AGATHA CHRISTIE POIROT KÉJUTAZÁSON r FÓRUM KÖNYVKIADÓ Szerkesztő Steinitz Tibor A fedőlap M. SiojniS munkája Technikai szerkesztő Borovics József Korrektor Konc József Készült a Fórum Lap- és Könyvnyomdában Növi Sad, 1962. ELSŐ RÉSZ I. FEJEZET 1. — Nézd már! — mondta Barnaby, a Három Koronához címzett kocsma tulajdonosa, és oldalba bökte mellette pipázgató cimboráját. — Ott gyün az a gazdag amerikai kisasszony, Linnét Ridgeway, vagy hogyan hívják, aki most itt lakik. A két atyafi nagy, kerek szemmel és kissé tátvafelejtett szájjal meredt a hatalmas, piros Rolls-Royce-ra, mely most állt meg a városka postahivatala előtt. Karcsú, fiatal leány ugrott le belőle, kalap nélkül, nagyon egyszerűnek látszó, de méregdrága ruhában. Aranyhajú, álomszerűén szép, de határozott arckifeje-zésű leány volt. Ilyen jelenséget sohasem láttak még a derék Malton-under-Wode-beliek. Gyors, határozott lépésekkel sietett be a hivatalba. — ő biz az — biccentett Barnaby. Halkan, fojtott lélegzettel súgta: — Nem is tudom, hány milliója van! Már vagy százezer dollárt elköltött itt nálunk, mióta megvette a birtokot. . . Úszómedencét akar építtetni, meg olasz kerteket, meg tánctermet, meg a csuda tudja, mi mindent ... A kastélyt félig már lebontották, és újraépítik . .. — Pénzt hoz nekünk — bólintott elégedetten a másik ember, de egy kis irigység is volt a hangjában. 5 — Pénzt — bólintott a kocsmáros. — Azóta van -egy kis élet itt. Én sem panaszkodhatom . . . csak Sir George nem örül az egésznek . . . — Arról senki más nem tehet, csak ő maga — vont vállat a másik ember. — Miért járt mindig a lóversenyre? Vagy ha már odajárt, miért nem volt okosabb? Ha nem vesztett volna annyit, nem kellett volna eladnia a birtokát. Én bizony nem sajnálom. Vajon mennyit kapott érte? — Ügy hallottam, hatvanezret. A másik ember füttyentett. — Szép pénz! És még vagy ugyanennyibe kerül az építkezés . . . Honnan a csudából lehet annyi vagyona valakinek? — Hogy honnan? Amerikából. Érmeik a leánynak az anyja valami híres milliomosnak az egyetlen gyermeke volt. Amellett, olyan szép ez a mi fiatal kisasszonyunk, mint valami festett kép. . . Nézd csak, most jön ki... * Linnét előbukkant a sötét kapualjból, beszállt a piros kocsiba és elsuhant... A két ember soká bámult utána. Aztán megszólalt az egyik: — Hát azért mégis azt mondom, hogy ez nem járja. Szép is, gazdag is . . . ez sok egynek. Ha valaki ilyen gazdag, akkor minek kell még szépnek is lennie? Némely ember mindent megkapjon, más meg semmit? Nincs rendben itt valami.. . — Pedig azt is hallottam, hogy nemsokára férjhez megy. .. egy nagyon csinos, gazdag, előkelő úr veszi el, valami Lord Windlesham ... A kocsmáros mellett álló horgasorrú, sovány ember megbotránkozva csóválta a fejét. 2. Linnét a kastélynak már átépített részébe, hálószobájába nyitott be új barátnőjével, Joanna South- 6 vvooddal, aki összetett kézzel nézett körül és elragadtatással szólt: — Drágám, ez olyan gyönyörű, hogy ennél tökéletesebbet már képzelni sem lehet! Az ablakból széles, napos mezőkre, s a távoli erdő kék árnyékaira nyílt kilátás. — Ugye, gyönyörű? — mosolygott boldogan Linnét, s odakönyökölt melléje, az ablakpárkányra. Csupa ragyogás volt, csupa fiatalság, élet. Mellette a huszonhétéves, kissé csontos, keményvonású Joanna South-wood valamiképpen sápadtnak, színtelennek tűnt, bár hosszúkás, okos, kissé ravasz arca gyönyörűen ki volt festve. — És hogy milyen ügyesen elintéztél mindent! Milyen hamar készen lettek az embereid a munkával! — beszélt tovább Joanna Soiithwood. — Csodálatos teremtés vagy! Oldalt fordult, és gyönyörködve vette kezébe az öltözőasztalon heverő fehér gyöngysort. — Ez igazi, nem? — Természetes. Joanna mosolygott. — Neked természetes. Más ugyancsak nem tartaná annak. Remek szép gyöngyök.. . Mesebeli összeget érhet ez a nyaklánc. — ötvenezer dollárt. — Rengeteg összeg! Nem félsz, hogy egyszer ellopják? — Nem. Állandóan hordom... és különben is, minden ékszerem biztosítva van. — Drágám ... ne haragudj a kérésemért. . . felpróbálhatom? Rajtam lehet "legalább ebédig? Még sohasem volt ilyen gyönyörű ékszerem ... Linnét nevetett. — Hordd csak, amíg jól esik. Tessék. 7 — Tudod. Linnét, ha nem szeretnélek annyira, irigyelnélek . .. Gazdag vagy, szép vagy . . . méghozzá okos is vagy ... és egészséges . . . Mikor leszel huszonegy éves? — Jövő júniusban. Akkor leszek nagykorú. Nagy ünnepélyt ülünk majd Londonban. — És akkor hozzámégy majd Charles Windlesham lordhoz. A lapok tele vannak a pletykával máris ... Linnét megvonta a vállát. — Még nem tudom. Egyelőre igazán nincs kedvem senkihez férjhezmenni. — Milyen igazad van! Azt hiszem, ha valaki férjhezmegy, sohasem lehet már olyan boldog és szabad, mint leánykorában. Élesen csengett a telefon. Linnét felvette a kagylót. Az inas jelentette: — Londonból keresik, Miss Ridgeway. . . Miss Bellefort vár a vonalnál. Kapcsoljam? — Bellefort? Hogyne! Természetesen! Kapcsolja gyorsan! Halk kattanás. •. . aztán zengő, édes, üde leányhang: — Halló .. . Miss Ridgeway? Linnét, te vagy az? — Jackie! Drágám! Te hívtál fel? Jaj, de nagyszerű! Ezer éve nem hallottam rólad! — Igazad van, elég csúnya volt tőlem ... de most nagyon szeretnélek látni. Mielőbb! — Nem jönnél el hozzám, Jackie? Drágám, gyere! Ide, az új birtokomra! Olyan örömem lenne, megmutatnék mindent neked ... — Szívesen jövök. — Akkor hát ugorj gyorsan vonatra, vagy valami kocsira! Várlak! — Van egy rozoga kis kétülésesem . . . Ha teaidőre nem vagyok ott, tudhatod, hogy megint rájött a bo- 8 londóra, és valahol megrekedtem az országúton. De remélem, ez nem fog megtörténni. Viszontlátásra édesem! - Linnét letette a kagylót. Ragyogó arccal fordult Joanna felé. — A legrégibb, legkedvesebb barátnőm . . . Jacque-line de Bellefort. . . Együtt voltunk az intézetben, Párizsban. Szegénykének nagyon nehéz a sorsa. Az apja francia gróf volt, az anyja délamerikai. Az apja megszökött valami asszonnyal, az anyja meg pár éve vesztette el a vagyonát a tőzsdén. Jackie egy fillér nélkül' maradt. Nem is tudom, miből élt két év óta. Joanna vérszínű körmét dörzsölgette a barátnője fényesítőjével. Oldalt fordított fejjel figyelte, eléggé ragyog-e már. — Drágám — mondta vontatott hangján —, nem lesz kissé unalmas ez a látogatás? Ha valamelyik ismerősömmel ilyenféle szerencsétlenség történik, én egyszerűen megszakítom velük az érintkezést. Szívtelennek tűnik, tudom, de hidd el, nekik is kínos az ilyesmi. Meg aztán annyi kellemetlenségnek veszi elejét az ember! Mindig pénzt próbálnak kölcsönkérni . .. Vagy ruhaszalont nyitnak, s az embernek csupa barátságból méregdrágán ízléstelen ruhákat kell vennie tőlük .. . Vagy lámpaernyőt, batikmunkát erőltetnek a nyakadra... — Szóval, ha én ma elveszteném a vagyonomat, holnap már engem sem ismernél? — Őszinte vagyok drágám. Nem ismernélek. Nem mondhatod, hogy nem mondom meg becsületesen. Én csak az olyan embereket tudom szeretni, akik gondtalanok és jókedvűek. Hidd el, majdnem mindenki így érez, de gyáva ahhoz, hogy nyíltan kimondja. Mentegetőznek, hogy: „Igazán úgy bánt, de nem bírják az idegeim, ha szegény Mary, vagy Emily, vagy Pamela folyton csak panaszkodik ... a gondjai olyan 9 keserűvé és kellemetlenné tették a modorát. . szegény olyan különös lett. . ." — Én másképpen gondolkozom, Joanna — mondta Linnét, és ragyogó arcocskája egy pillanatra elborult. — Te megteheted — vetette oda Joanna. — Csinos, őszülő balántékú amerikai vagyonkezelőd annyi pénzt utal át a számodra, hogy az ilyen luxus sem tehet tönkre. — Különben is, rosszul ismered Jackiet — folytatta Linnét kissé élesen. — Ő nem fog kölcsönkérni tőlem egy fillért sem. Már az intézetben felajánlottam neki, hogy adok pénzt, de visszautasította. Büszke, nemes lélek. — Akkor hát miért olyan sürgős egyszerre a számára, hogy veled beszélhessen? Fogadni mernék, hogy kérni akar valamit. Majd meglátod. — Kicsit izgatottnak tűnt a hangja, az igaz — töprengett el Linnét. — De ő mindent nagyon a szívére vesz és ha felindul . . . Tudod, egyszer a zsebkésével ment neki valakinek . . . — Micsoda? Ez érdekes ... — Egy fiú kutyát kínozott az utcán. Jackie eleinte szidta, aztán el akarta rántani, de a fiú erősebb volt, és ellökte. Erre aztán előszedte a zsebkését, és beledöfte a karjába. Micsoda lárma és csődület támadt! . . . — Azt elhiszem. Nagyon kellemetlen dolog lehetett. Linnét szobalánya lépett be most. Halk bocsánatkéréssel vett elő valami ruhát az öltözőfülkéből, és kivitte vasalni. — Mi a baja Marie-nek? — kérdezte Joanna. — Ügy látom, sírt. — Szegényke — sóhajtott Linnét. — Hiszen említettem már neked Londonban, hogy férjhez szeretett volna menni. Egyiptomban volt v'alami munkája annak az embernek, és mert Marié olyan derék, becsületes leány, gondoltam, jó lesz, ha tudakozódom utána. 10 Hát kérlek, kisült, hogy felesége van és három gyermeke! — Mennyi ellenséget szerzel te magadnak, Linnét! — Ellenséget? — döbbent meg a leány. Joanna bólintott, s unatkozva gyújtott egy cigarettára. — Azt, édesem. Mert olyan felbőszítően ügyes és jó vagy. Mindennek utána jársz. Mindenkinek jót akarsz. Linnét felkacagott. — Tréfálsz, Joanna . . . Nincs nekem egyetlen ellenségem sem a világon! 3. Lord Windlesham egy cédrusfa alatt ült kényelmes kerti székébén és álmodozott. Linnét kikosarazta ugyan néhányszor, de egy pillanatig sem aggódott. Ez csak afféle kisleányos húzódozás. Hamarosan megtartják az eljegyzést. Aztán az esküvőt. . . Nemcsak a pénz miatt örült. Érezte a szíve mélyén, hogy szereti is ezt a csodálatosan szép, fiatal leányt. Nézte, amint fehér ruhájában végigmegy a virágágyak között. . . Feléje jön ... Rozoga kis kétüléses autó állt meg nyikorogva, szuszogva a kapu előtt. Kis, karcsú, tüzesszemű fiatal leány szállt ki belőle, borzas, fürtös fekete haját még jobban felborzolta a szél. Szaladva igyekezett a barátnője elé, és viharosan ugrott a nyakába. Linnét felkacagott. — Jackie! — Linnét! Windlesham felállt és mosolyogva nézte a két szép fiatal leányt. Határozottan csinos ez a kis francia teremtés — gondolta — borzas, sötét hajával és bársonyos, nagy szemével. Miután a bemutatkozáson át- 11 esett, úgy érezte, jobb, ha egyedül hagyja a két barátnőt és tapintatosan elvonult. — Jacqueline összehúzta az orrát — ha gondolkozott, mindig így tett az intézetben is —, aztán felkiáltott: — Windlesham . . . Windlesham . . . Tudom már, ki volt ez! Olvastam az újságban! A jövendőbelid! Férjhez mégy, Linnét? Igazán? — Még nem tudom biztosan — mondta Linnét. — Persze! Ha valaki királynő, nem olyan könnyű dolog megválasztani az igazit.. . — Ne légy olyan csacsi, Jackie! — Miért lennék csacsi? Te királynő vagy. Emlékszel? Mindig így hívtunk az intézetben is: Sa Majesté, la reine Linette. És én ... én a királynő udvarhölgye voltam. — Mennyi bolondságot beszélsz össze. Inkább azt mondd el, hol voltál, merre jártál, mióta nem találkoztunk? Egy szót sem írtál. ,. — Utálok levelet írni. Hogy hol voltam? Óh. .. dolgom volt. Állást vállaltam, hol itt, hol ott, csúnya és szeszélyes hölgyek mellett. . . — Látod, drágám, nem volna jobb, ha . . . — Ha elfogadtam volna a királynő felajánlott kegyét? Hát látod, szívecském, hogy őszinte legyek, most ezért jöttem. Leteszem a fegyvert. Nem, nem pénzt kérek. . . ennyire nem süllyedtem még. De valami nagy, nagyon nagy szívességet szeretnék tőled . . . — Mit? — Hát. . . először is . . . menyasszony vagyok. — Jackie! Drágám! Láttam, hogy valamiképpen megváltoztál.. . még ragyogóbb a szemed . . . még több az életkedv benned ... Ki a vőlegényed? Beszélj róla! — Simon Doyle a neve. Magas, széles vállú, aranyos ember, tudod, olyan egyszerű diákos-kisfiús, igazi regényhős! Szegény, akárcsak én . . . soha nincs pénze. Valami nagyon jó családból való, de afféle elszegé- 12 nyedett ág. Képzeld, úgy szereti a szabad természetet, a falut és már öt esztendeje egy városi irodában kellett körmölnie .. . Most pedig feloszlott a vállalat és elvesztette ezt a keserves munkáját is .'. . Linnét! Én meghalok, ha nem lehetek hamarosan a felesége! Meghalok, meghalok, mégha . . . — Ne csacsiskodj, Jackie! — De hidd el, igazán így van! Bolondul szeretem. Ő is bolondul szeret engem! Nem bírunk egymás nélkül élni. . . Borzalmas az ilyen halálos szerelem, Linnét. . . Az ember mindent, mindent feláldoz érte. . . Elhallgatott. Nagy, sötét szeme kitágult s egyszerre valami tragikus homály borult reá. . . Kissé megborzongott. — Az ember szinte megijed néha önmagától . . . Nézd, Simon meg én egymásért élünk. Meg sem tudok mást, látni. És sohasem fogok törődni mással. Azért jöttem, hogy megkérjelek, segíts rajtunk, Linnét. Hallottam, hogy megvetted ezt a birtokot, és arra gondoltam, hogy talán szükséged lesz felügyelőre. Szeretném, ha Simont szerződtetnéd ... Linnét láthatóan meghökkent kissé. Jacqueline sietve folytatta: — Nagyszerűen ért az ilyesmihez . . . Hiszen mondtam, hogy földbirtokos-családból való, vidéken nevelkedett.. . És gyakorlata is van... Óh, Linnét, ugye adsz neki munkát? Az én kedvemért! Ha nem végzi jól a dolgát, elbocsáthatod. Vedd fel próbaidőre. De én tudom, biztosan tudom, hogy meg leszel elégedve vele! Itt élhetnénk valami kis házban és sokat, sokat láthatnánk egymást és minden olyan nagyszerű lenne... Felállt. Könyörgött. — Mondd, hogy igen, Linnét . .... Mondd, hogy igen! Gyönyörű Linnét! Drága kis királynőm! Mondd, hogy igen ... — Jackie ... 13 — Igen? Megpróbálod? Igen? Linnét elnevette magát. — Csacsi kis Jackie! Hozd el a vőlegényedet s majd megbeszélem vele a dolgot. Jackie bolondul csókolta össze-vissza. — Drágám, aranyoisom, gyönyörűségem! Te vagy a legjobb barátnő a világon! Tudtam, hogy bízhatom benned . . . Szervusz . . . Viszontlátásra ... — De Jackie! Hová szaladsz? — Vissza, Londonba. Holnap visszajövök, magammal hozom Simont, és mindent megbeszélhettek . . -. Meglásd, neked is nagyon fog tetszeni. . . Aranyos! — Teáig csak várhatsz, Jackie? .. . — Dehogy várhatok! Egy pillanatot sem tudok várni, annyira izgatott lettem, hogy sikerül. . . Minden sikerül! Tudom, bolondos vagyok, de nem tehetek róla . . . Remélem, férjhezmenésem után megint okosabb leszek. Azt mondják, a házasság általában kijózanító hatással van az emberre. Még egyszer viharosan átölelte és megcsókolta a barátnőjét, aztán kiszaladt a kocsijához, rákapcsolt. . . És máris indult. 4. Mr. Gaston Blondin, egy londoni divatos vendéglő tulajdonosa, nem tüntette ki sok vendégét személyes figyelmével. Hiába özönlöttek az étterembe a leggazdagabb, legismertebb, leghíresebb és leghírhedtebb emberek. Nagy ritkaság volt. hogy Mr. Blondin üdvözöljön egy-egy vendéget s maga kísérje asztalhoz. Egy szép, derűs estén háromszor történt meg ez a kivételes eset. Mr. Blondin egy hercegnőt, majd egy ismert istállótulajdonos arisztokratát tüntetett ki így. Harmadiknak pedig egy furcsa megjelenésű kis em- 14 berkét, akinek óriási fekete bajusza volt. A pincérek már egy fél órája mondták sajnálkozva az újonnan érkezőknek, hogy egyetlen üres asztal sincs, de a tojásfejű kis emberkét lekötelező mosolygással fogta karon a tulajdonos. — Az ön számára, kedves Mr. Poirot, mindig van asztalunk. Mindig! Hercule.Poirot mosolygott. Egy régi történetre emlékezett, amikor Mr. Blondin, egy pincér, egy nagyon szép hölgy, meg egy halott keveredtek az ügybe, melyet szerencsésen elintézett. — Olyan vacsorát szolgálunk fel, Mr. Poirot, hogy költemény lesz, igazi költemény! ígérem, hogy élvezni fogja . . . ami pedig a bort illeti... Odaintette a főpincért is. Megbeszélték a dolgot. Aztán, mielőtt tovább indult volna, Mr. Blondin bizalmasan a vendége füléhez hajolt. — Valami érdekes esetet nyomoz megint, Mr. Poirot? — Nem — rázta még Poirot úr a fejét. — Szabadságon vagyok s a megtakarított pénzemet próbálom elkölteni. — Mennyire irigylem ... — Tudja ég . . . Munka nélkül nekem már ez sem esik jól. Beutaztam egy darab földet, és most Egyiptomba készülök. — Oh, Egyiptom ... — sóhajtott Mr. Blondin. A nesztelen léptű pincérek ide-oda suhantak a teremben, a néger zenekar rázendített. . . London táncolt . .. Hercule Poirot ide-oda tekintett és önkéntelenül is rendezte megfigyeléseit. Milyen fáradt a legtöbb gazdag ember arca . . . Különösen a -soványaké . . . a kövérebbek jobban élvezik az életet. Ott az a bíborbársonyos hölgy például csak úgy ragyog . . . Emitt néhány előkelő fiatalember... a legtöbb ezek közül is szintén boldogtalannak látszik . . . 15 Egyszerre derűsebb, lágyabb lett a tekintete. Fiatal párt látott meg. Magas, széles vállú fiút és karcsú, törékeny fiatal leányt. Tökéletesen egybevágó volt minden mozdulatuk. Gyönyörűség- volt a táncukat látni. Befejeződött a táncdarab. Mindenki tapsolt. A szép fiatal pár visszajött az asztalhoz: közvetlenül Poirot mellé. A leány arca kipirult. Amint leült, éppen szemben volt Poirot-val. Nyugodtan figyelhette őt. Mintha valami más is lett volna a szemében, nemcsak az a forró, kacagó fény. . Hercule Poirot megcsóválta a fejét. — A kicsike túlságosan komolyan veszi a dolgot. Ennek nem lesz jó vége ... — És aztán — hallatszott a leány zengő, édes, lágy hangja —, aztán, ha három hónap múlva Linnét meg lesz elégedve veled, akkor Egyiptomba megyünk nászútra, Simon ... Én mindent, mindent meg tudok tenni érted és . . . — De hátha mégsem lesz velem megelégedve? A leány halkan, boldogan nevetett. — Olyant ne is mondj .. . Simon . . . Igazán szeretsz engem? Ügy, amint én szeretlek? Egyszerre élesebb Jett a hangja, nagyobbra nyi-. totta a szemét. Szinte félelem tükröződött most benne ... A férfi is élesen felelt: — Ne beszélj őrültségeket, Jackie. De a leány megismételte halkan, maga elé. — Ügy, amint éri szeretlek? .. . Aztán hirtelen vállat vont. — Eh . . . Táncoljunk. Hercule Poirot pedig elgondolkozva mondta magában: — Az egyik szeret, a másik engedi, hogy szeressék ,. . Bizony, én is kíváncsi vagyok, vajon ... 16 5. Joanna Southwood nevetett. —? És ha ügyetlen, ostoba alak? — Nem lesz az. Ismerem Jackiet, jó az ízlése. Különben . . . majd meglátjuk. Most sietek, meg kell néznem Mr. Pierce terveit. Lebontatom azokat az ócska, egészségtelen bódékat a falu szélén és újakat építtetek a helyükbe. — Milyen jótékony lélek vagy te, drágám . . . — Oh, nem egészen jótékonyságból teszem ... Az úszómedencéből éppen oda lehet látni s kellemetlen lett volna az az elhanyagolt rész . . . — És az emberek örülnek, hogy új házat kapnak? — A legtöbb örül. Volt néhány, aki egyszerűen nem akarta megérteni a dolgot, makacskodott és igazán kellemetlenül viselkedett. De utóvégre az ő érdekük is . .. — Micsoda aranyos, jóakaratú kis zsarnok vagy! — Én nem vagyok zsarnóík. — Linnét! Nézz a szemembe és mondj csak egyetlenegy esetet, amikor nem az történt, amit te akartál! , — Oh, akárhányszor... — Akárhányszor ... de példát nem tudsz mondani. — önzőnek gondolsz? — Nem. De ellenállhatatlan vagy. Pénz is, szépség is . . . Mindenki térdreesik előtted. Amit pénzen nem vehetsz meg, azt megvásárolod egy mosollyal. Az eredmény pedig: Linnét Ridgeway, aki mindent megszerez magának a világon . . . Csak azt nem tudom, mi lesz, ha egy szép napon valami korláthoz érsz diadalmas utadon, amire fel van írva: Tilos az átjárás! Lord Windlesham lépett oda hozzájuk. Linnét mosolyogva szólt: —? Ha tudná, milyen csúf dolgokat mond Joanna nekem! 2 foirot kéjutazá«on 17 Joanna csak nevetett. Felállt és otthagyta őket, minden mentegetőzés nélkül. A férfi Linnét fölé hajolt. — Elhatározta már magát, Linnét? — Őszinte választ kíván? — mondta a leány halkan, elgondolkozva. — Azt hiszem, még mindig nem . . . Valami különös hidegséget, idegenséget érzett, ha a férfira gondolt. Nem próbálta magyarázni ezt önmagának akkor, csak később, mikor Windlesham visszament a házba és néhány pillanatra egyedül maradt. Különös . . . Fellázította a gondolat, hogy ha férjhez megy, akkor már nem ő maga lesz, hanem lord Windlesham felesége. Nem tudta rászánni magát, hogy odaadja a függetlenségét, a szabadságát. . . Álmatagon nézett maga elé, és valami különös sóvárgás ébredt a szívében. Jaokie lágy, zengő hangját hallotta: — Meghalok, ha nem lehetek a felesége . . . meghalok . .. meghalok ... Oh, ha így tudna valakit szeretni. . . Pöfögés, kocsinyikorgás zaja hallatszott be a nyitott verandára. Linnét türelmetlenül, kedvetlenül állt fel. Jackie lesz ... a vőlegényével. Most ki kell mennie eléjük, kedvesen fogadni azt az ismeretlent. . . A nyitott kapuban állt, amint Jacqueline és Simon Doyle kikapaszkodtak a rozoga kocsiból. — Linnét! — szaladt oda hozzá Jackie. — Nézd, ez Simon . . . Simon, bemutatlak Linnéinek . . . a világ legdrágább, legszebb leányának .. . Linnét nagyon magas, nagyon széles vállú fiatal férfit látott, mélykék szemében különös fény . . . barna haja kisfiúsán göndör . . . álla erős, mosolygása egyszerű és napfényes ... Odanyújtotta a kezét. Sohasem érzett még ilyen meleg, erős szorítást a tenyerén. És soha nem látott még ilyen önfeledt, bámuló, rajongó tekintetet. . . Igen, Jackje-nek igaza van. Aranyos fiú. . . Forró, édes érzés szaladt szét az ereiben. — Nagyon örülök — mondta élénken, amint 18 össze tudta szedni magát. — Tessék, jöjjenek be, hadd fogadjam méltóképpen leendő gazdasági felügyelőmet ... És amint befelé mentek, ezt mondta magában: __ Még sohasem voltam ilyen boldog . . . ilyen ijesztően boldog. Nekem tetszik ez a fiú . . . Jackie vőlegénye ... Elszorult a szíve. — Milyen boldog lehet Jackie ... 6. . . . Tim Allerton hátradőlt a fonott karosszékben. Nagyot ásított, amint messzire nézett, a tenger felé, aztán gyors oldalpillantást vetett az édesanyjára. Mrs. Allerton feltűnően szép, nemes vonású, ősz hajú, ötvenéves hölgy volt. Mindig igyekezett, hogy eltitkolja véghetetlen, aggódó szeretetét a fia iránt s ezért könnyedén, pajtáskodva beszélt vele. De ha csak ránézett, könnybe borult a szép barna szeme. Még idegenek is azonnal meglátták rajta. Tim pedig már kiskorában is tisztában volt vele, hogy az édesanyja számára ő a legdrágább kincs a világon. — Igazán úgy tetszik neked Majorca, anyus? — A szálló nem drága — mondta halkan az ősz hajú asszony. — De nagyon hideg van — mondta megborzongva Tim. Hosszúra nyúlt, sovány fiatalember volt, a melle kicsit szűk, a haja sötét. Szája lányosan finom, szemében valami különös bánat. Hosszú, keskeny, fehér kezével egyre tett-vett. Néhány esztendeje nem volt rendben a tüdeje. Akkor az asszony pénzzé tette mindenüket s azóta utazgattak. Tim teljesen meggyógyult az orvosok szerint, de Mrs. Allerton nem tudott megnyugodni. Egyébként mindenki úgy tudta, hogy a fia- 19 tal Allerton író, bár nemigen olvasták a műveit nyomtatásban. — Mire gondolsz, Tim? Miért vagy olyan levert? — Mrs. Allerton szíve máris ijedten dobogott. Tim biztatóan mosolygott reá. — Egyiptom jutott az eszembe anyus. Ott meleg van. Napsütés. Arany homok. A Nílus. Szeretném a Nílust látni. Te nem? — Oh, én is . . . De Egyiptom nagyon drága nekünk, fiam. Tim nevetett, felállt, nyújtózkodott. Egyszerre élet költözött a tekintetébe. Élet és izgalom. — A kiadásokat én fedezem, anyus. Játszottam a tőzsdén, bevallom neked ... ne 'ijedj meg, sikerült. Ma reggel tudtam meg ... — Ma reggel? — nézett fel Mrs. Allerton. — Egyetlen levelet kaptál, azt is .. . Az ajkába harapott s elhallgatott. Tim mosolyogva fejezte be a mondatot. — Azt is Joannától . . . Micsoda detektív vagy te! A híres Hercule Poirot elbújhatna melletted. S mi kifogásod van ellene, hogy az unokatestvéremmel levelezzek, a'ki ráadásul még idősebb is nálam? Egyébként nem lehet nehéz az írására ráismerni. Joanna betűi olyanok, mint a póklábak. Rettenetes firka! — Mit ír? — kérdezte közömbösséget tettetve Mrs. Allerton. Nem tehetett róla, nem tetszett neki ez a nagy barátság. Joanna szellemesen és gonoszul tudott mindenkit megszólni, és Mrs. Allertonnak az volt az érzése, hogy Tim is eltanulja tőle. Tim jószívű, kedves fiú volt, ha Joannaval került össze, nevetni tudott olyan dolgokon is, amit az anyja nem talált nevetni-valónak. Határozottan az volt az érzése, hogy Joanna rossz hatással van reá. Nem, attól nem félt, hogy Tim beleszeret. De mégis . . . Talán féltékeny? — kínozta néha önmagát. Lehet. Nem tudta megítélni. Bizonyos, 20 hogy semmi más nem zavarta meg a fiával való jóba-rátságát, csak Joanna Southwood. Tim elővette zsebéből a levelet — az anyja odapillantott s látta, hogy nagyon hosszú. — Hogy mit ír? — mondta Tim. — Nem sok érdekeset. Devenishék válnak. Az öreg Monty becsípve ült az autójára s nekiment egy kirakatnak, megbüntették. Windlesham Kanadába utazott. Ügy látszik, nagyon a lelkére vette, hogy a szép Linnét Ridgeway kikosarazta. Linnét egyébként csakugyan hozzámegy a gazdasági felügyelőjéhez. — Ugyan, ne mondd! Micsoda ember az? — Joanna azt írja, csinos és egészen jó családból való . . . egyébként Linnét egyik legjobb barátnőjének volt a vőlegénye ... — Hát ez nem szép dolog — mondta elpirulva Mrs. Allerton. Tim mosolyogva bólintott. — Tudtam, hogy neked nem fog tetszeni. Te nem helyesled, ha valaki más vőlegényére vagy férjére veti ki a hálóját. — Nem is — jelenítette ki szigorúan Mrs. Allerton. — De manapság a fiatalok azt hiszik, nekik mindent szabad. Tim rávillantotta a szemét. — Ne búsulj, anyus! Én még nem szöktettem meg serikinek a menyasszonyát vagy feleségét. — Tudom, hogy nem is tennéd meg soha — tüzelt Mrs. Allerton. — Tisztességesen neveltelek és . . . — Akkor hát a te érdemed, nem az enyém — mondta Tim. Gondosan összehajtogatta a levelet és betette a zsebébe. Mrs. Allerton egy szót sem szólt, de fájó szívvel gondolta magában: — Minden levelét megmutatja nekem, csak azt nem, amit Joanna ír. Tim igyekezett folytatni a beszélgetést. — Az öreg Wode is haragszik Linnét Ridgewayre, 21 bár neki igazán semmi oka reá. Linnét nem tehet róla, hogy ellóversenyezte a vagyonát, és el kellett a birtokot adnia. Az sem Linnét bűne, hogy éppen ő vette meg. Azt írja Joanna, hogy Linnét kedvesen meghívta % őt, jöjjön és nézze meg az átépítés után a kastélyt, de az öreg dühösen és gorombán visszautasította. — Nem csodálom. Fájhat a szíve. — Te azért sajnálod úgy az öreget, mert valaha, száz évvel ezelőtt azt mondta neked, hogy olyan vagy, mint valami rózsabimbó. — Annak még nincs száz éve! — mondta mérgesen Mrs. Allerton. — Te is megértheted, hogy nincs kedve lemenni. . . Egyébként pedig, ha már erről beszélünk, édes fiam, nem örülök, hogy a tőzsdén játszottál. Azon is lehet veszteni, nemcsak a lóversenyen ... — De most nyertem . . . Jössz Egyiptomba? — Hát.. . Mikor utazzunk? — Oh, a jövő hónapban. Addig még itt élvezzük a rendkívül kedves társaságot. — Tim! — mondta szigorúan Mrs. Allerton. — Már megint csúfolódsz! Aztán halkabban, szinte mentegetőzve tette hozzá: — Ne haragudj, meg kellett ígérnem szegény Mrs. Leechnek, hogy elmégy a rendőrségre Vele. Nem tud spanyolul és . . . Tim elfintorította az orrát. — Persze, a gyűrűje miatt. . . Még mindig azt mondja, hogy ellopták? Ha feltétlenül kell, elmegyek vele, de hogy hiábavaló futkosás az egész, az bizonyos. Legfeljebb valamelyik szerencsétlen szobaleány kerül bajba ártatlanul. Pontosan emlékszem, hogy a ujján volt, mikor fürödni ment. Bizonyosan lecsúszott az ujjáról s ott van valahol a tengerben. — ő azt mondja, hogy levette s az öltözőasztalára tette. 22 |É Ugyan, szó sincs róla. Mondom, hogy magam láttam! Az az asszony bolond. Egyáltalán, minek megy fürdeni, ha félti a gyűrűjét? Kövér és öreg asszonyoknak különben sem lenne szabad megengedni a szabadban való fürdést. Rá sem tudok nézni, ha abban a piros fürdőruhájában van. Mrs. Allerton halkan mondta: — Űgy látszik, jobb lesz, ha én sem fürdöm . . . Mind a ketten felkacagtak. Tim megveregette az édesanyja arcát. — Te, anyus, nyugodtan fürödhetsz még hetvenéves korodban is. Szebb vagy, mint akármelyik fiatal hölgy. Mrs. Allerton kissé elkomolyodott. — Miután itt nincs egyetlen valamirevaló fiatal hölgy, tehát nem csoda, ha én tetszem neked a legjobban . . . Bár csak lenne valami kedves, egészséges, derék fiatal leány, aki.. . Tim Allerton a fejét csóválta. — Anyus, anyus, mi jár az eszedben? Én nem kívánom semmiféle fiatal hölgy társaságát helyetted. Eddig is jó barátok voltunk, remélem, ezután sem lesz másképpen. — Azt bezzeg szeretnéd, ha Joanna lenne itt.'. .. — Nem! — mondta hirtelen, keményen a fiú. — Tévedsz. "Joanna mulattat, de . . . hogy mindig mellettem legyen . . . Mondok valamit. Nem bánnám, ha soha többé nem kellene látnom! Egészen halkan, kissé rekedten mondta még: — Egy asszony van a világon, akit igazán becsülök és szeretek, és azt hiszem, nagyon jól tudod, ki az ... '? Erre az édesanyja elpirult és olyan zavarba jött, mint valami kisleány, akinek bókot mondtak. Tim kezet csókolt neki. 23 Egy fényűző New York-i lakásban ezen a délutánon rokoni vendégek voltak. Egy derék, kövér asszonyság, tollas kalapban, a szemét törölgette. — Micsoda szerencse! Milyen boldogok vagyunk, drágám . .. Cornelia is, én is örökre hálásak leszünk ... Cornelia Robson kipirult arccal ült ott. Kissé kövér, erős csontú leány volt, szelíd, barna szemmel. — Olyan boldog vagyok ... — ismételgette elakadó lélegzettel. Az öreg Van Schuyler kisasszony leereszfce-dően bólintott szegény rokonai felé. — Mindig arról álmodtam, hogy. utazni mehessek — dadogta tovább Cornelia. — De sohasem reméltem, hogy csakugyan sikerül. .. — Természetesen Miss Bowers, az ápolónőm is eljön velem, mint rendesen — folytatta az öreg hölgy. — De ő csak a munkájához ért, egyetlen okos szót nem lehet beszélni vele. Ezért úgy gondoltam, hogy elviszem Corneliát. Sok apróság van, amit megtehet a számomra... — Oh, olyan szívesen megteszek mindent, Marié néni! — kiáltotta Cornelia lelkesen. — Jó, jó, kedvesem — bólintott Miss Van Schuyler. — Akkor hát menj és nézz utána, hol van Miss Bowers. Itt lenne az ideje, hogy megkapjan a tojáskivonatomat. Cornelia kiszaladt. Anyja odafordult a sógornőjéhez. . — Marié, drágám, hidd el, kimondhatatlanul hálás vagyok neked. Szegény Cornelia nagyon sokat bánkódott,' mert nem tud sem jól táncolni, sem a mai lányok módjára beszélgetni. Nem volt sikere a társaságban. Én pedig, sajnos, nemigen vihettem sok helyre ... — Nagyon szívesen elviszem — jelentette ki Miss 24 Van Schuyler. — Cornelia derék, okos leány, nem olyan önző mint a mai fiatalok általában. Mrs. Robson felállt, és könnyezve megcsókolta gazdag rokona sárga, ráncos arcát. — Halálig hálás leszek — hüppögte. A lépcsőn fehér kötényes, magas, simára fésült hajú, középkorú leánnyal találkozott, aki valami gyanús sárga folyadékot vitt talpas pohánkában felfelé. Kedvesen odaszólt néki: — Akkor hát nemsokára utaznak, a leányommal együtt, Miss Bowers? — Igen. Remélem, nem lesz semmi baj. — Baj? Mrs. Robson körülnézett, és lehalkította a hangját. — De ugye.. . ugye, Miss Bowers, nagyon vigyáz? Miss Bowers megszökött kemény hangján, nyugodtan felelte: — Hogyne. Ne tessék félni semmitől. Azért mégis árnyék volt a kövér Mrs. Robson arcán, amint túl boldog leányával kilépett a kapun... '8. Ugyancsak New Yorkban, az üzleti negyedben, Mr. Andrew Pennington szórakozottan bontogatta a postáját. Egyszerre összeszorította az öklét és aikkorat csapott az íróasztalra, hogy minden szétrepült. Aztán megnyomta a csengőt. —- Mondja meg, Mr. Rodkfordnaík — vetette oda a titkárja felé —, hogy azonnal jöjjön ide. — Igenis, Mr. Pennington. Sterndale Rockford, Pennington üzlettársa, néhány pillanat múlva benyitott. Mind a ketten csontos, magas, őszülő hajú, borotvált arcú amerikai urak voltak. — Mi az, Pennington? — Hogy mi? Linnét férjhez ment. 25 — Micsoda? — Hallottad. Linnét Ridgeway férjhez mént. — Fé . . . De hát hogyan? Mikor? Kihez? Nem is írt róla! Penniington lassan mondta: — Mikor ezt a levelet írta, még nem volt asszony, de azóta megtörtént az esküvő. Negyedikén. Éppen ma reggel. Ro.ckford egy székre hanyatlott. — Csak így! Egy szó nélkül! Most aztán ... a férje elszámolást fog kérni, mi? Linnét átveszi a vagyonát. . . Mit csinálunk? Ki a férje? — Valami Simon Doyle. osszenéztdk. Hosszú csend támadt. Aztán Rockford kérdezte végül: — Kitaláltál valamit? Pennington lassan mondta: — A Normandia ma indul. Egyikünk felszállhatna még.. . — Megbolondultál? Minek? Gondolod, hogy lehetne okosan beszélni az angol ügyvédekkel? Tévedsz! — Nem arra gondoltam . . . Nem is Angliába kellene menni... — Hanem? Pennington kisimította az íróasztalán fek-vő levelet. — Linnét Egyiptomba megy nászútra. Egy hónapig akar ott maradni.. . talán tovább ... Megint osszenéztdk. — Tehát erre gondolsz — mondta aztán Rockford. — Erre. Véletlen találkozás . .. Nászutazási hangulat.. . Sikerülhet, ha ügyesen fogunk hozzá . . . Röckford megcsóválta a fejét. —? Linnét nem ostoba, Pennington. Nehéz dolog lesz. összenéztek harmadszor is. Aztán Rockford kezet nyújtott. — Hát sok szerencsét. . .Inkább te menj. Mindig jó 26 barátságban voltál Linnettel. Andrew bácsinak hív ... Aztán vigyázz ... Pennington arca megkeményedett. ?— Vigyázok. — Ne felejtsd el, hogy végünk, ha . . . 9. William Carmichael odaszólt a nyurga, vékony fiatalembernek, aki benyitott az ajtón: — Mr. Jimet küldje be hozzám. Jim Fanthorp belépett s kérdőn nézett a nagybátyjára. Az öregebb férfi morgott egyet és bólintott. — Olvasd csak ezt. A fiatalember leült, átfutott néhány sor írást. Aztán elbiggyesztette a száját. — Valami gyanús itt nekem. A londoni ügyvédi iroda egyik főnöke, William Carmichael, bólintott. — Nekem is. A levél repülőgéppel érkezett Egyiptomból s többek között ez volt benne: — ... Nem valami kellemes dolog ilyenkor üzleti leveleket írni, de ha muszáj, megteszem. Egy hetet töltöttünk Mena House-ban. Most u Níluson készülünk felfelé Luxorig. Mikor a ?jegyekért voltunk az utazási irodában, mit gondol, ügyvéd úr, kivel találkoztunk? Pen-ningtonnal, apám régi barátjával, amerikai vagyonkezelőmmel. Azt hiszem, ügyvéd úr találkozott vele egyszer, két év előtt. Nagyon csodálkozott, de én is. Képzelje, nem is álmodta, hogy találkozunk, sőt azt sem tudta, hogy férjhez mentem. Ügy látszik, mire az értesítés New Yorkba ért, már nem volt otthon. Ugyan- 27 azt a kirándulást teszi meg, amit mi is tervezünk. Nem étdekes véletlen? Köszönöm, hogy olyan pontosan elintézett mindent, ügyvéd úr és kérem, hogy ... . . . Mikor a fiatalember fordítani akart, William Carmichael elvette tőle a levelet. — Ez már másra vonatkozik — szólt. — Nos, mit gondolsz? — Hát. . . őszintén szólva... az a benyomásom, hogy ez nem volt véletlen. — Az öregúr bólintott. Aztán odaszólt reszelős hangján: — Lenne kedved Egyiptomba utazni? — Tanácsosnak gondolja a bácsi? — Azt hiszem, nincs veszteni való időnk. — De miért menjek éppen én? — Használd egy kicsit az eszedet, fiú, használd kicsit az eszedet. Linnét Ridgeway nem ismer téged, Pennington sem ismer . . . Repülőgépen menj, akkor hamarosan utoléred őket. Szedd elő a szemedet, meg füledet és ha kell, csapj le . . . — Nem tetszik nekem a dolog .. . — Az mindegy. Meg kell tenni. Életbevágó dolog! Értsd meg! 10. Mrs. Otterbourne megigazgatta a valódi arabszövésű tarka turbánt fején a tükör előtt, és rosszkedvűen mondta: — Igazán nem értem, miért nincs kedved Egyiptomba jönni. Utálom már Arábiát és Palesztinából is elég volt. A leánya nem felelt. Csöndesen, mozdulatlan arccal nézett maga elé. Az írónő felvetette turbános fejét. 28 — Legalább szólhatnál, ha kérdezlek! Rosalie Otterbourne mintha nem is hallotta volna az anyját. Az újságot nézte. Nagy fénykép volt előtte, ezzel a felírással: — Mrs. Linnét Doyle, az ismert társaságbeli szépség, Amerika egyik leggazdagabb leánya, leánynevén Miss Linnét Ridgeway. Az ifjú pár Egyiptomban tölti a mézesheteket. Végre feltekíntett. Csöndesen kérdezte: — Szóval, te Egyiptomba szeretnél menni, anya? — Igen! — jelentette ki éles hangon Mrs. Otterbourne. — Nem mondom, eleinte mindenki nagyon kedves volt hozzánk. Utóvégre a hoteltulajdonos örülhet, ha híres írók szállnak hozzá. Ez reklám a számára. De az emberek hálátlanok. Azt hittem, legalább a felét elengedi a számlánknak. Mit gondolsz, mit mondott? Nem is ismétlem. Az ember a lelke legmélyéig felháborodik! Meg is mondtam nekik a magamét. És egy percig sem akarok tovább itt maradni! Rosalie felsóhajtott. — Egyik hely olyan, mint a másik. Nékem mindegy. Menjünk. — Méghozzá — mondta Mrs. Otterbourne, és mérgében ferdére csapta a turbánját — ma reggel azt mondta az üzletvezető, hogy minden szobájukat lefoglalták és a miénkre is szükségük lesz két nap múlva. Ha azt hiszi, hogy többet fogok fizetni, csakhogy itt maradhassak, téved. De hiszen majd megírom a legközelebbi regényemben . . . — Jó, menjünk Egyiptomba — mondta Rosalie türelmesen. — Utóvégre azért nem is olyan sürgős — vélte Mrs. Otterbourne, míg a tükörben nézegette magát. — Az üzletvezető tanulja meg, kivel van dolga. Ismert írókkal nem lehet így elbánni. Egyáltalán nem élet- 29 halál kérdése, hogy Egyiptomba menjen-e az ember, vagy nem ... Mrs. Otterbourne tévedett. Élethalál kérdése volt. 30 MÁSODIK RÉSZ ? I. FEJEZET — Nézd csak ... az ott Hercule Poirot, a híres detektív — mondta Mrs. Allerton. Frissen festett piros kosárszékekben üldögéltek Tim meg ő az asszuani Cataract hotel előtt. Ketten mentek el mellettük. Egy alacsony emberke fehér selyemruhában, meg egy magas, karcsú leány. Tim Allerton felegyenesedett ültében. — Az a furcsa fejű bajuszos? — Az a furcsa fejű bajuszos. — Mi a csudát kereshet itt? Az édesanyja nevetett. — Miért vagy olyan izgatott, fiacskám? Miért érdekel mindenkit az emberi gonoszság? Nem tudtam, hogy te is ilyen kíváncsi vagy. De azt hiszem, Poirot most nem dolgozik, hanem pihen. — Ügy látom, jó iszeme van. Máris meglátta, melyik a legcsinosabb hölgy a szállóban, s azzal sétálgat. Mrs. Allerton kissé oldalt, fordította a fejét, úgy nézett a sétálók után. — Igazad van, nagyon csinos. Nékem is ő tetszik a legjobban. — Kár, hogy olyan rosszkedvűnek látszik mindig — mondta Tim. — Talán csak az arckifejezése olyan. — Kellemetlen természetű lehet. De hogy szép, az bizonyos. A leány, akiről beszéltek, lasisan ment Poirot olda- 31 Ián, és a napernyőjét forgatta. Rosalie Otterboume csakugyan rosszkedvűnek, szinte haragosnak tűnt. Finom, keskeny fekete szemöldökét állandóan összevonta, és a szája két sarka felé görbült. Befordultak a sarkon a park hűvös árnyékába. Hercule Podrot jókedvűen beszélgetett. Gondosan vasalt fehér ruhája szinte világított, kezében széleskarimájú panamakalapot tartott és díszes légyosapót. — Valóban, gyönyörű látvány — mondta éppen. — Ezek a fekete sziklák, a nap ... a kis csónakok a vízen ... Jó érzés élni, kisasszony. Elhallgatott, és felnézett a nála magasabb leányra. — Nem gondolja? Rosalie Otterboume kurtán felelt. — Nekem ugyan mindegy. . . Egyik hely olyan kiállhatatlan, mint a másik, mindenki olyan vén, mint az országút és . . . Hirtelen összeharapta a száját, mintha megbánta volna, amit mondott. Poirot-nak vígan megcsillant a szeme. — Persze.. . nekem is sírban van már a féllábam ... a hamut is mamunak mondom . . . — Nem magára gondoltam, bocsásson 'meg —* mondta elvörösödve a leány. — Egyáltalán nem haragszom. Természetes, hogy fiatalok társaságában szeretne lenni. De úgy vettem észre, hogy egy fiatalember csakugyan van a szállóban. — Az, aki mindig az édesanyja mellett ül? Az édesanyja édes és szép, nagyon tetszik nekem, de a fiú . . . Olyan kiállhatatlanul önhittnek látszik... — Rólam is azt mondják, hogy önhitt vagyok — mosolygott Poirot. — Az nem olyan nagy baj. — Magának van is joga arra, hogy Önhitt legyen — mondta Rosalie. — Bár, őszintén szólva, engem nem nagyon érdekelnek a gonosztettek . . . — Nagyon örülök, hogy úgy látom, nincs semmi 32 rejtett és titkolni való bűn az életében — mondta Poirot komolyan és ünnepélyesen. A leány mozdulatlan arca _egy pillanatra mintha megváltozott volna, amint kérdőn, kutatón oldalt pillantott... De Poirot mintha nem is vette volna észre. — Ügy láttam, édesanyja, ismert írónőnk, nem volt ma lenn a villásreggelinél. Remélem, nem érzi magát rosszul? — Nem tetszik neki itt a környék — mondta kurtán Rosalie. — örülni fogok, ha tovább utazunk. — Azt hiszem, továbbra is útitársaik leszünk. Szintén eljönnek a második vízeséshez? — Igen. f. Kiértek az árnyékos fák közül. Itt egy darabon poros országút vezetett a part mentén. Öt gyöngyárus, két levelezőlapos gyerek, három scarabeust kínáló vénasszony és egész raj szamárhajcsár fiú rohanta meg őket, a baksist üvöltő piszkos csöppségekkel együtt. Poirot kétségbeesetten igyekezett elűzni őket maga mellől kézzel-lábbal, mintha legyeket kergetne. Rosalie úgy ment közöttük, mint az álomjáró. Szinte nem hallott, nem látott semmit. Végre kijutottak közülök s leértek a vízhez. Egy gőzös kötött ki éppen. Rosalie é