– Betűzöm; hogy könnyebben megértse.
A múzeum ősz hajú őre jó angol szokás szerint gyorsan kibetűzte a nevét. Úgy sem értettem, megmondtam hát a magam nevét, s most őrajta volt az udvarias mosolygás sora. Hamar összebarátkoztunk.
Tavaly esett ez a találkozás, amikor jó sorsom Angliába vezetett, ahol a híres-neves John Smith kapitánynak életét akartam tanulmányozni.
Smith kapitányról tudni való, hogy az első amerikai angol gyarmat megalapítója volt. Az első kormányzótanács tagjaként erős kézzel próbált rendet teremteni az aranyra éhes kalandorok között. Később egymaga kormányozta a telepet, és neki köszönhető, hogy az jó három esztendeig valóban fennállt. John Smith kalandjairól, viszontagságairól, nemkülönben lovagiasságáról már életében sok mendemonda járta.
Töméntelen könyvtárat végigbogarásztam, sok-sok régi könyvet végigolvastam, de még mindig akadt kutatnivalóm.
Megjegyzem, véletlenül csöppentem abba a dél-angliai városkába. Lekéstem a vonatot, majd az autóbuszt, sőt a motoros hajócskát is. Nem volt más választásom, mint hogy a csöndes kikötőben ténferegjek. Régen halászfalu volt ez a helység, ódon házacskái a régi időkre emlékeztetnek. Így fedeztem fel a móló közelében a múzeumot. Amolyan műkedvelő múzeum volt ez, szeszélyesen összehordott tengeri csigákkal, vitorlás, motoros hajók gyöngécskén festett képeivel, régi kosztümökbe öltöztetett bábukkal, ódon fegyverekkel, kardokkal, hajósok kacatjaival teletömve. Úgy tűnt nekem, a múzeum őre volt itt az igazgató meg a gyűjtő is egy személyben, mert nagy hozzáértéssel beszélt John Smithről, ismerte valamennyi forrásmunkámat, és amikor megtudta, hogy magyar vagyok, lelkesen felkiáltott: – John Smith Magyarországban is járt! Remélem, tudja!
Tudtam, persze hogy tudtam. De szerényen megjegyeztem, hogy regényem szempontjából ez nem is érdekes. Smith életének főműve: Jamestown. A kolónia első hónapjai érdekelnek tehát. A nehézségek. És a fordulat.
– Akkor hát valójában az indián hercegnőről akar írni? - kérdezte vendéglátóm.
– Ha ugyan hihetem, amit róla olvastam. Egy gyarmat léte nagy dolog. S nagy tettek nagy embereket kívánnak.
– Néha sok múlik a legkisebben is.
– Az indián hercegnő…
– Sok múlott rajta. És még valakin.
Ittunk a teából. Egyszerre csak felpattant az öregúr, és a vállamra tette a kezét.
– Ön rokonszenves nekem – mondta. – Mutatok hát valamit, bizonyára értékelni fogja. Nagy ritkaság, a British Museum is szívesen megvenné tőlem. Hm. Megmutatom, de ígérje meg, nem árulja el soha, hol látta. A nevemet megírhatja, de a város nevét soha.
„Hiszen ha értettem volna az ön nevét…” – mormogtam magam elé, és várakozóan néztem rá.
A terem végébe sietett, ahol nagy, sötétkék páncélszekrény állt. Kinyitotta, és kivett belőle egy régimódi ládikát, olyan volt, mint egy hajóláda. Az egész akkora volt csak, hogy kézben könnyen vihette az ember. Letette elém az asztalra, felnyitotta, és egy vitorlavászon csomagot vett ki belőle. Kibontotta a zsineget, és akkor előtűnt a nagy kincs: szürke mappa, benne fűzetlenül egymásra rakva szakadt szélű, sárga papiroslapok.
– Erről senki sem tud – mondta, és az izgalomtól elcsuklott a hangja. – Megírták már John Smith életrajzát, Jamestown történétét sokan, de erről még senki sem tud. Őnnek azonban megmutatom. Elolvashatja. Aztán írja meg Jamestown regényét a kedve szerint.
Ránéztem a mappára, és örömömben felkiáltottam. Hát ez az, ami még hiányzott: egy új, eddig még nem ismert emléke annak a régi világnak!
Pergamenekhez, töredező okmányokhoz szokott ujjaimmal gyöngéden felnyitottam a szürke mappát, és tüstént olvasni kezdtem az első oldalt:
Tom Savage a nevem.
Utoljára mesélem ezt a történetet..
Nem szeretném, ha bolondnak vagy hazugnak tartanátok, amiért mást is mondok majd, mint ami írva van az én hajdani gazdámnak, John Smith kapitánynak Virginiáról szóló könyveiben. Manapság sokféle leírás lát napvilágot Virginiáról, de hát nekem azokhoz semmi közöm. Marakodjanak csak, akiknek érdeke bizonygatni, kinek és miben volt igaza odaát, az óceánon túl – én csak azt mondom majd, ami velem megtörtént, meg amit láttam és hallottam. Nem szépítek, és nem is rútítok semmin.
Ha kedvetek tartja, hallgassátok meg az én történetemet.
1606-ban szokatlanul enyhe tél volt. London felett sűrű, sötét felhők álltak, de sem hó, sem eső nem esett belőlük. Ellenben egész nap valami szokatlanul enyhe, tavasszagú szél fújt, mitől kipirultak az arcok, felcsillantak a szemek, és a magamfajta kis legénykének folyton-folyvást nevethetnékje támadt.
Tizenkét esztendős voltam. Semmi ember. Nyársforgató Sir Thomas Smith konyháján.
Tudjátok jól, kicsoda Sir Thomas Smith. London és talán egész Anglia leggazdagabb embere. Minisztereket, kancellárokat, főpapokat megelőzve a király után az első ember.
S tudjátok jól, miféle mesterség a nyársforgató mestersége! A hóhér után is a legutolsó ember az, aki, a konyhákon a nyársat forgatja. Semmirekellő bambák, tehetetlen hülyék forgatják a nyársat a világ minden konyháján. S aki éppen nem az volna, hát azzá teszi ez az ostoba és értelmetlen munka.
Hogyan lettem nyársforgatóvá? Nem emlékszem. Apátlan-anyátlan gyerek voltam, akit a konyhai szolgálat legalább az éhezéstől megmentett. De csak az éhezéstől mentett meg, mert máskülönben volt részem a nyomorúságból elegendő. Nyáron főttem, télen fáztam, és az ütlegekből is kijutott, mivelhogy minden idők óta a konyhai cselédség durva tréfáinak egyetlen céltáblája a nyársforgató.
Valami okból a szakács is haragudott rám, s ha a többiek csak mulatságból ütöttek nyakon, ő dühében pofozott, és még ma is sokszor visszatér álmaimban hatalmas, kövér alakja és kidülledt, iszonyatos szeme.
Féltem a szakácstól, és féltem ott mindenkitől. Talán az is volt a hibám, hogy életrevaló gyerek voltam, nem pedig féleszű. Olykor sikerült megszöknöm, csakhogy ritka alkalom volt az ilyen, mert az efféle nagy uraság, mint Sir Thomas Smith, nagy házat visz, és sok vendéget fogad, tehát hajnaltól napestig buzog az élet a konyháján.
Nem volt hát nekem más menedékem, mint az ábrándozás.
Ültem a tűz előtt, forgattam a nyársat, és közben elábrándoztam mindenféléről.
Hej, voltam én akkor minden! Győztes hadvezér, aki roppant várakat rombol, bátor kalózkapitány, aki egyremásra süllyeszti a kincses spanyol gályákat; voltam aranycsináló alkimista és udvaronc költő, voltam színész a szép szavú Shakespeare mester színházában, és voltam persze király is, itt Angliában vagy bárhol másutt, ahol szép korona jár a királysággal.
Legtöbbször azonban egyszerűen szerencsés flótás voltam, aki a világban vándorolván, hatalmas kincset talál egy ősi tölgy alatt. Ezt szerettem a legjobban. Százszor is elképzeltem magamat, amint tavaszi napsütésben zöldellő réten kóborlók és fáradtan megpihenek egy hatalmas, lombos fa alatt. És annyiszor elképzeltem ezt a rétet, annyiszor a tájat, hogy bizony akár csukott szemmel is odataláltam volna, ha tudom, merre kell elindulni.
De hát nem tudtam persze, azért tovább forgattam a nyársra tűzött csirkéket, és visszamerültem az álmodozások édes vizeibe. Ismét láttam magamat, ahogy letelepszem a fa alá, és fejemet már-már nekihajtanám, amikor észreveszek néhány furcsa jelet a repedezett kérgen. Nézem-nézem a jelet, bizony nem mond az semmit, de hát tudom én azt, hogyne tudnám, hogy valami kincsre utal. Fogom magam, ásót ragadok, és mire leszáll a nap, kifordítok a gyökerek közül egy nehéz, vaspántos ládát. Hej, de nehéz az a láda, meg korhadt is. Még a Rózsák harca idején rejtették el óvatos kezek. Nosza, nekiesem, és miközben a szemem is kidülled az erőlködésben, fölfeszítem végre, és akkor már két kézzel turkálhatok a töméntelen drágaságban. Hanem hogy mit kezdenék a kinccsel, nem tudtam meg soha. Hiszen addigra mindig fekiasztott álmodozásomból egy-egy kiadós pofon…
Mégis szerettem álmodozni. Az volt nekem egyetlen menedékem. Valami nagy csodára vártam folytonosan.
Azon a furcsa, langyos decemberi napon aztán az is megtörtént.
Már napok óta nagy izgalom, sürgés-forgás volt a konyhán. Híre jött, hogy nemesurunk, Sir Thomas Smith nagy vacsorát ad. Hamarosan az is kiderült, hogy nem egyszerű vacsora készül, hanem búcsúvacsora, amelyet a Királyi Virginia Társaság Londoni Tanácsa rendez a tengerentúlra induló expedíciója számára.
Emlékszem jól, kora hajnalban megrakott szekereken, minden lábasával, fazekával és kanalával együtt, kivonult a konyha a deptfordi kikötőbe.
Miért éppen oda? Mert amióta háromesztendős föld körüli útjáról hazatért Francis Drake kapitány, hajója, az Aranyszarvas el nem mozdult a deptfordi kikötő rakpartjától: ereklyehajó lett, s azóta az Aranyszarvason, tartja búcsúvacsoráját minden nagy útra készülő angol expedíció.
Tudja ezt minden gyerek, tudtam én is. És minden vár gyám az volt, hogy közelebbről is megcsodáljam az Aranyszarvast, amelyet természetesen. éjjel-nappal őrség vigyáz. Gondoltam, most itt az alkalom, és talán még fel is léphetek azokra a deszkákra, amelyek annyi híres csatát, annyi érdekes világot láttak.
- Hé, fiú! Gyerünk, gyerünk!
- Hej, Tom, mi lesz már?!
- Tűzhöz, gyerek! Hol az istennyilában vagy?!
Egy-egy gyors pofon még e szavakhoz, és az Aranyszarvas megcsodálásából nem lett semmi. Duzzogva kuporodtam a tűzhely mellé, és mivel nem sokat értettem a körülöttem való világból, addig-addig hallgattam a tengerentúli Eldorádótól szóló históriákat, az expedícióban részt vevő lovagok viselt dolgait és az emberevő vad bennszülöttek töméntelen kincseinek előszámlálását, hogy megint hatalmába kerített az álmodozások méla szomorúsága.
– Átkozott lustája!
Mire felocsúdtam volna, fél tucat ütleg zuhogott hátamra, fejemre. Csak úgy mennydörgött a szakács hangja:
– Már szaglik, már füstöl ez a finom csirke, de ez az átkozott… Ó, te szemét, széttaposlak! Megöllek! Nem veszi észre, nem figyel oda… Nesze, nesze, nesze!
Hatalmas, erős keze volt a szakácsnak, az ütései alatt csak úgy szédelegtem. A fejem tehetetlenül ide-oda billent, és miközben a konyhai cselédség szótlanul és ijedten nézte kínszenvedésem, kemény öklével az arcomba vágott, hogy hanyatt estem, és egy pillanatra talán az eszméletemet is elvesztettem.
A szidalmaknak és az ütéseknek ekkor sem szakadt vége. A durva ember estemben belém rúgott, majd fél kézzel felrántott a földről, és kilökött az ajtón. Őt lépcsőn gurultam lefelé. Még hallottam a saját fejem koppanását a rakpart macskakövein.
Aztán végképp elsötétedett előttem minden.
Nem tudom, meddig feküdtem ott. Gondolom, sokan el-mentek mellettem, de senkinek sem jutott eszébe, hogy lehajoljon hozzám, és letörölje véres arcomat.
Kürtök szavára nyitottam fel a szememet. Feltápászkodtam. Minden tagom fájt. Szédültem. A falnak támaszkodva, a téglákba kapaszkodva vánszorogtam el az épület sárkáig.
Ott csodálatos látvány tárult a szemem elé.
A rakparton fáklyás szolgák sorfala állt. A sorfal a kikötő bejáratánál kezdődött, és a vízen sötéten, magányosan magasodó ereklyehajóig vezetett.
A rakpart kőbikáihoz kötve, kecsesen és méltóságteljesen pihent a vízen az Aranyszarvas. Feketébe öltözött, magányos matrónához hasonlított, aki ifjúságának édea emlékein mereng.
Káprázó szemmel néztem a szolgákat. Kezükben fénylett a fáklya. Még világos volt az ég, s a félhomályos szürkületben, mint parányi csillagok, hunyorogtak, ugráltak a piciny lángok.
Néztem a fáklyák füzérét, és egyszerre csak reszkető félelem és iszonyú szomjúság tört rám. Mintha eszemet vesztettem volna, rohanni kezdtem.
– Jaj, anyám; anyám!… – kiabáltam kétségbeesetten, pedig hát nem is ismertem én az anyámat.
Nincs énrám szükség sehol, semmirekellő, utolsó ember vagyok én… – gondoltam. Ha a szakács itt megtalál, bizony kettévág a hússzelő bárddal.
– Fogd be a szád, kölyök! – sziszegett rám a kapuőr. Éppen akkor érkezett három díszes ruhájú lovag, azok előtt meghajolt a fáklyás sorfal, és úgy maradt mindaddig, míg fel nem értek az Aranyszarvasra.
Visszanéztem. A szép ereklyehajó sötét volt. Az erős szél miatt nem mertek világot gyújtani a fedélzetén.
– Lódulj! Mire vársz?!
Egy kéz megfogott, és kilökött a kapun. Nagyon megijedtem, s megint csak rohanni akartam. Neki a világnak!
– Hé, gyerek… fellököd a lovamat!
Zengő, erős hang kiáltott rám. És hozzá jó nevetés csattant.
Ahogy felnéztem, két lovast pillantottam meg.
Büszke tartású, vállas férfi volt az egyik. Állat dús körszakáll fedte, és ez idősebbnek mutatta valóságos koránál. Hatalmas mellkasán gyönyörű ezüstpáncél csillogott, sisakjának forgós tollat vidáman lobogtatta a szél.
Huszonnégy-huszonhat éves lehetett, a társa pedig, aki jóval szerényebb öltözéket viselt, talán húsz. Egészen fiatal ember volt, szakállt sem hordott, hát első pillanatban úgy tűnt, talán fia lehetne a mellvértesnek.
– Fogd a kantárt, fiú – szólt rám a fiatalabbik, és egy megkezdett beszélgetést folytatva mondta: – … csakhogy nem egyszeri kaland ez! Sok baj lesz az állandó teleppel.
– Ne legyen John Smith a nevem, ha sikerre nem visszük! – harsogta a mell vértes, azzal leugrott a lováról… és majdhogy fel nem bukott bennem, mert én a neve hallatára hangos kiáltással térdre vetettem magamat.
– Ó, nagyuram, ó, nemes lovag, kegyelem, kegyelem! És fuldokoltam a könnyeimtől.
Azok meg csak néztek rám. Értetlenül és bosszankodva.
– Mi bajod, te gyerek?
– Kegyelem, uram, kegyelem! Csak egy szót szóljon, csak egy szót tiszteletre méltó apjaurának… a szakács megöl, ha megtalál! Szökött cselédnek kötél a sorsa… jaj, tudom én… a kegyelmed apjaura… hatalmas, gazdag úr! Jaj-, jajaj!
Mordult egyet John Smith. Lehajolt hozzám, és felemelt térdeplő helyzetemből.
– Miket beszélsz? Ejha, téged jól elláttak! És mi a neved?
– Tom Savage, szolgalatjára! Tom Savage. És elégettem egy hosszú nyárs csirkét – reszketett a hangom.
Hallgatott egy ideig, és vizsgálódva nézett. Nagy szeme volt, furcsán nézett vele, lágyan is, szigorúan is egyszerre.
– Hm… – dörmögte, és hátraszólt a társának: – Mit szólsz hozzá?
– Hagyd el, ne törődj vele! Nyársforgató. Az efféle mind eszelős… Egy darabig bőg, aztán, visszamegy, és csinálja a dolgát.
– Így megverni egy gyereket. Mégiscsak istentelenség! – És beletúrt a hajamba.
Sokáig vizsgálgatta arcomat. Én meg, noha szepegtem még, és reszketettaz ajkam, álltam a tekintetét. Marcona ábrázata volt John Smith kapitánynak, isten legyen irgalmas ahhoz, akire ő megharagszik. A szeme azonban mégis simogatott, és ha még féltem is, hát valahogy még mindig jobban féltem a szakácstól.
– Mit szólnál hozzá? – fordult hirtelen a társához, amikor egy szolga elvezette a lovakat.
Az felnevetett, de úgy, hogy a hasát fogta nevettében.
– Még ilyet! Hiszen azt sem tudod, kicsoda-micsoda ez a kölyök!
– Éppen ekkora legénykére volna szükségem. Értetlenül néztem rájuk.
– Rendes ruhája sincs. Aztán meg ki tudja… Szinte eszelősen kezdtem hadarni ismét:
– Nem csináltam semmi mást! Semmi mást… csak azt az egy nyársra való csirkét… Ha kegyelmes apjaurának…
– Apámuramnak?! Hahaha!
A mellvértes elengedte a karomat, lekapta sisakját, majd megint visszatette a fejére. Nevetett. Nevetett a másik fiatalember is. Én meg nem tudtam, mi nevetnivaló van azon, amit mondtam. Mert ha hosszadalmas volt is, ha zavaros volt is, mégis végig tudtam gondolni, hogy John Smith kapitány szól az apjaurának, hogy szólna a szakácsnak, ne bántson engem.
– Az apámuram, hahaha… kidobott téged?
– A szakács, uram, a szakács. Merthogy én csak egy kis senki vagyok, és a kegyelmed apjaurát, bevallom, még soha nem láttam.
– Azt elhiszem, fiú, hahaha! – nevetett John Smith kapitány. Aztán vállamra tette a kezét. – Kell-e szolgálat?
Ezekre a szavakra olyan bambán néztem rájuk, hogy az valóban nevetséges volt. Szólni nem tudtam, hanem csak bólintottam.
– Akkor hát mától fogva apródommá fogadlak, és csakis én parancsolok neked. Most pedig menj vissza a konyhára…
– Ne… jaj, ne! – kiáltottam.
– Menj, ha mondom! Csak bátor embereket tűrök meg magam mellett. – És összevonta szemöldökét. – Menj vissza és mondd meg: „Mától fogva John Smith kapitány apródja vagyok. Ha valaki bántani merészel, vele gyűlik meg a baja!”
Gyengéden meglódított, maga előtt betuszkolt a kapun. A fáklyás szolgák sorfala mélyen meghajolt előttünk. Előttem is bizony, hiszen ott voltam. Ők ketten pedig egymás vállát csapkodták széles jókedvükben, és úgy hahotáztak, hogy zengett tőle a deptfordi rakpart.
– Az apád… mit szól hozzá az apád?
Szegény hányódó lélek, én meg csak támolyogtam, és elmondani sem tudom, mit éreztem akkor. A testem még fájt, még maszatos arcom a vértől, de valami már világosan megérteti velem: minden álmodozásnál, minden csalóka képnél nagyobb szerencse ért. Ettől szinte szárnyakat kaptam. Feledtem a rúgásokat és az ütéseket, sírtam és nevettem is egyszerre, miközben egy újabb nógatás után nekiiramodtam a konyha felé.
Nevetve nyitottam be.
Most is látom a szakács arcát. Kövér, hatalmas alakja ott állt a tűzhely előtt. Vérben forogtak rettentő, dülledt szemei, duzzadt szájából kilátszottak rossz fogai, ahogy felordított:
– Mit állsz ott, az istenfádat! A tűz égessen meg, hol csavarogtál?! Dologra, átkozott kölyke… majd megtanítalak, mi a rend!
Felkapott egy jókora hagymát, és hozzám vágta, csakhogy én ügyesen elkaptam, és boldogan, hetykén feleltem:
– Tudja meg kegyelmed, hogy mától fogva Sir Thomas Smith fiának apródja vagyok! Aki bántani merészel, annak vele gyűlik még a baja!
Végig sem mondhattam, amikor vad röhögés csattant fel a konyhán. Kukták, cselédek, lábatlankodó szolgák és kocsisok mind a hasukat fogták nevettükben, és a következő pillanatban hajigálni kezdték hozzám, ami csak a kezük ügyébe került. Közben nyihogtak és kukorékoltak vad jókedvükben, s gúnyosan mutogattak rám.
Engem megzavart, a szakácsot felingerelte ez a vidámság. Felkapott egy súlyos réz merőkanalat, és nekem rontott.
– Most véged, pimasz kölyke!
– Jaj!
Menekülni akartam, de a síkos kövön megcsúsztam, és térdre estem. Hirtelen mindenki elhallgatott, és mozdulatlanná dermedt. A szakács dühös képe pedig egyszerre csak alázatossá torzult.
– Ó, John Rolfe uram… persze…
A fejem felett egy kard hegye nyúlott előre.
Hát így tudtam meg új gazdám társának nevét. John Rolfe utánam jött, és bizony jókor, hogy az utolsó pillanatban megmentse életemet. Ahogy később a fáklyások sorfala között a hajó felé siettünk, nem szégyellem, megragadtam a kezét, és megcsókoltam.
– Uram – mondtam –, köszönöm, hogy megvédelmezett. Ha kegyelmed jó barátja az én nemes gazdámnak, ígérem, hogy kegyelmedet éppoly hűséggel fogom szolgálni, mint őt.
– Jól van, te gyerek – nevetett John Rolfe. – Szolgáld te csak a kapitányt. Jobban, mint az apjaurát, hahaha!
Széles, korlátos palló vezetett a fedélzetre. Azon csendben átlépegettem.
– A mindenit, de sötét van! Hát csak maradj itt valahol. Mindjárt hozok rendes ruhát. Ha már a kapitánynak ily bolond ötlete támadt… Így szólt John Rolfe, és a gazdám után sietett, aki már eltűnt a fedélzeti lejáróban.
Egyedül maradtam, mégsem éreztem magányosságot. Lekuporodtam egy kötélcsomóra, összehúztam magamon rongyaimat, és türelmesen vártam. Feltámadt a hideg szél, és itt a fedélzeten erősebben fújt, mint odalent a rakparti házak között. Néztem a fáklyasort, amely a pallótól a bejáratig húzódott. Valahányszor új vendég érkezett, a fáklyások meghajoltak előtte. Szép látvány volt. Mintha a szél himbálná a lángocskák gyöngyfüzérét.
Fáztam. A sebeim újra fájni kezdtek. Elálmosodtam. A szívem azonban tele volt boldogsággal.
– Tegye bolonddá az öregapját!
– Ha mondom, hogy senkit sem ismerek!
– Amott jön John Martin kapitány. Őt sem ismeri?
– Már találkoztunk.
– No lám! Mégis itt állunk a hidegben, és kegyelmed fertályórája csak faggat.
– Nincs is hideg, kedves Gabriel Archer kapitány. Suttogó hangokra riadtam. Ketten álltak előttem, és a hajó korlátjára támaszkodva beszélgettek.
Furcsán beszélgettek. Félszavakat mondtak, a mondatok felét jelentőségteljesen elharapták, olykor hosszasan hümmögettek, és a fáklyák idevetődő gyönge fényében lopva méregették egymást. De hát aligha láthattak többet egymás szeme csillogásánál és hasított ujjasaik fehér selyembélésénél. Jómagam sem láttam sokkal többet belőlük. Az a Gabriel Archer szikár, hajlott hátú alak volt, nem túl magas, míg a társa kerek fejű, kerek testű, gyors beszédű ember.
– Tudja, kedves barátom – magyarázta Archarnek –, az élet mindig tartogat meglepetéseket. Hosszabb utak előtt jobban szeretem így megismerni az embereket.
– Hm. Akkor hát Martin kapitányban megbízhat, ő is szereti így megismerni az útitársait.
– Vagyona van-e? És adóssága?
– Hkm… Ő még a jóemlékezetű Francis Drake admirálissal együtt hajózott.
– Akkor hát befolyásos ember.
– Majd alkalomadtán szólok neki kegyelmedről, kedves John Ratcliffe.
– Megtisztel. Igazán nem is tudom…
– Lesz alkalma rá, hogy meghálálja.
Ismét elhallgattak, mert nagy zajjal többen érkeztek a hajóra. Egyesek hangosan szitkozódtak, mert a fáklyák világa után túlságosan sötétnek találták a hajó fedélzetét. Ők ketten fejüket vakargatták, és fázósan topogtak.
– Menjünk le, Mr. Ratcliffe. Rám fér egy pohár bor.
– Ne még! Fontos dolgot szeretnék mondani… Azaz kik is jöttek az imént?
– Ej, mintha nem ismerné őket! Az a nagyhangú Bartholomew Gosnold kapitány volt. Sir Thomasnak sógora. Többször járt már a tengerentúlon, és több felfedezés fűződik a nevéhez. Gazdag ember!
– Egyszóval ő biztos.
A hajó finoman hintázott a vízen. A szél elült, majd ismét feltámadt. Mozdulatlanul kuporogtam a kötélcsomón, és egyre azon fohászkodtam, nehogy éppen most kiáltson értem Smith kapitány. Ki tudja, mi baj származna abból, ha itt felfedeznének?!
– Azt mondta, biztos. Mi biztos?
– Hogy is mondjam? A mi barátságunk nem régi, tehát megkérdezhetem bátran: megbízhatom kegyelmedben?
Gabriel Archer kapitány felkapta a fejét.
– Szóval úgy értettem – folytatta Ratcliffe –, hogy Bartholomew Gosnold kapitány biztosan benne lesz a gyarmati kormánytanácsban.
– Erre kíváncsi? Hogy ki lesz benne? – nevetett Archer.
– Csendesebben! Jönnek.
Valóban, ismét hullámzani kezdett a fáklyasor odalent, ahogy a szolgák sorban meghajoltak.
– Vigyázzon!
– Mire vigyázzak? Mitől fél? Istenemre, úgy viselkedik, mintha nem is volna vízen járó ember!
– Pszt! Ügy érzem, valaki figyel.
Ezekre a szavakra akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem, meghallják. Ősszehúztam magamat, amennyire csak lehetett, s még a szememet is lehunytam, meg ne érezze merő tekintetemet a hátán,
– Nekem ebből elég! Lemegyek a hajóba. S engem hiába kérdez, ki kicsoda és miféle ember. Bánja a fene! Kegyelmed se mai gyerek. Ráadásul saját hajójával vesz részt ebben a marhaságban.
– Csak egy naszáddal. Húsztonnás naszád. Hitvány jószág – motyogta Ratcliffe.
Az új társaság fellépdelt a pallón, majd eltűnt a lejáróban, de Gabriel Archer mégsem ment velük.
– Ha már kimondtam, megmondom. Ez az expedíció hitvány cirkusz csupán.
– És a kincsekről szóló történetek?
– Igazak. Egész hegyek vannak odaát aranyból. Termésaranyból! Csakhogy nem nekünk kéne a fogunkat érte odahagyni! Haj, haj, huszonhat esztendeje! Nagyot fordult a világ azóta.
Mert éppen huszonhat esztendeje volt akkor, hogy a bátor emlékezetű Francis Drake admirális három évig tartó föld körüli útjáról hazavezérelte híres hajóját, az Aranyszarvast. Igen, igen, pontosan 1580-ban siklott a deptfordi kikötő rakpartjához a könnyű járású hajó.
Hihetetlenül kalandos út állt mögötte. Francis Drake admirális Plymouth kikötőjéből egész flottával indult útnak, hogy vállalva egy kockázatos utat a Magellán-szoroson keresztül, meglepetésszerűen rajtaüssön a spanyolok csendesóceánparti gyarmatain. A Magellán-szoros vad viharaiban sorra elvesztette a flotta minden hajóját. Mire megkerülte az amerikai szárazföldet, csak a vezérhajó, az Aranyszarvas maradt meg.
A kalandos csaták után pedig gondolt egyet Drake, és továbbhajózott nyugatra. Három esztendő alatt megkerülte a földet, és egyetlen hajójával olyan zsákmányt hozott haza, amilyet a világ még nem látott. Az Aranyszarvas méltó lett nevére. Mindenki, aki a flotta felállítására annak idején pénzt áldozott, 4100 százalék hasznot vágott zsebre.
– Látja, barátom – sziszegte Archer, miközben társa újabb kérdéseivel többször félbeszakította –, az volt az igazi… Drake, Frobisher, Hawkins meg a többiek azért harcoltak, hogy erőssé tegyék Angliát a tengereken. Ha angol zászló tűnt fel a láthatáron, a spanyol hajósok félelmükben önként megadták magukat. És ma? Hahaha! A spanyol ezüstflottákat hadi vitorlások falkája kíséri, az angolok pedig hol bizonytalan, koszos gyarmatokra pazarolják a pénzüket, hol meg hiába keresgélik északnyugaton az átjárást a Csendes-óceánba.
– Éppenséggel nincs igaza, kedves Archer kapitány! Vegyük csak Cristopher Newport kapitányt.
– Végre kegyelmed is ismer valakit!
– Ne gúnyolódjék! Szeretnék valami nagyon fontos dolgot mondani.
Elhallgatott.
– Mondhatom? – kérdezte nemsokára.
– Bánom is én! – felelte Archer ingerülten. – Úgy látszik, kegyelmed a fehér asztal mellett sokkal kellemesebb barát, mint itt.
– Ide hallgasson! Ha éppen tudni akarja, Christopher Newport lesz az admirális.
– Nevetséges! Ezzel akar lehengerelni? Newport kapitány éppen igen alkalmas volna arra, hogy a nagyszerű Drake örökébe lépjen. Eddig négy amerikai várost sarcolt meg, és húsz spanyol gályát süllyesztett el.
– Őfelségének két krokodilust és egy vaddisznót hozott a Nyugat-Indiákról.
John Ratcliffe olyan áhítattal mondta ezt, hogy szorult helyzetemben is majdnem elnevettem magamat. Igaz, sose láttam még sem krokodilust, sem vaddisznót, mégis nevetségesnek találtam, hogy Jakab királyunk többre tartsa e fenevadakat, mint a húsz spanyol gálya elsüllyesztését. Úgy látszott, Archer kapitány is ugyanezen a véleményen volt, mert meglepő leereszkedéssel hátba vágta társát.
– De nagy hólyag! Istenem, de nagy hólyag!
Ratcliffe nem sértődött meg, ehelyett engem ijesztgetett, mondván:
– A mindenségit, folyton az az érzésem, hogy figyelnek.
– Elmondja végre, mit akar?
– Christopher Newport kapitány nekem jó barátom.
– Ejha!
- Na ugye? Hát hallgasson meg végre türelmesen!
– Szívesen megtenném, de már késő. Nézze csak, kik jönnek ott!
A kikötő bejáratánál ismét felharsantak a kürtök. A fáklyasor egyszerre hajolt meg. Valaki hangosan beszélt, elhúzta a szavakat, mint aki szónokol, vagy köszönt valakit.
Most a hajó mélyéből halk kiáltást hallottam. Eddig is szűrődtek fel zajok. Vidám muzsika, vad nevetés, pohárkoccintgatás, sokféle beszéd zavaros hangjai.
Ez a kiáltás azonban engem hívott.
Mozdulatlanná dermedtem, de a hidegtől úgy reszkettem rongyaimban, hogy az bizony mozdulatlanságnak sehogy sem volt nevezhető. A nappali fura enyheség süvöltő hidegnek adta át a helyét, és én nagyon fáztam.
– Sir Thomas Smith érkezett meg – mondta Archer.
– Ó! – hebegte Ratcliffe.
Miért remegett alázatos szorongás Ratcliffe hangjában, nem tudom, ám ha rajtam a sor, én sem tudtam volna mást kinyögni. Sir Thomas Smith neve az akkori agyamban nem a Virginia Társasággal, hanem csakis a konyhával és sorsom hirtelen változásával volt kapcsolatban.
Még pár perc, és végleg eldől a sorsom. John Smith kapitány mindjárt apja elé áll, és azt mondja: „Atyám, volt kegyelmednek egy nyársforgató legénykéje. Adja nekem; apródommá teszem.”
Vajon mi lesz a felelet? – nyöszörögtem, reszkettem.
– Hallotta?
– Mit, kedves Ratcliffe kapitány?
– Valaki van itt a fedélzeten.
– Ne bolondozzék folyton! Gyorsan mondja el, mit akar, mert ha ideér Sir Thomas, feltétlenül lemegyek.
„Atyám, volt kegyelmednek egy nyársforgató legénykéje. Adja nekem, apródommá teszem.” Vajon mi lesz a felelet?
Eltakartam arcomat, és ujjaim közül figyeltem, hogyan közeledik Sir Thomas Smith, London és talán az egész világ leggazdagabb embere. Kövér, hatalmas alakját jól kivehettem, hiszen a fáklyás sorfal megbomlott körülötte, s utána nyomult a szolgák hada. Egész fényözönben vonult a hajó felé.
Sir Thomas nem ment, és nem lépkedett. Vonult. Vonulása mégsem katonás erőt, inkább valami puhány erőszakosságot mutatott.
Vajon mi lesz a felelet?
„Vidd…” – mondja majd egyszerűen?
„Még mit nem!” – feleli mogorván?
Eleredtek a könnyeim. A két leskelődő kapitánnyal már mit sem törődtem. Ráhajtottam fejemet a kötélcsomóra.
– Nos, Ratcliffe barátom? – Archer hangjában gúnyos sürgetés csengett.
– Lehet-e kegyelmedre számítani?
– Hasznom van-e belőle?
– Nagy a tét! Most már csak az a kérdés, kikre számíthatunk.
– Kikre?… Hm. Mondja meg végre, miben!
– Én már mondtam egy nevet. Cristopher Newport kapitányét.
– Én is mondtam. John Martinét. No meg a magamét.
Sir Thomas Smith ekkor ért fel az Aranyszarvas fedélzetére. Ő bezzeg nem szitkozódott, mert megvilágították előtte a lejáratot. Fény esett a két leskelődőre is, akik hangoskodó tisztelettel köszöntötték a lovagot, bizonygatván, hogy csakis őrá vártak.
A főárboc eltakart, sötétben maradtam. Ezért láthattam és hallhattam, amint Ratcliffe visszafogja Archert, és így szól hozzá:
– Mondja csak, az a John Smith, akivel odalent találkoztunk, rokona talán Sir Thomas Smithnek? A fia volna?
– A fia? – nevetett Gabriel Archer. – Sir Thomasnak nincs is fia! Sir Thomas Smith gazdag és hatalmas úr, az a John Smith pedig csak egy nagyszájú, buta paraszt.
Ha most azt hiszitek, hogy életem legmozgalmasabb napjának új meglepetésére egy világ omlott össze bennem - nagyon tévedtek. Ha azt hiszitek, hogy csalódottan és új félelmekkel telve bámultam magam elé – megint csak tévedtek.
Nem volt nálam boldogabb ember, amikor megtudtam, hogy John Smith kapitánynak semmi köze Sir Thomas Smithhez. Sőt megdühödtem, hogy nagyszájú, buta parasztnak nevezte az az ellenszenves, gunyoros Archer.
Mentem ám nagy bátran a hajó mélyébe.
A lépcső alján várt Smith kapitány. Egész öltözet ruhával várt.
– Siess! – mondta. – Azt akarom, hogy mögöttem állj a vacsoránál.
Magamra kapkodtam a ruhát. A cipő szorított egy kicsit, de nem törődtem vele. Amikor már felöltözve ott álltam előtte, vizes ruhát nyomott a kezembe, hogy törülném le véres és piszkos képemet.
– Kapitány uram – suttogtam közben –, nagy újságom van! Kihallgattam két embert a fedélzeten.
Mintha meg sem hallotta volna, ment az ebédlőterem felé. Én meg utána.
Hát ahogy beléptünk, szinte mellbe vágott a sűrű füst. Akkortájt jött divatba itt Angliában az indiánok csodatevő füve, a dohány. Emlékszem, olyan drága, különös valami volt, hogy nemcsak az árát kérték meg alaposan, hanem mindenféle mendemonda is járta felőle. Megtisztítja a vért, serkenti az agyat, és aki mélyet szippant belőle, az napokig nem kíván sem ételt, sem italt.
Mondogatták is a konyhán, hogy a szegények között kellene szétosztani a „herba nicotianát”: talán könnyebben bírnák az éhezést.
Annyi biztos, hogy azok a hosszú hajú, tollas kalapos, csipkébe-bársonyba-brokátba öltözött nemes lovagok, akik itt szítták, nem veszítették el tőle az étvágyukat.
Az Aranyszarvas hajdani ágyúfedélzetéről elhordták már mind a régi mozsarakat és csatakígyókat. Elhordták a lőszeres hordókat és a golyóbisokkal teli ládákat is. A gerendákat pedig bordóvörösre festették, és középre beállítottak egy óriási, sárkánylábas ebédlőasztalt.
Azon párolgóit és illatozott most a töméntelen pecsenye. Azon csillogott a sok kristálypohár. A drága damasztabroszra már ki-kilöttyent a nehéz vörös bor. Még meg sem érkezett Sir Thomas Smith, vendégei, a pipázó lovagok és nemesurak már alaposan belaktak a mindenféle finomságból.
– No, fiú – csapott a vállamra Smith kapitány –, tudod-e, hogy én ki vagyok?
– John Smith kapitány, az én gazdám. – És hozzátettem nagy büszkén: – Azóta tudom már azt is, hogy Sir Thomasnak nincs fia. Nagyon köszönöm mégis, amit értem tett, uram.
Akkorát nevetett, mintha részeg volna. Pedig nem volt részeg soha.
– Honnan tudod?
– Éppen az a két ember beszélte, kapitány uram, akik… Elakadtam. Féltem, hogy még utóbb kikottyantom, amit róla mondtak.
- Tudod-e, hova készül ez a sok derék nemesúr?
– Amerikába.
– De miért?
– Kincsekért. Meg valami gyarmat dolgában.
– Úgy ám! Megkeressük az elveszett gyarmatot. Úgy ám! Van, aki csak zsebkendőt veszít el, van, aki egy egész gyarmatot. Így mondom én is: az elveszett gyarmat. Pedig hát valójában nem veszett el, éppen csak nem sikerült megtartani.
Soha még ennél zavarosabb históriát! Ha meggondolom, akkor már egész London a virginiai varázslatról beszélt. Erdei manókról, rettentő boszorkányokról, emberevő indiánokról, mindenféle ördögi machinációról. Ha a virginiai gyarmat szóba került, mindenki rémülten forgatta a szemét.
Már huszonhat esztendővel ezelőtt, amikor még a bátor Drake portyázott a vizeken, felmerült valakiben gyarmatalapítás gondolata. Hiszen az angol hajósok – az angol kalózok, ha úgy tetszik – végigportyázták akkoriban Amerika partjait.
Ha Magellán délen megtalálta az utat a Csendes-óceánba, miért ne sikerülne északon is felfedezni egy ilyen átjárót?
Anglia azóta is az Északnyugati átjáró keresésének lázában ég.
Élt pedig a jóemlékezetű Erzsébet királynőnk udvarában egy tehetséges és bátor lovag. A nevét jól ismeritek. Sir Walter Raleigh. Az Észak-Amerikáról szóló első híradások után addig hízelgett a királynőnek, amíg engedélyt kapott egy amerikai telep alapítására.
Ily módon Raleigh már 1584-ben megkapta az engedélyt arra, hogy „felfedezzen és betelepítsen olyan elhagyott, barbár földeket, amelyeket még nem szállt meg keresztény herceg vagy keresztény nép”.
Ebben az engedélyben bizony benne reszket akkori félelmünk a pápista spanyoloktól. Nem csoda, hiszen akkoriban épült a spanyol kikötőkben Anglia megrohanására a híres Győzhetetlen Armada, amelyet – mint tudjuk – Francis Drake győzött le. No meg a vihar.
1584-ben Raleigh tehát kiküldte két hajósát, Philip Amadast és Arthur Barlow-t, akik gyarmatot ugyan még nem alapítottak, csupán két indiánt hoztak magukkal, no meg a felfedezett partszakasz – nevét.
Addig úgy tudtam, hogy Sir Walter Raleigh a „szűz” királynőnk iránti tiszteletből nevezte a felfedezett területet Virginiának.
Azon a búcsúvacsorán megtudtam az igazat. A part indián neve Vingandakoa, amit aztán Erzsébet királynő addig mondogatott, addig formálgatott, amíg ki nem sikeredett a száján saját maga dicsőségére ez a név: Virginia.
Annyi biztos, már a következő évben Sir Charles Grenville áthajózott az Újvilágba száz telepest, akik Sir Walter parancsa szerint egy bizonyos Ralp Lane vezetésével át is vészeltek ott egy telet. Hanem a tél, úgy látszik, nem volt ínyükre, mert kapva kaptak az alkalmon, amikor Sir Francis Drake egy portyaútján arra hajózott. Felkéredzkedtek a hajójára, és haza is jöttek rendben, ami még nem lett volna baj – csakhogy Sir Charles Grenville visszatért a telepre a Raleigh küldötte utánpótlással…
Visszatért, de a telepnek nyomát sem találta. Bizonyára vállat vont, és jó ideig hallgatott a dologról. A Drake által hazaszállított embereknek pedig Sir Walter bottal üthette a nyomát. Annyi biztos, hogy elterjedt a hír: a virginiai gyarmat körül valami nincs rendben.
Sir Charles Grenville mindenesetre hátrahagyott tizenöt embert, hogy a „hódítás jogát fenntartsák”.
Sir Walter Raleigh nem nyugodott, és már a következő esztendőben új expedíciót indított John White vezetésével. Százötven embert és néhány asszonyt hajózott át John White, akiknek feladata volt, hogy felkutassák a hátrahagyott tizenöt telepest, és új kolóniát alapítsanak a Chesapeake-öbölben. S az újabb meglepetés! A tizenöt telepesnek White emberei nyomát sem lelték. Úgy vélték, talán az indiánok ölték meg őket… A flotta parancsnoka azonban nem engedte őket máshol partra szállni, így hát a régi helyen építették fel az új telepet, ami nagy hiba volt, ha a babonának hinni lehet.
John White hazatért Angliába. Az odaát maradt telepesek azonban szavát vették, hogy az utánpótlást ő maga hozza majd. Lássa és ellenőrizze, hogy megkapnak-e mindent, amit itthon összeállítanak a részükre. John White a szavát is adta, a visszatérésre azonban évekig nem került sor. Angliánk már a háború lázában égett: 1588-ban megindult ellenünk a Nagy Armada, amelynek szétzúzásában John White is részt vett, akárcsak a többi derék angol kapitány. Csak 1591-ben jutott vissza Virginiába.
A telepeseket nem találta.
A gyarmat tehát megvolt – csak nyoma veszett. Elveszett. Legalábbis Raleigh ezzel hitegette a királynőt, amivel őfelségét megnyugtatta talán, ellenben a babonás mendemondáknak egész légióját kavarta fel.
– Az is meglehet – nevetett most egy bizonyos Percy hadnagy, aki a gazdám mellé került az asztalnál –, hogy a telepeseknek gyöngyéletük van odaát. Lehet, hogy barátságos indián törzsre bukkanván, töméntelen kincsre találtak, és most vígan élik világukat.
A körülöttük ülők buzgón bólogattak. Maga Sir Thomas Smith is, akinek a megjelentek üdvözlése után első dolga volt, hogy hatalmas szelet szarvaspecsenyét vegyen a tányérjára. Jócskán nekilátott az evésnek.
Smith kapitány az ürühúsból vett, mártással megöntözte, és elgondolkozva mondta:
– Lehet, hogy új Eldorádóra bukkantak az eltűnt emberek. De hát mi hasznát vennék ott a kincsnek? Azt mondják, az indiánok semmire sem becsülik az aranyukat.
– Az a fontos, hogy mi megbecsüljük – nevetett Wingfield. Kezével előkelő mozdulatot tett, mintha az egész társaságnak beszélne, noha csak a közelében ülők figyeltek rá. – Hányan vannak itt Angliában, akik nem tudnak élni az arannyal? Gondoljon az uzsorásokra, akiknek kopott köntöse, piszkos boltocskája mit sem szól a hatalmas kincsekről, amit rejtegetnek.
– Meg kell találnunk az elveszett gyarmatot – recsegte Sir Thomas Smith. – Be kell fejeznünk, amit Sir Walter elkezdett. A nemes lovag 1602-ben küldött utoljára hajókat az elveszett gyarmat felkutatására. A sikertelenség megharagította Jakab királyunk őfelségét. Hkm… persze más okok is közrejátszottak. Sir Walter Raleigh a Towerben raboskodik, és a hajdani királynői engedély visszaszállt a koronára.
Az asztal fénylett, pompázott és illatozott. A kifosztott tálak helyébe új ételhalmok gyűltek. Már fátyolosak voltak a szemek, és reszelősek a torkok.
Sir Thomas ünnepi beszédre emelkedett. Mindenki elhallgatott.
De mégsem. Volt, aki ezt a beszéd előtti feszült pillanatot használta ki arra, hogy a fülembe sziszegje:
– A ruhámat hordod, te rongyos?! Mars vissza a konyhára!
Magamforma fiú furakodott előre a tömegben, és megállt szemközt, az asztal másik oldalán, Christopher Newport kapitány háta mögött. Onnan nézett rám gyűlölködve Sir Thomas beszéde alatt.
– Holnap indul a flotta! – kiáltotta Sir Thomas Smith, mert ő is, mint a kövér emberek általában, kiabálva és erőszakosan beszélt. Olyan volt minden szava, mint a járása. Türelmetlen, ingerült, lekezelő. – Holnap indulnak az urak. Jegyezzék meg, hogy a hajójukon és a telepen katonai fegyelmet követelünk. Nincs vita: a flotta admirálisa Christopher Newport kapitány. Nem kalandozni mennek, hanem telepet alapítani. Őfelsége kemény kézzel sújt le azokra, akik háborút provokálnak Spanyolországgal! Nekünk nem a spanyolok hajóira, hanem az indiánok aranyára van szükségünk. Megértették?
Sir Thomas pár perccel előbb még más hangon beszélt. Akkor másképpen is néztek rá. Most olyan kifejezéstelen szemekbe tekinthetett, amelyek nem mondtak sem igent, sem nemet.
Eszembe jutott, miket mondott Archer kapitány odafeni a fedélzeten.
Körülnéztem, de nem tudtam felismerni, hiszen oly sok hozzá hasonló alak állt itt.
– Az urak megkapják majd a Londoni Tanács utasításait, most röviden mégis elmondom. Ha tehát Isten kegyelméből megérkeznek Virginia partjaihoz, hajózható folyóban keressenek biztos kikötőt. Minél mélyebben nyúlik a hajózható rész a szárazföldbe, annál jobb. Ha pedig két főága volna a folyónak, azt válasszák, amely leginkább hajlik – északnyugatra, mert így hamarabb elérhetik a másik tengert.
(Wingfield a gazdámhoz hajolt. S hallottam, ahogy mondja: „Figyeljen, kérem, ez az első feladat. Az Északnyugati átjáró keresése.”)
– Newport admirális – Sir Thomas szinte rákiabált a kapitányra –, ha megtalálták azt a folyót, ne siessenek mindjárt partra hurcolkodni. Az állandó ide-oda hurcolkodás töméntelen időveszteséggel jár. Az élelmük is meg a holmijuk is kárát vallja. Csónakokkal nem lehet baj nélkül megoldani az ilyesmit, és a Társaság fizet rá a dologra.
– Sir, nyugodjék meg – bólintott tisztelettel, de hidegen Newport. – Nem először szállok partra.
– Jól van, jól van. Hát csak úgy mondtam. Mert ha kiválasztják a helyet, amelyet egy ötventonnás hajó még könnyen elérhet, hát ott már partra szállhatnak. A folyó torkolatától legalább száz mérföldre legyenek. Ha messzebb, még jobb.
Most a gazdám hirtelen felemelte a kezét.
– Megbocsásson, Sir – mondta –, ha ilyen mélyen behatolunk, esetleg szem elől téveszt majd az utánpótlás.
– Máris az utánpótlás! – harsogta Sir Thomas. – Előbb maguk érjenek oda, barátom!
– Őröket kell hagyni a tengerparton.
– Hát persze! Ez is benne van az utasításban. Kedves John Smith kapitány, azt hiszi kegyelmed, hogy másnak nincs ilyen tapasztalata?
Hát jó. A gazdám elhallgatott, és elmerülten simogatta a szakállát. Csak később tudtam meg, hogy valahányszor a szakállát simogatja Smith kapitány, befelé nevet.
– Két óvó rendszabályt tartsanak be következetesen. Először: a kiválasztott folyó torkolatában építsenek kisebb házat húsz ember részére, akik az őrséget ellátják.
– Megbocsásson, Sir, tíz ember elegendő – szólt közbe a gazdám, és szabadkozó tekintettel nézett körül.
– Mit beszél, kérem! – csattogott Sir Thomas. – Ez már mégiscsak sok! Micsoda örökös rendbontás ez?! Ha én húsz embert mondtam, az utasításokban is annyi van. – Kövér kezével dühösen intett a titkárának, aki sebesen előkotort mindenféle mappák közül egy árkus papirost. Megnézte, és zavartan mutatta Sir Thomasnak. – Na, szóval tíz?… Ha tíz, tíz. Annyian maradjanak a folyó torkolatában, hogy könnyű csónakon hírt vihessenek a telepre bármely flotta közeledéséről. Másodszor: ne tűrjék el, hogy a bennszülöttek megtelepedjenek a kolónia és a tengerpart közötti szakaszon. Az efféle vadak szívesen átallnak az ellenséghez, akár francia, akár spanyol. Ez fontos, nagyon fontos uraim! No mármost, ha partra szálltak, hatvan embert osszanak háromfelé. Tízen maradjanak a kikötőben, húszan-huszonöten az élelemnek szolgáló raktárházakat építsék, ugyancsak ennyien erdőt irtsanak. Negyven ember két hónapig felfedező utakat tegyen Newport és Gosnold urak parancsnoksága alatt. Ha útjaik során hegyeket látnak, Gosnold kapitány húsz emberrel nekivág és felfedezi. Hat darab csákányt vigyen magával a csapat. Hátha ércekre lel…
(Sir Thomas reménykedve felsóhajtott, Wingfield pedig ismét a gazdámhoz hajolt: „Ez a második és legfontosabb feladat. Aranyat lelni! Hehehe!”)
– No hát, urak, nem akarok sokat beszélni. Az utasításokban még az is áll, hogy a felfedező csapat másik húsz tagja jeleket hagyjon maga után a folyón, és tartalék csónakot is vigyen magával, mint itthon a temzei bárkák. Annyit ne feledjenek: ha megtalálják a folyó forrását, nézzék meg, hátha a hegy másik oldalán is ered forrás, és az talán a másik oldalon a Kelet-indiai-tengerbe folyik. Továbbá: ok nélkül ne bántsák a bennszülötteket. Kereskedjenek velük, és vásárolják meg gabonájukat, mielőtt megértenék letelepedési szándékukat.
Őrizzék indián vezetőiket. Azon a földön nincs se ösvény, se út. Aki eltéved, a halál fia.
Viselkedjenek higgadtan, urak. Ne essenek neki minden szíré-szóra a vadaknak. Hozzászoknak a fegyverekhez. Embereink halálát, akármi okozta is, ne verjék dobra, mert a vadak rájönnek, hogy csak közönséges emberekkel van dolguk.
A település számára egy nagyobb tisztást keressenek. Az erdő jó búvóhely a vadaknak. Ami a telep helyét illeti, hát lapos, mocsaras területet ne válasszon, Newport admirális. Legjobb megfigyelni az indiánokat. Ha a vadak szép szál emberek, a vidék is egészséges… Csakis a parancsnokok, illetve a kereskedők vásárolhatnak. A hajósok és a katonák nem csereberélhetnek a vadakkal, mert elkapatják őket.
Végezetül, urak. Ha partra szállnak, első dolguk a raktárak felépítése legyen. Ezen dolgozzanak a mesterek akkor is, ha történetesen a jelenlevők személyes szolgálatában állnak. A város utcái legyenek szélesek, és a piactérre torkolljanak…”
– Megbocsásson, Sir… – Az én gazdám, úgy látszik, nem nyughatott ezen az estén. Felállt, körülnézett, majd egyenesen Sir Thomashoz intézte szavait: – Megbocsásson, Sir, mint tudni való, nemrégen érkeztem haza Angliába. Eddigi életem tele volt kalanddal, veszélyes megpróbáltatással. Ha mind elmondanám, talán hajnalig sem végeznénk. Annyit fogadjanak el, hogy minden kaland egy-egy tanulság is. Éppen egy ilyen tanulság késztet arra, hogy ne fogadjam el az utasítások szövegét teljes egészében. Úgy vélem, nem a raktárak építése az első. Először erődöt kell emelni!
Körülnézett. Én meg csodálattal bámultam rá. Ha nem is tűnt el torkomból a furcsa szorongás, Smith kapitány puszta látása is fellelkesített. Daliás alakja, dús szakálla, bátor barna szeme, zengő hangja valóban tiszteletet követelt.
Tapsot vártam és lelkes vivátozást. Az erődépítés kézenfekvő, okos tanács volt, és ez a sokféle jó tanács meg utasítás amúgy is szinte megpezsgette az ember vérét: gyerünk, gyerünk a kalandok elébe!
Mély csend volt.
A lovagok mereven a tányérjukra néztek.
– John Smith kapitány – mondta lassan Sir Thomas –, ha nem tudná, az utasításokat Jakab királyunk őfelsége aláírta és szentesítette. Ebből elég. Punktum! – Megbicsaklott a hangja, aztán megint hangosan szónokolt: - Hozzáteszem, uraim, a legfontosabbat: a telep kormányzásával hét embert bízott meg a Londoni Tanács. A hét ember neve egyelőre titok! Titok, amelyet a telep kormányzására vonatkozó egyéb okmányokkal együtt ez a ládikó rejt.
Sir Thomas ekkor felemelt az asztalról egy kicsi, ébenfekete rézveretes ládát. Felmutatta, és ünnepélyes mozdulattal átnyújtotta Newport admirálisnak.
– Őfelsége és a Társaság Tanácsa nem akarja, hogy bármiféle széthúzás miatt már az út alatt gáncs érje a telep kormányzóságának tagjait, a névsort titokban tartani parancsolja. A ládikó csak a partraszállás estéjén nyitható fel. Sértetlenségéért kegyelmed felel!
Izgatott mozgolódás támadt az asztal körül. Megcsosszantak a nehéz csizmák. Pusmogtak és nyakukat nyújtogatták a nemes lovagok. Vajon kiknek a nevét rejti a ládikó? Ó, az a titokzatos ládikó!
Faragott ébenfáján csillogtak a rézveretek. Ott hevert Newport kezében, és mintha hívogatott volna: „Gyertek, most kukkantsatok belém! Ez az utolsó alkalom. Mert mától kezdve fegyveres őrök vigyáznak reám.”
Sok minden függ attól, ki lesz az a hét ember odaát…
– Igaza volt – hallottam egy halk, óvatos hangot a hátam mögött –, ez a John Smith egy nagyszájú, buta paraszt…
– Ej, fene bánja! Fontosabb most a ládikó! Kegyelmed azt mondta odafent, hogy Newportnak jó barátja.
– No látja, erről akartam beszélni odafent. Ugyanis Wingfield…
A vállam felett óvatosan hátralestem. Hát ők azok! Ilyennek képzeltem őket valóban. Archer hosszú arcú, bágyadt szemű ember. Nem is az orra tövéből, hanem valahonnan a szeme sarkából húzódik két mély ránc a szája szögletéig. Az orra pedig, mint a csecsemőké, pisze.
Ratcliffe sem volt alacsonyabb nála, kerek feje, zömök alkata mégis alacsonyabbnak mutatta. S noha vonásai lágyabbak voltak, tekintete mosolygósabb, sűrű szemöldöke és keményen összeszorított, keskeny szája számító és kegyetlen természetről árulkodott.
John Smith kapitány hátrafordult. Poharára mutatott, amelyet gyorsan színültig töltöttem vörös borral.
Most mindenki felállt, és magasra emelte poharát. Az Aranyszarvason összegyűlt vendégsereg ivott az út sikerére. John Smith csillogó szemmel, nevetve fordult hozzám.
– Tölts még eggyel, fiú. És ne vágj olyan rémült pofát!
Kifutottunk végre a nyílt óceánra.
1607 januárjának végét számláltuk már. S azt mondom, végre kifuthattunk a nyílt óceánra.
Oldalozó sorban három hajó hasította a kék hullámokat.
Elöl úszott Christopher Newport kapitány zászlóshajója, a száztonnás Sarah Constant. Mögötte Bartholomew Gosnold kapitány vezényletével a negyventonnás Goodspeed, végül e rövid sor végén egy kicsiny, mindössze húsztonnás naszád, amelynek kapitánya és tulajdonosa, John Ratcliffe az elindulás napján a hangzatos Discovery nevet adta.
Ismétlem, végre a nyílt vízen voltunk.
Mert ennél balszerencsésebb indulást még aligha látott a világ.
Azt a bizonyos búcsúvacsorát követő napon, 1606. december 20-án hiába úszott ki a három hajó Deptford kikötőjéből. Alig jutottunk a Temze torkolatánál Downes homokpadjaihoz, kemény ellenszél vágott az arcunkba, végigsüvöltött a kötelek között, megrángatta a vitorlákat, vészesen megdöntötte a hajókat, és csakhamar úgy felkorbácsolta a Csatorna vizét, hogy nem volt utunk többé se előre, se hátra. A három hajó kidobta vasmacskáit, és horgonyon várta a vész elmúltát.
Hat hétig vesztegeltünk Downes homokpadjainál.
Mit is mondhatnék arról a hat hétről? Nincs abban semmi érdekes, hogyha három hajó egy helyben vesztegel.
Először is megismertem gazdám úticsomagját, amelyről kezdetben azt képzeltem, hogy mindenféle csodákkal, drága ruhákkal teli láda. De bizony egymagám is könnyen elvonszoltam, ha kellett, mert abban jó prémes téli gúnyán, egy pár magas szárú csizmán, egy dupla csövű pisztolyon és néhány apróságon kívül alig volt valami, ha történetesen le nem vetette hozzá díszes mellvértjét. Márpedig attól csak ritkán vált meg; büszkén viselte, és sokszor elmesélte a történetét.
Aztán megismertem James Brumfieldot.
A behajózás napján történt, amikor örömmel hallottuk, hogy helyünk a zászlóshajón, a Sarah Constantán lesz. Newport kapitány maga osztotta el az embereket, és vigyázott arra, hogy az expedíció részvényeseiből, aztán a kereskedőkből, a katonákból és a kolónia részére felfogadott mesterekből minden hajóra azonos arányban jusson.
– Smith kapitány, üdvözlöm! – nyújtotta kezét a gazdámnak, amikor a fedélzetre léptünk.
– Örülök, hogy a hajóján lehetek, kapitány. Rendelkezzék velem. Hajóztam már, és nem is keveset.
– Igen, igen, hallottam – bólogatott Newport, és felemelte ujját. – Ha ugyan hihetek a szóbeszédnek. Mondja csak, valóban megtörtént mindaz, ami…
– Még több is! – nevetett erős hangján John Smith.
– Percy hadnagy mellé osztom. Alkalomadtán az első fedélzeten lesz a helye.
Alkalomadtán, vagyis csata idején. Mert olyankor a hátsó fedélzet a kapitány parancsnoksága alá kerül, az első fedélzeten pedig a kapitány első helyettese, a hadnagy az úr. Bizony, a hajón egyedül a hadnagynak nem parancsol senki más, csakis a kapitány. Ő még a hajómarsallnál és a hajókáplárnál is nagyobb úr, ami pedig nem kis dolog.
És mondjam-e, hogy akinek mindenki parancsol – az a hajósinas?
– Ki vagy?! – ordított rám a fedélzetmester.
– Tom Savage a nevem, parancsára! – kiáltottam.
– Nem látlak a listán! Hogy kerülsz ide?
– Newport kapitány parancsára!
– Az más. Melyik oldal vagy?
Ostobán hallgattam. Melyik oldal, melyik oldal? Isten tudja.
Körülnéztem, hogy melyik oldal vagyok.
– Ne cicázz, ne cicázz, büdös kölyök, az istenedet! – ordított a fedélzetmester. A többiek nevettek.
– Az én társam lesz! – kiáltotta valaki.
Ránéztem. Ugyanaz a fiú volt, aki a búcsúvacsorán megfenyegetett.
Most odalépett hozzám, és azt mondta:
– Látszik, hogy szárazföldi patkány vagy. Tudhatnád, hogy a kapitány parancsnoklóhelye a tatemelvény a hajó végén. Onnan mindent lát. Látja, hogy mi történik a hátsó fedélzeten, a középfedélzeten és a hajóorrban. Látja mindkét árboc megfigyelőkosarát is. Ha előrenéz, a hajó tengelyében jobb és bal oldalra oszthatja a fedélzetet. Mindkét oldalon egyformán van tennivaló. Ha a hajó manőverezik, a jobb oldali őrség a vitorláknak csak jobb oldalát kezeli, a bal oldali csak a balt. Ugyanaz a társaság nem futkározhat keresztbe a fedélzeten. Érted?
– Értem – bólintottam, és barátságosan a kezemet nyújtottam –, és köszönöm, hogy kisegítettél az imént. Az igazat megvallva, még most sem tudom, hogy a jobb vagy a bal oldali őrségben vagyok-e.
– Ostoba! A hajósinas nincs egyik oldalon sem. Az a kötelessége, hogy mindig ott legyen, ahol szükség van rá.
Hirtelen kimondtam:
– Ugye, tegnap csak ugrattál… – De tüstént meg is bántam.
Hiba volt, bizony, nagy hiba. . , Még most is látom erőszakos majomképét, amely hirtelen kipirult haragjában vagy talán sértett hiúságában. Nagyobb volt és idősebbnek is látszott nálam, most pedig még jobban kihúzta magát, és remegett a szája széle.
– Még nem mondtam, hogy James Brumfield a nevem. És ajánlom, hogy így is nevezz. Mindig a teljes nevemet mondd, mert én nem vagyok sem barátod, sem pajtásod. Ha a fedélzeten társamul is fogadtalak, ez annyit jelent, hogy én Newport kapitány apródja vagyok, és te az én szolgám.
Felkiáltottam:
– Én John Smith kapitány apródja vagyok!
– Marha! – sziszegte James Brumfield. – Nem vagy te senki és semmi, csak egy nyavalyás nyársforgató. A gazdád egyszerűen ellopott a konyháról. Egy szót szólok, és úgy vissza visznek, mint annak a rendje. Még a füledet is kilyukasztják, mint a szökött szolgákét.
Rémülten a fülemhez kaptam. A sírás fojtogatott.
– A ruhámat pedig vedd le!
– Nincs másik.
– Ma este szépen, tisztán visszaadod.
– És holnap? Holnap?
– Fogd be a pofád! Ej, csináld a dolgodat! – Váratlanul arcul csapott, és magamra hagyott.
Nem menteni utána, nem ütöttem vissza. Megdöbbenve és megrettenve álltam. Végigfolyt arcomon a könnyem.
– James Brumfield, James Brumfield… – suttogtam a nevét.
Tudtam én jól, hogy ugratni fognak, és viccelődnek velem. Megszoktam a konyhán, hogy én legyek mindenki bolondja. Mégis csalódtam. Hiszen ezen a hajón csak két fiú volt, ő meg én. S mi sem lettünk jó barátok.
Sok mindent megtanultam és megismertem.
Megtanultam bizony – a hat keserű hétnél jóval rövidebb idő alatt –, hogy könnyebb is, szebb is a vihart, a hajót meg a kalandokat meleg tűz mellett kuporogva elképzelni, mint valóságosan is átélni.
Megtanultam – úgy-ahogy – a hajósregulát. Jóllehet még ma sem tudom pontosan, ki kinek van alárendelve. Ma is csupán annyit tudok, hogy a kapitány a hajón maga az isten. Ügy, ahogy mondom, ő a mindenható és a mindentudó, az ő akarata mindenkor szent.
És hadd mondjam el, ha nem untatlak titeket e hosszú történettel, hogy a hajót én örökre megszerettem. Az én szememben a hajó csodálatos lény, és csodálatos világ. Parányi emberi világ. Van benne jó is, rossz is egyaránt. És van benne isten is, a kapitány személyében. Őnála csak egyetlen nagyobb úr van: maga a természet. S megtörténik nemegyszer, hogy a kapitány a természeten is győzedelmeskedik.
No jó, hát ezeket csak úgy mondom, mint a magam gondolatát. Az igazi hajósok nem tartják ám se különös lénynek, se pici emberi világnak a hajójukat.
Azért is nem lesz belőlem sohasem hajós.
Megtanultam, hogy kiféle-miféle a fedélzetmester meg a kötélmester. Láttam – bár ne láttam volna! – ítélkezni a hajómarsallt, és naponta hallottam a hajókáplár üvöltözését, ahogy fegyverforgatásra és fegyelemre oktatta embereit. Megtanultam, hogy a hajóorvosra nem osztanak soha semmiféle szolgálatot, baj esetén azonban köteles ellátni minden betegét. Az ám, de mi történik akkor, ha maga a hajóorvos betegszik meg? Nagy baj… de hát a hajón van másfajta kötelesség is.
Köteles mindenki mindenkin segíteni.
Csakhogy ez még korántsem barátság! Bizony, ezt is megtanultam én.
Hát végre kint futottunk a nyílt óceánon. Hátunk mögött hagytuk a Csatorna hánykolódó vizét, és egyenletes északi szélben, ragyogó napsütésben, felhőtlen ég alatt igyekeztünk legközelebbi célunk, a Kanári-szigetek felé.
Hej, micsoda boldogság volt látni a hatalmas fehér vásznakat, a szállongó sirályokat, a magasban százával és ezrével röpülő madárseregeket!
Emlékszem, egy napon – hétfői napon, mert így szól a szabály – a hátsó fedélzet alatt, a kormányállásba ereszkedtem, hogy kötelességem szerint gondosan megtisztítsam az iránytű díszes szekrénykéjének üvegfedelét.
A kormány rúdjánál fiatal hajóslegény állott. Rám kacsintott.
– No, kölyök – kérdezte –, hol a gazdád?
– A kapitány úr a kapitány úrral társalog… Meghökkentem magam is. Aztán nagyot nevettünk.
– Hogy a fenébe! No, nézd csak – beszélni is alig tudtam hirtelen jókedvemben –, most látom, hogy itt mennyi kapitány jött össze!
– Úgy ám – mondta a legény –, Newport kapitány, Kendall kapitány, Archer kapitány, Martin kapitány. Ki itt, ki ott szerezte a kapitányságot. Aztán hordják halálukig. A mindenit! A te gazdád hogyan lett kapitány?
– Hát én bizony nem tudom. Smith kapitány… izé…
– Azt mondják, saját magát nevezte ki kapitánynak… hehe… jó vicc, mi?
Elkomorodtam. El is szomorodtam.
– Nem hiszem… – motyogtam bizonytalanul. Elhallgatott. Azt hitte talán, valami titkot rejtegetek előtte. Azért még sokszor rám kacsintott, hogy hohó, hát tudja ő, amit tud!
– No megállj, Tom, itt jön a te igazi gazdád! – mondta hirtelen.
Éppen az olajfürdőjében finoman rezgő mágnestűben gyönyörködtem. Most lecsaptam a fedelét, és izgatottan fordultam hátra. James Brumfield állt mögöttem.
A hathetes veszteglés alatt szinte alig láttam. Az utóbbi hetekben pedig, mintha csak a tengerbe veszett volna, soha nem találkoztunk.
– Befejezted? – csattant a hangja.
Befejeztem, persze hogy befejeztem. Ámbár ha nem jön, talán még jó ideig elgyönyörködtem volna a szép műszerben. Mert hát mi a hajósinas jutalma az egész heti robotért? A hétfői nap, amikor kitisztíthatja végre az iránytű üvegfedelét, és amikor ez megtörtént, megkapja zsoldjáta fél kancsó sört. Ráadásul az árbockosár után a kormányállás a legérdekesebb hely a vitorlás hajón. Az árbockosárból ugyanis mindent látni – a kormányállásból pedig hátra lehet ám nézni az elhagyott útra, a hajó V betű formájában táguló nyomvonalára.
És odafentről ezt kiáltja a kapitány:
– Két fokkal jobbra!
Idelent a kormányos nekifeszül a kormány rúdjának. A szeme közben egyre az iránytűn.
– Yea, yea, Sir!
A hajó megdől kissé, és úgy megugrik, mint a sarkantyúzott paripa. Szép dolog a hajó kormányzása, annyi szent.
– Befejezted?
– Még nem – feleltem dacosan, és újra felnyitottam az iránytű fedelét. – Ez a te munkád is, nemcsak az enyém.
James Brumfield felrántotta a szemöldökét. – Na jó! – mondta. – Ha te elvégzed ezt helyettem, én is megteszek helyetted valamit. – Sarkon fordult, és faképnél hagyott. Vállat vontam.
A legény megkérdezte:
– Tudod-e, hogy miért nem láttuk hetekig?
Nem én. De nem is érdekel. Arra vagyok inkább kíváncsi, vajon van-e olyasmi, amit helyettem vállal.
– Megissza a sörödet.
Döbbenten hallgattam. Hat hete indultunk el London-ból, és még egyetlenegyszer sem ihattam meg a sörömet. A vihar alatt nem járt sör, legalábbis a hajósinasnak nem: Márpedig nekem kell az a sör! – mondtam magamban. Sör nélkül nem vagyok igazi hajós.
Rohantam a fedélzetre.
Az előárboc tövében ott állt James Brumfield, és két kancsóból nyakalt.
– Megállj, megállj… ó, te átkozott!
Átszaladtam a főfedélzeten, és két ugrással az előfedélzeten termettem. Szolgálaton kívüli és betegségből lábadozó hajósok süttették ott magukat a nappal. Röhögve biztatták James Brumfieldot, aki mindkét kancsót egyszerre tartotta a szájához, de a mutatvány csak nem akart sikerülni, mert inkább a nyakába, mint a szájába folyt a sör.
– A fene egyen meg!
Elvakult dühvei ugrottam hozzá, és kirántottam kezéből az egyik kancsót, – Hurrá, hurrá, kakasviadal! Ide, ide, fiúk, kakasviadal! A hajósnép szereti a látványosságot. S ha jobb nincs, hát két kölyök verekedése is megteszi.
Öldöklően hosszú ideig néztünk farkasszemet. James Brumfield mozdulatlanul meredt rám, mint a kígyó, amely áldozatát igézi. Állat előrefeszítve, ajkát keskenyre húzta; most igazán elszánt és kegyetlen volt az arca.
Ismertem én az ilyen arcokat. A londoni sikátorok útónálló suhancai ilyen képet vágnak, valahányszor a gyengébb kölykökön próbálgatják erejüket. Mozdulatlanul álltam. Egyetlen fegyverem a kancsó volt. Annak a fülét markolásztam izzadó kézzel.
– Vágd oda, vágd oda! No, mi lesz?! Hej! – ordítozott a nézősereg, akárha a Paris Garden medvehecceit figyelné.
Hallgattunk. James Brumfield keskeny szája gúnyos mosolyra fordult.
Merően figyeltem legkisebb moccanását is.
És mégis. Tisztán láttam fejünk felett a kék eget, és egy sirályt is megpillantottam, amint mókás bukfencet vetve kerülte ki társát. Hideg szél fújt, és én egyszerre csak megborzongtam…
Egy árnyék repült felém. Mint a villanás. Félrekaptam fejemet, és James Brumfield nehéz kancsója célját tévesztve zúgott el mellettem.
– Hurrá, hurrá! No, most te jössz!
James Brumfield mintha megrettent volna, íme, eldobta fegyverét, és most üres kézzel áll velem szemben.
De hát ne várjatok sokat attól, aki mindig csak a tűz mellett kuporogva szőtte álmait, és akinek egyetlen bátorsága az volt, hogy állta az ütéseket… ne várjátok tőle, hogy győztes bajnok legyen.
Féltem. Bevallom nektek, féltem.. Ej, mit tudjátok ti, miféle rettegés lett úrrá rajtam! Hát nem az ütésektől, nem a fájdalomtól féltem én: az a buta gondolat fészkelődött belém, vajon megüthetem-e a kapitány apródját.
Aki verekszik, ne gondolkozzék, ne. is töprengjen, és főleg ne féljen. Támadjon, és üssön, amíg bírja.
Tétova és ügyetlen mozdulattal rántottam magam elé a kancsót, de James Brumfield félrevágta. Aztán én ütöttem, de ütésem gyenge volt. Majd felemeltem a kancsót, hogy lesújtsak rá, de ő villámgyorsan belerúgott a lábamba, és ahogy önkéntelenül is előrehajoltam, hatalmas horogütéssel felvágta az állam.
Még hallottam, hogy bősz diadalüvöltésben tör ki az egész hajó.
Láttam a vitorlák és a kötelek elsuhanó árnyékát.
Derekamat belevágtam a korlátba.
Kétségbeesetten kaptam az árbocmerevítő kötélzet után, de kicsúszott ujjaim közül, és én nagy ívben, tehetetlenül átfordultam a korláton. Végiggurultam a hajó kiöblösödő oldalán, isten csodája, hogy össze nem törtem magam a kötéltartó kampókban és a kiugró párkányzatokban. Aztán belezuhantam a vízbe.
Metszőén hideg, sós habok öleltek körül.
Ó, bár ne tudnék úszni, bár ne dolgozna bennem az életösztön, bárcsak elmerülnék a szégyen tengerében!
Arra eszméltem, hogy felvettem fejemet a vízből.
Egy kar nyúlt derekam alá. James Brumfield karja. Igen, az övé. Alighogy leütött, tüstént utánam ugrott a vízbe.
Nem messze tőlünk, laffogó vitorlákkal állt a Sarah Constant.
– Hagyj! – kiáltottam rá.
– Ne marháskodj, hiszen vérzel! Ha bekap egy cápa, bizony isten dühös lesz az admirális!
– Legalább veled is elbánnak egyszer – prüszköltem.
– Velem? – ismételte. – Velem ugyan soha!
Attól félt talán, hogy belekapaszkodom, és magammal húzom a mélybe, mert óvatosan körbeúszott. Láttam, hogy a hajóról köteleket dobnak ki. Odaúsztam az egyikhez, és nehézkesen felkapaszkodtam a fedélzetre.
Newport admirális a hasát fogta nevettében.
– Hej, Smith kapitány, gratulálok, gratulálok! Micsoda apródja van kegyelmednek!
Csuromvizesen, együgyűen dideregve álltam a gazdám elé.
Rám nézett, és nevetett ő is.
– Menj, szárítkozz meg, mert megvesz az isten hidege! A tengerészek csalódottan vonogatták vállukat, és ócsárló megjegyzéseket kiáltoztak felém. Sajnálták a gyors véget ért mulatságot. Méltatlan ellenfélnek bizonyultam, és az ilyennek nem jár bocsánat.
– Lovagiasan viselkedtél – veregette Brumfield vállát Newport admirális. – Legyőzted Tomot, de nem a gyűlölet vezetett. Megmentetted az életét. Jól van, fiú, mindent megbocsátok.
Felkaptam a fejemet. Ugyan mit kell Brumfieldnak megbocsátani?
Fújt a szél, és sütött a nap. A ruhám gyorsan száradt. Addig is pucéran segédkeztem a szakácsnak. A konyhán éppen nem volt nagy a hőség, de hát az iménti keserű élmény még javában fűtötte a tagjaimat.
– Kérdeznék valamit… – próbálkoztam a szakácsnál.
– He?
- Ma már kétszer is hallottam valamit…
- Mi volna az?
– Mi baj volt Brumfield körül?
Stephen Galthropp, a szakács nem volt kövér ember. Sőt, mindenkinél soványabb. (Dehogyis hasonlítanak a hajószakácsok a főnemes urak kövér konyhamestereire!) Galthropp bánatos szemű, mogorva férfi volt, kapkodva beszélt és válaszolt – ha egyáltalán volt kedve válaszolni. Most rám nézett, és elhúzta a száját.
– Nagy marha vagy, ha azt se tudod! Hol élsz? Ámbár gondoltam én, hogy semmi sem igaz abból, amit az a nyavalyás összevissza mesél. Hát ha éppen tudni akarod, torkoskodott. Úgy ám, he! Belekóstolt az admirális ételébe. Aztán tüstént úgy elaludt, hogy három napig fel se ébredt. Szép kis színház volt itt! Persze csak titokban, nehogy az igazi bűnös megsejtsen valamit. Merthogy mindenfélét összevissza vallott a kölyök, a végén rá gyanakodott az admirális.
Meglepetésemben leereszkedtem egy ládára.
– Meg akarták mérgezni az admirálist, barátocskám! El akarták altatni. Hohó, persze a titkos iratok miatt! No de lesz még itt haddelhadd! Ismerem én Newportot, hej, de jól ismerem!
– És Brumfield – dadogtam –, ő mit vallott?
A szakács ismét rám nézett.
– He?
Nem válaszolt. Egy kézmozdulattal kizavart a konyhafülkéből. Még nyirkos volt a ruhám, amikor magamra kapkodtam. Aztán siettem a gazdámhoz. Volt dolgom még aznap elég. A sörömet ugyan nem ihattam meg, de az új munka már várt rám…
Smith kapitány mell vértjét kellett kifényesítenem, és ez olyan munka volt, amiben nem zavart meg senki. A fegyverzet tisztántartása minden katonaembernél szent dolog. A hajó fegyvertárát is naponta átsúroltatta átcsiszoltatta a káplár. Newport, Wingfield, Archer és a többiek pedig a leendő kolónia egy-egy lakosára, szolgalegényükre bízták fegyvereiket.
Hónom alá kaptam a mellvértet, kimásztam a hajó orrába, ott lekuporodtam, és buzgó munkába fogtam.
Sose láttam annál szebb mellvértet, mint amilyen John Smith kapitányé volt. Szó nincs rá, mennyi ciráda, minta, egymásba fonódó levél és kacskaringó díszítette. A közepét jókora. címerpajzs töltötte ki, a pajzs tetején két állatfigura állt, egy griffmadáré és egy kutyáé. Nem tudom, mit jelentett ez a két állatfigura, Smith kapitány sohasem mesélt róla. Ami azonban a címerben benne volt, arról már többet tudok. A címer maga négy részre oszlott. A bal felső mezőben három turbános fej díszelgett. A jobb mezőben három liliom, a bal alsóban három csomóban összefogott lándzsák, mígnem a jobb alsó mezőben megismétlődött a három turbános fej címere.
A címer alatt szalag tekergeti. Ez állt rajta: Vincere est vivere. Nem tudtam én latinul, honnan is tudtam volna? Ennek a felírásnak az értelmét tehát csak nagy sokára ismertem meg.
Nedves rongycsomóból jó nagy gombócot formáltam, belemártottam a cseréplisztbe, aztán nekiestem a három török fejnek, a kutyának meg a liliomoknak istenesen. Fertályórába se tellett, és már hanyatt eshetett a napsugár a címeren.
Kicsit szárítgattam, még egyszer leporoltam, és már vittem is Smith kapitánynak.
Félkaréjban ültek a hátsó fedélzeten. A gazdám hangját hallottam:
– Nem úgy van, urak! A fiú nem gyáva, csak gyakorlatlan. Én aztán igazán elmondhatom, hogy megéltem egyet-mást. Kivágtam magam sok nehéz helyzetből, mégis megtörtént számtalanszor, hogy a rövidebbet húztam!
Edward Maria Wingfield, előkelő és finom nemesúr, aki a legnagyobb vihar idején is mindennap tiszta csokrot kötött az inge nyakára, nem állta meg, hogy meg ne jegyezze: – Ó, ez újdonság, tisztelt Smith kapitány! Eddig mindig csak hőstetteiről hallottunk.
A gazdám elengedte a füle mellett.
– Azt hiszem, hogy az a tréfa, amit Brumfield Tommal elkövetett, semmiség. Megitta a sörét. Hát aztán! Annyi biztos, hogy Tom sörét nem isszák meg még egyszer! Igaz-e, fiú?
Nyeltem egyet. Rábólintottam. Égett az arcom.
– Jó pár esztendeje történt – kezdte John Smith kapitány –, hogy velem is megesett hasonló csúfság. Pedig hát belevaló, jókötésű fiú voltam mindig, és akkor már tapasztalt utazó. Az ám, mert ha meg nem botránkoztatom kegyelmeteket, én igencsak hamar búcsút mondtam a szülői háznak meg az iskolapadnak. Régi család, ősi nemesi család sarja vagyok, apám szabad bérlője volt Willoughby lordjának. Nem tagadom, büszke vagyok a gerendavázas régi házra és apám híresen szép lovaira. Mert azokat szerette. A lovakat. Úgy ám! Hej, micsoda két szép csikót vezettem én egyszer a lord kastélyába! Nagy szó volt, hogy apám rám bízta az ajándékot, mert máskülönben sokszor megszidott, mivelhogy a jószág folyton elbitangolt tőlem.
Büszke vagyok ma is az ősi házra, noha régen búcsút mondtam neki. Apám meghalt, anyám hamarosan férjhez ment, én meg sutba vágtam az iskolatáskát és vele legkedvesebb könyveimet – a lovaghistóriákat –, és nekivágtam a világnak, hogy valóra váltsam gyerekkori álmaimat.
Családunk régi ismerőséhez, szegről-végről rokonomhoz álltam. Mr. Sandall, a nagynevű kereskedő szívesen fogadott, de sajnos, nem küldött tüstént hajóra. Nekem pedig a húsom, a vérem, minden porcikám kalandra vágyott. Rövidesen faképnél hagytam, és 1599 nyarán a nálam négy évvel fiatalabb ifjú Willoughby lord társaságában, egy nevelő s két szolga kíséretében, két lóval és 60 fontnyi pénzzel nekivágtunk Európának. Az utazást három esztendőre terveztük…
Itt elakadt a gazdám hangja, megrebbent a szeme.
– Nagyon messziről kezdtem… – mondta. – Hát csak annyit, hogy hamarosan rájöttem, magam lábára kell állnom. Elhatároztam, hogy szerencsét próbálok a pogány ellen harcoló keresztény seregeknél. S mivel a háromesztendős utazás számomra hamar befejeződött, időközben jó leckéket vettem Polaloga mester lovasiskolájában. Úgy terveztem, átmegyek ismét Németalföldre, majd Franciaországon és Ausztrián keresztül sietek a Magyarországban harcoló keresztény seregekhez.
– Ez aztán az útiterv! – rikkantott Archer kapitány. – Csak az hibázik, hogy kegyelmed mindössze húszesztendős volt. Hahaha!…
– Mi csodálni való van ezen? Vagy nem hallott még kegyelmed ötesztendős érsekekről, tizenkét esztendős hadvezérekről?
– Hallottam, de azoknak nem bérlő volt az apjuk, hahaha!
Csend támadt. Feszült csend. Hunt tiszteletes, a hajó papja, felemelte a kezét.
– Édes fiaim, édes fiaim – kérlelte őket.
Talán az ősz pap kedvéért, talán mert sértő hangsúly mégsem volt Archer kapitány hangjában, a gazdám csak fújt egyet, nehéz, nagy kezével megmarkolta a hajókorlátott, és folytatta a történetét: – Ej, hát hol is tartottam? Ott, hogy Franciaországba mentem, ám alig szálltam meg az első fogadóban, megismerkedtem négy francia nemesúrral. Szívélyesek és jókedvűek voltak. Mamájukat két ló vitte, szolgáik is voltak, s ez önmagában bizalmat ébresztett irántuk. „Tartson velünk – mondták, amikor megtudták tőlem utam célját. – Mi is éppen oda igyekszünk, ahová kegyelmed. Ha szerencsénk van, és nem ér semmi baj az úton, hamarosan a herceg seregeinél lehetünk.”
No, hát a történet, legalábbis ez a történet, már nem tart sokáig, és az urak könnyen kitalálhatják, milyen véget ér. A négy francia nemeshez csatlakoztam, és örömmel láttam, hogy igen előkelő, tekintélyes és tapasztalt emberek. Málhámat, amely legfontosabb ruháimból, fegyvereimből és bizony tekintélyes anyai örökségemből állt (nehéz aranyak, amelyeket díszes bőrtarsolyban őriztem), elosztottuk a két lóra. „Túladhat a vezeték lován” – mondták, és ez jó tanácsnak látszott. Amúgy sem volt célunk sokáig lóháton utazni. „Béreljünk egy hajót Picardiáig” – hangzott a másik tanácsuk, és én, aki mihamarabb győztes csatákat akartam vívni a pogány ellen, és akit igencsak kellemesen érintett, hogy ilyen magas rangú személyiségekkel utazhatom együtt, erre is könnyen ráálltam.
Ezek után, ha volt is bennem némi óvatosság, csakhamar elaltattam. Hiszen ezek az urak nem kértek tőlem kölcsön, és számláikat is mindenkor rendben megfizették. A hajót is felfogadtuk, és baj nélkül jutottunk el Picardiáig.
Ott már jó cimborák lettünk. A kikötéssel azonban baj volt: az alacsony vízállás miatt csónakban kellett a partra evezni. Kettéosztottuk a málhát. A nagyobbik részt, köztük az én holmimat is, beleraktuk a csónakba, ahová beszálltak a cimboráim is. „Hej, Johnny – kiáltott vissza az egyik francia –, a csónakot tüstént visszaküldjük érted! Vigyázz a málhára! A fiúra is (szolgánkra), nehogy a vízbe potyogjon.” Integettem nekik, jól van, jól van… Aztán eltelt egy óra, és megint egy… A hajó csónakja csak alkonyatkor tért vissza. „Az istenért – kiáltottam a csónakosra –, hol a fenében voltál ilyen sokáig?”
Zavaros, részeg tekintettel nézett rám. „Még hogy én… hukk… uram… hát hol is voltam?… Alkalmasint egy kocsmában. Mert bort a kocsmán kívül csak a templomban adnak, ugyebár…”
„Nyavalyás, majd ellátom a bajodat! Azonnal segíts berakodni! Várnak a barátaim, és te itt lopod az időt!”
„Még hogy várják! – vihogott a csónakos. – Azt alig hiszem, hehehe! Mihelyt partra tettem őket, tüstént lovat vettek, és úgy elnyargaltak, hogy csak úgy porzott utánuk az út!”
A megdöbbenéstől szólni sem tudtam. Egy szempillantás alatt tisztában voltam mindennel. Tudtam, hogy mit találok, de a bizonyosságért mégis feltéptem málháikat. Értéktelen rongyokkal kitömött zsákok voltak, így hát pénzem, ruháim, mindenem odalett.
Ez volt, urak, az én első kalandam. És ha meggondolom, milyen tehetetlenül álltam akkor a hajó fedélzetén, ahhoz képest Tom igazán hősiesen viselkedett, és alaposan megbosszulta a rajta esett sérelmet.
– Tessék, uram – szólaltam meg a nagy csendben, amely gazdám szavait követte. – Tessék a vértje.
– Jól van, fiú! – Beletúrt nedves hajamba. – Megszáradtál már? Az ám, erről is van nekem egy történetem!
Az ifjú Percy hadnagy lelkesen felkiáltott:
– Akár reggelig is elhallgatnám a kegyelmed meséit!
– Hihihi… – vihogott előkelően Wingfield. Felszabadultan nevetett mindenki. Nevetett John Smith kapitány is.
Vállamra tette a kezét.
Olyan jólesett ez a mozdulata, mintha az apám lett volna. Igen, igen, apák-teszik így a fiuk vállára kezüket, ha társul és barátul fogadják őket.
Én nem ismertem sem apámat, sem anyámat…
Reszkető szorongás simult a torkomra. Könnyeztető, boldog szorongás.
– Te fiú – mondta csöndesen Smith kapitány –, akartál valamit mondani az Aranyszarvason. Hogy kihallgattál volna valaki… vagy valakiket. Miről is beszéltek azok?…
Miről is beszéltek?
Megmondhatom-e néked, bátor, vitéz kapitány? Most már megmondhatom-e? Hiszen maguk közé fogadtak, és ha belül talán mosolyognak is, külszínre áhítattal hallgatnak. Ha nem érezném kezedet a vállamon, akkor sem mondanám. Ha nem hinném azt, hogy apám helyett apám leszel, akkor is hallgatnék. Hát megmondhatja-e fiú az apjának, hogy mások… buta, nagyszájú parasztnak tartják?
Otthagytuk a társaságot, lassan lementünk a szállásunkra.
– Jó volna, ha emlékeznél – mondta hirtelen. – Mert a másik fiú azt állítja, nem Newport admirális ellen volt az a megétetés. Azt mondja, őt akarták megtréfálni. És rád gyanakszik. Megesküdött, hogy megbüntet a tréfáért.
Megragadtam a ruháját. Kétségbeesetten, mint azon az estén, amikor rám talált.
– Uram! Kapitány uram… én nem csináltam semmit!
– Elhiszem – mondta. – De vajon miről beszéltek azok, akiket kihallgattál?
Tétován ingattam a fejemet.
Most már igazán nem mondhatom el. Soha.
Eléje álltam, és megfogtam a karját.
– James Brumfield, beszélni akarok veled, Az arcomba röhögött.
– Talán bizony meg akarod köszönni, hogy kimentettelek…
– Igen. Meg akarom köszönni. Ütésre készen felemelte öklét.
– Kezdheted – mondta.
– Ne marháskodj! Komolyan mondtam.
Annyira meglepődött, hogy leeresztette a karját, és bizalmatlanul nézett rám. Én meg félrehúztam, és lekuporodtunk a fedélzeti vizeshordó mögé.
– Köszönöm, hogy utánam ugrottal, James Brumfield – suttogtam. – Ami pedig a verekedést illeti… Hát istenem, legyőztél! Valakinek vesztenie kell, nem igaz?
Öntelten mosolygott.
– Tudom, hogy nem fogadsz el sem barátodnak, sem pajtásodnak – folytattam. – De hát látod, én nem akarok semmi rosszat. Jó volna, ha összetartanánk. Ezért szeretném végre megtudni, miért beszélsz rólam mindenfélét.
Összehúzta a szemét. Egészen keskenyre húzta, úgy nézett rám.
– Hülye! – Aztán felnevetett. – Te kis hülye! Azt is mondhattam volna, hogy te akartad mcgmérgezni az admirálist. Akkor pedig véged.
– De hiszen én… én semmit sem csináltam.
– Hát aztán? A gazdád elég sokat hazudozik összevissza, hogy gyanús legyen. Gyanús gazdának gyanús a szolgája.
Hallgattunk. Tehetetlenül gyűrögettem az arcomat.
– Ami azt illeti… hát ugyancsak sokat köszönhetsz nekem, te béka. Először is: még mindig az én ruhámat viseled.
– Megkérdeztem a gazdámat. Pénzért vette Newport admirálistól.
– Hát aztán? Én abból a pénzből nem kaptam, a ruha tehát továbbra is az enyém. Aztán megköszönheted, hogy megtanítottalak mindenre, ami kell. Amilyen mafla vagy. Aztán hálás lehetsz nekem ezért az utóbbiért is. Hogy nem köptelek be. Inkább magamra vállaltam…
– Miről beszélsz? Most mondom, hogy én semmit sem csináltam. Honnan veszed, hogy én voltam?
– Azt tudja az ember. Csak rád néz és tudja.
– Már megint ugratsz. Miért ugratsz? A fene egyen meg, hát mit vétettem ellened?!
Mintha meg se hallotta volna a sértést. Bizalmaskodva közel hajolt.
– Hálás lehetsz, én mondom. Bizony, jobb urad volnék én neked, mint ez a Smith kapitány. Na jó, még fiatal vagyok, pénzem sincs. De egy-két év múlva beszélhetünk róla. Jó gazdád leszek… Hanem ide hallgass! Valami nagy dolgot bíznék rád. De csak akkor, ha tudod a szádat tártani. Nagyon fontos. Sok minden függ tőle. Ha ügyesen csinálod, gazdagon megjutalmazlak. De hallgatnod kell ám! Ha kettévágnak, ha felakasztanak, akkor is!
Megrettenve hallgattam. Körülöttünk zajongott a hajó. Az emberek vidáman társalogtak, fel-alá sétálgattak a fedélzeten, vagy a korlátra könyökölve nézték a tengert.
– Tom… – Oly halkan beszélt, szinte sziszegett. – Nagyon nagy dologról van szó. Ha megteszed, a barátod leszek. Na jó, a hallgatás beleegyezés. De hallgatnod kell ám! – Hirtelen keményen csattant a hangja: – Értetted?!
Alig hallhatóan suttogtam:
– Igenis, James Brumfield…
Fület szakasztó fütty harsant. Aztán még több egymás után.
– Riadó! Mindenki a fedélzetre!
Micsoda bősz rohanás kezdődött! Az ember azt hihetne, teljes a zűrzavar. Pedig éppen hogy ez a rend, mikor mindenki a helyére igyekszik. A vitorlamester legényei a szarvkötelekhez állnak, hogy a kapitány parancsára szempillantás alatt manőverezhessen a hajó. A káplár kinyitja a fegyverraktárt, és mindenki, aki fegyvert bír, kap belőle. Az ágyúk legénysége ledübörög az ágyúfedélzetre, felcsapják a lőrének ablakait, töltik az ágyúkat, aztán egyetlen rántással, taszítással ablakhoz tolják a lövegeket. A kormányrúdhoz éppen hárman állnak, mert nem kis erő kell az oldalszéltől megdőlt hajó irányban tartásához. Ráadásul jó, ha a parancsot e nagy hangzavarban… hárman is hallják.
Az ágyúkon kívül még négy muskétás is volt a hajón. Kettő a parancsnoki emelvényen foglalt helyet, kettő az első fedélzeten. Elöl zsúfolódtak az íjászok is. – Itt álltam a gazdám oldalán én is.
John Smith kapitány díszes mellvértjében. Kezében a dupla csövű, drága pisztoly. Oldalán kardja. Fején harci sisak.
Az én kezemben egy másik pisztoly. A hajó arzenáljából hoztam – váltásnak. De hát bevallom, arra számítottam, hogy talán úgy hozza a sors, és harcolhatok is vele.
Ha kell, harcolok. Ha kell, megvédem a gazdámat.
Most, hogy mindenki a helyére került, hirtelen halotti csend támadt a hajón. Mindenki feszülten figyelte a tengert.
Ameddig csak a szem ellátott, a végtelen víz.
A sirályok még mindig követik a hajónkat. Pedig már réges-rég elhagytuk Normandia partjait. Már lent jártunk az Ibér-félsziget mentén.
A víz peremén feltűnik egy parányi folt. A közeledő hajó felső, sudárvitorlája.
Ekkor az árbockosárban kuporgó matróz felkiált:
– Spanyolok!
Odafentről messzebbre ellát. Amikor észrevette a vitorlákat, csak némán intett a kapitánynak, aki rögtön riadót rendelt. Most már felismerte a spanyol zászlókat.
– Spanyolok.
Csend. Newport komoran állt a parancsnoki emelvényen.
– Irány?
– Délnyugatról északkeletre. Négy nehéz gálya.
Most mindazok, akik azon a londoni búcsúvacsorán részt vettek, rövid tanácskozásra siettek az admirálishoz.
– Mindenképpen összetalálkozunk. A távolság még nagy, de ha a szemem nem csal, mozgásunk iránya és a sebességünk ugyanaz.
– Úgy vélem, uraim – emelte fel orrát Wingfield –, nincs, ok az aggodalomra. Mint tudjuk, Jakab királyunk őfelsége igen bölcs politikával békére kényszerítette a spanyolokat. Ha összetalálkozunk, a két flotta üdvözli majd egymást…
Mindannyian nyeltek egyet ezekre a szavakra, csak az én gazdámban nem fért meg a szó:
– Volt részem már békés üdvözlésekben, uram! Az Adrián! Hahaha! Puskaporszagú üdvözlések voltak azok!
John Martin vadul hadonászott.
– Drake támadott volna! Bizony isten! Hej, akkoriban nem húztuk az időt! Oldalba kaptuk a gályákat, aztán kard ki kard!
Newport a fejét rázta. Tudták jól, hogy miért. A Londoni Tanács határozott parancsa, hogy kerüljék az összeütközést a spanyolokkal.
– Szélbe álljunk! – mondta Smith kapitány. – Azt javaslom, azonnal álljunk meg. A spanyolok jobb kéz felől és messze előttünk vannak. Ha továbbhaladunk, könnyen azt hihetik, hogy támadni akarunk, és akkor kikerülhetetlen a harc. Ha ellenben megállunk, messze előttünk kell elvonulniuk. Őnkéntelenül is rábólintottak valamennyien.
– Igaza van kegyelmednek – fújt egyet Newport kapitány. – Mert ha ők támadnának, időben észrevehetjük az irányváltáson. És ráadásul szél ellen kellene manőverezniük, hogy ideérjenek.
Archernek szeme sem rebbent, amikor széles mozdulattal meghajolt Smith előtt.
– Úgy látszik, kegyelmed ért valamennyiünk közül legjobban a tengeri hadviseléshez.
Newport rövid, ingerült mozdulattal intett.
– Hat hétig vesztegeltünk a Csatornán, régen Amerikában kellene lennünk. Én még ezt a fél napot is sokallanám. Akár igaza van, akár nincs, mégis azt mondom hát: tovább! Elcsúszunk a spanyolok előtt.
Intett, hogy ki-ki térjen vissza a helyére. Csónak ment a másik két hajóhoz a paranccsal: tovább!
Erős, egyenletes északnyugati szél fújt. Ahogy néhány fokkal balra fordult a flotta, a majdnem teljes hátszélnek igazított vitorlák szinte megugrasztották a hajókat. A nagy megterheléstől mintha meghajoltak volna a nehéz árbocok. A Sarah Constant büszke orra egy ideig mélyen bókolva belevágott a hullámokba. Aztán visszanyerte egyensúlyát, a tenger vize vastag, csillogó sugárban zuhant le piros nyilakkal ékes orráról, megrázkódott a hatalmas építmény, és új, növekvő irammal rohant előre.
A libasorban haladó három hajó most egymás mellé került. Oly közel futottunk, hogy átkiálthattunk a másik fedélzetre. Hatalmas ordítozásba fogtak a legények, fegyverükkel hadonásztak, biztatták egymást: „Hej, Jack! Most légy legény! Hahó, Bili, ma nagykanállal eszünk!”
Azt hitték, harcra készül a flotta.
– Őrültség…
– Mit mond, kérem? – lépett George Percy hadnagy a gazdám mellé.
– Őrültség. Mert lehet, hogy elcsúszunk a spanyol gályák előtt, de addigra oly közel kerülünk a spanyol partokhoz…
– Megtagadja a parancsot?
– Hogy a fenébe?! Katona vagyok én, barátom, nekem ne prédikáljon! Ha harcra kerül a sor, majd meglátjuk, ki a legény a gáton!
– Mindenesetre jelenteni fogom Newport admirálisnak. John Smith beleköpött a vízbe.
A távolban már világosan kirajzolódott mind a négy hajó. Ilyen hatalmas vízi alkotmányokkal támadott Angliára annak idején a Győzhetetlen Armada.
A legnagyobb lehetett vagy ezertonnás vízi szörnyeteg, amelynek három ágyúsora egyetlen össztűzzel elsöpörhetett volna bennünket.
A legnagyobb hajótól mégsem kellett tartanunk. A másik három kísérő vitorlás annál veszélyesebb lehetett. A mieinknél nehezebb karavellák voltak, de nagyobb számú és nagyobb felületű vitorláikkal könnyen felvehették velünk a versenyt.
– Erre jönnek! – ordította az őrszem a magasból. – Erre fordultak.
A három karavella elszakadt a nagy hajótól, és az oldalszélben erősen megdőlve, felénk fordította orrát.
A Sarah Constantán kemény vezényszavak pattogtak:
– Jobb oldal, vissza!
– Bal, kiengedni! Állj, elég!
– Kormány!
– Yea, yea, Sir!
– Tovább, balra négy fokkal!
Mintha a három angol hajó versenyt futna a vízen. Jobbról Ratcliffe naszádja, a Discovery túrta a habot, balról a Goodspeed orrtőkéje alatt harsogott a tenger. Középen a mi háromárbocosunk, a Sarah Constant igyekezett lépést tartani társaival. És jobb oldalon, még messze előttünk a három spanyol karavella.
– Elsiklunk előttük. Pompás! – kiáltotta Newport admirális.
– Őrültség! – dörmögte John Smith. – Hátunkba kerülnek, így győzte le Drake is a spanyol armadát. A hátukba került.
– Jelenteni fogom az admirálisnak!
– Imádkozzék inkább, mert nemsokára melegünk lesz. Már nemcsak a vitorlákat, már nemcsak a hajókat, de a három spanyol hajó fedélzetén csoportosuló tengerészek alakját is kivehettük. Fegyverek csillogtak odaát, a füttyszót idáig hozta a szél.
Minden szem a spanyolokra meredt. Most már nem kiabált senki, most már mindenki csak azt figyelte, hogyan fogy köztünk és a spanyolok között a távolság. A tapasztalt hajósok is bevallották, nem lehet eldönteni, gyorsabbak vagy lassúbbak-e a mi hajóinknál. Általában – mondták – a spanyol gályák jóval lassúbbak az alacsony és keskeny építésű angol galjónoknál. De hát sok minden lehetséges. Hiszen ahány hajó, annyiféle. Ha ugyanolyan rajz. szerint építenek fel tíz hajót – az tízféle lesz. Sokszor egy párkányzaton, a palánkok összeillesztésén múlik a dolog. Őreg hajóknál pedig azon is, vajon az aljukra tapadt töméntelen tengeri moszat, fúrókagyló, kovásállat, és ki tudja, még mi minden mennyire fékezi futásukat.
Aztán megtörtént, amit John Smith megjósolt.
A karavelláknak eddig csak orrsudaruk látszott. Most lassan kivehető lett a bal oldali ágyúsor.
Most már egy irányban futottak velünk. Ha megtartják azt a vonalat, előbb-utóbb a hátunkba kerülnek.
Newport vállalta a harcot, s ugyanakkor feladta kedvező helyzetét.
A három karavella menthetetlenül a hátunkba kerül. Ezt már nem akadályozhatjuk meg. Időközben a három ütegsoros gálya is előrehaladt, és – ez nyilvánvaló voltnéhány óra múlva valósággal odaszorítanak bennünket a spanyol partokhoz.
Newport halottsápadtan állt a parancsnoki emelvényen.
Hang nem hallatszott. Mindenki a vízre meredt. A spanyol karavellákat – az ellenséges karavellákat – figyelte. Csak az én szemem járt körbe, egyik arcról a másikra rebbent a pillantásom, és bevallom, némi kárörömmel. Mert amennyire gyermeki eszemtől tellett, a gazdámnak szurkoltam én. És ha tudtam is, hogy veszélyes játékba fogtunk – talán már el is veszítettük –, mégis egyre csak azt kívántam, hogy John Smith kapitány szava valóra váljon.
Amióta tengerre szálltunk, ilyen csendesnek még nem láttam a vizet. Hullám nem emelkedett, csak apró fodrok borzolódtak rajta.
Senki se mozdulhatott a helyéről. Én sem. A szakács és az orvos járt körbe, és mindenkinek kiosztotta napi adagját: egy gallon sört.
– Kapitány úr – suttogtam.
Csak a szemöldökét emelte fel. Beszéljek.
– Nekem semmi közöm ahhoz a mérgezéshez. Bízzék bennem, kapitány úr!
Csak bólintott. Nem simogatta meg a fejemet, nem tette a vállamra ismét a kezét. De ez a bólintás most mindennél többet ért.
Egyszerre csak erős hang hallatszott:
– Feszítsd!
Newport magából kikelve, immár vérvörösre gyúlva ordított. Maga vezényelte a vitorlakezelő legénységet, akik vad erővel húzták a nagy keresztvitorlák szarvköteleit.
– Az utolsó lehetőség – szólalt meg mellettünk George Percy hadnagy.
– Az utolsó előtti – mondta Smith kapitány. – Mert a harcban győzhetünk is… Erről elfeledkezett?
Az eddig lazán engedett vitorlák most feszesen fogták a szelet. Valamit nőtt a sebességünk. Talán csak éreztük, tudtuk, hogy nőnie kell, mert hiszen mivel mérhettük volna az embertelen, idegtépő hajszában? Sem a szél zizegésén, sem a szétcsapódó hullámok monoton sustorgásán nem változott semmi. A távolság sem nőtt üldöző és üldözött között, hát csak hittük bizony, hogy nőtt a sebességünk.
Akaratlanul is a parthoz sodródtunk, és hogyha nem is pusztítja el a spanyol flotta a három angol hajót, bizonyára foglyul ejti; mire lezajlik a levélváltás, a magyarázkodás Jakab király és a spanyol uralkodó között, a virginiai gyarmatnak még a gondolata is odavész.
Nem volt más választásunk. Futottunk előlük. Tudtuk, hogy abban a pillanatban, mihelyt a régi irányba fordulunk, ők is oldalukat mutatják – és megkezdődik a tűzharc. Három három ellenében. Csak látszólagos az egyensúly. A spanyol vitorlások egyforma nagy háromárbocosok voltak, hasonlóak a mi zászlóshajónkhoz, a Sarah Constanthoz. S mit kezdhetünk mi a negyventonnás Goodspeeddal, a húsztonnás naszáddal?
– Most kellene felvennünk a harcot! Most azonnal! A naszádról közelharcba indulni!
– Igaza van, uram – bólintott megadással és némi tisztelettel a hangjában a fiatal hadnagy – , most még messze van a nagy gálya.
Newport hátracsapott kézzel, fel-alá járkált a parancsnoki emelvényen. Nem tudott határozni.
És ekkor valami történt. Valami, amire nem számított sem Newport kapitány, sem a gazdám, senki.
Elállt a szél… Késő délután volt már. Alkonyodott. A nap még nem érte el a láthatár szélét, de már felhők gyűltek eléje. Mélykék lett a víz színe. Vörös fények vilióztak az arcokon.
– A szél!
Egyszerre csattant a kiáltás mind a három hajón. S talán mind a haton is, mert a spanyolok vitorlái is laffogni kezdtek.
– A szél! A szél!
A széllel együtt órák óta tartó feszültségünk is engedett. Nem fújta le senki a riadót, mégis elhagytuk a helyünket. Az emberek hangosan tárgyalták, hogyan és miképpen fordulhat a helyzet. És ekkor újabb kiáltás:
– Szél!
– Vivát! – üvöltötte boldogan Newport admirális. – Itt a szél! A parti szél! Kormányos! Hé! Vitorlákat átváltani! Gyorsan! Gyorsan!
Nem kellett biztatni az embereket. A parti szél első gyenge fuvallatára szinte megpördült a hajónk. Ugyanúgy a Goodspeed és a Discovery is.
Sok múlt ezen a gyorsaságon. Mire a spanyolok felocsúdtak, mi ismét teljes hátszéllel futhattunk dél-délnyugati irányban. Láttuk, hogy a nagy gálya kidobja horgonyait. Hajnal előtt aligha éri el a hazai kikötőt.
Jó messzire elkerültük, mégsem állta meg, hogy sortűzzel ne búcsúztasson. Nagyot dörrent a díszsortűz, csak hát golyók is röppentek vele.
– Fene bánja! Csak lövöldözzön a sok marha spanyolja! Legfeljebb a halakat találják…- Newport ragyogott az örömtől. – Nos, mit szólnak, uraim?
Egy golyó azonban messzire repült. Olyan messzire, hogy Ratcliffe naszádjától alig néhány ölnyire csapódott a vízbe. Ratcliffe halálra váltán hadonászott, a homlokát ütögette, mutatván, hogy valakit esztelennek tart.
Persze bizonyára a spanyolokra értette.
– Urak! Ez sikerült! Minden úgy történt, ahogy számítottam. Veszélyes játék volt, mi tagadás, de végül nekem lett igazam.
Christopher Newport admirális késő éjszakáig zengte a saját maga dicséretét. S a nemesurak – mi mást is tehettek volna? – egyetértőén bólogattak. Akadt azonban, aki mégsem értett vele egyet. John Smith természetesen, aki azonban nem akadékoskodott.
És George Percy – mivelhogy nem tett jelentést.
Késő éjszaka volt. Lassan elhalt az utolsó énekszó is. Csak az őrség maradt ébren.
– Tom…
– Tessék.
– Ne feledd, amit ígértél. Megesküdtél. Meg bizony!
– Igenis, James Brumfield.
A flotta elhaladt a spanyol félsziget mellett, anélkül, hogy újabb kalandja támadt volna.
Tüneményesen, szép idő járta. Mintha csak a természet engesztelni akarná az angol hajósokat a Csatornán átszenvedett hathetes viharért. A hajók enyhén megdőlve, nesztelenül suhantak a mélykék vízen. A napsugár már égetett, és a legények, akik oly silány öltözékben szenvedték át a fagyos fergeteget, most tobzódtak a napfényben, a melegben. A világ szürke egyhangúsága végképp odalett, a szép ragyogásban a színek is megszínesedtek, kékebb lett a kék, és fehérebb a fehér, a hajók szürkésbarna testén vidáman villogott a kék csíkozás és a vörös-fehér mintázat. Fenn a magasban, az árbocok csúcsán pedig, habfehér felhők gyűrűjében, hetykén csapkodott a szélben a Györgykeresztes angol zászló.
Színes a világ. Színeiben boldog a világ!
Időről időre vidám delfinek csapata köszöntötte a hajókat. A hajók két oldalán ugráltak, szökkentek ki a vízből, aztán át-meg átcsaptak az orrtőke alatt, máskor hátul, a nyomvonalban tűntek fel, akkora ugrásokkal követvén a hajót, hogy a kormányos már-már attól tartott, mikor pottyan a hátára e hatalmas vízi emlősök közül valamelyik.
És a szép tiszta időben nem vonakodott senki a szolgálattól sem. Aki csak tehette, felkapaszkodott a két árboc megfigyelőhelyére, és nem is ketten, de négyen-öten is ott kuporogtak naphosszat az árbockosárban. Nem tudtak betelni a víz és a tenger végtelenségével.
Csak onnan a magasból lehetett látni az afrikai partokat, az Atlasz hegység kékes vonalát.
Az admirális, mint minden hajós Kolumbusz híres útja óta, a jó szélben és a jó szerencsében is bízva úgy tervezte, hogy leúszik flottájával a Kanári-szigetekig. Igaz, a spanyol hajók és az arab kalózok útja és vadászterülete volt az Afrika menti tenger. De hát az angol hajósokat sem kellett félteni, hogyha egy kis kardforgatásról esett szó. A legénység most is türelmetlenül figyelt Afrika felé.
– A fene a büszke spanyoljába!
Bántotta önérzetüket, hogy a spanyol gályák elől nyilvánvalóan ki kellett térniük. Most már tudták mindannyian, hogy nem manővereztek, hanem egyszerűen szöktek a spanyolok elől azon az emlékezetes délutánon, amikor Newport óvatossága és a szabályokhoz ragaszkodása majdnem végzetessé vált.
– Admirális, tisztelettel kérjük…
– Halljam!
– Ha egy pogány mór teknő kerül elénk, azt már csak elkapjuk.
– Az apátok istenit!
Ez bizony nem volt se ígéret, se visszautasítás. De reménykedésre elegendő.
Newport admirálisnak kisebb gondja is nagyobb volt, mint hogy a pogány kalózokat várja. Nem kalózkodni, nem portyázni indultak útnak; ő a feladatát akkor teljesíti, ha baj és kockázat nélkül minél hamarabb partra teszi a virginiai gyarmat új telepeseit.
Ha most leúszik baj és kockázat nélkül a Kanári-szigetekig, onnan már gyerekjáték lesz átszelni az Atlanti-óceánt.
A passzátszelek átsegítik a nagy tengeren.
A passzát övét használta annak idején Kolumbusz Kristóf is, a genovai hajós, akinek az a szerencse jutott osztályrészül, hogy felfedezhette Európa számára az Újvilágot. És ki tudja, talán nem is felfedezte, inkább csak ajándékozta, mert az a körülmény, hogy éppen a Kanári-, illetve a Zöldfoki-szigetekig hajózott le annak idején, azt mutatja, hogy Kolumbusz ismerte a passzátöv természetét.
Annyi biztos, a glóbust elfelező Egyenlítő két oldalán csodálatos módon egész évben egy irányban fúj a szél.
Hát persze akadnak ott is viharos és szélcsendes napok. Maga Kolumbusz is belekerült egy szélcsendes zónába… de hát a passzát mégsem csalja meg soha a vízi embert.
– Admirális úr, engedelmével…
– Halljam!
– Ha egy pogány teknő…
– Elég legyen! Amit mondtam, megmondtam. Tudniillik a semmit. De hát ezen a fránya hajósnépen nem lehet kifogni. A nemesurak szeme is csillog. Valamit terveinek. A legnagyobb hangú közöttük ez a valahonnan-valamiképpen, ki tudja, honnan, ki tudja, miképpen elkeveredett John Smith kapitány. A prímet ő viszi közöttük, noha mindannyian mindig egyetértenek abban, hogy ez a Smith kapitány… hát…
John Smith kapitány öblös hangja, délceg termete valóban még most is tekintélyt parancsolt, noha legendásan szép, díszes mellvértje ezúttal nem volt rajta. Sőt, úgy látszik, John Smith kapitány a furábbnál is furább ember: míg azelőtt folyton harci díszben pompázott, itt, e melegebb égöv alatt jobban nekivetkőzik, mint akárhány hajóslegény. A londoni nemesurak ott főnek a napon Erzsébet korabeli magas kalapjukban, piros, kék, zöld bársony, hasított ujjú zekéjükben, bő bugyogójukat még ilyenkor is magukon tartják, hiába csurog a víz az orcájukon, mert hát a ruha nemcsak öltözék, hanem rang is, amiről sohasem szabad megfeledkezni. És lám csak, nem egyedül vannak, mert így tesznek a kereskedők is, akik csatos, nagy puritán kalapjukat két kézzel tartják, el ne vigye a szél, de le nem vennék a világ minden kincséért sem.
Egyetlenegy veszi csak le. Egy kereskedő, nemesember, felfedező, egy fiatalon özvegyen maradt férfi. John Rolfe uram, a Goodspeed utasa.
Leveszi a kalapját, és John Smith kapitánynak integet.
– Hej, Johnny!
– Hej!
John Smith a főfedélzeten áll. Félmeztelenül. Zömök, erős termetét nekiveti a főárbocnak, bozontos mellét nem először éri napsugár. Barna az, szinte fekete, öblös hangja végigfut a fedélzeten:
– Hát kalózkodni akarnátok?
– Úgy ám, Smith uram! – mondja az egyik hajós. – Mert mit ér a tenger jófajta csetepaté nélkül?
És úgy látszik, véletlenek mégis vannak a világon, mert ebben a minutumban felhangzott az árboc tetejéről is az őrszem kiáltása:
– Kalózok!
– Hé! – ordított Newport admirális. – Az ördög vinne el onnan! Honnan tudod, hogy kalózok? Honnan tudod, te marha?!
– Jelentem, vitorlát látok. A pogány partok felől!
– Akkor vitorlát kiálts, te átkozott, mert szétverem a fejedet!
Az őrszem valóban vitorlát látott. Az afrikai partok párás messzeségéből óriási latin vitorla bontakozik ki. Alatta parányi fekete pont.
– Dhau, dhau… a pogány mórok hajója.
Hát ez nem lehet más, csakis kalózhajó. Igaz, elég lassan közeledik.
– Az éjszakát várják az átkozott pogányok. Ismerjük a természetüket!
John Smith így vélekedett:
– Egyszerű halászbárka lesz az. Felismerem innen is.
A nemesurak végignéztek a félmeztelen kapitányon. Nagyon elgondolkozhattak, mert nagyokat hallgattak.
– Menjünk eléjük – javasolta John Martin. – Annak idején Drake nem hagyta volna futni a dögöket. És gondolja csak meg, a néger rabszolgáknak is jó áruk van odaát a spanyol telepeken.
Erre már csakugyan felfortyant az admirális. Zengett a veszekedéstől a Sarah Constant hátsó fedélzete:
– John Martin uram, kegyelmed ne hozakodjék elő folytonosan a nagy hírű Drake-kel! Tisztelem és becsülöm az emlékét. De ha nem tudná, magam is „tettem már egyet s mást a honért”. Az istállóját! Ha nem tudná, messze el fogjuk kerülni majd a spanyol gyarmatokat. Még csak az kell, hogy angol zászlót lássanak a pápisták! Elég nekem etetni ezt a népet – mutatott a tömött hajókra Newport –, nem akarok látni egy emberrel sem többet!
– A fekete arany… haj, haj! John Hawkins sem vetette meg annak idején. A hajófenékbe be lehetne gyömöszölni húsz-harminc négert. Ami megmarad, biztos pénz.
– Gabriel Archer uram, követelem, hogy hallgasson! Itt én parancsolok. És megparancsolom, hogy ne uszítson…
Newport is küszködött. Hát persze, látszott, kedve ellenére cselekszik most is. Nem vízen járó angol az, aki elmulaszt egy alkalmat is, hogy megtömje a zsebét.
Archer szeme sunyin villant.
– Admirális, nem uszítok… – És szinte kiáltotta: – De a legények már reménykednek, hogy…
Csend. A hajó elejéről sötét tekintetek figyelték az urak torzsalkodását.
– Ugyan ki biztatta fel őket?
Még nagyobb csend. Csak néztek valamennyien John Smith kapitányra, akinek égett az arca a dühtől. Felhorkant, mint a sebzett paripa.
A kardjához kapott.
– Hej, urak! – kiáltotta. – Az effajta pimasz nyelvelésnek hamar véget vetek, ha sokáig folytatni akarják!
– Pimasz? Kit nevez pimasznak az úr? Nemes lovagokat, sok csatát megért hajóskapitányokat? Azt hiszi, mindent elhiszünk, amit magáról híresztel és elmesél? A mindenségit, ha éppen kíváncsi az úr, én azt sem hiszem, hogy kapitány volna!… Egyet hiszek el: hogy egy koldus bérlőnek semmirekellő fia áll előttem!
A hosszúra sikerült mocskolódás után Archer a kardjához kapott.
Még egy pillanat, és a két ember egymásnak esik. De a harmadik, Newport rántott kardot leghamarabb.
– Megállj! – ordította magából kikelve. – Aki itt kardot emel a másikra, vasra veretem! Őrség, ide hozzám!
Még egy óra múlva is füstölgött az admirális mérge. Vörös volt a képe, a szemét forgatta, s amikor az őrszem azt jelentette, hogy a dhau feltűnő bátorsággal közeledik, sőt újabbakat is látni a távolban, csak legyintett.
– Az a jó – mondta. Egyszerre csak így kiáltott:
– Gabriel Archer, John Smith, John Martin urak, hozzám! – Amikor azok eléje álltak, kurtán-furcsán ennyit mondott: – Úgy látom, kegyelmetek nem férnek a bőrükbe. Tessék, itt az alkalom. Vízre tesszük a bárkát. Tíz embert magukhoz vesznek, kilesz a tizenhárom. Bánom is én! Menjenek, kaszabolják le a pogányokat, vagy ha úgy tetszik, egymást.
Azzal hátat fordított nekik. Archernek és Smithnek egymásra villant a szeme, s az nem sok jót ígért. A bárkát azért mégiscsak vízre tette a hajósnép, beszállt a tizenhárom ember, és mi tagadás, kókadt kedvvel indultak a dhau ellen.
Egyenesen neki.
Nem mehettem a gazdámmal. Hát csak annyit mondhatok, láttuk, amint bárkánk a messzeségben eléri a dhaut, hallottunk két lövést is, egy puskát meg egy pisztolyt. Aztán csend lett. A bárka egészen a bennszülött hajó mellé úszott: úgy látszik, foglyul ejtették a mieinket.
Wingfield riadt tekintettel bámult az admirálisra. A naszádról Ratcliffe értetlenül integetett. Newport kurtán legyintett: fogja be mindenki a száját, nincs kedve magyarázkodni, egye meg a fene az egészet!
Aztán hogy, hogy nem, a bárka egyszerre csak elszakadt a dhautól, felénk indult, a dhau 'pedig megfordult, és szépen hazafelé úszott.
A bárkából pedig már messziről rikkantgattak az emberek, és vivátoztak istenesen.
– Mi történt?
Hát csak annyi, hogy a dhaun valóban arab kalózok voltak. S valóban meg akarták támadni a flottánkat. Lőttek is a bárkára, Martin meg felelt rá. De abban a minutumban Smith kapitány elkezdett eszeveszetten kiáltozni és integetni a kalózoknak, és valami ismeretlen nyelven társalgott velük. Hát mit tesz isten, a mórok közül kiválik néhány fehérebb képű legény, kezüket nyújtják, beszélnek, örvendeznek. Felhúzzák Smith kapitányt a dhaura, a többiek meg látják ám, hogy nagy ölelkezés folyik, még boros flaska is előkerül. A dhau gazdája, a pogány kalóz pedig nagy tisztelettel hajlong Smith előtt, az meg őelőtte. Szent a béke, a bárka visszatérhet, a flotta továbbhaladhat… Newport faggatására Smith csak ennyit válaszolt: – Néhány erdélyi cimborámmal találkoztam. Bizony, szomorú az élet, hogy kalózokká kellett lenniük… hozzá még pogány kalózokká…
Ezen az estén nem énekelt senki. A hajó orrában kockázott csupán néhány sörissza, vén legény.
John Smith kapitány leheveredett melléjük, a két árboc között álló nagy csónak menedékében.
Nézte a csillagos eget, és nem a többieknek, csak magának mondta:
– Hiszik, vagy nem hiszik, magyarok voltak. Jó székely legények. Kapitányuk voltam a messzi Erdélyben. Isten tudja, hogy jutottak idáig… – Aztán mintegy önmagának felelt: – Hát hogyan? Ahogyan én.
Az éjszaka középén aztán suttogás ébresztett:
– Tom…
– Micsoda… tessék?
– Amit ígértél, ne feledd! És megesküdtél. Meg bizony.
– Igenis, James Brumfield.
Mit teszek én hétfői napokon? Kitisztítottam már az iránytű házikóját, megittam a sörömet, és a sörtől jókedvűen nekiláttam uram mellvértjét csiszolgatni. Közben nevettem a soros legényt, akinek a lúgozás nem éppen dicső feladata jutott a sorban. Mert hétfő a lúgozás napja is, s ezt felváltva végzik a hajósok. Aki sorra kerül, megragadja a lúgos vödröt, nagyot ordít a főárboc tövében: „Lúgozás! Lúgozás!” – és a többiek gúnyjaitól kísérve facipőjében végigkopog a hajón. A facipő arra való, hogy megvédje lábát a maró folyadéktól, és azért is kell kiáltania, hogy figyelmeztesse mezítlábas társait.
A lúgozó után sereg tréfa, gúnyos megjegyzés röppen, ő maga pedig – ki nevetve, ki meg káromkodva – kimászik a hajóorrba. A hajóorr messze kiugró, hegyes erkélye kitűnő búvóhely azoknak, akik pihenőben magukban akarják szemlélni a tengert. De nemcsak pihenőhely. Van ott egy kis menedék is, ahol a hajósember – a dolgát végzi.
Igen, igen, éppen a hajóorrban, a vitorlás legszebb és legbüszkébb részében. Egyszerűen azért, mert ez a hely ugrik ki legjobban a víz fölé, és mert a feltúrzó habok innen mossák le leghamarabb a szennyet.
Hetenként egyszer (vagy kikötés előtt) mégis tisztításra szorul a hajó orra. Ilyenkor lép munkába a lúgozó, és hosszú nyelű kefével tisztogatja a palánkokat meg a horgonyok láncait.
Azon a hétfői napon tehát elvonult a lúgozó a főárboc mellől, és bebújt a hajóorrba. A legénység az első fedélzetről nézte, és nagy röhögések közben biztatgatta.
Leültem a hátsó feljáró tövében egy ponyvára.
S ahogy tisztítottam a mellvértet, egyszerre csak ismét úgy hozta a sors, hogy kihallgattam egy társalgást. Tudtam, kik társalognak a fejem felett. George Kendall volt az egyik, az előkelő Wingfield a másik, és John Martin kapitány a harmadik.
Már az első szavukból tudtam, hogy a gazdámról beszélnek.
– Hát úgy látszik, mégis járt ott – mondta Wingfield.
– Nem hittem volna. Ismeri az összes sziget nevét meg az átjárókat.
Martin szavait Kendall pattogó beszéde követte:
– Hány éves? Huszonhat? És már bejárta a fél világot…
– Kegyelmed elhiszi? Hajósember sok helyen megfordul. Én magam sok utazást tehettem, na de…
– Valamelyik este Archer kapitány heccelődött vele. Hát csak úgy fejből elsorolt vagy ötven európai várost. De nem ám csak a nevüket! Hanem úgy, mint aki valóban járt azokon a helyeken.
Akkor már elhagytuk a Kanári-szigeteket. John Smith kapitánynak megint csak igaza lett. Azt mondta, csak egyszer járt ott, mégis úgy ismerte a nagy szigeteket, mint a tenyerét.
– Hm, szép időnk van – nyögte Wingfield.
– Reméljük, ilyen is marad. Most már azt hiszem, nem is volt rossz az a hathetes veszteglés. Az ember sosem tudja, mi mire jó.
Kendall felmordult:
– De azt csak látnia kell az embernek, hogy mi miért rossz?
Megállt a kezemben a cseréplisztes rongy. A szívem hirtelen a torkomba ugrott. Ha megkérdezik akkor, nem tudom elmondani, de sejtettem, éreztem, mire fordul itt a beszéd.
– Emlékszem Drake admirálisra – kezdte John Martin. - Az volt az ember a javából. Ha kellett, odaállt kötelet húzni a legényekkel, mindegyiket jó pajtásának tartotta, és akkora ivászatok voltak a hajóin, hogy még a halak is táncra perdültek körülöttük. Igaz, fegyelmet is tartott. Ha méregbe gurult, kikötés, akasztás, tőke alatti áthúzás, korbácsolás megesett nála nemegyszer.
John Martin elhallgatott. Én meg szinte szédültem a rettegéstől. Kikötés, akasztás, korbácsolás… hiszen lát eleget az ember ilyet Londonban is. Csak el kell sétálni a London Bridge southwarki oldalára. A Newgate ormán, éppen a kapubörtön felett láthat karóba tűzött fejeket. És csak el kell sétálni a tyburni dombra, ahol a nyilvános kivégzések történnek. Nincs szó elbeszélni, micsoda borzalmakat láthat az ember. De hát én csak egyszer néztem végig egy kivégzést. London oly nagy, oly sok benne az ember, és olyan messzinek tűnt akkor az a szerencsétlen, aki pár lépésnyire tőlünk vívódott a halállal.
Itt most minden olyan közeli volt. Olyan valóságos.
Tőke alatti áthúzás. Csak nem a hajó alatt?…
– Drake mégsem tűrte volna. Nekivetkőzik, és a legényseggel cimborái. Mintha csak a kegyeiket keresné.
– Azt mondom, urak – szólt fojtott hangon Wingfield – vigyázzunk. Az útnak még az elején vagyunk. Nehéz napok jönnek. Ő maga mondta, hogy a pogány kalózok kapitánya volt…
Hallgattak.
– Látták, ugye, hogy a Kanárin két láda citromot vásárolt?
– Vajon miért?
– Azt meséli, skorbut ellen jó orvosság. Mintha bizony a rossz víz és az üres gyomor ellen volna orvosság. Szerencsére Newport kapitány nem hajlott a szavára. A saját maga számára vehette csak.
– Ami kevés poggyászt hozott, elfér vele még két láda citrom, hehehe!
Elnevetgéltek egy darabig, majd átsétáltak a fedélzet másik oldalára. Később a hajó elejére hívtak, ahol James Brumfield már nagy munkában volt. Köteleket szedett szabályos rendbe, könnyen leperdülő tekercsekbe.
– Nézd, bálnaszigony – mondta, és átforrósodott a hangja. – Ismertem egy bálnavadászt. Az volt ám ember a javából!
Vállat vontam. Az imént hallott beszélgetésen járt az eszem, nem sokat törődtem a bálnaszigonnyal.
– A bálna óriási érték. Ha elejtenénk egyet, egyszeriben gazdagok lehetnénk. Mi ketten mennénk az elejtésére. Láttál te már engem dobni? Látod amott a Discoveryn Ratcliffe urat? Bizony isten eltalálnám innen a kalapját!
– Mivel?
– Mivel, mivel? Hát egy kővel. Vagy egy kézbe való vaskampóval. Hihi, hogy csodálkozna! És azt hinné, te tetted…
Így szólt, és kajánul villant a szeme. A tekintetén látszott, hallatlan virtusnak tartja, amiért engem is bemártott annak idején. Elszorult a torkom. Lám csak, valaki altatót vagy mérget kevert Newport ételébe. Az ilyesmi felett nem szoktak egyszerűen napirendre térni. És Newport hallgat. Sem vizsgálat, sem büntetés nem esett. Pedig már jócskán elhagytuk a Kanári-szigeteket is. Benne járunk az Atlanti-óceánban.
Mondom, James Brumfield a köteleket tekerte fel – nekem pedig, mint legtöbbször, most is a láncok jutottak. Nem volt ott az eszem, hát jó ideig elzörgettem-elcsörgettem őket, míg csak meg nem unta, és rám szólt:
– Pszt! Figyelj csak!
Bizony, így van ez a hajósinassal. Sok szava nincs, de legalább kedvére hallgathatja a nagyok beszédét. Nagy hangon társalogtak a hajóslegények:
– Elhiheted, mert jártam ott. Anyaszült meztelen járnak a férfiak is, a nők is. Szemérmetlen pogányok. Aztán olyanok ám, mint az állatok. Ha szólsz hozzájuk, csak néznek a nagy barom szemükkel.
– Hát mit csináljanak, ha nem tudnak angolul? Jópofa vagy te, hallod! Ha téged megszólít egy török, bizony isten te is nézel úgy, akár egy barom!
Majd megszakadtak a nevetéstől. Aki először megszólalt, nem sokat törődött az élcelődéssel, hanem tovább folytatta:
– Mondom, meztelenek, miként isten megteremtette őket, hanem a kezük, a nyakuk, de még a lábuk is tele van aranykarikákkal. Fejbe vágsz egy indiánt, és máris dőzsölhetsz halálodig.
– Csak addig, amíg meg nem főznek.
– Ahogy mondjátok. Mert éppen az én apámmal történt meg. A plymouthi híres tengerésznek, John Hawkinsnak volt ő a legénye. Afrikában partra szálltak, hogy összeszedjenek néhány feketét. Jó áruk volt azoknak odaát Cartagena táján. Mondta Archer uram is, emlékeztek rá, ugye?
Emlékeztek rá valamennyien. De ahogy körülnéztek a fedélzeten, mégsem Gabriel Archert, hanem az én gazdámat keresték a tekintetükkel.
– Pszt! Az admirális magához hívatta. Valaki azt mondta:
– Fura ember… sokat lódít.
– Nagy marha vagy te, Bili! – dörmögte a vörös képű ír, akivel, az első napon a hajóorrban találkoztam össze. – Mit bánod te, hogy lódít-e vagy sem? Ha valakire számíthatsz majd, az John Smith kapitány lesz. Ismerem a fajtáját. Mint ahogy ismerem én a többit is. Ismerem John Martin urat, meg a Goodspeed kapitányát, Bartholomew Gosnold urat. Csakhogy ismertem ám én a nagy Drake kapitányt is! Jobban, mint John Martin úr, mivelhogy én vele voltam a nevezetes föld körüji útján is… hm… hát csak annyit, hogy John Smith kapitány olyan, akárcsak Drake volt. Magunkfajta.
Mintha hájjal kenegettek volna, olyan jólesett a vén matróz dicsérete. Még az sem bántott, hogy látnom kellett magam előtt James Brumfield titokzatos, fanyar ábrázatát.
– Mesélj Drake-ről.
A vörös képű megrázta a fejét.
– Majd ha bolond volnék! – nevetett. – Még majd rólam is azt mondanád, hogy sokat lódítok.
A passzátszelek övében jártunk.
Akik még sohasem jártak erre, szinte megijedtek az állandóan fúvó erős széltől, amely itt uralkodik. Mégse higgye senki, hogy ott, a forró ég alatt örökös a ragyogó napsütés és a felhőtlen, kék ég. Március volt, még tartott az esős évszak. A láthatáron hatalmas felhőfüggönyök lebegtek, majd egyre növekedtek, végül fojtogató, forró öleléssel körülömlötték a hajókat, hogy se láttunk, se hallottunk a ködben. Naponta zuhogott az eső.
És nem akármilyen eső, amit máshol lát az ember. Meri nem is látszottak az esőcseppek vékony vonalkái, hanem mintha dézsából, egy mozdulattal öntötték volna nyakunk ba az égi hatalmak a töméntelen vizet.
Alig tisztult ki fejünk felett az ég, és sütött ránk a trópusi nap perzselő sugara, megindult a párolgás. Az elázott vitorlák, a fedélzeti ponyvák, az emberek teste és ruhája és a hajó minden porcikája gőzölgőit.
Mi csak éreztük magunkon a nyirkos, meleg párolgást. De tüstént láthattuk is, ha átpillantottunk a Goodspeedra vagy a kicsi Discoueryra. Mindkettő felett reszketett a levegő.
Nem hagyott békén a gondolat, hogy egyesek rossz néven veszik a gazdámtól, amiért a legénységgel cimborái.
Vajon miért hívatta magához Newport kapitány?
Napokig vártam az alkalomra, hogy négyszemközt maradhassak vele. Nem volt könnyű dolog, mert a nagy melegben mindig mindenki a fedélzeten szorongott, amely ennyi ember számára bizony elég kicsinynek bizonyult.
– Kapitány úr – súgtam.
– Mi baj van?
– Kapitány úr – hadartam alig hallhatóan. – Hallottam ám, hogy többen azt mondták, kegyelmed a legénységgel cimborái. És hogy vigyázni kell kegyelmedre.
Olyan halkan suttogtam, amennyire csak lehetett. Ő azonban észre sem vette. Mintha nem is valami kényes, titkos dologról volna szó, hanem csupán az időről vagy a napi munkámról beszélgetnénk, fennhangon válaszolt:
– Jól van, fiú! Ne törődj vele, akármit beszélnek! John Smithnek senki fia nem mondja meg, kikkel cimboráljon. Az ilyesmibe még az admirális sem szólhat bele…
Öblös, erős hangja volt John Smithnek, köznapi szava is harsánynak hangzott. Felkapták fejüket most is, akik a közelben álltak. Mit tesz isten, köztük volt bizony Edward Maria Wingfield is.
Megrettenve húzódtam félre.
Annyit megjegyeztem mégis, hogy megelőztek. Newport is megintette a gazdámat.
A világ dolgai olyanok, hogy kényünkre-kedvünkre mégsem alakíthatjuk őket.
A trópusi tenger ott hullámzott körülöttünk. Baj nélkül keltünk át az óceánon.
Kisebb viharokban mégis volt részünk elég.
Fel sem száradtunk, és máris utolért az újabb eső. És nemegyszer száraz viharba kerültünk.
Olyankor nagyon féltünk. A legbátrabbak is szótlanok lettek. És sokan térdre hullva imádkoztak. Igen, igen, a száraz vihartól féltünk valamennyien.
Ismeritek jól bizonyára a madarak és a vadállatok térmészetét. Megérzik a földrengést és a forgószelet meg a nagy viharokat. A madarak izgatott zajongással keresik fészküket, a szarvasok cél nélkül rohannak át a réteken, a róka vinnyog, és meglapulva oson. Aztán hirtelen elcsendesedik minden. Jön a vihar.
Ott a tenger közepén a halakon kívül mi voltunk csupán Isten élő teremtményei. Bizony mondom nektek, akarvaakaratlanul mi is elcsendesedtünk. Emlékszem jól az első viharra. Kiadós eső után szárítkoztunk éppen. A nap forrón sütött, és sugarai nyomán szinte percek alatt szállt fel a töméntelen pára.
Aztán észre sem vettük, és eltűnt a nap.
Valami földöntúli, tejfehér ragyogás töltött be mindent. Vékony ködréteg takarta a napot és az eget, és ez a könnyű felhőzet úgy ragyogott, hogy vakította a szemünket.
A dolgok mintha elvesztették volna formájukat. Nem volt semminek árnyéka.
És valami nyomasztó, részeg bódulat lett úrrá rajtunk.
Newport megparancsolta, vonják be az összes vitorlát, de akik felmásztak a keresztrudakra, hogy felcsavarják a nehéz ponyvákat, később nem emlékeztek rá, mit is csináltak voltaképpen.
Minden átlátszó lett. Minden légiesen könnyűnek tűnt. Mozdulni is alig tudtunk.
Elállt a szél. Majd máshonnan fújt különös erővel.
Mintha nem is saját magam lettem volna, hanem valaki más gondolkozna a fejemben: „Hát mégsem állandó itt a szél? Hát mégsem állandó?”
Az ég most elsötétült. És amerre csak néztünk, a látóhatár összeszorult, és vastag, fekete felhők függönye vett körül bennünket. A felhőkben félelmetes, ostor alakú villámok cikáztak. Mennydörgés azonban nem hallatszott, csak valami távoli, tompa dübörgés.
Bevont vitorlákkal álltunk az üvegsima vízen.
És akkor – váratlanul és félelmetes erővel – az addig nyugodt tenger szél nélkül és vihar nélkül hullámzani kezdett. Nem apró fodrok támadtak rajta, hanem házmagas hullámok emelkedtek, amelyek nem gördültek és nem jöttek sehonnan, hanem ott, a szemünk előtt támadtak a sima vízből.
Felforrt a tenger. Hát erre mondták valamikor a portugál hajósok, hogy az Egyenlítő táján felforr a tenger?
Félnapokig dobált a zajtalan, szabálytalan hullámzás. Éjszakánként bámulhattuk Szent Elmo tüzet az árbocok csúcsán.
Aztán voltak napsütéses, vidám napjaink, amikor ledobtünk magunkról mindent, és aki úszni tudott, a hajó körül lubickolt addig, amíg csak fel nem rikkant az árboc tetejéről az őrszem:
– Cápa! Cápa!
Volt ilyenkor ijedség, lóhalálában a kapaszkodás, aztán a szapora káromkodás, mivelhogy nem jött cápa, csak az őr bolondozott.
És voltak röhögős éjszakáink. Amikor repülőhalak útjába kerültünk, és a csodálatosan szép, kicsi állatok felszökkenvén a fedélzet magasságáig, az alvók nyakába estek. Soha annyit nem nevettem. Soha olyan ízletes halpecsenyét nem ettem.
Ám a nagy jókedvnek sokszor civakodás lett a vége. És ha szóltunk egymáshoz, oly hangosan beszéltünk…
Aztán egy napon megbotozták a szakácsot.
Nem tudom, hányadik napja úsztunk már a nagy óceánon. A hátsó fedélzeten – ahogy közeledtünk Amerika partjaihoz – szaporodtak a tervezgetések és velük a viták.
– Én amondó vagyok – ismételgette kedvenc gondolatát Wingfield –, hogy bármilyen legyen is majd a gyarmati tanács összetétele, ugyebár, feltétlenül meg kellene egyeznünk, uraim, egyvalamiben. Éspedig abban, hogy módszeresen és fáradhatatlanul felmérjük az arany lehető előfordulásait.
– Ne felejtsük el mégse, hogy nem rövid kirándulásra indultunk. Utánaérdeklődtem, azt mondják, azokon a partokon igen erősek a telek – mondta Smith kapitány.
John Martin nagyot húzott a borából, és hosszasan törülgette a bajuszát.
– Ezúttal hadd tudjak én valamit jobban. Én ugyan nem kérkedem azzal, hogy rabszolga voltam Konstantinápolyban, ugye…
– Hallja az úr, kegyelmed is beáll a csaholok közé?
– Kikre mondja, Smith uram, hogy csaholok, kikre mondja?
– Elég legyen! Csendet kérek! – Wingfield mindig ki tudta várni a percet, amikor magához ragadhatta a társalgás vezetését. Amióta csak elindult a flotta, úgy viselkedett mindig, mint gyűlésen az elnökök, s mivel mindig a kellő pillanatban intette le a hangoskodókat, hallgattak is rá. – Elég legyen a vitából, hiszen abban kell megegyeznünk, hogyan fogjuk majd igazgatni a gyarmatot.
Nem volt ebben semmi különös. Ha valakinek, hát éppen Smith kapitánynak nem tetszett ez a kijelentés.
– Már megbocsásson, hiszen nem tudhatjuk, hogy a Londoni Tanács kikre bízza a kolónia kormányzását. A titkos láda…
Gúnyos-dühös vasvillaszemek meredtek rá. Edward Maria Wingfield arcát gyűrögette, és nagy sokára megszólalt:
– Persze, persze, kedves John Smith kapitány. A titkos láda. Mégsem árt, ha beszélünk a dologról. Mert… ugyebár… hacsak körülnézünk kissé magunk között, körülbelül tudhatjuk, kik lesznek azon a listán. – Hatásos szünetet tartott, majd kivágta: – Úgy gondolom, hogy Christopher Newport kapitány feltétlenül, mint aki a flottának admirálisa, és feladata továbbra is az anyaországgal való összeköttetés.
– Úgy van – bólintott George Kendall –, de hozzátenném, hogy kegyelmed sem hiányzik bizonyosan.
Wingfield kegyesen bólintott, és mondott még egy nevet:
– Gabriel Archer kapitány régi jó embere a Társaságnak…
Archer folytatta:
– A Discovery kapitánya, John Ratcliffe barátunk. No igen… és Percy hadnagy.
Percy hadnagy zavarában elvörösödött.
– John Martin kapitány is… – nyögte. – John Martin boldogan húzta ki magát.
– Nem mondom, van egy kis múltam az ilyesmiben. Kegyelmed régi tengerjáró, Kendall kapitány uram. Ha valaki, hát kegyelmed biztosan…
– Köszönöm a bizalmukat, uraim – hajtotta meg magát George Kendall. – De ne feledkezzünk meg odaát a Goodspeed kapitányáról.
A társaság lelkesen helyeselt:
– Úgy bizony, Gosnold kapitány felesége Sir Thomas Smithnek, nagy patrónusunknak az unokahúga. A listán ő feltétlenül rajta lesz.
– Ily módon megérti, kedves John Smith kapitány – fordult meg Edward Maria Wingfield színpadias mozdulattal –, hogy a jelenlevő urak közül mindenki alkalmas arra, hogy a kormánytanács tagja legyen Virginiában. Ergo…
– Ergo, az urak elfelejtik – vágott a szavába John Smith –, hogy a tanácsnak mindössze hét tagja lesz, és nem tíz, ahogy itt egymás között szépen elosztogatták a helyeket. Ha így áll a dolog, még én is bekerülhetek abba a tanácsba, jóllehet itt senkinek sem jutottam az eszébe.
Egy napon szokatlan kiabálásra ébredt a hajó.
Newport iszonyatosan lehordta a fedélzetmestert. A főárboc keresztrúdjának hatalmas szíjbilincse valami módon kilazult. A keresztrúd lecsúszott a kipárnázott részről, és a csupasz fát verte a szél minden lökésére. Veszélyes dolog az ilyesmi, ha nem is marja ki egyik fa a másikat (ez is meglehet, de hát akkor már vak legyen az a kapitány és a fedélzetmester, aki nem veszi észre a hibát), a láthatatlan repedések ilyenkor támadnak, s aránylag kis erejű vihar is kettérepeszti az árbocot.
Aztán újabb ordítozás hallatszott. Két legény sózott hússal megrakott hordót rángatott a feljárón a fedélzetre. Letették a főárboc tövébe. A hordó hasadékain piszkosvörös lé szivárgott. A hajó egyszerre csak tele lett a romlott hús dögszagával.
Ekkor hallatszott a fedélzetmester füttye.
Imádkozásra és reggelire hívta az embereket.
Robert Hunt tiszteletes megjelent a hátsó fedélzeten. Kezében a közimádságok könyve, amelyet még a dicső emlékezetű Erzsébet királynő állított össze az anglikán egyház hívei számára. Térden állva elimádkoztuk a hajósok imádságát, aztán felálltunk, hogy meghallgassuk a rövid beszédet is. Newport azonban, aki az egész imádság alatt inkább a bajusza csücskét rágta, mintsem a szöveget mondta, hirtelen így szólt:
– Őszinte szívvel köszönjük az ájtatosságot, reverend. Most azonban arra kérem, fáradjon vissza kabinjába. Történt ugyanis valami, ami miatt a mai szentbeszédet a hajómarsall fogja tartani.
Hunt tiszteletes úr elszomorodott arccal vonult el. Felharsant a káplár füttyszava:
– Sorakozó!
A hajósinasokra nem vonatkozik ez a regula. Minden munkából kiveszik részüket, de akár dísszemle, akár parancsfelolvasás, akár fegyvergyakorlat van a hajón, ők abból kimaradnak.
Jobb is, ha úgy eltűnnek, mintha sosem lettek volna, mert ha a hajósinas gyerek módra lábatlankodni merészel ott, ahol ünnepélyes vagy súlyos dolgok történnek, legjobb esetben is félrerúgják, mint a rühes kutyát.
James Brumfield és jómagam tehát megálltunk az elsőfedélzeti lejárónál, éppen ott, ahol ma hajnalban a dögletes szagú húsos hordót cipelték ki a legények. Megálltunk, és vártuk, mi lesz a hajómarsall prédikációja.
A legénység a helyén maradt, úgy, mint mikor imádságra sorakozott, és feszes vigyázzállásban várt.
Newport kapitány, a fedélzetmester és a hajómarsall a főárboc elé léptek.
Most vettem csak észre, hogy a hajószakács külön áll a többitől. Kezét összekötözték, és két legény fogja közre.
Ismertem jól a hajószakácsot. Sokszor meghúzódtam a konyhán. Nem is tudom, miért, hiszen nem volt ő kedves ember, nem is volt beszédes, inkább szótlan és mogorva. Ha segíteni akartam, rendszerint elzavart.
Nem tudom, miért bújtam be sokszor a konyhára. Talán csak megszokásból.
Most ott állt a szakács két szálas legény között.
Beesett, sovány arca viaszsárga volt.
Riadt szemmel pislogott. Vékony alakja meggörnyedt, és egész testében reszketett, ahogy Newport admirális feléje fordult.
– Stephen Galthropp, kilépni! – kiáltotta Newport.
A két legény a főárboc elé lökdöste a szakácsot, aki térdre esett Newport előtt.
– Kegyelem, Sir!
– Stephen Galthropp, neked, a Sarah Constant háromárbocos galjón hajószakácsának kötelességed, hogy a hosszú útra tárolt élelmiszereket nap nap után gondosan átvizsgáld, a készletekről és azok fogyásáról jelentést tégy, és az esetleges romlásokat azonnal jelezd. Hajómarsall!
Most a hajómarsall lépett elő. Árkus papirost simított ki nagy igyekezettel, majd marcona ábrázattal és roppant fontoskodással, nagy hangon olvasni kezdett:
– Figyelem! Felolvasom Christopher Newport admirális büntetőparancsát. A mai napon Stephen Galthropp hajószakácsot, aki súlyos kötelességmulasztáson kapatott - amennyiben a felügyeletére bízott élelmiszerkészletekből egy teljes hordóra való birkahús sózását nem ellenőrizte, és annak megromlását észre nem vette –, a következő büntetésre ítélem…
Vacogott a fogam, és elzsibbadt az arcom, mintha részeg volnék. A szívem hangosan dobogott, hallottam mély, szapora dobbanásait. És elszorult a torkom.
Féltem.
Soha még annyira át nem éreztem mások szenvedését, mint akkor a megbotozásra ítélt szakács félelmét. Reszketett, és reszkettem én is. Lehajtottam a fejemet…
– Tom… – James Brumfield hirtelen megragadta a karomat.
– Hm?
– Megígérted…
– Igenis, James Brumfield.
– Gyere – súgta izgatottan.
Hirtelen eltűnt mellőlem. Beugrott a lejáróba. S én körül sem néztem, azonnal követtem. Követtem volna akár a pokolba is, csak hogy a fedélzeten ne maradjak.
Nesztelenül ereszkedtünk lefelé, és olyan gyorsan, hogy meg sem reccsent alattunk a meredek falépcső; ismertük a járást mindketten, könnyen tájékozódtunk a félhomályban is. Mert félhomály fogadott itt az ágyúfedélzeten, ahol csak annyi világosság derengett, amennyi a csapótáblák résein és elöl, a horgonylánc nyílásán át beszűrődött. Körös-körül a csapótáblák előtt, nehéz fatalpaikon példás rendben kikötve várakoztak sorukra a mozsarak. A fékezőkötelek mindkét oldalról a középoszlopokra voltak hurkolva, és a legnagyobb hullámzásban sem engedték félrecsúszni vagy egymásra zuhanni az öntöttvas kolosszusokat.
Nem a köteleken ugráltunk át. Tudtuk, hogy középen keskeny ösvény van közöttük. Ott rohantunk végig a hajótest mélyébe vezető másik lejáróig.
Odafent most hangzott fel először a botok zuhogása.
Felnyitottuk a csapóajtót.
– Siess!
Most már nem törődtünk a zajjal, amit csapunk. Szinte zuhantunk lefelé a sötétben.
Jártam már itt is. De akkor mécsvilágnál. Most a vaksötétben csak James Brumfield hívó hangja igazított.
Fojtogató meleg, nehéz, sűrű szag vett körül bennünket.
A hajók mélyének fertelmes szaga. Mert itt minden összekeveredett, és egységes, sajátságos levegővé változott: a romlott hús, a megrohadt káposzta, a szétfolyó, megposhadt sajt, a trópusi forróságban elevenen párázó bőrök és ponyvák és a kimúlt patkánynemzedékek soha elő nem kotorható dögeinek illata terjengett itt.
– Erre!
A lőszerraktár mellett rohantunk el.
– Nyitva lesz… nyitva hagytam… – motyogta előttem James Brumfield. Nem láttam semmit sem belőle, csak a hangját hallottam.
Ajtó nyikordult.
Közvetlenül a hajó tatja alatt lehettünk. Furcsa, süket csend vett körül bennünket. A hajó belsejének szokásos, zengő reccsenései itt mintha megszűntek volna, minden néma volt és ünnepélyes, amit csak ritkán tört meg rövid, de annál élesebb hangján a kormánylapát nyikorgása.
Nagyon messziről hallatszott Stephen Galthropp jajgatása.
Dőlt rólam a veríték.
– Segíts! – James Brumfield tüzet akart csiholni, de a tapló nedves volt, alig parázslóit. – Az isten verje meg!
Parányi lángocska villant fel. Ennyi is elég volt, hogy megtalálja, amit keresett.
Kezembe nyomta a gyertyát, és két kézzel markolt egy kis zsák üveggyöngybe.
– Hát ez… nem igazi gyöngy, te! Ez csak üveg! – kiáltottam rá fojtott hangon.
Vihogott.
– Bolond! Mit gondolsz, miért visszük? Az indiánok ezért aranyat adnak. Amennyit csak akarsz! Vigyél te is. Nesze.
Szabad kezembe nyomott egy kis marékra való üveggyöngyöt. Tétován fogtam egy darabig, aztán zsebem nem lévén, ingembe dugtam.
– Tartsd a szádat, ha megfeszítenek, akkor is! – súgta James Brumfield. – Jaj!… Felkiáltott, meglökte a karomat, és rohanni kezdett visszafelé az úton, ahonnan jöttünk.
Csak egy pillantást vethettem még a kicsiny fülkére, melyben a bennszülötteknek szánt mindenféle kacatot, csecsebecsét, üveggyöngyöt, szerszámot, miegymást gyűjtötték egybe. De ez az egyetlen pillantás is elég volt, hogy felfedezzek valamit.
A fülke egyik sarkában, két zsák között a földön megláttam – a titkos ladikot.
Jól megnéztem én a londoni búcsúvacsorán. Azonnal felismertem.
James Brumfield rohanó lába már messze dobogott.
Futottam utána.
– Hej, Jim! Hol az istenben kószálsz, fiú?! Hol a szigony? Megpróbálom magam is.
Mire a fedélzetre értünk, vége volt már Stephen Galthropp megbüntetésének. A megbotozott hajószakács ott feküdt a legénységi szállás előtt, egy ponyva árnyékában. Csupa vér a háta, és tele fekete foltokkal. A hajó orvosa matatott körülötte, mert más nemigen törődött vele.
A hajómarsall „prédikációja” után vidámabb mulatság kezdődött.
– Tom, hej, Tom! – hallottam én is a gazdám hangját.
– Hozd gyorsan a pisztolyomat!
Rohantam a pisztolyért. A gyöngyöket eldugtam kis motyóm mélyébe, de nem voltam sem holt, sem eleven a nagy felfedezéstől.
A titkos ládikó! A titkos ládikó!
Szóljak-e róla Smith kapitánynak? Vagy tegyek úgy, mint aki nem látott semmit?
– Tom, gyere gyorsan!
Mire visszamentem a fedélzetre, már javában állt a mulatság.
Newport nem sajnálta az időt. Most nem sajnálta. Szélbe állította a vitorlákat. Átszóltunk a másik két hajónak is.
Megállt a flotta, és a legénység darabonként kezdte vízbe dobálni a megromlott hússzeleteket.
Bedobtak kettőt-hármat. Aztán vártak.
Az árbockosárban kuporgó őrszem pedig úgy meresztette a szemét, hogy soha jobban.
– Jönnek már?
– Még nem, Sir.
Nagy fekete árnyék suhant át a hajó alatt.
– Cápa! Cápa! – üvöltötte száz torok.
– Hé, te barom, odafent! Hát nem látod, hát nem látod?
– A hajó alatt volt, Sir…
– Oda való vagy te is!
A hatalmas bestia egészen közel úszott a víz színéhez. Uszonya, mint a beretva, hasította a hullámokat. Kékesszürke háta, amelyet szabálytalan fekete foltok borítottak, megcsillant a napfényben. Aztán eltűnt megint. Csak az árbockosár őrszemei látták, hogyan merült a mélybe, és hogyan vetődik fel ismét a három hajó alkotta félkörben. A három hússzelet még ott úszott nem messze a Sarah Constant oldalától.
Felhabzott a víz.
Az állat a hátára fordult. Gonosz, merev szemével végignézett a hajókon, majd kitátotta lapos fejének alján nyíló száját, s egy szempillantás alatt eltüntette a három húsdarabot.
– Jönnek! – ordította az őrszem.
Fertályóra sem telt el azóta, hogy az első húst bedobták a vízbe, de a páratlanul jó orrú ragadozók mérföldekről megérezték a szagát. Egyszerre csak öten is ott forgolódtak, csapkodtak előttünk.
– Ide dobd, ide dobd! – kiabálta Newport.
Elragadta a vadászszenvedély. Átmászott a korláton, és leereszkedett a hajó oldalának legalsó párkányáig. Fél kézzel megkapaszkodott az árbocfeszítő kötelek legalsó csigáiban, másik kezében pedig hajításra készen tartotta a cápaszigonyt.
Most izgalmas pillanatok következtek.
– Ide dobd!
Odafentről egyenesen Newport elé dobták a vízre az újabb húsdarabot.
Mint a kilőtt nyilak, surrantak oda a cápák. És mert vad mohóságukban egyszerre. vetették magukat a csalétekre, a legügyesebb sem volt elég gyors ahhoz, hogy a másik ki ne kapja szájából legalább a felét. A fehérlő hasak és a kígyózó hátak őrült kavargása éppen az admirális lába előtt támadt.
Newport felemelte a szigonyt. Nagy erővel belevágta a bestiák közé.
Célozni, zsákmányt kiválasztani aligha tudott. Ha vaktában vágott is, biztosan talált.
Ekkor a hajó oldala hatalmasat dönaült. Az egyik állat farkával csapdosta.
– Hogy azt a…! – Newport hatalmasat káromkodott. Mert alighogy elhajította a szigonyt, és az egyik állat megdöngette a hajó oldalát, a másik olyan magasra szökkent, hogy farkával majdnem lesodorta őt a helyéről. Csuromvíz lett az admirális, ráadásul a szigonya eltűnt a mélyben, mintha sosem lett volna. Forrt a víz a nyomában, a szétterülő vér azt mutatta, hogy talált a fegyver, de leszakadt köteléről, és nem is került elő többé. Ki tudja, talán egyszerűen bekapta valamelyik az öt szörnyeteg közül, hiszen ezek a telhetetlen, falánk állatok minden ehetőt-ehetetlent behabzsolnak, ami eléjük kerül.
– Mit beszélsz, még hogy a szigonyt? Micsoda marhaság!
– Miért ne? Bekapta, kettétörte, bekapta. Nem azt mondom, hogy meghízik tőle. Éppen hogy beledöglik. De magával viszi.
– Hát az lehet. Könnyen lehet.
Ha odaveszett is a szigony, Newport örült, hogy ennyivel megúszta. Ha az a cápafarok eléri, abban a minutumban lesodorja a helyéről, és akkor az ég minden kegyelme sem menti meg attól, hogy a vadászból zsákmány ne legyen.
– Dögöljetek meg, ahol vagytok! – mondta a cápáknak, és tüntető nyugalommal visszamászott a fedélzetre. Beállt azok közé, akik puskával, pisztollyal lődözték a fenevadakat.
– Ott a szigonyos! – kiáltotta valaki, de hát nem lehetett azt már megállapítani, melyik vitte el a szigonyt. Az első lövések még a sűrűjébe találtak, és a sebesülten vergődő állatok vérének szagára újabb és újabb vendégek érkeztek.
Newport parancsára csínján bántak a vadaknak szánt hússal. Jó ideig hagyták, hadd keringjenek villámgyors mozdulataikkal körülöttük.
Hamarosan kialakult a verseny is, a szabálya is. A húsért verekedő cápák tömegébe nem szabad lőni, csak az úszó, keringő állatokat lehet megcélozni.
Meg kell adni, az angol hajókon kiváló lövészek voltak. De John Smith kapitány sem átallotta, hogy némi bizonyságát adja kalandos katonamúltjának.
A pillanatnak tört része alatt célzott csupán. Aztán gyors egymásutánban két dörrenés hangzott.
– Hahó, Smith kapitány! Két csővel könnyebb… A gazdám mosolyogva mutatott ki a vízre.
Ott, ahol lövedékei becsapódtak, nem egy, hanem két cápa csapkodta sebesülten a vizet.
Jó ideig eltartott a vadászat, az emberek nem unták volna, de egyszerre csak nem volt már mire vadászni. A cápák terültek-fordultak, aztán amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tűntek. Mi lehetett az oka, senki sem tudta. Hirtelen csendesedett el a víz, oly hirtelen, hogy az utolsó lövés, célját nem találva, a sima vizet verte fel.
Mi meg csak néztünk egymásra bambán: hova az ördögbe tűntek a bestiák?
És ki nem fogytunk volna a találgatásból, ha a mozdulni nem tudó hajószakács keserűen meg nem jegyzi:
– Hova tűntek, kérdezitek? Hát nem tudjátok, hogy a cápa felfalja saját fajtáját is, ha sebesülten éri? A nagy lövöldözésben éppen annyi sebesült meg, ahány épen maradt, így minden épnek jutott egy zsákmány, s azzal eltakarodott. Eh… mit akartok, olyanok azok is, akár az emberek!
Engem is lenyűgözött a cápavadászat, és örültem gazdám sikerének. Két gondolat mégsem hagyott nyugton.
Mi lesz, ha kiderül a lopás? Értéktelen, hitvány gyöngyök lapulnak a harisnyámban, jól tudom. Akármelyik londoni vásáron néhány garasért kaphatom tucatját ezeknek a mogyoró vagy dió nagyságú üveggolyóknak. De hát ahogy közeledünk Amerika felé, a gyöngyök értéke egyre magasabbra szalad. Immár nem az mutatja értéküket, ami pénzt értük kiadtunk, hanem az az arany, amit értük kapni fogunk. Ki tudja, mennyi aranyat, élelmet, nemes prémeket hoznak majd a bennszülöttek, csak hogy megkaparinthassanak egyet ezekből a vacakokból…
Ily módon nemcsak az ő szemükben, hanem a mienkben is egyre értékesebb lesz a csalogatónak szánt szállítmány.
Ha észreveszik a lopást… ha csak egyet is megtalálnak nálam…
Eszembe jutott a megbotozott szakács jajgatása.
Ámde minden félelemnél, rossz lelkiismeretem minden lázongásánál erősebb volt a felfedezés izgalma.
A titkos ládikó! Hogyan kerül a Londoni Tanács titkos iratait tartalmazó ládikó a hajó mélyébe?
Az iratok őrzését Newport admirális igen bölcs módon oldotta meg. Minthogy a kapitányi lakosztály és az előkelő vendégek számára fenntartott kabin ugyanarra a parányi folyosóra nyílt, ezt a benyílót őriztette fegyveres katonával. Az iratokat tartalmazó, lepecsételt ladikot pedig ugyancsak bölcsen nem a saját szállásán tartotta, hanem Robert Hunt tiszteletes úr gondjaira bízta.
Christopher Newport úgy gondolkozott, hogy a héttagú virginiai kormányzótanács névsora igen-igen fontos okmány. A hajón utazó nemesurak közül majdnem mindegyik számíthat ilyen vagy olyan okból arra, hogy neve ott szerepel majd a listán, s akár hiúságból, akár hatalomvagy nyereségvágyból, de mindegyik valóban számít is erre a lehetőségre. Hogy ő maga, Christopher Newport kapitány, a virginiai flotta admirálisa rajta lesz azon a névsoron, abban egészen bizonyos volt. A Társaság nem akaszthat le minden szögről olyan kapitányt, akinek félelmetes híre van a spanyolok előtt, és aki vállalkozik rá, hogy baj nélkül átvezeti ezt a szárazföldi patkányhadat a tengeren. S ha mégsem? – gondolta magában. No hiszen, csak ne legyen benne a kormányzótanácsban! Úgy otthagyja az egész bandát, hogy hírét sem látják többé! Nem telik bele fél esztendő, ez a társaság is a többi virginiai telep sorsára jut.
Csak végig kellett néznie a hajó utasain, és a legbölcsebb megoldásnak azt találhatta, hogyha a titkos iratokat nem is annyira a fegyveres őrizetére, nem is a saját tekintélyére, hanem Isten szolgájának gondjaira bízza.
A jókora pecséttel lezárt, rézveretes ébenfa ládikó így került Robert Hunt tiszteletes kabinjába.
A tiszteletes nem csinált titkot abból, hogy ő vigyáz az iratokra. A ládikó ott állt kabinjának legtávolabbi, nehezen hozzáférhető pontján, egy sereg könyv társaságában – fekete bársonnyal letakarva.
A fekete bársonyon kicsiny feszület.
Igaz, voltak a hajón számosan, akik nagy hangon hirdették, hogy nem hisznek Isten létezésében. De hát ezek is csakúgy részt vettek a reggeli imádságon, mint a többiek, és nem akadt közöttük egy is, aki hozzá mert volna nyúlni a feszület alatt nyugvó ládikóhoz.
A ládikó azonban odalent van a hajó mélyében.
Tévedtem volna? Aligha. Mondom, jól megjegyeztem annak idején a formáját, nagyságát, veretéinek mintáját. Elég hosszú ideig tartott annak idején Sir Thomas Smith beszéde, azalatt én egyre csak a ladikot néztem.
Hogy került a kis láda az üveggyöngyök és mindenféle kacatok közé? Ott hevert a padlón, két zsák között.
Hátha nem jól láttam. Vissza kellene menni.
Hacsak tehettem, félrevonultan töprengtem a rézveretes ládikó titkán. Hogyan, miképpen juthatnék közelebb a megoldáshoz? Annyit megtettem – mert feltűnés nélkül megtehettem –, hogy felkerestem valami ürüggyel Róbert Hunt tiszteletes úr kabinját.
De vajon igazán a titkos láda van a bársony alatt?
– Reverend…
– Mi kell, fiacskám?
Szeretettel nézett rám, én meg vérvörösre gyűlt arccal hebegni kezdtem:
– Semmi… ó, semmi…
Nem volt más hátra, magamnak kellett rájönnöm a dolgok nyitjára. És az elkövetkező napokban oly lázasan törtem a fejemet, hogy töprengéseim közben teljesen elfeledkeztem az üveggyöngyökről, nem vettem észre James Brumfield gúnyos-cinkos pillantásait, elhanyagoltam munkámat, és hogy minél jobban elvonulhassak az emberek köréből, az előárboc kosarába is felmásztam.
S ez nagy szó volt valóban, mert máskor reszkettem a félelemtől, ha valamiért fel kellett kapaszodnom a merevítőkötélzet keresztfokain. Most vállaltam a félelmet és az ügyetlenségemből adódható veszélyt is: felkapaszkodtam a kötél fokain, átbújtam a kötélkorláton, aztán görcsösen átkarolva az árbocot, felhúzott térdekkel, mozdulatlanul kuporogtam sokáig. A főárboc állandó őrszeme sokszor átkiabált hozzám, és megkérdezte, nincs-e jobb dolgom annál, mint hogy a semmit nézzem. Ilyenkor meg se mozdultam, nem válaszoltam. A második-harmadik alkalommal pedig már békén hagytak. Amúgy is megfért egymással a hajón a percek alatt kirobbanó düh a teljes közönnyel.
Görcsösen kapaszkodtam gondolataimba, akárcsak kezemmel az árboc fájába, mégis jó volt, nyugalmas volt idefent. Körös-körül a végtelenné tágult, párás láthatár, alattam a nagyvitorla keményen domborodó, hatalmas, fehér négyszöge, és odalent a mélyben, a parányinak látszó fedélzeten a még kisebb emberek.
Kinek szóljak a felfedezésemről? Nem szólhatok senkinek. James Brumfieldnak a legkevésbé. Hiszen százszor megbántam már azt is, hogy erre a lopásra rávett. Miért nem ment egyedül? Miért kellettem oda én is?
Egyszerűen nem akarta egyedül vállalni a kockázatot? Vagy egy napon rám keni teljesen a lopást? Hogy én bújtottam fel? Vagy azt mondja majd, én rejtettem el a ladikot?
Megvan! James Brumfieldnak köze van a dologhoz. No lám! És az uraknak is! Mert nemhiába súgta Ratcliffe a búcsúvacsorán Archer fülébe, hogy arról a ládikóról akart ő beszélni a fedélzeten. És nemhiába sündörög Archer körül folyton-folyvást James Brumfield. Mintha nem is Newport admirálisnak, hanem Gabriel Archernek az apródja volna! És vajon miért jön át oly ritkán a zászlóshajóra John Ratcliffe, a Discovery kapitánya? Bartholomew Gosnold bezzeg nemcsak az esti jelentéstételre marad itt. Sokszor késő éjszakáig beszélget a többiekkel. Bartholomew Gosnoldnak mindenki jó barátja, John Ratcliffe pedig bújik, mint aki kerülni akarja a feltűnést! Talán éppen oka van rá?
Bizony bevallom, nehezen ment a következtetés. Sosem voltam én nagy értője a világnak. Engem legtöbbször úgy sodortak az események, mint ágat a folyó vize, s most, hogy végre cselekedni akartam, fogva tartott a görcsös tépelődés.
Az ám! Miért hagyják ki az én-gazdám nevét, valahányszor azt tervezgetik, kik lesznek a virginiai kormányzótanács tagjai? Már Gabriel Archer is ocsmányul nyilatkozott róla Londonban, és azóta is azon dolgozik itt mindenki, hogy John Smith kapitány hitelét rontsa.
Arra riadtam, hogy a lemenő nap vakítja szememet. Pár perc, és itt a trópusi éjszaka.
Lenéztem. Bartholomew Gosnold kapitány, a Goodspeed parancsnoka és John Ratcliffe, a Discovery kapitánya éppen most érkezett esti jelentéstételre. A két csónak majdnem egyszerre simult a Sarah Constanthoz. Ratcliffe-é a tat felől, Gosnoldé a főfedélzet irányából. Elhangzottak a szokásos kiáltások és üdvözlések, a két kapitány felkapaszkodott a fedélzetre.
És mintha csak előbbi gondolataimat igazolta volna, hirtelen James Brumfield termett elő valahonnan. Ratcliffe hozzá hajolt. Kérdezhetett valamit, mert a fiú tagadólag rázta a fejét. Ratcliffe bólintott, s mert Newport sietett az üdvözlésére, otthagyta James Brumfieldot.
Éreztem, hogy ma történni fog valami. És hogy elérkezett a cselekvés ideje.
Átlendültem a korláton, és szokatlan gyorsasággal kúsztam lefelé a hágcsókon. Mire leértem, James Brumfield nem volt sehol.
Abban a pillanatban megvilágosodott előttem minden.
Hirtelen olyan tiszán láttam a dolgokat, mintha csak valaki kioktatott volna: kiknek mivel mi a céljuk, és mit miért cselekszenek.
Rohantam a lejáróhoz.
– Hej, Tom! Mit keresel itt?!
A lépcső alján az ágyúmester dörrent rám.
– A… parancsára – hadartam.
– Az más. Na lódulj!
Végigrohantam az ágyúfedélzeten. Aztán tovább, a hajó mélyébe. Esküdni mertem volna, hogy James Brumfield alig pár lépéssel jár előttem, ökölbe szorított kézzel futottam, készen arra, hogy bármely pillanatban beleütközhetem. Készen arra, hogy megvívjak vele.
Aztán vaksötétbe kerültem. Az alsó raktárakba már nem hatolt le semmi fény.
Megálltam. Hallgatóztam.
Csend. Csupán a hajók mélyének szokásos neszezései.
Óvatosan haladtam. Arra számítottam, hogy a raktárfülkében meglepem. Közben dörömbölt bennem az újabb felismerés. A lopás napján azt mondogatta James Brumfield, hogy nyitva hagyta a raktárfülke ajtaját. Tehát nem először járt itt.
Az ajtó most is nyitva volt. Átléptem a küszöböt. Megálltam a sötétben.
– James Brumfield – suttogtam. Csend.
– Itt vagy? Felelj!
Csend. Süket, félelmetes csend.
Ekkor közvetlenül a fejem felett valami mocorgást hallottam, olyan zajokat, amelyet nem szűr meg sem ajtó, sem fal, hanem közvetlenül jönnek valahonnan. Felnéztem. Nem láttam semmit, de kezem már vadul kereste a kapaszkodót. És egy lépést kellett csak tennem, hogy megragadjam a létra fokát. Közvetlen út vezet tehát innen a magasba. Vajon hová?
Minden óvatosságról megfeledkezve kúsztam felfelé.
Egyszerre csak ott találtam magamat a kormányállásban, az iránytűszekrénykétől jobbra. Hányszor átlépegettem ezen a csapóajtón! Sosem tudtam, hogy hova vezet.
Elült a szél. A kormány rúdja kikötve állt. A kormányoslegény kilopakodott a főfedélzetre, hogy az urak beszédét fülelje.
Kimásztam, lehajtottam a csapóajtót, és vártam. Nem tudtam, mitévő legyek.
Megdermedtem a rémülettől. Most egy árnyék tűnt fel. Elosont előttem – oly közel, hogy arcomba vágódott ismerős szuszogása –, aztán átvetette magát a kormánytövön, és ügyes mozdulattal kilépett a hajó tatjának külső peremére.
James Brumfield volt.
Mire átvergődtem a kormányrúd alatt, és kiléptem én is a hajó oldalának peremére, ő már az ágyúfedélzet magasságában, a hajó oldalán lopakodhatott.
Arrafelé, amerre Ratcliffe csónakja volt kikötve.
Villámgyorsan kúsztam utána. S máig sem tudom, hogyan nem estem le, hiszen máskor oly bizonytalan és ügyetlen voltam.
Ekkor egy tompa dobbanás megállított.
Gyors elhatározással belevetettem magamat a vízbe. A hullám alig csobbant utánam, mert ebben aztán igazán mester voltam: a vízbeugrást, tempózást volt alkalmam megtanulni a Westminsterrel szemben a Temze vizében. Pár ölnyire elúsztam a Sarah Constanttöl, s amikor felütöttem a fejemet, első pillantásom a kormányállásra esett. James Brumfield éppen akkor ugrott be rajta.
A fedélzetről hangos szóváltás hallatszott.
Nem volt vesztegetni való időm.
A víz alá buktam ismét, és gyors tempókkal igyekeztem
Ratcliffe csónakja mellé. Jól sejtettem, nem ült benne senki, és mellette Gosnold csónakja is üres volt, jóllehet esti jelentéstétel idején a csónakmesterek megvárják a parancsnokot. Úgy látszik azonban, ma nagyobb dolgok történnek a Sarah Constantán.
Nem mertem beugrani a csónakba, mert a fedélzetről idevetődő fényben könnyen észrevettek volna. Óvatosan megragadtam tehát a palánk szélét, és lassan, a gyenge hullámzás lendületét is kihasználva, magam felé döntöttem.
Megvan! Egyetlen mozdulat volt, hogy hirtelen benyúltam, és felragadtam a csónak mélyében pihenő rongycsomót. S a rongycsomóban egy kemény, szögletes tárgyat.
Az ébenfa ladikot.
Berántottam magamhoz a vízbe, aztán amilyen gyorsan csak tudtam, visszaúsztam a hajó tatjához. És ha az események sodrásában eddig nem jutott eszembe, most különös hevességgel tört rám erőtlenségem tudata. A kicsiny láda meglepően nehéznek bizonyult, amikor egy lazára engedett és a víz színéig lelógó vitorlakötélbe megkapaszkodva, fél kézzel akartam felhúzódzkodni a Sarah Constant alsó peremére. Talán a nemes fa vagy a rézveretek súlya tette, talán a tartalom maga, de a csomag ellenállhatatlan erővel húzott vissza. Félútról, elkeseredetten csúsztam a hullámokba, és ez már korántsem volt olyan csendes moz dulat, mint az előbbi ugrás.
Perceken múlik minden! – kiabált bennem egy hang. - Csak perceken!
Elkeseredetten fogaim közé kaptam a rongycsomót, két kézzel belekapaszkodtam a kormánylapát tengelyébe, a víz alatt lábamat nekivetettem a moszatos-iszamos deszkának, aztán a bronzbilincseket létrafokok gyanánt használva, iszonyú erőfeszítéssel felkapaszkodtam a kormányállásba.
Kimerültén lihegtem. Ha balszerencsém visszavezeti helyére a kormányoslegényt – végem. A hátsó fedélzeten azonban olyan parázs veszekedés tombolt, hogy a kíváncsi legénység talán azt sem hallja meg, ha ágyút sütnek el a háta mögött.
Kezemmel tapasztottam be a számat, hogy ne hallják hangos zihálásom. A rongycsomót (James Brumfield takaróját) visszahajítottam a tengerbe, a víztől csepegő ládikóval pedig beosontam azon az ajtón, ahonnan imént láttam előbukkanni.
Néhány lépcsőfok. Egy ajtó, melyet halkan kinyitok.
A vér elhűlt bennem.
Oti álltam Christopher Newport admirális kabinja előtt. A folyosószerű benyílóban. Előttem, egy lépésnyire csupán, Robert Hunt tiszteles úr ajtaja.
Nagy ég! Sose hittem volna, hogy ez a harmadik ajtó, amelyben állok, lejárót takar! Az őr ott áll szokott, rendes helyén a benyíló előtt, a fedélzeti kijáratnál. Én megmögötte!
Nem tudtam, találok-e valakit odabent vagy sem. Egyet léptem és elszántan benyitottam Hunt tiszteletes úr kabinjába. Odabent sötét volt, csak a kicsiny ablakon át világított be a kelő hold fénye.
Lüktetett a halántékom, és zúgott a fülem a rettentő izgalomtól. Mégis egészen tisztán emlékszem azokra a percekre. Emlékszem, remegett a kezem, ahogy villámgyorsan lekaptam a feszületet a bársonykendőről, lerántottam a bársonyt a hamis ládikáról…
És emlékszem, reszkető félelmemben is volt rá eszem, hogy az én ládámat megtörüljem kissé az ágy takarójában, kicseréljem a másikkal, a bársonnyal letakarjam, és ugyanúgy visszahelyezzem rá a feszületet, ahogy volt.
– Ismétlem, John Ratcliffe kapitány – hallottam Newport hangját –, ismétlem: semmi oka az aggodalomra!
– Nem úgy van az, admirális! – pattogott szokatlan módon a kövér Ratcliffe. – Kegyelmedben természetesen meg bízom. Múltja és jelenlegi rangja… De úgy tudom, az urak közül egyesek nem szívesen hajlanak a Londoni Tanács döntésére…
– Hogyan hajlanának, ha nem is ismerik?!
– Na ugye?!! Nem is ismerik, de máris ellenkeznek…
– John Ratcliffe kapitány, ma már tizedszer mondom, a titkos iratokat tartalmazó ládikó sértetlenül a helyén van! Hozzá nem nyúlhat, tartalmát ki nem cserélheti senki.
– Én mindenesetre ragaszkodni fogok…
Felkaptam a másik ladikot. Egy ugrás, és máris a lejáróban voltam.
– Kapitány – üvöltötte Newport admirális –, ma már tizedszerre hozott ki a sodromból! Ha nem érti, hát lecsukatom, és a hajó fenekén gondolkozhat rajta! Az én kötelességem, hogy azokat az átkozott iratokat sértetlenül átszállítsam az óceánon, és ezt meg is teszem, történjék bármi! Az urak kötelessége pedig, hogy a láda felnyitása után az iratok szerint cselekedjenek! És ha kegyelmed ragaszkodik hozzá, hát kijelentem, hogy én is ragaszkodni fogok ezek után hozzá, hogy a ládikóban rejtett utasítások szó és betű szerint annak idején végrehajtassanak! És bármiképpen tervezgessék is az urak a leendő kormányzótanács összetételét, a tanácsba azok a személyek kerülnek, akiknek nevét a ládában megtaláljuk.
Most Robert Hunt tiszteletes szelíd, kissé remegő hangját lehetett hallani:
– Ha úgy kívánja, John Ratcliffe kapitány, megtekintheti a szobámban a ládát, és meggyőződhet róla, hogy a pecsétek sértetlenek.
– Ó, köszönöm, tisztelendő atyám, szava biztosíték… Hát akkor jó éjt, urak!
Mint az elejtett kő, zuhantam le a lépcsőn. Már csak annyi időm volt, hogy a hónom alatt szorongatott ladikot hatalmas ívben bevágjam a tengerbe. A dobás jól sikerült, mert könnyű volt ez a láda, nagyon is könnyű.
Azzal lekuporodtam a kormányrúd mellé.
– Hát te itt vagy? – szólt rám a kormányoslegény. – Haha, nem bírtad hallani, hogy szidják a gazdádat? Azt mondták, lazítja a legénységet. Csak tudnám, mivel! Meg hogy jobban akarja tudni a telep kormányzását, mint ők! Hahaha, hallod-e, az a bolond ficsúr, Wingfield úr, még azt is mondta róla, hogy legszívesebben királlyá koronáztatná magát az indiánok között. Mit szólsz hozzá?
Mit szóltam volna? Halkan hümmögtem. A vizet néztem hátrahajtott fejjel, és nyirkos kezemmel végigsimítottam verítékes homlokomat.
Másnap.
Figyelek.
James Brumfield visít, mintha nyúznák.
– Átkozott, pimasz kölyke! Nesze! Nesze! – üvölti Gabriel Archer kapitány, hogy csak úgy zeng a hajó.
– Mi történt?
– Csak annyi történt, admirális uram, hogy ez az átkozott kölyök… hát nesze, ez is a tiéd, ez is, ez is!
Archer adós marad a válasszal Newport admirálisnak. S az nem faggatja tovább. De én tudom, amit tudok. Hogy tegnap éjjel Archer leszólt a távozó Ratcliffe-nek a csónakba:
– Rendben?
Az meg káromkodott, és a végén csak ennyit mondott:
– Semmi.
Hát persze! Nem talált semmit a csónakban.
A hajnali tanulság annyi, hogy James Brumfieldot is meg lehet verni, még hogyha az admirális apród ja, akkor is.
A hajnali napsütés melengeti a hajókat.
Az árbockosárban felkiált az őrszem, és a nyílt vízre mutat.
Az azúrkék vízen fekete pont. A fekete ponton tükrösen, rezesen villan valami.
Newport admirális üggyel-bajjal előveszi ládájából drága távcsövét. Kihúzza, szeméhez illeszti. Aztán sarkon fordul, és feldúlva ront Robert Hunt tiszteletes szobájába.
Addig más távcsövek is előkerülnek, és a nemesurak hallgatagon vizsgálgatják a tengert.
Pár perc múlva Newport admirális újra a fedélzetre jön. Nyomában a rémült és értetlen Hunt tiszteletes úr.
– Az ördög incselkedése – motyogja –, az ördögé bizor nyara…
Newport a távcsövön keresztül hosszasan vizsgálja azt a rezesen csillogó fekete pontot. Az arca nyugodt, de egy tépelődő, gondterhelt vonás mélyül a szája szögletében.
Nekem reszket a lábam, és jó, hogy a korlátra hajolhatok, különben összeesnék.
Nem szól senki. Csend van a hajón, döbbenetes csend. Mereven nézik a tengert ott, ahol a távolban rezesen csillog egy fekete pont.
Hirtelen lövés zaja hallatszik. Nem tudni, vajon a Discoveryról vagy a Goodspeedról adták-e le a lövést.
Felfreccsen a víz, es a fekete pont eltűnik.
Rápillantok John Smith kapitányra, aki elmerülten simogatja a szakáilát. Én tudom jól, hogy az mit jelent.
– Hé, Jim! – kiált Archer kapitány James Brumfield után. – Hé, Jim, hej, de feldagadt a fejed, fiú! Nesze, itt van egy penny, ennyire mégsem akartam ellátni a bajodat , kölyök. A gazdám keze megáll. Már nem simogatja a szakállát. |
Komoran mered maga elé. |
Csak én nevetek felszabadultan, boldog örömmel. És szinte repülök. Hozom a teát John Smith kapitánynak.
Az utolsó napot nem felejtem el soha. Az átkelés utolsó napját. Azon a reggelen ismét felhangzottak a már ismerős mondatok:
– Őszinte szívvel köszönjük az ájtatosságot, reverend. Arra kérem, fáradjon vissza kabinjába. A mai szentbeszédet ugyanis a hajómarsall fogja megtartani.
Robert Hunt tiszteles sápadt, szomorú arccal csukta be az imádságos könyvet.
– Admirális – mondta csendesen –, figyelmeztetem a keresztényi türelemre. Krisztus urunk a keresztfán feloldozta volt a két latrot…
Newport admirális a szemét forgatta, és dühösen fújt.
– Krisztus urunk nem vezetett flottát az indiánok földjére… És ha jól tudom, reverend, ő volt, aki korbáccsal űzte ki a kufárokat… A fenyítés tehát nem volt idegen a Megváltótól sem. A kegyelmed hajlott korára való tekintettel… kérem, vonuljon vissza.
Akkor már szinte naponta folytak a fenyítések. Minden szabálytalanság volt, minden fegyelmezetlenség, minden-minden – lázadási kísérlet. Newport admirális mindannyiszor tombolt a dühtől. A levegő szinte robbanásig feszült a Sarah Constant fedélzetén.
Miért? – kérdeztem magamtól. Hiszen úgy tudtam én mindig, hogy a hajósnépnél jobb bajtárs nincsen. És most mégis. Egymásnak esnek azok, akik előző napon még vidáman daloltak együtt, és egy elejtett szó nyomán száz durvaság fakad…
Miért? – üvöltött bennem a kétségbeesés. Ott álltam a sor végén. A kezem összekötözve. Kétoldalt két katona markolja a vállam. A sor másik végén James Brumfield áll falfehér arccal. A keze összekötözve, és kétoldalt két katona markolja a vállát.
– James Brumfield és Thomas Savage hajósinasok-harsogja Newport admirális – a tegnapi napon napszállta után rajtakapattak, hogy a Királyi Virginia Társaság részéről a bennszülött indián királyoknak szánt gyöngyöket hitvány módon megdézsmálták. Bűnüket súlyosbítja, hogy ezek az ékszerek a Társaság zárt tulajdonába tartoztak, és királyi rendelet tiltotta hajósok, katonák és egyéb közrendűek kezébe juttatását. Elvetemültségüket és istentelen ravaszságukat bizonyítja, hogy tettük elkövetéséhez nem átallották a Sarah Constant zászlóshajó titkos raktárát feltörni. Marsall, folytassa!
Előlép a hajómarsall, a rettegett ítélkezőmester. Kisimítja az árkus papirost, de beszéde most rövidebb, mint máskor:
– Hogy pedig senki másnak eszébe ne jusson James Brumfield és Thomas Savage hajósinasok hitvány tettének követése, Christopher Newport admirális úr őket egyenként ötven korbácsütésre ítéli.
Döbbenetes csend. A hajó áll. A vitorlák laffognak a szélben, de mintha megsüketült volna a világ, ennek a zaját sem hallani. – Végrehajtani!
A két katona megragad, és a főárboc elé lök. Az egyik még belém is rúg, hogy térdre esem.
Az árboc másik oldalán James Brumfield görnyed. A képe eltorzul a félelemtől, szemét görcsösen behunyja, és könnyétől, orrától maszatos az arca.
Én már nem tudok sírni. Tegnap James Brumfieldot leleplezték, gyöngyeit elvették. Akkor ő bevádolt engem is; maga John Smith kapitány forgatta fel motyómat. Amikor a gyöngyök előkerültek, első felháborodásában kegyetlenül megpofozott.
Akkor sírtam. Most már nem tudok én sírni. Az árboc előtt térdelek, és száraz a szemem. A szívem riadtan kalapál.
– Végrehajtani!
De mégsem, íme, John Smith kapitány előlép a sorból. Vértje csillog, nehéz csizmája dobban. Odaáll Newport elé.
– Admirális uram, protestálok! – kiáltja. – Mert igaz ugyan, hogy e kölykök nagy bűnt követtek el. Bárki követné példájukat, halált is érdemelne!
Most közberikolt Gabriel Archer kapitány:
– Gyerekek még, admirális! Ezek még gyerekek!
– Elég a szóból! – üvölti Newport. – Ki mer ellentmondani az admirálisnak?
John Smith kapitány dobbant a lábával, és mennydörög:
– Én, uram, én! Az atyaúristennek is ellentmondok, ha kell! Ötven korbács már mégiscsak sok! Felébe is belehaltak felnőtt férfiak!
– Csönd! Ha még egy szót szól, vasra veretem! Ez lázadás! Az urak azt hiszik, mindenbe beleszólhatnak?!
– Verje vasra kegyelmed azokat, akik eddig beleszóltak a dolgába – és a kapitány szeme végigfut a legénységen meg a nemesurakon –, én most teszem először!
Szétvetett lábbal állnak egymás előtt. Ég az arcuk. Dühös vad mind a kettő. A legénység hallgat. A szemük Smith kapitányon. A nemesurak hallgatnak. A szemük Newport admirálison. A hajómarsall legénye tétován áll. Kezében a korbács.
– Kezdd Jimen – int neki Newport. – Ennek a másiknak kitalálunk valami mást a tisztelt kapitány úr kedvéért!
A korbács lecsap James Brumfieldra. Ott jajgat és üvölt előttem. Kegyelemért ordít, és gonosz lelke még most sem nyugszik. A nevemet üvölti, azt mondja, én biztattam a lopásra, ő nem is látta a titkos raktárát, én adtam neki a gyöngyökből. De nem hallgat rá senki, hátán csattog a korbács. Tíz… tizenkettő… és már patakokban folyik róla a vér.
– Ennek kitalálunk valami mást.
Volt már összekötözve a kezetek? Voltatok már tehetetlen bábjai mások akaratának? Éreztétek-e, hogy életetek, sorsotok felett nem ti rendelkeztek?
Hát nagy az én bűnöm, jól tudom, és szánom-bánom vétkemet. És tudom jól, a büntetést kiérdemeltem.
Hát mi ez a hajó? Egy kicsiny világ. És rajta annyi jó barát…
Az a legény, aki izzadt, komor arccal a kezemre kötélhurkot vet, a kormány mellől sokszor elbeszélget velem. Sokat diskurálunk, engedi, hogy segítsek neki, és egyszer hosszasan mesélt anyjáról, aki özvegyen él egy walesi falucskában.
A lábamat a vörös ír kötözi össze, ö nem beszédes embér, de torzonborz képe mögött jó lélek és tréfás kedv lakik. Most olyan az arca, mint a szobroké.
Ott fekszem a fedélzeten, kinyújtva, mint a vágásra szánt birka, és az iszonyú félelemtől kiáltani sem tudolc, csak reszket a testem, és vonaglik. Kezek ragadnak meg, felrántanak a földről, és most már minden olyan idegen, olyan rémületesen idegen… Ő, igen, láttam én már kivégzést a tyburni dombon, láttam élő emberek utolsó perceit. Pár lépésre tőlem hullott porba a fejük. Akkor minden oly messzinek tűnt…
Nem! Nem! Nem!
Megálljatok! Ébredjetek! Hát micsoda köd üli meg szemeteket, micsoda mágia zavarja meg agyatokat? Hát élő ember vagyok én is, húsból és vérből való élő ember, akihez szólni lehet, és akinek szavát megértitek. Aki együtt örül veletek a világ színeinek, együtt érez veletek, akit szeretni, megérteni és gyűlölni lehet, de megölni nem! Nem!
Kezek ragadnak meg, és máris ott függök az árboc keresztrúdján, a víz fölött, összekötözött csuklóimba éles fájdalom hasít, a testem kinyúlik, de csak hörgők, nem jajgatok. Nem tudok jajgatni, nincs szavam a kegyelemre, nem tudok üvölteni, kiáltani, mert áldozat vagyok, levágásra ítélt állat, és annak nincs szava.
Tudom, mi következik. Egy perc csupán, és a lábamról lógó kötelet áthúzzák majd a hajó alatt, és utána áthúznak engem is. Ha vissza tudnám tartani a lélegzetem… de már most is csak kapkodom a levegőt, és fulladozom. A hajó víz alatti része pedig tele van éles, hegyes kagylókkal, kovásállatkák alaktalan házaival, szögekkel és bronzkapcsokkal, amelyek majd felhasítják hasamat és hátamat, kitépik inaimat, és összetörik bordáimat.
Az utolsó percektől félek. A halál már megnyugvás lesz.
Hangokat hallok. Nagy-nagy zúgás mögül elhaló hangokat:
– Mit merészel?…
– Nem érdekel, hogy kegyelmetek mit gondolnak rólam! De annyi biztos, sötét machinációk folynak itt a hajón! Már a búcsúvacsorán sustorogtak egyesek.
– Hallgasson! Azonnal hallgasson!
– Néhány rohadt gyöngy miatt halálra szánnak egy gyereket, de admirális uram meg sem szólalt, amikor a másik két hajóról szétlőtték a ladikot.
– Miféle ladikot?
Newport tajtékzik a dühtől. Jól tudom. És látom gazdám haragra gyúlt arcát, ó, hát tud ő is sok mindenről, amit én nem láthattam, és nem hallhattam meg! És hallok egy kiáltást. Ő szólít:
– Mit hallottál az Aranyszarvason, mondd meg!
A fejem hátracsuklik. Meredt szemem két karomat látja. Két idegen kar. Hurokba szorított kezemet látja. Két idegen kéz. A kötél rátekeredik a keresztrúdra. Fölöttem az ég tiszta kékje.
És a magasban egy hatalmas, fehér madár. Mozdulatlanul lebeg.
A madarak királynője, egy albatrosz úszik a levegő kék tengerében.
Miért nem tudok kiröppenni önmagámból? Menekülj, lélek, a nyomorult testből! Surranj ki belőle, és ülj meg a vitorla tetején, mint a kicsiny sirály! Vagy repülj magasra, és feküdj két szárnyaddal az égre, mint az albatrosz! Onnan nézd e hitvány, élő test múlását, Onnan. Messziről…
Valami elsuhant a fejem fölött. Egy kiáltást hallottam. Aztán belezuhantam a vízbe. Zubogva, sustorogva ölelt magához a tenger. Vártam a halált, mégis elfojtottam a lélegzetemet, és figyeltem. Vártam, mikor rándul meg lábamon a kötél, és mikor csapódik oldalam a hajó fenékdeszkáihoz.
Pattanásig feszült minden idegszálam. Kinyitottam a szememet, és láttam a tiszta vízben a, rémülten surranó halakat. Lazán csüngött a kötél a lábamon. És váratlanul emelkedni kezdtem. Egy erőteljes mozdulat összekötözött kezemmel, és már a víz színén voltam.
A remény! Parányi kis remény!
Egy kar nyúlt álam, és felemelt. Mosolygó hajóslegény csuromvíz arca nézett az arcomba.
– Gyere már, no! Megesznek a cápák.
Hát van, aki mosolyog? Van, aki megszólal?
Csak tréfa volt? Kegyetlen tréfa az egész?
Newport admirálisnak esze ágában sem volt, hogy megtréfáljon. Hiszen félholtra korbácsoltatta James Brumfieldot is. Nekem a legkegyetlenebb hajósbüntetést szánta: a hajótőke alatti áthúzást. Azt mondják, aki azt túléli, annak már kismiska a halál.
John Smith kapitány mentett meg!
Előbb még szemére hányta Newport admirálisnak, hogy nem folytatott vizsgálatot James Brumfield ügyében, amikor az állítólag altatót kevert volna az ételébe.
Szemére hányta, hogy a titkos ladikot nem a saját szobájában őrizteti, hanem Hunt tiszteletesre bízta.
Megvádolta, hogy összejátszik azokkal, akik a titkos ládát vagy annak tartalmát ki akarják cseréim…
– A láda ép és sértetlen. Megnézheti bárki a tiszteles úr kabinjában!
– És az a másik? Miféle láda volt? És melyik az igazi?
– Vasra verni! – ordította magából kikelve Newport. – őrség! Vasra verni tüstént!
Előrohantak a fegyveresek. Gazdám kardot rántott, de nem azért, hogy védekezzék. Egy ugrással nálam termett, és elvágta kötelemet. Aztán kardját odanyújtotta Newportnak, és önként ment le a hajó börtönébe.
És még azon a napon felrikkantott az őrszem:
– Föld!
Eszeveszetten ordított, kézzel-lábbal hadonászott, majd leesett a helyéről. Az emberek mind a hajó elejére tódultak, és sóvár szemmel lesték a távolt.
– Föld, föld!
Lövés dördült. Köszönteni szokás a partokat. A másik két hajóról is örömteli ordítozás hallatszott:
– Föld, föld!
1607. március 24-én horgonyt vetettünk Kis-Dominica öblében. A hajókat száz és száz bennszülött csónak vette körül. A csónakokban vörösre pingált, meztelen emberek. Olyan félénkek voltak, mint a gyermekek, nem jöttek volna közelünkbe semmi pénzért. Csak kerülgették a hajókat, bámultak, és egymásnak kiáltoztak érthetetlen nyelvükön.
A hajósok csónakot engedtek le. Fegyvereseink kíséretében partra szálltak a kereskedők, és spanyolul kiáltoztak a bennszülötteknek, mondván:
– Nem vagyunk spanyolok! Mi nem vagyunk spanyolok!
Nem mentek ki a partra. A reggeli borzalmas élménytől még reszkettek lábaim, és napok múlva is, mint űzött vad, kapkodtam tekintetemet az emberek elől. John Smith kapitány a hajó börtönébe volt bezárva; ő nem láthatta a zöldellő szigeteket, a hajladozó pálmafákat, nem hallhatta a nevető, árut kínáló bennszülöttek kavargó, éles hangjait. Új élet költözött a legénységbe. Az eddig izzadt, fáradt tekintetek felcsillantak. Mindenkinél akadt valami csekély apróság, amitől megválhatott. Egy gomb, egy bojt vagy apró képecske óriási értékké lett hirtelen. Kosárszámra hozták a fedélzetre az ananászt, a kókuszt meg a friss halat.
– Tom, kóstold meg – mondta valaki.
Beleharaptam az ananász édes, illatos húsába. Boldogság szigete. Ez hát az Eldorado?
– Nyomorult népség – legyintett a hajószakács, amikor munkához látott, hogy az első friss halakat kisüsse. – Tudjátok, miért festik magukat vörösre? A moszkitók ellen. Aztán amilyen kicsi sziget ez, annyi benne a háborúság. Nézzétek azt a legényt ott. De büszkén viseli óriási íját! Bizony istenemre, nem szeretnék vele találkozni az őserdő mélyén! A nyílhegye mérgezett. Elég, ha megsebesít, egy óra múlva már kinyúlsz, mint a béka.
Ették a banánt, a héját a tengerbe hajigálták, olyan nagyúri, nemtörődöm módon, mintha minden napra jutna az effajta lakomából.
– Ismeritek Roger Crawleyt a Goodspeedról. Hát ő tud valamit a nyelvükön. Azt mondja, mindenkit elfognának, aki csak a partjukra lép. Olyan népség ám ez, amely megeszi az ellenségeit. Nem is emberek ezek, hanem állatok.
Kis-Dominica szigete, drága szép sziget! Liános erdőségeidet, pálmafás partjaidat, no lám csak, ez a félállat emberiség lakja. Mérgezett nyíllal harcolnak, és megeszik ellenségeiket. Aki a kezük közé kerül, megragadják, és kés alá taszítják. És az arcuk éppolyan merev, rettenetes arcmint a tietek volt.
– Nem vagyunk spanyolok! – hallottam a kiáltozást. – Békés angol kereskedők vagyunk.
– Ne zabáljatok, ne zabáljatok! – ordított a fedélzetmester. – Elcsapjátok a hasatokat, aztán mi lesz?
Felálltam. Végigtámolyogtam a hajón, amely az esztelen evés-ivás képét mutatta.
A kiéhezett, vérző ínyű emberek sírva rágcsálták a puha gyümölcsöket.
– Nesze, Tom, egyél!
Elteltem az ananásszal. Nem kívántam semmi mást. Úgy éreztem, az a pár falat is mindjárt kifordul a gyomromból.
Az embereket szinte megrészegítette a csodálatos, trópusi sziget. Bámulták, kimeredt, sóvárgó szemmel, és nem tudtak betelni vele. Soha olyan nehezen nem szakadt fel a horgony a víz fenekéről, mint ezen a napon.
– Sose búsuljatok, fiúk! – mondta Newport admirális. – A java még hátravan!
A rövid látogatásból nem maradt más emlék, csak a friss víz a hordókban s a töméntelen gyümölcshéj a fedélzeten.
A legénység integetett és ordítozott, nagy nevetve mindenféle huncutságot kiabált a bennszülött asszonyoknak, akik ott úszkáltak az öböl vizében. S noha angolul kiáltoztak, a bennszülött nők megérthették, mert éles hangon felnevetve visszaintegettek, pajkosán megfenyegették a hajósokat, tömpe, széles orrukat fintorgatták, és széles, csúnya szájuk bájos mosolyra húzódott.
Aztán eltűnt a távolban a kicsiny Dominica.
– Hej, fiúk, ez aztán az élet! Munkátlanul, teli hassal heverészni a napon. Ha kedved tartja, megtömöd a hasad mindenféle pompás gyümölcsökkel, ha kedved tartja, halászol, ha kedved tartja, hát udvarolsz azoknak a fekete szépségeknek, ha kedved tartja, sétálsz, ha kedved tartja, futsz…
– És ha kedved tartja, fel is akaszthatod magad!
– Hej, Tom, hívat az admirális! Te fogod helyettesíteni Jimet.
Newport úgy beszélt hozzám, mintha mi sem történt volna. Mintha John Smith kapitány nem a hajó mélyében sínylődne. Bort töltöttem a poharába, rendbe raktam ruháit és ágyát, felsegítettem kardját, páncélját, de nem szóltam egy szót sem. Tettem, amit mondott, de annyit sem mondtam: igenis, uram. Ő meg morgott, a bajuszát tépkedte, hangosan magyarázta, milyen szigeteket fogunk érinteni, és hogy hány napi hajóút áll még előttünk, amíg a Chesapeake-öbölbe érünk, amely utunk végcélja lesz. Beszélt és magyarázott, úgy tett, mintha mások is volnának a szobában, pedig csak én voltam egyedül.
Nevis szigetén hat napig maradtunk.
A második napon ezt mondtam az admirálisnak:
– Nekem azt mondták, az admirális úrtól kell engedélyt kérnem.
– Mire, te?
– Arra, hogy felkeressem a gazdámat…
Keményen a szemébe néztem. Ő meg elkapta a pillantását rólam.
A válaszára még várnom kellett, mert akkor sündörgött be az ajtón Edward Maria Wingfield és George Kendall.
– Admirális, tisztelettel kérdjük… hogy mondjam… meddig maradunk a szigeten…
– Úgy tervezem, uraim, hogy hat nap alatt kipihenhetjük fáradalmainkat. A betegek felgyógyulnak, étel-ital bőven van, a gyengélkedők is talpra állnak, és ami hiba a hajókon eshetett, azt is kijavítják az ácsok.
– Úgy igaz, úgy igaz! De szeretnénk figyelmeztetni kegyelmedet arra, hogy a legénységnek túlságosan is megtetszettek ezek a szigetek.
– Úgy hallottuk, többen Stephen Galthroppot, a hajószakácsot tartván vezérüknek, arra készülnek, hogy itt letelepedjenek.
Newport admirális felkötötte fodros fehér gallérját, amely az én kezem munkája nyomán frissen mosva és kikeményítve feküdt dobozában.
– Még mit nem?! Még hogy Galthropp? A nyiszlett szakács mint népvezér? Nem aggódom. Nem én, uram!
– Nono, várja ki admirális uram a végét! Mert Galthropp is tudja, mire képes, és mire nem. Úgy hallottuk, többek előtt kijelentette: „Hogyha John Smith kapitány lenne ezen a szigeten a király, bizony isten itt maradnék akár életem végéig!”
Newport felkapta a szemöldökét. Aztán rám nézett, és rekedten mondta:
– Hallod-e, fiú? Bemehetsz a gazdádhoz. És megmondhatod neki, hogy három akasztófát állítunk Nevis szigetén. Egyet neki, egyet a szakácsnak, egyet pedig neked, a fene enné meg ezt az egészet!
Mehettem a hírrel. Hát megint ilyen hírrel! Megmondjam-e vagy sem? De ekkor már elhatároztam, soha semmit sem fogok eltitkolni Smith kapitány előtt.
A hajóbörtön még a raktárnál is mélyebben, egészen a hajófenéken volt. Aki oda lejutott, a hajótőkén meg a keresztbordákon mászhatott keresztül, és lába vagy a holtsúlyként lehordott hatalmas köveken bicsaklott. meg, vagy pedig bokáig merült a beszivárgott fenékvízbe. Ez a hely jó tanyája volt a patkányoknak, amelyek háborítatlanul élték itt életüket, és vinnyogva futottak el az ember lába között. Kemény testű, kövér, hatalmas állatok voltak, cseppet sem vadak, hiszen jóllakhattak mindennap, s amikor már odafent az emberek éheztek, nekik még mindig jutott. Állandó, félelmetes sustorgás, néha egy-egy mély dobbanás hallatszott. Az orrtőke elől itt futottak el kétoldalt a hullámok a hajó palánkjain. Ősszevissza vertem a lábamat, úgy jutottam Smith kapitányhoz. Kezemben majdnem kialudt a mécses.
– Kapitány úr, kapitány úr! – lihegtem.
– Hát csak lejöttél, Tom – mondta, és megsimogatta a fejemet. – Már vártalak.
– Le akartam én jönni, kapitány úr! De nem engedtek. Most azt üzeni az admirális, hogy három akasztófát állíttat a szigeten, ahol most kikötöttünk. Egyet kegyelmednek, egyet a szakácsnak, és egyet nekem. De… én azt nem hiszem.
Hallgatott kissé, aztán mély, erős hangján felnevetett:
– Ne is hidd, fiú!
– Ugye, ravasz ember az admirális? Akárcsak a többi. Archer meg Ratcliffe.
– Róluk akartál te beszélni nekem?
Hirtelen olyan egyszerűvé lett minden. Mert az őszinteség egyszerűvé és elviselhetővé teszi a dolgokat.
– Kapitány úr! Azon az estén, amikor engem megszabadított kegyelmed…
– Felfogadtalak, fiú. Nem volt kitől megszabadítanom.
– Akkor kihallgattam Archer kapitánynak és Ratcliffe kapitánynak a beszélgetését. Ne vegye bűnül, de nem mertem soha megmondani, miről is beszéltek.
Hallgattunk. Kerestem a szavakat.
– Hát azt mondták kegyelmedről, hogy – már megbocsásson – nagyszájú, buta paraszt. Ezt mondták, és én soha nem mertem megmondani, mert én azt nem hiszem, és kegyelmed megsértődhetett volna. Nem akartam megbántani, nem, nem…
– Jól van, Tom. Derék fiú vagy. Látom, hogy ember leszel a talpadon… No jó, hát azt mondták! Bánom is én! Mondták azt a szemembe is, csak te nem hallottad. Hanem a ládikó… Az már komoly dolog. Figyelj csak ide! Tudod-e, miért nem szabad felbontani azt a ladikot?
– Kegyelmed mondta egyszer, kapitány úr – feleltem. – Ha már Londonban nyilvánosságra hoznák a virginiai kormányzótanács névsorát, mire a flotta áthajózik az óceánon, a hét emberből egy sem élne.
– Úgy van. Vagy egymást ölték volna meg, vagy rajtuk kívül állók akarták volna megszerezni a hatalmat, így azonban, jól figyelj, a gyilkosságok papíron történhetnek. Érted?
– Nem, uram – vallottam be, noha sejtettem a választ.
– Ha titkos a névsor, nem kell karddal, puskával vagy méreggel egymásnak esniük az egyes csoportoknak. Elég, ha az eredeti névsor helyére a sajátjukat teszik.
– Igen… igen – kiáltottam fel –, erre rájöttem ám én is!
– Mi történt tehát az elindulás után? Newport fegyveressel őrizteti a ladikot? Newport ragaszkodik a Londoni Tanács döntéséhez? Meg kell mérgezni vagy legalábbis elaltatni, amíg a ladikot a hamissal kicserélik… A te Jim barátod azonban ostoba módon pákosztoskodott, és elárulta a dolgot.
– James Brumfield? Lehet, hogy ő is tudott az altatóról?
– Lehet. De csakhamar kiderült, hogy Newport admirális sem idegenkedik az iratok kicserélésétől. Hogyan, miképpen egyeztek meg, nem tudom. Kiket írtak fel, azt sem. Annyi biztos, engem mindenképpen ki akartak zárni abból a tanácsból. S hogy miért? No, ezt már jól tudom! Mert hallgasd csak meg, amit mondok. Nem sok a különbség közöttünk, kicsi Tom. Én is korán árvaságra jutottam, olyan időben, amikor talán nagyobb szüksége van a fiatal embernek a szülői szeretetre, mint bármikor. Meséltem már, fiatal ember voltam, és a lord fiának kíséretében Németalföldre indultam. Fájó pillanatok voltak, amikor mint szegény, nincstelen árvát, végül is elzavartak maguktól. A pénz, amit otthonról kapnak, nem elég arra, hogy egy léhűtőt is eltartsanak belőle, így kerültem haza, így indultam ismét neki a világnak, hogy Magyarországban kössek ki. Hogyan dobtak a zarándokok a tengerbe, hogy lettem adriai kalózzá, hát erről már sokszor meséltem. Olyan gazdag voltam és olyan elegáns azokban az időkben, mint egy francia márki.
Azt hiszed, fejembe szállt akkor a dicsőség? Nem. Egy percig sem adtam fel a tervemet. Magyarországba megyek és a török ellen harcolok. Ami pénzem akkor volt, bankároknál hagytam. A magyar harcokból nem maradt más nekem, mint a dicsőség meg ez a mellvért, amit Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem adott.
– A három török fej rajta? – kérdeztem.
– Három török vitéz feje, akiket bajvívásban legyőztem.
De győztem másképpen is. Csellel is egész török hadsereg felett Kanizsánál. És voltam jobban is halálra szánva, mint most.
Megragadtam a karját, úgy kérleltem:
– Meséljen nekem, kapitány úr! Meséljen a törökökről. Látja, odakint süt ám a nap, és mindenki egy csodaszép sziget meleg tavában fürdik. Én inkább itt sínylődnék kegyelmed mellett, csak a kalandjait mesélje tovább. Én elhiszem őket.
– Nem úgy, mint Archer kapitány, aki azt is kétségbe vonta, hogy kapitány volnék. De hát éppen a kanizsai győzelem után lettem kétszázötven lovasnak kapitánya.
– Meséljen – kérleltem –, meséljen, kapitány úr! Én a kalandos históriákat mindennél jobban szeretem!
Ezen aztán akkorát nevetett, hogy a könnye is kicsordult John Smith kapitánynak. A fejét rázta, hogy ő bizony nem mesél most nekem.
– Bolond vagy te mégis! Hát nem kaland neked a sorsod változása, nem kaland ez a hajóút, nem kaland, hogy majdnem halálra szántak, és nem kaland, hogy most itt vagy?
– Elmesélve bizony minden érdekesebb – sóhajtottam.
Nem sokáig maradhattam Smith kapitánynál. Annyit még elmondtam neki, hogyan is zajlott le a titkos ládikó kicserélése. Egészen izgatott lett a hallatára, lelkesen veregette a vállamat, ügyes, okos kis fickónak nevezett. Úgy van, úgy van – mondogatta közben –, Ratcliffe azért rendezte akkor azt a nagy jelenetet, hogy fedezze a cserét. S nemcsak fedezni akarta, hanem tanúk előtt is hallani Newport kijelentését: a ládikó sértetlen, s akiknek nevét a felnyitáskor benne találják, azok lesznek a kormányzótanács tagjai. Közben James Brumfield ügyesen kicserélte Hunt tiszteletes úr szobájában a ladikot a hamissal. Az eredetit pedig belehajította Ratcliffe csónakjába.
Ekkor léptem a színre én. Visszacseréltem a ladikot, és a hamisat a tengerbe hajítottam, amit aztán másnap reggel talán éppen Ratcliffe lőtt széjjel.
– Úgy van! – lelkesedett John Smith. – Ratcliffe nem találta először a ládát, akkor pofozta fel Archer Jimet. És lám csak, Newport nem faggatta, mi baja van vele. Amikor a ládát szétlőtték, Archer tüstént kedvesebb lett ahhoz az átkozott kölyökhöz.
– Most már mit mondjak Newport admirálisnak?
– Semmit. Mert tudod, van egy rossz sejtésem is… Megdöbbenve hallgattam.
– Hátha nem is egy, hanem több ládikó volt. Ezen a hajóúton úgy hallgattam, mint egy karthauzi szerzetes. Még ez a hallgatásom is hangos volt az ő fülüknek. Kicsit nyers ember vagyok én nekik… pedig hát magam kárán annyit már kitanultam, hogy fékezzem az indulataimat, amíg tisztába nem jöttem az ellenségeimmel. Ezek alattomos fickók. Egy-egy Jágó vagy III. Richárd valamennyi. Ismered, ugye, Shakespeare mester színdarabjait?… Aztán még mind abból a hatalomból él, amit a családja nyomán vagy a királyi udvarban szerzett. Na de érkezzünk csak meg Virginiába! Ahol mindenki a saját erejére lesz utalva! Ahol cselekedni kell!
Mondom, a flotta hat napig maradt Nevis szigeténél. Űj reményektől eltelve magam is a partra mentem, megfürödtem, kimostam gazdám holmiját a meleg vizű forrásokban.
Egyvalakit messze elkerültem. James Brumfield vérben forgó szemmel követte minden lépésemet. Rosszul állt a szénája: a korbács okozta sebek a nagy melegben elmérgesedtek, és hiába volt minden kenőcs, minden borogatás, állandó lázzal küszködött.
Nem sajnáltam, mert bevallom, féltem tőle. És akitől félünk, azt sohasem sajnáljuk.
A legénység lógó orral szállt ismét hajóra. Nem állt senki a parton, mégis mindenki integetett a szigetnek. Boldogság, béke szép szigete, viszontlátunk-e még valaha?
Még évek múlva is sokan felsóhajtottak:
– Látjátok, látjátok, ott kellett volna maradnunk mégis Nevis szigetén!
– Gyerünk, gyerünk – biztatták egymást az emberek, miközben vízre lökték a nehéz csónakokat –, gyerünk, mert elkaparintják orrunk elől az indiánok aranyát!
Hát az aranyról már egészen meg is feledkeztek. Most teli hassal, egészségesen megint csak az aranyról kezdtek ábrándozni.
– Az ám, fiúk, felmegyünk Virginiába, megkopasztjuk az indián legényeket, hogy is mondtatok, hol viselik az ékszereket? A fülükben? Hát akkor levágjuk a fülüket!
– A nyakukon vannak az aranykarikák!
– Akkor levágjuk a fejüket! Nincs más választás. Nekem arany kell, pajtás! Ha teli lesz a zsebem arannyal, visszajövök ide. Mert ugye, egymás nélkül a kettő mit sem ér? Itt heverni teli hassal, de üres zsebbel, vagy ott kínlódni üres hassal, de teli zsebbel, nem igaz?
– Igaz, igaz, csak evezz, az apád istenit! Nem látod, hogy az admirális mindjárt hozzád vágja dühében a vasmacskát?
Mondom, behajózott a legénység, és a hajók felhúzták horgonyaikat. Könnyen felszakadtak a puha, homokos talajból a nehéz vasmacskák karmai, nagy csodálkozására valamennyiünknek, mert azt hittük, az öböl mélye korallsziklákkal van tele. Nevis szigetét azonban nem vette körül olyan zárt korallgyűrű, mint a többi kisebb-nagyobb szigetet, az elindulás tehát nem okozott különösebb gondot.
– A spanyoloktól kevésbé félek, mint a zátonyoktól - vallotta be az admirális. – A spanyolok szokott útját itt derékszögben vágjuk át, kisebb az esély a találkozásra. Legfeljebb portyázó hajókkal találkozhatunk, és azoktól már akkor sem félek, ha többen vannak, mint mi. Hogy miért? Ha megmondom az embereknek, hogy ki-ki egyenlően részesül a zsákmányból, ezek most ízekre szednének akár egy egész hajóhadat.
A csendesülő szélben lassan haladt a flotta észak felé. Nevis szigetének pálmái még sokáig bólogattak utánunk a távolból.
– Nézzétek!
A kiáltás úgy két óra tájban hangzott fel, s szinte egyszerre mind a három hajón.
Messze előttünk, ahol a víz színe kivilágosodott, és fehér habcsíkok is mutatták a hullámtörés okát, három hatalmas vízi szörnyeteg rettentő viaskodása zajlott.
Először csak a bálna testét ismertük fel. Ott csapkodott, vergődött a hullámtörés szélén. Szemmel láthatóan rácsúszhatott egy víz alatti korallzátonyra, amelynek éles, tüskés rózsái és csillagai felsebezték hatalmas, barázdás testét. Az otromba állat, talán dühében, talán fájdalmában, egyre feljebb és feljebb dobta magát a félelmetes korallpadra, úgyhogy már nem is tudott elszabadulni róla.
Legalábbis azt hittük, ez az oka annak a kavargásnak, habzó-viharzó látványnak, amelyet a szerencsétlenül járt állat nyújtott. Őngyilkos bálna – ez volt első gondolatunk. Mert valamennyien hallottunk már – tengerészek és halászok elbeszéléseiben – az öngyilkos bálnákról, amelyek hol magányosan, hol meg csoportosan futnak ki a menedékes partokra, hogy ott hosszú órákon át tartó vergődés után végül kimúljanak. Ép ésszel el sem képzelhető, hogy az az állat, amelynek életeleme a víz, és amely oly otthonosan és páratlan ügyességgel mozog a hatalmas víz alatti szirtek és hegységek között, egyszerre csak útját tévesztve és ösztöneit elveszítve, mint tehetetlen és élettelen hajó, kivetődjék a partra.
Az ördög szállja meg ezeket az állatokat – mondták sokan. – A sátán, íme, nemcsak az ember életére tör, már az állatvilágból is szedi áldozatait. És azok, akiket az ördög praktikái mindig is foglalkoztattak, most egyre-másra siettek Hunt tiszteles úrhoz tanácsért: vajon a bálnák öngyilkossága bűn-e, hiszen a bálnának sem esze, sem lelke nincsen, következésképpen bűne sem lehet.
És a jóságos Róbert Hunt tiszteles úr, aki töméntelen könyvével, mosolygós prédikációival igazán sohasem törekedett a puritán prédikátorok és papok félelmetes-kínos tekintélyére, most is mosolyogva válaszolt.
– Édes fiaim – mondta –, annyi biztos, hogy a bálnának, amely ugyan hitünk szerint éppúgy Isten teremtménye, mint az ember, nincs sem lelke, sem pedig esze. Van azonban tüdeje, s ebben hasonlatos hozzánk. S mint minden élőlényt, őt is megtámadhatják betegségek, amelyek megzavarják természetes életét. Magam is láttam ilyen „öngyilkos bálnát”, és emlékszem, sokan kérdezgették, hogyan fulladhat meg szárazon a bálna, amely pedig a vízben is tüdővel és nem kopoltyúval lélegzik. Ez már nagyobb bökkenő. Ahogy én láttam, e szerencsétlen állatok tüdeje megpattan a szabad levegőn. Talán saját testük súlyától, amely a parton sokkal nagyobb erővel nyomja a belső részeket, mint a víz mélyén.
Lelkesen bólogattam a tiszteles úr szavaira, a többiek azonban elszontyolodva vonogatták vállukat. Hiába, ilyenek az emberek: szívesebben hallanak ördögi kísértésekről és borzasztó varázslatokról, mint a hihető igazságról.
A hajók nem álltak meg, hanem óvatos, lassú menetben, közel negyedmérföldnyire közelítették meg a vergődő bálnát.
Ékkor láttuk csak, hogy a világ legnagyobb emlőse nem az öngyilkos bálnák sorsára jutott. A kékesszürke test felsebzett hasoldalára vonagló, csapkodó kígyókarok szorultak rettentő öleléssel.
– Óriáspolip!
– A krák, a krák!
Csakhogy a mesebeli krák, amelyről azt tartja a tengerészbabona, hogy a vizeire jutott hajót óriási polipkarjaival átfogja, és mindenestül a mélybe rántja – bizonyára nagyobb. A mi bálnánk testére tapadó szörnyeteg, amely a jól ismert tenyérnyi polipocskákhoz képest valóban óriás volt, hajóinkra mégsem jelenthetett veszélyt.
Annál nagyobb gondot okozott a vízi óriásnak, amelynek nemcsak az undorító, puha testű állat tapadókarjai ellen kellett védekeznie, hanem – most már láttuk – egy másik ellenséggel is élethalálharcra volt kényszerítve.
A bálna egyik hatalmas erejű farokcsapása nyomán ugyanis ezüstösen csillogó haltest villant a magasban.
A farokcsapás húsz láb magasba hajította fel a másik ellenséget, egy jókora kardhalat.
A szívszorító, borzalmas viaskodást olyan közelről nézhettük végig, hogy a tengeren szétömlő vér hajóink alá folyott.
A bálna, amely legelőször mégiscsak felsebezhette magát a korallpad éles szikláin, valószínűleg sebesülten bukott a vízbe. Ekkor támadt rá a kardhal, a cápák után a tengerek egyik legmohóbb ragadozója. A sebesült bálna gyámoltalan jószág. Hiszen az irdatlan nagy, közel száz láb hosszú állatnak fogai sincsenek. A paránynál is kisebb vízilényekkel táplálkozik, amelyeket a tenger vizéből szűr ki. Nincs más védelmi eszköze, csak nagy tömege és vastag bőre. Ámde ha az a vastag bőr egyszer átszakad, és a vizek ragadozói megérzik a vér szagát – a bálna menthetetlen. Így hát a sebesültet bizonyára előbb a kardhal támadta meg, amely fűrészelő orrnyúlványával beledöfött, majd éles fogaival nagy darabokat kitépett áldozatának eleven húsából.
A bálna a mélybe menekült, ahol újabb ellenség tört reá.
Törzsét az óriáspolip karjai fonták körül, és felszaggatott oldalára rászorult a mérges, maró nedveket ökrendező száj.
A haláltusáját vívó bálnának – hogyha emberi ésszel gondolkozunk, és miért ne hihetnők, hogy a vadállatokban is él a tudatnak ennyi szikrája? – egyetlen útja maradt a menekülésre. A balszerencséjét okozó korallpad.
Valamennyien láthattuk: a bálna, hogy két hatalmas ellenségét lemorzsolhassa magáról, újra és újra nekirugaszkodott a korallzátonynak. Csakhogy a villámgyorsan forgolódó kardhal és a sokkarú polip ügyesen vagy szerencsésen kikerülte, hogy a hatalmas test odapréselje a kövekhez. A nagy erejű rohamok azonban új sebeket szagattak a barázdás testen.
Farkának egyetlen csapásával ekkor repítette magasba a bálna a kardhalat. És a falánk szörnyeteg nem is került elő megint. Szétzúzódott a korallgátakon, vagy ráfordult áldozata teste. A porondon most már csak a polip maradt, amely lágyan mozgó karjainak egy-egy villámgyors és kegyetlen mozdulatával tornászta magát mind közelebb a nyitott sebekhez.
Közel két óra hosszat tartott a borzalmas színjáték. A csatának nem lett győztese. Mert jóllehet a bálna feltornászta magát a zátonyra, hogy ott csöndesülő vonaglással elvérezzen, a rátapadt polip is megsérülhetett, mert megmaradt karjai váratlanul leszakadtak áldozatáról, és az idomtalan test belefordult a vízbe.
A tengerek vérszomjas tigrisei akkor már jó ideje a viadal színhelyén forgolódtak. A víz emelkedett, és most egész cápafalka esett a bálnának. Feltépett oldalában szinte eltűntek a kisebb-nagyobb szörnyetegek.
És amikor messziről vissza-visszanéztünk a gigászi küzdelem helyére, mérföldekről is láttuk, hogyan buzog és fortyog a víz azon a helyen.
Elhagytuk a paradicsomi szigetvilágot, és meredeken észak felé vágtunk. Mintha szerencsénket is hátrahagytuk volna.
Alig értünk abba a magasságba, ahol jó száz esztendővel ezelőtt a genovai Kolumbusz Kristóf meglelte valahol San Salvador szigetét, erős szélvihar tört ránk. Jóllehet az orkán kezdetben-délkeleti irányból, támadott, és ezért hatalmas sebességgel röpíthetett volna célunk, Virginia felé, Newport jobbnak látta, hogyha bevonatja minden vitorláját. S bizony jó tengerészre vallott ez az előrelátás, mert a szélvihar, amely derült időben futott végig a tengeren, hamarosan orkánná nőtt. Az eget felhők takarták el, és körös-körül is mélyfekete felhőrongyok ereszkedtek a víz színéig. Ez a felhőfüggöny mégis más volt, mint ami az óceán közepén oly gyakran körülfogott bennünket. Itt minden mozgott és kavargott, a felhők egymásba folytak, összecsavarodtak és szétterültek, kifehéredtek, majd elsötétedtek ismét, olyan képet nyújtva valóban, mintha éppen kísértetek ködalakjai viaskodnának egymással.
George Percy hadnagynak addig könyörögtem, amíg kieszközölte az admirálisnál, hogy legalább az ágyúfedélzetre hozzák fel a gazdámat, amit nagy kegyesen meg is engedett, de őrizetét megszigorította, és attól fogva én sem juthattam a közelébe.
Messze sodorta egymástól a három hajót a vihar. A Goodspeedot egy alkalommal egészen elveszítettük a szemünk elől; legjobban mégis Ratcliffe húsztonnás naszádja szenvedett a tizenegy napos őrült kavargásban. Első árboca kettétörött,, és kis híja, hogy a tengerbe nem sodorta néhány emberét. Ezért aztán, mihelyt megtehette, átjött a Sarah Constant fedélzetére.
– Admirális! – kezdte, és kövér, kerek arca csupa szenvedés volt. – Az Isten se akarja, hogy flottánk befusson a Chesapeake-öbölbe! Emlékezzék csak, vihar tört ránk, amikor elindultunk, és vihar fogad utunk végcéljánál is.
– Lárifári! – torkolta le Newport. – Akkora zabálás után, amit a szigeteken csaptunk, az emberek kétszer ilyen hosszú vihart is kibírnak. Árboca helyett majd állít újat. Megnyugtatom, kedves Ratcliffe kapitány, hogy ez a vihar, amit kaptunk, valószínűleg csak gyenge oldalhajtása annak a tornádónak, amely a Mexikói-öbölben tombol.
– Köszönöm szépen – nyögte Ratcliffe –, gyenge oldalhajtás.
Széles ívben himbált a hajó. Néha megremegett, és minden eresztékében csikorogva zuhant a hullámvölgy mélyébe.
Ott voltam a parancsnoki nagy kabinban, mivel James Brumfield még mindig nem tudott – vagy talán nem akart? – lábra állni.
Newport admirális váratlanul így szólt:
– Urak, Virginia közelében járunk. Most már nincs idő az újabb fontolgatásra. Amit mondtam, megmondtam. Így mondta: „újabb fontolgatásra”, és amikor a tizenegyedik napon sűrű köd, de nyugalmas nap köszöntött reánk, azonnal parancsot adott a Discoverynak és a közben előkerült Goodspeednak, hogy nyugati irányban elindulva, kíséreljék meghatározni helyzetünket.
A felszálló ködben, a megújuló viharokban három napot szántunk arra, hogy a távolban feltűnő lapos földnyelvet térképeinken is felismerjük.
Nem sikerült.
Ekkor újabb kemény szélroham támadta meg a hajókat.
Nem volt idő sem a vitorla bevonására, nem volt mód őrszemek állítására, akik figyeljék a viharban is felismerhető tenger alatti zátonyokat. Vakon és megfélemlítve száguldottunk előre. A tizenegy napos orkán alatt egyetlenegyszer sem éreztük ennyire kiszolgáltatva magunkat a természet hatalmas erőinek. Így telt az egész éjszaka. Az orrvitorla hatalmas csattanással kettérepedt, és elpattanó köteleivel messzire repült.
Hajnali öt óra tájban a hullámzás mintha enyhült volna.
És vele a szél is.
Derengő fény tört át a ködön. A nap fénye. Aztán egyszerre csak felszakadt a párafüggöny, és mi döbbent, örömteli csodálkozással láttuk, hogy a végtelen víztükröt bal oldalról lapályos, homokos part szegélyezi. Távolabb dombok emelkednek méregzöld, buja lombú fákkal.
Bámultuk az ismeretlen tájat. Más volt, mint a trópusi szigetek. Egészen más. Homok és kő. Dombok csak a távolban látszanak.
A napfény melengette arcunkat. És tudtuk, hogy melengeti a tájat is. Hidegebb világ ez, mint a paradicsomi szigetek, nekünk mégis kedvesebb, otthonosabb volt itt. Mintha az angliai partokra jutottunk volna…
Ekkor hatalmas térképeiből feltekintett Newport admirális, és felkiáltott:
– A Chesapeake-öböl!
Utunk végcéljához érkeztünk, íme partra szálltunk Virginiában! Viharral, éhezéssel, gyűlölködéssel és várakozással, ezernyi viszontagsággal teli út állt mögöttünk. Lemondással teli út is bizonyosan, hiszen a Kis-Antillák vulkáni forrásokkal, meseszép bozótokkal és sárga fövénnyel ékes partjait fájó szívvel hagytuk oda valamennyien.
Leendő hazánk, Virginia barátságosan fogadott.
A kora hajnali napfény hirtelen felszippantotta a ködöt. Úgy felszippantotta, mintha sose lett volna, és akkor egyszeriben kitárult előttünk a tenger tágas öble. A beltengerrel is felérő Chesapeake-öböl.
Csillogott a víz, vakította a szemünket. Az illatos, kora tavaszi szél felkapta a hullámok taraját, és hűs permetként szórta reánk. Hideg volt az ég kékje, hűs a víz is. Beleborzongtunk.
Hunyorogva, fintorogva, mégis meghatottan és kíváncsi boldogsággal figyeltük a partot.
Alig hagytuk el jobb kéz felől a későbbi Henry-fok gyér fűvű, homokos vonalát, végeláthatatlan mocsári erdőség tűnt a szemünk elé.
A sudár cédrusok örökzöld lombja sötét színeivel felhőként borult a lombját bontogató fák és bokrok fölé.
A lapályos vízpart mögött csak a messze távolban kéklettek kisebb magaslatok. A nádas és a mocsári vadonság pompás virágaival csalogatott, és a sárgástól a kékesig ezernyi árnyalatban mutatkozó zöld színével gyönyörködtette szemünket.
A kapitányok bevonatták a vitorlák nagy részét. Most a három hajó oly nesztelenül és lassan siklott a szelíd hullámokon, mint három kísértet.
Aki csak tehette, az előfedélzetre húzódott, és a korlátra könyökölve, elmerülten bámulta a partokat.
– Szép… – suttogtam elfúló hangon.
– Az… – mondta valaki a. hátam mögött. – Szép és lakatlan.
Végigfutott szemem a tájon, és egyszerre csak valami megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajtam. Soha azelőtt, még az Atlanti-óceán végtelen víztömegének közepén sem láttam hajónkat oly kicsinynek és magányosnak, mint ezekben az órákban. Igen, igen, leendő hazánk, Virginia barátságosan fogadott, de vadonjának rejtelmes sűrűjével, hosszan elnyúló partvonalával, titokzatosságával hatalmasabbnak és nyomasztóbbnak tűnt az óceánnál is.
Idegen világ, más világ. Saját törvényei szerint élő hatalmas földrész. Vajon meddig húzódik ez a part, vajon milyen mélyre terjed a szárazföld belseje, vajon mekkora ez a világ, amelynek birtokbavételére oly túlzó önbizalommal elszántuk magunkat?
Edward Maria Wingfield, a spanyolszakállas, finom nemesúr széttárta karját, és hangját remegtetve felkiáltott:
– Ah, mily gyönyör e tájra lépnem itt!…
A versből azonban nem lett semmi. Edward Maria Wingfield hiába fogadkozott az egész hajóút alatt – mert fogadkozott –, hogy a megérkezés napján pompás szonettben köszönti majd Virginiát, az elhatározás csak elhatározás maradt.
– Hála istennek! – dörmögte csendesen egy álmos szemű, mókás képű emberke, bizonyos Anasthasius Todkill. – Már azt hittem, dalra gyújt az uraság. Hihi, pedig mondhatta volna, hogy… na, várj csak, Tom, mit is mondhatott volna? Azt például: „Ah, mily gyönyör e tájra lépnem itt, hála az égnek, mely itten lépre vitt…”
Kirobbant belőlem a nevetés. Sajnáltam, hogy a gazdám nem lehet mellettem, mert biztosan ő is jót nevetett volna Anas Todkill tréfáján. Nem úgy, mint George Percy hadnagy, aki rosszallóan csóválta a fejét, és hátrakiáltott Newport admirálisnak:
– Engedelmével, illene köszönteni az Újvilágot! Newport azonban megtiltotta a lövöldözést. Még csak az kellene, hogy az ágyúdörgés elvadítsa a kedves táj paradicsomi egyszerűségű bennszülötteit! A Londoni Tanács utasításaiban is benne foglaltatik az erre vonatkozó intelem, s az angolok amúgy sem olyanok ám, mint a spanyol hódítók, akik puskával kezdik és karddal végzik a barátkozást.
– Csónakot!
Egy nagy folyó torkolatához értünk. Óvatosan haladtunk előre, mert a víz sodra itt magával ragadta a kidobott ónt, a zsinór tehát mélyebbnek mutatta a medret, mint valójában volt.
– Csónakot! Csónakot!
A három hajó horgonyt vetett, és vízre engedte csónakjait. A kapitányok harci díszbe öltöztek, felvették mellvértjüket, tollas forgós acélsisakjukat, előkerültek a zászlók, a kürtök és a fegyverek.
A partraszállás máskor sem kis dolog. Mint ahogy a horgonyvetés, a kikötés sem az. Rövid hajóséletemben megtanultam, milyen félve vigyázzák és hányszor gyakoroltatják ezt a kapitányok. Hazai kikötőbe kecsesen fusson be a hajó, a legények villámgyorsan és összehangoltan dolgozzanak, a szélbeállás a vitorlák felgöngyölítése és a horgony kivetése szinte egyetlen műveletnek hasson. Idegen kikötőbe bezzeg méltósággal és erejét fitogtatva ússzék be a vitorlás! Fedélzetén tökéletes legyen a rend és a tisztaság, s a hajóslegények mellett sisakos-mellvértes katonák is álljanak a fedélzeten. Ha úgy tetszik, még az ágyúk ablakát is felcsapják, és a kikötőkalauz, ha ideig-óráig átveszi a hajó irányítását, érzi és elmondhatja, hogy ezen a hajón csak egy kapitánynak engedelmeskedik az összetanult legénység.
A kikötés és a partraszállás így folyik idegen és ismeretlen földek partjainál is, azzal a különbséggel, hogy a vadak előtt nem szükséges a hajóművészetet fitogtatni… sokkal inkább a fegyverek erejét. Inkább ne bámulják meg a vízen pihenő hajót, de igenis nézzenek rettegve a partra lépő katonákra.
De hát most? Vajon mi a teendő?
Nem rövid látogatásra, virtuskodó csetepatéra érkeztünk. Száz-egynéhány embernek állandó lakóhelye, második hazája lesz ez a föld.
Virginia barátságos képpel, tavaszi színekkel fogadott minket.
S ez fellelkesítette a három hajó minden emberét.
Newport admirális máskor kifejezéstelen arcán széles mosoly ragyogott.
– Minden rendben, minden rendben – mondogatta. Gabriel Archer John Martinnal sugdosott, és különös, sértődött arca egészen kipirult az izgalomtól: a part különböző részeire mutatott, majd a folyó felső folyása felé intett. John Martin alig figyelt a szavára, saját embereire ügyelt, akik máris előhozták hatalmas bugyrait: azt mondták, ércfejtő csákányok és aranymosó tálak rejtőznek bennük.
Láttam a Goodspeed csónakjában a katonás mozgású Bartholomew Gosnold kapitányt és a Discovery kicsiny lélek vésztőjében a kövérkés Ratcliffe alakját, aki élénk gombszemét kissé ijedten, ám örömteli kíváncsisággal jártatta a parti fenyőkön.
Edward Maria Wingfield, ez a rátarti, finom nemesúr még mindig a versével bajlódott, és százszor is elmondta:
– Ah, mily gyönyör e tájra lépnem itt!…
Newport úgy rendelkezett, hogy harminc fegyveres kíséretében patra száll. A harminc fegyveresen kívül még Gosnold kapitány, Ratcliffe kapitány, továbbá Wingfield és Archer kíséri partra.
– Induljunk!
Nagy zajjal, lelkendezéssel ugrottak csónakokba. És már a vízen voltak valamennyien, de még mindig nem fogyták ki az örömből.
– Így képzeltem! Ilyennek képzeltem – bizonygatta Newport.
– Akár itt fel lehetne ütni a sátrakat! – kiabálta Archer.
– Ah, mily gyönyör e tájra lépnem itt!… – szavalta Wingfield reménytelen erőfeszítéssel.
A csónakok lassan távolodtak-a hajóktól. Csillogva-ragyogva, nagy trombitariogatás közben úsztak a vízen. Zengett a folyó.
Egy pillanatra összeszorult a szívem: ezek itt birtokukba veszik egész Amerikát, miközben az én gazdám bilincsbe verve hever a hajó mélyén.
Átkozott sors!
Vagy mégsem az? Mert hajlamos ám az ember földöntúli bölcsességet és intő jeleket kiolvasni az eseményekből. Ha akkor megkérdeznek, azt feleltem volna: Isten ujja van a dologban bizonyosan.
Mert íme, alighogy a nehéz csónakok felfutottak a menedékes partra, és alighogy kikászolódtak belőlük a nehéz páncélba öltözött katonák… és alighogy földbe szúrta a György-keresztes zászlót Newport admirális, jeléül annak, hogy királyunk nevében a földet birtokba veszi – tollas indián nyílvessző suhant át a levegőn, és koppanva hullott le az egyik katona sisakjáról.
Mi, akik a hajókon maradtunk, nem láttuk sem az első, sem a többi nyírvesszőt. Mi csak a nagy kavarodást láttuk, és a dühös kiáltozásokat hallottuk. Mintha kísértetek ellen küzdenének a partra lépők, oly értelmetlenül hadonásztak kardjaikkal, és mint megannyi Don Quijote, bökdösték a levegőt lándzsáikkal. A bozót mélye néma és mozdulatlan maradt, indiánoknak nyomát sem látták sehol… mégis száz és száz helyről, lombok sűrűjéből, fák odvából szinte megállás nélkül, kíméletlen némasággal suhantak elő a láthatatlan ellenség nyilai.
A trombiták visszavonulót fújtak.
Láttuk, amint tülekedve, egymást megelőzve rohant vissza a csónakokba a fényes harci nép.
Hallottuk, amint fáradt hangon pukkant az egyik muskéta. A nyilak a csónakokat is elérték. Szaporán kopogtak a palánkokon, és megcsendült csonthegyük a kézipajzsokon.
A katonák káromkodtak, és öklüket rázták a part felé. Newport felállt a csónakjában, és kezét a szívére tette, jelezve békés szándékát. A csónak azonban megbillent, ő hirtelen lehajolt, hogy megkapaszkodjék az ülésdeszkában… és szerencsére, mert egy nyílvessző éppen a feje felett röppent el.
Éles kiáltás hangzott. A nyílvessző az egyik evezősnek a torkát ütötte át.
A három csónak most már veszett iramban igyekezett vissza a hajókhoz.
Könnybe lábadt a szemünk, oly meredten, megrendült némaságban bámultuk az eseményeket. A kezünk belefájdult, úgy markoltuk az előfedélzet korlátját. Zúgott a fülünk, és lüktetett a halántékunk, miközben hol a láthatatlan ellenséget, hol pedig menekülő bajtársainkat vigyáztuk fürkésző tekintettel.
Ott álltam én is a többiek között, és hogyha megvolt is minden okom a kárörvendő nevetésre, amiért kihagyták gazdámat az első partralépés nagyszerűnek ígérkező perceiből, komoran és döbbent ijedelemmel néztem a nádasok felé.
Száz-egynéhány embernek jövendő hazája lesz ez a föld… bármiképpen alakuljon egymás közötti harcunk, a telep dolga van most veszélyben. Ha az első partralépés így végződött, mit várhatunk majd az elkövetkező hetekben és hónapokban? Akkor már nem lesznek velünk a hajók, már nem lesz módunk a hazatérésre… Meglehet, elveszünk majd mind egy szálig! Akárcsak Sir Walter Raleigh minden telepese.
– Átok van ezen a gyarmaton – suttogta mellettem Anas Todkill.
Forró leheletet éreztem. Egy hang reszketett a hátunk mögött.
– Megeszik az emberhúst. Vadállatok ezek… nem is emberek. - Az istenfáját, fel kellene perzselni itt mindent! Felégetni, felperzselni, letörölni a föld színéről!
Hátranéztem. James Brumfield állt a hátunk mögött, és tajtékzott a dühtől.
Mintha csak Brumíield szavait visszhangozta volna, fel-csattant John Martin kiáltása:
– Az ágyúkhoz!
Az ágyúk legénysége egymást taposva rohant a helyére. Pánikszerű gyorsasággal töltötték meg a falkonettákat, felcsapták a fatáblákat, és a Sarah Constant – amelyik a legközelebb állt a folyótorkolat jobb partjához – percek alatt tüzelésre készen várta a parancsot.
Amely nem hangzott el.
Helyette Newport admirális csónakjából csattant egy figyelmeztető lövés, aztán maga az admirális ordítva, hadonászva kapaszkodott fel a fedélzetre.
– Martin kapitány, megőrült?! Mi ez? Lázadás? Ránk irányították az ágyúkat! Igenis, ránk irányították! Egy percre hagytam el a hajómat, és máris lázadnak! Felelni fog! Ezért felelni fog!
Martin kapitány halottsápadtan vágta magát vigyázzba.
– A vádat visszautasítom! Az ágyúkat jogos önvédelemre készítettem elő! És most is azt tanácsolom, lőjünk a partra. Mutassuk meg nekik…
– A fene a jódolgába! Kegyelmed ad nekem tanácsot?! – Newport szeme körül nagy karikákba csapódtak a ráncok. – Mit gondol, Martin uram? Tudok én is annyit, mint a kegyelmed Drake admirálisa! Hát nem hallotta a Londoni Tanács utasítását? Lődözni akar?!
Dühében kirántotta kardját, és beledöfte a fedélzet deszkáiba.
– Azt hiszi, talán gyávaságból jöttem vissza? Azt hiszi, nem tudok elbánni akár háromszor ennyi ellenséggel? Hallja az úr, nekem ne parádézzon, ne „segítsen”! Majd meglátjuk, mire megy, ha mi már hazatérünk!
Fel-alá csattogott a fedélzeten, nagyokat fújt, és lángolt a képe. Nem törődött a többiekkel, akik a csónakban maradtak, és most rémülten, dühösen zajongva kapaszkodtak felfelé a hágcsón. Nagy hirtelen, ügyetlenül vitorlavászon batyut eszkábáltak össze, abban emelték fel a szerencsétlenül járt evezőslegényt. Már halálán volt, rémisztőén hörgött, és vastag patakban ömlött nyakából a vér.
Véres volt Gabriel Archer is. Mindkét kezét felsebezték a nyílvesszők, s noha sebei nem voltak mélyek, nem is fájdalmasak, mégis eszelős rémülettel rohangászott a főárboc körül.
– Mister Watton, ide hozzám! Parancsolom, azonnal jöjjön ide hozzám! Megmérgeztek! Ezek az átkozott vadak mérgezett nyílvesszőkkel lőnek! Ide hozzám, ha mondom, az istenfáját! Admirális, követelem, hogy azonnal vegyenek kezelésbe!
Archer nem sírt, de az arcán kétoldalt végigfutó mély ránc, férfiatlanul pisze orra és könnyzacskós szeme most – rémült rikácsolása közben – ordítozó kisgyermekre emlékeztetett. Newport nem válaszolt a kiabálásra, hanem csak végignézett rajta, aztán a haldokló legényre esett a pillantása, és – hát bizony becsületére legyen mondva – elfordult, mint aki azt mondja: „Kedvesebb nékem a hajóslegényem, mint te, nyavalyás! Várj a sorodra, ha beledöglesz is!”
Watton mester, a doktorunk mégis felállt, és megnézte Archer kézsebeit.
– Uram, nyugodjék meg, a sebekbén semmi nyoma a méregnek!
– Mi az, hogy semmi nyoma? Mi az, hogy semmi nyoma?! Ó, te hatökör, hát érzem a mérget!
– Uram, láttam már mérgezett sebet! Nem is egyet. Ez nem az.
– De a szívem felé halad… érzem, hogy a szívem felé halad a görcs!
Watton doktor vállat vont. James Brumfield segítségével bekötözte Archer kezét. Gyorsan és némán dolgozott. Nem zavarta, hogy körülötte, mint felbolydult méhkas, zajong a fedélzet, hogy mindenki a partraszállás kudarcát magyarázza és mentegeti, hogy a mérgelődő, fenekedő katonák hadonásznak és lökdösődnek körülötte.
Thomas Wattonnak „pogány” képe volt. Csak ritkán viselt kalapot, a tűző trópusi nap ellen sem védte fénylőén kopasz fejét. Szakállt sem növesztett, ellenben büszke volt hatalmas harcsabajuszára, amely angol létére is – John Smith uram véleménye szerint – egészen töröknek mutatta.
Most a feje búbjáig vörös volt az elfojtott dühtől, mire befejezte Archer kezének kötözését.
– Készen van, tisztelt uram… Nahát! Engedelmével még annyit mondanék, hogy fiatal legény voltam a spanyol armada támadása idején. Lord Howard nagyadmirális úr mégis engem hívott hajójára, az Ark Royalra, hogy lennék ott a seborvos. Hatökröt aligha ér ekkora megtiszteltetés…
Fújt egyet, aztán faképnél hagyta Archert. Sietett vissza a másik sebesülthöz. Az akkor már halott volt. Segíteni amúgy sem lehetett volna rajta: a nyilat keresztbe kapta, s az nemcsak a gégéjét roncsolta össze, hanem felszakította a nagy ütőeret is.
Virginia, új hazánk barátságos képpel, de gonosz indulattal fogadott.
A nagy zűrzavarban, veszekedésben – mert mérgükben és csalódottságukban egymásnak estek az emberek –, mondom, a nagy zűrzavarban fogtam magam, és lelopóztam gazdámhoz. Mint minden alkalommal, most is megrángattam kissé a lakatot a nehéz deszkaajtón, hátha véletlenül nyitva felejtették, csak nem tudunk róla. De hát zárva volt az, mint mindig.
– Kapitány úr, kapitány úr – suttogtam.
– Te vagy az, Tom? Mi újság?
– Nem jöhettem, kapitány úr! Most is csak szöktem ide. Mert nagy baj történt odafönt. Newport admirális partra szállt harmincöt emberrel, de az indiánok visszakergették. Egy halottunk is van. Archer kapitány úr mindkét kezén megsebesült. '
Elhallgattam. Vártam, hogy Smith kapitány vajon mit mond erre az újságra.
– Hol vagyunk? – kérdezte hirtelen.
– Egy nagy folyam torkolatában, kapitány úr – feleltem. »- Az admirális James folyónak nevezte királyunkról.
A börtönajtó mögül elgondolkozó hümmögés hallatszott. Meg akartam mutatni, milyen körültekintő, jó felfedező és tengerész vált belőlem, ezért hozzátettem:
– A folyam torkolatában horgonyoztunk le. Azt mondják, rossz helyen, mert itt nagy az apály és a dagály közötti különbség, és ha itt maradunk, nemcsak a vadakra kell majd ügyelnünk, hanem a tengert is vigyázhatjuk, nehogy az áradat letépje horgonyainkat… és… és…
– Mondd csak Tom, milyen a part? Sűrű a növényzet?
– Ó, kapitány úr, nagyon szép itt minden! Hatalmasak a fák, távolabb sűrű nádas, és a bozót egészen a vízpartig ér…
– A mindenségit!… Hát nem papoltam nekik eleget arról, hogy csakis olyan helyen szabad partra lépni, ahol a víztől jó messzire vannak a fák?! Nyíllövésnél messzebbre. Hogyha ellenség támad, ne támadhasson a sűrűből! Ezek már nyelni sem tudnak a büszkeségtől! Inkább belehalnak, de csak azért is az ellenkezőjét csinálják!
Odafentről zűrzavaros kiabálás, veszekedés hallatszott. A hajósok és a katonák nagy hangon tárgyalták a lezajlott eseményeket. Ki hogyan viselkedett a nyílzáporban, ki mit mondott, „megjósolta-e” vagy sem, és hogy mit kellene csinálni hasonló meglepetések ellen.
Most már túl voltak a közvetlen veszélyen. Már arra is jutott a dühükből, hogy egymást okolják a kudarcért.
– Tom? Itt vagy?
– Igenis, kapitány úr!
– John Rolfe barátommal nem beszéltél?
– Egyszer átjött a Goodspeedról, és akkor biztatóan intett nekem, de amikor Newport kapitánytól kilépett, bizony igencsak gondterheltnek láttam. Azt. hiszem, hogy éppen kapitány uram ügyében járt akkor nálunk, de az admirálissal nem értett szót.
– Gondolom…
– Azóta pedig nem találkoztunk. Én nem mehetek át…
– Hát persze.
– Nem tudom, mit terveznek kapitány úrral. De hogyha miattam…
– Miattad? Te szamár! Ó, te kis szamár! Azt hiszed, miattad csuktak le?
– Nem tudom, mit terveznek kegyelmeddel, kapitány úr.
– Majd elválik, ha a ladikot kinyitják…
– Az ám, a titkos ládikó! Úgy szólt a Londoni Tanács határozata, hogy mihelyt elérik a hajók Virginia partjait, a dobozt fel kell nyitni, és azontúl már a kinevezett kormányzótanács dönt mindenben.
– Figyelj, Tom! Ha leszáll az este, kiszabadítasz. A torkomba ugrott a szívem.
– Én?…
– Te, ha mondom. Vacsoraosztáskor előveszed a csomagomból a rövid tőrömet. Az ingedbe rejted, és a vacsorával együtt lehozod…
– És ha nem engednek?
Éreztem a hangján, hogy méregbe gurult. Még jobban féltem.
– Ej, hát csak nem kérsz rá engedélyt?! Egyszerűen lejössz. Nem szólsz senkinek, jössz. Ha az őrök nem engednének, azt mondod, Newport küldött. Nem rághatok mindent a szádba… ejnye! Na siess!
Rohantam fel a hajó mélyéből a világosságra. Nagy volt a zaj, hangos vitától zengett a hátsó fedélzet, éppúgy, mint a legénység szállása.
Ratcliffe átjött a Discoveryról, és kijelentette: véleménye szerint nem is kellene a telep kirakásával vesződni. Ha már eddig eljutottunk, hatoljunk felfelé a folyón, ameddig csak lehet. Ha itt valóban sok az arany a hegyekben, ahogyan hírlik, akkor a folyó vizéből is kimoshatunk elegendő kincset, nem kell a földet túrnunk. Aztán ott van a Londoni Tanács másik határozata: meg kell keresnünk az átjárót, amely a Csendes-óceánba vezet. Volna dolgunk elég…
A legénység meg a leendő telepesek ellenben azzal bujtogatták egymást, hogyan fognak majd bosszút állni a csúnya fogadtatásért.
Borzasztó történeteket meséltek, főképpen a spanyolok dolgairól, akik vérebeket uszítottak a bennszülöttekre, és ha mégis ellenállásra találtak, kíméletlenül lelődöztek csecsemőktől az aggastyánokig mindenkit.
– Itt is azt kéne csinálni! – kiabált Joe Read, egy Greenwichből idevetődött kovácsmester. – A legjobb volna rájuk gyújtani az erdőt.
– Az aligha sikerülne – mormogta az egyik katona. – Errefelé csupa mocsár minden, nedves a növényzet. Ráadásul tavasz van… hát ez nem jó.
Kutyát nem hoztunk magunkkal, ami sokak szerint igen nagy meggondolatlanság volt. Az itteni vademberek nem értik meg, hogy minden keresztény nációnál emberségesebb az angol, tehát addig támadnak majd, amíg meg nem mutatjuk nekik az erőnket.
– Ki kell irtani őket! Ki kell irtani! Rézbőrű zsiványok. Ki látott már olyat, hogy valakinek fekete vagy barna vagy vörös legyen a bőre? Nem is lehet az olyan rendes ember…
– Mit beszélsz? Mit beszélsz? – hörögte egyszeriben vörös hajú írünk. – Ki nem lehet rendes ember?
– A vadakra értettem, pajtás.
– Hát azért, mert… csak nézz bele a tükörbe!
Igaz, ami igaz, Joe Read, a kovács koromfekete képű ember volt.
– A munka tett ilyen feketévé, a mindenségedet! De nézd meg a mellem vagy a hátam! Fehér ember vagyok!
Szó szót követett, összevesztek. Rossz nap volt az, talán rossz csillagok jártak felettünk az égen. Igazság szerint mindenki szégyellte a vereséget, és aggódott a jövő miatt.
Alig találtam a helyemet. Sokféle gondolat kavargott bennem. Hol máris indulni akartam, hogy viszem a tőrét, pisztolyát uramnak, és magam szabadítom ki a fogságból; hol meg vitáztam vele: ugyan miért nem várja meg a döntést, és miért akar éppen most megszökni börtönéből?
Ha előbb még nem értettem, most már világossá lett előttem, miért szánta rá magát most a szökésre. Hát persze! Megérkeztünk Virginiába, itt van előttünk a hatalmas szárazföld… ugyan nem fogja megvárni, hogy kimondják rá a halált. A tengeren nem szökhetett meg. Hova is szökne? A kis szigeteket meg könnyen felkutatta volna utána az admirális.
Itt van az alkalom.
Ahogy kinéztem a tavaszi napsütésben zöldellő partra, egyszeriben barátságosabbnak tűnt szememben Virginia. A gazdám majd csak szót ért az indiánusokkal, még ha olyan vadak, akkor is. Vajon milyenek? Torzonborz, meztelen alakok, akik az erdők mélyén emberhúst rágva, vadul forgatják szemüket?
Nem láttam én akkor még egyetlen indiánt sem.
Lesiettem gazdám motyójához. Lázasan törtem a fejemet, vajon mi mindent vihetnénk magunkkal. A tőrét emlegette, de talán a pisztolyát is sikerül magammal vinnem. De bárhogy igyekeztem eltüntetni ingem alatt, a hatalmas, kétcsövű fegyver már messziről árulkodott volna céljaimról. A tőrt is nehezen sikerült úgy becsúsztatnom az ingem alá, hogy a nadrágom öve tartsa. Ha kihúztam kissé magamat, senki sem láthatta, mit rejtegetek.
Most már idáig eljutottam, váratlanul megszűnt minden szorongásom. Valami jóleső melegség járta át a szívemet. Hála és büszkeség kavargóit bennem, és a boldogságtól könnybe lábadt a szemem. No lám csak, végre tehetek valamit!
Hirtelen elakadt a lélegzetem.
Ujjaim a saját ruháim között matattak éppen, amikor váratlanul valami kemény, gömbölyű tárgy került a kezembe.
A vér a fejembe tolult, és lüktetett a halántékom. Egészen ráhajoltam a kis batyura, amelyben szegényes ruháim voltak. Egészen ráhajoltam, szinte ráfeküdtem, mert úgy éreztem, ezer szem figyel ebben a pillanatban…
Kezembe került egy itt felejtett üveggyöngy.
A legnagyobb és legszebb valamennyi között.
Amikor felfedezték a lopást, Brumfieldtól is, tőlem is azonnal visszavették az ellopott portékát. Nem számolták persze, nem is volt mit számolniuk. Halomban állt odalent a sok olcsó csecsebecse; Brumfield is találomra markolt akkor bele, hát visszatették, amit megtaláltak.
Ezt az egyet itt felejtették.
Körülnéztem. Senki sem volt a közelemben. Mégsem mertem elővenni, hogy akár egy percre is gyönyörködjem benne. Tudtam, hogy jókora dió nagyságú, áttetszőén kék üveggyöngyöt tartok a kezemben, de csak szorongattam kétségbeesetten, és nem mozdultam.
Átvillant az agyamon a legtermészetesebb gondolat: vissza kell adnom a gyöngyöt. Egyszer már átkozott, buta módon belekeveredtem egy lopásba. Isten a tanúm rá, hogy nem a gyöngyökért tettem, hanem James Brumfieldtól féltem. De hát ha ezt az egyetlen gyöngyöt megtalálják nálam, senki sem mossa le rólam az újabb lopás vádját. S maga John Smith kapitány mondta, hogy halált érdemelne az…
Csakhogy miért is ne lehetne enyém ez a gyöngy?! Megszenvedtem – meg is haltam érte. Az a borzalmas reggel felért egy halállal.
Úgy szorítottam a gyöngyöt, azt az átkozott kék gyöngyöt, hogy vizesre izzadt a tenyerem. Aztán erőt vettem magamon, és nagy hirtelen visszacsúsztattam tarisznyám mélyére egyetlen kincsemet.
Rohantam a fedélzetre.
– Hej, Tom, mi ütött beléd, hogy ilyen peckesen jársz?
Elfordultam, és dobogó szívvel siettem másfelé. Mintha nem is hallottam volna a kiáltást. Mert nem voltam én soha kövér gyerek, éppenséggel hogy zörgött minden csontom. Most mégis behúztam nem létező hasamat, csak hogy észre ne vegyék, mit rejtegetek övemben az ingem alatt.
Éppen ezt vette észre valaki.
Dobogó szívvel, izgatottan vártam a vacsoraosztást.
Ha minden simán megy, Smith kapitány az esti imádság alatt szökik meg a Sarah Constantról…
De hát nem ment simán semmi.
Mint mindig, most is James Brumfield döntötte halomra minden tervemet.
Sötét lesz már, mire elérkezik a vacsora ideje.
Még sötétebb lesz, amikor Hunt tiszteletes imára szólítja a gyülekezetet.
Szél nem volt. Hideg lett.
Talán fagy is majd az éjszaka.
Egyszerre csak dideregni kezdtem. Talán mert túlságosan is hamar hagytuk el a trópusi tengereket, és nem volt még időm hozzászokni – vagy éppen visszaszokni – a hűvösebb levegőhöz. Londonban sokszor még a téli latyakban is mezítláb futottam, és tavaszidőtől fogva egy szál ingnél sosem volt több a testemen.
Vagy más miatt reszketek?
Nem félek, nem félek! John Smith kapitány mellett nincs is mitől félnem! A hajón megmentette az életemet. A lázadás vádját is vállalta értem. Hiszen aki a hajó kapitányának ellentmond, azt azonnal kivégezhetik. Ő mégis ellentmondott Newportnak.
– Héé! Te! Te ottan! – ordított rám a káplár. A hosszú hajóút alatt sem tanulta meg a nevemet. Igaz, én sem az övét. – Ide hozzám!
– Parancsára!
– Mi van az övedben, fiú?! – forgatta a szemét, és vészjósló képet vágott.
– Az… az én övemben… – dadogtam halálra váltán.
– Hát kinek szóltam, ha nem hozzád, az apád istenit! Azt hiszed, nincs jobb dolgom, mint a magadfajta taknyosokra ügyelni?! Elő azt a tőrt, barátocskám, mert így is, úgy is kapsz egy pofont!
Senki se figyelt ránk. Ott álltunk a fedélzeti lejárónál, mert oda húzódtam már jó előre, hogy el ne szalasszam a percet, amikor a vacsorát leviszik a gazdámnak.
– A gazdám tőre, káplár úr. Az indiánok miatt vettem magamhoz.
Harciasságom hallatára megenyhült, a pofon elmaradt.
– Add csak ide, mert még lenyeled! Így omlott össze egyetlen perc alatt az egész napi tervezgetésem. Lángoló arccal, megsemmisülten húzódtam félre.
Ó, hát csak ennyi az egész? Add ide a tőrt! És én odaadom?
Mit szól majd Smith kapitány, ha várja jöttömet, és én nem megyek, ha várja a fegyverét, és nem hozza senki?
Hangot hallottam:
– Kis hülye! Elfelejtetted már, hogy én parancsolok neked?
James Brumfield áll mögöttem.
– Kis hülye! – ismételte, és előreszegezte az állat, éppen úgy, mint amikor megvert. – Ezentúl én parancsolok neked. És csakis én. Az admirális ma estére összehívta a nemesurakat, hogy ítélkezzenek a gazdád felett. Nem sok reménye lehet, mondhatom.
Nem fordultam hátra.
– Ide nézz, ha neked beszélek! Most pedig gyere, felszolgáljuk a bort az admirális kabinjában, miközben kimondják az ítéletet a gazdádra.
Az övére csapott. Tüntetően tette, hogy odanézzek. James Brumfield övén ott fityegett – John Smith kapitány tőre.
– Jöjj utánam!
– Igenis, James Brumfield.
Nehéz csizmáikban, vasba öltözötten, komoran és szótlanul ültek asztalhoz a flotta nemesurai Newport admirális nagy kabinjában.
Az admirális előtt ott állt az asztalon az ébenfa ládikó.
Bort ittak az urak, és ez hamar a fejűkbe szállt. Úgy csapták az asztalhoz a nehéz kancsókat, hogy csak úgy csattant.
– Na, kezdjük!
Newport azonban hallgatott. Tudta, hogy itt a hajókon még ő az egyetlen hatalom. Még ő az úr. Amíg az a láda fel nem nyílik, ő parancsol.
– Urak – mondta a kínos hallgatás után –, megérkeztünk Virginiába.
– Meg… a fene ott egye meg! – dörrent John Martin hangja. – Végig kéne ágyúzni a partot, kifüstölni a sok rusnya férget!
– Majd arra is sor kerül. Most másról kell döntenünk.
– Döntenünk? – emelte fel álmatag pilláit a sunyi képű Archer kapitány. – Már megbocsásson, admirális uram, de a döntés egyedül a kegyelmed dolga.
– Tévednek az urak – mondta Newport –, ha – azt hiszik, hogy ma Smith kapitány dolgában jöttünk össze. Annak idején majd határozhatnak felőle, hogyha kedvük tartja…
– Már megbocsásson, admirális – kotyogott közbe Ratcliffe, és csipkés kendőjével törölgette kopasz feje búbját –, hogyan dönthetnénk mi John Smith kapitány felől, amikor ő kegyelmed ellen lázadt? Az admirális jogköre, ha jól tudom…
– Rosszul tudja. John Smith kapitányt már a Kanári-szigetek előtt lecsukhattam volna. Hihetetlen meséivel túl nagy népszerűségre tett szert. A kalózokkal való találkozás pedig éppen hogy gyanús. Mit lehet várni az ilyen embertől? Csakis azt, amiről kegyelmetek beszéltek nekem: hogy egyszerűen magához akar ragadni minden hatalmat, így van?
Senki nem felelt. Megcsosszantak a nehéz csizmák.
A nagy kapitányi kabin imbolyogni kezdett. A Sarah Constant lassan felemelkedett, és halk reccsenéssel tudatta, hogy itt a dagály.
– Feleljenek az urak! Mondták, vagy nem mondták? Mint mindig, most is Edward Maria Wingfield mentette meg a helyzetet.
– Nem értem kegyelmedet, admirális. Miért ez a harciasság? Akármit is mondtak az itt jelenlevő urak, utóvégre az nem mentegeti, de nem is súlyosbítja Smith kapitány bűnét. Azt ugyanis, hogy lázadást kísérelt meg a hajón, ugyebár…
Newport area vérpiros volt. Őklével rávágott az ébenfa ládikóra.
– Gondolkoztam én a dolgon! És semmi kedvem vásárra vinni a bőrömet a kegyelmetek kénye-kedvére! És ha éppen tudni akarják, John Smith kapitányt is egyszerűen szabadon engedem. Értették?
Lihegett és fújtatott Newport admirális. Úgy nézett végig a nemesurakon, mintha nyársra akarná szúrni őket a tekintetével. Azok pedig csalódottan és döbbent képpel meredtek maguk elé.
– Volt, amikor másképpen beszélt kegyelmed – sziszegte George Kendall.
– Visszautasítom! Szavamat adtam, hogy a ládikó titkát megőrzőm. Hát állom is a szavamat. Ne higgyék ám, hogy amolyan tengerjáró sült paraszt vagyok én! Ha én most megbüntetem John Smith kapitányt, mielőtt a ladikot felnyitnánk… Hohó, megtörténhet ám, hogy az ő neve is a listán lesz! Akkor mi lesz? Csak annyi, hogy Christopher Newport admirális bűnös merénylettel már jó előre a kormányzótanács egyik tagjának életére tört! Igaz-e?
Egészen felvidult, hogy ezt kimondta. Két kezével rátenyerelt az asztalra, és diadalmasan nézett körül.
A kezek újra a borospoharak után nyúltak. Valaki tüntetőén hümmögött, mások a nagy kabin mennyezetét nézték, ahol ugyan semmi néznivaló nem volt, mert Newport admirális mogorva és magának való ember lévén, nem díszítette semmivel tengeri otthonát..
Newport rátétté kezét az ébenfa ládikóra.
– Eljött, uraim, a nagy pillanat! – mondta. – A Londoni Tanács határozata értelmében a megérkezés napjának estéjén fel kell nyitnunk a ladikot. Ettől fogva a telep dolgában azok intézkednek majd, akiket a Londoni Tanács kijelölt. A határozat így szól, és én ehhez tartom magamat.
(Akárcsak a búcsúvacsorán, James Brumfield most is az asztal másik oldalán állt. Ránéztem, de ő nem vette észre pillantásomat. Előbb még bizonytalanul az övéhez nyúlt, ahol Smith kapitány tőre függött, de a keze megállt, és mintha csak megigézték volna, dermedten bámulta az ébenfa ladikot.)
Most hirtelen súlyos, néma csend ülte meg a nagy kabint. Mintha a hajó folytonos reccsenései is elhalkultak volna. Newport az övéből díszes veretű kulcsocskát vont – elő… aztán hirtelen meggondolta magát, körülnézett az összegyűlteken, és jelentőségteljes pillantással Edward Maria Wingfield elé tolta a ladikot.
– Mielőtt hozzákezdenék, vizsgálják meg a pecséteket, uraim! Sértetlenek!
(Hát én tudtam, mi volt az oka annak a döbbenetes, ostoba hallgatásnak, amely Newport szavai nyomán támadt. Hát igaza volt John Smithnek: ezek itt már az út alatt sorra megölték volna egymást… de így vártak. Mert vigyázni kell. Nem tudni, kinek a kezébe kerül majd a hatalom. Newport nem is csinál titkot ebből az óvatosságból. Maga mondta…)
– Hm… – sóhajtott Wingfield, és finom fehér bőre, amelyet még a trópusi nap sem barnított meg, lassan kipirult.
(Torokfojtogatóan izgalmas pillanatok voltak valóban. És csak látni kellett volna, hogy kidülledt a szeme Ratcliffe-nek, hogy eltorzult az arca Archernek, hogyan pirult tovább Wingfield, hogyan rágta a szája szélét Kendall, hogyan ivott és megint ivott John Martin, és hogyan igyekeztek mégis közömbös képet vágni. És sohasem láttam még ilyen rémültnek James Brumfieldot. Egészen előrehajolt, úgy bámulta a ladikot.)
Wingfield megpöckölte újjával a fedelet.
– A pecsétek persze sértetlenek, admirális. De vajon a láda… ugyanaz, amelyet Londonban kaptunk?
Ekkora pimaszságra Newport se számított.
– Micsoda?! Micsoda?! – ismételgette rekedten.
– Az ám – kiáltotta Archer kapitány –, a ládikót kicserélhette bárki! Talán éppen John Smith kapitány, ugyebár, akire már jó ideje várunk! Hol a csudában marad ilyen sokáig?
Ügy tettek, mint akikben most rémlik fel a sose gondolt gondolat: hátha kicserélte valaki a ládikót. Ratcliffe egyre azt motyogta:
– Valami úszott a vízben egyszer, emlékeznek, valami úszott a vízben…
– Az az én gyanúm, hogy ha az urak a fejük tetejére állnak, a ládikó akkor is az eredeti. Kár volt lödözni azon a reggelen!
– Hogy érti ezt?
– Értem, ahogy értem!
– Ez gyanúsítás!
– Fogja be a száját!
– Márpedig én is azt mondom!
– Kegyelmed is befogja a száját! Az istenfáját! Mondtam, amit megmondtam! Más ládikó nem lévén, ez az eredeti, ezt bontjuk fel, és akinek a neve benne lesz, azt a gyarmati kormányzótanács tagjaként elismerjük!
Mit lehetett tenni, rábólintottak mindahányan. Közben forrt bennük a düh és a kétségbeesés, mert telve voltak most már bizonytalansággal, hátha a ládikóval valóban nincs rendjén valami. És ez alól nem volt kivétel senki, mert akár eredeti a ládikó, akár nem, akadnak majd néhányan, akiknek vagy így, vagy úgy, nem lesz ínyükre a dolog.
– Kezdhetem? – fújt Newport. De mégsem kezdte, mert egyszeriben kitört a vihar, kegyetlen zajjal zörgött-csörgöit a nagy kabin, mindenki ököllel verte a vasmellényét: követelték, hogy az admirális tüstént ítélkezzék John Smith kapitány felett. Ez volt az utolsó próbálkozásuk, és az előkelő Wingfieldet még sohasem láttam ilyen határozottnak.
– Admirális, itt valamennyien nemesek vagyunk, régi családok sarjai. Kegyelmed gúnyt ne űzzön mibelőlünk, mert maga látja kárát!
– Engem ne oktasson, ne oktasson, annyit mondok! És ne is fenyegessen, azt ajánlom! Velem őfelsége a király is kellő tisztelettel beszél, míg sok rongy udvaroncát szóra sem méltatja.
– Ez már sok! – üvöltöttek most a többiek, és úgy tűnt, egyetlen haraggal támadnak mindjárt az admirálisra. Newport maga is megbánhatta szavait, mert sejtette, hogy sokan magukra értik.
(Láttam James Brumfield arcát. Hol Newportra vetett alázatos tekintetet, hol pedig Archerre, majd Raícliffe-re rebbent a szeme, hogy aztán bizonytalanul és rettentő gyanúval az ébenfa ladikot nézze megigézve.)
A hangzavar egy pillanatra alábbhagyott. Newport megkérdezte:
– Döntsék el, ki felett akarnak ítélkezni. Smith kapitány felett… vagy énfelettem?
Wingfield legyintett.
– Ami a kalózokkal való találkozási illeti, az már nem is gyanús. Veszélyes. Vajon ki tudja, mit beszélt Smith azokkal a trar.sszilvánusokkal a maguk barbár nyelvén? Lehet, hogy már holnap nyakunkon lesznek a kalózok… Erre gondoltak-e, uraim? Smith kapitánynak nagy része volt a Galthropp-féle összeesküvésben…
(Összeesküvés. Az egy hordóra való megromlott húsból már összeesküvés lett? És senki sincs, aki ellentmondana.)
Wingfield körülnézett, aztán valóban nagyúri gesztussal „megadta a császárnak, ami a császáré”, vagyis engedett, hogy Newport is engedhessen:
– Kegyelmed azt mondta, admirális, hogy Smith kapitányt szabadon engedi. Ha így tesz, a leendő kormányzótanács gondjára bízná amúgy is a bűnöst. Úgy vélem, bontsuk fel a ladikot, fogadjuk el a kormányzótanács névsorát, és azon nyomban küldjünk a rabért is, hogy együttesen, ugyebár, tisztelt admirális uram, ugyebár, együttesen ítélkezzünk róla.
Ez már más beszéd volt. S mintha Newport is így akarta volna, meg sem várta, hogy rábólintsanak a többiek, előragadta kését, felpattintgatta a nehéz pecséteket a ládikó nyílásáról, aztán díszes kulcsocskát vont elő az övéből, és az izgatott, nagy csendességben egyetlen gyors mozdulattal felpattintotta a rézveretes, titokzatos fedelet…
A fedél rézcsuklóit zöld rozsda vonta be, felsírt a fedél, ahogy felnyitották.
És összehajolt minden fej. Közös barátságban, bizonytalan, várakozó cinkosságban.
A ládikó belseje ólomlemezekkel volt bélelve. (Ezért volt hát oly rettentő nehéz!) Az ólom a nedvességtől védte volna, de a tengervíz mégis belefolyhatott, mert az irattekercset védő vastag vitorlavásznon vastagon állt a penész.
– Üljenek vissza – mondta az izgalomtól rekedten Newport. – Elállják a fényt.
(És láttam, hogyan fehéredik el James Brumfield arca. És hogyan néz egymásra rettentő szemmel Gabriel Archer kapitány és John Ratcliffe kapitány. És láttam ám, hogyan biggyeszti száját Wingfield, és egyetlen szemvillanásával hogyan inti nyugalomra Bartholomew Gosnoldot.)
Newport admirális elvágta a vitorlavászon zsinórját, kibontotta a csomagot.
Ott feküdt szemünk előtt néhány papirostekercs, rajttik jókora pecsétek. A titkos ládikó, íme, felnyílt. A nagy pillanat elérkezett.
Newportnak reszketett a keze, amint felemelte a legnagyobb pecsét okmányát.
– Uraim – kezdte bizonytalan, de elfúló hangon –, mai ülésünket királyunk őfelsége üzenetével kell kezdenem.
– Hát… – mondta Wingfield – éppenséggel…
– Hát akkor majd azzal fejezzük be. Méltó befejezés lesz, ha kegyelmetek is úgy gondolják.
Úgy gondolták, persze hogy úgy gondolták mindannyian. Newport tehát a következő irathoz nyúlt.
– Az alapító oklevél.
– Ej…
– Ez itt a Londoni Tanács üzenete.
– Jó, jó…
– Azok a bizonyos intelmek és tanácsok, amelyeket már a búcsúvacsorári is felolvasott Sir Thomas Smith, így hát most aligha kell elismételnünk. Tehát itt van a névsor…
Most egyszerre csak mindenki visszasüppedt a helyére. ”Lehajtotta a fejét, és szólni sem mert. Mert olyanok voltak ezek a percek, mint az ítélet percei, ítélet volt valóban, mert nemcsak a Londoni Tanács ítélkezett itt arról, kit mire tart a jelenlevők közül – saját maguk is ítélkeztek most. A lesütött szemek bűntudatot, meghiúsult ravasz terveket, hiú várakozást és irigy dühöt takartak.
– A szöveget mellőzöm, uraim… azazhogy mégsem. Mert… öö…
– Kezdje már, az istenért! – A kövér Ratcliffe nyöszörgött az izgalomtól.
– Csak annyit – mordult fel Newport –, hogy a Tanács döntése értelmében az itt felolvasott nevek részben őfelsége kegyelmes intézkedése, részben a Tanács akarata értelmében különleges hatalommal felruházott személyek lesznek. Bárminemű vita támad az itt felsorolt hét tanácstag között – annak eldöntése csakis a Londoni Tanácsra tartozik. Bárminemű bűnösséggel vádolják egymást, az ítéletet csakis a saját maguk alkotta bíróság hozhatja meg…
George Kendall közbevágott:
– Jó, jó, mindent elfogadunk, minden úgy lesz! A neveket olvassa, admirális, mert nem sokra jutunk. Lassan éjfélre jár, márpedig a névsort az első estén kell elfogadnunk!
– Kezdem – bólintott Newport, és az arcán valami különös, gúnyos mosolygás lett úrrá –, kézbe a poharakat, urak! Jó Angliánk első amerikai gyarmatának nagy hatalmú kormányzótanácsába a következő urakat nevezték ki: Edward Maria Wingfield!
– Vivát! – A kiáltásba beleremegett a Sarah Constant. Wingfield gyermekes örömmel, mégis előkelő tartózkodással emelte koccintásra a poharát.
– Christopher Newport, a flotta admirálisa!
Megéljenezték Newportot is, aki a saját nevét büszkén tagolva mondta. Aztán Bartholomew Gosnold következett, aki örömében felugrott a helyéről, és mindenkivel kezet fogott.
– Három már lement – nyögte Ratcliffe, de nem volt oka az aggodalomra. Newport következőnek az ő nevét kiáltotta, és a kövér képű, ravaszdi kapitány immár negyedszerre itta fenékig a poharát.
Most már kisebbek voltak az éljen hangjai. A sok bor beléjük fojtotta a szót, és véres, dülledt szemmel bámultak egymásra. Akiket már felolvasott az admirális, azok úgy ültek helyükön, mintha a világ legtermészetesebb dolga esett volna velük, mintha ők már mindent előre tudtak volna, és most kegyes, biztató pillantásokat küldtek a többiek felé.
– George Kendall!
– Vivát!
Még kettő. Newport egyre nagyobb szüneteket tartott az egyes nevek között. És mert látta, hogyan forrósodik a levegő, időnként felemelte ujját, és a Londoni Tanács határozatára intette a jelenlevőket: a névsor körül vitának helye nincs.
– John Martin!
John Martin kalózképe széles nevetésre húzódott. Nem is várta a koccintást, nem is várta a vivátot, egy hajtásra kiitta a poharát, aztán szinte önmagának mondta:
– Kell az arany Londonnak. Márpedig aranyat csak én tudok szerezni! Majd meglátják kegyelmetek is! Aranyváros lesz itt…
Martin kapitány nem tudta folytatni álmodozásait. Gabriel Archer felugrott és bekötözött kezével hadonászott.
– Tiltakozom! Tiltakozom! – kiabálta. – Nincs rá biztosíték, hogy a ládikó eredeti volt! Lássuk őfelsége aláírását, lássuk a bizonyítékot! Túlságosan gyorsan mennek itt a dolgok. Nem hallottuk sem a tiszteletes úr nevét, sem George Percy hadnagyét, sem Gosnold kapitány öccsét… ugye…
Érthető volt Archer kapitány rettentő izgatottsága. Almatag szeme lázas fényben csillogott. Vöröslő orra tövéből a két ránc most oly feketén húzódott a szája szögletéig,hogy úgy tűnt a lámpa világánál, sírásra görbül az ajka.
– Mi a biztosíték, hogy eredeti a ládikó?! – kiáltotta. Archer szavaira Newport csak legyintett. Két ujja közé fogta az okmányt, és unott, csalódott mozdulattal ledobta az asztalra, mint sokan a kártyalapot szokták.
– Biztosítékot kér kegyelmed. Nyugodjék meg, a ládikó az eredeti. Az utolsó név ugyanis… John Smith kapitányé!
Ha forgószél kapja fel a hajót, ha villám csap bele, akkor sem támad ekkora riadalom, mint John Smith kapitány neve hallatára. Egyszerre tízen is az okmány után kaptak, majd széttépték dühükben, Hunt tiszteletesnek kellett erővel visszavennie tőlük.
S akinek nevét felolvasták, és akikét nem, hirtelen eggyé forrtak a közös felháborodásban.
– Tiltakozunk! Nem fogadjuk el! Követeljük, hogy vasra verve vigye vissza Londonba! Ez csak tévedés lehet… Nem eredeti az okmány. Hamisítás… Vasra verve kell tartani Smith kapitányt!
Ebben a pillanatban sztentori hang hallatszott kintről. Kivágódott a nagy kabinterem ajtaja, és mintha szélvihar robbant volna be, megjelent John Smith kapitány.
Zilált, szakálla nyíratlan, bőréből, ingéből még áradt a hajó mélyének nehéz szaga. De a jobbjában kard villogott már, és baljában híres pisztolya feketéllett.
– Megjöttem, urak – bömbölte, és hirtelen mozdulattal kardja hegyére döfte a nevezetes okmányt. – Előbb a nevemet hallottam, úgy ám! Hát siettem, hogy le ne maradjak a vivátozásról. De hallottam ám azt is, hogy nem szívesen fogadnának maguk közé. Hát csak annyit mondok, urak, hogy ha kard van a kezemben, nem könnyű velem elbánni. És most nem adom ám ki a kezemből! Hé, ide figyeljetek!… John Smith kapitány neve rajta van ezen a papiroson, ez ellen nincs apelláta! Ám ha úgy tetszik, választhatjuk újra a tanácsot…
És John Smith kapitány az elképedéstől megdermedt emberek szeme láttára a gyertyák lángjához közelítette kardja hegyén a névsort. Még egy mozdulat, és belekap a láng.
– Admirális, az imént két katonáját megsebeztem, attól véres a kardom. Ezért már inkább járna vasraverés…
A bortól kábultan, a félelemtől mozdulatlanul, mint akiket varázslat ért, dühös tehetetlenséggel bámulták a kard hegyét. Az okmány széle lassan füstölögni kezdett.
– Isten hozta, Smith kapitány! Üljön le közénk! – mondta Newport admirális, és elfújta a fellobbant papirost.
Ettől kezdve az én gazdám csillaga egyre magasabban ragyogott.
Igaz, hogy amilyen magasra jutott fel, olyan mély lett a mélység is alatta.
Ettől kezdve John Smith kapitánytól féltek, mint a tűztől. Érezték, hogy nem bírnak vele.
Ezért aztán jobban gyűlölték, mint valaha.
Csak az én életem nem változott semmit. Oktalanul féltem, mindentől riadoztam, kicsiny dolgoknak mindig nagy jelentőséget tulajdonítottam. Emlékszem, hetekig azon töprengtem, vajon miféle elégtételt követel majd Newport kapitány, amiért a gazdám az ő engedelme nélkül kitört a börtönéből, s ráadásul két emberét megsebezte… És nem fért a fejembe sehogy sem, hogy ehelyett egyszerűen napirendre tér a dolgok felett.
Az meg lelkem mélyéig felkavart, hogyan tudta James Brumfield olyan magától értetődően visszaadni Smith kapitánynak a tőrt, és szó sem esett róla, hogyan is került az hozzá.
A vénasszonyos Ratcliffe is így tett. Odalépett Smith kapitányhoz, megszorította a kezét, és azt mondta:
– Tudtam. Sejtettem.
– Ugyan mit. kedves uram?
– Hogy… izé… hogy kegyelmed és Sir Thomas Smith… ugyebár…
– Hát… – húzta el a szót a gazdám.
– Smith az egyik, Smith a másik! Hát nem?
– Hajaj, de mennyire! – És John Smith kapitány akkorát nevetett, hogy mindenki feléje fordult. S mert ott álltam a közelében, cinkosán rám kacsintott. – Hát persze!
Ratcliffe-et megzavarta a nevetés. Nyilvánvaló, hogy Smith kapitány gúnyolódik rajta. Vajon azért, mert valóban rokona Sir Thomas Smithnek, vagy azért, mert nincs közé hozzá?
De hát nem is erről akarok én mesélni.
Inkább arról, hogy a telepre öt fiú került.
Akármilyen furcsa, nem ismertük egymást. A behajózás zűrzavarában, a tüsténkedő fegyelmezés közben nem jutott időnk rá, hogy átránduljunk a másik hajókra. Aztán már sem a Kanári-szigeteken, sem a Kis-Antillákon nem kerülhettünk egyszerre partra.
Most végre négyen összetalálkoztunk. Megörültünk egymásnak.
– Sam a nevem, Ratcliffe kapitány apródja vagyok - mondta egy vigyori képű legényke, aki külsejében is igencsak hasonlított a gazdájára, mert alacsony volt és kövér. – Láttuk ám egymást! Tudjátok-e, hol? Hát a búcsúvacsorán.
– A fene se tudta, ki kicsoda ottan. Még ma is fáj a karom, annyi bort öntögettem ott. Egyébként Andy a nevem. Ez meg itt Nat, a pajtásom. Mindketten Gosnold kapitány hajóján szolgáltunk.
Ők ketten is, akárcsak Sam, vidám fickóknak látszottak. Andy fontoskodó és bőbeszédű gyerek volt. Olyan sovány és hosszú fejű, hogy kész nevetség volt ránézni is; a pajtása, Nat, ellenben hallgatag, lomha járású fiú, aki folytonfolyvast a körmét rágta.
– Hát te? – fordultak hozzám. – Newport admirális apródja vagy?
– Tom a nevem – mondtam. – Az én gazdám John Smith kapitány.
Elcsodálkoztak, és nagy tisztelettel bámulgattak rám.
– Az híres ember. Igaz, hogy kardjával kettévágta az asztalt, csak hogy felvegyék a kormányzótanácsba? „
– Butaság – ráztam a fejemet. – Ti is tudjátok, hogy már megvolt a névsor. Smith kapitány nevét maga Newport admirális olvasta fel.
– Igaz, hogy mesterlövész?
– Van egy dupla csövű pisztolya. Akit azzal megcéloz, annak máris harangozhatnak.
– Láttuk. Amikor a cápákat meglőtte! Azt láttuk! – lelkendeztek, és én olyan boldogan zsebeltem be a dicséreteket, mintha csak nekem szóltak volna. – Kutya szerencséd van – tették hozzá. – Hanem az admirálisnak ki az apródja?
Körülnéztem. A parton nagy volt a sürgés-forgás. Negyvenmérföldnyire hajóztunk fel a James folyón, hogy ezt a kicsiny földnyelvet végre kiválasszuk a partraszállás céljaira.
A mocsárerdő kellős közepén biztonságosnak és egészségesnek is látszott ez a füves, nagy tisztás. Megálltunk hát előtte, a hajókat a part menti fákhoz kötöztük, és megkezdődött a partraszállás. Most már teljes joggal Edward Maria Wingfield, a kormányzótanács elnöke rendelkezett (ugyan kit is választhattak volna elnökül, ha nem Wingfieldet?), és parancsa szerint kora hajnalban trombitaharsogás közben lépett partra a telep és a hajók minden népe. Hunt tiszteletes a reggeli istentiszteletet már a part menti tisztáson mondta el, és csak azután következett a szorgos és serénykedő munka.
A sátrakat, a felszerelést és az élelmet Wingfield maga vette át leltár szerint. Mellette Mr. Studley állt, egy richmondi kereskedő, akire majd a beszerzés és az ellátás kemény gondja hárul.
– Látjátok azt a fiút Wingfield úr másik oldalán? Aki a papirosokat fogja, hogy el ne vigye őket a szél. Ő az admirális apródja. James Brumfield a neve.
– Hej, hej! – üvöltötte a három gyerkőc. Sam jókorát füttyentett is. – Hej, Jim, gyere ide!
De hiába.
– Nem szereti, ha így hívjátok – mondtam, és hirtelen elpirultam. – James Brumfieldot mondjatok. A teljes nevén nevezzétek.
A hasukat fogták, úgy röhögtek.
– Ezt a marhát! – kiabáltak összevissza. – Még hogy James Brumfield!-Te talán úgy hívod?
Lehajtottam a fejemet, és alig hallhatón válaszoltam:
– Megkért rá… hát miért ne?
– Őt hajítottad a vízbe? Jól elláttad a baját. Na hallod, aki John Smith kapitány apródja! Hohó, barátom, az ilyesmi kötelez!
Sóbálvánnyá meredtem.
– Hogy én őt… a vízbe?
Nem vették észre, hogy elcsuklott a hangom. James Brumfieldot szólongatták, ám az úgy tett, mintha nem hallotta volna. Mr. Studley végül ránk dörrentett, hogy menjünk a fenébe, ne zavarjuk az átvételt; így hát elváltunk, ki-ki visszatrappolt a hajójára, és elhoztuk gazdáink személyes holmiját. Sam buzgón integetett odaátról, és mindenféle fintort vágott, én meg visszanevettem rá, mert nyugalmas és biztató érzés volt tudni, hogy magamkorú jó barátokra leltem.
S miközben a gazdám és a magam motyóját összeszedtem, elhatároztam, hogy újdonsült barátaimmal nagy szövetségre lépek: elpanaszlom majd nekik, milyen gonosz és ravasz lélek lakozik James Brumfieldban… Négyen vagyunk most már, majd csak elbánunk vele.
James Brumfield most már bizonyosan tudhatta, hogy én voltam, aki a ladikot visszacserélte. Mégsem mert bosszút állni rajtam. S mintha egyéb fenyegetéseiről is elfeledkezett volna. Második fordulóra saját ruháimat vittem, már ami volt, meg a kis tarisznyát, amelyet úgy tartottam, hogy közben a nagy üveggolyót szorongattam benne.
Hohó, hát ez most már végképp az enyém! Dehogy adom vissza, dehogyis szólok róla másoknak!
A nagy tisztáson már állt néhány sátor. A kormányzótanács sátrai. Ezeket verték fel legelőször, méghozzá úgy, hogy nagy kört alkossanak. Wingfield bölcsen úgy gondolkodott, hogy ha már most kialakítják a leendő város képét, később nem kell tervezgetéssel bíbelődni, hanem egyszerűen a sátrak helyén emelik fel a házakat is. A nagy kör tehát a leendő városnak, a királyunkról Jamestownnak (Jakabvárosnak) elnevezett település piactere lesz. Wingfield sátra helyén, ha jól hallottam, a gyarmati kormányzó palotája áll majd; Ratcliffe a maga és utódai számára törvénykezési tisztségeket kívánt volna biztosítani, amit mindenki értetlenül és vállvonogatva fogadott, mert ugyan mi köze lehet ennek a csupa háj, nagy tokájú, nevetséges hajóskapitánynak – az igazsághoz?
Wingfield sietett a raktárkészletek átvételével, mert azonnal ki akarta küldeni a felderítő expedíciót, amelyről az utasítások is szóltak.
– Szövetséget kell kötnünk az indiánokkal. Megvásároljuk tőlük ezt az egész partszakaszt. Meg kell keresnünk a királyukat!
John Martin ellenben aranymosó és arany fejtő szerszámával járt fel és alá. Percenként engedélyt kért, hogy néhány emberével elindulhasson bizonyos távoli dombok felé.
John Ratcliffe és Gabriel Archer között egy ideje megváltozott a viszony. A kövér kapitány mindenféle iratokba mélyedt, és ha tehette, szívélyesen rámosolygott John Smith kapitányra, míg Gabriel Archer tüntetőén hátat fordított neki, és folyvást George Kendall társaságát kereste.
Newport fel-alá járkált a parton, a fejét csóválta és köpködött. El nem tudtam képzelni, miért köpköd annyit. Dühös lehetett, mert összeszólalkozott Wingfieldael, kijelentvén, hogy ő a hajók legénységét nem engedi sem sátrat verni, sem erdőt irtani. Van azoknak elég munkájuk: javítsák a vitorlákat, cseréljék ki a kötélzet egy részét, és hozzák helyre a Sarah Constant kisebb-nagyobb hibáit. Egy-két nap múlva amúgy is felfedező útra megy negyven emberrel, úgy, ahogy az utasítások kimondják. Aztán pedig szedi a sátorfáját – jobban mondva vitorlát bont és indul haza. Neki elege volt…
Valahányszor kimondta ezt a mondatot: „Nekem elegem volt…” – az én gazdám kivételével mindenki felszisszent az urak közül.
Az ám, az én gazdámnak, John Smith kapitánynak vajon mik voltak a tervei?
Hát bizony eléggé földhözragadt térvei voltak. Csóválta is a fejét Wingfield, amikor meghallotta.
– Erőőod? – húzta el a szót. – Igazán hóbortos ötletei Vannak kegyelmednek. Erőd? Már most? Hol talál itt alkalmas követ? Vagy talán fából akar erődöt építeni?
– Úgy, ahogy mondja, elnök úr! Fából.
Ekkor már többen is nevettek. Mert azt talán mondanom sem kell, hogy a frissen megválasztott kormányzótanács tagjai nemigen távolodtak messzire egymástól. Ott lebzseltek mindig Wingfield közelében, és árgus szemmel, figyelő füllel vigyáztak: egymást vigyázták, hiszen az a bizonyos névsor még nem minden. Az idő múlik, változhatnak az erőviszonyok, az ajándékba kapott hatalmat meg is kell ám tartani.
– Ugyan kérem, fából?! Hol látott kegyelmed faerődöt? Smith kapitány lelkesen magyarázott:
– Sem Angliában, sem Franciaországban, de még Itáliában sem láttam. Csakhogy van ám más ország is a világon! A Magyar Alföld várai jórészt földvárak… de ez még úgy-ahogy ismerős talán. Hanem amikor rabszolgaként a Krímbe kerültem, és onnan Ukrajnán keresztül hazaszöktem, láttam elég földvárat, uraim. S ha számítanak a segítségemre, felépítünk itt is olyan erődöt, amelyet még a spanyolok sem vesznek be, nemhogy az indiánok! Ratcliffe elmerülten motyogta:
– Érdekes, érdekes.
– Az volna csak érdekes, tisztelt John Smith kapitány, hogyha végre összefüggően elmesélné nekünk eddigi kalandjainak történetét. – George Kendall hangja gúnyosan csengett. – Eddig csak részleteket hallottam csodálatos életéből, ugyebár, akár most is nagyon szívesen meghallgatnám az egészet. Már csak azért is, hogy végre tudjam… hm… hogy kivel is hozott össze a jó szerencse.
Ez bizony csúnya szúrás volt, a többieknek fenn is akadt a szemük. Nekem pedig ökölbe szorult a kezem, mert úgy sejtettem, ismét kezdődik gazdám ellen az áskálódás. És vajon miért?
– Nagyon szívesen – mordult fel Smith kapitány –, hanem azért adjon isten annyi munkát nekünk, hogy ne legyen időnk a mesélgetésre! – Nagy mérgesen rácsapott a díszes mellvértjére. – Én megmondtam. Erődöt kellene építeni! Vagy ha azt nem, legalább egy nehéz cölöpkerítést. De mihamarabb!
Igaza lett. Még aznap igaza lett.
Hát nem is mondtam meg, hogy ekkor már volt találkozásunk a bennszülöttekkel. Az emlékezetes nyílzápor után nagy óvatosan hajóztunk egyre feljebb a James folyón. Egy napon öt indiánt láttunk a parton, amint íjaikra támaszkodva figyeltek bennünket. Newport bárkába parancsolta embereit – most már nem nagyon tülekedtek az elsőségért –, partra szállt, hogyan, hogyan nem, szót értett a bennszülöttekkel, akik meghívták az egyik közeli faluba.
Barátságos törzs faluja lehetett az a helység, mert tánccal és lakomával fogadták az angolokat (legalábbis James Brumfield beszámolójában tánc, lakoma és ünnepség szerepelt), és a nagy vendéglátás több napig elhúzódott.
Az őrszemek éles füttyszóval riadót jeleztek.
Abban a pillanatban, amikor Smith kapitány ezt mondta: „… nehéz cölöpkerítést kellene építeni. De mihamarabb!” – minden szem az erdő felé fordult, ahol a sűrű bozótból indián harcosok léptek elő. Vagy százan lehettek, és egyszerre özönlöttek elő, mit sem törődve az óvatossággal.
Lándzsáikkal és íjaikkal hadonászva, vidám kiáltozás közben, nevetgélve közeledtek. Színes csoportot alkottak, mert a jórészt derékig meztelen férfiak testét mindenféle fekete és sárga minták díszítették. Láttam pirosra pingált testeket is, de a kacskaringók és csíkok jelentését sokáig nem értettem. Ma is csak annyit tudok, hogy ha harcra készülnek az indiánok, másképpen festik be bőrüket, mint ha békés, vidám ünnepet ülnének. George Percy hadnagy a sípjába fújt. – Fegyverbe! Ez a sípszó megzavarta a közeledőket. A csapat megállt.
Hatalmas termetű indián vált ki a tömegből, ő volt az egyetlen, aki tekintélyes és díszes ruhát viselt. Vállát fehér őzbőr átalvető takarta, amelyet tarka mintás bőrdíszítés szegélyezett. Hollófekete haját a feje tetején kicsi kontyba tekerte, és ezen a kontyon súrt át néhány színes madártollat, talán dísz, talán hatalmának jelképe gyanánt.
– A pisztolyomat – súgta Smith kapitány.
A bennszülöttek színes csoportja – csupa férfi, csupa harcos – izgatottan tárgyalt valamiről. A kifestett ábrázatok összehajoltak. Főnökük szaporán mutogatott táborunk felé, majd a hajókra. Lehet, hogy éppen Newport admirálist keresték, akivel az elmúlt napokban találkozhattak. Lehet, hogy éppen ezek az emberek látták vendégül az angolokat.
– Rájuk ismertek? – kérdezte George Percy a katonáit, mert ő maga sem volt biztos a dolgában.
– A fene tudja a sok pogány pofát megkülönböztetni! – morogta az egyik vitéz.
Csendben várakoztunk tehát. A telep minden embere körénk gyülekezett. Megállt a munka, és mindössze egy-egy szót ejtve, izgatott várakozással telt az idő.
Az indiánok csapatából kivált két harcos. Előbbre léptek, és egy jól megtermett szarvas tetemét helyezték a földre.
Éppen előttem állt John Rolfe. Csatos puritán kalapja alatt megtörölte izzadó homlokát, és így szólt Smith kapitányhoz:
– Talán kereskedni jöttek? Ámbár egy szarvassal nem sokra megyünk.
– Ugyan, Johnny! Ajándék gyanánt hozták. Egészen biztosan.
Kendall jó hangosan odakiáltott Wingfieldnek:
– Elnök úr, vigyázzon! Ha most nem puskázunk beléjük, oda a tekintélyünk!
– Ugyan kérem, ezek békés szándékkal vannak! – kiáltotta Smith kapitány.
Az indiánok letették a vadat a fűre. Most előlépett a törzsfőnökjik, és hosszú beszédbe kezdett. Mit mondott, mit nem, máig sem tudom. De arra emlékszem, hogy az enyhe tavaszi napsütésben egyszerre csak megforrósodott a levegő a James folyó partján. Riadt és dühös bizonytalanság lett úrrá a táboron.
Száz fegyveres indián – nem kis dolog.
És éppen az imént mondta Smith kapitány, hogy legalább cölöpkerítést kellene emelni.
A törzsfőnök – mert feltehetően az volt – ingerülten fordult harcosaihoz. Szavaira hangos kiabálás támadt, amelynek csak haragos intése vetett véget. Ekkor kivált a sorból tíz harcos. Felsorakoztak a törzsfőnök mellett, és egy parancsszóra egyik a másik után tüntetőén a földre tette fegyverét. Példájukat hamarosan követték a többiek is. Mígnem valamennyien fegyvertelenül álltak előttünk, és ismét várakozóan, mosolygó arccal néztek ránk.
Mi meg csak bámultuk őket – mozdulatlanul.
A törzsfőnök óvatosan előbbre lépett. Mutatta, hogy mi is tegyük le a fegyvereinket.
– Meg ne tegye, elnök úr! – sziszegte Archer. – Alattomos vadállatok ezek. Ismerem a fajtájukat.
– Mit akar még? Letették a fegyvereiket…
– Smith kapitány, kegyelmeddel most nem vitázom!
– Úgy van, úgy van! – ismételte gyorsan Wingfield. – A felelősség most énrajtam áll…
Felszegte a fejét, majd előrelépett és meghajolt. Kezét a szívére téve jelezte, hogy a mi szándékaink is békések.
Az indián a fejét rázta. Fegyvereinkre mutatott. Tegyük le azokat.
Wingfield pedig, mintha nem értené, egyre csak hajlongott és integetett, hogy jöjjenek közelebb, szívesen látott vendégeink lesznek. Ám sokáig hiába hajlongott, mert a jövevények óvatoskodva elhallgattak, és sokáig szúrós tekintettel néztek bennünket. Volt valami ebben a néma vizsgálódásban, ami egyszerre csak félelemmel töltött el bennünket. Valamennyiünkben felrémlett az első hajnal nyílzápora… és hiába vettek részt többen is egy barátságos törzs lakomáján pár napja, ebben a némaságban annyi megbotránkozás és ellenséges indulat rejlett, hogy önkéntelenül is egy lépést hátráltunk valamennyien, mint aki viadalban a támadást várja.
A vadak ekkor felkapták fegyvereiket, a szarvast, és vezetőjük élén megindultak táborunk felé.
Mindaz, ami ezután történt, percek alatt játszódott le, Az indián csapat, amely tüntető merészséggel, izgatott beszélgetés közben érkezett táborunkhoz, nem mutatott semmiféle ellenséges szándékot; ijesztő színeivel, fegyvereivel és legfőképpen tömegével mégis felingerelte embereinket.
Tömegével, mondom, mert hiszen az egész angol tábor nem számlált később százöt embernél többet – és ezek az indiánok is legalább százan voltak.
A törzsfőnök Wingfield lába elé tétette a szarvast. Ünnepélyesen meghajolt, és hosszú szónoklatba kezdett.
Harcosai azonban nem várták meg a beszéd végét, hanem szétszéledtek a már felépült sátrak között. Leplezetlen kíváncsisággal nézelődtek körül, megtapogatták csomagjainkat és sátraink anyagát, megemelgették, majd visszatették helyükre üstjeinkét és fazekainkat.
– Vigyázzunk, emberek, vigyázzunk! – kiáltotta fojtott hangon George Percy hadnagy.
Szükség volt erre a figyelmeztetésre vagy sem? Annyi biztos, hogy a végsőkig felzaklatta a robbanni készülő kedélyeket.
Az egyik sátor mellett – éppen az ácsok sátra volt – kézbe való, jófajta szekerce csillogott.
Az indiánok közül valaki kézbe vette. Felemelte, mutatta társának, szakértő módon élét vizsgálgatta, és… elfelejtette visszatenni a helyére.
– Átkozott tolvaj pogány a! – bődült el Joe Read, a kovács, és kiugorva a sorból, az indiánhoz szökkent.
Villámgyors mozdulat, és a szekerce ismét angol kézben.
– Az istenedet, te vörös pofájú bitang! Majd megtanítlak én, hogy a másét ne vedd el!
Joe Read olyan vad dühvel rántotta vissza a szekeréét, hogy az indiánnak végigsebezte a karját.
– Hó! Hejjej! – A bennszülött fájdalmas kiáltása riadót jelentett. Társai dühös ordítással tömörültek össze. A többiek a tábor közepén nagy kört alkottak. Nyílvesszők kerültek íjaik húrjára, marokra kapták tomahaukjaikat, és úgy látszott, mindenre elszántan várják a támadást.
Ámbár a mi szemünkben úgy látszott akkor, hogy sikerült csellel a tábor közepére jutván, szörnyű mészárlásra készülnek.
A törzsfőnök abbahagyta beszédét. Visszaugrott testőrei közé, és magához hívta a csapatot.
Ekkor már valamennyiünk kezében kard villogott. De hát látni való volt, hogy a kardoktól ezek ugyan meg nem ijednek.
Ha eddig meghökkent csendesség kísérte a hirtelen látogatást, ha eddig sok szó nem esett, mert a barátságtalan hallgatás mély ellenszenvet és nem kevés félelmet is kifejezett – az a feszült némaság, amely most támadt, telepünk további sorsa felől nem sok jót ígért.
Szemben állt a két csapat. Az ismeretlen indián látogatók és a felbőszült angolok csapata.
„Alattomos tolvaj banda” – lüktettek agyunkban Archer szavai.
A törzsfőnök éles parancsszavára a vadak felvonták íjaikat. Mindegyik célba vett egy-egy angolt – de lőni nem mertek.
Ha George Percy hadnagy csak egy másodpercet is késik, kitör a harc.
Nem hangzott parancsszó, sem füttyjel. A hadnagy némán intett muskétásainak, akik eddig a telepesek között szétszórva tétlenkedtek. Most örültek, hogy végre kedvükre való feladatuk támadt – meglepő gyorsasággal és fegyelemmel hajtották végre a parancsot.
Zörögve csattogva léptek elő. Ledöfték maguk elé nehéz villájukat, rátámasztották a súlyos muskétákat. Egy perc, és golyóra töltve meredtek a vadakra a fekete puskacsövek.
A vadak csodálkozása az első percekben nagyobb volt félelmüknél. Szinte megbabonázva nézték, mit művelnek a szakállas vasasok. Amikor azonban füstölögni kezdtek a kanócok, egyszeriben észhez tértek, és felszabaduló nevetésünk közben egymást taposva rohantak ki a táborból. Volt annyi eszük, hogy az ajándékba hozott szarvast felkapják Wingfield orra elől, és magukkal cipeljék.
S azzal már ugyan nem sokat törődtünk, hogy vezetőjük visszafordul, és öklét rázza felénk, örültünk, hogy megszabadultunk tőlük. Előkerült Newport is a hajókról, és úgy tett, mint aki semmit sem vett észre a parton történtekből.
– Nos, elnök úr – lépett elő Smith kapitány –, még mindig feleslegesnek tartja a palánképítést?
Wingfield, a mindig előkelő és finom Wingfield széles és durva mozdulattal legyintett.
– Csak nem fogom az embereket felesleges dolgokkal lekötni! Kíméljen meg az ötleteitől, kapitány!
– Az indiánok még visszajöhetnék.
– Ne féljen! – gúnyolódott Wingfield. – Nem kell bevárnia őket. Rendelkezésem szerint a Londoni Tanács által tervezett felderítő útra kegyelmed kíséri majd Newport admirálist.
– A megbízást örömmel elfogadom – hajolt meg Smith kapitány. – Ami a palánkot illeti…
– Ne fontoskodjék, kérem! Láttam már vadembert nem is egyszer. Ezek most úgy megrémültek, hogy kötéllel sem lehetne visszahúzni őket. Palánkot, erődöt meg majd akkor építünk, hogyha kissé egyenesbe jöttünk. És főleg ha hozzá való követ találtunk. Ostobaság volna most ezzel vesződni.
– Elnök úr…
– Ejnye, kérem! Elég legyen! Hát nem állja meg, hogy ne fontoskodjék?!
Mi négyen sem maradtunk el a felnőttek mögött, összevesztünk alaposan. Először Sammel vesztem össze, ki vigyori képpel állt elém.
– Hihi, jól megmondták Smith kapitánynak!
– Ahelyett, hogy hallgatnának rá – mordultam fel.
– Hát kicsoda ő, hogy mindig őrá hallgassanak?
– Mi az, hogy mindig? Tudod te, mit beszélsz?
Sam igazán kisfiú volt még, jóval fiatalabb nálam. Kerek arca elkomorodott és az orrát szívta nagy buzgalmában.
– Persze hogy tudom… Smith kapitány örökösen parancsolgatna. Az admirális azért csukatta le, mert lázadást szított. Azt mondják, király akart lenni a gyarmaton. Aztán még elnök sem lett belőle…
Hát ezért vesztem össze Sammel. Bárhogyan is magyaráztam a dolgokat, nem értette meg. Csak hajtogatta a maga igazát, amit innen-onnan ellesett. A végén pedig ilyenéket mondott:
– Ha senki se tartja semmire Smith kapitányt, akkor miért vagy olyan nagyra vele?
– Ki mondte, hogy nem tartják semmire?
– Te mondtad. Azt mondtad, hogy bármit tanácsolt, mindent másképp csináltak.
– Ezt mondtam, de ez nem azt jelenti.
– Hát mit jelent?
Mit jelent? Mit jelent? Majd szétpukkadtam a méregtől, ahogy Sam bárgyú képébe néztem. Ő meg egyre csak hajtogatta:
– Mindent kitalál, csak hogy parancsolgasson. Ez a favár hülye ötlet.
– Hülye vagy te magad! – kiáltottam rá, és faképnél hagytam.
Ámde alig léptem kettőt, Natbe ütköztem, aki hű barátjával együtt éppen azon vitázott: visszajönnek-e az indiánok vagy sem? Mihelyt észre vettek, elém siettek.
– Fogadtunk – mondták –, te is beszállhatsz. Én azt tartom, hogy nagyon megijedtek a puskáktól. Nat pedig azt állítja, hogy csak cselből futottak el, és talán még ma éjjel visszatérnek.
Vállat vontam.
– Az is lehet, hogy azért jönnek vissza, mert nagyon megijedtek.
– Persze örülnél, ha visszajönnének, csak hogy nektek legyen igazatok!
– Na tessék – dúltam-fúltam –, még majd azt mondjátok, hogy Smith kapitány hívta ide a vadakat!
– Ha éppen tudni akarod, azt mondják, kár elküldeni felfedező útra. De hát Newport admirális ragaszkodik hozzá.
Valóban így volt. Newport, talán hogy kiengesztelje gazdámat a rabságért, ragaszkodott a társaságához. Másrészt arra számított, hogy amíg távol lesznek, talán megnyugszanak a kedélyek John Smith kapitány jelölése körül. Mert mondanom sem kell, hogy a kimaradtak közül bárki többre tartotta magát, semmint eltűrje, hogy egy „nyomorult bérlő fia” megelőzze. Akik pedig vele együtt a kormányzótanács tagjai lettek, dúltak-fúltak, amiért meghiúsult merényletük a titkos ládikóval.
Nem lesz könnyű dolga a kormányzótanácsban – ezt én is láttam. John Rolfe meg így tüzelt:
– Hallod-e, okosabb volna, ha lemondanál. Álljunk össze mi ketten… többre visszük.
– Ugyan, Johnny! – rázta fejét a kapitány. – Nem hatalom nekem a kormányzóság, hanem menedékem.
– Wingfield nem is csinál belőle titkot, hogy látni sem akar. Nyíltan gúnyolódik rajtad. Te pedig, az én robbanó kedélyű barátom, nyugodtan tűröd.
– Várd ki a végét – nevetett a kapitány.
A fiatal, jóképű John Rolfe tarkójára tolta széles karimájú, nagy csatos puritán kalapját, és a fejét csóválva mondta:
– Nem tetszik nekem itt, John. Megmondom, máris bánom, hogy eljöttem. Te is bánhatod, hogy annyi pénzt öltél ebbe a vállalkozásba. Gyarmat… szép, szép. Ha ketten csinálnánk, meg is maradna, bizony isten. De ezek…
– Ne felejtsd el, cimbora, mit ígértünk egymásnak. Hogy sikerre visszük a telep dolgát.
– A ladikot felnyitották, de a tanács még nem esküdött fel. Mi lesz, ha távollétedben teszi le az esküt a kormányzótanács? ”
– Aligha. Newport is felesküvésre vár. Rolfe egy pillanatig elmerülten gondolkozott. Aztán lopva körülnézett, és halkan így szólt:
– John, nem hagylak egyedül. Az az érzésem, nemcsak azért küldenek Newporttal, hogy itt ne lássanak. Hanem hogy soha viszont ne lássanak…
Smith kapitány hümmögött. Morgós, mérges medvének látszott ilyenkor. Bozontos hajából, bozontos szakállából csak a szeme villogott ilyenkor. Rolfe gyanújára nem válaszolt semmit. Baráti szorításra némán nyújtotta a kezét.
S már nevettek. Jó barátok voltak ők ketten, bizony mondom, jó barátok. Nagy szó volt ez odaát, azon az átkozott gyarmaton. Kevés barátság született ott, még kevesebb maradt meg. Bátran örülhettek hát, akiknek szíve és szándéka egymásra talált, mert hát aranynál is többet ér a mai világban egy jó barát.
Úgy elkeseredtem, amiért összevesztem Atidyvel, Sammel és Nattel, hogy elmondani sem tudom.
Elkeseredésem kétségbeeséssé változott, amikor John Smith kapitány magához intett, és így szólt hozzám:
– Tom, holnap indul a bárka.
– Igenis, uram. Rögtön összeszedem a holmit.
– Gyere csak vissza!
Megtorpantam, visszafordultam, és tüstént láttam a kapitányom szemén, hogy valami nemszeretem dolgot akar mondani. Még mielőtt megszólalhatott volna, riadtan hadarni kezdtem:
– Kapitány úr, kapitány úr… én azon az estén le akartam ám menni. A tőrt is vittem volna. De James Brumfield meglesett, és elvétette a tőrt. A káplár úr vette el tőlem, tessék megkérdezni tőle… aztán meg az admirális úr hívott, és… istenem, hát sosem tudok már semmit tenni kegyelmedért?!…
Éppen úgy, mit azon az estén a deptfordi rakparton, Smith kapitány megint csak beletúrt a hajamba, barátságosan és atyáskodva meglegyintette a kobakomat, aztán így szólt:
– Ide hallgass, Tom! Ha tenni akarsz, hát tégy. Maradj itthon, tartsd nyitva a szemed és füled, és vigyázz minden holmimra.
– Kapitány úr… inkább kóborolnék éjnek idején egymagamban az ismeretlen erdő mélyén…
Vállamra tette a kezét. S alig hallhatóan mondta:
– Fel a fejjel, Tom! És ne hagyd magad beugratni semmibe!
Az expedícióról sokat mondani nem tudok. Hogy történt, mint történt, csak hallomásból értesültem róla. Ez az utazás amúgy sem volt ínyére senkinek. Newport is csupán azért ragaszkodott hozzá, mert benne találtatott a Londoni Tanács penzumai között, hát végrehajtotta, hogy legyen miről jelentést tennie, ha majd hazatér.
Mihelyt partra tette a telepeseket, negyven emberrel kéthónapos felfedező útra kellett indulnia. A felfedező út célja többek között az volt, hogy felderítse a szálláshelyül választott folyó forrásvidékét, utat keressen a Csendes-óceánba, és legfőképpen, hogy aranyat keressenek, sok-sok aranyat.
– Ne feledkezzenek meg az előző gyarmatosok felkutatásáról! – integetett a távozó bárka után Wingfield.
Newport karba font kézzel állt, nem felelt, és vissza se nézett. Smith kapitány visszaintegetett, de csakis nekem integetett, ami igencsak nevetséges lehetett: Wingfield szónokol, de a kutya se törődik vele.
Azaz mégis, John Martin kapitány, aki Gosnold helyett kezébe vette itt az aranykutatás és aranyszerzés nem könnyű munkáját, készségesen lengette karját.
– Természetesen, elnök úr! Hogyne, elnök úr! Minden meglesz!
A nagy bárka tehát, negyven emberrel a fedélzetén, felhajózott a James folyón. Útjuk első napján indián csónakkal találkoztak. A nyolc bennszülött közül az egyik igen értelmes és készséges embernek mutatkozott. Különösen Smith kapitánnyal értett szót, mert mindketten hajlamosak voltak arra, hogy egymás nyelvét eltanulják. Ez az indián lett az egyhetes utazás alatt vezetőjük, tanácsosuk és szálláscsinálójuk. Munkáját becsülettel végezte, mert amerre csak jártak, mindenhol békességgel és lakomával fogadták az angolokat.
A bárka feljutott a James folyón majdnem a vízesésig, ahol már nagy hegyek és hatalmas erdőségek vannak. Onnan már csak gyalogszerrel haladhattak volna tovább, de Newport inkább visszafordult, mert nem akarta megosztani kis csapatát. Annál könnyebb szívvel tehette, mert időközben megtudták a barátságos falvakban, hogy a vízesésen túl még hetekig utazhatnak anélkül, hogy a folyó forrásvidékét elérnék. Megtudták azt is, hogy se közel, se távol nincs másik tenger, és noha gondosan kérdezősködtek, tudomásul kellett venniük, hogy se híre, se hamva Sir Walter Raleigh eltűnt gyarmatosainak.
Tudomásul kellett venniük még valamit: hogy aranyat csak a törzsfőnök nyakában vagy fülében látnak, vékony karika vagy lánc formájában, de bizony a James folyóból nem lehet kézzel meríteni az aranyport, és a dombok sziklái között sem ragyog a napfényben az aranyerezet.
Newport tehát vállat vont, mondván, folytassa csak a munkát a virginiai telep, ő megtette a magáét, a kéthónapi itt-tartózkodásából legfeljebb még egy kis kirándulásra futja. Áprilisban futottunk be a Chesapéake-öbölbe, s ő bizony június végén szépen hazavitorlázik. Két hónap, az két hónap, neki elege volt…
Újabb látogatások, lakomázások és kölcsönös szívélyeskedések közepette lassan visszacsorgott a James folyón a bárka, mígnem az utazás hatodik napján indián vezetőjük kijelentette, hogy tovább sem ő, sem társai nem maradhatnak az angolokkal. Bejelentése meglepte Newportot, de az akadozó magyarázkodás eredménye csak az lett: kísérőiknek, sürgős dolguk akadt, s elmennek.
Meg sem várták az engedélyt, széles mosollyal búcsút intettek, aztán gyorsan beugráltak csónakjukba, és veszett irammal partra eveztek, hogy ott percek alatt eltűnjenek az erdő sűrűjében.
– Mit szól ehhez, Smith kapitány? – kérdezte Newport.
– Csak annyit, hogy siessünk haza, admirális.
–
Ne higgyétek, hogy ismét James Brumfieldra akarok panaszkodni, ámbár megtehetném, mert alighogy eltűnt szemünk elől a bárka, elém állt, és így szólt:
– Hívd össze a többieket.
Ránéztem.
– Nem hívom – mondtam, és nagyot nyeltem. – Semmi közöm hozzád.
– Majd meglátjuk, te kis nyavalyás! Tudod, mivel jár a parancs megtagadása?
– Halál a büntetés… ha bárki a telepesek közül nem teljesíti a kormányzóelnök parancsát. Csakhogy te nem vagy elnök! Az én gazdám John Smith kapitány, és csakis neki engedelmeskedem.
Hátba vágott teljes erejéből, de mielőtt visszaüthettem volna, elfutott. Dúlva-fúlva loholtam utána, aztán meggondoltam magam. Erős és kegyetlen fiú, ha megint összeakaszkodunk, megint csak elbánik velem. Egyedül semmire sem jutok.
Hanem a többiek. Sam, Nat és Andy. Itt az ideje, hogy beszéljek velük.
A tábor a tegnapi izgalmas emlékű indián látogatás óta mindössze annyit változott, hogy nőtt a sátrak száma, a sátrak között kis utcák alakultak ki, amelyek sugarasan mind egy helyről, a „főtérről” ágaztak széjjel. A kovács is felütötte műhelyét, ő volt az egyetlen, aki máris tele volt munkával, s már dolgozott is, noha egyelőre a Sarah Constant tönkrement árbocbilincseit, láncait és kisebb-nagyobb vas alkatrészeit orvosolta. A tímár azonban már az új világ felé sandított, szerszámait rendezgette, és cserzőkádjait készítette elő a várva várt vadbőrök számára. Volt itt persze szabó is meg földműves is, a közrendűek közül a sokmesterségűek jöttek át leginkább, de most egyik sem dolgozott a szakmájában, még az ácsok sem, pedig közülük négyen is szerepeltek a listán.
– Hé, te! – ordított rám egy katona. – Mit keresel itt?
– A… többieket – feleltem, de nem értettem a kérdést.
– Lógsz, mi?! Nem megmondta az elnök úr, hogy mind az öt fiú a konyhán dolgozzék délebédig?! Éppen hogy az elnök úr apródja vezette őket!
– Az elnök úré? – tátottam el a számat. Tudtam, Wingfieldnek van egy szolgája, de hát az idősebb, sovány ember. Apródja nem volt.
Rohantam a konyhára. A nagy sátor alatt már vígan lobogott a tűz, és főtt az Angliából hozott birkahús. Sam a tüzet élesztette, a másik kettő hatalmas kondérban vizet hozott a folyóról;
– Brumfield hol van? – kérdeztem.
– Elment a fenébe – fújt Sam. – Amióta Wingfield úr apródja lett, nem bír magával. Azt hiszem, meg kéne egyszer ruháznunk alaposan, mért én ugyan panaszkodtam rá Ratcliffe kapitány uramnál, de az lekent egy pofont, és azt mondta, van elég baja úgyis, intézzük el a dolgot magunk között.
– Hát ez nagyszerű! – kiáltottam.
– Kaptad volna te a pofont! – pukkadozott Sam.
– Nem arra értem. Hanem a megruházásra. Mert én is éppen azt tervezem.
Töviről hegyire elmondtam őszintén mindent a fiúknak. Megaláztatásaimat, az első verekedés igaz történetét, a gyöngylopást és a büntetést. Elmondtam nekik azt is, úgy látom én, hogy James Brumfield ravasz, számító fajta, alattomos és hazug. Olyan ember lesz belőle, aki mindig a hatalmasok körül sürög-forog, és mások hatalmát a sajátjának hiszi. Más orvosság nincs ellene, fogjunk össze, és lássuk el a baját alaposan.
– Úgy van! Ha együtt csináljuk, nagy bajunk nem eshet, mert azért csak kell valaki, aki a gazdáink csizmáját kitisztítsa.
– Jól beszélsz, Nat! – lelkesedtem. – Akkor hát megcsináljuk.
– Meg… meg…
– Itt a kezem, pajtások, csapjatok bele! Fogadjuk meg egymásnak, hogy jóban-rosszban összetartunk.
Kinyújtott kezem azonban üres maradt. Sam tréfásan felütötte.
– Ne hülyéskedjünk! Jó, hogy nem a bibliára akarsz megesküdni. Megruházzuk Jimet, és kész…
Gondolhatjátok, hogy a leszámolásból nem lett semmi. A kormányzótanács ebédjén együtt szolgáltunk fel, de a három kis kölyök már ott úgy került engem, mintha leprás volnék. James Brumfield faarccal tette a dolgát, és meglestem, hogy új gazdájának, Edward Maria Wingfieldnek olykor-olykor tisztelettel mond valamit. Hol egészségére kívánta az ételt, hol azt kérdezte, milyen bort hozzon – egyszóval sündörgött, készségeskedett szokása szerint.
Nekem nem volt itthon a gazdám, hát hol Archernek, hol Kendallnak vagy a többieknek szolgáltam fel. Egyszer még az a bolond ötletem is támadt, hogy utánozzam Brumfieldot: amikor Ratcliffe kapitány elé tettem a teli poharat, egészségére kívántam az italt, azzal a hátsó, ravaszdi gondolattal, hogy hát jó lesz vele jóban lenni, hiszen mostanában barátsággal közeledik Smith kapitányhoz. De hát én ebben is, mint oly sok mindenben, ügyetlen voltam.
– Mi… mit akarsz? – mordult rám Ratcliffe. Ijedten hallgattam.
– Na, nyögd már ki, ha akarsz valamit!
– Egészségére kívántam a bort, uram. Ratcliffe rám nézett. Máskor vidám, kerek képe kemény, gyanakvó kifejezést öltött. Hirtelen felkapta a poharát, és az orrom alá tolta.
– Igyál belőle!
– Igenis! – Beleittam a borába, közben éreztem, hogyan gyűl lángvörösne az arcom.
Ratcliffe letette a poharát, Samért kiáltott, aki másik pohárba más bort töltött neki. Még hallottam, ahogy odaszól Kendallnak:
– Ezektől minden kitelik!
Ebéd után már hiába intettem Natnek, és hiába szóltam Samnek. A vállukat vonogatták, amikor James Brumfieldra tereltem a szót. Később játszani hívtam őket, de hamarosan eltűntek mellőlem, mint a kámfor, s egymagamban bikázhattam a folyóparti kavicsokkal.
Magamra maradtam hát ismét, mint már annyiszor. Most nem volt sem keserűség, sem félelem bennem, inkább valami méla szomorúság. Éjszaka egyedül feküdtem a sátrunkban, sokáig nyitott szemmel hallgattam a mocsári erdőség ismeretlen, olykor ijesztő hangjait. De nem féltem, s azt hiszem, lassanként nem féltem én már semmitől. Magam is elcsodálkoztam azon, hogy így lassan érlelődik az emberben egy másfajta lélek.
Akkor még nem tudtam, hogy előbb-utóbb minden ember így leszámol önmagával.
S akkor még nem tudtam, hogy százszor is azt hiszi: nem fél. És százszor is csalatkozik.
Később az sem bántott, hogy oly őszintén elmeséltem mindent a három kisfiúnak. Tudom, azért hagytak faképnél, mert ők is megvetik a nyársforgatókat, mert gúnyolódnak az árvákon, és mert ők is, mint minden gyenge lélek, a hatalomhoz húznak.
Persze, gyerekek voltunk valamennyien – hát megfértünk azért napközben egymással. A konyhán segédkeztem legtöbbet, otthon éreztem magamat a szakács mellett, s jólesett, hogy Galthropp uram (mert ő lett a telep szakácsa) nem egyedül rám hagyja a nyárs forgatását. Hiába nézett rám Nat olyan tekintettel, hogy „te csináld, te nyársforgató voltál amúgy is” – bizony fel kellett váltania engem, és forgatta ő is a nyársat szorgalmasan, miközben a körmét rágta fáradhatatlanul.
Talán a harmadik vagy negyedik napon történhetett, hogy James Brumfield belépett a sátrunkba, és így szólt:
– Tom, ide hallgass, tudom, hogy utálsz, és én is utállak…
Hallgattam. Rá se néztem.
– Megfogadtam, hogy egyszer még megöllek… Felkaptam egy kést az asztalról, és védekezőén magam elé tartottam.
– Na gyere!… Azt hiszed, még mindig félek tőled? Megölhetsz, de te sem viszed el szárazon!
Ocsmány képe széles mosolyra fordult.
– Kis hülye! Most nem erről van szó. A gazdád ellen vizsgálat folyik. Megvívni később is ráérünk, de az más… Vizsgálat folyik. Érted? Azzal vádolják, hogy kicserélte a ládikót.
Most rajtam volt a gúnyolódás sora.
– Te csak tudod, hogy ki nyúlt hozzá… Nem?
– Te is tudod… – felelte, és merően a szemembe nézett.
Hallgattunk.
– Mit akarsz? – kérdeztem halkan. Vállat vont.
– Semmit. Én szóltam. Ne mondd, hogy lovagiatlan vagyok. Ha Smith kapitány hazajön, nyomban lefogják. Most már elnöki parancsra… A te helyedben elébe mennék és értesíteném. Ne érje váratlanul a dolog.
Egyszeriben elszorult a torkom.
– Te örülnél annak a legjobban.
– Tévedsz – vigyorgott, és felemelte az ujját. – Nekem a kapitányai semmi bajom. Sőt… Te viszont még mindig az én ruhámat viseled.
Sarkon fordult, és magamra hagyott. Én pedig lekuporodtam a földre, és sokáig merev tekintettel bámultam magam elé. Az arcom égett, a halántékom lüktetett, és éreztem, hogy egész testemben remegek az izgalomtól. Mit is tegyek, és mire gondoljak? Világos, hogy James Brumfield most az egyszer nem hazudik. Hiszen nincs jobb alkalom, mint a mostani, hogy a kormányzótanács itthon maradt tagjai leszámoljanak a gazdámmal.
Azt mondta James Brumfield, hogy nincs az én gazdámmal semmi baja. Jól ismerem: arra számít, hátha ismét kivágja magát a bajból John Smith kapitány, sőt talán hatalma is lesz a tanácsban… no persze, akkor megvan Brumfield érdeme, hogy ő volt, aki a bajban figyelmeztette.
Vagyis hát hihetek ellenségem szavának.
Felugrottam, és ijedt kézzel kezdtem csomagolni. Elszántam magamat arra arra, hogy napokig úton kell lennem. Mi lesz, hogy lesz, nem törődtem vele, csak egy cél lebegett előttem: elébe megyek John Smith kapitánynak, és figyelmeztetem.
És ekkor akadt kezembe a gyöngy. A nagy kék üveggyöngy, amelyet batyum mélyére rejtettem.
Óvatosan előhúztam rongyaim alól, és a sátor nyílásán beeső reggeli fényben jó darabig gyönyörködtem benne.
Azt mondom, gyönyörködtem benne, mert azokban a percekben az ég megnyugtató tiszta kékje nevetett rám az olcsó üveggolyó fénylő, csillogó gömbjéből. Az áttetsző, finom kék üveget nem rontotta meg semmi szennyeződés, áttört rajta a napsugár, és amikor belenéztem, felnagyítva láttam benne tenyerem bőrét.
Az üveggyöngy… a gyöngylopás …
Mit is mondott Smith kapitány: „Ne hagyd magad beugratni semmibe!”
Alighogy ezt gondoltam, zsebre vágtam a gyöngyöt, és elszántan visszaraktam helyére minden holmimat.
Azon a napon Wingfield vadászatra küldött néhány embert, akik azonban üres kézzel jöttek haza. Mindössze egyetlen mókust lőttek, azt mondták, más vadat nem láttak. Nem is mertek messzire kóborolni, a közelből pedig még a vízimadarakat is elűzte a tábori zaj.
Nem maradt más hátra, megint csak a hazai birkahús került az asztalra, no meg néhány hal, amelyet Ratcliffe türelmes hajóslegényei horgásztak a folyóból.
Ebéd közben Brumfield észrevétlenül meglökte a karomat.
– Alkonyatkor indulj – súgta. – Ez az utolsó alkalom.
Éjszaka ütemes léptekre és kemény parancsszavakra ébredtem. A menetelő katonák megálltak a sátor előtt. Hallottam az acél éles hangját, ahogy a parancsnokló Wingfield kihúzta kardját. Aztán szétcsapták sátrunk bejáratát, és egy fáklyás nyomában Wingfield, Kendall és Ratcliffe lépett be.
– Ha nincs itt, az máris bizonyíték – ez volt Kendall utolsó szava, amikor észrevett. – Hát te?
Felugrottam a lapos deszkaágyról, amelyet gazdám távollétében bitoroltam, és dideregve álltam eléjük.
– Mi az isten, te itt vagy?! – nyögte Ratcliffe is.
– Azt mondták… látták elmenni… Az istenfáját! – Kendall dühösen káromkodva lépett felém, azt hittem, keresztül akar gázolni rajtam.
– Nem mentél a gazdád után, fiú? – topogott Wingfield, és kihúzott kardját visszacsúsztatta a tokba.
– Nem küldött senki, uram – feleltem.
– És a láda… hova dugtad, mi?
– Nem dugtam el. Láthatja kegyelmed, ott van. – A sátor sarkába mutattam, Smith kapitány utazóládájára.
Most Ratcliffe-en volt a sor, hogy káromkodjék.
– Szökni akartál, mi?!
– Aludtam, uram, miért szöknék meg?
– Ne hazudj, ne hazudj! A kapitány után akartál szökni. Széttártam a kezem.
– Nem mondta senki, hogy menjek.
Ösztönöm azt súgta, jobb, ha úgy teszek, mintha semmiről sem tudnék. És úgy látszik, valóban ez volt a helyes, mert a három nemesúr értetlenkedve és dühösen nézett rám. Körbejárták a kicsiny sátrat, feltúrtak mindent, ámbár nem volt ott sok feltúrnivaló.
Szótlanul néztem őket. Közben nevetett a lelkem. No lám csak, túljártam az eszeden, James Brumfield! Most az egyszer túljártam…
– Mit mondjunk majd? – sziszegte Wingfield, és Kendall káromkodott hozzá:
– Csak tudnám, ki volt az a…
Dúlva-fúlva kifordultak a sátorból, én pedig magamra maradtam diadalommal. Az ám, mit mondanak majd; ha Smith kapitány hazatér? Mivel mentegetik magukat, amiért betörtek a sátrába?
Visszafeküdtem helyemre, de ne higgyétek, hogy nyugodtan elaludtam. Egy ideig még fel-felnevettem örömömben, amiért nem hagytam magam „beugratni semmibe”, majd előkaptam egyetlen kincsemet, a kék gyöngyöt, és a sötétben sokáig szorongattam nyirkos tenyeremben.
Elaludni mégsem tudtam.
Később mozdulatlanul feküdtem, és nyitott szemmel bámultam a sátor sötétjébe… Figyeltem. Ahogy múltak az órák, és közeledett a pirkadat, úgy csöndesedtek el a természet hangjai. Az ismeretlen állathangok elenyésztek, a nádasok békakoncertje is hosszú időre elhallgatott. Az őrök is elaludhattak, mert nem hallottam többé közelítő és távolodó lépteiket, pedig ez a kis zaj is messzire elhallatszik éjnek idején.
Hajnal előtti csendegség ülte meg a világot.
Ebben a pillanatban halk, óvatos léptek neszét hallottam a sátorponyván át.
James Brumfield – villant át az agyamon, és máris felugrottam helyemről. Egyetlen mozdulattal a sátornyílás elé húztam gazdám ládáját. Hadd essen át rajta a merénylő, ha belép! Aztán majd meglátjuk, mi lesz.
Vártam.
A lépések már egészen közel jutottak. Brumfield megállt odakint, és bizonyára azon gondolkodott, hogyan is végezzen velem.
Lassan, hogy semmi zajt ne üssek, felkeltem. Magamra kaptam zekémet és nadrágomat, és felkötöttem derékszíjamat. Ráakasztottam tokostul gazdám nagy vadászkését.
Nem féltem. Egy csöppnyi izgalom sem volt bennem, de éreztem, hogy megfeszült minden idegszálam. Füleltem.
Valami egészen gyengéden nekisúrlódott a sátorponyvának. Az óvatos léptek ott neszeztek közvetlen közelemben.
Most az erdő széléről hangos bagolyhuhogás hallatszott. Kétszer egymás után.
Kavics csörrent odakint. Minthogyha valaki mezítláb futna végig a tábor utcáin.
Értetlenül vártam egy darabig, aztán elhúztam a ládát, és óvatosan kilestem a sátornyíláson. Már pirkadt. Még nem szökkentek égre jjeleten a nap vörös sugarai, de már világos volt az ég, és halk zúgással zizegni kezdett a hűvös szél a fák lombjain.
Ebben a percben riadó, éles füttyszó hasította át a csendet. Rögtön utána borzalmas halálsikoly.
A némaság még visszatér.
Az éj nyugalma még uralkodik. A kábulat nem adja át a helyét…
Aztán fergeteges, bőszült üvöltés harsant körös-körül.
Ezer vad, idegen, vijjógó kiáltástól zúgott, zengett a levegő. Az indiánok szívet dermesztő harci ordítása betöltötte a földet és a levegőt. S már abban a percben talpon volt a tábor. A sátrak ajtaja kicsapódott, az álmukból felriasztott emberek rémült és dühös ordítással robbantak elő. Futás közben meztelen mellükre kapták fel a vértet, kardjukkal hadonásztak, íjaikat, puskáikat készítették, parancsszavak röpködtek, dühös káromkodás hangzott.
A tábor másik felén már folyt a csata. Az indián csatakiáltás nem halkult egy percre sem. Vörösre mázolt meztelen alakok rohantak végig a táboron, és szörnyű birokra keltek a vasas katonákkal. Nyilak röppentek, dárdák süvítettek, a tollas sisakokon, a kerek pajzsokon hatalmasan csattogtak a tomahaukok.
Egy erős kéz csapott le rám, és hajamnál fogva kirántott a sátorból. Éreztem, hogy támadóm másik keze ütésre emelkedik, de abban a pillanatban vaktában és teljes erővel előredöftem késemmel. Mozdulatomra hörgő jajldáltás volt a válasz, a kéz elengedte hajamat… és akkor már benne voltam a harc forgatagában. Harcoló, verítékes testek löktek tovább, és én döftem, vagdalkoztam a vadak között, nem törődve azzal, kit hol érek, és nem vigyázva magamra sem. „A hajókhoz, a hajókhoz!” – hangzott a kiáltás valahonnan. Puskák pukkantak, de a kemény harc nem hagyott alább. Az indiánok hajnali támadása nem vesztett erejéből.
Láttam Kendallt, egy fának vetve hátát, amint két karddal fogadta támadóit; láttam Wingfieldet éppen abban a pillanatban, amikor egy indián kése célját tévesztve félig levágta szakáiiát; végigrohantam a sátrak között a hajók felé, s az utolsó pillanatban ugrottam félre a vérző arcú Gosnold elől, aki indiánnak nézett, és felém hajította dárdáját; szisszenve röppentek át a levegőn a tollas indián nyílvesszők, és belevágódtak sátrainkba.
A verekedés, az eszeveszett csata a folyó felé húzódott. Az indiánok átnyomultak a tábor területén, és valamennyiünket a folyó fele szorítottak.
Most már nem kerültem szembe senkivel, de véres késemre tisztelettel pillantottak a telepesek, és olykor felém sújtott egy-egy indián tomahauk, minthogyha igazi ellenfél volnék.
Egyszerre csak eldördült a Sarah Constant ágyúja!
A dörrenéstől megreszketett a levegő, és a mély robajlás végigzúgott a vízen.
– Az indián harcosok karja megállt a levegőben. A szikár, sötétbarna testek megdermedtek a félelemtől. A hadiszínekkél kifestett meztelen alakok hosszú pillanatokig ijedten bámultak reánk, aztán hangos, felhorkanó kiáltás hallatszott, és hajnali támadóink mintha lassú hátrálásba kezdenének.
– Utánuk! – süvöltötte Kendall. – Szétverni az átkozott bandát!
Az egész tábor egyszerre nekilódult. A kétségbeesett emberek vad dühvei vetették magukat az indiánokra. Új csata kezdődött, amelyet csak a hajóágyú újabb dörrenése szakasztott meg. Ekkor már futott az indián csapat, és ahogy a sátrak közül kijutván, beugráltak a reggeli fényekben pompázó bozótba, akkor láttuk, mily sokan is voltak.
A nekibátorodott emberek esztelen haraggal, minden óvatosságról megfeledkezve rohantak a menekülő vadak után. Most mintha egy ember akár tíz indiánnal is felvehetné a harcot – s valóban így lehetett, mert amazok ezren is lehettek.
Mire körülnéztem, szinte kiürült a tábor. Már az erdő mélyéből hallatszott a vad ordítozás…
Még mindig magam előtt tartottam a kést, amelyet egy élő ember vére festett pirosra. Mereven tartottam és messze is magamtól, mert irtóztam tőle. Közben folyton James Brumfield félelemtől eltorzult arca, halálra vált képe lebegett előttem. Utoljára úgy láttam, hosszú olasz tőr volt a kezében, veszélyes szerszám, ő mégis menekült vele. A hajóra futott, bizonyára Wingfield parancsával, hogy süssék el az ágyút. Őrültem Brumfield rémületének. Csendesen nevettem rajta.
Tudtam, hogy csúnyán viselkedtem, hiszen a sebesülteken kellene segítenem. Az indiánok harc közben hátravitték sebesültjeiket, még arra is volt gondjuk, hogy néhány halottjukat magukkal ragadják; úgy tűnt tehát, hogy csak közülünk akadt sebesült. Azok most ott jajgattak a sátrak tövében, és várták, hogy társaik visszatérjenek az üldözésből.
Mégsem mentem, hogy segítsek Watton doktornak.
A késem hegyét néztem. Más vért nem bírnék most látni.
Mintha álomkóros volnék, botorkáltam tovább a hajók felé.
Aztán rogyadozó léptekkel megfordultam, és átvágtam a kicsiny földnyelv másik oldalára. Ott megmosom a késemet – gondoltam magamban. És mintha egy hang hozzátette volna: ha meglátom Smith kapitányt, majd integetek neki.
Ö, igen, Smith kapitány… Wingfield harc közben ezt ordította oda Ratcliffe-nek:
– Megkövetem. Bizony isten megkövetem! És felépítjük az erődöt!
– Mondtam kegyelmednek. Én megmondtam! – sziszegte akkor Ratcliffe.
De hát az indiánok megfutottak. S vajon emlékszik-e majd Wingfield arra, mit ígért a bajban? A vízpart ezen a helyen száraz, majdnem köves volt. Lehajoltam, és bemártottam késemet a James folyó vizébe. Aztán néhányszor beledöftem a parti homokba, hogy megszáradjon, és le is csiszolódjék.
Az éjszaka sokféle élménye, a hosszú virrasztás és a hajnali ijedtség nyomán tompa, zsibbadt kábultság vett rajtam erőt. Nem voltam álmos, és nem is kívántam a pihenést, mégis úgy éreztem, körülöttem minden valószínűtlenül légies és könnyű, míg tagjaimra ólmos erő nehezedik. Ittam a vízből, és megmostam az arcomat.
Nem néztem a tábor felé, ahonnan most hangoskodó, diadalittas nevetések hangzottak.
Most kellene Smith kapitány elé sietnem! – vágott belém hirtelen a gondolat..
Most még telve vannak önváddal, hogy nem hallgattak rá. Ha most figyelmeztetem a kapitányt, visszatérése diadalmenet lesz.
Bámultam a vízbe, a sima, tükörfényes vízbe. A reggeli verőfényben tisztán és élesen fürödtek benne a tárgyak képei: a fák és a bokrok lombja, távolabb a vitorlás hajók.
Ó, te szamár, te ostoba fajankó, hát mire is akarod figyelmeztetni a gazdádat? Éppen ma éjjel derült ki, hogy az újabb vádaskodás és gyanakvás is James Brumfield műve volt… Téged fenyegetett veszély, nem a kapitányt, mire akarod hát figyelmeztetni?…
Megint eszembe jutott James Brumfield félelemtől eltorzult arca. Hogy félt, uramisten, hogy félt!
Néztem a vizet, és mosolyogtam. Agyamban nehezen bomlottak ki a gondolatok, s ahogy rájöttem: nincs miért és nincs hova mennem, ugyanaz a szomorúság lett a társam ismét, mint ami pár nappal előbb tört reám.
Felálltam. Mélyet sóhajtottam, és megfordultam, hogy visszamenjek a táborba.
S ekkor hátrahőköltem a meglepetéstől.
Egy indián leányka állt előttem.
Akkora volt, mint én. S talán hasonló korúak is lehettünk, jóllehet alakja és magabiztossága idősebbnek mutatta. Könnyű, karcsú alakján hófehér őzbőr ing feszült, amely térden alul hosszú, hasított rojtokban végződött. Pirosfekete mintázatú volt ingének szegélye, és hasonló szögletes ábrák díszítették lábszárvédőjét. Díszes-színes volt lábán a könnyű mokasszin, és díszesen faragott, vidám színű volt kezében a hajlított indián buzogány, a tomahauk is.
Úgy elbámultam rajta, hogy kuncogva felnevetett.
Végigmustrált engem ő is alaposan, de hát szegényes ruhámon és elnyűtt cipőmön bizony nem sok néznivalója akadt. Mégis azt hiszem, ruházatomat fejedelminek tarthatta a sajátjához képest. Egyszerűen azért, mert más volt, mint az övé.
Most láttam csak, hogy milyen szép. Hollófekete haját díszes homlokpánt szorította le, amelybe hátul néhány színes tollacskát dugott. Hajának két tömött varkocsa elöl, a mellén pihent, és csillogó fekete keretként övezte finom vonalú, bájos arcát, amelyet még a harcias piros, festett csíkok sem tudtak elcsúfítani.
Legszebb mégis a szeme volt. Szokatlanul nagy, fekete szeme, amelyből oly erővel sugárzott a vidám, felnőttes értelem, hogy később mindig megértettem minden pillantását, anélkül, hogy gondolatait szavakba foglalta volna.
És meglepett szájának nőies, évődő mosolya, ez a figyelő-mélázó mosoly, amely talán zavarba hozott volna, ha pár évvel idősebb vagyok.
Négy-öt lépésre állt tőlem. Most kinyújtotta karját, azzal a szögletes, merev mozdulattal, amellyel az indiánok hívják barátaikat. Hozzá léptem. Finom, meleg ujjaival megragadta kezemet, és parányi fejbólintással hívott maga után.
Rábólintottam szinte öntudatlanul, és megigézve követtem ezt a csodálatos kis teremtést. Mintha rám szakadt volna végül is az álom: nem gondoltam többé semmire és senkire. Sem a táborra, sem John Smith kapitányra.
Kézen fogva vezetett. Könnyű, nesztelen léptekkel sietett előttem, időnként visszanézett, és biztatóan mosolygott. Valamit mondott. Nem értettem. Mindketten a fejünket ráztuk.
Ismét felnevetett. Vad, kisfiús nevetéssel, szép szeméhez, bájos arcához oly furcsán illő fátyolos hangján.
Észre sem vettem, már mélyen benn jártunk az erdőben, és legnagyobb csodálkozásomra az áthatolhatatlannak hitt bozót szinte magától nyílt meg előttünk, és önként kínálta ismeretlen, titkos ösvényeit. Ezer színben ragyogott az erdő mélye. A napsugarak áttörték a zizzenő lombokat, és megcsillantak a mocsári ciprusok tövében a nagy pocsolyákon. Égővörös, sárga és kék virágok sűrűjében gázoltunk, és kidőlt, zöld mohás fatörzseken ugrottunk át.
Kijutottunk a fák közül, ismét a folyó partján voltunk, egy parányi tisztáson, amely csodálatosképpen megmaradt, noha körös-körül és feljebb a James folyó mindkét partján egészen a vízig húzódott a sűrűség.
Lehunyta szemét, és mélyet sóhajtott.
Elengedte a kezem, és mókás fintorgással, várakozóan nézet rám, mint aki beszélgetni szeretne, de nem tudja, hogyan is kezdje.
Felfelé mutatott,, a folyó felső folyása felé, és mondott valamit. Nem értettem, a fejemet ingattam, mire ő ismét felnevetett.
Aztán hirtelen a mellemre bökött ujjával, mintha kérdezné: hogy hívnak?
– Tom Savage… Tom Savage – mondtam.
Bólintott, és készségesen megismételte a nevemet, de csak valami érthetetlen, erőltetett csipogásféle hangok törtek fel belőle.
– Tom Savage – tagoltam megint, és úgy nevettünk mindketten, hogy a könnyünk is kicsordult jókedvünkben.
Hátravetettem homlokomból a hajamat, és nem törődve azzal, érti-e vagy sem, így beszéltem hozzá:
– De kedves kis pofa vagy te!… Nahát! Aztán téged hogy hívnak, és vajon mit akarsz tőlem?
Szaporán bólogatott, hogy érti, érti, hogyne értené. Fejéhez kapott, végigtapogatta arcát, a karjait, lábára mutatott, jelezvén, hogy akiről most beszélni fog, az mind ő maga lesz.
Kedves, különös hangján csak ennyit mondott:
- Pokahontasz.
John Smith kapitány sejtése nem csalt. Rosszat sejtett, és az a rossz bekövetkezett. Az a nyolc indián valamiféle jelekből megtudhatta, hogy támadás készül Jamestown ellen – jobbnak látták tehát, ha gyorsan odébbállnak, még mielőtt Newport admirális megtorlásul lefogja őket.
A bárka utasai hiába siettek – vitorlával, evezővel egyaránt segítve a folyó sodrását –, a veszett hajsza ellenére is csak a támadás másnapján érkeztek a táborba. Ott még minden a feje tetején állt, a sátrak ponyváin még ott fityegtek a beleakadt indián nyílvesszők, a tábor utcácskáin szerteszét hevertek az elhajított vagy kettétört indián dárdák és tomahaukok. A meglepetésszerű hajnali támadás mély nyomokat hagyott az emberekben: nem merték elhagyni a tábort, sőt a táborban sem érezték magukat biztonságban. Nem mertek a sátraikba bújni, mert a gyönge ponyvák sötétjében védtelenebbnek érezték magukat, mint a szabad ég alatt. Aztán a szabadban sem mertek tartózkodni, és valamennyien a hajókon aludtak.
Smith kapitány csöppet sem türtőztette magát. Wingfield szemébe nevetett, amikor megtudta, mitől olyan kurta a szakálla. Mert hiába próbálta kiegyengetni a borbély Wingfield képének másik oldalát, a szakáll továbbra is felemás maradt – és hihetünk az elnök későbbi sopánkodásának, hogy inkább vágták volna le a csatában fél kezét, mint a fél szakállát.
Ha a szakállnyisszantást is sebesülésnek számítjuk, akkor az otthon maradt kormányzósága tagok mind a négyen megsebesültek; rajtuk kívül még tíz könnyebb-súlyosabb sebesültje maradt a hajnali riadalomnak. És két halott. Az egyik az az őr volt, aki az utolsó percben fújt riadót, és ezzel megakadályozta, hogy az indiánok néma csendben végezzenek mindenkivel. A másik halott én magam voltam, akit halottnak hittek, mivelhogy egész napi keresés után se kerültem elő.
Azt mondják, amikor Smith kapitány meghallotta eltűnésemet, tüstént elment a kedve a nevetéstől. Olyan sötét és komor lett az arca, amilyennek csak később, a legborzalmasabb hónapokban látták. Sokáig nézett így maga elé, miközben az örökké készségeskedők alaposan felnagyították parányi hőstettemet, és már arról beszéltek, hogy egyik indiánt a másik után küldtem a másvilágra késemmel. Bizonyára őszintén mondták, amit mondtak, hiszen abban a hajnali zűrzavarban minden mozdulat és minden villanás kétszeresre, sőt tízszeresre nőtt. Csupán az rontotta le ezt az őszinte lelkesedést, hogy éppen James Brumfield zengte leghangosabban a dicséretemet.
Smith kapitány ezekre a dicséretekre csak ennyit mondott:
– Szegény gyerek. Az indiánok ölték meg… de ti okoztátok a halálát.
Ezen aztán valamennyien megsértődtek, még Newport admirális maga is, noha az egyhetes expedíció alatt összemelegedett a gazdámmal. Kiderült ugyanis, hogy Smith kapitánynak valami nagyszerű hajlandósága és képessége van a bennszülött nyelvek megtanulására. S ha Newport eddig bizalmatlanul fogadta John Smith kapitány sokféle kalandozásának hírét, most megbizonyosodhatott: csakis sokféle idegen ajkú nép között járván fejleszthette ki ezt a nagyszerű nyelvtanulási képességet.
Newport régi tengeri medve volt, szerette gyakorlati oldaláról nézni a dolgokat. Nem sokáig tépelődött, hamarosan békejobbot nyújtott Smith kapitánynak. Nem volt ez valami látványos kibékülés, egyszerűen szívélyesebb volt iránta, hallgatott a szavára – mi kell még több?
Egyszóval kétszer haltam én meg. Először a hajón, az árbocrúdra felakasztva – a magam számára. Aztán meg a csata után – a tábor számára.
És még azt mondják, hogy egy halála van az embernek.
Legjobban persze Wingfield és Kendall sértődött meg; talán bántotta őket az a hebehurgya házkutatás, amit a sátrunkban tartottak, éppen a támadás éjszakáján. Arról bezzeg mélyen hallgattak, de már nem állták meg, hogy fel ne vessék a gondolatot: hátha éppen a gazdám elé siettem.
– Miért jött volna elém? – mordult fel Smith kapitány. – Nem küldte senki, és én sem kértem meg rá.
– Valami oka csak lehetett…
– Biztosan tudják kegyelmetek, vagy megint csak az eszük szalad összevissza?
– Már kikérem magamnak! Ha a kormányzótanács elnökével beszél, válogassa meg a szavait!
– Nem szoktam megválogatni, tisztelt elnök úr. Egyszerűen nem értek hozzá.
– Meglátszik.
– Hogy rajtam mi látszik, mi nem, azzal kegyelmetek ne sokat törődjenek. Arra legyen gondjuk inkább, mi látszik ezen a táboron. A jó tanácsra vajmi keveset hallgatnak.
Wingfield már visszanyerte volna előkelő és hűvös modorát, mondván:
– A kegyelmed jó tanácsaiból vajmi kevés hasznunk volt eddig.
Csakhogy Smith kapitány visszavágott:
– Mert soha nem fogadták meg őket. Itt az ideje, hogy észhez térjenek az urak! Ha továbbra is városalapítást játszunk, és faerődöt nem építünk, az eltűnt gyarmatok sorsára jutunk mi is.
És jófajta érvként ott díszelgett legtöbbjük arcán-karján egy jókora kötés.
– Faerőd… faerőd… – Úgy néztek egymásra, mintha bizony sose láttak volna olyat. Aztán mégis nekiláttak. Legtöbbjüket az bőszítette fel, hogy Newport is a gazdámat támogatta. Hát jó, legyen! Smith kapitány szabad kezet kap, hogy saját tervei szerint erődöt építsen a tábor mellett. Az erőd megbízhatóságáért teljes felelősséggel tartozik. Hát tessék, csinálja! Majd csak beletörik a bicskája. S ezt majdnem szó szerint így mondta Edward Maria Wingfield.
Az erődépítés gondolatát fanyalogva fogadták. Mert ki látott már olyat, hogy nemes és közrendű egyformán nekiálljon a fadöntéshez, a cölöpveréshez és mindenfajta pórias munkához?
– Kegyelmed ránk szabadítja ezt a senkiházit! – károgták Wingfield fülébe. – Kár volt engedni az indulatának: komolyan veszi az erődépítést, és most úgy rendelkezik, mintha ő volna az elnök.
– Ilyesmivel fecséreljük az időt…
– A fene enné meg! Ha erős az őrség, a sátrak is jó védelmet adnak. A meglepetést kell elkerülnünk, és akkor egyetlen puskalövéssel elűzhetjük a vadakat.
– Az admirális nemsokára hazatér, de egy csipet arany nem sok, annyit sem visz haza.
– Egy percig sem várok, elnök uram! Még ma felkészülök, és holnap néhány derék emberemmel nekivágok a hegyeknek – heveskedett John Martin, aki részt vett a felderítő utazásban. – Ha feljegyzéseim nem csalnak, óriási lelőhelyre bukkanok…
Ám alig fejezte be a mondatot, indián nyílvessző suhant el az orra előtt, és remegve állt bele a kidöntött fába. Attól kezdve, valahányszor kivágtak egy fát, előbb mindig a bokrok közé puskáztak.
Mégsem múlt el nap, hogy ki ne röppent volna egy-egy nyílvessző a sűrűségből. Néha nem is egy, hanem egész tucat.
Nagyon tévedtek, ha azt hitték, hogy egyetlen ágyúlövéssel elkergetik támadóikat. Továbbra is körülfogta őket a félelmetesen titokzatos és könyörtelenül kitartó ellenség.
Tele volt az erdő indiánnal.
Május 15-ére mégis felépült az erőd.
Ahogy Smith kapitány mondta: felépült, mint a parancsolat.
S ahogy én Smith kapitányt ismerem, talán maga Wingfield is bevert egy-két szöget a fába, hogy haladjon a munka.
Mert hogy a kapitány maga is döntötte a fákat, verte a cölöpöket, hordta a földet, intézkedett és dolgozott egyszerre – az természetes. A kormányzótanács tagjairól mindezt nem állítanám ilyen bizonyosan. Úgy lehet, ha ők nincsenek, az erőd hamarabb készül el.
Erőd? Itt az óhazában a nagy szakállú várépítő főkapitányok bizony elborzadnának, ha arra a várra néznének. Első formájában még háromszöget mutatott az alaprajza, három sarkán három holdbástyával. A fala nem más, mint vaskos cölöpök sora, amelyeket belül földhányás tartott, kívül pedig nagy darabon kopárrá tett terület óvott a lopakodó indiánoktól. A cölöpök oly magasak voltak, hogy a kinyújtott kezű ember felugorva sem érhette el kihegyezett tetejüket. A három bástyát belül teljesen feltöltötték földdel, ily módon e mesterséges magaslatokról három ágyúval tűz alatt tarthatták az erőd mindhárom falának előterét.
A cölöpfalon belül magas tetejű, gerendavázas, vályogfalú, otromba házak tanúskodtak arról, hogy építőik sehogy sem értették meg, miféle nádazást, miféle falazást tanult Smith kapitány kalandos élete során a messzi Magyarországban. Ám ezek a házak így is tekintélyesebbek és erősebbek voltak, mint színes, ingatag sátraink, s hogyha az ügyetlenül kevert sárfalból ki is meredeztek a nádtörek szárai, ezek a házak önmagukban is védelmet nyújtottak volna bármilyen indián támadás ellen.
A súlyos, hatalmas cölöpkerítést pedig még ágyú sem rombolta volna össze egykönnyen.
Már befejezéshez közeledett az erőd építése. Jórészt állt a nehéz cölöpkerítés, egy-két ház is felépült már (az élelemraktárak), két bástyáról már ágyú vigyázta az építőket… Nagy volt a sürgés-forgás. Smith kapitány őrült iramot követelt: az emberekről vastag patakban csurgott a veríték, ingujjra vetkőzve vonszolták, vitték a nehéz szálfákat, az ácsok megállás nélkül bántották, faragták a cölöpöket, az erdő visszhangzott a fejszecsattogástól, néha egy-egy lövés dörrent, és hallatszott a kidőlő fák tompa dobbanása.
Hajnalhasadástól késő estig folyt a munka, és Smith kapitánynak még arra is volt gondja, hogy az embereket felváltva foglalkoztassa: a favágás és a cölöpverés nehéz munkáját mindig más és más csoport végezte, és akik letették a fejszét vagy a döngölő kötelét, azok átmentek a tábor másik végére falat tapasztani, földet hordani; amikor pedig ebben a munkában is végképp kimerültek, páncélt öltöttek, puskát ragadtak, és néhány órára az őrséget látták el.
Ily módon mindenki mindenféle munkából egyenlő arányban vette ki részét, kivéve persze a kormányzótanács tagjait, Hunt tiszteletes urat és még néhány előkelő nemesurat, akik csak tessék-lássék dolgozgattak, főképpen irányították a többieket.
Wingfield felfújta magát, és egy szó nem sok, annyit sem beszélt. Hallgatagon járt fel és alá, s messze elkerülte Smith kapitányt.
George Percy hadnagy igencsak meglepődött, amikor több munka szakadt rá, mint akárki másra. Smith kapitány megkérte, hogy a telep minden lakosát hadirendbe állítsa, képezze ki fegyverforgatásra: ne csak néhány katonára legyen bízva a telep biztonsága.
Percy hadnagy estére jócskán berekedt, mivel az egymást váltó csoportok közben pihenésre alig jutott ideje.
Június 9-én történt. A kormányzótanács felesküvését megelőző napon.
A félig felhúzott cölöpfal végén a munkások tömegétől hirtelen elvált öt ember. Rövid nyelű csákány az övükre akasztva, különben üres kézzel vágtak neki az erdőnek. Az ácsok csodálkozva néztek utánuk, a szálfahordók azonban letették terhüket, és kérdezősködve kiáltottak feléjük.
Az öt ember a vállát vonogatta. Egyszerre csak csatlakozott hozzájuk John Martin kapitány, és a kis csoport élére állva, gyors léptekkel igyekezett… azazhogy csak igyekezett volna az erdő mélye felé, hogyha váratlanul eléjük nem áll John Smith kapitány.
A két ember farkasszemet nézett.
Smith kapitány nem kérdezett semmit, Martin mégis felelt:
– Az elnök úr engedélyével…
– Nem lehet. Kérem kegyelmedet, forduljon vissza, és menjenek munkára az emberek is. Amíg az erőd fel nem épül, semmiféle kirándulásról nem lehet szó.
– Úgy? Kirándulásnak nevezi a Londoni Tanács parancsának végrehajtását? Semmibe veszi az elnök úr szavát?
– A rossz példa ragadós lesz. Amíg az erőd fel nem épül, senki sem lehet munka nélkül.
– Ez mindennél fontosabb munka, őfelsége a király is lelkünkre kötötte, hogy aranyat hozzunk.
Persze John Martin kapitány, mint már annyiszor – és mint majd még annyiszor –, most is aranykutató útra indult. A bárkából kisebb dombokat látott, úgy remélte, ott nyomára lel majd a sárga fémnek.
– Kérem, ne bontsa meg katonai fegyelmünket! Martin elvörösödött.
– Rendbontónak nevez? Kicsoda az úr, hogy nekem, John Martin kapitánynak, a nagy Drake admirális legkedvesebb barátjának prédikál a katonai fegyelemről?! Menjen a dolgára, amíg szépen beszélek!
– Vissza! Megállapodtunk, hogy a tábort nem hagyja el senki! – kiáltotta Smith kapitány.
– A király nevében! Félre az útból! – harsogta John Martin.
– Egy tapodtat sem tovább!
Martin kardot rántott, Smith ugyanúgy. Az elmúlt napok feszültsége egyszerre kirobbant. A büszke nemesurak önérzetén esett sérelmet csak karddal lehetett orvosolni.
– Ne legyen John Martin a nevem, hogyha akármilyen senkiházi az utamba állhat!
– Felszólítom, hogy ne bontsa meg a tábor fegyelmét.
– Rendbontó vagyok, te pimasz?!
Martin előrevágott a kardjával. Félelmetes hírű verekedő volt, s azt mondták, vívásban talán egész Angliában nem akadt párja. Hatalmas erejű csapásait villámgyorsan osztogatta most is, hadivértbe öltözötten rontott az ingujjra vetkőzött Smith kapitányra.
A pengék összecsaptak.
Az acélok sikkantására egyszeriben leállt a munka. Hatalmas félkörben vették körül a küzdőket a telepesek. Wingfield az egyik bástyáról figyelte őket, és nem lépett közbe. Pedig tilos volt a párbaj…
Martin átkozódott, ocsmány szavakkal becsmérelte Smith kapitányt, elmondta hazugnak, nagyszájúnak, ostobának, senkiházinak, aki nem fér a bőrébe, aki azt hiszi, ha valamely kis feladattal megbízzák a sokat tapasztaltak és bölcsebbek, máris uraskodhat. És miközben rekedten üvöltve fogadkozott, hogy örökre elveszi a kedvét Smith kapitánynak attól, hogy beleszóljon a telep életébe – Smith sorra-rendre kivédte hatalmas vágásait, és a szemébe tűző napfény ellenére sem hátrált egy lépést sem.
Aztán hirtelen-váratlan valami megcsillant a levegőben.
Csillogva-pörögve röpült a magasba, majd visszazuhant, és belefúródott a nedves földbe.
John Smith egyetlen mesteri vágassál kiütötte a kardot John Martin kezéből. Olyan váratlan volt ez a vágás, hogy sokan még úgy látták, mintha Smith vesztette volna el a kardját. Hiszen Martin éppen döfött, Smith elhajolt, aztán egy mozdulat… és a vén tengeri medve kardja tíz lépésre tőlük remegve állt a földben.
Hosszú pillanatokig tartó néma csönd.
Martin hamuszürkére vált arccal mered ellenfelére, Smith leengedi kardját.
– Ezt még megkeserülöd! – sziszegi Martin.
Smith kapitány elfordul. Az emberek felé kiált: ~ Folytassa mindenki a munkát! – És int annak az ötnek is, hogy menjenek dolgukra.
Az aranykutató expedíció így dugába dőlt.
De hát mondom, ép ésszel elképzelhetetlen, hogy az indián támadások fenyegető közelségében, félig kész erődépítési munka idején valaki egyszerűen kapja magát, és aranyért menjen a közeli tájakra.
Ej, mit is mondok? Elképzelhetetlen? Hát ami azután történt, vajon micsoda? Másnap elkészült az erőd cölöpfala – és felesküdött a kormányzótanács.
Azt mondják, olyan viharos eskütétel még nem esett a történelemben. Ez volt az utolsó kísérlet, hogy megmásítsák a Londoni Tanács határozatát. Az a névsor csak nem fért a bögyükbe.
Newport admirális ugyancsak a kormányzótanács tagja volt, felesküdött ő is – de azt hiszem, örült, amikor végre vitorlát bonthatott, hogy hazatérjen. Küldetésének teljes mértékben eleget tett: épen és sértetlenül átszállította a telep minden tagját az óceánon. Kéthónapos itt-tartózkodása alatt táborhelyet keresett, és egy nagyobb felfedező utat tett. Ennyi elég – és neki is „elege volt”. A hajóládában töméntelen posta gyűlt össze: levelek az otthon maradottaknak. Aztán a személyes beszámolók: ki-ki a maga főúri patrónusához címezve levelét. A Londoni Tanács nem maradt ki a címzettek sorából: legalább tízen írták le az eseményeket – legalább tízféleképpen.
Hadd főjön a londoni urak feje!
Június 21-én délben az erőd udvarán, a szabad ég alatt felállították a hatalmas, gyalulatlan asztalokat, és óriási búcsúebéddel tisztelték meg még utoljára Newport admirálist és a Sarah Constant legénységét. Este Newport adott búcsúvacsorát a kormányzótanács tiszteletére, amelyen az admirális ígéretet tett, hogy fél esztendő múlva visszatér, az élelem-utánpótlással és az újabb telepesekkel a fedélzetén.
- Adja isten, hogy addig is sikerrel és baj nélkül munkálkodjanak! – mondotta. – Hanem aztán jó volna, hogyha fél esztendő múltával már némi aranyat tudnának felhalmozni az urak. A Csendes-óceánról se feledkezzenek meg… és az elveszett telepesek felkutatásáról.
– Mindennek sorát ejtjük. Csak előbb rendbe jöjjenek a dolgok! – bólintott Smith kapitány.
– Remélem, addigra rendbe jönnek… – sóhajtott Newport admirális, de maga sem hitte, hogy itt Jamestownban valaha is rendbe jöhetnek a dolgok.
Másnap vitorlát bontott a két hajó, a Sarah Constant és a Goodspeed. Gosnold a testvérére bízta hajójának parancsnokságát, Ratcliffe azonban visszatartotta bárkáját, a Discoveryt, azzal a céllal, hogy vele a Chesapeake-öblöt teljesen felkutathassák.
Az apály és a dagály hatása Virginiában jól érezhető. Az apály jöttével a két hajó szinte kisodródott a James folyó torkolatából.
Még egy búcsúlövés a hajókról, még egy az erődből.
Az emberek egymásra néztek. Hirtelen rájuk szakadt az egyedüllét, és apró sejtések, szorongó gondolatok ébredtek bennük. Egy ideig tétován jártak-keltek, nem szólt senki semmit. Végül Wingfield törte meg a csendet, és megint csak azt mondta, ami ezekben a percekben leginkább helyénvaló volt:
– Most már minden csak mirajtunk múlik! Rábólintottak. A fürge szemű Studley, a raktáros és beszerző óvatosan hozzátette:
– Mirajtunk. Annál is inkább, elnök úr, mert az élelmünk mindössze három-négy hónapra elegendő.
A raktárházak felé mutatott, amelyben szép rendben már ott sorakoztak a ládák és a hordók. A sózott marha és birkahús, a bab és a borsó meg a töméntelen káposzta.
– Majd szerzünk az indiánoktól – legyintett Smith kapitány. – Ha aranyuk nincs is, búzájuk van. Vízben főve nem is rossz étel ez az indián búza. Talán még lisztet is lehet őrölni belőle.
– Kásának jó lesz biztosan. – Studley a tenyerében rázogatott néhány szem kukoricát. – De engedjék meg az urak, hogy lepihenjek kissé. Fázom.
Watton doktor felkapta a fejét.
– Fázik? Ebben a melegben?
Hiszen fáztam ám én is, csak éppen más okból, mint Mr. Studley.
Rongyokban lógott testemen a ruha. Csontomig hatolt a barlang nyirkos hidege. Éreztem, hogy valami féreg mászik a lábamon végig. Féltem tőle, és undorodtam is, mert parányi karmaival belemart a bőrömbe, de nem láthattam, mert vaksötétség vett körül. Szerettem volna agyoncsapni azt a férget, vagy legalábbis lesöpörni a testemről, de összekötözött kézzel az ilyesmi aligha sikerül…
Nem tudom, hány nap telt el azóta, hogy a James folyó partján kézen fogott a bájos Pokahontasz. Nem számoltam a napokat, mert a sokféle, változó esemény közepette erről egészen megfeledkeztem. A barlang szigorú sötétjében pedig végképp letettem arról, hogy az idő múlását érzékelhessem.
Úgy számítottam mégis, hogy június közepét írhatják az angol naptárak. Így mondtam akkor már önmagámnak is. Ilyen idegenül: az angol naptárak.
Talán éppen azokban a napokban indult haza Newport admirális. S talán éppen azon a napon figyelte megrettenve doktorunk, hány óránként rohanja meg Mr. Studleyt a hidegrázás.
Hideg és nyirkos kőlapon kuporogtam egy barlang sötétjében, kezemen-lábamon szíjbilincs feszült. Lehorgasztottam fejemet. A fáradtság és a félelem elől a röppenő álomban kerestem menedéket.
Mi lesz a sorsom? Nem tudtam. Az indiánok csak harcosokat kötnek kínzócölöphöz, és engem még bizonyára gyereknek számítanak – így reménykedtem, ámbár az élethez sok reményem mégsem lehetett. Vajon hol van Pokahontasz, és vajon mi történt vele? A másik kérdésem ez volt, s ez talán jobban izgatott, mint az első. Megpróbáltam összerakni az elmúlt napok eseményeinek mozaikjait, de csak zűrzavaros képek, ismeretlen, érthetetlen hangok zavara, a megrettenések villogó látomásai, sosem látott tájak, ismeretlen emberek és érthetetlen események emlékeit idézhettem fel. S hogyha ma már bölcsebben is látok sok mindent, ami akkor történt velem, a legtisztábban mégis az erdei bolyongásra emlékezem…
Olyan volt az, mint egy valóra vált, gyönyörű szép álom.
Miután Pokahontasz megmondta a nevét, úgy mentünk tovább, mint két jó barát. Nem engedte el a kezemet, és sokszor rám mosolygott, így vonszolt maga után, s mondhatom, alig tudtam követni, hiszen ahol az ő kis bőrpapucskái be sem nedvesedtek, ott én térdig merültem az ártéri pocsolyába, s ahol ő egyetlen könnyed szökkenéssel ugrotta át a vízmosások árkát, vagy a kidőlt fatörzseket; ott én percekig bukdácsoltam és szuszogtam.
Kinevetett. Hát persze hogy kinevetett! Néha az volt az érzésem, csakis azért húz maga után, hogy nevetségessé tegyen. Olyankor elfutott a méreg, szidtam is, de nem szívből:
– Ó, te indián boszorka, hova a csudába viszel? Ej, te, hát meddig megyünk még, mindjárt dél lesz! Vissza kell mennem…
Mondtam, mondtam, de a szívem mélyén azt kívántam, bárcsak a világ végéig Pokahontasszal mehetnék.
Ma is csak azt mondom, kis boszorkány volt valóban. Szinte megigézett. Mert egyszerre csak úgy néztem rá, mintha régtől fogva ismerném, mintha a testvérem volna. S amikor déltájban megpihentünk egy dombocska tövében, már úgy néztem a virginiai fákra és bozótra is, mintha ott születtem volna.
Pokahontasz mondott valamit, bizonyára azt, hogy maradjak helyemen, és meg ne szökjem, amíg távol lesz, aztán eltűnt a fák között. Kis idő múlva megjelent, és elém tette zsákmányát: útilapu óriás levelébe göngyölve töméntelen szamócát. Megéheztem, megszomjaztam, a szamóca jólesett, jót lakomáztunk hát mind a ketten. Akkor Pokahontasz a késemre mutatott. Kérte.
– Jól van, kis Pokahontasz, odaadom, de add vissza, el ne lopd!
Láttam rajta, hogy küszködik, felállt, a kést nézegette, forgatta. Többször rám pillantott, mintha készülne valamire. Ha elszalad vele – gondoltam magamban –, hát hagyom, hadd vigye. Vagy talán meg akar támadni? Az sem lehetetlen…
Váratlanul visszaadta a kést. Azt mondta:
– Nettopau.
– Nem értem, kicsi Pokahontasz, nem értem. De hogyha neked nettopau, hát legyen nettopau.
Erre olyan boldog lett, alig lehetett bírni vele. Hahotázva körülugrált, a nyakamba borult, megölelt, megcsókolta az arcomat, és szavaiban többször felfedeztem ezt a szót: nettopau.
Kerestem, vajon mit jelenthet. A késemre mutattam.
– Nettopau?
A fejét rázta, hogy nem.
– Pameszauk, pameszauk – ismételgette, és ő is a késre mutatott. Aztán felkapott egy botot, arra meg azt mondta – Tomahauk.
Szorgalmasan utána mondtam, sőt a késnek és a buzogánynak angol nevét is megmondtam, gondolván, ha én tanulok tőle, hadd tanuljon ő is a mi nyelvünkön. Jó játék volt ez, és úgy megörültünk neki, hogy amikor ismét továbbmentünk, versengve tanítgattuk egymást, ki-ki a másikat a maga nyelvére. Kapkodva mutogattunk égre, földre, fűre, fára, egymás ruhájára, és egy-egy szót untalanul ismételtünk.
A nagy játék, vidám nevetgélés közben dehogyis néztem én, merre is megyünk!
Hamarosan azt is megtudtam, hogyan kérdez az indián. Legalábbis azon az indián nyelven, amelyet Pokahontasz beszélt.
– Kéké toravinksz jauva? Hogy hívod ezt? – kérdeztem, és lábam alatt a fűre mutattam..
– Attaszkusz – felelte. S rögtön mutatta sörtével díszített mintás papucsát. – Mokasszin.
Mire a dél jócskán elmúlt, egész sereg szót tudtunk mind a ketten. Észre sem vettük, már folyékonyán beszéltünk egymással, ami ugyancsak könnyen lehetett, mert ami szót éppen nem tudtunk, hát kitaláltuk, és amit kitalálni sem tudtunk, azt elképzeltük. Persze sok mindent nem értettem meg sehogy sem. Megkérdeztem például Pokahontaszt, hol lakik, vagyis hát miféle törzs tagja.
– Pauhetán – felelte, de amikor apja felől tudakozódtam, arra is csak azt felelte: – Pauhetán.
Ma már tudom persze, hogy Pauhetán, a nagy törzsfőnök, felvette népének nevét. De azt is tudom, hogy nem apja, hanem nagybátyja volt a kedves Pokahontasznak, amit csak akkor értenétek meg, ha tudnátok, hogy az indiánok olykor anyjuk után származtatják a gyermekeket, és nem apjuk szerint, mint a fehér emberek.
A pauhetán szó pedig annyit jelent: „a vízesés alatt lakók”.
Egyelőre azonban még messze voltunk a pauhetánok falvától. Hatalmas, sűrű bozóttal teli tölgyerdőn vágtunk keresztül. Pokahontasz nem sokat tétovázott, nem keresett ritkásabb, könnyen járható helyeket, hanem egyenesen nekiindult az erdő sűrűjének. Legalábbis az én szemben úgy tűnt, hogy a legsűrűbb vadonnak vág neki, minden felszerelés, kés vagy fejsze nélkül. És mekkora volt a csodálkozásom, amikor az összehajló ágak könnyen szétnyíltak előttünk, és miközben beszélgetve, nevetgélve sétáltunk tovább, észre sem vettem, hogy egyszer sem kellett félrehajtanom fejemet, egyszer sem kellett ágat törnöm, s bármely növényt halálra szánnom, hogy továbbjussak.
Valami felismerhetetlen, csak az ő számára látható ösvényen vezetett. Az indiánok, akiknek otthona az erdő és az egész természet, évről évre figyelik a bokrok és a fák növekedését, elhelyezkedését. Jól tudják, mikor és merre kell fordulniuk, hogy megtalálják a sűrűségben szinte véletlenül adódó hézagokat. Pokahontasz úgy lépegetett a legsűrűbb bozótosban is, mintha vágott sétányon menne.
Most ezt akarta megmutatni. Erdei tudományát. Most nem nevetett, hanem büszkén tekintett reám. Én meg elismerően bólogattam.
– Az előbb kúsztunk-másztunk, csak hogy kinevess. Most meg sétálunk – mondtam (vagy inkább csak mutogattam). – Ej, de nagy kópé vagy te!
Ismét felnevetett, bájosán vad hangján, s bólintott.
– Pokahontasz. – És a homlokára mutatott. Ebből végképp megérthettem, hogy a pokahontasz dévajkodó, tréfálkozó valakit jelent.
Az indiánok rendszerint jellemző tulajdonságaik alapján nevezik el gyermekeiket legalább addig, amíg fel nem nőnek. Akkor új nevet kapnak: maguk választják, vagy a törzs adja nekik. S meglehet, hogy életük során még többször is változtatják a nevüket: hol egy álom, hol egy hőstett emlékére.
Jobbra, ahol az erdő egy patak partjáig húzódott, váratlanul nagy csapat madár rebbent fel.
Megálltunk.
- Vigyázz! Hallgass!
Sokáig mozdulatlanul, visszafojtott lélegzettel figyeltem a keringő madarakat. Hamarosan észrevettem azonban, hogy Pokahontasz érdeklődését nem a madarak röpte keltette fel. Tekintete a vízparti bokrokon pihent.
– Paszpahigok – suttogta, és gúnyosan lebiggyesztette ajkát. – Mkó, a medve is csöndesebben jár-kel az erdőben, mint ők. Azért is nem tudtak meglepni titeket. Nézd, felzavarják a madarakat, pedig nem tudhatják, mikor találkoznak a ti harcosaitokkal.
Szám elé kaptam a kezemet, ki ne törjön belőlem a hangos nevetés.
– A mi harcosaink? Ö, te kis Pokahontasz, hát láthatod, hogyan járunk mi az erdőben!
– A harcosok is?
– Azok is. Megcsóválta a fejét.
– Akkor mégis a paszpahigoknak van igazuk.
– Nem értem. Mit mondasz?
– A paszpahigoknak van igazuk – magyarázott-mutogatott komolyan. S úgy vettem észre, mintha valami parányi szomorúság csillant volna a szemében. A távolba tekintett. Hosszú pilláit félig leengedte, úgy figyelt. Beszédes ajka hosszú időre néma maradt. S ahogy így csendben álltunk, oldalról tekintve reá, megint csak elcsodálkozhattam vonásainak finom szépségén és arányos voltán. Úgy belefeledkeztem Pokahontasz szépségébe, hogy észre sem vettem, amikor megszólalt:
– Gyere. Már elmentek.
Továbbvonszolt, és most nekivágtunk egy hatalmas tisztásnak, amely enyhén emelkedett északnyugat felé. A távolban újabb erdőség kéklett, de addig jókora, egyenletes síkság térdig érő, puha füvében kellett gázolnunk. Síkság volt ez, mégsem puszta. Kisebb-nagyobb facsoportok, aprócska ligetek sűrűn követték egymást. Pokahontasz, mintha minden óvatosságról megfeledkezett volna, hangosabban beszélt, mint eddig. Nem törődött azzal sem, hogy orrunk előtt felrebbentek a vadpulykák, s amikor az egyik bozótosból kiugrott és elinalt egy szép virginiai szarvas, jókedvében még utána is kiáltott.
A nap már délutánba hajlott. A szamócára még-jobban megéheztem, és most bolondul követelte jussát a gyomrom.
– Állj meg, Pokahontasz. Isten áldjon, vissza kell mennem.
– Nem engedlek!
– Ne bolondozz, kicsi Pokahontasz! Nézd a napot. Már későre jár.
– Velem kell jönnöd.
– Hova megyünk?… Így is nagy bajom lesz, ha nem érek vissza.
Ajka körül az évödő, sokat jelentő mosolyával nézett rám. Miért is jöttem el vele ilyen messzire, ha egyszeriben mégis visszakívánkozom? Hát igaz, ami igaz, úgy jöttem vele eddig, mint akinek semmi kedve a táborba visszatérni… úgy jöttem eddig, mint ahogy az ember álmában indul hihetetlen sétákra.
A vállamat vonogattam.
– Isten áldjon, Pokahontasz!
– Nem, nem.
– Engedj már!
– Gyere tovább!
– Engedj, ha mondom! Menjünk vissza. Majd beszélek Smith kapitánnyal, hogy szabadon bejárhass a táborba.
– Nem, nem.
– Majd a többiekkel együtt megyünk vadászni. Viszünk puskát is. Tudod, mi a puska?
Húzott tovább, s a fejét rázta, hogy nem érti, mit mondok. Szép sötét szemében indulatos fények lobogtak. Megmarkolta a csuklómat, s mintha bilincs volna, oly erősen fogta. Gyengéd ujjaiban meglepő erő volt.
– Ej, hát nem értesz a szóból?! – kiáltottam, mert elfutott a méreg. Ámde nyomban el is párolgóit, mert olyan ember vagyok én, hogy a világ minden kincséért sem ütnék meg leányt. Megvetettem inkább a lábamat, és csak nevettem, hogyan győzködik velem. Akármilyen erős is volt, elbántam volna vele könnyen, ha akarok.
– Most szépen hazamegyek, Pokahontasz – mondtam, és nevetve lefejtettem ujjait a csuklómról.
Vad fény cikázott a tekintetében. Felnevetett ő is. Hirtelen hátraugrott, öt-hat lépésre eltávolodott tőlem, és onnan kiáltotta:
– Jó! Menj! Menj már, siess! Utteke, utteke!
Sarkon fordultam. De alig tettem pár lépést, s alighogy felemeltem a fejemet, hogy szétnézzek a tájon, hirtelen belém vágott a felismerés.
Hű, a mindenit! Ezt jól megcsináltam! Amerre csak nézek, az ismeretlen vadonság körülöttem. Erdők, tisztások, facsoportok, a talaj lankáinak változó s mégis egyforma képe, amelyek, mint a tenger hullámai, körülvettek. Tapasztalt ember kell ide is, akárcsak a tengerre, aki tudja, hogy merre van a merre… Néztem a nyomunkat. A magas fű alig tört meg talpunk alatt, az elhajló szálakat a szél is felsegítette. El tudnék jutni az erdőig – gondoltam magamban –, hanem aztán vége a tudományomnak. Ha térdig nőne a szakállam, akkor sem találnám meg a táborba vezető utat. Mondtam már, nem is úton jöttünk, ide-oda csavarogtunk-forgolódtunk a sűrűben. Egyedül sosem találok vissza.
– Pokahontasz!
Megenyhült hangon fordultam hozzá:
– Pokahontasz!
S elöntötte homlokomat a verejték, mert nem láttam sehol. Úgy eltűnt, mintha sose lett volna.
– Pokahontasz! Kicsi Pokahontasz, merre vagy?
Ma sem tudom, hogyan csinálta. Egyszerűen eltűnt, pedig nem volt a közelünkben sem fa, sem bokor, amely mögé elbújhatott volna. Lehet, hogy csak lehasalt a magas fűbe, és én ostoba, nem találtam rá sehogy sem, hiába forgolódtam, hiába kerestem. Előbb még tréfára vettem a dolgot, később mérgesen kutattam utána, végül őszinte ijedelemmel kiáltoztam a nevét, de hangomra csak egy kakukk felelt valamelyik távoli fáról.
– Pokahontasz!… Hová tűntél, Pokahontasz?
Sokáig nem tudtam, mitévő legyek. Szomorúan álldogáltam, és abban reménykedtem, hogy kis barátnőm mégiscsak megszán, és majd váratlanul mellém ugrik. Most már bizony jólesett volna, ha különös-kedves hangján kinevet. Most már bezzeg szívesen vettem volna, hogy kézen fogva vezessen el Pauhetán falvába.
Ijedtségemmel együtt nőtt a keserűségem, mert Pokahontasz csak nem jelent meg, és én – életemben sajnos nem először – ismét egészen egyedül maradtam.
Felnéztem az égre. A nap már a délutánt járta. A tenger felől nőtt a szürkeség.
Mélyet sóhajtottam, és megindultam a patak felé. Vissza. Fűbeli nyomunkat hamarosan elvesztettem, s akkor türelmetlenül futásnak eredtem, hogy mielőbb elérjem az erdő szélét. Az erdőbe nem megyek be – gondoltam –, de a patak talán elvezet a James folyóig, ha ugyan abba torkollik és nem valami más folyóba. Csak az erdőt láttam magara előtt, ahogy átrohantam a füves, bozótos tisztáson. Bizony magam is úgy csörtettem, mint Mkó, a medve, mert nem néztem, hova lépek, nem kerestem a könnyebb utat, hanem erőmhöz mérten törtem, gázoltam mindenen. A patakhoz persze könnyen eljutottam, éppen arra a helyre értem, ahonnan Pokahontasz a paszpahigokat figyelte…
A magasban felriadt csérek rikácsoltak, s mire abba hagyták harcias lecsapásaikat, elterült a tájon az alkonyat. Szemközt az erdő már éjszakát ígért, s körülöttem az éjszakára készülő vadonság ezernyi zaja támadt: békák kuruttyoltak, kvakkogtak, madarak csipogtak, cserregtek, a nádas mélyéből néha ijedt füttyentgetés, bugyborékolás hangzott, majd egy megszorult állat sivalkodása. Fejem körül sűrű rajokban cinnegtek a szúnyogok.
Ismerős hangok, ismerős képek. A táborban minden este átkozódtunk a töméntelen szúnyog miatt, de elalvás előtt hallgathattuk is a nádas hangjait.
Most mégis minden másképpen hatott.
Az ismerős hangok idegennek tűntek.
A közelgő éjszaka félelmetesnek.
Még nem volt itt a sötét. Még láttam magam körül mindent.
Most már szinte zengett a nád a békák hangjától. És egyre hangosodtak az ijesztő bömbölések, sivítások, morgások, kattogások.
Nem tudtam eldönteni, vajon felmásszam-e a fa ágai közé, vagy a földön töltsem az éjszakát. Odafent kígyó tekeredhet rám, vadmacska ugorhat reám, ámbár mindez – és még ennél több is – utolérhet idelenn. Mi tagadás, nem az éjszakától féltem, hanem az éjszaka ismeretlen veszélyeitől. Londonban bármely kerítés tövében megalhat az ember… a poroszlókon, no meg a férgeken kívül mástól aligha kell tartania.
Szánalmasan gyengének és ostobának éreztem magam. Kínzó éhségem még tovább növelte gyengeségemet és félelmemet.
Nem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy a patak partjára érve lekuporodtam egy fa tövébe. Nagyon sokáig mozdulni sem mertem, úgy figyeltem a nádas árnyait és zajait.
És akkor váratlanul óriási árnyak ugrottak fel körülöttem. Erős kezek megragadtak, és felkaptak a földről. Karomat hátracsavarták, szíjakkal megkötözték, valaki hátára kapott, és máris rohantak velem, mint pokolbeli ördögök az elátkozott lelkekkel.
Nem álmodtam. Mindez valóban megtörtént velem. Megragadtak és vállukra kaptak ismeretlen támadóim, és futottak velem árkon-bokron át. Ijesztő némaságban történt az egész. Én sem kiáltottam, nem is szóltam, mert a rémület belém fojtotta a szót. Csak felnyögtem néha, mert kényelmetlen helyzetben a szíjak kegyetlenül belehasítottak karomba és derekamba.
Lombok csapódtak fejemhez. Egy tüske végighorzsolta arcomat, s éreztem, hogy a vér körülfolyj a szememet.
Aztán elrablóim egyszerre csak élesen felkiáltottak. Mély torokhangon gyors párbeszéd kezdődött. Fáklyák fényét láttam. A fényben kéregviskók árnyékát.
Ledobtak egy oszlop tövébe. Szíjaimat részben megoldozták, de kezemen és lábamon rajta maradt a kötelék. Fektémben láttam, hogy ijesztő vörösre festett arcok hajolnak fölém. Valaki szólt hozzám, meglökött, megismételte a kérdést, de nem értettem. A számat tátogattam, mutatván, hogy éhes vagyok. Ekkor felültettek, feloldozták kezemet, és enni adtak. Gyorsan magamra mutattam, és szegényes szókincsemből kiválasztottam azt a szót, amivel talán némi irgalomra számíthattam.
– Meruvancsesz – mondtam, vagyis hogy fiú vagyok, nem felnőtt harcos.
Horgas orrú, fogatlan vén banya vigyorgott rám, és gyengéden meglegyintette a fejemet.
Vizet is adtak, s hogy éhemmel-szomjammal ijedtségem is lassan eltűnt, bizakodva és kíváncsian nézegettem széjjel. Biztosra vettem, hogy a paszpahigok fogtak el.
A zajongás egyre nőtt körülöttem. S noha nem bántottak, sőt látszólag ügyet sem vetettek rám, újból elkapott a rettegés. Hiszen a hajóút alatt s még odahaza, Angliában is annyi rémtörténetet hallottam az emberevő bennszülöttekről, hogy nem csoda, ha némi aggodalommal lestem: mikor hozzák elő a kondért, amelyben majd puhára fövök.
Ehelyett váratlanul felrántottak a földről, és néhány harcos egy nagy, sötét hodályba vezetett, amelyet füstös fáklyafény világított meg.
– Appemetak – hallottam a tiszteletteljes suttogást, és megláttam a név gazdáját. Villogó szemű, kövér asszony ült a ház mélyén egy földre terített medvebőrön. Faggyútól fényes fekete haja indián módra két fonatban a vállán pihent. Fején nem volt semmi tolldísz, de a két hajfonatot egész sereg madártoll hosszabbította meg, a nyakán kagylókból, hódkarmokból fűzött többszörös lánc díszlett. Az arca, akárcsak a harcosoké, vörös és fekete csíkokkal volt ékes, melyek végigfutottak fedetlen, kövér karján is.
Orrában parányi rézkarika csillogott, és ezek a karikák díszes ruháján is feltűntek.
Futó pillantást vetettem a ház belsejére, de a sűrű füsthodályban alig láttam valamit. A nagy, teremnek is beillő épületben tőlem jobbra aggastyánok csoportja kuporgott a földön, balra harcosok álltak, és szótlanul méregettek.
Kerestem a törzs főnökét, mert sehogy sem akartam megbékélni a gondolattal, hogy az indiánoknak női főnökük is lehet. Márpedig Appemetak az volt, törzsének főnöke, az idő tájban a virginiai partokon a legnagyobb tiszteletnek örvendő asszony.
Miért tisztellek, miért nem, nem tudom. Kövér, nagy kezű, nagy lábú, vidám némber volt, aki ha megszólalt, hörbölve-morogva ejtette a szavakat, nem is beszélt, inkább csak szuszogott és horkant, olykor pedig éles nevetéssel tarkította beszédét.
Valamit kérdezett tőlem. Dühösnek látszott.
Nem értettem, megismételtem hát az egyetlen szót, amit eddig használtam. Fiú vagyok, gyerek. Nem pedig harcos.
Ekkor a némán hallgató fegyveresek csoportjából élőugrott egy fiatal legény, melléről indulatosan lerántott valami kötésféle rongyot, és az alatta rejtőző sebet vad kiabálással mutogatta mindenkinek. Az elszörnyedés moraja támadt körülöttem, éppen csak Appemetak törzsfőnökasszony nem szörnyülködött.
Rám nevetett, sőt rám is kacsintott.
Rákiáltoft a harcosra, aki vérben forgó szemmel, hallgatagon húzódott társai mögé.
Jóval később tudtam csak megfejteni az események értelmét. Appemetak azt kérdezte akkor tőlem:
– Miért kémkedsz utánunk? Harcosaim hadiösvényre léptek, megfogadták, hogy elpusztítják a szakállas fehér idegenek vászonházait, akik a Nagy Víz felől jöttek. Téged elfogtunk, és most megölünk.
Mégiscsak vannak az életben szerencsés pillanatok. Mert ekkor mondtam én:
– Gyerek vagyok, nem harcos – amit egyébként nem kellett volna bizonygatnom, mert mindenki láthatta rajtam.
A fiatal harcos azonban nem hagyta annyiban a dolgot.
– Hazudik! – kiáltozta. – Hazudik, mert ma reggel fegyver volt a kezében! Nézzétek, ekkora szúrást ejtett rajtam! Aki így forgatja a fegyvert, az már nem gyerek!
– Hihi… – vihogott Appemetak – annál rosszabb neked, Fürge Szarvas! Ezentúl úgy hívunk majd: Akit Egy Gyerek Is Megszúr.
Egyre csak azon törtem a fejemet, hogyan mondhatnám meg, hogy nem vagyok én ellenség, hanem jó barát. De nem emlékeztem, hogy ezt a szót megtanultam volna Pokahontasztól.
Appemetak végül kurtán legyintett. Mondott valamit. Kísérőim megragadták karomat, és kituszkoltak a házból. Azt hittem, kivégzésre visznek, és őszintén megijedtem. Nyöszörögtem, sírtam, toporzékoltam, végül megvetettem a lábamat, de hát ez nem sokat ért, mert ismét felkaptak, úgy vittek végig a falun.
Itt már eltűnt az utolsó fáklyafény is, csak a csillagok sziporkáztak a fejünk felett.
Egyszerre csak ledobtak a földre. És behajítottak egy vaksötét lyukon. Ősszekötözve, tehetetlenül gurultam egy darabig. A fejemet bevágtam egy kőbe, és elájultam.
Amikor magamhoz tértem, gyenge fényt láttam a fejem felett. A kicsiny barlang nyílását annyira eltakarták a lombok, hogy a világosság alig jutott el hozzám. Lassanként mégis kivettem, hová is kerültem. De hát nem sok köszönet volt benne. A kicsiny, nyirkos barlang inkább veremnek szolgálhatott. Különös savanyú szag terjengett körülöttem, amelyről csak jóval később tudtam meg, hogy a rohadt burgonya szaga.
Itt teltek hát napjaim. Időről időre egy hallgatag öregasszony jelent meg, aki ételt hozott. Nem oldozta fel kezemet, hanem türelmesen megetetett, ámbár nem sok munkája akadt, mert folyton-folyvást abban a hitben éltem, hogy az indiánok emberevők, akik most hizlalásra fogtak engem, mint valami malacot – ezért alig-alig vettem magamhoz ételt.
Nem számoltam a napokat. Lassan összezsugorodott körülöttem a világ, s már nem is gondoltam a halálra, inkább féltem és undorodtam a férgektől, amelyek végigmásztak rajtam, és kegyetlenül martak. Valahányszor végiggondoltam életemet, mindig csak az óceáni útig jutottam, amikor Newport admirális át akart vontatni a hajó alatt.
S ki tudja, talán meg is tette, talán meg is haltam, és mindaz, ami azóta történt, csak álom a halálban. S a táborra, Smith kapitányra se gondoltam. Legtöbbet Pokahontasz járt az eszemben, órák hosszat álmodoztam róla, még verset is költöttem, amelyben az éjszaka volt szemének sötétje, és a szél zúgása hangjának zengése, de ilyenkor mindig eleredt szememből a könny. Bevallom: sírtam. Nem szégyellem ma sem.
S bevallom őszintén, a Pokahontaszról szőtt gondolataim mindig egy rettentő képpel zárultak: elképzeltem a kis indián leánykát, amint táborunkba megy, talán éppen engem keres, és James Brumfieldba botlik. Az átkozott gazfickó pedig elfogja, megkötözi, és még kérkedik is vele, hogy elvesztésemért cserébe ő is foglyot ejtett.
És még majd meg is dicsérik. Nem akad majd senki, aki felképelje, senki, aki Pokahontasz segítségére siessen…
Valahányszor erre gondoltam, dühös keserűséggel ismét sírva fakadtam.
Téptem, marcangoltam kötelékeimet, de hiába.
Aztán megnyugodtam, ettem is valamicskét, ha hoztak enni, és magamba roskadva, gondolattalanul kuporogtam börtönömben. Ha elfutott a nap a barlang elől, vaksötétség borult rám. Olyankor lehunytam a szememet, mert megnyugtatóbb a lehunyt szemek sötétje, mint a valóságos.
Nem számoltam a napokat. Nem törődtem semmivel.
Egy ízben ütemes dobolást, vad kurjongatást, sípok és csörgők félelmetes muzsikáját hallottam. Hangok közeledtek börtönömhöz, és én vártam, mikor vonszolnak el, hogy kegyetlen módon feláldozzanak pogány isteneiknek.
Nem félek én a haláltól, mert meghaltam én már egyszer – mondogattam magamban, mégis megijedtem, és szánalmas helyzetemben odalapultam a barlang nyirkos sziklafalához, mintha csak a föld mélyében akarnék menedéket keresni a vég elől. Aztán elcsendesedett minden. Nem jöttek értem. Megint teltek a napok, és nem történt semmi. Nyugodtabban ettem, mert lassanként nőtt bennem a remény, hátha keresésemre indul és megszabadít gazdám, John Smith kapitány.
Sokszor elnyomott az álom. Fáradt, álomtalan álom.
– Szsz… ssz…
Halk sziszegés ébresztett egy éjszaka. Először azt hittem, kígyó sziszeg a barlang valamelyik sarkában, és mozdulatlanul, hallgatagon vártam, amíg elmúlik a haragja. De a sziszegés megismétlődött, most már ritmikusan, ahogyan kígyó sohasem sziszeg.
– Ki vagy? – suttogtam. Csend lett.
– Ki vagy? – kérdeztem ismét.
Angolul mondtam, de indián nyelven érkezett rá a válasz.
– Nettopau…
És egy kis árnyék surrant hozzám. Egy határozott kéz elvágta kötelékeimet. Végigdörzsölte karomat, megmozgatta csuklóimat. Elvágta lábam kötelékeit is. Aztán felsegített a földről.
– Nettopau – hallottam ismét.
– Pokahontasz! Drága kis Pokahontasz! – szakadt fel belőlem az örömteli kiáltás.
Kuncogott. Számra tapasztotta kezét, hogy hallgassak. Aztán óvatosan kivezetett börtönömből. Átléptünk egy csendesen nyöszörgő emberi alakon, őröm volt az bizonyára, akit a bátor Pokahontasz némított el egy időre.
Ismét Pokahontasz vezetett tehát. Bámulatosán könnyedén igazodva az éjszakai erdő titkos ösvényein.
Szorosan fogtam a kezét, és sietve követtem. Most már tudtam, mit jelent ez a szó: nettopau.
Jó barát.
Az volt ő nékem. Jó barátom.
Az erőd készen állt.
A kétszeres embermagasságú, erős cölöpfal belül véges-végig jókora földhányásra támaszkodott. Ez a földhányás a közönséges gyilokjárdát helyettesítette, s talán célszerűbb is volt annál, mert az erőd bármely részének védelmére egy tömegben rohanhattak a bennlakók. Ráadásul alkalmasabb volt kézitusára is, mint más várak keskeny pallói. Ezt ugyan senki sem ismerte el, de Smith kapitány megelégedett azzal a szerény dicsőséggel, hogy az ő tervei és utasításai alapján épült fel Jamestown erődje. A három félhold alakú bástyán összesen hat kerekes ágyú vigyázta a környező erdőt. A falakon belül felépültek a házak is. Az elnök háza, a nemesek házai, a mesterek, a munkások, továbbá a katonák szállásai és a raktárépületek. Valamennyi ház gerendavázas, törekes anyaggal falazott, nádfedeles viskó volt, arra jó, hogy nyáron megsüljön, télen megfagyjon benne az ember. De hát végtére is ház volt mindegyik, nem pedig gyönge sátor.
Most már eljött az ideje, hogy a telep munkához lásson.
Smith kapitány azt mondta: meg kell ismételni a Newport admirálissal tett kirándulást. Meg kell barátkozni a szomszédos bennszülöttekkel, kereskedni velük, és megtömni a raktárházat minél több kukoricával. John Rolfe – akinek a tanácsban egyébként nem volt szava – azt hangoztatta, hogy a Jamestowntól északra fekvő részeken nagy veteményest kellene létesíteni, hogy az erőd részben önellátó legyen. Ezt még Smith kapitány sem fogadta el, mert úgy vélte, hogy ha háborúságra kerülne a sor, az indiánok elsősorban az angolok földjeit pusztítanák el… Hunt tiszteletes úr pedig a bálványimádó vadak megtérítését szerette volna elkezdeni, de hajlott korára való tekintettel ezt a munkát rábízta a telepesekre, akik maguk közt aztán úgy vélték, egyelőre kisebb dolguk is nagyobb annál…
Végre hát oda jutottak Jamestown telepesei, hogy John Martin kapitány az első lehető alkalommal ismét magához vett öt embert, és néhány napra eltűnt a kisebb-nagyobb dombok irányában. Amikor visszatért, sárgán csillogó ércdarabokat kotort elő az iszákjából. Előbb hagyta, hadd bámulják éhes szemmel a többiek, aztán a nagyját összeszedte, és mély meghajlássál átnyújtotta Edward Maria Wingfield úrnak, a kormányzótanács elnökének. Wingfield kegyes mosolygással fogadta a hatalmas ajándékot, és tüstént szalajtotta apródját, James Brumfieldot, hívná össze a nemesurakat.
– Szerény lakomára és áldomásra, amiért Martin kapitány úr első útja ekkora sikerrel járt.
James Brumfield loholt, tette, amit mondtak neki. John Smithhez azonban hiába nyitott be.
– Köszönöm a meghívást, de nem megyek.
– Milyen okát mondjam, uram?
– Kevés az élelem, és kevés a borunk is. Nincs mód a lakomázásra.
– Az elnök úr saját készletéből látná vendégül…
– Az elnök úrnak nem lehetnek saját készletei, fiam. A telepnek közös raktárai vannak, ahonnan mindenki csak egyformán vehet. Mister Studley betegsége nem ok arra hogy a raktárt dézsmálgassuk.
James Brumfield meghajolt.
– Ezt is megmondjam, uram?
– Miért kérded, te kis pimasz, ha úgyis megmondod?
– Én, kapitány úr… én…
– Menj a fenébe!
Mister Studleyt váltóláz vette le lábáról, méghozzá olyan súlyos rohammal, hogy alig félnapokig volt magánál, máris új erővel tört reá. A beteget aggódva nézte Watton doktor, és nem sok időt jósolt neki.
Smith kapitány ekkor újra követelte a várbeli kút ásását, mert úgy vélte, csakis a folyóról vödrökben kimert víz okozhatta Studley betegségét.
Nem sokkal Studley megbetegedése után a három apród is ágynak esett.
Jól tette Smith kapitány, hogy nem fogadta el Wingfield meghívását. Annál is inkább, mert a lakomázás hatalmas veszekedéssel végződött. John Martin és Gabriel Archer majdnem karddal esett egymásnak. Drake hajdani útitársa ugyanis nem volt hajlandó elárulni az aranyrögök lelőhelyét. A többiek hiába hangoztatták a telep érdekeit, hiába hivatkoztak a királyi parancsra, John Martin kapitány titokzatosan mosolygott, és követelte, hogy senki ne merészkedjék utána leselkedni.
Ekkor Gabriel Archer kapitány az asztalra csapott, és kijelentette, hogy a Martin-féle aranyrögökben egy szemernyi arany sincs.
Több se kellett! Az italozó társaság, élükön Wingfield, nekiesett Martin aranyérceinek. Előkerültek a királyvizes üvegecskék és más sokféle próbája az aranynak, amelyeknek jó részét alkimistáktól lesték el. A vizsgálódás eredménye az lett, hogy Wingfield ugyanazzal a kegyes mosollyal, amellyel kapta, szépen visszatolta a kékülő-vöröslő Martin kapitány elé a csillogó rögöket.
Másnap húsz ember élén Gabriel Archer nekivágott a vadonnak. Vele ment Ratcliffe is. Martin sem hagyta magát: öt cimborájával új utakra indult. Kendall és Gosnold sem akart elmaradni – felragadták aranymosó tálcáikat, és a James folyó partjára siettek. Térdig vízben állva méregették és szitálták a hordalékot.
Smith kapitány a bástyáról lekiáltott hozzájuk:
– Mi az eredmény?
Nem kapott választ.
Szakállát simogatva megfordult, hogy meglátogassa a tábor betegeit: Studleyt és a gyerekeket. De elébe toppant Anas Todkill.
– Hallja, kapitány, ezt az éktelen csámcsogást?
– Micsodát?
Tette, mintha komolyan fülelne. Persze csámcsogást nem hallott, csak a lombok zúgását és a kabócák fáradhatatlan muzsikáját.
– Nem hallom. De ugyan mi csámcsog? – kérdezte nevetve.
– Hát a penész. Eszi a babunkat meg a káposztánkat.
– A káposztát ugyan nem, barátom. Éppen ma reggel dobtuk a folyóba, mind a három hordót, mert megrohadt. Angliából idáig kibírta, itt megrohadt.
– A szaga mégis megmaradt, hihihi!
Az biztos. A rohadt káposzta fertelmes bűze ott terjengett Jamestown erődje felett. S mintha csak ez is a szúnyogokat csalogatta volna.
Amikor Smith kapitány belépett a betegek házába, Watton doktor éppen akkor zárta le a halott Studley szemét. Kendőt terített a meggyötört arcú halott fejére, és hamuszürke arccal fordult a belépőhöz.
– Bekövetkezett, amit vártam, ő az első halottunk, de a három gyerek sem fogja túlélni a mocsárlázat. Elárulhatom, hogy borbélyunk szája kisebesedett, a hideg rázza, de még fenn jár, mert Wingfield elnök úr azt mondta: felkötteti, ha meg nem borotválja.
Smith felhorkant, dühösen a kardja markolatára csapott. Borbély kell az átkozott ficsúrnak még akkor is, ha az halálán volna! Na, megállj csak, Wingfield, jársz te még torzonborzan is!
Éppen valami gorombaság bukott volna ki a száján, amikor berontott John Rolfe, a jó barát. Tekintete ráesett Studley holttestére.
– Hát ez is… – lihegte.
– Mi történt?
– Gyere, John! Gyere!
– Beszélj már!
– Majd meglátod.
Kirohantak a házból. Odakint Rolfe széles mozdulattal körbemutatott.
– Nem látok semmit – mondta Smith kapitány.
– Úgy van! – kiáltotta Rolfe. – Semmit és főképpen senkit.
Döbbenetes, ijesztő mély csend honolt Jamestown erődjének udvarán. Ahol máskor kiabálástól, vidám vagy ingerült szitkoktól volt hangos a levegő, most nem hallatszott semmi zaj. Hallgattak a műhelyek is. Joe Read kovácsműhelye, ahol pedig naphosszat nyílhegyeket és dárdavégeket formáltak az üllőn, no meg jókora abroncsokat. Kihaltnak látszott a kádárok háza is, ahol már formálódtak a hordók a téli élelem számára.
Sehol senki. A bástyákon sincs egy lélek sem. Ott sem csillant a katonák fényes sisakja.
A cölöpfal nagy, kétszárnyas kapuja pedig tárva-nyitva.
– Tudtam, hogy ez lesz a vége – lihegte Rolfe.
– Vége? – legyintett Smith kapitány. Watton doktor a bástyán érte utol őket.
– Mi történt? – kérdezte rémülten. – Mindenki megszökött?
Gyermeteg kérdés volt, mégsem alaptalan. A kitárt kapu és a kihalt erőd valóban azt mutatta, mintha lakói egytől egyig megszöktek volna. A bástyáról jól látszott, hogy alig néhány száz lépésnyire távoztak el. Oda, ahol a földnyelv tövében sekély vizű öblöcske mélyült a James folyó ágyába. Ott állt, jobban mondva görnyedezett mindenki a víz fölött. A lapos tálak ütemesen merültek a habokba. Aztán felbukkantak ismét, megcsillant rajtuk a napfény, ahogy a víz lehullott róluk, hátrahagyva maga után a lisztszerűen finom homokot. Most izgatott vizsgálódás kezdődött. A hátak és nyakak belemerevedtek. Vajon megcsillan-e a parányi aranyrög a homok szemcséi között?
Voltak, akik a maradék vízzel újra megforgatták a homokot, és újra lecsurgatták a vizet.
Szakadt róluk a veríték, de nem törődtek vele; körülöttük nagy, ezüsttestű halak úsztak felfelé a folyón, de nem vették észre; reszkető kézzel markolták tálaikat, és rá-ráhajoltak a vízre, mintha imádkoznának.
Lándzsák és sisakok hevertek a parton. A vasmellényes hadfiak beletérdeltek a vízbe, és akadt közülük nem egy, aki mell vértjét használta aranymosó tálnak.
– Térdelnek, hajladoznak, akár a pogány törökök, ha Mekka felé fordulva imádkoznak – csóválta a fejét Smith kapitány. – Hiszen imádnak ezek is. Az aranyat imádják.
– Látod az elnököt? – kérdezte Rolfe. – Ott sétál a parton. Semmit sem csinál, várja az eredményt. Ennél szorgalmasabb munkafelügyelőt sem láttam még!
Smith kapitány szeme megvillant.
– Gyere! – mondta Rolfe-nak. – Jöjjön kegyelmed is, Watton doktor.
Lerohantak a bástyáról, egyenest a kapuhoz. Nekiveselkedtek a nehéz kapuszárnyaknak, és azok pár pillanat múlva már döngve csapódtak egymásra. Egy mozdulat, és feltették a belső reteszeket. Akkor Rolfe a katonák házához futott, felkapta a kürtöt, és belefújt.
Riadó, riadó! – zengett végig a folyón a kürt hangja.
A nyugati bástyán Smith kapitány elsütött egy puskát. Éppen arrafelé, amerre az aranymosó társaság hajladozott.
Az eddig néma tömeg egyszerre ordított fel. Elhajították táljaikat, és hanyatt-homlok rohantak a partra. A katonák bősz üvöltéssel kapták fel fegyvereiket, a többiek köveket ragadtak. Valaki felkapta már eldobott tálját, és pajzsként tartotta maga elé. Ekkor a többiek is visszarohantak a vízbe, hogy szánalmas pajzsaikkal védekezhessenek az indiánok nyilai ellen.
Ezúttal azonban csendes maradt az erdő. Indiánnak nyoma sem volt, akármerre is néztek.
Futottak vissza az erődhöz.
Akkor látták, hogy zárva a kapu, és John Smith kapitány karba font kézzel néz le rájuk a bástya tetejéről. Értetlenül és tanácstalanul bámultak fel rá. George Percy hadnagy felkiáltott: – Mi volt ez a lövés, kapitány úr?
– Figyelmeztetés, hadnagy úr!
– Miért, mi történt!
– Csak annyi, hogy Mr. Studley meghalt!
A válasz meghökkentette Percyt is, a többieket is. A hadnagy körülnézett, mint az álomkóros, majd hirtelen támadt dühvei felordított: – Őrség! Az apátok kutya úristenit! Hát ti is itt vagytok?
Hol máshol lettek volna, mint éppen az ő háta mögött.
– Vasra verni az egész társaságot! Az a katona, aki elhagyja őrhelyét, halált érdemel! Azonnal, tüstént!…
Ordítozása azonban süket fülekre talált, Kendall komoran intett neki, hogy hagyja abba, de akkor már elhangzott az első nevetés, amelyet hamarosan a többi is követett.
– Hé, emberek! – kiáltott most John Smith kapitány a bástya tetejéről. – Nem nevetséges ez! Egymásnak lehetnétek hóhérai, ha most büntetni kéne, ami történt. Hát meg vagytok veszve valamennyien? Ezt fogadtátok a királynak?! Hát nem arra szövetkeztünk még Londonban, hogy felkutatjuk Sir Walter Raleigh eltűnt telepeseit, hogy megtaláljuk nyugatra az átjárót, hogy állandó telepet alapítsunk végre…
– Azt is ígértük, uram – kiáltott fel az egyik legény -, hogy aranyat viszünk! Méghozzá sok aranyat!
Smith kapitány öklével a levegőbe csapott.
– De élve visszük ám, és nem halva, te fajankó! Meghalljátok ezt a szót, hogy arany, máris rohantok, mint a birkák. Egyetlen puskalövés elég volt arra, hogy megijedjetek. Egy indián támadás elegendő lett volna arra, hogy mind a fűbe harapjatok.
A katonák bambán szorongatták fegyvereiket, az emberek némán topogtak helyükön, és csak Wingfield, Kendall és Gosnold dugták össze a fejüket. Szavukat nem lehetett hallani, de Wingfield mentegetőzve hadonászott, és fenyegetőzve mutatott Percy hadnagyra, aki pár lépésre tőlük komoran álldogált.
Végül úgy látszott, dűlőre jutottak egymással, mert Wingfield előrelépett - John Smith kapitány!
– Parancsoljon velem, elnök úr! – Hányan vannak odabent?
– Kevesen, elnök úr. Hunt tiszteletes úr, Watton doktor, Mr. Rolfe jó barátom, Todkill mester, egy beteg borbély, a beteg gyerekek, jómagam, no meg egy halott.
– Mi a szándéka? – Wingfield hangja kissé remegett, amikor ezt kérdezte. – Feltételei vannak talán? Figyelmeztetem, hogy engem a kormányzótanács választott elnökké, és kegyelmed is a választók között volt.
– Nem pályázom a kegyelmed hivatalára, elnök úr! – nevetett Smith.
Wingfieldet a nevetés felingerelte. Úgy érezte, elárulta magát, méghozzá eléggé ostoba módon, mindenki füle hallatára.
– Talán bizony hadat akar viselni saját honfitársai ellen?
– Eszem ágában sincs! – felelte Smith kapitány.
– Figyelmeztetem, hogy ha azonnal ki nem nyitja a kaput, ezt az éretlen tréfát lázadásnak minősítem, és a legsúlyosabb büntetéssel torlom meg.
– Én pedig figyelmeztetem, elnök úr, hogy ha az erőd hűtlen és tömeges elhagyása ügyében vizsgálatot nem indít, és szigorú büntetést nem hoz, egyszerűen világgá zavarom valamennyiüket.
Odalent leforrázva hallgatott a tömeg. Kendall lekapta fejéről barettjét, és a földhöz vágta.
– A kutya úristenit! Egy nagyszájú paraszt parancsolhat nekünk?!
John Smith kapitány mintha nem is hallotta volna.
– Ha az elnök úr engem olyan könnyen lázadónak nevez, követelem, hogy tüstént állapítsa meg: kinek a példájára és kinek a sugallatára hagyta el mindenki az erődöt. Erre feleljen, Edward Maria Wingfield uram!
Kényes volt a kérdés.
Wingfield Kendallra és Gosnoldra nézett, de azok viszszanéztek rá, arcátlanul és pimaszul, mint akik egyáltalán nem érzik bűnösnek magukat semmiben.
– Nos?
Joe Read, a kovács, aki szókimondásáról volt híres, előlépett, és jó hangosan, hogy mindenki hallja, felkiáltott: – Kapitány, kegyelmedet mi jó katonának és igaz cimborának ismertük meg. Hát ne játsszék velünk, a mindenségit! Ha megpróbáltuk az aranyat, hát megpróbáltuk, a fene egye meg! Azért tettük, hátha akkor a mifajtánkat is meghívják az urak egy kis lakomára. Ránk férne, higgye el! Kopog a szemünk az éhségtől.
– Én nem lakomáztam! Ha én megálltam, megálljátok ti is! Most pedig se aranyatok, se ételetek, se váratok. Nagy marhák vagytok, Joe Read mester!
– Az már igaz, kapitány. Ha most meghalt Mr. Studley, dögrováson leszünk hamarosan. Archer kapitány úr is jobban tenné, ha arany helyett inkább élelmet hozna…
– Mindig csodára vártok. Mindig a másikra vártok. Mondd csak, hány halászószigonyt készítettél eddig? Egyet sem. Kettő van az egész táborban. Pedig nézzétek csak… az igazi arany már ott ficánkol a vízben!
Ekkor látták csak igazán, amit egész nap nem vettek észre… Hogy a James folyó szinte hemzseg a haltól. A lomha, nagy folyó felszíne habzott-fortyogott. A Chesapeake-öböl felől nagy tömegben úsztak felfelé a tokhalak. Akkora példányok, hogy bámulat volt nézni. Két-három, sőt öt ölnyi hosszú példányok igyekeztek lustán a felső vizek sekélyeseibe, ívóhelyükre. Úgy tűnt, akár szabad kézzel lehetne kifogni őket, ha ugyan akadna erő, amely könnyedén kiemelné e hatalmas testeket.
– Nos, elnök úr? – csattant most John Smith kapitány hangja.
– Nyissa ki a kaput! Ígérem, hogy mindenki elnyeri a büntetését.
Dodonai válasz volt. Smith kapitány megelégedett vele, jóllehet számított rá, hogy Wingfield mégis vele kezdi majd a felelősségre vonást. Hiszen alighogy kitárult a kapu, az elnök hatalmas léptekkel törtetett befelé, s új riadót fúvatott, a katonákat helyükre zavarta, a fegyverraktár elé kettőzött őrséget rendelt, végül merev arccal és sokatmondó hangsúllyal kijelentette, hogy estére összeül a bíróság.
– És ki lesz a bíró? – kérdezte Kendall.
– Természetesen én – sziszegte Wingfield.
Az ítélkezés azonban váratlanul félbeszakadt azon az estén. Pedig a serénykedő James Brumfield alaposan feldíszítette a kicsiny kápolnát, amely ezúttal törvényszéki palotává magasztosult – inkább ott serénykedett, mint hogy a szegény Studley gyors temetésén részt vegyen.
Csendes temetés volt Studley temetése: rá ne jöjjenek az indiánok, hogy a fehér ember is halandó lény.
Hiszen rájöttek azok már régen.
Miközben Hunt tiszteletes úr a halottat búcsúztatta, kihallatszott a betegek házából Andynek és Natnek, a két apródnak fájdalmas jajgatása. Natnek lázrohama volt, félrebeszélt, pajtása pedig görcsök között fetrengett.
Ekkor már a tábor borbélya sem tudott felkelni. Társai a tűző napra fektették, hatalmas takarókkal csavarták körül, mégis rázta a hideg. A fal tövéből nézte végig Studley temetési menetét, amely lassan vonult át az erőd udvarán, hogy a falakon kívül ásott sírhoz vigye a holtat.
– Vigyétek csak – morogta a borbély. – Visztek nemsokára engem is…
Mire a menet visszaért, már csak ennyit mondott:
– Vizet! Vizet!
És felelt rá a beteg gyerekek elhaló sikolya:
– Vizet! Vizet!
Valahonnan az őserdő mélyéből – amerre Archer távozott – lövés hallatszott. Nem több, csak egyetlenegy lövés.
Úgy látszik, a hazatérő csapat így jelzi közeledtét. Hogy az otthoniak felkészülhessenek a fogadására.
Wingfield a kezét dörzsölte, és parancsot adott a hordónyitásra, a lakomakészítésre.
– Ez az utolsó – morogta a szakács, amikor begörgették a boroshordót. – Húsunk nincs. Búzadaránk van még, elnök úr, de jó lenne, ha az indiánoktól…
– Eh, elég volt! Menj a dolgodra!
Hárman gyorsan csónakba szálltak, de a nagy halászatból nem lett semmi. Az egyik szigonyt elvesztették, a másikkal pedig csak egy kisebb tokhalat zsákmányoltak. Azt is alig tudták partra vonszolni, majd belefordultak a folyóba.
A halat Wingfield gyorsan lefoglalta.
– Most már ne panaszkodj! – kiáltotta a szakácsnak. Hiába hallották a puskalövést, Archer csak nem akart feltűnni az erdő szélén. A halat kisütötték, fel is szolgálták, de sehol senki. Már alkonyat előtt tüzet gyújtottak a bástyákon, és néhány figyelmeztető lövést is leadtak eredmény nélkül. Akkor az elnök kijelentette, hogy vacsora helyett bíráskodni fog, mivel eléggé ingerült ahhoz, hogy kellő szigorral büntessen.
– Tréfál? – nevetett Kendall.
– Nem tréfálok. Úgy érzem, hogy Archer kapitányt baj érte az erdőben. Idebenn sincsenek rendben a dolgok. Amit mondtam, megmondtam. Bíráskodnunk kell a mai példátlan esetben.
– És John Smith? Az elnök úr meghívását ismét nem fogadta el.
– Nem szükséges. Ha letárgyaltuk a magunk dolgát, őt majd elővezetjük.
Kendallnak és Gosnoldnak eszébe jutott, hogyan zárta ki az erődből John Smith Jamestown minden lakóját. És hogyan állt előttük karba font kézzel. Csak hümmögtek.
– De hát mi a szándéka?
– Leváltjuk kegyelmedet tanácsbeli tagságából, kedves George Kendall kapitány uram.
Villámcsapásnak akkora csattanása nem lehet, mint amekkorát ez a halk mondat csattant.
A jelenlevőkben megakadt a lélegzet, a szemük kimeredt, és nem mertek Kendallra nézni. Aztán csak a nyakukat forgatták, és fontoskodó arcokat vágtak.
George Kendall pedig hol elsápadt, hol vérvörös lett, tátogott, de hang nem jött a torkán.
– A közvéleményt meg kell nyugtatnunk – vonta fel a vállát Wingfield.
Aztán kitört a vihar, felugrott Kendall, ordított, ahogy csak a torkán kifért, és csapkodta az asztalt, követelődzött és átkozódott. Ősszefüggéstelenül kiabált, mintha a rossznyavalya tört volna rá, s ekkor még megrettenve nézték, ám közömbösen is, mert senki sem szerette.
– Most nem vagyok jó? Miért nem? Mert George Kendall nem hozott a folyóról aranyat! Tudom, hogy kit akar a tanácsban látni. Archer kapitányt, mert attól több aranyat remél, mint tőlem!
Wingfield körülnézett a jelenlevőkön, aztán éles hangon ennyit mondott: – Ez az egyetlen kijelentése is elég, hogy leváltsuk, uram.
– Átkozott! – ordította Kendall, és kardot rántott. Hárman is alig tudták lefogni, hogy rá ne rohanjon Wingfieldre.
Elvezették, nem úgy, mint bűnöst, hanem mint beteg embert.
Mert valósággal összeesett tehetetlen dühében.
– Folytatjuk? – kérdezte átszellemülten James Brumfield.
– Smith kapitány felett ráérünk holnap is ítélkezni – legyintett Wingfield elégedetten. – Vacsorázzunk, uraim.
Úgy látszik azonban, inkább óvatosságból nem folytatta az „ítélkezést”. Mindenképpen meg akarta várni Martin kapitány és Archer visszatértét. És tudta mindenki, hogy Kendall igazat mondott: valóban azt várta Archertől, hogy töméntelen aranyat hoz.
Másnap végre befutott Martin kapitány. Csak némán legyintett, ennyi volt a jelentkezése. Kendőt tartott az orra elé. A kendő csupa vér volt, de társai szerint nem harcban sebesült meg, hanem csupán az orra vére eredt el. Úgy látszik, szégyellte vérző orrát, pedig inkább ijedségre lett volna oka, Watton doktor ugyanis aggodalmasan sóhajtozott, és arra kérte Hunt tiszteletes urat: imádkozzék erősen az istenhez, nehogy a malária mellett még a tífusz is rátörjön a telepre.
Délre már elvesztette türelmét Wingfield, és benyitott Martin kapitány házába.
– Nos?
– Semmi.
– Kár. Sokat vártam kegyelmedtől.
– Azt elhiszem.
– Nem úgy… Sikert vártam. Hm, na, majd Archer kapitány!
– Csereberélni könnyű. Túrja ő is a földet, majd megtanulja…
Aztán kiderült, hogy csereberélni sem könnyű.
Jobban mondva kiderült, hogy Archer – csereberélni ment.
Ha sikerrel jár, talán nem pattan ki a botrány. Ha iszákjából az asztalra borít egy rakás arany karkötőt, fülönfüggőt, csatot és láncot, talán azt mondhatták volna: megérte. Csakhogy Archer üres kézzel tért haza, két emberéről nem tudott, testéről rongyokban lógott a ruha, Ratcliffe-nek véres volt a lába szára, és azt mondta, hajszálon múlt, hogy megmenekültek.
– És? – bukott ki Wingfleidből a kérdés, és halottsápadtan pislogott.
– Semmi – lihegte Archer. – Minden odaveszett…
– Mi veszett oda? Azonnal feleljen a kérdésre! – harsogta ebben a pillanatban John Smith kapitány. S ha ő kieresztette a hangját, hát igen! Smith kapitány nem várt arra, hogy ilyen vagy olyan bíróság összeüljön, tárgyaljon és ítélkezzék. Kérdezett az egész telep füle hallatára, és a válaszok után aligha kellett megfogalmazni az ítéletet…
– Mi veszett oda?
– Minden. A gyöngyök. Meg a tükrök is.
– Miféle gyöngyök? Kitől kapta a gyöngyöket?
Archer zavartan hallgatott, és várakozóan nézett Wingfieldre. Wingfield felemelte a kezét.
– Hagyjuk pihenni barátainkat. Nehéz útról jönnek, és szégyen volna máris faggatni őket…
– A magamfajta nagyszájú alak vállalja ezt a szégyent. De választ követelek, tüstént!
Ratcliffe, a gyors eszű Ratcliffe még nem tudhatta, mi történt a táborban, amíg oda voltak, de máris tudta, kinek kell igazat adnia. És felelt: – Nagy mulasztás történt, kapitány uram. A gyöngyöket és tükröket, amelyeket abból a célból bízott ránk Edward Maria Wingfield úr, telepünk elnöke, hogy rajtuk aranyat cseréljünk az indiánok között… hát szóval… mind egy szálig odaveszett. Amikor a vadak meglátták, előbb mindenféle hitványságot akartak adni értük: szárított halat, kukoricát, diót kosárszám meg mókusbőröket, de minekünk semmi más nem kellett, csak arany.
– Uramisten! – kiáltott fel Smith. – Micsoda ostobaság! Micsoda bűnös ostobaság!
Vérfagyasztó tekintettel nézett körül.
– Valóban ostobaság volt, kedves kapitány – motyogta Ratcliffe. – Valóban… rögtön tovább kellett volna mennünk, így azonban megtámadtak, és elvették mindenünket.
Erre már Smith kapitány csak legyintett. S rögtön arról kezdett beszélni, micsoda hallatlan könnyelműség volt számolatlanul dobálni szét a gyöngyöket. Kis ügyességgel elérhették volna, hogy egyetlen szem gyöngyért akár egy egész zsák kukoricát adjanak az indiánok.
– Hosszú lesz a tél, barátaim! Ha így folytatjuk, egy marék dióért cserébe adhatjuk majd minden ruhánkat és minden fegyverünket. S talán az sem lesz elég.
Kimutatott a James folyóra. Tekintetükkel követték a mozdulatát.
A kék vízen alig látható, apró fodrokat csapott a szél. Keresték az ezüst hátuszonyok nyomát, a nagy testek villanását, a vonuló tokhalak sistergő-fortyogó útját.
A folyó üres volt. Nyoma sem volt benne a halaknak.
A döbbent csendességben Smith kapitány hangja szólt:
– Volt köztünk egy derék gyerek, Tom Savage. Emlékeztek még? Őt én magam fenyítettem meg, mert néhány gyöngyöt zsebre tett. Emlékeztek még? Halálra szánta őt az admirális, mert néhány gyöngyöt zsebre tett. A hajón azok a gyöngyök még mit sem értek. Itt valóságos vagyont jelentenek. Aranyat, ha úgy tetszik, s még annál is többet. Élelmünket és életünket. Mit érdemel az, aki a kormányzótanács tudta és engedélye nélkül elkótyavetyélte Jamestown kincseit? Mit érdemel, aki megdézsmálta a raktárt?
Hallgattak. Bűnös volt itt mindenki, hallgattak tehát. És csillogó mellvértjében úgy magasodott közöttük John Smith kapitány, mintha ő maga volna az igazságosztó arkangyal.
Legelőször Ratcliffe lépett el Wingfield mellől. Aztán a többiek. Egyszerűen odaálltak John Smith kapitány oldalára.
Ő nem szónokolt, nem ölelte keblére megtért társait. A folyót nézte, amelyen, íme, megszűnt a vonulás.
– Volt köztünk egy derék gyerek. Tom Savage…
– Mesélj!
– Miről meséljek, kedves Pokahontasz?
– Apádról mesélj, a Legbátrabb Harcosról.
– John Smith kapitány nem apám.
– Testvéred talán?
– Nem, nem… olyan valaki, mint e törzs minden lakosának a nagy Pauhetán.
– Apja. Mondom, hogy apja.
– Nem, nem. Mint minden indiánnak a nagy Pauhetán.
– Testvére. Mondom, hogy testvére.
– Jaj, nem érted, kicsi Pokahontasz! Hát nem is apám, nem is testvérem, hanem olyan valaki, aki azért szeret, mert szolgálok neki. De John Smith kapitány annál mégis jobban szeret. Nemcsak azért szeret.
Pokahontasz komoly képet vágott, mint aki nagyon elgondolkozik.
Ott ültünk egymás mellett Pauhetán falvának szélén, egy kéregkunyhó előtt. A virginiai indiánok nem sátrakban laknak, nem is ismerik a sátrakat, hanem példátlan ügyességgel tél hidegét, vihar szelét, eső verését pompásan álló kéregkunyhókat építenek. Mindegyik egyforma, legfeljebb a törzsfőnöké nagyobb és díszesebb belül, a nagy családoké pedig hosszabb és zsúfolt. Nincs ezeknek a házikóknak kéménye sehol; ha odabent tüzet raknak, a füstje a tető nyílásain vagy a kéreg hasítékain tódul ki.
Persze csak akkor, ha odabent már nem fér. Addig meg ugyancsak marja az ember szemét.
Úgy nevezik ezeket a kunyhókat: vigvam. De nevezik úgy is: jehukán. Talán az utóbbi sok házat, vagyis falvat jelent. Meglehet. Ámbár ennek a falunak külön neve is volt: Verovokomokó.
Ott ültünk tehát Pokahontasszal kettesben az egyik vigvam előtt. Fűszálat rágcsáltunk, és néztük a kék eget.
Nem volt rajtunk más, csak egy ágyékkötő. Rekkenően forró volt a nyár, látni lehetett, hogyan reszket a levegő a füvek felett. Ledobtunk hát magunkról minden ruhát. Pokahontasz is levetette szép őzbőr ruháját, és most semmiben sem különbözött a többi törzsbeli gyerektől.
Jómagam is lassanként egészen indiánná vedlettem. Legalábbis mire elérkezett a kukoricatörés nagy ünnepe, azaz Nepinau évszaka, még tollat is tűztem a hajamba. Nem volt erre semmi okom, de Pokahontasz addig erősködött, amíg hajamba nem került egy kicsiny tollacska.
– Csak harcost illeti meg a toll – mondtam.
– Sasnak, sólyomnak, héjának tolla – mosolygott Po kahontasz. – De rucának, pulykának tollat az asszonyok is hajukba tűzhetik, dísz gyanánt.
– De ez sólyom tolla. Szárnyának evezőtolla – álmélkodtam.
Pokahontasz megszorította a kezem.
– Tűzd fel – mondta.
Hajamba tűztem a tollat, s hogy ruhám is lefoszlott rólám, miben sem különböztem a többi indián fiútól. Bőrömet bronzbarnára égette a nap, és nyelvem is úgy forgott lassacskán a pauhetánok lágyan zengő nyelvén, hogy talán a gazdám is indiánnak nézett volna, ha az erdőben találkozik velem.
Nem tudnám elsorolni rendre, mi minden történt velem attól az éjszakától fogva, hogy a kicsi Pokahontasz megszabadított a paszpahigok fogságából. Emlékszem, sokáig mentünk az erdei ösvényeken, mígnem felderült felettünk az ég. A hajnali napsugarak úgy vakították a szememet, hogy hunyorogva botladoztam megmentőm után.
Pokahontasz nevetett, amikor rám nézett. Némi gondolkodás után kimondta a nevemet:
– Tom…
Mit mondhattam erre?
– Pokahontasz. Nettopau…
Két napig vándoroltunk a rengetegben. Olyan helyeken jártunk – mocsarak mélyén, vízmosta hasadékokban –, ahonnan még ő is csak üggyel-bajjal tudott kikeveredni. Bizony odavesztem volna menthetetlenül, ha nincs velem. S ha megkérdezik, merre is van Jamestown tábora? Hát arról már fogalmam se volt.
Pokahontasz hozott magával ennivalót, de kicsiny íjával olyan ügyesen lőtt vadkacsát, hogy egy kis patak partján még pecsenyézhettünk is. Ügyes és gyors háziasszony volt, én pedig mellette a bamba férfi, mert míg egyet sóhajtottam, kettőt ténferegtem, ő máris gallyakat gyűjtött, és tarsolya mélyéről hengeres rudacskát vett elő. Felnyitotta, fújogatta, s lám csak, a hengerbe rejtett tapló, vagy mi, izzani kezdett, és tüzet adott. A fiatal szárnyast villámgyorsan kibelezte, aztán ahogy volt, tollastul a vízparti agyagba csomagolta. Jókora agyaggolyó lett a kacsából, amit aztán a tűz parazsába rejtett. Mire elhamvadt az utolsó gally is, az agyaggolyó is cseréppé égett. A cserepet összetörtük, a benne sült kacsát meg vidáman megettük.
Pokahontasz közben egyre csak beszélt, beszélt. Nem sokat értettem belőle, annyit mégis, hogy nem akármilyen lány ő. Mert tüzet vihet magával, ami csak harcosok kiváltsága, és hogy megfogadta, harcolni fog, és foglyot is ejt, amire pedig sok felnőtt harcos sem képes.
Csak hallgattam, hallgattam, nehézkesen tettem egymás mellé a szavakat, de mire két nap múltán megérkeztünk Pauhetán falvába,- akár tolmácsnak is beváltunk volna mindketten.
Hanem azt a szóözönt, azt az összevissza kiabálást, rikoltozást, amit a házak közé érve hallottam, mégsem értettem. Csak azt láttam, hogy bőszült harcosok rohannak felém, sunyi tekintetek követnek, rémült gyerekek bámulnak, ámde Pokahontasz szigorú tekintettel felemeli a kezét, rákiált a közeledőkre, és határozott léptekkel siet előre.
Az imént még vad zűrzavar pedig hirtelen lecsendesedik, a csodálkozás moraja fut végig a falun, aztán már zeng-bong a nevetés, és szerető, simogató szemek követik a kicsi Pokahontaszt.
A falu közepén álló nagy házhoz tartottunk egyenest. A hosszú épületben azonban nem találtunk senkit. Néhány fiatal lány és asszony kosarat font éppen a ház előtt, egy fa árnyékában ülve, távolabb pedig három öreg indián szívogatta agyagpipáját. Jöttünkre felálltak, és érdeklődő figyelemmel körülvettek. A három öreg megfontoltan vitatkozott Pokahontasszal, és távolabb, egy nagyobb térség közepén álló cölöpökre mutattak.
Rosszat sejtettem. S mivel úgy láttam, a három öreg a falu bölcs vénei közül való, akiknek tanácsban, ítélkezésben sok szavuk van, magamra mutattam, mondván:
– Meruvancsesz.
Úgy sejtettem, másképpen bírálják el jelenlétem, ha tudják, hogy nem harcos, hanem csupán gyerek vagyok. Ám ekkor Pokahontasz legnagyobb meglepetésemre durván rám kiáltott, s még meg is lökött.
No hiszen, tudhattam már, noha előbb is sejtettem, hogy én vagyok az a fogoly, akit ő – fogadalmához hívenharc közben ejtett.
Ezért nevették hát, ezért simogatták a tekintetükkel, amikor büszkén végigvezetett a falun. S lám csak, most bolond fejjel elrontanám az örömét, ha magamat „harcosból” „gyerekké” fokoznám le.
A három öreg is villámló szemmel méregetett, és elfordult tőlem.
– Micsoda harcost ejtettél, Pokahontasz, aki magát gyereknek tartja, csak hogy megmeneküljön a kínzócölöptől?
– Nem a kínzócölöptől fél. Nem ismeri más szavunkat, amivel titeket gúnyolhatna.
– Miféle harcos, aki az öregeket gúnyolja? Csak erre futja a bátorságából?
– Kérdezd meg Appemetak nénémet. Legjobb harcosát, Fürge Szarvast úgy megsebesítette, hogy vinnyogva szaladt hazáig, mint a patkány, ha belekap a héja.
A három öreg most már komolyan bólintott.
– Ez igaz – mondták. – Már hallottunk Fürge Szarvas esetéről. Hát ez a gyerek sebesítette meg?
– Nem gyerek. Harcos. És én foglyul ejtettem. Legyőztem, akivel Fürge Szarvas sem bírt. Ráadásul kiszabadítottam Appemetak néném kezéből, aki elorozta foglyomat.
– A paszpahigok megérdemlik a szégyent.
– A nagy főnök ezután még jobban fog szeretni. Megengedi majd, hogy a fiatal harcos a kínzócölöpön haljon meg.
– Pauhetán apánk nagy főnök – mondta Pokahontasz. – Várom, hogy mihamarabb hazatérjen.
– Nagy úton van, és nagy gondolat vezeti. Úgy lehet, még a szent kukoricaünnepre sem ér haza.
– Egyedül is eltáncolom a szent táncot.
– Nem táncolhatod el, Pokahontasz. Mert a Nagy Szellem örökre elvenné a kukoricánkat. A szent táncot csak férfiak táncolhatják. Azt már nem engedjük.
Bosszúsan magunkra hagytak az öregek. Pokahontasz vidáman rikkantott, és vonszolt tovább, egészen anyja házáig. Ott ételt-italt kaptam, és azt mondták, itt lesz ezentúl a szállásom, amíg Pauhetán nagyfőnök haza nem tér, és nem ítélkezik sorsom felől. Pokahontasz édesanyja, Jó Szarvas, egy bánatos szemű, hallgatag indián asszony aggodalommal simogatta leánya fejét, és csöndes szavakkal korholta valamiért.
(No hiszen – gondoltam magamban –, vajon mit szólna a mi vén Angliánkban egy édesanya, ha gyermeke hetekre elcsatangolna a nagyvilágba? Ámbár igaz, ami igaz, hogy a nagy Virginia mérhetetlen erdeiben, ellenséges törzsek földjén is jobb helyen van egy gyerek, mint London szűk sikátoraiban, ahol könnyen poroszlók, csavargók, emberrabló vén banyák martaléka lehet…)
Fáradt voltam, nagyon fáradt. Leültem a medvebőrökkel letakart alacsony kerevetre, aztán végignyúltam rajta, és azon nyomban elfogott az álom.
Sokáig aludhattam, mert csillagos volt az ég, amikor különös ritmusú dobszó ébresztett. Vidám nevetgélés, gyerekhangok kiabálása szűrődött be a házba. A kéregfal repedésein nagy tűz fényét láttam.
Egyszerre csak a ház egyik falát alkotó szőnyeg félrelebbent, és megjelent előttem Jó Szarvas.
– Gyere – mondta csendesen. – Pokahontasz hív.
Odakint már folyt a lakoma. Különös lakoma, amelyúgy gondolom – az indiánok között is ritka, mert a ház előtti kis tisztás közepén a fennen lángoló tüzet főképpen asszonyok és gyerekek ülték körül. Vidám zsibongás, nevetgélés hallatszott, amely hirtelen néma csendnek adta át helyét, amikor a tűz fényében megjelentem.
A tömegből felugrott Pokahontasz, kézen fogott, és a tűz közelébe, maga mellé ültetett. Akkor már kivehettem, hogy a zsivajgó társaság mögött harcosok és vének is állnak, akik érdeklődéssel figyelték az eseményeket. Most, hogy engem is megláttak – és hogy mindenki elhallgatott –, ők is közelebb léptek, és helyet szorítottak maguknak a nagy körben.
Éhes voltam. Félig még az álomtól kába. A tűz vörös fénye megzavart; úgy mozogtam, mint akit szemmel vertek, és most nem ura akaratának. Nagy darab húst nyomtak a kezembe. Ettem. Aztán jókora agyagkancsóból valami savanykás italt szürcsölgettem. Mire megittam, jókedvem támadt, mintha valamiféle nagyon gyenge bort hajtottam volna le.
Ekkor vettem észre, hogy falatozásomat néma csend kíséri.
Ülhettek talán százan is a tűz körül. Az a sok ember hallgatag figyelemmel csak engem nézett. A gyerekek nem pisszentek, engem bámultak azok is. Körös-körül, amerre csak néztem, olajbarna arcokból villogó nagy szemek vigyázták minden mozdulatomat. A nagy csöndben csak a tűzre vetett ágak ropogása hangzott. A vérvörös lángok magasra csaptak, és fekete füstöt köptek a csillagok felé.
Pokahontasz egyszerre csak felugrott mellőlem.
Lassú léptekkel nagy ívben körbejárta a tüzet. És csöndesen mondott valamit mindenkinek. És mindenkinél egy pillanatra megállt. Csak egy szóra.
A hátam mögött megszólalt egy kis dob. Halkan, kitartóan. S a dob zenéjét néha csörgő hangja törte meg.
Most jöttem csak rá, hogy Pokahontasz táncol. Megtorpant előttem is, mint mindenki előtt, de a dobszó ütemére állt meg. És úgy hangzottak már a szavai is, minthogyha énekelné.
Nem volt rajta fehér őzbőr ruhája. Szép, sudár alakját egyetlen díszes ágyékkendő takarta. Fekete haja kibontva borult a hátára. Sas karmából, teknősbéka fogából, folyami kagyló páncéljából fűzött gyöngyök takarták kicsiny kebleit. Homlokán a hajszoritó pántot mással cserélte fel, s annak bizonyára külön értelme volt, hiszen az indiánoknál tollaknak, pántoknak, öveknek annyiféle jelentősége és jelentése van.
Pokahontasz táncolt.
Már két karját felemelte, és a gyorsuló zene ütemére lejtette körbe furcsa, kissé szögletes tánclépéseit. S íme, ahogy néztem, rádöbbentem arra, hogy a darabos lépések, hirtelen mozgások összességében valami gyönyörű harmónia, valami zenéntúli zene rejlik, mindenki számára érthető és csodálatos. Szavak nélkül is megértettem, hogy Pokahontasz „láttamtáncot” jár, amely nem más, mint minálunk a mese. Az indiánok nemcsak elmesélik, el is táncolják, ami velük történt, s itt most Pokahontasz páratlan színészi erővel, szép alakjának gyönyörű mozdulataival sorra-rendre eltáncolta, hogyan támadták meg a paszpahigok az angolok táborát, hogyan sebesítettem meg Fürge Szarvast, és hogyan ejtett ő foglyul engemet.
Pokahontasz tánca egyre gyorsult. Kezének villámgyors mozdulata volt menekülésem. Ujjainak vibráló mozgása a szélfútta fű hajladozása, lábának gyors dobbanásai a paszpahigok támadása, megroggyanó alakjának támolygása az én fogságba esésem.
Aztán nevetés támadt a tűz körül, mert Pokahontasz felfújta arcát, és most ő volt Appemetak főnökasszony, majd meg síró hangon utánozta Fürge Szarvast. Aztán ő lett. Ismét ő maga. Lelapult a földre, láthatatlan bokrok között osont, és végül diadalmas torokhangon énekelve valami különös, ijesztő dallamot, bemutatta, hogyan szabadított ki barlangbörtönömből.
A tánca véget ért. Hajladozva, bólogatva körbejárt mindenkit, és ezekre a befejező lépésekre ütemesen tapsolt a közönsége.
Megállt az egyik öreg indián előtt. Ővéhez nyúlt a öreg. Egy kosárkából néhány dohánylevelet húzott elő, és Pokahontasznak adta.
– Houh! – A bámulat kiáltása zúgott végig a falun. Pokahontasz összemorzsolta kezében a dohányt. De nem vette szájába, hogy megrágja, mint sok törzsnél szokás. A tűzhöz szökkent, és a lángokra dobta,
– Houh! – Most az öregek és a harcosok kiáltottak csupán, és ránevettek Pokahontaszra.
Úgy szerette mindenki Pokahontaszt, mintha lánya lett volna. Úgy szerette mindenki, mintha királynőjük lett volna.
Elém állt, és rám mosolygott.
Nála szebb és kedvesebb rabtartóm azóta sem akadt.
– Tom – mondta. – Kéké toravinksz jauval Vagyis hogy mit jelent a nevem.
Zavartan vállat vontam. Hirtelen nem tudtam, mit is válaszoljak, de az ital, a zene és Pokahontasz varázslatos tánca valósággal megrészegített. Hirtelen felszabadult bennem minden, valami bátor, szép boldogság lett úrrá rajtam. Tudtam, hogy e táncot valamivel viszonoznom vagy éppen folytatnom illik. Őszinte lelkesedéssel és hirtelen ötlettel zsebembe nyúltam, és felmutattam a hatalmas kék gyöngyöt!
A gyönyörűségtől és a csodálattól dermedten bámulták magasra tartott kezemet. És bódult szememben számomra is valóságos drágakővé nemesedett a hitvány üveg. Néztem fényét és kék színét, amelyben most lilás fénnyel vilióztak a tűz lángjai.
Kék gyöngy. Bizony, meghaltam én érted!
Pokahontasz. Bizony, meghalnék én érted!
A dobszó is elhalt, a síp is elnémult, a harcosok, a vének, az asszonyok és a gyerekek ámulattal és némán néztek énrám. Én pedig többször is mélyen meghajoltam feléjük. És legmélyebben Pokahontasz felé.
Aztán hozzá léptem, és odanyújtottam neki ajándékomat.
Mintha álmot láttam volna, és hajnali ébredéskor csak egyetlen szép hangulat reszketne bennem. Mert nem tudom másként leírni Pokahontasz örömét. Állt előttem némán, réveteg mosollyal. Szeme a kék gyöngyre szegeződött, és fekete haján, bájos arcán, szép, asszonyos ajkán valami földöntúli, szent ragyogás ömlött el. Nem láttam azóta sem embert ilyen áhítatos boldogságban. Most nyoma sem volt benne a fiús dévajságnak; félrehajtott fejjel, a gyönyörűségtől elgyengülten állt előttem, és oly szép, oly finom és magasztos volt, mint régi könyvek tábláin a szentek.
A kék gyöngy…
Pokahontasz kezébe vette, szívéhez szorította. És megismételte a kérdést:
– Tom. Kéké toravinksz jauva, Tom? Mit jelent ez a név?
Meghajoltam előtte ismét, ahogy hercegkisasszonyok előtt hajolnak meg lovagjaink.
– Aki Szeret – feleltem.
Így kerültem hát a pauhetánok falvába. Fogolyként és jó barátként egyszerre. S vártuk, hogy hazatérjen nagy útjáról Pauhetán, a nagy főnök.
– Pokahontasz – szóltam egy napon –, mégsem tűzöm hajamba a tollat.
– Harcos vagy. Tűzd fel.
– Foglyod is vagyok. A harcosokat, ha foglyul ejtitek, megölitek.
Nevetett.
– Félsz a haláltól? – kérdezte.
– Nem félek – mondtam –, mert én már egyszer meghaltam.
Elmeséltem neki, milyen halált szánt nekem Newport admirális a hajón. Nehezen meséltem, mert sok mindennek nem tudtam indián nevét vagy kifejezését, de Pokahontasz türelemmel hallgatott, és páratlanul gyorsan megértett.
– Mesélj még.
– Miről meséljek, kedves Pokahontasz?
– Apádról mesélj még. A Legbátrabb Harcosról. Aki megmentett a halálból.
– John Smith kapitány nem az apám…
Hát így beszélgettünk, így ismételgettük százszor is a szavainkat, amíg meg nem értettük egymást. Most is, hogy a dombtetőről végignéztünk a tájon, és fűszálat rágcsálva örültünk a meleg napnak, Pokahontasz Smith kapitányról faggatott:
– Mesélj. Azért szeret, mert szolgálsz neki?
– Nemcsak azért. Hirtelen felkiáltott:
– Ó, tudom már! Olyan vagy te a Legbátrabb Harcosnak, mint Appemetak néném Pauhetán apánknak vagy Kekatau főnök Pauhetán apánknak. Igen, igen. Őket is szeretjük, ha elfogadják a szavunkat.
Egészen megörült a felfedezésének. Ilyenkor, ha valamit megértett, gyorsan megsimogatta nyakában a kék gyöngyöt. Azt hiszem, varázserőt tulajdonított neki.
– Mesélj a Legbátrabb Harcosról! Meséld el a három fej történetét.
Mert meséltem már neki Smith kapitány vasmellényéről, amelyet nem ver át sem nyílvessző, sem pedig dárda. Akkor hallott a három török fejről, s váltig faggatott felőlük.
– Hogyan meséljem el neked, kedves Pokahontasz, a három fej történetét, amikor az én gazdám, John Smith kapitány, a Legbátrabb Harcos is oly keveset beszélt róla? – Így kezdtem a beszédet, és törtem a fejemet, hogyan is meséljek kevés indián szavaimmal olyan dolgokról, amelyeket Pokahontasz sosem látott, sosem ismert… és amelyekről én is csak keveset tudok. – Hát ide hallgass… Messze-messze, a Nagy Vízen túl és még azon is túl, olyan messze, hogy hegyeken, folyókon kelhetnél átal, mégsem érnél talán sohasem oda, ott van Magyarország. Nem ismerem, milyen föld az, sosem jártam ott, de Smith kapitány azt mondja, sok ott a háborúság és sokat szenved a nép, aligha különbözhet hát Magyarország a világ más földjétől.
Hanyatt feküdtem a magas fűben, a fejem körül ágaskodó virágok eltakarták Pokahontasz szép szemét. Most már nem is neki meséltem, hanem a kéklő égnek, és az égen úszó fehér fellegeknek.
– Akkor történt ez, amikor már kapitány volt az én gazdám. A kapitányságot sem akárhogy szerezte ám, hanem nagy vitézséggel, főképpen pedig eszével. Amikor beállt a török ellen szervezkedő, csatározó keresztény seregbe, még nem volt senki-semmi. De alighogy tettekre került a sor, tüstént kitűnt, hogy többet tud a háborúhoz, mint akárhány ősz hajú tábornok. Világraszóló nagy hadicsele volt az az éjszakai támadás, amelyet nem létező katonákkal vívott a törökök ellen. A gazdám akkoriban a keresztény sereg legfőbb ágyúmestere mellett talált helyet. Ez az ágyúmester, bizonyos Schulz generális ugyancsak elcsodálkozhatott, hogy a messze Angliából érkezett fiatal katonának micsoda furfangos ötletei vannak. Többek között neki köszönhető, hogy a török kikotródott Székesfehérvárból. Valahogy így nevezik azt a várost. Valahogy így. Mit ki nem talált Smith kapitány! Miközben a nehéz ágyúk nagy kőgolyókat lőttek be a várba, ő cserépfazekakat szerzett, megtöltötte őket puskaporral és muskétagolyókkal. A tetejüket pedig szurokkal zárta le. A szurkot aztán meggyújtatta, és ezt az égő csomagot hajítógéppel dobatta be a várba. A lángoló fazekak látványa, a lezuhanó és váratlanul felrobbanó bombák, no meg a robbanások nyomában felhangzó jajgatás annyira megrémítette a törököket, hogy az ostromlottak ereje szinte az első percekben összeomlott. Annyi biztos, pompás ötlet volt. Akad talán, aki túlságosan egyszerűnek találja a puskaporos fazekak ötletét, de hát régi igazság, hogy éppen a legnagyszerűbb dolgok a legegyszerűbbek. Smith kapitány egyetlen hajítógépe többet ért az ostromban, mint Schulz generális akárhány mozsara. Gondolom, átkozták is őt a törökök s még jobban a Székesfehérvár környéki asszonynépek, mert nem maradt miben elrakni a szilvalekvárt. Ám ki tudja, ha megmarad a töméntelen fazék, lett volna-e mivel megtölteni? Mert úgy mondja Smith kapitány, hogy végigjárta ő már akkor a flandriai csatamezőket, látott lerombolt falvakat, kifosztott városokat és emberek tetemét sokat – de annyi nyomorúságot, akkora szegénységet, olyan kínlódást, mint Magyarországon, sehol sem tapasztalt.
Szerencsétlen világ az ott Magyarországban. Az alföldjén a pogány török az úr, északi hegyeiben az osztrák császár uralkodik, keleti földjén Erdélyország esetlenkedik, és hol a töröknek, hol a császárnak kínálják urai. Ily módon mindenki mindenki ellen hadakozik, és a szegény nép csak a fejét kapkodhatja, ha ugyan megmarad a nyakán.
A török hódoltság határa mentén, a végvárakban magyar vitézek állnak a vártán. Zsoldot nem kapnak, ruhát nem kapnak, közmondás is született róluk, hogy se pénzük, se posztójuk… mégis ki-kirontanak az ellenségre, mégis azt vallják, hogy hazájukat védik. Csak hát nem tudom, miféle hazát védenek. Mert a török is jobban bánik a meghódított magyarokkal, mint a császár a magyar vitézekkel. Azt hiszem tehát, a magyaroknak nincs is hazájuk, hanemcsak a fejükben meg a szívükben hordozzák a haza képét, úgy, ahogy én anyámról szoktam ábrándozni, aki pedig nincs.
Azt mondja Smith kapitány, a magyar vitézek nem szerették az idegen zsoldosokat. Mert az idegen zsoldos jó pénzt kapott, és kevesebbet harcolt. Legkevésbé a németeket szerették. Persze volt a seregben másfajta náció is, sok olasz, francia, még skót is akadt nem kevés. Őt mégis ösztökélte valami, hogy megnyerje a magyarok bizalmát.
Erre is sor került.
A törökkel készültek nagy csatára, de gondban voltak éppen, mert a fősereg nem érkezett meg, és a török nagy fölényben volt.
„Most találjon ki valamit, barátom!” – csapott vállára Schulz generális.
John Smith bizonyára akkor is a szakállát simogatta, mert azt teszi, ha kedvére való, vidám ötlete támad. Szabad kezet kapott valami hatásos tréfára, hát tüstént meggyújtatott – két domb között egy hatalmas völgyteknőben – háromezer kanócot, olyat, amilyennel a muskétások állnak fegyverük mögött, tüzelésre készen. S még csak nem is emberek tartották a kanócokat, hanem földbe szúrt botokra tűzette azokat, azután uzsgyi! – rohant a sereg zöme megkerülni a dombokat. Az ellenség pedig elcsodálkozott, amikor az éjszakában felvillantak a kicsi kanóclángok. Hamarosan tele lett velük a hatalmas völgy. Háromezer muskéta nem kis dolog. S mert közeledett a hajnal, a török úgy gondolta, nem várja meg azt a háromezer pukkanást, hanem szpáhijaival lerohanja, mihelyt kissé megvilágosodik. Felsorakoztatta hát nagy csendben mintegy négyezer lovasát a völgyteknő bejárata elé. Ágyúit meg kétfelé osztotta, kerékre rakatta, hogy mihelyt a szpáhik megindulnak, a dombokat megkerülve, a janicsárokkal együtt hátba támadják majd velük a keresztény sereget.
Azt mondják, hogy az isten is segítette a keresztényeket, de én inkább úgy mondanám, hogy jókora szerencséje is volt Smith kapitánynak. Mert mérhetetlen gonoszság, bárgyú nyomorúság a háború, amelyben ember a másiknak életére tör – én mondom ezt, aki tudom ám, mit jelent meghalni! –, s ebben se pogánynak, se kereszténynek nem lehet igazsága isten előtt. A véletlen műve volt tehát és nagy szerencse, hogy mihelyt világosodni kezdett, könnyű köd ereszkedett a völgyre. Éppen csak annyi, hogy elhaló fénypontocskáknak látszottak a kanócok lángjai.
Most már pattanásig feszültek az idegek. A szpáhik lovai toporzékoltak, és rúgták a göröngyöt… a völgyben semmi mozgolódás, vészjósló a csend.
Felharsant a jel, a török lovasok nekiindultak. Még örültek is a ködnek, mert hiába ég a kanóc, ha a puskapor átnedvesedik, hiába a drága fegyver, többet ér olyankor a kard meg a dárda. Arra számítottak tehát, hogy a háromezer muskétást lerohanják, anélkül hogy azok egyetlen lövést tennének.
Hiszen nem is lőttek azok, mert nem voltak sehol. Erre azonban csak akkor jöttek rá a szpáhik, amikor lovaik vészes horkanással ágaskodtak fel a vézna karók előtt. Az előreszegezett dárdák csak az üres levegőt döfték keresztül, mert nem volt ott sem muskéta, sem muskétás.
A dombok mögül vad harci üvöltés hangzott. A keresztény sereg akkor rohanta le az ágyúkat, amelyeket felállítani sem volt érkezése a töröknek. Mire a szpáhik felocsúdtak a meglepetésből, a gyalogsereg veszve volt, méghozzá oly könnyedén, hogy őrájuk is pihent és lelkes loyasok rohantak.
A csata sorsa eldőlt; John Smith, az Angolországból Magyarországba szakadt zsoldos katona ekkor kapta a kapitányságot. Kétszázötven lovasnak kapitánya lett, és ezzel a kétszázötven lovassal együtt vonult később Erdélybe, hogy Báthori Zsigmond szolgálatában csatázzon.
Ezért is nevették uramat ezek az ostoba angol urak. Hogy csak afféle százárazföldi kapitány, nem pedig hajós. Mert a mi fajtánk számára csak a víz, a tenger létezik; csak az az igazi hős, aki a tengerrel és a távoli földek bennszülötteivel csatázik.
Ott Magyarországban túlságosan is ravaszak voltak a világ dolgai. A keresztény seregben nem szívesen tűrték a protestánsokat, ámbár azok is éppúgy megsebesültek és meghaltak a „pogányok” elleni harcban, mint a római hiten levők, így történt aztán, hogy a tél beköszöntével az a sereg, amelyben Smith kapitány is harcolt, majdhogy szét nem züllött. Egyik része Kanizsa felszabadítására rendeltetett ; másik része Esztergomon és Komáromon át Bécsbe sietett, ahová valóságos diadalmenetben vonult; a harmadik része ellenben Erdélybe sietett, hogy parancs szerint az ott „rendet csináló” Basta generális hadainak segítsen.
Azt mesélte nekem Smith kapitány, hogy soha akkora nagy szegénységet és nyomorúságot nem látott, mint Erdélyben. Ebben a tejjel-mézzel folyó, gyönyörű országban nem volt lova a népnek, és ezért maga húzta szekerét; nem maradt földje, veteménye, ezért az erdőket járta, és gumókkal, gyökerekkel táplálkozott. Ám sokszor még odáig sem jutott, mert úgy mondják, Basta generális egy-egy csatája után, amelyet védtelen favak és városok ellen viselt, az életben maradt és meg nem nyomorított emberek félelmükben és éhségükben egymást falták fel.
Úgy mondta Smith kapitány, hogy amikor valamely falun átlovagoltak, és megtudták róluk, hogy Basta generálishoz tartanak, egyetlen sikoltozássá lett a falu: futott, ki merre látott, és a tehetetlen öregje kegyelemért térden csúszott előttük a porban.
Talán ez volt az oka, talán más, én nem tudom, tény, hogy seregük nem Bastához csatlakozott, hanem Székely Mózes erdélyi generális oldalára állt, aki éppen nagy csatát vesztett a német ellen. Mert úgy volt, hogy Báthori Zsigmond fejedelem, aki, mint mondják, négyszer árulta el és adta el nyíltan az országot a németnek, hát éppen akkor egyik árulását végezte. Báthori, nem törődve Basta rémuralmával, titkos szerződéseket kötött éppen vele – Székely Mózes azonban megtámadta a német generálist, de hiába.
Hol volt, hol nem volt aztán a gazdám nagy viaskodása megint csak nem tudom. Lehet, hogy Gyulafehérvár falai előtt – ahol Báthori Zsigmond fejedelem pompázatos udvart tartott –, vagy talán Sólymos vára előtt, ahová Székely Mózes menekült a vesztett csata után, nem tudom, mert ezek a nevek is furcsák nekem.
Talán még az sem biztos, hogy törökökkel viaskodott a gazdám. Hiszen a fejedelem éppen a törökkel paktált, csak hogy Bastát ijesztgesse. A titkos egyezségben az volt, hogy Zsigmond fejedelem német kézre adja Erdélyt, de továbbra is háborút visel Basta fékezhetetlen zsoldosai, a hajdúk ellen.
Ezek a hajdúk félig török, félig magyar rablók voltak, akik előbb marhahajtásból éltek, majd a sokféle háborúban, szabad rablás reményében, a seregekhez csatlakoztak. Basta ezekkel dúlta fel Erdélyt, aztán már nem bírt velük, hát átengedte őket kemény büntetésre a fejedelemnek, aki több csatában leverte és szétszórta őket, jóllehet inkább Bastát kellett volna megbüntetnie.
Miért is beszélek erről? Ott olyan a világ, hogy naponta voltak csaták, és tegnapi jó barátok ma karddal estek egymásnak, hogy holnap ismét kibéküljenek, ha ugyan életben maradtak. De mit is mondok, mindenhol ilyen a világ.
Angliában is, a hajón is, Jamestownban is. Smith kapitány nem szereti ezt a fajta világot – én meg félek tőle.
Magyarországban érdekes szokás, hogy a szemben álló ellenség is barátkozik.
Amíg el nem kezdődik a csata, a katonák átkiabálnak egymáshoz, mi több, tereferélnek, sőt együtt isznak is – fertályóra múlva meg vicsorogva ölik egymást.
Borzasztó!
Szokás még az is, hogy a szemben álló seregek bajvívással múlatják az időt. A legjobb vitézek kiugranak csapatukból, és szigorú szabályok szerint megvívnak egymással. Három fokozata van a bajvívásnak. Az első: első sebesülésig. A második: feladásig. A harmadik: életre-halálra.
Amikor John Smith kapitány meghallotta a sípok és a kürtök vad, különös hangját, és meglátta ellenfelét – aki sisakján és páncélja vállán színes tollbokrétában, aranyerezettel és drágakövekkel díszített vértben jelent meg a színen –, tudta már, hogy életre-halálra szól a kihívás.
A török hatalmas dalia volt, olaj barna képű, villogó tekintetű. Lova csupa izom, nemes arab mén. Lova fején is tolldísz, a nyeregkápán is toll. Olyan volt a török vitéz, mint egy tollat rezegtető, harcias kakas.
Trombiták harsantak, és John Smith kapitány is a küzdőtérre vágtatott.
Köszöntötte egymást a két vitéz, aztán elfoglalták helyüket.
Úgy látszott, hogy a színes tollbokrétás kakassal szemben csak egy szürke veréb veszi fel a harcot.
Előreszegezték lándzsáikat. Jófajta, kenderrel csavart, üreges lándzsák voltak, olyan erősek, hogy páncélostul kiemelhették vele a harcost a nyeregből, mégsem tört el.
Akkor, messziről rohamozva, egymásnak vágtatott a két vitéz. Mozdulatlan tekintettel vágtattak egymásnak. Figyelték a fogyó távolságot, és számolták az ellenfél várható mozdulatát. Mert jól tudták, hogy csak egyetlen kis mozdulaton múlik minden. Egyetlen gyors mozdulaton. És ahogy előredübörgött a két nehéz ló, a szívük dobogása lett a paták robogása, az állatok fújása maguk tüdejének nehéz zihálása, ám mindennél hangosabban dobolt és zakatolt a vérük: szinte hallották a vér fémes, nehéz lüktetését a halántékukban.
Aztán már csak négy dárdahossz volt köztük, már csak három, kettő… A két dárda kar alá szorítva, mereven feszült előre.
Most szikrát vet a mellvért, felsikolt az acél. Parányi mozdulat csupán – ennyi az élet.
Félfordulat csupán, hogy a dárda hegye megcsússzon.
És döfés.
Ezzel a kis mozdulattal elkésett a török. A tollas forgós, tarka színekben pompázó dalia vad hörgéssel repült ki a nyeregből. John Smith kapitány dárdája a vasmellény vájatában megakadt, a döfés ereje valósággal átszakította az acéllemezt.
Mire Smith kapitány leszállt a nyeregből, és ellenfeléhez lépett, az már halott volt.
Akkor hát levette a török sisakját, és egyetlen csapással levágta a halott fejét, így szólt a regula, meg kellett tennie. Ámbár katonaember volt, és ennél nagyobb kegyetlenséghez is hozzászokhatott. Londonban nyilvánosak a kivégzések, és tele van a Newgate kapuja levágott emberi fejekkel…
De nem volt még teljes a győzelem. Mert a törökök sorából előugrott egy marcona képű vitéz. Egy valóságos óriás. Félmeztelen, dühöngő fenevad. Mint a vihar, ront az én uramra. És ágaskodó ménjéről ocsmányságot ordít reá. Új harcra hívja. Vele mérkőzzék meg, úgymond, hogy mihamarabb követni tudja a halottat.
John Smith kapitánynak nem jut ideje arra, hogy a kihívást szokott formák között elfogadja. Lovához rohan, felugrik rá. Ő mindig könnyű páncélt viselt, éppen azért, hogy ura maradhasson önmagának.
Karddal rontott egymásnak a két vitéz. A dárdák ott hevertek a porban, a fejétől fosztott török is ott feküdt nyihogó, egymást harapó paripáik lába alatt.
Turbasa volt annak a töröknek a neve. Barátját pedig, aki bosszúvágytól tüzelve a küzdőtérre rúgtatott, Grualgónak nevezték.
Az óriás Grualgót valóban a vak düh vezette. Mert minden bajvívás előtt körülményes beszédek hangzottak el. És az sem volt ám derék cselekedet, hogy a küzdelemben elfáradt győztest friss erő rohanja le. Az efféle fegyelmezetlenségnek könnyen ribillió lehetett volna a vége. Székely Mózes katonái máris fogadkoztak, hogy ha Smith kapitánynak most baja esik, nekirontanak a török seregnek, anélkül hogy bevárnák a vezéri parancsot.
Márpedig sem a hely, sem az idő, de még a fegyverzet sem volt alkalmas komoly csatára. Véres, suta verekedés lett volna a szép viadalból…
… Ha ugyanis Smith kapitány uram le nem vágja a negyedik összerontás után Grualgó hatalmas, kopasz fejét. De levágta bizony, egyetlen suhintással, amire igazán csak a régi krónikákban van példa írva. Mert Smith kapitány nem óriás, nem is súlyos ember, de olyan izmai vannak, hogy a vasat is meghajlítja könnyen.
A halálos kardvágást halálos csend követte. John Smith fáradtan nézett körül. Sisakja alól csillogó patakokban ömlött a veríték.
Lova fújt, bókolt a fejével, és a földet kapálta.
Lassan visszaléptetett katonáihoz.
Ekkor új kiáltás harsant odaát. Egy harmadik pogány ugratott a térre.
„Hé, te kutyahitű magyar! Azt hiszed talán, nincs már, aki megmérkőznék veled? Vagy inadba szállt a bátorságod, hogy nem mered többé mutatni a képedet?!”
Mondott még mást és többet is, válogatottan gúnyos szitokkal próbálva felébreszteni Smith kapitányban a harci kedvet.
Ő azonban nem sokat értett a törökkel-magyarral kevert szózuhatagból, csak azt látta, hogy katonái várakozva néznek reá.
Maga Székely Mózes ugratott hozzá, és mondta:
„Kegyelmedet magyarnak hiszik odaát. Hát legyen méltó a magyarokhoz!”
„Értem, értem – bólintott John Smith kapitány. – Jeladás nem lesz?”
„Ha akar, pihenhet. Elfogadjuk a kihívást, aztán új jelre indulnak.”
John Smith végigtekintett a katonákon, akik mosolygó szemmel mustrálgatták. Mert valóban úgy tűnhetett, hogy magyar ember ő: barna képe, melegbarna szeme, fekete haja és sötét szakálla, no meg erős termete a magyarokhoz tette hasonlatossá.
„Ha akar, pihenhet” – ismételte Székely Mózes.
„Legyünk túl rajta mielőbb” – vonta vállát Smith.
Annyi ideje maradt a pihenésre, amíg levetette mellvértjét és sisakját. Mert úgy szólt a kihívás, sisak nélkül, mellvért nélkül, csak pajzzsal és buzogánnyal állnak ki egymás ellen.
Smith kapitány hajdanában, pár évvel előtte fél esztendeig vívni tanult London legjobb olasz mesterénél. A kardhoz hát értett, a dárdához is fogott, de a buzogányospajzsos viadal ismeretlen volt előtte.
Csakhogy nem olyan ember ő, aki megijed az ismeretlen dolgoktól! A gyorsaság számít itt – gondolta éppen akkor, amikor ellenfele hosszú nyelű, szöges buzogánya hatalmasat csattant a pajzsán.
Fordultak a lovak, új zuhanásra emelkedtek a rettenetes vasgömbök, de csak egy pajzs dörrent. Smith kapitány pajzsa. Mert az ő buzogánya célját tévesztve hasította a levegőt. Ámbár akkora lendülettel, hogy őt is majdnem magával rántotta.
Életre-halálra ment itt a viaskodás, nem volt kedve senkinek sem nevetni egy eltévedt mozdulaton.
Egyvalaki nevetett csak – éppen John Smith.
Mert ugyanezt a „tévedést” megcsinálta még kétszer. Harmadszorra sikerült a lendület meg a számítás. Hogy egyszerre történjen a lova dobbanásával.
Mert alig csattant a török ütése a pajzsán, saját elcsúszó buzogányát váratlan erővel visszarántotta, s nem felülről lefelé, hanem egyenesen kaszált vele, gyorsan, mint a villám, és pontosan is! Pontosan a török feje magasságában. Mert felállt a kengyelben ehhez az ütéshez.
A nézők csak azt látták, hogy pörögve repül egy buzogány a levegőben. Hogy a török pajzsa megbicsaklik a kézben, és hogy a vitéz összetört koponyával zuhan le lováról…
Hát így győzött le egymás után három törököt John Smith kapitány.
Báthori Zsigmond fejedelem keblére ölelte, meg sem kérdezte, nemesember-e vagy közrendű, hanem tüstént parancsot adott, hogy címert tervezzenek John Smith kapitány részére. A címer el is készült, oklevelet is rajzoltak, sőt a fejedelem a címer rajzát drága acél mellvértre vésette, és azt is Smith kapitánynak ajándékozta.
Igaz, hogy Báthori Zsigmond fejedelem könnyen osztogatta az efféle adományokat. Ha nem magyarnak adta, még könnyebben adta. Udvarában csak úgy nyüzsögtek a mindenféle nációbeli hízelgők, talpnyalók, mágusok, tudósok, krónikások, szakácsok, lovászok, és ki tudná felsorolni, ki mindenki még.
Smith kapitánynak címert adott. Megérdemelte.
Hirtelen elhallgattam a beszédben. Észrevettem, hogy Pokahontasz bámuló, értetlen szemmel figyeli minden szavamat.
S talán kissé ijedten is.
Elhallgattam, felültem a fűben, és keservesen néztem rá.
– Én ostoba – mondtam –, hiszen te ebből nem értettél semmit! Ugye, semmit sem értettél?
– Értettem – mosolygott. – Smith kapitány a Legbátrabb Harcos. Ennyit értettem, és ennyi elég.
– Ó, te kedves Pokahontasz – kiáltottam lelkesülten –, miféle iskolában tanultál, hogy ily kedvesen és gyorsan megértesz mindent? Ejnye, hiszen én végig angolul beszéltem!
– A Legbátrabb Harcos három nagy ellenségét legyőzte. Levágta a fejüket. Kezeddel mutattad. Én mindent megértek. Meg ám! – S kicsit büszkén, titokzatosan hozzátette: – Még azt is, amit a varázslóink sem értenek.
Átkaroltam a vállát, és megsimogattam fekete haját.
– Téged mindenki szeret, Pokahontasz.
– Ha Pauhetán apánk meghal, és mi a Nagy Házba visszük őt, akkor én leszek a törzsfőnök.
– Így kell lennie, vagy így akarod?
– Így kell lennie. Mert Pauhetán anyám anyjának testvére, akit jóslat szerint választottak. Nekem nincs fiútestvérem, hát nézz körül, csak egyetlen asszony törzsfőnök van, Appemetak. De ő nem szeret engem. És a varázslók már nagyon régóta mindig hazudnak, csak hogy férfi legyen a törzsfőnök.
Felnevettem.
– Nem értelek, Pokahontasz. Minálunk apáról fiúra száll minden hatalom és vele a harc. Hogy is érthetne asszony a harchoz? A hatalomhoz igen, de a harchoz?
Felugrott.
Bronzszínű bőrén ragyogott a napfény.
Ajkait keményen összezárta, és indulatosan nézett rám. Aztán hirtelen kinyújtotta kezét, és széles mozdulattal körbemutatott.
– A Vízeséstől a Nagy Vízig nincs bátrabb harcos én nálam. A táborotokat megtámadták a paszpahigok, de csak én nem félek tőletek. Megmondtam: foglyot ejtek. Megtettem. Megmondtam: Pauhetán utóda én leszek. Tudja mindenki, és így akarom. Meglesz. Te barátom vagy, vezess el a Legbátrabb Harcoshoz!
A váratlan kérésen meglepődtem.
– Csak nem akarod őt is elfogni? – kérdeztem, de nem volt semmi gúny a hangomban.
– Nem. De vágok egy tincset a hajából, hogy velem legyen az ereje. Vezess hozzá, nettopau!
Elöntött a forróság a gondolatra, hogy visszatérhetek a táborba, s hogy találkozhatom Smith kapitánnyal. Hogy fogad majd? Büszke lesz rám bizonyosan. Tolmácsa leszek majd az indiánok között. Nagy hasznomat veszi majd az egész tábor. Becsületem lesz mindenki előtt. James Brumfield sem mer majd packázni velem.
James Brumf ield…
Lehet, hogy az indiánok régen feldúlták a tábort. Lehet, hogy belső viszály emészti őket. Vajon mit csinál Wingfield, Archer, Ratcliffe, Martin – gazdám régi ellenségei?
James Brumfield…
– Miért hallgatsz? – szólt rám Pokahontasz. – Barátom vagy, és kérlek, vezess a táborotokba. Megmondtam: a Legbátrabb Harcos haját akarom.
– Nagy merészség – motyogtam kedvetlenül. – Nagy merészség, Pokahontasz.
A szeme körül apró, nevető ráncok támadtak. Felnézett az égre.
– A sas a legmerészebb minden vad között. Magasra repül, és az erős medve, a vérengző puma, a gyors lábú szarvas csak nézi. Pokahontasz olyan merész, mint a sas. Bebizonyítom neked.
Észrevettem, hogy figyelnek.
Ha Pokahontasz nélkül indultam sétára a faluban, minden lépésemet éber tekintetek követték. A kínzócölöpöt bármikor megtekinthettem. Ott állt a falu főterén, emberfej formájú, madáralakra mintázott vagy éppen valami elképzelt szörnyalakot ábrázoló totemoszlopoktól körülvéve. Kissé távolabb, egy hatalmas hikorifa alatt, egy kimagasló bálványoszlop előtt, földbe szúrt karókon töméntelen emberi koponya fehérlett.
Megnéztem távolról százszor is a kínzócölöpöt, mintha barátkoznék a rettentő gondolattal, hogy egy napon én is oda kerülök.
Nem mentem a közelébe.
Pokahontasz nem unszolt, és nem vette gyávaságnak magatartásomat. Lebiggyesztette száját, és azt mondta:
– Már sok tavasz óta nem halt meg ott senki. A nagy főnök azt akarja, hogy békében éljen minden indián törzs a Vízesésektől a Nagy Víz-partig, amerre a szem ellát.
– Ezért nincs most itt?
– Ezért. Pauhetán apám nagy főnök, és mindenhol tisztelik, de úgy érzem, hogy a kukoricaünnepre nem fog hazatérni. És nem hozza majd magával a törzsek főnökeit, pedig szeretné.
Az ám, közeledett a kukoricaünnep. A szent kukoricaünnep. Azt hittem én azelőtt, hogy ezek az indiánok, akik íjjal-nyíllal lövöldöznek, harci buzogánnyal hadonásznak, és arcukat kimázolják a harc előtt – hát hogy ezek valamiféle erdőjáró, vándorló-kóborló, semmi népek. Azt hittem én (és azt hitte Jamestownban sok honfitársam is), hogy az indiánok azt eszik, amit a fákon találnak, vagy a vízben meglelnek.
Dehogy hittem volna, amit láttam. Hogy a falu körül nagy kukoricaföldek, dohányföldek terülnek el. Hogy a szabálytalanul, összevissza épült kéregkunyhók körül veteményesek zöldellnek: bennük krumpli, paradicsom és más, számomra még ismeretlen növények.
Ezek a ruhátlan „vademberek” soha nem ragadtak el többet a vadonságtól, mint amennyire éppen szükségük volt. Nem irtották az erdőt, hanem a tisztás helyeket vetették be; nem művelték a földet olyan kitartóan, mint a fehér ember teszi, inkább kertészkedtek csupán, és hogyha úgy vélték, nem ad már olyan jó termést a vigvamok körül a föld, hát fogták magukat, és odébb telepedtek néhány száz mérföldnyire.
– Pauhetán apánk azt mondja, ne költözzünk most már sohasem. De hát fehér az ő haja…
– Öreg ember a nagy főnök?
– Úgy forgatja a tomahaukot, mint a villám. És a nyila sosem téveszti el a vándorgalambot. Fejjel magasabb mindenkinél. De hát akinek már fehér a haja, nem szívesen bontja szét a vigvamját.
Közeledett a szent kukoricaünnep. Pokahontasz azt mondta, az ünnepek miatt zárták el előlem a kunyhók közti ösvények egy részét. Mert lám csak, a varázslók végigjárták a házakat, és minden ház nyitott oldalának legerősebb tartólécére egy köteg nyírfavesszőt kötöztek. Azokból a vesszőkből azután naponta húzni kellett egyet. Mire a köteg elfogy, elérkezik a szent kukoricaünnep.
Addig, mint a méhkas, olyan a falu. Az asszonyok kihordják a házak elé minden edényüket. Gondosan elmossák valamennyit. Amelyik csorba, vagy olyan füstös-kormos, hogy tisztítani sem lehet, azt egyszerűen eldobják.
Lemennek a folyóra, és kimossák a fonóit kosarakat éppúgy, mint az őzbőr ruhákat, a mokasszinokat és mindenfajta felszerelési tárgyukat. S noha máskor is nagyon tiszta emberek, most különös gonddal kisöprik házukat, kicserélik rajta az elkorhadt vagy kilazult kéreglapokat.
És ha támadt haragvás és gyűlölködés az esztendő folyamán, a titkos vagy nyílt ellenségek ilyenkor lopva egymást méregetik – közeleg a kibékülés napja.
Közeledik Nepinau, a kukoricaérés időszaka.
Észrevettem, hogy figyelnek. És elzavartak akkor sokféle ösvényről. Tudtam, hogy a kukoricaünnepen áldozatot mutatnak be Manitunak, a Nagy Szellemnek, és bevallom, azt hittem, az áldozat én leszek.
Csak később jöttem rá: senki más sem járhatott azokon az ösvényeken, amelyeket tőlem is elzártak. A négy világtáj felé négy ösvény volt fenntartva a törzs öregasszonyai számára, akik naponta hoztak egy-egy zsenge kukoricacsövet a földekről. Hozták lassan és áhítattal, két tenyerükön tartva a bontatlan héjú csövet.
Ilyenkor már beleköltözött a kukoricaszellem a csövekbe, ő adja meg jó ízüket, ő növeszti egészséges magjukat, ő sokasítja csöveiket. Fogynak a pálcák a kunyhók ajtajáról, ilyenkor zajonganak legjobban a földek szélén a madárijesztgető fiúk és leányok, csörgetve a csörgőt, s vívják a csatát síppal-dobbal a töméntelen madársereg ellen. Ilyenkor már tabu minden kukoricacső, hozzá nem nyúlhat senki, és nem húzhatja le a héját. Csak az öregasszonyok jöhetnek, ők törhetnek mindennap egy-egy csövet, de vigyázzanak ám, bele ne kukkantsanak a zöld levélhéjak alá!
Jaj annak, aki megteszi! Romlást hoz a törzsre, elveri a jég a termést, tűz emészti meg a kunyhókat, és a csecsemők holtan szakadnak le anyjuk kebléről. A szarvasok és a medvék elkerülik a vadászok dárdáit, a halak más folyókba mennek ívni, és a kiszáradt földeken nem terem meg többé a kukorica.
A bűnöst pedig – addig is, míg, harcos lévén, összetörik csontjait, asszony lévén, agyonsújtják a tomahaukkal – a Fej fogja üldözni éjjel-nappal. A Fej, a mesebeli Fej, amely egy lábnyira lebeg a föld felett, ide-oda cikázik a dombokon és a völgyeken, és rémes sikoltozásával felriasztja a világot.
Nem akadt még ember, a legmerészebb ifjú harcos se, aki időnap előtt lehántotta volna a zsenge csövek levélhéját.
Azokhoz csakis a törzs varázslói nyúlhatnak. Ők veszik át az öregasszonyoktól a négy csövet, besurrannak vele vigvamjuk belsejébe, beledobják a szent üstbe, és szellemhívogató éneklés közben megfőzik.
Csak napszálltakor kerülnek elő. Akkor már mindenki ott gyülekezik az ajtajuk előtt. A varázsló int: „jó” vagy „nem jó” a kukorica. S mekkora az öröm, ha akkor bólint „jó”-t, amikor az utolsó pálcika is éppen elfogyott a bejáratok előtt.
Olyankor a holdjárás szerint kiszámított kukoricaünnep napja és az első ízletes cső beérése-egybeesik. Nagy szerencsét jelent és igen bő termést.
Másnap lakomához lát az egész falu. Két hatalmas üstben főnek a zsenge csövek. Az egyik üst a Nagy Szellem áldozata; amíg az meg nem fő, senki sem láthat az evéshez. Sok-sok éhes szempár figyeli az áldozat percét. A két, fehérre festett varázslóra szinte ügyet se vetnek. Pedig azok ugyancsak nagy zajt csapnak. Egyik kezükben kukoricacsővel, a másikban éles hangú csörgővel járják a vad hálatáncot. Mire eljárják, megfő a kukorica.
Ó, micsoda fenséges illat szálldos olyankor az ég felé! A főtt kukoricának édes-savanykás, csodálatos illata úszik a levegőben. Részegítő, mámorító illat ez; aki csak egyet is szippant belőle, bő lakomáról, békés napokról és könnyű telekről álmodik. Az illatfelhő kiszökik a vigvamok közül, elterül a földeken, és ha könnyű szél támad, elviszi az ünnep hírét az erdőkön és dombokon túlra is.
A Kukoricaasszony sétál ilyenkor a kék ég alatt végig a tájon, és ha emberi szem nem is látja, víg tánccal örül annak a hajdani sosem volt napnak, amikor lába nyomán kisarjadt az első kukoricalevél a földeken.
Valahonnan, nem tudni, honnan, talán az égből, talán a hegyekből, a földekből, a fákból, a Nagy Szellem is éhesen bámulja az áldozati üstöt, akárcsak a törzs minden fia és leánya. A neki szánt áldozat fő abban. Ha a varázslók úgy találják, puhára főttek már és jóízűre is a zsenge szemek, a teknősbéka páncéljából faragott kanállal kiszedik a csöveket, és az áldozati kövön hamuvá égetik valamennyit.
Amikor elégtek a csövek, az áldozati kő előtt elássák a hamut. Megszólalnak a rémes hangú zugattyúk, és a harcosok fiatalja és öregje egyaránt éretlen csövek magját morzsolja szét a tenyerében, hogy a magok fehér tejével kenje be a mellét.
– Jó kukoricaszellem, szállj belém! Jó kukoricaszellem, sokasítsd erőmet! Jó kukoricaszellem, szaporázd szerencsémet!
Kezdődik az igazi lakoma. Degeszre tömik hasukat az emberek, s mert teli hassal megértőbb a lélek is, nagy kibékülések, új testvérségek alakulnak. Csupa vidám nevetés, kurjongatás, énekszó a tábor; a vigvamok mélyéről előkerülnek az italoskorsók is, bennük tavalyi kukorica erjesztett levével és a datura kábító mérgével – s mire az éjszaka közepén, a villogó tüzek felett csillagok felé emelkedik az öregek és a varázslók szent pipáinak, a kalumeteknek füstje, békességes, vidám bódulatban búcsúzik mindenki a kukoricaünnep nagy napjától.
A pauhetánok ezen a napon nem vadásznak, nem harcolnak – nem ontanak sem állati, sem emberi vért. A zöld kukorica jó illata mindenkit békességre int. Ilyenkor bárki érkezik a táborba, legyen bár ősi ellenségük, jó barátként fogadják, ételt-italt tesznek eléje, és a vigvamok gyékényheverőin bántatlanul pihenhet.
Mégis jól teszi, ha másnap már kora hajnalban kereket old.
Mindezt, amit itt elmeséltem, csak jóval később, a következő nyáron láttam. Első alkalommal nem vehettem részt a szép kukoricaünnepen. Annak is megvolt az oka.
Pontosan öt nappal előbb Pokahontasz izgatott suttogása ébresztett:
– Készülj, Tom! így szólított, amióta a nagy kék üveggyöngyöm a nyakában függött, kis karmocskák és kagylópénzek társaságában, (így szólított, és a szemembe nézett, mosolygott hozzá.)
Álmosan pislogtam.
– Hm?
– Gyere. Letöröm a hajnali kukoricát.
Nem értettem, mit akar. Felkászálódtam, és engedelmesen követtem. Fekhelyem a kunyhó végében volt, s mivel a nyári melegben a ház mindkét végét felnyitották, nem kellett mást tennem, mint halkan lépnem egyet – és máris odakint voltam.
Nem láttam Pokahontasz arcát. Csak árnyékalakja állt előttem. Ujjai megszorították karomat, csöndet jeleztek. Most lehúzott a földre, elengedett, és egy szempillantás alatt eltűnt előlem.
A dohánytövek mellett kúsztunk egy ideig. Álmomból felzavarva dideregtem a hajnali hűvösségben, és magamban háborogtam Pokahontasz új hóbortjain. Ej, hová vonszol már megint? Veszélyből menekít talán, vagy éppen új veszélybe sodor? Meglehet, hogy csupán a törzs véneit akarja felháborítani szemtelenke tettével.
Arra riadtam, hogy a bokájának ütköztem. Már rég felállt, én meg tovább tekeregtem a lába előtt. Hát jó, jó, buta dolog, s úgy láttam, hogy szép arcocskája pukkadozik a nevetéstől. Felegyenesedtem és körülnéztem.
Hátunk mögött a pauhetánok falvának szétszórt vigvamjai kuporogtak a hajnali csendben. A falu mögött, még távolabb az emelkedő hegyvidék áthatolhatatlannak tűnő erdőségei látszottak. Arrafelé vannak a James folyó nagy zúgói, a sziklás vízesések, amelyek útját állták John Smith kapitány első expedíciójának.
Arrafelé még éjszakai sötétségbe borult minden, feketén eggyé olvadt a hegyek gerince a vadon sötétjével. De előttünk a lankás síkság messzeségében a látóhatár széle már óvatosan szürkülni kezdett, és a halvány derengésben még színtelen szürkés, de már különböző árnyalatokban megmutatkoztak az erdők, a mezők, a kis veteményesek szabálytalan foltjai. Ahogy telt az idő, percről percre jobban különváltak egymástól a fák lombjai.
– Gyere… – súgta Pokahontasz, és elcsuklott a hangja. A kis emelkedőről óvatoskodás nélkül futottunk le, és megkerülve egy jókora kukoricást, új emelkedőre kapaszkodtunk, amely másik oldalán már a közeli folyóra lejtett. Ez az oldal is kukoricás volt, a falutól legtávolabbra eső vetemény.
A madárvigyázó emelvény most üres volt. Majd csak napkelte után jönnek ki a fiatalok, hogy a madársereget zavarják.
Pokahontasz továbbhúzott pár lépésnyire, és megállt a hallgató kukoricaszárak előtt. Láttam villogó szemét a derengésben, ahogy rám tekintett.
– Megmondtam – suttogta, és elakadt a hangja –, megmondtam, hogy merészebb vagyok én a sasnál. Állj mellém, és figyelj! Letöröm a hajnali csövet.
Ijedt borzongás remegett a hangjában. S én többet értettem meg ebből a belső remegésből, mint amennyit agyammal előbb felfoghattam. Mert tudtam jól, mit tart az indiánok hite a hajnali kukoricatörésről, tudtam, mi volna büntetése Pokahontasznak, ha rajtakapnák. És ha nem is tartottam sokra e pogányok vallását, Pokahontasz hangjának titkolt remegéséből egyszerre csak reám sugárzott a hit – az ő hite, amely életét eddig vezette, és amely ellen, íme, lázadozik. Ekkor engem is elkapott a félelem. Mintha valaki a keresztet csúfolná meg, mintha valaki a keresztény hitet rontaná meg… magam is hinni kezdtem az indián babonában, és megragadtam Pokahontasz kezét.
– Engedj – sziszegte, és lerázta magáról a kezemet. – Megöllek, ha nem engedsz! Mindjárt itt a hajnal… letörök egy csövet. Letöröm, és lefosztom zöld levelét. Nem félek semmitől. Tudom, hogy még csak most sietnek ki házukból a vénasszonyok. Bölcs Mesék Anyja és Ősz Galamb éppen ide tartanak. Ott a diófa tövénél törik majd le a hajnali csövet. De én megelőzöm őket. Megelőzöm.
Elhallgatott. Láttam, hogy felemelt kézzel, szentségtörő mozdulatra készen áll az egyik kukoricaszár előtt. Láttam, hogy kapkodva szedi a levegőt, és egész testében reszket.
– Nem szabad, Pokahontasz…
Hajnal előtti, nagy, halott csendesség ült a tájon. Már elhallgattak az éjszaka vadjai, elültek a ragadozó madarak, és a hűvös félhomályban levél sem rezdült. Mintha nem is volna élet körülöttünk, mintha egy földöntúli, színtelen és halott világba csöppent volna a lelkünk, magunk is testetlen mozdulatlanságba dermedtünk.
És ekkor parányi vörösség nőtt a távolban. Az ég szélén lilás ragyogás támadt. Még nem kelt fel a nap, de mintegy varázsütésre kibomlottak szürke kelyheikbol a világ színei. Valahonnan a kukoricás mélyéből álmos madárcsipogás hallatszott.
Halkan susogtak a hosszú levelek.
– Nézd!
Pokahontasz már kezében tartott egy letört kukoricacsövet. Szép ívű ajkait keményen összezárta, ahogy most lerántotta héját. Ámde az jól őrizte titkát – tépnie, marcangolnia kellett a szívós héjakat, mire a sárga szakáll alól előbukkantak a tejes fehér szemek.
Milyen szép is volt Pokahontasz! Olyan merész, tiszta szépségűnek soha többé nem láttam. Ahogy az erdő a termékeny zöld szín ezernyi árnyalatában pompázik, Pokahontaszt is sokféle szépségében láttam. Szép volt, ha nevetett, szép, ha haragudott, szép volt konokságában és asszonyosan érett alázatában. Szép volt, ha csukladozo nevetéssel, ruhátlanul vetette magát a folyó hideg vizébe, és szép akkor is, ha agyagosan és sárosan, fáradtan bújt elő lopakodó útjairól. Szép volt bátorságában, szép a riadalmában. A szeme tette igazán széppé, beszédes, nagy, sötét szeme… de ilyen diadalittas, merész szépségűnek soha többé nem láttam!
– Nézd, Tom, nézd!
Belemarkolt a szent növény fehér szemecskéibe, tenyerébe morzsolta őket, aztán fehér nedvükkel arcát és mellét kente be, miként a harcosok.
– Jó kukoricaszellem, szállj belém, jó kukoricaszellem, sokasítsd erőmet, szaporázd a szerencsémet!
Nyújtotta a csövet, és most már együtt mosakodtunk a varázslatos nedűvel. Én is bekentem arcomat és mellemet, miként a harcosok teszik, és hittem igazán, amit mondtam:
– Jó kukoricaszellem, szállj belém, sokasítsd erőmet, szaporázd a szerencsémet!
Kihasadt az ég keleten, kirobbantak a magasságban száguldó sugarai, templomi zenét, vad orgonazúgást hallottam akkor, és láttam, hogyan fénylik arcunkon a kukorica nedve, és éreztem, hogy a magas szárakról vállunkra hullik a csillogó harmat.
Hátunk mögött – oly közelinek tűnt, oly nagyon közelinek – váratlanul ősz Galamb reszkető hangja hallatszott:
– Hallod, hallod, testvérem, Bölcs Mesék Anyja?
A kérdésre nem jött válasz.
– Mintha sikoltást hallottam volna! Siessünk!
– Hallottam én is… Siessünk!
Levelek zörgése hallatszott, aztán a két öregasszony távolodó lépései.
Pokahontasz elkerekedett szemmel nézett. Kezéből kihullott a kukoricacső. Oly meredten bámult valóban, mintha szoborrá változott volna.
Aztán egyetlen szó nélkül sarkon fordultunk mindketten, és rohanni kezdtünk a kukoricás mellett, a folyó felé.
Nem tudom, meddig rohantunk. Pokahontasz szarvaskönnyűséggel ugrott át bokrokat, kidőlt fákat és vízmosta árkokat. Lefutottunk a partig, ott belegázoltunk a folyó vizébe, nádason törtettünk keresztül, aztán visszakapaszkodtunk a meredek parton, és úttalan úton futottunk tovább, rémülten és bűntudatosan, mígnem Pokahontasz holtra fáradva megbotlott egy gyökérben, és éppen amikor egyetlen mozdulattal szétcsapta maga előtt egy szomorúfűz lombfüggönyét, leomlott a földre.
Melléje zuhantam. Védő mozdulattal átkaroltam, és ő olyan erővel ragadta meg karomat, hogy szinte fájt.
– Hallottad? Te is hallottad? – kérdezte.
– Nem hallottam semmit – ráztam a fejemet. Füleltünk, csend volt körülöttünk.
Karom alatt éreztem a szíve vad verését. Fedetlen nyakán riadtan lüktetett egy ér. Arcomat arcához szorítottam egy pillanatra, s éreztem, hogy harmatos bőre oly hűs, mint a hajnal, és olyan édes-sós az illata, mint a tengereké.
– Pokahontasz… – És elfúlt a hangom.
– Biztosan nem hallottad? Ősz Galamb hallotta… A Fejet. Az sikoltott…
– Képzelődés… – suttogtam rekedten.
Nyirkos ujjaimmal megsimogattam a haját, összeakadt a tekintetünk, és nagy, sötét szemével sokáig nézett. Fáradt lihegésünk lassan elhalt.
Különös asszonymosolyát láttam ismét. Kis gödröcske mélyült az arcán.
Ügyetlen ölelésemből gyengéden kitért, és megrebbent a szeme, ahogy mondta:
– Tom, vezess Hozzá! Vágok a hajából, hogy velem legyen a bátorsága.
Az indiánnak terített asztala, vetett ágya a természet. Hetekre elkalandozik vigvamjától, és nem visz magával íjnál, késnél egyebet. Pokahontasz mellett nem éreztem éhséget az erdőben. Jóltartott vadkacsa pecsenyéjével, madarak tojásával, hallal, dióval, mandulával, gumós gyökerekkel.
Meresztettem is a szemem, ahogy csak tudtam, mert rájöttem, hogy aki kalandos életre vágyik, éppen annak kell a legtöbbet tanulnia.
Ars longa, vita brevis est – s ha a latinok kevésnek találták az egész életet a művészethez, az én időm még kevesebb volt az erdei élet művészetéhez. Pokahontasz nyílvesszőjével könnyebben találtam el az üres eget, mint a felröppenő vadkacsát; a száraz fűzvesszőt hiába hegyeztem tűhegyesre, bizony csak az üres vizet döfködtem vele, a halak mind elúsztak előlem; és ha még megszokott balszerencsémet is hozzászámítom, rendszerint záptojás volt a fészekben, amelyet nagy nehezen felkutattam.
Két teljes napig mentünk az erdőben.
Pokahontasz sokat nevetett ügyetlenségemen, de még többet a természet apró, szeretetre méltó vidámságain. Mintha ő maga is újra meg újra felfedezné az ezerszer látott képeket, olyan izgalommal, átszellemült, örömteli rajongással mutatta nekem.
Megtorpant, megragadta karomat, és percekig figyeltük a piros fejű, mókás harkályt, amint szaporán kopogtatja a fák kérgét.
– Nézd, Tom, addig zörög, addig kopog, amíg a faemberke meg nem mérgesedik, és kupán nem vágja.
Szívverésem is elállt egy alkalommal. Hatalmas medvét láttunk két bocsával a folyóparton. Az anyamedve többször is belegázolt a vízbe, de nem volt több szerencséje a halászattal, mint nekem: nem maradt meg karmaiban egyetlen hal sem. Ilyenkor fejét lóbálva sokáig figyelte a habokat.
– Nézd, Tom, Mkóra megharagudott a vízi emberke, és elzavarja a halait. Mérges kedvében van, jobb, ha elmegyünk innen.
Hogyha halászott, ehhez a vízi emberhez imádkozott Pokahontasz.
– Vízi emberke, csald ide a halat, csald ide a halat! Neked is adok belőle…
Hogyha halat bontott, madarat kopasztott, így beszélt hozzájuk:
– No, te halacska, te madaracska, most megeszünk ám! Ne haragudj érte, nincs gondod most már semmire, jobb így, hidd el.
A második napon északra nagy vihart láttunk, de nagyon messze vonultak a lila színű felhők, nem értek el hozzánk.
A part tisztásabb helyeiről látni lehetett a viharfelhőkben csapkodó, hatalmas villámokat.
– Nézd, Tom, pislognak a fekete madarak.
A viharfelhők fekete madarak voltak, a villámok a madarak pislogó szeme. Fűben és fában, minden élőlényben külön kis szellem lakozott, a manitu; ezekkel társalkodott Pokahontasz naphosszat. Néha búgon tette a szépet nekik, máskor pörlekedett velük.
A magányosan vándorló indián sincs soha egyedül.
Ezért olyan vidámak és magabiztosak valamennyien.
Pokahontasz sokat mesélt nekem a Nagy Szellemről és a tágas, örökké zöld mezőkről, ahol a holtak szellemei gyülekeznek.
Estére mintha belefáradt volna a sok szép históriába.
Olyankor borzalmas történeteket mesélt életre kelt holtakról, vért ontó forrásokról és ijesztő álmairól. Egyszer azt álmodta, fejetlen pulykát kergetett a mezőn, és a pulyka a vállára ugrott.
– Biztosan nem hallottad… a hangot?… – suttogta hirtelen, és hozzám bújt.
Fejünk felett a csillagos ég közepén a Holdasszony ragyogott ezüst fénnyel.
Estére sem enyhült a rekkenő meleg. A mocsár nehéz párákat lehelt. Bagoly nem röppent, denevér nem – surrant, minden elhalt a nagy melegben. A fák levelei fonnyadtán lógtak, a nádas meg se zizzent, és még a békák sem kuruttyoltak. Csak a szúnyogok cinnegtek milliószámra.
Pokahontasz lassan vezetett a fák között. Széthajtotta egy bokor ágait, és előremutatott.
Fehér holdfényben fürdő tisztás tárult a szemem elé. A hold magasan az ég tetején, kísértetiesen sápadt, mozdulatlan tájra szórta sugarait. Mintha hó fedte volna előttem az irtást, fehér volt a homok, fehérek a fák lombjai, és fehér nyugalomban aludtak a fehér tüskejű palánk mögött a házak.
Megváltozott Jamestown képe, amióta láttam.
– Várjunk hajnalig – súgtam.
Pokahontasz a folyó felé mutatott. Arról az oldalról, kisebb feltűnéssel sikerül a palánk mellé ugranunk.
Megragadtam a kezét: várjunk. A három bástyát figyeltem kimeredt szemmel. Furcsa módon egyetlen sisak sem csillogott a holdfényben. Füleltem. Egyetlen hangot sem hallottam a falakról.
Vajon mi lehet az oka ennek a némaságnak? Óvatosságból hallgat ennyire a tábor? Harcra kész katonák lapulnak a falakon? Meglehet, hogy támadást várnak, és éppen csatát kezdő, feszült percekben jelentünk meg a színen?…
És ekkor megéreztem – a szagot.
Más szag volt ez, mint a mocsár rothadó bűze, mint az erdei avar fanyar illata, más, mint a kiszáradt föld és az elégett fű párolgása, mint a folyók hordalékának sokféle maradéka.
E szag döbbenetesen Londont idézte elém. A tyburni dombot és a Newgate oromzatát.
Temetetlen emberi hullák szaga terpeszkedett a néma tábor felett.
Fojtogatott az iszonyat és a rossz sejtelem. Nem is tudtam, mit cselekszem; minden óvatosságról megfeledkezve kiugrottam a fák közül a fényben úszó tisztásra, öles ugrásokkal rohantam az erőd felé. Ha bárki észrevesz a bástyákról, akár nyíllal, akár puskával könnyen eltalálhatott volna. De sem lövés, sem kiáltás nem hallatszott.
Amikor a cölöpfal árnyékában megálltam, már ott volt mellettem Pokahontasz is, aki villámgyorsan és nesztelenül követte minden lépésemet.
Kísérteties zaj hallatszott. Mintha földre hulló fegyverek csörrennének, mintha páncéllemezek zengenének. Valami lezuhant, össze is tört talán… aztán csend lett.
Hallottam a szívem dobogását. Lüktetett a halántékom, és zúgott a fülem vad, rohamos zúgással; azt hittem, maga a csend zúg így a rekkenő meleg, fojtogató mocsári éjszakában.
Megérintettem Pokahontasz karját. Úgy számítottam, az erődfal kapuja csakis a folyó felé nézhet, mert lakóinak kapcsolata a folyóval és a tengerrel szorosabb, mint a szárazfölddel, és mert szükség esetén a folyó felé kínálkozik a menekülés is – arrafelé indultam tehát. És jól számítottam, mert pár percnyi lassú lopakodás után – miközben az egyik félhold alakú bástyát minden feltűnés nélkül megkerültük – egyszerre csak hatalmas kapuszárnyak előtt találtuk magunkat.
Most már jól hallottam: a kapu mögül fájdalmas nyöszörgés hallatszott.
Ide a hold árnyéka esett, és noha megszokta szemem a félhomályos ragyogást, most mégis vaksötétben éreztem magam. Gyors kézzel tapogatóztam a cölöpök mentén, és hamarosan rájöttem, hogy a kapu – nyitva van. Jamestown kapuja nyitva! Egy erőd, amely kényre-kedvre kiszolgáltatja magát bármely ellenségnek. Keskeny rés volt a két kapuszárny között. Megpróbáltam lassan benyitni. Nem ment. Nem akartam zajt csapni, a kapuszárny is túlságosan nehéznek bizonyult, ezért nagy vigyázva bepréseltem magam a keskeny nyíláson. Mire visszanyúltam volna, hogy Pokahontaszt is magam után segítsem, ő már ott állt mellettem.
Itt a cölöpfalon belül szinte kibírhatatlan volt az elmúlás förtelmes szaga. A hold fényében világosan látszott, hogy a házak tövében és a nyílt udvaron mozdulatlan testek hevernek szanaszét, s a kísérteties, kékes ragyogásban olyanok voltak a tetemek, mint megölt, fekete rovarok.
– Krisztus szent sebeire, vizet!… – nyögte egy elhaló hang a kapuszárnyak mögött.
Joe Read volt az éppen. A kovács.
Tekintetem a bástyára tévedt.
Ott, mintha halottaiból támadna fel, lassú és ingatag mozdulattal egy alak tápászkodott fel. Észrevett bennünket, mert tántorogva megindult felénk. S én az újabb rémülettől, hogy e halott világban élőt találok, mozdulni sem mertem.
Az alak megindult a bástya lejtőjén. Mintha részeg volna, egyensúlyát alig találva kétszer is megfordult a tengelye körül, s szinte elénk zuhant, majd lándzsáját reszketőn a mellünknek szegezve, érthetetlen szavakat nyögött.
Megragadtam a karját.
– Én vagyok az… Tom Savage… – suttogtam. James Brumfield felismerhetetlenségig sovány arca eltorzult a rémülettől. Hörgő kiáltás szakadt fel a melléből, a lándzsa kiesett kezéből, és amikor látta, hogy tehetetlenül, fegyvertelenül áll előttem, vijjogó sikoltással menekült az épületek felé.
– Kísértet… ments meg, Uram, minket! Kísértet!
Pokahontasz erős ujjacskáit éreztem a válIámon. Húzott vissza.
– Tom, fussunk! Így sikolt… az is.
Nem hallgattam rá. Határozott léptekkel megindultam az egyik szalmafedeles ház felé. Annak ajtajában tűnt el a halálra vált James Brumfield – és most annak ajtajából láttam kilépni John Smith kapitányt.
– Kapitány úr, kapitány úr, itt vagyok, én vagyok! – kiáltoztam.
Megtorpant, kardjához kapott, majd sokáig szótlanul figyelt. Kísértetnek nézhetett ő is, és annál nagyszerűbb a bátorsága, hogy legyőzte természetes félelmét, és szóba állt ve
– Tom… te volnál az?
– Én vagyok az… igazán!
Fáradt volt a tekintete, nagyon fáradt. És oly fehér a bőre, mint a halottaké. Amikor megszólalt, színtelen hangon beszélt, mintha önmagához szólna:
– Tom, derék, jó kis barát. Szerettelek volna, mint a fiamat. Hát te is szerettél, ha visszajössz a sírból.
– Nem a sírból jövök! – kiáltottam kétségbeesetten, mert azt hittem, megháborodott. – Élek, kapitány úr! Bizony isten élek! – Megragadtam a kezét, meg is szorítottam. – Élek, igazán élek! Hát nem hiszi el? Ó, persze, az öltözékem!
Most jöttem csak rá, mi zavarta meg őt is. Tom Savage arcát látta – egy indián fiúban.
Megfogta. a kezemet, furcsán, erőtlenül tartotta máskor vasizmú markában. Aztán fáradtan leereszkedett egy fatönkre.
– Hiszem, hiszem… – mondta nagy sokára, és érzett a hangján, hogy iszonyú erőfeszítésébe kerül a beszéd. – Ámbár azt sem csodálnám, ha kísértetek járnának ezen az átkozott földön. Látod, Tom, ide jutottunk. Szép világ! – Felnevetett. – Kísértetek? Bizony, inkább az eltűnt gyarmat kísértene bennüket. De miért is kísértsen? Az ő sorsukra jutunk hamarosan mi is. Elveszünk majd mind egy szálig, s én tudom, hogy csak mi magunk vagyunk az oka. Mi magunk…
Zavartan álltam előtte.
– Kapitány úr, mondja, mit segítsek? Várom a parancsát. Nézze, ez itt Pokahontasz, aki foglyul ejtett, és akinek jó barátja lettem. Ő is eljött, mert látni akarta kegyelmedet.
Elhallgattam. Rázta a hideg, folyvást borzongott, és oly mereven nézett, hogy azt hittem, talán el is vesztette az eszméletét. Haja és szakálla nyíratlanul keretezte arcát, soványabbnak és öregebbnek mutatta valóságos koránál.
Beteg volt és nagyon-nagyon gyenge. Ám sok halott között ő még mindig élő – s bennem régi rajongásom tüzet a szánakozás még magasabbra szította.
– Pokahontasz – súgtam –, a Legbátrabb Harcos beteg.
Pokahontasz most komoly volt és méltóságteljes, mint népének minden gyermeke, ha fájdalom vagy öröm éri, vagy valamely nagy elhatározás előtt áll.
Kezét nyújtotta – merev és bájos mozdulattal – John Smith kapitány felé.
– A Legbátrabb Harcos beteg. Pokahontasz tudja, hogy a rossz szellemek bebújtak a testébe, a vérét szívják, és a könnyeit isszák. El kell innen mennie. Ez a hely olyan, mint a pauhetánok temetője. Az én népem és minden törzs a Vízesések alatt, a folyók mentén halottait kiviszi az erdők tisztására, faágakból emelvényt ácsol nekik, és arra fekteti. Nedveit kiszívja a nap, és csontjaikról a madarak eszik le a húst; így egyesül a nagy természettel, amelyből való. De arra nem járnak a harcosaink. Nem félelemből, mert mi nem félünk a haláltól, hanem azért, mert a halottak körül rossz szellemek tanyáznak, akik szívesen belopják magukat az élő ember testébe. Én elvezetem innen a Legbátrabb Harcost, és ő meggyógyul majd.
Smith kapitány fáradtan figyelte Pokahontaszt.
– Kapitány úr, jöjjön velünk! – biztattam magam is. – Ez a sok halott megfertőzi itt a levegőt. Jő barátok közé vezetjük. Jöjjön velünk!
Most mintha megnyugodott volna. Zihálása alábbhagyott, és nagy sokára, lassú fejbólintással kezdte válaszát. Ahogy beszélt, percről percre tért vissza ereje. Meleg, közvetlen hangjától megenyhült a borzalmas látvány is: a hold fényében fürdő erődudvar, tele mozdulatlan tetemekkel.
– Jól vagyok, Tom. No, nincs semmi baj! Voltam már betegebb is, aztán mégis itt vagyok. Ne félj, fiú, ha én nem félek tőled, hahaha! Mondd csak, ki ez a kislány?
– Pokahontasz – feleltem felvidámodva. – Egy hatalmas törzsfőnök leánya, ö maga is törzsfőnök vagy király lesz, nem tudom. Nagyon kedves, jó barát, és kapitány uramnak nagy tisztelője. Azt mondja, meggyógyítaná a láztól, ha velünk jönne.
John Smith mosolygott.
– Ó, kicsi Pokahontasz! Hát köszönöm szépen. Megmented az életemet; no lám csak, életem forgandó szerencséjében mindig nők segítettek ki a bajból. De ilyen fiatal kis megmentőm még nem akadt. Nem bizony. Ó, csak ez a rettentő szédülés múlna már el!.. Azt mondod, törzsfőnök leánya? Valami nagy főnöké? Hát akkor illő, hogy méltóan fogadjuk… Hm, de nincs se ételünk, se italunk, nyomorult koldusok vagyunk ám!
– Kapitány úr, Pokahontasz nem kíván sem ételt, sem italt, ö azért jött csupán, hogy kegyelmedet lássa! – Aztán zavartan, mint aki tudja, hogy gyermeteg kívánságról beszél, hozzátettem: – És azért is jött, hogy kegyelmed hajából egy tincset kérjen. Szokás ez náluk. Babonaság.
– Ez a szédülés. Mit is mondtál? Hajszálat? Várjatok még egy-két nap, és akár a fejemet is viheti. Hej, te fiú, mintha tüzes kést forgatnának bennem!
Reszkető kézzel nyúlt a hajához.
Ebben a rettenetes környezetben, ebben a különös helyzetben más talán elfeledkezett volna jövetele céljáról. Pokahontasznak azonban e sok halott láttára szeme sem rebbent. Amikor John Smith kapitány mozdulatát látta, boldog kiáltással kapott a különös ajándék után. Őröme azonban ijedt megrökönyödéssé változott, amikor a kapitány megragadta a haját szorongató kezet, és ültéből fél térdre ereszkedve, azzal a hódolattal és gráciával, amivel csak született lovagok hódolnak szívük hölgye előtt – megcsókolta Pokahontasz kezét.
Bevallom nektek, könnyek csorogtak végig arcomon. Fojtogató, néma zokogás rázta egész testemet.
Nincs annál keserűbb, nincs annál rettenetesebb, mint méltatlan órákban magasztos percek tanúja lenni, íme, a sápadt holdfény temetetlen halottakra esik. Nem hősi csatában estek el. Malária és tífusz végzett velük ocsmány módon. S íme, itt vagyunk mi hárman. Pokahontasz a Legbátrabb Harcos hajáért jött, és az úgy nyújtja át neki, mint virágcsokrot.
S kezet is csókol, hogy aztán eszméletét vesztve végigzuhanjon a homokon…
Rázott a zokogás, ahogy lehajoltam hozzá.
Mire feltámogattam, és az előmerészkedő James Brumfield segítségével megitattam – Pokahontasz eltűnt.
Eltűnésére csak másnap hajnalban döbbentem rá igazán, amikor régen látott gazdám, kipihenve éjszakai lázrohamát, megölelt, és kifaggatott sorsom felől. Aztán rajta volt a sor, hogy elmesélje, mi minden történt a telepen az elmúlt két hónap folyamán.
Ami történt – bár ne történt volna!
Nem volt szükség az indiánok nyilaira, hogy sorra-rendre elhulljon mindenki az angolok közül. Azt mondom, mindenki, mert aki mégis életben maradt, aligha volt elegendő arra, hogy ebben az idegen és ismeretlen világban gyarmatot tartson fenn, hódítson és kormányozzon.
Amikor Wingfield egy ügyes sakkhúzással két legyet akart ütni egy csapásra, gondolván, hogy ha Smith ellen végre eljárást indíthat, egyúttal megszabadul a számára megbízhatatlan Kendalltól is – rosszul időzítette a dolgokat. A Smith-féle „tárgyalás” elhalasztása egyenlő volt a csatavesztéssel. Archer és Martin megérkezése, Smith számon kérő szavai elindították a mindig oly fölényes, rátarti Wingfieldet a lejtőn. Archer és Martin őt okolta az aranyszerző út sikertelenségéért, és nyíltan hangoztatták, hogy Wingfield előre kikötötte magának a szerzendő zsákmány felét. Ily módon a „kincstári” gyöngyökkel a maga vagyonát akarta megalapozni, és esze ágában sem volt a szerződésekben megállapított részt a királynak, illetve a Királyi Virginia Társaságnak eljuttatni.
Archer és Martin vádjait Kendall dühtől és bosszúvágytól tajtékzó megjegyzései fűszerezték. Wingfield tehát saját csapdájába esett. A számonkérés és a bukás nem is maradt volna el, ha a telepre rá nem tör egy mindennél nagyobb ellenség: a járvány. Studley Volt az első áldozat, aztán a három kis apród következett, akiket hamarosan Gosnold kapitány követett. Halálával a virginiai kormányzótanács létszáma már négyre csökkent… s az a négy ember is négyfelé húzott.
Azután átmeneti nyugalom következett, s noha a forróság nem csökkent, s a mocsár fertelmes gőzei napról napra megriasztották az előrelátóbb embereket, a váltólázas megbetegedések mintha teljesen eltűntek volna.
Ekkor új viták támadtak. A legsúlyosabb kérdésről, az élelmezésről.
A hazulról hozott búza és árpa immár használhatatlan volt, a bab és a borsó szintén. A káposztát már régen kihajították, és pocsékba rnent a megmaradt két hordó sózott birkahús is. A tábor éhezett, de még a legéhesebbek is undorodva tolták félre a kásában szétfőtt férgeket. Egy megoldás maradt hát: a természet szabad asztaláról étkezni. Csakhogy ez sem ment könnyen. A tokhalak nagy vonulását elmulasztották, s ha maradt is még bőségesen hal a folyóban, a halászat sokféle bajjal, vesződséggel járt. Egy se volt köztük, aki ehhez a mesterséghez igazán értett volna. Ingerülten és ostobán döfködték szigonyaikkal a vizet, jó párszor csónakostul belefordultak a hullámokba, és szerencse, hogy áldozatot nem követelt egy-egy kirándulás. Hálót is vetettek, de csak kicsiny, szálkás halacskák kerültek bele, amit fanyalogva rágcsáltak, mert főzték, ahelyett, hogy sütötték volna.
De hát miben is sütötték volna, amikor zsírjuk sem volt, semmijük sem volt – a gyűlöleten kívül.
Mert ki hinné, hogy vadászni sem jártak? Örökös félelmük és örökös gyűlölködő gyanakvásuk tartotta vissza őket.
A katonák és a mesteremberek, a telep közrendű lakói nyíltan bevallották, hogy félnek az indiánoktól. Ha vadászatra indultak, csakis alaposan felfegyverkezve, nagy csapatban vágtak neki az útnak. A vadon mélyén is egy csapatban maradtak – s ugyan hol az a szarvas, vadpulyka, nyúl vagy vadkacsa, mely a sisakját csillogtató, kardját zörrentő, nagy zajjal vonuló hadinép előtt megmarad?
Az üres kézzel hazatérőket aztán gúnyos és haragos megjegyzések fogadták, napirenden volt a veszekedés, s mert olykor tettlegességig fajultak a dolgok, mindennapos lett a súlyos büntetés is: a korbácsolás és a kikötés.
A fenyítéseknek is volt áldozata, de ezekről nem esett szó soha. Betegség és éhezés közben még ölni is az embereket – bizony, istentelen állapotokra vallott.
John Smith kapitány, hogy nagyobb bátorságra ösztönözze a többieket, és példát mutasson, magányos cserkészésre szánta el magát. Példáját követte volna John Rolfe és más is, ha…
– Tiltakozom, megtiltom! – rikácsolta Wingfield.
– Ismerjük az ilyen „vadászatokat”! – sziszegte Martin.
– Aranyért megy kegyelmed, no, vallja csak be, aranyért!
Az erőd kapujánál játszódott le a legocsmányabb jelenet. Wingfield Smith kapitány után sietett, és fojtott hangon így szólt hozzá:
– A fele, értette? A fele… akkor engedélyezem.
– Vadászni megyek – válaszolta Smith kapitány.
– Hülyének tart. Átkozott paraszt!… A felét kapom, és mehet.
– Nem hinném, hogy fél szarvast megehetne.
A hőségtől és az éhségtől tántorgó szerencsétlen telepesek felé futott akkor Wingfield.
– A prófétátok! – üvöltötte. – No lám csak, a nagy prédikátor! Megy, hogy elárulja a tábort a vadaknak. Estére már a vadak fazekában fövünk, így veszett el itt minden gyarmat…
Ordítozásának meglett a hatása. A közhangulat Smith kapitány ellen fordult, és még barátját, John Rolfe-ot sem engedték, hogy magányos vadászatra induljon.
Éheztek. Rágták a férgeket, de sem halászni, sem vadászni nem mentek. Csapdát sem állítottak, földet sem műveltek, semmit sem csináltak. Nem kereskedtek, mert egymásra gyanakodtak, expedíciót sem indítottak, mert erejük nem volt hozzá, hanem csak lézengtek, veszekedtek, és a párás, fülledt éjszakákon aranyról meg lányokról ábrándoztak, és persze Newportot várták vissza, aki majd az utánpótlást hozza.
De hát Newport még messze járt.
Egy napon aztán egyszerre tízen is rosszul lettek. Nem törődtek azok sem orvossal, senkivel, nyakig pokrócokba burkolva kifeküdtek a vadul tűző napra, vízért üvöltöztek, és rázta őket a hideg. A doktor türelemre intett; negyednapos láz, vagy legrosszabb esetben harmadnapos – vélte. A hidegrázás után bő izzadás következik, aztán kutya bajuk sem lesz két napig. Az őrséget mindenképpen elláthatják, addig az urak ne veszekedjenek, hanem Archer és Smith kapitányok siessenek a legközelebbi indián faluba élelemért.
Ezt a javaslatot el is fogadták, noha ezúttal Smith kapitány volt borúlátó, mondván:
– Szégyelljék magukat… most már késő!
Bármily szomorú dicsőség ez, megint csak neki lett igaza.
Estére szűnőben volt a tíz beteg rohama, de újabb betegek estek ágynak, és az előbbiek sem negyed-vagy pedig harmadnapos lázban betegedtek meg, hanem mindennaposak voltak a rohamok…. És hogy teljes legyen a rémület, a lázban fetrengőknek elfeketedett az ajkuk, és görcseik már nem is váltólázra, hanem sokkal nagyobb rémre, a kolerára mutattak.
Az egészségesek ekkor valósággal fellázadtak, el akarták hagyni a tábort; azt mondták, éppen elegen vannak, hogy Ratcliffe itt maradt bárkáján nekivágjanak a tengernek.
Nem került harcra a sor, a büntetés mégsem maradhatott el. Kettőt felakasztottak, egyet agyonlőttek.
Aztán már nem akart senki sem elszökni – mert nem tudott. A váltóláz, a tífusz és még a jó isten tudja, mennyi és miféle betegség – legfőképpen a lázzal együtt járó tüdőgyulladás – egymás után szedte áldozatait. A holtakat új betegek nézték tehetetlenül, és volt olyan nap, amikor egyetlen ember sem volt talpon.
– A Magyar Alföld és Ukrajna mocsaraiban hozzászoktam a lázhoz – mondta John Smith kapitány, és mindenki legnagyobb csodálkozására valóban ő tartotta magát legtovább.
Utoljára vette le lábáról a baj – de hát végül mégiscsak levette.
Amikor Pokahontasszal Jamestownba érkeztem, akkor már egy hete beteg volt. Ő volt a tábor parancsnoka, betegápolója, mindenese.
– Jó, hogy itt vagy – mondta, és sápadt arcáról letörölte a verítéket –, legalább lesz, aki őrséget álljon, öt ember sincs, akit a bástyákra küldhetnek.
Keserűen mosolygott, és legyintett is. Mint aki tudja, hogy én egymagám ugyan mit sem érek. Megsimogatta a fejemet, meg is lódított kissé, mint régen.
– Kezdődik – mondta hirtelen.
Felpillantottam. Jamestown házainak zsúpfedeléről és a környékbeli fákról fekete madarak serege röppent, és lusta szárnycsapásokkal ereszkedett le az udvar homokjára. Dögevők voltak, hosszú lábú, fekete dögvarjak. Lógó szárnnyal, izgatottan lépkedték körül terített asztalukat, és óvatosan méregették az élőket különös-értelmes szemükkel, mielőtt hozzáláttak volna a szörnyű lakomának.
– Ssss! – Az élők, akiknek erejük volt hozzá, követ hajítottak feléjük; ilyenkor felrebbentek, és a napot elsötétítve köröztek egy ideig a tábor felett, de hamarosan újra visszaereszkedtek, és fontoskodva körüljárták azokat is, akik a végletekig elgyengülten, de még élve feküdtek a házak tövében.
John Smith kapitány feje a mellére csuklott. Láttam, végigcsorog homlokán a veríték. Kimerítette az éjszakai lázroham, hozzá a sok beszéd – most ültében elaludt. Láttam, egy priccsen James Brumfield aludt már régóta.
Kimentem a bástyákra. Felhőtlen, mélykék volt az ég, szemben a nádas felett reszketett a forró levegő. Madarak vijjogtak, csipogtak, krúgtak a zöld szárak között, és felfellebbentek a ragyogó kékségbe. Úgy tűnt valóban, nem kéne más, csak egy jó számszeríj, és terítve volna ismét a tábori asztal.
Hogy elcsodálkoztam én akkor! Hát ilyen tehetetlen, ostoba volna a fehér ember?
Pokahontasz eltűnésére ekkor döbbentem rá igazán. Végigjártam mind a három bástyát, és az ő nevét kiáltoztam:
– Pokahontasz! Drága kis Pokahontasz! Merre tűntél? Merre vagy?
Amilyen hirtelen tűnt fel, oly váratlanul tűnt is el mellőlem. Egyszerre csak visszacsöppentem régi életembe, és magam is úgy éreztem, mintha a sátrak lebontásánál, a házak felépítésénél, a falak felhúzásánál és a belső viszálykodásoknál én is itt lettem volna. Mi volt hát Pokahontasz barátsága? Csupáncsak álom.
– Pokahontasz! Pokahontasz, merre vagy?
Észre sem vettem, a pauhetánok nyelvén kiáltoztam utána.
Segítség kellene… vadászni kellene… halászni talán… de valami furcsa érzés fojtogatta a torkomat. Úgy éreztem, minden lépés, amely a tábortól elvezet, menekülés a haláltól. És nem volt erőm hozzá. Semmi erőm. Mert bármily hihetetlen, bármily szánalmas is, zaklatott gondolataimon egyre inkább úrrá lett a meggyőződés: ha én innen elmegyek, meghal mindenki. Ha csak vadászni megyek, mire visszajövök, halott lesz mindenki.
Csak addig vannak életben, amíg én itt vagyok. Csak addig él a gazdám, a derék és bátor John Smith kapitány, amíg én itt vagyok.
Rajtam a tábor gondja, most énrajtam egyedül. Hatalmasabb vagyok Edward Maria Wingfieldnél, erősebb John Smithnél, bölcsebb a drága Hunt tiszteletesnél.
Az ám, ő vajon hogy van? Él-e még?
Élt. Ott feküdt ágyán, betegen és sápadtan. Úgy tűnt valóban, hogy olyan öreg és olyan beteg, hogy a halál sem vet ügyet rá.
Nem tudott szólni, ujját emelte a takarón, jelezve, hogy felismert. Ekkor körbejártam a betegeket, a jajgatókat és az eszméletleneket egyaránt, és erőmhöz képest igyekeztem rajtuk segíteni. Friss vizet hoztam, megitattam, aki inni kívánt, és elcsodálkoztam azon, hogy ételt senki sem kér. Dolgoztam, mint az eszelős, szánalmasnak és gyengének éreztem magam a szánalmasak és gyengék között. Akik felismertek, kísértetnek hittek, de megijedni, faggatózni sem volt erejük.
Watton doktor magába roskadtan üldögélt egy széken. Jöttömre orvosságos fioláit szedegette elő, de vissza is rakta tüstént a dobozába, és legyintett:
– Miért éppen rajtad segítene? Menekülj innen!
Dehogyis menekültem! Inkább a temetéshez láttam. Hitvány temetés volt, de legalább tettem valamit. A hallottakat egy szigony kampós hegyével elvonszoltam helyükről, és sorba fektettem valamennyit a palánk egyik sarkában. Borzalmas munka volt, de én úgy végeztem, mint aki lázba esett maga is. Hessegettem a szemtelen dög varjakat, veszekedtem és hadakoztam velük, miközben a sírás fojtogatott, mert olyan régi jó cimborákat láttam viszont élettelenül, az enyészettől csonkán, mint Galthropp, a hajó egykori szakácsa meg az a vörös ír, akivel James Brumfield első packázásai idején a hajóorrban találkoztam.
Vadul és kegyetlenül égetett a nap, minden vakítóan fehérnek látszott, csak a varjak borultak reánk gyászlepelként, csak a zöld legyek zengtek fejem körül kitartóan, és szememre-számra szálltak, hogy néha undorodva és öklendezve futottam el a tetemektől.
Végül mégiscsak elkészültem. A testeket letakartam gallyakkal és némi földdel is. Hát most legalább csak a tábor egyik sarkában tülekedtek a madarak, másutt sehol.
Nevettem is egyszer. A végén. Amikor már alig láttam a fáradtságtól és a keserűségtől, amely könnyeket csalt a szemembe.
Mert az egyik halott rám kiáltott:
– Ne csiklandozz, te marha!
Hát Anas Todkill volt, a fanyar humorú, csúnya ember, aki annak idején olyan sokáig humorizált Wingfield két verssora felett. Ott feküdt két halott között falfehéren, az élelmiszerraktár előtt. Éppen a ruhájába akasztottam a szigonyt, amikor rám szólt.
– Uramisten, hát kegyelmed él?! – térdeltem melléje. – Hiszen a varjak már a lábát csipkedik!
– Legalább ők egyenek – sóhajtotta. A szája széle csupa seb volt.
Felnyaláboltam, bevittem abba a házba, amelyben Smith kapitány és James Brumfield feküdt. Mindketten aludtak még, és én úgy gondoltam, hogy az alvás mindig a gyógyulás jele. Hiszen akkor Todkill is gyógyulóban van, mert mire letettem a szalmazsákra, mélyen aludt.
Megtaláltam mindenkit. Volt, akitől elfutottam, volt akin elszörnyűlködtem. Wingfield most az egyszer igazán elhagyta magát. Saját piszkában feküdt, és hiába szóltam hozzá, közönyösen maga elé meredt. Kendall hörögve, horkolva aludt, Archer fáradtan mormogott, Ratcliffe ijesztően csonttá soványodva pálinkát ivott, John Rolfe – az én bátor és derék gazdámnak méltó barátja – sírt, amikor meglátott, és sebektől dagadt ajkát alig-alig mozgatva kért:
– Anyámnak vidd… vidd el ezt a levelet… Ősszegyűrt papírlapot nyomott a kezembe. Nem volt arra semmi sem írva.
Sarkon fordultam és elfutottam. Felmentem megint a bástyákra, és Pokahontasz nevét kiáltoztam.
A vadon nem felelt, és már a betegek sem válaszoltak. A forró nap mindenkit elbágyasztott. Ki halt meg, ki nem – senki sem tartotta számon. Majd elárulják holnap a dögvarjak.
Éhes voltam. Nagyon éhes. Az egész napi megfeszített munka meghaladta erőmet, és most oly hirtelen tört rám az álom, hogy nem tudom megmondani, melyik pillanatban ért utol. Eszméletemet vesztve borulhattam rá az ágyra, és ebben a fura, fárasztó helyzetben is mélyen, álomtalanul aludtam sokáig.
Aztán éreztem, hogy valaki költöget, de nem tudtam felocsúdni. Azt hittem, álmodom csak, hogy vállamat rázzák, majd lefektetnek a földre, és arcomat ütögetik. Jó időbe telhetett, amíg végre felnyitottam a szememet.
Nem láttam semmit. Koromsötét éjszaka volt. A holdat felhők takarták.
– Nettopau… – mondta egy ismerős, kedves hang. – Ébredezz! Oly rémesen nyögtél, mint aki rossz szellemekkel viaskodik.
Pokahontasz volt. Hát persze hogy ő. Hogyan is hihettem, hogy nem tér vissza? Akkora kosárral jött, hogy kész csoda, hogyan volt képes megemelni. A kosár pedig tele élelemmel. Zsenge kukoricával, bogyókkal, rákkal, száritott hallal és szárított osztrigával és számomra máig ismeretlen titokzatos kérgekkel és gyökerekkel.
– Gyere! – mondta. – Meg kell mentenünk a Legbátrabb Harcost.
Végképp felébredtem. Éhségemet percek alatt lecsillapítottam a kosár finomságaival. De Pokahontasz alaposan elrontotta a kedvemet, mert kezembe nyomott egy gyökeret, mondván:
– Rágd meg jól, és nyeld le. Ki ne köpd, mert a gyökérember megharagszik, és nem segít rajtad.
Annál undorítóbb, keserűbb ételt azóta sem ettem. Pedig sok mindent megpróbáltam már életemben, de az volt a legkeserűbb próba. S mondhatom, nem azért a „gyökéremberkéért”, hanem csakis Pokahontasz kedvéért nyeltem le a gyökér minden darabját.
Smith kapitány ébren volt, amikor bementünk hozzá. Gyertyát gyújtottam, annak a fényénél rakta ki az asztalra Pokahontasz az ajándékait. De a kapitány nem szólt, nem volt ereje hozzá; egy nap alatt is sokat romlott az állapota. Akkor Pokahontasz anyáskodó szeretettel megetette, majd porrá tört egy kis darab fakérget, és miközben ehhez a titokzatos indián orvossághoz még titokzatosabb érthetetlen verseket mormolt, a port vízben elkeverte, és a kapitánnyal megitatta.
S mindezt oly gyorsan, határozott mozdulatokkal, mintha világéletében effajta gyógyító boszorkánymesterséggel foglalkozott volna. Hiszen mondtam már, boszorkány volt ő valóban, a legbájosabb és legszentebb boszorkány, akit valaha is a Föld hordozott. És ahogy a zöldkukorica szent titkát megleste, úgy lophatta a varázslóktól is a gyógyítás és a ráolvasás tudományát.
Nem volt olyan mesterség, és nem volt olyan babonaság, amelyet népének életéből el ne sajátított volna. Hallatlan gyönyörűséget lelt a tanulásban, minden tudással nagyobbnak és hatalmasabbnak érezte magát.
James Brumfieldhoz lépett, hogy őt is megitassa a lázűző kéregporral. Ám alighogy hozzáért, Brumfield felugrott fektéből, durván félrelökte Pokahontasz kezét, és felérn fordulva hörögte:
– Gyilkosok, gyilkosok! Na, ölj meg, te átkozott! Add el a húsomat a vadaknak! Emberevők… Te is az vagy!
Tántorogva forgott a szoba közepén. Úgy látszik, mindvégig ébren volt, végignézhette, hogyan ápoljuk Smith kapitányt, és mert betegségében ő maga is víziókkal küszködött, félelme most nem ismert határt.
Végül megállt, szeme kerekre tágult, csúnya lóarcán vicsorgás torzult – aztán hörögve összeesett. Amikor föléje hajoltam, ezt mondta:
– Ne ölj meg… ne, ne…
Ugyan ki akart téged megölni, James Brumfield? Én ugyan nem.
Hát alig hihető, hogy mi ketten állítottuk talpra az egész tábort.
Pokahontasz meg én.
A friss gyümölcsök és a keserű gyökerek csodát tettek.
Elsőnek John Smith kapitány állt talpra, aztán Martin és Read mester, a kovács. Mihelyt ásót tudtak fogni, a palánk tövében hatalmas gödröt ástak a halottaknak. Pokahontasz attól kezdve az erdőt járta, és nap nap után pompás zsákmánnyal tért haza. Az emberek bámulták, csodálták, és hálás mosollyal fogadták. Most már senki sem fanyalgott a „vadak ételeitől”. Ették a kukoricát, a sótlanul sütött halat, a borstalan pecsenyéket, és szorgalmasan rágták a keserű gyökereket.
Én voltam a szakács, mert Galthropp mester meghalt. A pauhetánoknál tanult módon beleztem a halakat és a madarakat, és hozzá forgattam a nyársat… mint régen.
Egy hét sem telt bele, Jamestown minden embere talpon volt.
Minden embere, mondom… a száznégyből negyvenöten.
Mint a megvert kutyák, lehorgasztott fejjel jártak-keltek. Dehogyis vitáztak, dehogyis veszekedtek! Örültek, hogy élnek. Ám alig szóltak egymáshoz, nem beszéltek többet, mint hogy megkérdezték:
– Vajon milyen idő lesz ma?
De az idő nem változott. Meleg volt, párás volt, ezer méreggel teli a levegő.
– Vajon ki lesz beteg?
De többé nem lett senki sem beteg. Amíg Pokahontasz velünk volt, senki sem lett beteg.
S naponta jöttek hozzám a kíváncsiak.
– Tom, ki ez az indián leány? És hogy került ide?
– Pokahontasz a neve. A legnagyobb törzsfőnök leánya - feleltem. – Velem jött, hogy találkozzék John Smith kapitánnyal.
– No fene! John Smith kapitánnyal? Miért éppen ővele?
– Hallotta hírét.
Hát csak látni kellett volna, milyen pofákat vágtak erre a kormányzótanács tiszteletre méltó tagjai. James Brumfield pedig, aki az elsők között állt talpra, de az utolsókkal látott a munkához, megállt a tűzhely előtt, letört egy kis halat a nyársról, és miközben buzgón rágcsálta, közömbös hangon megjegyezte:
– Ha én nem ápolom a gazdádat, bizony elpatkolt volna. Ránéztem.
– Menj a fenébe!
Vállat vont. A szeme sem villant, unottan elment.
Egyik este pedig, miután Pokahontasz bűbájoló szavai közben mindannyian átvettük az orvosságokat, Hunt tiszteletes úr hálaadó istentiszteletre hívta az embereket. Azt mondta, tartson velünk Pokahontasz is, hátha megragadja pogány lelkét az igaz keresztény hit szépsége és igazsága.
Imába kezdtünk, zsoltárt énekeltünk, öreg papunk beszélt az isteni kegyelemről és a hit győzelméről; én közben Pokahontasz szép arcát figyeltem. Nagy szemét csodálkozva tárta ránk, néha John Smith kapitányra villant a tekintete, és amikor látta, hogy gazdám letérdel a kereszt előtt, letérdelt ő is.
De hirtelen megragadta a kezemet, és indiánul mondta:
– Nettopau, gyere!
Magával húzott. Rohant, szinte menekült. Kifutottunk a kapun, le a vízpartra. Elvonszolt egészen a nádasig, ahol varsákat rakott ki előző napon. A varsák tele voltak hallal, de nem törődött velük.
– Tom – mondta hirtelen –, a ti varázslótok nem jó varázsló.
– Hunt tiszteletes úr? – kérdeztem mosolyogva.
– Ő. Igen, ő. Nem azt mondja, amit kell. És ti sem azt mondjátok, amit kell. Így sosem hallgat meg a Nagy Szellem.
– Mi istenhez imádkozunk, nem a Nagy Szellemhez.
– Az kicsoda?
Magyarázni kezdtem, de félbeszakított:
– Nem értem. Hallgass. Rossz a varázslótok. Kergessétek el.
Mit is felelhettem volna?
– Nem kergetjük el, Pokahontasz. Hunt tiszteletes úr jó ember. Egyszer megmentette a Legbátrabb Harcos életét.
Erre elhallgatott. Félrehajtott fejjel nézte a folyót. Bólintott, hogy jól van, megbékül a „varázslónkkal”. Hirtelen lekuporodott egy kőre, és mint aki hosszú mesét akar hallgatni, kényelmesen elhelyezkedett.
– Tom, amikor a Legbátrabb Harcosról meséltél, azt mondtad, lovon ült. Mi az a ló?
– Persze, te még sosem láttál lovat. Hát a ló olyan, mint a… szarvas.
– A szarvas gyenge, nem lehet ráülni.
A ló nagyobb is, erősebb is, mint a szarvas.
– Szarva is van? - Nincs.
– Akkor milyen?
Milyen is? A fejemet vakartam, gondolkoztam. Pokahontasz szeszélyes ötletei mindig megzavartak. Most is bántott, hogy a hálaadó imáról elcsalt, hogy hittérítő beszédemet félbeszakította… másrészt felébredt bennem a keresztény lelkiismeret is: hiszen én is bekentem magam a zöldkukorica nedvével, pogánykodtam én is…
– Milyen a ló?
– Hát olyan, mint a kutya. Óriási, nagy kutya. A hátára lehet ülni, és nagyon gyorsan fut.
– Nem féltek tőle?
– A ló jó barát. A kutya is jó barát.
Szép orrocskáját felhúzta. Nemtörődöm módon fintorgott.
– Hát jó. Majd meglátom egyszer. De mondd csak, Tom…
– Mit akarsz megint, te kópé?
Nevetve simogattam a haját. Megrázta a fejét.
– A Legbátrabb Harcos azt mondta, asszonyok mentették meg az életét. Kik voltak azok az asszonyok?
– Nem vagyok én járatos asszonyok dolgában, Pokahontasz. De annyit mondhatok, elszorul a szívem, ha ezt kérdezed tőlem. Úgy gondolom, azért kérdezed, csakis azért, mert egyszerűen beleszerettél John Smith kapitányba. Úgy, úgy, ahogy mondod, dobog a szíved, ha ránézel, folyton csak róla ábrándozol, és bizony magad sem tudod, hogy a csudában lehet ez, amikor annyi derék harcos él a pauhetanok között, és magad a Legbátrabb Harcost alig-alig ismered. De hát a szerelem ostoba, a szerelem vak, s lám csak, Júliának is elegendő volt egyetlen találkozás, hogy halálos szerelemre gyűljön Rómeóért. Ezért fáj az én szívem, ha Smith kapitány felől faggatsz.
Szeretem Smith kapitányt, mint az apámat. Az életemet köszönhetem neki.
Szeretlek téged is. Másképpen. Igazán.
A gyöngyöt mutatod. Ó, igen. És a nevem: Aki Szeret… hát persze. Szóval mégis meséljek azokról az asszonyokról? Ne kívánd, hogy hosszan meséljek róluk.
A gyöngyöt itt ne mutogasd. Rejtsd el a ruhádban, így ni. Jobb, ha nem látják. Vannak irigyek.
Hiszen azt sem tudod, kik azok az irigyek.
Boldog világ ez itt. Ó, milyen boldog!
Mégis elvágyódsz innen. A szemeden látom, Pokahontasz. És most már azokról az asszonyokról beszélek, igazán.
Egyszóval… annyit már tudsz John Smith kapitányról, hogy kora ifjúságában elment Angliából, és sok-sok kaland után Magyarországba érkezett. Egy nagy várat, százszor is nagyobbat, mint ez a Jamestown vára, az ő segítségével foglaltak vissza az ellenségtől. Később Erdélybe került, amely szomszédos Magyarországgal, és ott is a török ellen harcolt. Nehéz párviadalban egymás után három török fejét vágta le, és az erdélyi fejedelemtől jutalmul címerrel ékes melívértet kapott ajándékba, amelyet manapság is megcsodálnak rajta, ha felveszi.
Megmutatom neked azt a mellvértet. De hadd mondjam el előbb, hogy John Smith kapitányról illik tudnod, nem sokkal a Vöröstoronynál vívott csata után Székely Mózes seregéből kiszakadt, és hegyi rablók fogságába került. Ezek díszes ruhája után előkelő magyar nemesnek vélték, és váltságdíjat vártak érte, ám akkoriban oly zavarosak voltak az erdélyi állapotok, hogy egy idegen zsoldos kapitányért ugyan senki sem fizetett váltságdíjat. A rablók tehát nem tehettek mást, elvették ruháit és pénzét, s rabszolgának eladták. Gyalog hajtották Erdélytől egészen Konstantinápolyig, ahol Smith kapitány éppúgy a rabszolgapiac dobogójára került, mint a négerek minálunk Londonban a southwarki rabszolgabódéknál. Volt ideje rá mégis, hogy nyomorúságos sorsa ellenére kíváncsian nézelődjék III. Mohamed szultán birodalmában. Megcsodálta Konstantinápoly zsúfolt sikátorait, sokszínű népét és gazdagságát. Nem is hinné az ember, hogy azok a pogány törökök milyen pompázatos világot élnek. A városukban kétezer mecset van, háromszáz fürdő és töméntelen sok kút. Mégis olyan sok a szenny, hogy térdig gázol benne az utas.
No jó, hát Smith kapitány fogoly volt, rabszolga, és nem sokat sétálhatott Konstantinápoly ezer látnivalója között, hacsak Csaradza Carabigzanda kíséretében nem, aki ajándékba kapta apjától az értelmes és jókötésű rabszolgát. No látod, hát ennyit tudok az első asszonyról. John Smith az ő rabszolgája volt. Hogyan-miképpen, bizonyára hozzád hasonló módon, Csaradza kisasszony is beleszerelmesedett az én gazdámba, mert amikor apjaura el akarta adni a rabszolgát, inkább bátyja gondjára bízta, abban a reményben, hogy közelebb viszi a szabaduláshoz. Bizonyára érzékeny volt a búcsú és sok szorongással teli, mivel Csaradza bátyja nem volt olyan vajszívű, mint a húga. Mérges tekintetű, hatalmas termetű, kegyetlen ember volt, aki ütötte-verte a rabszolgáit, és dehogy gondolt Smiht kapitány felszabadításával. Ha már hajójára vette, el is vitte a törökök akkori tartományának egyikébe, a fekete-tengeri félszigetre: Krímbe. Onnan az Azovi-tengeren át egyenesen kaukázusi birtokaira.
Hatalmas nagyúr volt ez a török. Török volt-e vagy tatár, nem tudom. Timur volt a neve, de a gazdám mindig Timornak mondja, ami latinul félelmet és rettegést jelent. Ebből is gondolom, hogy kegyetlen úr lehetett. És úgy veszem ki a szavaiból, hogy a hajóút alatt még derekasan bánt vele, hanem, alighogy a kaukázusi birtokra érkeztek, a kapitányt lefogták, haját lenyírták, ruháit elvették, s egy órával a megérkezés után már utolsó rabszolga gyanánt zsákolhatta a gabonát a csűrben.
A Legbátrabb Harcos azonban nem sokáig tűrte ezt a sorsot. Ám a rabszolgának hallgass a neve, s ha állati sora ellen szólni merészelt, maga Timur korbácsolta meg.
Nem, Pokahontasz, Timur nem kötözte kínzócölöphöz Smith kapitányt, nem bátorságát vagy állhatatosságát akarta próbára tenni. Smith kapitány soha semmitől sem retten vissza, és a kínokat úgy állja, mint senki más. Timur azonban úgy bánt Smith kapitánnyal, mint ti a tolvajokkal, akiket agyonvertek, vagy összetöritek a csontjaikat. Hát gondolhatod, Pokahontasz, hogy Smith kapitány nem volt soha tolvaj, és nem is tűrte ezt a bánásmódot. Nem, nem, várj egy kissé. Az életmentő asszonyok, a szerető szívek históriája nem ilyenkor fonódik. Az effajta bajból Smith kapitány mindig maga vágja ki magát. Egy kis kalandért bizony nem koldul senkinél.
Timur csűrjében már kiterítve feküdt a búza, csépléshez készülődtek a rabszolgák, de még csak egyedül Smith kapitány ért oda a messzi szállásról. Kézbe kapott egy cséphadarót, de nem látott munkához, várta a többieket. Észre eem vette, hogy az épület sarkából maga Timur figyeli gondtalan sütkérezését.
– Dologra, hé, lusta barom! – ordított rá a zsarnok, és hosszú tevekorbácsával lesújtott Smith kapitányra.
Annak azonmód kiserkedt a vére, ma is látszik arcán és mellén egy hosszú forradás.
Csakhogy a cséphadaró fegyver ám! Smith kapitány magyar parasztoktól láthatta, micsoda félelmetes fegyver. Új suhintásra Timurnak már nem jutott ideje, mert varkocsos pogány fején hatalmasat csattant a csép rövidebb vége.
No, ha John Smithnek elég volt egy korbácsütés, hogy visszavágjon, Timurnak is elég volt egy suhintás… Bizony örökre.
A cséplésre siető szolgacsapat messziről úgy látta, hogy a csűr mögül Timur vágtat elő, és veszett iramban hajszolja jó lovát napnyugat felé. Csak ahogy a csűrbe léptek, látták, hogy uruk lyukas fejjel, meztelenül fekszik a búzán. Smith ugyanis felvette a ruháját, elkötötte a lovát, és úgy menekült meg a rabszolgaságból.
De hát megmenekülni nem elég. Életben is kell maradni, és ez már nehezebb feladat volt. Pénz nélkül, élelem nélkül vágott neki a pusztaságnak Smith kapitány, s ha legendás bátorságán kívül nem szegődik melléje a jó szerencse is, bizony sosem vergődött volna haza. Amikor a Don partjáig ért, már gyalogosan vánszorgott ismét, és semmi reménye sem maradt volna az élethez az ukrajnai rettentő sártengerben, ha bizonyos Kallamata asszony anyáskodó szeretettel házába nem fogadja, és nem gondoskodik róla. Ki volt, ki nem ez a megmentő, nem tudom, de Smith kapitány sokszor emlegette nagy szeretettel. Azt mondta, a világ legbátrabb vitéze is gyönge asszonynak köszönheti az életét: anyjának, aki világra szülte. S bizony nincs olyan bátor, vitéz férfia a világnak, akit életének nehéz pillanataiból egyszer-egyszer ne asszony szabadított volna meg. Így mentette meg hát kétszer Smith kapitány életét asszonyi kéz. Először Carabigzanda, majd meg Kallamata, aki ápolta, lovat adott neki, és élelmet is, hogy hazájába visszajuthasson, így került haza Angliába, és jól hihető, hogy hajdani aranyainak egy részét visszakapta a bécsi bankároktól, akiknél annak idején hagyta. Teli volt hát a zsebe, amikor Angliába visszatért. Csakhogy Londonban minden teli tárca egyhamar kiürül, ha nem gondoskodnak az újratöltéséről.
Ezért ajánlotta fel tapasztalatát és kardját a Virginia Társaságnak.
Most hát ezt is tudod már, Pokahontasz.
Ránéztem kis barátnőmre. Hosszú, sötét szempillái mögül nézett vissza rám kérlelő komolysággal. Eltaláltam a gondolatát.
– Nem, nem, Pokahontasz, John Smith kapitánynak még nincs asszony a házában. És te voltál, aki harmadszorra is megmentetted az életét.
Fehér fogai elővillantak, úgy nevetett.
– Megijedtem ám, amikor a kezemet megcsókolta - mondta.
– Nálunk így szokás…
– Szép szokás.
– Szép. De hát látod, akik ma mély tisztelettel kezet csókolnak neked, maholnap sorra ölik majd a népedet hitvány aranyakért.
Kibukott belőlem a szó, magam sem tudom, hogy történhetett. A magam fajtája feletti keserűségem tört ki a szívemből. Ahogy kimondtam, már meg is bántam, de nem volt visszaút.
Pokahontasz tiszta tekintetén sötét felhő futott át.
– Tom – mondta angolul, mintha csak kerülni akarná a pauhetánok „nettopau” szavát –, mi történt veled? Eddig mézbe mártottad szavaidat…
– Csak úgy mondtam. Igazán…
– Azt mondtad, akik kezet csókolnak, megölik népemet. A Legbátrabb Harcos megölné az indiánokat?
– Ő soha! – kiáltottam.
– Ti azért jöttetek, hogy megöljetek bennünket?
– Nem azért jöttünk, Pokahontasz. Persze ha a paszpahigok vagy mások megtámadnak minket, akkor védekezünk, és durranó puskáinktól sok harcos elesik. Mégsem azért jöttünk, hogy titeket megöljünk. Testvéreinket keressük, akik sok-sok kukoricaéréssel ezelőtt jártak itt.
Pokahontasz felugrott. Vadul villogott a szeme, kis kezét ökölbe szorította, ahogy mondta:
– Most már tudom, hogy anyám igazat mesélt! Róluk mesélt, de nem hittem neki. A ládájukat is megleltem, mégsem hittem. Azt a ládát színültig töltötte arannyal a népem, csak hogy szabadon engedjék Pauhetán apánkat. Hát ezért nem hittem el, amit anyám mesélt róluk. Mert ugyan ki hinné, hogy Pauhetán apánkat valaha is foglyul ejtették volna?
Felindultan lihegett.
S én dermedten hallgattam. Kezét mellére szorította, és akkor megtapintotta inge alatt kék gyöngyömet. Gyöngyömet és John Smith varázserejű haját is, amelyet rákötözött. Arcán hirtelen a keserű csalódás szánalomra méltó, kemény árkai mélyedtek.
– Most már mindent elhiszek. Azokat pedig ne keressétek. A pauhetánok megbosszulták a nagy főnök fogságát. Jól tették, bizony jól tették.
– Pokahontasz, hallgass meg!
A fejét rázta, mutatván, hogy nem kíváncsi a szavaimra. Csalódott arcoskáján utoljára még valami zavart, bocsánatkérő mosoly rebbent.
– Nettopau… – suttogta.
Hirtelen elfutott. Olyan gyorsan, ahogyan csak ő tudott eltűnni az ember szeme elől. Fekete haja megcsillant a. napfényben. Tovatűnő látomás…
Közelünkben a folyó egyik lassú mellékága torkollott. Tétovázás nélkül belevetette magát. Néhány erőteljes mozdulattal úszott át rajta, nyomában csak úgy habzott a víz.
Megfordultam. Pillantásom James Brumfield lázas, vad tekintetével találkozott.
– Te ostoba barom! – ugrott elő a fa mögül, ahol eddig hallgatózott. – Elengedted, pedig tudott az aranyakról! Végre kiszedted belőle a titkot, aztán meg elengeded. Ó, te barom… te ostoba barom!
– Igazad van – motyogtam zavartan.
És nem ismertem saját szavaimra.
– Tom, a barátod azt mondja, elkergetted Pokahontaszt. Most mi lesz velünk?
Semmi számonkérés nem volt a hangjában. Inkább valami gúny, hogy egy indián kislánytól függ a telepünk élete.
– James Brumfield nem a barátom, uram. Hacsak teheti, árt nekem, és nem tudom, miért.
Elmeséltem, miről beszélgettem utoljára Pokahontasszal. Smith kapitány bólogatott, mosolygott, és kezét a vállamra tette.
– Tudtam, hogy nem vagy hibás – nyugtatott. – De gondoltam, megkérdezlek, mielőtt még egy pofont adok a Barátunknak. Na jó, hát ha hibás vagy, csak egyben lehetsz.
– Miben, uram?
– Hogy a legválságosabb pillanatban hazajöttél. Hogy megmentetted az életünket. Hahaha!… Hanem arról az aranyról ne beszélj senkinek. Elég bajunk van amúgy is…
– Brumfield is tud róla.
– Ő hallgat majd, mint a sír. Ismerem a fajtáját. Hanem mesélj csak: mit tapasztaltál a pauhetánok táborában?
Elmondtam rendre mindent, ami azóta történt velem, hogy a kis Pokahontasz „foglyul ejtett”. A kapitány kíváncsi volt arra a hajnali csatára is, hát elmeséltem a házkutatást is. Akkor elborult az arca.
– Jó, hogy mondod. Éppen ideje.
Mert valóban igaz, kár volt megmenteni a haláltól Jamestown telepeseit. Ahogy elment a kis Pokahontasz, és ahogy visszatért egészségük, visszaesett minden a régi rossz kerékvágásba.
Várakozás, éhezés, őrség.
Vajon milyen lesz az idő? Amilyen tegnap, tegnapelőtt és talán mindig volt. Párás, meleg, mocsárszagú, felhőtlen. Azt mondják, azóta sem volt olyan szeszélyes az időjárás Virginiában, mint azokban az években. A Hudson-öböltől (a gazdám jó barátja, Hudson kapitány fedezte fel évekkel később) egészen Floridáig minden rettentő szárazságtól fulladozott. Akik később odaát voltak, hinni sem akarták, hogy mi száraz lábbal jártunk a mocsárerdő olyan részein, ahol mindig derékig ér a víz. A folyó szemlátomást zsugorodott. Newport vitorlása most aligha úszhatott volna fel a telepig. A partközeiben lerakott varsák mind szárazra kerültek.
És akkora volt a forróság, hogy páncélt, sisakot felvenni nem lehetett, mert fertályóra múlva hólyagosra égette az ember bőrét.
Pokahontasz távoztával teljes lett a kétségbeesés. A tehetetlenek és a gyűlölködők kétsébeesése. Mert új viták és veszekedések támadtak. Szükség van-e a varsákra vagy sem? Ki menjen vadászni, és meddig barangolhat? Legyen-e veteményes, és mit vessenek bele, amikor már mindent megcttek?
A varsákat végül áthelyeztük, de egy fia hal sem akadt beléjük. Bevallom, már kissé Pokahontasz hitével néztem a természetet, és magamban azt gondoltam, a vízi emberke bizonyára kajánul nevetgél rajtunk.
Volt is min nevetni, mert Anas Todkillt küldték ki vadászni, aki lőtt is a nyilával néhány madarat, de kutyánk nem lévén, maga keresgélte a nádasba zuhant zsákmányt. Ingoványos helyre került, alig tudtuk kimenteni. Az emberek ordítoztak, szidták egymást meg a világot, csak a nyakig sáros Todkill nevetett a dolgon. Így érkezett el szeptember 10-e. A vihar napja.
Éjszaka szél támadt, az emberek szomjasán rohantak a bástyákra, és boldogan kiáltoztak:
– Szél, szél! – Mintha csak a hajókon volnánk, s arra várnánk, hogy a szél továbbhajtson bennünket. Hiszen kellett is már valami, ami kimozdítson a helyünkből.
Reggel azonban ismét szélcsend lett. Szédelegtünk a hőségtől, és kancsószám ittuk a folyó langyos, rossz vizét. Meleg volt, mondom, a nap erejét mégsem éreztük igazán. Tíz óra tájban háromszoros nagy szivárványgyűrű vette körül a napot, amelyet megrettenve figyeltünk. Úgy sziporkázott minden a fényben, és olyan párás is volt felettünk az ég, hogy nem volt árnyéka semminek idelenn.
Keleten, a Chesapeake-öböl irányában mintha óriási árnyék feküdne a látóhatáron.
Étlen-szomjan gubbasztottunk a falak tövében, de csak a szomjúságunkat olthattuk. Nem csináltunk semmit, magunkban dohogtunk, de úgy, hogy a másik is hallja.
– Megdöglünk, ha ez így megy. Most már igazán megdöglünk.
Egyszerre csak látom, hogy Martin kapitány kilép a házából, végigmegy az erőd udvarán, és megáll a gazdám előtt.
– Kapitány, ez így nem mehet tovább.
– Mondtam már én is – felelte Smith. – De lehurrogtak.
– Nincs mit ennünk. Az a kis szuka is magunkra hagyott.
– Azt gondolta talán, hogy megállunk a magunk lábán is. Szégyen amúgy is, hogy indián gyereklányka hozza rendbe a dolgainkat.
Martinnak vörös volt a képe. A szeme is kidülledt a melegtől, no meg az elfojtott méregtől.
– Én azt mondom, kegyelmednek mindenben igaza volt.
– Éppen kegyelmed mondja?
– Éppen én. – Martin tudta, hogy párbajukra gondol a gazdám. Nagyot fújt, végül kinyögte: – Megkövetem. Meg, az istenfáját! De végre is tennünk kell valamit, mert felfordulunk!
Nézték egymást egy darabig, végül Smith kapitány a kezét nyújtotta.
– Egyetértünk – mondta. – Hanem az elnökünk tiltakozni fog.
– Wingfieldre ne legyen gondja. Ez az átkozott pápista hogyan is vezethetne bennünket? Jó anglikánok vagyunk valamennyien, protestánsok, sőt puritánok. És éppen ez a Wingfield vezessen itt, aki nevében a család első támogatójának, a katolikus, „vérengző” Máriának emlékét őrzi? Na hiszen!
– Elkövettem azt a merészséget, hogy kizártam a tábor minden lakóját. Őt is. Ő meg elkövette azt a hibát, hogy megdézsmálta a gyöngyöket. Nincs mit egymás szemére vetnünk.
– De van! – kiáltotta Martin. – Mert Edward Maria Wingfield, Jamestown kormányzója a háza sötétjében a tőlünk lopott élelmet zabálja. Igen, igen, hallja meg mindenki!
Kiáltása úgy robbant a bástyák fülledt csendjében, mint a bomba.
– Halál! – ordította valaki.
– Vesszen az átkozott! – üvöltöttek a katonák is. George Percy fegyelmezően a sípjába fújt, de akkor már eggyé torlódott a tömeg, és megindult Wingfield háza felé.
Smith kirántotta kardját, és eléjük állt.
– Megálljatok!
– Kegyelmednek már régen élelemért kellett volna mennie! Kegyelmednek jó híre van az indiánok között. Kapitány uram, segítsen rajtunk! – rikácsolta a kétségbeesett Ratcliffe.
Smith hozzá lépett, és az arcába kiáltotta:
– Az ám, menjek el, mi?! Hogy közben az urak mindenféle ládikok után kutassanak a házamban. De mindegy. Ha rajtakapjuk az elnököt, hogy lopott a közös élelemből… na, utánam!
A csapat élére állt. Berontottak az elnöki házba. Bőszült ordítozás, vad dulakodás zaja hallatszott ki. Wingfield visított, mint a fába szorult féreg. „Kifelé! Tiltakozom! Fogjátok le!” – ezt mind ő kiabálta, aztán kardok csengése hallatszott! Nem tudtam a kis házba bemenni, mert a tömeg eltorlaszolta a bejáratot, aztán egyszerre csak kiömlöttek az emberek, mintha csak a ház kihányta volna őket, utoljára két fegyveres között, megkötözött kézzel jött elő Edward Maria Wingfield. Nyomában Smith kapitány, Martin és Ratcliffe lépkedett. Később Archer és Rolfe egy nagy kosarat hoztak, elő a házból. A legnagyobbat mind között, amelyekkel Pokahontasz megajándékozta a tábort. A kosár valóban tele volt élelemmel. Wingfieldet Ratcliffe bárkájára, a Discoveryra kísérték. És nyomban megkezdték a tárgyalást. A bíróság a tábor nemeseiből állt össze (bizony többen maradtak, mint a közrendűek), az elnök Hunt tiszteletes volt… és alig ülték körül a fedélzeten felállított asztalt, máris egymás szavába vágva estek neki Wingfieldnek. Smith azonban az asztalra csapott, leintette őket, mert látta, hogy a vádlott gúnyos mosollyal nézi handabandázásukat.
– Edward Maria Wingfield, kegyelmed mint a kormányzótanács elnöke súlyos hibát követett el. A tábor közös élelméből magának külön kanyarított… és ez nem első ízben történik.
Wingfield nyakfodrait igazgatta, amelyek az imént alaposan összegyűrődtek.
– Nevetséges!
Martin nyakán kidagadtak az erek.
– Majd mindjárt nem lesz nevetséges, ha kegyelmedet nyílt színen lefejezzük! Mert bizony isten megérdemli!
– Tiltakozom! – sápadt el Wingfield. – Nem ítélkezhetnek azok, akik maguk is aljasságot aljasságra halmoznak.
Akik a legnehezebb napokban véres fegyelmet tartottak, és akik semmiben sem voltak segítségemre.
– A ládikóra gondol, uram? – csattant Smith hangja. – Abban igazán majd mindenki a segítségére volt!
Erre aztán nagy hallgatás lett a hajón. A partról néztük a fejleményeket. Annak a kosárnak tartalma fél fogunkra sem volt elég, de ez a váratlan fordulat elverte éhünket.
– Barátaim! – kezdte Wingfield.
– Ne prédikálj, ne prédikálj! Engem ugyan nem hülyítesz meg!
Most aztán felugrott Wingfield.
– Engem talán hülyének tarthatnak az urak? Lefogatnak, mint valami bűnöst? Bűnös az, aki a király parancsát megszegi. Megkerestük az eltűnt gyarmatot? Nem. Gyűjtöttünk aranyat az indiánoktól? Nem. Megkerestük a Csendes-óceánba vezető átjárót? Nem. Nem, nem, nem! Maholnap visszatér Newport kapitány. Szép szavakat most már nem küldhetünk vele! Legfeljebb az én panaszos levelemet. A királyhoz! Értik? A királynál teszek panaszt! – Kis szünetet tartott, aztán komoran hozzátette: – Levélre nincs is szükség… ha most megölnek, az vádnak éppen elég lesz.
Hát minek is tagadjam, Wingfield szavai most is hatottak. Kicsit elhallgattaka bírák, és ha gazdám nincs ott, talán végképp megfordul a hangulat.
– A király parancsát az is megszegi – kezdte John Smith vészjósló nyugalommal –, aki nem engedi, hogy a többiek teljesítsék ezeket a parancsokat. Aki megbontja a rendet, aki harácsol, sőt lop, aki széthúzást szít… továbbá, aki felelős posztra túl ostoba!
– Kikérem magamnak! Bizonyítson!
– A hajóút folyamán minden igyekezetével hitelemet rontotta, hazugnak nevezett, sőt… nagyszájú parasztnak. Archer uram, Ratcliffe uram, ugye, így volt?
– Így, így – bólogattak azok engedelmesen, és fel nem néztek volna semmiért.
– Továbbá zűrzavart szított a titkos ládikó körül, és távollétemben betört a sátramba, így volt, Kendall uram, Ratcliffe uram?
– Így, így – lihegtek azok.
– Közös ügyeinket semmivel sem segítette. Tétovaságával, bizalmatlanságával, harácsoló kísérleteivel tönkre juttatta a telepet. A közös élelemből lakomákat tartott, és még az éhezés idején is lopott belőle! Jól tudhatná pedig, hogy itt a táborban minden közös, mert céljainkban és bajainkban is egyenlőek vagyunk. Igaz-e, emberek?
– Vivát! Vivát John Smith kapitány! – dörgött a parton maradt maroknyi csapat.
Az elnök sorsa ezzel megpecsételődött. Talán még fejét is vették volna, ha Archer meg nem kérdi tőle, valóban a királynál akar-e panaszt tenni. Wingfield szótlanul rábóiintott, így hát nem tehettek ellene mást, mint hogy kimondták, ezentúl nem elnök, és erős őrizet vigyáz rá a Discovery fedélzetén.
Fogoly lett Edward Maria Wingfield. A kormányzótanács ezzel három emberre zsugorodott: Smith, Ratcliffe és Martin közösen intézték a dolgokat (Ratcliffe elnökletével), és úgy látszott, meg is értik majd egymást.
Kisütött hát a nap Jamestown felett.
Vagy ha úgy tetszik, éppenséggel beborult.
Mert alighogy hangos vivátot mennydörögtünk Smith kapitány szavaira, aki a telep minden lakójának egyenlőségét hirdette, egyszerre csak rádöbbentünk, hogy amerre a szem ellát, sűrű fekete fellegek borítják az eget.
Mintha pincébe löktek volna bennünket, olyan sötét lett hirtelen. És ebebn a sötétségben kihívóan, fenyegetően hangzottak Wingfield dühtől tajtékozó szavai:
– Egyenlőek, egyenlőek! Átkozott bitang! Itt ugyan egyenlőek vagyunk, de Londonban megnézhetné magát!
Távolból, nem is tudni, merről, sejtelmes, halk mennydörgést hozott a feltámadó szél.
– Mit bánom én az elnökséget! Legalább megszabadulok egy sereg átkozott gondtó… Londonban bezzeg megnézhetné magát!
Váratlan, ijesztően erős csattanás hallgattatta el. Éppen fejünk felett a vastagra gyűlt felhő takarót keresztbe hasította egy hatalmas, kanyargós villám. A szél szinte mellbe vágott. A viharos, hűvös szél fölfelé rohant a folyón, és habosra korbácsolta hullámait. Most vettük csak észre, hogy a nádas hangjai már hosszú ideje elhallgattak, csak mi nem éreztük a fergeteg közeledtét, mert a magunk viharai kötötték le figyelmünket. A cölöpfalak mögé futottunk, de a házakba nem mertünk bemenni, mert a nádat máris letépte róluk a szélvész. Zúgott, vijjogott körülöttünk a levegő, földig hajoltak a fák, sistergett a megcibált nád, mintha tüzet fogott volna; a madarak felborzolt tollal, kétségbeesetten kapaszkodtak az ágakba, miközben fészkeik fiókástul repültek a pusztulásba. Felnyögött az erdő, a nádas kócosán sikoltott, de nem volt ez fájdalom nyögése, sem pedig vész sikoltása, mert apró, lihegő sóhajok vegyültek bele – megváltó ölelésnek örül így a szerető. Port és falevelet, élő békákat, holt köveket kapott fel az orkán, a hadonászó fák zöld levelét tépte, mintha csak ä közelgő eső fejében jó előre megszedné a dézsmát. A magasban, a szürke függöny alatt rongyos fekete felhővitézek száguldottak izgatottan, mert minden egyes villanással cafatokra szakadtak, és csak darabjaikat hajtotta tovább a magasban dúló csata. És egymást érték a villámlások, egymásba folytak a mennydörgések, zengett, dübörgött, csattogott a természet, és amikor nagy cseppekben zuhogni kezdett az eső, akkor sem nyugodott meg az égiháborű. Mert látni lehetett, hogy az eső abból a legmagasabb szürke felhőóriásból szakad, ám a tenger felől mindennél borzasztóbb és mindennél fenyegetőbb rém közeleg. S valóban, mintha csak életre kelt volna az a hatalmas árnyék, amelyet a látóhatáron már reggel megfigyeltünk, egészen alacsonyan, annyira, hogy a fák csúcsát eltakarta és bekebelezte, egy óriási fekete felhő görgött előre a vadonság felett. Nem is szürke volt már, és nem is fekete, hanem lilás és barna színekben játszott a kavargó portól és szennytől. Élesen elvált az előtte vonuló tisztább levegőtől, jobbra is, balra is a szemhatárig ért, és magasan emelkedett, mintha késsel vágták volna el, és most kiválnának a fel-alá kavargó, fortyogó ködcsatornák és egymásba ömlő folyamok.
A vihar fekete szárnyú madarai… – jutottak eszembe Pokahontasz szavai, ámbár ez a lila színekben játszó felhőóriás inkább mérhetetlen nagy, mesebeli pókhoz hasonlított, amely fekete potrohát a fákra ejtve, ijesztő villámlábaival mászik előre.
Villám csapott az egyik ágyúba, fülsiketítő csattanással. Ősszeolvasztotta tövét a talpfa vasalásával, a talpfát pedig egy szempillantás alatt lángra gyújtotta.
Hasra vágódtunk az erőd udvarán, és arcunkat a homokba fúrtuk, mintha csak ott keresnénk menedéket a végítélet elől. Aztán ránk borult a viharfelhő koromsötét éjszakája; se láttunk, se hallottunk a nagy égzengéstöl. Hátunkat hűs eső csapkodta, ám csakhamar rohanhattunk pajzsainkért, mert ökölnyi jégdarabok kopogtak fejünkön.
Ha eddig zengett-bongott, most a jégveréstől valósággal dübörgött körülöttünk a táj. Szakadt a jég, mintha kosárszám öntötték volna ránk a felhőn túli világból.
Aztán egyszerre csak kivilágosodott minden. Elállt az eső, és a nap üvegfényű, friss párákból villant elő.
Rémült arccal tápászkodtunk fel. Néhányunkat a jég oly erősen helybenhagyott, hogy mozdulni sem tudtunk. Tímárunknak meg éppenséggel karját törte, és most jajgatva fetrengett a jégben.
A jégben, mondom, mert amerre csak néztünk, bokán felül érő csillogó, fehér jégszőnyeg fedte Jamestown udvarát.
Lenéztünk a bástyákról. Ott is minden csupa jég. Az erdő hatalmas fáin nincs egyetlen levél sem. A nádak összetörve, halottan.
A jégtakaró olvadozni kezdett. Hideg leheletétől megborzongtunk.
S ekkor valami egészen váratlan látvány, tárult a szemünk elé. Az erdő szélén tíz indián jelent meg. Meztelen felsőtestükön piros patakokban ömlött a vér, mert felsebezte őket is a jég. Bronzbarna bőrük, fekete hajuk csillogott a víztől… s csillogott a szemük is a vidámságtól. Nagy kosarakat hoztak, láttuk, hogy egy megölt szarvast vonszolnak ketten, George Percy ezért az utolsó pillanatban észbe kapott, és nem fúvatott riadót.
– Nettopau! Nettopau! – kiáltozták az indiánok. Tudtam, hogy engem szólítanak. Felálltam a bástyán.
– Kik vagytok?
– Testvéreid.
– Pokahontasz küldött?
– Ő. Azt mondta, ha élelmet hozunk a Legbátrabb Harcosnak, megvédelmez bennünket a paszpahigok ellen.
– Igazat mondott. Jöjjetek beljebb! Barátokhoz jöttetek.
És megint csak nem ismertem magamra. Mert egyszeriben olyan magabiztosság szállt meg, mint még soha. Szinte éreztem, hogyan nő tekintélyem a honfitársaim szemében, és valami halvány remény azt súgta, hogy James Brumfield sem mer ezután packázni velem a régi módon.
Természetes, hogy az indiánok szavait így fordítottam:
– Küldöttség érkezett John Smith kapitányhoz. Élelmet hoztak. Jó barátok. – És mint aki rangban felette áll, úgy intettem Percy hadnagynak. – Nyissuk ki a kaput! Pokahontasz küldte őket, a legnagyobb törzsfőnök leánya.
A kis bárka lassan úszott felfelé a James folyón.
Őszi szél segítette vitorláit. Hűvös volt a szél, hűvös a víz is. A folyó két oldalán sárgán zörgött a nád.
Jó szél fújt a tenger felől, mégis evezőkhöz kellett nyúlnunk. A bárka peremig süllyedt, úgy tele volt kukoricás zsákokkal. A zsákokon ültünk, úgy eveztünk.
Némelyiken nagy barna foltok éktelenkedtek. Emberi vér nyomai.
– Szótlan vagy, Tom.
– Miről beszéljek, kapitány úr?
Hallgattunk.
– Mondd csak, az a kislány valóban a hajamért jött el hozzánk?
– Igen, uram.
– Furcsa, mintha csak Sámson és Delila történetét hallaná az ember ebben a vadon világban. Azt mondtad, szokás ez náluk?
– Azt, uram.
– Úgy tudom, csak megölt ellenség hajából vágnak. Láttam, hogy rojtok gyanánt a zekéjükbe fűzik. Pokahontasz azonban nem akart engem megölni.
– Nem, uram, semmiképpen.
– Kedves gyerek. Okosan tetted, hogy megbarátkoztál vele, mert nagy hasznunkra lehet. Nem felejteni el azt az éjszakát, amikor megjöttetek. Lázamban mintha tündért láttam volna. Bájos, fekete hajú tündért.
Ekkor mondta Anas Todkill:
– Annyi bizonyos, hogy vadember létére csudára magabiztos és értelmes. Odahaza akármelyik hercegkisasszony elbújhatna mellette.
Vállat vontam, hallgattam. Átvettem az egyik katonától az evezőt, és nekiláttam a munkának derekasan. Nem szerettem volna, ha a kapitány tovább faggatózik szótlanságom felől. Mert mit is felelhetnék neki? Örültem, hogy végre hasznára lehetek, és meghálálhatom mindazt, amit értem tett. Ezért költöttem olyan hírét, hogy magam is elcsodálkoztam merészségemen. Ha hihetek saját szavaimnak, akkor az Appalache-hegységtől a tengerpartig minden indián falu John Smith nevétől zengett, és a varázslók úgy emlegették már réges-régen, mint valami megváltót, akinek eljövetelére bizton számíthatnak.
De valahányszor őróla beszéltem, mindig Pokahontasz jutott az eszembe. S valahányszor ő az eszembe jutott, mindig visszaemlékeztem a Verovokomokóban töltött napokra.
Úgy dobogott ilyenkor a szívem, majcl kiugrott a helyéből.
És torkomat a sírás fojtogatta. Húztam a bárka nehéz evezőjét, és nem szóltam. Mit is mondhatnék?
Teli zsákokon ültünk. S emberek vére sötétedett azokon.
Amikor Jamestownban megjelent az a tíz indián, aki megmentett bennünket az újabb éhezéstől, káplánunk, Hunt tiszteletes úr azonnal hálaadó istentiszteletet rendelt. Istennek adtunk hálát, amiért az indiánok megjelentek, ahelyett, hogy az indiánoknak hálálkodtunk volna, amiért élelmet hoztak. Ámbár lehet, hogy zsoltárainkat maguk dicséretének hitték, mert igencsak megilletődötten hallgatták. Mégis jobban tetszett nekik a puska, amelyet Smith kapitány a kedvükért elsüttetett. Durrant is az akkorát, majd belesüketültünk, mert Thomas Emry, a tűzmester nagyobb fojtást tett a porra, mint amennyi járt.
Az a tíz ember a vabozók nemzetségéhez tartozott. Azt mondták, ők valamennyien a pauhetánok „testvérei”, és a nagy Pauhetán főnök az „apjuk”. Arra kérték Smith kapitányt, pusztítsa el a paszpahigok falvait, akik sok jó harcosukat megölték.
Amikor John Martin megtudta, miről van szó, tüstént indulni akart. Valósággal lázba esett, hogy a vadaknak a gyakorlatban is megmutassa félelmetes fegyvereinket. Smith kapitány azonban leintette, mondván, nem szabad elhamarkodni a dolgot, hiszen valamennyien jól ismerjük a hajdan volt portugálnak, Magellán admirálisnak szomorú történetét. Ő is két bennszülött törzs csatájában akart hetvenkedve igazságot tenni, és holtan maradt ott Mactan szigetén.
Ezen aztán majdhogy össze nem kaptak megint, de Martin példás fegyelemmel lenyelte mérgét. Smith kapitány azt válaszolta az indiánoknak, hogy az élelmet köszöni, de majd csak akkor indul a paszpahigok ellen, ha elérkezettnek látja rá az időt – amit hűségesen le is fordítottam.
A vabozók lógó orral távoztak, mi meg rohanvást szedtük össze magunkat, és pár nap múlva útnak indultunk a megadott irányban.
– Sem egyik, sem másik törzs pártjára nem akarok állni'magyarázta a gazdám. – Addig jó, amíg valamennyi a barátságunkat keresi.
– A paszpahigok esküdt ellenségeink – mondtam.
– Most aztán boldog, igaz-e? – A fogoly Wingfield kiáltott bárkánk után a Discovery fedélzetéről. – Süröghet-foroghat kedvére, csinálhatja a szamárságait. Ki látott már olyat: az ellenségnél koldulni élelemért? Hahaha!
– Szeretné, ugye, ha üres zsákokkal jönnék vissza? Bánja is a telep dolgát, csak hogy igaza legyen!
Az egész tábor ott álldogált a vízparton, mindenki hallotta a kofákhoz illő, éles párbeszédet.
– Nem szeretném, nem szeretném! – rikácsolta Wingfield. – De tudom, hogy üres zsákokkal tér majd haza. És akkor örülhet, ha a feje a helyén marad! Így indultunk a paszpahigok falvába.
Gazdám komoran nézte a vizet, és egész úton nem szólt hozzánk. Mert akár barátságot köt, akár csatát vív a paszpahigokkal, az otthoniak csakis a zsákokat figyelik majd. Martin most már ellenezte az utat, Wingfield szabadon áskálódik… hát még a többiek!
Jaj neki, ha üres kézzel tér haza!
De hát mondom, teli zsákokon ültünk, amikor a langyos őszi esőben hazafelé eveztünk a James folyón.
A vérfoltokkal meg ugyan ki törődik? Senki nem fogja kérdezni, hogyan is jutottunk a teli zsákokhoz, miért rántottunk kardot, ha igazában békés szándékkal indultunk el… Hát bevallom őszintén, énmiattam tört ki a háborúság.
A leírás alapján könnyen megtaláltuk a paszpahigok falvát. Nem ugyanaz volt, ahová engem annak idején elhurcoltak. Ezek a kéregkunyhók a folyó jobb partján épültek, míg az én kalandjaim a bal parton játszódtak.
A bárkában hat ember maradt, és csak mi ketten, gazdám meg én léptünk ki a partra. Mindkettőnknek kerek pajzs a bal karján, nehéz pisztoly az övében, és kard a derekán.
Lapályos részen, nádas mélyén állt a falu. A sűrű bozót úgy eltakarta szemünk elől, hogy csak a vigvamok tetejét láttuk. És mert első percekben nem találtuk meg az irtást, amely a falu házaitól a vízig vezetett, nekivágtunk a sűrűnek.
– Jó barátok jönnek! Jó barátok jönnek! – kiáltoztam folyton, mert váratlan megrohanástól tartottam.
Baj nélkül jutottunk a faluba. Ott a nagy totemoszlop alatt a kíváncsiak tüstént körülvettek. Megjelent az az öreg indián, akit törzsfőnök gyanánt emlegettek, és én nem mertem megkérdezni, akkor hát Appemetak miféle törzsfőnök, és vajon nem a nagy Pauhetán-e minden indián legfőbb főnöke.
– Kik vagytok?
– Jó barátok – feleltem. Aztán rámutattam Smith kapitányra. – Fogadjátok tisztelettel a fehérek főnökét, a Legbátrabb Harcost.
– Hallottuk hírét – felelték, és bámulattal nézték gazdámat. – Azt mondják, egyetlen csapással három nagy ellenségének fejét levágta. Igaz ez?
– Igaz – feleltem habozás nélkül. – Most arra kér benneteket, hogy töltsétek meg zsákjait kukoricával, és adjatok más élelmet is. Szép gyöngyökkel fizet értük.
Félrevonultak tanácskozni. Mi szótlanul és méltóságteljesen vártunk.
– Ha megtámadnak, hátunkat vetjük egymásnak – mondotta fojtott hangon a kapitány.
Neki lett igaza. A paszpahigoknak eszük ágában sem volt kereskedni velünk. Az öreg indián hozzánk lépett.
– Miért csak ketten jöttetek? Társaitok a csónakban maradtak. Ők nem barátaink?
– Válaszold azt – parancsolta gazdám –, hogy azok is jó barátok, de félelmetes fegyvereik vannak, és nem akartam, hogy megijedjenek.
– Csekva nemhiába kapta a mennydörgésről nevét. Sem ő, sem harcosai nem félnek semmitől.
– Tudsz-e kukoricát adni?
– Nem – felelte. – A jég elverte a termést. Éhezni fogunk magunk is, ha elérkezik Papenau, a hóesés évszaka.
– Harcosaid ügyes vadászok – mondtam. – Majd hússal pótoljátok a kukoricát.
– A fehér idegenek még ügyesebb vadászok. Van közöttük, aki jól forgatja a kést. Még a Fürge Szarvast is megsebesítik, ha akarják.
Átkozott indián nevek! Csak későn értettem meg, hogy nem vadászerényeinket dicsérik, hanem Fürge Szarvas esetét hánytorgatják. Hallgatásomat félreérthették, és mire felocsúdtam, már szoros gyűrűbe fogtak kettőnket.
– Ide a gyöngyöket! – kiáltotta Csekva, a törzsfőnök. – Megöltétek harcosainkat, és megsebesítettétek Fürge Szarvast. Nem barátaink vagytok, hanem ellenségeink!
Nem volt szükség rá, hogy tolmácsoljam a szavait, Smith füttyszava megtorpantotta támadóinkat. Akkor kerek pajzsával egyszerűen félretaszította az előtte állókat – négy ember bukfencezett a porba –, és hangos kiáltással hívta társainkat.
Pisztoly dörrent. Kardomat rántottam, egy harcosra sújtottam, aki tomahawkjával koponyámat vette célba.
Forró pillanatok voltak, s azon a pár pillanaton múlt minden. A bárkából négyen rohantak elő. Élükön Anas Todkill-lal, aki tréfás káromkodásokkal tüzelte társait. Pajzsaikkal védték ki az első nyílzáport, s míg ők ledöfték puskáik tartóállványát a homokba, Smith kapitány és jómagam keményen nekitámadtunk az ellenségnek. Figyelmüket így megosztva, máris sok sebesült maradt csapásaink nyomán a porondon, s bevallhatom, hogy valamilyen sosem érzett nyugalommal, szinte hidegvérrel osztogattam én is csapásaimat, mintha mindig is harcban, háborúban éltem volna.
Szinte egyszerre dörrent a négy puska. Pukkant Smith kapitány pisztolya. Hangos jajkiáltás verte fel a paszpahigok falvának csendjét. Smith kapitány méltó volt híréhez, mert dühében, amiért expedíciója sikertelen maradt, egyetlen suhintással lekaszabolta Csekva fejét a nyakáról…
Mire a puskapor füstje eloszlott, egyedül voltunk a nagy totemoszlop tövében. Akkor azt kérdezte Smith kapitány:
– Merre tartják ezek a gabonájukat?
– Nem tudom.
– Akkor mégis üres kézzel megyünk haza. Mert amíg mi itt vagyunk, elő nem jönnek az erdőből ezek a bátor harcosok.
Akkor azt mondtam:
– Hallgasson rám, kapitány úr. Vigyük el azt a bálványt. Megértette tüstént, mit akarok. Közös erővel kirántottuk a földből a totemoszlopot, amelynek hegyén szarvasbőrökből, összevarrt, aranylemezekkel, rézlapocskákkal, csengőkkel és kagylókkal díszített ijesztő madárfigura ült, és futólépésben vittük a bárkához.
Feleúton sem voltunk, fájdalmas óbégatás hangzott a sűrűből, ahová ellenségeink menekültek. A többit már könnyen elképzelheti bárki. A paszpahigok minden zsákunkat színültig töltötték kukoricával, s maguk hordták a bárkába, csak hogy mielőbb visszakaphassák védelmező totemjük szobrát. Sajnos, a visszaadás sem ment baj nélkül, mert néhány vitézkedő harcos mindjárt bosszút akart állni az elszenvedett vereségért, és késsel támadt az evezőknél ülő két társunkra.
Hát ezért volt véres a kukoricás zsák.
Közülünk senki sem sebesült meg. Ráadásul alig hagyta el megterhelt bárkánk a paszpahigok partját, Todkill mókás képet vágva előhúzott a zekéjéből egy vékony aranylemezkét.
– Hm – mondta –, nem sok, de ha minden bálványról csak ennyit szerzek, lesz kukoricánk is, aranyunk is elegendő. Így végződött kirándulásunk a paszpahigoknál. Teli lesz hát az éléskamránk, legalább egy időre. Mégsem ezért voltam szótlan…
Pokahontasz járt folyton az eszemben. Szerető-vágyódó aggódással gondoltam reá. Lopva John Smith kapitányra pillantottam. Minek is költőm én nagy hírét, ha megteszi azt Pokahontasz, akinek semmi oka sincs rá?
Sosem voltam sem elég erős akaratú, sem elég hatalmas ahhoz, hogy magam kedve szerint irányítsam az eseményeket. Most mégis én lódítottam meg valami nagy követ egy hegytetőn, és még csodálom magamat, hogy volt erőm hozzá.
Pokahontasz… drága, kedves Pokahontasz!
Mondom hát, jöttünk vissza a paszpahigoktól. Langyos eső esett, kis hólyagok támadtak a vízen. A nagy vihar óta egy csapásra ősziesre fordult az idő. Ha sokáig esik, ki sem mozdulhatunk Jamestownból.
Ültünk a teli zsákokon. A zsákokon barna vérfoltok.
– Szótlan vagy, Tom – mondta ismét a gazdám. És hozzátette: – Szótlan vagy, és vonogatod a vállad. Mi bajod?
Egy napon meghalt Kendall, és meghalt Joe Read, a kovács.
Nem betegség végzett velük. Ősszeesküvés vádját sütötték rájuk. Miközben John Smith kapitány egy alkalommal Csikahomini falvában járt, hogy annak barátságos főnökétől kukoricát kérjen, idehaza kitört a botrány. Előbb a kovácsot fogták le váratlanul, s borzasztó ordítozással, kiabálással tüstént ítéletet is mondtak felette, mondván, hogy a vezetők életére tör, társaival el akarja hagyni a telepet, most, amikor rendes kerékvágásba fordulnának a dolgok.
Joe Read előbb védekezett, valóságos verekedés tört ki körülötte, hanem amikor legyűrték, vallani kezdett. Igaz minden vád, mondta, de még annál több is. Mert éppen hogy Kendall kapitány úr mindenki bujtogatója. Ha valaki bűnös, hát ő az. Úgy tervezték, hogy birtokukba veszik a Discoveryt, és hazavitorláznak Wingfield úrral együtt.
Wingfieldet meg sem kérdezték, tudott-e a dologról vagy sem. Ő a királynál akar panaszkodni, őt nem bánthatják. Csakhogy Kendall is azt kiabálta, hogy a királyhoz akar menni, a királyhoz akar menni, mégis kivégezték. Joe Read sunyi szeme elkerekedett a rémülettől, amikor nyakára csúszott a kötél.
– Én csak… – tört ki belőle az üvöltés, de kirúgták alóla a zsámolyt.
Egész testemben reszketve néztem végig a jelenetet. Házunk ajtajában feküdtem, csak a fejem látszott ki a takarók tömegéből, mert azokban a napokban én voltam a tábor egyetlen betege. Most mégsem a láztól vacogott a fogam. Eszembe jutott az én kivégzésem, és tudtam, mit érezhetett Joe Read.
Sötét árnyék jelent meg az ajtónyílásban.
– Hogy vagy? Ne hozzak vizet?
– Nem ismerek rád, James Brumfield. Ugyan mi ütött beléd? Látod, most végezhetnél velem. Szaladj oda, mondd, hogy van itt még egy összeesküvő, végezzenek ki engem is.
Elszánt fintorokat vágott, majd kajánul vigyorgott.
– Kis hülye – sziszegte –, arra később is ráérek. Most azt mondd meg, hogy mondják indiánul: Add ide az aranyat!
Hallgattam.
– Na, mondd már! – nógatott.
– Hozz egy kis vizet. Rosszul vagyok.
– Hozok. De előbb mondd meg… Kiböktem:
– Peja, peja, maszkapau… ezt kell mondani. Csak annyit. Peja, peja, maszkapau.
– Biztos?
– Biztos.
Felhorkant, vihogott, aztán otthagyott.
– Hozz egy kis vizet – szóltam utána.
– Dögölj meg! – válaszolta.
Nem volt okom a búsulásra. Hiszen nem mondtam meg az igazat. Az indián mondat azt jelentette: Gyere, gyere, legnagyobb ellenség! Ezzel szokták biztatni egymást csatában a szemben álló felek. Ha ezt kiabálja akármelyik indiánnak, hát nem sok ideje marad kardot rántani.
Ilyen és ehhez hasonló apró győzelmeim már sokszor akadtak, de valójában még mindig ő volt az erősebb. Még mindig James Brumfieldnak szólítottam. A teljes nevén, ahogy az első napon megparancsolta. Ezt szégyelltem, de nem tettem ellene semmit. Mintha megbabonázott volna.
Amikor John Smith hazatért, úgy tett, mintha hidegen hagyná a két kivégzés híre. Kihordatta a bárkából a teli zsákokat, és azt mondta, bizony jó lett volna, ha vele mehetek. Igaz, békességgel járt, Csikahomini törzsfőnöke becsületesen cserélt, mégis úgy érzi, egy baltafejet csak elkótyavetyélt. Mert először azt hitte, magával Pauhetán nagy főnökkel került össze, és csak később jött rá, hogy annak „testvérével”, vagyis szövetségesével van dolga, aki ezért egész falva népét pauhetánnak mondja.
A tábor örült az új szerzeménynek, és azt számítgatták, vajon hány hétre lesz elegendő az élelem. Persze sokan nem tudtak-megbarátkozni a kukoricával. Kiderült, hogy hiába darálják meg a száraz szemeket, kenyeret nem lehet belőle sütni, csupán kemény, nehéz lepényt, amelynek az íze is furcsa, sőt van, akinek „égeti a torkát”. Egyszerűen vízben főzték hát, ahogyan én tanácsoltam, s mivel a mocsár felett akkora madárvonulás zajlott, hogy a levegőbe kellett lőni, és máris az udvarra pottyant egy madár – pecsenyénk is volt bőven pár napig.
Láttam, hogy az udvar közepén John Martin megállítja a gazdámat, és kérdez tőle valamit.
Ratcliffe lépett hozzájuk, szokása szerint körülményesen magyarázkodva.
– Nincs arany! – csattant fel Smith kapitány hangja. - Értsék meg, nincs!
Martin hápogva nézett körül. Az emberek hallgattak.
– És Mr. Todkill? Aranyat hozott, ö hozott…
Hát így volt. Todkill kis aranylemezéről már csodákat meséltek. És elhitték, amit a tréfás kedvű ember mesélt az öntöttarany bálványokról. Smith hozhatta a kukoricával megtömött zsákokat – ahogy teli volt a hasuk, megint csak az aranyról ábrándoztak.
Láttam, hogy gazdámat elönti a pulykaméreg. Odaugrott barátjához, Rolfe-hoz, aki elkísérte ezen az útján, és aki most – mint akit nem érdekel az örökös vitatkozás – félrefordulva a pipáját tömködte. Odaugrott, kikapta kezéből a hosszú szárú pipát, és azzal, mint tanár a pálcájával, a levegőbe csapott.
– Hol az arany, Martin uram? Hát itt van! Itt a kezemben! Kegyelmetek egyre csak arany után óbégatnak, mint akik eszüket vesztették. Hát még mindig nem ébredtek fel? Megérteni én, hogy odahaza a Társaság londoni urai Amerikát valami csodavilágnak hiszik, ahol fán terem az arany, és a fűszert csak össze kell söpörni. De mi magunk viszont megláthatnánk végre, hogy valóságos paradicsom lenne Virginiából, ha munkához látnánk. – Gúnyosan végignézett az embereken. – Az ám, ez a legnehezebb, igaz-e? Az erdő tele van prémes vaddal – vadász kellene hozzá! Körülöttünk töméntelen a mocsári cédrus, a legnagyszerűbb hajóépítő fa – favágó kellene hozzá! Vadon terem a kender – kötélverő kellene hozzá! Arra, nyugaton a hegyek tele vannak érccel! Nem arannyal, hanem csak rézzel, vassal – de bányász kellene hozzá! Mi ez itt a kezemben? Pipa! Istentelen büdös jószág, ki nem állom a divatját, de ami benne ég, azért aranyat adnak odahaza. John Rolfe barátom elhatározta, hogy Floridából jófajta dohánytöveket hozat, azokkal feljavítja az itteni indián dohányt, és bizony isten hamarabb fog ő látni aranyat, mint akármelyikünk!
– Süsse meg a tudományát! – mondta rekedten Martin kapitány, és belerúgott az egyik zsákba.
– Majd ha ismét dögrováson leszünk, akkor mondja!
– Majd ha visszatér Newport admirális, és az aranyakat kéri rajtunk, akkor beszéljen!
– Ha arany helyett prémmel, érccel, szurokkal, hajófával, kötéllel, sőt üveggel várnánk, nem lehetne semmi kifogása.
– Neki nem is lesz… Hahaha! De amit kegyelmed Londonban kap! Megnézheti.
– Megírtam mindent a levélben, amelyet az admirálissal hazaküldtem.
– Hát ami azt illeti, én is megírtam. Mindent – recsegte vészjóslóan Martin. – Ha visszatér Newport… lesz miről írni megint.
Ratcliffe, volt némi gyakorlati érzéke, előrefurakodort.
– Mégis hogyan gondolja, Smith kapitány uram? Hogyan osszuk fel a munkát, és mit tegyünk? Úgy vélem, túlságosan kevesen vagyunk…
Hirtelen visszaemlékeztem, milyen reszkető félelemmel hallgattam én azon a régi estén Ratcliffe és Archer suttogását. És most milyen nevetségesek és szánalmasak valamennyien. Ratcliffe mélyen tiszteli a „nagyszájú parasztot”, mert azt hiszi, magas kapcsolatai vannak Londonban. Martint és Archert a düh emészti, amiért meg kellett hódolniuk előtte. Wingfield ott a Discovery fedélzetén a sárga irigységtől sápadozik, mert látja, John Smith kapitány lesz a legnépszerűbb ember Jamestownban, éppúgy, mint a vadonságban.
És most ez az alázatos, bárgyú kérdés:
– Hogyan is gondolja kapitány uram?
– Mondjak valamit, hogy ellenkezhessenek, igaz-e? Na de mondok én! Ezt a nyarat csúnyán elmulasztottuk! Nehéz tél elébe nézünk. Ha törik, ha szakad, ezt a telet át kell vészelnünk. Javaslom, és ezt hallgassa meg az egész tábor-szólt fennhangon –, hogy első teendőnk az erőd megnagyobbítása legyen. Háromszög helyett legyen ötszögletű Jamestown vára. Építsünk új házakat és nagy raktárakat. Egy csapat járjon élelemért, tegyen felfedező utakat, és kutasson ércek után. Egy másik az erdőt járja, és állítson csapdákat. Ha nem megy, eltanuljuk az indiánoktol. Felváltva mindenki minden munkában részt vehet, megtanul mindent, és hogyha bármelyikünket leveszi lábáról a betegség, a többi a helyébe áll.
Sok kínos hallgatásnak voltam tanúja a gazdám mellett. Azt mondhatnám, nem is kellett mást tennie, csak véleményét nyilvánítania, hogy tüstént hosszú hallgatásba merülve nézzék a földet, akik körülötte állnak. Lebecsülés éa tiltakozás volt ezekben a hallgatásokban – most azonban utoljára tiltakoztak, mert John Smith kapitánynak igaza volt, és mert lassanként kiderült, mozdulni sem tudnak nélküle.
– Ezt jól kifundálta – nyögte végül Martin.
– Meg kell vitatnunk a dolgot, meg kell vitatnunk – motyogta Ratcliffe.
– Nem így szólt a szerződés! – harsogta Archer, és röpke pillantást vetett a Discovery felé, amelyen Wingfield raboskodott. – Három feladatra vállalkoztam: aranyat szerezni, az elveszett gyarmatot felkutatni és átjárót keresni a Csendes-óceánba! Mutasson kegyelmed törvényt arra, hogy nemesember létemre alja munkát végezzek!
Smith kapitány lábát az imént megrugdosott kukoricás zsákra tette.
– Van rá törvény, ha nincs is leírva, így szól: „Aki nem dolgozik, ne is egyék!”
– Ammár igaz! – köpte a markát Laxon, az egyik ács, és nekiállt, hogy a többi zsákot bevigye a magtárba.
Feküdtem az ágyamban. A napok összefolytak, akárcsak a novemberi eső, amely vigasztalan, egyhangú szürkeséggel esett odakint. Igen, már novembert írtak, s minden ázott, szürke és csatakos volt. A házikó döngölt padlója csupa sár, a vályogfalból csurog a víz, a zsúpfedél megrohadt. Néha gazdám alakját láttam feltűnni az ajtóban, és a hangját hallottam, ahogy ingerülten mondja hol magának, hol meg másoknak:
– Gyávaság… becstelenség…
De a szavak értelmét is alig bírtam felfogni, és újra meg újra ájulásszerű, kába álomba merültem.
Aztán egy napon arra ébredtem, hogy fázom. Egészséges módra, igazán fázom. A hideg nem belülről támadt reám, hanem kívülről. A szoba sarkában égett a tűz a hitvány kandallóban, de csak fényét adta, melegét nem.
John Rolfe Hajolt íölém, és keltegeíeít:
– Tom… Tom… hogy érzed magad, fiú?
Olyan gyenge voltam, hogy csak a szememet nyitottam rá, pislogni sem tudtam.
Különös volt Rolfe ábrázata. Még sohasem láttam ennyire aggodalmasnak. A vállamat rázogatta gyengéden, és elcsuklott a hangja, ahogy mondta:
– Siess a gyógyulással, siess!
És még sohasem volt ennyire közvetlen sem, mert leült az ágyam szélére, és úgy beszélt hozzam, mintha vele egykorú és egyenlő rangú volnék:
– Nem is tudod, mi folyt itt. A telep elhatározta, hogy hazamegyünk. Ratcliffe volt a hazatérés szószólója, neki elnézik, mintha csak előjoga volna, hogy folyton a hazatérésre bujtogasson. Felmérték, mennyi az élelmünk, hát éppen annyi, hogy átkelhessünk vele az óceánon. Éppen elég, mondták, mert áttelelni úgysem tudunk vele. És hiába erősködött a gazdád, hogy így meg úgy, jó barátságot kell tartani a környékbeli törzsekkel, azt felelték neki, hogy sosem tudhatjuk, mikor orrolnak meg ránk valamiért a vadak. Márpedig akkor éhen veszünk. És ebben bizony igaza volt Martinnak is meg Archernek is. Hát a végén kijelentették: „Smith kapitány, kegyelmednek nagy híre van a vadak között, és a vitáinkban is sokszor igaza volt. – Képzeld csak, az egész kolónia előtt ezt mondták! S éppen azok, akik mindig kígyót-békát kiabáltak rá. – Méltó tehát - mondták –, hogy kegyelmedre bízzuk a választást. Jamestown további sorsára két megoldás kínálkozik. Vagy behajózunk a Discoueryra, és hazamegyünk Angliába, feladjuk a telepet, vagy pedig…”
Itt megállt Rolfe az elbeszélésben, és gyengéden megpróbált visszafektetni, mert izgalmamban feltámaszkodtam fekhelyemen.
– A másik megoldás az volna, hogy elmegy, és idecsalja Pokahontaszt, az indián hercegkisasszonyt. Túszként tartanánk itt, hogy egész télen biztosítsuk a vadak támogatását így mondta, szárazon, kissé hivatalos hangon, talán éppen az aggodalom mondatta így vele. Mert már alig hallátszott a hangja, ahogy hozzátette:
– John reggel elindult. Siess a gyógyulással, Tom! Nem-sokára itt lesz Pokahontasz, hogy aranyért meg élelemért zsaroljuk vele az indiánokat.
Elhallgatott. Merően nézett rám. Merően és rémülten is, mert láthatta rettentő reszketésemet. Csend volt, süket, halotti csend a szobában.
– Pokahontasz! – tört ki belőlem a kétségbeesett, vad kiáltás, aztán ájultán zuhantam vissza párnámra,
Pokahontasz!
Kiáltásom nem hangzott messzire, elnyelte odakint a süket, fehér hó, amely most kezdett csak esni, de máris mindent belepett.
Hideg szél fújt. A folyón apró jégtáblák úsztak, és nekiverődtek a kenu oldalának meg a rövid nyelű indián evezőknek. Öten ültek a könnyű csónakban: John Smith kapitány, Robinson Smoll, az íjász, és Thomas Emry, a telep egyik ácsmestere. Meg a két indián.
A kenu az indiánoké volt. Hajnalban kerültek a bárka közelébe, éppen akkor, amikor a sekély víz meg a sokasodó zátonyok miatt horgonyt kellett vetniük. A kapitány magához intette őket, és megkérdezte, továbbvinnék-e őt meg két katonáját a folyón felfelé.
– Szálljatok be – mondták egyszerűen az indiánok, és csöppet sem aggodalmaskodtak, amikor a csónak peremig süllyedt a nagy súly alatt.
A kapitány megparancsolta hátramaradt nyolc emberének, hogy a bárkában éjszakázzanak, ha estig nem térne vissza. Felderíti a folyó partjait, vajon gyalogszerrel folytathatják-e az utat.
Kezdetben átvették az indiánoktól az evezőket, mert fáztak, de sehogy sem állt a kezükben, nem értettek az ilyen féloldalas evezéshez; a csónak meg-megbillent, pörögni kezdett éppen akkor, amikor a sziklák közötti sebesebb részeken kellett volna keresztülsegíteni – hát inkább fagyoskodtak, mintsem hogy a vízbe boruljanak.
Arccal menetiránynak, egymás mögött ültek a kenuban. Legelöl Thomas Emry, mögötte egy sovány, szótlan indián, középen Smoll, aki után a másik bennszülött, egy mosolygó szemű, beszédes öregember következett. A csónak végében pedig John Smith kapitány kuporgott, meglehetősen kenyelmetlen helyzetben. Két kézzel kellett kapaszkodnia a csónak szélébe. Ha nem kellett volna, talán a szakállát kezdi simogatni, ami nála a belső jókedv jele volt, jóllehet elszánt és kemény tekintete ezúttal másról is árulkodott.
Hallgattak.
Smith lehajtotta a fejét, mintha a vizet lesné. De a szeme sarkából előrefigyelt.
Ez a két ember, Emry és Smoll hangoskodott legjobban, amikor a hazatérés dolgában döntött a telep. Egyszeriben megjött a hangjuk, pedig máskülönben vállvonogatós, nemtörődöm fajta volt mind a kettő. Akkor azonban váltig magyarázgatták a többieknek, hogy „semmi értelme” a további ittmaradásnak, „eredménytelen” volt a nyár, a télben sem lehet reményük. Úgy látszott, legszívesebben azonnal felszednék a sátorfájukat, hogy mihamarabb visszatérjenek a jó öreg Angliába.
Aztán pedig az elsők között voltak, akik a Pokahontasz elfogására indított expedícióra vállalkoztak. A csónakba is önként jelentkeztek.
Sokáig nem történt semmi. A két indián megfeszített erővel evezett.
– Smoll íjász! – szólt előre a kapitány.
– Parancsára, uram!
– Odahaza Wingfield cselédje voltál, ugye? Smoll ártatlan képpel fordult hátra.
– Az voltam, uram. És Thomas Emry is az volt.
A csónak lassan haladt fölfelé a James folyón. A táj mit sem változott. A folyam két oldalán laposan elterülő mocsári erdőség, a kusza bozót még így, lombjától jórészt megfosztottan is elzárta a kilátást. Csak a meder sekélyesedéséből, csak a sodrás erejéből lehetett észrevenni, hogy a talaj emelkedik, és talán hamarosan megváltozik a táj képe is.
Emry lassan megfordult. Közömbös pillantást vetett hátra. Amikor azt hitte, Smith kapitány nem látja, kérdően felrántotta a szemöldökét.
Néma választ kaphatott, mert lassan bólintott.
– Kapitány úr – fordult hátra hirtelen Smoll –, helyet cserélnék ezzel a fickóval. Pogány idő van, nagyon fázom.
– Maradj csak a helyeden. Elég, ha az evezőt átveszed. Nemsokára úgyis kiszállunk.
Smoll vállat vont. Fázósan kuporgott a helyén, de nem kérte el az indián evezőjét.
Lassan megritkult a mocsári erdő. A fák mögött csupasz dombok látszottak a távolban, és a folyó medre tele volt sziklával, amelyek között fortyogva, zúgva tört magának utat a víz. Még néhány mérföld, és eljutnak a James folyó igazi zúgóihoz, ahol már csónakkal nem lehet továbbjutni, mert ezer ágra bomolva, habzó fergetegként szakad le a folyó az Allegheny-hegységből a tengerparti síkságra.
Ez volt hát a vízesés alatti vidék, a pauhetánok földje.
– Ti pauhetánok vagytok? – kérdezte Smith kapitány az indiántól.
– Pauhetánok vagyunk – bólintott.
– Vezessetek el Verovokomokóba. – És hozzátette: - Engem egyedül.
Az indián mosolygott. Szólt a társának, és vidám, dallamos nyelvükön oly gyorsan hadartak egymásnak, hogy Smith kapitány nem értette a szavukat.
– A nagy főnök most odahaza van – mondta végül az indián. – Nagy úton járt, és vele volt a jó szellem. Vampumövet cserélt sok törzzsel, és messzire szállott a kalumetek füstje.
– Miért keresi a nagy Pauhetán főnök indián testvéreinek szövetségét? Talán fél tőlünk?
Az indián szeme felvillant. Dacosan felszegte állat, úgy válaszolt:
– A nagy Pauhetán harcos nem fél senkitől. Puszta kézzel fojtotta meg a medvét már akkor, amikor még a Legbátrabb Harcos nem is élt.
– Honnan tudod a nevemet?
– Tudom.
– Nem feleltél a kérdésemre.
– A nagy Pauhetán főnök úgy hallotta, hogy a Nagy Vizeken túl olyan főnökök élnek a sápadtarcúak országában, akiknek mindenki szolgál, és királyoknak nevezik magiakat.
Smith izgatottan hajolt előre.
– Honnan tudja ezt a nagy főnök?
Az indián a vállát vonogatta. Mosolygott ismét.
– Nincs messze Verovokomokó. Elvezetünk hozzá - mondta.
– Ti melyik törzshöz tartoztok?
– Vabozók vagyunk.
– A vabozók falva egészen másfelé van.
– Vadászatra indultunk. A medvének ilyenkor sok a zsírja, és már álmosodik.
– Nincs nálatok semmi. Se zsák, se élelem, se takaró.
– Nem fázunk. Az erdő pedig eltart.
– Télen is?
– Akkor is.
Smith kapitány egy pillantást vetett saját embereire. Emry és Smoll vacogva és elgémberedve ült a kenu mélyén, és kínjukban már leplezetlen gyűlölettel bámultak reá. „Ohó, hát így vagyunk barátocskáim! – gondolta Smith kapitány. – A sejtésem tehát nem csalt, ti valami rosszat forgattok a fejetekben. Hát csak várjatok a sorotokra!”
– A vabozókat ismerem – mondta az indiánnak. – Jártak nálam, ajándékokat hoztak, és arra kértek, hogy büntessem meg a paszpahigokat. Úgy fogadtam őket, mint barátokat.
– Mi is ott voltunk – bólintott az indián. – Elfelejtettél bennünket. A barátait nem felejti el az ember.
Smith kapitány a szakállát simogatta.
– Elég, ha ellenségeimre emlékszem. A barátaimat úgyis megtalálom – mondta. – Elmentem a paszpahigok falvába, de titeket azóta sem láttalak.
A folyó sodra itt annyira megnövekedett, hogy a kenu már semmit sem haladt felfelé. Jóllehet az indiánok kiváló evezősök voltak, most már minden figyelmük arra irányult, fel ne boruljon a kicsiny lélekvesztő. A kapitány a part felé intett. A kikötés azonban nehezen ment. A kenu jó ideig egy forgó tetején táncolt, és csak fáradságos munkával sikerült kilökni az örvény sodrából.
Végül akkora erővel futott fel a kavicsos partra, hogy hosszában felrepedt.
Kiugráltak, s vizsgálgatták a reménytelenül tönkrement alkotmányt.
– A nemjóját! – dörmögte Emry. – Ha tudtam volna, hogy ilyen gyönge kis teknő ez, bele sem ülök!
– Gyerünk, húzzátok fel oda a szárazabb részre! Talán meg tudjuk javítani.
– Hagyjuk a fenébe, kapitány, már megbocsásson a szóért! Ezek most majd sírnak-rínak, mint a kútba esett disznó, és megkérik az árát. Legjobb, hogyha ezentúl nem értjük meg egyetlen szavukat sem. Mármint hogy a kapitány úr ne értse, mert mi amúgy sem értjük, hahaha!
– Csináld a dolgodat, ne tanácsolgass!
Emry lebiggyesztette az ajkát. Smoli vállára tette a kezét, és jelentőségteljesen megnyomta a szavakat, amikor mondta:
– Hát ha a kapitány úr jobban tudja!… Hej, Smoll, emlékszel még, milyen kedves ember volt Smith kapitány úr a hajón? Emlékszel?
Amikor látták, hogy a kapitány maga is nekigyürkőzik a kenunak, hát segítettek ők is. Őt ember mégiscsak öt ember, s ha ők ketten ímmel-ámmal ráncigálták is a csónakot, végül mégis szárazra került.
– Hagyjuk itt ezeket a fickókat, kapitány! Mi visszakísérjük kegyelmedet.
– Ők akarnak továbbmenni. Mi itt éjszakázunk.
– Úgy is jó. Úgy még jobb, kapitány úr! – vigyorgott Smoll.
– Nem kérdeztem, jó-e vagy rossz. Rakjatok tüzet, és ha valami baj van, lőjetek a levegőbe. Körülnézek kissé, hátha sikerül elejtenem egy kis vacsoráravalót. Ezt az öreget magammal viszem. A másik itt marad veletek. Estére visszajövök.
Az indián vállára tette kezét, és nyomban elindult. „Végre biztonságban vagyok – gondolta magában –, megszabadultam a bárkától. Nem volt azon egyetlen jó emberem sem. És megszabadultam végre ezektől is. Rosszban sántikálnak, annyi biztos.”
Esze ágában sem volt, hogy velük töltse az éjszakát.
Frissítő, szívdobogtató, hideg szaga volt a télnek. A csupasz ágakon és az örökzöldek levélcsomóin vastagon állt a hó. Az égi ködök alól kis időre kisütött a nap, és úgy tetszett, a hideg szél is enyhébb, mint a folyó közepén volt.
Ezen a helyen a part menti bozót pár lépés után megszakadt, hogy fehérlő tisztással hívogatva a továbbhaladásra, átadja helyét az igazi, sűrű mocsárerdőnek.
Az indián megállt, és mintha csak imént fejezte volna be előző mondatát, természetes hangon mondta:
– Elmentél a paszpahigok falvába, de nem azért, hogy megbüntesd őket, hanem hogy élelemért koldulj. És ledöntötted a totemjüket is, amelyhez még ellenség sem nyúl soha. Azóta félünk tőled.
Smith kapitány felkapta a fejét. Olyan furcsán csengett az indián hangja.
– Én nem félek tőletek – mondta rövid hallgatás után. – Ha félnék, nem jöttem volna veled.
Az öreg indián elmosolyodott, ravaszkásan hunyorgott, mint az olyan egyszerű ember, aki kis felfedezéseknek is nagy jelentőséget tulajdonít.
– Azért jöttél velem, mert társaidtól félsz. Jól tetted, hogy otthagytad őket. Indián testvérem sem marad majd velük. Rossz emberek. Láttam, mit intettek egymásnak a hátad mögött.
Öklével olyan mozdulatot tett, mint aki kést döf a másikba. Smith kapitány bólintott.
– Jól láttad, öreg. De hidd el, tőlük sem félek. Egyszer még megbüntetem őket érdemük szerint. Most vezess Pauhetán nagy főnökhöz.
– Elvezetlek Pokahontaszhoz.
– Azt mondtam, Pauhetánnal akarok beszélni.
– Pauhetánt mondtál, de Pokahontaszt gondoltál.
A kapitány nagyot nézett, aztán mint akit üldöznek, sietett előre. Fejét csóválta, és bosszankodva hümmögött közben. „Tomnak volt igaza” – dünnyögte maga elé, és talán ekkor jött rá igazán, hogy akit félvad gyereknek nézett, az valóságos felnőtt hölgy, s ő nemcsak lázálmában, hanem a valóságban sem tudja kivonni magát kedves boszorkányvarázsa alól.
„No hiszen – motyogta, és belevágott a levegőbe –, elindultam, hogy foglyul ejtem! S a végén az ő foglya leszek.”
– Csak nem Pokahontasz küldött elém titeket? – kérdezte fennhangon.
Az indián bólintott.
– Pokahontasz szíve kinyílott, mint a tavaszi virág. A szerelem szép. Tisztelni kell.
Erre aztán megállt John Smith kapitány. Egyszerre olyan nevethetnékje támadt, hogy csak nehezen tudta legyűrni. Meg mit nem! Hát igaz volna, amit Martin kapitány kiabált a jamestowni tanácskozáson? „Az a kis indián szuka belehabarodott kegyelmedbe! Bizony isten! Hát csak amondó vagyok, aki meglett férfi létére engedi, hogy buta gyereklányok a haját vagdossák, az menjen, és hozza el azt a csirkét…”
Nem, nem. Ezt már nem szabad. Pokahontasz már nem gyerek. Az indián lányok ebben a korban már férjet kapnak. Pokahontasz is megérett a házasságra. Termete is, szeme is ezt mutatja. Még utóbb igaza lesz Martinnak.
Hirtelen elkomorodott az arca.
– Vezess Pauhetánhoz. Őt mondom, és őt is gondolom. Az indián hátralépett, felemelte a kezét.
– Nem tehetem. A Legbátrabb Harcost nem vezethetem máshová. Csakis Pokahontaszhoz. Te magad is oda igyekszel, azért hagytad ott a társaidat. Az előbb csak tréfáltam, amikor a félelmedet emlegettem.
– Hej, a rézangyalát! – kiáltott a kapitány, még mindig tréfára fogva a dolgot, de már ingerültebben. – Hát hova menjek ebben a nagyvilágban, hogy szót érthessek már valakivel? Tudd meg, öreg, hogy Pauhetánhoz igyekszem, beszédem van vele, és eszem ágában sincs a te Pokahontaszodnak tenni a szépet. Hohó, még mit nem! Hogy rajtam röhögjön egész Anglia!
És én odahaza.
John Rolfe támogatott Ratcliffe elé.
– Elnök úr – suttogtam, mert még a beszédre sem volt erőm –, szeretnék a gazdám után menni.
Ratcliffe rám nézett, aztán elfordult.
– Ahogy elnézlek, hamarosan utána mégy – mondta.
– A kis csónakot, ha megkaphatnám, elnök úr. Amíg Mr. Rolfe evezne, én talán erőre kapnék. Nagyon sürgős a dolog.
– Most már nem sürgős. Maradj a helyeden. Nem mehetsz sehová. Talán már ma visszaérkezik a bárka, és akkor csomagolunk.
Vörös karikák táncoltak a szemem előtt. Nem értettem, amit Ratcliffe mondott, és kétségbeesetten próbáltam rendet teremteni a zűrzavarban.
– Már vissza is érkezik a bárka? Verovokomokó messze van, nem érhetnek vissza ilyen hamar. Vagy nem is tudom… olyan régen mentek volna el?…
Hallgatott. Nem szóltam én sem, mert Rolfe váratlanul megszorította a karomat: hallgatást jelzett.
Ratcliffe a homlokát törülgette. Hideg volt, de ő mégis verejtékezett. A szeme ijedten járt körbe. Aztán hirtelen rám meredt, és oly sokáig nézett különös, kérdő tekintettel, hogy nem bírtam a hallgatást.
– Nem szabad bántani a kis Pokahontaszt, elnök úr! – tört ki belőlem a kiáltás. – Ha Pokahontasznak egy hajaszála meggörbül, fellázad ellenünk itt az egész mindenség! Higgye el nekem, elnök úr, az a kislány az istennél is nagyobb úr. És milyen kedves, jószívű teremtés! Hogy is képzelték? Azt hiszik, zsarolhatják vele az indiánokat? Csakhogy az indián nem fél a haláltól! Pokahontasznak nemcsak szíve, akarata is van. És büszke. Nagyon büszke. Őt ugyan meg nem alázzák soha. Vagy ha igen, hát itt kő kövön nem marad.
Ratcliffe magas kappanhangján nevetett. Az ájulás környékezett erre a hangra, mert hirtelen sejteni kezdtem valamit…
– Ne félj, fiam! Kell a fenének az a kis indián szuka! Akarom mondani… hkm… persze, csak az az egyetlen megoldás, ha…
Az őrség kiáltása hallatszott. A folyón felfedezték a bárkát, amely felhasználva a víz sodrását, gyors iramban közeledett Jamestown felé.
Az orrán fekete zászló.
Valaki meghalt.
– Vezess Pauhetánhoz – mondta John Smith kapitány. Rosszkedve lett, megunta a tréfát.
– Nem tudom az utat.
– No megállj, barátom! Majd megmondom én! – Mellvértje alól összehajtogatott papírlapot vett elő. Zsebéből pedig fedeles kis iránytűjét. – Merre is van a folyó?
Az indián mosolygott a fehér ember bárgyúságán, és persze rossz irányba mutatott. De a kapitány elővette a térképvázlatot, ráhelyezte az iránytűt, és – éppen az ellenkező irányba emelte a karját.
– Nem csapsz be. Arra van a folyó, arra meg Verovokomokó.
Az öreg elkerekedett szemmel bámulta a könnyen billegő, kicsiny mágnestűt. Ujjával óvatosan megérintette a fehér papirost, végighúzta ujja hegyét az ábra vonalain.
– Huh! – Különös, felhorkanásszerű hangot hallatott. – Huh! Ki mondta meg neked?
– Ez a papiros. Meg ez az iránytű.
– Beszélni tud a papiros?
– Én értem a szavát.
Az indián sokáig mozdulatlanul állt John Smith előtt, mint akit lelke mélyéig megrendített, amit látott. Arcán az ijedtség, a tisztelet, majd ismét a barátságos vidámság kifejezése lett úrrá.
– Pokahontasz igazat mondott. A legbátrabb harcos vagy és a legnagyobb varázsló. Elvezetlek Pauhetánhoz, mert úgy parancsolod. – Felnézett az égre, ahol sűrű, nagy fellegek borították be szürkeségükkel a napot és a világot. – Mindjárt havazni kezd. Siessünk.
Pár lépés után már a mocsárerdő sűrűjébe kerültek. Az indián ment elöl, és olyan könnyedén hatolt előre a járatlan vadonban, mint aki jól ismert ösvényen halad, így sem volt könnyű a lépés, mert a talaj nem fagyott meg, hó sem esett rá, felfogták azt az összeboruló fák ágai, és a száraznak tűnő avar nagyon is csalóka talajnak bizonyult: megingott, megsüppedt a talpuk alatt, arra figyelmeztetve a kapitányt, hogy feltétlenül bízza magát vezetőjére, máskülönben menthetetlenül belevész a mocsárba.
Már jókora utat megtehettek, hiszen negyedórája hagyták el a többieket, s ekkor váratlanul és megdöbbentő erővel velőtrázó halálsikoly hallatszott a folyó felől. Mintha csak mellettük lehelné ki lelkét az áldozat, a fák között visszhangozva és sokszorosan felerősödve, idáig hallatszott a fájdalmas hörgés.
Az indián előreugrott, de a kapitány, akit az effajta meglepetések sohasem dermesztettek meg – ellenkezőleg, azonnali cselekvésre ösztönöztek –, utána vetette magát, és nagy erővel magához rántotta.
– Hát így állunk, barátom?! – kiáltott rá, és mert könnyen fortyanó ember volt, azon nyomban leoldozta térdszalagját, és azzal az indián karját a saját csuklójához kötözte. – Tévedsz, ha azt hiszed, hogy tőrbe csaltál! Most aztán van okod a félelemre, te vén bandita!
341
– Csendben maradj! – sziszegte az. – Erre fussunk! Ó, ti, fehér emberek, oly hangosak vagytok…
Smith kapitány legnagyobb meglepetésére kísérője nem tiltakozott az összebilincselés ellen. Az összekötözött ember ügyetlenül csörtetett át a bozóton, s meglehet, hogy ennek hangja, lehet, hogy a kapitány előbbi hangos szavai felverték az erdő csendjét, és felkeltették az egyelőre láthatatlan ellenség figyelmét.
– Most aztán megállj! – kiáltott új haraggal Smith. – Ilyen könnyen nem megyek lépre. Pajzsom leszel, te átkozott!
Maga elé kapta az indiánt, mert még mindig azt hitte, árulásnak esett áldozatul. „No, rossz vásárt csináltam! – gondolta magában. – Otthagytam a bárkát, mert nem éreztem biztonságban magamat. Sikerült elvonulnom Smoll és Emry keze ügyéből, most egyszerűen belesétálok a vadak csapdájába. Még atóbb kiderül, hogy az a kis tűzrőlpattant Pokahontasz gyilkoltat is, csupa szerelemből, mert hajammal együtt a fejbőrömet is megkívánta.”
Sarkon fordult, és most már ő vonta maga után kísérőjét. Berántotta a sűrűbe, és úgy látszott, némi egérutat nyernek két üldözőjük elől; ebben a pillanatban azonban nyílvessző csapódott a kapitány jobb lábába.
Térdre roskadt, visszafordult, előrántotta dupla csövű pisztolyát, és megrántotta az egyik ravaszt.
Mindig megtöltve hordozta magánál fegyverét, jóllehet tarthatott attól, hogy a nedves levegőben a puskapor tönkremegy.
Szerencséje volt. A pisztoly nagyot durrant, az egyik indián felbukott, és mire a vastag füst eloszlott szeme előtt, a másikat már menekülni látta.
– Gyorsan, gyorsan! – mondta kísérője. Felkarolta a kapitányt, aki végre megértette, hogy az öreg indiánnak semmi köze sincs támadóihoz. Legalább annyira meglepte a támadás, mint őt. Egy mozdulat, a letépett térdszalag messzire repült a bokrok közé, de az indián nem tágított mellőle. Kettős rémületével küszködve biztatta a kapitányt:
– Dörögjön tovább a Legbátrabb Harcos keze, különben elvesztünk! Újonnan felavatott harcosok járták az erdőt, hogy megölt ellenségeik haját a táborukba vigyék.
Válságos pillanatok következtek; pisztolyának vad dörrenése végképp felriasztotta az erdőt. A sűrű fellegek és a komor fák okozta alkonyi félhomályban futó alakok bukkantak fel. Ijesztően kifestett arcok közeledtek, az indiánok már messziről meglóbálták tomahaukjaikat, és eszeveszett üvöltésüktől zengett a levegő: – Hejejejjjjejj!
John Smith rettentő akaraterővel kirántotta combjából a nyílvesszőt, és társával együtt menekülni próbált. De alig tettek pár ugrást a bozótban, nyílvesszők egész serege röppent utánuk. Az indián egy fa mögé ugrott, fedezéket keresve, de a kapitány máris olyan lett, akár a sün: a páncélja fölé húzott vastag zekéjéből tíz-tizenöt nyílvessző állt ki, sisakjáról hangos koppanással pattant le a többi.
Már az is meglepetésként hatott, hogy a jól irányzott nyílvesszők nem tettek kárt benne. Amikor aztán megfordult, és újra üldözőire sütötte pisztolyát, a rémisztő dörrenésre valóban megtorpant a társaság. Ez a pár pillanat elég volt arra, hogy a kapitány villámgyorsan újratöltse fegyverét, és amikor a legbátrabbak öles ugrásokkal közeledni próbáltak – visszazavarja őket fegyverének újabb félelmetes dörrenésével.
A kapitány és indián kísérője lassan hátrált.
A hadiösvényre lépett harcosok, akik felavató portyázásukon ilyen rémítő ellenséggel találták magukat szemközt, követni próbálták a menekülőket, de valahányszor egy-egy lépést tettek előre, Smith kapitány pisztolya könyörtelenül eldördült.
Most csend volt az erdőben. Halálos csend.
Két indián harcos feküdt holtan az avaron. A többi megkövültén állt, és íját sem feszítette.
A két ember lassan hátrált.
És ekkor váratlan dolog történt.
Észre sem vették, saját csapdájukba hátráltak bele. Az erdő mocsaras része felé húzódtak, amelyen már aligha vághattak keresztül. Smith kapitányt ráadásul sebesült lába is akadályozta a mozgásban; így történhetett meg, hogy éppen a legválságosabb pillanatban megbotlott, és szerencsétlen módon az ágak és gyökerek mélyén meghúzódó, avarral fedett posványba zuhant.
A dermesztőén hideg víz tüstént körülölelte, az ingatag sárban rettentő nehéz lett vastag ruhája, és páncélzata menthetetlenül húzta lefelé…
Eldobta pisztolyát, és belekapaszkodott egy vastag gyökérbe.
Nem volt menekvés. A mocsár húzta, a gyökér lassan hajlott a súlya alatt, és körös-körül indiánok álltak, lövésre feszítve íjaikat.
– Megálljatok! – kiáltotta ekkor az öreg indián, és nem törődve a bármikor elröppenhető nyílvesszőkkel, a kör közepére lépett. – Ki látott már olyat, hogy felnőtt férfiak nem nézik meg, ellenséget vagy jó barátot gyilkolnak-e? Kik vagytok ti? Úgy látom, a vebenaki törzs fiai, akik kiállták a férfivá avatás nehéz próbáit, és még nem is gyógyult meg talpukon az avatóütlegek nyoma, máris hősi tettekre vágyakoznak. De úgy vigyázzatok, a szakállas idegenek Legbátrabb Harcosát ölitek most meg, aki a nagy Pauhetán főnökhöz készült, hogy szövetségre lépjen vele.
Az indiánok hallgattak. A hadiszínekkel kifestett arcokon nem mozdult egyetlen vonás sem.
– Ti is pauhetán testvérek vagytok. Mi lesz, ha a nagy főnök megtudja, kinek a haját tűzitek övetekre?
Most egy lépést közeledtek a harcosok. Egyikük kilőtt nyilát. De nem az öreg indiánt vette célba, nem is John Smith kapitányt.
Az eldobott pisztolyra lőtt.
Smith kapitány szorult helyzetében sem állta meg, hogy el ne mosolyodjék.
A pisztoly hallgatott – és a halálos feszültség egyszerre feloldódott.
A közelébe ugrottak, rövid lándzsáikat nyújtogatták hozzá, és a kellő pillanatban kirántották a mocsárból. Még mindig úgy bántak vele, mint ellenséggel, de már nyilvánvaló volt, hogy nem akarják megölni. Meg sem kötözték, csak körülvették jó szorosan, hogy ne tudjon megszökni. Kérdezgették, oly gyorsan és egymás szavába vágva, hogy semmit sem értett.
– Engedjetek vissza a kenuhoz! – kiáltott rájuk, de a vebenaki törzs ifjú harcosai a fejüket rázták, és bocsánatkérőén tárták szét karjukat.
– Houh! Két társadat elküldtük az örök vadászmezőkre. De téged nem bántunk.
Mindezt csak jóval később tudtam meg. A bárka azzal tért vissza, hogy elunták a várakozást, minthogy a kapitány is meg a két katona is csónakba szállt, és eltűntek. Bizonyára a folyóba vesztek. Nincs más hátra, csomagolni kell, és míg tűrhető az idő – irány Anglia!
John Rolfe azonban kijelentette, okvetlenül felkutatja a barátját. Várjanak egy-két hétig, amíg felépülök, akkor velem együtt nekivág a vadonságnak.
– A folyóba pusztultak. Hát nem érti kegyelmed?
– Nem értem – felelte Rolfe. – Nem akarom érteni.
– Menjen csak! Azzal a kölyökkel együtt.
– Mi biztosítékot ad az elnök úr, hogy időközben nem szállnak hajóra, és nem mennek haza?
Ratcliffe tőle szokatlan energiával válaszolt:
– Semmit. Tudja meg: semmit.
Most hát minden csak énrajtam múlott, és mi tagadás, ezúttal igazán keményen álltam a sarat. Azt mondják, ha valaki gyógyulni akar, valóban meggyógyul, és hallottam egyszer, a levágott kéz is visszanő, ha erősen akarja az ember. Ez persze csak afféle vénasszonylocsogás, és tudom, szerencsém is volt, mert nem váltóláz döntött le a lábamról, hanem valami másfajta betegség, amiből ezer és egy kapható a mocsár közepén, éppen csak mélyet kell szippantani a levegőből. Megkaptam hát, és ki is gyógyultam szerencsésen. John Rolfe átköltözött a mi szállásunkra, és vigyázott ételemre-italomra, nehogy James Brumfield valami kárt tegyen bennem. Ámbár mással volt ő most elfoglalva: kinevezte magát Ratcliffe apródjául, és ily módon megint csak a legfőbb hatalom közelségében maradt.
És jól számított, bizony jól, mint mindig.
És úgy tudom, hogy miután kiemelték szorongatott helyzetéből Smith kapitányt, kezét hátrakötözték, és mint halálra szánt foglyot visszavezették a folyóhoz, hogy megmutassák neki Smoll és Emry holttestét. Őreg indián kísérőjét és annak fiát sehol sem látta. Sőt a kenu is eltűnt, mintha sose lett volna.
Erről azonban most nem gondolkozhatott, mert a menet nagy lelkendezés és összevissza beszéd közepette megindult a folyó partján fölfelé.
Sárosán, rongyolt ruhában, szánalmas állapotban vánszorgott Smith kapitány az indián harcosok sorában. De bármennyire is fájt sebesült lába – a vérzés, úgy lehet, a hidegtől hamarosan elállt –, s bármennyire is bizonytalan volt jövendő sorsa, csodálattal és bizonyos tisztelettel állapíthatta meg, hogy a vadul kurjongató, fekete-piros harci színekben pompázó, a kemény tél ellenére is majdnem meztelen indiánok szabályos alakzatban vonulnak erdei ösvényeiken; hogy a hátvédek és az előőrsök rendszere náluk is megtalálható; hogy időről időre halk vezényszó hallatszik, s akkor úgy elnémul a csapat, hogy sem pisszenés, sem csosszanás nem hallatszik, csak az ő nehéz csizmáinak taposó zaja.
Több órás menetelés után így érkeztek meg a harmincnegyven házból álló Orapaksz faluba. A falu közepén, egy kis tisztáson állt a kínzócölöp. A kapitányt ahhoz kötözték. Akkor eléje állt egy magas, villogó szemű indián, aki magát Apacsankanu törzsfőnöknek, a nagy Pauhetán testvérének nevezte, és így szólt:
– Sokat hallottam a Legbátrabb Harcosról. Nagyon is sokat. Ledöntötted a paszpahigok nagy totemoszlopát. Ezért meglakolsz!
Mit érezhetett, mit nem a kapitány, nem tudom. Annyi biztos, ha akkor összeomlik a fáradtság, a kiállott izgalmak és megpróbáltatás alatt, vagy kétségbeejtő helyzetében rátör a félelem – semmi sem menti meg a kínhaláltól. Igaz, elszánta már magát a halálra, a legkínosabb halálra is, mert annyit valamennyien tudtunk az indiánok szokásaiból, hogy foglyaikat a kínzócölöpön áldozzák fel pogány szellemeiknek.
– A nagy Pauhetán testvérének mondod magad, és a paszpahigok gondját sírod? Hogy merészelsz elfogni és idekötözni?! A nagy Pauhetán főnökkel van beszédem!
– A nagy főnök elpusztít titeket. A paszpahigoknak van igazuk. El kell pusztítani az idegenek vigvamjait!
– Szövetséget viszek a nagy főnöknek. Engedj utamra! Apacsankanu főnök kirántotta övéből éles kagylókését, és Smith kapitány torkához közelítette.
– Még a gyáva és átkozott irokézek is hallgatnak a kínzócölöpön. Mindenki büszkén hallgat a kínzócölöpön, ha férfinak és igaz harcosnak tartja magát. Csak a Fehér Idegenek Legbátrabb Harcosa óbégat, mint a vénasszony, és szabadulásáért könyörög.
Apacsankanu hátralépett, és intésére dobok, csörgők és sípok vad muzsikája harsant fel. A zenével egy időben nagy kört alkottak a harcosok, és előbb lassú, majd egyre gyorsuló léptekkel járták körbe áldozatukat. A járás táncba fordult, rémisztő ugrándozások, gyilkos rikoltozások közben szűkült, egyre szűkült a kör a cölöphöz kötözött kapitány körül. A késeikkel döfködő, tomahaukjaikkal hadonászó vad alakok vérszomjas lihegése már arcába csapódott, és úgy tűnt, a következő pillanatban egymással versengve ontják majd a vérét, vagy éppenséggel előbb apró, majd nagyobb sebeket ejtve rajta, a szertartás végéig nyújtják szenvedéseit – amikor egyik pillanatról a másikra elhallgatott a vijjogó muzsika és a harcosok körülötte.
– Houh! A Legbátrabb Harcos méltó a szövetségre! Pokahontasz igazat beszélt!
Smith kapitány kábán nézett körül, és mosolyogni próbált.
Apacsankanu intett, és a fogoly kezéről lehullott a szíjbilincs.
Most a tér végében álló nagy házba vitték, amely külsőre éppolyan, ágakból és kéregből összerótt kunyhó volt, mint a többi, csak kétszer-háromszor nagyobb amazoknál. őrsége itt sem tágított mellőle. Közben leszállt az este, fáklyákat gyújtottak, és a vigvam közepén is fellángolt a tűz. Ételt-italt raktak a kapitány elé, akkora mennyiségben, hogy talán egész Jamestown jóllakhatott volna belőle. És mert a sokféle izgalom közben alaposan megéhezett, már-már nekilátott volna derekasan a sült halaknak, a kukoricalepényeknek, a szárított csigáknak és a különféle gyümölcsöknek, amikor pillantása találkozott a körülötte állók tekintetével.
A tűz fényében kísértetiesen csillogó, kimeredt szemek, a harci színek csíkjaitól, nyugtalan vonalaitól kajánul vicsorgó arcok bámultak reá.
Ügy tűnt, nem is az ételt nézik, nem is azt, hogy ő mit cselekszik, hanem őt magát vizsgálják éhes, kannibáli tekintettel, mintha csak azt várnák, hogy minden falattal kövérebb legyen máris – egy későbbi rettentő lakoma céljára.
Elrágcsált egy szárított halat. A többit eltolta magától. Így ment három napig. Három napon át töméntelen sok élelmet halmoztak fel körülötte. Nem vitték el a régit, de mindennap újat hoztak. Nem szólt hozzá senki, az őrség nem tágított mellőle, és esténként hallotta kintről a monoton éneket meg a varázslók ijesztő kiáltásait.
A harmadik napon bejött a vigvamba Apacsankanu főnök. Kezében a kapitánytól elkobzott iránytűvel. Megkérdezte, miért mozog a kicsiny tű, és miért nem tudják megfogni, noha látják. Persze a műszer üvegfedele zavarta meg őket, de még annál is nagyobb zavart keltett Smith kapitány magyarázata, akit afeletti örömében, hogy sértetlenül látja viszont iránytűjét, köpenyét és fegyvereit is, jó szándékkal magyarázni kezdte a nap meg a csillagok mozgását az égen, és azt a módot, ahogyan az iránytűt használni lehet.
– Azt mondod, ha mindig erre mennél – mutatott a szélrózsa egyik sugarára a törzsfőnök –, akkor elérnél a Nagy Sós Víz partjára a hegyek másik oldalán. Vigyázz, mert a táncoló tű becsap téged! A Nagy Sós Víz egészen másik irányban hajlik a hegyek mögé.
– Merre? Mutasd, merre! – kérdezte izgatottan Smith kapitány, mert úgy érezte, most végre nyomára jut a nagy rejtély megoldásának: merre lehet északon áthajózni az Atlanti-óceánból a Csendes-óceánba.
– Majd megtudod. Végigviszünk a falvakon.
– Pauhetán nagy főnökhöz.
– Hozzá is. De előbb mindenhová. Pokahontasz kívánja így.
A kapitány olyan értetlenkedő, csodálkozó arcot vágott, hogy Apacsankanu hangosan felnevetett.
De hát nem értette. Sehogy sem értette, hogyan lehet ekkora hatalma egy gyereklánynak. Sokat próbált harcosok, öreg törzsfőnökök is hajlanak a szavára, és puszta kívánsága többet ér, mint Pauhetán nagy főnök akarata. Apacsankanut azonban végképp lefegyverezte az iránytű csodája, és noha nem volt hajlandó elárulni, hol tartózkodik most Pokahontasz, a legfontosabbat – talán mert nem tartotta elég fontosnak – mégis elmondta:
– A nagy Pauhetán főnök elpusztítja vigvamjaitokat. A hegyekből meg a messzi Nagy-tavak vidékéről az irokézek nagy szövetsége közeleg, és csak akkor zavarhatjuk vissza őket patkányodúikba, ha veletek előbb végzünk. Ha két ellenség támad, előbb az egyiket öld meg, aztán a másikat…
– Azt hiszitek, velünk könnyebben elbánhattok?
– Kevesen vagytok.
– Hallottad mennydörgő kezemet. Vigvamjainkban olyan mennydörgő sárkányokat tartunk, amelyeknek hangjától összeomlanak a hegyek, és egyetlen dörrenéssel fákat csavarnak ki. A paszpahigok erről nem beszélnek?
A törzsfőnök hitetlenkedve rázta a fejét.
Aztán sokáig ültek egymással szemben, és hallgattak.
Akkor kezdett el jő étvággyal enni John Smith kapitány. Hogy az indiánokat először kannibáloknak tartotta, ezt soha nem szégyellte, és bevallom nektek, most már nem szégyellem én magam sem. Utóvégre oly nagy a világ, és annyiféle benne az ember.
Most a csodálat lett úrrá Smith kapitányon, az igazi csodálat. Úgy tűnt fel előtte, mintha egy parányi, táborokra bontott, de egységes birodalom területére csöppent volna, holott a valóság éppen ellenkező volt: e vadászó-gyűjtögető, kisebb részben kertészkedő népek példásan szervezett falvakban laktak, nemzetségeik, törzseik között azonban a látszólagosnál is lazább volt a kapcsolat, és maga a nagy Pauhetán is csak jámborul óhajtotta, hogy valamilyen egységes hatalmat kényszerítsen rájuk, olyan szövetséget teremtsen, mint amilyet fenn északon az irokézek már megalkottak törzseik között.
Mindezt azonban nem tudhatta John Smith kapitány, őt lenyűgözte a hadi szervezettség magas foka, a vadságnak és a mértéktartó ünnepélyességnek páratlan színjátéka, és ha lelke mélyén maradt is némi óvatoskodás, amely arra intette, hogy készüljön mindig a legrosszabbra, mert a természeti népek szeszélyesek és ravaszak – vállalkozott a bizonyításra, amikor Apacsankanu törzsfőnök hosszú hallgatás után, körülményes szóvirágok végén egyszer csak kibökte:
– Hallottam mennydörgő kezedet, láttam a táncoló tűt, amely megmutatja, merre kell menned, de a beszélő papirost… azt nem hiszem…
Sehol máshol olyan időjárást nem láttam, mint amilyent Virginiában tapasztaltam. A derült kék ég, langyos szellő, a füvek és a fák üde zöldje annak idején barátságos, enyhe időket jósolt. Abban az esztendőben azonban, mintha csak a mi jövetelünk ellen tiltakozna a természet, a rekkenő nyarat féktelen hideg tél váltotta fel; napokig szüntelenül esett a hó, hogy aztán egyik óráról a másikra kisüssön december derekán a nap, beálljon az olvadás, egyetlen víztengerré változzék minden… majd órák alatt ismét csontrepesztő fagy támadott reánk, hogy járni se tudtunk, és a vízben álló fákat jégpáncél fojtogatta.
Sosem láttam hóförgeteget, melyet villám és mennydörgés kísért volna – itt ilyen ritka, félelmetes természeti tünemények ijesztgettek unos-untalan bennünket. Mint ezen az emlékezetes éjszakán – amelyre még emlékezetesebb hajnal virradt.
Emlékszem jól. Egész éjszaka tombolt a hóförgeteg, és villámlott a mennybolt, hajnalban azonban derült kék égből sütött a nap, és hideg sugarai vastag hótakarón szikráztak.
Az északi bástyán álltam John Rolfe társaságában, aki a kapitány távozása óta gazdám és barátom is lett egy személyben.
– Tom, ha elég erősnek érzed magad, most már valóban elindulhatunk, hogy megkeressük a kapitányt. Ha ugyan megtaláljuk…
– Ha más nem, Pokahontasz biztosan tud róla.
– Pokahontasz… Kedves kis Pokahontasz… – Rolfe szeme messzire révedt. – Hm, az indián hercegnő.
– Mr. Todkill nevezte így először. Tréfából tette, de a többiek elhitték.
– Miért ne hitték volna? Hajdanában a legnagyobb törzsfőnökből lettek a keresztény királyok is. Egy napon Pauhetánból is király lesz. Pokahontaszból pedig hercegnő.
Reszketőset sóhajtottam a hideg levegőből. Gyanakvó izgalommal pillantottam Rolfe-ra, akinek hetyke bajusza alól most sem maradt el a hosszú szárú pipa. Talált elég dohányt, itt még vadon is termett, hát ő legalább jól kihasználta a nyarat: dohányt szárított télire, és most frisset morzsolt magának.
– Tegnap este?… – kezdtem.
– Határoztak. Nem megyünk haza. Kihúzzuk valahogy a telet.
– Ezek szerint bátran nekivághatunk az erdőnek. De hát miért határoztak így?
– Gyávaságból és számításból is, mint mindig – felelte Rolfe. Őrségen álltunk. Időnként végigpásztázott tekintetünk az irtáson túli erdőszélen. Komolyan vettük a kötelességünket. Mi ketten. Mert a többiek bizony az udvar közepén, tűz mellett melegedtek.
– Gyávaságból – folytatta Rolfe –, mert üres kézzel nem mernek hazamenni. Tudod, mi várna rájuk, ha egyszer perbe fogja őket a Királyi Virginia Társaság? Az, ami már sok kereskedő-kalandort utolért a kikötőkben vagy a-tyburni vesztőhelyen. Arany nélkül nem mernek hazamenni. Inkább megvárják Newport admirális visszatértét, inkább új leveleket írogatnak haza, inkább magyarázkodnak, de haza nem mennek.
– Arany, arany… – suttogtam magam elé. És egyszerre csak eszembe jutott, amit Pokahontasz mesélt. Az eltűnt gyarmatosokról és az elrejtett aranyról.
– Én tudom… – kezdtem fennhangon, de minthogyha valami vagy valaki megmarkolta volna a torkomat, elakadt a hangom.
Rolfe észre sem vette, folytatta tovább:
– Az üdvösségüket odaadnák egy marék aranyért. Félnek a hazatéréstől, még jobban a vizsgálatoktól, jóllehet azokra itt is sor kerülhet. Mit végeztek, mit nem, ki hogy teljesítette vállalt kötelezettségét. Na hiszen! A föld alól is előásnák most már Smith kapitányt. Persze csak azért, hogy mindent rákenjenek.
– És miféle számításból?
– Mert most már nincs miért hazamenni! Hahaha! Az ám, együtt van a triumvirátus! De nézd csak!
Izgatottan megragadta a karomat, és az erdő felé mutatott.
A fák között alakok mozogtak.
Indiánok.
Jól látszott, hogy a legszélső fáknál megállnak, óvatosan kifelé vizsgálódnak – el-elbújnak egy vastagabb fatörzs mögé, majd az egyikük kilép a tisztásra, és nyomában a többi is megindul az erőd felé. Hárman voltak, valószínűleg előőrsei egy nagyobb csapatnak.
Térdig tapostak a hóban. Átvágtak az irtáson, az erdő széle felé.
John Rolfe a sípjába fújt.
Riadó!
Micsoda zűrzavar támadt egyszeriben! Kiabálás, fegyvercsörgés, futó léptek zaja verte fel a hajnali csendet. Mi történt, mi a baj? Miért ez a fütty? Egyik a másiktól kérdezgette rémülten, s én, aki a bástya széléről visszafordulva néztem végig ezt a nevetséges riadalmat, elgondoltam magamban, ugyan mi végre is van Jamestownban olyan vasfegyelem, ha egyetlen riadó is kihoz a sodrából mindenkit.
Percy hadnagy ugrott mellém, megparancsolta, azonnal kiáltsak le az indiánoknak: kérdezzem meg, kifélék-mifélék, és hogy mit akarnak.
Csakhogy mire észbe kaptunk – azok már sehol sem voltak. A legutolsónak menekülő alakját még láttuk, de hamarosan azt is elnyelte az erdő.
– Hát ez mi volt? – néztünk egymásra.
Archer kilőtte utánuk a pisztolyát, példáját követték a harciasabbak, aztán olyan hetykén bámultak széjjel, mintha bizony egész hadsereget futamítottak volna meg.
Egy órába is beletelt, mire engedélyt kaptunk, hogy körülnézzünk egy kissé a környező erdőben. Gyanús volt az indiánok megfutamodása, nagyon is gyanús. Először mi ketten hagytuk el az erődöt: Rolfe meg én. Később utánunk settenkedett James Brumfield is – neki bizonyára mi voltunk gyanúsak –, majd mind többen és többen léptek ki a nagykapun, s most már igazán senki sem kért rá engedélyt.
A levelet pedig én vettem észre. Azon a ponton, ahol az Indiánok visszafutottak az erdőbe, egy bokor csupasz ágára nagy fehér papiros volt tűzve.
– A kapitány úr mappájából! – kiáltottam és odarohantam.
John Smith kapitány térképrajzoló útimappájából kitépett lap lebegett az ág hegyén. Diadallal mutattam Rolfenak, és lelkendezve vittük a táborba, ahol Ratcliffe nyilvánosan felolvasta.
Barátaim, rövid leszek…- így szólt a levél. – Könnyebben megsebesültem, Orapakszban őriznek mint foglyot, de barátságosak, és az a szándékuk, hogy Pauhetánhoz visznek. El ne ijesszétek azokat, akik levelemet viszik. Jamestownt csak híréből ismerik, ágyút, puskát nem hallottak, nem hiszik, hogy a papiros beszél. Ahol a levelet megtaláljátok, oda tegyetek ki meleg ruhát a részemre meg a könnyű olasz tőrömet. Vigyázzatok! Pauhetán meg akarja támadni Jamestownt! Tom, remélem meggyógyultál. Bizony hiányzol. Johnny barátom, szeretettel ölellek. Isten óvjon valamennyiötöket!
John Smith kapitány
Aztán még egy sor utóirat következett:
Ne aggódjatok! Küldetésemnek mindenképpen eleget teszek.
Smith kapitány levelét akkora örömmel fogadták, hogy a lelkendező, hurrázó emberek között alig találtam meg azokat, akik nem is olyan régen még a hazatérés mellett kardoskodtak.
Később Ratcliffe magához hívott. Az öreg Hunt tiszteletes úr ült mellette.
– Torn Savage – mondta –, nagy baj van.
Hallgattam.
– Tüstént elindulsz, és felkeresed a gazdádat. A kormányzótanács úgy határozott, hogy semmiképpen sem szabad foglyul ejtenünk az indián hercegnőt.
– Indián hercegnő? – bámultam.
Egyszerre csak kitört belőle az aggodalom. Úgy beszélt hozzám, mint egyenrangúhoz:
– Őrültség! Még csak az kéne, hogy ez a Pauhetán király panaszt tegyen őfelségénél! Vagy a franciákat hívja segítségül, hogy a leányát kiszabadítsák! Ügy mondták, a franciák is erre kódorognak már évek óta. Ahelyett, hogy aranyat vinnénk haza, hercegnőket vetünk fogságba, és diplomáciai bonyodalmakat okozunk. Őrültség! őrültség! Nem is tudom, hogy jutott eszébe a kapitánynak.
– Nem Smith kapitánynak jutott eszébe…
Rám meredt.
– Csomagolj és indulj! Ezt a levelet kell elvinned. James Brumfield fog elkísérni.
Ezekre a szavakra fejembe szállt a vér. Szinte megszédültem a dühtől. Miért éppen James Brumf ield?…
– Elnök úr – mondtam határozottan –, James Brumfielddal nem megyek.
– Micsoda?! – ordította váratlanul Ratcliffe. – Hallotta, tiszteletes uram, ezt a rebellist? Amit mondtam, megmondtam! Parancs ellen nincs lázadás, mert tüstént felakasztatlak!
– Akasztasson, elnök úr! Akkor legalább senki sem megy.
Néztük egymást. Én bizony nem féltem. Álltam a tekintetét.
– A fene essen beléd! – sziszegte.
Kitettük a fához a kapitány vastag posztózekéjéí, posztónadrágját, meleg harisnyáját meg az olasz tőrét.
Másnapra eltűnt minden. Sehogy sem tudtuk kilesni, mikor vitték el az indiánok.
Felszedelőzködtem tehát, és John Rolfe társaságában nekivágtam az erdőnek. Könnyű dolgom volt, mert a három indián csöppet sem igyekezett a nyomát eltüntetni. Talán el is felejtették, annyira meglepődtek a „beszélő papiros” varázsán.
A nyomokon haladtunk, de bárhogy is siettünk, nem értük utol őket.
Ekkor kezdődött az én megbolydult életem legkalandosabb fejezete. Annyi minden történt, és olyan rohanvást követték egymást az események, hogy bármiképp is igyekszem visszaemlékezni rájuk, csak kuszán és szaggatottan rajzanak elém.
Mentünk az erdőben, és amikor már végképp eltűnt hátunk mögött Jamestown fekete faerödje, Rolfe-hoz fordultam.
– Mi az. hogy triumvirátus?
Felnevetett.
– Három férfiból álló bizottságot jelent. Az ókori Rómában nagy hatalmuk volt a triumvirátusoknak.
– Nálunk a három férfi Ratcliffe, Martin és…?
– És Gabriel Archer – vágott a szavamba Rolfe. – Amikor még azt hitték, hogy John barátom meghalt, Archert vették be helyette. Így hát valóban együtt volt a triumvirátus. A három régi cimbora, akik még Londonban egymásra találtak.
És ahogy az erdő végtelen csendjében lassan botorkáltunk előre, Rolfe szavából mindent megértettem. Egy-egy félszó, gesztus, parányi célzás, amit annak idején sehogy sem értettem, most megvilágosodott előttem.
– Tudd meg, egyszerűen irigyek. Azért gyűlölik a kapitányt, mert nincs semmi adóssága. Nem érted? Wingfieldnek, Martinnak több részvénye van, az igaz, de az ahhoz szükséges pénzt kölcsönökből teremtették elő. Uzsorakamatra. A gazdád a saját pénzét adta, és a haszonból nem kell sehova sem leadnia… Hát ezt irigylik. A szabadságát.
Később így folytatta:
– Wingfield tekintélyét akarták felhasználni John ellenében. Most már nincs szükség reá. Ne félj, Wingfield mégsem rájuk fog panaszkodni…
Ezt akarták mindig. A hatalmat. Most már együtt vannak, hát minek is mennének haza? Meg aztán félnek is. Mondtam már, mitől!
… Hohó, a ládikó! Az bizony kacifántos ügy. Micsoda sugdosások, tervezgetések, vádaskodások folytak körülötte. Buta ötlet volt őfelségétől, annyi szent. Máig sem tudom, hogy maradt benne John neve. Mesélte, hogy te…
– Igen, igen – nevettem, és elmondtam rendre mindent, ahogy a hajón történt.
John Rolfe őszinte csodálattal nézett rám. Aztán akkorát nevetett, hogy azt hittem, hogy rosszul lesz. Még órák múlva is meg-megcsóválta a fejét, és felcsuklott belőle a vidámság.
– Jól megjárta az a sok marha! Megérdemlik. Istenemre!
Az első éjszakát az erdőben töltöttük. Nem jártam sohasem téli erdőben, mégis találtam olyan horpadást, amelynek mélyén széltől védve tölthettük az éjszakát. Emlékszem, kimondhatatlanul fáztunk, alig aludtunk valamit; egész éjjel ugráltunk, egymás hátát ütögettük, hogy meg ne fagyjunk. Nagy tüzet nem mertünk rakni, féltünk az erdőn kószáló indiánoktól; kis tűzünk, melyet a vadállatok távoltartására gyújtottunk, semmi meleget sem adott.
Hajnalban azt kérdezte Rolfe:
– Tudod, merre van Orapaksz?
– Nem, de a nyomok biztosan oda vezetnek.
– Ne szakadjunk el a folyótól.
– Ez már a mellékfolyó. Tudom. De a nyomok…
Rolfe az erdő ligetes, tisztásokkal váltakozó részére mutatott, ahol még jól ki lehetett venni az előttünk járó bennszülöttek nyomait.
A kelő nap és a feltámadó meleg szél gyorsan olvasztotta mindenfelé a havat.
Futni kezdtünk, hogy minél nagyobb utat megtehessünk a még látható csapáson. De csakhamar utunkat állta a hirtelen támadt sártenger, és akkor már nem volt más választásunk, mint a víz partján vánszorogni tovább. Azt az egész napot elvesztegettük, alig haladtunk valamit, ziháltunk a fáradtságtól, és amikor már a sárban új nyomokra leltünk, nem tudtuk eldönteni, vajon kövessük-e vagy sem.
Attól féltem, eltévedünk, sose jutunk majd utunk céljához.
Leültünk hát, hogy rendezzük gondolatainkat. De nem sokáig nyughattunk így, mert hirtelen az az érzésem támadt, mintha figyelnének.
– Pszt! – figyelmeztettem Rolfe-ot. Felugrottam, előkaptam pisztolyomat, és halkan felhúztam a kakasát. Rolfe követte példámat.
Körülnéztem.
A nap lassan ereszkedett a látóhatár felé. A fák között már alkonyi szürkeség honolt.
Felkiáltottam.
– Hej, ki vagy?!
De csak a csend felelt rá, a hideg szél halk zúgásával.
Orapaksz.
John Rolfe tüstént elővette kicsiny tükröcskéit, mihelyt az őröket megláttuk. Hagyja, mondtam neki, ezek olyan értékek, amelyeket nem szabad elkótyavetyélnünk. És büszke voltam rá, hogy tapasztaltabb és körültekintőbb vagyok, mint társam, aki kereskedő, és sokfelé járt már életében.
Apacsankanut nem ilyennek képzeltem. A kapitány azt írta, barátságosan fogadták, Apacsankanu azonban kurtánfurcsán, kajánul felelt a kérdéseimre.
– A beszélő papiros azt mondta, a Legbátrabb Harcos a te vendéged. Beszélni szeretnénk vele.
– Te vagy… Tom?
– Tom – javítottam ki.
– Pokahontasz téged ejtett foglyul?
– Igen – bólintottam.
– Akkor itt maradsz, és megvárod, amíg a nagy Pauhetán dönt a sorsod felől.
Rémülten néztem Rolfe-ra. Lefordítottam neki, amit a törzsfőnök mondott. Elővettük ajándékainkat, de nem sokra jutottunk vele.
– Tappahanok messze van.
– Hát már nincs itt a Legbátrabb Harcos?
– Te magad mondod. Ha tudod, miért kérdezed? Ti, fehérek, ravaszak vagytok, mint a dögevő farkas.
Elöntött a méreg.
– Te pedig buta vagy, mint Mkó, a medve! – kiáltottam, – Hogy merészelsz fogva tartani, amikor a pauhetánok törzse befogadott és én Pokahontasz legjobb barátja vagyok?!
– A pauhetánok nem fogadtak be, de lehet, hogy megteszik, mert Pokahontasz valóban nettopaunak nevezett. Eredj utadra, de a társad itt marad. A Legbátrabb Harcost Tappahanok lakói kérték. Azt mondják, pár esztendeje ez a fehér ember járt itt, és megölte a törzsfőnöküket.
– John Smith sohasem járt itt! – kiáltottam. Apacsankanu intett.
– Eredj! Az igazság olyan, mint a hajnal. Mindig eljön, ha nem várjuk, akkor is.
Hát így szakadt el tőlem John Rolfe. Még integetett is utánam, amikor a bizonytalanul megadott útirány szerint egymagámban ismét nekivágtam a vadonnak. Apacsankanu azt mondta, megkíméli az életét. Legalább addig, amíg a Legbátrabb Harcosról ki nem derül az igazság.
Az erdőtől nem féltem. Jártam már nemegyszer egymagám a vadonságot, tudtam, mire kell vigyázni, mire nem. Ráadásul a téli erdő józanabb, őszintébb, mint a nyári lombok kusza, bolondos kiismerhetetlensége.
Nem féltem az erdőtől, pedig van veszedelem ilyenkor is. A medvétől nem féltem, az most a legsűrűbb bozótosok mélyén alussza álmát – arra amúgy sem járok. Ilyenkor csak az ezüstoroszlán, a puma veszélyes, amely nem találván rá az elvackolódott kisebb-nagyobb rágcsálókra, sokszor éhesen kódorog, és megtámadja leshelyéről az embert is. Ezért elkerültem a túl sűrű erdőket, és hacsak tehettem, hajnalban aludtam, az éjszakákat tüzemnél, ébren töltöttem.
Az erdőtől nem féltem, mondom. Valami mástól féltem én, és ez az érthetetlennek, oktalannak látszó félelem majdnem végzetes bajt okozott.
Már a harmadik kis indián falut is magam mögött hagytam, mindenhol szívesen fogadtak, megcsodáltak, és örültek, hogy tudok a nyelvükön. Elláttak étellel-itallal, de kísérőül senki sem vállalkozott. Továbbmentem tehát, s amikor elfogyott az élelmem, nagy szerencsémre pisztolyommal sikerült egy szarvasborjat meglőnöm. A kis állat gyönge húsát megsütöttem, és egyik combjából alaposan belakmároztam, aztán újult erővel mentem tovább, hogy mihamarabb elérjem gazdámat.
Ám alig mentem fél mérföldet, amikor eszembe jutott, hogy jó lett volna a borjú másik combját alaposan átsütni, hogy magammal vihessem. Ki tudja, mikor lesz még egyszer ilyen vadásszerencsém?
Az időt sajnáltam csak, a fáradságot nem. Visszamentem táborhelyemhez, és közben szidtam magamat, mondván, csakis a fehér ember lehet ennyire oktalan és pazarló, a bennszülött bizonyára takarékosabban bánik az erdő ajándékaival.
Egyszerre csak megtorpantam, mintha földbe gyökerezett volna a lábam.
Kioltott tüzem – füstölt. Nem égett, de füstölt, noha jól emlékeztem rá, hogy alaposan eltapostam.
És a szarvas – sehol!
Kimeredt szemmel bámultam a földre. Kiverte homlokomat a hideg veríték, ahogy pisztolyomat előrántva körülvizsgálódtam.
– Ki van itt?! – ordítottam hirtelen. Majd bizonytalanul hozzátettem: – Pokahontasz, te vagy?
De nem válaszolt senki.
Körülvizsgálódtam táborhelyemen. A fagyott talajon azonban csak saját nyomaimat találtam. A bőrcsizma nyomát… ámbár a nyomolvasáshoz nem sokat értettem, és ha mokasszin nyomát látom, talán fel sem ismerem.
Valaki követ.
Siettem, szinte rohantam tovább. Nagy kerülőket tettem, csak hogy a tisztáson maradhassak. Vissza-visszanéztem, megugrottam, félnapokig lövésre kész pisztollyal gyalogoltam, hogy a kezem, a nyakam már fájt, és káprázott a szemem.
Felmásztam egy fára, hogy tájékozódjam, majd óra hosszáig egy patak hideg vizében láboltam, csak hogy megtévesszem üldözőmet.
Amikor kivergődtem a partra, nagy kerülővel visszatértem saját nyomomra, de nem találtam mást, mint csizmám nyomát, amely egy helyen magas fához vezetett, és akkor már nem emlékeztem rá, vajon arra a fára másztam-e fel vagy pedig egy másikra…
S ahogy mind messzebb jutottam a vadonban, félelmem egyre nőtt.
Hangokat hallottam az éjszakában. És elfutó, rejtőző alakokat véltem felismerni a nappali fényben.
Ó, hányszor felcsattant a hangom:
– Ki van itt? – És utána hányszor hallatszott az erdő csendjében zaklatott zihálásom.
Nem Pokahontasz követ. Semmiképpen. Azt megérezném.
– A levél – mondtam hangosan. – El kell olvasnom, mert hátha elveszik tőlem. Hátha elvész, és nem tudom átadni.
El kell olvasnom, hogy emberi szót „halljak”. Bárcsak ne nyitottam volna fel!
… Jamestown kormányzótanácsa nevében megparancsolom Kegyelmednek, hogy az indián hercegnő foglyul ejtésének gondolatával hagyjon fel! Újabb meggondolásaink szerint Pauhetán nagy főnökkel úgy kell tárgyalnunk, mint Virginia bennszülött királyával, akinek kegyétől függ az angol gyarmat sorsa. Semmi kétség: eddigi sikertelenségeink annak tudhatok be, hogy Jakab királyunk őfelségétől nem hoztunk alkirályi koronát Pauhetán számára…
Micsoda hazugság! Uramisten, micsoda pimasz, kenetteljes hazugság!
… valamennyiünk előtt köztudomású – folytatódott a levél –, hogy a szép indián hercegnő gyengéd érzelmekkel viseltetik Kegyelmed iránt. Ezért dícsérjük elhatározását, hogy mielőbb szorosra akarja fűzni kapcsolatait a királyi családdal.
Elhatározását… Miféle elhatározásról írnak ezek? És szoros kapcsolatokról? Átkozott csirkefogók, szerencselovagok, bitangok! Miféle merényletre készültök a gazdám ellen?
Pokahontasz ellen…
… noha jól tudjuk, hogy Kegyelmed igaz, keresztényi hitét mélyen sértené, ha pogány fehérszeméllyel pogány szertartás szerint kellene frigyre lépnie, mégis arra kérjük, hogy ha a házassághoz szükséges atyai beleegyezést megkapták, ne késlekedjék nőül venni Pokahontasz hercegnőt, akinek megkeresztelésére Hunt tiszteletes úr véleménye szerint később is sor kerülhet.
Leengedtem a levelet, és sokáig magam elé bámultam. Végigcsorgott arcomon a könny.
Hangtalanul sírtam.
Pokahontasz, drága Pokahontasz! Mi vagy te az ő szemükben? Pogány fehérszemély. Hitvány kis bábu egy sakktáblán, akivel nagyszerűen mentegethetik majd saját aljasságukat. Mit tudják ők, micsoda nagy lélek lakozik benned? Hogy senki más, csakis te leszel minden indiánok királya itten!… És John Smith kapitány! Mi vagy te az ő szemükben? Senkiházi, kalandor katona, akinek ráadásul adósságai sincsenek, és ezért tisztán az övé minden arany, amit itt szerez. S akinek elég egy elnöki parancs, hogy csúfot űzzön egy különös kislány tiszta szerelméből.
Ó, Pokahontasz, drága Pokahontasz!
Égett az arcom. Úgy lángolt, hogy nem éreztem a metszően hideg szelet, amely végigsüvöltött a tájon. Metszően hideg volt a szél, az a tél volt a Nagy Hideg esztendeje. Az egész világon rettentő fagyokat láttak, azt mondták később, hogy Nápolyban hó esett, hát itt Virginiában meg új és új rohamra indult az óceáni fagy.
… tudomásunkra jutott, hogy az előttünk járt gyarmatosok hatalmas aranykincse az indiánok kezén van. Ha a házassággal egy időben a kincset is megszerzi, számíthat a kormányzótanács messzemenő támogatására. Bizonyára Kegyelmed is szívesebben írná ezentúl a nevét így: Sir John Smith. Üdvözli jó barátsággal
John Ralcliffe elnök
Hát még ez is! Ezért találták ki az egészet. És a negédes Ratcliffe rögtön a lovagi címet ígérgeti. Teheti, nem rajta múlik…
Keményen összeszorított markomban hitvány gubanccá gyűrődött a papiros. Ordítani szerettem volna, nekimenni az egész hazug, rohadt világnak…
S mintha ág reccsent volna mögöttem.
– Hejjej! – üvöltöttem torkomszakadtából az indiánok harci kiáltását, és felpattanva helyemről, kapásból belelőttem a bozótba, amerről a zörejeket hallottam. Sistergett a száraz avar, szétfröccsentek a fagyott levelek, letört néhány gally. Úgy tűnt valóban, mintha szaladt volna ott valaki.
– Megöllek! Ki vagy te? Hej, megöllek!
S akkor egyszerre csak a tisztás másik széléről egy csengő kiáltás:
– Nettopau!
– Verovokomokóba megy! Hallod, Tom? A Legbátrabb Harcos a mi vendégünk lesz!
– Pokahontasz! Drága Pokahontasz!
– Ne menj már Tappahanokba. Nagy nevetés volt ott. Mert azt hitték, a törzsfőnökük gyilkosát kaparintották meg. De hát az a fehér ember nagyon magas és nagyon sovány volt. Nem olyan, mint ő.
– Pokahontasz… ó, te szegény kis lélek!
– Nagyon kiabáltál. Mi történt? Nem láttam senkit. Beteg vagy talán?
Megsimogatta arcomat. Meleg volt a keze és puha tapintású. Megcsókoltam.
Riadt, kislányos csodálkozással meredt rám. Most nem láttam magabiztos, asszonyos mosolyát. Valami értetlen, szomorú szeretettel nézett.
– Azt mondtad egyszer, hogy akik kezet csókolnak…
– Pokahontasz – vágtam a szavába –, ne menj sehová, ne menj a kapitány után, ne hallgass senki szavára! Érted, érted, Pokahontasz? Nagy veszedelem közeleg. Én érzem, én tudom. Csak nekem higgy, csak nekem!
És hozzátettem, alig hallhatóan:
– Mert csakis én szeretlek téged… Megrázta a fejét. Nevetett.
Megindultunk Verovokomokó felé, amely nem volt innen messze. És átvágtunk az erdőkön meg a furcsa, élettelen mezőkön is, ahol szabálytalan rendben nagy faemelvények álltak. Az indián sírok. Láttam a tetemeket és láttam az emelvények alatt keringeni a dögevő hiénákat is, de nem kérdeztem meg Pokahontasztól, fél-e vagy sem. Úgy lehet, igazán csak tőlem félhetett, mert mint az eszelős, folyton-folyvást csak ezt kiáltoztam feléje:
– Pokahontasz! Ne menj oda, drága Pokahontasz! Ne higgy a kapitánynak, ne higgy senkinek!
Hirtelen megállt, és egy hatalmas tölgyfára mutatott.
– Ahol először ágazik szét, ott van az odú. Abban megtalálod.
– Mit?
– Houh! Az aranyat. Amiről beszéltem.
Meg sem álltam, legyintettem, mentünk tovább. Az idő enyhült, megint esni kezdett, és a hópelyhek függönyében saját hangom is valami kísérteties, bánatos zenét kapott.
– Nem szabad, Pokahontasz. Nem szabad hinned! Csak nekem higgy! Nagy a veszedelem.
Ott voltam, amikor eldőlt Amerika sorsa.
Verovokomokó közepén, a nagy házban szorongtunk. Pokahontasz meg én meghúzódtunk az egyik sarokban, szinte észrevétlenül elvesztünk a tömegben, de innen mindent jól láttunk és hallottunk. Körülöttünk ünnepélyes és méltóságteljes csendben az indián harcosok álltak. Úgy láttam, hegy a törzsek legjobb harcosai kísérték el főnökeiket, mert előttük a hosszú lócákon fehér őzbőr ruhákban, az ezüstoroszlán irhájával a nyakukban – de mindössze egyetlen tollal, a kondorkeselyű tollával a varkocsukban – a törzsfőnökök ültek. Ott láttam Apacsankanut is, és felfedeztem Appemetak kövér alakját, aki asszony létére is tollat viselt a hajában. Végképp nem értettem, miféle rangsorolás divatozik az indiánoknál, de nem volt rá időm, hogy ezen tépelődjem, mert minden figyelmemet a ház közepén zajló események kötötték le.
A helyiség másik végében nagy tűz égett, amelynek füstje ugyan a tetőnyíláson át távozott, de maradt elegendő idebenn is ahhoz, hogy ijesztően megnövessze az emberek árnyékát, és fojtogassa a torkokat.
A tűztől nem messze – s éppen a nagyobbik fal közepén –, medvebőrökkel, finom hódprémekkel letakart alacsony kereveten trónolt a híres Pauhetán, minden algonkin törzs nagy főnöke.
Csodálattal néztem rá. Fiatalabbnak hittem, s nagyon öreg volt, jóllehet erről csak hatalmas tollkoronája alól kibukó ősz haja árulkodott, ősz haja, ráncos arca, inas karja és csontos, fedetlen melle mutatta igazán a korát, mert máskülönben magas, szikár, erős hangú és hirtelen mozgású férfinak mutatkozott, olyan fajtának, akin nem egykönnyen vesz erőt az idő múlása.
Körülötte feleségei álltak. A kereveten mellette legkedvesebb asszonya kuporgott.
Előtte a Legbátrabb Harcos állt.
John Smith kapitány.
Egymást nézték most. Szótlanul.
A kapitány fegyvertelen volt, de zekéjét is levetette, talán hogy annál nagyobb feltűnést keltsen híresen gyönyörű mellvértjével, amely valóban elkápráztatta a harcosokat, mert beléptekor akaratlanul is felhangzott az indián csodálkozás furcsa torokhangja:
– Houh!
Láttam, hogy Pauhetán medvekarmokból fűzött nyakláncához nyúl, és egy röpke mozdulattal végigsimítja.
Éreztem, hogy Pokahontasz megszorítja a kezemet. S hallottam parányi sóhajtását is.
Féltettem a kapitányt. Akkor már megtudtam, miféle nagy tanácskozások folytak Pauhetán és az indián törzsek között. Úgy látszott, nem jutnak megegyezésre. Mert hiába volt az agg törzsfőnök minden erélye, a törzsek a maguk igazát hajtogatták: el kell pusztítani a fehér idegenek erődjét, csak azután ismerik el nagy főnöknek Pauhetánt. És mert az indiánok szívesen és könnyen szónokolnak, a rövidke érvek felsorolása is naphosszat tartott.
John Smith kapitány képviselte itt Jamestown erődjét és a fehér idegeneket – ily módon az ő sorsa jelképezte volna az indiánok elhatározását és az angolok sorsát.
Tudtam azt is: a törzsek máris sok panasszal éltek az angolok ellen. A totemoszlop ledöntése (az én szerencsétlen ötletem) keltette a legnagyobb felháborodást. A fehér idegenek azért jöttek – mondták –, hogy elfoglalják az indánok földjét, és azért telepedtek meg oly messzire a tengerparttól, hogy minél közelebb legyenek az Allegheny-hegységből előnyomuló nagy ellenséghez, az irokézekhez.
A csend, amely most a két emberről ráterjedt a gyülekezetre is, kezdett kibírhatatlanná lenni. Ők meg úgy nézték egymást, olyan különös, merev tekintettel, ahogy kígyó bűvöli az áldozatát.
Tudtam jól, a kapitány kivágta magát ennél nagyobb veszedelmekből is. Szerencséje sohasem hagyta cserben - egy pillanatra mégis megingott nagy belső lázadozásom, és miközben Pauhetán ítéletére vártunk, magamban egy röpke pillanatra igazat adtam Ratcliffe levelének.
Nem vett észre Smith kapitány. És nem volt semmi mód rá, hogy a levelet hozzá juttassam.
– Ha az én vigvamomba jön Pauhetán nagy főnök, szíves szóval fogadom majd, és leültetem, hogy egyék – szólalt meg hirtelen a kapitány, és csípőre tette a kezét.
– Mert barátként megyek hozzád, és te tudod, hogy nincsenek rossz szándékaim. Az ellenséget azonban nem szokás leültetni. Az ellenség fogoly, aki a kínzócölöpre jut.
– Nem félek tőled, Pauhetán. És nem félek tőletek sem, harcosok! Engem megölhettek, de a durranó kezeket és a mennydörgő csöveket nem tudjátok megölni!
Szavaira mozgolódás támadt. Valaki felkiáltott: „El kell pusztítani őket!” Majd egy másik: „Vissza kell zavarni a Nagy Vízre valamennyit!” S mert az indián a tanácsban máskor kivárja sorát, és mindig körülményesen szónokol, ezekből a felkiáltásokból látszott, hogy a végsőkig hevült a hangulat.
Pauhetán némán mosolygott. Vércse tátogatására, hiéna vicsorgására emlékeztetett fogatlan mosolya.
Appemetak főnökasszony felugrott helyéről, és nem várva engedélyt a szólásra, gyorsan pergő szavával kiáltotta:
– A négy égtáj felé fújtuk együtt a kalumet füstjét, és a négy égtáj szelleme látta szövetségünket! A vampumövet varázslónk szent házában őrizzük. De a kígyászsast is odahagyják fiókái, ha megvénülvén ide-oda csapkod… Pauhetán nagy főnök feje fehér, belepte a hó, és esze olyan lett, mint a kisgyermeké. Fél a mennydörgő csövektől és a durranó kezektől, pedig ha megöljük a fehér idegeneket, elhallgatnak fegyvereik is. Ha meg nem öljük őket… akkor vége a szövetségnek! Houh, megmondtam!
– Houh! – hördült fel a tömeg, mindenki előrenyújtotta nyakát, és várta, mit felel majd a nagy főnök.
Pauhetán nem méltatta feleletre Appemetak főnökasszonyt. A kapitányhoz fordult.
– Miért jöttetek? – kérdezte nyersen és röviden. (Pokahontasz úgy szorította a kezemet, hogy szinte fájt. Mintha a szívemet szorította volna…)
– Hallottál már a kegyetlen spanyolokról? – kérdezte a kapitány. – Hajóimat a spanyolok üldözték, vihar támadt, kikötőt nem találtam. Most itt kell vesztegelnem, amíg uram vissza nem tér.
Pauhetán bólintott, mint aki elfogadja a választ. Ránézett Appemetakra, s az lesütötte a szemét.
– Ki az urad? A díszes ruhájú?
– Van nála nagyobb úr is. A legnagyobb úr a világon. A te urad is.
– Nekem nincs uram. Pauhetán minden indiánok nagy főnöke. De felelj: miért nem a Nagy Sós Víz partján táboroztok?
John Smith szeme megrebbent. Fáradtnak látszott, és dühösnek is. Úgy állt Pauhetán előtt, mint aki azt mondja: „Jössz te még az én utcámba, dölyfös vadember!”
– Mert ellenségeid az én ellenségeim is. Testvéreim már jártak ezen a földön, és a monokánok megölték őket. Halálukat akartuk megbosszulni.
Pauhetán ismét Appemetakra nézett. Közben mosolygott is, mert az a ravasz vénember tudott fenyegetni azzal is, ha mosolygott.
– Én másképpen tudom!
Vadul felnevetett. Kezével alig észrevehetően intett, mire négy harcos előugrott a sorból, és vad erővel lefogták John Smith kapitányt.
Ekkor mások jöttek elő, és hatalmas követ gördítettek a nagy főnök trónusa elé. Néhány erőteljes mozdulat, még egy utolsó, kétségbeesett szabadulási kísérlet, és John Smith, annyi kalandnak győzelmes hőse, ott feküdt végítéletre várva Pauhetán nagy főnök lába előtt.
A vénember felugrott, a kapitány fölé hajolt, és mély torokhangján kiáltva megismételte a kérdéseit.
Smith nem felelt. Rettentő helyzetében most ő mosolygott. S mert a mosolyában nem lehetett fenyegetés, ám félelem se – ijesztő és rettenetes mosoly volt ez –, a nagy főnök is hátrahőkölt.
– Minden szavad hazugság! – sziszegte Pauhetán. – Senki sem üldözött benneteket, és nem is ismeritek a monokánok törzsét. Ha tudni akarod, te fehér idegen: én öltem meg azokat, akik előtted itt jártak! És én öllek meg téged is, mert tudja meg minden indián testvérem: a kígyászsas még mindig eltalálja áldozatát, és nem hagyják el fiókái! Hadd tudja meg mindenki: ha be is fúttá fejemet a hó, nem fútta el a szent pipa füstjét, és nem futta el a szavamat sem!
– Houh! A szavad a miénk! – kiáltották a törzsfőnökök. A négy harcos felemelte tomahaukját, és Pauhetán intésére várt, hogy lecsapjon vele gazdám fejére…
Megszédültem. A hosszú vándorlás, az átélt izgalmak, e végzetes, jelenet és saját tehetetlenségem tudata felőrölték erőimet. Pokahontaszba akartam kapaszkodni – de már nem volt kibe.
Kis kezével még utoljára vadul megszorította karomat, aztán hangos kiáltással ugrott ki a harcosok sorából.
– Nem engedem! Ha megölitek, engem is megöltök! A Legbátrabb Harcos az én foglyom! Nézzétek, nézzétek, itt hordom a haját! Vágtam a hajából, meg is ölhettem volna, az én foglyom, és senki másé!
Félrelökte a harcosokat, féltőn ráborult Smith kapitányra.
Pár pillanatig csak ijedt, aggódó zihálása hallatszott:
– Pauhetán apánk testvéréül akarta fogadni a Legbátrabb Harcost. Jól tudom. Akarja, de nem teszi meg. Mert megzavarja a fejét annak a kövér banyának a röfögése! Pfuj, hát mégis olyan az esze, mint a gyereké?! Vagy azt hiszi talán Pauhetán apánk, hogy a fehér idegenek nagy főnöke mindenkire hallgat? Az bezzeg azt teszi, amit ő akar! Azért hatalmasabb mindenkinél!
Nem volt senki, aki Pokahontasz szavait félbeszakította volna.
Boszorkány volt ő, ma is állítom, – mert egyszerűen megbénult az a sok nép, és még Appemetak sem szólt rá, pedig megtehette volna.
Egyetlen szó hallatszott nagy sokára. Gyöngéd és mosolygós volt ez a szó:
– Pokahontasz…
Pauhetán nagy főnök ejtette ki ezt a szót, de megszépült, megenyhült mosolyát már csak homályosan láttam.
Elájultam.
Nem tudom, meddig voltam eszméletlen.
Bozontos, vad álmaimban rémekkel viaskodtam, vizekben fulladoztam, és magas hegyekről zuhantam. Amikor végre magamhoz tértem, nagy csend vett körül. Egy ijedt arcú indián néniké hajolt fölém, inni adott, és azt kérdezte, éhes vagyok-e.
– Pokahontasz? – ez volt az első szavam.
– A kis Pokahontasz nincs itt – mosolygott. – A pauhetánok törzse egy harcossal több lett. A te uradat befogadtuk, nevet is kapott. Nantakvod lett a neve, ami annyit jelent: Akit Szeretnek. Megígérte Pauhetán nagy főnöknek, hogy két mennydörgő csövet meg egy köszörűkövet küld neki ajándékul.
– Pokahontasz? – ismételtem türelmetlenül a kérdést.
– Nincs itt Nantakvod megígérte Pauhetán nagy főnöknek, hogy akkora kék gyöngyöt küld majd neki, amilyet csak a királyotok visel a koronájában. Pokahontasz nagyot nevetett, és mutatta, hogy ő már kapott olyan gyöngyöt; Nantakvod nagyon elszomorodott, Pokahontaszt – pedig megkorbácsolták, mert nem árulta el, kitől kapta a gyöngyöt. Tegnap a te urad hazaindult, és megparancsolta, hogy vigyázzunk rád. Azt mondta, Pokahontasz vigyázzon – rád, de ő megszökött…
– Megszökött! – jajdultam fel. – Megszökött, és utána ment!
Kerestem Ratcliffe levelét. Az öregasszony elmesélte, hogy a kapitány megtalálta nálam a levelet, el is olvasta a „beszélő papirost”, aztán nagyot nevetve eltépte és szétszórta. Darabjait a falubeli vénasszonyok összeszedték, és kagylócskákba zárva a gyerekek nyakába akasztották, a rossz szellemek ellen.
Pokahontasznak nem szabad Jamestownba mennie! Vége mindennek, ha oda megy! – dörömbölt bennem a lázas gondolat. Felültem, felhúztam csizmámat, enni kértem, és hogy erőre kapjak, erőszakkal tömtem magamba az ételt. Inni is kértem, a borhoz hasonló, kukoricából erjesztett indián italt, aztán összekészítve holmimat, gyors és határozott istenhozzádot mondtam Verovokomokónak.
Innen már tudtam az utat. A temetőréten kell keresztülvágnom, majd jobbra fordulnom, és egy hatalmas erdőséget nagy ívben megkerülve eljuthatok a James folyó partjára, ahol már csak a víz folyását kell követnem…
Mégsem ezen az úton megyek.
Úgy okoskodtam, John Smith kapitány ezt a hosszabb utat választja majd indián kísérőivel, de Pokahontasz bizonyára átvágja a kanyart, és az erdei utat követi. Nehéz út ez, vízmosások és szakadékok váltakoznak benne, de sietnie sem kell, hogy beérje a kapitányt, a két út között akkora a különbség.
De annál jobban kell nekem szednem a lábam, ha utol akarom érni a könnyű léptű Pokahontaszt.
Szinte futottam Verovokomokóból. Nem törődtem vele, néznék-e utánam, vagy sem, követnek-e vagy sem. Rohantam, mint a megszállott, mert szinte ordított bennem egy hang: ne engedd Jamestownba Pokahontaszt! Mentsd meg! Mentsd meg!
De miért? Hiszen nem törnek az életére, hiszen hercegnőt csinálnak belőle!
Hát éppen az a vég, az az összeomlás! Aki a természet ölén nő fel, méreg annak minden hazugság. Megmérgezik Pokahontaszt. Megölik a lelkét…
Rohantam.
A talaj szikkadni kezdett, de még lágy volt az olvadó, majd újra megfagyó havaktól. Pokahontasz nyomát könnyen felismertem: kicsiny mokasszinja sietős, apró léptekről tanúskodott.
Átvágtam a temetőréten, az indián sírok között. Nagy volt ez a rét, és én gyakorlatlan nyomolvasó lévén, megzavarodtam. Egy ideig azon a nyomon siettem, amelyet idefelé jövet mi magunk hagytunk. Csak későn vettem észre a magam csizmájának a nyomát, addig nem is figyeltem. Kétségbeesetten keringtem a rég megholt harcosok tetemei között, fel-felrebbentve a fekete varjakat és olykor megbotolva egy-egy emberi csontban.
S egyszerre csak ott álltam a hatalmas tölgyfa alatt.
Ahol kettéágazik. Ott van a kincs.
Felnéztem a lombjukat vesztett ágakra.
Nagyot dobbant a szívem.
A kincs, amelyről gyermekkorom álmait szövögettem. A fa, amelyet annyiszor megálmodtam. Hát minden eljön egyszer, minden álmunk valóra válik. Úgy igaz!
De mégsem! Átkozott legyen az arany, amely megrontja az embereket, átkozott, mert hazugokat nevelt, mert gyilkosokat buzdít, mert tiszta szíveket mocskol! Nem kell! Ezerszer is nem!!! Önmagammal vitáztam, talán kiáltoztam is. Majd-hirtelen elakadt a hangom.
Pokahontasz kicsiny mokasszinja itt taposódott a fa körül, pedig idefelé jövet csak messziről mutatta a tölgyet. Idejött tehát, s elvitte a kincset. Viszi a kapitánynak! Tudja jól, hogy a fehér ember szívét az arany csillogása ejti meg legkönnyebben… Öklömmel belevágtam a levegőbe. Ó, te ostoba… te drága, ostoba kis Pokahontasz! Mit tettél?! Mi lesz, ha az aranyat meglátják nálad a táborbeliek?
Vizsgáltam a nyomokat. Es egyszerre csak megint észrevettem mellettük a csizmám nyomait. Valahonnan a távoli fák felől csatlakoztak Pokahontasz nyomaihoz.
Hogyan? Én itt még soha nem jártam!
Dobogó szívvel léptem a nyomba. Nem volt az se nagyobb, se kisebb, mint az én csizmám.
Rettentő gyanú ébredt bennem, és egy hangos kiáltással most már valóban futásnak eredtem.
Hideg és józan volt a téli erdő.
Mint vesszőfutásnál a katonák, részvétlenül álltak előttem és mögöttem a fekete törzsű fák. Hajlós, kegyetlen ágaikkal arcomba csaptak, végigsuhintották hátamat, de sem hanggal, sem zajjal nem ijesztettek többé. Rohantam közöttük, csizmám ütemesen dobbant a szikkadó talajon, élesen csattantak talpam alatt a kettőbe hasadó száraz gallyak, és hangos lihegésem mintha az erdő izgatott sor haja volna.
Apró hó szitáit. Most még jól kirajzolta a nyomokat, de tudtam, ha vastagon kezd esni, hamarosan vége mindennek.
Pokahontasz nyomán rohantam. S szemem előtt ott vonult a másik is.
Jól éreztem tehát! Jól sejtettem! Engem is ő követett, és most Pokahontasz után eredt.
A nyomokból azt is kiolvashattam, hogy Pokahontasz észrevette üldözőjét. A mokasszin apró nyoma úttalan utakra vezetett. A legsűrűbb vadon, a tövises bozót, a csuszamlós árok voltak az útjai.
A másik rendületlenül követte. S láttam, hogy a mokasszin nagy ívben elhajlik, nagy vargabetűket tett, köröket írt le; csoda, hogy követni tudtam.
Követtem mégis! Futottam, ahol lépkedni se tudnék máskor, ugrottam ott is, ahol ma félve ereszkednék, és felszökkentem a vízmosások mélyéről kapaszkodás nélkül.
Pokahontasz! Pokahontasz!
Órák hosszat rohanhattam így.
Aztán egyszerre csak észrevettem a ládát. Csoda, hogy észrevettem, rézverete csillant idegenül a szemembe. Odaugrottam, lesepertem róla a nemrég rátakart száraz leveleket – és akkor hangosan felkiáltottam meglepetésemben.
Fekete ébenfa ládikó volt ez is, nem nagyobb, csak akkora, hogy kézben viheti az ember. A rézvereteket zöld patina vonta be, csak egy helyen fénylett frissen a sárga fém, ahol ruha vagy valami kemény tárgy ledörzsölhette.
Fedelén nagy repedés látszott, ez volt a legfeltűnőbb rajta. A lakatja sem volt meg, és ahogy megemeltem kissé, szinte magától felnyílott.
Az eltűnt gyarmatból, íme, ennyi megmaradt!
Fekete ládikó – szakasztott mása annak, amely körül hajónkon annyi bonyodalom támadt. S ki tudja, ez is mennyi marakodást okozott. S benne az arany. Beletúrtam fáradtságtól reszkető kezemmel az aranylemezkék és a gyöngyök közé, amelyeknek csillogása a tengert idézte fel emlékezetemben. A tengert, amelyen egy ugyanilyen ládikó himbálózott azon a bizonyos hajnalon…
Akkor hirtelen az a kiáltás…
Mint a villám, ugrottam fel a helyemről. Egy mozdulattal visszarúgtam a ládát a bokor tövéhez, az avar térnetőjébe, és a hang irányában újra futásnak eredtem.
Nem csalhatott meg az erdei visszhang. Távolban a fák törzse között is előviláglott az ég világosszürkéje, ott már ismerős lesz a táj. Tisztás következik, a tisztás végén lejtő, azon túl pedig újra a mocsárerdő sűrűje… És semmi kétség, onnan jött a hang!
De már fáradt voltam. Nagyon fáradt. Az órák óta tartó hajszát kár volt megszakítani. Az egyszer ellazuló izmoknak többé nem voltam ura: egész testemben remegtem és futás közben meg-megroggyant a lábam. Sípolt a mellem, torkomból hörgő hangok törtek elő, csapzott hajam arcomba hullott, és verítékem dühös könnyeimmel keverve szivárgott végig arcomon. Sapkámat, köntösömet elhajítottam, hogy könnyebben fussak, de már nem volt semmi erőm, és már csak átkozhattam magamat, amiért megtörpantam rövid álmodozásra az ébenfa ládikónál, ahelyett, hogy Pokahontasz segítségére sietnék.
Most újra hangzott a kiáltás, élesen, ismerős hangsúllyal, de érthetetlenül.
Száz lépés volt hátra az erdő széléig, de akkor már nem bírtam futni. Szinte vánszorogtam odáig, és egész testemben reszketve nekitámaszkodtam egy fának.
Előttem a tisztáson fekete árnyék.
James Brumfield vezette szíjra fűzve Pokahontaszt.
A szíjat a lány nyakába vetette, úgy rángatta, mint pórázon a kutyákat szokás, és közben röhögve ordítozott:
– Peja, peja, maszkapau!
Utálatos lóképe ijesztően sovány volt. Nagy lapátfogai kiálltak szájából, szeme is, arca is annyira beesett, hogy úgy tűnt, mintha egy rettentő halálfej ordítozna ott kegyetlen vihogások közben. Piszkos, elnyűtt ruhája rongyokban lógott rajta, hajlott alakján látszott, sokat nélkülözött az elmúlt hetekben. S való igaz, az isten tudja csak, hogyan bírta ki a vadonban egymagában, miközben utánam lopakodott, mint a zsákmányra éhes hiéna. Úgy lehet, a gonoszság tartotta életben, mert nagy erő az, igen nagy. S átfutott az agyamon, mennyit kellett rejtőzködnie, hányszor kellett étlen-szomjan lennie, ha nem hagytam étkezéseim után semmi maradékot, csak hogy szem elől ne tévesszen, és szemem elé ne kerüljön, hanem kivárja a nagy pillanatot…
– Peja, peja, maszkapau!
Rántott a szíjon, mert Pokahontasz megvetette lábát, nem ment. Ez a csodálatos indián leány még így, hátrakötözött kézzel, nyakában a szégyenteljes szíjjal, még így sem vesztette el lényének megejtő méltóságát. Lassan lépett csak egyet-egyet, alaposan megdolgoztatta kínzóját, és jóllehet, a szorosra húzott szíj végzetesen fojtogatta, felszegte fejét, szeme villogott a haragtól, és nem felelt akkor sem, amikor James Brumfield türelmetlenül angolra fordította a szót.
– Hol az az arany, te kis rohadék? Gyere, mutasd meg, hol a kincsesláda! Hej, az istenedet!
S én csak néztem őket, bámultam előre, gondolattalan, fáradt tekintettel. Nem mozdultam. Nem bírtam elszakadni a fától. Mintha nem is valóságot látnék, mintha csak rossz álom ingerkedne velem. „Nem lehet igaz… káprázat csupán – motyogtam magamban. – Pokahontasz rabszíjon? Pokahontasz, az indián hercegnő? Pokahontasz? A drága kis Pokahontasz…?” – és furcsa rángások futottak végig a testemen. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy össze ne omoljak, és bele ne zuhanjak a részvétlen, kísértő álomba.
– Peja, peja… ó, te szemét! Hol az a kincs?! Na megállj!
James Brumfield nagyot rántott a szíjon; Pokahontaszt váratlanul érte ez a mozdulat, felbukott. Még felemelte a fejét, de a fiú a szíj végével az arcába vágott.
Az a tél szokatlanul hideg volt. A levegő megállt az erdő felett, és hallható pengessél fakadtak új jégkristályok a fák kérgein.
Az ájult Pokahontasz szép arcán végigfolyott a vér.
A szíj második csapása szétterítette a keskeny vércsíkot a nyakán is. A harmadik a száján tépett új sebet.
Akkor kiléptem az erdőből, és megindultam James Brumfield felé.
Lassan mentem.
Tudtam, hogy nem fut el előlem.
Lassan mentem, mondom. Iménti fáradtságom egyszerre –csak elmúlt. Egy mély sóhajtással visszatért minden erő belém, és kitisztult a szemem is. A halántékom sem lükter tett, a térdem sem roggyant meg.
Finoman szitáit a hó. A mozdulatlan levegőben imbolyogva hulltak alá a parányi fehér pamacsok.
Lassan mentem. És előhúztam övemből a kést.
Pokahontasz ott feküdt a hóban. Fekete hajára ráhulltak a fagyos pihék. James Brumfield kezéből kicsúszott a szíj. Dühösen utánakapott, megfordult – és akkor észrevett engem.
Mozdulatlanná dermedt. Mint aki részeg álmában rémeket lát, úgy bámult ream. Majd hirtelen előkapta pisztolyát, és célba vett.
– Pusztulj innen!-kiáltotta.
Nem feleltem.
– Egy lépést se tovább, te nyavalyás nyársforgató! Ha még egyet lépsz, agyonlövöm ezt az indián szukát!
Villámgyorsan Pokahontaszra sütötte pisztolyát. De a várt dörrenés helyett csak hitvány csattanás hallatszott. A hó rátelepedett a kovára, és elázott a por. Ronda káromkodással hajította el a hasznavehetetlen fegyvert, és ő is előhúzta kését.
Várt. Utálatos majomképén ugyanaz a torz, kegyetlen vigyor látszott, mint régen, amikor a hajó fedélzetén elbánt velem. Keskenyre húzta a száját, állat előreszegezte, a szeme összeszűkült. Ugrásra készen, előrehajolva meredt felém.
Metszőén hideg szél fújt, de az én szemem száraz maradt. Száraz és tiszta. Még messze voltam tőle. de már tisztán kivettem arcának minden csúf rezdülését. Láttam azt is, ahogy Pokahontaszra rebben a tekintete, és tudtam, mi fordult meg az agyában. Mindennél jobban ismertem őt, és olvastam minden gondolatát. Tudtam, átvillant rajta:
Pokahontaszt kellene pajzsul tartania maga elé, de rájött arra is, közelharcban aligha tudná hasznát venni ocsmány ötletének.
Mindezt kiolvastam a szeme villanásából, és abból megtudtam, hogy fél.
– Te! – kiáltott rám, és egy lépést hátrált.
Nem torpantam meg, nem is kerülgettem. Egyenesen mentem neki, mintha csak egy láthatatlan kéz vezetne.
És nem is feleltem, nem szóltam semmit.
Némaságomtól megrémült. Már egészen közel voltam hozzá, elérhetett volna, de inkább hegyére kapta kését, és egy mesteri dobással felém hajította. Úgy lehet,-azt hitte, talán nem is látok, nem is hallok; eszelős némaságomból, lassú lépteimből következtette ezt, mert máskülönben hogyan is hajítaná valaki a szemtől szemben közeledőre a kését? S majdnem jól számított, mert éppen csak fejemet hajtottam félre, éreztem a szelét a késnek, és láttam, hogy a szürke ég megvillan a pengén.
A kés hátam mögött zuhant a hóba.
Most végképp elvesztette az eszét, de még tombolt benne erőszakos dühe, mert rikácsolva kiáltotta: – ..
– Állj! Megállj!
Ismét hátralépett. Mögötte ott feküdt az ájult Pokahontasz.
Megálltam, és leengedtem a késemet.
Szája félrebiggyedt. Zavaros tekintettel nézett, szeméből vöröslött a vak gyűlölet.
Most minden eldől.
Oldalozva próbált megkerülni, hogy a késéhez jusson. Hagytam, de szemmel követtem minden lépését. S talán éppen ez bátorította fel, talán gyengeségre magyarázta, hogy megálltam a szavára, mert két lépés után hirtelen rám vetette magát. Egyetlen ugrással elért, felemelt öklével akart arcomba sújtani, de gyorsabb voltam nála, bal kezemmel felvágtam, ütésem a derekát érte, és elterült a hóban, mint a béka. Saját lendületétől csúszott, kinyújtott kezével éppen elérte fegyverét, és abban a pillanatban már talpon, is termett, és újból támadásra készen, lihegve várt.
Vad, erőszakos képe, arcátlan tekintete most szinte állati módon eltorzult, úgy kiáltotta:
– Te!
Nem volt más szava már, csak ez az egy.
A hó oly sűrű pelyhekben hullott, hogy szinte alig láttuk egymást. Csak sötét alakját vettem ki a fehér pehelyfüggöny mögött, és a hangját hallottam, amikor egy lépést előreléptem:
– Te!
Fáradt és könyörtelen némaságomtól halálra rémült. Eszelős kétségbeesés lett úrrá rajta. Oly közel értem, hogy ismét láttam az arcát. Elkerekedett szájjal üvöltötte, szinte sikoltotta:
– Teee! Te!
Habos nyál tolult a szájára. Még egy utolsót, félelmeteset ordított, és érthetetlen hörgéssel reá m ugrott.
Aztán minden, mint a pillanat…
A sötét árnyék felém robbant, s én nem tértem ki előle. Villámgyors mozdulattal félreütöttem lesújtó kezét, és ugyanabban a pillanatban előredöftem a késemet. De rohamát már megállítani nem tudtam. Előbb térdre estem, majd hanyatt zuhantam alatta. A késem kicsúszott kezemből, de tüstént vadul feldobtam magam, mert attól tartottam, a földhöz szorít és megfojt. Kiugrottam alóla, és máris felpattantam, vadul lüktetett a halántékom, és egy pillanatra elsötétült szemem előtt a világ, forró veríték öntötte el egész testemet, és a küzdelem egyetlen lendületével akartam ismét rávetni magamat…
De akkor már vége volt.
Egy bősz rángás futott végig a testén, utolsó karmolásra görbültek ujjai, aztán arcra borulva, mozdulatlanul maradt a hóban.
Nem fordítottam meg. Alatta hagytam késemet, amely végzett vele.
Váratlanul Pokahontasz lépett mellém. Csöndes, fáradt hangon mondta:
– A gonoszok küzdelem nélkül halnak meg, hogy vonító lelkűket az igazi harcosok örökké gúnyolhassák odaát.
Kezét nyújtotta. Kioldoztam szíját kezéről, nyakáról, és letöröltem arcáról a vért.
Aztán még sokáig pihent szemünk a téli világon, a szálló havon és a fehér ágakon, s nem szóltunk, nem is néztünk egymásra.
– Pokahontasz – kezdtem hirtelen, de mintha nem is neki mondanám, oly reszketően kongott a hangom, és minden szavam eltűnt hirtelen, mert elnyelte a puha hótakaró, és magába szívta a föld, Virginia földje. – Hallgass végre énrám, Pokahontasz, és ne nézz soha a fehérek tábora felé! Hazugság és gonoszság ott minden! Megaláznak, rabszíjra fűznek, összetörik a szívedet! Menj népedhez, gyűjtsd össze őket, és pusztítsatok el minden fehér embert. A kapitány is hazudott nektek. Bizony ő is hazudott! Jaj nektek, ha velünk barátkoztok! Rabszíjra fűzünk titeket, kiirtjuk az ősi nemzetségeket! Nézz körül, hát nem lesz itt sem erdő, sem liget, pusztaság lesz, és rajta mocskos házaink. A folyóban nem halászhatsz többé, az erdőben nem vadászhatsz többé, elfelejted, hogy ki voltál, mi voltál, és messzire űzünk, a messzi sivatagokba. Ne menj tovább, Pokahontasz! Hazugság ott minden.
Keserűen biggyesztette ajkát. Most láttam először könnyet a szeme sarkában.
– A te neved nem azt jelenti: „Aki Szeret” – mondta. – A te neved azt jelenti: „A Hitetlen”. Hazudtál te is.
Félrehajtott fejjel elfordult, és megindult az Ösvényen Jamestown felé.
– Pokahontasz! – futottam utána.
Nem beszéltünk többet, de kézen fogva mentünk, mint akit bűnre-gyászra csak egymástól várhatnak vigasztalást.
Ugyanazon a helyen léptünk ki a vadonságból, ahol annak idején ő foglyul ejtett. A kép itt szinte semmit sem változott, és úgy tűnt egy pillanatig, mintha azóta nem is jártam volna itt, mert minden ugyanúgy volt: a parti fákhoz kikötve békésen állt a habokon a Sarah Constant, Newport admirális zászlóshajója…
– Visszajött! – kiáltottam feleszmélve.
És akkor már láttam azt is, mi festi alkonyi pirosra az eget.
Égnek csapó lángokkal, recsegve-ropogva égett Jamestown erődje.
Vendéglátóm kurta pipáját szivogatta, és kinézett az ablakon át a mólóra.
– Nincs tovább? – kérdeztem.
– Nincs – felelte. – Minek is volna? A többit úgyis tudja.
Tudtam, persze hogy tudtam. Jamestown erődjét nem az indiánok gyújtották fel. Newport új telepeseket hozott, akik tüstént csereberélni akartak a régiekkel. A nagy zsibvásárt verekedés követte, a verekedés közben gyulladt ki az erőd. Newport ostoba parancsokat hozott: a Londoni Tanács ragaszkodott az eredeti követelményekhez. Kutassák fel az eltűnt gyarmatot, keressék meg az Északnyugati átjárót, és gyűjtsék össze az indiánok aranyát. Newport Pauhetánt is felkereste, és ajándékaival alaposan elkapatta a vén törzsfőnököt. Amikor hazatért, vele ment Martin, Archer és Ratcliffe is, hogy otthon alaposan eláztassák ellenfelüket.
John Smith kapitány tehát egyedül maradt. Oda jutott, hogy az indiánoktól semmi segítséget nem várhatott, az egyetlen Pokahontaszt kivéve, aki minden erejével azon munkálkodott, hogy népét összebarátkoztassa a fehér telepesekkel.
John Smithnek volt ereje hozzá, hogy felrúgja az aranyszerzésről szőtt álmokat. Fákat vágatott, szurkot főzetett, üveghutát is építtetett. Az utolsó télen, amikor a patkányok felzabálták minden kukoricájukat, és igazán éheztek, kiadta a jelszót: „Aki nem dolgozik, ne is egyék!”
– Hát igen – nevetett ősz vendéglátóm. – Kínjukban még ezt is elfogadták, de nem is tudták megbocsátani Smithnek sohasem. Ocsmány társaság volt, annyi szent.
– És a blöff? Sikerült?
– Hát csak félig. Amikor Newport másodszor is visszatért, ünnepélyesen királlyá koronázták Pauhetánt. Ekkor hagyta nála túszként az admirális Tom Savage apródot. Mi lett ezzel a fiúval, hogyan tért haza Angliába, arról már semmi nyom sincs. De hát hazatért, ön is láthatja, itt ez a kézirat a bizonyíték.
– Persze, persze – mondtam. – És Pokahontasz?
– John Smith nem vette feleségül. Elvette azonban John Rolfe, aki évek múlva hazahozta Angliába. Meglepő fordulat, ugye? Tökéletes angol lady lett belőle, a királynak is bemutatták… mint indián hercegnőt. Rolfe-nak egyébként nagy érdemei vannak. Ő rakta le a híres virginiai dohánytermesztés alapjait. Smithről pedig tudnia kell, hogy hazahívták, tisztázná magát a vádak alól. Később Új-Angliába vetette sorsa, több könyvet írt Amerikáról, de végül is elfelejtve halt meg idehaza, mint annyi sok, értékes ember.
Ránéztem vendéglátóm kövérkés arcára. Hirtelen az az érzésem támadt, mintha már régóta ismerném szelíd, barátságos tekintetét. Rámutattam a kéziratra.
– Érdekes, hogy ez a kis Tom Savage az utolsó percig nem nevezte másképpen nagy ellenségét, csakis úgy, ahogyan az megkövetelte. A teljes nevén.
– Az természetes – motyogta az öreg, és gyors mozdulatokkal visszacsomagolta vitorlavászon zsákjába a kéziratot. – Az csak természetes.
Nem értettem, de nem is firtattam, miért. Az idő eljárt, illő lett volna már elköszönnöm.
– Kegyetlen világ volt – mondtam. – Tele hazugsággal. Shakespeare ismerte őket igazán.
– Ő igen – bólintott.
– A kincsesládikót tehát ott hagyták a bokor tövében? Bizony azon sem csodálkoznék, ha Tom Savage…
– Minden lehetséges – bólogatott szaporán. Végzett a csomagolással, még egyszer átkötötte az értékes kéziratot, és visszahelyezte az egészet a kis ladikéba.
Ránéztem a ladikára… Meghasadt ébenfa fedelére… Észrevette megdöbbent pillantásomat, mosolyogva nyújtotta a kezét búcsúzóul.
– Most már jobban megérti a nevemet. Thomas Savage. Vagy egyszerűen Tom Savage. Tudja, évszázadok óta így nevezzük a család minden férfitagját. Egyébként ott lakunk.
Kimutatott az ablakon az öböl túlsó oldalára, ahol gerendavázas, ősi angol ház állt. Olyan, amilyenben annak idején híres kalózkapitányok, felfedezők, kincsesládákat rejtegető kalandorok laktak.