Kurt Vonnegut Második édenkert Ismertető a hátoldalról: "Minél többet tudsz meg az emberekről, csak annál jobban utálod majd őket. [...] - Hát én juttassam az eszedbe, hogy [...] ezek a csodálatos állatok, amelyekről te szemlátomást szeretnél még többet megtudni, örülnek, mint majom a farkának, mert remek fegyvereik készenlétben állnak, hogy bármelyik pillanatban kiröppenjenek a fészkükből, és garantáltan legyilkoljanak mindent és mindenkit? - Hát én juttassam az eszedbe, hogy ez az egykor csodaszép, mindenben bővelkedő bolygó most a levegőből szemlélve a szerencsétlen Roy Hepburn bonckés alatt kitáruló szerveire emlékeztet? És hogy a te szeretett emberiséged városai ezek a szemmel látható rákos daganatok, amelyek növekedésének egy célja van, s ez a növekedés maga, és bekebeleznek és megmérgeznek mindent? - Én juttassam az eszedbe, hogy ezek az állatok úgy összebarmoltak mindent, hogy normális jövőt már elképzelni sem tudnak az unokáiknak, és azt is csodának tartanák, ha kétezerre, röpke tizennégy év múlva, lenne mit enni vagy maradna valami élvezet az életükben ? - Az emberek, fiam, csakúgy mint ennek az elátkozott hajónak az utasai, olyan kapitányokra bízzák sorsuk irányítását, akiknek nincs egy térképe vagy egy tájolója sem, és akik állandó tűzoltómunkával foglalják le erőiket, és semmit nem tartanak előbbre valónak, mint a saját önbecsülésük oltalmazását." KURT VONNEGUT MÁSODIK ÉDENKERT EGYMILLIÓ ÉVES IDŐUTAZÁS ÚJ VÉNUSZ LAP- ÉS KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1993 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: GALÁPAGOS DELL PUBLISHING 1985 Fordította: URAM TAMÁS Copyright (c) 1985 Hungarian translation (c) Uram Tamás 1993 ISBN 963 7755 58 6 Olvasószerkesztő: UNGÁR PÉTER Művészeti szerkesztő: DOBOS ISTVÁN Borító: BOROS ATTILA Kiadja: ÚJ VÉNUSZ LAP- ÉS KÖNYVKIADÓ 1126 BUDAPEST, Böszörményi út 16/b Felelős kiadó: SZŰCS RÓBERT ügyvezető igazgató Szedés és tipográfia: Új VÉNUSZ kft Nyomtatta és kötötte: ALFÖLDI NYOMDA 1993 Felelős vezető: GYÖRGY GÉZA ELSŐ KÖNYV Kezdetben volt 1 Egymillió évvel ezelőtt, még 1986-ban, Guayaquil szolgált Ecuador, a kis dél-amerikai demokrácia fő tengeri kikötőjéül, az ország fővárosa pedig a magasan az Andokban elhelyezkedő Quito volt. Guayaquil két fokkal feküdt délre a földgolyó képzeletbeli derékszíjától, az ekvátortól, amelyről az ország is nevét kapta. A környéken forró és párás éghajlat uralkodott, mert a várost szélcsendes övezetben építették fel, egy süppedős talajú, mocsaras vidéken, amelyen át a hegyekből érkező folyók vizei egymással összekeveredve folytatták útjukat a tenger felé. A kikötővárost csak néhány kilométer választotta el a nyílt tengertől. A zavaros víz útját gyakran torlaszolták el faágakból, horgonykötél darabokból és növényi hordalékból képződött tutajok. Akkoriban az emberek sokkal nagyobb agyvelővel rendelkeztek, mint manapság, ezért lelhették örömüket a különféle rejtélyeken való töprengésben. 1986-ban az egyik ilyen rejtély az volt, hogyan érhette el oly sok, nagyobb távolság leúszására képtelen élőlény a Galápagosz-szigeteket, ezt a Guayaquiltól pontosan nyugatra fekvő, vulkanikus hegycsúcsok alkotta szigetcsoportot, amelyet ezer kilométernyi, nagyon mély és nagyon hideg, egyenesen az Antarktiszről érkező tengervíz választ el a kontinenstől. Amikor az ember rábukkant ezekre a szigetekre, azokat már gekkók és leguánok és rizspatkányok, és lávagyíkok és pókok, hangyák és bogarak és szöcskék és atkák és kullancsok népesítették be, nem is beszélve az óriási szárazföldi teknősökről. Vajon miféle közlekedési eszközt vettek igénybe? Sok hatalmas agyvelejű ember beérte a következő válasszal: Természetes tutajokon érkeztek. Mások azzal érveltek, hogy az effajta tutajok megszívják magukat vízzel és szétrothadnak, olyan gyorsan, hogy még soha senki sem látott akár egyetlen ilyen alkalmatosságot is a nyílt tengeren. Továbbá, hogy a szárazföld és a szigetek közötti áramlat nyugat helyett inkább észak felé sodorná a kezdetleges bárkákat. Volt, aki azt állította, ezek a tipikusan szárazföldi élőlények száraz lábbal, egy természetes hídon sétáltak át avagy rövid távolságokat úsztak a vízből kiálló sziklák között, s hogy ezek a geológiai képződmények azóta eltűntek a tenger hullámai alatt. Csakhogy a tudósok, hatalmas agyvelejük és ügyes műszereik segítségével 1986-ra elkészítették az óceánfenék térképét. És kijelentették, nyoma sincs semmiféle tengerbe nyúló földnyelvnek. Ismét mások, a hatalmas agyvelők és ábrándos gondolatok ezen letűnt korszakában, úgy vélték, a szigetek valaha a kontinens részét képezték, majd egy rendkívüli természeti katasztrófa során hasadtak le róla. Csakhogy a szigetek egyáltalán nem úgy festettek, mintha bármiről is lehasadtak volna. Minden kétséget kizáróan fiatal vulkánok voltak, amelyeket a föld ott, azon a szent helyen öklendezett fel magából. Több közülük annyira ifjonc volt, hogy bármikor számítani lehetett újabb kitörésekre. Akkoriban, 1986-ban, még korall is alig nőtt rajtuk, s nem voltak kék lagúnáik és fehér fövennyel borított tengerpartjaik sem, melyeket akkoriban az emberek az eszményi túlvilági élet kóstolójának tekintettek. Ma, egymillió év elteltével, a szigetekről nem hiányoznak sem a fehér fövenyes tengerpartok, sem a kék lagúnák. Történetünk kezdetén azonban még csak érdes és rideg lávaképződményekről, kúpokról és kupolákról, gömbölyű és hegyes csúcsokról van szó, melyek repedéseit és üregeit és teknőit és völgyeit édesvíz és gazdag termőföldréteg helyett a lehető legfinomabb és legszárazabb vulkanikus hamu tölti ki. Egy másik elmélet szerint a Mindenható Atyaisten pontosan ott teremtette meg a szigetek élőlényeit, ahol a felfedezők aztán megtalálták Őket, így nem volt szükségük semmilyen közlekedési eszközre. Létezett még egy elmélet, amely szerint az állatokat kettesével hajtották partra Noé bárkájának pallóhídján át. Amennyiben tényleg volt Noé bárkája, s miért ne lett volna, történetemnek akár a "Második Noé Bárkája" címet is adhatnám. 2 Abban nem volt semmi rejtélyes egymillió évvel ezelőtt, hogy miként szándékozott eljutni a dél-amerikai kontinensről a Galápagosz-szigetekre az a James Wait nevű, 35 éves amerikai férfi, aki egy karcsapásnyit sem tudott úszni. Nyilván eszébe sem jutott, hogy egy természetes hordaléktutajra kuporodjon s aztán a jószerencsére bízza magát. Egyszerűen helyet foglaltatott Guayaquil központjában lévő szállodájában arra a kéthetes hajókirándulásra, melyet a Bahia de Darwin (Darwin-öböl spanyolul) nevű új utasszállító hajó első útjaként terveztek be. Az ecuadori felségjelzést viselő hajó első galápagoszi körútját az előző év során az "Évszázad Kirándulása" címmel népszerűsítették és hirdették szerte a világon. Wait egyedül utazott. Idejekorán megkopaszodott, kövérkés, szemüveges férfi volt, arcbőrének beteges színe az olcsó kávéházak krémesének sárgájára emlékeztetett. Külseje alapján, szükség esetén, nyugodtan állíthatta magáról, hogy ötvenes éveit tapossa. Félénknek és ártalmatlannak akart látszani. Ő volt az egyetlen vendég az El Dorado hotel bárjában, abban a szállóban, amely a Calle Diez de Agosto nevet viselő széles tengerparti sétányon épült, s ahol ő maga is megszállt. A magát kanadai turistának kiadó magányos és esetlen kisember láttán a büszke inka nemesek 21 éves leszármazottjának, a bárpult mögött álló Jésús Ortiznak az az érzése támadt, hogy a vendég szomorúsága mögött valami rettenetes igazságtalanság vagy tragédia rejlik. Wait pontosan ilyen képzetet akart kelteni környezetében. Jésús Ortiz, aki egyébként történetem egyik legszeretetreméltóbb szereplője, sokkal inkább szánta, mint lenézte ezt a magányos túristát. Sajnálatosnak találta - ahogy azt Wait remélte is -, hogy a férfi egy rakás pénzt költött el az EL Dorado szuvenírboltjában, hogy egy pár spárgaszandált és egy szalmakalapot valamint egy sárga shortot meg egy kék-fehér-vörös csíkos pamutinget beszerezzen. Ortiz véleménye szerint Wait kifejezetten méltóságteljes volt, amikor saját öltönyében megérkezett a repülőtérről. Most azonban, komoly költségekbe verve magát, bohócot csinált magából, olyan volt, mint a trópusokon nyaraló jenki túrista gúnyrajza. Wait vadonatúj ingén még mindig ott fityegett az árcédula, és Ortiz ezt nagyon udvariasan és nagyon jó angolsággal meg is mondta neki. Ó - mondta Wait, aki tudott az árcéduláról, és egyáltalán nem is állt szándékában levenni. Ennek dacára önironikusan megjátszotta, hogy zavarban van, és már úgy látszott, a következő pillanatban leveszi a cédulát, de aztán, mintha csak hatalmába kerítette volna az a fájdalmas érzés, ami elől menekülni igyekezett, láthatóan megfeledkezett az egészről. Wait horgászott, és az árcédulát használta csaliként, így bátorítva az idegeneket, hogy megszólítsák, így vagy úgy közöljék vele, amit Ortiz mondott: - Elnézést, uram, de meg kell jegyeznem, hogy... A szállodai bejelentkezéshez Wait a hamis kanadai útlevélen szereplő Willard Flemming nevet használta. Hősünk egyedülállóan sikeres szélhámos volt. Ortiznak ugyan nem kellett tartania tőle, de egy magányos nő számára, akiről lerí, hogy van egy kis megtakarított pénze, ugyanakkor nem férjezett, és túl van azon a koron, hogy gyermeket szülhessen, komoly veszélyt jelentett volna. Wait ezidáig tizenhét ilyen nőt vett le a lábáról és vitt a pap elé, hogy aztán kiürítse ékszeres ládikáikat és értékmegőrző fiókjaikat valamint bankszámláikat, és angolosan távozzon. Munkáját olyan sikerrel végezte, hogy milliomos lett belőle, különböző kitalált nevek alatt számos észak-amerikai pénzintézetben kamatoztak bankbetétjei, és soha semmilyen dolga nem akadt a rendőrséggel. Legjobb tudomása szerint nem is akarta fülön csípni senki. Wait vélekedése szerint ő csak egy volt a tizenhét különböző személyazonosságú hűtlen férj közül, nem pedig az egyszál, megrögzött bűnöző, valódi nevén James Wait. Nehéz elhinni manapság, hogy az emberek valaha is képesek voltak a Waitéhoz hasonló kétarcúságra - nehéz, de csak addig, míg eszembe nem ötlik, hogy abban az időben majd' minden embernek közel 3 kilogrammos agyveleje volt. Egy ilyen túlméretezett gondolatgép végtelen számú gonosz terv kidolgozására és végrehajtására tette képessé tulajdonosát. S most, bár senki sincs a közelemben, aki válaszolhatna rá, felteszem a kérdést: Kétségbevonható-e, hogy az emberi faj törzsfejlődése során ezek a háromkilós agyvelők valaha kis híján végzetesen tökéletlennek bizonyultak? Második kérdésem: Leszámítva túlfejlett idegrend- szerünket, mi más lehetett annak a rengeteg gonoszságnak a forrása, aminek akkoriban nap mint nap a tanúi voltunk? Válaszom: Nem volt más forrás. Eltekintve azoktól a csodálatos, óriásméretű agyvelőktől, földünk egy nagyon ártatlan bolygó volt. 3 Az El Dorado szálló, ez a vadonatúj idegenforgalmi létesítmény egyszerű betonpanelekből épült fel. A hosszú, keskeny épület arányait illetve a szemlélőben keltett képzetét tekintve leginkább egy üveges könyvszekrényre emlékeztetett. A nyugati fekvésű hálószobáknak hatalmas, padlótól a mennyezetig érő ablakaik voltak, amelyekből a szállótól három kilométerre levő folyótorkolat mélyme-rülésű hajók számára kialakított kikötőjére nyílt kilátás. A múltban a kikötő nyüzsgő kereskedelmi életnek adott helyt, és a világ minden részéről érkező hajók húst és gabonát, zöldségeket és gyümölcsöket, járműveket és ruházati cikkeket, gépeket és háztartási felszerelési eszközöket és még sok egyebet hoztak, hogy aztán, megfelelő értékben, ecuadori kávéval és kakaóval, cukorral és petróleummal és arannyal és az indián népművészet olyan termékeivel távozzanak, mint például a panama kalapok, amelyek egyébként mindig is innen származtak, nem pedig Panamából. Történetünk idején, miközben Wait egy coca-cola és egy rum társaságában a bárban üldögélt, mindössze két hajó horgonyzott a kikötőben. Hősünk nem volt iszákos, mivel csavaros eszével tartotta fenn magát és nem engedhette meg, hogy az alkohol rövidre zárja a koponyájában rejlő hatalmas gondolatgép érzékeny kapcsolóit. Itala ugyanolyan színházi kellék volt, mint az árcédula nevetséges ingén. Waitnek nem állt módjában megítélni, hogy a kikötői helyzet megfelelt-e a szokásosnak vagy sem. Két nappal azelőtt hallotta először a Guayaquil nevet, és életében most volt először az Egyenlítőtől délre. Az ő szemében az El Dorado semmiben sem különbözött azoktól a jellegtelen szállodáktól, amelyekben eddig megbújt a saskatchewani Moose Jaw-ban, a mexikói San Ignacióban vagy a New York-i Watervlietben lévőtől meg az összes többitől. A jelenlegi tartózkodási helyéül szolgáló város nevére úgy bökött rá a New York-i Kennedy nemzetközi repülőtér információs tábláján, kis idővel azután, hogy kifosztotta és magára hagyta sorrendben tizenhetedik nejét - egy hetvenéves özvegyet, az Illinois állambeli Chicagóhoz közeli Skokieban. Guayaquil Wait számára úgy hangzott, mint a legutolsó hely a földkerekségen, ahol feleségének eszébe jutna keresni őt. Ez a nő olyan csúf volt és olyan ostoba, hogy talán jobb lett volna, ha meg sem születik. Ennek ellenére hősünk már a második férje volt, Egyébiránt Wait az El Doradóban sem szándékozott sokáig időzni, a szálloda halljában üldögélő ügynök asztalánál már beszerzett egy jegyet az "Évszázad Kirándulásá"-ra. Késő délután volt, odakint tombolt a hőség. Kint szellő sem lebbent, ám Waitet ez fikarcnyit sem érdekelte, hiszen ő odabent üldögélt a légkondicionált szállodában, s egyébként is úgy volt, hogy hamarosan továbbáll. Hajója, a Bahia de Darwin, a program szerint másnap, pontban péntek déli tizenkettőkor indult volna útjára, 1986 november 28-án, egymillió évvel ezelőtt. Az öböl, amelytől Wait hajója a nevét kölcsönözte, a Galápagosz-szigetek Genovese nevű tagjától délre terült el. A férfi azelőtt sohasem hallott a szigetcsoportról. Úgy gondolta, olyan hely lehet, mint Hawai, ahol egyszer a mézesheteit töltötte, vagy mint Guam, ahol egyszer megbújt - fehér homokkal borított, széles tengerparti sétányok és kék lagúnák és ringó pálmafák és csokoládébarna bennszülött lányok. Az utazási ügynöktől kapott ugyan egy tájékoztatót a körutazásról, de ezidáig még bele se nézett. Ott hevert előtte, a bárpulton. A tájékoztató szépítés nélkül beszámolt arról, milyen barátságtalan a szigetek többsége, és figyelmeztette az odalátogatni szándékozókat - amit a Waitet kiszolgáló utazási ügynök elmulasztott megtenni -, hogy az úthoz ajánlatos jó kondícióban lenni, és nem árt, ha bepakolnak egy pár erős gumicsizmát illetve némi strapabíró ruhaneműt, tekintve, hogy a túrák során gyakran kell majd partra gázolniuk s aztán meredek sziklákon átküzdeni magukat. A Darwin-öblöt a nagy angol természettudós, Charles Darwin tiszteletére nevezték el, aki még 1835-ben tett egy öthetes látogatást a Genovésán és több más környékbeli szigeten. A nagy tudós ekkor még csak egy 26 éves ifjonc volt, kilenc évvel fiatalabb, mint történetünk idején Wait. Munkájáért külön járandóságban nem részesülő természetbúvárként utazott a királynő Beagle nevű vitorlásán, egy térképész expedícióval, amely öt év alatt az egész földet körülvitorlázta. Az utazási iroda tájékoztatója, melyet sokkal inkább a természet szerelmeseinek, mint a könnyű örömök hajszolóinak szántak, tartalmazta Darwin első, Utazás a Beagle Fedélzetén című könyvének azt a részletét, amelyben a tudós, saját benyomásai alapján, egy tipikus galápagoszi szigetet ír le. "Első pillantásra minden, csak nem hívogató. A hatalmas repedések szabdalta, csipkés hullámok formájában összetorlódott fekete bazaltlávamezőt mindenfelé élettelennek tűnő, napszikkasztotta, satnya cserjék borítják. A merőlegesen tűző déli nap hatására a száraz, sivár felszín a levegőnek a kályhákból kiáradó légáraméhoz hasonló; fülledt, áporodott szagot kölcsönöz. Az a képzetünk támadt, hogy még a bokrok is kellemetlen bűzt ontanak magukból." Aztán így folytatja: "Mintha az egész felszínt, akárcsak egy szitát, átjárták volna a föld alatti gázok: itt-ott a még képlékeny láva hatalmas buborékokat fújt, másutt az így keletkezett üregek teteje beroskadt, meredek fallal határolt, köralakú képződményeket hagyva hátra." Ahogy a könyvből megtudjuk, Darwint benyomásai élénken emlékeztették: "...Staffordshire azon részeire, ahol nagy számban találhatók vaskohók." A bárpult mögött, polcok és palackok keretébe foglalva, egy Darwin portré volt látható - egy acélmetszet kinagyított másolata, melyen a szigetek ifjonca mint buja szakállt viselő, méltóságteljes angol családapa került megörökítésre. Ugyanez a kép díszelgett a szuvenírboltban kínált trikók elején, Wait vett is belőlük kettőt. Ez a kép az idő tájt készült, amikor barátainak és rokonainak végül is sikerült Darwint rávenniük, vesse papírra elképzeléseit, amelyekben az élővilág összes létezési formájával kapcsolatban (beleértve saját magát, barátait, rokonait, sőt még a királynőt is) kifejti, hogyan is nyerték el a tizenkilencedik században megfigyelhető tulajdonságaikat. Ezt követően a természettudós tollából megszületett a csodálatos nagy agyvelők korának legnagyobb hatású műve. Ez a könyv bármely más vaskos kötetnél nagyobb szerepet játszott a siker és a kudarc meghatározását célzó illékony emberi elméletek stabilizálásában. Csak gondoljanak bele! És a mű címe a következőképpen foglalta össze a könyv könyörtelen mondanivalóját: A fajok eredete természetes kiválogatódás útján vagy a létért való küzdelemben előnyhöz jutott fajták fennmaradása Wait soha nem olvasta ezt a könyvet, és a Darwin név sem jelentett a számára a égvilágon semmit, mégis sikerült kiadnia magát tanult embernek, időről időre. Most azt fontolgatta, hogy az "Évszázad Kirándulása" során egy Saskatchewan államban, azon belül is Moose Jawban, lakó gépészmérnöknek hazudja magát, akinek nemrégiben halt meg rákos felesége. Iskolái valójában azzal a két évvel fejeződtek be, melyet mint autószerelő tanuló töltött el Ohio állambeli szülővárosa, Midland City szakmunkásképző intézetében. Ekkortájt éppen az ötödik családnál élt mint tulajdonképpeni árvagyerek, mivelhogy egy vérfertőző kapcsolat gyümölcseként jött a világra, mely apa és leánya között szövődött, akik aztán együtt tűntek el örökre a városból, röviddel Wait megszületése után. Amikor hősünk maga is elég nagy volt már ahhoz, hogy kereket oldjon, autóstoppal a Manhattan-szigetre ment. Ott egy strici vette a szárnyai alá, s kitanította, hogyan lehet sikeres buzikurva, hogyan felejtse ruháján az árcédulát, hogyan leljen örömet partnereiben, amikor csak lehetséges, és a többi, és a többi. Wait valamikor kifejezetten szép volt. Amikor a szépsége fakulni kezdett, egy tánciskolában lett a társasági táncok tanára. Született tánctehetség volt, annak idején Midland Cityben hallotta, hogy a szülei is jól táncoltak. Valószínűleg örökölte a ritmusérzékét. Az is a tánciskolában történt, hogy megismerte, meghódította majd feleségül vette tizenhét neje közül az elsőt. Egész gyermekkorában, ha volt rá okuk, ha nem, nevelőszülei keményen büntették. Úgy gondolták, bel-tenyésztettsége miatt erkölcstelen szörnyeteggé válik majd. S most itt üldögélt az El Dorado szállóban ez az erkölcstelen szörnyeteg, saját tudomása szerint boldogan és gazdagon és jó egészségben, s csak arra várt, hogy újra próbára tehesse életrevalóságát. Egyébként, James Waithez hasonlóan, tizenéves koromban én magam is elszöktem otthonról. 4 A kimért úriemberre, a személytelen és aszexuális, írásaiban szenvtelen megfigyelőnek bizonyuló angolszász Darwinra hősként tekintettek az élettel teli, szenvedélyes és soknyelvű Guayaquilban, hiszen neki köszönhették az idegenforgalom felvirágzását. Ha nincs Darwin, nincs az El Dorado szálló és a Bahia de Darwin sem, hogy Wait kényelmét szolgálják. És nem lett volna szuvenírbolt sem, hogy Wait oly nevetségesen kiöltözhessék. Ha annak idején Charles Darwin nem nyilvánítja egyedülállóan tanulságosnak a Galápagosz-szigeteken látottakat, most Guayaquil is csak egy volna a többi szennyes és forró kikötőváros között, és a szigetek sem képeznének nagyobb értéket Ecuador szemében, mint a staffordshire-i salakkupacok. Darwin nem változtatta meg a szigeteket, csak az emberek róluk alkotott véleményét. Ennyire fontos volt a puszta vélemény akkoriban, a csodálatos nagy agyvelők korában. És valóban, az emberek cselekedeteinek irányításában a puszta vélemények ugyanakkora szerepet játszottak, mint a kézzelfogható tények, ugyanakkor adott esetben olyan gyors pálfordulást hajthattak végre, amelyre a kézzelfogható tények soha nem lettek volna képesek. Ekképpen lehetséges, hogy a Galápagosz-szigetcsoport az egyik pillanatban maga a pokol s a következőben maga a mennyország, vagy így lehet tiszteletreméltó államférfi Julius Caesar az egyik pillanatban és véreskezű mészáros a másikban, de így lehetséges az is, hogy az egyik pillanatban élelemre, ruhákra és biztonságra cserélhetők az ecuadori bankjegyek, míg a következő pillanatban legfeljebb a madárkalitka tepsijének kibélelésére alkalmasak, vagy az, hogy az egyik pillanatban szentül hisszük: a világegyetemet a Mindenható alkotta, s a másikban, hogy egy hatalmas robbanás, és így tovább, és így tovább. Visszafejlődött szellemi potenciáljuknak hála, az embereket soha többé nem téríti el a vélemények ezen lidércjátéka az életük fő feladatán való munkálkodástól. A fehér emberek 1535-ben fedezték fel a Galápagosz-szigeteket, amikor rájuk bukkant egy spanyol vitorlás, amelyet a vihar eltérített eredeti útvonalától. A szigetek lakatlanok voltak, és soha nem is találtak rajtuk semmilyen emberi településre utaló nyomot. A balszerencsés hajó legénységének célja mindössze az volt, hogy, végig a dél-amerikai partok mentén vitorlázva, Peruba szállítsa a panamai püspököt. Aztán kitört a vihar, amely a hajót megállás nélkül nyugat felé taszigálta, arra, ahol az uralkodó vélemény szerint semmi más nem volt, csak a végtelen óceán. Mégis, a vihar elültével a spanyolok azt látták, hogy püspöküket szárazföldnek csak viccből nevezhető szigetecskék közé, egy tengerész rémálom kellős közepébe röpítették, ahol nem akadt sem biztonságos kikötőhely, sem egy zsebkendőnyi árnyék, sem édesvíz vagy faágról himbálódzó. gyümölcs, sem egy árva emberi lény. A spanyolok a szélcsend fogságába kerültek, élelmiszer- és ivóvízkészleteik megcsappanóban voltak. Az óceán tükörsima volt. Végül vízre tettek egy evezős csónakot, utána kötötték a hajójukat, és lelki atyjukkal együtt odébbálltak. A hajósok nem igényelték Spanyolországnak a szigeteket, hiszen azzal az erővel a pokol egyik bugyrának a birtoklására is jogot formálhattak volna. Így aztán három teljes évszázadon keresztül azt követően, hogy a kiigazított emberi vélemény jóvoltából a szigetek megjelenhettek a térképeken, egyetlen más nemzet sem követelte őket a magáénak. És akkor, 1832-ben, a föld egyik legkisebb és legszegényebb országa, Ecuador a világ jóváhagyását kérte ama véleményét illetően, hogy a szigetek őhozzá tartoznak. Senki sem tiltakozott. Akkor ez a vélemény ártalmatlannak, sőt mulatságosnak tűnt. Mintha csak Ecuador a gyarmatosítási őrület valamilyen rohamában egy sereg, földközelben elsuhanó aszteroidot csatolt volna a területéhez. Csakhogy aztán, alig három évvel később, a fiatal Darwin elkezdte meggyőzni a világot, hogy a szigeteken fennmaradt, többnyire bizarr növények és állatok felbecsülhetetlen értékűvé teszik a helyet. Ennek belátásához csak arra volt szükség, hogy az emberek is a Darwinéhoz hasonló, tudományos szemszögből tekintsenek ezekre a teremtményekre. Az értéktelen szigetek felbecsülhetetlen értékűvé átalakulásának jellemzésére csak egy igazán találó magyar szó létezik: varázslatos. Bizony, és mire James Wait Guayaquilba érkezett, már oly sok, a természetrajz iránt fogékony ember látogatott el ide, hogy aztán útban a szigetek felé lássák, amit Darwin látott, és átéljék, amit Darwin átélt, hogy három kirándulóhajó is horgonyzott a kikötőben, a legújabb közülük a Bahia de Darwin. Volt több modern túristaszálló is, a legújabb közülük az El Dorado, és a Calle Diez de Agostón teljes hosszában sorakoztak a szuvenírboltok és a butikok és az éttermek. Ugyanakkor a helyzet a következő volt: Wait megérkezésével egyidőben Ecuadorban és gyakorlatilag az egész világon a turizmust teljesen tönkretette egy világméretű pénzügyi válság, amely abból eredt, hogy az embereknek hirtelen megváltozott a pénz, a részvények, a kötvények, a jelzálogkölcsönök és a hasonló papírfecnik értékére vonatkozó véleményük. Úgyhogy ennek következtében az El Dorado volt az egyetlen még mindig nyitva tartó szálloda, és a Bahia de Darwin az egyetlen még mindig üzemben lévő kirándulóhajó. Az El Dorado is csak azért tartott nyitva, mert ugyanannak az ecuadori társaságnak a tulajdonát képezte, amelyé a hajó is volt, és afféle gyülekezési pontként szolgált azok számára, akik jegyet váltottak az "Évszázad Kirándulásá"-ra. Elbeszélésünk pillanatában azonban, nem egészen huszonnégy órával a tervezett indulás előtt, a kétszáz ágyas szállodában mindössze hat vendég tartózkodik, közöttük Wait. A fennmaradó öt vendég: *Zenji Hiroguchi, 29 éves japán komputerzseni. Hisako Hirogichi, az előbbi 26 éves, előrehaladott állapotban lévő várandós felesége, a virágkötészet japán művészetének, az ikebanának a tanára. *Andrew MacIntosh, 55 éves amerikai bankár, hatalmas öröklött vagyon forgatója, özvegyember. Selena Macintosh, a bankár 18 éves, születésénél fogva világtalan leánya. És Mary Hepburn, a New York állambeli Iliumban lakó, 51 éves amerikai özvegy, akit a szállodában gyakorlatilag még senki sem látott, mert előző esti megérkezése óta ötödik emeleti szobájában gubbasztott, és ott is étkezett. A két csillaggal jelölt név tulajdonosa nem éri meg a naplementét. E szokásom, miszerint bizonyos neveket csillaggal látok el, a történet során végig megfigyelhető lesz, így szeretném figyelmeztetni az olvasót arra a tényre, hogy egyes szereplőknek hamarosan meg kell birkózniuk az erő és a találékonyság végső darwini próbatételével. És jelen voltam én is, csak teljesen láthatatlanul. 5 A Bahia de Darwin is pusztulásra volt ítélve, de egyelőre még korai lenne csillagot tenni a neve elé. Motorjai öt nappal később álltak le örökre, s aztán még tíz év telt el, mielőtt az óceán fenekére süllyedt. Nemcsak hogy a legújabb, a legnagyobb, a leggyorsabb és a legfényűzőbben berendezett guayaquili kiránduló-hajó volt, de az egyetlen kifejezetten galápagoszi körutazásokra tervezett hajó is, amelyre születésétől fogva a szigetek és a kontinens közötti komótos ingázás sorsa várt. A svédországi Malmőben épült, ahol jómagam is dolgoztam rajta. A svéd és ecuadori matrózokból álló, minimálisra korlátozott számú legénység, amely Malmőből Guayaquilba áthozta, úgy vélekedett, hogy a hajó nem lenne képes átvészelni egy, az Atlanti-óceán északi térségében szokásos vihart. A Bahia de Darwin száz vendég befogadására alkalmas úszó szálloda volt, étteremmel, éjszakai lokállal valamint egy konferenciateremmel a fedélzetén. Radarral és szonárral illetve egy robotnavigátorral is felszerelték, így irányítói néhány száz méteres pontossággal folyamatosan nyilvántarthatták mindenkori helyzetét. A Bahia de Darwint teljesen automatizálták, olyannyira, hogy a hajóhídon állva akár egyetlen ember is képes lett volna beindítani a motorjait, felszedni a horgonyt, sebességbe kapcsolni, és kisiklani a kikötőből, mintha csak a család kedvenc négykerekűjét vezetné. A fedélzeten volt nyolcvanöt angol WC és tizenkét bidé is, és a luxuskabinokban valamint a hajóhídon telefon, amelyen, műholdak segítségével, a föld bármely pontja elérhető volt. És voltak tévékészülékek is, nehogy az utasok lemaradjanak a napi eseményekről. A hajó tulajdonosai, egy Quitóban élő német testvérpár azzal büszkélkedtek, hogy a hajó és a külvilág közötti kapcsolat soha, egy pillanatra sem szakadhat meg. Tudták is ők! A hajótest hetven méter hosszú volt. . A Beagle, amelyen Charles Darwin mint illetmény nélküli természetbúvár utazott, mindössze 28 méteres volt. Amikor a Bahia de Darwint Malmőben vízre bocsátották, ezeregyszáz tonnányi sós víznek kellett más tartózkodási hely után néznie. Én akkor már halott voltam. Amikor a Beagle-t az angliai Falmouth városában vízre bocsátották, mindössze kétszáztizenöt tonnányi sós víznek kellett más tartózkodási hely után néznie. A Bahia de Darwin fémtestű, motoros hajó volt. A Beagle fatörzsekből ácsolt vitorláshajó, fedélzetén a kalózok és bennszülöttek elriasztására szolgáló tíz ágyúval. A két, régebben épült kirándulóhajó, melyekkel a Bahia de Darwinnak vetélkednie kellett volna, kidőlt a versenyből, mielőtt a küzdelem egyáltalán kezdetét vette. A túristák mindkettőn hónapokra előre az összes helyet lefoglalták, de aztán, a pénzvilág válságának köszönhetően a visszamondó levelek árhulláma összecsapott a két hajó felett. Most a városon túli mocsárvidék holt vizén voltak lehorgonyozva, távol mindenfajta úttól vagy lakott településtől. A zűrzavaros állapotok elhúzódásával számoló tulajdonosok mindkét hajót megfosztották elektronikus berendezéseitől és minden egyéb, számottevő értéket képviselő felszereléstől. Mivel a Galápagosz-szigetekhez hasonlóan Ecuador területét is főként láva és vulkanikus hamu borította, az ország képtelen volt saját erőből ellátni kilencmilliónyi népességét. Az ország fizetésképtelen lévén nem tudott élelmiszert venni a bőséges termőfölddel rendelkező nemzetektől, minek következtében Guayaquil tengeri kikötője tétlenségre kényszerült, az embereket pedig az éhhalál réme fenyegette. Hiába, az üzlet az üzlet. A szomszédos Peru és Kolumbia szintén csődbe jutott. A Bahia de Darwinon kívül egyetlen hajó tartózkodott a guayaquili kikötőben, egy rozsdaette kolumbiai teherszállító, a San Mateo, mely képtelen volt élelmiszert illetve üzemanyagot vásárolni, s így a kikötőben rekedt. A hajó a part közelében vetett horgonyt, és már olyan régóta vesztegelt ott, hogy horgonykötele köré különféle növényi anyagokból hatalmas tutaj rakódott. Egy ekkora tutajon akár egy elefántborjú is elhajózhatott volna a Galápagosz-szigetekig. Mexikó és Chile és Brazília és Argentína is fizetésképtelen volt - és Indonézia és a Fülöp-szigetek és Pakisztán és India és Thaiföld és Olaszország és Írország és Belgium és Török-ország is. Hirtelen egész nemzetek találták magukat ugyanabban a helyzetben, amiben a San Mateo volt: bankjegyeik és pénzérméik és hitelleveleik ellenében a legszükségesebb dolgokat sem tudták többé megvásárolni. Azok, akik élelmiszerfelesleggel rendelkeztek, külföldiek vagy honfitársak, nem voltak hajlandók árujukat pénzre cserélni. A gazdagságnak mindössze papírban testet öltött formájával rendelkező társaik előtt egyik pillanatról a másikra a következőket kezdték el hangoztatni: - Ébredjetek fel, ostobák! Honnan vettétek, hogy a papír ilyen értékes? Ez idő tájt még mindig bőségesen volt élelem és üzemanyag a bolygón élő összes, ekkorra már jócskán megszaporodott számú ember számára, mégis milliók és milliók számára jelentett napról napra komolyabb veszélyt az éhhalál réme. Élelem nélkül a legjobb egészségnek örvendők is csak mintegy negyven napig húzhatták, aztán bekövetkezett a vég. És ez az éhínség, csakúgy mint Beethoven IX. Szimfóniája, teljes mértékben a túlméretezett emberi agyvelő terméke volt. A helyzet kialakulásának okai kizárólag az emberek fejében léteztek. Mindössze az történt, hogy megvál- toztatták a papír értékhordozókkal kapcsolatban vallott véleményüket, ám ez, eredményét tekintve ugyanolyan következményekkel járt, mintha egy luxemburgnyi méretű meteorit letaszajtotta volna a Földet űrbéli pályájáról. 6 Ez a pénzügyi válság, melynek bekövetkezése egyébként manapság teljesen elképzelhetetlen, csak a legutolsó volt a XX. század gyilkos katasztrófáinak sorában, amelyek kirobbanásáért teljes egészében az emberi agy volt a felelős. Látván azt a rengeteg erőszakot, amelyet az emberek önnön maguk és társaik, és ha már itt tartunk, az összes többi élőlény kárára nap mint nap elkövettek, egy idegen bolygóról érkező látogató joggal gondolhatta volna, hogy maga a Föld vesztette el a józan eszét, és az emberek azért viselkednek olyan őrülten, mert az Anyatermészet az emberi faj elveszejtésén fondorkodik. Csakhogy a Föld egymillió évvel ezelőtt ugyanaz a vízben és táplálékban bővelkedő bolygó volt, mint manapság - egyedülálló jelenség az egész Tejútrendszerben. Semmi sem változott meg, csak az emberek véleménye. Az akkori emberiség dicséretére legyen mondva: Egyre több és több embertől lehetett hallani, hogy agyuk teljesen elrugaszkodott a valóságtól, felelőtlen, megbízhatatlan, félelmetesen veszélyes, röviden: fabatkát sem ér. Az El Dorado szálló mikrokozmoszában például, Mary Hepburn, az özvegy, aki minden étkezéskor a szobájában tálaltatott magának, éppen saját agyát szidalmazta suttogóra fogott hangon, mert az azt tanácsolta neki, legyen öngyilkos. - Az ellenségem vagy - suttogta. - Miért hordoznék magammal egy ilyen rettenetes ellenséget a bensőmben? - Mary negyedszázadon keresztül tanított biológiát a New York állambeli Ilium gimnáziumában, amely történetünk idejére már bezárta kapuit, úgyhogy nagyon jól ismerte az akkorra kipusztult, ír szarvas nevű négylábú törzsfejlődésének meglehetősen furcsa történetét. - Ha választhatnék egy ír szarvas agancsa és egy hozzád hasonló agyvelő között, inkább az ír szarvas agancsára szavaznék - közölte saját központi idegrendszerével. Az ír szarvas fején hatalmas, a báltermek óriáscsilláraival vetekedő méretű agancs díszelgett. Ez az állatfaj lenyűgöző módon példázza, szokta volt diákjainak magyarázni Mary, milyen toleráns a természet az evolúció során becsúszó nevetséges hibákkal szemben. Habár agancsa túlságosan ormótlan volt mind a harchoz, mind az önvédelemhez, és lehetetlenné tette számára, hogy sűrű növésű erdőkben vagy bozótosokban keressen táplálékot, az ír szarvas két és fél millió éven keresztül fennmaradt. Mary azt is megtanította diákjainak, hogy az emberi agy a legcsodálatosabb a törzsfejlődés során, a fajok fennmaradása érdekében kialakult szervek közül. S most saját nagy agyveleje mégis arra buzdította, vegye le szállodai szobájának szekrényében lógó vörös estélyi ruhájáról a műanyag védőzsákot, és húzza fel a fejére, ekképpen fosztva meg testének sejtjeit a szükséges oxigéntől. Ezt megelőzően, a repülőtéren, csodálatos agyveleje egy tolvajra bízta az összes pipere holmiját és a szállodai tartózkodáshoz bepakolt ruháit tartalmazó kofferét. A koffer kézipoggyászként volt nála a Quitóból Guayaquilba tartó gép fedélzetén. De legalább annak a bőröndnek a tartalmára számíthatott, amelyet inkább feladott teher poggyászként; mintsem hogy cipekedjen vele, s amelyikben a szekrényben lógó, a Bahia de Darwin fedélzetén megrendezésre kerülő partikra tartogatott estélyi is volt. Megmaradt a búvárruhája és maszkja, valamint békaember uszonya is, és volt két fürdőruhája, egy pár erős túrabakancsa, és a szigeteken tervezett kirándulásokhoz egy, az amerikai tengerészgyalogság raktári feleslegéből kiárusított gyakorlója, melyet jelen pillanatban is viselt. Ami azt a nadrágkosztümöt illeti, amely a guayaquili gépen volt rajta: nagy agyveleje rávette, küldje le a ruhát a szálló mosodájába, és hogy elhiggye a szálloda szomorú szemű igazgatójának ígéretét, miszerint másnap reggelre, még kellő időben az étkezés előtt, vissza fogja kapni a ruhaneműt. Csakhogy, kínos helyzetbe hozva az igazgatót, ennek a kosztümnek is nyoma veszett. A legrosszabb azonban, amit agya elkövetett ellene, már azon kívül, hogy öngyilkosságra ösztökélte, az volt, hogy makacsul ragaszkodott a guayaquili utazáshoz, dacára a világméretű pénzügyi válságról szóló híreknek, és annak, hogy úgyszólván teljes biztonsággal megjósolható volt: az "Évszázad Kirándulásá"-t, amelyre alig egy hónapja már az utolsó szál jegy is elkelt, utasok hiányában le fogják fújni a szervezők. Kolosszális gondolatgépe nagyon kicsinyes is tudott lenni. Most például nem volt hajlandó leengedni a hallba a katonai gyakorlóját viselő Maryt, mondván, hogy ebben az öltözékben mindenki - gyakorlatilag senki sem volt a szállodában - nevetségesnek találná. - Ki fognak nevetni a hátad mögött - mondta Mary-nek az agya -, és azt gondolják majd, hogy elment az eszed, és szánakoznak rajtad. Különben is, neked már befellegzett. Elvesztetted a férjedet, a tanári állásodat, és nincsen se gyereked, se bármi más, amiért érdemes lenne élned, úgyhogy fogd csak azt a műanyag zsákot, és vess véget a nyomorúságodnak. Mi lehetne ennél egyszerűbb? Kevesebb fájdalommal járó? Mi lehet ennél ésszerűbb? Mary agyának mentségére szolgáljon: nem csak az ő bűne volt, hogy az 1986-os esztendő eddig eltelt fele olyan alulmúlhatatlanul rosszra sikeredett. Hiszen az év oly ígéretesen indult, Mary látszólag makkegészséges férje, Roy, építésvezetőként biztos állást mondhatott a magáénak a GEFFCo nevű cégnél, amely a fő iliumi iparággal, vízi- és szélmalmok építésével foglalkozott, Mary pedig huszonötéves kiemelkedő pedagógusi munkájáért emlékplakettet kapott, és tiszteletére bankettet rendezett a gimnázium, diákjai pedig immár a tizenkettedik egymást követő tanévben ítélték neki a legnépszerűbb tanár címet. Még az év elején Mary így szólt a férjéhez: Ó, Roy ...Annyi mindenünk van, amiért hálával tartozunk, olyan szerencsések vagyunk a legtöbb emberhez képest. Sírni tudnék a boldogságtól. És akkor a férje átölelte, és azt mondta: - No, hát akkor csak rajta, sírjál! - Mary ekkor 57 éves volt, Roy pedig 59, és mindketten imádták a természetet, a túrázást és a sízést és a hegymászást és az evezést és a futást és a biciklizést és az úszást, úgyhogy mindkettőjük teste karcsú volt és fiatal. Egyikük sem dohányzott, alkoholt sem fogyasztottak, és többnyire csak friss gyümölcsön és zöldségeken éltek, legfeljebb néha-néha ettek egy kis halat. Pénzüket is jól forgatták, és megtakarításaiknak, pénzügyi értelemben, ugyanazt az egészséges étrendet és testmozgást biztosították, mint saját maguknak. Mary később igencsak felajzotta Waitet a saját maga és férje pénzügyi szakértelméről szóló tanmesével. Bizony, és Wait, az özvegyasszonyok bankfiókjának kizsigerelője, bár még nem is találkoztak, és még azt sem tudta biztosan, milyen jól is áll anyagilag a nő, az El Dorado bárjában üldögélve éppen Mary Hepburnön morfondírozott. Bejelentkezéskor látta meg Mary nevét a szálloda nyilvántartásában, és aztán a fiatal szállodaigazgatótól érdeklődött az özvegy felől. Hősünknek kedvére volt az a kevés, amit az igazgató tudott. A szobájában kuksoló, félénk és magányos tanárnő azzal együtt, hogy minden eddig romlásba döntött feleségénél fiatalabb volt, a lehető legkívánatosabb prédának tűnt Wait számára. Úgy gondolta, az "Évszázad Kirándulásá"-n bőven lesz majd ideje be cserkészni. Most pedig, közbevetőleg, egy személyes megjegyzés: Amikor még nem voltam halott, az én nagy agyvelőm is gyakran szolgált olyan tanácsokkal, amelyek saját fennmaradásom, és ha már arról van szó, az egész emberiség fennmaradásának szempontjából is, enyhén szólva kétes értékűnek bizonyultak. Például: Rávett arra, hogy vonuljak be az Amerikai Egyesült Államok haditengerészetébe, és vegyek részt a vietnámi háborúban. Köszi szépen, nagy agy! 7 Az El Dorado hat vendégének (a két japánnak és a négy amerikainak, akik közül az egyik kanadainak adta ki magát) a nemzeti valutája változatlanul tökéletes fizetőeszköznek minősült a világ bármely részén. Ugyanakkor az ő pénzük értéke is az emberi elme terméke volt. A világegyetemről alkotott elképzelésekhez hasonlóan a vendégek amerikai dollárjainak és japán jenjeinek kívánatosságáról formált kép is csak az emberek agyában létezett. Waitet sem fogadták volna olyan örömmel, mint ahogy tették, ha a férfi, akinek fogalma sem volt a világban dúló pénzügyi válságról, oly mértékben megvalósította volna álcáját, hogy kanadai dollárokkal a zsebében érkezik Ecuadorba. Habár Kanada nem volt fizetésképtelen, az emberek képzelete egyre több helyen, köztük Kanadában is, elvette a kedvüket attól, hogy bármi használható árucikket kanadai dollárra cseréljenek. Hasonló hanyatlás mutatkozott az angol font, a francia valamint a svájci frank és a nyugatnémet márka képzelt értékében is. Az Antonio José de Sucre (1795-1830) nemzeti hősről elnevezett ecuadori fizetőeszköz értéke ugyanakkor a lyukas kétfilléres szintjére zuhant vissza. Emeleti szobájában Mary Hepburn azon tűnődött, nem lehetséges-e, hogy agydaganata van, és ezért traktálja agya egyfolytában a lehető legrosszabb ötletekkel. Mary esetében ez teljesen kézenfekvő feltételezés volt, lévén hogy férjét, Royt is agydaganat vitte el, mindössze három hónappal korábban. És a daganat nem érte be Roy halálával. Először is összezavarta a memóriáját és tönkretette az ítélőképességét. Mary azon is eltűnődött, vajon nem a férje ellen támadásba lendülő daganat hatására adta-e be Roy a jelentkezésüket az "Évszázad Kirándulásá"-ra a végül is rettenetessé váló év ígéretes januárjában. A következőképpen tudta meg, hogy férje jegyet váltott az utazásra: Egy délután, csakúgy mint máskor, abban a biztos tudatban érkezett haza az iskolából, hogy Roy, aki általában egy órával később végzett, mint ő, még a munkahelyén tartózkodik. Csakhogy Roy már otthon volt, és mint kiderült már délben eljött a GEFFCo telephelyéről. Namármost, a férje imádta a gépekkel való bíbelődést, és a cégénél töltött 29 évnyi munkaviszonya alatt soha nem mulasztott egyetlen órát sem, sem betegség miatt - hiszen soha nem volt beteg - sem egyéb dolog miatt. Mary megkérdezte tőle, jól érzi-e magát, mire azt válaszolta, hogy életében nem volt még ilyen jól. Marynek úgy tűnt, a férje olyan büszke magára, mint egy tinédzser, aki ráunt arra, hogy állandóan a jó fiút játssza. Roy szűkszavú, választékos beszédű férfi volt, az a fajta, aki sohasem viselkedik könnyelműen vagy gyerekesen. S most mégis, mintha viselkedését helytelenítő édesanyjához beszélt volna, egy bárgyú arckifejezés kíséretében, alig hihetően, azt mondta: - Korcsolyázni voltam. Ezt már egészen biztosan a daganat mondatta vele, gondolta Mary Guayaquilban. A daganat, amely keresve sem találhatott volna alkalmatlanabb napot a csavargásra, tudniillik előző éjjel jégeső zuhogott, aztán meg egész nap ónos esőt hordott a szél. Roy mégis fel-alá sétált a Clinton Streeten, Ilium főutcáján, és egyik bolt után a másikban mesélte el, hogy korcsolyázni volt. Mary igyekezett megbékélni a dologgal, és nem csak mondani, de el is hinni, hogy úgy is rájuk fért már egy kis lazítás, egy kis szórakozás - mindamellett, hogy hétvégeken illetve a nyaralásuk alatt mindig is nagyon jól szórakoztak és, amennyire csak lehetett, a munkahelyükön is jól érezték magukat. A váratlan csínyt azonban baljós hangulat hatotta át. És aztán, a korai vacsora közben Royt magát is zavarba hozták a délután történtek. Ez volt a nagy helyzet. Úgy gondolta, a dolog nem fog megismétlődni, és nyugodtan elfelejthetik az egészet, legfeljebb, ha néha előkerül az eset, jót nevetnek majd rajta. Csakhogy később, nem sokkal lefekvés előtt, miközben a férfi két dolgos keze által felépített kandallóban izzó zsarátnokra meredtek, egyszer csak megszólalt a férfi: - Van más is. - Miről beszélsz? - kérdezte Mary. - Arról, hogy délután benéztem az utazási irodába is. - A városban csak egy ilyen vállalkozás működött, az se valami sok sikerrel. - Na és? kérdezte az asszony. - Foglaltattam két helyet egy útra - válaszolt a férfi, mintha egy álmáról beszélne. - Ki is fizettem. Mindent elintéztem. Novemberben Ecuadorba repülünk és részt veszünk az "Évszázad Kirándulásá"-n Roy és Mary volt az első két jelentkező a svédországi Malmőben akkor még csak rajzasztalon létező Bahia de Darwin első útját hirdető reklámkampányra. A helyi utazási iroda is csak kis ideje kapta meg az utat népszerűsítő posztert. Mikor Roy besétált az utcáról, az iroda vezetője éppen azt ragasztotta fel a falra. Szabad legyen közbevetnem egy személyes megjegyzést: Jómagam ekkor körülbelül egy éve dolgoztam Malmőben mint hegesztő, de az idő tájt a Bahia de Darwin még nem öltött testet olyan mértékben, hogy szüksége lett volna a szolgálataimra. Csak a tavasz beköszöntével került arra sor, hogy a vastestű szűz miatt, a szó lehető legszorosabb értelmében, elveszítsem a fejemet. Kérdésem: Van-e olyan ember, aki még sose veszítette el a fejét tavasz idején? De hogy folytassam: Az utazási irodában lógó poszter egy meglehetősen furcsa madarat ábrázolt, amint az a vulkánsziget partján állva egy, a közelben elhaladó, gyönyörű, fehér hajót figyel. A madár fekete volt, és méretét tekintve akkora, mint egy jókora kacsa, de hosszú és hajlékony, kígyószerű nyakkal rendelkezett. A legfurcsább az volt benne, hogy látszólag nem voltak szárnyai. Ez majdnem igaz is volt. A fekete madár a Galápagosz-szigeteken volt endémikus, ami azt jelenti, hogy csak itt élt és sehol másutt a világon. Annak érdekében, hogy a víz mélyébe is képes legyen követni a halakat, egészen kicsi, hátára lapuló szárnyai voltak. A halfogás eme változata sokkal célravezetőbb volt, mint az, amit oly sok halevő madár művelt, nevezetesen, hogy kivárták míg a hal feljött a víz színére, aztán félig nyitott csőrrel lecsaptak rá. Ezt a roppant sikeres madárfajt az ember "gyalogos" kormoránnak nevezte el. Madarunk maga kereste fel a halakat. Nem kellett megvárnia, hogy azok végzetes hibát kövessenek el. Valamikor a törzsfejlődési folyamat során e madárfaj őseiben egész biztosan kételyek merültek fel szárnyaik hasznosságát illetően, pontosan úgy, ahogy az emberekben is súlyos kételyek merültek fel nagy agyvelejük szükségességét illetően. Amennyiben Darwinnak igaza volt a természetes kiválogatódás törvényével kapcsolatban, a partról halászcsónakként vízre huppanó, kisszárnyú kormoránoknak több halat kellett zsákmányolniuk, mint legjobban repülő társaiknak. E csökevényes szárnyú egyedek aztán egymással párosodtak, és legkisebb szárnyú utódaikból még jobb halászok lettek, és így tovább, és így tovább. Nomármost, ugyanez történt az emberek esetében is, persze nem a szárnyaikkal, hiszen az sose volt nekik, hanem a kezükkel és az agyvelejükkel. Nem is kell többé arra várniuk, hogy egy hal elkezdje majszolgatni a horogra tűzött csalit, vagy bebóklásszon a hálójukba, meg hasonlók. Ha manapság valakinek halhúsra fáj a foga; egyszerűen üldözőbe vesz egyet a kék tenger mély vizében. Mennyivel egyszerűbb! 8 Még januárban is bőséges számú érv szólt az ellen, hogy Roy befizessen az utazásra. Ekkor ugyan még egyáltalán nem volt olyan magától értetődő, hogy hamarosan világméretű gazdasági válság robban ki, s hogy a sétahajókázás megkezdésének tervbe vett időpontja az éhhalál küszöbén találja Ecuador népét. Ott volt azonban Mary állása. Egyelőre nem is sejthette, hogy munkaadói hamarosan korengedményes nyugdíjba küldik, úgyhogy el nem tudta hát képzelni, hogyan vehetne ki három hét szabadságot november végén, december elején, a félév kellős közepén. Arról nem is beszélve, hogy bár soha nem járt még ott, tökéletesen megcsömörlött a Galápagos szigetvilágtól. A biológiaórákon demonstrációs anyagként újra és újra bevetett filmek és diaképek és könyvek és újságcikkek olyan bőségben álltak rendelkezésére, hogy úgy gondolta, semmiféle meglepetés nem várhat rá a szigeteken. Tudta is ő! Házaséletük során Mary és Roy egyetlenegyszer sem tették ki a lábukat az Egyesült Államokból. Ha igazán ki akartak volna rúgni a hámból, s egy fényűző nyaralásra adják a fejüket, gondolta Mary, akkor már szívesebben látogatott volna el Afrikába, ahol az élővilág sokkal de sokkal izgalmasabb, és a fennmaradásért folytatott küzdelem sokkal de sokkal több veszélyt rejt magában. Mindent egybevetve, a rinocéroszok és a vízilovak és az elefántok és a zsiráfok és a többi afrikai állatfaj mellett a Galápagos-szigetek faunája meglehetősen unalmas társaságnak tűnt. Ahogy a galápagoszi út gondolatának hatására Mary egy közeli barátjuknak megvallotta: - Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy soha életemben nem akarok még egy kormoránt látni! Tudta is ő! Roy-jal folytatott beszélgetéseik során Mary elhessegette az utazáshoz tapadó kételyeit, annál is inkább, mert bízott abban, hogy férje előbb-utóbb magától is felismeri: enyhe idegrendszeri zavarok hatása alatt áll. Csakhogy márciusra Roy elvesztette az állását, ő pedig megtudta, hogy júniusban rá is hasonló sors vár. Akárhogy is, az utazás időzítése egyszerre módfelett praktikussá vált. És az út gondolata szinte teljesen betöltötte Roy egyre hibásabban működő képzeletét: "...az egyetlen jó dolog, ami még számunkra hátra van." Az állásukkal a következő történt: Iliumi tevékenységének modernizálása érdekében a GEFFCo kis híján összes dolgozójának talpára útilaput kötött, nem kímélve sem a fizikai állományt sem az irodistákat. A karcsúsítást egy Matsumoto nevű japán cég vitte véghez, az a vállalat, amely a Bahia de Darwin elektronikáját is szállította. Ugyanők foglalkoztatták az ifjú kompjúterzsenit, Zenji Hiroguchit is, aki aztán felesége társaságában Maryvel egyidőben tartózkodott az El Dorado szállóban. Mire a Matsumoto a legutolsó komputerét és robotját is beszerelte, az összes teendő ellátásához mindössze tizenkét alkalmazottra volt szükség. Így aztán a várost csapatostul hagyták el azok, akik még elég fiatalok voltak a gyermekvállaláshoz, vagy legalábbis nagyratörő álmokat dédelgettek a jövőt illetően. Ahogy a nyolcvanegyedik születésnapját ünneplő Mary Hepburn mesélte aztán - két héttel azelőtt, hogy egy hatalmas fehércápa gyomrában végezte: - mintha a hamelni patkányfogó sétált volna végig a városon. - Egyik pillanatról a másikra gyakorlatilag eltűntek az iskoláskorú gyerekek, és az adófizetők számának megcsappanása miatt a város fizetésképtelenné vált. Így történt, hogy júniusban az iliumi gimnázium utoljára bocsájtott ki végzős diákokat. Áprilisban kiderült, hogy Roynak rosszindulatú agydaganata van. Ennélfogva az "Évszázad Kirándulása" lett az egyetlen dolog, ami még életben tartotta. - Addig csak kihúzom valahogy - november nincs is messze, ugye, Mary ? - Nincs - válaszolt az asszony. - Csak kihúzom addig. - Évekig is elélhetsz még - mondta Mary. * Csak még oda jussak el - mondta Roy. - Hadd lássak pingvineket az Egyenlítőn - tette hozzá. - Ennyivel be is érném. Habár Roy egyre több dologban tévedett, a galápagoszi pingvineket illetően történetesen igaza volt. A szóbanforgó madarak fekete-fehér pincérgúnyába bújt, zörgő csontú teremtmények voltak. Nem is lehettek másmilyenek. Ha ugyanolyan zsírpárnákkal lettek volna megáldva, mint a déli sarkvidék jégtábláin élő rokonaik, abban a minutumban pecsenyévé sülnek, ahogy tojásrakás vagy fiókáik táplálása céljából kitotyognak a lávamezők alkotta partra. A csökevényes szárnyú kormoránokhoz hasonlóan -a gazdagabb halászzsákmány reményében - e 'madarak ősei is lemondtak a repülés gyönyörűségéről. Csak egy gondolatot még arról a csalóka lelkesedésről, amellyel az egymillió évvel ezelőtti emberek igyekeztek minden elképzelhető tevékenységet a gépekre átruházni: Mi mást jelenthetne ez, mint az emberi agy tökéletes értéktelenségének újabb beismerését? 9 Mialatt Roy Hepburn a halállal tusakodott - s ha már itt tartunk, haldokolt az egész Ilium - és miközben a férfi és a város ellenállását az egészséges és boldog emberiség testétől idegen daganatok őrölték fel, túlméretezett agyveleje abba a tévhitbe ringatta Royt, hogy 1946-ban, az amerikai haditengerészet katonájaként részt vett az Ecuadorhoz hasonlóan egyenlítői fekvésű Bikini-szigeteken végrehajtott kísérleti atomrobbantásokban. Feltett szándéka volt, hogy több milliós kártérítést követel a kormányától, mondván, hogy az őt ért sugárfertőzés először is meghiúsította, hogy Maryvel kötött házasságát gyermekáldás koronázza meg, később pedig szerepet játszott agydaganata kialakulásában. Leszámítva, hogy Roy valóban szolgált rövid ideig a haditengerészetnél, nem sok eséllyel szállt volna perbe az Amerikai Egyesült Államok kormányával, hiszen 1932-ben jött a világra, s ezt a tényt jogász honfitársai minden különösebb megerőltetés nélkül bebizonyíthatták volna. Az előzőek alapján következően az állítólagos radiózis bekövetkezésekor Roy nem lehetett több, mint tizennégy éves. Ez az anakronizmus cseppet sem gátolta abban, hogy felidézze azoknak a gaztetteknek az eleven emlékét, amelyeket kormánya megbízásából az úgynevezett alacsonyabbrendű élőlények kárára elkövetett. Elbeszélése szerint gyakorlatilag egyedül, minden segítség nélkül hajtotta végre a feladatot: először a sziget különböző pontjain cövekeket vert be a földbe, majd a cövekekhez különféle állatokat pányvázott ki. - Nyilván azért választottak ki pont engem, mert mindig is megbíztak bennem az állatok - mondta. Ebben nem is volt hiba: Az állatok tényleg megbíztak Royban. Habár a GEFFCo szakmai tanfolyamától eltekintve a gimnáziumi érettségi volt a legmagasabb iskolai végzettsége, míg ugyanakkor Mary zoológusi diplomát szerzett az Indiana Egyetem természettudományi karán, ha az állatokkal való kapcsolatteremtésre került a sor, Roy messze felülmúlta a feleségét. Például saját nyelvükön társalgott a madarakkal, amire a mind anyai mind apai ágon híresen bot fülű felmenőkkel rendelkező Mary soha nem lett volna képes. Nem született olyan rossztermészetű kutya vagy nagytestű háziállat, legyen szó akár a GEFFCo telephelyét őrző vérebekről vagy egy frissen fiadzott anyakocáról, amelyet Roy ne változtatott volna, maximum öt perc alatt, szelíd kezesbáránnyá. Érthetőek voltak hát Roy könnyei, amikor visszaemlékezett arra a töméntelen állatra, melyeket annak idején a cövekekhez pányvázott. Persze, efféle kegyetlen kísérleteket valóban végrehajtottak különféle élőlényeken, birkákon és sertéseken és szarvasmarhákon és lovakon és majmokon és kacsákon és libákon és tyúkokon is, de egészen biztosan nem a Roy beszámolóiban megelevenedő állatseregleteken. Ahogy elmesélte, pávákat és hópárducokat és gorillákat és krokodilokat és viharmadarakat kötözött ki a földbe vert karókhoz. Túlméretezett agyában a Bikini-szigetek afféle fejtetőre állított Noé bárkájává alakult át. A föld összes állatfajából idehoztak egy-egy párt, hogy aztán atomcsapást mérjenek rájuk. Történetének legképtelenebb mozzanata, melyet ő persze a legkevésbé sem talált annak, a következőképpen hangzott: "Donald is ott volt". Donald annak a mindössze négy éves zsemleszínű retriver kannak volt a neve, mely az iliumi szomszédságot körbeszaglászva az adott pillanatban talán éppen a Hepburn ház udvarán őgyelgett. - Végig iszonyú nehéz volt - emlékezett vissza Roy -, de a legnehezebb pillanat akkor következett, amikor Donaldot kellett kikötnöm. Egyre halogattam a dolgot, míg végül aztán már nem lehetett tovább elodázni. Donald volt az utolsó kipányvázandó állat. Nyugodtan hagyta, hogy megkössem, és amikor végeztem, farkát csóválva megnyalta a kezemet. És akkor azt mondtam neki, nem szégyellem bevallani, sírva: "Viszlát, pajtikám! Te most egy egészen más világ felé veszed az irányt. Ott biztosan jobb sorod lesz, mert ennél a világnál cudarabbat elképzelni se igen lehet." Miközben Roy egyre gyakrabban állt elő ilyesfajta fantazmagóriákkal, Mary változatlanul megtartotta az óráit a hét öt napján, töretlen hittel bizonygatva néhány megmaradt diákjának, milyen hálásnak is kellene lenniük az Istentől kapott csodálatos nagy agyvelejükért. - Vagy inkább élnétek a zsiráf hétöles nyakával, a kaméleon tarka gúnyájával, az orrszarvú páncélbőrével avagy az ír szarvas agancskoronájával megáldva? - tett fel ilyen és ehhez hasonló kérdéseket Mary. Egyre csak fújta a jól ismert nótát. Bizony, és aztán a tanítás befejeztével hazament a férjéhez, aki bebizonyította neki, milyen csalóka jószág az emberi agy. Az egy-két napot igénybe vevő kontrollvizsgálatokat leszámítva, Roy esetében nem volt szükség kórházi ápolásra. Egy légynek se tudott volna ártani. Nem ülhetett többé a volán mögé, de ezt megértette, és úgy tűnt, nem neheztelt azért sem, hogy Mary eldugta előle a terepjáró slusszkulcsát. Még azt is fölvetette, túl kellene adniuk a kocsin, hiszen úgy sem valószínű, hogy a jövőben nagyobb túrára indulnak. Így Mary nem kényszerült rá, hogy ápolónőt fogadjon arra az időre, míg az iskolában volt. A szomszédságban lakó nyugdíjasok külön örültek a pár dollárnak, amit annak a fejében kaptak, hogy Roynak társaságot biztosítottak és megakadályozták, hogy valami módon kárt tegyen magában. Nem jelentett különösebb nyűgöt a számukra. Sokat ült a televízió előtt s ki sem tette a lábát az udvarról, ahol képes volt naphosszat eljátszadozni Donalddal, a zsemleszínű retriver kannal, amely, szerinte, annak idején kimúlt a Bikini-szigeteken. A Galápagosz-szigetekről tartott, ahogy utólag kiderült utolsó órája közben Mary öt teljes percre elakadt egy mondat kellős közepén. Felvetődött benne egy kétely, amelyet a következőképpen önthetett volna szavakba: "Lehet, hogy csak egy habókos nőszemély vagyok, aki az utcáról tévedt be ebbe az osztályterembe, és nekilátott, hogy elmagyarázza az élet nagy misztériumait a padokban üldögélő tinédzsereknek. Ők meg készpénznek veszik a szavaimat, pedig mindenben de mindenben tévedek." Aztán el kellett morfondíroznia a letűnt korok sok-sok kiváló tanáregyéniségéről is, akikről - bár agyuk hibátlanul működött - később kiderült, hogy ugyanolyan kevéssé voltak tisztában a dolgok valódi állásával, mint Roy. 10 Hány tagot számlált a Galápagos szigetcsoport egymillió évvel ezelőtt? Volt tizenhárom nagy és tizenhét kis sziget, plusz háromszáztizennyolc darab szigetecske, némelyikük alig több, mint egy a tenger hullámai közül éppen csak kiemelkedő sziklaszirt. Ma tizennégy nagy és hét kis sziget, valamint háromszázhuszonhat szigetecske alkotja a szigetvilágot. Még mindig egészen élénk vulkanikus tevékenység figyelhető meg a térségben. Tréfára fordítva a szót: Még mindig dühöngenek az istenek. És a szigetcsoport legészakibb tagja, még mindig, a társaitól oly messze fekvő, magányos Santa Rosalia. Bizony, és egymillió évvel ezelőtt, 1986 augusztus 3-án, a New York-i Iliumban, tiszta udvar, rendes ház otthonában egy Roy Hepburn nevű férfi a haláltusáját vívta. A férfit akkor és ott, karnyújtásnyira a végtől, az bántotta a legjobban, hogy házasságukból nem született gyerek. Még csak arra se unszolhatta Maryt, próbáljon meg valaki mástól gyereket szülni, ha már ő nem lesz, mert az asszony ekkor már túl volt a klimaxon. - A Hepburnök ezennel kihaltnak tekinthetők, akárcsak a dodó galamb - mondta Roy, aztán folytatta a törzsfejlődés fájának száraz, terméketlen ágaival, az örökre letűnt fajok felsorolásával. - Az ír szarvas - mondta. - A fehércsőrű harkály mondta. - Tyrannosaurus rex - mondta, és így tovább, míg tartott a lista. A végén azért váratlanul megcsillant sajátos, fanyar humora. Még két nevet tett hozzá élcelődve a gyászos hangulatot árasztó leltárjegyzékhez, két nevet, amelynek igazán nem akadt örököse. - Himlő - mondta, majd később: - George Washington. A férfi az utolsó percig szentül hitte, kormányának atomkísérletei bántak el vele. És akkor Mary és a vég közelsége folytán szintén jelenlévő orvos és ápolónő füle hallatára Roy a következőket mondta: - Ha legalább csak a Mindenható sújtott volna dühével ! Mary úgy vélte, férje utolsó szavait hallotta. S Roy valóban halottnak is tűnt ezt követően. Ám azután, tíz perc elteltével, a szederjes ajkak újra megmozdultak. Mary egészen közel hajolt férjéhez, hogy hallja, mit suttog. Élete hátralevő részében boldoggá tette a tudat, hogy nem szalasztotta el ezeket a szavakat. - Elmondom neked, Mary, hogy mi is valójában az emberi lélek - rebegte Roy ki sem nyitva szemét - Az állatoknak nincs ilyen. A lélek az a részed, amely rögtön észreveszi, ha az agyad nem úgy működik, ahogy kellene. Én mindig is tudtam, Mary. Nem tehettem semmit, de mindig is tudtam. Eztán tágra meredt, lángoló tekintetű szemekkel ülő helyzetbe lendült, halálra rémisztve ezzel a szobában tartózkodókat. Hozd a Bibliát - parancsolta sztentori hangon. Egész betegsége alatt ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy bármiféle egyházi külsőség szóba került. Nem jártak templomba, és legnagyobb szorultságukban sem imádkoztak soha, de azért volt valahol egy bibliájuk. Csak azt nem tudta Mary, hogy hol. - Hozd a Bibliát! - mondta újra Roy. Asszony, hozd a Bibliát! - Ezt megelőzően soha nem nevezte feleségét "asszony"-nak. Így Mary felkerekedett, hogy megkeresse a Bibliát. A vendégszobában lelt rá, Darwin Utazás a Beagle Fedélzeten és Charles Dickens Mese a Két Városról című könyvének társaságában. Roy ülő helyzetbe tornázta magát, és újfent "asszony"-nak szólította Maryt. - Asszony - mondta parancsoló hangon -, tedd a kezed a Szentírásra, és mondd utánam: Én Mary Hepburn ezennel két szent fogadalmat teszek szeretett férjem halálos ágyánál. Mary megismételte a szavait. Azt gondolta, mi több, remélte, hogy a két ígéret olyan valóságtól elrugaszkodott lesz - mint például a kormány bíróság elé citálása vagy valami ehhez hasonló dolog -, hogy úgyse lesz módja betartani őket. Nem volt ekkora szerencséje. Elsőként azt kellett megígérnie, hogy minden tőle telhetőt elkövet mielőbbi férjhezmenetele érdekében, s nem fecsérli idejét búslakodásra, önsajnálatra. A második fogadalom értelmében novemberben Guayaquilba repül és kapcsolatuk emlékére részt vesz az "Évszázad Kirándulásá"-n. - Szellemem ott lesz veled az út minden pillanatában - mondta Roy. Aztán meghalt. Nos, így került Guayaquilba Mary, akiben feltámadt a gyanú, hogy neki magának is agydaganata lehet. Agyveleje késztetésére éppen a nagy ruhásszekrényben ácsorgott, és az általa "Jackie ruhá"-nak elkeresztelt vörös estélyi védőhuzatának eltávolításán fáradozott. A ruha azért kapta éppen a fent említett becenevet, mert a hajó utasai között várhatóan Jacqueline Onassisnak is szerepelnie kellett, és Mary szeretett volna jó benyomást kelteni a világhírű özvegyben. Csakhogy ott, a szekrényben állva Mary pontosan tudta: Jackie Onassisnak több esze van annál, hogy Guayaquilba jöjjön, egy olyan városba, ahol az utcákon és a háztetőkön járőrök cirkálnak, és a parkokban lövészgödröt ás a gyalogság. Ahogy a műanyag huzat lehámozásával vesződött, az estélyi lecsusszant a vállfáról, majd a padlóra huppant, ahol vérvörös kis tócsaként állapodott meg. Mary nem nyúlt érte, úgy gondolta, az anyagi világ dolgainak többé úgyse veszi hasznát. De még nincs itt az idő, hogy az asszony nevét csillaggal lássam el. Annál is kevésbé, mert még három évtizednyi élet áll előtte. Arról nem is beszélve, hogy a későbbiekben a bolygó egyes életfontosságú anyagaival való ügyködése révén vitán felül az emberiség történetének legjelentősebb kísérletezőjévé lép majd elő. 11 Amennyiben Mary Hepburnnek inkább lett volna ínyére egy kis hallgatózás, mint önnön maga elveszejtése, könnyűszerrel odatapaszthatta volna fülét a szekrény hátsó falához, minekutána halk sutyorgást hallott volna átszüremleni a szomszédos lakosztályból. Miután előző esti érkezésekor még ő volt a szálló egyetlen vendége, s azóta egyfolytában a szobájában kuksolt, fogalma sem volt kétoldali szomszédjainak kilétéről. A sutyorgás előidézői *Zenji Hiroguchi japán komputerzseni és áldott állapotban lévő felesége, Hisako voltak, utóbbi a virágkötészet japán művészetének, az ikebanának a tanára. A másik oldali lakosztályban *Andrew Macintosh tinédzser korú leánya, Selena és annak vakvezető kutyája, a szintén nőivarú Kazakh voltak elszállásolva. Mary egy árva vakkantást sem hallott, mivel Kazakh soha nem ugatott. Kazakh soha nem ugatott, nem játszott más kutyákkal, nem vizslatott izgalmas szagokat és zörejeket, s nem vette üldözőbe az ősei számára természetes zsákmányt jelentő állatokat sem. Mindennek az volt az oka, hogy néhány túlfejlett agyvelejű ember minden egyes alkalommal pfujjolt és megtagadta tőle a beígért finom falatokat, ha kölyökkorában bármi hasonlóval próbálkozott. Az emberek egy percig sem rejtették véka alá, hogy a lakóhelyéül szolgáló bolygón az ebekre jellemző természetes szokások egytől egyig bűnnek számítanak. Megakadályozandó, hogy a fajfenntartás ösztöne valaha is megzavarhassa a viselkedését, gazdái eltávolíttatták a kutya ivarmirigyeit. Nekem meg már éppen a nyelvemen volt, hogy történetem szereplőinek köre rövidesen egy hímnemű és az őt körülvevő nőnemű egyedekre (köztük egy szukára) szűkül le. Azonban, hála az állatorvos szikéjének, Kazakh már nem tekinthető nőivarúnak. Akárcsak Mary Hepburn, ő is kiesett a nagy evolúciós társasjátékból. Nem volt kire testálnia génjeit. A Selena és Kazakh szobájából nyíló, széthúzott szárnyasajtó másik oldalán a lány életerőtől duzzadó apja, a befektetési bankár *Andrew MacIntosh lakozott. A férfi özvegyember volt. Biztosan jól megértették volna egymást Roy Hepburn özvegyével, hiszen mindketten olyan szorgos természetjárók voltak. Csakhogy soha nem találkoztak. Ahogy azt már említettem, *Andrew MacIntosh és *Zenji Hiroguchi életüket vesztik, mielőtt a nap nyugovóra tér. James Wait egyébként a hotel többi vendégétől a lehető legtávolabb, a különben teljesen üres második emeleten kapott szobát. Túlméretezett agyveleje éppen az ártalmatlanság és hétköznapiság látszatát keltő álcájához gratulált neki, ezúttal ok nélkül. A szálloda igazgatója kiszúrta, hogy Wait rosszban sántikál. Ez a *Siegfried von Kleist nevű szállodaigazgató a hosszú múltra visszatekintő és általánosságban vagyonosnak mondható ecuadori német kolónia borongós tekintetű, középkorú tagja volt. A Quitóban élő két apai nagybátyjáé volt a szálloda és a Bahia de Darwin is, ők tették meg szállodaigazgatónak arra a röpke s történetünk idején a, végéhez közeledő - két hétre, melynek során az "Évszázad Kirándulása" vendégeinek fogadását felügyelte. Komoly vagyon örököseként, mint mihaszna léhűtőt ismerték, de ezúttal nagybátyjai addig appelláltak lelkiismeretére, míg beadta a derekát, és hajlandó volt kivenni a részét ebből az egy családi vállalkozásból. Nőtlen volt, nem hagyott hátra utódot maga után, így a törzsfejlődés szempontjából elhanyagolható jelentőséggel bírt. Szintén szóba jöhetett volna mint Mary leendő párja. *Andrew MacIntosh-hoz hasonlóan azonban őt is a közeli elmúlás fenyegette. *Siegfried von Kleist túléli ugyan a naplementét, de három órával később, egy árhullám jóvoltából a tengerbe fullad. Délután négy óra volt. *Kleist, ez a vizenyős szemű, lekonyuló bajszú ecuadori hun azt a benyomást keltette, mintha már esti elhalálozására készülne, ám a jövőt illetően ő is ugyanolyan tanácstalan volt, mint jómagam. Aznap délután mindketten éreztük, hogy a földgolyó tengelye kibillent a helyéről, és hogy a következő pillanatban bármi megtörténhet. *Zenji Hiroguchival és *Andrew MacIntosh-sal egyébként lövések végeznek majd. *Siegfried von Kleist személye nem bír különösebb jelentőséggel történetemben, annál inkább egyszem testvére, a nála három évvel idősebb, ugyancsak agglegény Adolf. Adolf von Kleist, a Bahia de Darwin kapitánya lesz a földet benépesítő emberiség közös ősatyja. Mary Hepburn segítségével a modernkori Ádám szerepét játssza majd el. Ugyanakkor az iliumi biológiatanárnő nem lesz, nem lehet a Kapitány Évája, mert már túl van a klimaxon. Így hát inkább a teremtő istennő szerepét kell magára vállalnia. És a jelentéktelen szállodaigazgató kiemelt fontossággal bíró öccse éppen ezekben a percekben ért földet a Guayaquili Nemzetközi Repülőtéren egy majdnem teljesen üres gép fedélzetén, egyenesen New Yorkból, ahol az "Évszázad Kirándulásá"-t reklám hadjáratában vett részt. Még ha Mary meg is próbálkozik a szekrény hátfalán keresztül kihallgatni a Hiroguchik beszélgetését, akkor se értette volna meg a házaspár nyugtalanságának okát, mert a sutyorgás az általuk folyékonyan beszélt egyetlen nyelven, japánul folyt. *Zenji tudott egy kicsit oroszul és angolul, Hisako a kínai nyelvhez konyított valamit. Egyikőjük se tudott egy árva szót se spanyolul, kecsuául, németül vagy portugálul, az Ecuadorban legelterjedtebb nyelveken. Ahogy kiderült, őket is olyan sérelmek marcangolták, amelyeket az elvileg csodálatosan működő agyvelejüknek köszönhettek. S mivel *Zenjit szerte a világon a földkerekség egyik legokosabb embereként ismerték, különösen nagy ostobaságnak tartották, hogy hagyták magukat beugratni egy effajta rémes kalandba. S az is a férfi, nem pedig felesége lelkén száradt, hogy gyakorlatilag az energikus *Andrew MacIntosh fogságába kerültek. A dolog a következőképpen eshetett meg: Történetünket egy évvel megelőzően *MacIntosh világtalan leányával és annak vakvezető kutyájával Japánba látogatott, ahol megismerkedett *Zenjivel, s látta, milyen nagyszerű munkát végez a Matsumoto cég alkalmazottjaként. A műszaki életben az ekkor mindössze 29 éves *Zenji máris nagypapának számított. Még korábban megalkotta szellemi gyermekét, a különböző nyelvek között szemvillanás alatt oda-vissza tolmácsoló számítógépet, amelynek a "Gokubi" nevet adta. Ezt követően, éppen MacIntosh-ék látogatásának idején *Zenji a mikrofonnal ellátott tolmácskompjúterek új nemzedékének kísérleti példányával állt elő, melyet "Mandarax"-nak keresztelt el. Így történt, hogy *Andrew MacIntosh, akinek befektetési bankja részvények és értékpapírok adásvételén keresztül biztosított anyagi eszközöket saját maga és üzletfelei részére, félrevonta az ifjú *Zenjit, és elmagyarázta neki, milyen szamárságot csinál, hogy alkalmazottként dolgozik, s hogy ő, *MacIntosh a segítségére lenne egy saját vállalat felállításában, amelynek révén egycsapásra dollár-milliárdokat illetve yentrilliárdokat kasszírozhatna. Erre *Zenji azt válaszolta, hogy szeretné fontolóra venni az ajánlatot. A fenti, puhatolózó jellegű beszélgetésre az egyik tokiói sushi étteremben került sor. Az egymillió évvel ezelőtt nagy népszerűségnek örvendő sushi nyers halszeletbe csomagolt párolt rizst jelent. Akkoriban aligha gondolta volna bárki is, hogy az eljövendő szép új világban az emberiség szinte kizárólag nyers halhúson tartja majd fenn magát. A nagytermészetű, pirospozsgás bankár és a mellette marionett figurának tűnő, tartózkodó japán feltaláló a Gokubi segítségével beszélgettek, mivel mindketten igen messze voltak attól, hogy a másik anyanyelvén fejezzék ki a gondolataikat. Világszerte ezer és ezer Gokubi volt használatban. A két férfi nem vehette igénybe a Mandarax szolgáltatásait, mert annak egyetlen működő kísérleti példányát árgus szemek vigyázták *Zenji szobájában, a Matsumoto irodaházban. *Zenji túlméretezett agyveleje eljátszadozott a gondolattal, milyen érzés lenne olyan gazdagságra szert tenni, melyhez foghatóval csak országának legvagyonosabb állampolgára, a japán császár dicsekedhetett. Néhány hónappal később, a következő év januárjában, abban a januárban, amikor Mary és Roy Hepburn úgy érezték, oly sok mindenért tartoznak hálával, *Zenji levelet kapott *MacIntosh-tól. A bankár ezúton hívta meg, legyen a vendége kerek tíz hónappal később a mexikói Yucatán-félszigeten, Mérida közelében fekvő birtokán, majd ezt követően egy ecuadori luxushajó fedélzetén, annak a Bahia de Darwin nevű sétahajónak az első útján, amelyben neki magának is üzleti részesedése volt. *MacIntosh levelében szerepelt egy mondat, amelyhez *Zenji angoltudása kevésnek bizonyult: Ragadjuk meg az alkalmat, hogy igazán közel kerüljünk egymáshoz. Amit *MacIntosh már esetleg a Yucatánon, de legkésőbb az "Évszázad Kirándulásá"-n mindenképpen ki akart csikarni *Zenjitől, az a feltaláló aláírása volt. Ez szentesítette volna a megállapodást, melynek értelmében *Zenji igazgatói szerepet vállal egy - a későbbiekben létrehozandó cégnél -, aminek részvényeivel *MacIntosh jelent volna meg a tőzsdén. James Waithez hasonlóan, alkalomadtán *MacIntosh is horgászbotot ragadott. Zsákmányul befektetőkre várt, s horgára csaliként - fityegő árcédula helyett - a japán komputerzsenit szerette volna feltűzni És most úgy tűnik számomra, egymillió évet felölelő mesém kezdete és vége között nincs is olyan nagy különbség. Azon kapom magamat, hogy úgy a történet végén, mint az elején, függetlenül agyvelejük súlyától vagy méretétől, az emberek mint szakavatott halászok jelennek meg elbeszélésemben. S jött a november, és a Hiroguchik megérkeztek Guayaquilba. *MacIntosh tanácsát megfogadva, *Zenji félrevezette munkaadóit utazási célját illetően. Elhitette főnökeivel, hogy a Mandarax megalkotása teljesen kimerítette, ezért szeretne két hónapot feleségével kettesben, a világtól távol eltölteni, távol mindentől, ami a munkájára emlékeztethetné. Munkaadói nagy agyát megtévesztő információkkal traktálta mondván, legénységgel együtt kibérelt egy tengerjáró hajót (melynek nevét nem kívánta felfedni), hogy annak fedélzetén egy mexikói kikötőből (amelynek nevét szintén nem kívánta felfedni) kirándulást tegyenek a karibtengeri szigetvilágban. És habár a tömegtájékoztatás eszközei szétkürtölték az "Évszázad Kirándulása" utaslistáját, *Zenji munkáltatói soha nem tudták meg, hogy legtermékenyebb alkalmazottjuk és felesége is a résztvevők közé tartoznak. A Hiroguchik, akárcsak James Wait, hamis papírokkal utaztak. És akárcsak James Waitnek, nekik is tökéletesen nyomuk veszett. Nem volt ember, aki képes lett volna megtalálni őket. A nagyokos emberek eleve kapásból rossz földrészen fogtak volna hozzá a felkutatásukhoz. 12 Mary Hepburnéval szomszédos szobájukban a Hiroguchik percnyi megállás nélkül a szerintük minden kétséget kizáróan rögeszmés őrült *Andrew MacIntosh-ról sutyorogtak. Ez így azért túlzás volt. *MacIntosh vitán felül pénzéhes volt és goromba, de nem bolond. A legtöbb dolog, amit túlméretezett agya valósnak hitt, az is volt. Amikor kis magánrepülőgépe fedélzetén - Selena és Kazakh és a Hiroguchik az utastérben, ő maga a botkormánynál - Méridából Guayaquilba repült, már tisztában volt azzal, hogy a városban hamarosan statárium vagy ahhoz hasonló ,állapot lép életbe, és hogy az összes boltot zárva találják majd, és hogy az egyre súlyosbodó éhinség az utcára hajtja majd a nélkülö- zőket, és hogy esetleg a Bahia de Darwin sem fogja elhagyni a kikötőt á tervezett időpontban, és a többi, és a többi. Yucatán-félszigeten álló háza telekommunikációs berendezéseinek köszönhetően *MacIntosh tökéletesen naprakész volt az Ecuadorban vagy a világ bármely más, általa érdeklődéssel figyelt régiójában zajló eseményeket illetően. A Hiroguchikat mégis, hogy úgy mondjam, a tudatlanság sötét vermében tartotta (nem így leányát) a rájuk váró helyzettel kapcsolatban. A guayaquili út valódi célja, melyet szintén felfedett leánya és eltitkolt a Hiroguchik előtt, az volt, hogy a lehető legalacsonyabb áron, a lehető legtöbb ecuadori tulajdonra tegye rá a kezét. Olyan vállalkozásokat kívánt így megkaparintani, mint akár az El Dorado vagy a Bahia de Darwin, nem is beszélve az ország aranybányáiról és olajmezőiről, és így tovább, és így tovább. Ezen túl az volt a terve, hogy a fenti üzleti lehetőségek kiaknázásában való részvétel felajánlásával örökre lekötelezettjévé teszi *Zenji Hiroguchit, aki a tőle kölcsönzött pénz révén szintén nagytőkéssé válhat. *MacIntosh arra kérte a Hiroguchikat, maradjanak szállodai szobájukban, mondván hogy hamarosan ragyogó híreket hoz a számukra. O magá egész délután telefonhívásokat bonyolított, ecuadori befektetőkkel és bankárokkal tárgyalt, és a várva várt hírek, amelyekkel a Hiroguchikat kecsegtette, azokról az ingatlanokról számoltak volna be, melyek egy-két napon belül az ő és a házaspár tulajdonába mennek át. És akkor csak annyit mond majd: - Az ördög vigye az "Évszázad Kirándulásá-"t! A Hiroguchik már el sem tudták képzelni, miféle kedvező hírt hozhatna nekik *Andrew MacIntosh. Szentül hitték: *MacIntosh nem normális. Ezen téveszméjüket egyébként a sors iróniája révén éppen *Zenji szellemi gyermekének, a Mandaraxnak köszönhették. Az egész világon tíz ilyen szerkezet létezett, kilenc ebből Tokióban volt, egy pedig a hajókirándulásra készülő *Zenjinél. A Gokubitól eltérően a Mandarax nem csak tolmácsolni tudott, de tiszteletet parancsoló biztonsággal diagnosztizálta a Homo sapiens szervezetét megtámadó ezer legismertebb betegséget is, köztük az idegösszeomlás tizenkét alfaját. A Mandarax diagnosztika terén végzett tevékenysége tulajdonképpen pofonegyszerű volt. A kompjútert arra programozták be, hogy utánozza a valódi orvosokat, vagyis egy sor, olyan egymásból következő kérdés feltevésére, mint például: "Étvágya van?"; aztán: "Rendszeres a bélmozgása?"; esetleg: "Milyen volt a széklete?"; és így tovább, és így tovább. A Yucatán-félszigeten a Hiroguchik már átszemelgették a kérdések és válaszok ezen rózsafűzérét, amikor is *Andrew Macintosh viselkedéséről vittek be adatokat a Mandaraxba. A kompjúter végül ezeket a szavakat írta ki japánul kártyalapnyi képernyőjére: Patológiás személyiség: A Hiroguchik balszerencséjére (a semmit sem érző és semmivel se törődő Mandaraxot ezek a tények hidegen hagyták) a számítógépet programja nem tette képessé annak elmagyarázására, hogy ez az elváltozás legtöbb társához képest meglehetősen jóindulatúnak nevezhető, és hogy a benne szenvedők csak igen ritkán szorulnak kórházi ápolásra, sőt, a bolygó legboldogabb emberei közé tartoznak, és hogy viselkedésükkel csak környezetüknek okoznak fájdalmat, maguknak sohasem. Egy igazi orvos esetleg még ennél is tovább ment volna, s elmondja, hogy a nap mint nap az utcákat rovó embertömegből több millióan azt az esetet képviselik, amikor igen nehéz teljes biztonsággal kijelenteni: egészséges vagy kóros személyiséggel állunk-e szemben. Csakhogy a Hiroguchik nemigen értettek az orvostudományhoz, és úgy reagáltak a diagnózisra, mintha valami halálos kórról lett volna szó. Vagyis így vagy úgy, de meg akartak szabadulni *Andrew MacIntosh társaságától, hogy aztán már röpüljenek is vissza Tokióba. Ugyanakkor továbbra is igencsak rá voltak utalva a bankárra, ami igencsak nem volt ínyükre. A szálloda gyászhuszár igazgatójától a Mandarax segítségével megtudták, hogy a légitársaságok összes Guayaquilből induló járatukat lemondták, a bérelhető gépekkel rendelkező cégeket pedig lehetetlen telefonon elérni. Így a félelemtől megbénult Hiroguchik számára mindössze két járható út maradt, hogy kislisszoljanak Guayaquilból: *Macintosh magángépe illetve a Bahia de Darwin, már amennyiben - ahogy az egyre hihetet- lenebbnek is tűnt - a hajó tényleg felszedi a horgonyt másnap. 13 Zenji Hiroguchi, ez az ifjú lángelme, egymillió és öt esztendővel ezelőtt alkotta meg a Gokubit, majd egymillió esztendeje a Mandaraxot. Bizony, és a Mandarax világrajövetelekor felesége éppen első gyermekük megszülésére készülődött. Sok aggodalomra adtak okot a gének, melyeket az anya, Hisako esetleg átörökíthetett a magzatra: Hisako anyja ugyanis sugárfertőzést kapott, amikor az Amerikai Egyesült Államok atombombát dobott Japán Hirosima nevű nagyvárosára. Ezért Hisako magzatvizéből még Tokióban mintát vettek, hogy a születendő gyermek fejlődési rendellenességeire utaló jeleket keressenek benne. A magzatvízről mellesleg kiderült, hogy hajszálpontosan ugyanolyan töménységű sóoldat, mint a későbbiekben a Bahia de Darwint nyomtalanul elnyelő óceán vize. A vizsgálatok eredménye szerint a magzat semmilyen fejlődési rendellenességgel nem rendelkezett. Fény derült a születendő gyermek nemére is. Kislány készülődött a világra jönni, mesém újabb nőnemű szereplője. A vizsgálatok nem mutathatták ki a magzat esetleges kisebb rendellenességeit, hogy például Mary Hepburnhöz hasonlóan botfülű lesz-e, ami nem lett - vagy hogy a fókabébikhez hasonlóan finom, selymes pihék fogják borítani a testét, ahogy az valóban be is következett. *Zenji Hiroguchi egyetlen emberi lényt nemzett, egy elbűvölő, de szőrrel benőtt testű lánygyermeket, akit soha meg sem pillanthatott: A kislány a Galápagosz-szigetcsoport legészakibb tagján, a Santa Rosalián született meg. Az Akiko nevet kapta. A Santa Rosalia szigetén nővé cseperedett Akiko szervezete szinte teljesen megegyezett az anyjáéval, bőrük azonban különbözött. Ezzel szemben a Gokubi és a Mandarax közötti evolúciós ugrás a kis doboz tartalma minőségének az alapvető megváltozását jelentette úgy, hogy közben a csomagolás csak alig változott. Akikót bőre megvédte a nap perzselő sugaraitól, és úszás közben a hideg tengervíztől, és a kihűlt láva érdességétől, ha ülni vagy leheveredni támadt kedve - anyja mezítelen bőre ugyanakkor teljesen védtelen volt a sziget ezen veszélyeivel szemben. A Gokubi és a Mandarax azonban, akármilyen különböző is volt belsejük, szinte hajszálpontosan egyforma, tizenkét centiméter magas, nyolc centiméter széles és két centiméter mély, ütésálló, fekete műanyagdobozban kapott helyet. A vak is meg tudta különböztetni Akikót Hisakótól, de csak egy szakember tudta megkülönböztetni a Gokubit a Mandaraxtól. Mind a Gokubi, mind a Mandarax hátoldalára süllyesztett nyomógombokat szereltek, ezek segítségével tudott az ember kommunikálni a doboz belsejével, akármi is volt az. Mindkét gép homloklapján ugyanaz a kis képernyő volt látható, ez egyrészt különféle számok és betűk megjelenítésére szolgált, másrészt napelemként működve parányi akkumulátorokat töltött fel, amelyek ugyancsak teljesen azonosak voltak a Gokubiban és a Mandaraxban. Mindkét gép rendelkezett egy gombostűfejnyi mikrofonnal, melyet a képernyő jobb felső sarka mellett helyeztek el. Ennek segítségével a Gokubi illetve a Mandarax fogadta az emberi beszédhangot, aztán a nyomógombokon át kapott utasításoknak megfelelően megjelenítette a fordításukat képernyőjén. A két gép kezelőjének ujjai varázslatos gyorsasággal és ügyességgel kellett hogy járjanak, amennyiben egy eltérő nyelveken zajló beszélgetést csak valamelyest is természetes sebességgel szeretett volna lefolytatni. Ha teszem azt, én egy portugállal társalgó, angol anyanyelvű személy vagyok, akkor a készüléket először a portugál orra alá kell tartanom, de úgy, hogy le tudjam olvasni a képernyőről, amit mond. Aztán gyorsan a számhoz kell kapnom a készüléket, hogy vegye az én szavaimat, és beszélgetőtársam le tudja olvasni mondókám fordítását a képernyőről. Nem él a földön ma olyan, akinek eléggé ügyes keze vagy eléggé nagy agyveleje lenne ahhoz, hogy a Gokubit vagy a Mandaraxot használhassa. És senki sem tud befűzni egy tűt - sem zongorázni, vagy az orrát esetleg a fülét piszkálni, mikor miről van szó. A Gokubi mindössze tíz nyelv között volt képes tolmácsolni. A Mandarax ezer nyelven értett. A Gokubival tudatni kellett, hogy milyen nyelvet hall éppen. A Mandarax néhány szó elhangzása után az ezer nyelv bármelyikét beazonosította, és kérés nélkül elkezdte lefordítani a hallott szöveget kezelője nyelvére. Mindkettőben volt nagypontosságú óra és öröknaptár is. *Zenji Hiroguchi Mandaraxa mindössze nyolcvankét másodperc késést hozott össze a tudós El Dorado szállóba való bejelentkezése és a harmincegy évvel későbbi nap között, amikor is egy hatalmas fehércápa felfalta Mary Hepburnt és vele együtt a készüléket. A Gokubi ugyanilyen pontossággal mérte volna a múló időt, egyéb szempontokat figyelembe véve azonban a Mandarax utcahosszal maga mögött hagyta apját. Mert nem elég, hogy a Mandarax százszor több nyelv között tudott kapcsolatot teremteni, mint felmenője; és több betegség megbízható diagnosztizálására volt képes, mint a korabeli orvosok többsége, ezen felül kívánságra megnevezte bármely kiválasztott év fontosabb történelmi eseményeit is. Ha például az ember beütötte a hátlap nyomógombjain Darwin születésének évét, 1802-őt, akkor a Mandarax tudtára adta, hogy Alexandre Dumas és Victor Hugo is ez évben születtek, és hogy Beethoven ekkor fejezte be Második Szimfóniáját, és hogy Franciaország leverte a Santo Domingo-i négerlázadást, és hogy Gottfried Treveranus kitalálta a biológia szót, és hogy az inasok egészségvédelmére vonatkozó rendelet ekkor emelkedett törvényerőre Nagy-Britanniában és a többi, és a többi. Ugyancsak ez volt az az év, amikor Napóleon lett az Olasz Köztársaság elnöke. A Mandarax ezen felül kétszáz játék szabályait is tudta, és bármikor képes volt felmondani az ötven különböző művészeti és képzőművészeti ág mesterei által lefektetett alapelveket. Mi több, kívánságra a belétáplált húszezer népszerű irodalmi idézet bármelyikét képes volt megjeleníteni képernyőjén. Úgyhogy ha az ember a hátoldal billentyűin beütötte a Napnyugta szót, a képernyőn a következő magasztos gondolatok jelentek meg: Napnyugta és fényes esthajnalcsillag, szabad az út, kiáltsátok nekem! hajóm eresztékei tán csak nem sírnak, ha újra a tenger vizét szelem. Alfred Lord Tennyson (1809-1892) *Zenji Hiroguchi Mandaraxa a későbbiekben harmincegy évre a Santa Rosalia szigetén rekedt, a tudós várandós felesége és Mary Hepburn és a vak Selena MacIntosh és Adolf von Kleist kapitány és hat másik, egytől egyig nőnemű, személy társaságában. Ilyen körülmények között azonban a Mandarax nem jelentett különösebb segítséget. A gépben felhalmozott tudásanyag teljes hiábavalósága annyira dühítette a kapitányt, hogy azzal fenyegetőzött, beledobja az óceánba. Élete utolsó napján, amikor ő már nyolcvanhat, Mary pedig nyolcvanegy éves volt, valóra is váltotta fenyegetőzését. Fogalmazhatnánk így is: újkori Ádámunk legutolsó tette az volt, hogy belehajította a tudás almáját a kék tenger mély vizébe. A Santa Rosaliára jellemző sajátságos körülmények között a Mandarax orvosi tanácsai nem is hangozhattak másként, csak rosszízű gúnyolódásként. Amikor Hisako közel húsz évig, egészen halála napjáig tartó, mély depresszióba zuhant, a Mandarax új időtöltéseket, új barátokat, környezet- és munkahelyváltozást, és lítiumot javasolt neki. Amikor a mindössze harmincegy éves Selena MacIntosh veseproblémákkal kezdett el küszködni, a Mandarax azt tanácsolta, hogy minél előbb kerítsen megfelelő donort az átültetéshez. Hisako selymes szőrrel fedett kislánya hatévesen tüdőgyulladást kapott, nyilván legjobb barátnőjétől, egy fókától, mire a Mandarax antibiotikumot javasolt. Hisako és a vak Selena ebben az időben együtt éltek, szinte férj és feleség módjára nevelték Akikót. És amikor a Santa Rosalia bazaltkupacán gazdái fel- kérték, idézzen valamit a világirodalom remekei közül, hogy ezzel is emeljék az éppen esedékes ünnep hangulatát, a Mandarax majdnem mindig valami emelkedettel hozakodott elő. A gépnek a következők jutottak az eszébe, amikor a huszonnégy éves Akiko életet adott saját pihékkel fedett testű kislányának, a szigeten világra jött emberek második nemzedéke első tagjának: Lógjak bár bitóról a legmagasabb hegy felett ó, anyám, ó anyám! Tudom, szeretettel akkor is öveznél engemet ó, anyám, ó anyám! Rudyard Kipling (1865-1936) Sötét méh, ahol kezdtem életem, anyám életéből emberként létezem. Míg hordott hosszú hónapokon át, szépségével táplálta hús-vér fiát. Nézek, vagy moccanok, levegőt ha veszek, használom, mit tőle raboltam: az életet. John Masefield (1878-1967) Urunk, te szabsz ki embernek törődést, fáradságos munkát, köszönjük, ami fűzi gyermekéhez világrahozó anyját. William Cullent Bryant (1794-1878) Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a földön. Biblia Akiko kislányának a Kapitány legidősebb fia, a mindössze tizenhárom éves Kamikaze volt az apja. 14 Az összes ma élő ember közös ősei, a Santa Rosalián partot ért telepesek egyetlen lakodalmat sem tartottak, mégis jó néhány születést megünnepeltek az első negyvenegy év alatt. Persze, már a legelső perctől fogva kezdtek kialakulni a párok. Hisako és Selena egy egész életre szóló párkapcsolatra léptek egymással. A Kapitány és Mary Hepburn párkapcsolata tíz évig tartott - akkor a tanárnő valami olyasmit tett, amit párja teljességgel megbo- csáthatatlannak ítélt meg: a férfi beleegyezése nélkül felhasználta annak spermáját. És a nagyon bensőséges testvéri szeretetben élő másik hat nő is párokat alakított ki, miközben együtt éltek a tágabb családi kötelékek között. A Santa Rosalián létrejött első házasság Kamikaze és Akiko között köttetett a 2027-es esztendőben. Ekkorra már az összes egykor partot ért telepes réges-régen eltűnt a Túlvilág felé vezető kanyargós, kék csatornában, a Csendes-óceán fenekén heverő Mandaraxot pedig eleven kagylóberakás borította. Ha a Mandarax a közelben van, alapvetően kellemetlen közölnivalói lettek volna a házasság intézményével kapcsolatosan, mint például: A házasság: egy gazda, egy cseléd és két rabszolga alkotta kéttagú életközösség. Ambrose Bierce (1842-?) Szerelemből lett házasság, akár az ecetes bor - Komor, kesernyés, kijózanító ital - amikor idő savítjta királyi nedű ízét s eredményez poshadt házi lőrét. Lord Byron (1788-1824) És így tovább, és így tovább. A Galápagosz-szigeteken és egyben a Földön is utolsóként létrejött házasság a Fernandina-szigeten köttetett meg a 23011-es esztendőben. Ma már senkinek nincs a leghalványabb fogalma sem arról, mi is az a házasság. Azt kell mondanom, hogy igencsak beigazolódott a cinizmus, amivel a Mandarax még az intézmény fénykorában a házasságról vélekedett. Szüleim teljesen tönkretették egymást azáltal, hogy oltár elé járultak, Mary Hepburn pedig egyszer, amikor már idős hölgyként pergette napjait Santa Rosalián, elmesélte a finom szőrrel borított testű Akikónak, hogy nagy valószínűséggel ő és Roy voltak az egyetlen boldog házaspár az egész Iliumban. És a letűnt korok házasságainak megkeserítője, s megannyi más szívfájdalom forrása most se volt más, mint a túlméretezett emberi agyvelő. Szenvtelen számítógépünk oly sok egymásnak ellentmondó véleményt tudott eltárolni, oly sok különböző témával kapcsolatban, és oly gyorsan váltott át egyik témáról vagy véleményről a másikra, hogy az idegességtől remegő házaspárok vitája sokszor a leginkább bekötött szemű, görkorcsolyán keringő felek küzdelmére emlékeztetett. Így voltak ezzel például a Hiroguchik is, amikor Mary Hepburn felfigyelt a ruhásszekrény hátfalán keresztül átszüremlő sutyorgásukra. A házaspár fénysebességgel váltogatta a kettejükről és saját magukról, és a szerelemről és a szexről és a munkáról és a világról és annak egyéb dolgairól alkotott véleményét. Az egyik pillanatban Hisako úgy vélte, férje ostoba fráter csupán, és az ő nyakába szakadt a feladat, hogy kifundálja, miként mentse meg saját magát és nőnemű magzatát. A következő pillanatban azonban már újra elhitte, hogy férje pontosan olyan ragyogó lángelme, mint amilyennek az emberek tartják, és biztosra vette: fölösleges tovább aggódnia, párja különösebb erőlködés nélkül, rövid időn belül kiszabadítja őket a pácból, amibe kerültek. Az egyik pillanatban *Zenji a nyakában koloncként csüngő felesége gyámoltalanságát szidta magában, a következőben néma fogadalmat tett, hogy ha szükséges, akár az életét is feláldozza az előtte álló istennőért és születendő lánygyermekéért. Vajon mire volt jó az érzelmek ilyen fokú, hogy azt ne mondjam: badarsággal határos illékonysága olyan teremtmények agyában, akiket a Teremtő arra szánt, hogy legalább egy gyermek felnevelésére, azaz mintegy tizennégy évre együtt maradjanak ? *Zenji egyszer csak azon kapta magát, hogy a következőket mondja a hirtelen beállott csendben: - Valami más nem hagy téged nyugodni. - Ezzel arra célzott, hogy felesége nem általában, szorult helyzetük, hanem valami személyesebb vonatkozású dolog miatt emésztette magát már jó ideje. - Á, dehogy - válaszolta Hisako. Ez is a hatalmas agyvelők jellegzetes tulajdonsága volt; könnyűszerrel megtették azt, amire a Mandarax képtelen lett volna: hazudtak, mint a vízfolyás. - Már egy teljes hete nyugtalankodsz valami miatt szólalt meg a férfi. - Ki vele. Mondd el nekem szépen, miről van szó. - Semmiről - válaszolta a felesége. Ki akarná tizennégy évre összekötni magát egy komputerrel, amelyről soha nem lehet tudni, az igazat mondja-e vagy éppen hazudik ? A házaspár japánul társalgott, nem pedig az egymillió évvel ezelőtt élt amerikaiak beszélte angol nyelven, amelyet jómagam a történet elmeséléséhez felhasználtam. *Zenji egyébként idegességében a Mandaraxot babrálta, egyik kezéből a másikba tette a készüléket, és közben véletlenül úgy állította be, hogy a komputer minden elhangzott szavukat lefordította navahóra. - Hát .., ha tényleg kíváncsi vagy rá mondta végül Hisako , az egyik délután, még a Yucatánon, az Omoo fedélzetén ülve a Mandarax-szal játszottam. - Az Omoo *MacIntosh százméteres luxusjachtja volt. - Te éppen elsüllyedt kincsek után kutattál a tengerfenéken. - Erre valójában *MacIntosh vette rá *Zenjit, bár ez utóbbi alig-alig tudott úszni: a két férfi negyven métert merült egy spanyol vitorlás roncsáig, hogy cserépdarabokat és ágyúgolyókat hozzon fel. *Maclntosh saját lányát, Selenát is rávette a búvárkodásra; a bankár jobb bokáját és lányának jobb csuklóját háromméteres nejlonzsinór kötötte össze. - És véletlenül rájöttem, hogy a Mandarax képes valamire, amiről te elfelejtettél szólni nekem - folytatta Hisako. - Akarod tudni, hogy mi volt az? - Nem - válaszolta a férfi. Most rajta volt a hazudozás sora. - A Mandaraxról - mondta a nő -, kiderült, hogy nagyon ügyesen tanítja a virágkötészetet. - Pontosan erre volt büszke saját magával kapcsolatban Hisako is. Önbecsülésén azonban súlyos csorba esett, amikor felfedezte, hogy a kis fekete doboz nemcsak hogy tanítja, amit ő, de teszi ezt ezer különféle idegen nyelven. - El akartam mondani neked. Már régóta el akartam mondani neked - szólalt meg a férfi. Ez egy újabb szemenszedett hazugság volt. Annak a valószínűsége pedig, hogy Hisako rájön: a Mandarax az ikebanához is ért, pontosan annyi volt, mint ha a nő egy páncélszekrény számkombinációját akarta volna kitalálni. Hisako meglehetősen ódzkodott a Mandarax kezelésének kitanulásától, és ezt a tartózkodását élete végéig fenntartotta. Kellett neki az Omoo fedélzetén addig babrálnia a Mandarax billentyűit, míg végül a készülék egyszer csak közölte vele, hogy a legszebb virágkompozíciók egy, vagy két, de legfeljebb három összetevőbot állnak. A hármas kompozíciók esetében, mondta a Mandarax, előfordulhat, hogy a három összetevő megegyezik, vagy a háromból kettő egyforma, de semmiképpen nem tanácsos három különböző összetevőt választani. A Mandarax elmondta Hisakónak, mi az ideális arány az egynél több elemet tartalmazó kompozíciók összetevőinek magassága, illetve a virágok és a felhasznált váza vagy tál - esetleg vesszőkosár magassága és átmérője között. Kiderült, hogy az ikebana ugyanolyan könnyen számítógépre vihető, mint a modern orvostudomány diagnosztikai módszerei. A Mandarax ikebanával vagy bármi mással kapcsolatos tudásanyagát nem *Zenji Hiroguchinak köszönhette. A feltaláló ezt a feladatot beosztottaira bízta. A beosztott, aki megtanította a Mandaraxot az ikebana fortélyaira, nem tett mást, csak fogott egy kazettás magnót, beült Hisako híres ikebana foglalkozásainak egyikére, és aztán leszűrte a hallottak lényegét. *Zenji azt mondta Hisakónak, hogy a Mandaraxot azért taníttatta meg az ikebana fogásaira, mert kellemes meglepetést akart szerezni Mrs. Onassisnak, akit aztán az "Évszázad Kirándulása" utolsó estéjén ajándékozott volna meg a készülékkel. - Az ő kedvéért csináltam - mondta a férfi -, mert állítólag imád mindent, ami szép. Ez történetesen igaz volt, de Hisako nem hitte el. Ilyen csehül álltak a dolgok 1986-ban. Az emberek már annyi hazugságot összehordtak, hogy senki nem hitt el senkinek egy árva szót sem. - Ó, igen - mondta Hisako , persze hogy Mrs. Onassis kedvéért csináltad, meg egy füst alatt kimutattad azt is, mennyire becsülöd a feleségedet. A te jóvoltodból bekerültem a halhatatlan világnagyságok közé. Az asszony a bölcs gondolkodókra célzott, akiktől a Mandarax idézni tudott. Hisako most igazán begorombult, és azon volt, hogy ugyanúgy lepocskondiázza férje eredményeit, mint ahogy, szerinte, az lepocskondiázta az övéit. - Félelmetesen ostoba kellett hogy legyek - mondta, és a kijelentés pontos navahó megfelelője kiíródott a Mandarax képernyőjére. - Megbocsáthatatlanul sok időbe telt, amíg ráébredtem, mennyi rosszindulat, mennyi megvetés fejeződik ki mindenben, amit teszel. - Te, *doktor Hiroguchi - folytatta az asszony -, úgy gondolod, hogy rajtad kívül mindenki más csak a helyet foglalja ezen a bolygón, és hogy túlságosan zajosak vagyunk, pazaroljuk természetes erőforrásainkat, és túl sok gyereket csinálunk, és szétdobáljuk a szemetünket. Mennyivel kellemesebb hely lenne hát a föld, ha gépek végezhetnék el azt a pár ostoba szolgáltatást, amit a hozzád hasonlóknak nyújtani tudunk. Ez a csodálatos Mandarax, amivel éppen a füledet piszkálgatod: mi is lehetne más, mint egy gonoszsággal eltelt, önző ember mentsége, hogy soha ne kelljen pénzt vagy akárcsak jó szót is cserébe adni senkinek, aki jártas a nyelvek vagy a matematika vagy a történelem vagy az orvostudomány vagy az irodalom vagy az ikebana vagy bármi más terén? Már elmondtam, mi a véleményem, miben látom az okát annak, hogy a letűnt korok emberei eszeveszett igyekezettel próbáltak a gépek nyakába varrni min dent, amit rendesen emberek csináltak - nem viccelek: mindent. Csak annyit szeretnék hozzátenni a dologhoz, hogy apám, aki sci-fiket írt, egyszer a papírra vetett egy történetet egy férfiról, akit mindenki kinevetett, mert sportoló robotok építésére adta a fejét. Létrehozott egy golfozó robotot, amely minden egyes alkalommal pontosan a lyukba gurított, és egy kosárlabdázó robotot, amely minden egyes alkalommal beletalált a kosárba, és egy teniszező robotot, amely minden egyes alkalommal ászt adogatott, és így tovább, és így tovább. Eleinte az embereknek fogalmuk sem volt, mi a jó az effajta robotokban, és a feltalálót jól leteremtette a felesége, mellesleg ugyanígy teremtette le anyám is apámat -, a gyerekei pedig megpróbálták diliházba csukatni. De aztán a feltaláló értesítette a hirdetni kívánó cégeket, hogy robotjai készséggel reklámoznak személyautókat és sört és villanyborotvát és karórát és parfümöket vagy bármi mást. A feltaláló szépen megtollasodott, apám története szerint, mert a lelkes sportrajongók tömegei szerettek volna pontosan olyanok lenni, mint azok a bizonyos robotok. Ne tőlem kérdezzék, hogy miért. 15 Eközben *Andrew MacIntosh vak leánya szobájában várta, hogy megcsörrenjen a telefon, és megkapja a kedvező híreket, amelyeket aztán a Hiroguchikkal is megoszthat. A bankár igen jól beszélt spanyolul, és egész délután telefonhívásokat bonyolított; a Manhattan-szigeten működő irodáival és rémült ecuadori pénzemberekkel és tisztviselőkkel beszélt. A lánya szobájából intézte üzleti ügyeit, mert azt akarta, hogy Selena mindig tudja, mit csinál éppen. Nagyon közel álltak egymáshoz. Selena nem ismerte az anyját, mert az meghalt, amikor őt a világra hozta. Eszembe jut Selena és a teljességgel hiábavaló nagy, zöld szemei, és úgy gondolok a lányra, mint a Természet egyik kísérletére - hiszen vakságát örökölte és tovább is tudta adni. Tizennyolc évesen érkezett Guayaquilba, a szaporodásra legalkalmasabb évei még előtte álltak. Még akkor is csak huszonnyolcadik évében járt, amikor Mary Hepburn megkérdezte tőle, hajlandó lenne-e részt venni a Kapitány spermájával folytatott kalózkísérletében a Santa Rosalián. Nem volt hajlandó. Mégis, ha képes lett volna vakságának bármilyen előnyös oldalát felfedezni, átörökíthette volna utódaira. Miközben szociopata apját figyelte, ahogy az lehengerlő szövegét nyomta a telefonban, az ifjú Selena nem is sejtette, hogy a sors arra szemelte ki, hogy az éppen mindössze két szobával arrébb tartózkodó Hisako Hiroguchi párja legyen, és segítsen neki felnevelni finom szőrrel borított testű lányát. Guayaquilbéli párja az apja volt, aki kétségkívül tulajdonosi jogokat gyakorolt az őket a hátán hordó planéta felett, és bármit megtehetett, amire csak kedve szottyant, amikor és ahol kívánta. A lánynak hatalmas agyveleje tudtára adta, hogy biztonságban, szórakozva fogja leélni az életét a rendíthetetlen akaratú apja által köré varázsolt elektromágnes erőtér buborékjában, amely még a bankár halála után is meg fogja őt védeni - még akkor is, amikor apján lesz a sor, hogy belépjen a Túlvilág felé vezető kék alagútba. Mielőtt még elfelejteném: A Santa Rosalián Selena az összes többi telepeshez képest olyan előnyhöz jutott vaksága révén, amely nagy örömet jelentett a számára, de mégsem volt érdemes arra, hogy átörökítse a következő nemzedékre: A szigeten lakók közül Selenának jelentett a legtöbbet, ha megsimogathatta Akiko prémes testét. *Andrew MacIntosh közölte az ecuadori pénzemberek krémjével: készen áll arra, hogy késlekedés nélkül átutaljon ötvenmillió, aranyfedezetű amerikai dollárt bármely megnevezett ecuadori betétszámlára. Ekkorra az amerikai bankokban felhalmozott vagyon döntő hányada olyannyira megfoghatatlanul valószerűtlenné és anyagtalanná vált, hogy bármilyen tételben át lehetett utalni késlekedés nélkül Ecuadorba vagy máshova, ahova el lehetett juttatni sürgöny vagy rádióhullámok útján egy írásos üzenetet. *MacIntosh várta, hogy közöljék vele, milyen ingatlanokat hajlandók az ecuadoriak az ő, a leánya és a Hiroguchik nevére íratni egy ilyen hatalmas összegért cserébe. Még csak nem is a saját pénzéről volt szó. Kijárta, hogy kölcsönkapja a Chase Manhattan Banktól ezt a már nem is tudom pontosan mit. Nekik meg a rendelkezésükre állt ez a nem is tudom mi, és kölcsönadták neki. Bizony, és ha az üzletet megkötötték, Ecuador rádióhullámok vagy sürgöny útján eljuttathatta volna a papírdélibáb egy-egy szeletét más, zsíros termőföldekkel rendelkező országokba, és igazi ennivalót kapott volna cserébe. És az emberek befalták volna az összes ennivalót, hami-hami, nyami-nyami, míg végül abból csak ürülék és kellemes emlékek maradnak. És mi lett volna a kis Ecuadorral azután? *MacIntosh telefonhívása hajszálpontosan öt harmincra lett megbeszélve. Egy teljes félórát kellett addig várni, ezért megrendelt két bifszteket véresen, körítéssel. Az El Doradóban még mindig bőséggel volt mit enni, komoly élelmiszermennyiséget halmoztak fel az "Évszázad Kirándulása" résztvevői és különösen Mrs. Onassis számára. Az adott pillanatban a katonaság éppen szögesdrót kerítést állított fel a szálló köré - hogy megvédjék az ennivalót. Ugyanez történt a kikötőben is. Szögesdrót kerítéssel vették körül a Bahia de Darwint; mert a hajó konyháját, ahogy ez Guayaquilban köztudott volt, száz utast számításba véve látták el nyersanyaggal, két héten keresztül naponta háromszor szolgáltak volna fel ínyencfalatokat, mindennap mást és mást. Ha valaki ránézett a gyönyörű hajóra, és nem volt teljesen hülye a matematikához, könnyen felötlött benne a következő gondolat: "Annyira éhes vagyok, és a feleségem és a gyermekeim is annyira éhesek, és az anyám és az apám is annyira éhes és ott van négyezer-kétszáz étkezésre elegendő ízletes ennivaló. Az a férfi is elvégezte ezt a számítást, aki felvitte Selena szobájába a két bifszteket. Az ő hatalmas agyvelejében ráadásul egy lista is volt, rajta a szálló élelmiszerraktárában tárolt sok finomság. Ő maga egyelőre nem volt éhes, a szálloda személyzet még mindig megfelelő ellátásban részesült. Egyelőre Ecuadorban kicsinek számító családjának tagjai várandós felesége, anyósa, saját apja és elárvult unokaöccse is jól tápláltak voltak. A személyzet többi tagjához hasonlóan ő is rendszeresen lopkodott ennivalót a szállodából, hogy hazavigye családjának. Jesús Ortizról, a fiatal inka pincérről van szó, ő szolgálta ki James Waitet kevéssel korábban a földszinti bárban. Ortiz *Siegfried von Kleist, a szálloda igazgatója utasítására szobapincérkedett. Az igazgató maga állt be a bárpult mögé. A szállodai személyzet létszáma hirtelen megcsappant. A két szobapincérnek szőrén-szálán nyoma veszett. Lehet, hogy jobban is tették, hogy eltűntek, hiszen úgysem volt nagy szükség a szolgálataikra. Lehet, hogy aludtak valahol. Szóval Ortiz hatalmas agyvelejének ott volt a két bifsztek, azokon töprengett a konyhában, és aztán a felvonóban, és aztán a Selena szobájához vezető úton a folyosón. A személyzet nem evett és nem lopott ilyen jó minőségű ételt. Erre a legtöbbjük büszke is volt. A dolgok legjavát még mindig a "Senora Kennedy" valójában Mrs. Onassis - fedőnéven emlegetett befolyásos és dúsgazdag hírességeknek tartogatták, akiket továbbra is Guayaquilba vártak. Ortiznak olyan hatalmas agyveleje volt, hogy a férfi lelki szemei előtt időnként filmek peregtek. A filmekben ő a főhőst alakította, rokonai pedig megannyi milliomost játszottak. És ez a legénykorból alig kinőtt férfi annyira ártatlan volt, hogy elhitte, mivel nincsenek káros szenvedélyei és nem fél a kemény munkától sem, álmai valóra válásához csak néhány praktikus jó tanács kell a már kész milliomosoktól. Korábban, a földszinten már megpróbálta, igaz különösebb siker nélkül, kicsikarni a jólét titkát James Waittől, a nevetséges megjelenésű férfitől, akinek ugyanakkor - ahogy azt Ortiz tiszteletteljesen megfigyelte - hitelkártyáktól és húszdollárosoktól duzzadt a pénztárcája. Miközben Selena ajtaján kopogtatott, a következők jártak a fejében a két bifsztekkel kapcsolatban: A szobában tartózkodó emberek megérdemelték őket, és ő is meg fogja érdemelni őket, ha egyszer milliomos lesz. És. Ortiz vállalkozó szellemű, intelligens fiatalember volt. Tízéves kora óta különféle guayaquili szállodákban dolgozott, hat nyelven beszélt folyékonyan, ez több mint a fele annak, amit a Gokubi tudott, és hatszor annyi, mint amit James Wait vagy Mary Hepburn tudott, és háromszor annyi, mint amit a Hiroguchik tudtak, és kétszer annyi, mint amit MacIntoshék tudtak. Ezenkívül jó szakács volt, tudott kenyeret sütni, és esti iskolán számvitelt meg szerződés- jogot tanult. Úgyhogy Ortiz, miközben Selena kinyitotta neki az ajtót, eleve arra készült, hogy minden tetszeni fog neki, amit bent lát vagy hall. Azt már régebbről tudta, hogy a lány semmit sem lát zöld szemeivel, máskülönben igencsak lépre ment volna. Selena egyáltalán nem úgy mozgott, és nem is úgy nézett ki, mintha vak lett volna. Nagyon szép volt. Hatalmas agyveleje elhitette Ortizzal, hogy szerelmes a lányba. *Andrew MacIntosh a hatalmas, padlótól a mennyezetig érő üvegablak előtt állt és a Bahia de Darwin horgonyzóhelyét körülvevő, mocsaras vidékre települt nyomornegyedet nézte, amelyek számítása szerint az ő, vagy esetleg Selena, vagy esetleg a Hiroguchik tulajdonába kerülnek át, mielőtt még a nap lemenne. Az öt harmincra várt telefonhívás a quitói pénzemberek vészhelyzetre megalakított konzorciumának az elnökétől, Gottfried von Kleisttől kellett hogy érkezzen. A férfi a legnagyobb ecuadori bank igazgatótanácsának az elnöke volt, az El Dorado igazgatójának és a Bahia de Darwin kapitányának a nagybátyja, és Wilhelm nevű bátyjával felesben a hajó és a szálloda tulajdonosa. A bankár sarkon fordult, és ránézett Ortizra, aki abban a pillanatban lépett be a szobába a két bifsztekkel. *MacIntosh éppen azt gyakorolgatta magában, mi lesz az első, amit spanyolul közölni fog Gottfried von Kleisttel: "Mielőtt még rátérne az örömteli hírek részleteire, kedves kolléga, kérem, adja becsületszavát, hogy a távolban a saját hajómat látom, és hogy a saját szállodám legfelső emeletéről meresztgetem a szememet." *MacIntosh mezítláb álldogált, és mindössze egy keki rövidnadrág volt rajta, melynek nem gombolta be a sliccét, és amely alatt nem viselt alsónadrágot, úgyhogy pénisze körülbelül annyira volt rejtve a kíváncsi tekintetek elől, mint egy kakukkos óra ingája. Bizony, és most egy pillanatra megállok, hogy elcsodálkozzam azon, milyen kevéssé érdekelte ezt a férfit a szaporodás, és mennyire nem foglalkoztatta, hogy biológiai lényként is hatalmas sikereket könyvelhessen el - dacára magamutogató viselkedésének és a rögeszmének, amely arra késztette, hogy a lehető legtöbbet kisajátítson a bolygó túlélést elősegítő eszközeiből. Az effajta eszközök az idő tájt leghíresebb felhalmozóinak rendszerint csak egy-két gyermekük volt. Persze akadtak kivételek is. Ugyanakkor azok, akik több utódot is nemzettek, és akikről feltételezhető lett volna, hogy leszármazottaik kényelme kedvéért harácsoltak, nos, ezek igen gyakran lelki nyomorékokat neveltek gyermekeikből: Örököseik többnyire csak amolyan élőhalottakként tengődtek, és könnyűszerrel megkopasztották őket a férfiak és a nők, akik ugyanolyan mohók voltak, mint az a személy, aki mindenből annyival, de annyival többet hagyott rájuk, mint amire az ember nevű állatnak valaha is szüksége lehetett. *Andrew MacIntosh nem ragaszkodott különösebben az élethez - ennek tanújelét is adta, amikor amatőr ejtőernyősugrásokat hajtott végre, vagy versenymotorokat lovagolt meg, és így tovább, és így tovább. Úgyhogy azt kell mondanom, hogy az emberi agyvelő akkoriban annyi felelőtlen javaslatot tudott kiötölni azt illetően, hogy mihez kezdjen az ember az életével, hogy a következő nemzedékekért tett erőfeszítések egybemosódtak a véletlen eseményekre épülő játékokat kedvelők időtöltéseivel - mint például a póker vagy a póló vagy a tőzsdézés, vagy a regényírás. *Andrew MacIntosh mellett mind több ember helyezkedett arra a véleményre, hogy az emberi faj fennmaradásának a biztosítása iszonyúan unalmas. Sokkal jobb szórakozás volt, hogy úgy mondjam, ha az ember egy teniszlabdát ütögetett ide-oda. Kazakh, a vakvezető kutya, Selena franciaágya lábánál, a bőröndtartó mellett üldögélt. Kazakh egy németjuhász szuka volt. Az adott pillanatban nem viselte a munkahámját, úgyhogy szabad volt, azt tehetett, amit akart. És a hús illata keltette ingert feldolgozó, kisméretű agyveleje utasította, hogy nézzen fel Ortiz-ra hatalmas, sóvárgással teli barna szemeivel, és csóválja a farkát. Akkoriban a kutyák utcahosszal verték az embert, ha különböző illatok felismeréséről volt szó. Darwin természetes kiválogatódást leíró törvényének hála, ma az összes emberi lénynek ugyanolyan érzékeny a szaglása, mint Kazakhnak volt annak idején. Egy tekintetben még túl is nőttek a kutyákon: Víz alatt is képesek a szagok felismerésére. A kutyák még ma sem tudnak a víz alá merülve úszni, pedig volt rá egymillió évük, hogy megtanuljanak. Csak kapálóznak, mint régen. Még halat sem tudnak fogni. És azt kell mondanom, hogy az eltelt idő alatt az állatvilág többi tagja is csak megdöbbentően keveset tett azért, hogy tökéletesítse túlélési taktikáját. Leszámítva az embert. 16 Amit *Andrew MacIntosh ezután mondott Jésús Ortiznak, az olyan sértő, és - figyelembe véve az országszerte terjedő éhséglázadást - olyan veszélyes volt, hogy azt kell gondolnunk, a bankár hatalmas agyvelejét nyilván valami egészen súlyos kór támadta meg már amennyiben az épelméjűség jelének vesszük, ha valakit nem hagy hidegen cselekedeteinek következménye. És a felháborító inzultus, amit egy pillanat múlva a barátságos és jólelkű pincér arcába vágott, még csak nem is volt szándékos. A bankár közepes termetű, erős testalkatú férfi volt, feje és törzse, mint két egymásra helyezett téglatest, karjai, lábai vaskosak. Ugyanolyan élettől duzzadó, ügyes természetjáró volt, mint Mary Hepburn férje, Roy, ő azonban alkalomadtán szívesen vállalt nagy kockázatot is, ami Roytól teljesen idegen volt. *Macintosh fogai olyan nagyok és porcelánfehérek voltak, és Ortiznak alkalma nyílt olyan jól megszemlélni őket, hogy önkéntelenül is egy hangversenyzongora billentyűi jutottak az eszébe. *MacIntosh a következőt mondta neki spanyolul: - Vegye le a fedőt a bifsztekről, tegye a tányért a kutya elé, aztán tűnjön el. Ha már fogaknál tartunk: Sem a Santa Rosalián, sem a Galápagosz-szigetek más, telepesek lakta tagjain nem voltak fogorvosok. Az egymillió évvel ezelőtti állapotokhoz hasonlóan egy átlagember ma is arra számíthat, hogy harmincéves korára, jó néhány koponya-repesztő fogfájás után, fog nélkül marad. És ez többet jelent a számára, mint a hiúságán esett sérelem, hiszen az eleven fogínybe ágyazott fogak jelentik az emberek egyetlen munkaeszközét. Tényleg. A fogakat leszámítva a mai embereknek semmilyen eszközük nincs. Habár mindketten jócskán túl voltak a harmincon, Mary Hepburn és a Kapitány is egészséges fogakkal érkeztek a Santa Rosaliára, hála a fogorvosnál tett rendszeres látogatásaiknak, amikor az orvos kifúrta a szuvas fogakat, megcsapolta a gennyes tályogokat, és így tovább, és így tovább. De mire meghaltak, már egy foguk sem maradt. Amikor Hisako Hiroguchival együtt öngyilkosságot követett el, Selena MacIntosh olyan fiatal volt, hogy még jó néhány foga megmaradt, de közel sem mindegyik. Hisako teljesen fogatlanul halt meg. És ha most úgy kellene véleményt mondanom az egymillió évvel ezelőtti emberi testről, amilyen nekem is volt, mintha holmi forgalomba hozatalra váró gép-lenne, akkor két dolgot hangsúlyoznék ki külön is - az egyiket ezek közül már nyilván kifejtettem történetemben: "Az agyvelő túlságosan nagy ahhoz, hogy praktikus legyen." A másik pedig így szólna: "Valami sosincs rendben a fogainkkal." Általában már jóval az ember halála előtt tönkremennek. Vajon a törzsfejlődés mely láncszemeinek tartozunk hálával a szánkban rothadó étkészletünkért? Jó lenne, ha kijelenthetnénk, hogy a természetes kiválogatódás törvénye, mely rövid idő alatt annyiszor kedvezett az embernek, megoldást talált a fogak problémájára is. Tulajdonképpen talált, de azt a megoldást a drákói szigor jellemzi. Egyszerűen lecsökkentette az átlagos emberi élettartamot körülbelül harminc évre. De térjünk vissza Guayaquilba, ahol *Andrew MacIntosh éppen azt mondta Jésús Ortiznak, hogy tegye le a bifszteket a padlóra: - Parancsol, uram? - kérdezte Ortiz angolul. - Tegye a tányért a kutya elé - ismételte *Macintosh. Mire Ortiz úgy is tett, teljesen megzavarodott hatalmas agyveleje közben minden részletre kiterjedően felülvizsgálta Ortiz saját magáról, az emberiségről, a múltról és a jövőről, és a világegyetem természetéről alkotott véleményét. Mielőtt felegyenesedhetett volna, *MacIntosh újra megszólalt:: - Tűnjön már el. Még most, egymillió év elmúltával se szívesen írok az ilyen neveletlen emberekről. Most, egymillió év elteltével szeretnék bocsánatot kérni az emberi faj nevében. Ez minden, amit mondhatok. Amennyiben Selena MacIntosh a Természet vaksággal kapcsolatos kutatásainak volt a kísérleti nyula, úgy apja a szívtelenség kísérleti nyula volt. Bizony, Jésús Ortiz pedig a gazdagokat övező tisztelet kísérleti nyula volt, én pedig a kielégíthetetlen kíváncsiskodás kísérleti nyula voltam, és az apám a cinizmus kísérleti nyula volt, és az anyám az optimizmus kísérleti nyula volt, és a Bahia de Darwin kapitánya a megalapozatlan önbizalom kísérleti nyula volt, és James Wait az értelmetlen harácsolás kísérleti nyula volt, és Hisako Hiroguchi a depresszió kísérleti nyula volt, és, Akiko a prémes kültakaró kísérleti nyula volt, és így tovább, és így tovább. Erről eszembe jutott apám egyik regénye, a Szépreményű szörnyek kora. A történet egy olyan bolygón játszódik, ahol az emberszabású népesség fittyet hányt a fennmaradás legégetőbb problémáinak egészen a legutolsó pillanatig. Akkor aztán, mikor a savas eső már az összes erdőt kipusztította és az összes tavat megmérgezte, és az ipari szennyező anyagok az összes talajvizet ihatatlanná tették, és így tovább, és így tovább, az emberszabásúak azt vették észre, hogy újszülötteik szárnyakkal meg csápokkal meg uszonyokkal jönnek a világra, némelyiknek száz szeme is volt, másoknak egy sem, némelyik hatalmas agyvelővel született, mások agyvelő nélkül, és így tovább, és így tovább. Ezek a lények kísérleti nyulak voltak, a Természet így próbált meg ráhibázni, hátha sikerül találnia egy, az emberszabásúaknál jobb magaviseletű lakót a bolygóra. A legtöbb elpusztult vagy le kellett lőni meg hasonlók, de volt néhány egészen ígéretes is, és ezek aztán egymás között házasodtak, és saját magukra hasonlító utódokat nemzettek. És most elkeresztelem saját, egymillió évvel ezelőtti koromat "a Szépreményű szörnyek korá"-nak, amelyben a szörnyek többsége nem annyira testalkatát, mint inkább személyiségét tekintve jelentett újdonságot. Jelenleg sem testalkat, sem személyiség dolgában nem folynak ilyen kísérletek. A letűnt korok hatalmas agyvelői nemcsak öncélú kegyetlenkedésre voltak képesek. Ugyancsak képesek voltak egy sor olyan fájdalominger érzékelésére is, amelyekkel szemben az alacsonyabb rendű állatok teljes érzéketlenséget mutattak. Nem volt olyan állatfajta a földön, amely átérezhette volna azt, amit a lifttel a földszint felé közeledő Jésús Ortiz érzett, vagyis hogy *MacIntosh szavai valósággal megnyomorították. Még abban sem lehetett biztos, maradt-e annyi belőle, hogy érdemes legyen tovább élnie. És agyának olyan összetett működése volt, hogy lelki szemei előtt csak úgy peregtek a különböző, alacsonyabb rendű állatok számára egytől-egyig láthatatlan képek, mindegyik pontosan annyira a fantázia és az emberi vélekedés terméke, mint az ötvenmillió dollár, amelyet *Andrew MacIntosh azonnal átutaltatott volna Manhattanből Ecuadorba, amint megkapja a várt telefonüzenetet. Maga előtt látta Senora Kennedy, Jacqueline Kennedy Onassis képét, s az képzeletében teljesen megegyezett az általa korábban látott Szűz Mária festményekkel. Ortiz római katolikus volt. Ecuadorban minden teremtett lélek római katolikus volt. Az összes Kleist római katolikus volt. Még az ecuadori esőerdők rejtélyes lakói, a kankabonók is római katolikusok voltak. A képen látható Senora Kennedy csodálatosan szép volt és szomorú és romlatlan és kedves és mindenható. Ortiz képzeletében ugyanakkor Mrs. Onassis egy sereg másodrendű istenség, az "Évszázad Kirándulása" többi résztvevője fölött is uralkodott, köztük azzal a hat vendéggel, akik már megérkeztek a szállodába. Ortiz csupa jó dologra számított velük kapcsolatban, úgy vélte - és ezt a véleményét az éhínség veszélyének megjelenéséig az ecuadoriak többsége is osztotta -, hogy a vendégek ecuadori látogatása dicsőséges pillanatként kerül be az ország történelemkönyvébe, és hogy a gazdag külföldieket minden létező fényűzési cikkel el kell halmozni. Most azonban az eddig csodálatos tulajdonságokkal felruházott vendégek egyike, *Andrew MacIntosh kimutatta igazi arcát, és ezzel nemcsak a másodrendű istenségek, de Senora Kennedy kizárólag. Ortiz fejében létező képébe is belerondított. Úgyhogy a portréból vámpírfogak nőttek ki, az arcbőr maszkja lehullott, de a haj továbbra is a fejtetőn maradt. Az arckép vigyorgó koponyává alakult át, mely csak dögvészt és halált kívánt a kis Ecuadornak. Félelmetes kép volt ez; amelyet Ortiz sehogy sem tudott elhessegetni az agyából. Arra gondolt, hogy talán a kinti hőségben meg tudna szabadulni tőle, hát elengedte a füle mellett a bárpult mögött álló *Siegfried von Kleist szavait, és keresztülvágott a szálloda hallján. *Von Kleist olyanokat kérdezett tőle, hogy mi a baj, meg hová megy, és így tovább, és így tovább. Ortiz volt a szálloda legjobb, leghűségesebb és legtalpraesettebb és legvidámabb alkalmazottja, és *von Kleistnek igazán nagy szüksége volt rá. Mellesleg elmondom, miért nem nemzett gyerekeket a szállodaigazgató annak ellenére, hogy heteroszexuális volt, és spermája elsőosztályúnak bizonyult volna a mikroszkópos vizsgálat során, és így tovább, és így tovább: Ötven százalék esélye volt arra, hogy egy gyógyíthatatlan, agyi karosodással járó betegség csíráit hordozza a szervezetében. A Huntington-kór nevű, öröklődő betegség ma már ismeretlen. Akkoriban a Huntington-kór egyike volt annak az ezer legismertebb betegségnek, amelyet a Mandarax diagnosztizálni tudott. Az, hogy ma senki nem hordozza a szervezetében a Huntington-kór csíráit: színtiszta szerencsejáték-szerencse dolga csupán. *Siegfried von Kleist annak idején ugyanígy a vakvéletlennek köszönhette, hogy gyanúba keveredett mint hordozó. Apja is csak élete delén tudta meg, hogy magában hordozza a kórt, mikor már kétszer továbbörökítette génjeit. És ebből persze az következett, hogy *Siegfried bátyja, a magasabb, férfiasabb Adolf, a Bahia de Darwin kapitánya is magában hordozhatta a betegséget. Úgyhogy csodálatra méltó önzetlenségből mind az utód nélkül meghaló *Siegfried, mind a végül is az emberiség ősapjává váló Adolf lemondott arról, hogy biológiai jelentősséggel bíró nemi életet éljen egymillió évvel ezelőtt. *Siegfried és Adolf titokban tartották, hogy esetleg rendelkeznek a hibás génnel. Titoktartásuk egyrészt nekik maguknak spórolt meg sok kényelmetlenséget - másrészt egész rokonságuk érdekeit is szolgálta. Ha kitudódik, hogy a testvérpár Huntington-kórt örökíthet át utódaira a von Kleistek nem könnyen ütöttek volna nyélbe jó házasságokat, még ha gyakorlatilag semmi esély nem is volt arra, hogy ők is hordozói a betegségnek. A következő volt a helyzet: A két fivér betegsége, már amennyiben tényleg betegek voltak, apai nagyanyjukon, apai nagyapjuk második feleségén keresztül érkezett meg hozzájuk. Ez a nagyanyjuk mindössze egy gyermeket szült - a fivérek apját, az ecuadori szobrász-építészt, Sebastian von Kleistet. Milyen súlyos volt a betegség? Nos - hát annál nyilván jóval kellemetlenebb volt, mint ha az embernek finom puha szőrrel benőtt testű gyermeke születik. Tulajdonképpen lehet, hogy a Mandaraxba betáplált sok-sok rettenetes nyavalya közül a Huntington-kór volt a legkellemetlenebb. De az biztos, hogy ez volt a legálnokabb, a legundorítóbb meglepetés, ami egy embert érhetett. Általában évtizedeken át lappangott anélkül, hogy a rendelkezésre álló tesztek valamelyikével is ki lehetett volna mutatni, egészen, addig, míg a szerencsétlen pára, aki megörökölte, már bőven benne nem járt a felnőtt korban. A fivérek apja például ötvennégy éves koráig felhőtlenül boldog, termékeny életet élt - és akkor egyszer csak kényszeredetten rángatózni kezdtek tagjai, és látomásai támadtak. És aztán meggyilkolta feleségét, amit végül sikerült eltusolni. A halálesetet bejelentették a rendőrségen, ahol háztartási balesetként kezelték az ügyet. Úgyhogy a két fivér ekkor már huszonöt éve azzal a tudattal élt, hogy bármelyik pillanatban becsavarodhatnak, elkezdhetnek vitustáncot járni és hallucinálni. Ötven-ötven százalék esélyük volt rá. Ha bármelyikük becsavarodik, az bizonyíték lett volna, hogy átörökítheti a betegséget egy újabb generációra. Ha bármelyikük megéri az öregkort anélkül, hogy becsavarodna, az bizonyíték lett volna, hogy nem hordozza a betegséget sem ő, sem a leszármazottai. És kiderül, hogy nyugodtan szaporodhatott volna. A dolgok végül is a pénzfeldobás véletlenszerűsége szerint alakultak: a Kapitány nem hordozta a betegséget, az öccse igen. Szegény *Siegfried legalább nem szenvedett sokat. Akkor kezdett el bedilizni, amikor már amúgy is csak néhány órája volt hátra - 1986. november 27-én, csütörtök délután. Ott állt az El Dorado bárjában, a háta mögött Charles Darwin portréja, vele szemben James Wait. Éppen észrevette, hogy legmegbízhatóbb alkalmazottja, Jésús Ortiz rettenetesen zaklatott lelkiállapotban kirohan a főbejáraton. És akkor *Siegfriedet egy pillanatra ájulásszerű őrületbe lendíti hatalmas agyveleje, és aztán vissza a normalitásba. A betegségnek ebben a korai stádiumában, az egyetlen stádiumban; amelyet a balszerencsés öcsnek alkalma nyílik megismerni, lelke még mindig fel tudta ismerni, hogy az agya veszélyessé vált, és puszta akaraterő útján segíthetett fenntartani az épelméjűség látszatát. Úgyhogy a férfi rezzenéstelen arccal megpróbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és kérdezgetni kezdte Waitet. - Ön mivel foglalkozik, Mr. Flemming? - tudakolta. Amikor *Siegfried ezeket a szavakat kiejtette, azok pokoli visszhangot keltettek a fejében, mintha egy üres acélhordóba kiabált volna bele torkaszakadtából. A férfi végletesen érzékeny lett a zajokra: És - habár a férfi alig emelte fel a hangját - Wait válaszát is fülsiketítőnek találta. - Régebben mérnökként dolgoztam - mondta Wait -; de aztán, amikor a feleségem meghalt, beleuntam a munkámba, hogy őszinte legyek, beleuntam az egész életbe. Azt hiszem, túlélőnek nevezik a magamfajtát. Úgyhogy Ortiz, miután *Andrew MacIntosh olyan csúnyán belegázolt a lelkivilágába, elhagyta a szállodát. Feltette magában, hogy kerül egyet a környéken, amíg le nem higgad egy kicsit. Hamarosan észre kellett azonban vennie, hogy a szálloda környékét szögesdrót kerítések és katonák karanténja veszi körül. A kordon szükségessége nyilvánvaló volt. A kerítés túloldaláról a legkülönbözőbb életkorú emberek tömege nézett vissza rá ugyanolyan esdeklő szemekkel, mint korábban Kazakh, a vakvezető kutya, szalmaszálként kapaszkodva a lehetőségbe, hogy Ortiznál esetleg van egy kis ennivaló a számukra. A férfi nem ment ki a kerítésen, csak újra és újra körülsétálta a szálloda épületét. Mind a három kör megtételekor elhaladt a mosókonyha tárva-nyitva álló ajtaja előtt. Odabent egy szürke acéldobozt látott a falra erősítve. Tudta, hogy mi van benne: a kis automata kapcsolók, amelyek összeházasították a szálloda és a külvilág telefonkészülékeit. Az egymillió évvel ezelőtt élt jószándékú állampolgár valami ilyesmit gondolhatott egy efféle doboz láttán: "Mert senki ember fia ne bontsa azt széjjel, amit a távközlési vállalat összekötött." Bizony, és ez volt az Ortiz agyában felmerülő gondolat is. Soha nem lett volna képes kárt tenni egy dobozban, amely ilyen fontos ennyi embernek. Az agyvelők azonban akkoriban olyan hatalmas méretűek voltak, hogy még saját gazdájukat is képesek voltak megtéveszteni. Agya már akkor rá akarta venni a kapcsolószekrény tönkretételére, amikor először haladt el a mosókonyha ajtaja előtt, csakhogy tudta, hogy mennyire ellene van Ortiz lelke a becstelenségnek. Ezért, mivel nem akarta, hogy gazdája cselekvésképtelenné váljon, szünet nélkül fogadkozott: - Nem, nem, hát persze, hogy soha nem tennénk ilyesmit. A negyedik kör megtételekor betuszkolta Ortizt a mosókonyhába, de még akkor is ellátta egy ürüggyel, ha valaki megkérdezné, hogy mi keresnivalója van a helyiségben. Jószándékú állampolgár módjára egy Mary Hepburn nevű vendég zöld nadrágkosztümje után kutatott, amelyet nyilván elnyelt egy másik csillagrendszer az előző éjszaka folyamán. És akkor felnyitotta a kapcsolószekrényt, és kiszaggatta a vezetékeket. Néhány másodperc leforgása alatt a millió évvel ezelőtti tipikus agyvelő hatására a guayaquili mintapolgárból törő-zúzó terrorista lett. 17 Manhattan szigetén egy középkorú amerikai reklámszakember azon merengett, hogyan válik semmivé remekműve, ami nem volt más, mint az "Évszázad Kirándulása". A férfi alig valamivel korábban költözött be a Chrysler felhőkarcoló koronájában bérelt új irodájába, melyben azelőtt egy hárfákat előállító cég működött; a cég ekkorra már csődbe ment - csakúgy, mint Ilium városa és Ecuador és a Fülöp-szigetek és Törökország, és a többi, és a többi. A férfi neve Bobby King volt. King a Guayaquiléval megegyező időzónában tartózkodott, így ha a szemöldökei közötti mély ráncot dél felé meghosszabbítjuk, az pontosan az egyenlítő alatti Guayaquilban mérgelődő *Andrew MacIntosh szemöldökének még az övénél is mélyebb ráncában érhetett volna véget. *MacIntosh éppen egy teljesen süket telefonba próbált meg életet üvölteni. *Maclntosh ezzel az erővel akár egy kitömött galápagosi sárkánygyíkot is tarthatott volna szögletes feje mellett, abba is kiabálhatta volna egyre parancsolóbban, hogy: - Halló! Halló! Bobby Kingnek volt egy kitömött sárkánygyíkja az íróasztalán; és ami azt illeti, nem egy vendégét megnevettette már azzal, hogy megjátszotta, összecserélte a telefonnal, azért tartja a füléhez, és kiabál bele, hogy: - Halló! Halló! Most azonban egyáltalán nem volt viccelődős kedvében. A maga módján Bobby King legalább annyit tett a Galápagosz-szigetek ismertté tételéért, mint Charles Darwin a tízhónapos reklámhadjárat révén, amely a bolygó több millió lakosával hitette el, hogy a Bahia de Darwin első útja valóban az "Évszázad Kirándulása" lesz. Eközben jó néhányat közismertté tett a szigeten élő teremtmények közül, a gyalogos kormoránt, a kéklábú szulát, a lopkodós fregattmadarat, és így tovább, és így tovább. Ügyfelei közé tartozott az Ecuadori Közlekedésügyi Minisztérium, az Ecuatoriana Airlines, és, az El Dorado szálló valamint a Bahia de Darwin tulajdonosai, *Siegfried és Adolf von Kleist apai nagybácsikái. Mellesleg sem a szállodaigazgató sem a Kapitány nem szorult rá arra, hogy dolgozzon. Örökségük mindkettőjüknek pazar életvitelt tett lehetővé, de ők úgy érezték, valamivel akkor is el kell foglalniuk magukat. Bár egyelőre még hivatalosan nem közölték vele, King már biztosra vette, hogy hiábavaló volt minden fáradozása, az "Évszázad Kirándulása" elmarad. Ami az íróasztalon heverő kitömött sárkánygyíkot illeti: Ezt a hüllőt King a hajóút címerállatává léptette elő - ráfestették a Bahia de Darwin oldalára, minden sajtókiadvány fejlécén és az összes hirdetésben szerepelt mint embléma. Az életben a kifejlett példányok hossza az egy métert is meghaladhatta, és ugyanolyan félelmetesen néztek ki, mint egy tüzet okádó kínai sárkány. Valójában a hüllő semmivel sem jelentett nagyobb veszélyt a többi élőlényre nézve, a tengeri moszatokat leszámítva, mint egy pár májashurka. A következőkben elmondom, milyen az állat mai életformája, ami ugyanakkor teljesen megegyezik az állat egymillió évvel ezelőtti életformájával. Nincsenek ellenségei, úgyhogy csak ül egy helyben, és mered maga elé. Tekintetét a semmire függeszti, és nem akar semmit, és nem aggasztja semmi, egészen addig, míg meg nem éhezik. Akkor letotyog az óceán partjára, és lassan, meglehetősen ügyefogyottan úszni kezd, néhány méterre eltávolodik a víz szélétől. Aztán alámerül, mint valami tengeralattjáró, és telezabálja magát moszattal, ami ekkor teljességgel emészthetetlen. A moszatot meg kell főzni, hogy emészthető legyen. Szóval a sárkánygyík feljön a víz felszínére, kiúszik a partra, és újfent elfoglalja helyét a napon. Saját testét használja kuktafazékként, melynek tartalma egyre forróbb és forróbb lesz, ahogy a nap melege megfőzi a moszatot. Az állat továbbra is maga elé mered, és tekintetét a semmire függeszti, mint korábban, csak a következő különbséggel: Most időről időre egyre forróbb tengervíz buggyan ki a száján. Az egymillió év alatt, amióta én a szigeteken vagyok, a természetes kiválogatódás törvénye semmilyen módon nem tudta hatékonyabbá, vagy, ha már arról van szó, kevésbé hatékonnyá tenni ezt a túlélési formát. King tisztában volt vele, hogy hat személy valóban megérkezett Guayaquilba, s hogy ezek most az El Dorado szállóban vannak, és várják az "Évszázad Kirándulása" kezdetét. Ez komoly fejtörést okozott neki. Feltételezte, hogy azok, akik saját szervezésben kívántak eljutni Ecuadorba, nyilván feladták terveiket, hiszen a környező vidékről aggasztó hírek érkeztek. Mind a hat ember neve megvolt neki. A hatból egy, bizonyos Willard Flemming nevű kanadai teljesen ismeretlen volt a számára. Ez persze valójában James Wait volt. Kingnek nem fért a fejébe, hogyan kerülhetett fel ilyesvalaki az utaslistára, mely elvileg Mary Hepburn és egy japán állatorvos valamint felesége kivételével csak az újságok címoldalán szereplő, nagyhatalmú személyek neveit tartalmazhatta volna. King azt is értetlenül vette tudomásul, hogy Mary Hepburn lent van Guayaquilban, férje, Roy viszont nincs. Nem értesült Roy haláláról. Hepburnék szürke kisemberek voltak az utaslistán szereplő hírességek között, King mégis tudott egyet s mást róluk, mivel ők iratkoztak fel elsőként az "Évszázad Kirándulásá"-ra. Ez akkoriban történt, amikor Kingnek jó oka volt megkérdőjelezni, hogy rá tud-e venni akárcsak egy igazán híres embert is a hajóúton való részvételre. Amikor Hepburnék helyet foglaltattak, King eljátszott a gondolattal, hogy valami módon második vonalbeli hírességeket farag belőlük, televíziós műsorok, sajtóinterjúk főszereplőivé teszi őket. Soha nem találkozott velük személyesen, de egyszer beszélt Maryvel telefonon, mert habár a Hepburnök a lehető leghétköznapibb munkát végezték egy országos szinten a legnagyobb munkanélküliséggel megvert, szürke kisvárosban, King azt a hiú reményt dédelgette magában, hogy hátha mégis van valami érdekes az életükben. Esetleg valamelyikőjüknek lehet a felmenői között egy híres színész vagy más közéleti személyiség, vagy ha Royt kitüntették volna valamelyik háborúban, vagy ha ötösük lett volna a lottón, vagy ha valami csapás érte volna őket a közelmúltban, vagy bármi más. King és Mary még januárban lefolytatott beszélgetése a következőképpen ment végbe: - Hát - távoli rokonságban állok Daniel Boone-nal - mondta Mary. - A lánykori nevem Boone, és Kentuckyban születtem. - Ez nagyszerű - mondta King. - Maga az ükunokája vagy valami hasonló? - Nem hiszem, hogy ilyen közvetlen rokonságban állnánk - mondta az asszony. - Sosem tartottam különösebben fontosnak a dolgot, így nem is próbáltam meg a végére járni. - De hát Boone a lánykori neve. - Igen, de ez csak véletlen. Az apámat Boone-nak hívták, de ő nem állt rokonságban Daniel Boone-nal. Az anyám révén vagyok Daniel Boone rokona. - Ha egyszer az apját Boone-nak hívták, és tősgyökeres kentuckyi volt, csak rokonságban kellett állnia valamilyen módon Daniel Boone-nal, nem gondolja? - kérdezte King. - Nem feltétlenül - mondta Mary -, mert az ő apja Gömbös Miklós, magyar lovastréner volt, aki aztán Michael Boone-ra változtatta a nevét. Amikor King arról faggatta Maryt, milyen kitüntetéseket vagy okleveleket kaptak a férjével, az asszony elmondta, hogy férje jó néhány kitüntetést megérdemelt volna a GEFFCo-nál végzett munkájáért, de a vállalat az ilyesmiben csak akkor hitt, ha a legfelső szintű vezetésről volt szó. - A katonaságnál sem kapott kitüntetést - vagy valami hasonlót - mondta King. - A haditengerészetnél szolgált mondta az asszony -, de nem vett részt harcokban. Persze ha King három hónappal később újra telefonált volna, és Roy veszi fel a kagylót, végighallgathatta volna Roynak a csendes-óceáni ,kísérleti atomrobbantások idején végrehajtott tragikus hőstetteit. - Gyermekeik vannak? - kérdezte King. - A hagyományos értelemben nincsenek - válaszolta Mary. - De én minden diákomat a magaménak érzem, Roy pedig buzgó cserkészvezető, és az alakulatának minden egyes tagját úgy kezeli, mintha a saját fia lenne. - Milyen csodálatos életszemlélet - mondta King. - Rettenetesen örülök, hogy beszélgethettem magával, és remélem, hogy ön is, és a kedves férje is sok örömüket lelik majd a hajóútban. - Biztosan úgy is lesz - mondta az asszony -, csak, tudja, még mindig nem szedtem össze a bátorságom, hogy három teljes hétre elkérezkedjek az igazgatótól a félév kellős közepén. - Annyi csodálatos elmesélni való élménnyel érkezik majd vissza a diákjaihoz - mondta King -, az igazgató örülni fog, hogy elengedte. - King egyébként még sosem látta a saját szemével a Galápagosz-szigeteket, és soha nem is fogja látni őket. Mary Hepburnhöz hasonlóan nyilván ő is végignézett jó néhány ismeretterjesztő filmet a szigetekről. - Ó - szólalt meg Mary, miközben King már majdnem a helyére tette a kagylót -, kérdezte, hogy kaptunk-e valamilyen kitüntetést, oklevelet vagy más effélét... - Igen? - kérdezte King. - Nemsokára kapok egy díjat, illetve valami olyasmit, ami nekem olyan, mint egy díj. Elvileg nem is lenne szabad tudnom róla, úgyhogy lehet, hogy nem is szabadna elmondanom magának. - Hallgatok, mint a sír - mondta King. - Történetesen egy véletlen folytán megtudtam - mondta Mary -, hogy az idei végzős osztály nekem ajánlja az évkönyvét. Az ajánlásban becenevet kaptam, ezt láttam meg véletlenül a nyomdában, ahova beugrottam, hogy elhozzam egy barátomék születési értesítőjét. Ikreik születtek - egy kisfiú meg egy kislány. - Aha! - mondta King. - Tudja, milyen becenevet kaptam ezektől a kedves gyerekektől? - Nem mondta King. - 'A Megtestesült Anyatermészet' - mondta Mary. A Galápagosz-szigeteken nincsenek sírhalmok. A holttestek az óceánba kerülnek, hogy aztán a víz tegyen velük, amit akar. Ha valaki mégis sírkövet állítana Mary Hepburnnek, semmilyen más felirat nem lenne eléggé jó, csak ez: "A Megtestesült Anyatermészet". Hogy mennyiben hasonlított az Anyatermészetre? A teljes reményt vesztettség állapotában is azt akarta; hogy emberi lények jöjjenek a világra a Santa Rosalián. Semmi nem téríthette el feltett szándékától, hogy fenntartsa az állandó megújulás körforgását, csak tovább, és tovább, és tovább. 18 Amikor Bobby King megtudta, hogy hatodmagával együtt Mary Hepburn is eléggé balszerencsés volt ahhoz, hogy eljusson Guayaquilba, hosszú hónapok után először jutott az eszébe az asszony. Miután a házaspár mindig olyan elválaszthatatlannak tűnt a számára, azt gondolta, hogy biztosan Roy is ott van, csak az ő nevét véletlenül kihagyta az El Dorado igazgatója, akinek fax üzenetei óráról órára zavarosabbak lettek. Egyébként King ismert engem, igaz, nem név szerint. Tudta, hogy egy munkás életét vesztette a hajó építése közben. De legalább annyira nem volt kedve közzétenni ezt az információt, amely azt sugallhatta volna a baboná- sabbaknak, hogy a Bahia de Darwin szellem járta hajó volt, mint a von Kleisteknek azt, hogy egyik családtagjukat Huntington-kórral kezelték, és hogy két másik családtagjuk ötven-ötven százaléknyi eséllyel a betegség hordozója. Hogy elmondta-e a Kapitány Mary Hepburnnek a Santa Rosalián töltött évek alatt, hogy esetleg szervezetében hordozza a Huntington-kórt? A férfi csak akkor fedte fel ezt a rettenetes titkot, amikor már tíz éve a szigeten voltak, és rájött, hogy az asszony manipulál a spermájával. Az El Dorado hat vendége közül King mindössze kettőt ismert személyesen: *Andrew MacIntosh-t és vak leányát, Selenát - és persze Selena Kazakh nevű kutyáját. Aki ismerte MacIntosh-ékat, ismerte a kutyát is, habár Kazakh, a dresszírozás és a műtét eredményeként, gyakorlatilag teljesen nélkülözte a személyiség minden formáját. Macintosh-ék gyakran megfordultak olyan éttermekben, amelyek King klientúrájába tartoztak, és *MacIntosh, de nem úgy a kutya vagy a lánya, néha szerepelt King ügyfeleivel közösen a tévé sztárparádéiban. King, Selena és a kutya társaságában általában a színfalak mögötti monitoron nézte a műsort. Az volt a benyomása, hogy a lány, ha éppen nem állt mellette apja, alig volt határozottabb személyiség a kutyánál. És semmi másról nem tudott beszélni, csak az apjáról. *Andrew MacIntosh nyilvánvaló élvezettel jelent meg a tévé nyilvánossága előtt. Szívesen látott vendége volt a show műsoroknak, mert olyan felháborítóan tudott viselkedni. Arról értekezett, milyen élvezet úgy élni, hogy az embernek korlátlan mennyiségű pénz áll a rendelkezésére. Szánta és megvetette azokat, akik nem voltak gazdagok, és így tovább. A rideg Santa Rosaliának hála, Selena apjáétól teljesenn elütő személyiséggé érett, mire lebukott a Túlvilágba vezető kék alagútba. És folyékonyan beszélt japánul. A hatalmas agyvelők korában az emberek élete bármilyen fordulatot vehetett. Elég megnézni az enyémet. Roy és Mary Hepburn után MacIntosh-ék és a Hiroguchik kerültek fel az "Évszázad Kirándulása" utas-listájára. Ez februárban történt. A Hiroguchikat *MacIntosh hívta meg, és azt tervezték, hamis útiokmányokkal utaznak, ezzel akadályozva meg, hogy *Zenji Hiroguchi munkaadói tudomást szerezzenek a feltaláló és *MacIntosh közötti üzleti tárgyalásról. Amennyire King és *Siegfried von Kleist és a hajóútban bármilyen módon érdekelt személyek tudták; a Hiroguchikat Kenzaburónak hívták, és *Zenji állatorvosként dolgozott. Ez azt jelentette, hogy az El Dorado vendégeinek pontosan a fele nem az volt, akinek kiadta magát. A hatalmas agyvelők maszkabáli forgatagának betetőzéséül Mary Hepburn leselejtezett katonai gyakorlóján, a bal oldali mellzseben még mindig ott virított az előző tulajdonos neve, vagyis hogy Kaplan. És amikor az asszony és James Wait végül megismerkednek a szálloda koktélbárjában, a férfi álnéven mutatkozik be, Mary viszont a valódi nevét mondja, Wait mégis következetesen "Mrs. Kaplan"-nak szólítja majd, és dicshimnuszokat zeng a zsidókról, és így tovább, és így, tovább. És aztán később a Kapitány összeesketi őket a Bahia de Darwin fedélzetén, és Mary úgy tudta, hogy egy bizonyos Willard Flemming felesége lett, és Wait úgy tudja, hogy egy bizonyos Mary Kaplan férje lett. Ez a fajta kavarodás manapság nem fordulhat elő, hiszen ma már senkinek nincs neve - se foglalkozása vagy élete története, amit megoszthatna másokkal. Ami a hírnévből mindenkinek megmaradt, az egyfajta illat, ez viszont születéstől a halálig ugyanaz. Mindenki az ami, és kész. A természetes kiválogatódás törvénye ebben a tekintetben teljes őszinteségre szorította az embert. Mindenki pontosan az akinek vagy aminek látszik. Amikor *Andrew MacIntosh három luxuskabint foglaltatott a legelső útjára készülő Bahia de Darwinon, Bobby Kingnek minden oka meg lett volna arra, hogy eltátsa a száját. *MacIntosh-nak volt egy saját, kis híján a Bahia de Darwinnal megegyező méretű jachtja, az Omoo, úgyhogy nyugodtan meglátogathatta volna a Galápagosz-szigeteket a saját szakállára is - és akkor nem kellett volna idegenekkel összezárva utaznia, vagy alávetni magát az "Évszázad Kirándulása" szervezői által megszabott rendszabályoknak. A hajóutazás résztvevői például nem szállhattak partra, amikor éppen eszükbe jutott, és nem tehettek azt, ami éppen az eszükbe jutott. Az egész út során túravezetők kísérték és felügyelték őket; egytől egyig felsőfokú természettudományos végzettségű emberek, akiket a Santa Cruz-i Darwin Kísérleti Állomás dolgozói tanítottak be a feladatukra. Úgyhogy amikor King egy este az éttermeket és éjszakai mulatókat járva az Elain's nevet viselő, felkapott szórakozóhelyen megpillantotta *MacIntosh-t és leányát, amint kutyájuk és két másik személy társaságában éppen kései vacsorájukat fogyasztották, megállt az asztaluknál, és elmondta a bankárnak, milyen nagy örömet jelent a számára, hogy ott lesznek a hajóúton. Fúrta az oldalát a kíváncsiság, szerette volna kipuhatolni, miért szánták rá magukat az útra - indokaikat felhasználva rávehetett volna más közismert személyiségeket is a részvételre. Csak miután üdvözölte Macintosh-ékat, akkor eszmélt rá, hogy ki az a másik kettő az asztaluknál. Mindkettőt ismerte annyira, hogy beszélgetésbe elegyedjen velük, hát beszélgetésbe elegyedett velük. A nő a bolygó legirigyeltebb asszonya volt, Mrs. Jacqueline Bouvier Kennedy Onassis, kísérője azon az estén a nagyszerű táncos, Rudolf Nurejev. Nurejev, mellesleg korábban a Szovjetunió állampolgára, kevéssel azelőtt kapott politikai menedékjogot Nagy-Britanniában. És akkor meg én is éltem, és én az Egyesült Államok állampolgára voltam, aki politikai menedékjogot kapott Svédországban. Bizony, és mindketten szerettünk táncolni. Megkockáztatva, hogy *MacIntosh-nak eszébe jut a saját tulajdonában lévő óceánjáró jachtja, King megkérdezte a bankárt, mivel vette le a lábáról a Bahia de Darwin. *MacIntosh; aki nagyon intelligens és olvasott volt, rövid előadásban taglalni kezdte a hatalmas pusztítást, amely annak a következménye volt, hogy önző és ostoba emberek felügyelet nélkül szálltak partra a szigeteken. Előadásának szövegét az általa minden hónapban az első betűjétől az utolsóig kiolvasott National Geographic egyik cikkéből merítette. A cikk azt fejtegette, hogy Ecuadornak a világ összesített hajóállományával megegyező nagyságú flottára lenne szüksége, hogy távol tudja tartani a szigetektől a saját kényükre-kedvükre bóklászó, engedély nélkül partraszállókat, és hogy a sérülékeny természetes élőhelyek csak akkor maradhatnak fenn eredeti állapotukban, ha az embereket megtanítják az önmérséklet művészetére. "A Föld jóakaratú polgárai" - mondta az újságcikk - "csak és kizárólag képzett túravezetők társaságában teszik lábukat a szigetekre." Amikor Mary Hepburn és a Kapitány és Hisako Hiroguchi és Selena MacIntosh meg a többiek megrekedtek a Santa Rosalián, nem volt velük jól képzett túravezető. És az első néhány ott töltött évük során teljesen felforgatták a sérülékeny természetes élőhelyeket. Aztán a pillanat tört része alatt ráébredtek, hogy saját élőhelyüket pusztítják - hogy nem látogatóba érkeztek. És ott, az Elain's étteremben *MacIntosh haragra lobbantotta lenyűgözve figyelő hallgatóságát, elmesélte nekik, hogyan tiporják össze bakancsos lábak a sárkánygyíkok álcázott fészkeit, hogyan dézsmálják meg mohó ujjak a szulák tojásait, és így tovább, és így tovább. A messze a legnagyobb megrendülést kiváltó gazság, ugyancsak a National Geographicból kölcsönvett, meséje azonban olyan emberekről szólt, akik fókabébiket vettek a karjukba, és úgy dajkálgatták őket, mintha emberi csecsemők lettek volna - néhány amatőrfelvétel kedvéért. Amikor a fókabébit visszatették az anyja mellé, mondta keserűen a bankár, az többé nem volt hajlandó szoptatni, mert idegennek érezte a szagát. - Szóval mi történik az édes kis fókakölyökkel, amelyet az a megtiszteltetés ért, hogy egy nemeslelkű természetbarát karjaiban ringatózhatott? - tette fel a kérdést *MacIntosh. - Nyomorultul éhen pusztul - s mindez egy fénykép kedvéért. Úgyhogy a bankár Bobby King kérdésére adott válasza az volt, hogy szeretne jó példával előljárni, és reméli, hogy mások is követik majd példáját, és részt vesznek az "Évszázad Kirándulásá"-n. Mulatságosnak tartom, hogy ez a férfi buzgó természet-védőként kívánta beállítani magát, hiszen rengeteg olyan vállalatnak volt igazgatója vagy fő részvényese, melyek javíthatatlan visszaesőkként szennyezték a vízfolyásokat meg a talajt meg a légkört. De *MacIntosh nem szánta tréfának a dolgot. A bankár olyannak született, aki képtelen bármivel is igazán törődni. Szóval, hogy elrejtse gyenge pontját, nagyszabású színjátékba kezdett, még önnönmaga előtt is úgy tett, mintha egy egész sereg dologgal törődne. Valamivel korábban ugyanilyen meggyőző erővel, de merőben eltérő magyarázatot adott elő leányának arról, miért látogatják meg a szigeteket az Omoo helyett a Bahia de Darwinon. A Hiroguchik esetleg csapdában érezhették volna magukat az Omoo fedélzetén, ahol csak a két MacIntosh-sal beszélgethetnek. Ilyen körülmények között könnyen megtörténhetett volna, hogy elvesztik a fejüket, és *Zenji nem hajlandó tovább tárgyalni, és felszólítja a bankárt, tegye partra őket a legközelebbi kikötőben, hogy ő és. felesége hazarepülhessenek. Oly sok, egymillió évvel ezelőtt hatalmi pozíciót betöltő patológiás személyiségű emberhez hasonlóan a bankár is érzések nélkül, ösztönösen csinált szinte mindent. Tetteire mindig csak utólag adott ráérősen kigondolt, logikus magyarázatot. És engedtessék meg, hogy ezzel a hatalmas agyvelők korszakára jellemző viselkedésmóddal példázzam, mint vízcseppel a tengert, a háborút, melyben volt szerencsém harcolni, és amely nem más, mint a vietnámi háború. 19 A legtöbb patológiás személyiségű emberhez hasonlóan *Andrew Macintosh-t sem érdekelte soha, hogy amit mond igaz-e vagy nem - úgyhogy szédületesen meggyőző tudott lenni. És akkora hatást tett az Onassis özvegyre és Rudolf Nurejevre, hogy azok rögtön megkérdezték Bobby Kinget, nem tudna-e valami ismertetőt adni nekik az "Évszázad Kirándulásá"-ról, amit a férfi másnap reggel különleges futárral el is küldött a címükre. A sors szeszélye folytán aznap este a tévé műsorra tűzött egy ismeretterjesztő filmet a szigeteken élő kéklábú szulák életéről, King az ismertetőhöz csatolt üzenetében fel is hívta erre a pár figyelmét, hátha meg akarják nézni. A madaraknak később létfontosságú szerepe lesz a Santa Rosalia szigetén élő maroknyi telepes fennmaradása szempontjából. Ha ezek a madarak nem lettek volna annyira ostobák, ha nem lettek volna teljességgel képtelenek az agyukba vésni, hogy az emberi lények veszélyesek, az első telepesek majdnem egészen biztosan éhen pusztultak volna. A műsor csúcspontja, hasonlóan Mary Hepburnnek a szigetekkel foglalkozó, és az iliumi gimnáziumban megtartott előadásához, a kéklábú szulák násztáncát bemutató filmrészlet volt. A tánc a következőképpen folyt le: Két meglehetősen nagytermetű tengeri madár ácsorgott a lávamezőn. Méretre körülbelül megegyeztek a gyalogos kormoránnal, és ugyanolyan hosszú, kígyószerű nyakuk meg szigonyszerű csőrük is volt. Ők azonban nem adták fel a repülést, ezért nagy, erős szárnyaik voltak. Csüdjük és úszóhártyás lábfejük ragyogó kék színben pompázott. Az égből csaptak le a halakra, úgy szerezték meg zsákmányukat. Hal! Hal! Hal! Az egyik gácsér, a másik tojó volt, de teljesen egyformának látszottak. Úgy tűnt mindkettőt lefoglalja a saját gondja-baja, és a legkevésbé sem érdeklődnek egymás iránt - igaz, egyikőjüknek sem volt különösebb dolga a lávamezőn, hiszen sem bogarakat, sem magvakat nem fogyasztottak soha. Fészeképítéshez sem kereshettek anyagot, az még túlságosan korai lett volna. A gácsér felhagyott a minden energiáját lefoglaló tevékenységgel, vagyis a semmittevéssel. Megpillantotta a tojót. Elfordította a fejét, aztán megint ránézett, közben tapodtat sem mozdult, teljesen némán állt egy helyben. Mindketten képesek voltak hangadásra, a tánc során mégis mindvégig némák maradtak. A nőstény nézelődni kezdett, nézett erre, nézett arra, aztán egyszer csak tekintete véletlenül találkozott a hímével. Ekkor még legalább öt méterre voltak egymástól. Amikor Mary levetítette a násztáncot bemutató filmet a gimnáziumban, ennél a pontnál mindig megszólalt, és elkezdett beszélni, mintegy a tojó nevében: - Mi az ördögöt akarhat tőlem ez a fura alak? De tényleg ! Milyen különös ! A gácsér felemelte egyik égszínkék lábát. Úszóhártyás lábujjait széttárta a levegőben, mint valami papírlegyezőt. Mary Hepburn, megint csak a tojó nevében, pedig azt mondta: - Hát ez meg mi lehet? A világ nyolcadik csodája? Csak nem gondolja, hogy az övé az egyetlen kék láb a szigeten? A gácsér letette a lábát, és a magasba emelte a másikat, miáltal egy lépéssel közelebb került a tojóhoz. Aztán megint felmutatta az elsőt, majd újra a másodikat, s közben egyenesen a tojó szemébe meredt. Mary kihangosította a tojó gondolatait: - Hát én már itt sem vagyok! - De a tojó egy lépést sem mozdult. Úgy tűnt, mintha gyökeret eresztett volna a lávába, a gácsér pedig felmutatta az egyik lábát, aztán a másikat, s közben állandóan közelebb és közelebb ért hozzá. És akkor a tojó felemelte az egyik kék lábát, és Mary ilyenkor mindig azt mondta: - Azt hiszed, hogy olyan gyönyörű a lábad? Ezt nézd meg; ha igazán szépet akarsz látni. Igen, nekem is van még egy, bizony. A tojó letette a lábát, és felemelte a másikat, miáltal egy lépéssel közelebb került a gácsérhoz. Mary ennél a pontnál mindig abbahagyta a viccelődést. Nem volt több emberszabású tréfa. Most már a madaraké volt a főszerep. Egyikőjük sem gyorsított vagy lassított az eredeti tempón, mindvégig ugyanolyan méltóságteljes, komoly módon mozogtak, végül annyira közel értek egymáshoz, hogy összeért a begyük és a lábuk. Az iliumi gimnázium diákjainak eszébe sem jutott, hogy esetleg a madarak párzását is látni fogják. A tavasz beköszöntének iskolai megünnepléseként Mary minden év májusa első hetében bemutatta a filmet, amely már olyan általánosan ismert volt a diákok között, hogy mindenki tudta: nem fogják látni a madarak párzását. A madarak mégis valami felülmúlhatatlanul erotikusat műveltek a kamera előtt. Az egymáshoz érő begyű és lábujjú állatok kiegyenesítették íves nyakukat. Hátrahajtották fejüket ameddig csak bírták. Egymáshoz préselték hosszú nyakukat, egészen a csőrükig. A két madár teste primitív tornyot formázott négy kék lábon álló, csúcsos tetejű szerkezetet. Ily módon szentesítették egybekelésüket. Nem voltak tanúk, nem voltak a közelben más szulák, hogy közölhették volna velük, milyen összeillő párt alkotnak, és milyen szépen táncoltak. Amikor elkészítették a filmet, amelyet Mary Hepburn mindig levetített a gimnáziumban, és amelyet Bobby King Mrs. Onassis és Rudolf Nurejev figyelmébe ajánlott a televízió ismeretterjesztő sorozatai közül, nos akkor az aktus egyedüli szemtanúi a forgatócsoport hatalmas agyvelővel megáldott tagjai voltak. A film az Ágaskodás címet viselte, ugyanezzel a kifejezéssel illették a hatalmas agyvelejű tudósok azt a pillanatot, amikor a két madár csőre pontosan száznyolcvan fokos szöget zárt be a gravitációs vonzerő vektorával. És Mrs. Onassist annyira felkavarta a film, hogy utasította titkárát, hívja fel másnap reggel Bobby Kinget, és kérdezze meg, lehetne-e még két luxuskabint foglaltatni a Bahia de Darwinon, az "Évszázad Kirándulásá"-ra. 20 Mary Hepburn mindig plusz pontokat adott a diákjainak, ha valaki egy rövid verssel vagy elmélettel állt elő a násztánccal kapcsolatban. Általában a gyerekek fele adott be valamit, és közülük is minden második vélekedett úgy, hogy a tánc a madarak istenhitének a megnyilvánulása. A többiek összehordtak hetet-havat. Egy fiú olyan verset adott be, melyre Mary halála napjáig emlékezett, és amelyet a Mandaraxba is betáplált. A fiút Noble Claggettnek hívták, később elesett a vietnámi háborúban verse azonban a földön valaha élt legnagyobb költőktől származó idézetekkel együtt megmaradt a Mandaraxban. A vers így szólt: Persze hogy szeretlek csináljunk hát gyereket elmondja majd ő is szépen, mit szülei mondtak régen: persze hogy szeretlek csináljunk hát gyereket elmondja majd ő is szépen mit szülei mondtak régen: persze hhát szeretlek csináljunk egy gyereket elmondja majd ő is szépen mit szülei mondtak régen- És így tovább. Noble Claggett (1947-1966) Néhányan mindig megkérdezték, nem írhatnának-e más galápagoszi állatokról inkább, amire a kiváló pedagógiai érzékkel megáldott Mary természetesen minden egyes alkalommal "igen"-nel válaszolt. És ilyenkor a gyerekek a legszívesebben a kéklábú szulákat gyötrő és kiraboló fregattmadarakat választották. A madárvilág ezen James Waitjei azon a halon éltek, amit a szulák fogtak ki a tengerből, és azt a fészekanyagot használták fel költéskor, amit a szulák a saját fészkükhöz összehordtak. Egyes diákok ezt szörnyen mulatságosnak találták, és ezek a diákok szinte kivétel nélkül a fiúk közül kerültek ki. A hím fregattmadaraknak volt egy olyan élettani tulajdonságuk is, amely igencsak megragadta a saját erektált nemi szervükkel végrehajtható mutatványok bűvöletében élő éretlen emberhímek érdeklődését. Párzás idején a hím fregattmadarak úgy igyekeztek magukra vonni a nőstények figyelmét, hogy hatalmas léggömbbé fújták a nyakukon elhelyezkedő vérvörös bőrlebenyt. Olyankor a tipikus fészekrakóhely úgy nézett ki a levegőből, mint egy hatalmas zsúr, ahol az összes gyereknek vörös lufi lengedezik a kezében. Valójában a sziget minden egyes talpalatnyi helyét hátraszegett fejű fregattmadarak borították be, melyek nyaklebenyüket pukkadásig felfújva hirdették férji erényeiket - nőstényeik közben fáradhatatlanul köröztek odafent. Aztán, egyik a másik után, a nőstények kiszemelték maguknak ezt vagy azt a piros léggömböt, és leereszkedtek a szigetre. Mikor Mary Hepburn végzett a fregattmadarak életéről szóló film bemutatásával, és széthúzták a sötétítőket, és felkapcsolták a világítást, valaki az osztályból, az esetek döntő többségében egy fiú, szinte mindig előállt egy kérdéssel. A kérdés, amelynek hangneme néha tárgyilagos, néha viccelődős, néha - a másik nem kiváltotta gyűlölet vagy félelem okán keserű volt, így szólt: - A nőstények mindig a legnagyobbat választják? Úgyhogy Mary már előre kigondolta a választ, amelyhez minden egyes szó ugyanolyan gondossággal került kiválasztásra, mint a Mandarax idézeteinek esetében. - Ahhoz, hogy ezt megválaszolhassuk, ki kellene faggatnunk egy nőstény fregattmadarat, amit tudomásom szerint ezidáig még senki nem tett meg. Ugyanakkor van néhány ember, aki a fregattmadarak tanulmányozására tette fel az életét, és ők úgy vélekednek, hogy a nőstények valójában azt a vörös nyaklebenyt választják, amelyik a legjobb fészekrakóhelyet jelöli. Tudjátok, a fajfenntartás szempontjából ennek van a leginkább értelme. - És ezzel vissza is értünk a kéklábú szulák násztáncának mélységes mély rejtélyéhez, amelynek semmi, de semmi köze nincs sem a fajfenntartáshoz, sem a fészekrakáshoz, sem pedig a halfogáshoz. De hát akkor mire jó? Merészkedhetünk-e odáig, hogy 'vallás'-nak nevezzük? Vagy, ha ehhez nincs elég merszünk, nevezhetjük-e legalább 'művészet'-nek? - Kinek van valami hozzáfűzni valója? A kéklábú szulák násztánca, melyet Mrs. Onassis olyan nagyon szeretett volna személyesen is megtekinteni, egy fikarcnyit sem változott az eltelt egymilló év alatt. A madarak továbbra sem tartanak semmitől. És a legkisebb hajlandóságot sem mutatják arra, hogy feladják a repülést és a víz alá merülve keressenek táplálékot. Ami a kéklábú szulák násztáncát illeti: A madarak hatalmas kéklábú molekulák, és nincs beleszólásuk a dologba. Természetükből fakad az, hogy úgy táncolnak, ahogy. Valamikor az emberi lények olyan molekulák voltak, amelyek sok különböző táncot lejthettek, de vissza is utasíthatták a felkérést - ahogy éppen kedvük tartotta. Az anyám tudott keringőzni, tangózni, rumbázni, csárlsztonozni, foxtrottozni és tvisztelni. Az apám nem táncolt volna az istenért sem, ez volt az ő kiváltsága. 21 Amikor Mrs. Onassis bejelentette, hogy részt vesz az "Évszázad Kirándulásá"-n, rögtön mindenki másnak megjött az étvágya, a nyomorúságos fedélközi kabint kibérlő Roy és Mary Hepburnre pedig nem emlékezett már a kutya sem. Március végére Bobby King közzétehette az utaslistát, amelynek élén Mrs Onassis neve állt, alatta pedig olyan, alig valamivel kevésbé felkapott, hírességek nevei mint: dr. Henry Kissinger, Mick Jagger, Paloma Picasso, William F. Buckley, Jr, és persze *Andrew MacIntosh és Rudolf Nurejev és Walter Cronkite, és a többi, és a többi. A Zenji Kenzaburo álnév alatt utazó *Zenji Hiroguchit mint az állatokat, gyötrő kórok világhíres szakértőjét tüntették fel a listán, így próbálták meg többé-kevésbé egy súlycsoportba hozni a többiekkel. A lista elkészítői tapintatból kihagyták két utas nevét a felsorolásból. Így akarták elejét venni a kellemetlen kérdéseknek, hogy ki is ez a két ember tulajdonképpen. Merthogy a lehető legszürkébb átlagemberek voltak. A nyomorúságos fedélközi kabint kibérelő Roy és Mary Hepburn. Később azonban ez a kissé fazonigazított felsorolás lett a hivatalos utaslista. Így amikor az Ecuatoriana Airlines májusban táviratilag értesítette a listán szereplőket, hogy különleges éjszakai járatot indít azok számára, akik éppen New Yorkban tartózkodnak a Bahia de Darwin útra kelésének előestéjén, Mary Hepburn nem volt a kiértesítettek között. Úgy volt, hogy a város különböző pontjain várakozó utasokat hatalmas limuzinok veszik majd fel, és szállítják ki a repülőtérre. A repülő fedélzetén csak fekhellyé átalakítható ülések lettek volna, a túrista osztály helyére pedig kis asztalkák és táncpódium került, ahol a tervek szerint az Ecuadori Folklórico Balett társulata adta volna elő különböző indián törzsek jellegzetes táncait, köztük a visszavonultan élő kankabonók tűztáncát. Aztán ínyencfalatokat szolgáltak volna fel a vendégeknek, és nemes borokat, melyek a legnevesebb francia éttermeknek sem váltak volna szégyenükre. Mindez az utasoknak egy fillérjébe sem került volna, Roy és Mary Hepburn azonban soha nem tudták meg, hogy ilyen lehetőségük van. Bizony, és azt a levelet sem kapták meg soha, melyet júniusban mindenki másnak kikézbesítettek, s melyben az ecuadori államelnök, dr. José Sepúlveda de la Madrid fogadással egybekötött villásreggelire invitálta őket. A vendégek tiszteletére, az El Dorado szállóban megrendezett reggelit nagyszabású parádé követte volna, melynek során virágokkal feldíszített konflisokon hajtatták volna le a kikötőbe, hogy felszálljanak volna a hajójukra. Mary azt a táviratot sem kapta meg, amelyet King november elsején postázott az összes többi résztvevőnek, s amelyben bánatosan nyugtázta, hogy a világgazdaság egén feltűnt viharfellegek igencsak komoly aggodalomra adnak okot. Ecuador gazdasága ugyanakkor továbbra is szilárdan állt a lábán, és semmi nem mutatott arra, hogy a Bahia de Darwin programja esetleg megváltozik. Habár King tudott róla, a levélben nem volt szó arról, hogy az utaslista mintegy a feléve zsugorodott össze, mert a japán és amerikai jelentkezők kivételével gyakorlatilag az összes náció visszamondta az utazást. Úgy nézett ki tehát, hogy a még mindig elszántan utazni vágyók szinte mindannyian azon a bizonyos New Yorkból felszálló éjszakai különjáraton érkeznek Ecuadorba. És ekkor King titkárnője belépett az irodába, és közölte főnökével: hallotta a rádión amint a Belügyminisztérium figyelmeztette az amerikai állampolgárokat, hogy a jelenlegi körülmények között ne utazzanak Ecuadorba. Szóval ez lett a sorsa a kampánynak, amelyet King karriere koronájaként fogott fel. Anélkül, hogy akárcsak sejtelme is lett volna a hajóépítés rejtelmeiről, sokkal vonzóbbá tett egy hajót pusztán azáltal, hogy meggyőzte tulajdonosait, ne az eredetileg tervezett Antonio José de Sucre, hanem a Bahia de Darwin nevet adják neki. Az unalomig ismert, kéthetes szigetvilági hajócskázásnak induló utat pedig az évszázad kirándulásává varázsolta át. Hogyan volt képes ilyen csodákra? Úgy, hogy soha de soha nem nevezte másként, csak az: "Évszázad Kirándulásá"-nak. A reklámhadjárat egyes mellékhatásai akkor is tovább élnek, ha - ahogy ez Bobby King számára egyre bizonyosabbá vált a Bahia de Darwin nem is szedte volna fel a horgonyt másnap délben. Mrs. Onassis és dr. Kissinger és Mick Jagger és a többiek szeme elé táruló csodákból ízelítőt adó brossúrái révén nagyon sok újdonságot megtanított az embereknek az élővilág fejlődéséről. Két újdonsült hírességet is útjára indított: a szakács Robert Pépint, akit King, miután felkérte, hogy igazgassa a Bahia de Darwin konyháját, "Franciaország legkitűnőbb szakácsá"-nak kiáltott ki, és a nagyorrú Adolf von Kleistet, a hajó kapitányát, aki mindig azt a benyomást keltette az emberekben, mintha valami szavakba nem önthető, személyes tragédiát próbálna meg leplezni a világ elől, és aki remek komikustehetségnek bizonyult a televíziós sztárparádék során. King egyik dossziéjában megvolt az a szövegkönyv, amely a Kapitány és Johnny Carson közreműködésével elkészített Esti show-ban elhangzottakat rögzítette. Ebben a műsorban, mint az összes többi ilyen alkalmakkor, a Kapitány arany stráfokkal díszített, szemkápráztatóan fehér díszegyenruhát viselt, amely mint az Ecuadori Flotilla admirálisát meg is illette. A szövegkönyvben a következők voltak olvashatók: CARSON: A "von Kleist" valahogy nem tűnik jellegzetes dél-amerikai családnévnek. KAPITÁNY: Inka eredetű - tulajdonképpen az egyik leghétköznapibb inka név, mint az angoloknál a "Smith" vagy a "Jones". Olvasta a beszámolókat a spanyol hódítók tollából, akik azért rombolták le az inka birodalmat, mert annyira pogánynak találták... CARSON: Igen? KAPITÁNY: Feltételezem, hogy olvasta ezeket a műveket. CARSON: Ott vannak az ágyam mellett egy kis asztalkán - Hedy Lamarr Az extázis és én című önéletrajzával egyetemben. KAPITÁNY: Akkor tudnia kell, hogy minden harmadik eretnekségért máglyára vetett indián a von Kleist nevet viselte. CARSON: Hány hajóból áll az ecuadori flotta? KAPITÁNY: Négy tengeralattjáróból. Azok is mindig a víz alatt hetelnek. Soha nem jönnek fel. CARSON: Soha nem jönnek fel? KAPITÁNY: Soha, már évek óta. CARSON: De rádióösszeköttetésben vannak a külvilággal? KAPITÁNY: Nincsenek. Betartják a rádiócsendet. Ezt ők találták ki maguknak. Szeretnénk hallani felőlük, de ők nem akarják megtörni a rádiócsendet. CARSON: És miért vannak a tenger mélyén? KAPITÁNY: Ezt tőlük kell megkérdeznie. Tudja, Ecuador demokratikus berendezkedésű ország. Még mi, akik a haditengerészet alkalmazásában állunk, még mi is egészen nagy döntési jogkörrel vagyunk felruházva. CARSON: Vannak, akik azt gondolják, Hitler életben van - és Dél-Amerikában telepedett le. Gondolja, hogy ennek lehet némi valóságalapja? KAPITÁNY: Abban biztos vagyok, hogy jó néhányan vannak Ecuadorban, akik szívesen találkoznának vele a vacsoraasztal mellett. CARSON: Náci szimpatizánsok. KAPITÁNY: Erről nem tudok. De elképzelhetőnek tartom. CARSON: Hát ha egyszer szívesen találkoznának Hitlerrel a vacsoraasztal mellett... KAPITÁNY: Akkor nyilván kannibálok. A kankabonókra gondoltam. Ők olyan - hogy is mondják? Itt van a nyelvem hegyén a szó. CARSON: Azt hiszem, ezt kihagyom. KAPITÁNY: Ők olyan - ők olyan - a kankabonók... CARSON: Csak nyugodtan, van időnk. KAPITÁNY: Megvan! "Apolitikusak". Ez a megfelelő kifejezés. Apolitikus - ez az, amit rájuk mondanak. CARSON: De nyilván ők is ecuadori polgárok? KAPITÁNY: Igen. Hát persze. Mi itt demokráciában élünk. Egy kannibál, egy szavazat. CARSON: Hölgynézőink megkértek, tegyem fel a következő, talán kissé túlságosan bizalmas jellegű kérdést... KAPITÁNY: Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen csábos szívtipró még nem kóstolt bele a házasélet örömeibe? .. CARSON: Jómagam is rendelkezem némi tapasztalattal ezen a téren, mint ahogy talán maga is tudja. KAPITÁNY: Ez nem lenne tisztességes a hölggyel szemben. CARSON: Azt hiszem,, műsorunk kezd túlságosan intim jelleget ölteni. Beszélgessünk inkább a kéklábú szulák életéről. Esetleg levetíthetnénk a filmet, amit magával hozott. KAPITÁNY: Nem, nem. Semmi kifogásom az ellen, hogy kitárgyaljuk, miért is nem vezettem eddig senkit az oltár elé. Nem lenne tisztességes dolog részemről megnősülni, mert bármelyik pillanatban utasítást kaphatok: vegyem át egy tengeralattjáró parancsnokságát. CARSON: És akkor le kellene merülnie, és nem jönne fel többé. KAPITÁNY: Ez a hagyomány. King nagyot sóhajtott. Íróasztalán ott hevert az utaslista, melyen szinte minden második nevet áthúztak már - törölték a mexikói és az argentin és az olasz és a fülöp-szigeteki és más nemzetiségű utasok jelentkezését, azokét, akik botor módon a saját országuk valutájában tartották vagyonukat. A fennmaradó nevek tulajdonosai - eltekintve attól a hat személytől, akik már megérkeztek Guayaquilba - kivétel nélkül New Yorkban laktak, s így könnyűszerrel elérhetők voltak telefonon. - Azt hiszem, lesz egy kis telefonálni valónk - mondta King a titkárnőjének. A nő felajánlotta, lerendezi ő a hívásokat. - Nem - mondta főnöke. Úgy érezte, ez olyan kötelesség, amelyet nem bízhat beosztottjára. Ő maga vette rá az összes hírességet, hogy vegyenek részt az utazáson, úgy udvarolta körül a címlapok befolyásos sztárjait, mint egy szerelmes ifjú. Most pedig elhatározta, hogy a rossz hírt is személyesen közli velük, ahogy az egy megbízható szeretőtől elvárható. A többséget legalább könnyű volt utolérni. Összesen negyvenkét személyről volt szó, ebbe beletartoztak a teljességgel ismeretlen házastársak és barátok is, de ezek mind vacsorákon vettek részt - amelyekről a pletykalapok annak rendje és módja szerint be is számoltak - hogy kellemesen üssék el a fennmaradó órákat, míg meg nem érkeznek a kipárnázott limuzinok, hogy zajtalan suhanással a Kennedy Nemzetközi Repülőtérre szállítsák őket, ahol már vár rájuk az Ecuatoriana tíz órakor a levegőbe emelkedő, guayaquili különgépe. És legalább nem kellett a befizetett összegek visszatérítéséről beszélnie. Az út egy fillérjébe sem került volna a hírességeknek - akik ekkorra már kézhez vették az ajándék bőröndöket és piperekészleteket, no meg a panama kalapokat. Önmaga és titkárnője szomorkás szórakoztatására King eljátszotta bohócmutatványát a kitömött sárkánygyíkkal. Felvette az asztalról, a füléhez emelte, mint egy telefonkagylót, és azt mondta: - Mrs. Onassis? Attól tartok, kellemetlen hírem van a számára. Mégsem fogja látni a kéklábú szulák násztáncát. King mentegetőző telefonbeszélgetései udvarias formaságok voltak csupán. Ekkorra mindenki letett arról, hogy igénybe vegye az aznap este tízkor induló repülőgépet. Egyébként aznap este tízre *Andrew MacIntosh, *Zenji Hiroguchi és a Kapitány öccse, *Siegfried már mindannyian halottak voltak, és a kék alagútban tett rövid séta után meg is érkeztek a Túlvilágba. Az utaslistán szereplő összes olyan személy, akiket King most telefonon felhívott, rendelkezett már új tervekkel az elkövetkezendő két hétre. Sokan inkább síelni mentek a biztonságos Egyesült Államok határain belül. Egy hatszemélyes partin a résztvevők egyöntetűen úgy határoztak, hogy ellátogatnak az Arizona állambeli Phoenixbe, ahol teniszoktatással egybekötött fogyókúrás tábor működött. És mielőtt elhagyta volna irodáját, King utoljára is tárcsázott. Azt a férfit hívta, aki nagyon közeli barátja lett az elmúlt tíz hónap során, a quitói költőt és belgyógyászt, dr. Teodoro Donosót, az ENSZ ecuadori nagykövetét. A férfi a Harvardon szerzett orvosi diplomát, az Amerikai Egyesült Államokban végezte tanulmányait, csakúgy mint a Kinggel kapcsolatba került ecuadoriak közül többen. Adolf von Kleist, a Bahia de Darwin kapitánya az Egyesült Államok Annapolisi Tengerhajózási Akadémiájának volt a hallgatója. Testvére, *Siegfried a New York állambeli Ithaca Cornell Hotel Schoolnak volt a hallgatója. King fülét olyan hangzavar ütötte meg, mintha a nagykövetség épületében duhaj mulatozást csaptak volna. Dr. Donosó behúzott egy ajtót, mire a zaj valamelyest alábbhagyott. - Mit ünnepelnek? kérdezte King. * A Ballet Folklóricót hallja - mondta a nagykövet -, éppen a kankabonók tűztáncát próbálják. - Nem mondták meg nekik, hogy az utazás elmarad? - kérdezte King. Ahogy kiderült, nagyon is tisztában voltak a dologgal, de feltették magukban, hogy az Egyesült Államokban maradnak egy időre. Szerettek volna néhány dollárt összeszedni a családjuknak, ezért azt tervezték, hogy különböző színházakban és szórakozóhelyeken előadják a Bobby King kiadványai révén népszerűvé lett táncot - a kankabonók tűztáncát. - Vannak igazi kankabonók a csapatban? - kérdezte King. - Szerintem sehol sincsenek igazi kankabonók - mondta a nagykövet, aki "Az utolsó kankabono" címmel írt is egy huszonhat soros verset, amelyben az ecuadori esőerdőkben élő kis kankabono törzs kipusztulását mesélte el. A vers tizenegy kankabonóval indult. A végére csak egy maradt, és az is eléggé csehül érezte magát. Mindamellett az egész történet csak a fantázia műve volt, hiszen az ecuadoriak többségéhez hasonlóan a költő sem látott soha egyetlen kankabonót sem. Azt viszont hallotta, hogy a törzs létszáma tizennégy főnyire zsugorodott, úgyhogy joggal tűnt úgy számára: a civilizáció terjeszkedése elkerülhetetlenül a törzs kipusztulását jelenti. Nem is sejtette, hogy száz év sem telik el, és a földön élő összes emberi lénynek kankabono vér csörgedezik az ereiben, néhány csepp von Kleist és Hiroguchival keverve. És az események ezen meghökkentő fordulatáért nagyrészt az "Évszázad Kirándulása" eredeti utaslistáján szereplő két senki egyike volt a felelős. Vagyis Mary Hepburn. A másik senki a férje volt, aki döntő szerepet játszott az emberiség sorsának alakításában, amikor saját családfája kipusztulásának árnyékában kibérelte azt a kis olcsó fedélközi kabint. 22 Donoso nagykövet úr finoman fogalmazva is kissé idejekorán írta meg huszonhat soros, "Az utolsó kankabono" címet viselő gyászversét. jobban tette volna, ha inkább "Az utolsó délamerikai" és "Az utolsó észak-amerikai" és "Az utolsó európai" és "Az utolsó afrikai" és "Az utolsó ázsiai" címmel veti papírra könnyfakasztó sorait. Akárhogyan is, a nagykövet helytállóan jövendölte meg, hogyan alakul az elkövetkezendő egy óra alatt az ecuadoriak erkölcsi világképe. A következőket mondta Bobby Kingnek a telefonban: - Hatalmas csalódás lesz az embereknek, ha hírét veszik, hogy Mrs. Onassis mégsem jön Ecuadorba. - Mennyi minden megváltozik harminc nap alatt - mondta King. - az "Évszázad Kirándulása" eddig csak egy volt az ecuadoriak előtt álló kellemes dolgok közül. És most hirtelen ez lett az egyetlen. - Olyan ez, mintha egy hatalmas kristálykehelybe finom pezsgőt töltöttünk volna - mondta Donoso -, és aztán másnap reggel csak egy rozsdás felmosóvödört találnánk egy liter nitroglicerinnel az alján. - Aztán hozzátette: az "Évszázad Kirándulása" legalább annyi hasznot hozott, hogy az országnak egy-két héttel később kell szembenéznie kilátástalan gazdasági problémáival. Az északi szomszéd, Kolumbia, és a délnyugatra fekvő Peru kormányait már megdöntötték, katonai diktatúrák vették át a hatalmat. Peru új vezetése pedig, hogy elterelje az emberek gondolatait a problémákról, kész volt bármelyik pillanatban hadat üzenni Ecuadornak. - Ha Mrs. Onassis most mégis Ecuadorba utazna - mondta - Donoso -, az emberek úgy fogadnák, mint valami megmentőt, csodatévő szentet. Elvárnák tőle, hogy élelemmel megrakott teherhajókat küldjön Guayaquilba - és hogy amerikai bombázók ejtőernyős csomagokban gabonapelyheket és tejet és friss gyümölcsöt dobjanak le a gyerekek számára! Meg kell mondanom, manapság - az ember betöltötte kilenchónapos kora után - senkitől nem várja el, hogy bármilyen szorult helyzetből kimentse. Ilyen hosszú manapság az emberek gyermekkora. Jómagamat tízéves koromig mentettek ki a butaság és gondatlanság kelepcéiből - anyám ekkor hagyta ott apámat s vele együtt engem, Ezután a magam ura lettem. Mary Hepburn csak akkor függetlenedett szüleitől, amikor huszonkét éves korában megszerezte a diplomáját. Adolf von Kleistet, a Bahia de Darwin kapitányát, egészen huszonhat éves koráig rendszeresen szülei húzták ki a csávából, amibe kártyaadósságai és ittas autózásai és garázdaságai és hivatalos személy elleni erőszakos fellépései sodorták. Akkor apján elhatalmasodott a Huntington-kór, és megölte feleségét. Adolf von Kleist mindössze ekkor kezdett el felelősséget érezni hibás döntéseiért. Akkortájt a gyermekkor határa sokszor annyira kitolódott, hogy az ember nem is lepődik meg azon, milyen sokan ringatták magukat abban a hitben egész életük során, gyakran még szüleik halála után is, hogy valaki állandóan rajtuk tartja a szemét az isten vagy egy szent vagy egy őrangyal vagy a csillagok vagy bármi más. A mai embernek nincsenek ilyen téveszméi. Villámgyorsan megtanulja, milyen is, körülötte a világ valójában, és igencsak ritkaság számba megy az a felnőtt, aki nem látta legalább egyszer, hogyan falnak fel elevenen egy gondatlan lurkót vagy felnőttet a kardszárnyú delfinek vagy a cápák. Egymillió évvel ezelőtt szenvedélyes viták folytak azt eldöntendő, hogy helyesen cselekszik-e az ember vagy sem, amikor különféle mechanikus eszközökkel igyekszik meggátolni, hogy a hímivarsejtek megtermékenyítsék a petesejtet illetve eltávolítani a már megtermékenyült petét az anyaméhből - annak érdekében, hogy egyensúlyban tartsa az emberek számát és a rendelkezésre álló élelmiszertartalékokat. Ezt a problémát mára sikerült kiküszöbölni anélkül, hogy bárkinek is bármi természetellenes dologhoz kellene folyamodnia. A kardszárnyú delfinek és a cápák megbízhatóan szinten tartják az emberi populáció nagyságát, és senki sem éhezik. Mary Hepburn annak idején az általános biológián kívül humán szexológiát is tanított az iliumi gimnáziumban. Előadásai során olyan fogamzásgátló eszközök működését kellett elmagyaráznia, melyeket ő maga soha nem használt - hiszen az ő életében férje volt az egyetlen férfi, és Roy meg ő kezdettől fogva szívesen vállaltak volna gyereket. Az asszony, akinek a férjével folytatott több évnyi gazdag nemi élet dacára sem sikerült teherbe esnie, figyelmeztette diákjait, milyen könnyen megtermékenyülhetnek még a látszólag a legcsekélyebb következményekkel sem járó helyzetekben is, ha csak a legrövidebb ideig is érintkeznek férfi partnerükkel, és szinte nem is éreztek semmit. És az első néhány évnyi tanítás után Mary tanmeséiben olyan diákok lettek a főszereplők, akik személyes ismerősei voltak - az iliumi gimnázium padjaiból. A gimnáziumban alig múlt el egy félév nemkívánatos terhesség nélkül, 1981 emlékezetes tavasza hat ilyen esetet is hozott. És az is igaz, hogy állításuk szerint ezeknek a gyermeket váró gyermekeknek körülbelül a felét igaz szerelem fűzte azokhoz, akiktől teherbe estek. A másik felük viszont az ellenkező irányba mutató, s leginkább perdöntőként jellemezhető tárgyi bizonyíték ellenére is esküdözött, hogy amennyire vissza tud emlékezni, soha semmilyen tevékenységben nem vett részt, amelynek gyermekáldás lehetett volna az eredménye. És Mary azt mondta egyik munkatársának az 1981-es év emlékezetes második szemeszterének végén: "Egyesek olyan könnyen esnek teherbe, mint ahogy mások benáthásodnak." És tényleg volt a két dolog között párhuzam: A náthát is meg a teherbeesést is olyan parányi egysejtűek okozták, amelyek minden másnál jobban szerették a nyálkás hártyákat. A Santa Rosalián eltöltött tíz év után Mary elsőkézből is megtapasztalja majd, milyen könnyen teherbe esnek tizenéves szűzlányok olyan férfiak magvától, akik mindössze kielégülésre vágynak, és még csak nem is szeretik őket. 23 Szóval, nem is sejtve, hogy valamikor ő lesz az emberiség ősapja, helyet foglaltam a Guayaquili Nemzetközi Repülőtértől a Bahia de Darwin felé taxizó Adolf von Kleist kapitány koponyájában. Nem tudtam, hogy a bolygó népessége a véletlen jóvoltából nemsokára parányi ponttá zsugorodik össze, hogy aztán, ismét csak a véletlen jóvoltából, újra növekedni kezdhessen. Szentül meg voltam győződve afelől, hogy a kaotikus állapot, amelyben hatalmas agyvelővel rendelkező emberek milliárdjai küszködtek és kínlódtak, és szaporodtak, és szaporodtak, időtlen időkig folytatódni fog. Valószínűtlennek tűnt, hogy az egyes személyeknek valódi fontossága lehet ebben a váratlan vesszőfutásban. Amikor a Kapitány fejét választottam jármű gyanánt, nagyjából olyan haditettet hajtottam végre, mint amikor valaki besétál egy hatalmas játékkaszinóba, pénzt dob egy nyerőautomatába, és azon nyomban megüti a főnyereményt. Az egyenruhája volt az, ami magára vonta figyelmemet. A tartalékos tengernagy aranysújtásos, vakító fehér egyenruhát viselt. Én korábban közlegényként szolgáltam, úgyhogy nagyon érdekelt, milyennek látja a világot valaki, aki a társadalmi és katonai ranglétrán is ilyen magasra kapaszkodott fel. És leesett az állam, amikor láttam, hogy a férfi hatalmas agyveleje éppen a meteorokon töpreng. Ezzel az élménnyel gyakran találkoztam akkoriban:. egy számomra érdekesnek tűnő szituációban befészkeltem magam valakinek a koponyájába, és aztán fölfedeztem, hogy a kérdéses személy hatalmas agyveleje olyan dolgokon mereng, amelyeknek semmi köze az éppen felmerült problémához. A Kapitány és a meteorok kapcsolatáról: a Tengerhajózási Akadémián a férfi tanárainak többségére oda se figyelt, és a leghátul kullogó sereghajtók között kapott diplomát. Ami azt illeti, még ki is akarták zárni az akadémiáról, mert csillagászati navigáció vizsgáján puskázáson érték, ám végül szülei diplomáciai csatornákat igénybe véve közbeléptek az érdekében. Nagy hatással volt azonban rá egy előadás, amely a meteoritokról szólt. Az előadó szerint az űrből érkező kőzáporok mindig is teljesen közönséges jelenségnek számítottak, és a becsapódások ereje egyes esetekben olyan irtózatosan nagy volt, hogy feltételezhetően ez okozta jó néhány élőlény, köztük a dinoszauruszok kipusztulását. Az előadó még hozzátette: az embereknek minden okuk megvolt, hogy attól tartsanak, bármelyik pillanatban újabb bolygóközi bombák zúdulnak a Földre, és hogy célszerű lenne kifejleszteni egy berendezést, amely különbséget tud tenni egy ellenséges rakéta és egy meteorit között. Máskülönben a világűr egyik teljességgel értelmetlen dührohama esetleg kirobbanthatta volna a harmadik világháborút. És ez az apokaliptikus jóslat olyannyira megfelelt a Kapitány észjárásának, hogy ettől fogva már jóval azt megelőzően, hogy apján elhatalmasodott a Huntington-kór - rendíthetetlen meggyőződéssel hitte: a meteoriteső a legvalószínűbb halálnem, amely az emberiség teljes kipusztulását okozhatja. A Kapitány ezt sokkal dicsőségesebb, költőibb, sőt, tetszetősebb halálnemnek tartotta az emberiség számára, mint a harmadik világháborút. Amikor kicsit jobban megismertem a Kapitány hatalmas agyvelejét, megértettem: volt abban bizonyos ésszerűség, hogy a férfi a meteoritokon gondolkodott, miközben a statáriummal sújtott, kiéhezett ecuadori tömegeket nézte. Ha a meteoritzápor szépségeit nélkülözni is kellett, úgy tűnt, a guayaquiliak számára eljött a világvége. Bizonyos értelemben a férfit is telibe találta egy súlyos égi kő: a hír, hogy anyját meggyilkolta apja. És feltámadt benne az érzés, hogy az élet értelmetlen rémálom csupán, amelyben senkit nem érdekel és senki nem figyeli, hogy mi történik. Ez az érzés számomra is meglehetősen ismerős volt. Pontosan így éreztem én is, amikor lelőttem egy nagymamát Vietnámban. Ugyanolyan fogatlan, kétrét görnyedt vénség volt, mint Mary Hepburn az utolsó éveiben. Azért lőttem le, mert ő meg pár másodperccel korábban egy kézigránáttal meggyilkolta a szakaszom két tagját - a legjobb barátomat és a leggonoszabb ellenségemet. Az eset után azt is bántam, hogy életben vagyok. Jobb szerettem volna kő lenni. Jobb szerettem volna a Természeti Erők szolgálatában álló kő lenni. A Kapitány a repülőtérről egyenesen a hajóhoz ment, meg sem állt a szállodánál, hogy benézzen az öccséhez. A New York-i felszállás után a hosszú repülőút alatt végig pezsgőt iszogatott, most iszonyú fejfájás gyötörte. És amikor megérkeztünk a Bahia de Darwinhoz, világossá vált számomra, hogy a Kapitány tartalékos tengernagyi rangja teljességgel jelképes csupán. A hajó irányítása, az esetleges műszaki problémák megoldása, a legénységi fegyelem fenntartása másokra hárult, neki eközben csak annyi dolga lett volna, hogy a fedélzeten csevegjen az előkelő utasokkal. A hajó működtetéséről csak nagyon keveset tudott, és nem is érezte úgy, hogy többet kellene tudnia. Hasonlóképpen vázlatos ismeretekkel rendelkezett a Galápagosz-szigetekkel kapcsolatban. Tengernagyi minőségben egyszer ünnepélyes látogatást tett a Baltra szigetén lévő haditengerészeti bázison valamint a Santa Cruz szigetén levő Darwin Kísérleti Állomáson ekkor is gyakorlatilag utasként tartózkodott egy hajón, amelynek névlegesen ő volt a parancsnoka. A szigetvilág összes többi tagja azonban terra incognita volt a számára. Sokkal hatékonyabb idegenvezető lehetett volna mondjuk a svájci hegyek lesiklópályáin, vagy a Monte Carlo-i kaszinó süppedős szőnyeggel borított játéktermeiben, vagy a Palm Beach-i lovaspóló pálya istállói környékén. De megint csak - mit számított ez? Az "Évszázad Kirándulásá"-n ott lesznek a túravezetők; egytől egyig felsőfokú természettudományos végzettségű emberek, akiket a Santa Cruz-i Darwin Kísérleti Állomás dolgozói tanítottak be a feladatukra. A Kapitány feltette magában, hogy jól oda fog figyelni arra, amit mondanak, és a többi utassal együtt ő is mindent megtanul a szigetekről. Amikor bevettem magam a Kapitány koponyájába, reméltem, hogy sikerül megtapasztalnom, milyen érzés teljhatalmú parancsnoknak lenni. Ehelyett megtapasztaltam, hogy milyen érzés a társadalmi ranglétra egyik fokáról a másikra röpködni. A hajóhídhoz érve a katonai tiszteletadás összes elképzelhető formájában részesültünk. A fedélzeten azonban sem a Mrs. Onassis és társai fogadásának utolsó előkészületein dolgozó legénység, sem a tiszti kar tagjai nem kértek tőlünk utasításokat. A Kapitány változatlanul úgy tudta, hogy a hajó másnap felszedi a horgonyt. Senki nem értesítette az ellenkezőjéről. És miután alig egy órája érkezett vissza Ecuadorba, és még mindig tele volt a pocakja a finom New York-i ételekkel, és zsongott a feje az elfogyasztott pezsgőtől, továbbra is hátravolt számára a felismerés, hogy milyen rettenetes pácba keveredett ő is, meg a hajója is. Van még egy emberi tökéletlenség, amelyet a természetes kiválogatódás ezidáig nem orvosolt. Amikor a mai embereknek teli a hasuk, pontosan ugyanúgy viselkednek, mint egymillió évvel ezelőtt élt őseik: csak igen lassan veszik észre a rájuk leselkedő veszélyt. Ilyenkor van az, hogy megfeledkeznek a kardszárnyú bálnákról és a cápákról. Ez a tulajdonság különösen végzetes volt egymillió évvel ezelőtt, hiszen akkoriban a bolygó állapotáról legjobban informált emberek, akik *Andrew MacIntosh-hoz hasonlóan eléggé gazdagok és befolyásosak voltak, hogy lelassíthassák a vég nélküli pazarlást, egytől egyig jól tápláltnak minősültek. Úgyhogy az ő szemszögükből, mindig minden a legnagyobb rendben volt. Mert annak ellenére, hogy komputerek és mérőműszerek és hírfigyelők és kiértékelők és adatbankok és könyvtárak és ilyen meg olyan szakértők álltak a rendelkezésükre, végül mindig süket és vak pocakjuk döntötte el, hogy mennyire is sürgős valójában ez vagy az a probléma, mint például a savas esők okozta pusztulás az észak-amerikai vagy az európai erdőségekben. És itt van a tanács, amelyet a teli pocakok adtak és adnak még ma is, és amelyet a Kapitány teli pocakja adott, amikor a Bahia de Darwin helyettes parancsnoka, Fernando Cruz elmondta a tengernagynak, hogy egyetlen túravezető sem érkezett meg, vagy adott hírt magáról, és hogy már a legénység egy harmada kereket oldott, mert úgy érezték, jobb lesz, ha a saját családjaikról gondoskodnak: "Csak türelem. Mosolyogj. Légy magabiztos. Végül minden jóra fordul valahogy." 24 Mary Hepburn megnézte, és nagyon jónak tartotta a Kapitány Esti Show-ban előadott komédiázását. Aztán még egyszer látta a férfit a Jó reggelt Amerika című műsorban. Ennek alapján érezte úgy, hogy már azt megelőzően sem volt számára teljesen ismeretlen a tengernagy, hogy hatalmas agyveleje rávette a guayaquili utazásra. A férfi két héttel Roy halála után szerepelt az Esti Show-ban, és ő volt az első ember, akinek sikerült Maryt hangos nevetésre bírnia a szomorú eseményt követően. Az asszony minden oldalról üres, új gazdára váró házakkal körülvett kis otthonának nappalijában ült éppen, és hallotta magát, amint hangosan fel-felkacag, mert valaki az ecuadoriak nevetséges tengeralattjáró flottájáról beszél, amely a hagyomány szerint lemerült a víz alá, hogy aztán soha többé ne jöjjön fel újra. Mary arra a következtetésre jutott, hogy von Kleist sok tekintetben olyan lehet, mint amilyen a gépekért és a természetért rajongó Roy volt. Máskülönben miért vállalta volna el a Bahia de Darwin parancsnoki tisztét ? És akkor hatalmas agyveleje rávette, hogy szavait a Kapitány katódsugár-csövön megjelenő képmásának. címezve, fennhangon feltegye a kérdést, amely komolyan felkavarta a lelkét, annak ellenére, hogy senki más nem volt a szobában: - Nem lenne kedve esetleg feleségül venni engem? Ahogy később kiderült, az asszony pusztán azáltal, hogy Roy mellett élte le az életét - legalább egy kicsivel többet tudott a gépekről, mint a Kapitány. Mikor Roy már nem élt, és történetesen a fűnyíró felmondta a szolgálatot, Mary tudta, hogyan kell kicserélni a gyertyát, s ezáltal újra üzemképessé tenni a, motort - ilyesmire a Kapitány soha nem lett volna képes. És a szigetekről is jóval többet tudott a férfinál. Mary volt az, aki később helytállóan azonosította a szigetet, amelynek partján hajótörést szenvedtek. Miután hatalmas agyveleje olyan csúnyán összezagyvált mindent, az önbecsülése és tekintélye utolsó foszlányait mentegető Kapitány kijelentette, hogy a sziget az általa egyébként soha nem látott Rábida. Ez persze tévedés volt. És ami hozzásegítette Maryt a Santa Rosalia felismeréséhez, az a sziget jellegzetes pinty populációja volt. Ezeket a Mary diákjai és a túristák többsége között oly kis érdeklődést kiváltó, teljesen hétköznapi madarakat egyébként az ifjú Charles Darwin ugyanolyan izgatottsággal tanulmányozta, mint az óriásteknősöket vagy a szulákat vagy a sárkánygyíkokat vagy a szigetvilág bármely más élőlényét. A helyzet a következő volt: Bár a pintyek teljesen egyformának tűntek, valójában tizenhárom, sajátos táplálkozási módú és étrendű fajhoz tartoztak. Egyik fajnak sem éltek rokonai sem a dél-amerikai földrészen, sem sehol másutt a világban. Nyilván az ő felmenőik is Noé bárkáján vagy egy természetes tutajon érkeztek a szigetekre, hiszen a pintyekre egyáltalán nem jellemző, hogy több ezer kilométeres vándorútra indulnának a nyílt tenger fölött. A szigeteken nem éltek harkályok, de volt egy, pintyfaj, amely ugyanazzal táplálkozott, amivel a harkályok. Ez a madár nem tudott lyukakat vájni a fák törzsébe, úgyhogy csak egy kis ágvéget vagy egy kaktusztövist fogott rövid, gömbölyű végű csőrébe, és annak segítségével piszkálta ki az üregeikben rejtőző rovarokat a fából. Egy másik pintyfaj vámpír módjára élt, úgy tartotta fenn magát, hogy addig csipkedte az éppen elbámészkodott szulák hosszú nyakát, míg abból apró vércsöppek serkentek ki. Akkor aztán nagy gyönyörűséggel felszippantotta a tökéletes táplálékot. Ezt a madarat az emberek Geospiza difficilisnek nevezték el. Ezeknek a furcsa pintyeknek a Santa Rosalia volt a fő költőhelyük, az ő kis Édenkertjük. Mary valószínűleg soha nem is hallott volna a szigetvilág többi tagjától olyannyira félreeső, alig-alig látogatott szigetről, ha ott nem élt volna hatalmas tömegben a Geospiza difficilis. És nyilván nem is vesztegetett volna annyi szót a szigetre, ha nem a vérszívó madárfaj lett volna az egyetlen pintyféleség, amellyel sikerült felcsigáznia diákjai érdeklődését. Amilyen nagyszerű pedagógus volt, Mary - diákjai egyetértésével - a következőképpen jellemezte a madarat: "eszményi háziállat Drakula gróf számára." Tudta, hogy diákjai többsége számára ez a teljességgel csak a képzeletben létező gróf jóval fontosabb, mint például George Washington, aki mindössze országuk megalapítója volt. Drakuláról többet is tudtak, így Mary továbbfejleszthette kis tréfáját, és elismerte: lehet, hogy a gróf mégsem lelné sok örömét a Geospiza difficilis társaságában, mivel a férfi; akit Mary ilyenkor csak Homo transylvaniensisként emlegetett, nappal aludt, a Geospiza difficilis pedig éjszaka. - Úgy tűnik hát - vonta le a végső következtetést megjátszott szomorúsággal a hangjában Mary, hogy Drakula gróf számára az eszményi házi kedvenc továbbra is a vámpír denevérek - szakszóval Desmodontidae - családjából kerül ki. És ilyenkor mindig így tette fel a koronát tréfájára: - Mit kell tennetek, ha egyszer a Santa Rosalián találjátok magatokat, éppen megöltetek egy Geospiza difficilist, és azt akarjátok, hogy biztosan halott maradjon? - A válasz a következő volt: - Természetesen egy útkereszteződésben kell eltemetnetek, de még előtte kis tövissel át kell szúrnotok a szívét. De ami a legjobban megmozgatta az ifjú Charles Darwin fantáziáját a galápagoszi pintyekkel kapcsolatban, az az volt, hogy ezek a madarak pontosan úgy viselkedtek, mint egy egész sor, sokkal magasabb fokon specializálódott szárazföldi madárfaj. A természettudós hajlamos lett volna elhinni, már amennyiben értelmét látja a dolognak, hogy a Mindenható Atyúristen pontosan olyannak teremtette ezeket a lényeket, mint ahogy ő rájuk bukkant világ körüli útja során. Csakhogy hatalmas agyveleje sehogy sem értette, miért bízott volna a Teremtő a Galápagosz-szigetek esetében minden elképzelhető munkát egyetlen parányi madárra, egy gyakran teljesen alkalmatlannak tűnő pintyre? Ha a Teremtő szerint a szigeteknek szükségük volt egy harkályszerű madárra, vajon mi gátolta meg abban, hogy teremtsen egy igazi harkályt? Könyörgöm, ha pompás ötletnek tartotta a vámpírok életre hívását, miért nem bízta a szerepet egy vámpír denevérre pintyek helyett? Vámpír pintyek? És Mary a probléma tálalását a következőképpen fejezte be: - Van valakinek valami hozzáfűzni valója? Amikor felkapaszkodott a partra a fekete dombon át, amelynek a Bahia de Darwin nekifutott, Mary megbotlott és elesett. Ahogy megpróbálta csillapítani az esés lendületét, lehorzsolta jobb keze fejét. Éppen csak futólag vette szemügyre a sérülést. A horzsolásból kis vércseppek serkentek ki. De akkor, a félelem legkisebb jelét sem mutatva, egy pinty rebbent az ujjára. Mary ezen cseppet sem csodálkozott, jó néhány történetet hallott már, amelyekben pintyek röppentek az emberek fejére vagy karjára, beleittak a kezükben tartott csészékbe, vagy más hasonló dolgokat műveltek. Úgyhogy elhatározta, hogy nem veszi rossz néven a fogadtatást, és szép nyugodtan tartotta maga előtt a karját, és gyengéden beszélni kezdett a kis madárhoz: - És a tizenhárom pintyfaj közül te melyikhez tartozol? - mondta. Mintha megértette volna a kérdést, a madár megmutatta Marynek, hová tartozik: nekilátott, hogy felszippantgassa a lehorzsolt kézfejen megjelenő vörös cseppeket. Mary újra körülnézett a szigeten, és eszébe sem jutott, hogy ott fogja tölteni élete hátralevő részét, több ezer étkezésre vendégül látva a vámpír pintyeket. Odafordult a Kapitányhoz, aki minden tekintélyét elveszítette már a szemében, és így szólt: - Maga szerint ez a Rábida-sziget ? - Igen - felelte a férfi. - Ebben egészen biztos vagyok. - Nos, igazán nem szívesen mondok ilyet magának a sok viszontagság után, amin eddig keresztülesett, de megint nincs igaza - mondta Mary. - Ez a sziget csak a Santa Rosalia lehet. - Mitől olyan biztos a dolgában? - kérdezte a férfi. Mire Mary így válaszolt: - Éppen most hallottam ettől a kis madártól. 25 Manhattan szigetén Bobby King lekapcsolta a villanyt a Chrysler felhőkarcoló tetején lévő irodájában, elköszönt titkárnőjétől, és hazament. Többé nem jelenik meg történetünkben. Ettől a pillanattól fogva, egészen addig, míg sok-sok munkával eltöltött év után be nem lépett a Túlvilágba vezető kék alagút száján, semmit nem tett, ami a legcsekélyebb hatással is lett volna az emberiség jövőjére. Ugyanabban a pillanatban, amikor King belépett lakása ajtaján, a guayaquili El Dorado szállóban *Zenji Hiroguchi elhagyta szobáját. A férfi dühös volt feleségére, mert az megbocsáthatatlan dolgokat vágott a fejéhez, amikor arról beszélt, hogy szerinte milyen szándék vezérelte a tudóst a Gokubi illetve a Mandarax megalkotásakor. Megnyomta a lift hívógombját, közben az ujjait ropogtatta, és kapkodva szedte a levegőt. És akkor a folyosón megjelent az a személy, akivel a legkevésbé sem akart találkozni, a férfi, akit minden bosszúsága előidézőjeként könyvelt el magában, *Andrew MacIntosh. - Ó, hát itt van - szólalt meg *MacIntosh. Éppen magukhoz indultam, hogy megmondjam, valami baj van a telefonvonallal. Azt hiszem, mihelyt kijavítják a hibát, remek hírekkel szolgálhatok maguknak. *Zenji, akinek a génjei a mai napig fennmaradtak, beszélni sem tudott, annyira felzaklatta a felesége és most még *MacIntosh is. Úgyhogy benyomkodta a következő üzenetet japánul a Mandarax billentyűin, és aztán *MacIntosh felé fordította a gépet, hogy az le tudja olvasni a parányi képernyőn megjelenő szavakat: Most nem kívánok beszélgetni önnel. Nagyon ideges vagyok. Hagyjon magamra, kérem. Mellesleg a továbbiakban Bobby Kinghez hasonlóan *Andrew MacIntosh sem lesz semmilyen hatással az emberiség jövőjére. Ha tíz évvel később a Santa Rosalia szigetén leánya beleegyezett volna, hogy mesterségesen megtermékenyítsék, történetünk esetleg merőben más irányt vehetett volna. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy a bankár nagy örömmel segédkezett volna Mary Hepburnnek a Kapitány spermájával folytatott kísérleteiben. Ha Selena csak egy kicsit is kalandvágyóbb, a ma élő emberiség a bankárhoz hasonlóan a sok száz éve hódító római légiókat visszaverő, rettenthetetlen skót harcosok leszármazottja lenne. Micsoda elpuskázott lehetőség! Ahogy a Mandarax tolmácsolná: Összes szóból, mit toll ír, vagy nyelv mond ma a legszomorúbbak ezek: "lehetett volna!" John Greenleaf Whittier (1807-1892) - Miben segíthetnék? - kérdezte *MacIntosh. - Bármit megteszek, csak mondja meg, hogyan segíthetek. *Zenji arra sem volt képes, hogy elutasítóan megrázza a fejét. A legtöbb, amire még tellett az erejéből, az volt, hogy összeszorította a szemhéjait. És akkor megérkezett a lift, és amikor *MacIntosh a fülkébe is követte, *Zenji azt hitte, menten felrobban a dühtől. - Nézze... szólalt meg *MacIntosh, ahogy lefelé ereszkedtek -, a barátja vagyok. Nekem igazán elmondhat mindent. Ha úgy érzi, púp vagyok a hátán, csak szóljon, hogy menjek a fészkes fenébe, és tökéletesen meg fogom érteni. Én is követek el hibákat. Emberek vagyunk. Amikor leértek a szálloda előcsarnokába, *Zenji azt a majdhogynem gyermeteg és nem túlságosan gyakorlatias tanácsot kapta hatalmas agyvelejétől, hogy próbáljon meg valahogy kereket oldani, elfutni a kisportolt testalkatú amerikai elől. Úgyhogy *Andrew MacIntosh-sal a nyomában átviharzott a szálloda főbejáratán, ki a Calle Diez de Agosto szögesdróttal körülkerített részére. A két férfi olyan gyorsan vágott át az előcsarnokon, és rohant ki az ecuadori naplementébe, hogy a koktélbár pultja mögött álldogáló balszerencsés von Kleist fivér, *Siegfried ki sem tudta nyitni a száját, hogy még idejében figyelmeztesse őket. Túlságosan későn kiáltotta feléjük: - Kérem! Kérem! Én a maguk helyében nem mennék ki! - És aztán utánuk rohant. Rendkívül rövid idő alatt, a bolygó erősen behatárolt területén, jó néhány olyan történés zajlott le, melyek hatása még egymillió évvel később is érezhető. Miközben a balszerencsés von Kleist *MacIntosh és *Hiroguchi nyomába eredt, szerencsés bátyja a Bahia de Darwin parancsnoki hídja alatt lévő kabinjában zuhanyozott. Semmi olyannal nem foglalatoskodott, ami különösen fontos lehetett volna az emberiség jövőjét tekintve, éppen csak túlélt, éppen csak életben maradt. Hernando Cruz nevű helyettese. azonban, nagyon jelentős következményekkel járó tettre készülődött. Cruz a fedélzeten álldogált, és történetesen az egyetlen látótávolságon belül horgonyzó hajót, a San Mateo nevet viselő kolumbiai teherszállítót bámulta. A hajó jó régóta vesztegelt már a folyótorkolatban. Cruz vaskos, nagyjából a Kapitánnyal egykorú, kopaszodó férfi volt, aki más hajók fedélzetén már vagy ötvenszer megjárta a szigetekhez vezető utat. Tagja volt annak a legénységnek is, amely áthajózta a Bahia de Darwint Malmőből Ecuadorba. Őt bízták meg a munkálatok felügyeletével, amikor a hajót Guayaquilban ellátták a szükséges felszereléssel - ez idő alatt a névleges kapitány reklámkörutat tett az Egyesült Államokban. Ennek a férfinek tele volt az agya a hajóval kapcsolatos ismeretekkel, tökéletesen értette a keze alatt lévő jármű minden kis részének működését, a mélyben dübörgő dízelmotoroktól a koktélbárban található fagyasztószekrényekig bezárólag. Mi több, tisztában volt a legénység minden egyes tagjának jó és rossz oldalával, és megszerezte tiszteletüket. Ez a férfi volt a tényleges kapitány, aki valójában irányította volna a hajót, miközben az éppen a zuhanyzófülkében tocsogva kornyikáló Adolf von Kleist az utasokkal bájolog az étteremben napközben, és az összes hölgyet megtáncoltatja este. Cruzt fikarcnyit sem érdekelte az éppen elé táruló látvány: a San Mateo és a horgonykötele köré gyűlt hatalmas hordaléktutaj. A rozsdás kis hajó olyan régóta vesztegelt már egy helyben, hogy nem sokban különbözött holmi élettelen sziklától. Ebben a pillanatban azonban Cruz észrevett egy kis tankhajót, amely odasiklott a San Mateo mellé, és szoptatni kezdte, úgy ahogy a bálna szoptathatja borját. A tankhajó üzemanyagot ürített ki magából egy hajlékony tömlőn keresztül. Ez volt az anyatej a San Mateo motorjai számára. Az történt ugyanis, hogy a San Mateo tulajdonosai Kolumbiában előállított kokainért jókora mennyiségű amerikai dollárhoz jutottak, és ezeket a dollárokat becsempészték Ecuadorba, ahol nemcsak dízelolajra, de a legértékesebb árura, vagyis élelemre cserélték, ami viszont az emberi szervezet üzemanyaga. Szóval még mindig volt valami mozgás a nemzetközi árupiacokon. Cruz nem is sejtette, a korrupciónak pontosan milyen láncszemei tették lehetővé a San Mateo számára, hogy élelmiszert és üzemanyagot vegyen fel, de nyilván elmerengett a korrupció általános vonásairól, nevezetesen: Függetlenül attól, hogy megérdemelte-e vagy sem, bárki bármit megkaphatott, ha volt folyékony aranya. A zuhanyzófülkében tartózkodó kapitánynak volt, Cruznak nem. Cruz teljes megtakarított vagyona, a kínos gondossággal félrerakott sok-sok sucre értéktelen papírhalommá alakult át. A repülőtér mellett egy takaros kis házban tizenegy gyerek és egy viselős feleség várt rá halálra rémülten. Nyilvánvalóan szükség lett volna rá otthon, egészen eddig mégsem jutott eszébe, hogy akármilyen okból is el kellene hagynia a szolgálati helyét jelentő hajót A dezertálás egyfajta öngyilkosság volt a szemében, mintha semmivé lett volna minden, ami tiszteletreméltónak számított egyéniségében. Eddigre azonban eldöntötte, semmiképpen nem marad a Bahia de Darwinon. Megpaskolta a fedélzet védőkorlátját, és a következőket mondta halkan spanyolul: - Sok szerencsét, svéd hercegnőm. Veled fogok álmodni. Cruz esete nagyon hasonlított az El Dorado telefonközpontját megrongáló Jésús Ortizéhoz. Hatalmas agyveleje egészen az utolsó lehetséges pillanatig eltitkolta lelkiismerete elől, hogy milyen végkövetkeztetésre jutott, hogy ideje végre antiszociálisan cselekednie. Ezzel az összes, kapitányi teendő Adolf von Kleist nyakába szakadt, pedig a férfi annyit tudott a navigálásról, meg a Galápagosz-szigetekről, meg a hatalmas hajó irányításáról és fenntartásáról, mint tyúk az ábécéről. A saját vérei megsegítésére siető Hernando Cruz döntése és a Kapitány hozzá nem értése akkoriban olcsó komédiák alapanyagát képezte, a két tényező párosítása mégis felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult a ma élő emberiség számára. Ennyit a komédiákról. Ennyit az elvileg komoly dolgokról. Ha az "Évszázad Kirándulása" a tervek szerint zajlott volna le, a Kapitány és helyettese közötti munkamegosztás jól példázta volna az egymillió évvel ezelőtt működött szervezetek vezetési modelljét. Ebben a modellben a névleges vezető a semmitmondó fecserészés nagymestere, az elvileg helyettesi pozíciót betöltő személyre pedig rászakad az összes felelősség, neki kell tisztában lennie azzal, mi is történik valójában, és hogy miként lehet a legkedvezőbb irányt szabni ezeknek a történéseknek. A legjobban vezetett országokban általában megvolt ez a fajta szimbiózis a hatalmi ranglétra csúcsán. És most eszembe villannak azok az öngyilkos lépések, amelyekre a letűnt korok országai ragadtatták magukat, és tisztán látom, hogy azok a kormányzó hatalmak úgy próbáltak meg elvitorlázgatni, hogy csak egy Adolf von Kleistjük volt a hajóhídon, Hernando Cruz nélkül. Aztán az ilyen nemzetek túlélői előmásztak munkájuk romjai alól, hogy megkésve bár, de felismerjék, hogy a saját maguk okozta senyvedéseik ideje alatt soha, senki nem volt a hajóhídon, aki tisztában lett volna azzal, miként lehet a legkedvezőbb irányt szabni a történéseknek, hogy mi is történik valójában. 26 A szerencsés von Kleist fivér, a ma élő emberiség közös ősapja, magas és sovány férfi volt, nagy sasorral. Fejét dús, göndör hajkorona borította, mely valamikor aranyszőke volt, történetünk idejére azonban már teljesen megőszült. Abban a hitben bízták rá a Bahia de Darwin parancsnoki tisztjét, hogy úgyis helyettese végzi majd el az összes érdemi munkát. *Siegfriedet is ugyanebből a megfontolásból tették meg szállodaigazgatónak: Quitói nagybácsikáik szerették volna, ha a híres vendégekre és értéktárgyaikra egy közeli rokon vigyáz. A Kapitánynak és öccsének csodaszép házuk volt a Quito környéki párás hegyoldalon, melyet soha többé nem láttak viszont. Komoly vagyon maradt rájuk nagyszüleik és meggyilkolt anyjuk után is. A vagyonból szinte egy fillér sem volt értéktelen sucre-ban. A vagyont szinte teljes egészében a New York-i Chase Manhattan Bankra bízták, amely amerikai dollárra és japán jenre váltotta át. A zuhanyzófülkében toporgó Kapitánynak meg sem fordult a fejében, hogy a zavaros ecuadori helyzet ellenére is valami aggódni valója lehetne. Történjék bármi, Hernando Cruz tudni fogja, mi a teendő. Hatalmas agyveleje előállt egy ötlettel, amit úgy gondolta, Cruzzal is meg kellene osztania, miután megszárítkozott. Eszébe jutott, hogy amennyiben a legénység dezertálási szándékot mutat, Cruz emlékeztethetné őket: a Bahia de Darwin hadihajónak minősül, s ennek értelmében a dezertőrökre a haditengerészet szigorú büntetési normái vonatkoznak. A törvények komiszak voltak, a Kapitány azonban nem tévedett - a hajó papíron az Ecuadori Haditengerészethez tartozott. Tengernagyi feladatainak eleget téve, a haderő képviseletében éppen ő maga fogadta a hajót, amikor az megérkezett Malmőből a nyáron. Akkor még szőnyegekkel kellett lefedni a fedélzetet, és a csupasz acélpadlón itt is, ott is lyukak voltak láthatók, amelyeket a gépágyúk és rakétaindító állványok és torpedó rekeszek, és a többi, és a többi felszereléséhez terveztek, arra az esetre, ha az ország netán háborúba keveredne. Akkor a hajó páncélozott csapatszállító eszközzé minősült volna át, fedélzetén "...tíz üveg Dom Perignonnal és egy bidével minden százfőnyi bakára", ahogy azt a Kapitány elmondta az Esti show című műsorban. A zuhany alatt álldogáló Kapitánynak még más dolgok is az eszébe jutottak, de ezek eredetileg mind Hernando Cruz ötletei voltak. Például: Ha az utazás elmarad, ami szinte teljesen biztosnak tűnt, Cruz és a legénység néhány tagja átvitték volna a hajót a mocsaras holtvízre, ott vetettek volna horgonyt, távol a fosztogató bandáktól. Cruzban fel sem vetődött, hogy a Kapitány a hajóval tartana. Cruz eltervezte: Ha már minden kötél szakad, és úgy néz ki, hogy a hajó nincs biztonságban a város környéki vizeken, kiviszi a Ballra-szigeti tengerészeti központhoz. Cruznak megint csak eszébe sem jutott, hogy a Kapitány esetleg a hajón maradhatna. Avagy, ha másnap reggel a hírességek mégis megérkeznének New Yorkból, ami teljességgel hihetetlennek tűnt, és a Kapitánynak mindenképpen a hajó fedélzetén kell tartózkodnia, hogy üdvözölje és megnyugtassa őket, Cruz a kolumbiai teherhajóhoz, a San Mateó-hoz hasonlóan a part mentén várakozna a Bahia de Darwinnal az utasokra. Csak akkor kötne ki, ha a hírességek már ott lennének a parton, beszállásra készen. Akkor aztán, amilyen gyorsan csak lehet, kivinné őket a nyílt tengerre, onnan pedig a fejleményektől függően - akár a beharangozott körutazásra is. De ami sokkal valószínűbb: Partra rakná őket egy Guayaquilnál biztonságosabb kikötőben, amely természetesen nem lehet sem Peruban, sem Chilében vagy Kolumbiában, vagyis a dél-amerikai földrész nyugati partvonalán. Ezekben az országokban ugyanolyan elkeseredett hangulat lett úrrá a lakosságon, mint Ecuadorban. Panama elképzelhető célállomás volt. Cruz felkészült rá, hogy szükség esetén akár egészen San Diegóig viszi a hírességeket. A hajón jócskán volt élelem és üzemanyag és ivóvíz még egy ilyen hosszú úthoz is. És útközben a hírességek felhívhatnák barátaikat és rokonaikat, és tudathatnák velük, hogy a bolygó más részeiről érkező rossz hírek ellenére élik világukat, mintha mi sem történt volna. Az egyetlen terv, amely meg sem fordult a Kapitány fejében az volt, hogy esetleg a nyakába veszi az összes tennivaló gondját, és csak Mary Hepburn lesz mellette, hogy segítsen - és hogy megfeneklik a hajóval a Santa Rosalián, amelyből aztán az emberiség bölcsője lesz. Következzék egy a Mandarax által; jól ismert idézet: Kis gondatlanság súlyos bajoknak lehet forrása...mert egy szög híján a patkó elveszett; mert egy patkó híján a ló elveszett; s mert egy ló híján a lovas elveszett. Benjamin Franklin (1706-1790) Bizony, és egy kis gondatlanság ugyanolyan könnyen lehet jó hírek forrása is. Merthogy a Bahia de Darwin híjával volt Hernando Cruznak, s az emberiség megmenekült a kipusztulástól. Cruz soha nem lett volna képes megfenekleni a hajóval a Santa Rosalia partján. És most Cadillac El Doradójának volánja mögött ülve maga mögött hagyja a kikötőt, az autó csomagtartója megtömve az "Évszázad Kirándulásá"-ra összekészített finomságokkal. Az élelmiszert aznap hajnalban lopta el a családjának, jóval mielőtt a katonák vagy az éhes tömeg megérkezett volna. Járműve, melyet a Bahia de Darwin raktárainak feltöltésekor kapott kenőpénzből vásárolt, ugyanazt a nevet viselte, mint a szálloda ugyanazt a nevet, mint a legendásan gazdag város, a mesés lehetőségek földje, melyet Cruz spanyol felmenői keresve kerestek, de soha meg nem találtak. Felmenői megkínozták az inkákat - hogy kiszedjék belőlük, hol van El Dorado. Elképzelni is nehéz manapság, hogy valaki megkínozza embertársát. Eleve, hogyan kapjuk el a megkínzandót, ha ehhez csak a szánkat meg az uszonyainkat használhatjuk fel? Hogyan rendezzünk hajtóvadászatot valaki után most, amikor az emberek olyan gyorsan úsznak, és olyan sokáig képesek a víz alatt maradni egyfolytában? Az üldözött nemcsak hogy ugyanúgy nézne ki, mint bárki más, de bárhol, bármilyen mélységben is rejtőzhetne. Hernando Cruz megtette a magáét az emberiségért. Hamarosan a perui légierő is megteszi a magáét, de majd csak hat óra után, amikor *Andrew MacIntosh és *Zenji Hiroguchi már halott - és amikor Peru hadat üzen Ecuadornak. Peru tizennégy nappal előbb vált fizetésképtelenné, mint Ecuador, úgyhogy ott az emberek sokkal éhesebbek voltak. A szárazföldi erők katonái szétszéledtek, és hazavitték magukkal fegyvereiket. Csak a kis hadipotenciált jelentő perui légierőre lehetett még mindig számítani, ez a katonai juntának volt köszönhető, amely igyekezett továbbra is mindenből a legjobbat biztosítani tagjai számára. A légierő egyebek mellett felszerelésének köszönhette kiemelkedő csapatszellemét. Az általuk használt technika, melyet hitelre adtak el, és még az ország csődbe kerülése előtt szállítottak le nekik, a lehető legmodernebb volt. A légierő nyolc darab francia vadászbombázóból állt, ezek mindegyikét japán aggyal ellátott amerikai levegő-föld rakétával szerelték fel, amely a vadászgép pilótájának utasítása szerint radarjelek és a hajtóművek kisugározta hő forrását is hűen felkutatta. A pilóta pedig a földi irányítás és saját gépének komputereitől kapott utasításokat. Minden egyes rakéta robbanófejében az új izraeli robbanóanyag foglalt helyet, amely ötöd akkora pusztítást tudott véghez vinni, mint az az atombomba, melyet az Egyesült Államok dobott le Hisako Hiroguchi anyjára a második világháború végén. A hadiiparban dolgozó hatalmas agyvelejű tudósok ezt az új robbanóanyagot óriási előrelépésként értékelték. Ahogy hagyományos robbanótöltetekkel kezdték gyilkolni az embereket, rögtön a humanitárius államférfiaknak kijáró tisztelettel övezték őket. Úgy tűnt, amíg atomfegyver nem kerül bevetésre, senki nem nevezi nevén azt az állandó gyilkolást, amely a második világháború vége óta tartott, és amely bőségesen rászolgált a "harmadik világháború" elnevezésre. A perui katonai junta a következővel indokolta hadbalépését: A Galápagosz-szigetek Peru törvényes tulajdonát képezik, és Peru most visszaszerzi őket magának. Az embereknek ma közel sincs annyi eszük, hogy előállítsák azokat a fegyvereket, amelyekkel egymillió évvel ezelőtt még a legszegényebb országok is rendelkeztek. Bizony, és ezeket a fegyvereket használták is állandóan. Az én teljes életem alatt nem akadt egy nap, amikor ne dúlt volna legalább három háború egyszerre a bolygón. És a természetes kiválogatódás törvénye képtelen volt válaszolni a kihívásra, melyet az új technikák jelentettek. Nem volt olyan állatfaj, talán a rinocérosz kivételével, amelynek nősténye tűzbiztos és golyóálló és bombabiztos utód világrahozatalában reménykedhetett volna. A legjobb, amivel az én időmben a természetes kiválogatódás elő tudott hozakodni, egy olyan ember volt, aki nem ismert semmilyen félelmet, dacára annak, hogy olyan sok mindentől lett volna oka félni. Vietnámban megismerkedtem néhány ilyen emberrel - már amennyire az ilyen emberek megismerhetők egyáltalán. *Andrew Macintosh is közéjük tartozott. 27 Selena MacIntosh csak akkor tudta meg biztosra, hogy apja nem él már, amikor a Túl- világba vezető kék alagút túlsó végén viszontlátta őt. Egyelőre mindössze annyit vehetett biztosra, hogy az apja elhagyta szállodai szobáját, és néhány szót váltott a folyosón *Zenji Hiroguchival. Aztán a két férfi beszállt a liftbe. Ezt követően Selena soha többé nem hallott egyikőjük felől sem. Mellesleg a lány vakságának története a következő: Selena a retinitis pigmentosa nevű betegségben szenvedett, amelyet egy női ágon átörökített hibás gén okoz. Selena a rossz gént anyjától kapta, aki tökéletesen látott, és aki eltitkolta férje elől, hogy bizonyosan tudja: ezt a gént hordozza szervezetében. A Mandarax ezt a betegséget is jól ismerte, hiszen a rendellenesség a Homo sapiens életét megkeserítő ezer legfontosabb nyavalya egyike volt. Amikor Mary a betegségről faggatta a Santa Rosalián, a Mandarax Selena esetét súlyosnak ítélte meg, mivel a lány már vakon született. A retinitis pigmentosára sokkal inkább jellemző, mondta Gokubi fia Mandarax, hogy néha akár harminc éven át is érintetlenül hagyja az őt magában hordó férfi vagy nő szeme világát. A Mandarax azt is megerősítette, amit maga Selena mesélt el Marynek: a lány esetleg születendő gyermeke ötven százalék eséllyel világtalan lenne. És ha a gyermek kislányként jön a világra - függetlenül attól, hogy a későbbiekben megvakul, vagy sem -, és felnő, és szaporodik, még mindig ötven százalék eséllyel szülne világtalan magzatot. Elképesztő, hogy két olyan viszonylag ritka, örökletes betegség mint a retinitis pigmentosa és a Huntington-kór komoly aggodalomra adhatott okot a Santa Rosalián partra vetődött, mindössze tíz főt számláló első telepesnemzedék tagjai körében. Ahogy arról már beszámoltam, a Kapitányról szerencsés módon kiderült, hogy nem rendelkezett a hibás génnel. Selena viszont igen. Én mégis azt hiszem, még ha szaporodott volna is, az emberiséget akkor sem kínozná tovább a retinitis pigmentosa - hála a természetes kiválogatódás törvényének, meg a cápáknak és a kardszárnyú delfineknek. Mellesleg a lány apját és *Zenji Hiroguchit a következőképpen érte utol a halál, miközben a lány és kutyája, Kazakh az odakint tolongó sokadalom zajait figyelte: Hátulról lőtték fejbe őket, úgyhogy sohasem tudták meg, mi lett a végzetük. És a ravaszt meghúzó katona ismét egy olyan személy, akit elismerés illet, mert megtett valami apróságot, melynek még most, egymillió évvel később is látható a hatása. Nem a lövöldözésről beszélek. Arról beszélek, hogy betörte az El Dorado szállóval szemben, lehúzott redőnyökkel álló ajándékbolt hátsó ajtaját. Ha ő nem fosztja ki azt a boltot, szinte egészen biztos, hogy ma nem élne ember a földön. Komolyan. A ma élő embereknek egyként kellene hálát adniuk Istennek, hogy ez a katona megőrült. A neve Geraldo Delgado volt, közlegényként szolgált, és dezertált az egységétől. Magával vitte elsősegélykészletét és kulacsát és rohamkését, automata fegyverét és két kézigránátot és néhány tár lőszert, és így tovább, és így tovább. Mindössze tizennyolc éves volt, és paranoid skizofréniában szenvedett. Soha, semmilyen körülmények között nem lett volna szabad éleslőszert adni a kezébe. Hatalmas agyveleje csupa olyan dologgal traktálta, ami nem volt igaz - hogy ő volt a legjobb táncos a világon, hogy ő volt Frank Sinatra fia, hogy az emberek irigyelték tőle tehetségét, és kis rádiókkal próbálták elroncsolni az agyát, és így tovább, és így tovább. Delgado, akire oly sok ecuadori lakoshoz hasonlóan az éhhalál várt, a kis rádiókkal felszerelt ellenséget tartotta élete megkeserítőjének. És amikor befeszítette az ajtót, amelyről a vak is láthatta, hogy egy lezárt ajándékbolt hátsó bejárata, ő nem egy ajándékboltba hatolt be. Az ő agyában a bolt az ecuadori Balett Folklórico központi stúdiója volt, ahol perceken belül bebizonyíthatja, hogy valóban ő a legjobb táncos a világon. Ma is rengeteg olyan ember él, akiket hallucinációk gyötörnek, emberek, akik szenvedélyesen reagálnak dolgokra, melyek kizárólag az ő képzeletükben léteznek. Talán a kankabonóktól örökölték ezt a tulajdonságukat. De manapság az effajta emberek nem tudnak fegyvert keríteni, és könnyű elúszni előlük. Még ha találnának is valahol egy gránátot vagy egy géppisztolyt vagy egy kést, vagy bármi hasonló, a régmúlt időkből itt maradt fegyvert, hogyan vehetnék hasznát csak a szájuk meg az uszonyaik segítségével? Gyerekkoromban Cohoes városában laktunk, és anyám egyszer elvitt az albanyi cirkuszba, pedig nem is nagyon engedhettük meg magunknak, apám pedig kifejezetten rossz véleménnyel volt a cirkuszról. És ott láttam idomított fókákat meg rozmárokat, amelyek labdát egyensúlyoztak az orrukon, és megszólaltattak egy trombitát, és jelre összeütögették úszóhártyás lábaikat, és így tovább, és így tovább. De egy sem volt köztük, amely képes lett volna csőre tölteni és kibiztosítani egy géppisztolyt, vagy kihúzni egy kézigránátból a biztosítószeget, és eldobni bármekkora távolságra, bármilyen kis pontossággal is. Hogy már eleve miként sorozhattak be a hadseregbe egy olyan őrültet, mint Delgado: Látszólag kutya baja sem volt, és teljesen normálisan viselkedett, amikor a sorozást végző tiszt kérdéseire válaszolgatott, amint azt jómagam is tettem, amikor jelentkeztem az Egyesült Államok Haditengerészetébe. És az előző év nyarán, nagyjából az idő tájt, amikor Roy Hepburn elhalálozott, Delgadót beosztották egy ideiglenes szolgálatra, melyet kifejezetten az "Évszázad Kirándulása" miatt szerveztek meg. Az ő egysége lett volna az a díszszázad, amely peckesen elmasíroz Mrs. Onassis és társai előtt. A tervek szerint fegyverrel és rohamsisakkal is felszerelték volna őket, éleslőszerről azonban szó sem volt. És Delgadó csodálatosan verte a vigyázzmenetet, és fényezte a zubbony rézgombjait, és tükörfényesre csüszkölte a bakancsát. Ám akkor Ecuador testét egy gazdasági válság görcsrohamai rázták meg, és a katonáknak éleslőszert osztottak ki. Delgado személye a gyors evolúció szívbemarkoló példája volt, de hát ez igaz bármelyik katonára. Amikor én átestem a haditengerészet alapkiképzésén, és Vietnámba vezényeltek, és éleslőszerrel láttak el, én se nagyon hasonlítottam arra a tehetetlen, állatias jószágra, ami civil életemben voltam. És csúnyább dolgokat csináltam, mint Delgado. De folytatom: A bolt, ahova Delgado behatolt, egy az El Dorado szállóval szemközt húzódó, lezárt üzletek egész sorát tartalmazó épület része volt. A szállót szögesdrót kordonnal körülzáró katonák az üzletházat is a kerítés részeként kezelték. Úgyhogy amikor Delgado bezúzta az egyik bolt hátsó ajtaját, és résnyire kinyitotta a főbejáratot, hogy kikémlelhessen, rést ütött a kordonon, amelyen aztán bárki más átsurranhatott. Ezen törvénybe ütköző tettével járult hozzá az emberiség jövőjéhez Delgado, ugyanis a résen nagyon rövid időn belül néhány nagyon fontos ember surran majd át, és jut be a szállodába. A résnyire nyitott ajtón kikukucskáló Delgado két ellenségét pillantotta meg odakint. Egyikőjük egy kis rádióval hadonászott, amely alkalmas volt Delgado gondolatainak összezavarására - legalábbis ő így hitte. Nem is rádió volt. A férfi a Mandaraxot tartotta a kezében, és a két ellenségnek vélt alak *Zenji Hiroguchi és *Andrew MacIntosh volt. Sietős léptekkel haladtak végig a barikád belső fala mentén, amire a szálloda vendégeiként minden joguk meg is volt. *Hiroguchit, aki még mindig majd felrobbant a dühtől, *MacIntosh éppen azzal ugratta, hogy túlságosan komolyan veszi az életet. Pontosan ott sétáltak el a bolt előtt, amelyben Delgado rejtőzött. Úgyhogy Delgado kilépett az ajtón, és szentül meggyőződve, hogy önvédelemből cselekszik, lelőtte mindkettőjüket. Így nem kell többé csillagot tennem sem Zenji Hiroguchi, sem Andrew MacIntosh neve elé. Eddig is csak azért tettem, mert emlékeztetni szerettem volna az olvasót, hogy az El Doradóban tartózkodó hat vendég közül ők ketten azok, akik nem érik meg a naplementét.. Most már halottak voltak, és lassan bealkonyult egy olyan világnak, amelyben egymillió éve sokan hitték rendíthetetlenül, hogy csak a legerősebb marad életben. Delgado, a túlélő, újra eltűnt a bolthelyiségben, és egyenesen a hátsó ajtó felé tartott, ahol úgy gondolta, újabb túlélhető ellenségeket talál majd. De odakint csak hat csokoládébarna koldusgyereket talált - hat kislányt. Amikor ez a gyilkos fegyverek egész arzenáljával felszerelt katonaszörny kiugrott a kislányok elé, azok már túlságosan ki voltak éhezve, és túlságosan beletörődtek a halál gondolatába ahhoz, hogy megpróbáljanak elfutni előle. Inkább csak kitátották a szájukat - és forgatták nagy barna szemeiket, és a pocakjukat lapogatták, és ujjukkal kitátott szájukba mutogattak, így jelezve, hogy mennyire éhesek is ők. Akkoriban a gyerekek a világ minden táján ezt tették nem csak abban az ecuadori sikátorban. Úgyhogy Delgado meg sem állt, csak ment tovább, és soha nem került rendőrkézre, sem elmegyógyintézetbe vagy hasonló. Csak egy volt a városban nyüzsgő katonák közül, és senki sem tudta igazán tüzetesen megnézni az arcát, amely a rohamsisakról rávetődő árnyékban úgysem sokban különbözött a többiekétől. És, amilyen csoda ügyes túlélő volt, másnap erőszakkal a magáévá tett egy asszonyt, és így bekerült a dél-amerikai kontinensen születendő utolsó tízegynéhány millió gyermek nemzői közé. Miután elment, a hat kislány besurrant a boltba, és élelem és élelemre cserélhető áru után kezdett kutatni odabent. A várostól keletre húzódó hegyvonulaton túli, messzi, messzi esőerdőkben született árvagyerekek voltak. Szüleikkel a levegőből permetezett rovarirtószerek végeztek, őket pedig egy bozótpilóta hozta repülőjén Guayaquilba, ahol utcagyerekek lettek. A gyerekek ereiben túlnyomó részben indián vér folyt, de voltak fekete bőrű felmenőik is - gazdájuktól megszökött afrikai rabszolgák, akik réges-régen bevették magukat az esőerdőbe. A kislányok kankabonók voltak. A Santa Rosalián fognak asszonnyá érni, ahol Hisako Hiroguchival együtt ők lesznek a ma élő emberiség ősanyái. Azonban mielőtt még a Santa Rosaliára érnének, először a szállodát kell elérniük. És ebben egészen biztosan megakadályozták volna őket a katonák és a szögesdrót kordon, ha Geraldo Delgado közlegény nem nyit nekik bejáratot a bolthelyiségen keresztül. 28 A gyerekek, akikből a Santa Rosalián hat Éva lesz majd a Von Kleist alakította Ádám mellé, nem lehettek volna Guayaquilban, ha nincs a fiatal ecuadori bozótpilóta, Eduardo Ximénez. Az előző év nyarán, ami azt illeti, pontosan Roy temetésének napján, Ximénez a végcélként a Csendes-óceán helyett inkább az Atlanti-óceánt választó Tiputini folyó forrásvidékén röpült saját négyszemélyes hidroplánjával az esőerdőrengeteg fölött. Alig valamivel korábban, kicsit lejjebb a folyó partján, a perui határ közelében felszerelésével együtt kitette azt a francia antropológust, aki a visszavonultan élő kankabonókat szerette volna felkutatni. Ximénez ezután Guayaquil felé vette az irányt. Ötszáz kilométeres út állt előtte, melynek során két csipkés körvonalú hegylánc fölött is át kellett repülnie. Guayaquilban két játékos kedvű argentin milliomos várt rá, őket kellett elszállítania a Galápagosz-szigetcsoport Baltra nevű tagjára, ahol utasai mélytengeri horgászathoz hajót és legénységet béreltek. De nem is akármilyen zsákmányra fájt a foguk. Hatalmas fehércápákat szerettek volna a bot végére kapni, olyan lényeket, mint az, amelyik harminegy évvel később Mary Hepburnt és von Kleist Kapitányt és a Mandaraxot felfalta. Ximénez ezeket a betűket pillantotta meg a levegőből a folyó iszapos partjának sarában kitaposva: SOS. Leszállt a vízre, és aztán kacsa módjára kitocsogott a partra gépével. Ott egy nyolcvanéves római katolikus pap, az ír származású Bernard Fitzgerald atya fogadta, aki fél évszázada élt már a kankabonók között. Mellette hat kislány - az utolsó kankabonók. Ők taposták a betűket az iszapba az atyával. Fitzgerald atyának egyébként ugyanaz volt az ükapja, mint John F. Kennedynek, Mrs. Onassis első férjének és az Egyesült Államok harmincötödik elnökének. Ha az atya gyermeket nemzett volna egy indián asszonnyal, amit soha nem tett, a ma élők nyugodtan állíthatnák magukról, hogy ír nemesi vér csörgedezik az ereikben nem mintha a ma élők közül bárki is bármit állítana magáról. Alig kilenchónapnyi élet után az emberek még azt is elfelejtik, hogy ki volt az anyjuk. A gyerekek éppen kóruspróbát tartottak Fitzgerald atyával, amikor a törzs összes többi tagját mérges permet érte. Az áldozatok némelyike még mindig haldokolt, úgyhogy az idős pap velük szándékozott maradni. Ximénezt arra kérte, hogy vigye a gyerekeket egy olyan helyre, ahol valaki a gondjukat viseli. Így történt, hogy a kislányok öt óra leforgása alatt a kőkorszakból a komputerkorszakba röppentek, amikor a dzsungellel benőtt édesvízi mocsárból átkerültek a guayaquili sós vizű lápvidékre. Csak kankabonóul beszéltek, amelyet rajtuk kívül alig néhány haldokló rokonuk és - mint később kiderült - egy Guayaquilban elő, elhanyagolt fehérember értett meg. Ximénez quitói volt, és sehol nem tudta elhelyezni a lányokat Guayaquilban. Ő maga az El Dorado szállóban aludt, pontosan azt a szobát vette ki, amelyet később Selena MacIntosh foglalt el a kutyájával. A rendőrségen kapott tanácsot megfogadva elvitte a lányokat a város központjában, a katedrális tőszomszédságában működő árvaházba, ahol az apácák örömmel felelősséget vállaltak értük. Ekkor még bőséggel jutott ennivaló mindenkinek. Ximénez ezután elment a szállodába, és elmesélte a történteket a koktélbár pincérének, aki Jésús Ortiz volt, ugyanaz a férfi, aki később megszakította a szálloda és a külvilág kapcsolatát. Úgyhogy Ximénez az az egyik pilóta, akinek megle- hetősen sok köze van az emberiség jövőjéhez. A másik egy Paul W. Tibbets nevű amerikai. Tibbets volt az, aki atombombát dobott Hisako Hiroguchi anyjára a második világháború végén. Az emberek valószínűleg akkor is ugyanolyan szőrösek lennének, amilyenek, ha Tibbets nem pottyantja le az atombombát. De az is biztos, hogy Tibbets jóvoltából hamarabb kiszőrösödtek. Az árvaház hirdetést tett közzé, melyben kankabonóul beszélő személyt kerestek, aki tolmácsként lehetne segítségükre. Egy részeges öregember, egy kisstílű tolvaj jelentkezett, aki színtiszta fehérember létére, csodával határos módon a legvilágosabb bőrű kislány nagyapja volt. Fiatal korában a férfi ásványkincsek után kutatott az esőerdőben, és három évet töltött a kankabonók között. Ő mutatta be Fitzgerald atyát a törzs tagjainak, amikor a pap először látogatott hozzájuk Írországból. A férfit Domingo Quezedának hívták, és remek felmenőkkel büszkélkedett. Az apja a quitói Központi Egyetem filozófia tanszékének a vezetője volt. Ha erre a legcsekélyebb hajlandóságot is éreznék, a ma élő emberek nyugodtan eldicsekedhetnének, hogy őseik között egy egész sor művelt spanyol arisztokrata található. Amikor én kisfiú voltam Cohoes városában, és semmit nem sikerült felkutatnom kis családunk életében, amire büszke lehettem volna, anyám azt mondta nekem, hogy egy francia nemes vére csörgedezik az ereimben. Lehet, hogy most odaát élnék egy hatalmas birtok közepén álló kastélyban, mondta anyám, ha nincs a francia forradalom. Ezt a felmenőt az anyai ágnak köszönhettem. Ugyancsak rajta keresztül álltam rokonságban valamilyen módon Carter Braxtonnal, a Függetlenségi Nyilatkozat egyik aláírójával, folytatta anyám. Felemelt fejjel járhatok, mondta anyám, az ereimben csörgedező vér miatt. Ez nagyon tetszett nékem. Úgyhogy ezután odacsörtettem írógépe mögött ülő apámhoz, és megkérdeztem tőle, mit örököltem az ő révén. Nem tudtam, mi az a sperma, ezért évekig nem értettem meg a választ. - Kisfiam - mondta -, a te felmenőid egy egész sor eltökélt és találékony, mikroszkopikus ebihal. Bajnokok egytől egyig. A lőporoshordóként bűzlő öreg Quezeda azt mondta a lányoknak, hogy csak benne bízhatnak, senki másban, amit a gyerekek könnyen el is hittek, hiszen az öreg egyik társuk nagyapja volt. És az egyetlen személy, aki értette nyelvüket. El kellett hinniük mindent, amit az öregtől hallottak. Nem állt módjukban szkeptikusnak lenni, hiszen új környezetük merőben más volt, mint az esőerdő. Egész sor alapigazság volt a fejükben, és felkészültek, hogy makacs és büszke harcban védik meg őket, csakhogy ezen igazságok egyike sem volt felhasználható semmire, amit addig Guayaquilban láttak, leszámítva egyet, amely az egymillió évvel ezelőtti városi lakosság klasszikus téveszméje volt: Rokonok soha nem ártanának egymásnak. Quezeda valójában szörnyű veszélyeknek szándékozott kitenni őket, tolvajokként, koldusokként és - amint erre a legkisebb lehetőség is nyílott - prostituáltakként akarta használni a hat lányt. S tette mindezt azért, hogy kielégítse önbecsülésre és alkoholra szomjazó hatalmas agyvelejét. Úgy gondolta, végre gazdag és fontos ember lesz belőle. Bejárta a lányokkal a várost, megmutogatta nekik, már ahogy azt az árvaházi apácák tudták, a parkokat és a katedrálist és a múzeumokat és a többit, és a többit. Valójában a túristák gyűlöletére tanította őket, és hogy hol van belőlük a legtöbb, és hogy miként lehet lóvá tenni őket, és hogy hol tartják általában az értéktárgyaikat. És gyakorolták, hogyan szúrják ki a rendőrt, mielőtt az szúrná ki őket, és hova rejtőzhetnek a belvárosi negyedekben, ha netán bármi ellenségük el akarná csípni őket. A lányok nagyvárosban töltött első hetében Quezeda nagyot "alakított". Akkor aztán, ahogy a dolgot az apácák és a rendőrség látta, Domingo Quezeda nagypapának és a lányoknak nyoma veszett. Az emberiség öreg és velejéig romlott ősapja egy üresen álló kikötői kalyibába vitte a gyerekeket - abba a kalyibába, amely történetesen a Bahia de Darwin versenytársául szánt két, régebbi építésű túrahajó egyikéhez tartozott. A kalyiba üresen állt, mert az idegenforgalom hanyatlása miatt a túrahajó üzemeltetése nem volt többé kifizetődő. A lányok legalább egymás társaságát élvezhették. És a Santa Rosalián töltött első éveik során, míg csak Mary Hepburn meg nem ajándékozta őket az anyaság örömeivel, ezért voltak a leghálásabbak: Hogy élvezhették egymás társaságát - és közös volt a nyelvük és vallási hiedelmeik és vicceik és dalaik, és a többi, és a többi. És ezt hagyták aztán Santa Rosalián élő gyermekeikre is, amikor egyik a másik után beléptek a Túlvilágba vezető kék alagút száján: a nyugalmat, amit egymás társasága jelent, és a kankabono nyelvet, és a kankabono vicceket és dalokat. A guayaquilban töltött rosszemlékű napokban a vén Quezeda saját bűzös testén gyakoroltatta a kislányokkal a prostituáltakra jellemző viselkedést és az alapvető fogásokat. Nagyon is szükségük lett volna egy megmentőre, már jóval a gazdasági válság kezdete előtt. Bizony, és visszataszító iskolájuk, a kalyiba mocskos ablakában pedig éppen az odakint horgonyzó Bahia de Darwin volt látható. Nem is sejtették, hogy ez a gyönyörű hajó lesz nemsokára az a Noé bárkája, melyre ők is felszállhatnak majd. A lányok végül elszöktek az öregembertől. Ettől fogva az utcán éltek, folytatták a lopást és a koldulást. Csakhogy, számukra érthetetlen okokból, egyre nehezebben bukkantak turistákra, míg végül aztán úgy tűnt, hogy a városban semmi, de semmi élelem nem maradt számukra. Ekkor már igazán ki voltak éhezve, és válogatás nélkül odamentek bárkihez, csak kitátották a szájukat - és forgatták nagy barna szemeiket, és a pocakjukat lapogatták, és ujjukkal kitátott szájukba mutogattak, így jelezve, milyen régóta nem láttak ennivalót. És az egyik este meghallották az El Dorado köré gyűlt tömeg zaját. Odamentek, és nyitva találták az egyik lehúzott redőnyű bolt hátsó bejáratát, amin már kint is termett Geraldo Delgado, aki röviddel azelőtt lőtte le Andrew MacIntosh-t és Zenji Hiroguchit. Úgyhogy a lányok bementek az ajándékboltba, majd kisurrantak a bejárati ajtón. Bejutottak a katonák emelte kordonon, senki nem gátolhatta meg, hogy belépjenek az El Dorado szállóba, ahol aztán a koktélbárban üldögélő James Wait könyörületességére bízták magukat. 29 Mary Hepburn eközben önmaga elveszejtésén fáradozott szobájában. Az ágyán feküdt, "Jackie ruhá"-jának polietilén huzatával a fején. A huzat belseje ekkorra teljesen bepárásodott és az asszony azt képzelte, hogy hátára fordított óriásteknősként kapálózik egy rég elkorhadt vitorlás fülledt, párás rakterében. Mary ugyanolyan tökéletes eredménytelenséggel hadonászott maga előtt, mint a hátukra fordított óriásteknősök annak idején. Ahogy azt oly gyakran elmesélte diákjainak, a Csendes-óceánt átszelő vitorlások gyakorta kikötöttek a Galápagosz-szigeteken, hogy védtelen óriásteknősöket fogjanak be, melyek hátukra fordítva hónapokig is eléltek étlen-szomjan. A teknősök végtelenül lassúak és szelídek voltak, és hatalmas nagyok, és rengeteg volt belőlük. A matrózoknak még attól sem kellett tartaniuk, hogy megharapják vagy megkarmolják őket. A befogott teknősöket aztán saját mihaszna szarupáncéljuk szánkóján vonszolták le a parton várakozó csónakjaikhoz. Ezután a hátukra fordítva tárolták őket a sötét rakodótérben, és nem is törődtek velük, míg el nem jött az idő, hogy megegyék őket. A tengerészek számára abban rejlett a teknősök fő vonzereje, hogy az állatok friss húst jelentettek, mely lefagyasztás nélkül is hosszú időn át ehető maradt. Az iliumi iskolaévek során Mary biztos lehetett abban, hogy mindig akad néhány diák az osztályban, akik felháborítónak találják a kegyetlenséget, amellyel az emberi lények a gyanútlan teremtményekkel elbántak. A tanárnő számára ez jó alkalom volt, hogy elmondja: a természet már jóval azt megelőzően sem bánt kesztyűs kézzel a teknősökkel, hogy az állat nevű ember felbukkant a földön. Régebben ezek az állatok milliószámra népesítették be a mérsékeltövi területeket, magyarázta Mary. De akkor néhány apró termetű állatfajból az evolúció révén kialakultak a rágcsálók. Ezek könnyűszerrel megtalálták és belakmározták a teknősök tojásait - egytől egyig az összeset. Így történt, hogy - leszámítva azt a néhány szigetet, ahol nem éltek rágcsálók a teknősöknek az egyik pillanatról a másikra szinte mindenhol befellegzett. Mary igazi látnoki képességről tett tanúbizonyságot, amikor fuldoklása közben teknősnek képzelte magát, hiszen a letűnt korok óriásteknősei többségének sorsával szinte azonos vég várt az emberiség többségére is. Egy szabad szemmel nem is látható, addig ismeretlen teremtmény falta fel a nők petefészkében érlelődő petesejteket. A dolog egy könyvvásáron kezdődött, amelyet a németországi Frankfurtban rendeztek meg minden évben. A vásárt meglátogató nőknek egy-két napig enyhe hőemelkedésük volt, ehhez néha látászavarok is társultak. Aztán olyanok lettek, mint Mary Hepburn: Soha többé nem szülhettek gyereket. És a betegség megfékezhetetlen volt. Gyakorlatilag az egész világon elterjedt. Az óriásteknősök szinte teljes kipusztítása, melyet parányi rágcsálók vittek véghez, igazi Dávid és Góliát küzdelem volt. És most itt a párja. Bizony, és Mary eléggé közel került a halálhoz, hogy megpillantsa a Túlvilágba vezető kék alagutat. Ennél a pontnál fellázadt hatalmas agyveleje ellen, amiért ilyen dolgokra ragadtatta. Lehámozta a fejéről a műanyag huzatot, és ahelyett, hogy meghalt volna, lement a földszintre, ahol James Wait a koktélbár pultja mögül sós mogyoróval és olajbogyóval és rumos meggyel és gyöngyhagymával etette a hat kankabono kislányt. Az ügyefogyott jótékonyságnak ez a pillanatképe kitörölhetetlenül belemaródott az asszony agyába.. Ezt követően Mary rendíthetetlenül hitte, hogy a férfi önzetlen, együttérző és szeretetre méltó emberi lény. Wait hamarosan halálos kimenetelű szívrohamot kap, úgyhogy az asszonyt soha semmi nem készteti arra, hogy felülvizsgálja a kedvező véleményt, amelyet erről a visszataszító szélhámosról formált. Mindennek a tetejében ez a férfi közönséges gyilkos volt. Gyilkosságának története a következő: Wait buzikurva volt Manhattan szigetén, és egy bárban megismerkedett egy hájas nagytőkéssel, aki megkérdezte tőle, tudja-e, hogy az árcédula még mindig ott fityeg újonnan vásárolt, gyönyörűséges, kék velúr ingén. Ennek a férfinek királyi vér folyt az ereiben! A horvát-szlavóniai Richard hercegről van szó, az angol I. Jakab és a német III. Frigyes császár és az osztrák Ferenc József császár és a francia XV. Lajos király egyenesági leszármazottjáról. A férfinek régiségboltja volt a Madison Avenue forgalmas részén, és nem volt homoszexuális. Azt akarta, hogy az ifjú Wait selyemköntöse övével fojtogassa, és csak akkor lazítson az övön, mikor a lehető legközelebb hozta őt a halálhoz. Richard hercegnek felesége és két gyermeke volt; ők éppen Svájcban síeltek, és az asszony még mindig ovulált, elképzelhető hát, hogy az ifjú Wait egy másik nemesi géneket hordozó ember világrajöttét is meghiúsította. Ráadásul: Ha Richard herceget nem gyilkolják meg, Bobby King meghívhatta volna őt és nejét az "Évszázad Kirándulásá"-ra. A herceg özvegyéből később sikert sikerre halmozó divatdiktátor lett saját maga tervezte nyakkendőivel. "Charlotte hercegnő"-nek nevezte magát, annak ellenére, hogy lévén egy Staten Island-i tetőfedő lánya, nem illette meg a nemesi rang, és férje címerét sem használhatta. Akárhogyan is, a nemesi címer ott díszelgett minden egyes nyakkendőcsodáján. A néhai Andrew MacIntosh-nak több Charlotte hercegnő tervezte nyakkendője is volt. Wait a hátára fordítva kiterítette ezt a malactestű, csapott állú nemesi sarjat a baldachinos ágyon, amely a herceg elmondása szerint még neuburgi Eleonóráé, I. József magyar uralkodó anyjáé volt. Wait méretre vágott műanyag zsinegekkel kötözte a férfit az ágy vaskos oszlopaihoz. A zsinegdarabkák az ágylábba mélyített titkos fiókban voltak elrejtve. A fiók régóta megvolt már, és valaha neuburgi Eleonóra nemi életének titkait őrizte. - Jó erősen kötözzön meg, nehogy ki tudjak szabadulni - mondta Charles herceg az ifjú Waitnek -, de ne szorítsa el a vérkeringésemet. Nem szeretném, ha elüszkösödne valamelyik végtagom. Hatalmas agyveleje az utóbbi három év során havonta legalább egyszer rávette, hogy ilyet műveljen: hogy idegeneket béreljen fel, akik az ágyához kötözik, és megfojtogatják egy kicsit. Micsoda túlélési stratégia! A horvát-szlavóniai Richard herceg, talán éppen ősei szellemének füle hallatára, elmagyarázta az ifjú Waitnek, hogy addig fojtogassa, míg el nem veszíti az eszméletét. Ezután az általa csak "Jimmy" néven ismert Wait feladata az volt, hogy szép lassan elszámoljon húszig a következő módon: "ezeregy, ezerkettő...és így tovább." A herceg, a jugoszláv trónt magukénak követelők egyike, talán éppen I. Jakab és Frigyes császár és Ferenc József császár és Lajos király füle hallatára, figyelmeztette "Jimmy"-t: a nyaka köré hurkolt selyemöv kivételével nem érintheti sem a testét, sem a ruházatát. A fojtogatás alatt orgazmusa lesz, de "Jimmy" nem fokozhatja az élvezetet szájával vagy kezeivel. - Nem vagyok homoszexuális - mondta -, és magát afféle inasként alkalmazom, nem prostituáltként. - Lehet, hogy magának ez nehezen fér a fejébe, Jimmy - folytatta a herceg -, ha úgy él, mint ahogy én gondolom, de ez számomra spirituális élmény, és azt akarom, hogy az is maradjon. Különben oda a százdolláros borravalója. Világosan fejeztem ki magamat? Én különös ember vagyok. Arról nem beszélt Waitnek, hogy miközben eszméletlen volt, agya szabályos filmvetítést rendezett a számára. A filmen egy körülbelül öt méter átmérőjű kék csövet látott hajladozni, amelyen akár egy kamion is nyugodtan áthajthatott volna. A cső belsejéből olyasfajta derengés szűrődött ki, mint a tornádók portölcséréből. De nem morajlott tornádó módra. Ehelyett csak az üvegharmonika hangjához hasonló, éteri muzsika érkezett a túlsó vége felől, amely mintegy ötven méterre lehetett. Attól függően, hogy éppen merre nyaklott a cső, Richard herceg időnként megpillantotta a túlsó vég nyílását, s rajta keresztül egy aranyfényű pontot és egy zöldellő vidék foszlányait. Ez persze a Túlvilágba vezető alagút volt. Úgyhogy Wait, a herceg utasításainak megfelelően, egy kis gumigolyót helyezett a jugoszlávok reménybeli felszabadítójának a szájába, és a baldachinos ágy egyik oszlopáról lefejtett, méretre vágott ragtapasszal leragasztotta a szájat. Azután fojtogatni kezdte a herceget, elvágta a férfi hatalmas agyvelejét tápláló véráramot és a tüdőt éltető levegőáramot. Majd ahelyett, hogy szép lassan elszámolt volna húszig, miután a herceg elvesztette az eszméletét és kiélvezte orgazmusát és megpillantotta a tekergőző kék csövet, ahelyett inkább szép lassan háromszázig számolt el. Ez öt percnek felelt meg. Az ötlet Wait hatalmas agyvelejétől származott. Ő maga nem akart semmi ehhez hasonlót csinálni. Ha valaha is bíróság elé állították volna gyilkosság, vagy emberölés, vagy a kormány szája íze szerint, bármi más vádjával, Wait valószínűleg pillanatnyi elmezavarral védekezett volna. Azt állította volna, hogy hatalmas agyveleje egyszerűen nem működött megfelelően az adott pillanatban. Nem élt a földön olyan személy egymillió évvel ezelőtt, aki ne tudta volna, miről van szó. A pillanatnyi elmezavar okán előadott mentegetőzés a párbeszédek elmaradhatatlan fordulata volt: "Hoppá", "Elnézést", "Remélem, nem esett baja", "Nem is értem, hogy tehettem ilyet", "Minden olyan gyorsan történt, hogy át sem tudtam átgondolni a dolgot", "Erre nekem van biztosításom" és "Ezt soha nem bocsátom meg magamnak" és "Azt hittem, nincs megtöltve", és így tovább, és így tovább. Amikor az ifjú Wait kiengedte magát a Sutton Place-i pazar lakosztályból, a herceg szaténlepedőire fröccsent spermacsöppök és spermagyöngyök telis-tele voltak egy nem létező célszalag felé igyekvő, királyi ebihalakkal. Wait nem vitt magával semmit, és nem hagyott hátra ujjlenyomatot. Az épülettömb portása, aki látta megérkezni, aztán távozni is, csak nagyon keveset tudott elmondani a rendőrségen a külsejéről, leszámítva azt, hogy fiatal volt és fehér és karcsú, és hogy kék velúringet viselt, amelyen rajta maradt az árcédula. És volt valami próféciaszerű a szaténlepedőre kenődött több millió királyi ebihalban is, melyek az égadta egy világon semmilyen értelmes úti céllal nem rendelkeztek. Ha az emberi sperma sorsát tekintjük, a Galápagosz-szigeteket leszámítva az egész világ egyetlen nagy szaténlepedővé változott át. Szabad-e hozzátennem: "Egy szemvillanás alatt"? 30 Most csillagot teszek *James Wait neve elé, ezzel jelezve, hogy *Siegfried von Kleist. után ő lesz a következő, akinek meg kell halnia. Először *Siegfried lép be a kék alagútba, mintegy másfél óra múlva, *Wait pedig mintegy tizennégy óra múlva követi majd, de előtte még feleségül veszi Mary Hepburnt a Bahia de Darwin fedélzetén, amikor a hajó már jókora utat tett meg a tengeren. Ahogy a Mandarax mondá oly sok évvel ezelőtt: Minden jó, ha vége jó. John Heywood (1497?-1580?) Ez volt a helyzet, nem vitás, *James Wait életével is. Azt tartották róla, hogy pokolfajzatként jött a világra, és szinte azonnal verni kezdték. Most mégis ott volt, karnyújtásnyira élete végétől, és nagy örömmel etette a kankabono lányokat. Olyan hálásak voltak, és olyan könnyen lehetett segíteni rajtuk, hiszen a koktélbárban bőséges készletek voltak szendvicsekből és körítésekből és ételízesítőkből. Azelőtt egyszerűen nem volt alkalma jótékonynak lenni, de most itt volt a lehetőség, és Wait örömmel használta ki. Ezeknek a gyerekeknek a férfi magát az életet jelentette. És akkor bekövetkezett az, amiben Wait egész délután reménykedett: megjelent a Hepburn özvegy. És még csak be sem kellett férkőznie a bizalmába. Az asszony ahogy megpillantotta, meg is kedvelte, hiszen Wait a gyerekeket etette. És Mary, aki az előző nap délutánján, a guayaquili nemzetközi repülőtérről a szálloda felé vezető úton látta a rengeteg kiéhezett kisgyereket, most azt mondta a férfinak: - Igaza van! Milyen igaza van! - Úgy gondolta, és ebből később sem engedett soha, hogy Wait nyilván meglátta a gyerekeket odakint és behívta őket a szállodába, mert élelmet akart adni nekik. - Vajon miért nem tudok én is olyan lenni, mint maga? - folytatta Mary. - Fönt üldögélek az emeleten, és nem csinálok semmit, csak önmagamat sajnálom, pedig itt kellett volna lennem maga mellett - hogy megosszuk amink van azokkal a szegény szerencsétlen gyerekekkel odakint. Megszégyenülten állok maga előtt - de hát az agyam mostanában nem működik úgy, ahogy kellene. Néha a legszívesebben elpusztítanám a saját agyamat. Az asszony angolul beszélt a gyerekekhez, egy olyan nyelven, amelyet azok a későbbiekben sem értettek meg soha. - Ízlik? - kérdezte, aztán: - Hol van a papátok és a mamátok? -, meg ehhez hasonlókat. A kislányok soha nem fognak megtanulni angolul, mert a Santa Rosalián kezdettől fogva a kankabono lesz a többség nyelve. Másfél évszázaddal később a földön élő összes ember többségének ez lesz a nyelve. Negyvenkét évvel azután a kankabono lesz az emberiség egyetlen nyelve. Mary ráért jobb fajta ennivalót keríteni a lányoknak. A bárpult mögött bőven felhalmozott földimogyoróból és narancsból összeállított étrend tökéletesen megfelelt. A lányok kiköptek mindent, ami nem nekik való volt a rumos meggyet és az olajbogyót és a gyöngyhagymát. Az evéshez nem volt szükségük segítségre. Úgyhogy Mary és *Wait tehettek, amit akartak, nézhették a gyerekeket, és beszélgethettek, és ismerkedhettek egymással. *Wait kifejtette, hogy szerinte az emberek földi életének célja egymás megsegítése, ezért eteti ő a gyerekeket. Azt mondta, a gyermekek a világ jövőjét hordozzák magukban, ők a bolygó legértékesebb természetes erőforrása. - Engedje meg, hogy bemutatkozzam - mondta. -Willard Flemming vagyok a Saskatchewanbeli Moose Jaw városából. Mary is elmondta, kicsoda, micsoda ő, hogy nyugdíjas tanárnő és özvegyasszony. A férfi elmondta, mennyire tiszteli a pedagógusokat, és milyen fontos szerepet játszottak az életében, amikor fiatal volt. - A gimnáziumi tanáraim segítsége nélkül - mondta -, valószínűleg soha nem vettek volna fel a Massachusettsi Nehézipari Egyetemre. Lehet, hogy semmilyen egyetemre nem mentem volna - lehet, hogy csak egyszerű autószerelő maradok, mint az apám. - És végül mi lett magából? - szólalt meg az asszony. - A semminél is kevesebb, mert közben meghalt a feleségem rákban - mondta Wait. . - Ó - sajnálkozott az asszony. - Igazán sajnálom! - Hát - végül is nem maga tehet róla, igaz? - mondta a férfi. - Nem - válaszolta Mary. - Előtte meg szélmalmokat építettem. Nem hagyott nyugodni a bolond gondolat, hogy itt van körülöttünk az a rengeteg tiszta és ingyenes energia. Maga ezt bolondságnak tartja? - Ez egy csodálatos ötlet - mondta az asszony. - Erről mi is sokat beszélgettünk a férjemmel. - Az áramszolgáltató és a világítástechnikai vállalatok gyűlöltek - mondta a férfi -, és az olajmágnások és a szénmágnások és az atomenergia trösztök is. - Azt el tudom képzelni! - helyeselt Mary. - Most már nem kell tőlem tartaniuk - mondta Wait. - A feleségem halála után bezártam a boltot, és azóta egyfolytában a világot járom. És még csak nem is tudom, mit keresek. Erősen kétlem, hogy egyáltalán létezik még olyasmi, amit érdemes megtalálni. Egy dologban azonban biztos vagyok: Képtelen lennék újra szeretni. * Annyi mindent adhatna a világnak! - jegyezte meg az asszony. - Ha mégis újra szerelmes lennék - mondta a férfi nem azt a fajta butácska, csinos kis teremtést szemelném ki magamnak, aki után olyan sok mai férfi vágyakozik manapság. Nem bírnám elviselni. - Nem is tételeztem fel magáról jelentette ki az asszony. - Engem elkényeztettek - jelentette ki a férfi. - Gondolom, meg is érdemelte - mondta Mary. - És csak azt kérdezem magamtól: "Mi haszna a pénznek ebben a helyzetben?" - folytatta a férfi. - Le fogadom, hogy a maga férje ugyanolyan kiváló férj volt, mint amilyen feleség az én életem párja... - Rendkívül jó ember volt - válaszolta az asszony -, csodálatos férfi. - Nyilván maga is felteszi ugyanezt a kérdést magában: "Mit ér a pénz, ha az ember egy szál magában él?" - fejtegette a férfi. - Teszem azt, van egymillió dollárja... - Te jó ég! - mondta Mary. - Honnan lenne ennyi pénzem. - Rendben - legyen százezer dollár... - Annál azért egy kicsit több - mondta az asszony. - És az egész mit sem ér, nincs igazam? - kérdezte a férfi. - Vásárolhat rajta boldogságot? - Biztosítja az anyagi-jólétet - válaszolta Mary. - Gondolom, van egy szép kis háza - mondta a férfi. - Nagyon szép kis ház - válaszolta az asszony. - Meg egy, esetleg két vagy három autó, és ez minden - állapította meg a férfi. - Egy autó - mondta Mary. - Lefogadom, hogy egy Mercédesz - mondta Wait. - Egy terepjáró - felelte az asszony. - És talán néhány részvénye meg kincstárjegye is van, mint nekem - érdeklődött a férfi. - Roy vállalata vagyonjegyeket adott ki prémiumként - válaszolta Mary. - Hát persze - mondta Wait. - És életbiztosítás meg nyugdíjjárulék - és minden, ami a középosztálybeli polgárok vágyálmának, az anyagi biztonságnak a be- teljesüléséhez kell. - Mindketten dolgoztunk - mondta az asszony - A kettőnk munkájának az eredménye. * Nem tűrném meg, hogy a feleségem otthon üljön jegyezte meg a férfi. - A párom egy telefontársaságnál dolgozott. A halálakor kiderült, hogy egészen szép kis összegre rúgott az életbiztosítási kötvénye. De nekem ettől is csak sírni lett volna kedvem. A kötvény megint azt juttatta az eszembe, hogy milyen üres az életem. És a kis ékszeres dobozkája, benne a sok gyűrű meg kitűző meg nyaklánc, melyeket az évek során tőlem kapott ajándékba. És nincs egy gyermekem, aki mindezt megörökölhetné. * Nekünk se volt gyerekünk - válaszolta az asszony. - Úgy tűnik, sok közös vonás van az életünkben - mondta a férfi. - És maga kire hagyja az ékszereit? * Ó ... nekem nincs valami sok válaszolta Mary. - Azt hiszem az egyetlen értékes darab egy gyöngysor, amelyet Roy anyja hagyott rám. Van rajta egy gyémánt. Olyan ritkán viselek ékszert, hogy már teljesen kiment a fejemből ez a gyöngysor. * Nagyon remélem, hogy be vannak biztosítva mondta a férfi. 31 És az emberek csak beszéltek és beszéltek akkoriban! Kivétel nélkül mindenki: "Bla-bla-bla", egész álló nap. Némelyikük még álmában is ezt tette. Apám mindig sokat motyogott álmában - különösen azután, hogy anyám otthagyott bennünket. Feküdtem a díványon, az éjszaka kellős közepén, és egy lélek sem volt az egész házban, csak mi ketten - és hallottam, ahogy mondja a hálószobájában: "Bla-bla-bla". Aztán egy kis időre elhallgatott, majd megint rákezdte: "Bla-bla-bla". És időnként, a haditengerészetnél, meg később, Svédországban is, fel-felvertek álmomból, hogy fejezzem már be a hablatyolást. Ilyenkor sose emlékeztem, mit is mondhattam. Másoktól kellett megkérdeznem, miről beszéltem, és a hallottak mindig , újdonságként értek. Mi más lehetett volna az éjjel-nappal folyó hablatyolás, mint haszontalan és hívatlan jelek túlcsordulása hatalmasan túlfejlett és fölöslegesen aktív agyvelőinkből? Képtelenség volt kikapcsolni őket! Ha volt számukra feladatunk éppen, ha nem, működtek megállás nélkül! És milyen hangosan! Istenem, milyen hangosak voltak. Amikor még éltem, láttam azokat a hordozható rádiósmagnókat, amelyeket némelyik fiatal hurcolt magával az Egyesült Államok nagyvárosaiban. A készülékekből olyan hangerővel bömbölt a zene, hogy túlharsogott volna akár egy rezesbandát is. Ezeket "brékómagnó"-nak nevezték. Hát nem volt elég az egymillió évvel ezelőtti embereknek, hogy már volt egy brékómagnójuk a koponyájukba építve? Még most, annyi évvel később is majd felrobbanok a méregtől, mert dühös vagyok a természetre, hogy képes volt megengedni olyan zavaró és mellébeszélő és káros szerv kialakulását, mint azok az egymillió évvel ezelőtti csodálatos nagy agyvelők. Ha legalább igazat mondtak volna, látnám némi értelmét, hogy mindenkinek legyen belőlük egy. De ezek hazudtak megállás nélkül! Nézzék csak meg, miket hordott össze *James Wait Mary Hepburnnek! És akkor, miután szemtanúja volt Zenji Hiroguchi és Andrew MacIntosh golyó általi halálának, *Siegfried von Kleist visszasietett a koktélbárba. Ha hatalmas agyveleje igazságmondásra beprogramozott gép lett volna, megoszthatta volna Maryvel és *Waittel az információt, amely nagyon is rájuk tartozott, és amely információnak nagy hasznát vehették volna, amennyiben életben szerettek volna maradni; elmondhatta volna nékik, hogy őt magát csak egy hajszál választja el az idegösszeomlástól, hogy alig egy perccel korábban lelőtték a szálloda két vendégét, hogy az épületet körülvevő tömeg már nem tartható vissza sokáig, hogy a szálloda és a külvilág között minden összeköttetés megszakadt, és így tovább, és így tovább. De nem. Fenntartotta a hűvös nyugalom látszatát. Nem akarta, hogy négy megmaradt vendége elveszítse a fejét. Ennek az lett az eredménye, hogy a vendégek sosem tudták meg, mi történt Zenji Hiroguchival és Andrew MacIntosh-sal. És ha már itt tartunk, a Kapitányhoz hasonlóan ők sem fogják meghallani a mintegy másfél óra múlva bejelentett hírt, amely arról szólt, hogy Peru hadat üzent Ecuadornak. Amikor a perui rakéták becsapódnak az ecuadori célpontokba, hisznek majd a Kapitánynak, aki megosztja velük azt a vélekedését, amit hatalmas, az igazsághoz egyébként különösebben nem ragaszkodó agyveleje igaznak tartott: hogy meteoritzáporba kerültek. És amíg a Santa Rosalián bárkit is foglalkoztatott a kérdés, hogy vajon mi hozta őseit a szigetre - az ilyesfajta kíváncsiság pedig csak körülbelül háromezer év után hunyt ki végleg -, ezt a választ kapta: Egy meteorzápor elől menekültek el a kontinensről. Mondá a Mandarax: . Boldog az a nép, amelynek nincs múltja. Cesare Bonesana, Marchese di Beccaria (1738-1794) *Siegfried, a Kapitány öccse tehát tökéletesen nyugodt hangon megkérte *Waitet, menne fel az emeletre Selena MacIntosh-ért és Hisako Hiroguchiért, és segítene lehozni a csomagjaikat a földszintre. - Vigyázzon, nehogy rájuk ijesszen - mondta. - Magyarázza el nekik, hogy minden tökéletesen rendben van. Kizárólag a biztonság kedvéért azonban mégis kiviszem önöket a repülőtérre. - Mellesleg a Guayaquili Nemzetközi Repülőtér lesz az első célpont, amelyet perui rakéták a földig rombolnak. Aztán átadta *Waitnek a Mandaraxot, hogy *Wait tudjon beszélgetni Hisako Hiroguchival. A készüléket Zenji holtteste mellől vette fel. A testeket félrehúzták, hogy ne legyenek szem előtt - bevitték őket a feltört ajándékboltba. Maga *Siegfried takarta le őket néhány ágytakaróval, melyeken ugyanaz a Charles Darwin portré volt látható, mint a bárpult mögött a falon. És *Siegfried von Kleist kiterelgette Mary Hepburnt és Hisako Hiroguchit és *James Waitet és Selena MacIntosh-t és *Kazakh kutyáját a szálloda előtt leparkolt, tarkára festett buszhoz. Ez a busz vitte volna le a kikötőbe a zenészeket meg a táncosokat - hogy ünnepélyes fogadtatásban részesítsék a New Yorkból érkező hírességeket. A hat kankabonó is velük ment, és csillagot tettem a kutya neve elé, mert a gyerekek hamarosan végeznek vele, hogy megegyék. Kutyának lenni sem volt életbiztosítás abban az időben. Selena tudni akarta, hol van az apja, és Hisako tudni akarta, hol van a férje. *Siegfried azt mondta, előrementek a repülőtérre. Azt tervezte, valahogy felrakja a társaságot egy repülőgépre, teherszállítóra, utasszállítóra vagy katonaira, amellyel biztonságosan kijuthatnak Ecuadorból. Andrew MacIntosh és Zenji Hiroguchi sorsának igaz történetét csak a gép felszállása előtti pillanatban szándékozott elmondani amikor az érintetteknek mindenképpen megvan az esélyük a túlélésre, akármilyen őrjöngést is vált ki belőlük a tragédia híre. Hogy Mary kedvében járjon, hajlandó volt elvinni a hat kislányt is. Egy szót sem értett a nyelvükből, még a Mandarax segítségével sem. A legtöbb, amit a Mandarax tehetett, az volt, hogy talán ha húszból egy szót beazonosított, mint az inka birodalom lingua francájaként ismert kecsuával szoros rokonságban álló nyelv elemeit. A Mandaraxnak úgy rémlett, hogy imitt-amott egy kis arabot is hall, amely viszont az afrikai rabszolga kereskedelem lingua francája volt sok-sok évvel ezelőtt. Hát itt van a hatalmas agyvelők egyik olyan találmánya, melyről nem sokat hallottam mostanában: a rabszolgatartás. Hogy az ördögbe korlátozhatnám valakinek a szabadságát, ha ehhez csak a szájam és az uszonyaim állnak rendelkezésemre? 32 A társaságnak éppen sikerült kényelmesen elhelyezkednie az El Dorado előtt leparkolt buszban, amikor a tömegben álldogáló zsebrádió tulajdonosok készülékeiből az emberek hírül vették, hogy az "Évszázad Kirándulásá"-t elhalasztották. A tömeg és katonák, akik tulajdonképpen egyenruhába bújtatott civilek voltak, ezt úgy értelmezték, hogy a szálloda raktáraiban felhalmozott élelmiszer ezáltal közös tulajdonba ment át. Nyugodtan elhihetik, ha olyasvalakitől hallják, aki már egymillió éve a színen van: Ha jobban megnézzük a dolgokat, gyakorlatilag minden történet az élelemre vezethető vissza. Ahogy a Mandarax mondá annak idején: Első a has, csak azután jön a lelkiismeret. Bertolt Brecht (1898-1956) Aztán az emberáradat megrohanta a szálloda bejáratait, és rövid időre körülhömpölyögte a buszt is, bár a busz és a benne ülő emberek a legkevésbé sem érdekelték az éhséglázadás résztvevőit. Azért öklükkel megdöngették a busz oldalát, és kiabáltak - mert halálra rémülten látták, hogy mások már bejutottak a szállodába, és attól tartottak, esetleg nem marad élelem a számukra. A buszon ülőknek nyilván rémisztő élményben volt részük. Az emberek akár fel is boríthatták volna a járművet. Akár fel is gyújthatták volna. Kövekkel zúzhatták volna éles szélű üvegrepeszekké az ablakokat. A túlélni szándékozók mentsvára az ülések közötti folyosó padlója volt. Hisako Hiroguchi első ízben közeledett a vak Selenához, amikor japán mormogással kísért kézmozdulatokkal rávette, hogy fejét előrehajtva letérdeljen a padlóra. Aztán Hisako maga is letérdelt Selena és *Kazakh kutya mellé, és a lány dereka köré fonta karját. Milyen gyengédséggel szereti majd egymást Hisako és Selena az elkövetkezendő években! Milyen szép és jó természetű gyermeket nevelnek fel együtt! Hogy csodáltam őket ! Bizony, és *James Wait akaratán kívül újra a gyermekek megmentőjének szerepkörében találta magát. Saját testével óvta az ülések közötti folyosón kuporgó halálra vált kankabono lányokat. Ő csak saját magát szerette volna menteni, ha sikerül, de Mary Hepburn megragadta kezeit és maga felé húzta, így valóságos eleven erődöt formáltak a lányok fölött. Ha netán üvegszilánkok záporoztak volna a busz belsejébe, a cserepek őket vagdossák össze, s nem pedig a kislányokat. Ahogy a Mandarax mondá annak idején: Mert nincs nagyobb szeretet annál, mint amikor az ember barátaiért feláldozza életét. Szent János O. e. 4?-30?) *Wait ebben a testtartásban volt, amikor a szíve fibrillálni kezdett - ami azt jelenti, hogy szíve izomrostjain görcsös rángások futottak végig, és így keringési rendellenességek léptek fel szervezetében. Ismét előjöttek örökletes adottságai. Nem tudhatott róla, de apja és anyja, akik egyben apa és lánya is voltak, ekkorra már mindketten halottak voltak, szívroham végzett velük negyvenes éveik elején. Az emberiség szerencséjére *Wait nem érte meg, hogy részt vehessen a Santa Rosalián végzett pároztatási társasjátékban. Ugyanakkor lehet, hogy nem is okozott volna olyan nagy különbséget, ha a ma élő emberek megöröklik időzített bombaként pulzáló szívét, hiszen úgyse élne senki elég sokáig, hogy a pokolgép működésbe léphessen. Ma valóságos matuzsálemnek kell ahhoz lenni, hogy valaki addig éljen, mint *Wait. Lent, a kikötőben közben egy másik sokadalom, az ecuadori társadalom szervezetének egy másik fibrilláló szerve, éppen megfosztotta a Bahia de Darwint nemcsak élelmiszertartalékaitól, de televíziókészülékeitől és telefonjaitól és radarjától és szonárjától és rádióitól és villanykörtéitől és iránytűitől és egészségügyi papírból felhalmozott tartalékaitól és szőnyegeitől és szappankészleteitől és lábasaitól és fazékjaitól és térképjeitől és ágybetétjeitől és önfelfúvós gumicsónakjaitól, etc. etc. Ezek a túlélők még a horgonyt emelő és süllyesztő csörlőt is megpróbálták ellopni, de meg kellett elégedniük azzal, hogy rongálásaikkal használhatatlanná tették. Legalább a mentőcsónakokat meghagyták - igaz, élelmiszertartalékaik nélkül. És az életéért reszkető von Kleist kapitány felmenekült az árbockosárba, s nem volt rajta más; csak az alsónadrágja. Az El Dorado szállót körülvevő tömeg árhullámként söpört el a busz mellett - hogy azt ne mondjam, faképnél hagyta, mint Szent Pál az oláhokat. Mehetett, amerre akart. Nemigen voltak már körülötte, legfeljebb itt-ott néhány földre rogyott ember, akik megsérültek vagy meghaltak a tülekedésben. *Siegfried von Kleist hősiesen úrrá lett görcsös izomrángásain, figyelmen kívül hagyta a Huntington-kór tüneteként fellépő hallucinációit, és elfoglalta helyét a busz volánja mögött. Úgy gondolta az lesz a legjobb, ha tíz utasa ott marad, ahol eddig volt, az ülések közötti folyosó padlóján ahol nem érték el őket a kíváncsi tekintetek, és megnyugvást kaptak a hozzájuk simuló testek melegétől. Beindította a motort, és megállapította, hogy egy teljes tanknyi benzin áll a rendelkezésére. Bekapcsolta a légkondicionálást. Aztán angolul, az utasaival közösen beszélt egyetlen nyelven, bejelentette, hogy egykét percen belül nagyon kellemesen le fog hűlni a levegő a jármű belsejében. Ez olyan ígéret volt, amit be is tudott tartani. Odakint lassan esteledni kezdett, úgyhogy felkapcsolta a fényszórókat. Körülbelül ekkor üzent hadat Ecuadornak Peru. Két perui vadászbombázó éppen ecuadori területek fölött tartózkodott, az egyik rakétája a Guayaquili Nemzetközi Repülőtér radarjeleire volt behangolva, a másiké a Galápagosz-szigetek Baltra nevű tagján lévő hadi- tengerészeti bázisról érkezőkre. A Baltrán volt a fészke egy vitorlás oktatóhajónak, a parti őrség hat motorosának, két óceánjáró vontatónak, járőröző tengeralattjárónak, és egy csatahajónak, amely éppen egy szárazdokkban rostokolt tehetetlenül. A csatahajó az ecuadori flotta legnagyobb hajója volt, leszámítva egyet a Bahia de Darwint. Ahogy a Mandarax mondá annak idején: Azok voltak a legjobb idők; azok voltak a legrosszabb idők. A bölcsesség kora volt az; meg a bolondság kora. A hit kor-szaka; a hitetlenség korszaka. A Világosság ideje; a Sötétség ideje. A remény tavasza; a kétségbeesés tele. Előttünk volt még minden; nem volt már előttünk semmi. Mind egyenesen a Mennyországba indultunk; vagy ellenkező irányba. Charles Dickens (1812-1870) 33 Néha eltűnődöm, vajon hogyan alakult volna az emberiség jövője, ha a Santa Rosalia első telepesei az "Évszázad Kirándulása" eredeti utaslistáján szereplő személyek és a hajó legénységének tagjai közül kerültek volna ki - persze ott lett volna von Kleist kapitány, és Hisako Hiroguchi és Selena Macintosh és Mary Hepburn, a kankabono lányok helyett pedig a matrózok és tisztjeik és Jacqueline Onassis és dr. Henry Kissinger és Rudolf Nurejev és Mick Jagger és Paloma Picasso és Walter Cronkite és Bobby King és Robert Pépin, "Franciaország legnagyszerűbb szakácsa", és természetesen Andrew Macintosh és Zenji Hiroguchi, és a többi, és a többi. A sziget ilyen sok ember eltartására is képes lett volna - igaz, szűkösen. Gondolom, lett volna néhány verekedés, csetepaté - talán még gyilkosságra is sor kerül, ha a telepesek kifogynak az élelemből vagy a vízből. És feltételezem, némelyik túlélőnek az járt volna a fejében, hogy az Anyatermészetnek vagy valami ehhez hasonlónak roppant örömet jelentene, ha ők diadalmaskodnak. Túlélésük azonban, már ami az evolúciót illeti, annyit sem érne, mint egy maroknyi mogyoróhéj, ha nem szaporodnak, márpedig az utaslistán szereplő nők többsége túlságosan idős volt már ahhoz, hogy gyereket szüljön, nem volt hát értelme harcolni értük. A Santa Rosalián töltött első tizenhárom év alatt, míg Akiko pubertáskorba nem került, a termékeny nők táborát egyedül a vak Selena, a szőrös gyermekét nevelő Hisako Hiroguchi, és három másik, teljesen hétköznapi nő alkotta volna. És elképzelhető, hogy a győztesek mindannyiójukat megtermékenyítették volna, talán még akaratuk ellenére is. Nem hiszem ugyanakkor, hogy hosszú távon számottevő különbséget okozhatott volna a megtermékenyítést végző férfiak kiléte: Mick Jagger vagy dr. Henry Kissinger vagy a Kapitány vagy a szobapincér, egyre megy. Az emberiség nagy valószínűséggel ugyanolyanná lett volna, mint amilyen. Hosszú távon a túlélők ebben az esetben sem a legvadabb verekedők, hanem a leghatékonyabb halászok lettek volna. Itt a szigeteken ez már csak így van. Néhány tucatnyi homár is nagyon közel került ahhoz, hogy próbára tehessék túlélési készségeiket a Galápagosz-szigeteken. Kétszáz darab úszkált belőlük a Bahia de Darwin rakterében elhelyezett, levegőbuborékoktól pezsgő tengervízzel feltöltött tartályokban, mielőtt a hajót kifosztották. A Santa Rosalia körüli tengert valószínűleg kellemesen hidegnek találták volna, bár esetleg túlságosan mély lett volna a számukra. Egy azonban mindenképpen biztos velük kapcsolatban: Hasonlítottak az emberekre abban, hogy ők is szinte bármit megettek, ha rá voltak szorulva. És von Kleist kapitány vénséges vén fejjel is emlékezett azokra a homárokra. Minél idősebb lett, annál elevenebben éltek benne a régmúlt idők eseményei. És egy este vacsora után azzal szórakoztatta Akikót, Hisako Hiroguchi szőrrel borított testű kislányát, hogy elmesélt neki egy sci-fit, amelynek az volt a veleje, hogy a homárok elérték a szigeteket, és eltelt egymillió év, mint ahogy mára valóban el is telt - és hogy a homárok lettek az uralkodó faj a földön, és városokat és színházakat építettek, és kórházakat és utakat, és így tovább, és így tovább. A Kapitány meséjében a homárok hegedültek és gyilkosságokat derítettek fel és idegsebészkedtek és tagdíjat fizettek könyvkluboknak, és így tovább, és így tovább. A történet tanulsága az volt, hogy a homárok pontosan azt tették, amit korábban az emberek, vagyis összekutyultak mindent. Mind azt kívánták, bárcsak újra egyszerű homárok lehetnének, különösen, hogy nem éltek már emberek, akik elevenen megfőzhették volna őket. Hiszen régebben ez volt az egyetlen okuk a zsörtö-lődésre: hogy elevenen megfőzték őket. Most meg, csak mert nem akarták, hogy elevenen megfőzzék őket, szimfonikus zenekarokat kellett támogatniuk, és a többi, és a többi. A Kapitány történetének a főhőse a Lobsterville-i Szimfonikusok alulfizetett másodkürtöse volt, akinek nemrég szerette el a feleségét egy profi jéghokis. Amikor a Kapitány kitalálta ezt a történetet, fogalma sem volt arról, hogy az emberiséget a világ más részein a kipusztulás veszélye fenyegeti, és hogy az uralomra törő egyéb életformák mind kevesebb ellenállással találkoznak. Erről sem a Kapitány, sem a Santa Rosalia többi lakója nem hallott soha. És én csak arról a versengésről beszélek, amelyet nagytermetű élőlények vívtak egymás között a vezető szerepért. Az igazat megvallva a bolygó legsikeresebb élő szervezetei mindig is mikroszkópikus parányok voltak. Volt egyáltalán olyan a Dávidok és Góliátok összecsapásai között, amelyben egy Góliát diadalmaskodott? A nagytermetű élőlények, a szabad szemmel is jól látható küzdőfelek között viszont a homároknak nem sok esélyük volt arra, hogy ugyanolyan végletesen hasznosak és károsak legyenek, mint az emberi faj. Ám ha a Kapitány homárok helyett inkább tintahalakat szerepeltetett volna ironikus tanmeséjében, a helyzet korántsem lett volna olyan vicces. Akkoriban, ahogy ma is, ezeknek a zselétestű élőlényeknek magasan fejlett agyvelejük volt, amely alapvetően hajlékony karjaik beidegzését szolgálta. Az ember azt gondolhatná, hogy a mozgékony karokkal rendelkező állatok helyzete nem sokban különbözhetett az emberekétől. Agyvelejük és karjaik révén nyilván másra is képesek voltak, nemcsak a halfogásra. De én még nem láttam olyan tintahalat vagy bármely más állatot, ha már erről van szó, amely ne lett volna tökéletesen elégedett azzal, hogy táplálékszerzéssel tölti el földi életét, és ne tért volna ki nagy ívben az emberiségre jellemző becsvágy és határtalan mohóság kísértése elől. Ami azt a lehetőséget illeti, hogy az emberiség esetleg visszatérhetné régi életformájához, elkezdhetne újra eszközöket használni és házakat építeni és hangszereken játszani, és a többi, és a többi: Ezúttal mindezt csőrszerűen megnyúlt orrukkal kellene megtenniük. Karjaik uszonyokká módosultak, melyek mozdulatlanságra kárhoztatva foglalják magukba a kéztő és kézközép csontokat. Minden egyes uszonyon öt, kizárólag esztétikai célokat szolgáló dudor van, melyeket párzás idején a másik nem tagjai roppant vonzónak találnak. Ezek valójában az elkorcsosult hüvelyk és négy társa ujjhegyei. Mi több, egyszerűen eltűntek az emberek agyából azok a részek, amelyek a múltban a kezek beidegzéséért voltak felelősek. Ennek az eredménye a sokkal áramvonalasabb emberi koponya. Minél áramvonalasabb koponyája van valakinek, annál nagyobb sikereket érhet el a halfogás terén. Ha az emberek ugyanolyan sebességgel képesek leúszni ugyanolyan távolságokat, mint a fókák, vajon mi akadályozza meg őket abban, hogy elússzanak egészen a kontinensig, amelyről őseik érkeztek ? A válasz: semmi. Jó néhányan megpróbálták már eddig is, és még jó néhányan meg fogják próbálni ezután is, ha időszakos halhiány vagy túlnépesedés veszélye fenyeget. Az emberi petéket felfaló baktériumok azonban mindig ott vannak és várják őket. Ennyit a kalandozásról. De hát, ha egyszer olyan békés itt minden, miért is akarna bárki a kontinensen élni? A szigeteken eszményi körülmények között lehet gyermekeket nevelni, megvan minden: ringatózó kókuszpálmák és fehér homokkal borított tengerpart - és kristálytiszta vizű kék lagúnák. És az emberek egytől egyig olyan ártatlanok és nyugodtak, s mindez csak azért, mert az evolúció megszabadította őket a kezeiktől. Ahogy a Mandarax mondá annak idején: Nyakig munkában sem pihentetek, szorgoskodom hát, mert a tétlen, s rest kezeknek a sátán ad munkát. Isaac Watts (1674-1748) 34 Ott volt ez a perui pilóta egymillió évvel ezelőtt, ez a fiatal alezredes, aki a bolygót övező légkör külső peremén finoman eloszlott anyag egyik pamatából a másikba szökkent vadászbombázójával. Guillermo Reyesnek hívták, és azért volt képes életben maradni ilyen magasban is, mert ruháját és sisakját mesterséges légkör töltötte ki. Az emberek-csodálatosan találékonyak voltak valaha: a megálmodott lehetetlent is valóra váltották. Reyes alezredes egyszer meddő vitát folytatott egy repülős kollégájával arról, hogy létezik-e élvezetesebb dolog a nemi aktusnál. Fedélzeti rádióján keresztül most ugyanezzel a kollégájával volt kapcsolatban. A férfi a perui légitámaszponton várta, hogy közölhesse az alezredessel: Peru hivatalosan is háborúban áll Ecuadorral. Reyes alezredes már működésbe hozta a gépe alá csatolt, rettenetes erejű rakéta agyát. A rakéta aznap kóstolt bele először az életbe, és máris teljesen belehabarodott a Guayaquili Nemzetközi Repülőtér irányító tornyának tetején forgó radarernyőbe. A repülőtér katonai célpontnak számított, mert az ecuadori légierő ott állomásoztatta tíz harci gépét. Az alezredes gépének hasára szerelt lenyűgöző radarrajongó egy tekintetben nagyon hasonlított a Galápagosz-szigeteken élő óriásteknősökre: Az összes szükséges tápanyag ott volt a páncélteknője alatt. És jött a hír, hogy nyugodtan eleresztheti a kis kedvest. És ő eleresztette a kis kedvest. Barátja a földről megkérdezte, milyen érzés volt szabadon engedni egy ilyen szerkezetet. Az alezredes azt válaszolta, hogy végre talált valamit, ami nagyobb mulatság, mint a nemi aktus. Az érzés, amely a fiatal alezredest a rakéta leválásának pillanatában elfogta csak transzcendentális jellegű lehetett, hatalmas agyveleje terméke csupán, hiszen a repülőgép nem rázkódott meg, nem tért el eredeti irányától sem, s nem kezdett el emelkedni vagy süllyedni, amikor a rakéta elvált tőle, hogy betetőzze szerelmi kalandját. Ami a Reyes számára látható következményeket illeti: A rakéta túlságosan magasan haladt ahhoz, hogy fehér csíkot húzzon maga után, és a hajtóműből színtelen égéstermékek távoztak, úgyhogy Reyes számára a rakéta csak egy rúd volt, amely gyorsan pöttyé, majd légypiszokká, aztán semmivé zsugorodott. Nehéz volt elhinni, hogy egyáltalán valaha is létezett, olyan gyorsan eltűnt. És kész. Ha a történtek után maradt vissza valami a sztratoszférában, az csak Reyes agyában lehetett, sehol máshol. A férfi boldog volt. És alázatos. És megilletődött. És kimerült. Reyesnek nem ment el a józan esze, amikor azt gondolta, hogy haditette megfelelt a hímek nemi aktusban eljátszott szerepének. A rakéta kilövésének pillanatát egy számítógép határozta meg, amely fölött, ha egyszer bekapcsolta, semmilyen hatalma nem volt. Ugyanez a számítógép részletes utasításokkal látta el a rakétát elindító szerkezetet, amihez nem volt szüksége a pilóta tanácsaira. Az alezredes úgysem volt tisztában a szerkezet működési elvével. Az effajta ismeretek a szakemberekre tartoztak. Háború idején, ahogy a szerelemben is, a férfi félelmet nem ismerő, könnyelmű kalandor volt. A rakéta kilövése valóban teljesen megfelelt a hímek szaporodási folyamatban játszott szerepének. Az alezredes egy dologban nem tudott hibázni: kikézbesítette az árut egy pillanat alatt. Bizony - és a rúd, amely olyan gyorsan zsugorodott először pöttyé, aztán légypiszokká, majd semmivé, most már másvalaki gondja volt. Ettől fogva a fogadó oldalon zajlanak a történések. Az alezredes megtette a dolgát. Édes álom kerülgette szemét - és büszke volt és elégedett. És kezdek attól tartani, hogy félreérthetik a történetemet, mivel a benne előfordulók közül néhányan valóban bolondok voltak, és az embernek az a benyomása támadhat, hogy egymillió évvel ezelőtt mindenki bolond volt. Erről szó sincs. Ismétlem: Erről szó sincs. Szinte mindenki épelméjű volt akkoriban, és ezt a széleskörű elismerést készséggel kiterjesztem Reyesre is. A legnagyobb bajt nem az elmezavar okozta, hanem az, hogy az emberek agyveleje sokkal nagyobb és hazugabb volt a kívánatosnál, Az oly tökéletes munkát végző rakéta megalkotásáért nem egy embert illet elismerés. A szerkezet mindazon emberek közös vívmánya volt, akik valaha is azon törték hatalmas agyukat, hogy miként lehetne befogni és feldúsítani a természetre jellemző, térben és időben szétszórt erőszakot, és hogyan lehetne ezt a sűrítményt aztán viszonylag kis csomagokban ellenségeikre szórni. Vietnámban jómagam is többször a saját bőrömön szereztem tapasztalatokat ezekről a beteljesült álom típusú élményekről - csak, hogy azt mondjam, az én álmaim főszereplői az aknavetők és a gránátok és a könnyű tüzérség volt. Az Anyatermészet soha nem lett volna képes ilyen előre kitervelt pusztítást véghez vinni, egy efféle kis területen, az emberek segítsége nélkül. Meséltem már az öregasszonyról, akit lelőttem, mert elhajított egy kézigránátot. Jó néhány hasonló esetről tudok, még sincs sem közvetlen, sem közvetett tudomásom akkora detonációról, amelyet egy napon lehetne említeni azzal, amit a perui rakéta idézett elő, amikor orra hegyével, testének felszíni idegvégződésekben oly gazdag testrészével beledöfött abba a bizonyos ecuadori radarernyőbe. Manapság senkit nem érdekel a szobrászat. Ki tudna megfelelően bánni egy vésővel vagy egy hegesztő pisztollyal, ha ehhez csak az uszonyai meg a szája állnak a rendelkezésére ? Mégis, ha itt a szigeteken emlékművet állítanánk a múlt egyik kulcsfontosságú eseményének, ez jó téma lenne: a rakéta és a radarernyő párzása, a robbanást megelőző pillanatban kimerevítve. A lávatömbből kialakított talapzatba pedig azokat a szavakat lehetne bevésni, melyek kifejezik mindazoknak az érzéseit, akik segédkezet nyújtottak a rakéta megtervezéséhez és megépítéséhez és eladásához és megvételéhez és kilövéséhez, és mindazok érzéseit, akiknek a szemében a nagyerejű robbanóanyagok csak a szórakoztatóipar egyik válfaját jelentették: Oly cél, minőt óhajthat a kegyes. William Shakespeare (1564-1616) 35 Húsz perccel azelőtt, hogy a perui rakéta belecsókolt a radarernyőbe, Von Kleist kapitány úgy döntött, semmi baja nem származhat abból, ha leereszkedik a Bahia de Darwin árbockosarából. A hajóról az utolsó szögig elvittek mindent, ami mozdítható volt, még annál is kevesebb felszerelés és navigációs műszer maradt, mint amennyit Őfelsége fagerendákból összeácsolt vitorlása, a Beagle vitt magával, amikor 1831. december 27-én félelmet nem ismerve belevágott föld körüli útjába. A Beagle fedélzetén legalább volt egy kompasz meg egy szextáns, és voltak tengerészek, akik meglehetős pontossággal el tudták képzelni hajójuk helyzetét a világegyetem bonyolult masinériájában, mivelhogy ismerték a csillagképeket. Mi több, a Beagle olajmécseseket és gyertyákat is vitt magával az éj sötétje ellen, és függőágyakat a matrózok, és matracokat és párnákat a tisztek számára. Ha valaki a Bahia de Darwinon szándékozott tölteni az éjszakát, csüggedt fejét meztelen acélra kellett lehajtania, vagy esetleg úgy tehetett, mint ahogy Hisako Hiroguchi, amikor már nem tudta nyitva tartani a szemét. Hisako rákuporodott a nagyterem mellékhelyiségének vécé-ülőkéjére, aztán a szomszédos mosdókagylóra hajolva karjaira fektette az arcát. Korábban olyan árhullámhoz hasonlítottam a szállodát körülvevő tömeget, amelynek tarajos víztömege elzúgott a busz mellett, hogy aztán soha ne térjen vissza. A kikötői tömeget inkább tornádóként jellemezném. Most ez a szilaj forgószél a szürkületben a város felé vette az irányt, és haladtában önmagát gerjesztette, hiszen a homárokat és boros palackokat és elektronikus berendezéseket és függönyöket és ruhafogasokat és cigarettát és székeket és szőnyegkötegeket és törölközőket és ágytakarókat etc. etc. cipelő emberek maguk is kirabolhatóvá váltak. A Kapitány pedig lemászott az árbockosárból. A létra fokai felsebezték mezítelen talpa puha bőrét. Egy teremtett lélek nem volt sem a hajón, sem a kikötőben, ameddig el tudott látni. Első útja a kabinjába vezetett, hiszen mindössze egy alsónadrág volt rajta. Abban reménykedett, hogy a fosztogató hadak talán nem vitték el az összes ruháját. Amikor azonban felkattintotta volna a villanyt, semmi sem történt - az összes villanykörtének lába kelt. Akárhogyan is, áram még mindig volt a hajón, hiszen a gépterem akkumulátorait nem lopták el. A dolog a következőképpen történt: A villanykörtékre szakosodott fosztogatók elsötétítették a géptermet, mielőtt még társaik ellophatták volna az akkumulátorokat és a dinamókat és az indítómotorokat. Vagyis, ha úgy vesszük, a tolvajok nagy szívességet tettek az emberiségnek. Az ő jóvoltukból a hajó továbbra is üzemképes maradt. Habár navigációs műszerei nélkül ugyanolyan vak volt, mint Selena MacIntosh, a Bahia de Darwin továbbra is a leggyorsabb hajó volt a környéken, és szükség esetén akár húsz napon át szelhette az óceán vizét teljes sebességgel, megállás nélkül, már amennyiben nem történik semmi kalamajka a gépterem szuroksötétjében. Végül is azonban így alakultak a dolgok: Alig ötnapi hajókázás után valami egészen komoly kalamajka történt a gépterem szuroksötétjében. A kabinjában vakon tapogatózó Kapitány ruhaneműk után kutatott, hogy elrejthesse meztelenségét; és meg sem fordult a fejében a tengerre szállás gondolata. Még egy zsebkendőt vagy egy portörlőrongyot sem talált. Ilymódon ízelítőt nyert abból, milyen érzés, ha semmiféle szőttes nem áll az ember rendelkezésére. Az adott pillanatban a dolog apró kényelmetlenségnek tűnt csupán, életének még mindig hátralévő harminc éve alatt azonban sokkal érzékenyebben fogja érinteni. Egyszerűen soha többé nem lesz ruhája, mely megóvhatná bőrét a perzselő napsugaraktól nappal, és a fagyos levegőtől éjszaka. Hogy irigyli majd a többi telepessel együtt Akiko prémes bundáját! Míg maga is meg nem szülte saját szőrrel borított testű gyermekeit, Akiko kivételével mindenkinek hal-bélzsinegből és madártollakból összeeszkábált kalapot és palástot kellett viselnie napközben. Ahogy a Mandarax mondá annak idején az ellenke-zőjéről tanúskodva: Az ember kétlábú állat, tollak nélkül. Platón (i. e. 427?-347) A kabinját átkutató Kapitány megőrizte hidegvérét. A zuhanyrózsából csöpögött a víz, elzárta hát, jó szorosan. Erre még telt az erejéből. Ennyire fegyelmezett volt. Ahogy már említettem, bélrendszerében még mindig volt megemésztendő táplálék. Lelki békéjének fenntartásában talán ennél is többet jelentett az érzés, hogy senki nem vár el tőle semmit. A hajót kizsigerelő ecuadoriak majd mindegyikét jó néhány nyomorgó családtag várta otthon, akik már elkezdték forgatni a szemeiket, és lapogatni a pocakjukat, és ujjukkal kitátott szájukba mutogattak, akárcsak a kankabono lányok. A Kapitányt még mindig nem hagyta el híres humorérzéke, melyet most teljesen szabadjára engedhetett. Ki előtt kellett volna megjátszania magát, hogy komolyan veszi az életet? A hajón még patkányok sem voltak. A Bahia de Darwin fedélzetén soha nem tanyáztak patkányok, ami megint csak jól jött az emberiségnek. Ha a Santa Rosalián partra szálló első telepesekkel patkányok is érkeznek, az emberek mintegy hat hónapon belül nyelhették volna az éhkoppot. Akkor aztán a patkányok először befalták volna azt, ami az emberekből megmaradt, majd egymást is, hogy aztán maguk is elpusztuljanak. Ahogy a Mandarax mondá: Patkánysereg! küzdöttek kutyával, a macskát hidegre tették és pici babákat harapdáltak a bölcsőben és eltűnt a sajt, mert megették és kukta kanaláról lefetyeltek vakmerően heringes hordón éktelenkedő lék díszes kalapba magukat bevették a nők pletykáját is megkeverték elnyomták szavukat gyorsan mikor ötven zenei hangban cincnótájuk vígan elénekelték. Robert Browning (1812-1889) A sötétben matató Kapitány fürkész ujjai most kitapintottak valamit, amiről hamarosan kiderült, hogy a vécétartály tetején csücsülő, félig teli konyakos üveg. Ez volt a legutolsó palack a hajó fedélzetén, benne pedig a tőkesúlytól az árbockosárig, s az orrvitorlától, a tatfedélzetig a hajón fellelhető egyetlen anyag, amelynek lebontására az emberi szervezet képes volt. Amikor ezt mondom, persze kizárom a kannibalizmus eshetőségét. Figyelmen kívül hagyom a tényt, hogy a Kapitány maga egészen ízletes falat lett volna. És ahogy a koromsötétben kotorászó Kapitány ujjai szilárdan rákulcsolódtak az üveg nyakára, valami nagy és erős tekintélyt parancsolóan oldalba taszajtotta a Bahia de Darwint. És: Férfihangok hallatszottak a csónakfedélzet eggyel lejjebbi szintjéről. A helyzet a következő volt: A kolumbiai San Mateót üzemanyaggal és élelmiszerrel ellátó vontatóhajó legénysége éppen azon munkálkodott, hogy elkösse a Bahia de Darwin két mentőcsónakját. A férfiak kioldották a vitorlafeszítő kötelet, és a vontató segítségével a holtvizek felé tolták a hajó orrát, hogy leereszthessék a jobboldali mentőcsónakot a vízre. Úgyhogy a Bahia de Darwint mindössze egyetlen egy, a tatról a partra vezető hajókötél fűzte a délamerikai kontinenshez. A költők nyelvén szólva, az az egy hajókötél volt a ma élő modern emberiség fehér nejlonszálakból sodrott köldökzsinórja. A Kapitány nyugodtan lehetett volna szellem váltótársam a Bahia de Darwin fedélzetén. A mentőcsónakokat elkötő férfiaknak eszébe sem jutott, hogy akárcsak egy lélek is lehet a hajón. Mikor, az én társaságomat leszámítva, ismét magára maradt, folytatta a lerészegedést. Mit számíthatott ez akkor? A vontatóhajó, nyomában az engedelmes mentő-csónakokkal, eltűnt a folyótorkolatban. A karácsonyfa módjára kivilágított San Mateo, hajóhídján az ide-oda forgó radarernyővel eltűnt az ellenkező irányban, úgyhogy a parancsnoki hídon álló Kapitány szabadon üvöltözhetett, amit akart, anélkül hogy nemkívánatos figyelmet vont volna magára. Rátámaszkodott a kormánykerékre, és belekiáltotta a csillagfényes éjszakába: - Ember a vízben! Ezen magát értette. Anélkül, hogy bármit is remélt volna, megnyomta a baloldali motor indítógombját. A hajó zsigereiből egy makkegészséges, nagyszerű dízelmotor fojtott, finoman brummogó hangja érkezett válaszként. Életet lehelve a motor ikertestvérébe, a Kapitány megnyomta a másik indítógombot is. Ezek a megbízható, zokszó nélkül robotoló rabszolgák az Indiana állambeli Columbusban látták meg a napvilágot - nem messze az Indiana Egyetemtől, ahol Mary Hepburn zoológusi diplomáját szerezte. Kicsi a világ. A Kapitány számára az, hogy a dízelmotorok működtek, csak újabb ok volt arra, hogy seggrészegre konyakozza magát. Lekapcsolta a motorokat, és ezt bizony jól tette. Ha kicsit tovább járatta volna őket, és igazán bemelegszenek, a környezetétől eltérő hőmérsékletű motorblokkok esetleg magukra vonják a sztratoszférában szárnyaló perui vadászbombázó elektronikájának a figyelmét. Vietnámban olyan fejlett hőérzékelő optikával szereltek fel minket, amely még az egyes emberek, de legalábbis nagyobb emlősök jelenlétét is képes volt kimutatni - azon az alapon, hogy az eleven, test egy kicsit melegebb a környezeténél. Egyszer tüzérségi tüzet zúdíttattam egy vízibivalyra. Általában embereket észleltünk - akik szerettek volna közel osonni hozzánk, hogy megöljenek, ha sikerül. Micsoda élet! Nagyon szívesen elhajítottam volna a fegyveremet, hogy inkább halakat fogjak. És ez járt a hajóhídon álldogáló Kapitány fejében is: - Micsoda élet! És így tovább, és így tovább. A helyzetet roppant mulatságosnak találta, mégse volt kedve nevetni. Felötlött benne, hogy megmérettetett, és úgy találtatott, hogy nem ér egy lyukas kétfillérest sem, és most a gondviselés leveszi róla a kezét. Tudta is ő! Kiballagott a hajóhíd illetve a tiszti kabinok mögött elhelyezkedő sétafedélzetre, meztelen talpával meztelen acélon taposott. Most, hogy a fedélzetről leszaggatták a szőnyegeket, még csillagfénynél is tisztán kivehetőek voltak a fegyverállványok számára ütött lyukak. Jómagam négy fémlemezt hegesztettem a helyére a sétafedélzeten. Munkám legnagyobb részét, a legfinomabb dolgokat azonban a hajó mélye rejtette magába. A Kapitány fölnézett a csillagos égre, és hatalmas agya a tudtára adta, hogy bolygója jelentéktelen porszem csupán a világűrben, ő maga pedig kis mikroba ezen a porszemen, és aligha van kevesebb érdeklődésre számot tartó kérdés, mint az ő sorsa. Ez az, amire azok a hatalmas agyvelők felesleges energiáikat fecsérelték annak idején: efféle badarságokat hordtak össze nyakló nélkül. Mi célból? Manapság még véletlenül se találni senkit, aki ilyen gondolatokat forgatna a fejében. És akkor megpillantott egy hullócsillagot - egy meteoritot, amely felizzott a sztratoszféra legszélébe hatolva, magasan fent, ott ahol a szkafanderbe öltözött Reyes alezredes éppen hírül vette, hogy Peru most már hivatalosan is hadban áll Ecuadorral. A hullócsillag látványának hatására a Kapitány hatalmas agyveleje ismét ráébresztette a férfit, milyen védtelenek is az emberek a Földre zuhogó meteoritokkal szemben. És akkor, a rakéta és a radarernyő románca beteljesült, és irtózatos robbanás rázta meg a repülőteret. A szálloda kéklábú szulák és sárkánygyíkok és pingvinek és gyalogos kormoránok és egyéb állatok tömkelegével telepingált busza ebben a pillanatban egy kórház előtt várakozott. A Kapitány öccse, *Siegfried éppen azon volt, hogy bemegy az épületbe, és segítséget hoz az eszméletlenül heverő *James Wait-nek. A busznak *Wait szívrohama miatt le kellett térnie a repülőtérre vezető útról, ami egyértelműen megmentette a rajta utazók életét. A robbanás lökéshullámának buboréka mellbe vágó erővel érkezett meg. A buszon lévők számára a dolog úgy festett, mintha maga a kórház röpült volna a levegőbe. A busz oldalsó ablakai és szélvédője bezúzódtak, de mint kiderült, szilánkmentes üvegből készültek. Nem lett belőlük éles szegélyű üvegrepesz. Ehelyett úgy tűnt, mintha Maryt és Hisakót és Selenát és *Kazakh kutyát és a szegény *Waitet és a kankabono lányokat és a kapitány öccsét valaki hófehér magvakat érlelő kukoricával szórta volna be. És ugyanez történt a Bahia de Darwinon is. Az összes ablak bezúzódott, és mindenfelé fehér üvegkukorica hevert a földön. Az alig néhány másodperccel azelőtt még fényárban úszó kórházra most teljes sötétség borult, csakúgy mint az egész városra, és az épület belsejéből segélykiáltások hallatszottak. Hála istennek, a busz motorja nem állt le, és a jármű előtt heverő törmelékkupacok között a fényszórók megvilágítottak egy keskeny utat. Úgyhogy a másodpercről másodpercre görcsösebben mozgó *Siegfriednek sikerült továbbhajtania a kórház elől. Milyen segítséget nyújthatott volna ő vagy a busz bármely másik utasa a túlélőknek, már amennyiben voltak egyáltalán, a felrobbant kórházban? És a törmelékkupacok útvesztőjének logikája elfelé vezette a lassan döcögő buszt a robbanás középpontjától, a repülőtértől, egyenest a kikötő irányába. A mocsárvidéket átszelő útnak a város peremétől a mély merülésű hajók számára kialakított kikötőig elnyúló szakasza pedig majdnem teljesen mentes volt a törmelékkupacoktól, olyan kevés lerombolni valót talált erre a lökéshullám. *Siegfried von Kleist azért hajtott a kikötő felé, mert arra ütközött a legcsekélyebb ellenállásba. Ha legalább látta volna, merre megy. A többiek még mindig a busz padlóján lapultak. Mary Hepburn félrevonszolta az eszméletlen *Waitet a kankabono lányoktól, a férfi most a hátán feküdt kiterülve, feje az asszony ölében nyugodott. A kankabonók hatalmas agyveleje gyakorlatilag szüneteltette a működését, mivel híjával volt a legvázlatosabb elképzelésnek is arról, hogy mi történik. Hasonló bénultság vett erőt Hisako Hiroguchin és Selena MacIntosh-on és *Kazakh kutyán is. És senki nem hallott semmit, mert a lökéshullám csúnyán elbánt a belső füljárataikban elhelyezkedő csontocskákkal, testük csontparányaival. És nem is fogja egyikük sem visszanyerni a hallását soha. A Kapitányt leszámítva, a Santa Rosalián partra szállt összes telepes nagyot hallott, úgyhogy ilyen-olyan nyelveken előadott párbeszédeik nagy része "Micsodá"-k és "Hangosabban"-ok sorából áll majd. Ez a fogyatékosság, szerencsére, nem volt örökletes. Andrew MacIntosh-hoz és Zenji Hiroguchihoz ha sonlóan ők se fognak soha rájönni, mi történt velük igazából - hacsak nem találtak választ ilyesfajta kérdéseikre a Túlvilágba vezető kék alagút átellenes végénél. Elfogadják a Kapitány elméletét, amely szerint az első robbanás és az ekkor még hátralévő társa a világűrből érkező, fehéren izzó meteoritok becsapódásának a következménye - kicsit kételkedve ugyan, hiszen a Kapitány egész sor dologban nyilvánított nevetségesen téves véleményt. A Kapitány görcsökben rángó öccsének lassan visszatért a hallása, amikor csengő fülekkel megállította a buszt a kikötőben a Bahia de Darwin közvetlen közelében. Nem számított rá, hogy ott találja a hajót. Azon nem lepődött meg, hogy a hajó nincs kivilágítva, és hogy be vannak zúzva az ablakai, és hogy hiányoznak a mentőcsónakjai, és hogy csak egy szál kötél kapcsolja össze a rakparttal. A hajó elszabadult orra eltávolodott a parttól, úgyhogy a pallóhíd a víz fölött lengedezett. Kifosztották, persze, akárcsak a szállodát. A rakpart telis-tele volt papírdarabokkal és kartondobozokkal és a fosztogatók által elszórt egyéb hulladékkal. *Siegfried nem gondolta, hogy találkozik a bátyjával. Tudta, a kapitány elhagyta New Yorkot, de arról nem hallott, hogy meg is érkezett volna Guayaquilba. Úgy gondolta, ha a Kapitány Guayaquilban van, valószínűleg halott vagy sebesült, de semmiképpen nincs abban a helyzetben, hogy különösebb segítséget nyújthatna bárkinek. Guayaquil történelmének ezen időszakában senki nem volt abban a helyzetben, hogy különösebb segítséget nyújthatott volna bárkinek. Ahogy a Mandarax mondá: Segíts magadon és az isten is megsegít. Jean de La Fontaine (1621-1695) A legtöbb, amire *Siegfried számított, egy nyugodt zug volt, ahol megállhat a nagy felfordulásból kiérve. Ez meg is volt. Úgy tűnt, rajtuk kívül egy teremtett lélek sincs a környéken. Kiszállt hát a buszból, hogy megpróbálja valahogy tornagyakorlatokkal megfékezni vitustáncot járó tagjait - békaugrálással meg fekvőtámaszokkal meg hajlongással és így tovább és így tovább. Az ég alján lassan megjelent a hold. És akkor észrevette, hogy a Bahia de Darwin sétafedélzetén egy emberi alak emelkedik fel. A bátyja volt az, de a Kapitány arcára árnyék vetődött; ezért *Siegfried nem ismerte fel. *Siegfried a suttogva terjesztett pletykák révén már hallott kísértet járta hajókról. Azt hitte, éppen egy szellemet pillantott meg. Azt hitte, hogy én vagyok az. Azt hitte, hogy Leon Troutot látja. 36 A Kapitány azonban felismerte öccsét, és le- kiáltotta neki azokat a szavakat, amelyeket én is szívesen lekiáltottam volna neki, lettem volna anyagi testtel bíró szellem. Ezt kiáltotta le: - Isten hozott az "Évszázad Kirándulásá"-n! A Kapitány, aki még mindig az ekkorra már kiürült konyakos üveget szorongatta, leereszkedett a tatfedélzetre, úgyhogy szinte egy magasságba került öccsével, *Siegfried pedig - hiszen süket volt, mint az ágyú - olyan közel jött a kettejüket elválasztó keskeny nyiladék partjához, amilyen közel csak tudott anélkül, hogy belepottyant volna a tengerbe. A nyiladékot a tatfedélzeten rögzített kötél, az a bizonyos fehér köldökzsinór hidalta át. - Megsüketültem - mondta *Siegfried. - Te is süket vagy? - Nem - válaszolta a Kapitány. Ő sokkal messzebb volt a detonáció középpontjától, mint *Siegfried. Neki viszont az orra vérzett, amit roppant mulatságosnak talált. Akkor verte be az orrát, amikor a lökéshullám leterítette a sétafedélzeten. A konyak annyira eltompította humorérzékét, hogy minden rettenetesen mulatságos volt a számára. Úgy gondolta, *Siegfried rakparton előadott tornagyakorlatai azt a vitustáncot figurázták ki, amelyet esetleg mind a ketten örököltek apjuktól. - Tetszett, ahogy apát utánoztad - mondta. A párbeszéd elejétől a végéig németül folyt; gyermekkoruk nyelvén, az első nyelven, amelyet elsajátítottak. - Adie! - szólalt meg *Siegfried. - Ebben semmi mulatságos nincs! - Mindenben van valami mulatságos - mondta a Kapitány. - Van valami gyógyszer odafenn? Vagy valami ennivaló? Megmaradtak az ágyak? - kérdezte *Siegfried. A Kapitány egy a Mandarax által is jól ismert idézettel válaszolt: Tartozásom rengeteg; vagyonom nincs. A maradékot a szegényeknek adom. Francois Rabelais (1494-1553) - Te részeg vagy! - mondta *Siegfried. - Mért ne lennék? - kérdezett vissza a Kapitány. - Egy bohóc vagyok, semmi más. - Az agyát találomra itt is, ott is károsító alkohol hatására a Kapitány rettenetesen énközpontú lett. Nem volt hely az agyában a szenvedésnek, amelyet a sötétségbe borult, romokban heverő város lakói a távolban nyilvánvalóan átéltek. - Ziggie, tudod, mit mondott nekem a saját hajóm egyik matróza, amikor megpróbáltam megakadályozni, hogy ellopja a tájolót? - Nem - válaszolta *Siegfried, és újra táncolni kezdett. - Félre az utamból, te bohóc! - mondta a Kapitány, és aztán csak nevetett, és nevetett. - Ilyet merészelt egy tengernaggyal, Ziggie. Felköttethettem volna a szárny-favitorlára, hukk - ha valaki el nem lopta volna a, hukk, szárnyfavitorlát, hukk. Napfelkeltekor, hukk - ha valaki el nem lopta volna a napfelkeltét. Mellesleg az emberekre még ma is rájön a csuklás. Még mindig nem ők döntik el, akarják-e vagy sem. Gyakran hallom őket csuklani, a hangrésük ilyenkor reflexszerűen összezárul, és görcsösen kapkodva vesznek levegőt, miközben fekszenek a fehér homokkal borított, széles tengerparton, vagy éppen a kék vizű lagúnák körül tapicskolnak. Annyi szent, hogy az emberek ma többet csuklanak, mint egymillió évvel ezelőtt. Ennek, azt hiszem, nem annyira a törzsfejlődés az oka, mint az, hogy sokan megfelelő rágás nélkül tömik magukba a nyers halhúst. (EMBEREK) És összezsugorodott agyuk ellenére az emberek ma is ugyanannyit nevetnek, mint korábban. Ha néhányan heverésznek a parton, és az egyikőjük elfingja magát, a többiek vég nélküli nevetésben törnek ki, pontosan úgy, ahogy egymillió évvel ezelőtt tették volna. 37 - Hukk - folytatta a Kapitány -, úgy tűnik, beigazolódott a feltevésem, hukk, *Siegfried - folytatta a Kapitány. - Már régóta hajtogatom, fel kell készülnünk arra, hogy hatalmas meteoritok záporoznak a fejünkre. Hát most, hukk, ez is, hukk, beteljesült. - A kórházban robbant fel valami - mondta *Siegfried. Neki ez volt a meglátása. - Nincs az a kórház, amelyik ekkorát robbanna - válaszolta a Kapitány, és Siegfried mérhetetlen rémületére felmászott a korlátra, hogy átugorjon a rakpartra. Igazán nem volt szó valami hatalmas ugrásról - jó kétméteres rés lehetett a hajó és a rakpart között, a Kapitány azonban nagyon részeg volt. A Kapitány sikeresen átszökkent, térdre zuhanva kötött ki a rakpart kövén. Ez kigyógyította a csuklásából. - Van még más is a hajón? - kérdezte *Siegfried. - Egy teremtett lélek se - mondta a Kapitány. Meg sem fordult a fejében, hogy ő és *Siegfried a kettejük megmenekülésén kívül másokért is felelősek lehetnek. A busz utasai még mindig a padlón lapultak. *Siegfried egyébként Mary Hepburnre bízta a Mandaraxot arra az esetre, ha netán kommunikálni szeretne Hisako Hiroguchival. A Mandarax, ahogy már mondtam, mit sem ért, ha kankabono lányoknak kellett tolmácsolni. A Kapitány átkarolta *Siegfried vonagló vállait, és így szólt hozzá: - Ne félj semmit, kisöcsém. Egész sor túlélő van a felmenőink között. Egy von Kleist rá se hederít holmi meteoritzáporra. - Adie... - mondta *Siegfried -, nem tudnánk valahogy közelebb hozni a hajót a parthoz? - Az járt a fejében, hogy a buszon lapulók nyilván valamivel kényelmesebben és esetleg kicsit biztonságosabban is éreznék magukat a hajó fedélzetén. - Megbaszhatod a hajót. Egy szög se maradt rajta - válaszolta *Siegfried. - Szerintem még a jó öreg Leont is ellopták. - Csak az ismétlés kedvéért: Ez én voltam. - Adie...- mondta *Siegfried -, tíz ember van a buszon, az egyikőjük pár perce szívrohamot kapott. A Kapitány a busz felé sandított. - Mért van az, hogy én nem látom őket? - kérdezte aztán. Most megint nem csuklott. - A padlón fekszenek, és halálra vannak rémülve - mondta *Siegfried. - Ki kell józanodnod. Én nem tudok gondoskodni róluk. Neked kell megtenned mindent, amit csak lehet. Én már a saját testem felett sem uralkodom, Adie. Pont most kellett kiderülnie - örököltem apa betegségét. A Kapitány számára egy pillanatra megállt az idő. Ez ismerős érzéki csalódás volt már a számára. Rendszeresen megtapasztalta, évente többször is - mindig ez történt vele, ha olyan hírt hallott, amelyet nem lehetett tréfával elütni. Azt is tudta, hogyan indítsa be újra a leállt idő kerekét: A rossz hírt nem volt szabad elfogadni. - Nem igaz - jelentette ki. - Képtelenség. - Gondolod, hogy jókedvemben táncolok fel-alá? - kérdezte *Siegfried, és saját akarata ellenére eltáncolt bátyja mellől. Aztán ugyancsak akarata ellenére újra közeledni kezdett, s közben azt mondta: - Nekem végem. Lehet, hogy jobb lett volna, ha meg sem születek egyáltalán. De legalább nem szaporodtam, nem sodortam egy nőt sem olyan helyzetbe, hogy esetleg egy újabb szörnyszülöttet kelljen a világra hoznia. - Olyan szerencsétlennek érzem magam - mondta a Kapitány, és elszontyolodva hozzátette: - meg olyan istenverte részegnek. Isten látja lelkemet, nem gondoltam, hogy bármilyen felelősség szakad a nyakamba. Nagyon beszívtam. Képtelen vagyok gondolkodni. Mondd meg, mit tegyek, Ziggie. Túlságosan részeg volt, hogy bármit is tegyen, úgyhogy csak álldogált tétlenül, leesett állal és kidülledő szemekkel, miközben Mary Hepburn és Hisako Hiroguchi és *Siegfried, már amikor a szegény *Siegfried abba tudta hagyni a táncot, a parthoz fordították a hajó farát. Akkor a busszal a tatfedélzet mellé gördültek, hogy a jármű tetejét hajópallóként használhassák, és felkapaszkodhassanak a hajó legalacsonyabb, különben elérhetetlen fedélzetére. Ó, igen, és most azt mondhatják: "Hát nem volt ez remek ötlet a részükről?"; meg hogy: "Ezt soha nem tudták volna összehozni a csodálatra méltó hatalmas agyvelők nélkül"; meg hogy: "Megeszem a kalapomat, ha a ma élők közül bárki is képes kigondolni, hogyan üssön nyélbe ilyesmit", és a többi, és a többi. Csakhogy ezeknek az embereknek nem is lett volna szükségük ilyen találékonyságra, és nem is kerülnek ilyen bonyolult, zűrzavaros helyzetbe, ha a bolygót nem teszik gyakorlatilag lakhatatlanná más emberek csodálatos nagy agyvelejének okoskodásai meg teremtményei. Ahogy a Mandarax mondá: Amit elvesztünk a réven, megnyerjük azt a vámon Patrick Reginald Chalmers (1872-1942) Az emberek azt hitték, hogy az eszméletlen *James Waittel lesz a legtöbb bajuk. Valójában a Kapitánnyal gyűlt meg igazán a bajuk, mert a férfi túlságosan részeg volt ahhoz, hogy beállíthassák az eleven emberláncba, így csak ült a busz végében, és sajnálkozott, hogy így lerészegedett. Újra csuklani kezdett. *James Wait a következőképpen került fel a hajóra: A tatfedélzetről a partra átívelő kötél szabad vége elég hosszú volt, hogy belőle Mary Hepburn hevederrendszert eszkábáljon össze a férfi számára. Az ötlet, mármint a hevederé, az asszony agyából pattant ki. Végül is gyakorlott hegymászó volt. A hevedereket viselő férfit lefektették a busz mellé. Aztán Mary, Hisako és *Siegfried felkapaszkodtak a jármű tetejére és a lehető legóvatosabban felhúzták terhüket, majd hármasban átsegítették a férfi testét a hajókorláton, és leengedték a fedélzetre. Később majd felviszik a sétafedélzetre, ahol rövid időre visszanyeri eszméletét - éppen csak míg Mary és ő egybe nem kelnek. Azután 'Siegfried visszajött a buszhoz, és közölte a Kapitánnyal, hogy ő van soron, kapaszkodjon fel a fedélzetre. A Kapitány tudta, hogy hülyét fog csinálni magából, ha megpróbál felmászni a busz tetejére, ezért húzni kezdte az időt. Ugrani könnyű részegen. Megint más dolog, ha fel kell kapaszkodni egy mégoly kis nehézséget is jelentő felületen. Továbbra is rejtély számomra, miért itták működésképtelenné szántszándékkal agyuk hatalmas területeit az emberek egymillió évvel ezelőtt. Elképzelhető, hogy a törzsfejlődést akarták a helyes irányba - a kisebb agyvelők felé nógatni. És közben a Kapitány az időt, húzta, és megpróbált bölcs és tiszteletre méltó módon viselkedni, pedig alig tudott talpra kecmeregni. És így szólt az öccséhez: - Nem vagyok benne biztos, hogy az a férfi eléggé jó állapotban van ahhoz, hogy mozgassák. *Siegfried kijött a sodrából. - Ezt jól elpuskáztuk, ugye - hiszen már mozgattuk a szerencsétlent. Esetleg hívhattunk volna egy helikoptert inkább, hogy azzal repüljön a Waldorf Astoria nászutasok számára fenntartott lakosztályáig. És ezek voltak az utolsó szavak, melyek a két von Kleist testvér között elhangzottak, leszámítva néhány "hoppá!"-t és "ujnyé!"-t, etc. etc, miközben a Kapitány újra és újra hiábavaló kísérletet tett, hogy felkapaszkodjon a busz tetejére. Végül, igaz teljesen megszégyenülten már, de csak sikerült feljutnia. Legalább a hajóra képes volt átmászni további segítség nélkül. És akkor *Siegfried azt mondta Marynek, csatlakozzon a többiekhez a hajó fedélzetén, és tegyen meg mindent *Waitért, akit ők Willard Flemmingnek hittek. Az asszony tette, amit mondtak neki, közben az járt a fejében, hogy a szállodaigazgató nyilván férfiúi büszkeségből szeretne segítség nélkül felkapaszkodni a busz tetejére. Ezzel *Siegfried magára maradt a rakparton, onnan nézett fel a többiekre. És azok úgy gondolták, mindjárt csatlakozik hozzájuk, de nem így történt. Ehelyett beült a busz volánja mögé. Erre-arra rángatózó végtagjai ellenére sikerült beindítania a motort. Azt tervezte, hogy padlóig nyomott gázpedállal a város felé száguld, és belerohan valamibe, úgy végez magával. Mielőtt még sebességbe tette volna a járművet, az üléshez szögezte egy újabb hatalmas robbanás lökéshulláma. Ez nem a városból és nem is a környékéről jött. A robbanás zaja a gyakorlatilag lakatlan mocsárvidéket átszelő folyó felől érkezett. 38 Ez a második robbanás ugyanolyan volt, mint az első. Rakéta párzott radarernyővel. A radarernyő ez esetben a San Mateo nevű kis kolumbiai teherszállítón volt elhelyezve. A rakétát az élet szikrájával megajándékozó perui pilóta, bizonyos Ricardo Cortez úgy képzelte, jóvoltából a rak& ta a Bahia de Darwin radarernyőjébe lett fülig szerelmes. A hajának azonban már nem volt radarja, úgyhogy - legalábbis ami azt a rakétatípust illeti - teljesen elvesztette szexuális vonzerejét. A Cortez őrnagy által elkövetett hibát "jóhiszemű félreértés"-nek nevezték egymillió évvel ezelőtt. És azt is el kell mondanunk, hogy Peru vezetése soha nem rendelte volna el a Bahia de Darwin elleni támadást, ha az "Évszázad Kirándulása" egy hajórakományra való híresség részvételével a tervek szerint a kezdetét veszi. Peru soha nem lett volna ennyire érzéketlen a világ véleményére. A körutazás elhalasztása révén azonban a hajó, úgymond, egészen más megítélés alá esett. Úgy tekintettek rá, mint potenciális csapatszállítóhajóra, melyen - ahogy minden értelmes ember alappal feltételezhette - olyanok teljesítettek szolgálatot, akik gyakorlatilag könyörögtek, hogy robbantsák fel őket vagy szórjanak rájuk napalmot vagy géppuskázzák le őket vagy csináljanak velük bármit. Vagyis a "haditengerészet matrózállománya". Szóval ezek a kolumbiaiak kint hajókáztak a holdfényben fürdő mocsárvilágban, egyenesen a nyílt tenger és hazájuk felé tartva, és egy teljes hét után először ettek normális ételt, és azt képzelték, hogy radarernyőjük piruettező Szűzmária módjára őrködik nyugalmuk felett. Soha nem engedné, hogy bántódásuk essen, gondolták. Tudták is ők. Amit ettek, az egyébként egy kivénhedt fejőstehén volt, amely már nemigen adott több tejet senkinek. Ez lapult a San Mateót feltöltő uszály korlátja alatt ponyvával letakarva: az akkor még nagyon is eleven fejőstehén. És a hajó tenger felé néző oldalán emelték fel a fedélzetre, nehogy meglássák az emberek a partról. A parton tolongó emberek némelyike elkeseredettségében akár gyilkolni is képes lett volna a fejőstehénért. Szédületes mennyiségű fehérje készült elhagyni Ecuadort. A tehenet érdekes módon emelték a levegőbe. Nem használtak hálót vagy széles hevedereket. Kenderkötélből koronát fontak a szarvai köré, aztán ebbe a kusza koronába beleakasztották a hajódaru drótkábelén függő acélkampót. És akkor a magasban üldögélő darukezelő felcsévélte a drótkábelt, és a tehén hamarosan ott himbálózott a levegőben életében először függőleges gerincoszloppal; széttárt hátsó lábai közül kilátszott tőgye, mellső lábait pedig vízszintesen meresztette maga elé, úgyhogy megjelenésében a leginkább egy kengurura emlékeztetett. A hatalmas emlőst kitermelő törzsfejlődési folyamat nem számolhatott azzal, hogy a tehén valaha is olyan testtartást vesz fel, amelyben teljes testsúlyát nyakának kell megtartania. A himbálózó állat nyaka egyre jobban hasonlított egy kéklábú szuláéra vagy egy hattyúéra, esetleg egy gyalogos kormoránéra. Az akkori hatalmas agyvelők némelyike roppant mulatságosnak találta volna a repülni tanuló fejőstehenet. Az állat minden volt, csak kecses nem. És amikor földet ért a San Mateo fedélzetén, olyan rossz állapotban volt, hogy meg sem tudott állni a lábán. De ez senkit nem ért meglepetésként, teljesen elfogadott dologként kezelték. A matrózok hosszú évszázadok tapasztalatából tudták, hogy az így lekezelt marha egy hétig vagy még tovább is életben marad, frissen tartja húskészletüket, míg el nem jön az ideje, hogy megegyék. A fejőstehén a vitorláshajók korában élt hatalmas szárazföldi teknősök tortúrájának rövidített változatán kellett hogy keresztülmenjen. Egyik esetben sem volt szükség hűtőszekrényre. A boldog kolumbiai legénység éppen a szerencsétlen tehén valamelyik testtájékából származó húst rágta és nyeldekelte, amikor apró darabkákra szaggatta őket a nagyerejű robbanóanyagok törzsfejlődésének legújabb terméke, a "dagonit". A dagonit apja, hogy úgy mondjam, egy "glacco" nevű, nála lényegesen gyengébb robbanószer volt, amelyet ugyanaz a gyár állított elő. Glacco nemzé dagonitot, hogy úgy mondjam, és mindketten a görögtűz és a puskapor és a dinamit és a kordit és a TNT leszármazottai voltak. Elmondható hát, hogy ha a kolumbiaiak csúnyán bántak a tehénnel, a megtorlás gyors és rettenetes volt, amiért köszönet leginkább a dagonit hatalmas agyvelejű feltalálóinak jár. Ha azt vesszük, hogy milyen csúnyán elbántak a kolumbiaiak a tehénnel, a hangsebességnél gyorsabban repülő Ricardo Cortez őrnagyot akár a mondák világának hős lovagjával is azonosíthatjuk. És ő így is látta magát, pedig nem is tudott a tehénről, sem arról, mibe is csapódott rakétája. Rádión jelentette feletteseinek, hogy megsemmisítette a Bahia de Darwint. Aztán kérte, továbbítanák üzenetét legjobb barátjának, Reyes alezredesnek, aki közben leszállt, és aki aznap délután a repülőteret leromboló rakétát eleresztette. Az üzenet spanyolul volt, és így szólt: Igaz. Reyes tudni fogja, hogy a helyeslés arra vonatkozik, hogy egy rakéta kilövése ugyanolyan izgató, mint a nemi aktus. És az őrnagy soha nem jön,rá, hogy nem a Bahia de Darwint találta telibe, és a folyótorkolatban hamburgerré pépesített kolumbiaiak rokonai és barátai sem jönnek rá soha, hogy mi lett szeretteikkel. A darwini fogalmak értelmében a repülőtérre irányzott rakéta sokkal hatásosabb volt, mint a San Mateót elpusztító. Több ezer emberrel és madárral és macskával és patkánnyal és egérrel, etc. etc. végzett, amelyek egyébként ivadékaik révén tovább gyarapíthatták volna fajukat. A mocsárvidéken bekövetkezett robbanás csak a hajó tizennégy matrózát és mintegy félszáz pátkányát ölte meg, valamint pár száz madarat, néhány rákot és halat, etc. etc. A robbanás azonban alapvetően a tápláléklánc legalján elhelyezkedő élőlények elleni, teljesen hatástalan támadás volt. Az ellen a több milliárdnyi egysejtű szervezet ellen, amelyek saját anyagcseretermékeikkel és őseik hullájával együtt a mocsár szervestrágyázását biztosították. Őket nem különösebben zavarta meg a robbanás, hiszen meglehetősen érzéketlenek voltak a hirtelen gyorsulásra illetve lassulásra. Soha nem követhettek volna el öngyilkosságot a busz volánja mögött ülő *Siegfried von Kleisthez hasonlóan, aki nagyerejű lassulással szeretett volna véget vetni az életének. Velük csak annyi történt, hogy hirtelen egyik szomszédságból a másikba kerültek. Régi szomszédságuk jó részével együtt felröpültek a levegőbe, aztán fröcsögve visszazúdultak a mocsárba. Sokukra örömteli napok köszöntöttek a robbanás jóvoltából, hiszen lakomázhattak a tehén és a patkányok és a matrózok, és más magasabbrendű élőlények földi maradványain. Ahogy a Mandarax mondá: Csodálatos látni azt, hogy a természet milyen kevéssel is beéri Michel Eyquem de Montaigne (1533-1592) A detonáló dagonit, glacco fia, a nemes dinamit egyenesági leszármazottja, árhullámot keltett a folyamtorkolatban, minek következtében hatméteresre dagadt hullámok söpörték le a guayaquili kikötő rakpartjáról a buszt, és fojtották a tengerbe Siegfried von Kleistet, aki úgyse akart tovább élni. Ami fontosabb: a hirtelen támadt árhullám elszakította a fehér nejlonkötelet, amely a kontinenshez kapcsolta az emberiség jövőjét. A folyón felfelé haladó hatalmas hullám egy kilométeren át magával röpítette a Bahia de Darwint, ott gyengéden letette egy homokzátonyra. A hajót a holdfényen kívül a Guayaquil szerte villózó, élénk fénypetárdák is megvilágították. A Kapitány felért a hajóhídra. Beindította a hajó mélyében rejtőző két dízelmotort. Rákapcsolta a meghajtást a két hajócsavarra, és a hajótest lecsusszant a homokzátonyról. Szabad volt. A Kapitány a folyó torkolatán át a nyílt tenger felé kormányozta a hajót. Ahogy a Mandarax mondá: A hajó, a Földről levált kis pihe magányos kis bolygóként suhant tovább. Joseph Conrad (1857-1924) És a Bahia de Darwin nem akármilyen hajó volt. Az emberiség számára a hajó a második Noé bárkája volt. MÁSODIK KÖNYV És lett a dologból 1 És lett a dologból egy vadonatúj fehér motoros hajó, amely az éj sötétjében jelzőfények és térképek nélkül is csúcssebességgel szelte az óceán hideg és mély vizét. Az emberiség vélekedése szerint már nem is létezett. Az emberiség vélekedése szerint nem a San Mateo, hanem a Bahia de Darwin robbant föl apró darabokra. Nyílt tengeren bolyongó kísértethajó lett belőle, és a Kapitánynak és tíz utasából hétnek a génjeit szállította a fedélzetén nyugat felé, egy olyan kaland előkészületeként, amely ezidáig egymillió éve tart. Egy kísértethajó kísértete lettem. Én, egy Kilgore Trout nevű, hatalmas agyvelejű sci-fi írónak a fia. Megszöktem az Egyesült Államok Haditengerészetéből. Politikai menedékjogot, később pedig állampolgárságot kaptam Svédországban, ahol egy malmői dokkban kaptam munkát hegesztőként. Egy napon - a Bahia de Darwin törzsében dolgoztam éppen - fájdalommentes halált haltam, miután egy lezuhanó acéllemez lenyeste a fejemet. Akkor nem voltam hajlandó betenni a lábam a Túlvilágba vezető kék alagútba. Mindig is képes voltam anyagi testet ölteni, mégis csak egyszer éltem a lehetőséggel, még a játék legelején. A dolog néhány csuromvizes és égzengéses pillanat volt csupán egy viharos napon, amikor Malmőből Guayaquilba tartó hajóm megmérkőzött az Atlanti-óceán északi vizeinek haragjával. Az árbockosárban jelentem meg, és a Bahia de Darwint áthajózó legénység egyik svéd matróza észrevett odafent. Már jó ideje vedelt akkor. Lefejezett testem a tat felé fordult, karjaim kinyújtva a magasban. Két kezemben lenyesett fejemet markoltam, akár egy kosárlabdát. Szóval láthatatlanul álldogáltam Adolf von Kleist kapitány oldalán a Bahia de Darwin parancsnoki hídján, és vártuk, hogy vége legyen az első tengeren töltött éjszakánknak, miután sietősen távoztunk Guayaquilből. A Kapitány egész éjjel fenn volt, és már teljesen kijózanodott, de rettenetes fejfájás gyötörte, amelyet a következőképpen írt le Mary Hepburnnek: "...mintha egy arany csavart srófolnának be a két szemem közé." Más nyomai is voltak az előző esti, megszégyenüléssel végződő kicsapongásának a zúzódások és horzsolások, amelyeket akkor szerzett, amikor fel akart mászni a busz tetejére, de újra meg újra visszapotyogott. Eszébe sem jutott volna így lerészegedni, ha sejti, hogy bármiféle felelősség a nyakába szakadhat. Ezt már Marynek is elmagyarázta, aki szintén virrasztott egész éjjel - *James Waitet ápolta a tiszti kabinok mögötti sétafedélzeten. Mary párnának összehajtogatott blúzával a feje alatt ott fektették le *Waitet, mert a hajó többi része nagyon sötét volt. Ott legalább a csillagok világítottak, miután a hold lenyugodott. Azt tervezték, napkelte után beviszik valamelyik kabinba, nehogy halálra égjen a csupasz fémpadlón. A többiek az eggyel lejjebbi fedélzeten voltak. Selena MacIntosh a díszteremben feküdt, és kutyáját használta párnának. Ott voltak a kankabono lányok is. Ők egymást használták párnának. Hisako díszterem mosdójában aludt, a vécécsésze és a mosdókagyló közé ékelődve. A Mandarax, amit Mary átadott a Kapitánynak, a hajóhídon, egy fiók mélyén pihent. Ez volt az egyetlen fiók az egész hajón, amelyben volt egyáltalán valami. A fiókot nem tolták be teljesen, szóval a Mandarax az éjszaka folyamán elhangzottak nagy részét kihallgatta és le is fordította. A véletlennek köszönhetően mindent kirgizre fordított, többek között a Kapitány cselekvési tervét is, amely így szólt: Egyenesen a Galápagosz-szigetek Baltra nevű tagjára, mennek, ahol kikötőhely és repülőtér és egy kis kórház vár rájuk. A szigeten nagyerejű jeleket sugárzó rádióállomás működik, ott biztosan tudják majd, mi volt az a két robbanás, és hogy miként alakult a világ többi részének a sora, ha netán nagyobb területet is érintett volna a meteoritzápor, vagy, ahogy Mary gondolta, kitört volna a harmadik világháború. Bizony, és a tervet nyugodtan lefordíthatták kirgizre vagy más, a hajón senki által meg nem értett nyelvre, mert az éppen érvényes útirányukat követve fikarcnyi esélyük sem volt, hogy akárcsak megpillanthassák a Galápagosz-szigeteket. A Kapitány tudatlansága egymagában is elég lett volna ahhoz, hogy messze letérjenek kitűzött útirányuktól. Csakhogy ő még külön rátett egy lapáttal az első éjszaka, részeg fejjel elkövetett hibáira azzal, hogy a tengerbe zuhanó hullócsillagok becsapódási pontjai felé navigálva, újra és újra megváltoztatta a hajó haladási irányát. Emlékezzenek vissza, hatalmas agyveleje elhitette vele, hogy meteoritzápor zuhog a Földre. Minden egyes alkalommal, amikor hullócsillagot vett észre az égen, úgy gondolta a tengerbe zuhan és árhullámot kelt. Ezért aztán a vélt becsapódási hely felé kormányozta a hajót, hogy szemből kapja az árhullámot. Mire a nap felkelt, hatalmas agyvelejének jóvoltából, egyszerűen akárhol lehetett, és egyszerűen akármerre tarthatott hajójával. A félálomban révedező Mary Hepburn közben *Wait mellett olyasmivel foglalta el magát, amihez manapság az emberek agyveleje már nem elég nagy. Felidézte a fiatalságát. Újra szűz volt, és egy hálózsákban feküdt. Még alig hajnalodott, amikor felébresztette egy kecskefejő füttyögése. Az Indianai Nemzeti Parkban töltötte az éjszakát - ebben az élő múzeumban, amely töredékére zsugorodott, mióta az európai ember kijelentette, hogy a Földön semmi helye olyan állatoknak vagy növényeknek, amelyek nincsenek háziasítva illetve nem ehetők. Amikor Mary lánykori önmaga kidugta fejét selyemgubójából, vagyis-hogy hálózsákja nyílásán, rothadó fatuskókat látott és egy szabadon csordogáló patakot. Mary anyagcseretermékek és bomló testek miriádjainak fanyar illatú szőnyegén feküdt. Ha valaki történetesen egysejtűnek születik vagy meg tudja emészteni a rothadó faleveleket; bőséges reggelit fogyaszthatott el ott helyben, de az egymillió évvel ezelőtti embereknek felkopott volna az álluk ilyen diétán. Június eleje volt. A levegő virágillatú. A madárdal egy ötven lépésnyire levő tüskés bokorból érkezett. A lány megörült ennek a kis eleven ébresztőórának, mert már lefekvéskor elhatározta magában, hogy ilyen korán fog felkelni, hogy aztán hatalmas selyemgubónak képzelje hálózsákját, és kívánatos kígyózással előbújjon belőle, miként azt éppen meg is tette ez a kicsattanó jókedvű felnőtt. Micsoda öröm! Micsoda élvezet! A szervezés tökéletes volt, mert a barátnője, akit magával hozott, csak aludt tovább, mit sem zavartatta magát. És Mary a süppedős erdei talajon lépkedve odalopózott a tüskés bokorhoz, hogy megnézze magának koránkelő madárpajtását. Madárka helyett egy matrózruhát viselő, komoly tekintetű, magas, vékony fiatalembert pillantott meg. Ő utánozta a kecskefejő magas hangú énekét. Roy volt az, Mary későbbi élete párja. A lány bosszús volt és zavart. Különösen a matrózruha hatott furcsán ott, a szárazföld szívében. Mary úgy érezte magát, mintha rányitották volna az ajtót, és hogy talán félnie kellene ettől az idegentől. Hogyha azonban ez a nagyon furcsa szerzet a nyomába akart volna eredni, először keresztül kellett volna verekednie magát a tövises ágak rengetegén. A lány ruhástól aludt, úgyhogy harisnyás lábát leszámítva teljesen fel volt öltözve. A férfi hallotta a lány közeledtét. Bámulatra méltóan finom hallása volt. Mint az apjának. Családi tulajdonság volt. És ő szólalt meg először: - Helló - mondta. - Helló - válaszolta a lány. Mary később elmesélte, addig úgy érezte magát, mintha ő lenne az édenkert egyetlen lakója, és akkor egyszer csak rábukkant erre a matrózruhába bújt teremtményre, aki úgy viselkedett, mintha az övé lenne az egész vidék. És Roy erre azt válaszolta, hogy valójában Mary volt az, aki úgy viselkedett, mintha az övé lenne az egész vidék. - Mit keres maga itt? - kérdezte a lány. - Nem hiszem, hogy a parknak ebben a részében szabad lenne táborozni mondta a férfi. Ebben tökéletesen igaza volt, és Mary ezt tudta is. Ő és barátnője áthágták az elő múzeum szabályait. Olyan területen tartózkodtak, ahol csak alacsonyabb rendű élőlények éjszakázhattak. - Maga matróz? - kérdezte aztán. És a férfi azt mondta, igen, az - illetve csak volt, nemrégen szerelt le. Pár nappal korábban bocsátotta el a haditengerészet, azóta autóstoppal igyekezett hazafelé, és úgy találta, hogy az emberek sokkal szívesebben felveszik, ha egyenruhában van. Manapság semmi értelme nem lenne a kérdésnek, amelyet Mary tett fel Roynak: - Mit keres maga itt? - Manapság mindenki ugyanabból az egyszerű és kézenfekvő okból tartózkodik valahol. Senki nem mesélhet a Royéhoz hasonló vargabetűs történeteket: San Franciscóban szerelt le, de visszaváltotta a vonatjegyét, és vett egy hálózsákot, hogy lestoppoljon megnézni a Grand Canyont és a Yellowstone Nemzeti Parkot és más helyeket, ahova mindig el szeretett volna jutni. Különösen a madarak bűvölték el, velük saját nyelvükön tudott beszélgetni. Aztán az egyik autóban hallotta a rádión, hogy ebben az indianai kis nemzeti parkban valaki régen kipusztultnak hitt madarakat, egy pár fehércsőrű harkályt látott felbukkanni. Egyenesen arra vette az irányt. A történet kacsának bizonyult. Az őserdők hatalmas, gyönyörű lakói valóban kipusztultak, lévén hogy az emberek tönkretették természetes élőhelyüket. Nem maradt elegendő korhadt fa és békesség és nyugalom a számukra. - Csendes, háborítatlan élettérre volt szükségük - mondta Roy -, mint ahogy szerintem magának és nekem is. És nagyon sajnálnám, ha megzavartam volna. Nem csináltam semmit, amit egy madár ne tenne. A lány agyában bekattant egy automata, és megrogytak a térdei, és melegség öntötte el a bensejét. Beleszeretett a férfiba. Ilyen emlékek ma már nincsenek. 2 *James Wait a következő szavakkal szakította félbe Mary Hepburn ábrándos gondolatait: - Annyira szeretem. Kérem, legyen a feleségem. Olyan magányos vagyok és annyira félek. - Takarékoskodjon az erejével, Mr. Flemming - válaszolta Mary. A férfi egész éjjel újra meg újra házassági ajánlatot tett neki. - Adja ide a kezét - szólalt meg újfent. - Eddig akárhányszor odaadtam, nem volt hajlandó elengedni - válaszolta az asszony. - El fogom engedni, ígérem - mondta a férfi. Odaadta hát a kezét a férfinak, aki erőtlenül meg szorította. *Wait nem merengett sem a múlton, sem a jövőn. Alig volt valamivel több egy fibrilláló szívnél, mint ahogy az egy szinttel lejjebb, a vécécsésze és a mosdókagyló közé beékelődött Hisako Hiroguchi is csak alig valamivel volt több egy magzatnál s egy anyaméhnél. Hisako úgy gondolta, életének egyetlen értelme szü letendő magzata volt. Az emberek ma is ugyanúgy csuklanak, mint annak idején, és ma is mulatságosnak találják, ha valaki szellent egyet. És ma is halk gügyögéssel próbálják megnyugtatni betegeiket. A *James Waitet szóval tartó Mary hanglejtését ma is gyakran hallani. Ez a hanglejtés szavak nélkül is azt közli, amit a beteg hallani szeretne, és amit egymillió évvel ezelőtt *Wait is hallani szeretett volna. Mary pontosan ezeket a szavakat mondta *Waitnek, de pusztán hanglejtésével is kifejezte volna ugyanazt az üzenetet: "Szeretjük magát. Nincs egyedül. Minden rendben lesz", és így tovább, és így tovább. Nem él ma olyan gyengéd ápoló, akinek Mary Hepburnéhez foghatóan bonyolult szerelmi élete lenne, és nem él olyan ápolásra szoruló személy sem, akinek *James Waitéhez foghatóan bonyolult szerelmi élete lenne. Ma a szerelmi történetek egy kérdés körül csúcsosodnak ki: Ivarzottak-e éppen a szereplők vagy sem? Manapság a férfiak és nők évente mindössze kétszer - rossz halászidényben csak egyszer - lobbannak kétségbeesett szerelemre egymás illetve az egymás uszonyain meredező dudorok iránt. Ilyen sok múlik a halakon. Figyelembe véve a körülményeket, Mary Hepburn és *James Wait szellemi képességeit bármelyik pillanatban a nullára csökkenthette a szerelem. Ott és akkor, közvetlenül pirkadat előtt a sétafedélzeten, *Wait igaz szerelemmel szerette Maryt, és Mary is igaz szerelemmel szerette a férfit, illetve azt, akinek a férfi kiadta magát. Egész éjszaka csak mint "Mr. Flemming" szólította, és a férfi nem is próbálta meg rávenni, hogy szólítsa a keresztnevén. Miért ? Mert kiment a fejéből, hogy mi is tulajdonképpen a keresztneve. - Gazdaggá teszem magát - mondta *Wait. - Jól van, jól - csitította Mary. - Kamatos kamat - mondta a férfi. * Takarékoskodjon az erejével Mr. Flemming - mondta az asszony. - Kérem, legyen a feleségem - kérlelte a férfi. * Ezt majd a Baltrán megbeszéljük - mondta Mary. A Baltra szigetével kecsegtette a férfit, hogy legyen miért élnie. Egész éjjel arról a tömérdek jóról duruzsolt a neki, ami a Baltrán vár rájuk, úgy beszélt a szigetről, mint valami földi paradicsomról. Szentek és angyalok üdvözlik majd őket a kikötőben mindenféle élelemmel és gyógyszerrel megrakodva. A férfi tisztában volt azzal, hogy a végét járja. - Dúsgazdag özvegy lesz magából - szólalt meg. - Ne beszéljen most ilyesmiről - mondta az asszony. Az asszony tényleg feleségül megy a férfihoz, és aztán az özvegye lesz. Ami az ily módon elvileg rá szálló vagyont illeti: A föld legnagyobb koponyái sem tudták volna fellelni a töredékét sem. A férfi városról városra vándorolva mindenhol létrehozott egy előrelátó polgárt, egy kitalált személyt, akinek az Amerikai Egyesült Államok és Kanada által garantált vagyona az idő múlásával egyenletesen gyarapodott, miközben maga a bolygó egyre szegényebb lett. A mexikói Guadaljarában elhelyezett peso letétjei ekkorra gyakorlatilag megszűntek létezni. Ha a férfi vagyona az akkori sebességgel gyarapodott volna tovább, mára a *James Wait hagyaték magába foglalná az egész világegyetemet - naprendszereket, fekete lyukakat, üstökösöket, aszteroidák és meteorok felhőit és a Kapitány meteoritjait és a csillagközi tér anyagféleségeit - szóval az egész mindenséget. Bizony, és ha az emberiség az akkori sebességével gyarapodott volna tovább, akkor mára még a *James Wait hagyatékon, szóval az egész mindenségen is túltenne. Micsoda képtelen álmokat dédelgettek az emberek a gyarapodásról még tegnap is, alig egymillió évvel ezelőtt. 3 Mellesleg *Wait ekkorra már szaporodott. Nemcsak a régiségkereskedőt küldte le a Túlvilágba vezető kék alagútba oly sok évvel azelőtt, de egy utód világra jöttét is lehetővé tette. Meg kell hagyni, mint gyilkos és utódnemző, darwini mércével mérve a férfi egészen jól teljesített. Gyermekét alig tizenhat éves fejjel nemzette, abban a korban, amikor az egymillió évvel ezelőtti férfiak általában elérték szexuális teljesítőképességük csúcsát: Még mindig az Ohio állambeli Midland Cityben élt, és egy forró júliusi délután éppen Dwayne Hoover háza előtt nyírta a füvet. Hoover mesésen gazdag au tókereskedő volt, és egy sor helyi gyorsbüfé tulajdonosa, nős, de gyermektelen. Szóval Mr. Hoovert éppen Cincinattiba szólította egy üzleti ügy, és Mrs. Hoover, akit *Wait azelőtt sosem látott, pedig jó néhányszor lenyírta már náluk a füvet, bent volt a házban. Az asszony alig hagyta el a házat, mert - ahogy *Wait is hallotta - az alkohol és az orvosok által felírt gyógyszerek miatt hatalmas agyveleje túlságosan hibásan működött ahhoz, hogy gazdája emberek közé mehessen. *Wait akkoriban nagyon jóképű fiú volt. Anyja és apja is jóképűek voltak annak idején. Jóképű ősök leszármazottja volt. Annak ellenére, hogy csak úgy tombolt a hőség, *Wait semmi pénzért nem vette volna le az ingét - szégyellte a különböző nevelőszülőktől kapott verések után visszamaradt hegeket. Később, már manhattani buzikurva korában, kuncsaftjai igen izgatónak találták az égő cigarettával és ruhafogassal és övcsattal, etc. etc. ejtett sebeknek a nyomait. *Waitnek meg sem fordult a fejében a szexuális kielégülés lehetősége. Éppen megérett benne az elhatározás, hogy elhúzza a csíkot Manhattan szigetére, és eszében sem volt olyasmit tenni, ami ürügyet szolgáltatna a rendőröknek, hogy bekasztlizzák. Régi ismerőse volt a rendőrségnek, gyakran kikérdezgették ilyen-olyan betörésekkel meg hasonlókkal kapcsolatban, pedig valójában soha nem követett el semmit. Állandóan ilyeneket mondtak neki: Előbb vagy utóbb, kisfiam, te is elkövetsz valami nagy baklövést. És megjelent a ház bejárati ajtajában Mrs. Hoover, és mindössze egy testhez tapadó fürdőruhát viselt. A ház mögött volt az úszómedence. Mrs. Hoover kikent-kifent arcú, elhanyagolt fogazatú nő volt, de az alakja még mindig csodálatos. Megkérdezte a fiút, nem akar-e bemenni a légkondicionált házba, hogy lehűtse magát egy pohár limonádéval vagy jeges teával. Mire *Wait feleszmélt, már odabent szeretkeztek, és a nő azt suttogta a fülébe, hogy ugyanaz a sorsuk, mindketten csak kallódnak a világban, és a hegeket csókolgatta, etc. etc. Mrs. Hoover megtermékenyült, és kilenc hónappal később fiúgyermeknek adott életet, akit Mr. Hoover a sajátjának vélt. Csinos kisfiú volt, később ugyanolyan táncoslábú és muzikális férfivé cseperedett, mint *Wait. Miután megérkezett Manhattanba, *Wait hallott a gyerek megszületéséről, de valahogy soha nem tudta rokonnak tekinteni. Éveken keresztül még csak eszébe sem jutott. És akkor hatalmas agyveleje minden különösebb ok nélkül egyszer csak közölte vele, hogy van valahol a világban egy fiatalember, aki nem is létezne, ha ő nincs. Beleborzongott a gondolatba. Úgy tartotta, ez aránytalanul súlyos következménye egy kis balesetnek. Miért is lett volna szüksége egy fiúgyermekre akkoriban? Mi sem állt tőle távolabb. Mellesleg a mai ember hímje hatéves kora környékén éri el szexuális teljesítőképessége csúcsát. Ha egy hatéves példány összetalálkozik egy ivarzó nősténnyel, hat ökörrel sem lehet megakadályozni a párzást. És sajnálom őt, mert még bennem él, hogy milyen érzés volt tizenhat évesnek lenni. Pokolian felizgult az ember. És az orgazmus nem nyújtott megkönnyebbülést, ahogy most sem. Mert mi volt a helyzet tíz perccel az orgazmus után? Semmi nem volt elég jó, csak egy újabb orgazmus. És még ott volt ráadásnak a házi feladat! 4 A Bahia de Darwin fedélzetén utazó emberek egyelőre nem voltak különösebben éhesek. Beleik, és *Kazakh belei is, éppen az előző este elfogyasztott táplálékból facsarták ki az utolsó emészthető molekulákat. Még senki nem kezdte el felélni saját testét, nem fanyalodtak rá a galápagosi óriásteknősök túlélési stratégiájára. A kankabonók már jól ismerték az éhséget. A többiek számára ez még felfedezni való újdonság volt. És a hajón mindössze két ember volt, akinek jó erőben kellett maradnia, és nem alhatott egész idő alatt. Mary Hepburn és a Kapitány. A kankabono lányok semmit sem tudtak sem a hajóról, sem az óceánról, és egy kukkot sem értettek, ha bármilyen, a kankabonótól különböző nyelven szóltak hozzájuk. Hisako katatóniás állapotba merült. Selena világtalan volt, *Wait haldoklott. Így két emberre hárult a hajó irányításának és *Wait ápolásának a feladata. Az első éjszaka ezek ketten megállapodtak, hogy Mary kormányoz majd nappal, amikor a nap állásából egyértelműen leolvasható, merre van kelet, ahonnan menekülnek, és merre van nyugat, ahol a békés Baltra bőségszaruját sejtették. Éjszaka pedig a Kapitány irányítja a hajót a csillagok állását figyelve. Aki éppen nem állt a kormánykerék mögött, *Waitet tartotta szóval, és eközben alhatott egy kicsit. Ezek bizony hosszú, fárasztó szolgálatok voltak. Ugyanakkor az egész megpróbáltatásnak hamarosan vége kellett lennie, hiszen a Kapitány számításai szerint a Baltra mindössze negyvenórányi hajóútra volt Guayaquiltől. Ha valaha is elérték volna a Baltrát, mint ahogy nem tették, egy kihalt, romokban heverő vidéket találnak, amelyet egy újabb csomagnyi légipostán érkező dagonit tett tönkre. Az emberek akkoriban olyan iramban szaporodtak, hogy az ehhez hasonló hagyományos robbanóanyagoknak csak igen kis hosszútávú hatása lehetett szervezetük működésére. Még az évekig elhúzódó háborúk befejeztével is úgy tűnt, rengeteg ember él a földön. Olyan sok csecsemő jött a világra, hogy kudarcra ítéltetett minden próbálkozás, amely erőszakos eszközökkel kísérelte meg csökkenteni a populációt. A Hirosima és Nagaszaki ellen intézett atomtámadást leszámítva, ugyanúgy nem hagytak nyomot maguk után, mint a végtelen óceánt szelő Bahia de Darwin. Az emberiség testén ejtett sebeket gyorsan begyógyította az újabb és újabb csecsemők világra jövetele, ezért sorolhatták sokan a robbanóanyagokat a szórakoztatóipar illetve az önkifejezés színpadias formájának kelléktárába. Az emberiség, leszámítva a Santa Rosalián élő kis közösség tagjait, olyasvalami elvesztése előtt állt, amit a végtelen óceán, amíg csak víz hullámzik a két partja között, képtelen lett volna elveszíteni: veszélybe került az öngyógyulás képessége. Ami az emberiséget illeti, testén fekélyes, soha nem gyógyuló sebek keletkeztek. És a nagyerejű robbanóanyagokat nem sorolták többé a szórakoztatóipar kelléktárába. Bizony, és ha az emberiségnek lehetősége lett volna, hogy továbbra is kopulációval gyógyítsa sebeit, akkor a Santa Rosalia telepeseiről szóló mesém tragikomédiába csúszna át, melyben a hiú és hozzá nem értő Kapitány játszaná a főszerepet. A történet egymillió év helyett néhány röpke hónap alatt érne véget, hiszen a telepesekből soha nem lennének igazi telepesek. Hajótöröttek lennének, rövid időn belül felfigyelne rájuk valaki, és megmentenék őket szorongatott helyzetükből. És a szégyentől földre sütött szemmel ott állna közöttük összes nyomorúságuk előidézője, a Kapitány. A Kapitány még a nyílt tengeren töltött első éjszaka után is képes volt elhitetni magával, hogy minden a legnagyobb rendben van. Hamarosan Mary Hepburn váltja fel a kormánykerék mögött, akit a következő utasítással lát majd el: - Délelőtt a tatfedélzet fölött legyen a nap, délután meg a hajó orránál. És a Kapitány szemében még mindig az utasok tiszteletének kivívása volt a legégetőbb feladat. Hiszen látták milyen, ha a legrosszabb formáját mutatja. Azt remélte, mire kikötnek a Baltra szigetén, elfelejtik lerészegedését, és boldog boldogtalannak csak azzal tömik a fejét, hogy megmentette az életüket. Ez megint valami, amire régebben képesek voltak az emberek, de ma már nem: olyan dolgokon csemegézni, amelyek még nem is történtek meg, és esetleg később sem fognak megtörténni. Ennek anyám volt a nagymestere. Egy napon apám felhagyott a sci-fik gyártásával, és olyasvalamit kezdett el írni, amit sokan el akartak olvasni. És lett új családi házunk egy gyönyörű városban, és divatos ruhákban jártunk, etc. etc. Anyám bogarat tett a fülembe, azóta sokszor elgondolkodtam, vajon miért vett a nyakába annyi nyűgöt az Isten csak azért, hogy megalkossa a valóságot. Ahogy a Mandarax mondá: Képzeletben is egészen jól lehet utazni - és mennyivel olcsóbban! George William Curtis (1824-1892) Szóval ott állt a félmeztelen Kapitány a Bahia de Darwin parancsnoki hídján, de közben az agya már Manhattan szigetén járt, ott ahol vagyonának és baráti körének nagy része is volt. Feltette magában, Baltráról csak elvergődik oda valahogy, aztán vesz egy tágas lakást a Park Avenue környékén, és fütyül Ecuadorra. Itt durván rátört a valóság. Nagyon is valós napkorong emelkedett lassan a látóhatár fölé. Egy kis báj volt ezzel a nappal. A Kapitány egész éjjel abban a hitben leledzett, hogy nyugat felé tart a hajóval, ebből következően a napnak pontosan a tatfedélzet mögött kellett volna felkelnie. Ez a bizonyos nap a tat irányában kelt fel, de a hajótól jobbra. Úgyhogy a Kapitány balra kormányozta a Bahia de Darwint egészen addig, míg a nap oda nem került, ahol lennie kellett volna. Hatalmas agyveleje, mely az általa kijavított hibát elkövette, biztosította őt afelől, hogy a hiba nem is olyan súlyos, és hogy csak rövid ideje hajóznak rossz irányban, és hogy a baki csak azért csúszhatott be, mert a csillagok fényét elhomályosította a hajnali derengés. Hatalmas agyvelejének ugyanolyan nagy szüksége volt a Kapitány lelkének a megbecsülésére, mint magának a Kapitánynak az utasok megbecsülésére. Az agy önálló életet élt, és eljön még az idő, amikor a Kapitány megpróbálja elcsapni az őt félrevezető szervet. De addig még mindig hátravan öt teljes nap. Egyelőre tökéletesen megbízott benne. Elindult a tatfedélzet felé, hogy megnézze, milyen állapotban van "Willard Flemming", és hogy segítsen Marynek bevonszolni a férfit a tiszti kabinok közötti folyosó hűsébe; miként azt korábban eltervezték. Willard Flemming neve elé nem teszek csillagot, hiszen ilyen személy valójában nem létezett, így nem is halhatott meg. És a Kapitányt annyira nem érdekelte Mary Hepburn mint ember, hogy még a családnevét sem tudta. Úgy gondolta, talán Kaplannak hívják, hiszen ez a név díszelgett a pillanatnyilag *Wait párnájául szolgáló katonai zubbony mellrészén. *Wait is azt hitte, hogy az asszony családneve Kaplan, hiába javította ki őt Mary újra és újra. Az éjjel ezt mondta Marynek: - Maguk zsidók igazi túlélő nemzet. - Maga is túlélő, Willard - válaszolta az asszony. - Hát - mondta a férfi -, régebben annak tartottam magamat, Mrs. Kaplan. Most már nem vagyok ebben olyan biztos. Azt hiszem, mindenki túlélő, aki még nem halt meg. - Jól van, jól - mondta az asszony -, beszélgessünk inkább valami kellemes dologról. Beszélgessünk a Baltráról. A férfi agyi vérellátása azonban nyilván éppen megfelelően működött, mert *Wait folytatta a megkezdett gondolatmenetet. Még egy kis száraz nevetésre is futotta az erejéből. Azt mondta: - Milyen sokan döngetik a mellüket, hogy ilyen nagy túlélők, meg olyan nagy túlélők, mintha ez valami különleges dolog lenne. Pedig a hullákat leszámítva mindenki az. - Jól van, jól - mondta az asszony. Amikor a Kapitány napfelkeltekor megjelent Mary és *Wait előtt, Mary alig egy perce mondott igent *Wait házassági ajánlatára. A férfi felőrölte az ellenállását. Úgy hajtogatta egész éjjel a mondókáját, mintha vízért esdekelne, úgyhogy Mary végül elhatározta, megadja neki, amit kér. Ha már annyira odavan az eljegyzésért, és ha egyszer Mary semmi mást nem adhatott neki, akkor meg kell kapnia, amire vágyik. Arra már azonban nem számított, hogy szinte azonnal be is kell váltania ígéretét, azt gondolta, talán soha nem kerül rá sor. Nagyon is kedvére volt mindaz, amit a férfi elmondott magáról. Az éjszaka *Wait megtudta, hogy az asszony imád síléceken nekivágni a téli tájnak. Szíve teljes melegéből válaszolta, hogy ő maga is akkor a legboldogabb, ha felcsatolja sítalpait, és köröskörül nem lát mást, csak tiszta, fehér hólepelt, és elmerülhet a zúzmarás erdők csöndjében. Életében nem viselt sílécet a lábán, de egyszer oltár elé vezetett és tönkretett egy özvegyet, akinek volt egy kis menedékháza a New Hampshire-i White Mountains csúcsai között. Tavasszal vette le a nőt a lábáról, és mire a zöld levelek narancssárgák és barnák és sárgák és karmazsinvörösek lettek, már ki is forgatta mindenéből. Mary vőlegénye nem emberi lény volt. Az asszony hetven kiló gyurmának ígérte oda a kezét. Nem mintha sokat számított volna, hogy ki vagy mi jegyezte el, világosította fel hatalmas agyveleje Maryt, hiszen nem kelhettek egybe csak Baltra szigetén, ahol "Willard Flemming" - ha még egyáltalán életben van akkor - úgyis azonnal bekerült volna a helyi kórház intenzív osztályára. Bőven van még idő, gondolta Mary, hogy visszacsinálja az eljegyzést. Úgyhogy nem is tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak, amikor *Wait azt mondta a Kapitánynak: - Szenzációs hírem van az ön számára. Mrs. Kaplan és én összeházasodunk. Én vagyok a földkerekség legszerencsésebb embere. A sors most majdnem ugyanolyan gyorsan és következetesen tréfálta meg Maryt, mint engem, amikor a malmői dokkban egy üvegtábla lenyeste a fejemet. - Szerencséjük van - mondta a Kapitány. - Mint ezen nemzetközi vizeken haladó hajó parancsnokának törvényes felhatalmazásom van arra, hogy önöket összeeskessem. Kedves szeretett házasulandó felek, azért gyűltünk ma itt össze a mennyei atya színe előtt, hogy... - kezdett rá, és két perccel később férj és feleségnek nyilvánította "Mary Kaplan"-t és "Willard Flemming"-et. 5 Ahogy a Mandarax mondá: Az eskü csak szó, a szó pedig szellő csupán. Samuel Butler (1612-1680) És a Santa Rosalián Mary Hepburn ezt az idézetet is előhívja majd a Mandaraxból, meg még száz és száz másikat is. És az idő múlásával mégis egyre komolyabban vette "Willard Flemming"-gel kötött házasságát, jóllehet két perccel azután, hogy a Kapitány férj és feleségnek nyilvánította őket, második férje szelíd mosollyal az ajkán kiszenvedett. Ahogy a szőrös testű Akikónak mondogatta, mikor már fogatlan és meggörnyedt, vénséges vén anyóka volt: Köszönöm a jóistennek, hogy elküldött hozzám két becsületes férfit. - Royra és "Willard Flemming"-re gondolt. Meg azt is gyakran mondogatta, hogy nem sokra tartotta a Kapitányt, aki ekkorra már maga is vénséges vén ember volt, és Akikót leszámítva a szigeten élő összes fiatalnak az apja vagy a nagyapja. Akiko volt az egyetlen fiatal a telepesek között, aki szívesen hallgatta a kontinensről szóló meséket, különösen a szerelmes történeteket. Marynek pedig mentegetőznie kellett előtte, hogy olyan kevés szerelmes történetet tud egyes szám első személyben elmesélni. A szülei is nagyon szerették egymást, mondta Akikónak, és Akiko nagy élvezettel hallgatta az egymást az utolsó pillanatig átölelve tartó és csókolgató házaspár történetét. Mary mindig megnevettette Akikót a mulatságos szerelmi viszonnyal, amely közte és Robert Wojciehowitz, az iliumi gimnázium irodalomtanára között szövődött. Roy és "Willard Flemming" mellett ő volt az egyetlen férfi, aki valaha is házasságot ajánlott Mary-nek. A dolog a következőképpen esett meg: Alig két héttel Roy temetése után Robert Wojciehowitz többször felhívta Maryt, és azt mondta, hogy találkozni szeretne vele. Mary visszautasította, és értésére adta, hogy túlságosan korainak találja az időt ahhoz, hogy újra randevúzni kezdjen. Mindent megtett, hogy lebeszélje a férfit, de az ennek ellenére meglátogatta őt egyik délután, pedig Mary közölte vele: minden vágya az, hogy békén hagyják. Amikor a férfi kocsija megállt a ház előtt, Mary éppen a füvet nyírta. Wojciehowitz kikapcsoltatta vele a fűnyírót, aztán nagy hirtelen eldadogta házassági ajánlatát. Mary leírta Akikónak a férfi autóját, és jól megnevettette Akikót, pedig Akiko se azelőtt, se azután nem látott soha semmilyen autót. Robert Wojciehowitz egy Jaguárt vezetett, amely korábban csodaszép jármű volt, de a történet idejére a jobb oldalon teli volt lyukakkal meg horpadásokkal. Az autót ajándékba kapta haldokló feleségétől. Az asszony neve *Doris volt, ezt a nevet adta később Akiko is egyik szőrös testű lányának, csak mert annyira tetszett neki Mary története. *Doris Wojciehowitz örökölt némi pénzt, abból vette a Jaguárt, így akarta megköszönni neki, hogy olyan jó férje volt. A házaspárnak volt egy Joseph nevű felnőtt fia, egy csibész gazember. Ő törte össze a kocsit, még amikor élt az anyja. Josephet egy év börtönbüntetésre ítélték - merthogy alkoholos befolyásoltság állapotában ült a volán mögé. Előbukkant megint jó öreg agyzsugorító barátunk, az alkohol. Robert házassági ajánlata a környék egyetlen frissen nyírott gyepszőnyegén hangzott el. Miután az összes szomszéd elköltözött, az udvarokat kezdte visszahódítani a vad természet. És az egész idő alatt, miközben Wojciehowitz ajánlatát megtette; egy hatalmas aranyszőrű retriver ugatta őket, igyekezvén minél veszélyesebbnek látszani. Donald volt az, a kutya, mely oly nagy vigaszt jelentett Roynak élete utolsó hónapjaiban. Akkoriban még a kutyáknak is adtak nevet. Donald volt a kutya. Robert a férfi. És Donald teljesen ártalmatlan volt. Soha nem harapott meg senkit.. Mindössze annyit akart elérni, hogy valaki elhajítson egy fadarabot, amit ő aztán visszahozna, hogy valaki újra elhajíthassa a fadarabot, amit ő aztán visszahozhatna, és így tovább, és így tovább. Donald nem volt valami lángész, hogy finoman fogalmazzunk. Nyilván nem ő volt az, aki befejezhette volna Beethoven Kilencedik Szimfóniáját. Gyakran nyüszített álmában, ilyenkor hátsó lábai meg-megrándultak. Arról álmodott, hogy fadarabok után rohangászik. Robert rettenetesen félt a kutyáktól - egyszer ugyanis, amikor Robert még csak ötéves volt, őt és a mamáját megtámadta egy doberman. Robertnek semmi baja nem volt a kutyákkal mindaddig, amíg volt valaki a közelben, aki tudott bánni az állatokkal. De amint egyedül maradt eggyel, az eb nagyságától függetlenül izzadni kezdett, egész testében remegett, és majd frászt kapott a félelemtől. Úgyhogy nagyon nagy óvatossággal igyekezett elkerülni az ehhez hasonló helyzeteket. Csakhogy házassági ajánlatával annyira meglepte Mary Hepburnt, hogy az asszony sírva fakadt - megint olyasmit művelt, amire manapság senki sem képes már. Mary annyira zavarban volt és annyira elveszítette a lélekjelenlétét, hogy összefüggéstelenül mentegetőzni kezdett, aztán berohant a házba. Nem akart a felesége lenni senki másnak, csak Roynak. És bár Roy halott volt, Mary továbbra is csak Roy felesége akart lenni, senki másé. És Robert édes kettesben maradt Donalddal a ház előtti gyepszőnyegen. Ha Robert hatalmas agyveleje csak egy kicsit is normálisan működik, gazdáját az autója felé irányítja, és közben olyanokat mondat vele gúnytól csöpögő hangon, hogy kuss, meg hogy takarodsz haza, és a többi. Ehelyett rávette a férfit, hogy forduljon sarkon és rohanjon. Robert agya annyira rosszul működött, hogy gazdája az ugrabugráló Donalddal a nyomában elfutott saját kocsija mellett - aztán átvágott az utcán és felkapaszkodott egy almafára. Az almafa egy üres ház előtt állt, a lakók Alaszkába költöztek. Donald pedig leült a fa alá és onnan ugatta a férfit. Robert egy teljes órát gubbasztott a fán, mert nem mert lejönni. Végül Mary, aki nem értette, miért ugat Donald olyan régóta egyfolytában, kijött a házából és megmentette a férfit. Amikor Robert lejött a fáról, hányinger fogta el az önútálattól és a félelemtől. És aztán tényleg rókázott is. És miután összefröcskölte cipője orrát meg nadrághajtókáját, azt mondta eltorzult arccal: - Nem vagyok férfi. Egyszerűen nem vagyok férfi. Természetesen soha többé nem zaklatom. Soha többé nem zaklatok egyetlen nőt sem. És azért mondtam el ezt a történetet pont most, mert Adolf von Kleist kapitány is ugyanilyen kevésre fogja magát tartani, miután öt teljes napon át köpülte az óceánt hajójával és mégsem sikerült semmilyen szigetet találnia. Nagyon eltért északra - túlontúl eltért északra. Vagyis mi mindannyian eltértünk északra - túlontúl eltértünk északra. Én persze nem voltam éhes, meg James Wait sem, aki lassan kőkeményre fagyott az egy szinttel lejjebb található hajókonyha mélyhűtőjében. Bár szintén megfosztották villanykörtéitől és ablakai sem voltak, a konyhát - az elektromos kazánok és sütők izzószálainak segítségével - mégis ki lehetett világítani, igaz, pokoli gyengén. Bizony, és még mindig működőképes volt a vízvezetékrendszer. Bőséggel állt rendelkezésre hideg és meleg víz is a hajó bármely részében. Senki sem szomjazott tehát, viszont mindenki farkaséhes volt. Selena Kazakh kutyájának nyoma veszett, és nem teszek többé csillagot a neve elé, mert Kazakh elpusztult. A kankabono lányok ellopták az alvó Selena mellől, és a puszta kezükkel megfojtották, és lenyúzták és kibelezték, és mindehhez nem használtak más eszközt, csak fogaikat és körmeiket. Aztán a húst megsütötték az egyik sütőben. Még senki nem tudta, hogy ilyet műveltek. A kutya már úgyis saját testét fogyasztotta. Csupa csont és bőr volt, amikor végeztek vele. A Santa Rosalián sem várt volna rá fényes jövő - még akkor sem, ha történetesen lett volna ott egy kankutya, ami meglehetősen valószínűtlen. Hiszen végül is ivartalanították. A legtöbb, amit elérhetett volna, és ami túlélte volna őt, az volt, hogy megajándékozhatta volna a nem sokkal később megszülető, szőrös testű Akikót a kutya gyermekkori emlékképével. Kazakh a legkedvezőbb körülményék között sem érhette volna meg, hogy újabb gyermekek jöjjenek a világra a szigeten, akik simogathatták volna, és láthatták volna, hogyan csóválja a farkát etc. etc. Az ugatására nem emlékezhettek volna, hiszen Kazakh soha nem ugatott. 6 És mielőtt még bárki is könnyekre ragadtatná magát Kazakh idejekorán bekövetkezett halála miatt, kijelentem: - Hát, úgyse ő fejezte volna be Beethoven Kilencedik Szimfóniáját. És ugyanezt mondom James Wait haláláról is: - Hát, úgyse ő fejezte volna be Beethoven Kilencedik Szimfóniáját. Ez a fanyar kis megjegyzés, amely kifejezi, milyen kevés eredményt remélhet elérni a legtöbb ember, bármeddig is éljen, nem az én agyamból pattant ki. Először svédül hallottam egy temetésen, még a halálom előtt. A szóban forgó kegyeleti szertartás főszereplője egy Per Olaf Rosenquist nevű, ostoba és népszerűtlen dokkmunkás volt. Fiatalon halt meg, vagy legalábbis olyan korban, amelyet akkoriban annak fogtak fel, mert mint James Wait, ő is elégtelenül működő szívet örökölt szüleitől. A temetésen egy másik hegesztővel együtt vettem részt, az ő neve Hjalmar Arvid Boström volt, nem mintha sokat számítana, hogy kit hogy hívtak egymillió évvel ezelőtt. A templomból kifelé jövet Boström odaszólt nekem: - Hát, úgyse ő fejezte volna be Beethoven Kilencedik Szimfóniáját. Kérdeztem tőle, akasztófahumorának ezen darabját ő maga találta-e ki, mire azt mondta, nem, ő is német származású nagyapjától hallotta, aki az első világháború alatt a nyugati fronton a halottak elföldeléséért felelős tisztek egyike volt. A szolgálatra újonnan beosztottak gyakran filozofálgattak a holttestek fölött, mielőtt földet lapátoltak az arcukra, spekulálgattak, mi mindent tehettek volna még, ha nem halnak meg olyan fiatalon. A veteránok sok cinikus bölcsességet mondtak a gondolataikba merült újoncoknak, ezek közül az egyik így szólt: - Ne is törődj az egésszel. Úgyse ő fejezte volna be Beethoven Kilencedik Szimfóniáját. Miután, mindössze hat méterre Per Olaf Rosenquist sírjától, engem is a földbe helyeztek fiatal fejjel, Hjalmar Arvid Boström így emlékezett meg rólam a temetőkertből kifelé menet: - Hát, úgyse Leon fejezte volna be Beethoven Kilencedik Szimfóniáját. Bizony, és ez a megjegyzés jutott az eszembe, amikor von Kleist kapitány megpirongatta Maryt, mert az megsiratta az általuk "Willard Flemming"-nek hitt férfi halálát. Akkor még csak tizenkét órája voltak tengeren, és a Kapitány egyelőre könnyen érezhette magát felsőbbrendűnek Maryvel, és - ha már itt tartunk - gyakorlatilag mindenki mással szemben. A következőket mondta neki, miközben elmagyarázta, hogyan tartsa a hajót nyugati irányban: - Micsoda elpocsékolt idő egy vadidegen halála fölött siránkozni. Az alapján, amit nekem elmondott, ennek a férfinek se kutyája, se macskája nem volt már, és nem hajtott semmiféle hasznot, akkor meg mit sirat rajta olyan nagyon? Ez lett volna az alkalmas pillanat, hogy megszólaljak testetlen hangomon: - Meg az is biztos, hogy úgyse ő fejezte volna be Beethoven Kilencedik Szimfóniáját. A Kapitány ekkor elsütött egy viccet, de a dolog nem igazán hangzott viccesen: - Mint a hajó kapitánya - mondta megparancsolom magának, hogy csak akkor sírjon, ha van valami oka a sírásra. Most ilyen ok nincs. - A férjem volt - mondta az asszony. - Én nagyon is komolyan veszem a szertartást, amelyet maga vezetett le. Csak nevessen, ha akar. - Továbbra is Wait volt a beszélgetés témája. Még nem tették be a fagyasztóba. - Nagyon sokat adott a világnak, és még többet adhatott volna, ha sikerül megmentenünk az életét. - Ugyan mit adott ez az ember a világnak, ami olyan csodálatra méltó? - kérdezte a Kapitány. - Többet tudott a szélmalmokról, mint bárki más a földön - válaszolta Mary. - Azt mondta, be lehetne zárni az összes szénbányát meg az összes uránbányát és hogy kizárólag szélmalmok segítségével a föld leghidegebb zugát is olyan meleggé tehetnénk, mint a floridai Miami. És zeneszerző volt. - Valóban? - kérdezte a Kapitány. - Igen - mondta az asszony -, két szimfóniát is írt. Figyelembe véve az imént elhangzott szavaimat, érdekesnek találom, hogy Wait utolsó földi éjszakáján két szimfónia büszke szerzőjének állította be magát. Mary még azt is elmondta, hogy ha egyszer hazajut, elutazik Moose Jaw városába, és megkeresi az egyelőre előadatlan szimfóniákat, és megpróbálja elérni, hogy egy zenekar bemutassa őket. - Willard olyan szerény férfi volt - mondta. - Úgy tűnik - mondta a Kapitány. Száznyolc órával később a Kapitány állandó vetélkedésben találta magát ezzel a szerény eszményképpel. - Bárcsak élne Willard - mondogatta az asszony - ő pontosan tudná, mi a teendő. A Kapitány ekkorra teljesen elvesztette önbecsülését, és - habár még harminc évnyi élet állt előtte - soha nem is nyerte vissza. Ez ám az igazi tragédia, mi? Megszégyenülten hallgatta Mary gúnyolódását. - Szívesen meghallgatok minden véleményt - mondta. - Csak közölje velem, mit tett volna az a csodálatos Willard, és én a legnagyobb örömmel úgy teszek, ahogy mondja. Ekkorra már szakított az agyvelejével, és kizárólag belső sugallataira hallgatva navigált, időnként erre, időnként arra kanyarodva a hajóval. A Kapitány már egy zsebkendőcsücsöknyi sziget láttán is hálakönnyeket zokogott volna. És a most az egyszer pont szemből, egyszer jobbról, egyszer hátulról, egyszer meg balról sütő nap ismét alábukott a látóhatáron. Az egy szinttel lejjebbi fedélzetről Selena MacIntosh hangja hallatszott, ahogy a lány a kutyáját szólongatja: - Kaaaaaaa-zah. Kaaaaaa-zakh. Nem látta valaki a kutyámat? Mary visszakiáltott neki: - Itt fönt nincs. - És akkor megpróbálta elképzelni, mit tenne Willard ebben a helyzetben. És előállt az ötlettel, hogy az óra és tolmácskomputer, etc. etc. Mandarax, esetleg rádióadóként is használható. Kérte a Kapitányt, próbáljon meg segítséget kérni vele. A kapitány nem tudta, hogy a készülék egy Mandarax. Azt hitte, Gokubival van dolga, és neki magának is volt egy Gokubija a ruhásszekrénye fiókjában, néhány mandzsettagomb és nyakkendőtű és karóra társaságában, quitói házának hálószobájában. Az öccsétől kapta az előző karácsonyra, de nem találta különösebben hasznosnak. Az ő szemében a készülék újabb játékszer volt csupán, de ennyit azért biztosan tudott róla: nem használható rádióként. Most a tenyerében méregette a Gokubinak hitt készüléket, és azt mondta Marynek: - A fél karomat odaadnám, ha ez a vacak rádió lenne. Esküszöm magának, hogy még a szentéletű Willard Flemming sem lenne képes üzenetet leadni vagy fogadni egy Gokubi segítségével. - Esetleg leszokhatna már arról, hogy olyan biztos legyen a dolgokban! - mondta Mary. - Ez már nekem is eszembe jutott - válaszolta a férfi. - Akkor adja le az SOS jelzést - mondta Mary. Mi baj származhat belőle? - Nyilván semmilyen - mondta a Kapitány. Mrs. Flemming, önnek teljes mértékben igaza van. Semmilyen baj nem származhat belőle. - A Kapitány belekiabálta a Mandarax parányi mikrofonjába azt az általánosan ismert szót, amellyel az egymillió évvel ezelőtt bajba jutott hajók segítséget kértek: - Május, május, május - harsogta. Aztán úgy fordította a Mandaraxot, hogy ő is meg Mary is leolvashassák a képernyőn esetleg megjelenő választ. Történetesen éppen a készülék agyának azon részével kommunikáltak, amely hiányzott a Gokubiból, és amely seregnyi idézetet tudott minden elképzelhető témával, így a májussal kapcsolatban is. A piciny képernyőn ezek a meglehetősen rejtélyes szavak tűntek fel: Hogy az aljas, romlott májusban, hol som és gesztenye, virágzó júdásfa, faljanak fel, tépjenek el, részegedjek le suttogó hangok ölén... T. S. Eliot (1888-1965) 7 Egy másodpercre a Kapitány és Mary elhitte, hogy sikerült kapcsolatot teremteniük a külvilággal, jóllehet teljesen elképzelhetetlen volt, hogy egy SOS jelzésre ilyen gyors és irodalmári igényességgel megfogalmazott válasz érkezzen. Úgyhogy a Kapitány újra kiabálni kezdett: - Május! Május! A Bahia de Darwin kapitánya beszél, pozíciónk ismeretlen. Hallanak engem? Mire a Mandarax így válaszolt: Május talán szép lesz jövőre is, De, jaj, huszonnégybe lépünk akkor. A. E. Housman (1859-1936) S ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy csak a május szóra érkeztek idézetek a készülék memóriájából. A Kapitány értetlenül állt a dolog fölött. Még mindig abban a hitben volt, hogy Gokubit tart a kezében, legfeljebb az otthoninak egy valamivel fejlettebb változatát. Tudta is ő! Rájött, hogy a válaszokban a "május" volt a kulcsszó. Megpróbálkozott hát a "június"-sal. És a Mandarax így válaszolt: Június van már, köröskörül tombol a nyár. Oscar Hammerstein, Jnr (1895-1960) - Október! Október! - rikácsolta a Kapitány. És a Mandarax így válaszolt: Az ég hamufellege kóbor, a lombot elaszta a hév, a gallyat elölte a hév; a hó egy magányos október, az év egy emléktelen év. Edgar Allan Poe (1809-1849) Szóval ennyit tudott a Mandarax, amiről a Kapitány még mindig azt hitte, hogy Gokubi. És Mary azt mondta, hogy ő akár vissza is mehet az árbockosárba, hogy megnézze, amit nézni lehet. Mielőtt azonban felkapaszkodott volna, volt még egy keserű pirulája a Kapitány számára. Kérte, nevezze meg azt a szigetet, amelynek a felbukkanására számítani lehetett. A Kapitány reggeltől estig ezt tette a harmadik tengeren töltött napon, sorra nevezte meg a szigeteket, amelyeknek feltételezése szerint rövidesen fel kellett tűnniük a látóhatáron, pont szemben a hajóval. - Tartsa nyitva a szemét, mert nemsokára felbukkan a San Cristobal, esetleg a Genovesa - attól függően, hogy mennyire keveredtünk le délre - mondta, aztán valamivel később: - A! Tudom már, hol vagyunk. Bármelyik pillanatban föltűnhet a Hood-sziget - az egyetlen hely a világon, ahol a szigetvilág legnagyobb madara, a galápagosi viharmadár költ. - És így tovább, és így tovább. Ezek a viharmadarak egyébként még ma is ott költenek a Hood-szigeten. Szárnyuk fesztávolsága elérheti a két métert is, és ugyanolyan hűséges elkötelezettjei a repülésnek, mint valaha. Még mindig úgy tartják, hogy ez a jövő zenéje. Ahogy azonban az ötödik nap is a vége felé járt, a Kapitány nem szólt semmit, amikor Mary megkérte, nevezne meg egy szigetet, amely szerinte a közelben van. Úgyhogy az asszony megismételte a kérést, és a Kapitány így válaszolt: - Ararát-hegység. Mary elfoglalta helyét az árbockosárban, és én nagyon meglepődtem, hogy nem kiáltott fel csodálkozásában, amikor megpillantotta azt, amit én először roppant furcsa légköri képződményként könyveltem el. A jelenség a tatfedélzet fölött bukkant fel, aztán a hajó keltette örvényeket követve távolodott hátrafelé. Elektromos természetűnek tűnt, de teljesen hangtalan volt, a leginkább talán a gömbvillámmal lehetne rokonítani, vagy a Szent Elmo tüzével. A volt gimnáziumi tanár pont a jelenség felé nézett, de semmilyen jelét nem adta, hogy valami szokatlant látna. És akkor megértettem, hogy egyedül én látom, és már azt is tudtam, miről van szó: a túlvilágba vezető kék alagút volt az. Már megint a nyomomba szegődött. Azt megelőzően háromszor láttam: amikor az üvegtábla. lenyeste a fejemet, és aztán a malmői temetőkertben, amikor nedves svéd agyag zuhogott a koporsóm fedelére, és Hjalmar Arvid Boström, aki nyilván sosem fejezte volna be Beethoven Kilencedik Szimfóniáját, azt mondta rólam: - Hát, úgyse ő fejezte volna be Beethoven Kilencedik Szimfóniáját. - Harmadszor akkor jelent meg az alagút, amikor magam is fent álltam az árbockosárban - az Atlanti-óceán északi vizein tomboló havas esős, zivataros viharában -, és a magasba tartottam levágott fejemet, mint egy kosárlabdát. Csak én tudom megválaszolni a kérdést, amelyet a kék alagút feltűnése sugall: Kielégült-e már kíváncsiságom az élet értelmét illetően? Amennyiben igen, csak be kell lépnem a leginkább egy porszívó ormányához hasonlítható alagútba. Ha van is légáramlás a kék alagúton belül, amelyből a Bahia de Darwin elektromos sütőinek sugárzó fényéhez nagyon hasonló ragyogás árad, a huzat cseppet sem zavarja megboldogult apámat, a sci-fi író Kilgore Troutot, aki kint áll az ormány peremén és velem beszélget. A Bahia de Darwin tatja fölött megjelenő apám ezzel fogadott: - Eleged van már ebből a hajórakományra való ütődöttből, mi, fiam ? Gyere ide papához tüstént. Csak mondj nemet, és nem látsz megint egymillió évig. Egymillió évig! Istenem egymillió év! Apám komolyan beszélt. Akármilyen rossz apa is volt, mindig betartotta az ígéreteit, és soha nem hazudott. Úgyhogy léptem egyet felé, de aztán megtorpantam. Olyan voltam, mint a kéklábú szula tojója a násztánc elején. Mint a násztáncban, az a bizonyos tétova első lépés az én esetemben is egy óramű első kettyenése volt, amely aztán ellenállhatatlan ingerré fokozódik. Még jókora távolságra álltam az ormány végétől, de már megváltozott bennem valami. A Bahia de Darwin dízelmotorainak brummogása elhalkult és a sétafedélzet acéllemezei egyszerre átlátszóvá lettek, úgyhogy beláttam az egy szinttel lejjebb lévő díszterembe, ahol a kankabono lányok éppen ártatlan lánytestvérük, Kazakh kutya csontjait szopogatták. Miután megtettem az első lépést apám felé, a következő kérdések jutottak az eszembe az indián lányokkal és a hátam mögött, az árbockosárban álldogáló Maryvel, és a mosdóban ülő, másállapotos Hisako Hiroguchival és a lelkisérült Kapitánnyal és a parancsnoki hídon álló vak Selenával és a fagyasztókamrában kiterített holttesttel kapcsolatban: - Mi okom volt, hogy valaha is törődjek ezekkel az idegen emberekkel, akik a félelem és az éhség rabszolgáiként élik életüket? Mi közük van ezeknek hozzám? Amikor az első lépés után elakadtam, apám így szólt: - Nyomás, Leon. Most határozottnak kell lenned. - De még nem fejeztem be a kutatásaimat - tiltakoztam. Azért vállaltam a szellemséget, mert ezzel a beosztással engedélyt kaptam arra, mintegy járulékos juttatásként, hogy mások gondolataiban olvassak, beletekintsek múltjukba, falakon hatoljak át, egyszerre több helyen legyek jelen, megtudjam mélységében, hogy milyen eseményláncolatok vezettek egyik-másik helyzet kialakulásához, és végül, hogy felhasználjam az emberiség által felhalmozott tudásanyag összességét. - Apám... - mondtam -, adj még öt évet. - Öt évet ! - kiáltott fel apám. Aztán gúnyolódva a szememre hányta a három korábbi egyezségünket: - "Csak még egy napot, papa." "Csak még egy hónapot, apu." "Csak még hat hónapot, papuska." - De hát olyan sokat megtudhatnék arról, milyen is az élet valójában, meg hogy mire megy ki a játék, meg hogy mi a lényege az egésznek! - könyörögtem. - Nekem ne hazudj - mondta apám. - Hazudtam én neked valaha is? - Nem, édesapám - mondtam. - Akkor ne hazudj - mondta ő. - Te most isten vagy? - kérdeztem. - Nem - válaszolta. - Most se vagyok más, csak az apád, Leon...de akkor se hazudhatsz nekem. Az összes hallgatózásodból nem szedtél össze semmit, csak puszta adatokat. Ezzel az erővel gyűjthettél volna baseball kesztyűket vagy sörösüveg kupakokat is. Annyit érsz az összegyűjtött adataiddal, mint a Mandarax az övéivel. - Csak még öt évet, papuska, papa, apa, apuci - könyörögtem. - Ennyi idő alatt soha az életben nem fogod megtanulni, amit megtanulni szeretnél - mondta apám. - Éppen ezért, fiam, szavamat adom, hogy ha most elküldesz, nem jövök vissza csak egymillió év múlva. - Leon! Leon! - kérlelt. - Minél többet tudsz meg az emberekről, csak annál jobban utálod majd őket. Azt hittem, hogy az örökkévalóság végéig elegendő tapasztalatot nyertél az emberiség természetéről, amikor országod vélhetőleg legokosabb emberei elküldtek egy soha véget nem érő, dicstelen, borzalmas, és végül teljesen céltalan háborúba! - Hát én juttassam az eszedbe, hogy ugyanezek a csodálatos állatok, amelyekről te szemlátomást szeretnél még többet megtudni, örülnek, mint majom a farkának, mert remek fegyvereik készenlétben állnak, hogy bármelyik pillanatban kiröppenjenek a fészkükből, és garantáltan legyilkoljanak mindent és mindenkit? - Hát én juttassam az eszedbe, hogy ez az egykor csodaszép, mindenben bővelkedő bolygó most a levegőből szemlélve a szerencsétlen Roy Hepburn bonckés alatt kitáruló szerveire emlékeztet? És hogy a te szeretett emberiséged városai ezek a szemmel látható rákos daganatok, amelyek növekedésének egy célja van, s ez a növekedés maga, és bekebeleznek és megmérgeznek mindent? - Én juttassam az eszedbe, hogy ezek az állatok úgy összebarmoltak mindent, hogy normális jövőt már elképzelni sem tudnak az unokáiknak, és azt is csodának tartanák, ha kétezerre, röpke tizennégy év múlva, lenne mit enni vagy maradna valami élvezet az életükben ? - Az emberek, fiam, csakúgy mint ennek az elátkozott hajónak az utasai, olyan kapitányokra bízzák sorsuk irányítását, akiknek nincs egy térképe vagy egy tájolója sem, és akik állandó tűzoltómunkával foglalják le erőiket, és semmit nem tartanak előbbre valónak, mint a saját önbecsülésük oltalmazását. Mint egész életében, most is ráfért volna a borotválkozás. Mint egész életében, most is nyúzott volt és sápadt. Mint egész életében, most is bagózott. És az egyik ok, amiért nehezemre esett még egy lépést tenni felé, nyilván az volt, hogy nem szerettem őt. Tizenhat éves koromban azért mentem világgá otthonról, mert szégyelltem magam miatta. Ha az apám helyett egy angyal áll a kék alagút bejáratában, talán rögtön beslisszoltam volna. James Wait azért ment világgá otthonról, mert az emberek állandóan fizikai fájdalmat okoztak neki. A hatalmas agyvelejű nevelőszülők némelyike olyan furfangos kínzásokat eszelt ki a számára, hogy ezzel az erővel a szülőszobából nyugodtan vihették volna a spanyol inkvizítorok kínzókamráiba is. Én vér szerinti apám elől léptem meg, aki egyetlenegyszer sem emelte rám a kezét. De amikor még nem volt elég magamhoz való eszem, apám a cinkosává tett, velem együtt űzte el otthonról anyámat. Rávett, hogy kart karba fonva gúnyoljuk ki anyámat, ha szeretett volna kiruccanni valahova, vagy új barátokat megismerni és meghívni őket vacsorára, vagy megnézni egy új filmet a moziban vagy étteremben vacsorázni néha-néha. Egy húron pendültem apámmal. Akkor komolyan hittem, hogy ő a földkerekség legnagyobb írója, mert ez volt az egyetlen dolog, amire büszke lehettem. Nem voltak barátaink, és a környéken a miénk volt a legelhanyagoltabb ház, és még saját televíziónk vagy autónk sem volt. Nem láttam okát, miért ne védeném meg őt anyámmal szemben? Becsületére legyen mondva, soha egy szóval sem célzott rá, hogy valaha esetleg nagy íróként fogják számon tartani. Amikor még nem nőtt be a fejem lágya, úgy véltem, a nagyság jele, hogy olyan makacs elszánással szenteli minden percét az írásnak és a cigarettázásnak - nem túlzás, minden percét. Ó, igen, volt még egy dolog, amire büszke lehettem, és ezt igazán sokra tartották Cohoes városában: apám az Egyesült Államok Haditengerészetében szolgált. Mire tizenhat lettem, mégis kilyukadtam arra a megállapításra, mely az anyám és a szomszédság előtt már régóta ismert volt: apám egy undorító csődtömeg, akinek csak a legrosszabb hírű kiadóknál jelennek meg írásai, melyek után alig kapott valami tiszteletdíjat. Gúnyt űz az élet szentségéből, gondoltam, amikor továbbra sem csinált semmit, csak írt és cigarettázott egész álló nap - nem viccelek, egész álló nap. Én akkor a rajz kivételével mindenből bukásra álltam az iskolában. Cohoes város gimnáziumában soha senki nem bukott meg rajzból. Az egyszerűen lehetetlen volt. És világgá mentem otthonról, hogy megtaláljam anyámat, ami végül is soha nem sikerült. Apámnak több mint száz könyve és mintegy ezer novellája jelent meg nyomtatásban, utazásaim során mégis csak egyetlen emberrel akadtam össze, aki ismerte a nevét. Mikor a hosszú, hosszú keresés után sikerült ilyen emberre bukkannom, úgy megkavarodtam, hogy azt hiszem, kis ideig nem is voltam egészen normális. Soha nem hívtam fel apámat telefonon, nem írtam neki soha még egy képeslapot sem. Csak akkor tudtam meg, hogy már nem él, amikor magam is meghaltam, és először megjelent nekem a Túlvilágba vezető kék alagút szájánál. Egy dologért mégis tiszteltem őt, azért amire szerintem még mindig büszkének kellett lennie: én magam is szolgáltam az Egyesült Államok Haditengerészetében. Ez családi hagyomány volt nálunk. És a fene egye meg, hát nem író lett belőlem is ! Verem az írógépet egész nap, és közben a leghalványabb jelét sem látom, hogy lenne aki elolvassa majd, amit leírok. Nincs is. Nem lehet. Most már mindketten olyanok voltunk, mint a násztáncukat járó kéklábú, szulák, tettük, amit tennünk kellett, akár figyelt minket valaki, akár - s a két lehetőség közül ez a sokkal valószínűbb - nem. Aztán apám kiszólt az ormány végéből: - Pontosan olyan vagy, mint az anyád. - Ezt hogy érted? - kérdeztem. - Tudod, hogy mi volt a kedvenc idézete? - kérdezte apám. Persze hogy tudtam, és a Mandarax is tudta. Ez a könyv mottója. - Te azt hiszed, hogy az emberek afféle jólelkű állatok, akik végül megoldják összes problémájukat, és a föld ismét Édenkert lesz, mint régen. - Láthatnám őt? Kérlek szépen! - mondtam. Tudtam jól, anyám ott van valahol az alagút túlsó végénél, tudtam, hogy anyám halott. Ez volt az első kérdés, amelyet apámnak feltettem, miután magam eltávoztam az élők sorából: - Mi lett anyával, tudsz róla valamit? - Mielőtt bevonultam az Egyesült Államok Haditengerészetébe, mindenfelé érdeklődtem az anyám után. - Nem anya az ott a hátad mögött? - kérdeztem. A kék alagút nyughatatlan bélmozgásokat végzett. Ahogy ide-oda vonaglott, többször sikerült bepillantanom a belsejébe. Most, hogy apám harmadszor jelent meg, megpillantottam egy nőt, és azt gondoltam, talán anya az. De nem volt ilyen szerencsém. - Naomi Tharp vagyok, Leon - kiáltott ki nekem a nő. A szomszédasszonyunk volt, aki miután anyám otthagyott minket, minden tőle telhetőt megtett egy ideig, hogy helyettesítse anyámat. - Mrs. Tharp vagyok - kiáltotta. - Ugye emlékszel rám, Leon? Gyere csak be szépen, mint ahogy a konyhaajtómon szoktál bejönni annak idején. Legyél jó fiú. Csak nem akarsz kint maradni még egymillió évig? Még egyet léptem az alagút szája felé. A Bahia de Darwin pókhálóból szőtt álomképpé fakult. A kék alagút ugyanolyan tapintható és anyagszerű volt már, mint a malmői villamos, amin a dokk és a szálláshelyem között utaztam nap mint nap. De akkor, mögülem, a Bahia de Darwin pókhálógu- bancából megszólalt az elmosódott szellemfigura, amivé Mary fakult, és kiabálni kezdett, újra és újra ugyanazokat a szavakat ismételgetve. Gondoltam, valami nagyon felzaklathatta. A szavait nem értettem, de a mód, ahogy kiabált, a leginkább arra engedett következtetni, hogy haslövés érhette. Meg kellett tudnom, mit magyaráz, ezért hátráltam két lépést, és megfordultam, és felnéztem rá. Nevetett és sírt egyszerre. Előrehajolt az acél kosár pereme felett, nyakát kitekerve kiabált a parancsnoki hídon álló Kapitánynak: - Föld, hahó! Föld, hahó! Istennek hála! Édes Istenem! Föld, hahó! Föld! 8 Mary Hepburn a Santa Rosalia szigetét pillantotta meg. A Kapitány persze rögtön arrafelé kormányozta a hajót, és imádkozott, hogy lakott legyen - vagy legalább állatok éljenek rajta, melyeket ő és a többiek megfőzhetnek és megehetnek. A nagy kérdés továbbra is ez volt a számomra: velük tartsak-e, hogy lássam, mi történik velük az elkövetkezendőkben? Egyértelmű volt, milyen árat kellene fizetnem, ha ki akarom elégíteni kíváncsiságomat, s figyelemmel akarom kísérni a hajón utazó emberek sorsát: egymillió évnyi szüntelen bolyongás várt rám a földön. A döntést végül az árbockosárban álló Mary Hepburn, azaz "Mrs. Flemming" hozta meg helyettem, akinek féktelen öröme olyan hosszú időre ejtette rabul a figyelmemet, hogy mire visszafordultam az alagút felé, az alagút már eltűnt. És mára letöltöttem ezer ezredfordulót magába ölelő büntetésemet. Az utolsó fillérig megfizettem tartozásomat a társadalomnak, vagy mit tudom én minek. Most persze örömmel beslisszolok majd az alagút száján. Hiszen soha semmi nem történik errefelé, amit ne láttam vagy ne hallottam volna már legalább ezerszer. És biztos, hogy senki nem fogja befejezni Beethoven Kilencedik Szimfóniáját - és senki nem fogja hazugságokkal traktálni társait, vagy kirobbantani a harmadik világháborút. Anyámnak igaza volt: Még a legsötétebb korokban is volt valami remény az emberiség számára. 1986. december elsején, egy hétfő délután Adolf von Kleist kapitány, akinek hajóján nem volt használható horgony, szántszándékkal ráfutott a Bahia de Darwinnal egy partmenti lávazátonyra. Úgy gondolta, ha eljön az idő, hogy továbbinduljanak, a megfeneklett hajó képes lesz kiszabadulni a zátony fogságából, ahogy Guayaquilban is tette. Mikor szándékozott továbbindulni? Mihelyt a hajókonyha raktárait megtömték tojásokkal és kéklábú szulákkal és sárkánygyíkokkal és pingvinekkel és kormoránokkal és rákokkal, és minden egyébbel, ami ehető és könnyű megfogni. És amikor sikerült összegyűjteni üzemanyag- és ivóvízkészleteinek megfelelő mennyiségű élelmet, szép nyugodtan visszatérhet a kontinensre, hogy keressen egy békés kikötőt, amely hajlandó befogadni őket. Újra felfedezhetné a dél- amerikai földrészt. Kikapcsolta a hűséges motorokat. Ez a dízelmotorok hűségességének a végét jelentette. Bizonyos, általa soha meg nem értett okokból kifolyólag a Kapitány soha többé nem tudta beindítani őket. Ez azt jelentette, hogy az elektromos sütők és a fayasztóládák is hamarosan felmondták a szolgálatot - amint az akkumulátorok lemerültek. Még mindig volt tízméternyi hajókötelük, a főfedélzet kikötőbakja köré tekert, fehér nejlonszálakból szőtt köldökzsinór formájában. A kapitány nagy bogokat csomózott rá, aztán Maryval együtt leereszkedtek rajta a zátonyra, és partra gázoltak, hogy tojásokat gyűjtsenek, és olyan alacsonyabbrendű állatokat gyilkoljanak halomra, melyek a legkevésbé sem tartottak tőlük. Bevásárló-kosárként Mary zubbonyát vitték magukkal és James Wait új ingét, amelyen még mindig ott fityegett az árcédula. Kitekerték a szulák nyakát. Elkapták a szárazföldi sárkánygyíkok farkát, és addig csapkodták őket a fekete sziklákhoz, míg ki nem szenvedtek. És ez alatt a véres mészárlás alatt esett meg, hogy Mary lehorzsolta a kezét, és egy barátságos vámpír pinty életében először megízlelte az embervért. A gyilkosok békén hagyták a tengeri sárkánygyíkokat, mert ehetetlennek tartották őket. Két évnek kellett eltelnie, hogy felfedezzék: a teremtmények pocakjában lötyögő félig megemésztett moszatok nemcsak ízletes és meleg, azonnal fogyasztható főtt ételt jelentenek, de alkalmasak a vitaminok és ásványi anyagok őket addig sanyargató hiányának a megszüntetésére is. Ily módon lett teljes az étrendjük. Némelyik ember ugyanakkor jobban meg tudta emészteni ezt a pürét, mint a többiek, akiknél ezáltal egészségesebbek és kellemesebb külsejűek lettek - és kívánatosabb szexuális partnerek. Így működésbe lépett a természetes kiválogatódás törvénye, aminek az lett az eredménye, hogy egymillió évvel később az emberek már saját maguk is meg tudják emészteni a moszatokat, nem szorulnak rá a tengeri sárkánygyíkokra, újra békén hagyják őket. Mennyivel jobb így mindenkinek. Halakat azonban továbbra is megölnek az emberek, és - halhiányos években - megeszik a szulákat is, amelyek továbbra sem félnek tőlük. Itt maradhatnék újabb egymillió évre, de biztosra veszem, még az sem lenne elég a szulák számára, hogy ráébredjenek, milyen veszélyesek az emberek. Bizony, és - amint már említettem - még mindig fáradhatatlanul járják násztáncukat párosodás idején. Aznap este az emberek egész kis lakomát csaptak a Bahia de Darwin fedélzetén. A sétafedélzeten ettek, és a fedélzet vaslemezein terítettek, és a Kapitány volt a konyhafőnök. Volt rákkal és pintyfasírttal töltött sárkánygyíksült. Volt saját tojásaival töltött és olvasztott pingvinhájjal locsolgatott szulapecsenye. Minden csodálatosan finomra sikerült. Az emberek újra boldogok voltak. És másnap kora hajnalban a Kapitány meg Mary újra kimentek a partra, és magukkal vitték a kankabono lányokat is. A lányok végre megértettek valamit abból, ami körülöttük zajlott. Egyik állatot a másik után ölték le, aztán egyik tetemet a másik után cipelték fel a hajóra. A fagyasztóládákban végül, James Wait tetemén túl, akár egy teljes hónapra is elegendő mennyiségű szárnyas és sárkánygyík és tojás gyűlt össze. Most már nem csak ivóvízből és üzemanyagból voltak bőséges készleteik, de élelemből, ráadásul finom élelemből is. Aztán a tervek szerint a Kapitány beindítja a motorokat. Csúcssebességgel kelet felé haladnak majd. Mindenképpen bele kell ütközniük a dél-amerikai vagy a közép-amerikai esetleg az észak-amerikai kontinensbe, mondta a kapitány Marynek, és megcsillantotta lassacskán visszatérő humorérzékét: - ...hacsak nincs akkora pechünk, hogy véletlenül átsiklunk a Panama-csatornán. De ha netalántán tényleg át is siklanánk a csatornán, ígérem, előbb-utóbb kikötünk Európában vagy Afrikában. És elnevette magát, és nevetett az asszony is. Végül is minden rendbe jött. És akkor a motorok felmondták a szolgálatot. 9Amikor a Bahia de Darwin 1996 szeptemberében alámerült a végtelenül nyugodt óceán vizében, a Kapitány kivételével már mindenki a Mary által ráragasztott a "Repkedve Szálló Redőny" becenéven ismerte. A gúnynév egy dalból származott, amelyet Mary a Mandaraxtól tanult, és amely így szólt: Remek hajó, óceánon szárnyaló volt a Repkedve Szálló Redőny Vihar vagy ár, mégoly akár kapitánya arca méla közöny Kormánynál a férfi mindig lenézi a legeslegvadabb szelet, tiszta időben, az égbolt felhőtlen kapitányunk kabinjában lehet. Charles Carryl (1842-1920) Hisako Hiroguchi és szőrős testű kislánya, Akiko, és Selena Macintosh mindannyian "Repkedve Szálló Redőny"-ként emlegették a hajót, és így ismerték a kankabono asszonyok is, akik nem értették ugyan a szavakat, de tetszett nekik a dallamuk. És amikor a kankabono asszonyok történetünk előrehaladtával gyermekeket szülnek, azt tanítják majd nekik, hogy szüleik a kontinensről érkeztek egy azóta köddé vált csodahajón, amelynek "Repkedve Szálló Redőny" volt a neve. Akiko, aki folyékonyan beszélt kankabonóul és japánul és angolul is, és aki az egyetlen nem kankabono volt, aki párbeszédet tudott folytatni a kankabonókkal, soha nem volt képes, rájönni, hogyan fordíthatná le kankabonóra a következő szavakat: "Repkedve Szálló Redőny". A kankabonók ugyanúgy nem értették a szavak jelentését és a bennük rejlő humoros töltetet, mint ahogy nem értené egy mai ember sem, ha odamennék mellé, miközben egy kék lagúna fehér homokkal borított partján heverészik, és belesúgnám a fülébe: "Repkedve Szálló Redőny". Mary röviddel azután kezdett bele mesterséges megtermékenyítési programjába, hogy a Repkedve Szálló Redőny lesüllyedt a tenger fenekére. Az asszony ekkor a hatvanegyedik évében járt. Ő volt az egyetlen, akivel a kapitány nemi életet élt. A kapitány hatvanhat éves volt, és már nemigen kellett hadakoznia szexuális késztetéseivel. És mivel úgy vélte, még mindig jó eséllyel adhatná tovább a Huntington-kórt okozó hibás gént, feltette magában, hogy nem szaporodik. És faji előítéletei is voltak, és egyáltalán nem vonzódott sem Hisakóhoz, sem szőrös testű leányához. A legkevésbé azokhoz az indián nőkhöz vonzódott, akik végül a világra hozták gyermekeit. Ne felejtsék: Ezek az emberek abban a hitben éltek, hogy bármelyik pillanatban megmenthetik őket, fogalmuk sem lehetett arról, hogy ők az emberiség jövőjének egyedüli letéteményesei. Úgyhogy, ha nemi életet éltek, azt csak azért tették, hogy néhány kellemes percet szerezzenek maguknak, vagy kielégítsenek egy nyugtalanító késztetést, vagy hogy elálmosodjanak, vagy mit tudom én, miért. Mindenki úgy tudta, hogy a szaporodás egyenesen felelőtlenség lett volna, hiszen a Santa Rosalia nem gyermeknevelésére való hely volt, és a gyerekek veszélybe sodorták volna az élelmiszerellátást is. Mielőtt a Repkedve Szálló Redőny csatlakozott az ecuadori tengeralattjáró flottához, Mary ugyanúgy érzett ezzel kapcsolatban, mint bárki más: Súlyos csapás lenne gyermeket szülni a szigeten. Lelke később is így érzett, hatalmas agyveleje azonban lustán tűnődni kezdett - vigyázva, nehogy megrémítse gazdáját -, vajon miként lehetne átvinni egy termékeny női testbe a spermát, amit a Kapitány fecskendezett belé havonta két alkalommal - úgy hogy, csiribú-csiribá, terhesség legyen belőle. Az akkor mindössze tízéves Akiko még nem ovulált. A tizenöt és tizenkilenc év közötti kankabono nők azonban egészen biztosan igen. Maryt azzal etette hatalmas agyveleje, amit annak idején az asszony is oly gyakran elmondott diákjainak: Nincs abban semmi rossz, sőt, inkább hasznos, ha az ember mindenféle ötletekkel játszadozik gondolatban, tűnjenek azok bármilyen valóságtól elrugaszkodottnak, képtelennek vagy egyenesen ostobának. Azzal nyugtatgatta magát ott, a Santa Rosalia szigetén, amivel annak idején az iliumi serdülőket. Vagyis hogy még a leggyengécskébb ötletekkel való játszadozás is rengeteg alapvető fontosságú tudományos felfedezést eredményezett abban a korban, amelyet az asszony, egymillió évvel ezelőtt, "modern kor"-nak nevezett. Megkérdezte a Mandaraxot, mit tud a kíváncsiságról. És a Mandarax a következőt mondá: A kíváncsiság az életerős szellem egyik állandó tulajdonsága. Samuel Johnson (1709-1784) Amit a Mandarax nem mondott el neki, és amit hatalmas agyveleje meg aztán biztosan nem közölt vele, az az volt, hogy ha eszébe ötlik egy csak kicsit is működőképesnek tűnő kísérlet terve, akkor hatalmas agyveleje addig gyötri, piszkálja, amíg azt a kísérletet meg nem valósítja. Ez volt, szerintem, a legördögibb tulajdonságuk azoknak a régi jó agyvelőknek. Ilyeneket mondogattak tulaj-donosuknak: - Itt van ez az őrültség, talán megtehetnénk, de persze mi soha nem lennénk ilyesmire képesek. Csak eljátszadozunk a gondolattal. És aztán, valami önkívületi állapotban, mindig meg is tették, amire gondoltak - életre-halálra menő harcot vívattak rabszolgákkal a Kolosszeumban, vagy elevenen elégettek embereket a városok közterein, csak mert az adott földrajzi környezetben népszerűtlen véleményt vallottak; vagy gyárakat építettek csak azért, hogy nagyipari méretekben tudják gyilkolni az embereket, vagy hogy egész városokat röpíthessenek a levegőbe, és a többi, és a többi. Valahol a Mandaraxban kellett volna hogy legyen egy figyelmeztetés, mint ahogy nem volt, amely szerint: "A hatalmas agyvelők ezen korában minden megtörténik, ami megtörténhet - úgyhogy jobb lesz vigyázni". A Mandarax ezt a gondolatot legjobban megközelítő idézete egy Thomas Carlyle (1795-1881) sor volt: Bármiféle kételyt csak a Cselekvés oszlathat el. Mary nem volt benne biztos, hogy megtermékenyítheti-e egy asszony a társát egy elhagyatott szigeten, minden orvosi segítség nélkül, s a kétely cselekvésre bírta. Mint valami önkívületi állapotban, egyszer csak azon kapta magát, hogy a kankabono nők táborában jár a kráter túloldalán, és tolmácsként magával vitte Akikót is. És most azon kapom magam, hogy apámra gondolok, mikor még élt, és csak egy festékes ujjú nyomorult volt Cohoes városában. Mindig abban reménykedett, hogy sikerül valamit eladni a filmgyárnak, és akkor nem kellene mindenféle csip-csup munkát elvállalnia, és lehetne szakácsunk meg bejárónőnk. De akármennyire is vágyódott a filmipar után, az összes történetének és könyvének olyan központi jeleneteket írt, amelyeket épeszű ember soha nem vitt volna filmre - hacsak nem akar valami különösen népszerűtlen filmet összehozni. És most én magam is olyan történetet mesélek, amelynek a kulcsjelenete soha nem kerülhetett volna be egy sikerre szánt filmbe sem egymillió évvel ezelőtt. A jelenetben Mary Hepburn mintegy hipnotikus álomban jobb mutatóujjával felnyúl saját testébe, aztán egy tizennyolc éves kankabono nőbe, és megtermékenyíti. Az elhamarkodott, felelőtlen, és őrült szabadosságról, amellyel nem is csak egy, de az összes kankabono nő testével bánt, Marynek később eszébe jutott egy vicc. Ekkor azonban már nem volt beszélő viszonyban a Kapitánnyal, az egyetlen telepessel, aki megérthette volna a viccet, úgyhogy meg kellett tartania magának. A vicc, kicsit megszerkesztve, így szólt: - Ha ez még gimnáziumi tanárnő koromban eszembe jut, most New York állam egyik kényelmes börtön- cellájában ülnék, nem pedig ezen az istenverte Santa Rosalián. 10 Amikor a hajó alámerült, magával vitte James Wait csontjait, melyek közé a fagyasztókamra padlóján olyan hüllők és madarak csontjai keveredtek, amelyek ma is élnek a földön. Csak a Waitéhoz hasonló csontvázakat nem öltözteti hús manapság. Nyilvánvaló, hogy a férfi egyfajta hím majom volt - aki felegyesedve járt, és hatalmas agyvelővel bírt, amelynek rendeltetési célja, amennyire erre következtetni lehet, a különlegesen mozgékony kezek beidegzése volt. Valószínűleg elsajátította a tűzgyújtás tudományát. Valószínűleg szerszámokat is használt. Valószínűleg legalább egy tucat szóból álló szókincse volt. Amikor a hajó alámerült, egyedül a Kapitány viselt szakállat a szigeten. Egy évvel ez után megszületett fia, Kamikaze. Tizenhárom évvel ez után a szigeten megjelent a második szakáll, Kamikaze szakálla. Ahogy a Mandarax mondá: Volt egyszer egy szakállas öregember, ki így kiáltott: "Isten bottal nem ver". Két bagoly meg egy tyúk, Négy veréb meg egy lúd fészket rakott mind szőrzetemben. Edward Lear (1812-1888) Amikor a hajó alámerült, a kolónia már tíz éve létezett, és a Kapitányból egy nagyon unalmas ember lett, aki kezét és agyát tétlenségre kárhoztatta. Ideje nagy részét a sziget egyetlen édesvizű forrásának a környékén töltötte, a kráter lábánál. Ha valaki elment vízért, a Kapitány úgy viselkedett, mintha ő lenne a forrás kedves és tudós gazdája, szolgálója és védelmezője. Még arról is beszámolt a kankabonóknak, akik soha egy árva szót sem értettek a mondókájából, hogy milyen volt a forrás közérzete aznap - így jellemezte a sziklahasadékból előbugyogó vizet: - ...ma nagyon ideges - meg hogy - ...ma nagyon vígkedélyű - meg - ...ma nagyon lusta - és hasonlók. A víz valójában meglehetősen egyenletesen bugyogott elő, így tette ezt már több ezer évvel a telepesek megérkezése előtt is, és így teszi a mai napig, pedig az embereknek már nincs rá szükségük. Leírom, hogyan működött, és igazán nem kell valakinek az Egyesült Államok Haditengerészeti Akadémiáján végeznie, hogy megértse rejtélyes kis játékait: A kráter hatalmas kehelyként működött, amely felfogta az esővizet, és egy vastag réteg vulkanikus törmelék alatt elrejtette a napsugarak elől. A kehely oldalán nyíló kis lék volt a tulajdonképpeni forrás. A végtelen sok szabadidővel rendelkező Kapitánynak nem volt mit javítani a forráson. A víz már így is tökéletesen bugyogott a bazaltszikla hasadékából, és már így is felfogta egy alig tíz centiméterrel a hasadék alatt elhelyezkedő természetes sziklamélyedés. Ez a mélyedés körülbelül akkora volt, és azóta mit sem változott, mint a Repkedve Szálló Redőny díszterméből nyíló mellékhelyiség mosdókagylója. Ha kiürítették, a mélyedés - akár biztatta a Kapitány, akár nem - huszonhárom perc és tíz másodperc alatt telt meg újra színültig. Mit mondhatnék a Kapitány utolsó éveiről? Azt kellene mondanom, hogy a csendes reménytelenség vett rajta erőt. De nyilván nem kellett volna a Santa Rosalián rekednie ahhoz, hogy így érezzen. Ahogy a Mandarax mondá: A nagy embertömegek csendes reménytelenségben tengetik életüket. Henry David Thoreau (1817-1862) Hogy miért volt akkoriban olyan széles körben, és különösen a férfiak között elterjedt kór a csendes reménytelenség? Újra bekocog a színre történetem egyetlen velejéig romlott szereplője: a túlméretezett emberi agyvelő. Manapság senki nem éli életét csendes reménytelenségben. Az egymillió évvel ezelőtt élt embertömegeken azért vett erőt a csendes reménytelenség, mert a koponyájukban rejlő pokoli komputerek egy percre sem pihenhettek, nem ismertek mértéket; állandóan egyre nehezebb feladatokat követeltek, amivel az élet képtelen volt ellátni őket. Ezzel bemutattam szinte az összes jelenetet és körülményt, amelyek kulcsfontosságúak voltak ahhoz, hogy az emberiség csodával határos módon a mai napig fenn tudjon maradni. Azt a képzetet váltják ki bennem, mintha furcsa alakú kulcsok lennének, melyek lezárt ajtók egész sorát tárják ki, és az utolsó ajtó mögött a tökéletes boldogság vár az emberre. Nyilván ilyen kulcs volt az a körülmény, hogy a Santa Rosalián nem voltak szerszámok, leszámítva a gyengécske utánzatokat, amelyeket csontokból és ágakból és kövekből és halbéldarabkákból - és madárbélzsinegekből tákoltak össze. Ha a Kapitánynak csak néhány valamirevaló szerszámja lett volna, feszítővasak meg csákányok meg lapátok, etc. etc., nyilván megtalálta volna a módját, hogy a tudomány nevében eltömítse a forrást, vagy egy-két hét alatt kiokádtassa a kráterrel a teljes tárolt vízmennyiséget. Ami a lélekszám és az élelmiszerutánpótlás telepesek által kialakított egyensúlyát illeti: Azt kell mondanom, hogy ez is sokkal inkább alapult a jószerencsén, mint az emberi éleselméjűségen. A természet éppen adakozó kedvében volt, hát nem látták híját az ennivalónak. A környező szigeteken fészkelő madarakra kedvező évek köszöntöttek, átküldték a túlzsúfolt sziklákról társaik egy részét a Santa Rosaliára, hogy foglalják el a fészkeket, amelyek lakóit megették az emberek. A tengeri sárkánygyíkok esetében nem létezett ilyen természetes létszámátcsoportosítás, hiszen képtelenek voltak hosszabb távolság leúszására. Ezeknek a sápkóros hüllőknek a teste és béltartalma azonban olyan visszataszító volt, hogy az emberek csak akkor fanyalodtak rájuk, ha már minden más ehetőnek szűkében voltak. Abban mindenki egyetértett, hogy a legkényesebb ízlést is kielégítő csemege a főtt tojás volt. Ezt úgy készítettek el, hogy a tojást kitették egy napsütötte lapos sziklára, és vártak néhány órát. Tűz nem volt a Santa Rosalián. A második helyezett a madaraktól elcsent hal volt. Azután következett maga a madár. És azután a tengeri sárkánygyík beléből származó zöldes pép. A természet olyannyira bőkezű volt, hogy még élelmiszertartalékkal is ellátta a telepeseket, akik tudtak is róla, de soha nem kellett, hogy igénybe vegyék. A szigeten mindenfelé korú és nagyságú fókák meg rozmárok mászkáltak, amelyek nagy szemeket meresztgettek minden elhaladó emberre, és amelyek a párzás lázában égő hímeket leszámítva egytől egyig gyanútlanok és szelídek. Ezek nem voltak valami őrült finomak. A telepesek szinte azonnal legyilkolták az összes szárazföldi sárkánygyíkot, és ez végzetes következményekkel járhatott volna - végül mégis megúszták mindenfajta katasztrófa nélkül. A dolog sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. De történetesen semmi kihatása nem volt. A Santa Rosalián nem éltek óriásteknősök, ellenkező esetben a telepesek valószínűleg őket is kiirtották volna. De annak sem lett volna semmi kihatása. Közben a világ más tájain, különösen Afrikában, az emberek milliószámra pusztultak éhen, csak mert pechjük volt. Hosszú évek óta nem esett az eső. Régebben rengeteg csapadékot kaptak a földjeik, most azonban úgy nézett ki a helyzet, mintha soha többé nem akarna eleredni az eső. Így legalább az afrikaiak abbahagyták a szaporodást. Ennyi jó volt a dologban. Ez egy kicsit lendített a helyzeten. Ez azt jelentette, hogy ennyivel több semmit lehetett szétosztani az emberek között. A Kapitány mindössze egy hónappal azelőtt szerzett tudomást a kankabono nők teherbe eséséről, hogy a világra jött a sziget első hímnemű bennszülött polgára, akit mindenki csak a szőrös testű Akikótól kapott becenevén ismert. Akiko nagyon örült, hogy kisfiú született, ennek az örömének adott hangot a "Kamikaze" becenévvel, amely japán szó, és azt jelenti, hogy "megszentelt szél". Az annak idején partra szálló telepesek soha nem alkottak egyetlen nagy családot. A következő nemzedékek azonban, miután a legidősebb generáció utolja is kihalt, már egyetlen nagy családot alkottak. A családtagoknak volt közös nyelvük és közös vallásuk és néhány közös viccük és daluk és táncuk, etc. etc., szinte minden kankabono nyelven. És Kamikazéból, amikor rá került a sor, hogy vénséges vén emberré öregedjen, olyasmi lett, ami a Kapitány sosem volt: tisztelettel övezett pátriárka. Akiko pedig tisztelettel övezett mátriárka lett. Az egész folyamat, amelynek során egy egységes család alakult ki, nagyon gyorsan ment végbe. Öröm volt látni. Már majdnem megszerettem az embereket úgy, ahogy akkor voltak, hatalmas agyvelejükkel meg a többivel együtt. 11 A Kapitány egyrészt azért tudta meg olyan későn, hogy az egyik kankabono nő teherbe esett, mert nyilván senki nem szándékozott az orrára kötni a dolgot, másrészt viszont azért, mert a kankabono nők - főként faji alapon rettenetesen utálták őt, s így igen ritkán kerültek a szeme elé. Mindig késő éjszaka mentek el vízért a kráterhez, amikor a férfi már mélyen aludt, csak hogy ne kelljen találkozniuk vele. Ellenszenvük a Kapitány haláláig megmaradt, annak ellenére, hogy ő volt körülrajongott gyermekeik apja. Csakhogy egy hónappal Kamikaze megszületése előtt egy este a Kapitány sehogy sem tudott elaludni Maryvel közösen használt tollágyán. Hatalmas agyveleje hatására még a bőre is viszketni kezdett, ide-oda forgolódott a fekhelyén, nem hagyta nyugodni egy ötlet. Az ötlet lényege az volt, hogy ha a kráter tetejéről leásna a vízkészletig, és megtalálná a kráter falán a léket, lehetősége nyílna szabályozni azt, amire még soha senki nem panaszkodott: a forrás vízhozamát. Mellesleg ez körülbelül olyan egyszerű és szerény mérnöki feladat volt, mint mondjuk a Khufu piramis vagy a Panama-csatorna megépítése. A Kapitány tehát az éj kellős közepén kikászálódott az ágyból és elment sétálni. Telihold lebegett az égen, pont a feje fölött. A forráshoz érve hat kankabonót pillantott meg, akik a kis vízgyűjtő üregben lévő víz felszínét paskolgatták a kezükkel, mintha holmi barátságos állat hátát simogatnák, és fröcskölték egymást meg hasonlók. Nagyon jól mulattak, és ráadásul különösen jó kedvükben voltak, mert mindannyian kisbabát vártak. Ahogy észrevették a Kapitányt, rögtön vége szakadt a mulatságuknak. Gonosz embernek tartották. De a Kapitány is meghökkent - lévén anyaszült meztelen. Nem számított arra, hogy bárkivel is összefut. Lustaságból nem vette fel sárkánygyíkbőrből összefércelt nadrágját. És most, a Santa Rosalián eltöltött tíz teljes év után, a kankabonók először pillantották meg a nemi szervét. Kibuggyant belőlük a nevetés; és aztán nem is tudták abbahagyni. A Kapitány visszavonult lakhelyére, ahol Mary aludt, mint a bunda. A lányok nevetését elintézte annyival, hogy együgyűek. Eszébe jutott az is, hogy az egyik nőnek parazitás fertőzés vagy daganat puffasztotta fel a hasát, és hogy ez nagy vidámsága ellenére is - hamarosan az életébe kerülhet. Másnap reggel megemlítette Marynek a daganatot, aki erre nagyon furcsán elmosolyodott. - Mi van ezen mosolyogni való? - kérdezte a Kapitány. - Mosolyogtam volna? - kérdezte az asszony. Istenem... hát ez tényleg nem mosolyogni való. - Egy ekkora daganat... - mondta a férfi - csak valami komoly betegség jele lehet. - Nem is tudod mennyire igazad van - mondta Mary. Nem tehetünk mást, kivárjuk, hogy mi lesz belőle. Mi egyebet tehetnénk? - Olyan vidám volt az a lány - tűnődött a Kapitány. - Látszólag egyáltalán nem zavarta az a ... hatalmas daganat. - Ahogy te magad meg szoktad jegyezni - mondta Mary -, mások ők, mint mi vagyunk. Kezdetleges a gondolkodásmódjuk. Bármi történik velük, megpróbálják a jó oldalát látni. Úgy okoskodnak, hogy úgyse tudnak különösebben beleszólni az események menetébe, elfogadják hát az életet olyannak, amilyen. Ott volt mellette az ágyon a Mandarax. A telepesek közül egyedül ő és az akkor tízéves szőrös testű Akiko lelték még mindig örömüket a készülékben. Ha ők nincsenek, a hasztalan jó tanácsokba és az ostoba álbölcsességekbe és a nehézkes tréfálkozásba beleunt Kapitány vagy Selena vagy Hisako már réges-régen belehajította volna a készüléket az óceánba. A Kapitány ráadásul személyesen is sértve érezte magát azóta, hogy a a Mandarax előhozakodott a Repkedve Szálló Redőny nevetséges kapitányáról szóló verssel. Úgyhogy Mary előállhatott egy idézettel, amely a hasát felpuffasztó daganat ellenére is boldog kankabono nő feltételezett tudatlanságát kommentálta, imigyen: Igazán az ember csak tudatlanságában boldog, mielőtt a fájdalmat és az örömöt megtanulná. Sophokles (i. e. 496-406) Mary játékát a férfival, a Kapitány volt férfitársaként, nem is találhattam másnak, mint sunyinak és rosszindulatúnak. Ha nőnek születtem volna annak idején, talán másként érzek. Ha nőnek születtem volna, talán ujjongva nézem Mary Hepburnt, amint magában mosolyog, mert sikerült megnyirbálni a férfiak szaporodásban betöltött szerepét, amely szerep azóta sem kapott nagyobb súlyt. Ez nem változott meg. Még mindig vannak mafla alakok, akikből megbízhatóan fröcsög az életerős sperma ivarzás idején. Mary titkos káröröme hamarosan leplezetlen és durva formában is megnyilvánul majd. Mikor megszületett Kamikaze, és megtudta, hogy a saját fiáról van szó, a Kapitány dadogva Mary szemére vetette, hogy ehhez az ő beleegyezését is kellett volna kérnie. És Mary így válaszolt: - Nem neked kellett kilenc hónapon át a testedben hordani, és megszenvedni, hogy nagy nehezen a világra jön a lábaid közül. Nem szoptathatod, még ha akarnád se, amiben nem nagyon hiszek. És senki nem várja el tőled, hogy segíts felnevelni. Sőt, reméljük, hogy semmi, de semmi közöd nem lesz hozzá! - Akkor is... tiltakozott a Kapitány. - Édes jó istenem... - mondta Mary -, nem gondolod, hogy inkább csináltunk volna gyereket egy sárkánygyík köpetéből, ha tehetjük, mintsem hogy Őfenségének a legcsekélyebb mértékben is megzavarjuk a nyugalmát? 12 Miután az asszony ilyesmiket vágott a Kapitány fejéhez, kapcsolatuk nem folytatódhatott a régi módon. Egymillió évvel ezelőtt a hatalmas agyvelők rengeteget elmélkedtek azon, miként lehetne megakadályozni a párkapcsolatok felbomlását, és ha igazán akarja, Mary számára is lett volna legalább egy mód, hogy továbbra is együtt éljen a Kapitánnyal, ha nem is túl sokáig. Azt mondhatta volna neki, hogy a kankabono nők oroszlánfókákkal és rozmárokkal párzottak. A férfi hitt volna neki, mert egyrészt igen lebecsülte a nők erkölcsi tartását, másrészt eszébe sem jutott volna soha, hogy a szigeten esetleg mesterséges megtermékenyítést hajtottak végre. Ezt kizárt dolognak tartotta volna, pedig az eljárás valójában gyerekjátéknak bizonyult, egyszerű volt, mint a pofon. Ahogy a Mandarax mondá: Van valami, ami nem szereti a falakat. Robert Frost (1874-1963) Amihez én csak annyit tennék hozzá, hogy: Igen, de van még valami, ami viszont imádja a nyálkás hártyákat. Leon Trotsky Trout (1946-1 001 986) Szóval Mary megmenthette volna kapcsolatukat egy hazugság árán, igaz, Kamikaze kék szemei akkor még mindig magyarázatra szorulnak. Egyébként a ma élők közül minden tizenkettedik éli életét a Kapitány kék szemeivel és szőke fürtjeivel. Ezeknek a példányoknak időnként tréfából azt mondom: - Guten morgen, Herr von Kleist - vagy azt hogy: - Wie geht's es Ihnen, Freulein von Kleist? - Nagyjából ez minden, amit németül tudok. Manapság még ez is több, mint amire szükségem lehet. Mi lett volna, ha Mary megmenti a kapcsolatukat egy hazugság árán? A kérdésre annyi eltelt év után sem adható egyértelmű válasz. Soha nem alkottak ideális párt. Jobb híján ragadtak meg egymás mellett, miután Selena és Hisako összeállt, hogy felneveljék Akikót, és a kankabono nők átköltöztek a kráter túloldalára, hogy megőrizzék kankabono elgondolásaik és világképük és életvitelük tisztaságát. Az egyik kankabono szokás egyébként az volt, hogy mindenki előtt titokban tartották a nevüket, aki nem volt kankabono. Előttem azonban persze nem volt titkuk, mint ahogy senki másnak sem, és úgy érzem, senkinek nem eshet már baja, ha elárulom, hogy az első, aki gyermeket szült a Kapitánytól, Sinka volt, a másodikként szülő pedig Lor, a harmadikként szülő pedig Lira, a negyedikként szülő pedig Dirno, az ötödikként szülő pedig Nanno, a hatodikként szülő pedig Keel. Miután Mary otthagyta a Kapitányt, és elkészítette saját madártoll fekhelyét és napernyőjét, azt mondta Akikónak, hogy semmivel sem érezte magát magányosabbnak, mint amikor még a Kapitánnyal élt együtt. Jó néhány pontosan meghatározott panasza volt a Kapitánnyal szemben, a férfi olyan jellemhibáit sérelmezte, melyeket a Kapitány könnyűszerrel kiigazíthatott volna, ha csak egy kicsit is szándékában áll a kapcsolat fenntartása. - Egy párkapcsolatban mindkét félnek egyenlő terhet kell vállalnia - mondta Akikónak Mary. - Ha csak az egyik erőlködik, akár el is lehet felejteni a dolgot. Semmi értelme az egésznek, és az, amelyiknek minden a nyakába szakad, ugyanúgy jár, mint én, úgy érzi, egész idő alatt csak a bolondját járatták vele. Nekem részem volt egy igazán boldog házasságban, Akiko, és részem lett volna benne másodszor is, ha Willard meg nem hal...szóval nagyon jól tudom, hogyan kellene ennek a dolognak működnie. Az asszony felsorolta a négy legsúlyosabb hibát, amelyeket a Kapitány könnyen jóvátehetett volna, ha akar: 1. Amikor arról beszélt, hogy mit fog tenni a megmenekülésük után, az asszony soha nem szerepelt a terveiben. 2. Kigúnyolta Willard Flemminget, pedig tudta, hogy neki ez mennyire rosszul esik, és kétségbe vonta, hogy a férfi tényleg megírt két szimfóniát, értett a szélmalmokhoz, és még azt is, hogy tudott síelni. 3. Szüntelenül morgott, hogy a Mandarax túlságosan hangosan csipog, amikor Mary a gombjait nyomogatja, pedig tisztában volt vele, milyen jó hatással van rá, ha tornáztathatja az agyát, idézeteket tanulhat meg kívülről, és új nyelveket gyakorolhat, etc. etc. 4. Ha agyonütötték volna sem lett volna hajlandó csak egyszer is azt mondani, hogy "szeretlek". - És ez csak a négy legsúlyosabb hibája - mondta Mary. Jó sok felhalmozódott ellenérzés volt hát benne, amikor úgy beszélt a sárkánygyík köpetről a Kapitánnyal, ahogy. Szakításukat nem nevezném tragikusnak, hiszen a dolog nem érintett szülői gondoskodásra szoruló gyermeket, és a felek egyike sem találta elviselhetetlennek az egyedüllétet. Mindkettőjüket rendszeresen meglátogatta Akiko, aki később amikor kiserkent Kamikaze szakálla - a saját gyermekeit is magával hozta. Ő tette lehetővé a számukra, hogy gyerekeket szülhessenek, a kankabono nők mégsem részesítették Maryt különleges tiszteletben. Gyermekeik és ők ugyanannyira féltek tőle, mint a Kapitánytól, mert úgy tartották, hogy sok jóra és sok gonoszságra is képes És eltelt húsz év. Hisako és Selena nyolc éve öngyilkosok lettek, a tengerbe vetették magukat. Akiko harminckilenc éves tiszteletre méltó családanya volt már, hét szőrös testű gyermeket szült Kamikazénak - két fiút és öt kislányt. Három nyelven beszélt folyékonyan a Mandarax segítsége nélkül is: angolul, japánul és kankabonóul. Gyermekei csak kankabonóul tudtak, leszámítva két szót: Nagyapa és Nagymama. Ezekre ő tanította meg a gyerekeket, hogy így szólítsák a Kapitányt és Mary Hepburnt. Így szólította őket ő maga is. Egy napon, 2016. május 9-én reggel hét óra harminc perckor a *Mandarax szerint, Akiko felébresztette *Maryt, és azt mondta neki, jó lenne, ha elmenne kibékülni a *Kapitánnyal, aki olyan beteg, hogy talán a másnapot sem éri meg. Akiko előző este járt a férfinél, és hazaküldte a gyerekeit és ott maradt és egész éjjel ápolta a *Kapitányt, pedig nem sok mindent tehetett érte. *Mary pedig ment, pedig ő sem volt már mai csirke. Nyolcvanadik évében járt - és teljesen fogatlan volt. A gerincoszlopa kérdőjellé görbült, a *Mandarax szerint csontritkulás következtében. Nem volt szüksége a *Mandaraxra, tudta magától is, hogy csontritkulásban szenved. Anyja és nagyanyja csontjait is teljesen meggyengítette a csontritkulás, mielőtt meghaltak. Még egy örökletes betegség, amely manapság teljesen ismeretlen. Ami a *Kapitányt illeti, a *Mandarax csak arra tudott tippelni, hogy a férfi Alzheimer-kórban szenved. Az öreg trottyos már nem tudta ellátni magát, és azt se nagyon tudta, hogy fiú vagy lány. Éhenhalt volna, ha Akiko nem visz neki ennivalót mindennap, és így vagy úgy rá nem veszi, hogy legalább egy részét le is nyelje. Nyolcvanhat éves volt már. Ahogy a Mandarax mondá: A végső jelenet, Mely e fura s gazdag mesét lezárja, Megint gyermekség, s teljes feledés, Se fog, se szem, se íny - tönkremenés! William Shakespeare (1564-1616) És *Mary kétrét görnyedve odacsoszogott a *Kapitány tollakból összeszerkesztett napernyője alá, mely régebben az övé is volt. Húsz éve nem járt ott. Távozása óta a napernyőt jó párszor javították, mint ahogy az állványul szolgáló mangrove ágakat és a kitámasztó botokat és a tollas fekhelyet is. De a szerkezet ugyanaz maradt, a mangrove ligeten vágott irtáson át most is a tengerre nyílott kilátás, és a zátonyra, melyen a Repkedve Szálló Redőny oly sok évvel korábban megfeneklett. Egyébként a hajót végül is a tat rakodóterében összegyűlt eső- és tengervíz rántotta le a zátonyról. A tengervíz az egyik hatalmas hajócsavar tengelye mentén szivárgott be. A hajó éjjel merült alá. Senki sem látta, ahogy belekezd az "Évszázad Kirándulása" utolsó szakaszába, a háromkilométeres merülésbe. 13 Ez aztán tényleg gyászos emlékű zátony volt ott, a Kapitány otthonával szemben! Csodálkoztam is, hogy mindennap meg akarta nézni. Erről a félig elsüllyedt hegyhátról gázolt a vízbe kéz a kézben *Hisako Hiroguchi és *Selena MacIntosh, hogy megkeressék a Túlvilágba vezető kék alagutat. *Selena akkor negyvennyolc volt, és még mindig termékeny. *Hisako ötvenhat volt, és már jó ideje nem ovulált. Akiko lelke még mindig felkavarodott, ha megpillantotta a zátonyt. Akarata ellenére is felelősnek érezte magát az őt felnevelő két asszony öngyilkosságáért - annak ellenére, hogy a *Mandarax szerint egyértelműen *Hisako állandó, és valószínűleg örökletes depressziója végzett mindket-tőjükkel. Csakhogy Akiko nem hagyhatta figyelmen kívül a tényt: *Hisako és *Selena röviddel azt követően végeztek magukkal, hogy ő külön költözött tőlük. Az asszony akkor huszonkettő volt. Kamikaze még nem érte el a serdülőkort, úgyhogy neki semmi köze nem volt a dologhoz. Egyszerűen egyedül élt, és ez az állapot nagyon is a kedvére volt. Jóval túl volt már azon a koron, amikor a legtöbb ember elhagyja a családi fészket, és nekem nagyon tetszett, hogy végre ő is megtette. Láttam, mennyit szenvedett, amikor *Hisako és *Selena éveken át azután is gügyögve beszéltek hozzá, hogy erős, ügyes nővé serdült. És ő rettenetesen sokáig erőt vett magán - mert annyira hálás volt mindazért, amit érte tettek, amikor még tényleg magatehetetlen volt. Ha hiszik, ha nem, még azon a napon is a szülei vágták fel helyette a szulahúst, amikor otthagyta őket. Egy hónappal később még mindig tettek terítéket neki is minden egyes étkezésnél, felvágták a húst, és gügyögtek neki és szelíden korholták, pedig már nem is volt ott. És aztán egy nap nem volt érdemes tovább élni. *Mary Hepburn minden nyavalyája ellenére sem szorult mások segítségére, amikor elment, hogy megnézze a haldokló *Kapitányt. Még mindig maga gyűjtötte be és készítette el az ennivalóját, és példás rendet tartott az otthonában. Erre roppant büszke volt, és lehetett is. A *Kapitány csak nyűg volt a közösség vagyis Akiko nyakán. *Mary helyzete egészen más volt. Gyakran mondogatta, hogy ha valamikor úgy érzi, nyűg a mások nyakában, követi Hisakót és Selenát a zátonyon, és viszontlátja második férjét az óceán fenekén. Szembeötlő volt a különbség az elkényeztetett *Kapitány és az asszony lába között. Lábaik merőben más sorsról árulkodtak. A férfi lábfeje fehér volt, a talpán a bőr puha. Az asszonyé olyan barna és edzett, mint a túrabakancs, amelyet magával vitt Guayaquilba oly sok évvel korábban. És az asszony így szólt a férfihoz, akivel húsz év óta akkor beszélt először: Hallom, nagyon beteg vagy. Tulajdonképpen a férfi még mindig egészen jóképű és jól táplált volt. Jól nézett ki és tiszta volt, mert Akiko naponta megfürdette, és megmosta és kifésülte a haját meg a szakállát is. Ehhez azt a szappant használta, amit a kankabono asszonyok csináltak csontlisztből és pingvinhájból. A *Kapitány betegségében az volt a legdühítőbb, hogy a teste még mindig tökéletesen el tudta volna látni magát. Sokkal erősebb volt, mint a *Maryé. Egyre gyatrábban működő hatalmas agyveleje vette rá, hogy az egész napot az ágyban töltse és összerondítsa magát és megtagadja az evést, etc. etc. Ugyanakkor: Nem a Santa Rosalia volt az egyetlen hely, ahol ez a betegség előfordult. A kontinensen több millió idős ember élte a csecsemők magatehetetlen életét, és Akikóhoz hasonló együttérző fiatal felnőtteknek kellett gondjukat viselniük. A kardszárnyú delfineknek és a cápáknak hála, az öregedéshez kapcsolódó betegségek felbukkanása manapság egyszerűen elképzelhetetlen. - Ki ez a vén csoroszlya? - kérdezte a *Kapitány Akikótól. - Nem bírom a ronda nőket. Ez itt a legrondább, akit valaha is láttam. - *Mary Hepburn az... illetve Mrs. Flemming, nagyapa - mondta Akiko., Szőrös arcán legördült egy könnycsepp. - Nagymama jött el - mondta. - Soha életemben nem láttam ezt a nőt - mondta a *Kapitány. - Légy szíves, távolítsd el. Most lehunyom a szememet. Azt akarom, hogy ne legyen itt, amikor újra kinyitom. - A férfi behunyta a szemeit, és mormogva számolni kezdett. Akiko odalépett *Maryhez és megfogta a törékeny csontú asszony jobb karját. - Ó, nagymama... - mondta. - Fogalmam sem volt, hogy ez lesz belőle. *Mary pedig így válaszolt hangosan: - Sose volt ez jobb. A *Kapitány folytatta a számolást. A fél kilométerre levő forrás környékéről egy férfi diadalittas üvöltése és női kacagás hangja szállt feléjük. Az üvöltést mindenki hallotta már a szigeten. Kamikaze szokás szerint így tette közhírré: nőstényre bukkant és pillanatokon belül meghágja. Ekkor tizenkilenc éves volt, alig valamivel túl legtermékenyebb férfikorán, és mint a sziget egyetlen aktív hímnemű lakosa - bármikor meghágott bárkit vagy bármit. Ez megint csak Akiko lelkét szomorította - párja szégyentelenül csapodár életet folytatott. Ez az asszony igazi szent volt. A nő, akit Kamikaze meglepett a forrás mellett, Dirno volt, saját nagynénje, akinek ekkor már nem lehetett gyereke. A férfit ez a legkevésbé sem érdekelte. Mindenképpen meg akarta hágni. Amikor fiatalabb volt, még oroszlánfókákkal és rozmárokkal is párzott, egészen addig, míg Akiko rá nem vette, hogy - ha másért nem is - az ő kedvéért hagyjon fel legalább ezzel. Egyetlen oroszlánfóka vagy rozmár sem lett vemhes Kamikazétól, ami, ha úgy vesszük, sajnálatos. Ha sikerült volna megtermékenyítenie csak egyet is, a modern emberiség törzsfejlődése jóval gyorsabban végbe mehetett volna, mint egymillió év. Ugyanakkor: Hová az a nagy sietség, végül is? A *Kapitány kinyitotta a szemét, és így szólt *Maryhez: - Te mit keresel itt még mindig? Az asszony ezt mondta: - Ne is törődj velem. Csak egy nő vagyok, aki együtt élt veled tíz éven át. Ebben a pillanatban Lira, egy másik kankabono nő, odakiáltott Akikónak kankabonóul, hogy Orlon, Akiko négyéves kisfia eltörte a karját, és Akiko azonnal menjen haza. Lira nem volt hajlandó közelebb jönni a *Kapitány otthonához, mert úgy gondolta, abban ártó szellemek lakoznak. Akiko pedig megkérte *Maryt, tartsa rajta a *Kapitányon a szemét, amíg ő távol lesz. Megígérte, hogy amint lehet, visszajön. - Legyél jó fiú - mondta a *Kapitánynak. - Ígérd meg szépen. A férfi kelletlenül megígérte. *Mary Akiko kérésére a *Mandaraxot is magával vitte, hátha sikerülne kideríteniük, miért került többször is tetszhalott állapotba a *Kapitány az előző nap illetve éjszaka során. Akkor azonban az asszony megmutatta neki a készüléket, és még mielőtt feltehette volna az első kérdést, a férfi hihetetlen dolgot művelt: kikapta a kezéből, és felállt, mint akinek kutya baja. - Nincs semmi a világon, amit jobban gyűlölnék, mint ezt a kis szarházit - mondta, és kitotyogott a vízpartra, majd fel a zátonyra, míg végül térdig állt az óceán vizében. Szegény *Mary a nyomába eredt, de hát egyáltalán nem volt olyan jó erőben, hogy visszatarthatott volna egy ekkora darab férfit. Tehetetlenül nézte, ahogy a *Kapitány belehajítja a *Mandaraxot a tengerbe, amely mint kiderült, ott éppen három méter vastagon borította a zátonyt. A zátony fala meredek volt, akárcsak a tengeri sárkánygyík háta. Az asszony látta a víz alatt heverő készüléket. Ott volt a mélyben - a felbecsülhetetlen értékű örökség, amelyet Akikóra testált, ha megtalálna halni. És a sportos öreg hölgy ment utána habozás nélkül. Már éppen rátette az egyik kezét, amikor egy hatalmas fehér cápa bekapta őt is meg a Mandaraxot is. A *Kapitánynak itt pillanatnyi emlékezetkiesése volt, úgyhogy fogalma sem volt, mire vélje a véres vizet. Azt sem tudta, hol van éppen. A legjobban a rátámadó madaraktól ijedt meg. A sziget legközönségesebb madarai, ártalmatlan vámpír pintyek estek neki a *Kapitány fekélyes hátának. A *Kapitány szemében azonban ismeretlen, szörnyűséges lények voltak. Feléjük csapott, és segítségért kezdett kiabálni. Egyre több pinty érkezett, és ő teljesen meg volt győződve, hogy meg akarják ölni, és beleugrott a vízbe, ahol felfalta egy pörölycápa. Ennek az állatnak kis nyélen ültek a szemei. Olyan megoldás volt ez, amelyet a természetes kiválogatódás fejlesztett ki sok-sok millió évvel korábban. Az állat hibátlan csavar volt a világegyetem gépezetében. Nem akadt rajta semmi, amit meg kellett volna változtatni. Egy dologra biztos, hogy nem volt szüksége: nagyobb agyra. Mihez is kezdett volna egy nagyobb agyvelővel? Befejezi Beethoven Kilencedik Szimfóniáját? Vagy esetleg leírja ezeket a sorokat: Színház az egész világ, És színész benne minden férfi és nő: Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében, William Shakespeare (1564-1616) 14 Ezeket a szavakat a puszta levegőbe írom - az ugyancsak levegőből lévő bal kezem mutatóujjának a hegyével. Anyám balkezes volt, s az vagyok én is. Ma már nincs egy balkezes ember sem. Az emberek tökéletesen egyformán képesek használni kétoldali uszonyaikat. Anyámnak lángvörös volt a haja, ahogy Andrew MacIntosh-nak is, gyermekeik, jómagam és Selena azonban nem örökölték rozsdás hajzatukat - ahogy az emberiség sem örökölte, ahogy az emberiség sem örökölhette. Ma már nincs egy vöröshajú ember sem. Sosem ismertem egy albínót sem személyesen, de ma albínókból sincs egy sem. A fókák között időről időre előfordul néhány albínó. Prémjükért sok pénzt megadtak volna egymillió éve, mert női bundákat varrtak belőle, amelyeket a hölgyek operába meg jótékonysági bálokba menet viseltek. Vajon a modernkori ember prémjéből szép bundákat varrtak volna-e réges-régen élt őseik? Hogy nem zavar-e, hogy ilyen anyagtalanul, levegővel levegőre kell írnom? Hát - lesznek az én szavaim is olyan időt állók, mint bármi, amit az apám írt, vagy Shakespeare írt, vagy Beethoven írt, vagy Darwin írt. Egyre inkább úgy tűnik nekem, hogy mindannyian levegővel írtak levegőre, és én most kicsippentem ezt a darwini gondolatot a balzsamos levegőből: A fejlődés sokkalta általánosabb, mint a visszafejlődés. De még mennyire, de még mennyire. Mesém kezdetén úgy tűnt, mintha a világegyetem gépezetének földlakókból álló részét rettenetes veszély fenyegetné, hiszen a földlakó panelben rengeteg kis csavar, vagyis ember, nem illett be többé sehova, és csak kárt tettek magukban meg a környezetükben. Már-már azt hittem, kijavíthatatlan károk keletkeztek. Korántsem ! Az emberek felépítésében végrehajtott változtatásoknak köszönhetően ma semmilyen akadályát nem látom annak, hogy a gépezet földlakó része akár az idők végezetéig is elketyegjen, pontosan úgy, ahogy most teszi. Ha holmi természetfölötti lények vagy űremberkék, apám kedvencei, állították volna helyre az emberiség és a természet többi része között megbomlott összhangot, én nem láttam őket. Hajlandó vagyok letenni a nagyesküt, hogy a javítási munkálatokat a természetes kiválogatódás törvénye végezte mindenfajta külső segítség nélkül. A legügyesebb halászok maradtak fenn a legnagyobb számban a Galápagosz-szigetcsoport vizes közegében. Azok úsztak a legsebesebben, akiknek a leginkább uszonyszerűek voltak a kezeik meg a lábfejeik. Az előreugró állkapcsok sokkal hatékonyabban ragadták meg és tartották fogva a halat, mint a legügyesebb kezek. És az egyre hosszabb időre víz alá merülő halászok közül bizonyosan azok fogtak több halat, akiknek áramvonalasabb, puskagolyószerűbb - vagyis kisebb fejük volt, mint a többinek. Elmondtam hát történetemet, bár még hátravan néhány nem túlságosan fontos részlet, amelyekről máshol nem sikerült szót ejtenem. Sietnem kell, ezért csak felsorolom őket, úgy, ahogy éppen eszembe jutnak. Bármikor itt lehet értem apám és a kék alagút. A mai emberek is tudják, hogy előbb vagy utóbb meg kell halniuk? Nem. Szerencsére, legalábbis szerény véleményem szerint, ez kiment a fejükből. Szaporodtam-e földi halandó koromban? Röviddel azelőtt, hogy bevonultam az Egyesült Államok Haditengerészetébe, véletlenül teherbe ejtettem egy gimnazista lányt, Santa Fé városában. Az apja volt az igazgató a gimnáziumban, ahova járt, és a lány meg én még csak nem is nagyon kedveltük egymást. Csak szórakoztunk, ahogy már azt a fiatalok szokták. A lány elvetette a gyereket, az abortuszt apja fizette. Sose tudtuk meg, kisfiú vagy kislány lett volna-é. De ez jó lecke volt számomra. Ezek után mindig gondom volt rá, hogy védekezzünk valamilyen módon, akár a partnerem, akár én. Nem nősültem meg soha. És most nevetnem kell, mert eszembe jutott, mennyire ártana a modernkori ember szépségének és méltóságának, ha szeretkezés előtt fel kellene szerelkeznie az egymillió évvel ezelőtti tipikus fogamzásgátló alkalmatossággal. Képzeljék el, hogy a műveletet ráadásul kezek helyett uszonyokkal kellene elvégeznie! Érkeztek-e növényi anyagokból összesodródott hordaléktutajok a szigetre az én időmben, akár üresen, akár utasokkal a fedélzetükön? Nem. Elérte-e bármilyen állatfaj a szigeteket a kontinensről, mióta a Bahia de Darwin megfeneklett? Nem. Csakhogy én röpke egymillió éve vagyok itt csupán - s ez igazán nem idő. Hogyan kerültem Vietnámból Svédországba? Miután lelőttem az öregasszonyt, aki egy kézigránáttal meggyilkolta a szakaszom két tagját - a legjobb barátomat és a leggonoszabb ellenségemet, és megmaradt társaimmal a földig romboltuk az asszony faluját, "idegi kimerültség" miatt kórházba kerültem. Gyengéd, szerető kezek közé kényszerültem. Tisztek látogattak meg, akik értésemre adták, milyen fontos, hogy ne beszéljek senkinek arról, ami a faluban történt. Csak akkor tudtam meg, hogy a szakaszunk ötvenkilenc embert ölt meg a faluban, felnőttet és gyereket vegyesen. Valaki később összeszámolta őket. Egyszer, amikor hétvégére kiengedtek a kórházból, részegen és marijuanától feldobva összejöttem egy saigoni prostituálttal, aki megfertőzött szifilisszel. A mai ember számára ismeretlen betegség első tünetei, azonban csak akkor jelentkeztek, amikor már a thaiföldi Bangkokban voltam, ahova sok más társammal együtt "Szórakozás és Pihenés" céljával küldtek. A szépítő címke, ahogy azt mindenki jól tudta, még több kurvázást és ivást és kábítószerezést takart. A prostitúció volt az egyik legfontosabb valutabevételi forrás Thaiföldön, egyedül a rizs előzte meg. Aztán jött a gumi. Aztán jött a tíkfa. Aztán jött az ón. Nem akartam, hogy a haditengerészetnél megtudják, hogy szifiliszes vagyok. Ha rájöttek volna, nem fizetik ki a zsoldomnak a kezelés idejére eső részét. Mi több, a kezeléshez szükséges idővel megtoldották volna azt az egy évet, amit Vietnámban le kellett szolgálnom. Ezért inkább egy bangkoki magánrendelőbe mentem el. Tengerészcimbora ajánlotta a fiatal svéd orvost, aki az enyémhez hasonló esetekkel foglalkozott, és aki a helyi orvostudományi egyetemen végzett kutatásokat. Amikor először jártam nála, kérdezgetett a háborúról. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy arról beszélek neki, amit a szakaszunk tett a faluval meg a falusiakkal. Az orvos azt szerette volna tudni, mit éreztem akkor, és én azt válaszoltam, hogy a dologban számomra az volt a legrettenetesebb, hogy nem nagyon éreztem bármit is. - Voltak utána zokogásrohamai vagy alvászavarai? - kérdezte. - Nem, uram - mondtam. - Sőt, azért kerültem kórházba, mert semmi mást nem akartam csinálni, csak aludni egész nap. A sírás lehetősége föl sem vetődött. Nem tudom, mi voltam, de siránkozó, könnyes szemű széplélek nem, az biztos. És már akkor se voltam az a pityergős fajta, mikor még nem faragott férfit belőlem a Haditengerészet. Még akkor se sírtam el magamat, amikor vörös-hajú, balkezes anyám otthagyott engem meg az apámat. De akkor ott az a svéd olyat talált mondani, amitől sírva fakadtam, mint egy csecsemő - végre, nagy sokára. Az orvos ugyanúgy meglepődött, mint én, amikor csak sírtam és sírtam, vég nélkül. Mert ezt mondta: - Látom, Troutnak hívják. Csak nem rokona véletlenül a Kilgore Trout nevű, nagyszerű sci-fi írónak ? A New York állambeli Cohoes határain túl egyetlen olyan személlyel találkoztam, aki hallott apámról. Ezzel az orvossal. El kellett jönnöm a thaiföldi Bangkokba, hogy megtudjam: az én fanatikusan firkáló apám legalább egy ember szemében nem élt hiába a földön. A doktor szavai olyan zokogásrohamot váltottak ki belőlem, hogy nyugtatót kellett bevennem. Egy órával később tértem magamhoz. Egy tábori ágyon feküdtem, az orvos figyelmesen nézett rám. Csak mi ketten voltunk a rendelőben. - Jobban érzi magát? kérdezte. - Nem - mondtam. - Vagy ki tudja. Nehéz megmondani. Gondolkodtam a problémáján, amíg aludt - szólalt meg. - Felírhatnék egy nagyon erős gyógyszert, de azt már magának kell eldöntenie, hogy él-e vele vagy sem. Tisztában kell lennie az összes lehetséges mellékhatással. Úgy gondoltam, arról beszél, hogy milyen ellenálló lett a szifilisz kórokozója az antibiotikumokkal szemben, hála a természetes kiválogatódásnak. Hatalmas agyvelőmnek azonban megint nem volt igaza. Az orvos azt mondta, vannak barátai, akik segítenének Bangkokból Svédországba jutnom, ha esetleg ott akarnék politikai menedékjogot kérni. - De nem tudok svédül - mondtam. - Majd megtanul - mondta. - Majd megtanul.