Vámbéry Könyvek

Vámos Magda
RESID EFENDI

Vámbéry Ármin élete

Lilium Aurum
Dunaszerdahely
2001

A könyv megjelenését a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma,
a Magyar Kulturális Örökség Minisztériuma Határon Túli Magyarok
Főosztálya és Dunaszerdahely városa támogatta

Vámos Magda jogutódja, 2001.

Lilium Aurum, 2001.
ISBN 80-8062-043-1

A születésnapok könyve
Sir Henry Ponsonby, Viktória angol királynő főud-
varmestere belépett a windsori várkastély egyik
vendéglakosztályának ajtaján. Kezében vaskos köny-
vet tartott.
Az alig fél órája érkezett vendég az egyik kitárt ablak-
szárnynál állt. Még kockás útiruháját sem vetette le, hogy
átöltözködjék a vacsorához. A kora május zsenge zöld
színeiben tündöklő kert látványa szegezhette ily sokáig
egy helybe. A szilfák határolta Hosszú Sétány meg a lankás
tájhoz simuló tölgyerdő az út végénél. Talán ide látszik
annak a roppant vén tölgynek a koronája is - gondolhat-
ta a vendég -, amely alatt Falstaff-fal járatták bolondját a
windsori víg nők. Messziről, a park déli részét lezárva, egy
szép tó vize csillogott a délutáni napfényben.
A vendég kicsit bosszankodott. Ettől a látványtól foszt-
ja most meg a belépő Sir Henry! Persze, persze, igazán ki-
fogástalan gentleman, mi más is lehetne, de udvariaskod-
ni egy udvarmesterrel különösen unalmas. Bosszanko-
dásnak azonban nyoma sem látszott a vendégen. Elég
erősen sántítva jött előbbre a szoba közepe felé. A botját
ott hagyta az imént az egyik szék karfáján.
- Sir Henry, igazán kedves öntől, hogy megnézi, jól
találom-e itt magam. Bocsánat, hogy még nem öltöztem
át. De van rá bőven időm, ha jól értettem az előbb,
amikor felkísért. - Enyhe tétovaság bujkált Ponsonbyra
vetett tekintetében. Nem bánta, ha ezzel elárulja, tűnődik
azon, hogy minek is köszönheti a főudvarmester ismételt
látogatását.
Ponsonby letette az asztalra a vaskos könyvet. Tábláit
ezüstkapocs fogta egybe, az aranyozott cirádák közül kivil-
lant borítótábláján a cím: Royal Birthday Book - a királyi
udvar könyve a születésnapokról.
- Vámbéry professzor - szólt Sir Henry -, Windsorban
az a szokás, hogy őfelsége mindegyik vendége beírja ide a
nevét s születésének évét meg napját. Én aztán feljegyzem
azt is, hogy meddig maradt itt. Ha kedve lenne néhány
aláírást megtekinteni, úgy hiszem, érdekes névsorra
bukkanna. Nemcsak koronás fők autogramjára gondolok.
Nagy írók, művészek, tudósok egész serege... valóságos
tejút van itt, száz meg száz csillaggal. Sok személyes isme-
rősét is megtalálhatja közöttük.
Vámbéry nem nyúlt a könyv után. Hallgatott. Ponson-
by félig lehunyt szemhéja alól sandított a windsori kastély
alacsony növésű vendégére. Annak kopaszodó feje búbját
még az útisapka takarta ugyan, de ápolt szakállának dere-
sedése rögtön szembeötlött. A professzor most ezt a sza-
kállt simogatta, és még mindig nem szólt.
- Segíthetek valamiben? - kérdezte Sir Henry. - Valami
zavar van?
- Uram, a dolog kissé szokatlan. Európában jöttem a
világra, ám mégsem tudom határozottan, hogy mikor szü-
lettem. Ez most kényelmetlen, mert nem szeretnék valót-
lanságot írni ebbe a szép könyvbe. Minékünk, mármint
annak a felekezetnek, amelyhez szüleim is tartoztak, nem
volt kötelező anyakönyveket vezetni. Különben is borzal-
mas járvány dúlt akkoriban Magyarországon. Kevéssel
születésem után apámat ugyancsak elragadta a kolera.
Anyám pedig, noha egyébként igazán kiváló teremtés volt,
világéletében írástudatlan maradt. A fiatalon elszenvedett
csapások sorozata: a járvány iszonyata, apám elvesztése
meg a nyakába zúdult temérdek baj és gond annyira
megzavarta, hogy később sem tudta nekem megmondani,
melyik évben születtem. Csupán arra emlékezett, hogy
József napján láttam meg a napvilágot. Valami búcsút kel-
lett volna tartani aznap, de elmaradt a kolera miatt.
- Kedves professzor, ez a történet, ha talán szokatlan
is, nem ad semmiféle szégyenkezésre okot. Őfelsége
sokkal többre tartja vendégeinek érdemeit és munkás-
ságukat a származásuknál. De hát feltételezem, hogy van
valamilyen dátum, amit általában feltüntet születése évéül
a szükséges iratokon. Jegyezze be ide ugyanazt.
Vámbéry Ármin beírta a királyi vendégkönyvbe a nevét,
és hozzáfűzte: "Született Szentgyörgyön (Magyarország),
1832. március 19-én."
Vámbérynak, a nagy utazónak, politikus szakem-
bernek, híres közírónak és nyelvtudornak a dédapja tele-
pedett meg Magyarországon. A dédapa az észak-bajor-
országi Bamberg városából vándorolt délre, Pozsony
közelébe. A fia már itt született, és amikor II. József elren-
delte, hogy a birodalma területén élő zsidók is kötelesek
vezetéknevet felvenni, a fiú apjának szülővárosát válasz-
totta nevéül. Így lett Bamberger, ami magyarul egysze-
rűen annyit jelent: bambergi. Kétnemzedéknyi idő alatt a
változatlanul német ajkú Bambergerek kiejtésében nevük-
nek kezdőhangja wé-re lágyult, és már Wambergereknek
íratták be magukat, ha éppen elkerülhetetlen szükség volt
valamilyen hivatalos írásra. A maguk szűkebb világában,
mit sem törődve II. Józseffel, változatlanul mellőzték a ve-
zetéknevet, s tovább hódoltak annak az ősi szokásnak,
hogy az azonos nevű gyermekeket apjuk nevével külön-
böztették meg, ilyenformán: Jakab fia Mózes, Izsák fia Mó-
zes és így tovább.
Vámbéry Ármint tehát hivatalosan Wambergernek hív-
ták, de mivel a születéséről épp hogy hivatalosan nem vet-
tek sehol tudomást, meglehet, közelebb jár az igazsághoz,
aki azt mondja, papíron egyáltalán meg se született. Ez
viszont ugyanúgy nem zavarta őt sem, aminthogy a város-
széli rozzant bérlakásuk szomszédságában sátrat vert
kóbor cigányok sem törődtek az ilyesmivel. Első emlékei
közé sorolhatta, hogy nagyon tetszettek neki ezek a cigá-
nyok, akik csikorgó hidegben is a szabad ég alatt tanyáz-
tak, s ha reggelente útra keltek, purdéikat a lovuk két
oldalán függő párnahalomba dugdosták. A Wamberger
fiúcska puszta földre vetett szalmán aludt a nővérével.
Vánkosuk sem volt. A pici cigánygyerekek párnái valósá-
gos fényűzésnek látszottak ehhez képest.
Ezek az első emlékek már nem a Pozsony várme-
gyében levő Szentgyörgy városkához fűződtek, hanem
Dunaszerdahelyhez, amelyet Vámbéry mindvégig fogadott
szülőhelyének vallott.
Huszonkét évesen elözvegyült, morvaországi szárma-
zású édesanyja az apa elvesztése után hamarosan második
házasságot kötött egy jószívű, de merőben élhetetlen
fiatalemberrel, és a család így került Dunaszerdahelyre.
Kocsmájuk rövid idő alatt tönkrement, a csaplárosságot
fel kellett váltani egy sokkal nyomorúságosabb kenyér-
keresettel. Piócák begyűjtéséből tengődtek. Akkortájt a
piócát még csodatévő gyógyszernek tartották az emberek.
Doktoraik a legkülönbözőbb nyavalyákra rendelték ezt a
természetes vércsapolást. A piócákat az összegyűjtésükkel
foglalkozó családnak nagyság szerint kellet szétválogatnia.
Hosszú vászonzacskókban tartották, és az előírásoknak
megfelelően minden huszonnégy órában kétszer meg-
fürösztötték őket. A piócamosdatás a gyerekek feladata
volt. Undok munkájukkal szemben érzett utálkozásukat
még cetézte, hogy a piócák éjnek idején olykor-olykor ki-
szabadultak foszladozó vászonzacskóikból, szertemászkál-
tak a szobában, s a földön alvó gyerekek bőrébe akaszkod-
va szívni kezdték a vérüket.
Vérnek nem voltak bővében, mert sokat éheztek.
Főként az idő tájt, amikor már a piócaüzlet is mind rosz-
szabbul hozott a konyhára. Szaporodott a haladó orvosok
száma, akik ellenezték ezt az ősi, vérszopó gyógymódot. A
család pedig növekedett. Anyja második házasságából há-
rom féltestvére született Vámbérynak.
Jókedvét ínség, éhezés, de még betegség sem törte
meg. Fekete szeme vidáman ragyogott, arcát pirosra csíp-
te a levegő, mert tavasztól őszig a szabadban aludt az ud-
varon, az eresz alatt. Mély álmából egy-egy zivatar is csak
akkor ébresztette fel, amikor már csuromvizes volt. Nem
emlékezett rá, hogy valaha is meghűlt volna. Makkegész-
ségesnek érezte magát, pedig hároméves korára nyomo-
rék lett. Mindinkább nehezére esett a járás, előbb csak
sántikált, utóbb már erősen sántított, és mankóra szorult.
De a mankót bal hóna alá kapva, megszokta, hogy fürgén
jusson előre. Neki legalábbis fürgének tűnt fel a járása, és
ha játszótársai gyorsabban futottak nála, eleredt a könnye.
Az édesanyja ezt észrevette néha. Vigasztalgatta béna
és legkedvesebb gyermekét:
- Tovább érsz te, fiam, valamennyi pajtásodnál, legyél
csak kitartó, és tűrj békén!
A vigaszban maga sem hitt. Feneketlen szegénységük
ellenében is megpróbálkozott a legkülönbözőbb cso-
dadoktorokkal, csak arra nem gondolt, hogy egy valódi
doktorhoz forduljon. A béna kisfiút a kuruzslók egyné-
mely alkalommal olyan erőszakos kúráknak vetették
alá, hogy kínjában elájult, de a lába nem gyógyult meg.
Dunaszerdahely lakosságának többsége ortodox zsidó
volt. A legtöbb szülő úgy vélekedett, teljesen elegendő, ha
a felekezeti iskolában megtanítják fiát a héber betűvetésre
meg olvasásra, hogy megismerkedhessék Mózes öt
könyvével és a próféták könyveivel. Nyolcéves koráig a kis
Wamberger fiú szintén ilyen iskolába járt, de édesanyja
kívánságára elsajátította a gót betűs német ábécé fortélya-
it is. Páratlan emlékezőtehetsége már iskolai pályafutása
elején csodagyermekké léptette elő. Izlése ugyancsak
koraérett volt. A szentírásból Ézsaiás és Jeremiás prófétát
szerette a legjobban, s hosszú részeket tudott könyveik-
ből kívülről felmondani. Tanítói elkapatták. Rászokott a
többiek bámulatának édes ízére. Szereplési kedvét csupán
édesanyja hűtötte le imitt-amott. De ez a lehűtés is bizser-
getően sarkallta, mert így hangzott:
- Nem vagy még semmi sem, nem tudsz még semmit.
Vésd eszedbe, az én első uram fiának a legkülönbnek kell
lennie minden más gyermek között!
A kolerajárványnak áldozatul esett első férje iránt ér-
zett szerelem a józan értelmű, derék asszonyt olyan lé-
pésre bírta, amely a dunaszerdahelyi ortodox hitsorsosai
szemében már-már megbocsáthatatlan vakmerőségnek
számított. A Talmud-Tóra iskolából átíratta a fiát a refor-
mátus elemibe. Kis híja volt, hogy pellengérre nem állítot-
ták ezért.
Mert a felvilágosultság korának és az iparosodására
meg a tudományára büszke XIX. századnak a szele a
dunaszerdahelyieket még csak meg sem érintette.
Vakbuzgó, hamisítatlan középkorban éltek. Annak min-
den szertelenségével.
A zsinagóga kapuján egy lelakatolható vaskarika lógott
láncon. Az olyan zsidóknak, akik vétséget követtek el a
óhitű vallás szertartási parancsai ellen, egy álló napra
ebbe a karikába csukták a nyakát. A vétkest szabad, mi
több, illendő volt leköpnie minden arra járó hittestvér-
nek. A Wamberger gyerek édesanyját ez a veszély kör-
nyékezte, amikor keresztyén iskolába íratta át a fiát. Nagy
lépés volt ez a fiatal lélek felszabadulásának útján. Addig
- ahogy ő maga írta jó két emberöltő múltán a visszaem-
lékezéseiben - a rituális szőrszálhasogatásnak és szomorú
babonahitnek útvesztőjében élte gyermekéveit. Most egy-
szerre kitágult körülötte a világ.
Senki sem érezhette meg előre, hogy korai jártassága
az üres szalmacséplés, az évezredekre visszanyúló és a
múló idővel elavuló aprólékos parancsok és babonás
félelmek hiábavaló tudományában mégis mily nagy
előnyére szolgál élete későbbi fordulóin. Amikor először
hagyta el a gettót, amelyet akkor már nem is kerítettek
körül valóságos falak vagy palánkok, hanem csak a benne
élők önkéntes szándéka választotta el a külvilágtól, az alig
kilencéves gyermek elálmélkodva érezte, hogy addigi ret-
tegéseinek terhe lassan lehullik róla. Régebben majdhogy-
nem az álláig húzta le sapkáját, olyan iszonyú volt még a
gondolata is annak, hogy véletlenül födetlenül maradhat-
na a feje, amit halálos bűnnek tartottak környezetében. S
amikor megesett vele egyszer, hogy keresztény gyer-
mekek merő csúfondárosságból erőszakkal letépték
fejéről a sapkáját, minden ízében reszketni kezdett,
mintha máris maga előtt látná a gyehenna lángjait. Noha
általában üresen korgott a gyomra, inkább éhen veszett
volna, semhogy egyetlen falatot is elfogadjon nem kóser
módra készített ételből. Most pedig a református
iskolában részt vett a hittanórákon, egyszerűen azért,
mert a tanítók nem engedték csellengeni közben a növen-
déknyáj kereszteletlen bárányát.
Ez a bárányka kivételesen értelmes volt. Az a látszólag
jelentéktelen dolog, hogy hirtelen belecsöppent egy más
vallású hitoktató bibliamagyarázatainak sűrűjébe, egész
életére döntő lökést adott. Hamar rájött két kézenfekvő
igazságra. Az egyiket úgy fogalmazta meg, ahogy számta-
lanszor megütötte már a fülét: "Minden cigány a maga
lovát dicséri." A másikra nemigen talált még gyermek-
agyában szavakat, de mind világosabban derengett előtte.
A bibliai textusokat lépten-nyomon idéző református meg
a zsidó vallás között egyáltalán nincs akkora különbség,
hogy bármiképpen indokolni lehetne azt a rengeteg
gyűlölséget, ami a felekezeteket egymás ellen feszítudniillik
Akkor hát ez a gyűlölség nem magától terem, hanem
szítják. Ugyan kik? Nyilván azok, akiknek hasznuk van
belőle. Ennél tovább nem ment. Még magában sem
mondta ki akkoriban, hogy némelykor azok vélik a
legtöbb hasznot húzni az ilyesmiből, akiknek a vallás nem
csupán hitet, hanem kenyeret is ad. De egyre jobban
elidegenedett mindenféle fanatizmustól, és kezdte szívből
meggyűlölni a gyűlöletet.
Az első ezüsthúszast tízéves korában kereste. Komoly
pénz volt ez akkor, s ő egy neves jogtudós és történetíró
nagyúrtól kapta ajándékba. Az osztályvizsgán elszavalt
latin vers jutalmául. Deákul még nem tanultak, az
olvasókönyv végén csak azért voltak latin versek, hogy a
különösen becsvágyó gyerekek megbarátkozzanak a
középiskola nyelvével. A büszkeségtől dagadozó tanító
biztatására az iskola dísze, a kis Wamberger ugyanazt a
verset elmondta szép rendben a visszájáról is, az utolsó
sortól az elsőig. Az előkelő vendégnek roppantul tetszett
a bravúr:
- No, fiam, ha zenét komponálnál, olyan rákfúgákat,
akarom mondani, tükörfúgákat csinálnál, hogy csak még!
Hát így tanulj továbbra is!
A gyerek az úriember első mondatából egy kukkot sem
értett. Rák! Pont elege van a piócákból is. Még hogy rák!
Az egészből csupán az ezüsthúszast értette. De azt na-
gyon.
A család nyomorúsága akkorra érte el a netovábbját. A
béna kisfiúnak alig tizenkét esztendős testvérnénje
kénytelen volt cselédként elszegődni. Attól fogva életút-
jaik teljesen szétváltak. Őmaga, a tízéves fiú, szintén önál-
ló kenyérkeresetre szorult, hogy valamiképpen fedezze
iskoláztatását és megszerezze a legszűkösebbet. Inasnak
fogadta fel egy szegény szabó, egyben pedig hébernyelv-
oktatónak is a fia mellé.
A tű, cérna meg a gyűszű sehogy sem állt a kezében, és
az öltögetés művészetében nem sokra vitte. Egy év múltán
a Dunaszerdahelytől kétórányira fekvő Nyék község kocs-
márosának fia mellett kapott házitanítói állást, de egyúttal
az egész család mindenes cselédjévé is tették. Ígykupor-
gatta össze hat hónap alatt azt a nyolc forintot, amellyel
már elindulhatott szülővárosába, Szentgyörgyre, hogy
felvétesse magát az ottani piarista gimnázium első osztá-
lyába. Addigra betöltötte a tizenharmadik évét.
Édesanyja elkísérte. Az országúton felkéredzkedtek
egy gabonás szekérre, amely a pozsonyi hetivásárra tar-
tott. A szép Duna menti városban anya és fia két napot
időzött. A fiú megrendült csodálkozással nézegette Po-
zsony emeletes házait, a hosszú ablaksorokat. Egész Szer-
dahelyen csupán egyetlen emeletes ház állt, egy ke-
resztyén földbirtokosé, akit Kondé Ignácnak hívtak. A
dunaszerdahelyiek nyelvjárásában a földszintesnél maga-
sabb épület röviden "kondégnácos" ház volt. A fiú most
Pozsony főutcáján hirtelen felkiáltott:
- Ejnye, édesanyám, nézze csak, de sok kondégnácos
ház van itten!
Rögtön elhatározta, hogy ő majd, ha felnő, és édes-
anyja szíve vágya szerint orvos lesz, feltétlenül ilyen város-
ban fog lakni.
Szentgyörgy viszont szegényes kis fészek volt a
Kárpátok nyúlványának lábánál. Az ifjú Wamberger Ármin
néhai édesapjának egy fiatalkori barátjánál kapott szállást,
vagyis megengedték neki, hogy a szalmazsákját leterítse a
szoba valamelyik zugában. Egyébként "naponta evett",
tehát a hét minden napján más-más család asztalánál
ebédelhetett. Reggelire édesanyja ellátta egy kis zsák rán-
tásliszttel, amiből megfőzhette a köménymagos levest.
Vacsorára is jutott a legtöbb család jóvoltából egy kis
kenyér. Ez bőségnek számított régi életéhez képest, nyu-
godt lélekkel vethette magát a tanulásra.
A kegyesrendi klastrom gimnáziumában a fő tantárgy a
latin volt. A növendékeknek két hónapi oktatás után már
latinul kellett egymás között is beszélgetniük. A szabály
betartását valóságos besúgó rendszerrel ellenőriztették a
tanárok. Földrajzot és történelmet tanítottak még úgy
ahogy, és egész kezdetleges fokon algebrát is. De az
órarend javát lefoglalta a katekizmus meg a latin nyelv és
irodalom. A kálvinista elemi után most a katolikus liturgia
és a katekizmus tudományát sajátíthatta el a dunaszerda-
helyi zsidó fiú. Rövidesen az iskola második diákja lett. Az
első helyet csupán azért nem tarthatta, mert katekizmus-
ból nem engedhették vizsgára. Jóllehet dicséretet dicséretre
halmozott, sok öröme nem tellett benne. Társtalanul és
teljesen rokontalanul élt az idegen városban. Leg-
derekabbul az osztályfőnöke, a fiatal páter Siebenlist bánt
vele. Noha a neve azt jelentette, hogy "hétfortélyos", igen
egyszerű, keresztényien jó lélek volt. Megsajnálta az
árvábbnál is árvább, kitűnő rendű növendékét, s amikor
észrevette, hogy az a kemény télidőben is szakadozott,
vékony ruhában jár, megajándékozta egy nagy bolyhos
kendővel, mellénnyel és meleg nadrággal. De minél
inkább elfészkelődött az idegenből jött, más vallású fiú az
iskolában, annál cudarabbul ment a sora hitsorsosainak
körében. Amikor apjának egykori barátja ráébredt, hogy a
fiú elszakadt az ortodox világtól, kitette a szűrét, három
család pedig az ebédet is lemondta. Beköszöntött a má-
sodnapos éhezés ideje.
Rászokott, hogy segítsen iskolatársainak a házi felada-
tok elkészítésében, s ezért egy-két szelet kenyeret elvárha-
tott. Lassan-lassan itt is, ott is rádöbbentek, hogy az isko-
la második legjobb diákja egyre cingárabb lesz, hala-
ványabb és szótlanabb. Mire azonban kitavaszodott, már
az egész osztály felkarolta, a legbőkezűbben az a Hie-
ronymi Károly, akiből később kereskedelmi miniszter lett.
Az elmaradt, haragvó hitsorsosok helyett pajtásainak
szülei hívták meg bőkezűen mért ebédekre. Ígynem kel-
lett éheznie.
De a második osztályban sok minden előfordult.
Többé nem Siebenlist volt az osztályfőnöke, hanem egy
zsidófaló páter, aki minden alkalmat megragadott - még
akkor is, ha nem volt mit megragadnia -, hogy a legjobb
diákot csúffá tegye iskolatársai előtt.
- Mózele - szerette mondogatni -, minek tanulsz? -
Nem volna helyesebb, ha sakternak mennél? Az való
tinéktek!
A megkínzott fiú azt tapasztalta, hogy tavalyi pajtásai
közül egyesek ganéjjal és kövekkel dobálják, csúfolják,
szidalmazzák. Eljött az idő, amikor már a felnőttek között
is akadt olyan, akinek kapóra jött a serdületlenek divatja.
A zsidó diákot néha utca hosszat különféle bántalmazások
érték, vagy csak a futásra lódító "Hep! Hep!" kiáltozás
úszott nyomában. De futni nem tudott. Még mindig
mankón bicegett.
Nyomorúságát és megújult éhezését látván, Siebenlist
páter ismét a segítségére sietett. Kijárta, hogy fogadják
meg csizmatisztítónak a kolostorba. Ígymár hajnali
szürkületkor beléphetett a folyosóra, s míg a cipőket,
öltönyöket, reverendákat kefélte, szépen megmelegedett
a nagy hasú cserépkályha frissen lobogó tüzénél. A lángok
rőt visszfényében még a leckéjét is átolvashatta. Úgy
érezte, mennyei dolga van. Arcának piros színét hetek
alatt visszanyerte.
Változatlanul kitűnő bizonyítvánnyal fejezte be a
második gimnáziumot. Úgyhatározott, nem marad
tovább Szentgyörgy városában, hanem Pozsonyba megy,
ahol talán könnyebben megélhet. Azt is remélte, hogy
megértőbb s jobb osztályfőnökre lel ottan.
Siebenlist páteren kívül nem soktól kellett búcsúznia
Szentgyörgyön. Csak az apja sírjától. Még egyszer kiment
a temetőbe ahhoz a nem létezőhöz, aki addig is az
egyetlen volt, akinek elpanaszolta bánatát. A sírkövön vég-
leg összetörte a mankóját. Eltökélte, hogy Pozsonyba bot-
tal megy már, mert a mankó kettős bajjal járt. Kihívta a
serdülő fiúk fokozott csúfolódását, és nagyon rongálta az
egy szál ruháját.
Eleinte szerfelett nehezére esett minden lépés a
megszokott mankó nélkül. Konok akaraterejével pár hét
alatt túlesett ezen is. Igaz, erősebben sántított, mint
azelőtt, ám valamiképpen szabadabbnak érezte magát és
büszkébbnek. Szívósan gyakorolta, hogy még a botot is
mellőzze időnként. Egy kis batyuval a vállán és a botot
meg-meglóbálva kezében, örökre búcsút mondott
Szentgyörgynek.
Pozsonyban sem volt rózsákkal vetve az a láda, ame-
lyen elfekhetett annak fejében, hogy a kifőzdés Lővi úr
megbukott fia mellett korrepetítorkodott. Legnagyobb
kínlódás az ebédidő volt, amikor Lőviék egyetlen szobája
megtelt azokkal a diákokkal meg szabólegényekkel, akik
tizenöt krajcárért háromfogásos, bár nem éppen tápláló
menüt kaptak. Wambergernek ritkán akadt tizenöt kraj-
cárja, és a könyvébe mélyedő tanító urat mímelve, korgó
gyomorral szippantgathatott az ételek szagából.
A tanáraival sem volt szerencséje. Amikor a bencé-
seknél beiratkozott a gimnázium harmadik osztályába,
Pendl igazgató úr tüstént ellenszenvvel fogadta:
- No, Harschl, hát te meg doktor akarsz lenni?
Ennyit már fel se vett. Azzal nem törődött, hogy
Szentgyörgyön "Mózele", itt meg "Harschl", de tudta,
hogy ez a fogadtatás ízelítője csupán a tanárok későbbi
bánásmódjának, és a vastagja még hátravan.
A három esztendő alatt, amelyet a pozsonyi gimnázi-
umban töltött, a papi korlátoltságnak meg a faji türelmet-
lenségnek bő áldásai elől kapkodhatta ugyan a fejét, de az
bizony ebbe sem gárgyult bele. Latin nyelven már oly
könnyűszerrel társalgott és írt, hogy jónak látta, ha új
nyelvet sajátít el. Végtére is négy anyanyelvvel kezdte az
életét: kicsi gyermekkorában egyformán beszélt magyarul,
jiddis-németül, tótul, héberül. A latint sem érzi holt tu-
dománynak, aligha teheti erejét nehéz próbára, hogy még
néhány nyelvet megtanul. A franciát választotta elsőül,
mert akkortájt úgy vélekedtek az emberek, hogy senki
sem mondhatja magát műveltnek, aki nem cseveg fran-
ciául. Akkora szenvedéllyel esett neki a tanulásnak, hogy
Voltaire és Moliére műveiből felcsipkedett szavakkal han-
gos párbeszédet folytatott önmagával, s a járókelőkre
franciául köszönt rá az utcán.
Műveltségének hamarosan nagy híre támadt a jámbor
lelkek között. Pozsony zsidó lakosságának legegyszerűbb
gyermekei: a jómódú családoknál szolgáló szakácsnők
meg szobalányok hozzá folyamodtak, vezesse be őket az
írás-olvasás tudományába, de addig is vesse papírra he-
lyettük a szerelmes leveleiket. Wambergernek egyszeriben
fellendült a sora. Épp a legjobbkor, mert a kifőzdés Lőviék
kiadták hálóládájának felét egy vidéki fiúnak, akitől elrü-
hesedett. Lővi úr ez alkalommal nem a ládát dobta ki, ha-
nem a házitanítót, s még a holmiját is visszatartotta pár
krajcár adósság miatt.
A fiatal diák két éjszakát a sétatéren töltött egy padon,
illetve a pad alatt, ha a rendőri őrjárat netán arrafelé vette
útját.
Sivár létének kanyargós ösvényein a szerelmes szakács-
nők pottyantották elébe az égi mannát. Valahányan csak
voltak, mindannyiuknak megvolt a szerelmi bánata és ten-
ger sok oka az érzelemdús levelezésre. A pelyhedző állú
gimnazista nem fogyott ki sem a munkából, sem a dús
ebédekből. Még inkább feltört, amikor az egyik szakácsnő
megkérte egyszer, énekelné el gitárkísérettel a divatos
dalt:
Schöne Minka, ich muss scheiden,
Ach, du fühlest nicht die Leiden!
Szép Minka, el kell hagyjalak,
Ah, nem érzed, hogy szűm megszakad.
A konyhában felcsendülő kellemes legényhang ki-
csábította a ház asszonyát meg a leányait. Betessékelték a
diákot a szobába. Kikérdezték erről-arról, és beajánlották
ismerőseikhez mint magyar-, francia- és latinoktatót. A fiú
ettől kezdve naponta nyolc órát járt iskolába, három-négy
órát tanított másokat, s éjszakánként szorgalmasan tanult
tovább maga is. Alvásra alig maradt ideje. Hiszen egyéb-
ként is sok minden történt akkoriban városszerte, s egy-
szerre csak azon vette észre magát, hogy talán a nyelveknél
is szenvedélyesebben érdekli a politika. Az iskolával már
alig törődött. Majdnem három év késéssel látott hozzá, és
valahogy kinőtt belőle, mielőtt a végére érkezett volna.
Az utolsó magyar rendi országgyűlés épp 1847-48-ban
tartotta legmozgalmasabb vitáit a mind sürgetőbbé vált
reformokról. A rendek Pozsonyban üléseztek. A levegőt
meg-megborzolták már a márciusi fuvallatok, és a for-
radalmak előszelére mindig fogékony ifjúság egyre na-
gyobb érdeklődéssel fordult az országgyűlés kiváló szó-
nokai felé. Az ifjúságnak külön karzatot tartottak fenn az
ülésteremben, és a fiatal Wamberger nemegyszer még az
iskolát is elkerülte, csak hogy hallhassa Kossuthot meg a
reformnemzedék más nagyjait. A párizsi forradalom híre
március elsejére virradóra érkezett el Pozsonyba.
Kossuth azonnal megérzi, hogy a párizsi nép felkelése
nemcsak a franciaországi Bourbon-uralkodóházat söpri
el, hanem az egész szövetségi rendszert is, annak értelmi
szerzőjével és irányítójával: Metternich herceggel együtt.
Így aztán Kossuth azon frissiben, március 3-án elmondja a
pozsonyi országgyűlésen híres beszédét a királyhoz
intézendő feliratról, amelynek reformköveteléseket kell
"a nagy körülményekhez illő határozottsággal" tartalmaz-
nia.
Néhányan - így Wesselényi Miklós, az árvízi hajós is -
ettől a március 3-ától számították a magyar forradalom és
szabadságharc kezdetét, nem pedig a pesti ifjúság március
15-i megmozdulásától. Az alsótábla lelkesedéssel fogadta
Kossuth javaslatát, de a főrendek képviselete, vagyis a fel-
sőtábla mindaddig halogatta hozzájárulását, míg a tíz nap-
pal később kitört bécsi forradalomról tudomást nem
szerzett. Akkor azonban rendkívüli gyorsasággal perdült
meg az idő. A pesti forradalommal egyidejűleg, tehát már-
cius 15-én hetvenkét főnyi országgyűlési küldöttség uta-
zott Bécsbe, hogy V. Ferdinánd királynak megvigye a ren-
dek feliratát. A pánikba esett császári udvar első riadal-
mában mindent megígért, főként amikor tapasztalhatta,
hogy a magyar küldöttség fejét, Kossuthot a bécsi nép
nem győzi eléggé ünnepelni. A király és császár nagy
sürgősen teljhatalommal ruházta fel kedves rokonát,
István főherceget, a magyar nádort, aki meghatalmazásá-
nak alapján - "tekintve a körülmények sürgős voltát" -
késedelem nélkül ki is nevezte az első magyar felelős kor-
mányt, Batthyány Lajossal az élén. Közben az udvari ka-
marilla máris azon töprengett, hogyan vethet gáncsot
mind az új kormánynak, mind az egész magyarságnak.
Csakhogy az osztrák császárvárost megjárt országgyűlési
küldöttség ezt akkor tán el sem hitte volna. Egyedül a for-
rófejű poéta, Petőfi bizonyult a verseiben eleitől fogva
hidegen s tisztán látó reálpolitikusnak.
A küldöttség azonban rózsás kedvben és diadalmasan
tért meg Bécsből Pozsonyba. A város is így fogadta. A nép
letódult a Duna-partra, s torkaszakadtából éljenzett,
amikor a nemzeti színekkel fellobogózott újmódi gőzha-
jó, fedélzetén a magyar kormány tagjaival, besiklott a
kikötőbe. Elsőnek Kossuth lépett a hajópallóra, nyo-
mában Klauzál Gábor jött, majd Eötvös József báró és
Batthyány, a miniszterelnök. Az ujjongó tömegben ott állt
egy ágrólszakadt gimnazista is, aki ebben a pillanatban
elfelejtette bántalmazásait és megcsúfoltatását. Most egy-
nek érezte magát az örvendező emberekkel.
A küldöttség alig tudott utat törni magának az átforró-
sodott hangulatú sokaságban. Jó negyedórába is beletel-
lett, amíg eljutott a Duna-soron álló Zöldfa fogadóba.
A kapu bezárult a rendi gyűlés tagjai mögött. Ám az
emberek nem mozdultak el az épület elől, mert hallani
akarták Kossuthot. A zajongás nőttön-nőtt. Végül kinyílt
az első emeleti hosszú erkély ajtaja, és megjelentek az
ünneplők szeme előtt a kormány tagjai díszmagyarban.
A fiatal diák egy életre megőrizte magában ennek a
képnek emlékét, és öregségében is visszahallotta Kossuth
hangját:
- Megjöttünk Bécs falai közül, hol az abszolutizmusnak
századokon keresztül tartogatott rendszere összedőlt...
A többi kép villanása már az iszonyhoz tartozott. Fél
évszázadnál hosszabb idő sem tudta egészen fellazítani
ennek az iszonynak szorítását.
Előbb a hírhedt pogrom Pozsonyban. A német ke-
reskedők meg iparosok attól tartottak, hogy a 48-as for-
radalom egyik vívmánya, a zsidó lakosság egyenjogúsítása
túlságosan megnövelheti a zsidó kézművesek és kalmárok
konkurenciáját. Lázadásra bírták tehát több vidéki város-
ban a mesterlegényeket s a naplopókat, ezek pedig a
burgerek fizette zsoldért szíves örömest romboltak és
raboltak. Az első ilyen pogromhullám Pozsonyt öntötte el.
A zavargók házakat és raktárakat törtek fel, a pincékben
sok száz hordó bort meg pálinkát eresztettek ki, s mivel
így nemcsak átvitt értelemben részegedtek meg saját cse-
lekedeteiktől, ott ütötték-verték a zsidó polgárokat, ahol
érték. Az üldözötteknek az országgyűlési ifjak siettek
segítségükre, de a csatazaj napokig nem ült el.
Iskolák és üzletek sorra bezártak egy időre. A
dunaszerdahelyi diák magánórái hirtelen megszüntek.
Növendékeinek szülei vagy tönkrementek, vagy pedig
kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a gyer-
mekeiket ennyire bizonytalan napokban taníttassák. A fel-
nőttkor küszöbéhez közeledő ötödikes gimnazistának
nem maradt más választása, mint pár hónapra meghúzód-
ni egy kis faluban házitanítóként. Onnan leste a híreket, s
követte figyelemmel, hogyan törnek be a nyár végén az
udvari kamarilla szolgálatába szegődött Jellasics horvát
bán csapatai a Dunántúl földjére. Ennyi izgalom köze-
pette is volt azonban a fiatal Vámbérynak elég ereje s
becsvágya ahhoz, hogy elkezdjen rokkantsága kényszerű
magányában olaszul tanulni. Kivételes adottságai köny-
nyűvé tették számára ezt a stúdiumot. Mire a horvátok
súlyos vereséget szenvedtek a pákozdi csatában, és hul-
lottak csendesen az őszi falevelek, az iskola nélkül maradt
diák már Tassót olvasgatta. A "megszabadított Jeruzsálem "-
ről szóló eposz legnemesebb versei sem tudták azonban
enyhíteni afelett érzett gondját, hogy saját hazájának
megszabadulását egyre tornyosuló veszélyek fenyegetik.
A Dunántúlról az osztrák határ felé elvonuló Jellasics-
féle vert seregek megerősítésére a Habsburg-udvar bécsi
ezredeket akart Magyarországra küldeni, amire az osztrák
főváros népe fellázadt. A császár a felkelés másnapján,
1848. október 4-én ismét elmenekült hazulról. Kossuth
úgy érezte, elkövetkezett a forradalom győzelmének nagy
pillanata. Míg Windischgraetz herceg ostromgyűrűbe
fogta császárának székvárosát, hogy térdre kényszerítse a
népet, Kossuth hatalmas beszédekben toborozta a magyar
honvéd népfelkelőket, s Bécs felszabadítását adta pa-
rancsba. A Dunaszerdahellyel szomszédos Vásárút köz-
ségben a fiatal, sánta diák szintén meghallgatta Kossuth-
nak egyik ilyen toborzó szónoklatát. Lelkesedése akkora
volt, hogy legszívesebben maga is kapára-kaszára kapott
volna, de hát erről szó sem lehetett.
Eljött a reményeket és lelkesültséget elfagyasztó késő
őszi dér. Október utolsó napján Kossuth honvédei súlyos
vereséget szenvedtek Bécs határában, Schwechatnál.
Amire ez bekövetkezett, a dunaszerdahelyi fiú már visz-
szatért volt Pozsonyba, és a hatodik diákosztályt a német
nyelvű lutheránus líceumban végezte el. De ki csodálhat-
ná, hogy ezen a magyarságra oly keserves télen elillant
minden kedve a tanulásra?
Ferdinánd, a szánalmas korlátoltságában nem is külö-
nösebben rosszindulatú császár lemondott, és helyébe a
Vámbéryval szinte egyidős Ferenc József került 1848
végén trónra. Majdnem hetven évre terjedő uralkodás
meg a katasztrófák hosszú sorozata állt előtte. Egyelőre a
legszófogadóbb fiú volt. Mukkanás nélkül tűrte, hogy fék-
telenül fanatikus, uralomvágyó édesanyja, Zsófia
főhercegnő kormányozzon helyette, az ősreakciós osztrák
miniszterelnök, Schwarzenberg herceg társaságában.
Azok ketten pedig eltökélték a magyar forradalom és
szabadságharc elpusztítását írmagostul. A Burg belső
tanácsadó testületének harmadik oszlopa, Windischgraetz
herceg feladata lett, hogy csapataival betörjön Magyar-
országra. 1848. december 15-én lépte át a határt, a Duna
mentén jött lefelé, s első állomása Pozsony volt. A hazafi-
ak kivégzését ő kezdte, hogy aztán fél év múlva a "bresci-
ai hiéna" néven ismert Haynau egy őrült módszerességé-
vel folytassa.
A bitófák a napokig kint hagyott hullákkal a pozsonyi
Várdomb mögött emelkedő, úgynevezett Szamár-hegyen
álltak. Ott lógott Mednyánszky báró, Lipótvár osztrák fog-
ságba esett parancsnoka a hadsegédével. Nemsokára mel-
léjük került Rázga Pál evangélikus lelkész is. Neki harcba
hívó magyar prédikációiért kellett vértanúságot szenved-
nie. Rázga beszédeit a líceumi diák is meghallgatta hébe-
hóba, s most engedett a kíváncsiskodás ördögi kísértésé-
nek. Megnézte a lelkész kivégzését. Rázga Pált a felesége
szintén elkísérte, gyermekeikkel együtt, a börtöntől a
vesztőhelyre.
A család ott térdelt az akasztófa előtt, mintha egy új
Krisztus függne a feszületen. A bitó alá kivezényelt osztrák
katonák is megborzadtak, a diák pedig évekig nem tudta
betemetni lelkében ezt a képet.
Görgey nevezetes téli hadjáratának sikerei még egy-
szer fellobbantották a magyar reményeket. Ám e sike-
rekkel egyidejűleg utolszor kelt életre a halódó Szent
Szövetség, hogy ráüsse a valóság végső pecsétjét Petőfi
jóslatára:

Szétszórt hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.
Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
Minden népek közt a föld kerekén.

Amikor a hadiszerencse ismét a magyarok mellé
szegődött, Ferenc József maga kereste fel Varsóban Miklós
cárt, hogy bármely feltételt elfogadván, kikönyörögje az
orosz intervenciót.
A császári találkozó után pár hónappal elkövetkezett
egy reggel Pozsonyban, amikor néhány csallóközi magyar
fiú társaságában hősünk szemtanúja volt tizenötezer
orosz katona átvonulásának a városon. A katonák hegyes
végű sisakot hordtak, fahéjszínű darócköpönyegüket két-
felé hajtották a térdük felett, hogy könnyebben menetel-
hessenek. Nem néztek se jobbra, se balra. A csallóközi
fiúk csoportjában senki sem szólt. Lehorgasztott fővel
bámultak maguk elé.
Ez volt Vámbéry Ármin utolsó képe Pozsonyról. Még
másnap elhagyta a várost, és nem kívánt többé visszatérni.
A nagy zűrzavarban annyi pénze és ideje sem volt,
hogy kiváltsa a líceumi bizonyítványát.
Összesen hat középiskolai osztályt végzett. Ennyivel
lett később világhírű egyetemi tanár.
A visszaemlékezéseiben úgy írja, hogy amikor elhagyta
Pozsonyt, tizennyolc éves volt.
És ebből az derül ki, hogy talán mégsem a valóságot
jegyezte be Viktória királynő születésnap- és vendég-
könyvébe. S nem az áll a lexikonokban.
Feltehetően nem 1832-ben született, hanem 1831-ben.
Hiszen az utolsó előtti nagy kolerajárvány meg a
nyomában kitört felvidéki parasztlázadás is abban az év-
ben dúlt Magyarországon...

Emília

- Édes fiam, ne kösse az asztalkendőt a nyakába! Az
csak gyereknél szokás. Tegye szépen az ölébe!
Tanító úr, ne vegye zokon, hogy szólok. Jobb
lenne, ha nem vagdosná fel előre a húst. A kést jobb
kézben tartjuk, a villát meg lehetőleg a balban. Majd meg-
tanulja ezt is könnyen.
- Ejnye, röstellem, hogy megint szólok. Ugyan már, ne
könyököljön az asztalra, az sem illik! És miért tartja magát
oly görnyedten? Hisz nincsen púpja.
- No de fiam, a nőket előre szoktuk engedni! Akkor is,
ha még csak kis kisasszonykák!
Ez így ment Petrikovichék asztalánál és biedermeier
ízléssel bútorozott, szerény fogadószobájában napról
napra. Ám a fiatal tanító nemhogy unta volna, hanem
mohó idomulási készséggel fogadta növendékei édes-
anyjának minden intelmét. Petrikovich úr kisbirtokos és
polgármester volt Nyitra megyében, Zsámbokréten. Az
asszony meg leánykorában egy grófnő társalkodónő-
jeként kastélyban élt, és a sok felolvasás révén rászokott,
hogy maga is olvasson. Művelt nő lett belőle. Azt akarta
tehát, hogy fiai közül a legértelmesebb sok nyelvet
tudjon, s majdan egyetemre menjen. Wamberger Ármint a
nyelvtudása miatt fogadták házukba a nem éppen tehetős
Petrikovichék, mivel a zavaros idők leülepedtéig két idő-
sebb fiukat csak így taníttathatták. De türelmetlenül
várták a közviszonyok rendeződését, hogy aztán végre
nyilvános iskolába küldhessék gyermekeiket Pesten.
A postamester feszesre fűzött, jó alakú felesége itt, a
magáénak vallott kicsiny udvarházban is pattanásig volt
még kastélybeli élete emlékeivel, s úgy látta, hogy fiainak
derék nevelője a világi dolgokban maga is alaposan rá-
szorul a nevelésre. Valóságos megátalkodottsággal próbált
arszlánt faragni az addig csak nyomorúságot ismert
nyomorék házitanítóból. Neveltje már megint egy új világ
titkait akarta ellesni, és csak úgy kapdosta magába az
illemkódex szabályait, mintha soha másra nem is éhezett
volna. Kevés hiányzott hozzá, hogy Petrikovichné ido-
mítási csodájaként öntetszelgő majom legyen belőle;
órákat bíbelődött az öltözködéssel, aprólékosan ügyelve
mindarra, amire a postamester felesége oktatta. Billegett-
bicegett a tükör előtt, s nézte, úgy hajlik-e meg, úgy moz-
gatja-e kezét, arcát, ahogy kell. Az öltözködéshez azonban
ruha meg cipő, egy-két divatos holmi megkívántatott, és
elég botor módon egész keresetét erre költötte. Még azt a
tizenhat forintot sem tette félre, amellyel a líceumnak tar-
tozott tandíj fejében, pedig jól tudta, nem adják ki a
bizonyítványát, amíg az adósságát meg nem küldi.
Világos pillanataiban azért elgondolkozott rajta, az
kábította-e el vajon, hogy életében először él kényelem-
ben és a mindennapi falat gondja nélkül, vagy pedig a
vele született könnyelműség tör-e ki belőle az első adott
alkalommal. A feleletet maga sem tudta. De volt valami-
lyen homályos érzése, hogy valamikor még javára válik, ha
az egykori grófi társalkodónő jóvoltából most elsajátítja,
hogyan kell köszönni, járni, állni, ülni, csevegni az "úri
társaságban". Ez az érzés megnyugtatta, és egy időre el-
hessentette feje fölül bizonytalan holnapja gondjait.
Illemkérdésekben tetőtől talpig kiművelve, de úgyszól-
ván egy lyukas garas nélkül érkezett meg 1851 őszén
Petrikovich úrral és annak két fiával Pestre. A fiúk iskolá-
ba kerültek, ő pedig az utcára.
Pest akkoriban majdnem olyan szegény volt, mint a fia-
tal házitanító, aki először látta meg hazája fővárosát.
Budavár másfél év előtti ostrománál az osztrák ágyúk a
pesti oldal házait is eléggé pocsékká lőtték. Azonkívül az
utcán látható emberek közül minden harmadik besúgó
vagy császári csendőr volt. Az elnyomorodott városban a
fiatal tanító ide-oda hányódott. Alkalmi óraadásból élt.
Klienseit az Orczy kávéházban szedte össze. Ide jártak az
egyszerűbb zsidó kereskedők, vidékről is itt adtak egy-
másnak találkozót éppúgy, mint a vásárokra felruccanó
földbérlők. A kávéház forgalmas tanítóbörze is volt, már-
mint a házitanítóké, akiket hivatásos ügynökök juttattak
munkához. A facér nevelők úgy ültek a fal mellett egy hosz-
szú padon, akárha rabszolgavásáron lettek volna, és lesték
a "cupringer", a közvetítő ügynök szeme járását.
A kávéház a többudvaros Orczy-ház elülső frontján állt,
piszkos ablakai az Ország útra néztek. A vendégek ádáz
taglejtések közepette próbálták túlharsogni egymást. A
helyiség úgy robajlott, mint a levantei tenger a dagály hul-
lámtörésének idején. S ezen a viharzó kávéház-gályán kelt
fel Vámbéry életében az ifjúi boldogság napja.
Itt fogadta fel egy megnyerő fiatalember öccsei és
húgai mellé tanítónak, s levitte magával az erdős-lankás
Szlavóniába, kutyevói birtokukra. Eszékig hajón utaztak.
Már ez is kellemes volt, de még szebb a hosszú kocsiút a
szlavón hegyvidék egyik völgyében Kutyevóba. A legszebb
pedig a házikisasszony. És legeslegszebb, hogy ezt a
leánykát neki volt kötelessége oktatni. Az egyetlen zavaró
körülménynek az látszott, hogy Emília édesanyja tüstént
rosszallóan nézte a tanító és a tanítvány között fennálló
csekély korkülönbséget.
Ezt a rosszallást nem számítva, a szülők nagyon ked-
vesen bántak a fiatal nevelővel. Kényelmes, világos szobát
adtak neki, kitűnő ellátást. Napi hat órát kellett csak taní-
tania, ennyit pedig játszva bírt. Az idejével mindig oly jól
tudott gazdálkodni, hogy most a saját tanulmányait a leg-
nagyobb erővel folytathatta. Előbb nekivetette magát az
angol nyelvnek, és amikor abban valamelyest már isme-
rősnek érezte magát, bekanyarodott élete döntő fordu-
lójába. Törökül kezdett tanulni! Maga sem tudta, hogyan,
egyszerre szenvedélyes érdeklődés fogta el a keleti
tudományok iránt. Meg akarta ismerni azt a világot, ahon-
nan ősei végső soron eredtek. Keletet. És meg akarta
ismerni azt a világot is, ahonnan a magyar nép a Duna-
medence tájára került. Megint csak a Keletet!
A lelkiismeret is furdalta, hogy még mindig nem vál-
totta ki az iskolai bizonyítványát, és ezúttal ruhák helyett
nyelvkönyvekre költi a pénzét ahelyett, hogy letörlesztené
adósságát a líceumnak. "Te semmirekellő - szónokolt
magának felemelt mutatóujjal -, ezentúl büntetésből
annyit tanulsz, hogy belegebedsz! Ami pedig Emíliát illeti,
mindennap csak akkor nézhetsz rá lopva, ha már legalább
nyolcvan új szót bemagoltál. De inkább százat. Nyolcvan a
legeslegkevesebb. Addig egy pillantás sem eshet Emíliára.
Még ha tanítod is, akkor is a levegőbe nézel! Érted?!"
A szó elrepül, az írás megmarad. Nem érte be az önfe-
gyelmezés magánprédikációival, hanem a könyveire, a
szobája falaira meg a íróasztalára kartonpapíron tussal
kihúzott török szövegeket ragasztott. Azért írt törökül,
hogy senki a házban meg ne értse az intelmeket: "Légy
férfi!" "Lusta állat, dolgozzál!" "Szégyelld magad!"
Akárhova nézett a szobájában, szeme mindig mega-
kadt egy-egy ilyen török nyelvű buzdításon. De mivel nem
múlt el nap, hogy a magamagára kirótt nyolcvan-száz ide-
gen szót meg ne tanulta és meg ne jegyezte volna, mégis
Kutyevo volt az idill és az ifjúság versekbe menekülő
szerelmének békéje. Télen a kandalló lobogó tüze köré
gyűlt össze a család. Ki-ki kedve szerint olvasgatott vagy
beszélgetett. Amint kitavaszodott megint, a fiatal tanító
elvonult könyveivel egy domboldalra. Terebélyes, öreg
cseresznyefa alatt ütötte fel tanyáját, és a domb lábánál
tovairamló patak adta Petrarca szonettjeihez a víz meg a
kövek találkozásának örök zenéjét. Jó volt Laura helyébe
Emíliát képzelni, bár kimondani nem lehetett. Nem
engedte a versmérték meg a mama.
Vámbéry Kutyevóban tanult meg a török mellett
spanyolul, dánul és svédül. Hogy horvátul hetek alatt
folyékonyan tudott, azt mondani is felesleges, hiszen
horvátok között élt, és a füle néhány nap alatt rögzítette
minden nyelv belső lejtését, kiejtésének dallamát. A
könyvekből tanult nyelvekkel éppen az volt a baja, hogy
senkitől nem hallotta ezeket beszélni, és a bonyolult,
csupáncsak megközelítő fonetikai jelzések segítségével
próbált rátalálni valódi hangzásukra. Mivel tudta, hogy
egymagában a megközelítésen túl amúgy sem juthat, az
újonnan megismert nyelvek irodalmában keresett kár-
pótlást. Calderón, Lope de Vega és Andersen voltak ez
időben a legkedvesebb olvasmányai.
- Ide hallgass - szólt Emília éberen őrködő édesanyja
egy napon a férjéhez -, nekem ez a dolog nem tetszik. Azt
hiszem, hibát követtünk el, hogy felfogadtuk ezt a tanítót.
Több eszem lehetett volna.
- Ugyan már - horkant fel Emília apja -, mit akarsz már
megint? A gyerekek nevelője nagyon kitűnő fiú. Szorgal-
mas, megbízható. Amennyire megítélhetem, a gyerekek
nagyszerűen tanulnak a keze alatt. Én igazán meg vagyok
vele elégedve.
- Mit akarok már megint? Azt, hogy már megint nem
látod, ami az orrod előtt van! Szorgalmasnak szorgalmas
ez a Wamberger, de nem normális. A faluban sokan
bolondnak tartják. Ennyire én nem megyek, de kétségte-
lenül furcsa szerzet. Először is, nem lehet folyvást olvasni;
másodszor is, kérdezlek: mi értelme van annak, hogy vala-
ki törökül tanul? Semmi. A szobája tele van furcsa ákom-
bákomokkal. Azt mondja, török írás. De hát ez az ő dolga.
Nem tartozik ránk. Hanem hogy mindig majd felfalja a
szemével Emíliát, az már nagyon is ránk tartozik. Csak
nem akarod Kutyevo leggazdagabb és legszebb lányát egy
sánta, nincstelen, kelekótya senkihez adni feleségül?!
- Az én lányomat a tanítóhoz? Elment az eszed! -
Megtorpant. - Azt mondod, hogy Emília képes lenne ilyen
őrültségre? Lehetetlen. Emi az apja lánya. Helyén van az
esze. Bolondságokat beszélsz.
- Egy lánynak sincs helyén az esze, kedves barátom!
Szerencsénk, hogy Emília még elég fiatal és hajlítható.
Szófogadó gyermek. Tudja ugyan, hogy a tanító szerelmes
belé, az ilyesmit minden nő már macskakölyök korában is
észreveszi, de megígérte nekem, ha ez a félnótás fiatalem-
ber a legkisebb szemtelenségre vetemedik, azon menten
elmondja majd nekünk. Csak azért szóltam neked, mert
kár lenne ezt bevárnunk. Miért nem mondunk fel a tanító-
nak rögtön? Nem kell a tűzzel játszani.
- Én pedig nem teszem ki csak úgy vaktában. Derék
fiúnak tartom, és nem visz rá a szívem. Feltéve, hogy tel-
jesen megbízol Emíliában.
- A lányom mellett én is ott vagyok. Engem nem csaphat be.
Akinek sorsát Emília szülei ily módon eldöntötték, az-
alatt gyanútlanul olvasott a cseresznyefa árnyékában.
Nagyon vigyázott, hogy el ne árulja magát. De másfél éves
kutyevói tartózkodás után egyszer mégis elvesztette ön-
uralmát.
Az az átkozott szépírási óra volt az oka mindennek.
Emília kisasszony elég csúnyán írt. Néha meg kellett fogni
a kezét, és vezetni tintafoltos ujjait a betűk kicirkalmazott
megrajzolásánál. Ez a kéz hófehér volt, kövérkés, gödrös,
sima bőrű, ahogy a kor női szépségideálja megkívánta.
Ennyi puha gödröcskét meg nem szorítani több volt, mint
amennyit a tanító abban a pillanatban elbírt.
Emília azonnal felugrott az asztaltól, és kisietett a
szobából. Ment a mamához.
A szülők felmondtak a házitanító úrnak.
Vámbéry annyira kétségbeesett, hogy órákig sírt, és
ringatta magát fájdalmában. Embertelenül nehezére esett
elszakadnia a szlavóniai csendes völgytől, a háztól,
Emíliától, a cseresznyefa alatt átolvasott órák békéjétől.
Hetvenévesen visszatekintve életére, leírta, hogy a leg-
szebb másfél éve a Kutyevóban töltött idő volt, és a bol-
dogságnak akkori pillanatai soha többé nem ismétlődtek
meg. Az öregember számvetésében első és utolsó szerel-
mének nevezi Emíliát, akinek csak a kezét szorította meg
egyetlenegyszer, s elvált tőle, mielőtt huszonharmadik
évének küszöbét átlépte volna.
Kutyevóból Vámbéry is hazamenekült Dunaszerdahely-
re a mamához. De bármekkora szeretettel fogadta is az
anyja, nem hallgatta el aggodalmát és helytelenítését:
- Jobban tetted volna, fiam, ha nem adod magad az
efféle kóbor, céltalan életre. Az embernek az éjszaka első
felében kell rendbe tennie az ágyát, hogy jól alhassék a
másik felében. Te pedig mindent szétdúltál magad körül.
Tisztességesen el kellett volna végezned a gimnáziumot,
és aztán beiratkozni az egyetemre, hogy doktor lehessél.
Az kenyér.
- Mama, kérlek, alig múltam húszéves, és tizennégy
nyelven olvasok meg beszélek. Mégsem mondhatod, hogy
nem vittem semmire.
- Mit kotyogsz itt összevissza? Jiddisül beszélsz te, meg
magyarul és tótul. Az is valami? Ennyit már tudtál akkor is,
amikor mezítláb csoszogtál a porban! No jó. Megtanultad
az urak nyelvét is. Tudsz deákul. De mire volt az jó, ha
egyszer nem mész el doktornak?
- Hiába, nem hiszel nekem, mama. Azt te is tudod,
csak éppen nem mondtad, hogy megtanultam az urak
másik nyelvén, franciául is. A hébert sem említetted. De
figyelj rám! Ezenkívül értek meg bizonyosan beszélek, ha
van kivel, olaszul, angolul, törökül, horvátul, szerbül, spa-
nyolul, dánul, svédül, és most tanulok norvégül. Az már,
a magyaron kívül, összesen tizennégy nyelv! Ha rövidesen
nekifogok az arabnak, egykettőre híres ember lehetek.
Arabul nem annyira nehéz annak megtanulnia, aki tud hé-
berül. Az arabok is sémiták, voltaképpen unokatestvérek
vagyunk.
- Te tisztára megháborodtál, fiam! Unokatestvérek?!
Unokatestvérünk a radai rosseb! - kiáltott fel egyszerre a
mama somogyi színmagyarsággal, mert Szerdahelyre be-
telepedett Somogyból egy asztalosmester, és a mama
valójában nem volt kevésbé tanulékony a fiánál. - És
ugyan mire való lenne, ha tudod az arabok nyelvét? Ki
beszél nálunk arabusul? Magaddal fogsz beszélgetni, mint
a bolondok? Ha doktornak mentél volna, az egészen más.
Attól, hogy nem egészen ép az egyik lábad, még nagyon jó
doktor lehetnél. És amíg az emberek meghalnak, addig
mindig szükség lesz orvosokra. No, talán nem?
- Nézd, mama, ha tudok arabusul meg törökül, talán
elmehetek valamilyen követségre tolmácsnak.
- Hova? Minek akarsz te menni?
- Követségre. Minden ország tart a többi nagyobb
országban megbízottakat, hogy azok mindenféléről tudo-
mást szerezzenek ottan. Ezek a követek pedig nem
értenek negyedannyi nyelven sem, mint én. - Mély
lélegzetet vett, úgy folytatta: - Nekik tehát szükségük van
tolmácsokra, olyan emberekre, akik lefordítják számukra,
amit abban az országban beszélnek. De a magyaroknak,
sajnos, nincsenek követeik, mert mi nem vagyunk önálló
ország. Csak a császárnak vannak követei, és az meg
Bécsből küldi ki őket. Nekem is oda kéne mennem.
- Drága gyermekem, én nem tudom, mi történt veled
abban a Kutyevóban. Egészen megzavarodtál. Majd őfel-
sége, a császár éppen téged küld, Dunaszerdahelyről a
Wambergert, követnek, mi? Már azt sem tudom, mit
mondjak. Doktor, az lehet zsidó. És az sem igaz, hogy a
magyaroknak nem lehet követeket küldeni. Hát akik a
pozsonyi diétára mentek, azok talán nem követek voltak?
De hallottál te már olyat, hogy Pozsonyba, az urak közé
egy Wamberger mehet a gyűlésbe? És minek oda a t... t...
tolmács? Megértik azok egymást maguk között. És mióta
itt vannak az osztrákok, nincs is már Pozsonyban semmi.
Vége lett a sok beszédnek. Zöldség a te egész gondolatod!
- Két malomban őrölünk, mamukám. Úgylátszik, még-
sem értetted jól, hogy mit magyarázok. Hagyjuk az
egészet. Pár nap múlva Bécsbe utazom, és meglátjuk, sike-
rül-e boldogulnom.

Bécsben hamarosan kiderült, hogy a mamának volt
igaza. Vámbéry azt se tudta, hová és kihez kellene fordul-
nia; idegenül ténfergett a hivatalokban, nem ismert
senkit, aki ajánlhatta volna, s nem is törődött vele senki.
Gyámoltalan, suta próbálkozás maradt minden fáradozá-
sa. Hiába igyekezett magánleckékhez jutni, hiába hirdette
magát az újságokban, mint egy új Mezzofanti, senki sem
állt kötélnek. A harmadik kerületben, a Landstrasse egyik
házában bérelt ágyat egy női szabónál. A derék ember
rábeszélte, hogy hagyja ott Bécset, amíg van néhány ruha-
darabja és könyve, amelynek árából futja a hazautazás
költsége. A fiatalember belátta ugyan, hogy a lakás bér-
lőjének gondolkodása gyakorlatiasabb az övénél, de
nehéz volt rászánnia magát a visszatérésre, mert épp
akkoriban néhány izgalmasan érdekes ismeretségre tett
szert. A K„rtnerstrassén, a "Vadember" szállóban felkeres-
te az öreg Hammer Purgstall bárót, Ausztria legnevesebb
orientalista tudósát, akinek olvasta török meg arab iroda-
lomtörténetét és a nagy művét Kelet régészeti leleteiről. A
nyolcvanéves öregúrhoz erős szívdobogással kopogtatott
be. Végtére is most lesz életében először alkalma törökül
beszélni és próbára tenni könyvekből felszippantott tudá-
sát! A próba kitűnően sikerült. A híres orientalista egyál-
talán nem bánt vele lekezelően, sőt megbecsülő kíváncsi-
sággal vizsgálgatta látogatóját.
- Lieber Herr Wamberger - mondta -, nem szeretnék
hamis reményeket ébreszteni magában. A követségi szol-
gálatból rég kikoptam, és magas korom arra kényszerített,
hogy a bécsi Tudományos Akadémia elnökségéről is lekö-
szönjek. Immár öt esztendeje nyugdíjas szemlélője va-
gyok csak az eseményeknek. De még ha nem így lenne,
akkor sem igen hinném, hogy be tudtam volna magát
hozni külügyi szolgálatunkba. A legszerényebb hely is túl
magasnak látszik... - Zavartan motyogott a vénemberek
módjára, de aztán kibökte: - A származás, tudja, az miná-
lunk legyőzhetetlen akadály. Viszont szívesen összehozom
magát azzal, akit az utódomnak tekintek itt. A fiatal
Schlechta báróval. Ő majd összeszed magának egész
csomó hasznos könyvet tanulmányai folytatására. Én azt
hiszem, hogy a magyaroknak sokkal könnyebb a keleti
nyelvek tudománya, mint nekünk. A török meg a magyar
valamiképpen nagyon közel esik egymáshoz. Ezt tapasz-
taltam én Dévay Antalnál is, aki - isten nyugosztalja - itt
dolgozott az udvari levéltárban, és igazán kitűnő orienta-
lista volt. Láttam, hogy nálamnál mennyivel könnyebben
birkózott meg sok mindennel, ennek titka pedig feltehe-
tően az anyanyelvében rejlett. Ezért merem remélni, hogy
maga is boldogul majd, hiszen rendkívüli, amit eddig
elért.
"Rendkívüli? - ágaskodott a szerény sorsú házitanító-
ban az öntudat. - Akkor a mamának mégsem volt igaza
Dunaszerdahelyen, ha most ezt mondja a híres-neves
Hammer-Purgstall!"
Vámbéry később sem igen ébredt tudatára, hogy az a
másfél óra a "Vadember" szállóban Hammer-Purgstallnál
döntötte el a sorsát. Mint nyelvtehetségnek ez volt első
komoly sikere, és ezt a sikert a töröktudásával aratta. De
még inkább szöget ütött a fejébe, hogy az idős orientalis-
ta hosszú pályafutásának dús tapasztalataival úgy véli, a
magyaroknak könnyebb a keleti nyelvtudományokban
boldogulniuk, mint a többi európai nép fiainak. Fülében
csengett a könnyedén és csak feltételezésszerűen elhang-
zott mondat: "A török meg a magyar valamiképpen na-
gyon közel esik egymáshoz." Ha ez így van - és tévedhet-e
egy Hammer-Purgstall? -, akkor neki is orientalistaként
kell majd fellépnie, mert csakis ettől remélhet gyors érvé-
nyesülést! Olyasmit kell csinálnia, amiben előnnyel indul-
hat, és erősebben állhatja a nemzetközi mezőnyön a ver-
senyt. Lebírhatatlan szívósságával tehát elsősorban a
török, a perzsa, az arab nyelvek tanulmányozására fogja
vetni magát. Ezen a területen remélheti a legkönnyebben,
hogy áttörhet majd az akadályokon, túlrepülhet a szárma-
zása és szegénysége emelte gátakon! Felajzottan, magá-
ban dúdorászva lépett ki a fogadó kapuján. Körülnézett,
jobbra induljon-e, vagy balra, az Opera vagy a
Stephansdom felé. "Merre menjek? - töprengett pár pilla-
natig. - Eh, átvágok a Grabenen, megnézem a pópát.
Érdekes ember. Vagy inkább azért akarom látni, mert még
latolgatom magamban az általa kínált lehetőségeket is?
Nem, nem hiszem. Inkább megbízom Hammer-Purgstall
jóslatában. És valóra is váltom...
Bécsben ugyanis Vámbéry megismerkedett Rajevszkij
pópával, az orosz követség lelkészével. Rajevszkijnak két-
ségtelenül jó szeme volt, mert észrevette Vámbéry kivéte-
les tehetségét és sokoldalú használhatóságát. ÍgyRajev-
szkij lett az első azoknak hosszú sorában, akik meg
akarták nyerni a magyar tudóst a cári udvar külpolitikai
terveinek céljaira. A követség pópája mindenképpen
szerette volna megkeresztelni a császárvárosban nincste-
lenül ténfergő, szegény magyar házitanítócskát a
görögkeleti vallásra, de dicséretére válik, hogy amikor
látta, nem ér el hittérítői tevékenységével eredményt, ak-
kor sem vonta meg pártfogását Vámbérytől, sőt nagy ha-
lom orosz könyvet ajándékozott neki, és rábeszélte, foly-
tassa Szentpéterváron a tanulmányait. Vámbéryt azonban
hazahúzta a szíve. Viszont Rajevszkij lelkes szavai
Puskinról mindenesetre rábírták, hogy még ott Bécsben
nekilásson az orosz nyelv elsajátításának.
Pénztelenül, ám könyvekben és bizakodásban gazda-
gon tért vissza Pestre, és ismét ágyrajáró lett a Dob
utca 7. szám alatt, egy földszintes házban, ahol csupa
szegény ördög lakott. Az ágyon is ketten osztoztak, az
egyik hálótárs fejtől, a másik lábtól feküdt. Vámbéryt
azonban megkedvelte a szállásadónője, tehát egy cingár
szabólegényt "utalt be" az ágy másik felére. Egyikük sem
lévén dalia, egészen jól elfértek, mi több, a szabócska még
azt sem bánta, hogy Vámbéry néha az egész éjszakát
átolvasta a faggyúba mártott kanóc gyatra fénye mellett.
De olykor megesett, hogy még erre a legolcsóbb világítás-
ra sem tellett tizenhat nyelv tudójának. Ilyenkor lement a
Dob utca és a Dohány utca sarkán levő Szegedi kávéház-
ba, ahol a tulajdonos engedélyével ingyen is elüldögél-
hetett. Egyszer odalépett hozzá egy pöttöm ember, aki
már régóta érdeklődéssel nézegette:
- Mit olvas?
- Egy spanyol könyvet. Calderón drámája. A címe: "Az
élet álom".
- Ne mondja! És mér itt olvassa, mér nem otthon
olvassa?
- Azért, mert itt világos van, otthon pedig sötét.
- Hát kicsoda moga?
- Nem mond az én nevem önnek semmit. Egyébként
Wambergernek hívnak.
- Engem meg Falknak. A, tudja, valaha sok pénzem
volt, de bedöglött az özlet. Most könyvelő vagyok itt a
szomszédban, a gyapjosoknál. Osztán, ha nem sértem
meg, van-e mindig mit ennie?
- Bizony nincs mindig.
- No, ezen könnyen segítünk! Majd eljár hozzánk, és
magyarlecke-órát ad a két lányomnak. Mert hallom, hogy
maga tod magyarul. - Törve beszélt magyarul, mint a
legtöbben a kávéházban. - Todja, ez olyan mesüge módi
most. Hogy magyarul kell tanolni. Dafke! Mert hogy
meg kell motatni ezeknek a Bach-hoszároknak. Érti, mi?
Sokat nem adok. Nekem sincs. Pár forint havonta meg
valami kis koszt. Ez, csoda dolog, hogy maga ilyen jól tod
magyarul! Van nekem egy fiam Bécsben. Takarékpénztár-
nál. Jó hely És mégis, tudja, ez a fiam kicsit lezöllötte
magát. Szégyen, mi? Képzelje, írogat az ojságokba. Mindig
ozt mondja, ozzal is lehet keresni. No, sokat biztos nem.
Mi? Tizenöt éves kora óta ír. Az én fiam olyan okos, hogy
egyetemre is járt. Firkászkodott a Spiegelbe meg a Wande-
rerbe, mindig magyarokról írt. Őt ez érdekli. No, mit szól
hozzá? Most, mióta van ez a Pesti Napló, annak is ír.
Magyarul! Mer ő is tod! Őmindig szekéroz engem a leve-
lekben, hogy taníttassam a lányokat. Hát ha már így össze-
találkoztunk, megteszem neki. Ogye, igazam van? Az én
Max fiam nagyon okos fiú. Itt Falk Miksának hívják, de
nem egy írja olá a cikkeket, hanem "Sólyom". Érti? Falk,
az annyi, mint Falke, és a fiam ozt mondja, hogy ez itt
sólyom. Szóval maga holnap jön tanítani a lányokat.

Más jövedelme hónapokig nem is volt, csak az, amit
Falkéktól kapott a Hold utcában. Sokat éhezett, és napon-
ta tíz-tizenkét órát szentelt nyelvészeti tanulmányainak.
Hidegebb napokon otthona az akkor még földszintes
Egyetemi Könyvtár kellemesen fűtött olvasóterme volt,
ahol a déli szünet alatt is benn maradhatott, Garay János,
a költő és egyben "könyvtártiszt" külön engedélyével.
Garayt igen öregnek érezte, pedig az csak negyven körül
járt, de halálos beteg volt. Hogy megkedveltesse magát az
idő előtt megrokkant könyvtárossal, Vámbéry csak úgy
találomra elolvasott néhányat annak rengeteg műve
közül, és úgy érezte, hogy "Az obsitos" annyira közel áll
hozzá, mintha szakasztott édestestvérére lelt volna.
Nagyon szíve szerint való volt ez a Háry János, az obsitos
vitéz, mulattatónak találta kalandjait, és egyszer, nagy
lélegzetet véve, meg is kérdezte a Háry alkotóját:
- Ha nem sértem meg urambátyámat, ugyan honnan
vette a Háry János remek figuráját?
- Hogyhogy honnan? Hiszen a fődim volt. Ott élt egy
obsitos katona Szekszárdon, az mesélt, mindig ilyen
csoda dolgokat. Saját fülemmel hallottam nem is egyszer.
Éppen csak hogy nem Hárynak hívták a valóságban. De az
mindegy.
A költőnek, ha már halódik, akkor is kell a dicséret.
Garaynak olyan jólesett a Koránt meg a török-latin szótár
vaskos köteteit tanulmányozó fiatalember elismerése,
hogy legközelebb rákopogott, látván elhaladni a Pilvax
kávéház előtt. Integetett neki, kerüljön beljebb. Garay az
ajtó mellett levő boxban ült egy élemedett úrral, aki
komor képpel szívta hosszú szárú pipáját.
- No látod, Marci - mondta a csendesen szortyogó
öregnek -, ez az a fiú, akiről beszéltem neked. - S azzal
intett Vámbérynak, foglaljon helyet. A komor képű úr pe-
dig a maga részéről is bemutatkozott:
- Vörösmarty Mihály vagyok.
Vámbéryval kicsit megfordult a világ. Talán még a
Petőfiéinél is jobban szerette Vörösmarty verseit, s a
megtiszteltetéstől elállt a szava. Pedig fecsegőkedve ritkán
hagyta cserben. Vörösmarty előbb figyelmesen ránézett,
és nyomban rendelt neki egy nagy pohár tejeskávét. Csak
azután kezdett el a turkológia tudományáról beszélgetni,
s kérdezgetni, hogy mit olvasott már törökül Garay gyá-
molítottja. Vámbéry meglepődve vette tudomásul, hogy
Vörösmarty a Bécsben élt Gévay munkásságáról is tájéko-
zott. "A nagy költők tehát műveltebbek, mint gondolnók"
- villant át a fiatalember agyán. Következő érzése a
sajnálat volt. Szívet elszorító, hogy ezek a nagyok milyen
megviseltek, milyen elaggottak. Vörösmarty is mennyivel
törődöttebbnek látszik a koránál. Lehet, hogy a szabad-
ságharc leverése nemcsak azokat pusztítja el, akiket
kivégeztek vagy börtönbe vetettek?...
De szomorúságán hamar felülkerekedett titkos elé-
gedettsége. A Dob utca ágyrajárója itt ül most a
Pilvaxban Vörösmartyval! Kár, hogy a mama Duna-
szerdahelyen meg sem értené, mit jelent ez...
Rövidesen úgy fordult a sorsa, hogy más nevezetes
emberekkel is megismerkedhetett. Kecskemétre került
egy gazdag családhoz házitanítóként. Erősen megdolgoz-
tatták a pénzükért. Napi nyolc-kilenc órát oktatott. És
még ezután is maradt elég ereje, hogy hat órát saját maga
tanuljon. Munkaadójának legidősebb fia sűrűn fellátoga-
tott üzleti ügyekben Bécsbe, s valahányszor csak megfor-
dult ott, mindig elhozta Vámbérynak a tanulmányaihoz
szükséges drága könyveket. A tanító pénzén persze. De
így is komoly szívesség volt az, mert némelykor hosszabb
utánajárással lehetett csupán megszerezni egy-egy ritka
kötetet.
Kecskeméten került össze Vámbéry Ballagi Mórral, a
híres nyelvésszel, aki abban az időben az ottani reformá-
tus líceum s a teológiai akadémia tanára volt. Tőle kapta
kölcsön első arab olvasókönyveit. És Ballagi révén ismer-
kedett meg a Kecskeméthez legközelebb eső város,
Nagykőrös református gimnáziumának tanári karával. A
függetlenségi harc vihara meg a Bach-korszak istenverése
nem mindennapi tanári testületet kergetett be a nagy-
kőrösi gimnázium csendes menedékhelyére. A múlt szá-
zad közepén itt tanított Szász Károly a Szász Károlyok
íródinasztiájában a második nemzedék feje, az akkori
idők derekas képzettségű Moliére-, Shakespeare- és
Dante-fordítója. Itt tanított Szilágyi Sándor, a későbbi
nagy történész, Bethlen Gábor, Lorántffy Zsuzsanna és
Rákóczi életrajzírója, a "Török-ómagyar emlékek" című
kilenckötetes kiadvány egyik szerkesztője. Itt tanított
Mentovich Ferenc, a tudományokat népszerűsítő író és
költő, aki a szabadságharc alatt lőport meg gyutacsot gyár-
tott. És ugyancsak Nagykőrösön oktatott matematikát az a
honvédhős Salamon Ferenc, akiből egyik legnagyobb
történészünk lett s Magyarország török hódoltsági korsza-
kának kutatója. Nagykőrös tanári karához tartozott Ács
Zsigmond, a későbbi foktői lelkész, aki tizennégy nyelven
olvasott és beszélt, angol meg francia klasszikusokat for-
dított. Ács életre szóló barátságot kötött Vámbéryval.
Barátságuk azzal kezdődött, hogy megpróbálták közös
erővel héberre fordítani - Petőfit.
Azt nyilván említeni is fölösleges, hogy ki volt az, aki
Nagykőrösön írta meg "A nagyidai cigányok"-at, miközben
tanári székében a szokott aggályos lelkiismeretességével
oktatta diákjait a latin, görög és magyar nyelvre.
Amikor a Kecskeméten tanítóskodó Vámbéry először
járt vendégségben Arany Jánosnál, a gazda kedvesen fa-
nyar tréfálkozással fogadta:
- Ne vegye zokon, öcsémuram, hogy a nagykőrösi
Athénban csak ilyen szerény asztallal várjuk. De amink
van, azt jó szívvel adjuk.
A kecskeméti szép napoknak is végük szakadt egy év
elteltével. Vámbéry visszakerült Pestre, a Dob utcá-
ba. Ballagi ajánlására Kemény Zsigmond, a Pesti Napló
szerkesztője ingyen adta közzé az ifjú nyelvtanár hirdeté-
seit lapjában. Ígykerült Vámbéry Monor közelébe, Csév-
pusztára, ahol elégedetlenkedve nézegette a lapos tájat,
s visszasírta a kutyevói cseresznyefát. Itt legföljebb egy-egy
szénaboglya vagy szalmakazal árnyékába heveredhetett le
délutánonként, amikor rajongásának új tárgyát, az
Odüsszeiát olvasta - görögül. Ez volt a tizenhetedik nyelv,
amelyet megtanult, mielőtt még huszonötödik évét elérte
volna. Magában már rég megállapította, hogy minél több
nyelvet tud az ember, annál könnyebb egy-két újat hozzá-
tanulni. Mivel Hammer-Purgstall bárónál tett látoga-
tásakor kicsírázó szándékát, hogy ugyanis orientalistának
készül, nem adta fel, el is határozta, legközelebb komo-
lyan hozzákezd a perzsa nyelvhez.
Változatlanul tartotta magát régi szokásához, hogy
hangosan olvas, szaval és magol. Ezért a csévi puszta
munkásai előtt ördöngös ember hírében állt. Szenvedé-
lyesen hangos görög deklamációjával egyszer úgy rá-
ijesztett egy jámbor juhászra, hogy az még a nyáját is
otthagyta, berohant a tanyára, s már messziről torkasza-
kadtából kiáltozta:
- Megbolondult ám a zsidó tanító! Tessen gyünni
hamarost!
Néhol Vámbéryt valami sámánfélének hitték, s tőle
tudakolták, eső lesz-e, vagy jó idő, nem üt-e a marhába
vész, s ment marad-e a kergekórtól a juh.
Csévről a szomszédos puszta birtokosához került, aki
a meteorológiának volt ugyanolyan bolondja, mint
Vámbéry a nyelveké. De a ház asszonya úgy vélte, elég a
családban egy bolond is, s ha már a férjét el kellett tűrnie,
a tanítót nem tűrte meg sokáig. Alig tovább, míg az meg
nem tanult perzsául olvasni. Homérosz helyett most már
Szádit szavalta.
Féléves pesti tartózkodás után Vámbéry újra elszer-
ződött nevelőnek. Ezúttal Veszprém megyébe került, a
csetényi bérlőhöz. A bakonyi csendes faluban majdnem
olyan jól érezte magát, mint annak idején Kutyevóban.
Csak itt nem akadt senki, akit Petrarca Laurájának helyébe
képzeljen.
Régi szokásával, hogy tudniillik török feliratokat aggas-
son fel szobájában, már szakított. Évek óta egy angol
nyelvű könyvet vezetett a maga fegyelmezésére. A rova-
tokra osztott füzet címoldalára erőteljes betűkkel írta fel:
"The Book of Duty" - "A kötelesség könyve". Minden szil-
veszter éjszakáján elvonult egymagában, és számot adva a
lelkiismeret ellenőrének az eltelt év munkásságáról,
papírra vetette, majd lepecsételte a rávirradó új év ten-
nivalóit. A következő év utolsó napján felbontotta a
füzetet, és ha munkatervének egyik vagy másik pontját
betöltetlennek látta, keményen megrótta önmagát, és
napokig kedveszegetten járt-kelt. Azonkívül nyílt naptárt
is vezetett mindennapos tanulmányairól, és a naptárnak
tárgyakra osztott rovatait lefekvés előtt mindig pontosan
kitöltötte. Ha egy-egy rovat üresen maradt, másnap meg-
próbálta helyrehozni a mulasztást. Előfordult, hogy ez
nem sikerült. Ilyenkor maga mérte ki saját magára a bün-
tetést. Mégpedig a legérzékenyebb oldalát sújtotta.
Mindig pompás étvágya volt, de olyankor, ha saját tan-
rendjét nem tartotta be, gyomorrontást vagy fejfájást szín-
lelve elmaradt a terített asztal mellől. A szobájában kuk-
solva elkeseredetten hallgatta a villák, kések és tányérok
koccanását, de nem engedett éhségének. Korán megta-
nulta, hogy az ember elsősorban önmagához legyen szi-
gorú.
Az idő múlásával új terveket érlelt, és búcsút akart
mondani az érettebb férfikorhoz már nem illő házitanítói
pályának. Csak a telet szerette volna még Csetényben
kihúzni.
1856. november 11-én, egy esős estén épp vissza-
vonulni készült úgy tíz óra tájt a családi társalgóból udvar-
ra nyíló szobájába, de alighogy kinyitotta a pitvarajtót,
vagy tucatnyi álarcos, sötét férfialakkal találta szembe
magát.
- Szót se, mert lövünk! - kiáltották.
A következő percben visszalódították a szobába, és
berohantak maguk is. A halálra vált család minden egyes
tagját megkötözték.
- Hova tetted a pénzt?! - rivallt a bakonyi betyárok
vezére a földbérlőre, aki előző napon tért haza a pesti
vásárról.
A bérlő nem felelt rögtön. Erre a zsiványok egyik
szobából a másikba vonszolták, míg oda nem adott kerek
húszezer forintot.
Ezalatt a házitanító is a földön feküdt. Mellén térdelt
az egyik betyár, s esővíztől hideg, nedves pisztolycsövet
szorított áldozata homlokára. Vámbéry nem félt ugyan, de
határozottan kényelmetlennek érezte helyzetét.
- Ez a húszezer pengő forint nem az egész pénzed! -
szólt a bandavezér a bérlőnek, miközben puskáját a
szűkölő ember szívének szegezte. - Ide az eldugott
pénzeddel! De ebben a szentséges minutumban, más-
képp menten véged!
Vámbéry megpróbált feltápászkodni.
- Ha már ölni akarsz, lőj agyon engem - kiáltotta a fő-
zsiványnak -, nekem nincsen családom, könnyebben
halok meg!
A betyár ránézett, és Vámbéry döbbenten látta, mily
értelmes a tekintete.
- Szegény ördög ne bántsa a másik szegényt - mondta
csitultan a "haramia". - Szedjétek még össze az éksze-
reket, fiúk, aztán gyerünk! Elég lesz ennyi is.
A szobában sötét lett. A betyárok elmentek, s rázárták
a családra az ajtót. Vámbéry szótlanul töprengett. Ez a
betyár nem is volt betyár - gondolta. - Talán a társai sem
mind azok. Politikai bújdosók lehetnek a szerencsétlenek,
és az osztrák megtorlás elől kerestek menedéket a Bakony
sűrűjében. Igazat mondott a vezérük. Szegény ember ne
bántsa a másik szegényt...

Mágnások, nyelvtudósok és szakácsok

A bakonyi tájtól és utolsó házitanítói állásától kerek
százhúsz forinttal a zsebében búcsúzott el
Vámbéry. Futotta volna megélhetésre Pesten talán
egy esztendeig is ekkora summából, hiszen ennyi pénze
még sohasem volt, és régóta megtanulta, hogy fogához
verje a garast. Csak becsvágya és képzelőereje ismerte a
szertelenség örömeit, testi valóját változatlanul a legszigo-
rúbb mértékletességre fogta. A százhúsz pengő forint
nagy pénz volt Csetényben vagy a Három Dob utca föld-
szintes szobájában, de Pestről Galacon át Konstanti-
nápolyig aligha fedezte az útiköltséget. Márpedig a hu-
szonötödik évéhez közeledő fiatalember eltökélte, hogy a
török birodalom fővárosát megismeri, bármilyen akadály
emelkedjék is szándéka elé. Éjjel-nappal a Boszporuszról,
az Aranyszarv két partjáról, a minaretekről és a lefátyolo-
zott muzulmán nőkről álmodozott, miközben a pesti nők
pucér arcáról közömbösen siklott le a pillantása.
De nem csupán a szükséges pénz előteremtésén
múlott a tervezett utazás. Nehéz dolog volt akkoriban a
leigázott Magyarország állampolgárának Törökországba
jutnia. A Bach-korszak nyílt és közvetlenül brutális terror-
ja fölött eljárt ugyan az idő, ám ez nem sokat változtatott
azon, hogy a magyarok - akár tudtak róla, akár nem -
rendőri felügyelet alatt álltak a saját hazájukban.
Kossuth és közvetlen környezete jó öt esztendeje el-
hagyta már Törökországot, de még mindig jelentős ma-
gyar emigráció maradt a kis-ázsiai partvidéken meg Kons-
tantinápoly falai között, és Bécs a levert szabadságharcnak
ezektől a lassan-lassan szétszakadó s a szegénységbe alá-
hulló menekültcsoportjaitól is rettegett. Az osztrák irá-
nyítás alatt álló pesti rendőrhatóságok pedig nem egy-
könnyen adtak útlevelet Törökországba.
Mire volt tehát a nagy kalandra szomjas fiatalembernek
pénznél is égetőbb szüksége? Arra, amit már százszor el-
átkoztak a világon, és százegyedszer sem tudták kiirtani.
Valakinek a támogatására. Protekcióra. A legjobb helyen
kereste.
Az akkori idők emberei szerették a magvas és mégis
olcsó díszítő jelzőket: "A legnagyobb magyar", "A leg-
hívebb magyar", "A legbátrabb magyar"... Az, akit Vám-
béry néven ismert meg a világ, szerencsésnek mondhatta
magát már az induláskor is, mert "a legderekabb magyar"
személyében lelt pártfogóra. Ha egyszer nekilátnának
valami olyasfajta különös és talán nem e világra való köny-
velésnek, amely tételről tételre lajstromba venné, hogy
egy-egy kimagasló magyar művész, tudós, gondolkodó
vagy író a közvetlen személyi segítség útján mit és meny-
nyit tett önzetlenül másokért, nem lenne kétséges a lista
élén álló két név: Liszt Ferenc és Eötvös József. Az egyik
mint zeneszerző, a másik mint politikai gondolkodó és a
korszerű magyar köznevelés megalapítója nemcsak
művével, hanem jellemével is teremtett hagyományt. És
ez a hagyomány ma is élő a "legderekabb magyarok" kö-
zött. Persze sem Lisztnek, sem Eötvösnek nem kellett
megküzdenie önmagával ahhoz, hogy szívvel-lélekkel és
nagyvonalúan segítsen másokon. Egyik sem ismerte a
hírnévre jutott emberek legalattomosabb lelki rákfenéjét:
a féltékenységet, az irigységet, az acsarkodást.
Ha valaki egyszer kötetbe gyűjtené, hogy hány ember-
nek segített Eötvös József, s ki mindenkinek egyengette az
útját, ugyancsak testes könyv látna napvilágot. A Három
Dob utcából kikecmergő sánta, vékonydongájú Wam-
berger fiúnak is Eötvös lett a pártfogója - mindhalálig.
Amikor - még a sanyarú házitanítóskodás idején - leg-
először találkoztak, Eötvös már néhány esztendeje haza-
tért az emigrációból. Közhivatalt természetszerűen nem
vállalt az idegen uralom alatt. De tudományos és szépírói
munkáját lankadatlanul folytatta. Ekkoriban már befejezte
volt egyik legnagyobb művét: a XIX. század uralkodó
eszméiről szóló jelentékeny elemzést, és egy regényen
dolgozott. Viszonylag szerényen élt, és kint lakott a város
szélén, a Neugebaude, az Újépület óriási kaszárnya- és
börtöntömbjétől nem messze. A dunai hordalékhomok-
kal borított, kietlen Erzsébet térre néztek lakásának
ablakai. Ballagi Mór és Kemény Zsigmond ajánló soraival
felszerelve, itt kereste fel első ízben a fiatal Wamberger.
Már napok óta esett az eső, és az Erzsébet téri homok-
tengernek merő sár volt a taraja. A báró Eötvös láto-
gatására igyekvő fiú a kapualjban letekerte a lyukas talpú,
repedezett cipőjét körülbugyoláló hosszú rongydarabot.
Ennek a kívül viselt kapcának belső részével áttörölte a
cipőt, majd előhalászta öltönyéből a kéregpapírból még
odahaza kivágott vendégtalpat, s a helyére igazgatta. Most
már nagyon bátran használta a koppantót az előszoba
ajtaján, és önércettel haladt az inas nyomában Eötvös dol-
gozószobája felé. De a lakás parkettáját fényesre viasz-
kolták, a kéregtalp pedig nem lendített valami sokat a
nehézkesen sántító vendég helyzetén, mert minden
lépése agyagos-sáros foltokat hagyott maga után. Az inas
fensőbbségesen megkövülő arca olyan zavarba ejtette a
gyámoltalan látogatót, hogy egyszeriben megtorpant, és
többé tapodtat sem tett előre. A házigazda sietett oda
hozzá, kedvesen rámosolygott, s már olvasta is Kemény
Zsigmond levelét. Első szavait franciául intézte a fiatalem-
berhez, és miután hibátlanul pergő választ kapott, angol-
ra, majd olaszra fordította a szót. A sánta fiú elemében
volt. A nyelveket úgy fogta fel, mint zenei modulációkat,
s beethoveni kedve telt a variációk kidolgozásában.
Játékos könnyedséggel váltott egyik nyelvről a másikra, és
nemcsak a hanglejtése volt mindig olyan, amilyennek
lennie kellett, hanem mondatai is a nyelv szelleméhez
maradtak hívek. Eötvös most már a szokott "nyájasságát"
meghaladó komoly figyelemmel mustrálgatta a fiút.
- Én már kifogytam a tudományomból, kedves öcsém
- szólt mosolyogva -, mert annak, hogy németül társalog-
junk, nincs sok értelme, ugye? Az amúgy is az anyanyelve.
- A magyart vallom annak.
- Számolni ezen a nyelven szokott?
A vendég lenézett a cipőjére, és most ő mosolygott:
- O, hogyha a pénzemet olvasnám meg, akkor semmi-
lyen nyelven sem lenne szükségem sok tudományra. De
hát ez nem is érdekel. Ahová én szeretnék menni, ott még
ritkábban terem a pénz, mint idehaza; így csak hasznom-
ra lesz, hogy sem a számításban, sem a számolásban nem
lettem mester.
- A nehézségekkel sem számol?
- Amit Kőrösi Csoma kibírt, kibírom én is. Az ínség jó
iskola. Főként annak, aki nehéz dologra vállalkozik. A
magyarok eredetét szeretném kutatni, fellelni, és bejárni
őshazájukat. Ezért tanultam meg jó néhány keleti nyelvet.
Vagyis... ezt nem mondtam helyesen. Csak tanulom azo-
kat. Megtanulni..., ehhez talán kevés lesz az időm, akár-
milyen szorgalmas legyek is. Pedig szeretnék sokáig élni.
Annyi minden érdekel!
Eötvösnek tetszett ennek a toprongyos fiúnak a
közvetlensége. Az, hogy értelmesen szerény és értelmesen
öntudatos egyben. Levelet adott vele Hunfalvy Pálhoz, az
egyik legjelentékenyebb magyar nyelvtudóshoz, hogy
kölcsönözzön Wamberger Árminnak az Akadémia tulaj-
donában levő könyvekből. Hunfalvy - Vámbéry későbbi
szavait idézve - Eötvös jóakaratát megtoldotta a magáéval.
Megismertette egy igen nagy úrral: Teleki József gróffal, az
Akadémia elnökével. A pesti Úri utcai palotába 1854
végén már nyugodtabban lépett be az ifjú látogató, mint
néhány hónappal korábban Eötvöshöz, mert addigra
megtalpaltatta volt cipőjét. Teleki, a neves történettudós,
ugyancsak bátorította terveiben, és segítséget ígért. Hun-
falvynak köszönhette a nagy utazás tervét melengető
Wamberger azt is, hogy többször megfordulhatott a szibé-
riai vándorlásaiból halálos betegen visszatért Reguly Antal
házában. Reguly, a magyar nyelv finnugor eredetének el-
ső nagy meghirdetője, bizonyos értelemben ugyanolyan
szent mártírja volt a filológiai kutatásoknak, mint sok-sok
éven át az első röntgenorvosok a maguk tudományának.
Reguly is egészségét, majd életét áldozta fel a tudomány
szolgálatában.
Míg két bundába takarózva és a meleg szobában vagy a
nyári kertben is dideregve, szemben ült a sápadt, sánta
fiúval, akit halódó erejéhez mérten mindenben támoga-
tott, nem sejtette, hogy tudományos hitének jövendő
ellenfelét, a magyar nyelv finnugor eredetének makacs
cáfolóját segíti előre az útján. De Regulyt valószínűleg az
sem zavarta volna, ha megsejtudniillik A bizonyításnak volt híve,
nem a tekintélynek.
Hunfalvy Pál, az urál-altaji nyelvek tudományos rend-
szerű összehasonlításának úttörője a múlt század közepe
táján még azt a nézetet vallotta, hogy "a magyar nyelv
közepett van a finnugor és a török nyelvek között", sőt
úgy hitte, hogy tüzetesebb mérlegelésnél nagyobb súllyal
esik latba a török-magyar rokonság bizonyítása a finn-ma-
gyarénál. Hunfalvy tehát a legkevésbé sem gondolt arra,
hogy valaha is kemény hadakozás üthet ki közötce meg
ágrólszakadt pártfogoltja között a Három Dob utcából.
Vámbéry sokáig hű maradt ahhoz a felfogáshoz, amelyen
egykori mestere, Hunfalvy az idők során túlnőtt, s ez vált
elkeseredett tudósi háborúskodásuk okává, de ilyesminek
a lehetősége sem merült fel Hunfalvy agyában, amikor
gyámolítottját első ízben vezette be az Akadémia ülésére.
Kifundálta azt is, hogyan mutathatja be Wamberger a
töröktudományát anélkül, hogy az osztrákok gyanút fog-
nának, miféle magyarkodásról van szó, ha törököskö-
dünk.
A Magyar Tudományos Akadémia akkori ülésein ugyanis
a testület nagynevű titkárának, Szalay László történésznek
oldalán még ott ült a császári komisszárius, és éberen
leste, nem mond-e valami olyasmit, amitől menten
összedől a Burg, és szétmállik a Habsburg Monarchia. Az
osztrák uralom szentségét tabu volt érinteni, így tehát
nem csupán a költők - mint Arany János, aki később
Szalay László násza lett, vagy a jó Tompa Mihály - beszél-
tek virágnyelven, hanem a tudósok is.
Az Akadémia épülete a Lánchíd előtti téren még nem
állt akkor. Az akadémikusok a Trattner-ház második eme-
letén levő udvari helyiségben üléseztek, petróleumlám-
pák gyér fénye mellett. Itt ismerkedtek meg a későbbi
Vámbéryval mint török fordítóval. Bemutatott néhány
szemelvényt a munkájából. Személyéről Toldy Ferenc, iro-
dalomtörténet-írásunk atyja csak annyit látott jónak
közölni, hogy a fiatalember hamarosan Törökországba
indul "azon végre, hogy a keleti nyelvek- és tudomány-
ban, melyeknek önfeláldozással szentelte ifjúsága több
éveit, magát tökéletesítse. Lesz módunk ottani haladásá-
ról még hallani és tudósítani".
A jóslat valóbbra vált, mintsem a derék Toldy-Schedel
Ferenc akkoriban gyaníthatta volna. De még mindig nem
volt meg az az átkozott útlevél...
Ekkor lépett ismét elő Eötvös.
Pálffy Móric gróf, a Habsburgok érdekeit és a saját
anyagi boldogulását derűs cinizmussal szolgáló magyar
főnemesi kör egyik legbensőbb tagja és Ferenc József
helytartója a Jellasicsok, Radetzkyek és Windischgraetzek
"magyar tartományában", a budai vár tőszomszédságában,
a Sándor-palota termeiben ütötte fel hivatalát. Akkortájt
nem nevezték ezt a nemesen klasszicista épületet minisz-
terelnökségi palotának, ahogyan a kiegyezés után hívták,
hiszen felelős magyar kormány sem létezett. Ami viszont
akkor is létezett, az az arisztokráciának valamilyen rokoni
és a többi halandótól elkülönülő összetartozása volt, még
ha politikailag más-más véleményre hajlottak is a mágnás-
osztály egyes tagjai. Eötvös József, a politikus és az író,
százszor megátalkodott rebellis lehetett, de azért Pálffy
Móric számára csak "dieser Tollkerl Pepi" - ez a félnótás
Pepi - maradt. Az arisztokraták a maguk közé tartozót
általában a becenevén emlegették, ahogyan a közeli csa-
ládtagok szokták. A világ nem mágnás részével szemben
egymás között végső soron mind rokonok voltak. Ami visz-
szájára fordítva idővel azt eredményezte, hogy a világ is
egy kalap alá vette őket.
"Pepit" Pálffy kedélyesen fogadta, amikor az betoppant
hozzá valamilyen kis zsidócskával, és előadta, hogy ennek
a nyelvzseninek feltétlenül útlevelet kell adni Törökor-
szágba, mert ott válhatik csupán a keleti nyelvek vérbeli
tudósává. Hogy ez a Pepi miféle állatkertet tart magának,
das is ja l„cherlich! - gondolta Pálffy De ki-ki úgy
"amüzírozza" magát, ahogy kedve tartja. A hivatalos for-
maságoknak kijáró unottsággal kérdezte meg Pepi
bárótól:
- Jótállsz érte?
Ennyivel már rendbe is jöttek. A komornyik öblös,
aranyszegélyű fehér meisseni csészében ízes erőlevest
rakott a vendég elé. A két úr elégedetten kortyolgatta a
bouillont, de Pálffy elkaphatta Eötvösnek egy pillantását,
mert kis csend után megkérdezte:
- A tudósod is inna talán? - Majd utasította az inast: -
Bringen's ihm áine!
Nagyon tartott rá, hogy bécsiesen beszéljen.
Eötvössel még megtárgyalta, hogy nemsokára húznak
a szalonkák. Invitálta, jöjjön a pilisi erdőbe "snepfre"
és e nagy fontosságú téma közben félvállról vetette oda az
idegen senkiházinak:
- No, menjen ki a másik szobába, és töltse ki az
útlevelét.
Ily simán ment ez, ha már egyszer beljebb kerülhetett
valaki az ajtón...
1857 márciusának egyik reggelén indult el Wamberger
Ármin első külföldi útjára. Eötvös félárú jegyet szerzett
neki a Duna Gőzhajózási Társaságtól Galacig. De nem
akadt teremtett lélek sem, aki elkísérje a hajóállomásra, és
búcsút intsen utána. Huszonöt vagy tán huszonhat évet
töltött be a földön - maga sem tudta pontosan -, és hoz-
zátartozójának senkit sem nevezhetett az égvilágon.
Édesanyja pár hete halt meg. Agóniájának önkívületé-
ben is felismerte még a fiát, és kimondta annak szeretett
nevét. A hajóra szálló fiú, míg egyedül álldogálva nézte az
enyhén lejtős, homokos pesti part girbegurba házsorait,
minden búcsúzó fájdalmán túl is tisztán érezte, hogy im-
már nem köti semmi. Régi életével, az addigi énjével nem
kell többé azonosnak lennie. A pompás, a nagy színészek-
hez méltó alakítások hosszú sora állt előtte.
A hajón egész nap járt-kelt, és a legkülönbözőbb nem-
zetiségű utasokkal ereszkedett beszélgetésbe. Néhányan
meghívták egy kis italozásra, mások ebédre, vacsorára, de
mindez csak a mellékes étkezéseket jelentette; pontosab-
ban szólva, a kimeríthetetlen étvágyú utas napjában csak
egyszer evett. Reggeltől estig.
Változatlanul a legkedvesebb költeményei közé tartoz-
tak Petrarca szonettjei. Szavalásával elbűvölte a hajó olasz
szakácsát. Wamberger törzshelye az utasok meghívásainak
szüneteiben a konyha ajtajában volt. Míg ő buzgón dek-
lamált, a szakács "bravo, bravo!" "ma, che ben fatto!"
kiáltásokkal adott hangot elismerésének, amelyet nem
mulaszthatott el megtámogatni saját művészi alkotásának
legjavából egy-egy púpozott tányérral. Galacnál azonban
el kellett válniuk egymástól. A fiatal utas átszállt a Lloyd
Triestino egyik tengerjáró gőzösére. Az antik világ Pontosz
Euxeinosza: a Fekete-tenger szépsége szinte megbolondí-
totta. A matrózok engedélyével kimászott a hajó orrára,
hagyta magát csapdosni a sós víztől, és a viharban Voltaire
Henriade-jának strófáit szavalta, versenyt üvöltve a szél-
zúgással.
Amikor Konstantinápoly Galata negyede előtt hor-
gonyt vetett a hajó, és az utasokat szállító bárka tulajdo-
nosának kifizette a viteldíjat, egy árva krajcár sem maradt
a zsebében. Ígyvágott neki az emelkedőnek, hogy Perába,
az európai városnegyedbe jusson. Nézdelődött és fütyö-
részett. Ha nincs pénze - hát nincs pénze.
De szép volt a tenger!

Resid efendi

Három év múltán a szultán udvarába bejáratos
egyetlen olyan európai, aki nem lett sem hivatá-
sos diplomata, sem mohamedán, elálmodozva
ringatózott egy hintaszéken, vendéglátójának, a császári
díván főkancellári tisztségét viselő Afif bejnek kertjében.
Ha visszagondolt a pénztelen megérkezését követő első
hetekre, valójában percig sem érezte, hogy valami csoda
történt vele. Oly egyszerűen és természetesen alakult
minden. Az otthoni előítéletek itt nem nyomták, az itte-
niek pedig nem vonatkoztak rá. Ígyvisszatekintve is simá-
nak látszott az út.
A maga szempontjából szerencsésnek mondhatta, hogy
a hatalmas és bomló testű oszmán birodalom fővárosa
csak ekkor próbált kikászálódni a középkorból. A kóbor
lovagok és vándorigricek ideje itt még nem járt le. Ugyan
hol egyebütt menekülhetett volna meg az első hetek éhe-
zésétől azzal, hogy ódon szerelmi dalokat kántál? Az ének-
lő orrhangon elhangzó szavalások egyik vagy másik török
kávéházban minden este megszerezték a másnapra szük-
séges piasztereket. Alighogy belekezdett valamelyik ótö-
rök szerelmi regébe, a nargilék szortyogása fokozatosan
elnémult, és a fejhez simuló piros fezek alól lelkes szem-
párok szegeződtek az alacsony taburetten ülő énekesre.
Ami azt illeti, a fejviseletnek elég jelentős szerepe volt
annak idején az európai városnegyedbe, Perába felkaptató
fiatal utasember életében. Hiszen pörge kalapjának for-
mája és a rajta lengő háromszínű pántlika tűnt fel egy
járókelőnek, aki hirtelenül vállon ragadta az idegen
tömegben lődörgő újonnan érkezettet.
- Voi siete... - kezdte előbb elfulladtan olaszul, de
tüstént az anyanyelvére váltott: - Uraságod magyar, ugye-
bár?
És az igenlő feleletre ott, a tarka sokaság kellős kö-
zepén felvillant agyában, hogy kit szólított meg ily várat-
lan hevességgel:
- Ön az a nyelvtudós talán, kinek utazásáról hírt olvas-
tam a magyar újságokban?
Mint a magyar politikai emigránsok mindenkoron és
mindenütt, ez a negyvennyolcas szabadságharcból sza-
káccsá vedlett Püspöky nevezetű menekült is buzgón ol-
vasgatta az elhagyott hon hírlapjait. Valójában eleve szá-
molt azzal, hogy a Pestről érkező nyelvtudóssal összeakad
majd egyszer Pera utcáin. Arra viszont nem számított, hogy
az oly szépen beharangozott tudósnak egy fitying sem lesz
a zsebében; de ha már így esett, Püspöky azonnal felaján-
lotta csupasz albérleti szobájában álló díványának felét
éjszakai fekhelyül. A fiatal utazónak nem kellett az utcán
aludnia koldusok és kutyák társaságában.
Püspöky rögtön el is vitte a minden rendű és nemze-
tiségű emigránsok kedves tanyájára, az egyik alagsorban
meghúzódó Café Flamm de Vienne-be (Flamm bécsi kávé-
háza), ahol a törökök előtt ismeretlen tejeskávé és igazi
bécsi császárzsemle mellett lelkesedtek és szőtték ter-
veiket a menekültek. Gyakran ebből állt egész napi táp-
lálékuk, de azért szívesen megkínálták egy-egy reggelivel
a Pestről idecsöppent nyelvészt. Ám alig pár hét leforgása
alatt nem szorult többé arra, hogy a magyarok sovány
kenyerét egye.
Amint elkezdett török kávéházakba járni, s ott magával
hozott könyvekből felolvasásokat tartani, az oszmánok
úgy vélték, valóságos csodára bukkantak. Legtöbbjük egy-
szerű ember volt, s akkortájt az irodalmi török nyelvet a
népnyelvtől még áthidalhatatlannak gondolt szakadékok
választották el. Irástudó pedig minden száz emberből ha
egy akadt. Hogy egy hitetlen frengi - legyen az bár a
törökök szívéhez legközelebb álló magyar - néhány napos
sztambuli tartózkodás után oly jól bírta az irodalmi
törököt és a perzsát, kivívta bámulatukat. De a népies köl-
temények strófáit meg a mindennapok szavajárását
hasonló otthonossággal forgatta szájában. Ugyan ki ne
találta volna természetesnek, hogy az álmélkodás adója
kebáb (olajban sütött, kolbászka formájú vagdalt
birkahús), piláf és a pasztirmának nevezett füstölt hús
alakjában jelent meg a csodafrengi asztalán?
A jó falatokból néha még ő vitt haza Püspökynek.
Békés egyetértésben éltek, és egyikük álmát sem zavarta a
szobában fel-alá futkosó patkányok éjszakai zajongása.
Ovintézkedésül a temérdek patkány ellen csak a csiz-
májukat akasztották esténként a török ablak kilincsére.
Idillikus létüknek egyedül az szegte hirtelen végét, hogy
Püspökynek sikerült elszegődnie szakácsként az egyik
francia gőzösre. Lakótársa hiába járkált új éjszakai szállás
után, ingyen nem kínálkozott semmi, míg végül a kons-
tantinápolyi Magyar Egylet titkára felajánlotta, hogy üsse
fel tanyáját az akkor már feloszlóban levő egyesület
tanácskozótermében. Nem volt többé sok tanácskozniva-
ló, az emigránsok java része vagy elhagyta Törökországot,
vagy pedig lassanként beleolvadt a mohamedán életbe.
Így jutott fekhelyhez egy vedlett bőrkanapén a lerongyolt
ruházatú s pörge kalapját már az első napokban török
fezre felcserélő magyar utazó, aki öregkorában ilyenfor-
mán emlékezett meg erről az időszakról: "..A keleties
csavargóélet minden kellemetességével folynak napjaim."
Később házőrző kutya helyett fogadta fel egy török
katonai szolgálatba lépett magyar őrnagy. Vidékre kellett
ugyanis mennie hosszú hivatalos útra. Feleségével messze
kint lakott a város szélén, s mivel házőrzőjüknek épp az
őrnagy indulása előtt nyoma veszett, az asszony ideges-
kedett. Félt egyedül maradni. Vámbéry szívesen ráállt,
hogy majd ő helyettesíti a kutyát. Fakírtermészete talán fel
se vette volna, ha jómagát is ólba rakják, de rendes szobát
kapott, reggelire meg nagy csupor kávét, kenyeret pedig
amennyit csak akart. Ugatni nem ugatott ugyan, viszont
szorgosan felsöpörte a reggeli órákban a leanderes kis
udvart, és vizet hozott a távoli kútról. Aztán egész dél-
előttjét török s csagatáj tanulmányaival töltötte, míg dél-
után fel nem kerekedett, hogy lemenjen a városba igric-
kedni. Az őrnagyné meg volt vele elégedve. A fiatal tudós
talán jó sokáig őrzi továbbra is a házat, ha a közelítő tél
nem szorítja rá, hogy végre komoly kenyérkereset után
nézzen.
A perai könyvesboltban - előrevetítve az amerikai rek-
lámok stílusát - nagyhangúan önmagasztaló hirdetést
függesztett ki. Nem kevesebb, mint húsz nyugati és keleti
nyelv tanáraként ajánlkozott. Ez a valóban szokatlan tar-
talmú hirdetés kezdettől fogva számos tanítványt vonzott.
Egy török előkelőség franciául akart tanulni, a levanti-
nus-német származású sztambuli dán főkonzul dánul,
hogy legalább olvasni tudja az általa képviselt ország
újságjait, más európaiak pedig törökül. Vámbéry pálya-
futásának első nagy fellendülését azonban - a maga tudá-
sán és képességein kívül - Iszmáil vagy más néven Kjámil
pasának köszönhette. Ez a tiszteletre méltó pasa nem volt
más, mint a magyar szabadságharc Kmetty tábornoka.
A török Fényes Portára 1849 őszétől iszonyú nyomás
nehezedett. Ezt az váltotta ki, hogy a Kossuthtal menekülő
mintegy ötezer magyar harcost befogadta. Akkoriban
Ausztria és Oroszország a háború határáig elment azért,
hogy megkaparinthassa ezeket az emigránsokat, és bosz-
szút állhasson rajtuk. Mindkét ország mozgósított az
oszmán birodalom ellen, s Radzivil herceg, a cári követ
búcsúlátogatás nélkül, fenyegető hirtelenséggel hagyta el
konstantinápolyi állomáshelyét. De a Porta semmilyen
fenyegetésre nem engedett. A magyarokat nem adta ki.
Segítséget ebben a válságos helyzetben csak Angliától
kapott, és valamennyire a távoli Amerikától. Amikor az
orosz-osztrák nyomás erősödött, a szultán tanácsadói azt
találták ki, hogy amennyiben egy menekült áttér moha-
medánnak, még ha ezt csak névlegesen teszi is, rögtön
török alattvalóvá lesz, kiadatását tehát egyetlen idegen
állam sem követelheti többé. Az emigránsok zöme a veszély órái-
ban sem élt ezzel a lehetőséggel, de Bemből Murád pasa
lett, Kmetty és Stein tábornokokból pedig Iszmáil, illetve
Ferhád pasa. Bem hamarosan meghalt, Kmetty Iszmáil
pasa azonban többszörösen is kitüntette magát a krími
háborúban, amelyet Törökország a szövetségeseivel,
Angliával meg Franciaországgal együtt vívott Oroszország
ellen 1854 tavaszától 1856 elejéig. Kmetty tehát viszonylag
befolyásos embernek számított a török udvari körökben,
és az ő ajánlására az egyik legelőkelőbb sztambuli úr,
bizonyos Huszein Daim pasa örömest alkalmazta házita-
nítóul azt a fiatal magyar tudóst, aki ekkoriban kezdte el
használni a Vámbéry nevet, noha épp ezzel egyidejűleg
lett a törökök világában - Resid efendi.
Az óriási kiterjedésű oszmán birodalom balkáni, dél-
európai és észak-afrikai területei a XIX. század harmadik
évtizedétől kezdve lassan-lassan lemorzsolódnak. Ahogy
Szigetvár ostroma alatt a nagy Szolimán szultánt holtan
kötözik nyergéhez, és negyvenhat napnak kell eltelnie,
míg halála hírét közzéteszik, úgy a roppant török biro-
dalom is rég halott már, mikor még az a látszata, hogy
nyeregben ül.
Ez a hatalmas test belülről üszkösödött el. Későn jött
orvosai már nem tudhatták meggyógyítani. A rothadás
egyik oka a mindenkori szultán eszeveszett féltékenysége
s gyanakvása volt a számításba jövő utódaival szemben. A
trónörökös szempontjából esélyes török hercegeket a
szultánok palotájuknak valamilyen elkülönített helyén
ketrecben tartották. Ígyremélték megakadályozni azt, hogy
az utód összeesküvést szőjön vagy lázadást szítson. Az
esetleges trónörökösök táplálásáról gondoskodtak ugyan,
de a taníttatásukról vajmi kevéssé. Mindez arra mutat,
hogy a hatalomféltés ösztönével szemben a "vér szava"
nagyon is elhaló. Az örököst legtanácsosabb ketrecbe zár-
ni, akárcsak a csapdába ejtett vadállatot.
A francia forradalom évében került - századok óta
először - egy olyan török herceg uralomra, akit elődje -
okulva a saját negyvenhárom esztendeig húzódó
trónörökösi ketrecéletéből - nem tartott a külvilágtól
elzárva. Ez a viszonylagos szabadságban felnőtt III. Szelim
szultán (1789-1807) némi tájékozottsággal bírt az euró-
pai társadalomról. Tudott franciául, rajongott a gall
szellemért. Szerette volna, ha Törökország meggyürkőzik
elmaradottságával, s behoz valamit a nyugat-európai ha-
talmak előnyéből. Majd húsz éven át szolgálta ezt a célt
kormányzatával, míg végül a reformoktól irtózó főhivatal-
nokok, papok és tisztek épp ezért gyilkoltatták le szultán-
jukat a janicsárokkal.
A csupán másfél évszázad múltán megszületendő új
Törökország képe mégis III. Szelim gondolataiban öltött
először formát. De a valóság messze a gondolat mögött
kullogott. Az új kort olyannyira meghatározó ipari és tu-
dományos fejlődésnek Törökországban az idő tájt nyoma
sem volt. A köztisztviselők agyát ellepő homályon nem
tört át semmiféle fénysugár. Meglehet, hogy a "bölcs"
kádik - akiknek kezében nyugodott az úgynevezett igaz-
ságszolgáltatás - néhol nem nélkülözték a természetes
okosságot, de műveletlenségük feneketlen volt. Tartották
magukat a mondáshoz, hogy "ami nincs benne a Korán-
ban, azt nem érdemes tudni", de ezt titkon még megtol-
dották azzal, hogy ami benne van, azt sem érdemes igazán
ismerni.
A Fényes Portán lebzselő főrangúak nem beszéltek
idegen nyelveken, hitetlen gyaur tolmácsokra szorultak
tehát, valahányszor csak érintkezniük kellett Európával.
Ki voltak szolgáltatva azoknak, akik kiszolgálták őket.
Az első könyvnyomdát is kerek háromszáz évvel
később állították fel török földön, mint Európa többi
országában. A tudomány és a technika vagy tíz ember-
öltővel maradt el a nyugati világ mögött. A török veze-
tőket minden frengi fortélyból egyedül a fegyvergyártás
titkai érdekelték, ám az már nem derengett agyukban,
hogy a hadi felkészültség egy ország egész gazdasági ere-
jével együtt áll, vagy gazdasági gyengeségével együtt
bukik. III. Szelim a lőszer- és ágyúgyártás előmozdítására
európai szakembereket hívott be birodalmába. Szeretett
volna ugyan békében élni, de a "hosszú háborút", a ha-
gyományos háborút az osztrák császársággal meg Oroszor-
szággal, még elődeitől örökölte. A nehézségekből csupán
Bonaparte Napóleon egyiptomi kalandja rángatta ki.
Egyiptom akkor még az oszmán birodalomhoz tarto-
zott. Amikor a korzikai olaszból francia tábornokká lett
Bonaparte megpróbálta Anglia földközi-tengeri érdekeit
meg a cári Oroszország földközi-tengeri reményeit
keresztülhúzni, egyszeriben a törökök szövetségesévé
tette mind Londont, mint Szentpétervárat. A napóleoni
kaland- és becsvágy ezúttal került először szembe valódi
nagyhatalmakkal, és csúfos végével intésül szolgálhatott
volna Bonaparténak, hogy máskor kerülje az ilyen
mértékű erőpróbát. De ő most is csupán előrevetítette
későbbi gyászos hazaiszkolását az orosz hómezőkről,
s ezúttal a piramisok alját körülvevő forró homokról illant
el. Csapatait cserbenhagyva sietett vissza Párizsba, mialatt
szárazföldi serege Szíriában szenvedett súlyos vereséget,
flottája pedig Nelson csapása alatt pusztult el Abukirnál.
Az egyesült orosz-török hajóhad akkor foglalta el a Jón-
szigeteket. De a győzelmek sem segíthettek Szelim szul-
tánon. Buknia kellett.
A kormányzása alatt bekövetkezett legnagyobb vál-
tozást a díván tanácsadói eleinte talán észre sem vették. A
XIX. század küszöbén alakult ki "az európai egyensúly"
politikájának tudatos követése Angliában. Egyik állam se
legyen túl erős a kontinensen, és a szemben álló erőknek
ki kell egymást egyenlíteniük, végső soron -Anglia javára.
A folyvást terjeszkedő Oroszországgal szemben pedig,
többek között, a török birodalom jelentette az egyensúlyt.
Szelimet, rövid és zavaros intermezzo után, egyik
unokaöccse, II. Mahmud (1808-1839) követte a trónon. A
zavargások idején Mahmud csak úgy maradhatott életben,
hogy mialatt üldözőinek szemébe egy szolgálóleánya izzó
hamut szórt, ő a tetőn át nyert egérutat a gyilkosok elől.
Három évtizedes uralkodása egyetlen óriási erőfeszítés
volt, hogy korszerű államot faragjon a faragásra aligha
alkalmas török birodalomból. Az egymás ellen acsarkodó
meztelen érdekek először a vallás lepleibe burkolózva
csaptak össze. A tartományok kormányzói s főhivatalnokai
attól féltek, hogy a reformok kicsavarhatják kezükből a
szinte korlátlan hatalmat, és nem harácsolhatnak többé
kedvükre. Jónak látták tehát vallásos érvekkel támadni az
idők parancsolta újításokat. II. Mahmud ellenérvként
ugyancsak Korán-idézeteket olvasott rájuk. Az "ideológiai"
harc ilyesformán döntetlenre állt, s Alemdár Musztafa
pasa, a nagyvezír valóban végre is akarta hajtani a
reformokat. Erre a janicsárok éjszaka megostromolták a
házát. Miután a nagyvezír az utolsó golyót is kilőtte
puskájából, felrobbantotta a pincéjében tárolt lőszert,
s házával együtt röpítette levegőbe önmagát. A janicsárok
a jól végzett munka örömével vonultak tova. Éppen
bajrám ünnepe volt, az európai kiképzés alatt álló új
csapatok tetemes részének szabadságot adott a szultán. A
kaszárnyában maradtakat még azon az éjszakán legyil-
kolták a janicsárok. Fegyveresek híján az uralkodó - mint
II. József - visszavonta reformjait. De II. Mahmud konok
ember volt.
Igaz, birodalma szélein hol itt lobbant fel a tűz, hol
amott. A szerbiai tartomány kormányzója, Milán Obre-
novics 1817-ben eléri, hogy fejedelme lehet a félig-med-
dig már önálló Szerbiának. A görögök Ypszilanti tábornok
vezetésével felkelnek. Szabadságharcuk hat esztendőn át
tart, de lankadatlan küzdelmük a londoni konferenciák
kacskaringós útvesztőiben is kivívja jutalmát. 1832
májusában létrejön a független, új Görögország, melyet
az oroszok, az angolok és a franciák egyaránt támogatnak.
1830-ban Algériát ragadja el Franciaország a török biro-
dalomtól, s a második világháborút követő időkig bir-
tokolja is. A cári kormány megszerzi az orosz flotta szá-
mára a szabad hajózás jogát a Fekete-tengeren. Azt szintén
eléri, hogy a jövőben jóváhagyásától függ majd a még
török fennhatóság alá tartozó Havasalföld és Moldva hosz-
podárjainak kinevezése.
Jóllehet a birodalom lassú széthullása II. Mahmud ide-
jében kezdődött, mégis nagy uralkodó volt, mert legalább
megalapozta egy eljövendő, sokkalta kisebb, de egész-
ségesebb Törökország lehetőségét. Először is a minden
átalakulás kerékkötőivel végzett: a janicsárokkal. Ez a
szervezet, amely valaha rohamcsapata volt a török hódítá-
soknak, teljesen lezüllött. A szultán megfizetett lázadásu-
kért, és 1825. június 15-én a reguláris hadsereggel lemé-
szároltatta az egész janicsárgárdát.
Moltke vezetésével porosz, később pedig francia
kiképzőtisztek jönnek Törökországba. Az adószedés a jani-
csárok végnapjai után a központi kormány hatáskörébe
megy át, vége a basáskodásnak. A nagyvezírnek meg a
vezíreinek tilos a jövőben bárkit is halálra ítélni, és - ami
jobban fájt - nem kobozhatják többé el az általuk üldözöt-
tek vagyonát. A szultán fővárosának európai negyedében,
Perában orvosi főiskolát nyit, ahol külföldiek tanítanak;
egyúttal a birodalom fennállása óta először küldenek ki
diákokat európai országokba. Az első török újság is II.
Mahmud szultánsága alatt jelenik meg. Ő veti le a turbánt,
ölti fel a fezt meg az európai szabású ruhát, s ugyanezt
kívánja meg a köztisztviselőktől.
Mahmud utóda, I. Abdul Medsid 1839-től 1861-ig
uralkodik. Csodálatos módon e viszonylag hosszú korsza-
kon át sem vesz erőt rajta a hatalmi őrület; nem gyilkoltat
gyanakvásból, eltűri környezetében az okos embereket,
híven kitart a reformpolitika mellett, noha a fanatizmus és
a kiváltságaihoz dühödten ragaszkodó hivatalnoki kaszt
mindig megújuló rohamait kell visszavernie. Még
Mahmud is sorozatos gyilkosságokra kényszerült; Abdul
Medsid az első, ám egyben az utolsó török szultán, akinek
sikerül terror nélkül korszerűbbé tenni az országot; az
első és egyben az utolsó török uralkodó, aki nem retteg
állandóan az életéért, és hagyja, hogy mások is rettegés
nélkül élhessenek. Külügyminiszterévé a reformkorszak
legnagyobb politikusát, az addigi londoni török nagy-
követet teszi meg, Musztafa Resid pasát. Resid személye-
sen dolgozza ki a tanzimatnak nevezett nagy reformter-
vet, amelyet a szultáni jóváhagyás után "Gulhané"-ren-
delet címen tesznek közzé. Az elnevezés onnan ered, hogy
a szultáni palotákhoz tartozó Gulhané-parkban hirdették
ki a tanzimatot. Legalábbis papíron ez a nagyszabású
reformrendelet alakítja át Törökországnak félig feudális,
félig még mindig nomád társadalmi szerkezetét. Ezentúl
minden ottomán alattvaló jogegyenlőséget élvez fajra és
vallásra való tekintet nélkül. A szultán sorozási törvényt
bocsát ki, nem lehet többé senkit sem életfogytiglani kato-
naságra kényszeríteni. Az ulemák elveszítik a Koránból
származtatott egyeduralmukat az oktatás fölött. Állami
alap- és középfokú iskolák létesülnek. A bíráskodásra
hivatott kádik tanítására külön intézményt alapítanak. Az
élet, a javak és a becsület immár nem szabad préda.
Musztafa Resid pasát később három, ugyancsak pasai
rangot viselő kitűnő politikus követi a reformmozgalom
élén: Midhat, Ali és Fuad. A török társadalom belső
megerősödése rokonszenvre talál ugyan Európa nagy
részében, de nincs a cári Oroszország ínyére. Terveinek
útjában lenne, ha Törökországnak sikerülne kilábalnia
bajaiból. Ezért is nevezi el a cár 1852-ben az ottomán biro-
dalmat "Európa beteg emberének", s mivel Abdul Medsid
szultán halála után az elüszkösödés tovább folytatódik, a
cár mondása mindenütt elterjed. Viszont kevéssel a meg-
jegyzés elhangzását követően "a beteg ember" - angol és
francia segítséggel - még győzedelmeskedik a krími
háborúban a cári flotta és szárazföldi haderő felett. A
diadal örömében a szultán újból szentesíti államának
reformalkotmányszerűségét: a tanzimatot.
Vámbéry kereken egy esztendővel a krími háborút
lezáró párizsi békekötés után érkezett meg annak az
Abdul Medsidnek országába, aki minden veszély ellenére
oltalmat és biztos menedéket adott a magyar és a lengyel
szabadságharc menekültjeinek. A véletlen vagy inkább a
vele született adottság játszott közre abban, hogy a fiatal
utazó igen rövid idő múltán az új Törökországot meg-
alapító államférfiak közvetlen környezetében élt, és úgy
ismerhette az oszmán politika minden csínját-bínját, mint
réges-régen Bethlen Gábor, a nagy fejedelem.
Uj nevét első török munkaadójától s házigazdájától, a
cserkesz származású, jóravaló Huszein Daim pasától
kapta. Ez a konzervatív úr parancsolta meg háza népének,
hogy az ifjú magyar tanítót Residnek kell szólítani, ami
annyit jelent: derék, becsületes férfiú. Mivel pedig
Vámbéry írástudó volt, megillette az efendi címzés. A
török világban ettől fogva csak ezen a néven ismerték és
emlegették, noha esze ágában sem volt áttérni az iszlám
hitre. De befolyásos török barátai enélkül is teljesen
maguk közé valónak érezték. Jelen lehetett minden
mohamedán vallási szertartáson és az Allah parancsai
körül forgó heves vitáiknál is. Az előkelő társaság - a tár-
saság szó Keleten ekkor még pusztán férfiakat jelentett -
számos tagja volt kíváncsi erre a furcsa idegenre, aki job-
ban ismerte nyelvüket s irodalmukat, mint ők maguk.
A házi cselédség viszont féltékenységet érzett a Resid
efendivé előléptetett, török ruhába bújt gyaurral szem-
ben. A legnehezebben pedig a háremek asszonyai békél-
tek meg jelenlétével. A nők nagy általánosságban mara-
dibbak és fanatikusabbak voltak a férfiaknál. Nem értet-
ték, hogyan tűrhet meg uruk egy hitetlent a hárem közvet-
len közelében.
Ezt az ellenállást azonban az élénk s minden nőnél
beszédesebb magyar gyaur fokozatosan legyőzte. Huszein
Daim pasa beteges öregúr volt, és háremének elbűvölő
cserkesz hölgyei veszettül unatkoztak.
A szelamlikot, vagyis a férfilakosztályt a falnak egy
áttört részén kerek, forgatható szekrényszerűség zárta el a
háremtől. Ezt a dolábnak nevezett forgószekrényt hasz-
nálták az asszonyok, ha szólni kívántak idegen férfival,
vagy valamilyen tárgyat kiadtak a háremből a szelamlikba.
Eleinte csak bosszantásból hívták a gyaurt a dolábhoz,
esetleg azért, hogy valami vaskos gorombaságot vágjanak
a fejéhez, de amikor ő erre is költői bókokkal felelt, a jég
olvadozni kezdett. Fél év elmúltával a böjük hanim, azaz
az első asszony megengedhetőnek tartotta, hogy a
hitetlen kísérjen el Perába a frengi fogorvoshoz egy elég-
gé vénecske odaliszkot. Vámbéry a fogorvoson kívül még
egy magyar barátja házába is betért a koros hárem-
hölggyel, aki kirándulásából visszaérkezvén lelkendezve
magasztalta a magyarok vendégszeretetét. Kisvártatva
egyik fiatal cserkesz nő a másik után kapott szörnyű fog-
fájást, úgyhogy Vámbéry alig győzte őket Perába kísérget-
ni.
Huszein Daim pasa házából a császári díván főkancel-
lárja, Alif bej alkalmazta, hogy vejét, Kjámil bejt oktassa a
frengi tudományokra. A főkancellár otthona II. Mahmud
szultán mauzóleumával szemben s a Fényes Kapu szom-
szédságában volt. A török birodalom minden híres sti-
lisztája, művelt embere, hatalomra vágyó előkelősége itt
gyülekezett össze esténként. A későbbi török alkotmány
atyja, Midhat pasa ekkor még egyszerű efendiként, titkári
minőségben élt a főkancellári házban. A két fiatalember
szövetséget kötött egymással: Midhat franciául tanult
Vámbérytól, s viszonzásul újonnan szerzett magyar
barátjának török stílusgyakorlatait javítgatta. Midhat vitte
el Vámbéryt a legkiválóbb medressze (vallási kollégium)
tanítványai közé, ahol a szofták: a növendék papok társa-
ságában meghallgathatta a leghíresebb oszmán hittudó-
sok és nyelvészek előadásait. Ez roppant nagy kincsnek
bizonyult később, hiszen Midhat ajánlása révén az iszlám
gyakorlati ismeretébe avatták be ezen a helyen. Bár nem
egy menekült tért át névlegesen és csupán érvényesülése
érdekében a mohamedán hitre, a sok európai között
mégis a nem iszlám hitű Vámbéry volt az első, aki med-
resszében kapott teljes "papi" kiképzést. Ekkor már régen
meggyőződéses szabadgondolkodó volt. Szánalommal
nézte bármiféle fanatizmus rabjait. De véleményét meg-
tartotta magának.
- Csodálatos ez, barátom - mondta neki Midhat efen-
di -, teljesen otthonosan mozogsz és vitázol a mi med-
resszénkben, mintha születésed óta ez lett volna a vilá-
god! Épp a minap dicsértek előttem a khodsák (tanítók),
és azt tartják rólad, hogy te ízig-vérig muhtedi vagy, az
igazság útjára vezérelt valódi megtért. Nagyon büszkék
rád s természetesen a maguk sikerére, de nekem is cso-
daszámba megy, hogy így feltaláltad magadat.
A "muhtedi" mosolygott:
- Az igazat megvallva, jártam én már efféle iskolába.
Ott szoktam meg.
- Ugyan már! Magyarországon nincs többé egyetlen
medressze sem.
- De van valami olyasféle, csak más a neve. Nem azon
múlik.
Midhat efendi csodálkozva ingatta a fejét. Vámbéry
pedig nem sietett a magyarázattal, hogy az ortodox
Talmud-Tóra iskola eléggé hasonlít a mohamedán "papi
szemináriumokra". Itt is, ott is belemerülnek az érdekte-
len szertartási parancsolatok aprólékosságaiba - gondolta
-, itt is, ott is csűrnek-csavarnak, s azt tartják a legkü-
lönbnek, aki legtovább győzi skolasztikus okoskodással.
Milyen meddő és fölösleges tudomány, s mégis mily nél-
külözhetetlen lesz a hosszú úton! De szólni nem szólt
semmit barátjának, Midhatnak sem.
A szultán főkancellárjának házából Rifát pasa nyugal-
mazott külügyminiszterhez került történelem-, földrajz-
és francianyelv-tanári minőségben. A pasa mérhetetlenül
gazdag ember, egyben pedig a szultán násza volt. Otthona
részben az irodalmi szalon szerepét töltötte be, másrészt
azonban fékevesztett tivornyák színhelyeként vált hírhedt-
té. Vámbéry nemigen ivott, s undorral figyelte a nagyurak
részegségét. Mivel a dőzsölésektől éppúgy távol maradtak
a női családtagok, mint más egyéb összejövetelektől,
hiszen a nők helye a hárem falai között volt, a társalgás
teljesen elfajult. Ez Vámbéryt szintén elémelyítette, a
tivornyákra berendelt olcsó utcai "táncosnőktől" pedig
csak utálkozni tudott. Boldog volt, amikor nyaranta a pasa
háztartása kiköltözött a tengerszoros fölött emelkedő
Kanlidsia faluba, és ő kiszökvén a lombos fák alá, úgy
érezhette, hogy a földkerekség legszebb pontjáról szívja
magába a Boszporusz csillagfényes, bársonyosan meleg
estéinek minden gyönyörűségét.
Ekkor már a legkülönbözőbb előkelő házak állandó
vendégszeretetét mondhatta magáénak. Talán tíz helyen
is volt saját hálóköntöse, mindig kéznél tartott, frissen
húzott vánkosa meg takarója. Sűrűn megfordult Fuad és
Ali pasa otthonában is. Alit, a többszörös nagyvezírt nem
kedvelte, ám sokat ellesett tőle a hatalom gyakorlásának
keleti módszereiből. Taszította, de annál inkább érdekelte
ez a vézna, intrikus, mindent és mindenkit epésen bírál-
gató ember. Ali pasa kezdetben kissé bizalmatlan volt
Resid Vámbéry efendivel szemben. Tartózkodását csak
akkor vetette el, amikor a magyar tudós a pasa gazdag
könyvtárából csagatáj műveket kért kölcsön. Ali megnyu-
godott. Jámbor nyelvész ez - gondolta -, csöppet sem
érdekli a nagypolitika... Alaposan melléfogott. Ha volt
valami, amit Vámbéry ifjúkorától haláláig lankadatlanul
szenvedélyes figyelemmel követett nyomról nyomra, az
éppen a nagyhatalmi politika tekergős útja volt.
Fuad pasa és Vámbéry között viszont - ellentétben Ali-
val - őszinte rokonszenv fejlődött ki. Fuad magas növésű,
kiegyensúlyozott kedélyű férfi volt, teljesen európai
modorú, szikrázóan szellemes. Vámbéry inkább franciá-
nak, mint töröknek érezte ezt az egyszerű katonaorvosi
sorból a legfőbb állami méltóságokra emelkedett poli-
tikust.
A török társaságban Fuad pasa számított a legnagyobb
magyarbarátnak, s ez különösen kedvessé tette őt Vám-
béry szemében.
Szívesen jegyezgette fel Fuad jó mondásait. Így, amikor
egy külföldi diplomatának, aki a pasa vendégeként be
akart nyitni a hárem ajtaján is, azt mondta a legpárizsia-
sabb franciasággal:
- Uram, ön csak a Fényes Kapunál van akkreditálva, az
ajtókra már nem terjednek ki jogai!
- Resid efendi - szerette mondogatni Fuad
Vámbérynak -, a tudás gyakorlati eredmények híján csak
olyan, mint amikor az éhező egy pohár vizet kér. Az a
betűrengeteg, amit összeolvasott, ma még holt anyag a
fejében.
- Mit tenne ön az én helyemben?
- Cc - csettegett a pasa -, mit is tehetnék? Hiszen
tudja, és vésse jól az eszébe: "Kúsísi bí fáide, vesme ber
ábrúi kúr!" - Ami idézet volt egy perzsa versből:
"Hiábavaló igyekezet felcicomázni a vak ember szemét!"
- Talán nem is vagyok annyira vak, mint gondolná -
kockáztatta meg Vámbéry. Fuad előtt nem kívánta pusztán
a jámbor tudóst játszani, ahogy Ali pasával tette volt. Igaz,
a ravasz nagyvezír rá is szolgált, hogy félrevezessék.
- Miért nem vállal alkalmazást az udvarnál? - folytatta
Fuad. - Pedig fordít és tolmácskodik a külügyminisztéri-
umban, de csak úgy ötletszerűen. Jól tudja, hogy ennél
többre vihetné. Talán egészen fel a nagykövetségig... -
Gúnyos kis fintort vágott. - Excellenciás úrnak szólí-
tanák...
- Drága barátom..., ugye, nem haragszik, ha én meg
így szólítom? Válaszul elmondanám tapasztalataimat... A
múltkoriban Lord Stratford Canninggel, az angol nagy-
követ úrral jártam mint tolmács Nedim pasánál, aki épp a
külügyminisztert helyettesítette. Hát meglehet, hogy
Nedim pasa jól fuvolázik, de földrajzból nálunk az
elemiben is megbukna. Lángolt az arcom a szégyentől Sir
Stratford előtt. A készülő Szuezi-csatornáról tárgyaltak,
s attól tartok, a pasa azt sem tudja, hol van Alexandria. Én
szégyenlettem az ő tudatlanságát. És ilyen ember
helyettese lehet a külügyminiszternek? Ezeknek szol-
gáljak?
- Ezek az emberek letűnnek majd - válaszolta mérge-
sen Fuad.
- Nem akarnék visszaélni azzal, amit éppen ön mon-
dott el nekem bizalmas pillanataiban, és igazán nagyon
tisztelem a szultánt. Jó szándékú, és a külső formákban
akár európai fejedelemnek is számíthatna. De mi már túl
vagyunk azon, ami önnel megtörtént, hogy amikor
szerényen kifogásolta, miért veszi ki őfelsége számlálat-
lanul a pénzt az államkincstárból, s miért nyom a ban-
kóprés néhány millióval többet, ha a szultánnak valami
nagyobb költekezésre támad kedve, Abdul Medsid őfel-
sége ráförmedt önre: "Hát igaz oszmanida létemre nem
én vagyok-e az ország ura, s nem rendelkezem-e szabadon
minden jövedelmével?" Őfelsége a kihallgatásomon
lekötelezően kedves volt hozzám, ezt nem is tagadhat-
nám, de én nem tudnék szolgálni olyan urat, aki jogosnak
tartja, hogy szabadon rendelkezzék a nép jövedelmével.
Bocsásson meg, Fuad pasa...
"Resid efendi" vendéglátójának arca elborult. Okos
ember volt, s minden baráti évődése ellenére is tudta,
hogy Vámbéry nem vak, sőt nagyon értelmes. Ha nem itt
akar megtelepedni, azt jelenti, nem bízik a török biro-
dalom jövőjében, sem az ország átalakulásának és meg-
újulásának közeli vagy sima lehetőségében. Lehetetlen,
hogy egyébként elutasítaná magától a kínálkozó fényes
pályafutást. Senki sincs ilyen kiváltságos helyzetben, mint
Vámbéry. Maga Canning lord is, az egyetlen külföldi
diplomata, akit a szultán úgy szólít: "baba", atyám, még ez
a hűvös angol sem tudja egészen elrejteni örömét, hogy
kapcsolatokat épített ki Vámbéryval, és minden lehető
alkalommal igénybe veszi szolgálatait. A többi külföldi
diplomata meg egyenesen udvarol neki. Persze Perában
őt tartják a török udvar és a török családi élet egyetlen
külföldi ismerőjének. Amiben igazuk is van. Konstan-
tinápoly iszonyú nagy. Bár a város török szívét, Sztambult
csak az Aranyszarv gyönyörű íve választja el Perától,
Vámbéryn kívül nincs senki más, aki egyformán otthonos
lenne az európai negyedben és ugyanakkor Sztambulban.
Az ottománok egyedül Resid efendit fogadták be maguk
közé, s a perai társaság legföljebb tőle tudhat meg egyet-
mást arról, hogy voltaképpen mi történik Sztambulban.
Mintha két világ lenne, s a híd közöttük ez a Resid efendi,
ez a Vámbéry...
A fiatal magyar, tán azért, mert kitalálta Fuad pasa
némileg helytelenítő és gyanakvó gondolatmenetét, egé-
szen másra terelte a szót:
- Mindenki közül ön iránt érzem a legnagyobb bizal-
mat, Fuad pasa. Annak köszönheti-e, hogy annyit korhol
és tréfálkozik velem, nem tudom. Én szegénynek, hazám-
ban üldözöttnek születtem, és kicsi koromban nyomorék
lettem. Ez mind adottság, ahogy nálunk otthon mon-
danák, eleve elrendelés. Itt úgy mondják: kiszmet. A sors,
amit Allah az ő bölcsességében kiszab ránk. De az is
kiszmet, adottság, hogy én szabadnak születtem. Soha
nem lehet úr fölöttem senki. Mit érne bármilyen siker, ha
valaki uralkodik fölöttem, és azt hiszi, nem hagyhatom
faképnél, amikor nekem tetszik? Énfölöttem még a
nyomor sem tudott sohasem uralkodni. Tudja, mennyire
szeretek enni. De inkább nem ettem egy falatot sem, mint
hogy állandóan olyasmire kényszerüljek, amiben nem
lelem kedvem. A szabadsághoz hozzátartozik a szabad
idő, barátom, s én mindig ügyeltem arra, hogy maradjon
időm bármire, amivel foglalkozni akarok.
- De hát miben leli kedvét? Talán nem él elég jól közöt-
tünk?
Resid efendi lehajtotta fejét, aztán mosolyogva nézett
Fuad szemébe:
- Nagyon jól élek itt a vendéglátóim, tanítványaim,
barátaim között. Túlon-túl jól. Megvallom, ez kellemes, de
őrizkedjünk attól, ami kellemességével ellankaszt és meg-
puhít. A kellemes nekem nem elég. Pedig nem jutottam
hozzá ifjúkoromban. A jó sem elég. Talán még a legjobb is
kevés. Adottság. Kiszmet. Rajongónak születtem, és ked-
vemet, vagyis inkább gyönyörűségemet mindig csak a
rendkívüli dolgokban leltem. A szultán követének lenni
megtisztelő, nem is nevezhetném másnak, de mi van
ebben rendkívüli? Excellenciás úr..., ez szó szerint azt
jelenti, hogy kiváló valaki, de ugyan mitől válik ki egy
nagykövet valamilyen állomáshelyén?! Követ meg nagy-
követ bőven akad a világon, de attól, hogy excellenciás,
még nem kiváló.
- Az ember teszi, nem a hivatal.
- Ezt megfordíthatnám. Úgy, hogy a hivatal teszi tönkre
az embert.
Fuad nevetett.
- Tudom én jól - folytatta Resid Vámbéry -, hogy
maguk engem bolondnak tartanak, még talán ön is, mert
nem élek a befolyásos nagyurak kegyével, s nem fordítom
különösebben a javamra. Olyankor pedig egyenesen
megütköznek, amikor rongyos és félmeztelen közép-ázsi-
ai zarándokok társaságában pillantanak meg Sztambul
utcáin. Mi dolgom van velük, ugye? Nem értik, hogy miért
kutatok én állandóan, miért szaglászom minden könyvtár-
ban csagatáj írásfoszlányok után. A bűzös dervisek meg a
csagatáj nyelv iránt tanúsított érdeklődésem miatt ön is
lenéz, tudom.
- Hát... Allah osztogasson észt, hogy Resid efendinek
is jusson belőle valami! Hiszen ismeri ezt a mondáso-
mat...
- No igen... A jó társaság Sztambulban arab és perzsa
rongyokból összefoltozott nyelvbéli viseletet tart szépnek.
Ez az előkelő. Talán büszkék rá, hogy törökök, csak éppen
a művészetükben és a nyelvükben nem akarnak igazán
azok lenni. A tiszta török nyelvben: a csagatájban nem
telik a kedvük, mert az olyan parasztos. Mi közük van a
néphez? Mit érdekli önöket a tiszta török nyelv rokonsága
Közép-Ázsia nyelvjárásaival?
- De ez mi a csudát érdekli magát annyira?! - robbant
ki Fuad. - Jó stílusa van, irodalmi törököt tud és perzsát,
s akkor mindig az a csagatáj, csagatáj!... Ha ez nem rög-
eszme...
- Az! - vágta rá Resid Vámbéry nyomatékosan. - Ön ezt
kevéssé értheti, de megpróbálom világossá tenni... Kö-
zöttünk néha kényszerű szövetség volt, a mi részünkről
sok gyűlölség és néhanapján rokonszenv meg segélyké-
rés. A két nép között persze, s nem mi kettőnk között.
Szegről-végről talán rokonok is vagyunk. A bújdo-
sóinknak nyújtott menedékkel pedig egyszer-másszor, és
most is, jóvátettek valamit abból, amit ellenünk elkövet-
tek. Ne vegye, kérem, zokon, hogy ilyen nyíltan szólok.
De ez itt a roppant kiterjedésű ottomán birodalom
fővárosa, s hogyan is lehetne innen átérezni egy kicsiny,
magányos nép sorsát vagy álmait?... Mi tudni akarjuk,
hogy pontosan merről jöttünk, kik a rokonaink Ázsiában,
hol volt a bölcsőnk, milyen eredetű a nyelvünk, vannak-e
még Ázsiában olyanok, akik talán megértenék sza-
wunkat... S a múltból tanulva talán inkább eligazodnánk
abban is, hogy kik vagyunk most. Mi a magyar?
Kicsit hallgatott, elrévedezve. Fuad sem szólt.
- Nálam - mondta tovább Vámbéry halkan, mintha
titkot mesélne - ez a kíváncsiság, szenvedélynek is
nevezhetném, elég ifjan kezdődött. Atájt, amikor Komá-
rom vára végül csak megadásra kényszerült. A mi ügyünk
akkor már elveszett. A szabadságharcot letörték.
Messzire nézett, kis szünetet tartott. Személytelenné
vált hangon folytatta azt, ami túlságosan mélyen ült benne
ahhoz, hogy másképpen tudjon szólni róla:
- Én egy nagy dunai szigeten töltöttem gyermek- és
serdülőkoromat. Sok jó búza termett arra, sok fűzfa nőtt
a homokos parton; szerettem alattuk üldögélni, és nézni
a vizet... Futkározni a többiekkel nem tudtam. Ősz volt
már, amikor Komárom utolsónak kapitulált. Mi künn
voltunk egy öreg paraszt földjén, Kistejednek hívták a
községet, és kukoricát sütöttünk. Velünk ült a körben a
gazda is, szép magyar feje volt, hosszú haját fésűvel tűzte
össze a feje búbján. A szakadozott ruhájú magyar hon-
védek meg ezen a nagy szigeten, a Csallóközön át szál-
lingóztak hazafelé a komáromi várból. Arról jött mifelénk
az a rongyos mentéjű katona is, akinek az arcáról
messzire lerítt az éhség. A körünkbe tessékeltük, ke-
nyérrel meg kukoricával kínáltuk. Amikor megme-
legedett, jól is lakott, elmondta a vár elestének történetét.
Azt is, hogyan köpdösték le az osztrákok a magyar hon-
védeket, hogyan ütötték-rugdosták Komárom hős katoná-
it. Az öreg gazda hallgatta, hallgatta, aztán fésűjével
végigszántott a haján s megszólalt: "Ne féljetek. Majd
eljönnek Ázsiából az ősi magyarok..." Ez a mondat örökre
megragadt bennem. Nem mintha hinnén, hogy vannak
még valahol ősi magyarok. Ma már nem hiszem. De akkor
elhittem. És nekem is vigasz volt. Annyiszor letiporták a
magyar népet, és mindig bízott valamiben. Csodában,
testvérekben, ősi magyarokban. Valamiben... És mert
bízott, megmaradt. Talán sohasem fog ráébredni, hogy ez
a csoda.
Fuad hirtelen mozdulattal a vállára tette a kezét.
Vámbéry rámosolygott:
- A mi Koránunkban, a Bibliában vannak példázatok a
mustármagról, amely jó talajra hull és kikel. Az én életem-
ben Orosz Józsi bácsi, az öreg gazda szava volt az egyik
mustármag. Ma már tudom. Nekem el kell mennem
Közép-Ázsiába, talán Kínába és Tibetbe is, hogy megtud-
jam, mi van az ősi néphit alján.
A pasa sokat foglalkozott a frengi történelemmel, ami
a legtöbb oszmán előtt nem volt ismeretes. Felkiáltott:
- Megőrült?! Marco Polo volt az első és egyetlen euró-
pai, aki ezt az utat megtette. Bocsásson meg, izgalmam-
ban túloztam. Úgyértettem, Marco Polo, az apja és a nagy-
bátyja voltak az egyedüli európaiak, akik ezen az irdatlan
útvonalon, homoktengereken és jégtől csillogó fennsí-
kokon átverekedték magukat. Allah isteni műve, hogy
életben maradtak! - Gúnyosan megvillantak szép fogai. -
No, az is megtette a magáét, hogy gazdagok voltak! De ön,
kedves barátom, miből váltaná ki az irháját, amikor éppen
le akarják nyúzni? He, erre feleljen!
- Miért akarnának egy szegény ördögöt megnyúzni?
- Mert idegen. Ennél nagyobb bűn nincs. Minél va-
dabb és tudatlanabb egy nép, annál nehezebben bocsátja
meg. Az idegent el kell pusztítani. Nem is akárhogy. Kín-
halállal. Ez a parancs. Ez a szent hagyomány. Ön azt sem
tudja, mit beszél!
Resid efendi elzöldült, de a hangja magabiztos maradt:
- Nem fogják gyanítani, hogy idegen vagyok. Úgyhiszi,
másnak nézhetnek, mint igazhitű oszmánnak? Ha kell, az
arcvonásaimat is el tudom változtatni.
- Bizonyos mértékig talán. De ez nem elég. És ha éjjel-
nappal figyelik, nincs egyedül, hogyan tudná elváltoztatni
a bőre színét? Az izzó napsütésben minden festék leolvad-
na amúgy is. Elég, hogy egyetlen ember fejében
elfészkelődjék a gyanú: egy átkozott frengi lopakodott a
társaságba, és... Nem, barátom, a terve kivihetetlen. An-
nak, hogy Nicolo és Matteo Polo urak először jártak Bok-
harában, majdnem hatszáz éve. Aztán hogy sikerült ép bőr-
rel kikecmeregniük onnan, és teli bugyellárisokkal visz-
szatérniük Velencébe, nem volt nekik elég az isten-
kísértésből. Másodszor is nekivágtak a Polo óvérek! De
akkor már magukkal vitték Messer Nicolo fiát is, az ifjúi
erő teljében levő Marco Polót. Együtt másztak fel az Amu-
Darja déli medencéjéből a világ tetejére: a Pamír-
fennsíkra. Aztán meg le a mongol pusztákra, és iszonyú
sivatagokon át valami tengernyi tóhoz, ami talán nincs is,
csak Marco Polo találta ki. Hogyan tudhatnánk, hogy
létezik-e, ha egyszer hatszáz év óta soha többé nem járt
arrafelé senki idegen?! Polóék is kis híján odavesztek az
úton. Feltételezi, hogy nincs meg annak a jó oka, ha senki
sem mert vagy tudott a három Polo nyomába lépni?
- Engem nem is annyira Kína érdekel. A mongol
puszták már sokkal inkább. De ha igaz is, hogy senki nem
lépett a Polo család nyomába, az ő útjuknak egy részén
jártak már előttük vakmerő utasok. Magyar szerzetesek
keresték az őshazát, még mielőtt a tatárok a nyakukba
szakadtak volna. Én azt a vidéket szeretném megismerni,
ahol a magyar Julianus barát járt, s az a Ferenc-rendi
követ, akit a pápa küldött Batu kánhoz. Gondolom,
Giovanni del Carpiniról bizonyára hallott már, ha Julianus
neve nem is mond önnek semmit. Pedig én az ő követője
akarok lenni.
- Követője valakinek, aki, ha jól értettem, hat évszáza-
da s nem tudom, hány évtizede halott? Térjen észhez!
Miért nem akadt ily tenger sok időn át egyetlen más
követője sem? Mert lehetetlenség lett volna, és az ma is!
- Reménylem, hogy nekem mégsem lesz az.
- Allah világosítsa meg az elméjét, barátom, mert én
nem tudom. Mindene megvan itt, amit csak szeme-szája
kívánhat. Úgymondja, szegénynek született. Itt minden-
ben dúskálhat. Fel akarja cserélni a hátaslovát a rongyos
dervisek koldusbotjával? Merő esztelenség! De látom az
arcán, hogy hiába beszélek. Ha mindenáron ragaszkodik
az őrületéhez, gondom lesz rá, hogy a szultán pecsétes
levele oltalmazza lépéseit, ameddig csak ő szent felsége
hatalma elér, s neve előtt porba hullnak az együgyű
lelkek. De a turkomán rablóknak nem adhatunk önért
váltságdíjat, bármily sajnálatos legyen is... Hamarost
elhagy bennünket, Resid?
- El, barátomuram. De egyelőre nem keletnek, hanem
nyugatnak fordulok. Itthon éreztem magam a szépséges
Sztambulban. De van egy hely, ahol még inkább otthon
érzem magam. Pest városában. Bár fénye csak mécsesnek
alázatos pislákolása az Aranyszarv és a Boszporusz ékes
koronájának dicső sugárözöne mellett. Mielőtt elindulok
vándorutamra, hazamennék. Hadd kísérhesse a mi
szerény tudósainknak áldása és támogatása merész vál-
lalkozásomat.

Szegi szunní!

A négy esztendő, amelyet Vámbéry vándorlásai során
első ízben töltött Törökországban, kiformálta
későbbi arcát, s magva lett minden további tevé-
kenységének. Az, hogy igric volt, nyelv- és történelemta-
nár, befolyásos urak barátja, diplomaták segítőtársa, vagy
az, hogy megtanult lovagolni, s megszokta a kastélyélet
társasági szabályait, egyáltalán nem merítette ki sem ide-
jét, sem munkakedvét. Sokoldalúságának ez éppúgy csu-
pán egy-egy kristálylapja volt már a kezdet kezdetén is,
aminthogy az maradt haláláig. A későbbi keresetének javát
kitevő újságíróskodást szintén Sztambulban ízlelgeti
először - mégpedig Resid néven. Ígyjelennek meg cikkei
Kemény Zsigmond lapjában, a Pesti Naplóban, de német
újságoknak ugyancsak küld beszámolókat. Első tudomá-
nyos művei ekkoriban kerülnek sajtó alá Pesten és Kons-
tantinápolyban - otthon és itthon, ahogy Vámbéry szeret-
te mondogatni.
1857 tavaszán érkezik török földre, és már 1858-ban
kiadják német-török zsebszótárát a Köhler testvérek
Perában. Általában úgy tudják, hogy ez volt az első Kons-
tantinápolyban nyomtatott német nyelvű könyv. Az akko-
ri magyar érzelmekre, de egyben Vámbéry szellemére is
jellemző, hogy könyve címlapján használja először a maga
teremtette magyarosított nevét. A szöveg természetsze-
rűen török meg német volt, valóban egyszerű lett volna
tehát a szerzőnek megtartania örökölt nevét, főként mivel
az németül egész kellemesen csengett. De nem! Éppen
azt nem akarta, hogy őt bárki is németnek vélhesse.
A hivatalos formaságokkal viszont sohasem törődött. A
bürokráciát pályafutása során semmibe se vette. Nem
pazarolt rá tíz perc időt s egy simára csiszolt, hófehér
"miniszterpapírt" (régebben csak ilyenre illett beadványt
írni) meg az egyforintos okmánybélyeget, hogy valaha is
hivatalosan kérelmezze névmagyarosítását. Vámbéryról az
egész világon tudtak, öregkorában nem akadt már -
Kamcsatkától a Tűzföldig - semmiféle újabb kiadású
lexikon, amelyben ne szerepelt volna. Kinek is jutott
volna eszébe másként megszólítani őt, vagy megem-
lékezni róla, mint a választott nevén? Senkinek sem.
Német-török zsebszótára tizennégyezer szót ölelt fel.
Manapság nagy szerkesztőbizottságok foglalkoznak, szá-
mos külső munkatárssal, egy-egy szótár elkészítésével.
Vámbéry az egészet egyedül csinálta, elődök nélkül és
rendkívüli gyorsasággal. Világos, hogy nem érhette el a
mai színvonalat, de a maga korában számottevő munkát
végzett. És céltudatosat. A kor divatja a magasztosság volt,
a fellengzősség, az előkelőek elkülönülése a nem
előkelőktől. Vámbéry fütyült erre. Ahogy nálunk a latin,
francia meg német kifejezések keresztül-kasul átszőtték az
úri társaság nyelvét - éles tükrét láthatjuk ennek Jókai
regényeiben -, úgy a török úri réteg arab meg perzsa
szavakat kevert folyvást a beszédébe. Vámbéry az egyszerű
emberek, a nép körében beszélt törököt vette munkája
alapjául. Amit ő elsőnek megindított kis zsebszótárával, az
később - az ifjútörökök forradalmi mozgalmának idején -
jelszóvá és követendő céllá vált az új török irodalomban.
De addig sok-sok évtizednek kellett eltelnie...
Konstantinápolyi tartózkodásának második évében
küldi haza, Ballagi Mórnak címezve, az Akadémiához
intézett jelentését "A török-csagatáj és a magyar nyelvek
egybehasonlításáról", s nemsokára a csagatáj-török-ma-
gyar egybehasonlító szótárát. Kávéházi dalnokoskodása
nemcsak arra jó, hogy piláfok és kebabcsék óriási mennyi-
ségét kebelezze be. Ez kenyérkeresetének csak mellékes
öröme. A fődolog az, hogy regösségének éjszakáin felje-
gyezze az útközben felcsípett török példabeszédeket,
különös kifejezéseket, a konstantinápolyi mélyréteg
mindennnapi nyelvjárásának ezernyi borsos-savas kiszó-
lását. A mazsolákat hamarosan hazaküldi. Az illedelmes
kor azonban visszaretten a sztambuli kávéházak és utcák
nyelvétől. Hunfalvy Pál csak azt tálalja a savakból, borsok-
ból és mazsolákból, ami minden "úri" család asztalán ott
lehet. Ígyis mulatságos a Magyar Nyelvészet című köz-
lönyben megjelent "Mutatvány az eredeti török szólásmó-
dokból".
1860-ban egyik folyóiratunk közli Vámbéry fordí-
tásában Pecsevi török történetíró leírását a mohácsi
ütközetről. Vámbéry kevéssel ezután a Tudományos
Akadémia Értesítőjében egy török kéziratot ismertet,
amelynek létezéséről addig nem tudtunk. "Tarikhi
Engerusz", azaz "Magyarország története" a kézirat címe
és tartalma. De Vámbéry nem csupán honfitársait akarja
közelebbről megismertetni a török irodalommal, hanem a
törököket is a magyarral. Legkedvesebb költője Vörös-
marty Mihály. Lefordítja tehát a Szózatot törökre, a címe:
Gajretnáme, az alcím pedig híven érzékelteti a Vám-
bérynak oly testhez álló korabeli török stílust: "Gajretná-
me, vétetett Vörösmarty Mihály, az ügyes és tökélybíró köl-
tő - süllyessze az Úristen az irgalom örvényébe! -
műveiből, és fordíttatott a szegény és csonka tehetségű
Resid által, ki az Engeruszi (magyar) néven ismeretes."
Magyarországon még sokan élnek a szabadelvű nagy
reformnemzedékből. Az Akadémia sem az a megcson-
tosodott, elmeszesedett intézmény, amivé a kiegyezés
után, még inkább századunk elején, főként pedig a két
világháború között válik. Természetes kötelességüknek
tartják, hogy a fiatal, élelmes nyelvzsenit megválasszák a
Tudományos Akadémia levelező tagjául. Vámbéry 1860
őszén kap erről hírt, és a következő év tavaszán visszatér
hazájába.
Rögtön aznap, hogy székfoglaló értekezését megtartot-
ta, közölte az Akadémia akkori elnökével, Dessewffy Emil
gróffal elhatározását, hogy Ázsia legbelsejében kívánja a
magyar nyelv eredetét és rokonságát kutatni. Az utazások
előmozdítására akkor még mindössze ezer forint állt a
legfőbb magyar tudományos intézmény rendelkezésére, a
gyors intézkedésekhez szokott és előítéletektől mentes
elnök mégis azon nyomban kijelentette, hogy az ezer
forintot Vámbérynak adja.
Ez egynéhány akadémiai tagnak nem tetszett. Béna is,
zsidó is, csúnya is - gondolták -, minek kapja meg ez a
pénzt?! Meg aztán jogosan kételkedhettek abban, hogy
nyomorék létére meg tudja tenni a tervezett vakmerő
utat. Parázs ülés volt az ügyben, támadták Dessewffyt meg
Eötvöst, de a tagok többsége mégis támogatta Vámbéry és
az elnökség elhatározását. Az ellenzők egyike, Pólya
József, a neves orvostudor és egy ismert orvosdinasztia
megalapítója, végül ezzel adta be a derekát:
- Hát jól van, ha már sehogy sem tágít az elnökség. És
csak elküldi arra a hosszú útra ezt a fiatalembert, legalább
bízza meg véle, hogy hozzon magával egynéhány tatár
koponyát is.
Pólyát a koponyatan érdekelte mindenekfölött. De az
elnök leintette:
- Abból nem lesz semmi. A tatár koponyák helyett
inkább a saját koponyáját hozza vissza épségben tudós-
társunk, mert abból több válik hasznunkra.
Vámbéry józanul ítélt küszöbön álló útjának várható
eredményeiről. Nem hitte, hogy csodákra lel, és élhetne
még Ázsiában olyan törzs, amely a legkevésbé is értené a
magyar nyelvet.
De hitt az összehasonlító nyelvtudományban, és
remélte, talál majd Szamarkand, Belkh és Bokhara váro-
sokban olyan írott nyelvemlékeket, amelyek megerősít-
hetik a magyar és türk nyelvek rokonságának elméletét.
Bár néki a gyakorlati tapasztalás volt mindene, s bizony az
előre gyártott elméletektől világéletében berzenkedett.
Ezt utazása előtt nyíltan meg is mondta tudóstársai-
nak:
- Nemegyszer volt alkalmam az elméletek félszegségét
belátnom, s ez annyira visszariasztott, hogy eltökélém
inkább a vándor tatárok dzsidáitól testemet, mint az elmé-
let betűitől lelkemet megöletni.
Az Akadémia az időközben elnökké választott Eötvös
József báró és Toldy Ferenc főtitkár aláírásával pecsétes,
szép, latin ajánlólevelet adott útravalóul, noha világos
lehetett, hogy ez a turkesztáni sztyeppek nomádjainak
"dzsidái" elől a legkevésbé sem oltalmazhatja meg
Vámbéryt. Mégis hálát érzett Eötvös iránt. Ha jól meggon-
dolta, senkit sem sajnált itt hagyni, csak "Pepi bárót", és
semmi mást, csak két sírt a temetőben. Édesanyjáét és
Reguly Antalét. Drága gyámolítója négy éve halott volt
már.

Rövid konstantinápolyi időzés után továbbhajózott a
Fekete-tenger déli partján elterülő Trapezunt, mai néven
Trabzon felé. Kézitáskájában őrizte Ali pasa hivatalos aján-
lólevelét és a Fényes Porta legfőbb hivatalnokainak aláírá-
sával ellátott védlevelet. Ezekben Resid efendiként szere-
pelt, s a leghalványabb utalás sem történt arra, hogy nem
vérbeli töröknek született.
Trapezuntból hat napig tartott szakadékos hegyi
ösvényeken, lóháton megtett útja Anatólia tartomány
szívébe és fővárosába, Erzerumba (ma: Erzurum). Akkor
azt hitte, az út nagyon fáradságos. A nyereg feltörte, és a
tapasztalt vándorok tanácsára sós vízzel borogatta sebeit,
a nyüzsgő férgek csípései megkínozták, a maga főzte
rizskása odakozmásodott, a zsír avas volt, s bármennyire
elcsigázottnak érezte magát, a karavánszeráj fülledten
bűzös, koszos fülkéjében nehezen jött álom a szemére.
Később már tudta, hogy ez az út csak kényelmes kis bal-
lagás volt, a karavánszeráj pedig fényűző hotel turkesztáni
szállásaihoz képest; az anatóliai férgek mindössze békés,
satnya teremtmények, az avas, kozmás étel is mennyei
ambrózia, ha még sokkal rosszabbhoz hasonlítjuk. De
akkor még nem volt könnyű új életét megszoknia, és
amikor a Pontuszi-hegység egyik emelkedőjén, társainak
ösztökélésére, utoljára vetett még egy pillantást az
Európához is tartozó s a távolba vesző Fekete-tengerre,
szívébe markolt a félelem.
Erzerumban akkortájt első törökországi munkaadója,
a cserkesz Huszein Daim pasa töltötte be a katonai kor-
mányzó tisztét. Ez a konzervatív úriember számos viszon-
tagságon ment keresztül a megelőző években. A reformok
ellenzői közé tartozván, részese volt egy kiterjedt össze-
esküvésnek, mely Abdul Medsid szultán uralmát akarta
megdönteni, s helyébe az öccsét, Abdul Azizt trónra emel-
ni. Az összeesküvők azt is tervezték, hogy kivégeztetik
Abdul Medsid haladó felfogású minisztereit. De terveiket
leleplezték, perbe fogták őket, Huszein pasát meg a fiát -
Vámbéry egykori tanítványát - halálra ítélték. A szultán
megkegyelmezett nekik, életfogytiglani száműzetésre vál-
toztatva ítéletüket. Huszein pasa Rodosz szigetén ette a
száműzöttek kenyerét, de fogsága két év múltán véget ért,
mert Abdul Medsid akkor eltávozott Allah paradicsomába.
Öccse és utóda az uralkodásban azzal kezdte kor-
mányzását, hogy megerősítette a tanzimat néven ismert
reformrendeletet, sőt új, liberális alkotmányt terveztetett
Vámbéry ifjúkori barátjával, Midhat pasával. Midhat lát-
szólag szerencsés csillagzat alatt született: a szultán őt
választotta miniszterelnökké; Vámbérynak tehát csak még
szorosabbak lettek a kapcsolatai a török legfelsőbb
réteggel. Fuad pasa is megtartotta magas posztját, Ali pasa
pedig változatlanul nagyvezíre maradt az ottomán biro-
dalomnak.
Mivel pedig Abdul Aziz uralmának elején ily módon a
reformerek kerültek előtérbe, Huszein örülhetett, hogy
ép bőrrel megúszta részvételét a tervezett államcsínyben,
és a szultán még elég kegyes is volt egy katonai kor-
mányzóságot rábízni az isten háta mögött, Erzerumban.
Az, hogy ennyire messze került Sztambultól, nem szegte
kedvét: továbbra is közreműködött egy fanatikus, reak-
ciós titkos társaság munkájában. Összeköttetései egészen
Bokharáig nyúltak, de Vámbéry nem kívánta ezeket a
maga javára fordítani, mert nem érzett többé bizalmat
Huszein Daim iránt. Mégis szívesen meghallgatta a pasa
oktatásait a különböző közép-ázsiai vallásos rendekről
s titkos társaságokról. Ennek később hasznát is vette.
Néhány napos erzerumi vendégeskedése alatt történt,
hogy a pasa elvesztette gyémántos gyűrűjét, noha egész
nap ki sem mozdult a házból. Jogosan tételezhette tehát
föl, hogy csakis egyik szolgája csenhette el. Amikor min-
den keresgélés hiábavalónak bizonyult, a pasa elhívatta a
csodatevő sejket, és a nagy előcsarnokba összecsődítették
az egész háznépet.
A sejk törökülésben helyezkedett el egy zsámolyon.
Köpönyege alól szénfekete kakast vett elő, az ölébe tette,
s felszólította a szolgákat, hogy vonuljanak el sorra előtte,
és mindegyikük simítsa végig tenyerével a kakast, majd
rejtse kezét tüstént a zsebébe. A kakas - szólt a sejk -
menten kukorékolni fog, ha a tolvaj megérintudniillik Amikor
már az egész szolgahad elvonult, és a kakas néma maradt,
a csodatevő sejk rákiáltott az emberekre:
- Emeljétek fel a kezeteket!
Valamennyi tenyér fekete volt, egynek kivételével. A
sejk ugyanis a kakas tollát jól behintette korommal, a
tolvaj pedig nem merte a baromfiudvar királyát megsimo-
gatni. Fehér tenyere árulta el a bűnét.
A furcsa közjáték mulattatta Vámbéryt, egyébként
azonban rosszul érezte magát Erzerumban. A földbe vájt
odúk sora, a feneketlen nyomor meghökkentette. Ekkora
szegénységgel még nem találkozott sehol. A pasa házán
kívül gyomra nehezen tűrte az ételek szagát is. A lakosság
szárított tehéntrágyával fűtött, és ez a sajátságos illat min-
den ételt áthatott. Négy nap múlva sietett is tovább Er-
zerumból. A karaván a perzsa határ felé igyekezett.
Egy hétbe sem tellett, míg Vámbéry Perzsia földjére ért,
de alig tudta volna elrendezni agyában, hogy mennyi
furcsa tapasztalatra tett szert ily rövid idő alatt. Aludt
egyetlen helyiségből álló házakban - másféle ház egyál-
talán nem akadt ezen a környéken -, 40-50 bivallyal,
lovakkal, ökrökkel, borjakkal együtt. A fedél a fejük felett
voltaképpen a jószág javát szolgálta; a gazda meg a család-
ja mindenütt csak egy kicsiny, dobogóra rakott szögleten
szorongott a ház keskeny oldalán, az ajtóval szemben.
A Dagar-hegyen, egy szűk völgykatlanban átesett a
tűzkeresztségen, amikor kurd rablók törtek a kis útitár-
saságra. A kurdok már lecsatolták az örmény kereskedők
árumálháit az állatokról, amikor Resid Vámbéry, társai
könyörgésére, felemelt pisztollyal és török átkokat üvöl-
tözve vonta kérdőre az útonállókat. Bátorságot talán a
Fényes Porta fermánja, Huszein Daim pasa pecsétes levele
vagy saját hirtelen feltörő európai indulata öntött beléje.
Az első percekben még félt, aztán elragadta magának is
váratlan mersze. A szükség nagy tanító. Vámbéry lelkébe
akkor hasított először az a felismerés, hogy az ember nem
születik hősnek, hanem azzá nevelődik. Elhatározta, hogy
erre éppúgy oktatja majd magát, mint egyéb tudo-
mányokra. De nem sok ideje maradt a töprengésre, mert
hamarosan elérték a bibliai, legendás Eufrátesz folyó
keleti ágát, nagy nehezen átkeltek rajta, és elvergődtek az
utolsó kurdisztáni török faluba a perzsa határ előtt. Aznap
tíz teljes órát ült a sánta Resid efendi lóháton. Holtfá-
radtan bukott be a falu kurd bírájának, a kicilnek házába.
- Nagy tekintélyű efendi - szólt a bíró -, van egy kis
kamrám vendégek számára, de ott már alszik egy pasa. Ha
megosztod vele fekhelyét, nem bánom, elalhatsz nálam,
de más éji szállást amúgy sem találsz sehol.
Beléptek a kamrácskába. Csak egy kis olajmécses
égett-bűzlött a sarokban. Resid Vámbéry elcsodálkozva is-
merte fel a szalmán kuporgó katonai pasában régi barátját
s honfitársát, a szabadságharc egyik vezérkari tisztjét:
Kolmannt. Most Fejzi pasának hívták, és a török kormány
megbízásából erődítményeket épített a határon.
- Édes egy komám - szólt Vámbéryhoz -, már jó ideje
gyanítom, hogy mi, magyarok vagyunk a világ legnagyobb
népe. Másképp hogyan magyarázhatod, hogy bárhová
mégy is, nincs olyan eldugott fészek a föld kerekén, ahol
egy másik magyarral össze ne akadnál!
Hajnalig beszélgettek. Resid tehát másnap álmosan
vágott neki a Kazli Göl-szorosnak. Kietlen, iszonyatos
vidéken vezetett át ez az útszakasz, mély, kiszáradt fo-
lyómedreken, köves, sziklás, szinte járhatatlan fennsíkon,
míg elértek az Ararát lábához. Az óriási hegyet még most,
június elején is hó fedte, kúp alakú csúcsán csillogott a
jég. Az utas úgy érezte, hogy addig ismert világából ez a
fenséges Ararát küldi az elbocsátó búcsúüzenetet feléje.
Khoi, az első nagyobb perzsa város, melyet Vámbéry
megismert, közel fekszik a török határhoz. Mégis
merőben új környezetbe került. Szempillantás elég volt,
hogy ráébredjen: amit eddig Kelet igazi világának hitt,
nem volt valóban az. Konstantinápolyt, de még az ázsiai
Törökországot is át- meg átformálták nyugati hatások,
Perzsiában pedig egy helyben állt az idő századok és
századok óta.
A bazár kanyargó sikátoraiban, keskeny kirakodóhe-
lyein az volt Vámbéry első benyomása, hogy menten
megsüketül. A boltívek alatt egyre dagadt a lárma. Az
egyik nagyobb bemélyedésben harminc rézművest látott,
és főként hallott, edényeik serény kalapálásába mélyedve.
Meglepetéssel vette észre, hogy ugyanott, a pokoli zene-
bona közepette, két iskola növendékei tanulnak. A nád-
pálcát suhintgató tanítók és a félkaréjban körülöttük
törökülésben elhelyezkedő gyerekek arcán kidagadtak az
erek, ahogy pulykavörösen kiabálták a leckét, de az ide-
gen utas, akármennyire figyelt is, egyetlen szót sem tudott
kivenni.
A karavánszerájban jól érezte magát ugyan, mégis
öröm fogta el, amikor folytathatta útját. A karaván a
perzsa Azerbajdzsán tartományon haladt keresztül. Vám-
béry a pirkadat színeiben látta egy hegytetőről a Derjá-i-
Sáhí, a "Királyok Tengeré"-nek azúrkék vizét a benne
tükröződő havas hegycsúcsokkal. A Királyok Tengere név
a szokott perzsa költői szabadság volt csupán, hiszen a
Derjá-i-Sáhí nem tenger, csak az Urmia-tó. Annak viszont
elég nagy, mert majdnem tizenháromszor akkora, mint a
Balaton. 1200 méternél magasabban fekszik, s ahogy a
hajnali levegő frissességével eltelten Vámbéry hosszan
nézte a rezdületlen kék víztükröt, szívében először
borzadt el a reá várakozó homoksivatagok sárga iszonya-
tától. Visszakívánkozott a Boszporuszhoz, míg a hegyekről
leereszkedvén, az öszvér mind keletebbre vitte. Tikkasztó
forróságban, romok és repedezett agyagfalak között
vezetett útja az egykor oly híres Tebriz városába. Addigra
már tudta, hogy sokat kell eltűrnie néki, a szunnita koszos
ebnek, s újabb vesszőfutást mér rá az emberi fanatizmus.
Mindez régi történet volt. Az minden értelemben.
Ifjúságában ősei vallása miatt szenvedett, azért, amibe
beleszületett; most pedig azért, amibe beöltözött. De mi
köze volt végtére ezekhez az ezer évnél is sokkal régebbi
történetekhez? Mi köze volt Allah prófétájának kedvenc
feleségéhez: Aisához, s mi köze Alihoz, Haszánhoz és
Huszeinhoz? Semmi.
Csak a szenvedés.
Mohamed, a harmadik legnagyobb vallásnak, az
iszlámnak megalapítója, kora ifjúságát elég sanyarú vi-
szonyok között töltötte. Pásztor, tevehajcsár, majd ka-
ravánvezető volt mindaddig, míg huszonötödik évében
nem sikerült elnyernie egy negyvenesztendős gazdag öz-
vegy kegyeit. Az asszony feleségül is ment hozzá. Nem
sokkal házasságkötése után Mohamednek különböző
látomásai támadtak, egy barlangban Mekka mellett meg-
jelent előtte Gábriel arkangyal, sőt maga a Teremtő, és
kinyilatkoztatta, hogy Mohamed a szétszórt, kóbor arab
törzsek egyedül igaz prófétájának született. Az angyali
vagy az isteni ajkakon felhangzó kinyilatkoztatásokban
eleinte - magán az érdekelten kívül - egyedül Mohamed
derék felesége hitt, ám nem kellett túl sok időnek eltelnie
ahhoz, hogy Mekka más lakosai is tanítványként kövessék.
Megint más mekkaiak azonban inkább a megkövezésére
mutattak hajlandóságot, úgyhogy kevéssel felesége halála
után Mohamed jónak látta elhagyni a szülővárosát, és
Medinába menekülni.
Gyors menekülésére, amelyet az iszlám hidzsra néven
ünnepel, a mi időszámításunk 622-ik évében, július
15-16-án került sor. A hidzsra: Mohamed futása lett a mo-
hamedán időszámítás kiindulópontja. Medinában nyolc
év alatt híveinek tábora annyira megerősödött, hogy Mo-
hamed seregeinek élén bevette Mekkát, és diadalát oly
sok ügyességgel párosult szelídséggel tudta hasznosítani,
hogy a szó legmélyebb értelmében sikerült meghódítania
a várost. Nemcsak a falak, hanem a lelkek fölött is győzel-
met aratott.
Az addig primitív gazdálkodási és értelmi fokon álló
arab pásztortörzsekből Mohamed tanai egységes erőt
kovácsoltak. Ez az erő a próféta halála után elképesztő
gyorsasággal vette birtokba egész Elő-Ázsiát, Perzsiát,
majd Egyiptomot, Észak-Afrikát, Dél-Spanyolországot,
hogy aztán majd nyolc évszázaddal később leverje Bi-
záncot, és átcsapjon Kelet-Európába. Csodálatos, hogy ez
így történhetett, és egyáltalán megtörténhetett, hiszen
alighogy a próféta meghalt, Allah táborának egysége meg-
szűnt, sőt vad gyűlölségbe torkolló pártharcok kezdődtek
a szekták, illetve a különböző hatalmi csoportok között.
Ez pedig így esett:
Mohamed java férfiassága idején tisztességes férje volt
a nála tizenöt évvel idősebb, gazdag feleségének, de
amikor az asszony elhunytát követő években sikert sikerre
halmozott, s Allah ugyancsak megnövesztette önérzetét,
elhatározta, hogy öregségére kárpótolja magát ezért a sok
tisztességért. Igaz, megszabta a Koránban, melyet kijelen-
tése szerint a Teremtő sugalmazott neki, hogy négynél
több felesége egyetlen igazhitűnek sem lehet, de a maga
részéről gátlás nélkül gyűjtögette a feleségeket. Hívei
kissé csodálkoztak, akadt még olyan merész egyén is, aki
a Koránnal érvelt, de Mohamed készen állt a válasszal.
Neki egész külön isteni kinyilatkoztatás engedte meg,
hogy másnál több feleséget tartson!
Azt Mohamed sem tudta pontosan, hogy hány éves. De
ma általában úgy hiszik, hatvankettő lehetett, amikor -
kerek tíz esztendővel a hidzsra után - legkedvesebb ifjú
asszonyának, Aisának karjaiban meghalt, és nyilvánvalóan
egyenest felment a hetedik mennyországba, ahol a hurik-
nak "izzadsága illatosabb a mósusznál, és húsuk oly
gyenge, hogy áttetszik rajta csontjukban a velő".
Aisa édesapja Mohamed legjobb barátja, első tanít-
ványa és utóda, Abu Bekr volt. Ő lett az első kalifa. Ez a
mesebeli gazdagságot, bölcsességet és hatalmat idéző szó
arabul egyszerűen annyit jelent: helyettes. Amíg Aisa apja,
Abu Bekr volt a kalifa, a próféta helyettese, nem is történt
semmi baj. A szigorúan egyistenhívő iszlám minden
parancsát, Mohamed minden szándékát ismerte. Kiválóan
helyettesítette tehát Mohamedet, de Aisa őszinte bánatára
két év múltán követte a hetedik mennyországba elhunyt
mesterét. A következő kalifát, Omárt, aki elindította a
moszlimokat hódító útjukon, egy keresztény rabszolga
tőre küldte 644-ben a másvilágra. Omár helyébe
Mohamed egyik veje, Oszmán lépett. Őt is meggyilkolták.
Ezt szűkebb családján kívül senki nem vette zokon, mert
rossz kalifa volt. Ezután Mohamednek egy másik veje és
egyben unokaöccse következett: Ali. Próféta nagybátyjá-
nak legerényesebb és legokosabb leányát, Fátimát vette
feleségül. Fátima még nem volt öreg, noha apja, az iszlám
megalapítója, épp negyedszázada mondott búcsút a föld
hívságainak. Aisa, az egykori kedvenc asszony viszont
inkább érezte az eltelt esztendők súlyát. Tetézte Aisának
Fátima ellen érzett dühét, hogy annak férje, Ali, a kalifa
ragyogóan szép és egyúttal bölcs férfi volt. Más, mint a
hatalom, nem adhatott balzsamos enyhülést Aisa
bánataira.
Most kiderült, hogy a próféta talán jobban teszi, ha
eggyel kevesebb feleséget mondhat a magáénak. Az
öregedő asszony egyik lázadást a másik után szította Ali
ellen. Végül Aisa összeesküvést szőtt az időközben
meghódított Szíria helytartójával, Moavijával együtt,
s közös erővel meggyilkoltatták Alit 661-ben, huszonki-
lenc évvel Mohamed halála után. Moavijának az asszonyi
intrikák csak kapóra jöttek nagyralátó tervei meg-
valósításában. A sikeres akció után kalifának kiáltatta ki
magát, megalakította az Omajjádok dinasztiáját, és kegye-
sen hagyta, hogy Aisa kicsit sütkérezzék a hatalom
fényében. A lemészárolt Ali hívei azonban bitorlónak te-
kintették Moaviját, és azt hirdették, hogy Ali fiai, Haszán
és Huszein a kalifátus meg az iszlám egyedül jogos örökö-
sei. Ígykeletkezett a máig is fennálló hasadás az iszlám
tömbjén. Ali követői elszakadtak, külön frakciót alakítot-
tak: a síát - sía kiszakadást, pártot is jelent -, de Haszán
és Huszein követeléseinek nem sikerült érvényt
szerezniük. Haszán évjáradékért eladta örökölt jogait apja
gyilkosának, Moavijának, Huszein pedig, aki fegyveresen
akart megvívni igazáért, elesett a kerbelai csatában. Édes-
anyja, Fátima ugyancsak perzsa területen lelte halálát, me-
nekülés közben. Huszein 680-ban tért meg a kerbelai
földbe, sírja ma is a siiták legfőbb zarándokhelye.
Az "iszlám" szó jelentése arabul: odaadás istennek.
Noha szentírásuk, a részben arab rímes prózában fogal-
mazott Korán 114 szúrából, azaz fejezetből áll, ez a vas-
kos tartalom sem bizonyult elegendőnek az ég meg a föld
meglehetős kétes dolgainak elrendezéséhez. A vallásos és
a társadalmi élet irányítására még a hagyományt, a szokás
törvényét is segítségül kellett hívni. A szokásoknak ez a
törvénye a szunna. A prófétának és első követőinek sza-
vait és cselekedeteit tartalmazza úgy, amiként a hagyo-
mány beszámol róluk, s fenntartja emléküket. A szunna
olyasféle kiegészítése a Korán kinyilatkoztatásainak, mint
a keresztényeknél az apostolok levelei és cselekedetei a
Jézus életéről meg tanításairól krónikát mondó négy
evangéliumnak, vagy ahogyan a zsidóknál a Talmud ki-
egészítése Mózes öt könyvének, a Tórának. A moszlimok
szertartásait, szokásait és gondolkodását meghatározó
szunnát, a Mohamed szájába adott hagyományokat
hadithnak hívják. De ezt a hadithban foglalt szunnát, a
szokásjogot meg a mohamedán "őstörténelmet" csak az
úgynevezett szunniták fogadják el a moszlimok közül,
mivel a sía hívei: a siiták az első három kalifát bitorlónak
tekintik, s egyedül Alit, valamint az ő utódait tisztelik a
próféta valódi helytartóiként. A siita moszlimok szerint a
szunnita moszlimok piszkos csalók, akik elütötték Alit
jogos örökétől, s ezzel megcsúfolták magát a prófétát is.
A nagy egyházszakadás sok minden egyéb mellett azzal
járt, hogy a siiták soha nem ismerték el a kalifák fenn-
hatóságát, így tehát a kalifátust mint intézményt sem, és
ennek helyébe a magukat Alitól származtató imámokat
tették. A mindenkori imámokról a siiták azt hiszik, hogy
azok bűntelenek és csalhatatlanok. Utóbbi tulajdonságuk-
ban imígyen a pápával osztozkodnak száz évnél is
régebben, amióta a katolikus egyház fejét ugyancsak csal-
hatatlannak nyilvánították bíborosai.
Vámbéry az imámok csalhatatlanságát éppoly egyked-
vűen vette tudomásul, mint a pápáét. Sokkal több vallást
és népet ismert, semhogy fennakadt volna különböző, de
viszont az elhivatottságot meg a fanatizmust illetően elég-
gé egyívású sajátságaikon. A baj csak abban rejlett, hogy őt
addig szerzett tapasztalatai és összeköttetései a szunnita
török efendi szerepére késztették, míg Perzsia lakossága -
néhány örmény keresztény és zsidó csoportot nem
számítva - vakbuzgó siita hitet vallott. Tetézte a bajt, hogy
sok-sok év óta ő volt az első török magánember, aki per-
zsa földre lépett. Nem jött sem hivatalos diplomataként,
sem pedig tehetős kalmárként. Egyszerűen kíváncsi utazó
volt Perzsiában. De a perzsáknak nem fűlt ahhoz a foguk,
hogy kedveskedjenek egy szegi szunnínak, vagyis egy
szunnita ebnek.
Vámbéryt nem lepte meg különösebben, hogy az
asszonyok még vadabbul viselkedtek a férfiaknál. Dü-
hödtségükben attól az ő szemükben súlyos bűntől sem
rettentek meg, hogy elmozdítsák az arcukat takaró fehér
fátylat, mivel azon keresztül nehéz lett volna kiköpni a
hitvány szunnita előtt. Pergő szidalmakkal kísérték lépteit.
A férfiak jobban takarékoskodtak a hangerővel, ezzel
szemben néhányszor jól elverték a közéjük tévedt
"efendit", miközben számon kérték tőle Alinak és
Huszeinnak tizenkét évszázaddal korábban történt meg-
gyilkolását. A tettlegességet Vámbéry valamivel szíveseb-
ben viselte el annál, hogy állandóan izzó hitvitákba
bonyolították. Ezt roppantul unta, s végül a saját, mind-
addig bevált módszerével próbált segíteni az örökös zak-
latáson.
Amikor éjszakánként visszavonult a tebrizi Emír kara-
vánszerájban elfoglalt magányos fülkéjébe, mélyen elgon-
dolkodott az emberi természeten. Ismerte a Koránt, a
szunnát, a hadithot éppoly jól, mint a maga régebbi vilá-
gában a Bibliát. Nemcsak azt tudta, hogy a Korán tiszteli
Ábrahámot, Mózest és Jézust, s nemcsak azt, hogy a
zsidókat meg a keresztényeket, a szentírás tudóit és bir-
toklóit megkülönbözteti a bálványimádó pogányoktól,
hanem tisztában volt azzal is, hogy az iszlám tanai - épp
mivel Mohamed különböző, magasabb szintű vallásokból
gyúrta azokat össze - erkölcsileg nagyjából megfelelnek a
tízparancsolat és a felebaráti szeretet tanításának. De mivé
lettek ezek a tanok az emberek kezében, a mindennapi
gyakorlatban? Alkalommá váltak arra, hogy ki-ki az
álszentség leplében hódolhasson támadó ösztöneinek,
törjön a hatalomra, és sanyargathassa a más hitűeket vagy
más fajtájúakat.
- "A világ azt akarja, hogy megcsaljuk, csaljuk tehát
meg" - mormogta magában Vámbéry a latin közmondást.
- Egész életemben a papoktól és a vallás miatt szen-
vedtem a legtöbbet. Nevetséges, hogy ezt itt is tovább tűr-
jem ilyen fékevesztett formában, amikor pedig nem
vagyok sem igazi török efendi, sem szunnita, sem bár-
miféle felekezet híve. Az én házi szentélyemben csak
egyetlen ikeristenség áll. A neve: türelmesség, szabadság.
Az egyik nem létezhetik a másik nélkül, s mindkettő
nehezen létezhet az emberek között. Szunnita eb?!
Lépten-nyomon a régi "hep-hep!" helyett a "szegi szunní!"
kiáltás. Ugyan miért? Talán a bőrőmhöz nőtt a szunni-
taság, hogy messziről leolvashatják arcomról, hangomról?
Már tíz napja vagyok Perzsiában. Nekem csak nem lesz
boszorkányság "bőrt", vagyis öltözéket és hangot cserélni!
Ha még ezt sem tudnám, akár haza is mehetnék.
Vámbéry két hetet töltött Tebrizben. Lassacskán felcse-
rélte konstantinápolyi, azaz félig-meddig európai ruháza-
tát dúsan redőzött, lebenyes, türkizzöld meg sárga színű
perzsa ruhadarabokkal. Fejébe a fez helyett csúcsos fekete
süveget nyomott, elleste a perzsák taglejtéseit, szigorúan
siita hangváltozatokkal énekelte a Korán egy-egy szúráját,
és a csalódásig híven utánozta a helybéliek szófűzéseit
s hanghordozását. Az emberek kissé gyanakodva bámul-
tak ugyan az arcába, mert az csak idegenszerű maradt, de
amint megszólalt, elhitték, hogy a látszat csal. Ebben meg-
nyugodtak, és tősgyökeres perzsának nézték. Legalábbis
valahányszor Vámbéry úgy akarta.
Az ország nyugati kereskedelmi kapuját jelentő
Tebriztől Teherán, Perzsia fővárosa 800 kilométerre fek-
szik - légvonalban. Vámbéry Tebrizben egy eléggé zörgő
csontú lovacskát bérelt, s annak tulajdonosával, az úgy ne-
vezett csarvadárral együtt, kettesben tette meg a majd
négy hétig tartó utat Teheránba. Közben beköszöntött
moharrem hónapja, és nem sok választotta már el az uta-
sokat e hónap leggyászosabb napjától: Huszein halálának
1182-ik évfordulójától. A siita érzések hevét a messzi múl-
tak fölött terjengő köd sem enyhítette. Zendjan városában
látott Vámbéry először perzsa passiójátékot. A perzsák
ezeket az ünnepi gyászelőadásokat tazziénak hívják.
Szabad téren, a kormányzó udvarának emelvényén ját-
szották el a Huszein-passiót; a "színpad" körül magas
rudakról tigris- és párducbőrök lógtak alá, bőr- meg
acélpáncélok, fekete zászlók s meztelen kardok. A né-
zőközönség úgy helyezkedett el, hogy az asszonyok balol-
dalt ültek, a férfiak pedig jobbra.
Vámbéryt a hallgatóság még jobban érdekelte az
előadóknál. A színjáték egy dervis hosszú imájával kez-
dődött, és a "három rühes kutyára": Abu Bekr, Omár és
Oszmán kalifákra szórt átkokkal folytatódott. Amikor a
próféta kedvenc asszonyára, Aisára és a hitszegő Moa-
vijára került sor, a közönség már félönkívületben or-
dítozott, s még erősebb szitkokat követelt. Ezután kezdték
a valódi előadást: Huszein és családja szomorú vándor-
lását a pusztaságon át a Tigris folyó felé, s következett
Huszein fiának, Ali Ekbernek halála, majd Huszein eleste
a színpadi lovascsatában. A tazzie vége egy shakespeare-i
zárójelenetet is fölülmúlt, mert valamennyi igazhitű siita
szereplő sorban kiterítve feküdt fekete leplek alatt a szín-
pad egész hosszában, miközben a nézőközönség hölgy-
tagjai a mellüket verték, homokot és apróra csépelt
szalmát szórtak a fejükre, s a férfiak melldöngetve zokog-
tak.
Huszein halálának napja, illetve annak évfordulója
már Teherántól nem túl messze, Kazvin városában érte
Vámbéryt. Leginkább azt vette zokon a legfőbb siita szent-
től, hogy kiéhezett utas létére sem kapott sehol egy falat
ételt. Éhesen nézte végig a nagy gyász- és vezeklő
körmenetet Kazvinban, látta, hogy némelyik buzgó vezek-
lő addig veri a mellét, míg vért nem köp, továbbá értesült
a jámbor város legfennebb hirdetett büszkeségéről: ezen
a nevezetes napon mindig két kazvini lesz öngyilkos
Huszein nagysága iránti hódolatból. Mivel a szerető
rajongás e különleges megnyilvánulásánál már nem óhaj-
tott szemtanú lenni, sietve elhagyta a várost még alkonyat
előtt. A holdvilágos éjszakán jó európai puskájával elri-
asztott három útonállót, s további kétnapos lovaglás után
megérkezett a "királyok királyának székhelyére" - Tehe-
ránba.
Vendéglátója a szultán követe volt: Hajdár efendi. A
teheráni török követ még Eötvösnél is jobb lelkű ember-
nek mutatkozott. Vallási fanatizmust sohasem engedett
betolakodni gondolatai közé. Tudta Vámbéryról az igazsá-
got, hogy nem valóságos Resid efendi, hanem magyar
tudós és jövendő felfedező, de ez mit sem változtatott
érzésein.
- A terved őrület - mondta többször is a messziről
érkezett vendégének -, s mindenképpen aludnod kell rá
nem is egyet. Időzzél néhány hónapot Perzsiában, aztán
majd meglátjuk, mint vélekedsz a dologról.
- Szó sincs róla, hogy itt hónapokat vesztegeljek. Pár
napot, talán két hetet ha pihenek, és aztán fel északnak,
Merven s Heraton át Bokharába!
Másnap Hajdár ragyogva állított be:
- Barátom, részletesen kitudakoltam mindent a sah
udvarában. Nemhogy te, de teremtett lélek nem vergőd-
het át Perzsia északi részén az afgánok földjére. Jól tudod,
mily régen tart Perzsia és az afgán emirátus között a mind-
egyre kiújuló háborúskodás. A belső lázongásokat pedig
külföldről is szítják. A legutóbbi háborút követő zavargá-
sok, a portyázó csetepaték úgy elharapóztak, hogy most
lehetetlen bárki idegennek vagy akár idevalósinak átver-
gődnie arrafelé. De még ha nem így lenne, akkor sem...
- Akkor hamarosan indulnék - vágta el Hajdár szavát
Vámbéry.
Hajdár most más oldalról próbálkozott. Előző nap
bemutatta Vámbéryt a híres Gobineau grófnak, III. Napó-
leon francia császár követének Teheránban. Gobineau -
mint annyi más hivatásos francia diplomata őelőtte és
őutána - hivatásos író is volt, kitűnő orientalista, s a távoli
eseményeket népszerű párbeszédekben megelevenítő
történész. Mivel Franciaország nem nézte jó szemmel más
európai nagyhatalmak tényleges vagy esetleges ter-
jeszkedését Keleten, Gobineau igyekezett félelmet
csepegtetni Vámbéry szívébe, hogy elriassza tervezett
utazásától. A csattanókat élénken kihegyezve mesélte el
magyar látogatójának a rabságból nemrégen kiváltott
monsieur Blocqueville fényképész és riporter hajme-
resztő élményeit a tekke-türkmének között. S amikor úgy
látta, hogy talán ez sem elég hatásos, rátért az utóbbi évek
angol kutatóinak és politikai felderítőinek kínhalálára
Közép-Ázsiában. Hajdár efendi úgy gondolta, ha most
még elmélyíti Vámbérynak Gobineau grófnál szerzett
benyomásait, talán célt ér el vele, s visszatarthatja barátját
kudarcra ítélt vállalkozásától. Tapintatosan kezdte:
- Észrevettem ugyan, hogy Gobineau nem nyerte meg
tetszésedet, amin talán nem is csodálkozom, de ne fe-
ledd, hogy a francia követ igen tapasztalt ember, és amit
mondott, szóról szóra igaz.
- A gróftól nem olvastam semmit. Sajnálatos mu-
lasztás. De az ember valóban nem volt rokonszenves. Le-
het, hogy az írásai kitűnőek, de hidd el, ismerem én a
tudósokat! Gobineau grófból is a megszokott tudós-
féltékenység, az előlegezett irigység beszélt, amikor meg-
próbálta, hogy rémmeséivel visszariasszon szándékomtól.
Hajdár efendi nem tudott elfojtani egy enyhe mosolyt:
- Miért lenne Gobineau féltékeny rád? Híres ember ő!
Bár nekem a művei még kevésbé tetszenek az írójuknál.
Főleg a pár éve megjelent bölcselkedései az emberi fajok
egyenlőtlenségéről. Ez... - picit megtorpant, de kimond-
ta - tipikus "frengi" pöffeszkedés. Percig sem tagadom,
hogy a franciák fővárosa sokkalta különb az elmaradott,
lerongyolódott Teheránnál. Hiszen jól tudod, hogy
Konstantinápoly is mennyivel különb. - Maga elé nézett,
mintha a Boszporusz vizét láthatná, a hangja azonban
hűvösen tárgyilagos maradt: - De azért hiába tart előbbre
Európa, íróinak meg politikusainak elfogultsága, a hit a
felsőbb- meg az alsóbbrendű fajtákban még igen veszé-
lyessé válhatik ránézve. Nem csodálnám, ha az ilyesféle
tanok az idők fordultával épp a frengikre ütnének vissza.
Szóval ha engem talán bántott is, hogy Gobineau grófnak
akkora sikere volt hazájában a fajok egyenlőtlenségéről
írott könyvével, azért elismerem a valódi tudományos
érdemeit. Bámulatra méltón tudta megfejteni az ősi
rovásírásokat, kiváló a perzsa történelemről és irodalom-
ról közzétett műve. Kérdezlek tehát: miért irigykedne egy
ilyen neves ember a névtelen kezdőkre? Adott esetben
rád. Ez badarság, drága barátom!
- Ezzel szemben én azt kérdezhetném: miért akar
mégis mindenáron lebeszélni?
- Mert amit te rémmesének tartasz, valóság. Annyira
az, hogy ha - amit ne adjon Allah! - erőnek erejével elin-
dulnál a türkmén sivatagokba, az angol követség bizo-
nyára megkérne, próbáld kiszimatolni Bokharában,
hogyan tették el ott láb alól Conolly és Stoddard brit
tiszteket. Az emír nyilván meggyilkoltatta mindkettőt, de
azért az angolok szeretnének közelebbit is tudni végső
napjaikról. Az sem volt mese, barátom, hogy Wyburn
kapitánynak rejtelmesen nyoma veszett a türkmén pusz-
taságban. Minden brit kísérlet, hogy felfedezőik révén
megbízható tájékozódást kapjanak Közép-Ázsia népeiről
és körülményeiről, az utazó halálával járt. Azt elhiszem,
hogy ők nem bánnák, ha te is kísérletet tennél. Mért
éppen egy idegent sajnálnának az angolok, ha a maguk
embereit nem sajnálták? Kapóra jönnél nekik. De annál
inkább sajnálnálak én.
- Az egész érvelésedből ezt az egy mondatot köszö-
nöm, Hajdár.
- Hagyjuk az udvariaskodást, Resid. Én azt mondom,
menj el Blocqueville úrhoz, a fényképész-riporterhez, ha
Gobineau-nak nem hiszel. Tízezer aranydukátért váltották
ki a franciák az emberrabló türkmén törzs fogságából. Ez
az utolsó pillanatban történt. A derék fotográfust csonttá
fogyva hozták vissza Teheránba. Még most sem tud lábra
állni. Tessék, menj el hozzá magad! Aprólékosan elmond-
hatja neked, ha ugyan kibírod, hogy mi történt vele a
tekke-türkmének között.
Vámbéry türelmetlenül legyintett:
- Hagyd el! Nem érdekel semmiféle történet, ami csak
arra lenne jó, hogy megcsappanjon tőle a bátorságom!
Különben is elejét próbálom venni, hogy velem bármi
megeshessék, ami ezekkel a szerencsétlenekkel megesett.
Hiszen énértem senki sem adhatna váltságdíjat. Tízezer
aranydukátja talán egész Magyarországnak sincsen. De
hát én nem úgy indulok Bokharába meg Hivába, ahogy a
többiek tették. Igazhitű dervis leszek, és bízom magam-
ban annyira, hogy senki nem gyaníthatja, bármikor más is
lehettem. Csak ezt játszhatom meg, és ebben kérem segít-
ségedet. Mondják, a hit hegyeket mozdíthat el. Nekem
azonban nincs olyasfajta hitem, mint Wolf doktoré, az
őrült vagy szent misszionáriusé lehetett, akit Keleten
Juszuf molla néven ismertek. Ha engem vetkőztetnének
pőrére a kurd rablók, ha engem állítanának ki a jeges szél-
ben a sztyeppre, nem tudnám addig prédikálni angolul a
szent evangéliumot, míg végül a rablókat fogja el a
félelem, és babonás riadalmukban futni engednének. Ha
engem adnának el a türkmének egy ócska nadrágért vagy
sánta szamárért, amikor újból fogságba esem, kétlem,
hogy nomád gazdámból keresztényt tudnék faragni, s így
nyerhetném vissza ismét a szabadságomat. Ahol a hit nem
elég erős, ott a színlelésnek kell megállnia a próbát, és én
e mellett döntöttem. Van ugyan hitem is. Mindenekfölött
önmagamban. Ha Allah és Hajdár efendi segítségét meg-
kapom, a többi az én dolgom!
Hajdár az állát dörzsölgette. Végül megegyeztek.
Vámbéry északnak egyelőre akkor sem mehet, ha tö-
kéletes dervissé alakul át. Várja ki a zavargások elültét, és
utazza be addig Dél-Perzsiát. Ez jó előgyakorlata lehet
igazi nagy vállalkozásának, és az időt is hasznosan ütheti
el így. Hajdár titokban azt remélte, Vámbéry néhány
hónap múltán még meggondolja magát. Ragaszkodását
vendégéhez az is indokolta, hogy Hajdár régóta szerette a
magyarokat. Sumlában annak idején ő fogadta Kossuthot
meg emigránstársait. Tiszteletükre elkezdett magyarul
tanulni, de abbahagyta. Most fel akarta használni Vámbéry
rövid teheráni tartózkodását arra, hogy egy-két magyar
verset tanuljon tőle.
Be is vágta ezeket szépen, pontosan, de az értelmüket
nem nagyon kérdezgette. Vámbéry pedig nem sejthette,
mi lesz még ebből. Elmúlt fölöttük változatlan barátság-
ban és olykor-olykor feléledő levélváltásban több mint tíz
esztendő, míg végül a pasává előléptetett Hajdár Bécsbe
került a Fényes Porta követeként. Csak akkor nősült meg,
és egy feleségnél többre nem tett szert soha. A felesége
ugyanis magyar nő volt. Ferenc József megkedvelte Haj-
dár pasát, és egy alkalommal, valamilyen diplomáciai ösz-
szejövetelen tartott szép francia beszédéért meg is dicsérte,
mint kiváló nyelvtehetséget.
- Köszönöm, Felség, az elismerést. Bizony elég sok
nyelvet megtanultam, néhányhoz pedig konyítok kissé -
felelte a pasa -, még a magyarhoz is.
- Hallhatnám-e? - kérdi a császár és a király.
Hajdár nem kérette magát. Folyékonyan elszavalta,
amit Vámbérytól tanult Teheránban. Azt, hogy: "Mégis
huncut a német..." és: "Ne higgy, magyar, a németnek,
akármivel hitegetnek!"
Az urak elhűltek. De Ferenc József nem mutatott
rosszkedvet. Kicsit ingatta a fejét, mosolygott, és szeren-
csére nem kérdezte meg a pasát, hogy ugyan ki is volt a
magyartanára.

Dervisruhában

1862. szeptember 2-án egy bagdadi szunnita dervis
hagyta el a teheráni török követség épületét, hogy
találkozzék kicsiny karavánjával az Abdul Azím
sahról elnevezett városkapun kívül. Ez a bagdadi dervis
lábujját verdeső zöld "zsákruhát" viselt piros övvel. Fekete
csíkos köpenyét panyókára vetette a vállán, süveg helyett
selyemből csavart, már-már kecses kis turbán fedte fejét.
Perzsának senki sem hihette volna. Ez már abból is lát-
szott, hogy szakállát nem festette hennával téglavörösre,
mint az itteni férfiak. A Lausonia inermis nevű növényből
kisajtolt cinóberszínű festék az arcát, kezét vagy a körmeit
sem díszítette. Lemondott tehát a született perzsa elő-
kelőségnek arról a kényelméről, hogy napokig ne mosa-
kodjék, hiszen a henna úgyis mindent eltakar.
A bagdadi dervisnek átöltözött Vámbéry sok mindent
kifogásolt Teheránban. Valahányszor vendéglátója házán
kívül étkezett, hiányoztak a Sztambulban megszokott
ragyogóan fehér szalvéták, és hiányzott a kanál is. Igaz,
kést meg villát a Boszporusz partján sem használtak,
s legfeljebb egy-egy frengi kedvéért tették az asztalra, de
kanállal mégis tisztábban lehetett enni, mint puszta
kézzel, ahogy itt, a perzsa fővárosban dívott. A sah
udvarában sem volt ez másképp. Tapasztalhatta, amikor
Naszreddin, a harmincadik évében járó uralkodó fogadta.
Jóllehet nemigen tagadhatta, hogy mindegyik iráni
ismerőse közül a sah volt a legműveltebb ember, akivel
találkozott, ez a túlontúl nagy hatalmú úr egyáltalán nem
tetszett neki. Bár a szép külsőt nem vitathatta el tőle. De
mit takart? Például azt, hogy egyetlen jó miniszterét,
ifjúságának nevelőjét, aki később a sógora is lett, galád
módon öngyilkosságba kergette. Vagy azt, hogy Naszred-
dintól mindenki félt, de senki sem szerette. A színe előtt
a szó szoros értelmében hasra estek, a háta mögött meg
kigúnyolták. Vagy még azt, hogy Naszreddin kertelés
nélkül megmondta:
- Olyan minisztereket akarok, akik nem tudják, hogy
ez az európai szó: Brüsszel egy várost jelent-e vagy egy fej
káposztát.
Mindez undorította Vámbéryt. Hiába mutattatta meg a
fejedelem a kincstárát is. Hiába látta a szegény magyar
utazó a Koh-i-noor után a világ második legnagyobb
gyémántját, a derjái-núrt: a "fény tengerét". Végtére is ez
sem volt más, mint egy közönséges, bár roppant méretű
kristály. Hiába hivalkodott az utas előtt a három óriási
smaragddal, amelyet még a világhódító Nadír sah hozott
magával Indiából, a rubinokkal és a fejedelem öltözékén
a gombokat pótló briliánsokkal; a kincsek tömege csak
kiáltóbbá tette az ország népének szegénységét. Fin-
torogni kellett tőle, akár a cukros vízben főtt és fahéjjal
dúsan meghintett húsételektől. A sah minden kincse
közül egyedül a csodálatos szőnyegek tetszettek. Ezekből
néhányat szívesen hazavitt volna. Nem éppen Bagdadba.
A Duna távoli partjára.
Miért vedlett vissza közvetlenül a dél-perzsíaí utazása
előtt szunnítává, ha ugyan a nagy hírű Bagdad egyik jám-
bor dervisének öltözetét választotta is? Ez az út csak
Hajdár efendi ötlete volt, bár nem rossz ötlet, de mégis
teljesen váratlanul érte Vámbéryt. A nagy kirándulásra
nem készült fel előre, keveset tudott a tartományokról,
amelyeken majd áthalad, így hát kedvezőbbnek vélte, ha
élhet a szultáni kormány oltalmazó levelével és Hajdár
efendi ajánló soraival. A Tigris partján fekvő legendás
Bagdad ekkor még a Fényes Porta fennhatósága alá tarto-
zott, de mivel közel esett a siiták legfőbb zarándokhe-
lyéhez, Kerbelához, bizonyos rokonszenvnek örvendett
Perzsiában, hiszen számtalan siita perzsa megfordult már
a falai között. A bagdadi "illetőség" látszott a legkelleme-
sebb választásnak, amikor Vámbéry az adott körül-
ményeket sorra számításba vette.
Szeptember volt. Javában tartottak még az iráni ful-
lasztó hőség napjai és hetei. A kis karaván éjszakánként
lovagolt - öszvérháton. Vámbéry, a "bagdadi dervis" pedig
egy tapasztalt, jámbor szamár nyergében. Takarékos-
kodnia kellett a pénzével, öszvérre már nem futotta.
A nyár végi éjszakákon gyönyörű volt az iráni táj.
Csipkés, kéken ködlő árnyékokat vetettek a telihold fé-
nyében a sziklás hegyek és várromok, az ég minden csil-
laga ragyogott, s egyforma ütemben, szomorkásan szóltak
a vezető öszvérekre kötött kolompok. Az ég alján derengő
fény jelezte, hogy a virradat közeledtével elérkezett az
első szent mosakodás meg az ima ideje. Az utasok sorra
leszálltak a nyeregből, arccal Mekka felé, nyugatnak for-
dulva imára térdeltek, s míg az öszvérek is lehajtott fejjel,
mozdulatlanul álldogáltak, az "Allah akbar!" hangjai mel-
lett lassan-lassan emelkedett fel a láthatáron a nap.
Előgyakorlat a nagy feladatra, de ugyanakkor gondok-
tól és kötelességektől mentes, könnyű szívvel megtett
vándorlás volt ez az ezer kilométeres út szamárháton a
rózsaligetekkel övezett Shirazba. Szagok, képek és han-
gok maradtak meg leginkább emlékezetében. Szag! Uris-
ten, a halottas karaván, azt igazán nem lehet elfelejteni! Az
ember holta napjáig okádhatna tőle, valahányszor eszébe
jut. Ötszáz lépésnyire mellbe vágta az iszonyat, kis híja
volt, hogy le nem szédült a szamárról. Meg kell tébolyod-
ni, ha az ember elgondolja, hogy annál a halottas kara-
vánnál legalább negyven koporsót raktak az öszvérekre.
Koporsót? Keskeny deszkarekeszt. Két-három hullát is
egymáshoz préseltek, hogy jobban tejeljen az üzlet! A
szörnyűséges karaván elején három arab haladt lóháton.
A szájuk meg az orruk vastagon be volt kötve, a szemük
félőrültnek látszott a holdfényben.
Utólag nevethetnékje támad, ha ráébred, hogy a
kíváncsisága mindennél erősebb. Erősebb bármilyen ret-
tegésnél, undornál, fáradtságnál, irtózatnál. Baj ez?
Vannak előnyei. Ha majd egyszer meg kell halnia, arra is
kíváncsi lesz, hogy az milyen. A kíváncsiság az emberi
lélek legnagyobb éltetője.
Ott akkor, abban az eszméletlenséget kiváltó bűzben
félrehívta az egyik arabot:
- Mi ez? Hova mentek?
- Szent életű uram, mért kegyeskedel tréfálkozni
velem, amikor úgyis elég nehéz az én tisztem? - méltat-
lankodott a vastag kendőket kissé feljebb csúsztatva szája
előtt a hullakaraván vezetője. - Hova mehetnénk, ha nem
Kerbelába? A paradicsomba vágyó halottaim között van
olyan, akit Horasanból hoztak Teheránba, s már két
hónapja, hogy belépett az üdvösség kapujába. De hát
nem minden halottam ilyen régi. Tíz napja vagyunk úton,
és úgy reméljük, további húsz nap alatt elérünk
Kerbelába, hogy elhantoljuk ezeket az igazhitű siita férfi-
akat abba a földbe, amelyben Huszein imám nyugszik.
Szunnitának nézlek, másképp meg sem kérdezhetted
volna, amit kérdeztél, s nem faragnál élcet tisztünkből. De
ha tévelygő hitet követsz, akkor is tudnod kell, hogy aki a
dicső Ali fiának, a nagy Huszeinnak porai közelében nyug-
szik, az hamarabb hallja majd az utolsó ítélet trombitáit,
és gyorsabban léphet be a paradicsom árnyas lugasaiba.
Az én karavánom utasai sohasem fogynak el.
- És meddig bírod ezt a munkát? - kérdezte a dervis-
ruhába öltözött kíváncsiskodó kissé nyersen és egyetlen
szóvirág nélkül.
Az arab átvette ezt a hangot:
- Pár esztendőnél tovább sem én, sem más. Még az
öszvérek is nehezen bírják, és sokat veszkelődünk velük,
amíg valahogyan beletörődnek. De hát szent munka ez,
uram, s a holtak hozzátartozói nem szűkmarkúak, ha
egyszer a paradicsomi gyönyörökhöz kell közelebb juttat-
ni a drága elszenderültet. Mindenki reméli, hogy amikor
elérkezik az idő, tőle sem sajnálják majd szerettei a
dénárokat. Beláthatod, fáradozásunknak meg kell kapnia
jutalmát. Hiába mondják a jámbor zarándokok, hogy a
Kerbelába tartó karavánunk körül rózsa- meg ámbraillat
lengedez; ha sokáig szállítod ezeket a terheket, nem tesz
jót az egészségednek. Hazajövet, pihenésül, eleven zarán-
dokok ülnek öszvéreinken, s olykor-olykor Teheránból is
élő embereket viszek le délnek a szent sírhoz. De még ha
ezt mind számításba veszed, akkor sem bírod tovább
néhány évnél; illő tehát, hogy az elhunytak hozzátartozói
gondoskodjanak jövőnkről. - Ezzel ismét szájára csúsztat-
ta a kasmírpólyát, és a lassan távolodó hullakaraván után
ügetett. Az öszvérek, védőpólya híján, mind mélyen lehor-
gasztott fővel baktattak a homokban.
Mert ekkor már a Perzsia belsejét elfoglaló, 700 kilo-
méter átmérőjű Nagy-Sós-sivatag, a Desht-i-Kevir szélén
haladtak. Vámbéry először látott igazi sivatagot, és a
látvány rátelepedett a tüdejére. Nehezen lélegzett. Szeme
semmiben sem tudott megkapaszkodni. Még jó volt, ha a
szél egy-egy homokoszlopot csavart-kavart az ég felé,
s táncoltatott ide-oda; ilyenkor legalább űzött kísértetekre
lehetett gondolni, és ez is kellemesebbnek tűnt fel az
üresség nyomasztó érzésénél. A bagdadi dervis csudálkoz-
va vette észre, hogy útitársai félnek. Beburkolóztak bur-
nuszukba, lehetőleg egymás közelébe húzódtak, és egy
pillantást sem vetettek a balkézt, napkelte irányában
beláthatatlan messziségbe terjedő sivatag végtelenségére.
Még hitvitákra sem volt kedvük.
Színek. A hatalmas görögdinnyék, illatos őszibarackok,
vérhúsú gránátalmák halmai Qumban. A meglepetés,
hogy a görögdinnye frissítő, de nem különösebben
egészséges levét ezen a tájon kiváló gyógyszernek tartják,
s hogy a héjából szivacsokat készítenek. A kashani kétszáz
rézműves, amint az Oroszországból behozott vöröslő
ércet vadul kalapálja. A város világhírű zománcozott csem-
péi, melyek évszázadokon át megőrzik tündöklő kékjü-
ket, rőtarany ragyogásukat. A csempék arabeszkjei a ka-
puboltozatokon, a csempékből készült játékos mo-
zaikok... Isfahan, az ország egykori fővárosa messziről,
amikor a kora reggeli órák párafátylai öltöztetik még az
elmúlt nagyság palotáinak romjait, s a kertek köd tompí-
totta zöldjéből csak egy-egy kupola emelkedik ki. De
ahogy az utas bekocog szamarán a városba, és meglátja a
girbegurba utcákat, a kunyhókat szemét, piszok és ürülék
között, az elhagyottan kongó bazárokat, már tudja, hogy
ugyanazt tapasztalja ezúttal is, amit már korábban annyi-
szor. Felsóhajt: Keleten minden csak a távolból szép!
Pedig a város még háromszáz éves sincs, de hova tűnt
az Isfahant alapító Abbásznak, a hódító sahnak dicső-
sége?! Pusztuló óriás palotája udvarán nem emeli többé
ötszáz kürtös magasba hangszerét, hogy köszöntse a fel-
kelő napot; a sah egykori lakosztályába vezető kapu
szárnyait nem borítja már ezüst, s a hatalmas téren, ahol
valaha a fejedelem erkélyével szemközt perzsa, türkmén,
arab, afgán, georgiai és indus lovasok vonultak végig
díszmenetben, ma csak szamárpiacot tartanak hetente
kétszer.
Vámbéry majdnem három hetet tölt Isfahanban.
Sokszor vendége Perzsia legbefolyásosabb papjának:
Dsüma imámnak. A siita nagyúr elnéző jóindulattal fogad-
ja a szunnitát, időnként gúnyolódik vele, vagy alaposan
próbára teszi jártasságát az igazhitű tanokban, olykor
pedig vallási vitaesteket rendez épülésére. Nem sejti a
vendéglátó, nem gyanítják a meghívottak, hogy ned-
sisszel, vagyis tisztátalannal esznek egy tálból. Pedig sze-
rintük a frenginek még az árnyéka is bemocskolja a hívő
muzulmánt. Ám furcsa módon mégis sokat beszélnek a
frengikről. Most építik az első távíróvezetéket Perzsiában.
Európától Bagdadon át Bombayig kell végignyúlnia
ennek a tervezett vonalnak, és Isfahanon is áthúzódik
majd.
Milyen meghökkentő csodákat eszelnek ki a frengik,
távírót, gőzhajókat, elképesztő gépeket!
- Hova jutnak előbb-utóbb ezek az emberek? - kérdi
eltűnődve Dsüma imám, a csalhatatlan. - Különös, hogy
okosságuk nem válik eléggé javukra, s nem ismerik fel a
mi vallásunk igazi szépségét. Tja, tja, az iszlám nemes-
sége, ez az, ami hiányzik belőlük. Így aztán ki tudhatná,
mi lesz velük?...
A vendég bólogat. Ehhez nem kell csalhatatlannak
lenni. Valóban, ki tudhatná, hogy mi lesz velük?
A főpap házában mégis kellemesebb volt beszélgetni,
mint a karaván utasaival vitázni. Az imám a híveinél
hűvösebben szemléli a vallást. A karavánban Vámbéry
örökké csak azt hallja:
- Abu Bekr, az átkozott! Oszmám, a rühes kutya!
Omár... - Hogy Aisáról, a próféta feleségéről mit mon-
danak, jobb nem is hallani. A legedzettebb kiképző sza-
kaszvezetőnek arcába kergetné a vért. S minden szi-
dalommal a "bagdadit" célozzák meg. Végül Vámbérynak
nagyszerű ötlete támad. Megegyezik az útitársával, hogy a
siitaságról meg a szunnizmusról napjában csupán egyszer
szabad beszélni. Mégpedig a hajnali ima után egészen a
délelőtti lepihenés órájáig. Aki megszegi a szabályt, és
máskor kezdi feszegetni a kérdést, egy görögdinnyét tar-
tozik fizetni büntetésül. Mindannyian beleegyeznek,
kivéve a karavánnal kocogó, öreg shirazi szabómestert.
- És ha százhektárnyi föld dinnyetermését kellene
fizetnem, akkor sem hagyom abba, hogy kedvemre szid-
jam Omárt, a koszos kutyát! - üvöltudniillik
De Vámbéry sokféleképpen megedződött. Nemcsak
azt szokta meg, hogy 10-12 órán át üljön egyvégtében
valamilyen hátasállaton, közben pedig ne törődjék széllel,
esővel, hőséggel vagy éjszakai hideggel, de azt is, hogy
akár szamara, akár lova nyergében mélyen aludjék. Most
már csupán akkor hallotta meg a szidalmakat, ha külön
ezért felrázták, s a fülébe ordítozták a káromkodásukat.
Egyébként a siiták hitbuzgósága elől úgy menekült, hogy
hagyta, hadd nyomja el őt magát a buzgóság. Néha-néha
kinyitotta szemét, hogy követhessen a tekintete a pusz-
taságban egy-egy gazellafalkát, vagy elgyönyörködjék a
hazai tájékokra emlékeztető fata morgana, a délibáb
játékában, míg a felharsogó szél homokfüggönyt nem
vont eléje.
Útjuk mind délebbre vitt. Már rég a fárszi tartomány-
ban jártak, maguk mögött hagyták Maderi Szulejmán rop-
pant márványkockákból egyberótt mauzóleumát, amiről a
perzsa néphit úgy tartja, hogy a bölcs Salamon király
anyjának síremléke, és október első éjjelén Vámbéry maga
mögött hagyta az útitársait is. Egyedül akart eljutni
Perszepolisz romjaihoz, egyedül akart átélni e halott világ-
ban pár napot.
Reggeli szürkületben a távolból pillantotta meg
először néhány rendkívül magas alak csoportját. Akkor
még nem tudta, hogy szétszórt oszlopokon álló, több-
szörös embernagyságú szobrok. Teremtett lélek sehol. A
csacsi patáinak tompa dobogása volt az egyetlen hang.
Lassan felértek egy 500 méter hosszú teraszra. Itt Vámbéry
leereszkedett a nyeregből, és a növekvő fényben csende-
sen felment a 103 márvány lépcsőfokon a romok közé.
S ahol nem pusztított az utódok keze, ott mindenütt
négyezer évvel azelőtt élt emberi kéz munkája és
művészete nézett szembe vele. Néhol egy-egy dombor-
műbe vésett fejből már csak a szakáll látszott vagy a hom-
lokot díszítő töredezett diadém, másutt azonban oly épek
voltak a reliefek, mintha csak tegnap végezték volna el raj-
tuk mestereik az utolsó simításokat. Hosszú győzelmi
menetek, harci jelenetek, oroszlán és bika küzdelme,
áldozatok bemutatása az isteneknek. És az a néhány meg-
maradt húszméteres oszlop a csodálatos figurákkal...
Három teljes napot időzött Vámbéry a romok és a
közeli királysírok tövében. Egyedül a múlttal. Közbe-
közbe a márványkövekbe karcolt neveket tanulmányozta.
Talált héber feliratokat még az első babiloni fogság ide-
jéből, múlt századbeli utazók monogramjait, sok-sok
angol nevet, és megtalálta Gobineau bevésett aláírását is.
Egyre lázasabban kutatott egy magyar név után. Sehol
semmi. A harmadik napon a romvárosnak abban a
részében járt, ahol fekete márványtömbök és -lapok
feküdtek szerteszét. Akkor végül egy ablakpárkányról
szemébe ötlött a név: Maróthi István, 1839. Gyermekes
örömet érzett, s hogy ez a hazai név ne álljon itt társta-
lanul, alája véste a magáét. Pár lépést hátrált, mustrálgat-
ta kicsit, aztán az egészet vastag vonallal bekeretezte, és
fölébe írta: "Éljen a magyar!" Most már indulhatott.

Perszepolisz... Itt volt hát valaha a napimádók
legszebb temploma, itt élt Kürosz és később Nagy Sándor,
mielőtt egy dührohamában parancsot adott a paloták fel-
gyújtására... Ennek a városnak kincseit akarták elrabolni a
Makkabeusok, ez volt a perzsák uralkodóházának, a
Szasszanidáknak egy ideig a székhelye, míg aztán az
iszlám vallását felvett arabok meg a földrengések nem
végeztek vele.
Vámbéry hirtelen dühösen rávágott pálcájával a sza-
marára. Az állat nem értette, miért kapta az ütést, és farol-
ni kezdett. De utasa alig ügyelt rá. Váratlan haragja
szomorúsággá oldódott. Talán ha az arabok nem lettek
volna moszlimokká, akiknek hite tiltja a faragott vagy fes-
tett képeket, akkor nem zúzzák szét a város annyi
gyönyörű domborművét meg szobrát. Még jó, hogy főleg
az arcokat törték össze fanatizmusukban, s az alakoknak
egy része megmaradt. A vakhit. Mi mindent összetört már!
Ezek az arabok a VII. században bizonyára állványokat is
emeltek csak azért, hogy pusztíthassanak. Néhány dom-
bormű oly magasan van, hogy azt másképp, mint áll-
ványokról, nem lehetett szétzúzni.
Nehezen tudta gondolatait elterelni Perszepoliszról.
Azzal vigasztalta magát, hogy nemsokára beér Shirazba, a
két nagy perzsa költő: Háfiz és Szádi városába,
s elüldögélhet majd a sírjuk mellett, verseiket ízlelgetve,
akárcsak Shiraz messze földön híres borát, a khulárit.
Kicsit felderült. Örült, hogy a nyelv meg az írás a kenyere.
Igaza volt Horatiusnak: "Ércnél maradandóbb..." Mi
lenne ércnél maradandóbb, ha nem a szó? Lám, Persze-
polisz leomlott, homok takarja sok helyütt a márványt,
széthordták kincseit, összetörték szépségét, de Szádi ver-
sei élnek és frissek, mintha ma születtek volna...

Shirazt nagyon megszerette. Három hónapot töltött az
egész évben virágzó rózsák és zöld ligetek városában.
Szerette a klímát, a csodálatosan tiszta levegőt és
égboltot, az emberek jókedvét, mozgékonyságát, teljesen
délies temperamentumát. "Hogy táncol, dalol, és sok bort
iszik, azt Shiraz fiáról biz elhiszik!" - dünnyögte magában
Vámbéry az együgyű versikét. Ki törődött azzal, hogy a
Korán tiltja a bort? Az enyhe éjeket a shiraziak legszí-
vesebben a szabadban töltötték, társaságban, teli kupa
bor mellett a csillagok fényénél. Vámbéry egy svéd orvos
kimeríthetetlen vendégszeretetét élvezte. Ezzel a Fager-
green doktorral először eljátszotta a szokott mókát.
Bagdadi ruhájában, "Já hú! Já hakk!" dervisköszöntéssel
állított be az orvos házába, s mikor Fagergreen unott moz-
dulattal pénzt akart adni a kolduló dervisnek, az meg-
lepetésére elutasította az alamizsnát, és nagy hittérítő szó-
noklatot vágott ki. A svéd doktor ismerte már az ilyesmit,
de belement a vitába:
- Jó, jó, kedves dervisem, ám mivel tudod bizonyítani,
hogy a te vallásod fejének csodatevő ereje van?
- Kételkedsz benne? Mohamed egyetlen lehelete elég
ahhoz, hogy engem bűvésszé tegyen, és minden nyelv tit-
kaiba beavasson. Frengi vagy, tégy próbára, amilyen nyel-
ven csak akarod!
Fagergreen elcsodálkozott, s míg a dervis lesütötte sze-
mét, svédül kezdett szólni hozzá.
- A - kiáltott a különös bagdadi -, a svédet jobban
ismerem, mint te magad! - S máris szavalni kezdte Tegnér
Frithjof mondájának néhány strófáját. Fagergreen elsá-
padt, és hirtelenül németre váltotta a szót. A dervis ugyan-
így válaszolt. Azután a doktor oroszul, majd franciául kér-
dezgette vendégét, de egyetlen rajtaütése sem vezetett
eredményre.
Holnap reggel hajnalban felverte a karavánszerájban
a rejtélyes dervist, annyira kínozta a kíváncsiság. Vámbéry
előbb kicsit játszotta még a szerepét, de kisvártatva elhají-
totta álarcait, megmagyarázott mindent, és megragadta
Fagergreen kezét. A doktor azt sem tudta, hova legyen
örömében.
- Sejtettem, hogy csak ez lehet a titok nyitja - mond-
ta -, s nem az európai beszéded zavart meg, hanem az,
hogy oly tökéletesen beszélsz perzsául. Én minden olyan
európait, aki huzamosabb ideje él Perzsiában, jól ismerek,
hiszen mi ketten a feleségemmel mindenkinél régebben
vagyunk itt. Majdnem kerek harminc esztendeje. A felesé-
gem orosz, Szemjonov tábornok leánya. Kellemesen é-
lünk Shirazban, csak mondanom sem kell, hogy igen kié-
hezettek vagyunk az európaiak társaságára. Akárki vetődik
ide a hazai földrészünkről, az a mi vendégünk, amíg el
nem utazik.
Vámbéry tessék-lássék szabadkozott, de a doktor nem
hagyta:
- Keveset mondok, ha azt mondom, hogy legalább tíz
náció fiai laktak már nálunk, de magyart még soha nem
küldött nekem a sors. Szívemből örülök, hogy ezt is
megéltem.
Ritkán teltek oly kellemesen Vámbéry napjai, mint
Fagergreen házában. Már azzal a gondolattal foglalkozott,
hogy negyedévnél is tovább marad ott, de a teheráni fran-
cia követséghez tartozó Rochechouart gróf betoppanása
megváltoztatta terveit. A fiatal diplomata unta, hogy
egyedül tegye meg a hosszú utat vissza a perzsa főváros-
ba, és felajánlotta, fedezi Vámbéry költségeit, ha az vele
tart. Vámbérynak megint éppen üres volt a pénztárcája,
már rég felélte a Shirazba érkezésekor eladott "hátassza-
mara" árát, és Rochechouart ajánlata az égből pottyant
mannaként hullt az ölébe. Visszafelé tehát lóháton utazott
s európai öltözetben. Kényelmesebb és gyorsabb volt így,
nem tagadhatta, de azt is lemérte, mennyivel kevesebbet
lát egy frengi utas Kelet országaiból, mint a lakosság közé
elvegyülő áldervis. Isfahanban ezúttal az örmény kato-
likus kolostorban töltött két éjszakát, s gondolatban azzal
szórakozott, ugyan mit szólna Dsüma imám, ha most itt és
így látná négy hónappal ezelőtt oly buzgón térítgetett
vendégét.
Vámbéry január közepe táján érkezett vissza Tehe-
ránba. A zavargások Perzsia északkeleti részén még
mindig tartottak. A Resid efendi néven élő magyar tudós
nem indulhatott tovább. Hogy elfoglalja magát, segített
barátjának, Hajdár követnek, és szokássá vált, hogy a
Mekkából hazatérő s a távoli Nyugatturkesztánba, illetve
a még távolabbi Kelet Turkesztánba tartó tatár zarándokok
között ő ossza ki, Hajdár nevében, a török szultán s kalifa
alamizsnáját. Ezek a tatárok mind szunniták voltak, és
elég sok ínséget szenvedtek vándorlásaik alatt a siita
vidékeken.
1863. március 20-án reggel négy rongyos, elvadult
külsejű hadzsi (Mekkát megjárt moszlim zarándok) ke-
reste fel Resid Vámbéryt, hogy orvoslást kérjenek valami-
lyen sérelmükre. A vezetésük alatt álló hadzsik részben a
Szir Darja felső folyásának vidékén lakó kokandi kirgizek,
részben pedig kasgariak voltak a kínai birodalomhoz tar-
tozó Kelet Turkesztánból. A karaván feje, a kasgari Bilál
iránt Vámbéry az első perctől fogva akkora bizalmat
érzett, hogy az önmagát is meglepte. Amikor megtudta,
hogy a hadzsik a legnehezebb útra határozták el magukat,
s a türkmén sivatagon, majd Hiván és Bokharán át kísér-
lik meg hazatérésüket, így szólt hozzájuk:
- Vigyetek magatokkal. Régóta fel akarom keresni
Hiva, Bokhara és Szamarkand szent helyeit.
Vámbéry nem hitt a természetfölötti csodákban, vagy
égi sugallatokban, de most mégis úgy érezte: nem is ő
beszélt, hanem valami rajta kívül álló szólt helyette. A
jelenség hasonlított olyasmihez, amit a költők ihletnek
hívnak. Megkönnyebbülten felsóhajtott. Döntött tehát,
mielőtt tudatában lett volna.
- Szívesen leszünk barátaid, még a szolgáid is - mond-
ta hadzsi Bilál -, de tudod-e, hogy utunkon hetekig nem
akadunk majd házra, kenyérre, sőt napokig egy csöpp
ivóvízre sem? Agyonüthetnek bennünket a turkománok,
eladhatnak mint rabszolgákat, s betemethet a homokvihar
mindannyiunkat. Még hagyján, amíg együtt vagyunk! De
hogyan fogod megtenni az utat visszafelé, a mi segít-
ségünk nélkül?
Resid azonban nem tágított.
- Megcsömörlöttem az itteni élettől - bizonygatta.
A hadzsikkal könnyebben boldogult, mint Hajdár
efendivel. A követ előbb erőszakkal vissza akarta tartani,
érvelt, fenyegetett, de mikor látta, hogy próbálkozásai
hajótörést szenvednek Vámbéry megátalkodottságán, élet-
mentő hazugságra szánta el magát. A szultánok kézje-
gyével: a tugrával ellátott okiratot nyomott Vámbéry kezé-
be. Ez az irat minden moszlim jóindulatába ajánlotta
hadzsi Mehemed Resid efendit, aki Mekkából zarándokol
Szamarkandba. Hajdár jól tudta, hogy barátja soha nem
járt Mekkában, jogtalanul viseli tehát az iszlám hívei
között akkora tiszteletben álló hadzsi címet. Tudta azt is,
hogy a türkmén meg a kirgiz puszták fiai közül csak na-
gyon kevesen tudnak olvasni. De a tugrát mind ismerik.
Ha valami, ez talán megmentheti Vámbéryt. Többet nem
tehetett érte. Beszélt még a kolduló derviskaraván veze-
tőivel is. Gazdagon megajándékozta őket, és a lelkükre
kötötte, vigyázzanak a szultánnak oly kedves Resid efendi
épségére.
Az indulás előestéjén, március 27-én Hajdár nagy bú-
csúvacsorát rendezett magyar barátja tiszteletére. Selyem-
bársonnyal kárpitozott karosszékben ültek, francia pezs-
gőt és borokat ittak. Mikor a vidám társaság már szétosz-
lott, az osztrák születésű Bimsenstein doktor, a török
követség orvosa behívta szobájába Vámbéryt.
- Tessék - szólt hozzá, miközben átadott három piru-
lát. - Sztrichnin. Esküm tiltja ugyan, amit teszek, de
szeretném önt megmenteni a lassú kínhaláltól. Ha két-
ségtelenné válik, hogy ez vár önre, vegye be a pirulákat.
Nagyon erős szer. Pillanatok alatt végezne egy medvével is.
Tétova mozdulatot tett.
- Csak a rendkívüli körülmények bírhatnak rá...
Másnap hajnalban Vámbéry leborotválta a haját. A
strichningolyócskákat köntöse vattabélésébe rejtette,
s néhány aranyat a cipője talpába. A dervisetikettnek
megfelelően szakadozott, foltozott köpenye alá szőrujjast
öltött, lába köré kapcát tekert, kobakját óriási turbán
fedte. Ez védte a napsugarak elől, éjjel pedig vánkosul
szolgált.
A Magyar Tudományos Akadémia küldött újabb 43
aranyat az utazáshoz. Ígyhát hadzsi Resid dervis lovat
bérelhetett. A karaván északnak tartott.

A karaván útja

Egész nap ömlött az eső. Az első éjszakát egy
düledező agyagviskóban töltötték. A koldus-
rongyok bűzös kigőzölgése még a lélegzést is
nehézzé tette. Resid Vámbéry egy falatot sem bírt kiszedni
a fatálból, amelyben kisebesedett tenyerek kotorászták
össze a megolvasztott gyertya faggyújában meghemper-
getett rizsgombócokat. Csak aludni vágyott, de az álom is
elkerülte. A szűk helyen hol az egyik zarándoktárs keze,
hol a másik lába feküdt keresztül a gyomrán; a köszvényes
perzsa tevehajcsár fél éjszaka jajongott; majd a szemben
fekvő szomszéd, észrevéve Resid álmatlanságát, előzé-
kenyen kinyújtotta lábát, hogy azzal vakargassa Resid fü-
lét, míg csak el nem alszik.
Ám ez a szívélyesség sem használt. A tetvek nyüzsgése
is szokatlan volt. Virradatig ébren hallgatta a sokszólamú
hortyogást az agyagfalakon belül, az eső szüntelen zuho-
gását kívül. És eszébe jutott, hogy előző este bársony
karosszékben ült, és pezsgő csorrant a poharába.
A második éjszakát egy perzsa parasztházban már oly
mélyen átaludta, mintha évek óta ilyen körülmények
között élt volna. Az eső alábbhagyott. Egész nap zarán-
doktársaival barátkozott, velük együtt énekelte a himnu-
szokat olyan buzgalommal, hogy a derék hadzsik örven-
dezve bizonygatták egymásnak:
- Hadzsi Resid színtiszta dervis, olyan ember, aki min-
dent meg tud tanulni.
Vámbéry csakugyan éjjel-nappal az útitársait figyelte.
Gyorsan elsajátította mozdulataikat, hanglejtésüket. Jól
ismervén beidegzett szokását, hogy könnyen gesztikulál,
amint élénkebben beszél valamiről, rögtön induláskor azt
hazudta, fáj a karja, s pólyával a melléhez erősítette jobb-
ját. A csúszós úton bizonytalanul haladt ugyan előre az
önkéntesen magára rakott béklyóban. Viszont miután a
karját majd egy hétig felkötve hordta, és továbbra is ügyelt
minden mozdulatára, sikerült leszoknia a gesztikulálásról,
ami útitársai előtt rögtön gyanússá tette volna. Jó pár
hétig nem merészelt este enni, nehogy a vacsora meg-
feküdje gyomrát, és álmában esetleg valamilyen európai
szót kottyantson ki. Fölösleges óvatosság volt, hiszen a
tatárok úgysem ismerték a "frengi" nyelveket. Egyik reggel
fiatal útitársa, Seih Szultán megjegyezte:
- Hadzsi Resid egész másképpen horkol, mint a
turkesztánok. - Mire a Koránt betéve tudó hadzsi Meszud
rávágta:
- Bizony, így hortyognak Konstantinápolyban!
Vámbéryt ez a kedves naivitás szerfelett megnyugtatta.
Rajta kívül - útjuk kezdetén - a hadzsitársaság hu-
szonhárom főt számlált, tizenhét felnőttet és hat serdülő
korú fiatalembert. Vámbéry mindegyik zarándokkal jóban
volt, de baráti érzelmek csak a csoport fejéhez, Bilálhoz
fűzték, és a kokandi kánságból való Szalihhoz. A szent
életű Szalihban éppúgy megbízott, mint Bilálban. Nagy-
lelkű és töretlen tisztességű embernek tartotta mindket-
tőt, boldognak tudta magát, hogy életét az ő kezükbe tette
le. Hamarosan olyan helyzet alakult ki, hogy a zarándok-
csoport őket hármukat bölcs triumvirátusnak tekintette, a
felmerülő kérdésekben együttesen döntöttek, és taná-
csért a többiek mindig hozzájuk fordultak.
A Kaszpi-tenger felé vezető útjuk ötödik napján az
Elburz hegység hágóin kezdtek lefelé ereszkedni az észak-
perzsa Mázendarán tartomány tavaszian zöldellő vadon-
jaiba. Messziről két tigrist pillantottak meg, amint épp egy
tisztáson vágtak át, de Vámbéryt nem fogta el a félsz, mert
tudta a helybeli parasztoktól, hogy ezek a vadállatok igen
ritkán támadnak emberre. Annál több baja volt a saká-
lokkal. Üvöltésük folyvást zavarta az éjszakai nyugalmat.
Kínzó éhségükben egészen a táborhelyig merészkedtek,
és megpróbálták a féltett kenyérzsákokat kilopkodni.
Ennél a bosszantó alkalmatlankodásnál jobban sújtotta a
szunnita dervistársaságot a siita lakosság meg-megújuló
fenyegetőzése és gyűlölete. Mázendarán tájainak szépsége
mégis sok mindenért kárpótolt. A tartományi székhely,
Szári ligeteiben április legelején már tízezrével aranylot-
tak zöld lombsátraikban a narancsok és citromok. Illatuk
ott úszott a levegőben. Hadzsi Bilál szomorúan meg-
csóválta a fejét:
- Furcsa dolog, hogy ez mind az eretnek siitáké lehet!
Allah különös rendelése, hogy a tévelygőknek jutottak a
világ legszebb tájai, mint ez a földi paradicsom is itt
körülöttünk. Úgymesélték nekem, hogy Frengisztán (Európa)
nem kevésbé gyönyörű. Te mit hallottál erről, Residem?
- Hallani sem szeretek a hitetlenekről, Bilál. De annyi
igaz, hogy amit te Frengisztánnak nevezel, vagyis az a föld,
amelyet nagyon sok más-más nyelvű nép lakik, Allahnak
valóságos virágoskertje. Én ugyan nem ismerem, de be-
szélték előttem.
- Hindusztán is nagyon szép, pedig ott az ingilizek
kormányoznak - mondta eltűnődve Bilál. - És amit az
uruszok birodalmából a magam szemével láttam, az is
szebb az igazhívők országainál. Nemhiába állította a
próféta: "Ez a világ a hivők börtöne, és a hitetlenek
paradicsoma!"
- Bilál barátom, mindenki a saját szívében hordja a
börtönt vagy a paradicsomot.
- Akárhogy is, ez már az utolsó napunk az átkozott
siiták között. Holnap leérünk a tenger partjára, Karate-
pébe, ahol a szunnita afgán település vendégei leszünk.
Ott vége szakad az eretnekek világában elviselt szenvedé-
seinknek.
Karatepe (jelentése: fekete domb) hegyi község egyik
oldalát perzsák, a másikat afgánok lakták akkoriban. Az
utóbbiak őseit még Nadír sah, a koldusfiúból perzsa
Napóleonná emelkedett ázsiai hódító telepítette a Kaszpi-
tenger partjára a XVIII. század derekán. Az új telepesek
összekötők lettek az emberrablással foglalkozó türkmén
hittestvéreik meg az észak-perzsiai siita lakosság között.
Nur-Ullah, az egyik tekintélyes karatepei afgán, ragasz-
kodott hozzá, hogy Resid efendi az ő házának legyen
vendége. Resid vonakodott. Nem akart megválni hadzsi-
társaitól. Nur Ullah erre Bilált is meghívta. Gyorsan ki-
derült, hogy a vendéglátó rejtélyes módon értesült már a
török efendi magas kapcsolatairól Teheránban, s most
ajánlólevelet kért tőle Hajdárhoz, a szultán követéhez.
Resid készségesen teljesítette kérését.
Nur-Ullahnál egész este ki-be jártak a vendégek, körös-
körül guggoltak a falak mentén, bámulták Residet, s zavar-
talanul megtárgyalták jelenlétében, hogy nem igazi dervis,
hanem magas rangú török úr, aki a szultán megbízásából
utazik Hivába és Bokharába. "Resid efendi" mély gondo-
latokba és imákba merülve úgy tettette, hogy se nem lát,
se nem hall, nem erősítette meg és nem is cáfolta a talál-
gatásokat. Rábízta hadzsi Bilálra, hogy mondja el az: Resid
valaha csakugyan magas tisztséget viselt, de visszavonult a
hívságos világtól, és most már csak a zijárettel, a szentek
sírjaihoz való zarándoklással foglalkozik.
Itt, Nur-Ullah házában lépett Vámbéry életébe emír
Mehemed. Ez az ember ismertette meg a gyilkosság kísér-
tésével. Nem sok hiányzott hozzá...
Emír Mehemed kandahari afgán volt. Hazáját úgy
tizenöt éve hagyta el. Szöknie kellett. Az afgán hegyek
között fél évszázada szinte szakadatlanul dúltak a harcok.
A törzsek és törzsfők egymás között, a perzsák az afgánok
ellen, az Indiából egyre-másra átküldött brit expedíciós
erők pedig hol a betörő perzsák, hol az őslakók ellen. Egy
kandahari férfinak kétségtelenül több ízben adódhatott
alkalma briteket látnia. Emír Mehemednek tehát könnyű
volt gyanítania, hogy ez a Resid efendi álruhás európai.
Remélte, hogy így vagy úgy, de valami jó üzletet csak sike-
rül majd kicsiholnia gyanújából. Első este, amikor a
vendégek már eltávoztak, beosont a lefekvésre készülő
Residhez, bizalmas beszélgetésbe kezdett vele, felajánlot-
ta barátságát, annál is inkább, mert az utat Bokharáig
együtt fogják megtenni. Resid langyosan felelgetett.
- Minden igazhitű testvér - mondta -, s különben is az
eddigi társaim, a zarándokok között maradok, akikkel
már régóta rovom az utat.
Másnap reggel Nur-Ullah, a házigazda így óvta Resid
efendit:
- Vigyázz! Láttam, hogy ez a tirjaki, ez az ópiumevő
belopakodott hozzád, ahelyett hogy elment volna a többi
vendéggel. Lezüllött, sötét ember. Mi megvetjük, de nem
tilthatom ki a házamból, hiszen menekült, és jó lábon áll
a hivai hatalmasságokkal. De te, efendim, lehetőleg ke-
rüld a társaságát.
A jó tanácsot csak módjával lehetett megfogadni; a
kandahari afgán már bejelentette, hogy a jámbor hadzsik-
kal tart, legalábbis Hiváig. Április 10-én elbúcsúztak a
karatepeiektől, és egy egyárbocos dereglyén két nap alatt
átvitorláztak a Görgen folyó torkolatához, a jomut-türk-
mének sátortáborába: Gömüstepére.
A Kaszpi-tengerbe benyúló legdélibb földnyelv, Asura-
da már akkor is orosz fennhatóság alatt állt, és kisebb
orosz parti cirkálók ellenőrizték az emberrabló portyáik-
ról hírhedett türkmének vitorlásait. "Resid efendi" kissé
félt ettől az ellenőrzéstől, nem mintha azt hitte volna,
hogy az orosz tisztek nem engednék bántatlanul tovább,
de tudta, a legkisebb meggondolatlan megjegyzés vesztét
okozhatja a vad nomádok között. Márpedig az európaiak
biztosan felismerik benne a dervisrongyok között is a
másik európait. Szerencsére éppen vasárnap volt, az asur-
adai garnizon fatornyos templomocskájában szelíden
megkondult a harang, és Vámbéry arra gondolt, hogy
talán egy esztendő is beletelik, mire újra harangszót hall-
hat. Az orosz hajóról nem szállt át senki a dereglyére, csak
a fedélzetről futtatták végig a tisztek pillantásukat a
hadzsikon. Vámbéry mélyen lehajtotta a fejét, s egyik társa
vállára dőlt, mintha elbóbiskolt volna. Hallotta az orosz
tisztek tréfálkozását a "koldustársulatról", s aztán hirtelen
felcsendült egy fiatal hang:
- Nézzétek, milyen fehér ott annak a hadzsinak a nyaka!
No, ez nyilván egy jó szemű kadét - gondolta
magában. - Most mi lesz?
De nem történt semmi. A "fehér nyak" nem érdekelte
a többieket. A türkmén dereglyét útjára engedték.
A Görgen torkolatánál, az éggel ölelkező pusztaság
szélén, déli imájába merülten várt Handzsán, az itteni
jomut-türkmének egyik vezetője, negyvenéves, nagy te-
kintélyű akszakála kedves vendégeire, a név szerint kö-
szöntött Bilál, Resid és Szalih hadzsikra.
Vámbéry április 12-én aludt először nomád ne-
mezsátorban. Alma oly üdítő volt, annyira könnyűnek és
boldognak érezte magát ébredéskor, mintha mindig
sátorlakó lett volna. Egyetlen napon ezer esztendőt uta-
zott vissza az időben. A közösség, amely most egymással
versengő vendégszeretettel várta, a honfoglaló magyarok
sok szokását és életmódját őrizte meg, szinte változat-
lanul.
Handzsán, a szőke hajú, villogó szemű törzsfő meg-
különböztető bizalmasságot és tiszteletet mutatott Resid
iránt, mivel a szultán félhivatalos küldöttjének tekintette,
és általa remélt némi segítséget kapni a Fényes Portától a
turkomán portyázásokat visszaszorító orosz hatalom és a
másik szomszédos nép: a perzsák ellenében.Ezek a határ-
talanul vendégszerető jomut-türkmének ugyanis főként
emberrablásból, a beszedett váltságdíjakból, rabszolgák
eladásából és rajtaütésekből éltek. Történetükben a
"kalandozások kora" azonban éppúgy a vége felé járt, a
rablások hasonlóan növekvő ellenállásba ütköztek, mint
tíz évszázada a honfoglaló magyarok rablóportyázásai. És
ebbe a turkománok sem kívántak egyelőre belenyugodni.
Handzsán egész családjának, sőt még a család fejének,
hatvanéves édesanyjának is bemutatta a szultán szent kéz-
jegyével érkezett vendéget. A jomut-türkmén nők, bármi-
lyen korúak voltak is, mindannyian vörös selyeminget
viseltek, a hűvösebb esti órákban pedig erre még bő,
lobogó ujjú felsőköpenyt is vetettek. Minél előkelőbb volt
egy türkmén nő, annál több ezüst kar- és lábperec,
nyakék, talizmánokat őrző ezüsttok, fülbevaló és orrkari-
ka csüngött rajta. Az állandó ékszercsörgést a perzsa rab-
szolgák láncainak csörgése kísérte. Ez a hang a pusztai
szélnél is erősebb volt.
Gömüstepei tartózkodásuk első napján hadzsi Bilál
egy kis sétára hívta Residet. Alighogy kettesben maradtak,
rákezdte:
- Bizonyára észrevetted már, hogy nem csupán jóma-
gam, hanem hadzsicsoportunk minden tagja, még a legfi-
atalabbja is, fatihát (áldást) oszt az emberek között, s ha
beteghez kérnek bennünket, néfeszt (szent leheletet)
adunk gyógyulásukra. Világjáró ember lévén, tudom,
hogy Rumban (Törökország) ez nem szokás, de itt elvárja tőled minden-
ki, hiszen megütköznének azon, ha te dervisnek mondod
magadat, és mégsem játszanád a dervis szerepét tökélete-
sen. A dervis az efféle jámbor tevékenységből él, a fatiha
meg a néfesz osztogatásából, az emberek pedig szívesen
megajándékozzák mindkettőért, mert csodatevő erőt tulaj-
donítanak neki. Valószínűleg hallottad már a történetet
arról az utasról, aki a félszeműek országába jutott, s hogy
ne botránkoztassa meg a lakosokat, a fél szemét maga is
mindig csukva tartotta. Hasonlítani kell, Residem, ez a
titok. Nem kívántalak téged, aki nálam sokkalta többet
tudsz, kioktatni, csak a te javadra merészeltem elmon-
dani, amit elmondtam. Ne vedd zokon, kérlek...
Resid Vámbéry hálásan megköszönte Bilál jó tanácsait.
Ettől kezdve valóban fergeteges sikerrel töltötte be a
dervis szerepét, mert a legtöbb ajándékot a türkménektől
ő kapta, s ez arra vallott, hogy senki fatihája oly nagy becs-
ben nem állott, mint az övé.
Ismerőseinek száma óráról órára nőtt. A Görgen és az
Atrek folyók mentén lakó göklen-, illetve jomut-türk-
mének kevés írástudója sorra barátságot kötött vele. Ezek
a férfiak Bokharában tanultak egykor, most pedig Resid-
del beszélték meg a Korán-szövegmagyarázatoknak azokat
a részeit, amelyeket annak idején nem értettek meg elég-
gé. Vámbéry néhány nap alatt könnyedén belezökkent a
görgeni nyelvjárásba. Vallásos tájékozottságának rövi-
desen nagy híre kelt. Most szüretelte le a sztambuli med-
resszében töltött tanulmányi hetek és hónapok gyümöl-
cseit. Amikor egyszer Hadzsán nemezsátrában az egyik
vendég megjegyezte, hogy mennyire fehér hadzsi Resid
bőre, Durdi molla, a jomut-türkmének kazi kelanja, azaz
legfőbb bírája nem késlekedett a válasszal:
- Ez az igazi Nuriiliszlám, az iszlám fénye, amely bará-
tunk arcáról sugárzik, és ennek az isteni áldott fénynek
csupán a Rumban élő igazhitűek a birtokosai.
Durdi, a legfőbb bíró, meghívta Residet néhány alka-
lommal, amikor törvényt ült.
Egész Közép-Ázsiában szokásos volt gyűjtéseket ren-
dezni a medinai magas tanintézetek számára. A kokandi
kánságban épp Vámbéry utazásának idejében gyűlt össze
a nemes célra négyszáz arany, s a kán megbízta Eszád
nevű hívét, hogy az összeget vigye el Medinába. Eszád
hibát követett el, amikor utazásának célját nem tartotta
titokban, de botorul úgy remélte, hogy a nomádok is
megnövelik majd adományaikkal a gyűjtést. Gömüstepéig
szerencsésen eljutott. A turkománok mit sem törődve a
nemes célokkal, csak azért imádkoztak, hogy elcsíphessék
Eszádot, mielőtt az valakinek a vendégévé lenne. Addig
ugyanis szabad préda. Ha egyszer már akadt vendéglátó-
ja, akkor viszonylag biztonságban tudhatja magát, mert a
gazda oltalma úgy terjed ki rá is, akár a saját családtag-
jaira. Eszádot azonban két türkmén elrabolta, még mielőtt
erre az oltalomra szert tehetett volna. Teljesen kifosztot-
ták, a ruháit is elvitték, s örülhetett, hogy félmeztelenül
egyáltalán visszatérhetett a karavánhoz. Felháborodott
sürgetésére kifürkészték a tetteseket, és egyházi ítélő-
széket hívtak össze Durdi bíró elnöklésével, hogy meg-
próbálják a pénznek legalább egy részét megtéríteni
Eszádnak. A bíróságnak hadzsi Resid is tagja lett. A tudós
bírák félkörben ültek a szabad ég alatt, mindegyikük
vaskos Koránt tartott kezében, a két rabló pedig egész
családjával és törzsük főnökével kevélyen jelent meg az
ítélőszék előtt, s percig sem tagadta a terhére rótt cselek-
ményt. A Korán-idézetek zuhataga lepergett róluk. Resid-
Vámbéry végül ékes szónoklatba kezdett, hogy bebi-
zonyítsa, mekkora szégyen a jámbor adományokat eltulaj-
donítani.
- Miféle szégyen? - rivallt rá a türelmét vesztő turko-
mán. - Hát a te hazádban talán megbüntetik a rablást?! Ez
valóban különös. Azt hittem volna, hogy a szultán, a vilá-
gok ura, okosabb ember ennél. Ha nálatok a rablás tiltva
van, ugyan miből élnek ott az emberek?
A másik portyázó pedig így torkolta le Durdi bírót, aki
a pokol kínjaival fenyegette:
- Mit nekem a pokol kínjai?! A te törvényeid, ó, bíró, a
nyelvedben vannak, amelyet tetszésed szerint forgathatsz;
az én törvényem a kardomban van, amellyel oda sújtok,
ahová a karom akarja!
Végül is az ítélőszék eredmény nélkül feloszlott. Eszád
mehetett vissza félmeztelenül a kokandi kánságba.
Egy másik írástudó barátjával, Achonddal Vámbéry nagy
kirándulást tett a Görgen mentén keletnek, a jomutok atabeg
törzsének táborába. Az egykori makedón birodalom szélső
határánál, a Nagy Sándor emelte fal romjain vezetett az
útjuk. Ezerlépésenként tisztán kivehető volt még a régi
őrtornyok alapzata. Nagy Sándor emléke sem enyészett el a
türkmének között: a falról úgy tartották, hogy azt Iszkander
(törökül: Sándor) parancsára a dzsinnek építették. De
Achond csak furcsállotta, miért érdeklik ezek a vén romok
barátját, a jámbor Resid dervist annyira, hogy még a vörös
égetett téglából is megpróbált egyet-egyet kiszakítani. A
turkománok eléggé haszontalan dolognak tartották a téglát,
s megvetéssel beszéltek a hivaiakról, akik házakban laknak. A
ház büdös, sötét patkánylyuk volt a szemükben. Vámbéry pe-
dig nem érezte véleményüket bolondságnak. Csakugyan kel-
lemesen levegős, lakályos, barátságos helyeknek ismerte meg
a nemezsátrak belsejét. Elragadtatással nézegette, hogy mi-
lyen bűvészgyorsasággal verik fel a nomádok ezeket a sátra-
kat.
Egyébként a rács alakú váz felállítása a matrónák fel-
adata, s hogy rontás ne érhesse a sátortanyát, munka
közben buzgón jobbra-balra kell köpködni. A boltozat
meghajlított dongáit a fiatalasszonyok teszik fel - ugyan-
úgy, mint a nemezdarabokat - a harmonika formájú vázra,
miközben a gyerekek belülről aggatják fel a szőnyegda-
rabkákat, zsákokat, tarisznyákat, végül a hatalmas katlan-
lábast a pillanatok alatt ropogó tűz fölé. Ezalatt a legények
a sátrak elé terelik a juhokat, tevéket, s elkezdődik a
nomádélet legizgalmasabb órája: a fejés. Persze minden
munkát a nők végeznek.
Derviséletének még az elején épp ezzel kapcsolatban
követett el Vámbéry egy otromba hibát. Atrekban búzával
koldulta tele tarisznyáját, és a szállásán maga akarta az
áldásosztó szerepével szerzett adományt a kézimalmot
forgatva megőrölni. A türkmén férfiak harsogó nevetés-
ben törtek ki; egyikük barátságosan odalépett, eltolta Re-
sid kezét a malomtól:
- Szégyen asszonyi munkához nyúlni! Hiába no, ti, had-
zsik, nemigen konyíttok a világi műveltséghez, s ezért el-
nézőek vagyunk hozzátok, de máskor ne csinálj ilyesmit!
A maga részéről csak barátságot és nagylelkűséget
tapasztalt a türkmének között, de mind nehezebb volt
elviselnie a sivatagba és az észak-perzsiai tartományokba
vezetett rablóportyáikat. A lovakhoz kötözve egyre-másra
új meg új, foglyul ejtett perzsa férfiakat és nőket hurcol-
tak a sátortelepülésekre. Iszonyú kínokat szenvedtek.
Vámbéry legföljebb titokban adhatott nekik néhanapján
enni vagy inni.
Mindössze három hétig időzött az atreki és görgeni
türkmén törzsek körében, de még ezalatt is többször
tanúja lehetett egy-egy sikeres alemánból (portyázás-
ból) való visszatérést követően a zsákmány ünnepélyes
szétosztásának. Emlékezetes maradt számára az a fiatal
leányka, akit egyszer vérrel borítva, ronggyá szaggatott
ruhában pillantott meg Handzsán sátra előtt, ahol a
turkománok épp a rablott holmikon és perzsákon osz-
tozkodtak.
- Megsebesültél? - kérdezte a lánytól halkan és per-
zsául.
- Nem. Ez a vér itt rajtam az anyámé, az én drága
anyámé! - sikoltott fel az elrabolt lány. Majd fejét akkora
erővel verte a sátor farácsához, hogy az egész nemezal-
kotmány kis híján feldőlt. - Engem a rabló turkomán a
nyergébe emelt - zokogta, miután Resid sebtiben lemosta
az arcát, és inni adott neki. - Rám jobban vigyázott, mert
értem többet kaphat a vásáron. De szegény anyámnak a
kengyelhez kötözve gyalog kellett mellettünk futnia. Egy
óra múltán összerogyott. Nem bírta tovább. Amikor a
rabló ostorcsapásaira sem kelt fel, az megdühödött, hogy
elmarad a csapatától. Kirántotta kardját, és egyetlen
csapással levágta anyám fejét. A felfröccsenő vér egészen
elborított engem is, ordítottam, verekedtem, de nem
használt semmi. Ide hozott ez az átkozott!
A kelet-turkesztáni hadzsik, akik a kínai birodalomban
éltek, ugyancsak irtóztak az ilyenfajta jelenetektől.
Mindannyian fellélegeztek, amikor megérkezett végre a
hivai kánnak Atrekba leküldött kervánbasija (karaván-
vezetője), azzal a céllal, hogy a Kaszpi-tenger mellől biva-
lyokat szállítson fel a beteg kánnak. A hadzsik ehhez a
hivai karavánhoz akartak csatlakozni annak visszaútján. A
bivalyvásárló csoport egyik tagját, a jomut lovas nomád-
ból városlakóvá lett Iliász nevű kalmárt Handzsán jól
ismerte, s most rábízta a szultán birodalmából jött kedves
vendégét.
- Az életeddel felelsz hadzsi Residért - szólt Handzsán
Iliászhoz.
- Ismersz régóta - mondta lesütött szemmel Iliász -,
megbízhatsz bennem.
Vámbéry akkor még nem is tudta, mily sokat jelent
majd számára ez a megegyezés...
A Görgen folyótól észak felé az Atrekig csak a kanda-
hari ópiumevő afgánnal, Iliásszal és annak unokaöccsével,
valamint hadzsitársaival lovagolt Vámbéry. Ezúttal egyéb-
ként az egyik portyázás alkalmával elkötött ló hátán tette
meg az utat. A hivai kán kervkánbasijához és a karavánhoz
csak az Atrek túlpartján kívántak csatlakozni. Az öreg atre-
ki türkmén, aki szűk sátrában vendégül látta a hadzsikat,
egyetlen kecskéjét vágta le az ünnepélyes alkalomra. A
kecske egy darabban lehúzott bőrét alaposan besózták, a
napon megszárították, majd Resid Vámbéry kapta meg a
vén házigazdától ajándékba. További vándorlásai során a
homok- és sósivatagokon át ez a kecskebőr szolgált
Vámbérynak víztömlőül. Vándorútjának leghívebb társa
különben nem a víztömlő volt, hanem a hamisítatlan ma-
gyar fokos! Derviscsuhájában ugyanis nem a szokott botjá-
val járta be Közép Ázsiát, hanem egy sárgarézből öntött
fokossal, amelyet méghozzá Jeruzsálemben készítettek.
Ez a ritkaságszámba menő fokos is egy török földre
menekült magyar szabadságharcos ajándéka volt, bizo-
nyos Körtvélyessyé, aki szintén áttért mohamedánnak, és
a török hadseregben szolgált Ali bej néven. Épp az
ottomán birodalom jeruzsálemi helyőrségének volt tiszt-
je, amikor Szilágyi Dánieltől értesült Vámbéry tervezett
utazásáról. A sárgaréz fokos nyelét Körtvélyessy maga
faragta, majd szerét ejtette, hogy ezt a hazai talizmánt
felküldje Jeruzsálemből Konstantinápolyba, és szerencse-
kívánataival együtt eljuttassa a nagy útra készülő
Vámbérynak. Ez annyira megszerette a pásztorfokost,
hogy önéletrajzában még a fényképét is közölte a Hivában
vásárolt, de hortobágyi formájú tatár bőrkulaccsal, a
Gömüstepén szerzett, kamcsinak hívott, hosszú bőrkor-
báccsal és a sokszíjú kosbággal együtt. A kosbágot a turá-
ni puszták népei a derekukra csatolják, és a lecsüngő szí-
jakra csomózzák az útközben szükséges kisebb tárgyakat,
mint a csiholóvasat, a kovakövet, a teafőző edényt, meg
egyebet. A kosbág a lovas-nomád üzbégeknek, kirgizek-
nek, türkméneknek ugyanaz, mint az európai utasoknak a
kézitáskájuk. Vámbéry vándorlásának csak második felé-
ben vásárolta, de aztán különös gyönyörrel töltötte el a
gondolat, hogy pontosan ilyen kosbágot viselhettek
övükön Batu kán tatárjai is IV. Béla idejében. Vámbéryt
mindig újra meglepte, hogy a térben folyton mozgó
nomádok fölött mennyire nem mozdul az idő. A XIX. szá-
zad második felében ugyanúgy éltek, mint húsz-huszonöt
emberöltővel azelőtt.
Az utasok az Atrekon átkelve találkoztak a hivai kán
bivalyvásárló karavánjával. A kandahari afgán rögtön oda-
ment a kervánbasihoz, és élénken magyarázott neki vala-
mit. Resid Vámbéry bemutatkozásánál a kervánbasi csak
annyit mondott hideg hangon Bilálnak meg Szalihnak:
- Ezt a hadzsit ismerem már.
Bilál dühbe gurult:
- Ez az ópiummámoros, nyomorult afgán már Atrek-
ban azt nyekeregte, hogy a mi hadzsi Residünk, aki ezer-
szer jobban ismeri a Koránt és az arab nyelvet őnála, álru-
hába öltözött frengi. Hiába bizonygattam, hogy Resid a
kalifa pecsétjét hordja magánál, ez az afgán szemér-
metlenül tovább gyalázkozik. Most pedig még a kerván-
basit is elámította! De majd megbánja Hivában, ahol a
kádik és az ulémák, a hadzsi Residhez méltó emberek,
nem fogják elmulasztani, hogy kioktassák arról, mit jelent
egy jámbor muzulmánt hitetlen kutyának nevezni!
De a kervánbasit nem lehetett egykönnyen megnyug-
tatni. Az utazás másnapján egyszerre csak kijelentette,
hogy nem hajlandó a gyanús Residet tovább megtűrni a
karavánban. Bilál, Iliász és Szalih hosszan tárgyaltak a
türkmén eredetű kervánbasival, de nem jutottak zöld
ágra. Ami azt illeti, sem zöld ág, sem zöld fű nem volt
se közel, se távol látható, mert már benne jártak a sós
sivatagban.
- Hogy képzeled ezt? - érvelt Bilál, Iliász meg Szalih
a megdühödött kervánbasival. - Ha most itt hagyjuk
barátunkat, hadzsi Residet a pusztaságban egyedül, ak-
kor vagy utat téveszt, és éhen vész, vagy elrabolják a
turkománok, és rabláncra fűzik.
- Én a magam bőrét mentem - felelte a kervánbasi.
- Néhány évvel ezelőtt egy frengi követet vezettem
errefelé őfelségéhez, a kánhoz. Az a frengi ördögi tudo-
mánnyal bírt, és papírdarabokra le tudta rajzolni az
egész vidéket úgy, hogy egyetlen kutat vagy halmot sem
felejtett ki a rühes kutya! Amikor a kán ennek nyomára
jött, a frengit tömlöcbe vetette, két embert, aki a helyek
nevét elárulta a frenginek, kivégeztetett, s engem is ha-
lálra ítélt. Volt egy nagyon magas állású jóakaróm, ő
mentett meg. De ha ilyen dolog megismétlődik, egyedül
Allah bírna kiszedni a hóhérok kezéből. Ezt nem koc-
káztathatom.
De Bilál, Iliász és Szalih sem tágított. Addig-addig
puhították a kervánbasit, amíg ez végül beleegyezett,
hogy velük jöhet továbbra is a gyanús "hadzsi" Resid,
feltéve, ha nincs nála olyan fatoll (ceruza), amilyennel a
frengik rajzolnak, s ha szent esküt tesz arra, hogy nem
ír fel semmit a hegyekről meg az utakról, mert ilyen e-
setben bárhol kirakják a szűrét a sivatag kellős közepén.
Vámbéry nem vesztette el a fejét. Ő is hangosan kia-
bált, hogy a derék kervánbasihoz méltatlan, ha egy része-
ges afgán, egy bináma zűrzavaros szavaira ügyel.
- A vallással nem lehet tréfálni - szólt Resid emelt
hangon -, nem ajánlom a kervánbasinak, hogy engem a
legszentebb hitemben támadjon, mert Hivában majd
megtudja, kivel van dolga!
Resid hadzsitársain akkora izgalom vett erőt, hogy neki
akartak menni az afgán Mehemednek. Vámbéry csak
üggyel-bajjal bírta őket visszatartani. A szenvedélyes jele-
net hatott legalább annyira a kervánbasira, hogy most már
maga se tudta, hányadán áll ezzel a furcsa hadzsival, de
azért a szeme sarkából folyton figyelte.
Mindez elég keserves volt Vámbérynak. A karavánút
egyetlen stációjának sem kérdezhette meg a nevét, ne-
hogy gyanút ébresszen. Feljegyzéseket és vázlatocskákat
az elrejtett papírdarabkákra a legfortélyosabb módon
készíthetett csak, és e fortélyok titkát haláláig nem adta ki.
Tudósszíve bánkódott is gyakran, hiszen soha nem került
még el "Frengisztánba" ennek a Kaszpi-tengertől Hivába
vezető útvonalnak a térképe, s most ő sem vívhatta ki
magának az elsőség dicsőségét. Pedig a nomádok minden
halomnak és völgynek, minden kútnak és minden kicsiny
oázisnak nevet adtak, ám ezeket a neveket csupán
véletlenül tudta elkapni. Látni azonban mégis sokat látott.
Rejtett feljegyzéseit arab betűkkel, de magyar szavakkal
vetette papírra, mert úgy gondolta, ez őrzi meg legjobban
a titkát. A sebtiben lefirkantott jegyzetek magyar tőmon-
dataiba olykor-olykor egy-egy török szó is becsúszott, ha
éppen az jutott leghamarabb eszébe. A papírdarabkákon
ilyesforma szövegek olvashatók: "Állomás a nagy
pusztában, balra egy csatorna, ledőlt torony, jobbra dört
(négy) kút, romokat temásá (nézni) nem szabad, szívem
fáj, utunk azdik (eltévedtünk), kompasz megmentett."
Annyi bizonyos, hogy ilyen különleges arab betűs írás-
mű nem akadt még a világon, és ezeknek a feljegy-
zéseknek kétségtelenül megvan a maguk muzeális értéke.
Vámbéry a nagy sivatagban Atrek és Hiva között
Iliásztól bérelt tevéjén utazott. A tevét Bilállal közösen
bérelték két dukátért, s az állat gazdája rendkívüli
kegyként megengedte a jomut Handzsán pártfogása alatt
álló Residnek, hogy bénaságára való tekintettel ked-
sevében, vagyis a tevére csatolt faládaszerűségben tegye
meg a negyvenállomásnyi utat. Magától értetődően az
egyensúly miatt a teve mindkét oldalán lógott egy-egy
ilyen "fakosár", az egyikben Resid kuporgott, a másikban
barátja, Bilál. Noha a szerencsétlen állatoknak a mély
homoksivatagban a kedseve kettős terhelést jelentett,
Iliász mégis teljesítette Resid efendi kérését, mert maga is
belátta, hogy az bizony a nyomorék lábával nehezen bírna
másodmagával a tevére kötött fanyeregben tíz-tizenkét
órán át ülni.
Az utasoknak vándorlásuk alatt a Kaszpi-tengernek a
Karabogász nevű zárt öble alatt húzódó Balkán hegységtől
(ma: Nebit-Dag) a hirkániai sivatagon át négy csapástól
kellett szenvedniük. Vámbéry alig tudta volna megmon-
dani, hogy e csapások közül mikor adja az elsőséget a
tetveknek, mikor a hőségnek. Mivel azonban a hőség
szomjúsággal is párosult, talán mégis az utóbbi látszott a
legsúlyosabb istencsapásnak mindaddig, míg a meg-
megújuló rettegés az ellenséges türkmén törzsek rabló-
portyáitól a szenvedések első három fajtáját el nem homá-
lyosította.
Resid Vámbéry az útitársainál is jobban félt, mert neki
a türkmén rablóbandáknál nagyobb gondot okozott a
kandahari afgán, aki nem hagyott alább pimasz fenyegeté-
seivel.
- Ez az ember, becsületemre mondom, nem hadzsi,
hanem orosz kém - hangoztatta az afgán nemegyszer:
Kilesi az utakat, hogy az oroszok majdan vezető nélkül
jöhessenek országunkba, és benneteket mindannyiatokat
gyermekeitekkel és nyájaitokkal együtt elraboljanak. De
Hivában, hála a gondviselésnek, készen várja a kínpad, és
az izzó vas tüzén gyorsan elválik, hogy miféle ércből van
őkelme!
Vámbéry már rég leszokott arról, hogy félelmében vagy
zavarában elpiruljon. Az afgán kedélyes jövendöléseit
egykedvű arckifejezéssel hallgatta, és még a tekintetének
is ura maradt. De legbelülről mégis vacogott a beígért izzó
vastól. Egyik este a sivatagban pokoli gondolat kísértette
meg.
Már éjszakai nyugalomra készülődtek. A tevék nagy
négyszöget alkottak, s így eleven bástyafalként feküdtek a
tábor körül. Az afgán nyugodtan ült Vámbéry előtt az
alvásra kiterített imaszőnyegén, miközben ópiumpipáját
szívta. Mámorban úszó pillantása villanásnyi időre
Vámbéry arcára révedt.
"Mi lenne - gondolta ez váratlanul -, ha beledobnám
egyik sztrichninpirulámat ennek az embernek a
csészéjébe, melyből épp most szürcsöli a teáját? Így
megmenekülhetnék tőle, hirtelen halálát a többiek talán
Allah intésének hinnék, én pedig zavartalanul elérhetném
tudományos célomat!"
Vámbéry kivette a sztrichningolyócskákat ruhája
béléséből, s egy darabig az ujjai közt tartotta, közel az
afgán csészéjéhez. A többiek már aludtak, szuszogásukon
kívül más hang nem zavarta a pusztaság halálos csendjét,
az afgán pedig teljesen részeg volt az ópiumtól.
A gyilkos szerrel kezében Vámbéry még tétovázott, és
ekkor egyszerre sárgás-ezüstösen szemébe fénylett a
felkelő hold első sugara. Felemelte tekintetét, és meglátta
maga fölött a csillagokat. Szégyenérzet tört rá. A végzetes
golyócskákat gyorsan elrejtette ismét dervisruhájának
belsejébe. Különös módon csak annyit érzett, hogy
művelt emberhez méltatlan volt szándéka. Műveltség és
erkölcs között ugyanis szoros összefüggést feltételezett.
Az viszont eszébe sem jutott, hogy a végszükséget az
orvosi esküjének is fölébe helyező Bimsenstein doktort
egy gyilkosság bűnrészesévé tette volna.
"A halálos veszedelem gondolatához éppúgy hozzá
lehet szokni, mint minden egyébhez - mondta magának.
- Valahogy majd úrrá leszek rajta." Felpiszkálta a hamva-
dó tüzet, levetette a ruháját, s az ezernyi tetvet a parázsba
rázta. Sajátos sercegés hallatszott. De hát már ezt is meg-
szokta.
Az atreki "nomád országból" május 13-án indultak volt
el. Egy hét múlva - állandóan északnak tartva - elérték a
Nagy-Balkán és a Kis-Balkán hegység között elterülő
völgyeket, majd innen előbb északkeleti, aztán keleti
irányba fordulva keltek át a hirkániai sivatagon, hogy
eljussanak az Aral-tó déli partjaitól határolt hivai kánság-
ba. Noha az igazi nyár még el sem kezdődött, a hőség
szinte kibírhatatlan volt. Vámbéry később azt állította,
hogy Markusov ezredes jelentése szerint akkoriban 50-52
Réaumur fokot mutatott a hőmérő higanyszála azon a
vidéken. Ez 60-65 Celsius foknak felelne meg, ami szá-
munkra egyenesen elképzelhetetlen hőség. Vámbéry úgy
írta le, hogy az ember tüzet szív a tüdejébe, és a szeme
valósággal belevakul a levegő rezgésébe a forró homok
fölött.
Iható vizük csupán a hirkániai sivatag határán meg-
töltött tömlőkben volt, s ezzel a vízzel cseppenként kellett
gazdálkodniuk. Vámbéry meg Bilál keresztbe vetett lábbal
kuporgott az alig fél méter széles kedsevében a sebektől
és izzadságtól bűzös teve hátán. Előfordult azonban, hogy
a homoktenger túlságosan mély lett, és a tevék nem tud-
tak többé terhükkel továbbvánszorogni. Ilyenkor derült
ki, hogy az emberi lény talán még a tevénél is szívósabb.
Az utasok leszálltak, és gyalogszerrel hosszú utakat tettek
meg. Vámbéry akaraterejét duplán tették próbára ezek a
túrák a homokban, hiszen inkább a fokosára támaszkodó
jobb karja vonszolta előre, mint a béna lába. A karja vi-
szont a leghosszabb gyaloglás után úgy megdagadt, hogy
napokig üvölteni tudott volna kínjában. De ezt is mozdu-
latlan arccal tűrte. Legfőbb támasza nemcsak az önfegye-
lem és a jeruzsálemi magyar fokos volt, hanem a gyer-
mekkori nyomorúság nagy iskolája. Piócák csípnek vagy
tetvek, hát nem mindegy?! - intette magát.
Vándorlásuk a sivatagnak abban a részében, ahol iható
vizet egyáltalán nem leltek, négy teljes napig tartott. Két
kút akadt csupán útközben, de mind a kettő erősen sós és
nagyon büdös vizet tartalmazott. A tevéket megitatták
belőle, de néhány utas sem bírt ellenállni, és Vámbéry
figyelmeztetésének fittyet hányva, ugyancsak nagyokat
kortyolt a poshadt vízből. Azok, akik ittak belőle, mind
megbetegedtek. Négy teve is kimúlt.
A sivatag iszonyú fensége valahogy mégis lelkesítő volt
azokban a percekben, amikor a kervánbasi az addig elrejt-
ve tartott vizet a kétségbeesés tetőfokán szétosztotta.
Ennél nagyobb jótéteményt el sem lehetett képzelni,
s Vámbéry most értette meg igazán a türkmén közmon-
dást: "Aki egyetlen csepp vizet ad a szomjazónak a
sivatagban, lemossa magáról száz év bűneit."
Beláthatatlan homokdombok hullámos végtelenje,
halotti csönd, óriási sárgásvörös napkorong az ég alján
virradatkor és alkonyatkor. S a hangyányi ember mégis
legyőzi ezt a végtelent! Vámbéry a szomjúságtól félig
eszméletlenül egy elképzelt levelet fogalmazott Eötvös-
höz: "A halál vagy élet kockáját a világ egyik legnemesebb
céljáért vetettem; édes vigaszom, hogy ily játék milliók
közül csak egyet szerencséltet, de ez az egy minden
akaratommal én leszek."
Az üzbégek országát, a hivai kánság lakott területét
május utolsó napján érték el. Az ország történelmi neve
Khvárezm (néhol Horezm) volt, s ennek a perzsa szónak
jelentése: harcias. A nagy sivatag egy kinyúló keskeny
nyelve majdnem az üzbég kán székhelyéig, Hiváig terjedt,
ám a homoksávtól jobbra és balra minden zöldellt. A
homok a halál volt: a magyar tájakat idéző jegenyék, a
rétek, a szántóföldek az élet. De hiába virult minden a
kora nyár színeiben, Vámbéry előtt elszürkült a vidék, ha
arra gondolt, hogy hamarosan találkoznia kell a
kegyetlenségéről híres kánnal. A legfontosabbnak látszott
a zsarnok gyanakvását elaltatni.
Útközben Vámbéry megkérdezte a karaván hivai tag-
jaitól, hogy vannak-e olyan előkelő üzbégek, akik jártak
már egyszer Sztambulban. Válaszul majdnem mindenki
Sükrullah bej nevét említette. Tíz éven át képviselte a kánt
a szultán udvarában. Homályosan derengett is Vámbéry
előtt, hogy ezzel a Sükrullahhal találkozott valaha Ali pasa
házában. Annál jobb! Ígykönnyebben elhiteti vele, hogy a
szultán városának igazhitű szülöttét tisztelheti a hivai
szent sírokat látogató hadzsi Residben.
A városkapunál nagy csődület várta a hadzsik cso-
portját. Az emberek aszalt gyümölccsel s puha kenyérrel
fogadták a jámbor derviseket. " Ha sahbazim! Ha arszla-
nim!" (O, sólymom! O, te oroszlánom!) kiáltásokkal zsi-
bongták őket körül. Alig értek azonban az utasok a kara-
vánszeráj elé, ahol a szokásoknak megfelelően a kán egyik
főhivatalnoka ellenőrzi a városban megszálló idegeneket
meg a málháikat, amikor előlépett az akadékoskodó
afgán.
- Három különös négylábút és egy nem kevésbé
különös kétlábút hoztunk Hivába! - rikoltotta.
Az első célzás az üzbég fővárosban még sohasem látott
bivalyokra utalt, a második Vámbéryra. Az afgánt körül-
vevő csoportban hamarosan susogás támadt, s mindin-
kább kivehető volt három szó:
- Dzsanzi (kém), frengi (európai), urusz (orosz)...
- Néhány ököl már fenyegetően a magasba emel-
kedett. Vámbéry szeretett volna eliszkolni, de tudta, nem
menekülhet sehová. Arra vigyázott, hogy arca színt ne
váltson, amikor a kán főhivatalnoka igen gorombán fag-
gatni kezdte. Szerencsére a hadzsitársak szóhoz sem en-
gedték jutni. Teljes mellel kiálltak Resid védelmére, ékes-
szólóan ecsetelték kétségtelen igazhitűségét meg páratlan
jámborságát.
A kínos közjáték után Vámbéry haladéktalanul Sük-
rullah bejhez sietett. A bej Hiva legszebb épületének, az
Emin kánról elnevezett vallási kollégiumnak kertjében
ütötte fel nomád sátrát. Akkortájt nem viselt hivatalt, de
továbbra is élvezte a fejedelem megbecsülését. Vámbéry
Sükrullah szolgáival bejelentette magát mint Sztambulból
érkezett efendit, s az öreg bej ugyancsak elcsodálkozott,
amikor egy rongyos, koszos koldust látott maga előtt. De
már beszélgetésük elején tüstént megnyugodott. Úgy
vélte, nagy kitüntetés ez a város számára, hiszen Resid
előtt még sohasem járt itt valódi efendi. Alig várta, hogy
jelentést tehessen erről a kánnak.
Sükrullah boldog volt, amikor régi sztambuli bará-
tairól friss híreket hallhatott, hiszen a mindössze egy két
esztendős hírek itt igazán a legfrissebbeknek számítottak.
Az öreg bej annyira feloldódott a társalgás izgalmában,
hogy kereken megkérdezte:
- De Allah szerelmére, efendim, mi bírhatott rá, hogy
ezekbe a borzalmas országokba elgyere, s méghozzá
abból a földi édenkertből, Sztambulból?
Vámbéry rövid ideig hallgatott, majd mély sóhajjal csak
ennyit rebegett:
- A pírem.
Ennyiből is kitetszett, hogy dervisrendjének főnöke, a
pír küldte e hosszú, veszélyes útra. Ilyenkor egy jó murid,
vagyis fiatal dervis engedelmességgel tartozik. Sükrullah
tapintatosan tudakolta a szerzet nevét, s mikor Resid-
Vámbéry ráfelelte: - Nakisbendi - a derék öreg tüstént
megértette, vendégének nem lehet más úti célja, mint
Bokhara. A cserkesz Huszein Daim pasa házában töltött
idő így hozta meg hasznát, mivel a pasa maga is a
fanatikus nakisbendi titkos társaság tagja volt, Vámbéry
pedig - a maga mindig ügyesen leplezett kíván-
csiskodásával - ennek a szektának céljairól és szokásairól
ugyancsak kiszedett a pasából egyet-mást.
A bejhez fűződő számítása szintén bevált. A nevezetes
sztambuli utast már Sükrullahnál tett látogatása más-
napján magához hívatta az üzbég kán. "Minél hamarabb
túlesem ezen, annál jobb" - gondolta Vámbéry.
Az uralkodó vára, melyet Arknak neveztek, a boltíves
bazár mellett magasodott ki az agyagviskók közül. Kettős
kőfal kerítés övezte. Keskeny kapu nyílt a testőrökkel zsú-
folt elülső udvarra.
Vámbéry méltóságteljes tevejárással imbolygott-bal-
lagott a kánnal a belső udvaron épült lakosztálya felé.
- Nézzétek, itt megy az a konstantinápolyi dervis, aki
áldását fogja adni a kánunkra. Allah hallgassa meg szavait!
- szóltak hangosan az udvart ellepő tömegben ácsorgó
nők.
Vámbéry előbb a "belügyminiszteri" tisztet betöltő
mehterhez ment bemutatkozni. Dervisszokáshoz illően
azonnal elfoglalta a főhivatalnok fészerszerű irodájában a
legjobb helyet, s elmondta az ily alkalmakkor elvárt
imákat. A mehter igen udvariasan érdeklődött, van-e kéz-
jegye ő szent felségétől, a padisahtól.
- Utamnak nincsenek hívságos földi céljai - felelte a
sztambuli dervis -, és nem kívánok senkitől semmit.
Csupán személyi biztonságom érdekében hordok magam-
nál egy fermánt, a szultán kézjegyével és pecsétjével. -
Ezzel a mehter kezébe adta a padisah pecsétjével, a tugrá-
val ellátott irományt.
A miniszter először ajkához emelte a legmagasabb úr
pecsétjét, majd az illendőség parancsa szerint ide-oda
dörzsölgette a homlokán. Kisvártatva közölte, hogy a
tugrát bemutatja a kánnak, és bejelenti a látogatót.
Vámbéryt az udvaron egy terasz elé vezették. Az
emelvényt függöny takarta. Akárcsak a színházban, a füg-
göny lassan felgördült, és a messziről jött utas maga előtt
látta Szeid Mehemedet, Khvárezm padisahját, Hiva kánját.
Mélyen árkolt szemének kifejezése az elmebaj és a vadság
között ingadozott. Arca kiélt, kiégett volt, ajka viaszsárga.
Balját kerek bársonypárnán nyugtatta, jobb kezében
rövid, aranyozott jogart tartott. A jelenet ünnepélyessége
mutatta, hogy a kán a moszlimok legfőbb padisahjának
alattvalója előtt fenséges színben kívánt tündökölni.
Újabb imák következtek, aztán a kán megkérdezte,
milyen volt vendégének útja a türkmének között, a sivata-
gon keresztül.
- Sokat szenvedtem - válaszolta a dervis -, de szen-
vedéseim elnyerték jutalmukat, hogy láthatom a hazreti
(fejedelmi) áldott szépséget. Köszönöm Allahnak, hogy e
nagy boldogság részese lehettem.
A hazreti áldott szépség birtokosa és kisugárzója
elégedettnek látszott a felelettel. A dervis üzbégül beszélt,
noha még elég gyatrán, s olykor-olykor a tolmácsoknak
kellett segítségére sietniük. A kán tudomásul vette, hogy a
sztambuli utasnak nincs szüksége pénzre, addig marad,
míg a kánság minden szentjének sírját fel nem kereste, és
legfőbb úti célja: pírjének boldogító leheletét, a néfeszt
átadhatni Hiva urának, Allah éltesse százhúsz évig!
Akinek nem kell, annak könnyen adatik. A kán rögtön
elrendelte, hogy húsz dukátot és egy erős szamarat
ajándékozzanak kincstárából a dervisnek. De az elutasí-
totta az aranyakat, mondván, hogy szent zarándokoknak
bűnös dolog pénzzel rendelkezniük, viszont hálásan
megköszönte a szamarat. A kán végül arra kérte, legalább
hivai tartózkodása során legyen az ő vendége, és fogadjon
el két tenget (ezüstpénz) a napi élelmezésére.
Resid Vámbéry kegyes hangulatban lezajlott audienciá-
ja a kánnál nagy port kavart fel a városban. Ettől fogva
elhalmozták meghívásokkal. Vendégül akarta látni a
fejedelmi asztaldíszítő, a szakács, a pipagondozó, a kan-
natartó, a sorbetcsi, akinek tiszte a teák, sörbetek és báj-
italok elkészítése, a kán fejborotválója és koponya-
dögönyözője, a manikűr-pedikűrje, kincstárnoka, ágyve-
tője és kócsagtoll-gondozója. De vendégül akarták látni az
írástudók, a hivai ulemák is, hogy megvitassák vele, a
török-iszlám tudományosság kiváló letéteményesével, a
vallási kérdéseket, mégpedig a szent mosakodások
aprólékos rendjét és azt, hogy az igazi muzulmánnak
hogyan kell ülnie, járnia, feküdnie, aludnia. Rendkívül
érdekelte őket a szultán magatartása e főbenjáró etikett-
kérdésekben, és sűrűn faggatták Residet, igaz-e, hogy a
szultán ötven rőf hosszú turbánt visel, szakálla a gyomrát
verdesi, és köpenye a földet súrolja.
Resid mindenkire ráhagyott mindent. Nem is tehetett
volna másként. Ki hitte volna el, hogy a szultán ruháit
párizsi szabó készíti, fejét egyáltalán nem takarja turbán,
és kecskeszakállt visel?
Senki.
Az üzbégek elhalmozták ajándékokkal, és kis híján
agyonetették. Már hajnali három és négy között felzörget-
ték egy-egy óriás tál rizzsel, amelyet helyi szokás szerint
birkafark bőséges faggyújával kevertek el. Üzbég tisztelőit
és barátait Vámbéry voltaképpen rendkívül jóravaló és
szeretetre méltó embereknek tartotta. Megható vendég-
látói buzgalmukkal, gyermekded hiszékenységükkel alig
tudta összeegyeztetni azokat a kegyetlen jeleneteket,
amelyeknek szemtanúja volt városukban.
Egyszer kénytelen volt végignézni, hogy a csaudor-
türkménekkel folytatott háborúban foglyul ejtett rabokat
hogyan kínozzák meg és végzik ki. A hadjárat előzménye
az volt, hogy múlt télen a csaudorok megtámadták a hiva-
iaknak kétezer tevéből és számos utasból álló karavánját,
mely az Aral-tó mentén haladt északnak az Urál folyó mel-
lett fekvő Orenburg nevű orosz-baskír vásárvárosba. A
csaudorok az utasoknak még a ruháját és élelmét is
elrabolták, úgyhogy a legtöbben közülük megfagytak,
vagy éhen vesztek a sivatagban, és csupán nyolcan
vergődtek vissza kánságuk fővárosába. Most a megtor-
lásként rabul ejtett csaudorok fiatalabbjainak vaskarikát
csatoltak a nyakára, és fűzőláncon vezették őket az
emberpiacra. A negyven évnél idősebbeket a hóhérok kés-
sel lefejezték vagy megvakították. A büntetőexpedícióból
visszatérő üzbég katonáknak ugyanaz a kincstárnok, aki
Vámbéry két ezüstpénzét mindennap leszámolta, rikító
színű, különös selyemdolmányokat osztott ki. A min-
tájukat aranyszálból hímezték, és négy-, tizenkét-, húsz-
vagy negyvenfejesnek nevezték az egyes darabokat. Mivel
Vámbéry nem látta, hogy a minták csakugyan emberfe-
jeket ábrázolnának, megtudakolta az elnevezés eredetét.
- A legkevesebb aranyszállal hímzett mintát az a hős
kapja, aki csak négy ellenséges fejet szolgáltatott be -
magyarázta a kincstárnok -, a legszebben, legdúsabban
díszített darabokat pedig azok, akik negyven levágott
fővel tértek a csatából haza. Különben gyere velem a fő-
térre, s rögtön megnézheted, hogyan megy ez.
Száz lovas érkezett éppen a táborból, tetőtől talpig
porral borítva. Foglyait mindegyik a ló farkához vagy a
nyeregkápához kötözve vonszolta maga után, a nyergek
hátsó részéhez pedig nagy zsákok voltak szíjjal oda-
erősítve. A harcosok előbb átadták a kán részére
ajándékul hozott foglyokat a kincstárnoknak, majd lecsa-
tolták a zsákokat, s mint a krumplit, kirázták belőlük a sza-
kállas vagy csupasz emberfejeket. A jegyző összeírta, hogy
ki hány főt hozott, nyugtát adott róla, aztán egy szolga a
porban heverő fejeket egyetlen roppant kupacba rugdal-
ta. Vámbéry kezdte megolvasni, mennyi fekszik ott, de
amikor kétszázhoz ért, oly erős hányinger vett rajta erőt,
hogy abbahagyta.
A rettenetes kán szigorúan őrködött a habtiszta
erkölcsök felett, s a vallásos előírások legkisebb áthágását
zord keménységgel büntette. Egyetlen pillantás az orosz
zsákszövetekből készült, gúla alakú turbánokban járó,
sűrűn lefátyolozott előkelő nőkre elegendő volt a bűnös
kíváncsiskodó felakasztásához. Az erkölcs ellen vétő
nőket pedig mellig a földbe ásták, és a fejüket meg-
kövezték. A kán mindennap nyílt fogadást tartott, ami azt
jelentette, hogy bármelyik alattvalója kéréssel vagy
panasszal a színe elé járulhatott. De alig akadt olyan
tömegaudiencia, amelyen ne hangzott volna el a zsarnok
ajkán a végzetes Alib barin! mondat. "Vezessétek el!" -
mondta arra, aki nemtetszésével találkozott, s a szeren-
csétlent a testőrök máris kifelé hurcolták a hóhér elébe.
És ez a kán hívta el magához ötször is hadzsi Residet!
Hol Vámbérynak a szépírásban szerzett konstantinápolyi
tudományát tette próbára, hol az ulémáival bonyolította
véget nem érő vallási megbeszélésekbe, hol pedig poli-
tikai kérdéseket feszegetett. De ez utóbbinál, dervisszo-
káshoz híven, Resid alig ejtett egy-egy szót, mert mi köze
lenne a jámbor életű férfiaknak a politikához? Mindegyik
próbát jól megállta, s hiába kísérelte meg a pórul járt
afgán, hogy még a mehtert is ellene lázítsa, Vámbéry nem
veszítette el a rettegett kán kivételes kegyét.
Meglepő módon az üzbégeket Vámbéry nagyon
megkedvelte. Később számos művében hangoztatta, hogy
minden faragatlanságuk ellenére Közép-Ázsia legneme-
sebb jellemű emberei, a legtanulékonyabbak, a legszívé-
lyesebbek. A veszélyek sem szegték kedvét: többször meg-
írta, hogy utazásának legkellemesebb része az üzbégek
között eltöltött idő volt. Bőkezűségük szintén hozzájárult
ehhez a kellemességhez. Apróbb alamizsnákat elfogadott,
s végül négy hét alatt Hivában az áldásokért meg a szent
leheletért 15 aranydukátja gyűlt össze. A szép summánál
is többet nyomott emlékeinek mérlegén, hogy az üzbég
kán városában találkozott azzal az emberrel, aki végleg
melléje szegődött, értékes segítőtársa, bizonyító tanúja és
igaz barátja lett.
Iszhakkal - Vámbéry egyébként mindig a néki
otthonosabb módon Izsáknak nevezte - az Emin-med-
resszében ismerkedett össze, ott, ahol Sükrulla bej sátoro-
zott a kertben. Iszhak kerek tíz évvel volt fiatalabb Vám-
bérynál, és az Amu-Darja, azaz Oxus torkolatvidékéről
származott, Kungrádból. Mielőtt együtt útra keltek,
Vámbéry el is látogatott vele a kánságnak e legészakibb
városába, úgyhogy a nagy kirándulás során nemcsak a
folyó hajózhatóságáról szerzett közvetlen tapasztalatokat,
hanem a deltánál tanyázó jomut, csaudor és karakalpak
nomád törzsek életét szintén megfigyelhette. Iszhak
elbúcsúzott a szüleitől és rokonaitól, mert a Resid néven
megismert tekintélyes dervisben társat vélt találni a ter-
vezett mekkai útjához. Resid megmondta ugyan neki,
hogy még nem tudja, Szamarkandból Kasgarba fog-e ván-
dorolni, vagy visszafordul Mekka felé, de Iszhak ragasz-
kodott hozzá, hogy legalább a legendás Szamarkandig ve-
le tarthassson.
Iszhak írástudó ember volt. A szülei mollának szánták,
az Emin-medresszében folytatta jámbor tanulmányait.
Hadzsi Residet szerfelett tisztelte, és teljes bizalommal
közeledett feléje. A fiatal üzbég a legbecsületesebb lélek
volt a földkerekségen. Mandula formájú barna szeméből
sugárzott a jóhiszeműség. Gyanútlanul indult el messzire
vezető útján...

Jó vastag nyaka van !

Azt hitték, Bokharába viszonylag simán eljutnak
majd. Az üzbégek kánja, de főként Sükrullah bej
erősen lebeszélte hadzsi Residet arról, hogy a
bokharai emirátust felkeresse.
- Gyanakvó, rossz ember az emír, könnyen meglehet,
hogy kitekeri a nyakadat! - ismételgette a kán, mintha tőle
magától mi sem állt volna távolabb a gyanakvástól meg a
nyakak kitekerésétől.
Vámbéry sejtette, hogy Sükrullah bej ellenzésének
mélyebb okai is vannak. A bej fiatalon megfordult Herat
afgán városban, ahol találkozott néhány angol tiszttel,
többször járt követségben Szentpéterváron, s úgy mesélte
Residnek, hogy Konstantinápolyban igen kedvelte az ott
élő frengik társaságát. Ismerte tehát csillapíthatatlan tu-
dományos és egyéb kíváncsiságukat, s a jelek szerint
átlátott Resid-Vámbéry álöltözetén. De a világért sem
akarta vesztét, sőt amikor búcsúcsókra nyújtotta kezét,
megcsillant öreg szemében egy áruló könnycsepp:
- Ha lehet, fiam, visszafelé látogass meg újra Hivában.
Nagy megnyugvásomra lenne. Allah óvjon!

Június vége volt s roppant forróság. A társaság kerván-
basiul egy bokharai tadzsikot választott, és ettől az Ajmed
nevű, tapasztalt férfiútól bérelték tevéiket is. A kenyérsütés-
hez használt árpaliszten kívül rizzsel meg teával ugyan-
csak bőségesen felszerelték magukat. Az volt a tervük,
hogy a hőséget enyhítő, jó vizű Oxus mentén lassan-las-
san felfelé bandukolva csak akkor fordulnak el a folyó
jobb partjától keletnek, amikor csupán kétnapi járóföld
választja el őket a sivatagon keresztül Karakul városkától.
Onnan pedig már a Zeravsan folyó mellett haladnak majd-
nem egészen Bokharáig.
Az első napokban megművelt földeken vonultak át, így
a tevéket csak teherhordásra használták, maguk a hadzsik
szamarakon kocogtak.
Utjukat gyönyörű feketeeperfák szegélyezték, fűzfák,
óriás platánok és szilfák adtak letáborozásaikhoz boldo-
gító árnyékot. Egyhetes vándorlás után remélték már,
hogy ugyanannyi idő alatt elérik Bokharát, de július 4-én
virradat felé - a karaván a hőség miatt főként este és éjsza-
ka utazott - két félmeztelen férfi kiáltozására lettek figyel-
mesek.
- Egy falat kenyeret! Egy falat kenyeret! - könyö-
rögtek, mikor a karaván közelébe értek, majd össze-
roskadtak. Vámbéry az elsők között volt, akik birkazsír-
ral vastagon megkent kenyérszeleteket nyújtottak a két
teljesen legyöngült embernek. Alig kaptak újból erőre,
sietve elmondották, hogy hajósok, és százötven tekke-
türkmén lovas tört rájuk, elrabolták a dereglyéjüket
mindenestül, s errefelé jönnek, mert a környéken le-
geltető nomád kirgiz törzseket akarják kifosztani.
- Még szerencsénk, hogy minket így pucéran elen-
gedtek - mondták a bárkások -, de ti, Allah szerelmére,
meneküljetek, hiszen a tekkék nem nézik jámbor mivolto-
tokat, hanem meztelenül, élelem meg állatok nélkül hagy-
nak itt benneteket a pusztaság szélén!
A kervánbasi elsápadt. Kétszer rabolták már ki min-
denéből a tekke portyázók, s alig tudta a puszta életét
megmenteni. Természetesen botorság lett volna megkí-
sérelni, hogy a türkmén lovasok elől tevékkel menekül-
jenek, de az volt a szerencse, hogy a tekke csapat még a
sárgásan örvénylő, széles Oxus bal partján tartózkodott, s
kiszámították, beletelik fél napba is, amíg a rablók át
tudnak kelni.
- Hátra arc! - parancsolta a kervánbasi. - Nincs más
kiutunk, mint hogy balra fordulunk, északkeletnek, és a
Khalata-homoksivatagba vetjük magunkat. Én jól istnerem
a csillagok járását, hadzsi Resid kiblenumája meg az
irányt mutatja; ne féljetek, nem tévedünk el. A homok
abban a sivatagban annyira laza, hogy a tevék is térdig
süppednek benne, s nincs ló a világon, mely akár egy
félórai utat képes lenne ott megtenni. Még mindig jobb a
természet kegyetlenségének áldozatul esnünk, mint a
tekke-türkmének irgalmatlanságát elszenvednünk.
Minden rosszban van valami jó. Vámbéry ily módon
szabadult meg az életét fenyegető afgántól. Az utasoknak
egy része ugyanis nem bírta rászánni magát arra, hogy a
legnagyobb kánikulában áthaladjon az oázis és kút nélküli
sivatagon, inkább visszatért Hivába. Az afgán is ezekkel
tartott. A kasgari és kokandi hadzsik ezzel szemben a
kőorákulumra, fehér meg fekete kövek kirakásából nyert
jövendölésre bízták sorsukat, és nekivágtak a homokten-
gernek. Noha a Khalata-sivatag neve Dzsán batirdurgán,
azaz emberölő, s első állomáshelyüket e pusztaságban
stílusosan Ádámkürülgannak, emberpusztítónak hívták.
A fullasztó hőségben még a víztömlőkből is párolgott a
folyadék. A fehéren izzó napsütés ellenére az utasok nap-
pal is nyeregben voltak öt-hat óra hosszat, hogy minél
előbb kikerüljenek a sivatagból, mivel a kelet felől támadó
tebbad nevezetű szélvihartól ugyancsak rettegniük kel-
lett. A harmadik napon ketten haltak meg a hőgutától és
a szomjúságtól. Nyelvük valósággal megfeketedett, ínyük
elszürkült, ajkuk összetöpörödött.
Vámbérynak még hatpohárnyi vize volt. Gondolta, ezt
beosztja a hátralévő hat napra, de a negyediken az ő
nyelve is feketedni kezdett, mire riadalmában gyorsan
megitta vízkészletének felét. Úgy látszott, hiába, mert
életereje mindinkább fogyott. Irtózatos fejgörcsök kínoz-
ták.
Az utazás ötödik napjának delén messziről megpillan-
tották a sivatagot szegélyező Khalata-hegység felhőszerű
körvonalait. Tudták, hogy a homoktenger a hegyek
közelében elapad, és agyagos pusztaság lép helyébe. Ha
odáig elérnek, talán megmenekültek. Vámbéry azonban
sokkal elesettebb volt, semhogy örülni tudott volna. A ker-
vánbasi tenyerével ernyőzte a szemét, és felordított:
- Mindenki le a tevéről! Gyorsan, gyorsan! Közeledik a
tebbad!
Az állatok már tudták. Rémülten felbődültek, majd
egyszerre letérdeltek, s hosszú nyakukat kinyújtva, a
homokba fúrták a fejüket. Az embereknek alig maradt ide-
jük, hogy lekuporodjanak a tevék mögé, máris nyakukon
volt a dübörgő, perzselő homokvihar. Szemcséi úgy éget-
tek, mint a szikraeső. Ha az utasok nem a homoksivatag
szélén járnak már ekkor, hanem csak ötmérföldnyivel
vannak beljebb, menthetetlenül elpusztulnak.
A tebbad után Vámbéry nem bírt többé segítség nélkül
nyeregbe szállni, sem leereszkedni onnét. Egész benseje
égett, kábultsága sem enyhített a szomjúság leírhatatlan
kínjain, s meg volt győződve arról, hogy ez lesz életének
utolsó estéje. Éjféltájt indultak tovább, Vámbéryt társai a
nyergéhez kötözték. Még érezte egy ideig a teve hullámzó
mozgását, aztán elvesztette az eszméletét.
Másnap reggel egy agyagviskóban tért magához. Sza-
kállas férfiak állták körül. Előbb langyos tejjel, majd vízzel
hígított, sózott aludttejjel itatták. Ahogy az agya kicsit
kitisztult, felismerte, hogy ezek az idegen férfiak perzsák.
Az anyanyelvükön szóltak hozzá:
- Te nem vagy igazi hadzsi!
Túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy válaszoljon. De
baj nem lett belőle, mert a karaván tagjai nem értettek
perzsául. Megmentőik bokharai pásztor-rabszolgák vol-
tak, a sivatag mellett legeltették uraik nyáját. A kervánbasi
ereje végső megfeszítésével eljutott a homoktenger
széléig; itt siettek a szomjúságtól elalélt karaván segítségé-
re a perzsák. Noha mind siiták voltak, a maguk szűkös
készleteit jó szívvel megosztották a szunnita zarándokok-
kal, Vámbéryhoz pedig különösen gyengédek voltak,
amint az perzsául kezdett velük beszélgetni. Egy ötéves
rabszolga kisfiú is ott lézengett közöttük. Édesapja már
kiváltotta magát, és a gyermek remélte, hogy hamarosan
az ő váltságdíjára kerül majd a sor. Testét alig takarta pár
rongydarab, bőre kemény, cserzett volt, akár egy
orrszarvúé. Vámbéry néhány ruhát ajándékozott a boldog-
talan kicsinek. A pásztorok végül még útra való vízzel is
ellátták a hadzsikat, jóllehet közel jártak már egy kis tó
mellett levő oázishoz.
Sivatagi utazásuk kilencedik napján vége szakadt az
agyagpusztaságnak. Kétórányi járóföldről odalátszottak
Bokhara idomtalan, patinás tornyai.
A nemes Bokharát, amelyet a tatár műveltség közép-
pontjának tartottak valamikor, Vámbéry sehogy se szível-
hette. Hogy a város tornyain és minden magasabb
épületén gólyák fészkeltek, az kellemes volt, mert a
messzi haza falvaira emlékeztetett, de az, hogy minden
házban egy besúgó is fészkelt, kevésbé nyerte meg
Vámbéry tetszését. A szigorú erkölcsű emír hatalmas
kémhálózattal biztosította a rendet az országban. A
"hadzsi Residet" környékező veszedelmek tehát teteme-
sen megszaporodtak, más részről viszont a Hivában
szerzett tapasztalatai alaposan megnövelték az önbi-
zalmát.
A város legszebb tekkiéjében (derviskolostorában)
szálltak meg. A tekkie főnöke igen udvariasan fogadta a
Sztambulból érkezett hadzsit. A százados platánokkal
beültetett udvarra nyíló cellák közül az egyik legjobbat
utalta ki neki, közel a kolostor mecsetjéhez. A híres
dervisszállás valóban főfészke volt az iszlám fanatizmus-
nak, de Vámbérynak ez épp kapóra jött, mivel a kolostor
régi bennlakói védhették meg leginkább az éberségre
idomított, világi hatóságok elől.
A hadzsicsoport megérkezésekor a bokharai emír a
szomszédos kokandi kánság ellen vezetett hadjáratot, és
nem tartózkodott odahaza. Helytartója és főtisztje,
bizonyos Rahmet Bi viszont már az első napon kiküldte a
tekkiébe egyik beosztottját, hogy jelentsen közelebbi rész-
leteket a konstantinápolyi utasról. Vámbéry társainak
ismét esküvel kellett megerősíteniük, hogy hadzsi Resid
színtiszta török dervis, a szultán követe bízta rájuk Tehe-
ránban, s ha szükséges lenne, mindannyian az életüket is
feláldoznák érte.
- Bármiféle gyanakvás, amit Residdel szemben táplál
valaki, halálos bűn - vallották a hadzsik egybehangzóan.
Kanikov orosz megbízott kivételével Bokharából addig
még egyetlen európai sem szabadult ép bőrrel. Wyburn,
Conolly és Stoddard brit tisztek sorsáról már Teheránban
eleget hallhatott Vámbéry, de most további szörnyűségek
jutottak tudomására. Egy európai órásmestert, aki évekig
űzte iparát Bokharában, végül az emír parancsára kul-
lancsokkal teli verembe vetettek; ott falták föl a férgek.
Kivégeztek egy fiatal angolt is, aki Marco Polo egykori
útján akart eljutni Kasgarba; eltették láb alól a török
külügyminiszternek titkos misszióban Bokharába érkező
követét; végül épp Vámbéry ottidőzésekor vetettek töm-
löcbe két gyanútlan olasz selyemkereskedőt, mert valaki
elhíresztelte róluk, hogy gyémántporral elkevert teával
akarják megmérgezni a lakosságot.
És ebben a városban húzott ki Vámbéry majd egy
hónapot viszonylagos zavartalanságban. Számos kéziratot
vásárolt, s minden nevezetesebb helyet meglátogatott.
Pedig Rahmet Bi eleinte egyik besúgót a másik után
küldte a nyakára. De mindegyiket sikerült kijátszania, míg
végül az emír főkamarása maga akart megismerkedni vele.
Vacsorát rendezett, és összecsődítette házába a legki-
tűnőbb bokharai ulemákat. Vámbéry már a belépéskor
látta, hogy itt vizsgáznia kell, és inkognitójának egyik leg-
nehezebb tűzpróbája következik. Persze hájjal kenegette a
bokharai Korán-tudósok hiúságát. Nem győzte hangoztat-
ni, mennyire felette állnak sztambuli kollégáiknak. Az
ulemák siettek Rahmed Bi értesítésére adni, hogy alapta-
lan lenne hadzsi Resid "valódiságát" kétségbe vonni. Nem
olyan, mint egy bokharai hittudós, de azért kétségtelenül
igen járatos a szent dolgokban.
A főkamarást egyébként ugyanúgy puhította meg,
ahogyan egykor a derék Garay Jánost Pesten, s később
annyi más embert a világ minden táján. A hiúságánál
fogva. A főkamarás ugyanis perzsa verseket írogatott ráérő
idejében. A tudós hadzsi Residnek nagyon tetszettek ezek
a versek, és Rahmet Binek nagyon megtetszett a tudós
hadzsi Resid.
Az emirátus egész területére kiterjedő oltalmába
fogadta tehát. Olyan védlevelet állított ki számára, amely-
hez még csak hasonlóval sem dicsekedhetett soha idegen
a bokharai emír földjén. Pedig az uralkodó helytartójának
jobb szeme volt a besúgóinál. Ez fél tucat esztendő múlva
derült ki, amikor már Bokhara is orosz gyámság alatt állt.
A cár egyik külügyi tisztviselője megkérdezte Rahmet Bit,
emlékszik-e arra a különös konstantinápolyi hadzsira, akit
valaha vendégül látott. A helytartói posztján megmaradt
Rahmet Bi elmosolyodott:
- Ámbár évről évre sokan zarándokolnak a mi szent
helyeinkhez, mégis tudom, kire gondolsz. Az a zarándok
igazi tudós hadzsi volt, sokkalta tudósabb, mint a többi
bokharai bölcs együttvéve.
A cári diplomata erre megmondta, hogy az a hadzsi
európai volt. Sőt elővette Vámbérynak akkorra már világ-
híres útleírását, és megmutatta Rahmet Binek a róla szóló
részt. Le is fordította. A helytartó most sem zökkent ki
nyugalmából.
- Tisztában voltam én azzal - mondta -, de tudtam azt
is, hogy nem veszélyes ember, és nem akartam tönkreten-
ni oly tudós férfiút. Hiszen még a költészethez is értett.
A bokharai emír kokandi hadjárata véget ért. A hadzsi-
csoportnak a kokandi kánságból származó tagjai ezért
elhatározták, hogy Bokharából a rövidebb úton térnek
vissza hazájukba. Szamarkandba már nem látogatnak el.
Így az útitársaság leolvadt a kasgari kínai tatárokra.
Vámbéry Szalihhal, Bilállal és annak hozzátartozóival
kényelmesen, kocsin tette meg az utat Szamarkandba. A
háború végeztével az emírt is rövidesen oda várták.
Timur Leng egykori legendás fővárosát először a
távolból, egy dombtetőről pillantották meg. Kelet felől a
Csobanata-hegy kúp alakú orma látszott, tetején a pászto-
rok patrónusának kegyhelyével. Lent a Zeravsan kanyar-
gott. A víz meg a hegy lába között terült el a város kima-
gasló, csillogó kupoláival s délnyugati szélén a dombra
épült fellegvárával. Dús lombú, élénkzöld színű kertek
közül emelkedtek ki mindenütt a kőépületek. A kép mesz-
sziről elbűvölő volt, amikor azonban a Bokharai-kapun
bezötyögtek egy temetőn keresztül a belső városrészekbe,
a romos paloták, a mecsetek és medresszék közelében
ugyanazokat az agyagból és fából készült, alacsony, komor
lakóházakat, girbegurba viskókat találták, mint Perzsia és
egész Közép-Ázsia minden más nagyobb településén. A
falak itt is vakolatlanok voltak, kipúposodtak, emberma-
gas vályogkerítések akadályozták meg, hogy bárki bepil-
lanthasson az udvarokra vagy magánkertekbe. De az egy-
kori hatalom és pompa emlékei közelről is szépek maradtak.
Vámbéry minden látnivalót alaposan megnézett. Timur
egykori nyári palotáját és mecsetjét, ahová negyven széles
márványlépcső vezet fel. A szobák változatlan üdeséggel
ragyogó zománcberakásait és mozaikmunkáit. Járt Timur
Leng elárvult fogadócsarnokában a fellegvár közepén,
látta a híres zöld követ, amelyet Brusszából hoztak, és tró-
nusul szolgált egykor a világhódítónak. A roppant kő egy
méter magas és három méter hosszú lévén, mindig rab-
szolgák kucorogtak le zsámolyul a tatár kán lába alá.
A legjobban Timur nyolcszögletű, kupolás sírkápolná-
ja tetszett Vámbérynak. Káprázatos azúrkék háttérből kie-
melkedő aranyozott arabeszkjeivel hasonlíthatatlanul
szebbnek találta, mint később Napóleon sírját az
Invalidusok dómjában. Timurnak fejjel Mekka felé néző
kőkoporsója mellett Vámbéry idejében még éjjel-nappal
váltva egymást, szüntelenül a Koránt olvasta fennhangon
két-két nogaj-tatár. A hagyomány kívánta meg, hogy ebből
a törzsből válasszák ki a nagy kán nyughelyének molla
őrizőit. Felkereste Vámbéry Timur unokájának, a kiváló
matematikus fejedelemnek 1440-ben épített s valaha az
egész mohamedán világban híres csillagvizsgálóját is, de
már csak romokat talált. A legtöbb régi mecset és med-
ressze ugyancsak pusztult lassacskán, vagy néhol már be
is omlott. Az enyészetnek e fájdalmas képeivel szemben a
hadzsik előnyben részesítették a városnak kertekben gaz-
dag környékét, ahol a fasorok árnyékában az augusztusi
hőség sem kínozta őket.
Ilyen kirándulások közepette telt az idő, amíg az emír
meg nem rendezte diadalmas bevonulását országának
harmadik városába: Szamarkandba. Az uralkodó a dísz-
menet élén lovagolt. A sok vakítóan fehér turbán, a szi-
várvány minden színében játszó selyemköntösök meg a
szoknyabőségű, földet verdeső bugyogók inkább Verdi
Nabucco című operájának női kórusára emlékeztették
ugyan Vámbéryt, mint mongol-török harcosok felvo-
nulására, de a győzelem örömére elrendelt ingyenes bir-
kasütés élvezeteiben azért szívesen osztozott az ősla-
kosokkal.
Másnap a nyilvános audiencián Resid szintén megje-
lent hadzsi-barátainak társaságában. Meglepetésére a
mehter rögtön félrevonta, és közölte vele, hogy őfelsége
kívánja fogadni. Vámbéry rossz sejtelmekkel tele várako-
zott jó másfél órát az egyik belső udvaron, míg végül az
emír színe elé vezették. Az uralkodó vörös kárpitozású
díványon hevert, magasra púpozott könyv- és irathalmok
között.
- Hadzsi - szólt Vámbéryhoz -, úgy beszélik, azért jöttél
közénk, hogy a turkesztáni országok szent sírjait felkeressed.
- Élesen a vendég szemébe fúrta tekintetét. - Csak nem aka-
rod velem is elhitetni, hogy semmi más célod nem volt, ami-
kor ily távoli tartományba látogatsz?!
A vendég nyugodtan azt felelte, hogy nem volt. Már
régóta vándordervisként él, s mint dzsihángeste, világjáró
ismerkedik az igazhitűek országaival.
- Mit? - nevetett fel fémes hangon az emír. - Te, a
béna lábaddal, dzsihángeste lennél?! Ez aztán valóban
különös!
- Uram, bocsáss meg, de a dicsőséges ősöd - béke
legyen vele! - ugyanilyen testi hibában szenvedett,
s nemcsak világjáró volt, hanem még dzsihángír, világhó-
dító is! Miért nem akarsz akkor nekem hinni?
Az emír elgondolkozott. Enyhültebb hangon kezdte
kérdezgetni a sztambuli hadzsit úti tapasztalatairól. Resid
ügyelt rá, hogy az arabul jól beszélő emírnek adott
válaszaiba művészien szője bele az arab Korán-idézeteket
meg a perzsa költészet drágagyöngyeit. Húszperces be-
szélgetés után a fejedelem előszólított egy szolgát, valamit
a fülébe súgott, és intett Residnek, hogy kövesse az
embert. Míg a vendég mély hajbókolások között kihátrált
a szobából, a fejedelem mosolytalanul, eltűnődve nézte.
A szolga különböző termeken, folyosókon és ud-
varokon vezette át a rettegő Resid Vámbéryt, majd kinyi-
totta egy ablaktalan szoba ajtaját, és helyet mutatott az
egyik párnán az idegen utasnak. Kisvártatva bejött egy
másik, tagbaszakadt ember is, jól szemügyre vette Vám-
béryt, aztán odalépett hozzá, s gondosan megtapogatta a
mellét, vállát, hátát, végül pedig a nyakát.
- Jó vastag nyaka van! - szólt elismerően a társának.
Ezután a két szolga kiment. A magára hagyott Vám-
béryt ellepte a hideg veríték. Majdnem bizonyos volt,
hogy az, aki megtapogatta, az egyik hóhér lehetett csak.
Remegve várta az újabb ajtónyitást, a kínzószerszámok
behozását. De amikor az ajtó ismét kinyílt, a beömlő vilá-
gosság a szolga kezében tartott összegöngyölt csomagra
esett. Az emír kegyes ajándékát rejtette magában: egy
pompás selyem díszöltönyt és némi pénzt útravalóul!
A több mint szerencsés mértékvétel után Vámbéry
még egyszer elzarándokolt Timur Leng mauzóleumá-
hoz, hogy köszönetet mondjon "védszentjének" a sán-
taságáért.
Különben sem az emír volt az egyetlen, akinél tapasz-
talhatta, hogy a sánta embert általános tisztelet övezi
Szamarkandban. Bár végtére Vámbéry tisztában volt azzal,
hogy nem annyira lábának bénasága, mint inkább nyel-
vének mozgékonysága járult hozzá ismételt megmene-
kedéséhez. Minduntalan tapasztalhatta, mennyire beválik
az ő esetében a régi latin mondás igazsága: "Az ember
annyit ér, ahány nyelven beszél."
Ismervén az emír szeszélyes természetét, Bilál meg
Szalih a jól végződött kihallgatás után mégis azt tanácsol-
ta Residnek, tűnjön el minél előbb Szamarkandból.
Elérkezett a döntés órája. Megkísérli-e vagy sem, hogy
Marco Polo egykori útvonalát követve, az újkor egyik leg-
nagyobb szárazföldi felfedező utazásaként átkel a Pamír-
fennsíkon, majd a gyors Tarim felső folyása mentén lejut
az észak-kínai Hszincsiang tartomány kasgari részébe,
s Bilálnak az orosz határ mellett fekvő szülővárosába,
Akszuba. Bilál és Szalih oltalmában a hatalmas útnak ez a
része egyáltalán nem lett volna kockázatos. De hogyan jut
vissza? Pénztelenül, egyedül! Hiszen Peking meg a Sárga-
tenger öble mérhetetlen távolságban fekszik a kasgari
Akszutól!
- Kelet Turkesztán földjén még elboldogulsz - mondta
Szalih -, de onnan kezdve, ahol már nem laknak muzul-
mánok, nem számíthatsz segítségre. És azt sem vállalom,
hogy a kokandi kánságon keresztül küldjünk vissza más
hadzsik társaságában, amíg a háború keltette zavarok
miatt fejetlenség uralkodik arrafelé. Majd egy más alka-
lommal, drága Residem.
Szalihnak igaza volt. Vámbéry eltörődött a hosszú
útban, a veszély parancsolta örökös önfegyelem köze-
pette, de még nyomósabb érv volt visszafordulására az,
hogy komoly politikai változások közeledtét érezte meg
Közép-Ázsiában, s feltétlenül az első akart lenni, aki erről
hírt ad a világnak.
Fájt a szíve, amikor el kellett búcsúznia Biláltól és
Szalihtól. Sokáig vívódott magában, elárulja-e nékik
együttlétük legeslegutolsó órájában a titkát. Már már
célzásokat is tett rá, de aztán mégsem jött ki ajkán a lelep-
lező szó. Sok formában találkozott vallási képmutatással
életében, annál jobban megbecsülte tehát, ha valakinél
igazi mély vallásosságot tapasztalt. Sehogy se vitte rá a
lelke, hogy pusztán az igazság érdekében keserű csalódást
mérjen a százszoros próbát megállt jó barátra, a tiszta
életű Szalihra. És Bilált is sajnálta.
Kettejük végső szolgálata az volt, hogy Residet olyan
szeretettel ajánlották néhány Mekkába zarándokló muzul-
mán jóindulatába, mintha édestestvérük lett volna. A
bokharai emirátus második nagyobb településéig, a Karsi
városáig bérelt kocsik már a szamarkandi bástyafalak előtt
várakoztak az új útitársakkal. Szalih meg Bilál idáig kísér-
te ki Residet és ifjú kungrádi tanítványát, Iszhakot. Lement
a nap. Indulnia kellett... Búcsúzni kellett.
Sírtak mind a hárman, régi barátok. Aztán Resid kisza-
kította magát az utolsó ölelésből, és felszállt a kocsiba. A
lovak ügetni kezdtek a nyugati égalj irányába. Resid visz-
sza-visszanézett. Barátai mozdulatlanul álltak egy hely-
ben; kezüket az ég felé emelték, hogy Allah áldását kérjék
a távozóra. Amikor Resid-Vámbéry utolszor tekintett visz-
sza, már csak Szamarkand zöldes kupoláit látta a felkelő
hold sápadt fényében.

Karsi tömött bazárjában árulták Közép-Ázsia legjobb
arany- és ezüstnyelű késeit. Vámbéry vett néhányat emlék-
be, megmaradt pénzén pedig egy szamarat vásárolt és
tűket, fonalat, üveggyöngyöt, bokharai zsákszövetet,
főként azonban az Indiából behozott, meglepően olcsó
karneollcöveket, hogy ezeknek fokozatos eladogatásából
éljen majd az afgánok között. Hallotta ugyanis róluk, hogy
bármennyire fanatikusak, a fatiháért meg a nefeszért még-
sem adnak egy fityinget sem. Egyébként Közép-Ázsiában
régtől fogva a dervisek töltötték be a vándorkereskedők
szerepét. Most Vámbéry szintén erre adta a fejét. A pénze
azonban a kiszámítottnál sokkal hamarabb fogyott el,
mert attól kezdve, hogy a karaván a bokharai emirátust
elhagyta, a perzsa határig nyolc különböző helyen vámol-
ták meg a legcudarabbul az utasokat meg málháikat.
Az, ami ma egységesen Afganisztán vagy Türkme-
nisztán déli része, Vámbéry utazásának idejében még
nyolc törpekánságra oszlott. A bokharai emirátus utolsó
állomáshelye Kerki volt, a megerősített határváros az
Amu-Darja partján. Itt sokáig vesztegeltek, amíg össze-
gyűlt akkora karaván, mely védelmet nyújthatott a Kara-
kum sivatag körüli pusztákról kicsapó türkmén portyázók
ellen. Vámbéry a várakozást nagy kirándulásokra használ-
ta fel, járt az erzári és az alieli türkmén törzsek sátortábo-
raiban, s megnézte az ókori Baktra (ma Balkh) városának
romjait. A maimanai kánság határánál búcsút vett az utol-
só üzbég nomádoktól, akikkel útja során találkozott. Ez a
búcsúzás Iszhak szívét természetesen még jobban meg-
rendítette, mint Resid Vámbéryét.
A nyolcszáz tevét számoló nagy karaván útja
Maimanától kezdve állandóan sziklás, vad hegyek között
vezetett. Messze-messze, jobb kéz felől a Kara-kum sivatag
tátongott szürkéssárgán; irdatlan távolságban balról a
Hindukus hegylánc havas csúcsai sejlettek. A hegyek közt
erősen hűvösödött az idő. Október vége volt már.
Útjuk legnehezebb, de leggyönyörűbb szakaszának
érezték, amikor egy rendkívül meredek és keskeny hágón
átvergődve eljutottak a rohanó Murgab hegyi folyó vilá-
goszöld, áttetsző habjaihoz. A szamarak jobban félnek a
víztől, mint a tűztől. Vámbéry bölcsen az egyik teve hátára
rakta azt a tarisznyát, amelyben utazása legértékesebb
zsákmányát: a régi kéziratokat őrizte. A Murgabon ugyanis
át kellett a karavánnak kelnie; Vámbéry megriadt szamara
ledobta magáról az iramló víz közepén utasát, úgyhogy az
jéghideg reggeli fürdőt vett abban a folyóban, amely
később némi jelentőségre tett szert életében.
A Murgab az afgán Gur hegységben ered, északnyugati
irányban vágtat le a magasból, aztán lelassúdva szétterül a
tekke-türkmének pusztaságain, hogy végül Merv városa
után belevesszen a homoksivatagba. Vámbérynak el-
mondták útitársai, hogy nem messze innét, a Felső-
Murgab szépséges völgyétől, Pjandzsdeh afgán határ-
városkánál lép ki a folyó a hegyek közül a pusztákra.
Vámbéry ezt is feljegyezte, noha nem gyanította, hogy
Pjandzsdeh kerek húsz év múlva főcím lesz az európai
újságokban, és a saját személyi presztizsét meg fogja nö-
velni ismeretsége ezzel a regényes tájjal.
Herat csak annyiban különbözött más történelmi
városoktól Kelet-Ázsiában, hogy itt a régi romokhoz sok-
sok új romépület társult. A perzsák ellen vívott ostrom
mindössze pár hónapja fejeződött be az afgán erők
győzelmével. Egész városnegyedek pusztultak el. Az akko-
ri afgán fejedelem tizenhat éves fiát, Jakub herceget
küldte át helytartóul a visszahódított Heratba. Mivel
Vámbéry anyagiak híján már csak a koldusbotjára, illetve
koldusfokosára támaszkodhatott, elhatározta, hogy az ifjú
hercegtől kér egy kis pénzmagot további utazásához.
Jakub egy elromosodott palotában lakott. A négyszögletű,
tágas udvaron afgán katonák gyakorlatoztak zeneszó mel-
lett, őrmesterük hibátlanul elhangzó angol vezény-
szavaira. A helytartó legényke az egyik első emeleti ablak-
ból figyelte őket.
Oldalán Iszhakkal, Vámbéry is megállt az udvaron. Egy
kicsit nézte a jó növésű, jó tartású katonákat. Aztán
üzbégjével együtt a fogadóteremhez vezető lépcső-
feljárathoz ballagott. A dagadó turbános két dervist min-
denki előreengedte. A fogadóterem egyetlen karosszékén
a fiatal herceg ült. Angol szabású egyenruhát viselt, magas
állógallérral, de a fejét ugyancsak turbán fedte. Jobbján
párnákon helyezkedtek el a tisztjei, balján a mollák. Re-
sid Vámbéry egyenesen a hercegecske felé tartott, s kissé
félretolva az afgán főparancsnokot, lekuporodott köz-
vetlenül melléje, majd elmondta az ilyenkor szokásos
köszöntő imádságot. Az ámen elhangzása és a mindenkire
kötelező szakállsimogatás után kicsit kuncogva és kicsit
álmélkodva megszólalt Jakub herceg:
- Allahra esküszöm, hogy ön angol!
A teremben mindenki harsány kacagásban tört ki, oly
bfurcsának látszott a fejedelem fiának ötlete. De a nagy ne-
vetés nem zavarta meg a serdülőkorú helytartót. Felkelt ka-
rosszékéből, a kuporgó Vámbéry elé állt, s oly jókedvűen,
mint egy különleges bogárra lelt gyermek, tapsolva mondta:
- Valld be, hiszen nem bántalak! Ugye, álruhás angol
vagy?
Vámbéry nem szívesen rontotta el a kedves, naiv fiú
örömét, de nem kockáztathatta, hogy a vakbuzgó afgánok
megtudják valódi kilétét. Most leplezze le magát, alig pár
napi járóföldre Perzsiától? Nem tehetudniillik
- Hagyd abba - szólt rá a dervisekre jellemző
pökhendiséggel a hercegre -, hiszen bizonyára ismered a
mondást: "Aki egy igazhitűt, akár csak tréfából is, hitetlen-
nek vél, az maga válik gyaurrá!" Inkább adj valamit az
áldásomért, hogy továbbutazhassam Mekkába!
Jakub megszégyenülten ült vissza a helyére, és
mentegetőzni kezdett. Vámbéry felmutatta a szultán fer-
mánját és pecsétjét, amire az ifjú herceg valósággal bo-
csánatot kért, s néhány pénzdarabot csúsztatott a sztam-
buli hadzsi tenyerébe.
A sors számtalan viszontagsága várt még a balcsillagzat
alatt született Jakubra. Tizenöt évvel Vámbéry látogatását
követően örökölte apja fejedelemségét, de kevéssel trón-
ralépése után a kabuli zavargások oda vezettek, hogy az
indiai brit erők fogságába esett. Le kellett mondania az
uralkodásról, és élete végéig Indiában maradt, félig-med-
dig fogolyként. Egy angol ezredes húsz évvel Vámbéry
herati napjai után megkérdezte Jakubtól, hogyan jött rá a
nagy utazó inkognitójára.
- Amíg az ablakból néztem katonáim díszszemléjét,
észrevettem az udvaron egy turbános embert, aki a lábá-
val verte a taktust a zenéhez. Mindjárt tudtam, hogy csakis
európai lehet, mert ázsiai ezt sohasem teszi. De aztán
nem akartam túlságosan erősködni, hisz csakugyan nem
lett volna biztos az élete a felzaklatott Heratban, ha igazi
mivolta kiderül.
Warburton ezredes elcsodálkozott. S hüledezett Vám-
béry is, amikor két évtizeddel herati látogatása után meg-
tudta, hogy a zene lett árulója! Hónapokon és hónapokon
át dervistársai nem jöttek rá a valóságra, sem imádságnál,
sem áldásosztásnál, sem étkezéseknél, sem a szent mosa-
kodásoknál. És a legvégén ilyen apróságra nem vigyázott!
De hát a két éve nem hallott európai dallamok elfeledtet-
ték vele nyomorúságát és óvatosságát egyaránt. Öntudat-
lan boldogságban verte ki lábával az ütemet...
A háború csapásaitól ínségbe taszított Heratban elég
sokáig kellett időzniük, míg a keletperzsa Mashhadba
induló nagy karaván össze nem gyűlt. Gonoszul megkí-
nozta őket az éhség meg a hideg, talán éhen is vesztek
volna, ha Vámbéry nem keresi fel hébe-hóba Jakub her-
ceget egy kis szórakozásért és pár garasért. A fiatal hely-
tartó kötötte magát ezekhez a látogatásokhoz, mert
megkedvelte az álhadzsit. Iszhak, a kungrádi üzbég pedig
egyenesen meghatóan gondoskodott a mesterének és
gazdájának érzett útitársáról. Iszhak rendkívüli tudo-
mányszomja és ragaszkodása Vámbéryt is mindjobban fel-
lelkesítette, úgyhogy titkon elhatározta, ha lehetséges,
magával viszi ezt a fiút a messzi Európába. Várakozásuk
sanyarúságai közepette folyton biztatta, hogy amint
Iránba érnek, megfordul majd sorsuk. Iszhak ártatlanul
csodálkozott. Ugyan hogy is mehetne jobban két jámbor
szunnitának a dolga az eretnek siiták földjén? De las-
sanként mindent elhitt már Residnek, és oly kevéssé fir-
tatta szavainak igazságát, mint a Koránét.
Mashhad, a perzsa Koraszán tartomány székhelye
valóban csodákat tartogatott Iszhak számára. Szinte
felfoghatatlan csodákat. Amint megérkeztek, Vámbéry
megtudakolta, hol lakik Dolmage ezredes, egy angol tiszt,
aki fontos tanácsadóként működött a kelet-iráni ország-
rész Murád Mirza nevű kormányzója mellett. Az egész tar-
tományban Dolmage volt az egyetlen európai. Vámbéry
még teheráni napjaiból ismerte.
Amikor mashhadi háza elé érkeztek, a szolga nem
akarta beengedni a két koldusgúnyájú, piszkos bőrű, tur-
bános látogatót, de az idősebbik egyszerűen félrelökte, és
becsörtetve az egyik szobába, erélyesen követelte, hogy
azonnal hívja oda az ezredest. A derék Iszhak pedig hama-
rosan újabb érthetetlen jelenségeknek vált szemtanújává.
Mert mi történt?
A tudós hadzsi Resid először az örömtől szinte elzsib-
badva rámeredt az asztalra, majd végigsimította egy kar-
szék támláját. Iszhak számára a berendezési tárgyak mind
nagyon furcsák voltak, s nem sejthette, hogy "gazdája",
hadzsi Resid efendi nem először lát ilyesmit, hanem a vi-
szontlátás öröme csillan meg szemében. Resid ezután
még különösebb dolgot művelt. Az asztalon egy köteg
papírlap feküdt teljesen ismeretlen fekete ákombáko-
mokkal, amelyekről Iszhak sejtette, hogy frengi írásjelek
lehetnek. De mi üthetett Residbe, hogy két könyökére
támaszkodva szinte elmerül ebben a papírkötegben, és
úgy tesz, mintha olvasna? A türk-tatár Közép-Ázsiában
akkor még fogalmuk sem volt az embereknek az újságok
létezéséről vagy egyáltalán a nyomtatott betűkről. Iszhak
nem értette a dolgot, Resid pedig fel sem pillantott. A
Konstantinápolyban megjelenő, angol nyelvű Levantei
Híradó ugyanis minden figyelmét lekötötte, hiszen hosz-
szú ideje nélkülözte már az európai híreket. Olvasás
közben megfeledkezett Iszhakról, sőt azt sem vette észre,
hogy Dolmage belépett a szobába, és meredten bámulja a
furcsa hadzsikat. Resid Vámbéry csak arra rezzent fel,
hogy Iszhak a vállára teszi kezét. Talpra ugrott, de Dol-
mage nem ismert rá. Ám alighogy Vámbéry angol szóra
nyitotta a száját, rájött, hogy voltaképpen ki áll előtte. A
két férfi a viszontlátás örömében átölelte egymást, ami
alkalom volt arra, hogy Vámbéry a tetveinek egy részét ke-
gyesen átengedje a brit ezredesnek... De alkalom volt arra
is, hogy Iszhaknak tátva maradjon a szája.
Szellemi mestere, útitársa, barátja, a jámborságában
feddhetetlen dervis egy hitetlen frengivel barátkozik!
Hogy lehet ez?
Dolmage először is bőségesen megvendégelte őket,
s ez megint nagy lelki tusát okozott Iszhaknak. Csak nem
fogadhatja el egy tisztátalan házában a tisztátalan ételt?
Visszahőkölt, de Resid azonnal költött egy csodaszép
"Korán-idézetet", amit Iszhak valódinak vélt, s úgy szólt,
hogy a sok sanyarúságot látott utasembernek el kell utasí-
tania a bálványimádóktól felkínált falatokat, de elfogad-
hatja azokat Mózes vagy Jézus fiainak kezéből. Noha
Iszhak szentül hitte, hogy Dolmage az első frengi, akit
valaha is látott, el kellett ismernie: olyan vendégszerető,
mintha üzbég lenne, és mindenképpen derék emberre
vall a viselkedése. Ám Iszhak mégis nagy haragra gerjedt,
amikor addigi útitársaik rebesgetni kezdték, hogy hadzsi
Resid sem egyéb átöltözött frenginél. A vádat bosszúsan
utasította vissza, de szívét kikezdte a kétely.
Ekkor mutatkozott meg igazán Iszhak vele született
mély tapintata és gyengédsége. Vívodott, vívódott
magában, de útitársaik vakmerő állításai felől egyetlen
kérdést sem intézett a bámulva tisztelt Residhez. Ezt
tolakodásnak és neveletlenségnek érezte volna...
Koraszán kormányzó hercege szintén kitüntető jóin-
dulattal fogadta több alkalommal Resid Vámbéryt, aki
Mashhadban új erőre kapott. Előszedte addig féltve dug-
dosott aranyait, Dolmage is megajándékozta jelentős
pénzösszeggel, a hátralevő utat tehát Resid meg Iszhak
urasan folytathatta Teheránig. Indulásuk előtt még mind-
ketten elzarándokoltak Harun al Rasid és a nagy siita
szent, Riza imám pompás síremlékéhez, és felkeresték
Firdauszínak, a híres perzsa költőnek örök pihenőhelyét
is. Vámbéry felöltötte a bokharai emírtől kapott dísz-
ruháját, két jó lovat vásárolt, ellátta magukat cukorral,
liszttel, zsírral, kitűnő európai fegyverekkel, s miután a
karácsonyt még megünnepelte Dolmage társaságában,
1863. december 26-án búcsút mondott Mashhadnak, a
nagy zarándokvárosnak.
Indulás előtt azonban Vámbéry nem mulaszthatta el,
hogy megírjon egy levelet Jakub afgán hercegnek
Heratba. Négy hét alatt már erősen szétfoszladozott "resi-
di" inkognitója Mashhadban, s nem akarta, hogy a rokon-
szenves kis trónörökös a karavánnak Heratba visszatérő
tagjaitól tudja meg a valót. Ígyinkább maga sietett Jakub-
nak gratulálni az éleslátásához, s egyben megköszönni az
iránta tanúsított jóságát.
Hogy ezt is elintézte, vidáman lovagolhatott Iszhakkal
Teherán felé. A két utas a nishabori termékeny síkság
szélén, az értékes türkizbányákban dús hegyek lábánál
nagy hóesésben haladt előre. Hol volt már a sivatagok
sárgásvörös izzása? Éjjel-nappal süvített-bömbölt az északi
szél, s az egyes postaházak oly messze feküdtek egy-
mástól, hogy 14-15 órás lovaglásba is beletellett, míg
egyik szálláshelyről a másikra értek. Félúton Mashhad és
Teherán között, a kereskedelméről nevezetes Shahrudban
találkozott Vámbéry a második európaival perzsa földön:
egy Longfield nevű, fiatal birminghami gyapotvásárlóval,
aki pár hónap múltán rablógyilkosság áldozatául esett. De
Shahrudban még vidáman beszélgetett angolul a tur-
bános, bokharai öltözékű Residdel. Ez már annyira mar-
dosta Iszhak lelkét, hogy nem bírta tovább a hallgatást.
Óvatosan pedzeni kezdte, mit beszéltek a galád útitársak
a nemes hadzsi Residről Mashhadban.
- Iszhak, látom, hogy kérdezni szeretnél valamit, de
nem mersz előhozakodni vele - válaszolta Vámbéry jóked-
vűen. - Majd Teheránban felelek neked arra, amit meg
sem kérdezel, csak kerülgeted. Addig arra kérlek, legyél
türelemmel, és bízzál bennem.
Vándorlásuk utolsó napjaiban Vámbéryt akkora vidám-
ság töltötte el, hogy kedvenc zeneszerzőjének, Verdinek
áriáit fütyörészte és dalolta folyvást. Meglepő módon ezek
a dallamok Iszhaknak is nagyon tetszettek. Gyanakvását
inkább eloszlatták, mint megerősítették szeretett Resid-
jének korábbi szavai, és így most jóhiszeműségének teljes
naivitásával kérdezte a mestert:
- Ugye, Mekkában ezzel a kísérettel éneklik a Koránt?

Vámbéry 1864. január 20-án érkezett vissza Teheránba.
Hajdár pasát és a megértő Bimsenstein doktort már nem
találta a török követségen, de a többiek ragyogó képpel
fogadták. Rég halottnak hitték volt, s most elhalmozták
minden jóval. A többi követség tagjai sem maradtak el
mögöttük. Vámbérynak a turkesztáni kánságok után úgy
rémlett, hogy az egykor lenézett Teherán a nyugati civili-
záció teteje.
Iszhaknak megérkezésük másnapján megmondta a
valóságot, helyesebben annak egy részét. Vámbéry óvato-
san adagolt. Egyelőre nem fedte fel a titkot, hogy sohasem
járt Mekkában, és nem igazi hadzsi. Ennélfogva még azt
sem vallotta meg rögtön Iszhaknak, hogy nem muzulmán.
Először csupán annyit közölt vele, hogy "Frengisztánban"
született, és egy olyan néphez tartozik, amely rokonság-
ban áll a türkökkel, s történelme során többször kevere-
dett különböző türk-tatár törzsekkel. Még azt is hoz-
záfűzte, hogy ennek a népnek, a magyarnak, nincsenek
más rokonai Európában. Iszhak így különösebb megren-
dülés nélkül esett át mesterének első vallomásán, amely
amúgy sem érte egészen váratlanul.
Az első két napon Resid Vámbéry és Iszhak nem győ-
zött eleget gyönyörködni a teheráni bazár "fényűzésé-
ben", és a fiatal kungrádi üzbég elragadtatással nézte a
frengisztáni áruk tömegét.
A második lépés, amikor mestere átöltözött frengi
nadrágba és zakóba, már nem is szolgált meglepetéssel
Iszhaknak, de annál inkább meglepte magát Vámbéryt,
hogy mennyire szűknek, kényelmetlennek érzi régi vise-
letét. A haját is növeszteni kezdte, és folyton csodálkoznia
kellett azon, hogy a serkedő, majd lassan göndörödő haj-
szálak határozottan nyomják a fejét. A török követség em-
berei azzal csúfolták Vámbéryt, hogy még a szeme vágása
is tatárossá változott az úton...
Két hónap alatt kigömbölyödött Teheránban. Álomnak
látszott már, hogy még a nyáron a Szamarkand közelében
levő "Tíz fűzfa" zarándokhelyen együtt ordítozott és az
ájulásig táncolt az üvöltő dervisekkel. Nagyon messze
tűnt ez mind.
De mellette volt az élő tanúbizonyság: Iszhak. A fiatal
kungrádi előítélete a frengik iránt napról napra oszlado-
zott. Élt Teheránban akkor egy Szántó nevű magyar szabó,
aki nadrágot varrt Iszhaknak, és öltögetés közben sokat
mesélt neki a magyarokról és országukról. Iszhak újra
tusakodni kezdett magában. Egyelőre csak annyit mon-
dott, hogy szeretné Residet - noha az nem is Resid,
hanem Vámbéry - legalább Sztambulig elkísérni.
Ígyis történt.
Vámbéry pontosan annak a napnak évfordulóján hagy-
ta el a perzsa fővárost, amikor elindult volt közép-ázsiai
útjára. Nagy kényelemmel utazott Iszhakkal Trapezuntig,
és onnan Lloyd-hajón Konstantinápolyba. Mindössze
három órát akart ott tölteni, annyira sarkallta a türel-
metlenség, hogy mielőbb hazatérjen. A kikötőben egy
csomó pénzt adott át Iszhaknak, és sűrű köszönetek
között búcsúzkodni kezdett tőle. De Iszhak szemét ellep-
ték a könnyek, és mint egy kölyök, felzokogott:
- Efendim, ne hagyj itt engem magamra! Már nem
akarok Mekkába menni! Ha minden frengi csak félig olyan
rendes ember, amilyen te vagy, akkor nem félek többé
Frengisztántól! Szívesen követlek ezentúl, bárhova mégy
is. Legföljebb majd egyszer később, sokkal később vissza-
térek ide meg a hazámba, de most hadd mehessek veled!
A te hazádba, kedves Resid.
Ígykerült a kungrádi Iszhak Európába. Az ő története
külön nagy regény. Itt élt Budapesten, családot is alapí-
tott. Beutazta Vámbéryval fél Európát. Csizmát és sarkan-
tyút, zsinóros magyar ruhát viselt pesti életének első évti-
zedében. Dús fürtök göndörödtek valaha simára borotvált
kobakján. Tette a szépet a fátyoltalan magyar nőknek, és
szívvel-lélekkel meghonosodott nálunk. Mekkába nem ju-
tott el ugyan soha, de hamar megtanult magyarul írni és
beszélni, s megtanulta a németet, a latint meg a görögöt
is. Szilády Áron és Budenz József igen megszerették, s ma-
gyar vendégszeretetükkel keltek versenyre az üzbég
vendégszeretettel. Aztán amint kellő jártasságra tett szert
Iszhak nyelvünkben, alkalmazták az Akadémia könyvtárá-
nak keleti osztályára. Ott forgatta a filozófia, a világi és
egyházi történet vastag fóliánsait, böngészte napestig a
keleti kéziratokat.
Ez dióhéjban a kungrádi Iszhak története. Vámbéry
világhíres "tatárjáé".

Az Ezeregyéjszaka
meg a ripszkanapé

Az ingyenjegyet Konstantinápolytól Budapestig
ismét Eötvös jóvoltából kapta meg Vámbéry. 1864.
május 29-én kötött ki hajója a Lánchíd pesti híd-
főjénél. Oldalán a rengeteg látnivalótól szinte elkábult
Iszhakkal, tüstént a szemben Levő Európa-szállóba sietett.
Örömének első fellobbanásában észre sem vette, hogy
nem várja idehaza senki. Láthatóan a kutya sem törődött
megérkezésével. Csak a hotelszobában döbbent rá ma-
gányára; szorongása akkora erővel fogta el, hogy rögtön
hírt küldött Eötvösnek, akiben ezúttal sem csalatkozott,
mert legalább ez az egy jó ismerős mentől előbb látni
kívánta a hazaérkezettet.
A világraszóló utazás akkoriban nem érdekelt senki
mást Pesten. Közép-Ázsia messze volt, Ausztria közel. A
magyar értelmiség előtt minden egyebet árnyékba borí-
tott az a kérdés, hogy sikerül-e az országnak kiegyezést
találnia a császári hatalommal, s visszanyernie önállóságá-
nak régi látszatát.
Ami pedig Vámbéry akadémiai megbízását illeti, távol-
létében nagyot fordult a világ. Csakhogy ő ezt nem foghat-
ta fel nyomban. Három évvel azelőtt, amikor hazáját
elhagyta, a filológusok között még a török-magyar nyelv
testvériségének eszméje uralkodott, ám 1861-től 1864
nyaráig Hunfalvy Pál és a német földről Magyarországra
áttelepedett Budenz József nyelvész búvárkodásai, továb-
bá Reguly Antal hátrahagyott gyűjtéseinek részleges
feltárása s kiadása szinte vitán felül állóvá tették nyelvünk
finnugor eredetét, szoros rokonságát a vogul meg az oszt-
ják nyelvvel. A szaktudósok közül a felfedezés nagy hevü-
letében kit érdekeltek jelenleg a törökök, Vámbéry dédel-
getett csagatájai? S ha legalább értékes keleti kéziratokat
hozott volna magával, ahogy elindulásakor ígérte. De a
várakozáshoz képest nem lapult elég a tarsolyában. Más
egyéb sem igen akadt abban, mert pénz dolgában ismét
rosszul állt. Igaz, hogy a teheráni angolok elhalmozták
londoni előkelőségekhez szóló ajánlólevelekkel, így hát
leginkább ezt a csomagot nevezhette tőkéjének. Eötvös
szintén rábeszélte, hogy induljon mihamarabb Angliába,
mert a tervezett útleírásra ott kaphat a legkönnyebben
kiadót. A Keletről hozott kéziratokat zálogul visszatartva,
néhány száz forintnyi előleggel Dessewffy Emil, az
Akadémia elnöke ugyancsak hozzájárult - barátjának,
Eötvös Józsefnek kérésére - Vámbéry londoni útjához.
Ígyesett, hogy közép-ázsiai, páratlanul vakmerő
utazását követően alig egy hónappal már megint nekivá-
gott a világnak. Az itthon tapasztalt közömbösség okozta
mély levertségéből rögtön felocsúdott, amint elhagyta a
magyar határt. Már a bécsi lapokban értesült arról, hogy
kalandos felfedező útjának híre kelt egész Európában. A
Rajna partján: Kölnben interjút csináltak vele, s attól a
perctől kezdve, hogy Dover sokszor megénekelt fehér
sziklái alatt partra tette a lábát Angliában, szinte diadal-
menetben jutott el Londonig. Az angol főváros társasági
idényének szenzációja azon a nyáron meg őszön a magyar
Vámbéry Ármin volt. Egyszerűen nem akadt olyan ajtó,
amely ne tárult volna ki előtte sarkig.
Kolduló dervisből hetek alatt vedlett át egzotikus világ-
fivá, kastélyok és klubok szívesen várt s megcsodált ven-
dégévé. Egyenrangú félként beszélgetett vele Sir Henry
Rawlinson,
Ázsia legjobb ismerője, a babilóniai és óperzsa
rovásírások megfejtője, Asszíria történetének tudós kuta-
tója. A nemzetközileg is roppant nagy tekintélyű angol
Királyi Földrajzi Társaság elnöke, Sir Roderick Murchison
örült, hogy a legtágasabb előadótermet bocsáthatja az
utazásáról beszámoló Vámbéry rendelkezésére. És ez a
terem úgy megtelt, hogy még a karzati erkélyek baluszt-
rádjain is lovaglóülésben szorongtak az izgatott hallgatók.
Vámbéry útirajzait John Murray kötötte le, akit a
"kiadók fejedelmének" tartottak. Megállapodásuk alkal-
mával Murray így szólt új szerzőjéhez:
- Folyószámlám terhére tetszése szerint utaltathat
magának pénzt.
A frissen szerzett jóakarók azonban siettek megma-
gyarázni a tapasztalatlan idegennek, hogy ezt a nagyúri
kiadói gesztust nem szabad korlátlanul készpénznek
venni, és Murray udvariasságával nem lesz illendő vissza-
élnie. De anyagi gondjai mégsem voltak Vámbérynak,
hiszen csak június legvégén érkezett Angliába, és a
"Közép-ázsiai utazások" című könyve már szeptemberben
megjelent Londonban. Fél év múltán ezt az elsőt követték
a német és a magyar kiadások. A könyvnek igen nagy
közönségsikere volt.
A legendás Kelet szürke szegénységével, kisemmizett
népeinek nyomorúságával, zsarnokainak rettegett önké-
nyével Vámbéry épp elég közelről megismerkedhetett,
s most egyszeriben a brit szigeteken talált rá az Ezeregy-
éjszaka káprázatos mesevilágára. Mert néki az volt...
A legerősebben talán akkor fogta el ez az érzés, amikor
Aumale hercegnek Richmond mellett levő kastélyában
töltötte a hagyományos hétvéget. Lord Clarendon külügy-
miniszter és néhány más magas rangú előkelőség élvezte
vele együtt a ház vendégszeretetét. Pompás vacsora után
a társaság férfitagjai a kényelmes dohányzóba mentek át
konyakozni, szivarozni, adomázni. Éjféltájt onnan vonult
vissza ki-ki a maga hálószobájába egy-egy lakáj kíséretével.
Vámbéry részben befelé kuncogva, részben mégis
megilletődve sántikált a két hatalmas, többágú gyertya-
tartóval világító lakáj nyomában. Ez nem is hálószoba,
hanem "ágyasház" - gondolta, amint a rizsporos parókájú,
vérvörös selyem térdnadrágba bújtatott inas kitárta előtte
az ajtót. Mikor udvarias határozottsággal elhárította annak
ajánlkozását, hogy segítségére lesz a vetkőzésnél (ugyan
miért szorulna egy felnőtt ember ebben segítségre? -
ütődött meg magában), s a "végre egyedül!" érzésével visz-
szahajtogatta a takarót meg a brokáthuzatú pehelypaplant
az óriási ágyon, eszébe jutott a Három Dob utca és cingár
hálópajtása, a szegény szabólegény.
Sok minden szorító nyűg volt Angliában, és sok min-
den eladdig álomban sem elgondolható szabadság. És
jóindulat. Vámbéry látta, hogyan fogadták Livingstone-t, a
nagy Afrika-kutatót, aki az idő tájt tért másodízben haza a
fekete kontinensről. Összehasonlította ezzel a maga
érkezését Pestre és nagy elhagyatottságát. Livingstone-nal
barátságba is keveredett; jól megértették egymást, mert
mindketten ugyanolyan vonakodással viselték el Ázsia
pusztáinak vagy Afrika őserdeinek szabad életmódja után
az angol szokások és illemszabályok zsarnoki megkötött-
ségeit.
Vámbéryt meglepte, hogy legújabb jó ismerősét, a hu-
szonhárom éves Edward walesi herceget közös klubjuk-
ban a többi tagtárs szemrebbenés nélkül hagyja egy-
magában üldögélni szódája és whiskyje mellett, miközben
a legtöbben úgy tesznek, mintha észre sem vennék jelen-
létét. Ugyanakkor azonban ezek a gátlásosan szenvtelen
úriemberek felháborodnak azon, ha valaki London
kavargó utcai sokadalmában az omnibusz tetején utazik,
mert ez "shocking" - vagyis megbotránkoztató. Látszólag
mindenki azt teheti, amit akar, de annyit már mégsem
akarhat, hogy felmászik a nehéz lovak vontatta piros om-
nibuszok emeletes részébe, hiszen ezzel kirekeszti magát
a "jó társaságból"!
Mindenre és sok száz más, láthatatlan szabályra Anglia
teheráni követe, a szabadságát otthon töltő Sir Justin
Sheil meg a felesége oktatta ki a tájékozatlan magyar fia-
talembert, a szalonok újdonsült arszlánját. A ruha színe és
szabása a váltakozó napszakokban életbe vágóan fontos
volt, valamint az is, hogy melyik boltból valók a kalapjai,
az esernyője meg a sétapálcái. A világon mindennél fon-
tosabb azonban, hogy melyik klubnak a tagja! Nos, ezzel
nem volt baj, Vámbéryt az értelmiség legkiválóbbjainak
közéleti otthona: az Athenaeum Club vette fel tagjai sorá-
ba - ma is ott áll a Pall Mallen a klub palotája -, és ez akko-
riban éppúgy, mint ma, belépést jelentett bárhová.
Sokszor ebédelt az Athenaeumban Dickens társa-
ságában, és szórakoztatta az emberiség egyik legnagyobb
szórakoztatóját a turáni és iráni puszták történeteivel.
Másszor őfelsége miniszterelnöke, Lord Palmerston, az
ázsiai anekdoták szívbéli kedvelője, hívta meg Vámbéryt
házába vagy klubjukba estebédre. A kapuit csupán éjfél
után megnyitó Cosmopolitan Club helyiségeiben a walesi
herceggel beszélgetett olykor egy kicsit, és furcsa volt
neki, hogy a legnagyobb birodalom trónjának váro-
mányosa semmiféle hódolatot nem vár tőle, amikor pedig
- esztendeje sincs még - akármelyik tatár pasára vagy
kánra úgy kellett tekintenie, mintha rögtön elolvadna az
imádattól.
A walesi herceget megnyerő modorú fiatalembernek
tartotta, bámulatot viszont nem érzett iránta. Ilyesforma
érzés csak akkor fogta el, ha tudósok és felfedezők kö-
rében lehetett. Örült, amikor Livingstone így szólt hozzá:
- Igazán kár, Vámbéry, hogy nem Afrikát választotta
tevékenysége színhelyéül.
Még kellemesebben érintette, hogy Lord Strangford, a
kiváló orientalista, akit még követségi titkári minőségben
ismert meg Konstantinápolyban, és most lépten-nyomon
érezhette segítő kezét, egyszer sok ember előtt meg-
jegyezte:
- Egyelőre egész Európában csak mi ketten, Vámbéry
meg talán én magam, vagyunk kissé járatosak a csagatáj
nyelvben és irodalomban.
A mondatban a "talán"-ból meg a "kissé"-ből - ami az
angolok között kívánatosnak tartott szerénység, a szoká-
sossá vált alábecsülés megnyilvánulási formája volt - min-
denki értette, hogy Vámbéry töröktudása messze megha-
ladja az orientalistáknál megkövetelt mértéket.
Azt is boldogító tréfának érezte, ahogyan Lord
Houghton házában ismerkedhetett össze Richard Burton-
nal, a nagy utazóval. Burton éppen akkoriban tért vissza
észak-afrikai küldetéséből Londonba. A vendéglátó kie-
szelte, hogy Vámbéry bújjon el az ajtószárny mögé, és
adandó jelre kezdje moszlim átmenetekkel szavalni a
Korán első szúráját. Burton belépett, leült, s az ajtó
mögött rejtőző magyar vendég rázendített az első szúrára.
Az angol utazó meglepetten kapta fel a fejét, s már mond-
ta is:
- Ez csak Vámbéry lehet.
Hosszú időre szóló barátság szövődött ezzel közöttük.
Az ilyesfajta élmények szépek voltak, de a sok csillogás,
szereplés, siker, a szüntelen társas élet egyben fárasztotta
is Vámbéryt. Kissé a láp lidércfényének érezte mindezt, és
szeretett volna szilárd talajt tudni a lába alatt. Írta már
ugyan a második útibeszámolóját, mégis tisztán látta,
hogy pusztán a könyveinek jövedelméből nehéz lenne a
látszatot megóvni e gazdag társaságban, ahol kastélyok és
földbirtokok uraival kellene lépést tartania.
Fáradt volt. Nem akart a percre sem csillapuló verseny,
a felcsigázott teljesítmények, a leplezett, de könyörtelen
tülekedés világában élni. Visszasírta azt a földet, ahol
nincs verseny. Ahol kényelmesen el lehet nyújtózni akár
ítéletnapig, ha az ember úgy kívánja. Holott ez sok is lett
volna. Csak pár esztendőre szeretett volna megpihenni.
Hazavágyódott.
A londoni osztrák nagykövetre nem maradt hatástalan
az az ünneplés, amellyel a brit tudósok és politikusok
Vámbéryt fogadták, s egyben maguk közé befogadták.
Amikor tehát a magyar orientalista, akinek egyébként
ismeretesek voltak kapcsolatai a Kossuth-emigrációval
Törökországban, kéréssel kopogtatott be Ausztria nagy-
követéhez, az hajlandónak mutatkozott a segítségre. Úgy
vélte, a magyarságot lehetőleg meg kell engesztelni, a
szabadságharc menekültjeinek a világ minden táján szét-
szórt csoportjai pedig amúgy sem veszélyesek többé.
Ferenc József osztrák császár londoni képviselője ennél-
fogva készségesen adott ajánlólevelet a Burgba, hogy őfel-
sége kabinetirodájának rendelkezésére nevezzék ki
Vámbéry Ármint a budapesti tudományegyetem keleti
nyelvoktatójává.
A keleti nyelveknek akkor még nem volt Magyarorszá-
gon tanszékük. Repiczky János 1852-től 1855-ig tanított
törökül a pesti egyetemen; s Vámbéry szintén tőle vett
néhány magánórát első konstantinápolyi útja előtt. De tíz
esztendeje a közel-keleti nyelveknek vagy irodalomnak
nem akadt oktatója nálunk. Az, hogy Magyarországon a
keleti tudományokkal való foglalkozás a múlt század
második felében egyáltalán gyökeret verhetett, hogy szár-
ba szökkent és megerősödött az orientalista tudományág,
kétségtelenül Vámbéry Árminnak úttörő és személyes
érdeme.
A maga módján missziót vállalt, amikor visszajött Pest-
re. És ezen nem változtat semmit, hogy pillanatnyi elfára-
dása a társasági élettől vagy viszolygása a nyugati világ túl
erős versenyétől váltotta-e ki elhatározását.
Ferenc József a kinevezés előtt audiencián fogadta
Vámbéryt. Valamennyire őt is érdekelték a meglepő hír-
névre szert tett, rejtélyes dervis utazásának részletei,
azonkívül pedig jó taktikának látta, ha a londoni legmaga-
sabb társaság hősét a maga részéről is szívesen juttatja be
a kért csekélyke állásba. Pusztán egyetlen aggálya volt: ha
még Bécsben sem igen akad, aki keleti nyelveket tanulna,
ugyan ki fog nekivágni az orientalista tárgyaknak Pesten?
Vámbéryt az indokoltnak nevezhető kérdés percig sem
ejtette zavarba:
- Ha nem lesznek hallgatóim, Felség, magam tanulok
majd.
Bár 1866-ban történt kinevezésével egyelőre csak lec-
tor publicus, vagyis nyilvános előadó lett, az egyetem
tanári karában a Burg urának döntésére nagy ribillió
támadt. Először is magyar egyetemen mindaddig sohasem
tanított olyan ember, aki zsidónak született. De ez még
hagyján! Az áttérés eleve feltétele volt a kinevezésnek. Ám
arra a professzorok közül senki sem számított, hogy
Vámbéry nem keresztény, hanem keresztyén hitre fog
áttérni. Pedig ez az aprónak látszó kiejtésbeli eltérés
akkor még két szemben álló tábort takart. A keresztények
katolikusok, a keresztyének azonban protestánsok. A
Nagyszombatról Pestre helyezett és kitűnő tehetségű
ellenreformátorról, Pázmány Péterről elnevezett tudo-
mányegyetemet alapításától fogva színkatolikus intéz-
ménynek szánták, s mindössze az orvoskarra engedtek be
legújabban két lutheránus professzort, de a többi karon
zárva maradtak a sorompók. Ami pedig a bécsi Burgot
illeti, az ősidők óta a katolicizmus egyik fellegvára volt.
Nem csoda tehát, hogy az egyetemi tanárok elképedtek,
mikor meghallották: a császári óhajra kinevezett, homá-
lyos származású előadó reformátusra merészelte magát
kereszteltetni. Zúgott az egyetem. Hová süllyednek még
az erkölcsök, ha ez lehetséges?!
Vámbéryt minden, amit addig átélt és tapasztalt, arra
bírta, hogy közönnyel szemlélje az egyház aklait és nyá-
jait. Ha egy ember, úgy, mint ő, belülről ismeri az ortodox
és reformista zsidók, a pápisták, lutheránusok, kálvinis-
ták, görögkeletiek, koptok, szunniták, siiták, parszik, ba-
biták, fehér lovat áldozók tanait és szokásait, akkor óha-
tatlanul viszonylagosnak érez minden vallást, s az emberi-
ség agresszív, kártékony gyermekkorához tartozónak min-
den felekezeti gyűlölködést. Ebből a szempontból tekint-
ve akár mindegy is lehetett volna neki, hogy melyik fe-
lekezetet választja, ha már feltétlenül választania kellett.
És mégsem volt mindegy. Legalábbis emberileg nem volt
az.
Legközelebb a református barátai állottak hozzá, leg-
jobban az ő szellemükhöz vonzódott. Ifjúkorának
Kecskeméten töltött ideje, a szívélyesség, amellyel a nagy-
kőrösi református tanári kar fogadta, felejthetetlen emlé-
ke maradt. Még Törökországban is a zömök, hajdúbö-
szörményi kálomista Szilágyi Dániel lett a legjobb barátja,
talán mert ő is orientalista volt, és szenvedélyesen gyűj-
tötte Sztambul keleti kéziratait és könyveit. A másik perai
jó pajtás, a bújdosásból már hazatért Ván István ugyancsak
törzsökös református volt, éppúgy, mint a már közeli
barátnak érzett Szilády Áron, a nagy tudományú, nagy sza-
kállú halasi lelkész. De nem csupán ezek a személyes
érzelmek estek Vámbérynál latba, amikor választott.
Konstantinápolyi évei az emigránsok között az átlagos-
nál elevenebben őrizték meg benne a 48-49-es független-
ségi harc emlékeit s indulatait. Ez egész későbbi pályafu-
tásán nyomot hagyott. Olyannyira, hogy ez volt az a pont,
amelyben Vámbéry nem alkudott soha. Ez határozta meg
szembefordulását a cári udvar külpolitikájával és mélyen
gyökerező idegenkedését a németségtől. Jóllehet hibátla-
nul tudott németül írni és előadni, egész életén át kemé-
nyen elutasította, hogy őt a germán tudósok visszaperel-
jék a magyar tudományos élettől - csupán öröklött csalá-
di neve alapján. Idegenkedését az is megerősíthette, hogy
a pedantéria, sőt sajnálatos módon a rendszeresség
volt leggyengébb oldala. Német tudóstársainak ezek az
erényei egyenesen ingerelték. Bár ez furcsának látszik, de
ingerelte még a német nyelv is, főként pedig korának u-
ralkodóan germán, unalmas, száraz tudományos stílusa. A
maga részéről bármely tárgyról mindig színesen, mozgal-
masan írt, kicsit "jókaisan", és a mázsányi, agyonlábjegyze-
tezett germán értekezésektől enyhe gyomorgörcsöt ka-
pott. Meg is mondta:
- Tapasztalataim szerint az egy óra hosszat tartó angol
íróskodás többet ér hat óra hosszáig folytatott német iro-
dalmi tevékenységnél.
Egyszóval, a "Bamberger" Wambergernek született
Vámbéry nem akarta, hogy bárki németnek higgye, és
nem akarta a szellemi alkatához közelebb álló protes-
tantizmus helyett a római katolikus egyházat választani.
De ki érthetné ma már meg, hogy akkoriban mily nagy ter-
heket vállalt ezzel magára?
Volt az egyetemen egy tudóscsoport, amely vallás-
választását soha nem bocsátotta meg neki. Azt talán még
el lehetett volna viselni, ha reformátusnak születik. De
így?... Már az egyetem rektora ezzel fogadta a bemu-
tatkozó látogatáson Vámbéryt:
- Ne gondolja, hogy tájékozatlanok vagyunk kétes
jelleme felől. Tudjuk jól, hogy gyenge lábon áll a keleti
nyelvekkel, s hogy tanszékre való hivatottsága nagyon is
vitatható. De hát őfelsége óhaja, ugyebár... Kényszer-
helyzetben vagyunk.
Hogy törökül így-úgy eldadog, abba beletörődtek, de
azt, hogy perzsául tud, már el sem hitték. Amikor Pesten
híre terjedt, hogy a babilóniai rovásírások megfejtője,
Rawlinson első találkozásukkor született perzsának vélte
Vámbéryt, az egyetemi tanár urak legyintettek:
- Mesebeszéd!
Mivel azonban ezt a kétkedő legyintést aligha lehetett
összeegyeztetni Vámbéry rendkívüli utazásának ese-
ményeivel, ellenségei utóbb már addig vitték elvakult-
ságukban, hogy sugdosni kezdték: mesebeszéd az egész
utazás is, sohasem járt ez a Vámbéry Konstantinápoly
falain túl!
A gyűlöletből fakadt plerykák messze meghaladták a
gügyeség határát, hiszen Vámbéry elég sok emberrel
találkozott útja során ahhoz, hogy a tanúknak tucatjait
állíthassa maga mellé. De inkább titkolta, mennyire meg-
sebzi az irigyek szájjártatása, amivel csak a török közmon-
dást szegezte szembe: "A kutya ugat, a karaván halad."
Arról, hogy a kutya meg is marta, sokáig hallgatott.
Akadtak természetesen vigasztaló hangok is a gyű-
lölködő lármában. Deák Ferenc ezzel vágta el a rágalma-
zók szavát:
- Hagyjátok Vámbéryt! Ez az ember messzebbre ért a
másfél lábával, mint nagyon sokan a két lábukkal!
Jókai szintén vonzódott Vámbéryhoz. Szép cikket írt
róla az Üstökösben. Történt pedig tíz év múltán, amikor-
ra már Vámbéry kerek tucat új művel jelentkezett, s azok-
nak majdnem fele a nagyközönségnek szólt, hogy az egyik
újság Jókainak is feltette karácsonyi körkérdését:
- Melyek a legkedvesebb olvasmányai?
A legnépszerűbb magyar író így felelt:
- A Biblia, Shakespeare és Vámbéry.
Az összeállítás tagadhatatlanul meglepő, de annyi
kiviláglik belőle, hogy Vámbéry tudott írni, és volt is mit
elbeszélnie.
Vámbéry keleti útja előtt növesztette a későbbi
képeiről ismert tojásdad alakú körszakállát s lecsüngő,
dús bajszát. Ez előnyére vált, mert erőteljesen formált álla
túl hosszú volt, a szakáll pedig eltakarta az arc csontszer-
kezetének aránytalanságát. Máskülönben Vámbéry voná-
sai kellemesek voltak, szemöldöke egyenes metszésű, sze-
me a korához képest mélyen árkolt, kicsiny, s hébe-hóba
olyankor is ravasz vagy szomorú, ha e szempár gazdája lát-
szólag nyíltan és vidáman beszélgetett.
Lehet, hogy tekintetének időnkénti fátyolosságát a
tömérdek írás meg olvasás idézte elő. Vámbéry szívós
munkakedve a legmagasabbra ugyanis végleges pesti
megtelepedésének első éveiben csapott. Kezdetben nem
volt valami sok a biztos jövedelme, de annyit rögtön elért,
hogy férfikorának delelőjén berendezhette végre a saját
otthonát. Lakása kétszobás volt, az egyikben ő maga
tanyázott, a másikban a munkatárssá nevelődő Iszhak. A
bútorokat Vámbéry válogatta össze, s mikor először he-
lyezte magát kényelembe ripsszel bevont kanapéján, na-
gyobb örömet érzett, mintha a perzsa sah legszebb gyé-
mántjának jutott volna birtokába.
A Lipcsében közzétett csagatáj nyelvtanulmányainak és
az addig megjelent két útikönyvének akkora sikere volt,
hogy irigyei nem gáncsolhatták el többé idehaza.
Egyetemi működésének második évében megkapta a
rendkívüli tanári címet, és 1870-ben a keleti tudományok
első tanszékét Magyarországon. Hamarosan megillette a
"méltóságos úr" címzés. Hat év múlva az Akadémia rendes
tagja lett, utóbb pedig számos külföldi tudományos intéz-
mény tiszteletbeli tagja.
Közvetlenül azután, hogy nyilvános rendes tanárrá
lépett elő, nagyobb lakásba költözött, és feleségül vette az
elég jómódú Arányi-Reinitz család Leányát. 1872. február
29-én megszületett egyetlen gyermeke: Rusztem. A perzsa
mondahős nevét adta e fiúnak, akire egész életén át
büszke volt.

Ugor-török háború

Attól kezdve, hogy Vámbéry először kereste fel a szi-
getországot, pályafutása három ágra oszlik. Életé-
nek sora kissé úgy alakul, mint Flammarioné, a
múlt század nagynevű csillagászati írójáé. A hivatásos csil-
lagászok mindig siettek elismerni, hogy Flammarion
kitűnő író, és az írók azt, hogy kitűnő csillagász. Vala-
mennyire így áll a helyzet Vámbéryval is.
Hol nyíltan, hol lappangva, száz éve teszik némelyek
kérdésessé, hogy valóban nyelvtudós volt-e Vámbéry, míg
mások határozottan leszögezték: annak tekintik. Ez a
maguk legszűkebb szakterületére szorítkozó tudósok vitá-
ja, s méghozzá olyan vita, amelyet máig is - több mint fél
évszázaddal Vámbéry Ármin halála után - átszíneznek
bizonyos szakmai és nemcsak szakmai elfogultságok. An-
nak, aki képzettsége szerint nem hivatásos orientalista,
aligha lenne illendő az ilyen vitában állást foglalnia.
Vannak azonban bizonyos pontok, amelyeknek eldön-
téséhez nem kell semmiféle különösebb szaktudás. Az
első pont az, hogy Vámbéry kivételesen nagy nyelvtehet-
ség volt. Tehetségét olyan szintre tudta emelni, ami az
emberiség történetében ritkán fordul csak elő.
Nyelvzseni és nyelvtudós körülbelül úgy viszonylik
egymáshoz, mint az elkápráztató számolóművész a saját
elméletet kidolgozó matematikushoz. A legtöbb matema-
tikus jól számol, de távolról sem mindegyik. És egyáltalán
nem biztos, hogy jó matematikus lesz-e a bravúros szá-
molóművészből. Vámbéry a rá jellemző szívós becsvággyal
képezte magát rendkívüli nyelvtehetségből nyelvtudóssá.
Hogy elért-e céljához, főként pedig mekkora mértékben
sikerült becsvágyát megvalósítania - ez az, amiről idesto-
va száz éve vallanak más-más véleményt a kortárs kollégák
és utódok. Ha a tudomány alapjának és egyben mindig
elengedhetetlen kellékének tekintjük a szigorúan
következetes módszerességet, úgy a kérdésre lényegében
nemleges választ adhatunk csak. A legkiválóbb tehetségű
autodidaktánál is, tehát olyan embernél, aki nem részesül
rendszeres oktatásban, hanem egyedül tanítja önmagát, a
hozzáértőknek gyakorta könnyű lesz felfedeznie, hogy az
alapok nem elég szilárdak, s az összefüggések ismerete
hézagos maradt. Ez Vámbérynál sem volt másként.
Valójában a vita akörül folyik, hogy mennyire sikerült azt
megközelítenie. Az egykori társadalmi elfogultságok máig
hullámzó utórezgéseit figyelmen kívül hagyva, úgy kell
higgyük, hogy a nézeteltérések Vámbéry nagy eredmé-
nyeiből és a párhuzamosan fellépő nagy tévedéseiből fa-
kadnak. Ilyen esetekben csakugyan nehéz igazságot tenni.
Mivel érdeklődése erősen néprajzi, társadalom-lélek-
tani és politikai természetű volt, őt elsősorban az egyes
nyelvekben megnyilvánuló kollektív lelki jelleg foglalkoz-
tatta, vagyis a népek nyelvalkotó pszichológiája. A mai
nyelvtudósoknak igen tekintélyes része kutatja - több-
nyire elektronikus gépek segítségével - az úgynevezett
idiómákat, egy-egy nyelv és azon belül egy-egy társadalmi
réteg szóhasználatait, szópárosításait és kötéseit, mindazt,
amiben a sajátos közösségi alkat tükröződik. Vámbéry
ebben is úttörő volt idehaza, de köztudomású, hogy az
úttörőket inkább tüskével, mint babérral szokták koszo-
rúzni. Korának tudósai az alapokat rakták le; őket még
szinte kizárólagosan a szóeredetek izgatták, és nem a szó-
használatok. A szóeredetek kutatása pedig, főként a régi
körülmények között, a nyelvészetnek legnehezebb ága
volt, és talán máig is az maradt. Nagy türelmet, minden
részletre kiterjedő következetességet és hibátlan mód-
szertani alkalmazást követel meg. Természetszerűen -
mint minden korban minden tudomány - bizonyos öt-
letességet is. Vámbérynak ebből az utóbbiból a maga tu-
dományágához a kelleténél több jutott, az előbbiekből
viszont a kelleténél kevesebb.
Tagadhatatlanul írt három olyan nagyobb lélegzetű
tudományos munkát, amelyeknek nem csupán az irodal-
mi, hanem a nyelvészeti része is évtizedekig jelentékeny
volt. Olyan anyagot tárt fel, amelyet, legalábbis ekkora
kiterjedésben és bőségben, nem ismertek Vámbéry előtt
Európa nyelvészei. Csagatáj nyelvtanulmányai az üzbé-
gek, türkmének és a Kínában élő tatár törzsek nyelvjárá-
sairól adtak áttekintést, a mellékelt szótár pedig minden
alkalommal az élőbeszéd alapján közölte a kiejtést. Itt
mutatkozott meg, hogy egy kivételes nyelvtehetség gya-
korlati ismeretei mily nagy hasznára lehetnek az elvon-
tabb tudománynak is. Ahogy Vámbérynak szintén haszná-
ra volt, hogy hű munkatársa, Iszhak bármikor segítségére
sietett a kiejtésnek vagy az élőszóban fennmaradt tatár és
közép-ázsiai költészet hiteles hagyományainak fogas kér-
déseiben.
Meglepő türelemről és a rá jellemző ihletett találé-
konyságról tett Vámbéry tanúságot "Az ujgurok nyelvem-
lékei" címen megjelent második művében. 1868-ban
ugyanis az Akadémia közbenjárására megkapta a bécsi
udvari könyvtárból a "Kutadgu Bilig" ("Boldogító Tudo-
mány") nevezetű s akkor éppen 900 esztendős kéziratot,
amelyet nesztoriánus keresztények vetettek különös for-
májú betűikkel pergamenre. Az ujgur-törökök nyelvén írt
régi kézirat érthetően megviselt, sok helyütt olvashatatlan
volt. A "Boldogító Tudomány"-nak semmilyen más leí-
rását, variánsát nem ismerték akkor még a világon sehol:
megfejtésre várt mind a tartalma, mind a nyelve. Nem
akadt egyéb kulcs ehhez a talányhoz, mint pár sorközi
jegyzet, amelyet a kéziratnak későbbi olvasói a saját
korukban már elawult vagy érthetetlenné vált szavakhoz
magyarázatul, esetleg fejtörőül írtak hozzá perzsa vagy
csagatáj nyelven, arab vagy ujgur betűkkel. Ebből a
néhány kommentárból kellett az egész kéziratot felgön-
gyölíteni, némiképpen ahhoz hasonlóan, ahogy Napó-
leon idejében Champollion fedte fel a hieroglifák titkait.
"Egy évnél is tovább, napról napra, órákon át meresz-
tettem szemem a szibillai jelekre, míg végre sikerült
helyenként elolvasnom és meg is értenem a kéziratot - így
emlékezett vissza öregkorában Vámbéry az 1869-es évet
betöltő nagy munkájára. S még hozzáfűzte: - Örömöm
határtalan volt."
Feltehetően azért is, mert úgy érezte, bizónyosságát adta,
hogy az ember leleménnyel és türelemmel úttörő munkát
végezhet a nyelvészet területén még akkor is, ha nem tar-
tozik az iskolázott nyelvészek sorába. Érzése annyira
helytálló volt, hogy műve kerek negyven éven át forrás-
munka maradt. A "Boldogító Tudomány"-nak csak 1910-
ben jelent meg Radloff tollából egy teljesebb és szakszerű
kiadása, ám azzal a különbséggel, hogy időközben több
ujgur leletet találtak, sőt a "Kutadgu Bilig" egyik arab
betűs átírásának ugyancsak nyomára jöttek. És mégis!
Radloff sokszor igénybe vette Vámbéry megfejtéseit. "Csak
csodálkozhatunk azon, hogy kettejük megfejtései rend-
szerint egyeznek - írta Munkácsi Bernát, az ismert finn-
ugor nyelvész két évvel Vámbéry halála után, 1915-ben -,
hiszen az első megfejtőnek úgyszólván sötétben tapoga-
tózva sikerült a helyes olvasást és értelmezést eltalálnia."
Meglehetősen jó munkája még Vámbérynak a török-
tatár nép ősi műveltségéről szóló tanulmánya, melyben
először próbálkozik meg a nyelvészetnek, a néprajznak és
az őstörténetnek egybeolvasztásával.
Kisebb vagyonába került a saját költségén kiadott
Seibaniász, a 4500 párversből álló üzbég hősköltemény.
Ennek egyetlen hiánytalan kéziratát szintén a bécsi Burg
könyvtára őrizte, és bocsátotta a magyar tudós rendelke-
zésére, hogy az néhány vakációja alatt lemásolhassa. Az
eredeti kézirat 1510-ből származik, és a megelőző két évti-
zed üzbég hadieseményeit énekli meg. A Seibaniász lant-
pengető költője ugyanúgy dolgozott, mint egy mai hadi-
tudósító. Elkísérte fejedelmét, Seibani Mohamed Salih
herceget a Bokhara ellen vezetett hosszú hadjáratba,
szemtanúja volt a történéseknek, és frissiben foglalta vers-
be. Közép-Ázsia török-mongol seregeinek belső életéről,
harcmodoráról ez az ismeretlen kobzos mond el leg-
többet a kései korok számára. Noha Vámbéry sokat áldo-
zott a Seibaniász kinyomtatására, végül mindössze hatvan
példány kelt el a könyvből, mert a világ kevés orientalista
intézete akkoriban még szűkében volt a pénznek. Vám-
béry mégsem bánta meg vállalkozását. Egyébként a Sei-
baniászt barátjának, Fraknói Vilmos történésznek, Aka-
démiánk akkori főtitkárának ajánlotta. Sorsuk nem nél-
külözte a rokon vonásokat, mármint annyiból, hogy Frak-
nói szintén felvidéki és morva, szegény sorsú rabbik le-
származottja volt. Fiatalon katolizált, majd püspök lett be-
lőle. De azért baráti társaságokban szívesen elemlegette,
hogy a gólemet készítő prágai csodarabbit nevezheti ük-
apjának...
Az előbbiekben felsoroltuk Vámbéry nyelvészeti mun-
kálkodásának számottevő eredményeit tanári kinevezé-
sétől kezdve a századfordulóig. Tévedéseinek története
bonyolultabb ennél, és sokkal nagyobb nyilvánosságot
kapott, mint a tudományos sikerei valaha is.
Ezek a tévedések egytől egyig a magyarság, vagyis
nyelvünk eredetének kérdése köré sűrűsödnek. Ha telje-
sen mellőzzük ezúttal a hiúságban gyökerező makacssá-
got, mely a tudósokra éppoly jellemző lehet, mint a nem
tudósokra, elmondhatjuk, hogy Vámbéry tévedéseinek
emberi eredői egészen egyszerűek. Ő fiatalon a magyar
nyelv kutatására indult el, a mai nyelvünk bölcsőjét a
turáni pusztaságokon vélte fölfedezni. Ha a magyar nyelv
nincs rokonságban a türk nyelvekkel, akkor ő rossz he-
lyen kutatott és nem oda utazott, ahova célja rendelte
volna. Kolumbusz módjára mást keresett, mint amit talált.
Mivel azonban ezt sokáig konokul tagadta, nem tudta kel-
lően felmérni és rendszerezni azt sem, amit valóban bir-
tokba vett.
Mire Vámbéryt egyetemi nyilvános rendes tanárrá
kinevezték, már megjelent Budenz Józsefnek a magyar és
finnugor nyelvek szóegyezéseiről írt nagy műve, s ez
végérvényesen megalapozta azt a felfogást, hogy nyelvünk
finnugor eredetű, és a legszorosabb rokonságban a vogul-
lal áll.
Vámbéryt ez a tétel valóságos csapásként érte. Budenz
felfogását előbb a magyar és török-tatár szóegyezésekről
összeállított, bő anyagot felölelő, de kusza és hevenyé-
szett munkájában próbálta meggyengíteni. Elismeri ugyan
a magyar nyelv alaprétegének túlnyomóan finnugor ere-
detét, de egyúttal kijelenti, hogy a török-tatár nyelvekkel
is rokonságban állunk, noha ez a kapcsolat csupán má-
sodfokú. A magyarság ősi történetének második szaka-
szában létrejött rokonság csak - ha úgy tetszik - "beháza-
sodás". E későbbi keveredés révén nyelvünk, a történelmi
átalakulások sodrában, mégis szinte egyformán vált ugor
és török jellegűvé.
Hadra kelt ez állítás hallatán a finnugor nyelvészek
egész akkori csekélyke tábora. Budenz ízekre szedte Vám-
béry szóegyeztetéseit. S ezt oly hevesen, akkora haragos
lendülettel tette, hogy hozzávetőleg fél évtizednyi időre el
is vette ellenfelének kedvét a nyelvészeti munkától.
Később aztán Budenz a porrá csepült Vámbéry szóegyez-
tetéseinek anyagát használta fel saját munkájához, amely
a magyar nyelv török jövevényszavainak első hiteles jegy-
zékét tartalmazta. Vámbéry anyagából kereken negyven
százalékot igazolt és fogadott el ekkor Budenz. Az utánuk
következő nemzedékhez tartozó Munkácsi Bernát azt írja,
hogy napjainkig tartó érvényességgel nem maradt fenn
sokkal magasabb arány Budenznek eredeti munkájából
sem, amely először vetette módszeresen egybe a magyar
és finnugor nyelvek bizonyos szótöveit. De ebben a
Vámbéry megítélését bizonyos fokig helyrebillentő nyelv-
tudósi megállapításban is ott rejlik, hogy Budenz tudo-
mányos módszerességgel vizsgálta a szavakat, míg turko-
lógus ellenfele csak ötletszerűen.
Vámbéry az életét végikísérő és sokszor megkísértő
témának 1882-ben fogott ismét hozzá, tizenkét évvel a
magyar és török-tatár nyelv szóegyezéseinek megjelenése
után. "A magyarok eredete" című művének alapgondola-
ta változatlanul az, hogy a magyarság finnugor és török
néptörzsek vegyüléke, ugyanúgy, mint a török-szláv keve-
redésből eredt bolgár nép vagy a Hindukus hegység völ-
gyeiben élő hezare törzs, melyet Timur Leng telepített át
India legészakibb szögletébe és a mai Afganisztán keleti
részébe. A hezarék eredetileg mongolok voltak, így is
beszéltek, de perzsa nyelvterületen élve, a századok le-
forgása alatt felcserélték eredeti nyelvüket a perzsával.
Vámbéry tehát a magyarsággal kapcsolatban sorra meg-
vizsgálja a hunok, avarok, bolgárok, kazárok, besenyők
eredetét, a korabeli arab és bizánci írók idevágó tudósítá-
sait, s nem fogadja el egykori patrónusának, Hunfalvy
Pálnak azt az érvelését, hogy azért, mert a magyar nyelv
finnugor eredetű, a népnek is feltétlenül annak kell
lennie. A nyelv mint csak egyik mozzanat jöhet tekintetbe
a népek "családi hovatartozásának" megállapításánál -
mondja.
A magyar népet különböző történeti és néprajzi bizo-
nyítékok alapján Vámbéry túlnyomóan török eredetűnek
véli, s megvádolja Budenzet és Hunfalvyt azzal, hogy a
finnugor szókincset sokkalta nagyobb figyelemre méltat-
ták a török-tatárnál, ennélfogva elhamarkodottan ítél-
keztek. Most ő tapogatja ki Budenz magyar-ugor szó-
összehasonlításainak gyenge pontjait, de ismét válogatás
nélkül harcol éles és rég kicsorbult pengével egyaránt,
csakhogy bizonyítani tudja: a magyarság igen távoli
korszakban lehetett csupán része az akkor még egy
területen élő finnugor törzseknek, amelyek azóta földraj-
zilag messze szétszóródtak. De már a művelődés legelső
korszakaiban török elemekkel vegyültek el az ősi ma-
gyarok. Állítja, hogy a honfoglaló magyarság uralkodó
osztályát főképpen török eredetű törzsek alkották, és
megismétli azt is, hogy a magyar nyelv iráni, tehát árja ele-
mei közvetlen érintkezés folytán kerültek nyelvünk vérke-
ringésébe abban az időben, amikor, véleménye szerint, a
régi magyarok a Kaukázustól északra eső vidéken tanyáz-
tak, és huzamosabb összeköttetésben álltak a perzsákkal.
A könyvet a nagyközönség meg a sajtó elragadtatott
ünnepléssel fogadta. A nemzeti hiúságot igen kellemesen
bizsergette meg az a tudat, hogy a magyarok harcos türk
törzsektől származtathatják magukat, ezekkel tartják a
rokonságot, nem pedig mindenféle morzsányi, primitív
népecskékkel Szibériában. A török sógorság előkelőbb
dolognak látszott a szamojéd, jukakir, osztják-vogul
unokatestvérségnél. Az olvasók és a hírlapírók szűnni
nem akaró éljenzésbe kezdtek, a nyelvtudósok viszont
szűnni nem akaró pfújozásba. Szenvedélyes "le vele!"
kiáltásoktól zengtek a nyelvészek tisztes csarnokai
honunkban, s a nagy zaj Vámbérynak részben valódi,
részben csak vélt tévedései körül sehogy sem akart csitul-
ni.
A gyakran teljesen eldurvult stílusú "ugor-török"
háború jó öt esztendőn át tartott. Köztudomású, hogy az
"ugor" haderők győzelmével végződött, de mint a valódi
háborúknál is általában - nem maradéktalan győzelem-
mel. A finnugor nyelvészeti elmélet Lényegében állta a
sarat, de egyben-másban az azóta eltelt idő mérlegének
nyelve Vámbéry felfogásának helyességét mutatja.
Így például ma már senki sem tagadja, hogy a finnugor
nyelvcsalád keleti ágából, az ugorságból kiszakadó "elő-
magyarok" az egyik, valószínűleg egy csuvas, türk törzzsel
keveredtek össze, és mire hazánkba érkeztek, egybe-
olvadásuk folyamata már igen előrehaladott volt. A keve-
redés során az eredetileg vadászó-halászó-madarászó,
erdei, gyalogos ősi magyarok átvették a türk nép életfor-
máját: marha-, ló-, birkatenyésztő, lovas, harcos nomád
néppé alakultak át. Ennek volt a következménye, hogy
amikor a mai Dél-Ukrajnában éltek az ugor és török ma-
gyarok, az egykorú bizánci meg arab szerzők egyaránt
török népnek vélik az egész magyarságot. A régi források
szerint ez a magyarság két nyelven beszél: az urak törökül,
a köznép pedig magyarul.
Ehhez hozzátehetjük, hogy az Anonymus-nál előfor-
duló csaknem 270 nemzetségnév kivétel nélkül türk ere-
detű, így a hét vezér neve is. A korai finnugor nyelvé-
szeink jól ismerték ugyan Anonymust, de nem tudták ere-
detiben olvasni az ősi magyarságról megemlékező arab
forrásmunkákat, sőt talán a létezésükről is alig hallottak.
Vámbéry viszont ismerte ezeket, és gyakorta hivatkozik is
rájuk.
A magyarság teljes nyelvi egybeolvadása már csak a
Duna-Tisza közén, az új hazában következett be. A nem-
zet nyelve a finnugor eredetű magyar lett, de nyomot
hagyott rajta a türk is. Mai nyelvünk jövevényszavai közt
legnagyobb számban a török - zömükben a honfoglalás
előtti - jövevényszavak szerepelnek. Kisebb arányú a
török jövevényszavak második,úgynevezettkun-besenyő, vala-
mint a harmadik, a hódoltság korabeli rétege, bár nem
minden esetben lehet biztos határvonalat húzni e három
réteg között.
Ilyen értelemben az újabb és ma már talán megál-
lapodottnak mondható tudományos felfogás bizonyos
fokig igazolta Vámbéryt. Ami pedig a tényeket nélkülöző
állításait illeti, ezek nem egyedül őnála fordultak elő az
"ugor-török" háború legforróbb időszakaiban. A Budenz
-Hunfalvy-iskolának ugyancsak akadtak heveskedő túlzói,
akik például Vámbéry okfejtésének megdöntésére a
hunokat, az avarokat, sőt még a bolgárokat is finnugor
népeknek nyilvánították.
Ám a tudományos kérdések tisztázásával oly gyakorta
együtt járó kezdeti túlzások és tévedések sem változtatnak
azon, hogy adott esetben a finnugor nyelvészek elmélete
volt alapvetően helyes. Éppen ezért vált általánosan elfo-
gadottá. Legföljebb az fordul elő néha, hogy egyes külföl-
di orientalisták - mint például a Párizsban élő és szó-
tárkészítési munkája folytán hazánkban is jó nevű
Sauvageot professzor - árnyalatokban vagy talán valami-
lyen fontosabb kérdésekben is közelednek Vámbéry
Árminnak a maga idején kereken elutasított nézeteihez.
Annak, hogy ezek a nézetek eleinte még akkor is heves
ellenállásba ütköztek, ha egyes részletkérdésekre vonat-
kozóan helyes megállapításokat tartalmaztak, legfőbb oka
magában Vámbéryban rejlett. Szenvedélye és hiúsága elra-
gadta. Nézeteit szertelenebbül és kevésbé megbízhatóan
képviselte annál, semhogy tudóstársai hajlandók lettek
volna a részletekre vonatkozó igazát elismerni akkor,
amikor tényleg igaza volt.
Egyébként az indulatosság nemcsak őt jellemezte
ebben a harcban. Főként Budenznek egyik leghívebb
tanítványa, Simonyi Zsigmond támadta Vámbéryt oly éles
hangon, hogy ezzel kettős eredményt ért el. Egyfelől az
érvek pergőtüze alatt álló Vámbéry lassacskán maga is
kénytelen volt megtagadni eredetileg téves felfogását,
másfelől azonban a vitának szidalmakig való elfajulása
okozta, hogy azontúl inkább tevékenységének másik
területén keresse az elismerést meg a pénzt.
Aztán 1891-ben meghalt Hunfalvy, és egy évre rá
Budenz. 1894-ben pedig Vámbéryt Tudományos Akadé-
miánk igazgatósági tagjává választották. Közeledtek az or-
szág ezeresztendős fennállásának, a millenniumnak ünep-
ségei.
Vámbéry nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy ez
alkalomból ismét hozzá ne nyúljon a magyarok erede-
tének tüskés kérdéséhez.
A millenáris ünnepségek küszöbén megjelent "A ma-
gyarság keletkezése és gyarapodása" című munkája már
teljesen elismeri a magyar nyelv alaktanának és alapszó-
kincsének javarészt ugor jellegét, a magyar nép ki-
alakulására vonatkozóan pedig hol érdekes és találó, hol
csapongóan vad és műkedvelő jellegű ötletek garmadáját
veti fel. Jó néhány legendás, vagyis hagyományos felfogás-
sal szembeszáll. Nem hiszi, hogy a honfoglalók a Kárpátok
hágóin keltek volna át, hanem azt vallja, hogy az Etel-
közből az Al-Duna felől nyomultak be Pannóniába. A szé-
kelyeket az avarok leszármazottainak tartja, s nem Attila
hun ivadékainak. Végső összegezését úgy ejti meg, hogy a
mai magyarság talán a legtarkább népvegyülék föld-
részünkön. Kertelés nélkül kimondja: "A magyarok mai
nemzedékének ereiben az ősmagyar vérnek egyetlen
cseppecskéje sincs meg."
Az ötletes, de rendszertelen művet a történészek ért-
hető bírálattal fogadták, a közönség pedig megrökönyö-
déssel. Nem elég, hogy a nemzet ezredévét ünnepelték,
s Európában a nacionalista hullám majdnem tetőzött, de
már növekedni kezdtek azok a fajelméleti palánták is,
amelyeket Gobineau, a Wagner Richárd vejeként feltűnt
Houston Stewart Chamberlain, Lueger bécsi polgár-
mester és mások oly gondosan ápolgattak. Ilyen körül-
mények között ki óhajtotta volna tudomásul venni, hogy
a magyarság - hasonlóan Európa minden más nemze-
téhez - összevissza rázott népkeverék? "Nem vagyunk mi
cigány népség!" - méltatlankodtak az emberek. Amivel
rögtön tanúságot tettek arról, hogy a fajelméletek szajkó-
zása nem tételez fel semmiféle ismeretet, hiszen földré-
szünkön a viszonylag "legtisztább" árja fajt a cigányok
alkotják.
Vámbéryt elcsüggesztették a történészek jogos bírá-
latai, de még inkább kedvét szegte az olvasók megüt-
közése. Elhatározta, hogy nem szól többé hozzá a témá-
hoz. Inkább megújult lendülettel vetette magát másik két
munkaterületére. Régóta elismert publicista volt
külföldön, és politikusok, államférfiak barátja meg afféle
házi tanácsadója ázsiai kérdésekben. Okosabbnak látta, ha
főként ezzel foglalkozik.

Tengerektől tengerekig

Egy élelmes, nagyeszű, béna lábú emberke ült a
Duna mellett, és erről a helyről figyelte, tudta,
tőle telhetően át is gondolta, hogy mi történik a
Csendes-óceán ázsiai partjaitól egészen az Atlanti-óceán
európai partvonulatáig. Vagyis akár népességet, akár te-
rületet nézve a földnek nagyobbik felén.
A különös dolgok különös tudója egyébként nem csu-
pán képletesen ült a Duna mellett. Attól fogva, hogy job-
ban, sőt kifejezetten jól ment a sora, ott is lakott. A Ferenc
József rakpart 24. számú ház első emeletén bérelt tágas,
kitűnő lakást. Berendezésére bármelyik felületes újságíró
ráakasztotta volna a jelzőt: "nagypolgári". Talán
annak is látszott, ha valaki csak fél szemmel nézett oda.
Nagypolgárok lakásaiban aligha lehetett ennyi köny-
vet, folyóiratot, ilyen tornyosodó újság- és papírhalmokat
találni, de cédrusfa szelvényeket és ritka egzotikus famin-
tákat, keleti préselt virággyűjteményt, vízipipát, perzsa
zománcmunkákat, turkesztáni agyagtálakat és sok más
egyebet sem.
Ha ennek a Duna-parti otthonnak gazdáját éjszaka fel-
verték volna jóízű álmából, s megkérdik tőle, milyen isko-
lák vannak pillanatnyilag Taskentban vagy Szamar-
kandban; hány tanuló látogatja ezeket, és mi a nemzetisé-
gi megoszlásuk; mennyit költött az orosz kormány az
utolsó tíz évben vasútépítésre, csatornázásra, közoktatás-
ra; mekkora a jakutok, burjátok, lebedinek, altajiak lélek-
száma Szibériában; milyen újságok jelennek meg In-
diában; mennyi rizs, juta, pamut, tea termett az utolsó öt
évben ezen a területen; mi a buddhisták, brahminok és
mohamedánok arányszáma; hányan beszélik a hindi, a
tamil és a gudzserát nyelvet; mikor tiltották el az angolok
a megözvegyült asszonyok elégetését a hinduk között, és
mikor a leánycsecsemők meggyilkolását; hányan élnek
mohamedán tatárok a kínai birodalomban; s kik a főisko-
lát végzett, első tudósok meg írók Algériában - valószínű,
hogy minderre és még tucatnyi hasonló kérdésre kielégí-
tően, esetleg egész pontosan felelni tudott volna.
Ennyire szerteágazó tudás sokakat zavarba ejtett.
Vámbéryt nem lehetett egyetlen kartotéklapon "elköny-
velni". Melyik rekeszbe gyömöszöljék, ha egyszer mind-
egyikből kibújt, illetve egyikben sem fér el? Orientalista?
Etnográfus, vagyis mai szóval: néprajztudós? Nyelvész?
Politikus? Politikai író? Kis színes cikkeket közreadó ripor-
ter? Egy vagy talán két nagyhatalom titkos megbízottja?
Különc? Zseni? Fezőr? Vagyis olyanfajta ember, aki min-
denbe belekap, és semmihez sem ért? De hát hogyan
lehetne ekkora tekintélye külföldön, ha nem értene
ahhoz, amiről ír és beszél? Rejtély, rejtély...
Pedig nem is volt akkora rejtély, mint a hazai pályatár-
sak gondolták. Természetes adottságait és a világesemé-
nyeket számba véve, Vámbéry pályafutása szinte magától
alakult úgy, ahogy alakult. Valóban sokoldalú érdeklődés
kellett hozzá, de semmi boszorkányság. Ahhoz ugyanis,
hogy egy kivételes tehetségű embert már a maga korában
értékeljenek - s ne csak holta után -, nem elég tehetsé-
gesnek lenni, hanem "soron kell lenni". Ez a tétel külö-
nösen tudósokra és művészekre áll. Pusztán a tehetség
nem elég. Hogy éppen soron van-e, vagy sem, nem az ille-
tő tehetség szabhatja meg egyedül. Sokkalta inkább a kö-
rülmények alakulása. Más szóval ezt úgy is mondják, hogy
szerencse. Olyasmit kell csinálni, amire az adott pillanat-
ban a világnak éppen szüksége van, és úgy kell csinálni,
ahogyan az akkori világ érdeklődését felkeltheti, vagy
lekötheti és kielégíthetudniillik
Vámbérynak abban rejlett a szerencséje, hogy a múlt
század harmadik harmadában az ő - nem szorosan vett
nyelvészeti - munkaterületein éppen a magafajta tehetség
és érdeklődésmód, nagyjából még a magafajta szemlélet is
volt a közvetlenül soron következő. Vámbéryt ugyanis
kora fiatalságától élete végéig majdnem egyenlő mérték-
ben foglalkoztatták a nyelvek, a népek szokásai és a
körükben uralkodó nézetek, a társadalmi szerkezetek, a
nemzetközi hatalmi és eszmei vetélkedések, legfőképpen
pedig az európai civilizáció rendeltetése és sorsa.
S mindehhez akadt egy véletlen időbeli egyezés, ami
politikai vagy tán inkább közírói pályájának megadta a
felfelé röpítő kezdősebességet. Ő volt az első európai, aki
bejárta Közép-Ázsiát, és épségben, egészségben került
onnan vissza. És ő volt az utolsó európai, akinek egy
közép-ázsiai utazás minden órájában az életéért kellett
reszketnie. Azt, amit ő látott, nem láthatta utána már
senki más. Meg aztán olyan kapcsolatai voltak az egész
mohamedán világgal Kasgartól Konstantinápolyig, mint
rajta kívül sem előtte, sem utána egyetlen európainak
sem. De talán mindez együtt sem lett volna elég a világ-
híréhez, ha az események nem játszanak kezére.
Közép-ázsiai utazása alatt éber és mindig rendkívül
kombinatív érdeklődése még a történések menetrendjét
illetően is meglepő pontossággal mérte fel, hogy Orosz-
ország rövidesen birtokba fogja venni azokat a terüle-
teket, amelyeken ő végighaladt. A Királyi Földrajzi Társa-
ság vendégeként tartott legelső londoni előadásában tüs-
tént figyelmeztette nagy, de mégis válogatott közönségét a
hamarosan bekövetkezendő eseményekre: arra, hogy a
cári orosz expedíciós erők a Szir-Darja mentén előrenyo-
mulva, az általa felvázolt sorrendben fogják megszállni
előbb Taskentot, majd Szamarkandot, a bokharai emirá-
tust, a hivai kánságot, a türkmén pusztaságokat, s elő-
reláthatóan az afgánok országának északi tartományait is,
úgyhogy a cári birodalom közvetlenül határos lesz a brit
fennhatóság alatt álló Indiával. Kifejtette, hogy ő ebben
veszedelmet lát Angliára, mert az orosz terjeszkedés
előbb-utóbb India birtoklását, végső soron pedig a brit
hatalom egész ázsiai pozícióját fenyegethetudniillik
Palmerston, az akkori miniszterelnök részletes memo-
randumot kért Vámbérytól, hogy ugyan mire alapítja jós-
latait és feltételezéseit. Többször beszélgetett is az ünne-
pelt magyar utazóval, de általában tréfára vette szavait,
s megjegyezte:
- Sok víz folyik még le a Temzén, amíg a kozákok az
Oxus vizében itatják meg lovukat.
Nem kellett éppen oly sok víznek lefolynia a Temzén...
Vámbéry 1864-65 telén volt London egyik legérdeke-
sebb embere. És már 1865. június közepén Csernajev
orosz tábornok 1501 emberrel meg 12 öreg ágyúval meg-
törte a 15000 főnyi kokandi katonaság, valamint a 90
ezer főnyi lakosság részleges ellenállását, s taktikailag
pompásan megtervezett, vakmerő rohammal bevette
Taskent városát. Vámbéry jövendölésének első pontja fél
év alatt igazolódott. Tekintélyét Angliában ez természet-
szerűen megszilárdította, s ettől kezdve Közép-Ázsia első
számú szakértőjének tartották. Hozzávetőleg még tizenöt
éven át valóban az is volt.
A Taskent bevételét követő négy esztendő leforgása
alatt az egész kokandi kánság, továbbá a bokharai emirá-
tus a cári Oroszország fennhatósága alá került. 1873-74-
ben Verjovkin tábornok meg a Vámbéry részéről is igen
nagyra tartott Kaufmann tábornok a hivai kánság ellen
vezetett sikeres hadjáratot, s ezután már csak rövid idő
kellett ahhoz, hogy a türkmének lakta sztyeppvidék vé-
ges-végig az orosz birodalom részévé váljék. A lelkes civi-
lizátornak bizonyuló Kaufmann tábornok 1867-től 1882-
ig viselte Turkesztán első kormányzójának tisztét, és sokat
tett azért, hogy a zömében nomád őslakosságot minél
simábban vezesse át a korszerű életformába.
Eddig a pontig szinte hónapról hónapra úgy ment
minden, ahogy azt Vámbéry eleve megmondta. Még azt is
megjósolta, hogy a tekke-türkmének meghódítása lesz a
legkeményebb dió az orosz birodalomnak a déli-délkeleti
irányú terjeszkedése során.
A múlt század utolsó évtizedében aztán az európai
nagyhatalmak ázsiai politikájának fővonalait illetően sok-
ban tévedett, de tájékozottsága a részletkérdésekben
ekkor is kivételesen jó volt.
Érdeklődési köre az egész mohamedánságot felölelte.
Ezt a világot minden hibájával együtt szerette, aggodal-
masan latolgatta fejlődésének eshetőségeit, és már-már
féltékenyen őrködött jobb jövője felett. Ez persze nem a
tárgyilagos tudós magatartása, hanem egy színes és min-
den életrevalósága mellett kissé érzelmes kedélyű em-
beré.
Úgyállt a dolog, hogy az évek múlásával inkognitó-
utazásának Közép-Ázsia lakosai között is híre kelt. Néhány
turkomán talán sajnálta, hogy elmulasztotta a zsíros vált-
ságdíjat, de később ezek is megnyugodtak, hallván, hogy
ez a frengi "Timur Leng" igen szegény ördög volt. A leg-
megkapóbb legendák a kínai birodalomhoz tartozó Kelet-
Turkesztánban szövődtek Vámbéry köré. Hiszen derék
zarándoktársainak nagy része onnan való volt. Az, akinek
életét köszönhette, s akire mindig a legbensőbb barátság-
gal gondolt: hadzsi Bilál, a karaván feje, még a hetvenes
években is többször ellátogatott Mekkába és Medinába.
Noha ilyen alkalmakkor nemegyszer értésére adták, hogy
"Resid efendi" álruhás frengi volt, hadzsi Bilált nem
lehetett megingatni. "Igazhitű jó moszlim az én barátom -
mondogatta. - Ám az meglehet, hogy álruhát öltött, mert
így akar a frengik közé férkőzni. Azok meg elhiszik."
Hadzsi Bilál nem maradt egyedül ezzel a véleménnyel.
Sok mohamedán hitte Vámbéryt még a múlt század végén
is igazi dervisnek, aki azért álcázta magát európainak,
hogy így lehessen az iszlám javára. Mert hogy javára van,
azt sok mindenből érezték. Ha mohamedán ember átuta-
zott Budapesten, akár tatár volt, akár török, perzsa, afgán
vagy indiai, ritkán mulasztotta el, hogy Vámbéryt fel ne
keresse. A Gül Baba sírjához zarándokló dervisek pedig
mindig szívesen látott vendégei voltak. Terített asztalt és
vetett ágyat találtak nála. Néha még pénzt is rájuk tuk-
mált. Gül Babához Tobolszkból és Kasmírból is jöttek a
zarándokok, a hosszú vándorlástól lesoványodott, ron-
gyos, hívő, alázatos had. Gül Babát minden igazhitű mo-
hamedán nyugodtan tisztelhette, mert sohasem derült ki,
hogy szunnita volt-e vagy siita; Naszreddin sah éppúgy
rendbe akarta hozatni a sírját, mint a szultán.
Amikor már a "Rózsák Atyjának" egy-egy elcsigázott
afganisztáni, tobolszki vagy kasmíri zarándoka jóllakott
Vámbéry asztalánál, nekibátorodva megkérdezte:
- Tiszteletre méltó, nagyságos efendim, meddig időzöl
még a hitetlenek országában? Nem parancsolja-e még
neked Allah, hogy térj vissza az igazhitűek közé?
Vámbéry nem ábrándította ki őket:
- Gondoljatok Szádi sejkre, Shiraz bülbülszavú dal-
nokára - mondta -, hiszen ő is igazi dervis volt, s mégis
mennyit vándorolt, mily sok nép között élt, és mily külön-
böző vallású emberek között. Azért tette, hogy jobban
megismerkedjék a világgal, és legvégül, mint ember, a
maga örök emlékezetét hagyja a világra. Ne féljetek az ide-
genektől ti sem.
Ebben valahogy megnyugodtak. Egy perzsa ván-
dorköltő pedig ily módon összegezte egyszerűbb hon-
fitársai véleményét:
- Valóban merész lelkű ember ez a Bambera - így fer-
dítették el Vámbéry nevét Perzsiában -, ez a perzsául
beszélő keresztény dervis! Olvasta a világ összes könyveit,
és járatos minden tudományban. Bizony, méltó ember ő a
padisah barátságára!
Ennyi jóindulatot tapasztalva nehéz lett volna annak a
"perzsául beszélő keresztény dervisnek" nem szeretnie az
ő zarándok koldus barátait.
Londoni első nagy ünneplésétől számítva Vámbéry
három uralkodócsalád otthonában fordult meg. A későb-
bi VII. Edward még mint trónörökös, majd mint angol
király is többször látta vendégül sandringhami kasté-
lyában. Ott ismerkedett meg Vámbéry Viktória királynő-
vel, akit kedvenc politikusának, Disraelinek kormánya
megajándékozott az "India Császárnője" címmel. Viktória,
egész Európa minden dinasztiájának nagyanyja, igen
büszke volt erre a címre, s hetvenedik életéve felé hindiül
kezdett tanulni. Minden másodnap házi feladatot írt egy
kockás füzetbe, Vámbéryval pedig megbeszéléseket tartott
nyelvtanulmányairól. A királynő a polgári erények és a
burzsoá biztonság eszményeinek szolíd megtestesülése
volt, olyannyira, hogy nevéről korszakot neveztek el. De
tán éppen ezért vonzódott a színes, kissé kalandos életű
emberekhez, akik regényalakokra emlékeztették. Vám-
béry is ennek köszönhette érdeklődését.
Az öreg, eltestesedett királynőnek nehezére esett már
a járás, így hát egy pár csacsi vonta fogatocskán sétakocsi-
zott a park sóderes útjain. Előtte két nagyturbános, festői
palástba öltözött indiai szolga járt, mellette pedig Vám-
béry sántikált. Egy-egy ilyen alkalommal a két öregedő
ember kölcsönösen elkápráztatta egymást rendkívüli em-
lékezőtehetségének fitogtatásával.
III. Napóleon francia császár udvarában Vámbéry csak
egyszer járt. Akkortájt, amikor közép-ázsiai útleírásának
francia kiadása készült. A császár először úgy fogadta,
mint "író az írót", mert Napóleonnak épp márciusban
jelent meg Julius Caesarról összeeszkábált műve, amelyen
három évig akkora becsvággyal dolgozgatott éjszakáról
éjszakára, hogy pillanatnyilag nem is érdekelte más, csak
ez a könyv. Az audiencián nehézkesen közeledett Caesar
idejéből a jelenhez, mely a fenyegető porosz-francia há-
ború árnyékában több gondot tartogatott számára a csá-
szári rang névadójának koránál. Sehogy sem hangolódtak
össze Vámbéryval. A fiatal utazóra szánandó benyomást
tett a "hitvány testű, petyhüdt képű, fehéresen fakó színű
férfi". Gyenge embernek ítélte. A császár igyekezett ked-
veskedni, és a maga értékskáláján az egyik legmagasabbra
helyezett tulajdonságot dicsérte meg Vámbéryban:
- Ön csodálatos színjátszó képességnek adta jelét.
A bókot Vámbéry helyénvalóbbnak érezte a "mi, írók,
egymás között" hangnál. Végtére ha III. Napóleon valami-
hez mégiscsak értett, az kétségtelenül a színjátszás volt...
Még két alkalommal találkoztak. Vámbéry véleményét
a császárról így összegezte: "Szófukarságával és komoly
arckifejezésével adta a mély gondolkodót, de mesterkélt
beszédmódja csakhamar elárulta a kalandort, akit egy
nagy név öröke és egy nemzet könnyelműsége rendkívüli
állásba juttatott."
Nem csupán a Tüileriák ura, de annak pompája is
hidegen hagyta. Egyébként sem szerette a párizsi társasá-
got. Idegen talán sehol sem boldogulhat Európában oly
nehezen, mint ezek között - gondolta.
Az európai képzőművészet majdnem megközelít-
hetetlen maradt Vámbérynak. Akit pedig épületek, szob-
rok, képek nem érdekelnek, az aligha fogja Párizst örök
mágnesnek érezni. Vámbéry csak mint átutazó turista for-
dult meg a város kövei között olykor olykor.
Annál gyakrabban tért vissza az angol szigetországba,
ahol barátjainak java része élt, s ahol három-négy éven-
ként előadó körutakat tartott. Az Egyesült Királyság szinte
valamennyi nagyobb városát felkereste különböző alkal-
makkor. Az angolok százféle dologról kérdezgették.
Birminghamben és Manchesterben, a textilipar központ-
jaiban például felszólították: mutassa be Közép-Ázsiában
vásárolt ruhadarabjait, hogy a gyárosok megismerkedhes-
senek az ottani viselet színeivel és kelméivel. Kevéssel
ezután valóban el is kezdték az exportot Afganisztánba
meg Bokharába.
Volt még egy hely külföldön, ahová rendszeresen el-
ellátogatott: Konstantinápoly. De ide már csak az öregkor
küszöbén, 1890 felé tért vissza először. Nem ok nélkül
történt, hogy majdnem negyedszázadig késlekedett vi-
szontlátni azt a várost, amelynek annyit köszönhetett.
Nem akarta, hogy jelenlétét esetleg felhasználhassák
Sztambul akkori urai a megkörnyékezésére, hiszen az ot-
tomán birodalomban túl sok fájdalmas esemény játszó-
dott le Vámbéry távolmaradásának évtizedeiben ahhoz,
hogy még egyszer közvetlen kapcsolatba kívánt volna
jutni a török politikával. Mint a későbbiekben kiderült,
elővigyázatossága indokolt volt, és talán okosabban teszi,
ha egyáltalán nem tér vissza soha többé Sztambulba. De
túlságosan szerette a törökök fővárosát és magukat a
törököket is. Kíváncsisága csalta vissza.
De még mielőtt újból ellátogatott volna a Boszporusz
partjaira, sokszor és mindig barátian írt a törökökről.
Nemzetközi újságírói rangja lehetővé tette, hogy
védelmére keljen a gyakran igazságtalanul "eláztatott"
török népnek, és számos nyugati véleménnyel szemben
kifejtse: nem a nép alkalmatlan a korszerű gazdasági és
kulturális fejlődésre, hanem csak a vezető rétege.
Ali pasa, a nagyvezír, s Vámbéry igaz barátja: Fuad pasa,
a legeurópaibb török államférfi, még a hetvenes évek
küszöbén halt meg, s attól fogva Abdul Aziz szultán ledo-
bott magáról mindent, ami féken tarthatta volna. Jog, ok
és ítélet nélkül végeztetett ki embereket, be- és kiszá-
míthatatlannak bizonyult. A török értelmiség legjava
kénytelen volt külföldre szökni előle. Ígyalakult meg
emigrációban az "ifjúottománok" titkos társasága azzal a
céllal, hogy fordulatot készítsen elő Törökországban.
Midhat pasa otthon maradt, és hazulról dolgozott együtt
az "ifjúottománokkal", akik egyébként Vámbéryval is
kapcsolatban álltak.
1876-ban sikerült detronizálni Abdul Azizt, s az
lemondása után pár nappal öngyilkos Lett.
Klinikai elmebajosként nyilvántartott öccse és utóda
csak pár hónapig uralkodhatott, s a kor szerint következő
fivér került hatalomra: II. Abdul Hamid, aki 1876-tól
1908-ig volt a török birodalom szultánja. Csak azzal a
feltétellel léphetett trónra, hogy azonnal kihirdeti az új
török alkotmányt, amelyet Vámbéry egykori francia
tanítványa, a szerény efendiből nagy befolyású pasává
emelkedett Midhat fogalmazott meg a polgári for-
radalomból kinőtt francia alkotmány mintájára.
Abdul Hamid színleg elfogadta a kikötést, de hat hét
múlva szétzavarta a parlamentet, és száműzte Midhatot.
Ugyanekkor a bolgár lakosságot kiirtással fenyegette meg,
úgyhogy Oroszország a görögkeleti vallású bolgárok
védelmében hadat üzent a Portának. Románia csatlako-
zott a hadüzenethez, míg az osztrák császár - ámbár alig
harminc éve a cári segítség húzta ki a pácból - semleges
maradt. Az orosz haderő mind a kis-ázsiai Anatóliában,
mind a Balkán-félszigeten iszonyú vereséget mért a török
csapatokra. 1878 nyarán Anglia a béketárgyalásokon fel-
ajánlott "jó szolgálatai" fejében elvette Törökországtól
Ciprus szigetét, s három évvel később elfoglalta az addig
ottomán fennhatóság alatt álló Egyiptomot.
Ennyi külső kudarc után Abdul Hamid úgy gondolta,
tanácsos lenne valami elrettentő példával megfélemlíteni
nyugtalankodó alattvalóit. Hamis ígéretekkel hazacsalo-
gatta a korábban száműzött Midhat pasát, aztán merőben
koholt vád alapján pert indított ellene. A tárgyalást nem is
a bíróságon folytatták le, hanem a szultáni palotában.
Majd a halálra ítélt Midhatnak a szultán nagy gesztussal
megkegyelmezett, kisvártatva pedig megfojtatta a legjobb
szándékú török reformert Mekka közelében levő töm-
löcében. Ígylett Midhat az oszmán történelem utolsó
nagyvezíre, akinek életét a szultáni selyemzsinór oltotta
ki. Még a pertárgyalásokkal egyidejűleg a legszorosabbra
csomózott cenzúra- és besúgóhálózat borult a szeren-
csétlen Törökországra.
A korlátlan egyeduralomhoz ragaszkodó Abdul Hamid
azonban ravasz és eleven értelmű ember volt. Két úton-
módon próbált kimászni a romlásból. Egyrészt ápolta a
barátságot a németekkel és személyesen az imperialista
kardot csörtető II. Vilmos császárral, másrészt bízott a
pániszlámizmus politikai fegyverében. A világ egész hívő
mohamedánságát meg akarta nyerni, és lehetőleg csata-
sorba állítani a bomladozó török birodalom megtámo-
gatására. Úgygondolta, hogy hasznos lesz e célból
Vámbéryval barátkoznia, hiszen az a mohamedánságnak
tudós szakértője, s egyúttal értékes kapcsolatokban sem
szűkölködik.
Vámbéryt oly sok idő után a Boszporuszt Ankarával
összekötő vasútvonal megnyitásának ünnepsége csábítot-
ta le ismét Konstantinápolyba. Neki, aki annyi nehézség
között utazott valaha Kis-Ázsiában, izgalmas volt a gondo-
lat, hogy ezeket a területeket nemsokára vasútvonalak
szelik át, és nem mulaszthatta el, hogy az első vasútsza-
kaszt saját szemével ne nézze meg. Régi barátai közül
azonban alig talált valakit is életben, és a várost ugyancsak
megváltozottnak érezte. Mint a legtöbb öregedő ember,
aki visszatér ifjúsága színhelyére. Ami nem változott
Sztambulban, az a hatalom gyakorlásának formája volt
csupán.
A szultán tudott Vámbéry rövid látogatásáról, de ekkor
még nem kereste vele a találkozást. Pár hónap múltán
azonban személyes vendégeként hívta el Konstanti-
nápolyba az egykori Resid efendit. Fejedelemnek kijáró
fogadtatásban részesítette. Vámbéryt udvari hintó vitte fel
a perai kaptatón a legelőkelőbb szálloda elé, útján testőr-
tisztek kísérték, és a legdrágább lakosztályban a főszer-
tartásmester tisztelgett előtte.
Ígykezdődött hozzávetőleg tíz évig tartó, furcsa,
ellentmondásos, gyűlölködő és elismerő, csatázó és meg-
békélő kapcsolata a szultánnal. Kétségtelenül ez volt a
legszabálytalanabb, legcsodálatosabb közjáték mindkette-
jük életében. Vámbéry megint egyszer olyan szerepet
töltött be, mint egyetlen idegen sem őelőtte. Kétéltűsége
talán most mutatkozott meg a legerősebben. Egészen
török volt, és egyáltalán nem volt török. Már első beszél-
getésükkor meglepte és kissé bűvöletbe is ejtette a véres,
veres, idegbajos, gyanakvó szultánt.
- Jól emlékszem Felségedre tizenkét éves korából.
Elfelejtette volna, hogy hányszor ült mellettem a mabein-
ban, amikor Felséged nővére, Fátima hercegnő, aki
akkor már Ali Galib pasa felesége volt, franciául tanult
tőlem?
Egy árnyalatnyi melegség lopózott Abdul Hamid
szemébe. Azonnal intézkedett szolgálattevő kamarásának:
hagyják őket magukra. Ez ellentétes volt az udvari szer-
tartás előírásaival, mely úgy rendelkezett, hogy a szultán
nem maradhat négyszemközt külföldivel. Különben is
Abdul Hamid a nővére leckeóráin agyába rögződött
néhány francia szón kívül nem tudott semmiféle idegen
nyelven, rászorult tehát a tolmácsok jelenlétére. Még az
irodalmi török nyelvet sem ismerte jól, így amikor
Vámbéry, aki talán kissé hencegni akart a tudományával,
előkelő stílusfordulatokat használt, kedvesen rászólt:
- Kérem, beszéljen inkább közönséges török nyelven.
Nekem ez a másik túl nehéz.
Mindketten rágyújtottak. Mohamed földi helytartója,
az "isten árnyéka" saját kezűleg adott tüzet Vámbérynak.
Abdul Hamid apjáról, a néhai Abdul Medsid szultánról
beszélgettek, rég halott közös ismerősökről, és gondosan
kerülték, hogy kiejtsék Midhat pasa nevét...
- Mindig képmutatók és tányérnyalók vesznek körül -
mondta egyszerre a szultán. - Lelkemből utálom már az
örökös dicshimnuszt, a folytonos csúszás-mászást. Le tud-
nám köpni őket! Azért hívattam, mert kell nekem legalább
egyetlenegy ember, aki nyíltan beszél velem. Fulladás
fenyeget enélkül. Ön gazdagabb nálam az évek számában
és tapasztalásban, ön egyformán otthonos Nyugaton és
Keleten, s én nagyon sokat tanulhatnék öntől. Alig akadt
még ember, akire akkora szükségem lenne, mint Vámbéry
professzorra. Azt hiszi, nem ismerem az udvaroncaimat?
Fájdalom, túlontúl jól ismerem valamennyit! De honnan
vegyek megbízható embereket? El vagyok zárva ebben a
palotában a világtól. És kell nekem egy ablak, ahonnan
kiláthatok a világra. Önt választottam ablakomul, profesz-
szor. A maga szemével szeretném látni, hogy mi történik
kint Nyugaton, és milyenek ténylegesen a birodalmam
határain kívül élő iszlám viszonyai.
Így kezdődött. Amilyen szokatlan beszéd volt ez egy
keleti hatalmasság ajkán, oly szokatlanul alakult elég hosz-
szú időre szólóan majdnem barátságnak nevezhető kap-
csolatuk és politikai összeköttetésük.
Többen hitték, hogy különleges helyzete Vámbéryt
mesés kincsekhez juttatja, de erről nem volt szó.
Kétségtelenül békebeli milliós vagyonra tehetett volna
szert, ha eladja függetlenségét. Csakhogy épp ezt nem
tette meg. A nagyhatalmak követségei a Fényes Portánál
nem nagyon számolták volna a pénzt, ha ezen az áron
megtudhatják, miről beszélget a szultán Vámbéryval
gyakori magányos együttléteik alatt, s még kevésbé szá-
molják, ha befolyást nyernek arra, amit a professzor
mond vagy elhallgat. Ilyenformán azonban sem tolla, sem
szava nem volt eladó. Egyedül a maga ura maradt mindig,
úgy, ahogy fiatalon akarta. S a maga véleményét írta meg,
nem a másokét. Már-már naivitásba hajló lelkesedéssel
csodálta a kereskedelem és a tengerek urát, Angliát,
melyet kora legkülönb politikai szervezetének tartott;
részvéttel színezett barátságot érzett a törökök iránt;
s végigkísérte életét ifjonti megrendülése Pozsony város
utcáján. Ha úgy hozta az alkalom, keményen megbírálta a
cári Oroszország néhány intézményét meg a szabad-
elvűség eszméivel szemben mutatott áthatolhatatlan
elzárkózását. Sok szempontból elfogult, részrehajló
ember volt Vámbéry - amit egyébként a legtöbb szenvedé-
lyes természetről el lehet mondani -, de megvesztegetni
nem hagyta magát.
Így aztán a viszony közte és Abdul Hamid között is
mindinkább megkeseredett. Hiába fogadta a szultán
Vámbéryt oly szép szavakkal, könnyebb az ördögnek
szentté változnia, mint egy zsarnoknak demokratává.
Amint Vámbéry óvatosan magyarázgatni kezdte, hogy a
szultán legsajátabb kényúri rendszere akadályozza meg
jóravaló köztisztviselők hivatalba lépését, vagy célozgatott
rá, hogy az uralkodó nem tűr meg maga mellett tehet-
séges államférfit, Abdul Hamid elkomorodott. Ha pedig
Vámbéry a próféta intelmével hozakodott elő: "Tana-
kodjatok egymással!" - a szultán úgy tett, mintha meg se
hallotta volna. Elhessentette magától a figyelmeztetéseket
a német császársággal kötött barátság veszedelmeiről,
s noha sok mindent megbeszélt Vámbéryval, a tanácsait
elengedte a füle mellett. Ellentéteik szaporodásával azon-
ban egyre inkább ragaszkodott Abdul Hamid ahhoz, hogy
magyar bizalmasa török állami szolgálatba lépjen. Nagy
rangot és vagyont ígért ennek fejében.
- Értse meg, nem nélkülözhetem. Ön jobban ismeri
országunkat, mint mi magunk. Kegyességemben mindig
megbízhat. Maradjon közöttünk végleg!
Vámbéry mégsem bízott. Megérezte, hogy furcsa
párharcukban a szultán így fölülkerekedhetnék, a végén
pedig talán Midhat sorsát szánná neki is. Igéretekkel nem
hagyta magát megszédíteni, és gondosan ügyelt arra, hogy
csak időnként látogasson le néhány hétre, esetleg
hónapra Sztambulba, de változatlanul fenntartsa pesti
otthonát, állását és kapcsolatait azoknak a lapoknak és
szemléknek szerkesztőségeivel, amelyek szívesen tartot-
tak igényt cikkeire.
A légkör már nagyon lehűlt Vámbéry meg a szultán
között, amikor a - részben külföldről szított - örmény
zavargásokra Abdul Hamid a birodalmában élő örmények
tízezreinek lemészárlásával felelt. Ettől kezdve Európában
általában így beszélnek róla: "a nagy gyilkos", "az átkozott
Abdul", "a vérvörös szultán". Vámbéry oly híven számolt
be a külföldi közvéleményről, hogy a szultán lábszárai
vitustáncot jártak bő nadrágjában, a keze rángatózott,
s kapkodva szedte a lélegzetet.
A szakítást végül Vámbérynak Párizsban, az 1898-as év
közepén kiadott brosúrája idézte elő. "Törökország ma és
negyven évvel ezelőtt" című írása bátor és határozott volt.
Negyven év fokozatosan gyorsuló hanyatlásának törté-
netét tárta fel, a bajok okát a rossz kormányzatban, a
szultán önkényuralmában, udvarának felelőtlen érdek-
szövetségében jelölte meg. És ami még súlyosabb volt:
egyértelműen kiállt az "ifjúottománok" helyébe lépő
"ifjútörökök" reformista mozgalma mellett. A brosúrának
számos példányát sikerült becsempészni az ottomán biro-
dalomba. Vámbéry népszerűsége még inkább meg-
növekedett a törökök, de nem úgy a szultán és kegyencei
előtt.
Abdul Hamid azonban elég okos volt ahhoz, hogy át-
lássa: fölényét ezek után csak egyetlen módon mutathatja
ki Vámbéryval szemben. Újból lehívta tehát magához
Sztambulba, és gördülékeny mondatokban köszönte meg
neki a korábbi írásaival meg a Párizsban közreadott, leg-
újabb brosúrájával a törököknek tett jó szolgálatait. De a
szultán szeme mást mondott, mint a szája.
Ez volt Vámbéry búcsúlátogatása. A kihallgatás után
azonnal szállására sietett és csomagolt. Az első vonattal
elutazott.
Soha többé nem látta viszont Abdul Hamidot - az
"átkozottat".
Visszatekintve erre a történetre, Vámbéry az egészet
egy mondattal zárta le:
- Író nem lehet udvaronc, és nem is szabad, hogy azzá
legyen.
Angliában Vámbéry befolyása - mint szakértőé, elő-
adóé s politikai íróé -, 1885 tavaszán érte el tetőpontját.
Ez volt a pjandzsdehi válság ideje. Az a történelmi pilla-
nat, amikor úgy látszott, csakugyan valóra válnak bi-
zonyos jövendölései, és Oroszország meg Nagy-Britannia
háborúba keveredik egymással Ázsiában.
Afganisztánt, a magas hegyláncok közé zárt s he-
gyekkel borított ütközőállamot India meg Oroszország
között, Vámbéry jól ismerte, hiszen területének egy részét
be is utazta. A brit hatalom a múlt század negyvenes évei-
től kezdve felismerte, hogy a tádzsikok, üzbégek, türkmé-
nek lakta perzsa, pastu és török nyelvű Afganisztán fölött
ellenőrzést kell gyakorolnia, mert az északnyugati szá-
razföld felől ez az ország India védőpajzsa. Hogy minél
biztosabbak legyenek a dolgukban, a britek többször be is
hatoltak afgán területre, és az Indiához közel eső, két
jelentékenyebb várost: Kabult meg Kandahart 1879-től
kezdve megszállva tartották. Az orosz kormány pár alka-
lommal úgy nyilatkozott, hogy Afganisztán nem tartozik a
cári birodalom érdekkörébe, ennélfogva hozzájárulását
adja ahhoz, hogy az Amu-Darja (régi nevén: Oxus) felső
folyása alkossa az orosz-afgán határvonalat.
Vámbéry nem hitt e nyilatkozatokban. Szilárd meg-
győződése volt, hogy az orosz haderő előbb-utóbb Afga-
nisztánon keresztül igyekszik megközelíteni Észak-Indiát.
Még akkor is kételkedett, amikor 1884-ben brit-orosz
megegyezés jött létre, hogy közös tiszti bizottság fogja
pontosan kijelölni az orosz-afgán határt. De miközben a
következő tavaszon az afgán emír éppen Indiában
tartózkodott, cári csapatok szállták meg az afganisztáni
területen levő Pjandzsdeh határvároskát s környékét. Az
Egyesült Királyság konzervatív rétegei, a brit impérium
legfőbb őrzői felindultan fogadták a hírt. Pár héten át
csakugyan fenyegetőnek látszott a helyzet, Vámbéry pedig
úgy érezte, hogy korábbi kételyei igazolást nyertek.
Nyomban előadó körútra indult Angliába, és ott min-
den addigit meghaladó mértékben ünnepelték. Röpke
húsz nap alatt megírta angolul "A közelgő küzdelem
Indiáért" című munkáját, melyet haladéktalanul lefordí-
tottak öt másik nyelvre is. A könyvecske alaposan felka-
varta az érzelmeket, de viszont ezek az érzelmek nagyon
különbözőek voltak. Már ekkor megmutatkozott, hogy
kiterjedt gyarmatbirodalmukról a brit szigeteken élők
nem vélekednek egyöntetűen. Számos levélíró közölte
Vámbéryval, hogy ne ártsa magát Anglia dolgaiba, mivel
ezekhez semmi köze. Szemére vetették, mennyire értel-
metlen és igazságtalan eljárás Angliának pénzt meg vért
áldoznia idegen népek meghódítására, míg saját földjén a
polgárok tízezrei nyomorognak, mi több: éhínség szedi
közülük áldozatait.
A gyarmatpolitika - írták - csak a gazdagokat teszi még
gazdagabbá, a munkások viszont csupán a hatalmában
megnövekedett tőke fokozódó elnyomását érzik ebből.
Vámbéry meglepődött. A mohamedán világ gazdasági
adatait figyelemmel kísérte ugyan régóta, de közgazdasá-
gi elméletekkel nem foglalkozott, és a levélírók szem-
szögéből sohasem nézte még a dolgokat. Igen újszerűnek
tűnt fel előtte a gondolat, hogy egy ország népének eset-
leg javára válhatik, ha idegen birtokairól lemond, és pia-
cait nem a fegyveres hódítás jogán próbálja meg biztosí-
tani. Tapasztalnia kellett, hogy nemcsak ünnepléssel
találkozik Angliában, hanem az ilyenféle eszmeáramlatok
erős ellensodrával is. Hiszen maga Lord Lytton, India
akkori alkirálya figyelmeztette rá. Lytton azt írta neki,
hogy Anglia mostani uralmát Keleten az a halál fenyegeti,
amelytől még az istenek sem tudják megóvni kegyelt-
jeiket: az öngyilkosság. Vannak jó néhányan Angliában -
folytatta Lytton -, akik a megtérésnek arra az útjára
léptek, amely nem végződhetik mással, mint a nagyhata-
lomnak kishatalommá való átalakulásával.
Vámbérynak mindez újdonság volt. Két évtized kellett
hozzá, hogy valamennyire észrevegye: ezekből a levelek-
ből vethetett először pillantást egy más formájú új világra,
amely a természet rendelése szerint már nem Lesz az övé.
Feltételezhetjük, hogy előadó körútját követően vi-
szontlátta ismét Perzsiát és talán Afganisztánt is. Erről az
útjáról azonban mélyen hallgatott, mivel titkos megbízás-
sal járhatott Keleten, hogy a helyszínen tájékozódjék, sőt
valószínűleg tárgyalásokat is folytasson. Hozzáférhető írá-
sos nyoma nem maradt ennek az utazásnak, s meglehet,
soha nem került volna napvilágra, ha nem ismerkedik
meg Perzsiában egy húszéves, nagyon szegény, névtelen
vándorral, akivel hol annak svéd anyanyelvén beszél-
getett, hol pedig németül, mert az ifjú utazó nemcsak az
uppsalai egyetemen hallgatta a természettudományokat,
hanem Berlinben és Halléban is.
Vámbérynak az elméletekhez nem volt érzéke, de az
emberekhez igen. A svéd fiatalember eléggé érdekelte
ahhoz, hogy sokat elmondjon neki a maga küzdelmes
múltjából, és oktassa a közép-ázsiai ismeretekre. Azt vi-
szont mégsem sejtette akkoriban, hogy legnagyobb utód-
jával hozza össze a véletlen, és még kevésbé tudhatta,
hogy ez az utód mindig őt vallja majd mesterének s pél-
daképének.
A fiatal svédet Sven Hedinnek hívták.

Estély a Nemzeti Kaszinóban

Három magyarországi "királylátogatás" története
fűződött össze Vámbéry nevével. Az első
Naszreddin perzsa sahé volt 1889-ben. Európai
körutazásairól tömérdek anekdota keringett, ám a magya-
roknak hízelgett, hogy nem elégszik meg a bécsi Burggal,
hanem Budapestet is felkeresi. Ki akartak tenni magukért
a fogadásnál, hiszen - Vámbéry kivételével - ki látott
nálunk valaha eleven perzsa királyt?! A hajóról egyenesen
az Akadémia oszlopcsarnokába vezették, ahol az
akadémikusok és miniszterek félkaréjának közepén
Vámbéry köszöntötte. Akár találkoztak négy évvel azelőtt
Teheránban, akár nem, a sah mindenesetre meglepődést
mutatott és megkérdezte:
- In kiszt? Ki ez?
- Felség, ez az a dervis, akit egyszer réges-régen foga-
dott a teheráni palotájában.
- Csakugyan! Vámbéry! Vágta rá Naszreddin. És rögtön
közölte franciául a magyar miniszterekkel: - A professzor
úgy beszél perzsául, hogy nehezen találhatnánk olyan
született shirazi szónokra, aki állni tudná vele a versenyt.
Mivel így ismét megerősítést nyert az, amit idehaza
némelyek mindig csak vonakodva akartak elhinni, a kor-
mány megkérte a professzort, töltené a sah társaságában
a budapesti látogatásra szánt három napot.
Vámbéryt valamennyire mulattatta, de telhetetlen
kérdezősködésével egyben fárasztotta is Naszreddin. A
sah nyugodtan hagyta órákon át álldogálni magas színe
előtt, talán azért, mert az egykori dervist félig-meddig
keleti embernek érezte, és a saját környezetében senkinek
sem volt szabad az uralkodó jelenlétében leülnie. A pro-
fesszort feszélyezte egy kósza pletyka is, mely Angliából
jutott el hozzá. Azt suttogták, hogy a Buckingham-
palotában valami nagyon kínos dolog történt, mialatt a
sah ott vendégeskedett.
Naszreddin egyik délelőtt szörnyű haragra lobbant,
mert a borbélya rosszul borotválta meg. Alattvalójáról
lévén szó, nem sokat teketóriázott, hanem parancsot
adott a testőreinek, öljék meg a borbélyt. A hulla
eltávolítása körül némi bonyodalmak támadtak. Az öreg
királynő előtt feltétlenül el kellett titkolni az ügyet, a lon-
doni rendőrség hivatalosan szintén nem vehetett róla
tudomást. A legkülönösebb az volt, hogy a sah láthatóan
nem értette, miért a nagy izgalom. Természetesnek tartot-
ta, hogy hanyag borbélyának akkor csapatja le a fejét,
amikor akarja. A kényelmetlen s kissé szokatlan esetet
végül csak Edward walesi herceg közbelépésével lehetett
eltusolni.
Vámbéry nem forgott ugyan abban a veszélyben, hogy
Naszreddin a fejét véteti, de haragját magára vonta,
valahányszor másképp gondolkodott valamiről, mint a
fejedelem. A kincseit ismerte már a teheráni palotából, és
ízléstelennek érezte most a fitogtatásukat, bár a pesti
népet elbűvölték a drágakövekkel telehintett ruhák, hisz
épp ezt várta a perzsa sahtól. Naszreddinnek pedig kedve
telt a bámulatban. Közel engedte magához az embereket,
holott odahaza a szolgák hosszú sora zavarta el sétako-
csikázásai vagy kilovaglásai alkalmából a járókelőket az
útjából. Az ajtókat ilyenkor be kellett zárni, az ablakokat
lefüggönyözni, hogy nagyobb biztonságban érezhesse
magát. A keleti zsarnokok módjára ő is folyvást rettegett
az életéért, s talán azért költött annyit az európai utazá-
saira, mert itt nem kellett félnie.
Végül a leggondosabb elővigyázat sem tudta megóvni
Naszreddin életét. 1896. május 1-jén orgyilkosság áldoza-
tául esett fővárosában. Trónját a fia örökölte, Muzaffa-
reddin. A trónon meg az atyai drágaköveken kívül más
öröksége nem is volt, mert a kincstár pincéjében a vas-
pántos ládákat mind üresen találta. Még a palota szolgáit
és hivatalnokait sem tudta kifizetni. A londoni kormány-
hoz s az angol bankokhoz hiába fordult kölcsönért; némi
könyörgés után a cár segítette ki pénzzavarából. A segít-
ség csak rövid időre enyhített a válságon, mert az akkori
Perzsia állandósult csődben tengette életét. Kereskedelmi
útjain mind sűrűbben tűntek fel a portyázó, fosztogató
tekke-türkmének, vasútja pedig egyáltalán nem volt. Ki
csodálhatta volna ilyen körülmények között, hogy az új
sah a kölcsönpénzek egy részét meg az elzálogosított gyé-
mántokért kapott összeget európai utazásokra és gyógy-
kezeltetésre költötte? Ígyhessegette el magától az otthoni
gondokat. 1900-ban hazánkba is eljött.
Vámbéry harmincnyolc éve ismerte. 1862-ben, első
perzsiai útja kezdetén, Tebrizben találkozott az akkor
kilencéves Muzaffareddin herceggel, akit éppen beiktat-
tak trónörökösi tisztségébe, s az ország második legna-
gyobb városában adták rá szertartásos ünnepélyességgel a
királyi díszruhát: a khalátot. A kisfiú vézna, sápadt, bete-
ges külsejű volt, koravén komolykodással rendezte el
magán a nehéz királyi köntös redőit, s Vámbérynak nevet-
hetnékje támadt, amikor az ünnepség udvari költője ezt a
satnya gyereket hatalmas hősnek nevezte versében, olyan-
nak, aki fényével elhomályosítja a napot, egyetlen csapás-
sal semmivé teszi az ellenséges haderőket, pillantásával
megreszketteti a hegyeket, és dühének izzásával kiszárítja
a folyókat.
Most Budapesten egy negyvenhét éves, megtört, gyó-
gyíthatatlan öregembert látott viszont, és szívéből sajnál-
ta. Az új sah, alighogy leszállt a Nyugati pályaudvaron a
vonatról, máris azt kérdezte:
- Vámbéry kudsaszt? Hol van Vámbéry?
József főherceg, a Habsburgok Magyarországon élő
családtagja hátranézett a miniszterek mögött álló tudós-
politikusra. Rögtön előreszólították, Muzaffareddin kezet
szorított vele, s kérte, kísérje el a szállására. Ez a sah job-
ban ismerte az európai szokásokat az apjánál. Nem ke-
ringtek róla olyan legendák, hogy Ferenc József asztalánál
a kézmosó tálkából kihörpintette volna a vizet, amire a
császár udvariasan követte a példáját.
A leszopogatott spárga csutkáját sem dobta maga
mögé a fényes parkettre, mint Naszreddin tette volt első
látogatásakor a walesi hercegnél, aki ugyancsak tüstént
feltalálta magát, s intett vendégeinek, hogy hajítsák hátra
mindannyian a maradékokat.
Ez a sah barátságos, jól nevelt, gyámoltalan és félénk
ember volt. Vámbéry hosszú előadásokat tartott neki
Perzsia újjászervezéséről. Vasutakat kellene építeni -
mondta -, gyárakat meg iskolákat alapítani, az utakat
rendbe hozni, és a türkménekhez közel eső vidékeken
katonákkal őriztetni őket. A sah tudta, hogy mindez
tömérdek pénzbe kerülne, s honnan venné hozzá a szak-
embereket! Mereven nézett maga elé:
- Úgy van. Sok minden kellene Perzsiának...
A szó hirtelen messzire mutatott, mint egy jó versnek
a vége. "Sok minden kellene a világnak" - gondolta
Vámbéry. Ő is hallgatott. A sah csak akkor rezzent össze,
amikor erőszakos, korrupt nagyvezíre, aki nyilván az ajtó
mögött hallgatózott, s a némaságot nem tudta mire vélni,
belépett a szobába. A professzor látta, hogy a megrokkant
uralkodó retteg saját nagyvezírétől, fél háremének int-
rikus asszonyaitól, legfőképpen pedig a néptől. Az ön-
kényuralom is apai öröksége volt, de a beteg ember csak
a terhét érezte, örömet nem adott ez neki.
- Majd egyszer, majd egyszer, ha lesz valamink, jöjjön
el újra Perzsiába, professzor. Akkor is, ha én már nem élek
- szólt csendesen a sah. A szeme tele volt szomorúsággal.
"Haj, haj - merengett el az idős professzor -, mi szük-
ségem van ezekre a búvalbélelt perzsákra? Azok voltak a
szép idők, amikor Edward jött le Pestre élni, mulatni,
vadászni! No meg úgy mellékesen engem megdicsőí-
teni ..."
Vidáman nekiiramodtak gondolatai. Az ember szíve
joga, hogy kárörömet érezzen irigyei fölött, s erre akkor
bőven megvolt az oka.
Egyszerű, de a régi Magyarhonban szokatlan esete volt
a walesi hercegnek Vámbéry Árminnal. A néhai pestiek a
leggyakrabban ezt emlegették, ha Vámbéry neve holta
után itt-ott fölmerült, nem pedig a harminc-egynéhány
könyvét.
Épp az idő tájt, amikor a nevezetes "ügy" megesett,
Angliát ismerték és tisztelték a világ legnagyobb hatal-
maként. A világ tengerei fölött uralkodó Albion trónjának
várományosa félhivatalosan jött ugyan Magyarországra, de
a fogadására mégis nagy ceremóniával készülődtek.
A magyar arisztokrácia klubja, a Nemzeti Kaszinó,
akárcsak a Montsalvaton a Grál, elérhetetlen magasságban
rejtezett a közönséges halandók felett.
A grófok és hercegek a walesi herceg tiszteletére a
Nemzeti Kaszinóban adtak fogadóestet. Edward megér-
kezett, nyájasan kezet rázott ezzel-azzal, körülnézett.
- Vámbéry még nem jött meg? - szólt árnyalatnyi
csodálkozással hangjában. - Csak nem történt valami?
Megitták az aperitifeket, asztalhoz tessékelték az angol
trónörököst. De a vendég továbbra is nyugtalankodott:
- Ne haragudjanak, uraim, nyilván eltört Vámbéry pro-
fesszornak idejövet a lába. Semmiképp nem késne, ha
ilyesmi nem akadályozná. Baleset érte, attól tartok. -
Diszkréten előcsúsztatta a zsebóráját. - Elnézésüket
kérem, de úgy hallottam, a professzor közel lakik. Nem
küldhetnénk-e át valakit, megtudakolni, hogy mi történt?
Mit tehettek volna a főúri vendéglátók? Mondják a
walesi hercegnek, hogy nekik lidérces álmaikban sem
jutna eszükbe egy "Wamberger Vámbéryt" meghívni a
Nemzeti Kaszinóba? Nem, ez nem megy.
Ketten közülük sebtiben átkocsiztak Vámbéry lakására.
A professzor már ágyban volt.
- Kérjük méltóságodat, jöjjön el velünk a Kaszinóba.
Edward királyi herceg látni óhajtja. Legyen szíves, öltöz-
zön fel.
- Most? Ne-em. Ő királyi felsége meg én amúgy is
találkozunk, azonkívül nem szoktam olyan helyre elmen-
ni, ahová nem hívtak meg.
- Méltóságos uram, rendkívül kínos a dolog. Valami
adminisztrációs mulasztás történt... ö-ö... ha lenne
szíves...
- Ugyan már, uraim! Mire való ez?
A "küldöttek" visszatértek, és közölték, hogy Vámbéryt
egy kis enyhe rosszullét ágyhoz kötötte.
De akkorra a vendég átlátott már a helyzeten. A
fogadóest vége felé kedvesen mondta házigazdáinak:
- Pompásan éreztem magam. Minden nagyon kelle-
mes volt. Örülnék, ha mához két napra én láthatnám
önöket vendégül, s legjobb lenne, ha éppen itt. Gyorsan
megszoktam a klubjukat, mert nagyon otthonos. Majd-
nem olyan, mintha Angliában lennék. Majdnem...
Amikor két nap múlva sor került a Nemzeti Kaszi-
nóban Edward viszonzási estélyére, az angol trón váro-
mányosa hazájának vendéglátó szokásaihoz illően a lép-
csőfeljáró tetején állt, hogy fogadja az érkezőket. Karon-
fogva állt ott egy szakállas úrral. És a mélyen meghajló
hercegeknek, grófoknak, főhercegeknek egyenként mond-
ta az arcába ugyanazt a szöveget:
- Engedje meg, hogy bemutassam önt kedves bará-
tomnak, Vámbéry professzornak.
Azt beszélik, hogy pontosan így történt. Annyi kétség-
telen tény, hogy Vámbéryt a walesi herceg látogatásától
fogva a Nemzeti Kaszinó tagjának tekintették, és ezzel
egyszeriben az akkori magyar társadalmi ranglétra tetején
találta magát. Kívülről jött, furcsa és szándéktalan áttörés
volt ez, egyedi eset. De ha már úgy alakult a dolog, hogy
Edward berakta Vámbéryt a mágnások kaszinójába, a
tagoknak nem esett nehezükre megkedvelniük a profesz-
szort mint közéjük való csudabogarat és szórakoztató tár-
salgót. Bár Vámbéry megnézte, hogy kivel ereszkedik le
beszélgetni a grófok közül, s az angolosan berendezett
klubot főként a gazdag könyvtára miatt látogatta csupán.
Rangsorban a Nemzeti Kaszinó után az Országos
Kaszinó következett. Az egyetemi tanárok, ha a származá-
suk "jó" volt, beléphettek oda, s a Semmelweis meg a
Kossuth Lajos utca sarkán álló bérpalota klubhelyisé-
geiből olyan sóvár, tiszteletteljes pillantásokat vethettek a
százlépésnyire, a Kossuth Lajos meg a Szép utca sarkán
emelkedő Nemzeti Kaszinó klasszicista, nyugodt stílusú
épületére, mintha legalábbis hét világtenger választotta
volna el őket egymástól. Vámbérynak bármiféle eredmé-
nyét, bármekkora anyagi boldogulását könnyebben elnéz-
ték volna pályatársai annál, hogy ő a Nemzeti Kaszinóba
járhat, míg a többiek csak az Országosba!
Mindezt a második világháborút követő nemzedékkel
már meg sem lehet értetni, és fel sem foghatják, milyen
volt az elmúlt világ. A Nemzeti Kaszinó porrá égett Buda-
pest ostroma alatt.

Viktória - nem sokkal uralmának "gyémántlakodalma"
után - meghalt, és fia, Edward foglalta el 1901-ben az
angol trónt. Elég nehezen böjtölte ki a mama mellett
meglehetősen hosszúra nyúlt várományosi idejét. Hatvan-
egyedik évében járó, enyhén pocakos öregúr volt már,
amikor nekifoghatott tervei megvalósításának. Tudta, mit
akar, és mitől kell tartania. Elsősorban nénje urának, II.
Vilmos császárnak német birodalmától. Elég jól ismerte a
saját unokaöccsét.
VII. Edwardnak legfontosabb dolga az volt, hogy
összehozza a nagy koaliciót a porosz szellemtől áthatott,
feltörekvő, gyarmatokra áhítozó, versenytársként jelent-
kező Németországgal szemben. Bizonyos körülmények
hozzá is segítették Edwardot terveinek könnyebb meg-
valósításához. Az 1905-ben véget ért orosz-japán hábo-
rúban elszenvedett vereség és a nyomában kitört for-
radalom kijózanító hatással volt a cári vezérkarra, s meg-
gyöngítette befolyását az orosz kormányzatra. Edward a
történtek után kisebb erőfeszítéssel tudta megteremteni
az "entente cordiale", a baráti egyetértés nevű szövetséget
Nagy-Britannia, Franciaország és a cári Oroszország
között. Az első világháborúban ez a koalíció győzte le a
német császárságot.
Az antant létrejöttének egyik előfeltétele volt, hogy
Nagy-Britannia és a cári birodalom kiegyezzenek egymás-
sal az addig még vitás kérdésekben. Ígysikerült megál-
lapodást kötniük az ázsiai érdekterületeikre vonatkozóan
is 1907-ben. Perzsiát illetően az ország északi részét az
orosz gazdasági szférához tartozónak nyilvánították, a
délit a brithez. Mindkét nagyhatalom kötelezte magát,
hogy Perzsia (a mai Irán) határait tiszteletben fogja tar-
tani. Ezen az ázsiai alapmegegyezésen nemigen változta-
tott még az sem, hogy Dél-Perzsiában századunk első
évtizedének végétől kezdve mindjobban feltárták a dús
olajmezőket, s nem változtatott a későbbi idők sok egyéb
fejleménye sem. VII. Edward meg lehetett elégedve
személyes művével. Ázsiai megegyezésük körvonalait
revali (mai nevén: Tallinn) találkozójukon tisztázta a cár-
ral. Ígyesett tehát, hogy az egykor életvidám "Bertie"-ből
"nehézsúlyú" uralkodová lett VII. Edward, a nagy jóakaró
és már-már barát, cáfolta meg leghatékonyabban Vámbéry
számos feltételezését, politikai jövendölését. Az öreg
tudós ráébredt, hogy eljárt fölötte az idő.
Utolsó társadalmi és politikai jellegű munkájában, a
"Nyugat kultúrája Keleten" című könyvében Oroszország
és Anglia civilizáló befolyását állítja párhuzamba, valamint
az iszlám jövőjéről elmélkedik. A mai Türkmén, Üzbég,
Kirgiz és Tádzsik köztársaságok és Karakalpak ősi népei-
nek, lakosságának helyzetét, fejlődését tanulmányozza.
Ezek között a népek között járt valaha, és sorsuk most
sem hagyja hidegen. Sok változásnak észreveszi első moc-
canását, gyakran helyesen is értékeli, de nem tudja elkép-
zelni mai kialakulásukat. Valljuk be, ez bárkinek megha-
ladta volna akár a fantáziáját, akár a logikai erejét.
Ha akkor valaki Vámbérynak azt mondja, hogy utolsó
politikai műve megírása után fél századdal Türkme-
nisztánban nem találhatnak majd egy árva nomádot sem,
a professzor kedvtelten idézett mondásával torkolta volna
le: "Könnyebb lenne a földhöz szegezni minden egyes
porszemet, mint a turkománt nyugalmas életre bírni." Ha
a jós még mindig nem hallgat el, s azt mondja: Türkme-
nisztánban ötven év múlva több egyetemi hallgató jut
minden ezer lakosra, mint Franciaországban, a professzor
harsogva nevetett volna a már nem is bárgyú, hanem
egyenesen idióta jövendölésen. S ha a továbbiakban azt
hallja, hogy a népesség számához viszonyítva orvos szin-
tén több lesz az egykori türkmén puszták lakóinak ivadé-
kai között, mint például Angliában, majd gyors egymás-
utánban alig-alig felfogható szavak ütik meg a fülét,
olyasmik, hogy: kétszáz kilométeres földgázvezeték,
csatorna a Kara-kum sivatagon át, gyapotkombájngyár,
erőművek, üzbég operaház, taskenti egyetem, röntgen-
radiológiai klinika... s végül még ez is: Taskenti Múzeum,
benne Vámbéry-szoba..., akkor...
Akkor a professzor elájult volna.
Akárhogy is, Vámbéry egy rejtélyes jós nélkül sem
tapogatózott egészen vaktában, amikor elképzelte magá-
nak, s leírta másoknak Ázsia néhány népének jövendőjét.
Nagy vonalakban előre látta Japán nem közönséges
tudományos és technikai fejlődését, előre látta, hogy az
ottomán birodalom pár évtized alatt egy sokkalta kisebb,
de egyöntetűbb török nemzeti állammá alakul át, előre
látta valamilyen önálló mohamedán ország létrejöttét
Indiában, előre látta, hogy a nyugati hatalmak ázsiai
gyarmatai az idő gyors sodrában ki fogják vívni független-
ségüket, előre látta, hogy Európa politikai befolyása
csökken, de civilizációja mindjobban elterjed, és a szoká-
sok, viselet, művelődés fokozódó hasonlatosságára vezet
szerte a világon.
Ha így vesszük, felbecsülhetetlenül többet látott előre
a korabeli politikusoknál és államférfiaknál. Számításain
azonban majd mindig kívül hagyta Amerikát, mintha
ennek a világrésznek dübörgően súlyos előretörését észre
se vette volna. Nyilván azért, mert arrafelé kevés a moha-
medán. De annak sem lelni nyomát, hogy ezt a nemzet-
közi méretekben gondolkodó, okos öregembert valaha is
elfogta volna a sejtelem: Európa népei egy világháború
szakadékának pereme felé botorkálnak. Olyan mély, olyan
"biztonságos" béke volt! Hogyan gondolhatott volna
ilyesmire? Hihetetlenre a XX. században...
Sorsa kegyes volt hozzá. Ezt már nem érte meg. Tíz
hónappal a világháború kitörése előtt halt meg.

Vámbéryt az ifjútörökök földalatti tevékenységéről
egyik tanítványa is informálta olykor. A fiatal turkológus-
ban az öreg professzor hamar megérzett valami rokon-
lelkűséget, pedig eleinte Germanus Gyulát sem fogadta
másként, mint a jelentkező hallgatókat általában:
- Minek tanul maga keleti nyelveket? Lehet becsületes
ember anélkül is, hogy egy kukkot tudna törökül. Ha csak
az a szándéka, hogy az indexét aláírjam, megteszem én,
de ne zavarjon!
Akkoriban már nagyon megelégelte az olyan hall-
gatókat, akik csak az autogramját akarták a magukénak
mondani, és nem a tudását. Miért vesződjön velük? Az
egyetemre sem igen járt be többé.
Ez a Germanus azonban nem tágított. Eldadogta, hogy
magától megtanult már törökül, a perzsával viszont nem
boldogul.
Vámbéryban felébredt az érdeklődés. Végigmustrálta a
jelentkezőt. Mindig kedvére volt, ha valaki egyedül is meg
tud tanulni egy nyelvet, és nem szorul a mások gyá-
molítására. A fiú elé rakta az egyik sztambuli kórház évi
jelentését:
- Olvassa, fordítsa!
A különös vizsga sikerült. A professzor átvette
Germanus indexét; odaadta Szádi Gulisztánját.
- Ebből jól megtanulhat perzsául. Ha elakad valahol,
majd kisegítem.
Nehéz lett volna kiszámítani, mennyi volt a ravaszság,
mennyi a könnyed nagyvonalúság a professzor eljárásá-
ban. Módszerével ugyanis rászorította az első éves hall-
gatót, hogy először tanuljon meg angolul, másképp nem
használhatja a Gulisztán megfejtésére szolgáló per-
zsa-angol szótárt. Vámbéry szerint a jó orientalista kel-
lékeihez a főbb európai nyelvek ismerete is hozzátartozik.
Eredményes tanítványaitól sokat követelt, a többieken
átnézett.
Mivel kitűnő stiliszta és előadó volt, egyénisége a ka-
tedrán sem tévesztette el hatását. Művészien megformált,
eleven tudást adott át, mi sem állt tőle távolabb a betű-
rágásnál, a száraz adatok ólomszürke felsorolásánál. A
tohonya embereket, a szellemileg resteket nem szívlelhet-
te. "Talán a Legszerencsétlenebb ember az, aki unatkozik"
- szerette mondogatni. Tényleg nem értette ezt a fajtát. Az
élet lehet ilyen, az élet lehet olyan, de unalmas?! Azt már
nem! Mivel ő maga nem szokott unatkozni, a tanítványait
sem untatta. Előadásában emberek, népek, vidékek, tár-
sadalmak keltek életre, nem csupán egy-egy keleti nyelv-
nek a szavai.
Germanus Gyula a professzor lakására járt fel.
Vámbérynak mindenféle török sajtótermékből küldtek
tiszteletpéldányokat; a külföldön dolgozó ifjútörökök
éppúgy, mint az otthon maradt ótörökök. Ennyi nyom-
tatványt átnézni sem ért rá. Egy használatból kikopott
fürdőkádba dobta azt, ami nem érdekelte különösebben.
Tanítványai ebből a tisztes méretű újságtartóból halász-
hattak kedvükre. Germanus szintén így ismerkedett meg
az ifjútörök politikai irodalommal. Mozgalmuk hívéül
szegődött, konstantinápolyi évei alatt még börtönben is
ült miattuk. Az osztrák-magyar főkonzul szabadította ki
nagy nehezen a Monarchia alattvalóját a török tömlöcből.
De aztán 1908-ban győzött az ifjútörökök tábora.
Abdul Hamid előbb meghátrált, majd szavát megszegve,
csapataival legyilkoltatta a reformerek sok hívét. Erre az
akkor még török fennhatóságú Szalonikiból megindultak
a forradalomhoz csatlakozott katonák Sevket pasa és a
többi ezredtiszt vezetésével. Bevették a fővárost, elfogták
a szultánt, és kitöltötték bosszújukat az udvar haszon-
élvezőin.
Abdul Hamidot száműzték. Utóda az öccse Lett, a haj-
lott korú Mehemed Resád, aki élete javát ugyan nem ket-
recben, de harminc évig tartó házi őrizetben töltötte.
Ennyi időn át járt-kelt fogolyként kényelmes palotabör-
tönében. Törődött volt, félénk, beteg. Nem készült fel -
nem is készülhetett - a hatalom gyakorlására. A külpoliti-
kát bátyjától örökölte mindenestül, beleértve a barátságot
Vilmos császárral és a nagyhatalmak első világháborús
összecsapását kiváltó okok egyikével: a messzire tekintő
német érdekekért és a német gyámkodás alatt készülő
sztambul-bagdadi vasútvonallal. Ami pedig a belső
ügyeket illeti, a szultán mindent rábízott az "új
emberekre".
Vámbéry az öregek szolidaritásával sajnálta ezt a bal-
csillagzat alatt született Mehemed Resádot. Akárcsak a
népét.
Egyszer erről meg sok más egyébről beszélgetett a fiá-
val, Rusztemmal.

szavak és csillagok

Rusztem, a fiatal büntetőjogász szakállt viselt, mint
az apja. Bólogatva hallgatta az öregurat, s az
különösen közlékeny kedvében volt ma. Kissé
csapongva, de őszintén elmélkedett, emlékezett:
- Ezzel a szegény padisahhal már nem fogok teázgatni.
Tudod, hogy milyen közelről figyelhettem meg a két
elődjét. No, úgy érzem, ennek a Mehemednek utódja már
nem lesz. Bár... talán futja még egy szultánra, hisz ez bizony
elég vén. Olyan, mint jómagam. Furcsa dolog, hogy ami
másnak történelem, nekem csak az életem tegnapja.
Adatok könyvekben, eleven valóság még az én agyamban.
Halottak..., itt állnak előttem. Midhat, Fuad, Hajdár
pasa...
Tétova mozdulatot tett. Rusztem a keze után nyúlt. Az
öregúr hirtelen megélénkülve folytatta:
- Nem tudom eldönteni, hogy az új szultán két bátyja
közül melyik volt a nagyobb lator. De szerencsé-
sebbnek Abdul Azizt tartom. Ő ugyanis valóban elhitte
magáról, hogy háromnegyed isten. Züllötten élt, de hát az
isteneknek mindent szabad. Nem rettegett örökké, mert
nagyon műveletlen volt. Ahhoz, hogy valaki töretlenül
higgyen a saját diktatúrájában, jó adag műveletlenség
szükséges. Tudod, fiam, minél műveletlenebb valaki,
annál kevésbé kételkedik. Legföljebb gyanakszik, de az
egészen más. Abdul Aziz például annyira el volt kápráz-
tatva önmagától, hogy amikor a kiegyezés évében
Európában járt, s hajón vitték a Rajnán Koblenzbe, meg-
kérdezte a folyóról, vajon az ő kedvéért ásták-e ezt a csa-
tornát. - Döccenve felnevetett: - A gőgös barom! Buda-
pestre a Dunán jött le. Persze ott voltam a fogadásánál. Jó
barátom, a kitűnő Fuad pasa kíséretében érkezett. A sze-
mem láttára történt, hogy a pesti török konzul, igazi
européer és művelt katonatiszt, feszes tisztelgéssel
üdvözölte a szultánt, amire az dühösen fordult Fuadhoz:
"Miért nem csókolta meg a lábam ez a neveletlen fickó?"
Rusztem udvariasan kontrázott apja kuncogásához.
Nem először hallotta ezt az igaz anekdótát, de az öregúr
folytatta:
- No, hogy Abdul Aziz lovakat, kutyákat meg kakasokat
tüntetett ki rendjelekkel, arról tudsz. Érdekes, hogy
Caligula császár ezt már szintén megcsinálta, előtte pedig
bizonyára mások is, akik annyira régen uralkodtak, hogy
még csak hallani sem hallottunk róluk. Az abszolút hata-
lom végül is mindig ugyanoda vezet, akárkié legyen, akár-
mikor gyakorolják. Ami Abdul Hamidot illeti, ő már nem
volt annyira bolond, mint a bátyja, tehát a rettegést
közelebbről ismerte nála. Ám aki félelmében rémuralmat
teremt, soha többé nem menekülhet saját rémuralmának
karmaiból, és napról napra bizalmatlanabb lesz. Ezt
törvényszerűnek vehetjük.
Úgyhiszem, Abdul Hamid egyik alattvalójával sem volt
oly bizalmas, mint velem, akit nem sikerült az alattva-
lójává tennie. Mégis egy este felmérhettem félelme és
gyanakvása mélységeit. Szokás szerint kettesben teázgat-
tunk a Csit-kioszkban. A szolga a szomszéd szobában áll-
dogált, a lefüggönyözött ajtó mögött. Én hirtelen kinyúj-
tottam a kezem a szultán előtt levő cukortartóért. A "min-
denható" padisah oly riadtan pattant vissza ettől az ártat-
lan mozdulattól, mint egy bolha. Azt hitte, meg akarom
ölni. Nem volt se éjjele, se nappala. Forradalomtól félt,
csődtől, gyilkosságtól, amit akarsz. Siralmas látvány volt
így közvetlen közelről. Az ilyesféle zsarnokok minden
falatnál, minden korty italnál méregre gondolnak, és ha a
dolog velejét nézed, igazuk is van. Hiszen az egész életük
meg van mérgezve!
Maga elé révedt:
- Sokszor ültem a szultán egyik Jildiz-palotájában késő
este, magányosan olvasgatva vagy nyitott jegyzetfüzettel
az asztalon. És félóránként hallottam az ablak alatt
elvonuló őrjárat tompa, nehéz dobbanású lépteit.
Képzeld, hogy örökké katonák őriznek! Elgondolkoztam
magamban azon, hogy mi kárpótolhat embert a földön az
ilyen borzalmas életért. Az úgynevezett korlátlan hatalom
is rossz csere ezért. Hidd meg, az önkényuralom legszá-
nandóbb áldozatai a kényurak maguk.
- Néha sajnálom, apám, hogy belőlem hiányzik a szín-
lelés adománya - szólalt meg Rusztem, és csak azután
mérlegelte, hogy szavainak sértő éle is lehet. De ha már
egyszer belevágott, végigmondta: - Ígygondolkoztál, és
közben mégis kettesben teázgattál ezzel az Abdul
Hamiddal, kalauzoltad Naszreddint, forgolódtál a hatal-
masok között.
- No igen, mert érdekes volt, és imitt-amott valamit
használni is tudtam. Volt úgy, hogy a hiúságomat birizgál-
ta. Minek ezt tagadni? De viszont, ha most figyelmen kívül
hagyjuk távoli utazásaimnak azokat az időszakait, amikor
életveszélyben forogtam, és mindenképpen mentenem
kellett a bőrömet, az igazság az, Rusztem, hogy én legföl-
jebb színleltem, játszottam ezt meg amazt, de nem hazud-
tam. Alapvető dolgokban nem hazudtam! Azt hiszed talán,
hogy csűröm-csavarom a szavakat. De nem! Kitapogatom
őket. Színház, színlelés, színész, színváltás..., ez mind egy
család. Színt játszani, ilyet meg olyat..., felületi dolog,
érted? A kutatásaim érdekében vállalt életveszély idejét
nem számítva, sohasem színleltem olyasmit, ami már
mélyebbre ment, és hazugság lett volna. Itt van az önélet-
rajzom, ez is tanúság rá! Hazudtam-e azt, hogy vallásos
vagyok? Hogy a vallás és a tudomány, a felvilágosultság
harcában bármikor is meginogtam volna, s ne vallanék
színt - mert ez is van, barátocskám! - Spinoza, Voltaire,
Renan és Huxley mellett s mindenféle egyházak összes
pápái ellen? Nem, ezt nem hazudtam. Pedig mily
kényelmes lett volna! És én mégis nyíltan szembeszálltam
az efféle képmutatással. Emberek verik itt a mellüket,
hogy ők keresztyének vagy zsidók, hasznot akarnak belőle
csiholni, holott legbelül azt sem hiszik, hogy van Isten. Én
nem csináltam titkot abból, hogy szégyentelennek,
kárhozatosnak és nevetségesnek tartom a vallási ma-
rakodást. Azt, hogy embereket szétválasztanak egymástól,
mikor pedig az ilyen fajta mesterséges megkülönböztetés
nem alapszik máson, mint az örökké kifürkészhetetlen
mindenség egyik vagy másik fantasztikus magyarázatán.
Valamin, aminek még látszat szerint sincs köze a tudás-
hoz, a jelenségek valódi kutatásához. Annyira nem titkol-
tam soha, hogy szabadgondolkodó vagyok, hogy téged is
következetesen és nyíltan annak neveltelek.
- Ez igaz.
- Azt hiszed, nem kaphattam volna én minálunk akár
nemesi kutyabőrt is ingyen, ha nem református leszek,
hanem katolikus, és tolom az egyház szekerét? Kaphattam
volna. De protestáns lettem, mert ha már felekezetnek
kell lennie, előnyben részesítem a türelmesebbet és egyé-
nibben gondolkodót a türelmetlenebbel szemben. Mibe
került volna nekem egy kis színlelés? Semmibe. De nem
hazudtam.
Fújt egyet, és még nagyobb lendülettel folytatta:
- De gyerünk tovább! Mért fütyültem a kutyabőrre?
Mert ezt az egész dzsentriskedést a mai Magyarországon
tragikomikusnak látom, és még károsabbnak a vallási
torzsalkodásnál. Középkor. Középkor a XX. században.
Hatvan évvel ezelőtt Pozsonyban kimondták az ország-
gyűlésen a nemesség előjogainak megszűnését. No, hát
inkább az volt a színlelés! Ha most is közöttünk lennének
azok a tisztelt Karok és Rendek, megtörténhetnék, hogy
többségük ugyancsak az életveszélyt hozná fel mentségül.
Azt, hogy nagyon megijedtek a forradalomtól. Mert mi
történt? Papíron megszületett egy mutatós törvény, ám
hatása a társadalomra nagyon csekély maradt. Nem volt itt
soha jelentékeny polgárság. Ez a baj, fiam. Meg az, hogy
az akkori nincstelen jobbágy ma nem jobbágy ugyan, de
nincstelennek nincstelen maradt. Fogja magát, és kimegy
Amerikába. Mert ott lehet belőle polgár. Itt pedig a polgár
nemes akar lenni. Egy kis választási pénzt csurgatnak a
pártkasszába, s a kormány máris válogatás nélkül oszto-
gatja a nemesleveleket őfelsége aláírásával. No, Rusztem,
te mit gondolsz, hogy az apádnak nincsen pénze? Ma már
van. Lehetnék "nemes bambergi Vámbéry Ármin" a
pénzemért, de nem akarok. Mert ez már olyan játék, ami
alapvetően hazugság lenne. Én nem léptem soha szoro-
sabb kapcsolatba ennek az országnak "felső köreivel". Ha
néha mégis, akkor a legfelsőbbekkel. Vagy azért, mert
véletlenül tudósok és írók, mint a drága Eötvös volt, vagy
esetleg olyan nagy tudós is kerekedik közülük, mint az ő
Loránd fia, az én szívbéli barátom, akit te is szeretsz, vagy
néha egyszerűen azért, mert ha nem is teremtenek sem-
mit, a látókörük gyakran szélesebb azoknál a középső "fel-
sőknél". A magyar dzsentri? Nem, köszönöm. Nem kérek
belőlük. Az a véleményem, hogy amiképpen a testeket
sem a hegyűkre, hanem a széles alapjukra kell helyezni,
ha azt akarjuk, hogy szilárdan megálljanak, úgy egy egy
társadalom nyugalma és fejlődése is csupán a nép kiter-
jedt rétegeiben lelheti meg biztos, szilárd alapját. Ígyval-
lom. Pedig melyik dzsentrinek, de akár melyik hazai gróf
nak vannak olyan angol főnemesi barátai, mint nekem?
Egyiknek sem. Eszi is őket a penész miatta. Hát csak egye!
Rusztem, aki már jó ideje mosolyogva hallgatta apja
tirádáját, most tele torokkal nevetett:
- Papa, ez óriási! Az egyik pillanatban lepocskondiázod
az egész újmódi világot, a másikban hetvenkedsz az angol
lordjaiddal. Valójában haragszol azért, hogy neked nem
adtak magyar kitüntetést, közben pedig tele van az íróasz-
talfiókod nagy halom külföldi rendjellel, besöpörted oda,
nem viseled azokat, kivéve Edward királyét. Kineveted a
filisztereket, az egyetemi kollégáidat, akik telerakják
magukat mindenféle rendjelecskékkel; te magasabb
fokozatúakat tartasz a fiókodban, rájuk se nézel, és mégis
játszod a sértettet, hogy nincs közöttük magyar! Ki tudja
ezt megérteni?
- Hát igen, ki tudja az emberi természetet megérteni?
- felelte az öreg professzor mosolyogva. - De válaszom
azért van egy és másra. Az Edwardtól kapott Viktória-rend
tiszti keresztjét azért hordom, mert - az ujjait kibökve
sorolta - először is: az angolokat szeretem a legjobban,
amint az köztudomású. Mégpedig azért, mert az ango-
lokat felnőtt népnek tartom. Képmutatóknak nevezik
őket. Ez lehet, hogy így van, lehet, hogy félreértés. Ám ők
maguk nem szorulnak hazugságra. El tudják viselni az
igazságot akkor is, ha kényelmetlen, a szemükbe lehet
mondani akkor is, ha kínos, és el is várják a saját kor-
mányaiktól. Ezért felnőttek. Másodsorban: Viktóriát
ismertem, szerettem, szívesen hordom a róla elnevezett
rendjelet. Harmadsorban: a hetvenedik születésnapomra
kaptam, és Edward király annyira nem feledkezett meg
erről az emberéletben mégiscsak jelentős dátumról, hogy
külön táviratban gratulált. Bebizonyosodott, hogy annak a
windsori születésnapkönyvnek van értelme, és bele is
szoktak nézni. Most pedig rátérhetünk a "lordjaimra".
- Papa, ennyire komolyan veszed a tréfát?
- Hogyne. Mi egyebet vehetne az ember komolyan?
- Szóval mi van a lordjaiddal?
- Hogy tovább soroljam, mint az imént, először is való-
színűleg rajtam múlott, Sir Arminius Vámbéry leszek-e
vagy sem. Lovag, talán még báró is lehetett volna belőlem.
Akkor a halálom után te örökölnéd a bárói címet. Sir
Rustem, az angol arisztokrácia tagja, the second baronet,
hiszen jól tudod, hogy ott számozzák, hányadik nemze-
dék viseli a főnemesi címet.
A fiatal büntetőjogász ismét elnevette magát:
- Fekete talárban mint Sir Rustem védhetném a csir-
ketolvajokat meg a kis sikkasztókat! Inkább egyetemi ta-
nár szeretnék egyszer lenni, papa, ez az a címed, amit
szívesen megörökölnék, de ez nem átörökíthető.
- Fiam, te nem szorulsz az én segítségemre, mert nem
címet, hanem észt örököltél tőlem. Meg fogod csinálni a
magad útját. Hanem az kétségtelen, hogy megkönnyíthet-
tem volna az utadat, ha Angliában telepszem meg. Talán
hiba volt, hogy nem ezt választottam. De nem tehettem,
mert abban is lett volna valami hazugság. Miért? Ezt már
kissé nehezebb lesz kibogoznom, de megpróbálkozom
vele. Ígyaz élet vége felé nem árt egy kis számvetés.
A fiára nézett, mint aki valamilyen udvariasan nyugtató
ellenvetést vár. Rusztem tüstént elértette:
- Drága apám, viszonylag igazán nem lehet panaszod
az egészségedre, a munkabírásod pedig egy ötven-
ötvenöt éves férfinak is dicséretére válna.
- Talán. De nálam legföljebb a fele annak, amit régeb-
ben tudtam végezni. Ez több egy átlagember teljesít-
ményénél, de nekem kevés. No de most arról szólunk,
hogy én mért nem lettem kegyelmes úr, illetve valami
ehhez hasonló. Rosszkor születtem, rossz helyre, ám
ebben pusztán csak annyi az említésre méltó, hogy mégis,
végső soron ragaszkodtam ehhez a rossz helyhez. Miért?
Erre szeretnék válaszolni. Ifjúkoromban lelkes hazafisá-
gomon nehezen tehetett volna túl bárki. Ma már ezt a
szót, hogy "hazafi", alaposan megutáltatták velem. És az a
furcsa, hogy valahol legbelül, szinte a tudatom ellenére,
mégis az maradtam. Sokféle ország fiának tudtam magam
színlelni, jobban írok angolul, németül, talán törökül is,
mint magyarul, sok helyütt otthonos vagyok, sehol sem
vagyok egészen otthon, és mégis itthon akartam élni. No,
érthető ez?
Rusztem rándított egyet a vállán, és széttárta két tenye-
rét.
- Sorsom rendkívüli volt, de nem feltétlenül irigylésre
méltó - folytatta az öregúr. - Rendjén van, hogy Angliában
distinguished foreigner, előkelő idegen vagyok, de nem
éreztem rendjén levőnek, hogy idehaza sem lehettem
egyéb. Idegen maradtam a saját hazámban, s méghozzá
csak hellyel-közzel "distinguished". Itt nagyon nehezen,
kelletlenül biggyesztik nevem mellé a "kiváló" jelzőt. Amit
színleltem, fiam, azt mindig könnyű volt az emberekkel
elhitetnem. Amit azonban nem színleltem, hanem hittem
és éreztem, vagyis adott esetben azt, hogy magyar vagyok,
nem akarták elfogadni. Orrfintorítás volt rá a válasz, gú-
nyos mosoly, kételkedés, vállvonogatás, lenéző fricskázás.
Nem mindenkinél persze, de túlontúl sokaknál. Ha egy-
szer nem fogadtak be soha igazán, nem ismerték el a való-
diságomat, csak a színlelésemet, a józan ész parancsára
okosabb lett volna a Temze partján élnem, mint a Duna
mellett. Nem butaságból, nem illúziókból választottam,
ahogy választottam. Álljunk csak meg! Épp ezt fogalmaz-
tam rosszul. Nincs választás. Ahogy nem választhatod meg
a szemed színét, az arcod formáját, úgy nem választhatod
meg a hazádat. Csalatkozik és csal, aki azt hiszi, lehet. A
haza is veled születik. Ha valaki gyermekfővel szakad ki a
szülőföldből, akkor lehet más hazája, de felnőttkorban
maradéktalanul sohasem lesz hazája olyan ország, ahol
nem volt gyermek.
Kicsit hallgattak mind a ketten.
- Hogy a teljes igazságot mondjam - szólt elgondol-
kozva a professzor -, talán mégis elmegyek, ha nem
mehettem volna el bármikor. No, természetesen ez ab-
szurdumnak hangzik. De képzeld el, hogy valami rejtélyes
oknál fogva ide lettem volna láncolva a Duna partjához.
Hát mondjuk... - megpattintotta az ujját - mondjuk, mint
valaha régen egy jobbágy. Röghöz kötve. Hiszen az a
tréfás, hogy előbb magam mondtam ugyanezt. De röghöz
csak belülről kötődhetsz, nem külső parancsra. Nagy
ritkán előfordult, hogy két évig megszakítás nélkül itthon
voltam Magyarországon. Ilyenkor már űzött a vágy Főként
ki, Angliába. Ott a származásom nem lett volna akadálya
annak, hogy diplomáciai szolgálatba lépjek. Két ízben fel
is ajánlották nekem. Török közhivatalnok pedig annyiszor
lehettem volna, hogy ennek alkalmát el se tudnám sorol-
ni. Mindig nemet mondtam. Valószínűleg itthon is ezt tet-
tem volna, de a Monarchiában soha fel sem merült a gon-
dolat, hogy a tudásomat meg az összeköttetéseimet rozo-
ga külpolitikájuk megerősítésére fordíthatnák. 1877-78-
ban, az utolsó orosz-török háború idején, amikor a
Fényes Porta végleg elveszítette befolyásának maradékát
is Románíában, Szerbíában, Bulgáriában, amikor a
háborút lezáró San Stefanó-i béke meg nyomában a neve-
zetes berlini kongresszus teljesen újjárajzolta a Balkán
térképét, s olyan fejleményekről volt szó, amelyek hazánk
sorsát közvetlenül érinthetik, a kutyának sem jutott eszé-
be, hogy engem kellene leküldeni a Boszporusz mellé
követnek. Vagy legalábbis követségi tanácsosnak. Én min-
denkit ismertem. Leküldtek egy grófot, aki senkit sem
ismert, és halvány fogalma sem volt a keleti viszonyokról.
De grófnak született. Pedig akkor a külügyeink élén
merő véletlenségből egy okos ember állt. Andrássy Gyula.
Persze ő ís gróf. De azért a hivatalhoz észt is kapott Allah
jóvoltából. Annyit azért nem, hogy felötlött volna benne a
gondolat: talán egy ilyen magamfajta dunaszerdahelyi ple-
bejus többet érne a keleti követségeinken azoknál a címe-
res ökröknél, akiket leküldtek oda. Ugyanez történt, ami-
kor Ausztria-Magyarország első ízben létesített követséget
Teheránban. A sajtó mindenfelé az én nevemet emlegette
mint jövendőbeli követét. A sah tetszéssel fogadta a hírt.
Erre végül én is puhatolózni kezdtem hivatalos helyen,
hogy fújja-e a szél a harasztot, és azért zörög-e, feleletül
pedig azt kaptam: "Ön még csak szóba sem kerülhetett,
hiszen császári és királyi asztalnok rangja sincsen!"
Hallottál már ilyet? Asztalnok! Serlegtöltő, körömvágó,
fejdögönyöző, mint ő legmagasabb szentsége, a hivai tatár
kán udvarában! Hát itt tartunk a Duna mellett a XX. szá-
zad első évtizedében!
Hümmögve felnevetett.
- Nekem különben nem volt fontos. Jobb így. Őszintén
mondhatom, hogy Stein Aurélt is legföljebb annyira irigy-
lem, amennyire az életből kikopó vénember óhatatlanul
irigyli az utána következő nemzedéket. Kerek harminc
esztendővel fiatalabb nálam. Ennyivel több ideje van is
hátra, ha minden a természet általános törvénye szerint
megy. Itt született ő is a Duna partján, de viszont ő áttele-
pedett a Temze mellé. Sokkal több segítséget kapott
nálam, kaphatott is, mert nem maradt egy nyomorúságo-
san szegény ország fia, mint én, de mégsem irigylem. Ő
hatezer szanszkrit kéziratot tárhatott fel a világnak a kas-
míri maharadzsa könyvtárából. Én boldog voltam, hogy
dervisrongyaimban néhány kéziratot magammal hozhat-
tam Bokharából meg Szamarkandból. Ő angol akadé-
mikus, én magyar. Ő a lahorei egyetemen tanított, én a
budapestin, de számomra ma is ez a kedvesebb. Ő a brit
indiai kormány készséggel megszavazott pénzén kutatha-
tott kilenc évvel ezelőtt meg tavaly Kelet Turkesztánban,
és rengeteg régészeti leletet ásatott föl, én örültem, ha
oldalvást pisloghattam kicsit az ősi makedón birodalom
romjaira. De minek is folytassam? Őbelőle olyan bizo-
nyosan Sir Aurél Stein lesz, mint amilyen bizonyos, hogy
én most itt ülök veled a könyvtárszobámban. Mégsem
bánom, hogy én itt ülök. S nem bánom, hogy te nem leszel
Sir Rustem, hanem doktor Vámbéry Rusztem magyar
büntetőjogász vagy egy a haza kisszámú, de gyökeresen
szabadelvű, radikális polgárai közül. Mert arra, fiam, itt
ma sokkal nagyobb szükség van, mint ott a Temze partján.
Elégedetten legeltette szemét a faltól falig s az ajtópár-
kány magasságáig érő tömött könyvespolcokon.
- Ez az én boldog szigetem - mondotta. - És a kincses
szigetem. Ha bezárkózhatom a könyveim közé, mindig
otthon vagyok. My home is my castle, nos igen, az én
boldog szigetemen álló váramnak olyan magas a tudásból,
az írott szóból épült tornya, hogy onnan évtizedek óta
beláthattam három világrészt. A munka tett engem mindig
áldottá az emberek között. És állítom, hogy minden férfi-
embert csak az tehet azzá. Emellett azonban igaza van
bizonyos mértékben Zrínyinek is. Sors bona, nihil aliud.
Jó szerencse kell, semmi más. Mert a jó szerencse is bi-
zony elkel. Különös, de ez még az írói műveknél sincs
másképp.
Az íróasztala mögött balkézt álló könyvespolchoz bice-
gett. Azt színültig megtöltötték Vámbéry saját munkái.
Eredeti kiadások meg fordítások angol, német, francia,
spanyol, svéd, dán, orosz, török, perzsa, japán, hindi és a
Kelet-Indiában honos gudzserát nyelvre. A könyvespolc
tömör ajtókkal lezárt alsó részében s a csupán létrával
elérhető Legfelső két polcon tartotta az újságcikkeit és a
róla szóló közleményeket. Angliában főként a legtekinté-
lyesebb lapnak, a The Timesnek dolgozott, de ezenkívül
1865-től a század végéig tíz folyóiratban jelentek meg
tanulmányai és hozzászólásai. A folyóiratok egy része ma
is létezik. Németországban kilenc lap és folyóirat számára
írt alkalmi tudósításokat és publicisztikát. E lapoknak
három utóda jelenik meg napjainkig. Franciául a Rewe
des Deux Mondes (Két Világrész Szemléje) közölte
Vámbéry munkáit; Amerikában két magas színvonalú
folyóirat; Ausztriában a Neve Freie Presse (Uj Szabad
Sajtó) című polgári liberális lap meg a Keleti Tudományok
havi szemléje, végül idehaza a félhivatalos jellegű, elég jól
szerkesztett, német nyelvű Pester Lloyd. Ez összesen hu-
szonhat hírlap, illetve folyóirat. Vámbéry cikkeinek,
szerkesztőségekhez írt leveleinek, kisebb tanulmányainak
száma több ezerre rúgott, bár saját maga sohasem katalo-
gizálta munkásságának ezeket a melléktermékeit. Noha
nem egy újságíró lehetne elégedett azzal, ha főfoglal-
kozásként produkál ennyit. A cikkírói rendszeres munkát
Vámbéry hetvenéves kora körül hagyta abba. A róla szóló
közleményeket a világ különböző tájairól összegyűjtvén,
lerakta egy dossziéba. Nagyjából 200-250-re becsülte a
számukat.
Rusztem eltűnődve nézte az öreg professzort, amint
könyvei között matatott.
Apján most is a megszokott pepita házikabát volt,
fekete bársonykézelővel, fiúsan szabott, kerek gallérral,
magasan csukódó csontgombokkal. Így, otthon sohasem
viselt keményített fehér gallért, nyakkendőt. És odahaza
mindig posztó házisapkában járt, akárcsak az öreg Jókai.
A tarkója fölött egészen a füléig, koszorú formájában
aránylag még erős szálú, dacosan fürtösödő a haja, de a
feje búbja régóta tar, és ezért visel otthon is sipkát.
Valójában nem sipka az, hanem inkább fezféleség. Van az
öregúr ruhatárában cseresznyepiros színű, kakaóbarna
meg fekete egyaránt. Magasan a halántéka fölé tolja, így
mindig impozánsan hat a fezzel keretezett dudoros-dom-
ború homloka. Ha elmegy hazulról, fekete kemény diny-
nyekalapot hord. A cilindert sohasem szerette.
Öregkorának elnézik azt is, hogy látogatóban nem-
egyszer fején tartja a kalapot. Bár ilyenkor néha szintén
felteszi a kedvelt sipka-fezt. Veres Pálné leányának,
Rudnaynénak kedves irodalmi szalonjában legtöbbször
így szokott üldögélni. Ott kötött barátságot Herman Ottó-
val meg Madách Luciferjének "ősmodelljével", Szontagh
Pállal. Kiváltképpen azonban a mérges-tisztességes, nagy
kritikussal: Gyulai Pállal. Őhozzá különösen vonzódott,
talán mert egyformán kis növésűek mind a ketten.
Enyhén zsidóssá teszi apát, hogy nem szeret fedetlen
fővel ülni. Ám egyébként inkább valamilyen tiszteletre
méltó agg brahminra emlékeztet. Bölcs, törődött, nyu-
godt arca van. Jó, hogy a humora nem hagyta el máig sem.
Pedig hiú. De mennyire!... És érzékeny. Szerencsére tudja
magáról, s humorral egyenlíti ki valahogy ezt a két hibát.
Amikor pár év előtt Sven Hedin itt járt, egyenesen
apához jött meg Lóczy Lajoshoz. Ez nagyon jólesett neki.
Lefényképezték mindannyiukat együtt, az öregúr akkor is
magán tartotta a keménykalapját... Hm, kiszedett néhány
könyvet a polcról, leteszi az egész halmot, és most
körülményes élvezettel rágyújt. A legjobb havannákat szív-
ja... Porio Ricos..., Regalia Média. Előfordul, hogy órákig
is elüldögél dolgozószobájának valamelyik zugában,
előtte a nyított könyv, de nem sokat olvas belőle. Szo-
pogatja a szivart, aztán el-elrévedezik hosszan. Vajon a
múltat járja meg ilyenkor?
Hát... az volt a legendás, szép idő, amikor itt minden
zümmögött, dongott a munkától. Micsoda méhkast
épített saját maga köré! A munka volt az otthona, ez igaz.
Az "édes otthon"..., no nem... A valódi, az inkább
savanykás ízű minálunk meg gyógyszerszagú... Szegény
mama folyton betegeskedett. Hol az egyik fürdőhelyen
kúrálták, hol a másikon. Mama keveset kapisgált apa
munkájából, fiatalon sem érdekelte. Mindig csak azzal
törődött, hogy fia porszemet se találjon a politúros
bútorokon, s hogy jóízű étel kerüljön ki a konyhából. Ha
ágyban feküdt, folyton becsöngette a lányokat jelen-
téstételre, hogy mi történik az ő kis birodalmában. Most,
mióta még inkább ágyhoz kötött, még sűrűbben berreg a
csengő. Apa imént azt mondta, három világrészt látott be
ennek a könyvtárszobának magasából. Mama, szegény-
kém, nem látott be soha többet, mint ezt a lakást. De gon-
dot nem ismert a férje mellett. Lehetséges, hogy mióta az
eszemet tudom, gyanítottam volna valami szívós, csendes
unalmat közöttük? Elég furcsa, de lehetséges. Papa az
egész világot érdekelte: Skandináviától Indiáig, Szibé-
riától a Boszporuszig ezrek várták kíváncsian, mit mond,
mit ír, mi a jóslata. Mama kicsit magára hagyta... Vagy ő
hagyta volna már réges-rég magára mamát, szórakozott-
szívélyesen? Amikor mama nemcsak a személyzettel vá-
gyott beszélgetni, mit tehetett volna? Lement uzsonnázni
a barátnőivel. A Kuglerhez a Gizella téren, a Hangliba
vagy néha nyáron, ha balzsamosan meleg volt az idő, pro-
pelleren át a Várkert-kioszkba, a nagy lombú fák alá. Hát
ennek is vége. Mama hónapokig van távol a fürdőhe-
lyeken, vagy itthon van távol, úgyhogy szinte ki sem moz-
dul a szobájából. Igaza van apának. Ki tudna eligazodni az
emberi természeten? Mamában kibogozhatatlanul kevere-
dett el a kicsinyesség a nagylelkűséggel. Világéletében
krajcároskodott, cselédügyeken sopánkodott, s ugyanak-
kor mindig kész segíteni, pénzzel, ajándékkal, néha
csupán odafigyeléssel. Csupán? Apa kevésbé veszi észre az
egyes embereket mamánál. Mégis remek fickó apa, ez a
drága vén brahmin! Ahogy mondják, százezer ismerőse
van. De ha én nem lennék, milyen magányos lenne...
Öncsalás? Meglehet, hogy az öregség eleve magányosság-
ra ítél? A "Legfelsőbb Bíró", akiben mi nem hiszünk, a ter-
mészet, amiben hinni kényszerülünk, megfellebbez-
hetetlen végítélete minden teremtett lény számára?...
Tudni kellene, mennyire érzi a magányosságot. Beszélni
nem beszél róla. Mindig volt tartása.
Most leül a karosszékébe az íróasztalához. És maga elé
pöfékel, mintha megfeledkezett volna rólam. Ha újra szól-
na, szívesen hallgatnám tovább. Régebben neki nem volt
ideje, ma nekem van kevesebb. Ritkán beszélgetünk kia-
dósan. Régen... Hát mikor is beszélhettünk volna hosszab-
ban? Egy-egy vasárnap. Én tanultam. Elég keményen. Nem
hagyhatom szégyenben az öreget. Nyelvész nem akartam
lenni. Az ember egy híres apát ne kövessen a pályán.
Lehet, azért mentem jogásznak, mert ez a terület mindig
idegen marad apa számára. Az örökös magyar közjogi
csetepatékon csak mosolyogni tud. Papát más érdekli,
más izgatja, mint a hazai urakat. A magyar glóbusz kicsit
szűkös neki, ha százszor itthon maradt, akkor is!
Gyermekkoromban még napi tíz órát dolgozott, ha
sütött a nap, ha esett a hó. Színházba alig járt. Hangver-
senyre talán soha. A nagy ivászatokat gyűlölte. Mikor is
futotta volna apa idejéből az esti kvaterkázásokra, a sörö-
zésekre a Kis Pipában, a Curia utca söntéseiben? Legtöbb-
ször este kilenckor ágyban volt. Hogy az ördögbe bírta
volna másképp? Hiszen még így is nehéz megérteni,
hogyan telik ki ily tömérdek munka egyetlen emberélet-
ből. Soha nem tűrt maga felett urat, és a legszigorúbb ura
volt magamagának. Rabszolgatartó. Nulla dies sine linea
- egyetlen nap sem telhet el tollvonás nélkül. Ez volt a jel-
szava, és ettől nem tágított hetvenéves koráig. Igen, a toll
mindig percegett ebben a házban, a patikaszagú falak
között. Bár apa szobájának pillanatig sem volt ilyen szaga.
Jó cserzett bőrszag, kesernyés füst, könyv és papír szaga
itatta át a falakat. Volt úgy, hogy délután kettő meg öt kö-
zött két-három toll is szántotta a hosszú kutyanyelveket,
az árkuspapírokat.
Hajnali hattól tízig dolgozott papa a komolyabb tanul-
mányain. Akkor jött a villásreggeli, utána kezdődött a
cikkírás. Vagy akkor rögtön beállított az egyik íródeákja -
az öregúr ma is így hívja a mellette titkárnokoskodókat -,
vagy délután kettő tájt jött egyszerre két-három íródeák is.
Azt kellett látni! Az egyik íródeák itt, a másik ott, a har-
madik amott. Ő meg közöttük sétált a szoba közepén,
s háromféle nyelven felváltva mondta tollba különböző
cikkeit. Ide egy angol mondat, oda egy német, amoda egy
török... Nem kavarja össze a gondolatmeneteket, pille-
könnyen száll egyik nyelvről a másikra. Bűvész...
Emlékszem, túl volt már az ötvenen, amikor egyszer
váratlanul azt mondja a vacsoránál: "Ma vértolulásom
volt, és még most is fáj a fejem. Pedig nem szokott fájni.
Ez vészcsengő. Jó lesz, ha ügyelek rá. Csökkentenem kell
a cikkírást. Ezentúl egyszerre csak egy íródeákkal dolgo-
zom." Azt hiszem, a szellemi munkát akkor szállította le
napi nyolc órára. Korán vacsoráztunk mindig. Aztán jött a
levélírás. Olykor-olykor délelőtt is diktált leveleket a
titkárának. Még most is tollba mondja őket. Persze a
kézírás már nehezére esik. Akkora postája van, mintha
egymagában egész külügyi hivatal lenne! Törökül, per-
zsául, arabul, üzbégül, kirgizül, németül, franciául, oro-
szul s nem utolsósorban magyarul folytatja a tenger sok
levelezését. Ezt még csak munkának sem veszi. "Ígytar-
tom meg az eleven kapcsolatomat a távoli országok
életének legapróbb részleteivel is - mondogatja -, és így
maradok otthonos a különböző nyelvekben. Nekem ez
üdülés!" Ritka kedvtelés. A levélírás mint üdítő fogla-
latosság! Isten tudja, hogy van az, hogy az ilyen apák miért
nem tudják az energiájukat átörökíteni a fiaikba? Nyilván
a nyomor, a létbizonytalanság, a teljes ismeretlenség, a
"csak azért is" sarkantyúja hiányzik a fiak életéből...
Ejnye. Apa elbóbiskolt. Ilyesmit most tapasztalok nála
először. Kimeríthette a nagy lendület az előbb. Itt hagy-
jam? Iszkoljak el lábujjhegyen? Nem. Várok. Inkább
rágyújtok magam is...
- Sors bona, nihil aliud - szólalt meg egyszerre az
öregúr.
Mi az, észre sem vette, hogy elszundikált közben? -
ütődött meg Rusztem. De nem volt ideje ezen tűnődni,
mert a professzor hóna alá kapta a könyvcsomót, és a
sarokban álló kerek dohányzóasztal felé tartott, ahol a fia
szívta a Khedive nevű egyiptomi cigarettát.
- Szóvá tetted az előbb, miért nem hordom a rend-
jeleimet - mondta Vámbéry. - Többek között azért sem,
mert az én kitüntetéseim a könyveim. Ezt egyébként
Edward király legidősebb lánya mondta egyszer nekem,
én csak őt plagizálom. Hát erről beszélgetnék kicsit veled.
A számvetéshez is hozzátartozik..., meg valamivel kapcso-
latban olyan végrendeletszerű óhajom is lenne. Persze
nagyon kellemesen érezném magam, ha most azt mond-
hatnám, hogy az én valódi rendjeleim, a munkáim mind
első osztályúak. Akadnak köztük, sajnos, majdnemhogy
talmiak. Épp elégszer fejemhez vágták, hogy idővel
magam is belássam. Annyira azért mégsem, amiként azt
felhánytorgatták ellenem. Akármennyit gondolkodom
ezen ma már, amikor nem ég örökké a kezem alatt a
munka, mindig csak arra az eredményre jutok, hogy akik
le akartak engem dorongolni, a megengedettnél
vastagabb doronggal hadakoztak. És akkor is ütöttek, ha
nem volt igazuk. Vagy mondjuk, nem volt egészen igazuk.
Ez a számvetésem. Magammal meg velük.
Kihalászott egy kötetet a nagy csomóból:
- Ide nézz, fiam! Az emlékirataimat nem számítva én
ezt tartom a legjobb művemnek. Első osztályú "rendjel"...
Persze nagyon büszke vagyok a te képességeidre, de más
területen dolgozol, mint én dolgoztam, s nehezen
mérheted föl, hogy az én írásaimból mi az érték, mi nem.
Világos, nem az útikönyveimről beszélek. Azok a nagy-
közönséghez szóltak. Több mint harminc esztendeje már,
hogy megírtam az utolsót, a "Keleti életképek"-et. De ez
itt tudományos tekintetben a maga idején úttörő munka
volt. Negyedszázad múlt el azóta, hogy megjelent. - Az
öreg professzor önérzetesen rátette tenyerét a fia elé he-
lyezett könyvre, amelynek címe: "A török faj ethnológiai
és ethnographiai tekintetben" aranyozott betűkkel csil-
lant ki a széttárt ujjak közül. - Egybegyűjtöttem én ehhez
a könyvhöz legkülönbözőbb türk népek között szerzett
tapasztalataimat, s mindent, amihez az irodalomban hoz-
záférhettem. A mondáktól kezdve a régészeti leleteken át
a mai időkig, a szokások, ételek, italok, szertartások,
mulatságok, bútorok, eszközök, lakóhelyek, tájak leírásá-
ig. Elmondhatom, nem akadt előttem néprajzi író, aki azt
a sok-sok nyelven írt forrásanyagot meg a maga szemével
látottakat úgy ki tudta volna aknázni, mint én tettem.
Mindent összegyűjtöttem a török fajtájú népek életéről,
és nem feledkeztem meg a legkisebbekről sem. Még a
jakutok is benne vannak és mindenféle néptöredékek. A
nagy türk család asztalának morzsái. Minden, minden... A
sámánizmus, a népköltészet, a történelem, a nomádság,
félnomádság, a mai, helyesebben az akkori gazdasági
helyzet, a népek és törzsek statisztikája, a karakirgizek,
kazahok, üzbégek, karakalpakok, csuvasok, baskírok,
kumükök, karacsajok, nogaj-tatárok, mescserek... Mit
soroljam, hisz te legalább elolvastad! De azzal nem volt
dicsekedni valóm, hogy a legkülönb könyvemből húsz év
alatt sem fogyott el itthon háromszáz példánynál több.
Kiadták németül is, ott sem fogyott... Annál is nagyobb
csalódásom volt, hogy az istennek sem adták ki angolul,
pedig eleget verekedtem érte. Hát ez volt a legtöbbet érő
könyvem sorsa, holott igyekeztem érdekesen megírni.
Nem csupán a maroknyi orientalistának szántam. S még
mondja valaki, hogy a könyvekhez nem kell jó szerencse!
Örülnék, ha azzal az érzéssel mehetnék el, hogy halálom
után megpróbálod feltámasztani ezt a munkámat.
Akármennyire meg is változott a török fajtájú népek vilá-
ga, ez azért kortörténeti emlék marad és annak minden-
képpen pótolhatatlan.
A professzor elvette tenyerét a féltőn szeretett
könyvről, megdörzsölt egy kidudorodó eret még mindig
húsos és kemény fogású kezén, s elmerengve folytatta:
- Mostanában, Rusztem fiam, nem valami nagy
művészet felfedezőnek, orientalistának, néprajztudósnak
lenni. Ma már könnyű publikálni... Sven Hedin vasúton
utazik a Szir-Darja meg az Amu-Darja vidékén, nem egy
büdös teve hátán. - Legyintett. - Ígyvan, és jól is van így.
A kedves Lóczy Lajosnak bizony könnyebb volt Széchenyi
Béla gróf kitűnően felszerelt expedíciójával járnia a
Himaláját, mint Kőrösi Csomának. Mégsem adnám oda
semmiért az én tapasztalataimat. Meglehet, túlságba vit-
tem, hogy újat mondjak, újat találjak. Nem kellett volna a
fölfedezéseket szinte hajhásznom. Megbánni azért nem
bántam meg. Van nekem egy harmadik mottóm is. Azt, ha
jól emlékszem, nem írtam le. Magam csináltam, azaz
magam forgattam ki: "A járt utat a járatlanért bátran hagyd
el!" Ugyan hol tartanánk mi, emberek, ha folyvást csak a
járt úton topogtunk volna?
- A járt út kényelmesebb..., és sokkal unalmasabb.
- Ez az! - csillant fel az öreg szem. - Még ha a magam
ösvényein gyakran eltévedtem, kerülőket tettem is. Meg
aztán, ha konok türk-elméletemmel nem kavarok fel
akkora vihart a "finnugrászok" között, nem sok vizet
zavart volna a szakkörön kívül nyelvünk eredetének
kutatása. De ahol jó hangosan püfölik egymást az
emberek, ott hovatovább a nagyérdemű közönséget is
érdekelni kezdi, hogy min tört ki a csetepaté. Az életem,
Rusztem, ilyen szempontból is szép volt. Ma már, amikor
rég elült a nagy vita, tudom, hogy keserűségeim alján
megéreztem valami pezsgően éltető ízt. A hosszú életnek
az a gyönyöre, fiam, hogy a folyamatokat csak akkor
érzékelheted, ha sokáig élsz. Ez a megöregedésért járó
kártérítés. Nem lebecsülendő. Hisz olyasmit adhat meg az
embernek, ami már túl van az okosságon. A velünk
született tulajdonságokat természetesnek tartjuk, de ez a
későn szerzett érzékelés - pompás szellemi élvezettel jár.
- Gondold el - folytatta az öregúr -, hogy én majdnem
kortársa voltam Kőrösi Csomának. Számomra ő nem le-
genda. Szegény Reguly pedig sokkal fiatalabban halt meg
nálam. Csoma szinte azzal a hittel indult el, hogy Ázsiában
olyan fajrokonokra találhat, akik az ő "jó reggelt"
köszöntésére "hozta isten"-nel felelnek. Ebben a szent
naivitásban volt valami megrendítő. Mire azonban én visz-
szaérkeztem Közép-Ázsiából, vége volt már a gyermekded
hiedelmek korszakának. És az Akadémia könyvtárában ott
találtam a derék württembergi Budenzet. Azalatt jött ide,
míg én először éltem lenn Törökországban. Amíg
Fehérvárott tanárkodott, sűrűn váltottunk levelet. Jóban
voltunk mi eleinte! Miért is ne lettünk volna, egy
Bamberger meg egy Württemberger, no nem? Perzsiáról
szóló útikönyvemet neki is ajánlottam, nagy szeretettel.
Furcsa, mi? Az ember nem szokta gyanítani, hogy ki fogja
ledöfni. Annak idején... - zárt ajakkal hümmögve mosoly-
gott - szóval nagyon régen, amikor te még alig totyogtál,
vagy nagy matrózgallérod fölött még iskolatáskát hordtál,
s amikor Budenz javakorát élte, felháborodtam azon,
hogy neki miért szabad szófejtő bukfenceket vetnie,
s néha erőszakosan magyaráznia a nyelvtant, de miért
csapnak tüstént az én fejemre, ha ilyesmivel próbálkozom
a magam elméletének védelmében. Mérgemben csöppet
sem volt igazam. Nekem se lett volna szabad, nekik se, bár
végül is az ő bizonyításuk kerekedett felül, a finnugor
iskoláé. Budenz számára merőben tudományos kérdésről
volt csak szó.
Hirtelen elhallgatott, és kicsit előrehajolt, mintha a
nyitott ablakon át utánanézne az elröppent mondatnak:
"Merőben" és "csak"! A fogalmazásommal árulom el
magamat. Mi más érdekelhet egy tudósembert a mun-
kájában, mint csak és merőben és pusztán és egyes-
egyedül a megoldásra váró tudományos probléma?! Ha
történetesen orvostudós, akkor a munkájának gyakorlati
következményei igen üdvösek lesznek vagy lehetnek. De
sok tudomány művelői a gyakorlati következményeket
harmadrangúnak tekintik. Giordano Bruno, Galilei vagy
akár napjainkban Darwin... Mily sok mindent meg-
takaríthattak volna maguknak, ha gyakorlatiasabbak...
Kicsit irigylem őket, mert akár a máglyán, akár a börtön-
ben, akár a szidalmak örök pergőtüzében az ő diadaluk az
igazság volt. Én pedig tévedéseim csapdáját semmibe
véve, mindig kényelmesen éltem, miközben engem is szi-
dalmaztak, mint korunkban Darwint. Gyakorlatiasabb
voltam? Bizonyára. De nem voltam eléggé az. Mert akár-
miben tévedtem, mégis egész idő alatt a szívügyem for-
gott kockán. Ezért voltam Budenzéknél erőszakosabb. És
gyengébb... Amíg én reszkettem, hogy igazam legyen, ők
hűvös elmével bogarászták a szavakat. Nagyon nehezen
nyeltem le, hogy csalatkoztam abban, ami sokat ígérő
ifjúságomnak betlehemi csillaga volt. Máig sem bírom,
vagy nem is akarom igazán elhinni, hogy ez a csillag rossz
útra vezetett, és imitt-amott magamat is félrevezetésre
csábított. Nem tudatosan! - Pillanatra megtorpant, úgy
folytatta: - Általában nem. De néha kihagyott az emlé-
kezetem, az a híres nagy memóriám, vagy ami roszszabb,
olyasmire véltem emlékezni, hogy ezt meg azt a szót hal-
lottam utazásaim alatt. Aztán a kollégáim fenekedve
bizonyították rám, hogy nem hallhattam, mert ez meg az
a szó nincs is a török nyelvekben. Tudod, hogy alig dol-
goztam jegyzetekből. Nyilván tudat alatt úgy kívántam
emlékezni, ahogy emlékeztem... Nem és nem bírtam
belenyugodni Budenzék állításaiba... Aztán lépésről lé-
pésre kellett hátrálnom. De mégsem hátráltam meg egé-
szen. Nem is fogok.
Újra rágyújtott. Csak azután beszélt tovább, kissé már
Lehiggadva:
- Amíg azonban Budenz és a mesterénél is dühösebb
Simonyi meg én csatáztunk, a régi kósza tapogatózások-
ból kialakult a magyar nyelvtudomány. Ezt a csodálatos
fejlődést kísérhettem én végig a kezdetektől a beérésig, a
gyerekcipőtől a felnövekvésig. Valahogy olyanformán,
mint téged, fiam. Ezt látni, a folyamaton végigtekinteni -
nagy szellemi öröm. Mekkora nyelvészeti irodalom
született nálunk alig fél század alatt, micsoda tudósgárda
áll készen a végső rendszerezésre! Mi még csak találomra
rohamoztuk meg az igazságot. A mai néprajztudósok meg
nyelvészek fonográffal dolgoznak, fiacskám, de hol volt az
még a mi időnkben?! Sem a kényelmes írógép, az olcsó
fénykép, a sok-sok új lelet, a pénz, a segédeszközök!
Könnyű nekik, de azért büszke vagyok arra, hogy mire vit-
ték az én tudományomban. És látod, például Munkácsi
Bernátra nem haragszom, pedig ő is a finnugor iskolához
tartozik, de utazik eleget, maga néz körül azoknak
világában, akiknek a nyelvét kutatja, és valóban szépek a
szövegmegfejtései. Vagy vedd az első egyetemi hallgató-
mat, Goldziher Ignác barátunkat! Nagy tudós, igazi nagy
tudós. Csodálatos eredményeket ért el a sémi nyelvekben.
De nálam kezdte. Ha én nem vagyok, Bécsben kezdhetudniillik
Így mégiscsak a magyar iskolából magasodott ki. A miénk,
nem a külföldé. Vagy vedd akár Kunos Ignácot!... No,
sorolhatnám napestig. A nyelvészet romantikából nőtt
tudománnyá a szemem előtt.
Nevetett:
- Én, öreg javíthatatlan, azért szeretem a romantikát.
És éppen erről lenne szó. - Kiszedett a könyvcsomóból
egy vastag füzetet. - Az egyik munkámat a mi kedves
tatárunk segítségével csinálom, s ez nem lesz problema-
tikus. Megint egy üzbég népi eposz. Lehet úgy négyszáz
éves, a gyatra kéziratot még Hivából hoztam magammal.
Izsák most kitisztogatja, átmásoljuk. Szerencsére ő még
gyermekkorából tudja szinte kívülről; a kézirat későbbi
betoldásait kivesszük, és helyreállítjuk abban az ősi for-
mában, ahogy Kungrádban énekelték valaha. Egy régmúlt
világot ismerhetnek meg az olvasók ebből a szilaj nép-
költészetből. A másik, nehezebb munkám német fogal-
mazásban voltaképpen kész van. Azt szánom címéül, hogy
"A magyar-török rokonság kezdete és fejlődése".
- Apácskám, annyi bajod volt már ezzel. Mire jó fesze-
getni?
- Éppen ez az. Egyfelől tartozom magamnak azzal,
hogy továbbra is feszegessem, másfelől minek háborítsam
nyugalmamat? Mi szükségem arra, hogy a Simonyi-
féléktől újabb gorombaságokat vágjak zsebre? Ez a mun-
kám ennélfogva csak a halálom után jelenhetik meg.
Búcsúszónak hagyom hátra. Tudod, hogy régóta elisme-
rem nyelvünknek alapvetően ugor jellegét. Az a mondat-
szerkezetünk is. De, legyen bár százszor Simonyi ellené-
ben, váltig állítom, hogy nyelvünk a török-tatár jellemvo-
násokat sem nélkülözi. A búcsúszavam röviden ennyi:
nagyjából Budenzéknek volt igazuk, de nem egészen.
Nyelvünk kialakulásának második szakaszában a török
elem szerepe nagyobb lehetett a manapság feltéte-
lezettnél. Hiszem azt is, hogy az uráli nyelvcsoportok és a
türk törzsek között végbement keveredés korábban, sőt
jóval korábban kezdődött, mint amire a nyelvészeink
most teszik. Ők úgy vélik, ezerötszáz-kétezer évnél nem
lehetett régebben, én inkább három-négyezer évre be-
csülöm. Az utókor döntheti el, vajon mindenestül téved-
tem-e, vagy egy és másban helyesen ítéltem. De akármi
lesz a döntése, nem nagyon izgat. Hiszen úgysem ismer-
hetem. Amíg az ember él, az utókor fikció. Akárcsak a
halál. Viszont nem titkolom, mindig az volt az érzésem,
hogy valamivel több megbecsülést kaphattam és érdemel-
tem volna hazai nyelvész kortársaimtól azért a jelentékeny
anyagért, amit a műveimben mégiscsak felhalmoztam. De
hát ez is mindegy már. Hunfalvy halott, Budenz halott, és
előbb-utóbb én ugyancsak az elíziumi mezőkön fújom a
szivarfüstöt.
- Apám...
- Ezt a füzetet a középső íróasztalfiókomban találod
majd, Rusztem. Kiadás előtt valakivel át kell nézetned.
Öregember ne bízzék túlságosan szellemi munkájának
minőségében! Rászorul a támogató kézre, akár a gyerek.
Talán utolsó és legkedvesebb íródeákomat, Németh
Gyulát ajánlanám neked posztumusz könyvem gyámolá-
ul. Szegény sorsú fiú, még nincsenek, nem is lehetnek
nagy tapasztalatai a turkológiában, de én érzem már az
oroszlánkörmeit. Megbízom benne.
- Úgylesz minden, ahogy kívánod, édesapám.
- Hm, hm... Kicsit keseregtem itt neked, pedig meny-
nyire nincs rá okom, és mily kevésbé volt valaha is! Fiatal
férfi koromban égboltozatom forró napsütése a szabadság
volt, szelíd holdsugara a türelmesség. Amikor már öre-
gebb lettem, esthajnalcsillagom a függetlenség, fénylő
sarkcsillagom a tapasztalat. Ebben is Geothével tartottam:
"Denn grau ist jede Theorie und grün nur des Lebens gol-
dener Baum." Műkedvelő voltam? Nagy szó az, fiam, a
művet kedvelni! Nem savanyodtam be szobatudósnak.
Játszottam, kalandoztam, tapasztaltam, tévedtem, tovább
játszottam, messzebbre kalandoztam, újra tapasztaltam.
Ilyesformán éltem. A boldogságom te voltál, Rusztem.
Néha a hírnév. De az inkább csak öröm. Bizony úgy van,
ahogy megírtam a Küzdelmeimben. Kevesen tettek olyan
változatos, gyönyörűséges utazást az életen át, mint én.
S megint csak azt mondhatom: küzdelmes nap volt az én
földi létem, de szép nap volt!

Vége!

A könyvet felvette és kijavította:

Orosz László
Budapest, 2001. július.