Belökte az egyik ajtót, és egy gőzfürdőben találtuk magunkat. Vagyis először úgy tűnt, hogy gőzfürdőben, mert a bent lévő emberek (lehettek vagy negyvenen) mind derékig meztelenek voltak. Párosával ültek a padokban, és billentyűket püföltek. Előttük egy külön asztalnál egy katona ült egyenruhában, alezredesi váll-lapokkal. Amikor beléptünk, az alezredes először zavarba jött. de aztán furcsa hangon elbődült: – Talpra! Vi-gyázz! Feldübörögtek a hátratolt székek, a meztelen emberek azonnal felpattantak és kihúzták magukat, csak a hátsó padban egy szemüveges nem vette figyelembe a vezényszót, és mint az őrült, verte tovább a billentyűzetet. Közben kopaszra nyírt fejét forgatta és furcsa pofákat vágott, a nyelvét nyújtogatta, hüppögött és szipogott. Az alezredes ijedten nézett hol ránk, hol a szemüvegesre, aztán felkiáltott: – Ohlamonov, hagyja abba! Nem hallja? Ohlamonov! Ohlamonov szemmel láthatólag nem hallotta. A szomszédja először könyökkel oldalba bökte, aztán megrángatta a karját, aztán még valaki a segítségére sietett. Ohlamonov kitépte magát, mint egy epilepsziás, és tovább verte a billentyűzetet. Végül valahogy sikerült levakarni a billentyűkről, és csak ekkor vette észre, hogy mindenki áll. Kiegyenesedett, de fél szemmel továbbra is az asztalra sandított, rángatózó ujjait a billentyűk felé nyújtogatta. – Előirodalom klasszikusa komtárs, Szucskin alezredes jelentem, hogy a papír nélküli irodalom alosztályának írótervező szakemberei a kommunista munka témájának kidolgozásával foglalkoznak. A munka szigorúan az előírás szerint zajlik. Késő, hiányzó, beteg nincs – jelentett nekem visszafogott hangon Szucskin alezredes. – Pihenj! Pihenj!– vezényeltem, és mindenkinek intettem, hogy üljön le. A billentyűk békés kopogása mellett az alezredes elmesélte, hogy osztaga kezdő írókból áll, vagy ahogy még nevezik őket, alírókból vagy alkomírókból. Ő a vezetőjük, a beosztását úgy nevezik, hogy író-oktató. Az alkomírók kánikulában azért dolgoznak derékig meztelenül, nehogy a ruháik idő előtt tönkremenjenek. Az összes alkomíró még csak szakaszvezető. Egyelőre nincs elegendő írói szolgálati idejük, ezért számukra még nem engedélyezik, hogy gondolataikat közvetlenül papíron fejtsék ki. Különböző témák különböző aspektusait dolgozzák ki számítógépen, azután amit kidolgoztak, eljut a komírókhoz, akik pedig már papírra alkotják meg a műveket. – Ön bizonyára nem látott még számítógépet – nézett rám kérdően az alezredes. – Már hogy ne látott volna? – szólt közbe azonnal Szmercsov. – Klasszik Nyikityics nemcsak látott már számítógépet, hanem néhány művét már azon is írta. – Úgy van, tényleg – mondtam, és már meg sem lepődtem azon, milyen jól értesült Szmercsov. – Bizonyos dolgokat valóban számítógépen írtam meg, de nekem nem ilyen számítógépem volt, hanem képernyős, amin láttam, mit írok, ezenkívül pedig volt egy nyomtatókészülékem, amin rögtön kinyomtattam, amit begépeltem. – Na látja! – mondta boldogan az alezredes. – Az ön ősrégi készüléke túlságosan ormótlan volt. Nálunk viszont, amint látja, nincsen se képernyő, se nyomtatókészülék, semmi felesleges. – Ez valóban érdekes – mondtam –, de nem értem, hogy tudnak így írni a szakaszvezetőik? Honnan látják, hogy mit írtak le? – Sehonnan sem látják – mondta az alezredes. – Nincs arra semmi szükség. – Hogyhogy nincs rá szükség? – csodálkoztam. – Hogy lehet úgy írni, hogy az ember nem látja, amit ír? – Minek kellene látni? – most az alezredesen volt a csodálkozás sora. – Erre való a közös számítógép, amely összegyűjti az anyagokat, összeveti, elemzi a szövegeket, és az összes irományból kiválasztja az ideológiai szempontból legművészibb, legihletettebb, legkifogástalanabb szavakat és kifejezéseket, és összedolgozza azokat egyetlen egységes, magas művészi színvonalú és eszmeileg helyes tartalmú, ideálisan megformált szöveggé. Be kell valljam, hogy a kollektív alkotás ilyetén formájáról még soha nem hallottam. Természetesen szerettem volna feltenni még néhány kérdést az alezredesnek, de Szmercsov a karórájára nézett és azt mondta, ideje indulnunk, és mindazt, ami számomra nem világos, készségesen el fogja magyarázni. Szerintem az alezredes örült neki, hogy elmegyünk. Megint elvezényelte, hogy „Talpra! Vi-gyázz!” (Ohlamonov persze megint nem állt fel), Szmercsovval azt mondtuk a szakaszvezetőknek, hogy „Viszontlátásra” és kimentünk. – Nos, értett belőle valamit? – kérdezte Szmercsov, számomra úgy tűnt, gúnyosan. – Nem mindent – vallottam be. – Nem egészen értem, hová kerül az a szöveg, amit a szakaszvezetők írnak. – Hát ide kerül – mondta Szmercsov, és egy ajtóra mutatott, amelyen ez a felirat állt: Előzetes szövegek elektronikus átdolgozásának osztálya Belépés D jelű belépővel Az ajtónál két komor gépfegyveres figyelt minden közeledőt. Megkérdeztem Szmercsovot, mire föl ez a nagy szigorúság, erre ő készséggel elmagyarázta, hogy itt található az a teljes mértékben zárt és titkos számítógép, amelyik elmenti és elemzi az elsődleges írók által írt szövegeket, kiválasztja az eszmei és művészi szempontból legsikerültebb mondatokat, és összeszerkeszti a közös fogalmazványt. – Amint ön is bizonyára tisztában van vele – mondta Szmercsov –, ellenségeink nagyon szeretnének bejutni ide, és betáplálni ebbe az elektronikus agyba a saját eszmei meggyőződésüket. – Sok ellenségük van? – kérdeztem. – Akadnak – mondta Szmercsov, és úgy mosolyodott el, mint aki örül is annak a ténynek, hogy akadnak ellenségek. – Egyébként – igazította ki magát –, akadnak ellenségek, de akadnak egyszerűen éretlen emberek is, akik még el sem sajátították a haladó világnézet alapjait, érti ugye, és téves gondolatokat fogalmaznak meg. Egyesek – menet közben felém fordította a fejét, elmosolyodott, és még valami esetlen pukedlit is csinált –, nem értik a jelenségek közötti összefüggéseket, nem igazodnak el abban, hogy a természetben mi az elsődleges és mi a másodlagos. – Gondolja, hogy a Moszközben vannak ilyen emberek? – kérdeztem. – Igen – válaszolta, és arca szomorú kifejezést öltött. –Sajnos, vannak ilyen emberek. Ámde – helyesbített rögtön –, feszült figyelemmel követünk mindenkit és nagy különbséget teszünk azok között, akik szándékosan írnak velünk szemben ellenséges nézeteket, és azok között, akik csak tudatlanságból tévednek. Elhallgattam. Szmercsov közlése számomra azért volt rendkívül kellemetlen, mert az én egyik kijelentésemre célzott. És ezt a kijelentést nem hallotta senki más, csak Szikrina. AMI ELSŐDLEGES, AZ MÁSODLAGOS Estefelé történt, vacsora után. A szobánkban ültünk, tévét néztem, ami Szikrinának egyáltalán nem tetszett. Úgy gondolja, hogy általában túl sok időt töltök a tévé előtt ahelyett, hogy valami mással foglalkoznék. Hogy mi az a más, azt már tudom. Ezzel a mással olyan intenzíven akar foglalkozni, hogy már nincs rá erőm. Lehet, hogy néha már csak azért nézek tévét, hogy kibújjak alóla. Ez persze túlzás egy kicsit, mert a tévé minden adása szörnyen érdekel. Még a valamiféle donorok kongresszusáról szóló riport is. Azt hiszem, a Szövetségek Székházának Oszlopcsarnokában zajlott a kongresszus. Az elnökségben és a teremben is különböző korú férfiak és nők ültek, rengeteg kitüntetéssel. Ha jól értettem, mindannyian negyedik fokozatú donorok voltak, vagyis olyanok, akik rendszeresen és nagy mennyiségben adnak az államnak vért, másodlagos terméket, hajat és spermát, amit tudományosan genetikus anyagnak neveznek. A kongresszus nagyon élénken folyt. A donorok megosztották tapasztalataikat, elmesélték, hogyan hajtják végre a terveket egyénileg, családosan és brigádostul. Beszéltek arról, hogy hány százalékát teljesítették korábbi kötelezettségüknek, és ígéretet tettek arra, hogy a jövőben még nagyobb sikereket érnek el. Amíg ezt néztem, Szikrina idegeskedett, néhányszor eltakarta a képernyőt, felvillant előttem félig nyitott köpenyben. Közben az idétlen műanyag medálja ott fityegett a mellén, mint egy órainga. – Minek nézed ezt a baromságot? – fakadt ki. – Nem unod még? – Hagyjál békén, ne zavarj! – mondtam. – Jól van, jól van – mondta alázatosan, de egy perc múlva újból megjelent köztem és a képernyő között. – Tényleg ennyire érdekel? – Persze, persze – mondtam. – Soha nem láttam és nem is hallottam ilyet. – Mit nem hallottál? A te idődben nem voltak donorok? – Voltak – válaszoltam. – De az én időmben soha nem jutott el senki a másodlagos termék ilyen széles körű leadásáig. Kérdezgetni kezdett, szerintem nem annyira kíváncsiságból, mint inkább azért, hogy elvonjon a tévétől, és ágyba vonszoljon. Én meg pontosan ellenkező szándékkal nekiálltam lelkiismeretesen mesélni. – Tudod – mondtam –, ahogy már elmeséltem, két történelmi formációban éltem. Nos, a kapitalizmusban a másodlagos termék leadása nagyon rosszul volt megszervezve, pontosabban sehogy. Mondjuk, a véradás és a genetikus anyag leadása valamennyire szervezett volt, a többivel viszont azt lehet mondani, nem foglalkoztak. Igaz, a szocializmusban sokkal jobban állt ez a dolog. Gyűjtöttük a kenyérmorzsákat, az ételmaradékot, írtunk róla a központi újságokban, beszéltünk róla a televízióban, aminek volt valami eredménye. Elmeséltem Szikrinának, hogy még nálunk, a Repülőtér metrómegállónál lévő írók Házában is volt minden emeleten egy vödör az ételmaradékoknak. Persze kellemetlen szag volt, de mindenki tudta, hogy ez szükséges és hasznos. Most viszont mindez hatalmas méretekben működik. – Hát igen – mondta. – Persze. Azt gondolom, hogy sok tekintetben nagyot léptünk előre. – Nagyot léptetek előre – értettem vele egyet. – Véleményem szerint azonban bizonyos dolgok nincsenek átgondolva. – Mire gondolsz? – Arra gondolok, hogy tőletek kommunnyikoktól sok másodlagos termék leadását követelik, viszont az elsődleges termékből nem jó az ellátás. Azt hiszem, nem tetszett neki a kijelentésem. Kicsit ingerülten rángatni kezdte a medálját és megkérdezte: – Van valami, amit nem kapsz meg? – Nincs – mondtam, bár őszintén szólva, volt olyan dolog, amire szükségem lett volna. – De nem magamra gondolok, nemcsak magamra, hanem az emberekre általában. Nem szabad lehetetlen dolgokat várni tőlük. Meg kell érteni, hogy másodlagos nem létezik elsődleges nélkül. A szavaim nagyon furcsa hatással voltak rá. Arca hirtelen elváltozott, és azt mondta, soha többet ki se ejtsek ilyet a számon. Meglepődtem, megkérdeztem, mi a baj? Valami rosszat mondtam? Ezt mindenki tudja, még Marx is megjegyezte, hogy ami elsődleges, az elsődleges, ami pedig másodlagos, az másodlagos. – Micsoda ostobaság! – kiáltott fel szörnyen ingerülten. – Amit mondasz, az metafizika, hegeliánizmus és kantianizmus. Nem tudom, hogy Marx mit mondott, de a Genialisszimusz azt mondja, ami a tanításának alapköve, hogy ami elsődleges, az másodlagos, és ami másodlagos, az elsődleges. Közben úgy nézett rám, hogy inkább elhallgattam. Korábbi tapasztalataim alapján tudtam, hogy egyes genialisszimuszok annyira istenítik saját gondolataikat, hogy készek lecsapatni azok fejét, akik nem értenek azokkal egyet. – Jól van – mondtam –, rendben van. – Ha valami rosszat mondtam, bocsáss meg. Hogy más témára tereljem a beszélgetést, megkérdeztem, miért hordja a medálját. Azt mondta, hogy ez nem medál, hanem a Hovatartozás Jele, amelyet még gyerekkorában kap az ember, a csillagoló szertartása után. – És mi van benne? – kérdeztem. – Benne? – kérdezett vissza, valamiért megint idegesen. – Miért gondolod, hogy van benne valami? – Csak úgy gondoltam – mondtam. – Mert egy talizmánra hasonlít. A talizmánban pedig mindig van valami. Valakinek, akit szeretünk a hajtincse vagy az arcképe. – Micsoda ostobaság! – felelte idegesen. – Miért kellene valakinek az arcképét hordanom? Nincs benne semmi. Ez egyszerűen a Hovatartozás Jele, minden kommunnyiknak van. Csak ennyi, semmi több. Meglepett a reakciója. Nem értettem, miért hozza minden kijelentésem ilyen izgalomba. Azt hittem, ez valami női szeszély. Most viszont, Szmercsov célzása után másképpen láttam a dolgot. Csak nem besúgó Szikrina? – gondoltam. A TITOK LELEPLEZÉSE Szmercsov azt javasolta, igyunk meg egy csésze kukoricakávét, úgyhogy bementünk az írói Kiszükibe (Kiemelt szükségletek kielégítése), ahol viszonylag tiszta asztaloknál kizárólag ezredesek és tábornokok ültek. Alacsony rendfokozatom ellenére mind azonnal felálltak és ütemes baráti tapssal köszöntöttek. Azonnal felfedeztem közöttük Dzerzsin Gavrilovicsot, aki egy távoli sarokból integetett nekünk. Dzerzsin egy nagyon fiatal tábornokkal ült ott, akit, ha nem lett volna ilyen magas rangja, legfeljebb huszonöt évesnek néztem volna, de ezzel együtt sem gondoltam harmincnál többnek. Az arca nagyon ismerősnek tűnt, de tudtam, hogy ez csak csalóka benyomás. Már sok olyan emberrel találkoztam itt, akik emlékeztettek valakire a korábbi életemből. Azt mondtam mindkét tábornoknak, hogy „Hágen”, ugyanezt felelték. Szmercsov azt mondta, hogy siet valahová, ezért Dzerzsin Gavrilovics gondjaira bíz. – Jó – mondta Dzerzsin, megvárta, míg Szmercsov elmegy, majd bemutatta a fiatal tábornokot, Edison Kszenofontovics Komarovot. – Nagyon-nagyon örülök! – mondta amaz, és energikusan kezet rázott velem. – Ahogy a maguk németei mondják, zerangenem18. Egyébként nagyon szeretem a német nyelvet, bár nincs kivel németül beszélnem. – Maga is író? – kérdeztem. – Oh, nájn! – ellenkezett hevesen és vidáman. – Teljesen mással foglalkozom. Bár szakmáinkban sok a hasonlóság. – Vagyis? – kérdeztem. – Tudja, biológus vagyok, és az új ember megalkotásán dolgozom. A különbség az, hogy ön a képzelőerejével alkotja meg a hőseit, én pedig a korszerű tudomány eredményeinek segítségével. – És milyen hősöket alkot? – Egyszer örömmel elmesélem és meg is mutatom önnek. Amint mindennel megismerkedik és lesz egy kis ideje, jöjjön el hozzám a Komtukba. – Hová? – kérdeztem vissza. – Komish19! – kiáltott fel a fiatalember németül és elnevette magát. – Először találkozom olyan emberrel, aki nem tudja, mi az a Komtuk. – Klassziknak ezt meg lehet bocsátani – jegyezte meg Dzerzsin Gavrilovics. – Nemrég érkezett hozzánk és még nem ismeri ki magát nálunk. – Natürlich20! – értett egyet készségesen a fiatalember és elmagyarázta, hogy a Komtuk a Kommunista Tudományos Komplexum, amelynek ő, Edison Kszenofontovics a főigazgatója. – Maguknál biológiai kísérletek folynak? – kérdeztem. – Mindenfélék – mondta. – Az összes tudomány nálunk, a komplexumban összpontosul, és ezt az egészet én irányítom, személyesen viszont kizárólag biológiával foglalkozom. Mindent megmutatok, feltétlenül jöjjön el. Elnézést kérek, de most mennem kell. Kezet fogott velem és Dzerzsin Gavriloviccsal. és azonnal el is tűnt. Kettesben maradtunk, és Dzerzsin Gavrilovics hosszasan kérdezgetett, mi volt a benyomásom arról, amit a Panirban láttam. A legkedvezőbben nyilatkoztam a kommunista írók technikai felszereltségének színvonaláról, ugyanakkor óvatosan az írók alkotói szabadságra vonatkozó kétségeimet is megfogalmaztam. – Meglepett – mondtam, hogy mindenkinek kötelezően azt a bizonyos Genialisszimeiát kell írni. Egyáltalán nem kétlem, hogy a Genialisszimusznak számtalan érdeme van, mégis úgy gondolom, hogy az írók számára létezhetne más téma is. Látszott, hogy Dzerzsin Gavrilovicsnak nem túlságosan tetszik, amit mondtam. – És ki mondta magának, kedvesem, hogy feltétlenül pont a Genialisszimuszról kell írniuk? – kérdezte hunyorítva. – Talán Szmercsov? – Hát, igen – vallottam be, és rögtön megijedtem, nem árulom-e el Kommunyij Ivanovicsot. – Éppen hogy ő mondta nekem. – Mekkora butaság! – háborodott fel hevesen Dzerzsin. – Micsoda rágalom! Maga, egy ilyen értelmes és éles látású ember, hogy hihet el ekkora zagyvaságot? – Már hogy ne hittem volna el? – kérdeztem. – Teljesen új vagyok itt. – Nos, higgyen nekem – mondta határozottan Dzerzsin. – Nagyon egyenes és őszinte ember hírében állok. Higgye el nekem, hogy minden, amit a mi tisztelt Kommunyij Ivanovicsunk mondott önnek, tökéletes ostobaság. A mi alkomíróinknak akkora a szabadságuk, amekkora még soha senkinek nem volt. És nem arról írnak, amit megparancsolnak nekik, hanem bármiről, amiről csak akarnak. Ha akarják, a Genialisszimusz mellett foglalnak állást abban, amit írnak, ha akarják, ellene. Semmilyen korlátozás nincs. – Különös, különös – mondtam, kissé megzavarodva a teljesen ellentétes közlésektől. – Remélem viszont, hogy amit Szmercsov és Szucskin a számítógépről mondott, amelyik átdolgozza a megírt szövegeket, kiválasztva közülük az ideológiailag és művészileg legjobbakat, az igaz. – Ez természetesen igaz – ismerte el készségesen Dzerzsin. – A számítógépünk valóban csodálatos. A legjobb a világon. Mellesleg – itt egyenesen a szemembe nézett –, a gép az én édes gyermekem. Az a számítógép az én találmányom. – Az öné? – kérdeztem vissza, és majdnem megfulladtam, mert a torkomon akadt a kávé. – Az enyém. Miért olyan hihetetlen? – Nem, nem, egy szót sem szóltam – mondtam, nagy zavarban. – De úgy általában... Ha feltalált egy ilyen bonyolult technikai berendezést, akkor ön egy nagyon nagy feltaláló. – Hát igen – ismerte el lustán Dzerzsin. – Ha lehetek szerénytelen, be kell vallanom, tényleg elég nagy feltaláló vagyok. Szeretné esetleg megnézni, hogyan működik a számítógépem? – Meg lehet? – kérdeztem hitetlenkedve. – Micsoda kérdés! – tárta szét a karját Dzerzsin. – Lehet, hogy van, akinek tilos, de önnek természetesen szabad. Annál is inkább, mert a Genialisszimusz személyesen rendelkezett, hogy mutassuk meg a köztársaságunkban található legjobb dolgokat. Bevallom, hogy a Genialisszimusz irántam tanúsított lankadatlan figyelme igen hízelgő volt. Kiléptünk a Kiszükiből és egyenesen arrafelé indultunk, ahol az ajtó mögött ez az egyedülálló elektronikai berendezés rejlett. Az őrök ünnepélyesen tisztelegtek nekünk fegyvereikkel. Az ajtó mögött, amelyen beléptünk, egy viszonylag kicsi szoba volt, ahol még két őr állt, és egy íróasztal mögött, a Genialisszimusz képe alatt ült egy őrnagyi beosztású fiatal ügyeletes. Dzerzsint meglátva az őrnagy felpattant, csuklani kezdett az izgatottságtól, és jelentette, hogy őrségi ideje alatt az őrzött objektumon semmilyen esemény nem történt. – Nagyon helyes – mondta Agrolszakadov. – Ügyes fiú maga. Mi pedig Klasszikkal úgy gondoltuk, ellenőrizzük, hogyan működik a gépünk. Add csak ide a vendégkönyvet. A vörös bőrkötésű könyv teljesen új volt. Szerintem előttem még az égvilágon senki sem használta. Megkérdeztem, mit írjak bele. – Nos, írja azt, hogy kötelezi magát arra, hogy senkinek sem beszél a megismert gép szerkezetéről és működési elvéről. Ezt a kötelezvényt nem esett nehezemre aláírni. A számítógépekhez, mint már említettem, egyáltalán nem értek, ezért semmiféle titkukat nem tudom elárulni, még ha megkínoznak, akkor sem. Miután megtettem, amit kért tőlem, Agrolszakadov utasítást adott, hogy nyissák ki az ajtót, amelyet először észre sem vettem. Keskeny vasajtó volt, olyasféle, mint a tengeralattjárókon. Először leszakították az ajtóról a viaszpecsétet, aztán hosszasan tekergettek valamilyen karokat, meg számokat állítottak be két számozott tárcsán. – Tisztára olyan az ajtó, akár egy svájci bankban – jegyeztem meg. – Valóban? – úgy tűnt, mintha Dzerzsin furcsán nézne rám. – Tényleg nagyon hasonlít? – Azt hiszem, hasonlít – mondtam. – Bár, őszintén szólva még életemben nem voltam svájci bankban. – Soha nem volt svájci bankban? – kérdezett vissza Agrolszakadov. – Soha nem voltam – ismételtem meg. – Miért olyan meglepő? – Engem soha semmi nem lep meg – mondta Dzerzsin Gavrilovics. – Egyszerűen azt hittem... olyan értesüléseim vannak, hogy járt már. – Nocsak, nocsak! Nem megbízhatóak az információi –mondtam. – Különös... – Még mindig nem boldogult az ajtóval. –Általában nagyon megbízhatóak az információim. Lehetséges, hogy valamilyen más módon járt ott? – Abbahagyta a zárral való bajlódást és figyelmesen rám nézett. – Mire gondol? – kérdeztem. – Arra gondolok, hogy az ön szakmájában egyesek nagyon fejlett képzelőerővel rendelkeznek, és a képzelet segítségével oda jutnak be, ahová csak akarnak, akár egy svájci bankba is. Ez igaz vagy sem? – Bizonyos értelemben természetesen igaz – ismertem el. – Bejutni egy bankba a képzelet segítségével lehetséges, de elvinni onnan, ami ott van, ki tudja miért, nem sikerül. – Nos – mosolyodott el Dzerzsin –, ahhoz, hogy valamit elhozzunk onnan, sokkal egyszerűbb embereket alkalmazunk, de eljutni oda gondolatban, miközben az ember nagy távolságra van, és megnézni azt, ami ott található: ez nem mindenki számára lehetséges. Végre sikerült megbirkóznia a zárral. Az ajtó rozsdás nyikorgással kitárult, és egy homályosan megvilágított folyosón találtuk magunkat, amelynek végén egy másik ajtó volt, pontosan ugyanolyan, mint az első. Becsukták mögöttünk az első ajtót, és Agrolszakadov csak ezután nyitotta ki a másodikat. – És most – mondta kissé ünnepélyesen –, adja a kezét és csukja be a szemét. És próbálja bekapcsolni a képzeletét. És amikor majd kinyitja a szemét, érdekes lesz összevetni azt, amit elképzelt azzal, amit lát. Valami rendkívüli élmény előérzetével, örömmel kapcsolódtam be a játékba. Becsületesen becsuktam a szemem, Dzerzsin kézen fogott, én pedig bizonytalanul lépkedve követtem. Dübörögve becsukódott mögöttem az ajtó. Dzerzsin elengedte a kezem. Megpróbáltam elképzelni a helyet, ahol vagyok. Egy villódzó lámpákkal teli nagy termet képzeltem. Zöldes fénnyel világító képernyők, különböző színű villogó kijelzők és hófehér köpenyes, hallgatag emberek, akik a gombokat nyomogatják. – Nyissa ki a szemét! – utasított Dzerzsin Gavrilovics. Gondolom, mindenki ismeri azt az érzést, amikor az ember sötétben megy a lépcsőn, és azt hiszi, van még egy lépcsőfok, magabiztosan lép egyet, de ott már nincsen. Még ha nem is töri ki az ember a lábát, vagy nem bicsaklik ki a bokája, akkor is rettentően undorító érzés. Nos, akkor most képzeljék el, mit éreztem, amikor kinyitottam a szemem és megláttam, hogy a kicsi szobában, amelyet egyetlen árva, legfeljebb negyvenes izzó világított be, nemhogy számítógép, de még egy sámli sincs. Csak az érdes, rosszul kimeszelt falak, és az egyik falból kiálló vezetékcsomó, csupasz huzalvégekkel. – Mi ez? – kérdeztem mélységesen megdöbbenve. – Ez az én zseniális találmányom – mondta Agrolszakadov és önelégülten nevetett. – Azt akarja mondani, hogy nincs is itt semmiféle számítógép? – Semmit sem akarok mondani – vont vállat Agrolszakadov. – Szerintem arra, amit lát, pontosabban, amit nem lát, nem kell szavakat találni. – Hallgasson ide – mondtam izgatottan –, valamit nem értek. Csak nem azt jelenti ez, hogy amit a maguk szakaszvezetői írnak, sehol és semmilyen módon nem kerül rögzítésre? – Nagyon pontosan fogalmazott – örült meg Dzerzsin. –Pontosan, sehol és semmilyen módon nem kerül rögzítésre. Csodálatos, pontos, nagyon jó meghatározás: nem kerül rögzítésre. – És a szakaszvezetőknek erről fogalmuk sincs? – Na de kedvesem, miért van róluk ilyen rossz véleménynyel? A mi társadalmunkban az az érdekes, hogy mindenki tud mindenről, de mindenki úgy tesz, mintha senki nem tudna semmiről. Most már érti? – Most már nem – vallottam be. – Rendben, megpróbálom elmagyarázni. Amennyire én tudom, a maguk idejében, durván fogalmazva, kétféle író létezett. Olyan írók, akiket az emberek akartak olvasni, és olyan írók, akiket nem akartak olvasni. De azokat, akiket az emberek olvasni akartak, nem adták ki, azokat viszont, akiket kiadtak, senki nem olvasta. Így van? – No igen – mondtam bizonytalanul. – Ez persze nem teljesen így volt, de azért általában véve... – Én pontosan általában véve beszélek – mondta Dzerzsin. – Nahát. Az akkori korrupcionisták teljesen helytelen, átgondolatlan, mondjuk ki, nem előrelátó taktikát követtek. Bizonyos írókat betiltottak, ezzel olcsó népszerűséget biztosítva számukra, és még nagyobb érdeklődést keltettek műveik iránt. Másokat, ezzel ellentétben, hatalmas példányszámokban közöltek, teljesen értelmetlenül, mivel őket senki nem olvasta. Hatalmas mennyiségű papír és pénz ment el erre. Gondolja csak végig. A maguk idejében arra. hogy egy helyes gondolkodású írónak kifizessenek ezer rubelt, legalább tízezer rubelt kellett költeni a könyvei kiadására. És mennyi papír ment el erre? Belegondolni is szörnyű! Most jelentősen leegyszerűsödött a helyzet. Most gyakorlatilag minden írónak engedélyezzük, hogy arról írjon, amiről akar. Példának okáért itt van Ohlamonov. – Igen, igen – mondtam készségesen. – Feltűnt nekem. – Ez természetes. Elég feltűnő. Mit gondol, mit ír? – Azt nehéz lenne megmondani – haboztam, de úgy nézett ki, mint aki nagyon ihletett alkotó. – De még mennyire! – nevetett fel Dzerzsin. – Minden őrült ihletett. Nos, ez az ihletett ember folyamatosan ugyanazt írja: „Le a Genialisszimusszal! Le a Genialisszimusszal! Le a Genialisszimusszal!” És ez így megy minden nap, napi nyolc órában. – Es maguk ez tudják, mégis hagyják? – kérdeztem döbbenten. – Persze, ha mindez papíron volna, aligha tűrnénk, de a találmányom lehetővé teszi, hogy úgy tegyünk, mintha nem vennénk észre. – Ide hallgasson – mondtam megrendülve –, ha minden író tudja, vagy legalább is sejti, hogy az, amit ír, nem jut el sehova, akkor minek csinálják? – Ó, kedvesem – mosolygott fáradtan Dzerzsin. – Ön is tudja, hogy vannak emberek, akiknek elég, ha írhatnak valamit. És hogy mi lesz belőle, az nekik teljesen mindegy. DZERZSIN Még ott álldogáltunk, néztem a falból kiálló csupasz végű vezetékeket, amikor váratlanul észrevettem, hogy alattuk viszonylag nagy betűkkel ott áll egy rövid szó, amit már láttam valahol: SZIM. Megkérdeztem Agrolszakadovot, hogy mit jelent ez a szó. Felnevetett és megkérdezte, hogy én magam mit gondolok erről. Azt mondtam, nem tudom. Nem először látom ezt a szót, ráadásul néha a legfurább helyeken. – És korábban nem találkozott ezzel a szóval? – kérdezte Dzerzsin leplezett ravaszsággal. – De – válaszoltam. – Ismertem egy írót. Neki volt ez a neve – Szim. De, ha jól sejtem, ennek a szónak – itt a falra mutattam –, nincs hozzá semmi köze. – Miért gondolja, hogy nincs hozzá köze? – kérdezte Dzerzsin. – Azért, mert ezt az írót itt senki sem ismeri. – Úgy gondolja? – Dzerzsin korábbi furcsa, gúnyos mosolyával nézett. – És ahhoz mit szólna, ha azt hallaná, hogy ezt a maga Szim nevű íróját itt éppen ellenkezőleg, mindenki ismeri, sokan még tisztelik is, és hogy azok az emberek, akiket szimitáknak hívunk, az ő követői? Ehhez mit szólna? – ismételte meg a kérdést. – Azt mondanám, hogy ez ostobaság. Szim Szimics Karnevalov a múlt században élt. – No igen – mondta Agrolszakadov elgondolkodva. –Marx pedig a múlt előtti században, a marxisták mégsem vesztek még ki nálunk. Eközben beharapta az ajkát és olyan fintort vágott, mintha azt akarta volna vele kifejezni, hogy a marxisták kitartó fennmaradása inkább meglepi, mintsem nem tetszik neki. Engem azonban egyáltalán nem lepett meg a marxizmus szívóssága. Engem teljesen más lepett meg. – Megbocsásson – mondtam Agrolszakadovnak. – Nem értettem egészen. Azt akarja mondani, hogy Moszközben sok követője van Szim Szimics Karnevalovnak? – És nemcsak a Moszközben, hanem az Első Övezetben is – mondta Dzerzsin Gavrilovics. – Még azt is elárulhatom önnek, hogy nálunk sokkal több a szimita, mint a marxista. Nemcsak hogy több, hanem szinte minden ember, akit maga körül lát, valójában titokban szimita. – És mit képviselnek? – kérdeztem. – Ha érdekli önt, akkor röviden elmesélem – mondta Dzerzsin. Természetesen érdekelt, és a következőket hallottam Dzerzsin Gavrilovicstól. A szimiták mozgalma akkor született, amikor Szim Szimics és én még éltünk. Különben akkor még nem mozgalom volt, hanem a hívek népes, de elszigetelt tömege. Aztán létrejött egy kör, amelyben végzős iskolások föld alatti szervezetet hoztak létre, amelyet ők maguk neveztek el SZlM-nek. A nyomozás során tagadták, hogy bármiféle kapcsolat lenne a szervezet elnevezése és Karnevalov neve között, és azt állították, hogy a betűszó feloldása a Szövetséges Igazi Monarchisták. De a házkutatások során a szervezet minden tagjánál megtalálták A nagy zóna egyes tömbjeit, és az egyiknél még az ELZ című mű strukurális-grammatikai analízisét is, amelyet ő maga írt. Magától értetődik, hogy ennek a csoportnak írmagja sem maradt, de egyre-másra bukkantak fel más csoportok, társaságok, egyesületek, és mindet SZIM-nek hívták, bár különbözőképpen magyarázták a szó jelentését. Az akkori hatalom remélte, hogy ha száműzi Karnevalovot, a mozgalomnak vége lesz, de nagyot tévedtek. A mozgalomnak nem lett vége, épp ellenkezőleg, lendületbe jött, és fenyegette az állam biztonságát. A szimiták körökbe tömörültek, Karnevalov műveit olvasták, tanulmányozták, jegyzetelték, másolták és terjesztették. Hogy az egészet lezárják, az Álvéhá (akkoriban KGB-nek hívták) nagy erőfeszítéseket tett. Végül a szimiták összes szervezetét sikerült szétzúzni. Mára gyakorlatilag Szim összes művét elkobozták és megsemmisítették. Ha mondjuk az Első Övezet határain belül valaki titokban őrzi is talán Szim egyes műveit, a Moszközben ez teljesen ki van zárva. – Vagyis végleg leszámoltak ezzel a mozgalommal? –kérdeztem reménykedve. – Ugyan! – nevetett fel keserűen Dzerzsin. – Ellenkezőleg, miután szétzúzták, az után kezdődött csak el. Ráadásul olyan formákat öltött, amelyekkel már lehetetlenség felvenni a harcot. A mozgalomnak nincs semmilyen szervezett struktúrája. Nincs semmilyen kör, semmilyen lista. Mindenki, akinek kedve támad, szimitának tarthatja magát, de senki sem vallja be. – Akkor honnan tudják, hogy még léteznek egyáltalán? – Nem nehéz rájönni – mondta Agrolszakadov, és a falra mutatott. – Csak írja ezt valaki. Látja, ez egy nagyon titkos helyiség. Az egyik legtitkosabb a Moszközben. De valaki mégis bejutott ide, valaki ideírta. De ez még mind semmi! – mondta és legyintett. Aztán elmesélt egy teljesen hihetetlen történetet. Viszonylag nemrég megállapították, hogy a kommunnyikok között divat lett a „szim” szótagot tartalmazó szavak használata úton-útfélen. Egyszerű helyett azt írták, hogy szimpla, szaglás helyett hogy szimat, tettet helyett azt, hogy szimulál. Amikor az Szerkesztő Bizottság ezt észrevette, minden szerkesztőségbe elküldte az utasítást, hogy tüntessék el a „szim” szót az összes nyomtatott anyagból. A szó eltűnt. De a Szerkesztő Bizottság és az Álvéhá hamarosan felfigyelt arra, hogy bizonyos esetekben teljesen oda nem illő módon használnak olyan szavakat mint „SZlMptóma”, „SZIMbiózis”, „SZIMpátia”, „SZIMbólum”, és ezzel egy időben megjelent rengeteg műveletlen ember, akik úgy kezdték írni a szavakat, hogy „SZIMafor”, „SZIMantika”, „SZIMdróma”. A Szerkesztő Bizottság nagy munkát végzett, hogy leleplezzék és megszüntessék az efféle szabotázsakciókat. – De most már minden rendben van, ugye? – kérdeztem. – Majdnem – mondta Dzerzsin. – Sajnos, van a nyelvünkben egy szó, amelyet még a Szerkesztő Bizottság sem tud lecserélni. – Tényleg van ilyen szó? – csodálkoztam. – Igen, van – mondta szomorúan Agrolszakadov. – Ez a szó a „GenialissziMusz”. Érti, miről van szó? Minden ember, aki szóban vagy írásban használja a „GENIALISSZIMUSZ” szót, egyúttal használja a „SZIM” szót is. A kérdésemre, hogy mi a szimiták célja, Dzerzsin azt mondta, hogy az abszolút, vagy ahogy egyesek mondják, abszimút monarchia visszaállítása Oroszországban. – Micsoda? – kérdeztem. – Csak nincsenek még ma, a huszonegyedik században is olyan emberek, akik hisznek a monarchia szükségességében? – De még mennyire hogy vannak! – helyeselt Dzerzsin számomra érthetetlen lelkesedéssel. – A monarchikus eszme nagyon is él és népszerű'. És ha figyelmesebben megnézni a kommunnyikokat, kiolvashatja a szemükből azt a reményt, hogy egyszer majd visszaállítják a monarchiát. – Milyen furcsa dolgokat mond – szólaltam meg. – És kit szeretnének a maguk szimitái cárnak? – Nem találja ki? – Nem. Agrolszakadov odament az ajtóhoz, belenézett a kulcslyukba, és miután meggyőződött arról, hogy senki nem áll ott, odahajolt hozzám és azt mondta: – Szim Karnevalovot. – Karnevalovot? – kérdeztem vissza döbbenten. – Hát nem halt meg még a múlt században? – Tudja, Krisztus már kétezer éve meghalt, az emberek mégis mind a mai napig hisznek a visszatérésében. A CSODÁS PILLANAT Néha meglep Szikrina tudatlansága. Az egész kommunizmus előtti történelemről azt hiszi, hogy olyan különös események szövedéke, amelyek szinte egyidejűleg zajlottak. Már annyira megszoktam, hogy meg sem lepődtem, amikor megkérdezte, ismertem-e személyesen Puskint. Elmagyaráztam neki, hogy nem ismerhettem, mert több mint száz évvel a halála után születtem, egy teljesen más korszakban. Nagyon csodálkozott, amikor megtudta, hogy Puskin még a cári időkben élt. – És milyen rangja volt? Elmondtam, hogy hadapród volt, ami a mai alhadnagynak felel meg. – Csak? – csodálkozott. – Akkor minek adták ki? – Azért adták ki, mert nagy költő volt. Elkezdett győzködni arról, hogy az nem lehet, mert csak a tábornokok lehetnek nagy költők, az alhadnagyok semmi szín alatt. – Igen? – kérdeztem vissza sértetten. – Na és én? – Hát, azt még nem lehet tudni. Kiadják a könyvedet, és egyből előléptetnek. És Puskin olyan alacsony rangban is halt meg? – Igen – mondtam. – De azokban az időkben az embereket nem a rangjuk, hanem a tehetségük alapján ítélték meg, – És ki állapította meg, hogy mennyire tehetségesek? –kérdezte. Azt feleltem, hogy az olvasók. Ezt nem értette, és megkérdezte, hogyan állapították meg. – Nagyon egyszerűen. Elolvasták a verseket, és azt mondták: Hú de jó! Ez már döfi! Ügyes ez a Puskin! A mindenit neki! És ha nem tetszett, azt mondták: micsoda marhaság, kutya vacsorája, deres kanca álma. Hát nagyjából így állapították meg. Ezt megint nem értette, és megkért, mondjam el, körülbelül miről írt ez a Puskin. Elmondtam, hogy a legkülönbözőbb dolgokról írt, például az imádatról. – A cárimádatról? – Az is előfordult – mondtam. – De írt a nők iránt érzett imádatról. Például ezt: Emlékszem még a pillanatra: Te megjelentél, mint csodás Tiszta szépség géniusza. Mint lenge, illó látomás21 Szikrina hallgatta, közben a kezével eltakarta az arcát, és amikor befejeztem, sokáig nem szólt semmit. Azután izgatottan megkérdezte, hogy Puskin kinek szentelte ezt a verset. – Ha a neve érdekel – mondtam –, akkor Anna Petrovna Kern. – És ő milyen rangban volt? – Mi ez a hülyeség? – dühödtem meg. – Nem volt semmilyen rangban. Egyszerűen egy nő volt, rang nélkül. – Az hogy lehet? – Szikrina még izgatottabb lett. – Hiszen Puskin géniusznak nevezi! – Igen, a tiszta szépség géniuszának nevezi. – Hisz éppen ez az! Nem nevezhetett egy akárkit géniusznak. – Hát ez már sok! – kezdtem elveszíteni a türelmem. –Mit jelent az, hogy „egy akárkit”? Nem akárkit nevezett annak. Az egész világon egyetlen nőre értette. – Na látod! Vagyis ő volt az egyetlen nő a világon. Ráadásul géniusznak nevezték. Ami azt jelenti, hogy olyasvalaki lehetett, mint a Genialisszimusz. – Édes istenem! – nyögtem fel elkeseredetten. – Hogy jön ide a ti Genialisszimuszotok? Ez a nő sokkal több volt annál! Istennő volt. A Genialisszimuszotok viszont... Elhallgattam, amikor megláttam a tekintetét. Elszörnyedve nézett. – Ne haragudj – igyekeztem helyrehozni a dolgot. –Semmi rosszat nem akartam mondani a Genialisszimuszról. Tudom, hogy kiemelkedő politikus, az emberiség barátja, a természet átalakítója, és általában véve sokoldalú géniusz, de Puskin a mai mértékkel mérve nem volt elég fejlett ember, számára Anna Kern volt a géniusz. – Hát persze – mondta Szikrina, és a mellén függő medált babrálta. – Persze, ha olyan régen élt, akkor sok mindent nem tudhatott. De úgy tűnt... már megbocsáss... mintha egyes dolgokban egyetértenél vele. – Hát igen – feleltem. – Némely dolgokban kétségtelenül egyetértek vele. Minthogy jómagam is bizonyos értelemben szintén idejétmúlt fogalmakban gondolkodó ember vagyok, néha azt gondolom, hogy az ember nem csupán arra született, hogy túlteljesítse a termelési feladatokat, felhasználja az elsődleges terméket és leadja a másodlagosat, hanem az is a lényéhez tartozik, hogy teljesen haszontalan dolgok vonzzák, amilyen például a szerelem, a szépség, az ihlet és... Egyébként nem is tudom, minek mondok neked ilyeneket. Te talán soha nem hallottál ilyet? Tényleg nincs nálatok a Moszközben egyetlen olyan őrült sem, aki rímekben írna az érzéseiről? – A Moszközben nincs. Mindenkit, akire nincs szükségünk, kiküldtek az Első Övezetbe, ott viszont, ahogy hallottam, még vannak ilyen emberek. Itt nincsenek. – Ja tényleg. Teljesen kiment a fejemből. Nálatok nincsenek nyugdíjasok, rokkantak, tolvajok, kutyák, macskák, költők és őrültek... – És ez neked nem tetszik? – kérdezte, és továbbjátszott a medállal. Válaszolni akartam, de a medál teljesen kizökkentett. Eszembe jutott, hogy amikor legutóbb csak úgy véletlen rákérdeztem, mire jó ez a látszatra tökéletesen ártatlan ékszer, kérdésem teljesen zavarba hozta. Most hirtelen megvilágosodott előttem, hogy ezt az olcsó csecsebecsét nem pusztán ékszerként hordja, hanem még valami más célból. És hogy mire jó még, azt találgatni sem kellett. Csak egy ilyen mulya zöldfülű, mint én, aki semmilyen leckéből nem képes tanulni, csak az nem jön rá rögtön. Most világosan megértettem, hogy a medál egyáltalán nem csecsebecse, hanem egy mikrofon. – Miért hallgattál el? – kérdezte. – Folytasd csak, beszélj, olyan jókat mondasz. – Igen? Jókat? – ismételtem automatikusan. – És mit is mondtam? – A költőkről beszéltél, meg a szerelemről. – Ó, igen – mondtam zavartan –, igen, valami ilyesmiről beszéltem. De figyelembe kell venned, hogy nagyon elmaradott ember vagyok. A múlt században éltem a szocializmusban, sőt a kapitalizmusban, alig tanulmányoztam a haladó tanokat, és különben is, tudod, már százéves vagyok, szklerózis, elhülyülés és minden egyéb ilyesmi, ráadásul fiatalkoromban némelyek butának tartottak. – Ugyan! – tiltakozott határozottan. – Nem vagy buta. Nagyon is okos vagy. Olyan dolgokat mondasz, amiket még soha senkitől sem hallottam. Eszembe jutott, hogy egyszer egy kihallgatás során egy szürke öltönyös férfi azt mondta nekem: „Ha buta volna, mindent megbocsátanánk magának. De maga nem buta. és nagyon jól tudja, hogy mi is van a műveiben.” De nem volt igaza, mert tényleg buta voltam. Ha okos lettem volna, butának adtam volna ki magam. De buta voltam, mert okosnak adtam ki magam. Viszont a hatvanvalahány év alatt, ami azóta eltelt, megokosodtam. És a leghatározottabban kezdtem Szikrinát meggyőzni arról, hogy buta vagyok és elmaradott. És ettől, úgy láttam, teljesen elbizonytalanodott. PIRIR Kiderült, hogy a Moszközben mégiscsak létezik papírra írt irodalom. De egy másik helyen készül. Ha jól emlékszem, ebben a harmincemeletes épületben az én időmben a Kölcsönös Gazdasági Segítségnyújtási Tanács székhelye volt. Most pedig a Papírra írt Irodalom Főigazgatósága (PIRIR). – Ezt azt jelenti, hogy maguknál két irodalom van? –kérdeztem Szmercsovtól, amikor odavitt. – Hogyne! – mosolyodott el Szmercsov jóindulatúan. –Természetesen kettő. Az ön idejében csak egy volt, igaz? – Hát nem egészen – mondtam. – Az én időmben is két irodalom volt – a szovjet és az antiszovjet. Igaz, mindkettőt papírra írták. Már az előcsarnokban rájöttem, hogy a papírra írt irodalommal magasabb rangú komírók foglalkoznak, mint a papír nélkülivel. Mindenesetre mindenki, akivel ott találkoztam, legalább hadnagyi beosztásban volt, és hónuk alatt vászonmappával mászkáltak. Általában a Pirir épülete műszaki állapota sokkal jobb volt, mint a Panir épülete. A tizenhat lift közül kettő még működött is. Az egyik lifttel felmentünk a hatodikra, végigmentünk a vörös szőnyeggel borított folyosón és megálltunk egy masszív ajtó előtt, ahol a következő felirat volt olvasható: Szmercsov K. I. komt. A Moszköz Főkomírója Az ajtón belépve egy tágas előszobába jutottunk, ahol a Genialisszimusz portréja alatt egy titkárnő ült az asztalnál, főhadnagyi rangban. Megjelenésünkkor azonnal felpattant a székről és közölte Szmercsovval, hogy az ülés résztvevői már összegyűltek és várnak. – Rendben – mondta Kommunyij Ivanovics, és lábával belökte a szakadt fekete bőrrel bevont ajtót. A dolgozószoba még az előszobánál is nagyobb volt. A Generalisszimusz naturalisztikusan ábrázolt portréról nézett le rám és önelégülten hunyorgott, egy könyvekből rakott halomra támaszkodva. Minden könyv gerincén gondosan cirkalmazva az állt aranybetűkkel, hogy Összegyűjtött Művek. Közvetlenül a portré alatt állt egy terebélyes íróasztal rengeteg íróeszközzel és néhány különböző színű telefonkészülékkel. Ezzel az asztallal szemközt állt egy másik hosszú asztal, zöld vászonnal letakarva. Annál az asztalnál ültek rövid ujjú ingben a rövid hajú tisztek, előttük nyitott jegyzetfüzetek. Megjelenésünkkor mind felpattantak és megtapsoltak, Szmercsov is velük tapsolt. Néhányszor én is összecsaptam a tenyerem, aztán körbejártam, és demokratikusan mindenkivel kezet fogtam, bemutatkoztam, aztán helyet foglaltam Szmercsov mellett. Mialatt leültünk, bejött az irodába a titkárnő és egy másik hölgy, tálcán teát hoztak poharakban. Szmercsovnak és nekem sárgaréz pohártartót is adtak, és citromot, a tiszteknek nem járt se pohártartó, se citrom. Suttogva megkérdeztem Szmercsovtól, mi ennek a megkülönböztetésnek az oka, vagy talán a tiszt komtársak nem szeretik a citromos teát? Erre Szmercsov széttárta a karját, és szintén suttogva azt felelte, lehet, hogy szeretik, de még nincsen meg a szükségletük. Mielőtt elkezdődött volna az értekezlet, Kommunyij Ivanovics röviden elmagyarázta nekem, mivel foglalkoznak, ő maga és a beosztottjai. Mivel ő a köztársaság fő komírója, ő irányítja a papírra írt Genialisszimeia alkotását és koordinálja a különböző komírói alosztályok munkáját. Annak az alosztálynak, amelyet most magam előtt látok, az a felelősségteljes feladata, hogy megalkossa a Nyugtalan évek kötetet, amely a Genialisszimusz részvételéről szól a Burját–Mongol háborúban. Már megírtak nyolc fejezet a tervezett kilencvenhatból, ma pedig... – Na gyerekek – mondta Szmercsov közvetlen hangon –, ma nekilátunk A csata előtti éjszaka című új fejezet kidolgozásának. Az Ulan-Ude elfoglalásáért folytatott harcról lesz szó. Nos, nem is kell mondanom maguknak, milyen nagy, mondhatni hatalmas politikai nevelő jelentőséggel kell bírnia ennek a fejezetnek. A Genialisszimusz, mint emlékeznek rá, ennek a valóban történelmi jelentőségű csatának az időszakában még egyszerű tábornok volt. De természetesen már akkor, mondhatni tökéletesen megmutatkozott, hogy úgy mondjam, hadvezéri tehetsége. Tehát itt a következő kell... Ki is foglalkozik tájleírással? Te, Zsukov? – Igenis! – ugrott fel Zsukov. – Jól van, ülj csak le. Nos, Zsukov, mivel le kell írnunk az éjszakát, ez előtt a..., hogy úgy mondjam, döntő ütközet előtt, megfelelően kell felhasználni az ilyen... művészi szempontból erős eszközöket. Persze, értesz a tájleíráshoz, azt meg kell hagyni, ebben príma vagy. Másrészt viszont rajongasz a természetért, és a politikai és hadi momentumról közben megfeledkezel. Néha tisztára absztrakt kép jön létre, amikor holdat, felhőket, folyót vagy mindenféle pacsirtákat ábrázolsz. Önmagában véve jó, még ügyesre is sikeredik, de néha nem illik ehhez az egészhez. Most használd egy kicsit a fejed és próbálj belegondolni. Ez nem egy egyszerű éjszaka, hanem, hogy úgy mondjam, a legfőbb ütközet előtti éjszaka. A tájleírásban több olyan... valamilyen baljós dolognak kell lennie. Ha mindenképpen holdat akarsz ábrázolni, akkor mindenképpen úgy, hogy csak időről időre bukkan elő, különben pedig takarják fekete, vagy fogalmazzuk meg erősebben, vészjósló felhők. Na és persze, magától értetődik, legyenek mindenféle éjszakai zajok és zörejek. Pacsirta nem kell, majd csak ha már eljutunk a győzelemig, akkor aztán jöhetnek a pacsirtáid, annyiról írsz, amennyiről csak akarsz. Most olyan, tudod, olyan baljós madarakra van szükségünk, érted. Mondjuk, varjakra. Hogyan kárognak éjjel a varjak? – Sehogy, tábornok komtárs, sehogy nem kárognak! –pattant fel Zsukov. – Napközben és este kárognak, éjjel viszont csöndben vannak. – Ha a varjak nem kárognak, akkor olyan, tudod, szóval olyan éjszakai madarakat ábrázoljál, például fülesbaglyokat, vagy ilyesmit. – Bölömbikát fogok ábrázolni, tábornok komtárs. Nagyon vészjóslóan bömböl. – Helyes – jegyezte meg elégedetten a tábornok. – Kapiskálod. A varjakat pedig tulajdonképp betehetjük a reggeli panorámába. Amikor a csata előestéjén gyülekeznek, arra gondolva, érted, hogy majd nemsokára nekik is leesik valami. Nos, azt hiszem, most már tudod a feladatod. Áttérünk a következő kérdésre. Mi is van még nekem ide felírva? Aha. A csata előtti elmélkedés. Na szóval, elmagyarázom a helyzetet. Nehéz ütközet várható a burját–mongol bitorlókkal. És természetesen a Genialisszimuszban felmerülnek mindenféle gondolatok, értve vagyok? Persze nem komor gondolatok, a Genialisszimusz optimista, hisz ő a végső győzelemben, de a gondolatai ebben a pillanatban milyenek is legyenek? Bölcsek, mélyek, azt is mondhatnám, filozofikusak. Ezt neked mondom, Szavcsenko. Te vagy a filozófusunk, neked ez jól fog menni. Ábrázolod szépen a Genialisszimusz gondolatait, és szakadatlanul észben tartod, hogy a gondolatai alapvetően nagyszerű, és géniuszhoz illő gondolatok. És, hogy is mondjam, a legfőbb eszméinek máris tükröződniük kell ezekben a gondolatokban. No és persze magától értetődik, hogy ezekben a csata előtti gondolatokban meg kell nyilvánulnia a Genialisszimuszra jellemző történelmi optimizmusnak. Nagyjából úgy kell gondolkodnia, hogy tegyük fel, én személy szerint meghalok, de nem hiába áldozom fel az én életemet, mert az emberiség általános, értjük, boldogságát szolgálja. Világos? – Világos – felelte nyugodtan Szavcsenko. – Nos, a mindenféle hadi előkészületek, a különböző egységek elhelyezkedése, a fegyvernemek leírása és az egyéb ilyesmi miatt nem aggódom, erre itt van nekünk Malevics – a tábornok az egyik ezredesre mutatott –, kiváló specialista, egykori vezérkari tiszt, úgy gondolom, Malevics, ez kiválóan fog menni, te pedig, Stukin, tudom, többé-kevésbé kiismered magadat az aknász-utász ügyekben. A tanácskozás a vége felé közeledett. Két korrektor utasítást kapott, hogy ne legyenek nyelvtani hibák, Merzajev pedig, a költő, különleges feladatot kapott, hogy lássa el a készülő fejezetet szép jelzőkkel és élénk metaforákkal. A tanácskozás ezzel véget ért. Kommunyij Ivanovics mindenkinek jó alkotókedvet és sok sikert kívánt a munkához. A tisztek fogták a jegyzetfüzeteiket és ceruzáikat, és fegyelmezetten elhagyták az irodát, mi pedig ott maradtunk Szmercsovval. – Nos – mondta Kommunyij Ivanovics –, most láthatta, hogyan dolgozunk. Tudja, nehéz ilyen nagy kollektívával dolgozni. Az egyik ilyet ír, a másik olyat, sokszor az egyik nem összeegyeztethető a másikkal, és az embereknek át kell dolgozniuk. A maga műveit hány ember írta? – Hogyhogy hány? – csodálkoztam. – Én egyedül. – Egyedül? – döbbent meg Szmercsov. – Teljesen egyedül? Saját maga írta le a tájat, a szerelmet, a hősök érzelmeit, és figyelt arra is, hogy ne kövessen el ideológiai hibát? – Hát, azt azért nem – mondtam. – Vagyis, persze, igen, próbáltam ügyelni arra, hogy a hőseim ideológiai szempontból rettenetesen állhatatosak legyenek, viszont mivel magam sem voltam állhatatos, ebből a szempontból néha a hőseim nagyon is esendőek voltak. – Tudtam – mondta Szmercsov és bólintott. – Persze, egyetlen ember egyszerűen képtelen megírni egy nagy művet úgy, hogy művészileg és ideológiailag is magas színvonalú legyen. Maradjon itt nálunk. Adunk önnek egy egész íróbrigádot. Csak utasításokat ad nekik, ők fognak írni, maga pedig aláírja a nevét. Nem volt időm rá, hogy tréfával üssem el Szmercsov ajánlatát, mert nyílt az ajtó, és az irodába beszáguldott a tajtékzó Agrolszakadov. Sutyorgott egy kicsit Szmercsovval, aztán bejelentette, hogy azonnal a Kremlbe kell mennem vele. ÖTÖDIK RÉSZ A KREMLBEN A munkanap végén, nagyjából fél hatkor érkeztünk a Kremlbe. Észrevettem, hogy Dzerzsin itt is bennfentes volt. Hosszú és széles, vörös futószőnyeggel borított folyosókon mentünk, keresztül a nagy ablakos, súlyos, sokágú csillárokkal, nagy festményekkel teli, a sarkokban márványból, néhol bronzból készült mellszobrokkal díszített szobákon. Menet közben próbáltam rájönni, hol lehet a Georgij-terem, hol a Gránát-terem, de sehogy sem ismertem ki magamat, nem tudtam koncentrálni. Sok ajtó előtt állt őr. Mikor áthaladtunk egy-egy ajtón, a gépfegyveres páros hetykén tisztelgett és összecsapta a bokáját. Végül egy óriási szobában találtuk magunkat, közepén nagy zöld asztal állt. A szobát sok festmény díszítette, balra a Genialisszimusz egyenruhás, villogó csizmás, egész alakos képe, a szemben lévő falról lelkes arccal nézett vissza rá Krisztus, Marx, Engels és Lenin. A szoba sarkában egy nagy asztal mögött középkorú, ezredesi rangú titkárnő ült rengeteg telefonnal. Üdvözlésünkre nagyon barátságos mosollyal válaszolt, eltűnt egy bőrpárnás ajtó mögött, majd rögtön vissza is tért és behívott minket az irodába. A szoba nagy volt, régimódi, az előző életünkből. Drága bútor, bőrdíványok, fotelek és egy hosszú tárgyalóasztal állt benne. A távolabbi sarokban egy másik asztalnál méltóságteljes, idős, teljesen kopasz, csillogó koponyájú, marsall váll-lapos férfi ült, előtte egy tucat különböző színű telefon, fölötte a Pravda gurigáját letekerő Genialisszimusz portréja. Amikor kilépett az asztal mögül, meglepődve láttam, hogy nem rövidnadrágban van, mint mindenki, hanem világoskék, vörös paszományos vászon lovaglónadrágban és hosszúszárú krómbőrcsizmában. Világoskék zubbonyán sok különböző, köztük több magas kitüntetés volt. Dzerzsin bemutatott minket egymásnak, így megtudhattam, hogy Nemgyerek Berij Iljics, a Genialisszimusz első számú helyettese áll előttem az Álvéhából, a Moszköz ötszörös Főmarsallja, a Kommunista Munka Hőse. Berij Iljics úgy ölelt át, mint rég nem látott kedves rokonát, vállon veregetett, azt mondta:., Á, ön az!”, majd Dzerzsin Gavrilovics felé fordulva megkérdezte, hogy állnak az évfordulóm előkészületei. Dzerzsin jelentette, hogy teljes gőzzel folynak az előkészületek, a dolgozók munkaversenyekben vesznek részt, magasabb kötelezettségeket vállalnak, a Szerkesztő Bizottság készen áll nagy példányszámban kiadni a könyvemet, de... – Épp erről a „de”-ról beszélünk most – szakította félbe a marsall. Leültetett egy bőrfotelbe, ő leült egy másikba, Dzerzsin a díványon foglalt helyet. A marsall mindenekelőtt érdeklődött a közérzetem felől és megkérdezte, hogy tetszik itt nekem. Még egyszer körülnéztem, és azt mondtam, hogy úgy általában tetszik, szép és tágas helyiség. – Nem – mondta Berij Iljics –, nem a helyiségről kérdezem, hanem hogy nálunk a Moszközben hogy tetszik önnek? – És úgy általában is tetszik. Nagyon érdekes – mondtam. – Az időjárás tetszik? – Igen, tetszik. Pompás kommunista időjárás. Süt a nap, sehol egyetlen felhő. – Hát igen – helyeselt. – Elég szép nyarunk van. De sajnos akadnak felhős időszakok is. Harcolunk ellene, de nem mindig sikeresen. Néha túlságos sokáig tartanak. Egyébként, ha nincs felhő, az se jó. Akkor túl meleg van. Nem gondolja? Azt mondtam, hogy de igen, azt hiszem, elég meleg van. – Igen, igen – mondta –, elég meleg. A mi éghajlati övünkön nem a nyár a jellemző évszak. Persze, jóval kellemesebb, amikor süt a nap, de nem vakít, melegít, de nem éget. És datolyapálmák nőnek, és a lányok rövid tenisz-szoknyácskákban eszik a jégkrémet, és szerelmesen néznek az emberre. Nem így van? – kérdezte, és közben úgy nézett rám, mint aki a lelkembe lát. Éreztem, hogy leizzadok. Uramisten! Mi folyik itt? Honnan szereztek tudomást az álmomról? Hiszen senkinek nem beszéltem róla, még Szikrának sem. Talán az elmaradott technikájukkal még az álmokba is bele tudnak nézni? – Valamihez azért mégiscsak értünk – nevetett fel a marsall, ezzel mutatva, hogy nemcsak az álmokba tud belenézni, hanem a gondolatokat is képes olvasni. – És könyveket is tudunk olvasni – tette hozzá Dzerzsin, amivel teljesen megdöbbentett. Hogy őszinte legyek, ettől az egésztől kezdtem igen rosszul érezni magam. – Persze a valódi életben nem megy minden úgy, mint az álmokban, nem minden sikerül olyan könnyedén – folytatta a marsall. – A kommunizmusunk sem teljesen úgy sikerült, ahogy terveztük. Marx egy kicsit félrevezetett minket. Tévedett. – Mindössze két dologban – szólt bele Dzerzsin. Meg kell jegyezni, hogy teljesen fesztelenül viselkedett a marsall jelenlétében. – Nos, igen – mondta a marsall. – Kettőben. Világtörténelmi méretekben ez nem annyira jelentős, számunkra viszont érzékelhető. Marx tévedése abban áll, hogy a dolgozók teljes elszegényedését a kapitalizmusban ígérte, ezzel szemben mikor következett be? – Következik be... – helyesbített Dzerzsin. – Következett be – ismételte meg a marsall dühösen. –A kommunizmusban. És persze a humoros észjárású ember számára mindez mulatságos is lehet. Nálunk van min nevetni. A rövid nadrágokon, a tekercsre nyomtatott újságon, az elsődleges termékek áruhiányán. De vajon szép dolog-e a nincsteleneken nevetni? Hm? Szép dolog? – Nem szép – vallottam be, és nagyon zavarban voltam. – De csak gondolatban nevettem. – Nem csak! – ellenkezett Dzerzsin, és csóválta a fejét. – Nem, nem csak – csatlakozott a marsall, és mereven nézett. – Nos, Klasszik Nyikityics, a művészetről szerettem volna beszélgetni önnel. Ez egy nagyon érdekes és határtalanul végtelen téma. Mi a művészet, miért létezik, honnan van benne annyi különös és érthetetlen erő, hiszen ezt lényegében senki nem tudja. Például ön, amennyire tudom, úgy tartja, hogy a művészet mindössze az élet tükre. Nem így van? – Hát igen – mondtam. – Nagyjából. Körülbelül ezt gondolom. – Pedig ez teljesen helytelen! – kiáltott fel a marsall, felpattant a fotelból és korát meghazudtoló iramban futkosni kezdett körbe a szobában. – Klasszik Nyikityics, ez az, amit mondani akarok önnek. Figyelmesen hallgasson végig. Az ön álláspontja tökéletesen helytelen. A művészet nem visszatükrözi az életet, hanem átalakítja. – Energikusan hadonászott, mintha a művészet átalakító erejét akarná bemutatni. – Érti? – ismételte meg izgatottan. – Átalakítja. Sőt mi több, nem a művészet tükrözi az életet, hanem az élet tükrözi a művészetet. Ön kineveti a mi meggyőződéseinket... – Jaj dehogy, az isten szerelmére – mondtam sietve. –Soha nem merészelnék ilyet tenni. – Jól van, jól van – ráncolta a homlokát a marsall. –Sehogy sem bírja felfogni, hogy jóval többet tudunk önről, mint képzelné. De nem is az a lényeg, hogy mit tudunk önről. A mi tudásunk mindenről sokkal mélyebb és átfogóbb, mint amit az ön idejében az emberek fel tudtak fogni. Pontosan tudjuk, hogy ami elsődleges, az másodlagos, ami pedig másodlagos, az elsődleges. – Hát ez már aztán végképp ostobaság – mondtam a magam számára is váratlanul. – Ez valamiféle metafizika, hegelianizmus, kantianizmus. Valójában ami elsődleges, az elsődleges, és ami másodlagos, az másodlagos. Akármennyit is tanított az élet, arra nem tudott megtanítani, hogy tartsam a számat. Akármennyit sulykolták belém az okos emberek azt az elemi dolgot, hogy akármi is jut az eszembe, ne fecsegjem ki rögtön. Meg kell fontolni, ér-e annyit a gondolat, hogy rögtön elmondjuk. Éretlen kijelentésem erős hatást gyakorolt a marsallra és Dzerzsinre, és alighanem számomra kedvezőtlen hatást. Berij Iljics egy szót sem szólt, visszaült a helyére, és nem nézett rám. Dzerzsin a marsallt nézte. Mindketten hallgattak, és ez a hallgatás elég sokáig tartott. Aztán a marsall végigsimított az arcán, mintha letörölné a fáradtságot, és halkan azt mondta: – Klasszik Nyikityics, az a kérdés, hogy mi elsődleges és mi másodlagos, nem vitatéma. Ami elsődleges, az másodlagos, ami pedig másodlagos, az elsődleges. Hivatkozhat Marxra, vagy akik annak idején tanították, hogy az anyag elsődleges, a tudat pedig másodlagos, de az ön tanárai önmagukkal keveredtek ellentmondásba. Az emberektől tudatosságot követeltek, az anyagi jutalmazást viszont elvetették. Az elmélet ellentmondott a gyakorlatnak. Nálunk viszont nincs ellentmondás. Nos, beszéljünk valami érdekesebb dologról. Például a regényéről. Nemrég újra elolvastam, az elejétől a végéig. Mit mondhatnék? Érdekes munka. Azt is mondhatnám, hogy új korszak a munkásságában, amelyre aligha került volna sor Jakutföldön. Megint a lelkembe látott, és megint igen kellemetlenül éreztem magam. Hirtelen felnevetett, és kicsit kedvesebb hangon kezdett beszélni: – Különben pedig, mint már mondtam önnek, a regénye meglehetősen gonosz. Mintha fogna egy tőrt, és a legfájóbb helyre döfné be. De a fantáziája gazdag. Mindenesetre nem unalmas olvasmány. Bevallom, sokat nevettem rajta, néha pedig még sírtam is. Igen, olyan, úgy is mondhatnám, sírva vígadás. – Úgy van – erősítette meg Dzerzsin –, nem csak arra való, hogy nevetni lehessen rajta. – Igen, igen – értett egyet a marsall –, komolyabb dolog, mint első ránézésre tűnik. Bár meg kell mondanom, hogy az élet árnyékos oldalainak a leírásával talán visszaél, csámcsog rajta, élvezi. – És túl sok a naturalizmus – jegyezte meg Dzerzsin. – Igen – mondta a marsall –, a naturalizmust kicsit túlzásba viszi. Például amikor a vegetáriánus disznóról olvasok, én magam is majd elhányom magam, ahogy az ön hősével történt. – Engedelmével – szakítottam félbe. – Az nem a hősömmel történt. Az velem történt. És sehol nem írtam meg, talán az ügynökei lestek meg. – Na nem – ráncolta a homlokát a marsall –, ne adjon be nekünk meséket. Ön nem buta ember, és látja, hogy mindent tudunk önről. De amikor, mondjuk az álmát írja le, az már egészen más. Meg is lepődtem. Kiderült, hogy a jót is tudja ábrázolni. Amikor arról olvastam, hogy ott mindig süt a nap, pálmák nőnek, madarak dalolnak és a lányok fehér teniszszoknyácskákban járnak... Amikor eljutottam ennek az álomnak a leírásáig (először nem világos, hogy ez egy álom), arra gondoltam: ez az! Megy ez neki, a kutyafáját! És azt vártam, hogy ezután ilyen hangnemben fog folytatódni. De alighogy belelkesedtem, puff, megint jött a vegetáriánus disznó. Fúj! – kiköpött, majd a háta mögé tette a kezét és járkálni kezdett a szobában. – Különben is, nem tudná ezt a disznót elfelejteni? Mindent megadtunk önnek. Rántottát is kap, sonkát, pástétomokat, többféle kaviárt. Mi kellene még? Kávé? De hiszen nem tudhattuk, hogy szenvedélyes kávés. Parancsoljon, lesz kávé, amilyet csak akar. Mellesleg, akár most meg is rendelhetjük. Milyet óhajtana? – Török kávét – mondtam, és tökéletesen biztos voltam benne, hogy ilyenről még csak nem is hallottak. A marsall tapsolt egyet, és az ajtóban azonnal megjelent a titkárnő. – Három kávét! – mondta a marsall. – Neki egy török, nekem egy cappuccino... – Nekem pedig kukorica – mondta szerényen Dzerzsin. A titkárnő kiment, majd abban a pillanatban már jött is vissza egy tálcával. Igazi török kávét kaptam. Úgy éreztem, még soha életemben nem ittam finomabb kávét, lehet hogy azért, mert már annyira hiányzott. Összeszedtem a bátorságomat és megkérdeztem a marsalltól, hogy ő milyen szükségleti kategóriához tartozik. – Már rég nem gondolkodtam ezen – mondta. – Szerintem szükségleteken kívüli vagyok. Ellenben térjünk vissza az álmához. Ha már egyszer ilyen gyönyörű életről álmodott, akkor miért nem folytatja tovább? Hallgasson ide, hiszen valójában illúziókban élünk. Az álom elsődleges, az élet pedig másodlagos, ezt könnyű bebizonyítani. Időnként rosszakat álmodunk, de közben nem mindig akarunk felébredni. Amikor viszont a rossz az életben történik, mindig arra vágyunk, bárcsak elaludnánk. És ez így van jól. Mert az álom sokkal gazdagabb az életnél. Álmunkban azt eszünk, amit akarunk, azokkal a nőkkel vagyunk, akiket kívánunk, álmunkban meghalunk és feltámadunk, míg az életben ennek csak az első fele sikerül. Ekkor beviharzott az izgatott titkárnő és valamit súgott a marsall fülébe. Berij Iljics is ideges lett, felugrott, felkapta a piros telefon kagylóját. – Igen – mondta. – Nemgyerek a vonalban. Igenis! Értettem! Máris! Visszatette a kagylót és nagyon izgatottan fordult felém. – Horizont Tyimofejevics hívat minket. – Kicsoda? – csodálkoztam. Ő még jobban csodálkozott. – Hogyan, ön még nem tudja, ki az a Horizont Tyimofejevics? – Azzal Dzerzsinre nézett. Dzerzsin rám nézett. Vállat vontam. – Horizont Tyimofejevics Razin – magyarázta a marsall még izgatottabban – a Szerkesztő Bizottság elnöke, és lényegében azt is mondhatjuk, hogy a Genialisszimusz földi helytartója. Bármit is kér, mondja, hogy teljesíti. Végső esetben majd valamit lealkuszunk belőle. Nos, hadd nézzem meg. Hát nem valami fényes. Nagyjából elmegy. Rendben. Igazítsa meg a gallérját és indulhatunk. Te pedig várj meg itt bennünket – mondta Dzerzsinnek. A GENIALISSZIMUSZ HELYTARTÓJA Megint mindenféle termeken és átjárókon haladtunk keresztül. A gépfegyveres őrök kihúzták magukat, összecsapták a sarkukat és tisztelegtek. A Szerkesztő Bizottság elnökének titkára egy idős vezérezredes volt, de úgy kapkodott, mint egy tizedes. – Á, önök azok! – mondta, és idegesen kezet nyújtott. –Horizont Tyimofejevics éppen a kezelés után van, most tud önökkel beszélni. Tessék parancsolni. Kinyitotta az iroda ajtaját, elsőként lépett be, de azonnal megállt és előre engedett minket. Végre először láttam a Moszközben öreg embert! De még milyen öreget! Egy tolókocsiban ült, de nem az asztalnál, hanem szinte a szoba közepén. A székből egy sárga és egy piros gumicső lógott ki és vezetett a fal felé, majd eltűnt a falban. A székben ülő öregember komplett roncs volt: a feje oldalra bicsaklott, kilógott a nyelve, két keze úgy lógott, mintha kötélből lett volna. A bal füléből egy vastag, mikrofonos tölcsér állt ki. Az öreg valószínűleg aludt. De alighogy beléptünk, a mellette álló ápolónő benyomott neki a nadrágján keresztül egy injekciót. Az öreg összerezzent, felébredt, egyenesbe akarta igazítani a fejét, de az a másik oldalra bicsaklott. A szeme viszont majdnem teljesen nyitva maradt. – Kik maguk? – kérdezte, és elégedetlenül nézett ránk. A marsall élénken odarobogott hozzá, elkapta a tölcsért, a szájához tartotta, és alázatosan jelentette: – Az ön utasítására elhoztam Klasszikot. – Aha – mondta Horizont, alig forgó nyelvvel. – Klafikot. Na, Klafik, gyere ide fépen. Közelebb léptem és kivettem a marsall kezéből a tölcsért. – Jó napot! – ordítottam a tölcsérbe. – Megvatyok – csemcsegett az elnök –, vatyogatok... Névd fak, van két gumifövem. A fárgában jön az elfodlegef termék, a pirofban kifívják a másodlagofat, úgyhogy a tervevet dolgovik. – Megint fel akarta emelni a fejét, egy kicsit sikerült is, de nem bírta megtartani, úgyhogy a mellére ejtette. Az ápolónő hátulról odalépett hozzá, függőlegesre állította a fejét és megtartotta. Az öregember láthatólag egyre inkább felélénkült. A szemében mintha kíváncsiság jelent volna meg. – Fóval te vagy av! – mondta látható elismeréssel. –Helyef. Helyef. Éf hány évef vagy? – Hamarosan száz leszek, Őfelsőbbrendűsége! – ordítottam a tölcsérbe. – Av még femmi – jegyezte meg az elnök. – Én már fáv-négy évef vagyok, még av fe fok. Éf miért ilyen nangban vagy? Gyorsan a ruhámra pillantottam. – Ha a nadrágomat nevezi nangnak, Ófelsőbbrendűsége, akkor az nem az én hibám. Ilyet adtak. Én jó nadrágban érkeztem meg, normálisban. – Miket beszél! – suttogta dühösen a vezérezeredes. –Horizont Tyimofejevics a rangjáról beszél. – Igen – mondta Horizont Tyimofejevics Berij Iljicsnek –, elő kell léptetni, mégif fak a mi klaffikufunk. – Meglesz! – üvöltötte Nemgyerek a tölcsérbe. – Őrnagy lesz. Vagy inkább ezredes. – Mért evredef – mondta Horizont. – Tábornok. Fépfégem – próbálta a szemét az ápolónőre emelni. – Ne tarcad így a fejeckém. Amikor bólintok, engedd el egy kifit. De a nővér nem bízott benne, maga biccentette meg Horizont fejét. – Rendben – hagyta jóvá a mozdulatát az elnök. – Elég lef. Vagyif hajlandó vagy kihúfni Fimet meg az ilyefmiket? Nem tudtam, miről beszél, Nemgyerekre pillantottam, láttam, hogy hevesen kacsintgat. Megint nem értettem semmit, bólintottam. – Akkor jó – mondta az elnök, és az ápolónő biccentett a fejével. – Helyef. Minden feleflegefet ki kell húfni, és a nem feleflegefet... – nem fejezte be a mondatot, belealudt, megint kilógott a nyelve, és az ápolónő leengedte oldalra a fejét. A marsallra néztem, ő a vezérezredesre, az ezredes széttárta a karját és azt mondta: – Kész. Horizont Tyimofejevics kiadta az utasítást, és most pihen. Az ápolónő megfogta a szék támláját, felkapta a gumicsöveket és átgurította az egészet a szoba sarkába. Mi hárman pedig lábujjhegyen kimentünk az előszobába. AZ A KÖNYV, AMELYET NEM ÍRTAM – Hú! – sóhajtott Berij Iljics és a vezérezredesre nézett. – Minden rendben – mosolygott amaz. – Horizont Tyimofejevics nagyon jó kedvében volt és kevés észrevételt tett. – Igen, persze – helyeselt a marsall. – Az észrevételei teljesen elfogadhatóak. Ugyanezt mondta Dzerzsinnek, aki azzal a kérdéssel fogadott bennünket, hogy: „Nos?” – Tehát mindent ért? – kérdezte tőlem. – Az elvárások egészen aprók: több álom, kevesebb felesleges valóság és semmiféle Szim. Elfogadja? – Nem! – mondtam. – Hogyan?! – ugrott fel a marsall, Dzerzsin pedig a zsebéhez kapott. Aztán leengedte a karját, felém lépett és gyengéden azt mondta: – Fogadja el, kedvesem, itt nem szokás visszautasítani bármit is. Ideges lettem és a fejemhez kaptam. – Ide hallgassanak – kiáltottam. – Mit akarnak tőlem? Mit és hol kellene kijavítanom? Milyen regényről beszélnek? Milyen Szimről? Ha Karnevalovra gondolnak, őt ismerem, és még el is utaztam hozzá Torontóba. De soha nem osztottam a nézeteit és a mostani vezetőknek címzett levelét kidobtam a szemétbe. – Ezt tudjuk – mosolyodott el a marsall és összenéztek Dzerzsinnel. – Most pedig dobja ki őt magát is. – Honnan? – kérdeztem. – A regényből, kedvesem – mosolyodott el Dzerzsin. – De hát milyen regényből? – kérdeztem fáradtan. –Tudják, hogy soha semmilyen regényt nem írtam Karneválovról. Leroskadtam egy fotelbe és elővettem a cigarettámat. Reszketett a kezem, és miután rágyújtottam, sehogy sem tudtam a gyufával beletalálni a dobozba. Ezalatt az irodában valami furcsa, nehéz, és mondhatni aggasztó csend állt be. – Jól van – mondta végül Berij Iljics. – Olyan izgatottan és olyan meggyőzően beszélt, hogy majdnem elhittem magának. De mégis csak itt vannak a tények. A tények pedig, azt mondják, makacs dolgok. Jól van. Rendben van. Akkor most mutatnom kell önnek valamit. Nehézkesen felemelkedett, odament a széfhez, elkezdte tekergetni a zárat, miközben a vállával eltakarta előlem. – Berij Iljics, amint látom, magánál tisztára olyan a széf van, mint egy svájci bankban – mondta Dzerzsin fesztelenül. – Mert svájci – felelte a marsall. – Ide is van írva: „Made in Svájc”. A széf kinyílt. A marsall elég sokáig kotorászott benne, végül elővett egy sötét borítójú könyvet és kitette elém. – Felismeri? Kezembe vettem a könyvet és nézegetni kezdtem. Elolvastam a címét, aztán a szerző nevére pillantottam és azt láttam, hogy az én nevem áll ott. Ebben nem volt semmi meglepő. Minden íróval előfordul, hogy néha olyan könyvet tart a kezében, amelyet ő írt. De az volt a helyzet, hogy én, már amennyire emlékeztem, soha nem írtam semmi hasonlót. – Nos, mit mond? – hallottam a marsall hangját. – Egy pillanat. Megnéztem a védőborítót, kinyitottam a könyvet és elolvastam a kiadási adatokat. 1986-os év. Én viszont 1982-ben jöttem el Stockfordból. Az 1986-os évben gyakorlatilag még át sem éltem. – Ez valami félreértés – dünnyögtem és belenéztem a könyv elejébe. Megtaláltam a Rudival folytatott beszélgetés leírását, Fräulein Globkénél tett látogatásomat, azt, hogy elraboltak az arabok, a találkozót Bukasevvel. Mindez részletesen és hitelesen, és, ami a legfontosabb, az én stílusomban íródott. Semmit nem bírtam felfogni. Kész voltam elhinni, hogy hatvan év alatt valaki áttanulmányozhatta a részleteket, és az ügynökök jelentései és egyéb archív adatok alapján megírhatott valami hasonló regényt. De hogy valakinek sikerült volna ilyen mélyen a gondolataimba látni, vagy ennyire utánozni a stílusomat, ezt már sehogy sem tudtam elhinni, merthogy, köztünk szólva, a stílusom egyszerűen utánozhatatlan. Belenéztem a könyv közepébe, és a szemembe ötlött egy fejezet, aminek az volt a címe, hogy Valami új Szimről. – Érdekes? – nézett át a vállam fölött a marsall. – Egy pillanat – mondtam, és növekvő érdeklődéssel olvastam el ezt a nem túl hosszú fejezetet. VALAMI ÚJ SZIMRÖL Azt hittem, hogy mindent tudok Szim Szimicsról, de kiderült, hogy éppen valami lényegeset nem tudtam. Kiderült, hogy a huszadik századból való hiányzásom idején egy időre félbehagyta A nagy zónát., és írt négy sziklatömbnyi memoárt Szim címen. Abban a könyvben, amelyet Nemgyerek marsall ajánlott figyelmembe mint sajátomat, az állt, hogy én mind a négy kötetet olvastam (amit mellesleg kötve hiszek), ráadásul ugye egyrészt sokkal előbb olvastam, mint ahogy a Moszközben időztem, másrészt viszont persze azután olvastam, hogy onnan visszaérkeztem. És még azt mondják, hogy az írónak nem kell mindent elmagyaráznia az olvasónak, és nem kell mindent jól a szájába rágnia. Meg kell hagynia az olvasónak a lehetőséget, hogy ő is dolgozzon, izzadjon, ő maga találja ki, ami az írónak eszébe sem jutott. Ha ez így van, akkor most gondolják el, hogyan történhetett az, hogy azelőtt olvastam a saját könyvemet, mint ahogy megírtam volna. Igen, ha akarják, akkor gondolják csak át szépen ezt az egészet, nekem már úgyis kavarog a fejem ettől a históriától. Ezért egyszerűen csak elmondom, hogy mit olvashattam el Berij Iljics irodájában. Az állt ott, hogy Szim memoárjában az első kötet első fejezete egy átlagos szovjet kisfiú átlagos reggelének leírásával kezdődik, a kisfiú apja börtönben ül, az anya viszi be az apának a csomagokat, a fiú pedig ezalatt elmegy az iskolába, aztán hazamegy és leckét ír. A fiú harmadikos és sehogy sem bírja megérteni, miért csukták le az apját, aki Balti-tengeri matróz, az Auróra cirkáló komisszárja volt, később pedig a felsőfokú oktatásért felelős népbiztos. Noha ezek az események mélyen megsebzik a gyermeki lelket, tanulni mégis kell. Aznap anyja távollétében a fiatal Szim egyedül ebédelt, majd leült tanulni. Irodalomórán egy új népi költeményt adtak fel megtanulni: Tágas orosz mezőn, zöld levelű tölgyön, Két fényes sólyom ül, két madár beszélget. Ezt a két madarat mindenki ismeri, Egyik sólyom Lenin, Másik sólyom Sztálin... Szim azt mondja magáról, hogy már akkor is fenomenális emlékezőtehetsége volt. Ezt a rövidke verset is nagyon gyorsan megtanulta, de szöget is ütött a fejébe, mert gyermekkorától éles kritikával viszonyult a valósághoz, és sehogy sem tudta elképzelni Lenint és Sztálint, ahogy egy fán ülnek, mint két madár. És abban a pillanatban, amikor kritikus elemzésnek vetette alá a verset, kopogtattak az ajtón. Szim kinyitotta és meglátott az ajtóban egy félelmetes, koszos, szakadt, meredező szakállú vándort, tarisznyával a vállán. A vándor vizet kért, megitta, letörölte a szakálláról a cseppeket, figyelmesen ránézett, majd megkérdezte: – Mi a neved, ifjú? Szim felelt: – Szim. – Helyes – mondta a vándor. – Szim. Nos, hallgass ide, te ifjodon ifjú, és jól jegyezd meg, amit mondok: te leszendesz Oroszország cárja. Te leszel Első Szim. Azzal eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Szim saját bevallása szerint nagyon érzékeny kisfiú volt, és a vándor szavai nagy zavart keltettek a lelkében. Amikor egyedül maradt, újra nekiállt a verstanulásnak, de nem maradt meg többé semmi a fejében. Ezt a két madarat mindenki ismeri, Egyik sólyom Lenin, Másik sólyom Sztálin... – A harmadik sólyom pedig én vagyok! – mondta magának hirtelen Szim, s amint írja, rögvest izgatott lett különleges sorsának előérzetétől. Beszámolt anyjának a különös sztarecről. Az anyja csak ült magába roskadva, mert megint nem vették be a börtönben a csomagot, és először elengedte a történetet a füle mellett, de aztán figyelni kezdett, és megkérte a fiát, hogy mindent meséljen el elölről. Aztán sokáig kérdezgette, hogy miféle volt az a sztarec, hogy nézett ki, milyen ruha volt rajta. Megszidta Szimet a túlzott jóhiszeműsége miatt, ráparancsolt, hogy mindig kérdezze meg, ki kopog, és soha ne nyisson ajtót idegeneknek. – Mama, és miért mondta, hogy cár leszek? – kérdezte Szim. – Elég sok őrült kószál mindenfelé – mondta az anyja. – Ami az eszükbe jut, azt máris szétfecsegik. Megbolondítják a gyerekeket. Mindegyikre rá kéne húzni az ötvennyolcas paragrafust.22 De még aznap éjjel szörnyű esküt tétetett vele, és feltárta előtte különös származásának titkát. ...A titok az volt, hogy Szim Szimics apja nem Szim Glebics Karnevalov volt. Az igazi apja az utolsó cár. Nyikolaj Alekszandrovics Romanov volt, minden oroszok fejedelme és egyeduralkodója... Anyja, Jekatyerina Petrovna elmesélte Szim Szimicsnek, hogy pont a forradalom előtt, abban az időben, amikor férje az Auróra cirkálón komisszárkodott, ő mosónőként dolgozott a Téli Palotában és volt egy intim találkozója az uralkodóval. A cár nem kicsapongási megfontolások miatt ment ebbe bele, hanem kizárólag az orosz korona megőrzése érdekében. Érezte, hogy így vagy úgy. de hamarosan forradalom lesz, a trónörökös súlyos beteg és a jövő ködös. Ezért az uralkodó a hitvesével kötött megállapodás alapján döntött e szokatlan lépésről. És titkos találkozójuk éjjelén égre-földre könyörgött Jekatyerina Pavlovnának, ha az Úr fiút küld, vigyázzon rá, mint a szeme fényére, és ha beköszönt az idő, ha égi jel érkezik, tárja fel a titkot a fiúnak, ki is ő valójában. Miközben idáig elolvastam, a két Álvéhás, Berij és Dzerzsin a vállam fölött kandikáltak a könyvbe, figyelték, hogy mit szólok hozzá, és rettentő türelmetlenek voltak. És alighogy egy pillanatra felnéztem, hogy átgondoljam az olvasottakat, Berij időt sem adva arra, hogy magamhoz térjek, azonnal megkérdezte, mit gondolok erről az egészről. – Ez egy agyrém – mondtam. – Tényleg? – kérdezett vissza gyorsan Berij Iljics. –Igazán agyrém? Úgy gondolja? Miért? – Több dolog miatt – válaszoltam. – Nézze meg például az évszámokat. Szimics huszonhatban született. Nem tudom, meglehet, hogy bizonyos zsenikkel tovább várandósak az asszonyok, nem kilenc hónapig, hanem kilenc évig, hát akkor persze... De őszintén szólva nem egészen értem, hogy Karnevalov állítása miért okoz ekkora fejfájást maguknak. Hiszen az, amit itt összehord, egyszerűen abszurd. – Így van, abszurd – értett egyet a marsall. – De arról van szó. és a történelmi tapasztalat is azt mutatja, hogy éppen az abszurd, vagy pontosabban fogalmazva a kifejezetten idióta eszmék tudnak legkönnyebben elhatalmasodni a tömegek fejében. És ezért ez a Szim... Mellesleg, nem tudja véletlenül, hogy honnan van ez a furcsa neve? Véletlenül pont tudtam, mert személyesen a saját két fülemmel hallottam magától Szim Szimicstől a nevének eredetét. Arról volt szó, hogy valódi apját is Szimnek szólították a bajtársai, bár a teljes neve Szimeon volt. Az apai nevével együtt pedig Szimeon Glebovics. De szerette, ha Szimnek szólították. És úgy döntött, a fiának is ezt a nevet adja. Amikor megkérdezték tőle, hogy mit jelenthet ez a név, azt mondta: – Nagyon egyszerű. Szim – Szocilista Internacinális Munkásszöveccség. Valaki erre azt mondta: – Glebics, ez így nem jó. Az helyesen internacionálé, és nem szocialista, hanem kommunista. Ebben az esetben Kimnek kellene a fiadat nevezned. Azt mondta: – Nem, Szim. Akkor legyen Szétverjük az Ixtraprofit Munkáskizsákmányolóit. Mondták neki, hogy nem ix-, hanem extraprofit, és akkor Szemnek kell nevezni a fiát. Karnevalov ezt határozottan visszautasította, a Szem olyan, mint a Sam, és az burzsoá név, legyen csak Szim. – Erről ő beszélt önnek? – kérdezte a marsall. – Persze, ő maga. Nem is egyszer. – És nem tudna erről egyszer nyilvánosság előtt is beszélni? – kérdezte Dzerzsin, aki eddig a pillanatig hallgatott. – Miért ne? Ha szerveznek egy találkozót az olvasókkal. – Természetesen megszervezzük – szakított félbe a marsall. – Amint látja, éppen ezzel foglalkozunk. Éppen ebből a célból hoztuk létre az Évforduló Bizottságot, ezért folyik a tömeges kampány, és az ön könyvének a kiadása is készül. Az ünnepen részt vesznek köztársaságunk kiválóságai, a legjobb színészek olvasnak fel részleteket a műveiből, és az is lehet, hogy valami eltáncolnak és elénekelnek. Még az is előfordulhat – és hamiskásan kacsintott –, hogy előadják valamelyik kedvenc ukrán népdalát. De van önhöz egy kérésünk, amihez a Szerkesztő Bizottság ragaszkodik. Húzza ki ezt a Szimet a regényéből. Egyáltalán nem tesz jót a könyvének, hanem éppen ellenkezőleg, tudja, olyan esetlenné, nehézkessé teszi. Húzza ki és kész. Mit gondol erről? Az igazat megvallva egyáltalán semmit nem gondoltam erről. Mivel a Valami új Szimről című fejezeten kívül még semmit nem olvastam. Azt gondoltam, magától értetődően felajánlják, hogy olvassam el az egész könyvet, de valamiért zavarba jöttek, és a marsall bizonyos megnyilvánulásai alapján rájöttem, hogy félnek a kezembe adni a saját könyvemet, mert ha elolvasom, talán túl nagy hatással lesz rám. Igaz, Dzerzsin feltalálta magát és azt mondta a marsallnak, ha elolvasom a könyvet, a hatása alá kerülök, de azután kijavítom és újból elolvasom, és végül a kijavított könyv jótékony hatása alá kerülök majd, ami jó. A marsall gondolkodott egy darabig, majd azt mondta, hogy Dzerzsinnek bizonyára igaza van, és érdemes odaadni nekem a könyvet, hogy elolvassam, és meg is próbálja ezt kiharcolni. Talán sikerül valahogy elérnie, hogy átmenjen a Legfelsőbb Ötszögön, rábeszélnie a Szerkesztő Bizottságot, ennek érdekében pedig kész még egyszer kiharcolni, hogy Horizont Tyimofejevics fogadja. – Ugyan már! – mondtam. – Miért kellene feleslegesen zargatni egy öregembert ilyen apróságok miatt? Miért nem teheti meg, hogy mindenféle ötszögek meg bizottságok nélkül egyszerűen odaadja nekem a könyvet, legalább egy éjszakára? Elolvasom, és azonnal vissza is adom. A marsall úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. – Furcsa ember maga – mondta kis gondolkodás után. –Ez nyomtatott szöveg. Magának még hozzáférési engedélye sincs... – Egy gondolat árnyéka futott át az arcán. –Figyelj csak, Agrolszakadov – fordult Dzerzsin Gavrilovicshoz –, menj be Matyuhinhoz. Valamiért látni akart. – Matyuhin? Engem? – Dzerzsin kételkedve nézett a marsallra. – Menj csak, menj csak – ismételte türelmetlenül. Dzerzsin kiment, és a marsallal rögtön történt valami. Először odaosont az ajtóhoz, amely bezárult Agrolszakadov után, és kinézett a kulcslyukon. Aztán odarohant az asztalához, sorban kirángatta az összes telefon csatlakozóját, bizonytalanul a plafonra sandított, majd magához intett. – Ide figyeljen – hadarta suttogva, és a sarok felé lökdösött. – Odaadom magának ezt a könyvet egyetlen éjszakára. De erről senkinek sem szabad tudnia. Még a lakótársnőjének sem. – Rendben – válaszoltam ugyanúgy suttogva. – Bezárkózom a teszvékába, és ott fogom olvasni. – Dzerzsinnek szintén egy szót sem. És általában senkinek. És ha lefülelik valahol ezzel a könyvvel, akkor nem szabad bevallania, hogy tőlem kapta. –Akkor mit kell mondanom? – kérdeztem meglepetten. – Akármit. Mondhatja, hogy sikerült átcsempésznie a vámon. Mondhatja, hogy találta egy gőzbuszon vagy egy szemétdombon. Akármit, csak engem ne áruljon el. Esküszik? – Esküszöm! – mondtam ünnepélyesen. – De nem értem, ki kaphatna el a maguk emberein kívül. – Jaj, hogy maga milyen naiv! – legyintett. – A mi köztársaságunkban egyáltalán nem lehet tudni, kik a mieink és kik nem a mieink. Jól van, vigye, és holnap találkozunk. Alig dugtam be a könyvet a kabátom alá, Dzerzsin máris visszajött, és azt mondta, nem tudott bejutni Matyuhinhoz, mert értekezleten van. – Ha nem, akkor hát nem – mondta gondtalanul a marsall, és rám kacsintott Dzerzsin háta mögött. – Most pedig mindketten elmehetnek – jelentette be, és felém nyújtotta széles tenyerét. – Klasszik Nyikityics, nagyon örülök, hogy megismerkedtünk. A SÉTA Különös érzésem volt, amikor Dzerzsinnel kiléptünk a Vörös térre. Olyan, mintha kiszabadultam volna, márpedig az ellenkezője is megtörténhetett volna. Már egészen besötétedett, az ég kitágult és mintha telistele szórták volna csillagokkal, amelyek a sötét város fölött különösen fényesen ragyogtak. – Nos, hogy tetszett önnek a marsallunk? – kérdezte Dzerzsin nevetve. – Szerintem érdekes ember – mondtam, és hirtelen észrevettem egy kivilágított repülő objektumot, amely lassan úszott a tér felett, nyugatról keletre. – Nézze, ott repül valami! – mondtam, oldalba bökve Dzerzsint. – Hol? – Dzerzsin felkapta a fejét, és amikor meglátta a repülő objektumot, gyorsan csillagot vetett. Én is csillagot vetettem. Akaratlanul tettem, és megértettem, hogy alighanem kezdek valódi kommunnyikká válni. Dzerzsin felajánlotta, hogy hazakísér, és átvágtunk a Vörös téren. Csendes, meleg este volt, az utcákon egy lélek sem járt. Azt hiszem, egész úton nem találkoztunk egyetlen járókelővel sem. Dzerzsin is hallgatott, én is; azokon a furcsaságokon gondolkoztam, amiket ma láttam és hallottam. De volt egy olyan érzésem, hogy ma még megtudok valami különöset. – Figyelj – fordultam Dzerzsinhez, automatikusan tegezésre váltva. – Miért izgat titeket annyira Szim Szimics? Tegyük fel, hogy a követői zavarnak titeket, azok a bizonyos szimiták, na de maga Szim viszont bizonyára régen meghalt. Ha élne, akkor most... hány éves is lenne? – Száztizenhat – mondta Dzerzsin. – Na. Száztizenhat... Vannak néhol hegyi vademberek, akik még tovább is elélnek, de Szim... biztos vagyok benne, hogy már rég meghalt. Már a szálloda bejárata előtt álltunk, Dzerzsin a kilincs felé nyúlt, hogy kinyissa nekem az ajtót. – Először olvasd el azt, ami a kabátod alatt van, azután majd beszélünk. SZTYEPANIDA ZUJEVA-JOHNSON A legkülönbözőbb és legellentmondásosabb emlékek kavarogtak a fejemben, és nem tudtam mit gondoljak elsődlegesnek, és mit másodlagosnak. Emlékszem, hogy éjjel, a teszvékába zárkózva olvastam a saját könyvemet, Szikrina előtt is titokban, aztán eldugtam a televízió mögé. A második emlékem ellentmond az elsőnek, arról szól, hogy egyáltalán semmilyen könyvet nem olvastam, hanem a róla szóló anyagokat tanulmányoztam a Lenin Könyvtárban. A könyvtárig megint ugyanaz a Vászja vitt el bennünket Dzerzsinnel, és útközben nevetéstől fuldokolva megkérdezte, tudom-e, miről lehet tévedhetetlenül felismerni a kommunizmust. Széttártam a karom, mire Vászja a hátsó ülésen ülő Dzerzsinre pillantott, majd suttogva közölte, hogy arról lehet felismerni, hogy a kommunizmusban már eltörölték a határt az elsődleges és a másodlagos termék között. Dzerzsin azonban meghallotta, és az öklét mutogatta Vászjának, de amennyire láthattam, teljesen ártalmatlanul. Mikor kiszálltunk a gőzmobilból, elhatároztam, megmutatom Agrolszakadovnak, hogy ismerem a könyvtárat és egyből elindultam a főbejárat felé. – Nem, nem ide megyünk – nevetett fel Dzerzsin. – Ez a nyilvános bejárat. – És mi nem mehetünk be ott, ahol mindenki? – kérdeztem. – Természetesen bemehetünk – mondta Dzerzsin –, de ott nincs mit csinálnunk. Ott csak a Genialisszimusz műveit és a Genialisszimuszról szóló műveket kölcsönzik, nekünk viszont másra van szükségünk. Befordultunk a sarkon, elmentünk az épület mentén, végül besurrantunk egy alig észrevehető ajtón, amely fölött a következő felirat állt: „Előzetes irodalmi részleg”. Azután egy folyosórendszer következett, mindegyiken megállítottak bennünket és gondosan ellenőrizték az iratainkat. Végül eljutottunk a főraktárba, amely egymásba nyíló tágas helyiségekből állt. Mellesleg, még az előző életemben se láttam egyetlenegyszer sem a teljes gyűjteményt, és a katalógusok alapján szerzett fogalmaim is meglehetősen hozzávetőlegesek voltak, bár megszámlálhatatlanul sokszor jártam ebben a könyvtárban. Most viszont mindent láthattam. A világirodalom összes klasszikusának összegyűjtött műveit, Homérosztól Szolzsenyicinig, az ősi pergamenektől a szinte legújabb olcsó kiadásokig. Minden teremben olvasók ültek: hol egy, hol kettő, hol három ember, több nem. És mind az Alvéhából, legalább őrnagyi beosztásban. Mindegyikük könyvkupacok között jegyzetelt, szemmel láthatólag csakis azzal a szándékkal, hogy az olvasottakat felhasználja az ideológiai harcban. Az egyik olvasó nő, az Álvéhá alezredese, ha jól láttam, hivatali beosztását magáncélokra használta fel. Az Anna Kareninát olvasta (láttam a címet), megfeledkezett az éberségről, és majdhogynem hangosan zokogott. Természetesen szerettem volna megállni a közös raktárban, de Dzerzsin sürgetett, ezért átmentünk még néhány termen és folyosón, végül egy ajtó előtt találtuk magunkat, amelyen a következő felirat állt: „Sz. Sz. Karnevalov obskúrus művei”. Itt nemcsak az iratainkat ellenőrizték, hanem végigtapogatták a zsebünket is, és amikor egy TT-pisztolyt találtak Dzerzsinnél, megkérték, hogy adja le az őrség vezetőjénél megőrzésre. Csak ezután léphettünk be a terembe (pontosabban ez is legalább három terem volt, amelyet egybenyitottak), ahol nemcsak a hatvan kötet kiadását őrizték orosz és száz másik nyelven, hanem számos Szimről írott művet is. memoárokat, tanulmányokat, cikkgyűjteményeket és disszertációkat. De kiderült, hogy ez még nem is minden. A szomszédos teremben Dzerzsin Gavrilovics összeismertetett egy hegyes orrú, vézna leányzóval, aki úgy mutatkozott be, mint az Álvéhá hadnagya, Szovjetina Kuljabko. Dzerzsin kérésére örömmel elmesélte, hogy ebben a teremben őrzik a Szimről szóló ügynöki adatokat: hajlamairól, tehetségéről, jellemgyengeségeiről, szexuális furcsaságairól, amelyeket az iskolában, a komszomolban, a gyermekotthonban, az egyetemen gyűjtöttek róla össze, információkat szívügyeiről, ismerőseiről, baráti, munkahelyi és véletlen kapcsolatairól. Itt őrzik írásmintáit, ujjlenyomatait, híveinek kihallgatási jegyzőkönyveit, valamint számos fényképet és diaképet, amelyeket nyílt, rejtett és infrakamerával készítettek. A leányzó felajánlotta, hogy mutat néhány diát, ezután felakasztott a falra egy kisebb vetítővásznat, elfüggönyözte az ablakokat, bekapcsolta a vetítőt és kezdte berakosgatni a különböző képeket. Nagyon érdekes volt. Különböző időkben, különböző szituációkban láttam Szim Szimicset. Egészen fiatalon, gyermekotthonban lakó gyerekek között. Táborban (szemből és profilból). A tábor után egy igazolványkép: fáradt, elcsigázott, egyszersmind komor arc. Ezután egy kis ugrás következett az időben, de későbbi életének szinte minden pillanata meg volt örökítve. Egy tucat esküvői kép Zsanettel. A diadal napja – első könyvével a kezében, íróasztalánál. Síelés közben. Kerékpáron. Ölében macskával. Azután megint letartóztatás, börtön, és még egy olyan is, ahogy ejtőernyővel kilökik egy repülőből. Természetesen megörökítették a részvételét rengeteg találkozón, konferencián és sajtókonferencián, és az Egyesült Államok elnökével való találkozást a Fehér Házban. A rejtett kamerával készített vagy infravörössel megvilágított képek némelyike túlságosan is természetesre sikeredett. Azt hiszem, ha részletesen leírnám, amit a képernyőn mutattak nekem, akkor ennek a könyvnek százezerrel több olvasója volna. Kár, hogy velem született szégyenlősségem nem engedi, hogy efféle dolgok leírásával foglalkozzam. Azt azért elmondom, hogy Szimics bizonyos értelemben zavarba hozott. Mivel tudtam mély vallásosságáról és közismert aszketizmusáról, sokkolt, amikor ehhez nem túl méltó helyzetben láttam, és nemcsak Zsanettel, hanem az ellenkező nem más egyedeivel is. Legalább tízen voltak, ráadásul némelyiküket személyesen is ismertem. Egyikük híres írónőnk, a másik sikeres amerikai filmcsillag, a harmadik... A harmadiknak nem látszott az arca, de még hátulról is képtelenség lett volna nem felismerni. Sztyepanida láttán, ráadásul ilyen formában, hirtelen iszonyú féltékenységet éreztem, úgyhogy össze is rezzentem és még a fogamat is csikorgattam. – Mi van magával? – ijedt meg Kuljabko hadnagy. Zavarba jöttem és azt válaszoltam, hogy kissé kellemetlen volt látni az utolsó képet, mivel azzal a nővel valaha elég szoros ismeretségben álltam. – Ezt tudjuk – mondta Dzerzsin. Kuljabko hadnagy pedig azt mondta, hogy olyan diáik is vannak, amelyek a velem való ismeretséget örökítik meg, és kész azokat is bemutatni. – Nem! Nem! – kiáltottam fel. – Csak azt ne! És különben is, kérem, nem lehetne ezeket a képeket megsemmisíteni? – Na de kedvesem! – mosolyodott el Dzerzsin. – Ezek a képek a történelemhez tartoznak, a megsemmisítésük bűn lenne. Nos – mondta nekem és a hadnagynak –, eleget moziztunk, most olvassunk valamit. Például Sztyepanida feljelentését. – Sztyepanidáét? – csodálkoztam. – Valóban feljelentéseket írt? – De még mennyire! – mondta Dzerzsin. – Sztyepanida Zujeva–Johnson kiváló felderítőnk volt. Az általa beszervezett egykori tengerészgyalogossal, Tom Johnsonnal, rengeteg felbecsülhetetlen értékű információt szállított nekünk. SZTYEPANIDA FELJELENTÉSEI Három álló napon keresztül föl se néztem Sztyepanida feljelentéseiből. Vászja minden reggel fél kilenckor felvett a szállodában és csak este tizenegykor jött vissza értem a könyvtárhoz. Nem, senki sem kényszerített, hogy ilyen sokat dolgozzak. Annyira érdekelt, amit olvastam, hogy időnként még ebédelni sem mentem. Annál is inkább, mivel a legközelebbi kiszüki a Kremlben volt, a könyvtár területén viszont csak a közszükségleteket elégítették ki, aminek a gondolatától is elment az étvágyam. A feljelentések egy barátnőnek szóló levelek formájában íródtak. Mintha valamilyen Kátya lett volna a címzett. Valójában viszont azt hiszem, hogy ez a Kátya valamelyik KGB-részleg vezetője, ha nem az egész KGB főnöke volt. De ez a trükk, meg kell hagyni, ügyes volt. Hétköznapi levelek, árnyalatnyi népnyelvi beütéssel és hibákkal. És minden rejtjelezés nélküli rendes levélként. Ha maga Szim Szimics elfogta volna ezeket a leveleket, minden éleslátása ellenére sem jött volna rá, hogy mire is valók. Pedig ezek a levelek az égvilágon mindent elmondtak Szimicsről. Hogyan él, hogy dolgozik, min dolgozik, milyen eszméket dédelget, miről beszél, hogy van az egészsége, és még azt is (ó, micsoda női aljasság!), hogy milyen az ágyban. Sztyepanida látszólag nagyon tiszteletteljesen „atyuskának” nevezi. Valójában viszont hideg, józan, időnként gúnyos az értékelése, és egy kevéssé művelt falusi asszonyság részéről túlságosan is kifinomult. Például leírja a közeledés folyamatát. „Aztán, Katyusa, helyi társasságunkban nemrég nagy hűhó támadt, egy álítólagossan híres iró érkezet. És az újságok is mind irtak rólla, és a tiviben is majd minden este mutattyák, egészbe jól néz ki, félelmetes a szakála, a hangja viszont vékonka. Fellép egyre a kommunizmus ellen, a pravoszláviáért, és az itteni amcsikat szidja, mint a bokrot, hogy elfelették a Jóistent. Ahelyett, mondgya, hogy magatokat feláldoznátok, ti, aszongya, lustálkottok és hájasottok. A falánk kommunizmus meg már közelít a torkotokhoz, és hamarosan beleméjjeszti vasagyarát... Az író úgy döntött, hogy a mi vidékünkön telepszik le, mert aszongya, a természet nagyon emlékezteti a mi középorosz vidékeinkre. Vett az egyik szomszédtól egy farmot és negyven hold földet, erdővel és tóval, és elkeszte az egésszet kerítéssel körbekeríteni. ... Visszavonultan él a családjával, nem jelenik meg az emberek között, aszongyák, napi tizennyóc órát dolgozik. Viszont a Szent Georgij templomba eljár misére. Itt nagyon közel lehet hozzá férkőzni, bár mindig körül van véve a sajátjaival, a bodyguard meg, Zilberovics (egy zsidó pravoszláv kozák) mindenkit áthatóan néz, és minden közelledőt eltaszajt a vállával. ...Tudom, Katyuska, mire gondolsz, annak idején azzal a bizonyos részemmel szerveztem be Tomot is. De Tom déli ember, érzéki, ez az író viszont a kitalált képeiben él, azt meg, ami előtte rajzolódik ki, nem is látja, pedig már én így is meg úgy is próbáltam. Minden alkalommal, amikor ott van a templomban, közvetlenül előtte igyekszem helyet találni, letérdelek és hajlongok, de egyáltalán nem vesz észre. Tom azt mondja, buta vagy, buta, ha eccer az értékeidet akarod neki megmutatni, akkor miért rejted farmerba? ...Tomnak, az ördögbe is, igaza lett, hiába néger. Most már nem én foglalom el a pozíciómat az iró előtt, hanem ő, amint meglát, elindul, mögém áll, és egyre csak imádkozik, imádkozik. Érzem, hogy ott köröz már a hal a csali körül, hamarosan ráharap. ...Ráharapott! Este mise után félrehívott a kis zsidója, aszongya, egy híres személynek sürgősen szüksége van titkárnő-tolmácsra, aki állandóan ott tudna lakni a híres személy birtokán és kissebb szolgálatokat tenni neki. Magának pedig, úgymond, minden adoccsága megvan ehhez, ha jól hallottam. Azt mondtam, hogy természetesen megvannak az adottságaim a szolgálatokhoz, ami viszont a tolmácsi lehetőségeimet illeti, nagyon kételkedem, mivel elég mérsékelten tudok angolul. De ha a híres személynek szobalányra van szüksége, akkor erre nagyon megfelelnek az adottságaim. Ezen kívül viszont, mondtam, van még az a kis hátrányom, hogy van egy néger férjem. Amire a kis zsidó azt mondta, hogy nem vagyunk rasszisták, a férjét is magunkhoz vesszük, a híres személynek még egy bodyguardra van szüksége...” A következő levelekben Sztyepanida elmeséli Katyusának, hogyan költöztek Tommal Szimics birtokára, mik a kötelezettségeik, leír részletesen mindent, ami a birtokon történik, nagyon is ékesszólóan ecseteli az intim viszonyt a munkaadójával, ami általában nappal zajlik, amikor bemegy „klíningelni” a dolgozószobát. Néha felülkerekedik benne az asszony, nagy lelkesedéssel mesél a házigazdáról és megvetéssel a feleségéről. Napról napra megfigyelte az életet Boldoghalmán, részletesen leírta, hogyan dolgozik az „atyuska” és hogyan készül a visszatérésre. Szimics általában nem osztotta meg vele a terveit, de néha, amikor megpaskolta, azt mondta neki: „Nem baj, Sztyoska, ha elüldözzük a kizsákmányolókat, elviszlek Moszkvába Tommal együtt. Tomból grófot csinálok, belőled meg grófnét.” Sztyepanida kétségeire, miszerint milyen gróf lenne Tomból, ha egyszer néger, az „atyuska” azt válaszolta: „Na és mi van akkor, ha néger? Nem baj az. Csak ne legyen kommunista vagy pluralista. Ami pedig a fekete bőrt illeti, I. Péternek is volt egy rabszolgája és a vérét átörökítette Puskinra. Vagyis egy néger is lehet ilyen meg olyan.” Sztyepanida feljelentéseit, Boldoghalma lakóinak és az érkező vendégeknek a jellemzését olvasva néha annyira nevettem, hogy a könnyem is kicsordult. De amikor eljutottam odáig, ahol az én érkezésemet úja le, mélységesen felháborodtam. Micsoda egy szemtelen, álnok, aljas nőszemély! Nem, nem fogom elismételni ostoba és zagyva elmélkedéseit rólam, ahol többek között pocakosnak nevez (idióta egy szó!) és olyan ingyenélőnek ábrázol, aki hízeleg és behódol Szim Szimicsnek (soha az életben semmi ilyesmi nem történt!). De ami a legfontosabb, engem is szándékosan csábított el a hátsójával. De nem természetes vonzódásból, hanem aljas célból: hogy feltartóztasson Boldoghalmán, nehogy időnek előtte elutazzak. A legostobább módon ábrázolja a viszonyunkat, a végén pedig, falusias stílusát levetkőzve, hivatalosan és hidegen megjegyzi: „Szexuális szempontból érdektelen.” Hát nem ocsmányság? Én vagyok érdektelen! Akkor ki érdekes? És akkor minek ordítottad, te rohadék, hogy még soha életedben nem találkoztál ilyen férfival? De mit lehet várni tőle? Egy kágébés mindig kágébés marad. Nem hiába voltam bizalmatlan mindig is azokkal, akik ilyesmivel foglalkoztak. DZERZSIN VALLOMÁSA Annyira feldühödtem és nekibúsultam, hogy úgy döntöttem, abbahagyom az olvasást és hazamegyek, nem várom meg Vászját. Leadtam Kuljabko hadnagynak a mappát, ellenőriztem, ahogy a regisztrációs könyvbe bejegyzi, a mappa le van adva, és kimentem az utcára. Már sötétedett, de meglehetősen fülledt volt az idő. Valahol a Lenin-hegy fölött felhők gyülekeztek, mennydörgött, de a szélirányból ítélve a vihar másfelé ment. Átvágtam a Negyedik Kötet sugárúton (egykori Kalinyinszkij) és a Genialisszimusz Augusztusi Tézisei utcán (egykori Granovszkaja), elindultam az Első Kötet sugárút irányába. Balra az az épület állt, amelyben egykor a Kremli rendelőintézet volt. A belső égésű motoros hosszú limuzinok sorából ítélve most is valami hasonló volt itt. Éppen ebben a pillanatban hajtott oda nagy szirénázással és villogókkal az a hadoszlop, amelyet egyszer már láttam, négy páncélozott járműből állt (kettő elöl, kettő hátul) és két hosszú limuzinból, amelyeket rugalmas csövek kötöttek össze. Rájöttem, hogy a Szerkesztő Bizottság elnöke érkezett, és megálltam, hogy végignézzem, hogyan vonszolják ki az autóból (vajon csövekkel vagy anélkül?), de azonnal mellettem termett egy gépfegyveres belbizes, aki azt mondta, hogy itt tilos megállni és bámészkodni, és kibiztosította a fegyverét. Maximális megértést tanúsítottam, és gyorsan távoztam, a fejemet nemcsak behúztam, de el is fordítottam. Az Első Kötet Utószava utca kijáratánál nagy sor állt csapvízért. A sor lassan haladt, mert a szükségleteket csak két műanyag bögre segítségével elégítették ki, amelyek lánccal voltak odaerősítve a kúthoz. Az emberek izgatottak voltak, és azt kiabálták az elosztó asszonyságnak, hogy egy embernek ne adjon egy bögrénél többet. Beálltam a sorba, de amikor rájöttem, hogy legalább két óráig fog tartani, továbbmentem. Ekkor valaki utánam kiáltott, és mikor hátrafordultam, megláttam az engem üldöző Dzerzsin Gavrilovicsot, boldog mosollyal az arcán. Azt mondta, hogy most kísérte el Horizont Tyimofejevicset, és mikor meglátott, úgy döntött, sétál egyet velem. – És miért kísérik az elnököt páncélozott járművek? –kérdeztem. – Csak nem merényletet terveznek ellene? – Nos, igen – mondta Dzerzsin –, igazság szerint vezetőségünk minden tagja ellen tervez valaki valamit. Tudod, azok között a gyalogosok között ott, és a vízért sorban álló között, és általában mindenhol nagyon sok a titkos szimita. Az is lehet, hogy a többség az. – Nem értelek – mondtam. – Ha ez így van, akkor miért nem cselekszik az Alvéhátok? – Ó, kedvesem – Dzerzsin keserűen legyintett. – Neked ezt nagyon nehéz megértened. Mégis csak új ember vagy itt. Arról van szó, hogy nálunk az egész Álvéhá egytől egyig az amerikai CIA embereiből áll. – Ide figyelj – dühödtem meg –, minek hordasz nekem össze ekkora ökörségeket, már elnézést a kifejezésért. Értem én, hogy az ellenséges ügynökök behatolhattak az Alvéhába, de hogy az egész Álvéhá egytől egyig belőlük állna, ez szerintem egész egyszerűen badarság! – Jaj! – hunyorgott kedvesen Dzerzsin. – Hogy te menynyire naiv vagy! Sajnos az, amit mondok, egyáltalán nem badarság, hanem a színtiszta és szomorú igazság. Az igazság, amelyet Agrolszakadov feltárt, az volt. hogy a CIA ügynökei hosszú évek alatt fokozatosan épültek be az Álvéhába. – Tudod, olyan ez, mint a rák – magyarázta tudományosan Dzerzsin. – Először lassan szaporodnak a sejtek, de amikor a számuk eléri a kritikus mértéket, mindent bekebeleznek, így vannak a CIA ügynökei is. Eleinte egyesével jutottak be. Aztán később, amikor a vezetőségben már többségben voltak, mindent bekebeleztek, és mindenhova a saját embereiket ültették. Arcátlanságuk odáig fajult, hogy most már egy takarítónőt sem lehet felfogadni az Alvéhába Washington engedélye nélkül. – Ezt még elképzelni sem tudom – mondtam. – Hát igen – értett egyet Dzerzsin. – Mondjuk ki őszintén, ezt elég nehéz elképzelni. – De ha mindaz, amit elmondtál, igaz, és tudjátok, hogy az Álvéhá ügynökei valójában a CIA ügynökei, akkor miért nem tartóztatjátok le őket? – Ez jó! – nevetett fel Dzerzsin. – Mert bár a CIA embereiből áll, Álvéhának hívják őket, és az Álvéhá nevében ők tartóztathatnak le bárkit, akit csak akarnak. – Igen – gondolkoztam hangosan. – Érdekes. És mit csinál eközben a hadseregetek? A hadsereg sem tudna velük boldogulni? – De, tudna. Bár ott is vannak CIA-sek, azért a hadsereg mégis tudna tenni valamit. – Na és? – kérdeztem türelmetlenül. – Tényleg nem érted? Ha a hadseregünk szétveri az Álvéhát, akkor az amerikaiak szétverik a CIA-t, ami viszont egytől egyig az Álvéhá embereiből áll, és erre semmi szükségünk. A beszélgetőtársam által felvázolt kép persze sehogy sem fért a fejembe. Az Első Kötet sugárút és a Negyedik Kiegészítés utca sarkán elváltunk. Mentem haza a szállodába és azon gondolkodtam, hogy micsoda hazugságokat hord össze nekem ez a Dzerzsin. Részeg, őrült, provokátor vagy egyszerűen megjátssza magát? Hirtelen megállított egy váratlan gondolat, és elkezdtem rohanni visszafelé. Az Ihlet térnél értem utol Dzerzsint, elkaptam a könyökét, és nagyon izgatottan megkérdeztem: – Figyelj, ha az egész Álvéhá a CIA ügynökeiből áll, akkor te ki vagy? Figyelmesen nézett rám, hirtelen kirántotta a karját, és azt mondta: – Nos, kedvesem, állapodjunk meg egyszer és mindenkorra. A lehetséges kellemetlenségek elkerülése végett soha többé nem teszel fel ilyen kérdéseket. Oké? – Súr23 – mondtam és elmentem. A MEDÁL TITKA Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy sok meglepőt láttam és hallottam a Moszközben, Dzerzsin vallomása azonban egyszerűen megrázott. Nagyon izgatottan tértem vissza a szállodába, és meg akartam kérdezni Szikrinát, mit gondol erről az egészről. De éppen nem ért rá, focit nézett a tévében. Leültem mellé az ágyra, és én is nézni kezdtem a meccset. Általam is ismert csapatok játszottak, csak egy kicsit hosszabb nevekkel. Az elsőt úgy hívták, hogy Állami Akadémiai Lenin-díjas Szpartak, a másikat pedig: Állami Akadémiai Lenin-díjas Dinamó. A játékosok életkora negyven és hatvan között volt. Megkérdeztem Szikrinától, hogy miért ilyen öregek a focisták. Azt mondta, hogy ilyen fontos csapatokba természetesen csak az emelt szükségletű legjobb focisták kerülhetnek, és ahhoz, hogy rászolgáljanak a legjobb jelzőre, idő kell. A játék vontatottan folyt. A focisták nem futottak, hanem fontoskodva mászkáltak a pályán, lassan gurították a labdát. Megkérdeztem Szikrinától, mennyi az állás, azt válaszolta, hogy csak a huszonnegyedik percben lesz az első gól, és a végén öt-négy lesz a Szpartak javára. – Honnan tudod? – kérdeztem. – Így szerepel a programban. – Valaki előre megállapítja az eredményt? – kérdeztem. – Persze – mondta Szikrina. – A Sportügyi Ötszög jóval a meccs előtt mindent megtervez. Miért, a te idődben nem így volt? – Egyáltalán nem – mondtam. És elmagyaráztam, hogy az én időmben a sportolók fiatalabbak voltak és az eredmény spontán, a játék folyamán alakult ki. – Nem értem, mit jelent az, hogy spontán – mondta. –Valaki mégiscsak megállapította az eredményt. – Senki nem állapította meg! Egyszerűen a játékosok futkostak a pályán, rúgták a labdát, betaláltak a kapukba, és aki többször berúgta, az nyert. – De hát ez voluntarizmus! – mondta felháborodottan. –Ezek szerint ez azt jelenti, hogy aki gyorsabban fut vagy erősebben rúg, annak lesz több gólja? – Hát persze – mondtam –, pontosan így van. Igaz, a korrupció felvirágzásának éveiben előfordult, hogy az egyik csapat lefizette a másikat, és akkor kicsit másképp alakult az eredmény. – Na látod – mondta Szikrina. – Ez azt jelenti, hogy megvolt a visszaélésekre a lehetőség. Ez most nem fordulhat elő. Most a Sportügyi Ötszög állapítja meg az eredményt az adott csapat helyzetének megfelelően, és attól függően, hogy a játékosok mennyire fegyelmezettek, hogyan tanulmányozzák a Genialisszimusz műveit, és melyik szükségleti kategóriához tartoznak. Nem fordulhat elő, hogy egy közszükségletű csapat büntetlenül gólt rúghasson egy emelt szükségletű csapatnak. – Mekkora ostobaság – mondtam. – De ha előre tudod, hogy mi lesz a vége, minek nézed? Szikrina vállat vont: – Amikor regényt írsz, te is tudod, mi lesz a vége. – Épp az a vicc, hogy nem tudom – ellenkeztem. –Vagyis, amikor nekiállok egy regénynek, vannak bizonyos terveim, de azután a hősök saját életre kelnek, és hogy ki kit fog megölni, már csak tőlük függ. Ugyanez a helyzet Szimmel. A főnökeid kést szegeznek a torkomnak, hogy húzzam ki a regényből, én viszont nem tudom megtenni, egyszerűen nem visz rá a lélek. Leugrott az ágyról és kikapcsolta a televíziót. – Figyelj csak – suttogta –, hogy nézett ki ez a Szim? – Hogyan? – kérdeztem. – Hát... olyan... közepes termetű. És ilyen nagy szakálla volt. – Nézz csak ide – mondta, kihúzta a ruhája alól a műanyag medálját és kinyitotta. – Ő az? Úgy tűnt, mintha valami túlvilági dolog történt volna. Mintha egy láthatatlan lény berepült volna a szobába, aztán azonnal kirepült volna. A kicsi, medálba illesztett fényképről Szim Szimics Karnevalov nézett rám áthatóan és ellenségesen. A REGÉNY – Nos, átnézte? – kérdezte a marsall, amikor elővettem a ruhám alól a könyvet, meglehetősen gyűrötten. – Igen, igen, elolvastam – mondtam. Egyedül voltunk a dolgozószobájában, utasította a titkárnőjét, hogy senkit ne engedjen be, és semmilyen telefont ne kapcsoljon. – Na és mit szól? – kérdezte a szemembe nézve. – Szerintem nem rossz – mondtam. – Egyáltalán nem rossz. Még azt is mondhatnám, jó, sőt kiváló. – Na igen – helyeselt –, alapjában érdekes regény lett. De azért kritikus szemmel olvasta? – Természetesen, kritikusan. Hogyan másképp? – mondtam. – Mindig mindent kritikusan olvasok. – Pontosan ezt akartam magától hallani! – A marsall felélénkült és futkosni kezdett a szobában. – Tudja, ha az ember kritikusan gondolkodik, akkor meg lehet vele egyezni. Ha nem kritikusan gondolkodik, akkor nem lehet vele megegyezni. És milyen hibákat talált a regényben? – Hibákat? – kérdeztem vissza meglepetten. – Nem tudom, milyen hibákra gondol. Valahogy furcsán nézett rám. – Hogyhogy? – kérdezte megrökönyödve. – Én úgy gondolom, hogy minden könyvben, még a legjobbakban is akadnak hibák. – Persze, akadnak – értettem vele egyet készségesen. –Minden könyvben, kivéve az enyémeket. Mert én, miközben írok, minden hibát rögtön kihúzok, és csak az arra érdemes dolgok maradnak. Igaz, most, mikor olvastam a regényt, észrevettem, hogy az egyik helyen van egy felesleges vessző, de az a korrektor hibája. Nem tudom, miért nem figyelt oda rendesen. Nemgyerek elhallgatott. Én is. Letörölte a homlokáról az izzadtságot. Én is megtettem ezt a mozdulatot, bár az én homlokom nem volt izzadt. – Szóval ez az álláspontja – mondta Berij Iljics elbizonytalanodva. – De nem helyes álláspont. Ilyen művek nem lehetnek hibátlanok. Vegyük példának a Genialisszimeiát, amelyen nagy csapat dolgozik, néha mégis követnek el hibákat. Magánál pedig... De nézzük meg. – Nézzük meg... – egyeztem bele készségesen. – Rendben van. – Kinyitotta a könyvet, átfutotta az első oldalt. – Nos, kezdhetjük akár a bevezetéssel is. Már a legelején teljesen érthetetlen, hogy az, amit leír, valóban megtörtént, vagy csak kitalálta az egészet. És mi az igazság? – Nos – mondtam zavartan. – Honnan tudhatnám, hogy mi az igazság? Maguk mind azt mondják, hogy ami másodlagos, az elsődleges, és ami elsődleges, az pedig másodlagos. Ebben az esetben semmi különbség nincs a kitaláció és a valóság között. – Fogadjuk el – egyezett bele könnyedén és továbblapozott. – Ezt a kapitalistát nagyon jól ábrázolta. Nagyon szatirikusan. Ezt a... ezt a... Machenmittelbrechert? – Mittelbrechenmachert – javítottam ki udvariasan. – Ja igen, persze, Michelmatten... nos, ez világos. És ez a maga kupece, ez fehér lovakkal is kereskedik? – Fehérekkel? – csodálkoztam. – Á-á, értem, mire gondol. Hát ezt nem is tudom. Azt hiszem, általában nem a szín alapján válogat. Az számít, hogy jól fussanak. Ezért szereti jobban az arab lovakat. – Aha. No igen. Mellesleg ezek az arabok, akik megtámadták magát... Nem tartja furcsának, hogy olyan reményeket tápláltak a maga irányában, hogy majd titkokat fog itt megtudni? – Mindegy, hogy mit feltételeztek – mondtam. – Lehet, hogy önmaguk alapján ítéltek meg engem, és azt hitték, hogy képes vagyok egy zacskó aranyért eladni a hazámat. Én viszont, meg kell magának mondanom, még két zacskóért sem adnám el. – Igen, igen, igen – sietett biztosítani a marsall. – Higgye el nekem, hogy senki sem kételkedik a hazaszeretetében. Jól van, ezt hagyjuk. Lehet, hogy így van, lehet, hogy úgy, nem fontos. Ez viszont... – kinyitotta azon az oldalon, ahol az első említés szerepel Szim Szimicsről ez már nem járja. Ezzel így fogunk elbánni – elővett egy műanyag tolltartó pohárból egy hegyes ceruzát és a papírt átlyukasztva határozott vonalat húzott a bal felső saroktól a jobb alsóig. Már majdnem húzta keresztbe a másik vonalat is... – Állj! Állj! Állj! – kiáltottam fel. – Álljon meg a menet! – kaptam el a kezét. – Ez nem lesz jó. Maga úgy húzza ezt át, mintha nem is tudom, mi volna. Én meg lehet hogy hosszan hordoztam magamban, babusgattam az ötletet, lehet, hogy éjszakákon át nem aludtam, amíg mindezt felépítettem, lehet, hogy minden szót így végigízlelgettem... – és megpróbáltam megmutatni a nyelvemmel, hogyan ízleltem végig –, maga meg fogja a ceruzát és kihúzza. A marsall nagy értetlenséggel hallgatta ezt az egészet. – De hát hogyan – kérdezte –, hogyan? Minek ábrázolta ezt a Szim Szimicset? Hiszen egyáltalán nincs rá szükségünk, érti? Őszintén szólva ez az egész beszélgetés kezdett nagyon ostobának tűnni, és kezdtem megdühödni. – De hát miről beszél? – kérdeztem. – Micsoda ostoba kérdésfelvetés ez? Maguknak nincs szükségük Szim Szimicsre. Nekem személy szerint viszont szükségem van rá, és határozottan megtiltom, hogy kihúzza. – Igen? – Berij Iljics hirtelen megváltoztatta az arckifejezését és gúnyosan nézett rám. – Megtiltja? És nagyjából tisztában van azzal, hogy milyen különbség van a maga katonai rangja és az enyém között? – Köpök a rangjára – mondtam, de elhallgattam, mert megijedtem. Az ördög tudja, milyen ember, lehet, hogy ezt mégsem kellene. Ezek a marsallok olyan sértődékenyek. – Berij Iljics – mondtam szinte gyengéden. – Szeretném, ha nem értene félre. Ha ezt a regényt valóban én írtam, akkor, képletesen szólva, a saját véremmel írtam, beletettem a lelkemet, maga meg csak fogja és meg akarja nyomorítani. – Na várjon csak, várjon, várjon – hadarta a marsall. –Miért lett ennyire ideges? Hiszen meg kell értenie, hogy ez egy komoly, az egész államot érintő, összkommunista ügy. Hiszen ha nem teszi meg, akkor nem tudjuk újra kiadni a művét, és nem tudjuk megtartani az évfordulóját. – Ördög vigye ezt a maga évfordulóját! – mondtam tiszta szívemből. – Nem az enyém, a magáé. – A magáé, a magáé – hajtogattam makacsul. – Magának kell, nem nekem. Én megleszek nélküle. Végül is hány ember hal meg anélkül, hogy százéves évfordulója volna, én is megleszek valahogy nélküle. – Rendben van, maga egoista, maga meglesz nélküle, de azért másokra is kell gondolni. Jól tudja – folytatta lágyan és behízelgően –, hogy a kommunnyikjaink készültek a maga évfordulójára, verejtékes munkával dolgoztak, túlteljesítették a normákat, ennek éltek, számolták a napokat. Úgy várták az évfordulót, mint egy nagy ünnepet. Erre maga, tulajdonképpen puszta szeszélyből, el akarja rontani az ünnepüket. Ó, istenem! Erre már megizzadtam. Szörnyen kellemetlenül éreztem magam Nemgyerek és az összes többi kommunnyik előtt. Azt mondtam: – Nem értem, miért olyan fontos ez. Azt értem, hogy a maguk kommunnyikjai szeretnének valami mást is olvasni a Genialisszimeián kívül, de ha egyszer már beleegyeztek, hogy kinyomtatják a regényemet, akkor miért kell eltorzítani? – Nem eltorzítani, hanem jobbá tenni – szakított félbe azonnal Nemgyerek. – Kidobni belőle minden feleslegeset. Ez nem csak az én személyes véleményem. A komíróink is egyetértenek velem, és Horizont Tyimofejevics is, annak ellenére, hogy rendkívüli elfoglalt, megvizsgálta ezt az ügyet, és nyomatékosan... érti, nyomatékosan – ismételte meg a marsall érezhető fenyegetéssel – kéri önt, hogy gondoljon át mindent alaposan. Az ördögbe! Általában véve akaratos és vakmerő ember vagyok. De amikor olyan emberek fenyegetnek, mint ez a marsall, akkor megértem, hogy az ügy komoly. – Nem is tudom, mi legyen – mondtam zavarodottan. –Nos, rendben. Adja ide a könyvet még egy éjszakára, megnézem még egyszer és... – És kijavítja – fejezte be a mondatot. – Nem kijavítom, hanem átgondolom – mondtam. – Ha valamit lehet... – Persze, hogy lehet – mondta a marsall. – Magának persze – mondtam nagyot sóhajtva. – Maga egy regényt sem sajnál... Nos, rendben van. Még egyszer átgondolom. – Így is van – örült meg a marsall. – Akkor megállapodtunk. Elolvassa még egyszer, megnézi, átgondolja, eljön holnap, és mindent megoldunk. Hallgasson ide, van egy... – odament az ajtóhoz, kinézett a kulcslyukon, hallgatózott, aztán visszajött. – Van itt valami kifejezetten a maga számára. Sokáig bajlódott a titkos zárral, kinyitotta a széfet, és kivett belőle... Nos, mit gondolnak? Pontosan azt a kis üveg Smirnoff vodkát, ami a Moszközben landolás után tűnt el. Persze egy szót sem szóltam. Megosztoztunk az üvegen. És ami érdekes, még ezt a szánalmas mennyiségű vodkát is minden élvezet nélkül ittam meg. Még meg is lepődtem, és arra gondoltam lehet, hogy még nem lettem igaz kommunnyik, de az alkoholizmusból, úgy látszik, kigyógyultam. Hogy fog örülni a feleségem, gondoltam, miközben koccintottam a marsallal. EDISON KSZENOFONTOVICS Annyira elegem lett a regényem átírásáról folytatott idióta beszélgetésekből, hogy nagyon örültem a Kiszükiben megismert Edison Kszenofontovics Komarov meghívásának, hogy látogassak el az általa irányított Komtukba. Akkor jöttem rá, hogy Edison Kszenofontovics nagy ember, amikor nem valami ócska gőzhajtásút küldött értem, hanem egy valódi, benzines limuzint. Kiértünk az Első Kötet sugárútra és távolodtunk a központtól. Amúgy nem jutottunk messzire. Valahol a Kommunizmus középső övezeténél kidurrant a kerekünk, és amíg az ezredes kereket cserélt, kiszálltam friss levegőt szívni. De a levegő nem volt túl friss, inkább olyan volt, mint egy régen takarított disznóólban. És a körülöttem lévő hangok is oda illettek. Valahol valami sivított és röfögött. Körülnéztem, arra számítva, hogy majd alacsony ólakat pillantok meg, de teljesen mást láttam. Egy hatemeletes ház előtt álltunk, és minden erkélyéről disznók néztek le rám visítva és röfögve. Ráadásul az összes többi ház összes erkélyéről is disznók néztek rám. Bevallom, kicsit furcsán éreztem magam. Mi ez! Valamilyen kommunista disznóváros, vagy ez a disznóemberek új fajtája? Amúgy egyből rájöttem a megoldásra, amit a sofőr meg is erősített, hogy a Harmadik Kaka egyik kerületében vagyunk, ahol a lakóknak, mint már mondottam, engedélyezték, hogy az erkélyeken haszonállatokat neveljenek, de egy családra egy egyednél nagyobb mennyiségnél több nem juthat. (Itt elmondom, hogy később én magam is olvastam erről a kísérletről több különböző újságcikkben, a következő címekkel: Az új korszak előjelei, Házi húskombinát, és még egy olyat is, hogy Disznó az erkélyen, de ez azt hiszem, egy helytelenül viselkedő emberről szóló karcolat volt, még az is lehet, hogy rólam szólt.) A kerékcsere után az ezredes még gyorsabban vezetett, hamarosan kiértünk egy alig észrevehető erdei útra, amelynek az elején egy „behajtani tilos” tábla állt. Kicsit távolabb egy sorompó és egy bódé mellett két őr alaposan ellenőrizte a papírjainkat. Ilyen sorompóból és bódéból tizenhatot számoltam meg útközben. Mindenhol megállítottak minket, mindenhol a lehető legalaposabban ellenőrizték az iratainkat, mindenhol tisztelegtek és felhúzták a sorompót. Az utolsó sorompó után az út váratlanul egy föld alatti létesítménybe vezetett. Megtettünk a föld alatt két-háromszáz métert, majd megint megálltunk egy bezárt kapu előtt, de attól jobbra észrevétlenül egy kiskapu nyílt. Beléptünk a kiskapun, és egy tágas hallban találtuk magunkat, néhány dohányzóasztal, bőrdíványok, fotelek, és két-három műpálma állt odabent, hatalmas virágtartó ládákban. Itt fogadott bennünket Edison Kszenofontovics, fehér köpenyben. Köszöntöttük egymást, majd megjegyeztem, hogy nagyon szerencsésen alakulhatott a karrierje, ha ennyi idős korára a tábornokságig vitte. – Milyen koromban? – kérdezett vissza pajkosan. – Maga szerint hány éves vagyok? – Hát, úgy huszonöt-huszonhat – mondtam elég bizonytalanul. Edison Kszenofontovics harsányan felnevetett és rákacsintott az ezredesre, aki szintén kuncogott. Meg kell mondjam, a vidámságuk kissé felbőszített, és enyhén sértetten megjegyeztem, hogy szerintem semmi vicceset nem mondtam. – Dehogy! Dehogy! – sietett megnyugtatni a professzor. – Természetesen semmi vicceset nem mondott. Nem a szavain nevetek, hanem csak úgy. Tudja, időnként rám jön. Ezután váltott néhány szót a sofőrrel, mondta neki, hogy elmehet. Nekem pedig azt javasolta, hogy tegyünk egy kicsi, de mint kifejezte magát, annál hasznosabb sétát. Kiléptünk a hallból és egy meglehetősen széles föld alatti utcára jutottunk, négyemeletes házak sora állt közös tető alatt. Valószínűleg betiltották rajta a gőzmobilos közlekedést, mert némelyek gyalog, mások kerékpárral közlekedtek. Mindenki, aki a vezetőmet meglátta, alázatosan mosolyogni kezdett, vagy éppen ellenkezőleg, próbált elbújni egy sarok mögött. Sokan felismertek, mosolyogtak, odajöttek, kérték, engedjem meg, hogy megszorítsák a kezem, vagy papírfecniket dugtak az orrom alá autogramért. Kiderült, hogy itt egy egész föld alatti város van. Az utcái egyenesek, és egyforma négyszögekre osztják a várost, mint például Manhattanben. A Komtuk, Edison Kszenofontovics magyarázata alapján, a Moszköz tudományos agya. Itt dolgoznak a legjobb tudósok, akik az ország különböző pontjairól gyűltek össze. 116 tudományos-kutató intézmény kapott itt helyet, amelyek a modern tudomány minden irányát kutatják. – Az összes intézményt, azt hiszem, nem fogjuk végigjárni – mondta Edison Kszenofontovics –, de ide például bekukkanthatunk. Önnek köszönhetően hozták létre. – Nekem köszönhetően? – lepődtem meg, és megnéztem a feliratot, amelyen az állt: „Információk Kivonásának Intézete (INKIN)”. Igazán hatalmas intézmény volt, rengeteg laboratóriummal. Meglátogattunk néhányat, mindegyikben egy csapat orvos és kandidátus bűvészkedett egy kis darab lemez fölött. Mikroszkópon keresztül nézték, vegyszerekbe mártották, tűkkel szurkálták. Mindegyik laboratóriumban megkérdeztem a tudósokat, mivel foglalkoznak, mire Edison Kszenofontovicsra néztek, aki vidáman nevetett és azt mondta: – Rá fog jönni. Igyekeztem megerőltetni a képzeletemet, de hiába. – Végül nem jött rá? – kérdezte, amikor újra kiértünk a föld alatti utcára. – Végül nem jöttem rá. – Emlékszik, hozott magával egy olyan fekete, szögletes valamit. – A floppyt? – kérdeztem. – Hát, így is lehet nevezni. Mi kislemeznek hívjuk. – De minek vagdosták szét? – Hogyhogy minek? Megpróbálják kinyerni belőle a benne raktározott információt. A fejemhez kaptam, aztán úgy elkezdtem hahotázni, mint aki megőrült. Edison Kszenofontovics a homlokát ráncolta és megkérdezte, mitől lett ilyen jó kedvem. Még mindig nevetéstől fuldokolva elmagyaráztam neki, hogy a floppy egy olyan kis valami, amit egy nagyobb valamibe, a számítógépbe tesznek, de nem a maiba, hanem a régi fajtába, amilyenek még az én időmben voltak. Ráadásul ennek a valaminek egészben kell lennie, semmiképpen sem sérülhet. Ha épségben betesszük a számítógépbe, akkor megpörgeti, és kiadja a szöveget a képernyőre vagy egyből ki is nyomtatja. – Nem látott ilyen számítógépeket? – kérdeztem. – Én személy szerint láttam – mondta. – De a többiek nem. Mert az a berendezés elavult, és rég kivonták a forgalomból. – Ebben az esetben a maga tudósai egyszerűen ostobasággal foglalkoznak. Ezekkel a módszerekkel semmit sem fognak kiszedni ezekből a darabokból. – Nem is kell semmit sem kiszedniük – legyintett gondtalanul a professzor. – Nekik az kell, hogy legyen intézmény, igazgató, igazgatóhelyettes, pap, álvéhás vezető, laborvezető. Ezekből a beosztásokból viszonylag sok hasznuk van. Az, hogy a lemezből információt vonjanak ki, tizedrangú dolog. Ahogy Genialisszimuszunk helyesen megjegyezte: „A cselekvés a fontos, nem a cél”. Jól mondta, nem igaz? – Nem rossz – mondtam. – És maga is valami hasonlóval foglalkozik? – Én? – kérdezett vissza Edison Kszenofontovics és felnevetett. – Én valami komolyabb dologgal foglalkozom. Igazgatom ezt a komplexumot. Amúgy biológus vagyok, van egy saját intézményem, amely az új ember megalkotásával foglalkozik. – Az új emberével? – lepődtem meg. – Bizony – erősítette meg –, az új emberével. Meglepődött? Meglepem még jobban. Jöjjön, megmutatok mindent. ÚJEMI Az Új Ember Megalkotásának Intézete (ÚJEMI) nem messze az INKIN-tól helyezkedett el, körülbelül négy sarokkal távolabb. Ott is különböző laboratóriumokat jártunk sorra, amelyeknek a rendeltetése nem volt számomra teljesen világos. Edison Kszenofontovics összeismertetett sok munkatársával. Mindenkit egyszerűen a keresztnevén szólított, tekintet nélkül a nemére, korára és rangjára (márpedig volt közöttük sok egész idős professzor, docens, tudományok doktora és kandidátusa), mindenkit tegezett, vállon veregetett, sőt, egyes meglehetősen tisztes korban lévő hölgyeknek a legpárnásabb részüket paskolta meg, de úgy láttam, hogy a viselkedése senkit sem zavart vagy sokkolt. Ellenkezőleg, mindenki, akit csak megszólított, nem megalázkodva, de olyan tisztelettel válaszolt, ami az idősebb, nem pedig pusztán a magasabb beosztású embernek jár. A főnökükhöz való viszony lassanként rám ragadt, és már nem éreztem a közöttünk lévő korkülönbséget. Edison Kszenofontovics több ezer érthetetlen és bonyolult berendezést mutatott, mindenféle üstöket, kádakat, lombikokat és kémcsöveket, amelyek bonyolultan csatlakoztak egymáshoz fém-, üveg-, műanyag és gumicsövekkel, valahol valami forrt, olvadt, bugyogott, szilárdult és párolgott. Némelyik laboratóriumban maró füst volt, amitől az ember szédült és émelyegni kezdett. – Interessant? – kérdezte, és a választ meg sem várva továbbvonszolt. Eleinte valóban érdekes volt, de aztán kezdtem unni. Mondtam a professzornak, hogy nem érdemes az egész technológiát megmutatnia, mert egyáltalán nem értek hozzá. – Na igen, persze – értett egyet készségesen. – Valóban, egy felkészületlen ember számára meglehetősen bonyolult dolgokkal foglalkozunk itt. Na jó, akkor mutatok magának valami egyszerűbbet. Éppen egy hosszú folyosón haladtunk, rengeteg ajtóval, pontosan ugyanolyan volt, mint az írószövetségben, azzal a különbséggel, hogy az ajtókon kicsi ablakok voltak. Miután a professzor javaslatára bedugtam a fejem az egyik ilyen ablakon, a látvány meglepett és sokkolt is. Egy nagy, tágas helyiségben (olyan volt, mint egy kórterem) széles vaságyakon (nagyjából hat darab volt) meztelen párocskák közösültek szégyentelenül, ráadásul nem spontán csinálták, nem úgy maguktól, hanem egy csapat specialista szeme láttára, akik méréseket végeztek, jegyzeteltek a füzeteikbe és utasításokat adtak, kinek mit és hogyan kell csinálnia. Elszakadtam az ablaktól és megrökönyödve néztem a professzorra. – Interessant? – kérdezte. – Már akinek – válaszoltam. – Engem egyáltalán nem vonzanak az efféle peep show-k. – Mi-mi? Milyen show? Kiderült, nem tudja, mi az a peep show. Szép kis professzor! Elmagyaráztam neki, hogy az én időmben a kapitalizmus néhány tökéletesen szétrothadt országában létezett egy ilyen módszere annak, hogy a dolgozókat elvonják a létszükségleti jogaikért folytatott politikai harctól. Ha a dolgozó csupán egy német márkát, vagy egy negyed dollárt befizetett, benézhetett egy lyukon, és láthatta a közösülés különböző módjait ember és ember, néha pedig még ember és speciális gépek között is. Legnagyobb meglepetésemre a közlésem nagy érdeklődést váltott ki a professzorból. A részletekről kezdett kérdezősködni, hogyan is néznek ki az ilyen látványosságok, és pontosan mi is történik. Sajnos, nem túl sok dologról tudtam beszámolni. Őszintén szólva ilyen lyukakon csak kutyafuttában kukucskáltam be néhányszor, mert általában pont az ilyen dolgokra nem volt egy márkám vagy egy negyed dollárom. Miután meghallgatott, a professzor elkezdett arról panaszkodni, hogy a kommunista szervek milyen magas fokú hiányát mutatják a kezdeményezőkészségnek, hogy az állampolgárokra való érzelmi ráhatásnak ezt a fontos szféráját átengedik ideológiai ellenségeiknek. Megkért, hogy jegyezzem le egy papírra, amit mondtam, és kijelentette, hogy a következő alkalommal benyújt a Legfelsőbb Ötszögnek egy javaslatot hasonló látványvállalatok megszervezéséről a kommunnyikok tömeges pihenőhelyein. – De maguknál már van ilyen – mondtam a még mindig nyitott ablakocskára mutatva. – Ugyan már, ugyan – legyintett a professzor. – Ez egyáltalán nem ugyanaz. A miénk nem látványosság, hanem tisztán tudományos intézmény. Kitalálja, mivel foglalkoznak ezek az emberek? – Igen – válaszoltam –, azt hiszem, egész jól kitaláltam. – Nem, nem – mondta határozottan. – Nem találta ki. Nem is sejti. Ezek az emberek éppen azzal foglalkoznak, amiről beszéltem magának, az új ember létrehozásával. – Minek magyaráz nekem ilyen pofonegyszerű dolgokat? – értetlenkedtem. – Azt hiszi, hogy az én időmben más módszerrel hozták létre az új embert? – Nein, nein! – legyintett. – Mégsem ért engem. Nem egyszerűen új emberi szervezetről beszélek, hanem az emberről, aki fizikai, intellektuális és morális adottságaiban, politikai tudatosságának fokában alapvetően különbözik az elődeitől. Egyszóval, a kommunista emberről beszélek. A maguk idejében is kitűzték ezt a feladatot, de akkor a nevelésre és az átnevelésre helyezték a hangsúlyt. Ám amint az idő megmutatta, ez hibás elmélet és hibás gyakorlat volt. A nevelés folyamatában sok ember nemhogy jobb, hanem rosszabb lett. Ez ugyanolyan ostobaság, mint a szamarat átnevelni lóvá. – Igen, igen – mondtam. – Tökéletesen egyetértek magával. – Örülök, hogy ezt hallom – mondta meghatottan a professzor. – Mi most egy teljesen más úton indultunk el. Úgy döntöttünk, nem pazaroljuk feleslegesen az időt, senkit sem nevelünk, nem is nevelünk át, hanem kitenyésztünk egy új emberfajt. De komolyan. Nézze meg bármelyik állatot. Mondjuk a kutyát. Igen, egy egyszerű kutyát... Azt gondolhatnánk, ugyan mi is a kutya? Egy primitív állat. Nincs esze. Csak a reflexei. De hiszen egyik kutya ilyen, a másik meg olyan. Vannak vadászkutyák, házőrzőkutyák, nyomkereső kutyák, ölebek, díszkutyák. És ezek közül sok fajta nem magától jelent meg, hanem sokéves céltudatos keresztezés eredményeképpen. De ha gondoskodunk arról, hogy megfelelő tulajdonságú állatokat hozzunk létre, akkor miért kellene közönyösen néznünk, hogy az emberiség az önkényes keveredések eredményeképpen korcsok falkájává változik? Interessant? – Nagyon! – mondtam. – Szörnyen érdekes! És pontosan milyen embert akarnak kitenyészteni: vadászt, házőrzőt vagy nyomkeresőt? Vagy esetleg díszembert? – Ha-ha-ha – nevetett fel hangosan Edison Kszenofontovics. – Ez nagyon érdekes. Minden bizonnyal érdemes lenne megpróbálni kitenyészteni a díszembert. Nem, kedvesem, nem értett meg. Mi éppen egy faj keretein belül szeretnénk különböző fajtájú embereket létrehozni, különböző célokra. Ön is felidézheti, hogy az ön idejében voltak a személyi kultusz hívei, a voluntaristák, korrupcionisták és reformisták. A tudósokat kiküldték krumplit szedni, a szakácsnőknek államot kellett vezetni, az Álvéhá emberei pedig regényeket akartak írni. Ez a szakemberek buta, tudománytalan átcsoportosítása volt. Most nem így lesz. Most a különböző szükségletekre különböző fajtájú embereket hozunk létre. Például az ipar és a mezőgazdaság számára szeretnék becsületes munkásokat és parasztokat kifejleszteni. Ebből a célból a termelés élmunkásait keresztezzük. Azok a párok, akiket az imént látott, kivétel nélkül mind a kommunista munka hősei, újítók és feltalálók. Aztán kifejlesztjük a katonai szolgálatra és sportra alkalmas embereket, valamint a tudósokat és a kormányapparátust. – Mondja, írókat is szándékoznak ilyen módon kitenyészteni? – érdeklődtem. – Natürlich! – kiáltott fel. – De az írókkal kicsit bonyolultabb a dolog. A helyzet az, hogy az íróknak, ahogy megfigyeltük, általában két, egymással ellentétes kategóriája van. Némelyik fejlett művészi képzelőerővel rendelkezik, de teljesen elmaradt az ideológiai fejlődésben. Mi pedig olyan írót akarunk létrehozni, aki egyesítené magában a művészi tehetséget a magas kommunista eszmeiséggel. Ezért nem írókat keresztezünk írónőkkel, hanem írókat a marxizmus professzoraival. – És olyan emberre, aki egyesítené magában az össze kiemelkedő tulajdonságot, még nem gondolt? – Ó! – mondta a professzor és bosszúsan legyintett. –Nemcsak gondoltam, hanem nagy sikereket is elértem ebben a dologban, bár hihetetlenül nehéz volt. Tudja, ilyen embert a régi közvetlen módszerrel nem lehet csinálni. Hosszú éveken keresztül gyűjtöttem sikeres személyiségektől, különböző zseniktől, fizikusoktól, matematikusoktól, íróktól, rendezőktől, a munka hőseitől, Nobel-díjasoktól a genetikai anyagot, vagyis spermát. Kinyertem belőle egyenként a kromoszómákat. Ezekből a kromoszómákból a legkülönbözőbb kombinációkat hoztam létre. Vagy harminc évet töltöttem ezzel... – Harmincat? – hitetlenkedve néztem fiatal arcára. – Akkor nem harmincat. Kevesebbet. Nem fontos. Más a fontos. Egyik kísérletet csináltam a másik után. Néha sikerült valami. De nem minden. Néha vakok, süketnémák, kezetlen és lábatlan emberek születtek. Némelyeknek egyes képességeik megvoltak, más képességeik viszont hiányoztak. Egyszer létrehoztam egy értelmiségit. Akkora fejet csináltam neki, mint egy gőzkazán. Teletömtem ezt a kazánt minden tudással, amit az emberiség felhalmozott. Folyékonyan beszélt tizenkét nyelven, és lényegében minden nyelven olvasott. – Bizonyára hatalmas tudós lett – feltételeztem. – Dehogy! – Edison Kszenofontovics keserűen legyintett. – Közönséges értelmiségi lett belőle. Nagy fej, sok tudás, gondolata meg egy szál sem. Annihilálni kellett. – Mit kellett csinálni? – kérdeztem meglepetten. – Feloldottam kénsavban – mondta közönyösen a professzor. – És nem sajnálta? – szörnyülködtem. – Nem, nem sajnáltam. A természet nélkülem is létrehoz rengeteg hasonlót. De végül sikerült, amit akartam. Sikerült létrehoznom a tökéletesen univerzális zsenit. Minden területen géniusz volt. – Miért csak volt? Őt is annihilálta? A MEGTÖRHETETLEN Edison Kszenofontovics nem tudott válaszolni, mert ebben a pillanatban félelmetes, nem is emberi üvöltés hallatszott az egyik ajtó mögül. – Mi ez? – kérdeztem, és értetlenül néztem a professzorra. – Ne foglalkozzon vele – mosolygott zavartan a professzor és tovább akart vezetni, de ekkor az üvöltés megismétlődött, olyan hangmagasságban, amelyet már nem bírtam ki. – Ide hallgasson – mondtam –, mi folyik itt maguknál? Szerintem maguk itt valakit egyszerűen darabokra szaggatnak. – Hogy gondolhat ilyet! – tárta szét a karját a professzor. – De ha furdalja az oldalát a kíváncsiság, jöjjön, nézzük meg, mi folyik ott valójában. Ezekkel a szavakkal berúgta az ajtót, amely mögül az üvöltés hallatszott. Úgy tűnt, szörnyű gyanúm azonnal beigazolódott. A világos, olajfestékkel bemázolt falú szoba közepén egy faoszlop állt, amelyhez kötelekkel ki volt kötve egy idős, meztelen ember, teste fehér volt és sovány. Az ember mellett egy fehér köpenyes, gorillaformájú égimeszelő állt, egy kötélből font korbáccsal, amelynek végén még ólomgolyó is volt. – Micsoda borzalom! – mondtam, és a professzorra néztem. – És még azt mondja, hogy semmi különös nem történik. Mit csinálnak ezzel a szerencsétlennel? – Pontosan arról van szó, hogy nem csinálunk vele semmit. Nézze meg a saját szemével. – Ezekkel a szavakkal kivette a gorilla kezéből a korbácsot és meglengette. – Ja-aj! – üvöltött fel a megkötözött. – Ne üssön! Félek! Megtagadom minden meggyőződésemet! Elismerem, hogy a kommunizmus a leghaladóbb és legtökéletesebb emberi társadalom! – Mit üvöltesz, te hitvány? – fordult hozzá a professzor. – Miért tagadsz meg ilyen könnyen mindent, ami fontos a számodra! Nézzen rá – fordult hozzám. – Érintetlen a háta, sehol egy korbácsütés nyoma. – Azért kiabálok, mert félek a fájdalomtól – mondta zokogva a kikötözött. Felém fordította szenvedéstől meggyötört arcát, felismertem benne annak a nyugatnémet cégnek a képviselőjét, aki velem együtt repült ide, hogy megtudja, hogyan fog működni a jövőben a szovjet gázvezeték. Ő is felismert engem, a fejét rángatva könyörgött, hogy szóljak az érdekében, kérését megtűzdelte annak összefüggéstelen bizonygatásával, hogy a kommunista rendszer minden más rendszernél előbbre való és felsőbbrendű. – Oldozzák el és vigyék a pihenőbe! – adta ki az utasítást Edison, és amikor a szerencsétlen áldozatot eloldozták és kivezették, hozzám fordult. – Látja, milyen rothadt emberanyagot szolgáltatnak a maguk dicsőített kapitalistái. Ráadásul olyan szemrehányással mondta, hogy akaratlanul is felelősnek éreztem magam a kapitalistákért és minden bűnükért, bár nem emlékeztem, hogy valaha is dicsőítettem volna őket. – Tulajdonképpen miről van szó, és hogy jönnek ide a kapitalisták? – kérdeztem, mintegy mentegetőzve. – Szánalmas emberek – mondta a professzor. – Csak fel kell mutatni nekik egy korbácsot, és azonnal megtagadják minden meggyőződésüket. – Még szép! – mondtam. – Egy korbács láttán hogy ne tagadnák meg? Akár kapitalista, akár nem, nincs vasból. Amikor ütik, akkor fáj neki. – Mindenkinek fáj – jegyezte meg kioktatóan a professzor. – Azonban vannak olyanok, akik elviselik. Majd mindjárt mutatok magának olyat. Ezekkel a szavakkal belökött egy ajtót, amely ebből a szobából egy másik hasonlóba vezetett. Abban is állt egy oszlop. És az oszlopnál volt egy ember. De ennek az embernek a kinézete igazán szörnyű volt. Az egész háta tele volt korbácsütések nyomaival, de sokkal mélyebbekkel, mint amilyeneket egykor Zilberovics hátán láttam. Az ütések csíkjai felhólyagosodtak, némelyik teljesen felhasadt. Ezeken a csíkokon kívül a férfi lapockáin két gondosan kivágott csillag vérzett. – Ó, te jó Gen! – kiáltottam fel. – Ki ez az ember? És miért űznek gúnyt belőle? Ebben a pillanatban a férfi felém fordult, és szétlapított orrú, ütésektől felpuffadt arcában nagy nehezen felismertem a fiatal terroristát, aki mellettem ült a kozmoplánban. Egy szót sem szólt, csak rám nézett, majd ősz feje a vállára bukott, elveszítette az eszméletét. – Miért büntetik így? – kérdeztem halkan. – Büntetjük? – csodálkozott a professzor. – Hogy gondolhat ilyet! Ilyen dolgokkal nem foglalkozunk. Nem büntetőszerv vagyunk, hanem tudományos intézmény. Próbára tesszük különböző emberek meggyőződésének erősségét, és kísérleti úton bebizonyítottuk, hogy az ehhez a fiatalemberhez hasonló kommunisták mások számára elérhetetlen állhatatosságot és erőt mutatnak. Nem tagadta meg a meggyőződéseit, egyetlen pillanatra sem ingott meg. – Aha – fogtam fel. – Vagyis mindezt csak úgy, tudományos céllal. És nem próbálták izzó vassal, vagy tegyük fel, forró ólommal? – Nocsak! – örült meg a professzor. – Látom, felébredt magában a kísérletező. Nagyon értékesnek tűnik a javaslata. Azt hiszem, igaza van. Mindjárt kiadom az utasítást, hogy hevítsenek izzásig valami vasrudat és szúrják bele... – Edison Kszenofontovics! – kiáltottam fel. – A Gen szerelmére, ne tegye! Nem kell! Csak tréfáltam. Elég buta tréfa volt. – Tudja, mi is gondolkodtunk azon, hogy kellene még valamit csinálni vele, de valahogy kimerült a fantáziánk. Maga viszont most érkezett, friss szemmel látja a dolgot és egyből új ötletet vezetett elő. – Ide hallgasson, professzor – mondtam izgatottan –, nagyon kérem, hagyja ezt az embert békén. Persze, rövid élete során már sok rosszat sikerült elkövetnie, de amint látom, tökéletesen megbánta bűneit. Miért kell ilyen kínhalálnak kitenni? – No de kérem! Ugyan! – tiltakozott hevesen Edison Kszenofontovics. – Valóban azt gondolja, hogy meg akarjuk ölni? Egy ilyen értékes példányt! Úgy fogunk rá vigyázni, mint a szemünk fényére. Először még egy kicsit tesztelgetjük, aztán meggyógyítjuk, kikupáljuk és genetikai anyagot veszünk tőle. Szükségünk van erre a fajtára. Az a helyzet, hogy az emberek kisszerűek lettek, különösen a fiatalok, akiknek a körében morális állhatatlanság és ideológiai ingadozás figyelhető meg... De amikor majd elegendő genetikai anyagot vontunk ki belőle, akkor aztán... – Annihilálják – mondtam ki. – Mit hajtogatja folyton ezt az annihilációt? – mondta bosszúsan a professzor. – Humánusan fogunk bánni vele. Elaltatjuk, bebalzsamozzuk és kiállítjuk egy múzeumban: íme, egy kivételesen állhatatos, megtörhetetlen ember, aki mindent a végsőkig elviselt, egyet sem nyögött, nem kért kegyelmet, nem árulta el az eszméit, és úgy halt meg, hogy hű maradt a meggyőződéseihez. Láttam, hogy a professzor szemében megcsillant egy apró férfikönnycsepp. – És mit csinálnak a kapitalistával? – kérdeztem. – Őt biztosan annihilálják. – Nem annihiláljuk, hanem utilizáljuk, átalakítjuk, és másodlagos termék formájában visszaküldjük a hazájába. Ha erre a termékre van szükségük, legyen az övék. SZUPUS Úgy írtam le Edison Kszenofontoviccsal folytatott párbeszédünket, mintha megszakítás nélkül és egy helyen folytattuk volna. Valójában beszélgetésünk alatt a fiatal terroristát makacs követelésemre levették az oszlopról, lepedőbe csavarták és kivitték. Mi pedig a professzorral elhagytuk a laboratóriumot, és a dolgozószobája felé közeledtünk, ahol egyébként kiderült, hogy az is önálló laboratórium, és egy egész szakasz gépfegyveres Álvéhás őrizte. Bent egy lélek sem volt, kivéve azt a különös egyedet, aki a csapnál különböző lombikokat és kémcsöveket mosott és törölgetett. Az egyed nem viselt ruhát, csak egy ágyékkötőszerűséget, fonnyadt melléről ítélve feltehetőleg nőnemű lehetett, bár nőnek túlságosan formátlan és kortalan volt. Lassan és bágyadtan dolgozott, ügyet sem vetett ránk, és munka közben egy régi dalt dúdolgatott: Fiatal lány vagyok én, de rongyokban járok, Nem vesz senki feleségül, hiába is várok. – Nos, Szupus, mindent elmostál és eltöröltél? – kérdezte a professzor. – Igen – felelte az egyed –, mindent megcsináltam. – Willst du schlafen24? – kérdezte a professzor németül. – Ja – válaszolta az egyed és egy cseppet sem csodálkozott. – What else would you like to do?25 – Nothing. – Nem akarsz egy kicsit szaladgálni vagy valamit olvasni? – kérdezte Edison Kszenofontovics. – Nem, nem akarok – válaszolta a lény. – Csak aludni. – Akkor menj aludni – engedélyezte a professzor. Az egyed a sarokba hajította a konyharuhát és kiment. – Miért van ilyen furcsa neve ennek a néninek, hogy Szupus? – kérdeztem. A professzor készségesen válaszolt, Szupus a Szuper becéző alakja. De nem nő és nem is hermafrodita. – Akkor micsoda? – kérdeztem. – A megszerkesztett szupermen – mondta a professzor. Nem értettem persze. Ekkor kihúzta az íróasztala fiókját, beletúrt és elővett egy fényképet. Egy nagydarab meztelen férfi volt rajta, aki bizonyára sokat foglalkozott testépítéssel. Izmai kidagadtak, egész lényéből sugárzott a rendkívüli fizikai erő és a duzzadó életenergia. – Felismeri? – kérdezte a professzor. – Nem – mondtam határozottan. – Nem ismerem fel. – Ez Szupus, a megszerkesztése előtt. Bánatos mosollyal mesélte el a nagyon szomorú történetet. Szupus volt a professzor első igazi sikere az univerzális ember megalkotásának útján. Ideális felépítésű, harmonikusan fejlett ember volt, fizikai és szellemi munkára egyaránt alkalmas. Egy szempillantás alatt elvégezte fejben a legbonyolultabb matematikai műveleteket is. Lenyűgöző verseket írt és zseniális zenét komponált, festményeit pedig azonnal felvásárolták a Harmadik Övezet múzeumai. Csodákra volt képes a sportban, négyszáz kilós súlyokat nyomott ki, 8,8 másodperc alatt futotta le a száz métert, a ringben a világ összes nehézsúlyúját lenyomta, igaz, csak pontozással győzött. Minden erénye mellett csak egyetlen hibával rendelkezett: túlságosan jó volt. Hiába sorozta ütésekkel az ellenfeleit, alig ért hozzájuk, nehogy fájdalmat okozzon nekik. – Na de mi történt a maga jóságos Szupusával? – kérdeztem nagy érdeklődéssel. A professzor szemmel láthatóan nem akarta elmondani, de ha már belekezdett, akkor folytatnia kellett. A Moszközben minden tudományos és egyéb eredményt csak a Szerkesztő Bizottság jóváhagyása után ismernek el, és Edison Kszenofontovics be is mutatta nekik az alkotását. Szupus kiállt eléjük, kinyomta a rekordsúlyt, megjavította a bizottság egyik tagjának tönkrement óráját, százból száz pontot ért el céllövésben, bebizonyította a Gauss-tételt, eljátszotta zongorán Beethoven Appassionátáját, felolvasott ógörögül egy részletet az Iliászból, és németül az egész Kommunista Kiáltványt. Szupus saját verseit pedig állva tapsolták meg a Bizottság tagjai, az elnököt kivéve. – És az elnök? – kérdeztem. Kiderült, hogy az elnök közben aludt. Nem is hallotta, amikor a Bizottság többi tagja gratulált Edison Kszenofontovicsnak és alkotásának. Körbetapogatták Szupust, csiklandozták, veregették a vállát, a legfondorlatosabb beugratós kérdéseket tették fel neki, ő pedig folyékonyan és hibátlanul válaszolt. Aztán megkezdődött a vita. Valaki azt mondta, hogy Szupus majdnem ideálisan néz ki, de nagyon eláll a füle, kicsit be kellene hajtani. Voltak megjegyzések az orr formájára és a szemrésre vonatkozóan is. A Bizottság egyik tagja, miután megtudta, hogy Szupus sokat eszik, azt javasolta, hogy operálják meg és szűkítsék le a gyomrát. Ebben a pillanatban ébredt fel a Bizottság elnöke, és felfigyelt arra, hogy Szupus egy bizonyos külső szerve túlságosan szembetűnő. – Esz meg minek? – kérdezte. Edison Kszenofontovics zavarba jött, és magyarázkodni kezdett, hogy úgymond, világos, hogy a faj fenntartásának érdekében van. – Esz miért kell fenntartani? – kérdezte az elnök. – Nem kell. Legyen belőle cak egy. Cak nésszen ki rendefen, hogy mutogatni leheffen a gyejekeknek. – És maga nem tiltakozott? – kérdeztem megrendülve. – De még mennyire tiltakoztam! Panaszokat írtam, magyarázkodtam, aláírásokat gyűjtöttem tudósaink körében, különböző hatóságok küszöbét koptattam, végül kapcsolatba léptem magával a Genialisszimusszal. – És nem akart magának segíteni? – Nézze – mondta Edison Kszenofontovics –, a Genialisszimusznak nagyon nagy hatalma van, de amikor egy dolog eljut a Szerkesztő Bizottságig, ott már ő is szinte tehetetlen. Megtett mindent tőle telhetőt, aztán telefonált és azt mondta, hogy engedni kell nekik, legalább egy kicsit. Egy kis engedményt tenni, hogy a lényeg megmaradhasson. Nem volt más választásom... – És maga kasztrálta a szerencsétlen Szupust? – kérdeztem elszörnyedve. – Hát igen – bólintott szomorúan a professzor. –Kasztráltam, pontosan. Mit mondjak magának? Természetesen megmaradt valami benne. Olyan jólelkű. Mosogat, felsöpör, kimossa a szennyest. Minden más eltűnt, vége. Viszont tud női hangon énekelni. ELIXÍR Hova kerültem! – gondoltam, miközben körülnéztem a professzor laboratóriumában. Milyen intézmény az, ahol úgy bánnak az emberrel, mint valami léggyel? Először mindenféle kísérleteket hajtanak rajta végre, aztán annihilálják, bebalzsamozzák, utilizálják és kasztrálják. A laboratórium voltaképpen elég hétköznapian nézett ki. A sarokban egy szerény íróasztal állt. Fölötte a Genialisszimusz portréja, talpig egyenruhában, az összes kitüntetésével. Oldalt egy számomra meglehetősen furcsa fénykép lógott. Két elaggott alkoholista koccintott rajta műanyag pohárral. Az igazat megvallva, a laboratórium berendezése eleinte nem különösebben keltette fel a figyelmemet. Emlékszem, állt benne egy nagy, rozsdamentes acélból készült edény. Valami fortyogott benne. Az edényből sok különböző színű üvegcső jött ki, amelyeket különböző csőkígyók kapcsoltak össze, valamint sok hőmérő és nyomásmérő műszer. A végén az egész rendszer kettéágazott, és két csőbe torkollott, amelyeknek a végén egy-egy műanyag pohár állt, vagyis összesen két pohár volt. Az egyiknek a címkéjére egy rózsa, a másikra egy halálfej volt rajzolva. Mindkét pohárba lassan, nagyon lassan csepegett a színtelen folyadék. Miközben mindezt megszemléltem, éreztem, hogy a professzor mögöttem áll és figyelmesen néz. – Interessant? – hallottam a hangját. – Hát – feleltem –, érdekes. Olyan, mint egy házi szeszfőző készülék. Észrevételem nagyon megnevettette. Úgy nevetett, hogy teljesen kivörösödött és potyogtak a könnyei. – Igen, igen – mondta a könnyeit törölgetve. – Ez egy szeszfőző készülék. Egy ideális szeszfőző készülék. Csakhogy nem szeszt főz, hanem mit? Nem tudtam mást tenni, vállat vontam. – Nem tudja kitalálni? – kérdezte boldogan és összeütötte a tenyerét. – Nem tudja? Szabad a gazda? – Szabad – mondtam. – Nos tehát – kezdte ünnepélyes izgalommal. – Most azt látja, amit maga előtt még csak két ember látott, én és még valaki, aki nem volt más, mint a Genialisszimusz. Az utolsó űrrepülése előtt meglátogatta a laboratóriumomat és ugyanazon a helyen állt, ahol most maga. – Tényleg, maga a Genialisszimusz, személyesen? –kérdeztem vissza és egy kicsit odébb léptem. – Igen, ő bizony, személyesen. És tudja, miért? Mert az emberiség történetének legnagyobb felfedezését tettem. Feltaláltam... Különben nézzen csak ide. Látja ezt a kis sebet az ujjamon? Ma vágtam meg egy törött kémcsővel. Most pedig nézze, veszek egyetlen cseppet ebből az én itókámból, bekenem a sebet, és látja, összeforrt, eltűnt. Most már tudja, mi ez? – Az életelixír! – kiáltottam fel, a felismeréstől letaglózva. – Pontosan, az életelixír! – vert hátba a professzor. –Vagy, ahogy elneveztem, GHI – a Genialisszimusz Halhatatlanságának Itala. Annyira megdöbbentett, amit hallottam, hogy a továbbiakban semmilyen magyarázatot nem bírtam már felfogni, és lényegében semmit sem jegyeztem meg. Csak arra emlékszem, hogy a professzor mintha arról beszélt volna, hogy az emberi szervezetben kétféle folyadék vagy mi van, amit önkényesen életplazmának és halálplazmának nevezett el. És mintha ez a két folyadék keveredne, állandó harcban állna, és a halálplazma fokozatosan legyőzi az életplazmát. De a legfontosabb nem az volt, hogy felfedezze, hanem hogy elkülönítse ezt a két plazmát, amit végül sikerült elérnie. Miután megtartotta nekem ezt a kiselőadást, a professzor fogta a rózsás poharat és megkérdezte, szeretném-e kipróbálni. Szeretném látni azt az embert, aki a helyemben nemet mondott volna. De amint megízleltem a kotyvalékot, rájöttem, hogy inkább ott helyben meghalok, mint hogy ilyen módon hosszabbítsam meg az életemet. – Nem ízlik? – kérdezte gondterhelten. – Meg kell hagyni, az íze nem a legjobb. De az örök életért ennél rosszabbat is meg lehet inni. Nekem erről más volt a véleményem, de udvariasságból hallgattam. – Most pedig – mondta ünnepélyesen –, nézze meg ezt a fényképet, és mondja meg, kit ábrázol. Még egyszer megnéztem az öregemberek fényképét. Úgy tűnt, az egyik hasonlít a Genialisszimuszra. A hivatalos portré és a képen látható arc között hatalmas volt a különbség, de már semmi sem lepett meg. Ez az aszott és teljesen kopasz vénember, a behorpadó szája... Edison Kszenofontovicsra emeltem a tekintetem. – Igen – mondtam –, igen. Van bizonyos hasonlóság. Igaz, nagyon elenyésző. – Nos, ha kitalálta – nevetett fel a professzor –, akkor nézzen meg figyelmesebben, hasonlítok-e még valakire? – Edik – mondtam, felismerve benne azt a fiatal biológust, akit körülbelül nyolcvan évvel ezelőtt mutatott be nekem az Újságírók Házában Ljosa Bukasev. – Te vagy az? – Én vagyok – mondta Edik. – Hazudsz, büdös kutya! – ordítottam fel az előzetes nyelven. – Rohadék volnék – válaszolta mosolyogva ugyanazon a nyelven Edik. Még mindig nem tudtam elhinni. Körbejártam, megnéztem szemből és profilból. Még meg is tapogattam, de így is maradtak kétségeim. – Mondd csak, a Genialisszimusz pedig... – Hát persze – bólintott szomorúan, mintha olyasmit vallana be, aminek titokban kellett volna maradnia. – Nem jöttél rá magad? – Nem kellett rájönnöm – mondtam. – Az igazság a lábam előtt hevert. De nem volt elég erős a képzeletem, hogy elfogadjam. – Erről van szó – mondta olyan tekintettel, mintha megerősíteném egy ki nem mondott gondolatát. – Arról van szó, hogy mind a mai napig nem hiszünk a képzeletünknek. Nem hiszünk a saját tökéletességünkben, azt gondoljuk, hogy létezik a világnak egy objektív képe, amely nem függ attól, hogyan nézzük. – Edik – állítottam le –, ezt aztán már tényleg nem kéne elmesélned. Ami elsődleges, az másodlagos, ami pedig másodlagos, az elsődleges, már ezerszer hallottam. – Hallottad, de nem hiszed el, mert nem elég erős a képzeleted. Tudod, többek között mindenféle őrültet tanulmányoztam, akik különböző hallucinációktól szenvedtek. És arra a következtetésre jutottam, hogy nem létezik semmiféle hallucináció. Egyszerűen az, aki hallucinál, azt látja, amit mi nem látunk, mi pedig azt látjuk, amit ő nem képes látni. –Vagyis ha, mondjuk, leiszom magam a sárga földig, és ördögöket látok, akkor azok valóban léteznek? – Természetesen – bólintott Edik. – A te világodban valóban léteznek, az enyémben viszont, amíg józan vagyok... – Mellesleg – szakítottam félbe –, szörnyen unalmas mindig józannak lenni. Biztos akad itt a birodalmadban valami, amivel a lombikokat meg a kémcsöveket mossák. Edik rám nézett, elgondolkodott... – Általában nem élek alkohollal – mondta elmerengve –, de egy ilyen alkalom... Biztosan akad nálam valami otthon. EDIKNÉL Edik szükségletei szemmel láthatóan még a marsallénál is magasabb szintűek voltak. A laboratóriumától nem messze élt egy nagy lakásban, ablakai a föld alatti utcára néztek. A lakás gondosan ki volt takarítva, de érezni lehetett, hogy agglegény lakik benne. Az egyik szobában egy elég jelentős könyvtár foglalt helyet, amely nemcsak tudományos művekből állt, hanem az előzetes irodalom csodálatos gyűjteményéből, Puskintól Karnevalovig. Az én könyvem is, az a bizonyos, ott volt. És nem mást ittunk, mint 2016-os évjáratú francia konyakot. Ráadásul, amikor megittunk egy üveggel, Edik előhúzott egy másodikat is. Nem gyújtottunk villanyt, úgy üldögéltünk, de kintről bevilágított egy utcai lámpa. Az utcáról a szobába beszüremlő gyenge fényben kirajzolódott az asztal sarka és a konyakos üveg, beszélgetőtársam görbe orrú profilja pedig feketének és laposnak tűnt, mintha kartonpapírból vágták volna ki. Tovább beszélgettünk a gondolatról, kitalációkról, a képzelet erejéről, és Edik annyira megkavart a fejtegetéseivel, hogy már magam sem láttam a különbséget a valódi és a kitalált realitás között. Amennyire emlékszem, fejtegetései nagyjából a következőképpen foglalhatóak össze. A világunk, mint olyan a Legfelsőbb Eszme gyümölcse. Isten elgondolta ezt a világot, benépesítette velünk, és arra számított, hogy az Eszmének megfelelően fogunk élni. De nem ruházott fel minket az Eszme megértéséhez szükséges képességgel, mi pedig nem az elgondoltak alapján viselkedtünk, hanem ahogy éppen jött, és kikerültünk az ellenőrzése alól. Ugyanez történik az íróval. Létrehoz egy kitalált világot, benépesíti a hőseivel, bizonyos cselekedeteket vár tőlük, azok meg a jó ég tudja mit művelnek, és a végén eltorzítják azt, ami ki volt találva. Már elszoktam az alkoholtól, így elég gyorsan becsíptem, és talán ezért tűnt minden, amit mondott, rendkívül bölcsnek. – Pontosan – mondtam boldogan. – Nagyon helyesen beszélsz. Pontosan ez szokott velem is történni. Kitalálok valamit, aztán teljesen más lesz belőle. – Erről van szó – mondta Edik. – Ugyanez történt szerencsétlen Genialisszimuszunkkal is. Neki is megvolt a maga elgondolása. Amikor felbőszült tábornokaival hatalomra jutott, új rendet akart bevezetni. Harcba szállt a korrupcióval, a bürokratizmussal, fellépett az egyenlőtlenséggel szemben. És ami a legfontosabb, amint a tábornokait kulcspozíciókba helyezte, bevezette a káderek állandó cserélődésének és fiatalításának elvét. A tábornokok mindaddig, amíg nem ragadták magukhoz a hatalmat, egyet is értettek a programmal. De amikor hatalomra jutottak, az elgondolásaik megváltoztak. Örökké a helyükön akartak maradni. A Genialisszimusz viszont erre még nem jött rá, és munkát, fegyelmet, nép előtti beszámolókat követelt tőlük. Aztán úgy döntött, hogy bevezeti még az egyenlőség elvét is: mindenkitől a képességei szerint, de mindenkinek egyenlően. – Hát erről van szó! – mondtam, és mindent egyből megértettem. – És a környezete ezt nem bírta elviselni? – Na tessék! – Edik valamiért feldühödött és a térdére csapott. – Nem tudom, miért tartod magad írónak, ha ilyen primitíven gondolkozol. Azt, hogy egy kiváltságos nem akar soha lemondani a kiváltságairól, még a hülye is érti. Ezért nem kell túl mélyre belemászni az emberi lélek rejtelmeibe. Valójában azonban nemcsak a Genialisszimusz környezete, hanem az egész társadalom ingerültté vált az újítások miatt. A helyzet az, hogy az egyenlőtlenség elve megteremti az őnelégedettség alapját minden rétegben. A felső réteg elégedett amiatt, hogy többet kap, mint a középső, a középső amiatt, hogy többet kap, mint az alsó... – És mitől elégedett az alsó réteg? – kérdeztem. – Még nem találkoztál olyan emberekkel, akik megittasulnak attól, hogy a lehető legmélyebben vannak? Sikertelenségüket mindig megindokolhatják a társadalom igazságtalan berendezkedésével, saját kivételes becsületességükkel, szerénységükkel és úgy általában a rendkívüliségükkel. Egyszóval a Genialisszimusz a szentek szentjébe, a társadalom tiltott szférájába akart betörni. Mivel megközelíthetetlen pozíciót foglalt el, erősen előrehaladt a kezdeményezéseiben, de egyre nagyobb elégedetlenséget váltott ki. Különösen persze az egykori feldühödött tábornokok körében. És a legdühödtebb közülük a legjobb barátja, a Legfelsőbb Ötszög elnökhelyettese, a Szerkesztő Bizottság elnöke volt. – Horizont Tyimofejevics? – kérdeztem. – Pontosan – bólintott Edik. – Természetesen nem tudta megbuktatni a Genialisszimuszt, mert már szimbólummá vált, az általános megbecsülés tárgyává, amolyan szent tehénné. De hoztak egy sokkal ravaszabb döntést. Egyszer, amikor a Genialisszimusz a szokásos űrbéli ellenőrző körútra indult, úgy döntöttek, hogy nem hozzák vissza. Hadd repkedjen ott, imádkozni fogunk hozzá, szobrokat állítunk neki, rendjelekkel tüntetjük ki, különböző üdvözleteket és jelentéseket küldünk neki, itt a földön viszont magunk fogunk rendelkezni. – Álljon meg a menet! – állítottam meg. – Ne hordjál nekem itt hetet-havat össze. Semmiféle Genialisszimusz nem létezik, mert személy szerint én találtam ki. Érted, egyszerűen kitaláltam. – Lehetséges – vont vállat a professzor. – De ez nem változtat semmin, mert minden létező realitás csak valaki kitalációjának a terméke. A kitaláció a semmiből születik, aztán valósággá válik, és önálló fejlődésbe kezd. De ha te találtad ki ezt az egészet, akkor legfőbb ideje, hogy kijavítsd a könyvedben a cselekményt. A te Szimednek el kell tűnnie. Örökre. Annihiláld bármilyen módon. Aztán Horizont Tyimofejevicset is annihilálni lehet. A Genialisszimuszt pedig vissza kell hozni a földre. Nekünk kettőnknek nagy szükségünk van rá. – Nekünk kettőnknek? Milyen közös érdekeink lehetnek? – Rögtön elmagyarázom. Láthatod, hogy a Legfelsőbb Ötszög és a Szerkesztő Bizottság kreténekből és szenilis emberekből áll, akikre nem bízhatom a találmányomat. De ha te lehozod a Genialisszimuszt, mi hárman a leghatékonyabban használhatjuk az elixírt. A segítségével meghódítjuk a világot, és új rendet teremtünk a földön. – Nem értem – mondtam. – Rögtön elmagyarázom. Arról van szó, hogy sok ember megszegi a törvényt és az előírásokat, mert mindegyik azt gondolja, hogy tulajdonképpen nem veszít olyan sokat. Az ilyen ember az gondolja, hogy akármit is csinálok, vagy akármit is csináljanak velem, így is, úgy is meghalok. A halál elkerülhetetlenségének tudata oda vezet, hogy bizonyos emberek már nem félnek semmitől és nekikeserednek. Az elixírtől viszont minden más lesz. Lényegében megszüntethetünk minden büntetési formát, beleértve a börtönt és a halálbüntetést is. Minek az? Egyszerűen csak szigorúan a viselkedésnek megfelelően fogjuk az elixírt elosztani. Ha jól viselkedsz, kapsz egy havi adagot. A következő hónapban megint jól viselkedsz, megint kapsz. Azokat viszont, akik engedetlenek lesznek, megfosztjuk az elixírtől. Egyeseket ideiglenesen, másokat örökre. És most képzeld el, hogy azok, akik jól viselkednek, fiatalok lesznek, erősek, pirospozsgásak. Azok viszont, akik nem voltak hajlandóak a többség példáját követni, megöregszenek, megbetegszenek, kihullik a hajuk, a foguk... – Ez borzalmas! – kiáltottam fel. – Rosszabb a halálbüntetésnél! Ez még annál is rosszabb, mint amit azzal a szerencsétlen terroristával műveltél. Apropó, ami a terroristát illeti... Figyelj csak, nem tudnál rááldozni egy keveset az elixíredből és bekenni a sebeit, hogy begyógyuljanak? A professzor értetlenül nézett rám. – Mi az, hogy begyógyuljanak? Nekem éppen ezekkel a sebekkel együtt van rá szükségem. Arra, hogy mindenki lássa, hogy szenvedett, de kibírta. És egyáltalán, nem is értem, hogyan is fordulhatsz hozzám ilyen kérdésekkel. Téged nem szoktattak le a múltban az elvont humanizmusról? Zavarba jöttem. Persze, próbáltak leszoktatni, néha nagyon is erőszakosan. És, képletesen szólva, a szívem nagyon is megkeményedett. De amikor leiszom magam, valami miatt ellágyulok, és mindenkit sajnálok. Még a mindenféle kígyókat, skorpiókat és terroristákat is. Még a legundorítóbb férgeket is sajnálom, ez van, na, nem tehetek róla. – Jó nagy hülye vagy – mondta Edik. – Az együttérzés buta és haszontalan érzés. A sajnálkozók a legártalmasabb emberek. Mindig minden haladást akadályoztak. Egyébként nekik sem fogunk elixírt adni. – Aha! – kaptam a szaván. – Vagyis énrám is ez a sors vár. Kihúzom neked Szimicset, te meg megfosztasz az elixírtol, és nézni fogod, ahogy öregszem, őszülök és hullanak ki a fogaim... – Dehogy! – tiltakozott határozottan Edik. – Miért gondolsz rólam ilyet? Örökké fogsz élni, de érzéketlenné teszlek. Tudom, hogy kell azt megcsinálni. Egyetlen kis operáció és olyan leszel, mint egy kőszobor. Bárkit darabokra szaggathatnak a szemed előtt. Fetrengjen kínok között és nyögjön, egyáltalán nem fog meghatni. Nyugodtan fogod kanalazni az ételt, bort iszol, élvezed a napfényt, a virágok illatát és a nők simogatását. – Hogyan? – kérdeztem. – Látom, hogy valakit vernek, és nem fogok vele együttérezni, szenvedni miatta? – Szenvedjen csak az, akit vernek – válaszolta nyugodtan Edik. – Minek szenvedjen más is? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Edik ígérete nem hozott zavarba. Már régen elegem volt ebből a sajnálatból vagy együttérzésből, vagy az ördög tudja, minek nevezzem. Az egész életemet elrontotta, zavart a karrieremben, megfosztott az étvágyamtól. Miért lenne rá szükségem, ha semmi hasznot nem hoz, csak árt? Megígértem a professzornak, hogy gondolkodom az ajánlatán. Vagyis azt hiszem, megígértem, bár valójában most már nem vagyok biztos benne, hogy nem álmodtam vagy hallucináltam-e. És ha ezt a beszélgetést, mint ahogy az összes többit is, csak elképzeltem, akkor miért nem tudom a képzelet erejével befejezni a kalandjaimat és hazaküldeni magamat Stockdorfba? Megpróbáltam megtenni. Becsuktam a szemem, megfeszítettem minden képzelőerőmet, szerintem még valami transzcendentális állapotba is jutottam. És ha ezt a beszélgetést magam előtt látom, mint az összes többit, akkor nem Stockfordban vagyok, nem. De nem is a professzornál, hanem a szállodai szobámban. Szikrina nincs itt. Könyvből kitépett lapok hevernek az ágy mellett. Felvettem a lapokat és olvasni kezdtem. A szöveg ismerősnek tűnt, mintha olvastam volna, de az is lehet, hogy én írtam. Mellesleg, a margón különböző színnel írott megjegyzéseket vettem észre. A jegyzetek alapvetően bírálóak voltak, és meglehetősen egyformák. Valahol az állt: „Nem jó!”, vagy „Na ez már azért sok!!!” (így, három felkiáltójellel). Elkezdtem átnézni a lapokat, belefeledkeztem, és azon gondolkoztam, lehet, hogy valahol valami túl sok, de mi az, ami nem jó? Éppen ellenkezőleg, nagyon is jó! CSÜGGEDT ÉVSZAK Sztyepanida több mint húsz évet élt Boldoghalmán. Ezek alatt az évek alatt gondosan írogatta a megfigyeléseit a birtok életéről, a birtok tulajdonosát hol „Atyuská”-nak, hol nagy betűs „Ő”-nek nevezte. De a feljegyzések idővel egyre rövidebbek, egyhangúbbak, csüggedtebbek lettek. Néha panaszra fakad, hogy elpocsékolta legszebb éveit, és célozgat arra, hogy szeretne valamikor hazatérni. Az egyik bejegyzés különösen lakonikus: „Semmi új, azon kívül, hogy mindnyájan öregszünk”. Ezekben az években Atyuska nap mint nap makacsul ragaszkodik a megszokott rendhez: felkelés, ima, futás a tó körül, reggeli, munka, kilovaglás Ige hátán, aztán megint munka, rövid időre megszakítva az ebéd és egy kis pihenés kedvéért, és csak este következik, szokás szerint, az újabb különleges régi orosz szavak tanulása Dal nagy értelmező szótárából, és közvetlenül lefekvés előtt a Wohltemperiertes Klavier. És semmi szórakozás. Nézőkét nem néz, és azt sem szereti, ha más nézi. Sztyepanida panaszkodik, hogy a Dallast titokban nézik Tommal, szinte teljesen lehalkítva. Csak egyszer volt egy (amúgy elég hosszú) élénk és reményteljes időszak Boldoghalmán. Amikor a moszkvai állami vezetők egymás után patkoltak el. Ebben az időszakban Ő is kiment esténként a nézőkéhez, elégedetten nézte a temetéseket, figyelmesen hallgatta a kremli változásokról és intrikákról szóló közleményeket és kommentárokat, időnként oldalba bökve Zilberovicsot: – Mit mondanak? Ő maga ugyanis nem igen jeleskedett a helyi nyelvben. Ezekben a napokban felélénkült, kevesebb időt fordított a sziklatömbök farigcsálására, több ideje és figyelme jutott arra, hogy megfutassa Igét, gyakran tréfálkozott, és még a szexuális aktivitása is fokozódott. De a vége mindig ugyanaz lett. Elföldelték az egyik öregembert, de a harácsolók egy másikat, egy még öregebbet ültettek a helyére és minden úgy ment tovább, mint azelőtt. Az utolsó reménysugár akkor villant fel Atyuskában, amikor a tehetetlen öregek helyébe végül egy fiatal és egészséges vezető jött, akinek két diplomája is volt. A nézőkében a kommentátorok egymás szavába vágva dicsőítették az újat, hogy okos és szellemes, csak a Diornál rendel öltönyt, eredetiben olvassa Voltaire-t, és titokban templomba jár. Az Atyuska egy titkos levelet küldött ennek a vezérnek, azzal a felszólítással, hogy oszlassa fel a kommunista pártot és állítsa helyre Oroszországban a hagyományos monarchikus államformát. Választ nem kapott, és hamarosan kiderült, hogy az újságírók erősen túldicsérték a vezért. Hord ugyan Dior-öltönyöket, de nemigen jár templomba, és kizárólag Lenint olvas eredetiben. Miután erről meggyőződött, az Atyuska parancsot adott, hogy a nézőkét hajítsák ki a szemétre, és többé még csak meg sem kérdezte, mi folyik ott, Moszkvában, és visszatért végeláthatatlan munkájához. Ettől az időszaktól kezdve Sztyepanida törést vett észre Atyuska hangulatában. Tovább is halmozta egymásra a sziklatömbjeit, de egyre nagyobb erőfeszítéssel és egyre kevesebb lelkesedéssel. És az emlékezete is gyengült, egyre nehezebben tanulta a közmondásokat: hat új közmondást megtanul, nyolc régit elfelejt. Néha akar mondani egy-egy alkalomhoz illő közmondást, összeráncolja a homlokát, csettintget az ujjával, de csak nem jut eszébe. Még jó, ha Zilberovics ott van a közelben, de Zilberovics nélkül baj van, méghozzá nem is kicsi. A lovára is egyre ritkábban szállt fel Atyuska, aztán teljesen megszűnt a gyakorlás, és minden nagyon unalmassá vált Boldoghalmán. Fájdalmas és szomorú volt Sztyepanida jelentéseiben azt olvasnom, hogy az Atyuska elvesztette hitét a küldetésében, inni kezdett (egyre gyakrabban kotort ki Sztyepanida a dolgozószobából egy-egy üres whiskys üveget). És akkor váratlanul, íme a következő levél. AZ ELTŰNÉS „Katyusa, édesem!” Szörnyű riadalomban írok neked. Ördög tudja, mi folyik itt minálunk. Ma reggel a szokásosnál kicsit később ébredtem, nézem, Tom már nincs mellettem. Azt gondoltam, kiment az istállóba. Na jó. Felkeltem, rendbe szedtem magam, bementem Őhozzá klíningelni. Annál is inkább, mert ilyenkor szokott futni. Nézem, hát a hálószobában be van ágyazva, mintha le sem feküdt volna, a dolgozószobában is rend van. Az asztalon sehol egy darab papír, csak egy orvosi folyóirat. Reggeliig még sok idő volt, kimentem az istállóba megkérdezni Tomot, nem tudja-e, mi történt. De Tom nem volt az istállóban. Nem lepődtem volna meg, de nemcsak Tom nem volt ott, de Ige sem. Elmentem megkeresni a kis zsidót, de az ajtaja zárva, és az udvaron sincs. Még semmi rosszra nem gondoltam, azt hittem, hogy talán mindannyian együtt mentek el, mondjuk az állatorvoshoz. Bár minden olyan furcsa volt, mert az állatorvos juzsuálisan26 maga jár hozzánk, és ha kell, akkor Tom meg a kis zsidó egyedül is elboldogulnak. Ő ilyen dolgokkal nem foglalkozik. Mégse gondoltam, hogy valami történt volna, csak akkor, mikor bementem a brekfesztre27. Bemegyek, hát ott ül Zsanettá Grigorjevna a mamuskával, mindkettőnek kisírva a szeme. Kérdezem, mi történt. Azt mondják, semmi. Kérdezem, hol van az Atyuska? Azt mondják, nincs, és többé nem is lesz. Meghalt talán? Nézem, Kleopátra Kazimirovna rángatózik, félrenéz, és nem mond semmit, Zsanettá Grigorjevna meg azt mondja: meghalt. Kérdeztem, hogy Tom és a kis zsidó hova lettek? Talán Őt vitték el a halottasházba? A lovon? Kleopátra Kazimirovna hallgat, Zsanettá Grigorjevna pedig azt mondja: „Tom és Leopold Grigorjevics sincs többé.” – „Ők is – kérdezem –meghaltak?” – „Ők is – mondja – meghaltak.” Na képzelheted! Mit tudtam reagálni vagy mondani erre? Kérdezem, hogy hol vannak a holttestek. Azt mondják, ne kérdezz semmit, nem a te dolgod. Én meg erre aszondom, már hogyne lenne az én dolgom. Hogy a maguk hullája hol van, az nem az én dolgom, de hogy az enyém, a Tom hol van, az már nagyon is az én dolgom. Semmit nem válaszolnak, és én sem tudom, mit csináljak, kihívjam-e a rendőrséget vagy nem érdemes. Katyusám, ha a te kezed van a dologban, akkor szólhattál volna előre, mert most egyáltalán nem tudom, mitévő legyek. Várom a további utasításokat...” Az utolsó mondatában Sztyepanida leleplezi magát: csakis nagy izgalmában és kapkodva írhatott le ilyet. Úgy látszik, Sztyepanida megkapta a várt utasításokat, mert a következő levélben, ahol már nagyon rosszul imitálja a népi stílust, közli, hogy az Atyuska az eltűnése előtti napokban nagyon elgondolkodva járkált. Sokszor magához hívatta a kis zsidót és Tomot, bezárkóztak a dolgozószobájába, hosszasan beszélgetett velük. Ezekben a napokban Tom is úgy járt-kelt, mint egy álomkóros, Sztyepanida kérdéseire homályos válaszokat adott (pedig, írja zárójelben Sztyepanida, nekem mindent el kellett volna mondania). Egyszer, néhány nappal az eltűnés előtt, Sztyepanida észrevette, hogy az Atyuskánál szokatlanul sokáig ég a villany, odalopózott a nyitott ablak alá, és hallotta, ahogy az Atyuska oroszul beszél valamilyen emberrel, akit „Mister Rivkin”-nek nevezett. Csak a beszélgetés egy részét hallotta, amelyet felettébb különösnek talált, bár később rájött, miről lehetett szó. – Nem értem, mi a bökkenő – mintha ezt mondta volna Szim Szimics, tőle szokatlan izgatottsággal. – Igaz, hogy a ló tömege felülmúlja az emberét, de azt is tudni kell, hogy a ló mégiscsak a fejlődésnek egy primitívebb fokán áll, és a szervezete sokkal egyszerűbb a miénknél... Sztyepanida csak azután jött rá, miről is folyt a beszélgetés, amikor az Atyuska eltűnését követően megtalálta az íróasztalon egy tudományos-ismeretterjesztő folyóirat, a Medical Review egyik cikkének fénymásolatát. A cikk nagy része alá volt húzva, a lap szélén pedig az Atyuska kézírásával jegyzetek szerepeltek. A cikk beszámolt egy harvardi professzor, Donald Rivkin kísérleteiről a magasabb fejlettségű emlősök hibernálásában. A cikk szerint e kísérletek során bebizonyították, hogy már most létezik megbízható módszer a szervezetek hibernálására, amelyek akármennyi ideig (gyakorlatilag örökké) az anabiózis állapotában maradhatnak. Beszámolt az első kísérletekről, amelyeket már nem majmokon, hanem élő embereken végeztek, akik kilátástalan betegségben (általában rákban) szenvedtek és beleegyeztek a hibernálásba, abban a reményben, hogy hibernált állapotban kivárják, amíg megtalálják betegségük gyógymódját. Volt ott még egy fénymásolat. De nem egy cikk, hanem telefonszámla egy nemzetközi hívásról, amelyet Sztyepanida lehallgatott. Ez a beszélgetés négy és fél órán keresztül folyt, irgalmatlan pénzbe került, és abból ítélve, hogy az Atyuska nem szórta a pénzt, bizonyára nagyon fontos lehetett. Ekkor a könyv szerint Sztyepanida közlései megszakadnak. Az utánuk csatolt igazolás szárazon közli, hogy harci feladatainak teljesítése után Sztyepanida Markovna Zujeva–Johnson, a Szovjetunió Hőse, a KGB őrnagya hazatért a szülőföldjére, de a repülőtérről Moszkvába vezető úton közlekedési balesetben elhunyt. A dolog azonban ezzel nem ért véget. Legalább egy tucat ügynök jelentéseit olvastam, akiket azzal bíztak meg, derítsék ki, mégis mi történt Karnevalovval és hova tűnt. Néhány ügynök őszintén közölte, hogy semmit sem sikerült kiderítenie. Mások képtelen pletykákat továbbítottak. És csak egytől érkezett értelmes információ arról, hogy Rivkin professzor klinikáján nemrég egy nagyszabású és bonyolult kísérletet hajtottak végre, egyszerre hibernáltak három emberi szervezetet és egy lovat. És ezután már valami teljesen elképesztő dolog állt: ..Sz. Sz. Karnevalovot, két testőrét és az Ige nevű lovat anabiózis állapotában Genfbe szállították, és korlátlan időre egy svájci bank széfjében helyezték letétbe.” – És mind a mai napig ott fekszik a széfben és várja, mikor üt az órája – mondta Dzerzsin Gavrilovics a következő találkozásunkkor. – Várja, hogy mikor omlik össze a kommunista hatalom, és akkor majd kiolvasztva fehér lovon belovagol. – Igen – mondtam pesszimistán. – Ez egy olyan ember, akiről bármit el lehet képzelni. De biztos vagyok benne, hogy derék kommunista felderítőink, természetesen a derék CIA-ügynökökkel karöltve, már kiderítették, hogy pontosan melyik széfben van ez a trónbitorló. – Ugyan már, hova gondolsz! – Dzerzsin Gavrilovics nem értette a célzásomat, keserűen felnevetett. – Ha tudnánk, hogy hol van, akkor nem lenne szükségünk a te segítségedre. ALKOTÓI ÖTSZÖG – Az Alkotói Ötszög rendkívüli ülését ezennel megnyitom – mondta hétköznapi hangon Szmercsov, és kérdőn nézett a mellette ülő Berij Iljics Nemgyerekre. Amaz az öklét az állára támasztva nézett el valahol a bal fülem mellett, egész testtartásával mutatva, hogy ő itt csak mint kívülálló van jelen, és egyáltalán nem állt szándékában, hogy beleavatkozzon az Ötszög munkájába. – Az ülésünk szigorúan titkos – folytatta Szmercsov. –A gyorsírón kívül senki semmilyen feljegyzést nem készíthet. – Eközben sokatmondóan rám pillantott, én meg felemeltem az üres kezemet, megpaskoltam a mellkasomat, mutattam, hogy sem a kezemben, sem az asztalon, sem a kabátomban nincs se olyan eszköz, amivel írnak, se olyan, amire írnak. – Az Ötszög tagjai ezt tudják, aki pedig nem tudja – Szmercsov ismét rám nézett –, azt figyelmeztetem, hogy az Ötszög által megvitatásra kerülő problémákat e falakon kívül nem szabad kifecsegni. – Velem és a marsallal együtt nem ötszög, hanem hétszög lett – jegyeztem meg. Úgy éreztem, szellemes a megjegyzésem, és felnevettem. Az Ötszög tagjai szavaim közben feszülten összenéztek. A marsall továbbra is szenvtelenséget mutatott, Kommunij Ivanovics pedig, gyorsan a marsallra pillantva eleresztett egy mosolyfélét, amely értésemre adta, hogy játékos hangulatom nem illik az adott pillanat komolyságához. Zavarba jöttem, összehúztam magam, és nézegetni kezdtem az Ötszög tagjait. A következőképpen helyezkedtek el: Szmercsov a saját asztalánál ült, a marsalltól jobbra. Asztala oldalán helyezkedett el Szikra ceruzával és jegyzetfüzettel a kezében (ő volt a gyorsíró). Néha megpróbáltam elkapni a tekintetét, de úgy viselkedett, mint egy idegen, és nem is nézett felém. Az Ötszög többi tagja: Propaganda Paramonovna, Dzerzsin Gavrilovics és Csillagoniusz atya a tárgyalóasztalnál helyezkedtek el. Én néhány széknyire ültem Csillagoniusz atyától, közelebb az asztal másik végéhez. – Azt gondolom – folytatta Szmercsov –, hogy minden felesleges formalitás nélkül, lényegre törően fogjuk az ülést lefolytatni. Rögtön meg kell jegyeznem, hogy nem tudunk azonnal jó viszonyt kialakítani Klasszikkal, kénytelenek vagyunk számolni bizonyos nehézségekkel, amelyeket le kell küzdeni. Személy szerint kölcsönös meg nem értésünket azzal magyarázom, hogy különböző szociális feltételek között születtünk és nőttünk fel. Ezt a tényezőt figyelembe vesszük, és nagy türelmet, illetve emberséget tanúsítunk. Vendégünket nagyon vendégszeretően fogadtuk, a legjobb szállodában szállásoltuk el, az emelt szükségletek kategóriájába került, és városunk egyik fő utcáját átneveztük az ő tiszteletére, bár még egyáltalán nem szolgált rá. Ünnepélyesen és össznemzetileg készültünk megünnepelni századik születésnapját. Az ÁVKP vezetősége, a Legfelsőbb Ötszög és a Szerkesztő Bizottság a Genialisszimusz személyes részvételével rendkívül merész lépésre szánta el magát: eltekintve az átmeneti papírhiánytól, illetve attól, hogy nálunk általában nem szokás olyan könyveket kinyomtatni, amelyek nincsenek közvetlen összefüggésben a Genialisszimeiával. Mindezektől eltekintve szándékunkban állt publikálni vendégünk művét, de megkértük őt, hogy hajtson rajta végre bizonyos rendkívül szükséges javításokat és húzzon ki olyan részeket, amelyeknek a hiánya fel sem tűnne. Ehhez az apró munkához betekintést biztosítottuk számára az összes nélkülözhetetlen anyagba, így volt? – Szmercsov rám nézett. – Ha a nekem tulajdonított regény fejezeteire gondol, akkor igen, elolvastam – mondtam. – Fel kell állni, ha a tábornok beszél veled – suttogta hirtelen Csillagoniusz. Ránéztem Csillagoniuszra, aztán Szmercsovra. Amaz elfordította a tekintetét, de nem mondott semmit. Megértettem, hogy egyetért Csillagoniusszal, de nem fogja erőltetni, én meg, persze nem szándékoztam felállni, nem vagyok én gyerek. – Most már mindennel tisztában van – mondta Szmercsov. – Szim Karnevalov nem halt meg, ahogy maga az elején feltételezte; él, egy svájci bankban őrzik, és arra vár, hogy eljöjjön az ő ideje. – Várja, de az nem fog eljönni – jegyezte meg Csillagoniusz, és az Ötszög minden tagja vidáman, de feszülten felnevetett. – Igen – ismételte meg meggyőződéssel Kommunij Ivanovics. – Nem fog eljönni az ideje, feltéve persze, ha a vendégünk átgondolja a dolgot és segít nekünk. – Volna egy kérdésem – mondtam. – Parancsoljon – mondta Szmercsov. – Mondja... – Csillagoniuszra néztem és valahogy automatikusan felálltam. – Az, amit ott olvastam, abban a regényben, alátámasztható független dokumentumokkal? – Magától értetődik – mondta Dzerzsin Gavrilovics, kinyitotta az előtte fekvő zöld mappát, és lapozni kezdte a papírokat. – Alátámasztható Sztyepanida Zujeva–Johnson őrnagy jelentéseivel, Tom Johnson felderítőnk információival, a Karnevalov és professzor Donald Rivkin között folytatott telefonbeszélgetés számlájával. – Ugyan már, micsoda marhaság! – mondtam idegesen. – Mindaz az ostobaság, amire ön hivatkozik, a feljelentések, információk, telefonszámlák; ezt mind megint csak a regényből vette. De ez egy regény, művészi alkotás, másképpen szólva egyszerűen kitaláció. – Nagyon rosszindulatú kitaláció! – jegyezte meg Propaganda Paramonovna, aki egész idáig nem szólalt meg. –Azt mondja, kitaláció – mondta Szmercsov –, de ennek a maga, úgymond, kitalációjának köszönhetően köztársaságunkban a szimiták egyre kihívóbban viselkednek. Tegnap este például ismeretlen bűnözők egyenesen a Genialisszimusz Tudományos Felfedezései emlékmű alá halmoztak egy hatalmas kupac másodlagos terméket és rátűztek egy cetlit: „Ajándékunk a Genialisszimusznak” felirattal. – Ó, te jó Gen! Micsoda fenségkáromlás! – kiáltott fel Csillagoniusz atya, és tekintetét a Genialisszimusz arcképére emelve ájtatosan csillagot vetett. A többiek ugyanezt tették, én pedig követtem a példájukat. – És a kupac méretéből ítélve, ez nem egyetlen személy elszigetelt akciója volt, hanem egy egész szervezeté. És a cédulát persze ama bizonyos négybetűs szóval írták alá. Tegnapelőtt pedig egy csoport divatbolondot tettek ártalmatlanná. Magánlakáson gyülekeztek, hosszú nadrágban és szoknyában ellenséges táncokat táncoltak. Mikor letartóztatták őket, persze ravaszkodtak, tagadtak, azt állították, hogy a nadrág hossza nem hordoz politikai jelentést. De közben kiderült, hogy mindegyiknek bele volt pecsételve a Hovatartozási Jelébe annak a bizonyos személynek a portréja, akinek a hívei. Amikor ezt meghallottam, akaratlanul is Szikrára néztem, de ő szorgalmasan tovább jegyzetelt és arcizma sem rezdült. – Rendben van, ne szaporítsuk a szót – mondta Szmercsov. – Csak annyit szerettem volna mondani a vendégünknek (megfigyeltem, hogy elkerüli, hogy Klassziknak nevezzen), tökéletesen megértjük, hogy nincs kedve egy már kész könyvet kijavítani, és nem akar felesleges munkát végezni. De erre nagy szükség van, és mi mind... nemcsak én, hanem az Alkotói Ötszög többi tagja is, nyomatékosan kérjük: húzza ki azt, aki ott magánál fehér lovon lovagol, így jobb lesz magának is, nekünk is. Miért ragaszkodik annyira hozzá? Miért olyan fontos magának? Ó, te jó Gen, hát most mit csináljak velük? Megint fölálltam és idegesen járkálni kezdtem a szobában. – Komtárs urak – fogtam bele, és igyekeztem a lehető legmeggyőzőbben beszélni. – Higgyék el nekem, semmi rosszban nem sántikálok. Meg akartam tenni mindent, amit kívántak. Tegnap, miközben átolvastam a regény néhány oldalát, már a kezembe vettem a tollat, és ki akartam, tényleg ki akartam húzni Szim Szimicset... – És mi tartotta vissza? – érdeklődött gúnyosan Propaganda Paramonovna. – A természet tartott vissza – mondtam. – Tudják, meglátom a „Szim” szót, koncentrálok, a kezem viszont egyszerűen nem engedelmeskedik. Ezenkívül pedig, nem lehet olyan egyszerűen kihúzni. Ha kihúzom őt, az azt jelenti, hogy ki kell húzni Zilberovicsot is... – Nagyon jó – szólt közbe Csillagoniusz. – Egy szimitával kevesebb. – De nem csak eggyel – tiltakoztam. – Ha kihúzom Zilberovicsot, akkor Zsanettára sincs szükség. Zsanettával pedig ki kell húzni Kleopátra Kazimirovnát. És Sztyepanidát, és Tomot, a lovat, Rivkint doktort. – Húzza ki mind! – kiáltott fel Szmercsov. – De hát értse meg, akkor nem lesz belőle semmiféle regény. Ostoba sületlenség marad csak belőle. Maguk egyszerűen nem értenek engem. Ha képes lennék így megcsonkítani a regényeimet, akkor nem kellett volna ideutaznom. Akkor még annak idején, a szocialista időkben, a személyi kultusz hívei, voluntaristák, korrupcionisták és reformisták alatt hihetetlen karriert futottam volna be! Már akkor az írószövetség titkára lehettem volna, a Munka Hőse, kongresszusi küldött, és kitüntetett író. Zsákszámra kaptam volna a honoráriumot. De ezt akkor sem tudtam megtenni, és most sem tudom. Az irodában súlyos csend állt be. Az ülés résztvevői összenéztek, Kommunyij Ivanovics pedig kigombolta, majd visszagombolta az ingén a legfelső gombot. Propaganda Paramonovna hirtelen felpattant, rövid lábain odakacsázott hozzám, hátulról átölelt, hatalmas melleit odanyomta a lapockámhoz. – Kérlek szépen, drágaságom – dünnyögte édeskés hangon –, miért vagy ilyen makacs, mint egy öszvér, na most mit ellenkezel. Kééérlek szépen, segíts rajtunk, kérlek. Mint nő könyörgök neked. Hirtelen térdre ereszkedett, átölelte a lábam... – Kedveském, aranyoskám... Izgatott lettem, felpattantam, kezemet megtámasztottam szúrós fejebúbján és megpróbáltam eltolni magamtól. – Hagyjon békén! – mondtam. – Mire jó ilyen jelenetet rendezni? Nem szégyelli magát! – Gyalázatos! – hallottam hirtelen Csillagoniusz hangját. – Még ő beszél a szégyenről! Csirkefogó! Nézd meg, ki térdel előtted! Egy nő! Egy anya! Egy tábornok! Te meg... Szétverem a pofádat! Azzal odaugrott hozzám, lába koppant a padlón, és ököllel nekem esett. Még jó, hogy épp sikerült kiszakadnom Propaganda öleléséből, elkaptam Csillagoniusz szakállát, nagyot rántottam a fején és a térdemmel véresre zúztam az arcát. Vad üvöltéssel felpattant, betört orrából ömlött a vér, a falnak hőkölt és háttal nekitámaszkodott. Kezével eltakarta az arcát, de a vér kicsordult az ujjai között és lecsöpögött a reverendájára és a padlóra. Az ülés résztvevői döbbenten néztek hol rám, hol Csillagoniuszra. Egész idő alatt most először sikerült elkapnom Szikrina pillantását és láttam, hogy halálra rémült. – Ez valódi terror! – mondta hirtelen vészjóslóan Propaganda Paramonovna. Az irodában csend lett, amitől igen kellemetlenül éreztem magam. Nemgyerek marsall hirtelen felállt és kiment. Észrevettem, hogy minden jelenlévő szinte fellélegzett és megkönnyebbült. Dzerzsin felugrott és odafutott Csillagoniuszhoz. – Na mi van veled? – kérdezte meglehetősen durván. –Ugyan, semmi komoly. Hajtsd hátra a fejed, akkor eláll a vérzés. Minden rendben. – Már hogy lenne minden rendben? – háborgott Propaganda Paramonovna. – Milyen rend lenne, amikor banditatámadás történt? – Hallgass! – szakította félbe Dzerzsin. – Nos – mondta, és körbe-körbe járkált a szobában. – A Klasszikkal folytatott vitában túl messzire mentünk. Követelünk tőle valamit, ő pedig nem ért bennünket, vajon miért? – Azért, mert ellenség, azért – mondta Propaganda Paramonovna. – Igen, bizonyára azért – mosolyodott el szomorúan Szmercsov. – Miért kell rögtön így beszélni? – csapott a combjára Dzerzsin. – Rögtön ellenség, miért? Könnyű a szavakkal dobálózni. Én személy szerint, mint az Álvéhá munkatársa, hozzászoktam, hogy a jót keressem az emberekben, a legjobbat, ami bennük van. Meg kell próbálnunk megérteni a mi Klasszikunkat. A helyzet az, hogy átnéztem az előzetes írók különféle régi dolgait, és felfedeztem, hogy sok volt közöttük a... szóval az olyan nem normális, és nagyon óvatosan kell bánni velük. Mert máskülönben megmakacsolják magukat. Így, mint most ő is. Összességében véve arról van szó, hogy Klasszik egy alkotó ember, nem lehet egyszerűen utasítgatni, hogy csinálja ezt vagy csinálja azt, széles választási lehetőséget kell kínálnunk neki, hogy legyen lendülete az alkotáshoz. Nos, tegyük fel, nem akarja megmondani a széf lelőhelyét. Rendben, nem is kell. Nem akarja kihúzni a hősét, ezt meg lehet érteni. De hallgass ide, kedvesem – fordult most már egyenesen hozzám. – Te magad is kitalálhatsz valamit. Tegyük fel, hogy nem akarod kihúzni ezt a te izédet, de csinálj már valamit, hogy meghaljon, és kész. És ezzel punktum. Vagy tegyük fel, hogy nem lefagyasztották, hanem besózták. Hm? Dzerzsin rám nézett, a többiek pedig követték a példáját. Még Csillagoniusz is, aki nem merte visszaengedni a fejét, ő is felém fordította valamennyire az arcát és fentről nézett le rám. – Miért is ne? – kérdezte Szmercsov. – Szerintem jó ötlet. Produktív. – Ez ostobaság – tiltakoztam fáradtan. – Mégis ki sózna be egy embert? Mégsem uborka, se nem disznóhús. – Ezt csak úgy mondtam – válaszolta Dzerzsin. – Csak egy őrült ötlet volt. Mást is ki lehet találni. Tegyük fel, hogy lefagyasztották, betették egy széfbe, az viszont lyukas volt, így hát leolvadt és megrohadt. Egyszóval bármilyen változat elképzelhető. Te ezt jobban tudod, te vagy a művész. Ekkor Szikra rám nézett, én pedig tudtam, hogy határozottan ellenzi az efféle javításokat. Lehet, ha nem lett volna ilyen a tekintete, megadtam volna magam. Így viszont... – Nem – mondtam, és éreztem, hogy a pillanatnyi gyengeség elmúlt. – Nem, szó sem lehet róla. És különben is, ha így beszélnek velem, akkor semmi dolgom többé magukkal. Nem kérek sem az évfordulójukból, sem a többi megtiszteltetésből. Kivárom a kozmoplánomat és hazamegyek Stockdorfba. – Vízum nélkül? – kérdezte kíváncsian, orrhangon Csillagoniusz. – Milyen vízum nélkül? – kérdeztem meghökkenve és gyanakodva. – Hát hogyan másképp? – mosolyodott el Szmercsov. –Nálunk a határátlépésnek bizonyos szabályai vannak. Vízum nélkül egy tapodtat sem. Még ahhoz is vízum kell, hogy az Első Övezetbe utazzon az ember, mondjuk a Kalugai járásba. – De hát ez a maguk kommunnyikjaira vonatkozik –legyintettem. – Én viszont nemcsak kommunnyik nem vagyok, de még a szovjet állampolgárságomtól is megfosztottak több mint hatvan éve. Egyáltalán nem tartozom maguk közé. Szavaimra az Ötszög tagjai furcsán összenéztek, Kommunij Ivanovics elmosolyodott, szélesre tárta a karját, rendes emberi nevemen szólított, és elégedetten azt mondta: – Nem, Vitalij Nyikityics, maga közénk tartozik. Hiszen rehabilitáltuk. HATODIK RÉSZ A „SZOCIALIZMUS” SZÁLLÓ – Hová hoztál? – kérdeztem Vászjától. – Ahova parancsolták – felelte. – Most itt fog lakni. –Egy hosszú, lapos épületre mutatott, és amíg az épületet szemléltem, sebességbe kapcsolt és elhajtott, engem gőzfelhőbe burkolva. Amikor a gőz eloszlott, a holdfényben kivettem, hogy az épület valami barakkszerűség, és minden ablaka teljesen sötét. A barakk közepén egy töredezett felirat világított homályosan: „Szocializmus” szálló A szállodával szemben pusztaság volt, jobbra húzódott a szögesdrótos magas vasbeton kerítés, amiből arra következtettem, hogy a Moszköz peremkerületében vagyok. Kicsit elképedve álltam ott, aztán úgy döntöttem, bemegyek. Belöktem az ajtót, mire az szörnyű csikorgással kinyílt, de csak miután nekifeküdtem a vállammal. Az orromat azonnal megcsapta a vizeletszag. – Hogy tudnak ilyen bűzben élni? – kérdeztem egy idős asszonytól, aki alhadnagyi rangban volt. Egy éjjeliszekrény mellett ült, amelyen gyengén világított egy konzervdobozból készített mécses. Érdekes, vajon honnan vették ezt a konzervdobozt? A Moszközben egyszer sem láttam konzervet. – Mi kéne? – kérdezte az alhadnagy. Mondtam neki, hogy a „Kommunizmus” szállodából költöztettek át ide. – Neve? Azt hittem, ha meghallja a nevem belelkesedik, és autogramot kér, de semmi hasonló nem történt. Sokáig bogarászott egy mocskos könyvben, minden soron végighúzta göcsörtös ujját. Amikor megtalálta, amit keresett, felvett az éjjeliszekrényről egy kulcscsomót, fogta a mécsest, valahová a folyosó végére vezetett, kinyitotta a 14-es ajtót, és azt mondta: – Ez a szobája. És rögtön el is ment. Végigtapogattam a falat, hogy megtaláljam a kapcsolót, de nem volt kapcsoló, ahogy mellesleg lámpa sem. A hold viszont elég fényesen világított, így ki tudtam venni egy keskeny vaságyat, amely a sarokban állt a rácsos ablak alatt, és egy féloldalas éjjeliszekrényt. Az ágyon darócból készült takaró volt, a tetején egy párna, ami, ha jól éreztem, berohadt szalmával volt kitömve. Szerintem semmi más nem volt a szobában, kivéve egy műanyag bilit, ami az ajtó mellett állt a sarokban. Őszintén szólva nagyon nem tetszett ez az egész, de tudtam, hogy a makacsságomért valahogyan fizetnem kell, és úgy döntöttem, ördög vigye ölet, itt is elleszek. Még jó, hogy adtak külön szobát, és nem csak egy priccset egy közös szobában, ahol a vegetáriánus disznón élők valószínűleg nem csak horkolnak. A takaró alatt persze semmiféle lepedőt nem találtam. Mit tehettem volna? Kitettem a cipőmet az ajtó elé, de nem folytattam tovább a vetkőzést, ráfeküdtem a takaróra. Annyira elfáradtam, hogy azonnal elaludtam, de hamarosan arra ébredtem, hogy valami rovarok rágcsálnak. Éjszaka felkeltem néhányszor, lesöpörtem magamról a bogarakat, megint visszafeküdtem, reggelig még aludtam valamennyit, aztán amikor felkeltem, elszörnyedtem. A falon poloskák mászkáltak, a takaró hemzsegett a tetvektól, köztük bolhák ugráltak. Letéptem az ingemet és láttam, hogy az egész testemet piros pöttyök borítják. – El innen, de minél gyorsabban! – mondtam magamnak és kiugrottam a folyosóra. Azt persze sejtettem, hogy aligha találom kipucolva a cipőmet, de azt nem, hogy egyáltalán nem találom. Már másik portás volt, törzsőrmesteri beosztásban. Amikor a cipőm felől kérdeztem, kissé meglepődött, aztán elmagyarázta, a folyosóra helyezett holmikért az adminisztráció nem vállal felelősséget. Ez várható volt. Megkérdeztem tőle, hogy hol van a teszvéká, azt mondta, hogy az ilyen besorolású szállodában nincs semmiféle teszvéká, a másodlagos termék gyűjtője viszont a szobámban van. Nyilvánvalóan a bilire gondolt. Érthető, hogy nem igazán vágytam arra, hogy azt az edényt használjam, de mit lehetett tenni, visszamentem a szobába. Érdekes, hogy azért egy legalább két és fél méteres újságdarab mégiscsak volt ott. Mikor megfordítottam a papírt, megláttam a főcímet: „Ember a múltból”. Egyből kitaláltam, hogy a cikkben rólam van szó, bár a nevemet egyszer sem említették. Természetesen korábban is olvastam hasonló kritikákat, de korábban talán vastagabb volt a bőröm, és nem vettem annyira a szívemre, ám most mélyen megbántott, amit olvastam. A cikkben az állt, hogy egy bizonyos undorító figura a múltból a kritizálás útjára lépett és mindent leköp, ami számunkra drága. Amikor a fejlett szocializmus idejében élt, nem látta meg a jót a korai kommunista társadalom fokozatos előrehaladásában, és a Harmadik Övezet kémeinek megbízásából mindent rágalmazva leköpött, amit csak látott. Ezzel az úgymond tevékenységével rászolgált a legszigorúbb büntetésre, de az akkori gátlástalan korrupcionisták engedékenysége miatt sikerült a bosszú elől elmenekülnie, elrejtőzött a Harmadik Övezetben, ahol az óceánon túli pártfogói kedvét keresve buzgón szidalmazta az országot, amely felnevelte, etette, itatta és öltöztette. És íme most újra megjelent nálunk. Társadalmunk megbocsátotta az árulónak korábbi bűneit. Reménykedtünk, hogy a Harmadik Övezetben való hatvanéves tartózkodása alatt körülnézett, elgondolkodott és rájött, mi az alapvető különbség a kommunizmus és azon világ között, amelyben a dolgozók olyan fokú nyomorba süllyedtek, hogy még a másodlagos terméket is külföldről kénytelenek beszállítani. Ebben reménykedve hozta meg a Legfelsőbb Ötszög a döntést az áruló teljes rehabilitálásáról. Tárt karokkal fogadtuk, de ahogy a mondás tartja, kutyából nem lesz szalonna. A nemzetközi reakció eme lelkiismeretét elveszített lakája a mi érett kommunizmusban zajló életünket is fekete szemüvegen keresztül nézte, és annyira nem tetszett neki semmi, hogy nem tudta megkülönböztetni a komtápit a teszvékától. Mint köztudott, a mi társadalmunk a leghumánusabb a világon. De azokkal, akik megsértik a törvényeit és viselkedési szabályait, könyörtelenül elbánik. A cikk azzal a felhívással zárult, hogy a kommunnyikok provokációmmal szemben mutassanak összefogást és éberséget, tömörüljenek még szorosabban a Legfelső Ötszög, a Szerkesztő Bizottság és személyesen a Genialisszimusz köré, és tanúsítsanak határozott ellenállást az ellenséges támadásokkal szemben. Igen, nagyon kellemetlen volt ezt olvasnom. Még arra a célra sem szívesen használtam fel az újságot, amire kiadták. De mivel nem volt kéznél semmi alkalmasabb, mégis felhasználtam, aztán nagyon letörten mentem ki a folyosóra. A BOJKOTT A portásnő egy fadarabra húzott cérnaharisnyát stoppolt az éjjeliszekrénynél. Megkérdeztem tőle, hol lehet mosakodni. – Lemosdódási szükségleteket nem elégítünk ki –mondta nagyon gorombán. – És a reggeliződési szükségleteket kielégítik valahol? –kérdeztem elég kajánul. – A komtápi ott van a sarkon – mondta, fel sem emelve káposztafejét. Kimentem az utcára. Az aszfalt éjszaka lehűlt, elpuhult lábam fázott cipő nélkül. Ezenkívül kavicsok, apró műanyag szilánkok kerültek a talpam alá, egyszerűen fájt a járás. A lábujjaimat begörbítettem, úgy kecmeregtem el a komtápiig. A sor nem volt hosszú, negyven ember. Meglepett, hogy ilyen kevesen vannak, de aztán rájöttem, hogy a Harmadik Kakában vagyok, ahol alapvetően önellátó kommunnyikok laknak. Vagyis ezek, akik a sorban álltak, a központból jöttek ide. De az is lehet, hogy nem is kommunnyikok voltak, hanem az Első Övezetből érkeztek, mert senki nem ismert fel és senki nem kért autogramot. Az ajtó mellett a falra ki volt függesztve az étlap. Elolvastam. Hál' istennek nem volt vegetáriánus disznó. Csak két étel volt: rizskása kölesből és „Tölgyfaliget” tea tölgyfalevélből. Arra gondoltam, ez olyan dolog lehet, amit elfogyaszthatok anélkül, hogy kárt tennék a gyomromban. De az étlap mellett ott állt a már ismerős hirdetmény, hogy a kommunnyikokat csak a másodlagos termék leadásáról szóló dokumentum felmutatásával szolgálják ki. Visszafutottam a szállodába. Edényemet azonban üresen találtam, ráadásul tisztára sikálva. Tényleg nagyon kellemetlen volt, mégis odamentem a portásnőhöz, nem tudja-e, hova tűnt a termékem, amit a szobában hagytam. – A szobákban hagyott dolgokért az adminisztráció nem vállal felelősséget – mondta rám sem pillantva, és megértettem, hogy éppen ő volt az, aki ellopta a másodlagos termékemet. És most mi lesz? Ha nincs másodlagos termékem, nem kaphatok elsődlegeset, viszont ha nem kapok elsődlegeset, nem tudok másodlagosát előállítani. És akkor mi lesz, haljak éhen? Ekkor, meg kell vallanom, átsuhant az agyamon a gondolat, hogy lehet, hogy az itteni ideológusoknak igaza van: a másodlagos termék elsődleges, az elsődleges pedig másodlagos. Most mihez kezdjek? – Először is meg kell keresnem Szikrát – mondtam magamnak. – Persze, tudom, hogy nekik dolgozik, de mégiscsak közeli viszonyban voltunk. Lehet, hogy hajlandó rajtam segíteni. Engedélyt kértem a portásnőtől, hogy telefonálhassak. – A telefon csak szolgálati szükségletekre van – válaszolta élesen, rám sem pillantva. Megint kimentem az utcára, abban bízva, hogy majd egy telefonfülkéből telefonálok, annál is inkább, mivel a Moszközben ingyenesek a telefonok. A szálloda bejáratánál lévő nyilvános telefon nem működött, egy másiknak le volt szakítva az ajtaja és le volt vágva a kagylója, a harmadikban, a sarkon, volt kagyló, viszont be volt törve az üvege, és nem mentem be, mert nem akartam felsebezni a lábam. A következő nyilvános telefon a következő háztömbnél volt, ahol ajtót is és kagylót is találtam, csak vonal nem volt. Nagyon hülye nevük volt itt az utcáknak: Külvárosi, Maradványi, Információs. Forgalom szinte nem volt, zaj viszont annál inkább. Az erkélyeken birkák bégettek, és disznók röfögtek. Valahol disznót vágtak, fülsüketítően visított. Az Információs utcán elmentem a „Kommunista Végállomás” metrómegállóig. Itt nyolc nyilvános telefon volt. Ebből hét nem működött. A nyolcadikban egy középkorú asszony állt és beszélgetett. Beálltam mögé és akaratlanul is fültanúja voltam a beszélgetésnek. – Ugyan már, Duszja – mondta az asszony –, ugyan hogy lennék! Nem vagyok sehogy. Mit? Nem, azt mondom, hogy sehogy se vagyok. Aha, sehogy. Ugyan már! Hát élet ez? Ez ugyan nem élet, csak kínlódás. De hát ki panaszkodik? Senki nem panaszkodik. Te kérdezted, hogy na, mi van, hogy vagy, én meg mondom neked, pontosan ezt válaszolom, hogy sehogy. Hogy lennék, ha sehogy se vagyok. Rájöttem, hogy ez még csak a kezdete a beszélgetésnek, és megkocogtattam az üveget. Azt hittem, az asszony majd goromba lesz, de amikor meglátott, rögtön abbahagyta a beszélgetést, megígérte Duszjának, hogy később visszahívja, kijött a fülkéből és lesietett a metróba. Fogtam a még meleg és nedves kagylót, a fülemre szorítottam, azt vártam, hogy meghallom a várva várt bugást, de nem volt vonal. Ekkor láttam, hogy egy aktatáskás férfi a szomszéd fülkében beszélget. Odarohantam ahhoz a fülkéhez. A férfi éppen akkor búcsúzkodott valakitől, megkérte, hogy adja át üdvözletét Planéta Szemjonovnának. Amikor felkaptam az épp csak visszaakasztott kagylót, az is néma volt. Ekkor feldühödtem, és úgy nekivágtam a kagylót a készüléknek, hogy kettétört. Amikor megfordultam, összerezzentem. Egy széles pofájú belbizes állt előttem. Azt gondoltam, mindjárt magyarázkodnom kell, hogy miért törtem össze a kagylót, de a belbizes ügyet sem vetett rám, bement a fülkébe, összeillesztette a kagyló két felét, tárcsázott és beszélni kezdett. Amikor kijött a fülkéből, azonnal felkaptam a kagylót, de megint néma volt. A kétségeim végleg eloszlottak. Ugyanazt az idióta játékot játsszák velem, amelynek a szabályaival olyan alaposan megismerkedhettem az előző életemben. Igaz, meg kell hagynom, az Álvéhá az elmúlt hatvan év alatt azért megtanult bizonyos dolgokat. Abban az időben még nem voltak képesek minden telefont a kellő pillanatban kikapcsolni. Most már meg tudják csinálni. A tapasztalat nagy dolog. Hátrafordultam, és észrevettem egy párocskát, amely a „Gyermekek barátja” (a Genialisszimusz, karján egy kislánnyal) emlékmű alatt ölelkezett egy padon. Észrevettem egy idős szalmakalapos komtársat, aki faliújságot olvasott, és egy fiatal anyukát, aki gyerekkocsit tolt el mellettem. Mellesleg sikerült bekukucskálnom, a gyerekkocsi természetesen üres volt. Most mihez kezdjek? A BOJKOTT (FOLYTATÁS) Az életem merő rémálommá változott. A szállodában nem lehet megmaradni. Fülledtség, mindenütt bogarak, ezenkívül nincs világítás, mivel nekem, ahogy a portásnő mondta, nincs világítótesti szükségletem. Tulajdonképpen nincs is szükségem fényre, mert általában csak olvasáshoz használom, de olvasnom meg nincs mit, az undorító újságon kívül, amelynek darabjait rendszeresen odakészítik, függetlenül attól, hogy a rá irányuló szükségletem teljesen megszűnt. És minden darabon találok valamit, aminek közvetlen köze van hozzám. Némely cím nagyon ismerős volt: Ember a múltból, Időszerűtlenül, Vigyázat: provokáció!, A stockdorfi Júdás, Disznó a tölgy alatt... Egész nap kódorgok a városban, teljesen értelmetlenül, csak azért, mert képtelen vagyok a szállodában tartózkodni. Köztünk szólva, annyira éhes vagyok, hogy néha még a vegetáriánus disznó is úgy jelenik meg álmomban, mint valami ínyencség. De a komtápiba igazolás nélkül nem engednek be. Megpróbáltam felhasználni egy régi trükköt, és a komtápisnak egy darab Pravdát nyújtottam, de úgy látszik, a Süddeutsche Zeitung jobban hasonlít a szükséges igazolásra, mert nem túl ravasz fogásom azonnal lelepleződött, és majdnem kaptam a fejemre. A másik komtápist még egyszerűbb módon akartam becsapni. Végigálltam a sort, és amikor már egészen közel voltam az ajtóhoz, azt mondtam neki: „Ott repül a kismadár!”, és zsupsz, be az ajtón, de a férfi „Mindjárt adok én neked olyan madarat!” felkiáltással nyakon ragadott, és csak a gallérom feláldozása árán menekültem meg. Azt mondják, az anyag nem vész el. Én viszont azt látom, hogy az anyag, amelyből állok, nagyon is kezd elveszni. Amikor elmentem egy ablak mellett, futólag a tükörképemre pillantottam és megijedtem. Úgy néztem ki, mint az anatómiaórák ideális szemléltetőeszköze. Érdekes, hogy a kommunnyikok egyáltalán nem ismernek fel. Nem is olyan régen még kivétel nélkül mind köszönt és autogramért tülekedett. Most meg egyszerűen nem látnak, nem is vesznek észre, mintha anyagtalan volnék. Amikor pedig odafordulok valamelyikükhöz és megkérdezem, hogy merre kell menni ide vagy oda, vagy hány óra van, elmennek mellettem, mintha meg sem hallanának. Csak néha sikerül kontaktusba lépnem bizonyos ajtók őrzőivel. Eleinte, amikor még abban reménykedtem, hogy sikerül Szikrát megtalálnom, és megpróbáltam bejutni a „Kommunizmus” szállodába, az őr nemcsak hogy nem engedett be, de nagyon gorombán el is lökött. Nehéz volt azt gondolni, hogy nem tudja, ki vagyok, hiszen nem is olyan régen még ugyanez az ember behízelgően mosolygott rám, hajlongott és szélesre tárta előttem a tölgyfa ajtót. Szmercsovot vagy Dzerzsint is kerestem, de ezek a próbálkozásaim is kudarccal végződtek. Elmentem a Panirba és a Pirirbe is. De az őrök itt is, ott is keresztbe tették előttem fegyvereiket. Csak az egyikkel sikerült beszélnem. Megkérdeztem tőle, hogy juthatok be a Pirirbe. Azt mondta, belépőre van szükségem. És hol lehet belépőt szerezni? A belépők irodájában, amely odabent található. Egyszóval a régi, még a szocialista időkből ismert mese a fehér tinóról. Az általam ismert befolyásosabb személyek közül egyszer találkoztam a Panir előtt Csillagoniusz atyával. – Atyuska! – indultam el felé. Amikor meglátott, elváltozott az arca, azt dünnyögte: „Szent! Szent! Szent!” – és egyik csillagot a másik után vetette, mintha ördögöt látna, majd eltűnt a Panir ajtaja mögött. A többi kommunnyik egyszerűen nemlétezőnek tekintett. Ez néha annyira kihozott a sodromból, hogy kész voltam letartóztattatni, lelövetni magam, csak valahogy észrevegyék, hogy még létezem. Egyszer annyira elkeseredtem, hogy bedobtam egy darab téglával a Belbiz egyik ablakát. És mit gondolnak, mi történt? A belbizesek kiszáguldottak az utcára, de amikor megláttak, visszafordultak és elkezdték szedegetni az üvegcserepeket, ügyet sem vetve rám. Egy másik alkalommal odamentem az egyik komtárshoz a gőzbusz megállójában és megkérdeztem, mennyi az idő. Elnézett mellettem, sehogy sem reagált, mintha a hang egyáltalán nem mozgatta volna meg a hallócsontocskáit. – Igen tisztelt uram – ismételtem meg makacsul –, magához beszélek. Személyesen magától kérdezem, lenne olyan kegyes esetleg elárulni, mennyi is az idő, hogy azt a jó édes ilyen-olyan anyukáját! És mit gondolnak? Megint semmi reakció. Ekkor megvadultam, rávetettem magam, hanyatt löktem (jól megtermett paraszt volt, úgy elvágódott, mint egy zsák), térddel hasba rúgtam és elkaptam a torkát. – Mondd meg, te rohadék, mennyi az idő, különben megfojtalak! És meg is fojtottam volna (már hörgött), de ekkor tömeg gyúlt körénk és egy pillanat alatt leszedtek róla, majd mindenki békésen elballagott, mintha mi sem történt volna. Amikor az idő rosszabbra fordult, szenvedéseim megsokszorozódtak. Az éjszakák hidegek lettek, az aszfalt reggelente nedves volt a dértől. És bár már hozzászoktam, hogy mezítláb járkáljak, azért mégis fázott a lábam. Viszont napközben kellemesebb idő lett. Se nem meleg, se nem hideg. Az eget egyre gyakrabban borították felhők, a kommunnyikok pedig, ahogy megfigyeltem, számomra érthetetlen reménykedéssel bámulták a felhőket. Mindig kellemetlen bevallania az embernek saját gyengeségét, de mivel kivételesen őszinte ember vagyok, meg kell mondanom, hogy ideológiai állhatatosságomat kikezdték a rám szakadó próbatételek. Mindig irigyeltem azokat az embereket, akik elhivatottan képviselték a meggyőződéseiket, minden körülménytől függetlenül. A kommunisták között akadtak olyan emberek, akik még sokévi börtön után is hűek maradtak elveikhez, még akkor is, amikor felhevített vasat dugtak a hátsó felükbe vagy ólmot öntöttek a torkukba. A fiatal terrorista a szemem láttára viselte el a szörnyű kínzásokat. Én meg olyan gyengécskének bizonyultam, hogy már néhány napos éhezés után minden ködös eszmémet, éretlen meggyőződésemet és bármilyen titkomat (ha tudtam volna róluk) hajlandó lettem volna elárulni egy tál lencséért. De senki nem tett ilyen alkura ajánlatot. A Harmadik Övezet ügynökei annyira összeesküdtek, hogy sehol nem lehetett látni őket, a szimiták pedig, alakról annyit hallottam, semmilyen kontaktusba nem léptek velem. Bár voltak jelei a létezésüknek. Miközben a városban kóboroltam és csak a hasamra gondoltam, felfigyeltem arra, hogy valami készül. Az emberek csoportosulnak, valamiről sugdolóznak, furcsán össze-összenéznek. És egyre többször találkoztam a „SZIM” szóval. Láttam a kerítéseken, az aszfalton, még a hivatalos intézmények épületein is. Néha krétával írták fel, néha szénnel, az egyik telefonfülkére pedig másodlagos termékkel mázolták fel ezt a szót. Egyszer, amikor reggel felébredtem, felfedeztem a „SZIM” szót a szobámban. Valami hegyes dologgal karcolták bele a szemközti falba. Persze azonnal rohantam a portásnőhőz, behívtam a szobába, megmutattam a feliratot, és megmondtam, hogy nem én tettem. – Kiderítjük – mondta a portásnő, és elszaladt jelenteni valakinek. Hogy kinek jelentette és milyen következtetéseket vontak le, nem tudtam meg, mert a következő éjjel olyan esemény történt, amely elhomályosított mindent, ami addig velem megesett. DALLAS Már esteledett, amikor a moszközi értelmetlen mászkálástól kifáradva, mindenki által megtagadva, szerencsétlenül, lassan, mint egy nagybeteg, vérző lábbal vánszorogtam az átkozott szálloda felé. „Mit tegyek? – gondolkodtam. – Kihez forduljak, hogy engedjenek el innen, ha senki nem akar velem beszélni? Talán személyesen a Genialisszimuszhoz? Bár eltérőek a meggyőződéseink, de mégis csak együtt tanultunk, ittunk az Újságírók Házában, találkoztunk Münchenben, végül pedig, ha még egyszerű tábornokként megmentett a ,jakutföldi verziótól”, akkor most miért ne mutatna könyörületességet? Vajon neki is annyira fontos, hogy megnyomorítsam azt az idióta regényt?” Már rájöttem, hogy nem olyan nagy a hatalma a földi dolgok felett, mint első” látásra gondolná az ember, de mégis, ha ő személyesen azt mondja: „Hagyjátok békén! Ő a barátom!”, vagy valami ehhez hasonlót, akkor lehet, hogy mégis engedelmeskednének neki, mert nem merik elengedni a fülük mellett, amit mond. De hogyan fordulhatnék hozzá? Hogyan? Csak közvetlenül? Ha onnan mindent lát, mindent figyel, akkor lehet, hogy engem is szemmel tart. Ha megjelenik az égen, akkor térdre esem, és kinyújtom felé a kezem... Felemeltem a fejem, és csak most vettem észre, hogy az eget sűrű felhők borítják. Ilyen felhőtakaró mögül még a Genialisszimusz sem lesz képes észrevenni. De én se őt. – Gondolja, hogy ma lesz valami? – hallottam magam mellett egy fiatal hangot. Meglepődtem, hogy valaki szólt hozzám, körülnéztem, és megláttam egy cingár komtársat, aki sapkája ellenzőjét kissé félrehajtva szintén az eget kémlelte. – Mi lesz? – kérdeztem. – Hogyhogy mi lesz? – Elfordult a felhőtakaró látványától és rám nézett, én pedig felismertem benne Ohlamonov alkomírót a Panirból. Sajnos ő is felismert engem. – Ó, maga az! – mondta zavartan, hirtelen elfordult és gyorsan távolodni kezdett. Nem is próbáltam megállítani. Ebben a városban már mindenhez hozzászoktam. Amíg eljutottam a lakóhelyemig, teljesen besötétedett. Elhaladtam a mécses mellett ülő portásnő előtt, odavetettem neki egy „hágent”, ő viszont, ahogy előre sejteni lehetett, nem válaszolt. Aztán ültem az ágyamon és átadtam magam a legkomorabb gondolatoknak. Tulajdonképpen minden tekintetben ez volt a legsötétebb este egész moszközi tartózkodásom alatt. A felhők mögül egyetlen csillag sem bukkant elő sehol, az egész kommunista város sötétségbe süllyedt. Bármennyire is meresztgettem a szememet az ablakban, nem láttam más ablakot, sehol nem világítottak. Se az utcai lámpákat nem lehetett látni, se a városi forgalom fényszórókévéit. Csak valahol a távolban, egy hivatalos épület frontján, hátulról megvilágítva ragyogott a Genialisszimusz hatalmas portréja és villogott bölcs mondása: „Az emberiség százéves álma beteljesült!” Ennek a sugárzásnak a szánalmas, útközben szétszóródó maradéka hatolt csak be szegényes szobámba, tette éppen csak kivehetővé az egyes tárgyakat: az ágy vastámlájának görbületét, az éjjeliszekrényt, két üres műanyag kampót a falon. Ezek a kampók egy ideje olyan gondolatra kezdtek rávezetni, amely korábbi életemben egyszer sem fordult meg a fejemben, most pedig szinte természetesnek tűnt. A helyzetemet kilátástalannak ítéltem. Számomra idegen és érthetetlen emberek között járkálok, sehova sem tudok bejutni, semmit sem tudok elérni, és nem tudom, hogy lehetne kiszabadulni ebből a kelepcéből. És ha nem tudok innen kikeveredni, és nem tudom soha senkinek elmondani, amit itt láttam, akkor mi értelme az itteni létezésemnek? Ezek a kampók nagyon gyengék, de nagyon könnyűvé vált testem számára tulajdonképpen megfelelnek. A gondolatom még meg sem formálódott, de már láttam magamat kéken, csontig lesoványodva, szánalmasan, kilógó nyelvvel, összerándult lábbal. Még azt is elképzeltem, hogy valami dühös ápoló vagy egy belbizes undorodva, két ujjal leemeli földi maradványaimat az akasztóról és ráhajítja egy hordágyra. Vajon hogyan reagál erre a Pravda? Valami olyasmit írnak majd, hogy „Aki kutyául él, kutya módra döglik meg”, vagy nem írnak semmit sem, hanem úgy tesznek, mintha nem is léteztem volna? Amíg így gondolkodtam, a szobába bevilágított valami mindent elárasztó fény, aztán megint sötét lett. Nem is értettem, mi történt. Vagy tényleg egy kintről érkező fényjelenség, vagy valamilyen látomásom volt. Akár így, akár úgy, a gondolataim hirtelen más irányt vettek. – Tulajdonképpen miről is van szó? – kérdeztem magamtól. – Miért kell itt maradnom, ugyan miért és minek a nevében rohanok a biztos pusztulásba, hogy soha többé ne térhessek vissza a szívemnek oly kedves Stockdorfba, soha többé ne lássam a feleségemet és a gyerekeimet? Csak azért, mert a szörnyű természetem értelmetlen tetteket követel tőlem, és nem engedi, hogy kihúzzam, amit én magam írtam? Kritikus szemmel áttekintettem a múltamat, és azon gondolkoztam, mi ez az egész? Miért ragaszkodom egész életemben mindenféle kitalációkhoz, képekhez és szavakhoz, szörnyű kellemetlenségekre ítélve ezzel saját magamat és a családomat? Vajon tényleg sokkal fontosabbak ezek a fantázia szülte dolgok a saját jólétemnél, az életemnél? – Nem – szakítottam félbe saját magamat. – Természetesen nem. Nem vagyok sem gyengeelméjű, sem őrült, és józan ítélőképességem birtokában még fel tudom fogni, hogy az életem elsődleges, a kitalációk pedig másodlagosak. Kitalálni lehet így, de lehet másképpen is. Végül is a kitalált dolgokat mindig ki lehet húzni. Akármennyire is sajnálom Szim Szimicset, magamat jobban sajnálom. És világosan, sőt örömmel állapítottam meg, hogy meg tudom tenni, nagyon könnyen meg tudom tenni, hogy kihúzok mindent, amit kitaláltam. Szimicset, Zsanettát, Kleopátrát, Zilberovicsot, Sztyepanidát, Tomot és még saját magamat is. Nemcsak kihúzhatom, hanem kivághatom, kitéphetem, elégethetem az édes jó anyukájukba. Adják ide azt az átkozott könyvet, és azonnal elégetem vagy annihilálom úgy, ahogy van, az egészet. – A kéziratok nem égnek el! – emlékeztetett az ördög kajánul egy előzetes író mondatára. – Tűnj el! – legyintettem. – Ha összerakott csomagokban dobják a tűzre, akkor naná hogy rosszul égnek, de ha laponként, akkor gyönyörűen porrá hamvadnak. Tulajdonképpen az összes gondolat közül, amelyet életemben megfogalmaztam, ez volt a legegyszerűbb és legzseniálisabb, és azonnali megvalósítást igényelt. Egy pillanatig sem tudtam tovább egy helyben maradni. Kiugrottam a folyosóra és a mécses távolban pislákoló fénye felé indultam. Meg kellett találnom a portást és meg kellett neki mondanom, hogy azonnal kapcsolatba kell lépnem Szmercsovval, Dzerzsin Gavriloviccsal, Propaganda Paramonovnával vagy Berij Iljiccsel. Elmondom nekik, és minden azonnal a helyére kerül. Elvisznek a kiszükibe, ahol először is kielégítem táplálkozási szükségleteimet, aztán... Igen, megteszek mindent, amit akarnak. Odamentem a portásnőhöz, feszülten, készen a kérésemet követő legellenségesebb reakcióra. De azzal lepett meg, hogy ő szólított meg engem. – Ide hallgasson – mondta izgatottan –, maga tudós ember. Nem mondaná meg, hol található a Nemoda sivatag? Ez valahogy kizökkentett. Gondolkodtam egy kicsit, aztán azt mondtam, hogy ilyen sivatag, már amennyire én tudom, nincs sehol, a Nevada viszont Amerikában található. – Vagyis a Harmadik Övezetben? – pontosított látható elégedettséggel. – Tudtam. – Miért, történt valami a Harmadik Övezetben? – Még nem is tudja? – csodálkozott. – Hát persze, de még mennyire. – Körülnézett, meggyőződött arról, hogy senki nincs a folyosón, rajtam kívül, és azt suttogta: – Tudja, az űrhajósainknak ikrei születtek – Csillagász és Csillagész. – Szívből gratulálok. – Köszönöm. – Zavartan válaszolt, nem értette keserű szarkazmusomat. – De nincs miért gratulálni. Arról van szó – megint lehalkította a hangját –, hogy ezek az árulók a doktorral és a gyerekekkel együtt leszálltak abban a sivatagban és politikai menedékjogot kértek. Hihetetlen, micsoda árulók! A hazájuk felnevelte őket, kategórián felüli elsődleges termékkel táplálta őket, ők meg elmentek oda. De hiszen ott mindenki szegény, mindenki csak másodlagos termékkel táplálkozik. Hiszen így van, ugye? Hiszen maga járt ott? Maga tudja? – kérdezte valamiért izgatottan, láthatóan nem volt biztos a saját ismereteiben. Eddigi igazságszeretetemhez híven el akartam mesélni neki, hogy mit láttam Amerikában hatvan évvel ezelőtt, de rájöttem, hogy ez a következő lépés lehet az öngyilkosság felé. – Hát mit lehetne mondani! – legyintettem. – Ott, abban a pusztában még másodlagos terméket sem lehet találni. Legfeljebb gyíkokat. Ki akartam találni még valami szörnyűt, de nem volt rá időm. Fény villant fel az ablakokban és a nyitott ajtóban. – Mozi! Mozi! – kiáltott fel a portásnő és kirohant az utcára, futás közben hátrafordítva a sapkája ellenzőjét. Egy szót sem értettem. Kirohantam utána az utcára és megmerevedtem. Fölöttünk az egész égen ezerszínű láng villódzott. A több száz vagy ezer hektárnyi eget takaró felhőkön valamilyen film ment. Alakokat lehetett felismerni. Két pompás ruhába öltözött nő pezsgőt ivott egy étteremben. Lassan odakúszott egy hosszú Cadillac. Az antik bútorral berendezett dolgozószobában egy sportos úriember telefonon beszélgetett, feltartott kezében cigaretta füstölgött. Jobban megnéztem és felsóhajtottam: a Dallas ment, az ismert amerikai sorozat, amelynek több ezer epizódját vetítették az én időmben Amerikában és Európa-szerte. „A kávé tej nélkül – akár egy kedd Dallas nélkül” –jutott eszembe egy reklám a stockdorfi vasútállomásunkról. Némafilm volt, viszont ott kúsztak a félholton az orosz feliratok. Megint megjelent ugyanaz a két nő. Már átöltöztek, és nem étteremben, hanem egy játékteremben ültek a rulettasztalnál. – Micsoda fényűzés! – sóhajtott fel irigyen a portásnő, és furcsa mosollyal nézett rám. Az utcán embertömeg hömpölygött mellettünk: férfiak, nők, gyerekek, öregek. Sokan derékaljat, párnát, takarót cipeltek. Olyan volt az egész, mint egy hirtelen tömeges evakuáció. Otthagytam a portásnőt, beleolvadtam a közös folyamba és hamarosan mindenkivel együtt egy tágas pusztaságban találtam magam. Már népes tömeg ült ott. Ezrek, de talán tízezrek is. Csendesen ültek, néhányan egyedül, mások csoportosan. Mindenki az égre meresztette a szemét és mindenki hallgatott. Egyfajta néma összeesküvés. Miközben előre furakodtam az ülő és fekvő emberek között, véletlenül ráléptem valakinek a lábára. A láb tulajdonosa felkiáltott, és már kezdett volna káromkodni, de lepisszegték, ő pedig elhallgatott. Találtam egy szabad helyet, leültem a porba a kiégett fűcsomókra, és én is nézni kezdtem a filmet. Bár néhány epizódját már láttam még hatvan évvel ezelőtt, egyikre sem emlékeztem, és nem is értettem. Nem tudtam se angolul, se németül. És most oroszul sem értettem semmit. Szerintem az egész történet abból áll, hogy a hősök állandóan átöltöznek, pezsgőt isznak, Cadillackel járnak, és milliós pénzösszegekről beszélgetnek. Szokás szerint, a filmet néha fogkrémet, mosóport és japán elektromos árammal hajtott autókat ajánló reklámok szakították félbe. Mellesleg engem nem a film tartalma kötött le és nem is a reklám, hanem a nagyszabású látványosság odafönt és a nézők reakciója idelent. Vagyis az, hogy gyakorlatilag nem volt semmiféle reakció. A nézők, akár egy tömeges összeesküvésben, összeforrva, néma csendben figyeltek, de amikor az égi képernyőn két hajdani boxbajnok McDonald’s-hamburgert kezdett enni, a köröttem ülők akaratlanul is csámcsogni kezdtek. Hirtelen én is annyira megkívántam egy puha zsömlével készített friss hamburgert gyöngyöző Coca-Colával, hogy azt hiszem, még fel is nyögtem a sóvárgástól, ami a közönség legnagyobb rosszallását váltotta ki. Minden oldalról rám pisszegtek, valaki még oldalba is bökött a könyökével. Amúgy nem sikerült végignéznem a filmet, ahogy a többieknek sem. Pontosan abban a pillanatban, amikor az egyik hős hanyagul odaadott a másiknak egy tizennégy millió dollárról szóló csekket, a fejek fölött egyre erősödő motorzúgás hallatszott, és az óceáni strandon, ahol az egyik hősnő idősödő, ám kivételesen gazdag szeretőjével napozott, megjelent egy regiment nehézbombázó, és nyomjelző rakétákkal kezdte szétlőni a felhőket. Azonnal felhangzott a motorok hangja a földön is, és a nézők között zűrzavar keletkezett. – Razzia! – kiáltott fel valaki, és a szó futótűzként terjedt a sorok között. – Razzia! Razzia! Razzia! Az emberek sietve felugráltak, fogták a derékaljakat, párnákat és különböző irányokba szétfutottak. Eközben annyi port kavartak fel, hogy nemcsak a filmet nem lehetett látni, de még a legközelebb állókat sem. Én is felugrottam, de nem tudtam, mit csináljak. Ha ez valóban razzia, akkor, gondoltam, nekem tulajdonképpen a legjobb lenne a helyemen maradni. Már régóta arról álmodoztam, hogy valahogy észrevegyenek. A motorzúgás fent is és lent is egyre erősödött. Akkora por volt, hogy tele lett vele az orrom, a fülem, a szemem, semmit nem láttam. Hirtelen vakító fény villant fel, egyszerre minden oldalról. Rengeteg láb dobogását hallottam, aztán kiáltásokat és lövéseket. Ekkor valaki megfogta a kezemet, és húzni kezdett valamerre. Bár az ismeretlen nagyon udvariatlanul és határozottan rángatott, valamiért azt gondoltam, hogy jó barát, aki meg akar menteni. Engedelmeskedtem neki. Amikor futott, én is futottam vele együtt. Hamarosan egy kanyargós mellékutcácskába jutottunk. Nagy világosság és zaj volt. Felkaptam a fejem és láttam, hogy a repülők még mindig a felhők alatt köröznek és lőnek. Speciális lövedékek segítségével kergették szét a felhőket, és részben már sikerrel jártak. Az ég foszlányokra szakadt, de egy kis leszakított felhődarabon az öregedő milliomos még nyújtotta a whiskyspoharat bombázókkal szétlőtt ifjú kedvese felé. Kéretlen vezetőm berángatott valami pajta mögé, elengedte a kezeim, és tüsszögve, köhögve nekiállt, hogy leporolja magát. Göcsörtös fejére pillantva az jutott eszembe, hogy valahol már láttam. Ebben a pillanatban felém fordította az arcát és suttogva megkérdezte: – Megismer? Megint Ohlamonov volt. UTOLSÓ VACSORA Csendes mellékutcákban, udvarokban, kapualjakban tévelyegtünk, két széles sugárúton is átszaladtunk, átmentünk egy titokzatos, néma parkon, majd újból kacskaringósan lopakodtunk, a házak falához lapulva, kerültük a találkozást a járőrökkel és a véletlenül arra járó emberekkel. Mellesleg, ahogy rájöttem, ebben a városban nem voltak bármerre is véletlenül járkáló emberek. Amikor a második parkban megálltunk, hogy kifújjuk magunkat, megkérdeztem Ohlamonovtól, hova megyünk. – Barátokhoz – válaszolta röviden, és továbbindultunk. A felhőtakarót már darabokra szaggatták az égen, de a repülők még mindig bömböltek, gonoszul rohamozták a különálló fénylő páracsomókat. Az újhold csupasz sarlója szégyenlősen lógott a nagy zűrzavar közepén. Mentünk még vagy öt-hat percet, megláttunk egy alacsony épületet és lebuktunk a sűrű bozótba. – Most jól figyeljen ide – suttogta Ohlamonov. – Mindjárt átkúszunk a bokrok alatt, ott a kerítésen lesz egy kis lyuk. Mögötte egy széles utca. Először én mászom át a lyukon, átfutok a másik oldalra. Egy kicsit várjon. Ha történik velem valami, kiabálok, hogy „segítség! tolvaj!” Akkor itt marad a bokrok alatt, és valaki majd eljön magáért a mieink közül. Lehet, hogy olyan valaki, akit maga is ismer. Ha nem hall kiáltást, akkor néhány perc múlva bújjon át és fusson egyenesen a szemközti nagy házhoz. Beszalad a bal szélső lépcsőházba, becsukja maga után az ajtót, és lemegy az alagsorba. Óvatosan, nagyon sötét lesz. Amikor megy lefelé, kapaszkodjon a korlátba. Az akciónknak ez a része simán ment, néhány perc múlva Ohlamonov kézen fogva húzott maga után a sötét alagsori labirintusban. Aztán kopogtatott, kinyílt egy ajtó, becsukódott, kinyílt egy másik, és fiatal emberek társaságát pillantottam meg, férfiakat és nőket vegyesen, akik mécsesek fényében lakomáztak... Szim Szimics hatalmas portréja alatt. – Uraim! – kiáltott fel Ohlamonov, és hangja az utcai némaság után fülsiketítőnek tűnt. – Nézzék, kit hoztam! A mi Klasszikunk velünk van! Büntetőpoharat neki! A fiatal emberek rögtön talpra ugrottak, kezükben műanyag poharak. Egy lány, bokáig érő, feketére festett, zsákból varrott szoknyában odaszaladt hozzám egy színültig töltött pohárral. – Igyon velünk! – Kicsodák maguk? – kérdeztem, bizalmatlanul forgatva a poharat. – Valóban nem jött rá, Vitalij Nyikityics? – kérdezte mosolyogva Ohlamonov. – Mi az ön nézeteit valljuk. Szimiták vagyunk. Minden jelenlévő kíváncsian nézett rám. Valahol az utolsó asztalnál, a legtávolabbi sarokban észrevettem Dzerzsin sebhelyes homlokát. – Drága komtársak – mondtam, és körülnéztem, hogy hol tehetném le a poharat. – Nagyon ügyesen kidolgozták aljas provokációjukat, de nem működik. Nem vagyok szimita. Korábbi életemben nagyon sok embert ismertem, köztük Szim Szimics Karnevalovot is. De soha nem voltam vele egy véleményen, soha nem osztottam a meggyőződéseit, nem fognak ilyen olcsó dumával felültetni. Miután ezt elmondtam, hirtelen automatikusan, magam számára is váratlanul, egy hajtásra kiittam a pohár tartalmát és majdnem hanyatt estem. Kóstoltam már életemben denaturált szeszt, fényezőlakkot, repülőkhöz való fékfolyadékot, de ilyen förtelmet még soha. – A Klasszikra, hurrá! – kiáltotta Ohlamonov. – Hurrá! – kiáltottak fel a többiek. – Mellesleg – mondtam –, nem én neveztem el magam Klassziknak. Maguk találták ki nekem ezt a nevet, de egyáltalán nem tartok rá igényt. –A Klasszik szerénységére, hurrá! – kiáltott fel megint Ohlamonov. – Éljen Szim! – üvöltötte valaki. – Éljen az önkényuralom! Hülyék, gondoltam, mekkora hülyék. Tényleg azt gondolják, hogy engem, az én tapasztalatommal, ilyen olcsó trükkökkel át lehet vágni? – Dzerzsin Gavrilovics! – kiáltottam fel. – Miért bujkál ott a sarokban? – Egyáltalán nem bujkálok – mondta Dzerzsin, előlépett az asztal mögül és elindult felém. – Örülök, kedvesem, hogy eljöttél hozzánk. Kezdettől fogva tudtam, hogy segíteni fogsz nekünk. Adjatok egy második pohárral Klassziknak! Ugyanaz a fekete ruhás lány hozott egy második pohárral. Elvettem tőle. Nem volt vesztenivalóm. – Nos – kezdte Dzerzsin felém közeledve. – Provokációról szó sem lehet. Akár hiszel nekünk, akár nem, nincs mitől tartanod. A Legfelsőbb Ötszög már úgyis feledésre ítélt. Még ha provokátorok is lennénk, akkor sem tudunk neked rosszabb életet kitalálni, mint amilyen a mostani. Ezért bízd ránk magad, igyunk, azután majd beszélgetünk. BESZÉLGETÉS DZERZSINNEL A beszélgetésre itt, az alagsor teszvékájában került sor. Tulajdonképpen magára a beszélgetésre szinte nem is emlékszem. De Dzerzsin a következőket mondta nekem. Nagyon komoly események készülődnek. Az egész Moszközben és az Első Övezet kiterjedt területén érik a lakosság elégedetlensége a kommunista és szocialista rend ellen. A szimiták mozgalma növekszik, és azzal fenyeget, hogy elemi erejűvé válik. Az Álvéhá („vagy másként a CIA, értsd, ahogy akarod” – mondta Dzerzsin) megbízható hírt kapott, hogy svájci orvosok megkezdték Szim leolvasztását. Amint felenged, valószínűleg rögtön ide indul. Érkezése elkerülhetetlen, de a hatalom készül az ellenállásra. El kell terelni a figyelmüket. – Milyen módon? – kérdeztem. – Engedményeket kell tenned, hogy az évfordulódra koncentráljanak. Nagyon nagy szükségük van rá, ezért a végső energiáikat is beleölik, mi pedig ezt fogjuk kihasználni. – Ki az a mi? – kérdeztem. – Vagy például te személy szerint ki vagy? Az Álvéhá tábornoka, a CIA ügynöke vagy szimita? – Á – legyintett –, ez nem fontos. Ebben az országban már senki nem tudja, hogy kicsoda is valójában. Mindenesetre olyan engedményt kell tenned, hogy a hatalom kapva kapjon rajta, de azért Szim megmaradjon, akár más néven. – Vagyis? – kérdeztem. – Vagyis... – Dzerzsin a fülemhez hajolt és gyorsan elsuttogta a tervét. – De azt tudod, hogy én személy szerint nem osztom a szimita eszméket, és nem kívánom elősegíteni az eljövetelét. Lehet, hogy mégis kihúzom. – Már késő – mondta szomorúan Dzerzsin. AZ ÉVFORDULÓ Olyan volt az egész, mint egy valódi bábeli zűrzavar. A belépődet már az Éberség tértől ellenőrizték. A Nagyszínháznál lovas belbizesek tömörültek, a Tanácsházára csak két sor fegyveres közötti folyosón lehetett eljutni. Engem két Alvéhás ezredes kísért, ráadásul egyikük a Moszköz kétszeres Hőse volt. Ő maga mesélte el nekem, hogy a katonai kitüntetéseit a Burját–mongol háború aknázó-egységeinek létrehozásáért kapta. (Én adtam volna neki még egy harmadik kitüntetést, mert ő találta meg és juttatta vissza a cipőmet, amelyet, mint sejtettem is, a „Szocializmus” szálloda portásnője lopott el.) Láthatólag mindkét ezredes túlságosan komolyan vette az életkoromról szóló tájékoztatást, mert karon fogva vezettek, a kétszeres hős pedig mindig jó előre figyelmeztetett, ha egy gödör vagy lépcső következett. A Kreml Oszlopcsarnoka már tele volt. A népes közönség megtöltötte a nézőteret és az erkélyeket. Tévések és rádiósok sürgölődtek kamerákkal, mikrofonokkal és vezetékekkel. Az oldalajtón keresztül bevezettek a kulisszák mögé, ahol megcsapott az általános ideges izgalom légköre. A színpadi munkások a dekoráció darabjait tologatták, az Álvéhá ügynökeinek felügyelete alatt. A hivatalos ünnepi rész végén nyilván koncertet terveztek, mert ismerős zenészeket láttam. A kulisszák mögött baloldalt kishattyúk raja melegített. A Nyezsdanov-akrobaták közönyös tekintettel ültek egymással szemben. A repedezett tükör előtt pedig Zirka Nyecsiripenko énekesnő csinosította magát és kacsingatott önmagára. – Jóunapot, jóuegészsíget! – mondtam neki. Összerezzent, megfordult, és amikor felismert, komolyan azt mondta: – Hágen! Ekkor megjelent a gondterhelt Szmercsov. – Éppen most érkezett egy távirat az Évfordulós Ötszögnek – mondta, és odanyújtott nekem egy sárga lapot, amelyen szó szerint a következő állt: „Haddal vonulok Moszkvába. A felesleges vérontás elkerülése érdekében ajánlom, hogy tegyék le a fegyvert, és ne tanúsítsanak ellenállást. Szim.” – Látja – mosolyodott el szomorúan Szmercsov. – Maga meg azt mondja: kitalációk. Még egyszer elolvastam a táviratot. – Ördög tudja! – dörmögtem. – Metafizika, hegelizmus, kantianizmus. – Szmercsovhoz fordultam. – Semmi baj, Kommunyij Ivanovics – próbáltam megnyugtatni. – A legfontosabb, hogy ne aggódjon, vigyázzon az idegrendszerére. Mindjárt megszüntetjük ezt a Szimet. Alig léptünk ki a színpadra, viharos taps tört ki. Engem természetesen az emelvényre ültettek, Szmercsov és Dzerzsin közé. A teremben forró volt a hangulat, de minden a forgatókönyv szerint zajlott. Szmercsov kilépett a tribünre. Röviden, de ékesszólóan szólt az életutamról, felsorolta irodalmi érdemeimet, emlékeztetett sikeres szerepemre a Genialisszimeia létrehozásában, amivel kapcsolatban különösen kiemelte a mostani regényemet. – Erről a regényről azonban – mondta –, az Ellenségesség Harmadik Övezetének propagandaszervei, és minden egyéb szervek rágalmazó pletykákat terjesztenek. Azt állítják, hogy a regény hőse egy bizonyos Szim volna, bár mint ismeretes, semmiféle Szim nem létezik a világon. Mellesleg, minderről beszéljen inkább maga a szerző. Kimentem a tribünre. Izgatott voltam. Éreztem, hogy ez nem ünnep, hanem valami sajtókonferencia-szerűség, amilyet az én időmben a bűneiket megbánó árulóknak és ellenzékieknek rendeztek. – Tisztelt elvtársak! – szólaltam meg remegő hangon. –Kedves komtársak, hölgyeim és uraim. Mindenekelőtt engedtessék meg, hogy kifejezzem legőszintébb hálámat eme pompás ünnep szervezőinek, elsősorban pártunknak, Legfelsőbb Ötszögének, az Álvéhá szerveinek – meghajoltam Dzerzsin felé –, az egyház felvilágosító szerveinek – meghajoltam Csillagoniusz atya felé, közben viszont a tribün mögül fityiszt mutattam neki –, és magától értetődően dicsőséges, drága, hőn szeretett és páratlan Genialisszimuszunknak. – A csillárra emeltem a tekintetem és lendületesen csillagot vetettem. – Nagyon hosszú életút áll mögöttem, mellesleg ennek nagy részét tudattalan állapotban töltöttem. Be kell valljam, életem folyamán sok megbocsáthatatlan és majdnem kijavíthatatlan hibát követtem el. Például általában ittas állapotban írtam a könyveimet, nem mérlegelvén, mit teszek, néha pedig egyáltalán nem számoltam azzal, hogy mit várt tőlem a párt, a nép és az állambiztonság. Elmaradott világszemléletem miatt gyakran nem vettem észre azt a jót, ami az életünkben történik, annak, úgymond, forradalmi fejlődésében, és eltorzítottam a valóságot tengerentúli gazdáim kedvéért. Így például utolsó regényemben túl sok figyelmet szenteltem egy bizonyos Szimnek, aki állítólag a cári trón várományosa. Ezt egyszerűen kitaláltam. Vagyis más szóval az ujjamból szoptam. Így. – Bedugtam a hüvelykujjam a szájamba, és hangosan cuppogni kezdtem a mikrofonba. Azt hiszem, a közönségnek tetszett ez a szónoki fogás, a termen nevetés futott végig, valaki még tapsolni is kezdett. Oda néztem, ahol tapsoltak, és azt mondtam: – Nem értem, mi ez a komolytalan hozzáállás a beszédemhez, miért nevetnek és tapsolnak. Tudom, hogy vannak önök között úgynevezett szimiták, akik reménykednek a második eljövetelféleségben, de... – ekkor felemeltem a hangom és az ujjam – hiábavaló a reményük, uraim. A helyzet az, hogy semmiféle Szim nem létezik többé. Tapsot hallottam. Az elnökség tapsolt. Szmercsov, Agrolszakadov, Propaganda Paramonovna és Csillagoniusz atya. A közönség viszont feszülten és barátságtalanul hallgatott. Aztán elmosódott moraj hallatszott. Az Álvéhá ügynökei, akik a falak mentén helyezkedtek el, nézegetni kezdték a publikumot. – Igen, kedves kommunnyikok és kommunnyicák –mondtam kis szünetet tartva. – Átnézvén a regényemet, úgy döntöttem, hogy a leggyökeresebb módon átdolgozom, és mindenekelőtt kihúzom belőle a fenébe ezt a Szimet. Az elnökség állva tapsolt. Az emberek a teremben elcsendesedtek. Ittam egy kis vizet, hallgattam egy kicsit, majd halkan megszólaltam: – Sajnos, most sem tudok elég elvhű és állhatatos lenni, nem bírtam egészen kihajítani ezt az alakot. De átneveztem, és mostantól a neve nem Szim, hanem Szerafim. Amikor kimondtam ezeket a szavakat, nem számítottam arra, hogy ilyen erősen fognak hatni a közönségre. Szerintem még az elnökség sem látta előre. A közönség viszont izgatott lett, az első sorokból a hátsók felé terjedt a zaj. Hallottam, ahogy azt kérdezgették az emberek: – Mi? Hogy? Vim? Kerubim? Hirtelen a terem közepén valaki felkiáltott: – Éljen Szerafim! Egyből hihetetlen lárma támadt. Az álvéhás ügynökök ellökték magukat a fal mellől, és a terem közepe felé rohantak, hogy kivezessék, aki kiabál. De már nemcsak egy ember kiabált, hanem szinte az egész terem. Hirtelen a hátsó sorokból két léggömbbel a plafon felé emelkedett egy nagy lepel, amelyen az állt: „Szerafim”. Az ügynökök összezavarodtak. Már nem azt keresték, hogy ki kiabál, hanem a leplet próbálták megszerezni. A fotelek támlájára álltak, felmásztak a nézők vállára, egyesek meg olyan magasra ugrottak, hogy rekordot állíthattak volna fel fedett pályás magasugrásból. Külön meg kell említenem annak az ezredesnek a kivételes hidegvérét, aki a Moszköz kétszeres hőse volt. Az általános zűrzavarban nem vesztette el a fejét, hanem azonnal elővette a pisztolyát és két jól irányzott lövéssel kilyukasztotta a két léggömböt. A lepel lassan leereszkedett, hullámzott, és a lázító szó tagjait egyenként mutatta az embereknek: hol az látszott, hogy „Sze”, hol „Ra”, hol „Fim”. De amíg ez a lepel lefelé ereszkedett, máris két másik emelkedett föl a plafon felé. Ekkor egy másik ezredes (nem a Hős) odament egy papírlappal a kezében Kommunyij Ivanovicshoz és hangosan azt mondta neki: – Távirat Genfből. Odaosontam Szmercsovhoz és átkukkantottam a válla felett. „Haddal vonulok Moszkvába. A felesleges vérontás elkerülése erdekeben ajánlom, hogy tegyek le a fegyvert, es ne tanúsítsanak ellenállást. Szerafim” „Mi a csoda! – gondoltam. – Az ember akár borsónak is elnevezheti, akkor is eléri, amit akar.” Most már nem is emlékszem, milyen sorrendben történtek egymás után az események. Mint később megtudtam, Szerafim közelgő érkezésének híre azonnal elterjedt a Moszközben. Kitört a zűrzavar. És ahogy ilyen esetekben lenni szokott, az állampolgárok minden nyomósabb ok nélkül is elégedetlenkedtek. Például az egyik vállalatnál, pont az én évfordulóm alkalmából, a munkásoknak fejenként egy kiló kolbászt osztottak, amelynek neve „Delicatess sonkafelvágott hallisztből” volt. Egy kommunnyica ott helyben megkóstolta és azt mondja: „Polgártársak, ez szar!” És a többi kommunnyik szintén észrevételezte, hogy ez az elsődleges ínyencség túlságosan erősen emlékeztet a másodlagosra. Mintha korábban nem vették volna észre, és nem születtek volna ennek kapcsán viccek is. Azt hiszem, egyszerűen olyan állapotban voltak, hogy ha abban a pillanatban valódi magyar szalámit adtak volna nekik, azt is másodlagos terméknek érezték volna. A lázadás átterjedt más vállalatokra is. Persze, el lehetett volna fojtani, de ekkor valahol az Új Kalugai kapunál az Első Övezetből származó szimiták betörtek a városba. Először a komtápikba és más szükségletkielégítő pontokba rohantak, ahol nagy csalódás várt rájuk. Azt hitték, hogy a moszköziek kizárólag datolyával és tejszínes parféval táplálkoznak. Csalódásuk olyan mértékű volt, hogy a moszközi és az Első Övezetből érkezett szimiták egyesültek és nekiálltak, hogy mindent pozdorjává zúzzanak. EDISON VÉGE Nyugtalan éjszaka volt. Kora estétől egészen reggelig nehéz harci repülők zúgtak a levegőben. Éppen az én szállodám fölött kezdték meg a leszállást, így könnyen rájöttem, hogy a Hodinka mezőn szálltak le. Később megtudtam, hogy az éjszaka folyamán hat légideszantos és két gépkocsizó lövészhadosztály került a városban bevetésre. Amikor az utcákon megjelentek a tankhadoszlopok, a dübörgés elől már nem volt menekvés. A szobámban (megint a „Kommunizmus” szállodában laktam) remegtek a falak, rázkódtak az ablakok és a csillár a mennyezeten úgy himbálózott, mint egy inga. Városszerte hol itt, hol ott lobbantak fel tüzek és hallatszottak lövések. Csak hajnal felé aludtam el úgy, hogy a fejemet is bedugtam a takaró alá, de nem sikerült sokáig aludnom. Hét körül akkora robbanás volt valahol, hogy szétspiccelt az ablaküveg. Később kiderült, hogy egy idióta pilóta hangsebességnél gyorsabban repült el közvetlenül a tetők fölött. Még jó, hogy be volt takarva a fejem. Nem volt mit tenni. Leráztam a takaróról a szilánkokat, felkeltem és odamentem az ablakhoz. A Forradalom téren tankok voltak. A Nagyszínház előtti téren katonák álltak hosszú sorban, csajkával a kezükben a tábori konyha előtt. De alapvetően csend volt. Hét órakor bekapcsoltam a tévét. A képernyőn megjelent a két bemondó, Szemjonov és Maljavina. – Itt Moszkva – közölte Szemjonov a leghétköznapibb hangon. – Híreket mondunk. Hőn szeretett Genialisszimuszunk nagy munkagyőzelme alkalmából köszöntötte a Lenin-díjas, Genialisszimusz-díjas és Első Fokozatú Munka Dicsősége Díjas „Vörös Harisnya” harisnyakötő-gyár kollektíváját, amely szeptember közepéig kétévi munkatervet teljesített... Aztán a metróépítők és a lemezacél-hengerlők sikereiről számoltak be, majd a donormozgalom kiszélesedéséről, és egy gyermekrajz-kiállításról a Genialisszimusz Művészi Tehetségéről elnevezett Tretyakov Galériában. Bemutatták magukat a rajzokat is, amelyeken, ahogy Maljavina bemondónő mondta, a gyerekek közvetlenül fejezik ki lángoló szeretetüket a Genialisszimusz, forró elkötelezettségüket a kommunizmus ügye és az állambiztonság iránt. Egy szó sem esett a lázadásokról, tűzvészekről, tankokról és repülőgépekről. Azt hittem, esetleg majd az adás végén beszélnek erről. De nem tudtam megvárni az adás végét. Élesen csöngeni kezdett a telefon, és a kagylóban Edison Kszenofontovics, pontosabban Edik izgatott hangját hallottam. – Vityus! Ne lepődj meg, fontos ügyben hívlak. Nagyon komoly és nagyon sürgős. Nem tudnál azonnal átjönni hozzám? – Hozzád? – kérdeztem szinte gúnyosan. – Tudod egyáltalán, mi folyik a városban? – Igen, igen – mondta türelmetlenül. – Mindent tudok. Ennek ellenére nagyon-nagyon fontos dolgom van veled. Lent a szálloda előtt vár egy páncélozott autó az engedéllyel, amelyet személyesen a hadügyminiszter írt alá. Ezzel az engedéllyel semmi kellemetlenség nem érhet. Várlak. Még le sem tudtam tenni a telefont, kopogtattak az ajtón. Amikor kinyitottam, ott állt az Álvéhá már ismerős ezredese, aki azt mondta, parancsot kapott, hogy vigyen el a föld alatti városba. Útközben végig rátapadtam a kémlelőnyílásra. Egyszerűen megdöbbentett, hogy Moszkva pár óra leforgása alatt frontvárossá vált. Szinte minden utca és mellékutca tele volt katonával. Vörös karszalagos tisztek irányították a forgalmat. Valóban nem akadt semmi kellemetlenségünk, kivéve a számtalan ellenőrzést, ami miatt két és fél óra alatt jutottunk el a föld alatti városkához, de az is lehet, hogy még lassabban. Ediket a dolgozószobájában találtam, nagyon izgatott volt. – Nos? – kérdezte. – Hogy jutottál ide? Rendben ment minden? Látom, hogy rendben. Ha nem ment volna rendben, nem lennél itt. Szörnyű, mi folyik. Ez a te Szimed... – Nincs semmiféle Szimem – szakítottam félbe. – Tudom, tudom, átnevezted. Azt hiszem, még tetszik is neki. És most Szerafim néven közeledik. Az ellene küldött csapatok egyetlen puskalövés nélkül átallnak hozzá. Őszintén szólva nem értem, hogyan lehetséges ez. Az emberek tegnap még dicsőítették a kommunizmust, hűséget fogadtak a Genialisszimusznak, lelkesedtek minden egyes szaváért. Ma pedig ledöntik a szobrait, elégetik a képeit, tömegesen állnak át Szerafim oldalára. Vajon a dicsőítés, az eskü, és az örök hűség mind csak tömeges képmutatás volt? – Hát igen – mondtam –, lehetséges. A néptömegek általában képmutatóak. Amikor még az ősi Rusz népeit keresztelték, nagy lelkesedéssel dobálták az összes addig imádott bálványt a Dnyeperbe. Megszólalt a telefon. A professzor felvette a kagylót. – Halló, igen. Mit mond! Persze, persze, ezt meg kellett tenni. És hol van most? Aha. És Szerafim? Máris? Ilyen gyorsan? Nos, ha lesznek fejlemények, hívjon még. Visszatette a kagylót és zavartan nézett rám. – Mindennek vége! – Minek van vége? – kérdeztem. – Véget ért egy korszak. Két órával ezelőtt az Álvéhá speciális űrosztagának segítségével a Genialisszimuszt letartóztatták az űrben, levették a keringési pályájáról és elszállították a Lubjankára28. – Interessant! – mondtam. – Interessant? – kiáltott fel. – Azt hiszed, hogy ez érdekes? Akkor talán azt is érdekesnek fogod találni, hogy Szerafim a felbőszült nép féktelen tömegeitől kísérve áttört a körúton és most a központ felé tart a Genialisszimusz Stratégiai Gondolatai úton. – Milyen gondolat? – kérdeztem. – A Minszki úton – mondta Edik. Elgondolkodva odalépett a készülékéhez, fogta a rózsás poharat, hörpintett belőle és megnyugodott. – Tényleg, nem akarsz te is egy kicsit? – kérdezte mintegy felocsúdva a merengésből, és felém nyújtotta a poharat. – Köszönöm – hárítottam el –, már kóstoltam. – Figyelj – mondta Edik –, van egy ötletem. Mit gondolsz, milyen ember ez a Szerafim? Biztos sokáig akar élni, nem? – Már így is elég sokat élt. – De bizonyára még tovább akar élni. – Ki ne akarna – mondtam. – Erről van szó – nevetett fel boldogan. – Ki ne akarna. Mindenki akarna, de nem mindenkinek adatik meg. Szóval ide figyelj... – körülnézett, ellenőrizte, zárva van-e az ajtó, és suttogva hadarni kezdett. – Amikor találkozol vele, mesélj neki egy kicsit rólam és a találmányomról. Mondd meg neki, hogy adjon utasítást, hogy engem ne bántsanak, és ne zavarják a munkámat. Én pedig megosztozom vele. Rendszeresen ellátom elixírrel, és addig fog élni, ameddig csak akar. – Isten ments! – kiáltottam fel. – Könyörgöm, ne tedd ezt! Ha addig fog élni, ameddig akar, akkor annyi sziklatömböt fog egybehordani, hogy mindenkit agyonnyom. – Ugyan már! Miféle sziklatömbök! Nem lesz rá ideje. Értsd már meg. Amit most mondok, az véresen komoly dolog. Ha elrendeli, hogy ne bántsanak és lehetőséget ad, hogy dolgozzak, gyakorlatilag örökké fog élni. – Elhallgatott, figyelmesen rám nézett, és egy kis gondolkodás után azt mondta: – És te is örökké fogsz élni. Amíg meg nem kezdődik az ipari termelés, csak mi hárman fogjuk használni az elixírt. Én, ő és te! – Valakiről elfelejtkeztél – emlékeztettem. – Kiről? Ja, igen! Attól tartok, rajta már semmilyen elixír nem segít. Fogta a poharat, megint ivott egy kortyot, aztán megint odanyújtotta nekem. – Igyál, ne félj. Csak az elején tűnik rossznak. Aztán, amikor rákapsz az ízére és rájössz, hogy örökéletűvé és fiatallá tesz, a legfinomabb nektárnak fogod érezni. Megint megcsörrent a telefon. Odarohant, én pedig fogtam és felcseréltem a két poharat. Az utcán kavarodás kezdődött. Érkeztek és távoztak a katonai gőzmobilok. Szirénázva száguldott el valahová egy mentő. Mögötte, nem szirénázva, hanem állandóan dudálva robogott el egy tűzoltóautó. – Igen, igen – mondta eközben a professzor. – Minden világos. Feltétlen megteszek mindent, ami tőlem telik. – Ez borzalmas! – mondta, amikor letette a kagylót. – A tömegek az utcán elkapják és darabokra szaggatják az emelt szükségletű kommunnyikokat és az Álvéhá ügynökeit. Ó, te jó Gen, aggódom! Fogta a poharat, és felindulásában fenékig kiitta, ami benne volt. Aztán hirtelen gondolkodóba esett, elvette a szájától a poharat és meglátta rajta a halálfejet. A szemében rémület tükröződött, amikor felém fordult. – Ide hallgass – mondta. – Szerintem összekevertem a poharakat. Nem azt ittam, amit kellett volna. A halálból ittam! – kiáltott fel és a padlóra hajította a poharat, amely begurult az íróasztal alá. –Te jó Gen! Te jó Gen! Te jó Gen! – a szerencsétlen professzor a fejét fogta és hisztérikusan kiabált. Hirtelen abbahagyta, rám meredt és halkan megkérdezte: – Te tetted? – Én – mondtam, és fölényesen elmosolyodtam, látva, hogyan sápad el. Minden meglepő dolog közül, amit valaha életemben láthattam, az hagyta bennem a legmélyebb nyomot, ami ekkor történt. Edison leült a díványra, a halántékához kapott, és a szemem láttára kezdett vénemberré változni. Nem hittem a szememnek, amikor láttam, hogy a haja gyorsan megnő, megőszül és kihullik. Az arca beesett és ráncos lett, mint a héjában sült krumpli. Hirtelen feltámadt maradék ereje, és ez a szánalmas öregember reszketve, ökölbe szorított kézzel felállt, gyűlölettel rám nézett, köpött egyet, amitől az összes foga is kipotyogott. Ez volt életerejének utolsó kitörése. Lenézett a szétszóródott fogakra, aztán rám, de immár gyűlölet nélkül, szelíd megbékéléssel. – Ejnye, te! – mondta, és beesett szájával mosolygott. –Ich sterbe29 – tette hozzá halkan. Lefeküdt a díványra, összegömbölyödött és meghalt. Persze, egy kicsit megsajnáltam. Mégis csak találkoztunk a korábbi életemben, hajdanán még együtt is ittunk. De tudtam, hogy meg kell semmisítenem az elixírt, ezt a szemét löttyöt, és a megalkotóját is. Ha az emberek nem egyenlőek az életben, akkor legalább a halálban legyenek egyenlőek. De nem volt időm filozofálgatni, sem arra, hogy átadjam magam a szomorkodásnak, mert már a föld alatti városban is lövések hallatszottak. Felkaptam a sarokban álló vasdarabot, először összetörtem azt az üstöt, amelyben az élet kavargott, aztán azt az üstöt, amelyben a halál bugyborékolt. Szétpattant az üveg, szilánkjai a padlóra estek, kiömlött a folyadék, és a padlón két tócsa keletkezett, amelyek igyekeztek, egymásba folyni. Mindkét tócsa átlátszó volt. Semmiben sem különböztek egymástól. De az egyikben az élet volt, a másikban a halál. Egy szempillantással azelőtt, hogy összeértek volna, rájöttem, hogy valami szörnyűséges fog történni és az ajtóhoz ugrottam. A két tócsa összevegyült, robbanóelegyet képeztek, amely azonnal belobbant. Elviselhetetlenül fehéren izzó lángoszlop keletkezett, amely a plafonig csapott fel és átégette, mint egy papírlapot. A lángnyelv belsejében valamilyen láncreakció keletkezhetett. Az oszlop örvénylő lángtölcsérré változott, amely elindult a szobában és mindent felégetett, amit csak ért. Láttam, ahogy füstölni kezd a parketta, lángra kap az íróasztal sarka, fellobbannak a függönyök és megolvadnak az ablakok. Megperzselődött szemöldökkel és szempillával ugrottam ki a szobából. A föld alatt utca pánikban volt. Fegyveres és fegyvertelen emberek rohangáltak. Hatalmas sebességgel száguldott el egy nehézpáncélos és valahová lőtt a golyószórójából. A páncélautó, amelyen érkeztem, még mindig a járdánál állt, békésen pöfékelte a gőzfelhőket. Beugrottam a fülkébe és parancsoló hangon odakiáltottam az ezredesnek: – Indulás! Nem válaszolt. Ránéztem, és csak most vettem észre a halántékáról csorgó vércsíkot. Nagy nehezen lefejtettem a kormányról és kilöktem a fülkéből. Aztán úgy-ahogy kiismerve a pedálokat és fogantyúkat, megfordultam a járművel és a föld alatti város kijárata felé indultam. HETEDIK RÉSZ A MÁSODIK ELJÖVETEL Hatalmas, több tízezer emberből álló tömeg hullámzott a Diadalívnél, én meg a legsűrűjében álltam, és izgultam a többiekkel együtt. Minden környező házról letépték a Genialisszimusz összes arcképét és a vásznakra festett mondásait. A képek és a vásznak lebukfenceztek a tömegbe, ahol azonnal mind darabokra tépték. Nem messze tőlem egy csapat fiatal összekapaszkodva körbetáncolta a Genialisszimusz felgyújtott bábuját, amelyet persze másodlagos termékből tapasztottak. A bábu füstölgött, olvadozott és másodlagos könnyeket hullajtott. – Olyan, mintha élne, összegörnyedt! – mondta valaki boldogan. Körülnéztem, és megláttam magam mellett Dzerzsin Gavrilovicsot hosszú nadrágban, inge alól mintegy véletlenül előbukkant egy kereszt. – Na látod – mondta körbemutatva –, ezek mind szimiták. Megrendülve álltam. Azon gondolkoztam, honnan lett hirtelen ennyi szimita, és hogy sikerült mindannyiuknak mostanáig elrejtőzni? Őszintén szólva kissé tartottam tőlük, de reménykedtem, hogy nem fognak bántani, végül is számukra én egy kívülálló vagyok. De Dzerzsin Gavrilovicsot azért kicsit féltettem. Bár én tudtam, hogy ő is szimita, de azok, akik nem tudták, felismerhették benne az egykori álvéhás tábornokot. Én pedig tudtam a történelemből, hogy a népfelkelések idején az államvédelmis emberek nagyon is kényes helyzetbe kerülhetnek. De Dzerzsin Gavrilovics nem mutatta semmiféle jelét az aggodalomnak. – Jönnek! Jönnek! – kiáltott fel hirtelen mellettem egy nő, akiben azonnal felismerem azt a botránykeltőt, aki miatt annak idején a belbizbe kerültem. Most egyenruhában volt, de rangjelzések nélkül, a mellén pedig egy kartonból sebtiben kivágott kereszt lógott. – Jönnek! Jönnek! – kiáltottak fel mások is. A tömegben nagy izgalom támadt, mindenki kirohant az út közepére. Az általános örömrivalgásban szinte nem is lehetett hallani a letaposott emberek nyögéseit és kiáltásait; nem törték meg az általános emelkedettség hangulatát. Mindenki a Minszki út irányába nézett (nem áll rá a szám, hogy másképp nevezzem), ahol valószínűleg történt valami, de hogy pontosan mi, nem láttam, mert egy magas, széles vállú férfi állt előttem olajfoltos kezeslábasban. – Kuzja, te vagy az? – löktem hátba. – Adjisten, papus! – ismert fel és szélesen mosolygott. – Látod, hogy mennek a dolgok. A minap még kommunizmus volt, ma pedig a jó ég tudja, mi van. – És meghatottságában megeresztett egy olyan szócirádát, hogy azt nem merem leírni. Közben a tömeg egyre sűrűbb lett. Jobbról is, balról is, hátulról is nyomtak. Hirtelen felbukkant mellettem valaki szakadt pólóban, műanyag kereszttel a nyakában. – Kommunyij Ivanovics! – csodálkoztam. – Maga az? – Csönd, ne ordítson – suttogta Szmercsov és a fülemhez hajolt. – Tudja, az anyám Koljácskának hívott. – Magának volt anyja? – lepődtem meg, de a választ nem hallottam, mert a tömegben tetőfokára hágott az izgalom. Lábujjhegyre emelkedtem, először csak lándzsavégeket láttam, aztán kissé előrébb jutva megláttam három daliát, akik lassan közeledtek a Diadalívhez. Középen, fehér lovon, lobogó fehér öltözékben és fehér szattyáncsizmában Szim Szimics lovagolt, oldalán pedig pej lovakon jobbra Zilberovics, balra Tom imbolygott a nyeregben, mindkettő hosszú bajusszal és a hőség ellenére szőrmekucsmában. Mindketten hosszú lándzsát vittek a kezükben. Szim Szimics bal kezében egy nagy zsákot tartott, jobbjával pedig hol az ujjongó tömeget köszöntötte, hol pedig a zsákba dugta a kezét, és amerikai aprópénzt dobált az emberek közé. Szimics és kísérete áthaladt a diadalív alatt, majd megállt. Szimics felemelte a kezét, mire a tömeg azonnal elcsendesedett. Egy férfi Szimicshez ugrott egy mikrofonnal, meglepődtem, mert Dzerzsint ismertem fel a férfiban, aki pedig az imént még mellettem volt. Szimics kegyesen kivette Dzerzsin kezéből a mikrofont, és átható hangon belekiáltott: – Mi, Első Szerafim, egész Oroszország cárja és egyeduralkodója, ezennel kegyesen bejelentjük, hogy a harácsoló kommunizmust teljesen megsemmisítettük és többé nem létezik. Van-e közöttetek titkos harácsoló? Azt akartam kiáltani, hogy itt mindannyian harácsolók, mert egytől egyig a harácsoló párt tagjai. De én messze álltam, Dzerzsin viszont közel. – Van! – kiáltott fel, beugrott a tömegbe és kihalászta Kommunyij Ivanovicsot, aki ellenállt. Huzakodott, siránkozott, belekapaszkodott a földbe, végül térdre esett, majdnem Ige patái alá. – Elismered, hogy hű kutyaként szolgáltad a harácsoló, falánk és ördögi tanítást? – Elismerem, Felséges Uram, hogy szolgáltam – suttogta lehajtott fejjel Szmercsov –, de nem meggyőződésből szolgáltam, hanem kizárólag önzésből és kapzsi ösztöneim kielégítésére. Soha többé nem teszem, és elátkozom azt az órát, amikor harácsoló lettem. – Most már késő – mondta a cár és intett. A Diadalív alatt már ott állt egy tűzoltó gőzmobil, magasra kinyújtott létrával, és a létra legvégén álló szimita egy kötelet engedett le, hurokkal a végén. – Felséges Uram, bocsásson meg, kegyelmezzen! – nyújtotta Szmercsov a kezét Szim Szimics felé. Ekkor Dzerzsin elkapta egykori kollégája lábát, amitől az hasra esett és belekapaszkodott Ige hátsó lábába. Ige rántott egyet a patáján, és a patkójától Kommunyij Ivanovics szegény feje kettérepedt, mint egy dió. Nagyon rosszul éreztem magam. Mivel természetemnél fogva következetes humanista vagyok, mindig is határozottan ellene voltam az efféle leszámolásoknak. Személy szerint azt gondolom, hogy az olyan embereket, mint Kommunyij, meg kell vesszőzni, de soha sem voltam a túlzott kegyetlenkedés híve. Pedig annak még nem volt vége. Mivel Kommunyij esete ilyen gyorsan és radikálisan megoldódott, Dzerzsin otthagyta a főkomírót, rángatózzon egyedül, ő pedig újra behatolt a tömegbe és kiráncigálta onnan Csillagoniusz atyát. Gyulladt szemmel és megtépázott a szakállal állt oda az új uralkodó elé. – Elismered-e, hogy hű kutyaként szolgáltad az ördögi, harácsoló és istenellenes tanítást? – kérdezte az uralkodó. – Elismerem, bátyuska – mondta cseppet sem zavartan, édeskés hangján Csillagoniusz atya. – Elismerem, hogy szolgáltam, most is szolgálom, és utolsó leheletemig szolgálni fogom a kommunizmus tiszta eszméit és az emberiség hatalmas, zseniális vezetőjét, a Genialisszimuszt... – Megfeszíteni! – rendelkezett a cár. Meglepett ez a parancs. Bárkinek, de főleg Szim Szimicsnek tudnia kellett, hogy a keresztrefeszítés nem keresztény dolog. Más dolog az elevenen elégetés és a karóba húzás. De a parancs az parancs. Valahonnan azonnal előkerült egy hatalmas, durván megmunkált kereszt, és négy szimita nagy rozsdás szögekkel hozzászegelte Csillagoniusz atyát a kereszthez. A moszközi haladó és progresszív ipar által gyártott szögek folyton elgörbültek, úgyhogy a keresztrefeszítőknek mindet ki kellett húzni, egyenesre kalapálni, aztán újra beverni. Csillagoniusz atya tűrte a hihetetlen kínokat, nem tört meg, és fennakadt szemmel azt üvöltötte hangosan: – Ó, Gena, látsz engem? Látod, hogy milyen kínokat áll ki érted szánalmas szolgád, Csillagoniusz? Azt hiszem, senki nem vádolhat meg azzal, hogy túlságosan szimpatizáltam volna Csillagoniusz atyával, de most, látván, hogy milyen férfiasan és méltósággal viseli a kínhalált éretlen meggyőződéseiért, a legmélyebb tisztelet ébredt bennem iránta, és az együttérzés hulláma öntötte el a lelkem. Csillagoniusz még szenvedett a kereszten és kiabált valamit, amikor a cár a kísérőivel továbbvonult. Az emberek a lovasok közeledtére lerogytak, én is térdre estem. Csörögve hullottak orrom elé az amerikai centek, ügyesen összesöpörtem párat és bedugtam az ingembe. Észrevettem előrébb még egy huszonöt centest, már nyúltam is volna érte, de a ló patája éppen arra az érmére lépett, helyesebben először rálépett, majd fölemelkedett és megállt a fejem fölött. Egyből mindegy lett, mi van a pénzzel. Kiszáradt a szájam. Valahogy rögtön az a régi jövendölés jutott az eszembe: „Saját lovadtól fogsz elpusztulni”30. Annak idején, Boldoghalmán Ige felismert, pedig három évig nem látott, de most hatvan év telt el. Ennyi idő alatt nemhogy egy ló, még a saját szülőanyja is elfelejti az embert. – Nono! – hallottam Szim Szimics parancsoló hangját, lent pedig megláttam Ige oldalába mélyedő sarkantyúját. Ige letette a patáját az aszfaltra, hozzám hajolt, puha ajkával a fülemhez ért és forrón, mélyen beleszuszogott. – Nono! – kiáltott rá Szim, és türelmetlenül megsarkantyúzta. De a ló most sem mozdult a helyéről. Csak megrázta a fejét és nyerített. Egyszerre nyerített boldogan, hogy engem lát, és dühösen Szim Szimicsre. – Mi folyik itt? – háborodott fel Szimics. – Ki fekszik ott? Emeljék fel! Valaki (kiderült, hogy Dzerzsin) galléron ragadott, felemelt a földről és talpra állított. Felemeltem a fejem, pillantásom találkozott Szimicséval. Szemét hunyorítva olyan szigorúan meredt rám, hogy nagyon kellemetlenül éreztem magam, és éreztem, hogy egész testemben remegek. Zilberovics és Tom közönyösen néztek, nem mutatták semmi jelét, hogy felismertek volna. Azt hiszem, csak Ige nézett rám jóindulattal, és egyik lábáról a másikra állt. – Te vagy az? – kérdezte Szimics halkan. Zavarba jöttem, lámpalázam támadt, ujjammal a mellkasomra böktem és visszakérdeztem: – Ez itt? – de azonnal magamhoz tértem és bevallottam: – Igen, ez én vagyok, Szimics. – Nem Szimics, hanem Felséges Uram – javított ki Zilberovics. – Adj isten, Leo! – mondtam neki, és a magam számára is váratlanul kuncogni kezdtem. – Nagyon impozáns látvány vagy a lovon. – Végrehajtottad a feladatot, amit adtam? – kérdezte szigorúan Szim Szimics. – Melyiket, Szim... akarom mondani, Felséges Uram? – kérdeztem, miközben ostobán ugrándoztam, bólogattam, magamban pedig azt gondoltam: „Micsoda egy rohadék! Hatvan évig le volt fagyasztva, és mindenre emlékszik.” –Ha a floppyra gondolsz... gondol, akkor nem, nem hajtottam végre, mert... – Letartóztatni! – Szimics megrántotta a gyeplőt, továbbhaladt és szórta maga körül az amerikai aprópénzt. A GENIALISSZIMUS Sokáig vezettek bűzlő és rosszul világított folyosókon, aztán kinyitottak egy vasajtót és belöktek valahová. Valószínűleg egy cellába, ahol szinte semmi fény nem volt. Csak közvetlenül a mennyezet alatt derengett valami halványan. Egyetlen apró ablak volt ott, nem nagyobb, mint egy iskolai számtanfüzet, alig hatolt át rajta a kék fény, a nagy feketeségben csak maga az ablak látszott, semmi más. Ott álltam az áthatolhatatlan tér közepén, reméltem, hogy a szemem majd hozzászokik a sötétséghez, és legalább valamit ki tudok belőle venni, de nem láttam semmit. Megpróbáltam jobbra indulni, de valami keménybe ütköztem. A szagból ítélve a kübli volt. Semmit sem hallottam, de megéreztem, hogy nem egyedül vagyok. – Van itt valaki? – kérdeztem halkan. – Igen – válaszolta halkan egy hang, amely ismerősnek tűnt. – Én vagyok itt. – Ki maga? – A Genialisszimusz – válaszolta egyszerűen a hang. Gondolatban kimondtam néhány csúnya szót, de nem fogom itt leírni. Úgy látszik, ezek a dögök nem börtönbe zártak, hanem elmegyógyintézetbe. Ráadásul egy nagyzási hóbortban szenvedő őrülttel egy cellába. – Idehallgasson, maga nem dühöngő? – kérdeztem. – Hogy érti? – Úgy értem, hogy maradt-e egy csöpp ép esze ahhoz, hogy ne támadjon meg. Tökéletesen elsajátítottam a karatefogásokat, és ha erőszakoskodni próbál, nem fogja szárazon megúszni. Persze, ez szemenszedett hazugság volt. Soha nem volt a karatéról a leghalványabb fogalmam sem. De pontosan tudom, hogy ha az őrültek tudják, hogy szétverik a pofájukat, akkor teljesen józanul és óvatosan viselkednek. Az ember a sötétben először nem szólt, átgondolta a szavaimat, aztán megkérdezte: – Vitya, te vagy az? Most én hallgattam el. Aztán megkérdeztem: – Vagyis azt állítod, hogy te vagy a Genialisszimusz? – Hát igen – mondta –, a Genialisszimusz. Vagy az egykori Genialisszimusz. Még egy kicsit gondolkoztam, majd azt mondtam: – Szervusz, Ljosa. Szerintem teljesen jogosan dugtak minket ebbe az őrültek házába. – Miért? – hallottam a kérdést. – Azért, mert az, ami most a képzeletünkben zajlik, a valóságban semmiképpen sem történhetett volna meg. – Miért? – kérdezte újra. – Azért, mert már maga a kérdésed is azt mutatja, hogy nem vagy normális. Gondolj bele. Te meg én a múlt században születtünk, akkor nőttünk fel és majdnem meg is öregedtünk a múlt században. Képtelenség, hogy mindketten ide jutottunk, hát még az, hogy ugyanebben az időben ide került az a dühöngő mániákus őrült, aki most Szerafimnak nevezi magát. Bukasev Genialisszimusz elgondolkodott, aztán azt mondta: – Te magad bizonyítottad be, hogy a „valóság” fogalma nagyon relatív. Mindenesetre számunkra csak abban a formában létezik, ahogyan a képzeletünkben tükröződik. Vagyis valóság az, amit valóban magunk előtt látunk. – Ebben az esetben számomra semmiféle valóság nem létezik, mert ebben a pillanatban semmit nem látok magam előtt. Nem is kell semmit sem látnod. Nyújtsd ki a kezed és indulj a hang irányába. Így is tettem, és hamarosan úgy tapogattuk egymást Bukasevval, mintha vakok lennénk, hogy meggyőződjünk arról, hogy mi tényleg mi vagyunk. ÉJSZAKAI BESZÉLGETÉS Egész éjjel az alsó priccseken ültünk és halkan beszélgettünk, bár közben még a másik körvonalait sem láttuk. Bukasev Genialisszimuszt az Álvéhá speciális űralakulata tartóztatta le, és szállította a földre. Ha nem tévedek, ez volt a történelem első Föld körüli letartóztatása. (Mellesleg űrbéli börtönök, ahová a Földön letartóztatott embereket szállították, már korábban is léteztek.) – Emlékszel a beszélgetésünkre az Angol parkban? –kérdezte cellatársam. – De még mennyire! – mondtam. – Nagyon jól emlékszem. Még arra is emlékszem, hogy fel akartad építeni a kommunizmust, de hát kiderült, hogy ugyanúgy, ahogy az elődeid, te is egy utópia rabja voltál. – Tévedsz, barátom! – mondta hirtelen nagyon vidáman. – Az én tervem nem volt utópia. Én felépítettem a kommunizmust. – Ezt nevezed kommunizmusnak? – kérdeztem felháborodottan. – Ezt, a szegény nincstelenek társadalmát, akik nem ismerik a különbséget az elsődleges és a másodlagos termék között? Olyan emberek társadalmát, akiknek a szellemi élete abban merült ki, hogy megírják a Genialisszimeiát? Azt akarod mondani, hogy pont ez a kommunizmus? – Igen, kedvesem – mondta gúnyos mosollyal, amelyet nem láttam, csak éreztem –, pontosan ez a kommunizmus. – Különös – mondtam. – Nekem az emberiségnek erról az álmáról más elképzeléseim voltak. – Nekem is – mondta. – De amikor az emberek megvalósítják az életben az álmukat, és együtt haladnak egy közös cél felé, abból mindig valami olyasmi sül ki, amit láthattál. – Úgy beszélsz – jegyeztem meg –, mint a legvalódibb antikommunista. – Hát igen, mint a legvalódibb – értett egyet. – Csak egyetlen apró helyesbítéssel. Tudod, van egy amerikai mondás: ha egy állat úgy néz ki, mint egy kutya, úgy ugat, mint egy kutya és úgy harap, mint egy kutya, akkor az az állat egy kutya. – Vagyis azt akarod mondani, hogy te a legigazibb antikommunista vagy? – Na, végre rájöttél – dicsért meg ironikusan. – Érdekes vallomás – válaszoltam gúnyosan. – De túl kései, és semmi értelme. Minek mondod ezt el nekem? Nem vagyok se vallató, se provokátor. De még ha bármelyik is lennék... Tényleg arra számítasz, hogy valaki majd hisz neked? Akárkit állítasz meg most az utcán, mindenki azt mondja magáról, hogy mindig is antikommunista volt. Nekik még el is lehet hinni, de neked aztán nem. Nem, öcsém, ezt nem jól gondoltad ki, ez nem fog téged megmenteni. Hallottam, ahogy felsóhajt. – Tényleg azt hiszed, hogy annyira ostoba vagyok? Hogy arra számítok, hogy meg fogok menekülni? Nem, kedvesem, nekem már nincs mire számítanom. Hosszú éveken keresztül éltem az elixíren, amit Edik küldött nekem. Pont a letartóztatás előtt ittam meg az utolsó adagot, a hatása már elmúlt, és elkezdődött az a felgyorsult és visszafordíthatatlan folyamat, amely már a befejezéséhez közeledik. Úgyhogy nincs mit veszítenem, nincs miért hazudnom, ezért amit mondok neked, minden bizonyíték nélkül el kell fogadnod. Úgy nevezel, ahogy akarsz. De nem az a fontos, hogy neveznek, hanem az, hogy mit csináltam. Én építettem föl a kommunizmust, és én is temettem el. Számold össze, hány ember küzdött ezzel a tanítással, hogy megvalósítsa. Pártokat alapítottak, pártsejteket szerveztek, röplapokat terjesztettek, börtönökben és lágerekben haltak meg. És mit értek el? A Szimicsed a sziklatömbjeivel akarta szétbombázni a kommunizmust, és végül elbújt egy fagyasztóládában. És senki nem értette meg azt az egyszerű dolgot, hogy ahhoz, hogy felszámoljuk a kommunizmust, előbb fel kell építenünk. Elhallgatott, én meg nem biztattam, hogy folytassa, mert gondolkodnom kellett. A titok, amelyet korábban nem sikerült megértenem, egészen váratlan oldaláról tárult fel előttem. – Ide hallgass – mondtam végül. – De ha a te logikádat követem, akkor el kell ismerni, hogy az összes ember, aki minket a kommunizmus felé vezetett, valójában a kommunizmus ellensége volt. – Persze – örült meg. – Az összes ember, Marxtól kezdve és velem bezárólag, megfertőzte az emberiséget a kommunizmussal, és ezzel lehetővé tette, hogy átvészelje ezt a betegséget, és olyan immunitást szerezzen, amely talán sok generációra elegendő lesz. De a kommunizmus összes rombolója közül én értem el a legtöbbet, mert éppen én voltam az, aki a gyakorlatban az abszurditásig fejlesztettem ezt a tanítást. Miután leplezetlen büszkeséggel közölte velem ezt, újra elhallgatott. – Interessant – mondtam, közös elhunyt barátunkat ismételve. – Nagyon is interessant. És mondd csak, mindig ezen a nézeten voltál? Már akkor is, amikor Münchenben találkoztunk? – Á, nem – sóhajtott fel a sötétben. – Akkor egészen más nézeteim voltak. Akkor még azt gondoltam, hogy lehet valamit tenni. Igen, igen – szakította félbe magát ingerülten. – Érzem, hogy kinevetsz. Azt hiszed, te mindent tudtál előre. Azt, amit te tudtál, én is ugyanolyan jól tudtam. De te kívülállóként kinevettél mindent, én viszont megpróbáltam valamit tenni, mindenesetre legalább végigvittem a történelmi kísérletet. – És elégedett vagy az eredménnyel? – Elégedett vagyok vagy sem, nincs jelentősége – mondta Bukasev. – Ha a kísérletező becsületesen végzi a kísérletet, bármilyen az eredmény, azt el kell elfogadni. Ekkor begurultam. – És te úgy gondolod – kérdeztem –, hogy becsületesen végezted a kísérleted? Vajon a személyi kultuszod is a kísérlet része volt? És a számtalan arcképed, a hatalmas és ízléstelen szobraid, a tehetségtelen Genialisszimeiád is kellettek a becsületes kísérlethez? – Jajaj! – nyögött fel Bukasev, és a fogát csikorgatta. –El sem tudod képzelni, mennyire gyűlöltem ezt az egészet. Kértem őket, könyörögtem nekik, megparancsoltam, hogy hagyják abba a dicsőítést. És mit gondolsz, mi volt a válasz? Viharos tapsorkánban törtek ki, cikkeket, regényeket, poémákat, mozifilmeket alkottak kivételes szerénységemről. Amikor bizonyos konkrét reformokat akartam bevezetni, kongresszusokat hívtam össze, találkozókat szerveztem, mondtam nekik, hogy tovább nem lehet így élni, csináljunk végre valamit, dolgozzunk másképp, válaszul megint csak viharos tapsot hallottam és „Hurrá!” kiáltásokat. Az újságok és a tévé az egekig magasztaltak hihetetlen bátorságomat és széles látókörömet. A propagandisták folyton engem idéztek: „Ahogy dicsőséges Genialisszimuszunk helyesen rámutatott és bölcsen megjegyezte, így nem lehet tovább élni, csináljunk valamit, dolgozzunk másképp”. És ezzel be is volt fejezve. Tulajdonképpen semmi új nem volt a vallomásaiban. Nagyjából így viselkedett az én időmben a szovjet rendszer. – De mégis – mondtam Bukasevnak –, lehet, hogy az volt a baj, hogy bürokratákkal és talpnyalókkal vetted körül magad, akik semmi mást nem tudtak, csak tapsolni. Lehet, hogy el kellett volna zavarnod őket és közvetlenül a néphez fordulnod. Biztos vagyok benne, hogy a nép támogatott volna. – Drága barátom – mondta szomorúan az egykori Genialisszimusz –, milyen népről beszélsz? És különben is, mi az a nép? És van-e különbség a nép, a lakosság, a társadalom, a tömeg, a nemzet és a sokaság között? Hogyan nevezed az embermilliókat, akik lelkesen rohannak őrült vezéreik után, hordozzák a számtalan arcképet és skandálják az értelmetlen lózungokat? Ha azt akarod mondani, hogy ennek a milliónak a színe-java a nép, akkor el kell ismerned, hogy a nép mindössze néhány emberből áll. De ha a nép a többség, akkor meg kell hogy mondjam, a nép butább, mint az egyes ember. Sokkal nehezebb egyetlen embert rábírni arra, hogy bedőljön egy idióta eszmének, mint egy egész népet. – Lehet, hogy igazad van – mondtam. – Lehet. De mondd meg nekem, ha ilyen okos vagy, hogyan engedhetted meg, hogy a bajtársaid fent hagyjanak a világűrben? – Nem ellenkeztem – mondta. – A Földön már nem volt mit tennem. Amikor láttam, hogy semmit sem tudok megváltoztatni, úgy döntöttem lesz, ami lesz. Láttam, hogy a gépezet beindult és magától gurul a szakadék felé. És még arra sincs módom, hogy az útját lelassítsam, vagy felgyorsítsam. Elfáradtam és el akartam rejtőzni minden és mindenki elől, de a Földön nem találtam megfelelő helyet. Ezért, amikor úgy döntöttek, hogy ott hagynak a Föld körüli pályán, azt gondoltam, talán jobb is így. Ők is úgy tettek, mintha én irányítanám őket, és én is úgy tettem. Valójában viszont éltem a magam életét: ettem, aludtam, könyveket olvastam, gondolkodtam és vártam. – Mire vártál? – Vártam, mikor omlik össze ez az egész. – No lám – kaptam a szaván –, vagyis ugyanazt tetted, amit Szimics. Ő a fagyasztóban várt, te az űrben. Mi a különbség? Szerintem sértőnek találta az összehasonlítást. – A különbség az – mondta mérgesen –, hogy mielőtt elkezdtem volna várni, hogy a csónak elsüllyedjen, előtte sokáig táncoltattam, ő viszont ez alatt feleslegesen vacakolt a sziklatömbjeivel. Később meg persze szerettem volna már látni, hogy mivel végződik a dolog, ezért ittam rendszeresen Edik mixtúráját. – Tudod, mi történt Edikkel? – kérdeztem. – Igen, tudom, megmérgezted. Jól tetted, undorító és kártékony ember volt. Rajtam meg már nem segít a találmánya. De már nincs is rá szükségem. Eléltem addig, ameddig akartam, most már meghalhatok. Nem emlékszem, mikor és hogyan aludtam el. Csak arra emlékszem, hogy a felső priccsen ébredtem, és már teljesen világos volt. Amikor lenéztem, nem láttam mást, mint egy gondosan letakart priccset. A Genialisszimuszt bizonyára éjszaka vitték el, amikor mélyen aludtam. FELSÉGES KIÁLTVÁNY „Mi, Isten irgalmából, Első Szerafim, egész Oroszhon cárja és egyeduralkodója, jelen kiáltvánnyal felséges és könyörületes hatalmunknál fogva bejelentjük az ördögi, harácsoló és véres kommunista kormányzás leverését. A rothadt bűzt árasztó ÁVKP párt fel van számolva, és törvényen kívül van helyezve. A kommunista ideológia propagandája a legsúlyosabb államellenes bűnök közé került. Oroszország Egységes és Oszthatatlan monarchikus kormányzású Birodalomnak kiálttatik ki. A Birodalom köztársaságokra való osztása megszűnik. Az alapvető helyi kormányzati egység a kormányzóság, élén a Miáltalunk kinevezett kormányzóval. A Birodalom azon a területen helyezkedik el, amely korábban az ÁVKP ördögi bandájának fennhatósága alá tartozott, beleértve Lengyelországot, Bulgáriát és Romániát, különálló kormányzóságok formájában. A teljes hatalom az Imperátor kezébe tartozik, ő gyakorolja az általa kinevezett Kormányzó Szenátuson, Miniszteri Kabineten és Kormányzó Tanácson keresztül. Az egykori állambiztonsági szervek (Álvéhá) átalakíttatnak a Népi Békesség Bizottságává (NBB), amelynek élére kinevezzük az általunk és hű alattvalóink által hőn szeretett Istenfélő keresztényt, Leopold Zilberovicsot. Minden egykori kommunista felkéretik párttagsági könyvének leadására a kormányzósági, vármegyei, és járási NBB részlegeken, és egyházi bűnbánat elvégzésére. Minden egyéb hőn szeretett alattvalónk kéretik a rend és nyugalom fenntartására, a harácsoló kommunisták és pluralisták, a regisztrációt és bűnbánatot megtagadók leleplezésére, éberség és intolerancia tanúsítására a hazug és undorító-kártékony kommunista ideológia minden megjelenésével szemben. Felségesen elrendeljük Jelen Kiáltvány felolvasását a tereken, templomokban és más tömeges gyülekezési helyeken, valamint a katonai egységekben, egyesületekben és a Birodalmi Katonai Tengeri flotta hajóin. Isten velünk van! Első Szerafim, Egész Oroszhon cárja és egyeduralkodója.” Ezt a rendeletet nyomtatott formában olvastam a Kormányzó Szenátusi Kurír tekercsen, amelyet bebörtönzésem első napjától kezdve beadtak. Ha ez az újság nem lett volna, teljesen megbolondultam volna. Így sem találtam a helyem. Egész életemben arról ábrándoztam, hogy valamilyen történelmi fordulatnak legyek a tanúja, lássam egy birodalom összeomlását, megéljek egy forradalmat, vagy legalább egy ellenforradalmat. Micsoda igazságtalanság, hogy pont egy ilyen esemény idején az ember egy szempillantás alatt börtönbe zárva találja magát! Pedig ráadásul még konkrétan közöm is volt mindenhez! Igaz, egyúttal biztonságban is voltam. Ami nem volt mellékes, mert mint később megtudtam, Szimics (a mai napig nem tudom Szerafimnak nevezni) cárrá koronázása után a Moszköz területén spontán módon népbíróságok szerveződtek, állandóan a helyüket változtatva összefogdosták az emelt szükségletű kommunnyikokat és pluralistákat, és egyszerűsített eljárást alkalmazva azonnal darabokra szaggatták őket. Ez nem volt benne az újságban, de közzétették az NBB Rendkívüli Törvényszékének ítélete alapján kivégzettek listáját. Nap mint nap közöltek ezenkívül számtalan rendeletet, felsorolom abban a sorrendben, ahogy megjegyeztem: 1. Rendelet a kommunista bűntettek felderítéséért felelős speciális bizottság létrehozásáról. 2. A külföldi kölcsönök visszafizetésének beszüntetéséről. 3. Az egész lakosság általános és kötelező pravoszláv igaz hitre térése. A rendelet végrehajtása érdekében végrehajtandó Őfelsége alattvalóinak szakaszokban megvalósított megkeresztelése, az adott szertartáshoz felhasználva a tengereket, folyókat, tavakat, patakokat, természetes és mesterséges víztárolókat. 4. Minden város, folyó, falu, utca, üzem, gyár, folyami és tengeri hajó átnevezéséről, amelyek törvényellenesen kommunista főkolomposok nevét viselik. 5. Minden földtulajdon, az ipari vállalatok, termelési eszközök tulajdona és a közlekedés Őfelsége kezébe kerül, és a továbbiakban társadalmi bizottságok által osztatik szét ingyen azon személyek között, akik képesek a termelőmunkára és megtagadták az együttműködést a harácsoló kommunizmussal. 6. Az istentelen hatalom által kiállított személyi és egyéb igazolványokat eltörlik, ezeket lakcímigazolás váltja fel. 7. A gőzzel hajtott, mechanikus, elektromos és egyéb közlekedési eszközök eltörléséről, azoknak fokozatosan élő igavonó erővel történő felváltásáról; ennek érdekében a parasztok azonnal lássanak hozzá a ló, bika, szamár és póniló tenyésztéséhez. 8. A tudományok megszüntetéséről, és három kötelező tárggyal való helyettesítésükről, amelyek a következők: az Isteni Törvény, Dal Orosz értelmező szótára, és Őfelsége Szentéletű Szerafim A nagy zóna című erkölcsnemesítő alkotása. 9. A testi fenyítés bevezetéséről. 10. A negyven év feletti férfiak kötelező szakállviseléséről. 11. A hosszú ruha kötelező viseléséről. Büntetést terhe mellett, a férfiaknak kötelező legalább a bokát takaró nadrágot hordaniuk. Minden nadrágszárnak olyan szélesnek kell lennie, hogy teljesen eltakarja a lábfejet. A nőknek istenfélelmet és szerénységet kell tanúsítaniuk. A szoknyák és ruhák szintén takarják a bokát. Nadrág és egyéb férfiruha hordása nőnemű személyek számára szigorúan tilos. A templomban, utcán és más nyilvános helyen a nőknek tilos fedetlen fővel megjelenni. Ezen szabályok megsértésén rajtakapott nők nyilvános testi fenyítésnek, kopaszra nyírásnak, gyantában és tollban való meghempergettetésnek vettetnek alá. 12. A nők számára a kerékpározás megtiltásáról. 13. Az orosz régi ábécé jaty31 betűjének visszaállításáról. Sok más rendelet is volt még: a gabonaaratás rendjéről, új katonai rangok és fokozatok bevezetéséről, a nyugati táncok betiltásáról és még sok minden másról, de sajnos, nem jegyeztem meg mindet. FOGJA A HOLMIJÁT Az ajtó kinyílt, és a cellába csicskása kíséretében belépett egy kozák tiszt, jeszauli rangban. Hosszú buggyos kozák nadrágban volt, hozzá valamiféle kapcsos és rojtos kacagányt viselt. – Dzerzsin Gavrilovics! – rohantam oda hozzá. – Te vagy az? – Nem – mondta –, nem Dzerzsin vagyok, hanem Druzsin Gavrilovics – és belenézett valami listába. – Kinek kezdődik itt „k” betűvel a neve? Körülnéztem, és azt mondtam, hogy egyedül vagyok itt akármilyen betűvel kezdődő névre. Közben arra gondoltam, hogy vajon melyik nevemet érti „k” betűvel kezdődő néven, a Karcevet vagy a Klasszikot? – Fogja a holmiját és jöjjön velem! – dörmögte Dzerzsin. Fogtam a sapkámat és elindultam. Sokáig mentünk a hosszú, kanyargós folyosókon, málladozott falak között, kicsorbult és repedezett kövezeten. – Na mi van? – kérdezte menet közben Dzerzsin. –Félsz? – Nem – mondtam. – Nem félek. – Jól teszed – mondta. – Nem lesz semmi olyan, ami rosszabb lenne, mint a halál. – Téged meg ezek szerint meghagytak a korábbi munkádnál? – kérdeztem. – Mert kiderítették, hogy szimita voltál? – Nem, nem ezért – mondta. – Hanem azért, mert szükségük van olyan szakemberekre, mint én. És nem csak nekik. Minden rezsimnek. Akármilyen forradalmat csinálsz, az eredményeit valakinek meg kell védenie. És ki fog ezzel foglalkozni? Mi. Egyenként mindenkit lehet közülünk helyettesíteni, de mindenkit egyszerre sehogy sem, mert nem találsz más embereket. – Mondd, kérlek – kérdeztem naivan –, továbbra is dolgozol a CIA-nak? Megállt, figyelmesen nézett rám. – Ilyen kérdésekre, drágaságom, általában nem válaszolok. És tovább vezetett. Lifttel mentünk fel, egy tölgyfa burkolatú folyosón találtuk magunkat, a padlót vörös futószőnyeg borította. Elmentünk a folyosó végéig, és egy tágas fogadószobába jutottunk, ahol magas rangú kozákok toporogtak. A fekete műbőrrel borított ajtónál egy bajszos titkár kérges ujjaival lassan és bambán pötyögött egy Olympia írógépen. Fölötte egy hatalmas táblafestmény lógott, egy fürge festő képe Szerafim cár bevonulásáról a fővárosba. Hatalmas néptömeg, lelkes arcok, Szerafim lehajol a lováról és megsimogat egy boldog gyermeket, akit egy boldog anya emel föl hozzá. – Bent van? – kérdezte Druzsin röviden a titkártól. – Igenis! – ugrott talpra a titkár és kihúzta magát. – Már várják. Druzsin kinyitotta az ajtót és előre engedett. A dolgozószoba, ahová beléptem, ugyanolyan tágas és fényűző volt, mint az előszoba. Egy hatalmas asztal mögött egy kozáktábornoki rangú ember tar fejét lehajtva körmölt valamit. Fölötte egy óriási kép Szerafimot ábrázolta, amint egy ágaskodó lovon ülve kopjájával leszúr egy ötfejű vörös sárkányt. A tábornok felemelte a fejét, félretette az irományát, felállt az asztaltól és kedélyes mosollyal jött felém, menet közben paszományos nadrágját húzogatta, ami még az ő nagy hasára is bő volt. – Szervusz, szervusz! – mondta, átölelt és meglapogatta a hátam. Druzsin mellettem állt és szerényen mosolygott, ahogy egy alacsonyabb rangúnak illik egy magasabb rangú jelenlétében. – Elmehetsz – bólintott felé Zilberovics. Druzsin hetykén tisztelgett és kiment. – Na, ülj le – mondta Zilberovics és egy bőrkanapéra mutatott, ami előtt egy újságos asztalka állt, rajta egy számomra addig ismeretlen Birodalmi Hírek újsággal. Zilberovics szemben ült le egy fotelba. – Hát, ismét összefutottunk – mondta, továbbra is mosolyogva. – Igen – ismételtem –, össze. – Alig változtál – mondta. – Te viszont megváltoztál – mondtam. – Milyen értelemben? – komorodott el. – Nagyon megöregedtem? – Dehogy – nyugtattam meg. – Nem öregedtél meg nagyon. De nem egészen úgy nézel ki, mint szoktál. Ezekben a... – váll-lapjaira és vállbojtjaira mutattam. – Á, erre gondolsz. – Mellére szegte a fejét, mint egy madár, és elégedetten nézett végig magán. – Hát igen, öregem. Te vagy a megmondhatója, hogy kiérdemeltem. Igaz hittel szolgáltam Szimicset... úgy értem, Őfelségét. Hittem benne, amikor senki nem hitt. Mellette voltam a legnehezebb időkben. És most látod, valamit azért elértem. Ami pedig téged illet, szobrot kellene állítsál nekem. Ha hazatérsz Stockdorfba, persze, csak ha visszatérsz, akkor azonnal állj neki. Mert Szi... vagyis Őfelsége annyira dühös volt rád, hogy úgy akart veled elbánni, mint egy pluralistával. Én viszont kiálltam melletted. Érted? – Nem – mondtam. – Mivel bőszítettem fel ennyire Őfelségét? Ugyan mit ártottam neki? – Nem az a lényeg, hogy mit tettél, hanem hogy mit nem tettél – jegyezte meg Zilberovics. – Az volt a megbízatásod, hogy terjeszd A nagy zónát. Te viszont... – Nem tehettem semmit – mondtam. – Még a vámnál elkobozták a floppyt. És ha nem kobozták volna el, akkor sem tehettem volna semmit. Ezeknek a kommunnyikoknak se számítógépük, se papírjuk nincs, csak másodlagos termék van, de az bőven. – Lám! Lám! – ragyogott fel Zilberovics. – Pontosan ezt szerettem volna tőled hallani. – Tehát kritikusan viszonyulsz a kommunistákhoz? Nem szereted őket? – De hát ki szereti őket? – kérdeztem. – Önmagukat sem szeretik. – Helyes! – hagyta jóvá Zilberovics. – A harácsolókat és a pluralistákat senki sem szereti. Mindenki gyűlöli őket. Most elmegyünk Őfelségéhez. Ezt mondd neki, hogy gyűlölöd a kommunistákat és a pluralistákat, életed végéig harcolni fogsz ellenük. És jól jegyezd meg, nehogy Szimicsnek vagy ilyesminek merészeld nevezni. Csak Őfelsége. Semmiben se ellenkezz. Mindig azt válaszold: igenis, értettem, nem. Mert ha megharagszik... Zilberovics nem fejezte be, felpattant és összeütötte a tenyerét: – Hintót a bejárathoz! – kiáltott az ajtóban megjelenő titkárnak. Azt gondoltam, hogy a „hintó” szót csak a szép stílus kedvéért használta, de kiderült, hogy valóban hintóról van szó. Mahagónifából készült, belül bőrülésekkel, csendőr-félék álltak a hágcsóján. A kocsis rögtön vágtára fogta a lovakat. Az idő csodálatos volt, napfény játszott a hintót kísérő kozák század lándzsáinak hegyén. Széthúztam a bojtos bársonyfüggönyöket, mohón néztem az utcát és láttam, milyen előnyös változások mentek végbe, mialatt én börtönben ültem. Minden járókelő hosszú nadrágban és hosszú szoknyában volt, némelyeknek pedig még a haja is hosszú volt. Az új hatalom láthatólag még nem szilárdult meg, mert néhány utca el volt barikádozva keresztbe állított gőzmobilokkal. Ezért furcsa kerülőt tettünk, aminek egyébként örültem. Először végigmentünk a Marx sugárúton, amely már visszakapta eredeti nevét: Ohotnij rjad. Aztán az Első Kötet sugárutat most nem Gorkij utcának nevezték, nem is Tverszkajának, és nem is utcának vagy sugárútnak, hanem Szerafim fasornak. Egész úton nem láttunk egyetlen Genialisszimusz-arcképet sem. Csak Szimics-arcképet. De legjobban az egykori Szerelem Palotával szemközti téren álló szobor tetszett. A lovon, amelyen egykor Jurij Dolgorukij ült, aztán a Genialisszimusz, most Szimics magasodott, és pontosan úgy, mint Leo dolgozószobájában a festményen, bestiális buzgalommal döfött le kopjával egy ötfejű gipszsárkányt. Végül hintónk a Vörös tér macskakövein kezdett zötykölődni. Az első dolog, amit megláttam, miközben elhaladtunk a Történeti Múzeum mellett, két durván összetákolt akasztófa volt. Az egyiken Horizont Tyimofejevics Razin himbálózott levágott gumicsöveivel, a másikon pedig Berij Iljics Nemgyerek talpig egyenruhában, illetve csak derékig, mert a nadrágja hiányzott. Pofonegyszerű volt kitalálni, hogy hová lett a nadrág. Ránéztem Zilberovics nadrágjára, elkapta a tekintetem, mindent megértett, zavarba jött, és ösztönösen letakarta a paszományokat a kezével. Majdnem eleresztettem egy vicces megjegyzést, de zajt hallottam, megint kinéztem, és nagy tömeg pravoszlávot láttam a Vesztőhelynél, akik akadályozták a forgalmat. A tömeg egy időre feltartóztatott minket, így láthattam a piros inges hóhért, hatalmas bárddal a kezében. Először nem tudtam megállapítani, kit fejeznek le. De amikor a hóhér suhintott a bárddal, a tömeg felsikított és hátrahőkölt, és megláttam, hogy a macskakövön egy fekete, göndör fej gurul. Felkiáltottam, amikor felismertem Tom fejét. – Ide hallgass – fordultam Zilberovicshoz. – Miért öltétek meg? Csak nem azért, mert néger? – Miket beszélsz! – mondta Zilberovics. – Őfelsége toleráns a négerekkel. De te magad írtad meg, hogy Tom a harácsolók titkos ügynöke volt. Nagyon rosszul éreztem magam. Persze, én írtam meg, de ha tudtam volna, hogy az irományom miatt Tomnak ilyen szörnyű véget kell érnie, akkor biztosan kihúztam volna. Amíg ezen gondolkoztam, a hintó átjutott a tömegen és begördült a Kreml előttünk kitáruló Szpasszkij kapuján. SZIKRINA A cári fogadószobában Zilberovics megkért, hogy várjak egy kicsit, ő pedig beszaladt jelenteni. Körülnéztem. Felismertem a szobát. Nemrég még Berij Iljics fogadószobája volt. De most egy kicsit másképp nézett ki. Az ablakokon lógó nehéz, kétfejű sasokkal díszített függönyöket néztem, és nem vettem rögtön észre, hogy a titkárnő abbahagyta a gépelést, és kíváncsian néz. Végül én is felfigyeltem rá. Szigorú, fekete ruhában volt, fehér kendőben, ami alól kilátszott egy kis frufru. – Klása! – mondta halkan a titkárnő és mosolygott. – Szikra! – kiáltottam fel. – Tényleg te vagy az? Istenem! Nem ismertelek meg. Annyira megváltoztál, megszépültél. Annyira illik az arcodhoz ez a ruha és a kendő. És a frufru. Odafutottam hozzá, át akartam ölelni, de eltolt magától és azt mondta: – Ne, mi szükség van erre... Meghökkentem. – Hogyhogy mi? Olyan régóta nem láttalak. – Én sem láttalak régóta és elszoktam – mondta. – Jobb is. Mert hamarosan elmégy tőlünk, nekem meg itt kell maradnom. – Igen, igen – mondtam mentegetőzve –, sehogy sem tudlak magammal vinni, mert... – És miből gondolod, hogy el akarok veled utazni? –kérdezte csodálkozva. – Hogyan? – hökkentem meg. – Nem akarsz velem elutazni innen? – Minek? Ugyan mi érdekes van ott? – Hogyhogy mi érdekes? Tényleg nem érted? Ha elutazom, soha többet nem látsz. Soha. – Hát, igen – mosolygott és széttárta a kezét. – Valamikor úgyis el kellett volna válnunk. Olyan nyugodtan mondta, mintha a búcsúzás semmilyen érzelmet nem ébresztett volna a lelkében. Ez szörnyen megdöbbentett, sértett és felháborított. Férfibüszkeségem meg volt sebezve. – Na de hát, hogy lehet ez... – mondtam. – Tényleg mindent elfelejtettél? Hiszen együtt is aludtunk. – Akadnak páran, akikkel együtt aludtam – mondta cinikusan mosolyogva. – Nem tudok egyszerre mindenkivel elutazni, akivel együtt aludtam. Olyan leplezetlen nyíltsággal mondta ezt, hogy reszketni kezdtem. Ökölbe szorítottam a kezem, toporzékoltam és rákiabáltam. – Hogy merészelsz így beszélni? Nem szégyelled magad! Nem ismersz olyan fogalmakat, mint szerelem, asszonyi hűség, női büszkeség? Neked a világon semmi se szent? Én meg, nagy marha, folyton rád gondoltam, szenvedtem, rád emlékeztem, hogyan jelentél meg előttem. Mint csodás, tiszta szépség géniusza, mint lenge, illó látomás. Hosszasan, emelkedetten és szépen beszéltem, Puskin szavaival, és észre sem vettem, hogy loptam őket. Úgy éreztem, most születtek meg az én fejemben vagy a szívemben. És őszintén hittem abban, amit mondtam. Még végére sem értem az összes szentenciámnak, amikor észrevettem, hogy Szikra szörnyen izgatott lett, reszketett, majd sírva a mellemre borult. – Drágaságom – dünnyögte a könnyeit nyeldekelve –, kedvesem, Klásenyka... Bocsáss meg nekem, nem tudtam, hogy ennyire szeretsz... De ha így van... Tényleg nagyon szeretsz? Nagyon-nagyon? – Persze, nagyon – mondtam, de azonnal el is bizonytalanodtam. – Én is nagyon-nagyon szeretlek téged – mondta, és csókokkal borított. – Kész vagyok követni téged, akár gyalog is, ahova akarod, a múltba, a jövőbe, akár a pokolba is. Íme az aljas emberi természet! Az imént még szenvedélyesen kívántam, hogy ilyeneket mondjon nekem. De mihelyt kimondta, egyből elment tőle a kedvem. Félrecsúszott a kendője. Rövid haját borzolgattam, valamit mormoltam neki és közben arra gondoltam: „Úristen! Mit műveltem, minek beszéltem rá, és hová fogom most vinni?” – Kedvesem – mondtam neki –, ha velem jönnél, az nagy boldogság volna, de... Eltakarta a tenyerével a számat. – Semmi „de”. Veled megyek, ahová viszel. – Igen, igen – mondtam. – Igen, persze, de tudod, nekem van ott egy feleségem... – Az nem számít – tiltakozott hevesen. – Tudom, hogy van feleséged. De biztos vagyok benne, hogy jó asszony, mindent megért és összebarátkozunk. Be kell vallanom, ettől a mondatától nevethetnékem támadt, majdnem el is nevettem magam, de aztán csak mosolyogtam. És azt mondtam, hogy természetesen a feleségem jó asszony, nagyon is jó, de hogy megértené a helyzetet, abban enyhén szólva kételkedem. – Tudod – mondtam jól megválogatva a szavaimat –, a feleségem még a múltban él, a régi kapitalizmusban, és olyan előítéletei vannak, a múltnak olyan elmaradott csökevényei, hogy a férjének csak hozzá kell tartoznia, senki máshoz. Ez a bejelentésem cseppet sem hűtötte le Szikrát. – Jó – mondta. – Ha a feleséged ilyen maradi, akkor nem fogjuk sokkolni. Csak időnként fogunk találkozni. És ha ez sem lehetséges, akkor majd attól is boldog leszek, ha csak távolról láthatlak. Jaj, ezek a nők! Soha nem tudják, mit akarnak. Először csak a távolból akarnak látni, csak távcsövön keresztül, de aztán rájönnek, hogy ez kevés, és többet követelnek. – Mindjárt hívat a cár. Mondd meg neki, hogy csak velem utazhatsz el. Szigorú, de igazságos. Mindent megért. Csak mondd el neki. – Jó, jó – mondtam, és ránéztem Zilberovicsra, aki a nyitott ajtóban állt és intett az ujjával. SZERAFIM CÁR – Négy és fél percem van a számodra – mondta Szerafim cár és bekapcsolta Seiko karóráján a stoppert. Aranyozott trónon ült velem szemben, egy vasjogart szorított két térde közé. A cár fején Monomah32 sapkája, bizonyára a Fegyvertárból hozták ki. Nagyon meleg volt, a sapka alól csordogált a veríték, a cár néha megtörölte a homlokát brokát ruhaujjával. – Végtelenül hálás vagyok Őfelségének – mondtam, és mélyen meghajoltam. – Ki akartalak végeztetni, de aztán meggondoltam. – Végtelenül hálás vagyok – ismételtem meg, térdre estem és megcsókoltam a bal csizmáját. – Erre semmi szükség – morogta. – Kelj fel! Sok badarságot írtál. És sok disznóságot megengedtél magadnak velem kapcsolatban. De megtudtam – ekkor érezhetően melegebb lett a hangja –, hogy sokat szenvedtél és megtagadtad, hogy engem kihúzzál, függetlenül attól, hogy mivel fenyegettek a harácsolók. Derekasan viselkedtél! – Boldog vagyok, hogy szolgálhatom, Őfelsége! – ugrottam talpra. – De be kell vallanom, hogy ez nem az én érdemem volt. Hogy is lehetne Önt kihúzni? Még fejszével sem lehetne kivágni! Csak a harácsolók hiszik, hogy beleírhatják a történelembe, akit csak akarnak, akik pedig nem akarnak, azt kihúzhatják. Én viszont tudom, hogy ezt nem lehet megtenni. – Így is van! – mondta a cár elégedetten. – Tyúkeszű vagy, de erre azért rájöttél. És ezért alighanem hazaengedlek. Igaz, betiltottam, hogy vasmadarak repkedjenek, de a Lufhansás repülkét a te kedvedért itt fogtam. Ez lesz az utolsó repülés a birodalmunk felett. De csak egyetlen... pontosabban két elengedhetetlen feltétellel engedlek el. – Csupa fül vagyok, Felség – mondtam alázatosan. – Először is, ahogy visszakerülsz az 1982-es évbe, azonnal részletesen leírsz mindent, amit itt láttál, és elküldöd expressz Boldoghalmára. – Parancsára, Felség! – mondtam. – És feltétlenül írj arról a lotyó Sztyepanidáról és az ő Tomjáról is, és akkor rögtön tudni fogom, hogy mit kell velük csinálni. Másodszor is, mondd el az összes pluralistának, hogy mi vár rájuk a fényes jövőben. – Feltétlenül elmondom – ígértem teljesen őszintén. Ekkor az órája csipogni kezdett, de kikapcsolta és megkérdezte, van-e valamilyen kívánságom. Azt mondtam, hogy van. Nem lehet-e valami mellékajtón vagy akár az ablakon kijutni innen. – Aztán miért? – húzta össze a szemöldökét az uralkodó. – Ne haragudjon meg, Felség – mondtam –, de a titkárnője... Volt vele egy kis etyepetyém, és belém habarodott, mint egy kismacska. – Vagy úgy! – ráncolta még jobban a homlokát a cár. –Micsoda egy gazfickó vagy! – kiáltotta, és jogarával koppantott a padlón. – Lám csak, lám csak, mivel voltál elfoglalva! Hát ezért nem terjesztetted A nagy zónát! Megijedtem és térdre borultam. Magyarázni kezdtem, hogy a harácsoló kommunisták minden kérés nélkül utalták ki nekem Szikrinát, mint nagy tiszteletben álló vendégüknek. És nem kedvtelésből éltem vele, hanem csak azért, hogy elvonjam a figyelmüket, elaltassam az éberségüket, hogy elősegíthessem Őfelsége eljövetelét. – És ő miért élt veled? – kérdezte megvetően, és gúnyosan sandított rám. Persze elmagyarázhattam volna neki, hogy nem létezik olyan nő, aki ne akarna velem élni. De féltem, hogy feldühítem, és ezért azt mondtam neki, hogy Szikrina pártmunka jelleggel élt velem. – Micsoda fertő! – kiáltott fel az uralkodó. – így viselkedett a titkárnőm. Leo! – kiáltott fel, mintha nagyon messze lett volna, bár Leo ott állt közvetlenül mellette. –Parancsolom neked, hogy ezt a... mi a neve... tartóztasd le, nyilvánosan vesszőztesd meg, borotválj kopasz csíkot a haja közepére, és forgattasd meg gyantában és tollban. – Felség! – kiáltottam fel még mindig térden állva. –Szimics – mondtam, érezve, hogy most mondhatom. – Ő semmiben sem hibás. A harácsolók kényszerítették rá, hogy külföldiekkel éljen együtt. Ő mindig is nagyon istenfélő volt és hű szimita. Mindig a mellén hordta a portrédat. Úgy tűnt, közlésem megenyhítette, azt mondta, hogy rendben, nem fogja megvesszőztetni, de kolostorba küldi. Egy kicsit sajnáltam Szikrát, de minthogy féltékeny természetű vagyok, örültem, hogy egyrészt életben marad, másrészt nem tud majd megcsalni. – Na jó – mondta a cár, levette Monomah sapkáját és megtörülközött vele. – Menj és jól jegyezd meg, mivel bíztalak meg. Leo, vezesd ki azon az ajtón. Talpra ugrottam, leporoltam a térdem, és mélyen meghajolva hátrálni kezdtem az ajtó felé. – Vitya! – kiáltott utánam Szim Szimics. Életében először ejtette ki a nevemet. Csodálkozva álltam meg és rámeredtem. – Parancsára, Felség! – Jó utat, Vitya! – mondta a cár, és a sapkával elmázolt egy könnycseppet. – Köszönöm, Szimics – mondtam remegő hangon, és fenekemmel meglöktem az ajtót. EPILÓGUS 1982. szeptember 24-én tértem vissza Münchenbe. A feleségem nem tudott az érkezésemről, ezért taxit kellett hívnom. Miközben keresztülmentem Münchenen, meglepett, sőt megdöbbentett a fények, reklámok, különböző színű autók sokasága és az ünnepi ruhába öltözött emberek tömege a Marienplatzon. Nehezen volt hihető, hogy a jövőből érkeztem a múltba és nem fordítva. Még aznap este, amikor épp csak beléptem az ajtón, megöleltem a feleségemet és kezdtem a bőröndömet kipakolni, megszólalt a telefon. – Szervusz, Vityek – hallottam egy ismerős hangot. – Itt Bukasev. – Bukasev? – csodálkoztam. – Genialisszimusz? – Mi? – kérdezett vissza értetlenül. – Minek neveztél? Halogattam a választ. Arra gondoltam, hogy ez nem lehet a Genialisszimusz, mert azok után, hogy utoljára beszéltem vele, kevés esélye volt az életben maradásra. Amúgy egyből rájöttem, hogy az idő megtréfál, és Ljoska Bukasev még nem tudja magáról azt, amit én tudok róla. Kalandok ide, kalandok oda, az idő furcsaságaihoz azért még nem tudtam hozzászokni. – Ne haragudj – mondtam –, kissé eltompultam útközben, még nem tértem magamhoz. – Megértem – mondta. – Honolulu elég messze van. Rendben, felhívlak, ha majd kipihented magad. Alig tettem le a kagylót, megint csörgött a telefon. – Szia, öregfiú, Zilberovics. – Jó egészséget kívánok, Méltóságos Uram – mondtam. Persze, nem értette, miért hívom így, de nem is lepődött meg. – Ráérsz? – kérdezte. – Miért? – kérdeztem. – Most rögtön hajts a reptérre, vegyél egy jegyet és repülj Torontóba. – Most rögtön? – kérdeztem. – Igen – mondta. – Miért? – Semmi, semmi – mondtam. – Készülj a fogadásomra, lehet, hogy majd megérkezem. Letettem a kagylót és elgondolkoztam. Tudtam, hogy Bukasev és Szim Szimics is mohón várják tőlem az információkat, hogy korrigálhassák a terveiket, és először még segíteni is akartam nekik ebben. De aztán belegondoltam: minek ez nekem? Bele tudok-e avatkozni a történelem menetébe, és van-e hozzá jogom? Nem, ekkora felelősséget nem vállalok magamra. Így döntöttem, és ennek megfelelően cselekedtem. Vagyis, pontosabban nem cselekedtem. Többet nem vettem fel a telefont, és megmondtam a feleségemnek, hogy mindenkit, aki valamiért keres, küldjön el melegebb éghajlatra. Azóta így is tesz. Természetesen rendkívül udvarias formában. Mindenkinek, aki telefonált, vagy azt mondta, hogy épp most mentem el, vagy azt, hogy még nem jöttem meg. Bukasev, becsületére legyen mondva, nagyon hamar abbahagyta. Zilberovics viszont állhatatosabbnak bizonyult, és eleinte majdnem minden nap telefonált. Aztán elcsendesedett, de mint kiderült, nem hosszú időre. Ami az arabokat illeti, akiktől annak idején előleget kaptam, egyszer sem bukkantak fel, de azt is tudom, miért. Az volt a helyzet, hogy időközben valamilyen katonai kormányváltás zajlott le náluk, és a herceget, aki meg akarta tudni rajtam keresztül a hidrogénbomba titkát, megölte egy palotaőr. Az új vezetők meg talán mit sem tudtak a megállapodásunkról. A New Times magazin az utazásom alatt csődbe ment, többé nem követelt tőlem semmit, és én sem tolakodtam. Stockdorfban, családi körben, csendes, falusi életem közben megírtam ezt a regényt. Könnyen és gyorsan dolgoztam, mert mindent, amit itt leírtam, láttam a másik életemben, és a regénnyel úgy voltam, mintha hamarabb olvastam volna, mint ahogy megírtam. Így aztán az egész történet szinte magától állt össze, én pedig már képtelen voltam kiigazodni rajta, hogy mi benne az elsődleges és mi a másodlagos. És mialatt ezen gondolkoztam, szerény munkámnak messze ment a híre, és váratlanul Zilberovics jelent meg Stockdorfban személyesen, egy ellentmondást nem tűrő utasítással: Szimicset azonnal ki kell húzni a regényből. Miután ezt meghallottam, csak széttártam a karom: szépen vagyunk! Nem elég, hogy a Moszközben életem kockáztatásával kiálltam a kitalációim mellett, most még itt is harcolnom kell értük? – De hát miért jön nekem mindenki ezzel a Szimiccsel? – kérdeztem felháborodva. – Miért éppen őt kell kihúznom, és nem mást? Miért nem a Genialisszimuszt? – A Genialisszimuszt meghagyhatod – engedélyezte nagylelkűen Leo. – A legsötétebb színekkel ecsetelheted alakját, de Szimicset húzd ki. A köztünk zajló viharos magyarázkodás ideje alatt Leo azzal ijesztgetett, hogy a regényem a harácsolók kezére fog játszani, akiknek bizonyára kapóra jön majd, és még az is lehet, hogy kiadják óriási példányszámban. Keserű gúnnyal hallgattam Zilberovicsot, eszembe jutott Berij Iljics vasszéfje és szomorúan ingattam a fejem. – Nem, Leo – mondtam –, lebecsülöd a harácsolókat. Nekik sem fog tetszeni a regényem, és ha nem nyomorítom meg, mint Szupust, ha nem dobok ki belőle mindent a rózsaszín álmokon kívül, akkor legalább hatvan évig a széfjeikben fogják őrizni. Nagyjából ezt mondtam Zilberovicsnak. Aztán belegondoltam: és mi van, ha a harácsolók titokban összeülnek, elolvassák mindazt, amit itt fentebb leírtam, ülésükön minden oldalról megvizsgálják a regényemet és elismerik, hogy a szerzőnek valamiben azért igaza van? És úgy döntenek, ha nem térünk le harácsoló utunkról, nem javítunk a mostani helyzeten, akkor elkerülhetetlen a vég, amikor megszűnik a határ az elsődleges és a másodlagos termék között. És amikor erre a szomorú következtetésre jutnak, nem a szerzőt és nem a művét akarják majd javítgatni, hanem magát az életet. A regényemet pedig kiveszik a páncélszekrényekből, és nagy példányszámban kiadják, mint az ártalmatlan fantázia szüleményét. Az események ilyetén fordulata ellen nem fogok tiltakozni. Hadd ne hasonlítson a jövendő valóság arra, amit megírtam. Persze ebben az esetben elég nagy csorba esik a jó híremen, senki nem fogja többé elhinni, hogy felettébb igazmondó ember vagyok, de előre kész vagyok megbékélni a sorsommal. Mit bánom én a jó híremet. Csak egy kicsit könnyebb legyen az élet. Hát ez a lényeg, uraim. A mű eredeti címe: Moc??a 2042 A könyvet tervezte: Kállay Judit Copyright ©1982 by Vladimír Voinovich Hungarian translation ©Hetényi Zsuzsa, Abonyi Réka, Egeres Katalin, 2006 Hungarian edition ©GABO Kiadó, 2006 A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. Kiadja a GABO Könyvkiadó 1054 Budapest, Vadász u. 29. www.gabo.hu Felelős Kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva ISBN 963 9635 51 0 Készült a Borsodi Nyomda Kft-ben Felelős vezető: Ducsai György 1 Reisebüro (ném.) – utazási iroda 2 Ich verstehe sie nicht. (ném.) – Nem értem Önt. 3 Zilberovics, mint oly sok emigráns, a helyi szavakkal elcsúfított nyelvet használ: car – autó, highway – autópálya, exit – kijárat, mile –mérföld, shoulder –jelen szövegkörnyezetben leállósáv, útpadka, follow – követni valakit. 4 Karnevalov alakja Alekszandr Szolzsenyicin orosz író paródiája V. Vojnovics regényében (A ford.) 5 Szerbszkij Intézet: elmegyógyintézet, ahová erőszakkal vitték be az ellenzékieket és másképp gondolkodókat, és olyan kezeléseknek vetették alá, amitől megnyomorodtak. (A ford.) 6 Figyelem!!! Magántulajdon! Az átjárás szigorúan tilos! Ennek megsértése büntetést von maga után! (ang.) 7 Slippers – házi papucs (ang.) 8 Just a moment – egy pillanat (ang.) 9 Alekszandr Kocsetkov (1900–1953): Ballada a dohányfüstös vasúti kocsiról című versének sorai. / Hetényi Zsuzsa fordítása 10 Rauchen oder nicht rauchen – dohányzó vagy nemdohányzó (ném.) 11 Óvatosan (német). 12 Szmercsov neve utal a pusztító erejű szélviharra (szmercs), de mindenekelőtt a SzmerS szervezetre (Szmerty Spionam = Halál a Kémekre), amely a II. világháború alatt a hadseregen belül a besúgók hálózata volt. (A ford.) 13 Idézet Puskin Újra meglátogattam... (Vnovja poszetyil...) kezdetű verséből. (A ford.) 14 Csehov „Ványa bácsi” című darabjából Asztrov doktor szavai, de torzítva. Az eredetiben a felsorolás: az arca, a ruhája, a lelke, a gondolatai. (A ford.) 15 Puskin Nem kézzel építek emlékművet magamnak... című versének részlete. Galgóczy Árpád fordítása. 16 Sörkert (ném.) 17 Jurij Olesa naplószerű feljegyzéseinek a címe (Nyidna bez sztrocski). Olesát valóban figyelmeztették az 1930-as években, hogy keveset publikál. Mint ismeretes, ekkor a teljhatalmú cenzúra szűrőjén fennakadt művek írói többségükben maguk is eltűntek a sztálini rendszer áldozataiként. (A ford.) 18 Sehr angenehm (ném.) – nagyon kedves 19 furcsa, vicces (ném.) 20 ez természetes (ném.) 21 A fordítás Franyó Zoltán és Galgóczy Árpád fordításainak felhasználásával készült. (A ford.) 22 A népellenségre vonatkozó Btk.-cikkely. (A ford.) 23 Sure (ang.) – itt beleegyezést jelent 24 Nem vagy álmos? (ném.) 25 Mi mást szeretnél csinálni? (ang.) 26 usually (ang.) - általában 27 breakfast (ang.) – reggeli 28 Moszkva hírhedt egykori KGB-s börtöne a város központjában. (A ford.) 29 Meghalok (ném.) 30 A Régmúlt idők krónikájában (XII. sz. eleji krónikákból álló dokumentum) szereplő jövendölés Oleg fejedelem haláláról. (A ford.) 31 A ? (jaty) betűnek önálló hangértéke volt, de a 18. századtól teljesen egybeesett a kiejtése a ? betűjével. Politikai szimbóluma a régies orosz írásnak. 32 Vlagyimir Monomah kijevi nagyfejedelem (1053-1125) régi fejedelmi koronaként szolgáló csúcsos szőrmés sapkája, a Kreml múzeumában őrzik. (A ford.) ?? ?? ?? ??