V Kulcsár Ildikó
Rózsa a szélben
Egy korty derű



© V. Kulcsár Ildikó, 2007
Szerkesztette: Erdélyi Z. Ágnes
Borítóterv: Kálmán Tünde
Borítórajz: Szűcs Édua
Tördelés: Arktisz Stúdió
ISBN 978 9639710 19 1 ISSN 1785 5667
Sanoma Budapest Könyvkiadás
Megjelent a Sanoma Budapest Zrt. gondozásában 1037 Budapest, Montevideo u. 9. Tel: 437–1100 Felelős kiadó: Szabó György vezérigazgató
Könyvkiadás: Szemere Gabriella
Készült a Szekszárdi Nyomdában 2007–ben Felelős vezető: Vadász József
A könyv megrendelhető a www.mc.hu weboldalon
  
Ajánlom e könyvet
  Ádámnak, Bálintnak, Bencének és Patriknak, a négy szerelmetes kis királyfimnak, akiktől annyi szeretetet kapok, hogy tíz életre is elég lenne… Hadd tudják, ha majd egyszer ők is megismerik az olvasás gyönyörűségét, hogy mivel foglalatoskodott az örökké rohanó Ildi-nagyi.
  
  
  NÉLKÜLÜK NEM JÖTT VOLNA LÉTRE…
  
  Nem mondok köszönetet az üknagypapámnak, a keresztanyámnak, a nagybácsikámnak, a menedzseremnek (mert nincs) meg a sarki hentesnek, ahogy az „Oscar-csillagok” szokták, de bizony köszönetet mondok a Nők Lapja számtalan olvasójának, akik megtisztelnek a bizalmukkal, és őszintén mesélnek nekem – ki levélben, ki e-mailben, ki személyesen – a gondjaikról, a bánataikról és életük szép perceiről.
  Köszönetet mondok a gyerekeimnek, akik annyi jóval-rosszal, örömmel-bánattal ajándékoznak meg, hogy a legnehezebb élethelyzetekben sincs időm az önsajnálatra.
  Köszönetet mondok – nem utolsósorban – a férjemnek, aki olyan kitartó szeretettel vesz körül, hogy még ebben az őrült-durva világban meg az időnként elviselhetetlenül zűrzavaros újságíró-létben is képes vagyok boldognak érezni magam (időnként). És ezt a manapság csöppet sem divatos érzést vagy legalább egy korty derűt sikerül néha-néha „átragasztanom” az olvasóimra is…
  
  RÖVID LEVÉL AZ OLVASÓNAK
  
  Kedves Olvasóm! Kérlek, bocsásd meg nekem, hogy tegezlek, de az őszinte beszélgetéshez – levélhez – jobban illik a tegezés, mint az önözés… Kedves Olvasóm, mielőtt nekifogsz e kötetnek, tudnod kell, hogy ebben a könyvben egyetlen sor sem íródott parancsra: főszerkesztői, kiadói utasításra vagy politikai nyomásra. Bár a sors vagy inkább az Úristen kegyelméből ilyesféle pressziók nemigen értek eddigi pályám során… Itt azokat az írásaimat gyűjtöttem csokorba, amelyek az utóbbi négy évben születtek jártamban-keltemben, amikor csak úgy nézelődtem. Ebben a sokat szidott (általam rajongott!) szakmában az a gyönyörű, hogy az ember hivatásos kíváncsi. Akkor is dolgozik, amikor látszatra csak cseverészik-bámészkodik falvakban, városokban, metropoliszokban – Rómától Kisvárdáig, Soprontól Torontóig és Sanghajig –, ezért viseli az írások jelentős része a Csak úgy nézelődöm „vezetéknevet”.
  Persze egy újságbéli vezetéknévhez mottó is dukál. Bevallom, nem sokat mötyörögtem a kiválasztásával, hiszen már az első publicisztika születésekor eszembe jutott a kedvenc Pilinszky-idézetem. „MINDEN TETŐRŐL LÁTNI A NAPOT…”. Látni egy hosszúperesztegi félig vályog, félig tégla házból, látni egy ékes-fényes tokiói felhőkarcolóról és a családi vagy politikai háborúk poklából is…
  Aztán ahogy az utóbbi esztendőkben egyre durvult-csúnyult a világ körülöttünk ezzel párhuzamosan sokasodtak a kétségbeesett olvasói levelek direktebb mottót választottam. A Nők Lapja oldalára hívtam Luthert, hogy általa közvetítsem azt a megszenvedett és csak azért is megőrzött optimizmust, amely úgy hozzám nőtt, mint a kezem vagy a lábam. (Jelzem, egyáltalán nem érdekel, hogy ez az életérzés sokak szerint nevetséges „génhiba”). Magam azt gondolom, hogy ebben az egyetlen életünkben nem érdemes a rosszat gyűjtögetni-terjeszteni, inkább… Inkább? „HA TUDNÁM IS, HOGY HOLNAP ELPUSZTUL A VILÁG, MÉG AKKOR IS ÜLTETNÉK EGY ALMAFÁT…”
  Persze, nem könnyű. Tudom – a munkám során naponta tapasztalom –, hogy rengeteg a baj, a fájdalom, a szegénység, tele vagyunk stresszel, félelemmel és aggódással. Meg kell élni, túl kell élni… Szóval mindenkinek mankó kell ahhoz, hogy képes legyen megvívni a hétköznapok harcait. És ez a mankó lehet egy korty derű is. Nem gondolok én harsány, oktalan röhögésre – erre tényleg nincs okunk –, csak egy parányi életszeretetre. Figyeld csak, kedves Olvasóm, mit írtam erről néhány évvel ezelőtt! Egy korty derű Rómában történt. Tán két hete. A Spanyol-lépcső „márványfodrai” közt sütkéreztünk a párommal (Márai emlegette a márvány-fodros lépcsőt egy levelében, ugye, gyönyörű?), élveztük, hogy kiszakadtunk az itthoni hajtásból, és egy olasz párral beszélgettünk. Miről is? Mindenről, semmiről. Zenéről, szerelemről, vörösborról, leheletvékonypizzáról, a téren nyüzsgő turistákról, a gyerekeinkről. Jó volt velük. Ők gyengén beszéltek angolul, mi még gyengébben olaszul, megnőtt a gesztusok, tekintetek jelentősége. Nevettünk, közös esti programot terveztünk, amikor a lány váratlanul rám támadt: Chi sei tu? (Ki vagy te?) Elméláztam a furcsa kérdésen. – Ó… senki! Egy, a sok millió magyar nő közül. – Miért érdekel ennyire az olasz nők élete? –faggatott tovább a lány. – Tanulni akarok tőletek – feleltem halkan. – Haza szeretnék vinni egy korty derűt. Ti sem éltek könnyen, mégis jó a kedvetek, élvezitek az életet. – Jókedvet akarsz hazavinni? – rökönyödött meg a fiú, látszott az arcán, hogy nem ért semmit.
  Kedves Olvasóm, ugye, te értesz? Remélem, egyet is értesz velem abban, hogy ránk férne egy kis életkedv. És én sokat szeretnék tenni azért, hogy a körülöttem élők meg az olvasóim – tizenhattól nyolcvanig – több derűvel viseljék a hétköznapokat.
  Kérdezhetitek persze, hogy a sok gond és baj közepette hogy lehet megőrizni a derűt. Valahogy úgy, mint Petrarca… Figyeljétek csak azt a mottót, amelyet jó néhány szomorkás embermese felvezetőjének választottam:
  „S HA NEVETEK VAGY AJKAMON KEL ÉNEK, TESZEM, MIVEL EGYETLEN MENEDÉK EZ,  HOGY ELREJTSEM SZAVÁT A SZENVEDÉSNEK.”
  Azt mondjátok, hogy ez Fellini sírva-nevető fehér bohócának a vallomása? Lehet. De mondtam én valaha, hogy nem érzem magam bohócnak (gyakorta) e földi létben?
  V. Kulcsár Ildikó
  
  
Első fejezet
  
  Ha a férfi…
  
  Amelyben szerzőnk bevallja, hogy jártában-keltében szüntelenül beleütközik a férfiak gyarlóságába. Meg abba, hogy mi (hasonlóan gyarló) nők nemigen tudunk férfiak nélkül élni. Ahogy ők sem – nélkülünk. Szerzőnk nézelődés közben azt is tapasztalja, hogy a nők számtalan választ adnak e boldogító vagy épp testet-lelket nyomorító vonzásra-taszításra. Van, aki az egyedüllétet választja, van, aki harcol – kivont karddal küzd az igazáért, a még mindig csak szóban létező egyenjogúságunkért – és van, aki a humort, az iróniát választja fegyverül. Mert mosoly és önirónia nélkül nemigen lehet elviselni… Mit is? Hát azt, amikor a teremtés koronája nevel, hever, autót vezet, igazságot oszt vagy épp széfet szereltet a lakásba…
  
  RÓZSA A SZÉFBEN
  
  Három sáv. Nem, ez négy. Vagy inkább öt. Hét? Igen, most már a hetedik autó nyomakodik mellém. Miért előz meg jobbról az a Fiat, közben miért vág elém balról egyszerre négy motoros? Ilyen a halálfélelem? Életben maradunk itt, a Tevere-parton? Jaj, mi lesz a gyerekeinkkel, uramisten, ki neveli fel őket, ha mi nem térünk haza? Ehhez hasonló kiáltásokat hallattam, amikor néhány héttel ezelőtt először vezettem autót az örök városban, Rómában. A város örök, de nekünk gyorsan végünk lesz, visítottam egy kanyarban, amikor egy duplapofájú Multipla leszorított az útról. Állj meg, cseréljünk helyet, ordította a férjem, mire én zsibbadó kézzel kormányoztam a kocsit a járda felé.
  Nos, ekkor történt… Csoda? Nem tudom. A lényeg az, hogy kismotorral mellém gurult egy bűbájos mosolyú apáca. – Semmi baj, szedd össze magad, legyél bátor, itt másképp kell vezetni! – kiáltott be az ablakon színtiszta magyarsággal. Felismerte a hazai rendszámot, közben megérezte a rémületemet? Vagy csak hallucinálok? Netán már meg is haltam ebben a tébolyult római forgalomban?
  Te hallottál valamit? – kérdeztem a páromtól, ő csodálkozva nézett rám. Persze akkor még jobban csodálkozott, amikor hirtelen elhagyott a rettegés – a nyuszi emberré vált! –, és erő költözött belém. Nem álltam meg. Sőt! Gázt adtam, manővereztem, előztem és engedtem, szóval tudomásul vettem, hogy itt nincsenek sávok, mint otthon, tehát az ügyesebb-erősebb halad gyorsabban, de azért vigyáz a többiekre. Egyre felszabadultabban vettem részt ebben az eleinte vadnak tűnő (pedig csak temperamentumos) társasjátékban, közben igyekeztem beérni a jótevőmet. Várj, próbáltam kiabálni az apáca után, de ő rákanyarodott a Vatikánhoz vezető hídra, közben diadalmasan lobogott felém a férfiuralomra fittyet hányó, szépséges fehér fityulája…
  *
  Fura fazon a Csonti. A férje nevezte el így, mert hatalmas étvágya ellenére sincs ötven kiló. Okos fekete szemeket hord meg kényelmes ruhákat. Soha nem panaszkodik, rajong a fiaiért meg a többi „gyerekéért” – magyart és angolt okít egy pesti gimnáziumban –, ráadásul taníthatatlan bölcsességgel fogadja az élet megpróbáltatásait. Mindennek ismeretében rémülten hallgattam egy szürke szerda délutánon Csonti telefonját.
  – Nem bírom tovább, a széf betette a kaput! – hadarta könnyes hangon. Aztán csak lassan, nagyon lassan fogtam föl, hogy Csonti korábban szelíd-rendes párját „elkapta a gigantománia”.
  Történt ugyanis, hogy meghalt a férj nagymamája, és ők megörökölték a lerobbant mátyásföldi házát. Mit tesz ilyenkor egy bölcs férfiú? Rábeszéli a filléres gondokon edzett tanár-feleségét – „most megalapozzuk a jövőnket!” –, hogy vegyenek fel nyolcmillió forint kölcsönt a felújításra.
  – Az még hagyján, hogy félelmemben megtudakoltam, van-e adósok börtöne Magyarországon – jajongott Csonti –, de amióta kivésette a dolgozószoba falát, hogy a kőművesek beépítsenek egy terebélyes széfet, már a házasságomért is aggódom! Felfogod, hogy kódos széfünk van, mint a milliárdosoknak? És tudod, mit fogunk benne tárolni? Semmit. Hiszen egy fillér tartalékunk sincs, csak adósságunk! Bár a banki felszólításokat majd beletehetjük, mert a mi alig jövedelmünkből nemigen tudjuk majd kinyögni a törlesztő részleteket.
  Néhány nap múlva újabb telefon: Csonti hangja a régi. – Halihó, beugrom hozzád tíz percre, mesélek! Negyed óra múlva ragyogva áll előttem, a szeme csupa nevetés. Ugyanis az előző napon befejezték a munkát a kőművesek, tehát fizetni kellett. A férj odapattant a pökhendi széfjéhez, majd néhány perc múlva rémülten meredt a feleségére. – Kimerült az elem, nem tudom kinyitni! A pótelemet pedig eldobáltam… Benne van a fizetésem maradéka, még a családi pótlékot is hozzátettem. Hogy lehetne szerezni egy mackóst, aki feltöri? – motyogta.
  Mint játékát vesztett kisfiú állt a titkos széf előtt a nagydarab férfi. Csonti eleinte fuldoklott a nevetéstől, később sírva fakadt – a saját pénztárcájában csak pár száz forintot talált –, majd elrohant szegény édesanyjához, aki kölcsönadta a megtakarított pénzét.
  – Éjjel kettőkor találtuk meg egy padlóváza alján a pótáramforrást (vagy mit) – mesélte tovább Csonti –, és a férjem, akinek lángolt a füle a szégyentől, végre-valahára kinyitotta a széfet. Gyorsan kiszedtük az anyunak megtérítendő összeget, de ő nem zárta vissza azt a rettenetes dobozt. Nem! Így én beletehettem egy szál rózsát! A békerózsát…
  – Már nem haragszol rá?
  – Ugyan! Nagyon szeretem, áldott jó ember, de ő is csak. egy férfi, akinek az erejét megsokszorozzák a tárgyak. Háza lett, mint jó néhány tehetős barátunknak, de pénze nincs. Tehát megvigasztalta magát ezzel a böhöm széffel… Szegényke – bólogatott Csonti, közben jelentőségteljesen rámeredt az én párom hatalmas hifitornyára…
  *
  Idemásolok egy hírt az International Herald Tribüné olaszországi mellékletének május 24-i számából: „Egy fiatal szardíniái nő feljelentést tett szeméremsértés miatt egy százéves férfi ellen. A vádlott ugyanis „mutogatta magát”, miközben azt javasolta a fiatal nőnek, hogy szeretkezzenek. Az idősek klinikáján dolgozó hölgy elmondta, hogy egy sétányon sietett keresztül, amikor a százéves férfi lehúzta a cipzárját, megmutatta a nemi szervét, és a fent említett ajánlatot tette.” Nos, ha e hírecske hőse húsz-, harminc-, negyven-, ötven- vagy hatvanéves volna, felfordulna a gyomrom. De hogy száz!!? Eddig azt hittem, hogy egy évszázadnyi élet után – hogy is mondjam? – még egy cipzárat is nehéz lehúzni…
  Vacsora közben megosztottam olasz barátainkkal e felemelő hírecskét. Miután befejezték a röhögést, Luigi, a római vendéglős nagyot csapott az asztalra: nem a Colosseummal és Sorrentóval kell Olaszországot reklámozni, hanem ezzel a hírrel!
  – Mire gondolsz? – kérdeztem kíváncsian.
  – Arra, hogy az olasz férfi soha nem fárad el, sírig imádja a NŐT! – harsogta Luigi.
  (A nagy nevetésben senki sem hallotta meg Rosanna asszony – Luigi felesége – kétkedő krákogását…)
  
  LOBOGOK A KERÍTÉSEN
  
  Szédületes nő „a Zsuzsi”. Titkárnőként dolgozik, de esküszöm, több esze van, mint három diplomásnak – együtt. Szédületes ember ez a Zsuzsi – egyedül nevelte fel a gyerekeit –, mellesleg megtanult franciául, angolul, németül, és azon sem csodálkoznék, ha holnap nekiugrana a kínainak. Szédületes csaj a Zsuzsi, mert a második férje úgy imádja, hogy… Hogy is? Nem hozza le a csillagokat az égről – a csillagok nem hagyják magukat –, de volieret (reptetőt) épít a felesége rengeteg papagájának, télikertet kövez és üvegez, mert Zsuzsikámnak jelenleg madár- és virágmániája van. Ennek szellemében lelkesen fordít egy angol nyelvű könyvet a csuda tudja, milyen papagájokról, és az orchidea szövetségben is sertepertél. Mit látok, ha megérkezem hozzá? „Boldog” virágokat! Igen-igen boldogokat, hiszen látszik rajtuk, törődnek velük, szeretik őket. Orchideákat, hibiszkuszokat, leandereket, lilákat, sárgákat, vöröseket. Mindig meghatódom ennyi szépségtől, és úgy érzem, a virágok rólunk, emberekről szólnak. Arról, hogy szeretettel, törődéssel mindenki megszelídíthető, megszépíthető, jobbítható.
  Persze az ő életében is volt kudarc – kiében nincs? –, elvált az első férjétől. De nem maradt benne gyűlölet! Még azt is megengedte, hogy az „ex” az édesanyja házának alagsori lakásába költözzön. Sokan azt mondták, bolond. Ő meg azt mondta: bajban van, kevés a pénze, és nincs másutt lakása…
  Zsuzsi nem pihenget szépségfarmokon, inkább munkával karcsúsítja magát. Ötkor kel, hogy ellássa a papagájokat, gondozza a virágokat, a tavaszi „borsó-kaland” is lemorzsolt róla néhány kilót…
  Történt ugyanis, hogy felásatta a férjével a csupa homok, csupa kavics kertjük végét, hogy borsót és paradicsomot ültessenek.
  – Nem vagyunk mi normálisak – hahotázott Zsuzsi –, robotoltunk, locsoltunk, majd büszkén leszedtünk egy kilócska borsót (a piacon kilencvenhét forintért megvehettük volna). A paradicsomok meg olyan parányiak, hogy csak szemüvegben találok rájuk!
  – Hogy jutott eszedbe ez az őrültség? – kérdeztem a könnyeimet törölgetve.
  – Ó, én fütyülök a karrierre, a külvilág tapsára, nekem az fontos, hogy valami boldogságfélét teremtsek magam köré! A virágaim, a papagájaim jókedvre derítik a páromat, a barátaimat, engem, és igenis jobb ízű a borsóleves a hazalátogató gyerekeimnek, ha mi dolgoztunk meg érte.
  – Nem lett rosszkedved a kudarctól?
  – Néhány pillanatra – felelte elgondolkodva –, tán ezért ajándékoztam azonnal egy különleges orchideapalántát a barátnőmnek. Az ő örömétől nekem is jókedvem lett.
  (Kedves Olvasók, mit gondolnak? Nem volna szebb a világ, ha az ilyen nőket – tudom, sokan vannak – klónoznák?)
  *
  Az olaszok mindenből operettet csinálnak, mondta egy barátom, aki éveket töltött Itáliában, de én csak akkor hittem neki, amikor római lakosként éltem át a NATO-Oroszország csúcstalálkozót.
  – Háború van? – dühöngtem magamban, mert e május végi napon mindenütt rendőrökbe, csendőrökbe, szirénázó autókba ütköztem. Még a tengerpartot is lezárták, nehogy baja essék Bushnak, Putyin-nak és a többi államfőnek! Utáltam a rendőr-Rómát, az olaszok viszont…
  Amikor leballagtam vásárolni, nagy tömeget vettem észre az újságos előtt. Állt egy csomó ember a via dei Banchi Vecchi sarkán, egy férfi pedig a nudista szövetség nyílt levelét olvasta fel. A szövetség vezetője azért háborgott – egy napilap első oldalán –, mert a nudisták hivatalos fürdőhelyét, a capocottai tengerpartot is lezárták. – Árulja el, miniszterelnök úr, hová dughatja el egy nudista a gyilkos fegyvert? Vagy attól fél, hogy az államférfiak meglesik a meztelen olaszokat a repülőgépeikről? – olvasta-ordította a férfi.
  Mit csinált a tömeg? Hahotázott. És én – elfeledkeztem a felfegyverzett Róma borzalmas látványáról – a rendőrökről, a csendőrökről, a szirénákról –, és velük nevettem. Ahogy egy operettben illik…
  *
  A normális – földhöz értő – emberek elképzelni sem tudják, mennyit tudnak szerencsétlenkedni a lelkes „analfabéták”, ha ásót, gereblyét, locsolót ragadnak. Vegyük például az én férjemet – komoly, középkorú közgazdász –, aki egy nyári délutánon szépen lenyírta a füvet a házunk előtt, majd hatalmas kupacot formázott a fűből! Teltek-múltak a napok, a kupac forrt a hőségben. – El kellene tüntetnünk a fűhegyet – mondtam aggódva egy csillagfényes nyári estén, miközben a teraszon borozgattunk.
  – Meglocsolom, nehogy felgyulladjon – jelentette ki a férjem magabiztosan, majd e munka végeztével fáradt-elégedetten vonult be a hálószobába.
  – Gyere, bújj ide mellém! – kiabálta, de én a kertben múlattam az időt. Pontosabban: nem moccantam a kerítés mellől, mert a rendületlenül füstölgő kupac rémülettel töltött el. Elképzeltem a békés zuglói utcát lángba borulva. Elképzeltem a porrá égett házunkat, a földönfutóvá vált gyerekeinket, a „gyújtogató” páromat a börtönben… Később rázogattam, ébresztgettem a férjemet, aki félálomban motyogta: édesem, ne cirkuszolj már!
  Mit tehettem? Magamban „cirkuszoltam” tovább. Azaz visszamentem a kertbe, felálltam egy sámlira, kihajoltam a kerítésen, és kitartóan locsoltam a kupacot. Csak akkor kaptam észbe, hogy nézhetek ki, amikor a sokadik kocsi dudált a házunk előtt. Mit gondolhattak rólam az éjszakai autósok!?? Egy őrült nő éjjel egykor lobogó hálóingben a kerítésen csüngve locsol…
  Amikor reggel dühöngve-csapkodva elővezettem az én csodálatos férjemnek az éjszakai kalandomat meg a férfilustaságról szóló tirádáimat, ő bűnbánat helyett fuldoklott a nevetéstől. – Örülj, hogy senki sem hívta fel a mentőket, hogy sürgősen vigyenek be a bolondokházába!
  (Komolyan mondom, meg akartam sértődni. Nagyon! De nem tudtam, mert csorogtak a könnyeim a röhögéstől.)
  
  HARMINCHAT-ÖT
  
  Tele a világ várakozással. Fény, enyhe szél – összeborzolja a lányok haját –, a járókelők arcán mosoly, hiszen nemre és pártállásra való tekintet nélkül mindenkinek elege van a sötétségből meg a hidegből. Végre eltűntek az „ápol és eltakar” télikabátok (sálak-sapkák-kalapok), kacéran libben a nők rafinált-fodros szoknyája. A kirakatüveget is lemosták, így – a munkából hazafelé – rámosolyoghat a tükörképére, majd fülig szalad a szája, amikor észreveszi, hogy egy „vén hobó” hosszasan csodálja tűsarkúba bujtatott lábát.
  – Hahó, csudajó a kedvem, itt a tavasz! – kiáltja a lakásba lépve, de a nappaliból – köszönés helyett – halálhörgésre emlékeztető sóhaj hangzik.
  – Uramisten, mi bajod? – kérdezi ijedten (hősnőnk azon ritkafeleségek közé tartozik, akik szeretik a férjüket, és „szeretve vannak”.) –, majd rémülten rohan a hang irányába. A látvány másodpercek alatt sodorja ki belőle a tavaszörömöt. A férje a fotelban ül vastag sállal a nyakában. Nem is ül, inkább tehetetlenül hever (alél, szenved, dermed), szóval egy végóráit élő középkorú férfi néz rá szemrehányóan.
  – Még jó, hogy hazajöttél! Itt halok meg, te meg csavarogsz!?
  – Bevásároltam, elrohantam az óvodába, aztán beadtam Petit anyuhoz, hogy legyen egy nyugodt esténk… – hadarja, de a félhalott ügyet sem vet a válaszra, inkább hosszú előadásba kezd aprócska vagyonuk számlaszámairól, a lakástörlesztésről, a könyvelő elérhetőségéről, szóval mindarról, amit az asszonynak tudnia kell, ha ő már nem lesz…
  Megnézi a férje torkát – nem piros –, türelmesen végighallgatja, hogy a férfi szentebb, mint az ég összes angyala, hiszen a „kaszással küzdve” is végigdolgozta a napot. Aztán teát főz, citromot facsar, előszedi a házipatika varázsszereit, ágyba bújtatja a párját – magában lemond a romantikusnak remélt estéről –, majd amikor megcsörren a telefon, rossz előérzete támad. – Túl jó volt a kedvem, most jön a vezeklés – gondolja –, és nem csalatkozik.
  – Angyalom, gyere Petiért! Nem engedi, hogy megmérjem a lázát, de nekem gyanús ez a gyerek! – hadarja az édesanyja.
  Telefon le, dzseki föl, hol a slusszkulcs, jaj, uramisten…! Ám amikor menetkészen áll az ajtóban, újból csörren az átkozott telefon. – Anyuka, Réka szörnyen sápadt, hányingere van, így nem engedem vízbe, jöjjön érte! – mondja a tizenkét éves lánya úszóedzője.
  Tébolyult száguldás következik: az édesanyja lakása Óbudán, az uszoda Zuglóban, gyerekorvos-barátnő az Oktogonon. A végeredmény lesújtó: a kicsi: kicsit beteg (csak annyira, hogy ne mehessen óvodába, miközben másnap fontos értekezlet lesz a munkahelyén), a nagy: nagyon. Az óvodásnak vitamin kell és meleg, a lányának antibiotikum. Amikor túl van a fürdetésen, a vacsoráztatáson, három esti mesén, két lázmérésen, húsz-harminc jó éjszakát puszin, nem esik össze – ő nem! –, inkább bemegy a hálószobába, ahonnan a legapróbb nesz sem hallatszik. A férje békésen alszik, mint egy óriáscsecsemő.
  – Aludj csak! – mormogja félhangosan, aztán felhívja az egyik munkatársát. – Nagyon „gáz”, ha nem jössz holnap – hadarja a fiatal kolléganő –, a nagyfőnök is ott lesz, és tudod, hogy rosszul van a gyerekesektől! – Mit csináljak? – kérdezi idegesen, de nem tudja folytatni, mert a szomszéd szobából nyögés, majd kétségbeesett kiáltozás hallatszik.
  – Forró a fejem, magas a lázam, már nyelni sem tudok, te meg a barátnőddel tereferélsz? Tőled meg is halhatok! Gyere, szükségem van rád! Most engem vigyél fel a padlásra…!
  Az asszony beront a hálószobába, precízen becsukja az ajtót, hogy a gyerekek fel ne ébredjenek, nagy levegőt vesz, és ordítani kezd. Hogy ezt nem lehet kibírni…, hogy mindkét gyerek beteg, és ha nem megy el a holnapi értekezletre, ki fogják rúgni, ráadásul József Attila nem nyavalygó férfiként, hanem szerencsétlen kisgyerekként akart a padlásra menni!
  A férj úgy meglepődik e kitöréstől, hogy kiugrik az ágyból – elképesztően fest gatyában meg a nyakára-fejére tekert óriási piros sálban –, és hirtelen rámosolyog ordítozó asszonyára. – Mondtam már, hogy nagyon szép vagy ma? Mi történt veled?
  – Ó, semmi – csillapodik le a nő –, csak nagyon boldog voltam a tavasztól… Aztán önmaga számára is váratlanul kitör belőle a nevetés. – Hogy nézel ki ebben a piros kendőben? Mint egy kövér beduin!
  – Gyere, öleld már meg ezt a nyomorult beteg beduint! – nevet a férfi is, mire az asszony határozottan feláll.
  – Szó sincs ölelésről! Aki olyan beteg, hogy hattól tízig ájultan alszik, az este nem ölelkezik, hanem lázat mér – mondja, és a férje hóna alá dugja a lázmérőt. Az eredmény? Harminchat-öt…
  – Ugye, itthon maradsz holnap a gyerekekkel, ha már ilyen „lázas” vagy? – kérdezi elalvás előtt, és amikor egyetértő mormogást hall az ágy másik oldaláról, hálát ad az égieknek, hogy a férje minden náthájába belehal.
  
  KARÁCSONYI HORROR
  
  Már akkor rossz lett a közérzete, amikor lefékezett a háza előtt. Mi a fene történt itt? – gondolta mérgesen, hiszen rögtön észrevette a ronda, szürke kukát kövér bálnaként heverve a kapu mellett, miközben a szomszédék portája fényes karácsonyi díszben tündökölt. – És miért nincs feldíszítve december 24-én a kerti fenyőnk? – dühöngött, majd felháborodva trappolt be a házába.
  A látvány elborzasztotta. Az ebédlőasztalon hegyekben álltak a mocskos tányérok – telis-tele ételmaradékkal –, poharak, bögrék, evőeszközök. A bárpult szélén koszos cumisüveg hevert, halkan csöpögött belőle a cukros tea… A mosogatóból kicsurrantak a piszkos lábosok, a gáztűzhely ragadt az olajtól, prézlitől, liszttől, tojásfehérjétől… – Atyaúristen! – motyogta –, valami tragédia történhetett! – De azért automatikusan benézett a sütőbe, mert megszokta, hogy ott december 24-e délelőttjén már édes-illatosan pirul a bejgli, sőt, a hűtőbe is bekukucskált, hátha ott találja a pogácsatésztát. (Még nem élt át karácsonyt forrón remegő sajtos pogi és diós bejgli nélkül!) A sütő üres-piszkosan tátongott, a hűtőben őrjítő rendetlenség…
  Betántorgott a nappaliba, majd dermedten megállt a szoba közepén. A sarokban felborult az etetőszék, a parkettán szétkenődött egy gusztustalanul zöld bébiétel, mindenütt játékok és ruhák: macik, csörgők, szőrállatkák, bugyik, rugdalózók, tiszta és piszkos pelenkák. A kisfia hálóruhában kuksolt a könyvespolc mögött, és csöndesen tépdeste egy méregdrága lexikon lapjait. Felkapta a gyereket – a lába jéghideg, az arca mocskos-nyálas –, gyorsan ráhúzott egy kardigánt, majd letette a földre, mert furcsa bűz csapta meg az orrát.
  – Honnan jön ez a szörnyű szag? – kérdezte félhangosan, majd elindult az emeletre, ahol a bűzforrást sejtette. A látványtól elállt a lélegzete. A pici lánya félmeztelenül üldögélt a lépcső szélén – kész életveszély egy olyan apróságnak, aki még járni sem tud! –, kicsi kezével a pelenkáját püfölte, amelyben benne virított a tartalma …
  – Merre vagy! Meghaltál? A fiunk darabokra tépi a lexikont, a kislányunk félmeztelenül játszadozik a kakijával… – ordította őszinte kétségbeeséssel, majd feltépte a hálószoba ajtaját.
  A felesége nem halt meg. Ott ült – bájosan, kifrizurázva, finoman kifestve, szexis, új ruhában – a fotelban. Konyakot kortyolgatott, karácsonyi dalokat dúdolgatott, és a körmét lakkozta elmerült figyelemmel. – Tetszem neked? – kérdezte kíváncsian, közben keresztbe rakta formás lábait. – Elképesztően szép vagy – dadogta a férfi elismerően, majd sebzett oroszlánként ordított fel. – Igen, tetszel, de én nem élek egy őrülttel! Miféle kuplerájjal fogadsz? Hol a karácsonyi előkészület? Nem sütsz? Nem főzöl? És nem tanítgatsz a gyerekeknek karácsonyi dalokat? Mulatozol magadban? Lehet, hogy még az ajándékokat sem vetted meg? Van itthon szaloncukor? Csillagszóró?
  Üvöltött, mint egy vadállat, de váratlanul ólmos fáradtság tört rá, és érezte, súlyos könnyek gyűlnek a szemében. – Én már a múlt héten hazahoztam a fát, megtettem a magamét… – motyogta csalódott kisgyerekként.
  – Örülök, hogy tetszem – csacsogta a felesége –, de ez még semmi! – Beszéltem Rékával, a kolléganőddel, és ő ajánlott egy különleges kozmetikai módszert, amitől olyan sima lesz a bőröm, mint a baba popsi. A kozmetikus házhoz jön, rövidesen itt lesz!
  A férfi már sírt. – Nem kell neked kozmetikus, inkább törődj velünk! Nem érted, hogy szenteste lesz, hogy néhány óra múlva megérkezik az anyám meg a te szüleid…?
  Ugyan, kedvesem – ingatta a fejét az asszonyka, miközben bájosan belekortyintott az italába –, nem kell ekkora cirkuszt csinálni a háztartásból és a gyereknevelésből! Nem emlékszel, hogy épp tegnap este kérdezted tőlem, hogy a mi a fenét csinálok itthon egész nap? Nem tegnap fejtetted ki, hogy amíg te dolgozol, én „gyeses nagyságaként” lébecolok?
  – Nem mondhattam ekkora baromságokat! Vagy csak rosszul fejeztem ki magam… – üvöltötte a férfi, majd hirtelen megrázkódott, és a következő percben rémült zavarral ült fel az ágyában. Lassan, nagyon lassan tisztult az agya. – Igen, huszonnegyedike van, karácsony. És ez a horror csak álom volt? Jaj, hol a feleségem?
  Lerohant a földszintre. Béke, rend, meleg, tisztaság, bejgli illat… A felesége a tűzhely mellett állt – épp a pogácsa tésztáját állította össze –, a pici lányuk mögötte mötyörgött a járókában, a kisfiúk mellette gyúrogatta a maradék tésztát.
  – Szeretlek! Csodálatos vagy, és gyönyörűek a gyerekeink – ölelte magához az asszonyát olyan vad szerelemmel, mintha nászúton lennének.
  – Azért vagy ilyen kedves, mert tegnap este annyi csúnyaságot mondtál? – nézett rá vidám-gonosz grimasszal a felesége.
  – Ó, igen – felelte csöndesen. – És azt csak én tudom, micsoda utat jártam be a tegnapi veszekedés óta… – mormogta magában, miközben felballagott a lépcsőn, hogy ne gatyában virítson az ünnephez öltözött családja körében.
  
  TOJÁS ÉS HALÁL
  
  Gyújtogatok. Nem tagadom, nem titkolom. Önigazolásul – persze – kitaláltam, hogy örököltem e „hajlamot”, hiszen a nagyikám is gyújtogatott. Nemegyszer értem úgy haza az iskolából (az általánostól az egyetemig, mert a nagyi következetes asszony volt!), hogy füstölgött, parázslott vagy már lángolt a konyhánk. Pontosabban: a tűzhelyen füstölt, parázslott, lángolt az ottfelejtett ebéd! És a nagyi békésen olvasott vagy keresztrejtvényt fejtett a kisszobában. Amikor rikoltozni kezdtem az ijedtségtől, ő angyali nyugalommal eltüntette az égési romokat, majd sürgősen megkérdezte, hogy tudom-e, melyik a Tisza legészakibb mellékfolyója. Mert a keresztrejtvényben nem jön ki…
  Néhány hete meséltem el a barátainknak a legutóbbi (nagyira rímelő) kalandomat: egy január végi szombaton feketére sültek (ijesztően pukkadoztak!) a gáztűzhelyen a rakott krumpliba „tervezett”, jobb sorsra érdemes tojások, a lábos füle meg úgy lekonyult, mint egy bánatos komondor farka… Mert én főzés közben kisuvickoltam az ebédlőt, megpakoltam a mosógépet, majd beosontam a dolgozószobába, és hosszasan javítgattam az előző este írt cikkemet.
  Mindenki nevetett, csak a házigazda mért végig megvetően.
  – Elviselhetetlenül szétszórtak a nők! – jelentette ki a „száz éve” ismert közgazdász barátunk azzal a férfiúi fölénnyel, amelytől minden nő gutaütést kap. – A feleségem is képes arra, hogy takarítás és rendrakás közben dolgozatot javítson! Százszor mondtam neki, hogy egyszerre csak egy dologgal foglalkozzon, de hiába. – Ne hagyd őt felügyelet nélkül a konyhában – fordult komolyan a férjemhez –, mert előbb-utóbb felgyújtja a házat, vagy halál lesz a vége…
  Nem tudtam válaszolni, mert hirtelen bekiabált az előszobából a barátunk tizenhat éves lánya. – Papa, te beszélsz szétszórtságról?! Kivel rohantunk nyáron az ügyeletre? Nem emlékszel? Rátoltad a fűnyírót a lábadra!
  – És ki zuhant le Dunavarsányban a létráról? – kontrázott a felesége. – Úgy akartad megjavítani a csatornát, hogy az asztal tetejére állítottad a létrát!
  – Oktatsz engem – és az egész női nemet –, mint atya a hülye gyerekét, közben elhallgatod a saját őrültségeidet? – kiáltottam felháborodva.
  – Komoly felnőtt nem humorizál a hibáin – felelte röviden, majd lezártnak tekintve a témát, hosszas előadásba kezdett valamiféle makrogazdasági problémáról. Én meg csöndesen tépelődtem magamban: ha holnaptól fütyülnék a háztartásra, a mosatlan ruhára, a főzésre, közben azt terjeszteném, hogy még soha nem gyújtottam fel egyetlen lábost sem, akkor komoly (egyenjogú) felnőttnek számítanék?
  – Neked mi a véleményed? – fordult hozzám váratlanul a házigazda.
  – Nem értek a gazdasághoz – feleltem nyugodtan.
  – Én meg nem olvastam annyi Márait meg Dosztojevszkijt, mint te – mondta ő békítően.
  – Ugyan, neked óriási a humán műveltséged is! – jelentettem ki, mert kíváncsi voltam a reakciójára.
  – Tényleg… – nézett rám elégedetten a teremtés koronája. Jelzem, néhány héttel ezelőtt derült ki egy társasjáték során: számára „meglepetés”, hogy szegény Móricz írta a Rokonokat… – közben nem vette észre, hogy a feleségével együtt pukkadozom a visszafojtott nevetéstől.
  *
  – Megőrülök attól, hogy a férjem mindenhez „ért”– meséli sírva-nevetve a harminchat éves asszony. – Nem engedte, hogy szerelőhöz vigyem a számítógépet, mert ő – fogorvosként – meg tudja javítani. Egy egész hétvégét mötyörgött vele, majd vasárnap este valami szikraféle cikázott át a képernyőn, és azóta se kép, se hang. Jelzem, amikor szerelni kezdte, csak az volt a baj, hogy sokszor lefagyott a gép… És a kézügyessége! Kaptunk édesanyámtól egy rézkarcot, ki akartam akasztani a nappaliban. Hozzá ne nyúlj, kiáltott rám, tönkreteszed a falat. És tudod, hogy tette fel ő? Legalább hat lyukat fúrt – egyik sem „működött”, mert a tipli (vagy mifene…) kicsúszott az anyából –, végül a hetedik lyuk tökéletesre sikeredett, csakhogy a kép azóta is ferde… Gyere csak velem, megmutatom, mit művelt karácsonykor! – és már vezet is a boltíves ebédlőhöz.
  – Látod azokat a hatalmas lyukakat? Nos, azért díszelegnek ott, mert szentestére felszerelt egy műfenyő-folyandárt a boltívre, de akkora kampókat vert a falba, hogy azok a gyerek hintáját is elbírnák. Amúgy két éve csinálja (javítja) a kapuzárat is. Ma már csak úgy tudsz bejönni hozzánk, hogy hatalmasat rúgsz a kapuba….
  – Miért nem hívsz szerelőt szép csendben? – kérdezem nevetve, de a háziasszony hirtelen csendre int. – Pszt, jön a kisfiam!
  – Anyu, kiesett a piros autóm kereke! – mondja sírásra görbült szájjal a négyévesforma gyerek.
  – Semmi baj, kicsikém, nemsokára hazaér apu, és megcsinálja!
  – Igen-igen, apu majd megjavítja – derül fel a kisfiú, és a hangjából rajongás csendül.
  – Mondd, te nem tudnád visszatenni azt a szerencsétlen kereket? – kérdezem csöndesen.
  – Jaj, dehogynem! – feleli komolyan. – Csakhogy nekem nagyon fontos, hogy Danika tisztelje az édesapját!
  
  M. REZSŐ ESETE A FÉLTÉKENY APÁVAL
  
  Elmélyülten nézegette, komótosan megforgatta, majd a fény felé tartotta a poharát – a vörösbor aranyos-bordón csillogott a bogrács alatt lobogó tűztől –, végül kényelmesen kortyolt egyet. Mozdulatai kimértek, mértani pontosságúak voltak, mintha lassított felvételt néztem volna. Sima, magas homlokán hosszú, függőleges ránc jelent meg, egészen az orráig lehúzódott, a szeme résnyire szűkült, a szája pengeformát öltött, egy meccsét vesztett birkózó is megirigyelhette volna a testtartását. A válla előreesett, hosszú karjai a földet érintették, és hiába kérleltem, üljön át egy kényelmes kerti székbe, ő ott maradt, ahová az érkezése után néhány perccel letelepedett. Az aprócska, korhadó fatönkön: M. Rezsőn.
  Amióta új házba költöztünk, nagy a vendégjárás nálunk. Sorra jönnek a barátok, barátnők, haverok és rokonok, hiszen az eladásvásárlás-kölcsönfelvétel őrületében mi hónapokra eltűntünk, felszívódtunk, „megszűntünk”. És mindenki hozza magával… Mit Is? Hát a sorsát. És Mazochista Rezsőre – a popsigyilkos, kényelmei len fatönkre, aki a páromtól kapta ezt a beszédes nevet egy nyári éjszakán – mindig azok ülnek, akik épp „rosszban vannak” önmagukkal. Az önsanyargatók, a mazochisták.
  Lám, a mi jóképű szociológus-barátunk is M. Rezsőn találta meg a helyét! Hosszú órákra…. Miközben a többiek a teraszon, a kertben, a házban vitatkoztak, nevetgéltek, iddogáltak, ettek, énekeltek, táncoltak, ő kitartóan kínozta magát Rezsőn. – Mi történt a férjeddel? – kérdeztem a feleségét. – A barátotoknak elment az esze, mert rájött, hogy a lányunk nővé cseperedett – legyintett lemondóan a csinos barna nő.
  – Ostobaság, én csak a szülők kiszolgáltatottsága miatt vagyok rosszkedvű! – kiáltotta felénk M. Rezső megülője. – No, akkor mesélj! – telepedtem mellé kíváncsian. – Semmi értelme – mondta ő rosszkedvűen – te most boldog vagy az új házadban, tehát azt várod tőlem, hogy a nyáresti teraszok és a holdvilágos éjszakák szépségéről beszéljek. De nekem még erről a mesés hársfaillatról is az jut eszembe, hogy véget ért a barátságom a lányommal. Hogy mostantól szeretnem kell azt a pattanásos, nyikhaj kölyköt, akit a lányom szeret. És ha erre nem vagyok hajlandó, akkor elveszítem a lányomat. Érted, miről beszélek? Kiszolgáltatott lettem! Mert a lányom is kiszolgáltatott. Ha ez a kölyök rendesen viselkedik vele, akkor mosolygósan kezdi a második gimnáziumot, ha ez a nyakigláb átveri, akkor majd nem tanul, nem készül a nyelvvizsgára, és hallgathatom a sírását éjszakánként. Haj! Előbb-utóbb jön a szex is, és a gyerekem élete a szeretkezésről fog szólni…
  – Drágám, ne bosszankodj feleslegesen! – szólt közbe a feleség aggódva, és a férje kezébe nyomott egy kövér szendvicset. Míg a férfi egykedvűen majszolgatott, az asszony félrevont, és gyorsan elhadarta, mi történt náluk néhány nappal ezelőtt. A kislányuk tizenöt éves, szolid, szorgalmas, jól tanul, imádja az apját. Soha nem járt még fiúval, ám – ahogy ez lenni szokott – a balatoni táborból már egy hórihorgas kamasszal az oldalán érkezett haza. Bemutatta a fiút a szüleinek, majd sután hozzátette: apu, Péter nagyon okos, idén érettségizik…, és mi most „járunk”!
  – A férjem úgy meredt arra a zavart, helyes kölyökre, mint gyarmatlakó az idegen betolakodóra. Mint az oroszok Napóleon seregeire! – mesélte a feleség sírva-nevetve. – Barátságtalanul mormogott valamit, majd amikor a gyerekek kihátráltak az ebédlőből, drámaian nézett rám: láttad, hogy hurka ujjai vannak a srácnak? Ezekkel a hurkákkal simogatja a lányunkat!
  – Ne pletykáljatok! – kiáltott ránk a szomorú apa. – Inkább hallgassatok meg engem! Ti soha nem figyeltek ránk, idősödő hímoroszlánokra! Tudjátok, ti, milyen link voltam én kamasz koromban? Tudjátok, hány lányt vertem át? A haverommal füzetet vezettünk a meghódításra érdemes csajokról, és ha „megvolt” valamelyik, akkor kipipáltuk…
  – Szóval te attól félsz, hogy rád hasonlít a lovag? Hogy éppolyan szoknyapecér, amilyen te voltál? – gurult méregbe a feleség. – És én még sajnáltalak!
  Megtört a jég. Az eddig méla magányban üldögélő férfiú hirtelen felpattant M. Rezsőről, alaposan megszemlélte a kicsiny farönköt, majd lazán belerúgott. (Mondják meg őszintén, megérdemelte ezt az én szegény Rezsőm? No, mindegy.)
  – Háziasszony, adj egy kényelmes széket! – kiáltott rám, majd teletöltötte a poharát. Belekortyintott, szélesen elmosolyodott, aztán szomorkás jókedvvel kacsintott a feleségére és rám. – Naná, hogy ezért aggódom! Az én kislányom bomba nő! És a bomba nők vonzzák az igazi férfiakat. És vegyétek tudomásul, kedveseim, hogy az igazi férfiak pont olyanok, mint én!
  
  NE PARÁZZ, LUJZA!
  
  A hely kicsit zsúfolt, de barátságos. Az asztalok feletti lágy fényű lámpák finoman elnagyolják a vendégek vonásait, hirtelenjében úgy érzem magam, mint egy füstös, bolondos, római kávéházban. – Nem is rossz – gondolom elégedetten, míg kicsomagolom magam a kabátomból és a pulóverrendszereimből, közben örömmel fedezem fel, hogy a pincér által javasolt asztal tőszomszédságában mennyeinek tűnő pizzákat és hatemeletes salátakölteményeket fogyaszt két férfi.
  – Éhes vagyok, ilyet fogok enni én is, és nem várom meg a rendeléssel a kedvenc barátnémat, mert ő már a születésekor is késett (csak a negyvenegyedik héten kegyeskedett világra jönni). Felhőtlen jókedvem addig tart, amíg meg nem hallom a szomszéd asztalnál étkező férfiú öblös hangját. Az arcát nem látom, mert a hátam mögött ül, és ahhoz, hogy alaposan felmérhessem, meg kellene fordulnom. De hát „úrinő” nem forog férfihangok után! Fülelek. Pontosabban nem is fülelek, csak egyszerűen hallok (mert nem vagyok süket). Olyan jól hallok, hogy hirtelenjében nincs kedvem enni, beérem egy ásványvízzel…
  – Nem tudod elképzelni, milyen gusztustalan lett a Jani felesége! – dörgi a hang. – Még kabátban is dagadtnak látszik! Pedig már legalább hat hónapja szült! De az a tehén nem képes lefogyni! Haj, az a szerencsétlen, hülye Jani! Mint egy barom, hordja haza a zsozsót, a felesége meg otthon mereszti a seggét, közben kábítja: nézd, aranyom, milyen gyönyörű a mi kisfiunk! Undorító női dumák! Az az állat meg elkábul… És ez még mind semmi! – szívja meg az orrát (zeng tőle az étterem), ám mielőtt folytatná, nem bírom tovább – tudom, a nagyikám felháborodva legyint az égi kávéházban, „hiába neveltem kulturált viselkedésre ezt a gyereket” –, megfordulok, hogy alaposan megvizsgáljam.
  A látvány lenyűgöz. Száz-százhúsz kilóra saccolom a lassan fogyó kismamák szidalmazóját… Olyan hatalmas a tokája, hogy kitüremkedik az ing és zakó közötti szűk résen, és önálló – táncoló-remegő – életet él. Hordónyi hasát épp szellőzteti a bőséges ebéd után. Kigombolt zakó, az ingről a pocakközepi gomb hiányzik, ahonnan rengeteg háj törekedne a szabad levegőre… (egy igazi férfi nem hord atlétát télvíz idején sem). A lábát nem látom, de fehér frottír zoknit érzek az öltöny alatt…
  Olyan hatást gyakorol rám, hogy a fülem is bedugul. Már nem akarom hallani (mégis hallom), hogy távoztában még böfög egy embereset, majd magabiztosan veri hátba a barátját: öcsi, tanuld meg az öregebbtől, ha gyereket csinálsz, egész életedben rabszolga leszel!
  *
  Az első hó hatalmas sokk Budapesten. Gonoszul csúszik az út, koccanások, csattanások, törnek az autók, mintha üvegből lennének. – Megúsztam a reggelt, egyetlen száguldó őrülttel sem akadtam össze, ez a délutáni út talán már kellemes lesz – gondolom bizakodva, amikor az év első munkanapján fagyott kézzel vakargatom a kocsimról a havat. Óbuda – Árpád híd – Zugló. Szép táv. Még sincs semmi baj a Thököly útig! Imádom Zuglót, de utálom a Thököly utat. Állandó a dugó, szüntelen a káosz, a születésemkor ugyanaz a kockakő boríthatta, mint most. Ötvennel araszolgatok a csúszós úton, amikor váratlanul – elképesztő sebességgel, vadul nyikorgó kerekekkel – elém vág egy hadihajó nagyságú Mercedes az egyik mellékutcából. Úgy ugrok a fékre, ahogy még soha, nyomom a dudát – nincs kedvem összetörni se magamat, se a Huba névre hallgató, hűséges Ibizámat –, és néhány centiméterre az őrülttől megállok.
  A környezet szolidáris: a mellettem haladó taxis elismerően integet, a mögöttem araszoló Clio nemzetközi jelekkel adja a Mercedes vezetőjének tudtára, hogy nem tartja épelméjűnek, de ő még egy aprócska gesztussal sem jelzi, hogy bocsánat, elnézést kérek, köszönöm, hogy megállt… Sőt! Amikor a lámpánál beérem, integetni kezd, hogy tekerjem le én is az ablakot, majd röhögve ordítja felém: ne parázz, Lujza! És a következő percben legalább nyolcvannal kilő.
  Olyan méregbe gurulok, én, a Lujza, hogy befordulok egy néptelen mellékutcába, és megállok. Rendben van, új nevet kaptam, de mi az, hogy ne parázz?? Aztán lassan felrémlik bennem, hogy a lányomtól hallottam már ezt a kifejezést: „X tanár beparázott”… Igenigen, ez az új ige – én parázok, te parázol – valami olyasmit jelent, hogy mérgelődni, haragudni, hőbörögni, dühöngeni, dilizni. Ám a drága szabadidőruhába csomagolt bunkó legalább ötvenéves volt! Akkor miért játssza a fiatalt, miért ordítozik a kamaszok nyelvén??
  – Anyci, morcos vagy, történt valami? – néz rám otthon aggódva a tini lányom. – Először is vedd tudomásul, hogy nem vagyok anyci, hanem Lujza! És azt is vedd tudomásul, hogy mostanáig rosszul neveltelek, mert nem magyaráztam el neked, mi dolgunk a világon… Ne meregesd a nagy kék szemedet – folytatom elszántan –, inkább figyelj! Te is csak nőnek, parázó Lujzinak születtél, mint én! Tehát tudnod kell, hogy nekünk az a legfőbb feladatunk, hogy fenntartás nélkül leboruljunk a teremtés koronáinak gátlástalansága, örök fiatalsága és lóereje előtt…
  
  HA A FÉRFI SZEREL
  
  Ágota férje főnöknek született, mindent tud, mindenhez ért! Kiváló gazdasági szakembernek, az angol nyelv zseniális ismerőjének, hibátlan férjnek, tökéletes apának tartja magát. Miatta, érte, általa „működik” a család, miatta, érte, általa működik minden abban az új házban is, ahová nyár elején költöztek be.
  Ágota beosztottnak született. Mennyeien nyugodt! Gyakran mondogatja – ha néha-néha pukkadozom a teremtés koronájának „tökéletességétől” –, hogy a férfiakat meg kell hagyni abban a tudatban, hogy mindenhez értenek, sőt, mindenhez jobban értenek!
  Ezek után képzeljék el az ámulatomat, amikor a legutóbbi látogatásomkor a birkatürelmű barátném sárkányként rivallt rám! Már az érkezés furcsa volt: úgy emlékeztem, hogy a kapu bal oldalán van a csengő, most mindkét oszlopon virított egy zajforrás. Megnyomtam a szokásosat, semmi. Utána a másikat, mire az felvisított, sőt, akkor is szólt, amikor elengedtem. A következő percben szeretett Ágotám hatalmas késsel – és „ne nyúlj a csengőhöz!” – ordítással – vágtatott a kapu felé, majd az ijesztő szerszámmal addig feszegette a herkentyűt, míg az rémülten elhallgatott. – Újabban disznóölő késsel jársz kaput nyitni? – kérdeztem, de a megsemmisítő tekintete elhallgattatott. A következő sokk akkor ért, amikor megpillantottam a korábban pukkadásig öntudatos férjet. Karikás szem, szürkés arcbőr, csöndes zavar. – Mi van veletek? Ágota ordít? Te meg olyan lettél, mint egy hervadt virágszál? – tört ki belőlem. És csak lassan-lassan derült ki, mi forgatta fel fenekestül az életüket…
  A dráma akkor kezdődött, amikor Ágota megadóan bólintott a családfő szózatára, miszerint az új házba ISDN telefonvonal kell, majd azt is tudomásul vette, hogy a kétszintes épület minden szobájában lesz telefon. Csak akkor értetlenkedett, amikor a férje bejelentette, hogy a bejárati csengőt a ház telefonközpontjába kötteti, hogy a kaput a telefonnal lehessen nyitni. Ám a Mindentudó lassan – mintha fogyatékoshoz beszélne – elmagyarázta: megnyomja valaki a csengőt, erre a házban megcsörrennek a telefonok. Te felemeled az egyik kagylót, beütöd a negyvenkilences számot, és a kapu kinyílik. Azért vettünk fel a kölcsönt, hogy e finomságokat megengedjük magunknak… Mit tett Ágota? Megint bólintott. Pedig a gyomra gyakran összerándult, ha eszébe jutott a havi törlesztés.
  De a telefonközpont nem tisztelte úgy a Mindentudót, mint a felesége! Néhány heti békesség után – megnyomták csengőt, csörgött a telefon, beütötték a varázsszámot, erre a kapu kinyílt – hiába nyomogatták készüléket, a kapu zárva maradt. Kulcskeresés, kapkodás, magyarázkodás… Ezután egyre gyakrabban csörgött a telefon „csak úgy”, de az ajtóban nem állt senki. Ekkor a férj a számítógépen keresztül „parancsot adott” a kaputelefonnak, hogy ne csörögjön. Mire a központ felnevetett, és először óránként, később pontosan ötvenkét percenként csörrentek meg a telefonok (éjjelnappal, megszakítás nélkül). Mivel a szerelő szabadságon volt, a családfő (négy ébren töltött éjszaka után) magabiztosan „kiiktatta” a csengőt. Hatására tizenöt percenként, majd öt(!) percenként csörgött a kaputelefon. Tizenhét évi néma tűrés után ekkor ordított először a férjével Ágota.
  A sértett férfiú másnap idegen szerelőt hívott, aki megállapította, hogy a telefonközpont csak úgy javítható, ha elviszi. Elvitte. A csengő nélküli korszak még szörnyűbb lett: Ágota negyven percet szobrozott a kapuban, mert várta a vízóra-leolvasót. Futárt küldtek a munkahelyéről egy sürgős fordítással, ő kitartóan leste az ablakból, ám amíg megkavarta a rántást, a srác – hiába csöngetett, a ház néma maradt –, szépen visszafordult.
  Este Ágota lehülyézte a férjét…
  Másnap az egyik kollégája megszánta: mondd meg a zseniális uradnak, hogy vegyen végre egy olcsó, vezeték nélküli csengőt! Ágota legyűrte az önállótlanságát, maga vett egyet, majd közölte a férjével: szereld fel, ha tudod! A férfi szótlanul végrehajtotta az utasítást. (Ám másnap egy veszekedés után akkorát csapott a csengőre, hogy az beragadt. Azóta jár Ágota késsel ajtót nyitni…)
  – Röhögj csak nyugodtan! – nézett rám a barátném megértően, amikor kivonultunk a konyhába kávét főzni. – De azt tudd, hogy már akkor is csengetnek az agyamban, amikor a metrón ülök, ráadásul negyvennégy éves koromban ébredtem rá: a férjem kétbalkezes hólyag!
  – Ugyan, sok mindenhez ért! És ne feledd, te mondtad: „a férfiakat meg kell hagyni abban a tudatban, hogy mindenhez JOBBAN értenek”! – próbáltam belé lelket verni, de Ágota ingatta a fejét. – Erre csak akkor képes egy nő, ha a férfi magas piedesztálon áll!
  És a férjed?
  – Ő addig nagyképűsködött, míg kiszerelte maga alól a piedesztált – mondta, majd váratlanul elmosolyodott. – De talán nem is baj, hogy végre egy szintre kerültünk, most megnézhetem magamnak alaposan…
  
  HIÚSÁG – FÉRFI A NEVED
  
  A lány – barna bőrével, napszítta hajával, szerény-kedves mosolyával – úgy libbent a szobába, mintha egy személyben lenne a ragyogó fiatalság és a forró olasz nyár boszorkányos tündére. A fiú lassan ébredezett, ám amikor meglátta a lányt, hatalmasra kerekedett a szeme. – Hú, mivé tett téged a napfény meg a tenger! – nyögte elragadtatva, miközben kikászálódott az ágyból.
  – Siess, jön a búcsúvacsora, én már rácsörrentem a többiekre, anyuék is készülődnek már! – sürgette a lány.
  – Ujjé! – kiáltotta a fiú –, reszkessetek halak, rákok, mindent fölfalok!
  A lány szeretettel mérte végig, majd megállapodott a tekintete a jóképű fiú (enyhén) domborodó pocakkezdeményén. – Talán nem kellene olyan rengeteget enned, mint az előző estéken… Nehéz lesz otthon leadni – mondta tétován.
  – Kövérnek látsz? – hördült fel a srác.
  Nem tört ki vita – a fiatal szerelmesek szóváltása gyorsan csap át nevetésbe –, de amikor a népes társaság befutott, a fiú még mindig behúzott hassal ácsorgott a tükör előtt, és kétségbeesve mondogatta, hogy egy hét alatt nem lehet így megdagadni…
  – Még nem készültetek el? – csodálkozott rájuk a lány apja –, két hét múlva ott fogtok gubbasztani a főiskola padjában… És mi van veled, evőcimborám? Gatyában ácsorogsz?
  A srác berohant a szobájába, kidobálta a szekrényből a „szereléseit”, majd boldogan kiáltott fel: hoppá, az „izompólómat” veszem fel! Két perc múlva magabiztosan feszített a barátnője mellett, majd elégedett vigyorral fogadta a lány (nyelvi finomságokra érzékeny) anyjának röhögős-komoly kérdését. – Izompóló? Nahát! Ez a ti nyelveteken olyan szűk felsőrészt jelent, amelyikből kiduzzadnak az izmaid?
  Az este remek hangulatban telt, a társaság nőnemű tagjai szerényen ettek, a fiúk – a közöttük feszülő generációs különbség ellenére – teljes egyetértésben zabáltak… Amikor egy tengerparti búcsúsétával vezették le az evés fáradalmait, a lány meglepődve vette észre, hogy a kedvese – szokásától eltérően – apatikus nyugalommal veszi tudomásul, hogy az olasz srácok pofátlanul bámulják őt. – Annyira tele a hasad, hogy már nem is féltékenykedsz? – kérdezte ámulva.
  – A nőzabáló olaszok látják, hogy izmos sráccal vagy! – nevetett a fiú. – Még a mamád is észrevette, hogy kidagadnak az izmaim a pólóból!
  A lányt elborította a parttalan röhögés. – Anyámnak az a mániája, hogy gyűjtögeti a számára ismeretlen szavakat! Őt az „izompóló” – kifejezés érdekelte, de ennek semmi köze az izmaidhoz!
  – Jól van, kedvesem – felelte a fiú, miközben szeretetteljes fölénnyel ölelte át a vállát –, te most olyan gyönyörű vagy, hogy elnézem neked ezt a szőke-nős szöveget.
  *
  A férfi fenntartás nélkül szerette a szépséges barna lányát meg a feleségét, de az az ötletük, miszerint négyesben – a lány a barátjával, ő a feleségével – vegyenek részt egy híres-patinás nyári bálon, vad ellenkezést váltott ki belőle. – Megőrültetek? Harmincfokos hőségben izzadjak szmokingban miattatok? Nem vagytok normálisak!
  Azt már csak a feleségének tette hozzá halkan, egy vörösboros nyári estén, hogy a fiatalkori szmokingja (amelyet huszonéves külügyesként „munkaruhaként” viselt) már nem megy rá. – Értsd meg, nem tudom ráhúzni a pocakomra! Egy ilyen bálra nem mehetek öltönyben!
  A felesége nem értette. Olyannyira nem, hogy addig hívogatta az ismerőseiket, míg egy baráti házaspár férfitagja fel nem kiáltott: a férjed olyasféle pocakot hord, mint én! Nosza, gyere el a szmokingomért, és add rá!
  A bál csodás, vidám, könnyes-boldog volt. Mitől? Ó, csak attól, hogy a „kölykök” összeesküdtek egy romantikus akcióra: a lányuk barátja a vacsora után felállt, és – őszinte, szeretnivaló-zavarban – megkérte a gyerekük kezét. A szülők kővé dermedtek a meglepetéstől, de mivel nagyon kedvelték-becsülték a srácot, ráadásul végtelenül boldognak látták az okos-karcos lányukat, azonnal pezsgőt rendeltek. Koccintás, nevetés, tánc…
  Hajnali négykor a feleség könnyezve hámozta le magáról az estélyit: Istenem, férjhez megy az imádott gyerekem! Majd végiggondolva a történteket, kitört belőle a nevetés. – Az asztaltársaink azért bámultak-ajnároztak minket, mert azt hitték, hogy a lánykérés a báli ceremónia része! Műsor!
  A férje kilépett a fürdőszobából – talpig törölközőben –, megsemmisítő pillantást vetett vihogó asszonyára, majd komolyan közölte: elismerem, hogy kölcsönszmoking volt rajtam, elismerem, hogy te szerezted – persze, láthattad: remekül állt! –, de hidd el, azért figyeltek minket annyian, mert én kiríttam a báli környezetből! Komolyságot sugároztam a vircsaftban… Teljességgel kizárt, hogy engem – a meglehetősen sikeres, középkorú üzletembert – ceremónia-bábunak nézzen bárki is!
  – Ühüm – mondta a feleség. És még akkor sem kapott dührohamot, amikor a férje sok-sok ölelés után a fülébe suttogta: édesem, gyönyörű-karcsú voltál ma este, de legyél már komolyabb! Mint én. Elvégre anyós leszel…
  
  PAPA CSITÁJET KNYÍGU
  
  Ne gondolják e cím alapján, hogy megbolondultam, vagy olyannyira elvette az eszemet a szilveszteri hejehuja, hogy orosz nyelvórát akarok tartani! Dehogy. Csak az történt, hogy egy riportalanyomat hallgatva, hirtelenjében eszembe jutott a hajdani orosz tankönyvem egyik alapmondata (a huszonhat év feletti magyar népesség egy emberként volt kénytelen oroszul tanulni, és egy emberként nem tanulta meg ezt az egyébként szép szláv nyelvet…): papa csitájet knyígu, mama varit v kuhnye… Azaz: a papa könyvet olvas, a mama főz a konyhában. Pontosabban: a papa intellektuális tevékenységet végez, a mama pedig a konyhában sertepertél. Ott, ahová ő való…
  Nos, e jó humorral megáldott, harmincas riportalanyom sírva-nevetve mesélte el, hogy a párja a „a mama főz” – szerepkört osztotta ki rá, és úgy kezeli mostanában, mint atya a fogyatékos leánygyermekét… – Mindketten közgazdászok vagyunk, együtt tanultunk meg angolul is, egyszerre (és jól) indult a karrierünk! Csakhogy én „gyerekszülésre vetemedtem”, tehát másfél éve otthon vagyok a kislányunkkal, és azóta kilátástalan harcot vívok a szétszórt gyerekjátékokkal, a piszkos edényekkel, az ételmaradékkal, a zoknihegyekkel, egyszóval a gyeses kismamák szép-szörnyű életét élem. Közben a párom másodpercek alatt feledkezett el arról, hogy én is alkalmas vagyok intellektuális tevékenységekre, és szélsebesen besorolt az agyatlan háziasszonyok kasztjába. Tehát kitartóan oktat(gat)…
  És már idézte is a férji szózatokat: „Következetes neveléssel igenis el lehet érni, hogy egy másfél éves gyerek elpakolja a játékait!” „Az ember nem szolgálja, hanem formálja a gyerekét!” „Ha mindent megengedünk a kislányunknak, akkor a fejünkre nő.” „Ha az ember otthon lehet gyesen, akkor okosan osztja be az idejét!” „A mosogatógépet ésszel kell használni: tedd be rögtön a piszkos edényt, de csak akkor kapcsold be, ha már megtelt!”
  – Tudod, mikor adta a legmegrendítőbb tanácsát? – nézett rám nevetve, közben a szeme könnyesen csillogott. – Amikor Mikulásra vett nekem egy csodás parfümöt, dezodorral. Örömömben felkaptam a dezodort, és fújtam belőle egy kicsit a csuklómra meg a nyakamra. Mire ő: ejnye, édesem, a parfümöt kell a nyakra és a csuklóra tenni! A dezodor hónaljra való…
  No, ekkor kezdtem bömbölni én, az „agyatlan” közgazdászanyuka – akit a szülés előtt egy nagy létszámú osztály vezetőjévé akartak kinevezni… –, és ha hiszed, ha nem, ő őszinte együttérzéssel, szeretettel-szerelemmel nézett rám. Egyáltalán nem értette, mi bajom!
  *
  A csinos, negyven körüli asszony – egy kellemes színházi este után – kettesben üldögélt a férjével a házuk nappalijában. Jókedvük volt, csöndesen borozgattak, beszélgettek, aztán a fiukra terelődött a szó. Akivel az édesanyának remek volt a kapcsolata, a párjának kevésbé.
  – A gyerekünk link, csajozós, többet kellene tanulnia, így nem lesz diplomája. Szigorúbb lehetnél vele! – jelentette ki a férfi.
  – A gyereket felvették az egyetemre – protekció nélkül –, de szorong, mert manapság égig érő követelményeket támasztanak a korosztályával szemben, és fél, mert a négy-öt évvel idősebbek (hiába szereztek diplomát) munka nélkül tengődnek – mondta az asszony.
  – Amúgy beszélgettél vele a gondjairól mostanában? – kérdezte kíváncsian.
  – Nem – felelte a férje –, mert én úgy gondolom, hogy a fiunk férfi, és nekünk rosszul áll a nyavalygás!
  – De könyörgöm, ti is sérülékenyek vagytok – tele félelmekkel, kudarcokkal –, nem lenne jobb kibeszélni…? – vitatkozott a nő.
  Aztán elmesélte, hogy a délelőtti értekezleten hatalmasat nevetett önmagán, mert nem jutott eszébe, hogy mi a fene az a THM. Pedig a karácsonyi reklámőrületben ezerszer hallott a vásárlásra ösztönző nulla százalékos THM-ről, és százszor mondta el a férje, hogy ez a „teljes hiteldíj mutató”…
  – Megállapítottam magamban, hogy kicsikét lökött vagyok. Hogy minden kiszáll a fejemből, ami nem érdekel… Mondd, veled is megesett már ilyesmi? Megfogalmaztad már (legalább) önmagadnak a hibáidat, és tudtál mosolyogni rajtuk? Miért nem ismered el például, hogy keveset tudsz a gyerekünkről? És valószínűleg azért „túlfejlett” a racionális gondolkodásod, a matematikus agyad, mert az érzelmi intelligenciád valahogy megrekedt…
  – Nem tehetem – felelte a férfi komolyan. – A családunk életében én vagyok a landmark, az igazodási pont. Az állandóság.
  A biztonság, a nulla kilométerkő. Nekem mindig észnél kell lennem, én nem könnyezhetek, nem tutujgathatok, nekem komolyan kell venni magam.
  A nő méregbe gurult, majd hirtelen eszébe jutott, hogy a baráti körükből milyen sok – negyvenes – landmark költözött át idő előtt abba a másik, távoli világba… E gondolattól gonosz könnyek borították el a szemét, majd hirtelen felállt, és megsimogatta a férje homlokát. A mozdulat csodát tett. Gyönyörű éjszakájuk volt…
  
  FÉRFI AZ ILYEN?
  
  A játszótér aprónépe fittyet hány a szomorkás őszi díszletekre – a barnán-sárgán hervadó hársfákra –, éppolyan lelkesen totyognak, homokoznak, labdáznak, mászókáznak, mint nyáron. Csakhogy egyre gyakrabban harsannak fel szigorú anyai mondatok.
  – Ne vedd le a dzsekidet!
  – Húzd a derekadra a pulóvert!
  – Ne üldögélj a homokban, mert megint bepisilsz!
  – Ha eldobod a sapkádat, indulunk haza!
  Sok nekem ennyi felszólító mód, de azért jókedvűen rúgom a bőrt a társaságomban levő Ádám úrfival, közben észreveszem, hogy egy hórihorgas apuka békésen hintáztatja a kisfiát, akin se sál, se sapka. Feltűnik e „duó” az összeszokott „anyacsapatnak” is, mire a szóvivőjük odakiált a papának: Petiké, megfázik a fiad!
  – Hidegkedvelő, örökké mozog, és még soha nem volt beteg – mormogja a papa, majd néhány perc múlva ráveszi a gyereket, hogy induljanak hazafelé.
  Sajnálom őt – mintha menekülne… –, majd kérdőn nézek a szóvivőre. Ért a testbeszédből, tehát lelkesen magyaráz: Petiké gyesen van a felesége helyett, és rengeteg hülyeséget csinál! A kisfia nyáron megkóstolta a homokot, ő észre sem vette, teát adott neki, amikor a gyerek izzadt volt. Sok bajtól óvtuk meg a fiát a tanácsainkkal (a többiek nevetnek, lelkesen bólogatnak), de Petiké hála helyett megsértődött!
  – Az én gyerekeim is megkóstolták a homokot – mormogom magamban, majd csöndesen kérdezem: – Az apa neve Péter?
  – Igen, igen, Petiké valószínűleg Péter, ugye, csajok? – kacarászik a magabiztos anyuka.
  – Lenézitek, mert férfi létére gyesen van? – kérdezek tovább, közben érzem, hogy a felém irányuló rokonszenv megcsappan e mondat hatására…
  – Annyit tudunk, hogy a cége hirtelen megszűnt, közben a felesége főnöki beosztást kapott a terhessége első hónapjában. Tehát úgy döntöttek, hogy Peti (azt hiszem, informatikus vagy mifene…) marad otthon – feleli, aztán hosszan szórakoztat a papa ügyetlenkedéseivel…
  Barátságban válunk el, ám hazafelé Ádám úrfi váratlanul kijelenti: „Mammama, nem szejeted a nénit”, mire nevetnem kell, de válaszolni nem tudok. Egy kétévesnek mégsem magyarázhatom el, hogy a történtek hatására olvasói levelek „zsonganak a fejemben”… Eszembe jut az a harminc körüli anya, aki megbeszélte a férjével, hogy anyagilag jobban járnak, ha a férfi marad otthon, ám a remekül induló történet ma egyre rosszkedvűbb. Mert az apának elege lett abból, hogy a boltban, a játszótéren, az orvosi rendelőben sőt, az ismeretségi körükben is másodrendű állampolgárnak tartják az „anyasága” miatt.
  – Egyrészt hatalmas kórus zengi, hogy a férfiak nem segítenek otthon, ezért a gyereknevelés és a háztartás minden terhe a nők vállára nehezedik, másrészt kinevetjük azokat a (ritka) férfiakat, akik a széllel szemben is vállalják, hogy igen, most ők pelenkáznak, vásárolnak és takarítanak? – morfondírozom magamban. – Jajongunk a macsók keménysége – sörözése, csajozása, meccsmániája, tévézése – miatt, de a családjuknak élő „antimacsókat” lesajnáljuk?
  E tépelődés olyannyira velem marad, hogy a következő héten e kérdésre összepontosítva figyelem a környezetemet. No, ekkor döbbenek meg igazán… Az ötven körüli könyvelő idegesen szidja a fia barátnőjét, és teátrálisan fohászkodik a teremtőhöz, hogy ne e „lökött” bölcsészhallgató fogja meg a gyerekét. „A csaj egyáltalán nem tud főzni! Éhen halatná az okos kisfiamat, aki még egy rántottát sem csinált mellettem!”
  Egy riportalanyom a jelenlétemben teremti le a lányát, mert nem pakolta el a ruháit, majd némán kihordja a nappalijából a fia hadihajó méretű cipőit… „Hatalmasat alakít” a lányom huszonéves barátnője is. Együtt autózunk a Hungária körúton – ő vezet –, amikor elénk vág egy Ford. – Hülye! – kiáltja dühösen (igaza van, a sávváltás tényleg meredek), ám a mondat második fele…!? „Ez is csak egy szédült női vezető!” Jóban vagyunk, megengedek magamnak némi ellenkezést.
  – Hogy mondhatsz ilyet? Te is nő vagy!
  – De én azok közé tartozom, akik nő létükre úgy vezetnek, mint a férfiak – feleli, miközben agresszív előzésbe kezd.
  Félre ne értsenek! Megtanultam már, hogy a közvélekedés szerint az a normális – van ilyen? –, ha a férfi jó sokat keres, mi pedig „szabályos” nők-anyák vagyunk. Csakhogy egyre kevesebb férfi keres jó sokat, ráadásul rengeteg nő számára fontos a munkája is! (Ha nem így lenne, akkor mi a csudának tanulnánk annyit?) Szóval nem arról szól az élet, hogy a férfi elmegy bölényt lőni, mi pedig őrizzük a házi tűzhelyet, inkább egyre gyakrabban cserélődnek fel a szerepek. (És a férfiak nem fogyatékosak: tudnak pelenkázni, főzni, takarítani!). Ám ha sok nő konzervatívabban gondolkodik erről, mint a férfivilág, akkor bizony nincs jogunk sírni-panaszkodni. Amíg az anyák cselédként szolgálják a fiukat – közben háziasságra szorítják a lányukat –, addig a harmincvalahány éves „Petiké” szégyenkezve kullog haza a játszótérről. Ki viseli el jó szívvel, ha gúnyos tekintetek üzenik: férfi az ilyen?
  
  KI ÉRTI A NŐKET?
  
  A férfi lustán nyúlt el a nyugágyban, végigfuttatta szemét a hajnali kert szépen gömbölyödő bokrain, az ezer színben pompázó petúniákon, a vadul vöröslő muskátlikon, majd nagyot ásított, és felkészült kedvenc ténykedésére: a reggeli utóalvásra. Ám hirtelen megkordult a gyomra, így beballagott a konyhába, ahol percek alatt kiszállt belőle a kertben szerzett lelki békesség.
  – Ez a kölyök már megint csak egyetlen joghurtot evett vacsorára – gondolta dühösen, miközben kidobta a szemetesbe a joghurtos flakont. – Négy napja él ezen a pempőn! Egy tizenöt éves lánynak rengeteg vitamin meg kalória kellene ahhoz, hogy egészségesen fejlődjön. Nem normális! A végén majd megbetegszik, és hónapokig hordhatjuk orvoshoz. Ráadásul egyetlen udvarlója sem lesz, ki fenének kell egy csontkollekció!?
  A férfi öt évvel ezelőtt, tízesztendősen kapta ajándékba a feleségétől az akkor még dundi, bűbájos kicsi lányt, és a sajátjaként szerette. Tanult vele, nyelvórákra cipelte, itt, a Balaton mellett ő tanította meg úszni, szóval a kislány az édesanyja második házasságában kapott egy igazi apát. Két évvel ezelőtt azt is bejelentette, hogy papának fogja őt szólítani, mire a férfi igen „férfiatlanul” reagált, kicsordultak a könnyei. – Igen, akkor lettünk mi hárman igazi család – gondolta most is meghatottan, miközben kikészítette magának a kedvenc csípős kolbászát. – De a fene essen ebbe a hülye kamaszodásba! Teljesen kiszámíthatatlanná vált! Az egyik héten fölfalja a szöget is, aztán meg joghurton nyámmog napokig, mert az a ronda cinege barátnője meggyőzi, hogy kövér – dohogott magában.
  – Hú, micsoda királyi reggeli készül! – hallatszott a háta mögött a felesége vidám hangja, ám a férfi nem hagyta magát kizökkenteni a gondolataiból. – Gyere enni, közben magyarázd el nekem, hogy te, aki mindig nyugodt és egyenletes vagy, hogy a csudába szülhettél olyan gyereket, aki örökké a pince meg a padlás között ingázik?
  Az asszony szeméből e kérdés gyorsan kifújta a szépséges éjszaka emlékét, nagyon sóhajtott, majd lassan – mint aki kicsi gyerekhez szól – felelt. – Édesem, miből gondolod, hogy én olyan csudára egyenletes vagyok?
  – Mert amikor megismertelek ott, a hetes buszon, szabályos, szinte tökéletes voltál. Se nem kövér, se nem sovány, se nem passzív, se nem túl aktív… Szóval olyan igazi, pont nekem való nő – tette hozzá a férfi vigyorogva.
  – No, akkor jól figyelj, te fekete-fehéren gondolkodó férfinép? – mondta az asszony elkomolyodva. – Mielőtt megismerkedtünk, én rettenetes állapotban voltam. Három éve éltem már egyedül az akkor még pici lányommal, és az egész világ arról szólt számomra, hogy mindenkinek van párja, csak nekem nem. Ha láttam egy szerelmespárt az utcán, bizony sírva fakadtam. Persze, kerestem az okokat… És rájöttem – nézegetve a címlapokon villogó negyvenkilós szépségeket –, hogy rettenetesen kövér vagyok. (Nem voltam.) Tehát mániásán fogyókúráztam, tornáztam, aminek a vége egy depresszióval kísért majdnem-anorexia lett.
  – Te, anorexiás? Soha nem meséltél erről! Még mindig tartogatsz meglepetéseket? Akkor hogyan lehettél olyan gusztusosán csinos ott a buszon?
  – Ó, drágám abban az időszakban már letettem arról, hogy nekem valaha párom legyen. Anyám meg egy pszichológus tanácsára újra enni kezdtem, rohamosan gömbölyödtem, és berendezkedtem az aggleány életre…
  – Ehhez képest jól beleakasztottad a szatyrodat az én táskám csatjába… Szó szerint megfogtál engem, aki épp akkor fogadtam meg egy életre, hogy soha többé nem nősülök! – mondta a férfi.
  Egymásra néztek, majd egyszerre tört ki belőlük a nevetés, hiszen a baráti körük, a rokonságuk meg az összes kollégájuk egy emberként állította az eltelt öt év alatt: rajtuk kívül nincs még egy emberpár a földön, akik úgy ismerkedtek meg, hogy a szatyraik összeakadtak egy elviselhetetlenül tömött-büdös buszon.
  – Jó nekünk – sóhajtotta a férfi, miközben lágyan magához ölelte a feleségét –, és milyen jót tesz a szexuális életünknek a nyár meg a balatoni klíma…!?
  Ám hosszabb enyelgésre nem volt módjuk, mert kivágódott a kisszoba ajtaja, és bevágtatott az ebédlőbe a tizenöt éves lányuk. Magasan, karcsún, hosszú lábúan, aranybarna bőrrel…. – Mi a csuda? Az őseim már kora reggel ölelkeznek? Csak nem töritek a fejeteket egy kistestvéren?
  Nem hagyott időt válaszra, inkább nagyot kiáltott: – Farkaséhes vagyok! És a papa legnagyobb ámulatára levágott magának két hatalmas szelet kenyeret, alaposan megkente vajjal, előkapta a hűtőből a csípős kolbászt, sőt, a császárszalonnát is, majd jóízűen falatozni kezdett.
  – Ennyit eszel? – habogta a férfi –, a múlt héten csak joghurton éltél – dadogta a férfi.
  – Ó, igen – nevetett a lány –, de képzeld el, tegnap este azt mondta a Feri, amikor táncoltunk, hogy én vagyok az egyetlen lánya társaságban, aki úgy karcsú, hogy a kivágott póló is mutat rajta… Papa, ne vágj ilyen értetlen képet – folytatta türelmetlenül –, értsd már meg, hogy karcsú vagyok, de bögyös, hülye lennék fogyókúrázni! – mondta, és gurgulázó nevetése betöltötte az ebédlőt.
  – Nem értem ezt a kölyköt – fordult a férfi segélykérőn a feleségéhez, aki egyáltalán nem csodálkozott a lánya pálfordulásán, inkább töprengve nézett a férjére.
  – Figyelj, drágám – mondta lassan, miközben nevetős fények villogtak a szemében. – Körülbelül két évünk van még egy közös gyerekre…
  – Kistesó, kistesó, hurrá! – kiabált bele az anyai mondatba tizenöt éve minden kajlaságával a lány, de a férfi nem figyelt a gyerekre, inkább a feleségét nézte teljes döbbenettel.
  – Édesem, épp te magyaráztad el néhány hónappal ezelőtt, hogy késő már.
  – De akkor hideg volt, köd, sötét, zuhogott az eső. Most meg ragyog a nap, itt locsog mellettünk a Balaton, és tegnap délután teljesen elolvadtam Margitkáéknál attól a totyogós kisfiútól.
  – Megőrülök! – pattant fel a férfi. – Szeretlek benneteket, de nem bírok elviselni ennyi logikátlanságot – kiabálta az ajtóból, majd öles léptekkel sietett a szabadstrand felé. Berohant a vízbe – az sem zavarta, hogy hideg még –, majd erős tempókkal úszni kezdett. Egyedül volt a vízben, a normális nyaralók még az igazak álmát aludták. Ragyogott a reggeli nap, az égen apró felhők úszkáltak, a távolban felsejlett a tihanyi apátság. – Hej, de szép a világ! – gondolta, miközben kimerülten kimászott a partra. Letottyant a fűre, majd váratlanul kitört belőle a nevetés. Ült, röhögött, és magában beszélt.
  – Mit ordítozott ez a kajla kölyök? Kistesó, kistesó, kistesó…! Mondjuk, egy okos-logikus fiú…? Hm. De ha lány lesz? Akkor majd három „logikátlannal” kell egy fedél alatt élnem? A fenébe, ki érti a nőket!? – kiáltotta a Balatonnak, de a békés-hatalmas víztükör nem felelt. – Én ugyan nem! – folytatta csöndesebben, majd szedelőzködni kezdett. – De milyen piszokul unalmas lenne az élet nélkülük. – nevetett fel újból, majd lopva körülnézett, látja-e valaki, hogy higgadt-logikus férfi létére magában beszél.
  
  KÖZHELY A FÉRFIAKRÓL
  Nem kell véresen komolyan venni…
  
  Ha három-négy nő „összehajol” – kávézgatnak, teáznak, vagy a játszótéren lesik a gyerekeiket –, előbb-utóbb szóba jönnek a férfiak. Panasz, mérgelődés, dicséret, humor… És számtalan klisé! Hogy a férfiak ilyenek meg olyanok. Sokszor vagyok részese ilyesféle „összehajolásnak”, tehát gyűjtögetni kezdtem a tipikus panaszokat. Figyeljék most, mit szólnak e komoly-komolytalan „gyűjteményhez” az érintettek! Azok a csodálatos férfiak…
  
  
  Rajtaütésszerűén kell megtámadni néhány férfit a női panaszokkal tépelődöm a „gyűjteményem” felett, de a „külvilág” nem átall beleszólni a töprengésembe. – A mi generációnkban egészen mások a fiúk, mint a tiétekben vagy a nagyiékéban voltak – jelenti ki a lányom huszonegy éve utánozhatatlan magabiztosságával. – Ha férfiakról írsz, külön kell választanod a mai fiatalokat az „átkosban” felnövőktől, mert mi jobban öltözködünk, és „adunk magunkra” testileg, lelkileg – mondja egy tanítványom harmincéves kedvese.
  – Ne feledkezz el arról, hogy az idősebbek még tisztelik a nőket? – oktat a hatvankilenc éves szomszéd bácsi. – Hogy lehet ennyi kívánalomnak eleget tenni? – morfondírozom magamban, amikor csöngetnek, és egy focilabda társaságában betrappol a kertbe családunk egyik legifjabb tagja, a hároméves Ádám. Két perc sem telik el, máris a „nevelése alatt állok”. „Mamma, josszul célzód a labdát, azért megy a kapu mellé. Nézd, megmutatom!” „Mamma, ejősebben tekejd a kupakot, így nem jön az üvegből almatea…!” Uramisten, még nem látszik ki a földből, de már szükségét érzi annak, hogy mindent elmagyarázzon, gondolom sírva-nevetve.
  
  1.	„A FÉRFI mindent jobban tud”
  – Szerintem a hölgyek bosszúból sütötték ránk a tudálékos jelzőt, mert a férfiak kitalálták a „szőke-nős” vicceket – jelenti ki nevetve a mosonmagyaróvári Horváth Levente, míg Budapest felé autózunk. – Amúgy nem hiszem, hogy mindenkire rá lehetne húzni ugyanazt a „ruhát”, van, hogy a szín, van, hogy a méret nem passzol. Bár az igaz, hogy én szeretek utánajárni a dolgoknak, és a barátaim derültségére mindig pontos adatokat szolgáltatok a számukra lényegtelen eseményekről. Hányan ültek a teremben, bizonyos távot mennyi idő alatt tettünk meg… De a páromat sosem okítom!
  Hitetlenkedő pillantásomra elmosolyodik: – Rendben van, adódik olyan helyzet, amikor muszáj! Például minden kezdő sofőrnek először a kormány helyes fogását tanítják meg: „tíz óra tíz perc”. Röstellem, hogy húszévi gyakorlat után is emlékeztetnem kell rá. De hát fő a biztonság! (Eközben vezet a nagy forgalmú Ml-esen, a jobb kezével lendületesen gesztikulál, a ballal a fejét vakarja, de szerencsére ott a térde, ami segít irányban tartani az autót…)
  – Szóval a feleségemet nem oktatom, bár legutóbb főzés közben azt mondta, hogy túl okos vagyok. Nem értem, mi baja, amikor csak jóakaratból figyelmeztetem a munkálatok sorrendjére vagy a fűszerezésre. Nem mondom, hogy jobb vagyok a konyhában, de gondoljon bele! A kerti bográcsozásnál én teszek a pörköltbe több kilónyi hagymát, paprikát, paradicsomot, húst… Mi az a tíz-tizenöt dekagramm, amit ő szór bele találomra?
  Aztán hirtelen a homlokára csap, mint aki megvilágosodott: „Eszembe jut valami, amit a férfiak valóban jobban tudnak: tájékozódni!” És hosszas értekezésbe kezd az agyféltekék működéséről, a térkép olvasásáról meg az iránytű szerepéről. Amikor halkan megjegyzem, hogy nekem viszont van szám, és nem röstellek útbaigazítást kérni, „na ugye, megmondtam” – arckifejezéssel néz rám.
  Beérünk Budapestre, céltudatosan haladunk a kacskaringós zuglói utakon – nincs tévelygés, ez a pasas tényleg tud valamit! –, ám, amikor megdicsérem, szerényen hárít. – Semmiség, egy férfi ösztönösen tájékozódik – feleli (közben suttyomban kikapcsolja a navigációt).
  
  2. „A FÉRFI csak egyetlen dologra tud figyelni” 
  Valószínűleg nincs olyan lány (fiatal és idősebb nő-feleség), aki még soha nem tört ki azért, mert a társa képtelen az osztott figyelemre. Egy közgazdász barátném őrjöngve mesélte, hogy a férje – ha a számítógépén dolgozik – még azt sem teszi meg, hogy kinyújtsa a kezét a tőle egyméternyire levő telefonért, inkább ő szalad fel a földszinti nappaliból felvenni a kagylót. Közben vacsorát készít, mosogat, telefonál, és kikérdezi a gyerek leckéjét…
  – Nem szeretem a sarkítást meg az általánosítást – húzza el a száját Tóth Mihály, a harminchárom éves szoftverfejlesztő. – Inkább azt mondanám, hogy a férfiak másként figyelnek, mint a nők. Én például szeretek elmélyedni egy munkában – az agyam felpörög –, és rosszul érint, ha megzavarnak. Ezzel szemben a nők megosztják a figyelmüket, kevésbé tudnak összpontosítani. Nem arról van szó, hogy mi nem tudunk három-négy dologra is figyelni egyszerre, inkább nem akarunk! Ha reggel én viszem a fiúkat oviba-bölcsibe, akkor mindent időben elvégzek: kakaókészítés, pelenkázás, öltöztetés, váltóruhák becsomagolása és még sorolhatnám. De kisebb a rutinom – mivel a feleségem van velük többet –, tehát lassabb vagyok.
  – Ha te vagy a gyerekekkel, nálatok is romokban hever a lakás?
  – A feleségem szerint igen, szerintem nem. (Na jó, egy kicsit…) Ha én vigyázok rájuk, akkor azt szeretném, hogy ne csak ők, hanem én is élvezzem a játékot. Így tényleg nem sok időm jut arra, hogy elpakoljam a ruhákat vagy a vacsora maradványait. De nekem ez nem olyan fontos… És a feleségem fel-felkapja vizet, ha hazajön. Aztán kicsit vitatkozunk, majd lefektetjük a gyerekeket, és együtt rendet rakunk. Nem úszom meg!
  – És a munkahelyeden?
  – Idevág egy nemrégiben készített felmérés! Eszerint egy mérnököt nem érdemes egyszerre több projektre „ráállítani”. Előbb dolgozzon egy hónapig az egyiken, és csak aztán fogjon bele a másikba! Akár férfi, akár nő… Ha váltogatni kell a feladatokat, akkor a váltás során energiát-időt veszít, csökken az eredményessége. Nálunk épp ezért „kímélik” a szoftverfejlesztőket: előre megbeszélik velük, hogy a következő három hétben mi lesz a feladatuk. És a menedzserekre hárul a „hálátlan” sokfeladatos, figyelem-megosztós munkavégzés… Szóval kedves hölgyeim, óvatosabban ítélkezzenek! Mert a férfiak tényleg bele tudnak feledkezni a munkájukba (mindenbe!), de ha kell, rutint szereznek ám a figyelemmegosztásban is!
  
  3. „A FÉRFI nem tudja kimutatni az érzelmeit”
  Rózsahegyi Márknak, a harminchárom éves informatikusnak a beszélgetésünk kezdetén elmesélem egy pszichológus barátom kedvenc történetét. „Egy férfinak azt tanácsoltam, hogy próbálja meg jobban kimutatni az érzelmeit. Mire a férfi szépen hazament, de nem azt mondta feleségének, hogy szeretlek, fontos vagy nekem, nem dicsérte meg, hogy csinos és gondoskodó. Nem! Ő inkább nagy gonddal lemosta az asszonya kocsiját…” Mire Márk széttárja karját, és hangos nevetésbe tör ki. – Jó történet a „férfihülyeségről”, nem vagyok meglepve. Mert én e női klisé kapcsán nem akarok veled vitatkozni, inkább elismerem, hogy a férfiak többsége tényleg nehezen képes kimutatni az érzelmeit! Jelzem, ártatlanok vagyunk ebben, hiszen kicsi korunktól azt nevelik belénk, hogy a gyengeséget, gyengédséget titkolni kell. A kislány sírhat a játszótéren, ha megüti magát, a fiúnak katonadolog… Ritkán szoktam a generációk között különbséget tenni, de ez ügyben megteszem. Ugyanis a mai huszonévesek, harmincasok már nyitottabbak, azaz „bátrabban mernek gyengék lenni”, mint az idősebbek. Ha a nők okosak, és érdeklődést mutatnak a gondjaink iránt – kérdeznek! –, akkor az én generációm már elmondja otthon, hogy szenved a főnökétől, hogy kudarcot vallott ebben-abban… Akit közel engedünk magunkhoz, azzal gyengédek vagyunk, és az érzéseinket sem titkoljuk. Nekem, annak ellenére, hogy elváltam, szerencsém van az érzelmek terén. Kilencgyerekes családban nőttem fel, ahol korán megtanultam az érzéseimet-akaratomat megfogalmazni, hogy a „csapatban” kivívjam a helyemet. (El tudod képzelni, milyen leleményesnek kell lenni egy ekkora családban, hogy reggel bejuss a fürdőszobába…?) Abban is szerencsém volt a válásom idején – ezt nem részletezem, legyen elég annyi, hogy két össze nem illő ember élt együtt –, hogy egy csodálatos barátommal, dr. Cronio Perez pszichológussal megoszthattam az érzéseimet. Ez sokat segített, de közben olvastam, kirándultam, új barátokat szereztem, és gondolkodtam. Nem hagytam el magam, hanem tudatosan ápoltam az érzelmi életemet! És abban is szerencsés vagyok, hogy sok hozzám hasonló, elvált apát ismerek, akik éppúgy megfogalmazzák a helyzetükkel kapcsolatos érzéseiket, vágyaikat, mint magam. Szóval kitartás hölgyeim, van remény a változásra (a változásunkra)!
  
  4. „A FÉRFI egy biztos kapcsolatban elereszti magát. Hever a tévé előtt, nézi a meccset, nyeli a sört és pocakot növeszt”
  Lehet, hogy ez a megállapítás kicsit sértő, ám ha nekem annyi pénzem lenne, ahány olvasói levél szól ilyesféle gondokról, akkor gazdagnak mondhatnám magam. Egy fiatalasszony például a hálószobában levő televíziót letakarta egy lepedővel, és a négy sarkán szorosan megcsomózta, hogy a férje végre észrevegye, nem bírja már elviselni a szüntelen tévézést, egy idősebb olvasónk hatalmas tornyot épített sörösüvegekből a nappali közepén, hogy a férje felfogja, mennyit fogyaszt egy héten… Mikor mindezt elmesélem, Dénes Károly, a Vas megyei Hosszúpereszteg népszerű polgármestere kétkedően ingatja a fejét. – Részigazságokból általánosítanak az asszonyok, pedig a férfiak sokfélék. Ahogy a nők is. Néhányan például egyáltalán nem tehetnek szemrehányást a férfiúi pocakok miatt, hiszen maguk is alaposan kikerekednek feleségként… Szóval az általad emlegetett női panasz csak a férfiak kis százalékára jellemző. Egyébként az igényességünktől függ, hogy mivel töltjük a kevéske szabad időnket. Ahogy az is tőlünk függ, hogy a televíziót mennyire engedjük be az életünkbe. Én azt tapasztalom polgármesterként és magánemberként, hogy a televízió jelenleg nemcsak csökkenti azt az időt, amit férj és feleség egymással tölthetne, hanem még meg is oszt… Például az asszony egy sorozat hetvenedik részét akarja megnézni, a férj pedig egy politikai vitaműsort. No, ilyenkor nemcsak a tévében van vita, hanem a házukban is! A mi falunk azt akarta, hogy legyen nálunk kábeltévé – „csorogjon be” hozzánk a nagyvilág –, tehát közel negyven csatorna közül választhatnak a lakosok. Jó ez? Rossz? Majd az idő eldönti… Meccs? Sör? Pocak?
  Nehéz nekem erről beszélni: szeretem a falumat, az embereket, ráadásul egyáltalán nem vagyok meccsfüggő, hiszen nagyon rossz a magyar foci, az időm is kevés. Tapasztalatom szerint az idősebbeket meg a nagyon fiatalokat ragasztja a tévé elé a meccs. De nem akarok szentként villogni előtted, ezért elmondom, hogy én politikafüggő vagyok, a szakdolgozatomat is politikatörténetből írtam. Ezzel néha megőrjítem a feleségemet… De sörrel nem! Leginkább a citromos sört iszom, ami inkább üdítőital. Persze a mi falunknak is megvannak a stabil kocsmabútorai, de a többségnek módja sincs arra, hogy naponta „elhajoljon”, mert akkor másnap nem tud dolgozni sem a munkahelyén, sem a szőlőjében. Pocak-ügyben pedig eszembe jut egy régi mondás: ember és disznó száz kiló alatt mit sem ér… Én még nem vagyok negyvenéves, kövérnek sem mondhatom magam, de bizony a feleségem olyan jól főz, hogy az utóbbi években jelentős térfogat nagyobbodáson estem át: közelítem a száz kilót. Lassan ember leszek… Amúgy még nem láttam olyan asszonyt, aki örült volna annak, hogy a férje nem eszi meg a főztjét – cinege marad mellette –, akkor pedig miért is panaszkodnak a nők? Azért, amit maguk idéznek elő?
  
  5. „A FÉRFI nem szeret öltözködni”
  Néhány évvel ezelőtt Moszkvában kapott el egy kisebbfajta dühroham, amikor gyönyörű, elegáns nők mellett elképesztően rosszul öltözött, szakadt férfiakat láttam, általában fehér zokniban. (A sötét öltöny fehér zoknival párosítva a kedvencem!) Ma már az oroszoknál is jobb lehet a helyzet – két-három év sok változást hozhat –, nálunk pedig klasszisokkal jobban öltöznek a férfiak, mint amit ott tapasztaltam, bár ezügyben is messze a Kánaán… Hallgassák csak, hogyan vélekedik a magyar férfiak öltözködéséről egy olasz divatkirály!
  – A te honfitársaid konvencionálisan öltöznek – jelenti ki Gianpaolo De Santi, akinek napbarnított arcát, fiatalos külsejét a nők csodálattal, a férfiak (általában) irigykedve figyelik. – Megszokták a sötét öltönyt fehér inggel, nyakkendővel, még mindig ez jelenti az eleganciát. Eközben Olaszországban már évek óta a legnagyobb divat a farmer zakóval, a kigombolt nyakú ing, természetesen nyakkendő nélkül. Nem veszünk fel fehér inget, hanem kéket – ez a színünk! –, és szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy mi hoztuk divatba az öltözékkel összehangolt kiegészítőket is. Szerintem egy férfin először azt kell megnézni, hogy milyen a cipője, az órája, és csak azután érdemes feljebb emelni tekintetet.
  – De nálatok sem telik mindenkinek márkás órára.
  – Nem a márka az érdekes, hanem az, hogy passzol-e a ruhához. Ez vonatkozik a többi kiegészítőre is. Az elegáns esti öltönyhöz díszzsebkendő illik, de csak hat óra után. A farmeros-zakós délelőtti összeállításnak elengedhetetlen kelléke a csauszínű cipő, ugyanolyan övvel. Az öv krokodil is lehet, de akkor ilyen cipőt húzzunk hozzá. És a zokniról is érdemes szólni! Olaszországban fontos, hogy ne villanjon ki a lábszár, ezért nyáron is térdzoknit hordunk. Feketét, sötétkéket, ritkán szürkét, fehéret soha! A férfiékszer külön kategória. Gyűrűt nem viselünk, csak egy vékony kis karkötőt bőrből, gumiból, fehéraranyból. Nem vastag aranyláncokban mérik az eleganciát, hanem az összehangolt részletek finomságában! – És a magyar fiatalok?
  – Ők szerencsére merészebbek. Ám esetükben az a baj, hogy legtöbbjük az amerikai mintát követi, mert ezt látják a filmeken – magyarázza Gianni. – Márpedig köztudott, hogy Amerikában öltözködnek a világon a legrosszabbul! Hiányzik belőlük az, ami a vérében van az olaszoknak, a franciáknak meg az angoloknak, akik nem mutogatni akarják a márkás cuccaikat, nem csinálnak magukból paprikajancsit, egyszerűen élvezetüket lelik az anyagok szépségben, a választékosságban. No, ezt a laza eleganciát kellene eltanulniuk a magyar férfiaknak is!
  
  6. „A FÉRFI semmit sem csinál félig”
  Tulajdonképpen dicséret is lehetne… Ám, ha velem együtt meghallgatták volna azokat az édesanyákat, akik kétségbeesve kotorásznak a fiuk szobájában, hogy szedi-e az éjjel-nappal gyúró „kölyök” azt az átkozott izomfelfújó gyógyszert, ha beszéltek volna olyan feleségekkel, akik szívük szerint felcsapnának géprombolónak, és darabokra törnék a férjük imádott motorját, valószínűleg nem tartanák dicséretnek a fenti állítást. És még nem beszéltem a „kertmániásokról vagy az építkezés megszállottjairól…
  – Hosszan magyarázhatnék a férfiagy „berendezkedéséről”, ám ennél fontosabbnak tartom e téma kapcsán a tökéletességre való törekvésüket – mondja dr. Belső Nóra pszichiáter. – Ők évezredek óta igyekeznek erőt sugározni a „nőstények” felé. A sikeresség, a magabiztosság megnyilvánulása, hogy még a hobbijaikat is tökéletessé fejlesztik. Akár házat építenek, akár autót vásárolnak, tudat alatt minden tevékenységükben szerepet játszik a versenyszellem. Sokan mondják (és van benne némi igazság), hogy az autó a legtöbb férfi számára fallikus szimbólum. Demonstrálja a nagyságot, az erőt. Nem véletlen, hogy a férfiak többsége a nagy autót szereti. Mindennek persze ára van. Az autót ki kell fizetni, a testépítés fárasztó, a kertért, a házért kőkeményen kell dolgozni. Mindez rengeteg erőt emészt fel. De ők arra nevelődtek, hogy mindig az első helyre törekjenek, és semmit se csináljanak félig! Eszembe jut, hogy az állatvilágban a párzási időszak végére a hímek kimerülnek – a szarvasnak letörik az agancsa –, a hozzánk tartozó férfiak pedig egyre korábban betegszenek meg. Mit tehetünk értük? Leginkább azt, hogy dicsérjük a teljesítményüket! Hiszen minden tevékenységük arra irányul, hogy elismerést vívjanak ki. „Vedd észre (te és az egész világ), hogy erős, tehetséges vagyok, nagy a kocsim, szép a kertem, a legjobbak közé tartozom!” Ha mi veszekszünk, harcolunk, csak fokozzuk a teljesítménykényszerüket. Mindez akkor is igaz, ha manapság sok cinikus, „a versenyből kivonuló” férfival találkozhatunk. Ne dőljenek be e látszatnak, ha lehetőséget kapnak, újból ringbe szállnak. Tehát a fentebb felsorolt „hibák” ellenére is ismerjük el őket, hiszen csak velük együtt vagyunk „érvényesek”… Gondolják csak el, kit kritizálnánk kávézgatás közben, ha nem lennének férfiak!?
  (A cikk megírásában segítségemre volt Bauer Zsuzsa, Bedi Judit és Vadas Zsuzsa. Köszönet érte!)
  
  Második fejezet
  
  Egy bús férj panaszai
  
  Amelyben szerzőnk bűnbánatot gyakorol, és annak ellensúlyozására, hogy az előző fejezetben oly kritikusan szemlélte az erősebb nem viselt dolgait, most megszólaltat egy férjet is. Egy jó férjet! (Van ilyen…) Aki csöndes beletörődéssel mesél arról, hogy velünk, nőkkel sem mindig könnyű az élet, mert a mi „tökéletességünket” is elcsúfítja jó néhány szeplő…
  
  A NŐ ÉS A NYÁRI RUHÁK
  
  Komolyan mondom, rendes férj vagyok, szeretem a feleségemet. Szeretem, hogy okos, mosolygós meg csinos is. Azt is szeretem, hogy jól öltözik, és mindig kellemes látvány. De megőőőrülök! Mitől? No, erről mesélek egy kicsit…
  Tudják, mire vágyom mostanában? Arra, hogy a lakásban található összes szekrényt csak úgy lazán, sutty…, kivágjam az erkélyen. Szinte látom magam előtt, ahogy hulldogálnak lefele a szekrények a negyedikről, körülöttük meg röpködnek a feleségem bugyogói, melltartói, pólói. Hej, micsoda öröm volna!
  Álom, álom… Bizony álom, hiszen nem vagyok túlfejlett izompacsirta, ráadásul az egyik szekrényt az anyósomtól kaptuk, és belegondolni sem merek, milyen botrány törne ki, ha likvidálnám azt a dögöt, a másiknak meg még ki sem nyögtük a részleteit. Szóval a szekrények nem fognak repülni, tehát a feleségem hetekig folytathatja a férjgyilkossággal felérő ruharendező akcióját. Tudják, mit csinál az én drágám? Az anyós jól eldugott otromba szekrényéből átcipeli a nyári frinc-francait a hálószobában virító szép tükrös szekrénybe, a télieket pedig begyömöszöli az „anyósba”. Csakhogy közben próbálgat is. Jelzem, még ez sem lenne baj, ha megoldaná a dolgot magában. De közönségre van szüksége!
  Vasárnap délután remekül érzem magam a nappaliban. A gyerek hál' istennek átment a szomszédba játszani, én nyeldesem a söröcskémet, és nézem a Manchester United-Róma meccset. A labda épp Totti előtt, amikor belibben a drága: mit szólsz ehhez?
  Hm, baromi jól néz ki az „itt is kilóg, ott is kibuggyan” ruhácskában, a hatására még az is megfordul a fejemben, hogy abba kellene hagyni a meccsnézést, ám ő semmit sem vesz észre az elragadtatásomból, inkább jajgatni kezd: ez volt a legszebb ruhám tavaly nyáron, de kövér lettem, mint egy disznó! Vagy lefogyok, vagy kidobom!
  Nem tudom, hogy más nők hangja is olyan elviselhetetlen-e balhézás közben, mint az én feleségemé… Mindenesetre az enyém szoprán, és a komoly lelki felindulások hatására egyszerűen visít. Mint most. Vedd tudomásul, dagadt lettem, kiabálja egyre magasabb regiszterekben, én meg úgy érzem, mintha smirglizné az agyamat… Nos, ezek a hangok azonnal letörik a gerjedelmemet, de fegyelmezem magam, és csöndesen megkérem, menjen el a tévé elől. Ő azonnal megsértődik, visszavágtat a hálóba, de két perc múlva megint előjön egy bokáig érő szoknyában – ki nem állhatom a hosszú szoknyát – meg egy rémes, virágos pólóban. Ez klassz, néz rám diadallal. Borzalmas, felelem, és újból figyelmeztetem, hogy nem látom miatta a Manchester gólját. Ő megint visít, majd sértődve el…
  Ez így megy egész délután! A tizedik ruha után már mindenre azt mondom, hogy baromi jó, és csöndesen reménykedem, hogy egyszer vége lesz. Nem lesz. Újabb és újabb térdnadrágokban, fürdőruhákban, farmerokban meg félpucér pólókban billeg elém – közben vége lesz a meccsnek, ma sem tudom, hány góllal nyertek az angolok –, és én már nem tudom megkülönböztetni a pirosat a zöldtől, a feketét a narancssárgától. A drágám pedig szívós kitartással visítozza, hogy csak az áll neki jól, ami bő, mert ő kövér… De ez még mind semmi, este jön az igazi kegyelemdöfés. Fenét döfés, döfések!
  Első: Holtfáradtan átballagok a hálóba – megittam három sört, így jobban bírtam a ruhapróbákat, de az agyamat súlyos köd lepte el. Jelzem, e köd azonnal feloszlik, amikor körülnézek! Hegyekben állnak a rongyok, és az én drágám rögtön kijelenti, hogy a kupleráj legalább egy hétig így marad, mert ő selejtezni fog. (Igazat mondott: ma is hatalmas a disznóól, hiszen sok a munkája, és ilyen „hülyeségekre” nincs ideje…)
  Második: Nyolc óra körül telefonál a haverom, hogy felugrana a barátnőjével, mert most jönnek hazafelé egy kellemes dunabogdányi kiruccanásról. Lám, milyen jó neki, villan át az agyamon, az ő barátnője bezzeg kirándul, miközben az én feleségem rongyok között turkál. Megérkezik a haver a dagadt barátnőjével, de a nagyságos asszony nem jön elő. Hívogatom, ordítozom, hogy itt vannak, gyere, mire ő bevonul abban a legelső – itt kilóg, ott kibuggyan – szexi ruhában, amelyikre azt mondta, hogy többé nem veszi fel–. Jól néz ki! A haverom úgy meregeti a szemét, hogy szívem szerint pofám vágnám… Azt mondtad, hogy ezt nem fogod hordani, dadogom. Édesem, amíg az ember derékbősége meg sem közelíti a hetven centit, addig egy ilyen szerkó nagy érték, csacsogja, a hülye haverom meg lelkesen bólogat, közben kritikusan méregeti a termetes barátnőjét. Szóval az én drágám a kidobásra ítélt szexis rongyban tette-vette magát egész este, majd édesdeden elaludt az Ecseri piacra emlékeztető hálószobánkban.
  Harmadik döfés (másnap reggel): Veszekedésre ébredek. Utálok veszekedésre ébredni, mégis… A feleségem szopránja keveredik a tizenkét éves lányunk koloratúrjával. Nem veszem fel a rózsaszín pólót, ilyet már senki sem hord, így a gyerek. Gyönyörű vagy benne, visítja a feleségem. Ezt játsszák jó tíz percig, majd a gyerek győz. Kilibeg a szobájából talpig feketében. Pont úgy riszál, mint az anyja, de azért jól néz ki, állapítom meg magamban, ám a feleségem percek alatt kizökkent a gondolataimból. Megőrülök a kölyök ruhamániájától meg a flancolásától, visítja a fülembe, és amikor kínomban felnyerítek, ő fölényesen legyint. „Úristen, milyen hülyék a férfiak!”
  
  A NŐ ÉS A FŐZÉS
  
  Azt mondta a haverom, hogy én egy barom vagyok, pedig csak arról tartottam neki előadást, hogy feltalálhatná már valaki a „pirulaevést”. Magyarázzam meg a gyengébbek kedvéért? Rendben. Arra gondoltam, hogy az ember bekapna egy pasztillát, ami éppolyan kellemes közérzetet váltana ki, mint egy tányér csülkös bableves… Haj, micsoda örömet szerezne nekem, ha egy pirula segítségével megleckéztethetném az én drágámat! Mondjuk, az ebédkészítés utolsó fázisában, amikor őnagysága ott tart a veszekedésben, hogy „legalább teríts meg rendesen!”, én hirtelen előkapnám a pirulámat, és hopp…! Bekapnám. A hasam megtelne, közben az arcomra kiülne a csülkös bableves öröme, majd fölényesen megkérdezném: hol az ebéd utáni kávé? Ő meg szépen rájönne, hogy potyára főzött (és arénázott) egész délelőtt…
  Félre ne értsenek, a feleségem jó fej! Szeret engem (a maga módján), nem önző, és a legfontosabb: ízig-vérig nő. Főzés-ügyben mégis megjáratta velem az ember egyedfejlődésének göröngyös útját! A majom lemászott a fáról (a feleségem kiment a konyhába), a majom felegyenesedett (a feleségem elkészítette az első rántottáját), a majom használni kezdte a „kezét” (a feleségem képessé vált a rántott hús elkészítésére). Az ősember rájött, hogyan kell szerszámokat készíteni (a feleségem rájött, hogy én lusta disznó vagyok), az ősember barlangrajzokat készített (a feleségem megvilágosodott: többé nem lesz cseléd, nekem is ki kell venni a részemet a főzés örömeiből!).
  Tudják, mikor volt szép világ minálunk? A lányunk születése után. Akkor otthon volt az én drágám – mötyörgött a gyerekkel, rendben tartotta a lakást, üres óráiban a konyhában „önmegvalósított”, azaz meleg étellel várt. Igen, az jó korszak volt – zseniális gulyáslevesekkel, lecsókkal és káposztás cvekedlikkel –, bár ha visszagondolok, voltak veszélyes jelek is. Például a szoptatás időszaka után őnagysága vad harcba kezdett a fölös kilói ellen. Ez nem lett volna baj, de az már igen, hogy engem is fogyókúráztatott. Képzeljék el, hogy hazamentem, és a megszokott magyaros kaják helyett elképesztő kotyvalékokkal várt! Apróra tépkedett kínai kel, nyakon öntve joghurtos mustárral… Hurrá! És én, a normális méretű (száznyolcvanöt centis, nyolcvanhét kilós) férfiember leültem egy vájdling zöld izé elé, és boldogtalanul rágtam. Én lettem nyúl úr, ő pedig nyúlné… Kértem, hogy legalább majonézt tegyen rá, de a nagyságos asszony kijelentette, hogy a joghurtos mustár egészségesebb. Szóval ideológiát gyártott a kínzásomhoz: „Édesem, vigyázni akarok rád! Az elhízott férfiak gyakrabban betegek, és rosszabbak az ágyban… Igen, volt képe a szexet is hozzámixelni a fogyókúrájához! Jelzem, ma már pontosan tudom, hogy az egész cirkusz arról szólt, hogy kopog a szeme az éhségtől – csirkepörköltről és túrós csuszáról álmodozik –, tehát kopogjon az enyém is! Tudják, hogy rúgtunk ki a hámból akkoriban? Az én drágám „megbolondította” a „nyakamig érő” salátástálat egy kis sárgarépával, zellerlevéllel meg kaporral. Haj, azt a kapros úristenit az én békés természetemnek! Persze, ha azt gondolják, hogy menthetetlen mafla vagyok, tévednek. Néhány hétig bírtam, aztán hazavittem „desszertnek” (a saláta mellé) némi császárszalonnát, debrecenit és libatöpörtyűt. (Ezekből nem átallott lopkodni őnagysága!)
  Igen, voltak ilyesféle szeplők a gyes-időszak „orcáján”, de ez mind semmi a későbbiekhez képest! Mert az én drágám amint visszabújt a dolgozó asszony szerepkörébe, azonnal a (szingli) kolléganők hatása alá került. „Éppúgy dolgozol, mint a férjed, miért te vásárolsz?” „Mi a fenének főzöl minden hétvégén, vigyen étterembe az a melák!” „Olyanok vagytok, mintha a hajdani orosz könyvemből léptetek volna ki: – mama varit v kuhnye, papa csitájet knyígu – (a mama a konyhában főz, a papa könyvet olvas)”. Ez utóbbit egy háromszor elvált ötvenes kolléganő duruzsolta a fülébe meleg emberséggel…
  Kérdezhetik, hogyan értesültem én (árva férj) minderről? Ó, egyszerű! Amikor már a huszadik alkalommal érkezett haza az én drágám a péntek esti nagybevásárlásából úgy, hogy belépve rögtön ordítani kezdett – megjegyzem, hogy a nagyságos asszony szoprán, tehát a veszekedése olyan, mintha folyamatosan visítana –, megkérdeztem tőle, mi a fene történt… Akkor derült ki, hogy ő rabszolga, aki egy szemét zsarnok mellett robotol. És nekem nem kell társ, csak szakácsnő. Nos, én béketűrő barom ezen a visítós estén megígértem, hogy ezentúl segíteni fogok.
  Azóta együtt „nagybevásárolunk” péntekenként, de ha akarnék, se férnék a gáztűzhelyhez! Ugyanis az Úr 2007. esztendejében vad harcot vív őnagysága lelkében az emancipált üzletasszony a nagyanyai génekkel. Hol a nagyi kerekedik felül – ilyenkor bűbájos: sokat nevet, és négyfogásos ebédeket készít –, hol „emancipa”. Ilyenkor is főz ám, de közben folyamatosan arénázik! Hogy ő nem él egy „hímsoviniszta disznóval”, inkább összepakol és… Mit csinálok én? Egyrészt jókat zabálok (ezt nem tagadom), utána jókat alszom, közben néma (de legalább kontraalt hangú) asszonyokról álmodom. Csakhogy vasárnap délután mindig felver a szoprán: Sütöttem almás pitét, gyere enni!
  
  A NŐ ÉS A FRIZURA
  
  Tudják, mire vágyom? Arra, hogy az embereknek ne legyen hajuk. Egy szál se. Mondjuk, nekünk, férfiaknak maradhat valamennyi, úgyis békésen kihulldogál egy idő után, de a nők szabaduljanak meg ettől az átoktól! Mert bizony nagy átok, hogy az ember felesége a költők szerint lágyan omló fürtöket (szerintem rengeteg pénzt emésztő szőrzetet) hord a fején. Amikor a feleségem a napokban egy komolyabb hisztiroham után a fürdőszobában tollászkodott – közben percenként behívott, hogy mondjak véleményt a frizurájáról –, hirtelenjében látomás „kapott el”: igen, láttam, hogy a hajszálai váratlanul égbe merednek, és huss, felszállnak a plafonra! Valamennyi. És ő ott áll tök kopaszon. Higgyék el, haj nélkül is nagyon helyes volt! Persze, ő a látomásomból csak azt tudta levonni, hogy megittam két üveg sört, és elment a józan eszem…
  Mielőtt azt hinnék, hogy érzéketlen bunkó vagyok, a feleségem pedig áldozat, gyorsan leszögezem: mi normális, egymáshoz ragaszkodó emberpár vagyunk. És a barátaimmal egyeztetve azt is ki merem jelenteni, hogy a feleségem is csak annyira hiú, mint bármelyik nő… Csakhogy én nagy pechemre jobban figyelek rá, mint az „férji körökben” szokás! Miért? Valószínűleg születési hiba, nem szeretem magamat elemezni… Ám azt készséggel elismerem, hogy a megismerkedésünk idején nagyon vonzónak találtam az elképesztően dús barna fürtjeit (mert akkor még barna volt az én drágám). Ennek ellenére megértettem, hogy a szülés után meg akart válni a szép hosszú hajától, hiszen a rövid frizura kényelmes és fiatalít. Eddig a pontig partner voltam, bizisten! Csak ezután veszítettem el a fonalat (meg a béketűrésemet…).
  Képzeljék el, hogy az ember elfuvarozza a gyereket az óvodába, utána a normális külsejű feleségét a munkahelyére – búcsúcsók, satöbbi… –, aztán estefelé (késve) hazaliheg az asszonya céklaszínű hajjal! – Uramisten, hogy nézel ki? – ordítom, közben rátolom a nagylábujjamra a fűnyírót, mire ő nem kezd ápolgatni, hanem nekiáll bömbölni. Mert ő már nem tetszik nekem, és én már nem is szeretem… Persze tudja, pontosan tudja, hogy a könnyeivel sokat elérhet nálam, de ezúttal csökönyössé válok. Mert nekem tetszik a barna, tetszik a szőke, de speciel a vöröset ki nem állhatom! Nem az esetem, punktum. Ráadásul az én drágám úgy néz ki vörösen – hogy is mondjam? –, szóval sikere lenne Amszterdamban, a kirakatban… És hogy megsértődött, amikor ezt megmondtam neki! Csorogtak a könnyei, aztán telezengte a családot, hogy én más nőre vágyom…
  Tudják, mi a legdühítőbb? Miattam sírdogált, de a haja rendületlenül vörös maradt. Ám amikor az anyja épp egy születésnapi családi ünnepségen „tapintatosan” kijelentette, hogy tíz évvel vagy öregebb vörösen, az én drágám észbe kapott. És néhány nap múlva normális barna hajjal libbent haza. Olyan bomba jól festett, hogy alig ismertem rá! Amikor én, hülye elragadtatva dicsértem, ő fölényes (ám módfelett elégedett) vigyorral közölte: kedvesem, a vörös haj tévedés volt!
  Azóta – persze – sok más „tévedést” is átvészeltünk. Jelzem, a módszere finomodott: előre bejelentette, mire számíthatok. Emígyen komolyabb sokk nélkül viseltem el a szőke korszakát – helyes volt szőkén, bár én egy „másik nőt” vettem feleségül, de ezzel ki törődik… –, lázadozni csak akkor kezdtem, amikor számára „égő” lett a „szőkenőség”. Tehát kicsinykét barnára csíkoztatott… Elismerem, hogy a „csíkos korszakunkban” nem viselkedtem megértően. Nem én! Még arra is képes voltam, hogy egy hét-nyolcezer forintos fodrászszámla után üvölteni kezdjek. Nem zebrát akartam feleségül venni!
  Elismerem, hogy az anyagiasságom meg a durva kifakadásaim miatt kezdte szegénykém otthon festeni a haját. Ez jóval olcsóbb megoldás, csakhogy az én drágám (sajnos) kalandra vágyóbb, mint én. Ha nő lennék – amitől mentsen Isten! –, biztosan megjegyezném a márkát meg a festék számát, hogy mindig egyformán nézzek ki. Ezzel szemben a feleségem imád kísérletezni! Ennek szellemében volt már hamvas szőke (azaz szürke), aranyszőke (újból vörös), sivatagszőke (fehér, mint a nagyanyám). Önök ezt simán elolvassák, de a hajfestést követő érzelmi kitöréseket én viselem. Egyes egyedül szegény én…!
  Ha most azt kérdezik, hogy nyugvópontra jutott-e a dolog, nem tudok optimista választ adni. Félreértés ne essék, nem tartok attól, hogy az én drágám sötétzöld hajjal állít be holnap – egy komoly anya és dolgozó nő nem tesz ilyet… –, de azért félek a nyártól. Félek a női lapok szuggerálta megújulástól! Mert mi már megint divatosak vagyunk: „tüsi-korszakunkat” éljük. Hajjaj! Mit jelent ez magyarra fordítva? A nőket cakkosra vagy inkább félkopaszra nyírják, és a maradék-semmit égnek állítják. (A fizetésem fele hajzselére megy el…) Erre gondolva figyelmeztettem az én az újból barna hajú drágámat egy reggelen, hogy eszébe ne jusson fodrászhoz menni, mert akkor nem marad haja, de ő válaszra sem méltatott, inkább beviharzott a tizenkét éves lányunk szobájába.
  Utálok lármában reggelizni, zavar a balhé kávézás közben, de a feleségem anyai ordítozása most mennyei vigyort csalt az arcomra. „Kislányom, gyerek vagy még! Szó sem lehet szőke csíkról! Nyárra sem! Vedd tudomásul, soha nem fogom megengedni, hogy tönkretedd a gyönyörűséges barna hajadat gagyi festékekkel!”
  
  A NŐ ÉS A STRAND
  
  Képzeljenek el egy jó fizikumú, nyugodt, kevés szavú, türelmes és kiegyensúlyozott „hegyi embert” – mármint engem – egy vízimádó őrült mellett! Én imádok túrázni, szeretem az erdőt, a nyugalmat, a szabadságot meg az erőfeszítést: akkor is megmászom azt a csúcsot, ha beledöglök… Mit csacsog minderre az én drágám? „Csak egy hülye bandukol agyatlanul a semmibe… Nyáron nem gyalogolni, hanem csobbanni kell!”
  A csobbanásba lassan beletörődtem (a birkatermészetemmel), de a strandolási megelőző cirkuszoktól már hulldogál a hajam…
  Nem értik? Elmagyarázom. A történetet tán azzal kellene kezdenem, hogy a feleségemhez illik a nyár. Előnyös számára a kevés ruha – és mennyivel olcsóbb egy lengedi vacak, mint egy bunda, hajjaj! –, hiszen karcsú, hosszú lábú, pont olyan, amilyen nekem tetszik. Csakhogy neki valószínűleg kevés, hogy nekem tetszik. Nyolcévi házasság után sincs fogalmam arról, hogy kinek akar megfelelni minden nyár elején, amikor a tükör elé áll, és drámaian bejelenti: „dagadt vagyok.” Ehhez sürgősen hozzáteszi, hogy számára már a legkedvesebb időtöltése – a csobbanás – is elérhetetlen, hiszen egy ilyen „öregedő húsgombóc” már nem mehet strandra. Én marha a tragikus monológ e pontján mindig kitörök: gyönyörű vagy! Könyörgöm, miért ne mehetnél strandra? És tudják mi az évente visszatérő válasz? „A tavalyi fürdőruhában lehetetlen!”
  El kell mondanom az igazság kedvéért, hogy a feleségem nem költ túl sokat ruhákra, szépítőszerekre, pontosan tudja, hogy meddig nyújtózkodhatunk. Ám a fürdőruha kivétel! Nyár elején megszállottan bújja a magazinokat, és hol egyrészes (erkölcsös) csodákat választ, hol fürdőruhának nevezett pertlikért lelkesedik. Jelzem, ez a fázis még kellemes. Nézi az újságokat, csöndben van, békén hagy. Mennyei állapot! Aztán jön a következő szakasz: a fogyókúra. Ez már nem mennyei, hiszen őnagysága éhezik, vagy undorítóan büdös káposztalevest kanalaz, és eszébe sem jut, hogy elém vessen néhány normális falatot. Majd amikor kellően zörögnek a csontjai, nekivágunk a bevásárlóközpontoknak. No, ennél nagyobb szenvedés nincs a világon! Javasoltam már, hogy menjen valamelyik kolléganőjével, netán a gyerekkel, de az én drágám ragaszkodik a jelenlétemhez. (Ez teljességgel érthetetlen, hiszen soha nem azt vesszük meg, amelyik nekem tetszik…) Idén például helyesnek találtam egy sárga fürdőrucit. Rendben van, tényleg nem volt parányi a bugyija, inkább derékig érő, mire a feleségem rohamot kapott, hogy én olyan rondának látom őt, hogy dédmamás strandszerkóba bújtatnám… Bújtat a halál, mondtam a huszadik fürdőruha felpróbálása után – amikor már szédelegetem az ácsorgástól, az unalomtól meg a hisztirohamoktól –, mire ő csicsergősre váltott. Nincs a világon még egy ilyen rendes, aranyos férj, búgta a fülembe, miközben visszairányított az első bolthoz. És képzeljék, megvettük azt a piros bikinit, amelyiket legislegelőször próbált fel! Amúgy nekem nem tetszik, mert túl pucér. Néhány madzag… Az én drágám elég bögyös – istennek hála! –, és egyáltalán nem örülök annak, hogy mindent „kitálal”. No, mindegy.
  Hogy „viselkedik” a fürdőruha a füredi meg az agárdi strandon? Őszinténszólva sokat mérgelődöm miatta. Őnagysága billeg és riszál a pertlijeiben, minden második pasinak kifolyik a szeme… Néhányat jól pofán is vágnék, ha nem lenne szelíd a természetem. De én egyszer sem csináltam botrányt, csinált helyettem az élet a múlt vasárnapon… Az úgy volt, hogy összeakadtunk Balatonfüreden egy régi évfolyamtársammal, aki mostanában vált el. Volt nagy öröm meg hátba veregetés, és csak ezután vettem észre a mellette álló lányt. Képzeljék el, hogy a csaj – bő tíz évvel fiatalabb lehetett nálunk – azt a sárga fürdőruhát viselte, amelyik nekem tetszett! Őnagysága persze azonnal kiszúrta, hogy megnézem a lányt, tehát akcióba kezdett. Feltette magára a legcsábosabb mosolyát, és faggatni kezdte a haveromat a válásáról. A hülye haver azt hitte, hogy tényleg érdeklődik a sorsa iránt – nem engem akar bosszantani… –, és őszinteségi rohamot kapott. Olyan elmélyülten beszélgettek, mintha a lány meg én ott se lennénk. Aztán a csajnak elege lett, és váratlanul rámutatott egy idős nőre, aki mellettünk hevert egy matracon: „rémes, amikor ilyen öreg nők parányi bikiniben mutogatják a testüket.” Az én drágám is jól hallotta a megjegyzést, de arra, hogy e mondat fenekestül felforgatta a lelkivilágát, csak a kocsiban jöttem rá hazafelé. Bömbölt! „Azért viszlek magammal, amikor fürdőruhát vásárolok, hogy figyelmeztess, mi áll jól nekem! Hallottad, mit mondott a liba…?” Nem neked szólt, dadogtam sután. „Agyatlan férfiember! Tudom, hogy belém akart szúrni.”
  Az egész hét rosszkedvben telt, közben csöndesen reménykedtem, hogy hétvégén majd túrázunk egy nagyot. Ám péntek este már a kanapén virított két törölköző, egy gumimatrac meg egy fürdőruha. Nem fogják elhinni, milyet készített ki magának! Ősöreget, divatjamúltat, egyrészeset. (Apácásat!) Holnap abban fog csobbanni az agárdi strandon, aztán a jövő héten majd nekivágunk. Minek? Hát a bevásárlóközpontoknak, hogy végre-valahára vegyünk az én drágámnak egy „normális” fürdőruhát.
  
  A NŐ ÉS A FALU NYUGALMA
  
  Minden bajnak az az oka, hogy az én drágám városi lány, aki – velem ellentétben – valóságtól elrugaszkodott álmokat dédelget a faluról. Mert ott kék az ég, és zöld a fű! „Magától” ontja a föld a kincseit, az emberek jók, boldogok, a gyerekek makkegészségesek… Ennek szellemében rágta a fülemet kitartóan: „Vegyünk egy olcsó portát, ahol a kislányunk megismerheti a falu nyugalmát, és mi sok év múlva majd szépen megöregedhetünk!”. Bevallom, hogy a lila tirádáitól mindig méregbe gurultam. Én lusta-kényelmes városi pali vagyok – a feleségem szerint azért lettem informatikus, mert már a születésem percében eldöntöttem, hogy ülő munkát fogok végezni –, de azt azért tudom, hogy a falusiak kőkeményen dolgoznak a földeken, a szőlőkben, a kertekben. Tudom, hogy a disznót le kell vágni, a csirke nyakát pedig el kell nyiszálni (a látványtól őnagysága menten elájulna). No, mit gondolnak, ki győzött…?
  Szóval két évvel ezelőtt megvettünk egy ütött-kopott alföldi vályogházat nagy kerttel, és azóta fenekestül felfordult az életem. Hajjaj! A „falumentes” életemben lelkesen vártam a hétvégét – a jó kis „pihit” –, most meg azon imádkozom vasárnap, hogy jöjjön már el az a szépséges hétfő, amikor békésen ácsoroghatok a pesti dugókban, aztán lazíthatok egy kicsit a munkahelyemen. És hiába hajtogatja az én drágám, hogy tovább fogok élni a testmozgástól, az én lelkembe nem költözik mennyei bizakodás, amikor vadul tépdesem-kapálom azt az őrületes nagyságúra növő, hatalmas levelű izét a kertünkben. Jelzem, a ténykedésem meddő, mert egy hét alatt újból égig nő – tisztelem a gaz életerejét! –, miközben csonttá szárad a fű meg a veteményes. Ráadásul Pesten a levegő büdös, itt meg én! (Úgy izzadok a gazolástól, mint egy igavonó barom…)
  Mindezt tetézi, hogy a kerti harcaimat gyakorta szakítják meg velőtrázó sikolyok. Ilyenkor berohanok a házba, ahol az én drágámat az asztal tetején találom. Visít, mint akit nyúznak. Említettem már, hogy a feleségem szoprán, tehát próbálják hallani „lelki füleikkel” egy koloratúrba hajló nő sivalkodását: „Egééérü OOOttü!” Élj sokáig, farkincás, gondolom magamban, majd leszedem a kedvest az asztalról, és elmagyarázom, hogy a falu nyugalmához az egér is hozzátartozik, aztán hosszasan nyugtatgatom a lányunkat, aki a takarítások-kertganajozások idején általában a ház előtti réten „legelészik”, de az anyai sikolyoktól mindig sokkot kap. Ez a cirkusz rendszeresen ismétlődik pókkal, svábbogárral, miegyébbel. Idén júniusban babérkoszorút adományoztam (magamban) egy békának, akinek volt pofája akkor támadni a feleségemre, amikor én a boltban tüsténkedtem. Őnagysága a szokásos koreográfia szerint járt el – visítás, asztalmászás stb… –, csakhogy a műsort a házunk előtt pletykálkodó Mariska néni hallotta meg (helyettem). Berontott – halálesetre számított…! –, aztán látva, hogy egy béka miatt őrjöng az ifiasszony, fölkapta a szerencsétlen állatot, jól megpörgette a levegőben, és kivágta az ablakon. Huss! A feleségemben a visítás is bennrekedt Mariska „hősiessége” láttán…
  De ha azt hiszik, hogy az én drágám „kiszeretett” a faluból e sokkoló élmények hatására, akkor tévednek. Rendületlenül hisztériázik a bogarak láttán, de kárpótolja magát az én „égéseimmel”. Igenigen a falusiakkal együtt szakad meg a röhögéstől, amikor kaszálok – életemben először itt vettem a kezembe kaszát –, és még arra is képes, hogy felzavarjon a padlásra, hogy felszámoljam a darázsfészkeket a „kocsmás” Pisti társaságában. Ez „férfimunka”, csacsogja, és roppantul élvezi, hogy a szomszédság fürtökben lóg a kerítésen, miközben én az életemet kockáztatom… Persze Pisti fütyül a darazsakra. Csak a hülye csípeti magát agyon, mondja, majd megitatja velem a jutalompálinkát, később azt is el kell viselnem, hogy ő rajongva legelteti a szemét az én drágám domborulatain (a darazsak meg híznak, és a markukba röhögnek…).
  Közben őnagysága lelkesen barátkozik. Gyorsan megtudja, hogy melyik házaspár „háborúzik”, ki kinek a szeretője, ki kivel csalta az urát (a feleségét), hol csattannak pofonok, még a plébánosról is hall ezt-azt… Látom rajta, hogy rosszul érintik a drámák (hol itt a falu idilli nyugalma?). Amikor a boltban „jóakaratúan” visszamondják neki, hogy a sarki Terike szerint a pesti „gyüttment” túl sokat érdeklődik, ráadásul a tizenhárom éves lányunkat úgy dongják körül a helyi motoros legények – még diszkóba is elhívják! –, mint a darazsak a reggelinket, bizakodni kezdek. Talán kijózanodik az én drágám…
  Ehhez képest egy júniusi éjszakán – itt mindig „fellendül” a szexuális életünk, mert egy baromi kényelmetlen, egyszemélyes heverőn szorongunk a konyhában… –, hirtelen felül, és a következő mondatokra ragadtatja magát: „Nincs tekintélyünk a faluban! Te nem vagy elég férfias, a házunk is ócska! Olyat kellene építenünk, mint a Terikéé, akkor nem lennénk gyüttmentek!” Akkorát ordítok, hogy az összes bogár kimenekül a házból, de aztán győz az áldott-békés természetem, és csöndesen suttogom: „Soha!”
  Epilógus: Mi lesz velünk? Önökre bízom a döntést. Zárójelben csak azt jegyzem meg, hogy a múlt héten egy vadonatúj malteros kanalat kaptam ajándékba őnagyságától. Mellette levélke: „Drágám, nagyon feszült vagy. A falu nyugalma meg a fizikai munka meg  fog gyógyítani!”
  
  A NŐ ÉS A BARÁTNŐ
  
  Őnagysága a múlt pénteken ordított. Velem. Ki mással? Pontosabban fogalmazva kitartóan visított – ha egy szoprán ordít, abból sivalkodás lesz –, rojtokban lógott az idegrendszerem. Pedig én csak úgy viselkedtem a legújabb barátnőjével, ahogy ő „beprogramozott” …
  Ha jól meggondolom, ez a történet már sok évvel ezelőtt elkezdődött. Talán már akkor, amikor az esküvőnk előtt megpróbált rávenni, hogy az én tanúm az ő kettes számú – kövér és rosszkedvű – barátnője legyen. Képzeljék el, hogy éreztem magam: könnyben úszó szemmel könyörög a szerelmünk legszebb korszakában, hogy nekem olyan tanúm legyen, akit utálok… Nem lett! Igenis megvédelmeztem Karcsi haveromat: együtt gyerekeskedtünk, fociztunk, csajoztunk, logikus, hogy ő lett a tanúm. Az én drágámé pedig az „egyeske”. Csakhogy a kettes számú barátnő halálosan megsértődött, természetesen az én gonoszságom miatt. Erre nem rögtön, az esküvő után jött rá a feleségem őnagysága, hanem csak két-három év múlva, amikor észrevette, hogy nekem csak rossz tulajdonságaim vannak. Az érzelmi intelligenciám nulla, nincs bennem empátia és diplomáciai érzék, ezért nincsenek barátaim, legfeljebb sörcimboráim…
  És most ugorjunk a múlt heti botrányra! Hát kérem, az úgy kezdődött, hogy hónapokon át panaszkodott egy új kolléganőjére, a rémes Barbarára. Akit agyondicsér a főnök, amitől a csaj egyre öntudatosabb, és úgy beszél a többiekkel, mintha a régiek kivétel nélkül ostobák-lusták lennének. Én meg vigasztalgattam, hogy minden csoda három napig tart, és majd jön egy még újabb, aki szintén elő fogja adni, hogy ő találta fel a spanyolviaszt. Közben úgy megutáltam a kolléganőjét, hogy be tudtam volna verni az orrát, ám egy este, vacsora közben felsóhajtott a feleségem őnagysága. „Szegény Barbara, de nehéz az élete…” A torkomon akadt a falat, és csak azért nem fulladtam meg, mert sürgősen leküldtem a fasírt után egy pohárka sört. Mit beszélsz, dadogtam, mire ő megvetően nézett rám. „Te nem tudod, mit él át egy nő, ha a férje elhagyja…”
  Úgy kell neki, megbüntették az égiek, törtem ki, mire az én drágám úgy nézett rám, mint egy varangyra. Igen kérem, jól hallják, én lettem a világ bunkója, mert egy másodperc alatt nem tudtam váltani, és nem sajnáltam meg gombnyomásra azt a nőszemélyt. Egyébként más barátnők esetében is elvárta tőlem, hogy zokszó nélkül kövessem a lelki bakugrásait. Az ő utálata másodpercek alatt csap át sajnálatba vagy akár szeretetbe, és a szeretete pillanatok alatt változik megvetéssé. Kivétel az „egyeskéhez” fűződő viszonya, de én nem örülök ennek. Tudják, milyenek együtt? Mint az összeesküvők. Ha találkoznak, mindig csak sutyorognak, és én meg mernék esküdni arra, hogy engem kritizálnak.
  Jól emlékszem, hogy az első komoly megrázkódtatást a kövér „ketteske” visszatérése okozta a házasságunk harmadik évében. Nagy társaság volt nálunk, és én megfogadtam, hogy kedves leszek ketteske nagyságávál – elviselem a feminista dumáit is –, elvégre nem vállaltam fel tanúmnak. Még az is megfordult a fejemben, hogy összehozom egy facér haverommal, úgysincs pasija. Már dúlt a buli, táncoltunk, röhögtünk, amikor váratlanul kiráncigált a konyhába az én drágám, és gyűlölködve sziszegte a fülembe: „nem sül le a képedről a bőr? Az orrom előtt akarsz vele összejönni csak azért mert egy kicsit lefogyott? Egyébként azt mondta Margónak (ő az „egyeske”), hogy be kellene zárni az összes hazai egyetemet, mert ahol egy olyan informatikus durung diplomásnak nevezheti magát, mint te, ott nincs felsőoktatás…” Szóval ide vezetett a jó szándékom! És még ma sem értem, hogy a feleségem, aki még most is – egy tizenkét éves gyerek édesanyjaként – bitang jól néz ki, hogy volt képes féltékenykedni arra a dagadt csajra, és hogyan gyanúsíthatott engem, hűséges barmot…
  Ahogy azt sem értem, miért kellett imádnom Klárát, az egyik főiskolás barátnőjét éveken át, aztán miért kellett sürgősen megutálnom azért, mert túl „sterilen” nevelte a kisgyerekét. Azért, mert nem adta a tapasztalt anya, mármint a feleségem őnagysága kezébe a „bacilusmentes” gyerekét? No, és…? És miért voltunk sülve-főve együtt az egyik kolléganőjével meg a málé férjével és a fiával? Aztán miért kellett halálra szidni őket csak azért, mert megjegyzést tettek az angyalarcú, ám erőszakos kislányunkra? A gyerekünk megveri az ő gyereküket, erre az én anyaoroszlán feleségem vérig sértődik?
  Szóval sorolhatnám vég nélkül a kérdéseimet, de inkább befejezem a múlt heti történetet. Hazaértem, és ott találtam a konyhánkban a könnyező Barbarát a talpig együttérzésbe burkolt feleségemmel. És nekem nem illett emlékeznem azokra a jelzőkre, amelyekkel, néhány hónappal ezelőtt illettük a kolleginát ugyanebben a konyhában… Nem akartam beszélgetni, de a feleségem provokált. „Mondd, hogy képes egy férfi letagadni hét boldog évet?” Mire én csak annyit böffentem (haj, minek…?!), hogy minden kapcsolatot két ember tesz tönkre. Erre Barbara sírni kezdett. No ezért tört ki a gyalázat, ezért nevez bunkónak és kegyetlennek az én drágám!
  Mindennek hatására fogadalmat tettem: soha többé nem mondok véleményt a barátnőiről! Ha mesél, meghallgatom, aztán azt mondom: uff. Jelzem, a módszert kipróbáltam a lányunkon, aki épp a balhé másnapján virított haza egy új barátnővel. Amikor a gyerek elment, ragyogó szemmel kérdezte: apu, helyes a Luca? Mire én azt feleltem: ühüm. És lássatok csudát, ebből nem lett baj!
  
  Harmadik fejezet
  
  Viselt dolgaink
  
  Amelyben szerzőnk kétségbeesve bámészkodik a világban, és kín-keservvel próbálja megőrizni az optimizmusát. Nem mindig sikerül. Hol a magukra hagyott, magányos gyerekek miatt esik kétségbe, hol a családi viszályok kegyetlensége borzasztja el, máskor a kapitalizmus és Mammon istenség mindenhatóságával szembesül… Lassan úgy érzi magát nézelődés közben, mint legkedvesebb hőse, Moly Mari. Aki csak azért sem veszti el a hitét, a derűjét, ám a könnyei mégis belehullanak a búzadarába…
  
  MOLY MARI KÖNNYEI
  
  – Nem lehet kibírni ennyi veszekedést – mondta Moly Mari fáradt legyintéssel a barátainak és népes rokonságának, amikor a háziak estefelé hazaértek. – El kellene innen költöznünk még akkor is, ha a konyhaszekrény maga a Kánaán! – folytatta dühösen. – Nyitva hagyják a grízes, a lisztes meg a zsemlemorzsás zacskókat, tele a polc nyitott lekvárokkal, kakaós, vaníliás szirupokkal. Ó, ez csodálatos terep a kicsinyeinknek! (E gondolatsornál pár percre elérzékenyült, mert határtalan szeretetet érzett a molygyerekek iránt…)
  – Igen, itt hosszú kényelmes életre rendezkedhetnénk be, és erős molybirodalmat építhetnénk… – sóhajtotta –, mert ebből a lakásból mindenféle gonosz szerrel kiüldözik a pökhendi ruha– és szőrmerágó rokonainkat, ám velünk, az ételmolyok erős csapatával nem bírnak! De rámegy az idegrendszerünk a jólétre! – gondolta nekikeseredve. – Oké, zabálhatunk egész nap, a gyerekeink szép kövérre hízhatnak, de milyen lelkiségben nőnek fel? Miféle mintát látnak? Hazajön a nő – ideges, feszült –, őrült sebességgel behajigálja a mosogatógépbe az edényeket, utána rosszkedvűen vacsorát készít, közben felhívja a barátnőjét, és dől belőle a panasz. Aztán megkérdezi a helyes kamaszlányát, hogy mi volt az iskolában, de a válaszára már nem figyel. Pedig én hallottam ám, hogy a múlt éjjel sokáig sírt a kislány az ágyában! No, mindegy… Később megjön az az öltönyös, nagyképű menedzser-hólyag (mármint a papa), és néhány perc múlva már üvöltöznek egymással. Mert kevés a pénz, sok az adósság meg a kifizetetlen számla, mert a „hólyagnak” szeretője van, és utálja az asszony szüleit, a nő pedig gyűlöli az anyósát. Közben én nagyon boldog vagyok a drága párommal, Moly Rudival! Gyakran szeretkezünk (naponta többször), és gyönyörű utódoknak adunk életet… Ezek? Alig-alig szeretkeznek. Még ehhez sincs kedvük? Komolyan mondom, olyanok, mintha jólesne nekik, hogy esténként gyűlölködve fekhetnek ágyba. – Egyre sikeresebb vagyok a cégnél, egyre többen félnek tőlem – motyogja az ostoba nő félálomban. – Keresek annyit, hogy bárkit megkaphatok – nyögi a pasas elalvás előtt. Gratulálok! Mi, okos molyok azért is öleljük egymást esténként, mert nem tudjuk, hogy másnap életben találjuk-e a párunkat. Ezek a lököttek nem fogják fel, hogy az élet minden perce érték? Nem jut eszükbe, hogy bármikor „átparancsolhatják” őket abba a távoli világba? Haj, de sok ember akart már engem lecsapni, de én kitértem menekültem, tovább szálltam (és tovább éltem)! De a hülye házigazdák nem gondolnak a veszélyekre. Rák, keringési rendellenességek, infarktus, nem is sorolom, mert végképp rosszkedvem lesz… Szóval nem mehet így tovább! Igenis összehívom a moly-nagyöregek gyűlését, és javasolni fogom, hogy sürgősen hagyjuk el ezt az erkölcsi fertőt a fiatal moly-nemzedékek érdekében! – döntötte el elszántan.
  Mari azonban nem hívta össze a gyűlést, mert másnap elképesztő tettre vetemedett a boldogtalan háziasszonya. Hazaért – üvöltött egy sort a férjével a szerteszét hagyott zoknik miatt –, majd gonosz mosollyal elhelyezett a konyhapolcon egy frissen vásárolt ételmolyirtót. Mire a csapat férfitagjai azonnal „bezsongtak”: rászálltak, beragadtak, meghaltak…
  – Lányok, asszonyok, riadó! – ordította Mari kétségbeesve, miközben maga után vonszolta Moly Rudit, aki már bódult volt az irtószer illatától… – A mocsok emberek meg akarják ölni a férjeinket, megbolondítják őket ezzel a „műédes-műnő” illattal! Elolvastam a „csodaszer” használati utasítását, figyeljetek! „A termék feromon tartalmú, mely a hím molyokat a termék ragacsos felületéhez vonzza…” Értitek? Begerjednek szegények e talmi vonzerőtől, aztán végük lesz! De nekünk is végünk nélkülük! Nem lesznek utódaink, kihalunk! Jajjaj! Meneküljünk!
  Aztán néhány héttel e viharos menekülés után mégis összeült a moly-nagyöregek tanácsa egy idős házaspár barátságos spájzában (a búzadarás üvegben). Rengeteg molyasszony, molylányka kucorgott egymás mellett, férfiak-fiúk alig-alig maradtak. – Az emberek majdnem olyan silánnyá formáltak minket, mint amilyenek ők? – dörögte a legöregebb moly. – A gonosz irtószerük becsapta a komoly, felelősségteljes fiainkat: a bódító női illat hatására elfeledkeztek a szerelmükről, a társukról, a kötelességeikről, azt hitték, hogy kéjes örömöt találnak – a munkás hétköznapok helyett –, aztán meghaltak. De mi mégis megmaradtunk, új lakhelyet találtunk, és erőre kaptunk! Tehát ideje átadnunk egy kitüntetést annak az asszonynak, aki megmentett minket a pusztulástól! Moly Mari, lépj elő!
  Dübörgött a taps, Mari szeme végigfutott a megfogyatkozott közösségen, majd csöndesen simult Moly Rudihoz: – Drágám, te élsz! Es még rengeteg gyönyörű gyerekünk születhet! Ettől most annyi boldogság van a lelkemben, hogy adnék belőle a szerencsétlen embereknek is…
  – Édesem, te sajnálod a gyilkosainkat? – nézett rá ámulva Rudi.
  – Tiszta szívből. Nem tudnak szegények élni… És fogalmuk sincs arról, micsoda kincs, ha ketten összekapaszkodnak egy életre? – suttogta Moly Mari, miközben meghatott könnyei belepotyogtak a búzadarába.
  
  VILÁGRA POTTYANTOTT GYEREKEK
  
  Boldognak látszik a csöndesen locsogó Balaton. Apró napfényszikrák táncolnak a vízén, sivalkodó gyerekek, egymásba boruló szerelmesek, a napi robotból kiszabadult idősebbek élvezik a simogatását. Igen, az ősöreg tó teszi a dolgát – ahogy évszázadok alatt megszokta –, kényeztet, ápolgat, nyugtatgat minket, az első pillanatban önfeledtnek tűnő nyaralókat.
  Csak amikor „közelit fog” a szemünk kamerája, nos, csak akkor vesszük észre, hogy a kényeztetés ellenére sem fenékig tejfel a nyaralók élete. – Szétverem a pofádat, ha nem adod ide a lapátot? – ordítja a húgának egy angyalarcú kisfiú. – Rohadt, szemét állat? – visítja egy tinédzser lány, amikor a fiútestvére letaszítja a gumimatracról. Arról már ne is beszéljek, hogy egy hétévesforma kislány, akit a mamája kiemel a vízből: „meg kell száradnod, egy órája fürdesz”, ököllel üti az anyját!
  Nem akarom most a nevelési csődjeinkét, a viselkedéskultúránk mélyrepülését elemezni – bár ez is „megérne egy misét”, mert lejjebb már nemigen süllyedhetünk –, inkább egy kisfiúra, ó, arra a furcsa, zárkózott kisfiúra emlékezem! Aki sztár volt a kortársai között. Hiszen a sztár más, ő elüt. Ő csillag. Igen, az a szőke, tíz év körüli, nyurga kölyök „kiragyogott”. Tudják, mivel? A kulturált viselkedésével, a szolgálatkészségével.
  Miközben az anyját püfölő kislányt bámulom, hirtelen meghallom, hogy a szomszéd ágyon napozgató nőtől halkan kérdezi a gyerek: – Anyukám, nem vagy szomjas? Szívesen hozok neked ásványvizet. És megengeded, hogy egyek még egy sonkás zsemlét?
  A nő barátságosan válaszol, mire a srác előkap egy zsemlét, majd jókedvűen iramodik el a büfé felé.
  Nem akarok hinni a fülemnek: milyen kedves-udvariasan beszél az anyjával! – Gratulálok – mondom a nőnek –, ritkán látok ilyen jól nevelt gyereket.
  – Azért gratulálsz, mert te is láttad azt az elrontott kislányt – fordít a csinos, harmincas nő tegezésre, majd szomorú-büszkén felsóhajt. – Ákoska imád engem, pedig nem én szültem…
  Mire a srác visszaér, ismerem a történetét. Nyolcéves volt, amikor az édesapja egy új szerelem varázsának engedve lelépett. Azóta sem kíváncsi rá. És a mama – csöndes, álmodozó, szintén szerelemre vágyó fiatal nő – egyedül maradt vele. De a munkája mellett nem volt ereje, ideje… Zokogva magyarázta a nővérének – az én hirtelen támadt strand-ismerősömnek–, hogy elege van, nem képes felnevelni a fiát. Miközben a gyerek rémülten kereste az apját, a biztonságát… A „jóakaratú” szomszédok meg csak sajnálkoztak: szegény Ákoska, állami gondozott lesz belőled!
  Aztán gyorsan eljött az az idő, amikor az édesanya megint sírva toppant be a nővéréhez. – Szerelmes és boldog vagyok, megtaláltam az igazit! Csakhogy ő zenész, összevissza utazgat, én meg kísérem. Könyörgöm, egy ideig vállald el Ákoskát! Ő most nem fér bele az életünkbe. Imádom, de tönkretenném a kapcsolatunkat, ha magammal hurcolnám! A gyereknek biztonság kell, iskola, leckeírás, törődés… Te olyan erős és komoly vagy, vállalod?
  Ennek három éve. Ákoska látszólag gond nélkül vette tudomásul, hogy az édesanyja állandóan utazik – ezért nem lehet vele –, arra is engedelmesen bólintott, hogy a mama nővérénél fog lakni. Szorgalmasan tanult, a tanítói dicsérték. Semmi furcsát nem produkált, legfeljebb azt, hogy a kilencedik születésnapján váratlanul anyukámnak kezdte szólítani az édesanyja nővérét, senkinek sem mondta meg, miért…
  – A húgom felszívódott – legyint a nő szomorúan –, hol Sopronból, hol Bécsből, hol Dubrovnikből kapok tőle képeslapot. Még mindig szerelmes! Közben Ákoska olyan tüntetően „anyukámoz” engem, olyan készséges, szinte alázatos, hogy sokszor zavarba jövök.
  – Anyukám, itt az ásványvíz, jó hideg! – robban közénk a gyerek. – Mehetek a vízbe? – kérdezi kedvesen.
  – Félek – néz utána a nő töprengve. – Képzeld el, hogy májusban dolgozatot írattak az osztályával. A téma: „Az én édesanyám”. Tudod, mit írt Ákos? Egy krimit. A húgomról. Akit régóta nem látott, akiről velem sem beszél. A véres, erőszakos történet arról szólt, hogy az édesanyját rablók hurcolták el az országból, és arra kényszerítették, hogy egy ausztrál férfival éljen… Miért pont ausztrállal? Fogalmam sincs – sóhajt tehetetlenül.
  – Igen, félek… – folytatja, és a szeme párás. – A férjemtől, aki még ma sem emésztette meg, hogy „ajándékba kaptunk” egy fiúcskát, és Ákostól is. Egy pszichológus barátnőm szerint azok a gyerekek, akiket felelőtlenül elhagynak, ritkán válnak ép emberré… Milyen lesz kamaszként? Mikor és hogyan fogja „tetemre hívni” a szüleit, akik világra pottyantották, aztán elhajították, mint egy elhasznált, megkopott ruhát? Meddig lesz számára normális, hogy a húgom az „édesanyám”, én meg az „anyukám”…? Nem tudom, mi rejtőzik az udvariassága mögött. Néha irigylem a felszabadult, neveletlen gyerekek szüleit – mondja kesernyés mosollyal, miközben mindketten a fiút nézzük. Ő olyan önfeledten ugrál a vízben, mint egy árva kiskutya, aki gazdára talált…
  
  AZ A KICSI SZEMÜVEGES
  
  Még a hetvenkettes trolit is elengedem, hogy végignézhessem a meccset, pedig semmi közöm a focihoz. Mégis. Hiszen az, ahogy néhány srác kergeti a labdát a Városligetben, nem a futballról szól… A gólokat két magas, jóképű kölyök rúgja, a lányok őrjöngő tapsát is ők zsebelik be, arra azonban ügyet sem vet a lánycsapat, hogy egy hátul-középen játszó, kicsi, szemüveges fiú hihetetlen érzékkel tekinti át a pályát, és mindig annak adja a labdát, aki a legjobb helyzetben van. A primadonnák a kapu közelében ácsorognak, miközben a kicsi önzetlenül, magát nem kímélve rohan-dolgozik (a fejére erősített szemüveg is gyakran leesik). Amikor a játék véget ér, befut a troli, de nem szállok fel, mert látni akarom, jut-e elismerés a győztesek „agytrösztjének”. Hát kérem, nem jut! A csapattársak boldog ordítással ölelgetik a primadonnákat, a kicsi is odafurakszik, de be kell érnie néhány fölényes hátba veréssel. Vajon tudja magáról, hogy milyen tehetséges? Vagy alázattal tudomásul veszi, hogy a sztárok rúgják a gólokat, ő meg a kezük (pontosabban: a lábuk) alá dolgozik? Fáj a szíve…? így tépelődöm magamban, amikor látom, hogy egyetlen srác neki is gratulál. Az ellenfél kapusa! Ő jól „átlátta” a pályát, tehát tudja, hogy a kicsi miatt kapta a gólokat. Amikor végre felszállok a trolira, a kölykök hazafelé indulnak – jókedvűen, hangosan –, a kicsi szemüveges félszegen ballag a sor végén…
  *
  Mindig nyáron találkozom a szerény, csöndes szavú férfival, amikor néhány napot a sógorom vidéki házában töltök. Ő ott lakik a szomszédban, mégsem tudtam róla semmit. Amikor júniusban a felesége (titokban) megmutatta, hogy micsoda portrét rajzolt róla a párja – aztán rengeteg más rajzát, festményét is –, szólni sem tudtam a döbbenettől. Biztos vonalvezetés, furcsa, groteszk látásmód, zseniális! A férfi autószerelőként dolgozik, soha nem tanult rajzolni. Az általános iskolában – hajdanán – feltűnt ugyan a tehetsége, a rajztanár mondogatta is, hogy meg kellene próbálni a képzőművészeti gimnáziumot, de amikor a szülők kijelentették, hogy ilyesmiből nem lehet megélni, a tanár rögtön beadta a derekát: „Nehéz a művészek élete…” Csakhogy a körzeti orvos fiát felvették a képzőművészetibe!
  – Jó ez így nekem, szép családom van, dolgozom, közben rajzolgatok – mondja a férfi csöndesen –, de az még ma is bánt, hogy a Karcsi tehetségtelenebb volt. Nem véletlen, hogy nem lett festőművész, Németországban él, és jól keres reklámgrafikusként. Emlékszem, egyszer elkérte egy rajzomat, és azt adta be a magáé helyett. A tanár agyondicsérte, ő meg több kiló csokoládét vett nekem, hogy befogjam a számat. Befogtam. Ne csodálkozzon, engem túl jó gyereknek neveltek! Mindenkivel kedvesnek kell lenni, nem szabad verekedni-veszekedni, a tanár–, az orvos– és apám főnökének a gyerekével különösen nem, szóval a négy testvérem mellett nagyon megtanultam alkalmazkodni.
  Biztosan kicsi volt és szemüveges, mondom szomorúan, mire felnevet: – Nagy voltam és most, negyvennyolc évesen sem kell szemüveg.
  És a férfi még ma sem érti, hogy az egyébként normálisnak tűnő újságíró vendége miért csapkod és dühöng egész délután a szomszédban, hogy megette a fene az olyan világot, amelyikben a Nemecsekekkel senki sem törődik…
  *
  Véletlenül keveredek a születésnapi partin Nagymenő mellé. Dühöngök, mert magamban a „nemszeretem gazdagok” közé soroltam, de nem tudok lelépni. Udvariasan itallal kínál, és beszélgetni kezd. Tedd félre a hülye előítéleteidet, mondom magamnak, és figyelj! Szót fogadok a belső hangoknak, és amikor alaposabban megnézem a negyven körüli férfit, elcsodálkozom. Jé, végre nincs öltönyben, hanem kellemes világoskék ingben, jé, nem is nagyképűsködik! Sőt! Talán a vörösbor teszi, tán a kellemes nyáreste, de Nagymenő egyre emberibb.
  – Nem adnak semmit ingyen – mondja fáradtan. – Egy ekkora céget csak napi tíz-tizenkét órai kemény munkával lehet tisztességesen irányítani. Nem panasz, csak tény: nincs magánéletem, a barátaim sorra lekopnak, és van arról fogalmad, hogy milyen mocskosul magányos az ember, ha főnök? Szakmai kérdésekben biztonsággal mozgok – ne tarts dicsekvőnek, de az egyetemen kettő kivételével minden vizsgám jeles volt! –, ám az emberi természetet nemigen ismerem. Ezért kajálom be gyakran a talpnyaló beosztottaim dumáit, közben nem veszem észre, hogy az újítani akaró, kötözködőnek látszó kollégáim milyen értékesek. Néha akkor ébredek, amikor az ilyen fazonok továbbállnak. Szóval sok hülyeséget csinálok…
  Itt tart az önostorozásban, amikor a háziasszony váratlanul a étlapot nyom a kezünkbe. Nézzétek, mit ehettek!
  Nagymenő kotorászik a zsebében, majd előveszi a szemüvegét.
  – Mostanában romlott el a szemed? – kérdezem óvatosan.
  – Kiskorom óta viselem. Valószínűleg azért lettem ilyen örökké bizonyító pedálgép – és nem hódító macsó –, mert én voltam a kis hülye szemüveges az általános iskolában.
  És ez mennyi mindentől megvéd téged – mondom szeretettel, és Nagymenő csodálkozva nézi, hogy mufurc ábrázatom kedvesnyájasra kerekedik.
  
  HÉTKÖZNAPI SZADIK
  
  Ezt a szószörnyet – mármint a „szadit” – a gyerekeim találták ki. Kilelt a hideg, amikor már „igésítették” is: én szadizok, ő szadizik… Brrr! Hiába magyaráztam, hogy a másik ember kínzására számtalan szava van a mi gyönyörű nyelvünknek, ők állították, hogy a „szadi” semmivel sem helyettesíthető. Mert a kicsi kínzásra, az apró ”szívatásra” (most a szívatás értelmezésébe ne bonyolódjunk bele!), a parányi gonoszságra nincsen más szavunk. Aztán győztek a kölykök: nem ők szoktak le nyelvújításuk szépséges virágáról, hanem én szoktam rá. Azon kaptam magam, hogy rákiabálok Zsófira: ne szadizd a húgodat! Most meg – jártamban-keltemben – rájöttem, hogy a hétköznapok ostoba kínzásait tényleg ezzel a szóval lehet leginkább jellemezni. Sokszor rúgjuk (kicsit), vágjuk (alig), gyilkoljuk (no, nem halálig) egymást. Mégis kegyetlenek a hétköznapi „szadik”!
  *
  Ketten álltak előttem a pénztársorban. Egy helyes lány (vagy inkább fiatalasszony) meg egy idősebb hölgy. A fiatal valami bulira készülhetett: italokat, rágcsákat, méteres szendvicskenyereket, felvágottakat vásárolt. Miután a pénztáros bemondta az összeget, a lány elővette a kártyáját, az bekerült a „masinába”, majd vártunk. Hosszan és sokáig. Amikor végre-valahára eljutottunk abba fázisba, hogy a lány aláírja a bizonylatot, az idős hölgy kivágta a pultra a maga két liter tejét és hat darab kiflijét. A lány ijedten nézett rá, majd kedvesen (békítően, bocsánatkérően) fordult felé: „ne haragudjon, hogy ilyen hosszan feltartottam…, nem vettem észre, hogy csak kiflit tetszett venni”. Az idős hölgy olyan megvetéssel mérte végig a lányt, mint egy szűz apáca a kivénhedt kurtizánt, és sercegő gyűlölettel kiáltotta felé (hogy mindenki hallja): „igen, én kiflit és tejet vettem, nem pakoltam le az egész italpultot, mint maga!” A lány lángvörös lett – a férjem születésnapi bulijára készülök, dadogta –, jól láttam, hogy könnybe borult a szeme… Olyan kapkodón és megalázottan pakolt be a bevásárlószatyrába, mintha lopott volna – előregörnyedt a válla, tíz évvel tűnt idősebbnek –, hirtelenjében az is meglátszott rajta, hogy este van, és munkából jött… Megszemléltem a kiütéssel győző idős hölgyet: a szája penge, a szemében diadal, minden mozdulatán látszott, hogy ő az erkölcsös szegénység szimbóluma, aki legyőzte a Rosszat. És én gyáva voltam ahhoz, hogy megkérdezzem: miért gondolja, kedves asszonyom, hogy boldogabb, gazdagabb és elégedettebb lesz attól, ha gonoszul belerúg azokba, akik udvariasak önnel?
  Belépett a lakásba, máris felvisított a telefon. Ledobta az ágyra az újságokkal, könyvekkel teli szatyrát, felkapta a kagylót. A fiatal női hang mondta-mondta magáét. – Ha eljön, és meghallgatja az előadásunkat, kétszemélyes külföldi utat nyer! Ne hagyja ki! Most csak néhány jelentéktelen kérdésemre kell válaszolnia, és ezzel még közelebb kerül az álomúthoz! Mondja, kedves asszonyom, mikor volt utoljára külföldön a férjével? Asszonyom, miért hallgat? Feleljen már! – vált türelmetlenné az eddig mézes hang.
  – Hogy meri…? Hogy merészel a férjem felől érdeklődni…? És honnan szerezte meg a telefonszámomat? – kiáltotta (vagy inkább lehelte) a telefonba, majd lecsapta a kagylót.
  A művelt, elegáns, idős hölgy egyenes derékkal ült a fotelban. – Nem szabad sírnod, nem lehetsz rosszul! – mondogatta magának, de az idegrendszere és a szervezete nemigen fogadott szót. Forogni kezdett a szoba, a feje lüktetett, vasmarok szorongatta a szívét. Jól ismerte e kegyetlen ellenséget – már negyvenévesen találkozott vele, amikor túlélt egy infarktust –, és ugyanez a vasmarok nyomorgatta szegény szívét a férje néhány esztendővel ezelőtti halálakor.
  – Istenem, mikor voltam utoljára Zolival külföldön? – mondta félhangosan, és már nem tudott úrrá lenni a könnyein. – Talán Rómában.
  Jöttek a képek, egyre jöttek: a férje sikeres külkereskedő volt, Londontól Indiáig, Stockholmtól Amerikáig bejárták a világot. Mindig együtt! Párját ritkító házasság volt az övék. Szerelemmel szerették egymást hosszú-hosszú éveken át, összekapaszkodtak a bajban, visszafogták egymást a sikerben. Zoli jól keresett, ő meg élhetett a szenvedélyeinek: a történelemnek, a művészeteknek. Írhatta a könyveit Indiáról, Athénről, Rómáról…
  – Hiába dolgozom ma is, nem tudom munkával pótolni Zoli hiányát! – zokogta az üres lakásnak, majd a telefonért nyúlt. – Felhívom a fiamat – gondolta, majd hirtelen visszatette a kagylót. – Szegény gyerek, millió gondja van, minek kínozzam a magam bajával?
  Felállt, ebéd helyett bekapott egy nyugtatót, és ledőlt az ágyra. Álmában a férjével beszélgetett – boldog volt! – aki nyugtatgatta: Drága Erikám, ne sírj! Ne haragudj senkire, ezek csak ostobák, nem tehetnek arról, hogy embertelenek…
  – De honnan tudják a telefonszámomat? Hogy merik feltépni a sebeimet? Hogy mernek a hiányodra emlékeztetni? – zokogta az álom-Erika, az álom-férjének.
  Érezte, hogy onnan, a túlpartról szeretet és nyugalom ömlik rá…, de válasz…? A válasz elmaradt.
  
  A MI DODÓINK
  
  Van egy sziget. Mauritius. Parányi, meseszép, az Óperenciás tengeren (az Egyenlítőn) is túl. Kéken-lágyan öleli körül az Indiai óceán, korallzátonyok védik a partjait. Vadul burjánzik a trópus: nő a hibiszkusz, a pálma, a lótusz, a filodendron, mint a gaz.
  Volt egy madár. A dodó. Dundi, csunyus, rövid lábú, széles csőrű, kicsit kacsa, kicsit madár… Miért csak „volt”? Ó, egyszerű! E valaha lakatlan szigetre pár száz évvel ezelőtt rátaláltak a hollandok, és mindaddig maradtak, amíg szépen ki nem irtották a dodókat. Tehát dodó már nincs. Kihalt. Eltűnt a betelepülők gyomrában. Mégis jelen van a mai Mauritiuson! Hiába éltek itt azóta franciák és angolok – az egyik „csapat” afrikaiakkal, a másik indiaiakkal népesítette be e paradicsomot –, a dodót nem tudta maga alá gyűrni a történelem. Bárhová megyünk – a tengerparton, a fővárosban vagy a turistaközpontokban –, mindenütt találkozunk a kedves-dagi madárral. Képeslapokról, plakátokról, könyvek borítójáról pillog ránk. A sziget szimbóluma! Mint Koppenhágában a sellő, Brüsszelben a pisilő kisfiú vagy New Yorkban a Times Square…
  Sajnos már nem vagyok Mauritiuson, de egy dodó azért ül az íróasztalomon – kicsi, sárgacsőrű „szőrmók” formájában –, és csöndesen figyeli a munkámat.
  – Szegénykém, te már csak múlt vagy – mondom neki, mire az én dagadt madárkám gúnyosan billenti félre a fejét.
  – Azt hiszed, hogy a ti kicsi országotoknak nincsenek hozzám hasonló dodói? – vélem hallani szemtelen kérdését.
  – Kicsi ország? – horkanok fel, hiszen Mauritiushoz képest – kisebb, mint Vas megye, másfél milliónyi a lakos – hatalmasnak érzem a hazánkat. Majd hirtelen elnevetem magam: no, nem fogok itt „nagy nép” – tudattal vitatkozgatni a madarammal, hiszen minél többet kalandozom a világban, annál jobban látom, hogy milyen kicsi a mi gyönyörű hazánk a nagy európai országokhoz képest (milyen kevesen beszélik a szépséges-gazdag nyelvünket), és ha eszembe jut az őrületes népességű Kína, India vagy Oroszország…?!
  Aztán csak nézegetem a madár öntudatos fizimiskáját, és szép lassan rájövök, hogy igaza van. Nekünk is megvannak ám a magunk dodói! Nem gondolok most a gyakran emlegetett, hatalmas történelmi veszteségeinkre, csak a ritkábban szóba jövő hétköznapiakra. Az ötven-száz évvel ezelőtti családi estékre, amelyekből „kifúrta” a jóízű beszélgetéseket, játékokat, nevetéseket a televízió, a többgenerációs családokra, amelyekben együtt éltek fiatalok és öregek, az édesanyák esti meséire, amelyeket „kiváltottak” a dévédék és videók, a graciózus táncainkra, amelyek „útközben” beporosodtak, a hajnalig tartó világmegváltó beszélgetésekre, amelyekben nem esett szó pénzről-üzletről, csak arról, hogyan tehetnénk az életet „lakhatóbbá”. És igen, gondolok olyan – szinte már jelentésüket vesztett – fogalmakra is, mint alázat, szerénység, jóság, hit, elmélyülés, lemondás, kedvesség…
  Nézem a „szőrmók” dodómat, és a szeméből valamiféle megvetést vélek kiolvasni. – Mit nyavalyogsz? Én már nem vagyok, tehát nincs mit tennem! De ti éltek, dolgoztok, beszéltek, vitatkoztok, tőletek függ, hogy mivé lesztek! Ha most nem lenne éjszaka, te sem általánosítanál ilyen rosszkedvűen, és biztosan eszedbe jutna néhány reményteljes példa is!
  Igaz – tépelődöm tovább dodó jóvoltából –, hiszen nem is oly rég jártam egy hangulatos magyar táncházban, ahol öregek és fiatalok ropták együtt, és én végre nem irigyeltem annyira a kubaiak szalszáját, vagy a görögök szirtakiját… Eszembe jutnak azok a fiatalklubok is – amelyekben mostanában vendégeskedem –, és boldogan figyeltem, hogy milyen sokat tesznek azért, hogy az emberek ne zárkózzanak be. Felrémlenek előttem azok a barátaim, riportalanyaim, akik igenis sokat beszélgetnek a gyerekeikkel, mesélnek is nekik, és megismertetnek velük olyan „elavult” fogalmakat, mint például a tisztelet… Eszembe jutnak azok az ezrek-tízezrek, akik lelkesen cipelték el karácsonyi adományaikat a Hősök terére…
  És az egyetemisták, akik önként – fizetség nélkül – patronálnak fogyatékosokat a legkülönfélébb egyházak táboraiban…!
  – Nincs nagy baj – biztatom magam csöndesen, ám a következő percben megcsörren a telefon. Egy barátnőm hív feldúltan – fittyet hányva az éjszakára –, mert egy ismerős pár, akikről azt hittük, hogy az Isten is egymásnak teremtette őket, néhány nappal ezelőtt szétköltözött, és vad háború készül, hogy kihez kerüljön a pici fiuk…
  – Jaj, elég! Ma csupa olyan riportalannyal találkoztam, akik arról próbáltak meggyőzni, hogy nincs remény. Mert ebben az önző világban a férfi-nő kapcsolatok sem működnek – nyögöm, és lecsapom a kagylót.
  – Mit szólsz ehhez, dodókám? – nézek a madaramra kétségbeesve.
  – Engem felzabáltak a gyarmatosítók, ezért nem vagyok már – mordul rám mérgesen. – De ti, gyarmattartók híján, csak egymást falhatjátok föl! Bolondok vagytok? A fenébe, csak van annyi eszetek itt, a fejlett északi féltekén, hogy ne tegyétek…?!
  
  TIÉD EZ A NAP!
  
  Felfedeztem egy csodálatos szabálytalan, négygyerekes családot. Alig ismerem a férjet és a kicsiket, de a harminchat éves édesanyát már a barátomnak mondhatom. Ő sok humorral és temperamentummal éli a nagycsaládosok hétköznapjait, közben a gyerkőcök igazgatása, szeretgetése számtalan ötletet csihol ki belőle. Az egyikbe beleszerettem…
  Valószínűleg azért gyakorolt rám nagy hatást, mert karácsony tájt kétségbeesve figyeltem néhány ismerősöm (riportalanyom) halálugrásra emlékeztető költekezését. Félreértés ne essék! Magam is „elmegyek a falig”, ha a szeretteim ajándékairól van szó, de csak a falig… Mert az azért őrület, amikor egy kamasz kijelenti, hogy csak MP3–as lejátszónak tud örülni, mire a két gyerekét egyedül nevelő édesanya megveszi neki a legdrágábbat. A húga pedig vagy márkás sportcipőben megy utcára, vagy sehogy… Tehát kap egyet harmincezerért. Közben az anya arca szürke a fáradtságtól (két munkahelyen is teljesít) meg az idegességtől: hogyan fogja fizetni a kölcsönöket meg a lakástörlesztést?
  És az apró gyerekek méregdrága játékai! Nemrégiben elnéztem egy nullát: leemeltem a polcról egy társasjátékot ezernégyszázért, és csak a pénztárnál tudtam meg, hogy tizennégyezer… Szóval a „társas” ott maradt. Azóta gyakran eszembe jut, hogy egy „szülővédő alapítvány” végre kivezényelhetne néhány pszichológushallgatót a játékboltok elé, hogy elmagyarázzák: nem a legnagyobb-legdrágább játék teszi boldoggá a kicsiket, és tíz, rosszul kiválasztott ajándék nem szerez akkora örömet, mint egy-két testre szabott… Egy rokonszenves, fiatal riportalanyom sírva-nevetve mesélte néhány hete, hogy a kétéves kisfia nem a drága, kisvonatos terepasztallal játszott a születésnapján – túl korán kapta meg, így a papa több örömet lelt benne, mint a gyerek –, hanem egymás tetejére állította a tojástartókat), és az építményére csúcsot eszkábált az építőkockákból…
  És akkor előáll a barátném a szerinte egyszerű (szerintem zseniális) ötletével, amely egyrészt az ostoba költekezés ellen született, másrészt arról szól, hogy abból adjunk, amiből legnagyobb a hiány. Szeretetből, törődésből, őszinte odafigyelésből! Tudom, ez ordító közhely, ám ha hozzáteszem, hogy e fiatal család a gyakorlati kivitelezést is kidolgozta, akkor már érdekesebb a dolog. Ugyanis náluk nem tárgyakban testesül meg a szeretet, hanem egy „ajándéknapban”. Amikor szabaddá teszi magát anya-apa, és reggeltől estig együtt vannak az ünnepelttel. Van e napban meglepetés elem, amikor a szülinapos nem tudja, hová indulnak – színházba, moziba, étterembe, múzeumba, vidámparkba vagy egy igazi családi kirándulásra, hármasban –, és lehet olyan program is, amikor az ünnepelt kérését teljesítik. Ha akarja, akár korcsolyázni is mehet a szüleivel, de otthon is maradhat, hogy anya elkészítse – csak hármuknak! – a kedvenc túrógombócát.
  És az ajándéknapon általában ömlik a szó az ünnepeltből! Az a gyerek, aki a „mi volt az iskolában?” – kérdésre odaveti, hogy semmi, ilyenkor önfeledten mesél. A kudarcairól, a győzelmeiről, a gondjairól, és a szülők úgy megismerik az osztálytársakat, a tanárokat vagy a tornaedzőt, mintha minden percüket a gyerekükkel töltenék.
  Tán egy hónapja hallottam e remek ötletről, és azóta nem tudom kiverni a fejemből. Hiszen nem csak a kicsiknek van szükségük ilyen különös gyönyörű együttlétre! A felnőtt világgal harcban álló, „fáj az élet” – kamaszok is nagyra értékelnék, ha a szüleik egy teljes napot szentelnének nekik. Nem faggatóznának, nem akarnák sürgősen átnevelni őket, csak az lenne a céljuk, hogy „őkamaszságaik” jól érezzék magukat. Beszéljenek-meséljenek, vagy hallgassanak nagyokat, ha úri kedvük úgy tartja. Még az sem baj, ha az ünnepelt ellenséges, ha úgy csinál, mintha a szeretet nyűg lenne… (Soha nem nyűg!)
  Ahogy egyetlen felnőttnek – huszonévestől kilencvenig… – sem lenne nyűg, ha az év egyetlen napja arról szólna, hogy a társunk (barátunk, szülőnk, testvérünk, gyerekünk…) kényeztet-szeret minket. Amikor az a célja a napnak, hogy te engem (vagy én téged) boldoggá tegyél, azaz ne egymás mellett, hanem egymásért éljünk. Amikor meglepetés-program vár ránk, amikor nincs szó elintézetlen ügyekről, anyagi gondokról vagy munkáról, kizárólag az a fontos, hogy a másik szeressen minket, és keresse a kedvünket. Kirándulhatunk – egy fillérbe sem kerül –, csavaroghatunk a városban „csak úgy”, választhatunk ezernyi „testreszabott” programot. Jelzem, a „körítés” lényegtelen, ám az roppantul lényeges, hogy miattunk történik mindez!
  Mondják meg őszintén, mikor volt utoljára ilyen napjuk? Ha régen, akkor érdemes megtanulniuk – velem együtt – a fiatal anyukától: a tárgyak előbb-utóbb tönkremennek, elvesznek, megunjuk őket, míg a közös élmények, mosolyok, nevetések, érintések, hangulatok örökre velünk maradnak. Azt mondják, hogy ezt régóta tudja mindenki? Lehet. De könyörgöm: akkor miért élünk ilyen ostobán?
  
  TISZTELT BESURRANÓ ÚR!
  
  Ismerősként írok önnek, hiszen aki már járt az otthonomban – látta a gyerekeim fotóit, a kedvenc könyveimet, virágaimat, függönyeimet –, az ismerős. Idegent nemigen engedünk be abba a fészekbe, amely a nyugalmat, a biztonságot, a szeretetet jelenti számunkra…
  Mindennek fényében tegezhetnem, de nem teszem. Azokkal a megszólításokkal sem illetem, amelyeket a barátaim javasoltak: „piszok tolvaj”, „ragacsos kezű senkiházi”, a durvábbakat nem idézem… Szerintük bolond vagyok, hogy úrnak titulálom, én viszont ragaszkodom a hagyományokhoz, és nem vagyok hajlandó épp az ön hatására „elbunkósodni”.
  Kora délután még észre sem vettem, hogy meglátogatott. Miután kiteregettem a frissen mosott ruhát – imádom, ha a Nap szárítja, üde-tiszta lesz az illata –, szépen visszaültem a számítógéphez, és folytattam egy cikkemet. Amikor a párom fél hat körül hazaért a munkából, furcsa kiáltásokat hallatott: Ki feszegette a zárat? Beengedtél valakit a hátsó kapun?
  Nem, nem engedtem be senkit, tehát csodálkozva mentem ki a kertbe, mert nem szokott ordítozva érkezni. Aztán a csodálkozás kétségbeesésbe váltott: valaki erővel belökte a kertkaput! Ennek hatására azonnal eszembe jutott, hogy teregetés közben nyitva hagytam a házunk bejárati ajtaját… Tisztelt Besurranó! Korábban nem találkoztam önhöz hasonlatos urakkal, tehát elképzelni sem tudtam, hogy fényes nappal, a hátam mögött – míg én a kertben matatok – beoson a házunkba (egy idegen otthonba)!
  Tolvaj Úr, ön biztosan dühös volt az akciója után. Mert bizony a nappali asztaláról ellopott tárcám nem pénztől volt bumfordi-vaskos – tán ezerötszáz forintot talált benne –, hanem rengeteg névjegytől. A bárpultról elemelt szivardobozban pedig egyetlen szivar árválkodott (a férjem félévente szív el egyet). Szóval nem volt velünk szerencséje, jelzem, nekünk sem önnel… Mert szörnyű volt az a nap! Hiába vigasztalgatott a párom – „örülj, kezdő járhatott nálunk, tán a szomszédos építkezésről!” –, én bizony bőgtem, és rázott a hideg: egy idegen turkált az otthonomban, ahol minden tárgyhoz, mütyürhöz érzelmek kötnek… Aztán sorra hívtam a barátainkat, közben egyre jobban utáltam önt (már megbocsásson!). Tudja, miért? Mert senki sem lepődött meg. Egyiküktől csak az összes italát vitték el egy csillagfényes nyári éjszakán, miközben ő békésen aludt az emeleten a feleségével. A másiknak a tévéjét és a hifitornyát fújták meg hasonló módszerrel. Ő keserű volt: „ha nem lennék csóró, akkor őrzött lakóparkba költöznék, mert a történtek óta félek a férjemmel együtt…”. A legjobb barátnőm sírva fakadt, mert még nem heverte ki, hogy a vadonatúj kocsiját ellopták a társasház kertjéből. Autója nincs, de nyögi a részleteket a szerény fizetéséből. Egy kolléganőm mondatain tudtam először nevetni este tíz körül: ó, én évek óta az asztalra készítek ötezer forintot a nyaralónkban, egy levélkével. „Tisztelt rabló! Ebben az ócska házban nincs érték. Tegye el a pénzt, de cserébe arra kérem, hogy ne törjön össze semmit!”
  Másnap délelőtt – amikor a férjem több szerelőt hívott egyszerre – már nem nevettem. Egyrészt rendőrségre bekötött riasztó került a házunkba (ha rosszul kezelem, őrjöngve visít, borzalmas…!), szigorú zár került a kapukra (tehetséges kollégái biztosan ki tudják nyitni, de „időigényesebb”…), ráadásul a szakik határozottan közölték: riassza be az alsó szintet, ha az emeleten ír. Uramisten, börtönben éljek?
  Kedves Uram! Nem akarom sértegetni – még azt is feltételezem, hogy ön kétségbeesésében követ el bűncselekményeket –, de le kell szögeznem: undorító a foglalkozása. Egyrészt azért, mert az emberek többsége rengeteget dolgozik mindazért, amit ön és a kollégái gátlástalanul elvesznek – még mindig hiszek abban, hogy mi vagyunk többségben, akik hajtunk, adót fizetünk, csöndesen, normálisan élünk, és betartjuk a törvényt –, másrészt azért, mert maguk még azokból is kiölik a segítőkészséget, akikben megmaradt. A történtek után én sem adtam pénzt egy kéregetőnek, mert düh volt bennem együttérzés helyett (ma már szégyellem). Ráadásul önök a szelíd emberekből is agresszivitást váltanak ki. Nem hiszi? No, akkor hallgassa meg egy kedves, jólelkű munkatársnőm tanácsát: „vegyél egy flakon rovarirtót, és készítsd az ajtó mellé! Ha jön egy szemét besurranó, fújd pofán!”
  Kedves Uram! A történtek óta két hét telt el. Azóta rájöttem: nem vagyok hajlandó alkalmazkodni az ön által diktált szabályokhoz. Nem! Holnap megint adok kétszáz forintot a hajléktalanok újságjáért, elküldöm a régen összecsomagolt gyerekruhákat a Vöröskeresztnek, nem kapcsolom be a riasztót napközben, és nem veszek rovarirtót… Hiszem, hogy az égiek vigyáznak rám (ránk), önnek pedig azt kívánom, hogy érezzen valaha olyan lelki nyugalmat, mint amilyet én éreztem, amikor mindezt eldöntöttem. (Jut eszembe: megígértem a páromnak, hogy tolmácsolom az ő szűkszavú üzenetét is. „Törjön le a kezed, ha legközelebb a máséhoz nyúlsz!”)
  
  SZOLGÁLUNK ÉS VÉDÜNK
  
  A fiatal pár épp fellélegzett. Izgalomban telt az előző hónapjuk, de végre-valahára kisütött felettük a nap. Történt ugyanis, hogy az ifjú férjet kitették a munkahelyéről. „Csak úgy”, mindenféle indoklás nélkül, ahogy manapság szokás… Hallott valami olyasfélét, hogy a tulajdonos egyéb vállalkozásba akarja fektetni a pénzét, de tudta, jól dolgozik – nemrégiben kapott fizetésemelést –, homokba dugta a fejét. Hiszen neki pénzt kell keresnie, különben mi lesz a kétéves kisfiával? Mi lesz a feleségével, aki állandóan szoroz-oszt, hogy a kevéske gyesből meg az ő fizetéséből kijöjjenek valahogy? Persze, a világ már csak olyan, hogy nincs idő az önsajnálatra, tehát azonnal nekikezdett az álláskeresésnek, és egy hónap múlva fel is vették egy másik szervizbe, harmincnapos próbaidőre.
  Történetünk kezdetén épp letelt a próbaidő, és az ifjú férj – tárcájában a százezer forintos fizetésével meg az előző fél év alatt (titokban) összespórolt ötvenezer forintjával – jókedvűen állt az izgalmakba kicsit belefogyott felesége elé: – Véglegesítettek. – Hurrá! – kiáltotta a fiatalasszony, aki már hetek óta félébren töltötte az éjszakákat, mert rettegett a rájuk váró pénztelenségtől meg a kifizetetlen csekkektől. – Adjuk fel a tartozásainkat, aztán hívjuk meg Hajniékat, ünnepeljünk egyet! – hadarta boldogan.
  Mire a kisfiúkat „leadták” a távol lakó nagymamához, kora délután lett. – Mikor ettetek utoljára? – kérdezték a barátaik, majd betessékelték őket egy közeli gyorsétterembe, mivel a fiatal pár aznap „elfelejtett” enni… – Nálam vannak a csekkjeink meg az összes pénzünk – aggodalmaskodott az ifjú férj, de a barátok legyintettek. – Egy óra múlva a postán leszünk, és megszabadulhattok az adósságotoktól…
  Sült krumpli, hamburger került az asztalra, ám amikor enni kezdtek, furcsán meglibbent az ifjú férj kabátja. Ő a zsebéhez kapott – ijesztően karcsú volt! –, majd hirtelen meglátta, hogy a mögöttük ülő két srác fürge léptekkel siet a bejárat felé. – Ellopták a tárcámat? –kiáltotta, és már rohant is a fürge lábúak után. Hiába, mint a kámfor…
  Rendőrség, jegyzőkönyv, az ügyeletes nem biztatta őket. – Sok ilyen ügyünk van, profik ezek… – A tárcámban volt az összes iratom! Személyi, forgalmi, jogosítvány, lakcímkártya, minden! Mi lesz, ha igazoltatnak, vagy ha megállít a rendőr, és kéri a kocsim papírjait? Elég, ha ezt a jegyzőkönyv másolatot bemutatom? – kérdezte az ifjú férj. – Kevés – ingatta a fejét az ügyeletes –, azonnal szerezze be az új okmányait, a kocsiját sem használhatja a papírok nélkül!
  – A párom irataiból mindent tudnak rólunk a tolvajok, betörhetnek hozzánk… Vagy megtudják, hogy feljelentést tettünk, és bosszúból megtámadják a férjemet? Kétéves a kisfiunk – sírta az ifjú feleség. – Ha igényt tartanak védelemre, biztosítjuk önöknek napi háromezer forintért – hangzott a szenvtelen válasz. – Remek – gondolta a fiatalasszony –, egyheti védelem huszonegyezerbe kerülne, közben a teljes vagyonunk tizenhét forint…
  Idő, energia, türelem, némi protekció és persze, pénz kellett az új iratok gyors beszerzéséhez. Mire a törvénytisztelő fiatalember mindent megkapott, huszonnyolcezer forintot fizetett ki. (Jelzem, a szüleik adták össze azt a pénzt, amiből enni, számlát feladni és „ügyintézni” tudtak…) – Nézd, mit hozott a postás! – fogadta a felesége, amikor már az összes új okmány a tárcájában lapult –, majd a kezébe nyomott egy borítékot. A fiatalember ámulva szedegette elő a lakcímkártyáját, a jogosítványát, a forgalmiját, szóval az ellopott iratait. A „aranyszívű” tolvajok visszaküldték…
  – Most mindenből kettő van! – kiáltotta dühösen. – De hol a régi személyim? Megtartották. Hajjaj, azt hamisíthatják, autót bérelhetnek vele. Futás a rendőrségre!
  Egy fiatal rendőrnő volt az ügyeletes. Feljegyezte, hogy a személyi a tolvajoknál maradt, majd csodálkozva nézett a fiatalokra. –Mi a csudának váltották ki ilyen gyorsan az új okmányokat? Nem tudta, fiatalember, hogy a jegyzőkönyv másolatával tizenöt napig igazolhatta volna magát?
  Az ifjú férjjel megfordult a szoba. – Micsoda? Feleslegesen dobtam ki az ablakon huszonnyolcezer forintot? Közben nem adtuk fel a bútorrészletet… Nagy levegőt vett, most aztán megmondja a magáét, hiszen ugyanebben a szobában közölte egy másik rendőr, hogy azonnal intézkedjen, de amikor a feleségére nézett, jobbnak látta, ha gyorsan elköszönnek.
  A fiatalasszony szeme csupa könny volt, de nem sírt, inkább nevetett. Egyre csak nevetett. – Mi bajod? – kérdezte a férje aggódva.
  – Amíg te tárgyaltál, észrevettem egy táblát a falon. Az volt rajta: szolgálunk és védünk… – felelte a könnyeit törölgetve. – Minket megvédtek volna napi háromezerért, és úgy, de úgy kiszolgáltak, hogy tízezer forintunk maradt húsz napra!
  – Rá se ránts, amúgy mutass még egy pasit az országban, akinek két forgalmija van az egyetlen vénséges kocsijához! – legyintett a fiatalember, majd gyorsan szedték a lábukat, nehogy ellopják az öreg autójukat a rendőrség elől.
  
  TE VAGY AZ AJÁNDÉK!
  
  Megbetegedett egy barátném. A „legmenőbb”! Aki maga az erő, a „férfiasság”, aki egy nemzetközi cég kereskedelmi igazgatójaként a józan üzletasszonyok fölényével kezeli az érzelmi kitöréseimet, aggódásaimat, szorongásaimat.
  Kórház, műtét, otthoni lábadozás… Furcsa módon az utóbbi viselte meg leginkább. – A testem már majdnem egészséges, de a lelkem!? Vedd tudomásul, hogy elegem van az emberekből – hadarta idegesen a telefonba a szobafogság hetedik napján, majd ügyet sem vetve a válaszaimra, letette a kagylót.
  Jól elrontotta az amúgy is sűrű napomat, mert bizony lelkiismeret furdalást keltett. Egyszer meglátogattam a kórházban, a hazaérkezése napján fel is hívtam, de többre nem futotta az időmből. (Tényleg nem futotta…?) Tehát estefelé a háza előtt fékeztem. És az én józan (hideg-zárkózott) barátném úgy örült, mint egy ötéves gyerek! Aztán a hosszú beszélgetésből kiderült, hogy a betegség teljes magányra ítélte. A férje külföldön, a fia egy vidéki egyetemen – velük telefonon tartotta a kapcsolatot –, a munkatársai közül pedig csak a titkárnője hívta fel néha-néha.
  – Te tudod, hogyan élek, amikor egészséges vagyok. Egész nap csörög a mobilom (kettő is!), ide hívnak, oda várnak, mindenki kedveskedik, és akar tőlem valamit. Aztán most, amikor senkinek sem hajthatok hasznot, teljes a némaság…
  Magyaráztam én, hogy ez az őrült világ arra kényszerít minket, hogy egy percre se ugorjunk ki a mókuskerékből, hogy az emberek igenis jók, csak a körülmények… Furcsa módon e tétova, nem túl meggyőző mondatokra most nem legyintett a barátném.
  – Nincs bennem harag, inkább keserűség – jelentette ki komolyan. – Mert ez a két hét arra is jó volt ám, hogy magamon gondolkodjak! Vajon hányan éltek át hasonlóan magányos napokat a közelemben? Hány kollégámat néztem én is levegőnek a bajában, mert csak pörögtem, tárgyaltam, rohantam a fontosnak vélt dolgaim után? Tudod, mikor voltam anyunál, Sopronban? Három hónapja. Szóval egy hét múlva munkába állok, és sok mindent másképp fogok csinálni – fogadkozott elszántan. – Például most elmondom én, aki utálom az érzelgősséget, hogy meghat a látogatásod. Látom ám, hogy fáradt vagy, azt is tudom, hogy várnak otthon, mégis eljöttél…
  – És még egy szál virágot se hoztam ajándékba…
  – Ugyan – nevetett fel (végre) a régi magabiztossággal –, vedd tudomásul, hogy te vagy az ajándék!
  Vadvirágos jókedvem kerekedett ettől a mondattól – napokig bennem zsongott –, aztán hétvégén nem voltam rest, és belelapoztam a vaskos telefonnoteszomba. Néztem, nézegettem, és pocsékul éreztem magam. Hej, Uramisten, hány barátom – majdnem-barátom – számára lehetnék ajándék, ha…! Hej, mennyien jelentenének számomra ajándékot, ha…! Volt évfolyamtárs, aki egy ideig kitartóan keresett, aztán feladta. Riportalany, aki szinte baráttá vált, de nem maradt rá idő, erő. Régi kolléga, akivel a válása idején rengeteget beszélgettem, majd eltűntem. Egy másik, aki mellettem állt életem legnehezebb időszakában, később is sokat hívott, e-mailezett, de én mindig másfelé futottam. Tanítvány, aki ezernyi jelét adta a szeretetének. Hajléktalan, aki kitartóan küldte a verseit. Összeírtam a neveket – óriási lett a lista –, és nagyon haragudtam magamra. Aztán az utolsó lapról rám kiáltott egy név, amely a lista fölé kerekedett. – Édesanyám legjobb barátnője volt! Nagyon szeretett. Őt meglátogatom!
  Béke, nyugalom, fahéjillat, rengeteg könyv, az asztalon gyerekkorom kedvenc süteménye. Anci néni úgy ölelt, mint egy messziről jött utazót. – Sokat tudok rólad, mert olvasom az újságot, de mutasd magad! Jól van, no, kicsit nyúzott vagy, de egyébként minden rendben…
  Felemlegettük a múltat, mesélt a dédunokáiról, meg arról, hogy hetvenhat évesen is szívesen korrepetál gyerekeket. Aranyszegélyes csészéből ittuk a teát, és egy idő után úgy éreztem magam, mintha (a korán elment) anyummal ülnék szemben. Tán ezért tálaltam ki… Hogy elegem van! Hogy kemény és durva a világ, hogy rengeteg a szegény, hogy nincs idő senkire, semmire, ráadásul már advent van, és még egyetlen ajándékot sem vettem karácsonyra…
  Figyelmesen hallgatott, majd váratlanul üde mosoly ragyogta be a finom ráncokkal teli arcot. – Csillagom, a világ nem hagyja magát megváltani, de a közvetlen környezetünkkel igenis tehetünk csodát! Számomra például gyönyörű karácsonyi ajándék, hogy itt vagy. És azt tanácsolom, hogy szemezgess tovább a noteszodból: szánj időt azokra, akik fontosak neked. Hiszen egy embernek a legnagyobb ajándék: a másik ember! De jó lenne, ha mind többen rájönnének, hogy nem érdemes adósságba verni magukat – ijesztően drága a világ –, sokkal többet ér, ha egy őszinte-szép nappal, délutánnal, órával, önmagukkal lepik meg az elhanyagolt-elfeledett szeretteiket. Még a legutolsó csavargó életében is akad olyan ember, aki számára ő az ajándék… Kedvesem, ezt írd meg – magyarázta fiatalos hévvel –, talán hallgatnak rád!
  (Megírtam…)
  
  SHAKESPEARE ÓBUDÁN
  
  A fiatalember szemében dühödt szikrák, keze ökölbe szorul, teste megfeszül, szavai keserűen fröcsögnek felém: „Van, aki nem kedveli az apját, akad, aki utálja az apósát, de nem hiszem, hogy létezik az országban még egy olyan szerencsétlen, akinek a „nem szeretem” apja az apósa is egyben!”
  Nézem feldúlt vonásait, széles gesztusait, a vékony, intelligens arcból kétségbeesetten kéklő tekintetét, és hirtelenjében Shakespeare hősei jutnak eszembe. Hiszen a Globe Színház zsenije tudott olyan történeteket színpadra álmodni, amilyenről e fiatalember mesél: szerelem, gyűlölet, féltékenység, hűtlenség, gyilkos indulatok… Csakhogy az én Shakespeare-hősöm „kész átverés”. A felületes szemlélő számára ez az 1974-ben született, jóképű, tüsi hajú, öltönyös közgazdász – az ő „harmincas fazonját” utánozza sok politikus korunk bálványa. Képzett, pénzes, sikeres… És mi van a siker mögött? Dráma.
  Az első felvonás arról szól, hogy tizenhárom éves korában elválnak a szülei. A történet szokványos: A papa talál egy barátnőt, a fiú a mamával marad. Pedig akkoriban istenként tiszteli apját, és nehezen viseli a sok-sok cseresznyepálinkával vigasztalódó szépasszony anyját. Aztán a mama három évvel később eldobja a pálinkásüveget, és egy német férfi oldalán kezd új életet. Mi történik a tizenhat éves fiúval? A papához kerül, aki már a második házasságában él, és édesgyerekeként szereti az új feleség tizenhét éves lányát. A két kamasz eleinte sokat veszekszik, aztán amikor hősünk befejezi az egyetemet, a lány pedig visszaköltözik Pestre egy egri főiskola diplomájával a zsebében, hirtelen egymásra csodálkoznak. A csodálkozásból szerelem, a szerelemből házasság lesz. Ekkor áll elő az a fura bolond helyzet, hogy a fiú, édesapja az apósa lesz saját gyerekének, hiszen a srác feleségül veszi a nevelt lányát… Ám e különös családi felálláson nem mosolyog az apa-após, inkább dupla jogot formál a fia irányításra. „Ő, a „szent” még azzal is meggyanúsított – természetesen alaptalanul! –, hogy megcsalom a feleségemet, mert az esküvő után sokat kellett külföldre utaznom, és gyakran dolgoztam este nyolcig-tízig.”
  De mindez semmi a későbbi fejleményekhez képest! Az ifjú feleség már várandós, amikor a leendő nagyapa „megbolondul” – a fia szerint elkapja a kapuzárási pánik –, ötvennégy esztendősen beleszeret egy harmincéves nőbe. Szépen összeszedi a cókmókját, és elköltözik az óbudai házukból. Ügyet sem vet második felesége idegösszeroppanására, a fia felháborodására. Ráadásul az élettársa augusztusban szül! Tehát harminckét éves hősünknek rövidesen féltestvére születik, miközben a saját kicsi lánya júliusban tölti be a második életévét…
  „Teljesen megőrült a világ! Apám nem egyedi jelenség, a haverjai is így élnek. Összevissza kapcsolatok, itt egy gyerek, ott egy másik… Nincs felelősség, nincs hűség, nincs kitartás, mennek az ösztöneik után, mint az állatok… Ennek a generációnak egyszerűen ki kell halnia ahhoz, hogy jobb, különb élet kezdődhessen itt! A nők sem különbek. Anyám most érzelmes leveleket írogat Németországból, mert kíváncsi az unokájára, miközben tíz éve nem találkoztunk. A nevelőanyámon – aki ritka rendes példánya a generációjának – úgy lépett át apám, mint egy kopott felmosórongyon, hogy az új, nálam fiatalabb kedvesével enyeleghessen. Közben elvárja, hogy tiszteljem. Várhatja! Ráadásul lázítja a páromat. Én ugyanis a történtek után kijelentettem, hogy nem engedem őt a gyerekünk közelébe – ne játssza el a jóságos nagyapát! –, de a páromat addig puhította, míg ő megengedi, hogy találkozzon a kicsivel… Amúgy apám olyan negédes a feleségemmel, hogy már azon sem csodálkoznék, ha legközelebb vele kezdene ki. De akkor megölöm! Vagy fölpakolom a családot, és elmegyünk Ausztráliába. Az elég messze van!”
  – Gondolom, alaposan elrontottam a hangulatát a nyomorommal – néz rám hirtelen sajnálkozva, majd lopva az órájára pillant – vége az ebédidejének –, aztán zavartan búcsúzik. – Tőlem meg is írhatja, nem szégyellem. Az apák bűneiért nem felelősek a gyerekek!
  – Várjon, a kislánya fotója itt maradt az asztalon – nyújtom felé a fényképet, mire lágy-boldog mosoly ragyog fel a szigorú arcon. „No, látja, ez a kicsi nem él majd át válást, és nem fog miattam szégyenkezni, mert mi egy életre szövetkeztünk a feleségemmel! Hiszen magamon tapasztaltam, hogy egy kis kölyök beledöglik a szülei válásába, csak erről apám generációja nem vesz tudomást. Ők azt hiszik, hogy a gyerek olyan, mint a lemezeik. A hónuk alá vágják, és viszik a következő kapcsolatba…”
  Sokáig nézek utána, sajnálom. Aztán felpillantok az égre, örülnék, ha onnan, fentről válaszolna nekem az emberi lélek zseniális tudora – „figyelj, Shakespeare mester, nagyon drukkolok az ilyen sokat megélt harmincasoknak! Mit gondolsz, tudnak majd szebb-tartalmasabb életet teremteni?” –, de nem jön válasz, csak az eső ered el.
  
  EGY FIATALEMBER ESETE A CSIRKECSONTOKKAL
  
  Máskor mindig mesél, viccel, terveket sző – sistereg körülötte a levegő –, most roskatag vénemberként gubbaszt a konyhámban a jóképű huszonéves srác. Kávé, tejszínhab, keksz, kényeztetés, kedveskedés, semmi hatás. Megy az idő, sok a dolgom, elfut a pulykaméreg. – Azért jöttél, hogy beszélgessünk, mi a csudát hallgatsz már egy órája? – Nem akartam elmondani… de rendben van, figyelj? – feleli a fiú, és a tekintete olyan komoly, hogy elszégyellem magam a kirohanásomért. Akkor még inkább röstelkedem, amikor lassan, bánatosan elém gördül a nagyon mai, nagyon keserves történet…
  A srác jókedvűen indult reggel. Éjjel havazott, menyasszonyi ruhába öltöztek a fák, a bokrok, fehéren ragyogott a zuglói ház kertje – itt nem válik a hó azonnal barna sárlatyakká, mint a belvárosban –, és még hideg sem volt. – Sok az intéznivalóm, de minden sikerülni fog – gondolta bizakodva, amikor hirtelen megpillantott egy embert, aki – a kuka fölé hajolva – evett. Azaz kihalászott a kuka mocskából egy csirkecsontokkal teli zacskót. Sorra kapkodta elő a csontokat, és átszellemült boldogsággal rágta, szopogatta az ételmaradékot.
  – Tudod, milyen éhes lehetett? Rágta a csontokat, mint egy kóbor kutya. Láttál már éhező embert? – kérdezi a fiú, és tekintetéből szorongás árad. – Filmen… – felelem, majd váratlanul felrémlik egy néhány évvel ezelőtti külföldi élményem. Egy zseniálisan játszó utcai hegedűs – a Zeneakadémián is sikert aratott volna! – eksztázisban gyűrte magába a vacak sajtos szendvicsemet (pénz híján, a reggelimet adtam neki…). Igen, akkor szembesültem azzal, hogy az éhezéstől bármelyikünk olyanná válhat, mint egy koncért reszkető vadállat….
  Aztán a fiú az ember mellé lépett, nem kérdezett semmit, némán előkotort egy ötszázast, és a kezébe nyomta. – Isten megáldjon, soha ne kerülj ilyen helyzetbe! – nézett rá a férfi, majd sarkon fordult, és elballagott.
  – Képzeld el, gyönyörű zöldeskék szempár meredt rám! – mondja a fiú feldúltan. – Olyan szépséges és tiszta tekintet, mint a feleségemé, akinek ha boldog, kékké válik a szeme, ha dühös, akkor sötétzöldre vált! Egy ilyen tekintetű ember nem lehet alkoholista! Nem lehet narkós! Nem lehet bűnöző! De én pitiáner voltam, ugye? – folytatja szomorúan. – Felhívtam a páromat, aki azt kérdezte, miért nem adtam többet? Ez a férfi nem kéregetett… Manapság rendes emberekkel is megesik, hogy elvesztik az állásukat és padlóra kerülnek – magyarázza a fiú párás szemmel.
  Furcsán szorít a gyomrom, de erőt gyűjtök: – Te klassz srác vagy, hiszen van szíved! – kiáltok fiatal barátomra. – Gondolj arra, hogy az embered azon a napon végre jóllakott az ötszázasodból! Amúgy ne feledd, te is csóró vagy! Alig tudjátok kinyögni a lakáshiteletek részleteit – hadarom, majd váratlanul megkérdezem: mondd, a barátaid is úgy viselkedtek volna e helyzetben, mint te? – Kivétel nélkül – feleli ő csodálkozva, és sehogy sem érti, miért örülök oly nagyon a válaszának.
  – Nem vagyok normális – morfondírozok az üres lakásban a fiú távozása után –, borzalmas ez a történet, mégis valamiféle derű költözött belém. Talán azért, mert ez a srác még csak huszonvalahány éves… Ő ahhoz a generációhoz tartozik, amelyik már kőkemény kapitalizmusban cseperedett felnőtté. A rendszerváltozáskor általános iskolába járt, kamaszkorában hozzászokhatott ahhoz, hogy vannak szegények és gazdagok, hogy az egyik embernek hússal tele a fazeka, a másikéban meg csak forró víz bugyog… Mégis van szeme, füle, lelke a másik ember nyomorúságára! És eszembe jut egy kolléganőm tizenhat éves lánya is, aki zavart mosollyal közölte egy este az ámuló szüleivel, hogy majdnem hazavitt magával egy hajléktalant, mert az rongyokba burkolva fázott a buszmegállóban. – Csak azért nem hoztam ide – magyarázta a kislány –, mert egy férfi telefonált egy hajléktalanokról gondoskodó szervezetnek, és azt mondta, hogy kocsit küldenek a szegény rongyosért…
  A fiú látogatásának napján késő estig dolgoztam. Csak úgy, háttérként „mondta a magáét a televízió”. „Félfüllel” hallottam, „félszemmel” láttam, hogy az egyik valóságshow-ban éppen esküvőt tartottak. Üreset, lelketlent. Az öltönyös vőlegény humorosnak szánt fogadalma arról szólt, hogy naponta háromszor fogja elverni az asszonyát, akitől elvárja, hogy jól keressen az autósztráda mentén…, legyen miből sört venniük. (Jelzem, ezt az „az asszony verve jó” filozófiát már a nagymamám is avíttnak tartotta volna.)
  – Te csak mosolyogsz, nem bosszant ez a rémség? – nézett rám a párom csodálkozva, miközben elhallgattatta a tévét. Naná, hogy jókedvem volt: amíg olyan fiatalemberek vannak, mint a délelőtti látogatóm, nincs veszve semmi. Addig e fiatal generáció csöndes többsége egészen más minőséget képvisel, mint a képernyőn hőzöngő kisebbség.
  
  AZOK A SZÉP, ÁRAMTALAN NAPOK…
  
  Olyan kellemesen indult a reggel… Nem perzselt, csak szeretnivalóan simogatott a napfény, amikor kigörgettem a kukát a ház elé. Sikerült! – Ez a szabadságom utolsó napja, ki fogok ülni a teraszra, hogy csodáljam a kertet! A muskátlik tompa pirosát, a trombitavirágok rozsdaszínét meg a rigócsaládot (úgy ideszoktak, hogy már nem is félnek tőlünk) – gondoltam jókedvűen, de a következő percben durván felvisított a telefon.
  Bevágtattam a házba, és tíz perc múlva már nyoma sem volt az elandalodásnak: a riportalanyom telefonhívása az összes teendőmet eszembe juttatta. Hajjaj! Szélsebesen megpakoltam a mosógépet – a kölykök megint a szennyesláda mellé dobálták a cuccaikat –, forró vizet engedtem a lábosokra – a fenébe, mennyi a mosatlan! –, előszedtem a porszívót, bekapcsoltam Rezsőt (mármint a számítógépemet), megnéztem az e-mailjeimet – kettőre válaszoltam, közben tudtam, hogy még háromra felelni kellene –, kinyomtattam egy cikkemet, bekészítettem a faxgépbe, hogy elküldjem a nyilatkozónak… Bekapcsoltam a tévét, vasalni kezdtem a fehér blúzomat, ám amikor úgy istenigazából a feje tetejére állítottam a házat, megint rám ordított a telefon.
  Vasaló le, pillantás a faxra, zúg a mosógép, egy fideszes meg egy emeszpés épp most ugrik egymás torkának a képernyőn, halló, ki vagy…? – Elküldöm neked faxon a… – hallom a kolléganőm hangját, de nem tudom meg, mit küld(ene). Mert a vonal megszakad, szegény Rezső felvisít, majd elsötétedik a képernyője, elnémul a mosógép, megszűnik a politikusok bokszmeccse a tévében, én egy ideig hallózok, majd „híresen fejlett” műszaki érzékem megsúgja: most, itten áramszünet lehet…
  Sorra veszem, mit nem tudok elintézni: 1. Nem tudom befejezni a cikkemet, Münz Andris mérges lesz. 2. Nem tudom fogadni a szerkesztőségből érkező faxot. 3– Nem kapja meg a riportalanyom – ellenőrzésre – a nyilatkozatát. 4. Nem tudok felelni a sürgős e-mailjeimre. 5. Nem tudom kiteregetni a mosógépbe rekedt ruhákat. 6. Nem tudom vasalatlanul felvenni a kedvenc blúzomat. 7. Nem tudok porszívózni. 8. Nem tudom felszámolni a mosatlan edényhegyet, mert a csapból csak néhány percig folyik meleg víz.
  Már majd' megszakad a szívem szerencsétlen magamért, amikor csörren a mobilom. – Kapcsold be tévét, nézd, mi történik New Yorkban! – hadarja a barátnőm, mire előveszem a legpocsékabb modoromat. – Nincs áram! Itt ülök tehetetlenül, teszek én a gazdag amerikaiakra, amikor… – Nem hallottál tegnap óta semmit? Azonnal kapcsold be a kisrádiódat! Egész New York megbénult, százezrek rekedtek a liftekben! – mondja, közben (tán) nem is gondolja, hogyan hatnak rám a szavai. – Atyaúristen, megint egy terrortámadás, mi lesz ezzel a tébolyult világgal? – villan át az agyamon, és a következő percben pontosan úgy szorul össze a gyomrom, mint amikor a Broadway egyik szállodájának harminckilencedik emeletén laktam, és gyűlöltem a liftezést. Most elképzelem, milyen lehet egy éjsötét dobozban ácsorogni, és várni, hogy történjen valami. Órákig… Vagy az ötvenedik-hatvanadik emeletről lebotorkálni… Elképzelem, milyen lehet az a rémes-gyönyörű, éjszaka is csupa fény város – sötétben… A metró? Hányan és mennyi időre lettek a földalatti sötétség rabjai? Cikáznak a gondolataim, észre sem veszem, hogy közben véget ért a rövidke áramszünet, hogy újból zúg a mosógép, villog Rezső képernyője, és mondja a magáét a televízió. Kivételesen nem haragszom rá, hiszen megtudom, hogy nincs szó terrortámadásról, csak túlterhelés vagy mifene… Persze, a tömött sorokban hazafelé gyalogló, iszonyatos tömeg látványa nem éppen üdítő!
  Majd' mindent elintézek a tervezett teendőkből, mégis rossz a kedvem. – Milyen nyavalyás, milyen törékeny ez a pökhendi, ember építette világ! Még a mi jelentéktelen zuglói házunk is megbénul egy kis áramszünettől. Hát még egy hatalmas város! Csak egy aprócska hiba kell vagy egy ártani akaró őrült, és összeomlik ez a számítógépes, felhőkarcolós, autóbűzös civilizáció! – mondom este a férjemnek.
  – Hozzál egy kis borocskát a teraszra, meg két szál gyertyát, és mesélek – vezényel őurasága. – Tán a hetvenes évek elején született egy jó kis szám, valahogy így szólt a refrénje: When the lights all went out in Massachusetts… – dúdolja csöndesen a gyertyafényes szürkületben. – De könyörgöm, mit akarsz mondani? Hogy régebben is összeomlott már az áramszolgáltatás? Hogy már a hetvenes években a fejünkre nőtt a magunk alkotta világ?
  – Ugyan – mosolyog rám szomorkásán. – Az jutott eszembe, amiről az amerikai rádió beszélt (humorizált) heteken át akkoriban: Massachusetts-ben, a tartós áramkimaradás után kilenc hónappal, hússzor annyi gyerek született, mint egyébként… Ez is valami, nem?
  
  HA A MOBIL KÖZBESZÓL…
  
  A cipők gyönyörűek és átkozottul drágák. Hegyes orrúak, kényelmesek, lágy, puha bőrűek. Tizennyolcezer, húsz… huszonnégy… Gyorsan eldöntöm, nem veszek semmit, de azért felpróbálok egy bordó tűsarkút – a fenébe, jól áll! –, ám amikor megnézem az árát, úgy teszem vissza, mintha égetné a kezem. Ekkor veszem észre a polc előtt ácsorgó tizenéves lányokat. Erős smink, „egyenfekete” haj, márkás cuccok, a nyakban mobiltelefon. A legislegdrágább, most divatos típus, fényképezni is lehet vele. (Jelzem, én már nagyon várom, hogy feltaláljanak egy olyan leveseskanalat, amelyikkel ebéd közben lefotózhatom a családomat, vagy legalább lejátssza az Örömódát, no, mindegy…). Az alacsonyabb lány fütyül a cipőkre, inkább a mobilját operálja. Biztosan ismerik azt a külvilágot kizáró arckifejezést, amellyel egyesek – társaságban, értekezleten, közértben, bárhol – hosszú percekig nyomogatják az apró gombokat. Nos, a lány így nyomkod, majd durva hangon kiált a barátnője felé: a rohadt k…. életbe, jött egy sms, de csak a díjcsomagokról! Fél hat van, kettő óta senki sem hívott! Gáz, mi?
  A barátnő megvonja a vállát, a lány keserűen engedi el a mobilját. Látom a szemén, nagyon rosszkedvű. – Szegénykém, „bekajáltad” a reklámokat? Elhitted, hogy az a csudára modern, pörgős „mobil érzés” majd csapattaggá tesz, és hirtelenjében telis-tele leszel barátokkal? Senki sem mondta, hogy a drága mobil kevés ahhoz, hogy érted aggódó, igaz barátaid legyenek? Nem mondták, hogy az érzelmek, a kapcsolatok nem tárgyakban testesülnek meg? –gondolom, miközben tovább figyelem. Ő dühösen nézegeti a cipőket – vigaszt keres –, és mit tesz isten? Épp az a bordó gyönyörűség jelent számára gyógyírt, amelyiket néhány perccel ezelőtt tettem vissza a dobozba. Próbál, tetszik neki, határozottan indul a pénztár felé. Amikor lazán fizet – az arcán nincs öröm! –, már nemcsak őt, de a szüleit is szívből sajnálom.
  *
  Ott lett rosszul az orrom előtt. Hófehér arc, a jéghideg kéz… Szegről-végről ismertem csak, a barátnőm barátnőjének a barátnőjeként fedezett fel kávézgatás közben, a csöndes presszó mélyén, s amíg a mobilja meg nem csörrent, jókedvűen mesélt a munkájáról. Aztán jött a sivító dallam… Megitattam méregerős kávéval, lassan színesedett a finom vonású arc. – Azért telefonáltak, hogy visszahívjanak mammográfiára – mondta, miközben mélyeket lélegzett. – A háziorvosom hajtogatta, hogy akinek rákban haltak meg a szülei, annak kötelessége megnézetni magát. Még csak negyvenkét éves vagyok, mi lesz a férjemmel, a gyerekeimmel, ha elvisz a mellrák?
  Szót fogadott a háziorvosnak meg a szűrésre biztató reklámoknak, és elment a vizsgálatra. Pokolian fájdalmas volt, ez megrémítette, hiszen két kolléganője is mondta a tantestületben, hogy kellemetlen lesz, ám nem fáj. Csodálkozott, hogy az eredményt csak két hét múlva kaphatja meg, de aztán megmagyarázta magának, kevés az orvos… És most, egyetlen nappal a vizsgálat után egy rideg női hang közölte vele, vissza kell mennie, mert „valami probléma van”. – Nagy a baj? Daganatot találtak? – dadogta rémülten, mire a „gép” azt felelte, hogy nem adhat felvilágosítást, csak új időpontot.
  – Mondhatott volna valami vigasztalót… – sírta kétségbeesve. – Hogy ne essek pánikba, sok olyan nőt is visszarendelnek, akinek nincs komoly baja… De ő (mármint a géplány) nem egy embert hívott fel, hanem egy kartont! Én egy rövidesen kidobható karton vagyok… a gyerekeim árván fognak felnőni – zokogta. Megértettem: nincs a világon nő, akinek nem zsugorodik zsemlenagyságúvá a gyomra egy ilyen telefon hatására! Aztán elővette a naptárát, és közös döbbenettel fedeztük fel, hogy az új időpont további három nappal hosszabbítja meg a várakozást. – Nem kéthetes, hanem tizenhét napos pokol vár rám! – mondta a búcsúzáskor.
  Amikor felhívott, már a köszönéséből éreztem, minden rendben van. – Ha nem halsz meg természetes úton, akkor majd kinyír az egészségügy! – hadarta dühös nevetéssel. – De nem az orvosok, hanem a segítőik! A hagyományos mellett ultrahangos vizsgálatot is csináltak, itt a lelet a kezemben. Egészséges vagyok! Haj, uramisten, meg fogom érni a gyerekeim érettségijét! Képzeld el, egy rendes doktornőtől megtudtam, csak azért rendeltek vissza, mert az egyik mellem nagyobb, mint a másik, nem azonos a két mirigyállomány! És a vizsgálat sem fájt! Egy másik nővér végezte. Lám, így is lehet…
  – Eszerint boldog vagy.
  – Inkább feszült.
  – ???
  – Naná! A történtek hatására visszaszoktam a dohányzásra, pedig két évig nem gyújtottam rá! Amíg várakoztam, amíg azt hittem, hogy mindennek vége, itt a rák, bizony volt olyan napom, amikor egy egész dobozzal elszívtam! Szúrt a szívem… Ám, ma délelőtt, amikor megtudtam, egészséges vagyok, kidobtam a szemetesbe életem utolsó csomag cigarettáját, a mobilomat pedig az öcsémnek ajándékoztam. Kell a fenének! Többé nem törhetnek rám ilyen durván, csak azért sem fogok az egészségügyi apparátus lelketlensége miatt infarktusban meghalni!
  
  ÉLJEN A SZERELEM!
  
  Szemben álltak egymással a hetes busz Hungária körúti megállójában. Dübörögtek a teherautók, elviselhetetlen vadsággal téptek a kamionok, a várakozó tömeg sem látszott vidámnak a sálak alá kúszó gonosz szélben, de ők rendületlenül mosolyogtak egymás tekintetébe merülve. Nem voltak fiatalok, inkább középkorúak. A negyvenes-ötvenes nő karcsúnak tűnt a vastag kabátban is, de a férfi feszülő gombjai egy korosodó férfi pocakját takarták. Mégis… Mégis valami különös burok ölelte körül őket, amelyen nem tudott rést ütni a külvilág. Nem csókolóztak látványosan, nem akartak szexuális leckét adni a rosszkedvű tömegnek, nem vágytak arra, hogy mindenki irigyelje az összetartozásukat. Dehogy! Ők csak álltak egymással szemben, halkan beszélgettek, majd a férfi keze lassan elindult a nő arca felé, és lassan-lágyan megsimogatta. – Ez a két ismeretlen ember olyan boldogságos összetartozást sugároz, amiért érdemes megszületni – gondoltam magamban, de sok időm nem volt a morfondírozásra, mert végre-valahára befutott a tömött hetes. Felfurakodtam, ők lenn maradtak. A szerelmükkel meg a titkukkal…
  Persze, hiába maradtak le a buszról, velem voltak egész este. És lám, milyen furcsa az élet… „Elmeséltem őket” a páromnak, aki néhány perc múlva – válaszul – csöndesen tett elém egy friss hírt az internetről. Már a kép is megdöbbentett! Két csontváz ölelkezett. Az arcuk – mármint a koponyájuk – közel volt egymáshoz: mintha csókolóznának. A látvány olyan valószínűtlenül tűnt ijesztőnek, szépnek, hogy hosszan tanulmányoztam. Mindezt tetézte az origo.hu oldal címe – „Kép egy ötezer éves csókról” –, és a hozzá tartozó szöveg. „Legalább ötezer éves, egymással csókolózó csontvázakat találtak az olaszországi Mantova közelében. Az ölelkező csontváz-pár a szakértők szerint rendkívülinek számít. – Az újkőkorból még sohasem került elő kettős sír, nemhogy egymással csókot váltó emberpáré – mondta Elena Menotti az ásatást vezető régészcsoport vezetője.”
  Krisztus „csak” 2007 évvel ezelőtt született…, és ők már ötezer évvel ezelőtt ölelkeztek? Akkor kerültek közös sírba, egymásba fonódva? Hej, micsoda évezredeket átívelő, döbbenetes hatalom a szerelem! Hány olyan embert ismerek – magamat beleértve… –, aki egyedül hiába igyekezett, tanult, hajtott, dolgozott, még a szakmájában sem vált sikeressé addig, amíg nem került mellé az a „másik”, aki neki rendeltetett. Hej, mennyi mindent el tudunk viselni egymásba kapaszkodva, és milyen magányosak, céltalanok vagyunk, ha nincs egy kéz, amelyik simogat, ha nincs egy szempár, amelyik azt sugározza – a gondok, bajok közepette is –, hogy fontos vagy nekem! Eszembe jutott az imádott nagyikám, aki nagyon fiatalon veszítette el a férjét (balesetben), és én menetrendszerűen szekíroztam őt gyerekkoromban – „mami, olyan szép vagy, miért nem mész férjhez?” –, mire ő mindig méregbe gurult: „Hogy képzeled? Engem Ádám a mennyország kapujában vár! Miként számolnék el neki az életemmel, ha a nyakamba vennék egy másik férfit! Ő annyira szeretett engem, én olyan végtelenül őt, és olyan rövid ideig élhettünk egymásnak (a beszélgetés e pontján, mindig könnybe lábadt a szeme), tehát arra készülök, hogy végre találkozhassak vele odafönn!” És a nagyikám nem ment férjhez, de soha nem láttam rosszkedvűnek, magányosnak, hiszen „vele volt” Ádám nagyapa – magam sose láttam –, és ma már biztosan odafönn ölelik egymást nagy boldogságban.
  Igen, döbbenetes hatalom a szerelem, hiszen erőt ad, karbantart, önmagunkat felülmúló tettekre késztet. Mondják, hogy majd' minden sikeres férfi mögött van egy nő, és majd' minden sikeres nő mögött áll egy férfi… Az pedig statisztikai tény, hogy a házasságban élő férfiak tovább élnek, mint az egyedülállók. Mit akarok ma, ebben a válásokkal teli, zavaros világban a szerelemmel? Ő, csak azt, hogy akinek birtokában van ez a kincs, az őrizze, ápolja, óvja, és ne engedje el akkor sem, amikor az élet próba elé állít minket. (Rengeteg a próbatétel, a kísértés, a gond, a világ keményen dolgozik a szerelem ellen…) És aki még nem talált rá, az keresse kitartóan! Hiszen mindenkinek van párja e földön, csakhogy olyan megszállottan imádjuk önmagunkat és szolgáljuk Mammont, hogy gyakran észre sem vesszük, elrohanunk mellette. Néhány évvel ezelőtt találkoztam egy nagyon idős házaspárral Móron. A bácsi végtelen szeretettel vette körül a betegeskedő feleségét, angyalomnak, kicsi kincsemnek szólítgatta (a néni ragyogott e meleg burokban, gyönyörű volt hetven felett!). Amikor megkérdeztem, mi a titka az idő múlására fittyet hányó szerelmüknek, a bácsi mosolygós fölénnyel felelt. „Nincs titok. Amióta megismertem, az a dolgom, hogy boldoggá tegyem. Hiszen ő a másik felem. Csak a bolond nem vigyáz a másik felére… Ha az emberek kevésbé lennének önzőek, és úgy figyelnének a másik felükre, mint önmagukra, akkor ez az egész megkergült világ – mi, valamennyien – boldogabb lehetne. Nem igaz?”
  (Igaz.)
  
  HOL LAKIK A SZERETET?
  
  Pesten még pocsékul érzem magam. – Büdös van ezen távolsági buszon – gondolom rosszkedvűen, és átkozom a bolond fejemet, hogy épp akkor adtam kölcsön a kocsimat, amikor vidékre kell utaznom. Aztán (végre) elhagyjuk a várost, a tekintetem messze szaladhat, ettől jó kedvem kerekedik. – Ne nyavalyogj! – korholom magam –, nincs büdös, gyönyörű a táj, jó arcú emberek ülnek körülötted. – Olvasni fogok – határozom el, majd kibányászom a táskámból Roger Martin du Gard Egy lélek története című könyvét. Egyetemista koromban a kedvencem volt, vajon hogy hat most rám…?
  Épp olvasni kezdek, amikor megszólal a szemben ülő, szemüveges fiatalember. – A világ legjobb regénye – jelenti ki határozottan, mire úgy meglepődöm, hogy elejtem a könyvet. – Nahát, ismeri? –nézek rá csodálkozva –, nem gondoltam, hogy huszonévesen olyannyira foglalkoztatja Isten léte, hogy ezen a nem éppen könnyű olvasmányon meg a Dreyfus-ügyön átrágta magát. – Harmincéves vagyok, és nem átrágtam magam, hanem élveztem – szögezi le a fiú, majd a kötet kapcsán jóízű beszélgetés kerekedik közöttünk hitről, hitetlenségről, politikai szerepvállalásról, családról, szóval mindarról, amire a francia író választ keresett (és nem talált).
  Mire Fehérvárra érünk, úgy érzem, ismerem a fiút. Komoly, okos, tartalmas, de szörnyen rosszkedvű. – Mitől ilyen keserű ebben a szépséges késő nyárban? – kérdezem hirtelen (persze, azonnal megbánom: milyen jogon kotorászok egy ismeretlen ember lelkében?), ő ijedten kérdez vissza. – Úristen, ennyire látszik rajtam, hogy padlóra kerültem!?
  Lassan érünk a távoli Vas megyébe, közben kikerekedik előttem a fiatalember (szomorúan mai) története. Az irodalomért rajongó – titokban verseket és novellákat író – srác a szülei kőkemény nyomására divatos szakmát választott: marketinges lett. A főiskola befejezése után a papa „besegítette” egy multicéghez, majd elégedetten állapította meg: helyén van a gyerek. Ám a „gyereknek” úgy volt való a marketing, mint törpének a magasugrás. Szenvedett, hibázott, próbált megfelelni… Éjszakánként Mozartot hallgatott, Dosztojevszkijt olvasott vagy a saját novelláját írta, ám a cég elviselte valahogy. Fiatal is, férfi is, jól beszél angolul, kell nekünk…! Ha nem esik szerelembe a nyolc évvel idősebb főnökasszonyával, tán még most is ott lehetne. De minden elromlott. A kedvesről kiderült, hogy lelketlen karrierista, a munkahelyet sem bírta tovább. – Utcán vagyok, keresgélem az utamat – mondja keserű-komolyan.
  Hová utazik? – kérdezem, hogy témát váltsak, és elűzzem a rosszkedvét. A fiatalember arcán hihetetlen változás megy végbe. Mosolyog a szeme, az arca minden szeglete, és megkönnyebbült sóhaj tör fel belőle. – Egy apró, gyönyörű faluba, a nagymamámhoz! – jelenti ki boldogan. – Ő már hetvenhét éves, de többet ér, mint száz pszichológus! Nem faggat és szid, mint apám, nem jajgat a kettétört karrierem miatt, mint anyám, csak szeret. Fenntartás nélkül! Nála minden ugyanolyan tisztesen szegény, mint gyerekkoromban. Nála minden egyszerű, világos. A kert, a ház, a konyha, a tisztaszoba… És az illatok! Levendula a szekrényben, rántott csirke a serpenyőben, rózsák az ablak alatt… Szerinte nem kell sok pénz az élethez, ha elegendő a szeretet, akkor minden megoldódik. Nem járt egyetemre, mégis rengeteget olvas, mégis érzékenyebb, intelligensebb, mint sok felfuvalkodott (volt) kollégám. És erős! Tartása van! Kamaszlányként élte át a világháborút, fiatalasszonyként a Rákosi korszakot. Kibírta, közben a mosolyát sem veszítette el. A nagyapa halála után egy évig feketében járt, aztán a templomban „megbeszélte” a papával, hogy még nem mehet utána, mert sok dolga van a földön. Például addig nem halhat meg, amíg engem boldognak nem lát! Ha vele beszélgetek, azonnal érzem, mi fontos, és mi lényegtelen az életben… Számomra ő a menedék!
  A fiatalemberből dől a szó, majd váratlanul felpattan. – Hoppá, két perc múlva leszállok! – mondja bocsánatkérő mosollyal. – Sok sikert a feltöltődéshez! – kiáltom utána, ő nevetve válaszol. – Egy hétig maradok nála, és ez idő alatt rá fogok jönni, mit kezdjek magammal!
  Másnap – az Árpád híd közlekedési káoszában – sem megy ki a fejemből a fiú. Lassan haladunk, el fogok késni az interjúról, idegességemben bekapcsolom a rádiót. Az egyik adón könnyes hangon mesél egy férfi. Az apjáról… Akitől mindent elvettek az ötvenes években, akit meghurcoltak, megaláztak, mégsem gyűlölt senkit. Sőt, azt tanította a gyerekeinek, hogy nem szabad elveszíteni a szeretetre való képességünket.
  – Nem az a szegény, akinek nincs egy vasa sem, hanem az, akinek nincsen menedéke – mondom magamnak a rádiós-férfi hatására, közben kiszáll belőlem a feszültség. – Milyen jogon idegeskedem néhány perc késés miatt, amikor bőven kapok abból a fenntartás nélküli szeretetből, amiért a buszos fiú kétszáz kilométert utazott? – gondolom megnyugodva, miközben két csodaautó sofőrje spriccelő gyűlölettel ordítozik egymással a szomszéd sávban.
  
  GÓÓÓ…!
  
  Olyan a Szabadság tér a szikrázó napsütésben, mintha mesekönyvből vágták volna ki. Nyírják a füvet – meseszép, majdnem angliai… –, a parányi játszótéren színes aprónép rohamozza a fából készült kisvonatot, nevetésüktől-kiabálásuktól zeng a környék. A padon tereferélő kismamák leveszik a kabátjukat, ujjatlan pólókban, szélfútta szoknyákban bolondítják az arra siető férfinépet.
  Rég láttam már ilyen tökéletes idillt, letelepszem egy padra – néha „kijár” egy félórányi „nyugi”… –, és csupa JÓ jár a fejemben. –Hiába csörömpöl a politika, hiába durva-kegyetlen a világ, hiába kell riasztót szereltetni a házunkba a környékbeli lopások miatt, a hétköznapok csak azért is „megtermik” a maguk szépségét, a gyerekek, a kismamák csak azért is gyönyörűek…
  Itt tartok az örömködő gondolatokban, amikor a sétány végén feltűnik egy tűzpiros valami. Ahogy közeledik, ráismerek: ez bizony egy olyan elektromos kisautó, amilyet nemrégiben láttam egy játék-nagykereskedésben. Méregdrága, kétszázezer körüli az ára. De ez a „díszpéldány” még többe lehetett, mert különlegesen nagy és csodaszép: fényesen csillog a pirosa, hatalmas a lámpája, dísztárcsa ragyog a kerekén… A gazdája – soványka, pelyhes-szőke kisfiú, tán hároméves lehet – ijedten ül a kormány mellett. A lába nemigen éri el a pedált, hiába biztatja az anyja, hogy nyomd már, ne vacakolj, a csodamasina alig-alig halad. Pontosabban halad(gat), mert az anya le-lehajol, és dühösen lökdösi a járgányt. Ez bizony nem elegáns, nem illik a drága kocsihoz… Látszik is a legújabb divat szerint öltözött nőn, hogy idegesíti a gyerek ügyetlensége, de amikor a játszótér mellé érnek, elégedett mosoly önti el az arcát. A hatás leírhatatlan! A kisvonatban játszadozó, a homokozóban lapátolgató kicsik egy emberként hagyják abba ténykedésüket, és megbabonázva bámulják a csodát.
  – Aaató!
  – Tóó!
  – Kiszatóóó!
  – Piros autó, de szép!
  – Pi… tóóó!
  Szóval mindenki a saját nyelvi színvonalán ad hangot az elragadtatásának. Az autótulajdonos anyuka arca egyre büszkébb, a kisfia viszont megrémül a kortárs-hangzavartól, és sürgősen sírva fakad. Tán ettől bátorodik fel a játszótér korelnöke, egy négyévesforma, vagány copfos, és a piros csodához merészkedik.
  – Szép – mondja csöndesen vágyakozva, majd megsimogatja a csillogó-villogó visszapillantó tükröt.
  – Ne nyúlj hozzá! – rikkantja a mama, ám a hangereje nem hat a kislányra, csak a saját kisfiára (most már hangosan bömböl), és a vagány copfos édesanyjára, aki feláll a padról. Egy mélykocsit tol maga előtt – benne pár hónapos kisbaba –, és halkan-határozottan mondja: kérlek, ne kiabálj a lányommal! Inkább menj tovább ezzel a csodamasinával, mert felizgatja a többi gyereket. Nekik nincs ilyen, nem is lesz… – folytatja szelíden a vékony, magas nő. (Inkább nézném hátizsákos egyetemistának, mint kétgyerekes anyának…)
  – Ki akarsz tiltani a térről? – replikázik az autótulajdonos harcra készen, miközben a fejét magasra veti. A „hátizsákos egyetemista” megvonja a vállát, némán a kislányához siet, valamit súg a fülébe, a gyerek felnevet, és lelkesen indul az anyja kezét fogva a gyönyörűre fazonírozott pázsit felé. Ők elballagnak, de a műsor folytatódik.
  – Meg se lehet érinteni a drága autódat? Akkor miért jössz ide?
  – Be fogod zárni a gyerekedet egy kamrába – autóstul –, hogy ne érintkezzen a néppel?
  – Tizenéves korában is kísérgetni fogod, és elzavarod mellőle a kortársait?
  Míg a mamák emígyen kiáltoznak, nagy karaj apróság gyűlik össze a piros csoda körül. Állnak, bámulnak, bambulnak, vágyakoznak, a bátrabbak (titokban) megsimogatják a tükröt, a lámpát, a kereket. Az anya nyeglén válaszolgat a többieknek, de arra mindig marad ideje, hogy rászóljon az autóhoz érő gyerekekre: – Ne nyúljatok hozzá!
  – Ez egy „ne nézz rá, ne nyúlj hozzá” autó – összegzi az egyik kismama nevetve, majd határozottan a kislányához lép, felemeli, és beviszi a homokozóba. Ténykedése valamelyest csökkenti az autó hatását, de a többi kicsi még marad. No, ekkor „ébred” egy angyalarcú kisfiú, és az édesanyjához fut. – Abda – mondja sajátos nyelvén, mire a mama gyorsan elővarázsol egy nagy (szintén piros) labdát. A gyerek hatalmasat rúg, majd boldogan kiáltja: góóó! (mármint gól), és kacagva-ragyogva rohan a labdája után, csak úgy röpködnek az arca körül a barna göndör fürtjei. A varázs megtörik. A többiek is elindulnak a rétre, a kicsi göndör után, aki vidáman rúgja feléjük a labdát.
  Hatására feléled az autóban üldögélő sovány kisfiú is: megpróbál kimászni.
  – Hová mész? – kiált rá az anyja. A gyerek némán mutat a labdára. – Maradj nyugton, és autózz! – vág a nő hangja pengeként, mire a fia újból sírva fakadt. A mama lehajol, tolni kezdi a csodamasinát, a gyerek pedig könnyes szemmel, vágyakozva lesi a füvön rohangáló kicsi göndört, aki ragyogva kiáltja felé: gyeje, gyeje, góóó…!
  
  SZERETETSZOLGÁLAT KFT.
  
  A rokonszenves arcú fiatalember komolyan bólogat. – Igen-igen sokan veszik igénybe a „bosszúszolgálatot”. Bizony a cégünk jó néhány munkatársa foglalkozik már – törvényes keretek között – a bosszúval, a megleckéztetéssel. Nagy az érdeklődés, rengeteg embert ér sérelem… Aztán elmond egy példát is, amelyből kiderül, hogy az első kliensek egyike egy fiatal lány volt, aki a diszkóban nyakon vágott egy szemtelen-részeg fiatalembert, mire a fiú, „nagymenő macsóhoz illően” megverte… Nos, ezt a bátor lányverőt leckéztette meg a cég…
  Szombat hajnal van, alszik a család – a hálószobai nagyszekrényben békésen lapulnak az ajándékok, a nappali sarkából új karácsonyfadíszek mosolyognak rám, csupa ünnepi várakozás a ház –, közben belőlem egy csapásra kiszáll a karácsonyváró hangulat. Már nem hallom a riporter kérdéseit, nem hörpölgetem a kávémat, inkább csöndesen ízlelgetem a hallottakat: bosszú… Virágzik a bosszúszolgálat…
  – Hej, de gyönyörű! Mekkorát fejlődtünk! – mondom félhangosan, majd hirtelen meglódul a fantáziám. Eszembe jut sok kedves riportalanyom, akiket megaláztak a munkahelyükön, akiket megtaposott egy hatalommániás „percfőnök”, akiket bántott vagy éppen tönkretett a férjük (feleségük), élettársuk. Eszembe jutnak azok a huszonéves édesanyák, akiket a végzettségük ellenére laza mozdulattal pöcköltek ki az állásukból – kinek kell egy gyerekorvoshoz rohangáló munkaerő? –, és azok a tehetséges, tapasztalt, negyvenes-hatvanas ismerőseim is, akiket gátlástalanul küldtek el olyan cégektől, amelyekről az életük szólt. És most íme… egy jóképű fiatalember megoldást kínál: nosza, állj bosszút! Büntesd meg, ijessz rá, törlessz! És a bosszú jót tesz majd neked! Ugyan az állásod nem kapod vissza, ugyan a férjed, feleséged, élettársad nem fog hozzád visszatérni, az embertelen főnököd is a helyén marad, de te csudára boldog leszel attól, hogy ő is rosszul érezte magát néhány percig…
  És e furcsa hajnali gondolatok egyre élénkebbé tesznek. Lezárom a tévét, zavar a tépelődésben, eszembe jutnak a bölcsészkari Babits-előadások. Uramisten, mit szólna a mai, bosszúra éhes világ egy olyan zsenihez, aki a vérben tocsogó világháború közepén beleordította a gyilkolástól részeg tömeg képébe: Ó, béke! béke!/ legyen béke már! Legyen vége már! Aki halott megbocsát,/ ragyog az ég sátra,/ Testvérek, ha túl leszünk, sohse nézünk hátra!/Ki a bűnös ne kérdjük,/ ültessünk virágot,/ szeressük és megértsük/ az egész világot…
  Most nincsen háború, legalábbis itthon nincs. Nem rohangálnak fegyveresek az utcákon… De mondhatjuk-e, hogy béke van? Mondhatjuk, hogy nálunk nem csörömpöl a gyűlölet, hogy a reklámok karácsonyváró kiabálása tényleg a szeretetről – és nem a fogyasztásról –, egymás elfogadásáról, a toleranciáról szól? És e csodamodern, „békés” világ nem öl? Nem kerget infarktusba, nem tesz ronccsá, földönfutóvá százezreket?
  Csörren a telefon. A legislegjobb barátném hív – ő mindig a kakasokkal ébred… –, azonnal ráöntöm a hajnali élményeimet. – Ne lírázz, ne dühöngj, inkább csináljunk egy ellencéget! – jelenti ki határozottan. – Alakítsuk meg a szeretetszolgálat kft.-t!
  Alaposan átbeszéljük a tervünket, mire a családom felébred, már egészen jó hangulatom kerekedik. – Mitől vagy ilyen élénk kora délelőtt? – néz rám a párom csodálkozva.
  – Ó, én épp a Húsvét előttből idézgetek Babitscsal, és céget alakítok Zsuzsival – felelem komolyan.
  – Álljon meg a menet, te most nem húsvét előtt, hanem karácsony előtt vagy, méghozzá velem! A kft.–alakításhoz pedig szegények vagyunk…! – szögezi le semmit sem értve.
  – Akkor nem kft. lesz, hanem bt. – legyintek dühösen, majd lelkesen elmagyarázom, hogy igenis szükség volna egy szeretet– és hálaszolgálatra. Szemben a bosszúszolgálattal! Hogy az emberek elküldhessék az olyan üzeneteiket, amelyek arról szólnak, hogy szeretlek, becsüllek, hálás vagyok neked! – Hidd el, az üzenet küldői éppúgy boldogabbak, nemesebbek lennének, mint azok, akik kapják!
  A párom edzett, (már) semmin nem lepődik meg. Egy ideig óvatosan lesi, nem bolondultam-e meg végleg, majd lassan, megfontoltan kérdezi: mondd, annak a valahai kollégádnak mit küldenél, aki miatt éjszakákat sírtál át….? No, e gonosz kérdés teljesen felébreszt: – Azt írnám, hogy csak azért is szeretem, nagyra tartom és köszönöm, hogy a bántásaival újságírót faragott belőlem – jelentem ki harciasan, de nem tudok kibontakozni, mert újból csörren a telefon.
  – Micsoda?? Kirúgtak? Most, karácsony előtt? – kérdezi a párom döbbenten (a számítógépes Péterrel beszélek, súgja nekem…), majd egy idő után elmosolyodik. – Igen, megpróbálunk segíteni, csak azért is lesz állásod jövőre! De most ne átkozódj, ne gyűlölködj, inkább megadom neked a Szeretetszolgálat bt. telefonszámát! Meglátod, ott majd kisimítják a lelked ráncait…
  
  SZŐKE KIFLI – ŐSZÜLŐ VÖRÖSBOR
  
  Gesztusok, grimaszok, félmondatok. Kedvesek, biztatóak, gonoszkák, durvák, hazugok, fölényesek… Apróságok? Ugyan! Rányomják bélyegüket a hétköznapjainkra. Ha csupa rossz hatás ér a hatalmas társasjátékban – utcán, boltban, hivatalban, parkolóban, metrón –, akkor „útközben” nekikeseredünk, és szép lassan elveszítjük a mosolyunkat (a humorunkat, a hitünket, a megbocsátásra való képességünket). Pedig efféle mankók nélkül nemigen lehet elviselni a mát…
  *
  Fentről az égi kályha, alulról az aszfalt leheli a forróságot, mégis remek a hangulat az osztrák benzinkút környékén, hiszen itt kéklik mellettünk a meseszép Wörthi-tó. A hatalmas parkolóban csapatnyi olasz fiatal énekel – a kör közepén egy srác táncol –, szlovén gyerekek a kávézó előtt felállított, kedves képű Milka tehenet ölelgetik, közben angol és osztrák kölykök vihorásznak a gyerekjátszóban. Ám a következő percben vad dudaszó veri fel az idillt. Egy BMW sofőrje elégeli meg az előtte araszoló Suzuki lassúságát. – Mit akarsz, te barom? – zendül az ékes magyar szózat, majd' kiesik a fagylalt a kezemből… Aztán jön a szokásos koreográfia. A BMW vezetője letekeri az ablakát, kihajol: – Valami nem tetszik, te…. A gyűlölettel kiöklendezett jelzőket most nem sorolom. Meddig tart az üvöltözés? Rövidebb, mint a Parlamentünkben szokás. A nemzetközi nyaralóhad ámulva figyeli őket – mindkét kocsin virít a H-betű! –, ég az arcom a szégyentől. Csak Klagenfurt után jövök rá, hogy e honfitársaim mintakövetők: „csak” olyan durvák, közönségesek, mint az itthoni élet, mint a politika. (Nem tudom, hazaértek-e épségben…)
  Azt viszont tudom, hogy a szegedi csapat – egy veronai kiskocsmában találkoztunk velük – hazaért, hiszen azonnal e-mailt küldtek. Apróság volt a találkozásunk? Nem! Pedig életünk komoly gondjaihoz képest semmiség, hogy a nyaralás utolsó estéjén az olasz pincér letesz a pizzánk mellé egy kancsó vörösbort. – Mi már megkaptuk a vino di casát (a ház borát) – mondja a párom, mire a pincér egy sarokasztalra mutat. – Küldik! A következő percben a népes társaság korelnöke – egy őszes hajú férfi – vidáman kiáltja: hahó, csupa német meg olasz van itt, megörültünk a magyar szónak! Fogadják el egy öregembertől (dehogy volt öreg!) ezt a zamatos őszülő vörösbort, és koccintsanak a szögediekre! Nevetünk, koccintunk, összeülünk, jót beszélgetünk, énekelgetünk… – Szeretlek benneteket, mert szép-szomorúak a dalaitok, és úgy összetartotok, mint mi – lelkesedik az olasz pincér, mire valamennyiünkből kitör a nevetés. – Ó, igen dottore, mi az összetartásunkról vagyunk híresek! – feleli az őszes szögedi. A pincér csodálkozva néz a hahotázó csapatra, majd teátrálisan széttárja a karját: nem tehetek róla, hogy ilyen jó a humorom…
  *
  A pénztársorban előttem álló, parányi néni nem boldogul az aprópénzzel. – Meddig akar tökölni? – csörren rá a kövér pénztárosnő. – Az ilyenek miatt „basztatnak” engem a vásárlók! (Bocsánat az ordenáré kifejezésért, így hangzott el!) A néni elvörösödik, a keze szörnyen remeg, de némán fizet. Utána én is. Ám egy rövidke kérdést megengedek magamnak: – Boldogabb attól, ha megaláz egy nagyon idős embert? – Avviszontlátásra – feleli a Kövér jelezve, hogy nem óhajt velem szóba állni, közben sokan szidják, mégis úgy érzem, ő győzött (a Rossz rövid távon mindig győz). Hiszen még este is azon morfondírozom, hogy mi a csudának írok – védelmező-sajnálkozó – cikkeket az ilyesféle beosztásban dolgozó, rosszul fizetett alkalmazottakról…
  Ehhez képest – két nappal később – betérek egy Múzeum körúti élelmiszerboltba (épp szemben a Bródy Sándor utcával). Reggelizni akarok. – Kaphatok két deci tejet? – kérdezem félve, mert az ilyesféle óhajok felbosszantják a személyzetet. – Talál a hűtőpultban, de én is szívesen adok – feleli az eladónő kedvesen, majd kérdőn néz rám –, melegítsem vagy hidegen parancsolja? Zavarba jövök (Hol vagyok? Mosolyog az eladónő?), aztán újabb sokkhatás ér. – Ne haragudjon, de ma túl szőkék a kiflik! ízletesek, de halványkák… Aztán leheletvékonyra szeleteli az öt dekányi mozarelIámat – mint tavaly Rómában a kedvenc boltosom –, az egész cuccot tálcára teszi, és újabb mosollyal a kezembe nyomja. A pénztár előtt ámulva lesem, hogy a kedvességből mindenki kap egy kortynyit: a fiatal pénztárosnő gratulál egy kismamának a karcsúságához, a másik eladónő a rózsaszín fodros babát dicséri, és amikor egy idős hölgytől mindketten megkérdezik: fáj-e még a dereka…, hirtelenjében úgy érzem, nem Magyarországon vagyok. Vagy mégis? Akkor van remény…
  *
  A Budapesti Olasz Kultúr intézet rokonszenves igazgatója – Arnoldo Dante Maríanacci – azt mondja, hogy remekül érzi magát nálunk, mert a magyarok kedvesek, temperamentumosak, hasonlítanak az olaszokra. – Oké – felelem töprengve –, de mi gyakrabban vagyunk rosszkedvűek. – Ó, nekem erre is van magyarázatom – válaszolja lelkesen –, csak azért vagytok szomorkásabbak, mert itt kevesebbet süt a nap, és borongósabb az idő. (Jön a borongós ősz. Vigyázzunk!)
  
  LESZ MAGYAR FIESTA?
  
  Mexikó. Harmincfokos kánikula este kilenc körül. A békésen locsogó tengertől meg a partot szegélyező pálmafáktól tán húsz méternyire – hangos-vidám – búcsú buli. Terített asztalok, óriási tánc placc, a sebtében összetákolt színpadon helyi zenészek – malomkeréknyi sombrerókban – vérpezsdítő muzsikával szórakoztatják a nemzetközi konferencia résztvevőit. Ülök egy kerek asztal mellett, egyik oldalamon a párom, a másikon éjfekete jamaicai lány a kedvesével, szemben egy holland pár.
  Csípős finom a vacsora, erős a tequila, édes a bor, hangos a nevetés, a karomba csípek: valóság ez? Tényleg én vagyok itt, az otthonomtól tízezer kilométernyire….? Hálásan nézek a páromra – az ő szakmájának köszönhetem, hogy itt lehetek –, de nincs időm a „lírára”, mert a következő percben az asztalunkhoz pattan két mexikói fiatalember. A rendező (helyi) cég alkalmazottai. Egyikük felkéri a jamaicai lányt, a másik engem. Ránézek a srácra, nevetnem kell. –Ne viccelj! A fiam egyidős lehet veled… – mondom, mire a mackós alkatú, „szeme sem áll jól” típusú srác is nevetni kezd.
  – Nem feleségül kértelek, csak egy táncra – mondja tökéletes angolsággal –, a te hazádban születési dátumot cserélnek tánc előtt?
  Kipenderülünk a placcra. Jól megy. A „mackó” ügyes – vérében van a ritmus –, ő se jár velem rosszul: elég könnyű ötven kilót irányítani, pörgetni, fel-felemelni… (Valószínűleg ezért kért fel a „hóhányó”.) Élvezem a táncot – a jamaicai lánnyal gyakran összenevetünk… –, amikor egy hatvanas, uruguayi férfi nagyot csap az asztalára. „Látok szőkét, látok feketét, de hol egy vörös táncosnő!?” Aztán már ropja is az egyik angol lánnyal…
  Nem telik el tíz perc, és már alig ül valaki: harmincas argentin üzletember csinos (középkorú) kanadai nőt forgat, ötvenes spanyol úr cérnavékony holland lánnyal pörög, német öregúr ropja egy termetes amerikai kortársával. És a zene (egészen reggelig) kizárólag mexikói! Táncolok spanyollal, indiaival, amerikaival, az „én magyarommal”, táncolok huszonévesekkel, hatvanasokkal…
  Eszembe jut egy hét országra szóló, hűvösvölgyi lakodalom. Jól éreztem magam, bár zavart, hogy a legkisebb lányomat alig látom. Ugyanis az örömszülők azt találták ki – a generációs ellentétek feloldására –, hogy a földszinti nappaliban nekünk (középkorúaknak) való Elvisek, Tom Jones-ok, Abbák, Máté Péterek – rokik, tangók, miegyebek – harsogjanak, az emeleten pedig az ifjoncok csörömp-zenéje bömböljön. Hááát… Éjfél körül összeakadtam a lányommal, aki belopózott a középkorú-szakaszba a lovagjával, mert imád rokizni, én is felmerészkedtem a párommal az ifjúság birodalmába, mert salsát véltünk hallani.
  És még nem beszéltem a kisszobába száműzött – külön borozgató, énekelgető – dédpapákról…! Mindennek hatására eszembe jut egy amerikai buli is, ahová az Optimist International vendégeként érkeztem. Az atlantai záróbálon magam is furcsálkodva néztem, hogy az egyik oldalunkon egy anyukám-korabeli pár táncolt (graciózusan!), míg mögöttünk a legkisebb gyerkőcünk generációja ugrált… És ez senkit sem zavart!
  – Otthon miért határolódnak el egymástól – kőkeményen – a generációk, miközben a nemzetközi fiestákon fütyülnek a korkülönbségre (a bőrszínre meg az ideológiai másságra)? Miért panaszkodik annyi olvasó arról, hogy a negyvenesek-ötvenesek (lassan már a harmincasok is) alig-alig találnak szórakozóhelyre, ahol táncolhatnak, ismerkedhetnek? A diszkókat a tinik töltik meg, az egyetemi klubokban főleg huszonévesek találkoznak… Oké! De mi marad a többieknek? Számukra csak a munkáról szólhat az élet? – lamentáltam a páromnak a repülőgépen.
  Néhány perc múlva már ott tartottunk, hogy mindez összefügg azzal a fura-szomorú jelenséggel, miszerint a hétköznapi életben végérvényesen – tán visszafordíthatatlanul – elszakadtak egymástól a generációk. Az érthető, hogy a huszonévek elején különköltöznek a fiatalok – anno éppúgy ki akartam próbálni az önállóságot, mint most a nagy gyerekeim –, de az már kevésbé, hogy sok kisgyerekes szülő majd' megbolondul attól, hogy alig-alig tudja másra bízni a kicsit, hiszen a segíteni képes, erejük teljében levő nagyszülők a város másik végében laknak. Jó ez? Bölcs ez? Jelzem, a legutóbbi római utam során nagy cikket olvastam egy angol nyelvű olasz lapban egy új itáliai jelenségről: sokasodnak (anyagi és életvezetési okokból) a többgenerációs háztartások…!
  Mexikóból hazaérve körbelelkendeztem az ismerőseimet a tengerparti fiestával. Elmeséltem a gyerekeimnek, a barátaimnak… Az utóbbiak egyike néhány nap múlva telefonált: Gyertek el egy csodálatos táncházba, ahol olyasféle a hangulat, mint Mexikóban! Ráadásul gyönyörűséges magyar népzenére ropják anyák, apák, nagymamák, nagypapák meg az „aprónépek”. Négyévestől hatvannégyig…!
  – Ti is jöttök? – kérdeztem lelkesen.
  A válasz zavart csend. – Most csak a feleségem megy a gyerekkel…
  – Te?
  – Én most nem.
  – ???
  – Halálosan összevesztem az apósommal a politikán… – ő ott lesz –, és megbeszéltük, hogy a tavaszi választásig elkerüljük egymást…
  (Hej, de távoli az a vágyott – ellentétektől mentes – magyar fiesta!)
  
  TETSZETTEK VOLNA A KONYHÁBAN MARADNI…
  
  Egy régi évfolyamtársam mellett ülök a vadonatúj autójában, és kitartó türelemmel hallgatom, hogy hány lóerős a „hadihajója”. Bemutatja az ülésfűtést, az automata sebességváltót, a napfénytetőt, a lopásgátlót meg a finom bőrből készült üléshuzatot. Unom, de próbálok érdeklődő képet vágni, közben elnéző szeretettel gondolom: olyanok a férfiak, mint a gyerekek. Úgy rajonganak a kütyüjeikért, mint a kisfiúk a matchboxokért.
  – Mama, miért nem indulsz már? – ordítja hirtelen, kisodorva belőlem a szeretetteljes gondolatokat, ráadásul agresszívan dudál, villog egy kispolszkis lányra. Az áldozat nem lehet több huszonötnél. Tényleg lassan indul a lámpánál, de utána nagyon-nagyon igyekszik szegény átcsorogni a belső sávból a szélsőbe…
  – Miért hallgatsz ilyen undokul? – kérdezi őurasága az Árpád híd budai lejárójánál. – „Lemamázol” egy nálad jóval fiatalabb lányt, villogsz, ordítozol!? – török ki dühösen, mire ő utánozhatatlan fölénnyel válaszol.
  – Emlékszel a kilencvenes évek híres mondatára? Tetszettek volna forradalmat csinálni… Nos, tetszettetek volna a konyhában maradni! Ha ez a lányka és a sok női mazsola kimerészkedik az utakra, akkor vegye fel a tempót! Akkor fogja fel, hogy ez kemény, veszélyes üzem!
  – Az udvariasság? A nők tisztelete? – kérdezem szomorúan.
  – Azt kiöltétek belőlünk a fene nagy egyenjogúságotokkal –, jelenti ki magabiztosan (és én gyermekded szeretettel gondolok arra a valahai tanárunkra, aki megbuktatta őt a finnugor szigorlaton…)
  *
  Bolondító a tavaszillat, rügyeznek a fák, sárgállanak az aranyesőbokrok. Elvarázsoltan ballagok a szép zuglói utcában a bolt felé – hej, ez tényleg a szerelem évszaka! –, de amikor odaérek, egy csapásra elhagynak a napsütötte gondolatok. A friss tavaszi szél bénítóan ordenáré mondatokat sodor elém: Ne csessz el ennyi időt arra a k…-ra! Kapd el egy menetre, aztán rúgd ki! Te hülye f…., nem érted, hogy még sose volt pasija annak a tyúknak?
  Döbbenten bámulok a bolt előtt ácsorgó három fiúra: nem igaz, hogy ennyi ocsmányságot képesek torkuk szakadtából világgá ordítani ebben a gyönyörűséges tavaszban! Képtelenség, hogy ilyen stílusban beszélnek egy lányról!
  – Nem bánom, hogy nincs gyerekem, mi lenne vele ilyen bunkó-barmok között? – morogja felém egy fiatal nő, amikor látja, hogy engem is megállásra késztetnek a kulturált daliák.
  *
  Hetvenötös troli, hatalmas tömeg. Már a Thököly úti megállónál az ajtó felé araszol egy nagyon idős házaspár: bocsánat, bocsánat, a következőnél, a Városligetnél szállnánk le! Közben a bácsi aggódó szeretettel biztatgatja asszonyát. „Édes kicsikém, ne izgulj! Ügyes vagy! Vigyázz drágám a fájós lábadra! Ne félj, jók az emberek, mindenki segíteni fog! A Ligetben majd akkorát sétálunk, hogy bejáratódik a rosszalkodó lábad!” Olyan odaadással kapaszkodnak egymásba, hogy még az iskolából hazafelé tartó, harsány diákhad is lehalkul a közelükben. És tényleg segít mindenki! A kölykök éppúgy, mint az idősebbek. Kitárul az ajtó, a bácsi korát meghazudtoló fürgeséggel leszáll, majd óvatosan – mintha finom porcelánból lenne – lesegíti a párját. (Vajon az ámuló kamaszok lesegítettek már valaha valakit…?) Irtó jó fejek, mondja egy lány a hátam mögött, én meg érzem, hogy az egész hátsó peron zavarban van. Kicsit irigyeljük az öregeket…
  *
  Este hét körül jár az idő. Szidom magam – meg a lustálkodó családomat –, hogy most kell kenyeret és zsemlét vennem. Sorra kerülök a pénztárnál, idegesen keresgélek a hatalmas táskámban – jaj, hol a kártyám…? –, aztán hirtelenjében leejtem az egész „bazárt”. (Van úgy, hogy az embernek minden „összejön”…) Rakás szerencsétlenségnek érzem magam, de egy idősebb férfi meg egy lány a segítségemre siet, és hármasban szedegetjük fel a táska tartalmát, közben előbújik a kártyám is…. Boldog vagyok, senki sem szid, sőt, segítettek! No, ekkor bődül fel mögöttem egy borízű férfihang. „Az istenit a fejednek, meddig akarsz még tökölni?!” így, kedvesen, nemes egyszerűséggel… Hirtelen kiszáll belőlem a fáradtság, és szívem szerint nekikezdenék egy előadásnak arról, hogy kikkel szoktam tegeződni, és kikkel nem. Ám hirtelen eszembe jut, hogy kétbalkezes ugyan vagyok, de bunkóid…, az nem. Tehát a lehető legnyugodtabban közlöm: kedves uram, igaza van, feltartottam. Bocsánatát kérem. És most szeretném magam elé engedni, hogy a hibámat jóvátegyem.
  A pasi feje céklaszínű lesz: ne izéljen már… Én félreállva várom, hogy fizessen, a pénztárosnő undorodva méregeti a pasast. Amikor a férfi végez, a nő haragos-kedvesen kérdezi tőlem: – Miért volt ilyen udvarias ezzel a durva tahóval? – Csak azért, hogy lássa, így is lehet – felelem.
  Amikor hazaérek, a fiam és a lányom együtt lép ki a kapun. A fiam elöl, a lányom mögötte. Egyikük sem érti, miért rendezek hatalmas patáliát emiatt. – Mi bajod, anyu? – néznek rám ámulva. – Mert tenni kell már valamit! – mormogom csöndesen az orrom alatt.
  (Ugye, tényleg tenni kellene…?)
  
  (RÉM)HÍREK A NETEN
  
  Testet-lelket melengető őszi napsütésben lépek ki a kertvárosi kisboltból, aztán a fénytől, a melegtől, a zöldellő-sárgálló-barnálló lombkoronától jó kedvem kerekedik. Persze, nincs meg a slusszkulcsom, hörög a mobilom, nehéz a szatyrom, tehát letáborozom a bolt ajtaja mellett, majd könyékig „eltűnök” a táskámban, hogy kihalásszam a fontos mütyüröket. Emígyen szerencsétlenkedem, amikor a bejárat másik oldalán „leparkol” egy babakocsi. A kismama gyakorlott mozdulattal kapja ki a bevásárlókosarát a kocsi aljából, gondosan lenyomja a féket, rámosolyog a „lakóra”, majd a következő percben eltűnik a boltban. Közben én már győztes hadvezérként szorongatom a telefonomat meg a slusszkulcsomat, tehát azonnal megcsodálom a békésen szuszogó „csomagot”. Gyönyörű! Öt-hat hónapos lehet – égkék szemeket „visel” –, amikor ránevetek, és mondok valamit babanyelven, tüneményes mosollyal válaszol. – Kislány? – lép mellém egy kedves nő, mire gyorsan elmagyarázom, hogy én csak idegen csodálója vagyok az apróságnak…
  – Itt hagyta az édesanyja a bolt előtt…? – komorul el hirtelen, majd folyatná… De nem kell! A rövidke kérdés hatására már nem tűnik boldognak a kisbaba mosolya, semmivé foszlik a napfény szülte jókedv, csúnyának látom az őszi lombokat, és gyerekrablónak nézem az összes járókelőt. Eszembe jut, hogy őrült világban élünk. Te, ő, én, mi… (még ezek a gyönyörűséges, jóra váró, szépet remélő csomagocskák is). A hölgy látja a változást, és csöndesen kérdezi: – Maga is olvasta az interneten, ugye? Nekem a lányom küldte el, komolyan mondom, rosszul lettem…
  Nekem nem a lányom küldte, hanem egy régi riportalanyom, ám a hatás hasonló volt… Ha nem értik, gyorsan megmagyarázom. Nyár eleje óta terjeng egy lánclevél a neten, hozzám a következő felhívással érkezett: „Borzalom, küldd tovább! Mindenkinek, akinek kisgyereke, unokája van!” (Mutassanak nekem olyan szülőt, nagyszülőt, akinek nem görcsöl a gyomra egy ilyesféle felvezetéstől!) És a hír? Arról szól, hogy egy budapesti bevásárlóközpontban eltűnt egy kétévesforma kisfiú. Az édesanyja csak pár másodpercig nem figyelt rá – valamennyien tudjuk, hogy egy apró gyerek pillanatok alatt képes elkeveredni… –, majd kétségbeesve keresni kezdte. Néhány perc múlva rémülten kérte a biztonságiak segítségét – ők sem találták –, a hangosbemondó is közhírré tette… Semmi. Tehát kihívták a rendőrséget, és hermetikusan lezárták a bevásárlóközpontot. Lélek az ajtón, se ki, se be… Még negyed óra sem telt el, amikor az egyik őr szólt az édesanyának: megtalálták a kicsit a személyzeti mosdóban, de már levágták a haját, át is öltöztették, feltehetően el akarták rabolni. Ráadásul a bevásárlóközpont nem engedi nagydobra verni a dolgot, mert negatív reklám lenne. (A hozzám érkező változatban a kisgyereket nemcsak kopaszra nyírták, de el is kábították, és a szervkereskedelmet is emlegették…)
  Valószínűleg léteznek olyan racionális gondolkodású emberek, akik egy ilyen hírre azonnal legyintenek, mert megérzik, hogy képtelenség (képtelenség?), ám én nem tartozom közéjük. Mivel életem legislegfontosabb szereplői a gyerekeim meg a család legifjabb „törpéi” – sok millióan vagyunk ezzel így, jól tudom… –, bizony pánikba estem. És azonnal továbbítottam az e-mailt a nagylányaimnak meg a fiamnak. Jól tettem? Valószínűleg nem. Ugyanis másnap újabb e-mail érkezett a levél feladójától: „Nézz körül a http://index. hu/tech/hoax/ oldalon, mert ott gyűjtik-elemzik a netes rémhíreket!” És én rátaláltam a „Hoaxot láttam, leleplezném!” oldalra, ahol terjedelmes ismertetőt olvashattam a dologról. Eszerint a rendőrség egyetlen bevásárlóközpontot sem zárt le Budapesten gyerekeltűnés miatt. Ráadásul a történet hol itt, hol ott játszódik – több bevásárlóközpontot is hírbe hoztak –, és az újabban megint terjedő levelekben egyszer kisfiú, máskor kislány a főhős… Tehát, a hír kacsa!
  Ám én az oldal áttanulmányozása után sem nyugodtam meg. Egyáltalán nem vigasztalt, hogy a World Trade Center tragédiája kapcsán felröppentett hírek többsége is hamis – például Bush nem kérte arra az amerikai nőket, hogy meztelenkedéssel tartsák távol hazájától az iszlám terroristákat… –, sőt még szomorúbb lettem. Ha egy hazai bevásárlóközpontban ilyesmi történhet, akkor azért, ha a hírnek semmi köze a valósághoz, akkor azért…
  Mi lehet a célja az ilyesféle „mesék” kitalálóinak? Miért sokkolják a gyerekeiket féltő szülőket, akik éjt nappallá téve gürcölnek azért, hogy tisztességgel eltartsák a családjukat, hogy a kicsik ne érezzék a világ kegyetlenségét, durvaságát? Akik holtfáradtan is elmondják az esti mesét… Jelzem, a „netes „mesékhez” képest Jancsi és Juliska boszorkánya is szeretnivaló…
  Utóirat: A barátaim és a párom hatására nagy nehezen tudomásul vettem, hogy mindez – remélhetőleg – kacsa. De azért izomlázam van. Tegnap, vásárlás közben végig cipeltem az egyik jó húsban levő kétévesemet…
  
  SZOMORKÁK
  
  Hónapok óta figyelem őket. Egy kicsiny mellékutcából kanyarodnak ki reggelente, és már akkor dülöngélnek, amikor én negyed kilenc körül indulok. Cérnasoványak, szakadtak, a férfi fején százéves svájcisapka, a nő haja olyan ritka, hogy a hajszálak közül kivirít a fejbőre. Régen frigyre léphettek az alkohollal, a pusztítás örökre nyomot hagyott az arcukon. Mély barázdák, hatalmas táskák a szem alatt, a koruk megállapíthatatlan. Hatvanévesek vagy harminc körüliek?
  Mennek összekapaszkodva, ha az egyik megtántorodik, a másik szorosan öleli.
  – Micsoda tragédiát hurcolhatnak magukkal…!? Hány öltönyöskosztümös pár képtelen ilyen szeretetre, önfeledt összekapaszkodásra!? – morfondírozok magamban sokszor.
  Egy húsvét utáni reggelen még a szokásosnál is többet ihattak, mert a nő – épp az orrom előtt – hasra esik. A férfi mellé guggol, és valami egészen földöntúli szeretettel simogatja, szólongatja. – Drága kedvesem, kelj fel! Nincs semmi baj! Te erős vagy, el tudsz gyalogolni még egy saroknyit! – dünnyögi alig hallhatóan, miközben nagy erővel próbálja felrángatni a sárban fekvő kedvest. Megbabonázva bámulom őket, úgy érzem magam, mintha durván bekukucskálnék egy idegen pár hálószobájába. – Segítsen már! – néz rám a férfi. Közösen felrángatjuk a nőt, aki zokog.
  – Édes egyetlenem, ne hagyd, hogy elessek, olyan kemény a föld – motyogja akadozó nyelvvel, és vadul a társához bújik. A férfi megsimogatja félig kopasz fejét, hozzám egy szót sem szól. Inkább erősen összekapaszkodnak, és vonszolják tovább egymást és a titkukat…
  *
  Kedves arcú harmincas nő válogat a belvárosi butik gyönyörűséges nadrágszoknyái között. Halványzöldek, sárgák, bíborak, csak épp hatvanas derékbőségre készültek. – Asszonyom, önnek való, nagyméretű ruháink nincsenek! – koppannak keményen a huszonéves eladónő szavai.
  A nő elvörösödik, látszik, hogy tőrdöfés érte. – Olyan karcsú voltam, mint maga, de nemrég szültem, és nem tudok lefogyni…. –feleli csöndesen, hogy mások ne hallják.
  – Sajnálom, de nálunk a negyvenes méret a legnagyobb, és kismamákra való holmikat sem tartunk! – harsog az eladónő. (Tekintetében egy inkvizítor kegyetlensége…)
  *
  Fájós lábú idős asszony kászálódik le a tizenegyes autóbuszról. Egy lépcső, szusszanás, még egy lépcső, nyögés, várakozás, végre földet ér, a homlokát törölgeti. Egy langaléta srác adogatja utána a csomagjait. Senki sem morog, egyetlen utas sem türelmetlenkedik. Lehet, hogy a diadalmas tavaszi napsugár felmelegítette a lelkeket, és kitakarította belőlünk a sok téli gonoszságot? Épp meghatódom az emberek jóságától, amikor a megállóban árválkodó padra téved a tekintetem. – „MEGÖLLEK BRUTÁL!” – vicsorít rám egy öles felirat a támláról. Nem azt vésték oda, hogy imádlak Lujza, vagy szeretlek Boldizsár, nem hirdetik csámpás szívek, hogy egy fiú meg egy lány összetartozik (egy életre, egy éjszakára…). Nem! Az írás arról tanúskodik, hogy ebben a gyönyörű tavaszban elkapott valakit a gyilkos indulat, és véget akar vetni BRUTÁL – a neve alapján ő sem lehet egy harmatos szűzlány – életének. A pad mögötti kertben bolondul virágzik az aranyeső, mellette egy kicsi fa apró rózsaszínű virágai szerelemillattal töltik meg a levegőt. Hogy erőlködik ez a csodálatos természet! De lám, nem bír a Brutálokkal…
  
  „MENNYBŐL AZ ANGYAL MENJ SIETVE”
  
  Láttak már temetőt télesti derengésben? Amikor halvány mécsesek pislákolnak-libegnek a sírokon, amikor nem egyszerűen meghatódunk, hanem hirtelenjében törpének érezzük a milliónyi földi gondunkat (lótásunkat-futásunkat), és furcsán közel kerül hozzánk az a távoli, ismeretlen világ, ahonnan még nem tért meg utazó…
  Most, november legvégén – egy elmaradt riport jóvoltából – váratlanul ajándékoztam meg magam a temetőlátogatással. Furcsálltam a döntésemet – lám, néha meglepjük magunkat magunkkal –, hiszen kisgyerekkoromban szívből utáltam, amikor kicipeltek a számomra ismeretlen ősök sírjaihoz, most mégis nyomom a gázt, hogy mihamarabb megérkezzek a rákoskeresztúri temetőben „lakó” égi őrzőimhez.
  Méltóságteljes csend fogad, nyugodtan elbeszélgethetek a szeretteimmel, megkérdezhetem tőlük, jól csinálom? Nagyon rosszul…? Elmesélhetem nekik, mit tervezek karácsonyra, és végre-valahára kisírhatom magam. Amikor a kijárat felé ballagok, igen, csak akkor veszem észre, hogy sokan sétálnak itt rajtam kívül. Könnyes szemű nők, néhány férfi, családok… Mellettem húz el egy asszony – furcsa sietősen – a nagykamasz gyerekeivel. Akaratlanul hallgatom végig őket: – Anya, a francnak se kell az az ócska mobil, amit kinéztél! Majd hülye leszek olyat venni, amilyen a Rózsinak van! Kész égés! – mondja durva hangon a tizenhét éves forma lány. – Vegyél neki fényképezőset – kiált az öccse, mire az asszony megáll. – Nem értitek, nem tudjátok felfogni, hogy nincs pénzem? Amióta apátok nincs…, a hangja elcsuklik.
  Sietek, szinte futok már, hogy ne halljam a hangos szóváltást. „Uramisten, itt a sírok között is képesek drága telefont követelni a szerencsétlen anyjuktól! Uramisten, hol a lelkük ezeknek a kölyköknek?”
  Beülök a kocsiba – menekülök –, de néhány perc múlva megállásra késztet egy sokkoló látvány. A Maglódi úton, a fényárban úszó börtönnel szemben (biztos azért oly fényes, hogy ne szökjenek meg a rabok…) rengeteg asszony és lány ácsorog a sötét járdán. Néhányuknál távcső, mások némán bámulják a börtön ablakait, megint mások betűket rajzolnak a levegőbe, a többség önfeledten kiabál. „Szerelmem, holnap is jövök!”, „Egyetlenem, most megyek édesanyádhoz!”, „Ne izgulj, Karcsika jól tanul!”, „Szeretlek!”
  Bénultan bámulom e furcsa kórust, szerencsére rám se hederítenek. Észreveszek egy fiatal szőke lányt. Vékonyka arcát gyönyörűnek látom a szürkületben. Valami dobozfélén áll, hogy kiemelkedjen a tömegből és erős szoprán hangon kiáltja, egyszer, kétszer, sokszor: „Szerelmem, te vagy az életem! Érted? Te vagy az életem!”
  Megtelik a szemem könnyel – ez egy sírós este… –, nem bírom tovább, kilövök a kocsival. – Mit követhettek el a rácsok mögött élő férfiak? – tépelődöm magamban. – Öltek, raboltak, loptak? Hogy lehet gyilkos, rabló, tolvaj olyan emberekből, akikért e jéghideg novemberi estén órákon át képesek fagyoskodni (kiáltozni a borzalmas szürke épület ablakai felé) ezek a szegény nők?
  Keserves hangulatban ácsorgok az Éles sarok dugójában, amikor hirtelenjében győz az élet a rosszkedv felett: nincs otthon kenyér! Negyed óra múlva már egy Örs vezér téri közértben állok sorba, hogy fizessek. A kasszában idős, gyakorlatlan nő. Az előttem álló férfi kártyával fizet. Ő tanácstalanul néz maga elé, majd alázatos hangon odaszól a szomszédos pénztárban ülő fiatal lánynak. – Klárikám, segíts! Elfelejtettem, hogy kell…
  Klárika felpattan, kikapja az idős kolléganő kezéből a kártyát, közben gyűlölködve sziszegi: – Az egész napom azzal telt, hogy betanítsalak! – Első nap vagyok itt, más a szakmám… – dadogja az idősebb. – Aki ilyen hülye és öreg, az ne dolgozzon, az maradjon otthon, a seggén! – sziszegi a lány.
  Bizony így mondja: aki ilyen hülye és öreg…(Én belehallom: „az dögöljön meg”…) Nem bírom tovább, teszek néhány pikírt megjegyzést a fiatal pénztárosra, közben próbálom vigasztalni az idősebbet. Sikertelenül.
  Amíg pakolok a kocsimba, mellém gördül egy öreg Fiat. Fiatal nő kászálódik ki belőle az ötévesforma kisfiával. – Anyu, már egy hete nagyon jó vagyok… Észrevetted? És a Jézuska is észrevette? –kérdi a gyerek.
  – Igen, kicsikém – biztosan látta Ő és az angyalok is. Karácsonykor majd eljönnek hozzánk…
  Hálásan nézek az édesanyára meg a kedves arcú kölyökre – „végre, végre, emberi hangok!” –, és a következő pillanatban eszembe jut Márai. Igen, az imádott íróm telepszik mellém, aki a világirodalom egyik legszebb versét írta meg 1956-ban. „Mennyből az angyal menj sietve/ Az üszkös fagyos Budapestre./ Oda, ahol az orosz tankok/Között hallgatnak a harangok./Ahol nem csillog a karácsony./Nincs aranydió a fákon… „
  Ma, negyvennyolc évvel később, már lesz aranydió a fákon, sőt, túl fényesen-üzletiesen csillog ez a karácsonyi készülődés – gondolom szomorúan. – Mégis-mégis mennyből az angyal, gyere sietve erre a szerencsétlen Budapestre! Hozz nekünk szeretetet, hitet, jó szót, megértést, lelki békét! Különben megfagyunk.
  Negyedik fejezet
  
  Ha a nő
  
  Amelyben szerzőnk leszögezi: nőnek lenni jó. Nőnek lenni csodálatos ajándék az élettől még ma is, amikor minden a feje tetejére állt, amikor az egyenjogúságról meg az édesanyák támogatásáról szóló szlogenekkel tele a padlás, miközben… Szerzőnk most nem sorolja a jogos sérelmeket, legfeljebb kérdez. Vajon miért rettegnek a gyeses kismamák a munkába való visszatéréstől? Vajon mikor kap egy nő ugyanolyan megbecsülést (fizetést), mint az azonos végzettségű férfi kollégája? Vajon miért van egyedül annyi szép fiatal lány? Vajon miért oly nehéz manapság összetartani a családot? És miért kap dührohamot (fakad sírva) a nők többsége, ha fölényesen megkérdezik: „Mi baj van, nyuszika?”
  
  MI BAJ VAN, NYUSZIKA?
  
  Holtfáradtan ért haza. Zsibbadt a karja, hangyák szaladgáltak a lábában, alig tudta magát felvonszolni a harmadik emeletre, pedig „csak” fél tíz volt. – Ha ennyit dolgozom, korán fogok elpatkolni –, gondolta, majd úgy szórta le magáról a kabátját, sálját, sómarta csizmáját, mintha fájdalmasan szorították volna.
  Benézett a fiaihoz – mindketten aludtak –, megsimogatta a Nagy izzadt homlokát. – Ó, ez a tüneményes kölyök megint időben ágyba dugta a kisöccsét! – nézett szeretettel a békésen szuszogó kamaszra. A Kicsinek csókot nyomott a fülébe. Ahogy régen…
  – Anyuci, megint későn jöttél – nyögte a hétéves gyerek félálomban –, majd átölelte édesanyja nyakát. Szorosan fogta, ő alig tudott kibújni az ölelésből, mire kikászálódott, már csorogtak a könnyei:
  – Őrület, így nem lehet élni, ennyi robot meg a gyerekek…!
  Sokáig állt a zuhany alatt, a forró víz lassan oldotta a feszültséget. Kifésülte a haját, pizsamába bújt – nem is vagy olyan ronda, nyújtott nyelvet a tükörképére –, visszatért az ereje. Épp annyira, hogy ne tudjon aludni…
  – Most legalább nyugalom van, ha nem váltam volna el három évvel ezelőtt, már diliházban lennék… – villant át az agyán. A következő percben a mai – remekül sikerült –, késő estébe nyúló fotózás jutott eszébe, de a pillanatnyi örömöt rögtön felváltotta a szorongás. Görcsbe rándult a gyomra, mert lelke képernyőjén megjelent a rovatvezetője – az az átkozott Károly –, aki plénum előtt jelentette ki néhány nappal ezelőtt, hogy az előző lapszámban halványat produkált…
  – A francba, miért nincs hozzám jó szava? Talán akkor utált meg, amikor kiemelt jutalmat kaptam néhány fotómért? Amikor a feje felett szavaztak rám a nagyfőnökök? – morfondírozott magában. –Már abból is bajom lesz, ha a főnökök jónak tartanak…?!
  Fejére húzta a paplant, aludni akart. De egy kínzásra kiképzett belső hang nem hagyta nyugodni: nem azért piszkál (jogosan) Károly, mert tehetségtelen vagyok, mert tényleg rosszak a fotóim? Egyáltalán: értek én a szakmámhoz? Jó fotográfus vagyok? Fenét! A múltkor is elszúrtam azt a portrét a balettos fiúról… Tegnapelőtt meg lemaradtam a legszebb pillanatról, amikor a kisbaba odabújt az édesanyjához… Őrület, egyik hibát követem el a másik után! Közben pánikban lesem, mit szólnak hozzám. És miért nem tudok olyan nagyképűen jönni-menni, kritizálni másokat, mint a Robi? Pedig ő nem szereti úgy a szakmát, mint én, sőt…! Röhögve képes elmesélni, hogy a fotózás csak szórakozás számára – a papája annyi éttermet hagy majd rá, hogy ő fütyül a pénzre… –, mégsem merik bántani. Védi a papa pénze… De mi a fenétől olyan magabiztos az összes férfi kollégám? Én meg – egyetlen nő közöttük – szürke kis pedálgépként várok valamiféle dicséretet… És mi lesz a gyerekeimmel, ha kirúgnak a laptól? Egy multinál senki sincs biztonságban. Jaj, uramisten, legfeljebb egy hónapra való tartalékom van…!
  Ettől a gondolattól annyira megrémült, hogy felült az ágyában. – Hány évig kell élnem ahhoz, hogy a fiaim normálisan nőjenek fel? Ha idő előtt meghalok, állami gondozottak lesznek! Az anyósom Kanadában, az apjuk egy forinttal sem támogatja őket, csak a sörösüvegeit ölelgeti, anyu nagyon idős…
  Már majdnem éjfél volt. Tébolyultan száguldó gondolatai kiűzték az ágyból, kiballagott a konyhába. Némaság honolt a lakásban, csak a nappali órája tiktakolt hatalmas hangerővel. Teát főzött, letelepedett a kisasztalhoz, közben vadul számolt.
  – Lássuk csak! Levente most tizenhárom, ő tíz év múlva fejezi majd be az egyetemet. Uramisten, akkorra én már negyvennyolc leszek! És a Kicsi!? Hajjaj, ő csak tizenhat év múlva lehet diplomás, én akkorra ötvennégy leszek! Képtelenség, hogy megérjem azt a kort. Vagy lehet?
  – Ötvennégy éves koromig élnem kell, punktum – motyogta magának félhangosan, és e bizonyosságtól valahogy megnyugodott. Hirtelenjében úgy érezte, hogy ólomból vannak a szempillái, betámolygott a hálószobába, de a következő percben megcsörrent a mobilja.
  Már három hónapja ismerte a férfit – kedves, szeretnivaló nagy mackó volt, csakhogy ő a válása óta senkinek sem mert hinni… –, aki most zavart-kedvesen suttogott a telefonba. – Nem hívtál fel, nem tudom, mi van veled, így lehetetlen elaludni…
  E néhány szó átszakította a gátat. Sírni kezdett. Nem hangosan, nem jajveszékelve, csak csöndesen, hüppögve, mint amikor egy gyerek már alaposan kibömbölte magát, és a végén rájön, hogy a piros lufit soha többé nem lehet megragasztani, menthetetlenül odavan…
  A férfi rémülten kérdezett és magyarázott egyszerre: – Te sírsz? Olyan szép vagy, hogy boldogság rád nézni, tehetséges vagy, mint a Nap…! Rendesek, kedvesek a fiaid, érdekes-kreatív a munkád, minden rendben körülötted. Válaszolj már! Szeretlek! Beszélj! Ha nem felelsz, most, rögtön felöltözöm, és elmegyek hozzád! – fenyegetőzött aggódva. – Könyörgöm, mondd már meg, mi baj van, nyuszika…?
  – Semmi-semmi, kedvesem – nyögte ki nagy nehezen –, értsd meg, nincsen baj! Nyugodj meg! Nyuszika jól van, csak egy kicsit fél…
  
  SÜNIMANÓ LEGÚJABB KALANDJAI
  
  A járókelők elmosolyodnak, amikor rájuk pillantanak. A fiatal mamán kényelmes farmerszoknya, szellős fehér blúz, a kisbaba kék rugdalózóban, fején parányi sildes sityakban csücsül a világ legjobb „gyerekhurcobájában” – amelyikben a baba szembe nézhet az anyjával –, és ők ketten alaposan kihasználják e lehetőséget. A mama úgy beszél a tíz hónapos kisfiához, mint egy felnőtthöz:
  – Ugye, segítesz, és nem fogsz visítozni? Biztosan hallottad, hogy apa azt mondta, ne hozzalak magammal – magyarázza komolyan –, mert neked még nem való a tömeg. De értsd meg, látnom kell az új könyveket! És ott akarok lenni a Kongresszusi Központban a kedvenc tanárom könyvbemutatóján!
  – Gö-gö – feleli a gyerek a kisbabák bölcs megértésével, mire a mama csókot cuppant az arcára, és beveti magát a vásár forgatagába. A vágyott könyvbemutatón nagy a tömeg, sokaknak nem jut ülőhely, ő – a kisfia jóvoltából – letelepedhet az első sor szélén. Ismerősök integetnek, mosolyognak felé, boldogan dől hátra, elégedetten hallgatja a tanárát méltató szavakat, ám amikor a kiadó igazgatója rákezd a többi kiadvány bemutatására, hirtelen megfordul vele a terem. Hangyák szaladgálnak a karjában, a lábában, a gyomra összeszűkül. Hiszen a vadonatúj mesekönyv ünnepelt szerzője az a lány, aki második lett a meseíró versenyen. Azon a rangos versenyen, ahol ő az első helyezést érte el…
  A kisfia megérzi a belőle áradó feszültséget, és bömbölni kezd.
  – Mit keresünk mi itt? Igaza volt a férjemnek! Neked, angyalkám, szopizni kellene, biztos betrottyoltál a pelusodba… Közben anyád kiborul, mert a második helyezett már könyvet írt – gondolja kétségbeesetten, miközben a kicsi sírása elképesztő magasságokba szárnyal. Mit tehet? Felkapja a gyereket, és a kijárat felé siet. Nyitja az ajtót, közben hallja az igazgató hangját: „…fiatalos, üde mesével ajándékozzuk meg a gyerekeket, a szerző kiválóan ismeri az apróságok lelkét.”
  – És én nem ismerem a gyerekek lelkét? – mondja csak úgy önmagának, amikor kilép a teremből. – Én is pedagógiát végeztem, imádok írni, és a fenébe… első lettem a versenyen!
  Keres a parkban egy eldugott padot, megszoptatja a kisfiát, a gyerek megnyugszik, ő furcsa szédülést érez. – Iszom egy ásványvizet – határozza el, a kedvenc tanára a büfében talál rá. – Köszönöm, hogy eljöttél, gyönyörű a kisfiad! – öleli át kedvesen, ám a következő percben észreveszi, nincs minden rendben. – Miért szomorkodsz? Nézd, milyen sokan kíváncsiak a könyvekre! Nézd, mennyi remek kötet jelent meg megint! – mondja vidáman.
  – Ó, igen – feleli, majd halkan, sírósan teszi hozzá: csakhogy a könyveket mások írják! Nekem még egy nyomorult cikkre sincs időm, mert csak pelenkázok, szoptatok, főzök. Azt a mesémet sem folytattam, amellyel első helyezést értem el… Elhülyülök, elbutulok otthon. A nagyfiam már középsős – fellélegezhettem volna –, de én újból szültem. És most itt szuszog az imádott gyönyörűségem… Még nem tudja, hogy az anyja egy senki! – hadarja egy szuszra.
  – Gyere, öt perc múlva kezdjük az interjút! – lép a tanára mellé egy rádióriporter, mire ő bocsánatkérően néz rá. – Most nincs időm beszélgetni, de azt tudnod kell, én is átéltem hasonlókat! Minden nő, aki évekig tanult, diplomát szerzett, nyelvvizsgázott, a gyes idején néha-néha kétségbeesik… Pedig hidd el, nem maradsz le semmiről, élvezni kellene ezeket a soha vissza nem térő éveket! – mondja, majd elviharzik, ám mielőtt eltűnik a tömegben, visszakiált: az első könyvem negyvenéves koromban jelent meg!
  A fiatal anyuka még este is szomorú. Gépiesen fürdeti, szoptatja a kicsit, rutinos kedvességgel teszi a vacsorát a férje és az óvodás kisfia elé, majd némán mosogat este tíz körül. Közben ingerülten pillantgat a párjára, aki ahelyett, hogy magába roskadtan emésztené a felesége könyvvásári élményeit, jókedvűen néz rá.
  – Kíváncsi vagy a nagyfiad óvodai családrajzára? – kérdezi, majd a kezébe nyomja a négyévesük műalkotását.
  – Önmagát állította a kép középpontjába, az öccsét maga mellé rajzolta, mi egymás mellett állunk, egyforma magasak vagyunk…
  – Ez remek! De mondd, mik azok a hosszú vonalak mögöttem? És az a szőrös karika a gyerekek mellett? – kérdezi az anya felvillanyozódva.
  – Én már megtudakoltam – feleli a férj diadallal. – A vonalak könyvek, mert a tündér-anyukája mindig szép nagy könyvekből olvas neki, a szőrös karika pedig nem más, mint a te mesédben szereplő, jóságos sünimanó. No, mit szólsz, milyen hálás közönség a fiad?
  A fiatal anyuka – ezen a napon először – szívből nevet. Akkor pedig a könnye is kicsordul, amikor másnap bekapcsolja a számítógépét, amelybe egy vadonatúj file címet írt be a férje. „Sünimanó legújabb kalandjai”. Nagyot sóhajt, majd elszántan nekikezd az írásnak: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két kicsi fiú, akiknek a szobájába beköltözött az a huncut Sünimanó…
  
  MEGÉRI?
  
  A kétévesforma kisfiú gyönyörű. Csupacsiga barna fürtök, világítóan kék szempár – szőke hajjal barokk oltárangyalka lehetne –, jó kötésű, masszív alkat. A kisfiú kész átverés. Mert az angyali külső mögött annyi akarat és energia „lakik”, hogy az édesanyja akkor sem gyűrődne többet – általa, vele, érte… –, ha mondjuk, hármas ikrekkel érkezett volna az óbudai kisboltba. Nem arról van szó, hogy a gyerek nyávog – rágóért vagy csokiért –, ó, dehogy! A bendője csak módjával foglalkoztatja – egyetlen túrórudival vészelik át a vásárlást –, ám túlfejlett „labdakórban” szenved. Ennek látható jeleként a hátán zsákocskát cipel, telis-tele kislabdákkal, a kezében pöttyös nagylabda, az anyuka vállán átlátszó hátizsák, amelyben a túlélő felszerelés mellett – pelenka, tea, váltóruha – egy focilabda is lapul.
  A kisfiú unja a vásárlást. – Hatipaja, hatipája, tapata menni… – kiáltozza egyre hangosabban, majd hirtelen fülig szalad a szája, mert meglátja a zöldségpolcon a citromokat. Sarkon fordul, őrült sebességgel a polchoz rohan, majd önfeledt kacagással gurigatja a gyümölcsöket. – Nem labda az, kiskomám! – kiált rá kedvesen a pénztárosnő, a gyerek megszeppen, az édesanyja ekkor éri utol. Gyorsan felemeli. A fiatal nő – karján a vasgyúróval, vállán a „túlélővel”, kezében a kosárral, akár súlyemelőnek is jelentkezhetne… – bocsánatkérően néz a pénztárosnőre. – Ne haragudjon, de a kisfiam minden gömbölyűtől megbolondul! Számára labda az egész világ!
  – Sebaj, majd híres focista lesz, ráadásul ha szereti a gömbölyűt, akkor imád engem! – nevet a teltkarcsú pénztáros. – Mondd, kiskomám, mit kiáltoztál? Mi az a hatipaja meg tapata?
  – Hatipája – olvad el a gyerek a szótól, és boldogan öleli az édesanyját.
  – A hatipája focipályát jelent, a tapata a kosárpalánk a mi nyelvünkön – magyarázza az anyuka. – Most azért is ölel a fiatalúr ilyen boldog-lágyan, mert tudja, hogy megyünk focizni a pályára.
  – Magával focizik?
  – Ki mással? A férjem egész nap dolgozik, én meg naponta legalább három órát rúgom vele a bőrt. És akkor még nem számoltuk hozzá a kosarazást, mert őurasága azt is imádja… Persze, a pályán néha megszán egy-egy srác, és fociznak vele – közben kiszuszogom magam… – sőt, tegnap azt mondta az egyik edző, hogy háromévesen felveszi az aprók csapatába. De addig még van egy évünk…
  – Az én fiam sem volt könnyű falat, ő mindent szétszedett kiskorában – mondja a pénztárosnő –, de legalább nem futtatott, ezért vagyok ilyen kerek, magácska meg olyan gótikus.
  Nevetnek. Én az édesanya mögött állok a pénztársorban, nem sürgetem őket, tetszik a beszélgetés, szeretem a jókedvüket. Rajtunk kívül egy idősebb hölgy van még a boltban – a lekvárok között matat –, közben látom rajta, hogy figyel. Amikor már én is hahotázom azon, hogy az anyuka már vetődni is megtanult a kisfia kedvéért, hirtelen felnéz a lekvárok közül, és kemény hangon odaszól: – Nem kell ekkora cirkuszt csinálni a gyerekekből, nem éri meg!
  Szúr a szava, mint a tőr. A mosolyok lehervadnak – lám micsoda fegyver a szó! –, a pénztárosnő dühös grimaszt produkál, és legyint, ám a fiatal édesanya szembe fordul az idős hölggyel. – Hogy mondhat ilyet? Én akartam, hogy megszülessen, kutya kötelességem észrevenni, hogy miben tehetséges! És én is boldog vagyok attól, hogy gyerekem boldog!
  Az idős nő nem néz a fiatalra, csak úgy a lekvároknak mormogja: – Adja maga lejjebb is! Főleg, hogy fiús anya! Majd húsz-huszonkét év múlva lelép egy lánnyal, aztán majd verheti a fejét a falba, hogy az egész fiatalságát a fiára áldozta.
  Csönd lesz, senkinek sincs kedve tovább beszélgetni, fizetünk. Az anyuka megvár a bolt előtt, és rám zúdítja fiatalsága minden felháborodását. – Ha így gondolkodunk, akkor megszületni sem érdemes, hiszen meghalunk! És még azt mondják, hogy az idős emberek kedvesek, bölcsek…
  Nyugtatom, hogy keserves tapasztalatok lehetnek az efféle mondatok mögött, közben érzem, hogy engem is pofon vágott a hölgy. Eszembe jutnak a gyerekeim: betegségek, fülszúrások, mandulakivételek, a leckéik, a vizsgáik, az első szerelmeik… Haj, mennyi bajom volt (van) velük! És eszembe jut az a fiatal barátném is, aki éjszakákon át kuporgott ébren a kisfia ágya mellett – több liter kávéval „megtámogatva” –, mert rettegett, hogy a kruppos roham után a kicsi megfullad. És eszembe jut az a sok száz fiatal és idősebb édesanya, aki a gyereke ügyében keresett meg. Aggódás, szorongás, jaj, mi lesz vele…
  Lassan araszolok az Árpád híd dugójában, közben félhangosan mormogok magamban. Megéri? Megéri?
  Megcsörren a mobilom, a legkisebb lányom hív. – Anyci, sikerült a vizsgám! Mázlim volt, jót húztam, Laci értem jött, hú, de boldog vagyok! – hadarja, és a hangjától kifényesedik a világ, felragyog a nap. Felerősítem rádiót – bömböl a kedvenc zeném –, közben a kormányra csapok. – Megéri-e?? A fenébe, ezért volt érdemes megszületnem! – kiáltom, és egyáltalán nem érdekel, hogy a szomszéd sávból hahotázva figyelik, hogy magamban beszélek.
  
  LILA SÁL MÚLTROJTOKKAL
  
  Rohant, mint mindig. Aluljáró, koldusok, bűz, mozgólépcső, szinte lépnie sem kellett, a tömeg felsodorta a metróra. Közben idegesen gondolt a kislányára, aki gyakran könyörgött: „gyere értem időben, utálom a napközis gyűjtőt! Ott csak verekedős fiúk maradnak, a többiekért időben jön az anyukájuk meg az apukájuk…!”
  – Miért nem mondtam annak a nagyképű Laurának, hogy nem érdekel a zseniális átszervezési ötlete, mert vár a nyolcéves lányom? Miért vagyok én ilyen gyáva? – morfondírozott magában, amikor vad galoppban igyekezett az iskola felé. – Ezek az értekezletek semmit sem érnek, hiszen mindenki – engem beleértve – csak riszálja magát, hogy a többiek lássák, milyen fontos a szentséges személye – mérgelődött magában, ám a következő pillanatban befordult a sarkon, és a szeme elé táruló látvány kisodorta az agyából (meg a lelkéből) a munkahelye ezer gondját. Az iskola előtt a kicsi lánya épp a barátnőjét ölelte, majd ragyogó arccal kiáltotta: – Anyuu…! De jó, hogy itt vagy! Képzeld, nem maradtam a gyűjtőben, mert Kati anyukája titkos útra vitt! Kimentünk a játszóra, és megbeszéltük, milyen ajándékot kapsz majd tőlem karácsonyra! Hú, de fogsz örülni!
  – Nem haragszol, hogy elraboltam a lányodat? – nézett rá Kati édesanyja bocsánatkérő mosollyal. – Addig könyörögtünk Magdi néninek, míg elengedte velünk. Én egy templomi közösségbe járok, ott hallottam az egyik anyatárstól egy bűbájos ajándék-ötletet! Ezt súgtam meg a lányodnak…
  Zavarba jött. Tudta, hogyne tudta volna, hogy a két kislány úgy szereti egymást, ahogy csak nyolcéves kislányok tudnak szeretni, közben azzal is tisztában volt, hogy „Kati-mama” nagyon egyszerű teremtés, a férje pedig munkanélküli.
  – Lám, neki van ideje arra, hogy örömet szerezzen a lányomnak, én meg a két diplomámmal csak arra vagyok jó, hogy mindennap késve lihegjek ide, az iskolához – villant át az agyán, majd tétován dadogta. – Köszönöm, drága vagy, de mondd, nem korai ez? Még csak november vége van…
  – Ne viccelj már! – kerekedett nagyra „Kati-mama” szeme. – Advent első hetében vagyunk!
  – Nyakamon a karácsony – gondolta hazafelé rosszkedvűen, de a kislánya nem hagyta, hogy számvetést végezzen – mire telik majd a rengeteg törlesztés után, és mikor lesz ideje a vásárlásra… –, mert vadul követelte, hogy a „csudaajándékhoz” azonnal kerítsen elő gyerekkori fényképet magáról meg apáról is.
  – Elég könnyűnek találtattam „Kati-mama” mellett, ezt most teljesítenem kell – döntötte el megadóan, majd kinyitotta azt a szekrényt, amelyikhez édesanyja halála óta nem nyúlt. Nem bírt, nem mert, hiszen hegyekben álltak ott a régi családi képek. A húga hozta el a rengeteg emléket az édesanyjuk lakásából a temetés után: „majd ha lesz hozzá erőnk, átnézzük”!
  – Nem volt erőnk, nem volt időnk – ingatta a fejét, közben érezte, hogy fegyelmezetlen könnyek borítják el a szemét. Látta magát boldog kisgyerekként – akkoriban még csodaváró, nagy szemeket „hordott” –, látta az édesanyját fiatalon, vidáman, látta, hogy minden mozdulatából, mosolyából árad a szeretet…
  – Anyu, már két éve annak, hogy egyedül hagytál, és én olyan ostobán élek nélküled! Te ilyenkor már a karácsonyra készülődtél, én meg kapkodok, szorongok, munkahelyi zűrzavarokon töröm a fejem. Anyu, megkeményedtem ebben a rohadt pénzhajtásban – nyögte az egyik fényképnek, amikor váratlanul kibukkant a fotók alól egy puha-lila sál. – Jaj, ez a sál volt rajta, amikor bevittük a kórházba! Uramisten, ő még az utolsó napon is engem vigasztalgatott, hogy ne aggódjak, ne idegeskedjek miatta, csak szeressem a lányomat meg a férjemet! – ölelte magához a sálat sírva.
  Ekkor lépett be a lánya. Egy pillanatig kővé dermedve állt, majd hozzá bújt. – Tudom, miért sírsz, anyuci, ez a sál a mamié volt… Emlékszem ám! De ne sírj, te mondtad, hogy ő él, csak ott fönn, a felhők fölött! Tudod, mit? Adjál róla fényképet, és majd neki is készítek ajándékot, biztosan eljön érte… – mondta, közben lelkesen simogatta az édesanyja arcát meg a mami puha sálját.
  Amikor a férje este hét körül hazaért a munkából, csodálkozva nézett rá: – Szép vagy, kedvesem, de a szemed nagyon szomorú. Sírtál? – Ő válasz helyett némán átölelte a párját.
  – Megtaláltam anyu lila sálját… És azóta csak sírok, mert rájöttem, hogy nem vagyok jó anya, csak egy idegbeteg, agyonhajszolt liba.
  – Te nagyon jó anya vagy, csak túl sokat dolgozol, szegénykém – ölelte erősen a párja, de a következő percben elengedték egymást, mert rakétaként rontott közéjük a kislányuk. – Ti vagytok a legaranyosabb anyu meg apu a világon, és hogy fogtok örülni karácsonykor, ha elkészülök az ajándékokkal! – kiabálta, miközben boldogan csimpaszkodott a szüleibe. Percekig álltak így, némán összeölelkezve, közben ő érezte, hogy valami furcsa, régen nem érzett öröm költözik a lelkébe.
  – Holnap felveszem anyu sálját, hiszen csodát tett. És én azt akarom, hogy maradjon velem a csoda egészen karácsonyig! – gondolta elszántan, és már az sem zavarta, hogy a könnyek lemossák a maradék szemfestékét…
  
  CSAK EGY ANYA?
  
  Gyorsan le kell szögeznem: az alábbi cikket nem én írtam, és nem szoktam idegen tollakkal ékeskedni. Most mégis ide kívánkozik, mert fájdalmasan igaz… Ismerkedj meg vele kedves Olvasóm, úgy, ahogy hozzám érkezett idén márciusban!
  „Kedves Ildikó! Még soha nem vettem a fáradságot, hogy írjak Önnek, de azért nagyon köszönöm az eddigi élményeket, gondolatokat, tanítást, és még sorolhatnám… Mindezt most egy kör e-maillel szeretném viszonozni! Remélem, sokakkal megismerteti! Üdvözlettel és tisztelettel: M. Julianna.
  Egy nőtől – miközben a jogosítványát újította meg egy önkormányzati hivatalban – az adatfelvevő hölgy megkérdezte, mi a jelenlegi foglalkozása. A megkérdezett tétovázott, mert bizonytalan volt, hová sorolja magát. Arra gondolok – magyarázta az adategyeztető –, hogy van-e munkája, vagy csak…
  – Természetesen van munkám! – csattant fel a nő. – Anya vagyok!
  – Nincs „anya-kategóriájú” foglalkozás. A „háztartásbeli” fedi az ön státuszát – mondta az adatfelvevő segítőkészen.
  Már el is felejtettem ezt a történetet, mígnem egy napon ugyanilyen helyzetben találtam magam a Városházán. A hivatalnok magabiztosan szegezte nekem a kérdést: Mi a foglalkozása?
  – Gyermekfejlődési és emberi kapcsolatok területén dolgozom társkutatóként – vágtam rá azonnal, ám azt még ma sem tudom, hogy buggyant ki belőlem e válasz.
  A hivatalnok abbahagyta a munkáját, a golyóstolla megállt a levegőben. Felnézett, mint aki rosszul hall. Megismételtem a titulust lassan, hangsúlyozva a lényeges szavakat. Aztán csodálkozva láttam, hogy ezt mind leírta nagy fekete betűkkel a hivatalos kérdőívre. – Megkérdezhetem, hogy pontosan mit csinál ezen a területen? – nézett rám a nő érdeklődve (ekkor már nem visszakozhattam…). Tehát hűvösen, az izgalom legkisebb jele nélkül válaszoltam: – Folyamatos kutatási programban veszek részt (melyik anya nem…) laboratóriumban és terepen is (normálisan azt mondtam volna, bent és kint). Dolgozom a Felettesemnek (elsőként az Úrnak, aztán az egész családomnak), és van már négy kreditem is (mindegyik lány). A munkám szüntelen összpontosítást igényel (melyik anya tagadja?), gyakran dolgozom tizennégy órát egy munkanapon (inkább huszonnégyet). Szóval e tevékenységben jóval több a kihívás, mint más, „átlagos” foglalkozásokban.
  A hivatalnok hangjából, gesztusaiból elismerés áradt felém, miközben kitöltötte a nyomtatványt. Aztán felállt, és az ajtóig kísért. Míg hazafelé vezettem, a fényes, új karrierem lebegett a szemem előtt. Otthon a tizenhárom, a hét- és a hároméves laborasszisztensem üdvözölt, az emeletről pedig hallottam gyermekfejlesztési programunk új (hat hónapos) kísérleti modelljét, aki a hangmintáit próbálgatta. Elégedettnek éreztem magam!
  Úgy véltem, ütést mértem a bürokráciára. Hiszen hivatalos feljegyzés készült rólam és a foglalkozásomról (ha már az „anyaság” nem hangzik elég jól). Ennek szellemében a nagymamákat nyugodtan nevezhetnénk senior kutatási munkatársnak a gyermekfejlesztési és emberi kapcsolatok területén, a dédnagymamákat pedig a senior kutatási munkatársak ellenőreinek… Még azt is gondolom, hogy a nagynénik kutatási asszisztenssé léphetnének elő!
  Kérlek, tudasd ezt a jó hírt a többi anyával, nagymamával, nagynénivel meg a barátaiddal! Legyen kevesebb gond és több áldás a házadon, és kizárólag a boldogság lépjen be ajtódon!”
  
  ÉVEK, BÓKOK, PÁNIKOK
  
  Vibrált az idegességtől. Minden mozdulata, gesztusa, a nyakára tekeredő kusza sálja, a haja kunkorodása, a kapkodó tekintete arról árulkodott, hogy rendetlenség van a lelkében. Hogyne lett volna! Telefonáltak az iskolából, hogy a lányának harminckilencre szökött a láza – „kedves anyuka, egy osztálytársa hazakísérte a gyereket, perceken belül otthon lesz, de sürgősen orvost kellene hívni!” –, köszönetet rebegett, és már pattant is. – Elhúzta a száját a főnök, amikor bejelentettem, hogy elmegyek a gyerek miatt, no, mindegy, ráadásul megint „lekedvesanyukáztak” – mondta csak úgy magának, félhangosan, miközben türelmetlenül várta, hogy a lámpa zöldre váltson az Árpád híd pesti hídfőjénél. Ekkor lépett mellé a rendőr, tán a földből nőtt ki… – Jogosítvány, forgalmi, személyi – darálta a közeg. – Biztosan észrevette, hogy magamban beszélek, most el akar kapni egy bolond nőt. De nekem minden papírom rendben van, rossz lóra tettél, hapsikám – villant át az agyán. A rendőrön azonban egy cseppet sem látszott, hogy rossz lóra tett. Sőt, gonoszka fények villogtak a szemében, amikor – „apuka neveli fogyatékos leánygyermekét” – hanghordozással – megkérdezte: – Tudja ön, kedves hölgyem, meddig érvényes a jogosítványa? Úgy érte a kérdés, mint egy arculütés. Némi habogás, dadogás, meddő vitatkozás után kiderült, hogy a jogosítvány egy hónapja lejárt.
  Ez már sok volt. A gyerek lázas, a főnök dühös, a férjét nem érte el telefonon, most meg fogják büntetni, pedig épp tegnap éjjel számolgattak a párjával, hogy nem állnak valami fényesen… Gyerekkorában nem volt sírós, ha az öccse bántotta, inkább elbújt a kert végében, hogy ne lássák a könnyeit. Felnőttként még több fárasztó önfegyelem rakódott rá, ám ebben a percben úgy fakadt sírva, mint egy ötéves gyerek. – Orvoshoz rohanok, beteg a lányom, de ha magának jólesik, büntessen meg!
  – Ha megígéri nekem, hogy az orvosnál elintézi a jogosítványa meghosszabbítását is, akkor elengedem – jelentette ki a közeg. – No, mi van? Húzzon el gyorsan, szépasszony – kiáltotta –, mert meggondolom magam!
  – Halihó, de szép az élet, ilyen rendes rendőr nincs több a földön! – kiáltotta boldogan, ám mire a rendelőbe ért, újból rátelepedett a pánik. – Hiába úsztam meg a büntetést, a lényeg mégiscsak az, hogy születése óta nem volt ilyen magas láza a gyereknek! Uramisten, mi lehet vele? – gondolta magában, és még az sem vigasztalta, hogy percek alatt bejutott a jól ismert orvoshoz. – Ne idegeskedjen, mindjárt vége a délelőtti rendelésnek, azonnal kimegyek magukhoz, és megnézem a lányát.
  Tizenöt perccel később az asszisztensnő ablaka előtt állt. – Rohanok a doktor úr után, ő már elment hozzánk, de indulás előtt azt mondta, hogy be kell fizetnem a megújított jogosítványomért háromezer-ötszáz forintot – mondta megkönnyebbülve. A középkorú asszisztensnő alaposan végigmérte, majd kijelentette: – Ötezer forintot kérek.
  – A doktor úr háromezer-ötszázat mondott…
  – Negyven év alatt ötezer a tarifa, és 2012-ig érvényes a jogosítványa – hangzott a válasz ellentmondást nem tűrően. Az asszony szeme nagyra kerekedett: – Hány évesnek gondol engem?
  – Harmincasfélének… – felelte az asszisztensnő rezzenéstelen arccal.
  – Nekem huszonéves gyerekeim vannak, nézze meg a számítógépben az adataimat! – mondta sértetten, de a következő percben hangosan felnevetett. – Micsoda őrült nap ez! És milyen ostoba hisztérika vagyok én! Azért dühöngök, játszom el a sértett anyaoroszlánt, mert tizenvalahány évvel fiatalabbnak gondolnak, mint az életkorom? Annak ellenére, hogy fél órával ezelőtt „lebőgtem” az összes szemfestékemet?
  – Bocsánatot kérek – mondta az asszisztensnő kimérten –, sokkal fiatalabbnak néztem önt. A negyven felettieknek tényleg csak háromezer-ötszázat kell fizetniük.
  – Nagyon kedves – hadarta vidáman, majd néhány perc múlva szinte beröppent a kocsijába. – Tűz, irány a gyerek! – kiáltott magára jókedvűen. – Hej, milyen csodásan süt a nap, de szépek ezek az őszi fák! – gondolta útközben, és amikor otthon megtudta, hogy a magas láz oka egyszerű gyomorrontás, táncra perdült a szoba közepén.
  – Anyu, lejjebb ment a lázam, de fáj a hasam és dühös vagyok – panaszkodott a gyerek. – Képzeld, olyan undok volt a doki…, azt hitte, hogy még csak tizennégy éves vagyok, pedig a múltkor tizennyolcnak néztek a metrón! Anyu, mi bajod, miért nevetsz ennyire?
  – Ó, édesem, ne öregítsd magad! Leszel te tizennyolc meg negyvennyolc is! – nevetett tovább önfeledten.
  Mi ebben a vicc?
  – Hát csak az, hogy a nem túl hiú nők is szeretik átverni a világot – mosolyodott el halkabban, közben az sem zavarta, hogy kinn zuhogni kezdett az eső, és az ősz bevicsorgott az ablakon, mint egy foghíjas, rosszkedvű öregasszony.
  
  A RABSZOLGASÁG MEGSZŰNT, UGYE?
  
  Állt a kislány a kirakatban. Vékony arcú, finom vonású, valószínűtlenül keskeny, csontos vállal, fejletlen alig-mellel, pipaszár lábbal… Állt a kislány némán, moccanatlan, sminkpáncéllal az arcán, rémesvörös rúzzsal a száján. (Talán huszonegy is volt már, csak tizennégynek látszott? Nem tudom.) Belenéztem a szemébe, megláttam a sivatagot… A még kialakulatlan gyerekarcból egy halálközeli vénasszony tompa, jéghideg, kiábrándult tekintete meredt rám. Ő nem hívogatta a vendégeket, mint rutinos, dús idomú prosti kolléganői, nem kellette magát a holland éjszakában bóklászó külföldieknek, ő csak állt, mint egy kiállított, lélegző tárgy…
  E kislány, akit néhány évvel ezelőtt láttam Amszterdam hírhedt prostinegyedében – a lányok úgy állnak a kirakatokban, ahogy nálunk a karajok, combok hevernek a hentesek üvegpultjai mögött –, napokra elrontotta a kedvemet, nem engedte, hogy élvezzem a város varázsát. És még ma sem hagy békén! Fel-felvillan lelkem képernyőjén, amikor viták dúlnak arról, hol legyen Budapesten türelmi zóna, ahová a kislány sorstársait „eldughatja” a hatalom. És most is „mellettem ül” a Prostitúció Nélküli Magyarországért Mozgalom konferenciáján…
  Rég láttam (hallgattam) ennyi rokonszenves, szenvedélyesen meggyőző (szak)embert! Nem csak nőket, férfiakat is. Dr. Janice G. Raymond, egyetemi professzor, a Nőkereskedelem Elleni Nemzetközi Koalíció igazgatója és Gunilla Ekberg jogász, a svéd kormány főtanácsadója annyi gyakorlati példával – vitalitással – támasztotta alá az álláspontját, hogy nincs olyan ép lelkületű embertársunk, aki kézlegyintéssel intézte volna el az érveiket. Mit képvisel a magyar mozgalom és a konferencia sok külföldi résztvevője? Röviden: mindent el kell követni a prostitúció törvényesítése ellen, mert az képtelenség, hogy a 21. század demokráciáiban egyesek tárgyként árulják magukat, és mások pénzt adjanak a „használatukért” …
  Hallom a kórust: hogyan lehetne a legősibb női mesterséget felszámolni? A prostiknak az a jó, ha törvényesítik a ténykedésüket, ha „szexmunkásként” dolgozhatnak! Egyesek hozzáteszik: mi a fenének sajnálnánk őket, amikor maguk választják ezt az utat? Azért állnak kurvának, mert nem akarnak dolgozni…
  És mit mondott Morvái Krisztina jogász, aki a hazai mozgalom nevében rövid-frappánsan nyitotta meg a konferenciát? Ó, csak azt a példát idézte fel az amerikai történelemből, amikor pár évszázaddal ezelőtt sok művelt, magát humánusnak vélő ember bénultan fogadta azt az „elképesztő” gondolatot, miszerint a rabszolgaság felszámolható. („Amióta világ a világ, léteznek rabszolgák! Minden ember egyenlő? Micsoda marhaság!”)
  Nem cifrázom e párhuzamot – úgyis értik –, inkább elmondom, hogy reményeim szerint az unokáink, dédunokáink olyan ámulattal olvasnak majd a jelen politikusainak sekélyes könyörgéseiről – „jaj, hol az a kerület, vidéki város, amelyik befogadja a szexmunkásokat!?” –, mint mi a rabszolgaság mellett érvelőkről. Remélem, hogy ők majd a múlt rekvizitumaként fogják emlegetni, hogy ma arra születnek egyesek, hogy mások biológiai szükségleteit kielégítsék. És felfoghatatlan lesz számukra, hogy a stricik üthetik-verhetik a lányokat, akik alázattal tűrnek, közben narkóval, miegyébbel próbálják elviselhetővé tenni a poklot… Az utódaink számára egyértelmű lesz, hogy a prostitúció törvényesítése nem (csak) a nyomorult lányokat törvényesíti, hanem a striciket – ők adózó vállalkozókká válnak! –, a bordélyokat, a klienseket… Ok majd ámuldoznak azon, hogy mi – e kor szülöttei – nem vettük észre, hogy Hollandiában, Németországban a prostitúció törvényesítése már „becsődölt”: nem szüntette meg az utcai „húskínálatot”, az illegális bordélyházakat és az emberkereskedelmet sem…
  Tudják, kiket csodál majd a jövő? A svédeket! Akik áldozatnak tartják a lányokat, hiszen döntő többségük „végső megoldásként” – nem örömében! – választja e foglalkozást(?), nem beszélve azokról, akik az emberkereskedők „jótékonysága” révén kerülnek utcára… Szóval a svédek a szexuális szolgáltatásokat igénybe vevő férfiakat büntetik (az emberiség történelmében először!). És náluk radikálisan csökken is a prostituáltak létszáma! Miért tetszik ez (majd) az utódoknak és nekem is, a jelen gyarló szülöttének? Mert évezredeken át csak a lányokat büntették (alázták), közben senki sem foglalkozott a kliensekkel, a férfiakkal…
  Azt az „élettelen” kislányt is azért állították az amszterdami kirakatba, mert volt rá férfikereslet. Vajon hogy került oda? Elrabolták? Vagy már kiskora óta „trenírozták” – verték, használták – arra, hogy ő tárgy, akivel minden megeshet? Soha nem fogom megtudni… De azt pontosan tudom, mire vágyom: arra, hogy azok a kislányok, akik most szaladgálnak az óvodák udvarán, vagy épp ma (holnap) jönnek világra, ne tudják meg, mi az a nyilvánosház vagy türelmi zóna, és soha ne álljanak – félholt tekintettel – kirakatban…
  
  FÁTYOLBAN
  Gyönyörű asszonyok, szépséges lányok – selyembe burkolva
  
  A fényárban úszó szupermarket eladója boszorkányos gyorsasággal tekeri rám a csadort, és én már akkor zsibbadni kezdek, amikor a fekete kendő alatt eltűnik a hajam, a homlokom, a nyakam, a vállam… Ám a fiú tovább dolgozik: fürge kezével jobbra-balra „bonyolítja” az anyagot, és a következő percben csak az arcom töredéke látszik… – Teljesen takarjon a fátyol? – kérdezi a férjemtől (nem tőlem!), aki megkegyelmez: a szeme szabadon maradhat. Belenézek a tükörbe, szédülök. Egy személyiség nélküli varjú néz vissza rám…
  Őrült ötlet volt, tudom… De amikor megérkeztünk Dubaiba, a hihetetlenül gazdag, olajban dúskáló Egyesült Arab Emirátusba, azonnal eldöntöttem, felpróbálom az arab asszonyok legszigorúbb öltözetét. Ha már itthon annyit morgók a nők helyzete-rangja megbecsülése miatt, akkor meg kellett tudnom, hogy érezném magam abban a világban, ahol nemigen hagynának morgolódni… És milyen lehet feketébe burkolva élni a negyvenfokos hőségben?
  
  Agitato (izgatottan): európai szemüvegben
  Döbbenetes volt a kontraszt: a repülőtér modernebb, mint a legszebb amerikai légikikötő, közben a helyi asszonyok fekete madarakként tipegtek a szellős-fehér ruhában pompázó férfiak után. Aggódva kapaszkodtak a mozgójárda gumikorlátjába, alig-alig kilátszó szemük előtt is fátyol lebegett. Félreértés ne essék, minden vallást tisztelek! Mindenkinek szent a maga hite – számomra is az enyém… – a szokásaival, szabályaival együtt. Ám álszentség volna azt állítani, hogy nem rémültem halálra például Indiában, amikor végignéztem a „gonosz” elégetését (egy őrületes méretű szalmabábu lángolt), és nem estem kétségbe a csadoros asszonyok láttán. Az a tudat sem vigasztalt, hogy a fekete lepel alatt meseszép ruhákat viselnek a gazdag dubai polgárok asszonyai…
  
  Moderato (mérsékelten): malajziai bölcsesség
  Ha most visszaugrunk időben két évet (térben: négyezer kilométert), egy másik mohamedán országban, Malajziában találjuk magunkat. Ott ámulva lestem, hogy a szupermodern Kuala Lumpur asszonyai, lányai milyen nőiesen öltözködnek… Képzeljék el az égő fekete szemű malájokat európai ruhákban – a fiatalokat farmerban, szűk pólóban! –, és (rövidke) leheletvékony selyem– vagy muszlinfátyolban! De nem feketét viselnek ám, hanem sáfránysárgát, rózsaszínt, fehéret, kéket, lilát, halványzöldet! Gyönyörűek, különlegesek.
  Ráadásul találkozhattam Aishah Alival, a New Straits Times című népszerű lap rovatvezetőjével, aki fátyol nélkül érkezett a randevúnkra. Megdöbbenésemet látva, mosolyogva magyarázta: – A fátyol hordását személyes ügynek tartom. Nem azért, mert nálunk valamivel jobb a nők helyzete, mint más mohamedán országokban – nemrégiben csatoltak egy módosítást az Alkotmányunkhoz, miszerint egyenlők vagyunk a férfiakkal! –, hanem azért, mert a Koránban nincsen olyan passzus, amely megparancsolná a nőknek, hogy fedjék el az arcukat! Ez csak a férfiak Korán értelmezése szerint van benne. Ne feledd, az utóbbi négyszáz évben kizárólag férfiak magyarázták a szent könyvet a nők számára! (Jelzem, a Korán arra sem ad engedélyt, hogy a férj bántalmazza a feleségét!) Tudod, milyen egyszerű oka van a fátyolviselésnek? A nők évszázadok óta különbözni akartak a prostituáltaktól! Ha nem akarták, hogy a férfiak örömlányként kezeljék őket, fátylat viseltek. Mert védett!
  – De azt nem a férfiak magyarázták bele a szent könyvbe, hogy egy férfinak négy felesége lehet – mondtam a kolléganőnek, hiszen a csadorviselés mellett ezt az „engedélyt” tudom legkevésbé feldolgozni.
  – A férfiak évszázadokon át háborúztak, sokan haltak meg fiatalon, több volt a nő, mint a férfi – magyarázta Aishah. – Azért tartozhatott egy férfihoz több asszony, mert a nők és a gyerekek nem élhettek védelmező férfi nélkül. Egyébként ez ügyben is egyoldalúan értelmezték a Koránt: csak azt hangsúlyozták, hogy négy feleséged lehet, de azt nemigen idézték, hogy akkor vehetsz több nőt feleségül, ha el tudod őket tisztességesen (egyformán!) tartani! Nálunk, ha második (harmadik) feleséget akar egy férfi, be kell vallania a vagyonát, ráadásul az első feleségnek hozzá kell járulnia ahhoz, hogy elvehesse a következő asszonyt! Ennek ellenére Malajziában is találkozhatsz olyan gazdag férfiakkal, akik második feleséget vettek maguk mellé, azaz lecserélték az idősebb elsőt egy fiatalabbra. Én egyetlen asszonya vagyok a férjemnek, nem mondok véleményt. De szerinted különbek azok az európai férfiak, akik szeretőket (barátnőket) tartanak a feleségük mellett?
  
  Először csadorban
  „Sokáig titkoltam apám elől az első vérzésemet, mivel egyáltalán nem égetett a vágy, hogy fekete lepelbe burkolózzak. Aztán mégis sor került a vásárlásra… Érett, kicsattanó egyéniségként léptem be a bazárba, arcom kifejezte az érzéseimet. Aztán tetőtől talpig beburkolva távoztam, arctalan, feketébe bújtatott teremtésként. Az ég elvesztette kékjét, a nap ragyogása elhomályosult, és a gyomrom görcsbe rándult, amikor rádöbbentem, hogy az otthonomon kívül többé nem tapasztalhatom az élet valódi színeit…” (Részlet Jean Sasson: A fátyol mögött című könyvéből)
  
  Alc. Forte (hangosan): afganisztáni sokk
  Persze, nem kell ahhoz Ázsiába utazni, hogy az iszlám nők helyzetéről árnyaltabb képet kapjunk, elég elugrani a TV2 zuglói székházába, ahol Zöldhegyi Katalin – remek filmet készített az afgán nőkről! – szuggesztíven mesél az élményeiről. – Csadorban, kék burkában (a szemüket is háló takarja!), félvakon botorkálnak az utcán! A férjük, az apjuk mindenható. Ha a lány elveszíti a szüzességét, az apja meg is ölheti! Ha a tálib uralom alatt egy nő fehér cipőben ment az utcára, levághatták (le is vágták) a lábát bokából, mert a fehér kizárólag a tálibok színe volt. Ha észrevették, hogy festett a körme, levágták a kezét. Láttam ilyen fotókat. Egy menekülttábor vezetője mondta, hogy a nő számára válás nincs, halál van. Halálra sírhatja magát, öngyilkos lehet, de el nem válhat! Soroljam?
  Zöldhegyi Kati azt is tapasztalta, hogy csak lassan-lassan változik a világ a tálibok bukása óta. Például a férfi tolmácsuk azt mondta, hogy két gyermeke van, később kiderült, négy lány édesapja. (A lánygyerek: félgyerek.) Talán a tanult nők helyzete lett valamivel jobb, akik korábban utcára sem mehettek férfikísérő nélkül. De a többség? – Az volt a vezérelv, hogy a nő szüljön gyerekeket, szolgálja a férjét, viseljen el két-három másik feleséget – magyarázta Kati. – A hatalmasok nem végeztek félmunkát: a nők nyolcvankilenc százaléka írástudatlan! Ráadásul meghalt a háborúkban hárommillió férfi, tele az ország hat-hét gyereket nevelő, magányos özveggyel. Koldulnak, prostituálódnak… Erőlködik a Nőügyi Minisztérium, de nem lehet varázsvesszővel eltörölni a múltat! És a nők óvatosak: ma is lefátyolozva járnak! Egyetlen bemondónőt láthatsz a televízióban, aki megmutatja az arcát!
  
  Adagio (lassan): gyöngy a kagylóban
  Az iszlám asszonyok fátyla (sorsa) körüli kutakodásom során érdekes oldalra találtam az interneten (-www.geocities.com/iamno-ra2002), mely nemcsak az öltözködési szokásokat mutatta be, hanem a Feminizmus az iszlámban című remek írásban azt is elemezte, hogy mennyiben jelent vállalást és elutasítást a fátyol (hidzsáb) viselése. E cikk szerint a kendős nők egyrészt a hitük üzenetét közvetítik – nem az erőszakot, a terrorizmust támogatják! –, másrészt elutasítják azt a szerepet, amelyet sok nyugati kultúra „oszt” a nőkre. Figyeljék, mit írnak! „A női test napjainkra eszköz lett, amivel el lehet adni bármit: cigarettát, alkoholt, autót… Kérdés, kinek jó ez? Kérdés, valóban szabad lesz-e ettől a nő? Kérdés, megbecsülik-e azzal a nőt, ha félmeztelenül mutogatják az újságok címlapján? És vajon ezzel elérte-e a nő a szabadságot, vagy még inkább lealacsonyították?”
  Persze, Sirin Ebadi, a Nobel-békedíjas iráni jogásznő – hazája első női bírója volt, ma ügyvéd, egyetemi tanár, az asszonyok, lányok, gyermekek (börtönviselt) jogvédője – nem a fátylával tiltakozik a gyengébb nem megalázása ellen. Külföldön bizony leveti az Iránban előírt fejkendőt és a hosszú köntöst. Pedig hithű muzulmán, aki minden nyilatkozatában hangoztatja, hogy az iszlám és az emberi jogok védelme között nincsen ellentmondás! „Nem az a fontos, milyen vallást követünk, milyen nyelvet beszélünk, milyen kultúrában élünk, hanem az, hogy hiszünk-e az emberi jogokban. A nők elnyomása nem egyeztethető össze az iszlám elveivel!” Egy amerikai újságíró szerint erre az erős asszonyra pontosan illik az a gyönyörűséges (mohamedán) szólás, miszerint a nő olyan, mint gyöngy a kagylóban… Ó, igen, meseszép e hasonlat! Ám a gyöngy akkor sem csillog, ha feketébe burkolják, és akkor sem ragyog, ha tárgyként használják, úton-útfélen lemeztelenítve mutogatják…
  
  SZÉGYENTELEN FEHÉRNÉP, 
  MIÉRT NYÚLKÁLSZ A BOR UTÁN?
  
  Mit keresel ezen a világon? – kiált rám a televízió egy szombat reggelen, amikor félig alva, kicsit bambán, pizsamásán kevergetem a kávémat. Mit keresek ezen a világon? – motyogom utána a kérdést, és hirtelenjében felébredek. – Hej, mennyit kerestem már a választ! Hány éjszakán át beszélgettem erről a barátaimmal, a párommal, a legkedvesebb kollégáimmal! Tényleg, mit keresünk? Boldogságot? Mások boldogítását? Tudást? Szépséget? Szerelmet? Istent? Vagy az önmagunkban lakó istent? Sikert? Pénzt? Testi örömöket? Meleg emberi kapcsolatokat? És miért hajtunk egész nap? Miért viselünk el annyi megaláztatást, miért teszünk időnként bohócsipkát a fejünkre, miért nem lázadunk merészen? Azért, hogy eltartsuk a gyerekeinket? Vagy, hogy mégis szebbé tegyük a minket körülvevő világot? Hogy nyomot hagyjunk magunk után?
  Jár az agyam, indulnék felébreszteni a páromat, de a televízió megállít, mert folytatja a kérdéseit: „Mit keresel ezen a világon? Moziműsort? Híreket? Játékot? Barátokat? A mobilod már tudja!”
  – Puff, neki! – ejtem ki kezemből a kávéskanalat, majd önkéntelenül ránézek az asztalon heverő mobilomra, és látni vélem, hogy „ő” gúnyosan elvigyorodik. Majd fölényesen rám mordul: no, te ütődött liba, minek túráztatod az agyadat kora reggel? Mit keresnél a világon? Hallhattad: moziműsort, híreket, játékokat, mellesleg barátokat. És én lehetővé teszem számodra, hogy mindezt megtaláld!
  így beszélt az én erős, magabiztos telefonom, mire én megszégyenülve avítt, ostoba gondolataimtól, gyorsan felébresztem a páromat. De nem kínozom ám az emberiség nagy kérdéseivel! Inkább elmagyaráztatom magamnak, hogyan találhatom meg a mobilomban a moziműsort. Hisz ezen a reggelen végre-valahára megtudtam, hogy mit keresek ezen a világon…
  *
  Nemzetközi konferencia Athénben. Közgazdászok, menedzserek, cégtulajdonosok, a legtöbben Ázsiából. Színes társaság: görög, magyar, iráni, pakisztáni, ausztrál, amerikai, lengyel, német, kínai (ők nagyon sokan). A párom képviseli Magyarországot, én a just wife-szerepkörben (csak egy feleség) villogok. Nincs ennél egyszerűbb feladat a világon. Képzeljenek el egy hatvan-hetven fős férfitársaságot, amelyet legfeljebb tíz-húsz nő színesít! Ha nem töltötted be a kilencvenkettedik évedet, és nincs négy füled meg három orrod, akkor kedvesen udvarolgató férfinépek zsonganak körül. Épp ezért nem zavar, hogy a búcsúvacsorán nem kerülhetünk a frissen szerzett barátaink mellé, hiszen névjegyek jelzik, hová kell ülni. – Sebaj, így is remek lesz! – bizakodom magamban.
  Nos, a sors úgy rendeli, hogy a jobb oldali asztalszomszédom egy ázsiai úriember legyen, velem szemben pedig két, szigorú tekintetű mohamedán férfi foglaljon helyet. Hozzák a görög vörösbort. Az ázsiai illetőségű megmarkolja az üveget és tölt. (Nem vár a pincérre.) Kedvesen rám mosolyog, én nyúlok a pohárért, ám ő a következő percben felkapja, és fenékig üríti. A kezem a levegőben marad… A férjem alig tudja palástolni a röhögését, én közben érzem a szemben ülők szúrós tekintetét: szégyentelen fehérnép, miért nyúlkálsz a bor után?
  Ahogy telik az idő, egyre jobban feszengek. Mert bizony a három úr úgy kezel, ahogy egy nőt az ő kultúrkörükben szokás. Eszük ágában sincs felajánlani, hogy én szedjek a tálból először, a szemben ülők megvetően néznek rám, amikor belekortyolok a boromba, a vacsora végén nem merek rágyújtani, mert hát mit szólnak majd hozzá… Hiába udvariaskodik velem a férjem meg a negyedik szomszédom, egy aranyos görög pasas, minden magabiztosság (női öntudat) kiszáll belőlem. Átsandítok a szomszéd asztalhoz, ahol nem ülnek európaiak: a hölgyek csöndes tisztelettel figyelik a férfiakat. Lassan magam is úgy érzem, hogy nekem sem illik belekotyogni a férfiak eszmecseréjébe. Keveset eszem, nem kérek a borból, egyre inkább tudatosul bennem, hogy kettessel kezdődik a személyi számom. Felrémlenek gyerekkorom rossz emlékei: apám kártyapartnerei (a beszélgetésükbe nemigen illett beleszólnom…), az öcsém, akinek az eszéről ódákat zengett a család, miközben engem bedugtak a szorgalmas (okoska) kislány skatulyájába.
  – Uramisten, hány száz vagy inkább ezer év kisebbrendűségét hurcolom magamban! – gondolom szomorúan. – Hány ezer év elnyomatása lakik bennünk, önmagunkat egyenjogúnak vélő nőkben (is)!
  Ránézek a harmadik asztalnál ülő csinos lengyel lányra. A férfiak épp koccintanak, előtte ásványvíz. Összevillan a szemünk, ő grimaszol – értjük egymást –, és váratlanul kitör belőlünk a nevetés. Amikor már a könnyeimet törölgetem, hirtelen odalibben az asztalunkhoz, és diszkréten súgja oroszul (hogy a többiek ne értsék): – Ne szomorkodj, csak azért is a 21. században élünk!
  
  VEGYÉL ENGEM FELESÉGÜL!
  
  Állt a metrón, alig érte el a kapaszkodót a hatalmas tömegben, mégis úgy érezte, hogy a körülötte ácsorgókat sem zavarja a konzervdoboz-összezártság, hiszen mindenki az ő kezét csodálja. Mert az csillagként ragyog ott, fenn a kapaszkodón. A jobb oldalához szoruló hórihorgas diáklány, a bal karjához préselődő öregúr, de leginkább a mögötte magasodó, sapkás srác leste az ujján ragyogó, vékonyka gyűrűt. Maga is fel-felpillantott az alig-fényben is vidoran csillogó ékszerre, majd fittyet hányva az elviselhetetlen tumultusra, a nedves kábátokból áradó kellemetlen szagra, hirtelen felnevetett.
  Eszébe jutott Péter tétova tekintete, amikor karácsony előtt négy nappal, azon a nevezetes péntek délutánon megálltak a az ékszerbolt kirakata előtt. Biztosan itt akarod kiválasztani az ajándékodat, kedvesem? – kérdezte a férfi, és ő látta a szembogarában megvillanni azt a zöldes fényt, amit csak felfokozott érzelmi állapotban tudott produkálni. Szeretkezés közben, komoly vita során, vagy amikor félt… Igen-igen, most is fél, édes, szegénykém, aggódik, hogy túl drága ajándékot kérek! Pedig nála van az a szép summa, amit osztalékként vett fel a cégétől. Mégis… Mit képzelsz rólam, drágám, mondta volna boldogan, annyit voltam én szegény, hogy soha nem lennék képes szórni a pénzt, de csak hallgatott.
  Úgy szerette a férfi szemének furcsa villanását, hogy szíve szerint ott, a bolt előtt a nyakába ugrott volna, hogy sírva-nevetve a fülébe kiabálja: szeretlek, te őrült, és te is úgy szeretsz engem, ahogy még soha senkit! Mondd már ki, hogy velem akarsz élni, mondd már ki, hogy vágjunk bele, kezdjük el a közös életünket! De nem tette, csak némán kinyitotta a bolt ajtaját. Élete nagy játszmájára készült. Szorosan fogta Péter kezét, szépen kivárták a sorukat, majd határozottan kérte az eladónőt: – Mutasson nekünk jegygyűrűket! Nem kell drága, nem kell különleges, csak valamilyen egyszerű!
  A férfi szeméből eltűnt már a zöldes félelemcsillag, átalakult komoly, középkorú úrrá, aki tudja, hogyan kell viselkedni egy ékszerboltban. Nem néztek egymásra, inkább elmélyülten tanulmányozták az eléjük pakolt aranykarikákat, majd elég gyorsan kiválasztottak egy vékony, finom mintájú gyűrűpárt. Próba, a méret stimmelt, Péter fizetett, majd másodpercek alatt eltűnt a zsebében a gusztusos dobozka.
  Némán ballagtak át a zebrán, fogták egymás kezét – a kocsi messze, az Erkel Színház előtt állt –, majd egyszerre torpantak meg a Hauer Cukrászda előtt. – Te boszorkány, te kedves, átkozott boszorkány! így visszaélni az jóságommal, az ígéretemmel…, hogy bármit kérhetsz karácsonyra!? Nem is divat manapság a házasság, jegygyűrűt meg végképp nem vásárol senki! És te azt akarod, hogy ebben a ronda világban vegyelek el feleségül, kiabálta, ordította nevette a férfi. Mondd, hogy jutott eszedbe? Más, normális nő vetetett volna velem egy drága csizmát vagy kabátot!
  Ő meg csak halkan magyarázott, ahogy a kislányának szokott elalvás előtt. – Nagyon szeretsz engem, ezt mondogatod fél éve, igaz? – Igaz –, motyogta Péter csöndes megadással. Meg azt is mondogatod, hogy az isten is egymásnak teremtett minket. Igaz? És persze azt is hallgatom naponta, hogy neked olyan rosszul sikerült az első házasságod, hogy soha többé nem mersz megnősülni. Nos, én meg arra gondoltam, hogy gyáván nem lehet élni. Harminchárom évesek vagyunk, mindkettőnk mögött egy csúnya válás… De hát nem maradhatunk így! Ez az egyetlen életünk, a kicsi lányom szeret téged, meg kell próbálnunk, hidd el, még szép is lehet! Talán… És fütyülök arra, hogy divat-e házasság!
  Ekkor már az Erkel Színház elé értek, a sietős, csomagokkal megpakolt járókelők ámulva nézték őket: ritkán látni olyan – egyébként normálisnak látszó – görcsösen egymásba kapaszkodó párt, akik egyszerre hahotáznak és sírnak.
  Állt a metrón, nevetett. Csak úgy, magában. A következő percben zavarba jött, és már nem hitte azt, hogy a hórihorgas diáklány, az öregúr meg a sapkás fiú az ő vadonatúj jegygyűrűjét csodálja, inkább azt érezte, hogy megbotránkozva bámulnak rá. Bolondnak hisznek, pedig csak boldog vagyok, gondolta, miközben kisodródott a tömeggel a kocsiból. A Népstadion úti metróállomást betöltötte a frissen sült pogácsa illata. Viszek haza Péternek, annyira szereti, döntötte el, és beállt a sorba. Türelmetlenül topogott, mire az előtte álló idős nő mérgesen mordult rá. – Ne tolakodjon! – Bocsánat, de nagyon várnak otthon –, vágta rá ösztönösen.
  Valószínűleg furcsa boldogságillatot áraszthatott, mert a dühös hölgy váratlanul megszelídült – a tekintete a csillogó gyűrűre tévedt –, és kedvesen válaszolt: – Nincs is annál jobb a világon!
  
  NÉGYKÉZLÁB A HÓBAN
  
  A vállán súlyos sporttáska – tele hivatalos iratokkal, mert régi rossz szokása szerint most is „megsétáltatta a munkáját” az iroda és a lakása között annak reményében, hogy majd otthon, éjszaka befejezi a befejezhetetlent –, az egyik kezében nagy csokor virág, a másikban gusztusos papírzacskó, amelyben a legkedvesebb barátnőjének készített születésnapi ajándék lapul. Emigyen felcuccolva csúszkál el a kocsijáig, a harmadik kezével kikotorja a zsebéből a slusszkulcsot, ám amikor megnyomná az ajtónyitó gombot, a csizmasarka megcsúszik egy jéggé dermedt hókupacon, és a következő percben a földön ül. A zacskó messzire repül. – A fenébe, itt csücsülök a hóban, a legszebb fekete kabátomban, pedig elegánsan akartam érkezni – dühöng magában. – És e fenékre ülős mutatványt ezen a héten már harmadszor adom elő! Csupa kék lehet a popsim!
  Ettől a gondolattól hangos hahotára fakad, majd ijedten körülnéz. – Ha valaki meglát itt, a hóban vihorászni, beszállíttat a bolondokházába. A felkászálódás sem elegáns: először négykézlábra áll, a bal kezével belekapaszkodik a kocsi ajtajába, ettől megszólal a riasztó, mire úgy megijed, hogy megint visszahuppan. – Úgy látszik, itt fogok éjszakázni – sziszegi mérgesen, majd halált megvető bátorsággal – lesz, ami lesz – hirtelen kiegyenesedik, határozott mozdulattal elhallgattatja a visító kocsit, utána felkapja a hóval teli papírzacskót. – Atyaúristen, Áginak testreszabott, szellemesnek remélt feliratot pingáltam az ajándék-pólójára, de ha víz éri, elmázolódik! – kiáltja rémülten.
  A kocsi hátsó ülésén gondosan kiteríteti a pólót (szerencsére nem mosódtak el a betűk), és a születésnapi ünnepség remek hangulatban telik. Pontosabban: a barátnői pompásan szórakoznak a humorba csomagolt dühkitörésein. – A házunk elé az én imádott kedvesem csináltatta azt a kocsibeállót, amelyen menetrendszerűen fenékre ülök – meséli mérgesen. – Lyukacsos kövekből rakatta ki – nyáron két szandálom sarka törött ki rajtuk –, amúgy az sem zavarta, hogy az épület magasabb az utca szintjénél, tehát a kocsibeálló meredek. Ha csak egy percig részt vehetek az akciójában, akkor meggyőzöm, hogy egyenesítsük ki a beállót – ahogy a többi ház előtt láttam –, mert télen nyaktörés lesz a vége. De ő egyedül intézkedett, mert „csak neki van gyakorlati érzéke.
  A barátnők hada védőszózatba kezd. – A te Ádámod a legrendesebb pasas a világon! Hűséges hozzád, rólad szól az élete, még főz is! Gondold csak el, mit művel a… És csak úgy ömlenek a sirámok a többi férj viselt dolgairól.
  Hallgatja a barátnőit, a dühe elcsendesedik. – Igazuk van – gondolja magában –, de közben eszébe jut sok-sok apróság… Ádám gazdálkodik – remekül! –, de közben őt is besorolja a gyerekek közé. Bármikor ad pénzt, de kérni kell. („Édesem, te már elhagytad a személyidet, a jogsidat, elhagynád a bankkártyádat is…!”) És kérni rossz, főleg akkor, ha ő ugyanannyit visz haza, mint a férje. Ádám főz, de közben okító előadásokat tart a gasztronómiáról! (Az eszébe sem jut, hogy ő néhány évvel ezelőtt egyik gyesből a másikba pottyant, azaz kizárólag az ő vállát nyomta a háztartás összes gondja…) És a legfontosabb: Ádám évek óta főnök, és a főnök otthon is főnök.
  Igen, ilyesmin morfondírozik, de a gondolatait nem oszthatja meg a barátnőivel, mert már ötödször csörög a mobilja. – Tüneményes vagy – hadarja Ádám –, megpukkadtam a röhögéstől az üzeneted hallatán! Te, az ötvenöt kilóddal megint hasra estél! Huppantál egy nagyot! Hú, ha-ha, nahát! Szeretlek, otthon találkozunk!
  És hiába zengi a barátnők kórusa a férje dicsőségét, este elszántan érkezik haza. – Nincs több négykézlábas produkció a hóban, amíg jeges az út, én állok ide – közli a párjával komolyan –, majd öntudatosan rágördül a sarokház másik oldalán kialakított, vízszintes kocsibeállóra, amely férjuram hivatali autójának az „örök helye”. Ádám némaságba burkolózik – a főnökök nehezen viselik el az ellenszegülést –, csak tíz óra körül jegyzi meg az ágyban: – Jobb lett volna közösen döntenünk…
  Rosszul alszik. Hiányzik a férje kedvessége – aki sértetten fordít hátat rémálmok gyötrik. Álmában nagyon fiatalok és drámaian szegények, a gyerekeik visítanak az éhségtől. A rémálom-Ádám üvölt: – Nincs pénzünk kényeztetésre, tejet és almát adhatsz nekik. Slussz!
  Felriad, vadul rázogatja a férjét: – Mondd, miért akarsz engem örökké irányítani? –Jaj, ne cibálj! Most mi bajod, hiszen győztél, kitúrtál a helyemről, állandó harc veled az élet… – motyogja Ádám, majd hirtelen feléled, és vigyorogva átkarolja. – Dirigálni akarsz vagy szeretni? – feleli ő undokul, közben sehogyan sem érti, miért viszonozza az ölelést oly lelkesen. És miért sír-nevet – egyszerre…
  
  SMINK
  
  Belenézett a tükörbe, és azt hitte, rosszul lát. – De szép lettem? –szaladt ki a száján, mire a sminkes elégedetten nevetett, tudta, hogy kiváló munkát végzett. A leheletfinom szemhéjpúder és egyéb varázslatok hatására világított a Lány szürkéskék szeme, aranybarnán ragyogott a bőre, a világos rúzs remekül illett mézszőke hajához.
  Szinte lebegett hazafelé a szikrázó napsütésben, és életében először gyönyörűnek érezte magát. – Micsoda este vár rám! – gondolta boldogan –, és hirtelenjében elfeledkezett arról a sok keserves évről, amikor biztos volt abban, hogy ő egy hatalmas nulla a diplomája, a nyelvvizsgái, a szorgalma ellenére is. Ő csak egy kövér lány. Ráadásul falusi… Telis-tele gátlással. „Felvehetek kivágott pólót? Nem lóg ki a mentőövem? Nem vastag a lábam?”
  A „fiúélmények” sem hoztak sok boldogságot. Az Első, egy hozzá hasonlóan gátlásos srác a negyedik céből két tapasztalatlan gyerek kísérletezte ki, milyen a testi szerelem –, a második, egy főiskolai csoporttárs, aki akkor lépett le, amikor ő az esküvőről ábrándozott. Élete első – budapesti! – munkahelyén pedig beleszerelmesedett a falu (pontosabban: a cég) bikájába. Egy laza marketinges srácba, aki könnyed humorával, gátlástalanságával nemcsak a hivatali ranglétrán lépkedett egyre feljebb, hanem hatalmas étvággyal „fogyasztotta” a kolléganőit is. (Az irigyelt nádszál bombázókat…) De a Lány nem vett tudomást az „álomherceg” hibáiról – ha szidták, oda se hallgatott –, és amikor őurasága meghívta egy nyáresti bulira, a lába is remegett a boldogságtól. – Engem??
  – sikoltott benne egy hang, majd halkan igent rebegett. – Szombaton nyolckor találkozzunk itt, az iroda előtt! – vetette oda a szépfiú.
  És elkezdődött az őrület. Fodrász, szolárium, kozmetikus, ruhavásárlás. – Ne legyél már ilyen szolid! Vadító nyár van, vegyél valami szexisét! – tanácsolta a barátnője. Az eredmény? Egy mélyen kivágott gyöngyös-zöld felsőrész meg egy árnyalattal sötétebb, ápol-eltakar szoknya. (A Lány rajongott a szoknyáért, zavartan igazgatta a félmeztelen felsőt.)
  Háromnegyed nyolcra ért az iroda elé – eszébe sem jutott, hogy egy valamirevaló férfi a lakása előtt várta volna –, inkább imádkozott magában, hogy az álomherceg megérkezzen. Be is futott a fiú – farmerban –, majd tárgyilagosan végigmérte: – Hm, elég jó… Ekkor költözött a gyomrába az a furcsa szorítás, amely a gazdagfényes bulin végig vele maradt. Rengeteg étel, még több ital, medence a kertben – ahogy illik –, a karcsú démonok bikinit öltöttek, és önfeledten úszkáltak a lovagjaik társaságában. – Jössz úszni? – kiáltott rá sok pohár ital után az álomherceg. – Nem mondtad, hogy hozzak fürdőruhát, és a sminkem… – dadogta a Lány. – Akkor menjünk fel az emeleti szobába, van ott egy franciaágy – búgta a srác, ám amikor a Lány ösztönösen eltolta magától a whiskytől bűzlő arcot, a fiú dühösen legyintett. – Nincs időm dundi szűzlányokra – kiabálta, majd hirtelen a kapura meredt, és lelkesen kurjantotta:
  – Ollé, megjött Klári!
  – No, mi van kisöreg, mégis én kellek? – nevetett a karcsú kolléganő, és néhány perc múlva már együtt lubickoltak a fényárban úszó medencében.
  A Lány vörösre sírt szemmel szállt ki a taxiból. Keresgélte a kulcsát, könnyei a szájába csorogtak. – Segítek – csendült mögötte egy friss hang, és az első emeleten lakó srác már nyitotta is az ajtót. A lépcsőházban egymásra néztek, ő újból sírva fakadt. – Jaj, milyen csíkos az arcod! Mi baj? – kérdezte a fiú őszinte együttérzéssel. – Elkenődött a sminkem, szörnyű estém volt, jó éjszakát – nyögte a Lány.
  – Várj, segíteni akarok, nekem remek estém volt, bridzseltem a barátaimmal!
  – Tudsz bridzselni? – kerekedett nagyra a Lány szeme.
  – Bizony.
  – Azt mondta a szomszéd néni, hogy valami szakmád van…
  – És akinek „valami szakmája” van – nevezetesen villanyt szerel –, az nem bridzselhet? Csak a „multis” barátaidnak való az agytorna?
  – Honnan tudod, hogy nemzetközi cégnél dolgozom?
  – Lenyomoztalak a gondnoknál, mert borzasztóan tetszel… – felelte lágyan a fiú. – Bár most szörnyen festesz ahhoz képest, ahogy egyébként szoktál – tette hozzá nevetve.
  A Lány sokáig forgolódott az ágyában, majd elalvás előtt belemosolygott a párnájába: „lenyomoztalak, mert borzasztóan tetszel…”
  Másnap csengőszóra ébredt. Belenézett a tükörbe, elborzadt. Festetlen arc, kócos haj, gyűrött pizsama. Résnyire nyitotta az ajtót, a bridzselő villanyszerelő állt ott frissen, mosolygósan. – Ha már olyan jól összejöttünk az éjjel, hoztam ropogós zsemlét meg kakaót. Hú, de szép vagy vakolat nélkül! – tette hozzá őszinte csodálattal, majd a Lány kezébe nyomta a zacskót, és búcsút intett. – Rohanok dolgozni, délután jövök érted!
  – Iszonyú estém volt, de gyönyörű napom van – mondta a lány ebéd közben a kolléganőjének. Aztán életében először nem vette észre, hogy az álomherceg köszön neki – átnézett rajta, mint az ablaküvegen –, mert épp arról tartott előadást, hogy a villanyszerelők között is akadnak kedves-művelt fiatalemberek.
  
  A PENGÉK DIADALA?
  
  A tranzitban nagy a lárma, még nagyobb az idegesség. Már két órája aszalódik (fagy jéggé a légkondicionáló jóvoltából) a magyar csoport a repülőgépre várva. Egyesek olvasni próbálnak, mások a nyaralási élményeikkel szórakoztatják a többieket, a feneketlen bendőjűek megeszik a harmadik vacsorájukat, a gyerekek nyafognak, bőgnek, rohangálnak. Én ülök és bámészkodom. Épp azt játszom magamban, hogy megpróbálom kitalálni a körülöttem ácsorgók foglalkozását, amikor váratlanul megpillantok egy kerekes székben ülő, ötévesforma kisfiút. Nem nyafog, nem panaszkodik, nyugodtan beszélget az édesapjával. Percek alatt megtudom, hogy a hazaindulás előtti napon baleset érte: az ágya melletti éjjeliszekrénykét egy rögzítetlen üveglap fedte. A gyerek véletlenül leverte az üveget, az szétvágta a térdét. Mentők, hosszú műtét, tolószék, rengeteg fájdalomcsillapító, hogy kibírja a repülőutat Budapestig. – Mindenki sajnálja ezt a helyes kis kölyköt meg a szüleit – magyarázza egy fiatalember, majd váratlanul felcsattan a hangja. – Egy ember volt, aki egy csepp szánalmat sem érzett! A lelketlen, ostoba stewardess!
  – Ez képtelenség! Csupa kedves fiatal lány dolgozik gépeken – ellenkezem ösztönösen, mert nemigen szeretem, ha a férfiak ilyen dühvel szidják a nőket.
  – Figyeljen! – néz rám komolyan. – A csoportunk jó félórát repült idáig, mert csak itt szállhatunk át a budapesti gépre. Ez a szegény gyerkőc sírdogált, fájt a műtött lába – az utasok vigasztalták –, a stewardesst idegesítette, tehát rádörrent: hátrakötöm a másik lábadat, ha nem maradsz csöndben! A kisfiú még keservesebben zokogott… No, az ilyen pengekemény, hideg-rideg nőket nem is tartom nőnek! – fejezte be dühösen, és én nem tudtam vitatkozni.
  *
  Csudajó hely a kismama-áruház. Micsoda babakocsik, járókák, gyerekbútorok, baldachinok! Ebben az elvarázsolt világban, a fodros sapkácskák, parányi ingecskék és rugdalózók között szinte minden nőből kitör az önfeledt babázhatnék. Aki már szült, nosztalgiázik – jaj, amikor az én kicsi lányom keze még háromcentis volt, és ráfért ez a falatka kesztyű! –, aki még nem, azt boldogsággal tölti el a jövő… Lelkesen kotorászunk a nagylányommal a kincsek között – csak akkor szomorodunk el, amikor az árcédulákra téved a tekintetünk –, ám én egy idő után már nem reagálok a sokadik babakádra, inkább egy jól öltözött fiatal pár köti le a figyelmemet. Az asszony (a negyedik, ötödik hónapban lehet), idegesen turkál a hálózsákok halmazában. – A francba, nincs kicsi méret a rózsaszínből! – kiáltja a férjének. – Azon a soron vannak a nagyobbak, itt, mellettem pedig csupa ötvenhatos! – feleli a férfi békítően, de a nő még idegesebb lesz. – Ez a kurva kölyök örökké a lábam alatt van! – rikoltja vissza. Én csak ekkor veszem észre a mellette ácsorgó „kurva kölyköt”, egy két év körüli, bájos kisfiút. A férfi felkapja a gyereket, simogatja, puszilgatja, majd zavartan körülnéz – hányan hallották a felesége mondatait? –, ám a nőt nem izgatják az ámuló tekintetek. – Ne kényeztesd agyon! – rivall a párjára dühösen.
  Elegem lesz, továbbmegyek, de így is hallom a vezényszavait.
  – Vedd le azt a zöld kádat! Ne szarozz már, húzd ki a matracot! Roland, kapsz egy pofont, ha nem fogod be a szád!
  A lányom bénultan áll, majd halkan kérdezi: – Mire fogja nevelni ez a közönséges, penge nő a gyerekeit?
  – Életre – felelem rosszkedvűen, és már nem látom olyan gyönyörűnek a macis ágyneműt, mint néhány perccel ezelőtt.
  *
  – Elképzelni sem tudod, milyen kemény, belevaló lány lett Ritából – közli büszkén a negyvenes tanítónő. Csodálkozom, hiszen Rita, a középső lányom osztálytársaként naponta múlatta nálunk az időt öt-hat évvel ezelőtt, és akkoriban se kemény, se belevaló nem volt. Sőt! Kedves, csöndes, tépelődő… – A belevalóság nem árt az élethez, de hogy kemény?! – mondom óvatosan. – Te is tudod, manapság nem lehet érzelegni! Szemesnek áll a világ! Rita nem olyan nyuszi, mint én voltam, és már most többre vitte nálam! Marketinggel foglalkozik, huszonkét éves korára főnök lett. Ő bizony nem hagyja magát! A vezetői tisztelik, a beosztottai úgy félnek tőle, mint a tűztől – hadarja büszkén, és én nem akarom a kedvét elrontani. Tehát nem mondom el, hogy szerintem valami szörnyűségnek kellett történnie ezzel a kedves lánnyal ahhoz, hogy ennyire megváltozzon. Vagy tán az anyja vetíti rá a vágyait? De miért lett egy negyvenes tanító néni álma egy kemény, penge lány? Miért hiszi, hogy a férfias nők boldogabbak? Az még rendben van, hogy fociznak, birkóznak, bokszolnak a lányok, de az már nem, hogy elveszítik – lám, néha az anyjuk nyomására – a lelkük nőiességét is. Mi lesz a világból, ha az egyenjogúság nevében durvábbak leszünk, mint a férfiak? Ilyesmin töröm a fejem, de nem szólok egy szót sem, csak átadom az új telefonszámunkat. – Mondd meg Ritának, hívjon fel minket, úgy szerettük régen!
  – Most nem tud jelentkezni, mert pánikbeteg lett… De gyorsan gyógyul! – feleli az anya zavartan.
  
  EGY NŐ – KÉTSZER
  
  Amikor befejezte a prezentációt, megkönnyebbülve nézett körül a spórolósan világított tárgyalóteremben. Azonnal észrevette, hogy a Nagyfőnök – mindenki rettegett tőle, mert nemcsak igazgató, de résztulajdonos is volt, és remek kapcsolatokat ápolt a külföldi vezérkarral – unottan üldögél, bár amikor összeakadt a tekintetük, halványan rámosolygott. Ám ez az apró jel nem homályosította el a látását, pontosan érzékelte, hogy az az áspiskígyó Margitka, aki szüntelenül betartott neki, közben cukros mosollyal ölelgette a folyóson – „milyen karcsú vagy, drágám!” –, magára öltötte azt a cégért aggódó arckifejezését, amelyet az övön aluli ütések előtt szokott „viselni”. – Kevés az eredeti az ötlet – szólalt meg Margitka (mindig halk visszafogottsággal hajtotta végre a kivégzéseket) –, kicsit fáradtnak tűnsz, Laura! Félek, hogy nem elég dinamikus a terved az új termék bevezetéséhez…
  Elkezdődött a vita, mint egy alaposan kigyakorolt balett… A kereskedelmi igazgató sokat beszélt, de nem mondott semmit, a marketinges főnök betartott (féltékeny volt Laurára), a humánpolitikai osztály vezetője kenetteljesen közölte, hogy „frissebb anyagra” számított. Laura szédült, és kemény, száraz zsemlét érzett a gyomra helyén. – Megbuktam, kirúgnak, vége – szállta meg a jeges rémület. Alig hallotta, hogy Ági, az a bájos, tűzrőlpattant közgazdászlány, akiről tudta, hogy a Nagyfőnök barátnője, az asztalra csap. – Tetszik! Kevésből kihozható, „le tudjuk bartellezni” két televízióval, az az ötlet is remek, hogy egy szép, ismert archoz kössük a reklámkampányt!
  A Nagyfőnök felderült. – Jól van, Laura, belevághatunk, de a kivitelezésben se legyen zökkenő! – nyilatkozta leereszkedően. Az órájára pillantott, majd jókedvűen kisietett, hiszen kevéssé izgatta az ügy – elégedett volt az árbevétellel –, és már az sem szórakoztatta, hogy a beosztottak egymás torkát harapdálják.
  Mindenki gratulált, Margitka mézesen mosolygott: – Rám számíthatsz. – Anyád! – gondolta Laura, majd elborította az ólmos fáradtság. Az utóbbi éjszakákat végigdolgozta – hajnali háromkor feküdt le –, a beosztottai lazsáltak. – Hülye főnök vagyok – gondolta –, én nem az embereimet hajtom, hanem magamat!
  Aztán megérezte, hogy győzött. Megint! Karcsún, magabiztosan lépkedett az irodája felé, a siker megélesítette a tekintetét. A teremben ülő nyolc kollégából hatan játszottak a számítógépükön, Irénke telefonon „nevelte” a lányát, Feri evett. Az örökké nyavalygó helyettese fejfájásra panaszkodott, majd mellékesen megkérdezte, sikerült-e. Laura lecsapta a mappáját, és durván közölte a helyettessel, hogy nem érdekli a fejfájása, de a többiek „egyéb hasgörcse” sem. – Új korszak kezdődik! Magam készítettem elő a prezentációt, csak Feri adott be használható ötleteket! Egy multinál nem lehet vakarózni, itt produkálni kell! – ordította, közben érezte, hogy nem kellene. – OK, hajtani fogunk! – mondta Feri halkan, mire Laura megnyugodott. Éppúgy pillantott az órájára, mint a Nagyfőnök, majd besietett a szobájába. Mögötte néma csend…
  *
  A lakásban is némaság honolt, amikor este fél nyolckor az édesanyja ajtót nyitott (hja, kérem egy nemzetközi cégnél nincs a munkaidőnek felső határa!). – Százéves az arca – gondolta Laura –, persze, az enyém is, két nap múlva betöltöm a harmincnyolcat…
  – Nem bírom tovább! – tört ki a zokogás az anyjából, Péter olyan nehéz, hogy már nem tudom emelgetni! Fel kell venned egy ápolónőt!
  Laura besietett a fia szobájába. A gyerek a számítógépe előtt ült, az okos-meleg szempár szeretettel fordult felé. – Anyu, megint későn jöttél, ne dolgozz ennyit! Az asszony szemét elfutotta a könny.
  – Édesem, sok pénzt kell keresnem! És a jövő héttől felveszünk egy ápolónőt, mert a nagyi nem bír emelgetni… A tizennégy éves, kerekes székhez láncolt gyerek elkomorult. – Akkor még többet fogsz dolgozni, drágák az ápolónők! Mondd, mi lenne, ha kérnél aputól egy kis pénzt!
  – Soha! – csattant fel Laura, és hirtelen eszébe jutott minden. A karambol, amit megúszott a férje, és karcolás nélkül vészelt át ő, de a fiuk gerince úgy sérült meg, hogy deréktól lefelé teljesen megbénult. Az a kép is felvillant a lelke képernyőjén, amikor a férje üvöltött a baleset után: – Nem tudok itt maradni! Péter látványa eszembe juttatja, én voltam a hibás! Be kell adni egy intézetbe!
  – Ne aggódj, kisfiam, engem becsülnek a munkahelyemen! Lesz elegendő pénz az ápolónőre, sőt, arra is, hogy megint elutazzunk Ausztriába, ahol beleszerettél a hegyekbe.
  – Újból elmegyünk? – csillant fel a gyerek szeme –, akkor folytatom a regényemet – mondta boldogan, és karját kitárva jelezte, hogy át szeretné ölelni az édesanyját. Laura őrült erővel ölelte magához a fiát (meg a kerekes szék karfáját), közben érezte, megtelik erővel. – Érted, csakis érted, édesem, rendes ember maradok! Minden sikerülni fog! – suttogta a fia fülébe, és észre sem vette, hogy a sós könnyek nyomot hagynak a jól szabott kosztümjén.
  
  DOMINIKA CSÓKJA
  
  Szép pár. Fekete hajú, telt keblű lány, magas, szőke, kölyökképű fiú. Kiteregetik a törölközőiket, letelepednek – nemigen szólnak egymáshoz –, majd némán bámulják a balatoni strand közönségét. Talpalatnyi üres hely sincs, nyüzsög, zajong, eszik, iszik, fürdik a nép. A fűzfák alatt súgnak-búgnak-csókolóznak a szerelmespárok, az étteremben tekintélyes pocakú férfiak emelgetik a söröskrigliket. Ám az idill szereplői hirtelenjében megdermednek, mert egy női hang kellemetlenül belevisít a békességbe. „Hagyd békén Petit, nem látod, hogy beszélgetünk!!?” Pengeként vág a fekete lány hangja, mert egy idősebb nő – tán az édesanyja? – a gyors bemutatkozás után csöndes beszélgetésbe elegyedik a szőke fiúval. Jaj, megyek már, nem akarok zavarni”, hebeg a nő, a fiú udvariasan marasztalja, de ő sietős léptekkel hagyja ott a párocskát.
  A fekete lány megkönnyebbül, arcán diadalmas mosoly suhan át, majd nyávogó-nyúlós hangon – tán valamelyik brazil szappanoperából tanulta? – szól oda a fiúnak. „Tegyük már ki a testünket a napra, nézd, milyen fehér vagyok”, simít végig a mellén, a csípőjén, a combján, majd azonnal ki is teszi magát. Elnyúlik, majd a karjával megtámasztja a derekát, a mellét kinyomja, az egyik lábát felhúzza, a másikat a talajhoz feszíti (kegyetlenül kényelmetlen lehet, de valószínűleg így látta egy pornófilmben…), mire a fiú zavartan leül a törölközőjére, a lánytól tisztes távolságnyira. Valószínűleg friss az ismeretség, mert a srác arról tart előadást, hogy nagy örömére jól megy a pizzéria, ahol dolgozik, persze kell is a pénz, mert a szülei nem tudják támogatni, pedig ő tanulni akar. Mondja, mondja, magyarázza, de a lány ügyet sem vet a terveire – valószínűleg elzsibbadt már mindene a pornópóztól –, aztán hirtelen kinyújtja a karját, és maga mellé rántja a fiút. „Éééédes, úgy ülsz mellettem, mint egy öregúr”, nyávogja, majd a táskájából sikkesen újságot halász elő, és elkezdődik a színjáték. A lány egy balerina természetellenes kéztartásával bököd a képekre – nééézd, ééédes…! –, közben hol a fiú karjához dől, hol a nyakát öleli, hol a hasát csiklandozza, hol a „hét fogást” próbálgatja a srác pipaszár lábain. Nyávog, fogdos, mellbedob”, újból nyávog, megint fogdos. Semmi.
  Rövidesen nyílt színen megerőszakolja a fiút, gondolom magamban viszolyogva-vigyorogva, ám a srác olyasmire vetemedik, hogy rögtön sajnálni kezdem az úthengerre emlékeztető leányzót. Mert e roham kellős közepén a szőke fiú bámulni kezd egy másik lányt! Egy szolid barnát, aki nagyokat nevetve próbálja eltüntetni a kisöccse arcáról-hasáról a gyorsan olvadó csokoládéfagylalt nyomait, közben észre sem veszi, hogy a szőke srác tekintete kendőzetlen elismeréssel tapad rá. Bezzeg a fekete lány észreveszi! Sértetten felpattan, a törölközőjét jó pár méternyire teríti le a fiútól, közben látszik az arcán, nem érti. Sehogyan sem érti, hogyan lehet vágyakozva bámulni egy ilyen „semmikülönös” lányt, miközben ő mindent bedobott…
  Amikor e történetet elmesélem egy olyan olvasótalálkozón, ahol sok a huszonéves, mintha dinamitot robbantanék. Csak úgy röpködnek a vadabbnál vadabb történetek a rámenősen kezdeményező lányokról, akik a felgerjedt olasz macsók erőszakosságával támadják le a férfiakat. A „legszebb” igaz mese egy strandon rohamozó leányzóról szól, csakhogy az ő „célszemélye” nem volt egyedül: a két kicsi gyerekével állt sorba lángosért. A lány alaposan megnézte magának a férfit, aztán elrohant. Néhány perc múlva újra előlibbent, egy cédulával a kezében. Azt laza mozdulattal rányomta a férfi (az apa) combjára. Rajta volt a neve, a mobiltelefonszáma, és egy rövid felszólító mondat: Hívj fel!
  Nem jó ez így, lányok, morfondírozom magamban hazafelé. Nem jó, mert a sok évezredes szereposztás szerint a férfi dolga a vadászat. Ő cserkész be, ő akar hódítani, megszerezni, győzni, ám, ha lerohanják, akkor tiltakozik, vagy teljesen elgyávul. Persze száz évvel ezelőtt is a nő választott, de nem úgy, hogy lerohanta a kiszemeltet. Vagy már úgy elnőiesedtek a férfiak, hogy a lányok kénytelenek maguk kezdeményezni? Húsz-harminc év múlva a nők fognak udvarolni, virágot küldeni, ajándékot venni? És a férfiak majd teszik-veszik magukat, hogy tetsszenek a nőknek? Nem tudom. De a természetet mégsem erőszakolhatjuk meg! Bár az is lehet, hogy most minden a feje tetejére állt minálunk, ám az új generáció majd szépen a helyére tesz mindent…?
  Itt tartok a gondolataimban, amikor váratlanul megcsörren a telefonom. A lányom hív, pukkadozik a nevetéstől, aztán kinyögi: „átadom a telefont egy hódító férfinak!” És a következő percben belekiabál a telefonba az „új generáció”, a hároméves Ádám úrfi.
  – Képzejd el, Mammma, csokojóztam Dominikával az oviba'! Képzejd el, a számja adott jengeteg puszit!
  – És te mit csináltál, Ádám? – kérdezem kíváncsian.
  – Hagytam, mejt Dominika szép, ajanyos, és azt mondta, hogy én vagyok a szejelm…
  
  Ötödik fejezet
  
  Ha van család…
  
  Amelyben szerzőnk arról a mániájáról ír, miszerint hiába zengik a család válságát, e mikroközösség – minden ellenkező híresztelés ellenére – védelmet jelent. Erőt adó menedék, ahová mindig vissza lehet vonulni, néha el lehet bújni a világ ütlegei elől. És a család jó esetben a „töltekezés” színtere is, ahol annyi szeretettartalékot gyűjthetünk be, hogy hatására magabiztosabban mozgunk a külvilágban. Igen, a jó légkörű, szeretetteljes család olyan érzelmi burkot von körénk, amelyet nehéz megsérteni, feltörni. Mindez nem jelent gügyögést, rózsaszín ködöt! Sokkal inkább szüntelen figyelmet – munkát! –, mert érdemes vigyázni arra, hogy ez a menedék örökké a miénk maradjon…
  
  MENEDÉK
  
  Milánó-Budapest: ezer kilométer. Repülővel nem ügy. Autóval? Elég nagy kaland egyetlen nap alatt. Még nagyobb kaland, ha az embert (mármint az asszonyt) olyan férjjel áldja meg a teremtő, aki váratlanul kijelenti hajnali hat órakor, az indulás pillanatában: „egészen Mátyásföldig én fogok vezetni, ne válts fel! Annyi munkád lesz otthon, hogy most csak pihenj!”
  Az asszony tényleg pihenni akar, de nem sikerül. Száznyolcvanas-százkilencvenes tempóban vágnak a kocsijuk elé az „imádnivaló” olasz autósok – minél alacsonyabb a pasas, annál robusztusabb autóval repeszt, állapítja meg nevetve –, aztán az osztrák szakaszon bő másfél órás kitérőre ítélik a magyar házaspárt a sógor-rendőrök egy útépítés miatt… Egyszóval pihenésről szó sincs – inkább „halálra vezeti magát magában” – ennek ellenére virágos kedve kerekedik, amikor végre a határ közelébe érnek.
  – Csudára jó magyar szót hallani! – kiáltja, miután kicsit recsegve-ropogva, majd egyre erőteljesebben felhangzanak az otthoni hírek.
  – Itthon vagyunk! – dől hátra elégedetten, miközben kedvesen megsimogatja a párja arcát, majd lelkesen figyeli, mi történt itthon, míg ők Milánóban múlatták az időt. Hallgat, figyel, és szép lassan elhagyja a derű. „X. hazudik, Y. lop, V. az ország vesztét akarja, Z. bebizonyítja, hogy Zs. egy barom, Zs. elmagyarázza, hogy Z. pattanás az ország testén…” Ömlik a szenny, a gyűlölet (lemoslak az ország térképéről, enyém a hatalom, nálam a bölcsek köve…) Ő csöndesen figyel, majd bő fél óra után nem túl választékos jelzők kíséretében, ordítozva zárja le a rádiót. – Nem bírom elviselni az olaszok jókedve-életszeretete meg a dóm márványcsipkéi után ezt a mocskot! Utálom az összes politikust!
  A párja tiltakozik, ő megszállottan hallgatja a híreket, mindenről tudni akar… A férfi bekapcsol, a nő kikapcsol. Bekapcs…, ki-kapcs… Egyszer, kétszer, háromszor. – Te is olyan leszel mint azok a libák, akiknek fogalmuk sincs arról, mi történik az országban? Homokba dugod a fejed, elbújsz a valóság elől? Pedig a gyerekeink sorsát is meghatározza, hogy mit művelnek az általad utált politikusok! – mondja a férfi dühösen.
  Szó szót követ, és ők olyan csúnyán összevesznek a politikán, mint még soha. Este, a mátyásföldi otthon előtt – a kettesben töltött csupa szerelem hét után – két acsarkodó, holtfáradt ember kászálódik ki a kocsiból…
  *
  A viharos hazaérkezés másnapján az asszonyra tényleg rengeteg munka vár: számlák feladása, a lakás kipofozása, vásárlás, egy hosszú-fárasztó értekezlet a munkahelyén (ahol illik okosnak-nyugodtnak mutatkozni…), este: a legkisebb gyerkőcük születésnapja. Teszi a dolgát – mint egy gép –, közben rossz a kedve. Nem múlik a tegnapi veszekedés emléke… – Hirtelen haragú, méregzsák vagyok – tépelődik magában, miközben kora reggel a bolt felé ballag –, a világ legrendesebb embere a párom! Mennyit dolgozik értünk! Az ő munkájának köszönhetem, hogy bebarangolhattuk Milánót… Aztán „levezet” ezer kilométert – szeret, kímél –, én meg patáliát csapok az undorító politika miatt…
  Egész nap benne marad a rossz érzés, aztán délután felhívja a tanárnő-édesanyját, és ráborítja az egész történetet. – Kedvesem, meg kell tanulni hárítani – mondja a szeretett mély hang –, nem lehet érzelmi alapon viszonyulni a politikához. Igazad van, hogy ez a légkör kibírhatatlan, de azt azért jó tudni, mi történik körülöttünk! Csak nem kell annyira átélni, ahogy te teszed! Választások előtt minden országban nagy a csörömp!
  – De anyu… – és mondja, mondja, hogy a gyerekeit ebben a durva légkörben kell felnevelnie, hogy utálja az egészet, hogy szavazni sem megy el…
  – Lárifári, ne hisztizz, egy sokgyerekes anya nem lehet ilyen nebántsvirág! – válik kicsit ingerültté a mély hang. – Ha nem mész el, bolond vagy! Jobb lenne egy olyan világ, ahol mindenki lapít és fél? Jobb lenne, ha ugyanazt a véleményt kellene az egész országnak szajkóznia? Amúgy épp te jajgatsz, akinek van menedéke…!?
  *
  Este összejön a nagy család. A gyerekek – már mindegyik „utánfutóval” –, két baráti házaspár és a mély hang gazdája: az imádott nagyi, hogy felköszöntsék a tizenhat éves „Kicsit”.
  – De szépek, és milyen jókedvűek a kölykök! – gondolja az asszony boldogan a tortavágás utáni hatalmas hangzavarban, miközben csöndesen szemléli a vidám társaságot, majd a férje – aki hozzá hasonló elragadtatással szemléli a gyerekhadat –, halkan súgja a fülébe: – Úgy bánt a tegnap… Bolondok voltunk! Mint két gyerek, aki azért veszekszik, mert egy rossz osztályfőnök összeugrasztotta őket.
  A következő percben csatazaj hallatszik az előszobából. Az összes gyerek a nagyit búcsúztatja. Ő csöndesen kérdezi a lányától, hogy csak ketten hallják: – No, kedvesem, igazam volt délután?
  Az asszony bólint, becsukja az ajtót, de egy szusszanásnyi magány sem jut neki, mert a fia kiviharzik utána, és egy idétlen vicc mesélésébe kezd. Az asszony nevet, majd váratlanul könnyek borítják el a szemét. Maga sem érti, miért. A kimerültségtől? A tegnapi rossztól? Vagy csak az örömtől, hogy (talán) tényleg van menedék…?
  
  UGYE, A KERTED ÁPOLOD?
  
  Vannak szépen gondozott, ápolt, locsolt, „ápolt” kertek, és vannak elvadultak, gazosak is. Vannak tisztán tartott, ragyogó lakások, és vannak koszosak, rendetlenek. (Ez utóbbiak gazdái általában röstellik magukat, és arra törekszenek, hogy mihamarabb rendbe tegyék a birodalmukat.)
  De miért gondoljuk, mi emberek, hogy csak a kertünk, lakásunk, konyhánk, gyomrunk, ruhatárunk, testünk (nem sorolom tovább…) szorul gondozásra? Miért nem vesszük észre, hogy a kapcsolataink is lehetnek ápolatlanok? Mert bizony az a házasság, amelyikben nő és férfi naponta összevesz valami semmiségen, és a békülésre nincs energia – vagy hónapokon át legfeljebb arról vált egymással szót, hogy mire futja a pénzből, és mit egyenek vasárnap –, éppolyan ápolatlan, mint a dudvavert kert.
  Azt mondják, fárasztó feladat a másik ember „felnyitása”, szóra bírása? Naná! Mit adnak ingyen az életben? Azt hiszem, kisebb baj, ha időnként hegyekben áll a mosatlan edény, mintha hegyekben állnak „kibeszéletlen” sérelmek, fájdalmak, lelki görcsök. Egy kiváló barátnőm: Szűcs Andrea – válóperekkel foglalkozó, házasságpárti) sztárügyvéd – mesélte, hogy a hozzá fordulók jó része sértettségből, bosszúból akar válni. És ő lebeszéli őket… De ha olyan ügyvédet választ valaki, aki csak a honoráriumával törődik…?
  Mire akarok kilyukadni? Ó, csak arra, hogy érzelmi felindulásból nem szabad életre szóló döntéseket hozni, nem szabad válni. Ha órákat töltünk fodrászánál és kozmetikusnál, akkor tán az az ember is megér néhány órányi, heti áldozatot – önvizsgálatot és összpontosítást –, akit valaha életünk értelmének gondoltunk… Hiszen ölelni jobb, mint ütni, együtt lenni jobb, mint egyedül. És ha közben elhervad a kert? Sebaj! Majd jövőre rendbe szedjük. Együtt.
  
  TESÓK
  
  A történet akkor kezdődött, amikor a papa felfedezte, hogy a szikrázó napsütésben mocskos-szürkének látszanak a tavaly vásárolt kerti bútorok a hűvösvölgyi ház teraszán. – Nem vagyunk normálisak, kint hagytuk télen, ezért festenek ilyen nyomorultul – dohogott, ám amikor a három gyereke arra biztatta, hogy vegyenek újat, dühösen felcsattant. – Mit képzeltek? Tavaly is drága volt, idén még drágább! Tessék részt venni az itthoni munkákban, dolgozni kell a szép környezetért! Hozok bútortisztítót, és ti rendbe szeditek a székeket meg az asztalt!
  Megtartotta a szavát: másnap fehér flakonokkal, szivacsokkal felfegyverkezve érkezett haza. A nyolcéves úszóedzésen gyűrte magát, a tizenhét éves angolórán, csak a peches tizenkilenc esztendős nagylány volt otthon. – No, angyalom, kezdheted! – vezényelt az apa, majd bevonult a dolgozószobába, hogy megnézze az e-mailjeit.
  – Ott álltam a piros bikinimben – napozásra készen –, a guta ütött meg, hogy épp én vagyok otthon – magyarázza a csinos főiskolás lány. – Leginkább azon dühöngtem, hogy a testvéreim megúszták. Nem bánom én, hogy vannak tesóim, nálunk mindig történik valami, sok a nevetés, sok a balhé, csak az a baj, hogy mindig a legnagyobb „szívja meg”! A két évvel fiatalabb húgom elcsórja a legszebb pólóimat, a kilencéves öcsém úgy ordíttatja a magnóját, hogy kifolyik az agyam, ráadásul tanév végén tetves lett az iskolában, és naná, hogy a dög tetűk az én fejembe is bekerültek! Anyám valami Nittifornevű büdös izével kenegette a hajamat – hadarja levegővétel nélkül. – És ott, a teraszon mindez eszembe jutott, de aztán mégis nekiálltam az undorító suvickolásnak…
  Persze egy kényes-csinos ifjú hölgy nem teszi tönkre a hódító fürdőruháját holmi takarítással, tehát még a „műtét” előtt magára kapta a legócskább trikóját. (így is csinos volt, mi áll rosszul egy magas, karcsú tizenkilenc évesnek?) Munka közben gyorsan rájött, hogy a flakonban csodaszer van, a mocskos székek szélsebesen fehéredtek. – Hú, milyen ragyogóak! – gondolta, majd a sikertől jó kedvre derülve előkereste a kisrádiót. Bömbölt a zene, perzselt a nap, ő kicsit táncolt, kicsit énekelt, kicsit suvickolt… Már az asztalt tisztogatta, amikor dudaszó zavarta meg az idillt. Egy motor állt a ház előtt, a vezetője lelkesen integetett a teraszon szorgoskodó lánynak. – Gyönyörű vagy! – kiabálta a motoros. Ő végignézett a szutykos pólóján, legyintett, majd nevetve visszaintegetett. Elégedettségét tovább fokozta, hogy percek múlva a húga meg az öccse is hazaállított, akiket a papa azonnal befogott a kerti robotba.
  Ám, ha azt hiszik, hogy itt véget ér a történet, akkor nem ismerik a fiatalokat – akikről sok középkorú „hozzáértő” fennen hirdeti, hogy kiveszett belőlük a romantika… –, mert bizony a motoros lovag már másnap hírt adott magáról. Elegáns levélke feküdt a postaláda mélyén, egy Krúdy-hős is írhatta volna… „Sokáig álltam a házatok előtt, és csak bámultalak, mert meseszép voltál. Elvarázsoltál! Nem akarok tolakodni, de nagyon kérlek, találkozzunk szombat este…!”
  A lány fél éve járt egy évfolyamtársával – szerették egymást, teljes volt a bizalom –, a motoros jóképűnek látszott, helyesírási hiba sem volt a levelében… Végül győzött a szerelem a kíváncsiság felett, az is eszébe jutott, hogy a tizenhét éves húga épp egy hete szakított az aktuális lovagjával. És a tesó ugyanolyan karcsú, magas, hosszú hajú, mint ő…
  A szülők nem tudták mire vélni a dolgot, mindenesetre örömmel vették tudomásul, hogy a következő napokban végre nem veszekedtek a lányaik, inkább órákon át pusmogtak, vihogtak a nappaliban. Még a mama sem kapcsolt… Ezért kérdezte meg a szombati ebédnél a nagylányától: – Elmész az esti randevúra? – Lesz ott nő…. –csicseregte a tizenkilenc éves, majd az anya ámulatára este hat körül beállított a szerelmetes évfolyamtárs. – És a motoros? – vonta félre a lányát. – Ne félj, kellemes este vár rá – hangzott a titokzatos válasz.
  – Tudod, hogy a nagylányunk helyett a középsőnk ment el egy randevúra, és azóta csudára jól érzi magát a bőrében? – kérdezte a mama nevetéstől pukkadozva néhány hét múlva férjétől. – Nem lepődsz meg azon, hogy a gyerekeink, akik ordítozva veszekednek semmiségeken, békésen megosztoznak a fiúkon?
  – Még azt is észrevettem, hogy a kicsi motorral (és friss vörös rózsával) jár haza újabban – felelte a férfi, majd lassan, csöndes mosollyal folytatta. – Épp a lányaink hatására döntöttem el, hogy végre-valahára elmondom neked…
  – Mit?
  – Ó, csak azt, hogy huszonnégy éves koromban őrülten összeverekedtem miattad a linkóci bátyámmal! Ne nézz rám így! Én győztem… És ha ezek után azt mondja valaki, hogy mi rosszul neveljük a gyerekeinket, vagy arról szónokol, hogy a mai fiatalok rosszabbak, mint mi voltunk, akkor úgy megrakom, mint anno… a nőfaló tesómat!
  
  NEGYVENHATOS HADIHAJÓK AZ AJTÓBAN
  
  Első változat (mesélő: egy negyvenes, háromgyerekes anya)
  A múlt szombatig azt hittem, hogy engem már nem tudnak kiborítani a gyerekeim, hiszen a jólelkű, de rémesen lusta nagyfiam alaposan megedzett kamaszkorában. Az esküvője napján szinte lebegtem. Az imádott Péteremnek diplomája, állása van, ráadásul elvesz egy kedves lányt! Nekünk meg könnyebbek lesznek a hétköznapjaink. Most már „csak” két lánnyal – a tizenhat éves Laurával és a húszéves Verával – maradunk otthon. Így lelkesedtem magamban én, balga, nem gondolva arra, hogy rövidesen nemcsak a húszévesem hódítgatja a fiúkat, hanem Pöttöm is. (Ráragadt ez a név, hiába lett tizenhét éves…) Mert bizony betoppant az első szerelem egy helyes, negyedikes gimnazista kölyök képében. A srác állandóan nálunk múlatja az időt, Pöttöm havonta náluk tölt egy hétvégét. Voltam vele nőgyógyásznál, fogamzásgátlót írattunk… Jaj, mennyire féltem őt!
  Szóval az utóbbi hónapokban Pöttömre összpontosítottam, közben a nagylányom, Vera kidobta a lovagját. Két éve jártak együtt, de a fiú állítólag vallási tébolyba esett, nem hajlandó táncolni, színházba menni. Nem szóltam bele, mert a középsőm – ellentétben a fiammal és Pöttömmel – nemigen avat be a dolgaiba. Épp ezért lestem szorongva, hogy hétfőn magas szőke fiú jött érte, kedden izmos fekete, pénteken dzsip várta a ház előtt.
  – Rendesen tanul, közben keresi az igazit – magyaráztam a konzervatív férjemnek, miközben magam is aggódtam, nem túl nagy-e a „forgalom”… Aztán jött a szombat. Az a röhejes, sírnivaló múlt szombat. Vacsoravendégeket vártunk – az asztal megterítve, magam vadonatúj tűsarkúban… –, csöngettek, de nem a vendégeink érkeztek. A kapuban Bálint állt (Pöttöm szívszerelme), mellette egy jóképű szőke srác. – Gyertek be – mondtam, mire a szőke udvariasan bemutatkozott. – Veráért jöttem, meghívtam vacsorázni. –Jól nevelt ez a gyerek – állapítottam meg elégedetten, nem tudva, hogy micsoda kalamajkát kavarok…
  Néhány perc múlva dühöngve viharzott le a lépcsőn Vera. – Miért engedted be? Én ugyan megígértem, hogy elmegyek vele vacsorázni, de meggondoltam magam! Kilenckor találkozom egy évfolyamtársammal, tök belém esett… Most mit csináljak ezzel a sráccal? Itt hagyom neked meg apunak, küldjétek ti el – harsogta őnagysága. Méregbe gurultam. – Édesem, akkor engedlek ki az ajtón, ha a fiút is magaddal viszed! Te főzted, edd is meg!
  Nem tudom, mi történt közöttük, mindenesetre a srác – udvarias köszönéssel! – távozott, ám amikor fellélegeztem volna, felháborodva rontott rám a férjem.
  – Láttad, hogy egy legalább negyvenhatos hadihajó – mármint férficipő – virít az előszobánkban? Drágám, nézz már körül: vannak-e még facér pasik a mi csudára liberális otthonunkban!?
  Nem fojtottam meg a férjemet, ó, nem! Inkább felvonszoltam magam a gyerekeim tetőtéri birodalmába: Pöttöm rég elment moziba a kedvesével, a középsőm szobája is üres volt, ellibegett a randevújára. Nem találtam a hadihajó gazdáját… Ekkor érkezett Zsuzsa barátnőm a férjével.
  – Miért vagy ilyen dúlt? – kérdezte, amikor meglátott. – Ó, csak olyan eseménytelenek a hétköznapjaim, amióta a fiam elköltözött – feleltem rezignáltan.
  Második változat (mesélő: Vera, bombacsinos, húszéves főiskolás) Anyu jó fej, de az rémes, amikor „beleszervez” az életembe. Eldöntöm, hogy nem megyek Gáborral vacsorázni, inkább egy másik fiúval találkozom, erre anyu beinvitálja Gábort. – A fiú ott állt a kapuban, mit kellett volna tennie? – kérdezem a harcias ifjú hölgytől. – Mondhatta volna, hogy nem vagyok itthon – vágja rá gondolkodás nélkül. – így meg nekem kellett elküldeni azt a szegény fiút – folytatja mérgesen. – Aztán amikor éjfél körül hazaértem, apu az összes vendégük előtt arról érdeklődött, hogy kié az a túlméretezett férficipő az előszobában. A társaság „magja” megpukkadt a röhögéstől… Az a baj, hogy a bátyám elköltözése óta túl sok a szüleim fölös energiája. És azt mind az én nevelésemre fordítják…
  Harmadik változat (mesélő: egy negyvenes, háromgyerekes apa) Mégiscsak sok, hogy a lányom azzal fenyegetőzik, hogy a nyakunkon hagyja a számára unalmassá vált ifjoncot, utána meg idegen férficipőkben esem hasra a saját házam előszobájában! Naná, hogy megpróbáltam kinyomozni, kié! Pöttöm azt mondta tegnap reggel, hogy talán a szívszerelme hagyta nálunk. De akkor hogy ment el az a kölyök? Mezítláb? Őrület! Közben az én kis feleségemet nemigen izgatja a cipőügy, sőt tegnap este roppantul alattomos előadásba kezdett, miszerint a cipő biztosan az enyém, csak régen vettem, és nem emlékszem rá. Azzal az aprósággal mit sem törődik, hogy a lábam három számmal kisebb. Kérdeztem, hogy szerinte összementem-e az utóbbi években, de ő csak vihorászott. Mert a feleségemet kizárólag az érdekli, hogy ne sérüljön a gyerekeink lelke. A végén én is elröhögtem magam, pedig ordítani kellett volna! Könyörgöm, mondja meg valaki, hogy ebben a családnak nevezett bolondokházában – ennyi nő között – mi lesz az én érzékeny férfilelkemmel?
  
  NÉMA KAPCSOLATOK
  
  Néma gyereknek anyja sem érti a szavát… Persze akkor érti – egészíthetjük ki az ősi szólást –, ha a szívével figyeli, ha minden rezdülését lesi. De mi történik azokkal a párokkal, akik olyan némák, mint az említett gyerek? Akik alig-szólva élnek egymás mellett, és már nincs erejük, hitük a másik rezdüléseit lesni? Fel lehet oldani a két ember között feszülő, fájdalmas csöndet?
  
  – Valami nem stimmel minálunk – mondta idegesen egy csinos, fiatal kolléganőm. – Az utóbbi hetekben nem szól hozzám a férjem, mire én felhúzom az orrom, és egyre sértődöttebben hallgatok. Pedig a mi kapcsolatunk folyamatos beszélgetés volt. Munkáról, politikáról, szexről, a barátaink viselt dolgairól, mindenről. Meg kellene törnöm a némaságot, mert nagy baj lesz, ha így maradunk…
  Egyetértettem vele, közben eszembe jutott az a fájdalmas beszélgetés, amelyet egy olvasóval folytattam néhány nappal ezelőtt. Olyan szomorú volt a néma kapcsolatban élő, harmincas nő – se szavak, se gesztusok nem törték meg a házassága csendjét –, hogy hatására megkerestem Lovas Zsuzsa pszichológust, aki évek óta foglalkozik a párkapcsolatok „gyógyításával”.
  
  Nem tudunk az érzelmeinkről beszélni
  – A munkám során naponta találkozom „néma” párokkal (olyanokkal, akiknek a kommunikációja beszűkült) – magyarázta Lovas Zsuzsa. – Elfogyott a pénz, a gyerek kinőtte cipőjét, ne kapcsold ki a tévét, nézni akarom a meccset… Ilyen típusú mondatok ugyan elhangzanak, de semmi több. Az, hogy mi van veled (velem, velünk), mi van benned, miért vagy rosszkedvű, frusztrált, ideges, szóba sem jön. Ráadásul minél hosszabb a csend, annál nehezebb feloldani. Ugyanaz zajlik le, mint a csoportterápiákon: ha a terápia elején nem indul el valamiféle beszélgetés a résztvevők között, akkor már az sem mer (tud) megszólalni, aki netán azt tervezte, hogy beszélni fog… És ha két ember nem beszél érdemben hosszú ideig, akkor hogyan vágjon bele? Akkor már belép a gát: „arról meg minek (beszélni), akkor meg minek (beszélni)… Úgysem változik semmi”. Ezeket a mondatokat rendszeresen hallom. Az a legnagyobb baj, hogy nem tanultuk meg az érzelmeinket felismerni, nevén nevezni, kifejezni. Nem tudunk róluk beszélni! Hiszen ez is valamiféle tanulási folyamat eredményeképpen jöhet létre (nemigen segít az iskola), amely akkor kezdődik, amikor az anya veszekedés vagy pofon helyett azt mondja a kisgyerekének: most szomorú vagyok, mert te…, most elkeseredtél, mert az óvodástársad… Egyszóval akkor kezdődik, amikor a szülők nevesítik (meg merik fogalmazni) az érzelmeket.
  
  Nem élünk együtt, csak vagyunk egymás mellett
  És most ugorjunk vissza a szerkesztőségben járt, harmincnyolc éves szülésznő történetére! Ő olyan házasságban él, amelyre a felületes szemlélő azonnal rávágná: jó! A családjának szentelheti az életét, a férje eltartja őt és a gyerekeket, szép házat építettek. Ez a látszat. És a valóság? Hallgassák!
  – Feleslegesnek érzem magam, de erről nem tudok beszélni a férjemmel. Mert mi az utóbbi évben (években?) úgy beszélgetünk, hogy én elszánom magam, most komolyan elmondom, mi a baj, de ő nem válaszol semmit. Erre én méregbe gurulok, és veszekszem. Néha rondán, máskor sírva. Ennyi. Nemrégiben észrevettem, hogy mindig ugyanazt mondom tehetetlen dühömben… Azután másnap reggel megbánom, kesergek, sírdogálok, ostobának, hatalmas nullának érzem magam, utána vad terveket szövök, hogy mit kezdjek az életemmel. Majd nekiállok főzni, délután kikérdezem a kisebbik gyerek leckéjét, este a férjem nézi a tévét – a szex is megszűnt… –, én pedig rágom magam tovább.
  – Miért nem dolgozik? – kérdeztem tőle. – Nem azért mert lusta vagyok! Én azért maradtam otthon az első gyerekünkkel, mert koraszülött volt, sokkal több törődést, intenzívebb gondoskodást igényelt, mint az egészségesek. Ezért döntöttünk úgy a férjemmel, hogy nem dolgozom tovább a kórházban – fillérekért –, inkább a gyerekünknek szentelem az életemet. Közben építkeztünk, rengeteget dolgoztam én is. Ma már makkegészséges a nagyfiam, tizenöt éves, jól tanul, udvarol, nincs szüksége rám. De már a kicsi fiunk is tízesztendős! Ő versenyszerűen sportol, alig van otthon. Felesleges vagyok, és nem értek semmihez! A hivatásom annyit fejlődött az eltelt évek alatt, hogy nem tudok visszamenni, gondoltam arra is, hogy egy bölcsődében keresek munkát. Persze attól, hogy dolgozom, nem lesz jobb a házasságom! De ez az év fordulópont lesz: vagy elérem, hogy a férjem szóba álljon velem, vagy borítok. Mi nem élünk együtt, csak vagyunk egymás mellett…
  Hallgattam őt, közben sorra eszembe jutottak az utóbbi hónapok hasonló beszélgetései. A csinos, harmincéves menedzsernő, aki arról beszélt, hogy a házasságát egy kollégája tartja össze, mert vele minden gondját meg tudja osztani, – Ő csúnya, számomra nem férfi, a férjem magas és jóképű! – magyarázta. – A párom nem törődik a munkahelyi gondjaimmal, a kollégám minden rezdülésemet ismeri. Nekem ahhoz, hogy jól érezzem magam a házasságomban, ő is kell! Az egyik férfi ismeri a gondolataimat, a másik meg a szerelem…
  Az az idős hölgy is megfordult a fejemben, aki könnyek között mesélte, hogy csak most, a nyugdíj-összezártságban vette észre, hogy a párja durva és tele van lefojtott dühvel. – Éveken át hajnalban indultunk, este értünk haza, lekötöttek a gyerekek, alig beszélgettünk. Ötvennyolc évesen jöttem rá arra, hogy egyáltalán nem ismerem azt a férfit akivel élek – mondta keserűen.
  
  Dobjuk el a „lemezeket”, gondozzuk a „házunkat”!
  – Aki családi házban él, az tudja, hogy mindig akad bütykölnivaló – mondta Lovas Zsuzsa. – Hol a csapot kell megjavítani, hol a kapuzárat, majd jön a festetés… Szóval csak akkor érezhetjük jól magunkat, ha szüntelenül teszünk érte. Ugyanígy működnek a párkapcsolataink! Figyelni kell a társunkra: mi van vele, mi történt benne? Érdemes energiát fektetni abba, hogy egy gyertyafényes vacsorán egymásra csodálkozhassunk, érdemes együtt megnézni egy jó filmet vagy színházi előadást, hogy megbeszélhessük a látottakat, érdemes venni egy üveg bort, hogy kettesben elkortyolgatva rájöhessünk, jó együtt. Ápolni kell a kapcsolatunkat is!
  – Sokaktól hallottam, hogy a próbálkozásaik veszekedéssel értek véget.
  – Ó, igen, de csak azért mert nem tudunk elszakadni a „lemezeinktől”! Azokra az unásig ismételt – önsajnálatból fakadó – mondatokra gondolok, amelyeket a társunk már meg sem hall. Megint itt hagytad a piszkos tányért, nem figyelsz rám… Aki párkapcsolatban él, ismeri a saját „lemezeit”. Gyakran találkozom olyan esettel, amikor a nő úgy érzi, mindent megtesz a kapcsolatért azzal, hogy naponta pörgeti a lemezeit… Tévedés! A férfi ilyenkor általában hallgat, mert nem akar botrányt. Ha megpróbálkozunk a kapcsolatápoló beszélgetéssel, akkor figyeljünk a társunkra! Vajon mitől olyan, amilyen? Vajon hogy érzi magát mellettünk?
  – A külvilág is gyakran oka a némaságnak. A munkánk néha oly sokat „kivesz” belőlünk, hogy nincs kedvünk otthon beszélni, vagy történik valami, amitől úgy érünk haza, mint egy dinamitgolyó.
  – Sőt, az is előfordul, hogy magunk sem ismerjük fel, mi van a feszültségünk mögött! Csak azt érezzük: hazaérek, felrobbanok. Ha ilyenkor a társunk azt mondja, nyugodj meg, akkor épp az ellenkezőjét éri el. Mi a megoldás? Az, ha együtt próbáljuk megtalálni a feszültség okát. Robbanok, mert a főnököm…, a kollégám, a boltos. A dolog lényege az, hogy fogalmazzuk meg a bajainkat, és együtt keressük meg a menekülési útvonalakat, a megoldást! Ehelyett a többség arról számol be, hogy rossz lelkiállapotban általában hallgat. Meg is magyarázza magának, hogy ez így jó mindenkinek. Pedig ha a feszültségértő és oldó „műtéteket” közösen végezzük el, akkor a külvilág bántásai nem elválasztanak, hanem összehoznak. És a párterápiák legfontosabb tapasztalata az, hogy soha nem késő elkezdeni a beszélgetést! Mondjuk holnap, vagy még ma, ha hazaérsz!
  
  VÁLÁS HELYETT CSALÁDTERÁPIA
  A válással végződő kapcsolatok közel hatvan százalékát meg lehetne menteni
  
  (Az alábbi írás azért került a kötetbe, mert szerzőnknek feltett szándéka, hogy segítsen… Mert kiváló szakemberek – és érintett párok – győzték meg arról, hogy a családterápia olyan módszer, amellyel élni kellene a válságok idején. De még ma is kevesen ismerik!)
  Családban élni jó. Jó családban élni nagyon jó. Boldogságos! Hiszen a meleg légkörű, humorral is megáldott családi közösség erőforrás, védőburok. És még mennyi minden! Itt próbálja ki először a kisgyerek az erejét, a tehetségét, itt lesi a visszajelzést: Figyeltek rám? Tetszik, amit csinálok? Szerettek? Becsültök? Itt lehet nagyokat nevetni és mérgelődni egymás gyarlóságain-hibáin, itt tanulunk meg harcolni, alkalmazkodni, itt éljük át, hogy a másik öröme-bánata a miénk is. (Tudományos igényű felmérések bizonyítják, hogy a családban élő férfiak tovább élnek, mint a magányosak…)
  Ám feszült, lefojtott indulatokkal terhes (testi és verbális durvasággal teli) családban élni szörnyű! Gyilkolja a lelket, pusztítja a testet. Csakhogy a családi pokol nem átok, nem velünk született fogyatékosság, amellyel kénytelenek vagyunk együtt élni, a poklot magunk szüljük magunknak… Ahogy a boldogságot is. Rengeteg a buktató, a külvilág nemigen segít abban, hogy megőrizzük a kezdeti szerelmet… Mégis elképesztő a családterapeuták állítása: a válással végződő házasságok hatvan százaléka menthető lenne! Közben létezik olyan módszer, amely segítséget nyújt azoknak, akiknek a házassága, élettársi kapcsolata válságba jutott (már 1989-ben megalakult a Magyar Családterápiás Egyesület). Persze e terápia nem antibiotikum, amelyet beveszünk, és újból szép lesz minden. Inkább olyan módszer, amely lehetővé teszi, hogy a pár maga jöjjön rá, hol hibázott, és min kell változtatni ahhoz, hogy az együttélés más (jobb) minőségben folytatódjék.
  Az érzelmi tartalékok végtelenül fontosak! A szakemberek szerint akkor (csak akkor!) nem lehet segíteni, ha a közöny lett az úr. Ha a házasság (élettársi kapcsolat) kiüresedett, és már érdektelen, mit gondol, mit érez a másik… Ám, ha a társunk még könnyeket csal a szemünkbe, ha úgy fel tud bosszantani, mint senki e világon, akkor van remény! Akkor forduljunk szakemberhez, és mentsük meg azt – magunk és gyerekeink érdekében –, ami valaha a legszebb volt az életünkben!
  
  Nem csodaszer
  A családok gondjain számtalan szervezet (módszer) próbál segíteni. Az a pszichiáter, aki egy beteg édesapával-édesanyával foglalkozik, az egész család helyzetén javít, az a klub, ahol alkoholbetegek segítik egymást a gyógyulásban, a betegek családtagjaival is jót tesz, azok a bölcsődei gondozónők, óvónők, tanárok, akik magas színvonalon dolgoznak, a gyerekek számára – a szülők távollétében – valamelyest pótolják a családot. Az a mediátor, aki elősegíti a kulturált – bosszútól mentes – válást, szintén a család normális továbbéléséért fáradozik. A családterápia sem csodaszer, de jelenleg ez az egyetlen olyan pszichoterápiás módszer, mely a családot közösségként fogja fel, és nem az egyént, hanem a párt vagy az együtt élő közösséget segíti a konfliktusaik megoldásában.
  
  TERMÉSZETES KRÍZISPONTOK
  
  Mikor kell különösen vigyáznunk a házasságunkra?
  „Nem kell félni a konfliktusoktól! Az okosan kezelt konfliktusok hasznosak: lehetővé teszik, hogy új szabályok jöjjenek létre, és a pár még inkább egymásra hangolódva folytassa közös életét.” (Horváth Magdolna családterapeuta)
  
  Konfliktusok még olyan párok életében is előfordulnak, akikre a külvilág azt mondja, hogy az isten is egymásnak teremtette őket. A kríziseket a párok jelentős része át tudja vészelni segítség nélkül – ennek hatására a kapcsolatuk „minőségibbé” válik –, ám sokan úgy érzik, hogy mindennek vége, és váláson törik a fejüket. Ismerkedjünk most meg azokkal a „természetes krízispontokkal”, amelyekre fel lehet készülni, amelyek kezelése fokozott figyelmet, empátiát követel mindkét féltől.
  
  1. Az egymásra hangolódás időszaka
  A pár házasságot köt (összeköltözik), az ünnepeket felváltják a hétköznapok. Ha a fiatalok családi mintái alapvetően különböznek, nem könnyű az összecsiszolódás. Ha az egyikük patriarchális családban cseperedett fel, ahol az apa döntött mindenről (az anyának cselédszerep jutott), a másik pedig olyan családban, ahol az anya keresett többet, és mindig az főzött, aki éppen ráért, szinte törvényszerűen kezdenek egymással harcolni. Vádaskodni, kritizálni a másik szüleit… E konfliktus csak akkor oldható fel, ha rájönnek: nem egymással van bajuk, hanem azzal a mintával, amelyikkel a másik érkezett! Ennek tudatában láthatnak neki egy meglehetősen hosszú „munkának”: ki kell alakítaniuk azt az életformát (szabályrendszert), amelyik csak az övék. Ehhez bizony időnként ütközniük kell egymással és a szüleikkel is. Ám ha sikerül, akkor e folyamat során egészségesen leválnak a szüléikről, és kialakul a saját értékrendjük. (Mivel e munka nagyon nehéz – a fiatalokat erre senki sem készíti fel – sokat segíthet az úgynevezett párkapcsolati tréning, ahol képzett családterapeuták irányításával a párok felkészülhetnek a konfliktusokra.)
  
  2. A gyerek érkezése
  A fiatalok már nem döntenek szabadon az idejükről, a háromtagúvá vált családban megváltoznak a szerepek, az erőviszonyok. Az anyagyerek kapcsolat végtelenül fontos – e testi-lelki kapcsolat melegsége a gyerek egész életét meghatározza –, közben az apa gyakran érzi úgy, hogy háttérbe szorul. Pedig az ő szerepe is fontos! Az apagyerek viszonyt ápolni kellene! Erre az időszakra is hasznos előre felkészülni, hiszen tudatosan ki lehet alakítani egy olyan életformát, amelyben az apának is van szerepe. Például mindig ő fürdeti a kicsit. E korszak másik veszélye, hogy sok fiatal ilyenkor „csak” apává és anyává válik (sokszor apának, anyának szólítják egymást). Pedig ők szülőként is egymást szerető-kívánó férfi és nő! Akiknek a gyerek születése után is jó lenne időnként kettesben maradni. Ha nem vigyáznak, gyakran érzi úgy az apa, hogy ő csak „pénzkereső gép”, és a személye csak addig volt fontos, míg a gyerek megfogant…
  
  3. Lejár a gyed, a gyes, a mama munkába áll
  A gyerek születése után a családok többségében időlegesen „visszaáll” a hagyományos modell: az apa pénzt keres, ő a kasszakulcs őrzője, az anya otthon neveli a gyereket, tiszta lakással, vacsorával várja a párját. Csakhogy a nő munkába állásával mindez felborul! Előfordulhat, hogy egy idő után többet keres, mint a párja, elfoglaltabb, netán utazik is. Tehát változtatni kell a szabályokon: jobban meg kell osztani az otthoni munkát, a kasszakulcsot sem a férfi őrzi már! Mindez törvényszerűen jár konfliktusokkal, amelyek „kibeszélése” nagyon fontos. Ha nem alakítják ki az új életformát, ha nem tudják érzékeltetni egymással, hogy értékelik a másik szerepét, erőfeszítéseit – szeretlek, becsüllek, mert… –, évekre megmérgezhetik a kapcsolatukat.
  
  4. A gyerek(ek) kamaszodása
  Nem könnyű elviselni egy lázadó kamaszt, miközben e korszak a gyerek számára újjászületés, a szülőről való leválás első fázisa. Ha a pár nem tud ebben az időszakban egymásból meríteni, ha nincs összhang és humor, akkor a szülő – általában az édesanya – összeroppan: „Azért kínlódtam, éjszakáztam, hogy a gyerekem mindenáron különbözni akarjon tőlem?” Ez az időszak már összefügg azzal a nehéz korszakkal is, amelyet „üres fészeknek” neveznek a szakemberek. Az évek során olyan erőssé válik a szülőszerep, hogy háttérbe szorít(hat)ja a házastársi szerepet, és a gyerek távolodásával párhuzamosan szembesülnek a párok a jövőjüket meghatározó kérdéssel: mi maradt a kapcsolatukból?
  
  5. A kirepülés, az üres fészek időszaka
  A párok magukra maradnak, és általában rosszul viselik, hogy már nem kell szülői feladatokat ellátniuk. Ráadásul e negyvenes-ötvenes férfiak és nők gyakran leltárt készítenek: „Miben voltam sikeres-sikertelen, mit rontottam el, milyen a házasságom?” E korszakra még azoknak a pároknak is érdemes felkészülniük, akiknek tartalmas a kapcsolatuk, hiszen újjá kell építeni az életüket. Ez sok türelmet és kreativitást igényel! Nagyon fontos, hogy tudjanak új, közös célokat kitűzni, hogy legyenek közös tevékenységeik, szóval, hogy újból egymásra találjanak. (Mindezt érdemes nagyon komolyan venni, hiszen ebben az időszakban meglehetősen sok a válás…)
  
  6. Az idős kor időszaka
  Ha a párok megérik ezt a korszakot, általában békés, nyugalmas időszakba jutnak. Ilyenkor már kevés a válás, a veszélyforrást elsősorban a betegségek jelentik, és ők igyekeznek vigyázni egymásra. Ekkor már nem „leltároznak”, nem elégedetlenkednek a másik miatt, olyanok lesznek, mint a testvérek. Jó esetben szinte eggyé válnak. A viták nem hangosak, legfeljebb csöndes zsörtölődések színesítik a hétköznapokat, amelyeket jól ismer az egész család: a középkorú gyerekeik, a felnőtté vált unokák…
  
  KÜLSŐ HATÁSOK
  
  A természetes krízispontok mellett sokféle külső hatás is befolyásolja az életünket, amelyekre kevésbé lehet felkészülni, tehát az átvészelésükhöz nagy empátia, egymásra hangolódottság, és gyakran segítség is kell.
  
  7. Egzisztenciális problémák
  A munkahely elvesztése miatt nemcsak súlyos anyagi gondok szakadnak a családra, hanem lelki problémák is. A férfiak többsége nagyon rosszul tűri, ha elveszíti a korábbi domináns szerepét – még ma is általános az a szemlélet, miszerint főleg a férfi feladata a család eltartása, és „illik” többet keresnie –, viszont a nők könnyebben „bújnak” ilyenkor anyaszerepbe, vagy válnak lelkes háziasszonnyá. E nehéz helyzetben rengeteg múlik a társon: ha biztatja, segíti az állást kereső párját, az kevésbé sérül, azaz nem veszíti el az önbecsülését.
  
  8. Gyász, tartós betegség, balesetek
  E krízisekre nemigen lehet felkészülni, tehát komolyan veszélyeztetik a labilis kapcsolatokat. Ám ha két ember között nagy az összhang – képesek összekapaszkodni a bajban –, még meg is erősödhet a kapcsolatuk. Különösen fontos e krízisek vonatkozásában, hogy a gyászt, a veszteséget, a hiányt mindig dolgozza fel (beszélje ki!) a család!
  
  9. A harmadik megjelenése
  Nem véletlenül olvashatnak utoljára e gyakorta emlegetett okról. Egyrészt azért, mert a harmadik megjelenése ritkábban borítja fel a kapcsolatokat – vezet szakításhoz, váláshoz –, mint ahogy az a köztudatban elterjedt. Másrészt azért, mert a harmadik általában a fentebb felsorolt krízisek következménye… Általában ott jelenik meg, ahol a konfliktusokat nem tudták kezelni (kibeszélni, feloldani). Persze, ha megjelenik, akkor már nem lehet szőnyeg alá söpörni a gondokat. Meg kell fogalmazni a hiányokat, igényeket, a kapcsolat változtatásra-javításra szorul.
  
  Megújultunk!
  Dóra (28 éves): „Sokat gondolkodtam, hogy elmeséljem-e a történetünket ország-világ előtt, de mivel úgy érzem, rengetegen tanulhatnak belőle – ráadásul jó a vége, mint a mesében –, szívesen elmondom, hogy az együttélésünk hetedik évében úgy éreztük, nem megy tovább… Részletekbe nem bonyolódnék, de azt nem hallgathatom el, hogy különköltözésekkel és újbóli összeköltözésekkel keserítettük magunkat. Aztán amolyan utolsó szalmaszálként mentünk családterápiára (jelzem, a „létéről” épp egy Nők Lapja-cikkből értesültem).
  Hogyan érték el a terapeuták (egy férfi és egy nő), hogy nyolc alkalom után úgy érezzük, minden rendbe jött? Nem direkt módon! Soha nem fogalmazták meg, hogy mi a baj minálunk, inkább úgy irányították a beszélgetéseket, olyan gyakorlatokat végeztettek velünk, amelyekből magunk jöttünk rá. Például a veszekedéseink… A hét év alatt kialakult gyakorlat szerint (főiskolai szerelem a miénk) a drámai összeveszéseket mindig csodálatos feloldódások, kibékülések követték. Mivel nagyon szeretjük egymást, szükségünk volt az összeborulásokra, tehát (akaratlanul) veszekedéseket provokáltunk. Provokáltam… Igen, én azzal is szembesültem, hogy korábban nem voltam magamban boldog-elégedett, kizárólag tőle vártam, hogy boldoggá tegyen. Mivel ő sokat dolgozik, képtelen volt minden rezdülésemre reagálni. De közben nem szűnt meg a szerelem-szeretet! Hiszen amikor én távolodtam tőle – kitaláltam, hogy költözzünk külön –, azonnal „utánam nyúlt”, mert nem tudott nélkülem élni, ám amikor rátelepedtem – a korábbi beidegződések szerint –, menekült.
  Nagyon hasznos volt, amikor a terapeutáknak mesélte el a párom, mivel bántottam meg. Így nem kezdtem védekezni (begubózni), inkább lehetővé vált, hogy kívülállóként figyeljek – mintha nem rólam lenne szó –, és ez képessé tett arra, hogy a helyébe képzeljem magam. Ugyanezt ő is átélte velem kapcsolatban… Arra is a terápia jóvoltából jöttünk rá, hogy úgy kell szeretni a társunkat, ahogy az neki jó, és nem úgy, ahogy nekünk… Mindennek eredményeként elmondhatom: fantasztikus lett a kapcsolatunk! Naponta fedezek fel újabb és újabb vonzó tulajdonságot a páromban, a kapcsolatunk nyolcadik évében veszem észre igazán, hogy csodálatos ember a társam!
  Azt sem hallgatom el, hogy „fizetős” családterápián voltunk. Egy másfél órás foglalkozásért tízezer forintot fizettünk, a nyolc alkalom nyolcvanezerbe került. Nem sok, ha arra gondolok, hogy rendbe jött az életünk! Nem sok, ha arra gondolok, hányan fizetik ki ennek a sokszorosát mondjuk, egy végigveszekedett nyaralásért…”
  Mindezzel azt akarom „üzenni”, hogy szerintem a válságba került párok többségének szüksége lenne családterápiára – aki azt állítja, hogy soha nincs otthon konfliktus, az valószínűleg nem mond igazat –, mert a kapcsolat megújul, tartalmasabbá válik általa. Ha mi nem megyünk el, ma már külön élünk, és mindketten boldogtalanok vagyunk. Ehelyett: megújultunk!”
  
  Család– és párkapcsolati tükör
  Tegye próbára magát, tesztelje párkapcsolatát!
  
  Kérjük, karikázza be azt a számot, amit leginkább jellemzőnek érez! (1 = szinte soha, semmilyen mértékben, 2 = néha előfordul, részben, 3 = gyakran, meglehetősen, 4 = nagyrészt, szinte teljes mértékben)
  
  1. Ha a barátnője/barátja megkérdezné, milyen mértékben elégedetlen a jelenlegi kapcsolatával, mit válaszolna?
  1234
  2. Milyen gyakran érzi magát magányosnak a párkapcsolatában?
  1234
  3. Mennyiben érzi, hogy párkapcsolata kihűlt, a megszokás, a gyerek(ek) és/vagy a napi rutin tartja össze önöket?
  1234
  4. Milyen gyakran érzi azt, hogy elbeszélnek egymás mellett, hogy szinte egy „idegennel” él együtt?
  1234
  5. Hogy látja: önök milyen mértékben kerülik az intim együttléteket? (meghitt beszélgetések, szexuális együttlétek)
  1234
  6. Milyen mértékben elégedetlen a szexuális életükkel?
  1234
  7. Mennyire érzi azt, hogy vitáik nem építő hatásúak?
  1234
  8. Milyen mértékben van jelen családjában olyan „szenvedély”, amely mérgezi kapcsolatukat? (alkohol, munkamánia, gyógyszer…)
  1234
  9. Mennyiben érzi: ha elszabadulnak az indulatok nehezen fékezhetők, akár tettlegességig is fajulhatnak?
  1234
  10. Milyen gyakran fordul elő, hogy a család valamelyik tagjának pszichoszomatikus tünetei vannak? (alvás-, evés-, légzési zavar…)
  1234
  11. Mennyiben érzi, hogy kapcsolatát egy aktuális, vagy valamikori traumatikus esemény, veszteség nehezíti?
  1234
  12. Mennyiben jellemző, hogy gyermekével tartósan nem találják meg a közös hangot?
  1234
  13. Mennyiben érzi, hogy gyermeke vagy valamelyikük szülője túlzott befolyást gyakorolnak párkapcsolatára?
  1234
  
  Kérjük, adja össze a kérdésekre adott válaszok számjegyeit, és értékelje párkapcsolata aktuális helyzetét saját érzései fényében:
  
  13-16–ig Párkapcsolatát a legtöbb tekintetben kielégítőnek, megfelelőnek érzi. A felmerülő krízisek, életciklusbeli nehézségek átmeneti jellegűek, idővel megtalálják a megfelelő megoldásokat. Számítanak egymásra, fontosak egymásnak, a kapcsolatukat meg tudják újítani. Ha valamely kérdésre mégis négyest adott, abban a vonatkozásban érdemes szakember segítségét igénybe venni.
  17-22–ig Párkapcsolatában legtöbbször jól érzi magát. Erős kötelékek fűzik össze önöket, mégis akadnak olyan területek, amelyeken szívesen változtatna. A problémák (egy részük) nem feltétlenül oldódnak meg maguk között, de elfogadható szinten maradnak, és megtanulnak velük együtt élni. Ha két vagy több kérdésre is hármast vagy négyest adott, érdemes szakember segítségét igénybe venni, mielőtt tovább romlik az adott terület minősége.
  23-tól Párkapcsolatának állapota több területen is jelzi, hogy változások szükségesek. Itt az idő, hogy komolyan vegye őket.
  A rosszul működő területek, rosszul működő kapcsolati mintákat, viselkedési láncolatokat hoznak létre, amelyek egyre gyarapodó lelki sebeket okoznak. Az így kialakuló rossz lelkiállapot, kapcsolati közérzet tovább rontja a pozitív irányú változások esélyeit, elakadások, sértettségek ördögi körét hozva létre. Mielőbb forduljon szakemberhez!
  
  MI TÖRTÉNIK A CSALÁDTERÁPIÁN?
  
  A párok (családok) kéthetente találkoznak terapeutákkal, a „kezelés” általában három-öt hónapig tart
  „Senki ne jöjjön azért terápiára, hogy itt megtudja, ki a bűnös, ki miatt került válságba a kapcsolat! Mi még azt sem fogalmazzuk meg, hogy szerintünk mi a gond – hogyan javítható a kapcsolat… –, erre mindig a párnak kell rájönnie a segítségünkkel!” (Horváth Magdolna családterapeuta)
  
  Az első alkalom Majd' minden résztvevőből szorongást vált ki az első találkozás a terapeutákkal – „kellemetlen kiteregetni a családi szennyest” –, de általában gyorsan feloldódnak a közvetlen légkörben. Mindig ketten fogadják őket (kávéval, teával, mosollyal), egy férfi és egy nő. E páros felállás egyrészt azért hasznos, mert a szakemberek „útközben” tudnak egymással egyeztetni, másrészt azért, mert így mindkét nem szempontjai „megjelennek” a terápián. Az első találkozáson a felek külön-külön elmondják, mi a problémájuk. Néha már ekkor rácsodálkoznak a párjukra: „Neked ez gondot okoz?”
  
  Kapcsolati történet Általában az első alkalommal javasolják a terapeuták, hogy meséljenek arról, hogyan találkoztak először. A „kapcsolati történetből”, az előadás módjából, a reakciókból, a mosolyokból, a testbeszédből már ekkor sokat megtudnak a szakemberek. Előfordul, hogy legkeményebb konfliktusok esetén is önfeledt mosoly önti el a házaspár arcát, amikor arról a korszakról mesélnek, amikor még minden szép volt. (Ez jó jel, hiszen valószínűleg van érzelmi tartalék.) Az már kevésbé jó jelzés a jövőre nézve, ha valaki legyint: olyan régen volt, hogy már nem is emlékszem. (Ez „magyarra fordítva” azt jelenti, hogy a jelen gondjai felülírják a múltat…)
  
  Szerződés Már az első találkozás végén szerződést kötnek, amelyben rögzítik a célokat: mit akarnak a terápián elérni. Ez mindig konkrét! Nem azt írják le, hogy törődjön velem többet a férjem, hanem azt, hogy dicsérje meg gyakrabban a munkámat, ritkábban nézzen televíziót, és esténként legalább egy órát beszélgessen velem. A férfiak kívánságain – akik általában kevésbé beszédesek otthon – sokszor meglepődnek a feleségek. Gyakori férfivágy például, hogy hazaérve kapjanak némi „szelepelési időt”. Azaz fél óráig hagyják békén őket, mert munka után át kell állniuk… Sűrűn elhangzó férfivágy az is, hogy ne csak szidja őket a feleségük, hanem fogalmazza meg, mivel elégedett. A szakemberek szerint a vágyak döntő többsége arról szól, hogy ne uralkodj felettem, becsülj meg, dicsérj többet, figyelj rám jobban!
  
  Egymás bőrébe bújva A terapeuták minden alkalommal megkérdezik a pártól, hogy mit történt az előző két héten, mi volt a legjobb (legrosszabb) élményük. Ám erről úgy számolnak be, hogy a férj – a felesége bőrébe bújva – elmondja, hogyan érezte magát a párja, majd a feleség mondja el – a férje bőrébe bújva –, mi történt a férfival. Ez a gyakorlat fejleszti a beleérző-képességet, arra tanít, hogy a másik szempontjait figyelembe vegyük, lehetővé teszi, hogy idővel a társunk szemüvegén át is lássuk a kapcsolatunkat.
  
  Üres szék A fenti módszert alkalmazzák akkor is, amikor egy fontos családtag nem megy el a terápiára. Az üres szék úgy „vesz részt” a beszélgetésben, hogy valaki beleül, és annak a nevében beszél, aki távol van. Mondjuk, a férfi elhelyezkedik a velük együtt lakó anyósa székébe, és a „bőrébe bújva” válaszol a kérdésekre. Előfordult, hogy egy terápia ilyen „üres szék”–módszerrel indult (a férj eleinte nem volt hajlandó megjelenni), és a feleség helyette válaszolgatott. (A harmadik alkalomra befutott a férfi is, végül a terápia sikerrel zárult).
  
  A konfliktusok eljátszása A párok rendszeresen beszámolnak a terapeutáknak az otthoni konfliktusaikról. Ezeket sokszor eljátsszák – szerepcserével is –, majd megpróbálják együtt kitalálni, hogy kerülhették volna el, illetve hogyan végződhetett volna másképp.
  Mondd utánam! Gyakori gond, hogy a párok alig-alig beszélgetnek, és a konfliktusok mélyén kommunikációs zavar húzódik meg. Ilyenkor hasznos a „mondd utánam”–gyakorlat. Közöl valamit a férj (a feleség megismétli), válaszol a férj (ezt a feleség ismétli meg). E módszerrel a figyelem is fejleszthető.
  
  Genogram Egy teljes találkozást – ha szükséges, többet is – szentelnek a család múltjának. Feltérképezik (gyakran fényképekkel illusztrálva), hogy ki milyen „bugyorral” érkezett a házasságba. Az ősök elemzése arra is jó, hogy magyarázatot találjanak a saját viselkedésükre, feltárulhatnak korábbi családi drámák (alkoholizmus, öngyilkosság…), amelyek „kibeszélése” végtelenül fontos, hiszen az agyonhallgatásuk rengeteg kárt okoz…
  
  Szoborállítás Minden résztvevő „beállítja” a családi viszonyokat. Mondjuk, ha a férj úgy látja, hogy a felesége mindent az édesanyjával beszél meg, akkor anyát és lányát szorosan egymás mellé állítja, önmagát pedig távolra helyezi. Aztán mindenki megformázza a vágyott szobrát is. A vágyszobor az említett esetben úgy néz ki, hogy férj és feleség egymás mellett áll, az anyós pedig a terem másik végében…(Néha nagyon meglepődnek a résztvevők egymás szobraitól!)
  
  Házi feladatok A párok (családok) rendszeresen kapnak otthoni feladatot, amelynek sikerességéről-sikertelenségéről a következő alkalommal be is számolnak. Ezernyi válfaja van. Sétáljanak naponta kézen fogva legalább fél órát, hallgassák meg esténként egy órában, hogy mi történt aznap a párjukkal, sőt, kötelező veszekedési idő is szerepel a palettán! Egy állandóan marakodó pár – kialakult rituáléja volt a veszekedéseiknek, a kirobbanásukhoz elég volt egy piszkos bögre – azt a feladatot kapta, hogy minden este nyolctól fél kilencig veszekedjenek. Negyed órában a nő, negyed órában a férfi adja elő a felháborodásait. Csinálták is becsülettel jó néhány napig, majd egy alkalommal az egyikükből kitört a nevetés. És e jótékony nevetés átragadt a másikra is… (A terápia sikerrel zárult.)
  
  Gyurmázás Sok ember szinte képtelen (vagy sehogy sem akar) az érzelmeiről beszélni. Ilyenkor sokat segít, ha gyurmából megformázza a problémáját, a családi felállást. Amikor egy édesanya rémülten panaszolta, hogy a tizennégy éves lánya kibírhatatlanul ellenséges vele – eleinte a terápián sem volt együttműködő –, a gyerek úgy formálta meg a családot, hogy ő egy madár, aki a magasból figyeli az anyját, akit a testvérei kígyóként fonnak körül. Az anya megnyugodott: a lánya szereti, csak nem fér hozzá, és erre a helyzetre már tudott megoldást találni.
  
  A gyerekek részvétele (Ez nem módszer, inkább a családterápia része.) A gyerekek sokat segítenek a terápiában, és általában nagyon élvezik, hogy végighallgatják őket, kíváncsiak a véleményükre, azaz egyenrangú félként vehetnek részt a „munkában”.
  
  Segített a múlt
  Koltai Mária pszichiáter, a Magyar Családterápiás Egyesület elnöke: „Depressziós tünetekkel küldtek hozzám egy asszonyt, akiről kiderült, hogy a férje megcsalta. Futó, testi kapcsolat volt, amiből gyorsan kiszállt a férfi, aztán mindent elkövetett, hogy bocsánatot nyerjen, de a nő nem tudott megbocsátani. Olyanok lettek, mint bíró és bűnöző. Felajánlottam nekik a családterápiát, gyorsan igent mondtak, hiszen tizennégy éve éltek együtt, és két gyermekük volt. A fordulópontot a genogram, a családi múlt feltárása hozta meg. Kiderült, hogy a nő édesanyját is megcsalta az apja, emiatt megvetette, elítélte a férfiakat (a szexualitással egyetemben), a férfi szülei pedig elváltak – szeretetet alig kapott –, tehát fiatalon fogadalmat tett: soha nem fog elválni. A rövidke külső kapcsolatba is a szeretethiány sodorta, hiszen a feleségétől egyáltalán nem kapott gyöngédséget. Mindennek hatására felbillent az eredeti felállás: nem egy ártatlan bíró és egy ítéletre váró bűnöző állt már egymással szemben. Aztán lassan, nagyon lassan közeledni kezdtek egymáshoz – volt olyan házi feladatuk, hogy naponta sétáljanak az utcán kézen fogva… –, végül újra (jobb minőségben!) egymásra találtak. Ráadásul a nő depressziós tünetei is megszűntek.
  
  Hol foglalkoznak család– és párterápiával?
  (A fővárosban és országszerte több gyermek– és felnőtt pszichiátriai gondozóban, nevelési tanácsadóban, pszichiátriai osztályon, családsegítő szolgálatnál dolgoznak család– és párterápiában képzett szakemberek. A szolgáltatások ingyenesek – a kapacitásuk véges… –, vagy vizitdíj ellenében vehetők igénybe. Az alapítványi és magánrendelések tarifái változók. (Egy alkalom ötezer forinttól fölfelé…, az átlagár tízezerre tehető.) Bővebb információkat a Magyar Családterápiás Egyesület e-mail címén (familyth@t-online.hu), vagy telefonon kaphatnak kedden és csütörtökön tíz és tizennégy óra között (328-07-37/38) Figyelem! Mivel az egyesület foglalkozik a terapeuták képzésével, valamennyien szerepelnek a nyilvántartásukban. (Megér egy telefont, hogy ne váljanak hozzá nem értők áldozatává!)
  (Az anyag elkészítéséhez segítséget kaptam Koltai Mária pszichiátertől, a Magyar Családterápiás Egyesület elnökétől és Horváth Magdolna családterapeutától. Köszönet érte!)
  
  ÉN ÉS A GYEREKEM
  Ha mégsem lehet együtt maradni…
  
  Önöket nem bosszantja az a cukros-habos kép, amelyet a reklámok festenek a családokról? Karcsú, lobogó hajú, boldogságtól ragyogó anya, csacsogó, szőke gyerek, széles mosolyú, erős apa, akik gondok nélkül libbennek át az életen… Ehhez képest a legutóbbi népszámlálás adatai szerint a háztartások több mint tíz százaléka „egyszülős”, azaz az édesanya vagy az édesapa egyedül neveli a gyermekeit. Róluk miért beszélünk oly keveset? Milyen sajátos gondokkal kell megküzdeniük? Hogy bírják egyedül azt a terhet, amely alatt néha ketten is meggörnyednek?
  
  Az évekkel ezelőtti meghatározás, miszerint az egyetlen szülőből és egyetlen (vagy több) gyerekből álló család „csonka”, matematikailag helyes, ám lélektanilag nem biztos, hogy igaz! – állítja Bokor László pszichoanalitikus. – Mert az egyszülős családokban is felnőhetnek boldogságra képes, egészséges emberek, miközben a „matematikailag” teljes családokból is kikerülhetnek sérült, szorongó gyerekek.
  Persze, az vitathatatlan, hogy sokkal nehezebb egyedül boldogulni: gazdálkodni, leckét kikérdezni, programokat szervezni, betölteni az anya-apa szerepet. De a kép ez ügyben sem fehér-fekete, ahogy az életben semmi sem… Mert bizony azok a nők (most az édesanyákkal foglalkozunk, egy későbbi számunkban pedig majd az édesapákkal!), akik rossz házasságból, szüntelen veszekedésből szabadulva maradnak a gyermekükkel, fellélegeznek. Ők általában optimistán vágnak neki az új életformának, hisznek abban, hogy egyedül is biztos támaszt jelentenek a gyereküknek. (Egy tanárom gyakorta mondogatta az előadásain: a gyerek egészséges fejlődéséhez legalább egy biztos „pont” kell! Lehet a nagymama, az anya, az apa, a kétszáz éves nagybácsi, mindegy… Csak legyen egyetlenegy ember a közelében, akiben bízik, aki szereti, és biztonságot áraszt!)
  
  Egy huszonhárom éves „öreg” emlékei…
  A manöken alkatú lány látszatra olyan, mint a többi fiatal – főiskolát végzett, van munkája, koncertekre jár a barátaival –, pedig még ma sem dolgozta fel a gyerekkori emlékeit. – Engem nem a szüleim válása tett tönkre, hanem az előző tizennégy év! Állandó feszültségben éltünk, az volt furcsa, ha néha-néha nem veszekedtek. Apám nem tudta elfogadni, hogy lánynak születtem, soha nem alakult ki közöttünk igazi apa-lány viszony. (A sors fintora, hogy a második házasságában is csak lányai lettek.) Nem vert kékre-zöldre, „csak” lelki terrorban tartott. Még hétéves koromban is bepisiltem, ha rám kiabált. Kislánykorom legnagyobb álma egy Barbie-baba volt, amit hosszú vágyakozás után kaptam meg a nagymamámtól. Később tudtam meg, anyu vette… Azért adta a nagyi, hogy apám ne veszekedjen a „pénzszórás” miatt. A válás után fellélegeztünk. Egy keresetből éltünk, de megvoltunk. Anyu minden figyelmét, idejét ránk fordította, ma is mi töltjük ki az életét. Új partnert nem akar, kézzel-lábbal tiltakozik ellene, hiába mondogatjuk a testvéremmel, hogy menjen el, keressen társaságot… Őt csak azért hibáztatom, mert sokáig „húzta” a válást. Azt mondja, a mi érdekünkben tette. Soha nem értettem, hogy a szülők miért a gyerekre hivatkozva maradnak együtt, miközben a gyerek jobban megszenvedi a rossz házasságot, mint a csonka családot. Én tizenöt éves korom óta kezelésre szorulok, gyógyszereket szedek. Az orvosok szerint abból is erednek a problémáim, hogy apám nem fogadott el… Anyu hatalmas adag szeretetet adott, túlságosan óvott, és bennem keresett menedéket. Ez is nyomasztó. Egyfelől túl sok szeretet, másfelől semmi. Egyik sem jó. A túlzások sosem jók. Én huszonhárom évesen sem hevertem ki a történteket, pedig már elég öreg vagyok…
  
  Egy kis matematika
  A legutóbbi népszámlálás adatai szerint 3 millió 863 000 háztartás van hazánkban, ebből 413 000 az egyszülős. Könnyen kiszámolhatjuk, hogy a lakosság 10, 6 százaléka él egyszülős családban. De számoljunk tovább! Ha 413.000 az egyszülős család, és egy szülőhöz legalább két gyerek tartozik – ne feledjék, hogy sok egyszülős család három–, négygyerekes! –, akkor 1 millió 239 honfitársunk (felnőtt és gyerek) él ilyen típusú családban! Óriási szám!
  
  Túl sok voltam!
  Nézem Évát, és csak ámulok. Elképzelhetetlennek tartom, hogy egy ilyen csinos, vibráló nőt is el lehet hagyni.
  – A férjem azért menekült másik kapcsolatba, mert úgy érezte, nem felel meg. Nem kevés voltam számára, inkább túl sok, túl domináns – magyarázza komolyan. – A világgal volt gondja, nem velem! Sok kudarc érte. Nem sikerült a rendszerváltozással érkező tempóváltást, szemléletváltozást átvennie. Nekem viszont, igen.
  – Próbáltál segíteni?
  – Persze, de ő nem tudta elfogadni, hogy egy nő ad neki tanácsot. Amikor másfél évvel ezelőtt elment, a két kamasz fiammal egymásba kapaszkodtunk. Az életünk elsősorban anyagilag változott. Jobban figyelek, mire költök, másfélszer többet kell dolgoznom. A férjem – nem váltunk el, de külön élünk – havonta a kezembe adja a gyerekeknek járó negyven százalékot. Az összeg annak sok, aki adja, annak kevés, aki kapja. De biztonságot jelent, mert az én jövedelmem változó. Eközben a gyerekek önállóbbak lettek: mosogatnak, kiteregetnek, eljárnak a piacra. A férjem akkor láthatja őket, amikor akarja, oda viszi őket, ahová akarja. Az ajtó mindig nyitva áll. A mi kapcsolatunk is jobb. Már meg tudom állni, hogy ne pörköljek az orra alá… Én is hibás vagyok abban, hogy idáig jutottunk, ő is belátta már, hogy elhamarkodottan döntött. El kellett hagynia minket ahhoz, hogy értékelni tudja a családját? Jelzem, bármennyire jól jöttünk ki e szakításból, a fiúk mégiscsak sérültek. Hiszen a két gyereket két szülőnek kellene nevelnie! Egyszerre próbálok anyjuk és apjuk lenni, de nem biztos, hogy sikerül…
  – Van visszaút a férjed számára?
  – Úgy érzem, már jönne… egyre több időt tölt nálunk. Most, hogy már tudja, mit veszített, talán jobban vigyázna arra, amit esetleg visszakap. Ugyanakkor él bennem a kétség: képes lennék bízni benne? Talán. Nem biztos… De az biztos: csak vele kerek a mi családunk.
  
  Ha elvész a csodáló tekintet….
  Ahogy a teljes családok sem egyformák, úgy az „egyszülősek” is különböznek egymástól – magyarázza Bokor László. – Hiszen más pozícióból kezdi az új életét az az anya, aki maga dönti el, hogy válni akar, és egészen más annak a helyzete, akit a férje hagy el. Ez utóbbi „felállás” több veszélyt rejt magában: akit elhagynak (akár férfi, akár nő), gyakran leértékeli önmagát, és nehezen – néha csak külső segítséggel – képes rájönni, hogy nem ő volt a rossz – kevés, csúnya, öreg stb. –, hanem a kapcsolata, a házassága romlott el, vált rosszá. És egy kapcsolat elrontásához mindig két ember kell! Az ilyen helyzetből az „jöhet ki” ép lelkülettel, aki megpróbálja érzelmileg tisztázni, lezárni a múltat. Ha e tisztázásra képtelen, akkor könnyen belesodródik a mártír szerepbe. És ez sem a gyereknek, sem neki nem jó! A „rád áldozom az életemet-típusú anya törvényszerűen csalódik, és a gyereke is sérül az érzelmi teher alatt. Lelkiismeret furdalást kelt benne az anya kisajátító szeretete. Ráadásul, ha kamaszodik – lázad, keresi a helyét –, akkor már nem függeszti csodáló tekintetét az édesanyjára úgy, mint kiskorában. Ettől az anya szenved, pedig a jelenség csak arról szól, hogy e tekintetet nem a gyerekétől kell elvárnia, hanem egy felnőtt társtól.
  – Az volt a szerencsém, hogy a legjobb barátnőm is akkoriban vált el, amikor én – mondja a második (boldog) házasságában élő, középkorú Tátrai Zsuzsa. – Ő is két gyerekkel maradt egyedül, én is…. Mi nem „szenvedtünk” együtt, inkább rengeteg közös programot szerveztünk. Hatalmasakat túráztunk a gyerekeinkkel, sokat nevettünk, rengeteget beszélgettünk. A mai élettapasztalatommal azt mondom, hogy a barátságunk segített át mindkettőnket a válás utáni krízisen. Mivel minden gondunkat megbeszéltük, nem kényszerítettük bele a nagyobb gyerekeinket az „én vagyok az anyu társa” szerepkörbe. Azért sikerült munka és tanulás mellett egészséges lelkületű gyerekeket nevelnünk, mert nem akartuk őket „felnőttesíteni”. A barátnőm is jól él a második párjával, ám ő sem felejtette el, mennyit segítettünk egymásnak életünk legnehezebb korszakában.
  
  Aki tud, segítsen!
  „Kedves Ildikó! Kérem, írja meg azoknak a civil szervezeteknek, alapítványoknak a nevét, címét, amelyek lehetővé teszik, hogy a gyerekeiket egyedül nevelőszülők találkozhassanak, közös programokat szervezzenek! Nem terápiát, pszichológusi segítséget kérek, hanem élményekre, a sorstársaim tapasztalatára vágyom.” (Egy édesanya, a nyolcéves kisfiával)
  E levél (és néhány, kísértetiesen hasonló e-mail) hatására érdeklődni kezdtem. Ismerőseimnél, kollégáimnál, az interneten. Kudarcos vállalkozásom tapasztalata az, hogy vannak – kiválóan működő – szervezetek, amelyek a volt társukkal háborúzó felek megbékéléséért dolgoznak, vannak remek nevelési tanácsadók, családsegítő központok, ahol szakemberek segítenek a válófélben levőknek. Ám a jogi tisztázás után nemigen tudom, ki segít az egyszülős családoknak! Egy pszichológus barátom szerint néhány családsegítő központ körül szerveződnek ilyen csoportok. Egyet sem sikerült „tetten érnem”… Kedves Olvasók, kérem, segítsenek! Ha ismernek olyan alapítványokat, társaságokat, amelyek az egyszülős családokkal foglalkoznak, értesítsenek! Ha nem ismernek ilyet, de van jó ötletük, akkor is várom leveleiket!
  
  Egy fiús természetű „ellen-szingli”
  Papp Zsuzsannának olyan fiatal az arca, olyan szép a bőre, mint egy kislánynak. Amikor kiderül, hogy betöltötte a harminchetet, és a lánya húszéves, a szám is tátva marad.
  Az iskolát abbahagyva, gyerekként mentem férjhez, gyerek szült gyereket, aztán gyerekként berzenkedtem, hogy az asszonystátusz két „főnököt” jelent. Jól elfértünk a szüleim lakásában, mégis rosszul viseltem, hogy anyu is meg a férjem is irányít. Anyut megértem: elég lehetett szegénynek, hogy ilyen fiatalon szültem, naná, hogy továbbra is nevelni akart! A férjem sem volt rossz, csak tipikus férfi, mindent jobban tudott… Elszállt a szerelem, a második házassági évfordulónkat már nem értük meg együtt. Tizenkilenc évesen elvált asszony lettem. Elkezdődött az önálló életem.
  Dolgozott ő bölcsődében – remekül ért a gyerekekhez! –, később szobalány lett hazai és külföldi szállodákban, jól keresett, a pénzt nem szórta el. Önálló, pici lakást szerzett magának és a lányának, ezt egy nagyobb panel követte, ma családi házban él. – Most együtt lakunk anyuval – mégis külön. Nem tagadom, a szüleim mindig biztonságot jelentettek. Ha néha-néha külföldön dolgoztam, akkor is tudtam, hogy a lányommal törődnek, szeretik, apunál jobb „férfiminta” nem kell egy gyereknek!
  És a szerelem? – vágok közbe, hiszen oly sok nőtől hallom, hogy boldogtalannak érzi magát társ nélkül.
  – Ó, még emlékszem… – nevet jóízűen. – De arra is emlékszem ám, hogy mindennek ára van! Voltak jelentkezők, valószínűleg lesznek is. De én mindig fiús voltam! Kiskoromban rendőr akartam lenni, később karatéztam. Nehezen alkalmazkodom, megőrülök a kiszolgáltatottságtól! Volt egy francia szerelmem. Leveleztünk, többször meglátogatott, én is kiutaztam hozzá. Már a papírokat intéztük, hogy a kislányommal kitelepülhessünk. Aztán rájöttem, hogy képtelen lennék függvényként élni! Hogy hiába tanultam meg a nyelvet, a létem, a boldogságom Lionel kezében lesz az idegen országban. Nem vállaltam! Jól tettem.
  – Sok egyedülálló nő kompromisszumok árán is vállalna társat.
  Zsuzsi legyint. – Egy szabad percem sincs, ma is hajtok, ma is bizonyítok magamnak, anyunak, a világnak, gondoskodom a lányomról, aki érettségi után továbbtanul – mondja határozottan. –Sok a barátom, imádom a filmeket – megyek én moziba egyedül is! –, gyűjtöm a sztárok fotóit, aláírásait, tán egyszer könyv lesz az összegyűjtött kincseimből. Megszerettem az önállóságot! És bizony gyakran nevetek a férfiakon. Például lazán odaszól a nálam dolgozó szerelő: adjon egy laposfogót a férje készletéből! Mire én: – Nincs laposfogóm, de férjem se… E mondat hatására az addig udvarias férfiú átalakul: pofátlanul méregetni kezd. „Egy jókedvű nő – férfi nélkül??” Szóval csak akkor kell társ, ha ő olyan, mint egy puzzle: pontosan, milliméterre illik hozzám. Ha nem botlok bele a puzzle-társamba? Akkor is fogok örülni a lányomnak, a hobbimnak, meg annak, hogy kora reggel süt a nap.
  
  Egy hét anyunál - egy hét apunál
  Horváth Eszter tanár: – Van olyan tanítványom, aki a szülei válása óta egy hetet az édesanyjával, egy hetet pedig az apjával és annak új családjával tölt. Sokan ellenzik e megoldást, én viszont azt tapasztalom, hogy náluk jól működik. A gyerek itt is, ott is „összkomfortosán” él – nincs láthatási cirkusz, veszekedés a tartásdíj miatt –, jól tanul, ép lelkületű maradt. Arra is van példa a gyakorlatomban, hogy a papa új felesége nem vált „ellenséggé”, hanem barátnő lett. A kislány az édesanyjával él – szereti, becsüli –, közben élvezi az új feleség törődését is. Azt az anyát is becsülöm, aki arra kért, hogy az ötödikes fiának segítsek férfi(!) korrepetitort találni. Mert a fiút a dédi, a nagyi és ő neveli. Három nő! A korrepetitor amolyan férfias férfi volt: követelt, elvárta, hogy a gyerek teljesítsen, ne nyafogjon… Hatására a lányos kisgyerekből megszületett egy FIÚ! Mindezzel szemben sok a rossz tapasztalatom is. Ha a szülők a gyerekkel zsarolják egymást, mindig ő lesz az áldozat!
  
  Egy gyerekkel nehéz rivalizálni…
  – Veszélyes, ha valaki sokáig él egyedül, mert aztán alig-alig képes megszokni egy másik embert – mondja komolyan a negyvenegy éves jogásznő, aki tizenöt évi házasság után vált el, és már öt esztendeje neveli egyedül a fiát. – Soha nem akartam függetlenül élni – folytatja elgondolkodva –, ám amikor három évvel ezelőtt megismertem valakit, mégis nehezen tudtam feladni a kényszerből vállalt önállóságomat. Valószínűleg azért, mert a gyereküket egyedül nevelő anyák életében a gyerek jelentősége sokkal nagyobb, mint a teljes családokban. Számomra ő az első! Nem biztos, hogy ez helyes. A párom tudja, hogy egy gyerekkel nehéz rivalizálni, és azt is, hogy nekem olyan ember kell, aki szereti a fiamat.
  – Dani elfogadta őt?
  – Nagyon nehezen, hiszen felborult a megszokott életünk! Például a hétvégi programok szervezésekor már nem mindig az ő akarata érvényesül. Eleinte tiltakozott: ha hármasban sétáltunk, tüntetőleg mögöttünk kullogott, semmit nem kért, haza akart menni, nem volt hajlandó egy autóba ülni vele. Ha valamit szereltem otthon, mellém állt, mert meg akarta tanulni: elvégre ő a „férfi” a háznál. Haj, de nehéz volt! Reszketett a lelkem – nem tudtam, jót teszek-e a fiammal –, közben mondogattam magamban: nem diktálhatja egy tízéves, mit csináljak. Úgy tűnik, az idő engem igazolt. Elsimultak a konfliktusok, szép lassan megszerette a páromat (miközben az apjával is tartja a kapcsolatot). Most ott tartunk, hogy hétvégén automatikusan három tányért teszünk az asztalra, az is természetes, hogy hármasban megyünk nyaralni.
  
  Nem tanácsos bezárkózni!
  – Nagyon fontos, hogy az anyának maradjon saját élete, saját társasága, ne zárkózzon be a gyerekével! És ha partnerre vágyik, akkor próbáljon társat keresni! – mondja Bokor László. – Még akkor is, ha a gyereke nyafog: anyu, ne menj el, ne vigyázzon rám más…! Ha elegendő szeretetet kap az édesanyjától, ha érzelmileg biztonságban érzi magát mellette, akkor igenis megszokja, hogy az anyjának van felnőtt élete is. Időnként vacsorázni megy a barátaival, megnéz egy-egy olyan filmet, amelyik neki még nem való…
  – Mi a legnagyobb akadálya annak, hogy e kellemes állapot létrejöjjön?
  – Általában az, hogy az anyában a válás után is forr a düh, nem tudja elfogadni az új helyzetet, például azt, hogy a volt férje új kapcsolatban él. És törleszt. Legrosszabb esetben a gyerekkel… Nem engedi el láthatásra, feljelentések, cirkuszok. Pokol.
  – A múlt lezárása azt jelenti, hogy ne is beszéljünk róla?
  – A válás miértjét a gyerekkel is tisztázni kell! (Persze másképp beszélünk egy négyévessel, mint egy kamasszal.) De arra tudatosan kell ügyelni, hogy ne neveljenek belé gyűlöletet, ne szidják neki szüntelenül a volt társat! Tapasztalatom szerint, ha egy anya elkerüli ezeket a buktatókat, akkor az új helyzetben is képes nyitottá, kiegyensúlyozottá válni, azaz boldogságot tud teremteni az általa fenntartott egyszülős családban.
  (A cikk megírásában Szalóczi Ibolya volt segítségemre. Köszönet érte!)
  
  Hatodik fejezet
  
  Fricskák magamnak
  
  Amelyben szerzőnk megosztja önökkel saját gyarlóságait. Szó nincs önostorozásról, legfeljebb arról, hogy a gyerekei és a munkája megtanította arra, hogy önirónia, nevetés, egészséges mérgelődés nélkül nem lehet (túl)élni. Röviden: Mentsen meg az Isten mindenkit az olyan emberektől, akik az élet minden pillanatában véresen komolyan veszik saját szentséges személyüket…!
  
  PUSZEDLI, NÉRÓ ÉS N…
  
  Valószínűleg azt gondolják kedves Olvasók, hogy ejnye, de rendetlen ez a szerző: lemaradt a cím vége…! Mert hát mi a csuda az az „és N.”? Elárulom: az „és N.” én vagyok. Legalábbis az OTP így – ilyen választékos tisztelettel – szólongat hónapok óta. Volt nekem már sokféle nevem – kuksi, vékulcs, dikó, kóka… –, de ahhoz, hogy ezt a szép csengésű „és N.” megszólítást kiérdemeljem, az OTP-ben kell elhelyeznünk azt a jelentősnek nemigen nevezhető összeget, ami a rezsi kinyögése, a kölcsönök befizetése és a kölykök „stafírozgatása” után megmarad. A pénzintézet precíz: minden pénzbetétel (ez a ritkább), és minden pénzkivétel (ez a gyakoribb) után levélben értesít minket. Igen, minket, hiszen a számla két néven „fut”. Egy férj és egy „ráadás” (mármint én, a feleség) nevén. Eleinte emberségesebben szólongattak: J. Tamás és neje… Ettől az „ésnejétől” is égnek állt a hajam – csak a férjem röhögött elégedetten –, de legalább nem „spórolták ki belőlem” a betűket. Később rájöttek: takarékoskodni kell a betűkkel is! így lett belőlem „és N”. Ez ám a karrier! Kíváncsi vagyok, mit szólnának, ha beballagnék az OTP-fiókba, hogy pénzt vegyek fel, majd az elismervényt „és N.”– ként írnám alá? Azt mondják, elzavarnának? Mert quod licet Iovi, non licet Bovi?
  Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a kisökörnek? Lehet. De azért kipróbálom. (És majd „nej-módra” elpletykálom önöknek…)
  *
  Jelzem, idén nyáron mást is ki akarok próbálni. Például a géprombolást, amit 19. századi eleink „gyakoroltak” lelkesen. Miért? Ó, csak azért, mert utálok egy új „családtagot”. Ne higgyék, hogy megbolondultam – élőlény iránt nem tudok tartós gyűlöletet érezni –, de a párom új, fekete autója belőlem is előcsalta a „rombolhatnékot”. (Amúgy nem is az övé, mert cégautó!) A kocsi bazi nagy, agresszív, gonosz szemű és pökhendi. El is neveztem Nérónak. Ha „helyzetbe kerülne”, ő is felgyújtaná Rómát! Közben férjuram olvatag tekintettel magyarázza – órákon át! –, hogy e nem túl drága kocsi mindent tud. Mindent! Valamiféle napelemes izé működik benne, amitől nyáron hűt, télen fűt. És van benne ülésfűtés is (ah…!), lábtartó meg képernyős útiránymutató…
  No, ez a legnagyobb röhej! Elindulunk, mire férjem őszentsége önelégülten bekapcsolja a „micsodát”. A képernyőn megjelenik egy térkép, majd egy dögunalmas géphang imamalomként morzsolja: „a má-so-dik - ke-fesz-te-ző-dés-nél for-dul-jon bal-ra, száz mé-ter u-tán pe-dig jobb-ra. (Mindezt angolul!) OK, elismerem, hasznos volt e herkentyű, amikor a számunkra ismeretlen Berlinben kalandoztunk, de könyörgöm, miért kell a zuglói lakásunkból a szerkesztőségbe (az utat ezerszer tettük már meg) géphang-vezényletre eljutnunk? Félünk, hogy odébb tolták a Nők Lapja Montevideo utcáját, vagy Zugló összecsúszott Rákosszentmihállyal…?!
  Amikor célba érünk, életem párja bezárja az ajtókat a távirányítóval, mire a dög olyan agresszívan visít fel, hogy a szívem felszalad a torkomba, és akkorát ugrom, mint egy bakkecske. És akkor még nem beszéltem a rendőrségen csörgő lopásgátló izéről – miatta kell indulás előtt hosszú percekig számkombinációt „böködni” –, meg a reggeli nagyjelenetekről… Hajjaj!
  A párom időben kimegy, beül, vár engem – sajnos, mindig előbb készül el –, én késve kiloholok. Közben (néha) megfeledkezem magamról, és kinyitom a sofőr melletti ajtót, hogy valami fontosat közöljek, mire ő válasz helyett felüvölt, mint aki haslövést kapott. Mert Néró akkor is jelez ám a rendőrségen, ha valaki – például én – kinyitja a sofőr-ajtót! Képzeljék, el, milyen hangulatban indulok munkába egy férji halálordítás után!
  – Huszonöt év felett minden nő tudomásul veszi, hogy a férfiak néha olyanok, mint a gyerekek! Fogd fel úgy, hogy a férjed vett magának egy kukorékoló kisvödröt meg egy gágogó homokozólapátot – magyarázza (bölcs) Zsuzsi barátnőm.
  – Apu rengeteget dolgozik, közben mindig csak ránk meg rád költ, nézd el neki a Néró-mániát! – mondogatják a gyerekeim.
  Megadom magam: elismerem, hogy (egyébként) szeretnivaló az emberem, tehát minden utálatom Néró felé irányul. Miatta rajongok egyre jobban az én nem túl fiatal kocsikámért, Puszedliért (ezt a nevet kapta a „keresztségben”). Szerény, pici, aranyos, gömbölyű popsijú munkaeszköz. Társ, akivel közlekedni lehet, de felvágni nem! Amikor Néró-uraság szervizben volt, és én felajánlottam a páromnak, hogy vezesse Puszedlit, ő fölényesen legyintett: – Ezt a görcsöt? No, ekkor lázadt fel az én hűséges autóm. – Ne tűrjünk tovább, törlesszünk! – mormogta az Árpád hídon…
  Másnap elgurultunk Puszedlival Zsuzsi barátnőmhöz. Eltöltöttünk néhány összeesküvéssel és röhögéssel teli órát. A végeredmény? Ó, az remek! Rövidesen levél érkezik majd hozzánk, amelyben egy jóakaró – Zsuzsi barátném gyöngybetűivel – figyelmezteti a páromat, hogy a januárban-februárban gyártott Nérók selejtesek, és ha jót akar magának, akkor gyorsan megszabadul tőle. A címzés sem lesz „utolsó”! Gondolom, kitalálták már: V. Kulcsár Ildikó „és F.”
  Az aláírás? Természetesen: „És N.”
  
  LEVELES (NŐI) DOLGOK
  
  Csudajó (hely) ez a Zugló! Itt születtem, ide kanyarodtam vissza felnőttként. Kinn is vagyok, benn is vagyok… Húsz-huszonöt perc alatt beérek a Nők Lapja óbudai szerkesztőségébe, háromnegyed hétkor indulok, és hétkor már egy belvárosi színházban ülök, de ha kinézek az ablakomon, hársfákat látok (nem betont!).
  Igen, csudajó hely. Egészen őszig… Amúgy sem vagyok Petőfi pártján ősz (és Alföld)–ügyben: mert én bizony nem a haldokló természetet, hanem a tavaszt meg a perzselő nyarat kedvelem! A harsogóan zöld lombokat, a vöröslő, sárgálló, kékellő virágokat, az ablakokból omló muskátlizuhatagot. Ehhez képest (is) remek helyen lakom: a környék kertjei, ablakai egyre inkább hasonlítanak a burgenlandi falvak, kisvárosok irigyelt szépségére…
  Persze, e lokálpatrióta örömködésből semmi sem marad az ősz végére, mert ilyenkor kétségbe ejt a házunk tája. Ápolatlan a nyáron gyönyörűséges, kicsi kertünk, a Cinkotai út hársfái sem illatoznak, hanem levélhegyekkel borítják a járdát. Mit csinál egy nő, ha nem tetszik neki a környezete? Egy ideig szekírozza a férjét. Majd amikor látja, hogy nem bír a férfiúi lustasággal, előkapja a gereblyét. Naponta építget csinos kupacokat a szünet nélkül hulldogáló levelekből – utánozza a szembeszomszédot –, szemeteszsákba gyömöszöli a sáros avart (tönkreteszi a legújabb farmerját), letolja a gyerekeit, mert azok nem gyömöszölnek semmit, összevesz (majd kibékül) a párjával, mert az cirkalmas előadásokat tart az agyatlan asszonyi munkáról. „Csak akkor kell a leveleket bezsákolni egy sarokház körül, amikor már kopaszok a fák, te most olyan vagy, mint a danaidák, akik lyukas hordóban hordták a vizet.
  Persze, csak azért nem vetemednék írásra, hogy egy árva környezetvédő nő szenvedéseiről számoljak be. Tudják, miért meséltem el mindezt? Mert a világon sok az „ügyes” ember. Képzeljék el a következő jelenetet! Egy borongós reggelen kiballagok a kocsimhoz, és hirtelenjében azt hiszem, rosszul látok: a kocsifelhajtó mellett pontosan nyolc idegen zsák virít! Csurig tele falevéllel. Nagy a szél, a zsákok szája nyitva, az „ajándék-levelek” bolondul sodródnak, szállnak. Dühöngenem kellene, de én ülök a kocsiban, és úgy röhögök, ahogy csak tehetetlenségében tud az ember. – Nem vagy te normális – mondom magamnak félhangosan –, nemrégiben tartottál előadást arról, hogy olyan helyen élsz, ahol az emberek úgy törődnek a környezetükkel, mint az osztrákok, de azt nem tetted hozzá, hogy itt csak a szemesnek áll a világ! Méghozzá a spórolós szemesnek! Aki nem ad pár száz forintot a kukásnak, inkább az éj leple alatt felkerekedik… Mert az biztos, hogy nem a szomszédok ajándékoztak meg e csuda-zsákokkal. Ugyan! Ezeket valaki messziről idehozta, lepakolta, hogy az ő portája szép legyen.
  Este a család is röhög. A kölykök Agatha Christie-t emlegetik: az egyik zsákban biztosan lapul egy hulla…, a párom a telet dicsőíti, amikor az ilyen környezetvédő-környezetszennyező a jeget nemigen tudja majd a házunk elé cipelni, közben én lelki rokonaimra – azokra az aranyos görög királylányokra – gondolok, akik lyukas hordóban hordták a vizet…
  Epilógus: Kicsit szorongok, hogy a szerkesztő nem fogja megjelenteni e leveles cikket – bár én akkor is szorongtam, amikor a spanyol királynővel készítettem interjút a madridi palotában, hogy kell-e az aktuális sajtókirálynak a munkám (kellett!) –, hiszen rövidesen hóruhába bújik a város. És akkor már nem leszek aktuális… De azért bizakodom: lesz még tavasz, lesz még nyár, lesz levélhullás is, és majd újból támadnak az „ügyesek”!
  
  REKVIEM EGY HIBISZKUSZÉRT
  
  Egy pocsék, angol nyelvű újság az oka mindennek… Nyelvgyakorlási célzattal olvasgattam egy virágokról szóló cikket – a kétharmadát nem értettem –, de azt sajnos igen, hogy ősszel meg kell nyírni a hibiszkuszokat. – Minden nő ügyesen bánik a virágaival, csak én vagyok ilyen ütődött! – dühöngtem magamban, hiszen a hibiszkuszom hatalmasra nőtt, de ollóval még soha nem találkozott. Igen, én imádom a növényeket, mégis virághullák szegélyezik a „fejlődésemet”. Naponta locsolt kaktuszfélék, csonttá száradt pistikék, begóniák, leanderek, akiktől épp a kaktuszok bágyadt rohadása miatt vontam meg a vizet… Ám amelyik túléli az összeszokás borzalmait, az úgy virul, hogy a szomszéd néni hetente gratulál. Valószínűleg azért, mert agyonszeretem őket (mint a gyerekeimet). Például a hibiszkusz is megszállottan virágzik – télen, nyáron –, pontosabban virágzott. Egészen a „műtétig”…! De ne kapkodjunk, mondom sorban!
  1. Vettem egy nagy és felháborítóan drága kerti ollót. (Első áldozat: a pénztárcám.)
  2. A szerencsétlen férjemmel lecipeltettem a pompás virágot az emeleti teraszról a nappaliba. Az én emberem izzadt, vörösödött, majd' megszakadt, és azóta szüntelenül hajtogatja, hogy kiújult a sérve. (Második áldozat: a párom.)
  3. Rohamra indultam, kezemben a hatalmas ollóval (Don Quijote rohamozhatott így a lándzsájával…). – Ne félj, megszépítelek, egészségesebbé teszlek – vicsorogtam a virágra, és ő úgy érezhette magát, mint amikor a hóhér nyájasan rámosolyog az áldozatára: ne aggódj, percek alatt átsegítelek a túlvilágra! Először aprócska, négyöt centis darabokat vágtam le az ágaiból. A hibiszkusz szép lassan alacsonyodott. Távolról is meggusztáltam, hadd lássam, mivé formáltam. – Én a gömbölyűt szeretem, ez a kúp-fazon förtelmes – gondoltam, és egyre vadabbul csattogtattam a nyíró szerszámomat. Megfosztottam a búbjától, így még pocsékabbul festett, mert a közepe behorpadt. Következett az oldalsó gömbölyítés. Gömbölyítettem én, mint egy született gömbölyítő – közben halkan anyáztam magamban (a tompa olló mamáját szidtam) –, mire az érzékeny lelkű virágom fellázadt, és csak azért is csúcsos lett. Megszemléltem a nappali másik végéből: lúdtalpas karácsonyfára emlékeztetett. Megint nekiestem a búbnak… Itt tartottam, amikor felvisított a telefon. Éjszaka volt, háromnegyed tizenegy.
  – Ki hív ilyen késői órán? Bár Amerikában még csak délután öt van… Tán a New York Times tulajdonosa olvasta el egy cikkemet, és addig nem nyugszik, míg meg nem szerez magának…? Vagy a korábbi – értem csöppet sem lelkesedő – főszerkesztőm szállt magába, és most akarja bevallani, hogy az írásaim nélkül nincs értelme az életének…?
  – Anyci, tényleg késő van, de gyorsan mondd meg, tudsz-e adni holnap ötezer forintot – csilingelt az egyik gyerkőcöm hangja.
  – Ó, persze, drágám, csak most hagyj békén, mert nyírom a hibiszkuszt!
  – Tündér vagy, jó éjszakát! Katt.
  – Jaj, hol az ollóm? És ez a gyerek miért ilyen csóró a diplomájával a zsebében? A fenébe, de álmos vagyok, abba kellene hagyni!
  Csak még ezt az oldalt kigömbölyítem valahogy, mert lapos, mint a távol-keleti nők melle. Csatt, nyissz, csatt…!
  – Normális családokat nem hívnak fel éjszaka… – csörtetett be pizsamadíszben a párom, de nevelő típusú mondatát nem fejezte be, mert a tekintete rátévedt a „betegre”. – Jaj…, mondd…, minek…, miért…, és miafenétcsináltálezzelagyönyörűvirággal? – hadarta (ordította) némi dadogás után.
  – Én csak metszegetek, hogy szebb és formásabb legyen – nyögtem szerencsétlenül, mert a hibiszkuszom egyre inkább emlékeztetett egy nagy lavórban (kaspóban) lapuló kopasz csirkére. Összement, mint a gyapjúpulóverem a mosógépben. A másfél méteres virág a sok gömbölyítéstől alig ötvencentisre zsugorodott.
  – Még egy ágacskát lenyisszantanék onnan, balról – rebegtem bizonytalanul, de a párom kikapta a kezemből az ollót.
  – Olyan vagy, mint a politikusok! – dörögte. – Azok azt hiszik, hogy a hivatallal együtt jár a mindentudás, te meg azt gondolod, hogy a fene nagy ollóddal szakértelmet is vásároltál a boltban!
  Kiabáltam. Összevesztünk. Kibékültünk. Néztem a virágot, sírva fakadtam. (Harmadik áldozat: magam.)
  *
  A kegyelemdöfést a gyerekeim adták meg hétvégén: akkorra a „kopasz csirkém” előtt – jelzem, besárgult a maradék pár szál levele – felirat díszelgett. „Voltam: virágzó hibiszkusz. Éltem: három és fél évet. A halálom neme: nyírás. A gyilkosom neve: V. Kulcsár Ildikó
  Utóirat: Könyörgöm, mondja meg valaki  egy hibiszkusztudor, egy kertimádó géniusz-, lesz-e még virág az áldozatomból?
  
  MŰVELGETJÜK KERTECSKÉNKET
  
  Nem akarom önöket közhelyekkel bombázni, mégis megengedem magamnak a következő – nem éppen eredeti – mondatokat: a kert jó. A kert szép és hasznos. Megédesíti az életünket. Igaz? Naná! Ezért menekülnek „zöldbe” – vesznek parányi telkecskéket a nagyvárosok lakói, a panellakások tulajdonosai –, ezért próbálkozunk mi, kert-ügyben járatlan városi népek azzal, hogy paradicsomot varázsoljunk arra a pár négyzetméterre, ami a természetet jelenti számunkra. Melléfogunk, botlunk, ostobaságokat csinálunk, de csak azért is imádjuk a kertet!
  
  Őszinte leszek: ez a cikk nem született volna meg, ha néhány héttel ezelőtt nem buzgólkodom a kertünkben, ha a férjem hosszas és kitartó jajongásomra nem nyírja le a füvet. De lenyírta a drágám – legyűrte a genetikailag kódolt lustaságát –, én pedig gereblyét ragadtam, bizonyítandó: dolgozni is tudok, nem csak dolgoztatni. Csakhogy unalmas ám a holt fűszálakkal bíbelődni, tehát néhány perces munka után kíváncsian bámultam át a szomszédba, ahol a férfi épp előadást tartott a feleségének. – Képzeld, úgy segítettem rajta, hogy… – mondta (én „tágra nyílt” füllel figyeltem), de nem tudtam meg, kin segített, mert a következő pillanatban ráléptem gereblye fejére. Mire a nyél pofátlanul-durván az arcomba vágódott. Épp a szemem alatt landolt. – Ha öt centiméterrel alacsonyabb vagy, akkor most nincs szemed – magyarázta mély empátiával a párom, miközben több kilónyi jégkockát pakolt rám borogatásul. Hülyeségem történetét megosztottam az alább megszólalókkal – illusztrációul: csábos pillantást vetettem rájuk bucira dagadt, lilába játszó szememmel –, mire nekik is eszükbe jutott néhány kertszépítő-kertépítő bénázásuk.
  
  Átok és „vakondsokk”
  – Sajnállak a dupla szemed miatt, de bevallom, némi vigaszt is jelent számomra. Nem vagyok egyedül… – nevet Elek Erika, majd lemondóan legyint. – Az őseim kétségbeesve szemlélhetik odafentről a dudva és tarack között agonizáló virágaimat. „Falusi lány létére csak erre képes?” Pedig én gyönyörű kertre vágyom, teszek is érte, csakhogy átok ül rajtam. A katalógusból rendelt növényeim meg sem közelítik az ígért méreteket, a frissen hozatott termőtalajról kiderül, hogy gyomokkal fertőzött, és amikor egy szakember tanácsára színes háncsokat vásárolok, és a növényeim közé szórom – a gyomok ellen –, megint bajt okozok. Mert bizony a gaz a következő tavaszra röhögve kidolgozza a túlélő stratégiáját, tehát a szomszéd néni javaslatára felásom a kertet. Mire a föld – a hánccsal keveredve – fogja magát és terméketlenné válik. – Talajcsere, legalábbis a felső rétegé! – jelenti ki a kertész, majd megemlíti, hogy a teljes rehabilitáció több százezerbe kerülne… Közben arra nem ad magyarázatot, hogy a három évvel ezelőtt ültetett hársfánk – imádtam az illatát –, miért döntött úgy idén tavasszal, hogy feladja. Tán a kertünk alatt meghúzódó, lebontott ház romjai nem engedték meggyökeresedni, esetleg gonosz féreg támadta meg…? És a „vakondsokk”! Ne nevess, már a csatorna bekötése is sokkot okozott – szétdúlták a kertemet, mire az a felhőszakadásoktól dombvidékké változott –, mindezt tetézte egy felfedezés: a dombvidék fűcsomói közé bevette magát egy vakond. Őurasága keményen dolgozott: a lankás dombokon hegyvonulatok „nőttek”. Meghatott a szorgalma. Szerencsére eszembe jutott egy hajdani olvasmányélményem: teliholdkor meg kell nyitni a túrásokat… Tehát, éjszaka lidércként osontam ki az udvarra, hogy a vakondnak irányt mutassak a távozáshoz – nem részletezem, hogy röhögött a családom –, de csak annyit értem el, hogy átköltözzön a virágos ágyasokba (ahol a szorgalma megsokszorozódott). Egy barátom szerint azért maradt nálunk szegény, mert amerre kimehetett volna, ott betont talált. De akkor hogy jött be? A fene se érti.
  – Most milyen a kerted?
  – Hát a zsályák azért megmaradtak, a magnóliabokor bízik a jövőben. Jelzem, én is! Majd a következő nyáron…
  
  Vig György tulipános rántottája
  Túlzás nélkül kijelenthetem, hogy már kora ifjúságomban kapcsolatba kerültem a kertművészettel, hiszen már az óvodában gereblye volt a jelem. Ráadásul otthon is volt egy kis kert, meg a Balatonnál is egy nagyobb, amit veszprémi nagypapám művelt. Meg az unokák, ahogy cseperedtek, azaz az öcsém és én. A hősidőkben nemhogy villany, de víz sem volt a telken, ebből kifolyólag a kerti munkák közül a vízhordást sikerült legkorábban megutálnom.
  Ezt követte a gazolás, valamint a cserebogárszedés a kert végi krumpliültetvényről. Szó, ami szó, ez a gyermekkoromban vett erős start az agrárius versenyfutásban sokáig akadályozta, hogy szívvel-lélekkel kertésznek érezzem magam. Kötözni, kapálni, locsolni meg szüretelni tudtam, de nem szerettem. A többi meg nem érdekelt. A többi közé tartozott az is, hogy a tulipán olyan növény, ami egy koszos vöröshagymához hasonló gumóból hajt ki. Azt meg pláne későn tudtam meg, hogy ezt a gumót az édesanyámhoz hasonló lelkiismeretes kertészek ősszel kiássák, pihentetik vagy mi, hogy tavasszal újra elföldelve – a ballagásra – gyönyörű virágos kerttel sápasszák irigyre a barátnőiket.
  Szüleim magamra hagytak egy derűs tavaszi hétvégén. Talán a telekre mentek, nekem meg fontos tanulnivalóm volt otthon… Persze, még el se halt a családi Skoda pöfögése, amikor megérkeztek a haverok (a szomszédok szomorúan konstatálták, hogy megint buli lesz), aztán megéheztünk. Rántottában már akkor is jó voltam, a lényeg a sok hagyma. Találtam is néhány jól fejlett példányt a pincében, ráadásul pucolás közben még könnyeznem se kellett.
  Szóval anyukám abban az évben kénytelen volt a nárciszokkal büszkélkedni…, a tulipán pedig nem igazán jó tojással.
  
  Nagy hal, kicsi tó
  A fiatal házaspár életrevaló. A feleség – Romankovics Éva – nemcsak három apró gyerekét „vezényli” ügyesen, de a mogyoródi kertjével is elboldogul. A férje még azt is a fejébe vette, hogy épít egy tavacskát. És sikerült! Nem folyik el belőle a víz (köszönhető a precízen belehelyezett bélésnek), boldogan fickándoznak benne az apró halak. Persze, e tavacska „előéletében” is akad olyan történet, amely vörösboros nyári estékre való… – Nyaralni indultunk, de nem akartuk, hogy a ház üresen maradjon – meséli Éva –, tehát megkértük a sógort, hogy költözzön hozzánk. Jött is – családostul –, és „hozta magával” a mániáját: a főzés iránti rajongását. Zseniális szakács! Imádja a kerti sütögetéseket, bográcsolásokat, szereti, ha elragadtatva tömjük magunkba az ételremekeit. Tehát „házvigyázóként” rögtön kitalálta: hallal lepi meg a családját. Vett is egyet a piacon. Csakhogy a fürdőszobánk még nem volt kész – zuhanyozóban nem lehet halat úsztatni –, így kapóra jött a kerti tó. Szépen beletette – hadd éljen még –, aztán másnap precízen nekikészülődött a főzésnek (meg a halgyilkolásnak). De azt nem tudta, hogy a mi tavacskánk nem mindenütt negyven-ötven centiméter mély, mert az egyik sarokban jó egy méterre leásott a párom, hogy az apró halak telelhessenek. Tehát a sógor a tavacskához ballagott, hogy kiszedje az áldozatát, de a hal fityiszt mutatott neki, és elbújt a tó legmélyebb pontján. Próbálta ő kézzel, próbálta a legkülönfélébb segédeszközökkel, csőd… Több órai kínlódás után végül elrohant az apósomért, hogy segítsen. Aztán apa és fia – további meddő próbálkozások után – döntött: leeresztik a tóból a vizet. Nagyon hosszú műtét volt, a család éhesen várta az eredményt. Végül győztek, majd a csillagfényes nyári estén megebédeltek… Ám azóta a konyhaművész-sógor egyszer sem lepett meg hallal. – Tudom, hogy egészséges, de nagyon strapás – ingatja a fejét, ha halászlére vágyunk.
  
  Kecskés Zsolt, a vadméhek kedvence
  Nem panaszkodik, nem jajong, mint mi (a „kibeszélésre született” szebbik nem), ő csak fegyelmezetten közli, hogy a vadméhek csípése roppant kellemetlen. Történt ugyanis, hogy lapunk művészeti vezetője egy kora nyári vasárnapon előkapta harci szerszámát – nevezetesen a fűnyíróját –, hogy széppé varázsolja érdi kertjét. Dolgozott is keményen, ám hirtelen feldühödött vadméhek borították el a testét – a fűnyíró behatolt a méhek tanyájába –, akik pillanatok alatt rájöttek, hogy az egy szál fürdőgatyában pompázó, nagy fehér ember az ellenség. Menekült – hiába –, harcolt – törölközővel, gázspray-vel, miegyébbel, kevés sikerrel –, végül alapos ember lévén, módszeres háborút indított a vadméhek ellen. Nem részletezi, milyen fegyverzettel indult harcba, de annyit azért elárul, hogy ma már nem röhögnek rajta a méhek… Azt csak búcsúzóul teszi hozzá elgondolkodva: nem értem, miért kedvelnek ennyire, miközben a szomszédaim egyetlenegy vadméhvel sem találkoznak, rájuk ügyet sem vetnek…
  – Előző életedben lódarázs voltál, és sokat ártottál nekik – vigyorgok, de ő komoly marad. Bár a tekintetében töprengést vélek felfedezni: talán érzi, hogy választ csak az okkult tudományok adhatnak…
  
  Bogaras aquapark
  Nem tudom elmesélni, milyen csudás az aquaparkunk, gyere, nézd meg! – hadarja jókedvűen Csók Kati, két kisgyerek édesanyja, majd gyorsan elnézést kér, és leteszi a telefont. Két perc múlva visszahív: bocsánat, de „slagolnom” kellett a csúszdát…!
  Ilyen előzmények után csodálkozva csöngetek be a barátságos zuglói társasházba, közben azon töprengek, hogyan tartozhat akkora kert e kicsi házhoz, hogy egy aquapark elférjen benne (Mogyoród hatalmas vízi birodalma lebeg lelki szemeim előtt…).
  – Siessünk befelé – mondja Kati, miközben átvezet egy labirintuson (az öreg ház pincéjén), aztán elém tárul egy száz-százhúsz négyszögölnyi, gyerekvisítástól hangos paradicsom. A sárga, vörös, kék színben pompázó „aquaparkból” (bő két méter átmérőjű műanyag medence) szökőkutak törnek az ég felé, a csúszdáról épp a hároméves Hunor csobban a vízbe, a nővére mögötte toporog, ő is csúszna már. – Pár ezer forintért vettük a nyár főszereplőjét, és ha jól meggondolod, ugyanezt „tudja”  milliárdosék aquaparkja is, legfeljebb náluk minden nagyobb – nevet Kati. – Nézz körül – folytatja elégedetten –, három család él a házban, és én tanárként-anyaként állítom, hogy minden megvan itt, ami a szép nyárhoz kell! Hinta, homokozó, medence, szilvafa, mogyoró, alma, cseresznye… A férjemmel kilencvenkilenc lakást nézünk meg, mielőtt ide költöztünk, jól választottunk! Pedig akkor a kert még áthatolhatatlan gazos volt…
  – Ez sikertörténet, én meg a kerti „bénázásainkról” írok – vágok közbe.
  – Haj, ha láttál volna egy héttel ezelőtt…! – legyint Kati, majd drámai hangon ecseteli, hogy spórolási célzattal nem öntötték ki a vizet az aquaparkból, amikor néhány napra elutaztak. Csakhogy abban az időszakban a negyvenfokos hőséget vad trópusi esők szakították meg Budapesten. Valószínűleg emiatt menekült elképesztő mennyiségű hernyó, bogár, rovar, miegyéb a medence alá – ahol természetesen sárga gúnyát öltött a fű –, és valószínűleg a jégeső miatt szédült bele hasonló mennyiségű hernyó, bogár, rovar, miegyéb a medencébe. – Olyan volt a szépséges vízi paradicsom, mint egy hullaház! – jajdul fel Kati. – A gyerekek elmenekültek a látvány elől, a férjem dolgozni ment, én meg kétségbeesve próbáltam az aquapark régi fényét visszaállítani. Szerinted el lehet felejteni egy bogártetemekkel teli délutánt?
  
  Mihalicz Csilla, hadat üzen a gyomnak
  Kilencvennégyben vásároltunk egy vályogházat: menekülőhelynek, ahol a városi ember hétvégeken megpihen. Kis tuszkulánumunk istentelenül elhanyagolt volt, embermagasságú gaz nőtte be a kukorica– és krumpliföldet, repedezett a vályogház, düledeztek az ólak. Nosza, vigyünk kultúrát a buja vadonba! A misszionáriusok elszántságával ragadtunk kaszát, kapát, gyomirtót, hívtunk kőművest, tetőfedőt, és mindent elsöprő optimizmussal megvettük az első fűnyírót. Egy zsebkendőnyi területen pedig egy szál ásóval megalapoztam a konyhakertemet – elvégre ereimben parasztvér csörgedez, az én gyerekeim vegyszermentes sárgarépát fognak enni.
  Hadat üzentem hát a gyomoknak! Az ellenség előretolt hadállásainak harcmódszerét hamar kiismertem: a tüskés levelű nő ki először, méghozzá a sarjadó pázsitban, a csalán a bozótos helyeken áll lesben, a tarack (vagy, ahogy errefelé nevezik: pernye) pedig mindenhol kidugja a fejét. Gyökerei kitéphetetlenül indáznak a földben, osztódással sokasodnak, és hússzor akkora sebességgel fejlődnek, mint az én katonás sorba vetett sárgarépáim. A nyakas paraszttermészetem miatt évről évre elvetettem a répát, noha a gyerekeim soha egy szálat meg nem ettek, se nyersen, se levesben. Ahogy a sóskát sem, az eper viszont, amit szeretnek, kipusztult. Az édesanyámtól minden évben kaptam palántákat: a gyűszűnyi paprika- és az uborkakezdemények szomjasan fonnyadoztak a porban, a paradicsomot betegség támadta meg. Bizony, locsolni, kapálni kellene, csak hát nyáron inkább Fonyódra megyünk, mert a Balaton azért jobb.
  Taktikát változtattam: neveljünk olyasmit, ami szívósabb a gaznál! Kapor– és sóskaültetvény lesz, határoztam el – a gyerekek ugyanúgy nem eszik meg, mint a paprikát és a paradicsomot, de legalább életerős haszonnövény virít majd a kertemben. Egyidejűleg szemléletváltást hajtottam végre – sutba a tradíciókkal: miért pont az a gyom, amit annak tartanak. Ha esztétikailag közelítjük meg a gazkérdést: egyik-másik szép. Néhány pipacsot, katángot és pásztortáskát gondozni kezdtem a sóska közepén – piros-kék-fehér: lám, milyen egyszerűen megvan a franciakert. A következő évben persze nem nőtt ki a kapor, de a pipacs sem… Némelyik gyom fene kényes, hogy a varjú enné föl!
  A gyerekek kezdettől utálták a vidéki életet, nem játszottak indiánosdit, nem mentek a patakpartra „békászni” a szomszéd gyerekekkel, hanem ordítva egymást gyilkolták. Ma már nagyok – nem gyilkolják egymást –, és feléje se néznek a földi paradicsomnak. Csak ha barátokat is viszünk – akkor pedig főzök egész nap –, közben a gazok vigyorogva nyújtogatják a nyakukat a konyhakertemből. Idén már úgy nézett ki a ház mögötti terület, mint amikor megvettük, az embermagasságú gazt Pista bácsival kaszáltattam le. A konyhakertemet kihagyta, mert néhány elszáradt karótól nem tudott ott kaszálni. Most már nincs megkülönböztetett bánásmód: fűnyíró! De azt a félméternyi sóskát meghagyom – én már egészen megszerettem…
  
  Röhög a falu
  „Ha nem írod le a nevemet – nem akarom, hogy az összes beosztottam rajtam nevessen –, szívesen elmesélem, miként jöttem rá arra, hogy a kaszálás tudomány. És a vidéki emberek járatosak is e tudományban! (Én városi vagyok…) Persze, a feleségem az oka mindennek. Addig beszélt, kavart, szervezkedett, míg vettünk egy olcsó házat – dzsungelhez hasonlatos kerttel – Vas megyében. Fűnyíró? Ugyan! Halottnak a csók. Kaszálni kell, mondták a szomszédok, közben a segítségüket is felajánlották. Megoldom, feleltem magabiztosan, és még aznap vásároltam egy kaszát. De már az indulás rossz volt. Amikor nekikészültem a munkának, Józsi bácsi átkiáltott: szomszéd, megfente? Fente a fene, gondoltam, ám amikor az öreg a fenőkövével használhatóvá tette a szerszámot, már szerényebb lettem. A szerénységem tovább nőtt munka közben, mert a gaz hajlott jobbra, hajlott balra, majd teljesen elhasalt, ám amikor továbbléptem, vidoran kiegyenesedett, és rám vigyorgott. Ömlött rólam a víz, céklaszínben játszott a fejem – már akkor is kopaszodtam –, ráadásul Józsi bácsi erősen figyelt. Égtem… Megalázó helyzetemből a feleségem rántott ki. Előlibbent a házból, majd közölte, hogy rosszul csinálom, és elragadta tőlem a borotvaéles szerszámot. Kaszálni kezdett, balkezesen – fordítva! Nem a gaz tövét célozta ám, hanem a tetejét, és a kasza minden mozdulatnál pár centiméterre állt meg a lábától! Hagyd abba, üvöltöttem, mert már láttam, hogy levágja a lábfejét. Ténykedése nemcsak rám volt hatással, hanem Józsi bácsi teljes családjára is – feleségére, fiára, menyére, lányára, unokahúgára –, meg a másik szomszédra: Marikára meg a párjára. Valamennyien a kerítésen csüngve figyelték a fejleményeket.
  Aztán a fiatalabbik Józsi hirtelen felordított: Nem bírom nézni! Bevágtatott a kertünkbe, elvette a páromtól a kaszát, és lassú, erőteljes mozdulatokkal dolgozni kezdett. A feleségem hozott szégyenbe, de – becsületére legyen mondva – a helyzetet is ő oldotta meg.
  „Ezt ilyen gyönyörűen is lehet csinálni…?! Uramisten, hogy kaszáltunk mi!!” Nevetett, hahotázott, és a jókedve átragadt a „nézőközönségre”.
  „Haj, szomszédka, mit művelt maga!? A vér is megfagyott az öreg ereimben”, kiáltozta Józsi bácsi.
  „Az ura – férfi létére – csak legyezgette a gazt”, kontrázott a szomszéd Marika.
  Egyre többen gyűltek a kapunk elé, röhögött a fél falu. Happy end van? Hogyne!
  Azóta imádnak minket – mint anya a hülye gyerekét –, és rendületlen kitartással kaszálnak a „majdnem-féllábú” szomszédka meg a tesze-tosza férje helyett.”
  (Az utóbbi történet hőse megtévesztésig hasonlít a férjemre, de hangsúlyozom: ez csak a véletlen műve!)
  (A cikk megírásához Mihalicz Csillától és Vig Györgytől kaptam segítséget. Köszönet érte!)
  
  RÓMA BOSSZÚJA
  Bálint, Morgó, Ti meg a Babi
  
  Ajánlás: Mindazoknak, akik gyerekként, szülőként, nagyszülőként sokat tévednek-hibáznak, mégis (mindig) talpra állnak. Mert örömben, bajban, fájdalomban – sikerben, kudarcban, feltápászkodásban – társuk marad: a szeretet!
  
  – Hejjj, hóóó, hejhó, hej vaandojóni jó – zengi a kétéves Ádám (enyhe palócos tájszólással) majd a vállán egy hosszú nyelű szemeteslapáttal, kezében egy bonbonosdobozzal (a lámpással) menetel végig a nappalin. Szorosan mögötte lépdel a párom, a vállán partvisnyél, közben szorgosan hejhózik ő is – elfeledkezve a középkorú közgazdászok kötelező nagyképűségéről –, majd emígyen, libasorban bevonulnak az ebédlőbe, ahol a szintén kétéves Patrik királyol. Ő több hasznos dolgot művel egyszerre. Elmélyülten töm magába egy méretes csemegeuborkát – korábban elképzelni sem tudtam, hogy egy ekkora gyerek képes bevágni két-három uborkát császárszalonnával megbolondítva, ebéd után! –, de a kezében már ott egy fakanál is. Vívódik. Főzni kezdjen? Netán hegedüljön? Szerencsére az utóbbi mellett dönt, tehát előkapja a vázából a (mű)napraforgót – ez a hangszer –, majd teátrálisan húzogatja felette a vonót (a fakanalat.)
  – Ő most nyugton lesz egy kicsit – gondolom megkönnyebbülve, de a következő percben felharsan mögöttem Ádám-főnök vezényszava. „Tudoj (fel nem foghatom, mivel vívtam ki, hogy én legyek Tudor…), gyeje má hejhózni!” Miközben egy szutyok szemeteslapáttal ütögetem a küszöböt – „kip-kop, kip-kop, hét kis törpe ás” –, „ásás” közben felnézek: a legkisebbet, a nyolc hónapos Bencét keresem. Ó, ő benn van a nappaliban, és épp öltözködik! No, nem saját akaratából, hanem azért, mert a lányom fázik. Es ha Zsófi fázik, akkor „bemelegíti” a kisfiát. Ezúttal is vastag pulóvert próbál ráhúzni, közben Zoli, a férje csöndesen duruzsol a fülébe – „Zsófikám, megfő a gyerek…” –, de a falnak beszél. Bence néhány perc múlva síelésre készen szuszog a kanapén – áldott nyugis a természete! –, Zsófi győztes hadvezérként néz körül. Közben színre lép a „Kicsi” – a huszonegy éves Panni lányom – két focikapuval, mert rövidesen meccs kezdődik a hallban. A játékosok: ő, a labdamániában szenvedő Ádám, és Laci, a „Kicsi” vőlegénye. A párom viszont fittyet hány a focis előkészületekre, inkább az aprónép kívánságára „egérfejű manóvá” alakul. A technika roppant egyszerű: fejére teszi az egyik „jó éjszakát-egeret”, majd hatalmas léptekkel vonul keresztül a lakáson, közben sztentori hangon dörgi: „jön az egérfejűűűűű”, mire a kölykök fejvesztve menekülnek asztal alá, fotel mellé, bárpult mögé (a poharaim közé). – Az jó, hogy annyian vagyunk, mint az oroszok, hiszen erre vagyok „trenírozva” – gondolom, miközben egy percre letottyanok a fotelba –, de az már kevésbé, hogy Patrik és Ádám megint új akcióba kezd. Egyiknél kék műanyag autó, a másiknál piros kisbicikli (az a rémes kínai, amelyiken nincs pedál, csak a lábukkal hajtják magukat eszement sebességgel), és a következő percben már „járművön” menekülnek az egyre fáradó egérfejű elől. Majd amikor nekiállnak karambolt játszani, és Noémi lányom lelkes mentőorvosként ápolja a földön kiterült „sebesülteket” – közben mindenki egyszerre beszél –, egérfejű manó visszaalakul a férjemmé, váratlanul átölel, és vigyorogva kérdezi: Emlékszel a római szónoklatodra…? Rápillantok a konyhában tornyosuló mosatlan edényhegyre – ahol tizenhárom ember eszik, ott marad ez, az… –, végigfut a tekintetem a lassan csatatérré változó nappalin, és hirtelenjében kitör belőlem a nevetés: a fenébe, imádom ezt a bolondokházát, de ott, Rómában tényleg nem így képzeltem…!
  *
  Finom, mediterrán szellő fújdogált hét évvel ezelőtt a római éjszakában. Giccses-fényes telihold terpeszkedett az égbolton, a Piazza Navona egyik sarkán hegedültek, a másikon gitároztak, a harmadikon táncosok körül tolongott a tömeg, a tér közepén festők-karikaturisták fejték meg a turistákat. Mi kettesben üldögéltünk két hatalmas pizza meg a vörösborocskánk mellett. Csudára jókedvem volt a „nyüzsi” közepén, ábrándozni-tervezgetni kezdtem. – Most sok a dolgunk, a kölykök még elég „zöldek”, Panka még mindig abban a véget nem érő általános iskolában kuksol, de képzeld el, milyen klassz lesz hat-tíz év múlva! A négy nagy gyerekünk már a saját lábán áll majd, a Kicsi is beszerez akkorra egy diplomát, közben mi még nem leszünk öregek! És akkor… – Akkor kiköltözünk egy időre Rómába…
  – Pontosan – folytattam lelkesen –, két helyen vagyok igazán otthon: Pesten és Rómában.
  Rövidesen már arról fantáziáltunk, hogyan tudnánk megélni itt, amikor a párom váratlanul rám meredt. – Állj! Mi lesz, ha akkorra a kölykök nekiállnak gyereket csinálni?
  – Nem vagy normális – legyintettem magabiztosan. – Manapság nem szülnek olyan korán, mint én anno, harminc alatt nem is házasodnak!
  – De ha mégis… Te biztosan nem moccannál az unokák mellől!
  Méregbe gurultam: „Miért kötözködsz? És egyáltalán kit érdekelnek az unokák?” Majd kacskaringós előadást vágtam le arról, hogy mi öt kölyköt tutujgatunk, taníttatunk, öltöztetünk, nyaraltatunk, szeretünk (nagyon!), és a leendő gyerekeikért – e percben elképzelhetetlen, hogy szülőkké válhatnak… – ők lesznek felelősek! Nem a mi dolgunk. A magyar átlaghoz képest túlteljesítettük a tervet…
  Emígyen hőbörögtem a római éjszakában, és okosnak nemigen nevezhető eszmefuttatásom – utóbb kiderült – mély nyomokat hagyott a páromban. Mert az elkövetkezendő években gyakran súgta „csak úgy” a fülembe: Róma… Például a kölykök esküvőin (a „négyek-nagyok bandája” fütyült a divatra, és nem sokkal túl a húszon házasodott), meg a szülések idején… Jaj, micsoda „rohamot” rendeztek! Kori kezdte a sort huszonöt évesen Bálinttal – aki ma már egy zuglói óvodában „fővezéreskedik” –, aztán jött egy őrületes esztendő: 2004. Márciusban, épp a nevem napján adták kezembe Ádámot a születése után néhány perccel – alig láttam a könnyeimtől –, és csodáltam meg a szülőszobán Noémit, ahogy boldogságtól ragyogva szorongatja a párja Andrása kezét. Májusban, épp a születésem napján fogtam a karomban a néhány perces Patrikot (talpig könnyben), és láttam, hogyan néz egymásra – kimerülten, boldogan – a nagyfiam és az ő Juditja…
  Nos, amikor e boldogságos megrázkódtatásokat hosszú előadásokkal próbáltam otthon feloldani – „nincs nálam boldogabb a Földön!” –, a párom menetrendszerűen megkérdezte (gonoszka szeretettel): mikor költözünk Rómába?
  Nem, nem költözünk, mert az aprónép napról napra gyönyörűbb, ráadásul Zsófi is akcióba lép. Férjhez megy, és idén februárban mi újból a Margit Kórház szülészetén tipródunk. (Már úgy járunk oda, mintha a lakhelyünk volna.) Valentin-napi ajándékként kerül a kezembe Bence, szintén a születése után néhány perccel. Furcsa módon nem alszik, hatalmas kék szemmel néz rám. Kicsi szája mozog, mintha súgná: meglátod, sok örömöd lesz bennem… No, ekkor már nem kérdezte a párom a bőgőmasina feleségétől, hogy költözünk-e, csak halkan a fülembe súgta: hogy van Róma?
  *
  Róma jól van, én is jól vagyok. Riportokra rohanok, próbálok segíteni a végképp elesetteken, sikert aratok, és pofára esem – megőrülök attól, hogy a nap csak huszonnégy órából áll –, dajkálok, focizom, szoptatós teát, pelenkát, popsikenőcsöt vásárolok. Közben hallgatom az „okos-trendi” szakmabéliek tanácsait: „Hülye vagy, ha írsz az unokáidról! Az unoka öregít! Az ötven kilóddal nyugodtan letagadhatnál jó néhány évet. Ne feledd, a multik csak a fiatalokra gerjednek!” Nos, az ilyesféle mondatok után azonnal írok valamit az „aprónépről”, mert szerintem csak azért is több a normális nő – húszévestől kilencvenig… –, mint a görcsösen trendi!
  *
  Igen, Róma jól van, de én rosszul. Történt ugyanis, hogy néhány héttel ezelőtt Zsófikám belecsicseregte a telefonba: „anyci, elmennénk holnap hozzátok, mondanunk kell valamit!” Nem tudom, más szülő hogy van ezzel, de én az ilyesféle mondatoktól rögtön gyomorgörcsöt kapok… – Nagyon szeretik egymást, biztosan összehozták a következő unokát – vigyorog a párom, mire végképp pánikba esem. „Szegény kislányom! Bence még csak nyolc hónapos, és már jön a következő…?!”
  Aztán másnap az én szépséges nagylányom felvilágosít: semmi okom az aggódásra. Semmi okom? Amikor a hír legalább úgy megráz, mint egy újabb unoka érkezése? Semmi okom, amikor kiderül, hogy az ő Zolija remek állást kapott egy írországi szállodában, ahol jóval többet fog keresni, mint itthon?
  – Mennyi időre mentek? – dadogom, miközben úgy szorítom magamhoz Bencét, mintha felfegyverzett ír csapatoktól kellene megvédenem.
  – Két évre.
  Később összevissza beszél mindenki, hogy ez csudás, mert ott kétéves korban kezdődik az óvoda, így majd Zsófi is vállalhat állást, közben az amúgy is „jó angoljuk” tökéletesre csiszolódhat. Hallgatom az észérveket, nézem Bencét, és valami szúró-fájó szomorúság költözik belém. „Nem fogom látni, ha elindul, nem hallom majd az első mondatait…?”
  – Anyci, ne légy ilyen csöndes, ez nem jellemző rád! És ugye, értékeled, hogy kedvetekért Ireland feliratú dzsekiben hoztuk Babit? – ébreszt fel Zsófi a gondolataimból, Zoli pedig jó érzékkel teszi hozzá, hogy gyakran jönnek majd haza – „a fapados járat nagyon olcsó!” –, és remélik, hogy mi is sokszor megyünk…
  Furcsa, örömömben sírok, bánatomban száraz szemmel meredek magam elé. Itt a vég: Két év Bence nélkül… Bohóckodik a párom, miután elmennek a „kölykök” – „ó, te elhagyott szélvész-nagyi!” –, a hatás semmi. Aztán éjfél körül kitörök: ez Róma bosszúja! Annyi szépet írtam-meséltem a szerelmetes városomról, annyit fohászkodtam: egy-két évet hadd éljek ott, hogy Ő komolyan vett. Várt. Én meg hűtlenül elhagytam az aprónép miatt… És most törleszt: „Átvertél? Akkor elboszorkányozom mellőled a legkisebbet!” Mire ezt elhadarom, szépen sírva is fakadok. Megint…
  *
  Mindenki vigasztal, biztat, tanácsot ad. A barátaim, a kollégáim, a testvérem, a pótmamám, de alig figyelek rájuk. Aztán Juli barátném kitör: „Te, aki olyan józan szeretettel kezeled mások gondjait, nem lehetsz a saját életedben agyatlan tyúkanyó! És ha tudnád, mennyivel jobban áll neked a nevetés, mint ez a búval bélelt ábrázat…?!
  Nem, nevetni akkor még nem tudtam, de aztán jött egy hideg novemberi délután. Egy végigdolgozott nap után fáradtan értem haza, a párom izgatottan rohant elém. Lehámozta rólam a kabátot, és lelkesen terelgetett a nappali felé. Először egy vaskos albumot vettem észre az asztalon, a fedőlapról a képmásom vigyorgott rám. Négy évvel ezelőtt készült, amikor utoljára jártunk Rómában. És a kövér album telis-tele volt az Örök Városban készített fotóinkkal! – Ezt te raktad össze, aki még nálam is rendetlenebb vagy? – hatódtam meg azonnal, de a következő percben észrevettem valami „ismerősét” az album alatt. – Uramisten, két repülőjegy!
  Gyorsan felkaptam, majd váratlanul megbénult a kezem: Vajon hová? Rómába? Vagy…?
  Két dublini repülőjegy hullott az ölembe. No, ekkor történt meg a csoda: kitört belőlem a nevetés. – Nem vagyunk normálisak, Zsófiék csak két hét múlva indulnak, de nekünk már megvan a jegyünk december 27-re! Hurrá! És mi a csudát nyavalygok én? Elröppen ez a két év, közben majd spórolgatunk repülőjegyre…! Aztán a nagy öröm kellős közepén a fotóalbumra tévedt a tekintetem: Mi lesz Rómával? Nem tudom kiengesztelni…
  – Semmi gond – felelte a párom, és előhúzott a zakója zsebéből egy lottószelvényt. – Annyi minden történt már velünk, nem? Talán nyerünk, aztán felpakolod az egész bandát, és megmutatod az „apró szerelmeidnek” a Fórum Romanumot, a Vatikánt, és Luigi vendéglőjében teletömöd őket pizzával…
  (Másnap Zsófitól sms érkezik: „Amikor Isten rájött, hogy a világ mégis tökéletlen, sürgősen megteremtette a nagymamát és a nagypapát!”)
  
  UTÓIRAT: Bemutatom az aprónépet. Az aprónép, akik miatt vagy nevetni, vagy sírni kell! De csöndes-nyugalmas békességben élni nem lehet.
  
  1. A dumagép teniszkirály
  Ádám. Saját döntése alapján: Morgó („Mojgó”) Hófehérke törpéi közül. Édesanyját a mese hatására Szendének (időnként „csipkejózsikának”) hívja, a borostás édesapja pedig „pont olyan, mint sündihnó..!” Korábban a „hedonista focista” címet vívta ki magának, mert kiélvezi az élet minden percét, be nem áll a szája, és minimum három-négy labdával terrorizálja a családot. Gyakorta kábít a „Mámmá, szejetlek”–fordulattal, újabban pedig torka szakadtából meséli: „Mindenki Mojgót nézi a tenihórán (teniszórán), mert mindig jól ütöm vissza a labdát…!”
  
  2. A (másik) dumagép riporterjelölt
  Bálint, a korelnök. Remélem nem lesz politikus, bár szüntelenül irányít-rendez-szervez-magyaráz. Mindezt kedvesen-lelkesen teszi, tehát van remény egy emberségesebb pályára is. (Újságíró azért lehet…) Gyakran meséli titokzatos képpel, hogy az óvodában már szerelme is van: a Zsófi. Emellett mély és tartós érzelmeket táplál a csokoládé és az autók iránt – menetrendszerűen leadja az autórendelését „Ildinek” –, amikor az édesanyja kapott egy kicsi, használt kocsit, Bálint úgy érezte magát benne, mintha a világ legdrágább Ferrarijában ülne.
  
  3. A hamvasszőke gourmand
  Bence (családi nevén: Babi). Maga a nyugalom, a sztoikus bölcsesség, tán még nem is hallottam sírni, fölényes belső békével szemléli a körülötte „dúló”, hangos családot. Órákig játszogat magában, imád kukucsolni, mászik (inkább hátra, mint előre), rengeteget nevet. Csak akkor háborodik fel, ha valaki eszik a közelében. Ilyenkor addig bűvöli az éppen étkező családtagot, míg kap néhány falatot – ekkor tüneményes mosoly terül szét az arcán –, ezért kedveli nyolc hónaposán a húst, a pizzát, a rakott krumplit meg a csirkepörköltet.
  
  4. A „Danik” és a szakácsok császára
  Patrik. Saját döntése alapján a neve: „Ti.” Az autókat következetesen Daninak hívja, mert édesapja első kocsija erre a névre hallgatott, én „Mamán” vagyok (ő a francia unokám). Ez az öntörvényűség az élet majd' minden területén megnyilvánul. Imád szerelni, meztelenkedni, pancsolni, rajzolni (ennek vadhajtásaként időnként a szobája fala is vad színekben pompázik), de ha főzni kell (lehet), akkor minden egyéb ténykedés jelentőségét veszti. A panírozás a legfőbb kéj (legutóbb nem akart ebédelni, mert az étel a kuktáskodása nélkül készült…).
  
  CSOROG A LÉ…
  
  Ínycsiklandó illatok fogadnak a hamisítatlan falusi vendégségben. A kertben szépen terített asztal, a gyerekek a füvön hancúroznak, a házigazda büszkén kínálgatja a saját termésű borát. A háziasszony aggódva szaladgál közöttünk – ellenőrzi a vendégsereg hangulatát –, majd a bográcshoz lép, és gondosan egy tálba meregeti a mennyei illatú gulyáslevest. A tálat hokedlira helyezi, alatta újság. Hirtelen rossz érzésem támad, nem akarom észrevenni, miféle sajtótermékre csöpög az élénkvörös lé.
  De a legkisebb lányom nem kegyelmez: anyu, Nők Lapja van a levesestál alatt! Épp a te fejedre csorog a zsíros lé…! – kiabálja kiskamaszsága önfeledt tapintatlanságával. – Nézd, már nem látszik a fényképen az orrod, most a szádat érte el a leves, most a betűk is bepirosodtak, már a szövegből sem maradt semmi…! – fejezi be empátiával teli tudósítását.
  – Jaj, milyen figyelmetlen vagyok – kiáltja őszinte kétségbeeséssel a háziasszony, és alig tudom megakadályozni, hogy a gulyáslevestől csöpögő ábrázatomat kirángassa a tál alól.
  – Ugyan már, ez az újságok sorsa! – mondom hamis jókedvvel, közben töröm a fejem, hogy melyik „vérrel írt” opuszom úszkálhat a lében… Persze, egy-két pohár borocska után már tudok nevetni: igen-igen, csorog a lé…
  Másnap délelőtt – gutaütéses kánikulában – mosom le roskatag nyaralónk ablakait. A családom ámuldozik, tudják, hogy szörnyen utálom ezt a munkát. Nagyon buták! Hiszen nem veszik észre, hogy Júlia Robertsszel, Brad Pitt-tel és Havas Henrikkel dörzsölöm tisztára az ablakot…
  
  Utószó
  
  Kedves Olvasóm, ha e kötet végére értél – olvasás közben hol egyetértettél velem, hol méregbe gurultál, vérmérsékleted szerint… –, befejezésül szeretném Neked átnyújtani életem legszebb, legszomorúbb virágát. Mert nemcsak a széfbe kell rózsa, hogy megpukkadjon Mammon, életünk leggonoszabb istensége –, de virág kell a szívünkbe-lelkünkbe is, hogy megvédjen a durvaságtól meg a ridegségtől. Az enyémbe egy fájdalmas-furcsa virág költözött, és amíg élek, velem lesz…
  
  RÓZSAMARGARÉTA
  
  Hatvanéves volt anyu. Akkor még nem tudtam, hogy néhány esztendő múlva, egy napfényes húsvét szörnyű hétfőjén – feldolgozhatatlanul korán és váratlanul – majd átsuhan abba a távoli, ismeretlen világba, ahonnan még nem tért meg utazó… Nem tudtam, hogy néhány év múlva – mind a mai napig – iszonyatosan fog fájni a nincs, a soha, és arra sem gondoltam, hogy távozásával teszi majd számomra bizonyossá, hogy kell (van!) ott fenn egy ország… Szóval akkor csak azzal voltam tisztában, hogy egy kerek születésnapot méltón kell megünnepelni.
  – Veszek hatvan szál sárga rózsát – döntöttem el gyorsan. A kedvence! Aztán az elhatározással a „hónom alatt” rohangáltam tovább: riportra, szülői értekezletre, iskolába, szerkesztőségbe… A születésnap délelőttjén végre bezuhantam a Hungária körúti, kedvenc virágüzletembe. – Hány szálat kér? – kérdezte óvatosan az eladónő.
  – Hatvan kellene!
  – Nem akarom ijesztgetni, de ez egy különleges fajta, kicsit drága… Aztán nem kímélt: megmondta az árát.
  – Egy vagyon – nyögtem elkeseredve, majd percek alatt rájöttem, hogy nem vehetem meg a csokrot, mert akkor nem tudom befizetni a kölykök napközis díját. Csőd. Keserűség. Lassan gyülekező könnyek. – A fene egye meg az átkozott pénzt, füstbe ment a tervem! Miért nem érdeklődtem korábban? Hol találok szombat délelőtt olyan boltot, ahol meg tudok venni egy ölnyi rózsát?
  Az eladónő látva a kétségbeesésemet, hirtelen elmosolyodott.
  – Hozok magának valamit – mondta, és belibbent a hátsó raktárba. Majd egy perc múlva hatalmas csokor üde margarétával lépett ki.
  – Nézze, milyen csodálatosak!
  Mit tehettem? Vettem hatvan szál (tényleg csodaszép) margarétát. Amikor beállítottunk a kicsi zuglói lakásba – nehéz volt a csokor, de nem engedtem, hogy a férjem segítsen! –, anyukám szeme könnybe lábadt. – Uramisten, ilyen gyönyörűséget még soha nem kaptam! Szebb, mint a sárga rózsa! Hogy mosolyognak a margaréták, ez a virág lesz az új kedvencem! És azon a néhány születésnapon, amelyet még együtt ünnepeltünk, mindig margarétát kapott…
  Ma már tudok venni sárga rózsát. Viszek is neki július 12-én, a születésnapjára. A Kerepesi temetőbe. Ahol – télen és nyáron, hótakarós vagy üdezöld sírok között – mi mindig beszélgetünk. Most is fogunk. Én majd elsuttogom, hogy Isten éltessen… Ő biztosan azt mondja majd, hogy édesem, ne költekezz, vigyázz magadra, nekem csak az fontos, hogy gondolsz rám, jól vagy, és én „ideföntről” vigyázhatok rád. Maradjon csak tiéd a sárga rózsa, nekem elég néhány szál mosolygós margaréta!
  
  
  Tartalom
  Nélkülük nem jött volna létre  
  Rövid levél az Olvasónak 
  
  Első fejezet: Ha a férfi…
  Rózsa a széfben  
  Lobogok a kerítésen   
  Harminchat, öt  
  Karácsonyi horror  
  Tojás és halál  
  Rezső esete a féltékeny apával  
  Ne parázz, Lujza!  
  Ha a férfi, szerel  
  Hiúság – férfi a neved!  
  Papa csitájet knyígu  
  Férfi az ilyen?  
  Ki érti a nőket?  
  6 közhely a férfiakról 
  
  Második fejezet: Egy bús férj panaszai
  A nő és a nyári ruhák  
  A nő és a főzés  
  A nő és a frizura  
  A nő és a strand  
  A nő és a falu nyugalma  
  A nő és a barátnő 
  
  Harmadik fejezet: Viselt dolgaink
  Moly Mari könnyei  
  Világra pottyantott gyerekek  
  Az a kicsi szemüveges  
  Hétköznapi szadik  
  A mi dodóink  
  Tiéd ez a nap!  
  Tisztelt besurranó úr!  
  Szolgálunk és védünk  
  Te vagy az ajándék!  
  Shakespeare Óbudán  
  Egy fiatalember esete a csirkecombokkal  
  Azok a szép áramtalan napok  
  Ha a mobil közbeszól 
  Éljen a szerelem!  
  Hol lakik a szeretet? 
  Góóó…!  
  Szeretetszolgálat Kft.  
  Szőke kifli, őszülő vörösbor  
  Lesz magyar fiesta?  
  Tetszettek volna a konyhában maradni  
  (Rém)hírek a neten  
  Szomorkák  
  Mennyből az angyal menj sietve 
  
  Negyedik fejezet: Ha a nő…
  Mi baj van, nyuszika?  
  Sünimanó legújabb kalandjai  
  Megéri?  
  Lila sál múltrojtokkal 
  Csak egy anya?  
  Évek, bókok, pánikok  
  A rabszolgaság megszűnt, ugye? 
  Fátyolban  
  Szégyentelen fehérnép, miért nyúlkálsz a bor után?  
  Vegyél engem feleségül!  
  Négykézláb a hóban  
  Smink  
  A pengék diadala?  
  Egy nő – kétszer  
  Dominika csókja 
  
  Ötödik fejezet: Ha van család…
  Menedék  
  Ugye, a kerted ápolod?  
  Tesók  
  Negyvenhatos hadihajók az ajtóban  
  Néma kapcsolatok  
  Válás helyett családterápia  
  Én és a gyerekem 
  
  Hatodik fejezet: Fricskák magamnak
  Puszedli, Néró és N…  
  Leveles (női) dolgok  
  Rekviem egy hibiszkuszért  
  Művelgetjük kertecskénket  
  Róma bosszúja  
  Csorog a lé 
  
  Utószó
  Rózsamargaréta