MÓRA FERENC: AZ ELSŐ OKTÓBER 6.

Rosszul ismeri a magyar pszichét, aki azt hiszi, hogy az október 6. mindig olyan országos ünnepe volt a nemzeti kalendáriumnak, mint a mi időnkben. Története van ennek, nem is minden tanulság nélkül való. Érdemes megírni, mint ahogy érdemes volna összeszedegetni a március 15-ék hiteles történetét is.

A Bach-korszakban természetesen ki se lehetett hangosan mondani a tizenhárom nevét. Hiszen különösen kezdetben a Miatyánk-ot se volt tanácsos fönnhangon imádkozni. Pesten becsuktak valami ájtatos polgárt, aki a templomban nyomatékosabban találta elfohászkodni az Úr imájából azt a passzust, hogy "jöjjön el a te országod!" Az elfogulatlan bíróság megállapította, hogy Kossuth Lajosra célzott vele a megátalkodott rebellis.

Vadnay Károly meséli az emlékei közt, hogy ők mint cserepárok megülték az első évfordulót, 1850-ben, valahol Verona körül, egy mocskos csapszék különszobájában. Míg a padrone kint fülelt az utcán, hogy nem szaglásznak-e arra a Radetzky kopói, addig tizenhárom fiatal magyar baka - egy esztendővel ezelőtt mind honvédtiszt - hallgatta villogó szemmel a tizennegyedik szavalatát:

Van bosszú a felhők felett,
áll a villámos ég!

El lehet hinni Vadnaynak, hogy nem öreg korában találta ki ezt a visszaemlékezést, hanem csakugyan így ültek zomotort. Hiszen forrófejű fiatal gyerekek voltak, akikre még a szánakozó szívű cseh főhadnagy is azt mondta: "Maguknak még igazság szerint iskolába kellene járni." Ki sejtette volna rnég akkor Kossuth kis katonái közül, hogy az egyikből közös ezredes lesz, a másikból hatvanhetes képviselő, a harmadikból hatvanhetes lapszerkesztő!

Idegenben, a kétfejű sas szárnya tövében, cserepár bakáknak meg lehetett ülni október 6. első évfordulóját, annak azonban sehol sem találom nyomát, hogy itthon szerencsétlenkedtek volna ilyen istenkísértéssel. Magának is volt kit siratni mindenkinek, s különben is elevennek élő, holtnak holt a barátja. A vértanúkat meggyászolták az özvegyeik - a gyászév letelte előtt egyse ment férjhez közülük -, Damjanichné gyászmisét is mondatott az ura lelkeüdvéért, itt-ott, félve, szőlőhegyekben, szüreti torokon egy-két bujdosó honfi tán könnyet is ejtett értük az új borba, de azt is félrefordulva, hogy meg ne lássa senki, mert "nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk, a kidűlt fában őrlő szú lakik, honfi a honfira vádaskodik". Persze, ezt csak az elfanyarodott Tompa mondta, mert a költők mindig hóbortosak voltak; és sohase akartak beletörődni a konszolidációba. Ellenben a józan hazafiságnak az volt az elve, hogy fátyolt a múltra - és ezt a fátyolt nem volt opportunus emelgetni akkor se, mikor az abszolutizmus már enyhülni kezdett. Mert minden okos ember előtt ott meredezett a kérdés: mit szól hozzá Bécs?

Amikor a királyi pár az országgyűlés által koronázási ajándékul fölajánlott százezer aranyat 1867-ben a rokkant honvédeknek adta, akkor nyilvánvaló lett, hogy most már senkit se állítanak az auditor elé, ha hangosan kimondja a negyvennyolcat. És ekkor mondták ki először a nyilvánosság előtt a tizenhárom tábornok nevét úgy, hogy aradi vértanúk.

1867 augusztusában országos dalverseny volt Aradon - akkor dalár-ünnepélynek mondták -, s a félig-meddig felszabadult lelkek országában ez , csakugyan országos esemény volt. Nemcsak a dal kultusza gyűjtötte össze az embereket az ország minden részéből: az aradi vértanúk szobrára szánták a három napos ünnep jövedelmét. Ezt á célt szolgálta az az egyfelvonásos is, amit Rákosi Jenő Az aradi vérnap címmel írt az ünnepi alkalomra.

Az történt azonban, hegy valamelyik dalárküldöttségnek az jutott eszébe, milyen szép lenne kivonulni a vesztőhelyre, s fölébreszteni a mély álmú vértanúkat azzal, hogy "megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán". (Noha a vértanúk alighanem úgy találták volna, hogy a nemzet inkább megtört, mint megfogyott.) Az aradi rendezőséget egy kicsit zavarba ejtette ez a műsoron kívüli szám. Kiderült, hogy bár szobrot akarnak állítani a vértanúknak, már nem emlékeznek rá, hogy hol végezték ki őket. Ebből látható, hogy semmi alapja sincs annak az azóta keletkezett legendának, mintha valami ismeretlen kéz már 1850-től kezdve virággal hintette volna be a szentelt hantokat. Csak a jó Isten növesztett rajtuk szép kövérlevelű lapukat, és ültetett föléjük vérző csillagokat termő tüskerózsákat, amitől még nehezebb volt őket megtalálni. (Különben a legtöbb holttetem már akkor régen nem is volt ott. Vécseyt, Damjanichot, Lahnert, Leiningent még a kivégzés éjszakáján elszállították hozzátartozóik. Damjanichot hatszáz forintért, Leiningent tizenhárom aranyért adta ki a hóhér. Dessewffyt egy esztendő múlva a családja könyörgésére egy osztrák őrnagy ásta ki a sáncárokból, hogy elszállíthassák FelsőMagyarországra, a családi sírboltba. Ez a rémtörténet még a mai ember edzett idegeit is próbára teszi. A holttestet nem merték koporsóban szállítani, nehogy Haynau másodszor is főbelövesse, hanem ládában helyezték el. Csakhogy a láda kicsi volt, és a holttestet fel kellett darabolni, hogy beleférjen...)

Néhány öreg szélmolnárt találtak az aradi dalárok, akik tizennyolc évvel azelőtt szemtanúi voltak a kivégzésnek, s azok segítségével meg. is találták a dudvával, gazzal benőtt helyet, ahová aztán délután óriás tömeg vonult ki. Soha többet ilyen megkapó gyászünnepet nem tartottak Aradon. Pedig nem volt se díszmagyar, se ünnepi szónok - csak nagyon sok hivő magyar. Abból telt ki az egész ünnep, hogy a Barabás Béla apjának az udvarából elültettek a vesztőhely földjébe egy kiszáradt eperfát, amelyiknek éppen tizenhárom ága volt. Aztán elénekelték a Szózat-ot meg a Himnusz-t, és mindenkinek tele volt a szeme könnyel. A múltért meg a jövendőért ...

Hanem a kiszáradt eperfa nehezen akart megeredni.

1867. október 7-én mondatta az első rekviemet az aradi tizenháromért a pesti honvédegylet, s bár a ferenciek temploma zsúfolva volt közönséggel, a fővárosi lapok nem írnak többet az első gyászmiséről nyolc-tíz óvatos sornál. Tömérdek honvéd a padokban, sok csonka-bonka hős, mellén a 48-as érdemrendekkel, többnyire névtelen hősök, de vannak köztük ismert pesti polgárok, tekintélyes vidéki földbirtokosok, képviselők, sőt néhány mágnás is. A cserkoszorúkkal borított katafalkon tizenhárom koponya. Több asszonyt ájultan vittek ki a templomból. Kinek apja, kinek mátkája, kinek gyermeke juthatott eszébe. Hiszen még húsz év se telt el azóta, s még nem enyhült szokványos kegyeletté minden fájdalom.

Viszont a cenzúra is friss emlékezetben volt még, s az újságokat pártállásukra való tekintet nélkül tartózkodásra késztette az a gyászlap, amit a templom portikusában rokkant honvédek osztogattak:

"Október 6. Néma, de annál meghatottabb emlékezés rázza fel a honvédet, sőt az összes nemzetet e napon. A véres csaták áldozatainak emlékét, ha ki nem téphetjük is a szívünkből, de beletemethetjük, ám a fegyverletétel után szükségtelenül kivégzettek vére átszivárog a feledés fátyolán..."

Körülbelül minden későbbi októberi szónoklatnak őse ez a gyászlap, amély a Deák-pártot se érintette kellemesen, de a klerikális-feudális hivőket meg egyenesen felbőszítette. Szócsövük, a Pesti Hírnök nem átallotta így kommentálni az első október 6-ot:

"Kétségkívül minden magyar kebel fájdalmas részvéttel van örökké megtelve azon szerencsétlenek iránt, akik a forradalomban akár mint győzők, akár mint legyőzöttek elvérzettek. De egyet ne felejtsünk el: hogy mindazon vér, amely a fegyverletétel után megtorlásul ontatott, a Kossuth Lajos fejére és lelkére súlyosodik, aki a detronizálást dekretálta, s az így egymaga által elkövetett bűnnel a megtévesztett becsületes honvédeket is felségsértési komplicitásba keverte. Egyébként is mártírok minden oldalon vannak - vajon a forradalom által megölt Latour haláldt megünneplik-e gyászmisével?"

Nem csoda aztán, hogy mikor egy év múlva megint rekviemet mondat a honvédegylet, a lapok beszámolója már csak ennyi: "A kegyeletes megemlékezők száma nem tölté meg a templomot. Jelen voltak Damjanichné, Schweidelné és Pest megye részéről az alispán." - Vidéken is nagyon lassan terjed a vértanúk kultusza, amitől a hivatalos körök lehetőleg távoltartják magukat. Hazafias áldozatkészség címmel még 1870-ben is ezt írja a Magyar Polgár: "B. H. makói esperes az októberi gyászmiséért a makói honvédegylettől 7 forint 3o krajcárt követelt, amit az elnök sietett már október 5-én nyugta mellett lefizetni az esperes úrnak."

Beletelt tíz év, mire országszerte bevett ünneppé tette az október 6-ot a függetlenségi párt, azonban az aradi vesztőhelyen a száraz eperfát még akkor se lehetett emlékszoborral kicserélni. Még 1867-ben kibocsátott a szóborbizottság 988 gyűjtőívet, abban a hitben, hogy a nemzeti kegyelet szinte varázsszóval felépíti az ércmonumentumot azoknak az eszmévé finomult hősöknek, akiknél ártatlanabb vértanúkat még ennek a saját vérével vakolt országnak a története se ismer. Hiszen verset írtak is róluk sokat, beszédeket is mondtak szívszaggatókat, fogadalmakat is tettek megrendítőket - csak éppen hogy tíz esztendő alatt mindössze 33 333 forint gyűlt össze 275 gyűjtőíven, és a nem is egészen ezer ívből 713 darab sohase került vissza a szoborbizottsághoz. Kerek húsz év telt bele, mire összegyűlt a százezer forint, akkor is csak úgy, hogy a városok polgármestereitől beszerzett bizalmas információk alapján külön-külön instálólevelet küldtek mindek törvényhatósági tagnak, akiről föltehették, hogy ha nagyon szépen megkérik, nem sajnál egy pengő forintot az aradi tizenháromtól...

Szépek a versek, szíveket tüzelők a beszédek, megrázók a nagyszerű fogadalmak, de azért nem ártana az október 6-i ünnepeken az október 6. hiteles történetét is elmondani ebben a hazafias világban.

Forrás: Móra Ferenc: Napok, holdak, elmúlt csillagok - Fele sem tudomány
(Móra, Bp., 1980)
ISBN 963 15 1695 4