E. CHARLES VIVIAN
ROBIN HOOD


Ward, Lock & Co., Limited, London and Melbourne

Fordította és átdolgozta
BARTOS TIBOR


MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ
A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója
Felelős szerkesztő: Schindler Frigyesné
Képszerkesztő: Szántó Tibor
Műszaki vezető: Gortvai Tivadar
31 000 példány, 8,5 (A/5) ív. MSZ 5601-54.
Budapest, 1989 10184/1 - Zrínyi Nyomda, Budapest.
Felelős: Bolgár Imre



TARTALOM

Előhang
Sebő jobbágy ennivalót keres
Otthonuk mostantól a kerek rengeteg
Robin a városbírónál ebédel
Csipet János odavág
Vad Vid felveri az erdőt
Hazamennek a legények
Robin Hood, az országút vámszedője
Zeke barát is köztük lesz
Robin elnyeri az ezüst nyilat
A Mariannáról szóló széphistória
Zöld erdőben baráttánc
Csillagok hullása
Aranytorkú Dalfaragó Dávid
Vércsekövét porig rontják
Zálogos jószágnak megkerült gazdája
Az osztó igazság
Az idegen szavak kiejtése

ELŐHANG

Robin Hood hajdan volt dicsőségéről angol népballadák énekelnek. 
Hogy ez a híres vitéz mikor született, arról nem tudósítanak, de tálán jobb 
is így. Aki születik, meg is hal, az angol szegénynépnek pedig történelme 
majd ezer évén át fontos volt, hogy Robin Hood meg ne haljon; tiszteletére 
évente játékokat rendeztek, mesélgették hírét, dicsőségét. Olyan vitéz volt 
ez a Robin Hood, aki a nép mellett emelt jegyvert minden időben, ha a kín-
baj, sanyargattatás végül tűrhetetlenné vált.
A normann hódítás utáni évszázadban lép az angol történelem 
színterére, így tartja a hagyomány. Egyszerű gazdaember lehetett, 
majoros, szabad gazdálkodó. Az ilyenfajta szabad kisnemesekre ebben az 
időben rájárt a rúd, mert a hódítás nyomán betelepült normann bárók, nem 
tudván milyen tartós lesz uralmuk, minden vagyonukból kiforgatták a 
leigázott angolszász kisnemességet. Hódító Vilmos, az első normann király 
katonáinak leszármazottjai voltak ezek a bárók, akiknek uruk az angol föld 
legjavát juttatta, hogy a normann uralmat az országban megszilárdítsák.
Az 1066-ban esett hastingsi csata után szomorú idők következtek az 
angolokra, jobbágyra, úrra egyaránt. Mert az angol urak fölött is úr volt a 
normann, de százszorosan úr az angol jobbágy fölött. Emberszámba sem 
vették, csak hajtották, akár az igavonó barmot, törvény híján joguk sem 
lehetett, s szenvedéseik már az égre kiáltottak. A normann bárók pedig 
sosem látott hatalmasságokká nőttek, s fél évszázad múltán rettegtek tőlük 
tulajdon királyaik is. A hatalmi versengésben egypár nagyúr számos báró 
fölébe kerekedett és mikor már a normannok többsége is nyakán érezte az 
igát, segélykérően tekintett a királyi hatalom felé. István, majd II. Henrik 
király drákói szigorral fogott a hatalmas nagyurak 
megrendszabályozásához, ámde erő híján a puszta jóindulat mit sem 
tehetett. Az ország népe végre, elszegényülő normannok, elszegényedett 
angolok, és mindvégig szegény jobbágyok reménykedve várták Richárd 
herceg trónra léptét, kit már királlyá koronázása előtt az Oroszlánszívű 
jelzővel illettek bátorságáért s gáncstalan lovagi erényeiért.
A kívánt jót azonban Oroszlánszívű Richárd király uralma sem hozta 
meg. Uralkodása kezdetén mindjárt hadba vonult más európai fejedelmek 
oldalán, hogy a Szentföldet a pogányoktól visszahódítsa. A hadjárat maga 
is temérdek pénzt emésztett fel, de megannyit a váltságdíj, amelyet az angol 
adózó köznép fizetett, mikor Richárd király a hosszá keresztes hadjárat 
során fogságba jutott. Méghozzá egyik európai királyrokonának 
fogságába, s mikor kiszabadult végül, lóhalálában sietett haza Angliába, 
mert otthonról rossz hírek érkeztek. Richárd király távollétében ugyanis 
János öccse uralkodott, kit később Földnélküli János néven jegyzett fel a 
történelem. János herceg méltatlanoknak osztott királyi földeket, nagyúri 
rangokat, s az Angliát emésztő évszázados bajok kormányzói uralma alatt 
megsokasodtak.
Egyhuzamban éppen öt éve volt már távol Richárd király, mikor ügyben 
hirtelen-váratlan megjelent országában. Mindössze egy hónapot töltött 
Angolhonban, s a népi hagyomány erre az időre teszi találkozását Robin 
Hooddal, aki törvényen kívüli útonálló létére, talán egymaga volt az 
igazság képének hordozója. Mondják, a király mindenféle kitüntetésekkel 
halmozta el a derék útonállót, aztán ismét elbúcsúzván hazájától, 
Franciaországba vonult új hadjáratra, hol is - egy vár ostroma közben - 
megsebesült, s a seborvosló borbélymesterek gondatlansága folytán korai 
véget ért.
Hanem Robin Hood megmaradt a jog és igazság örökös őrizőjének 
Angolhonban, s nevét a gazdagok házában éppúgy nem emlegették 
évszázadokon át, mint ahogy nem említik akasztott ember házában a 
kötelet.


SEBŐ JOBBÁGY ENNIVALÓT KERES

A végtelen erdő a tél dunnája alatt lapult, egészen az észak-angliai 
mocsarakig súlyos hó borított mindent. A fák koronáját hó nyomta lefele, s 
a puszta nagy fehérségből csak itt-ott dugta ki zsugori tenyerét egy-egy 
száraz páfránylevél. Kemény telet ért az idén a sherwoodi erdő, s hiába 
közelgett már a tavaszi szántás ideje, a kemény idő megmaradt, s hófehér 
dunnája is megmaradt. Egy kőhajításnyira az erdő szélétől rongyos alak 
osont a fák közé. Hajdan Sebő vitéz volt, ma már csak Sebő jobbágy, erről 
beszélnek jobb napokat látott rongyai. Szakadt bocskorába holmi száraz 
füveket tömködött, hogy a fagy fehér kutyái lábát fel ne marják. De azért a 
bocskorok vaskos nyomában maradt mindben egy kis piros nyom is, 
vérnyom, mert a bokrok száraz csonkjai, bozótos tüskéje az avitt bőrt már 
széjjelrágták. Mint mikor almába harap az ember, úgy ropogott a hó, s a 
rongyos Sebő jobbágy ment, ment, csak ment befelé, neki a zord 
rengetegnek.
Egyszer csak megállt, mintha a lábnyomához odafagyott volna, aztán 
lassan széliránt fordult, mert szarvascsorda csörtetett át az erdőn. Rúgták a 
havat, szimatoltak, valami eleség után keresgéltek. Későn vették már észre 
Sebő jobbágyot, mert az hirtelen felemelte íját, s már szállt is suhogva a 
nyílvessző. Az egyik szarvasborjú térde megroggyant, de a többi rohant is 
már, mielőtt még Sebő jobbágy odasietett a megsebzett vadhoz, hogy 
késével fejezze be a munkát.
Szélsebesen dolgozott, mint akit a tatár kerget. Egy szempillantás alatt 
lehúzta az állat bőrét, aztán gőzölgő húsából jó darabot kanyarított 
magának, s akár a kutya, azonmód nyersen fölfalta. Hogy vad éhségét 
lecsillapította, már óvatosabban forgatta a kést, az állat húsából csak a 
legjava falatokat hasogatta le és szépen egymásra rakta a hóban. Egyszerre 
farkasordítással fölegyenesedett, kés a kézben. Egy tagbaszakadt ember 
árnyéka esett a vérben ázó szarvas fölé.
Vörhenyes haja volt a fiatalembernek, kicsi, hegyes szakálla, izmos 
alakja pedig nyomban elárulta, hogy erő és ügyesség dolgában nem 
panaszkodhat. Sebő jobbágy egyszerre szemközt állt vele. Megtört arcának 
minden vonása éhségről s rettegésről beszélt, kezében pedig megcsillant a 
kés.
- Tedd le a késedet, Sebő - szólt az izmos alak csendesen.
- Te vagy hát az Robin, Locksleyból? - hebegte Sebő jobbágy. - Éhen 
veszek, gazdám.
- Akasztófán végzed, Sebő - mondta neki Robin. - Mert ez lesz a 
halálod, ha az erdőkerülő nyomodra jut.
- Akár a kötél fojt meg, akár az éhség, mit bánom én? Hallgasson meg, 
Robin gazdám. Mikor a tél beköszöntött, feleségem volt meg két családom. 
De Vid tiszttartó családostul kitett a kunyhómból, hogy megbetegedtem, 
mert ugyan minek a beteg jobbágy? Aki nem dolgozik, ne is egyék, 
mondta Vid, de még ne is vegye el más dolgos ember elől a levegőt, így 
hát csak kiakolbólított bennünket, hogy menjünk isten hírével. Nem nézett 
az se asszonyt, se családot.
- Igaz - bólintott Robin. - Kemény, erőszakos ember Vid tiszttartó. 
Csak az is igaz, hogy az orvvadásznak halál jár.
- Halál? Hát legyen halál! Majd az megvált koplalástól, fagytól. 
Feleségem szegény, legalább szépen ment el, a halál csak körülkerítette 
fagyos lepedőjével. A lányom se kér már többet enni, csak még a Vendel 
gyerek maradt meg nekem gondnak. Egyre sír az istenadta, de hát nincs 
mivel betömjem az éhes száját, így, ha lajtorján megyek a halálba, Robin 
gazdám, hát legalább tele hassal kössenek fel s ez a gyerek is lakjék jól 
egyszer.
Robin megsajnálta. - A gyereket hol hagytad?
- Ott ni - mutatta Sebő az utat, ámenről jött -, beállítottam egy fa 
odvába, hogy a szél át ne fújja a rongyait, mert még képes és megfagy, 
mielőtt ételt látna.
- Szóval itt tanyázol az erdőszélen? - kérdezte Robin. Sebő jobbágy 
rábólintott. - Hová is lennék? Menjek vissza
Vidhez, tűrjem a korbácsot, dolgozzak látástól vakulásig, hogy a végén 
a korbácsot megint megszolgáljam? Azt mondják, ügyetlen vagyok s lusta, 
mint a tetű. Bizony, Robin gazdám, nincsen nekünk, angoloknak, 
igazságunk ezek előtt a normann kutyák előtt!
- Így igaz - felelte Robin komoran. - Azért hát gyere Sebő, fogd a 
gyerekedet és gyertek a majoromba. Ott majd meglátjuk, mitévők legyünk 
veletek.
Sebő jobbágy hitetlenül méregette Robint, - A Locksley Majorba, 
gazdám! Hogyan? Hiszen én szarvast oroztam a király vadaskertjéből!
Robin lassan elmosolyodott.
- Néhanapján magam is eleresztek egy-egy nyílvesszőt, jó Sebő. 
Belegázol az a szarvas a vetésembe, kárpótlást meg nem fizet. Hozd csak a 
fiút és gyere. Ha másutt nem, az istállóban szorítunk helyet, mégis melegen 
lesztek.
- Robin gazdám! - a megtört Sebő szeméből a könny is kicsordult - 
széles Angolországban nincs több ilyen szív, mint a tiéd.
- Jól van már, Sebő! - szólt Robin, azzal elfordult. - Ha jösztök, 
lesztek, minek a sok beszéd. Majd szót értek a híres Viddel, s átjössz a 
majoromba jog szerint is.
És már ment is kifelé az erdőből, amerre - néhány mérföld járásnyira 
innen - fából épült majorság állott, lakóláz, istállók, pajta, minden. Itt élt 
Robin, apja halála óta egymagában és szabad kisbirtokos módján művelte a 
Mária Szent Szíve Apátságnak másfélszáz holdját. Nagyapja még első 
Henrik idejében elnyerte a bérlés jogát az apátságnak ezen a 
legértékesebbik földdarabján. Mikor Robin apja meghalt, Vid lett az 
apátság tiszttartója, s mindjárt azon mesterkedett, hogy Robintól a bérletet 
elvegye és a földet az apátság hasznára visszaszerezze.
Persze Robin, ahogy most hazafelé igyekezett, nyomokat hagyott a 
hóban, az erdei szarvastetemtől egészen a Locksley Majorházig. Röviddel 
utána pedig Sebő kerekedett fel a gyerekkel, a tízéves síró fiúcskával, 
szegénnyel, s most már három pár lábnyom vezetett a hóban a majorhoz.
Esteledett, amikor Herbert vadőr megkerülte az erdőszegélyt s Robin 
földjének határához ért. Megpillantotta a nyomokat, majd lehajolt s 
alaposabban szemügyre vette. Felismerte Robin erős, biztos lábanyomát, 
majd tovább nézelődött. Észrevette Sebő jobbágy csoszogós, bocskoros 
lábanyomát is s mellette az apróbb nyomokat, amiket a kisfiú hagyott. S a 
bocskor-hagyta csapásban meglátta azokat az apró piros pöttyöket, Sebő 
vérző lábának áruló jeleit.
- Hűha! - kiáltott Herbert - itt vér folyt!
Követte a csapást, be az erdőbe, elhagyta az odvas fát, ahol a kis Vendel 
húzódott meg. Ahogy a nyomok vezették, egy helyen látta ám, hogy itt 
valami történhetett, mert a havat nagyon letaposták, meg egy buckát is 
raktak. Jobban megnézte s látta, hogy rajta van Sebő jobbágy kezenyoma.
- No, ez tiszta munka - okoskodott Herbert -, gyilkol, aztán mindjárt 
temet is.
Beleásott kezével a hóbuckába, s mindjárt az agancsba kapott. 
Megragadta s nagyot rántott rajta. Egy pillanat sem telt bele s ott hevert 
előtte mindaz, amit Sebő a szarvasból otthagyott.
- Hát így vagyunk! - szólt Herbert és nagyot nézett. - Gazda meg 
jobbágy együtt vadászgatnak! Öröme lesz Vid úrnak. Most végre 
megszerzi Robin földjét s engem a jó hírért megtesz intézőjének.
Vállára csapta a dögöt és Sáncudvarnak vette útját. Ez volt a neve Vid 
úr portájának, mert a Mária Szent Szíve Apátságtól Newarkig húzódó 
sáncárok partján állott. Innen, ebből a várszerű kőházból irányította az 
apátság ügyeit.
Hatalmas, kegyetlen kényúr volt Vid, gyűlölte az angolokat. Még Hugó 
apát is megsokallta néhanap, annyi vér hullott a jobbágyok hátáról Vad Vid 
korbácsa nyomán. De azért véget nem vetett volna a szüntelen 
korbácsolásnak, mert hiszen normann volt Hugó apát is, és ha angolokra 
hullt a korbács, nem neki fájt.
Vid udvarházába becsörtetett hát Herbert, vállán a szarvastetemmel. 
Bent hatalmas hasábfákat robogtatott a tűz, s előtte ott melengette kezét 
Vid maga. Herbert elébe lépett, s lerakta lábához terhét.
- Mi ez, szolgám, mi történt? - mordult föl Vid. - Ki ette le a dög 
húsát?
- Robin tette, Robin ette, jó gazdám! - felelt Herbert.
- Úgy! - szólt Vid s a szeme lobbot vetett. - Szent Péter fogára, most a 
kezünkben van! Mik a bizonyítékaink, Herbert?
- Van bőven, jó uram. A nyomai attól a helytől, ahol a dögöt eltemetve 
találtam; eben a Locksley Major kapujáig visznek. Utánra valami jobbágy 
nyomai s egy: kisfiúé, velük végez teles a piszkos munkát. Bizonyítékunk 
aztán van bőven, jó uram.
- Igazságod lehet - szólt Vid elgondolkodón: - Most visszaszerezzük 
Locksley Majort az apátságnak, s mellé tesszük még Robin levágott jobbját 
is. Ha ugyan engedelmet nem nyerek az apátúr őkegyelmességétől; hogy 
Robin szemét is kitolassam. Ideje már, hogy rendre tanítsuk a csahos angol 
kutyát, nem igaz, Herbert?
- Így igaz, nagyságos jó uram - bólogatott Herbert. - És ugyebár, 
könyörgöm, én lehetek majd a Locksley Major intézője, engedelmével?
- Ez Hugó apátúr döntésétől függ - felelte Vid -, de majd 
emlékeztetem, hogy te voltál nyomravezetőnk. Most menj, míg páncélba 
öltözöm, s szedj össze egy tucat fegyverest, aztán nyergeld meg Hóka 
lovamat. Szavamra, Herbert, a Locksley Major üresen áll, mielőtt még a 
fölkelő nap vörösre festi a havas vidéket. És most sietve járj, vár az intézői 
tisztség!
Felöltötte páncélját, míg Herbert a tucat fegyverest összegyűjtötte, s egy 
órával naplemente előtt kilovagoltak Sáncudvarból Locksley Major 
irányába. Az este bíborszínbe öltözött, s a tenger felől kerekedő enyhe szél 
latyakossá puhította a jeges hótakarót. Az állig fegyverzett csatlósok 
lihegve lépdeltek Vid lova nyomában.
Locksley Major csűrjében ott feküdt a Vendel gyerek, meleg széna 
között, jóllakottan. Sebő jobbágy is ott szundikált mellette. Talán soha 
ilyen jó dolguk nem volt még, ilyen jól talán még soha nem laktak. A 
majorház kapujában kinn állt Robin s az égre nézve az enyhe szelet 
szimatolta.
- Egy ilyen hét - mormogta - és vetjük az árpát. A tél már a végét járja.
Akkor vette észre, hogy az erdő széle felől fegyveres csapat igyekszik a 
majornak. Nem néztek azok se ösvényt, se csapást, csak jöttek egyenest 
keresztül a szántóföldeken.
- Ugyan mi járatban vannak a nyomorult normannjai? Ha már 
idetartanak, mindjárt le is kell tapossák a csírázó vetést?


OTTHONUNK MOSTANTÓL A KEREK RENGETEG

Vad Vid csatlósai még mérföldnyi messziségből közeledtek, mikor 
Robin éles szeme felismerte a csapat vezetőjét. Gondolatok cikáztak át 
agyán: előbb Herbert vadőrt látta, amint a majort figyeli - Sebő jobbágy a 
csűrben szunyókál -, nyomok a hóban a szarvastetemtől a majorházig. 
Viharfellegek tornyosultak Locksley Major felett, csakhogy Robin sem 
ijedt meg a maga árnyékától.
Kegy léptekkel besietett a házba, felkötötte kardját, s íjat, nyílvesszőket 
ragadott. Szólt jó emberének, Skarlát Vilinek meg pár szál hűséges 
szolgájának. Mind fegyverre kaptak, akárcsak gazdájuk, s úgy várták a 
közelgő Videt s csatlósait.
A készülődés zajára Sebő jobbágy is kiszaladt a csűrből a Robin lába elé 
vetette magát:
- Robin gazdám! Robin gazdám! - kiáltozta kétségbeesetten. - Lám, 
vészt hoztam házadra, pedig hát mit ér az én életem? Adj ki nekik, békítsd 
meg őket, mert a szarvas dolgában járnak.
Robin megrázta fejét.
- Nyughass, jó Sebő. Rejtezz el fiaddal együtt. Aki az én szavamban 
bízik, ne csalatkozzék, bármi árat fizetek is szavamért. Az én dolgom; 
hogy Vad Viddel számot vessek.
Jobbjára vette Skarlát Vilit, baljára pedig egy kövér fiút, kőrisfa íjával. 
Úgy hívták ezt a fiút, hogy Sok, az öreg Soknak volt a fia, a molnárnak. 
Lusta fiú, nemhogy az apjának segítene a garatnál, hanem csak jön ide, és 
elissza Robin elől a sörét, Skarlát Vilivel együtt. Szomjas fajta a molnár, 
sokat fisaik, azért hívják a környiken apját is, fiát is Soknak. Barátja, Vili 
meg azért Skarlát, mert amennyi pénzt összerak, mind skarlátvörös 
posztóruhára költi. Most, hogy Sok a sok sört kiitta; Skarlát Vili meg a 
skarlát mentéjét magára rántotta, odaálltak Robin barátjuk mellé, és íjat 
feszítenek a majorra támadóellenség ellen.
Hármuk mögött ott állt Robin hat szolgája, biztosan céloz az íjjal mind, 
s a husángot is jól forgatják. Robin biztatta őket ilyen játékokra, nem 
tudván, mikor látják hasznát. Így vártak kilencen a közeledő Vidre s 
tucatnyi csatlósára, míg a téli szürkület lassan szétterült a tájékon.
Robin nyílvesszőt tett az íj húrjára s könnyedén megemelintette 
fegyverét. Skarlát Vili és Sok követte a példát. Vid jól tudta, hogy Robin 
halálos biztonsággal, céloz, ezért tisztes távolban megálljt intett 
embereinek.
- Hallod-e, locksleyi Robin! - kiáltott leeresztett sisakrostélya alól. - 
Tegyétek le fegyvereiteket s adjátok meg magatokat kegyelemre, mert én 
vagyok Hugó apátúr képének hordozója. Méltó büntetésteket kiosztani 
jöttem.
Robin magasabbra emelte íját, mintha célozna. Vid csatlósai ijedten 
maguk elé rántották pajzsukat.
- Kemény beszéd ez, te Vid! - szólalt most meg Robin tisztán csengő 
hangon. - Ugyan miért adnók meg magunkat kegyelemre és miért éppen 
neked?
- Mert embereiddel együtt a király vadaskertjét pusztítjátok - kiáltott 
vissza Vid. - Tudd meg hát, Robin, minden birtokodat és jobb kezedet 
veszted ezen a mai napon, hogy íjat többé ne húzhass a király címeres 
szarvasára.
- Az ítélőszéket meg sem kérditek? - hitetlenkedett Robin. - A 
törvénynapon bírák előtt nem védekezhetem, ítéletet pedig te hozol?
- Minek neked a bíró, te paraszt? - kérdezte Vid megvetően. - Ugyan ki 
vagy te, a vidék ura, hogy bírót kérsz magadnak? Bűnösséged felől 
megbizonyosodtam, s most Hugó apátúr nevében ítéletet mondok feletted s 
cinkosaid felett. Várhatsz a bírákra holtod napjáig!
- Hát ez az igazság, normann rablója? - tört ki a düh Robinból. - 
Halljad hát, Vid, vagy ahogyan a nép nevez, Vad Vid, mit mondok én 
neked! Mióta Richárd királyunk kereszteshadba vonult, nincs igazság 
Angolhonban, mert a hatalmat az ilyen magadfajták bitorolják. De csak 
egy tapodtat is jöjjetek tovább, s egyikőtök sem látja többet Isten szép 
világát.
Vad Vid egy percig szótlanul ült a nyeregben, majd intett egyik 
emberének. Az odalépett mellé, de közben vigyázott, hogy a pajzzsal 
fedezze magát a várt nyilak ellen.
- Eressz rá egyet arra a szájas parasztra, Locksley Majorba hadd nyíljon 
meg az utunk! - parancsolta Vad Vid.
A csatlós visszalépett társai közé és vesszőt illesztett az íj húrjára a 
másik pajzsának fedezete alatt. A tollas nyílvessző elröpült gonoszul 
sivítva, s szinte ugyanabban a pillanatban Robin egyik szolgája - Robin és 
Skarlát Vili között állt szótlanul - a földre rogyott. A nyílvessző a fejébe 
fúródott.
- Íme, rátok száll az elsőnek kiontott vér! - kiáltott fel Robin. - 
Vigyázz, Vad Vid, élve át nem léped küszöbömet.
Szinte el sem hangzott még szava, a nyila máris szállt, a Vid 
sisakrostélyában állapodott meg, méghozzá oly erővel, hogy Vid megingott 
a nyeregben és csaknem leszédült az ütéstől. Alig talált célba ez a 
nyílvessző, nyomon követte a másik, s aki az imént Robin szolgáját 
leterítette, maga is holtan rogyott a hóba.
- A halál fiai vagyunk mindahányan, ha elfognak - szólt oda Robin az 
embereinek. - Nyílra hát, keményen, amíg egy is van belőlük. Hanem te 
vedd fel a nyúlcipőt, Sok barátom, mert ekkora céltáblával csak a 
rövidebbet húzhatod.
- Itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok - kiáltott fel Sok, az öreg 
Sok fia, és pazar hasát odamutatta az ellenségnek. - Megszalasztjuk ezeket 
a csavargókat, ilyesmiből igazán nem maradhatok ki.
Már pendült is az íj húrja kezében, de hiába volt a nagy fogadkozás, a 
nyíl ártalmatlanul lecsúszott az egyik csatlós pajzsáról. Ugyanabban a 
szempillantásban elszállt a másik hét nyílvessző is. Egy csatlós megint a 
hóba zuhant, egy másik alól pedig mintha az anyaföldet rántották volna ki, 
mert a combjába fúródott a nyíl.
- Hárommal már kevesebben vannak - szólt Robin, s nyugalma átragadt 
a többiekre is. - A martalócok egyre fogynak és Locksley Major áll. - 
Kipécézett egy csatlóst, aki éppen felvonta íját, s az már rohant is vonítva a 
kíntól, nyílvesszővel a könyökében.
- Négy! - számolta Robin fennhangon. - Amilyen az adjonisten, olyan 
a fogadjisten, ugye, Vid? Illik is, hogy megtudd, mit ér a jobb kezem, 
mielőtt elvinnéd.
Minden erejét megfeszítve, újabb nyílvesszőt röpített Vid leeresztett 
sisakrostélyára. Ez a második följebb ment, mint az első, és bár az acélt át 
nem szakíthatta, mégis az ütés ereje kibillentette Videt a nyeregből. 
Lezuhant a hóba, s most ott hevert az eséstől kábultan. És abban a 
szempillantásban, mintha rongyzsák gurult volna el a küzdők közt, Sebő 
jobbágy rontott rá tajtékzó dühvel a vadőr Herbertre.
- Ezt az éhenhalt feleségemért! - bömbölte Sebő -, ezt meg a 
kislányért, hogy a fagyra kitettétek! - S akkor szarvasnyúzó bicskáját 
kétszer belevágta Herbertbe, az meg estében átverte Sebőt hosszú tőrével. 
Ott hevertek egymáson mozdulatlanul, vadorzó s vadőr.
Vid kíséretéből egy szálas fickó nyomban kardot rántott, s odaállt 
gazdája elé, míg az nagy nehezen feltápászkodott, s kardot vont maga is. 
Páncélban mind a ketten a majorház felé irányították lépteiket. Csakhogy 
kettőjüknek majd ötven lépést kellett volna megtenniök odáig, nyilak 
kopogó jégesőjében, sőt ráadásul velük szemben állt a legjobb íjász, aki 
valaha húrt pendített Angolhonban, így történt, hogy csak ezek ketten 
törtek előre, a többi csatlós pedig a hóban kucorgott, pajzsát fejére húzva.
Vid bízott keményre edzett páncéljában, akárcsak kísérője, a szálas 
fickó. Hanem most Sok, az öreg Sok fia volt soron. Megforgatta husángját 
a feje fölött, s rárontott Vid kísérőjére. Egyet kondult az ércsisak, mint a 
harang, ha földre esik, s a szálas legény is szépen lefeküdt a hóba. Robin 
pedig Vidre rántott kardot, és mikor végeztek a csatlósokkal, cselédei meg 
Skarlát Vili odagyülekeztek köréjük, hogy jól láthassák a küzdelmet.
Mindjárt az összecsapásnál meglátszott, hogy Vid nem sokáig bírja. Az 
iménti eséstől kótyagosan vagdalkozott nehéz páncéljában, Robin meg 
csak körültáncolta s vágta, ahol éppen érte. Utoljára akkorát húzott 
kardjával Vid acélsisakjára, hogy a penge elpattant. Robin messzire 
hajította a haszontalan markolatot s egy lendülettel kitépte a szablyát Vid 
görcsösen szorító markából.
- No most, Vid, kegyelemre add meg magad! - szólt oda ellenfelének.
- Soha! - vicsorgott Vid.
- Csípd meg komám, Skarlát - fordult hátra Robin: - Jól fogjátok meg 
cselédeim; hurkot vessetek kezére lábárat Aztán majd számolunk.
A szolgák megfogadták Robin szavát s fogták jó erősen: Addig Robin 
odavezette Vid csataménjét, mintha az is hallhatná gazdája záporozó átkait.
Elég volt! - dörrentett rá. Robin. - Nem az én tisztességes cselédeimnek 
való beszédek ezek! Arra lenne gondod inkább, hogy a bőrödet mentsd.
- Gyilkolj hát meg, de ne oktass - nyögte Vid. - Az ilyen szégyennél 
jobb a halál is.
- Nem úgy, Vid - szólt Robin. - Gyilkolni eleget gyilkoltunk már ezen 
a napon, hanem e szégyennek még nem telt be az ideje. Ezért rám 
hallgassál! A mai vérontásért engem a törvény sáncai közül kivet, sőt 
velem együtt hű cselédeimet is. Hugó apátnak kapóra jön a dolog, ennek 
okáért hírnököt menesztek hozzá, hogy a vérdíjat fejemre kitűzhesse. Tedd 
csak fel a lóra, jó komám, Skarlát, ezt a mihasznát, de úgy, hogy arccal a ló 
farának legyen.
Így is tett Skarlát, meg a többi legény. Nagy nehezen nyeregbe emelték 
a rúgkapáló tiszttartót, akkor kötelet hoztak ki a házból, lábát a ló hasa alatt 
jól összekötözték, hogy moccanni se tudjon, nem még leszállni. Robin 
irányította a munkát, de mindnyájuk között Sok, az öreg Sok kövér fia 
tüntette ki magát legjobban buzgalmával.
- No, tiszttartó uram - szólt végezetül Robin -, most aztán fel is út, le is 
út. Mehetsz akár az apáthoz, akár haza. Csak annyit mondj hájas 
gazdádnak, hogy ezt üzenem: Mától fogva övé lehet a Locksley Major. És 
azt is mondd meg, hogy az árát megveszem rajta, mert mától fogva áll a 
háborúság miközöttünk. Szipolyozók, pórnép nyúzói az egyik oldalon, és 
tisztes-becsületes szegények a másikon.
- Tisztesség és becsület! Hogy a rongy képetekről a bőr le nem sül! - 
ordított Vid tehetetlen dühében.
- Az ám - szólt vissza Robin -, akasztott ember házában a kötelet, 
előtted a becsületet ne emlegesse senki! Tudd meg hát, te meg apáturad, 
hogy életemet felteszem a gyengék, kisemmizettek védelmére. Add a 
kantárszárat a kezébe, Skarlát komám, aztán bocsásd útjára ezt a jó urat.
Robin búcsúzóul a tiszttartó kardjának laposával jót húzott a ló farára, 
hogy az állat riadtan megugrott, s elragadta arccal feléjük néző gazdáját.
Az átkokat, fenyegetéseket egyre messzebbről hozta feléjük a télutó 
enyhe szele.
- Ez is megvan - mondta Robin, s nagyot fújt. - Most pedig a mi 
halottainkat temessük el tisztességgel, a csatlósokat meg majd eltemeti 
Vid, ha holnap birtokot foglalni jön.
Úgy is tettek. Amint a szomorú munkának vége lett, Robin 
összegyűjtötte embereit a majorház elülső nagy Kodályában, s míg az 
olajmécses pisla lángjánál a húst s a sört is férfimódra pusztították, így 
beszélt hozzájuk:
- Hajnalhasadásra itt van Vid megint. Ma viselt dolgainkért kerékbe 
töretnek, nyársra huzatnak minket, ha kezükbe esünk.
- Melletted állunk mindhalálig, jó gazdánk - kiáltott fel Skarlát Vili.
- De nem ám a vérpadon - felelte Robin. - Én a sherwoodi erdők 
rejtekét ajánlom, ott minket ember fia meg nem talál. Az a vidám, szabad 
élet, zöld rengeteg mélyén vadat ejtünk falni, fákat döntünk tűzre. És 
leapasztjuk a hasukat mindazoknak, akik a mi zsírunkon hizlalták. Ki tart 
velem, fiúk?
- Én! - válaszolta Skarlát Vili meg Sok egyszerre és a többiek is 
kórusban ráfelelték az ént. Összevissza kilencen voltak ennyien követték 
Robint az erdőbe, ám derék legények mindahányan.
- Induljunk, cselédeim - adta ki a jelszót Robin. - Hanem előbb a 
Vendel gyereket te vidd el, Sok, az apád malmába. Az öreg viseljen rá 
gondot.
Éjfélre üresen állt Locksley Major.


ROBIN A VÁROSBÍRÓNÁL EBÉDEL

Március derekán lehetett, mikor Robin bevette volt magát a sherwoodi 
rengetegbe; mert tudta, hogy fejért vérdíjat tűznek ki, amiért az apátúr 
embereit harcban megölte s Videt csúffá tette. Jól ismerte a rengeteget, a 
tenyerét sem jobban; így hát egy völgy öblében állapodott meg kilenced 
magával, s hű cselédeinek tágas barlangot mutatott, ahol majd nap mint 
nap megszállhatnak. Kristályos tiszti forrásvizet ittak, s az erdő vadja 
bőséges harapnivalóval szolgált mindnyájuknak. Meg aztán kiürítették ők a 
Locksley Major éléstárát is, nehogy éhkoppon találjanak maradni.
Robin tudta, hogy szarvashúson nem élhetnek ítéletnapig; és eszébe 
jutott az is, mit ígért Vad Vidnek, hogy Hugó apát meg a vele hasonszőrű 
népség fizeti majd meg a major árát. És ennek már itt volt az ideje. 
Egybegyűjtötte hát cselédjeit és elmondta nekik, mit forgat fejében.
- Itt az erdőben szabad emberek vagyunk mindahányan, ha tehát 
engedelmeskedtek énnekem, a magatok hasznára teszitek. Itt az erdőben én 
urat nem ismerek, sem szolgát. Nekem pedig ez a tanácsom, hallgassatok 
szómra mind, ti víg cimborák: a szabad parasztot s az igavonó pórnépet ne 
zaklassátok; se az olyan lovagot vagy nemest, aki az ágrólszakadt szegényt 
nem sanyargatja. Hanem a püspökök s apáturak, telhetetlen papzsákok, 
büszke városbírák, népnyúzók - a mi kezünkből vastag pénztárcával ne 
szabaduljanak. És fogadjuk meg, hogy a gyengébb nemre soha kezet sem 
emelünk. Így hirdetett törvényt Robin hű embereinek. Aztán apróra 
meghányták-vetették, törvényüknek érvényt hogyan szerezhetnének, 
miként tehetnének igazságot a nép sanyargatóival. Miként viseljenek hadat, 
hírt miként szerezzenek, meg a többi. Még a jeladás dolgában is 
megállapodtak.
Hajnalra kelve másnap vadászni indultak. Vadat hajtottak, vadat ejtettek 
- úgy látszott, szerencsés nap lesz. Már éppen a bő vadászzsákmányt 
szedték, rakták egybe, mikor a Nottinghambe vezető út felől megszólalt a 
gerle: hu-ud, hu-ud! Mindenik kapta az íját és szaladt arrafelé. Mert tudták 
mindjárt, hogy Robin az a gerle.
A newarki perjel közelgett az úton teljes templomi díszében. Mögötte 
féltucat, rogyásig megrakott öszvért vezetett hat csuhás barát, a sort pedig 
néhány fegyveres zárta be.
A csodálkozástól még a szájukat sem értek rá eltátani, amint Robin 
kilencedmagával rajtuk ütött. Harc nem is esett közöttük, a perjel és 
emberei egy perc múltán megkötözve álltak ott, méghozzá teherhordó 
öszvéreik kötőfékjével. Nagy volt a préda: két tömlő finom, vörhenyeges 
óbor, ötszáz aranymárka, amit a perjel egész évi adóba begyűjtött, aztán 
még barna posztó végszám, és három zsák fehérliszt, kalácsnak való. 
Robin szépen számba vett mindent.
- Okos fiú ez a perjel - szólt oda Robin az embereinek. - Ha a 
gondolatainkat olvasná, kelendőbb holmit akkor sem hozhatott volna.
- Gaz útonálló! - bőgött a perjel, amint öszvérei rakományát veszni 
látta. - Az isten a kezed szárítsa el, amiért az egyház vagyonát megrablod!
- Nem úgy, perjel! - mondta Robin. - - Az isten a kezét annak szárítsa 
le, aki az egyház képében magának rabol. Ti raboltok igazán, hájasok! 
Valamije a szegénynek csak marad két keze munkájából, ti már viszitek is 
dézsmába, tizedbe. Nem jól forog a világ kereke, te perjel! Amennyi 
erőmből telik, fordítok is rajta. Titeket most szép csínjával az öszvérekre 
rákötözünk, s menjetek, fel is út, le is út. Otthon aztán elmondhatjátok 
magatokfajtáknak, hogyha a gerle bugását meghallják, reszkessenek, mert 
a gerle rászáll minden népnyúzó himpellér házára. Bizony ám, hu-ud, hu-
ud, Robin Hood sort kerít mindnyájatokra.
A derék perjel cseppet sem örült, hogy értékes rakománya gondjától 
megszabadult. Öszvérre kötve, dühösen leszegett fejjel ügetett vissza 
Newarknak, vissza se nézett. Robin s víg cimborái pedig prédájukkal 
megrakottan tértek meg erdei rejtekükbe, s a szerencsés nap örömére nagy 
áldomást csaptak. Ettől kezdve aztán a környéken új nevén emlegették 
Robint. Ő lett Robin Hood, a sherwoodi erdő királya.
Igen ám, csakhogy nagy a sherwoodi erdő, se szelte, se hossza, a madár 
is meggondolja, mielőtt útrakél onnan. Robinéknak sem volt, aki hírt 
vigyen, és ha enniök, inniok akadt is jócskán, úgy látszott, hamarosan 
beleunnak a nagy jódolgukba. Így hát Robin egy szép kora tavaszi napon 
fogta magát, s elindult hírszerezni Nottinghambe. Arra vitt az útja, amerre 
a perjelt megfejték a múltkor. Nem is messze attól a helytől 
szembetalálkozott egy fazekassal. Cserepeit rázós parasztszekér zutyulta, 
csak úgy csörgött az egész környék.
- Szép jó reggelt, te fazekas! - így köszöntötte Robin. - Lesz ott nagy 
sütés-főzés, ahol ezt a sok edényt lerakod.
- Ha vevője lesz, tán lesz is mit beletegyen - felelte a fazekas kurtán, s 
közébük vágott a lovaknak.
- Aztán hová viszed, mondd csak?
- Nottinghambe, a hetipiacra, isten segedelmével, meg a rabló urak 
engedelmével - felelte a fazekas kelletlenül, s Robinra pillantott oldalvást.
- Miért, csak nem rablók garázdálkodnak erre? Azért kérdem, mert a 
nyeregkápámban viszek egypár jó aranyat magam is.
- No, akkor kapja a lovát sarkantyúba az úr, az a tanácsom, 
mert úgy hírlik, a newarki perjelt ezen a szent helyen kopasztották meg 
a szegénylegények, a mennybéli magosságos a kezüket áldja meg, mind az 
ötvennek.
- Tudod, mit mondok én neked, te fazekas? - kérdezte Robin, mert már 
alig bírta nevetés nélkül. - Ahányszor a perjel az esetét elmeséli, ötvennel 
többen lesznek a rablók mindig, Bertalan napjára meg épp annyian, hogy a 
legszélsők lába már kilóg a sherwoodi erdőből. De azért teneked akkor 
sincs mit félned, jó fazekas. Két kezed munkájával keresed a kenyeredet, 
ugyan mit vennének meg a rablók terajtad? Hanem én a cserepeidet itt 
helyben megvenném, megfizetlek érte két arany márkával. Csak ráadásnak 
azt kérem, a kocsit s lovakat add melléje kölcsön. Én mennék el a 
hetivásárba fazekasnak.
- Hogyan? Hát énvélem mi lesz? A cserepeim a két arannyal meg 
volnának fizetve bőven, nem mondom: De a kocsi; ló... ugyan ki vagy te; 
hogy csak se így komám; se úgy bátyám, alku nélkül kifizetnél?
- Semmit nem kockáztatsz, hidd el jó fazekas. Rám a kocsit s lovaidat 
bízvást rám bízhatod. Itt letáborozol, s cimboráim hoznak elemózsiát, sőt, 
ha tetszik, a rablóktól is megvédelmezlek.
- Ki vagy te, mondd már végre?
Robin, válasz helyett a szájához emelte két kezét. "Hu-ud, hu-ud" - 
búgott a gerle. A fazekas ijedten kereste, honnan szól. A rekettyésből 
egyszerre előugrott Skarlát Vili meg Sok, az öreg Sok kövér fia.
- Mi az, gazdánk? - kérdezték egyszerre.
- Hozzatok a mesternek friss őzpecsenyét, meg a perjel óborából jó öt 
iccét, aztán, ha evett-ivott bőven, mulattassátok, mondjátok el rendre, hogy 
s mint enyhítettünk a perjel gondján. Hanem a pénzzel s a nevemmel még 
adós vagyok - fordult most oda a fazekashoz -, hát itt van és máskülönben 
Robin Hoodnak hívnak.
Akkor csodálkozott csak el a jámbor fazekas! Azt se tudta, melyik 
lábára álljon. Mi lesz most ővele, szegény fejével, hogy rablók közé 
keveredett? Jaj, jaj, nem kell neki pénz, se semmi, csak menni hagyják! 
Hanem, amikor a finom őzpecsenyét meghozták, meg a perjel borát mellé 
öblös fakupában - no, akkor egészen nekibátorodott a jóember. Nem bánta, 
hogy a király vadját eszi, a perjel borát issza, evett-ivott hat helyett. Aztán 
Robin kérésére ruhát is váltott vele, s a sherwoodi erdő királya fölpattant a 
bakra, közébük vágott a lovaknak s elporzott a nottinghami úton.
Bent Nottingham városában állt már a hetivásár nagyban s Robin, amint 
megérkezett, nyomban szétrakta a földön a cserepeket. Az olcsóbb 
holmikat, köcsögöket, bögréket külön, a finom tálakat, ezt, azt meg a 
saroglyába dugta s szalmával letakarta.
A kirakott cserépholmit olcsóra tartotta, a rendes árának felére, úgyhogy 
az asszonyok, vásárosok hamarosan szétkapkodták mindenét.
A piactérre nézett egy nagy vöröstéglás ház, a városbíróé, Hugó apát 
öccséé. Robin a saroglyából az eldugott drága tálakat a kosarába rakta, 
átvágott a piactéren és bekopogtatott a városbíró kapuján. Egy szolgáló 
mindjárt ki is dugta a fejét.
- Mi kéne?
- Nem jöttem én másért, kérem szeretettel, csak mivelhogy a vásár 
énnekem jól beütött volna, gondoltam, a városbíróné nagyasszonynak, ha 
nem sérteném, fölajánlanám e csekélységeket. - S a kosarába rakott 
fazekakra, tálakra mutatott.
- Ajándékba?
- Igenis alázattal, ha meg találna felelni - válaszolta Robin, azzal átadta 
a kosarat és visszaballagott a kocsihoz.
Amint gondolta, úgy is lett. Jött hamarosan a szolgáló utána.
- Jó fazekas - szólította meg Robint -, ajándékoddal megörvendeztetted 
úrnőnket, mert a szép edény ma már ritka és nálunk is fogyatkozik erősen. 
Épp ezért, hálája jeléül szívesen lát ma ebédre asztalánál.
- Tartom jószerencsémnek - hajolt meg Robin. - Hát még ha a sült 
mellé jóféle sört is adnak, mert kérem szeretettel, az egész bensőm 
kiszikkadt a piaci kínálgatásban.
Nyomon követte a szolgálót, be a városbíró házába, de közben 
nemegyszer elmosolyodott, ha rágondolt, hogyan lógatnák fel sebtiben 
magasra, ha megtudnák, ki ő, s mi járatban van. Leültették a nagyasztal 
végébe a cselédnépekkel együvé, aztán jól megrakták a tányérját, s a 
kupáját is csordultig töltötték aranyszínű sörrel. Az asztalion ülő 
városbíróék meg barátaik beszélgetése közben odahallatszott s Robin 
hegyezte a fülét, hiszen erre volt kíváncsi.
- Negyven arany márka. Igazán jól megfizetjük, akárki fia legyen is - 
mondta a városbíró. - Holnap a kikiáltó közhírré teszi a piactéren.
- Negyven aranymárka? Nem sok ez egy főért? - szólt közbe az egyik 
barátja.
- Sok, sok, nem mondom, de azt is nézd, milyen veszélyes egy fickó ez 
- bizonygatta a városbíró. - Egymaga megölte Vid hét csatlósát, nem 
szólván, hogy csúffá tette őt magát is. Ráadásul hetven állig fegyverzett 
legényével a newarki perjelt is megrabolta minden vagyonától.
- Nem megmondtam? - kuncogott magában Robin - hírünkkel a 
számunk is növekszik. Lám, már hetvenen vagyunk.
- Elvetemült gazember - tódított a városbíróné nagyasszony. - De 
reméljük, hogy Nottinghambe nem merészkedik el.
- Csak jöjjön! - kiáltotta a városbíró nekitüzesedve. - Magam csípem 
nyakon, s a vérdíj felét neked adnám ékes új ruhákra.
"De nagy vitéz vagy!" - gondolta magában Robin.
- Így hát holnap lesz a napja - szónokolt a városbíró -, hogy nevét a 
nép a város piacán meghallja és szétviszi a hírt mindenfelé: negyven arany 
üti a markát, aki élve vagy halva élénkbe hozza a cégéres gazembert. Eljött 
az ideje, hogy békés vármegyénket végtére megszabadítsuk ettől a 
pestistől.
Robin ennél a szónál fölállt az asztaltól, mivel már tudta, amit tudott. 
Odalépett a városbíró elé és mélyen meghajolt.
- Köszönöm, hogy jól tartott, városbíró uram - szólt alázatosan -, de 
most már megyek, mert a mesterségem szólít.
- Ki vagy te bikfic, s mi a mesterséged? - kérdezte tőle a városbíró 
fenséggel.
- Ha szabad reménylenem, a tálakat s fazekakat jó szívvel vették - 
felelte Robin maflán, mintha nem is értette volna a kérdést.
- Vagy úgy! Te vagy hát a fazekasunk! Ajándékod tisztes mesterét 
dicséri. Gondolom, azért adósaid nem maradtunk, ha ízlett az ebéd. Merre 
lesz a hazafelé, jó fazekas?
- Sherwoodnak, könyörgöm - válaszolta Robin.
- A helyedben másfelé térnék inkább - figyelmeztette a városbíró - 
nehogy itt a városomban utoljára lássalak fazekaiddal. Mert elvetemült 
rabló garázdálkodik a sherwoodi erdőben, nehogy úgy járj, hogy még az 
utolsó piculádat is elszedje tőled. Negyven aranymárkát tűztünk a fejére 
vérdíjnak és Vid úr is a jövő hétre a környék fegyvereseit egybe 
verbuválja, hogy hajtóvadászatra induljon ellene. Ha találkoznál vele, s 
valami újat tudnál meg felőle, gyere vissza és híredért egy ezüsttel fizetek.
- Nagy jó uram - felelte Robin jámborán -, ha valami érdemest 
megtudok, visszatérek az egy ezüstért bizonnyal. Ámde én a béke embere 
vagyok, egyszerű fazekas, és még az egy ezüstnél is nagyobb örömömre 
szolgálna, ha utamon a rettegett haramiát elkerülném. Máskülönben az 
ebédet kedves egészségére kívánva, maradok legalázatosabb szolgája.
- No Isten hordjon, jó fazekas, ajándékodat máskor is szívesen látjuk - 
szólt még utána a városbíróné nagyasszony.


CSIPET JÁNOS ODAVÁG

Robin vígan megcsapkodta a lovakat, aztán gyia haza, Sherwoodnak. 
Fütyörészve pattogtatta ostorát s körben az járt az eszében, milyen drága 
ember is lett ő; lám. Negyven aranymárka! - valóságos vagyon ezekben a 
nehéz időkben. Vad Vid is toborozza a fegyverforgatókat. Micsoda tánc 
lesz! Sebaj, jó búvóhely a sherwoodi rengeteg, ha akarják, Vid akár 
hétszámra elkódoroghat benne.
Hazatérve visszacserélte ruháját, az elégedett fazekast pedig útjára 
bocsátotta. Skarlát Vilivel meghányták-vetették e városbírónál hallottakat, 
aztán Robin az íját magához véve, cserkészni indult. Gondolta, megnézi mi 
történik a majorban. Meg is járta odáig még késő délutánra. Látta, hogy 
Vid jobbágyai már nagyban szántanak-vetnek; mivel a rügyeket bontó 
tavasznak ideje elérkezett.
Aztán, hogy betelt a látvánnyal; visszafordult. Útja erdős lejtőn vezetett 
lefelé, majd sebes patakon kellett volna átkelnie, rádöntött gerenda szolgált 
gyaloghídnak. Éppen, hogy rálépett volna, látja ám, hogy a másik partról is 
nekiindul egy nagydarab legény. Egyszál fegyverét, a husángot mindjárt le 
is kanyarítja válláról, amint észreveszi, hogy Robin lába a gyaloghídon.
- Állj meg, hallod-e! - kiáltott át Robinnak az óriás, mert majdhogy 
nem az volt. - Félre az útból; mert ha nem, megbuktatlak a patakban.
- Nocsak, nocsak, lassan a testtel komám! - szólt vissza Robin. - Még a 
végén azon veszed észre magad, hogy vizes a kiskabátod.
A nagy ember felhágott a gyaloghídra, aztán úgy megsuhintotta 
husángját, hogy Robin orrát majd félre nem csapta vele. - Hátrább, mert 
elvisz a botom szele - kiáltotta.
Csakhogy Robin is abban a szempillantásban nyílvesszőt tett az íj 
húrjára.
- El ne ereszd azt a vesszőt, mert a fejed meglékelem - fenyegette az 
óriás.
- Legyen eszed - szólt vissza Robin nevetve -, előbb átfúr ez a vessző, 
míg te a husángot megemelhetnéd.
Az óriás leeresztette husángját és rátámaszkodott. - Idesüss, nyúlszívű! 
Ha nekem nyilam volna, leckéket vehetnél tőlem a nyilazásban.
- Ageb apád a nyúlszívű! - vágott vissza Robin. - Ha husángom volna, 
ugyan több leckét vehetnél tőlem, mint tetőled én a nyilazásban.
- Eredj hát, messél magadnak - tanácsolta az óriás -, nől elég az 
erdőben. Megvárlak ezen a szent helyen, aztán majd a híd közepében 
megküzdünk. Amelyikünk a másikát a vízbe beleteremti, az menjen át 
elsőnek a gyaloghídon.
"No, ez derék, keménykötésű legény, szeretem az ilyet - gondolta 
magában Robin. - Várj csak meg és nesze itt az íjam, vigyázz rá."
Az óriás leült a gerendára vigyorogva és arra gondolt, hogy végre ilyen 
jól összeakadt valakivel. Robin pedig metszett magának vadászkésével egy 
jókora husángot, a markolatánál kedvére megrovátkolta, aztán visszatért a 
gyaloghídhoz. Az óriás fölpattant s a küzdelem megkezdődött.
Robin keze állásából ellenfele mindjárt láthatta, hogy nem lesz könnyű 
dolga. Óvatosan kezdte, hogy kitapasztalja, miként forgatja Robin a 
husángot. Hát azt ki is tapasztalhatta hamarosan, mert Robin akkorát 
csapott a nyaka közé, hogy az már nem volt tréfaság. Ütöttek, kivédtek, 
megint ütöttek, megint kerülgették egymás csapásait, s az óriás addig 
táncolt a gyaloghídon, míg majdhogy nem a vízbe beleveszekedett. Ettől 
aztán meg is dühösödött nagyon.
- Most aztán már csülökre, de igazán! - bömbölte. - Kezdek 
belemelegedni. A fejedre vigyázz, mert odacsippentek.
És ha Robin csakugyan nem vigyáz, rossz vége lesz a játéknak. De nem! 
Most ő vágott vissza, az óriás a husángjával fogta fel az ütést, aztán megint 
rajta a sor. Robin mint a szöcske, akkorát szökött a levegőbe, mert az óriás 
a lábáról majdnem leütötte. Hanem most már mind a ketten kapkodták a 
lélegzetet, úgy nekivadult a játék.
- Állj meg! - kiáltott Robin és hátralépett. Az óriás husángjára görnyedt 
és nagyot fújt.
- Már épp azon voltam, hogy szólok én - lihegett. - Ez ám a jófajta 
csihi-puhi! De ha pacalra versz is, a hídon elsőnek mégis én megyek át.
- Lássuk hát - szólt Robin, s azzal újból összecsaptak. Hadakoztak 
megint egy ideig, s már-már úgy látszott, hiába minden, olyannyira 
egyenlő küzdőfelek. Hanem akkor Robin úgy meg találta sújtani az óriást, 
hogyha a husáng lágyabb koponyára talál, hát be is lapítja, akár a 
lágytojást.
- Nesze neked! - tette hozzá Robin. - De most már engedj átmenni a 
hídon.
- Soha! - bőgte a nagy ember, s husángját meglóbálva feje fölött, újfent 
előreugrott. Játékosan vagdalkozott, mintha oda se nézett volna a hatalmas 
ütésnek, s addig-addig ügyeskedett, míg Robinnak egyszer csak úgy 
odapörkölt, hogy az a lába alól elvesztvén a hidat, nagy loccsanással a 
vízbe esett.
- Nocsak - szólt az óriás sajgó fejebúbját megvakarva -, én megyek át a 
hídon mégis. Hát te komám, hová lettél?
- Itt vagyok lenn, úszok az árral - válaszolt Robin a vízből, aztán 
elkapta a gerendát és felhúzódzkodott. Az óriás lehajolt s egy rántással 
fölsegítette, de közben ő is majd hogy fel nem dőlt a nagy nevetéstől, 
ahogy a csuromvizes Robint meglátta. Leültek a gerendára egymás mellé s 
egy darabig szótlanul lógatták a lábukat.
Hallod-e óriás - szólalt meg Robin elsőnek -, soha még; emberfiával 
nem kerültem össze, aki a husángot ily jól forgatta volna: Csípett az ütésed 
- s e szónál; megvakaródzott, ő is -, de meg kell hagyni, ügyes is volt, meg 
akkora is, akár a lórúgás.
- Fölséges próba volt - hagyta helyben az óriás. - Az isten adná, hogy 
minden nap hozzád fogható markos legényre akadnék. Egyszer talán 
íjainkat is összemérhetjük, ha addigra a ruhád megszárad.
- Szíves-örömest - válaszolta Robin. - Hanem mondd már; hogy 
hívnak óriás?
- Hát csak úgy, hogy "gyere paraszt ki ne találj maradni az ebédből 
valahogy", de még így is csak a vége jut mindig. Egyébként János az én 
becsületes nevem.
- Hát itt az erdőben mit keresel? - firtatta tovább Robin.
- Búvóhelyet - felelte János. - Egyik reggel az ébresztőt elaludtam és a 
gazdám negyven botot akart rám csapatni. Csak én ám a botot a kezéből 
kitéptem s megadtam neki negyvenet magam, így aztán más nem maradt, 
mint a szökés.
- Értem - bólintott Robin komoran. - Nem egy Vad Vid van hát.
János felnevetett. - Mint tenger partján a fövény, annyi van belőle. 
Hanem az a hír járja, hogy valami Robin nevű ember csúfot tett Viddel. 
Mondják, hogy a lovára fordítva felkötötte, aztán, hogy fejére vérdíjat 
tűztek, mióta az erdőbe vette magát.
- Ilyeneket beszélnek? - kérdezte Robin mosolyogva.
- Ilyeneket ám! De várd meg a végét! Aztán egypár szegénylegényt 
összeszedett, s a hájas newarki perjelt is megsarcolta. Derék legény lehet, 
szívem szerint való. De felcsapnék hozzá, ha lehetne!
- Ugyan, mi végre?
- Hát hogy csak úgy jól a kezét megropogtathatnám, s lennék sírig hű 
embere. Mert rám hallgass íjász, hiába nincs a husángforgatásban hozzám 
fogható e kerek erdőben, nem él meg ebből az ember és el is unja magát 
hamarosan.
- Akkor hát csapj a tenyerembe, egykomám! - szólt Robin s kinyújtotta 
a kezét.
Az óriás csak bámult.
- Sokat ne okoskodjál, csapj fel, ha mondom, s még a perjel borából 
megisszuk rá az áldomást, őzpecsenyét is eszünk olyat, hogy még a 
szemöldököd is zsíros lesz tőle.
- Idefigyelj, te... te vagy... csak nem te vagy az a Robin?
Robin elnevette magát. - És markos legényekben nagy szükséget látok. 
Felelj már végtére: felcsapsz-e, szép öcsém?
- Itt a kezem, nem disznóláb - vágta ki János, azzal belecsapott Robin 
tenyerébe. - Csak a húsod is olyan jó legyen, mint a husángod. De meg a 
bor, Robin, induljunk már, talán a szagára is odatalálok. Ha a pecsenyéddel 
meg a boroddal végeztem, egy szarvast még magamnak nyárson kisütök, 
hogy a fogaim el ne szuvasodjanak.
Most meg Robinon volt a csodálkozás sora. - Egy egész szarvast, csak 
úgy vacsora utánra? De hiszen akkor veled ugyancsak jó vásárt csináltunk! 
Az időnkből majd másra se futja, csak hordjuk elébed a vadat naphosszat, 
hogy éhen ne maradj!
- Azért a fejed ne fájdítsd, jó Robin, megkeresem én a magam kis 
betevő falatját.
Robin elkomolyodott. - Jó is lesz bizony, mert maholnap más dolgunk 
is akad, minthogy a bendőnket megrakjuk. Vad Vid jön csapatával 
nemsokára, hogy az erdőt fölkutassa utánunk. Mondom neked János, nem 
lesz az életed fenékig tejföl.
- Csak íjat adj, s a többivel ne gondolj. Vad Viddel majd 
szembenézünk. Hanem menjünk most már Robin, mert kívül amilyen 
nedves vagy, oly száraz az én bensőm.
- Gyerünk hát, János komám - szólt Robin s nekiindult. - Jó egy 
mérföldet kell még addig megtennünk, ahol a bor fakad. A húst minek is 
mondjam, ami nekünk vacsora, neked csak egy csipet. Legyen hát 
miköztünk a neved Csipet János.
Hamarosan hazaértek a táborhelyre, s Robin emberei örömmel 
üdvözölték maguk között az új cimborát. Robin elmondta rendre, miért 
vizes a ruhája, hogy s mint mérték össze husángjukat. A víg cimborák jót 
mulattak az eseten, Robin pedig velük mulatott, mert ahogy győzni tudott, 
veszteni is tudott.
A sherwoodi erdő azon időben tucatjával rejtette a szökött 
jobbágycselédeket és sokan közülük, mint Csipet János is, beállt volna 
Robin cimborái közé szívesen. Ámde Robin csak a legjobbakat vette be, s 
akik fölesküdtek az első tíz közt szerzett kötésre, így történt, hogy számuk 
a kilencet jóval meghaladta, mire Vad Vid s csatlósai az erdőnek indultak.


VAD VID FELVERI AZ ERDŐT

A Mária Szent Szíve Apátság gazdag birtokától északra, égbeszökőn 
magas szirtfok legtetején állt egy büszke vár. Vércsekőnek nevezte - a 
köznép, mert tudnivaló, hogy vásárosnak, iparosembernek, vagy akár 
jobbágynak; megrakott taligával arra menni nem volt tanácsos. A magas 
Vércsekőről le-lecsapott rájuk Ivor úr, e a mennyek különleges kegyének 
tekinthették, ha a hatalmas vámszedő kezéből ép bőrrel szabadultak. 
Rablólovag volt Ivor úr, utazók réme, s mivel az ország népét. Richárd 
király szentföldi hadjárata idején mindenfelé rémületben tartotta 
egynémely ilyen Ivor, meggondolta kétszer is; útra keljen-e, akinek 
fegyveres kíséretre nem tellett.
Azért Ivar úrnak, bármekkora colt hatalma, szövetséges kellett mégis, 
hogy az országút jövő-menőit büntetlenül prédálhassa. És ki más lett volna 
szövetségese, ha nem a nagytekintélyű Hugó apát? Törvénynapokon Ivor 
úr neve szóba sosem került, s e csekélyke segítségért Ivor úrban az egyház 
hű támaszára talált. Most is, hogy Vad Videt csúffá tette: Robid s a perjelt 
megkopasztotta, Hugó apát lóhalálában Ivorért szalajtatott.
Hárman ültek tanácsot Hugó apát díszes fogadótermében: Vid, Ivor; s 
maga az apát. A keszeg, karvalyorrú Ivor gonoszul vihogott, amint ketten 
előadták neki, hogy s mint esett Viddel a csúfság.
De amint meghallotta azt is, hogy Robin százegynéhány legényével a 
perjelt kizsebelte, alábbhagyott a vihogással. Százegynéhány elszánt ember 
nagy szó, s azt igazán nem tudhatta Ivor, hogy a szentéletű perjel ilyen 
messzire rugaszkodott a színtiszta igazságtól.
- Bizony, a bűn megsokasodott napjainkban - zárta elbeszélését az apát. 
- Az egyház védtelenül áll a vicsorgó erdei farkasokkal szemben. Mint 
tudhatod, Ivor uram, apátságunk alig öt-hat fegyveres fölött parancsol.
- Éppen felére csökkent a számuk, amióta Locksley Majort az Apátság 
bekebelezte - szólt közbe Ivor úr.
- Úgy van, s épp ezért folyamodnék segítségedhez - fűzte a szót Hugó 
apát Ivor szavába. - Adj kölcsön énnekem harmincat kipróbált 
fegyvereseid közül, s a többi Vid dolga. Ismeri minden zegét-zugát a 
sherwoodi erdőnek, s elbánik ezzel a Robinnal, még mielőtt a fejünkre 
nőhetne.
- És mit kapok cserébe harminc jó emberemért?
- Az egyház áldását, amiért bajában mellészegődöl.
- Nem valami csábító jutalom - vigyorgott Ivor. - Ám legyen, nem 
bánom, de a ráadást hadd szabjam meg én. Feleségem a múlt őszön 
elhalálozván, magányossá lett életem kies sziklalakomban. Ha tehát 
harminc fegyveresemet Vid mellé adom, gyámleányod kezét kérem tőled 
ráadásnak, s a szentegyház ígért áldása kettőnk frigyére szálljon.
- Ah - szólt az apát. - Az árnál nagyobb a ráadást
- Aminthogy a harminc ember dolga sem ér véget azzal, hogy odaadom 
őket. Csakhogy Marianna sokkal szebb, semhogy az egyház leányainak 
számát szaporítsa. S ismét a földjei is nagyobbak, semhogy az apátság 
megvédhetné őket. Jobban teszi a lány, ha az egyház helyett velem jegyzi 
el magát, ki birtokainak is jobb őrzője leszek.
- Sokat kérsz, Ivor! - tiltakozott az apát.
- De még ezt a sokat is milyen jó szívvel adnád, amikor majd Robin 
felperzseli az apátságodat, s kövér testedet a tűz emészti el.
- Elég! - kiáltotta Hugó apát nagy sietséggel. - Tiéd a szép Marianna 
keze, mihelyt Vid a harminc emberrel győzelmesen megtért. Áll az alku.
- Csakhogy nem így. Vid mellé adom a harminc fegyverest, s cserébe 
kapom a lányt, akár végez Vid Robinnal, akár nem. Így áll az alku. Miért 
legyen a kockázat az enyém?
Hugó apát gondolatban mindjárt hozzátette a maga négy-öt fegyveresét 
Ivor harmincához, s úgy látta, az ő kockázata sem nagy, néhány erdőbe 
szakadt rongyos ellenében.
- Legyen, amint mondod, Ivor - jelentette ki. - Küldd a harminc 
fegyverest, Vid pedig majd átkíséri hozzád a szép Mariannát, s a 
várkápolnában az esküvőnél mindjárt tanútok is lesz.
- Három nap múltán itt a harminc ember - ígérte Ivor. Azon a napon 
vetettek tanácsot, mikor Robin a városbírónál ebédelt. És Ivor állta szavát, 
mert éppen három nap múlva harminc tagbaszakadt, állig fegyverzett 
csatlós tisztelgett Vid portáján, Sáncudvarban. Akkor aztán Vid is 
összegyűjtötte embereit, s késedelem nélkül nekivágtak mindnyájan a 
sherwoodi rengetegnek.
Vitt mindegyikük a tarisznyában ennivalót bőven, két napra valót, mert 
a sherwoodi rengetegről a néphit akkoriban azt tartotta, hogy talán másik 
vége nincs is, meg hogy tündérek s gonosz manók lakják, s ha valaki 
birodalmukba merészkedik, jaj annak, mert elcsalják a rengeteg legmélyére 
és ott elveszejtik. Vid csapatát a mesebeli rémségek talán még nagyobb 
félelemben tartották, mint a valóságos veszedelem, amely az erdőben rájuk 
leselkedett.
Robin már gyerekkora óta keresztül-kasul barangolta a félelmes hírű 
sherwoodi erdőt, így hát gyerekjáték volt észrevétlenül kikémlelnie, hány 
emberrel közeledik Vid. Megtudta most, hogy a csatlósok száma az ő víg 
cimboráinak számát alig múlja fölül, nehéz dolga tehát nem lehet. No, 
olyan tánc lesz itt, tette föl magában, amilyet még nem látott a 
tündértáncról híres sherwoodi erdő sem.
Csipet János meg Robin maga jóval napkelte előtt már ott hasaltak az 
erdőszélen és figyelték Vad Vid s csatlósai libasorban kanyargó menetét. 
Miután megbizonyosodtak, melyik ösvényen át hatolnak be a csatlósok az 
erdőbe, mindketten visszasiettek társaikhoz, aztán szétoszlottak az 
erdőben, Robin pedig végül egy meztelen kardot tett le arra az ösvényre, 
amelyiken Vidnek és népének haladnia kellett.
Hamarosan menetelő léptek zaja verte fel az erdő csendjét. Vid léptetett 
elöl, Hóka lován, leeresztett sisakrostéllyal. Amint a kardot megpillantotta, 
nyomban odaparancsolta egyik emberét, hogy emelje föl s vigye oda neki. 
Az ám, de amint a kardért nyúlt az ember, hátborzongató hang sivított föl 
az erdő mélyéről.
- Hozzá ne nyúlj! Halottnak minek a kard!?
A csatlós riadtan visszahőkölt, mintha kígyóhoz közelített volna. Azt 
hihette a jámbor, az erdei szellem hangja szól felzavart birodalmából.
- Vedd már fel, hékás! - kiáltott rá Vid türelmetlenül. - Elrémiszt a 
hang? Ordítok én neked ennél különbül.
Újból lehajolt a csatlós, de a síri hang megint megállította.
- Halál fia, aki hozzányúl! - S a mélységes erdő százszoros visszhangja 
felelte rá: - Halál fia! Halál fia!
A szegény szolga ereiben megfagyott a vér. - Uram - szólt s minden 
ízében remegett, akár a kocsonya -, nem merem fölvenni. Elvarázsolt kard 
ez.
- Nem sok kellene hozzá, hogy téged ökörré visszavarázsoljalak! - 
bömbölte dühödten Vid. - Legalább a lovam kantárszárát fogd meg akkor.
Súlyos fegyverzetében lekászolódott a nyeregből s odalépett a kardhoz 
maga. Amint lehajolt, hogy fölvegye, hosszú nyílvessző sivított át a 
levegőn s páncélsisakjában állapodott meg. Oly nagy volt az ütés ereje, 
hogy Vid egyensúlyát vesztve elvágódott akkora csörömpöléssel, mintha 
terített asztal abroszát rántották volna le. De abban a pillanatban már 
rohantak is a csatlósok, ki merre látott, mert csodák csodája, a kard 
mozogni kezdett az avarban s lassan eltűnt a szemük elől.
Vid nagyobb baj nélkül föltápászkodott s bambán bámult a tűnő kard 
után, amikor észrevette, hogy a markolatára kötött vékony zsinór vonja az 
erdő mélye felé.
- Szemfényvesztés! - kiáltotta. - Ide hozzám, szamarak, gyerünk, 
amerre a zsinór vezet. Mindjárt a markunkban lesz a gazember, aki húzza!
Maga tört utat a pagonyban, emberei a sarkában jártak. Csakhogy Robin 
túljárt az eszén: magas faágon vetette át a zsinórt, s mikor Vid az 
embereivel a fa alá ért, csak azt látták, hogy a kard a magasba emelkedik, 
aztán egy pillanat s eltűnt a szemük elől, a húzójának pedig nyomára sem 
akadtak.
Kardjukkal vagdalták a bozótot egy darabig, amikor hirtelen-váratlanul 
a hátuk mögül pokoli hahota harsant.
- Haha! Hahahúúúha! - A vérfagyasztó hangot fák, sziklák 
visszhangozták mindenfelől és a csatlósok riadtan kapkodták fejüket. Még 
Vid is hányta magára a keresztet.
- Lidércek űzik a játékukat mivelünk - szólt az egyik riadt fegyveres. - 
Most majd körbe-körbe vezetnek minket, csalogatnak, hívogatnak, 
rémisztgetnek, amíg végül élelmünk elfogy, itt veszünk mindahányan. Jól 
mondták az öregek: a sherwoodi erdő szellemeit senki emberfia háborítani 
ne merje, ha szép halált kíván.
- Tartsd a szád, féleszű! - forrasztotta a szót a torkára Vid. - Nem 
lidércek, nem manók, hanem ez a nyomorult rabló űz tréfát velünk. 
Sorakozzatok fel, s a dolognak hamarosan végére járunk. Vissza az 
ösvényre, s a sorból senki ki ne lépjen!
Sikerült embereit valamelyest rendbeszedni megint, kettő híján, akik az 
imént úgy megfutamodtak, hogy meg sem álltak a Mária Szent Szíve 
Apátságig. Ott aztán székében mesélték, hogyan szórták szét az erdei 
tündérek Vid embereit, már a családja gyászba is borult mindnek. Hanem 
közben Vid a többiekkel csak tovább menetelt s lassan a csatlósokba 
visszatért a bátorság.
Útjuk a sűrűbe vezette őket, s egy helyütt az ösvény annyira 
elkeskenyedett, hogy két fa közt csak egyenként mehettek át. Vid léptetett 
elöl a lován, s utána a többiek egyenként, gyalogosan. Az átjárót a lombok 
sűrű árnyéka borította. S éppen, amint az utolsó ember sorra került volna a 
szűk kutyaszorítóban, hurok hullott alá az egyik fáról - egy rémült sikoltás 
és a csatlós már ott hintázott fenn az ágon, nyakában a kötél.
Az előtte járó fegyveres szintúgy megrémült s rohant a többiek után, 
ilyenformán beletelt néhány perc, amíg az ágon lógó szerencsétlen 
segítségére siettek. Végre aztán levágták a kötélről, s most félig megfúltan 
ott hevert az avaron.
- Mit álltok? Egyik föl a fára gyorsan, fogja el a gazfickót, aki a hurkot 
vetette! Egy-kettő, mert megszökik! - kiáltotta Vid.
Csakhogy elkéstek ezzel is. A fán már mást nem találtak, mint egy nagy 
bogot. A kötél sehol. Bajuk igaz, nem esett, még a fáról levágott embernek 
sem az ijedségen kívül, de nem adta volna egy vak lóért egyikük sem, ha 
ezt a kísértetjárta erdőt a hátuk mögött tudják végre.
Negyedmérfölddel odébb Robin s víg cimborái a hasukat fogták 
neveltükben. Kedvükre való volt nagyon, ahogy Vad Vid népét 
megtáncoltatták.
- Most pedig lássuk a hidat - szólt Robin. - Ezen az ösvényen egyenest 
a hídra térnek. Elkészültél vele, Vili?
- Készen várja őket, Robin - felelte rá Skarlát Vili, kuncogva.
Nekiiramodtak s egy pillanat múlva már kezükben tartották a kötelek 
végét, amelyeket jó előre a híd tartógerendáira hurkoltak. Robin az 
embereit kétfelé osztotta, tíz az egyik kötél végéhez, tíz a másikhoz, s aztán 
a tíz-tíz ember a hídtól jobbra s balra a partmenti rekettyésben bújt meg. 
Ott vártak a lesbenálló Robin jelére.
Egyszer csak megjelent Vid emberei élén. Ötjük mentén gondosan 
végignéztek minden bokrot, míg végül a hídra tértek. Elég erős hídnak 
látszott, két vaskos tartógerendája s a keresztberakott fahasábok, úgy 
látszott, elbírják az egész csapatot. Vid már a híd közepén járt, közvetlenül 
mellette egy tucat csatlós, mikor a patakparti fák közül egyszer csak 
felbúgott a gerle:
- Hu-ud, huuu-ud!
Abban a szempillantásban megmozdultak a tartógerendák a híd alatt, 
egyre messzebb kerültek egymástól, s mire Vid emberei észhez kaptak, a 
jeges tavaszi ár összecsapott a fejük fölött. Ha jó Hóka lova partra nem 
rántja, Vid nehéz páncéljában bizony a patakmeder mélyén leli halálát, 
aminthogy csatlósai közül egy ott is maradt. Mentésére nem is 
gondolhattak, sőt köszönték jószerencséjüknek, hogy ők maguk ép bőrrel 
partra jutottak.
Vid ott állt a parton csuromvizesen, s jobb híján éppen a híd lefelé 
sodródó fahasábjait átkozta, amikor az eső duzzasztotta patak túlsó oldalán 
megjelent három ember. Középütt Robin Hood maga, jobbján Csipet 
János, balján Skarlát Vili.
- Elő a nyilat, mit álltok! Nem látjátok? Az ott a rablóvezér maga! 
Mozduljatok már! - ordította Vid, de közbe-közbe fogai a hidegtől 
összekoccantak.
- Állj! - kiáltott vissza Robin. - Embereim körülkerítettek benneteket; s 
aki az íját elsőnek fölemeli, a halál fia. Te pedig Vid ide hallgass! 
Mindeddig csak játszottunk veletek. Hanem most térjetek haza békével, 
mert ha nem, a játék komolyra fordul. Eztán már nem babra megy, jól 
vigyázz!
- Szégyenben hazatérni? Soha! - ordított Vid vacogva bár, de elszántan. 
- Nem addig, míg kiszáradt testedet a szél nem lógázza, s béke nem lesz 
végre a sherwoodi erdőben.
- Akkor hát magatokra vessetek - válaszolt Robin. - Az éj leszálltáig 
szabad utat engedek a visszavonulásra. Hanem akit éjfél után az erdőben 
találok, arra csúnya világ vár!
- Lőjétek már le, hé! Mit tátogtok? Ide azt az íjat! Ide nekem!
Hanem meg mielőtt Vid a fegyvert fölemelhette volna, a túlparti hármat 
mintha a föld nyelte volna el, s most köztük s Vid népe kost ott rohant a 
megáradt patak. Mintha egyszeriben kihalt volna a vidék, ámbár a 
csatlósok nem hittek a csalóka látszatnak s úgy érezték, ezernyi tekintet 
tűhegyes nyila röppen minden mozdulatuk nyomában.


HAZAMENNEK A LEGÉNYEK

Vid ismét valamelyes rendbe szedte legényeit, aztán a sárga földig 
keményen lehordta őket, pedig semmi olyat nem mondott, ami őmagára is 
rá nem fért volna. Az Isten hidege majd megvette zörgő vasszekrényében, 
ami csak rápréselte ruhái vizes borogatását. Ráadásul a méreg rágta, hogy 
Robin tréfája ismét sikerült: Számba vette embereit, s kiderült, hogy három 
hiányzik.
- Megfutottak a nyúlszívűek - így kezdett maradék embereinek lelkére 
beszélni. - Megfutottak gyáván, mert e gaz útonálló egynémely cselvetése 
inukba szalasztotta a bátorságukat: Hanem most a játéknak ideje lejárt. 
Szemtül szembe nézünk a rablókkal emberül. Oszoljatok szét a parton s 
keressetek gázlót, hogy a patakon átkelve megküzdhessünk a gazokkal.
A csatlósok szétszéledtek, gázló után néztek, de közben sehol Robin 
emberei közül egyet sem látták, mert a sherwoodi erdő királya állta még 
legádázabb ellenségének adott szavát is: éj leszálltáig szabadon állt 
visszavonulásuk útja. Hosszas keresgélés után néhány csatlós átkelni 
alkalmas sekély vízre talált, ott aztán át is láboltak valahogy, fáradtan, 
elcsigázva, éhesen. Robin s víg cimborái egy sziklamélyedésben falatoztak, 
csak kettő leste közülük felváltva Vid csapatának minden mozdulatát.
Vid csattósai hasztalan keresték Robinékat az egész délutánon át, de 
ebben nem is volt semmi csodálatos, hiszen a rengetegnek szem nem látta 
mélyén rejtőzködtek. Vid meg a fegyveresek maguk sem tudták biztosan, 
merre járnak, amikor hirtelen rájuk esteledett. Egy tisztáson verődtek össze 
végül, Vid pihenőt parancsolt, otthonról hozott elemózsiájukat elköltötték, 
aztán a társaság nagyobbik fele éberen őrizte a pihenni térőket, váltás 
idejéig.
- Innen pedig nem tágítunk - szólt Vid a fegyvereseihez -, amíg csak 
ezzel az útonállóval s bandájával nem végeztünk. Cselvetéseiknek immár 
lejárt az ideje, s most fegyvereink erejétől remegve lapulnak az éj 
sötétjében.
- Haha-hahuuu-ha! - hangzott fel a csúnya nevetés a közeli bozótból.
Mint madárraj röppentek a nyilak arrafelé, s át is kutatták azt a helyet 
szorgos munkával, de senki emberfiának nyomára nem akadtak.
- Semmi, csak a macskabagoly huhogott - dörmögte Vid bosszúsan. - 
Hanem ésszel éljetek, ne kapjatok ide is, oda is, akár a kiöntött ürge. 
Rakjatok nagy tüzet itt a tisztás közepén, aztán az őrök most már álljanak 
ki a helyükre, mert a vaksötétben még egymásban teszünk kárt.
Már nagy lánggal lobogott a tűz, s a tisztás szélét tizenöt őr sétálta 
körül, őrizve nyugtalan álmát a többieknek. Hanem azok is hamarosan 
fölriadtak lidérces félálmukból. Az erdő csöndjét síri sóhajok, fájdalmas 
nyüszítések hangja verte fel.
- Rajtunk az erdők szellemhada - súgta oda egyik fegyveres a 
másiknak. - Végünk van mindnyájunknak!
- Mondják, hogy a sánta ördög rőt lován minden éjjel erre csörtet - 
súgta vissza a másik -, és úgy nyeli az embereket, mint fecske a legyeket. 
Hallga csak!
Síró sóhajt elhaló sikoly követett, s már mind, aki fejét álomra hajtotta 
volt, nyíllal a kézben felült s fülelt.
- Két gyertyát gyújtok Szent Hubert oltárán, ha innen ép bőrrel kijutok 
- mormolta az egyik szálas legény, s hányta magára a keresztet.
- Hallgass, botor paraszt! - ripakodott rá Vid, noha ő maga sem sajnálta 
volna a két gyertyát. - A haramiák megint járják a bolondját.
Ebben aztán félig-meddig meg is nyugodott ő maga is, s ledőlt, hogy 
egy keveset pihenjen. Ruhája valamennyire megszáradt a fürdő óta, de 
azért még most is didergett hideg páncélöltözetében. Hang nem hallatszott 
most az erdő végtelen csendjében, s ez talán még félelmesebbnek tetszett a 
kuvikolásnál. Elszundított az éjféli őrváltásig, akkor felkelt, megvizsgálta 
az őrséget s visszadőlt megint.
Éjféltájban elaludt s talán éppen száraz ruhákról álmodott, mikor az 
egyik őr felrázta.
- Na mi az? Mi van már megint? Körtáncot lejtenek a tündérek?
- Nem, uram. Nézzen csak arra a fák közé, amerre mutatok.
Vid felült s nézett, amerre az őr ujja mutatott.
A fák között a messziségben, messzi, nagyon messzi, mintha tábortűz 
világolt volna. Vid megdörzsölte a szemét s föltápászkodott.
- Most a markunkban vannak - bökte ki. - Ott a tűz körül Robin Hood 
emberei alszanak, annyira biztosak a dolgukban, hogy mi innen el nem 
merünk mozdulni egy tapodtat sem. Keltsd föl társaidat, s mondd nekik, 
hogy zajt ne csapjanak, mert most odalopózunk s meglepjük őket 
álmukban.
Amíg a csatlósok fölcihelődtek, Vid átgondolta a támadás tervét s úgy 
döntött, hogy csak a könnyű fegyverzetűeket s legügyesebbeket viszi 
magával, nehogy a gallyrecsegés, ropogás idő előtt fölverje álmukból a 
haramiákat. Vagy másfél tucat embert válogatott ki magának, s a többit 
hátrahagyva ezekkel indult el, hogy Robin Hoodon rajtaüssön.
Jobbára tapogatózva jutottak előre a fák közt s végül sikerült a tüzet 
megközelíteniök olyannyira, hogyha homályosan is, de átlátták az egész 
tisztást. A tűz már csak parázslott középen, s a zsarát vöröslő fényében 
alakokat láttak feküdni. Egy őr is sétált föl-alá közöttük. - Sok volt az, az 
öreg Sok fia, akire Robin az őrséget rábízta. Vid emberei a bizonytalan 
fényben rácélozni nem tudtak, ezért vezérük parancsára csöndben 
szétoszlottak a tisztás körül, ki-ki kiszemelve a maga áldozatát.
Vid a kardját jelként megvillantotta a levegőben, s kirobbant a bokrok 
közül. Utána vitézül a többiek, hiszen már akármi áron, csak túllenni az 
egészen. Félúton a tűzhöz aztán az egyik, a másik - egy pillanat s mind 
felbukott. Robin csalafinta cimboráival bokamagasan zsinórt feszített ki a 
fűben. Vid legényei egy rakáson rúgtak-kapáltak, sőt vágták is egymást, 
mert azt hitték, fölriadtak az alvók s azok estek rájuk. Csakhogy a tűz körül 
heverő alakok nem mozdultak. Nem másért, mert bábuk voltak, a víg 
cimborák tömték ki őket szalmával, csaléteknek.
Míg Vid csatlósai ott hevertek a magas fűben tehetetlenül, egyre 
reménytelenebbül belegabalyodva a zsinórba, Robinék léptek elő a fák 
közül, kezükben súlyos fütykös. Robin maga Videt terítette le egy hatalmas 
csapással, de járt a többiek kezében is a fütykös, s mire a csatlósok az ütés 
kábulatából felocsúdtak, szép párjával összekötözték őket a víg cimborák, 
akár a piaci csirkéket.
- Te, Skarlát meg Sok maradjatok itt - adta ki az utasítást Robin a 
munka végeztével -, és ügyeljetek ezekre a szép gyerekekre, nehogy zajt 
csapjanak. A többiek pedig velem jönnek a táborhelyükhöz.
Eltűntek a fák közt, s pillanatok múlva összekötözve hevertek amazok 
is. Robinéknak ezúttal még könnyebb volt a dolguk, mert három cimbora 
esett egy csatlósra. Csupán Csipet János járt rosszul, mert emlékül a 
hadakozásból egy kék foltot szerzett a szeme alá. Végül a táborhelyen 
elfogottakat átkísérték a többiekhez, hogy vezérüktől el ne szakítsák őket 
ebben a nehéz órában.
- Most a fegyvereiket rakjátok ide a bábuk mellé, s a pajzsokat, 
mellvérteket, sisakokat is - szólt Robin. - Különösképpen Vid páncéljára 
vigyázzatok, mert ha díszben kell megjelennem valahol, még jó lehet.
Mindez megtörtént Robin szava szerint, hiába volt Vid veszett 
átkozódása.
- Hála a jó tavaszidőnek, úgy látom sok rajtatok így is a fölös 
kacabajka. Vetkőztessétek le őket cimborák, hogy egyéb ne maradjon 
rajtuk egy szál ingüknél, ti pedig Vili és Sok, gyertek ide. Húzzátok fel 
íjatokat, s amelyik fogoly ellenkezni merészel, ne kíméljétek.
A csatlósoknak azonban semmi kedvük nem lehetett az ellenkezéshez, 
némán tűrték, hogy mind az ingükig lehúzzák róluk a gúnyát. Amint ez 
megtörtént, s a kezüket megint hátrakötözték, Robin kivont karddal odaállt 
Vid elébe.
- Idesüss, papok cselédjel Jól tudom, ha a ti bőrötökben volnánk, a szél 
verné össze a bokánkat. De én mást nem akarok, mint hogy megmutassam, 
neked is, meg apáturadnak is, ki az úr a sherwoodi erdőben. Azt is 
megmondom, ha lábad még egyszer ide beteszed, Sáncudvarig kergetlek, s 
a portádat rádgyújtom. Kezünk által egyetlen embered sem veszett el és 
még csak nem is panaszkodhatsz, mert más bajotok nem esik, mint hogy az 
út tüskéi felvérzik meztelen lábatokat. Kiérvén birodalmamból, bocsásd 
szélnek legényeidet, s vigye hírét, ki merről jött, hogyan bánt vele Robin 
Hood, a sherwoodi erdő királya. Így esett, hogy hajnaltájt egy csapat 
szomorú ember kullogott kifelé, fejlehajtva a sherwoodi erdőből. 
Fejlehajtva és egy szál ingben, mint az óidők bölcsei, a kezük hátratéve. 
Néhányan Viddel tartottak Sáncudvarba, némelyek a Mária Szent Szíve 
Apátságot keresték fel ennivalóért és ruháért, a csapat zöme pedig 
visszatért Vércsekőre s vitték a hírét Ivor úrnak, hogyan bánt velük Robin 
Hood, a sherwoodi erdő királya.
Szét is szaladt a híre hamarosan, hogy Hugó apáton azon reggel eret 
vágtak, Ivor úr pedig addig üvöltött cselédeivel, mígnem fekete lett előtte 
az egész cudar világ. Csupán Vidről hallgatott a fáma, mert a derék 
tiszttartó bezárkózott udvarházába, és senki embert közelébe sem engedett, 
amíg feltört lábát helyre nem hozta. Hanem a messzi Angolhonban, a 
tenger egyik partjától a másik partjáig örült a nép, jobbágyviskók fala 
megrendült a hahotától, hogy lám a merész Robin Hood s víg cimborái 
elverik a port az urakon.
Ettől kezdve föl is csaptak volna Robinnál annyian, hogy akkora 
számnál talán még a perjel sem tartott, Robin azonban jól megnézte 
emberét, ki kell s ki nem, mégis e fényes csíny után szaporodott fel a víg 
cimborák tábora olyannyira, hogy immár had volt az és nem kis csapat.
Hugó apát és Ivor úr pedig, jobb dolguk nem lévén, véres bosszút 
esküdtek ellenük. Amikor ennek Robin hírét vette, csak mosolygott.
- Tudnak mást is? - kérdezte Csipet Jánostól, s barátsággá! 
hátbaveregette.


ROBIN HOOD,
AZ ORSZÁGÚT VÁMSZEDŐJE

Friss hír volt még; mint esett a csúfság megint Viddel s csatlósaival, 
amikor Robin Hood és cimborái egy szép kora nyári reggelen újabb csínyre 
készültek. Szokásuk szerint szemmel tartották az erdőszéli országutat 
aznap reggel is, s látták, hogy fegyveres csapat közeledik, az élen páncélos 
lovag rúgtat paripáján. Kereskedők jártak így mostanság, ha Sherwood 
mellett vitt el az útjuk, amióta Robinék az erdőbe vetnék magukat. Amint a 
csapat egyre közelebb jött, az erdei őrsök látták, hogy csakugyan; két 
gazdagon öltözött kereskedőt kísérnek.
- Jönnek a verebek! - nevetett a markába Robin. - Húsz emberrel itt 
maradsz az erdőszélen Csipet barátom, s szépen megvárod, hogy itt 
elhaladjanak előtted, én pedig egy futamodásra odébb; az úton megállítom 
őket.
Gondtalanul kocogtak az erdőszélen, a lovag sisakrostélya felcsapva; 
szablyája a hüvelyben, amikor egy vállas alak ugrott ki a vízmosta út 
közepére, s felvont íját rájuk szegezve megálljt kiáltott.
A két módos kereskedő s a fegyveresek kétségbeesett kiáltással 
visszahőköltek, a lovagot azonban nem ilyen fából faragták. Baljával 
lehúzta sisakrostélyát, jobbjában egy pillanat alatt 
megvillant a kard, s lovát sarkantyúba kapva Robinra rontott.
Robin, ha akarja, nyilával akár le is terítheti a lovat, a lovasa máris 
harcképtelen, azonban inkább eldobta íját, s kardot rántott maga is. A lovag 
egyenesen nekirúgtatott, mert azt hitte, legázolja egy pillanat alatt. Robin 
azonban félreugrott a ló elől; s kardja lapjával keményen rácsapott az állat 
orrára. Amint számított, úgy is történt. A nemes mén felágaskodott, s vad 
táncában földre rázta egyensúlyát vesztett; nevetségesen kalimpáló 
gazdáját, s eltűnt az erdő sűrűjében.
Addigra már az út mindkét szélét felvont íjjal állták el Robin cimborái. 
Az egyik kalmár rémülten térdre esett - s fennhangon gyertyát ígért az ég 
valamennyi szentjének, ha a gonosz rablóknak nem esne prédájául.
- Fegyvert a földre, magatok mellé! - vezényelte Robin a kalmárok 
kísérőinek. Nem is nagyon tehettek mást; hiszen hat szegénylegény esett 
volna mindegyikükre. Fertályóra nem tellett bele, ott álltak az útszélen 
kettesével összekötözve s a víg cimborák már az öszvérek rakományát 
kutatták át fürge kézzel.
- Sűrű zöld posztó, a legdrágább fajtából! - kiáltott fel Sok. - Nini, a 
zöld posztóban meg egy pár karos ezüst kandeláber.
- Jó haramia, a kandelábereket hagyd meg legalább - kérlelte a 
kövérebbik kalmár térdéről felemelkedve. - A nottinghami városbíróné 
asszonynak viszem, s ha meg nem kapja, a hátamból szíjat hasíttat.
- Karcsú fiú lennél, ha a hátadról a szalonnát is lehúzná. Én a helyedben 
egyet se búsulnék emiatt - nyugtatta meg Robin. - Hanem karos 
kandelábereidet egyenként tíz aranyért ugyan megválthatod.
- Húsz arany? - hápogta a kalmár. - Lelkemre, vezér, 
nyeregtarsolyomban nincs több tíz aranynál, egy huncut piculával se.
- Ilyen szegény ember vagy hát? - kérdezte Robin részvevőn, azzal a 
másik kalmárhoz fordult. - Hadd hallom, derék kalmár, te mennyi pénzt 
hordozol magadnál?
- Summa-summárum, nincsen több tizenöt aranyamnál - felelt a 
kalmár. - A többi pénzem ráment ezekre a holmikra itt.
Robin intett cimboráinak. - Kutassátok csak ki mind a kettőt, meglátjuk 
majd, az igazat beszélik-e.
Csipet Jánosék hamarosan átkutatták őket, s mindjárt kiderült, hogy aki 
tizenöt aranyat vallott magáénak, az igazságot mondta, de a másik a 
szegény, tíz-aranyánál-többje-sincs kalmár zsebéből negyven aranyat 
forgattak ki.
- Tedd csak el - intett Robin Csipet Jánosnak - e negyven aranynak is 
kincstárunkban lesz a legjobb helye. És vedd még mellé a karos 
kandelábereket, mert ez a szentes szemforgató úgy hazudik, mintha 
könyvből olvasná. Aztán az öszvérére kötözd rá, s csapd meg jól az állatot, 
hadd menjen, hazug embert, sánta kutyát magunk között nem tartunk. 
Hanem a másiknak add vissza tizenöt aranyát és ma délben asztalunknál 
vendégül látjuk.
- Robin! - hangzott fel Sok szava a fák közül - a vitéz bajnok észre tért 
s most nekem kötelet ígér.
- Gúzsba kössed, és visszük magunkkal - rendelkezett Robin. - A 
lovagiadon lovagot most szépen megleckéztetjük.
A lefegyverzett csapatot útjára bocsátották, a hazug kalmárt Robin 
szavához híven öszvérére kötözték, s Csipet János útravalónak még az állat 
farára sózott egy nagyot, hogy hadd menjen, aztán nekivágtak az 
igazmondó kalmárral együtt az erdő sűrűjének.
- Nos, uram - fordult Robin az ámuló kereskedőhöz -, a mai napon 
asztalunk vendége leszel, s ebéd végeztével megalkuszunk majd, mivel 
tartozol. Hozd a lovagot magaddal Sok, e menjünk szaporán, mert a 
dologból ennyi elég egy napra.
Évszázados fák birodalmába tértek hamarosan, mintha a mennybolt 
roppant kupoláját is ezek a fák tartanák göcsörtös karjaikkal. Aztán 
meredek hegyhátat másztak meg, s onnan sziklák közt kanyargott egy 
ösvény a völgybe le, ahol Robinék faházainak látványa tárult a kalmár 
szeme elé. A völgyet sebes patak szelte át, a kunyhók ott álltak a partján, 
lejjebb a patakparton pedig távoli madárijesztők hívták magukra a vendég 
figyelmét, Robinék ezeken gyakorolták a céllövést. A házak közti tágas 
térség közepén tűz lobogott, s a szél fölséges pecsenyeillatokkal nógatta 
szaporább lépésre mindnyájukat.
- Valóságos erdei erősség ez itten, haramia uram! - szólt az ámuló 
kalmár. - Idetalálni se könnyű.
- Pedig szabadon áll az út - felelte Robin. - De ha ellenség közelegne, 
megszólal a vadgerle a fán, hu-ud, hu-ud, s már az összes utak idefelé 
bezárultak, hogy akár egy álló esztendeig keresgethetnék tanyánkat, rá 
akkor sem akadnának. Ha nem szívesen látott vendéget hozunk, kendőt 
kötünk a szemére, mint látod, a lovagnak is.
Beszélgetés közben beértek a táborba, s a pecsenyeillatot ilyen közelről 
érezvén, a kalmárnak a nyála is majd kicsorrant.
- Ha a portékám felől bizonyosságban volnék, a hosszú utazás után 
ugyancsak jól esne finom pecsenyétek.
- Ha a portékád felöl biztonságban volnál? - rivallt rá Robin. - Hogy 
érted a portékád biztonságát, hallod-e? Ha Robin Hood asztalánál vendégül 
lát, portékád és pénzed felől teljes biztonságban lehetsz. Senki sem 
kételkedik Robin Hood szavában!
- Igen ám, csakhogy Robin Hood mondta azt is, hogy a vendéglátás 
árában utóbb megalkuszunk - emlékeztette a kalmár.
Robin Hood felnevetett. - Csekélység lesz az egész, elhiheted nekem. 
Egyebek közt negyven arany, két ezüst kandeláber gazdag zsákmánya e 
mai napnak. Egy igazmondó, derék kalmár jobb kedvünkben nem is 
találhatna.
- Ha így volna, legjobb szerencsémnek tartanám - válaszolta a kalmár 
és mélyen bókolt hozzá, nem mintha Robin szavain nekibátorodott volna.
Vendéglátó gazdája ekkor megfordult. - Oldozd le a lovag szeméről a 
kötést Sok, aztán kérdezd meg tőle, ebédelne-e velünk?
- Rablókkal, útonállókkal egy tálból nem cseresznyézek - válaszolt 
büszkén a lovag. - Adjátok ide kardomat, s a gúzsból kezemet 
szabadítsátok ki, megmutatom én akárki fiának, ki vagyok én!
- No, ha velünk nem tartasz, annál több marad nekünk - vetette oda 
Robin - te meg Sok barátom, húzd le a mellvértjét, meg a fejéről a 
vasfazekat s kösd egy fához jó erősen, de úgy, hogy szél iránt álljon 
asztalunktól s a lakománkat végigszagolhassa.
Kerültek-fordultak a víg cimborák, bakokat állítottak hamar egymás 
mellé, széles pallót fektettek rá, és már hordták is fel a pazarul párolgó 
fogásokat: választási vadmalac gyenge pecsenyéjét, szarvas bélszínt 
szalonnával megtűzdelve, tejföllel nyakonöntve; nyúlgerinceket, foglyokat 
és fácánokat, olyat; hogy még a madár is a fáról a tálba kívánkozott. Hozzá 
hószín kenyeret és pintszámra sört, hogy a kalmár akkor se falhatta-ihatta 
volna gyorsabban, ha tíz szájához húsz keze lett volna. S mikor a jókkal 
betelt már, csak bámulta, miféle telt kamrák kincsét hordják itt fel még és 
még.
- Hiszen ennél a király sem él jobban! - kiáltott fel, mert már nem fért 
meg benne a csodálkozás:
- Nem ám - válaszolt Robin -, mert király él itt, a sherwoodi erdő 
királya S hogy ládd királyi mivoltomat, királyi módra traktállak.
A kalmár újból nekilátott az evésnek; s úgy jóllakott, mint a duda, már 
az oldala majd kirepedt. Szerencséjére Csipet János kétkézre dolgozott 
mellette, s mikor a vendég egyszer már szedett a tányérjára az újonnan 
feltálalt fogásból, ami maradt, hamarjában eltakarította.
- Nahát - szólalt meg Csipet János végtére, mikor már hat helyett evett 
-, jó volt, finom volt, csak egy kicsit kevés volt. Félfogamra való ebéd, 
estére az éhségtől nem látok. Nehéz élet az enyém, higgye meg kalmár 
uram. Hű alattvaló csak nem zabálhatja ki a királyt a vagyonából.
Robin odatolt egy kancsó sört az óriás elé. - Ejh, mit alattvaló, mosd le 
a garatot komám a serrel, aztán láss neki újból kedved szerint
De Csipet János csak a fejét rázta. - Nem ér már az én gyomrom egy 
petákot! A gyenge kosztokon összezsugorodott, nem nagyobb, mint a 
verébé.
- Mint a verébé? - ismételte az ámuló kalmár. - De hiszen óriás úr, 
ennyit én még soha nem láttam, hogy egy ültében akárki is eltüntetett 
volna, ha a boldogéletű erdei remetét nem számítom.
- Rémlik, mintha már hallottam volna a nagyétkű remete hírét - mondta 
Robin. - Kifele ember az, mesélj róla, jó kalmár!
- Nagybélű, derék férfiú - felelte a kereskedő. - Mondják, az 
apátságban gyakorta böjtre fogták, így hát remetének ment s most kedvére 
ehet.
- Ha jobb dolgom nem akad, bizony én fölkutatom - fogadkozott 
Robin. - Ha a vezeklésnek s böjtnek nem barátja, jobb barátom lesz 
nekem.
- Hanem most már időm lejárt, alkudjunk meg - szólt a kalmár 
félénken. - Mivel tartozom a fölséges lakomáért, haramiák derék királya?
- Lássuk hát - felelte Robin. - Ha utad az apátság malma felé visz, nézz 
be az öreg Sokhoz, s mondd meg neki, hogy azt üzenem, a fia ép, 
egészséges, és már a híres lustaságából is kezd kigyógyulni.
- Nem kérsz nagy árat - szólt a kalmár -, s ezért megígérem, hogy 
szavadat elmémbe vésem, híven átadom az üzenetet, nem telik bele egy 
hét.
- Várj, ez még nem minden - folytatta Robin. - Amikor az öreg Sokhoz 
betérsz, látsz majd egy kis legényt, Vendel a neve. Vigyél neki egy öltözet 
ruhát, de jóféle posztóból legyen, meg sipkát is, meg sarut is, és fizetséget 
el ne fogadj érte. Az én árvám az a legényke.
- Szíves örömest megteszem ezt is - ígérte a kalmár.
- Ez legyen hát ára az ebédnek - végezte Robin a szavát.
- Hanem, hogy ilyen szépen megalkudtunk, lássuk mostan, a vitéz 
bajnok hogyan bírja a koplalást.
Azzal odasétáltak az egyik közeli fához, ahová Sok a lovagot kötötte. 
Amint körülállták, csak nézett rájuk dühös szemmel, de egy szót sem szólt.
Vékonypénzű, sápadt kis emberke volt a lovag, arcéle normannra 
vallott. Hanem kegyetlen, keskeny szájaszéle úgy látszott, emlékeztette 
Robint valamire. Meg is kérdezte:
- Mi a neved, lovag?
- Útonállókkal nincs beszédem - vetette oda kurtán a fogoly.
- Jó uram - fordult most Robin a kalmárhoz -, milyen névre hallgat ez 
az arcátlan normann?
- Rajnáld lovagnak ismerem - felelte a kalmár.
- De hiszen akkor van is oka, hogy a nevét titkolja előlünk
- vélte Robin. - Csodálom, hogy meg nem ismertem a képét. Ez hát 
Hóhér Rajnáld, Ivor úr vércsekövi várnagya! Ő maga tolta ki két 
jobbágyának szemét, amiért nyulat ejtettek Ivor úr birtokán. Meg aztán 
rebesgették azt is, hogy asszonyvér tapad a kezéhez...
- Nem mese, hanem a színtiszta igazság - szólt közbe Sok, az öreg Sok 
fia. - A malomban segédkezett apámnál egy ember, annak a feleségét ez a 
Rajnáld ölte meg.
Robin hosszan farkasszemet nézett a fához kötött lovaggal. - Rám is 
teljes páncélzattal, lóval ugratott, pedig én csak egy szál kardommal 
vártam. Lovagiatlan dolog ez, hiszen, ha csata sűrűjében forgolódik, üt-vág 
az ember, amerre lát, de a párviadalban egyenlő fegyverekkel mérkőznek. 
Szólj, Csipet János, felkössük?
- Címeres lovagot felkötni nem mertek! - kiáltott Rajnáld dühtől s 
félelemtől reszketve.
- Már minthogy mi téged fölakasztani nem merünk, normann vérszopó? 
- harsogta Robin szikrázó szemmel. - Te, a lovagrend szégyene, te 
mondod Robin Hoodnak, hogy nem mer? Hé, Sok, Skarlát! Le a ruhát róla, 
egy szál gatyáig! Négy markos legény fogja le, kettő meg messen jó csípős 
fűzfavesszőket.
Mikor minden megtörtént, amit mondott, Robin a völgyből kivezető 
ösvényre mutatott.
- Tulajdon hajlékunkat dögtesteddel meg nem ferteznénk, Rajnáld. 
Szemed bekötik megint, s négy legényem kivisz az erdőszélre, kettő meg 
mögötted jár fűzfavesszővel. Minden tizedik lépésnél jókat rádhúzzanak, 
amíg az erdőszélre nem értek, ez a parancsom. Ti pedig, két vesszőző 
legények, ne sajnáljátok! Hosszú volt az adjonisten ideje, ám most 
kóstoljatok bele a fogadjistenbe is, ti nyomorítói a szegénynek! El vele, 
vigyétek!
A négy markos legény keményen fogta Hóhér Rajnáldot s úgy vezették, 
hogy rúgkapálni módja ne legyen, míg a fűzfavesszők lecsaptak rá 
kérlelhetetlenül, minden tizedik lépésnél. A pórul járt bajnok hamarosan el 
is tűnt a társaság szeme elől.
- Messzire visz az útjuk - jegyezte meg Robin -, mire a végire érnek, 
nemigen marad bőr Hóhér Rajnáld hátán. Csakhogy a bőr kisarjad újból, 
de a szegény jobbágyoknak, kiknek szemét kitolta, új szemük nem nő. 
Bánom szinte, hogy föl nem köttettem mégis.
A kalmár szeme még mindig a távolba tűnőket követte ámultán, mert 
ilyet még sosem látott, hogy egy lovagot, ha akármi főbenjáró bűnért is, 
így megcsúfoljanak.
- Barátom - fordult hozzá Robin -, asztalunknál ettél, láttad, igazságot 
miként teszünk, most már tartóztatni tovább nem akarunk. Az erdőszélen 
minden portékádat megtalálod, semmi sem hibázik belőle. Derék embernek 
minálunk nem görbül haja szála sem, és remélem te is szavadat állód, 
legközelebb öreg Soknál a Vendel gyerkőcöt új ruhádban látom.
- Úgy lesz, jó Robin - fogadkozott ismét a kalmár.
- Hanem mielőtt utadat folytatnád, szívesen hallanám, mit tudsz még a 
nagybélű remetéről.
- Nagyjából én már meg is mondtam mindent. Annyit még, ha föllelni 
csakugyan szándékod, hogy az apátság határát jelző patakparton haladj 
fölfelé úgy három mérföldet, ott rátalálsz a boldog életűre. Minden 
bizonnyal horgászni látod majd, rövid zekében, mert a csuhája hosszából 
jócskán lekanyarított, hogy hébe-korba a vadászat se essék nehezére.
- Ó, a derék remete! - kiáltott Robin vidáman. - Mi pénzért nem 
adnám, ha köztünk lenne. Jeles dolgokat prédikálna pogány legényeimnek. 
Megkeresem én, ha addig élek is, s ráveszem, cserélje fel bús magányát a 
víg cimborasággal.
Azzal a derék kalmárt két kísérővel útjára bocsátotta Robin, akik az 
erdőszélére kalauzolván, átadták neki minden portéka ját.
A víg cimborák pedig vadra lestek, íjhúrt pendítettek, amíg csak öreg 
este nem lett. Akkor jóízű álomra tértek, s álmodtak hajnalig vidám 
kalandokat.


ZEKE BARÁT IS KÖZTÜK LESZ

Elindultak hát szép hajnalon hol megkeresik a nagybélű barátot, akiről a 
kalmár beszélt. Mentek, amerre tegnap magyarázta volt nekik, 
elkanyarodtak a rekettyésben az apátság mellett, aztán ráfordultak a 
patakpartra; aztán mentek egyenest, mind csak egyest, mind a vízig 
szárazon: Ahogy mentek, bandukoltak, Robin látja ám, hogy a füzesek közt 
áll a zekés barát; botra zsinórt köt, zsinórra horgot; horogra bogyót, s a 
patakba beveti. No, ez a mi emberünk, mondja Robin a cimboráinak, 
heveredjetek csak a fűbe le; süttessétek a hasatokat a nappal, s amíg nem 
szólok; ne jöjjetek. Azzal fogta magát s odament a baráthoz egymaga; 
vagyis hogy előbb még lekushadt egy közeli fa mögé, gondolta meglesi. 
Látja bizony; hogy a barát idő múltán csak letűzi a botot a fövenybe, aztán 
szarvascsülköt húz elő valahonnan, de akkorát, hogy más háznál egy sereg 
embert jól tartanának belőle, s rágni kezdi. Robin meg csak nézi, a szeme 
majd kiesik, mert úgy tűnnek el e roppant húsdarabok a szájában, mintha 
feneketlen verembe dobálná. - Jó is lesz elébe állnom - gondolja -, mert 
ha bevégzi; még ki találja tépni ezt a fát itten, hogy s fogát kipiszkálja a 
hústól. - Hát nem sokat okoskodott, odalépett.
- Hej, te barát! Jól mondják, barát gyomra, kocsis torka soha meg nem 
telik.
- Nem ám, inkább a has fakadjon, mint valami maradjon.
- Azért aztán hosszabb a péntek, mint a szombat - mert a barát inge a 
sok evésben kicsúszott a zeke alól.
- Nem baj, komám, közelebb az ing a csuhánál.
- De hiszen te már azt is lenyírtad rövidre, s ami nem kellett, elcserélted 
a vásárban lókolbászért.
- Úgyis van! Sűrű gazda, gyér zeke, én úgy tartom.
- Látom én, hogy a hasad maholnap még ezt a gyér zekédet is 
széjjelnyomja. Hanem azért most teveled a baráttáncot eljáratom! Rajta 
fráter, végy a nyakadba s vigyél át a patakon! - azzal kardot rántott.
Nem sokáig mustrálta a kard hegyét a barát, hanem jobbat mit tehetett, 
fogta Robint, fölkapta a vállára, aztán neki a pataknak. Szó nélkül gázolt 
át, hanem ahogy a túlsó parton Robint a szárazra lehuppantotta, egy 
mozdulattal a kardot is kicsavarta a kezéből s nekiszegezte a gazdájának:
- Hanem most viszel is vissza mindjárt, lókötő, hogy az ebédemet 
békén elkölteni nem engedted!
Robin látta, hogy ez sem tréfabeszéd, mit tehetett hát jobbat ő is, hátára 
vette a boldogéletű remetét, majd beleszakadt, s nekivágott a pataknak. 
Mellig ért a jeges víz, átáztatta a ruháját. Amint partot értek, megrázta 
magát, mint a komondor, a barát a földre esett, s mire észhez kapott volna, 
már Robin kezében volt a kard megint.
- No, kutya lelked, ezért a gázlásért barátgarassal ki nem fizetsz! 
Átviszel újból, ha mondom!
Vitte is a barát zokszó nélkül, amíg jól be nem értek a patak sodrába. 
Ott aztán nagy lélegzetet vett, hirtelen lebukott, aztán hagyta Robint, hadd 
vergődjék egymaga, ő meg kiúszott a partra. Amire Robin a partra úszott, 
már a barát kivont karddal várta.
- Hallod, barát, most a füled barátfülének lemetélem - kiáltott Robin, s 
vívni kezdett vele.
Csakhogy a barátba se hiába ment ám a szarvashús! Oda-odavágott 
keményeket ő is, és Robin is jobbnak vélte néha, ha a maga fülére vigyáz, 
így vagdalkoztak változó szerencsével, míg a nap az ég tetejére nem ért, de 
egymáson sebet ejteni csak nem tudtak. Robin látta már, hogy viadaluknak 
ügyesség nem vethet véget, csak a balszerencse, amitől magát is, meg a 
barátot is legszívesebben megkímélte volna. Egyet gondolt tehát és térdre 
esett nagy ravaszul.
- Kegyelmezz, szentéletű férfiú, kegyelmezz! Látom, a jobbik vívó 
kettőnk közül te vagy, így hát mielőtt e világból kivégeznél, engedd, hogy 
kedvenc nótámat magamnak elfúlhassam.
A barát leeresztette kardját és bólintott. Robin pedig két kezét szájához 
emelte, és mintha vadgerlét szólaltatott volna meg: "Hu-ud, hu-ud."
Nem telt bele egy szempillantás, víg cimborák állták körűi a küzdőteret 
felvont íjjal.
- Jaj, kegyelmezz, egykomám, kegyelmezz! - kiáltott a barát és térdre 
ereszkedett. - Látom mégis, kettőnk közül a jobb vívó te vagy. Hanem 
mielőtt még e világból kivégeznél, hadd daloljam el kedvenc nótámat 
magamnak.
Robin víg cimboráira kacsintott, majd rábólintott a barát kérésére. 
Hanem a barát is furcsa nótát dalolt: egy füttyentés volt csak, de még el 
sem hangzott jóformán, mikor hirtelen váratlanul csahos kutyafalka rontott 
Robin legényeire. Megpendült a víg cimborák kezében az íj, de bizony 
hiába, mert a kutyák a nyílvesszőket szájukkal elkapdosták, s lerakták 
sorba gazdájuk elé.
A víg cimborák tegezéből nemsokára kiürült a nyílvessző s odakerült 
mind a barát lába elé. A kutyák már-már a legények torkának ugrottak, 
mikor a barát füttye egyszerre megállította s a lábához parancsolta mindet.
- Idesüss, jó vitéz! Látod, ha úgy akarom, a szelindekjeim széttépnek 
mindőtöket. Hanem e szép szál legényeket sajnálnám, de tégedet is, mert 
összemértem már kardomat sok jó vitézzel, de olyan e földre nem született, 
kit kardom le nem terített volna. Bejártam mind a négy világot, de nálad 
jobbra nem akadtam. Ezért hát, mielőtt békében hazatérnétek, hadd tudom 
meg nevedet...
- Robin Hoodnak ismer mostanság a környék gazdagja, szegénye. Én 
pedig arra kérlek; derék barát, csapj fel cimboránknak; mert ezért is jöttünk 
idáig sherwoodi lakunkból.
- Te volnál a Robin Hood; akiről széltében szól a hír? Ejh, jó komám, 
mi szépen összeakadtunk! Te vagy hát, ki a perjelt megkopasztottad; s ki 
miatt a piócát rakják Hugó apát karjára? Ejh, ejh, gyere csak, a kezed jól 
megszorongatom!
- Itt a kezem, csapj belé; s víg cimboránk vagy mindjárt. Főztödnek, 
bendődnek hírét hozták, kik egyszer veled laktak. Emberünk vagy barát!
- Lassan, csak lassan! Hogy én veletek Sherwoodba menjek, s hogy ott 
a rengeteg mélységes mélyén szemem kopogjon a sűrű koplalásoktól, azt 
nem! Böjtölni az apátságban is böjtölhetnék, ha éppen kedvem szottyanna 
megint. De én jobb szeretek így a magam módján, szűkösen, beosztással, 
hébe-korba egy kis pisztrángot eszegetni, szarvashúst csipegetni, keveset 
mindenből, hogy meg ne ártson.
- Ezért ne búsulj egyet se, barátom! Először is, böjtjeink idejét, rendjét 
te szabod meg majd. Másodszor pedig otthon már minket az ebéd vár, 
tudod-e mi lesz? Ötven vadnyúl gerince harmadnapja pácban. Keltébe 
hasítva tizennégy szarvas nyolcadnapja füstön...
- Elég! Ne további Ne kísértsétek szegény bűnös lelkemet. Hajlik a 
lélek, mint a nádszál, ha pecsenyeszagot hajt a szél. Tudjátok meg, Zeke 
barát a nevem, és hogy zekém alá mi fér, azt majd megtudjátok. Gyerünk!
Így esett, hogy a víg cimborák közé állt Zeke barát és ilyen derék barát 
alig is volt több kerek Angolhonban.


ROBIN ELNYERI AZ EZÜST NYILAT

Mindezek akkortájt történtek, mikor is a jó Oroszlánszívű Richárd, 
angolok királya szentföldi hadjárat után fogságba esvén, rabságban 
sínylődött Grác várában: A gonosz János herceg uralta ez időben a ködös 
Albion, s nem tudni, a királynak-e vagy elárvult országának colt nehezebb 
sora. Súlyos adók nyomorították a nemtelen köznépet, mert a király 
váltságdíjára kellett a temérdek pénz - így mondták az adószedők.
Olyannyira kellett, arra-e vagy másra, hogy maga János herceg is járta 
az országot; és a székvárosokban összegyűlt pénzt saját kegyelmes hercegi 
zsebében vitte föl Londonba. Nottinghambe érkezvén a városbíró 
országraszóló lovagi játékot rendezett tiszteletére, mert hiszen ő is a herceg 
embere volt, s a beszedett tömérdek adókból neki is csurrant.
Sok, az öreg Sok fia hozta a lovagi torna hírét Robinnak, amikor a 
malombéli látogatásából megtért, s tudatta vele azt is, hogy a Vendel 
gyerek megkapta az öltözet ruhát.
- Kiöltözködött a gyerkőc, hogy jobban se kell! Akár a kakas a 
trágyadombon, úgy illegeti magát zöld posztóruhájában, játéknyíllal 
lövöldöz és fennen kürtöli; hogy Robin Hood víg cimborája lesz ő is, ha 
megnő: Kiöltőztette szépen a kalmár.
- Örülök, hogy megmaradt becsületében - válaszolta Robin: - Ha nem 
mondd! Sok cimbora, miket hallottál még a lovagi tornáról?
- A várfalon túl rendezik, a zöld mezőben - tájékoztatta Sok. - Apámtól 
hallom, hogy már a nemes lovagok lajstromát lezárták, a sorompókat 
fölnyitották, a bajnokok gyűlnek és most ácsolják a hatalmas emelvényt, 
ahol majd János herceg foglal helyet a városbíróval az oldalán. Két napon 
át vínak a bajnokok, egy nap pedig a köznép fegyveres játékára jut.
- Hogy is lenne másképp - vonta össze a szemöldökét Robin. - Két nap 
mulatság a normann rablóknak, aztán vetnek egy napot a megrabolt 
köznépnek is.
- De az a harmadik aztán ritka nap lesz - dörzsölte zsíros tenyerét Sok. 
- Mert akkorra az íjászok versenyét tűzték ki, s a legelső jutalma egy 
színezüst nyílvessző.
- No, nem mondhatni, hogy mélyen nyúltak a zsebükbe - állapította 
meg Robin. - Hanem, amit a jobb zsebükből kivettek, visszarakják a bal 
zsebükbe - gondolták. - Mert ki más volna a legfőbb esélyes, mint Hubert, 
a városbíró jeles íjasa.
- Csakhogy ő is tart ám a János herceg kíséretéhez tartozó egyik íjastól 
- mondta Sok. - Szálas, inas fickó, csak az a baja, hogy kancsít. Henrik a 
neve.
- Akkor kancsit az, ha már lehúzott egy kancsót, akár te, Sok cimbora - 
kötött bele Csipet János.
- A súly a tréfáidba essen bele - bosszankodott Sok. - Hidd el, ha 
mondom, remek íjász ez a Henrik, félmérföldnyiről beletalál a céltábla 
kellős közepébe, ha oldalszelet nem kap.
- Meg ha két kancsót nem kap. Mert ha megkapja, már egy mérföldnyi 
távolból beletalál, de három korsó után Nottighamből Londonba ellő - tette 
hozzá Zeke barát, kedves kutyája szőrét borzolgatva.
- Nem bánnám, ha az ezüstnyilat végül én tehetném a tegezembe - szólt 
Robin elmélázón.
- Kockázatos vállalkozás - intette Csipet János. - Nottinghamben 
akárhány ember még az ezüstnyílnál is jobban örülne annak a negyven 
arany márkának, amit a városbíró a fejedre kitűzött.
- Akadna akárhány olyan is, aki a városbíró kezéből megmentene - 
felelte Robin. - Idehallgass, Csipet János. Amondó vagyok, elmegyünk 
mégis az ezüstnyílért. A sok mindenféle közt, amit mostanában 
zsákmányoltunk, lesz nekünk való álöltözet bőven, én pedig versenyre 
kelek az ezüstnyílért.
Kifőzték hát, hogyan s ki menjen Robinnal Nottinghambe, milyen 
álruhát öltenek, meg a többi.
Mikor a köznép versengésének napja elérkezett, a várfalon túl elterülő 
zöld mezőben egy csapat lisztes molnár állott meg, és egy csomó rongyos 
hegyipásztor, sipkájuk a szemükbe húzva mélyen. Volt köztük egy óriás 
termetű koldus is, két mankón billegett. Mindezek egy csoportba verődve 
lesték a gyalogos kardvívók versenyét, s zajosan ünnepelték a győzteseket.
Jóllehet harmadik napjukat járták már a játékok, az emelvényen lovagok 
és hölgyeik fényes gyülekezete foglalt helyet, köztük János herceg meg a 
városbíró is. A sorompók előtt hatalmas tömeg szorongott, messzi vidékről 
ide sereglettek a pórnépek, mert ilyen fényessséges úri társaságot kétszer, 
ha láttak már életükben. Mikor a kardok viadala bevégződött, a szolgák 
fölrakták a céltáblákat, s vagy hatvan íjas állt fel versenyre, a nép 
örömrivalgása közepette.
A sor végére odaállt egy kormos arcú reszketeg vénember is s 
jelentkezett a neveket fellajstromozó tisztesnél. Az csak nézte csodálkozva 
a reszketeg öreget.
- Az íjad jónak látszik, mégis kétlem, hogy meghúzni lesz erőd. No, 
bánom is én, próbálj szerencsét, az első fordulóból kibuksz úgyis. Mi a 
neved?
- Güzü Gáspár a nevem! - zörögte az agglant. - És rám tegye fogadását 
deák uram, mert e napos csibéket itt megtanítom az íjas mesterség 
fortélyára.
- Messziről jött embernek mindenki hisz - válaszolt a tisztes -, hanem a 
céllövéshez ifjú kar kell, nem pedig vén locsogás. Ámde lássuk, mit tudsz 
a tett helyén.
János herceg mindjárt észrevette az emelvényről a toprongyos vénséget 
a sorban, annyi derék ifjú közt, s lekiáltott a lajstromvezető tisztesnek:
- Hallod-e, te deák! Mit keres az avitt csizma az asztalon?
- Fenséges uram - hajlott meg a deák tisztelettel -, azt mondja, bírja 
még az iramot ő is, ha ezüstnyilat mutatnak neki.
A nézők tömegéből fölharsant a nevetés, de az öreg nagy vitézül 
megfenyegette öklével a deákot, aztán az emelvény felé fordult.
- Nagy jó uram - kiáltotta reszketegen -, Güzü Gáspár volnék, de ne 
legyek Güzü Gáspár, ha ezeket a nyálasokat itt mellettem kesztyűbe 
dudálni meg nem tanítom.
- Ki a fickóval a sorból, deák! - ordított a városbíró.
- Hagyd csak, szolgám - csitította János herceg. - Hadd legyen meg a 
kedve. De ha az első lövése a céltáblába nem talál, húzassék ki a 
versenyzők lajstromából.
- Ne féltsen engem, nagy jó uram - károgta a vén varjú. - Célba talál az 
én nyilam. Célba talál az angol nyíl mindig, akár a hastingsi csatamezőn.
Az ilyen szót nem szívesen hallották a normannok, hát még az, aki 
angol vérben fürösztött normann koronát akart hercegi fülére húzni.
- Jól megjegyezd ezt az embert, deák! - bömbölte dühödten János 
herceg. - Ha a döntőbe be nem kerül, itt előttem korbácsoljátok meg, hadd 
tanuljon becsületet vénségére.
Ezen a napon azonban sok angol állta körül a küzdőteret, s e 
kegyetlenség hallatára felzúdultak valahányan, különösképp a két mankón 
billegő óriás koldus. Hanem most már az íjasok felsorakoztak hatosával, 
célzásra készen, hogy az első fordulóban eldöntsék, melyik kerül 
mindegyik hat közül a döntőbe. Güzü Gáspárra is rákerült a sor, és az ő 
nyila három hüvelykkel közelebb fúródott a céltábla közepébe, mint 
akármelyik csoportjabelinek.
- Ha Isten akarja, még a kapanyél is elsül - jegyezte meg dühösen a 
deák, mert már szerette volna látni, hogyan korbácsolják az öreg Güzü 
Gáspárt.
A selejtezőből tizenketten jutottak tovább, s tizenkettőjük közül a 
legjobb eredményt érte el Hubert, a városbíró íjásza. Utána következett 
Henrik, a János herceg kíséretéből, s csak azután vették lajstromba a vén 
Güzüt, mert találatát véletlen szerencsének minősítették. Most egyetlen 
céltáblát állítottak, százhúsz lépésnyi messziségben, amelyre sorjában mind 
a tizenkettőnek lőni kellett, s akinek nyílvesszője a táblát egyáltalán nem 
találta, kiesett a versenyből.
Az első két íjas elvétette a céltáblát, s otthagyta megszégyenülten a 
küzdőteret. Utánuk következett Hubert, kinek nyílvesszeje hat hüvelykre 
állt meg a céltábla középpontjától, majd másik két íjas jött sorra, de ezek 
éppencsak hogy a céltábla szélét találták. Most a vén Güzü állt fel, s nyilát 
szinte célzás nélkül, vigyorogva repítette el a levegőbe, aztán elfordult, 
meg sem várva az eredményt.
- Gyerekjáték - biggyesztette a száját.
Hanem a céltáblához közelállók vad üvöltésben törtek ki, mert az öreg 
nyílvesszeje bent állt a céltábla fekete közepében. Hubert megrökönyödve 
bámult rá.
- Az ördög nyergelte meg a nyilaidat, öreg - dörmögte Hubert dühösen.
- Dehogyis - vágott vissza Güzü Gáspár -, fél az ördög az angol 
nyilaktól, akárcsak ti, normannok.
Hubert rárontott, hogy leüsse, de néhány társa lefogta hátulról. - Ugyan 
miért ütnél, csak a kezed remegne aztán - mondták. - Annyit meg nem ér 
meg az öreg. Kapásból lőtt és szerencséje lett, hiszen láthattad, még csak 
nem is célzott.
Akkor még egyszer felhangzott a nézők üvöltése, mert János herceg 
íjasa, Henrik, ugyancsak beletalált a fekete körbe, ha a szélébe is, nem 
pedig a közepébe, mint az öreg. Hubert egyre inkább elkomorult, s várta, 
milyen szerencsével járnak a többiek.
De a fekete körbe egyik versenyző sem talált azontúl, hárman elvétették 
a céltáblát, és végül heten jutottak tovább. Mivel Güzü Gáspár volt az 
előző forduló legjobbja, most ő lőtt elsőnek az újonnan állított céltáblába, 
és nyílvesszőjét most is éppoly kevés gonddal eresztette szélnek, mint az 
előbb.
- Olyan célt álllítanának inkább, hogy embernek való próba legyen - 
szólt, amint elfordult. - Ekkora fehér táblára lőni nem különb játék, mintha 
a gyerek tóba követ hajigál.
És százhúsz lépéssel odébb a céltáblánál állók örömrivalgás közepette 
levegőbe hajigálták sipakjukat. - Vivát, Güzü! Vivát, Güzü! - kiáltozták, 
mert az öreg nyila megint a fekete kör kellős közepébe talált. De amikor 
Henrik is ellőtte nyílvesszejét, újból felmorajlott a tömeg, mert most 
Henrik nyílvesszeje eltörte a céltáblában álló Güzü Gáspárét s azon a 
helyen fúródott be.
- Idesüss, koma - szólt az öreg Güzü, Henrikhez -, kevés hozzánk 
fogható íjas él e kerek országban, ha normann, ha angol. És akármi legyen 
is fajtája szerint, szeretem az ilyen embert.
Henrik csodálkozva pillantott az öregre. - Egy-két leckét azért még 
vehetnék tetőled, Gáspár mester, hiszen én a legjobb tudásom szerint 
lövök, te pedig csak alig odanézvést,
- Na majd meglátjuk - felelte Güzü Gáspár. - Hanem, most feszíti íját a 
városbíró cselédje. Mit tud vajon?
De Hubertnek csak a hangja volt nagy, a lövése nem sokat ért. Két 
hüvelyknyire a fekete körtől fúródott be a céltáblába, pedig hosszasan 
méregette célját. Aztán megvigasztalódott, mikor hét közül kettőnek a 
nyila elrepült a céltábla mellett, s a következő fordulóra már csak öten 
maradtak, nálánál jobbak csupán az öreg Güzü és Henrik.
Mikor a lajstromvezető tisztes a megmaradt öt nevét felolvasta, János 
herceg odaintett neki.
- Ide élénkbe vezesd őket, deák - szólott.
Öten felsorakoztak hát az emelvény elé, Henrik jobbszélről, s mellette 
Güzü Gáspár. János herceg kegyesen bólintott emberének.
- Úgy igyekezz, Henrikem, hogy az ezüstnyilat megnyerjed, s ha már 
megnyerted, egy zsák ezüstpénzt adok mellé.
- Nagy jó uram - sipákolt az agg Güzü -, még a medve bőrére ne igyál. 
Légy kegyes, s ha a versenyt megnyerem, zsák ezüstpénzedet nekem 
ajándékozd.
- Ohó! Azt hiszed, elnyerheted Henrik elől a díjat, vén csont - 
gúnyolódott János herceg. - Persze, ha ilyen remek íjason túlteszel, tied a 
zsák ezüstpénz, megígérjük.
- Köszönöm, nagy jó uram. Amióta csak egy normann rabló földemet 
elvette, kéne az öregasszonynak már egy ruha otthon. Egy zsák 
ezüstpénzből már akár világszépjét csinálok belőle.
- Haj, te vén gazember! - kiáltott János herceg dühödten. - Fenséges 
színünk előtt normann rablókat emlegetsz? Jobb kezed itt csapatom le, ha 
Henrik elviszi előled a díjat! Állítsd őket a helyükre, deák, s szemed ezen a 
vénségen legyen, hogy meg ne szökhessen a verseny után.
Egy sorba álltak mind az öten, s az előbbi helyén most még kisebb 
céltáblát állítottak fel. Az előző fordulóban legjobb lövőnek Henriket 
ítélték, így tehát most ő célozott elsőnek. Nyílvesszője elvétette a fekete 
kört fél hüvelyknyivel, s most zavartan várt Güzü Gáspár sorára.
A vén Güzü lövésére megint üdvrivalgás válaszolt a céltábla felől, mert 
nyila befúródott a fekete körbe, bár nem a legközepébe. Ezzel egy 
magasságban állt meg Hubert vesszője, kettőjük lövését ezért egyértékűnek 
ítélték. A másik két íjász Henriknél rosszabbat lőtt, s így kiestek a 
versenyből.
- Nagy uram - szólt föl a deák a városbírónak -, most Hubert és Güzü 
Gáspár állnak ki az első helyért.
- Ha az első helyért indulnak - szólt közbe János herceg -, az én Henrik 
íjasomnak is köztük kell lennie, hiszen nyilvánvaló, hogy balszerencsével 
vétette el a fekete kört.
Ez ellene szólt a szabályoknak, tudta is mindenki, csakhogy a korona 
örökösével nem volt mit ellenkezni. Újabb céltáblát állítottak tehát, 
százötven lépésnyi távolban, s most Hubertnek ítélték az első lövést. 
Hogyan, hogyan nem azonban, nyila elröpült a céltábla felett.
- A felszél tette! A felszél tette! - ordított a városbíró kétségbeesetten. - 
Még egy lövést, fenséges úr!
- Kiesett - ítélt János herceg, mert féltette a maga íjasát, Henriket. - 
Egy lövés jár mindenkinek, nem több. Te vagy a soron, Henrik!
Bár a játék szabályai szerint Güzü Gáspárt illette volna az elsőség, 
Henrik célzott mégis, hosszan, figyelmesen, aztán eleresztette 
nyílvesszejét. Zúgó taps felelt túlnanról, mert a királyi íjász beletalált a 
fekete körbe, ha jól bal felé is.
- Hej, te rozsdás vitéz! - kiáltott János herceg ragyogva az örömtől - 
célozz, aztán ereszd el utolsó nyiladat, mielőtt a jobbod lehullana.
Meg sem rezdült az öreg, amint ezt meghallotta, csak emelte íját, s a 
nézők közül néhány észrevette, hogy ezúttal gondosabban céloz. A tollas 
nyílvessző sziszegve szállt a levegőben, majd koppanva megállt, s a nézők 
kiáltozása jelezte túlfelől, hogy eltörte Henrik nyilát, s a fekete kör 
legközepébe fúródott. Az öreg Güzü szélesre húzta száját, s elvigyorodott.
- Mekkora lesz a zsák, nagy jó uram? - kérdezte.
János herceg leugrott az emelvényről, odasietett a céltáblához és sokáig 
vizsgálgatta.
- Csomó van a fában - nyilatkoztatta ki. - Ismét lőniük kell. - Még 
mindig azt remélte, hogy Henrik lesz a győztes, s ezért már másodszor 
szegte meg a verseny szabályait.
- Királyi fenség - szólt Henrik -, mire lőjünk mostan? Mert ha a szél a 
vesszőnket oldalba nem kapja, soha döntésre nem visszük.
- Nagy jó uram - fordult most a vén Güzü János herceghez -, ekkora 
nagy fehér táblákra lődözni úgyis csak gyerekjáték. Döfjünk le a földbe 
fehérre bántott fűzfavesszőt kétszázötven lépés távolba, s célba azt vegyük.
- Meggárgyultál, vénember? - jött ki a sodrából végképp a királyi 
fenség. - Akár itt rostokolhatunk karácsonyig, mert ember ilyen célt el nem 
talál.
- Fenség - hajolt meg Henrik -, életemben egyszer már lőttem ilyen 
messzi célba. Ha az öreg kiáll, én sem vagyok semmi jónak elrontója.
- Legyen hát - szólt János herceg. - Egy nyílvesszőt mind a ketten 
kilőttök, s amelyik a célt közelebb éri, megkapja az ezüstnyilat.
A régi céltáblát lebontották, a megjelölt távolságban ledöfték a földbe a 
lehántott fűzfavesszőt, aztán még egyszer kimérték a kétszázötven lépést.
- Legyen tiéd az elsőség - ajánlotta az öreg Güzü ellenfelének -, mert 
mindjárt felhők fogják el a napfényt, és jobb szeretném, ha jól látnál.
- Gáspár mester - szólt Henrik tisztelettel - derék öreg vagy te, 
köszönöm jóindulatodat, ámbár nem hinném, hogy teremtett ember ilyen 
messziségből eltalálhatná a fűzfavesszőt, s alighanem más célt kell majd 
választanunk.
Maga is mesteri kézzel emelte az íjat, meg kell hagyni, a célzással 
hosszan elidőzött, s kétszer is leeresztette fegyverét, a szél apró 
rezdüléseire. Végre elröpült a nyíl, s egy pillanat múltán felhangzott a 
nézők csodálkozó "hűha" kiáltása, mert a vessző súrolta célját.
- Remek lövés, Henrik - dicsérte érte az öreg Güzü, aztán lehajolt, egy 
marék füvet tépett, s feldobta a levegőbe, hogy a széljárásban biztos 
legyen. Akkor megpendítette íja húrját, s ráhelyezte a nyílvesszőt. Beállt a 
megjelölt körbe, gondosan célzott, s már röpült is a nyíl. A nézőkből 
egetverő ordítás tört ki, mert a nyíl vashegye széthasította a vékony 
fűzfavesszőt.
- Ördög ez, nem ember, vagy ha ember, ördöge van - hápogott János 
herceg.
- Ha ördög, ha ember, elnyerte a díjat - emlékeztette a városbíró.
Az öreg Güzü kezet nyújtott Henriknek. - Az ezüstnyíl az enyém, 
hanem a zsák ezüstpénz a tiéd legyen, Henrik mester. Jobb íjassal össze 
nem is kerülhettem volna.
De Henrik csak a fejét rázta. - Van nekem pénzem szekérderékra való, 
öreg. Mindenestől tiéd a díj, megérdemelted becsülettel. Ha talán még 
egyszer a sors összevet minket, a jobbik én leszek.
- Meglehet - felelte a vén Güzü Gáspár. - Hanem most elmegyek a 
díjamért.
Föl is ment az emelvényre, s odaállt János herceg elébe, aki kelletlenül 
bár, de átnyújtotta az ezüstnyilat s a zsák ezüstpénzt.
- Ide figyelj, vénember - morogta dühösen. - Inkább látnám a jobb 
kezed lecsapva, mintsem hogy elvidd vele a díjat. Vedd hát, s takarodj a 
szemem elől.
- Irántam való jóságát köszönöm, akárcsak a díjat, nagy jó uram - 
felelte Güzü, azzal elvette, amit átnyújtottak neki. Majd hirtelen sarkon 
fordult, letépte a zsák szájáról a zsinórt s a pénzt a nép közé szórta. 
Kapkodták is már, mintha manna hullt volna a mennyekből, mikor Güzü 
Gáspár az emelvényről lelépett.
- Állj meg! Fogjátok meg! - ordított János herceg. - Ez valami álruhás 
rabló vagy efféle, hogy a pénz nem kell neki! - Hanem Güzü akkor már 
lenn állt a nép közt, s íját János herceg szívének feszítette.
- Visszavonod a parancsot, vagy meghalsz! - dörögte.
- Hadd menjen! Hadd menjen! - sikoltozta János herceg halálos 
rettegésében.
Csakhogy Vad Vid is ott állt a nézősereg közepette, s már régóta 
figyelte az öregembert, csak nem tudta, honnan ismeri. Fel sem ismerhette 
azonnal, hiszen Robin arcán bozontos ősz szakáll lengedezett. Hanem most 
egyszerre tudta már hova tegye, - Robin Hood! Robin Hood! - üvöltötte: - 
Negyven aranyat kap, aki kézrekeríti! Hé; emberek...
Többet nem szólhatott, mert az óriás koldus fölemelte mankóját, s 
akkorát húzott Vid fejére, hogy az kinyújtózott a földön, mint a nyúl. S 
mindjárt el is kiáltotta magát, mert hiszen a két mankón billegő óriás 
koldus nem volt más, mint Csipet János:
- Hu-ud! Hu-ud! Hozzám víg cimborák, mind hozzám, aki angol!
Tucatnyi, husánggal felfegyverzett szálas legény tört utat a tömegben, s 
mindjárt husángot kapott a kezébe Güzü Gáspár is, azazhogy Robin Hood 
maga. Közben Csipet János kiáltása megtette a magáét, mert Nottingham 
pórnépe pártjukra kelt; és egy szempillantás alatt bottal, kővel tartóztatták 
fel a Robinék ellen induló fegyvereseket. A víg cimborák pedig igyekeztek 
mihamarabb kereket oldani, s már a külső sorompók irányába törtek.
Itt ütköztek bele János herceg testőreibe, akik a trónörökös és a 
városbíró futását fedezték a feldühödött nép elől. Karddal a fütykösök 
ellenében, gondolhatták, nem lesz nehéz a küzdelem, s ha elosztják is, több 
negyven arany, mint a verseny díja. Csakhogy Csipet János meg Robin 
veszettül forgatták husángjukat, s a legbátrabb harcosok kardja hamarosan 
ott hevert a földön törten, eltaposva. Mikor aztán Skarlát Vili meg Sok is 
beleszólt a harcba, János herceg s a városbíró jobbnak látta, ha nem várja 
meg a végét. A nép hangos gúnykiáltásai közt menekültek, s meg sem 
álltak, amíg Nottingham vaskos várfalát maguk mögött nem tudták. A 
testőrség pedig még a maga testének sem volt jó őre, aki csak bírta 
közülük, követte gazdája vitéz példáját.
A víg cimboráknak hajuk szála sem görbült meg, úgy értek haza 
Sherwoodba ép egészségben.
- Jó kaland volt, Robin komám - szólt Csipet János, mikor a közös 
asztalnál dobálta befelé iszonyú vacsoráját. - Hanem ezen a héten már nem 
megyünk többet Nottinghambe.
- Nem bizony - felelte Robin -, ha ugyan íjászversenyt megint nem 
rendeznek. De akkor ott leszek megint, mert Henrik mellett az íjamat 
meghúznám még egyszer.


A MARIANNÁRÓL SZÓLÓ SZÉPHISTÓRIA

Holdfordultára kelve egy szép napon vércsekövi Ivor úr beállított Hugó 
apáthoz a Mária Szent Szívé Apátságba. Az apát a díszes tárgyalóteremben 
fogadta vendégét és szövetségesét, aztán sebtében egy akó bort is hozatott, 
a legrégibb évjáratból valót.
Leöblítvén az első kupával a nemes nedűből, az apát úr hátradőlt magas 
karszékében; mintegy jelezve, hogy várja Ivor úr szavait:
- Végére járunk a nyárnak - kezdte Ivor -, s mire a termést 
hombárjaimba gyűjtöm, asszonyi szeretnék vinni a házhoz, kegyelmes 
atyám.
- Bölcsen határoztál, barátom - bólintott Hugó apát. - Papért jöttél 
tehát, aki összeadjon jövendőbeliddel a várkápolnában.
- Persze, papért - válaszolt Ivor - meg a menyasszonyért is, kinek 
dolgában megállapodtunk volt, mikor a sherwoodi vadászathoz harminc 
fegyveresemet kölcsönadtam.
- Mi jut eszedbe; Ivor! - tiltakozott az apát. - Csak tán nem az alkunak 
érvényt szerezni jöttél?
- Ember tesz fogadást, eb aki megállja - gúnyolódott Ivor.
- De hiszen mi lett kötésünknek vége? A gaz haramiák 
megszégyenítették tiszttartómat, lehúzkodták az emberekről a ruhát s 
elszedték fegyverüket. Ország-világ csúfja lettünk, a gaz Robin Hood 
pedig erősebb, mint valaha.
- Idefigyelj, Hugó apát - válaszolt Ivor komoran -, kötésünkhöz híven 
én odaadtam a harminc fegyverest, s e kötésen vesztettem harminc emberre 
szóló fegyvereket s ruhát. A magamét megtettem tehát, épp ezért tedd meg 
most te is a magadét.
- Nincs mit tennem - makacskodott az apát.
- Ha szavadat megszeged, apát - szólt fenyegetően felállva -, vége a 
barátságunknak, és magadra vess ezután.
- Ülj le. Ülj csak le - csitította riadtan a szövetségesét Hugó apát, mert 
eszébe jutottak a felperzselt falvak meg udvarházak. - Beszéljünk okosan, 
hiszen felnőtt emberek vagyunk. Szóval feleségül vennéd hajadon 
gyámleányomat?
- Így szólt az alku - emlékeztette az apátot újból Ivor, azzal leült 
megint.
- Hm. Hm. No-no! - töprenkedett Hugó apát, de semmi épkézláb ötlete 
nem támadt. Vagy Ivortól kell megválnia s erre még gondolni is rossz, 
vagy hajadon gyámleányától, a szép Mariannától, akkor pedig vele száll 
Ivorra a hatalmas birtok is. Kénytelen-kelletlen döntött hát, mert szólnia 
kellett valamit.
- Igaz, igaz. Nincs is nagy kedve a leánynak, hogy apáca legyen. 
Inkább, mint nevelőitől hallom, a fegyverforgatást gyakorolja holmi 
lovászlegényekkel. Ennél pedig jobb, ha tisztességgel férjhez megy. Várj 
tehát egypár napot türelemmel, jó Ivor, míg lelkét a házasság szentségének 
felvételére előkészítem, aztán üljétek meg lakodalmatokat, nem bánom.
- Jól van, apát - szólt Ivor -, hanem a szavadra ezentúl gondom lesz. 
Ne feledd, hogy szóval engem sokáig nem tarthatsz. Nem bánom, adok egy 
hetet, hogy a leány lelkét kedved szerint előkészíthesd, hanem akkor 
elküldöm Rajnáld várnagyomat fegyveres csapattal, te pedig a leányt s a 
papot addigra útra készítsd, így lesz?
Hugó apát kényszeredetten helyeselt, mert jobb megoldást nem látott. 
Barátsággal útjára bocsátotta Ivort, aztán ismét töprengéseibe merült. 
Hogyan lehetne egyszersmind Ivornak is eleget tenni; meg hajadon 
gyámleányának birtokait is megtartani az apátság számára? Egyszóval, 
hogy a kecske is jóllakjék meg a káposzta is megmaradjon; de hogyan? 
Egész héten főtt a feje, de csak nem bírt ötről hatra jutni. És immár a napja 
elközelgett, hogy Ivor elküldi Rajnáldot, így hát jobbat ugyan, mit tehetett, 
magához hívatta hajadon gyámleányát, a szépséges Mariannát. Egy idős 
apáca kísérte be a tanácsterembe a leányt, s várakozón megállt az is, de 
Hugó apát egy kézlegyintéssel elküldte. Aztán pedig széket húzott maga 
elé s nyájasan helyet mutatott szépséges gyámleányának.
A leány engedelmesen leült s kérdőn tekintett gyámatyjára. A 
tárgyalóterem színes ónkeretes ablakain egyszer csak beugrott egy elkésett 
esti napsugár. Alighanem kisfiú lehetett, kalandos furcsa fiúcska, hogy a 
többiektől így elmaradt, hiszen már pihenni tért a nap, s miden 
sugárgyerekét bedugta az éj dunnái alá. Hanem ez a fiúcska; 
napsugárfiúcska csak beugrott és hipp-hopp a szép Marianna klastromszínű 
arcán állapodott meg. Elébb az arca gödrén jobb felől, aztán felsétált a 
pisze orra hegyére, ott kifújta magát, aztán leszaladt a szájaszélére, s 
kaparászta, csiklandozta, míg csak el nem mosolyodott a kis piros száj. 
Akkor még búcsúzóul az aranyszőke haján is simított egyet, s már szaladt 
is vissza, elkésett rossz fiú, a többiek után. Az apát beszélni kezdett:
- Hallgass meg, leányom, mert nem mosolyogni való, amiket most 
hallasz. Felnőtt korodba léptél tavasszal, s nekem, mint gondos 
gyámodnak, sorsod felől határoznom kell. Régóta várom döntésedet, 
miszerint apáca kívánnál lenni, egyházunk virágoskert jenek szép 
erényekkel fényeskedő liliomszála. Ilyen döntésedet mindeddig tudtomra 
nem hoztad, s bár gyámatyád vagyok, távol álljon tőlem, hogy akár csak 
meggyőző beszédekkel is e szent cél irányába hajlítsalak. Hanem 
hallgatásod úgy értelmeztem, hogy asszonyi hivatásod betöltésével kívánsz 
kedveskedni a Teremtőnek, ezért legjobb belátásom szerint, kezedet Ivor 
lovagnak, Vércsekő urának ígértem.
- Köszönöm, atyám, hogy életemet bölcs belátásoddal irányítod - felelt 
a szép Marianna fejlehajtva. - De én a nemes Ivor lovagot csak székében 
terjengő rossz híréről ismerem, hogy le-lecsap békés utazókra 
sasfészkéből, hogy rablóhadjáratokat vezet, s a környék népének terhét a 
maga adóival is súlyosbítja.
- Jól hallottad, leányom - felelte az apát komoran, mert látta, hogy 
könnyű dolga nem lesz -, ámbár ne hidd, hogy az ördögöt feketébbre nem 
festik, mint amilyen. Féktelen ember Ivor úr, hanem a házasság szent 
kötelékében, ha szép szóval a lelkére hatsz, még jó útra térhet. Mert nem 
kárhozatra ítélt ember, hidd el leányom.
- És minek köszönhetem mégis, hogy lelkiüdve megmentését reám 
ruházod, jó atyám? - kérdezte Marianna szendén.
Hugó apát azonban legalább oly eszes ember volt, mint amilyen gonosz, 
s nem eresztette el füle mellett ezt a szende szókba burkolt kihívást. Mégis 
jobbnak látta, ha az ügy sikere érdekében féket vet nyelvére. - Ha már 
eddig jutottunk, leányom, hadd avassalak be most már tervembe egészen - 
kezdte mézesmázos ravaszkodással. - Szentegyházunk súlyos gondokkal 
küzd. A környéket dúlja egy Robin Hood nevű gazfickó, akiről talán már 
szintúgy hallottál. Minthogy apátságunk mindössze öt-hat fegyveresnek 
parancsol, nem tudni, mikor vet szemet ez a Robin Hood egyházunk 
szentelt kincseire. Egyhamar megteheti, amilyen cégéres gazember, mi 
pedig tehetetlenül kell nézzük szent ereklyéink elrablását, mert nincs 
emberünk megvédésükre. Ám most itt volna a fényes alkalom: a hatalmas 
Ivor úr kérte meg kezedet, s ő egymaga leszámolhatna egyházunk gyűlölt 
ellenségével. E házassággal magasztos feladat származik tehát rád, 
leányom. Elhárítod apátságunkról a vészt, s egy hatalmas nagyurat is 
beterelsz egyben egyházunk jámbor aklába. Mi hát a válaszod, leányom?
- A szép, egyenes magyarázatra válaszom mi más lehetne, mint éppoly 
egyenes. Nem. Nem leszek rablólovag felesége, s nem eszem egy asztalnál 
azzal, aki kenyerét a nép könnyével sózza. Hanem, ha egyházunkat 
megvédeni velem van szándékod, miért nem egyenesen Robin Hoodnak 
adod kezemet, akinek hősi tettei csodálatba ejtették egész Angliát? Az 
apátság jobbágyai nem győznek eleget beszélni róla, ha csak szóba is kerül, 
szívükbe öröm, szemükbe fény költözik. Olyan embernek szívesen lennék 
felesége, akit a derék pórnép szeretete övez.
Az apátúr elhűlt. Verteién szájaszéle hangtalanul mozgott, mintha 
mondana valamit, csak éppen hang nem jött a torkából. Ilyen beszédet itt, 
az ő apátságában! Hogy tulajdon gyámleányában meg nem bízhat! És 
jobbágyai, kiknek élete-halála a kezében! Haj, e föld gonosz kezébe adatik! 
Végül mégiscsak sikerült szólásra nyitnia száját:
- Gonosz, gonosz leány, te! Hát ezért neveltelek, hitben, szeretetben, 
hogy gyámatyádat végre megtagadd?! S még téged akartalak egyházunk 
virágainak tiszta seregébe? Korbácsot érdemelnél, évekig tartó vezeklést, 
de meg is kapnád, ha nem menyegződ napja volna a holnapi nap. Mert tudd 
meg, hálátlan gyermek, ha akármit fecsegsz is össze, én ezentúl is javadat 
akarom, ezért feltétlen atyai parancsom, hogy kezedet holnap Ivor úrnak 
nyújtsad! Egy szót se szólj, elég! Menj most szobádba s szállj magadba 
engedetlenségedért.
Marianna e szép szónoklat után szobájába tért, s szótlansága így vagy 
úgy megnyugtatta az apáturat. Megtörölte izzadó üstökét, s arra gondolt, 
hogy lám, drága árat fizet a sherwoodi vadászatért, de azért fizet 
becsülettel. S nyugodtan hajtotta álomra fejét, mert íme, mondhat Ivor amit 
akar, nálánál derekabb, tisztességesebb szövetségest nem is találhatna.
De mekkora volt az ámulata, mikor másnap reggel a Marianna 
öltöztetésére küldött asszonyok lihegve hozták a hírt, hogy a leány nincs 
sehol! Tűvé tették a házat, pincében-padláson nézték, sőt benn a 
templomban is, sehol, sehol! Az eszükvesztve futkosó szolgák előbb úgy 
látták, Hugó apátot a guta üti meg azon helyben, s már felcserért 
szalajtottak, hogy a sűrű véréből leeresszen. De mire a felcser megérkezett, 
Hugó apátba visszatért az élet, sőt szinte vidámnak látszott.
- Ha Rajnáld várnagy a kísérettel megérkezik - utasította a szolgákat -, 
csak küldjétek fel hozzám a tanácsterembe, semmit ne szóljatok.
Időközben pedig egy varkocsos szőke kis apród kocogott gyalogszerrel 
az úton Sherwoodnak, s már nem sok időbe tellett, míg elérte a rengeteg 
szélét. A hatalmas fák alján megriadt egy kissé, de aztán megemberelte 
magát, s folytatta útját az erdő mélye felé. Jó két fertályórát mehetett már, 
amikor eszébe jutott: ugyan hová is megy ebben a kerek rengetegben, hová 
hajtja le fejét majd, ha senkit nem talál, hiszen ki tudja, hogy akit keres, 
merre tanyáz? Jaj, mintha most zaj hallatszanék! De nem, csak az avar 
ropog. Mi lesz, ha farkasok törnek rá? Vagy vaddisznócsorda csörtet át az 
erdőn? Szinte megijedt a hangjától, amint félénken elkiáltotta magát:
- Robin Hood! Robin Hood! - s a zord rengeteg ezer visszhanggal 
felelt: - Hu-ud! Hu-ud!
Mintha a földből nőtt volna ki, vadászruhás ember toppant elébe. 
Oldalán kard, vállán az íj, s csodálkozva méregette a lányos arcú szőke kis 
apródot.
- Mit keresel ebben a kerek rengetegben egymagád, te fiú? - kérdezte a 
vadászruhás idegen. - Nem tudod-e, hogy Robin Hood itt az úr, a 
sherwoodi erdő királya, s ha megfog, megesz ám ebédre!
- Ne taníts te engem! Tegnap hallottam valakitől, hogy nem olyan 
fekete az ördög, amilyennek festik. Éppen Robin Hoodot keresem - felelte 
a szőke apród.
- Ejh, ugyan mit akarsz tőle? - kérdezte a vadász. - Nagyobb úr az 
annál, mintsem hogy ilyen gyerekecskéket fogadjon királyi udvarában.
- Csakhogy én apródnak jelentkeznék nála, ezért jó idegen, ne késleltess 
utamban tovább, hanem, ha tudod, mutasd merre menjek.
- Netene, gyerek! - nevetett a vadász. - Én magam is apródja vagyok, s 
mondhatom nem könnyen engedném magam a nyeregből kiütni. Érteni kell 
ám a kardforgatást meg az íjjal bánást, aki az én királyomnak komájául 
szegődni akar.
- Hát lássuk itt mindjárt, a sok beszéd helyett - szólt a kis apród s 
kardját kirántotta. - Szolgájáról a királyt megismerni, én úgy tartom.
A vadász látta, hogy ez már nem tréfa, s maga is kardot vont. - No, kis 
szöszke, mutasd meg mit tudsz!
A pengék összevillantak, s a vadász mindjárt az első kard csapásoknál 
látta, hogy jó vívóra akadt. Fürgén mozgott a kis apród, akár a csík, 
ügyesen kerülte-védte a vadász vágásait, s nem maradt adós a 
visszavágással sem. Csengtek a pengék, villantak a vágások egyre-másra, s 
a kis apród szívósnak is bizonyult a küzdelemben. S egy hirtelen csellel 
egyszerre - szinte játékból csak - fölvérezte a vadász arcát.
- Állj meg! - kiáltott a vadász. - Győztél, látom ügyesebb vagy nálam 
is. Ha itt most egymást fölaprítani nem akarjuk, gyere velem, megmutatom 
az utat, amelyik Robin Hood udvarába vezet.
El is indultak, neki az erdő sűrűjének azon az úton, amerre a múltkor a 
kalmár elhaladt. Megmásztak a hegyet, majd a meredek sziklaösvényen 
leereszkedtek a patak zöld völgyébe. Amint a patakparton épült kunyhó 
felé közeledtek, a vadász egyszerre szájához emelte a kezét és búgott akár 
a vadgerle: Hu-ud! Hu-ud!
Előbb kutyák rohantak feléjük, vad örömükben csaholva, majd a 
gazdájuk, Zeke barát. Már messziről harsogva üdvözölte a vadászt.
- Hahó, Robin cimbora! Már vártunk az ebéddel! Kit hozol?
A szöszke apród ámultan nézett a vadászra. - Te vagy hát Robin Hood? 
Akkor jó, mert azt mondtad, lehetek apródja Robin Hoodnak. Vissza ne 
vond, mert kéznél a kardom!
Közben odaért Zeke barát, s még kerekebbre nyílt szeme a 
csodálkozástól, mint az apródé imént. - Nini, a szép Marianna kisasszony! 
Ugyan milyen helyes kis maskarába öltözött! Régi ismerősöm még abból 
az időből, amikor Hugó apát keze alatt voltam - fordult most a 
magyarázattal Robinhoz. - Ő volt az, kinek szíve megesett rajtam gyakorta 
kiszabott böjtjeimben és a konyháról az apát úrnak szánt ételeket nekem 
hordta, hogy éhen ne vesszek valahogy.
Most pedig Robinon volt a csodálkozás sora. - Hát van leány, aki ilyen 
jól bánik a karddal? S ha már van, hogyan kerül ide Sherwoodba? - 
kérdezte, csakhogy magában így folytatta: - s ha már idejött, miért éppen 
apródnak? - Mert ami annyi ellenségnek nem sikerült: a lány szépsége 
rabul ejtette mindjárt.
A szép Marianna hajadon a kérdésre sorra elmondta jöttének miértjét, 
hogyanját. Mit mondott Hugó apát, miként szökött meg ma kora hajnalban 
- s Robin csüggött minden szaván, mintha reggelig is szívesen elhallgatná. 
Az elbeszélés végére a víg cimborák körülállták őket, s jót mulattak a 
furcsa történeten,
- Jól csinálta a kisasszonyka, annyi bizonyos - nevetett Csipet János. - 
Robin koma is megkapta az emléket a kis kacsójától oda az arcára. Meg is 
érdemelte, hogyan lehetett ilyen szép kisasszonyra kardot rántani. Hanem 
ami megtörtént, megtörtént. Gereblyézzük el. Nekem már azon jár az 
eszem, hogy tréfálhatnánk meg az üres kézzel hazatérő násznépet. Mert én 
amondó vagyok, hadd tudja meg Ivor úr, hogy jó helyre jutott szép 
menyasszonykája. De ugyan mit tehetnénk?
- Sose ráncold a homlokod, jó óriás - szólt rá Marianna kedvesen. - 
Fényes haditetteiteket széltében beszéli a nép, s hogy cimboraságtokra 
érdemes legyek, hadd tanácsoljak valamit én is.
S aztán elmondta, szöszke fejében milyen ötlet támadt. A cimborák 
majd feldőltek a nagy nevetésben, és Marianna, Robin, Csipet János meg 
Zeke barát hamarosan lóra kapott, hogy a jól kieszelt csínyt mindjárt végre 
is hajtsák.
Arrafelé vágtattak, amerről Marianna érkezett s hamarosan kiértek a 
nottinghami országúira, oda, ahonnan dűlőút kanyarodik le a Mária Szent 
Szíve Apátságnak. Szokása szerint ott ült most is egy koldusasszony, s 
kinyújtott tenyérrel várta az utasokat. Robin leugrott a nyeregből, s 
mindjárt azzal kezdte, hogy egy aranymárkát tett az alamizsnát váró 
tenyérbe. A koldusasszony szeme felcsillant, s várakozón nézett a bőkezű 
lovasra.
- Hallod-e, öreganyám - kezdte Robin -, föl bírnál-e még kapaszkodni 
a ló hátára?
- Föl én, uram. Hisz annyira vén még nem vagyok - felelte a 
koldusasszony.
- Hát a szádat tartani tudod-e, ha még öt jó arany üti a markod?
- Tudom én, uram! Nagy szó az öt arany magamfajta szegénynek, aki 
piculákért nyújtogatja a tenyerét naphosszat.
- No akkor, öreganyám, itt az öt aranymárka, fogjad. Más dolgod nem 
lesz, minthogy most ezeket a fényes ruhákat magadra öltsed, aztán odébb 
ezen az úton megvárod, míg egy lovascsapat kanyarodik errefelé. Ez az úr 
itt - mutatott Robin Zeke barátra - majd a lovasoknak megmondja, hogy s 
mint van, téged pedig szép gyöngéden nyeregbe emelnek és nagy 
örömmel-diadallal visznek Vércsekő várába. De még azt is megmondom 
neked, ha Vércsekő ura, Ivor lovag dühében bántani akar, add át üzenetem: 
ha téged holnap itt az útkereszten nem látnálak, s akár hajad szála görbülne 
is, rágyújtom a várát. Mert én vagyok Robin Hood, a sherwoodi erdő 
királya.
Az öregasszony kuncogva beleegyezett, mert szinte büszke volt, hogy 
valamilyen csínyében a nagyhírű Robin Hoodnak hasznára lehet. Magára 
öltötte a drága ruhákat, selymes szoknyát, arannyal kivert pruszlikot, arcára 
pedig sűrű fátylat. Akkor Zeke barát leszállt a lováról, s továbbsétált az 
úton a koldusasszonnyal, míg a többiek beljebb húzódtak az erdőbe.
Hamarosan lódobogás és dühös káromkodás zaja verte föl az országút 
csendjét. Lovasok kanyarodtak le a dűlőútról s vezetőjük, a talpig páncélba 
öltözött lovas kutatva jártatta szemét a környéken. Mikor Zeke barát 
megpillantotta őket, messziről integetni kezdett. A lovasok felvidulva 
sarkantyúba kapták lovukat, s odarúgtattak kettőjükhöz.
- Kegyelmes uram - hajolt meg mélyen Zeke barát a csapat vezetője 
előtt -, e hajadonnal az erdőben találkoztam, és sírva panaszolta nekem, 
hogy Mariannának hívják, Hugó apátúr gyámleánya, s reggeli sétája 
közben eltévedt. Elmondta azt is, hogy menyegzője napja ez a mai és talán 
már a násznép életre-halálra keresi. Gondoltam tehát, a legjobb lesz, ha 
amilyen gyorsan csak lehet...
- Elég, szamár! Mit fecsegsz annyit összevissza! - kiáltott Zeke barátra 
Hóhér Rajnáld, mert ő vezette a csapatot. - Jer, szép hajadon - fordult 
most a koldusasszonyhoz -, vőlegényed epedve várja már a jöttöd.
Azzal szép gyengén megfogták a koldusasszonyt, nyeregbe emelték, s 
egy pillanat múlva már csak porfelhő jelezte útjukat Vércsekő irányába. 
Zeke barát öblös torkából harsogva tört elő a kacagás, és hahotázott, hogy 
a hasa rengett belé, s akkor lerogyott az árokpartra és már a föld is 
belerengett a hatalmas hahotába.
Mi történt, mi nem ezután, azt csak innen-onnan szóbeszédből tudni: 
Mondták, hogy Ivor úr holtravált, mikor a szép hölgy fátylát föllebbentette, 
s előbb Hugó apátot akarta négyfelé hasítani, majd a koldusasszonyt, de 
legvégül Robin Hoodot, akit a jól bevált csíny szerzőjének hitt. Hát még, 
ha megtudja, hogy menyasszonya tréfálta meg ilyen csúnyán! De most már 
hadd dühöngjön a lóvátett uraság, lássuk közben, milyen új kalandokra 
készül Robin Hood s a víg cimborák.


ZÖLD ERDŐBEN BARÁTTÁNC

Ivor úrban forrt a bosszú; s ha valami nem töltött káposzta, úgy a bosszú 
nem az: forrón jó, nem felmelegítve. Érezte és tudta is ezt a hatalmas 
rablólovag, hanem indulataira féket vetett. Mert, ha bosszú, legyen bosszú 
s ne újabb csúfság, ezért jól meg kell gondolni, elejéről is, végéről is mert 
ha így nézem, nem jó, ha pedig úgy nézem; úgy sem jó. Annyi szentigaz, 
hogy Robin Hood soha ilyen erős nem volt még. Mármost Hugó apát 
bizonnyal városbíró öccse segítségéért folyamodott, s együtt támadnak 
Robinra. Ha együttes erővel megtámadják, mint ahogy megtámadják, a 
csatázásban hadd veszítsenek csak annyi vért, amennyi tetszik, aztán majd 
ő teszi le a garast, ő, Ivor lovag, Vércsekő ura.
Kora hajnalban, mikor Ivor úr így fontolkodott vércsekövi sziklafokáról 
bele a messzi semmiségbe, mérföldekkel odébb Hugó apát kanyarodott le 
az apátsági dűlőúttól Nottingham országútjára. Tizenkét szerzetbéli 
mögötte lépdelt libasorban, a csuhája alatt mindeniknek jókora zacskó 
arany. Ment Hugó apát a városbíró öccséhez, hogy a hamaros támadást 
Robin ellen megtanácskozza, mégpedig kora hajnalban és csuklyás 
libasorban, hogy jámbor éjjeli zarándokoknak nézzék őket Robinék, ha 
netán találkoznának. S hogy az arany minek kellett zacskószám? Kellett, 
mert az arány a városbírónak mindig kellett, de mert a seregtoborzás is 
aranyat emészt.
Az út bekanyarodott az erdőbe s vele kanyarodott a tizenhárom csuhás 
is libasorban. Amint a saruikat ugyancsak emelgetik, hogy a veszélyes 
fertályból mielőbb kijussanak, ki megint az Isten szabad ege alá, 
pásztortüzet pillantanak meg egyszer csak az út mentén. Három 
pásztorlegény üli körül, kettő húst forgat fölötte, hosszú nyárson, a 
harmadik meg nézi, hogyan jődögél a fekete sereg. Mondja is nekik 
fennszóval:
- Halljátok-e tizenhárom barátok! Sok ez a hús minekünk, ami itt a 
nyárson pattog, mivelünk tartsatok! Jószívvel hívunk, nem a mienket 
eszitek, hanem a király vadját.
A barátok libasora megállt erre a beszédre, Hugó apát pedig odalépett a 
tűzhöz és szigorúan végigmérte a szegény pásztorlegényeket.
- No, ti szegény pásztorlegények! Most már az Isten kezébe adjátok 
lelketeket. Mert aki a király vadjából oroz, az a királyt sérti meg, s annak 
méltó büntetése a halál. Moccanni ne merjen egyiktek sem! Én vagyok 
Hugó apát, a Mária Szent Szíve Apátság főnöke és pallosjogommal 
ezennel élek!
És intett embereinek. A csuhák alól kardok villantak elő, mikor a 
vendéghívogató pásztorlegény térdre vetette magát az apát előtt.
- Kegyelmezz, nagyúr, kegyelmezz szegény fejünknek! Mert miből élne 
az árva pásztor, ha a számadás napján a gazda a jószágot szigorúan 
megolvassa? Édesgyökerekre, madártojásra ráun az ember, s a jószág 
nyomába maradni, keríteni árkon-bokron át, erő kell ahhoz! De amit 
tettünk, szánjuk bánjuk, nagyúr, kegyelmezz minekünk!
- Kegyelem az Istennél, szegény pásztorlegény! Példa kell ide, nem 
kegyelem - szólt zordan az apátúr. - Megsokasodott a száma azoknak, akik 
a király vadját maguk prédájának tekintik. Példát állítunk most ezeknek, 
irtózatos példát!
- Akkor hát okulj te is a példából, vén szemforgató! - kiáltotta a 
pásztorlegény, s a kardjuk villogtató csuhásokat egyszerre vadgerlebúgás 
bénította meg. A bokrok mögül íjasok sereglettek elő, Robin víg íjasai, s a 
szegény pásztorlegény elé Csipet János ugrott oda, dorong a markában.
- Mit akar itt ez a gyászos had, Robin komám?
- Pecsenyére hívtam őket vendégül, s a fejemet akarják venni érte. 
Békességben ültünk itt hárman, Skarlát Vili, Sok meg én, még csak 
fegyverünk sincsen s tizenkét csuhás a kardját csak nekünk szegezi.
- És ez a hólyag itt? - fordult most Csipet János az apátúr felé. - Miért 
nem mondtad nekik, hogy tegyék el a gyíklesőiket, mert sokan vannak 
három fegyvertelenre? Mit tátod a szád, hékás? A nyakad közé vágok ám 
ezzel a husánggal, hogy az eget is bőgőnek nézed!
- Ujjal ne merd illetni az egyház főemberét! - vicsorgott az apát 
rémülten, mert Csipet Jánosból jókora ütést nézett ki. - Tudd meg te is, 
hogy én vagyok Hugó apát...
De egy pillanat alatt látta, hogy rossz helyen kopogtat, mert az óriás már 
emelte is a dorongot. Térdre esett hát és könyörgésre fogta a dolgot:
- Ne bánts, ne bánts, derék haramia! Ősz fejemet tekintsd, Robin Hood. 
Akár elmondom neked, milyen járatban vagyok. Pénzt gyűjtöttünk, 
szegény emberek garaskáit és jó Richárd királyunk megváltására visszük 
Nottinghambe. Az ország népe szívszorongva várja vissza trónjára a nagy 
királyt, s mi tehetségünkhöz mérten, adományokból begyűlt szerény 
fillérekkel segítjük szent célját a népnek. Hogy küldetésünk teljesíthessük, 
engedj minket békével további
Robin elnevette magát.
- Menjetek, cimborák, szedjétek el előbb is e gyászvitézek békanyúzóit. 
Aztán pedig lássuk azokat a filléreket!
Az arannyal teli zacskók előkerültek a barátcsuhák alól, majd Csipet 
János szépen lesegítette az apát felleghajtóját, földre terítette, s ráöntötte 
mind az aranypénzeket.
- Kereken ötszáz aranymárka - jelentette hamarosan.
- Látnivaló, gazdag nép lakja ezt a vidéket - állapította meg Robin. - 
Sok szerény fillér sokra megy. Hanem én inkább amondó vagyok, hogy a 
városbírónak kellene ez a pénz seregre, én ellenem. De most szavadon 
foglak, Hugó apát. A pénzt megint zacskóba rakjuk, s majd én 
gondoskodom róla, hogy jó Richárd királyunk megváltását szolgálja. Az én 
lovasfutárom viszi fel Londonba és pecsétes levelet is adok hozzá, 
amelyben tanúsítom, hogy Robin Hood és víg cimborái ötszáz 
aranymárkával segítik a jó király szabadulását. Példát akartál mutatni, hát 
láss példát: pénzedet az általad óhajtott célra fordítjuk, gazságban őszült 
fejednek pedig megkegyelmezünk.
Mit tehetett Hugó apát? Bólintott, aztán intett embereinek, hogy 
szedelőzzenek. Robin azonban megálljt intett.
- Várj csak, apát, s ti is, többi csuhások! Ha már egyszer enni hívtalak 
benneteket, vendégeim maradtok ebédre, bárha még oly nagy is a 
mehetnéktek. S e szíves meghívásért egy csekély szolgálatot tőlem meg 
nem tagadsz, ugye, apát uram? Jelesül arról volna szó - fordult 
mosolyogva most a víg cimborák felé -, hogy erdei magányomban hű 
társra leltem, ki is hitvesemül örömest szegődnék. Add fel mireánk a 
házasság szentségét, s utána nagy áldomást csapunk.
Jobb híján erre is csak bólintott az apátúr, hiszen városbíró öccse 
ebédjét már mindenképpen elszalasztottá, ami pedig a házasság szentségét 
illeti, még az ő gonosz lelke sem tagadhatta meg senkitől.
- Ki lesz hát a szerencsés hajadon? - kérdezte kényszeredett mosollyal 
Robintól. - Az egyház áldása várja mindazokat, akik bűnös magukba 
tekintve alázatosan elébe járulnak.
- Ha vendégül nem hívtalak volna, most azt mondanám, sötét lelkedbe 
te tekints előbb, vén bűnös, aztán addig szórd a hamut a fejedre, amíg 
eltemet. De így nem mondtam semmit. Ám kezdődjék a szertartás, jöjjön a 
menyasszony!
A víg cimborák köréből kivált egy kis szöszke leány és bátran odaállt 
Robin mellé. Hugó apát csak nézte, előbb kíváncsian, aztán a szeme 
kimeredt s végül leesett az álla.
- Ugyan min csodálkozik, atyám? - csilingelt nevetése. - Hiszen a 
minap mondta, hogy nem olyan fekete az ördög, mint amilyennek festik.
Hugó apátnak megkordult a gyomra; ami számára egyet jelentett a 
Mária Szent Szíve Apátság déli harangzúgásával. Ebéd! Ebéd! 
Nekifohászkodott hát, s elkezdte a szertartást, ministránsnak ott volt Zeke 
barát, násznagynak Csipet János, nász népnek pedig mind a víg cimborák. 
Marianna meg Robin hamarosan kimondta az ásó-kapát.
A nagy áldomás sem késett sokáig, asztalokat, lócákat állítottak az út 
mentén, s aki szegény ember arra járt-kelt, leültették barátsággal. Hugó 
apát emiatt az orrát oly magasra húzta, hogy már a sört alig is bírta 
aláönteni. De azért evett-ivott, majd szétdurrant; hogy legalább ebben ne 
legyen kifogás.
De hát nincs az a hosszú ebéd, aminek vége ne lenne egyszer, hanem a 
fekete leves még hátra volt. Robin a számos pohárköszöntő végeztével 
asztalt bontott és így szólt:
- Idefigyelj, apát! Hogy ilyen jól összemelegedtünk, még egy barátságot 
kérek tőled. Gyámleányod lakodalmát ülted, s most, hogy kedvünk 
magasabbra hágjon, járd el minekünk a baráttáncot. Rúgd a port, jó 
magasra, rúgd le az esthajnalcsillagot is! Állíts példát a 
szegénylegényeknek, hiszen ezt akartad úgyis.
Hugó apátból már éppen kitört volna a tiltakozás, mikor Csipet János az 
oldalánál heverő dorongot megfogta. Az apát kecskebakot megszégyenítő 
ugrásokkal táncolta körül az asztalt.
- Arra csak, kifelé! Kifelé az erdőből és ti is mind kardos barátok! 
Táncoljatok a gazdátok után! De kifelé, mindig csak kifelé!
- Ilyen lakodalmat nem csapnak se hegyen se völgyön, de még minden 
százesztendőben se! Táncol az apát, táncolnak a barátok, gyerünk, 
táncoljunk mi is! - kiáltott Robin.


CSILLAGOK HULLÁSA

Hugó apát mégis elment városbíró öccséhez Nottinghambe, ámbár 
reményei jócskán megfakultak, maga sem hitte, hogy célját üres kézzel is 
elérhet. Hogy, hogy nem, mégis, négyszáz jó aranymárka ígéretével 
sikerült a városbírót rávennie, hogy Robin Hood ellen sereget gyűjtsön. 
Talán nem is másért állt, kötélnek, mivel János herceg még - mindig a 
városban időzött, s a balul kiütött íjászversenyt nem feledhette. A városbíró 
szívesen szerzett volna érdemeket a trónörökös előtt, így hát szép 
ígéretekkel bocsátotta útra bátyját.
Abban maradtak, hogy egy hét múltán a városbíró összetoborozza mind 
a környék fegyverforgatóit, s Vid is fölkél jó egynéhány csatlósával. A had 
derekát majd a városbíró viszi, előőrsnek pedig jó lesz Vid, mert immár 
eléggé megismerhette a sherwoodi rengeteg mélyeit. Amint terveznék, úgy 
is lett, s a hét lejártával együtt nekiindultak, Vid s a városbíró, Robinnak 
két esküdt ellensége.
A víg cimborák kémei kétszázvalahány fegyverest számláltak, amikor a 
sereg a rengetegbe behatolt. Sietve vitték a hírt Robinnak, jóllehet a 
támadás híre amúgy is messzi a támadók előtt járt.
- Hadd jöjjenek csak - szólt Robin nyugodtan. - Táborhelyünket 
kereshetik, meg nem találják úgysem, míg a világ s két nap. Váltva 
kémleljük a sereg jártát-keltét, s mikor már elunták a dolgot, majd a 
nyakuk közé vágunk, hogy legyen mit otthon elmesélniök.
Azzal egy csomó cimborát szétszalajtott, hogy semmi meglepetés ne 
érhesse őket, s mindenkit türelemre intett. Csakhogy a cimborákban 
buzgott a harci kedv, s úgy vélték, már a kalickában a madár. A jó Csipet 
János volt a legtürelmetlenebb mind közt, s ha mások tüzet végképp 
eloltotta volna az a hordó sör, amit früstökre legurított, ő belőle majd égig 
csapott a vitézség lángja.
- Nem úgy, komám Robin! - kiáltott nekihevülten. - E fegyveresek 
még a sok bolygás közt végképp el találnak veszni, s akkor mi itt állunk, 
még csak egy kis csihi-puhi sem volt. Ugyan lelkedre vennéd, ha így 
esnék, jó komám?
- Hátrább az agarakkal, Csipet János - feddte Zeke barát.
- Aki reggel a nyilát kilövi, estére üres a puzdrája. Csecsemő vagy még, 
Rubinunkra hallgass.
- Mit értesz te a harchoz, barát! - vetette oda Csipet János.
- Te csak imádkozzál, s egyet se törődj énvelem. Jegyezd meg jól, hogy 
a vitézség nem tűr zabolát.
Zeke barát már a zekéje ujját éppen fel tűrte, amikor Robin közbelépett. 
- Ne te ne! Még egymást csépelnétek, mikor az ellenség az erdőben van? 
Én nem bánom, Csipet János, ha az erő feszít, menj és tégy, ahogy jónak 
látod, mert itt csak szép gyerek lehetsz, erős gyerek soha. Hanem embert 
melléd nem adok, verd meg a sereget egymagád, ha kedvedre van.
Nem is kellett kétszer biztatni Csipet Jánost, ment volna, még ha 
marasztalják is. Íját vállára vetette, s hamarosan elnyelte a messzi rengeteg.
Zeke barát már régen elkészült az ebéddel, friss sült szaga csiklandozta 
a völgylakók orrát, de Csipet János még sehol. Várták pedig nagyon, enni 
egyikük sem akart. Szüntelenül a völgy bejárata felé tekintettek és nem 
értették, hogy lehet, hiszen mindig ő az első az asztalnál. Robin nem szólt 
semmit, csak egyre komorabban méregette lépteivel a völgy hosszát, aztán 
végül, se szó, se beszéd, csak a kardját felövezte, íjat vetett a vállára, s 
ment tüzes barátja után.
Nem sokat törődött a ráleső veszéllyel, szinte futva haladt az erdőben. 
Merre lehet, merre is? "Szegény fiú, egymagában mégsem kellett volna 
elengednem - gondolta. - Nem hallgat a szóra, ha a tenyere viszket. 
Birokra mentünk volna inkább, akkora kár nem esik benne, mint így. 
Ugyan azóta már mire juthatott?"
Meggyorsította lépteit, s néhány pillanat múltán majdhogynem 
belerohant Vidbe, s öt csatlósába.
- Hahó, emberek! - kiáltott Vid diadalittasan. - Elő a nyilat, imhol a 
vezér! Embere már eljött mihozzánk, s lám most ő is az ölünkbe pottyan.
A sok szó azonban nem használt Vid ügyének. Emberei cselt sejtettek, 
hogy a híres rablóval egyszerre csak szemtől szembe találják magukat. 
Kardot, íjat eldobva menekültek, Videt sorsára hagyván.
Vid érezte, hogy ütött az órája. Talpig páncélban állt, nem tudott még 
elfutni sem. Éppen csak lerántani bírta sisakrostélyát, s máris lesújtott rá 
Robin kardjának első csapása. Robin nem viselt páncélt, de nem is 
védekezett, csak támadott mind dühösebben. Egyre az járt az eszében, amit 
Vidtől az imént hallott. Hát mégis a városbíró kezébe esett Csipet János! 
Oly erővel húzott ellenfele fejére, hogy Vid megrendült belé.
Elszántan védekezett egy darabig a tiszttartó, de mozgása egyre inkább 
elnehezült az ütések alatt horpadó páncélban. Vagy hatot vet, vagy vakot - 
villant eszébe s megpróbálta ellenfelén a régi normann cselt. Leguggolt, s 
lapos vágással próbálta leütni a lábáról Robint. De ez lett a veszte, mert 
Robin felugrott, Vid célját tévesztve kibillent egyensúlyából, s a halálos 
csapás védtelenül érte a nyakán.
Robin a kardjával keresztet suhintott a levegőbe.
- Látod, papok szolgája, ha a magad dolgában jársz, te is jobban végzed 
- mormolta. - Nem haragszom rád, aminthogy a pallosra, a kerékre vagy a 
bitóra sem haragszom. A te bűnöd gazdáid bűne. Fellélegzik sok szegény 
ember, mikor halálod hírét hallja, hanem Hugó urad majd talál helyetted 
mást.
Egyet gondolt, s vértjét lecsatolta a halott Vidről, majd a sisakját is a 
maga fejébe húzta. Aztán Vid kürtjébe fújt. Egy pillanatig hallgatózott. A 
kürtszóra távoli kürtszó felelt.
Négy-öt mérfölddel odébb, egy tisztáson a városbíró táborozott a 
derékhaddal. Épp az öt csatlóst hordta le a sárga földig, amiért gazdájukat a 
pácban hagyták, amikor Vid kürtjének szava felhangzott a távolból.
- De most lesz csak nektek nemulass! - kacagott fel hirtelen a 
városbíró. - Vid kürtje szól, legyőzte hát végre Robin Hoodot! Rátok a 
vessző vár, amíg a két sereg, mind e bátor vitézek, diadalukat ülik. Ezt a 
mamlasz óriást meg fejjel lefelé kötjük a fára s alája rakjuk estéli 
tábortüzünket. - Azzal Csipet Jánosra pillantott diadalmasan, akit a tisztás 
szélén kötöttek egy fához erős kötelekkel
Kisvártatva megjelent Vid, azazhogy a Vidnek hitt Robin, leeresztett 
sisakrostéllyal. Úgy látszott kutya kedvében van, mert amint a táborozok 
körébe lépett, legelőbb is se szó, se beszéd, felrúgta az első csatlóst, aki 
elébe került.
- Majd otthon számolunk, kutyák! - dörögte. - A beleteket taposom ki 
sorra, ha még ma valami panasz lesz rátok. Mert most
- fordult a városbíróhoz - még a haramiáknak az írmagját is 
kipusztítjuk, mielőtt hazatérnénk. Ez a szálas gazember elvezet a 
táborhelyükre, én majd a hátulját a kardommal megbirizgálom, ha 
útközben egy lépésre is megáll. Gyere pokolfajzat!
Azzal odalépett a fogolyhoz és két irtózatos nyaklevest leteremtett neki. 
Közben, hogy a többiek nem hallhatták, odasúgta:
- Az apáthoz kézcsókra járulhatsz, amiért ennyivel megúszod. Hanem 
most vigyázz, az a kevés eszed, ami van, a kezednél legyen! - És 
vadászkésével villámgyorsan átvágta Csipet János kötelékeit.
A pofonoktól megélénkült cimbora úgy tett, mintha előreesne, egyenest 
előtte ülő őre nyakába, s kitépte íját a kezéből. Robin a vadgerle hangját 
hallatta és máris íjjal a kezében állt szembe az ámuló fegyveresekkel. Mire 
a városbíró észhez kapott, s parancsokat oszthatott volna, Robin emberei 
husángjukat forgatva rájuk rontottak.
Pokoli verekedés kezdődött. Tört a koponya, mint a lágytojás, a 
dorongok súlyos zuhogása alatt. A városbíró embereinek száma jóval 
felülmúlta a víg cimborákét, csakhogy itt számolni senki nem ért rá, 
mindenki a maga kezére dolgozott. Robin és Csipet János hátrébb álltak és 
nyíllal tizedelték az elkeseredett fegyvereseket. A csata sűrűjéből egyszer 
csak feltűnt Skarlát Vili, mert a sűrű gomolygást már lecsendesítette maga 
körül dorongjával, mint pálcájával isten a háborgó vizeket. Ekkor azonban 
hátulról a városbíró kardja zuhant rá. Skarlát Vili megtántorodott s véres 
fejjel hanyatlott a kinyúlt fegyveresek közé. És ebben a pillanatban ezüst 
nyílvessző állt meg a városbíró homlokában.
A csata sorsa ezzel végképp megpecsételődött, s vele a fegyvereseké is. 
Legjobban járt, aki nyomban elhányta minden fegyverét, s rohant eszét 
vesztve ki az erdőből. Mert hírmondói a harcnak csak ezek maradtak. A 
többiek ott rogytak össze a cimborák husángja alatt.
De a harc után nem volt diadalmas hazatérés, bohó tréfálkozás, s a 
leszállt csendet nem verte fel a diadalmi lakomázás víg zaja. Lehorgadt 
fejjel tértek meg völgyi otthonukba a legények, s a sültnek napokon át 
megmaradt a java, mert Csipet János csak ült, s darvadozott az asztalvégen. 
És csak akkor evett, amikor már Robin is nógatta.


ARANYTORKÚ DALFARAGÓ DÁVID

Jött a tél és ment a tél és itt volt a szép tavaszidő megint. Ellenségeik 
megfogyatkoztak, a víg cimborák hát gondtalanul járták az erdőt Célba 
lőttek, vadásztak, birkóztak verejtékszakadásig és néha-néha, hogy módját 
ne feledjék, egy-egy gazdag urat-papot is megkopasztottak, akit az erdőn át 
vezérelt a balszerencséje. Robin is szép szerelemben, csöndességben élt 
Mariannájával, míg csak egy napon új kaland nem szólította el mellőle.
Történt pedig azon a napon, hogy Robin az erdőszélt cserkészvén 
édesbús csoda éneket hallott messziről: Elindult az ének irányában, s 
hamarosan rátalált egy szép szál legényre. Terebélyes fa alján üldögélt és 
fújta-fújta szomorú nótáját.
- Mi lelt, te jó fiú, hallod-e - kérdezte szép szóval Robin. - Nem 
bánatra való a te éneked, hiszen lásd, még a víg madárdalt is elnémítod a 
fán. A szerelemnek van most évadja, ugyan miért nem fújod az örömök 
vidám danáját?
- Mert a vesztett szerelemnek évadja ez - válaszolta a bús dalú legény.
- Ha elveszett, hát küzdj meg érte, ne a madarakat ríkasd! Mi a neved, 
mondd, legény?
- Az én nevem Aranytorkú Dalfaragó Dávid.
- Huha! Ez aztán a szép név! Hogyha nekem ilyen nevem volna, a fél 
megye lánya rína itt az erdőszélen.
- Ne mondd! Hát téged hogy hívnak, kíváncsi idegen?
- Robin Hoodnak neveznek a környéken.
- Akkor miattad nem a lányok, hanem a papok meg a nagyurak sírnak! 
Csakhogy nálam rossz helyet kereskedel, mert énnekem nincs egy árva 
fityingem sem.
- Nem kell nékem a pénzed, bánatos dudás! Azt mondd el inkább, hogy 
esett veled a baj, hátha megsegíthetnélek.
- Köszönöm a jóságod, csakhogy a segítség késő, itt már az isten is csak 
zsebredugott kézzel állhat. Mert úgy van ez és nincs másképp, hogy az én 
szép szerelmesemet déli harangszóra összeesketik egy vén kútágas 
normann lovaggal, Köveshát templomában. Köveshátiak vagyunk mind a 
ketten, szerelmem meg én, s ott fogadtunk egymásnak hűséget még 
gyermekkorunkban, de jegyesem apja közénk állt, mert lánya házasságától 
vagyont s rangot remél. A lány csak enyém akarna lenni most is, de hát a 
pénz nagy úr, s otthon ugyan szűkében vannak. És még mit mondjak? 
Szegény legény vagyok magam is.
- Igazad van, semmit ne mondj. Közeleg a dél, és Köveshát innen 
táltosszárnyon is megvan jó két óra. S időbe telik az is, amíg a násznéped 
összekészülődik.
A legény csak bámult, egy szót sem értett abból, amit Robin beszélt. 
Bánatosan lehorgasztotta a fejét, s csak a vadgerle szavára kapta fel ismét. 
De alighogy a vadgerle hangját kétszer is hallatta, a bokrok közül 
előbukkant Csipet János, felvont íjjal, mögötte Zeke barát, vagy negyven 
cimborával a nyomában.
- Miért a riadó Robin? Kit hasítsak négyfelé? Kit forgassak lassú tűzön, 
s kinek zsírját szedjem is mindjárt fehér cipóra? - kíváncsiskodott Csipet 
János.
- És kit kössenek fához aztán, és kit mentsen meg bőre árán víg 
cimborája? - csipkelődött Robin tréfás kedvvel. - Idefigyelj, te szeles 
óriás! Vidd haza a legényeket és lásd, hogy kicsípjék magukat legjobb 
módjuk szerint. Mert esküvőre megyünk, és te is oltsd fel ünneplődet. Tíz 
legényt otthon hagyjál, annyi a völgy őrzésére elég lesz estig, míg 
megjövünk, a többiekkel pedig itt légy, lóháton, amíg hármat hunyorítok. 
És két jó lovat minekünk is hozz - s fejével a bánatos ifjú felé intett. - A 
miértet és hogyant majd útközben meghalljátok.
Semmi időbe nem tellett, máris ott sorakoztak a legények lóháton. 
Fényes násznép volt, meg kell hagyni, csupa derék cimbora, olyan, hogy 
három sárkány sem bírna eggyel. Hanem az Aranytorkú Dalfaragó Dávid 
csak nézte őket bánatos szemmel és így szólt:
- Ti dolgotok, hogy a lakodalomba elmenjetek, ha kedvetek tartja, de a 
kantáros lovat nekem ide hiába vezettétek. Lesz ott elég násznép most már, 
a számukat minek szaporítsam?
- Hallgass, szép öcsém - felelte rá Zeke barát, mert ő mindjárt elejétől 
értette a tréfát. - Ha nem jössz, viszünk. Hanem elébb itt a kristályhideg 
patakban megmártalak, hogy a bánat szennyét rólad lemossam. Nem érted-
e, vőlegénynek viszünk, mi is a neved?
- Aranytorkú Dalfaragó Dávid! De hogyha hozzám merészelsz nyúlni, 
te zekés barát, a tetemed fölött a legszebb nótámat kivágom! - kiáltott a 
legény nekividámodva s nekidühösödve egyszersmind.
- Ezt látod szeretem, Aranytorkú Dávid! - bólintott Robin elégedetten. 
- Aki házasodni indul, bátor ember legyen, s amit kaptál, a bátorsághoz te 
még hozzáloptál. Hanem mostmár nyeregbe, a beszédből elég! Várt 
vőlegénynek csak a lagzi csontja jut.
Lóra kaptak s meg sem álltak mind a messzi Köveshátig. Délre szólt a 
harang éppen, s a népek már mindenfelől elindultak a templomba, amikor a 
kis sereg a főtérre bekanyarodott. Sietve leugráltak a nyeregből, a lovakat 
egypár cimbora őrizetére bízták, s a kíváncsi tekintetek elől mindjárt be is 
mentek a templomba. Alig egypáran voltak még benn, így a cimboráknak 
mindjárt az oltár előtt jutott helyük.
Sokáig nem kellett várniuk. Felcsendült a kisharang s nagyharang, és 
karének töltötte be a templom boltozatos csendjét.
Elébb a menyasszonyt vezette be atyja a karján, utóbb a vőlegény vonult 
be peckesen, amennyire roggyant vén térdétől tellett. Végezetül a püspök 
maga jelent meg legfényesebb díszében, hogy az új párt összeadja, mivel 
nagy pénzt szimatolt. El is kezdődött a drága ceremónia tüstént, annak 
rendje és módja szerint. A víg cimborák kétszer annyi keresztet hánytak, s 
térdet-fejet hajtottak, mint más, nehogy időnek előtt szemet szúrjanak.
Mikor aztán az ideje elérkezett, hogy vőlegény s menyasszony az oltár 
elé álljanak, szemük-fülük jól kinyitottuk a víg cimborák. A püspök már 
olvasta fel a nagykönyvből a szent igéket, s a menyasszony szinte 
segélykérően körülpillantott, meglátta szerelmét; Aranytorkú Dávidot. Egy 
pillanatra megingod álltában a szép lány, de aztán mintha még biztosabban 
állna a lábán, úgy tetszett. El is jutott közben a püspök odáig, hogy 
megkérdezze: akarják-e, hogy a szent frigy életreszólón egybekösse őket?! 
A horgas vén lovag nyomban ráfelelte az igent, hanem a menyasszony, úgy 
látszott, habozik. Egy pillanatnyi kínos csend telepedett a hivők kandi 
seregére, csak álltak egyik lábukról a másikra, s a nyakukat nyújtogatták, 
ki mennyire bírta.
De csak egy pillanatig tartott a feszült csend. Mert a menyasszony 
tisztán pengő hangon, hogy tán még a kinn őgyelgők is hallották, nemet 
felelt vissza.
Ekkor furcsa dolgok történtek. A menyasszony atyja már éppen 
fölugrott volna, de nem bírt, mert fülét Csipet János tartotta kézben. A 
püspök elejtette a két karikagyűrűt, s Robin úgy tett, mintha segítene 
fölszedni, odalépett az oltárhoz, és vállon veregette az elaggott lovagot.
- Eredj haza kisöreg, mára elég volt a lakodalmi dicsőségből. Rád meg 
a pénzedre itt csak a jövendőbeli apósod kíváncsi, azt már felőlem el is 
veheted, ha a püspök úr is beleegyezik. Eredj haza békével, és ha kérdik, 
mondd, hogy Robin Hood küldött.
A dermedt násznép e szóra összeröffent, a lovagnak néhány rokona 
kardot is rántott, de a víg cimborák zajtalanul leszerelték őket. A köznép 
pedig örült, és talán soha templomi szertartást ilyen szívbéli fohászok 
között nem nézett végig. A püspök azonban úgy érezhette, hogy nemcsak 
saját személyét sértették meg, hanem vele az egyházat is.
- Mi dolog ez? - dörögte öblös hangon. - Ki merészeli az isten házát 
megszentségteleníteni világi fondorlataival?
- Ennek majd délután a végére jársz - vetette oda neki Robin kurtán. - 
Most arra legyen gondod, hogy ezt a két szerető szívet itten egybeadd, kik 
erre igen várnak. - S a közben elpárolgott agg lovag helyére odaállította 
Aranytorkú Dalfaragó Dávidot.
- Hohó! - dördült meg ismét a püspöki hang. - Azt hiszed te, a 
tekepályán állítod-döntöd a bábokat? Hol marad a jegyeseknek háromszor 
kihirdetése? Püspöki hatalmamnál fogva ezennel érvénytelenné teszem a 
ceremóniát!
- Lassan, páter, a kereszttel! - intette Robin. - Először is szállj le onnét, 
mert nem kell püspök e két szerető összeadásához. És hogy a három 
hirdetéssel az esküvésnek módját megadjuk, állj csak fel oda a püspök úr 
helyébe, te Zeke barát és hirdesd ki őket ahányszor kell.
Zeke barátnak se kellett szólni kétszer, akárcsak a püspöknek. Egy 
pillanat és helyet cseréltek, s máris folyt a szertartás tovább, mintha mi sem 
történt volna. Előbb a hívőknek háromszor a jó hírt kihirdette, aztán 
összeadta mátkájával Dalfaragó Dávidot, annak tisztességes rendje-módja 
szerint.
A templomból a násznép kiözönlött, s mint szél a fövényt, széthordták a 
hírét, hogy a híres-nevezetes Robin Hood hogyan hozta tető alá a két 
bánatos jegyes boldogságát. Ott akart lenni mindenki a hét falura szóló 
lakodalomban, mert minden szentévben egyszer adatik csak látni, hogy 
ilyen délceg sereg kísérje haza az ifjú mátkapárt. Még az após is 
hamarosan megbékélt, mikor Robin nászajándéknak ötszáz aranymárkát 
pöngetett le azon helyben.
Marasztalták is Robinékat estélig, aztán estétől reggelig, aztán reggeltől 
megint csak estélig. Hiába keltek föl isten tudja hányszor, hogy nekik már 
menniök kell. Mintha megérezték volna a víg cimborák, hogy a hoppon 
maradt vőlegény népe közül egy messze vágtat és jobb lenne már nekik is 
árkon-bokron túljárni.
De aztán fölkerekedtek végre sűrű búcsúzások közben, amikor már 
mindenikük keresztapaságot ígért a születendő gyerekeknek. Fölkerekedtek 
és lóra kaptak. Csakhogy már későn. Bizony a lakodalomnak nem lett jó 
vége.


VÉRCSEKÖVÉT PORIG RONTJÁK

Nyargaltak síkon-dombokon, s a sötét éjnek vetettek gyeplőjüket. 
Ahogy fogyott az út, fogyott az éjszaka is, s kora kakaszóra az otthoni erdő 
avarját tapodta patkójuk. Egyszerre kiáltásra torpantak meg, olyan 
kiáltásra, ami még a garabonciást is megtorpantaná:
- Hé! Megálljatok! A Krisztus szent szerelmére kérlek, megálljatok!
Tépett alak tántorodott elő a hajnalszürke fák közül és jól meg kellett 
nézniük, míg ráismertek. Az igazmondó kalmár volt, az, akit tavaly jól 
tartottak. Födetlen fővel állt előttük, vértől csapzott haja csupasz hátára 
tapadt és a kiáltással mintha minden hangját kiadta volna, csak állt szótalan 
s hirtelen a földre roskadt.
Robin leugrott csótáros lováról, odalépett hozzá és Csipet János, Zeke 
barát meg Sok, az öreg Sok fia is nyomban követték példáját. Tömlőt 
emeltek le a nyeregből; mit a lagziról adtak velük és drága levét fakupába 
csordították. Húzott belőle egyet-kettőt nagy nehezen a derék kalmár s már 
a lélegzete könnyebben járt, sőt a szava is megeredt:
- Jaj, mit team veletek, drága barátaim; kiktől csak jót kaptam! Esdve 
kérlek, kardotokkal verjetek átal, mert oly nagy az én becstelenségem!
Hullgass szavamra derék kalmár - vágta ketté Robin a jóember sirámait. 
- Mióta ez erdő lakóivá lettünk; dolgunk akadt már jó egynéhány becstelen 
emberrel. Hanem olyannal még nem találkoztunk, aki magát a becstelenség 
vádjával illette volna. Tudd meg, bármit tettél, ellenünk akár, 
jóemlékezetünkből nevedet ki nem törölheted. Hanem halljam hát, mi 
történt, mondd el szép rendjén.
A kalmár nekifohászkodott, mint aki sziklatömböt készül hegyre 
felgördítni, aztán elkezdte:
- Nagy sora van annak barátaim, s majd végül döntsétek el, érdemes 
vagyok-e, hogy benneteket ezután is barátaimnak nevezhesselek. Mert 
eddig ezt tettem, vesztetekre, mindenfelé jártomban. Elmondtam fűnek-
fának, hogy én a sherwoodi erdő királyának vendége voltam, s hogy az 
erdőlakók milyen derék népek, a tisztességes embert nem háborítják, csak 
a dölyfös gazdagokat. Történt pedig nemrégiben, hogy mikor egy vásáron 
mondtam el ezeket, nagy sokadalom támadt körülöttem és számtalan 
közrendű helyeselve bólogatott beszédeimre. Hanem a nép közt egyszer 
csak páncélos lovag tört utat, nyomában vagy két tucat fegyveressel s én 
nyomban láttam, hogy nem jó vége lesz ennek, mert Hóhér Rajnáld volt az, 
kire még bizonnyal emlékeztek. Intett embereinek, s azok kezem hátra 
csavarván közre is fogtak nyomban és bekísértek Vércsekő várába, Ivor úr 
elé. Ott el kellett ismételnem, amit a vásári sokadalom előtt mondtam volt, 
minek utána Ivor úr tömlöcébe vettetett, s minden válogatott kínzást rajtam 
kipróbáltak, mígnem eszméletemet vesztettem. Jó ideig heverhettem ott 
élet s halál közt, sebeim lázát csupán a mohos kőpadozat csillapította, 
mikoris lassú lábadozásomban ismét Ivor úr elé vonszoltak. Mint utóbb 
eszmélkedem, ez tegnap éjféltájon eshetett. A fáklyafényes lovagteremben 
másodmagával ült Ivor úr egy idegennel, akit eladdig nem láttam soha. 
Ivor úr intett a porkolábnak, hogy várjon velem, és míg rám sort kerítettek, 
fültanúja voltam Ivor úr meg az idegen beszélgetésének. Mint szavaikból 
kivettem, Robin Hoodról s legényeiről beszéltek, akik valami legény 
lakodalmát ülik, a messzi Kövesháton. Úgy számítottak, hogy erdei 
rejtekük őrzésére alig egypár legényt hagyhattak hátra, pedig volna mit 
őrizniök - és itt Ivor úr nagyot nevetett - mert nemcsak mesés kincseik 
halmazát hagyták otthon, hanem Robin ifjú feleségét, a szép Mariannát is. 
Csak éppen azt nem tudták, hogy merre az erdei rejtekhely, s mikor a 
megbeszélésben idáig jutottak, akkor fordult felém a vár rettegett ura. 
Megígérte, hogy még válogatottabb kínzásokban lesz részem, ha az erdei 
tanyára el nem vezetem őket, én pedig, Vércsekő tömlöcének elgyötört 
férge, mi mást tehettem...
- Elég! Többet ne szólj! - ordított fel Robin, hogy az erdő is 
belezendült. Aztán egy ugrással fenn termett a nyeregben, s maga elé 
emelte a szerencsétlen kalmárt. Többet szólnia sem kellett, a cimborák 
mind sarkantyúba kapták lovukat, s a vaskos fák elzúgtak a fülük mellett 
rohantukban.
Az otthoni völgyszorosban sivár kép tárult elébük. Itt már nem volt 
mentség. A faházak üszkös romjai jelezték a vidámságok hajdani tanyáját.
Idegen fegyveresek tetemei hevertek szanaszéjjel, s meglátszott, hogy a 
jó legények életüket s otthonukat drágán adták. Robin lehorgasztott fejjel 
járta körül felperzselt tanyájukat, s útján a kalmár követte, mint a kivert 
kutya, alázatosan.
- Nem mentem magamat egy szóval sem, amikor elmondom - kezdte 
megint a megtört kalmár -, hogy hasztalan igyekeztem őket tévútra 
vezetni, s aki egyszer Ivor úr kezébe jutott, annak az isten legyen irgalmas. 
Még láttam, hogy nődet viszik a martalócok ki a völgyből, s utolsó 
legényed is elhullván a harcban, ropogva lángolnak a házak, mert 
önkezükkel gyújtották fel, nehogy az ellenségnek prédájára jusson valami 
is. Nem szólok semmit a magam mentségére.
- Nincsen mentséget keresni szükség - válaszolta Robin komoran, 
amint a többiekhez visszatértek. - Ha cimboráim közül bárki tette volna 
ezt, magam kezével vetnék véget rongy életének. Mert mi az erdőnek 
meghajszolt vadjai vagyunk, s a betyárbecsület erősebben köt egymáshoz, 
mint a törvénynek bármily erős kötése. Hanem te a béke embere vagy, jó 
kalmár, és nem tehettél másként, mint akárki más elkínzott ember. Oka itt 
másnak a mentség keresésére nincs, mint a rabló Ivornak, neki pedig az 
Isten találjon mentséget. Mert most hallgassatok a szómra mind, ti 
cimborák! Barátaink haláláért és Marianna elhurcolásáért Ivor a vérével 
fizet, Vércsekövét pedig mind a porig lerontjuk!
- Úgy legyen! - mormolták rá komoran a cimborák.
- Igen ám, de hogy legyen? - kérdezte Robin hozzájuk fordulva. - 
Ostrommal a várat meg nem vehetjük, mert ahhoz kevesen vagyunk. De ha 
ostrommal nem, akkor hogyan? Ez itt a bökkenő.
A cimborák közül ekkor előlépett Tádé, a kőműves. - Tudod komám - 
mondta - hogy én építettem föl Vércsekő várát. Ismerem is a tenyeremnél 
jobban. Úgy tudják, talán még a gazdája is, hogy a várba a főkapun kívül 
más út nem visz. Ez pedig nem lehet, komám, gondold meg te is. Hiszen a 
vizet valahonnan venniök kell a bentieknek és ezt másképp nem tehetik, 
minthogy kútból merítsék, amit pedig a várárok vize táplál. Csatorna vezet 
tehát a várároktól a kútig, embermagas csatorna. Ha ezt az utat választjuk, 
fészkének kellős közepében csaphatunk Ivorra.
- Nem megvetendő az eszméd, Tádé cimbora - bólintott Robin. - 
Hanem egy baja van: amíg mi a kútból egyenként napvilágra jutunk, 
észrevesznek, s csak egy markos legény kell álljon a kút szájánál, 
doronggal, s minekünk befellegzett. Valamit még ki kell eszelnünk, hogy 
amit mondtál, használhatóvá váljék.
Tádé kőműves csak hümmögött, míg egyszerre fütty hasított a levegőbe, 
s rá az erdőből vidám csaholás. Zeke barát előlépett a tanácskozók körébe 
és így szólott:
- Elég baj, hogy ezekhez a dögökhöz én értek csak igazán - s azzal 
megsimogatta lihegve odarontó kedvenc ebének fejét. - Inkább hagytatok 
volna itthon egymagámat a völgy őrizetére, szelindekjeimmel; s néhány jó 
kománk a fűbe sem harap. Csakhogy akkor esküvő nincs Kövesháton, mert 
ilyen jó pap nem lóg minden szögön. Igaz, most már ne töprengjünk a 
múltakon, azzal semmit helyre sem ütünk. Néznétek inkább ölbevaló kis 
jószágaimat. Ezeket adom el holnap s cserébe megveszem értük Vércsekő 
várát.
Mire a holnap mára fordult, minden készülődésükkel meglettek, s 
elindultak lóháton Zeke barát nyomában, ki csak amúgy gyalogosan haladt 
Vércsekő vára felé, pórázon vezetve szelindekjeit. Amint a Nottingham 
felé vezető útra kiértek, s jobb felől már szemükbe tűnt a barát; balról 
lódobogás hallatszott; és mint a villám, melléjük vágódott fekete paripán 
egy fekete lovag: Lehúzott fekete sisakján, fekete mellvértjén se 
kócsagtoll, se disz, se címer, mintha a fényes tavaszi napot gyászolta volna 
csupasz feketesége.
- Kik vagytok, hé! - kiáltott oda Robin csapatjának. Feketén dörgött 
még a hangja is.
- Várat megvívni megyünk, s derék cimborák valahányan! - Robin 
amilyen kurtán szólt, oly hosszan pihent tekintete a fekete lovagon.
- A lelkem örül, ha szép szál legényeket egy csapatban lát, 
nemkülönben, ha derék cimborák valahányan. Ámde háborúság, Istennek 
hála, nem dúl Angolhonban, várnak megvívására tehát szükség nincsen. 
Tekét lökni látnám inkább e szép legényeket, mikor a faluszélen 
vasárnapon magasra hág a vígasság.
- Mi magunk is jobb szívvel táncolnánk körül a májusfát - válaszolta 
Robin. - Csakhogy a törvény minket kivetett sáncai közül, s a győztes 
tekéző zöld lombkoszorúja helyett vérdíjat tűztek a fejünkre. S mióta jó 
Richárd királyunk távol fogságban sínylődik, mi, a törvény kivetettjei 
teszünk igazságot a törvényes zsarnokok felett, kik a környék népét 
sanyargatják. Vércsekő ura Ivor, a rablólovag, ő ellene megyünk. Ezt is 
tudod most már, s ha utad sietős, hátad szívesebben látnánk, bölcs 
tanácsosunk.
A fekete lovag csak állt leszegett fejjel, mint aki a sértő szókat meg se 
hallja. Csak mikor Robin legényei élén megindult, akkor kapta fel fejét.
- Várjatok, megálljatok! Ti vagytok-é a Robin Hoodnak népe, kikről a 
pórnép annyi jót beszél?
- Mi volnánk bizony, s ha nem tetszik, tehetsz róla - vetette hátra Robin 
foghegyről.
- Nem úgy, vitézek! Utam veletek visz, mert látni akarom, ebben a 
királyavesztett, elárvult országban az igazságot helyére hogyan állítják. 
Világéletemben a szegény adózó pórnépé volt a szívem, s nem állhattam 
kőszívű vámszedőit. Nemrég fülembe jutott a hír, hogy aki a Szentföldön 
oldalamon küzdött, Artúr lovag, vitéz hadnagyom, Vércsekő tömlöcére 
vettetett. Jó barátom megszabadításáért közétek állok hát, úgyis a 
várostromhoz értek egy keveset.
- Ez már derekas beszéd, lovag! - s Robin e szóval az elébenyújtott 
tenyérbe csapott. - Kemény vitéznek mostan jó hasznát látjuk, mert vár 
megvételéhez a számunk kevés. Rajta hát, induljunk el, ne babozzunk el 
több időt. Zeke barát már jó előttünk jár!
Sarkantyúba kapták lovukat mindnyájan, Robin mellett vágtatott a 
fekete lovag, s meg sem álltak, míg egy keskeny erdősáv el nem takarta 
előlük Vércsekő lassan kibontakozó képét. Ott leugráltak a nyeregből 
mindahányan, lovukat megbéklyózták s Robin a legényeket két csoportra 
osztotta. Tizet a legizmosabbak közül maga mellé vett, köztük Csipet 
Jánost meg Tádé kőművest, a másik csoport vezérletével pedig a fekete 
lovagot bízta meg s még búcsúzóul is jól kioktatta őket, mikor hagyják ott 
erdei rejteküket.
Közben Zeke barát léptei már a vár felvonóhídján döngtek, s 
szelindekjei vígan viháncoltak előtte pórázukon. Kutyapecérek-solymászok 
harsányzöld ruhája feszült hatalmas alakján, s amint a várkapun belépett, 
kürtjébe fújt, nagyobb bizonyságául, hogy vadászember érkezett. Ivor úr 
maga is nagy vadász hírében állt, s mivel éppen a kapun belül eső téren 
osztotta a parancsot embereinek, odaintett a kapuőröknek, hogy eresszék 
csak a pecért közelebb, jobban megnézné a kutyáit. Vidám kedvében volt 
Ivor úr, s hogy Robin tanyáját felprédálta, egypár ezüstöt szívesen rászánt 
volna a jófajtájú ebekre.
- No, pecér, hogy vesztegeted ezeket a hitvány ebeket? - szólt oda 
félvállról Zeke barátnak, mintha alkuba nem is igen kívánna bocsátkozni.
- Halász, vadász, madarász, üres tarisznyában kotorász, nagyuram - 
felelte Zeke barát alázatosan - s hogy már jó ideje tisztességes zsákmányt 
haza nem vittem, szorultságomban okosabbat mit is tehetnék, túladok 
egynéhány éhes szájon. Nem nézhetem, hogy ezeknek ne jusson falat, ha 
már a gazdájuknak nem jut. Így aztán, nagyuram...
- Ne papolj annyit, te pecér! Mondd meg, e fogatlan, vén dögökért mit 
kérsz, ne a cserebogarak halhatatlanságáról diskurálj!
- Fiatal ebek ezek még, játékosak - kezdte rá megint Zeke barát, 
miközben óvatosan hátrasandított a kapun túlra. - Olyan fiatalok ezek 
nagyuram, hogy nincs még egy híja sem a harminckettőnek, mármint a 
harminckét foguknak, és mivelhogy e jó ebek száma is éppen 
harminckettő, a harminckettőt harminckétezer véve nem kevesleném, ha 
minden fogukért egy ezüst ütné a markomat.
- Hej, te szószátyár pecér! - kiáltott rá Ivor úr immár nekidühödten. - A 
talpadra kapsz annyi botot, ahány szót még ejtesz, ha a kerek árát meg nem 
hallom nyomban.
Zeke barát megint kipislantott a kapun, aztán szemrebbenés nélkül 
kivágta: - Ezer ezüst a kerek ára!
- No, kapjátok le a szégyentelent a tíz körméről, ti szolgák, de tüstént! S 
a talpát addig botozzátok, míg csak én nem mondom, hogy elég! - ordította 
Ivor úr, s a szolgák ugrottak.
Csakhogy azon percben már ugrottak is vissza. Mert a fura pecér 
vadászkésével a pórázt elvágta, s füttyére a kutyák vad csaholással 
szétugrottak, neki a szolgáknak meg Ivor uruknak. A pecér pedig a hasát 
fogta, úgy hahotázott, mert az ijedt népség kapott volna kardjához, 
nyilához, vagy menekült volna, ha a szelindekek a nyakukon nincsenek. A 
riadt ordítozás még néhány kíváncsi martalócot odacsalt, s már késő volt, 
mikor menekültek volna.
Ebben a percben, mint súlyos jégeső az égből, hullani kezdtek a 
nyílvesszők a csődület közé. A nyitott várkaputól nem messze feltűntek 
Robin legényei, s biztos kézzel vették célba a bentieket. Egypár martalóc 
nyílvesszőtől találtán összerogyott, s a vad kavargást, kutyacsaholást Ivor 
hangja hasította szét:
- Hóha, emberek! Itt az ellenség! Húzzátok fel a kaput sebtiben!
Csakhogy a szelindekeket nem bírták lerázni, s amíg egypár páncélos a 
felső várból le nem rohant, hogy a parancsot teljesítse, a kapu nyitva állt, s 
Robinék nyilai arattak. Ekkorra már Zeke barát a falon kívül járt, és jelt 
adott Robin csoportjának. A kapu lassú emelkedése közben a védőkre 
tovább hullott a nyílzápor és éppen most, amikor bent a zűrzavar tetőfokára 
hágott, Robin néhány emberével nekiindult a várárokból befelé vezető 
csatornának.
A várfalakról a kapu tájékára csődült minden védő, hogy a betörést 
megakadályozza, s aki fönnmaradt, az is a kaput kereste nyilával. A 
vízvezető csatorna a kapuval ellenkező irányban, a legmagasabb fal alatt 
vezetett be a várba, Robinéknak tehát a korai felfedezéstől nem kellett 
tartaniok. Néhány karcsapással átjutottak a sáncárok vizén, aztán egyesült 
erővel benyomták a csatornát elzáró rozsdás vasrácsot. Száraz tavasz lévén, 
a csatornában szerencséjükre csak mellig ért a víz, s ha lassan is, és 
csuromvizesre ázva, Tádé kőműves kalauzolásával mégis feljutottak a 
kútig.
- Süsd meg a tudományodat, Tádé komám - szólt Robin bosszúsan, 
amint a négy embernyi mély kútból a messzi napvilágra föltekintett. - Itt 
állunk mellig a vízben, mint keresztelkedéskor ősatyáink, s még itt is 
maradunk, amíg Ivor odafenn száraz törülközőkkel nem vár. Most légy 
okos Tádé, mert a vízbe a fejed lenyomom!
- Sose búsulj, Robin komám - felelte a furfangos Tádé, s egy ugrással 
fenntermett Robin vállán, hogy az szinte belényögött. Hosszú husángját 
kézbekapta, s hogy jól kinyújtózott, éppen meg bírta piszkálni vele a 
kerekeskút orsóját, már karikázott is lefelé a csöbör, hosszú kötélen. 
Egyenként fölhúzódzkodtak rajta hamarosan, s akkor már jobban 
szétnézhettek, hová is keveredtek tulajdonképpen. Amint kitervelték, úgy 
történt. Errefelé nem láttak egy lelket sem, mert a kapu védelmére rohant 
mindenki. Míg a vizet lerázták magukról, Tádé kőműves sorra elmondta, 
mit, merre találnak a várban.
- Amott a pincegádor, látjátok? A lépcsőaljáról kétfelé ágazik el a föld 
alatti folyosó, előre egyenest a tömlöc folyosójára juttok, a keresztfolyosó 
pedig a fegyvertárba torkollik. Mire a foglyokhoz lejuttok, s a 
fegyvertárból magatokat fölszerelitek, én a kúton át kimegyek ismét és a 
sáncárok vizét a külső zsilippel leeresztem. A foglyok akkor a mi utunkat 
száraz lábbal tehetik meg visszafelé, minek úsztassuk meg szegény 
elcsigázottakat.
- Okos vagy, komám - nevetett Robin - csak most már menj, s tedd, 
amit mondtam. A fekete lovagot pedig tiszteltetem, mert jól végezi dolgát.
Azzal már mentek is, ki-ki a maga útjára. Tádé mester visszaereszkedett 
a kútba, Robin, Csipet János meg a többi legény pedig husánggal a kézben, 
neki a pincegádornak. Elébb a tömlöcnek vették útjukat.
- Hé porkolábok! Föl a bástyára, nyakunkon az ellenség! - kiáltott 
Robin, s a félhomályos folyosón a szóra tucatnyi zavarodott alak jelent 
meg. A cimborák husángjukkal hamarjában egymás mellé fektették őket, 
zsebeikből kulcscsomókat forgattak ki, és máris szabad volt az út. Sorra 
nyitogatták a zárkák ajtaját, s kihoztak a folyosóra mindenkit, akit csak 
találtak. Legtöbbnek alig volt jártányi ereje, még hálálkodni is alig bírtak 
szabaditóiknak.
A folyosóról nyíló utolsó kamrából vöröses fény derengett, s Robin 
addig próbálgatta a kulcsokat, még végre kinyitotta a nehéz vasalt ajtót.
A tömzsifalú, boltos zárkában kecskelábú asztal állott, rajta vörösfényű 
kis pislancs mécses, penna kalamárisban, meg egy ív árkus papiros, s az 
asztal mögött durvára ácsolt székben ült a szép Marianna. Amint Robin 
belépett, felugrott s a nyakába borult.
- Édes jó uram, tudtam, hogy megjössz hamarosan, és kínzatásomnak 
napjai megszámláltatnak. - Így szólt a szép Marianna gyöngéd ölelések 
közt.
- Megjöttem bizony, hogy elvigyelek innét a poklok fenekéről - 
válaszolt Robin, maga is meghatottan. - De most lásd, hogy innét minél 
előbb kinn légy. Egy cimboránk majd elvezet téged, s a többi 
megszabadítottat azon az úton, amerre mi bejöttünk.
- Tudom, hogy magam ellen haragítlak, jó uram, de úgy hiszem, 
kardforgatónak híjával lehettek mostan. Nekem pedig tudod, a sodrófánál a 
kard jobban kezemre áll, ezért hát kérlek, itt is, ne csak otthon, melletted 
lehessen kardos menyecskéd. Mondd, hogy úgy legyen!
Robin nehéz szívvel hajtott fejet, és megértette a régi szólás igazát: 
ellenségnek vagy szoknyának meghátrál végül az ember fia. - Hanem az az 
árkus papír mire ott az asztalon? - jutott eszébe.
- Földjeim örökét kellett volna Ivorra testálnom - válaszolta Marianna, 
s mikor látta, hogy Robin arca e szóra elsötétül, kitárta a zárka tölgyfa 
ajtaját, s biztatóan mondta, mintha ugyan Robinnak elkelne a nógatás; - 
Induljunk, komám, hallod, komám, a harcnak dandárjából kimaradunk, 
komám! Míg elfecsegnénk itt a drága időnket, s dorongod a kezedbe 
rozsdál!
Kiléptek a folyosóra és Robin mindjárt látta, hogy egy legény már az 
erőtlen foglyokat fölkísérte, s azóta talán már a lecsapolt csatornában, a 
várfal alatt járnak. A többiek a folyosó homályában meghúzódva vártak a 
parancsára, s a kulcsok segítségével együtt törtek be a fegyvertárba, hogy 
dorongjukat alkalmasabb fegyverre cseréljék, íjat, kardot nem hozhattak 
magukkal a vízen át, ezért mostan a legjobbat mind közül kiválogatták 
maguknak. Robin még szurkot is talált egy kondérral, s intett a 
cimboráknak, hogy vigyék föl azt is.
Mikor a pincegádorból végre kijutottak, Robin örömmel látta, hogy 
idefönn a felső várban még mindig tiszta a levegő. Ahogy a magasból a 
várudvarba letekintett, észrevette, hogy döngetik kintről a várkaput erősen, 
s bentről szálfákkal támogatják a martalócok, a közébük hulló sűrű 
nyílzáporban. - A fekete lovag ad nekik hát munkát bőven, de most már 
ideje - gondolta -, hogy válláról a terhet levegyem. - Kiment egészen a 
felső vár bástyájára, s magához intette legényeit.
- Nézzetek csak oda le a várudvarba! Nyüzsögnek, mint a hangyák, 
igaz-e? No, majd most végképp felbolydítjuk őket. Az udvari faépületeket 
nézzétek, a patkolók, nyergesek, fegyverkovácsolók házát, az őrházat, az 
éléstárat meg a legényszállást. De legelsőben a kaput meg a jó 
támaszgerendákat. Mind szárazfa, s mind világolni fog nyomban, szurokba 
mártott nyilaink tüzétől, hogy Ivor népe serényebben sürgölődjék odalent. 
Dolgunk könnyű lesz, mert mindenki a kaput védi és a széljárás is nekünk 
kedvez. Rajta cimborák, taplót, kovát elő a zsebből!
A folyós szurok a kondérban hamar tüzet fogott, s egy-egy nyílvesszőt 
mindenik megmártott benne. Egy pillanatig forgatták a nyíl hegyén a 
szurkot, hadd lángoljon fel, aztán útjára bocsátották. A védők elébb nem 
tudták, honnan jő az istenáldás, csak mikor már a kapu száraz dúcai lángot 
fogtak és égett az éléstár is javában, a fellegvár bástyamellvédjei mögött, 
akkor fedeztet föl a nyilazó cimborákat. - Ellenség a fellegvárban! - 
kiáltozták rémülten, mert nyilván nem fért a fejükbe, hogy jutottak fel oda, 
ostromlétrák nélkül. Az oltáshoz nem volt vizük, hiszen a kút a 
fellegvárban volt, s így hát csak átabotában kaptak mindenfelé, akár 
macska az égő szérűskertben. Mikor a tűz már vadul ropogott odalenn, s 
menedékük a martalócoknak nem maradt, Robinék biztos kézzel rájuk 
fordították nyilaikat.
De abban a pillanatban már lángolva dőlt be a kapu a kintiek zuhogó 
csapásai alatt, s a lángokon át berontottak az ostromlók, élükön a fekete 
lovag. Mint nádszálat forgatta kezében súlyos pallosát, s hol erre, hol arra 
hullott le sújtó keze. S mikor beért a martalócsereg sűrűjébe, rendet vágott, 
mint a kaszás a mezőn.
- Nézzétek csak, nézzétek, mint töreti a sűrű jeti - s a látvány Robint 
magát is tűzbe borította. - Hej, ha ezt a fekete lovagot jó rokoniasan hátba 
verdeshetnem! Ni, a szeme, akár az eleven szén, úgy cikáz, s fekete 
páncéljába, mintha párduc bújt volna! De a csillagtalan kutyakeservét, mi 
csak itt állunk? Hát közébük, mert megrepedek!
S egy hatalmas ugrással lenn termett a felső várfal tövében. A többiek 
csak néztek utána szédülten egy percig, aztán szemük behunyva utána 
vetették magukat. Csipet János Mariannát kapta a vállára, s úgy ugrott le. 
De már rohantak is, amerre Robint látták eltűnni, ahol legdühösebben 
kavargott a harc. Suhogtak a szablyák, jajszavak röppentek, s ürült a tér. A 
fekete lovag oldalán két kézre dolgozott Zeke barát, de még Sok, az öreg 
Sok fia is csak úgy tapodta maga alá a martalócokat. Kardra tűzött a szép 
Marianna is jó néhányat. S amint a sűrűn gomolygó füstfelhőben 
széjjelnéztek, már csak egy ember szegült ellenük: Ivor, a rablóvár ura. 
Robin s a fekete lovag szinte egyszerre ugrottak neki. De Robint a 
gyászsisakos egy intéssel félresöpörte. - Én tettem azzá, mi volt, én teszem 
azzá, mi lesz! - s e szóval Ivorra emelte pallosát.
Ivor láthatta, hányadán áll. Körülötte a tűz a falakba harapott már, s 
ellenségei körülvették. Nem maradt más, mint szépen veszíteni. Kimérte 
minden apró mozdulatát, s mint a jó vívók szokták, takarékoskodott az 
erejével. Hosszan kitartotta kardját és várt. A fekete lovag lesújtott, s 
ellenfelének már nem maradt ideje a következő csapást kivédeni. Egyre-
másra horpasztotta páncélját a gyászsisakos nehéz ütése. Mintha a fekete 
páncél csak könnyű kelme volna rajta, úgy hajladozott, forgott. Ivor 
védelembe szorult, s mint a rák, tehetetlenül hátrált az égő őrtoronynak. S 
mikor a lángok közé lépett, akkor hullott rá a halálos csapás. Nyaka közt 
érte, ahol a mellvért véget ér, s a sisak vasa kezdődik. Hátrazuhant, és a 
mohó lángok belekaptak.
- Gyerünk innen a tűzből - kiáltott Robin -, mert engem már kiver a 
forróság! Nincs itt már mit keresnünk, Vércsekövére akár Szent Péter is 
hordhatja csöbörrel a vizet, el nem oltja többé. Gyerünk víg cimborák, 
menjünk, amerre szabadon jár a szél!
Hanem amíg az égő kapun átvergődtek időbe tellett, s csak kint a 
száradó várárok partján kezdte Robin számba venni embereit. Alig 
hiányzott egy is közülük, de az az egy nagyon. A fekete lovagot mintha a 
füst nyelte volna el. Latolgatták, mi érte, míg aztán Zeke barát egy 
távolodó pontra mutatott, messzi Nottingham felé.
- Amott nyargal, ni, amott a jó cimbora! Ugyan miért hagyott itt 
minket, és még nevét sem mondta meg, hogy jó hírét költsük.
- Megmondta az, csak ti nem hallottátok süket fületekkel - szólt Robin 
elbúsulva. - Mert ugyan ki harcolna vére szakadtáig a szegény nép 
boldogulására, s ugyan kinek kezében járna így a pallos? Tudjátok meg, 
balgák, Oroszlánszívű Richárd királyunk harcolt itt mellettetek, isten 
áldása kísérje!
Akkor elindultak az erdő iránt, lehorgadt fővel, mint akik csatát 
vesztettek, és a füstölgő Vércsekövére vissza se néztek többé.


ZÁLOGOS JÓSZÁGNAK
MEGKERÜLT GAZDÁJA

Az erdőszélen találkoztak Vércsekő néhány megszabadított foglyával, 
kik otthonuk-hazájuk nem lévén - Tádé kőműves kíséretére bízták 
magukat, mivelhogy nyomorult bőrben is voltak. A rablóvár elcsigázott 
foglyai lassan ballagtak és hálás szível néztek föl szabadítóikra, kik lovon 
utolérték őket, s most gyalog akarták folytatni útjukat, hogy e 
szerencsétleneket ültessék a lovakra. Marianna is leugrott lováról és egy 
ősz hajú öreg nyakába borult. Robin csak nézte őket, hogyan ölelkeztek, 
csókolóznak könnyesen, s kivárta, míg Marianna rája is sort kerít.
- Jer; Robin, öleld meg re is e halottnak hitt drága öreget, ki atyám s 
kettőnknek atyja lesz. Te, pedig fogd meg kettőnknek kezét; apám, mert 
aki téged megszabadított, nekem is szabadítóm, immár másodszor, Robin 
Hood, az én jó uram.
Így örvendeztek jó darabig, s mind a derék cimboráknak is ragyogott az 
arca, hogy lám, szép szerencsével egymásra találtak.
- Atyámuram, mondd meg nekem - kérdezte Robin végül -, nem te 
vagy-e ama híres Artúr lovag, kiről jó királyunk is szólott volt; mikor 
Vércsekő megvételére indultunk.
- Bizony én vagyok, fiam - felelte az öreg -, s hosszas fogságom is 
annak köszönhetem, hogy Richárdunkat, az Oroszlánszívűt elkísértem a 
bősz pogányok ellen a csatába. Királyunknak a hadjárathoz pénz kellett, s 
kellett nekem is, hogy lovag módjára, hadnagyként vele tarthassak. Minden 
jószágaimat hétszáz aranymárkáért Hugó apátnál elzálogosítottam, őt 
magát pedig leányomnak gyámjául hagytam, míg a szentföldi hadjáratból 
visszatérek. A vad szaracénok ellen vívott csatában megsebesültem; s 
nehéz lázba esvén, királyunk hajóra tett, és hazaküldött Angliába. Legjobb 
tudomásom szerint a Mária Szent Szíve Apátságba vittek, s rábíztak az 
apátúr gondjaira. Ezután mi történt; mi nem, pontosan nem emlékszem, 
mert az eszmélet el-elhagyott. Mintha talán közben Hugó s Ivor hangját 
hallottam volna; amint zálogos jószágaim dolgát tárgyalják, s akkor 
vethettek engem, királyunknak öreg katonáját; Vércsekő tömlöcébe. Isteni 
csoda mentett meg, hogy sebes testem el nem rothadott a nyirkos falak 
fővén, pedig hát mi mást akarhatott Ivor? Az idő észrevétlen múlt el fejem 
főlőtt, meg nem mondhatnám, hányat írunk mostan; hiszen a fejem még 
tiszta patakvízben nézvést hollófekete volt a csata előtt. Ugye leányom, 
igaz?
Erdei úton haladtak, lassú lépésben egymás mellett, s Marianna csak 
bólintott szótalan. Hanem Robin mindent apróra tudni akart, s kérdezett 
még egy s mást az öregtől.
- És a zálog örökig tartó, vagyis, hogy akármikor megválthatod 
jószágaidat, apámuram?
- Ismered-e fiam a Hugó apátot? Igen? Akkor hát hogy is kérdezhetsz 
ilyet? Már éppen számolom, hogy öt esztendő múltával jár le az időm, s ha 
addig a hétszáz márkát vissza nem fizetem, minden birtokom, házam, 
barmom az apát kezén marad. Hogy is csak? Egy esztendő, kettő, három és 
négy, bizony az idén léphettünk be az ötödikbe. Látod, ha ez esztendő 
Szent György havának tizenötödik napjáig, azaz Farkas püspök napjáig a 
pénzt az apát kezébe le nem számlálom, elmondhatod, hogy nőül szegény 
leányt vettél.
- Szegény ember vagyok én, olyan szegény, hogy már az egész világ az 
enyém - válaszolta Robin -, s Marianna velem e világot megosztotta. 
Minek nekünk a birtok s a jószág? Hanem az apát kezére jutni semmit nem 
hagyunk. Nyeregkápánkból, ha az aranyakat egybeszámláljuk, nem sok 
híja lesz az ezernek se. Azt a hétszáz aranymárkát neked adjuk kölcsönbe, 
s mivel Kisasszony havában vagyunk már, holdújulásra jő Farkas püspök 
napja, addig a zálogos jószágot megválthatod.
- Ha jó szívvel adod, fiam, hát elfogadom, mert jobbat mit tehetek. De 
hogy a pénzedet mikor látod, afelől nem kezeskedem. Öregségemre úgy 
látom, hogy a világon csak a gazdag ember fejét fájdítja a pénz.
- Úgy van bizony, sirassa az, ki elveti a pénzmagot, s langyos vízzel 
locsolja estelente. Hazaértünk apámuram, s bár hirtelenében új szállást kell 
eszkábáljunk magunknak, mert Ivor a régit felpörkölte, mégis szívesebben 
alszom a tavaszéj hűvösén, mint hogy az ő forró ágyába feküdjek.
A sherwoodi erdő víg lakói fölött elrepült egy hét. Ugyanaz a hét röpült 
el a Mária Szent Szíve Apátság főnöke fölött is, hanem ez a hét rajta épp 
egy évet öregített. Vércsekő vesztével utolsó támasza odalett, s rettegett 
egyre, hogy a vad haramia mikor röpíti föl a vörös kakast az ő szent 
hajlékára is. Úgy érezte, ha a ház a feje fölött nem is, hanem a föld ég a 
talpa alatt és csak súlyosbította félelmét, hogy Artúr lovag sorsáról nem 
hallott semmi bizonyosat. Farkas püspök napja elérkezvén, ott ült Hugó 
apát a monostor díszes tárgyalótermében a kiküldött királyi kamarással, s 
egyre jobb kedvvel hörpölgették a papi pince nehéz aszúborát.
- Eljött hát a dél, de nem jött el Artúr lovag - jegyezte meg az apát 
vidáman. - Így hát azt hiszem, mindjárt nyélbe is üthetnénk a birtok 
átírását.
- Ne siessük el a dolgunkat - válaszolt a zálogügyek királyi kamarása -, 
hiszen estig még jöhet és megválthatja minden jószágait. Éjfélig nap a mai 
nap, s mivel a hordóból futja, üssük el vidáman időnket.
- Ha eddig nem jött, nem jön az már eztán sem, higgye meg kamarás 
uram. Nehéz summa ebben a nehéz világban hétszáz aranymárka, honnan 
is húzhatná elő csak úgy hütyre-füttyre egy kiszolgált vitéz. Beszéljünk 
okos emberek módján, nagyuram. - Azzal fölállt s a ládafiából súlyos 
erszényt dobott az asztalra a barátok kegyes főnöke. - Száz arany van az 
erszényben. Ha a záloglevélre most a lejárat jeléül a királyi pecsétet 
ráütjük, ez az erszény soha nem is volt az enyém.
- Nem bánom hát, úgyis dolgom volna még sokfelé a mai napon - szólt 
a királyi kamarás kezét dörzsölgetve s már az erszény nem is volt az 
asztalon. - Nézzük csak, hol az a záloglevél?
Már éppen állt volna föl Hugó apát, mikor nyomában egy hajlott hátú 
baráttal a terembe lépett Artúr lovag.
- No, megjöttünk, megjöttünk? - üdvözölte Hugó apát megnyúlt képpel. 
- Csak nem a pénzzel?
- Bizony azt hoztam volna, jó Hugó, vagyis csak egy részét, mert a 
többire haladékot szeretnék kapni - felelte az ősz Artúr lovag. - 
Fogságomból most szabadultam, s még ennyi pénzt is összekaparnom 
temérdek fáradozásba került, ezért hát régi barátságunkra gondolj Hugó, s 
kétszáz márka erejéig add meg a halasztást.
- Nem tehetem, szegény barátom - szólt Hugó szomorúan. - A szívem 
vérzik, ha hosszas fogságodra gondolok, mert hallottam történetét. Ámde a 
barátságnál szentegyházunk előbbre való nekem, s az egyház koldusbotra 
jutott, mivel az a cégéres haramia, ez a Robin Hood megrabolja mindegyre. 
Egy szó, mint száz, haladékot nem adhatok, s ha a hétszáz aranymárkát le 
nem teszed mostan, birtokaid apátságunkra szállnak.
- Ne tégy velem ilyet, Hugó - fogta könyörgésre Artúr lovag. - Egy hó 
múltán meghozom a maradék kétszázat, lovagi becsületem rá.
- Megcsappant értéke a lovagi becsületnek, derék barátom. Lovagoknál 
ágrólszakadtabb népség ma már alig is van, persze mi is szegények 
vagyunk, akár a templom egere. Nem tehetem, mondom, bár fáj 
mondanom, de nem tehetem.
- Akkor hát idehallgass, csuhás! - emelte föl hangját Artúr lovag, s 
köpenye alól tömött pénzeszsákot rántott elő. - Itt a pénzed az utolsó 
aranyig, fogjad. Hanem a záloglevelet ide és tépem szét máris. Jámbor 
beszédeiddel pedig jobbágyaid szívére hass, mert egy napon búsultukban 
hájas tested úgyis megtapossák. Lássam a záloglevelet!
- Hohó! A delet már elütötte - kiáltott Hugó, s széke karfájába 
kapaszkodott.
- Én pedig megyek - jelentette ki a királyi kamarás, és indult is volna 
már, ha a kabátja szárnyát az apát a kezébe nem kapja. - Vissza a száz 
aranyamat! - tajtékzott. - Vagy a birtokot a nevemre, vagy a száz aranyat 
vissza!
A barát, ki előbb Artúr lovag nyomában lépte át a terem küszöbét, s 
mindeddig mögötte maradt, e szónál odalépett az apát elébe.
- Halljad mit mondok, egyházunknak hűtlen sáfárja, te! - dörögte. - A 
záloglevelet nyomban Artúr lovagnak átnyújtod, aztán szeded a sátorfádat, 
s ide az apátságba többé be nem lépsz, mert a rovásodon amúgy is sok van 
már. Jót mondok, hallgass a szómra!
- Ki vagy te pimasz, hogy itt parancsolgatsz nekem? Takarodj innen... 
de nem, vigyétek innen, fegyveresek, ki az ablak alá, s üssétek, hogy 
nyüszíteni halljam! Ejh, legények, hol vagytok!
Már ugrottak is az ajtóból, de ebben a szempillantásban a barát eldobta 
a csuklyát, s ott állt fényes királyi öltözetben. A fegyveresek rettenve 
hőköltek vissza, s az apát térde a padlón koppant.
- Nagy az én vétkem, oh király! - kiáltozta. - Kegyelmezz nekem, 
bűnösnek! Megmutatom, hogy méltó leszek tisztemre, csak adj némi 
haladékot! Meglásd, minden vétkemet jóra fordítom!
- Kegyelmet kérsz, sőt haladékot is, silány gazember! Ha vaksi 
szemmel, süket füllel járnám is ez országot immáron jó két hete, nem 
láttam-e, nem hallottam-e eleget itt? Vitéz hadnagyomnak haladékot nem 
adtál, hát most haladék nélkül kotródj innen! Lepénzelt, nyomorult 
kamarás, téged pedig meztelenen vesszőzzenek Londonig! Halljátok, 
fegyveresek?
A poroszlók komoran bólintottak, a kamarás meg az apáthoz hasonlóan 
térden állva esdett kegyelemért. A király szó nélkül fölrúgta, hogy az asztal 
alá esett, aztán Artúr lovagot előrebocsátva, kifordult a teremből.
- Ide jutott Angolhon, hogy igazságot már csak az erdőlakó haramiák 
tesznek - sóhajtott fel a szabadba érve. - Most hadd lássa egyszer a nép a 
királyi igazság osztó kezét!


AZ OSZTÓ IGAZSÁG

Nagyot nevettek a víg cimborák, mikor Hugó apát csúfos bukásának 
hírét vették. Rendre elmondta Artúr lovag, hogy s mint történt, s nem 
felejtkezett meg a királyi kamarás pályafutásának gyászos végéről sem.
- Pályafutásnál a vesszőfutás jobban illik rá - bólintott Robin komolyan 
és tekintete az újonnan épült szép faházaikon pihent. - Megjött a király, 
hazatért végre hosszas bolyongásaiból. Igazságot osztani jött meg, és János 
herceg galádságainak csorbáit sorra helyre köszörülni. Jól mondta 
Oroszlánszívű Richárd, hogy az igaznak oldalán e hazában már csak az 
erdőlakó haramiák állnak, e erős keze az ország rosszra fordult kerekét 
most helyére rántja megint. És akármilyen fanyar bogyó, le kell nyeljük, 
hogy most már az igazság zálogosai mi magunk vagyunk. Egy törvényház 
két bírával mire is megy? Tudod atyám, fájdalmas nekem a bírói pálcát 
kezemből kiadnom, mert éppen az a bíró öröme, hogy gonosz e világ. 
Szívem szerint való igazán az volna, ha felkent királyunk értem nyújtaná 
kezét s magam is felajánlhatnám segítő jobbomat s felbolydult Angolhon 
rendberázásához.
Az öreg csak hümmögött, mint aki sokat tud, de keveset mond, s azzal 
már ment volna is az útjára, ha az országút mentén cserkésző legények nem 
jelentik lihegve, hogy az apát közeledik szamárháton, néhány hű 
emberének kíséretében.
- Menti a betyárbútort, át a nottinghami rokonsághoz - szólt Robin, s 
szemében vidám fények gyúltak. - Szamárháton jő, akár Krisztus 
virágvasárnapján, hát igyekezzünk, hogy a magunk pálmagallyait mi is 
letehessük a lába elé. Szebben el sem búcsúzhatnánk a levitézlett uraságtól.
És már lódultak is neki az útnak valahányan, hogy Hugót még idejében 
ott érhessék. Alig rejtőztek el az útmenti cserjésben, mindjárt felhangzott a 
csökönyös szamárpaták dobogása és Robin azon szempillantásban kint 
termett az út közepén.
- Állj meg egy szóra Hugó, egy utókora, mielőtt útjaink mindörökre 
elválnak - szólította meg nyájasan a Mária Szent Szíve Apátság nem is oly 
régen volt fejét. - Ne riadozz, egy hajad szála sem görbül, meglásd, és 
embereidnek is jobb lesz, ha gyíklesőiket békén hagyják. Gyertek csak ki 
cimborák, a nagyobb biztonság okáért.
E szóra körülvették őket Robin víg cselédei, és a kíséret látta, hogy ez 
nem a vitézkedések ideje.
- Mindjárt másként esik a szó köztünk, látod Hugó - mondta Robin 
elégedetten. - Azt szeretném, nevezetesen, ha apáturaságod megannyi 
áldásos munkájáról itt most számot adnál. Munkája végeztével a jó gazda 
mindig visszatekint, fáradozása nem volt-e hiába. Apáti székedből az egész 
vidéket te kormányoztad és te is, mint annyi más, jó Richárd királyunk 
távollétében egy egész megye gyámatyja voltál. Mármost királyunk 
megérkezvén, magam is munkámmal számot vetni készülök, a teljes képet 
kettőnk hadakozása teszi. Sorold el hát Hugó, tízéves uralmad mi minden 
dicséri!
Hugó csak hápogott, hamarjában össze se bírta az eszét szedni. Láthatta 
pedig mindjárt, hogy Robin komolyan beszélt, mert szavait csend követte 
és mindenki az ő válaszára várt. Régi szófacsaró lévén nem jött hát 
zavarba, hanem isten neki fakereszt, majd csak kimossa magát a beszéddel 
valahogy.
- Szentegyházunk tövises útjait jártam tíz éven át - kezdte. - Vállamra 
irdatlan terhet rótt egy vármegye adószedésének, pallosjogának, s 
lelkiüdvének gondja, és most, hogy letettem mindezt, könnyű szívvel 
morzsolom le életemnek maradék napjait. Mindaz, amit megtennem nem 
sikerült, a te lelkeden szárad és felelni is fogsz érte az isteni ítélőszék előtt.
Azzal körülnézett, mintha az áment várná a körülállóktól.
- Ez szép beszéd volt, Hugó - nevetett Robin - és méltó példája, 
nyájadat hogyan szédítetted tíz kemény esztendőn át. Ámde az igazat még 
egy ilyen szép szónoklat sem feledteti. Hadd mondom most el neked, hogy 
Vércsekő lerontásakor a többi közt egy szerzetest is megszabadítottunk 
Ivor tömlöcéből, kit azért küldtél oda, mert üzelmeidről nagyon is sokat 
tudott. Emlékszel-e még hajdani titoknokodra, a jámbor Anzelmusz 
barátra? Ha akarod, idejön és ezzel meg azzal kikerekíti hiányos 
számadásodat. Mondd csak, igaz-e, hogy a papi dézsmákból tízezer 
aranymárkát szedtél be egy esztendőben?
- Igaz - nyögte ki Hugó -, csak Anzelmusz barátot ne lássam.
- Tudom, hogy Róma nevében szedted, de hát oda a pénzből mennyit 
küldtél? - firtatta tovább Robin.
- Felét az összegnek - vágta rá gyorsan Hugó, mert gondolta, így még 
olcsón megússza.
- Nem igaz, mert tizedrészének felét se küldted el. Hogy a többivel mi 
történt, nem kutatom, mert ezek egyházi ügyek, csak azt szerettem volna 
tudni, mit csikartál ki szükségen felül az adózó pórnépből. Úgyszintén nem 
firtatom, mikor s miért éltél pallosjogoddal törvénytelenül, hadd 
nyugodjanak a holtak. Minek piszkáljam a világi adók dolgát, hiszen 
minden időkben vetettek adót a nagyurak, ha másra nem, a szegények 
kéményének vézna füstjére. Hanem egy dolog személyesen érdekel, már 
megbocsássál, merő rokoni önzésből. Mondd meg nekem, mennyi volt 
Artúr lovag jószágainak egyesztendei jövedelme?
- Bőven számolva ezer aranymárka - sütötte ki Hugó némi töprengés 
után.
- Szóval szűken számolva ezer márka - bólintott Robin. - Valahogy így 
gondoltam én is. Akkor hát ide hallgass Csipet János barátom - fordult 
most a cimborák felé. - A te dolgod lesz, hogy hamarjában összeszámláld, 
mi pénzt visz magával útjában ez a derék úr. Arany- s ezüstneművel 
nekünk most dolgunk nincsen, higgyük el, hogy egy jó apát hosszú élete 
munkájának gyümölcsei ezek. Hanem a pénzzel elszámolunk!
Míg Csipet János gyakorlott keze zsebeket, átalvetőket, nyeregtáskákat 
forgatott ki, Robin észrevette, hogy az apát társaságától félrehúzódva 
valami kalmárféle dől az egyik útmenti fának. Arcára széles karimájú 
kalpag vetett árnyat, hanem annyi látnivaló volt, hogy nevet a számadáson, 
csak úgy reng belé.
- Sose nevess koma, sorra kerülsz még te is! - intette Robin. Aztán 
látta, hogy Csipet János végzett a dolgával. - Mennyi hát a mennyi?
- Sokat imádkozhatott, amíg ilyen szépen összejött - válaszolta Csipet 
János. - Nem kevesebb az egy márkával sem a húszezernél, már legalábbis 
azt gondolom, mert az én kalapomba száznál több nem fér. De ha lyukas 
volna, akkor még az a húszezer is beleférne, amitől ennek a szamárnak itt a 
háta roggyan.
- No, köszönöm, ezt szépen kiszámoltad - nevette Robin. - A pénzzel 
pedig ez lesz: Négyezret szabok Artúr lovag jószágának ötévi 
használatáért, az ötödik Hugót illetné a gondért, de ezt az ezret is a többi 
tizenöthöz hozzácsapom, s a királynak Londonba felküldöm, osztassa szét 
a megye adózó népe közt. És még örülj, Hugó - fordult a Mária Szent 
Szíve Apátság hajdan volt urához -, hogy Csipet Jánosnak s magamnak e 
nehéz számvetésért bért nem követelek.
- Tönkretettél! - sápítozott Hugó.
- De már hányadszor! - vágott vissza Robin. - Úgy vagy te is, akár a 
szegény vásáros kalmár, hogy a ráfizetésből él. Igaz-e te kalmár? - vetette 
oda a fának dőlt nevető kalpagosnak. - Most te jössz sorra. Ti pedig 
mehettek!
Hugónak nem kellett a biztatás, megcsapdosta szamarát s már ment is, 
búcsúszó nélkül, míg Robin a többi holmit is ott nem marasztalja. 
Társasága pedig mindjárt a nyomába zárkózott.
- No, te kalmár, elébb a pénzed mondd meg mennyi, aztán nevess! - s e 
szóval Robin most már őt kerítette sorra.
- A komád lyukas kalapjába éppen belefér - felelte kurtán a kalmár.
- Eredj csak barátom, Csipet János, és vágd föl az erszényét, aminthogy 
a nyelvét fölvágták már.
Csipet János odalépett, de amint a kezét kinyújtotta, már bukfencezett is 
hármat hátrafelé, miként a nyúl. Robin nagyot nézett, de szólni nem is volt 
ideje, mert a kalmár elé odaugrott Zeke barát, s magasra fölgyűrte zekéje 
ujját.
- Ne csecsemővel kezdjél, mert nézd, hogy megütötte magát szegény - 
s fölkecmergő barátjára bökött. - Majd én ajánlok neked erődhöz méltó 
játékot. Úgy hívják, hogy: nem az a legény, aki adja, hanem, aki állja. 
Előbb én ütök, mivel az egyháznak imákba tört szolgája vagyok, aztán 
majd te.
- Előzékeny játék, az biztos, de csak játsszuk - egyezett bele a kalmár 
és várt.
Semeddig sem kellett várnia. Zeke barát ütött, s ütése akkora volt, akár 
a faltörő kosé. De a kalmár meg se rezdült, úgy állta. Zeke barát álla leesett 
a csodálkozástól, s akkor a kalmár ütött.
- Megdőlt az egyház - rebegte a barát és végignyúlt a zöld gyepen.
- Velem próbálj erőt, kalmár! - szökött elébe Robin. - Kezdjük is ízibe, 
ide nézz! - És ökle csapásába minden erejét beletette.
A kalmár megingott, de már állt a talpán megint, könnyedén. Most ő 
huzakodott neki, és karja feszülésén látszott, hogy ebben anyai-apai benne 
lesz.
És a sokat látott erdő ilyet nem látott. Ágaskodtak az ágak hogy jobban 
lássák. Mert esett Robin is, de térdre egyenest, amint a kalmár másik 
kezével lekapta kalpagját.
- Óh, országló kalmár, királyi vitéz!
- Kelj föl, jó Robin, miért alázkodol? - így szólt az Oroszlánszívű. - 
Testvéröcsém jobban rászolgálna, mégis te állsz térden én előttem? 
Minden érdemedért és minden hibádért mostantól fogva a sherwoodi 
megye királyi bírájává teszlek és legfőbb tanácsosommá. Mert tettél, mint 
én, igazságot, s vétettél, mint én, hibákat. Hanem most asztalt készíttess, 
mert jómagaddal, nőddel együtt egyszer én is jóllaknék már erdőm 
vadjából. Jer Robin; hű cimborám!
Így indultak neki a rengetegnek, elől ketten, s a többiek mind utánuk. És 
nyomukban a csend.


AZ IDEGEN SZAVAK KIEJTÉSE

Locksley 	- Lokszli
Newark 	- Nyuárk
Nottingham 	- Nottingem
Robin Hood	- Robin Húd
Sherwood	- Servud
 