Jókai Mór Öreg ember nem vén ember
Előszó

Kedves Barátném!

Önnek a hozzám írt szeretetreméltó levele indított ennek a furcsa irodalmi válfajnak a megírására.

Mert furcsa ennek már a címe is: idegen nyelvre lefordítva tiszta képtelenség.

Hogyan? „Ein alter Mann ist kein alter Mann?” – „Un homme vieux n’est pas un homme vieux?” – „An old man is not an old man?” – „Ten sztari cslovek bit nye sztari cslovek?” „Uomo vecchio non é uomo vecchio?” Hisz ez nonszensz!

Az ám; mert az európai nyelvek egyikében sincsenek meg ezek a finoman megkülönböztető hasonnevűségei (szinonima) a magyar szavaknak.

Ha azt mondjuk valakinek: „öreg ember”, az szelíd megtisztelés, de ha azt mondjuk: „vén ember”, az már ócsárlás; a „vén asszony” pedig éppen háborús eset (casus belli).

Vannak azonkívül még „régi emberek” is, a szentírásban olvashatunk „ó-embert”, sőt a harmadévi képviselőház névjegyzékén végigfutunk, még „ócska emberekre” is találunk.

S mindezekre az európai nyelveknek csak egy kifejezése van: „alt, vieux, old, sztari, vecchio”.

De még furcsább a címhatározó: „Képzelt regény.”

Hát vannak nem képzelt regények is?

Ennek az értelme az, hogy ezek a történetkék csak az írójukra nézve képzeltek; de valósággal mind emlékezetben élő történetek, amikbe aztán a szerző beleképzeli magát.

Kegyed szíves volt az egészségi állapotom felől kérdezősködni. Feleltem rá. Egészen jó állapotban vagyok. Semmi bajomat sem érzem, jól eszem, iszom is, alszom egész éjjel; nem ismerek se csúzt, se gyomorbajt, se aranyeret (kérem, fogja be kegyed a hüvelykujját a markába: „unberufen”), orvosságot nem kívánok, csupán konyakot hordok magammal egy kis kulacsban: abból húzok egyet, ha azt érzem, hogy meghűltem – s aztán, ami legfőbb dolog: van kedvem a munkához, most is olyan lélekkel tudok dolgozni, mint fiatal koromban. A szemeim is jók. Aztán azt is megvallom, hogy most is jobban dobog a szívem, ha szép asszonyt, szép leányt látok, s mikor a Múzeum lépcsőjén lejövök a főrendiház ülése után, mindig megállok egy pillanatra az előtt a művészi szobor előtt, amelyre gróf T. S. barátom köpönyeget akart szabatni.

Erre aztán kegyed megint az írta nekem, hogy miért nem házasodom hát meg? Özvegy vagyok, szabad vagyok: el tudnék egy asszonyt tartani.

Azt mondta ám Aesopus meséjében a bátor vadász, hogy „nem az oroszlánt keresem én, hanem csak a nyomát”. Kegyed aztán szíves volt nekem hírneves férfiak példaképeit fölemlíteni, akik bátrak voltak az oroszlánnyomokat követni, s magába az oroszlánba is belekötni.

Férfiak, akik gyakorlati kivitelben érvényesítették ezt a mondást: „Öreg ember nem vén ember”.

Ebből az ötletből írom én most, kegyednek válaszul, ezt a képzelt regényt, vagyis regénykéket.

Ennek a tárgynak ugyanis négyféle változata van.

Az első az, hogy az öreg ember, miután harminc és egynéhány esztendei boldog házasság után (ahogy a fekete szegélyű értesítő mondja) felejthetetlen életpárját a teremtő paradicsomának átengedte, a gyászév letelte után, a sors intéző keze és a susogó asszonyok által összekerül egy korához illő matrónával, akinek ugyan már több rendbeli fiai és leányai vannak: amazok a maguk szárnyán, emezek a más szárnyai alatt, de amellett elég vagyonos és becsülésre vágyó; palotája van és fogata, páholyt tart az operában, valaha nagy szépség volt, s abból még megtartotta legalább a követelő tekintetet, nevét a jótékonysági rovatokban hirdetik, s a válogatott bálok hírlapi tudósítói le szokták írni a ruházatát.

A második eset az, hogy az öreg ember nem választ új élettársat a jól megérett matrónák közül, hanem kiszemel magának egy világszépséget, aki a vagyonáért elfogadja a kezét. Akkor aztán célt érve, behunyja a szemét, bedugja a fülét, nem látja, nem hallja, ami körülötte történik, fogadja a gratulációkat, fizeti az árjegyzékeket, s töri magát új jövedelmi források felfedezése után, hogy a felesége fényűzésével lépést tarthasson, s végül aztán az előtt a választás előtt áll, hogy vagy maga lője, vagy mással lövesse főbe magát.

A harmadik esetnél az öreg ember szintén az élvezetesebb részét választja a megfejelt életnek. Szépet, fiatalt választ, s felteszi magában, hogy azt boldogítani fogja. Legelőször is feketére festi a szakállát meg a haját. Azután elhiteti magával, hogy van a természetben is második nyár. Az a baj, hogy mással nem tudja elhitetni. Következik az, hogy őrülten féltékeny lesz. Még a leborotvált szakállú férjnek illik a féltékenység, de a festett szakállú nevetséges lesz tőle. Kényszeríteni akarja a természet csodaerőit. Ezzel aztán tönkreteszi az egész életszervezetét. Hírhedettséggé lesz a kóresetei által. Azokkal végzi.

A negyedik eset aztán az, amikor az öreg ember nagylelkűséget vél elkövetni, amikor a mirtusz-koszorúval megkínál egy szép fiatal leányt, aki jó erkölcsű, becsületes. A leány szülői szegények, a bátyja korhely, adósságcsináló. Rábeszélik, hogy menjen nőül a jeles kérőhöz. Nem vén az, csak öreg. A leány megtört szívvel veszi fel a menyasszonyi fátyolt. És azután hű marad az eskühöz, amit az oltár előtt fogadott. A férj sohasem látja őt sírni; hanem látja elhervadni: tíz év alatt hozzávénül az öregéhez: és az öreg mindennap látja maga előtt az élő kísértetét, az ártatlan lelkű, angyali türelmű áldozatot, akit élő testben megölt, s ha van szíve, hallhatja annak a vádoló szavát: „Te nyomorult, önző, gyilkos!”

És mármost engedje meg kegyed, kedves barátném, hogy beleképzeljem magamat ebbe a négyféle esélybe, s kiválasszam magamnak belőlük azt, amelyiktől legjobban irtózom.

Első képzelt regény: EGLANTINE
I.

Bizony-bizony azt hittem, mikor áldott jó feleségemet ott kinn hagytam a Kerepesi úti Istenkertjében, hogy vele együtt a múzsámat is eltemettem. Mert hiszen ki az a múzsa? A kedély. Ha a kedély meleg napja nem süt a földre, hiába termékeny az, a virág csírája nem tör ki belőle.

Nem tudtam írni: kialudt a képzeletem.

Ez pedig rám nézve komoly szempontból is nagy csapás, mert nekem az írótollam a domíniumom, a nyájam; a tőkepénzem: ha ez pihen, az rám nézve olyan, mint az árvíz, a szárazság, a jégeső, a krach.

Szép gondolat az a halottak napjának a megünneplése. Ez bizony katolikus rítus: a kálvinisták hagyják a halottakat halottaknak, s nem parádéznak velük. Hanem már itt Budapesten minket is magával ragad ez a kegyeletes szokás: november másodikán mi is kivisszük a koszorúkat a feledhetlenek sírjára, elültetjük a kedvenc virágaikat, még mécseket és lámpásokat is gyújtunk meg, a római hitvallásúak mintájára.

Egy ilyen késő őszi harmatos estén, mikor a Kerepesi úti temető a sok fényes lámpásával úgy tűnt fel, mintha a föld visszatükrözné a csillagos eget, magam is elhelyezve a magunk koszorúit az emlékkövön, ott álltam összetett kezekkel az előtt a nehéz domb előtt, melyet fekete gránit obeliszk jelöl meg: az én halottam domborművű mellképével, amidőn a hátam mögül egy női hang megszólít: „Képviselő úr!” (Még akkor viseltem valakinek a képét.)

A megszólító ismerős volt: mondhatnám kollégának, szoknyás költő, szép szellem. Régi ismerős; de azért nem koros hölgy; az írónők örökké fiatalok.

– Jó estét.

– Az a dombormű önnek a megboldogult feleségét ábrázolja?

– Valóban.

– Ilyen volt?

– A művészi ötvenéves jubileuma alkalmával mint Coriolan anyja.

– Miért nem választotta a művész egy fiatalkori arcképét hozzá?

– Mert én így akartam.

Azzal hátat fordítottam neki.

Nem is sejtettem, hogy ez a banális belémkötés csak a bejáratát képezi egy futósáncnak, mellyel engem fognak megostromolni.

– Képviselő úr! – szólalt meg újra.

– Tetszik még valami?

– Nagy bajunk van.

– Kinek?

– Nekem meg Eglantine-nak.

– Ki az?

– Ah! ön nem emlékszik rá. A kegyelmes asszonyra, ott van a kegyelmes úrnak a mauzóleuma, ahol az a sok lámpás ragyog.

– Ah! Hogyne? A szép Eglantine! Balatonfüredről. Hanem annak már huszonnyolc esztendeje.

– Nem! csak huszonhét.

– Azóta kegyelmes asszonnyá lett: három nagy fia van.

– Az egyik pápai prelátus, a másik dragonyos főhadnagy, a harmadik miniszteri titkár.

– S azok közül egyik sincs itt a mamájukkal a mai estén?

– Gátolva vannak hivatalos funkcióik által.

– Az abbé is?

– Pedig nagy bajunk van. A kegyelmes asszony (az én kebelbarátném) a kocsisának meghagyta, hogy a közelben maradjon, a kocsis összeveszett a felügyelő rendőrtiszttel, az letartóztatta, bekísértette az őrszobába. Most Eglantine nem mehet haza az ekvipázsán. Képzelje ezt a malőrt, ha képviselő úr nem segít rajtunk.

Úgy? Hiszen a képviselő minden bajban helytállhat. Attól úgy félnek a rendőrtisztek, mint a villanyos telegráf sodronyától.

– Jól van. Hát majd én beszélek a rendőrbiztossal.

S csakugyan sikerült a közbenjárásom által kivívni a kegyelmes asszony kocsisának kellő megdorgáltatás után való szabadon bocsáttatását.

Magam siettem a fényesen kivilágított mauzóleumhoz, e kivívott sikert hírül vinni.

A ciprusbokrok sűrűjéből a fehér márványlépcsőkön lépdelt alá Eglantine. Fekete volt az öltözete, fekete rókaprémes a bekecse, fekete zsett gyöngysor a karperece, az arcát sűrű fekete fátyol takarta, úgy odatapadva ahhoz, hogy orra, ajka, álla látható lett alatta, mintha jáspisból faragott női ábrázat volna.

Persze, mikor legelőször láttam, akkor minden fehér volt rajta. Röviden tudattam vele, hogy felszabadult az út.

Akkor aztán kezét nyújtá, s forrón megszorítá a kezemet (már amilyen forrón lehet fekete kesztyűvel kézszorítást tenni), s a tapadó fátyol alól valami édes szót rebegett (már amilyen édes szót lehet fekete szájjal rebegni).

Azzal aztán keresztet vetett magára (gondolom, hogy énrám is), s barátnéja karjára támaszkodva, méltóságos léptekkel eltávozott. Csak később jöttem rá, hogy énrám bizony nem vetett keresztet. De majd erről a második fejezetben.

II.

Nehány nap múlva említett írónő kollégám látogatásának szerencséjében részesültem. Láttam, hogy valamit rejteget a karmantyújában.

– No csak adja ide azt a verset, mindjárt elolvasom.

– Azért sem verset hoztam, hanem egy levelet.

– Ah! Hát postillon d’amour?

– No csak olvassa el. Eglantine írja.

Ő azalatt, amíg a levelet feltörtem s átbetűztem (olyan nagy betűk voltak, hogy egyenkint kellett összeszedni: ez az előkelő írásmód), széttekintett a szobámban. Elfelejtettem felkérni, hogy üljön le.

Attól a levéltől pedig nem lettem okosabb.

– A kegyelmes asszony azzal tisztel meg, hogy látogassak el hozzá: egy igen bonyolult végrendeleti ügyben óhajtja a tanácsomat kikérni.

– Tudom – felelt szellemes látogatónőm, lornyettjén át megboldogult nőm Volumnia jelmezében megörökített arcképét tanulmányozva.

– De hisz én nem vagyok gyakorló ügyvéd, sem jártas jogtudós, hogy bonyolult végrendeleti ügyekben tanácsot adhassak.

– Nem is jogtudomány kell e gordiuszi csomó megoldásához; nem is ügyvédi furfang; hanem költői szív és alkotó fantázia.

– Nem értem.

– Önnek nőül kell venni Eglantine-t. Ő hajlandó rá.

S ezt mondva, leült kínálatlanul egy karszékbe.

Ekkor aztán nekem is le kellett ülnöm vele szemben.

Megpróbáltam nevetni, mint az egyszeri baka, aki a forró kávét lenyelte, azt gondolva, bivalytej, mert fekete.

– Barátném, tisztelje ön az ősz szakállamat.

– Eglantine sem gyerek már.

– Nem biz az. Mikor a Balatonon csónakázva duettet énekeltünk, már férjnél volt. S most lehet a legidősebb fia huszonötesztendős.

– Nos? Hát önnek a megboldogult felesége nem sokkal idősebb volt-e ennél?

– Hja, drága barátném, az egészen más állapot: a hitvestárs, aki velünk együtt vénült meg, s ha az arcáról elmúltak is a rózsák, de a szíve mindig tele volt velük. Mikor mi egymást elvettük, mind a ketten fiatalok voltunk: én is deli legény, ő pedig világraszóló szépség. A szabadságkorszak mámora szédített bennünket egymáshoz, s aztán a jó és balsors ellenkező árjának forgataga, a közös örömek, dicsőség, bánatok, megpróbáltatások úgy egymásba olvasztottak, hogy külön élni, gondolkozni sem tudtunk. Még a neveinket sem lehetett külön említeni. Súlyos betegségek látogattak meg bennünket; hol ő ápolt engem, hol én őtet. Ez átvirrasztott éjszakák még szentségesebbek a boldog nászéjnél. Ezüst menyegzőnket is megültük. És még azontúl is nagy időt. Hajszál hajszál után megőszült, kihullott. Hamis haj, hamis fogak jöttek: csak a lelkünk maradt igazinak. Észre sem vettük, hogy megvénültünk. Hozzászoktunk arcaink redőihez, kedélyünk rigolyáihoz: a korral együtt növekedő gyarlóságaihoz a portetemnek. S megszoktuk ezt a gyarló testet félteni egymásban a megsemmisüléstől: hol az egyikünk, hol a másikunk adott a maga életéből kölcsön, hogy a párjáét meghosszabbítsa. Aztán a közösen elért öregségnek is megvannak a maga örömei. Ha együtt ülhettünk a közös kézzel ültetett terebélyfák hulló virágai alatt, nyugodva megérdemelt babérokon, melegedve a magunk építette tűzhelynél, s annyi nagy esemény emlékezeténél: hát ez házasélet volt, amit érdemes lehetett végigélni. De hogyan vegyen nőül egy öreg hadastyán egy kész tisztes matrónát, aki az élet napfényes oldalát mással élte végig, akinek az örömei már csak emlékezetben élnek, s akire nézve ez a nálunk szokásos gyöngéd megszólítás „öregem!” célzatos megsértés.

Ez ugyan elég hosszú prédikáció volt! Azt hittem, hogy ezzel elég alaposan elecetesítettem az én tisztelt látogatónőm házasságkínáló nektáros csészéjét.

Ellenkezőleg! Nagyot kacagott rajta.

– Amit ön most elmondott, mind azt bizonyítja, hogy ön fél…

– Félek? Mitől?

– Attól, hogy annak a nagy boldogságnak, amit ön most oly ragyogó képben ecsetelt, a folytatását megtalálja Eglantinenál.

No csak az kellett nekem, hogy azt dobják a szemembe, hogy én félek.

– Hát azért sem félek. Teszem tiszteletemet a kegyelmes asszonynál. Mikor? Holnap? – „Ne! Holnap péntek.” – No hát szombaton. Délelőtt? – „Ne délelőtt, mert gyűlése van a rózsafüzér-egyletnél, ahol protektrisz.” – Hát délután? Nincs five o’clock tea? – „Akkor jöhet.” – Tiszteletem!

III.

Mármost itt az következnék, hogy leírjam apróra azt a háromemeletes palotát, melyben a kegyelmes asszony tartotta jour fixeit. De nem írom le, mert azt nem szokta elolvasni senki. (Magam sem.)

Pedig igazán kíváncsi voltam rá, megtudni, hogy milyen lehet az a ház, amely azzal a követeléssel jön elém, hogy ezentúl benne legyek otthon? – (Az is furcsa beszéd ám, hogy a ház jön énelém, nem én a ház elé; nem én lépegetek fel a lépcsőkön, hanem a grádicsfokok szaladnak alám, s nem én nyitom ki az ajtót, hanem az ajtó tátja el magát előttem, hogy elnyeljen! – De hát ez így van.)

Mit tehetek én róla? A kíváncsiság sötét verem!

A költő ugyan azt mondja, hogy a „szerelem” az. De hát ezt csak a rím kedvéért teszi: valósággal a kíváncsiság az, ami az embert a verembe ejti.

A szalonba vezettek selyemharisnyás inasok, ott átadtak a fekete frakkos komornyiknak, annak meg én adtam át a névjegyemet. Az ezt ezüst tálcára tette, úgy vitte be a következő szárnyajtón, diplomatai udvariassággal rebegve: „a főtisztelendő úr van a kegyelmes asszonynál”.

Egy rövid perc múlva már visszajött, tárt kaput nyitva előttem.

Nagy megkülönböztetés! Hogy én siettetem a főtisztelendő urat az eltávozásra.

A következő szobában találkoztam vele.

Ez a főtisztelendő úr egy nagyon fiatal legény volt. Simára borotvált arca még inkább ifjította.

Kenetteljes mosollyal mondá:

– A mama várja önt. – S olyan mélyen hajtotta meg magát, hogy én hátrakaptam a kezemet: megijedtem, hogy kezet akar csókolni. Ez hát Eglantine fia, az abbé. Ez már tudja, hogy ki vagyok? Sőt azt is, hogy ki leszek?

A kegyelmes asszony egy olyan szobában fogadott, amelyben csupa bőrkerevetek, tölgyfabútorok voltak.

Minden szobának, amelyen keresztüljöttem, megvolt a maga saját parfüm-légköre: heliotrop, ylang-ylang, Ixa fleur. Ennek az egynek maguk a bútorok adták azt a sajátszerű illatot, amit a mór maroken, a tölgy, paliszander és cédrus lehel ki magából. Ezt a latájner nem utánozhatja.

A kegyelmes asszony fekete ruhát viselt, a haja pedig fehérre volt hajporozva, s ez jól illett az arcához, melynek szintén jutott valami a hajporból.

Még most is meg lehetett rajta látni a hajdani szépséget, amely nőnek szép szeme, szép szája van, ezeket változatlanul megtartja; de különösen a szép szemöldökök! Azok legtovább védelmezik az igényeiket.

A szokásos újraismerkedési szólamokon átesve, a bájos matróna rögtön belépett „in medias res”. (A dolgok közepébe.)

– Ön ismeri a tárgyat, amiért önnek szíves látogatását kértem?

– Körvonalaiban. Valami végrendeletről van szó.

– A megboldogult férjem végrendeletéről. Ön ismerte a férjemet?

– Legrégibb tisztelői közé tartozom.

– Akkor azt is tudni fogja ön, hogy a megboldogult azt a tekintélyes, szép vagyont, amit hátrahagyott, egy szerény alaptőkén és az én hozományomon kívül, mind a saját szorgalmával, eszével és szerencséjével szerezte.

– Ez köztudomású dolog, amit megerősít a közvélemény többszörös megnyilatkozása, választások alkalmával, s a korona kitüntetései, melyek között legvégső volt a belső titkos tanácsosságra emeltetés.

– Ebből a vagyonból, mely áll alföldi uradalmakból, budapesti házakból, jövedelmező részvényekből és állampapírokból, mind a három fiamra jutna egy-egy millió forint – rám, az özvegyre szintén annyi.

(Egymillió! Nagy szó! Erre nem is találni ellenészrevételt a „mívelt társalkodó”-ban.)

Az özvegy folytatá csendes, nyugodt hangon.

– Megboldogult férjem azonban a végrendeletében, melyet teljesen ép ésszel és jó egészségben tett, mind a három fiát kirekesztette az örökségből, évi hatezer forint élelmi pénzt rendelve számukra, s engemet tett meg általános örökösének.

(Tehát négymillió örököse! Ez még nagyobb szó! Ez már nagy csábítás! Vajon ha szent Antalnak a pusztában a hölgyalakot öltött Sátán azt mondta volna: „Én özvegyasszony vagyok, aki négymillió forintot örököltem”, vajon mi lett volna az annyiszor megénekelt és megfestett legendából? És hát aztán én nem vagyok se szent, se Antal.)

Kezdtem érteni a dolgot.

– S mármost kegyelmes asszonyomnak a fiai ezt a végrendeletet pörrel támadják meg s törekesznek megsemmisíteni?

– Ellenkezőleg. A végrendelet föltételes. A fiaim, ha a föltételeket teljesítik, a milliós örökségüket azonnal megkapják. És én azt a megoldást keresem, amely fiaimat az örökségükhöz juttatja.

Ez a fordulat meglepett. Az anyai szívnek ilyen jóindulata még a szkeptikust is meghatja, hát még az idealistát!

– S minők azok a föltételek? – kérdezém.

– Elején kell kezdenem. Megboldogult férjem reális ember volt: elutasított magától mindenféle hivalkodást. A fiait saját rendszere alapján neveltette. A legidősebbet gazdásznak taníttatta, a középsőt a diplomatai pályára szánta, a legkisebbet pedig gyakorlati financiernek képeztette. Az elsőnek akarta átadni az alföldi birtokait és bérleteit; a másodikat a külföldi nagykövetségeknél gondolta elhelyezni: sok esze és tanulmánya volt hozzá; a legkisebbet pedig végigtanultatta Európa valamennyi kereskedelmi akadémiáin, hogy igazi üzletemberré tökéletesítse. Aztán mi lett a vége? A gazdának szánt fiú az önkéntes szolgálatév alatt megszerette a katonaéletet, lett belőle dragonyos főhadnagy; az most ott akar maradni a katonai pályán, a diplomatának nevelt beállt papnak, most pápai prelátus; a financier-nek nevelt pedig egy gommeux, aki üres óráiban tiszteletbeli miniszteri segédfogalmazó. Az én megboldogultam pedig ezt a hármat iszonyodta legjobban: a szoldateszkát, a klerikalizmust és a bürokráciát. Ezért csinálta azt a végrendeletet, mely által mind a három fiát kizárja az örökségből, ha csak azok rá nem állnak az ő föltételeire, hogy a dragonyos tiszt megtérjen földbirtokosnak, a prelátus levesse a soutane-t, s felvegye a diplomatai hímzett frakkot, a miniszteri hivatalnok pedig átvegye az atyja üzleteit.

– Úgy gondolom, hogy ezek nehéz föltételek.

– Kivált a fiúk egyéniségét ismerve. Az egyik szenvedélyes, a másik fanatikus, a harmadik könnyelmű.

(Ő ezt „egyéniségnek” nevezi!)

– Minő emberfeletti erőnek, minő szuggesztiónak, minő hipnózisnak kellene közbejárulni, hogy az elsőnél kioltsa a lángoló szenvedélyt, mely őt eddig is végzetes utakra vezette; hogy a másodikat kiragadja az eksztatikus rajongás bűvköréből, a harmadikat pedig az érzéki mámor kicsapongásaiból a hideg számítások, átgondolt vállalkozások világához lekösse.

– Miután ezt a csodát a saját édesatyjuk sem bírta velük elkövetni.

– A megboldogult minden volt a világon, csak a fiainak nevelője nem. Egész élete el volt foglalva üzletekkel, vállalatokkal, társadalmi és közügyekkel: fiaira nem maradt ideje. Tudott nagyhatású szónoklatokat tartani, de a fiainak nem tudott a lelkére beszélni. Azt hitte, hogy a nevelőintézetek, az akadémiák elvégzik ezt a munkát. Őtet magát az élet nevelte. Könnyű volt neki, mert szegény volt, mikor kezdte: kénytelen volt eszét, szorgalmát kifejteni. De nehéz azoknak, akik tudják, hogy gazdagok onnan – hazulról, akiknek nem kell hegyre mászni, mert ott van a gazdagság: ez a léghajó, amely viszi őket, ahová nekik tetszik.

– S a megboldogult ennek a léghajónak a kormányozhatóságát vélte föltalálhatni.

– Ezt akarta elérni a végrendeletével, melyben engemet bízott meg az összes vagyona birtoklásával. Van azonban ennek a végrendeletnek még egy kodicilláris intézkedése, amit csak tartózkodva mondok el önnek, jobb szeretném, ha magátul kitalálná.

– Ha csak egy irányító eszmét kaphatnék belőle.

– Az az eset, hogyha én másodszor férjhez mennék.

– Mármost kitalálom a többit. A végrendelkező arra az esetre újra férjesült özvegyét egyenlően részesíti a három fiával, mind a négyen megkapják a maguk egymilliós egyenlegét: s ezzel meg van oldva a bonyolult gubanc.

– Most az egyszer cserbenhagyta önt a fantáziája. Nem jól divinált. A megboldogult a végrendeleti záradékban egyenesen kötelességemül hagyja, hogy legkésőbb a gyászév letelte után másodszor is férjhez menjek, s házasságra lépésem után is korlátlan birtokosa maradjak az egész hagyatékának: s itt körvonalazza előttem a választandó hitvestárs ábrándját. Annak olyan hírneves embernek kell lenni, hogy az új név a régit is megvilágosítsa, amellett ideális jellemnek, aki gyöngéd, igazságos és önzetlen. Azonkívül pedig erélyes és leleményes, rábeszélő tehetséggel megáldott szellemnek, aki az új apa minőségében helyre tudja hozni azt, amit a régi apa fiai lélekidomításában elmulasztott, hogy azokat mint második (jobbik) apjuk a nekik rendelt életpályákra visszavezesse.

Nem tudom, nem jelent-e meg az arcomon valami mosolyféle galváni rándulás e szavakra? Legalább az özvegy úgy vette azt, és maga is elmosolyodott.

– No ugyebár, hogy kacagni való feladat? Hogy az özvegy keressen magának egy olyan új férjet, aki a kezével együtt négymilliónyi vagyont vesz át tőle, s akkor aztán minden lelki tehetségét arra fordítsa, hogy az örökségből kizárt három fiút a választott pályáikról az apjuk által eléjük szabottra áttérítse, hogy akkor végezetül a vagyonának háromnegyedrészétől megszabadulhasson. Hát van a világon ilyen mesebeli alak, ilyen Phoenix madár valahol?

… „Van”.

IV.

Ezzel a szóval: „van”, ki volt mondva az ítélet a fejemre. Itt van. Ha lehet a világon egy rendkívüli mérvekben alkotott bolond, az csak én lehetek.

Megírtam én azt már valahol, hogy a férfiúi hiúság sokkal nagyobb és végzetesebb, mint a női. A nők fényűzése nem okozott annyi romlást, mint a férfiak nagyravágyása. Mennyi selymet lehetne venni egy olyan kis szalagnak az árán, amire a férfikabát gomblyuka éhes! Azt is mindenki tudja, hogy nem a paradicsommadár tolla a legdrágább toll a világszép asszony kalapján, hanem az a kakastoll, ami a kortes kalapját díszíti.

Azzal, hogy milliókat kínál a kezével együtt, meg nem vette volna a szívemet maga Sába királynéja sem, de azzal, hogy millióknak az ablakon kidobására képesnek tartott, megtántorított. Aztán nem is lesznek azok a tengerbe dobálva, hanem azoknak az árán három derék, széptehetségű ifjú lesz a haza számára megnyerve. (Ne tessék nevetni!)

A hiúságom hínárjából nem tudtam kigázolni.

Annak a szónak: „van”, levonattak a következményei. Még akkor polgári házasság nem volt Magyarországon. Én kálvinista voltam, ő pápista (védnöknője a rózsafüzér-egyletnek). Hanem azért simán ment a katasztrófa. Én reverzálist adtam. Mind a két fél abban a tiszteletet igénylő korban van már, amikor alá lehet írni bátran azt a kötelező iratot, a beváltás aggodalma nélkül.

Szigorúan családi körben ment végbe a szent szertartás. Ott voltak a három ifjak is: a katona, az abbé és a miniszteri titkár. Gratuláltak és obligáte megölelgettek. Még poharat is koccintottunk. Egyszerre pertu lettem mind a hárommal.

Eglantine-nak szokatlanul nagy migrénje támadt az izgalmak és az erős befűzés miatt: ő belső szobájába vonult; én ottmaradtam a fiúkkal az asztalnál puncsozni.

Legelső volt a legfiatalabb fickó, aki belém kötött. Neki legjobban illett az impertinencia, mert hivatalbeli ember volt.

– Hát kedves papa, te elvetted az anyánkat, azzal a szent szándékkal, hogy az apánk végső akaratát mirajtunk foganatosítsad. Tudjuk jól, hogy nem önérdekből tetted; sőt ellenkezőleg, hogy minket a tőlünk elvont örökségünkhöz juttass, a magad rövidségére. Ez szép tőled, s fogadd érte hálás elismerésünket. Eszerint a te feladatod az lesz, hogy énbelőlem, korhely, kicsapongó fickóból jámbor, számragasztó financier-t idomíts, aki az apánk banküzletét tovább vezeti, új vállalatokkal bővíti; új milliókat akkaparál hozzá, s földfeletti és földalatti vasútakat épít.

Rábólintottam a fejemmel.

– Isten éltessen! – Poharat koccintott velem. Kiürítettük.

Arra a másik szólalt meg: a pápai prelátus.

– Engem pedig az oltártól kell eltérítened, és a diplomatai pályára átvezetned: a külügyminisztériumhoz, valami nagykövetséghez és így feljebb. Deo gratias!

Azzal is koccintottunk.

Harmadiknak a dragonyos szólalt meg.

– Velem pedig azt kell tenned, édes papa, hogy levetesd velem az egyenruhát, megszabadíts a zivataros katonaélettől, a lovagias hóbortoktól: a párbajozástól, a tiszttársaim szép feleségeinek elcsábításától, s elhelyezz nyugodalmas földesúri kastélyunkba, ahonnan idő jártával mint képviselő térhetek vissza a nagyvilágba. No Isten éltessen.

Azzal is koccintottam.

Vettem észre a jó szándékot.

– Jaj fiacskáim, ha ti azt hiszitek, hogy ti engemet most le fogtok inni, ugyan csalatkoztok. Én tudom, mire képes pohár dolgában egy gommeux, hogy mennyi feladattal tud megküzdeni egy liguriánus, a dragonyos virtusát is elismerem a kancsók között; de én meg kipróbált kortesvezér vagyok, s az asztal alá iszom a gavallért, a barátot és a katonát!

Ez a szó imponált nekik! És ezzel helyre lett állítva az a tekintély, aminek múlhatlanul fenn kell állani egy családapa és a családfiak között.

Ezután ravasz hunyorgással fordult hozzám a kishivatalnok.

– Hát nem lennél szíves megmondani, kedves papa, hogyan akarsz hozzákezdeni ehhez a hármunk ellen tervezett várostromhoz?

– Óh, majd én bolond vagyok elárulni az ellenfélnek a haditervemet. (Igaz, hogy nem is volt semmi haditervem.)

– No hát eláruljuk mi a magunk haditervét teellened.

Ezzel a szemöldökével inte egyet a legöregebbnek, a katonatisztnek.

– No hát, édes új apuskám, csinálok én tebelőled olyan párbajozó, veszekedő asszonyhőst, amilyen én magam vagyok.

Folytatta az abbé: kenetteljes mosollyal.

– Én pedig csinálok belőled olyan ultramontán prozelitát, aki még rajtam is túl fog tenni.

– Én pedig csinálok belőled olyan korhely lumpot, amilyen még nem volt.

Ezen aztán nevettünk mind a négyen.

V.

Hogyan álltak szavuknak a fiúk? Ezt majd később tudjuk meg. Most elébb hadd beszéljek az én helyzetemről.

A változás gyökeres volt. Az én csendes írószobám, dolgozóasztalom mellől, ahol minden tárgy régi ismerős, egyszerre átestem egy pompás palotába, aminek berendezésében előkelő műízlés remekelt. Ezek az antik bútorok kifogásolják jelenlétemet! Ezek a mestermű képek engem lenéznek! Gondolom, hogy mikor a lábamat kihúzom, milyen észrevételeket tesznek rám! A „tintás ujjú!” A malachit kalamárisba bele sem merem ütni a tollamat. Nem is arra való az, hogy írjanak vele: a szára nemes korall, a pennája arany, gyémántheggyel.

De minek is ütném a tollat kalamárisba? Hisz nem kell már a Magyar Hírlapnak tárcákat, a Nemzetnek politikai cikkeket írnom, becsületes tiszteletdíjért; a regényírás pedig éppen botrányszámba vétetnék tőlem. Most én fizetek a lapoknak azért, amit tőlem közölnek.

Azt ugyan föltettem magamban, hogy az új házasság által el nem adtam magamat. Énnekem van annyi munka után szerzett vagyonom, hogy annak a jövedelme a személyes szükségleteimre elég, a fényűzés az asszony dolga: ő lássa, hogyan költi el rá a jövedelmét. Én tudni sem akarok arról, hogy mi az ő jövedelme.

Csakhogy ezt a kártyaváramat elfújta a helyhezet szellője.

December hó vége volt, hogy összekerültünk, s én azt a szándékomat nyilvánítottam az egybegyűlt hivatalos környezet előtt (mind gratulálni jöttek), hogy én most az asszonyommal „fiaink szokása szerint”, megyek nászútra, oda, ahol a citrom terem. No szép kis protestáció lett ebből.

Ott volt a jogi tanácsos, a jószágigazgató, a könyvvezető, a börzeügynök, a kommandittársaság beltagja, a bankfőnök: azok mind összecsapták a kezeiket elszörnyedésükben.

.,..Elutazni? Itáliába? Ultimo előtt? Esztendő utolsó, új esztendő első napja előtt? Hisz ez megszökés volna! Hát a megújítandó bérletek? Hát a mérleg? Hát a társulati közgyűlések? Hát az árfolyamkülönbözések? A kötések? A szelvények? A kőszénbánya, a szeszgyár, a gőzmalom, a göbölyhizlaló, a vicinális vasút, a hadügyérrel kötött zab- és rozsszállítmányok mit vétettek? Ez mind a szent karácsony és szent vízkereszt napjai között elintézendő! Ha citrom meg narancs kell az uraságnak, ott az „agrumen aukció”; vehet tonnaszámra; de most helyt kell állni! Ha felkötöttük a kolompot.

„Beleestem, benne vagyok!” – énekli a költő juhászlegénye. Pedig annak csak az volt a baja, hogy elvesztett egy tarisznyát, ami tele volt rakva eleséggel; de én találtam egy tarisznyát, aki megfogott, nem ereszt.

No, hát azért sem hagyom magamat megfogni. Határozottan kijelentettem, hogy én nem akarok az asszony vagyonának a kezelésébe avatkozni, azt végezzék el az illető hivatalos megbízottak.

A jogtanácsos aztán felvilágosított, hogy nem úgy van ám az. Az új férj a végrendelet határozata szerint egyúttal a fiainak a gondnoka. Mint gondnokot a jövedelemből sextalitas illeti meg: ami tekintélyes összeget képvisel. Aki ezt az összeget beseperni hivatott, attól már csak a rendes etikai szabályok szerint megkövetelheti a gyámhatóság, hogy a gondjaira bízott árvák vagyonának az állapotával megismerkedjék.

Csak most vettem észre, hogy hivatalt is kaptam a feleséggel: tutor vagyok. A gyámhivatal gályarabja vagyok.

Kötélnek kellett állnom.

S attól kezdve aztán kora reggeltől késő éjszakáig volt alkalmam megismerkedni mindazzal a rejtelmes tudománnyal, ami a pénzcsinálást tanítja, s aminek műszavait eddig nem értettem strazzakönyv, váltótárca, giro obligo, mankó, sztornó, szuperkargó, kommandit, refakcia, differencia, prémium, maszematte, plajte, et cetera graeca et hebraeica! S ha még csak a tanulás lett volna a dolgom; de a sokágazatú üzlet, vállalat érdekében egyre futnom kellett egyik minisztériumból a másikba; itt engedélyért, amott közbenjárásért könyörögve, fenyegetőzve, képviselői súlyomat mérlegbe vetve; ha valahol az országban kiütött a hasított patájú barmok között a körömfájás, még a bécsi minisztereket is le kellett húzgálnom a frakkjuknál fogva az égből, hogy az én hízott göbölyeimet eresszék át a vámon; ideát a zsidók kedvében járnom, odaát a zsidókat szidnom; egész nap a börzetudósításokat hallgatnom a telefonon… Jaj, de rettenetes dolog gazdag embernek lenni!

Hát még aztán a nagy földbirtok! Az még csak a kedves provincia!

„Beatus ille, qui procul negotiis . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Paterna rura bobus exercet suis.”

Így szokták e két sort idézni a poéták. De elhallgatják a közbeeső két sort.

„Ut prisca gens mortalium: Solutus omni foenore.”

Ami aztán kiegészítve annyit tesz magyarul, hogy

„Boldog, aki hivataltól menten (Mint a hajdani halandók, Szabadon a fizetségtől) Maga ökrén szánt apai földet.”

Az ám! Fizetségtől szabadon. De próbálja csak meg Horatius Flaccus (lagymatag) manapság a szántás-vetés örömeit, majd megtudja akkor, hogy mi az a negotium!

Hiszen én is boldog voltam addig, amíg a magam hétszilvafás telkén gazdálkodtam. Az a nagy uraság! Saját termesztette paszullyal, krumplival jóllakni, rá saját szűrte karcost inni! Igaz, hogy ráment a gazdálkodásomra egy-egy regényemnek az ára; de megvolt érte a magam gyönyörűsége.

Szervusz, gyönyörűség, a tízezer holdas gazdaságnál!

Ha én ezt úgy hexameterbe tudnám szedni, miként Vergilius Maro, hogy mi minden „negotium” vár egy latifundium földesurára, az volna a Bucolica.

Először is az idők viszontagságai: „szárazság, sok eső, téli fagy, tavaszi fagy, árvíz, vadvíz, jégverés”, azután az időjárás befolyásai: „rozsda, üszög, köd, ragya, magszorító forróság”, aztán a pokolszülte légiói az apró ördögöknek: „mezei egér, vándor hörcsög, sáska, hesszeni légy, szipoly, cecidomia, filoxéra, pajor, drótféreg” meg a sátán virágoskertje: „aranka, szerbtövis, peronoszpóra, dematofora, aszottas”; hát aztán a nehéz nyavalyák; „körömfájás, szájfájás, lépfene, métely, szőrféreg, sertésvész, dobkór, szopornyica, szemcsés köthártyalob, lódoktor, ispitály, patika”; no meg a mindenféle adónemek: „államadó, községadó, pótadó, úrbérváltság, szőlődézsmaváltság, ármentesítő társulati kvóta, jégkár, tűzkár elleni biztosítás, útcsinálás, patronátus, parókia, iskola, kisdedóvó, finánc!”, majd meg a mindenféle gépek: „cséplőgép, aratógép, vetőgép, gőzeke, triőr, szivattyú, Norton-kút, tűzifecskendő, permetezőgép, szénkénegezőgép, öntözőgép, palackdugaszoló!” Következik a kenyérfogyasztó falanx: „tiszttartó, számtartó, kasznár, ispán, sáfár, kancalista, számadógazda, pakulár, bális, tehenész, bivalyos, kocsis, béres, majoros, csikós, gulyás, kondás, csősz, pincemester, vincellér, bébillér, spirituszfőző, juhász, jáger, masiniszta, erdőkerülő és más egyéb dologkerülő”; összeköttetésben a külső emberekkel: „volt jobbágy redemptus, telepítvényes, kubikos, kukoricafeles, zsellér, korcsmáros, regálebérlő, molnár”. Változatosság kedvéért egy kis véletlen szerencsétlenség: „villámcsapás, gyújtogatás, bányarobbanás, gőzkazánpukkanás”. Azután a financiális mizériák, „a dohánybeváltás (miseria cum sale) meg a gyapjúeladás (miseria cum aceto), az amerikai búza konkurrenciája, a külföldi felemelt határvámok, a szociális forrongás, a munkássztrájk, megszökött pénztárnok, ausztráliai vetőmag és amerikai szőlővessző.”

Ellensúlyozásul az elsoroltaknak szolgálnának azután a gazdászati év nagy eredményei: „az aratás, kaszálás, takarodás, cséplés, szüretelés, pálinkafőzés, krumpliszedés, kukoricatörés, répaszedés”. Ilyenkor a gazdának se éjjele, se nappala. Húsz órát dolgozik minden ember. Egy napot nem szabad elveszteni. Minden minuta ezer forint.

Aztán ha jó termés volt, akkor nincs ára semminek. Filoszemiták volnánk már mindannyian! De ne adj isten, hogy a látóhatáron egy zsidónak a fejét perspektívával fel lehessen fedezni! Ha pedig felszökkent az ára a búzának, akkor meg nincs búza.

Ellenben van tengeri! A nagygazdák csinálnak kukuruzringet. A kukorica azután rajtuk keseredik.

Hanem aki valóságos igazi passzionátus nagy gazda, az nem engedi magát az ősi patriárkális slendrián által a földre szoríttatni, hanem tanulmányozva a tudományos gazdászat elméletét, követi a külföldi példákat és experimentál. Nem vesződik ordináré búza- és zabvetéssel, hanem termeszt rizst, csergedező vízben, indigót, sáfrányt, festőbuzért, gomborkát, káposztarepcét, piros festő krappot, fekete mályvát, a borát gallizírozza és petiotírozza; míg egyszer aztán kiszalad a föld a lába alól, s ő ott marad a levegőben függve, de a Mahomed koporsója nélkül, mezítláb.

Az egyetlen igazi profitja a nagybirtokosnak a hajtóvadászat. Ennek az élvezetnek pedig én semmi hasznát sem vettem; mert én olyan kitűnő vadász vagyok, hogy ha én egy nyúlra ráduplázok, az a lövés után még jobban tud szaladni, mint előtte.

Ennyit láttam jónak a földesúri élményeimből följegyezni.

VI.

No de most már hát csak volt elég pénzünk!

Disztingváljunk!

Pénz volt sok; de elég soha! A gazdag embernek soha sincs elég pénze.

Amikor még jámbor; munka után élő ember voltam, mindig fölöslegem volt, amiből jótékonyságra, közcélokra is úri módon juttattam. Most, hogy százezrével tolakodik be hozzám a bankó, zsugori vagyok; a pénztárnokom kétségbe van esve: a pénztárban soha sincs elég „kassza”.

Hova lesz hát?

Ezt is kitanultam idő jártával.

Először is itt volt a három apanázsra szorított fiú. No, azok fixumot kapnak, ki-ki hatezer forintot havi részletekben.

A legkisebbik, az a miniszteri bürókerülő, akiből nekem financier-t kellett idomítanom, azzal bizonyította be a pénzügyi műveletekhez hivatott zsenijét, hogy váltókat állított ki rengeteg összegekről, s azokat olyanformán értékesítette, hogy jószívű ügynökök által elhelyeztette becsületes uzsorásoknál, akik adásvevés címén adtak neki hajóteher számra épületköveket, vagonszámra gubicsot, egész tonnákkal tűzkövet, s más egyéb ilyen könnyen értékesíthető árucikket: úgy, hogy a finanszoperáció mellett okvetlenül kaphatott az én fiacskám ezer forintos váltó után legkevesebb száz forintot. De azért nem kell a becsületes kölcsönadón sajnálkozni, hogy szegény pára! Fuccs a száz forint. A váltóra az én legkisebb Benjáminom nem mulasztá el a mamája nevét is odaírni mint kiállítót. Ezt ugyan úgy híják közönséges ember fiánál, hogy váltóhamisítás, s a büntető törvénykönyv nem veszi tréfaszámba. Hanem hát mit csinálsz?! Mikor a váltót bemutatták Eglantine-nak, elszörnyedt, lamentált, fenyegetőzött, csinált nagy scénákat, de véges-végül mégiscsak be kellett váltani a hamisítványt: hisz a drága rajkóját csak nem csukathatta be, egész életére megbélyegezve, a becsületes társaságból kitaszítva. Hát csak sírt, fejfájást kapott és fizetett. Én aztán a következő stratagémát gondoltam ki.

Megbíztam egy ügynököt, hogy keresse fel a titkár fiamat. S ajánlja fel neki, hogy az eddigi pénzszerzési metódus helyett kövessen jobbat. Ne menjen az ördögi uzsorásokhoz, akik ezer helyett százat adnak, van egy angyali uzsorás, aki ezer forintos váltóra ötszáz forintot ád. Kapott rajta.

Mikor aztán Eglantine beváltotta a hamis váltót, fele a kifizetett összegnek a saját pénztárunkban maradt.

Tehát már uzsorás is lettem. Szépen haladunk az új ösvényen!

A középső fiú, az abbé más szisztémát követett. Neki nem lehetett váltókkal dolgozni (különféle törvényes és etikai okoknál fogva). Neki más kulcsa volt a mama pénztárához. Menyországi kulcsok. Ne magyarázzuk ezt bővebben. Nem kell a saisi kárpitot emelgetni. Eglantine-nak legerősebb oldala volt az ájtatosság. Lelje meg érte jutalmát az égben! Ehhez a rovathoz carte blanche volt adva a pénztárnoknak, s az lelkesen be lett töltve.

A legnagyobb fiú, a dragonyos tiszt egészen korrekt gentleman volt. Ennek a váltói nem szaladgáltak a piacon. Még az apanázsát is csak félévenkint utólag vette föl. Mindig volt elég pénze. Némelyek asszonyi kegyről fecsegtek. De az csak pletyka. Én tudom a kútforrását. Mint sportsman látja el magát dús jövedelemmel. A turfon nyer óriási összegeket. Azok a bécsi és budapesti lóversenyek! Aki érti a maga dolgát, az mindig biztosra játszik. Nem csak a totalizatőrön. Ámbár az is csak valami. A sok ezer fejű publikumtól, aki annyit ért a lovakhoz, mint a tyúk az ábécéhez, a maga tíz-húsz forintocskáját elszedni. Úgy kell a burzsoának! Ha a birka odaviszi a gyapját, meg kell nyírni. De hát a publikum pénze csak desszert – a versenydíj csak appetitórium, a fogadás az igazi kövér „filet de cheval”.

Hanem az efféle turfon termett fogadáshoz két ember kell, egy okos ember, aztán egy másik, aki azt hiszi magáról, hogy ő még okosabb, pedig nem az.

Az én „ainé”-mnek az a mesés szerencséje volt, hogy mindig talált ilyen másodikat. Általános meglepetéssel járó fordulatok koszorúzták a rizikóit. A „favoritot” leverte egy „outsider”.

Én csak azt nem bírtam megérteni, hogyan akadhat olyan ember, akit már egyszer a turfon kegyetlenül megborotváltak, hogy még egyszer meg hagyja magát borotválni.

Úgy van az ember a talánymegoldással, mint a népmonda svábja, aki rajta ül a lovon, akit keres.

Nekem is igazán ezt a címet kellett volna keresnem „Ló”, akkor aztán mindjárt rájöttem volna az egyszerű megfejtésre.

Eglantine-nak egyetlen szenvedélye volt: a versenylóistálló. Szerencsére ez a szenvedély nem ragadós. Hanem akinek négymillió forint vagyona van, az nem engedheti el magának, hogy ezt a szenvedélyt ápolja nagymértékben.

Teljes tökéletesen nem értek a lóhoz.

Még a színeiket csak meg tudom különböztetni, amely meghatározások ismét csak egy nyelvészeti adatot képeznek a magyar nyelv önmagából fejlett származásához: „sötétpej, világospej, fakó, sárga, szürke, almásszürke, babos, szepe, gesztes, kesely, fekete, fehér, egérszőrű, daruszőrű, tarka, vasderes, rézderes, hóka, holdas stb.” De már annak a meghatározására, hogy mi a „Nonius ivadék”, nem terjed ki a tudományom.

Szégyen biz az! De hát nem tehetek róla!

Mikor négyesztendős kisgyermek voltam, azt kérdeztem az apámtól: „tátikám! Ha mink a házunkat eladnánk, tudnánk mink azon venni egy lovat?”

Tehát az apám lovat nem tartott. Pedig nemesember volt, insurgens: a kolera idejében kordonvezető.

A hetvenes években, amikor jó idő járt az újságírókra, négy lovat tartottam, két szürkét meg két pejt; de magam mindig gyalog jártam; mert az egyik szürkét meg az egyik pejt rendesen sántává kezelte a kocsis. Azóta megvetem a lovat.

Eglantine pedig kultuszt csinált a lóbul.

Elragadtatással beszélt róluk. Mennyit kellett hallgatnom a „Kincsem” csikórul, meg a híres „Gladiateur” származékrul! Az általa alkalmazott zsokék, ha nem is miniszterek, de legalábbis államtitkárok voltak. A fiam, a miniszteri titkár gyakran panaszkodott, hogy az orfeumi díváját elütik a kezéről. Nem mertem őket ettől letiltani, mert féltem, hogy felmondanak.

A versenyre nevezett paripáit hetekkel előre úgy ápolták, mint egy primadonnát: annak az ivóvizét megfőzték, a füleire tokot húztak, ha sétálni vitték, a bokáira meg kamáslit. Annak a számára külön vagont csatoltak a vonathoz, mely Bécsbe szállítja. Igazán derék lovak voltak, hosszú lábuk, hosszú derekuk volt, hegyes orruk és kurta farkuk. Rendesen megverve tértek vissza. Az egész futamban ők vezettek, az utolsó jelzőoszlopnál hátramaradtak.

Az Eglantine versenylóistállója „Captain Green” név alatt szerepelt. A győztes ellenfél azonban „Captain Yellow” cím alatt volt ismeretes.

Eglantine dolga volt a százezerre menő fogadást fizetni. Egyszer aztán rájöttem nemcsak arra, hogy a „zöld kapitány” az én feleségem, hanem arra is, hogy a „sárga kapitány” pedig az én fiam.

„Nil admirari!” (Semmin se csodálkozzunk.)

A fiacskámnak a mesés nyereményeit a turfon a mama pénztára fedezi. Osztoznak benne a zsokék, Isten éltesse őket! Ezért van hát az a nagy apály a pénztárban.

„Mundus vult decipi” (a világ kívánja, hogy megcsalják). Igaza van.

Megakadályozni azt, hogy a világot megcsalják, hasztalan fáradság – hanem „csaljunk együtt”, ezt már lehet.

Rájöttem, hogy összedugott kézzel még gazdag embernek sem lehet megélni – holtig sem, hát még azután.

Munka után kell látni!

Az is kínálkozott elég.

Boldogult elődöm tizenkilenc társulatnak volt igazgatótanácsosa s annálfogva nagy részvényese. Azok mind virágzó üzletek, államilag protezsált vállalatok voltak. Nagyon könnyű volt azokat az üresen maradt állásokat rám mint törvényes utódjára átruháztatni. Azok közül tizennyolchoz annyit sem értettem, mint a kínai alfabéthez. De valamennyit megültem becsülettel. Ha az ember az igazgatótanács havi ülésén az eléje tett papirosra a plajbásszal madarakat és virágokat rajzol, amíg a jegyzőkönyvet és a jelentést felolvassák, azáltal teljesen bebizonyította a szakértelmét és hivatottságát. Én rendesen kalligrafikus cifra kezdőbetűkkel szoktam jelenlétemet megörökíteni.

Volt pedig a többek között egy igazgatótanácsosi állásom, mely a közös ügyek természeténél fogva az Osztrák-Magyar Monarchia második fővárosában, Bécsben, megjelenésemet követelte.

Ez pedig hetenkint egyszer előfordult.

Mindig egy nappal hamarább szoktam felmenni, minthogy éjszaka nem szeretek a vasúton utazni. Ott azután rendesen találkoztam a majorescómmal; természetesen a Ronacher orfeumában, ahol aztán együtt szupíroztunk (kellemetes társaságban). De ennek egy külön fejezetet szentségtelenítsünk, elébb hadd beszéljek magamról valamit.

VII.

Régi mondás az, hogy „a megszokás az embernek a boldogsága”.

Ilyen boldog megszokásban öregedtem én meg. Ilyen volt a napirendem évek során által.

Korán keltem, a nappal együtt (lámpásnál sohasem dolgoztam). Akkor rögtön hozták a tejeskávét, egy szelet pirított kaláccsal; utána egy ujjnyi fagyos szalonnát paprikával, hegyibe egy kupica szilvóriumot, aztán ültem a papirosos asztalhoz, dolgoztam arra a napra valót, ha volt országgyűlés, odamentem, hallgattam a folyosón az anekdotázást; megkérdeztem a kijövőktől: ki beszél odabenn? Aztán mikor megéheztem, hazamentem, megebédeltem kedvem szerint.

De micsoda ebédek is voltak azok!

Az a drága jó bableves disznókörömmel, meg a gulyáshús kemény csipedettel, a hajdúkáposzta füstölt oldalassal, kolbásszal, a lencse disznófülével, farkával, meg az a fordított kása bárányhússal, a juhtúrós puliszka, aztán a fokhagymával tűzködött bélpecsenye, az excellens malacpörkölt zöldpaprikával, a nyárson sült liba pörcös öntött salátával; hát még az élethosszító paprikás halászlé s a leírhatlan tepertyűs, kapros túrós csusza! Ha én tirátok visszagondolok! Közbe meg utána egy hét pohár (nem 2, hanem 7) svábhegyi karcos, parádival! Nem tudják a nagyurak, hogy mi a?

Ebéd után aztán egyet gyökönteni a karszékben ülve, aztán nagyot sétálni az ejtőzés végett, öt órára a klubba menni, az esteli lapoktul okosabbá lenni, akkor leülni a megszokott tarokkpartihoz, másfél óráig szidni a kompanistákat, vagy szidatni általuk (öt krajcárért); akkor hazamenni, leülni a vacsorához, elbeszélgetni. Tíz órakor már ágyban feküdtem, s aludtam, mint a juhászbunda. Ezért nem is jártam színházba, mert nem tudtam a darabnak a végét kivárni.

De volt is aztán olyan álmom, mint egy szintaxista gyereknek. Mindennek egyszerre vége lett az új állapottal.

Először is korán reggel nem lehet felkelni; mert kilenc órakor az inasok mind alusznak: későn feküdtek le; a redőnyök le vannak bocsátva: éjszaka van. Aztán meg nincs is miért fölkelni: hiszen nincs már betűkkel barázdázni való papiros. A reggelit „á la fourchette”-nek híják: van ott minden: kínai tea, szardínia, vaj, retek, sajt, kaviár, tojás, szalámi, sonka, libamájpástétom; csak tejeskávé nincs meg paprikás szalonna. Ez a „lunch”.

Hát még aztán a „diner”!

Hol van az én jeles alföldi szakácsném? Itt francia szakács főz, s amit az kotyvaszt, az az én gyomromat úgy megfekszi, mintha rossz lelkiismeretet nyeltem volna le mustárban pácolva. Rosszul is nézek ki. Minden ember azt kérdi tőlem, hogy mi bajom? Különösen a háziorvosaink. Eglantine tart minden fajtából egyet: van egy ordináriusa, aztán meg egy specialistája, egy dentistája, egy masszőrje, egy svéd gimnasztája, egy kneippistája meg egy metalloelektrotherapeutikistája, aki homöopatikus istennyilával gyógyít.

Ezeket mind eszi a méreg, hogy hát én mért nem akarok igazán beteg lenni: mikor a körülményeim olyan szépen megengednék!

A két étkezés közét kitöltik a látogatások. Azoknak rendes turnusa van. Nekem kéthetenkint valamennyi százhúsz ismerősét Eglantine-nak sorba kell látogatnom, akikhez nekem semmi közöm, s törni rajta a fejemet, hogy miről beszéljek velük, nehogy valami bolondot találjak mondani, vagy egy körmönfont magyaros mondás ki ne szaladjon a számon, amilyenhez az én hajdani jó ismerőseim szokva voltak. Délután valami ürügyet keresni a megszökésre a teatársaság elől, estére elmenni a színházba, operába, végigásítani az öt felvonást; aztán megint haza, de nem lefeküdni, hanem estélyhez öltözni, frakkot húzni, fehér nyakravalót kötni, vendégeket elfogadni, azokra ráismerni, konverzálni, németül és franciául, aztán a legéltesebb dámát a büféasztalhoz vezetni, azt őrült hülyeségekkel mulattatni, vacsora után leülni a whist-asztalhoz, s reggel három óráig komolyan tárgyalni trikket, slemmet, robbert, sans atout-t.

Eglantine flegmatikus temperamentumú, passzív természetű hölgy volt. Úgy látszik, hogy nagyon alaposan kinevelte a megboldogultja. Hanem ezt a tulajdonságát aztán tudta uralkodó tényezővé alakítani.

Hiszen rettenetes egy pörlekedő asszony! Ahogy a népies litánia mondja: „A kétszer megfőzött babtól, a kibékült jó baráttól, a pörlekedő asszonytól őrizz meg Uram minket.” De még félelmetesebb egy asszony, aki, ha megharagszik, hallgat. Hallgat egész nap, hallgat egész hétig: semmi esemény megszólalásra nem bírja. Ezt a tulajdonságot vitte tökéletességre Eglantine.

Beszélhetett hozzá az ember, akár egy múmiához. Keresztülnézett rajta, mintha puszta levegő volna. Nem látott meg, nem hallotta meg, mit beszélnek hozzá.

Hanem volt neki egy kiegészítő része, egy angol miss. Tiszteletre méltó alak. Túl a veszedelmes koron. Sovány, csupa csont, csupa chignon, amit az ajkán kibocsátott, az mind vitriolba pácolt skorpió volt. Az orrát úgy tudta mozgatni, mint a tapír, fölfelé, ha támadott, lefelé, ha neheztelt, széjjel a cimpáit, ha diadalmaskodott.

S rendkívül hadakozó természete volt.

Előtte minden ember a priori gazember, amíg ennek az ellenkezőjét hiteles adatokkal nem igazolja.

Énrám különös pikkje volt, amióta a házhoz kerültem. Úgy látszik, hogy az az ő beleegyezése nélkül történt.

Nem láttuk ugyan egymást egyebütt, mint az étkezőasztalnál, mivelhogy az estélyeken nem jelent meg; hite és vallása tiltván, hogy más öltönyt vegyen föl, mint állig bekapcsoltat.

Minden mozdulatomat hangos kritikával fogadta. Ha a késheggyel sót tettem a levesembe, s azután (szokás szerint) a késhegyet leszoptam, a hátam mögött álló inasnak intett, hogy adjon más kést. Ez illedelemsértő. Én utoljára azt tettem, hogy egy szegedi bicsakot hoztam a zsebemben, azzal vettem ki a sót, s aztán becsuktam, megint a zsebembe tettem.

Még alaposabb kifogása volt az ellen, hogy én a kenyeret késsel metszem, holott a kenyeret törni kell, ahogy ezt Márk evangélista megírta XIV. rész 22. versében, s ahogy azt követik az igazhivők Angliában.

Én magyaráztam neki, hogy igenis, azok a népek, akik a kenyeret „Kaisersemmel” alakjában ismerik, törve fogyasztják a kenyeret, éppen úgy a régi hebreusok, akiknek a kenyere pogácsa és katakönyöke alakú volt, de nálunk Magyarországon a kenyeret nem lehet kés nélkül felszelni. Nem engedett a dogmájából. Egyszer aztán az ebédnél adattam neki egy olyan szép barna fényes hátú talyigakerék nagyságú soroksári sváb kenyeret. „Kérem szépen, miss, legyen szíves ezt megtörni és kiosztani közöttünk!” Ezért rettenetesen megharagudott rám, s kiátkozott a gyülekezetből.

Miss Lizzie-nek hívták.

Az anglikán egyházhoz tartozott, s fő-fő indítóoka volt annak, hogy a kálvinista vallástól elidegenedjem. A vasárnapot úgy megböjtöltette velünk, hogy aznap még kártyát sem volt szabad vennünk a kezünkbe.

Eglantine nagyon ragaszkodott miss Lizzie-hez.

A hitvallásuk különböző volt, hanem az etikai nézeteik egészen találkoztak.

Csupán egy ember mert neki ellenmondani a családban: ez volt a középső fiunk, az abbé.

Sohasem ismertem rokonszenvesebb alakot az abbénál. Menten mindenféle ájtatoskodó hipokritáskodástól, tele szabadelvű nézetekkel, bátran és őszintén kitárta a maga nézeteit az ultramontán irányzat jogosultsága felől.

Nem titkolta el, hogy nemcsak a túlvilágon, de a földi életben is ez a dogma éltet, elevenít, üdvözít.

Sok disputája volt emiatt az anglikán miss-szel; de mindig ő maradt a győztes.

Nagy ismeretbőséggel és amellett fennkölt szárnyalással idézte a Szent Heortokrates (protestáns írta) adatait a hithűségért kiszenvedett mártírok legendáival. Gyönyörű dolgok vannak azok közt.

– Hát hol vannak a többi vallásfelekezetek mártírjai? – kérdezé miss Lizzie-től az abbé. – De még manapság is, amikor a föld egyik felét az angolok úrkodják, a másik felét az oroszok, hát hol vannak az anglikán, hol az ortodox misszionáriusok, akik a keresztyén hit terjesztéseért életüket, boldogságukat; ifjú éveik gyönyöreit feláldozzák? Egyes-egyedül a római katolikusok azok, kik a kereszttel kezükben a veszedelmes régiókba előre hatolnak. Az angol, az orosz csak fizet vagy harcol; de szenvedni nem tud a vallásáért.

Kezdtem igazat adni neki.

VIII.

No, de térjünk mármost vissza oda, ahová minden magyar embert, kit örömmel, kit haraggal, állandóul vonz a szíve: a császárvárosba, a kedélyes Bécsbe.

Még akkor kedélyes volt.

Ah, a kedves közös-ügyes Bécs!

Ahová nem kísérnek el az árgus szemek, ahol nem szólnak meg a viperanyelvek, ahol nem köszönt senki az utcán: mehet az ember egész bátorsággal, ahová a kívánsága vezeti, nem írják meg a holcsavarogtát se újságriporterek, se névtelen levelek.

S ahol az ember végre jóllakhatik paprikás csirkével meg kovászos ugorkával! Igazán csodálatos, hogy ezért az embernek Bécsbe kell menni!

Aztán ahol az ember olyan pénzt szerez, amiről az asszony nem tud semmit, s azt mindjárt el is költheti, s az asszony arról sem tud semmit.

(Gyöngébbek kedvéért megjegyzem, hogy ezek a tapasztalatok mind nem abból az időből valók, amikor tollbeli munkás voltam, hanem a milliomos korszakból. Hajdanonta is találkoztam a Hôtel Wandl étkezőasztalánál derék pesti városatyákkal, akik ott határozták el, hogy estére hová menjenek. A Ronacherbe, az Eldorádóba vagy a Práter No. I-be, vagy a Práter Csárdába? De világért sem mentem velük soha. Majd hogy idehaza kibeszéljék, hogy az öreg poéta sem jobb a Deákné vásznánál!)

Hanem most már a dragonyostiszt fiacskám társaságában csak meg kellett azt a világot is ismernem. Amíg regényíró voltam, nem akartam e világrész felfedezésében részt venni, attól tartottam, hogy ha megismerem, le találom írni valami regényben, s azzal megrontom az ifjú kebleket. Most már nem félhettem, hogy regényt fogok róla írni.

Az éhenkórász poéta írja a regényt, a financier cselekszi.

Hiszen ha én elmondanám, hogy milyen volt az a sáfrányvörös haj lebontva, amit az isteni Pompilia viselt! Az volna a hatás. Meg az a hattyúnyak! Hogy illett rá az a gyémántos gyöngyfüzér, amit én…(Csitt, ne tovább!)

A majorescóm ismertetett meg vele: közelebbről. A pódiumról ismertem már: ének-táncosnő volt.

S hogy megismertetett vele, annak is magam vagyok az oka. Egy rendes fölmenetelem alkalmából a dragonyostiszt, személyes látogatása helyett, a kapusnál letett levélkében tudósított, hogy nem jöhet hozzám, baja van, a szobában kell maradnia. Hát aztán én kerestem fel. Persze hogy be volt kötve a feje: párbajozott, sebet kapott a homlokára, az volt beflastromozva. Miért vívott párbajt? Hát ugyan mi másért, mint egy szép hölgyért. Én szigorúan megdorgáltam emiatt. Mikor lesz már vége ennek a bolondériának? Tartottam neki kegyes atyai prédikációt. „Hagyd el, tata, ha meglátnád, majd másképp beszélnél!” Nincs semmi új a nap alatt.

Minden felnőtt ifjú ismeri azt a jelenetet (legalább képbül), amidőn a csábításról vádolt Phrynét a görög areopág vénei előtt a védőügyvédje bemutatja a maga istennői pompájában: az öreg areopáviánok egyhangúlag felmentették az Afrodite templom építtetőjét.

Hát én mért lettem volna okosabb, mint egy egész areopág. Rövidségnek okáért csak a fejezetek címét mondjuk el ebből a regényből.

A vereshajú hölgy Pompilia.

Pompiliának van egy huszártiszt jegyese, aki szándékozik őt feleségül venni, mihelyt őrnaggyá avanzsiroz. Addig is szabad neki a más gyűrűjét is viselni.

Egyszer aztán az lett belőle, hogy a huszártiszt engem is provokált egy szál kardra.

No ez bolond história!

Mármost ha én is kapok egy olyan hétcentiméteres vágást a kopasz fejemre, mint a majorescóm, mit mondok odahaza, miért kaptam? Összevesztünk nemzetiségi kérdés fölött? Én meg a magyar huszár? Ezzel ugyan szépen megfogtam az ördögöt!

Hanem hát ezúttal is bevált az, hogy „öreg ember nem vén ember”.

Szerencsémre az öreg Keresztessytől tanultam hajdanában a vívás tudományát, s azt még nem felejtettem el.

Ellenfelem az úgynevezett „rohanók” (Stürmer) közé tartozott, aki a támadásnál egy rohanással szokta legázolni a vívótársát. Én azonban tudtam annak az ellenszerét. Hidegvér, nem hátrálás; elővágás. Az első összecsapásnál kettévágtam a vitéz dalia bicepszét; magam megmenekültem ép bőrrel.

Történnek ilyen rendkívüliségek mindennap a közéletben. Emlékszem rá, hogy egyszer a főváros rettegett párbajvívóját, aki mindenkit lekaszabolt, egy szegény tót hivatalnokocska, akinek kard sohasem volt a kezében, aki szabadkozott, bocsánatot kért, a rákényszerített párbajban a híres ellenfelét egy elővágással a szemöldökétől a térdkalácsáig végigléniázta.

No de most már nem vethetek semmit fiacskámnak a szemére. Bűntársak vagyunk már.

De hiszen bejelentette ő ezt nekem előre, az első nászvacsora alkalmával. Hogy nem én fogom őt a párbajozásról elszoktatni, hanem ő fogja ezt velem megkedveltetni.

Nem mondom, hogy nem jól tette.

Az a párbaj valami különleges gyönyörűség a különben oly unalmas, egyhangú életben. Számos regényemben leírtam ezt körülményesen, hogy a tisztelt olvasóval megkedveltessem ennek az édesen csiklandozó izgalmát. Beleszabni éles acéllal egy előttünk ellenfélképpen megnyilatkozott eleven embernek a bőrébe: elébb a kardpengéket összependíteni, a szemközti alak szemébe nézni, s onnal lesni: ki, hogy hova akar vágni, a fintákat mellőzni, az igazi csapást felfogni s rögtön visszaadni, a fedetlenül hagyott porcikáját momentfelvevő tekintettel meglátni, odacsapni, lapos vágást nem adni, s aztán a megsebesített ellenféllel, azalatt, amíg a két doktor a bőrét összeöltögeti, nagylelkűen kezet szorítani: olyan élvezet ez, amilyenről a laikus embernek nincs fogalma, akinek még a véresen sütött bifsztektől is lúdbőrzik a háta.

Azért azonban, hogy nem én kaptam a sebet, mégis én vérzettem miatta. Állandó áldozatkészségem biztosította a jelenvolt tanúk hallgatását.

Szerencsére az affér Bécsben ment végbe, ahol a hírlapok nem tartanak állandó rovatot a végbement párbajok számára, részletesen elszámlálva, ki hány centiméter nyiszálással került ki a rencontre-ból, s hány tűöltéssel lett a becsülete helyreállítva.

Mégis éltem a gyanúperrel, hogy Eglantine-nak ez a galant természetű viselkedés valahogy tudomására jut. Hazaérkezésem után az ágyban fekve találtam, a feje selyemkendővel volt bekötve. Szóltam hozzá, de nem felelt. Egy szóval sem világosított fel a szenvedése diagnózisáról.

Az ebédnél csak hárman ültünk az asztalnál: a miss, az abbé meg én.

A miss baziliszkusz szemeket vetett rám, valahányszor rá találtam pillantani, s egyhangú feleleteket adott, azt is a fogain keresztül szűrve: nem is várta be a desszertet, maga után vitette a teáját a szobájába.

Mi még ott maradtunk az abbé fiacskámmal egy kis „haustus sancti Johannis”-ra.

Az abbé közelebb tolta hozzám a széket, hogy könnyebben koccinthassunk. S olyan furcsa-furcsa mosolygással húzta szét a szája szegleteit. Így csak kegyes papok tudnak mosolyogni, mikor a bűnösökre tekintenek.

Egyszer a jobb karomra tette a kezét, megmarkolgatva a kétfejű felkarizmomat; s nagyot csóvált a fején.

– Biz ott van még egy kis izma a magyarnak, fiacskám!

Erre odahajolt a fülemhez s belesúgott:

– Mindent tudok.

– No ha mindent tudsz, hát tudj meg még többet is!

S azzal én is kipakoltam előtte keblemnek minden titkát. Hogy engem ez az itthoni élet halálra untat. Soha életemben korhely kicsapongó nem voltam: a bűnösködésre nem gondoltam, mivelhogy emberek és asszonyok között éltem; de most muszáj azzá lennem, mikor csupa szentek között élek, akiknek az ereiben se nem piros, se nem kék, hanem fehér vér folyik. Folytonos vezeklésben telik le az életem, hát csak kell valamit vétenem is, hogy következetlenségbe ne essem.

Hogy miket fedeztem fel az abbénak, azt nem szükség papirosra tennem, hiszen a tisztelt olvasók kilenctized része jobban tudja azt, mint én.

Mikor befejeztem a gyónásomat (az abbé csakugyan gyónásnak vette), felállt a székéről, a finom, fehér, átlátszó kezét a fejemre téve, ünnepélyes hangon rebegé: „ego te absolvo!”

Volt benne valami pikantéria. Hogy a mostohafiú absolválja a mostohaapját az elkövetett bűnei alól, egyházi minőségében.

Bennem azonban ágaskodott az ellenmondás egyszarvú szörnye.

– Kell is nekem a te absolutiód! Én pogány vagyok, nem hiszek olyan embereknek a szavában, akik kenyeret esznek. Ha nem tetszik anyádnak a magamviselete: itt vagyok, készen vagyok, megindíthatjuk a válópert, megyünk Erdélybe, hat hét alatt elválasztanak.

Erre az abbé átölelt, megcsókolta a homlokomat, s érzékenyen suttogá:

– Dehogy válsz te el az anyánktól. Soha mink jobb családfőt nem kívánhatnánk magunknak.

– Hiszen Eglantine határozottan duzzog rám.

– Duzzog bizony: de nem azért, amit Bécsben elkövetsz, hanem azért, amit Bécsben elmulasztasz.

– Hát nem féltékenység bántja?

Nagyot nevetett erre az abbé.

– Féltékenység? Hát hogy lenne egy előkelő asszonyság a férjére féltékeny? Ez csak a középosztály hölgyeinek a gyarlósága, akik csak az elemi iskoláját járták ki a házaséletnek: a mi úrhölgyeink a szabad gimnáziumot; sőt még az akadémiát is kitanulták, s egészen a helyzet magaslatán állnak. A feleségnek nincs az ellen panasza, hogy az „öreg ember nem vén ember”, csak a másiknak ne legyen miatta panasza.

– Hát akkor mi az oka az elbúsulásának?

– Nem találod ki?

– Ha a fejemet hátrafelé tekerem, sem találom ki.

– Nem akadt néha a mamának egy-egy levele a kezedbe?

– De igen. A postakihordó velem szokta aláíratni a nőmnek címzett ajánlott leveleket is.

– Nem lettél rájuk figyelmes?

– Én? A nőm leveleire? Micsoda föltevés?

– No, nem úgy értem. Csak a borítékjukra, ahol a címzés van.

– Azt meg már minek nézegessem?

– Mert akkor szemedbe ötlött volna, hogy a címzésen igazítás van. A postahivatalban valami hiperkorrekt hivatalnok ül, aki kötelességének tartja az illetéktelen címzéseket helyesebbekkel fölcserélni.

– De ezt a saját leveleimen gyakran észleltem. A „tekintetes” ki volt húzva, s helyébe írva kék plajbásszal „nagyságos”, ami dukál egy honatyának.

– No hát egy fokkal feljebb. Ez nem baj. De a mama neve fölé a régi ismerősei, akikkel levelezésben áll, azt szokták írni, hogy „nagyméltóságú”. Tudod, a papa excellenciás úr volt – belső titkos tanácsos.

– A közgazdasági téren szerzett nagyfontosságú érdemeiért.

– Augur! Gondold meg, hogy én is augur vagyok! No, hát a postán ki szokták igazítani ezt a címzést „nagyságos”-ra.

– Ami az új férjének a címzése. Fölösleges aprólékoskodás ugyan, de korrekt felfogás.

– No, hát ez a mama krónikus nyavalyájának a bacillusa. Ez kínozza, ez öldökli őtet. Mikor valaki nagyságos asszonynak szólítja, görcsöket kap tőle, s nekem többször meggyónta, hogy mindannyiszor mintha tőrt vernének a szívébe.

– Hogy nem címezik többé excellenciásnak, amióta az én feleségemmé lett? Hisz az anyád francia születésű, s Franciaországban hozzászokhatott, hogy ott nincs semmi titulatura, csak „monsieur és madame”.

– Különböztessünk csak. A franciáknál nincs tekintetes, nemes, nemzetes, vitézlő, nagyságos, méltóságos, hallja kend! Hanem az excellence az megvan. S próbálj csak egy francia excellence-t per monsieur szólítani, majd meglátod rögtön a feléd fordított hátát. Monarchiánkban a cím szarvasagancs, amit le lehet vetni, de aztán egy pár ággal nagyobbal szokás felváltani.

– S hogyan növesszek én a fejemre ilyen sokágú agancsot?

– Hát hiszen azért jársz Bécsben. Neked kell tudnod, hogy mit tégy.

– Ideám sincs róla.

– Dehogy nincs. Valami nagyszerű alapítvány közérdekű célra, pénzed van hozzá: amiért jutalmul lehet igényelni az aranygyapjú rendet, s mindjárt következik rá a „kegyelmes” cím.

– Szent fiam! Tudod jól, hogy az „aranygyapjút” kizárólag római katolikusoknak osztogatják, én pedig kálvinista vagyok.

– Tudom én, hogy mi vagy. Azt is tudom, hogy hamis fogakat viselsz. Hát ahogy az ócska fogadat kihúzattad, mikor kényelmetlenné lett, s tetettél helyébe újat.

– Hát teneked a hitcserélés csak annyi, mint a foghúzatás?

– Sőt, annyi fájdalommal sem jár. Nem te lennél az első. Nézd! Az utolsó Iktári Bethlen, a nagy reformátor Bethlen Gábor fejedelemnek, a vallásharc diadalmas vezérének egyenes utóda nemrégiben áttért a római egyház kebelébe.

– Az tehette, mert fejedelemsarjadék volt; de én poéta vagyok.

– Ez éppen az igazi ok, amely mellettem szól. Hogyan lehet egy idealista költő más, mint római katolikus? Melyik felekezet dogmái ápolják az eszményit, a költőit? Melyiknek a templomában fejlesztik, tökéletesítik, dicsőítik a szépművészetet? Építési remekek, festészet csodái, világhírű szoborművek nem a római katolikus hit által teremtett alkotásai-e az emberi lángésznek? Míg a ti megtisztított hitvallástok száműz minden művészetet az Istennek emelt rideg négy falak közül. A credótok szóról szóra ugyanaz, ami a római hitűeké; de azért a Megváltó keresztre feszített alakját nem engeditek az oltár fölé emelni; hiszitek a Szűz Máriát, de fenséges alakját kitiltjátok a magánházaitokból is.

– Mi nem pompázhatunk, mert szegények vagyunk.

– No hát ezek csak külső jelvények, szertartások: Ne beszéljünk a liturgiáról. Ámbár az is a költészetet éleszti. De a lélek belső világáról. Ki foglalkozik a római hit papjain kívül az emberi szívek rejtett bajaival? Ki néz bele abba a rejtelmes sötétségbe, amit a szenvedések, a szenvedélyek borítanak az élő lelkekre? Ki tanulja ki a titkos gyötrelmek okait, s ki ad azokra gyógyító balzsamot? Ki gyújt világot a tévedezőnek, bűnbánatot, bűnbocsánatot a vétkezőnek? Senki sem, egy sem! Egyedül a római hit.

– Fiacskám! Benned egy nagy hittérítő veszett el. Kár, hogy Kínába nem mégy. Rám ne vesztegesd a malasztot. Én nemcsak poéta vagyok, hanem politikus is, s nemcsak eretnek, de demokrata.

Az abbé mégsem tágított.

– No hát a demokrácia is a mi egyházunk oszlopai közé tartozik. A római hitűeknél a szegény csizmadia fiából lehet hercegprímás, ugyan a kálvinista csizmadiák fiaiból miféle hercegek lettek már?

– Majd lehetnek még.

– Csak ti, kálvinisták, ne beszéljetek a demokrataságotokról. Ti még a halálban is arisztokraták vagytok. Ha valakit le akartok szólni, azt mondjátok: „nem lesz belőle prédikációs halott”. Mert a nagyságos, a tekintetes úrnak prédikáció kell, ha meghalt, azt a lelkipásztor, a rektor úgy agybafőbe dicséri, hogy ha hallaná a megboldogult, elpirulna bele; míg a római hitűnél azt éneklik a halott fölött, hogy „együtt fogsz élni a paradicsomban örök élten át Lázárral, a szegénnyel”. Tehát nem excellenciás urakkal, nem az úri cimboráiddal, hanem Lázárral, a szegénnyel, a zsidóval, akit éltedben lenéztél, kicsúfoltál. Ezt mondják el a római hitűek a hercegi halott bebalzsamozott hullája, viaszgyertyákkal körüllobogott ravatala fölött úgy, mint a napszámos gyalulatlan deszkakoporsója előtt. Ez az igaz demokrácia.

Én aztán elütöttem a dolgot valami rossz tréfával, amit nem érdemes leírni.

Azzal kiürítettük a szent János poharát: „ad multos annos!”

Menekültem az exorcizálás elől.

Legveszedelmesebb az ilyen pap, aki nem fanatizmusból, nem gyűlölködésből misszionáriuskodik, hanem felvilágosodott, egészen modern világnézetekkel párosítja a hitbuzgóságot.

Kezdtem tőle félni.

A lényege a téregető apostolkodásnak mégiscsak megmaradt nálam. A szenvedő feleség; akinek tőröket vernek a szívébe, valahányszor az én címemmel aposztrofálják.

Tőr a feleségem szívében!

Vajon ki ne ismerné azt, aki jámbor házaséletet él?

Egy szép tengeri vidra-bőr bunda; amit az asszony a kebelbarátnéja vállán megcsudál. A férj sokallja az árát, kitér a példálózás elől. Tőr a szívben.

Brilliánt szoliter butonok (miért ne mondanánk magyarul: „egyedüli napkő gombok”), minők az egyenrangú vetélytársnő fülében ragyognak. A férj nem akarja megérteni. Tőr a szívben!

Antik bútorok: – telivér fogat: – télen Sorrento, nyáron Norderney. A férj süket, ha erről beszélnek. – Csupa tőrök a szívben!

De hát Eglantine-nak mindezek megvannak: tengeri vidra bundája, gyémántja, bútorai, műremekei, fogatai-sőt versenyparipa istállója, s ha neki tetszik, Európa minden fürdőjét beutazhatja. Neki több kell. Az excellenciás cím, amit már egyszer a homlokán hordott mint hercegi diadémot, s amit elveszített, mikor fölcserélte egy tarajos főkötővel. Ezt kívánná visszanyerni. Ez a szívébe vert tőr.

S igazán szenved bele. Mikor a szeleburdi cseléd bejön, jelenti: „Kegyelmes… (itt észreveszi magát), s kiigazítja „…ságos asszony!” A könny törik meg Eglantine pillái alatt.

Már csakugyan kell valamit kigondolnom.

Egy százezer forintos alapítvány megnyitná a földi paradicsom kapuját. Csakhogy az most éppen nincs a kasszában. Fatális állapot, mikor az embernek hiányzik a mára való betevő százezer forintja!

A pénzpiacon déroute van (bomlás), differenciákat fizetünk. A börze nem engedi magát felültetni.

Ilyenkor gyere elő, földbirtok!

Valamikor hallottam hírét kétnyiretű birkáknak. Hátha kétnyiretű bérlők is akadnának?

Hátha le lehetne szállítani a munkabért? Hisz annak a jámbor parasztnak az a tíz krajcár akár ide, akár oda. Nem is az én dolgom; hanem a bérlőé. A munkabért nem én szállítom le, én csak a bérletet emelem föl.

De ennek a százezer forintnak, ha a pokolból is, elő kell teremni, mert az embernek, akinek szíve van, nem lehet elnézni, hogy a felesége hogy hervad el a kegyelmes cím nélkülözése miatt.

Most már még több okom van Bécsben időzni.

Egyszer aztán beüt egy váratlan veszedelem, ami egy mennykőcsapással halomra dönti az egész tervezetet.

A dragonyostiszt fiunkat agyonlőtték párbajban. Össze kell kötnöm az események fonalát.

Az a bizonyos huszártiszt, akinek a karján az inat keresztülvágtam, emiatt a katonai szolgálatra képtelenné téve, letette a tiszti rangját. Én eleget tenni véltem a lovagias nagylelkűségnek azzal, hogy beszereztem őt egy nagyvállalathoz jól jövedelmező állásba. Ekkor aztán, körülményei úgy engedvén, nőül vette a szép Pompiliát. Ebből keletkezett azután a végzetes párbaj. Az okát hallgassuk el. Ha kardra mentek volna, kevesebb baj lett volna belőle; de a férj nem foghatott kardot, pisztolyra mentek, balkézzel lőtt és talált: éppen a homloka közepébe.

Ennek bizony én voltam a közvetlen okozója.

Ha én meg nem bénítom a huszártiszt karját, akkor karddal vívtak volna. Szegény fiú!

Ez volt aztán az igazi tőr a szívben! Az anyai szívben.

Ő volt az anyjának a büszkesége: a délceg lovas. A legidősebb fiú. Ő lett volna hivatva jövendőbeli családtörzzsé lenni.

Mikor eléje hozták halva, mikor felnyitották a koporsófödelet, odarohant, reáborult ordítva, ahogy csak vadállat tud ordítani, csókolta a zárt ajkait, a csukott szemeit, a sárga arcát, s azt az átkozott sebhelyet ott a homlokán, sírt és kacagott, a nevét kiáltozta, elébb gügyögtető szóval, végül erőszakos rikácsolással: kilelte a hidegláz, a fogai összeverődtek, elájult.

Eddig azt hittem, hogy egy márványszobrot vettem feleségül. Igen: Niobé szobrát, ami a palotánk lépcsőházát ékesíti, haldokló leányát tartva a térdén, s karját védőleg emelve fölé. És íme, a Niobé-szobor megelevenül, a szív lángja életet ád a márványnak, hangot ád az örök hallgatásra alakított szájnak: átokhangot!

Niobénak lehetett kit átkozni: a pogány isteneket, Apollót, Dianát, akik fiait, leányait kegyetlenül lenyilazták; de egy keresztyén katolikus asszony kivel pörlekedjék ott a magasban?

Anyai fájdalma valóságos őrjöngéssé vált. Erőszakkal kellett a koporsótól elvonszolni s a kriptából kihozni; a temetés után lefeküdt a kriptát fedő kőlapra, ott akarta az éjet tölteni; a pap, az orvos, a két fia meg én alig bírtuk a kocsijához erőltetni.

Attul fogva aztán mindennap kijárt a sírbolthoz, friss virágokat vitt a fiának; egész délutánokat ott töltött; délelőtt a templomba ment, s az egész szertartás alatt ott térdelt az oltár előtti lépcső márványán.

Az éjszakái annál rettenetesebbek voltak. Alig volt valami álma, s az is rémlátásokkal volt tele: mély éjszakán végigjárt a termeken, sikoltozva, nyögve, hörögve, folyton azt kiabálta: „gyilkosok! gyilkosok!”

Hiszen a párbajnál csak egy gyilkos lehet: miért kiáltja többesben?

Én megkísértém csillapítani. Erre még jobban felindult. Az összeszorított öklét a homlokomra nyomta, úgy tolt el magától. Ebből megtudhattam, hogy kit ért még a „gyilkosok” alatt.

Magamban azt mondtam:igaza van.

S az idegkór ragályos. Azon vettem észre, hogy magam is benne vagyok. Nekem is elromlottak az éjszakai álmaim. Én is mindig a megölt fiúval álmodtam. A szája csukva volt, hanem a nyitott sebe beszélt. Szememre hányta, hogy nem azt tettem, amit az atyja végrendelete feladatul hagyott, hanem az ellenkezőjét. Már alig mertem lefeküdni, előre irtózva az álomlátásaimtól. S ami fölébresztett, az meg az őrjöngő asszonynak a sikoltozása volt, mely szobáról szobára közeledett, az én szobámon is végigrohant, kiáltozva: „add vissza a fiamat, a kedves fiamat!”

Az eleven kísértet még iszonyúbb volt, mint az álomban látott.

IX.

Valami prózai következése is lett ennek a gyászesetnek.

A megholt bátyának hagyatéka is volt. Versenylovai, drága bútorai, ezüst készlete. Azokat elárverezték. Hátrahagyott levelében minden vagyonát a legkisebb öccsére, a miniszteri titkárra hagyományozta. Az egyszerre úrrá lett téve sok ezer forinttal. Azonkívül a bátyjának az évdíja is őrá maradt: az abbénak a szerzetesi fogadalom tiltván a vagyonszerzést.

Én először arra az ajánlatosnak látszó ötletre jöttem, hogy Eglantine őrjöngő fájdalmainak lecsillapítására legjobb lenne a legkisebb fiút odaköltöztetni a házhoz, annak a látása talán feledtetné vele a visszahozhatatlant.

A fiú ráállt: odaszállásolta magát.

De egy hétnél tovább nem állta ki ezt az állapotot.

– Hallod-e, táti: ezek az éjjeli jelenetek nem okos embernek való mulatságok. Ezt az egyet kifelejtette Dante Alighieri a pokol leírásából. Én más élvezetet keresek. Vannak másutt is hölgyek, akik nem tudnak éjszaka aludni; de azt legalább zeneszó mellett teszik. Sőt azt tanácsolom, hogy vedd elő a jobbik eszedet, s tarts te is velem.

– Te! Hisz az Isten ellen való vétek!

– Vétek biz az, de itt az abbé bátyám: annak meggyónjuk, s majd absolvál. Azért jó, ha ilyen is van a famíliában. Megteszem.

Én bizony, mikor megint kezdődött otthon az éjszakai danse macabre, vettem a kalapomat, botomat, s a fiacskám társaságában a hátulsó ajtón át elosontam melegebb éghajlat alá.

Aztán csak bele kell ebbe kóstolni, a többi jön magától. Rövid időn olyan tivornyázó korhely lett belőlem, amilyen a fiacskám volt. De hiszen megmondta ő ezt nekem a lakodalmam napján előre.

Igazán nagy szükségét érezte a lelkem rövid időn a felsokasodott bűneim meggyónásának. De kinek gyónjam meg? A kálvinista püspökömnek? Összeszid, kikerget!

Az átdőzsölt éjszaka után következik a makutyiság (Katzenjammer: valószínűleg ettől a szótól jön „ma kutya”, a német macskául, a magyar kutyául érzi magát). Az embernek a gyomra és a lelkiismerete versenyt háborog. Amazt csillapítja valahogy a szóda; de hát emezt? Talán az ostya meg egy kis szenteltvíz?

Nappal az abbéval ájtatoskodtam. Visznek már! Fölfelé…

A tisztelt Házba rendesen csak délfelé jutottam el, s ott minden ember azzal fogadott, hogy „mi hír a Kék Macskában?” Ha pedig bementem a terembe, azt kérdezték tőlem, hogy melyik szép leánytól kaptam ezt a piros szegfűt a gomblyukamba. Hát már azt is felhányják az öreg embernek, ha piros szegfűt hord a gomblyukában.

Kezdtem meggyűlölni az egész parlamentet.

Hanem hát – kölcsönbe esett.

Észre kellett vennem, hogy nincs már jó barátom a képviselőházban. De még a klubban sincs. Még tarokkpartiban sem fogadnak el negyediknek. Pedig én vagyok a „készpénzbácsi”. Vagy gyűlölnek, vagy kinevetnek engem a honatyatársaim a szabadelvű pártban.

Kezdtem meggyűlölni a szabadelvűséget.

Dolgozott bennem a sértett önérzet.

A bosszúállás sárkánytojásain kotlott az elkeseredett büszkeségem. Megálljatok! Jönnek az egyházpolitikai törvényjavaslatok. Majd milyen meglepetést szerzek én tinektek!

Egyszer aztán kiesett a képviselőház feneke a honatyák talpa alól, feloszlatták az országgyűlést. Jöttek az új választások. Azelőtt a pártom kandidált, és meg is választott. Most nem volt szükségem a pártra többé. Ahol pénz van; ott megterem a kortesvezér is. A szavazatokat nem kérjük, hanem vesszük. A választókerület, melyben jelöltnek fölléptem, nagyobb részben kálvinistákból áll. Ellenjelöltül maga a kálvinista pap lépett föl ellenem. Tenger pénz elfogyott, és én mégis megbuktam. A kálvinisták mind ellenem szavaztak. El volt közöttük a híre terjedve az ultramontán velleitásaimnak.

Ekkor aztán meggyűlöltem a felekezetemet.

Nem volt elég. A nagybirtokomon elterjedt az agrárszocializmus. A magyar nép nem akart a bérlőimnél munkába állni. Erőszakoskodás, kár, veszteség egymást érte: a kastélyom ablakait beverték.

Ekkor meggyűlöltem a magyar népet.

Dühösködésemben nevetséges alakká kezdtem válni. A lapok rajtam nyargalóztak. Az élclapok az alakomból állandó torzképet csináltak.

Ekkor meggyűlöltem az egész írósereget.

Valamiféle minőségem még mindig volt, amit nem lehetett elvenni tőlem: virilista maradtam a megyebizottságban, az is a feleségem birtoka jussán. Ott hát még volt szavam a megyeház termében. Felhasználtam azt egy haragos filippikára a szabadonc sajtó ellen. S keresztülvittem, hogy a megye bizottsága szólítsa fel a kormányt, a parlamentet a sajtószabadság elnyomására, a cenzúra visszaállítására.

Megtámadtam a sajtószabadságot! Én, a március 15-ének hőse!

És mindezt miért? Azért, hogy legyen egy gazdag feleségem, s annak a címe legyen „kegyelmes asszony”.

Ezzel aztán magam ellen lázítottam az egész fiatalságot, diákokat, munkásokat együttesen.

Azt a lelkes fiatalságot, mely engem egész életemen át szeretetével környezett, ünnepelt, dicsőített, melynek minden újabb nemzedéke örökölte azt a lelkesedést, amit én ötven év előtt lángra lobbantottam.

Ötven év előtt!

Az ám, most lesz ötven éve!

És a fiatalság elhatározta, hogy ezen az ötvenedik évfordulóján a március 15-ének, ott az én palotám ablakai alatt, melyek a Petőfi-szoborra néznek, máglyát fog rakni az összes munkáimból, s azon a máglyán fogja megolvasztani az ércbül öntött mellszobromat.

És nekem hallanom kell a bezárt ablaktáblán keresztül is a máglya ropogását, mely életemnek egész alkotását megsemmisíti, nevemet letörli, munkáim emészti.

És mindezt miért? Azért, hogy legyen egy gazdag feleségem, akinek a címe kegyelmes asszony.

Már hallom a tűz ropogását.

…Erre a rettenetes hangra fölébredtem.

Igen. A kandallómban lobog a tűz, ropognak a bükkfahasábok.

Itt ülök az íróasztalom előtt, a csendes, ismerős kis szobában. Nincsenek millióim, se tízezer holdas birtokom, se palotám, se excellenciás asszonyom.

Óh, te szeretett írótollam! életem vezére! fegyverem! bűvös vesszőm! kísérőm mind a sírig! Jövel, hadd csókoljalak meg. Dehogy cserélnélek én el téged a világ minden kincseiért, odaszámítva még a szép asszonyt is.

(…Ezzel végződik az első képzelt regény.)

Második képzelt regény: CORONILLA
MONUMENTÁLIS ÉPÍTMÉNYEK

Híres ember lett belőlem hetven esztendős koromig. Világhírt szereztem a nevemnek. De nem ám regényírással. Azt hagytam másoknak, akik jobban értenek hozzá – s egyébhez nem értenek. Az Olympról jókor megmenekültem, s a mérnöki és építészi pályára tértem át. Hiszen megírtam én ezt már valahol, hogy siheder koromban nagy kedvvel készültem az építészetre. Tanúskodnak róla az iskolai bizonyítványaim, amikben a matematika, geometria, hidraulika tantárgyakból „eminens” kalkulus van följegyezve; de még jobban bizonyoznak mellette a nagy göngyölegre menő rajzaim, amik tisztakezű pontossággal ábrázolják a dóriai, jóniai, római és korinthi oszloprendszert, egész templomokat, az alaptervrajzaikkal együtt.

Később kimentem külföldre, ott jártam végig az akadémiákat, politechnikumokat – mint kész mester tértem vissza a hazámba, ahol hosszú évtizedeken át monumentális és közhasznú építményekkel örökítém meg a nevemet.

Én építettem azt a világcsodájának nevezhető aquaeductot, mely a Bükk hegységből levezetett tiszta forrásvízzel látja el Budapest fővárosát, technikai lehetetlenségek leküzdésével. Amióta ez a vízvezeték létrejött, a fővárosban megszűntek a pusztító járványok; soha nincs vízszükség, ha kétmillió lakosa lesz Budapestnek, még akkor is elég lesz a vízkészlet, s a lakosság szükségletén kívül még utcák és közterek locsolására, kertöntözésre is bőven marad, s a szökőkutakat is folyton ellátja.

Ezért a főváros az Erzsébet téren levő szökőkút számára egy művészi kivitelű szoborcsoportozatot állíttatott fel. Szent László király nyit forrást a sziklából, epedő bajnokai számára, dárdája csapásával. S ennek a királyszobornak az arcához az én képmásomat modellálta a szobrász.

De a természet is megáldotta nagy művemet. A vízvezetéket hegyek áttörésével kellett létrehoznom, majd völgyek áthidalásával, s e gigászi munka közben egy helyütt a legfeketébb kőszéntelepet nyitottam fel, mely a porosz kőszénnel vetekedik, másutt grafitbányára találtam, mely a szibériaihoz hasonló, sőt ráakadtam geognóziai kombinációk által annak a hajdan gazdag aranybányának a folytatására is, melyben a telér a múlt században elugrott.

Mindezen túrzásaimat és felfedéseimet hatalmas részvénytársaságok foganatosították, s amíg a mívelésükkel a munkások ezreinek adtam tisztességes kenyeret, terményeikkel az országnak új jövedelemforrásokat, tudományom és fáradságom jutalmául magamnak is nagy vagyont szereztem.

De még nem ez volt ez építészeti remekművemnek a legfőbb sikere, hanem egy új földátalakítás.

A Budapestre elvezetett forrásvíz a Bükkből eredő Kánya és mellékpatakjaiból származott. Ezek a vizek a hegyvápákból lerohanva, folyásukat a síkságnak veszik. Ott azonban útjokat állja egy nagy területű fennsík, mely elzárja a lefolyásukat a Tisza folyóhoz. A folyók ott rekednek, s képeznek egy beláthatlan mocsarat, melynek egészségrontó bűzhödése megfertőzi az egész vidéket. Százezer meg százezer hold, a legtermékenyebb mély televényföld tőzeggé alakul, se embert, se állatot nem táplál. Ez így volt addig, amíg az én vízvezetékem el nem készült. Amint a Kánya vize és a többi patakok az én aquaeductom csatornájába fel lettek fogva: az a rengeteg nagy mocsár a rákövetkező nyáron már kiszáradt.

Én előre látva ezt az átalakulást, jó idején fölvásároltam azt az egész terméketlen mocsárterületet a legolcsóbb áron, s mikor aztán a kiszáradt föld mívelhető lett, összecsődítettem az Alföld elégedetlen munkásnépét, kiosztottam közöttük igazságos arányban az új földet, adtam nekik előleget házépítésre, igásbarom beszerzésre, vetőmagra, s most az a hajdani mocsárvilág tele van szórva tanyákkal, s a tanyák megelégedett munkásnép ezreivel, akik a nevemet áldják, s a törlesztési járulékukat pontosan fizetik.

De hát nem ez volt az a művem, ami világhíremet megalapította, hanem egy annál sokkal nevezetesebb technikai vállalat. Ez volt a tisza-dunai csatorna: a kontinens egyik legnagyobb csatornája. Én nem a Dunából vezettem a csatornát a Tiszába; hanem megfordítva, a Tiszát a Dunába.

Ez nemcsak hajókázásra, de földöntözésre is szolgált.

Maga a nagy mű létrehozása is sok ezer munkásnak adott keresetet. Az én szegedi, szentesi kubikosaim napibére fölment három forintra. Megszűnt vele az Amerikába kivándorlás. Itt jobb kereset volt.

S ezzel az öntözőcsatornával segítve lett a gyakori aszályon. Közelében rizst termesztettek, mely jobb volt a lombardiainál. Mint hajózási csatorna olcsóvá tette a közlekedést. Minthogy a rekesz-rendszer mellett nem jártak rajta gőzhajók, amik a halakat elkergetik, a haltenyésztésre is bevált. Mikor egy-egy rekeszből lecsapoltuk a vizet, özönével hemzsegett az ottrekedt hal. S a vízfenék még gazdagabban fizet, mint a szántóföld, ha a gazdája tud vele bánni.

És még ez sem volt az, ami hírneves emberré tett.

…Mikor a csatornát építettük, a Tiszába szakadó folyamokat egy időre el kellett rekesztenünk, s hollandi vízemelő gépekkel az ásott csatorna medrén átszállítanunk. E földmunkálatok alatt (amiknél magam mindég jelen voltam, kora reggeltől késő estig) a munkásaim a Hernád medrében egy kupola alakú kőépítményre akadtak.

Mikor én ezt a ciklopsi kőrakást megláttam, valami látnoki ihlet szállt az agyamra. Elfojtottam a szót.

– Ez Attila őskirályunk sírja!

ATTILA SÍRJA

Minden iskolai kézikönyvben feltalálható a hagyományos monda a világrendítő hun királyról, aki száznégy éves korában halt meg, akkor is nászágyon vérömlésben, aztán hármas érckoporsóba tették, folyam medrébe elásták, oda temették; a sírépítő munkásokat pedig, amint művöket bevégezve a hun táborba visszatértek, a harcosok egytől egyig leölték, hogy hírmondó se maradjon, aki Attila sírjának titkát elárulhatná.

Hogy lehet, hogy azt a királysírt fel nem keresték, akik még emlékeztek erre a királyi zomotorra? A történetírók némi útmutatást adnak. Attila három fia rögtön a királyi apa halála után osztozkodó harcot kezdett egymás ellen; a hun egymást ölte, a gót segített a pusztításban, aki el nem esett a testvérirtó harcban, világtalan világgá futott; a nagy király alhatott háborítatlanul ezernégyszáz esztendeig jól védett sírjában.

Pedig ha egyébért nem, az ezüstért, aranyért, mely tetemét rejté, bizonyosan kutattak utána a később idetelepült utódok. Az én fölfedezésem teljes világosságot derített ebben a kérdésben.

A királysírboltot a Hernád közepébe építék lapos kupola idomúra a Hernád medrében, faragatlan dolomit kövekből, melyek vízáthatlan ragaccsal foglaltattak össze. Ez a ragacs olyan kemény lett a vízben, mint a tűzkő: szikrázott a csákányütéstől.

Azonkívül a sírbolt nyugati oldalán két sor vastag égerfacölöpöt vertek le gátnak. Ezek a cölöpök tizennégy század alatt egy ujjnyi vastagságban megkövesültek már. Ahogy az építők kiszámították: ez a gát felfogta a folyó áradásait, melyek hóolvadás, nagy záporok alkalmával egész tömegét hömpölygeték alá a görgeteg köveknek, a hegyekről kitépett fáknak, az ennél a gátnál mind fennakadt: zátonyt képezett, a zátonyból sziget lett, tüskebokor, égerfa, fűzfa telenőtte; forgószelek összetörték, jégtáblák lefűrészelték a fákat, a törzs újra kihajtott, s századról századra mindjobban betakarta Attila sírkupoláját. Mikor én ez ősemléket felfedeztem, úgy be volt az nőve a fák gyökerével, hogy mesterség volt azt kibontani az ős szövevényből.

De a sírkupola szétbontása is nehéz munka volt, dinamitot, lőport nem volt szabad alkalmaznunk, nehogy a ravatalt is megsértsük, a csákány nem bírt a kemény kövekkel: elő kellett vennünk a régi rómaiak kőrepesztési tudományát, tüzet rakni a szikla mellé, s az átizzott követ ecettel fecskendezni, amitől az szétmállik. Így vájták ki a rómaiak a Csetátye Mare aranytermő üregét.

Pedig az egész keleti oldalát a sírboltnak le kellett rombolni, a nyugatihoz nem férhettünk, mert azt a megkövesült cölöpgát zárta le.

Mikor már olyan nagy nyílás lett törve a sírbolton, hogy egy ember beférhetett rajta: magam voltam az első, aki az üregbe leszálltam. Davy-lámpát vittem magammal, de fölösleges volt az óvatosság; mert a sírbolt belsejében semmi „bűsz” (rossz levegő) nem volt érezhető. A porond, a falak egészen szárazok, semmi nyirok, semmi penész nyoma. Nagyon jól el volt ez a hely zárva.

De ami legjobban meglepett, az maga a lapos kőkoloncon fekvő koporsó volt.

A vas megrozsdásodik a föld alatt: ennek most is megvolt az acélzománca. A széndarabok a koporsó körül bizonyíták, hogy a munkások, amidőn a zárókövet beillesztették, elébb tüzet gyújtottak a sírboltban, mely a bennrekedt élenyt elfogyasztá, s kívülről új élenyt nem bocsátott bele a fölötte elhömpölygő vízár.

A vaskoporsón nem volt semmi írásjegy.

Szokatlan nagyméretű volt: hosszában harmadfél sing (méter), szélességében másfél.

Azért kellett egy egész falat lebontanunk, hogy kihozhassuk rajta. De ez a kihozás volt még a nehezebb feladat.

A vaskoporsó erős kapcsokkal volt hozzáerősítve a talpkőhöz. Azokat lefűrészeltük. De még akkor sem bírtuk a szokott emelőgépeinkkel a helyéből kimozdítani. Az aranykoporsó tette ilyen nehézzé.

Hogyan tudták ezt a terhet idehozni tizennégy század előtt, amikor még nem volt gőzdaru, az úgy érthető meg, hogy vontató bivalyok seregét fogták eléje, s fahengereken gördíték idáig, s mikor el volt helyezve, akkor építék föléje a sírkupolát.

Kénytelen voltam a modern technika eszközeihez folyamodni: vasutat rakattam le a sírkupolától a part mentéig, a gőzgép aztán megbirkózott a nehéz szarkofággal. A gőz hatalmasabb még Attilánál is: ha ő az „Isten ostora”, a gőz az „Isten gyeplűje”.

Az Attila-sír fölfedezése eseményszámba ment az egész világon. Már a sír kibontása alatt tanyát ütöttek a Hernád-parton a világlapok riporterei, s annak minden szakáról hozták a fölvételeket a képeslapok az ó- és Újvilágban, s míg ez a munka folyt éjjel-nappal, de nagy lassúsággal, azalatt egy egész telep támadt azon a helyen, rögtönzött tanyákkal, vendéglőkkel; úgyhogy egy buzgó honatya megindítványozta az országgyűlésen, hogy ez a hely neveztessék „Etelenyugvár”-nak, s a minisztériumnál szóban forgott, hogy ez a név mint predikátum az én nevemhez csatoltassék.

Azt a diadalutat pedig, melyet a mozgósított Attila-koporsó a Hernádtól a Dunáig megtett, minden hírlap külön kiadásban örökítette meg. Vármegyék, városok küldöttségei, lovas bandériumok, szekérsáncok fogadták a királyi utazót minden állomáson: az elmondott szónoklatokból csak azt jegyeztem fel, mely az emlékezetes Halotti Beszéd mintájára az igazi ősmagyar nyelven tartatott: „Laatiatuc feleim zumtukhel mic wogmuc: vasben, ezustben, aranben nugwo chomuw wogmuc.” A fővárosba bevonulás pompája pedig éppenséggel leírhatatlan.

A vasútnál az egyházi és világi méltóságok s a katonai előkelőségek tömeges képviselete fogadta a királyi koporsót. A vasúti kocsi úgy volt szerkesztve, hogy azt a sínekről le lehetett tolni: s aztán tizenkét ló erejével a széles utcákon végigvontatni: melyeken katonaság és honvédség ezrei képeztek sorfalat, a lengő lobogóktól repülni készült a város.

Erős viták voltak úgy a törvényhozás termeiben, mint a főváros tanácskozójában, hogy hová helyeztessék el az Attila-ravatal? Voltak, akik a gellérthegyi váracsot ajánlották e célra, mások Budavára mellett kardoskodtak; a legokosabbak Óbudát mint a hajdani Etelevár helyét vitatták jogosult örökösnek. De mindannyi irányadó körök egyesültek abban a nézetben, hogy ezt a kincset tőlem mint annak megtalálójától, az országnak kell magához váltani; a csatorna engedélyokmányában világosan ki lévén kötve, hogy minden feltalálandó régiség egészen az én tulajdonomba megy át, a kincstár harmadrész jogának mellőzésével. Egymilliót ajánlottak fel nekem váltságul.

Rongyos millió!

Az Attila-koporsó nem eladó. Az csak elajándékozható. (De időközben jövedelmeztető.)

Amíg a honatyák, városatyák vitatkoztak, azalatt én, a sírbontás időközében, föl is építettem a főváros központjában a nagyszerű mauzóleumot Attila ereklyéi számára az általam megteremtett ősmagyar építészeti stílban, s oda helyeztettem el a hármas koporsót.

(S ez nem is volt tőlem rossz üzlet. Az egész világot adófizetőmmé tettem vele. Hétköznap egy koronát, vasárnap húsz fillért ki ne adna meg e nagyszerű kincsek megtekintéséért?) S bizony nagyszerűek voltak.

Szakértő munkások fogtak hozzá a koporsók felnyitásához. Éjjel-nappal kettős Attila-őrség vigyázott reájuk.

A vaskoporsó felnyitása könnyen ment, az olyan volt, mint a rendes szarkofágok, a tetejét le lehetett venni, csak a forrasztást kellett kivésni.

Belül a vaskoporsó arannyal volt futtatva.

A következő ezüstkoporsó már nagyobb fejtörést okozott a felnyitásnál. Ez monyorú henger alakú volt, kívül telerovátkolva virágos kacskaringókkal, de az ezüst egészen megfeketült már, s nem lehetett rajta kivenni, hogy hol van az összeforrasztás.

Nem volt más módszere a felnyitásnak, mint körös-körül acélfűrésszel átreszelni a koporsót.

Mikor ezt felbontottuk, előtűnt a harmadik koporsó, a színarany. A vert arany a századok során át patinát kapott, valami veres zománca volt, de az alól is előtündökölt a nemes arany színe, melyet Ipolyi magyar mitológiája szerint az ősmagyarok „kovácsolt láng”-nak neveztek.

A mauzóleum kupolaterme tele volt látogatókkal, midőn az aranykoporsót feltakartuk. Az egész művelt világ régészeti tudósai és szakkedvelői ott voltak együtt. Csak különös meghívóval lehetett bejutni.

Az egész társaság egy nagy bámulat felsóhajtásában fejezte ki meglepetését.

Az aranykoporsó remeke volt a barbár ötvösművészetnek. Azt a hatalmas király bizonyosan évtizedekkel a halála előtt készíttette a maga számára (mint később bebizonyult, olaszországi hadjárata után).

Ugyanazok a meghatározhatatlan eredetű vert domborművek, melyek a világhírű nagyszentmiklósi aranylelet edényeit ékesítik: az a lovon ülő király alak, láncszemű páncélban, tollas sisakkal, vállára vetett zászlóval, baljával elfogott ellenségét hurcolva hajánál fogva maga mellett; megint ugyanaz a királyi alak, koronával a fején, amint nyergéből hátrafordulva kézíjával a rárohanó párducot lelövi; paripája szárnyas oroszlán, szakállas emberfővel, fején koronával. Azután a kiterjesztett szárnyú turulmadár, aki karmaival átölelve egy mezítelen hölgyalakot ragad magával: a nőalak egyik kezében csészét emel, melyből a turult itatja, másikban lobogó fáklyát tart. Ugyanaz a tündéralak: pettyes párducon lovagol, de a párducnak ifjú férfi arca van. Ugyanazok az egymással küzdő mesebeli rémalakok, sasfejű szárnyas párducok, halfarkú sellők, repülő kígyók, a körülfogó keret díszítményei három- és ötlevelű fák, makkok, tulipánok.

A világ minden régiségbúvárai nem tudják meghatározni, mely népfaj művészete alkotta e barbár remeket. Egyedüli az, nem rokon semmi mással. De élve maradó tanúja annak, hogy az a népfaj, mely a művészetet önmagából fejlesztette ily fokra, hatalmas lehetett.

Az aranykoporsó födelét nem kellett fölfeszíteni, egyik párkányán kapcsok voltak, a másikon sarkak: a kapcsok kiugratása után fel lehetett azt tárni.

A tudósok között nagy vita volt ezalatt. Fogadások történtek az eltérő véleményűek között: vajon kerül-e elő a koporsóból valami írás, mely eldönti a hun-székely betűk hiteles voltát?

A legmélyebb csend volt az egész kupolateremben, mikor az aranykoporsó födelét felnyitottuk.

Ott feküdt előttünk Attila király!

Csak a csontváza már, a többi rőtbarna por volt a koporsó fenekén.

A hatalmas nagy koponya ezüst sisakkal volt fedve, melynek taraját fekvő arany oroszlán képezte.

Meglepő volt az, hogy az állkapocsban, melyet a sisaklánc a koponyához szorított, minden fog megvolt épen. Egy százéves embernél.

Ilyenek voltak az ősemberek! Ahogy Priscus Rhetor leírja a hun király étkezését, annak egyszerű volta érthetővé teszi, hogy a hajdani emberek nem ismerték a fogfájást, azoknak a fogait nem plombálták. (Manapság már a gyermekeket is a fogorvoshoz járatjuk; sőt még a házi kutyánk is fogfájásban szenved.)

Az egész csontvázat összetartotta az a finom ezüst sodronyból szőtt páncéling, s azonfelül volt még vetve a válláról sarkáig lenyúló palást aranyszövetből, elöl nyitva, hogy aranyszövetű kesztyűs kezei a hosszú egyenes kard markolatát takarhassák.

A kard nem volt rozsdás: damaszkuszi acélból volt, melybe aranyat vegyítenek, az írásjegyek a régi szanszkrit betűkhöz hasonlítottak.

Semmi hun írás nem volt található a koporsóban. Se papiruszlevelekre, se halhártyára, se tabula ceraticára írva.

Ez könnyen érthető volt. A temetkezők örök időkre elrejtve akarták tudni a királyukat, hogy azt soha ember szeme meg ne lássa. Egy mellé helyezett kehelyben volt egynéhány Attila-tallér, de annak latin felirata volt, egyik oldalán „Attila rex”, a másikon „Aquileia”. Ez római munka volt.

A tudósokat nagyon lehangolta ez a csalatkozás.

Én azonban, amint jobban szemügyre vettem a királytetemet takaró arany palástot, feltűnt nekem az a sok cikornyának látszó kacskaringó, ami hímzésként vonult végig a palást szegélyzetén. Volt köztünk egy örmény tudós, akivel ez észrevételemet közöltem. Az örménynek az a szokása, hogy ha valami örvendetes dolgot tud meg, összeszorítja a száját, el nem árulja az örömét. Odasúgta a fülembe:

– Ez a sok kacskaringó a mehdruli írás, amit a kaukázusi írástudók használnak. Tartsuk ezt a titkot mi ketten magunknak, ne közöljük a többi tudósokkal, majd én lebetűzöm a cikornyákat a palást szegélyéről.

AZ ISMERETLEN ÍRÁS

Hogyan került a hun király palástjára a mehdruli írás? Annak valószínű magyarázata az, hogy a sok asszonyai közül az egyik, aki a palástot kihímezte, kaukázusi nő volt. Volt bíz az ősünknek minden népfajbul felesége. Dicséretére válik.

A sírleletről azután az e célra kiküldött bizottság jegyzőkönyvet szerkesztett; a bizottság alakult a képviselőház és főrendiház, a Magyar Tudományos Akadémia, a budapesti és kolozsvári Tudományegyetem, a Történelmi Társulat, a Képzőművészeti Társulat, az Iparmű-egyetem, a Népismei Társulat tagjaiból s a múzeum igazgatójából. Az egész leletnek a leírása teljes négy órát vett igénybe, azután következett a fényképező, délután megnyittatott a kupolaterem a meghívott főméltóságok és hírnevességek számára. Megható jelenet volt, amidőn az uralkodó család tagjai levett föveggel járultak Magyarország legrégibb királyának ravatala elé. Azután országos díszlakoma következett, számos áldomásokkal. Künn az új Városligetben pedig e nagy nap örömére népünnep rendeztetett, fehér ló áldozattal, mely az ősi szokást utánozta. Este fáklyászene, művészi táncestély jelmezekben, fényes kivilágítás, tűzijáték, léghajó felbocsátás, estig tartó harangszó, másnap rekviem a templomokban a nagy hun király lelki üdvéért, akiről történetbúváraink hiteles okiratokkal kideríték, hogy amidőn olaszországi hadjáratában szent Péter és Pál apostolok megjelenének előtte s tiltó szavukat egyesítve Leó pápa könyörgő szózatával, rábírták a hun királyt, hogy az örök várost megkímélje s Róma kapujából visszaforduljon, ugyanakkor a szent keresztséget is felvette ugyanazon pápa kezéből. Különben nem is vehette volna feleségül a római katolikus Ildikót. Ezért a teljes siker reményével éledt fel az az indítvány, hogy Attila (Róma megkímélője) sírjából feltámadása után a naptári szent nevek sorába iktattassék; egészen analóg levén a megtérése a pogány Sauluséval, a netaláni skrupulusok péterfillérekkel kegyesen kiengeszteltetvén.

Én azonban mindezen fényes ünnepségekből magam se nem láttam, se nem hallottam semmit, nemcsak azért, mert teljes életemben iszonyodtam mindenféle parádétól, hanem még inkább annál a buzgalomnál fogva, mely nem hagyott nyugodnom, míg én a mehdruli írásnak a titkát ki nem tanulom. Mi ketten az én örmény tudósommal (Dilariáninak hítták) fényes éjjel bezárkóztunk a koporsók közé, a kupolaterem kulcsa nálam volt, s ott sötét hajnalig egyik cikornyát a másik után rajzoltuk le hosszú pergamenszeletekre; nem feledkezve meg a felül és alul helyezett pontozatokról sem, amik a magánhangzókat jelzik.

Mikor ezzel teljesen elkészültünk, akkor hozzáfogtunk a betűk szótagolásához, amiket a mehdruli alfabét szerint kitalálnunk könnyű volt.

Akkor voltunk aztán csak igazán megakadva.

Az ekként összeállított szavak semmi ismeretes nyelvben nem voltak feltalálhatók: se perzsa, se szanszkrit, se prákrit, se arab, se török nem volt azoknak szülőanyja.

Tudós Dilariáni sokat járt a Kaukázusban. Az volt a véleménye, hogy ott húszféle nemzet lakik egymás szomszédjában, mely mindannyi más nyelven beszél: ezek közül valamelyiknek kell az írás kulcsával bírni. Rá hagytam magam beszélni, hogy őtet bízzam meg a Kaukázus felkutatásával. E felfedező útra utalványoztam neki húszezer piasztert. El is ment vele. Soha nem beszéltem vele többet se cserkeszül, se csecsencül.

Magam azonban ahhoz a módszerhez folyamodtam, hogy százezer korona jutalmat tűztem ki annak a nyelvtudósnak, aki az Attila palástján található írást helyesen megfejti, s ezt a jutalomhirdetést a világ minden hírlapjában beiktattam.

Volt aztán búcsújárás a föld minden zónájáról Budapestre! Láttunk kínai, japán és guatemalai tudósokat utcáinkon, tarkállott a sokaság a keleti talároktól: S mindennap volt verekedés a tudósok között.

De mielőtt ennek az ismeretlen írásnak a megfejtéséhez eljutnék, egy gyakorlatilag fontosabb eseményt kell közben fölemlítenem. Az Attila-koporsók feltalálásának ünnepségeit nyomban túlszárnyalta az általam létrehozott tisza-dunai csatornának megnyitása. Ez igazán országra szóló esemény volt, egy olyan mérnöki művelet, mely elháríthatlannak látszó akadályokat leküzdve, szerencsés ötletek, új találmányok felhasználásával egy ország gazdasági viszonyait, közlekedési rendszerét kedvezően átalakította.

E csatorna megnyitás-ünnepélyére a világ minden részéből felsereglettek a szakértő hírnevességek. Azok között volt egy mexikói spanyol mérnök, Szerafino.

SZERAFINO

Szerafino self-made man volt. Hírét, sikerét saját vállalkozó tehetségének köszönheté, s azokból eredő vagyonosságát is.

Tökéletes eszményképe volt egy kreol lovagnak. Magas, délceg, daliás alak, achillesi izmokkal, és amellett puha, kényes és hunyász. Vakmerő csak a nőkkel szemben, ott azután volt bátorsága. Maga fölemlegette, hogy a pofonokból, amiket női kezektől kapott, egész albuma van már. Tudniillik, hogy mindannyiszor lefényképeztette magát, amíg az öt ujjnak a nyoma ott volt a pofáján. Amellett pedig egészen rendes életű ember volt. A feleségét magával hordta, aki nagyon világosszőke kanadai nő volt, fiatal és féltékeny, gazdag. Beszélt kilencféle nyelven, készséggel és szellemesen, összevissza valamennyit. Ahol felakadt az angolban, átcsapott a spanyolba, s ha nagyon jól akart megértetni, akkor folytatta franciául; a göröggel csak tüntetett.

Az első találkozásunktól kezdve testi-lelki barátok lettünk. Nem azért, mintha a temperamentumaink találkoztak volna, hanem a hivatásunk hasonlóságánál fogva. Szerafino is építészmérnök volt, csatornakészítő, mint én. Két külön világrészben versenytársak voltunk.

Első összejövetelünknél azzal vesztegetett meg, hogy a tisza-dunai csatornámat feldicsérte.

Akkor aztán, hogy a magasztalás pókfonalával megfogott, elkezdte a nagyravágyásomat csiklandozni.

– Ez még mind semmi! Ez az alföldi csatorna csak egy hasznos vállalat, mely szerény polgári hasznot ígér, és azt meg is hozza. De énnekem volna egy eszmém, melynek megvalósítása, amellett hogy a megalkotóinak krőzusi kincseket szerezne, Magyarországnak nemzetközi állást egyszerre kimagasítaná, Budapestet igazán világvárossá emelné. Ilyen csatorna, mint a tisza-dunai van elég a világon: Franciaországnak van hetvenkilenc kanálisa, azok között a languedoci, mely a Földközi-tengert az Atlantival összeköti. Angliának van kilencvenegy, mind hajózhatók; a Lanky Brook, a Bridgewater még a múlt században készültek, Angliának minden nagyvárosa, maga London, csatornákkal van összekötve a kisebb városokkal, Skóciában ott van a Kaledóniai-csatorna, Írlandot átszeli a Canal Royal, mely az Ír-tengert az Atlantival összeköti, Spanyolországnak is vannak csatornái, az aragoni és kasztíliai, Olaszországban a Naviglio Grande; hát még Hollandia, a Németalföld, most már a németeknek is van tengernyitó kanálisuk, az oroszoknak az Onega és Bielo tavakat összekötő csatornájuk, a Ladoga és Neva közötti vízi út, a rigai és peipusi csatornák, hogy a kínai csatornarendszer nagyszerűségéről ne is beszéljünk. Hát nektek magyaroknak is van most már három csatornátok, amik a sok száz más mellett szintén számba vehetők. De hogy törpülne el egyszerre az egész világ csatornarendszere, ha mi, összetett erővel létrehoznánk a világ legnagyobb csodáját, a budapest-fiumei hajókázható csatornát!

Ez az eszme magamat is tűzbe hozott.

Egy budapest-fiumei csatorna, mely Magyarország fővárosát egyszerre kereskedelmi empóriummá emelné. Vitorlás hajóraj a soroksári Duna-medencében!

Szerafino barátom ütötte a vasat, amíg tüzes.

– Tudni fogod, mint olvasott ember, hogy a pest-fiumei hajókázó csatorna II. József császárnak a terve volt, aki már minden előmunkálatokat elvégeztetett, sőt a keresztülvitelre szükséges nyolcvanmillió forintnyi tőke is rendelkezésére állt már. A megvalósítást csak az akkori ősi vis inertiae akadályozta meg. A magyar táblabírák azt mondták: nem kell nekünk csatorna a tengerre, hisz akkor minden búzánkat, borunkat kiviszik a külföldre, a magunk népe éhen hal idebenn.

El kell ismernem, hogy Szerafino barátom jól van a magyar történelemből értesülve.

Technikai ellenvetéseket tettem.

– Ahogy én II. József csatorna-tervét ismerem, az arra volt számítva, hogy a Pestről kiinduló csatorna a Balaton tavát közbefogva, a Zala folyón keresztül haladna Horvátország felé. Az újabbkori fölvételek nyomán azonban megállapíttatott, hogy a Balaton színvonala három méterrel magasabb a Dunáénál és az Adriai-tengerénél, és így az lefelé igen, de fölfelé nem vezethető.

– Gyermekes aggodalom – mondá Szerafino. – Nincs nekünk semmi szükségünk a Balaton vizére, mi Somogyon keresztül vezethetjük el a fiumei csatornát, s a Balaton a Sión keresztül csak mint vízpótló szerepelhet a tervezetünkben.

– De hát a Karszt áttörése?

– A Karszt? Hát az bizonyosan nagy akadály egy csatornaépítésben. Fiuménél a Karszt 1600 méter magas juraképlet, de hát nem szükség éppen ott törni keresztül a hegyet, mikor Ogulinnál meg lehet azt kerülni, s csak az 500 méter magasságú hegyvápákon át vezetni a csatornát, mely aztán Nagy-Kapelánál torkollna az Adriába, két kilométernyire Fiumétől. Ott a szikla csupa krétaképződmény: játék az átfúrása.

Szerafino tervezete csábító volt.

De én még mindig birtokában voltam a jobbik eszemnek: meggondoltam, hogy én eddigelé az eszemmel, jó szerencsémmel nagy vagyont szereztem össze. Nem csaltam meg érte senkit. Becsülettel szereztem. Egy ilyen vakmerő vállalattal mindent kockára vetnék. A vagyont is, a becsületet is. Azt mondtam a kreol barátomnak, hogy ezt a feladványt még elébb alaposan fogom tanulmányozni.

Szerafino azonban itt maradt Budapesten, s azontúl mindennapi látogatóm lett. Igen kedves fiú volt. A felesége egy kicsit unalmas volt, de már én abba a meggyőződésbe voltam beleszokva, hogy a becsületes asszonyoknak az a rendeltetésük, hogy unalmasak legyenek.

A MEGFEJTETT ÍRÁS

Az amerikai náboboknak olyan ismeretes volt már Budapest, mint Chicago. Az üzletvilág fő- és székvárosunkat fölvette a trigonometriai pontjai közé. Gazdasági viszonyaink kedvezőre alakultak. A gabonaáraink fölmentek soha el nem ért magasra, s amellett jó termésünk volt. A munkáskérdést szerencsésen megoldottuk mind a szocialistáknál, mind az agráriusoknál. Háborútól nem kellett tartanunk. Oroszország ereje le volt kötve ázsiai politikája által, s ugyanott Anglia, Németország, Franciaország is angazsálva volt: Európa rendezhette a belső dolgait. Sztambulban az ifjútörök párt került uralomra, az ozmánok a parlamenti életet próbálgatták alkalmazni. Észak-Amerika pedig friss háborúba kezdett Spanyolországgal Kuba szigete miatt, ami lehetetlenné tette a búzakivitelt Európába, mert a spanyol kalózhajók a szállító gályákat elfogdosták. Azonfelül is a jenki praktikus nép, a háborúviseléshez elégnek tartja Montecuccoli recipéjét: „pénz, pénz és megint pénz”; hanem a kezét, lábát nem szereti ellövetni, azt bízza másra. Idegenlégiókat alkottak, s azokban nagy illetményt képeztek a magyar szabadcsapatok. Mint tudva van, a magyar szereti a verekedést: neki a háború gyönyörűség, s a sokcsillagú lobogó alatt a szabadságért küzdeni dicsőség. Tele volt az ország amerikai toborzókkal. Az ország is megkönnyebbült a sok zavargó elemtől.

A jenkiknek azonban nemcsak jó verekedő katonákra volt szükségük, hanem vezénylő tisztekre is, mert azok odaát (a nagy pocsétán túl) mentül kevesebb pénzt vesztegetnek katonai akadémiákra s hadapród-iskolákra, s azoknak a verbuválására nem elég a dollárok csörgetése. Hogy a magyar hadnagyokat megnyerjék, a régi fogdosási rendszerhez kellett folyamodni, de nem kötéllel, hanem hálóval. Igenis, női bűbájak hálójával. Bájosnál bájosabb amerikai missek és mistressek tűntek fel a társas összejöveteleikben elegáns öltözeteikkel: azok voltak a verbunkos hadnagyok. Veszedelmes tőrbeejtők! Sok szép magyar leventét elcsábítottak nem Venus, hanem Mars lobogói alá.

S valamennyi csábító tündérnek egy látható istennő vezére volt, ki őket a pazarlásig menő anyagi segélyeszközökkel is ellátta. Mint mondják, egy amerikai nábob, egy klondike-i aranykirály egyetlen leánya.

Miss Coronilla volt a neve. (A vezetékneve rövid és igénytelen: „Joe”) Találkoztam vele az elitbálokban.

Bátran közelíthettem hozzá. Engem már nem visz bálványimádásra az új kor három uralkodó istensége: a pénz, a dicsőség és a szerelem.

Az egyikből van annyi, amennyi kell, a másikból soha sem kellett semmi, s a harmadikból? – Hetven esztendős vagyok!

Miss Coronilla nem is e világból való szépség volt. Mintha a héber mítosz alakja, a Sába királynője szállt volna alá Salamon király látogatására.

(Szerencsétlen hasonlat! Hisz Salamon király is hetven esztendős volt már e látogatás korszakában – s addig „bölcs”-nek hítták – de csak addig!)

Magas, délceg termete csupa túlzásából állott a szépség eszményéről megállapított fogalmaknak, vállai, csípői szélesek, domborúak, dereka lehetetlenségig karcsú, keble fenyegető, nyaka mámorító, s a feje lemintázhatatlan: olyan tökéletes volt rajta minden vonás; arcszíne napsugár aranyával futtatott olajbarna, ajkai nyíló tulipánok, amiknek minden idomulása, megszólalása, mosolygása egy halottat képes volt a sírjában megmozdítani (igen! az eltemetett fiatalságot az öreg szív jégsírjában). Hát még azok a szemek! Mikor azok a hosszú szempillák le voltak félig csukódva, azt hitte róluk az ember, hogy feketék; de mikor felnyitotta azokat, akkor láttuk megdöbbenve, hogy sárgák. Nem olyanok, mint a macskafajok, a párduc, a tigris szemének topázsárgája, mely csak egyféle tűzben villog, hanem aminő a sárga gyémánté, amely szivárványt szikrázik.

…De hát minek volt énnekem mindezt meglátni és leírni? Hát regényíró vagyok én? Én architektus vagyok, aztán meg archeológus. Engem egy négyezer éves múmia jobban érdekel, mint egy harmincéves eleven hölgy.

Hát hiszen úgy is kerültem a tündérnő bűvkörébé mint hírhedett régész.

Egy általam adott estélyen szóba került az én Attila-sírleletem. A koporsókat már látta a miss: az minden a fővárosba érkező idegennek első látogatási célja; ebből a legtermészetesebben keletkező kérdésül az vettetett föl, hogy vajon elnyerte-e már valaki az általam kitűzött százezer forintos jutalmat a hun király palástján felfedezett írásjegyek megfejtése által? Meg kellett vallanom, hogy még senki közel se járt a megoldásához.

– Hátha én boldogulok vele? – mondá a miss.

– Hát ért ön a mehdruli íráshoz?

– Ahhoz nem. De ha azokat az ismeretlen jegyeket előttem ismerős betűkké átváltoztatják, lehet, hogy kitalálom olyan módját az összerakásnak, amely kiadja az értelmét, valószínűleg olyan nyelven, amit én megint nem értek, de valaki majd csak megérti. Én már egyszer oldottam meg egy ilyen felirati talányt. Egy nemrég felfedezett azték templom kiásásakor találtak hosszú lapos kőoszlopokat, amik tele voltak vésve egysoros azték rúnákkal, amiket aztán a tudósok megpróbáltak mindenképpen megszólalásra bírni, de nem boldogultak velük. Ekkor nekem egy ötletem támadt. Hátha ennek a táblának a két sor betűjét felváltva egymáshoz illesztenők a külső és belső lapokról. S az ötlet fényesen bevált: a két ellenkező sor betűnként egymáshoz ragasztva, kiadta a felirat értelmét.

Mintha villanyszikrával lőttek volna az agyamba! Olyan világosság volt ez, amely egyszerre fáj és gyönyörbe hoz.

– Nem lenne olyan kegyes, miss, hogy holnap velem együtt meglátogatná az Attila-mauzóleumot?

– Szívesen.

Másnapra kiadtam a custosoknak a rendeletet, hogy délig zárva tartsák a mauzóleumot a közönség előtt; senki se háborítson bennünket. A koporsók fölött örök lámpa égett (villanyból).

Miss Coronilla pontosan megjelent a kitűzött órára, egyedül kerestük fel az Attila-koporsót. Én pergament hoztam magammal, és kifogyhatlan írótollat, s azt odaadtam a miss kezébe. Elébb átadtam neki a mehdruli jegyeket magyarázó latin betűk sorozatát, amik a palást két szegélyéről voltak lemásolva.

Azzal félrevonultam, hogy ne háborgassam a kísérletében.

Valami negyedóra múlva odajött hozzám, s mutatta a pergament.

– Valami szavakat össze tudtam már rakni; de nem értek belőlük semmit. Ön talán sejt hozzájuk valamit.

Ez volt a pergamenre írva:

«ESTENDVNEGZAZVTWENHARMA»

Nagyot ugrottam! Azt hittem, kecskeméti diák vagyok most is.

– Heuréka! heuréka! Hisz ez magyarul van! „estendu” „esztendő”, – „negzaz” – „négyszáz,” – „utwen” – „ötven,” „harma” – „három.” Viktória! Most ezzel csalhatatlanul be van bizonyítva, hogy a hunnusok magyarok voltak; de még azonfölül az is, hogy Etele királyunk a Rómáig hatolt olaszországi hadjárata esztendejében felvette a keresztény hitet: mert a 453 a Krisztus születése után kezdett időszámlálás.

Hisz ez egy világgal fölér! S ezt a világot ez a sárgaszemű tündér ajándékozta nekem.

Eszembe jutott azután dicső elődömnek, Archimedesnek a példája, aki feladványát, mely abból állott, hogy Dionysius királynak a koronájába mennyi ezüstöt vegyített az arany közé az ötvös, a fürdőkádjában megoldva, örömében kiugrott a vízből, s öltözetlenül szaladt ki a térre „heurékát” kiabálva, azonban az örömkiáltásokon kívül még az is eszébe jutott, hogy az isteneknek hekatombét áldozzon, ami görög nyelven száz ökröt jelent. Én ennél százökrösebb áldozatot hoztam.

– Ön megoldotta a feladott talányt, miss. Nagy örömmel és igaz hálával nyújtom át önnek a kitűzött pályadíjat.

Azzal kivettem a zsebemből a csekk-könyvemet, s kiszakítva belőle egy lapot, ráírtam ugyanazzal a talánymegfejtő tollal az utalványt: „Fizettessék miss Coronilla Joe rendeletére százezer forint.”

Átadtam a csekket a missnek.

Miss Coronilla aztán megfordította a csekklapot, s a túlsó oldalára ezt írta: „Fizettessék a Magyar Fehér Kereszt Egyesület rendeletére százezer forint, Coronilla Joe.”

Azzal visszaadta a csekket.

Szédelgett a fejem. Nem tudtam, mit csinálok.

Coronilla alakja úgy nőtt fel előttem, mint egy bálvány.

Megragadtam a felém nyújtott kezét, és megcsókoltam azt.

VAGY A TENYERET, VAGY A KEZET!

Ki látott már haragra gyulladt istennőt?

Kettőt tudunk, akik pozitíve láttak. Az egyik volt Ixion, a másik Actaeon.

Amaz Junónál, emez Dianánál próbált meg vakmerősködni.

Ixiont Juno istenasszony nyakon öntötte egy lavór vízzel (a mitológia ugyan „felhőt” említ, de ez csak allegória), Actaeont ellenben a kegyetlen Diana szarvassá változtatta.

– Uram! – kiálta Coronilla istenasszony, felcsattanó hangon. (Huh! hogy lüktettek az orrcimpái!) – Aki nekem négyszemközött kezet csókol, annak én vagy a tenyeremet adom, vagy az egész kezemet!

Veszedelmes választás!

Vagy pofon vagy kézfogó?

S ha én a rendes hétköznapi eszemnek csak egy grammját megtartottam volna ebben a pillanatban, hát azt kellett volna tennem, hogy odatartsam a haragvó Juno elé a pofámat: „Itt van istennőm, töltsd ki rajta a haragodat!” s aztán megkapva a magamét, fussak a fotográfhoz, hirtelen lefényképeztetni magamat, amíg a drága öt ujjnak a nyoma ott látható.

Hisz egy női tenyértől kapott pofon nem gyalázat, sőt megtiszteltetés.

Meg van ez örökítve a képviselőház naplójában. A tisztelt Ház legsnájdigabb minisztere egy ilyen kázussal vádolt hivatalnoka védelmében ejté ki e szókat: „Aki az urak közül még soha szép asszonytól pofont nem kapott, az emelje fel a kezét.” – Egy kéz sem emelkedett föl…

Hát én sem koldultam volna arról az egy pofonról. Ami valósággal meg volt érdemelve. Mert kezet csókolni egy szép asszonynak, mikor sokan látják, megtisztelés, de kezet csókolni négyszemközött: vagy szemtelen megbántás, vagy szerelmi vallomás.

De hát én abban a pillanatban ész dolgában tökéletes bankrottot vallottam.

– A kezét kérem.

Tehát nem Ixion, hanem Actaeon példáját választottam, minden következményeivel együtt.

De mármost kérek egy kis moratóriumot, mert néhány napig annyi a dolgom, hogy irigylem azt az ősömet, akinek Darwin apostol evangéliuma szerint négy keze volt: az egyikkel írhatott regényt, a másikkal novellát, a harmadikkal tárcacikket, a negyedikkel ünnepi beszédet. Nekem azonban csak egy kezem van, s az kell másra.

Hiszen úgyis kitalálhatja azt minden olvasó, hogy mik azok a következményei egy kézfogónak.

MÁSODVIRÁGZÁS

Óh, ti gyerekek! Húsz, harminc, negyvenesztendős gyerekek! Ti nem is tudhatjátok, hogy mi a szerelem! Az ifjú szerelme tigris; de az öreg ember szerelme boa constrictor! Láttatok már boa constrictorokat a mézesheteikben? Én láttam elégszer Kelet-Indiában. Az a szerelem!

Akárhány esetet tudok, mikor a gyerek tüzesen udvarol a bűbájos hölgynek, s mikor aztán a szívhölgy azt mondja neki: „Jól van: hát legyek a tied!” – akkor a gyerek megijed, sarka közé kapja a földet, s úgy elszalad, hogy sohasem látják többet. – De mikor az öreg emberhez így szól a bálványnő: „Itt a kezem!”, az nem fut el, hanem azt mondja: „Tartom az egészet!”

S ez az igazi!

A szerelem mámorának meg kell előzni a hideg szertartásokat.

Valami istenítő érzés van abban, hogy szeret a nő, nem azért, hogy „férj” leszek; hanem azért, hogy „férfi” vagyok.

Akkor ittasít a csók, amikor még nincs szentesítve. Húsz évi aszkéta élet után az első csók!

Hogy fut annak a tüze át egyszerre minden idegen! Az új életre támadt szív kergeti a vért az erekben!

Ne trombitáljon az ítélet napján az arkangyal, hanem csókokat csattogtasson. Arra a hangra következik a feltámadás!

Minő királyi érzés az, hogy a világ legszebb asszonya az enyim! Enyim testestül, lelkestül, mielőtt pap, táltos, anyakönyvvezető hozzákötözött volna.

Ad vocem „pap, táltos”! Egy kis felvilágosítást kell előrebocsátanom. Bosznia tartománynak Magyarországhoz csatoltatása következtében múlhatlan kötelessége lett a magyar törvényhozásnak a mohamedán vallást is a recipiált hitfelekezetek közé iktatni, s ezzel az egész magyar birodalomban törvényes állapotnak lett elfogadva a többnejűség. Valami nagy mértékben ugyan nemigen lépett ez a próféta által inaugurált helyhezet életbe, annál az elvnél fogva, hogy „egy is sok abból!” Hanem ezen recepció következtében meg kellett engedni a törvényhozásnak, hogy az ősmagyar táltosok vallása is újra föléledhessen, s a hagyományaikhoz ragaszkodó szittya utódok áldozhassanak a tűzhalmokon, a „kertes köveken”, a források mellett, miként Árpád és Zsolt idejében, miként Vatha és Thonuzóba ellenzéki obstrukciója alatt a kereszténység korszakában. És amidőn én Attila őskirályunk koporsóit és csontmaradványait világ elé hoztam, ezzel egyszerre látható feje is támadt az ősvallásnak: a tuhudunok engem kiáltottak ki főrabonbánjuknak. (Ha a kálvinistáknak szabad főgondnokot választani.) Ezt a méltóságot én el is fogadtam, s attul fogva aztán valahány kicsapott diák volt, az mind beállt hozzám táltosnak, ellenben a lóhúst áruló mészárosokat kádároknak hítták.

Ekképp meg levén magyarázva a helyzet, érthetővé lesz, hogy azon idilli találkozás után, melyben Coronilla az Attila-palást betűit értelmes sorba szedte össze, három hétre a szertartásos egybekelésnek is létre lehetett jönni.

Ez a három hét rám nézve is olyan volt, mint amelyről valami Petőfi nevű versíró valami Jókai nevű regénycsinálónak (akitől sohasem olvastam semmit) ezt írta nagy elragadtatással: „Barátom! Ez a három hét fölér testvérek között is három mennyországgal!”

Az én Coronillámat a hun írás megoldásáért a tuhudun felekezet a tündérek közé emelte; s saját (csupa magyar neveket tartalmazó) naptárában a Coronilla mellé még az „Emös” nevet is odaillesztette. (Amit igazán meg is érdemelt.) Sőt, még az is megtörtént vele (és nem álom), hogy a Kisfaludy Társaság megválasztotta első női tagjának.

Tehát a házasságkötés napján elébb az anyakönyvvezetőnél végezve a törvényes eljárást azonnal felvonultunk násznépestől a metodista templomhoz. Coronillának az volt a hitvallása. A metodista pap (hétköznap derék bőrgyáros) ránk adta az áldását. Azután pedig elkocsikáztunk az Attila-mauzóleumhoz, ahol a főtáltos teremtettézett bennünket össze a garaboncok sűrű dobverése s az igrecesek lantpengetése mellett.

Tíz hónap múlva ott volt a házunkon a gólya.

Fiam született.

Természetesen, hogy Attila lett a neve.

Coronilla ugyan a keresztségben Hiacint nevet adatott neki, de én a táltosommal, ősi hunnus szokás szerint, az újszülöttet a kerteskő (oltár) parázstüze fölé tartva, a nagy király nevét örökítém meg rajta. A táltos még az ősi szokás szerint a gyereknek az állát megtüzesített késsel is meg akarta pörköltetni, de szerencsére a sage femme (bába) úgy ütötte pofon őfőtisztelendőségét, hogy ettől a dogmától elállt.

Egy újszülött fiú az én házamnál!

Nincs a világon ehhez fogható dicsőség.

A „pair”-nél előkelőbb cím a „père”.

Ezt nem osztogathatják az uralkodók.

És azontúl minden esztendőben leszállt az áldás a házamra. Felváltva, ahogy illik: egy leány, egy fiú.

Tíz esztendő múlva éppen tízen voltak.

Kezdtem mitológiai alakká válni.

Mikor verőfényes délutánokon a családommal felvonultam az Andrássy úton: középen a hintók, nyeregből hajtó fullajtárokkal, parókás kocsisokkal, benn Coronilla ült kebelbarátnéjával, aztán a nevelőnők, a bonne-ok, a dajkák az apróbb gyerekekkel, mellettük a lovas járón én magam, erős orosz paripámon, aztán Szerafino táncoló arab kancáján, meg a két nagyobb fiú apró tatár lovacskáin, hátrább a négy lovászlegény, hát az egész izgalmat keltett. Az utca megállt a bámulatunkra. S én büszke voltam erre a bámultatásra.

Látjátok, ugye? Nemcsak csoda építményeket tudok alkotni, hanem egyebet is! Nincs öregség a világon, csak hosszúra nyúlt fiatalság.

Szerafinót említettem, s itt kell hogy visszatérjek rá.

Ő nekem valóságos alteregóm volt, nélkülözhetetlen társam. Elébb egy dolgot meg kell vallanom.

Engem a házasságtól nem azok a rendes okok tartottak késő koromig vissza, amik más embert szoktak a szent frigytől elriasztani, a kellemetlenségek, a nélkülözések; sőt ellenkezőleg, az ezzel együtt járó élvezetek.

Én nem szeretem a színházat, a zene bosszant, az estélyek társalgása untat, márpedig egy fiatal nő múlhatlan élvezetei közé számítja mindezeket. Az oltár előtt elmondhatja az ember, kezet kézben tartva, hogy „Vele tűrök, vele szenvedek”, de hát azt, hogy „Vele élvezek drámát, operát, filharmóniai koncertet!”: ez lehetetlen!

Azért tartottam én valóságos áldásnak reám nézve, hogy egy ilyen hűséges házibarátra akadtam, mint ez a Szerafino, aki helyettem elkísérgeti Coronillát mindenféle látványos és társas mulatságokba; ott gondoskodik frissítőkről, cukorkákról, a köpenykéjét, bundácskáját fel segíti ölteni, s aztán hazakíséri. Hisz a felesége is vele van mindig. Szerafino neje és Coronilla elválhatlan barátnők. Aztán meg – ugyan ki is engedhetné meg magának a gyanúsítást olyan nő ellenében, aki csaknem folyton a legnemesebb női hivatásnak azon állapotában van, amelyben a római lictoroknak kötelességük volt az utcán szembejövő nőt, fasceseik meghajtásával üdvözölni.

Rábízhattam nyugodt lélekkel Coronillát Szerafinóra.

Ő eljárt vele a főúri estélyekre, amiken Coronilla öltözékei fényével és saját szépségével tündökölt.

Szerafino a nejével együtt vendéglőben lakott, ahogy szoktak az amerikai nagyurak még odahaza New Yorkban is lakni: egész lakosztályt bérelve ki, ahol nem bajlódnak se cselédséggel, se bútorzattal, minden a vendéglős dolga.

Én pedig azalatt ülhettem a Park-Clubban, a magam megszokott tarokkjátszmája mellett éjféleken túl, úgyhogy az üveges kapubejárat alatt gyakran találkoztak a hintóink, az enyém a klubból, a nőmé az estélyből visszatéret. S amint Szerafino le segítette szállni Coronillát, jó estét kívántunk egymásnak, én megcsókoltam Coronilla kesztyűs kezét, s azzal ő a jobb és én a bal oldali lépcsőn mentünk a magunk lakosztályába.

A NAGY KARSZT-CSATORNA

Hanem hát egészen más tárgy az, amelyért én Szerafinót alteregómnak neveztem. „Honni soit, qui mal y pense” (Az új helyesírás szerint: honi szoa kimál ipánz).

A nagy Karszt-csatorna volt az, mely bennünket elválhatlanul összekötött.

A Karszt-csatorna, mely az Adriai tengert a Dunával összeköti. Budapest alá tengeri hajókat hoz fel.

Gigászi vállalat! Mely egész Európát mozgalomba hozta. Magyarország fővárosát a nagy francia kikötői városok versenytársává tenni!

A terv szakszerűen elkészült.

A laikusoknak az az aggóskodása (scrupulus), hogy az a csatorna majd csak a meleg évszakokban lesz használható, télen befagy, alaposan el lett enyésztetve a mi szakszerű felvilágosításunk által. A mi duna-adriai csatornánk télen sem fog befagyni soha; mert a szekrényrendszer mellett a kamaraszakaszban a belebocsátott víz folyton és gyorsan emelkedik. S épp olyan gyorsan esik alá, mikor a szomszéd kamarába áteresztik, azon tehát a legerősebb hidegben sem alakulhat jég: a befagyott Duna jégburkolata alatt folyton folyik a víz a csatornába, a tenger pedig sohasem fagy be. És így a mi csatornánk télen úgy, mint nyáron fenntartja a közlekedést. Ezt könnyű volt megérteni.

Micsoda megkönnyítése lesz ez a kivitelnek és behozatalnak! Nekünk nem lesz szükségünk kőszénre, gőzgépekre, kapitányokra, fűtőkre; se az áruk biztosítására, a viteldíj egyötödrészére le fog szállni a mostani áraknak, mégis rengeteg kamatot fog jövedelmezni a társaságnak.

A hírlapok megtették a magukét.

Százmillióra volt az alaptőke előirányozva, de az túl lett jegyezve tízszeresen. A szindikátus fölverte a részvényeknek az ázsióját az emberi kor legszélsőbb határáig.

Én magam a vagyonom egyharmadáig vettem részt a vállalatban. A részvényesek megválasztottak közfelkiáltással elnöknek, Szerafinót szavazattöbbséggel vezérigazgatónak; a műszaki vezetőnek, jogtanácsosnak, végrehajtóbizottsági tagoknak mind az ország notabilitásai szemeltettek ki, akik mind értették a maguk szakmáját.

Legnagyobb biztosítéka volt e nagyszerű vállalat teljes sikerének az én egyéniségem, aki a nagy tisza-dunai csatornát létrehoztam.

Az ám! Csakhogy akkor még nem volt feleségem! Én az alatt a tíz esztendő alatt, amíg ez a nagy mű elkészült, az első kapavágástól elkezdve, folyton ott voltam személyesen a munkálatoknál; egész nap lovon ültem, s jártam egyik telepről a másikra, ahol előre ki nem számított akadályok kerültek elő, az én tapasztalataim, széles ismereteim, sőt eredeti ötleteim segítettek azokat legyőzni. A munkásnép kedvét fokozta az, hogy magam is ott járok közötte sártipró csizmákban, s együtt étkezem vele a tengeriszárból rakott tűz mellett: okosan ügyelek rá, hogy egyik munka a másikat ne hátráltassa, amit kiszámítok, az mindig helyesnek bizonyul, a hibát előre meglátom, s nem hagyom megérni. És aztán a saját pénzemre vállalkozván (nekem nem volt részvényes társaságom) nem vesztegetek el pénzt, nem vesztegetek meg embereket, magam ellenőrzöm a kiadásokat, semmi se szaladhat a hamis utcára: naplopót, léhűtőt nem tartok magam körül; de az érdemet megjutalmazom: tudom, hol kell szűkmarkúnak, hol kell bőkezűnek lenni. Magam egyezkedem: nem bízok semmit ügynökökre, alkuszokra; a munkást, ki a szerződésen túl teljesít, azért igazságosan megfizetem: gondoskodom egészséges lakásáról, jó élelmezéséről, amit saját társulati szövetsége intéz; nem restellek magam kavicsbányák után járni, kutakat fúratni, vasutakat rögtönözni a munka megkönnyebbítésére. Sátoros ünnepeken, országos emléknapokon pedig népmulatságot rendezek a munkásaim számára, s a cigányzene mellett magam is együtt járom a kopogóst a menyecskékkel, a felpántlikázott talicskázó leányokkal. Úgy szerettek engem az én munkásaim, mint az apjukat, – jobban annál: mint a prófétájukat.

Hát ez így volt akkor: a másik-máskor.

Ellenben a Karszt-csatorna építése alatt soha egyetlen egyszer sem rándultam le, még csak kíváncsiságból sem, a nagy művelet megtekintésére. Mindig a szép asszonyomat őriztem. Az foglalta le minden gondolatomat, érdeklődésemet. Hozzá voltam láncolva.

Mit törődtem én azzal, hogy a fővállalkozók hogy adják ki a munkát alvállalkozóknak, hogy azok hogy zsarolják ki a munkásokat, hogy támad ebből a munkabeszüntetés, a bérharc (sztrájk), s miféle műszaki nehézségek tornyosulnak egymásra.

Tartattak ugyan hébe-hóba igazgatósági ülések az elnökletem alatt,– amelyeken Szerafino felolvasta az előterjesztését a munkálatok előhaladása fölött; de én azalatt az előttem álló vizespoharakra nézve mind azon gondolkoztam, hogy vajon Coronilla nem ivott-e jeges vizet? (Az amerikai nők megszokták azt.) Nem okozott-e vele magának valami veszedelmet?

Hm! Hm!

Tálán még valami egyéb bajom is volt?

Azt mondják a magyarok némely emberről, hogy „begyepesedett az esze”. Magam is észleltem egyes kiváló alakokat, akik derék férfikorukban kitűnő szakemberek hírében álltak, s aztán, amint elkezdtek kopaszodni, mintha belülről is kopott volna az agyuk: nem voltak olyan okos emberek többé, mint azelőtt.

Tapasztalja azt az ember, hogy ha valami rendes munkálatát abbahagyja hosszabb időre, akkor aztán abba újból visszatalálni nehezebb a sóvágásnál. Az ismert út mind begyepesedett.

Mikor énnekem a felolvasott értesítésben elkezdték a számadatokat lekintornázni, a milliókon kezdve a törtszámú fillérekig; én ahelyett, hogy azokra figyeltem volna, magamban mind azt a bolond nótát ismételtem, amit régen valamikor a Jókedvű diákokban hallottam: „Einundzwanzig, zweiundzwanzig”, s aztán végződik azon, hogy „neunundsiebzig, achtzig”.

Egyszer aztán, mikor már a hatodik esztendejét járta az óriási vállalat, a vezérigazgató azzal a hírrel lepte meg az igazgatótanácsot, hogy az alaptőke fogytán jár.

Ez olyan, mint mikor az embert a legédesebb álmából egy vasúti összeütközés ébreszti föl.

Egész litániája volt a balsiker okainak elősorolva.

Elemi csapások, árvizek, s Sárréten elsüllyedt betonépítkezések, miket cölöpépítményekkel volt szükséges helyettesíteni, a szocialista zavargások, melyek miatt a munkálatnak hosszas időközökben szünetelni kellett, a magasra fölvert kisajátítási árak, vashidak, vízemelő gépek minden útban talált folyó számára, és aztán a legnagyobb ellenség, amit senki sem vett fel a számításába, s ami maga úgy nyelte el a milliókat, mint a Minotaurus a szüzeket a labirintban, a soha nem ismert rém a sziklai láz, mely ott leskelődik a Karszt hegyszakadékai közt minden idegenre: belevágja a karmait, ledönti, elemészti. A Karszt áttörésénél alkalmazott munkásaink nem bírták ki két hónapnál tovább, akkor újakat kellett hozatni, mesés munkabérrel, mely az előirányzatot háromszorosan haladta felül, s így is alig került elég munkás össze. A gépek szüneteltek. Most aztán ott van a vállalat, hogy egy félig megásott csatornába bele van temetve százmillió, s az egész munka felakadt. Ekkor azután, akinek egy kis vállalkozási szelleme van, az tudja a következményeket. Ha egy vállalatba belesüllyesztettünk százmilliót, akkor utána kell küldenünk másik százmilliót, hogy hozza vissza.

Ez ment határozatba az igazgatótanácsunkban.

Csakhogy ennek a másik százmilliónak az összehozása már nem ment olyan szép hegedűszóval, mint az elsőé.

A pénzvilág meg volt rökönyödve. A hírlapok elkezdtek okvetetlenkedni. Bírálgatták az egész munkálatot. Azt is mondták, hogy a vezetők nem értenek hozzá, hogy hanyagok, sőt még arra a vakmerő gyanúsításra is vetemedtek, hogy a pénzkezelésben óriási visszaéléseknek kell lenni.

S a hírlapok szuggerálták a gyanúsító nézeteiket a törvényhozásnak. A képviselők, sőt a főrendek között is nagy ellenkezés készült. Mert az új százmilliós prioritás kibocsátásához alakszerinti törvényhozási határozat kívántatott.

– Bízzák önök azt énreám, uraim! – mondá Szerafino. Majd fölvilágosítom én az újságírókat és a képviselőket is. Csak tessék nekem teljhatalmat adni.

Megadatott neki a teljhatalom.

Bűvészetének kellett lenni. Mert rövid időn olyan szépen megfordultak a legkonokabbul ellenkező hírlapok, hogy mind a mi nótánkat énekelték; a törvényhozók ellentmondása is csodamódra lecsendesült. Közel voltak az új választások. A második százmilliós aláírás is sikerült. Igaz, hogy annak is egynegyed részét én magam írtam alá, túljegyzés nem is igen következett be. De névleg mégis sikerült az aláírás.

S akkor aztán még valami négy esztendeig vághatta a követ a Karsztban, aki akarta: én őriztem a szép asszonyomat otthon. S hordtam sétakorzóra a szépen felszaporodott családomat.

PÁRBAJ EGY HALOTTAL

Egy gonosz napon aztán az történt, hogy Szerafino egy gödöllői szarvasvadászat alkalmával keresztülbukott a lován, s fejtetőre esve; kitörte a nyakát.

Ez nagy baj volt nekem.

De másnak még nagyobb!

Az egész vállalatomat ő vezette.

De hát a másét?

A hullát odahozták hozzám. Szállása vendéglőben volt, s a vendéglősök sokat tartanak arra, hogy az ő bérszobáikban semmiféle ravatalok ne állíttassanak föl. Különben is testi-lelki jóbarátom lévén, nem engedtem volna, hogy a temetkezési pompának ne az én palotámban legyen a színhelye.

Coronillát nem kellett a balesetről értesíteni, mert ő maga is részt vett abban a szarvashajszában, s szemtanúja volt a szerencsétlenségnek. Ugyanazzal a vonattal érkezett meg, amely Szerafino holttestét hozta.

Én egészen rábíztam a ravatal felállítását s az egész temetkezési pompa rendezését, énrám nehezebb feladatok vártak. Hirtelen összehívni az igazgatótanácsot, a végrehajtó bizottságot; jogtanácsost, műszaki vezetőt, hogy a vezérigazgató hirtelen halála miatt szükséges intézkedéseket megtegyék. A kormánybiztos s a parlamenti ellenőrző bizottság elnöke jelenlétében kellett rögtön az üzleti könyveket lefoglalni; a pénztárakat lepecsételni, a vidéki ügynököket, munkavezetőket táviratilag felidézni. Egész éjjel tartott ez a munka. Csak egy hirtelen elvégzett reggeli szakította félbe, mely alatt a gyülekezet együtt maradt. A kormánybiztos rendetlenségeket talált az ügyvitelben. Aggodalomra adott okot, hogy a főügyvivőnk, akire a kényes természetű titkos kiadások voltak bízva, sehol sem volt található. No majd talán, ha a táviratokból olvassa a balesetet, magától siet megjelenni. Hiszen ő volt legnevezetesebb emberünk. Csakhogy nagy hajlama volt az orfeumi énektáncosnőkkel való barátkozáshoz. Most is valószínűleg nászutazáson van; ami nem soká tart.

Késő dél volt, mikor az ülést berekeszthettem. Minden elmetehetségemet elő kellett szednem a kacattárból, hogy a nehéz elnöki hivatalnak megfeleljenek.

Ekkor aztán siettem haza. Már akkor hordták a városból mindenünnen a szebbnél szebb gyászkoszorúkat a palotámba a portás alig bírta az elismervényeket kiállítani. Ezek azonban mind ott hevertek a lépcsőcsarnokban.

Kérdeztem, hogy miért nem viszik fel a kupolaterembe, ahol a ravatal felállítását elrendeltem.

Azt felelték, hogy a főajtót a kegyelmes asszony meg a méltóságos asszony még elzárva tartják.

(Amaz volt Coronilla, emez pedig Szerafino özvegye, ők ketten osztoztak e szomorú kötelesség teljesítésében. Hiszen Szerafino nekem is testi-lelki jó barátom volt.)

Én azonban a saját lakosztályomból átmehettem a kupolaterembe.

Amint az ajtót felnyitottam, megdöbbentett valami szokatlan lárma hangja, aminőt én még soha nem hallottam ennél a háznál. Két asszony veszekedett egymással, rikácsoló, sikongató hangon, amit a kupolának a boltozata sokszorozott, mintha tíz asszony lármázna.

Engem nem vehettek észre: eltakartak a sűrű pálma- és ciprusbokrok, melyek az ajtó elé voltak állítva.

Az üvegkupola felső világítása odatűzött a ravatalra, ahol érckoporsóban feküdt, fehér rózsákkal és gardéniákkal takarva a halott. A szemei nyitva voltak, mire a vadászatról idáig szállíták, a szemei már nem voltak lecsukhatók. Ezek a meredten néző szemek úgy megmaradtak az emlékezetemben. Azon is megütődtem, hogy a két legnagyobbik fiam, gyászba öltözve, ott térdepel a ravatal zsámolyán.

Mit térdepelnek az én fiaim Szerafino ravatala előtt gyászruhában?

Hanem aztán a két asszonynak a civakodása egészen elfoglalta a figyelmemet.

Huh be csúnya a veszekedő asszony! Mentül szebb, annál csúnyább. A szépségvonalak mind ferdére mennek, a száj négyszögletű lesz, a szemek karikára forognak, a szemöldökök piócákká alakulnak, az arc vörös lesz, az orr feldagad, hát még a hang! Az a szép, lágyan csengő, melegen reszkető hang rekedt rikácsolássá válik, elcsuklik, visítoz: a kifejezéseket nem válogatják. Két előkelő úrhölgy, mint két kásás kofa a piacon!

Vajon mi hozhatta őket ekkora indulatba?

Spanyolul kiabáltak, mind a kettő mexikói nő volt. A gyermekek nem érthették, hogy mit beszélnek, azok nem tudtak spanyolul, de én jól értettem.

A női háború tárgya egy olajfestmény volt, mely ráma nélkül egy festőtámlányra volt helyezve. Szerafino arcképe volt az, életnagyságban, térdig: kitűnő remeke egy hazai festésznek.

A művész, Szerafino haláláról értesülve, ideküldte az arcképet. A művész díja már előre ki volt fizetve Szerafino által, az tehát nem lehetett kérdés, hogy ki adja meg az árát?

Most azután a két asszony azon veszett össze, hogy melyiküknek a tulajdona ez az arckép?

Szerafino özvegye azt állította, hogy ez őtet illeti meg, ő a törvényes örököse a meghalt férjének.

Coronilla ellenben amellett erősködött, hogy Szerafino ezt az ő számára festette, s az ő rendeletére küldte ezt a festőművész egyenesen őhozzá.

Az asszonyok mindegyre erősebb kifejezésekkel éltek.

Végre az özvegy azt kiáltotta:

– Nekem Szerafino férjem volt!

Erre Coronilla azt vágta vissza:

– De nekem több volt, mint férjem!

S azzal odarohant a két térdeplő fiúhoz, azokat kézen ragadta, s odahurcolta magával a koporsóhoz, s kényszeríté őket, hogy a halottnak a kezét megcsókolják.

Erre az özvegy nő dühbe jött, felkapta balkézzel a ruháját térdig: a harisnyakötőjébe volt tűzve egy tőr, azt kirántotta, s gyorsan, mint egy vadállat, odaszökött az arcképhez, egy merész kanyarítással kivágta belőle az arcot, a fej nélküli képet pedig odalökte Coronilla lábához.

– Ez az enyim volt, az enyim marad: a többi a tied volt, maradjon neked!

S azzal egy merész állásba vetette magát, egyik kezében a magasra emelt tőr, másikban a kivágott arc. Coronilla megérthette, hogy mi vár reá, ha erővel akarja visszavenni tőle a kivágott darabot.

Nekem egy összeomló világ zuhant a fejemre! Hát ez az én családi boldogságom? Büszkeségem?

Az őrültség lelke szállt belém! Most mindjárt odarohanok közéjük, kicsavarom az egyik asszonynak a kezéből a tőrt, s megölöm vele a másikat! És aztán azt a két gyászruhás kölyket. És utánok valamennyit! Mind, mind! Az utolsó bölcsőben alvó kukacig!

Hanem aztán az első őrjöngési rohamot nagy hirtelen elfojtottam magamban. Hiszen nem vagy te veszett bolond! Hogy úgy tégy, mint a beduinok, a vad indiánok. Legyen helyes eszed! Mívelt nemzet fia a sértett becsületét nem tisztogatja asszonyvérrel, gyermekvérrel. Te férfi vagy és gentleman. Tudod, hogy mi a kötelességed.

Egészen helyre tért az eszem. Elhagytam a kupolatermet, lementem a kocsimhoz, hajtattam a Park-Clubba. Ott találtam két barátomat tekézve, azokat felkértem, hogy jöjjenek velem egy becsületbeli ügy elintézésére. Készséggel követtek a vívó- és lövőterembe, ahol délután nem szokott lenni senki.

Elmondám nekik hidegen, nyugodtan, hogy férji becsületemben meg vagyok sértve, mélységesen: csalhatatlan bizonyítványaim vannak; nekem a becsületem elrablójával meg kell verekednem életre-halálra.

Elvállalták, hogy segédeim lesznek.

Az egyik eztán azt kérdezte tőlem, hogy ki az az úr, akit nevemben az elégtételadásra fel kell szólítaniok?

Én nyugodt hangon feleltem meg rá:

– Szerafino.

Erre az egyik barátom nagy szemeket meresztett rám, s majd meg a másik barátomra nézett.

Az pedig összecsapta a kezeit, s olyan hangon, mely keverve volt ijedséggel és nevetéssel, mondá:

– De édes barátom, hisz Szerafino meghalt, ott fekszik a ravatalon a te saját palotádban.

A vér a fejembe ment: nem tudtam magam türtőztetni; fennhangon kiabáltam, ahogy gentlemanek nem szoktak lovagias ügyek megvitatásánál.

– Hát hiszen tudom én, hogy hol van Szerafino! Onnan jövök. De én nem engedem neki, hogy meghaljon! Én akarom őt megölni! Magam, az öreg. A szívén akarok keresztülrontani a kardommal. Ohó! Az ilyen meggyalázást nem viszi el az ember olyan könnyen a másvilágra. Ébredjen fel! Álljon helyt a gonosztetteiért. Jó is volna, úgy számolni le, hogy mikor az emberre kisül a gyalázatosság, akkor azt mondja: én meghaltam, vigyetek ki, dugjatok el a föld alá. Nem, uram! Így nem menekülsz tőlem!

A barátaim csitítottak, hogy ne kiabáljak olyan nagyon, hogy a szomszéd szobákban is meghallják.

Én aztán alábbszállt hangon igen okos dolgokat mondtam el nekik.

– Tudjátok, barátim, az az ember nincsen meghalva; csak tetteti magát, hisz a szemei nyitva vannak: néz és lát. Akkor bizonyosan hallani is fog. Ha ti odakiáltjátok a fülébe: „gazember”, arra fel kell neki ugrani, és veletek menni, ahová hívjátok. Én ezt bizonyosan tudom. Mert dacára annak, hogy engem hallatlanul meggyalázott, azt mégis el kell róla ismernem, hogy ő bátor, lovagias férfi, aki helytáll, s nem engedi magát pofonveretni.

Az én két barátom egymásra nézett, s aztán, mint akik tudják a dolgukat, rábólintottak a fejükkel.

– Jól van, öregem – mondá az egyik. – Odamegyünk Szerafinóhoz, s kihívjuk őt a te nevedben.

– Legsúlyosabb föltételek mellett.

– Addig eredj haza, s várd be a jelentésünket.

– Nem! Én abba a házba többet be nem megyek. Itt maradok a vívóteremben! Előhívatom a vívómestert, veszek tőle leckét a tőrvívásból. Rég nem volt már egyenes kard a kezemben.

Azzal megszorították a kezemet, s azt mondták, hogy csak gyakoroljam magamat a fleuret-vívásban, amíg ők visszatérnek.

Amint aztán egyedül maradtam az üres vívóteremben, lassankint kezdett mégis visszatérni a helyesebbik eszem. Átláttam, hogy ez egészen hebehurgya szándék tőlem, egy olyan gyakorlott spadassint, aminő Szerafino; nekem, az öreg embernek, egyenes kardra kihívni: hisz akkor ő szúr le engem. S végül még ki is nevetnek. Eszemen kell járnom!

Pisztolyra fogunk vívni, drótcsövű pisztolyra, célzó léggyel, serkentővel. Húsz lépésnyi távolból, öt-öt lépés közeledéssel. Ebben már aztán mester vagyok. Előhívattam a töltő legényt, pisztolyokat hozattam, s elkezdtem célba lövöldözni. Remekül sikerült minden lövésem. Utoljára kártyalapokat szegeztettem ki a céltáblára. Ha akartam, a coeur-lovagnak a fejét lőttem ki a kártyából.

Mire a barátim egy óra múlva visszatértek, egy egész halmaz kártya hevert az asztalon, csupa kavallokkal, akiknek a feje át volt lyukasztva.

– Ide nézzetek! Így szokott lőni az öreg! Pisztolyt választottatok?

– Szokás szerint. Ily súlyos esetnél. Először háromszori golyóváltást, s ha annak nincs eredménye, akkor folytatása a párbajnak tőrrel.

– Jótállok az eredményről. Hadd lássam a pisztolyokat. Egyikök kiment s behozta a pisztolytokot. Meg voltam vele elégedve. Serkentővel (Schneller) is el voltak látva.

– Ma halsz meg, Szerafino.

– No csak nem kell kérkedni, öreg – mondá az egyik barátom. – Ellenfeled is jól lő, s meglehet, hogy ő fektet téged hasra, vagy felugrat.

(Tudvalevő, hogy akit mellbe lőnek, az nem hátra esik, hanem előre, akit pedig főbe lőnek, az egy lábnyira felugrik a levegőbe.)

A másik barátom ezalatt elvégezte velem a párvívás toalettjét. Pisztolypárbajnál nem szabad semmi fehérnek maradni a vívókon, inggallér, kézelő begyűretik: a kabátot begombolják, hogy semmi célbavehető pont ne maradjon.

– Mikor lesz a párbaj? – kérdezém.

– Még ebben az órában. A budai lövöldében; csak az orvos megérkeztét várjuk, akit idekérettünk.

Az nem soká váratott magára. Ez az én kedves doktorom, ezzel a mosolygó rózsás arccal, mellig érő fekete szakállal, aki minden párbajnál jelen szokott lenni, nála nélkül nem is volna fashionable a gavalléroknak egymás vérét ontani.

Nagyon örültem, hogy ő lesz az orvosom a párbajomnál.

Kézszorítás után odakínáltam neki a kézcsuklómat, tapintsa meg az üteremet: ugye mily rendesen ver? Nem félek.

Megvizsgálta az üteremet, de nem szólt utána semmit, csak mosolygott.

Egyik barátom aztán még egy feladatra figyelmeztetett: nem látnám-e szükségesnek, hogy ily végzetes pillanat előtt végrendeletet tegyek?

– Végrendeletet? Négy szó elmondja azt: „Bőröm a tímárnak, csontom a kutyáknak!”

S nagyot nevettem rá! Bántott ellenben, hogy az a másik három férfi nem osztja a nevetésemet. Pedig ez olyan tősgyökeres magyar mondás.

– No hát mehetünk.

Odalenn nem az én fogatomat használtuk, annak a piros színe s a kocsis egyenruhája nagyon ismerős; hanem egy bérkocsiba ültünk be mind a négyen. Annak is lehúzták a függönyeit azzal az indoklással, hogy ha minket a hírhedett párbaj-orvos kíséretében valami ácsorgó detektív meglát, rögtön értesíti a rendőrséget, s az közbeveti magát, és megakadályozza a párbajt.

Nekem olyan hosszúnak tetszett ez az út. Nyughatatlankodtam.

– Vajon ott lesz-e Szerafino?

– Minden bizonnyal ott lesz.

– Ha el nem jön, én kutyakorbáccsal verem meg.

Útközben aztán elbeszéltem mind a három barátom előtt azt a jelenetet ott a kupolateremben, melynek véletlen nézője és hallgatója lettem.

A két segédem igyekezett elszörnyedés hangjait hallatni. Csak az a pirosképű doktor mosolygott, mintha azt mondaná: „Hát te ezt csak ma tudtad meg? Hát nem beszéltek neked erről a verebek, mikor kalácsmorzsákat hintettél nekik az ablakod párkányára?”

Végre megálltunk egy kapu előtt. Én fel akartam emelni a függönyt, hogy kitekintsek, de a barátom megkapta a kezemet.

– Vigyázz, ott egy rendőrtiszt áll.

A kapu kinyílt, a kocsi befordult rajta, azután ismét becsapódott a kapu, a bejárat alatt kiszálltunk, s onnan mindjárt egy földszinti terembe nyitottunk be.

– Helyben vagyunk – mondá a segédem.

Körülnéztem. Biz ez elég alkalmas hely a párbajvívásra. Semmi más bútorzat benne, mint nehéz karosszékek. Azoknak egyikébe engem leültetett a doktor.

– Itt van-e már Szerafino? – kérdém én nyugtalanul.

– Mindjárt jön, csak előbb az orvosa és a segédei lépnek be: a párbaj föltételeiben egyezkedésre.

Csakugyan, nemsokára nyílt az ajtó, s belépett rajta egy szikár férfiú, akinek a külsején fel lehetett ismerni az orvost. Rövidre nyírt bajusza és szakálla volt, vékony, összeszorított ajkai, szúró szemei sűrű szemöldökkel. Kurta dzsek volt rajta lóden szövetből. (Ilyen alkalomra ugyan egy kicsit finomabbul is kiöltözhetett volna.)

Hanem a vele együtt bejött másik két gentlemanben sehogy sem bírtam feltalálni azokat az alakokat, akikkel valaha a fővárosi nyolc kaszinó valamelyikében találkoztam volna.

A most érkezett orvos odajött hozzám, udvariasan meghajtotta magát, s eközben a tenyerének az élével odaütött a térdem fölötti inamra, hogy én attól egyszerre felkaptam a lábamat magasra.

Nagyot bámultam a szemébe. No ez furcsa kis üdvözlet egy doktortól! Mire való ez?

Erre ő elővett egy rendkívüli nagyító üveggel ellátott pápaszemet, azt az orrára helyezte, s úgy nézett hosszasan a szemeimbe.

– Uram! – szóltam én, felállva a székről. – Nem értem önnek a bánásmódját.

Az utóbbi doktor erre odafordult az én doktoromhoz, s azt mormogá a fogai között, hogy „paralysis progressiva”.

Csak ekkor tudtam meg, hogy hová kerültem.

– Hisz ez az őrültek háza! Ti gazemberek, ide hoztatok engem?

Azzal nekirohantam a két barátomnak, s elkezdtem őket öklözni. Az őrültek veszedelmes ereje volt a karjaimban. Az ajtó mellett álló két férfi beavatkozása azonban nagy hirtelen véget vetett az egyenlőtlen tusának. Engem lefogtak, s minden rugdalózásom, harapdálásom dacára rám húzták a kényszerítő zubbonyt, azzal aztán bevittek egy olyan szobába, amelynek a falai ki vannak párnázva, hogy a páciens a koponyáját be ne zúzhassa rajtuk, lefektettek egy nyoszolya nélküli ágyba, a fejem fölé kiakasztották a feliratos táblát, „dühöngő őrült”, s aztán egy őrt állítva mellém, magamra hagytak.

Ott azután egész éjszakán át mozdulatlanul fekve, ráértem végiggondolni, hogy mi történt velem?

Párbajt vívtam egy halottal, s a halott ölt meg engem.

Meg voltam felőle győződve, hogy ezt a pokoli cselszövényt az asszony koholta ki ellenem. Azért, hogy a szeretőjét megmentse a bosszúmtól.

Hogy engem őrültnek nyilvánítanak! Engem, ki a mai napon a legjózanabb ésszel, belátással, leleményességgel hoztam határozatokat egy világraszóló műszaki vállalat felett, aki el tudtam igazodni a számok tömkelegében, akit a tanácskozás bölcs vezetéseért megéljenezett ezelőtt nyolc órával a legokosabb emberek gyülekezete! Hogy én őrült legyek?

Pedig hát itt vagyok. Rajtam az összevarrt ujjú zubbony.

S hogy még jobban megbizonyodjam az állapotom felől, nyomban jött a borbély az ollóval, s tövig lenyírta az ősz hajamat. Szép hosszú à la Napóleon III. kecskeszakállam volt, azt is levágta. A bajuszomat megcsavargatva viseltem, s arra különösen büszke voltam. A gyilkos azt is letarolta.

És hát miért kellett mindennek így történni velem?

Visszatértem a messze múltakra, s aztán megtaláltam a választ erre a kérdésemre.

Azért, hogy egyszer egy világszép asszonynak megcsókoltam a kezét.

A VÉGTELEN VÉG

Azon a hosszú-hosszú éjszakán, melyet megkötözve kellett végig – nem aludnom, hanem virrasztanom, – hosszasan és körülményesen kigondoltam, kidolgoztam annak a komédiának a szövegét a legapróbb részletekig s a csatányos befejezésig, amely komédia engem innen ki fog szabadítani.

Ohó! okos ember vagyok én még: túljárok a profán bölcsek eszén.

A legelső feladatom az volt, levetetni a fekhelyem fölül azt a föliratot, s felváltatni az elébb nekem szánt minősítéssel.

Ez rövid időn teljesen sikerült. Nyugodtan, legkisebb ellenkezés nélkül vetettem magamat alá a pszichiatrák minden kísérleteinek, pedig azoknak az elviseléséhez bizony nagy egyéni önmegtagadás kell. Hagytam magam zuhanyoltatni, dörzsöltetni, villanyoztatni.

Az ápolóm egy hét múlva azzal a biztatással örvendeztetett meg, hogy nem fog nálam legvégsőre kerülni a sor, a trepanálásra. Pedig az sem utolsó utógyönyöre egy szépasszony csókjának, ha az embernek a koponyáját kifúrják.

Ezt én szerencsésen átugrottam okos magamviselete által. Tizednapra már felváltották a táblám feliratát azzal, hogy paralysis progressiva.

Ez, kérem olyan, mintha valaki bárói rangból grófira emelkedik. Még hátra van a hercegi.

Ettül kezdve aztán abban a szabadalomban részesültem, hogy magamban, minden kísérő nélkül sétálhattam, őgyeleghettem a (valljuk meg igazán) kitűnően berendezett állami tébolyda kertjében. No már, ha valaki meg akar bolondulni, ne is kívánjon magának jobb helyet. Micsoda vívmánya a humánus kornak, hogy most az őrülteket gyöngéden kezelik, szakértőleg gyógyítják, s nem láncolják oda a torony falához, mint a múlt századokban!

Hanem én azért mégis megszököm innen.

A kertben tett sétáim alkalmával gyakran találkoztam egyikével a hozzám hasonlóul szánakozásra méltó alakoknak. Olyan negyven-ötven év körül járó férfi volt.

Ez, amint engem szemközt jönni látott, egyszerre megfordult a sarkán, s sietve elrohant, ha pedig ülve találtam egy padon, felugrott, keresztülugrott a padon, s belevetette magát a sűrű jázminbokrokba.

Ez engem ingerelt. Mit vétettem én ennek az embernek? Hisz sohasem láttam.

Egyszer aztán belekötöttem, nem hagytam elfutni, megfogtam a karját.

– Mért fordul ön meg a sarkán, valahányszor engem meglát? Vétettem én önnek valamit?

– Véteni nem vétett, de rettegésbe hoz. Nem azért került-e ön ide, hogy egy halottat kihívott párbajra?

– De igen.

– No hát. Hogy ne rettegek én öntől, aki magam is egy halott vagyok? Rég meghaltam, de nem engednek eltemetni. Idehoztak. Úgy bánnak velem, mint egy élő emberrel. Enni, inni kényszerítenek. És most idehozza az ördög önt, aki halottakat kényszerít párbajra. Ön nekem veszedelmes ember. Én már meghaltam, nem élek, én nem engedek golyókat lövetni a testembe, tőröket fúratni a tüdőmön keresztül. Hagyjon ön nekem békét.

Ez egy új világosságot derített az agyamban.

Hisz ennek az embernek a rögeszméje éppen az én rögeszmémnek az ellentmondója.

Nagy lelkesedéssel futottam fel az igazgató orvoshoz ezzel a tapasztalatommal. Elmondtam neki a közöttünk folyt párbeszédet. Aztán nagy elragadtatással kiálték fel: „Uram! Amit az önök bölcsessége nem volt képes nálam előidézni, ennek a bolondnak a bárgyúsága megtette: kigyógyított tökéletesen ebből az őrült gondolatból. Olyan ez, mint mikor a két ellentétes szín, a veres és zöld egymást elfedi, mind a kettő elenyészik. Mátul fogva nem hiszek abban, hogy nekem a megholt ellenfelemet párbajra lehessen velem szembeállítani, s kérem önt igen szépen, legyen szíves azt levélben tudatni a két gentlemannel, akiket erre felszólítottam, hozzá csatolva a lovagias bocsánatkérésemet azokért az ökölcsapásokért, melyeket az ön jelenlétében nekik kiosztani elég udvariatlan valék.”

Az igazgató orvos nagyot nézett a szemem közé, s azt gondolta magában: „jól van, jól! Te most meggyógyulást színlelsz. A bolondok nem teszik bolonddá az orvost.”

Hiába, azt a pupillakitágulást nem lehet eltagadni. Az ember nem macska, hogy a szemfeketéjét tetszése szerint össze tudja húzni. Az orvos ráismer.

Azt ígérte, hogy majd tudatni fogja barátaimmal az izenetemet. És aztán levétette az ágyam fölül a második feliratot, s ezt a harmadikat akasztotta helyébe: „neuraszténia”. No ez már hercegi cím. S ettől fogva naponkinti tizenhat órai pihenésre lettem utasítva. Ha szocialista vezér lettem volna, igazán meg kellett volna elégednem a sorsommal.

Hanem hát az már az emberi természetben van, hogy sohasem lehetünk a sorsunkkal megelégedve, még ha a lipótmezei palotában gondoskodnak is a kényelmünkről.

Az ember nemcsak pihenni szeret, de pihenés közben olvasni is.

Márpedig itt az a rendszer, hogy akik ennek a háznak az ápoltjai közé fölvétetnek, azok soha egy hírlapot és egy kívülről érkező levelet nem kapnak a kezükbe. Aki olvasni akar, ott van neki az intézet könyvtára, gazdasági iratok, aztán a klasszikusok: Vergilius Aeneise, Bucolicája; de idegekre ható olvasmányokat az elmebetegek kezébe nem adnak.

Minden alkalmat felhasználtam, amidőn az igazgató orvossal összetalálkoztam, hogy őt e tárgyban engedékenységre bírjam.

– Ez nem jó metódus, amit önök az elmebetegek irányában követnek: elzárni előlük a külvilág ismeretét. Ezáltal kényszerítik őket a fantáziához folyamodni, s a képzelem még zavaróbban hat az idegekre, mint a legkellemetlenebb valónak a megtudása. Nekem a hírlapolvasás valóságos életföltétel. Odahaza tobzódtam a hírlapokban. Nincs étvágyam, ha hírlapot nem kapok.

„Nem lehet, nem lehet”, volt rá a válasz.

– Hát nem bánnám én, ha külföldi lapot kapnék is: angolt, amerikait vagy spanyolt.

– Nem lehet.

– No ha a politikai lapok szenzációitól őriznek, azt megértem! de adjanak legalább egy szépirodalmi lapot, egy élclapot – vagy a Vasárnapi Újságot.

– Azt meg már éppen nem lehet!

– De hisz így melankóliába ejt az unalom.

– Olvassa ön Vergilius Aeneisét.

– Olvastam én azt deák koromban eleget. Nagy elismeréssel viseltetem a jámbor Aeneás iránt, különösen azért, hogy egy szép asszony elől idejekorán meg tudott szökni, de ez a jó példa rám nézve már elkésett. Nem kérek Aeneásból többet. Hanem hát mondok valami mást doktor úrnak. Az otthoni könyvtáramban van egy vaskos kötet, igazi elefantina moles, szép kapcsos borjúbőr kötésben, a neve Cosmographia Sebastiánus Münsterustól, hozassa el azt nekem, az tele van érdekes képekkel, mulatságos adatokkal, létezhető, vagy soha nem létezett emberek és állatok országaiból. Magyarország is benne van mint Sarmatia alkatrésze. Ez már csak nem veszedelmes olvasmány. Hiszen csak Bocskai István koráig terjed. Hát hiszen gyógyulófélben vagyok már.

Az igazgató orvos látható zavarba jött erre a kérdésemre. Az arca egészen elvörösödött, s a szemüvegeit kezdte törülgetni a szebkendőjével, s aztán egyszerre csak minden válasz nélkül otthagyott a faképnél.

Csodálatos, hogy egy ilyen okos ember nem engedi magát meggyőzetni egy másik okos ember által.

Délben azonban, mikor ebédhez ültem, újra meglátogatott.

– No lássa ön, mennyire bízom önnek a gyógyulási állapotában. Elhoztam önnek a szivartárcáját, amit eddig vissza kellett tartanunk. Most már megengedem önnek, hogy naponkint elszívhat egy szivart, ebéd után. De azt is a kapus szobájában, hogy a többi betegek észre ne vegyék.

Ez a doktor csakugyan nagy emberismerő.

A neuraszténiás betegnek mindenféle nikotin, koffein élvezet általában el van tiltva, ha a szivarozást megengedi neki, ez a legjobb bizonyíték a közel felgyógyulásról.

S ez egyúttal a hírlapok miatti lamentációnak is legjobb kodeinje.

Mert már bocsássanak meg énnekem a világ minden vezércikkezői, szónokai, tárcaírói, de egy jól égő havanna mégiscsak különb élvezet minden nyomtatott papirosnál.

Majd hogy kezet nem csókoltam a doktornak ezért.

Alig is várhattam, hogy ebéd után lemehessek a kapus szobájába, arra az egy szivarra rágyújtani. Annál volt a gyufa. Gyufát a szegény bolondok kezébe nem adnak. Azért több szivart napjában annál az egynél nem is szívhattam el. Hat szivar volt a tárcámban, mikor azok elfogytak, akkor az orvos rávett, hogy azok helyett az erős szivarok helyett, amiknek darabja két korona, szívjak könnyebbeket, amiket tíz fillérért vesztegetnek. Azzal is meg voltam elégedve.

Hiszen nem szivarról volt itt már szó, hanem valami nagyobb dologról.

Az a szivartárca nagyon becses szerzemény volt rám nézve. Annak egy rejtett rekesze volt, melyet csak a rugó eltalálása mellett lehetett felnyitni, abban a rekeszben volt egy kétszáz koronás bankjegy, meg egy általános vasúti jegy, Európa valamennyi vasutaira.

Innen kiszökni nem elég, hanem aztán tovább menekülni: az a feladat.

Amíg azt az egy szivart elhamvasztottam, a kapus ott volt mellettem a szobában: – s ez idő alatt a vicéje ült a kapu bejáratát őriző páholyban. A kapu őrizetlen nem marad soha.

A kapus szobájában volt egy falinaptár, amiből én kitanultam, hogy nemsokára következik egy nagy nemzeti ünnep, Szent István király napja. Erre sok nép felcsődül a vidékről Budapestre.

Egy héttel előtte hozzáláttam a tervemhez.

A szivarozási engedély óta az igazgató doktorral egészen jó barátok lettünk. Én iparkodtam a doktort régi anekdoták felelevenítésével mulattatni. Többek között, hogy a pánszláv pap hogyan prédikált Szent István király napján (rá levén parancsolva) az első magyar királyról:

„Aki tolvaj, az lop: mert aki lop, az tolvaj; de megvan neki érte az övé haszna” stb., stb.

A doktor valószínűleg hallotta már ezt az adomát többször is, de azért mégis jólesett neki, hogy egy idegbeteg szenvedője ilyen verőfényes hangulatban van.

Erről aztán áttértem arra, hogy most nemsokára be fog következni a nagy nemzeti ünnep, a Szent István király napja, milyen jó volna akkor ezeknek a mi szegény kedélybeteg lakótársainknak is valami mulatságot rendezni, talán egy népjelmezes fölvonulást; este lampionokkal, kardalokkal. Ez a kedélyük gyógyulását előmozdítaná.

Tudom, hogy ez némi költségbe fog kerülni, de hát azt én kész vagyok mind a sajátomból fedezni, úgy tudom, hogy idejövetelemmel valami összeget hoztam a tárcámban.

– Az meg van jól őrizve.

Vigyáztam, hogy gyanút ne költsek magam ellen.

– Nem kívánom a tárcámat visszaadatni. Majd ha innen megválok, addig semmi szükségem rá. Tessék nekem majd annyit felszámítani belőle, amennyibe a népmulatság kerülni fog.

Az orvosnak tetszett ez az ötlet.

– De hát az ilyen népmulatságnál mégis múlhatatlan kiegészítő rész az ivás. A mulatóknak valamit csak kell inniok. Folytattam én a tervezést.

– Márpedig itt e falakon belől semmi spirituózumnak nem szabad pohárba töltetni – mondá ki akaratát a doktor.

– Értem jól, és helyeslem. Bor, ser, de még inkább az égetett italok a kedélybetegekre nézve valóságos méreg. Hanem én tudok egy egészen ártatlan italt, ami jólesik az ínynek, de azért az életműszerre nem hat: ez a ribiszkebor. Nincsen abban egyéb, mint a gyermekeknek való tengeri szőlő édes savanykás nedve, nádcukorral szelídítve. Ezt szoktam én felhordatni, mikor gyermekbált adtam odahaza az aprószenteknek. Mekkora áldomásokat ittak vele, s azt hitték utána, hogy igazi bort ittak.

– Ez egészen helyes. A ribiszkéből, köszmétéből készült bor valóban a legártatlanabb italok közé tartozik – mondá az orvos. – Csakhogy én nem tudom, hogy ezt valahol Budapesten árulnák. Németországban mindenütt kapható.

Én aztán készen voltam a kisegítéssel.

– Ott készítik ezt a budai gyermekmenhely telepén, ahol a talaj éppen csak ribiszke termesztésre való, tessék az én nevemben megrendelést tenni, van készletben elég, akár száz palackra való.

– Nem, az sok lesz.

– No hát mondjunk ötvenet. Még magam is hajtok fel egy pohárral, ha doktor úr megengedi, becses egészségére.

Megengedte. Örvendetes dolog az, ha a páciens ürít poharat az orvos egészségére.

Azt kikötöttem magamnak, hogy amikor megérkeznek a ribiszkeboros palackok, engem kihívjanak a megtekintésükre, majd én bontom fel az első palackot. Mert ha a ribiszkebor megpezsdül, akkor az is mámorító hatással bír.

Rendén ment minden. Szent István király napján az egész kolónia fel volt elevenülve, a bekövetkezendő ünnepély neszére. Jelvények osztattak ki, süvegek a férfiaknak, fejkötők a hölgyeknek, csattogó bohócpálcák a fiataloknak, japáni napernyők az idősebbeknek. A lampionok ott lebegtek már a kerti utak oldalain.

Délben jelentették nekem, hogy megérkezett a budai ribiszkebor szállítmány. Odasiettem.

A régi jó ismerős öreg hordár hozta, aki szokta hozzám rendesen szállítani ez ártatlan italt. Veres sipkája volt, fakóveres blúza, s a nyaka körül veressárga gyapotkendő csavarva. Ezt ő télen-nyáron viselte. Egy targoncán tolta a ribiszkeboros nagy kosarat.

Ahogy engemet meglátott az öreg, nagyon megörült; de a portás nem engedte velem szóba állni. (Ez tiltva volt.)

– No csak frissen vigyük be azt a palackos kosarat, öreg kiálta neki, s maga megfogva a kosár egyik fülét, segített neki azt a targoncáról leemelni.

A hordár azonban elébb nekivetkőzött, leölté a fakó blúzát, letekerte a nyakáról a gyapotkendőt, s azokat a targoncája saraglyájára vetve, a veres sipkáját is hegyibük tevé, s azután a portással együtt igyekezett a palackos kosarat az emeletre felcipelni. Aközben a viceportás őrködött a kapu alatt.

Amint ezek a lépcsőfeljáraton eltűntek, én hirtelen ledobtam a kabátomat és kalapomat a targoncára, felcsaptam a fejemre a veres sipkát, felöltém a hordár blúzát, nyakam körül tekertem a tarka gyapotkendőt, s azzal megragadva a targonca két rúdját, nagy robogással kicsörtettem a kapu alatt, a szemfüles viceházmesternek még oda is kiáltottam: „pudi nacht Pauli!”

Mikor olyan messzire elhajtottam, hogy az újra átöltözésemet egy őrkunyhó mögött végre lehetett hajtanom, a hordár cókmókját odaraktam a targoncára, a magam öltönyét felvettem, s akkor aztán elkezdtem futni, ahogy bírtam.

Különösen kedvezett a szerencse. Egynéhány ezer szocialista munkás közeledett nagy énekléssel a Zugliget felől. Közéjük keveredtem, s én is velük együtt énekeltem a Marseillaise-t.

Mindig nagyon szerettem ezeket a derék munkásokat, életemnek javát közöttük töltöttem el; de még ilyen jól nem esett a társaságuk, mint most. Itt próbáljanak elfogni!

De talán nem is üldöztek? Talán nem is vették észre megszökésemet? Elvonta a felügyelők figyelmét az ünnepségi előkészület? Talán a hordár, akinek a targoncáját elvittem, nem csapott miatta lármát: megértette a dolgot, s előresegítette a menekülésemet? Vagy talán? Talán az igazgatófőorvos, mikor hírül vitték neki, hogy a hírneves ápoltja megugrott, vállat vont rá, s azt mondta: „Hadd fussa ki magát, holnap majd megint itt lesz, s visszakérezkedik”?

Az éneklő munkások rajában csatangoltam tovább. Senki sem ismert rám.

Hogy is ismerhetett volna? A minden illusztrált hírlapban látható kecskeszakállas, hegyes üstökös, sodort bajuszos arcomra ebben a kurtára letarolt koldusszakállas pofában. Ilyennek nem látott engem senki. Nem volt rajtam semmi úri. A kabátom nyomait viselte annak a tusának, amin az első látogatási napon keresztülestem: szakadások voltak rajta összevarrva. Egy bádogoslegény odaszegődött hozzám, s az egész úton azt magyarázta, hogy milyen jó világ lesz akkor, ha tizenhat órai pihenés lesz. Abból a jó világból jövök éppen.

A jókedvű, tüntető munkások seregével eljutottam a déli vaspálya házáig, ott hátramaradtam tőlük, s bementem a pályaház vendéglőjébe. A vendéglős elém jött, végignézett rajtam, s aztán figyelmeztetett rá, hogy a harmadik osztályú utazók számára merre van a kantin. Ez sem ismert rám; pedig de sokszor hajlongott előttem. Én nyugodtan mondtam neki, hogy első osztályon szoktam utazni, s leültem egy szöglet asztalhoz, étlapot kérve. Bifszteket rendeltem, angolosan sütve. Ez respektust keltett irántam. Azután kivettem a szivartárcámból a kétszáz koronás bankjegyemet, felkértem a vendéglőst arra a szívességre, hogy váltasson a számomra első osztályú jegyet Velencéig.

Volt ugyan minden vasútra szóló szabadjegyem, de azt jónak találtam nem mutogatni, amíg Magyarországon vagyok. Csak egyszer olasz földre juthassak. Ott vannak jó barátaim. Ott nem történhetik az meg, hogy egy hűtelen asszony a bosszúállást forraló férjét a bolondok házába csukathassa.

Gondolom, hogy hírhedett ügy lesz még ebből az én erőszakos becsukatásomból.

De hogy az igazgatótársaim nem reklamáltak miattam, hogy annyi régi jó barátom a képviselők, főrendek soraiban nem interpellált miattam: ez rosszul esett.

Hiszen meglehet, hogy volt benne egy kis bolondság, hogy valaki egy halottat párbajra híjon; de azért nem kell az embernek mindjárt a bajuszát levágatni.

Felhívok minden becsületes magyar embert, helyeselné-e, valahányszor valami bolondságot elkövet, hogy a bajuszát levágják?

Már most addig, amíg a bajuszom újra ki nem nő, meg sem mondhatom a nevemet, hogy kinek hínak.

A vendéglős rövid időn elhozta a Velencéig váltott útijegyemet, meg a visszajáró váltott pénzt. Velencében már ügynököm van, ki a kőszénbányám termékét elárusítja. Az majd ellát pénzzel.

Amíg a trieszti vonat indulási ideje elérkezik, elég időm volt a folyosón végigbandukolni. Szándékomban volt hírlapokat vásárolni. Most már szabad.

A hírlapelárusító fülke még be volt zárva; nem volt esti lapok ideje, hanem az ablakba ki voltak téve a magyar és német tréfás lapok példányai: a Fliegende Bhtter meg a Borsszem Jankó.

A nagyon kedvelt német élclap egyik oldalán mindjárt szemembe ötlött egy jól ismert arckép. Ez az én Karszt-csatornám főügyvivője: igen, ő az, azzal a megfordított körte fejjel; alul széles, felül hegyes. Hogy kerül ez a Fliegende Blätterbe? Amint közelebbről kezdem vizsgálni: ezt a feliratot találom az arckép fölött: „Steckbrief”.

Hát az micsoda? Üldözőlevél! Kurrentálás! Egy olyan ember ellen, aki a legkitűnőbb társadalmi állást foglalja el, s a vagyona három-négy millióra megy. Valami élc akar ez lenni?

Az ajtón túl levő ablakban aztán megtaláltam a folytatását ennek az élcnek. Ott meg a Borsszem Jankó volt kitárva, melynek mind a két oldalát elfoglalta egy kép, amelyen magyar, német és francia csendőrök kergetnek egy futó alakot, aki azonban orrot mutat nekik, s egy szökéssel átugrik a calais-i csatornán, egyik lába már a doveri partot éri. Ugyanazon arc: az én ügyvezetőm.

De aztán találtam még valami mást is: egy vaskos füzetet, fekete borítékban, melyre veres betűkkel ez a cím volt nyomtatva: „A Karszt-csatorna katasztrófája.”

Egy egész nagy füzet egy katasztrófáról!

Előkerestem valahonnan a vasúti portást, s kértem, hogy adja ki nekem azt a füzetet. Nem is volt drága. Egy koronáért adták.

No, ez az olvasmány elég lesz nekem addig, amíg a trieszti vonat elindulása következik, ami jó egynehány órai haladék.

Én tehát bevettem magam az első osztályú váróterembe: az ajtónál az ajtóőr átcsikkentette az útijegyemet, amiért én neki egy koronát nyomtam a markába. Ettől egy kis gyanút fogott. Egy utas, aki a váróterembe lépésnél borravalót ad. Nagyon az arcomba nézett. Sokszor látott ez ember engem. Hanem aztán csak egyet bólintott a fejével: az a „másik” ötkoronás borravalót szokott ilyenkor adni.

Aztán beültem egy szegletbe, s elkezdtem a füzet lapjait egy fogpiszkálóval felvagdalni. Késem természetesen nem volt. Azt nem a lipótmezei menedékház lakói számára találták fel.

Csak egy hordár alkalmatlankodott még azzal a kérdéssel, hogy nincs-e valami feladni való bugyrom?

Ennek a számára azt a mesét gondoltam ki, hogy a bőröndjeimet, köpenyemet az inasomra bíztam, hogy hozza el egy targoncással a vasúthoz. Azok most bizonyosan beültek a Három Almába: nagy ünnep van, ott iddogálnak. Ha előkerülnek, vegye át tőlük a málháimat. Ennek is adtam egy koronát. Nem is háborgatott többet. Hozzáfoghattam az olvasáshoz.

Mindjárt az első sor így kezdődött.

„A Karszt-csatorna Magyarország kloákájává alakult.”

Aztán csupa egymásra következő tények lettek elősorolva.

A vezérigazgató kitörte a nyakát, a társaság elnöke megőrült, a vezérügynök megszökött.

A kormány lefoglalta a társaság vagyonát, s szigorú vizsgálatot rendelt el.

A vizsgálat rendkívüli visszaéléseket, szabálytalanságokat fedezett fel, később aztán tetemes pénztárhiányt.

Az elfogott pénztárnok, hogy magát kimentse, az el nem könyvelt összegek hovalettét egy egész csomag firkával igyekezett kideríteni, mely térítvény, elismervény, provizió cím alatt, némelyik csak egy látogatási jegy alakjában, melyre az összeg és a dátum voltak följegyezve, bizonyítá, hogy azok az összegek általa ki lettek fizetve, az igazgató meghagyásából.

S milyen nevek kerültek elő abból a csúnya jegyzethalmazból? Az ország legemlegetettebb nevei!

A pokol háromfejű Cerberusa osztozott ezen a pénzen. Törvényhozók, pénzemberek, újságírók.

A botrány olyan magasra nőtt, hogy a parlament működése lehetetlenné lett téve. Vádolva lettek a pártvezérek, maguk a kormány tagjai. Két miniszternek rögtön be kellett adni a lemondását.

A parlament szigorú eljárást s parlamenti tribunál felállítását követelte mindazok ellen, akik a képviselői állásukban meg hagyták magukat vesztegetni. Legjobban követelték ezt azok a celebritások, akik a legnagyobb összegekkel hagyták magukat megvesztegetni, akik azonban olyan elővigyázók voltak, hogy írott elismervényt nem adtak magukról: Ezeknek a nevei csak a vezérügynök tárcájában vannak feljegyezve. Csakhogy az egyszerre eltűnt; s most a világ minden rendőrségét orránál fogva hurcolja egyik fővárosból a másikba; mire megtudták a rejtekét, már csak a hűlt helyét találják. A közönség azt hiszi, hogy a rendőrség is meg van vesztegetve.

(A magyar élclap képe azt hirdeti, hogy a hajszolt vezérügynök már át is szökött Angliába. Ott pedig bajos lesz őt elfogni.) Következtek a további lapokon a parlamenti vizsgálóbizottság által napfényre hozott adatok.

Hogy a külföldi szakférfiak által megvizsgált munkálat már tervezeti alapjában elhibázottnak nyilváníttatott. Hamisak voltak a mérnöki fölvételek, a nivellálások, maga a Karsztba vágott csatornarész mutatta a vállalat kivihetetlenségét.

Amellett mindenki, akire valami munka vezetése volt bízva, csak azon törekedett, hogy a saját zsebét megtömje. Ugyanazon csoport munkást korán reggel beíratták névfelhívás szerint az egyik munkatelepen, aztán rögtön átvitték a másik munkatelepre, ott dolgoztattak vele. Száz napszámos kétszáznak volt beírva.

Minden Partieführer (akit a magyar munkás népszerűen „partiféreg”-nek nevezett el) házat építtetett magának az elsikkasztott téglából, mészből, vassínekből. Amellett a munka hanyagul folyt és értelmetlenül: amit egy nap építettek, azt másnap lerombolták. Gondolni sem lehet rá, hogy azt valaki folytassa és befejezze. Itt fog keresztülfeküdni a fél országon egy hosszú üres árok, mint a várkunok (vagy kik?) uralmát hirdető Csörsz árok, s ez a szégyenletes csatorna nem fogja a Duna és Adria vizét egyesíteni magában, hanem fogja összegyűjteni az átkot és gyalázatot, ami most iszapként ömlik az egész országra. S ez az elátkozott csatorna, míg a világ lesz, a tervezőjének a nevét fogja viselni: – az enyimet.

Százmilliók lettek elpocsékolva. Valóságos mohácsi ütközet a nemzetgazdászat terén! Az egy nemzeti vagyon vala, mely visszahozhatlanul elveszett. Milyen általános jajkiáltás a nemzet legbecsületesebb néprétegeiben. Azok a kicsiny emberek, kik egy százforintos részvényt írtak alá, s azt apránként törlesztették fáradságos keresményükből, most egyszerre koldussá vannak téve. De amellett bankárok, vállalkozók is halomra buknak, s még jól jár, aki nem a bűnfenyítő eljárás karjai közé bukik.

Hát az a sok külföldi ellensége a magyarnak! Milyen orgiákat tartanak azok most a mi rovásunkra. Nem is hínak már bennünket magyaroknak, hanem „Karstcanaille”-nak. Mindenki visszavonja tőlünk a barátságát. Egy század kell hozzá, hogy ez a lepra lekopjon rólunk.

(És ez a lepra, ez a bélpokol az én nevem!)

Olvassuk csak tovább.

A parlament legnagyobb szigorral jár el a bűnösök üIdözésében. Vagyonaik mindenütt lefoglaltattak, hogy azokból a részvényesek valami kárpótlást kapjanak.

A főbűnös (mármint én) szibaritai berendezésű palotája elkoboztatott és elárvereztetett, a benne felhalmozott fejedelmi fényűzési cikkekkel együtt. A régi művészek festményei mesés árakon keltek el, úgyszintén a könyvtár antikvitásai, azok között egy cosmographiáért ezer forintot adott egy amerikai nábob.

(Ezért jött hát olyan zavarba az én doktorom, mikor annak a könyvnek az elhozatását kértem.)

A nagy fényűzéssel rendezett istálló is fel lett oszlatva, dobra ütve.

Sőt az Attila-kincsek sem kerülhették el az elkobozást. Ezek az elnök magántulajdonát képezték. A tömeggondnokság nyilvános árverést tartott fölöttük: az aranykoporsót megvásárolta egy amerikai Barnum, ki azzal körutat fog tenni a világban, az ezüstkoporsót egy porosz régész, a koronát, palástot megvette egy orosz herceg.

Még a csontokat is el lehetett volna árverezni, mert azokra is pályázott több külföldi embertani intézet; de a magyar kormány helytelen érzelgése ezt megakadályozta. Azokat átrakták a vaskoporsóba, s azzal együtt letették örök nyugodalmuk helyére, a múzeum pincéjébe.

Belőlem kitört a sírás.

Az én Attila-koporsóimat is eladták! Hogy óriási vagyonomat, amit munkával, ésszel szereztem, elkobozták, az nem fájt, de az Attila-ereklyéket! Eladni külföldi Barnumoknak, látványmutogatóknak, orosz bojároknak! S a drága maradványokat elrejteni egy dohos pincébe az örök feledékenység sötétjébe!

Ez keresztüljárta a szívemet.

És mindez miért?

Azért, hogy egyszer egy világszép asszonynak a kezét megcsókoltam. No, arról az asszonyról is volt szó a füzetben.

Nem lett eltitkolva, hogy az ő őrült fényűzése kergette a férjét ebbe a rút veszedelembe. Az ő vagyonát is elkobozták, azon az alapon, hogy Szerafino váltóit ő forgatta névaláírásával. Több volt, mint neje: – forgatmányosa is volt.

Most azután nem maradt semmije, csak egy szerény kegydíja, melyet Budapest főváros tanácsa, férjének a forrásvízvezetéknél szerzett nagy érdemeiért megszavazott. Ugyanakkor magának e monumentális munkának az alkotójáról is megemlékeztek a városatyák, s megszavazták neki mindaddig, amíg a lipótmezei tébolydában ápoltatik, ezer forintnyi évi tartásdíjat.

(Ezért kellett hát nekem a tízfilléres szivarokra áttérnem.)

A végén aztán ellenem fordult a füzet írójának teljes haragja.

„És ez a szörnyeteg! A nemzet hírnevének bemocskolója! Az özvegyek és árvák megrontója, akinek számára nincs elég büntetés a törvénykönyvben, azalatt, amíg bűntársai fegyenczubbonyban reszketve várják a vádlottak sorompójánál az esküdtek ítéletét: ez a rablófővezér maga ül bántatlanul a tébolyda hűs szobájában, ahol a bíró ítélete utol nem éri, s ott is kényelmet élvez holta napjáig.

(Hát vannak emberek, akik még az őrült asztalára feladott tányér leveskét is felpanaszolják! Azt hiszem, az egész országnak a közvéleménye ez.)

Bizonyosan olvasta ezt a füzetet az igazgató orvos is.

Szinte látom, hogy von vállat, hogy csinál közönyös arcot, mikor a felügyelők ijedten jelentik neki, hogy megszöktem. „Hagyjátok futni, holnap majd megint itt lesz s visszákérezkedik.”

S aztán hidegvérrel rendelkezik, hogy melyik sötétzárkába csukjanak, ha előkerülök, fenyítésből.

Hiszen még abban a sötét odúban is jobb ülni, mint az esküdtszék pompás termében, a vádlottak padján, száz meg száz kíváncsi szem által porrá égettetve.

De hát azért sem fogok visszakérezkedni

Eszembe jutott, hogy hiszen voltam én férfi hetven esztendős koromig, tudok még a végén is férfi lenni.

Rátaláltam a régi magamra.

Én magam teremtettem magamat azzá, ami voltam, jogom van magamat megsemmisíteni.

Elhagytam a pályaházat, lementem a Vérmezőre. Ott nagy hajcihő volt: népünnep. Egy helyen ökröt sütöttek, más helyen muzsikáltak, a harmadikon verekedtek. Egyik munkáscsapat el akarta venni a másiktól a zászlóját.

Azokon keresztültörtettem. Valami halvány reménység biztatott, hogy majd talán valamelyike a dulakodóknak olyat üt a fejemre, hogy azzal egyszerre fel leszek oldva minden világi vád alól.

Nem történt meg. Valami elijesztőnek kellett lenni a tekintetemben. Aki csak rám nézett, megdöbbenten hátrahőkölt: senki még csak hozzám sem nyúlt. Eljutottam a budai alagútig, ott sem tartóztatott fel senki. Azután következett a Lánchíd. Annak az egyik oldaláról özönlött át, gyalogjárón, kocsiúton a budai népünnepre tóduló közönség, a másik oldalán ellenben egészen szabad volt a gyalogjáró.

Ott az első oszlop fordulójánál megálltam egy kis időre, kihajoltam a párkányon, végignéztem Budapesten. Egyszerre meggyulladt valamennyi villanylámpa a partokon, a hidakon, a Gellérthegyen. Tündéri látvány! Mennyi fény!

S mindezt a fényt elhomályosítja egyetlenegy folt: az én nevem. Egy voltizsáló ugrás ezen a párkányon keresztül, s az a nagy folt le van mosva.

Itt vagyok! Fizetek!

S már hallom a vizet zuhogni…

Igen. A szolgám nyitotta meg a vízvezeték csapját, hogy nekem a reggeli kávémhoz friss vizet csorgasson abból az áldott jó káposztásmegyeri vízből.

Nincs semmi forrásvízvezeték! Egyéb sincs! Csatornák sincsenek. Világszép asszony sincs, orgonasípok sincsenek. Attila is alhatik felőlem.

Én vagyok, még mindig én vagyok.

Jaj de szeretem, hogy még mindig én vagyok.

„János, még egy pohárral abból a drága káposztásmegyeri vízből!”

Gyász-orgiák: [DIADALMA] - NAÏADES NOYÉES

De hát meddig nem vén ember az öreg ember?

Addig, ameddig győzi.

– Mivel győzi?

Elsősorban pénzzel. A másodikról majd később. Mert hát a pénz: az csak van! Akinek van.

Aki elvesztette a vagyonát, az jajgat, panaszkodik; elöli magát, s azt kiírják az újságba; de aki megtalálta a pénzt, az hallgat, nem ujjongat, s azon van, hogy megtoldja az életét. S ezt nem írják ki az újságba.

A statisztika rendes rovatot vezet azoknak a számára, akik erőszakosan véget vetettek az életüknek; de nem jegyzi fel azoknak a számát, akik erőszakosan újrakezdik az életet. Pedig ez volna az érdekes.

Hát biz a pénz csak összegyűlik imitt-amott.

Az a hiba, hogy későn, nagyon későn; amikor már a tulajdonosának a neve „öregúr”.

Van egy fatális francia közmondás: „Bonjour lunette: adieu fillette!” (Jó napot, pápaszem: isten hozzád, lányka!)

Még erősebb az a cigányátok, ami Szigligetinek „Nagyidai cigányok” című népszínművéből megragadt az emlékemben: „Amíg fogad van, ne legyen pecsenyéd, s mikor pecsenyéd lesz, ne legyen fogad.”

Hát akkor még nagyon hátra lehetett a fogtechnika, mikor nagy népszínműköltőnk ezt az emlékezetes mondatát megörökítette. Ma már ez értelmét veszítette. „Fog” van mindig.

Lesz erről is szó az elbeszélésemben (mégpedig igaz történetek alapján; valami realisztikusan!).

Hej, ha szívet is úgy lehetne az embernek betetetni a kihúzott férges szív helyébe, mint fogat!

Hátha lehet?

Az a kérdés.

De előbb jön az a kérdés, hogy mi az a „Naïades noyées”?

Hát ez az aranybetűs felirata egy palota homlokzatának, amely a Duna-sziget közepéből fényes sárgamázos cserepű kupolájával kiemelkedik.

Magyarul körülbelül annyit tesz, hogy „vízbefúló vízitündérek” – de franciául impozánsabb és rövidebb.

Az a dunai sziget, amit említek, ott van a budapesti összekötő vasúti lánchíd fölött. Újszülött sziget. De azért nem „névtelen” sziget; mert ennek már a születésekor megvolt a neve. Ez a Tisza szigete a Dunában.

Vakmerő állítás! Tisza szigete a Dunában! Pedig úgy van.

Mikor Tisza Lajos volt a közlekedési miniszter, az ő auspiciuma alatt hajtották végre a Duna-szabályozást Buda és Pest között, melynek a főváros árvíz elleni biztosítása volt a célja. (E célra be is vált.)

A többek között a Gellérthegytől kezdve Promontorig egy hosszú kőgátat vontak végig a Duna medrében, mely a folyamot szűkebbre szorította.

Hát aztán a gáton kívül maradt vízzel mi történjék? Majd gondoskodik arról Neptunus.

A gát olyan alacsony, hogy minden kisebb áradás keresztülcsaphat rajta, a nagy még inkább. Ilyenkor az áradat sok iszapot lerak: az iszapból zátony lesz, a zátonyból sziget lesz, a szigetből kontinens lesz: a Duna feltölti az elhagyott medrét. Hosszú munka; de ingyen.

És én láttam ezt a szigetet megszületni, felnövekedni, innen a svábhegyi teraszomról.

Első évben csak egy hosszúkás kopasz zátony volt, a másodikban már fölverte a nád, a harmadikban fűzfa és rekettye borította el, s már akkor vadkacsák tanyáztak rajta, később topolyfák emelkedtek ki belőle, varjúk, kányák fészkeltek a lomb közt, földi kutyák, vízi patkányok a fák tövében; tíz, húsz, harminc év múlva már derék liget zöldült rajta, melynek jótékony magányát nyaratszaka szabadságszerető lakosok vették igénybe. (Kérdés, hogy lakos-e az, akinek lakása nincs?)

Így keletkezett évtizedek alatt, az én szemem láttára, az én kedves emlékű barátom, Tisza Lajos intézkedése következtében egy „Tisza-sziget” a Duna közepén.

Már az ezeréves jubiláris korszakban volt az újszülött szigetnek ideiglenes szerepe. Hozzátartozott Konstantinápolyhoz. Nem ahhoz a Konstantinápolyhoz, amelyet Nagy Péter cár végrendelete alapján a minden oroszok cárjai előbb-utóbb elfoglalandanak, hanem ahhoz a Konstantinápolyhoz, amelyet jó minapában elfoglaltak a hitelezők (nem nagy örömükre).

A kis szigetet összekötötte egy rögtönzött dobogó a fényes szultánvárossal. Itt e szigeten sziporkáztak a pompás tűzijátékok, amikre még mind a húszezren emlékezünk, akik azokban gyönyörködtünk: élvezve mellette az alkorán-tiltotta ételeket, italokat, s az alkorántól megengedett hurik ének- és táncművészetét.

Konstantinápoly megbukott; hanem a sziget megmaradt, és egyre nőtt széltében, hosszában, fölfelé.

Mint újon támadt terület természetesen a főváros tulajdona volt. S a főváros nem tudott vele mit csinálni.

Ahhoz, hogy erre a szigetre valaki építkezzék, kellett volna egy nagy halom pénz, meg egy nagy halom bolondság.

Először az egész szigetet körül kellett vétetni nyolc méter magas kőburkolatú töltéssel, hogy a megáradt Duna minden esztendőben kétszer végig ne seperjen rajta; azután a sziget laza talaján építendő palota számára az egész fundamentumot alácölöpöztetni, mint Velencében, s annak a tetejébe emeltetni egy hatalmas palotát.

Hát idáig a pénz – most következik a bolondság.

Kitalálni, hogy mire legyen alkalmas egy ilyen, a Duna közepébe épített palota?

Ehhez kellett az a nagy halom pénz s a nagy halom bolondság. Mind a kettő megvolt énnálam.

A nagy halom bolondságról tanúskodik a száz kötet munkám, s ugyanazon alapszik a nagy halom pénz is.

Nem jutottam én ahhoz se csalással, se spekulációval, se börzejátékkal, hanem azzal az egyszerű módszerrel, hogy az amerikai olvasóközönség az összes munkáim angol nyelvű kiadását kedvezően fogadta, s attól fogva aztán Kalifornia bányái az én számomra termelték a – chimaerát!

Szabad ember voltam: azt tehettem, amit akarok.

A gyönyörűségek vásárján válogathattam mindabban, ami drága és jó.

Hiszen bizony nem kell az embernek Párizsig utazni, ha villanyfürdőt akar venni az élvezetek mámorából, megtalálja azt Budapesten is.

Csakhogy engemet már mindez nem ingerelt.

Úgy voltam az egész mondvamosolygó tündérvilággal, mint az iszákos az itallal, akit a bor nem részegít többé, csak az erős szesz: az abszint (ürömlé) vagy a „muchomor”, amit légyölő galócából pároltat le az állami egyedáruság – Szibériában.

Nekem a paradicsom muchomórja kellett.

Azokat az alsóbb, felsőbb és legfelsőbb Olymp istennőit, akik táncolnak, dalolnak, kacérkodnak, hagytam a prédáló örökösöknek, a szerencsés börzejátékosoknak, a turfhősöknek, a szatiriázis, a nimfománia kórságos aegipánjainak, meg a nagyszámú pénztársikkasztóknak. (A szép orchideák a korhadt fák reves kérgében díszlenek. Bölcs a természet.)

Az én képzeletem egy új válfaját találta ki a tündéri orchideáknak. Ez a naïades noyées.

Állandó rovatot képez a hírlapjainkban, hogy a dunai hidak valamelyikéről egy fiatal hölgy a hullámok közé vetette magát. Némelyiket kihalászták, életre hozták, másik odaveszett, csak halva találták meg.

Amelyiket életre hoztak, elmondta az okát szörnyű elhatározásának. Szép volt, talán erényes, talán szerencsétlen, talán elbukott, talán üldözték, talán a nyomor vitte rá? Ketten összebeszéltek, jó barátnék, hogy egymás kedvéért elhagyják ezt a rossz világot, egymáshoz kötözik magukat, úgy ugranak a mély vízbe. Némelyiknek izgató olvasmányok homályosíták el az elméjét. Mást a művészi sikertelenség űzött a kétségbeesésbe. Olyan úrhölgyet is fogtak már ki a Dunából, aki el akarta ölni magát azért, mert nem kapott zártszéket Stavenhagen hangversenyére. Hát az elhagyott menyasszonyok!

S ez a szomorú rovat minden új híddal szaporodik. Most már van hat: sőt hetedfél, a margitszigetivel együtt.

No hát ezek a „naïades noyées”. Az én dunaszigeti palotám ápoltjai.

Az öngyilkosságnak ezt a nemét többnyire fiatal leányok választják. Férfiaknál kedveltebb a pisztoly, a borotva, a kötél, a magasból leugrás, olvasott embereknél a méreg; élemedett nők a marólúghoz folyamodnak; a fiatal leányoké a Duna.

Az én megbízottaim, akik éjjel-nappal ott őrködnek a lánchidak oszlopainál csónakjaikban, többnyire fiatal leányokat halásznak ki a vízből, oly gyorsasággal, hogy azok még többnyire életre hozhatók. A vízbe ugrott férfinál ez ritkán sikerül: aminek az az oka, hogy a szegekkel kivert csizmasark lefelé húzza a testet. Az emberi test valamivel könnyebb a víznél: aki nyugodtan fekve tud maradni a vízben, a karjait oldalához szorítva, annak az arca kiemelkedik a vízből, s nem fulladhat meg, ezt sokszor megpróbálják, akik úszni tudnak. De az úszni nem tudó elveszti az eszméletét, a karjait felemeli a vízből, s azzal a fejét nyomja a víz alá. A női ruha azonban segít a vízbeesetten, az fekmentesen tartja a testet, s a sűrű haj segít víz fölött tartani.

Ezért az én megbízottaim tíz eset közül kilencben élve fogják ki a fuldokló nőt.

Rendes fizetéssel ellátott embereket tartok. A jutalmazási rendszer nem jó. Sok csalásra ad alkalmat. Ismertem az adatokat. New Yorkban egy néger kétszáz vízbe ugró leányt, fiút szabadított ki, s mindegyikért megkapta a kitűzött jutalmat, amíg végre rájöttek, hogy a kiszabadított öngyilkosok mind az ő cinkostársai, akik úszni tudnak. Én tehát rendes gárdát tartottam erre a feladatra. Hatósági engedélyem volt rá, miniszteri jóváhagyással.

De nemcsak arra volt engedélyem, hogy az öngyilkosjelölteket a vízből kihalásztatva, e szigeti palotámba vitessem, s életre hozassam; hanem az is, hogy az esetleg megholtat eltakaríttassam, az életre hozottnál pedig valami módon gondoskodjam, hogy annak ne legyen hajlandósága az öngyilkosságot megismételni.

Evégett volt nekem arra is engedély adva, hogy a szigeti palotám két oldalán berendezzek két intézményt, aminek a népajk ezt a gyűjtőcímet adta: „A paradicsom és a pokol.”

A PARADICSOM ÉS A POKOL

A paradicsom volt a sziget déli részén emelt pálmakert, a pokol pedig a halottelégető kemence: a nagy palota elválasztotta a kettőt.

A palotának a leírására majd rákerül a sor a maga helyén.

Az egész sziget el volt zárva a közönség elől; oda más látogató nem jöhetett, mint hivatalból kiküldött orvos; kormánytól meghatalmazott hivatalnok; szaktudós pszichiátra (ha nagyon jó ajánlatai voltak); pap vagy apáca semmi szín alatt. Hogy miért nem? Majd annak is okát adom. Ez szanatórium volt, nem kolostor.

Hisz az volt éppen az egész intézménynek a feladata, hogy az öngyilkosságot megkísérlett nyomorultakat elszoktassa a túlvilágra való vágyódástól.

Mi szeretteti meg ezt a földi világot legjobban a halandó emberrel? A kertészet.

A virágok, a fák a legjobb kibékítők az emberi lélek és a sors között. Magamon tapasztaltam.

A legelső feladat volt tehát egy örökké virágzó kertet megalakítani, mely a trópikus növényzetet meghonosítsa a mi változékony éghajlatunk alatt.

Ebben csak a németországi kész pálmakerteket vettük mintául.

A kertészet tulajdonképpen nem egyéb, mint az emberi akaratnak a küzdelme a természet ellen.

Mert a természet bizonyára nem a mi édesanyánk; hanem a hernyóé, a kukacé, a cserebogáré. A természet nem a mi búzánkat, répánkat dajkálja, hanem a dudvát, gyomot; nekünk kell a természet édes magzatait ekevassal, ásóval, kapával kiirtanunk; a természet gyönyörködik a konkolyban, pipacsban, búzavirágban, amiket mi kigyomlálunk. A természet nekünk csak vackort kínál, mi kényszerítjük az ő kedvencét, a vadfát, hogy nekünk édes, zamatos gyümölcsöt teremjen: késsel hasogatjuk, fűrésszel csonkítjuk, ágait lenyessük, hajtásait lecsipkedjük; folytonosan küzdünk mind a négy istennel, a földdel, a vízzel, a széllel, a nappal; s ez a harc a hatalmasok ellen diadalhoz szoktatja a lelkünket. A kertész a legbüszkébb embere a világnak: a kertész az igazi „úr” a földön. A pálmakert volt ennek a diadalnak legfényesebb tanúbizonysága.

Az újkor találmányainak egész sorozata hozzájárult ennek a megalkotásához; párosulva az istenadományokkal, amelyeket a teremtő keze Budapest környékére tetézve halmozott.

Legelőször is a Gellérthegy aljából önként felbuzgó hőforrások egyikét vezettük a sziget alá, mely a talajnak egyforma természetes melegséget adott. Nem kellett félnünk, hogy emberi hanyagság, ügyetlenség meghiúsítja az egyenletes munkát, a földkebel mindig egyformán működik. Ugyanaz a hőforrás mint zuhatagban aláomló patak, folytonos páratelt üde meleget árasztott a magas, vasszerkezetű boltozatok alatt, melyek vastag üveggel voltak fedve, miket a jégeső át nem törhetett. Ide, ez amerikai ősfölddel vetekedő áradati talajba lettek elültetve az Indiák, Japán, Kína és Afrika legpompásabb fái és virágai: a növénycsodák, a plánták arisztokratái, amik ott bámulatosan meghonosultak. Ott díszlettek a pálmák gyümölcstermő példányai: a kókusz, a datolya, a borasszusz, a kenyérfával (theobroma), a carica papayával együtt: pagonnyá nőtt a füge, narancs, gránátalma, s aminek gyümölcsét Európa csak éretlenül ismeri, a tenyeres banán, a szökőkutas medencékben tárták fel óriási virágkelyheiket a victoria regiák, nenufárok, a bambusz egy éves hajtásai felnőttek a boltozatig, azokat minden évben vágni kellett, mint a nádat.

Az ámbrateljes délvirágok illatától mámorító volt a paradicsomkert levegője, amit enyhített a harmathullató levelű fák folytonos csepegése.

Téli rövid napokon villanyfény hosszabbította meg a hajnalt és alkonyatot, a pálmáknak nem volt szabad megtudni, hogy odakinn hó esik, jég zajlik, zivatar tombol. Az ő hazájukban örök derült az ég.

S hogy elevensége is legyen a paradicsomnak, tarka papagájok, aranyfácánok, kolibrik csapatja repkedett fáról fára, virágról virágra, a bülbül énekelt, a pacsirta harcolt a levegőben a nagyságra egyenlő szitakötővel, s alkonyat után hordta a lámpását a sötét bokrok között az éjben világító fulgura. A pikkelyes armadilla mint megszokott háziállat kullogott az utak mentén, kutatva a befurakodott hangyák fészkei után; fésűhátú gyíkok szaladgáltak a fák derekain, pusztítva a kártevő hernyókat. Minden elementum az ember szolgálatában állott: azért volt ez a paradicsom.

Voltak azután más szakaszai is a kertnek, amikben az európai gyümölcs- és konyhakertészet remekelt, egy fokozatos üzde, melynek tizenkét szakaszában az év minden hónapjában frissen érett szőlőt lehetett szakítani, a dinnye egész éven át érett, gyöngyvirág, ibolya, orgonafa az év minden szakában virított, a rózsafa nem pihent soha.

Aztán voltak kísérletező telepek, amik mesterséges kertészeti feladványok megoldására szolgáltak, amikben hibridumokat, új válfajokat teremtettek elő, mindenféle találékony furfanggal, ami ha sikerült, azt diadalnak nevezték.

S ez a munka lekötötte a figyelmet, semlegesítette az indulatokat, elpihentette a szenvedélyt, elfeledteté a külvilágot.

Aki egyszer ide lépett, az soha többet ki nem kívánkozott innen.

…No hát ez volt az a muchomór-szesz, ami az én érzékeimet még rezgésbe tudja hozni:

Attól a jelenettől kezdve, amikor a tetszhalott öngyilkost odafektetik a camptuliconnal fedett asztalra, mint egy élő márványszobrot, melynél hiányzik a szívverés, a lélegzetvétel. Fagyos minden tagja, kék vagy fakó, szederjes foltokkal, felnyitott szemhéjai alatt a szemfehére látszik, a szivárvány elfordulva, ajkai nyitvák, kékek, arca megnyúlt, minden vonásában a halál, a rút, a megfélemlítő halál, aztán következik, hogy az emberi tudomány ebbe a hideg sárdarabba ismét életet varázsol: a bőr fakó színe halvány pírra válik, az összezsugorodott tagok kinyúlnak, a kebel elkezd emelkedni; hörgés hallatszik, a szívverés megindul, a szempillák lecsukódnak, az ajk felsóhajt, valamit rebeg: az egész alak reszketni, dideregni kezd… aztán az a pillanat, mikor az az újon teremtett Éva kilép a halotti szobából, s maga előtt látja a paradicsomot.

S e paradicsomnak nincs se Ádámja, se kígyója. Tiltott almafája: az van.

Fura paradicsom: Ádám nélkül!

Paradicsom, melyben csupa Évák laknak.

Lakói mind fehér ruhában járnak: egyszerű görög tunika a viseletük, aminek szövetét maguk készítik csalánfonálból; testhez tapadó, csaknem átlátszó. Elég meleg van hozzá. Mikor pihenő sétát tartanak a kertben, az olyan látvány, mint Artemisia helikoni berke; ez az istenasszony, mint a mitológia bizonyítja, szintén csupa nimfákat gyűjtött össze, a faunok mellőzésével. Csak két alak hiányzott még közülök: Diana – és Actaeon. Majd azok is megérkeznek.

Ezek mind elmondhatják magukról, hogy ők kétszer születtek a világra. Ha még azt is el tudnák mondani, hogy mit láttak odaát, a rettenetes túlvilági napfényben!

Az a sajátságuk, hogy valamennyien mind kerülik egymást, hallgatagok, a magányt keresik, egy kacagó hang nem csendül meg ebben a ligetben. Csak a gerlicék nevetése hallik.

Az öngyilkossági kísérletből megmentetteknek szoktak idegrendszert zavaró bajaik támadni: búskomorság, hallucinációk, hisztérikus rohamok; vidatánc hajlama. Ezek elkülönítve a többiektől ápoltattak a palota egy osztályában.

Az orvosok mind nők voltak, köztük kitűnő tehetségű diplomás doktornők, kiknek nagy gyakorlatuk volt a pszichiátria, a neuraszténia kóreseteiben.

Az elmélet, a tudomány mindent megtett, hogy ezeket a kivételes lényeket az élethez visszaszoktassa, ami külső sikerben mutatkozott is. Én azonban úgy éreztem, hogy ebből az egész intézményből hiányzik valami, egy keresztülható, gyökeresen átalakító tényező, ami egy varázsütéssel megfordítja a kedélyállapotot. Nem bírtam rájönni, pedig mindennap a kezemben volt – több ízben. Valóságos Kolumbus tojása volt. – A véletlen majd arra is rávezet.

Addig be kell érnem azzal, hogy ezeket a megszabadított szerencsétlen alakokat láthatom úgy, hogy ők nem láthatnak engem. Az enyimek ők: megvettem őket a haláltól, a pokoltól, az én paradicsomom számára.

(Hát ez volna a muchomór?)

Nem! Ez még nem volna a muchomór, amit a paradicsom agaricus muscariusaiból lepárolnak. Várjunk még.

Elébb nézzünk át egy kicsit a pokolba.

Itt van az mindjárt a paradicsom közelében, csak egy alagúton kell átmennünk, mely a gellérthegyi forróvíz vezetőcsöve számára épült, s a hullaégető kemencéhez vezet.

Ezt hívja a népnyelv „pokol”-nak.

Annyiban talál is az elnevezés, hogy itt is elégetik az odajutottakat, csakhogy ezek azt az örök tűzben elkárhozást már nem érzik. Az izzó vasmedence hamuvá égeti a testüket. Alig marad az egész emberalakból egy kis hamvvedert megtöltő fakó, márgaszínű por. A többi füstté lett: elszállt. De ennek a füstnek nem szabad a lég közé vegyülni, az a környék levegőjét megrontaná. A nagy kürtőben van egy füstfogó készülék, mely sűrített és ritkított levegőt támasztó tömőkkel és szivattyúkkal a kohóból feltörő füstöt visszatérni kényszeríti a lángok közé, az izzó tűz vermébe. Nem! A pokolból nem szabad feltörni az égbe! Egy füstparányocskának sem. El kell annak égni az utolsó koromszemig.

Ez a füstelégetés idézi elő aztán azt a borzalmas üvöltést, mely az egész városon végighangzik. Ez az emésztő kürtő a legtökéletesebben ismerteti meg a halandókkal a pokol torkának emberre éhes bömbölését: szaggatott riogatásaiban meghalljuk a bosszúálló sátán kárörvendését, a földalattiak gúnykacaját, a jóllakott szörnyeteg mormogását.

Mikor ezt az apokaliptikus ordítást meghallják a városban, mondják az emberek egymásnak: „Hallga! Most égetnek a szigeti pokolban egy naïade-noyée-t, aki nem hagyta magát életre hozni.”

S erre a bömbölő hangra a paradicsom lakói menekülnek a celláikba, ahol párosával laknak; arcukat elrejtik az ágyuk párnái közé. És a paradicsom élőmadarai elbújnak faodúikba, ketreceikbe, a hangyászmedve, aki máskor néma, a vékony száján keresztül sivít.

De hát nem kegyetlenség-e a pálmakertet, a palotát és hullaégető kemencét egy helyre építeni?

Sőt nagyon szükségesnek látszott. Ez is a gyógyrendszerhez tartozott. Aki visszaesni készült az öngyilkosság rögeszméjébe, azt ez a bömbölés gyorsan helyreigazította. Hallod, hogyan üvölt! Szükség van a pokolra! – Ez a „credo”-ban is benne van.

A hamvakat aztán összesöpörték egy majolika vederbe, melyet a többiek sorában elhelyeztek egy kriptaszerű köröndbe. Oda voltak rakva egy körülfutó vasállványra: minden hamvveder mellé odatéve a hozzátartozó koponya. Azt nem égették el, hanem fényesre csiszolva megtartották, amíg értük jön a dies irae, dies illa.

Fekete gránitból voltak a kamara falai, boltozatáról folyton égő villanyos csillag világított alá. A két kőkoporsóra fektetett asztal táblája, a tartóival együtt jáspis. Csak a koponyák fehérlenek sorban.

MÁSFÉLE BOLONDSÁGRÓL

Bolondság ez is. Az úgynevezett amerikai párbaj. (Ami ugyan Amerikában éppen nem divatozik; az amerikaiak sokkal okosabb emberek). Ha valaki kétségbeesésből öngyilkos lesz, ha perbe száll a teremtővel, s visszadobja az életet, ami terhére vált, az is elég nagy tévelygése az emberi léleknek, de legalább van oka; de indokolja valaki azt az ostobaságot, ami az amerikai párbajra következik, hogy két összegabalyodott ember közül az egyik, aki a fekete kavicsot húzza ki a kalapból, kötelesnek érzi magát bizonyos időhatáron belől elemészteni golyóval, borotvával vagy morfiummal, ami tetszésére van bízva.

Elég nagy bolond, ha megteszi.

Ugyan mi fog vele történni, ha nem teszi meg?

Bepörölheti az ellenfele, aki a fehér kavicsot húzta? Azt csukják be.

Elhíreszteli róla, hogy szószegő ember, aki nem ölte meg magát, holott megígérte? Kinevetik vele.

Ha pedig megölte magát, őtet nevetik ki, s azt mondják: „bolond” volt.

Az ilyen szerződésnek nincs kötelező ereje.

Még csak annyi visszahatása sincs, hogy a szavát be nem váltó féltől a becsületbíróság megtagadja a párbajképességet.

Az amerikai párbajnál mind a két beleegyező fél bevallja a gyávaságát. Bevallja, hogy nincs bátorsága férfiasan nekirohanni az ellenfélnek, akit bosszú, sértett becsület, szerelmi versengés útjába állított; hanem ahelyett a vaksorsot – nem az istent –, az ördögöt híja fel döntőbírónak.

Ilyen amerikai párbaj esete fordult elő nemrégiben (azazhogy mintegy öt év előtt) egyik nagyobb alföldi városunkban.

Két fiatal gavallér (ügyvéd volt mind a kettő) udvarolt egyszerre egy istennőnek, aki nem is volt más neve, mint Mylitta. (A babiloni szerelem istennője.) Én tudom, hogy milyen szép volt. Nincs jogom senkit kárhoztatni azért, hogy miatta megőrült. Mind a két férfinál nagyon ki volt fejlődve a hinciput: a szerelemérzék agyacsa.

A bájos hölgy nem tudott, vagy nem akart választani a két imádója közül, akik kezéért és kegyéért esengtek, s azok utoljára úgy intézték el egymás között a versengést, hogy sorsot húztak. Amelyik veszít: az egy hónap múlva eltűnik az élők világából.

Az egyiknek a neve volt Kiss Miklós, a másik Gerendy Pál. A fekete golyót Kiss Miklós húzta.

Kiss Miklós azonban nem volt feje tetejére esett ember, sőt ellenkezőleg, praktikus ügyvéd volt, aki értett a szavak magyarázásához.

Az volt a kötelezettség: „eltűnni ez élő világból”. Az „ez”-re helyezendő a súly.

Ha az ember „ezt” a világot elhagyja, hát ez Európa, s ha aztán felbukkan Amerikában, hát az már egy „másik” világ. Akként intézkedett.

A kiszabott határidő alatt lebonyolította az ügyeit; beszedte a pénzeit, kifizette az adósságait, eladta az ingóságait, ingatlanait, útlevelet váltott a belügyminisztériumnál, azzal elutazott Marseille-be; onnan írt a határidő napján a győztes ellenfelének, hogy ő a mai napon a tengerbe vetette magát, s azzal eleget tett a becsületszavának: elhagyta az élő világot.

Maga pedig szépen átpropellerezett Amerikába.

New Yorkban aztán szétnézett, hogy micsoda mesterséghez kezdjen, amiből tisztességesen meg lehet élni?

Az első megfigyelésnél rájött, hogy Észak-Amerikában minden embernek a szájában arany van.

Elhatározta magát, hogy fogtechnikus lesz.

Nem kell itt ahhoz se diploma, se hatósági engedély; csak egy fényes címtábla s azon egy jó hangzású név. A műtétet elvégzi a segéd.

Neve pedig kitűnő volt Kiss Miklósnak: Némi igazítással a megszakításban így lehetett azt olvasni: „Kissmi Clos”, ami angolul azt teszi, hogy „Csókolj meg, Kolozs”.

Észak-Amerikában a legnagyobb tökélyre van fejlődve a fogtechnika, amit bizonyít az, hogy a műfogainkat mind Amerikából kapjuk. – Ott van legtöbb rossz fogú ember. – Ennek az oka pedig az, hogy ott minden ember jeges vizet iszik. A bor drága, a ser tökéletlen, keserű, fekete, butító, a pálinka nem oltja a szomjat, étel közben iszogatva gátolja az emésztést; hát csak vizet kell inni. Nagyvárosokban pedig a víz langyos, mellékízű, azt csak jéggel lehet élvezni, attól aztán elromlik a fog.

Ezért végezetül a nagyvárosokban minden ötszáz emberre esik egy fogorvos.

Hogy ennyi versenytárs között a két könyökével helyet tudjon magának fúrni egy szkítiai fiskális, aki fogat húzni se angolkulccsal, se pelikánnal nem tanult (hanem csak expensnotával), ahhoz kellett valami jó ötlet.

Ilyen jó ötlete támadt a mi Kissmi Closunknak. (Már csak híjuk az amerikai nevén.)

Az első széttekintésnél feltűnt neki, hogy a néger dandyk és dámák, akik a város tetői felett elrepülő vasúti kocsikon parádéznak, mindig nevető arcot csinálnak. A nevetésre széthúzott ajkak közül kivillannak a fogsorok, s a fogsorok között minden nigger uraságnál és úrhölgynél ott ragyog egy-egy aranylemez, sodrony, kapocs. – Hiszen ragyog ez az arany a fehérbőrű uraságok és úrhölgyek ajkai között is (ahogy ezt sok év előtt az én kedves öcsém, Hegedüs Lóránt az aranyfogú chicagói hölgyektől búcsúztában megörökítette), csakhogy ezek azt inkább rejtegetik. A nigger ellenben kérkedik vele. Annak ez fashionable!

Kissmi Closnak első dolga volt egy szegénysorsú fogtechnikussal szerződésre lépni, akivel aztán az ötletét gyakorlativá tehette.

Ez az ötlet az volt, hogy nem hamis fogakat kell a szenvedő emberiségnek helyettesíteni, hanem igaziakat.

Mivelhogy kétféle emberek vannak a világon. Olyanok, akiknek jó fogaik vannak, de nincs harapnivalójuk, és aztán olyanok, akiknek fölösleges harapnivalójuk van; de nincs jó foguk hozzá.

Aki ezt a kettőt ki tudta egyenlíteni, az megoldotta a szociális kérdést.

Így oldotta azt meg Kissmi Clos doktor.

Ha egy niggernek száz dollárt kínálnak egy fogáért, s ráadásul még egy aranysodronyos hamis fogat, az boldognak fogja magát érezni, s parádét csap vele. Ugyanazt a frissen kirántott fogat pedig szintazon percben kiszabadított hibás fog vápájába be lehet illeszteni egy mistressnek vagy misternek, aki a sikerült műtétért megfizeti az ötszáz dollárt. Hogy a fog az új talajhoz teljesen hozzánőjön, az a fogorvos gondja.

Ezen a téren doktor Kissmi Clos és a segédje, doktor Cockney Éliás, csoda sikereket aratott.

Rövid időn saját palotája volt, melynek az egyik liftje szakadatlan szállította fel miszteriózus műtermébe a milliomos hölgyeket és urakat, míg a másik liftje a nigger ifjakat és hajadonokat szolgáltatta.

Volt valami csodabalzsama, amellyel az idegen fogat meg tudta honosítani az új talajban. Ennek a titkát nem bírták kitalálni a versenytársai.

Természetesen narkotizálást használt az egész műtét alatt, s a kezelése alatt levő páciensnek egy hétig ott kellett maradnia a gyógypalotában, amíg a siker biztosítva volt, s azalatt Liebig húskivonattal táplálkozni. Egy kobakforma apparátusa volt, amelybe az operáltnak a fejét beszorították a fogbetevés után, úgyhogy az állkapcsát nem mozdíthatta, s azt kellett viselnie egy hétig. Azalatt az orrlikain keresztül vezették be a szájába kaucsuk csövön át a folyó táplálékot. Erős kúra! De hát mit meg nem tesz az ember egy jó fogért.

Már nem is doktornak címezte magát, hanem „recreator”-nak, ami olyanformát jelent, mint a „teremtés hibájának helyreigazítója”. – Ismerte őt az egész Újvilág.

Doktor Closnak a nevét jobban emlegették, mint Morrisonét. Az előnevét ugyanis nem lehetett hölgytársaságban kimondani, még kevésbé ezen a néven tudakozódni utána. Szép is volna, ha egy úri hölgy azt mondaná egy úriembernek: „Hol lakik doktor Kissmi?” – Shocking!

Maga sem bánta, hogy ha csak a nevének a hátulján szólították: így jobban eltűnhetett a világból. Akként tűnt el, hogy nimbuszba burkolta magát.

S az óvilágban senki sem kérdezősködött utána.

Tudniillik a tengerbe fulladt fiskális, Kiss Miklós után. Ő a becsületnek eleget tett: meghalt.

A kaszinóban kitűzték a halálhírére a fekete zászlót. Megkapta, ami minden gentlemannek legmagasabb vágyát képezi.

Hogy mi oka volt ennek az epizódnak ebbe az „én” regényembe magát befészkelni? az még egyelőre homályban hagyandó kérdés, később ki fog derülni.

A TÜNDÉRKIRÁLYNŐ

Ott volt az állandó lakásom a Tisza-sziget palotájában. Egészen elzárkóztam a külvilágtól. Nem törődtem semmivel, ami a kerek földtekén történik.

Elmúlt minden ideálom. Az alkotmányosság üzletté fajult, a hazaszeretet őrjöngéssé vadult, a szabadság orgyilkosokat tenyészt, a művészet kerítőnévé lett, nagy nemzetek abderitákká süllyedtek, a magyart az egész világ ignorálja; még legjobbak hozzánk azok, akik gyűlölnek. „Ha szidnak, emlegetnek.”

Mindig kísértett, bolyongott az agyamban az a csodaeszme, vajha én azt a nemrég felfedezett bolygót, mely a Mars és a Föld között kering, s melyet a derék berlini csillagász, Witt, a bolygó feltalálója „Hungariának” nevezett el nemes rokonszenvből: hogy ha én ezt a bolygót úgy kisajátíthatnám az én magyar nemzetem számára, s átköltöztethetném bele a magam faját, itthagyva az ellenünk törő kilencféle ellenséget! Onnan aztán nem küldenénk a Hungáriából se delegátusokat, se kvótabizottságot erre a bűzkörnyezte, féreglakta sárgömbre.

Most végre megvalósítottam, ami után vágytam. Csináltam magamnak egy kis asteroidot, amiben magam lakom, a földtekéről elkívánkozott lelkekkel együtt, akiknek a testét én adtam vissza, ahonnan ki van zárva a külvilág, ahol nincs törvény, szabályzat, erkölcsi fogalom; ahol nem bíznak, nem remélnek, nem szeretnek, hanem boldogok a benne lakók. Én is örömest vagyok itten.

Nem is új a gondolat.

„Faciamus tria tabernacula. Tibi unum! etc.”

Ez az én tabernákulumom.

Egy koranyári reggel még álmomból vert fel a villanyos csengettyű. Négyszer berregett egymás után, ami azt jelenté, hogy a Ferenc József-hídnál történt az eset.

Ugyanaz a villanyos készülék az orvosnő, az ápolónők és a mentők szobájában is megadta a jelt. Mindenki talpon volt egyszerre, a mentőcsónak eléje sietett a másik szabadító ladiknak, s nem telt bele öt perc, már hozták fel a sellyén a tetszhalottat a kísérleti terembe.

Ez ott volt a szöglettorony üvegkupolája alatt, ahová emelőgéppel szállíták föl a tárgyat.

Még most csak „tárgy” volt; lehet, hogy „egyén” lesz belőle.

A mentők kezéből átvették az ápolónők.

Én egy szegletfülkéből láthattam az egész kezelést.

Úrinő volt, akit a Dunából kihalásztak. Divatos selyemruhája volt, melyet már a mentők feloldottak; a vállfűző zsinórjait elvagdalták, az is atlaszból volt. Az ing finom csalánszövet, brüsszeli csipkével szegélyezve; a cotillon szintén drága csipkével díszítve, rózsaszín selyemharisnyák, széles jarretièrerel, rózsás cipők, szalaggal felkötve. De ami leginkább bizonyítá a hölgy előkelő voltát, a rajta levő mindenféle ékszer: csuklóin gyémántokkal kirakott karperecek, derekán aranylánc, órával, nyakában vékony aranylánc, medállal. Ezt a hölgyet nem a nyomor üldözte a halálba. A zsebében is volt több tekercs arany húszkoronásokkal, még felbontatlan. A magával hordott arany súlya lehetett egy kiló. Ez elég, hogy a testet a víz alá lehúzza. Az öngyilkos gondolhatott erre, s szándékosan terhelte meg a ruháit e túlsúllyal.

Hanem mindez ellensúlyozójára talált a divatos válldudorokban. Azoknak a béléséhez a szabóművészek vizahólyagos kreppet használnak, amin a víz nem hat keresztül. Ez a két vállpuffancs, mint két úszóhólyag, tarthatta víz fölött az öngyilkos nőt, aki tehát nem ihatott több vizet, mint amennyi a hídról leestében a vízszínre felemelkedésig a szájába tódult, ahogy ezt a mentő is bizonyítá, aki őt a vízből kifogta.

A haja fel volt bontva. A mentő annál fogva húzta ki a hullámsírból, azt bizony ilyenkor nem kímélik.

Megbámulni való szép haj volt. Olyan sárga, mint az arany, tömött, térdhajlásig érő, még nedves volt a víztől; de azért mégis látszott rajta a langos göndörülés.

Az ápolók tőlem kérdezték, hogy levágják-e ezt a hajat? Útban volt a működésnél.

Én rájuk parancsoltam, hogy hagyják meg: terítsék széjjel az asztalon.

A műtét asztala szürke rugógyanta lepedővel volt borítva (camptulicon).

A vetkőztetés az ily alkalomnál bizony nem megy a szokott módon: oldozgatással, lehúzogatással, olló végez mindent. A testhez tapadt ruhákat végighasogatják. Gyorsaság kell a segély sikeréhez; selyemharisnya mind lenyiszálva hámoztatik le a testről, míg az ott marad a sötétszürke kaucsuk takarón, mint egy márványszobor.

Minő márványszobor!

Nem hasonlított a vízbefúlt halotthoz. Csak olyan fehér volt, mint egy nő, aki a fürdőből kilép, kissé lúdbőrösen. Nyári volt az idő, langyos a Duna hulláma. Csak a combján látszottak lilaszínű foltok; a vízbefúlás jelenségei.

Leginkább az vitatta el az életet, hogy a rózsapiros szín helyét szederjes hamuszín váltotta fel, arcon, ajkakon és – körmökön. Az ajkak nyitva voltak, de a fogak összekummva, a szempillák is felhúzódtak, de a szemszivárványok elbújtak alájuk, úgyhogy a fehérjük rémlett elő.

A két karja görcsösen felhúzódott a vállaihoz, s a hüvelykujjai be voltak szorítva az összefogott ökleibe.

Az egész teste merev volt, keble nem mozdult, mellkasa be volt esve.

Nem volt szép. A halál rútít.

Az orvosnőn és két segédjén kívül még négy ápolónő volt jelen.

Az utóbbiak elkezdték a vízbefúlt karjait és lábszárait dörzsölni.

A két orvossegédnő száraz gyapjúlepedőbe takarta a testét, míg az orvosnő a hónaljait és ágyékát meleg gyapjúval fedte be, aztán karjaira emelve, melegített ágyba fektették.

Az első kísérlet az életre hozásra az volt, hogy egy lúdtoll pihéjével folyó ammóniákot vezettek az orrlyukaiba és ajkai közé. – Néha ez is megszünteti az asphyxiát.

Most semmi sikere nem volt. A második módszerhez kellett nyúlni: a levegő befújtatásához.

Az egyik segédnő a kaucsuk-katétert hozta elő, melynek csutoráfát bal kezével a tetszhalott orrlikába dugta, s a hajlós csövet egészen a lélegző gégéig letolta, jobb kezével erősen befogva a másik orrlikat. A másik segédkező pedig a csőhöz csatolt ruganyos tömlővel élenyt fújtatott a csövön keresztül a tüdőbe. Az orvosnő ezalatt egyik tenyerét a tetszhalott keblére téve, gépiesen igyekezett azt lélegző pihegésbe hozni.

A segédnő időközönkint félbehagyta az oxigén befújtatást, s a mérőszalaggal megmérte a mell körületét. Nem mutatott semmi különbséget. A légbefújtatásnak nem volt egyéb eredménye, mint hogy a tetszhalott szájából tajték habzott elő, amit az orvosnő szivaccsal letörült.

Szó nélkül történt minden, olyan csendnek kellett lenni, hogy a tetszhalott legkisebb életnesze hallható legyen. Mindenki tudta a teendőjét. A harmadik segédeszközhöz kellett nyúlni.

A segédnők előhozták az égő dohánnyal telt edényt, s annak a forró füstjét szivattyúzták a tetszhalott beleibe.

A négy ápolónő eközben a testét összegörnyesztette: fejét fölemelve, térdeit felnyomva.

Az orvosnő ezalatt gyakorlott kézzel markolászta a tetszhalott nő altestét, hogy a dohányfüstöt a belekben szétossza.

Ez a műtét órahosszat tartott. Kétszer is meg kellett tölteni a füstölőedényt az erős virginiadohánnyal.

Végre hangzott egy hang, az első hangja az életnek: haskorgás.

(Hogy ilyen úton tér vissza a lélek!)

Ezalatt folytatták a légfújtatást a tüdőbe.

Az egyik segédnő mutatta az orvosnőnek a mérőszalagot. A mell tágult. Arra az orvosnő a fülét a tetszhalott mellére tette. Lélegzésvétel hallható. – Aztán egy szívdobbanás.

Erre rögtön abbahagyták az élenybefújtatást, a katétert visszahúzták.

Nagy tudomány – több annál: művészet! – Isten munkájának utánzása, a vízbefúlt életrehozása. A mentő kéz folytonosan a halállal játszik. Hazárdjátékot játszik. A módszerek fokozatainak alkalmazásánál egy megtévedés, s a halál nyeri meg a játszmát. Csakhogy mi már belelátunk a vén kaszás kártyáiba. Hoztunk mi már életre olyanokat is, akik félóráig voltak a víz alá merülve.

A lélegzetvétel, a szívdobogás már az élet jele. A szemhéjak lecsukódnak, az összeszorított fogsorok szétnyílnak. Ezt a pillanatot lesi az orvosnő, hogy hirtelen egy parafacsapot dugjon a foga közé; mert a másik pillanatban már a halálból ébredőnek a nyelve előnyomul a fogak közé, s ha az állkapocsgörcs ismétlődik, a fogak el fogák harapni a nyelvet.

Most azután a parafától fenntartott nyíláson keresztül lehet egy másik katétert a szájba dugni, amin keresztül a gyomorba fecskendik a kámforos borszeszt, ami az életerő ébresztéséhez szükséges. Ez a válságos pillanat! Mely dönt az élet és halál fölött. Ezt a műtétet maga az orvosnő végzi. Hacsak egy cseppje a kámforos szesznek a gyomor helyett a légzőcsőbe téved: az a halál!

Mély csend van!

Most az utolsó ütőjét játssza ki az emberi tudomány a halál angyala elleni játékban. Egy vékony tollsípon keresztül finoman összetört port fújnak a félholt orrlikaiba, ami a fehér hunyor és kapotnyak leveleiből készült (Helleborus és asarum), Saint Ange burnótjának híják. Ennek az utolsó tromfnak nem áll ellent semmi. A félholt nagyot prüszköl tőle: egész teste összerázkódik; elkezd ökrendezni, hányni és kiáltani. Az élet visszatért!

Én mindezt végignéztem. Bizony nem érzékingerlő jelenet.

Az életre hozottal olajos langy vizet itatnak, aztán székifű teát Hoffmann likőrjével, betakargatják meleg pokrócokkal; fázik, didereg, a hideg rázza, a fogai vacognak, csak az arca van kinn a takarókból, míg lassankint felváltja a hideglázt a forróság, az arc tűzlángban ég. Most már szép volt…

Az orvosnő számlálta az ütérveréseket. Száztíz az első percben. Nagyon jó. Beállt a láz. A láz az életerő harca.

Összehúzták az ágykárpitokat: a mentés munkája be van fejezve. A többi a természetre van bízva. Ami ezután következik, az az álom, a bágyadtság, az izzadás. Egy ápolónőt otthagytak mellette, a többi nő eltávozott.

Én is mentem a reggeli lapokat olvasni.

A legfrissebb újságban már benne volt a hír, hogy egy elegáns öltözetű fiatal hölgy a Ferenc József-hídról a Dunába vetette magát, de a mentők kifogták, s a Tisza-szigeti „naïadsnoyées” szanatóriumba vitték. Kiléte nem tudatik.

Fürkésztem utána: kikutattam a tárcáját: nem volt benne névjegy. Felnyitottam a nyakán viselt medáliát, hogy talán abban találok valami arcképet, mely nyomra vezet. Az is üres volt.

A rendőrbiztos, aki a történtekről tudomást venni megjelent, csak azt a tényállást tudta megállapítani, hogy a hídon őrködő 238. számú rendőr egy úri hölgyet látott a karfára felkapaszkodni s onnan a Dunába ugrani.

A vízbefúlt megmentését jegyzékbe vette, s azzal tovább ment.

Az én szanatóriumom legfelsőbb helyen szentesített kiváltságai közé tartozott, hogy a hatóságnak nem szabad a vízből kimentettek kiléte felől tudakozódni, sem az arcukat megtekinteni. Ha halva vannak, hamuvá égettetnek; ha megmenekültek, kényükre van bízva, hogy visszatérjenek-e a világba, vagy ott maradjanak a menedékházban. A neveiket, öngyilkossági szándékuk okait nem lehett kikürtölni.

Egy déli lapban aztán azt olvastam, hogy egy széles körökben ismeretes szépség, Zentay Diadalma kisasszony ma reggel a szállásáról eltűnt. Azt hiszik, hogy azonos a Dunába ugrott hölggyel, öngyilkossági kísérletének okául azt rebesgetik, hogy egész vagyonát elvesztette az éjjel a páva-szigeti rulettbarlangban.

Ez nem talál össze. A hölgy ruhazsebében három tekercs húszkoronás volt, száz darab arannyal, a tárcájában pedig ötven darab ezerkoronás. Az ilyen összegek letéteménybe szoktak helyeztetni. Tulajdonosaik, ha el akarták hagyni az intézetet, fölvehették.

Ezt nem vagyonvesztés vitte az öngyilkosságba.

De mintha ezt a nevet hallottam volna már valamikor. Zentay Diadalma. A derék Zentay papa ugyan nagy örömében lehetett a lánya születésnapján, hogy ilyen diadalmas nevet választott számára a szent keresztségben.

Én nem találkoztam vele soha, semmi érintkezésem nem volt azokkal a körökkel, amelyekben a divatszépségek ragyognak.

Tizenegy napig tartott a gyógykezelés, a rendes náthaláz lefolyása, melynek leteltével az orvosnő jelentette nálam, hogy az ápolt hölgy már elhagyta a kórágyat, s felöltözhetett abba a jelmezbe, amit a többiek (a görög nimfák) viselnek. Azonban semmi módon rá nem bírható, hogy a szobáját elhagyja, s a pálmakertbe kilépjen, csak ül a karszékben, kezeit ölébe véve, hallgat és néz maga elé mereven. Megkísértettek már vele minden rábeszélést: odahozták a legnyájasabb hölgylakóit az intézetnek, hogy bizalmaskodjanak vele, rájuk sem tekint. A legmakacsabb búskomorság uralkodik a kedélyén.

Ez a baj gyakran előfordul az életrehozott vízbefúltaknál. S a lélekbetegség kitartó. Egészen nem is múlik el soha. És én mégis emlékszem egy ilyen kigyógyulási esetre.

Régen, nagyon régen volt az. 1849. tél közepén Debrecenben voltunk. Hogy miért voltunk ott? Azt már talán mindenki elfeledte.

Egy délután, mikor a nőmmel hazatértünk a városból, az a meglepetés várt reánk, hogy a szobalányunkat akkor húzták ki a kútból.

A fiatal cseléd, kit Pestről hoztunk magunkkal, néhány nap óta csendes búskomorságot láttatott, azt hittük, hogy talán az otthon maradt szeretője után búsul. Távollétünk alatt aztán kitört rajta a téboly, s beleugrott a kútba. Hirtelen kihúzták; nem történt semmi baja. Csakhogy meg volt bolondulva. Volt egy bejáróasszonyunk, aki fát, vizet hordott, befűtött; az elvitte az őrült leányt magával a házához, ott lakott a Nagypéterfia utca végén hátul. Annál a háznál honvédek voltak bekvártélyozva, azok adtak a bolond leánynak pálinkát, s attól a pálinkától úgy elmúlt róla az őrültség, hogy egypár hét múlva visszatért hozzánk, ép ésszel, jókedvvel, s még abban az évben férjhez is ment.

Hátha ezt a kúrát meg lehetne ismételni?

Az alkoholizmus az idegesség ellen mint gyógyrendszer. Hiszen annyi mindent kitaláltak már e divatbaj ellen: villanyfürdőt, hideg vizet, koplaltatást, tömve etetést, dömöckölést, hullámcsapást, purgatívát, gimnasztikát, fityfenét; hátha az én debreceni kúrám valamennyit levágná!

A doktornő fontoskodó képpel jött elém.

– Páciensünk alkotmányos kezd lenni.

Értem. Ez is előfordul a praxisunkban. A vízből kimentett öngyilkos hivatkozik a maga alkotmányos jogaira.

– Azt vitatja, hogy neki joga van a sorsa fölött rendelkezni, nekünk viszont semmi jogunk őt a szabad akarata végrehajtásában akadályozni.

– Nem mondta ön neki, hogy intézetünknek szabadalma van a makacs öngyilkosok számára megfigyelő osztályt fenntartani.

– Mondtam. És afelől is felvilágosítottam, hogy ha netalán a tápszerek megvonása által gondolná magát elpusztíthatni, arról is gondoskodunk, hogy akarata ellenére is tápláltassék. Azt felelte rá, hogy majd meglássuk, ki győzi tovább? Ő meg akar halni. Nem hisz se Istent, se másvilágot, se lélek halhatatlanságát.

Érdekes hölgy, aki mindezt meg meri tagadni.

– Majd beszélek hát én vele. Küldje ide a szabónét.

Szabóné! A paradicsomban?

A ritkább esetek közé tartozott az, hogy én magam avatkozzam az életmentés munkájába. De néha egy férfiszó többet ér valamennyi asszonyi rábeszélésnél.

Mikor minden előkészület megvolt, felkerestem a megmentett hölgy szobáját.

Egy felügyelőnő társaságában volt, kijöttömre azonnal visszahúzódott a mellékajtón. Engem a szabónő kísért, egy csomaggal a nyalábjában.

Az aranyhajú hölgy a nyugágyon hevert, s mikor beléptem a szobájába, még csak meg sem mozdult fektéből. Két meztelen karja a feje fölé volt emelve. Az egyetlen peplum lenge szövete odatapadt az idomaihoz. Szép tanagra-figura volt.

Rám sem nézett.

Én, a rendes üdvözlés után, odaléptem a fekhelyéhez, s így szóltam hozzá:

– Úrnőm! Értesültem róla, hogy ön már felépült. Sietek önnek a szabadságát visszaadni. Itt hozza a szabónő önnek az öltönydarabjait, melyeket önről lehasogattak, most újra össze vannak varrva, felveheti kegyed. Itt van a tárcájában és a ruhazsebében talált pénz is, magához veheti, valamint az ékszerei is, amiket viselt. Ismét felrakhatja. És azután, anélkül hogy a nevét előttünk fölfedezné, elmehet ön, ahová akar, és teheti, amire elhatározza magát. Csak egy tanáccsal szolgálok kegyednek: ha újból öngyilkosságot akar elkövetni, akkor használja a borotvát vagy a ciánkálit; mert ha ismét a Dunába fog ugrani, én önt újra kihalásztatom, s akkor azután foglyul tartom mint gyógyíthatatlan őrültet.

E szavaim alatt az aranyhajú hölgy lassankint fölemelkedett fektéből, s mikor elvégeztem, felugrott, odaszökött hozzám, s a vállamra ütött a tenyerével.

– Hallod-e, öreg, te nekem tetszel!

Vállat vontam.

– Sajnálom, hogy az udvariasságot nem adhatom vissza; de én önre még csak kíváncsi sem vagyok. Itt voltam az életre visszatérítő műveleténél. Egy momentfelvételes fényképezőgép minden helyzetet megörökített. Az egész kinematoszkóp itt van ezen a hosszú fényképszalagon rögzítve, ha talán érdekelné önt ezt megtekinteni.

Azzal odagöngyölítettem a kinematoszkóp fényképszalagját, melyen a kétórai műtét minden változata élethíven meg volt örökítve furcsábbnál furcsább körülmények között.

Mikor ezeket meglátta a hölgy, kitört belőle a kacagás, úgy nevetett, hogy a haja egészen hátraomlott a fejéről, fésű, hajtű mind kihullott belőle.

A következő percben megint éktelen dühbe jött: földhöz vágta a fényképes szalagtekercset, s rátaposott a papucsaival, utoljára felkapta, s a fejemhez vágta az egészet.

Én aztán fogtam azt a hosszú szalagot, s ahogy a Lipótrend nagykeresztesei szokták a nagy kordont, keresztülkötöttem azt a vállamon és mellemen, jól ügyelve rá, hogy a legérdekesebb képek elöl kerüljenek.

Erre a hölgy megint elkezdett nevetni; de már szelídebb modorban, kezeit keblére téve, s édes, csengő hangon mondá:

– Nem. Ilyen kinematoszkópot nem hagyok magamról többet fölvétetni.

Azzal odalépett hozzám, s leoldá a vállamról az átkötött fényképszalagot, azt összegöngyölítve az ujjai körül.

– Csúnya voltam, úgy-é? – súgá a fülembe.

– Nagyon csúnya.

– Itt maradok. Nem megyek el innen.

Egészen közönyös arcot csináltam hozzá.

– De hát mért akar ön itt maradni?

– Azért, hogy önön bosszút álljak.

– Rajtam? És miért?

– Először azért, hogy az életre visszahozott; másodszor ezekért a fényképekért. Ez ok arra, hogy önt a pokolba küldjem.

– Pokolba? Hisz ön nem hiszi a túlvilágot.

– A mennyországot nem. Az, ha van, messze van. De a poklot igen. Az közel van.

– De én nem hagyom ám magamat odaküldetni.

– Rosszul mondtam. Hogy önt a pokolra vigyem.

– Így már jobb. Erre már kíváncsi vagyok. De hát addig is nem akarja felölteni a ruháit?

– Nem. Valamire emlékeztetnek. Nekem is jó az, amiben a többiek járnak. Azt hiszem, egy más planétán vagyok. Ön még nem is tudja, hogy én ki vagyok. (Ezzel ismét leült a kerevetre.)

– Azt csakugyan érdekelne megtudnom.

– De én azt józanon el nem mondhatom. Van az ön planétáján bor?

(Bor? Ez kitalálja az én gyógyrendszeremet!)

– Van, mint orvosság. De én azt önnek az orvosnő rendelése nélkül nem adhatok.

– Hát hívassa ide az orvosnőt.

A szabónő még mindig ott állt a csomó asszonyi öltözékkel. Azt utasítottam, hogy az öltönyöket akassza be a szekrénybe, s aztán kérje ide az orvosnőt.

Nem messze kellett érte mennie: ott volt az előszobában, leste a kísérletem eredményét.

Én egész nyugalommal mondám neki, hogy őnagysága itt kíván maradni az intézetünkben. Tudassa ezt a rendőrséggel.

Az orvosnő ismerte a formaságokat.

– Szükséges, hogy ezt előttem, élőszóval kifejezze.

– Kész vagyok rá.

A hölgy felállt a helyéről.

Az orvosnő pedig leült az asztal mellé, ahol írószerek voltak, elővett a bőrtakaróból egy űrlapot.

A hölgy tudta, hogy mit kell mondania.

– Nevem Zentay Diadalma, lakásom Andrássy út, saját villámban. Kinyilatkoztatom, hogy önként itt akarok maradni továbbra is a naïades-noyées mentőintézetében.

Az orvosnő leírta a mondottakat, s aztán kérte a kisasszonyt, hogy írja alá a nyilatkozatot. Megtette.

Tehát megtudtam, hogy kisasszony. Egy kisasszony, akinek híre van, mint egy nőnek.

Most én intéztem egy kérdést az orvosnőhöz.

– A kisasszony bort kíván inni.

– Pepszin-bort vagy kína-bort?

– Nem, nem! – sietett tiltakozni a hölgy. – Valóságos bort, amit étel mellett isznak.

– Ah! a kisasszony már éhes is? Ez örvendetes fordulat. Eddig valóságos sitophobiát tanúsított: ételundort.

– Igen: a Liebig-leves, meg a quaker-oats iránt.

– Ezzel tápláljuk az üdülőket. Húskivonat és zabdara.

– De az én gyomromnak semmi baja. Én éhes vagyok.

– Ez határozott gyógyulást jelent. Én megengedem, hogy egyék, amit megkíván, s bort is ihatik hozzá.

Én bátorkodtam valamit ajánlani:

– Talán az én szerény ebédemet oszthatná meg a kisasszony? Itt van az étlap a zsebemben, most küldte fel a szakácsnő.

Átadtam neki a cédulát. Volt rajta rákleves, fogolypástétom szarvasgombával, nápolyi pastichi.

– Meg vagyok vele elégedve.

– Borokból Marsala és lacrimae Christi.

– Azokat szeretem.

Az orvosnő komoly arcot csinált. Aláírta a menüt, mintha valami recipe volna, s a kezembe adta, mintha én volnék a patikárius.

– Átruházom önre a gyógykezelést.

Azzal magunkra hagyott.

AMI OK AZ ÖNGYILKOSSÁGRA

A villanyos csengettyű pendülése jelenté, hogy az én ebédem készen van.

Egyedül szoktam étkezni. Mint a kutya, aki nem szereti, hogy a tálába más is belehabzsoljon.

Ezúttal kettőre volt terítve.

Nálam nem szolgált fel semmi cseléd az étkezésnél. Egy automata szekrénybe, mely az asztal mellett állt, emelkedtek fel a szállítógéppel ételek és italok, nekem csak a szekrény ajtaját kellett felnyitnom, s kivennem belőle, amit a szócsövön feladatni kívántam.

Így azután háborítatlanul lehet lakomázni, akár kettesében is. Jól különböztessünk: „kettesében” még nem jelenti azt, hogy „párosával”. „Kettesében”, mikor szemközt ülünk az asztalnál; „párosával”, mikor egymás mellett.

A második pohár Marsala után a szemközt ülő hölgy elkezdett beszélni.

„Miután a nevemet tudja ön, bárha velem soha nem találkozott is, emlékezni fog sok mindenféle hírmondásra, amit a hírlapok feljegyeznek egy nőről, akit excentrikusnak jeleznek. Némelyik igaz, a legtöbb koholmány; az illetőnek tetszik, bár úgy tesz, mintha neheztelne érte. Én elmondom önnek azt is, ami igaz, és azt is, ami koholt; ön válogassa ki tetszés szerint.”

„Atyám gazdag földbérlő volt, ki vagyonát okszerű gazdálkodással szerezte. Ő alkalmazta legelébb a műtrágya használatát, amivel bámulatos sikert ért el. A termelést összekötötte műmalom lisztiparával, cukorgyártással, szeszfőzéssel, állathizlalással. Ez az igaz, de az nem igaz, mintha a pénzével uzsoráskodott volna, s eladósodott földesurak birtokát elharácsolta volna, sem az, hogy vagyonát állami közegekkel összejátszás, vesztegetés útján növelte volna. Nagyravágyása volt: képviselő óhajtott lenni, azt el is érte; nagy áldozat árán; ez igaz. De hogy báróságot keresett volna, s ezért tetemes összeget kínált volna, az nem igaz. A rossz híreknek én ismerem a kútforrását a legjobban.”

„Egyetlen gyermeke voltam atyámnak, kényezteve gyermekkorom óta. Anyám korán elhalt. A nőket, akik helyét pótolták, se nem szerettem, se nem tiszteltem. Tanultam tőlük sokat: olyat is, amit nem tanítottak. Minden férfiból gúnyt űztem elébb a tanítóimból, azután az udvarlóimból. Minden viszonynak, ami az emberek között támad, csak a nevetséges oldalát láttam meg. Nem hittem senkinek, még a szentírásnak sem. Mire hajadonná felnőttem, egészen elhagyatva éreztem magamat a világban. Tudtam, hogy minden ember csak azért hízeleg, mert gazdagnak tud. Mindig azt kívántam, hogy bárcsak az apám csődbe jutna. Én biztattam, hogy csak pazaroljon: tartson versenyparipákat, nagy hajtóvadászatokat, keresse a szép hölgyek társaságát, akik értenek a pénzfogyasztáshoz. Meg is fogadta. Olyan mulatságok tartattak nálunk, amik Boccaccio Decameronéjában helyet foglalhatnának. – Az apám arra unszolt, hogy menjek már férjhez, ha nem teszem: ő fog megházasodni. Én pedig utáltam egytül egyig azokat a férfiakat, akik nálunk leánynézőben megfordultak. Egyszer aztán az apám hirtelen meghalt. A guta ütötte meg borozó társaságban. Ez igaz. Hanem az már nem igaz, hogy dévaj nők is lettek volna ottan. Ezzel a híreszteléssel csak az én rosszakaróim szerettek volna engem megkeseríteni. – De rosszul ismertek.”

„Az atyám halála után én maradtam itt mint egyedüli örököse. Ha eddig hajlamom volt az önállóságra, most a helyzetem kényszerített rá. Az atyám vállalatai egy összebonyolult üzletet képeztek, amibe még az is belekábult, aki értett hozzá. Én pedig semmit sem értettem hozzá. A gyámhatóság, vagy nem tudom én miféle hatalom két ügyvéddel ajándékozott meg, az egyiknek a címe volt a tömeggondnok, a másiké jogtanácsos. Fiatal ember volt mind a kettő. Ezeket nem lehetett kidobnom az ajtón. Hol az egyik, hol a másiknak volt mindennap valami értesítése, ami fölött velem tanácskoznia kellett. S a tanácskozásból aztán társalgás lett. Mind a kettő szellemes ember volt, sok ismerettel bíró, akikkel vitatkozni lehetett a társadalmi kérdések, napi politika, művészet, irodalom felett, bírták az európai nyelveket, amiken én kedvenc íróim műveit olvastam, s önálló nézeteik voltak felőlük, az ifjú magyar írókat is ismerték, s néha, mikor mind a ketten összejöttek nálam, teázás közben összedisputáltak e nézetek fölött. Hol az egyiknek, hol a másiknak a felfogása találkozott az enyémmel. S én rendesen úgy éreztem, hogy az imponál jobban, aki velem ellenkezik.”

„A hivatalos összeköttetésből az lett, hogy mind a ketten belém szerettek. Ezt nem is titkolták előttem.”

„S hogy ennek a szerelemnek csak tiszta indokai lehetnek, azt énnékem tudnom kellett. Mert éppen a két férfi által értesültem a vagyoni helyzetemről. – Azok a vállalkozók, kik atyám életében kezem után esengtek, csak a nagy földbirtokot, a pompát, a pazarlást, az úri kedvteléseket látták; de ez a két jogtudós a reális adatokat bírta. Atyámnak sok adóssága maradt, másokért is kötelezve volt, nagy veszteséggel záródó vállalatai voltak. Ha a földbirtokos herceg elveszi a bérletét, mely a bérlő halálával megszűnt, s nem ruházza át rám, s ha az atyám félmilliónyi biztosítékát, mely egy ki nem épített vasútért van letéve, a kormány elkobozza, akkor én olyan szegény vagyok, mint egy iskolamester árvája. Ezt a két udvarlómat tehát nem a vélt gazdagságom csábította hozzám.”

(Ezalatt elfogyott a szarvasgombás fogolypástétom, s mellette az egy palack Marsala, vendégnőm szemei ragyogtak, s a fülei is rózsaszínűek voltak. – Szakácsnőm nagyon gondos volt; a következő fogás előtt még két pohár jeges ananász sörbetet küldött fel. – Én bizony elfelejtettem az orvosnőt megkérdezni, hogy szabad-e ezzel a gyógyszerrel is a rekonvalescenst megkínálni? Inkább a második palackot a lacrimae Christivel serénykedtem kidugaszolni. Azután folytathatjuk a történetet.)

Tehát az első pohár lacrimae Christi után folytatta az aranyhajú hölgy:

„Éppen születésem napja volt: a tizenkilencedik, jól emlékezem rá. Máskor ezen a napon özönlött hozzám a sok virágcsokor, a jelképes levélkék, verses mondatokkal. Ezúttal mindenki távol maradt. Csak egy látogatóm jött, egyike a jogtudósaimnak: a tömeggondnok. Az is állig be volt gombolkozva, s az egész megjelenése inkább a halottbemondóhoz hasonlított, mint az üdvkívánóhoz. Csokrot sem hozott magával.”

„Kisasszony! – kezdé. – Nagyon rossz hírekkel jövök. Sajnálom, de kénytelen vagyok elmondani. A herceg felmondta a bérletet, s nem hajlandó azt önre átruházni. A kormány jogtanácsosai, a képviselőház jogügyi bizottságával egyetértőleg, azt határozták, hogy az ön megboldogult atyjának a biztosítéka, miután az építési határidő elmúlt mint esedékes, lefoglalandó. Azontúl pedig az aktívák éppen csak hogy fedezik a passzívákat.”

„Én azt feleltem rá, hogy meghajtom a fejemet a sors végzése előtt. Kérem még az ékszereimet is a fedezethez csatoltatni, hogy az atyám becsülete meg legyen mentve. Majd én magam elmegyek szolgálni. Nem félek semmi munkától.”

„Erre az én jogtudósom kigombolta félig a kabátját, s azt mondá: nem, kisasszony, ön nem fog szolgálni menni. Itt áll ön előtt egy régi tisztelője, aki önt vagyon nélkül is magáévá óhajtja tenni. Én felajánlom önnek szívemet és kezemet.”

(Ez a fordulat meglepett, poharamat fölemeltem: e nemeslelkű férfiúra egy „cheer”-t. A hölgy azonban letakarta a tenyerével a poharát, hogy ne tölthessek bele: „várjunk még, ne koccintsunk most”, s folytatá tovább)

„Én meg voltam hatva. Elfogódottan feleltem neki: nagyon megtisztelve érzem magam önnek nemeslelkű ajánlatától, de még ma kötve vagyok, nem válaszolhatok rá. Ezelőtt hat nappal önnek a jó barátja, az én jogügyi tanácsosom ugyanazt az ajánlatot tette nekem. Megkérte a kezemet. Én egyheti gondolkodási határidőt kötöttem ki a válaszadásra. Ma van a hetedik nap. Be kell várnom, hogy eljöjjön a válaszért.”

„Erre az én kérőm olyan sajátszerűen mosolygott. Mintha Lermontoff démonát látnám Zichy Mihály rajzónjától megörökítve. »Az én barátom nem fog ma estig a válaszért eljönni.« Azzal a belső zsebébe nyúlt, s egy táviratot vett elő: »Olvassa el ezt.«”

„Abban a táviratban az volt, hogy az én kérőm, a jogtanácsos a marseille-i kikötőben a tengerbe ölte magát.”

„Azt éreztem, hogy a lelkem lángba gyulladt egyszerre: »Ez amerikai párbaj volt önök között! Énmiattam!« – Nem tagadta. – »Szűk volt kettőnknek ez a planéta! Egyikünknek el kellett azt hagyni!« – Én égtem és fáztam. – »Menjen ön előlem! Ne lássam önt soha többet! Aki a jó barátját ily hidegvérrel engedi öngyilkossá lenni, inkább egy varangyot veszek a kezembe, mint annak a kezét. Hagyjon el! Egy pokol van közöttünk!« Sírva vetettem magamat a földre, s hajamat tépve fetrengtem a szőnyegen.”

„Az én kérőm pedig azalatt, amíg én kétségbeesve jajveszékeltem, nem sietett a megkérlelésemre, hanem leült hidegvérrel az asztalhoz, egészen kigombolta a kabátját, kiszedett a belső zsebéből egy csomó paksamétát, azokat kiterítette az asztalra. És aztán várt, a lábát a térdére vetve, amíg én magamhoz térek.”

„Én fölálltam, s csak egy tiltó mozdulattal mutattam neki, hogy arra az ajtó.”

„Megyek. – Felelt ő hidegen. – Mint kérő befejeztem feladatomat. De még hátra van, hogy mint tömeggondnok is befejezzem. Ha szabad önt kérnem, foglaljon helyet velem szemközt. Röviden végzek.”

„Én durcásan leültem az asztal mellé, de úgy, hogy hátat fordítottam neki.”

„Hát legelőször is itt van a földbirtokos hercegnek a formaszerűen kiállított szerződése, melyben a néhai atyja bérletét önre átruházva az eddigi bérletösszegért újabb tizenkét évre önnél hagyja, ami évi ötvenezer forint jövedelmet biztosít önnek.”

„Én nagyot bámultam rá. Hát ön ezt tudta?”

„Azzal a másik ügyiratot bontotta ki. Ez pedig a pénzügyminiszter átirata, melyben az ön atyjának félmilliónyi biztosítékát azon okból, hogy az előföltételek a változott kormány által nem teljesíttettek, a vállalkozónak kiadatni elrendeli.”

„Tehát gazdag vagyok!”

„S ez az ember tudta azt már akkor, amikor a kezemet megkérte; – de az a másik nem tudta, mikor egy héttel előbb a kezét nekem felajánlotta.”

„Ölni lettem volna képes e pillanatban.”

„Uram! – kiálték – az imént csak gyűlöltem önt és sajnáltam azt, aki meghalt; de most már megvetem önt, s azt, aki megölte magát, imádom!”

(– No, hát most már igyunk egy pohár lacrimae Christit azért, aki meghalt!)

(A hölgy úgy ütötte poharát az enyimhez, hogy mind a kettő összetörött, a lacrimae Christi az abroszt festette meg.)

„Az egész életem meg volt rontva. Egyik rendkívüli állapotból a másikba rohantam. Majd úgy elzárkóztam a világ elől, hogy senkivel sem érintkeztem, majd meg elkezdtem utazni városról városra, keresve a legnagyobb zajt. Egész éjszakákat átvirrasztottam, egyedül álmatlanul, vagy izgató mulatságban. Kártyáztam. Nem mertem ágyba fekünni: féltem az álmaimtól. Ébren is hallucinációim voltak. Minden ajtónyílásnál öngyilkos kérőm alakját véltem szembe találni, úgyhogy utoljára leszedettem az ajtókat a lakásomról. Az ő szavát hallottam mindenütt. Utoljára spiritiszta társaságba keveredtem. Egy előkelő politikai és szónoki celebritás nagymesteri felügyelete alatt tartottuk rejtélyes összejöveteleinket, ahol a szellemekkel társalogtunk a vándorló ezüstforintos közbenjárásával. Az én szellemem természetesen a miattam öngyilkossá lett udvarlóm volt. Annak a túlvilágról jött mondásait én egy albumba mind följegyeztem, s melléjük megfelelő képzeletes rajzokat vázoltam, egész gyűjteményem volt már belőlük. A lelkem a túlvilágon élt már.”

(És amellett igen jóízűen evett a pastichiból, s ivott rá piros bort.)

„Egyszer aztán valami nagyon prózai körülmény ugyancsak figyelmessé tett rá, hogy még ezen a földön élek. Fogfájást kaptam. Rémülve vettem észre a tükörből, hogy a két első fogam felülről romlani kezd: már látszik a koronáik szélén a vésztjósló kékes szín. Kétségbe voltam esve. Hisz ez a legnagyobb csapás, mely fiatal nőt érhet. A fogorvosok még jobban elijesztettek. Ekkor a szellemekhez folyamodtam. Egy spiritiszta ülés alkalmával azt kérdeztem a megidézett szellememtől, hogy van-e valaki a világon, aki attól a bajtól, amitől rettegek, meg tudna szabadítani? Azt felelte: „van”. Én kérdeztem, ki az? Felelt rá: „doktor Clos Kissmi.” – Hol lakik? – „New York, Portorico market.” – Feljegyeztem magamnak. De elébb mégis bizonyosságot akartam szerezni. – Volt az atyámnak egy régi ügynöke New Yorkban, aki az amerikai búzát szokta a műmalma számára szállítani. Ennek táviratoztam, tudakozva, hogy van-e csakugyan New Yorkban a Portorico marketen egy Clos Kissmi nevű fogorvos. – A válasz még aznap megjött a tengeralatti huzalon. „Yes! van. Levélben többet.” – Tehát a szellem csakugyan igazat mondott! Tehát a szellem csakugyan mindentudó! Tehát a szellemnek nincs távolság a földön! E percben New Yorkban van, a jövő percben, mikor hívom, már itt van Budapesten! Egészen hivővé lettem. Alig vártam, hogy a levél megérkezzék az Újvilágból. Az a tizenkét nap egy örökkévalóság volt rám nézve. Végre megérkezett az ügynök levele. Elébb azt írta meg, hogy mi a bushel búzának az ára loco New York. Azután áttért a speciális kérdésekre. Igenis: itt található doktor Clos dentista, híres ember, lakása a mondott helyen, hibás fogakat igazi egészséges fogakkal helyettesít. Ára darabonként 500 dollár. Szükséges azonban, hogy az operációt kívánó egyéniség két héttel elébb a fogsorának gipszmintázatát otthon elkészíttesse, s a doktornak elküldje, hogy az azután a rendelkezésére álló egyéniségek közül kiválaszthassa azt, akinek a foga éppen az övé helyébe oda fog illeni; mert ez a leglényegesebb föltétele a sikernek. Tehát még két hetet kellett várnom. – Akkor útrakeltem. Nem riasztott vissza a kedvezőtlen időjárás; a passzátszelek idejében volt ez. Tizenkét nap helyett tizenötöt hányódtunk tengeren. Egészen össze voltam törve. Még két hétre volt szükségem, hogy ismét erőre kapjak. Ezalatt bejelentettem magamat a fogorvosnál. A segédje rögtön meglátogatott a hotelben, alacsony, filigránmunka emberke, doktor Cockney. Magával hozta mind a két dobozkát: azt is, amiben az én fogsorom gipszlenyomata volt, és azt is, mely az érettem magát feláldozni kész egyéniségét tartalmazta. Teljesen összetaláltak. Kíváncsi voltam megtudni, hogy miféle minéműségű emberi lény az, akinek alkatrészét viselni hivatva leszek. Hogy néger matróz egy keletindiai steameren. Meg voltam nyugtatva. Ideutaztomban borzasztó fogfájásokat álltam ki a tengeri viharban, a matróz fogai már hozzá vannak szokva. Azt is tudatta velem az asszisztens, hogy felét a díjnak előre meg kell fizetni, mert az a – cserélőé. Én kifizettem az egészet. Azzal feljegyezte a névjegyére a napot és órát, melyben a csodadoktor velem foglalkozni kész, és hogy egy hétre való fehérneművel lássam el magamat, mert a műtét után ott kell ez időt fekve töltenem. – Kérek egy pohár bort!”

(A giardinettóhoz tokajit szokás inni, azt töltöttem neki.)

„Szívesen leírnám ön előtt a csodadoktort s a csodaszámba menő műtétet; de nem tudok róla semmit; mert a műtét előtt elaltattak hangyhalvaggal; s öntudaton kívül voltam. A műtevő orvost nem is láttam. Mire eszméletre tértem, már akkor a fejem be volt szorítva abba a kobakba, mely az állkapocs mozgását megakadályozza, s azt fel nem nyitották egy hétig. Ezalatt csak a kis Cockney foglalkozott velem, aki kaucsukcsövön keresztül táplált tejjel, tojásos levessel, s naponkint háromszor beecsetelte az ínyemet valami összehúzó balzsammal.”

„Hét nap múlva a kis doktor felnyitotta a fejemről a bezáró sisakot, s aztán beküldött egy szobaleányt, hogy öltöztessen fel.” „A hölgy elém tartotta a kézitükröt, amely megnyugtatott afelől, hogy a műtét a legjobban sikerült.”

„Ajándékot akartam neki adni, amit visszautasított; ennél a háznál nem szoktak borravalót elfogadni.”

„Azután azt kérdeztem, hogy hol találhatnám doktor Clost, hálámat élőszóval kifejezendő. Erre a miss ridegen kijelenté, hogy a doktor maga a pácienseire nézve láthatatlan. Azokkal csak narkotizált állapotukban foglalkozik a műtét alatt. Ennek is igyekeztem a magyarázatát megtalálni. A társas életben csakugyan nyomasztó helyzet az, ha az ember (kivált egy nő) valakivel találkozik, azt üdvözli, s ha kérdik az ismerősei: „Ki ez az úr, mért üdvözölted!” – azt feleli: „Mert ennek köszönhetem a fogaimat.” – Nagyon helyes, hogy nem ismerjük egymást. Én kifizettem a honoráriumát, nincs semmi dolgunk egymással többet. Nem sokat időztem az Újvilágban, siettem hazautazni.”

„Itthon minden ismerősöm nagy gratulációkkal fogadott. Nem volt titok a vállalkozásom a jó barátnéim előtt. Valósággal ünnepeltek a siker miatt. És mindezt a szellemnek köszönhetem… De most kérem önt: adasson pezsgőt, még nincs elég mámor a fejemben ahhoz, amit ezután el kell mondanom.”

(Én leizentem a pincemesterhez a beszélőcsövön, s felküldettem egy kancsóban „Pommery sec”-et. Ezt szeretik az asszonyok. Konty alá való.)

Az aranyhajú hölgy ivott egy pohárral, és folytatá:

„Hazaérkezésem után egy hónapra kapok egy pénzzel terhelt levelet New Yorkból. Ezer dollár volt benne. Magyarázatul szolgált ez a levél. Könyv nélkül tudom minden szavát, magyarul volt írva: »Kedves Diadalma kisasszony! Nem tarthatom meg az ön által nekem küldött orvosi honoráriumot, s ezennel visszaszármaztatom. Engedje meg, hogy az ön bájos alkatrészének azon darabjait, melyek nálam maradtak, ereklye gyanánt megtarthassam. Nagyon szívesen követném önt az óvilágba; de ön tudni fogja, hogy azzal becsületemet veszteném. – Aztán meg – Európában nincsenek niggerek, akikkel a csoda műtéteimet folytathatnám. Dr. Kiss Miklós.« – Hahahhahhaha! Nos uram, most kínáljon ön már áldomást a nemeslelkű imádó emlékére. Tele pohárral! – Nem mehetek önnel Európába, mert ott nincsenek niggerek! – Éljen, aki él! Doctor Kissmi Clos, cheer!”

(S azzal a falhoz vágta a poharat, hogy széttörött, s aztán a fejét,a két tenyere közé szorítá.)

„És azt az embert én hat esztendeig sirattam mint drága halottamat, megsirattam mint áldozatomat! Álmatlan éjszakáimnak a kísértete volt! Őrjöngtem miatta, futottam saját magam elől: kerestem a lelkét a csillagokban. És azt, hogy ő él, tudta minden ember, és senki sem mondta meg nekem. Engedtek magányba vonulnom, engedtek futóbolonddá lennem. Senki sem mondta: »ugyan, ne őrjöngj, hiszen nem ölted meg!« Hagytak a spiritiszták üléseiben reszketni az áhítattól: engedték, hogy idézzem a légben bolyongó dicsőült szellemét annak, aki niggerek fogaival kereskedik az óceánon túl, s mikor a vándorló ezüstpénzzel leíratták a nevét és lakcímét, játékot űztek velem. És most mindenki nevet rajtam, legjobban az a férfi, akit elutasítottam magamtól, mert gyilkosnak hittem. Minden társaságban énrajtam nevetnek, az én hóbortomon. Aki az utcán meglát, nevet szemtül szembe, nevet a hátam mögött, és mindenki ujjal mutogat rám: az ott az a hölgy, aki egy niggernek a fogait hordja a szájában, fogakat, amikkel egy asztrálspiritusz ajándékozta meg. Az egész világ gúnykacaja hangzik körülöttem. Hát lehet ez elől a hahotaviheder elől másutt menedéket keresni, mint a Duna fenekén?”

(Láttam, hogy az én páciensem recidivázik. Ennek nem elég erős gyógyszer a bor. Egy pohár mandarinlikőrt töltöttem neki egy kupicába. Százesztendős szesz, kínai gyártmány. Elfogadta, lenyelte, s aztán nyugodtabb hangon beszélt tovább.)

„Még egy utóirata is volt a doktor levelének: »Figyelmeztetem önt, hogy a benövesztett fogakat kímélni tanácsos. Azért legyen ön óvatos, amikor valakinek megengedi, hogy az ajkát megcsókolja.«„

(A hölgy összerázkódott, s két összefont karjával eltakarta a homlokát és szemét.)

„És ezt is tudja rólam minden ember! És minden ember, aki rám néz, azt mondja magában: Milyen szép száj! Kár, hogy félelem megcsókolni.”

– No én ismerek olyan embert, aki nem fél ettől.

Magam voltam az az ember. S mondhatom, hogy doktor Kissmi Clos derék munkát végzett: a fogak nem mozdultak meg a helyükből.

A szomszédos dolgozószobában a telefon csengettyűje szólalt meg. A kagylók ott voltak a felhúzószekrényen: „Ki beszél?”

„A doktornő.”

„Halló!”

„Hogy sikerült az alkoholkúra?”

„Tökéletesen. Adasson ön a többi najádoknak is Marsalát.”

„Azonnal.”

A feketekávét élvezni átmentünk (karöltve) az orchideák termébe; itt jólesik a cigarettázás.

A mandarinlikőrt is magammal vittem.

„Vive qui vive!” mondá az aranyhajú hölgy, a kristálykupicát az enyimhez koccintva.

Én sohasem dohányoztam, hanem a dohányfüstöt imádom. Az én tündérkirálynémnak olyan jól illett a szájába a füstölgő cigaretta.

Azt azután nem tagadhattam meg, hogy mikor a szivarfüsttel a pofácskáját teleszítta, azt az én szájamba át ne fújja.

„Csumpa és Durki!” (Ez a cime valami általam írt bohóságnak, ahol – illusztrálva is van – két cigány dohányozik egy pipából. Hát most én vagyok a másik.)

Az én tündérnőm aztán elhagyta a térdemet, s kinyitva egy ablakot, mely a paradicsomra nyílt, elkezdé csengő meleg hangon énekelni Strauss operettéjének, a Cigánybárónak kedves románcát:

„Ki volt tanú? Te szólj! Két gólya, az ott kelepelt!”

S erre a paradicsomnak minden pálmafája alól felcsendült a visszhang, egész kórusban: „Két gólya, az ott kelepelt.”

A Marsala megtette.

OH GIOVENTÙ! – AUTUNNO DELLA VITA!

Ezt ugyan a koszorús költő így énekelte: „Oh Gioventù primavera della vita” (Óh ifjúság, tavasza az életnek.) De én akként fordítok rajta: „bekeletje az életnek”.

A „bekelet” ősmagyar tájszó (Szinnyei József tájszótárában) az autumnus kifejezésére, ellentétben a „kikelet”-hez. Én jobb szeretem ezt a szót, mint az „őszt”; mert ez a fatális szó az embert mindjárt a szakállára emlékezteti: az az „ősz”.

No, minálunk, magyaroknál sokkal szebb az az évszak, mely a nyár után következik, mint az, amelyik a nyarat megelőzi. Ugyan mit hoz nektek a tavasz? Virágot meg hónapos retket.

Május a hernyók hónapja, szeptember a pillangóké. Májusban vannak fülemülék, de szeptemberben vannak foglyok. Sőt, maguk a rózsák is legszebben nyílnak az év késő hónapjaiban. Kérdezzétek meg a vadászt, melyik szebb évszak, a tavasz-e vagy ősz. Vagy kérdezzétek meg a festőket: azok már csak tudják, hogy mi a szép, nem a legeszményibb kép-e az októberi csalit, amikor a dér már megtépte a lombokat, a fák arannyal vannak fedve, kármin, skarlát, ametiszt, csokoládszín pompázik a bokrokon, keverve a rikító rézrozsda zöldjével. A természet művész-ecsete remekel. Vagy fogjatok el egy költőt, mondja meg, mi szebb: az akác virágfürtje-e, vagy a szőlőfürt! Ha érti a dolgát.

Nekünk a szüretszak a legszebb évszakunk.

„Fölfelé megy borban a gyöngy.” – Mikor megy? Ősszel.

Mások dicsérjék a tulipánt, én jobb szeretem a kökörcsint, a pázsitos mező utolsó rózsaszín virágát.

Ilyenforma gondolatok váltakoztak az agyamban, mikor ama nevezetes gyógyrendszer kísérlete után összekerültem egy tükörrel, s abban a saját ábrázatomat szemügyre vettem.

Hiszen nem látszik meg még terajtad, hogy milyen régen születtél. A pofáidon semmi ránc, a homlokod is sima. (Nagyon sokáig sima.) A szemeid még ragyognak, nem hunyorognak, az orrod sem bibircsós.

Csak ez a fatális fehér szakáll ne volna!

Ismertem én velem egykorú, sőt nálamnál idősebb férfiakat, akiknek sohasem őszült meg a szakálluk. Sőt, volt egy képviselő kollégám, akinek a 60-i diétán galambfehér volt a haja és szakálla, s a 65-i országgyűlésre már koromfekete hajjal és szakállal került elő. Füredre jártomban megismerkedtem egy derék földesúrral meg a fiával: az apának vörös szakálla volt, a fiúnak barna.

Húsz éven át minden évben találkoztunk Füreden, s ezalatt lassankint a fiúnak a szakálla fehérre változott, az apáé még mindig téglaszínű volt, ha egymás mellett álltak, a fiú volt az öreg, az apa volt a fiatal. Valósággal úgy volt.

Mit fog hozzá mondani a világ, ha egyszerre csak a hajdani szőke szakállammal lát megelenni a társaságban?

De mit fog mondani akkor, ha telivér paripán ülve meglát hazatérni a rókavadászatról, skarlátpiros frakkban? Irigykedni fognak rám. Annál jobb.

Találgatni fogják a titkomat. Azt nem kapják meg. Azt őrzi a naïades-noyées paradicsoma.

… A regényem elején azt mondtam, hogy addig nem vén ember az öreg ember, amíg győzi. Mivel? Először is pénzzel. Hát a másik? – Fiatalsággal.

Könnyű volt Goethének a vén tudós doktor Faustot megfiatalítani. Egy csodatévő démon, aki egy füttyvetés alatt legényt csinál a salabakterből. De a mostani realisztikus korszakban részletezve csinálják a csodákat. Mefisztofeleszból patikárius lett. Mefisztofelesz Goethe idejében olcsó ördög volt. Az élet gyönyörűségeiért fizetésképpen nem kért mást a védencétől, csak a lelkét: Ma már áldozatul követeli a megifjítottnak az agyvelejét, a gyomrát, a veséjét, a szívét: azoknak kell pokolra szállni.

Csúnya uzsorás lett az ördögből! Hajdan másvilági lejáratú váltókra kölcsönzött, ma már ezen a világon követeli a kamatot; de milyen kamatot!

Mikor az orgonafák nyílnak, a szép lilaszín virágfürtökkel együtt megjelennek azok a karcsú aranyzöld bogárkák a lila bokor zöld lombján, amiknek Béranger egy egész chansonette-et szentelt: „Les cantharides.” Énekében elmondja, hogy ezek a kitépett szárnyú Ámor istenkének a segédei.

Hát amíg orgonafa nem volt, amit csak a múlt században hoztak be Európába, hol voltak ezek az aranyos küldöttek, akiket ismertek már Ovidius Naso és Lollia Paulina idejében is? Akkor a kőrisfa volt a tenyésző helyük.

Aztán mikor a rózsák elkezdenek nyílni, akkor meg előjönnek azok a cserebogár alakú rovarok, amiknek szárnya aranyzöld, páncélja rézbíbor, amiket rózsabogaraknak hínak a kertészek. Ezek csak rózsákkal táplálkoznak: befúrják magukat a feselő rózsa kelyhébe, kirágják az illatos szirmokat, s hagynak helyébe kábító ámbraillatot. Még azzal is elárulják, hogy ők Cythere szárnyas szolgái, hogy a rózsát, a szerelemistennő választott virágát szemelték ki áldozataik helyéül, ki azt istennői vérével festette pirosra, ahogy azt halhatatlan költőnk, Kováts József versben megörökíté:

„Te vagy szépek szépe s te Rád rózsát a szép este Ecsetje Vénus teste Vérével feste.”

Hát ezzel a két szárnyas küldöncével a szerelem istenasszonya, Aphrodité több férfit megölt már, mint a harc istene, Mars, éles fegyvereivel.

De hát szép halál mind a kettő.

JÁTÉK A FÖLD FELETTIEKKEL ÉS FÖLD ALATTIAKKAL

Odafenn a kupolateremben a Stabat Mater dolorosát énekelték.

Lenn a kripta köröndjében ketten ültünk az asztalnál: „Ő” meg én.

Rendes dolog, hogy vénségére az ember pietista lesz. Egész életében keresve az édes bűnöket, szedve a paradicsom tilalmas almafájának a gyümölcsét. (Némelyik férges is volt.) Mikor aztán az almafa már nem akar több kalvilt teremni, csak vízhajtást ereget, akkor töri le az ember, s bűnbánó vezeklésül a hátát ostorozza vele.

De hátha megfordítva történik?

Hátha az, aki vénségéig kegyes, jámbor életet élt; akkor fordul meg egyszerre, s megbánja, hogy ilyen hosszú ideig nem vétkezett, mikor az olyan édes!

A fejünk fölött Pergolese „Stabat Mater”-ének zsolozsmája hangzott: énekelve egy szoprán és egy kontraalt női hang által, kísérve egy hegedűtől, egy gordonkától és az orgonától.

Aki hallotta, azt hihette, hogy az ott egy kápolna. A nyitott csapóajtón át lehangzott ide alá az ének.

A kripta fekete gránitból épült, román stílű boltívekkel, mik középen összefutottak, s ott egy gömbölyű nyíláson át sugárzott alá az éjjel-nappal égő villanyfény. Az sem bírta a sötétséget eloszlatni. Minden fekete volt idelenn, a falak, a padlózat közepén egy hosszú asztal, bakacsin posztóval földig letakarva.

Az asztal közepén volt egy katafalk. Hosszúkás, gömbölyű fekete koporsó, a négy lábát négy stymphalida képezte, nőfejű és tigrislábú ornamentrészlet, zománcolt acélból, az alakok fején egy kerék.

Kétoldalt a ravatal mellé fekete urnák voltak elhelyezve, mellettük fehér koponyák, melyeknek homlokát acélabroncs köríté, azokon négy kifelé görbülő ág; úgy, hogy az koronának nézett ki. Por- és csontmaradványai az elveszetteknek.

Mindegyiknek megfelelt egy, az asztal mellé állított imazsámoly, amelynek a támlánya egy epitaphium volt: egy női névvel, ezüstből, alatta a gyászjelvény, koponya és keresztbe tett karcsontok, ez is ezüstből.

Az asztal egyik végén volt egy nagy római szarkofág fekete márványból, domborművű angyalalakokkal, akik fáklyáikat lefelé fordítják. A másik végén volt egy koporsó, aminek a födelét ha fölnyitották, pamlag lett belőle: fekete bársonnyal bevonva. Ezen foglaltunk mink helyet: Diadalma és én.

Csak ketten voltunk.

Fejünk fölött hangzott a zsolozsma: „cuius animam ge mentem”.

Sohasem értettem a zenéhez. Szerettem hallgatni a szép melódiákat. A katolikus egyházi zenét pedig ritkán volt alkalmam élvezhetni. Annál nagyobb volt a tiszteletem azok iránt, kik a zenevilágban jártasok. Diadalma kitűnően játszott zongorán és az orgonán. És amellett elméletileg is tájékozva volt a hangok országában. Mint énektanárnő is megélhetett volna az élők világában. Rövid időn mind betanította az én halottaimat: kit éneklésre, kit zenélésre. Ezzel egészen új életet hozott a paradicsomba. A kvartettek közelebb hozták egymáshoz a búskomor alakokat, a harmónia a lelkekre is áthatott.

De különösen hatott énrám.

Én nem rajongok semmi hírességért, a szónokokat kinevetem, a művészeket ócsárolom, a hősöket lenézem, a költészettől csömörlök, hisz ezekhez mind értek magam is; hanem a zeneművészetet bámulom, annak meghódolok. Az olyan lággyá tesz, mint a viasz. Mindent megbámulok benne, még a szöveget is. Milyen fölséges nagy mondások:

„Stabat Mater dolorosa, Juxta crucem lacrimosa; Cujus animam gementem, Contristatam et dolentem Pertransivit gladius.”

Lehet, hogy csak a klasszikus latin nyelven csendülnek ily szívrehatóan e mondások. Ki lehetett a költőjük?

Diadalma abban is tudós. Elmondja előttem, hogy e magasztos strófákat Jacopone szerezte, akinek tonzúráját csak egy barátcsuklya fedezte; ugyanaz dallamot is csinált hozzá, de később elvitatta a szerzőséget egy tiarás fő, maga a pápa, III. Innocentius. De már ekkor dallamot is újat kellett teremteni hozzá.

A híres zenetanár, Francesco di Feo tanítványai közt volt egy húszesztendős növendék, Pergolese, finom idegzetű, egzaltált fiú. A San Luigi di Palazzo gyülekezete ezt bízta meg a Stabat Mater zenésítésével. Fizetett neki érte tíz arany tiszteletdíjat! Roppant összeg volt ez annak. Hozzáfogott lázas lelkesedéssel. S a láz áthatott az idegeire: halálos beteg lett, mire a „pertransivit gladius” negyedik variációjával elkészült.

Ekkor fölfedezték, hogy Ince pápa versének még egy második strófája is létezik:

„Eia mater, fons amoris, Me sentire vim doloris, Fac ut tecum lugeam.”

Még ezt is odaadták Pergolesenek, hogy zenésítse meg.

S a halálos beteg ifjú odaült az orgonához, s folytatta a remekművét. Éjjel-nappal dolgozott rajta. S minden éjjel közelebb vitte a sírjához. Aggódó mestere unszolva kérte, hogy ne gyötörje tovább magát, elég volt már, amit eddig végzett, azért a tíz aranyért; de már akkor a fiatal zenész szerelmes volt a halál kínjába: „hadd érezzem fájdalmad erejét, engedd, hogy veled gyászoljak!”, míg az Istenanyával megosztott fájdalom őt is túlvilágra szállítá: a negyedik variációja a strófának utolsó lélegzését vitte fel az égbe.

Ez volt a Pergolese „Stabat Mater” zsolozsmájának története, ahogy azt nekem Diadalma elmondá.

Én persze nem értek a zenéhez, annálfogva mindent megbámulok.

Az aranyhajú hölgy aztán, mikor látta az én elragadtatásomat, a fejemnél fogva lehúzott magához: „no csak fel ne kapaszkodj az égbe! Az egyházatyák, többek közt Pater Martini, azt mondták, hogy Pergolese Stabat Materének passage-ai inkább egy opera comique-ba valók, mint egy gyászzsolozsmába.”

– Hát az igaz, hogy én nem értek hozzá.

Odafenn a kupolateremben egy új prelúdiumhoz szólalt meg az orgona.

– Ezt hallgasd meg: ez Haydn „Stabat Mater”-e.

Ezt már négyen énekelték, vonó- és fúvóhangszer mellett. Nem mertem már dicsérő véleményt mondani. Ha az ember meg akarja óvni a tekintélyét, tudjon fitymálni.

– Ez olyan szép, hogy az ember el tudna rajta aludni.

– No csak ne aludjál még el! Vedd fel a fejedet az ölemből, amíg a tied ide nem kerül a többiek sorába. Ha elalszol, levágom a fejedet! Hányszor mondtam már?

Igaz, hogy sokszor mondta.

Mikor a Haydnt elvégezték odafenn, akkor rövid pihenő után rázendítették Rossini híres gyászzsolozsmáját „pro peccatis suae gentis”, aminél arra figyelmeztetett Diadalma, hogy az „allegro maestoso”.

Tudom is én, hogy mi az.

Ezt már teljes kórusban énekelték, s egész banda muzsikált hozzá: hegedű, gordonka, klarinét, cimbalom.

– Ezt már értem. Hisz ez valóságos opera. Ebben ráismerek a pesarói hattyúra. Ezt csak az én kedvencem csinálhatta: a Sevillai borbély szerzője.

Diadalma a szemembe nézett.

– Kritika ez?

– Nem, csak önkéntelen megnyilatkozása a hatásnak.

– Te nem ismersz egyebet Rossinitől, mint a Sevillai borbélyt?

– Talán még egy párt. Amelyikben a „di tanti palpiti” áriája van.

– Amit úgy híttak, hogy „aria dei rizzi”, mert Rossini azalatt komponálta, amíg a korcsmáros elkészíté számára a rizottót.

– Aztán meg Tell Vilmost.

– Hát mért nem inkább az jut eszedbe Rossini gyászzsolozsmájánál?

– Hát mert – nem bánom, üss pofon, nevezz szamárnak, „asinus ad lyram”; de énnekem úgy hangzik ez a zsolozsma, hogy ha egy kicsit sebesebb tempóban fújják, hát táncolni lehetne rajta.

Nem ütött pofon, inkább átölelte a fejemet, s homlokomon csókolt, és nevetett.

– Úgy látom én, hogy te csak teszed magadat ostobának. No majd megtudod mindjárt, hogy mit találtál el.

Az utolsó orgonaszó is elhangzott odafenn a kupolás teremben; az angyalok elkezdtek nevetgélni, ahogy szoktak, mikor a kortina lehull, s a rendező nem dirigál többé.

Aztán szapora lábtopogás hallatszott: a csigalépcsőn jöttek lefelé. Tizenketten voltak a fehér angyalok, ugyanannyiak a feketék. A feketéknek álarcuk volt. Amazok voltak az énekesek, emezek a zenészek. A fehér csoport jobbról, a fekete balról foglalt helyet a ravatalos asztal mellett.

Elébb letérdepeltek az imazsámolyra sorban, s átölelve az epitaphiumos támlányt, megcsókolták az arra hímzett nevet, a jelvényt ez üdvözlő szóval: „Salve ancilla.” Azután leültek az imazsámoly vánkosára, s elkezdték a mélabús zsolozsmát énekelni és zenélni. Diadalma verte a taktust egy karmesteri ezüstpálcával.

Egyszer aztán ráütött erősen a pálcával az asztalon levő ércszarkofágra, hogy az nagyot kondult.

Erre valamennyi angyal felsivított kórusban összevissza, míg a karmesteri pálca egy tiltó mozdulata el nem hallgattatá. E nagy csendben először is minden fantom alak megfordítá az asztalon előtte álló koponyát, miáltal azoknak a négyágú koronája négy lábbá alakult át: a koponyák belseje ezüsttel volt kibélelve.

Azután felemelték a hosszú asztalt eltakaró fekete bársonyszőnyeget, s előszedték az ezüsttányérokat és vert művű tálakat, amik a kárpit alá voltak rejtve, s felrakták az asztalra.

A tálakon ínyenc lakoma volt felhalmozva: vaddisznófej, kocsonyázott lazac, tengeri rák, szarvasgomba pástétom, miskuláncia osztrigából, kaviár, gyömbér és zellervegyülékkel, a fűszerek ámbráját illatozva valamennyi. Mindazok a rejtelmes hatású tápszerek, miket a sötét földkebel, s még sötétebb tengerfenék titokban tenyészt, s amikben az emberi kutató vágy fölfedezte azt a bűbájos erőt, mely a vért és agyvelőt, egész ideghálózatával együtt, teremtő működésbe hozza.

Diadalma másodszor is az ércszarkofágra ütött ezüst pálcájával, erre a fantomok felkapták a serleggé vált koponyákat koronáiknál fogva, s odatarták az érckoporsót tartó stymphalida szájához, elfordítva a fején levő kereket. Arra a megnyitott csapon keresztül ömlött a bor a hat stymphalida szájából az odatartott serlegbe. Az a szarkofág egy boroshordót helyettesített.

Ekkor aztán elkezdődött a lakoma.

Mi is részt vettünk benne: Diadalma és én. Egy tányérból ettünk, egy serlegből ittunk, mint a többi szép kísértet.

Áldomások is voltak. Ki-ki felköszönté az előtte álló asztaltársát (a fekete urnát a hamvakkal) „Salve ancilla! Sokáig élj a másvilágon!”. A serleg és az urna együvé tartozott.

Majd a fehérek a feketékkel együtt koccinták össze rémséges billikomaikat, áthajolva egymáshoz a szarkofágon keresztül. A zene, az ének újra megkezdődött; most már gyors allegrettóban; s ekkor bevált az a mondásom, hogy Rossini hírhedett gyászzenéje, ha friss tempóra fordítják, tánczenének is jó. Blasphemia ez!

Ha még csak az volna!

– Tündérek és démonok! – kiáltá felcsattanó hangon Diadalma. – A mai agapé rejtvénye ez a textus: „Meddig tart az örökkévalóság?” Ki tudja ezt megoldani?

Senki sem tudott rá megfelelni.

– No hát oldjuk meg mi ketten…

Odafenn a kupola tornyában éppen tizenkettőt vert az óra, mikor a karját a nyakam körül fonta.

S arra elkezdődött a tündérek és démonok tánca: elébb párosával, azután karéjban; egy része dalolt és zenézett, a többi lejtett, ugrált, keringelt; szilaj mozdulatok, csábos hajladozások, érzékingerlő ölelkezések a koporsók körül, a koponyaserlegekkel a kézben, menádi sivalkodás, bacchánsnői kacaj vegyült az ének és zene hangai közé. Egypár denevér jött alá a kupolából a nyitott csapóajtón, s ott repkedett a pokoli tündértánc csoportjai felett. A táncoló kísértetek sikongatva védték tőlük repülő hajfürtjeiket.

S közben ittak.

Nehányan ott feledték serlegeiket a borcsorgató stymphalida csapja alatt, a serleg túlömlött, a bor lefolyt az asztalról, szétáradt a padlón. Annál jobb azoknak, akik már elkábultak a mámortól, elterültek a márványon; onnan ihatták a bort.

Az óra odafenn a kupolatoronyban ütötte az egyet, s a rézkakas hangosan kiáltá a kísértetűző „kukurikuut”.

Az örökkévalóság még tartott.

Hanem a kísértetek táncának a kakasszóval vége szakadt. Az a mély hangú, aki a kontraaltot énekelte ott fenn, megszólalt:

„Halottak! Aludni!”

Erre felnyitogatták a fal mentében hosszú sorban lerakott koporsókat. Volt ott vánkos is, szemfedő is.

S aztán elkezdtek játszani halottast.

Az althangú előhozta az újkor csodagépét, a röntgensugarak villanykamráját.

Ez a mesébe való emberi találmány oda volt már tökéletesítve, hogy az X sugarak láthatókká lettek, s elenyésztető működésük ott ment végbe a néző szemei előtt.

Legelőször is a katódsugarak gépe elé állított női alakról eltűnt az öltöny, azután eltűnt a bőr, a hús, a lágy zsigerek, a szív, legtovább ellentállt a haj, utoljára nem maradt ott más, mint a csontváz. Azt azután nyalábra fogták, lefektették a koporsóba.

Egy csontváz alakot úgy tüntetett elő a sugárlövő gép, amint az egyik kezével a serleget a szájához emeli, a másikkal pedig a felemelt lábának a sarkát foga, egy lábon állva.

De minden érzékingert fölülmúlt az a két alak, aki egymást átöleli és csókolja. Csontváz, csontkoponya…

… A kupola órája kettőt döngött.

Eddig tartott az örökkévalóság.

A föld alatti játékok után következtek a föld felettiek, odafenn a kupolateremben.

Kívülről templomnak látszott, belül is az volt, csakhogy Cythere temploma. Oltárképek helyett menyegzők képei. Másolatok a leghíresebb mesterek művei után: Pompeji-beli utánzatok; tréfásak, amiknek láttára az asszonyember elneveti magát; görög nimfaszobrok: valóságos nápolyi múzeum. Alkalmas hely egy görög menyegzőhöz, aminőt leír Xenophón: táncoló nimfákkal, étel-ital osztó canephorákkal, hymenacákat éneklő és zenével kísérő menádokkal, kik Bacchus és Ariadne koszorúzott szekerét kísérik; a kocsit párducok helyett négykézláb járó leányok húzzák.

Ezeket a görög menyegzőket az ő epithalamiumaikkal együtt átkozza el Aranyszájú János (Johannes Chrysostomus). Az emeli az érdekességüket éppen, hogy pokolra vannak ítélve.

Az fokozza a gyönyört eksztázissá, hogy dacolunk a hatalmakkal, akik a földön és a földön túl törvényeket szabnak.

Késő vénségemig tiszteltem minden törvényt, most kiszabadítom magamat alóluk. Nekem nem adnak gondot többé sem a Sion hegyén kiadott táblák, sem a kódexek, sem az illemszabályok, sem a világ ítélete, még a természet törvénye sem! Odakünn tél van, én nyarat varázsolok elő a paradicsomban, ahol nem ismerik még a gyapjút. Még a véremet sem hagyom megfagyasztani; azt is hadd forralják fel a nyár verőfényei, hadd romboljanak benne a kánikula villámos zivatarai.

Ez a dacolás a törvényekkel, ez a paradicsom „muchomórja”. „Muchomor!” Furcsa szó. Hiába keresitek valamennyi Conversations-lexikonban: egy sem tud felőle.

Pedig ott van a szibériai útleírásokban, tán leghamarább Benyovszky Móríc emlékirataiban. Mikor a szibériai nyár vége felé hajlik, egyszerre ellepi az egész mezőt a légyölő galóca, mintha bíbor szőnyeggel volna behúzva. Ezt összegyűjtik, cefrének erjesztik, s azután szeszt főznek belőle.

Hiszen ismernek az emberek más egyéb pokoli élvezetre indító szereket is. Ott van a hasis, a mákony, a morfium.

Csakhogy ezektől mind álmában élvezi az ember a túlföldi gyönyört.

De az én paradicsomi muchomórom ébren nyújtja a kéjt: annak víziói élőképek, annak az eksztázisa valóság, annak a konvulziói, annak a vágyai, annak a kínjai tények és nem álmok; a csábító fantomot megtalálja a kezem, érzem a lélegzetének a melegét, hallom a kacagását, számlálom a szívének a dobbanását, s gyönyörködöm az arca pirulásában.

Oh, mint nevetem a spiritisztákat! Akik azt hiszik, hogy lehet test nélkül is élni. Hát minek a léleknek az élet, ha a portetem nem érzi a földi gyönyöröket többé.

Én nem járok a lelkek világában. Az én fantáziám nem kalandoz a jövendőkben. Én az elmúlt világok rajongója vagyok.

Az én ideáljaim a paleontológiában vannak.

Azok igazán megvannak: láthatók, elvitázhatatlanok; nem úgy, mint a szellemek országainak tüneményei.

A brüsszeli őslényi múzeumban láttam egyszer egy óriás állat teljes csontvázát. Iguanodon a neve. Afféle ősgyík.

Ha emlékezetem nem csal, valamikor írtam én egy regényt, melyben ez az óriás mint élőlény szerepel: egy elsüllyedt világrész népe mint bálványistenét imádja.

Hét méter a csontváz magassága, a talpaitól a fejéig, s azonkívül van a hat méter hosszúságú farka, mely tőben egy méter átmérőjű. Az képes volt ezzel a rettenetes farkával a mammutot is leütni a lábáról.

Ilyen iguanodon szeretnék lenni, ha szabad volna válogatnom a másvilágban.

S miért ne? Amilyen logikával átmehetünk holtunk után a jövendőbe, ugyanolyannal átmehetünk a múltba is.

No hát addig is hadd szóljon az a hymeneus! Töltsétek a ciprusit, táncoló canephorák, verjétek a húrokat, őrjöngő menádok, húzzátok a Bacchus szekerét karcsú pantherák. Simulj hozzám közelebb, szőlőkoszorús Ariadne: hadd hallja a fülem, mit mond a szíved.

„Io Paean!”

HA THESEUS VISSZATÉRT VOLNA

Hogy ki volt Theseus, Ariadne és Bacchus? Azt, úgy hiszem, mindenki megtudta, aki felsőbb leányiskolát frekventált, s ha később egy gombolyag cérna akadt a kezébe, arról eszébe jutott az „Ariadne fonala”.

A história múzsája nem jegyzi fel, vajon Theseus úrfi, midőn a labirintból visszatért, ezt a vezérlő pamukot újból felgombolyította-e, visszaszolgáltatva azt a kikölcsönző kisasszonynak, hogy mármost kössön belőle harisnyát, amire bizony nagy szüksége lehetett, ahogy számos szobrai bizonyítják.

A bekövetkezett események megerősítik azon gyanúmat, hogy Theseus nemcsak ezt mulasztotta el, sőt amidőn valóságos vigécmódra elszökött a magával csábított Ariadnétól, annak az egész kelengyéjét magával vitte, még csak egy darab fehérneműt sem hagyva meg neki.

Ilyen helyzetben talált rá szerencsésen az elhagyott szépségre a gazdag bortermelő Dionysios (római nevén Bacchus), aki rögtön ekvipázst ajándékozott neki, s antesztériákat rendezett a mulattatására.

Ebben az időben már nem lehetett Bacchus úr valami fiatal, nyalka ifjúcska, amilyennek őt a római szobrászok igyekeznek feltüntetni, egyetlen őzbőr szmokinggal a vállán: hanem volt egy (magát jól konzervált) öregúr (magamforma), mellet verő nagy szakállal, lecsüggő bajusszal, amilyennek őt a nápolyi Dionysios-szobor elénk állítja: valamennyi görög szobra mind nagy szakállt visel, s úri módon van felruházva, tisztességes havelockban, vagy olyan bő slafrokban, amilyenben engemet mutatott be legközelebb az én kedves barátom, Herczeg Ferenc lapja, valóságos bacchusi minőségben, szüretelés közepett.

Bacchus úr is túl lehetett már a hetven esztendőn, amikor Ariadnéját felfedezte. No hát!

Efölött én többször értekeztem az én Ariadnémmal: Diadalmával, azt a témát vetve föl, hogy ugyan mi történt volna akkor, hogyha Theseus úrfit csak megszállta volna egyszer a megbánás szelleme, s a legközelebbi Adria-hajóval visszavitorlázott volna Naxosz szigetére, hűtlenül elhagyott jegyesét felkeresendő?

Vajon mit tett volna akkor Ariadne?

Hogyha választani kellett volna egy isten és egy hérosz közül? Erősen gyanakszom, hogy azt a sisakos gigerlit választotta volna, s otthagyta volna az öregét az üres hordói között.

Erre az aggályra azonban Diadalma egészen korrekt választ tudott adni.

– Édes barátom. Ha te olyan alaposan tanultad volna az archeológiát és mitológiát, mint ahogy azt, mi – leányok elsajátítottuk, akkor tudnod kellene, hogy Ariadnénak az említett eshetőségben nem volt nehéz az elhatározása. Dionysios őt törvényes hitestársává emelte. A rómaiak Ariadnét „Libera” név alatt mint Bacchus feleségét tisztelték, s imádatára „Liberalia” cím alatt ünnepeket rendeztek. Eszerint a netalán újból megjelenő Theseusszal szemben Ariadne asszonynak semmi más viselkedése nem lehetett, mint összehúzni a bársonypongyoláját a keblén, s azt mondani: „Uram! én nem vagyok Ariadne kisasszony, hanem Dionysiosné asszonyság. Én jól emlékezem, hogy mit írtam alá az anyakönyvvezetőnél, s mire esküdtem meg a Kálvin téri templomban a nagy augur előtt, takarodjék ön előlem!” s aztán szavainak nyomatékot adni a cipője sarkával, s a bartvissal jót húzni a kipenderített gavallér hátán levő Minotaurus-irhára. Ezt tette volna Ariadne.

Ez nekem volt aposztrofálva.

Én bizony még eddig nem gondoltam sem az állami anyakönyvvezetőre, sem a Kálvin téri augurra, hogy az én Diadalmámat hozzájuk vezessem. Avégett el kellett volna hagynom az én külön planétámat, kis paradicsomomat, s visszatérnem a világba. S az a világ nekem hideg volt. Nem a hó, nem a jég volt olyan hideg, hanem az emberek.

Érzi ezt a hideg szélfuvallatát a nagyközönség arculatának, ha valaki csődbe került, ha valaki lovagias elégtételt elutasított, ha valakinek a darabját kifütyülték, ha valaki a kvótafölemelés mellett szónokolt; de nem érzi jobban, mint egy vén ember, aki fiatal nőt vesz feleségül. Aztán még egy nőt, aki maga is a világ gúnykacaja elől menekült már egyszer a halálba.

Nőül lehet venni egy hölgyet, akit az egész világ megvet; de nem lehet egy nőt, akit az egész világ kinevet.

Nem, édes Ariadném, nekünk Naxosz szigetén kell maradnunk, mert amint mi a paradicsomunk ajtaján kilépünk, s megvalljuk a világnak, hogy egymáshoz tartozunk, mirólunk rögtön operettet írnak, s karikatúrák alakjában utazzuk körül a földet. A legszelídebb bonmot az lesz rólunk, hogy én bigámiát követtem el: elvettem egy kisasszonyt meg egy néger matrózt.

Aztán hol találnók mi fel a nagy világban mindazt a gyönyört, amiben most dirvatlankodunk: a kriptánk gyász-orgiáit s a kupolánk bacchanáliáit? Itt kell nekünk belehalnunk a kéj paroxizmusába.

A philtrák segítenek.

Itt én vagyok az egyedüli „úr”, az egyetlen férfi. Megtörténik ugyan hébe-hóba, hogy a mentők egy férfialakot is halásznak ki a Dunából, akinek olyan erős életszervezete van, hogy még félórai víz alatt bujdokolás után is életre hozható. Az ilyen megmenekült férfit én, amint elhagyhatja a kórházi osztályt, rögtön visszaadom a világnak, adok neki annyi pénzt, hogy megélhessen. A nimfák ligetébe ugyan be nem eresztem. Hisz ott úgy járna, mint Orpheus a menádokkal: széjjeltépnék.

A vízbefúlt férfialakok életmentési kísérleteinél Diadalma is jelen szokott lenni. Ezt ő tanulmánynak nevezte. Nem tagadhattam meg tőle ezt a mulatságot. Ez olyan volt neki, mint más nőnek a színház. Az ő ötlete volt az életmentési kísérletekhez a zenét is alkalmazni. Az üvegfuvolának a hangja erősen hat az idegekre. A fül dobhártyája is közreműködhetik az életműszerek ébresztésében. Ilyenformán valóságos melodráma lett a kirurgiai műtétből. A wagneri zene dobütései és trombitarivallásai némely esetben valóságos csodákat idéztek elő halottébresztés dolgában. Aki még arra sem ébredt fel, az már csakugyan makacsul ragaszkodott a másvilághoz.

Télen át, mikor a Duna zajlott, vagy be volt fagyva, pihent az egész életmentési munka, hanem aztán, mikor kitavaszodott, annál több alkalom adódott rá. S tavaszi áradáskor ez nagyon meg van nehezítve: a Duna hullámai iszaposak, a víz alá került emberalakot nem lehet meglátni bennük, a mentőcsónakosok csak találomra kotorásznak a csáklyáikkal az öngyilkos férfi után, a nőalakot hamarább felszínre hozza a puffos ruhája. Ez időszakban gyakran hallani a pokol kürtőjének bömbölését. Csak hullát fogtunk ki.

Az esős idő is nehezíti a mentés munkáját.

Egy ilyen esős napon, amikor a paradicsomban a villanygolyók pótolták a felhőbe burkolt napot, hangzott egy déli órában a jelző villanycsengettyű, mely egy mentési esetet tudatott az intézetemmel.

A mentők rögtön csolnakra keltek, az ápolónők előhordták a műtét szobájába a szükséges készleteket, magam is siettem a műhelybe. Diadalma összehívta a zenésznőit, s elhelyezte őket a mellékszobában, aztán felállítá a momentfelvételű kinematoszkop gépet, mely a műtét fázisait megrögzíti. Azt ő maga szokta kezelni.

Azonban minden félreértés kikerülése végett fel kell jegyeznem, hogy Diadalma addig nem szokott bejönni a műtét szobájába, amíg a kihalászott testet levetkőztették, s az általam már jelzett zónáit gyapjúval betakarták. Én magam fogadtam az ápolónők által karon emelt áldozatot.

Férfi volt. Úrias felöltő és szmoking volt rajta. Az arca egészen jenki típus: hosszú, vállig omló fekete haj, víztől összecsapzottan, bajusza a felső ajkról, szakálla az alsóról simára leborotválva, ellenben a körszakálla meghagyva. Valóságos mintaképe az illusztrált review-k Unele Sam speciesének. Egyébként a vízbefúltak szimptomáival ellátva, szederjes foltokkal a két pofán, hamuszín ajkakkal, felfelé fordult szemgolyókkal.

Az ápolónők elkezdték öltönyeitől megszabadítani, zsebében talált tárcáját, ékszereit nekem általadták.

Az ékszerek között feltűnt egy, az óraláncáról lecsüggő szerencsemalac: egy darab smaragdból faragva, melynek két agyarát két emberi metszőfog képezte.

Már ez a sajátságos zsuzsu is megdöbbentett.

A tárcájában pedig találtam egy csekk-könyvet százezer dollárról, azután egy arcképet, melyben nagyon jól fel lehetett ismerni Diadalmát. Végképpen felvilágosított azonban a tárca rekeszében talált névjegy-csomag, mely vizahólyagra aranybetűkkel nyomtatva e címet viselte: „Dr. Kissmi Clos recreator. New York.”

Megkerült Theseus!

S valóban hasonlított a Minotaurus legyőzőjéhez. Soha tökéletesebb szépségű férfialakot nem láttam. Minden izma duzzadt az erőtől.

De hogy került ez ide, az én halottébresztő kamarámba? Könnyű volt a talány megoldása.

Nagyon szerette Diadalmát. Mikor megtudta, hogy imádottja (az ő fatális levele miatt) a Dunába vetette magát, fellázadt a jó magyar szíve a jenki üzletérzéke ellen. Arról is értesülhetett a budapesti rendőrség révén, hogy ama bizonyos Zentay Diadalma a mentők által kihalásztatott, s a naïades noyées intézetében életre hozatott. Ezt megtudva, rögtön átutazott Európába. Fővárosunkba megérkezve aztán megtudta, hogy az én intézetemnek szabadalma van idegen látogatók elől bezárni az ajtaját, s rendes úton ide be nem juthat. Ezért választotta ezt a rendkívüli utat. Ő is belevetette magát a Dunába. A túlvilág kapuján jutott keresztül a kedveséhez.

Ezt Orpheus óta nem produkálta férfi. Az ment el a pokolba Euridycét visszakövetelni Plutótól. Igaz, hogy Theseus is vissza akarta rabolni Proserpinát Plutótól, de az csak akarta.

Meglehet, hogy nem is tetszhalott, csak tetteti magát. Lehet, hogy jól tud úszni, búvárként a víz alatt úszni, hogy eszméleténél van, s azok a kék foltok az arcán, a veres foltok a combjain csak anilin festékkel vannak beedzve a bőrébe a látszat végett; de még akkor is heroizmus van az elhatározásában.

Bámultam és rettegtem ezt az embert.

Tudtam, hogy mi lesz a következése, ha ezt életre hozzák? Diadalma ott fog állni a fényképezőgép előtt.

Hét év óta nem látta őt, az arca azóta megváltozott, bajusza nincs, a sima áll most szakállt visel: vonásai kékültek, szemeit nem látni; de amint életre tér, mégis rá fog ismerni, s mi lesz akkor?

Úgy kívántam magamban, hogy az orvosnő, aki a levetkőztetett alakot hallócsővel kémleli, azt mondaná: „ez egy hulla!” Akkor aztán vinnék egyenesen a hullaégető kemencébe. Diadalma sohasem tudná meg, hogy imádója itt volt.

Az orvosnő azonban azt mondá: „megmenthető”.

S azzal az ápolónők hozzáfogtak a gyapjúval betakargatásához, s a kezei, lábai dörzsöléséhez.

Az orvosnő jelt adott a villanycsengettyűvel Diadalmának, hogy megkezdheti a zenéltetést.

Az üvegfuvola megszólalt. Annak valami olyan szívet keresztüljáró hangja van. Egészséges embernek nem jó azt hallgatni.

Csak a zene megkezdése után jött be Diadalma a műtét termébe, ahol egy fotográfus közönyével lépett a fényképezőgéphez, összecsatolva azt a folytonosító géppel.

A műtét első perceiben kevés feladata van a fényképezőnek: a kísérlet alá vett test mozdulatlan, s alig látható a négy ápolónő és az orvosnő s a két segédorvosnő alakjaitól. A fejéből különösen alig látni valamit az orrlikain megkísértett tollingerlés miatt.

Csak azután szabadul fel az alak, mikor az orvosnő elrendeli, hogy hozzák elő a befújtató gépet.

Ekkor hozzáfoghatott Diadalma az első fényképfölvételhez. A tetszhalott fejét alája tett favánkossal felpóckolták, úgyhogy az arca szemközt fordult a gép felé.

Diadalma először közönyösen irányítá felé a gép lencséjét. De egy perc múlva bámulatra nyíltak fel a szemei, a két kezével a fejéhez kapott, s aztán sikoltva szökött oda a tetszhalott fekhelyéhez: „Miklós! Miklósom!”

Megtörtént, amitől féltem.

Amint az én Ariadném ráismert Theseusára, akit a hullám elvitt, s a hullám visszahozott, elfeledkezett a hamis istenéről, s odarohant a héroszához, ráborult a hideg testére, s nem hagyta, hogy élenyfújtatóval szivattyúzzák a levegőt a tüdejébe, hanem saját meleg lélegzetét fuvallta bele a száján keresztül, ahogy ezt a kezdetleges élesztési kísérleteknél szokták tenni. És íme csoda történt, mely méltó a patológiai annalesekben följegyeztetésre. A tetszhalott erre a legelső kísérletre felneszelt, megmozdult, életre tért; sőt valamit motyogott is.

Az orvosnő el volt ragadtatva a gyors siker által. A vízbe fulladástól megmentettnek szokás szerint melegített bort adatott. De ennek nem volt szükséges parafadugót ékelni a fogai közé, sem katéterrel lövöldözni az éltető italt a gyomrába, erélyesebben hajtotta azt végre Diadalma, a bort elébb saját szájába szíva, s úgy ömlesztve a fölélesztett szájába.

S nekem ezt mind végig kellett néznem!

Az orvosnő, végre betakartatva flanellok közé az életre hozottat, azt a bölcs rendelkezést érvényesíté, hogy mármost hagyják magára mindannyian a pácienst, akinek csak nyugalomra van szüksége, ne maradjon mellette más, mint Diadalma, ő ápolja és viselje gondját; hiszen beletanulhatott annyi tanulmányozás után.

Meg voltam felőle győződve, hogy ez tiszta komédia volt. Már tudniillik a páciens részéről.

Nem volt ez az úr tetszhalott, nem fulladt a vízbe, gyakorlott úszó lehetett, csak tettetett halott volt, kiszámított szerepet játszott előttünk.

Hanem azt el kellett ismernem, hogy jól játszotta. (Próba nélkül.)

De hát én mit játszom most?

Hiszen ha kétharmadával az életkoromnak fiatalabb volnék, s természetes tűz lángolna a véremben, majd tudnám a szerepemet, mikor azt látom, hogy az a nő, aki testestül-lelkestül az enyim volt (a hamvvedrek és koponyák a tanúim rá), most egy más férfinak kölcsönzi át a lelkét, hanem hát az én érverésemet csak a mérgek gyorsítják. A vén szerelemféltő nem Othello már, hanem doktor Bartolo.

De nem is a harag, nem a szenvedély gerjedelme gyorsítá szívverésemet, mikor a szívkirálynémat egy kísértetből elevenült férfialakkal ölelkezni láttam; hanem az ijedség. Félig kővé voltam meredve, mint az ezeregyéjszakai elátkozott princ, aki a feleségét rajtakapja a kísértetekkel tartott rettentő gyászorgián. Hátha én is úgy maradok: csípőtől sarkig jáspissá meredve?

A vak düh helyett elővett a logika.

Hiszen ha a logikát úgy lehetne az embereknek pastill alakban beadogatni, mint a kokaint! Akkor éhen vesznének a doktorok, bírák, prókátorok, de még a papok is. Nem volna betegség gyógyítani való, bún megtorolni vagy megbocsájtani való.

Elgondoltam magamban, hogy hiszen annak, hogy ez így bekövetkezett, én magam vagyok az oka.

Ha én valósággal úgy szerettem ezt a mesebeli tündérnőt, hogy egész lelkemet, egész életművezetemet átadtam neki, mért nem tettem őt a magamévá? Egy látogatásba került volna a Kálvin téri állami hivatalban, s ha úgy tetszik, még a templomban is. Akkor most a körúti palotámban fogadná a látogatásokat, s ha a komornyik prezentálná neki az ezüsttálcán doktor Kissmi Clos névjegyét, azt tenné vele, hogy megfordítaná, ráírná rózsaszín irónnal: „pour acquit”, beletakarná egy ezerdolláros bankjegybe, s kiküldené neki az előszobába. Soha viszont nem látásra.

Ariadne becsületes asszony volt, amint a nevét Liberára változtatták.

De hát én ezt elmulasztottam. Bálványomból éj királynéját csináltam; angyalomnak denevérszárnyakat adtam, nem szeretni tanítottam, hanem őrjöngeni, nem adtam meg neki a tisztelet glóriáját, hogy annak a sugarai másokra nézve megközelíthetlenné tegyék. Féltem a nevetségessé tételtől.

Most aztán előkerült ez a régi imádó. A másvilágról került elő; aki azért jött ide a föld túlsó oldaláról, a Duna mély fenekéről, hogy őt magáévá tegye; hogy levegye fejéről a gúny szalmakoszorúját, s mirtuszkoszorút tegyen a helyébe. Ez az egyetlen ember a világon, aki megszabadíthatja őt a gúnyhahota égő pokoltüzéből, aki, ha visszavezeti őt kézenfogva a világba, nem fog senki kacagni, szörnyűködni, botránykozni rajta, tapsolni fog mindenki. Legenda lesz a paskvillból!

Így kellett annak jönni. A logikát a paradicsomból sem lehet kizárni.

ALÁFELÉ

Nem volt mit tennem más, mint a propelleremen menekülnöm a szigetemről. Rám nézve ez volt az elveszett paradicsom. Bárcsak a poklot is ily könnyen elveszthettem volna. Nem kell azt félteni, az megmarad híven.

Ismét beléptem a világba.

Minden ember a megbámulás kifejezésével az arcán fogadott. Senki sem próbálkozott megkérdezni tőlem, hogy hol jártam egy álló esztendeig. Hiszen tudta minden ember.

Most már aztán olyan üres volt rám nézve az egész világ. Senkim sincs benne.

Úgy hozzá voltam már szokva, hogy a gyönyört enni kell, mint a sajtot kenyérre kenve. Elfogyott, nincs belőle több.

Dehogy nincs! Hiszen tele a világ a kéj bacillusaival, ott repkednek a légben, ott susognak a selyemben az aszfalton, ott villognak a gázfényben, ott hullanak a spórái a dalok virágerdejében.

De az én szívem már ragálymentessé van téve. Belém ojtották a szerelem szérumát. (Pedig nem is patkányokon, házinyulakon kísérleteztek vele.)

Beállt a reakció. Undorodom minden élvezettől.

Utálom az ételeket, nem kívánom a bort, alig táplálkozom. Aludni sem tudok, s ha reggel felé nagy kínlódás után elnyom a keserves álom, akkor meg kínzó álomlátásaim vannak, amikben természetellenes párosodást erőltet a kéj a gyötrelemmel: démonok jönnek elém az égből s angyalok a pokolból, s kényszerítenek az orgiákban részt vennem, s mikor fölébredek belőle, s szétnyújtom a két kezemet, nem találok egyebet, mint az ágymennyezet hideg oszlopait.

Majd azt gondolom ki, hogy belevetem magamat a társaságok zajos mozgalmába; járom a klubokat, a mulatóhelyeket, koncertekbe járok, amiket soha ki nem állhattam.

Későn veszem észre, hogy minden ember olyan furcsán nézdegél rám. Mit bámulnak rajtam? Talán azt, hogy fennhangon beszélek magamban, s a hangversenyek piánóiba beleénekelek?

Ez ingerültté tesz. Alig múlik egy este, hogy valakit fel ne pofoznék. Sőt az is megesett, hogy az opera lépcsőjén lejövet egy úrhölgynek a felém fordított hátlapján végigvertem a sétapálcámmal. Szerencséjére elégséges rájthoffer volt rajta.

Emiatt szörnyen a szemembe néznek a régi ismerőseim. El nem tudom gondolni, hogy mit néznek rajtam?

Tükör előtt régen nem álltam. Szakállamat, bajuszomat a komornyikom látja el szőke patinával. Úgy gondolom, hogy egy kis kínai kármint sem kímél az arcomtul. Ez természetes. Miután még egypár év előtt azzal biztattak az ismerőseim, hogy az arcom élénkpiros. Ezt meg kell tartani.

Egyszer aztán mégiscsak kíváncsi lettem a tükörbe pillantani. Visszariadtam az arcomtól.

Hisz ez nem „én” vagyok! Ezt az embert én nem ismerem. Micsoda kidülledt szemek! Hová lettek az én szelíd tekintetükről híres kék szemeim? Ezeknek az írisze csupa fekete pupilla! S a szemgolyók messze előremerednek az üregeikből.

Eszembe jutott, hogy voltak nekem híres nevezetes jó barátaim. Nagy férfiak! Nőktül kegyelt, férfiaktól magasztalt alakok. Azoknak voltak ilyen kimeredő szemeik – vége felé.

Azt is kezdtem észrevenni, hogy a lábaim felmondják a szolgálatot. Pár év előtt még olyan járásom volt, hogy aki hátulról meglátott, azt mondta, ki az a daliás gavallér? Most meg nem tudok bot nélkül járni. Hol a jobbik térdemben van a szaggatás, hol meg a balban. Vándorol tetszése szerint. Néha meg változatosság kedvéért átköltözik a csípőmbe. Akkor már csak az inasom vállára támaszkodva tudok járni; majd meg a derekamat nem tudom kiegyenesíteni. Népies nyelven „boszorkánylövésem” van.

A szemeimnek fáj a világosság, a füleimnek a hang, ok nélküli félelmek kínoznak éjjel és nappal.

Az orvosaim azt tanácsolják, hogy menjek utazni, keressek levegőváltozást. Az még idegesebbé tesz. Sehol sincs egy napnál tovább maradásom. Minden ember, maga az időjárás is a bosszantásomra esküdött össze.

Végre odakerget a sorsom egy világhírű párizsi csodaorvoshoz.

A hírhedett orvos csak a szemembe nézett, s aztán elmondta, hogy milyen bajokban szenvedek, anélkül hogy tőlem kérdezte volna. Azt is elmondta, hogy mi által jutottam ezekhez a bajokhoz. Megmondta a betegségemnek a nevét. Megrémültem. Egy híres angol orvosnak a neve az. Kínos és gyógyíthatatlan baj.

S azzal az iróniával, amire egy híres orvos fel van jogosítva a hozzá folyamodó páciensekkel szemben, azt mondá: vigasztalja ön magát azzal, hogy ez csak a milliomosok betegsége.

Igazán büszke gondolat! Olyan betegséggel bírni, amit a szegény ember, a közönséges polgár meg nem kaphat; amihez pénz kell, sok pénz, hogy az ember megszerezze.

Végül utasításokat adott, hogy milyen életmódot kövessek ezentúl, hogy a bajomat enyhítsem: aszkétai tartózkodás minden testi-lelki élvezettől, szigorú étrend, őrizkedés a meghűléstől, és a többi.

A halálhíremet hoztam haza Párizsból.

De nem akartam belenyugodni. Egyik doktortól a másikhoz vándoroltam, mindegyik más meg más gyógyrendszert próbált ki rajtam, mindegyik más meg más zsigeremben kereste a baj gócpontját. Mindegyiknek igaza volt. Meg volt rontva minden életszervem.

A szemeim kezdtek már megvakulni. Folyton kápráztak. Egy zegzugos szivárványcsillag, hasonlatos a máltai lovagrend keresztjéhez, táncolt a szemem előtt, s ami annak a közepébe esett, az nem volt rám nézve látható: se betű, se arc.

Majd meg epileptikus rohamok leptek meg, előzetes fejfájással. Engem! Aki sohasem ismertem a fejfájást. Őrületes kínok! Most valamennyi életműszerem mind fellázadt ellenem, mintha összeesküdtek volna.

Végre kuruzslókhoz folyamodtam. Azoknak a kancérolásai szereztek is időközönkénti enyhülést, de a visszaesés annál irtózatosabb volt.

Féltem már mindentől: az emberektől, a napsugártól, a levegőtől, a friss víztől; de legjobban féltem saját magamtól. Hogy egy rossz pillanatában a kínoknak meg fogom ölni magamat. Ápolóim eltávolítottak a kezem ügyéből minden ölő szerszámot.

Az orvosaimnak rimánkodtam, hogy adják a kezembe az egész palack morfiumot, amiből megszámlálva szokták a cseppeket a kanálba hullatni. Majd kiittam volna én azt egyszerre. Nem adták ide.

Nem azért ápoltak már, hogy meggyógyítsanak, hanem hogy az életemet mesterségesen nyújtsák.

Hírlapot sem adtak már a kezembe; azok mindennap hozták az orvosi jelentéseket az én állapotomról. Különben sem oIvashattam volna, mert a szemüvegemet eldugták.

Minden életműszerem megtagadta már a szolgálatot. Nem volt már más táplálékom, mint a tej.

Mégsem engedtek meghalni.

Híres embernek, nagy embernek nem szabad olyan könnyen elszökni a világból, mint holmi napszámosnak.

No, ha minden eszközét az öngyilkosságnak elvették tőlem; itt az ablak, emeleten lakom, kiugrom fejtetőre.

Kiolvasták a szememből a szándékomat, s levittek az emeletről a földszintre, ott vasrács volt az ablakokon.

S hogy esetleg össze ne zúzhassam a fejemet a falon, kipárnázták az egész szobát.

Mi van itt a fejemben, ami úgy ég, úgy kalapál, úgy zakatol? Az orvosok is azon tanakodtak éppen.

Azok a koponyák jöttek-e el rajtam bosszút állni, amiket borserlegül bitoroltam a gyászorgiákon? – Bizony azok.

Mefisztó kéri a díját a vén ember megifjításának!

Mindennap tanácskozást tartottak fölöttem az orvosok.

Mikor aztán kifogytak a tudományukból, akkor végre elhívták Párizsból azt a világhírű orvost. Eljött.

Nem volt örvendetes a viszontlátás.

Összevissza vizsgált.

Én arra kértem, hogy engedjen már meghalnom.

Az én híres doktorom a maga jól ismert gorombaságával egész őszintén megmondá, hogy arról szó sincs. Szívós életszervezetem van, nem halok bele a bajba, hanem csak megőrülök.

Ez volt a legirtóztatóbb ítélet!

Mért nem lehet egy királynégyilkost arra ítélni, hogy őrüljön meg!

Aztán megvigasztalt szépen.

Egy módja van a rettenetes végzettől való megszabadulásnak: a trepanálás. Ha a koponyámat kifúrják, s a likon keresztül eltávolítják az ott összegyűlt ártó anyagot.

Nem borzadtam vissza tőle, kapva kaptam rajta.

Azt! azt! fúrjanak lyukat a fejembe, s húzzák ki azon keresztül az ördögöt, aki ott zakatol benne.

Az orvos megmondá, hogy az fájdalmas műtét.

Mit nekem az éles acél harapása! Enyhülés az a magam pokolkínjai közepett.

Azt is őszintén megmondta az orvos, hogy ebbe a műtétbe bele is halhatok.

„Azzal áldjon meg az Isten!” Magam sürgettem a műtétet.

Nem engedem magamat narkotizáltatni. Akarom élvezni a műtétemet.

Akarom látni azt a gépet, amivel a trepanálást végrehajtják, meg akarom azt magamnak magyaráztatni.

Kitűnő, remek egy szerszám!

Egy acélcső, melynek az alsó széle sűrű fűrészfogakkal van ellátva; ezt egy gép hozza sebes körforgásba, s mélyeszti alább. A fogascső közepében van egy acél szeg, mely elébb a csontba benyomul, hogy a cső forgását biztosítsa. Igazán tökéletes egy eszköz. Fejet kell hajtanom az orvosi tudomány előtt.

Azt különben is meg kellett hajtanom, hogy a tarkómon függélyesen működhessék a gép. Ott van az ördögnek a székhelye.

Mielőtt hozzáfogtak volna, elővett a kacagás. A híres doktor kérdezte, hogy mit nevetek.

„Azt nevetem, hogy az én koponyámat a fúrt lik miatt nem fogják használhatni ivóserlegnek.”

Derék ötlet! Méltó a kidolgozásra.

Aztán elkezdődött a műtét. Az egyik orvos kezébe vette az óráját, s azon számlálta a másodperceket. Egy másik a sebesen pörgő gép mélyedési fokait számlálta, a harmadik csavarta a gépet. És én éreztem, hallottam annak a működését, a fűrészfogak karistolását a koponyacsont közölte a füleimmel. Most mindjárt… Most mindjárt át lesz törve a koponyafal…

Ekkor egy gyönge kézkopogás hangzott az ajtómon.

Egy gyermeki hang „jó reggelt” kívánása csendült meg odakinn.

Ez a gyermekkéz, ez a gyermekhang visszahozott a pokolból.

Itt vagyok, az én csendes kis tusculanumomban.

Nem vagyok halálra ítélve, se megőrülésre.

Nem vagyok nagy úr, nem ülök gyászorgiákat.

Nincsenek millióim – nincsen paradicsomom.

… Nem jól mondtam. Van jó egészségem, s az egy millió; s van jó kedélyem, s az a paradicsom.

A szív mártírjai: STELLA
I.

Ismét itt vagyok. Élek. Látom magamat.

Az vagyok, ami gyermekkorom eszményképe volt: világhírű festő. Egész iskolát alakítottam magam körül: a miniatűrfestészetét. Az volt ifjúkoromnak is a szenvedélye. Arasszal mérhető keretekbe festeni meg a képet, élethűen, gondosan kidolgozva a legapróbb részletekig: a tájképeken láthatók voltak a falevelek, a sásdákosok, a virágok, a szőlőfürtön a bogyók hamva, a madarakon a tollazat zománca, az arcképeken az arc pihéje.

Amellett nagyobb alkotásaim is voltak: jelenetek a történelemből, a szentírásból, a mitológiából. Fantáziám kifogyhatatlan volt. Különösen szerettem festeni a szép női testet. A biblia parancsa: „Ne vétkezzél a te szemeiddel” – nem a festőknek szól.

Képeim híresek voltak az ó- és Újvilágban: úttörők a tanítványaim számára.

Nekünk nem volt szükségünk templommagasságú festőtermekre, óriási vásznakra, amikhez hágcsón kell felkapaszkodni a művésznek, pajzs terjedelmű palétával a bal kezében, egész puzdrájával az ecseteknek, s kenni, pamacsolni jóhiszemben, s mikor megvan a munka, akkor a karzatra felfutni, onnan nézni, hogy mi lett belőle? – s azt látni, hogy lehetetlen óriások vannak a háttérben, akik az előtér alakjait agyonnyomják; s aztán újrakezdeni az egészet.

Az én metódusom ettől megszabadít. Az egész alkotást egy kartávolnyira magam előtt látom; száz alak elfér egy négyszögméternyi vásznon. Mindig ura vagyok a festményemnek; az elrajzolási hibákat kimutatja egy kézitükör.

Az a kiváltsága is van a festői rendszeremnek, hogy az én kis keretű képeim minden szobában elhelyezhetők. Nem kell a számukra múzeum, közpalota, díszcsarnok, nagy, üres falak; elférnek az úrnők budoárjában, az amatőrök kabinetjeiben; egy legyezőn.

Oh, mily boldog voltam én, mikor az ecset volt a kezemben, nem az írótoll. A toll kínoz, az ecset enyhít. A toll munkája után fáradtak vagyunk, az ecseté után felfrissülünk. Amit leírtunk, bánjuk elolvasni; amit megfestettünk, attól alig tudunk megválni, mindig gyönyörködünk benne. A leírt munkáról mindig tudja a szerző, hogy rossz, a megfestettről mindig azt hiszi, hogy jó.

Az írón is megesik, sokfelé lekötötte az ígéretét, hogy egyszerre két, három, négyféle munkán dolgozik. (Mintha ismertem volna egyszer ilyen embert.) No, az pokolbeli fáradság lehet! Egy Sisiphus, aki egyszerre két-három követ hengerít föl a hegyre! A festő mindig több képen dolgozik egyszerre; ha az egyikbe az idegei belefáradtak, a képzelete kimerült, akkor a másikhoz fordul, azon megpihen, azon új részleteket fedez fel a kidolgozásra, s mikor megint visszatér az elhagyott festményéhez; egyszerre megtalálja benne a hibát, amin fennakadt, ami elkedvenítlené, s kijavíthatja.

A festészetet szeretni kell. – A festészetet lehetetlen nem szeretni.

II.

Az én festőiskolámnak nem volt sok tanítványa. Akik voltak, azoknak erős próbákat kellett kiállni. Festőnél nem elég a lángész, a tehetség, annak munkakedvvel is kell bírni. A festő ne gondoljon egyébre, mint a készülő művére. A lélegzete lehet a tüdejeé; de már a szívverése a képeé. A gyomrára pedig éppen ne gondoljon a festő! Szép is volna! A tizenkét órai harangszóra félbehagyni a munkát, mint a kőműveseknek, s menni a korcsmába! A festők kolóniájában pedig nem is hangzik harangszó (ott nincs templom), csak a gyárak gőzkéménye bömböli a delet, az pedig a gépkovácsoknak szól, nem nektek, piktorok, pictrixek: ti csak dolgozzatok; a déli óra hozza a legkedvezőbb világítást: ezt nem szabad elpánizálni!

Szigorú voltam, akár csak Doré Gusztáv, aki nádpálcával a kezében dirigálta a tanítványait.

Így gyakoroltam én azt még kecskeméti rajztanító koromban. Mert az is voltam valaha.

Amikor még azt a nagy épületet az Alföld nevezetes városában kollégiumnak hítták.

Akkor ott az a rendszer dívott, hogy a kis- és nagydiákoknak a rendes iskolai tantárgyakon kívül még rendkívüli leckéik is voltak: ének, zene, tornászat, szavalás, tánc, francia nyelv, rajzolás.

Ehhez, a mai kor fogalmai szerint, kell hét tanár. Azoknak fizetés, tandíj!

A hajdani vademberöltőben pedig mindez kitelt a maga foltjából. A felsőbb klasszisokban mindig akadt egy diák, aki valamelyikéhez e feladatoknak értett. Azt a többiek megválasztották tanítónak. Aki érzett magában hajlandóságot, odajárt hozzájuk, vagy együtt a kollégiumba, s megtanultak énekelni, muzsikálni, tornázni, szavalni, táncolni, parlírozni, rajzolni ingyen.

Azazhogy dehogy ingyen! aki nem vette be jól a tanítást, azt a tanító megdögönyözte.

Én is így tettem a tanítványaimmal, én voltam a rajztanító. Püfölés nélkül a leckeóra nem végződött. De meg is tanultak azok mind rajzolni, szépen.

Ezt a rendszert alkalmaztam a festőiskolámban is. A tanítványaim imádtak, mint az emberfaló Hiclipuclit az inkák.

Az én iskolám nem volt akadémia, ahol tojásból kikelt sárkánycsirkéket tanítanak gipszszobrok rajzmásolására, nem is elméleti tanterem, ahol a felkamaszodottaknak a századok festészeti rendszerét verik a fejébe, megismertetik a festékvegyítés titkaival: minő színeket használt Rubens azoknak a ragyogó húsoknak az előállításához, mire prédálta Makart az aszfaltot, amivel olyan nagy hatásokat ért el, hogyan tudott Velazquez két színből egy egész emberi testet élethíven előállítani (ami ugyan nem is olyan nagy virtus, tudnak már manapság „egy” színből egész tájképet festeni: spenótzöldből, pipacsvörösből, vagy sáfránsárgából), hogyan lehet a világosságot festék helyett kaparókéssel előidézni; hogyan csinálja Verescsagin a fehérrel fehérbe festett keleti képeit borotva segélyével, hogyan fésüli meg Pállik a bégetésig élethű juhait acélvillával, mint uralkodik Böcklin a kobalttal és ultramarinnal minden kortársai fölött? Hát mindezt az én iskolámban nem lehetett megtanulni.

Énhozzám csak kész tehetségek jöhettek „tovább” tanulni. Nem bántam, hogyha úgy ugrottak is elő, mint Minerva Jupiter fejéből. (Az is derék állapot lehetett! A tudományosság istenasszonya, négy polgári iskolai osztály végzéséről szóló bizonyítvány nélkül!)

Nem kérdeztem, hogy jártak-e az akadémiába? Ha nem jártak, az ajánlat volt rájuk nézve. Az addigi munkáikat kértem elő tőlük. Azoknak az áttekintéséből ítéltem meg, hogy érdemes-e velük tovább bajlódni, vagy sem.

Tekintettel voltam az életkorra: leányoknál tizenhat, férfiaknál tizennyolc volt a legalsó határ.

Azt mondanom sem kell, hogy a feministák közé tartoztam. Én a nőt minden életpályára hivatottnak tartom. Még a fegyverviselőre is. Láttam én már gyáván megfutamodó férfiseregeket, s mindhalálig ellenálló amazon-csapatokat az életben eleget. Esze annyi van az asszonynak, mint a férfinak, némely dologban több is. Egy általam nagyon respektált hölgyről azt az emlékezetes mondást hallottam, hogy „minden asszonynak van még a kontyán is egy szeme, hogy hátrafelé is lát”. Ejh, de igaz. Hát még hallani hogy tudnak! Két füllel kétfelől egyszerre két különböző beszédet meghallani. Két asszony egyszerre tud beszélni folyvást, s hallani és felfogni azt, amit a másik beszél. Sőt, tud a szemével beszélni, s a szájával annak az ellenkezőjét mondani.

Én tehát a gyakorlati életben is egyenjogúságot adok a nőknek a férfiakkal.

Hát még a művészetben! Itt meg csimborasszói magasságban állnak a szakállas nem fölött.

A színpad egén csak nőt neveznek „csillagnak” (Star). A férfi csak „üstökös”.

A költészetben csak az tartja a nőket hátrányban, hogy szégyenlenek olyan őszinték lenni a revelációikban, mint a férfi írók; de hogyha egyszer leküzdik ezt a tartózkodást, valamennyi férfi író mind elkotródhatik a versenypályáról előttük.

Miért ne foglalhatnák el hát a nők a képzőművészet terén is az őket megillető helyet? Különösen a festészet országában nagy előnyükre van az erős megfigyelőtehetség, a színek harmóniája iránti érzék. Hiszen a férfiszem is meglátja ugyanazt, de a női szemnek fogamzó képessége van; az meg is tudja a látottat őrzeni.

Ezért én mindenkor nagy előszeretettel viseltettem a nők festőművészi kiképzése iránt.

Az én modorom egészen arra volt utalva. Ebben ki volt zárva a férfikezet követő széles ecsetkezelés. Az én képeimet mind finom mókusfark ecsettel festették, mint az akvarelleket. Ahhoz nagy türelem kellett, ami nem a legények velük született tulajdona. Éppen olyan ez, mint a tűvel hímzés; én még nem láttam férfit, aki hímzéssel foglalkozott volna. Leány kell ahhoz, ábrándozó leány, aki álmait, reményeit öltögeti bele a kereszttűzésekbe. De még inkább hasonlíthatnám azt a gobelin-szövéshez, ahol az alkotó művésznek ihlettel, emlékezettel és türelemmel kell a százféle fonálból összehozni az igazságot.

Magától értetődik, hogy a leánytanítványokkal is olyan szigorúan bántam, mint a fiúkkal. A művészvilágban nem számít a nemkülönbség: ott mindenki semleges.

S a festőnőknek a szíve hideg.

Amit legjobban észre lehet venni egy „akt”-festéskor. A festőnő összehúzza a szempilláit, úgy figyeli meg a faun izomzatát, de eszében sincs elpirulni.

III.

Mit is kérdeztek csak egyszer tőlem?

Hogy hát „meddig nem vén ember az öreg ember?”

Nem vagyok megelégedve az elébb adott felelettel.

„Amíg győzi!” – „Mivel győzi?” – „Legelőször is pénzzel.”

Ez nem igaz.

Pénzen lehet venni érzékámítást, álmatag csalódásokat, élvezetek fanyar utánzatát, hideglelős gyomor hamis étvágyát; de nem fiatal erőt, akinek gyönyör a tett.

A kedély s a munkakedv az örök fiatalság biztosítása. Előttem vannak azok az agg művészek, akik a színpadon végzik az életet és a művészpályát egyszerre, szerepük közepén villámütötten, kezükben a hegedűvel a halál kapujában betörve: azoké volt az örök fiatalság.

Ismertem én kilencvenesztendős festőt is.

S nekem még messze van odáig. S bennem még lüktet az életkedv.

A’ bizony, fiacskáim! A múzsát kielégíteni: ez a férfierő igaz megnyilvánulása. A múzsa kegyét nem lehet megvenni ajándékokkal, azt nem lehet elámítani szentimentális odaadással, a múzsának imponálni kell. Minerva páncélt visel!

Hosszú kész pálya állt már mögöttem, és én még mindig nem engedtem azt mondani, hogy bevégzett pálya.

Néha már úgy látszott, hogy hanyatlásnak indulok. Egy-egy alkotásom rosszul sikerült. Irigyeim (de még inkább a barátaim) elkezdtek rajtam sajnálkozni: „Szegény öreg! megérte a dekadenciáját! Vége van már! Jobb lesz, ha abbahagyja! Nyugodjék babérain!”

Akkor aztán kivágtam nekik megint egy új festményt, mely a sajnálkozást bámulattá változtatta.

Van egy nyavalya a művészre nézve, mely rendesen temetéssel végződik, de olyan temetéssel, melyet neki magának is végig kell nézni. Ez a nyavalya az, mikor egy sok ideig közkedvelt művész mellett egy új tehetség tolja fel nimbusszal besugárzott fejét, aki egyszerre elhomályosítja a régi matadort: kritika, közönség, mecénások, pályatársak mind azt emelik, hordozzák. De a jó öregről is megemlékeznek, azt megválasztják díszelnöknek, elkészíttetik a mellszobrát, megünneplik a nevezetesebb napjait, ezüst- és aranylakodalmát (a múzsájával), a hetvenedik születésnapját, a legmagasabb kitüntetés alkalmát, kiadják albumba gyűjtve a remekműveit; rendeznek számára díszlakomát, ott omlik az alkalmi vers, a dicsőítő felköszöntés! S az ünnepelt nagyon jól tudja, hogy ez az ő temetése. Hogy amikor kenetteljesen magasztalják, ez a bebalzsamozás. Múmia lesz ő mindjárt, s vinni fogják – de nem az országos képtárba, hanem a főrendiházba.

Nohát, én ezt a temetést nem engedtem magamon végrehajtani. Új ivadékokat láttam magam mellett felsarjadzani, soha nem éreztem a keserűséget, hogy az új geszt sudarai az én pálmafám levélkoronáján túlnőttek volna. Felvettem a versenyt az új hatalmas tehetségekkel, nem irigykedtem rájuk. Nem irtóztam a tanulástól. Haladtam a korral. – Hát ezt teszi az, hogy „öreg ember nem vén ember.”

Nevetségessé, sőt szánalmassá lehet minden ember, aki túléli a férfikor határát: hadvezér, államférfi, financier. (Ez az utóbbi leginkább.) De nem lesz azzá a művész, amíg szelleme el nem hamvad.

IV.

Ez a sok tekervényes frázis pedig csak arra való volt, hogy valamiképp feneket kerítsek annak a helyzetnek, mely szerint én most ezzel az álhajas fejjel, ezekkel a hamis műfogakkal és pápaszemekkel még mindig ifjú művésznemzedéket képezek ki az Olymp számára. Nem „gyermekeim” ezek már, hanem „dédunokáim”.

Regényt ígértem, s folyvást csak értekezéseket tartok. A tisztelt közönség unja már a sok léfélét, „húst! húst!” akar látni.

Jön az is.

A legújabb tanítványaim között van egy leány meg egy fiú. Mind a kettő egyszerre lépett be az iskolámba ezelőtt négy évvel. A leány volt akkor tizenhat éves, a fiú tizennyolc. A leány neve Stella, a fiúé Andor. Én azonban úgy hívom őket, hogy Eszta és Bandi; mert így magyaros.

Mikor a leány tizenhat éves korában beállított hozzám, ezekkel a szavakkal kezdte: „csúnya vagyok, szegény vagyok”.

Láttam bizony. Sovány, nyurga termete volt, arca fakó, barna, ajkai kicserepesedve, haja csitri, csak a két nagy fekete-kék szem adott valami szokatlan kifejezést a tekintetének.

Fekete ruhája egyszerű volt, sőt viseltes: ki is nőtt belőle, nem ért a bokájáig. Fején fekete szalmakalap volt, búzavirággal. Kesztyű nem volt a kezén.

Amit a bemutatáskor mondott, az csak indokolása volt a kívánságának: „tanulni akarok; de fizetni nem tudok”.

Igaz a! Ha a leány csúnya is, szegény is, akkor nem tud fizetni.

Nem az a kérdés, hanem hogy tud-e rajzolni?

Magával hozta a rajztokját, kiszedte belőle a kísérleteit. Színvázlatok, tollrajzok voltak. Csupa gyerekek. A gyermekvilág mindenféle ellesett mozzanata, játéka, indulatja, öröme, siralma. Csupa élet és igazság. A tollrajzok biztos kézzel voltak odavetve. Rendkívüli tehetségre vallott minden.

– Hol szerezte maga ezeket a gyerek-tanulmányokat? – kérdezém tőle.

– Hm. Vannak otthon heten.

Hét kis testvér! Ez megmagyarázza, hogy miért jár a legnagyobbik kopott ruhában, s miért olyan sovány.

– Hol lakik maga?

– Kőbányán. Az apám hivatalnok a sertéshizlalónál. Észrevettem, hogy cipői sárosak.

– Csak nem gyalog jött ön le Kőbányáról?

– Uram! ön a tanítványait tegezni szokta.

S ehhez olyan könyörgő pillantást vetett rám azokkal a nagy szemeivel. Hogy tudtak azok a szemek szépen kérni!

Aha! Ez előlegezi magának az én beleegyezésemet!

Elmosolyodtam rá.

– No jól van, kisleány, hát én elfogadlak tanítványomnak díjtalanul. Hanem nálam nagyon szigorú rend van ám. Reggel kilenc órától délután négyig fel nem kelsz a rajzolóasztaltól, itt nincs ebédidő.

– Otthon is úgy szoktuk: csak este étkezünk.

– Aztán az nem jó lesz, hogy gyalog járj be Kőbányáról, mert fáradtan ülsz a munkához. Itt van tíz forint: válts magadnak bérletet a helyi vasúton.

Kivettem a tárcámból egy bankjegyet.

Az a hamuszínű arc egyszerre veres lett.

– Uram, én nem szoktam az ajándékokhoz.

– Ez nem ajándék, hanem segélyezés a rám bízott rendelkezési alapból, amit tehetséges kezdőknek kioszthatok.

Ez alatt a cím alatt aztán elfogadta.

Aztán még egy ezüst forintost is rádiktáltam.

– Ezen pedig végy magadnak kesztyűt. Festőnek kímélni kell a kezét.

Azok a nagy fekete szempillák lezárták a csillogó kék szemeket, úgy tetszett, mintha valami könnyfelét rejtenének el. Alig hallhatóan rebegé: „Még sohasem volt kesztyű a kezemen.”

Aztán kezet csókolt szépen a fényes segélyezésért, s helyet foglalt az általam neki utalt rajzoló asztalnál.

Azóta négy esztendő múlt el. A csúnya, sovány kisleányból büszke szépség lett: klasszikus idomokkal; a hamuszín arc zománcot kapott, vonásai szabályosakká nemesültek. – Most már tudna fizetni.

Rendes táplálkozás, munkakedv, amit előmozdított egy kis ösztöndíj, meg az eladott képek ára teremtő erővel bír egy fiatal leánynál. Én láttam őt évről évre szépülni, fejlődni. Jobban is öltözködött már. Volt ízlése.

A másik tanítványom, a Bandi csaknem egyidőben került oda hozzám az Esztával.

Persze hogy az iskolából szökött meg. Nem vette be a gyomra a görög nyelvet meg a matézist.

Borzas hajú, szilaj tekintetű fickó volt, vastag, piros ajkakkal, izmos, egészséges. Győzte a koplalást, hanem aztán, mikor hozzájutott, meg tudott enni egy egész rúd szalámit vagy egy döböz liptai túrót.

Én, amint meggyőződtem a fiú kiváló tehetségéről, föltettem magamban, hogy rendes életmódhoz szoktatom. Felajánlottam neki, hogy vacsoráljon velem együtt. Elfogadta. Én otthon tartottam konyhát, pincét: nem jártam vendéglőbe. A Bandinak is jobb volt, hogy nem szokott az elzüllesztő kocsmai élethez. Így vacsorálgattunk naponkint együtt. Ha a szakácsném feladott egy sült csirkét, én abból kivettem magamnak egy combját, a többit aztán elfogyasztotta a Bandi. Minden csontot tisztára lerágogatott. Én gyönyörködtem benne, hogy ő hogy eszik.

Aztán mikor szállása nem volt, ott hált nálam a pamlagon. Zseniális fickó volt: compositeur-nek készült. Tele volt vázlatokkal a rajztokja, s azok mind nagyszerű tervek voltak.

Fogalma sem volt anatómiáról; hanem volt neki valami csodálatos ösztöne, fejből kitalálni a legmerészebb testfordulatokat, kurtításokat, izomfeszítéseket, ahogy ez több híres rajzolónak megadatott, akik modell nélkül dolgoznak.

Később aztán, mikor aktrajzolásokra fogtam, tisztultak a fogalmai, csakhogy örökké megmaradt a hajlama a torzításhoz. Szeretett közönséges lenni: amit ők úgy mondanak, hogy „természetes”.

Eszta egészen ellentéte volt. Ő a gyerekéletet tanulmányozta és eszményítette.

Emiatt aztán örökös ungorkodás volt közöttük. A festőiskola növendékei között ez rendes dolog. Az mind csalánból köt bokrétát egymásnak. S a csípősködésben Eszta volt az erősebb. Gyakran úgy felbosszantotta Bandit, hogy az a fogaival tépte szét a megkritizált rajzát.

Egyszer Bandi megfestette a kenyérmezei ütközetet, Eszta odaírta alája: „képviselőválasztás Tyukodon”.

Jaj, de dühös volt érte a gyerek.

Föltette azt magában, hogy nyugodt képet fog megteremteni: lefestette Máriust Carthago romjain.

Amire Esztának az volt a megjegyzése, hogy az alak igen jó, kifejezésteljes, csakhogy ezt kellene aláírni: „az osgyáni fazekas, akinek a szekere beledűlt az árokba, s aki e históriai mondásra fakad: Sohasem láttam ennyi cserepet.”

„Megállj, te boszorkány!”

Aztán megtorlásul ő is leócsárolta Esztának a gyerekképeit. De akkor tréfálta meg legérzékenyebben a fiút a leány, amikor Bandi egy históriai képet végzett be, mely azt a jelenetet örökíti meg, amikor a hős Kinizsi diadalmas ütközet után egy holt török basát emel föl a fogaival, s úgy járja a verbunkos táncot a táborhelyen.

A fiú büszke volt a munkája sikerére.

Nemsokára aztán kapott egy levelet, amelyben az „Odol” gyárosa felajánl neki kétszáz koronát, ha a képét átengedi reklámplakátnak, amit minden omnibusz hátára oda illesszenek: „ilyen fogai voltak Kinizsinek az Odol használata után!”

No, azon a napon jó volt Esztának nem jönni fel az iskolába; mert Bandi meg akarta enni!

Hát így civakodtak egymással folyvást, amiből kitalálhatta az ember, hogy szeretik egymást.

Idő jártával a siker is bekövetkezett mind a két tanítványomra nézve. Genre-t képeztek. S ez sok a művész pályán. Sajátságaikat tudták érvényesíteni, s mentül jobban fejlődött a tehetségük, annál erősebben kitűnt annak ellentétes irányzata.

Én mindezt hidegvérrel figyeltem meg. Mesterük voltam, vén legény voltam: mi közöm lett volna hozzájuk egyéb?

Mióta a kezem alá kerültek (négy év alatt) mindegyik egy tenyérnyivel nagyobbra nőtt termetben is. Bandi atlétai idomokra tett szert; Esztából is amazon lett.

Délutánonkint a tanítványaimat vívni és tornászni tanítottam. Ilyenkor Bandi összemérkőzött Esztával, s megesett, hogy a leány vívótőre maradt az övé felett győztes, aminek diadalmas kacaj lett a vége.

Milyen szépen tudott kacagni! Nevetés közben az arca is megszépült, ami ritka női arcnak sikerül. Olyan nagy szemek kellenek ahhoz, mint Esztáé.

Akinek kicsiny szemei vannak, az a hölgy ne nevessen. S ez a leány mindig készen volt a nevetésre. Talán ismerte az értékét.

Épen olyan készen volt a Bandi a felfortyanásra.

Ő nem tudott másként nyilatkozni, mint feltüzelt indulatokkal. Telelármázta a tanulótermet, ha témát adtak neki hozzá. Azért folytatta a munkáját: festett. És dühöngött hozzá. Eszta meg nevetett rajta is, és aközben messzire tartotta magától a festményét, a színhatást észlelve.

Nem volt ebben semmi veszedelem.

Festő és festőnő lehet jó pajtás, kuszi pajtás, hű cimbora. Más művészfajtának már ez nem ajánlatos.

Egyszerre aztán mind a kettő feltűnően megváltozott. Eszta komoly lett, nem kacagott minden semmiségen; Bandi pedig ellágyult, közönyös lett, eltűrt mindent, még a kritikát is, sőt még a napi politikára sem reflektált. Egymáshoz alig szóltak. Ez már komoly jelenség volt.

Hanem egy dologban mind a ketten megegyeztek, abban, hogy elkezdtek hozzám gyermekiesen nyájasak lenni. Mi bajuk ezeknek énvelem?

Hiszen tartoznak nekem valamivel: én tettem őket emberré, én neveltem művészekké, az én lángomnál gyulladt meg az ő szövétnekük; de azt tudhatnák rólam, hogy én semmit sem utálok úgy, mint a háladatosságot. Nem vagyok én a Szjadei-Hahe isten, akinek a szamojéd áldozatot hoz (a húsnak a csontját, a halnak a farkát).

Akivel én jót teszek, attól én nem kívánok egyebet, mint hogy felejtsen el. Nem szeretem, ha a pártfogoltam kezet csókol, jobb szeretem, ha megharap.

Nem mondom ezzel, hogy nem volna nekem is kellemes az, hogy szeretnek; de aki szeret, szeressen azért, hogy én „én” vagyok.

Vajon miért cirógatnak ezek most engem olyan feltűnően? Egy délután, mikor a munkának vége volt, a Bandi annyi kefélnivalót talált a kabátján, annyi felkötnivalót a nyakravalóján, hogy utolsónak maradt az eltávozók között. Mikor aztán csak ketten maradtunk, ünnepélyes arccal állt elém.

– Apámuram (így szólítottak a tanítványaim), egy nagyon komoly szavam volna önhöz.

– Hát csak rukkolj ki vele, fiacskám.

– Nekem e napokban egy igen előnyös ajánlatot tettek. Egy pénzes emberekből álló konzorcium új illusztrált lapot tervez, melyben a karikatúra is állandó rovatot képezne, mint az amerikaiaknál. E rovat ellátásáért nekem évi háromezer forintot ajánlanak fel, amit három évre biztosítanak a számomra, azon esetre is, ha a lappal felhagynának. Küzdök magammal, s nem bírok a kétfelé vált eszemmel ítélethez jutni. Öntől kérem azt.

Ebből aztán mindent megtudtam.

Miért vagy te olyan csendes, miért az a leány komoly? Mind a kettőtöknél küzd a kétfelé vált ész magamagával.

Bolond az ilyen gyerekféle! Azt gondolja, hogy azért, mert szakálla, bajusza megnőtt, hát mármost ő egész ember!

– Hát kedves Bandim, felelek a kérdésedre. Apádnak szólítottál. Eltévesztetted. Ha apád volnék, aki derék, szorgalmas járási orvos a Mátyusföldön, négyszáz forint fixummal, aztán meg a praxisával, s aki ebből tisztességesen meg tudott élni, még a gyerekeit is fölneveltetni, hát azt mondanám neked: „micsoda? Háromezer forintot kínálnak neked rajzolásért? Kapj utána két kézzel! Mennyit kell nekem faluznom, fáradnom, amíg egyezer forintot össze tudok kaparni, s teneked hármat adnak holmi krikszkrakszért, ami neked nem munka, de mulatság! El ne szalaszd, ne légy bolond! Én mondom: az apád!”

– Mintha csak az öregem levelét olvasná itt a zsebemben! Már mondta is! – dörmögé Bandi.

– De hát én nem vagyok neked apád, hanem mestered. Tudom én jól, hogy mi jár az eszedben. Ha elkészülsz elfogadni egy biztos jövedelmet hozó munkát, hát akkor az első dolgod lesz az, hogy megházasodol. Akkor aztán nyakig estél a lépesmézbe, csak úsznod kell benne. Bizonyosan van már egy választottad, akivel hűséget esküdtetek egymásnak a holdvilágnál. Fogadsz szállást konyhával: otthon főzetsz. Ez az élet legmagasabb célja. Otthon ülsz, őrzöd az asszonyt meg a rajzolóasztalodat. Csinálod a karikatúrákat hétről hétre, napról napra; igyekezel minél bolondabb torzítmányokat kigondolni, ami a vasárnapi olvasót megröhögtesse. Felváltod a talentumodat aprópénzre. Aztán fölteszed magadban, hogy az igazi művészetednek is meg fogsz felelni, megkezdesz egy jól megkomponált képet, de nem jutsz hozzá, hogy befejezd, mert mikor legjobb hangulatban volnál, odaizen a szerkesztő, hogy rajzolj Kukorica Miskát, Paprika Jancsit. Mikor aztán nagy kínnal, potyogtatva készen áll a képed, akkor veszed észre, hogy annak a figurái mind torzképek, a gráciáidból megaerák lettek. Mesterséged védistene, Momus igazította a rajzónodat. Mindig messzebb látod a csillagokat a fejed felett: nem bízol magadban többé. Hanem rajzolsz, karcolsz, megunott, megutált rabmunkát. Kortársaid mind elhagynak, képeik ott pompáznak a műtárlatokon, te azokat is lekarikírozod, abban találod az elégtételedet. Idők jártával aztán a családi örömök is beköszöntenek. Bölcső kerül a házhoz, sivalkodó gyerek, kikapós dajka, akire a feleséged egész nap zsémbel. Ha sír a gyerek, lecsapod a plajbászt, s szaladsz a doktorhoz, a patikába, a dajka mosást végez, az asszony pépet főz. Aztán ahány esztendő, annyi poronty, mert hát nagyon boldogok vagytok. Utoljára megunod a sok gyereksírást, sápítozást, pörlekedést, alig várod, hogy levágd a keserves robotmunkát, szaladsz a korcsmába, azt mondod, tanulmányokat akarsz szerezni. Nagy eszméd van. Humorisztikus naptárt fogsz kiadni, amihez magad írod a szöveget, az élceket a bohémasztalnál gyűjtöd, s lesz belőled író (a legsilányabb fajtából). De más is lesz belőled: korhely, lump, aki versenyt dorbézol magához hasonló cimborákkal, s éjfélek után vetődik haza, s aztán délig aluszik, akkor fogsz kedvetlenül a taposómalom keringetéséhez. Hogy a kényszermunkának megfelelj, lámpavilágnál dolgozol, amivel aztán fiatal korodban tönkreteszed a szemeidet. De legalább elérted az élet célját. Számos gyerekekből álló családot alapítottál, akikre egyszer, ha a sok konyakivástól megüt a guta, nem hagysz egyebet, mint egy rakás befejezetlen vázlatot.

– No, ezt a curriculum vitaet szépen lerajzolta ön, mondhatom.

– Minden vonás igaz benne. Hát most hadd szóljak hozzád úgy, mint a mester a kedves tanítványához. Én tudom, hogy mit érsz, ismerem a tehetségedet. Azzal teneked a világhírt kell kivívnod. Festeni tudsz már, de rajzolni még nem tudsz. Eredj ki a nagy mesterekhez Münchenbe, Párizsba, tanulj ott három esztendeig. Én teneked felajánlom azt a háromezer forintot évenkint, amire szükséged lesz.

A fiú büszkén kapta föl a fejét. „Uram!” Elértettem. Csitítottam.

– No, csak ne uramozz! Nem ajándékba kínálom, hanem kölcsönképpen. Te azt nekem vissza fogod téríteni, majd mikor hírneves festő lesz belőled.

Azt mondta rá, hogy engedjem neki ezt a dolgot holnapig meggondolni. Valakitől akar még tanácsot kérni.

Kíváncsi voltam rá, hogy mit fog tenni?

Ha nem fogadja el az ajánlatomat, akkor holnap reggel el sem fog jönni az aktrajzoláshoz az iskolába, hanem búcsút vesz hollandus módra, s egyszerűen elmarad, és átköltözik a képeslap szerkesztőségébe, ahol az első havi díjat előre kifizetik.

Azonban hát eljött, mégpedig a rendes leckeóra előtt. Mikor én a tanterembe léptem, már akkor ott találtam a festőtámlánya előtt, a befejezés állapotához közeledő képe előtt.

Kicseréltünk egymással egy jóreggel kívánást; de egyikünk se szólt, se beszélt többet. Én is leültem a festőasztalomhoz egy miniatűr képen pepecselni, melyet elefántcsont lapra festettem. Úgy tettünk, mint két ember, akinek semmi közölnivalója sincs egymással.

Kevés vártatva nyílt az ajtó, s belépett Eszta. Ez is szokottnál korábban jött. Fekete ruha volt rajta, állig begombolva, fekete kalap a fején. Egyenesen odajött hozzám, és köszöntött.

– No, hát le sem teszi a kalapját a fejéről?

(Mikor nagyon kegyes akartam lenni, akkor halljamagáztam.)

– Nem teszem le, mert azonnal elmegyek.

– Ah! utazik valahová?

– Igen, elutazom. Búcsúzni jöttem.

– Tőlem?

– Öntől is – meg a művészettől is. Nem festek többet. Férjhez megyek.

(Ahá!)

Elébb a leány arcára néztem e szó után, azután a fiúéra.

A leány arca halavány maradt, a fiúé lángba borult.

(Tehát a „valaki” adott már tanácsot!)

– S ki az a boldog, aki magát a festőállványától elragadja?

(No, most következik a színpadi jelenet!)

A leány félrehajtotta a fejét, rám nézett merően azokkal a nagy szemeivel, amiket az ilyen kérdésre adandó feleletnél le kellene sütni, s száraz hangon felelt:

– Ön nem ismeri, és magam is csak egyszer láttam. Egy távoli rokonom; gazdag jószágbérlőnek a fia a Bácskában.

Nem néztem e percben a fiúra; de ilyenkor az ember a feje hátuljával is lát. Előttem volt a sápadt arca.

A leány egyhangú kifejezéssel folytatta.

– Szülőim nagyon óhajtják e házasságot. A kérő derék, jóravaló ember. Sorsom így biztosítva lesz.

– Igaza van, Eszta. Egy derék férj többet ér Apollónál, a kilenc múzsájával együtt. Én szerencsét kívánok önnek a sorsfordulathoz. Utóvégre is ez a nő hivatása.

Egy kicsit félrehúzta a száját, mintha gúnyosan mosolygott volna ezen a banális frázison.

(Hiszen gondoltam én valami mást is, de azt nem mondtam ki.)

Azzal megszorította a kezemet mind a két kezével.

– Köszönöm önnek azt a sok jóságot, amit rám pazarolt. Emlékezzék rám néha, ahogy én önre mindig vissza fogok gondolni.

Azzal bókot csinált, s távozni készült.

– No, hát a vázlatait, a tanulmányait nem szedi össze, nem viszi magával?

– Mit csináljak velük? Jövendőbelim házánál nem értenek a képekhez, talán nem is szeretnek rágondolni, hogy festőnő voltam; ha pedig hazaviszem ezt a sok tarka papirost, a gyerekek mind összetépik. Hadd maradjanak itten. Talán akad számukra hely valami sutban.

– Jól van, hát hagyja itt, majd én elteszem.

Eszta valami olyanformát suttogott hozzám, hogy „Isten önnel”, s ezzel elsietett. Bandihoz egy szava sem volt. Ezzel is sokat mondott.

Amint a leány becsukta maga után az ajtót, Bandi kirúgta maga alól a széket, odarohant hozzám, nyakamba borult, átölelt, zokogott, telesírta a galléromat, egyebet sem hajtva, mint „ez a leány! Ez a rettenetes leány.”

– Te fiú! Meg ne szóld ezt a leányt. Mert ez most azért, hogy tégedet megmentsen, föláldozta saját szívét, művészetét, jövendőjét, a szíve mártírjává tette magát.

– Megölt!

– Nem igaz! Feltámasztott!

Ekkor aztán lebontakozott a fiú a nyakamból.

– Most elfogadom önnek az ajánlatát…

Én aztán még biztattam, hogy nem is olyan rendkívüli dolog ez. Elkövette azt már más öreg mester is, hogy kezdő tehetségeknek ösztöndíjat adott: nincs azon restellnivaló.

De annyit mégis megtett a Bandi, hogy lealkudta a háromezer forintot kétezerre. Neki annyi is elég lesz. Aki szorgalmasan dolgozik, az keveset költ. Az első évnegyedes részletet rögtön átadtam neki. Amire ő sebtén összepakolta a vázlatait, festékes ládáját, s úgy elpályázott, hogy még csak egy búcsúlakomát sem tartott a pajtásaival.

(Ez heroikus kúra volt; de használt.)

Éppen következtek a nyári szünnapok: az én festőiskolám üresen maradt, magam is elmentem azalatt szerteszét kóborolni, mégpedig úri módon.

Teljes életemben szerettem az uraskodást. Szerintem „úr” az, aki a saját házában lakik, a saját termésű borát issza, s a saját kocsiján utazik. Így a paraszt is lehet úr. Magamat is a parasztok sorába számítom. Házam viskó, borom vinkó, lovam turcsi; de az enyim.

A vakáció alatt a saját szekeremen bejártam a görbe felföldet, a Kárpátokat; egész albumot töltöttem be vázlatokkal. Mennyit fogok én dolgozni a jövő munkaévadban!

Mikor hazakerültem, s aztán megint leültem a dolgozóasztalomhoz, azon vettem észre magamat, hogy nem megy a munka. Hiányzik a kedv. Hát mi lelt engem?

Az a két üres szék, ott mellettem kétfelől, zavarja a kedélyemet. Hiányzanak azok, akiket megszoktam ott látni: – se Eszta, se Bandi. Az állványaik, székeik üresen maradtak. Az Eszta állványára még rá volt dobva az a fakó vörös kárpitdarab, amit drapériának használt.

Két hónapja múlt már, hogy elmentek, s azóta egy levelet sem küldtek hozzám.

Hiszen tudom én azt jól, hogy egy hímnemű festőnek micsoda penitencia egy levelet megírni; a Bandin nem csodálkozom; de Eszta nem festőnő már: az bizony vehette volna magának azt a fáradságot, hogy valami tudósítást küldjön új mibenlétéről.

Azon vettem észre magamat, hogy előkeresem az itthagyott rajzait, a vázlatokat, tanulmányokat, azokat nézegetem végig, azután hozzáképzelem az ő finom fehér kezeit, amint a papíron végigfutnak, amint az ujjaik hegyével letörlik a nemtetsző vonást. Nem állhattam meg, hogy egy félbemaradt pasztell színvázlatát ki ne egészítsem. Ő pedig most bizonyosan vajat köpültet.

No, a Bandi a harmadik hónapban majd csak kénytelen lesz valami életjelt adni magáról avégett, hogy a hollétét tudassa velem: a második évnegyedes ösztöndíjat különben nem tudnám utána küldeni.

Nem is váratott magára. A nevem napjára, ami az ősz kezdetére esik, egy postai szállítmány érkezett a számomra: egy olajfestmény, Münchenből.

A képhez csak egy névjegy volt mellékelve. Bandié, a szállása címével: no meg egy pár betű: p. c.

(Vajon a szokásos francia nyelv nem tudás-e ez a fickónál, hogy a p. f.-et elcseréli a p. c.-vel? vagy élcelni akar?)

A kép megadta a választ.

Egy tyúkudvar volt, hátul vesszőborítóval, melynek pálcái között libák, gúnárok dugdossák ki a fejüket. Elöl egy tarkaruhás pila, kockás kendő a fején, a földre terített zsákon ül, a térdhajlásai alá szorítva egy ludat, melynek az egyik kezével szétfeszíti a sárga csőrét, a másikkal pedig tömi bele a kukoricát.

A pilának az arca Esztának a híven talált arcképe volt. Eszta ludat töm…

Kegyetlen gúny volt.

Hát csak szereti még most is a fiú – mert haragszik rá. Odatettem a festményt az Eszta üres festőállványára; de betakartam a shirtingfoszlánnyal, hogy pajkos kölykek ne mulassanak rajta.

A pajkos kölyköktől különben is végképp megszabadított a kegyes véletlen. Megkaptam az influenzát; lefektettek. A festőiskolával fel kellett hagynom. Kicsi híja volt, hogy el nem patkoltam. A háziorvosom csak később mondta meg, hogy egy kis mellhártyagyulladáson estem keresztül.

No hát ez jó volt nekem az esztendő végéig tartó időtöltésnek. Betegségem alatt odahozattam az ágyam elé a lúdtömő Esztának a képét: gyönyörködtem benne.

Aztán még kaptam orvosi büntetésül több hétig tartó szobaáristomot, súlyosbítva éjjel-nappal a testemen viselendő jégeringgel.

Tiltva volt a levegőre kimennem. Levegő? Hát lehet ezt levegőnek nevezni?

Óh, te bámulatos szép Pestem! Vannak neked palotasoraid, lánchidaid, színházaid, mulatóid, műkiállításaid; de levegőd nincsen. Télvíz idején úgy fekszik rajtad a köd, mint a tengeriszap: csak a tornyok hegye látszik ki belőle. Ha egy lábadozó beteg, akinek a légzőszerveivel volt valami összekülönbözése, egy lélegzetet vesz ebből a lomha buszból, melyben legegészségesebb alkatrész a gyárak kőszénfüstje: egyszerre visszaesik a bajába.

Tehát üljünk a szobában, s olvassuk az újságokat.

Az is jó mulatság, mikor egy híres ember mindennap élvezheti az újdonságok rovatában a betegségéről közölt jelentéseket. Az inas minden délben odateszi a tányérom mellé a névjegyeket, amiket látogatóim rábíztak. Az orvostól szigorúan meghagyatott neki, hogy senkit se eresszen be hozzám: tiltva van a hangos beszéd.

Egyszer mégis behozott hozzám délelőtt egy névjegyet, melyen elbámulva olvastam Stella nevét.

Hát csak Stella? – Nincs semmi asszonyi predikatum mellette? – Fél évnél több múlt már, hogy nem hallottam felőle. Mondtam, hogy bocsássa be.

Elijedtem, mikor megláttam.

Alig ismertem meg az arcát. Sápadt volt, sovány, ajkai keskenyek, szederjesek, nagy szemeit mélán takarták szempillái. Felugrottam a székemről, eléje siettem, megfogtam a kezét; olyan hideg volt az.

– Te vagy az, Eszta?

– Én vagyok, Eszta.

– Hát nem vagy asszony?

– Leány vagyok. Sírból fölkelt halott vagyok.

– Hogy kerülsz ide?

– Hát mint akinek a széles világon sehol sincs helye, csupán csak itt van. – Kis szünettel utána tette – „talán”.

Ebben az egy szóban: „talán”, annyi szomorú reveláció volt.

– Bizonyosan – feleltem rá, s odavezettem egy karszékhez. Leült, fáradt volt.

– Köszönöm, milyen jó itt!

– Mi történt veled, amióta nem láttalak?

– Nagyon sok. És az mind kín, borzalom, rémség. Hét hónapja múlt, hogy öntől búcsút vettem itt.

– Igen. Ugyanez a fekete ruha volt rajtad akkor, ami most.

– S nem veszi ön észre, hogy ez a ruha most sincs elviselve? Pedig ugyan sok okom lett volna gyászolni benne. Mikor innen eltávoztam, azzal az elhatározással keltem útra, hogy meglátogatom bácskai rokonainkat, akiknek egyike nekem van szánva vőlegényül. Az egész úton a szívemmel pöröltem. Nem hagyott megnyugodnom abban a végzetben, hogy nejévé legyek, sírig tartó rabjává egy embernek, akit nem szeretek. Az eszem, a józan eszem hiába küzdött: ellene mondott minden szívdobbanásom. Óh, milyen nagyon meglakoltam érte! Mikor a rokonaim házához megérkeztem, s a falusi lak verandája előtt leszálltam a kocsiból, vad sikoltozás tört elém a ház nyitott tornácából: a ház kerti ajtaján akkor hozták haza a nekem szánt vőlegényt halottan. Vadászaton volt, véletlenül elsült a fegyvere, s a golyó a szívét járta keresztül. Nagyot dobbant erre a gonosz szív: „én győztem!” Hanem aztán nem is dobbant többet: ájultan estem össze.

Még most is elfulladt a szava, mikor ezt elmondta.

Nekem is a hideg futott végig az idegeimen. Ilyen fordulatot csak a sors fantáziája tud kigondolni. Egy menyasszony, aki fél a vőlegényétől, az meg aztán halottul jön eléje a találkozásra, „ne félj már: jó vagyok”.

– Mi történt velem és körülöttem hosszú ideig, arról nem tudok semmit. Az ájulásra forróláz következett. Hagymázos álmaim közé élő embersírás, asszonyátkozódás vegyült-e? Hallottam-e vagy csak álmodtam a temetési zsolozsmákat? Nem tudom. Eszméleten kívül voltam sokáig. Egy idegen háznál, ahová akkor érkeztem vendégül. Ha kidobtak volna az utcára, igazságuk lett volna, mert az én rossz szívemnek az akarata szuggerálta annak a gyilkos fegyvernek, hogy a csövét a legkedvesebb fiú szíve fölé irányozza. De ők hűségesen ápoltak engem. Talán maga a holt fiúnak az anyja. Én csak a pokolbeli szenvedéseimre emlékezem. Nézze ön, hogy elment a hajam!

Azzal levette a fejéről azt a fekete fátyolkendőt, melyet kalap helyett viselt. Az újan nőtt haja rövid volt. Úgy tűnt elő vele, mintha fiú volna.

– De a testi kínokat még messze fölülmúlta a lelki szenvedés. Nem tudtam menekülni attól a rögeszmétől, hogy annak a szerencsétlen ifjúnak én okoztam a halálát. Ébren is mindig magam előtt láttam az arcát, az alakját, láttam a szívéből felbugyogó vért, és hangosan könyörögtem bocsánatáért. A megtébolyodás jelei mutatkoztak rajtam. Pedig a házbeliek mindent elkövettek, hogy megnyugtassanak; maga a gyászba borult anya gyöngéden megölelgetett, megcsókolt, s azt rebegte, hogy drága jó fia helyett engemet fogad el gyermekéül. Én pedig mind csak azon rimánkodtam, hogy adják nekem a kezembe azt a végzetes fegyvert, annak a másik csöve még meg van töltve: hadd vigyen el engem is az áldozatom után. Éjjel felugrottam az ágyamból, s végiglopóztam a sötét szobákon mezítláb, hogy megkaphassam azt a fegyvert. Elfogtak, visszavittek az ágyamba, s többet nem hagytak őrizetlenül.

– Édes Eszta – szóltam közbe –, ne idézze maga elé olyan elevenen ezeket a kínzó emlékeket.

– Kénytelen vagyok vele, hogy önnel megértessem a mostani állapotomat, mely idehozott. A rokonaimnak volt egy háziorvosuk: derék jó öregúr, ki mindennap meglátogatott. Kikérdezett, megvizsgált, mérte a lázfokot, aztán új receptet írt. Fejet csóvált: nem értette a dolgot. Egyszer aztán az ő tanácsára az én áldott jó rokonaim egy fiatal fővárosi orvost hívattak le hozzám.

– Megálljon csak, Eszta! Hát a szülői idehaza nem vettek tudomást arról, hogy a leányuk idegen háznál betegen fekszik, s hogy a vőlegénye meghalt?

– Majd azokról is beszélek, a katasztrófám végén. Azoknak nagyobb bajuk volt akkor egy szerencsétlen leány lázbetegségénél, aki iránt különben is megnyugtathatták őket jó rokonaim levelei.

– Ugyan mi nagyobb bajuk lehetett?

– Hallott ön arról eleget. – Hát a sertésvész.

Megértettem. Biz az nagyobb baj.

– A fiatal orvos, amint megérkezett, rögtön felkereste az öreg kollegáját, s annak a társaságában jött be hozzám. – Félálomban voltam, a szempilláimat nem bírtam felnyitni. De hallottam, hogy mit beszélnek, a legtöbb szó diákul volt. De annyit már tanultam a betegségem alatt, hogy egyes ismert szavakból következtetni tudjak. A háziorvos azt mondta, hogy a thermometrum normális grádust mutat és a paroxizmus mégis permanens: a pulzus nincs alterálva, mégis megvannak a hisztérikus hallucinációk. Ekkor a fiatal orvos vett vizsgálat alá. A derekam alá nyúlt az egyik kezével, s arccal lefelé fordított. Azután egyenként végigkopogtatta a hátgerincem minden csigolyáját. Mikor aztán az agyamig felért, s a hajamat felemelte, egyszerre hangonsan felkiáltott: „heuréka! A páciensnek egy holttetem van az agyhátulján.” Diákul is megmondta a nevét, de azt elfelejtettem.

– Ez okozza az egész abnormis állapotot – mondá az ifjú orvos.

Erre aztán felültettek fektemből, azzal kényszerítettek, hogy szemeimet felnyissam, s ébren viselkedjem. Kikérdeztek, hogy nem vettem-e észre korábban is ennek a kinövésnek a létezését az agyam hátulján? Én mondtam, hogy igen, gyakran akadályozott a fésülködésben. Nem törődtem vele, mert nem fájt.

– Ez pedig veszedelmes baj – mondá a fiatal orvos –, mert ennek a nyomása az agyra idézi elő mindazokat a kórtüneteket, melyeket a belgyógyászat nem tud megszüntetni, s melyek idő jártával, amint a kinövés nagyobbodik, az őrülésig fokozódnak.

Mikor ezt megértettem, elkezdtem fennhangon kacagni.

Az orvosok ijedten néztek rám.

– Bocsánat, uraim! Nem vagyok megtébolyodva még. Azon kacagtam fel, hogy no hát megtudtam, hol lakik az a kísértet, aki engem agyonkínoz. Itt a saját koponyám hátulján. Kést neki! Kést! Ki kell vágni!

– Ez egy heroina – dörmögé az öreg doktor.

– Valóban én sem tudok más módszert ajánlani – mondá hidegvérrel a fiatal orvos.

V.

Én félbeszakítottam a leány beszédét.

– És te kiálltad ezt a műtétet?

– Arcomon láthatja, de majd szóval is elmondom.

– Nem engedhetnéd el nekem ennek a leírását?

– Nem, uram. Ez az indokolása annak, hogy most itt vagyok önnél. Végig kell azt önnek hallgatni. Gondolja, mintha egy modern realisztikus regényt olvasna. Híven fogok minden részletet előadni.

A pesti orvos magára vállalta, hogy egyenesen elszállít abba a fővárosi kórházba, ahol a műtétet végre fogják hajtani. Az anyámat értesítették megérkezésemről: az már ott volt a várakozó teremben. Nem beszélek a viszontlátás örömeiről. Elfoglalták annak a helyét a hivatalos formaságok, a beíratás, az elhelyezés, az orvosi vizsgálat. Rögtön ágyba fektettek, mert ki voltam fáradva az úttól. Az ápolónő egy csésze tiszta húslevest adott, s egyúttal tudatta velem, hogy ez az utolsó táplálék, amit e napra kapok, s ha a műtét meglesz, azon túl három napig egy csepp ételt, italt nem adnak. Nem bántam. Nemsokára bejött hozzám a főorvos, a hírhedett operatőr. Megdöbbentően kemény arckifejezésű alak, irtóztató tenyerekkel. A hangja olyan, mint az oroszlánmorgás. Az első szava az volt hozzám, hogy nyissam fel a számat, a fogaimat akarja látni, hogy ha hamis fog van közöttük, azt ki kell venni: a műtét alatt nem maradhat a szájban. No hát nem volt. Akkor aztán rövidesen tudatta velem, hogy holnap reggel kilenc órakor megtörténik a műtét.

Én azt kérdeztem tőle, hogy veszélyes-e ez a műtét?

– Igenis. Halálveszélyes. Fél ön?

– Istennek ajánlom a lelkemet.

– Azt jól teszi.

Azzal eltávozott, mellettem hagyva az ápolónőt.

Egész éjjel nem tudtam alunni. No, majd annál hosszabb lesz a jövő éjjel álma: talán nem is lesz vége.

A kitűzött órában bejött a szobámba a tanár, s azon az oroszlándörmögésű hangon kérdé tőlem: „Nos, nem fél?”

– A haláltól nem, de a fájdalomtól.

– Hiszen majd el fogjuk altatni. Utána még három segédorvos jött be.

– Azt a spanyolfalat ide! – parancsolá a tanár az ápolónőnek.

Én kitaláltam, hogy ez a spanyolfal arra való, hogy a segédek által hozott sebészeti eszközöket eltakarja a szemem elől. Kértem, hogy távolítsák el: én akarom látni, szemlélni a tudomány eszközeit, amik rajtam segíteni fognak.

Hát aztán odahozták valamennyit elém; megmutatták, melyik mire való. Egész arzenál az, amivel az élet védői a halál ellen küzdeni indulnak.

Ekkor következett a műtét legkínosabb jelenete rám nézve. A tanár azt mondta, hogy vessem le az ingemet.

Én rémültem kaptam a keblemre a két kezemet; hisz ez rosszabb a halálnál.

– No, ennek meg kell lenni. Anélkül nem tudjuk a fertőtlenítést eszközölni.

Borzasztó gondolat ez! Négy idegen férfi előtt.

– Eh! Mi nem vagyunk emberek. Mi orvosok vagyunk. Előttünk a női test csak tanulmány.

Én arra kértem, hogy bocsássa be hozzám az anyámat, ő hadd vetkőztessen le.

– No, ha ez kell, hát bejöhet; de tovább itt nem maradhat. A harmadik szobában várhatja a kimenetelt.

Behívták az anyámat. Ő végezte velem ezt a rettenetes toalettet; csak egy kendőt lehetett a derekam körül kötni.

– Most már kimehet! – mordult rá a tanár.

Az anyám sírva fakadt, a kezeit könyörgésre kulcsolta.

– No csak hamar! – unszolta az orvos. – Ne féljen, nem esszük meg a lányát.

Amíg az anyámat kituszkolták az ajtón, a tanár kiegészíté a mondatot, a fogai között morzsolva a szót, de úgy, hogy én hallhattam, „hanem, hogy nem öljük-e meg, azt nem tudom”.

Azzal megindult a munka. Mindenki jól tudta a szerepét. Az ápolónő medencét hozott elő langyos vízzel. Az egyik segédorvos szivaccsal lemosta a testemet elöl, hátul, a másik kefét fogott, azzal dörzsölte végig. Akkor az ápolónő meleg vizet hozott: azzal szapultak végig; harmadiknak következett a kárbol, negyediknek a szublimát, ötödiknek aztán a spiritusz. A tanár mindenikből tele marokkal mosta le az arcomat, míg a segédei a kefékkel dörzsöltek, hogy a bőröm alól serkedt a vér.

– Satis! – dörmögé a tanár, mire az ápolónő letörülgetett felületesen.

Akkor a tanár valami kis ezüstcsészébe mártotta az ujja hegyét, s valami írral bekente a szempilláimat és az ajkaimat.

Akkor aztán egy kaucsuk álarcot tettek az arcomra, mely a szájamat és az orromat is betakarta.

Ez álarc alá vezették be a tömlő csövét, melyen át az egyik segédorvos a kloroformot az álarc alá fújtatta.

Az egyik orvos, biztatásomra, azt mondta, hogy ennek a neve „kéjgáz”. Nem tudom, mért hívják úgy? Nekem az rettenetes volt. Azt hittem az első percben, hogy megfulladok tőle. Később kábulat fogta el az agyamat: nem hallottam már a beszédet, csak a hangokat. Egyszer a fiatal orvosok elkezdtek nevetni. Óh, mint fájt nekem ez a kacagás! Mit nevetnek rajtam? Egy halálraítélten? Amint tovább szívtam fel a gázt, elkezdtem azt a végtelen mélységbe hullást érezni, mely olyan ismerős már a hagymázos álmaimból. De azért nem aludtam még. Egyre könyörögtem az álarc alatt, ne bántsanak még, ébren vagyok! Azzal még csak jobban szívatták velem az altató gázt. Utoljára mégiscsak elnyomott a kényszerített álom. Hogy azután mi történt velem, azt nem tudom. Az egyik orvossegéd beszélte el nekem később, hogy a műtét nagy feladattal járt: félóráig tartott; egyike volt a legérdekesebb eseteknek az orvosi klinikán, én azalatt bizonyosan valahol a paradicsomban járhattam: álmomban beszéltem „Fölséges tájék! Mért nincs nálam ecset, hogy lefesthetném?” De én magam nem emlékszem már az álomlátványomra.

– Pihenjen meg, Eszta. Várjon, adok egy pohár konyakot.

– Nem! Nem! Minden szesztől irtózom. Mindenütt a kloroform szagát érzem. Nem fáradtam ki: folytathatom.

Amint a műtét be volt fejezve, aminek legnehezebb része a sebesült fej bepólyázása s gipsz közé öntése, az következett, hogy fölébresszenek. Nehezen ment. Halálos álmom dacolt minden rendes álomébresztővel.

No hát a legdrasztikusabb módszert vették elő. A tanár elkezdte a két arcomat pofozni. Azokkal a rettenetes tenyereivel. Oly hangos volt a csattogás, hogy az anyám a harmadik szobában meghallotta. Kétségbeesetten tört be a szobámba: „mit csinálnak?” kiáltá az orvosokra.

– Jöhet már – dörmögé a tanár. – Ezen a világon van már a leánya.

Bizony csak egy vékony mezsgye választotta el attól a másik szebb világtól.

Hanem az anyám alig akart rám ismerni. Ez nem az én arcom volt. Kékre, veresre feldagadva az arculütésektől, szemeim elveszve a duzzadt szemhéjak alatt, a fej bepólázva, az áll erőszakosan felkötve, s a pólya fölött egy vastag gipszburkolat. Valóságos egyiptomi múmia.

Nekem a felébredésben a legelső gondolatom az volt, hogy a kezeimmel a keblemet betakarjam. Egész boldog voltam, hogy az ingem már rám volt adva: ott találtam.

Hát mégsem énrajtam nevettek.

Később azt is megtudtam, hogy mi volt a kacagás oka.

Az ilyen tudós embereknek is vannak babonáik. A műtőorvosoknál az a hagyományos hit, hogy a műtéthez szükséges sebészeti eszközökkel nem szabad az ágy melletti falhoz érni, mert akkor a műtét rosszul sikerül. Ez ellen vétett az egyik segéd. Azt nevették ki.

A tanár megfogta a fejemet, s kissé féloldalt fordította, hogy a sebet ne nyomja, aztán kiadta a rendeletet az ápolónőnek, amit nekem is meg kellett hallanom.

„A beteg nyolc napig fekve marad ebben a helyzetben. Semmi mozdulatot tennie nem szabad. Különösen nem szabad a fejét fölemelnie, mert az a seb felszakadását okozhatná. Három napig se ételt, se italt nem kap. Majd azután intézkedünk. Semmi látogatónak nem szabad bejönni hozzá, még az anyjának sem. Minden három órában bejön hozzá egy orvos. Beszélnie nem szabad, nem is lehet a pólya miatt. Önt teszem felelőssé. Még egy másik ápolónőt is küldök ide.”

Jól megegyeztem magamnak minden szót. Én jól tudok másoknak engedelmeskedni és magamon uralkodni. Belenyugodtam, hogy múmiává lettem:várom a koporsóban a föltámadást. Fájdalmat nem éreztem, csak egy végtelen eltompulást, melyben kéj van. Halva lenni és mégis élni. – Valamikor olvastam az ősmagyarok szertartásáról az elrejtőzött leánnyal; most annak a helyzetébe képzeltem magamat. Engem is elküldtek a nap mezejére álmokat látni. Láttam is eleget. Egész létezésem egy folytonos álom volt. Sok vért kellett veszítenem. De a fejem egészen megkönnyült. Azt éreztem, hogy repülök. Nem volt semmi érzésem, nem éheztem, nem szomjaztam. Mikor ébren voltam, a kezemet a szívemre tettem, úgy számláltam az érverést; de háromszáznál többre sohasem tudtam vinni: akkor már álomba estem vissza. Mennyivel jobb az álom, mint az élet. Az az igazi élet. Rémem nem kísértett többé, ki volt már irtva. Óh áldott éles kés! Csak megcsókolhatnám annak az orvosnak a kezét. – Így telt el három nap és három éjjel. A negyedik nap reggelén a tanár egy csésze langyos tejet hozatott. Ekkor már éhes voltam. Mégis azt suttogtam, hogy várhatok még egy napig. „Annál jobb”, mondá a tanár, és gyöngéden megcirógatta az arcomat. Nem volt az már duzzadt; de beesett és halovány. Ötödik nap aztán megitatták velem a tejet, kaucsukcsövön keresztül. Állkapcagörcstől összeszorított fogaimat úgy feszítették széjjel ezüstkanál nyelével.

– Állj meg, Eszta! Reggeliztél már?

– Ma még nem.

– Hát akkor idehozatom a reggelimet. Oszd meg velem.

– Hadd mondjam el a végét; nem soká tart már. Ez a válság. A kritikus napok leperegtek, hét hosszú nap. Ezalatt semmit sem lehetett megtudnom, ami a világban történik. Még levelet elfogadnom is tiltva volt. Semmi izenetet nem kaptam hazulról. A nyolcadik napon, amikor az következett volna, hogy délután lebontsák a fejemről a gipszburkolatot, az egyik ápolónő, a fiatalabb, aki az idősebbet felváltotta, egy levelet hozott be hozzám, amire az volt írva, hogy „sürgős”, s pénz volt benne. Azt hitte, hogy ennek az átvételi elismerését nekem kell sajátkezűleg aláírnom, aztán a maga rendes eszével úgy okoskodott, hogy egy levél, amelyben pénzt küldenek, a lábadozó betegnek jól szokott esni. – Atyám írását ismertem fel a boríték címzésén. Az ápolónő fölvágta a borítékot, s a levelet a pénzzel együtt a kezembe adta. Az atyám tudatta velem, hogy az országos sertésvész miatt a nagy részvénytársaság üzletét összevonva, őtet is elbocsátotta a szolgálatából, most ő Belgrádban kapott új alkalmazást, melyet azonnal el kell foglalnia; családostól együtt elutazik; nekem küldi ezt a pénzt útiköltségül, hogy amint felgyógyulok, utazzam utánuk.

– Tehát most derül ki, hogy a sertésvész nagyobb baj, mint a tífusz.

– Mintha az ég szakadt volna rám egyszerre! Elszörnyedésemben hirtelen felkaptam fejemet a vánkosról, s ettől a gyors mozdulattól egyszerre oly nyilalló fájdalom lőtt az agyamon keresztül, amihez hasonlót ember nem érzett soha. A kárhozat minden kínjai vetekedtek az agyamban. Én kiszenvedtem a poklokat! Istennek könyörögtem, hogy engedjen már meghalnom, hiszen megbűnhődtem azért, amit vétettem ellene!

Az ápolónő, látva a beállt szenvedésemet, rémülten futott jelt adni a villanycsengettyűvel a felügyelő orvosnak; az sietve jött hozzám; de utána mindjárt maga a tanár is, később a másik két segéd. Mindnyájan meg voltak rémülve. A tanár szidta az ápolónőt, szidott engemet, az egész pereputtyomat. „El van rontva az egész műtét! A heg fölszakadt! Vége mindennek.”

„Bár vége volna már!” sóhajtottam én kínjaim közt.

Az orvosok azt határozták, hogy le kell bontani a fejemről a burkolatot.

A gipsz kemény volt, azt mindenféle éles eszközökkel lehetett lefeszegetni, amiknek minden mozdulata embertől elviselhetetlen kínokat okozott nekem. Azok az órák, amik alatt ez végbement, lenyomják az örökkévalóságot! – Amint aztán az utolsó köteléket is lebontották, egyszerre mind a négy orvos ajkairól egy örvendő „áh!” kiáltást hallottam, s láttam az arcaikon az örvendezés derüjét. A seb nem szakadt fel: tökéletesen behegedt. A műtét teljesen sikerült. És nekem is abban a pillanatban minden kínzó fájdalmam megszűnt, csendes zsibongásba ment át: mély álom lepett meg, melyből késő estig föl nem ébredtem. Akkor vettem észre, hogy a fejem könnyű pólyával van bekötve, az állkötőmtől felszabadultam; szabad beszélnem – és hogy tiszta ing van rajtam.

A tanár bejött hozzám: megdicsért; azután levest hozatott tojással, s hogy azt megihassam a csészéből, felültetett, ő maga póckolta oda a vánkost a hátamhoz, aztán megbiztatott azon az ő mély, dörmögő hangján, hogy most már minden veszélyen kívül vagyok, fekhetem akármilyen helyzetben, s ha megszomjazom, kérhetek citromvizet, mandulatejet.

Mikor magamra hagyott, összetettem a kezeimet, s hálát adtam az Istennek, hogy megszabadított attól a kínzó kísértettől, akinek a búcsúlátogatását el nem fogom felejteni soha. Még vissza akarta foglalni a helyét, ahonnan kiűzték!

Engem azután még hetekig ott tartottak a kórházban, amíg csak teljesen fel nem épültem. Ezalatt valóságos celebritás lett belőlem. Más országokból jöttek oda hírneves orvosok a rajtam végbement műtét eredményét szemlélni. Gratuláltak nekem is, a tanárnak is. Azt mondták, hogy ez a veszélyes műtét tíz eset közül egyben sikerül ilyen jól; kilencben halálos. Lássa, milyen híres alak lett belőlem!

Mosolyogni próbált hozzá… Aztán folytatá:

– No, de hát minden dicsőségnek vége szakad egyszer. Az én megszabadítóim, akikre áldva gondolok mindig vissza, a mai nappal elbocsátottak a kórházból mint felgyógyultat.

Én aztán ott álltam a ködös utca közepén, s tanakodhattam magamban, hogy jobbra vagy balra induljak-e el rajta? Otthonom nincs sehol. Nem vár rám senki. Éppen a villanyos vasút vágányai között álltam. Láttam a távolból közelíteni a tűzszemű szörnyeteget. A sűrű köd miatt nappal is égett a lámpása. És aztán arra gondoltam, hogy ha én most megállok, semmi mást nem teszek, csak egy helyben állok, hát akkor egy perc múlva már nem lesz több bajom ezen a ködös planétán. És aztán hallgattam szívdobogás nélkül a közelgő dübörgését a leviatánnak. Csak fél perc kell még. Akkor egyszerre megállt a villanyoskocsi. Alig tíz lépésnyire tőlem. Talán észrevett a kocsivezető, hogy a sínek közt állok, vagy tán különben is megállóhelye volt ott. Én kiléptem a sínek közül. – És aztán eszembe jutott, hogy van még a kietlen világban egy hely, ahol engem jó szóval fogadtak valamikor. Idejöttem önhöz.

– Szegény, szegény gyermek! Mennyit szenvedtél! – rebegtem én, a sápadt, sovány alakot keblemre szorítva. – Jó helyre jöttél. Itt megmaradhatsz.

Akkor aztán ő is átkarolta a nyakamat, s kisírta magát kedvére.

– No, de sírással jól nem lakunk. Gyere együtt reggelizni velem. Ilyen kávét, tudom, az ispitályban sem kaptál.

Igyekeztem tréfás lenni.

VI.

A szánakozás nagy kerítő.

A kávézás alatt ráértem az Esztára vonatkozó tervemet kifundálni.

– Gondoljunk ki valami okosat, Eszta, a te dolgodban.

– Amit ön mond, az jó lesz.

– Hát én azt mondom, hogy teneked legjobb lesz most minden munkától tartózkodnod, a fejedet meg nem erőltetned, hanem kiköltöznöd az én budai gazdaságomba. Ott teljes kényelmet találsz, majorosom családja kiszolgál. Ott vannak tehenek, borjúk, baromfiak: azokkal elmulatsz, van üvegház, télikert, abban gyönyörködhetsz, mindennap friss tejet ihatol, és ami fődolog, tiszta levegőt szívsz.

– Nagyon jó lesz. S ami még főbb dolog: nem látom a világot.

– Amellett meg, mikor rád ér a művészi vágy, rajzolhatsz is.

– Hiszen nincsenek már modelljeim. Elvitték Belgrádba.

– Ha csak gyerek kell, kapsz annyit a Svábhegyen, hogy tablót csinálhatsz belőlük. Adsz nekik aszalt szilvát, mind megkapod.

Én a szobámban levő telefonon rögtön kiizentem a gazdának, hogy fogasson be a hintóba a kocsissal, és küldje be rögtön. Amíg a telefonkagylót tartom a fülemen, nagy kacagást hallok a hátam mögött. Eszta hangja volt az.

Bámulva tekintek hátra: mi lelte ezt? – Hát persze hogy volt oka a derültség kitörésére. Meglátta, hogy a régi festőtámlányán egy kép van, veres szövetdarabbal letakarva. Kíváncsi volt megtudni, mi lehet az? Mikor aztán ráismert a saját arcképére, lúdtömő helyzetben, csakugyan nevetnie kellett.

– No lásd – mondám –, a távolban is megemlékezett rólad.

Nagy gyönyörűséggel nézte azt a képet.

– A jó fiú tehát azt hiszi, hogy én most boldog háziasszony vagyok. – Hagyjuk meg ebben a hitében.

– Nem akarsz neki írni? Én tudom a címzetét.

– Sőt, önt is kérem, hogy ne írjon neki rólam semmit. Csak hadd fessen torzképeket az én falusi idilljeimről.

– Megéred, hogy teljesülni fognak. Ha belekerülsz az én falusi gazdaságomba. De mármost térjünk át egynémely praktikus kérdésre. Te most így kerültél hozzám, ebben az egy szál ruhában. Hol maradt a bőröndöd a többi ruháiddal?

– Igaz a! Az ott maradt a kórházban. Én azzal a szándékkal mentem ki, hogy majd hozok magammal egy bérkocsit, s elviszem a bőröndömet, aztán a nagy elkeseredésemben elfelejtkeztem bérkocsiról és bőröndről, úgy szaladtam ide őrült fejjel.

– No azt hát majd utánad hozatjuk később; de most a legelső dolgunk, hogy neked valami gúnyát, a legszükségesebbet beszerezzünk.

Bérkocsit hozattam, s aztán a leánnyal együtt elhajtattam mindenféle fehérneműs, konfekciós boltokhoz, hogy összevásároljak a számára egy tucat inget, hózedlit, harisnyát, felöltőt ugyan megnéztek a boltosok mindenütt. Hát csak el kellett látnom a kórházból kikerült lábadozót a legszükségesebbekkel, ha már magamra vállaltam.

Mire a bevásárlásból hazatértünk, már ott várt rám a kocsisom a hintóval. Tíz óra lehetett délelőtt, s a hintó lámpásai égtek. A kocsis sietett magára igazolni. Olyan sűrű a köd a városban, hogy a kocsik egymásba ütődnek; a rendőrök minden kocsisra ráparancsolnak, hogy gyújtsa meg a lámpásait.

Én akkor jöttem ki először a szobából a nagy betegségem óta.

Pedig feltettem magamban, hogy kikísérem a leányt a hegyre, s magam intézkedem a cselédeimnél az elhelyezéséről. Magamra nem is gondoltam. Jó meleg bundába burkolóztam; lábaim lábzsákba, fejemre asztrakán süveg húzva. Esztát is elláttam mindenféle takarókkal.

Aztán amint az alagúton átjutottunk, a kocsis eloltotta a lámpásokat, ott már világos volt, a hegy aljánál már szakadozott a sűrű köd, úgy hömbölyögve a halmokon, mint a tengerár; az Istenhegyi úton már derült ég jött elénk, s amint az udvaromra megérkeztünk, már nem kellett se bunda, se lábzsák: melegen sütött a nap. Ha sejtenék azt a pestiek, hogy mit bírnak a budai hegyekben! Egy darab Olaszországot télen. Benn Pesten a köd fenekén nyolc fokot mutatott a fagypont alatt a hévmérő, idekinn a hegyen négy fokot a zérus fölött. Tizenkét fok különbség. Pest és Buda között.

Ebben az isteni levegőben egyszerre más embernek éreztem magamat: rekedtség, mellszorulás mind elveszett, s vele együtt a hipochondriás kedélyborongás. Ó, te áldott napmelegség! Te mindent meggyógyító! Hogy téged még nem ismer a civilizált világ. A parasztok, a pusztai pásztorok, azok jól ismernek. No hát legyünk parasztok! Bizony jobb is volna. Ahelyett hogy irkafirkálunk, mázolunk, politizálunk, tanulnánk a barmok között világbölcsességet.

Eszta rögtön otthon találta magát a majorságban. Milyen kedve támadt, amint a tyúkudvarban egyszerre körülfogta a sok tollas állat, gágogva, kodácsolva, kurrogatva, lúd, tyúk, pulyka. Eléje jöttek a kotlók, kanárimadárforma sárga csibéikkel, meg azok a tegnap kelt furcsa kiskacsák, amik beleugrálnak a vizes dézsába, ott lubickolnak; fogadott anyjuk, a kotlóstyúk ott mérgelődik körülöttük, dorgáló kotkodával. A kakasok is festői látványok: a kokinkínai nagymogul, meg a bársonyfekete houdan, bíborpiros tarajával, aztán a szürke prince Albert; de valamennyit levágja az igazi magyar kakas, gyönyörű tollazatával, fényes farkbokrétájával – odakuporodik közéjük, s eteti őket a tenyeréből kukoricával.

Az inasom ezalatt behordta a holmit a kocsiról a szobákba, amik már jöttem hírére be voltak fűtve. Kérdeztem tőle; hogy hát az orvosságos ládikómat kihozta-e?

Mert hát orvosságos ládikó nélkül rendes ember nem utazik – Pesttől Budáig. Van ott külön szer az étvágytalanság ellen, az álmatlanság ellen, a köhögés ellen, az idegesség ellen; azt mind rendes időkben be kell szedni.

Nagyot bámult rám a kérdésemre. Láttam az ostoba pofájáról, hogy mit gondol: „Minek a Svábhegyen az orvosságos láda?”

– No nem hoztad ki; élhetetlen! Neked is másutt jár az eszed! Az országgyűlésen! Hát majd ebéd után bekutyagolhatsz a városba az orvosságos ládikóért! Mármost hogy ebédelek én meg szomatóze nélkül?

Azt nem is kérdeztem, hogy mi lesz az ebéd? A majorosné főzi a maga konyháján. Csak tudja tán, hogy én halálos beteg vagyok; s hogy az a velem jött leány most szabadult ki a kórházból, azt meg láthatja, ha szeme van.

No, de ha már itt vagyok, hát körüljárom a kertet. Milyen szép az ilyen kert télen. A fákat, mint ezüst filigránmunka borítja be a zúzmara: amerre a szem ellát, mindenütt ezüsterdő, ezüstliget. Lábam alatt ropog a hó. És amellett olyan meleg van, hogy a prémes bekecs lekívánkozik rólam, egy szál kabátban járom az utakat. A fehér cica mindenüvé kísér, s ahol megállok, a lábamhoz törleszkedik.

Egyszer eszembe jut, hogy köhögni is kellene már; megpróbálom: nem megy sehogy, nem találom el a módját.

Aztán elkezdek valami szokatlan furcsát érezni. Mi ez? Éhség! Abszurdum! Chimaera! Régóta nem ismerem én azt. Hiszen félek minden falatomtól! Pedig úgy van. Amint a szent László templomban megkondul a déli harangszó, sietek fel a kertből a hajlékomhoz. Ebédre harangoznak!

Künn terítettek a szabad verandán. Ugyan ki étkezne fűtött szobában, mikor ilyen arany nap süt?

Eszta is előkerült a tyúkudvarból, tehénistállóból. Egy pajtást is hozott magával: egy kéthetes borjúcskát, akit már elválasztottak az anyjától. Nagy barátságot kötöttek egymással. A boci utána jött a verandáig. Azt lesóskenyerezte alaposan.

No, de egyféle orvosság csak akad minden magyar háznál, amit úgy hínak, hogy appetitórium. Van jó szilvórium, az jólesik útcsinálónak az ebédhez. Esztát nem kínáltam vele.

Aztán felhozták az ebédet. Volt tyúkleves galuskával, aztán paprikás csirke, meg túrós metélt. Igazán két olyan betegnek való ebéd, akik most szabadultak el a halál révéből.

Én mind csak arra néztem, hogyan eszik ez a leány, úgy fal, mint egy farkas. Amellett észre se vettem, hogy magam is milyen kegyetlenül bepakolok, pedig nincs is itt a szomatózés skatulyám.

„Úgy jóllaktam, mint a gyallai vőlegény!” – mondám ebéd után. (Ennek a históriáját sem tudja meg tőlem senki.)

Az inasomnak pedig szelídebb hangon szóltam, mint az elébb: „Nem szükség besétálni a városba az orvosságos ládikóért.”

– Mikor fogassak be?

– Semmikor se. Idekinn maradunk.

Aranyidő volt. Gyémánt nap sütött. S a meleg napsugártól a zúzmara olvadt a faágakon. Abból aztán az lett, hogy a cseppfolyóvá alakult hókristály jéggé fagyott a gallyak körül, olyan lett valamennyi faág, bokor, mintha üvegcsővel lenne befoglalva. Ha reggel ezüstkertem volt, estére kristálykertem támadt. Hogy lehetne ezt itt hagyni! Meg ezt az isteni tiszta levegőt!

Azt a télutói napalkonyatot sem lehetne ám lefesteni. Én nem merném. Azok a képtelen színváltozatok a láthatárra boruló égen, a sötétlila égalj karmazsinnal peremezve, túl rajta a sárga réteg; aztán a harántsávoktul háromfelé szakított firmamentom, a közép opál, a két szélső szakasza világoskék, lenn a földön a ködbül kiszabadult kettős város; izzó veres háztömegeivel, ragyogó ablakaival, toronykeresztjeivel, egy részére már odafekszik a Gellérthegy szürkéskék árnyéka.

– Nos, Eszta! Mernénk mi ezt lefesteni?

Dehogy jut eszébe ilyenkor az embernek a festés. A művész éppen azokat a pillanatokat nem tudja megrögzíteni, amikben legnagyobb elragadtatással gyönyörködik.

És aztán lassan besötétedik: a hideg egyszerre érezhető lesz. Az én influenzás testem azt leghamarább megérzi. Kihozatom az angol sált. Az kettőnknek is elég betakarózni. A terasztól pedig még nem lehet megválni. Most gyulladnak ki a lámpások Pesten, Budán. Micsoda ezeregyéjszakai látvány! Ezernyi gáz- és villanycsillag a földön, amiknek fénye aranyat fest a város fölött derengő ködre az égen. Odafenn pedig a sötétkék mennyboltozaton a miriád csillag, amelynek színváltoztató sziporkázása hozzánk beszél. – Ha tudjuk, értjük, ha nem tudjuk, nem értjük, mit beszél. Egyszer-egyszer végighúz közöttük egy fényes meteor, aztán a másik, a harmadik, öt, hat egyszerre! A Leonidák éjszakája van ma!

Kinek jutna eszébe, hogy még tegnap halott voltam, a férgek testvére voltam, mikor ma az égiek közt járok! Élek!

… És énnekem e sápadt leány megjelenésére volt szükségem, hogy ezt megtudjam. Ha ez oda nem ront hozzám, én most ott ülnék a kandallóm előtt, hálókabátban, s számlálnám az óranegyedeket, amikben a „kodeint”-t be kell vennem.

A nyaralóm jól volt berendezve téli lakásra is, minden szobában ügyesen alkalmazható karbon-nátron kályhák, amik egész éjjel egyenlő meleget tartanak fenn, és minden egyéb kényelem. A pompát nem szerettem soha, de a kényelemre sokat adtám.

És aztán az az abszolút csendessége az éjszakának, amit a fővárosban nem ismernek. Egy emberhang, egy kocsizörgés, egy kopogó járdataposás nem zavarja az álmot. Nincs kocsmából botorkálók rikoltozása, nincs színházból hazatérők ajtócsapkodása, szomszédnők zongorakínzása, mozdonyok fütyülése; a két kezem reggel is ott van a mellemen összefonva, ahol este elhelyeztem, mikor elkezdtem a szokott imádságomat, az áment már elaludtam.

És aztán ami fölébreszt, az sem a rettenetes gőzgép tutulás, ami a fő- és székvárosban a hajnalhasadást jelenti, hanem a galambok turbékolása az ereszen. Az ablakom redőnyéből egy lemez hiányzik, azon át rózsaszín fénysugár ragyog az arcomba: itt van a reggel.

Mennyi mindent álmodtam az éjjel! Bolondnál bolondabb dolgokat. Alig várom, hogy elmondjam Esztának, ő is előfordult bennök.

Sietek felöltözni. De ő már megelőzött.

Külön kijárata volt a hálószobájának az üveges verandára. Ő már ott a kávét főzte, s vidáman kívánt jó reggelt…

De hát megálljunk csak egy szóra! Hát ez csak úgy rendes állapotszámba megy, hogy egy úr meg egy kisasszony, akiknek semmi családi összeköttetésük nincs, csak úgy bejelentetlenül és felmentetlenül együtt lakjanak nappal és éjjel egy magányos házban?

Tudni kell azt, hogy a Svábhegyen nincs kolera, nincs influenza – és nincs pletyka.

Ez az Eldorádó, ahol minden szabad. Csak dolgozni nem szabad.

Azaz hogy fát nyesni, fűrészelni, azt szabad; csak tollhoz, ecsethez nyúlni nem szabad. A bureau iratcsomagai nem jöhetnek utánunk. Sőt még egy különös előny is van itt. Télvíz idején nem jár a fogaskerekű, annálfogva nem jön posta. Nem kell újságot olvasni. Óh, milyen jótétemény egy áldott héten át eldughatni fejünket úgy, hogy újságot ne lásson. A leveleim is ott rekednek a pesti szálláson. Senki sem tudja, hová lettem, mit csinálok. Egész nap a szőlőlugasokat nyirbálom az ollóval, a fák sebeit tapasztom kenőccsel. Amellett jól élek. Kettecskén reggelizünk, ebédelünk, vacsorálunk: beszélgetünk az élményeinkről. Én 71 esztendős vagyok, ő pedig 17.

Egy délután azonban mégis előhívnak a kertemből: a postás keres. Visszakiabálok: írja alá a könyvet az inasom, fel van rá hatalmazva. – Nem lehet, mert pénzeslevél.

No, ezért hát mégis csak fel kell fáradnom a tetőre. Ámbár az Eszta pénzeslevele emlékeztetett az ezzel járó kellemetlenségre.

A levél Párizsból jött. Bandi szarkaláb-írását ismertem fel a borítékon. Ezer frank volt az összeg.

Azt írja a fiú, hogy miután egy párizsi előkelő műkereskedő a legújabb festményét megvette, s állandó szerződést kötött vele a többiekre is, nincs rászorulva többé az én barátságos segélyemre, s a neki küldött harmadik negyedévi részletet ezennel visszaszármaztatja. Majd a két elsőt is letörleszti, amiket kölcsönnek tekint, ha a többi képei sikerülnek.

Hát ennek igazán örültem, nem a pénznek, hanem a tanítványom sikerének. Párizs a legfelsőbb tribunál. Aki ott kivívja az elismerést, az kész ember. A lapokból már olvastam Bandi festményéről, mely a Salonban volt kitéve. Dicsérték.

Esztával is közöltem a levél tartalmát. Kíváncsi voltam, hogy milyen hatással lesz rá? Fel fog-e a hírre derülni az arca az örömtől, a gyors sikertől? Vagy egy árulkodó könny jelenik meg a szemében a veszteség érzetétől? Hisz a művésztársra nézve a másik sikere veszteség, és a leányra nézve? Még Münchenben csak festettek lúdtömő ideált, Párizsban már nem fognak festeni. Nem lehetett semmi hatást észrevenni az arcán, nagyon tudott uralkodni az érzésein. Egy professzornő komolyságával mondá: „ez előrelátható volt a fiatal művész nagy tehetsége mellett”. Tehát neki ez csak „fiatal művész!”

Én félretettem a visszakapott összeget, s azt határoztam magamban, hogy ezzel a pénzsegéllyel mármost Esztát fogom kiküldeni Münchenbe tanulás végett. De egyelőre nem szóltam neki felőle semmit.

Bandinak azonnal válaszoltam. Gratuláltam a szép sikeréhez. Kértem, hogy a Salonban kitüntetett festményének a fényképmásolatát küldje meg nekem két példányban. Találja ki, hogy miért kettőben? Ami pedig az eddigi segélyösszeget illeti, azt én teljesen kiegyenlítettnek találom a nekem küldött lúdtömő festmény által, mely hálószobám díszét képezi.

Erre aztán megint karmolt a fickó egy levelet hozzám, melyben bohém hangon tart nekem leckét a kényszerített mecénásságról, s hogy ő nem olyan cigány, mint a többi cigány: – az a lúdtömő mázolmány nem ér többet, mint a vászon és a rákent festék: összesen 8 márka, 50 pfennig. Ezt le fogja húzni a kölcsönből. Ezzel az ügy el van intézve. Erről a levélről nem szóltam Esztának.

VII.

Hát bizony szép dolog az az idealizmus! El is tart sokáig. Lehet belőle éldegélni. Még a hét évtizeden túl is marad belőle valamicske. Az ember elmondja magának: „lám a lelkem még fiatal, a kedélyem ép, a képzeletem friss; munkabíró vagyok! A szívem csak úgy érez örömöt, bánatot, a magamét, a másét, mint ifjúkoromban: még hiszek, még nem kétkedem; még reménylek: vágyaim a távolba járnak, gyönyörködöm a szépben, a jóban! – Egyszer aztán egy hideg rém, egy realisztikus szörnyeteg végighúzza a körmeit a testünkön, s azt mondja: „Bizony vén vagy te!”

A patológiai Erinnys körmeinek a nyoma ottmarad a bőrünkön. Egyszer csak azt veszem észre, hogy a mellem, a vállperecem, a hátam kiállhatatlanul viszket, mintha csalánban hevertem volna. Egész éjszakákon át nem tudok aludni miatta. A viszketeg egyre fokozódik, a bőr felhámlik alatta, kisebesül. Orvosomat hívatom, az megvizsgál, kenőcsöt rendel: purgativát, szigorú diétát, az mind nem használ semmit. Utoljára azt tanácsolja, hogy keressek fel Bécsben egy híres orvost, aki specialista a bőrbajokban, attól kérjek orvosi segélyt.

A híres doktor aztán megmondta a kínzó bajom nevét, „Ekcéma senile”. – A vénség sömöre.

Ki van rám mondva, hogy „vén” vagyok. Nem „öreg”, de „vén”. – Dög. – Ide van írva, rápecsételve az ítélet a hátamra, a mellemre, rosszabb a halálítéletnél, mert ez azt parancsolja, hogy „élj és szenvedj!”, ne örülj semminek többé ezen a világon; ha étel, ital jólesik, az szenvedéseidet fokozza; ne legyen nappal gondolatod, éjjel álmod, mindenüvé magaddal hordod azt a tudatot, hogy tovább élsz már, mint kellene, terhe vagy a földnek, terhe önmagadnak. Nem jobb volna, ha az ördög elvinne, mint hogy te hordod az ördögöt a hátadon?

A híres orvos aziránt is megnyugtatott, hogy bizony olyan baj ez, amely már sok embert kergetett az öngyilkosságba. Mikor azt olvassuk a lapokban, hogy egy hetven évet meghaladt, tisztes, agg férfiú egy pisztolylövéssel vetett véget a szenvedéseinek, bizonyosra vehetjük, hogy az a halálos kísértő az ekcéma senile volt. Az orvosi tudomány azonban rendelkezik azzal a gyógyszerrel, amely ezt a bajt, ha meg nem szünteti is, de enyhíti, csillapítja. Ez a jóltevő arcanum a mireny (arzenicum).

Megírta számomra a receptet a kellő utasítással. Első nap három cseppet a mirenyből, aztán naponkint eggyel többet, egész húsz cseppig, akkor lefelé megint cseppenkint kevesebbet, az utolsó háromig. Ha a baj megújul, ismét elülről szabad kezdeni. Ezzel elbocsátott.

… No most aztán csinálj regényt, csinálj szerelmes históriát a patkánymérges fiolával a zsebedben!

Itt lehet már kartávolságnyira tőled, itt ülhet már melletted a világ szép leánya, te nem gondolsz másra, csak azokra a méregcseppekre, amiknek lekötötted magadat. El vagy te már jegyezve az arzenikummal, be van a nevetek jegyezve egymás mellé az anyakönyvvezetőnél. Ásó, kapa választ el csak benneteket.

Bizony ilyen a realizmus. Vége minden idealizálásnak.

S mireny asszonyság nagyon ragaszkodó hitestárs. Az lefoglalja magának minden gondulatunkat. Ráteszi a kezét a szívünkre: az érverés rendetlenné lesz; s mikor egy szívdobbanás felakad, a lelkem megretten tőle, a kedély elborul, nincs már semmiben örömem. Hiába nyílik a tavasz, a virágok nem vidítanak fel, a fák rügyeit szomorkodva nézem: halálsejtelem kísér minden nyomon, nem olvasok semmit, csak az érverésemet számlálom, tíz, tizenkettő, aztán semmi, megint három, újból semmi, aztán másfél, majd meg nyargal, míg újból elbotlik. Ez egészen búskomorrá hangol. A fejem is szédül.

Egy reggel meglepett Eszta, mikor éppen a fiolából csepegtettem a pohár vízbe a gyógyszert. Kérdezte, hogy mi az? Mondtam neki, hogy arzenikum. Ijedten mereszté rám azokat a nagy sötétkék szemeit.

– Hát minek szedi ön az arzenikumot?

Megmondtam neki az okát.

– Hiszen önnek nem az a baja – mondá Eszta –, hanem az, hogy jéger-inget visel. Erről beszélt nekem többször az a fiatal orvos, aki a kórházban gondozott. Számtalan eset van rá, hogy a gyapjúing úgy felmarja az érzékeny bőrt, hogy tályogok, kelések támadnak utána. Ezt a jégeristák nagyon jónak találják, mert tisztítja a vért; de aki nem tudja kiállani, annak nem kell egyéb gyógykezelés, mint hogy vesse le a gyapjúinget, s viseljen helyette selyeminget.

Megfogadtam a tanácsát, s egy hét múlva nyoma sem volt rajtam az ekcéma senilének: mintha lefújták volna a testemről. A hála is nagy kerítő.

Én ennek a leánynak az életemmel tartozom.

Neki köszönhettem, hogy visszanyertem ezt az egész szép világot, hogy a tavasz megint virágokat hoz a számomra, hogy a lelkem éppen úgy megszabadult a búskomorságtól, mint a testem a bélpokoltól. (Lám, megújul a bibliai monda Illés prófétáról, ki Noámánt, a gyógyíthatlan bélpoklost oly egyszerű tanáccsal megszabadította: „fürödjél meg a Jordán vizében”.)

Eszta is megszépült, mire az idő kitavaszodott. Arca megtelt, piros lett, a haja megnőtt, termete is kifejlődött, a tavalyi ruhái helyett újakat kellett neki csináltatnom. Az különben is rendes kötelessége a családfőnek. A divat évszakonkint változik. Meg kellett ismerkednem szabónőkkel, konfekciós boltosokkal. Ez nekem tetszett.

Egyedül voltam a világon. Rokonaim távol; kartársaim mind elmentek már (ki fel, ki le), hogy kaszinók is vannak a világon, azt csak a hozzám küldött tagsági díjak nyugtáiból tudtam. A kártyához nem értettem soha, sem egyéb szórakoztató mulatsághoz. A színház untatott, s a zene kínozta az idegeimet.

Teljes életemben egyedül a munkában találtam a gyönyörűséget. A betegségem óta ez a kedv is elhagyott. A pasztelljeim nem akartak engedelmeskedni.

Néha megpróbáltam az Esztával együtt valami részletet a természetből levázolni, s aztán úgy találtam, hogy az ő képe jobban sikerül, mint az enyim.

Tehát már hanyatlok is.

A műárusok, akik a képeimet rendesen meg szokták vásárolni, jöttek hozzám előnyös ajánlatokkal: elutasítottam őket. Nem tudok már semmit. Nem akarok tudni.

Egyszer aztán az orvosom komolyan előfogott.

– Önnek égaljváltoztatásra van szüksége. El kell utaznia legalább egy évre Olaszországba.

A szép Itáliába! Hajh, hiszen bejártam én azt még fiatal koromban, a boldog időkben! Életemnek legkedvesebb emlékei fűződnek ez istenektől lakott országhoz! Olyan örömek voltak azok, amik együtt járnak a fiatalsággal! Hol találom azokat mostan?

De hát mégis igaza van a doktornak. Nekem futnom kell ebből a világból, ahol az embert üldözi az árnyéka. Talán olyan égalj alá, ahol a nap függélyesen süt az emberre, hogy nem látja az árnyékát.

Egy este azt mondtam Esztának.

– Készülj útra. El kell menned Münchenbe. Ajánlani foglak Liezen-Mayer tanárnak, aki festőnőnek fog kiképezni.

Azt kérdezte tőlem: „többet tud az a müncheni tanár, mint ön?”

– A rajzolásban tökéletes. Hiszen ismered a Faust illusztrációit.

– De hát mért akar ön most egyszerre elküldeni?

– Azért, hogy legyen belőled valami. Ugyanazt a művészi segélyösszeget, amit Bandinak adtam, s amire annak már nincs szüksége, ezentúl neked fogom adni, amíg önálló művészi nevet nem szerzesz magadnak.

– De hát miért kell nekem most mindjárt elutaznom, mikor nyáron minden festőakadémia szünetel, s a tanárok is utaznak, fürdőznek, a nyaralóikban pihennek?

Erre aztán meg kellett mondanom az én okomat.

– Azért, mert énnekem, az orvosom tanácsára, minél előbb el kell utaznom Olaszországba, vagy talán Afrikába.

Erre valami kimondhatatlan fájdalom kifejezésével tekintve a szemembe, s azt rebegé: „Hát nem szeret ön már engem?”

„Hát nem szeret ön már engem?”

S amikor ezt mondta, a kezemet az ajkához emelte és megcsókolta.

Feleltem rá: „De igen, Eszta, szeretlek.”

Erre a szóra egyszerre a nyakamba borult, átkarolta a fejemet, megcsókolta az ajkamat, és sírt.

Az első érzés volt nálam az ijedség. Az az ijedség, amit az ember érez (a becsületes ember), mikor véletlenül egy nagy kincsre talál: „ez nem az enyim, ez a másé; de az enyim lett, én találtam”.

Aztán valami kevély melegség hevíté át a belsőmet.

Én még merek élni! Én még érdemes vagyok arra, hogy éljek! A szívdobbanásomnak még visszhangja támad!

Vakmerő lettem. Utána mertem nyúlni a talált kincsnek. Azt súgtam a leánynak: „Kérdezd ezt tőlem tegezve.”

Elrejté az arcát az arcom mögé, s alig hallhatóan susogá: „Szeretsz-e?”

Akkor aztán magamhoz szorítám igazán.

– Szeretlek, Eszta. És mindig szeretni foglak.

– Akkor engemet is magaddal viszel az útra.

– Velem jössz.

Ezen azután elkezdett nevetni, tapsolni, táncolt, mint egy menád.

Együtt utazni – végig a szép Itálián – egy férfinak egy nővel – olyan kacagtató egy ötlet ez!

Én hagytam kacagni. Magam nem találtam benne semmi nevetnivalót. Ez bizony végzet! Így hozta a sors. – Levontam belőle a következményeket.

Egész nap jókedvű volt, mint a madár. Egyre dalolt. Csak ekkor tudtam meg, hogy milyen szép énekhangja van, s mennyi mindenféle dalt tud. Ugyan hol szerezte? S hogy tudta úgy elrejtegetni? Igaz! Hisz iskolába is járt.

Ebéd fölött folyvást az útitervekről fecsegett. Hová fogunk menni? Velencébe, Florencbe, Rómába, Nápolyba, Sorrentóba, Capri szigetére. Miket kell az útra beszerezni? Piros matrózsipkát magának, angol utazósüveget nekem. Jó meleg plédet, mely éjszaka takaróul is szolgál; erős talpú bakancsokat a Vezúv-mászáshoz, úti mindenfélés táskát, kulacsot, étkes kosarat, írószerszámot, turista-tapaszt, zsebbe dugható ivópoharat.

(Mintha mindig ezen gondolkozott volna.) Nekem pedig ezeket mind fel kellett írnom a jegyzéktárcámba. Az amatőr fotográfgépet ne felejtsük el, ami egy táskában elfér.

Azt hitte, hogy ezzel minden rendben van. Engem sértett valami gondolat.

Az, hogy nem fél tőlem. Hát igazán olyan biztosíték az ősz szakáll, hogy azt félelem nélkül megcibálhatja minden gyermek?

Gyermeknek hiszi ez magát, engemet pedig „a hegyek vénjének”?

Szeretett volna már délután befogatni, s a városban mindent megvásárolni.

Mondtam neki, hogy ma ünnep van, minden bolt be van zárva. Majd holnap bemehetünk együtt. Nekem is sok elintézni való dolgom van.

Egyszer aztán odasimult hozzám, mint a törlészkedő macska, s azt súgá a fülembe: de ugyebár az újságok nem fogják kiírni, hogy „ön” – hogy „te” – hogy „mink” Olaszországba utazunk.

(Aha! Tehát mégis megrezzent a szemérem húrja a lelkében!)

– De bizonyosan ki fogják írni.

Erre aztán elkomorodott: megnyúlt az arca, a szempilláit lesütötte.

Kis idő múlva azt kérdezte tőlem:

– Mikor kelünk az olaszországi útra?

– Éppen holnaphoz két hétre.

Erre fanyalgó nyafogásra fogta a beszédet.

– De hát miért olyan hosszú idő múlva?

– Azért, mert a neveinknek két hétig kell kifüggesztve lenni az anyakönyvvezető hivatalos tábláján.

Erre a szóra csak odarogyott a lábaimhoz, átölelte a térdeimet és zokogott.

… Hát már ezt így hozták a csillagok.

VIII.

Nászutazás. Igazán célszerű intézménye az új kornak.

Az én gyermekkoromban híre sem volt ennek. Ugyan kedves dolog is lett volna, kéjutazni forsponttal, delizsánsszal, corricolóval, megszállni hideg albergókban, lakomázni makarónit, kalamajót, hazajönni tősgyökeres katarrussal, s visszaemlékezni a szép délszaki vidékekre, az onnan elhozott reumáról.

A gőzgépek világa kellett ehhez.

… Valami újságban olvastam a vidéki hírek között, hogy egy bácskai földesúr leánya férjhez ment egy szomszéd birtokos legényhez. Esküvő után, mikor már kész volt minden a szokásos nászutazásra, azt mondta az ifjú menyecske az apjának: „Tudod mit, apa? Eredj el te mihelyettünk a Svájcba kéjutazásra, majd mi itthon maradunk a kastélyodban kettecskén.”

No hát ezek egész emberek voltak.

De hát hol vannak még a mai világban egész emberek?

A legtöbb házaspárnak bizony pótlék kell, s azt össze kell szedegetni innen-onnan: a szép tájakról, a látványos nagyvárosok monumentumaitól, a festészet, szobrászat remekeitől, a vasúti kocsirázástól, a hotelek menüjétől, a változó útitársaságtól; idegeiket fel kell izgatni a bőségesen kínálkozó útközi bosszúságokkal, ábrándozásaikat szabályoztatni vasúti csengetéssel, vendélői kopogással, árjegyzékek fölötti elszörnyedéssel.

Így könnyebben letelik az idő (a mézeshetek ideje), ha az egész világ hozzájárul egy kis segítséggel, mintha azt egy pár embernek saját jóvoltából kellene kitölteni.

Így aztán az ember visszakerül úgy, hogy látott mindent, volt mindenütt.

Bölcs intézmény! Vegyük hasznát.

Különösen két olyan emberre nézve, aki maga is művész. Én magam már többször bejártam Olaszországot, ismertem minden városát, minden nevezetességét; de Esztának minden új volt. Én magam voltam a ciceronéja. Ez is jó minőség. A híres palotákban, képtárakban, templomokban megismertettem vele a nagy mestereket, bámulatörökítő remekművekben. Azoktól ő egészen mámoros lett. Sok gyönyört szereztem neki vele.

Minden városban vásároltam neki valami emléket, ékszert, csecsebecsét, régiséget, szőnyeget, azoknak ő mind nagyon örült. Elvittem a nevezetes színházakba, ahol világhírű művészeket hallhatott. Ő még nem ismerte a színészetet másból, mint a színitanodai növendékek próbaelőadásaiból, amikre a barátnéitől ingyen belépti jegyet kapott. Egész felmagasztosult az új élvezettől. Azzal biztatott, hogy ő is szerez magának olyan bajadér jelmezt, mint az a primadonna, s ha azt felveszi, úgy fog énekelni nekem, mint az.

Rómában már professzora voltam. Históriát, archeológiát, architektúrát prelegáltam neki. Gyorsan megfogamzott minden a fejében. Az egész úton tanítottam olaszul, mint egy nyelvmester. Dicsekedett vele, hogy mennyi szót tud már.

A Lídón megtanítottam úszni, Nápolyban szandolínozni, megszerettetém vele a tengert.

Útközben olvastam fel neki Dantéból, Ariostóból, Heinéből. Az utolsó egyszerre kedvenc költőjévé lett.

A bajaei albergóban megtanítottam rizottót, pasticciót csinálni. Imádta az olasz konyhát. Majd fogja ő ezt otthon produkálni.

Rómában vettem neki csodatevő amuletteket, amiket nyakláncon, karperecen kell viselni. Hitt bennök.

Hát azokról a bűbájos alkonyatokról mit beszéljek, amiket egymás mellett ülve végigélveztünk Sorrentóban, Capri szigetén, amikor az ember alig tud megválni a ragyogó éjszakától: itt még a csillagok is melegek, sütnek. Vannak érzékeny idegek, amik még a csillagok melegét is megérzik. (Hisz azok is napok!)

S aztán mikor hazatértünk, kosarakat töltettem meg az ő kedvenc növényeivel, amik otthon az ő szobáját fogják díszíteni. (Azokhoz még konzuli engedélyt is kellett kijárnom, hogy a határon áteresszék.)

Hát nem szép a nászutazás?

? ? ?

Nem kell minden kérdésre felelni! Azt mondta a híres pápai professzor, Márton Ferenc, a nagy grammatikus.

Hisz a páros életnek a gyönyörei a lelkes állatra nézve nemcsak abból állnak, amiből a tengeri nyúlé.

A lelkeknek is van közös együttélésük. Az érzelmek ölelkezése is gyönyör. S a gondolatok fogamzanak.

Hát ez mind elmélet. – Citromos víz.

De a gyakorlat is kínál valamit.

Mindennek van surrogatuma (pótléka), kávénak, dajkatejnek. A boldogságnak is van.

Legelőször is a jólét, a kényelem:díszes lakás, háztartás, úrnői intézkedés. Fődolog a toalett, a divatszabta ízlés érvényesülése. Hogy a szép öltözetek bemutathatók legyenek, ahhoz kell színház és hangversenylátogatás.

Ez még mind nem elég. A pótboldogságnak társadalmi állás is kell. Az asszonyt be kell vezetni a világba.

Hisz énnekem nagy társadalmi ismeretségem van. Urak és úrhölgyek a társadalmi rangfokozat minden címzésein végig. Azokat sorba látogatjuk, párosan, olyan időben, amikor tudjuk, hogy nem fogadnak: a kapusnál átadjuk a névjegyeinket, mind a kettőt. És aztán egy hét alatt mi is megtaláljuk a magunk kapusánál a látogatásunkat visszaadott (de a hintóból ki nem szállt) uraknak és asszonyságoknak a dupla névjegyeit. – No, ez mind jó arra, hogy az asszony a paliszander asztalkán kiterítsen egy egész halmaz látogatójegyet, a legelőkelőbb nevekkel kérkedőket; némelyik koronás domborművel is ellátva.

Hanem maguk a névjegyek tulajdonosai nagyon késnek vele, hogy ránk nyissák az ajtót.

A high life körül van palánkolva.

Megtaláljuk az exkluzív irányzat okát a politikai indokokban.

Csak az anyakönyvvezető kötött bennünket össze. Az egyházi esketésre nem gondoltunk. Hogy miért nem, annak is oka volt.

Hát bizony a „szalonokba” csak a templomajtón keresztül lehet bejutni.

Ezt nem lehet erőltetni. No hát jól van. A régi időkben sem frekventáltuk az úri társaságokat.

Van nekünk saját világunk. Itt van a bohême.

Az is be van ugyan deszkázva körös-körül; de annak a kertajtajához már nekem van kulcsom.

Először is magam vagyok a cigányvajda. A művészestélyekre jogom van az asszonyomat magammal vinni, s az első sor zártszékbe leültetni. De hát csak azért, hogy ott a többi asszonyok fixírozzák: ez nem cél.

Senki sem fog hozzá szólni.

Mindenki azt fogja kérdezni egymástól: „Ki ez a hölgy itten?”

S a bohémvilág pletykanyelve még ráspolyosabb, mint az úri kaszinóké.

Az egyik azt fogja súgni a másiknak: „a vén bolond elvette a modelljét”. A másik már told hozzá: „miután szeretője volt több esztendeig”.

S a művészek és a művésznők nagyobb arisztokraták, mint a grófok és hercegnők.

Aki igazi, előkelő, hírneves művésznő, annak indulgenciás levele van az eddigiekért s az ezutániakra; de ők maguk szigorú bírálatot tartanak a „hírtelenek” erkölcsi súlya fölött. Akinek az arca szabályszerű művészi módon ki van festve, az teljes joggal tarthat ítéletet afölött, akinek az arca magától elpirul.

Ez a pótboldogság tehát nem megy olyan egyszerűen. Keresni kell hozzá egy médiumot.

Rátalálok. Kikeresem magamnak az esztétikus írók közül a legkisebb termetűt, de szellemességre annál felnőttebbet. Meghívom hozzánk teaestélyre. Bemutatom Esztát neki s őt Esztának. Az osztriga és az árticsóka között élénk eszmecsere fejlődik ki közöttük. Eszta ragyogtatja szelleme és értelmisége előnyeit. A kis esztétikus meg van hatva.

A második teaestélyen már kívánja látni Eszta színvázlatait, s kér belőlük választást, hogy az illusztrált lapjában közölhesse. Eszta ezt természetesen megtagadja. Nem méltók ezek a nyilvánossá tételre.

A harmadik estélyen már az arcképét kéri Esztának, hogy azt a lapja élén kiadja. Eszta megmondja, hogy neki nincs arcképe, se festve, se fényképezve. Egy van csak, de az karikatúra. A lúdtömő arckép.

Az én íróbarátom addig unszolódik, míg megmutatjuk neki Bandi festményét.

Attól aztán egészen el volt ragadtatva.

A híres Bandi festménye! Minő remekmű! Micsoda eredeti gondolat! Ezt neki mint külön színnyomású mellékletet kell közölni a lapja mellett a karácsonyi számban. Ez lapjára nézve keresztülható sikert biztosít az újévi előfizetések kritikus korszakában.

„Nem lehet tőle megtagadni.” Ez volt az én véleményem.

Hanem Esztának több esze volt.

„Nem tehetjük. Ez a kép mint festmény a mi tulajdonunk, de a sokszorosítási jog a szerzőé.”

– Én kieszközlöm Bandi barátunktól a beleegyezését – mondá a műítész.

– Ne tegye azt.

Én sejtettem, hogy miért ellenkezik Eszta.

Azonban rögtön sietett a jó barátunk kedvetlenségét megfordítani.

– Van énnekem egy más gondolatom: kissé merész, az ön beleegyezése kell hozzá. Önnek van egy csodaszép elbeszélése, a lapból olvastam, még könyvalakban nem jelent meg. Azt szeretném én illusztrálni! Nézze, már egy pár rajzot meg is kísérlettem hozzá.

S a fiókja rejtekéből elővett két tusrajzot. Azok meglepően szépek voltak.

Íróbarátunk el volt bájolva tőlük. Esztának kezet csókolt.

„Hisz ez egy fenomenális új talentum!”

Egy hét múlva ki volt híresztelve Eszta mint illusztráló zseni a lapokban, mutatványok jelentek meg a rajzaiból, melyek egy hasonrangú költő remekművét fogják magyarázni.

S az illusztráló művész tisztelt alak: az egy földön járó szent. Ha egy újságíró annak a nevét le akarja írni, piros tintába mártja a tollát. Az illusztráló művészre a pályatársak nem irigyek, nem féltékenyek. Azt tűrik, biztatják, magasztalják. Ha szabad hasonlatokkal élnem, a festékben dolgozó művészek olyanok, mint az oroszlánok, akik a bölénypréda fölött versengenek, az illusztráló művészek pedig olyanok, mint a tengeri nyulak, akik ketten egy káposztalevelet majszolnak, s mikor az orruk összeér, megfordulnak, s keresnek másik káposztalevelet.

Esztának a hírneve rövid időn meg lett alapítva. S ezzel a hírnévvel a társadalmi állása is megjavult. Hisz ez nem egykori modellje a vén mesternek, hanem tanítványa. Az már egészen más. Az már cím!

Ezzel a hírnévvel már lehetett társadalmi kört alakítani magunk körül. Zsúrjainkon megjelentek az irodalom és művészet kiválóságai. A társalgásban Eszta kitűnt nagy értelmisége által. Meggyőződhetett róla mindenki, hogy ez nem közönséges lélek.

S idő járásával hódító szépséggé fejlődött.

S a bohémvilágban vannak ellenhódítók is. Daliás lovagok, az „ellenállhatatlan” melléknévvel. Esztát sem kerülte el figyelmük. Csakhogy az első lépésnél meggyőződhettek róla, hogy a közeledés lehetetlen. Még hiúságból sem adott senkinek előnyöket.

Eszemben sem volt a féltékenység. Ismertem az egész lelkét, olyan átlátszó volt az, mint a kristály: a legkisebb folt meglátszott volna benne. Aztán – már egy szerelmes öreg ember is eléggé tréfás alak; de egy szerelemféltő öreg ember meg éppen nevetséges.

Eszta igazán boldog volt.

Aztán még egy neme van a pótboldogságnak.

A mi kedves íróbarátunk családos ember volt. Volt neki egy filigránmunka kis felesége, annak meg három vagy négy miniatűr porcelánbabái, fiúk, leánykák. Az asszonyka jó barátnéja lett Esztának, összejártak, pletykáztak. A jó barátné hol egy, hol két kisbabáját elhozta magával: azokat Eszta kényeztette, becézgette: nagyon megszerették. Engedték magukat ölelgetni, csókolgatni, játszottak vele bújósdit. Az anyjukat úgy hítták, hogy a „a kis mama”, Esztát pedig „a szép mama”.

Olyan jól is illett neki az ölébe az a kis poronty, azzal a két piros pofája közé szorult csücsörödő szájjal.

Hát ez is egy neme a pótboldogságnak.

IX.

Egyszer aztán valami nagyot gondoltam ki.

Valami nagy országos szerencsétlenség híre borzongatta végig a kedélyeket. Általános volt a részvét. Három nagy város égett le csaknem egyidőben.

A társadalom minden terén megindult a segélynyújtás különféle módja. Elárusító bazárok, illusztrált albumok, táncvigalmak, színpadi előadások terveztettek.

Az én tervem egyesítette valamennyit.

Az én festőiskolámnak volt egy nagy területű kertje; százados fákkal: oda terveztem egy ünnepélyt, mely a társadalom előkelő világát egyesítse.

Volt abban minden látványnak és mulatságnak való: lovagvár, felvonóhíddal, páncélos őrökkel, alföldi csárda cigánybandával, korcsolyapálya (nyáron), árubazár, népszerű kincsekkel, szegedi halászgunyhó, ahol paprikás halat főztek, olasz albergo di vino, francia Frères Provenceaux traiteurie, bábszínház és régi görög teátrum, melyben álarc alatt, szócsövön keresztül deklamáltak a mimusok, lábaikon magas koturnussal. Másutt meg mozgófényképek, szerpentintáncot járó istennők, kakasviadalok, tiroli népénekesek és spanyol manolák. Villanyfény azoknak, akik magukat láttatni akarják, árnyékos grották a rejtőzni kívánóknak. Később tombola, melynél mindenkinek kell valamit nyerni: egy művészi képet, vázlatot, karcolatot. Valamennyi festő, szobrász mind részt vett a díszítésben: márványszobrokat emeltek (vattából és gipszből), szfinxek és griffmadarak őrködtek a kapubejáratnál óriási méretekben, s azoknak a szemei világítottak lámpás helyett. A művészvilág össze kitűnőségei szerepeltek ez ünnepélyen, deklamálók, éneklők és táncolók, a fő- és székváros valamennyi olympi csarnokaiból. Valóságos pazarlása a gyönyörnek.

Nem kellett nekünk meghívókat szétbocsátanunk, tódultak a jegykeresők hozzánk, dacára a magas belépti díjaknak. Sőt, egy bizottságot kellett megalakítanunk művészekből és fővárosi habituékből, akik a jegyosztásnál a tisztességre felügyeljenek: ami első föltétel volt. A második pedig volt a jelmez. Nemcsak a részt vevő művészekre, hanem a nézőközönségre nézve is kötelező volt, hogy valamiféle jelmezben jöjjön az ünnepélyre, mint egy álarcosbálba, csakhogy maszk nélkül. A szomszédban volt berendezve egy jelmezkölcsönző raktár.

Természetesen a külföldön lakó művészek s a hazai közélet szommitásai kivételesen meghívók által lettek ünnepélyünkre figyelmeztetve.

Tizenkét lady patronesse lett megnyerve az ünnepély kormányzására. Kevesebb nem lehetett, mert képviselve kellett lenni a dignitásban a művészet minden ágának: a jótékony nőegyleteknek, a magas arisztokráciának (felekezeti egyenlőség mellett), a pénzvilágnak, a kereskedelemnek, az iparnak, a kormányköröknek, a kluboknak és kaszinóknak. Tessék összeszámlálni: – tizenkettő.

Egyik lady patronesse helyére lett megválasztva Stella. (Hogy miért nevezem most egyszerre Stellának, azt igazolja a hivatalos névaláírása.) A művészkör őt jelölte ki a díszhelyre, miután ő volt valósággal a háziasszony.

Megérte hát, ami után oly epekedve vágyott. Hogy odanyomtatták a nevét az előkelő világ legfényesebbjei közé.

Megérte hát, hogy saját szalonjában összegyűjtve láthassa a társaság legbüszkébb delnőit, hogy azok egyenkint mind kezet szorítottak vele, hogy leültek vele egy asztalhoz, hogy egy kegyelmes főúrnő elnöklete mellett őtet szólíták fel az előadói tisztségre, s meghallgatták figyelmesen az indítványait, a programját, hozzászóltak, helyeselték, elfogadták.

Hát ez nem igazi boldogság?

Nem biz az! Ez is csak pótboldogság.

Eljött a nevezetes este, amire azt lehetett mondani, hogy megvirradt, olyan fényt árasztott. Ma a az időjárás is különös kedvezményeket nyújtott, az őszutói derült nap éjszakáját átmelegítette a sirokkó, a hölgyek lenge ruhákban ékeskedhettek. Kitűnően sikerült minden tervezett mulatság, előadás. Művész és író pajtásaink ragyogtatták sokoldalú tehetségeiket. A regényíró hegedűművész lett, az arcképfestő gitározott, és spanyol melódiákat fütyült melléje; a novellista akrobata produkciókat bocsátott közre, s a szobrász szemfényvesztői csodákkal kápráztatta a nézőket.

A legtarkább társaság került össze, mely ezerekre számítolt: a társadalom minden osztálya összekerült. Gyorsan ismerkedtek, közeledtek, a főrangúak leereszkedőek voltak, nem volt osztálykülönbség: grófnék voltak a pezsgős pavillonban a Hébék, s riporterek a mecénások.

Tíz óra után még jobban megelevenült a tarka mulatozó tömeg, amikor a színházi előadások után a művészek és művésznők előkerültek, ugyanazokban a jelmezekben, amikben a színpadon játszottak: Lohengrinek és Krimhildák.

És aztán annyi szép nő nincs sehol a világon együtt, mint Budapesten. Ez a Kaliforniája a szépségnek. A magyar férfi nehéz szemrehányásokat tesz Árpád apánknak, miért nem maradt meg töröknek (ahogy a turkista nyelvbúvárok megállapítják), akkor mi is élvezhetnők a mohamedi poligámia előnyeit!

No, de valamennyi szépség közül mégiscsak kitűnt Stella. Ez nem az én véleményem: ez valamennyi szakértő állítása volt. Micsoda termet! Abban a görög istennői ruhában: oly egyszerű és mégis olyan fenséges! Hogy tudta fogadni a hódolatokat kasírozott arany trónusában ülve, melynek karjait szfinxek képezték. Arcának klasszikus formáit kitünteté a fején ragyogó villanyos csillag. Mindenki azt mondá: „az ott a Stella.”

Az „én” Esztámra alig ismertem rá az ünnepély Stellájában. Huszonnégy rendezője volt az ünnepélynek, s azok között én voltam a Nagy Mogul. Minden részleteit az ünnepi mulatságnak szemmel tartottam; annyit szaladgáltam, mint egy hazafidíjért távgyalogló atléta; de mindannyiszor visszafutottam Stellához, megkérdezni, hogy nincs-e még szüksége a burnuszára, amit folyvást a karomra vetve hordoztam magammal. Nem volt rám szüksége. Volt cavalier servant-ja elég, a nemzetek minden fajából: római, görög, perzsa, spanyol, török, még magyar is. Mindenki sietett neki magát bemutatni. Valósággal szüretelte a hódolatokat. – S én annak örültem. – S azt hiszem, hogy ő is örült.

Éjfél felé lehetett az idő, mikor én ismét odakerültem Stellához, megkérdeni tőle, hogy nem akar-e még vacsorálni? Akkor éppen semmi társalgó nem volt mellette. Azokat már mind elnyelte a büfé, amidőn az én legfáradhatlanabb rendezőm, a kis esztétikus karon fogva vezet Eszta emelvénye felé egy újonérkezett vendéget. Délceg, elegáns alak volt, Richelieu-nek öltözve.

Bandi volt az. Az én hajdani kedvenc tanítványom.

Ő is kapott meghívót a rendező bizottságtól, s eljött Párizsból, hogy az én ünnepélyemben részt vegyen.

Hogy megriadt, hogy elképedt, hogy összerezzent, mikor Esztát meglátta és mellette engemet, kezemet a nőm vállára téve.

Ez mindeddig nem tudta azt, hogy Eszta az én feleségem. De Eszta is összeborzadt: éreztem a vállára tett kezemmel. És abban a pillanatban kialudt a fején tündöklő csillag. Bizonyosan az én kezem kapcsolta ki a villanyhuzalt.

– Fázom. – Szólt Eszta hozzám fordulva.

Én ráadtam a fekete burnuszát. Akkor aztán nem volt rajta semmi bámulni való: sötétben maradt az arca is, a termete is.

Én odaléptem Bandihoz, kezemet nyújtám neki, s aztán megöleltem, szívélyesen rebegve: , „Nagyon szép volt tőled, hogy eljöttél a mi ünnepélyünkre.” Éreztem, hogy a megszorított keze hideg marad, s ölelésemet eltoló mozdulattal fogadja.

– No, most gyere velünk vacsorálni: légy a mi vendégünk.

S azzal választ sem várva, karjába öltém a bal karomat, s vittem magammal a Frères Provenceaux improvizált étkező terméig; jobb karomba Eszta kapaszkodott. Esztétikus barátunk is velünk jött a kis feleségével.

Bandi néma volt, csak hagyta magát vitetni, Eszta pedig két kézzel kapaszkodott a karomba, mintha félne, hogy elmarad tőlem.

A villanyvilágított francia étteremben egy külön asztalka volt számunkra fenntartva, mely mellett öt ember kényelmesen elfér, de hat, hét is, ha egymáshoz közelebb szorongott. Bandit odaültettem a két asszony közé, magam szemközt ültem vele.

Eleinte a társalgás meglehetős feszesen ment. Eszta még mindig burnuszába burkolózott, s a baslikot le nem vetette a fejéről; az írónő hétköznapi kérdéseket intézett Bandihoz: „Ön régóta nem volt Budapesten? – Nem lepik meg a nagy változások? Talán nem is olvasott hazai hírlapokat?” – Amikre rövid „igen” és „nem” volt a felelet.

Pedig volt azoknak a kérdéseknek mélyebb értelme is.

Ha olvasott volna budapesti hírlapokat, azokból megtudta volna, hogy egykori mestere elvette feleségül hajdani tanítványkollégáját. De hát vesz is a kezébe egy piktor hírlapot! Nem olvas az abból egyebet, mint a műtárlatok bírálását, azt is odacsapja az asztalhoz, mikor elolvasta. Aztán jár is Párizsba más magyar lap, mint a Pester Lloyd. Bandi pedig nem olvas németül: ő soviniszta.

De nemsokára odakerült az asztalunkhoz egy piktortársam, a gitárjával, aki remekül tud spanyol melódiákat füttyszóval előadni, meg egy költőpajtásom, aki gyönyörűen hegedül magyar népdalokat, azoknak is helyet szorítottunk, akkor aztán mindjárt élénkebben pezsdült meg a társalgás. A jó borok is segítettek benne: a bordeaux-i, a johannisberger olvadásra bírták a kedélyek jegét. A menü is kitűnő volt. Bandi kényszerítve volt arra a nyilatkozatra, hogy hasonlót a valóságos Frères Provenceaux-nál lehet csak élvezni Párizsban.

Aztán amint híre futamodott az étkező társaságban, hogy Bandi megérkezett, a nagy Bandi, a hírhedett Bandi, aki nemrégiben a Salon első díját, az aranyérmet elnyerte, minden asztaltól odajöttek a tisztelői, gratuláltak, üdvözölték, elhalmozták szeretetnyilvánításaikkal; szép hölgyek szegfüvekkel ajándékozták meg, amiket a gomblyukába kellett tűzni, azokkal mind poharat kellett koccintania. Bandi kezdett fölmelegedni.

Azután két asztalt toltunk össze, hogy a megszaporodott társaság elférjen együtt. Akkor az írónő észrevette, hogy tizenhárman vagyunk, nosza hirtelen rekvirálni kellett még egy cimborát, népszínházi énekes volt. Ez aztán nótákat is hozott magával, azokat pedig itt minálunk minden ember együtt dalolja a kezdeményezővel. Bandi egyszerre csak maga is beleénekelt a keserves nótába: „Hűtlen lettél, mással éled világod!”

A vendéglős utoljára tartogatta a meglepetést: a menü után még egy tál veresre főtt zalai rákot hoztak, ritkaság ez az „r”-es hónapokban. Ezt általános üdvriadal fogadta. A rákot minden nagy lakoma után lehet még élvezni, hisz a rákevéstől az ember megéhezik. Ez Párizsban is népszerű asztalszokás.

S hogy csakugyan az, ezt Bandi bizonyította be, rákezdve azt a „Chat Noir”-ban és „Moulin Rouge”-ban keletkezett chansonettet, melynek ingerlő strófáit ez a refrén zárja be: „nous mangerons des écrevisses”.

Mindenki dicsérte a gyönyörű baritonhangját.

S mikor vége volt a dalnak, Bandi felugrott a helyéről s a pezsgőspoharat magasra emelve, harsány hangú felköszöntővel fordult a társasághoz.

– Ezt a poharat a mai fényes éjszaka csillagának, Stellának az egészségére!

Mindenki koccintott vele, Stella is.

Nagy tenger az óceán; de nagyobb tenger a bor! Több ismeretlen sziget van ebben, mint az indiai archipeiagusban, mint Polinéziában! Milyen új embereket fedezünk fel, ha a bor tengerén átvitorlázunk! Hisz ez a mogorva alak egy fidélis fickó! Ez a buta tapló egy sziporkázó lángész. Hisz ez nem halálos ellenség, hanem hőkeblű jó barát. – Néma volt? Demosthenes lesz! A nőkerülőből lesz Don Juan.

És az okos emberből lesz – bolond.

Egyébbel nem is tudom indokolni a saját magam viselkedését e dicsőséges ünnepély vége felé.

Mikor a nyárutói hajnalbíbor megvilágítá az ablakokat, már akkor az egész társaság táncolt – cigányzene mellett. Én is táncoltam. Még Stella is.

De már akkor nem a francia traktérban voltunk, hanem a szegedi csárdában.

Csak egy bolondnak kellett elkiáltani magát: menjünk a csárdába! A többi mind követte.

Ott lehet istenigazában mulatni.

A csárdásné olyan korhelylevest penderít, hogy a kínai császár sem kap különbet, pedig az övét tengeri fecskefészkekből csinálják.

A mulató nép erősen megfogyott már: csak a kipróbált korhelyek, meg akik azoknak szeretnének látszani, maradtak még helyt. A cigányok közül is csak a cimbalmos pengette még a szerszámát. Amitől a Bandi könnyekig elérzékenyült. Aztán megint kirúgta maga alól a széket, s elkezdett egymagában táncolni, szilajon, vadul, míg el nem szédült, és össze nem esett. Egy kis friss vízzel nagy hirtelen életre hozták.

Akkor aztán egyszerre elkezdte adni a józan embert. Prédikációt tartott a cimboráknak, hogy micsoda természetellenes bűn az életerőt így elpazarolni. Vegyenek róla példát. Ő még képes volna újrakezdeni a mulatságot, s három nap, három éjjel kitartani; de bír annyi önuralommal, hogy amikor legjobban esik a dínomdánom, akkor vágja ketté.

Kereste a kalapját. Az persze nem volt sehol.

Azután meg nem jutott eszébe annak a vendéglőnek a neve, ahol a szállása van.

De arra jól emlékezett már, hogy őt a szállásáról az esztétikus barátja hozta idáig bérkocsin.

Ez azonban már ott aludt két szalmaszéken elnyújtózva. Felráncigálta, lelket vert bele.

A szépítélő cimbora aztán, megértve, hogy miről van szó, hogy a Bandi vendégfogadójának a nevét követelik a memóriájától, nem késett megadni rá a választ: „Guild Hall”.

Ilyen nevű vendéglő a magyar fő- és székvárosban nem található.

Ekkor én megfogtam Bandinak a karját, s azt mondtam neki: „Sohse keresd te a vendéglődet, maradj nálunk, légy a mi vendégünk, amíg csak Budapesten időzöl.”

Mi volt ez tőlem? A megháborodott őrültségnek, vagy a kiszámító okosságnak a fitogtatása? Vakmerő kihívása volt ez a végzetnek, vagy meg nem higgadt mámoros hülyeség?

Odatelepíteni a kísértő rémet nyugodalmas magányomba! Olyan nagy volt-e a bizalmam Eszta jellemerejében?

Vagy azt akartam, hogy elbukjék? Alkalmat készültem neki adni rá, hogy törje meg a hűséget, s szabadítsa ki magát kényszerítő helyzetéből?

El akartam-e tőle szakadni? Végképpen! Teljes jó okkal? Hisz számtalan ilyen esetre emlékezem az életben. Derék jó férj, derék jó asszony nem boldogok egymással. Nyugodt lélekkel, tiszta szívvel megegyeznek, hogy sorsukat különválasztják – s akkor aztán – legalább egyik a kettő közül boldog lehet még más úton.

Vagy szántszándékkal nevetségessé akartam magamat tenni. „Te akartad, Dandin György!”

A végzetes szó ki volt mondva.

Hogy milyen hatása volt, azt észrevehettem magán a meghívott vendégemen.

Minden orvosszere a tudománynak, mely a részegség megszüntetésére feltaláltatott, nem gyakorolt volna oly rögtöni hatást, mint ez az én néhány szavam.

Bandi egyszerre kiegyenesedett, felvetette a fejét, félretörülte a homlokáról csapzott hajfürtjeit, szemembe nézett mereven, s aztán megszorítá a kezemet, száraz fahangon rebegve: „köszönettel fogadom”.

Azontúl aztán egy szót sem szólt többet.

Én valamit súgtam Esztának a fülébe, mire ő eltávozott. Ideje is volt már. A nap átragyogott a sárga iharfalombokon, a hulló harmat megnedvesítette a ruhákat, a szolgák kioltogatták a villanylámpásokat; a gyárak gőzkürtői tutulnak egymással versenyben, munkára a pihent munkásoknak, pihenőre a kifáradtaknak.

S mi becsületesen végeztük a munkánkat.

Eszta intézkedett az én súgott szavaim szerint. Az inasnak utasítást adott a vendégszoba rendbehozására, a kapust pedig utasította, hogy a reggeli lapból keresse ki az idegenek névjegyzéke között vendégünk szállását, s onnan hozassa el az úti holmijait. Természetes, ő sem szaladgálhat fényes nappal Richelieu-kosztümben az utcán.

Illett erre nagyot aludni. (Különösen az én merényletemre.) Annyi bolondot álmodtam összevissza.

A dél vetett véget az alvásnak.

Mire én felöltöztem, már akkor Bandi régen fölkelt, nagyot szaladt a Városligetben, jóllakott artézi szódavízzel, meg sem látszott rajta a lumpolás, mire visszakerült.

Hanem Eszta kimentette magát, hogy nem jöhet délben az asztalhoz: migrénje van, ami természetes állapot.

Csak ketten voltunk az asztalnál: Bandi meg én.

Minden ételt egyszerre felhordattam, hogy az inas ne zavarjon bennünket.

Akkor aztán, egyedül magunkban lévén, felhasználtam az alkalmat, hogy elmondjam Bandinak mindazt, ami Esztával történt azóta, hogy őt utoljára látta: a neki szánt vőlegénye tragikus halálát, súlyos betegségét, a halállal vívó műtétet, melyet kiállott, magára hagyatását, öngyilkosságra gondoló kétségbeesését, egész odáig, hogy miként lett az én feleségemmé.

Bandi hallgatta egész nyugalommal, nem ivott mást, mint szódavizet.

Mikor vége volt a mondókámnak, fölkelt a helyéről, odajött hozzám, megölelt, megcsókolt.

Visszaadta most az én ölelésemet, üdvözlő csókomat, amivel találkozásunkkor adós maradt, s azt susogá:

– Nagyon jól tetted.

– Mármost hát itt maradsz nálunk?

– Itt maradok.

– Találd magadat egészen itthon. Meddig maradsz?

– Amíg ki nem dobtok.

Valami jóleső megkönnyebbülést éreztem a lelkemen, olyanformát, mint amikor az ember valami terhes adósságot rovott le, amit nagy uzsorafizetéssel tudott eddig prolongáltatni. Most már szét van tépve a váltó!

De hát a giro aláírója?

Amint Esztával találkoztam, neki is elmondtam, hogy Bandi értesülve van már mindenről. Helyeselte.

A sorsra bíztam a többit.

Egy férjnek, aki a nejére féltékeny, elébb saját magát kell mélységesen megvetni…

X.

A lakásunk úgy volt berendezve, hogy a nőm lakosztálya a földszinten volt, az enyim pedig az emeleten. Ha egymással találkozni akartunk, látogatóba kellett mennünk; de mind a kettőt összekötötte az atelier csigalépcsővel: itt volt a hajdani festőiskolám.

A könyvtáram az Eszta budoárja fölött volt: mind a kettőbe be volt vezetve a telefon, ha ő akart nekem valamit izenni, vagy én őneki, csak csengetnünk kellett.

Azonban az újkori csodája az emberi észnek még másra is jó volt, arra, hogy az ember minden hangos beszédet kihallgasson, ami az alsó vagy felső szobában mondatik.

Csak a hallócsigát kell a fülemhez emelni.

… Pfuj! Ki hallgatóznék az után, amit a felesége szobájában beszélnek?

Hanem az a hangadó vékony hártya annyit mégis elárul, hogy beszélnek, azt is ki lehet venni, hogy férfi és női hang változik.

Átmentem a másik szobámba, hogy azt se halljam.

Hiszen ha oly hosszú távollét után egymással ismét összetalálkoznak, sok mondanivalójuk lehet. Ha nem hallgatózom is, de kitalálom, hogy mi. Nem is olyan nehéz a gondolatolvasás.

Az ünnepély után következő másnapon volt ez. Maga a mulatsággal virradt nap elkallódott a szokott lehangoltság fanyalgó unalmaskodásaival.

Ezen a harmadik napon, melyet Bandi mint vendégünk a házunknál töltött, együtt ebédeltünk hárman. Élénk vitánk volt az impresszionista, a szimbolista festői irányzat fölött. Bandi hevesen magasztalta mind a kettőt. Meglátszott rajta a szándék, hogy Esztát akarja vele tűzbe hozni. Eszta élesen vagdalt neki oda, hivatkozva a hírneves példákra: „Rómeó és Júlia”: egy fehér macska meg egy veres kandúr a padlásablakban; „Páris ítélete”: egy libapásztor fiú, akinek a kezéből az almát három lúd igyekszik kivenni. „József és Potifárné”: egy borvirágos pofájú kofa, aki a csirketolvaj suhancnak a kabátját lerántja. A modern festészet remekei.

Ebéd végeztével magunkra hagyott Eszta. Mi szivarra gyújtottunk, s neki ártott a dohányfüst.

Mikor aztán ketten maradtunk, Bandi egészen elhallgatott, látszott rajta, hogy valamit kérőzik magában. Akármi tárgyhoz kezdtem, nem folytatta. Egyszer aztán csak megszólalt.

– Egy igen nagy kérésem volna hozzád, apámuram, ha megtennéd.

– Mondjad, fiacskám.

– Én egyszer valamikor egy genre-képet küldtem neked, egy lúdtömő némbert. Add vissza nekem azt a képet.

Kitaláltam én ezt!

– Szívesen tenném, fiacskám; de az a kép nem az enyim: én azt Esztának ajándékoztam; ott van a budoárjában felakasztva. Tőle kérd el.

Nem szólt többet, köszöntött, odább ment, s aztán elszaladt a városba, az inasnak megmondta, hogy ne várják a vacsorával, későn fog hazajönni.

Másnap délelőtt megint dödörgött a telefon hallócsigája: férfi hang, női hang összevissza.

Ebédnél mind a ketten hallgatagok voltak. Ezúttal én hagytam őket magukra: dolgozószobámba mentem leveleket írni az ünnepély patronesse-eihez.

Bandi utánam jött.

– Eszta nem akarja visszaadni a képet – mondá elbúsultan.

– Azt mindjárt gondoltam. De te is természetesnek találhatod a megtagadó válaszát. Az a kép a gúnyolódó szatíra. Amíg az ő szobájában áll, addig csak azok láthatják meg, akik intimesei; de ha egyszer kiadja a kezéből, akkor közszemlére kerülhet, s ez ellen reagálhat a kedélye az érdekeltnek.

– Hát akkor mást fogok tőle kérni. Azt, hogy engedje nekem magát az arcot kivágni ebből a képből, s aztán a többi részét ennek a cudar mázolásnak dobjuk a tűzbe.

– Kísértsd meg, Bandikám.

Másnap a telefon membránája egész délelőtt zúgott, rezgett.

Ebéd után megint utánam jött Bandi az írószobámba, haja még kuszáltabban csüngött a homlokára, mint máskor.

– Hasztalan minden kérés, kunyorálás. Eszta nem akar megválni attól az infámis képtől. Azt mondja, hogy az rá nézve talizmán. Hát legyen az. Hiszen nem is bűnbánatból kérem én azt vissza, hanem művészi ambícióból. Engem sért az, hogy ilyen iromba képet festettem, hánydel-vesdel munkában. Hiszen tudok én mást is. Mármost hát arra kérlek, hogy engedd meg, hadd fessem én le Eszta arcképét úgy, ahogy őt azon a fényes ünnepélyen láttam mint Stellát. Majd megmutatom aztán, hogy mit tudok!

(Megmutatod, hogy mit tudsz? Értem én azt, fiacskám. Mikor egy naturalista festő, aki eddig abban kereste minden sikerét, hogy a mindennapit, a közönségest a maga szennyes, rongyos mivoltában adja vissza, a szépet eltorzítsa, a kifejezéseket túlozza, az ihletet földi indulattá változtassa; mikor ugyanez a minden magasztost letréfáló festő előáll egy eszményi alakot megteremteni, melyben a technikája eltitkolt remeklésével megdicsőít egy kivételes asszonyi teremtést! Tudom ám én, hogy mi ennek a neve! – Ez a legelevenebb szerelemvallomás az ecsettel. – Aztán az ilyen képhez heteken keresztül kell együtt ülni egyedül – a művésznek és a mintának.)

– Nekem semmi ellenvetésem – mondám Bandinak –, ha Eszta beleegyezik.

Olyan forró volt a keze, mikor a kezemet megszorította e szavam után. Aztán megint nem láttam egész nap.

Esztának nem szóltam semmit Bandi kívánságáról.

Ő igyekezett jókedvet mutatni: beszélt Bandiról; annak a párizsi bohókás kalandjairól, miket neki elmondott. Én vettem észre a szándékot. A vitatott festményről nem szólt semmit. Én sem hoztam neki elő.

A következő napra kíváncsi voltam. Valami fázó didergés vett elő. Éreztem, hogy válság előtt állok. Ha Eszta beleegyezik Bandi ajánlatába, akkor rám nézve el van veszve.

Nem tudtam leülni a festőállványomhoz, amint a telefont rezegni, dödörögni hallottam. Ez a találmány annyira tökéletesítve volt már, hogy a hangosabb szavak kivehetők voltak a kagylók fülhöz szorítása nélkül is.

És miért ne volna szabad nekem kihallgatnom, hogy mit beszélnek az én nőm szobájában?

Azt mondtam az elébb: „pfuj! Egy férj, aki a felesége után hallgatódzik!” – Igaz! pfuj! Piruljon önmaga előtt.

De hiszen nincsen tükör a szobámban: nem láthatom meg, ha elpirultam.

Valami veszedelmes ösztön kényszerített rá. Olyan volt az, mint a szédítő vágy a mélységbe letekintőnek a halálos leugrásra.

Eh, hisz senki sem tudja meg!

Erőt vettem a szívem dobogásán, odaléptem a telefonhoz, fülemhez tartottam a kagylót.

A nőm hangjára ismertem.

– Ismétlem önnek, hogy ha kedves ön előtt az életem, a lelkem üdve, akkor hagyjon el örökre.

A férfihang így szólt:

– Akkor én lövöm magamat főbe.

Megint a nő beszélt.

– Az mindig gyávaság. Mikor az erősebb megszabadítja magát erőszakosan a fájdalmaitól, s azokkal is a gyöngébbet tetézi.

– Hát mit tegyek?

– Megmondom. Akinek jelleme van, az rabja a becsületének – mártírja a szívének.

Többet nem hallgattam.

„Mártírjai a szívnek! rabjai a becsületnek!”

Ha az ítéletnapi trombitaszó harsogta volna a fülembe: „el van ítélve!” nem sújtott volna úgy le, mint ez a mondás. Íme, itt állok két lángoló szív közé tolakodva, mint egy felmelegíthetetlen kőbálvány.

Jól van.

Előkeresem a bécsi protomedikus receptét a mirenycseppekről; elkészíttetem azokat a főváros valamennyi gyógyszertárában. Ez csak elég lesz?

Aztán ne legyenek szívek mártírjai többé.

Utószó

Kedves barátnőm!

Íme leírtam önnek mind a négyféle változatát annak a sorsnak, amit magára idézhet az „öreg” ember, aki nem akar „vén” ember lenni.

Válassza ön ki, hogy melyiket találja ajánlatosabbnak?