A. VAJNER – G. VAJNER
  SÖTÉTBEN TAPOGATÓZVA
   
   BŰNÜGYI REGÉNY
   
   
   
   
   
   
   
   
   
   
   
   
   
   
   
   
   
  EURÓPA KÖNYVKIADŐ
  BUDAPEST 1979
   
FORDÍTOTTA
  NIKODÉMUSZ ELLI
   Hungarian translation © Nikodémusz Elli 1978
   
Tyihonov türelmetlenül dobolt ujjával a szék támláján, és halkan dünnyögte:
   – Érthetetlen, az egész teljesen érthetetlen…
   Sarapov nyugodtan jegyezte meg:
   – Keresni fogjuk, végiggondoljuk és megtaláljuk.
   – És ha nem találjuk meg?
   – Ez nem valószínű. Ennél bonyolultabb ügyekben is megtaláltuk már…
   – Hát akkor gondoljuk végig, az ördögbe is!
   Sarapov kinyújtotta a kezét, levette a villanyfőzőlapról a zümmögő teáskannát, felforrt a víz.
   – Tyihonov, te modortalan vagy, és kevés az önuralmad. S ráadásul még fiatal is. Én pedig öreg és rendkívül tapintatos ember vagyok. Ezenfelül még a főnököd is. Még harminc ilyen magadfajta fiatalember tartozik hozzám. És nekem mindegyikőtökkel külön-külön közösen kell töprengenem. Éppen ezért lassan, mindent mérlegelve kell gondolkoznom a dolgon. Hiszen tudod jól, mit szoktak mondani, mit lehet kapkodva csinálni? Ebben az ügyben temérdek érthetetlen tényezővel állunk szemben. Iszol kávét?
   – Nem kérek.
   – Ahogy tetszik.
   Sarapov elővesz az íróasztal fiókjából egy jókora, zománcos szélű borospoharat. Hosszasan, elgondolkozva törölgeti egy géppapírral, aztán cukrot és kávét tesz bele. Majd a zománcos teáskannából forró vizet önt rá, és töprengve nézi, hogy a barnásfekete folyadék tetején miként úszik a sárga hab. Mindezt nyugodtan, megfontoltan, szinte ünnepélyesen teszi. Tyihonov jól ismeri ezt a zománcos szélű borospoharat. Behunyt szemmel, kényelmesen a szék támlájának dőlve ül, és várakozik. Hallja, hogy Sarapov élvezettel szürcsöl, elégedetten dünnyög, és azt mondogatja: „Ej, be finom.” Aztán a pohár halk koccanással hozzáütődik a márvány írókészlethez, és Sarapov csendesen megszólal:
   – Ébresztő, fiam. Kezdjük újból, elölről…
   Tyihonov kinyitja a szemét, és fölhajtja a karton írómappa első oldalát, rajta a gondosan kirajzolt betűkkel megírt, hivatali rendről tanúskodó fölirat áll: „2834-es számú ügyirat. T. Sz. Akszjonova gyilkossági ügyének nyomozati anyaga. Nyomozás indult: 1966. február 14. Befejeződött…”

ELSŐ RÉSZ 
Az abszolút relativitása
HÉTFŐ
1
   A szél elcsendesedett, és a hó még sűrűbb pelyhekben hullott. Bámulatos csend honolt, és ezt a tapadó, hideg csendet hirtelen átható kiáltás törte meg. Aztán újból és újból felhangzott ez a kiáltás, mintha valaki a közelükben hatalmas, óriás lemezeket tépne szét. Majd megint csend lett.
   – Mi ez? – kérdezte Tyihonov a rendőrőrszemet.
   – Azok az átkozott pávák. Ketrecekben tartják őket itt a botanikus kertben. Az ember nem győz csodálkozni: milyen méltóságteljes, szép madár, a hangja meg valami szörnyűséges.
   – Jól van. Adja csak ide a zseblámpáját.
   Tyihonov megnyomta az elemlámpa gombját, és a fénycsóva kivágott a téli éjszaka ezüstös feketeségéből egy, a hóban sárgán felvillanó fénykört, amelyben egy emberi test feküdt átlósan. Tyihonovnak hirtelen eszébe jutott, hogy a cirkuszban szokták így megvilágítani a légtornászokat. Letérdelt a hóba, és látta, hogy a hosszú szempillákon megült hópelyhek már nem olvadnak el. A nő tágra nyílt szemmel feküdt, és úgy tűnt, a zseblámpa erős fényében mindjárt hunyorogni kezd, a hópelyhek lehullanak szempilláiról, és megszólal: „Milyen furcsa, hogy éppen itt szunnyadtam el.”
   De a nő mozdulatlanul hevert, két karját széttárta, és ajkán csodálkozó mosollyal nézett a fényen át az alacsonyra ereszkedő és a hulló hó függönyébe burkolózó égre. A hó pedig csak hullott szakadatlanul, egyre csak hullott, mintha be akarná temetni a nő kővé dermedt arcát. Tyihonov könnyedén, éppen csak megérintve végigsimította tenyerével a nő arcát, eloltotta a zseblámpát, és felkelt a hóból. Csak ennyit mondott:
   – Vigyék boncolásra…
2
   Tyihonov óvatosan, sarkánál fogva lassan forgatta a női kézitáskát az asztali lámpa ferdén rá vetődő fényében. A fekete bőrt és a rezes fénnyel csillogó zárat a melegben azonnal tompa, fénytelen páraréteg vonta be. A táska oldalráncában megbúvó hópelyhek elolvadtak, és két súlyos csepp alakjában hullottak az asztalra.
   Sztasz egy ív fehér papírra borította a táska tartalmát. Egy csomag Jáva cigaretta, jegyzetfüzet, golyóstoll, egy kis doboz szempillafesték, egy tízrubeles, apróságok, púderdoboz, fehér zsebkendő, rajta rúzsnyomok. Ettől a zsebkendőtől Sztaszt valami furcsa érzés kerítette hatalmába, mintha engedély nélkül belépett volna egy idegen életbe, és valami intim dolgot lesne meg. De nem, nem az életbe lépett be, erről már lekésett. Egy idegen halálába lépett be, és már nem kérdezi, megengedik-e, és hogy a történtek minden résztvevője beleegyezik-e ebbe. Az a dolga, hogy mindent szemügyre vegyen, mindent a helyére tegyen, és mindent tisztázzon végig, amíg az ügy be nem fejeződik.
   Tyihonov a táska oldalzsebéből elővett egy igazolványt és egy borítékot.
   A barna kötésű kis könyvecskén arany betűkkel nyomtatva ez állott: „Akszjonova Tatjana Szergejevna, a Sztrana Szovjetov lap kiküldött munkatársa”. Oldalt egy fénykép, tágra nyílt szemű, ámuló tekintetű női arc, a száj sarkában kis mosoly bújik meg. Tyihonov arra gondolt, hogy az igazolványokon általában, ki tudja, miért, a fényképek egyáltalában nem hasonlítanak a valóságos személyekre, amelyeknek valódiságát igazolni lennének hivatva. De ez a kép nagyon hasonlít a lányra, még így, a halála után is.
   A borítékon nem volt bélyeg, csak egy pecsét, „Díjelőleges”, meg egy moszkvai postai bélyegző a feladásról és a megérkezésről. A borítékból egy iskolai füzetből hanyagul kitépett lapot vett elő. Lendületes, nagy betűkkel ez állt rajta: „Maga egy aljas, gonosz nő. Ha nem hagyja békén ezt a férfit, hamarosan ráfizet a dologra. Nagyon veszélyes helyzetbe hozta önmagát.” Tyihonov a fejét csóválta: „Kezdetnek nem rossz… Moszkva, Tyeplij köz 67. 12-es lakás. T. Sz. Akszjonovának.”
   Tyihonov felvette a telefonkagylót:
   – Címnyilvántartó? Itt Tyihonov beszél a bűnügyi rendőrségről. Szíveskedjék megmondani Akszjonova Tatjana Szergejevna újságírónő lakcímét. Igen, igen. Helyes, így van. Nem, ezt nem magának mondtam. Köszönöm.
   Feladó nincs a borítékon. A levelet két nappal ezelőtt kézbesítették.
   A jegyzettömbnek még csak az első két oldalát írták tele. De nem feljegyzéseket írtak, hanem inkább rajzokat készítettek. Mindenféle kis figurák, egy emberi alak, de csak derékig megrajzolva, karján horogkeresztes karszalaggal, egy akasztófa, majd egy puffadt képű férfi portréjának befejezetlen vázlata, közben rövid kis mondatok, rajzok közé írt szavak: „Vergődik a vadállat”, „Gyűlölettől villogó tekintet”, „Az öreg Oduvancsik”, „A félelem minden emberi érzést kiöl a gyávából”, „Szörnyű, hogy még mindig”.
   Tyihonov halkan dünnyögte maga elé:
   – Milyen kár, hogy nem tudok deduktív módszerrel dolgozni!…
3
Szakértői vélemény
   Alulírott, Szorokin igazságügyi orvosszakértő a körülmények tanulmányozása és a bűnügyi orvosi vizsgálatok lefolytatása után…
   … arra a következtetésre és megállapításra jutottam, hogy Akszjonovánál a halál beálltát a bal tüdőszárnyon áthatoló, szívet érintő, majd belső vérzés következtében képződő vérömleny idézte elő, a fegyver pedig egy hosszú (legalább 17-18 cm-es), hegyes végű szerszám lehetett. A fegyver hossz-tengelye irányában hatolt be az áldozat testébe. A gyilkos szerszám feltehetően egy ár lehetett…
   Tyihonov a meglepetéstől füttyentett:
   – Nem mondom! Árral!
   Sarapov még egyszer gondosan végigolvasta az orvosszakértői véleményt.
   – Há-át, szép kis ügy.
   Sarapovnak ez a szokása: a „hát”-ot mindig ilyen elnyújtva mondja, mintha azon törné a fejét mit is mondjon utána.
   – Egy árral. Nem mondom! Te milyen következtetésekre jutottál, Sztasz?
   – Nézz ide, Vlagyimir Ivanics: ez itt a helyrajz, amelyet a gyilkosság helyén a mérések és a szemtanúk: Jevsztyignyejeva és Lapina vallomása alapján készítettünk. Az ösvény hossza száztizennyolc méter. Akszjonova holtteste a tizenhatos számú háztól huszonnégy méterre hevert. Mindkét tanú azt állítja, hogy egy magas, fekete kabátos fiatalember ettől a helytől körülbelül tíz méterre utolérte és lehagyta Akszjonovát. Itt kezdődik a teljes érthetetlenség. Miután az árat a lány hátába szúrta, mert hiszen más nem tehette, az még vagy húsz lépést tett, majd egyetlen hang nélkül összeesett.
   – Rendben, gyerünk ki a helyszínre.
4
   Még tartott ez a soha véget nem érő éjszaka. A hóesés egy kicsit alábbhagyott, a rendőrségi kocsi reflektora jóformán az egész utat bevilágította elejétől a végéig, a tizenhatos számú háztól egészen a Bajkál szállóig.
   Sarapov megállapította:
   – Itt esett el. A férfinak mindössze vagy tíz métert kellett megtennie, aztán eltűnt a tizenhatos számú ház árnyékában. Látod, a ház eltakarja az utcai világítás lámpáinak fényét. Ezért nem látta Lapina, merre ment a férfi.
   – Lehetséges – felelte Tyihonov de azért itt valami még sincs rendben.
   Magasba lendítette a kezét, és a rendőrségi autó lámpájának fénye kihunyt.
   Áthatolhatatlan homály borult az üres telekre, azt csak a sűrűn hulló hópelyhek fehérsége szakította meg.
   – A föld néptelen, üres volt, és a szakadék fölött homály pihent… – mondotta szomorúan Sarapov.
   Végigmentek az ösvényen egészen az útig, ahol az oszlopokra erősített lámpákat nyikorogva hintáztatta a szél. Ez volt Tánya Akszjonova utolsó útja, amelynek végére már nem jutott el. A hóförgeteg itt már vadul kavargott, a hópelyhek arcukba vágódtak, bekúsztak a kabátok ujjába és a gallér mögé. A rendőrségi kocsi becsapódó ajtaja úgy szólt, mint egy felhúzott ravasz kattanása, és Sarapov kiadta az utasítást:
   – A főkapitányságra!
KEDD
1
   A kulcs egy kissé szorult a zárban, s hogy az ajtót ki lehessen nyitni, néhányszor egymás után jobbra-balra meg kellett forgatni, egy kicsit megrángatni oda-vissza. Tyihonov halkan átkozódott, de végül mégis sikerült könnyedén elfordítania a kulcsot, és az ajtó kinyílt. A téli hajnalok kékes fénye derengett, hivatali szobájában nagyon hideg volt. „Az ördög vigye el ezeket ott a gondnokságon – futott át Sztasz agyán –, május elsejéig csak felrakják a légelzáró tömítéseket az ablakokra.” Az üveget sűrűn beszőtték a jégvirágok csipkés mintái. Tyihonov nem vetette le a kabátját, odament az asztalához, és bekapcsolta a villanymelegítő-lapot. Lassan, lustán vörösödött ki a spirál, a felszálló meleg levegő gyengéden simogatta átfázott ujjait. „Szőrmebélésű kesztyűt kellene vennem” – gondolta magában szinte közönyösen, de aztán nyomban el is feledkezett erről. Levetette kabátját, vastag, puha mohair sálját a szék támlájára dobta. A tegnapi éjszaka után teljesen összetörtnek érezte magát. A villanymelegítőből áradó langyos levegő elálmosította. „Jó lenne elmenni éjjeliőrnek. Csak ül az ember a bundájában, szőrmesapkában, nemezcsizmában kint a jó levegőn. És alszik. De szép is lehet! Reggel aztán leváltanak, és aztán megint mehetsz haza aludni. Klafa!” Sztasz csendesen elnevette magát, hogy eszébe jutott ez a szó. A háború alatt minden gyerek számára az, hogy „klafa”, a boldogság tetőfokát jelentette. Amilyen váratlanul előjött ez a szó, ugyanolyan nyomtalanul el is tűnt azóta.
   Tyihonov felkelt az asztal mellől, föl-alá járt a szobában. „Kezdjük az autóbuszgarázsokkal.” Zörög a telefonkészülék tárcsája.
   Hat szám:
   – Kérem a forgalomirányítás vezetőjét.
   Hat szám:
   – Legyen szíves, adja a fődiszpécsert.
   Hat szám:
   – Kérem a vonalszolgálatot.
   Hat szám:
   – Kérem a négyes vonal vezetőjét. Igen? Nagyon örvendek. A bűnügyi rendőrségről Tyihonov főfelügyelő beszél. Nem, nem. Önöknél semmi probléma. Legyen szíves, tájékoztasson arról, milyen időközökben indítják a huszonnégyes járat kocsijait a vlagyikinói körzetben, húsz és huszonegy óra között. Mennyi? Tizenegy percenként? Igen, köszönöm. Most térjünk át a második kérdésre. Közölje velem azoknak az autóbuszsofőröknek a nevét, akik érintették a vlagyikinói végállomás körjáratát húsz óra húsz perctől húsz óra negyvenöt percig. Egy pillanat, máris írom. Gavrilenko… húsz óra huszonhat perckor, Gyemidov… húsz óra harminchét perckor, Lampszi… húsz óra negyvennyolc perckor. Köszönöm! A mai napon mikor kezdik a munkát ezek a sofőrök? Nagyon jó. A viszonthallásra.
   … Hát így… A sofőrök négyre mennek be a garázsba. Akkor most elmegyek Akszjonova lakására. De keserves dolog lesz ez! Ilyen gyász szakadt a családra, nekem pedig minden apróságot meg kellene tudnom. De hát mindegy, elmegyek, meglátom, mire jutok ebben a helyzetben…
2
   Tyihonov kiment a Petrovkára, megkerülte a Jekatyerinszkaja kórházat, végigment a Sztrasztnij bulváron a Puskin tér irányába. A levegőn elmúlt az álmossága. Léptei alatt ropogott a frissen esett hó. A vastag hóréteg gazdag parasztházak tolltól duzzadó párnáit rakta a padokra. Sztasz végighúzta kezét a kerítés hótakaróján, nagy csomó súlyos, puha havat emelt le róla, kemény gombócot gyúrt belőle, és odavágta a terebélyes, ágas-bogas nyárfa törzséhez. A hógolyó ropogva tört szét, és az ágakról nagy fehér csomókban hullott alá. Sztasz előtt egy magas, sovány öregasszony haladt. Hátrafordult, és rekedten megszólalt:
   – Mi az, nem aludtad ki a tegnapi ivászatot? Nézzenek oda, a semmirekellőjét, de tréfás kedvében van!
   Sztasz gyorsan rávágta:
   – Ezer pardon, madam.
   Az öregasszony összeégett fadarabkára emlékeztető ujjával megfenyegette:
   – Vigyázz magadra!
   Tyihonov jól ismerte az öregasszonyt. Nyáron egy Pierre névre hallgató hatalmas, vörös kakast szokott sétáltatni madzagra kötve, végig a Sztrasztnij bulváron. Az öregasszony többnyire hangosan, franciául beszélgetett ezzel a bolondos Pierre-rel. Ezért aztán, nehogy hosszabb beszélgetésre kényszerüljön, Sztasz rögtön elővette minden francia tudományát. Segített is rajta. Arra gondolt, hogy bizonyára minden ember szívében található egy bizonyos „szeretet-adag”, és ezt el kell használni, nehogy felborítsa életének egyensúlyát. Szörnyen bántó dolog, az embereknek még annyi jóságra és szeretetre lenne szükségük, és mégis akad, aki egy ilyen értelmetlen vörös kakast szeret…
   A Rosszija mozi üveggel fedett széles eresze alatt már gyülekeztek az első nézők. Az Izvesztyija szerkesztőségének vitrinjeibe új fotómontázst raktak ki: „Jakutföld tegnap és holnap”. Iskolás gyerekek egy csoportja virágot rakott a hóba a Puskin-szobor lábához. Tyihonov felült a trolibuszra. A Kropotkin metróállomásnál lilás felhőként szállt a magasba a nyitott úszómedence gőze, tompa fényű világos körökben égtek még a víz fölé kifeszített nagy lámpák. A Metrosztrojevszkaja utcán görbe vaskarjukat lengetve, csörömpölve, zörögve haladtak a hóeltakarító gépek, és a billenőkocsik sofőrjei, miközben nézték, hogy süllyed meg a hó terhe alatt gépük raktere, nagyokat kiáltottak:
   – Hoppá!
   Moszkva megszokott életét élte. Tyihonov pedig a Tyeplij köz felé haladt.
   Lassan ment fölfelé a lépcsőn, meg-megállt a lépcsőfordulókban, nekidőlt a bejárati ajtófélfának. Mindennél jobban félt attól a perctől, amikor majd becsönget, és bentről, az ajtón túlról megkérdezik: „Ki az?” Ki az? Megszámlálhatatlanul sokszor csöngetett már be ajtón, kérdezték tőle, és felelt rá: „Nyissák ki! Bűnügyi rendőrség”. Előfordult, hogy ilyenkor válaszul az ajtón keresztül golyót vagy egész halom sörétet kaphatott valaki. Így ölték meg Tolja Pankratovot is. Még egészen fiatal volt, elfelejtette, hogy a kérdésre az ajtófélfa mögé húzódva kell válaszolni. Ilyen esetekben nem tudsz szabadulni attól a gyötrő hidegségtől, amelyet a gyomrodban érzel. De aztán ezt is megszokod. Csak egyet nem lehet megszokni, hogy az ember kénytelen legyen azt mondani valaki ismeretlennek, aki ott áll az ajtó mögött: „Az ön lányát ma megölték”.
   Nos, Sztasz, hát ki az? Nos?
   Tyihonov rendőr százados. Huszonnyolc éves, nőtlen, ebben az évben még utoljára Komszomol-tag, aztán kiöregszik; a főnökség véleménye szerint tehetséges nyomozó, saját véleménye szerint olyan ember, aki még nem találta meg igazi hivatását, de még nem szánta rá magát, hogy új életet kezdjen.
   A legostobább dolog, ahova hosszas töprengés után eljuthat egy ember, az a döntés, hogy új életet kezdjen. Efelől Sztasz teljesen bizonyos. Határozott, nagy akaraterővel rendelkező emberek, amikor olyan döntésre jutnak, sokáig kínlódnak, amíg csak ki nem fundálnak valamiféle pótdolgot, ami legalább külsőségeiben nem hasonlít a régi életükre.
   És ezután nyugodtan és vidáman folytatják az életet úgy, mint előtte. De az akaratgyenge emberekkel szörnyű a helyzet. Sztasznak nem volt elég akaratereje. Gyakran ébred úgy, hogy keményen elhatározza, új életet kezd; minden aspektusát végiggondolja az autóbuszon, miközben munkahelyére tart. A megszokott tréfa helyett csak tiszteleg a kapuban álló őrszemnek, nem fut fel a lépcsőn egyből a harmadik emeletre, hanem sorba áll a liftnél. Kinyitja az örökösen akadozó zárat hivatali szobájának ajtaján, leül az asztalához, és végiggondolja, hogy szövegezi megjelentését a főnökségnek, amelyben a rendőrség kötelékéből való elbocsátását kéri. Aztán elgondolkodik azon, milyen munkát vállalna civilként. Leska Pincsuk, egy volt nyomozó, a Moszkovszkaja Pravdánál dolgozik mint újságíró. Tyihonravov egy repülőgépgyár igazgatóhelyettese. Természetesen nem műszaki vonalon, hanem általános gazdasági ügyintézőként alkalmazták. Iván Petrenko meg a cirkuszban dolgozik mint gazdasági igazgató. Igaz, Petrenko nem önként távozott – kivágták a rendőrségről.
   Sztasz töprengéseit telefoncsöngés szakítja meg, és a kagylóban elnyújtott hangon megszólal Sarapov:
   – A Mir sugárúton fegyveres támadást intéztek a takarékpénztár ellen. A pénzbeszedő megsebesítette az egyik banditát. Vedd át a csoport irányítását. Szavonyenko, Lasztyikov és Driga megy veled. Indíts, szaporán.
   Tyihonov szinte gépiesen ugrik fel a helyéről, gyorsan ellenőrzi pisztolyának biztosítóját, futás közben hátsó zsebébe dugja, és rohan lefele az operatív gépkocsihoz. Fejest ugrik a nyomozásba, máris elmerül a telefonok, a felkutatások, házkutatások és felismertetési eljárások sűrűjében. Este pedig, amikor a lift lassan viszi fel lakásához, nekidől az összevissza karcolt, vörös fával burkolt fülkefalnak – mert a fáradtságtól és a lassan enyhülő feszültségtől remeg a lába s közben arra gondol, hogy másnap Drigát ki kell küldenie a börtönből most szabadult Oltárképű Grisához, és Lepilint, a technikust rá kell vennie, hogy csináljon új felvételeket oldalsó megvilágításból, mert a széfen mégiscsak találtak valamiféle nyomokat. Aztán a felügyelővel el kell mennie az ügyészségre, hogy engedélyezzék a házkutatást a Milliomos Galkánál, és hogy a Gyerünk-Vigyük orgazdát kora hajnalban kell elkapni. Tudjuk jól, merre úsztak el az aranylemezek! Aztán még ezt is meg kell csinálni, meg azt is…
   Sztasz az ágyba zuhan, és egy szempillantás alatt elalszik, arra sem marad ideje, hogy végiggondolja, lám, ma sem kezdett új életet, és az elmúlt nap megint olyan volt, mint az előtte eltelt tucatnyi másik. De napközben megint nem lesz ideje erre gondolni, mert holnap újból teljes erővel folyik tovább a nyomozás. Az új életre majd csak akkor lehet megint gondolni, ha az ügyet befejezik, és lélegzetvételnyi szünethez jutnak. De akkor majd megint telefonál Sarapov, mint ahogy tegnap is telefonált:
   – Sztasz, Vladikinóban megöltek egy nőt.
   Tyihonov felért a harmadik emeletre, megállt, elővett zsebéből egy kis cédulát: „Negyedik emelet 12”. Hiába, nincs mit tenni, fel kell mennie. Befordult az utolsó lépcsőkhöz, és meglátta, hogy a 12-es lakás ajtaja tárva-nyitva állt. Bement az előszobába. Szótlan, kisírt szemű emberek álldogáltak körülötte. Ezek szerint elkésett. És most először érzett Tyihonov egy kis megkönnyebbülést attól, hogy valaki már megelőzte. Egy testes férfi halkan beszélt telefonon, hangja néha felcsattant:
   Ezek nem emberek! Csupa bürokrata ül ott! Elhiheti nekem! Ez teljesen lehetetlen! Megmondtam nekik, hogy küldjék el az autóbuszt a hullaházba! – Dühödten lecsapta a kagylót, és Tyihonovhoz fordult: – Jó napot! Aron Szkorij szerkesztő vagyok, jobban mondva a főszerkesztő gazdasági helyettese. Micsoda szörnyűség, micsoda bánat! Ki gondolt volna erre! Ön, ha nem tévedek, Konsztantyin Mihajlovics?
   – Nem, ellenkezőleg. Én Sztanyiszlav Pavlovics vagyok. De ennek most nincs jelentősége.
   – Isten látja, mennyire nincs jelentősége. A bánatban mind egyformák vagyunk. Bizony, bizony.
   „No hiszen, elindult a szólavina, nehéz lesz megállítani – gondolta magában bosszúsan Sztasz. – De ki lehet ez a Konsztantyin Mihajlovics? Úgy tudom, nem volt férje.”
   – Bocsásson meg. – Félretolta a feldúlt, bánatos, kövér férfit, és belépett a szobába.
   Fekete kendős, ősz hajú asszony ült a dívány sarkában. Üveges tekintettel meredt maga elé. Nem sírt, csak felsőtestét ingatva szüntelenül ezt mondogatta:
   – Donyuska, drága kis Donyuskám, miért tetted ezt velem? Aranyos kis Tátocskám, miért tetted ezt velem? Hogy éljek én most tovább tenélküled? Donyuskám, drága kis Donyuskám!
   Mellette, az asszony vállát átölelve, sírástól bedagadt és kivörösödött szemű fiatal lány ült, és azt hajtogatta:
   – Mamácska drága, hagyd abba! Hagyd abba, mamácska!
   Az asszony tovább ringatta a felsőtestét.
   – Donyuska, aranyom, napsugaram, Tátocskám. Megöltek engem is veled együtt, drága kis Tátocskám…
   Sztasz óvatos léptekkel az ablakhoz ment. Ekkor az asszony hirtelen felemelte a fejét, és meglátta Tyihonovot.
   Tátocska munkahelyéről jött?
   Sztasz egy pillanatra zavarba jött, egyszerre újból megérezte, mennyire nem tartozik ide, és komoran csak ennyit mondott:
   – A rendőrségtől jöttem.
   Az asszony hosszasan, figyelmesen fürkészte arcát, és Sztasz alig tudta legyűrni megdöbbenését, olyan szörnyűséges bánat ült az asszony fakó, fénytelen szemében.
   – Gyere ide, fiam! – szólalt meg az asszony elfúló hangon.
   Sztasz odament hozzá.
   – Hajolj le.
   Sztasz lehajolt, és az asszony végigsimította a homlokát jeges tenyerével, és Sztasznak azonnal eszébe jutott, hogy az éjjel hogyan érintette meg kezével Tatjana kihűlt arcát.
   – Megölték a kislányomat, Tátocskát – szólt halkan az asszony. És ekkor mintha valami megroppant volna benne, hangosan, sajgó szívének minden bánatát beleöntve, felsikoltott:
   – Meg-öl-té-é-é-k! Az én is Donyuskámat, az én drága magzatomat!
   A mellette ülő fiatal lány átölelte az asszonyt, magához szorította, mintha bele akarná fojtani a kitörő kiáltást.
   – Hagyd abba, mama! Tönkreteszed magad!
   – Jaj, Gálenyka, mit sajnáljak én? Engem is megöltek ma, nem akarok tovább élni. Miért éljek tovább? Hogy jöjjek haza, ha őt holnap a hideg földbe temetik?
   Valamelyik öregasszony hangosan felzokogott. Sztasz megdermedt. Az asszony feléje fordult:
   – Fiam, csak addig akarok élni, amíg megtalálják azt a szörnyeteget. Ha nem fogod el, feleslegesen élsz itt a földön! Hallod, mit mond neked egy anya?
   Gálja felkiáltott:
   – Ne mondj ilyet, mama! Nézz rá, enélkül is teljesen magánkívül van!
   – Legyen magánkívül minden ember a világon! Galja! Megöltek egy embert! Megölték a lányomat! A föld minden lakójának azt kell kiáltani: Megöltek egy embert! Egy csodálatos embert!
   Tyihonov a szomszédos szobában egy órán keresztül faggatta Gálját mindarról, aminek véleménye szerint köze lehetne Tanya meggyilkolásához. Semmit, az ég világon semmi olyat nem tudott mondani a lány, ami hasznára lehetett volna. Sztasz már éppen menni akart, amikor eszébe jutott, és megkérdezte:
   – És ki az a Konsztantyin Mihajlovics?
   – Sztavickij, Tánya jó barátja. Össze akartak házasodni. De Sztavickij elhallgatta, hogy nős. Tánya pedig gyűlöli a hazugságot. Ezért aztán mindennek vége lett köztük. De néha még találkozgatnak.
   A lány észre sem vette, hogy úgy beszél Tányáról, mintha az még bármelyik pillanatban beléphetne a szobába…
3
   Tyihonov jóval öt óra előtt kiért Vladikinóba, és elhatározta, hogy még egyszer végigmegy azon a bizonyos ösvényen. Ott, ahol Tánya elesett, már egészen keményre taposták a havat, az ösvényen emberek jártak. Sztasz elment egészen a Bajkál szállóig. Akaratlanul is megszámolta a lépteit. Mikor a szállóhoz ért, megfordult, és elindult visszafelé. Lapina, az egyik tanú, azt állította, hogy a gyilkos itt még továbbment előre. Hány lépést tehetett meg Tánya halálos sebbel a szívén? Az ösvény a tizenhatos számú ház mellett fordult el, és az autóbuszmegállónál ért véget. Jevsztyignyejeva, a másik tanú, úgy emlékszik – de persze az is lehet, hogy csak hiszi, hogy úgy emlékszik mintha közvetlenül azután, hogy megtalálták Tányát, egy autóbusz zúgását hallotta volna.
   Gavrilenko sofőr semmire sem emlékszik.
   A fene tudja! Fekete kabátos, micisapkás magas férfi százával utazik az én buszomon egy nap alatt…
   Tyihonov nem is nagyon számított rá, hogy megtudhat tőle valami lényegeset. Gavrilenko busza 20.26-kor indult el a megállóból, és Jevsztyignyejeva azt állítja, hogy olyan nyolc óra húsz körül léptek ki a házból. Hat perc alatt pedig semmiképpen sem értek el a megállóba. A gyilkos feltehetően csak Gyemidov vagy Lampszi kocsijára szállhatott fel.
   Gyemidov kocsijára szállt fel. A kerek képű, apró, szürke szemű, kék vérerekkel behálózott vörös orrú sofőr tempósan beszélt, miközben szurkosvászon csizmájának sarkával a havat böködte a vezetőfülkéje mellett állva.
   – Amikor sok az utas, még csak szégyellik magukat. Úgy érzik, mintha mindenki őket nézné, hát csak vedd elő azt az ötkopekost. De ha nincs mögöttük felszálló utas, akkor egyesek megpróbálnak féloldalasan elcsúszni a persely mellett, mondván, hogy bérletük van. De én már huszonkilenc esztendeje ülök az autóbusz kormányánál, engem ugyan nem ejtenek át. Én a potyautast már messziről kiszúrom, és mindjárt szólok is hátra a mikrofonon az utastérbe: „Szíveskedjék felmutatni a bérletét, vagy dobja be a jegy árát a perselybe!” De ez, akiről maga kérdezett, ez nem ilyenféle. Itt elöl szállt föl, meg vele együtt még egy öregasszony is. Az öregasszony bedobta az ötöst a hátsó perselybe, de ez csak állt, aprópénz után kotorászott a zsebében, nem sietett a bedobással. Bekapcsoltam a mikrofont, és azt mondtam: „Felhívom az utasok figyelmét, hogy ötven kopekért tíz utazásra érvényes, előre váltott jegyfüzet vásárolható nálam. A jegyfüzet időmegtakarítás.” Erre az a magas odajött hozzám a kisablakhoz, elnevette magát, és azt mondta: „Fater, takarítsuk meg az én drága időmet!” És vett egy tíz darabból álló jegyfüzetet. Bedobta a jegyet a perselybe, aztán odajött hozzám, az ablakom még mindig nyitva volt: „Fater, ki kell cserélni az oszcillátort az erősítődben, mert ezzel a rekedt hangoddal halálra ijeszted az utasokat.” Nagyon jól megfigyelte, valóban egy lyukas garast sem ér már a hangszóróm. Hát ez minden. Egyébként ezért a beszélgetésért emlékszem rá, különben bizonyára nem emlékeznék, hiszen elég sok hosszú fiatalember utazik a buszon, a fekete kabátról nem is beszélve. Egyébként elég rendes fickónak látszott.
   „Használja a fejét az öreg”, gondolta magában Tyihonov, majd megkérdezte:
   – Hol szállt le ez a fiatalember?
   – Hát ezt már nem tudnám megmondani, nem láttam. A következő állomáson sokan szálltak föl, de különben is, miért figyelném, hogy ki mikor száll le. Egyébként, ha nem titok, megtudhatnám, miért keresi?
   – A helyzet az, hogy minden valószínűség szerint ez a „rendes” fickó, mielőtt felszállt volna a buszra, megölt egy embert.
   – Igazán? Ez a fiú? Micsoda banditák!… És ki is rabolta?
   – Nem hiszem. Mondja, Ivan Mihalics, felismerné ezt a fiatalembert?
   – De mennyire! Hiszen beszélgettem vele.
   – Jól van. Ha eszébe jut még valami, vagy történik valami érdekes, hívjon fel a kilencszázkilenc-nyolcvannégyes telefonon. A nevemet már megmondtam, Tyihonov vagyok. Köszönöm, minden jót.
   – Minden jót. Természetesen, ha lesz valami, azonnal telefonálok…
SZERDA
1
   A lap- és könyvkiadó kombinát egy körfolyosós, hosszú balkonos, kerek ablakos, hatalmas szürke házban működött. A ház egy öreg személyszállító gőzösre emlékeztetett, amely a vízözön idején, véletlenül került ide, ebbe a városi utcába, és örökre itt ragadt.
   Tyihonov végigment a folyosón, és a számtalan ajtón díszelgő temérdek táblát olvasta. A négyszáztizennégyes szoba ajtaján a következő nevek álltak: „Beljakov Sz. N., Sztyepicsev J. M., Akszjonova T. Sz.”. Tyihonov bekopogott.
   – Tessék!
   Egy harminc év körüli fiatalember ugrott fel az asztal mellől, amikor Sztasz belépett a szobába. Nagyon alacsony termetű, nagyon egyenes tartású, nagyon gondterhelt fiatalember volt.
   – Tyihonov vagyok a bűnügyi rendőrségtől…
   – Jó napot kívánok, Tyihonov elvtárs. Beljakov. Foglaljon helyet itt, Tánya asztalánál. Befejezem a munkám, és azonnal a rendelkezésére állok.
   Tánya asztalát elborították a különféle újságok, teleírt kéziratlapok, hasáblevonatok, folyóirat-kivágatok. A naptáron áthúzott és behajtott lapok. Az asztalt takaró üveglap alatt nagy, színes Faulkner-portré és egy fénykép: végtelen napsütötte mezőn egy űrhajós ejtőernyőjét húzza össze. A képen a következő felirat: „Az igaz és okos barátnak, a nagyszerű embernek, Tányusa Akszjonovának”.
   Beljakov felemelte tekintetét az előtte heverő papírokról.
   – Mi újat tud már az ügyről?
   – Semmit. Minden reményem maga, azt gondolom, talán segít nekem. Nem tudja, voltak Tányának ellenségei?
   – Nem hinném. Rosszakarói bizonyára, mint minden embernek, neki is voltak. De olyan, aki képes lenne őt megölni, nem hinném.
   – Mit csinált Tánya hétfőn napközben?
   – Mindjárt végiggondolom. Adja az ég, hogy minden eszembe jusson. Szóval, reggel a kiküldetési jelentését írta.
   – Bocsásson meg, hogy közbevágok. Mikor jött vissza a kiküldetésből?
   – Szombat reggel. Rovnóban járt, a vegyikombinát építkezésénél, egy hetet töltött ott. Hozott magával onnan egy kész karcolatot. Igaz is! Azt mondta, van egy döbbenetes anyaga a „Morális kérdések” rovata számára. De még valamilyen adatra várt, vagy neki kellett volna ellenőriznie valamit, ezt már nem is tudom. De hát ennek, úgy gondolom, most már semmi jelentősége nincs.
   Sztasz mintegy mellékesen megkérdezte:
   – Akszjonova nem volt férjnél?
   – Nem. De volt valakije. Nem is tudom, hogy nevezzem, talán vőlegénynek, de hát ez olyan elcsépelt szó.
   – Hát igen, sok romantika nincs benne. Sztavickijról beszél?
   Beljakov csodálkozva nézett rá:
   – Már erről is tud?
   – Még csak igen keveset. Éppen most szeretnék róla is egyet-mást megtudni.
   – Szerintem teljesen érdektelen valaki. Színész, az a fajta, aki egész életén át úgy érzi, hogy nem kapta meg azt az egy szerepet, amelytől híressé válhatott volna.
   – Emlékeztetni szeretném arra: jóformán semmit nem tudunk a gyilkosság körülményeiről. Csak annyit sikerült kiderítenünk, hogy Tányát egy sötét kabátos, magas fiatalember ölte meg, akinél kis kézitáska volt – jegyezte meg újra Sztasz.
   – Először is: Sztavickij világosszürke kabátban jár, másodszor: nem hiszem, hogy bármi köze lenne az ügyhöz.
   – Először is: én nem mondtam önnek azt, hogy Sztavickijt gyanúsítom a gyilkossággal. Csupán mindent tudnom kell azokról az emberekről, akik Akszjonova köréhez tartoznak. Másrészt, csak a Sztanyiszlavszkij-módszer szerint megrendezett „Nem hiszem” című kis színpadi jelenet a vitathatatlan. Mi a magunk részéről előnyben részesítjük a tényeket.
   – Nézze, az igazság az, hogy én nem szeretem ezt a Sztavickijt, és ezért nem tudok tárgyilagos lenni. Ez pedig csak ártana az ügynek. Egyébként az az igazság, hogy valójában alig ismerem őt. Mindössze néhányszor találkoztam vele, és nem nyerte meg a rokonszenvemet. Szerintem szörnyű alak, aki otthon, a négy fal között úgy veszi le magáról a kultúrát, mint valami kabátot. Sokszor gondoltam arra, hogy Tánya csak azért tűri meg maga körül, mert megfogadta önmagának, hogy embert farag belőle. De hát persze az is lehet, hogy nincs igazam, nem tudom…
   Beljakov hosszasan elgondolkozott, majd Sztasz elé tett egy még szinte nedves hasáblevonatot. A sárgás papíron szürke betűk oszlopai sorakoztak, szabályosan kikerülve egy fehér foltot, ahova majd a fotó kliséje kerül. Oldalt egy hosszú, háromhasábos cikk húzódott ezzel a címmel: „Mennyi megértés kell egy embernek?” A cím alatt gyászkeretbe foglalva Tánya vezetékneve és vastag fekete betűvel a szerkesztőségi hír: „Amikor ezt a számot nyomták, tragikus körülmények között elhunyt T. Sz. Akszjonova, a fiatal, tehetséges újságírónő. Olvasóink jól ismerik…”
   – Mélyen megdöbbentett bennünket ez a tragikus haláleset – mondotta Beljakov, és bizalmasan hozzátette: – A főszerkesztőnk kapcsolatba akar lépni az önök vezetőjével, hogy a legjobb nyomozókból állítsák össze azt a csoportot, amely ennek a rendkívüli bűntettnek a felderítésével foglalkozik.
   – Nagyon köszönöm – mosolygott Tyihonov. – Csakhogy ilyen nagyon kiváló nyomozó igen kevés akad, bűntett pedig elég sok van. Tehát ha az összes kiváló nyomozó ezzel az üggyel foglalkozna, ez a bűnözők számára paradicsomi körülményeket teremtene.
   – Ne haragudjon, Tyihonov elvtárs, bizonyára rosszul fejeztem ki magamat. Egyszerűen csak azt akartam mondani, hogy különleges figyelmet kell fordítani erre a gyilkosságra.
   Egyáltalán nem haragszom, Beljakov elvtárs. Ami pedig a különös figyelmet illeti, meg kell mondanom, minden gyilkossági esetet ezzel a különös figyelemmel nyomozunk.
   – És mit gondol, sikerül elfogniuk a gyilkost?
   – Ezért kapom a fizetésemet – csattant fel Sztasz. – Ha jól értem, szeretné tőlem írásba kapni azt, hogy megtalálom a gyilkost. De ilyen írást nem adhatok magának, nemcsak én, senki sem adhat. Nem adhatok, mert én is csak ember vagyok. És a gyilkos, végeredményben az is ember. Ha a bűntetteket gépek követnék el, és gépek is derítenék fel a bűneseteket, akkor az egész világra kiterjedő igazságszolgáltatásnak csak a megfelelő algoritmust kellene megtalálnia, és egyszer s mindenkorra véget lehetne vetni a bűnözésnek. De értse meg, hogy én csak ember vagyok, és bármelyik más nyomozó, legyen az fiatal vagy öreg, az is csak ember. Ezért aztán tévedhetünk, nem tudjuk, nem értjük, nem láthatunk meg előre dolgokat. De ennek ellenére keressük a gyilkosokat, és többnyire meg is találjuk.
   – Milyen alapon? – kérdezte érdeklődve Beljakov.
   Mindennek alapján – felelte fáradtan Tyihonov. – Az én oldalamon áll a törvény, a nép és a közvélemény. És végül én ember vagyok, de a gyilkos farkas, emberfarkas, és előbb vagy utóbb beűzzük a zászlók mögé.
   – Hát igen, a maga módján ez meggyőzően hangzik, bár elég általánosan – mondta a magáét makacsul Beljakov.
   – Rendben van, azt javaslom, hogy ezt a kriminológiai vitát halasszuk más alkalomra. Szeretnék az ön segítségével megismerkedni Tánya Akszjonova anyagaival.
   Délután három óra körül Sztasz helyére tolta az asztal utolsó fiókját is, és hátradőlt a széken. Kész, semmi érdekeset nem talált. Beljakov is elfáradt az erőlködéstől meg a feszültségtől; ő fejtette meg Sztasz számára Tánya feljegyzéseinek egyes nehezen érthető részleteit.
   – Nézze, ez itt az utolsó jegyzettömbje. Itt felejtette az asztalomon, amikor hétfőn elment a szerkesztőségből.
   „Az utolsó előtti – gondolta magában Tyihonov az utolsó a táskájában volt.” Elvette Beljakov kezéből a vörös bőrbe kötött könyvecskét, és sokáig lapozgatott benne. Feljegyzések, különböző bejegyzések emberekről, valamiféle hajókról, egy csukotkai atomerőműről, Hor, a vadon élő rénszarvas legendájáról, majd egy csomó beszúrt mondat következik, amilyeneket a rendezők írnak emlékeztetőül a forgatókönyv szélére: „Jóval több indulattal”, „A hazugságnak ezt a takaróját igazságok darabkáiból varrták”, „Tempót veszít”, „Olyan érdekesen hazudik, hogy az embernek nincs kedve vitázni vele.”
   Úgy látszik, Tányának az volt a szokása, hogy gépiesen feljegyezte egyes gondolatait. A jegyzettömb vége felé találta meg a rovnói kombinát dolgozóiról szóló karcolat vázlatát, amely majd másnap jelenik meg az újságban. Az utolsó oldalon a következő bejegyzés áll: „A. F. Hizsnyak. Azt mondják, hogy egyes betegségek kórokozói akár tizenöt évig is úgy élhetnek a szervezetben, hogy létüknek semmi jelét sem találjuk. A nácizmus a morális szokások gátjában utat nyitott mindenféle emberi tisztátalanság felszínre kerüléséhez. A gyávaság szörnyű cselekedetek detonátora lehet.” Aztán mindenféle kipipálások, különféle jelek. Egyéb semmi.
   Ebben sincs semmi – adta vissza Sztasz a jegyzettömböt Beljakovnak. – Mondja, Akszjonova nem jelezte, hogy valami olyan anyag beadására készül, amely a fasizmus problémájával foglalkozik, vagy amely a fasizmus áldozatainak sorsával kapcsolatos?
   – Nem, ez egyébként sem tartozik a mi rovatunkhoz. Ezekkel a problémákkal a külpolitikusok foglalkoznak. Tánya mondta, hogy lead majd valami nagyon érdekes anyagot, de nekem hétfőn rengeteg dolgom volt, nem értem rá.
   – Mikor látta utoljára Tányát?
   – Várjon egy pillanatig, azonnal megmondom, egész pontosan. A harmadik oldalt fél hatkor szokták hozni. Igen, fél hatkor bejöttem a szobába. Tánya telefonon beszélt valakivel. Igen, igen, még intett is, hogy várjak egy kicsit. De elhívtak a titkárságra, és úgy gondoltam, majd később visszajövök. Jó negyven perc múlva benéztem a szobába, de Tánya már nem volt itt.
   – Nem hallotta véletlenül, miről beszélt Tánya a telefonba?
   – Nézze, nem szokásom mások beszélgetéseit kihallgatni.
   – Sajnálom – felelte Tyihonov igazán sajnálom, hogy ez alkalommal most nem szegte meg ezt a szokását.
   A személyzeti osztályon Sztasz gyorsan átlapozta Tánya személyi anyagát. A dosszié utolsó papírja a szerkesztőségi kiküldetési rendelvény szövegét tartalmazta: „Elrendelem T. Sz. Akszjonova elvtársnő kiküldetését február harmadikától február tizedikéig a rovnói vegyikombinát építkezésére.” Tizedike. Milyen nap is volt ez? Sztasz elővette zsebnaptárát. Tizedike csütörtöki napra esett. Ezek szerint Tányának már pénteken itt kellett volna lennie a munkahelyén, de Beljakov azt mondta, hogy csak szombaton jött be. Meg kell tudni, miért maradt egy nappal tovább. Tyihonov visszament a hosszú folyosón, de a 414-es szobában nem talált senkit. Beljakov asztalán egy cédula hevert: „Szerkesztőségi ülésre mentem, 17 órára itt leszek.”
2
   Sarapov benyitott Tyihonov szobájába. Sztasz figyelmesen tanulmányozott néhány gépelt iratot.
   – Régóta itt vagy?
   – Egy órája. Gyere be, Vlagyimir Ivanics.
   – Hoztál valamit?
   – Hát, éppen csak valamit. Ahogy a bűnügyi kódex mondja: néhány „személyiségre jellemző” iratot.
   Sarapov odament Tyihonovhoz, és leült a szék sarkára.
   – Nos?
   – Kint jártam a szerkesztőségben, ahol dolgozott. Tessék, olvasd el a jellemzését. – Tyihonov átnyújtotta a szerkesztőség hivatalos papírját.
   Sarapov elolvasta a papírt, hunyorgott.
   – Hát igen, nem túl sok egy bűnügyi nyomozáshoz.
   – Ez itt mindenki számára kevés lenne. Legfeljebb csak egy másik személyzetis számára lenne elegendő. Mint látod, egy figyelmeztetésben és három dicséretben részesült. Egyetemet végzett, társadalmi munkás; öntevékeny művészi körök munkájában nem vett részt. Természetesen beszéltem a kollégáival is. Mintha még most is élne, úgy beszélnek róla. Nekem most az a legfontosabb, hogy az élő embert ismerjem meg. A rendelkezésünkre álló első adatok mellett csak minimális esélyünk van arra, hogy a gyilkos nyomára bukkanjunk. Meg kell találnunk az indítóokot. Amíg nem állapítjuk meg, mi volt az indítóoka a támadásnak, addig nem fogjuk megtalálni a bűnöst. Csak körben forgunk, mint a kutya, amelynek konzervdobozt kötöttek a farkára.
   – Így igaz – felelte Sarapov. – Ha akarod, gondoljuk végig a variációs lehetőségeket. Először is megölhették anyagi érdekből.
   – Nem valószínű – mondott ellent Tyihonov. – A körülményekből kiindulva a bűnös semmi körülmények között nem tudta volna kirabolni: emberek jöttek mögötte. Azonkívül ott találtuk mellette a kézitáskáját is. Gazdag örökségre sem lehet számítani ebben az esetben.
   Sarapov egyetértően bólintott.
   – Tehát ez a variáció elesik. Akkor vegyük a féltékenységet.
   Ez már nagyon is könnyen elképzelhető. Fiatal, szép, egy csirkefogó megölheti, csupáncsak azért, nehogy másnak jusson. Egyébként nekem az az érzésem, hogy a gyilkosság oka valahol a nő magánéletében rejtőzik. Ezek a levelek is…
   Sarapov közbevágott:
   – Menjünk tovább. Huliganizmus. A gyilkosság körülményei nagyon megfelelőek ehhez a verzióhoz: egy részeges alak leitta magát, és részegségében belevágta az árt egy ártatlan emberbe.
   – Megölhették még szolgálati vagy állampolgári kötelességének teljesítése miatt is – folytatta Tyihonov – de ehhez a verzióhoz jóformán semmiféle adatunk nincs. Családi okokból gyilkolták volna meg? Nem, ez azonnal elesik.
   – Marad még a bosszúból vagy más súlyos bűn leplezése miatt elkövetett gyilkosság – folytatta elgondolkozva Sarapov. – Ilyen adataink sincsenek, de ezt a motivációt azért nem vethetjük el, ez még korai lenne.
   – Igen, ez még korai lenne – helyeselt Tyihonov. – S maradt még utoljára az excesszus. Akszjonovát megölhette egy őrült is, vagy tévedésből támadhattak rá, összetéveszthették valakivel.
   Sarapov szomorúan elmosolyodott:
   – Az egész bűnügyi törvénytárat sorra vettük. Tehát milyen irányban haladunk tovább?
   – Úgy gondolom, hogy elsősorban nézzük a féltékenységi és a huligánsági variációt. Aztán gondoljunk majd a bosszúra, ez egy nagyon átfogó, sok mindent magába záró fogalom. Aztán próbáljuk ellenőrizni az excesszusokat is.
   – Természetesen. – Sarapov fölkelt, egy ideig még kezében forgatta Tánya jellemzését. – Egyről ne feledkezz meg: azért is megölhették, mert túlságosan sokat tudott valakiről. Egyszóval, nem panaszkodhatunk, lesz elég munkánk…
3
   Tyihonov őszinte sajnálkozással tolta el maga elől az asztal szélére a Jakimov huligánságait tartalmazó ügyirat mappáját. Nagyon, nagyon csábító az analógia: Alekszej Jakimov,
   akit tegnap tartóztattak le az építők munkásszállásán részegség és garázdaság miatt, négy évvel ezelőtt alkoholos állapotban hegyesre reszelt, fanyelű, vékony, hosszú reszelővel minden különösebb ok nélkül leszúrt egy teljesen ismeretlen embert, egy járókelőt. Nemrégen szabadult, s máris megkezdte áldásos tevékenységét. Vajon nem ő követte el, nem ő ölte-e meg Akszjonovát? A támadás módja mindenesetre ugyanaz. De Jakimov egész héten este dolgozott. Ezenkívül ismertető-jegyei is mások, mint azé a fiúé, akit Jevsztignyejeva és Lapina látott. De azért mindenesetre, alaposan ellenőrizni kell, hol tartózkodott Jakimov hétfőn este.
   Csengett a telefon.
   – Tessék, Tyihonov.
   – Halló, Tyihonov, Gyemidov beszél.
   – Igen, igen, tessék, Iván Mihajlovics, hallgatom.
   – Megint a kocsimon utazott az a fiatalember, akiről kérdeztél, ugyanabban az időben.
   Sztasznak egészen elfulladt a hangja:
   – És hol van most?
   – Ki tudja azt? A Cvetnij bulváron, a cirkusznál szállt le a buszról. Ugyanott, a Bajkálnál szállt fel, elővett a kis kézitáskájából egy könyvet, és egész úton olvasott.
   – Az ördögbe is! Miért nem tartottad ott?
   – Honnan tudjam, hogy vissza kellett volna tartanom vagy sem? Erről nem esett szó köztünk, csak azt mondtad, ha valami van, telefonáljak.
   Ez igaz – felelte bosszúsan Tyihonov. Kis ideig gondolkozott, majd megkérdezte: – Ugyanazon a vonalon utazott, és ugyanazon az állomáson szállt fel?
   – Húsz óra harminchét perckor a Bajkál szálló előtti megállóban.
   Tyihonov még egy rövid ideig töprengett.
   – Tudod mit, Iván Mihajlics? Akkor holnap ugyanebben az időben együtt utazunk végig a vonalon. Ha az a fiatalember felszáll a kocsira, jelezd nekem.
   Jól van, majd kettőt dudálok.
   – Megegyeztünk. A viszontlátásra.
CSÜTÖRTÖK
1
   Tyihonov becsapta az ajtót, de a kulcsot most sem tudta kihúzni a zárból. Sztasz gondosan jobbra-balra megforgatta a kulcsot, majd hirtelen maga felé rántotta. Sikerült kihúzni a kulcsot a zárból. Sztasz oldalra nézett, és a hosszú, félhomályos folyosó végében meglátta Sarapovot, messziről megismerte imbolygó járásáról.
   – Nagy útra készülsz?
   – Elbeszélgetek egy kicsit az életről Sztavickijjel.
   – Miért nem idézted be?
   – Nem lenne ésszerű. Ha otthon, a lakásán teszek fel neki kérdéseket, ez kedves baráti beszélgetés, de ha itt, a Petrovkán beszélgetünk, akkor ez már kihallgatás. Még korán lenne kihallgatni. Egyelőre csak el kell beszélgetni vele.
   – No eridj, te kedves beszélgető partner! – mosolygott csúfondárosan Sarapov.
   Csütörtök reggelre megenyhült az idő, s megint havazott. Sztasz egy ideig a sarkon álldogált, és azt latolgatta, hogy a Kuznyeckij Mosztra elmehetne a negyvenkettes trolibusszal. De mehetne gyalog is. Úgy döntött, hogy gyalog megy végig a bulvárokon. Még egyszer nyugodtan végig kell gondolnia mindent.
   Ennek az ügynek rejtélyes volta izgatta, az, hogy nem látszanak az összefüggések, hiányoznak a világos motívumok. Nem, itt nem egy huligán szúrt le valakit egyszerűen, egy árral. Amikor az árral lesújtott, ez nem az ügy kezdetét jelentette, ez már a befejezés volt. A Bajkál szálló előtt húzódó behavazott telken már csak pontot tettek valaminek a végére. Titokban már régóta készülődtek a támadásra valamiféle láthatatlan szenvedélyek. És a vladikinói üres telken törték át a jeget. De miért? És ki tette ezt? Hogy is írta ezt a jegyzetfüzetébe Tánya: „Egyes betegségek kórokozói akár tizenöt évig is úgy élhetnek a szervezetben…”
   Sztavickij egyáltalán nem olyannak bizonyul, amilyennek Tyihonov elképzelte. Semmi elpuhultság, semmi piperkőcség. Magas, körülbelül Sztasszal egyforma magasságú, kimondottan szép fiatalember nyitott ajtót, csak egy pillantást vetett az igazolványra, és nyugodtan mondta:
   – Fáradjon be. Már vártam.
   – Ugyan miért?
   – Rendkívül durva hiba lett volna, ha a nyomozás során nem beszélnek azzal az emberrel, aki talán mindenkinél jobban ismerte a meggyilkoltat.
   Sztaszt kellemetlenül érintette ez a szó, hogy „meggyilkoltat”. Mégiscsak egy nagyon közel álló emberről beszélt így.
   – No látja, én úgy döntöttem, hogy nem követem el ezt a hibát.
   Sztasz levette a kabátját, egy darabig ott állt kabáttal a kezében, mintha csak keresné, hová akaszthatná. A fogason egy rövid, szürke kabát lógott, egy kis ládán pedig fekete antilop sportkabát hevert.
   Sztasz kényszeredetten elmosolyodott.
   – Bocsássa meg ezt az illetlen kérdést, mibe került ez a kabátka?
   Sztavickij csodálkozva nézett rá.
   – Hatszázhúsz forintba. Magyarországon vettem. Miért?
   – Éppen ilyet ajánlanak nekem is. Kilencszáz rubelt kérnek érte. Drága, ugye?
   Hát, aki kedveli…
   – Egyébként nem is tudom, hogy állna nekem. Az én színeimhez a fekete! Attól tartok, úgy néznék ki benne, mint egy kéményseprő.
   – Próbálja fel ezt.
   – Megengedi?
   – Hát persze. Tessék.
   Sztasz felvette a kabátot, s a tükörbe nézett. Jó meleg, cipzáras, kötött állógallérral. Félcsípőig ér.
   Télen is lehet viselni kabát helyett – jegyezte meg.
   – Lehet – válaszolta Sztavickij – bár én többnyire csak kocsiban viselem.
   Egy darabig hallgatott, elgondolkozott, majd megszólalt:
   – Nos, úgy gondolom, befejezhetjük a jelmezbált. Nem túl jól áll magának ez a sportkabát, nagyon kinyomja a hátsó zsebben tartott pisztolya. Mi szüksége volt arra, hogy ennyire szemügyre vegye a kabátomat?
   Sztasz hirtelen a szemébe nézett, és nyugodtan felelte:
   – A kabátot nem kellett szemügyre vennem. Saját magamat akartam megnézni ebben a kabátban. Mi ketten egyforma magasak vagyunk. Ami pedig a pisztolyt illeti, tévedett. Ez egy doboz erős cukor. Parancsoljon!
   – Hát akkor rendben van. Beszéljünk teljesen nyíltan. Tehát gyanakszik rám?
   – Nem. Nincs elegendő alapom rá. De komolyan kell beszélnünk egymással, van miről.
   Sztavickij bosszúsan mosolygott:
   Miért nem hozott magával pisztolyt ilyen komoly beszélgetésre?
   Tyihonov kényelmesen hátradőlt a karosszékben.
   – Nem cipelem magammal feleslegesen. Tudja, a fenébe is, nagyon nehéz. Meg aztán ha az ember mindenhova magával vinné, könnyen elveszthetné, az pedig fejvesztés terhe mellett tilos.
   – Én pedig úgy képzeltem, hogy nem tud meglenni enélkül a detektívek számára kötelező attribútum nélkül.
   – A dolog úgy áll, hogy ez az attribútum az én számomra éppen olyan munkaeszköz, mint egy könyvelőnek a számológép vagy mint önnek a sminkdoboz. Bizonyára nem viszi magával ezeket a dobozokat, ha lemegy egy üzletbe, vagy ha vendégségbe megy?
   – Maga pedig azért jött hozzám, hogy az antilop kabátok ára felől tájékozódjék?
   – Nem. Nem azért jöttem. Egyszerűen vendégségbe jöttem. Bár igaz, vendégségbe meghívásra szokás menni. Ugyanakkor azonban az én munkám sajátossága arra kényszerít, hogy időnként eltekintsek bizonyos formaságoktól. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy én jövök vendégségbe önhöz, semmint hogy meghívjam magamhoz a hivatalomba. Úgy gondoltam, hogy ez így jobb lesz.
   – Kinek?
   – Általában jobb lesz így – felelte Sztasz kezét széttárva.
   Bizonyára úgy véli, hogy a nem hivatalos körülmények között lefolytatott kihallgatások sokkal hatásosabbak?
   – Már megmondtam, hogy ez nem kihallgatás. Ami azonban a hatásosságot illeti, ez kétségtelenül így van. Emlékeztetném arra, mi volt látogatásom kiváltó oka és célja – folytatta halkan Sztasz, és hangja ellentmondást nem tűrően kemény lett. – Titokzatos körülmények között megölték azt a nőt, akit tudomásom szerint szeretett, s akit el akart venni feleségül, és aki önnel nemrégiben szakított. Mindenesetre úgy gondoltam, számíthatok arra, hogy minden erejével segítségemre lesz a gyilkos felkutatásában. Ezért jöttem ide. Ebben a, mint ahogy ön mondotta, nem hivatalos környezetben a meggyilkolt sokszor megfordult, ennek a szobának még őriznie kell szavai visszhangját, magának is emlékeznie kell mindenre, és el kell mindent mondania nekem, aminek bármilyen köze is lehet ehhez az ügyhöz.
   – De hiszen maga engem gyanúsít! Ez gyalázat!
   Sztasz ránézett, s csak ennyit mondott:
   Az a gyanúsítás, amely megfér a büntetőtörvény keretei között, az csak nyomozói tevékenység. És semmi több! Inkább azt mondja el nekem, mit csinált azon a bizonyos hétfő estén?
   Sztavickij föl-alá járkált a szobában.
   – Aznap este nem léptem fel. Fölhívtam Tányát a szerkesztőségben, úgy öt óra körül, de lehetett talán fél hat is. Kértem, hogy találkozzunk, és beszéljük meg a kettőnk dolgát. Sietett, s azt mondta, hogy találkoznia kell valakivel. Azt javasolta, hívjam fel szerdán. Ezek után elmentem Genyka Grigorjev-hez…
   – Az ki?
   Jó barátom, ő is színész. Nem találtam otthon. Lakása közelében van a Progressz mozi. Miután semmi dolgom nem volt, hát bementem a hétórás előadásra. Aztán elmentem egy étterembe, megvacsoráztam, majd utána hazamentem, s lefeküdtem. Kielégítőnek találja ezt?
   Majdnem. Honnan telefonált Tányának?
   – Itthonról.
   – Ezután mikor ment el hazulról?
   – Nem sokkal később. Úgy gondolom, talán harminc perc múlva.
   Hol lakik ez a Grigorjev?
   – A Lomonoszov sugárúton.
   – Milyen járművel ment odáig?
   – A négyes trolival.
   Hát akkor most rakjuk össze az elmondottakat: öt óra harminckor felhívta telefonon Tányát. Egy félóra készülődés, tehát hat óra. A négyes troli megállójáig tizenöt perc séta. Ehhez jön még harminc perc az utazásra. Tehát háromnegyed hétkor ért Grigorjevhez. Igaz?
   – Igaz!
   Amikor elment hazulról, látta valaki a szomszédok közül?
   Fogalmam sincs róla. Nem emlékszem rá, hogy valakivel is találkoztam volna.
   – Lépjünk egyet. Grigorjevnél látta valaki?
   – Nem, már mondtam, hogy nem találtam otthon.
   – Talán valaki a szomszédok vagy a háziak közül?
   – Nem. Senki nem nyitott ajtót.
   – Jól van. Hét óra előtt öt perccel ért a moziba. Milyen filmet játszottak?
   – Valami külföldi badarságot.
   – Pontosabban.
   Sztavickijon meglátszott, hogy töri a fejét.
   – „Térj vissza, Beáta”.
   – Nagyszerű. Mikor ért véget a film?
   – Kilenc óra körül.
   – De hiszen az egy nagyon rövid film. Mi tartott olyan sokáig?
   – Hosszú volt a híradó.
   – Nem emlékszik rá, miről szólt?
   – A tudomány és a technika újdonságairól.
   A moziból egyenesen vacsorázni ment?
   – Nem. Jó idő volt, szépen esett a hó, elsétáltam a metró Egyetem megállójáig, majd onnan elbaktattam a hídig, amely átvisz a Moszkva folyón. Ott beültem egy taxiba.
   – Melyik étteremben vacsorázott?
   – A művészklubban. Úgy tíz óra körül érkezhettem oda.
   – Melyik portás volt szolgálatban? Vologya?
   – Nem, egy másik. Nem ismerem név szerint.
   Rendben van. Nem emlékszik véletlenül arra, hogy melyik pincér szolgálta ki?
   – Dehogynem, Nagya. Tanúsíthatja is.
   – Sajnos, ő csak azt tudja tanúsítani, hogy tíz óra körül érkezett meg az étterembe. Nem ment el magával Grigorjev-hez, és nem együtt nézték meg a „Térj vissza, Beátá”-t.
   Sztavickij ajkába harapott, majd megszólalt:
   – Hát igen. Nincs alibim. De ez még semmit sem bizonyít.
   – Természetesen, ez még semmit sem bizonyít. Mikor volt magán utoljára ez a sportkabát?
   – Egy héttel ezelőtt, de az is lehet, hogy tíz napja. Nem emlékszem – válaszolta Sztavickij. – Ha tudtam volna, hogy sor kerül majd erre a beszélgetésre, rátettem volna egy cédulát: „Viseltem február elsején tizenhét óra harminctól huszonkettő óráig.”
   – Ne legyen ilyen mérges – mondta barátságosan Sztasz.
   – Megnézném, hogy viselkedne maga az én helyemben – rándult meg mérgesen Sztavickij feje. A falra szerelt bárszekrényből elővett egy kis, hasas üveget, kihúzta a dugót.
   – Megkóstolja? Remy Martin, egyike a világ legjobb konyakjainak.
   – Köszönöm, nem kérek.
   – Miért? Ott a maguk Scotland Yardján nem isznak?
   – Hogy miként van ez a Scotland Yardon, nem tudom, nem jártam ott. Ami a moszkvai rendőrség bűnügyi osztályát illeti, ott isznak, csak nem munka közben – felelte nyugodtan Sztasz.
   Sztavickij konyakot töltött egy talpas pohárba, felhajtotta, sokáig fintorgott tőle, és közben egy falatka cukrozott gyümölcsöt rágcsált.
   Tyihonov felállt a karosszékből, és az ablakhoz ment. Esett a hó, mindent bevont a szürkeség, és mindenből bánat áradt. Sztasznak hirtelen eszébe jutott volt iskolai tanítójának, Korosztiljovnak a mondása: „Az ablak két dimenziója lehetővé teszi, hogy megismerjük a harmadik dimenziót is.”
   Sztavickij fátyolos hangon megszólalt:
   – És Tánya nincs többé…
   Tyihonov hátrafordult.
   Sztavickij magába roskadva ült a karosszékben. Majd cigarettáért nyúlt, szájába tette, egymás után gyújtotta a gyufákat, de a keze reszketett, s a gyufák eltörtek. Nagy nehezen rágyújtott, mélyet szippantott, ádámcsutkája fel-le rándult sovány nyakán. Egész külseje megváltozott, már nem látszott szépnek s nyugodtnak, hanem nyugtalan, komor és ijedt volt. Sztavickij néhány mély szippantás után elnyomta a cigarettát a hamutartóban.
   Nagyon nehéz beszélni róla mint halottról. Mindenki igyekszik csak jót mondani valakiről, aki meghalt, elfelejtik a kicsinyességet, a mohóságot, mindenféle emberi gyengeséget. Mert amikor valaki váratlanul meghal, az emberek megijednek körülötte, hiszen ez velük is megtörténhetett volna! És ettől akaratlanul is hálát éreznek az elhunyt iránt, hogy mindez vele történt meg, s ők lám, életben maradtak. Ezért mondanak csak jót mindenkiről egyaránt, lett légyen az jó vagy rossz ember.
   Roppant komor filozófia ez – dünnyögte Sztasz.
   – Ugyan, nem erről van szó, ez egyáltalán nem filozófiai kérdés. Egyszerűen csak dühít, hogy Tányáról is úgy fognak beszélni, mint mindenkiről. Pedig ő egészen más!
   Sztavickij elhallgatott, és rágyújtott egy újabb cigarettára.
   – Kinevethet, ha akar, nekem teljesen mindegy. De Tánya szent volt! Nagyon ironikus, nagyon vidám szent. Pedig az ő munkája mellett különösen nehéz valakinek szentnek lennie.
   – Szentnek lenni nem valami könnyű dolog vont vállat Sztasz. – De miért lett volna neki különösen nehéz?
   – Nagyon sok mindent látott a világból. Az ilyesmi néha cinizmust szül. Különösen a fiatalok esetében, akik úgyis hajlamosak a maximalizmusra. Tánya gyakran nevezte magát tréfálkozva az „emberi lélek művezetőjének”.
   A „sokat látott ember”, a „maximalizmus”, mindez nagyon szépen hangzik. Tyihonov előrehajolt, és csendesen megkérdezte:
   – Szerette ön Tánya Akszjonovát?
   – Először is ennek most már nincs semmi jelentősége, másodszor pedig ez az én legszemélyesebb magánügyem, jobb ezt nem érinteni.
   – Ez kétségtelenül így igaz. De Tányát rendkívül titokzatos körülmények között ölték meg, s ezért szeretnék róla minél többet megtudni. Tánya halála nem csak az ön személyes ügye.
   – Értem. Hát akkor egyezzünk meg abban, hogy szerettem.
   – Szerette, vagy egyezzünk meg abban, hogy szerette?
   – Szerettem.
   – Tánya miatt hagyta el a feleségét?
   – Ezt is tudja?
   – Köteles vagyok tudni. Tehát?
   – Nem. Nem Tánya miatt váltunk el. Egyszerűen csak nem volt értelme tovább fenntartani a házasságot. Két teljesen idegen ember. Jelena mind a mai napig nem tudja ezt megérteni.
   – Volt felesége, Jelena Bukova tudott kapcsolatáról Akszjonovával?
   – Igen. Nagyon összevesztünk éppen emiatt. Volt feleségem azt követelte, hogy ne találkozzam többé Tányával, és térjek vissza hozzá.
   – Akszjonova tudott erről?
   – Nem. Jobban mondva, végül is tudomást szerzett róla. Valaki névtelen leveleket küldött neki. Úgy gondolom, Jelena keze lehet a dologban.
   „Úgy. Melegszik az ügy” – futott át Sztasz agyán.
   – Miért nem mondott el rögtön mindent Akszjonovának?
   – Haha! Ehhez ismerni kellett volna Tányát. – Sztavickij újból töltött magának egy kis konyakot, s felhörpintette.
   – Nyomban útilaput kötött volna a talpam alá. Enélkül is gyakran mondogatta nekem: „Mindig túlságosan szépen beszélgetsz.” Én pedig úgy belejöttem a dologba, úgy viselkedtem, mint egy iskolakerülő kisdiák, gondolván, úgyis megbüntetnek, ezért aztán mind tovább játszottam a szerepemet, egyre csak valami csodában reménykedtem. Arra gondoltam, hogy idővel a dolgok elvesztik élességüket és jelentőségüket. Ahogy mondani szokták: ez „a körülmények által teremtett hazugság” volt.
   – És azután?
   – Azután Tánya kapott valamiféle levelet. Erre már nem hazudhattam tovább, és akkor mindennek vége lett köztünk.
   – Látta azt a levelet?
   – Nem. Tánya szóba sem akart állni velem többé.
   – Jól ismeri a felesége kézírását?
   – Igen. Miért?
   – Tánya táskájában találtam egy fenyegető levelet. Két nappal a halála előtt kapta.
   – Ez nem lehet az a levél! Azt a levelet egy hónappal ezelőtt kapta. Ha lehet, mutassa meg ezt nekem.
   – Tessék.
   Sztavickij reszkető ujjakkal vette elő a borítékból a levelet. Rápillantott.
   Nem, ez nem a feleségem írása.
   – Nézze meg figyelmesebben.
   Mit nézzek rajta? Azt képzeli, nem ismerem Jelena keze írását? Hála isten…
   – Ha feltételezzük, hogy Bukovának köze van ehhez a levélhez, magától kínálkozik a következtetés: egy ilyen kényes ügyet csak egy hozzá nagyon közel álló emberre bízhatott volna. Ki lehet ez a nagyon közeli valaki?
   Sztavickij elgondolkodott.
   – A legvalószínűbb, hogy Zinka Pankova, a barátnője.
   – Ki ez a Pankova?
   – Színésznő. Együtt dolgozik Jelenával a Zenés Színházban.
   Sztavickij újból töltött magának a konyakból. Szeme csillogott.
   – Milyen szörnyű mindez! Valami zavaros, ideges lázálom, akárcsak egy Ionesco-darab… Egyáltalában ebben az egész történetben van valami kataklizmaszerű. Egyrészt ez a rettenetes bánat, másrészt pedig, bevallom őszintén, ez a beszélgetés magával, amely egyáltalán nem használ az ember lelki nyugalmának. Ostobaság, a legfontosabb persze mégis az, hogy ebben a drámában minden olyan visszavonhatatlan…
   Sztasz változatlanul az ablaknál állt, a szakadatlan hóesést nézte, és arra gondolt: „Kisszerű ember vagy te. Nem hiszek a bánatodnak. Cipeld csak tovább olcsó műanyag keresztedet.”
2
   Sztasz visszament hivatalába, bekapcsolta a melegítőt, elővett a páncélszekrényből néhány bűnügyi dossziét, amelyeket a különböző kerületekből küldtek be neki megtekintésre. A 73-as rendőrőrsről telefonált Szása Szaveljev nyomozó, őt kapta maga mellé Sztasz segítségül. De Szaveljev sem jelentett semmi érdekeset.
   Tyihonov arra gondolt, hogy még egyszer alaposan meg kellene nézni Tánya ruháit.
   – Tudod mit, Szaveljev? – mondta Sztasz. – Hozd fel nekem, légy szíves, Akszjonova holmiját. Majd utána menj ki a házépítő kombinátba, és tudd meg pontosan, mit csinált Jakimov hétfőn.
   – Már érdeklődtem Jakimov után – válaszolta Szaveljev.
   Reggel héttől este tizenegy óráig kint dolgozott más munkásokkal együtt Szvitlovban, az ideiglenes vízvezetéket javították…
   A rendőrségi étterem, mint mindig, most is zsúfolt volt. Tyihonov mérgelődött, de hát az éhség nagy úr, ki kellett várni a hosszú sort. A káposztaleves hideg volt, de a hirtelensült a kiírás szerint „afrikai módra” készült. Sarapov leverten tréfálkozott, hogy bizonyára fele kenyér, fele oroszlánhús.
   A káposztaleves után Tyihonov úgy érezte, nem kíván többet enni. Egykedvűen rágta az ízetlen frissen sültet, és az járt az eszében, hogy meg kellett volna kérdeznie Sztavickijtől, mit evett az étteremben hétfőn este. „Nem hiszek, nem hiszek neki. Nem bánat, hanem lelki nyavalygás ez nála” – dünnyögte maga elé Sztasz, és visszament hivatali szobájába.
   Szaveljev már várta. Átadta a nagy kartondobozt, és elrohant, hogy számtalan ügyét intézze. Sztasz meggyújtotta az asztali lámpát, és kinyitotta a dobozt.
   Fekete bolyhos télikabát fehér nercgallérral. A fekete szöveten apró nyílás, csak akkor lehet meglátni, ha az anyagot a fény felé tartja. Szürke kötött pulóver, vastag fonálból, nagyszemű kötés, szabályos, szép mintázatban.
   Szép nagy hurkok. De hol a bemeneti nyílás? Hirtelen nem is lehet megtalálni. Egyébként az is lehetséges, hogy nincs is látható bemeneti nyílás. Hiszen ha egy árral ölték meg, akkor az ár hegye egy szemet kitágítva úgy is áthatolhatott a kötésen, hogy nem sérti meg az anyagot. Bizonyára így is történt. De nem, itt a bemeneti nyílás. Egy kis kerek lyuk. Egy kis vérfolt. Szép, puha pulóver, nagy szemekből kötve…
   Sztasz asztalából elővett egy erős nagyítót. Nyelénél fogva forgatta a kezében. Talán a ruhán található bemeneti nyílás megmondja, milyen lehetett a fegyver formája. Nem, ez a nagyító itt most tehetetlen. Át kellene szólni a bűnügyi technikusoknak, az ő műszaki felszereltségük nagyobb fokú. De már késő van. Majd holnap.
3
   A Bajkál szállónál lévő autóbuszmegállónál Sztasz kimérte a távolságot: egyik lámpától a másikig éppen hatvanhat lépés. Föl-alá sétál a járdán, időnként egy helyben topog, egyik cipőjét a másikhoz ütögeti, nézelődik, töpreng. Azért mégiscsak nagyon érdekes. Három nap alatt két alkalommal is itt járt az a fiú. Ez nem lehet egyszerűen csak véletlenség. Van reális lehetősége annak, hogy találkozzék vele. Remek dolog lenne! Azon nyomban sok minden a helyére kerülhetne. Természetesen elfogni a fiút, ez még nem minden. Még azt is be kell bizonyítani, hogy ő ölte meg Tányát.
   Az autóbuszmegállóban már egy kis sor állt: egy középkorú asszony kisgyerekkel, két iskolás kislány és két katona várakozott. 20.26: fékezve, a jeges aszfalton csúszva a járdához simul az autóbusz. Ez Gavrilenko járata. Nyikorogva nyílik ki a busz hátsó ajtaja, az utasok sietve felszállnak, a busz továbbmegy. Megint itt marad egyedül ebben az átkozott jeges daraesőben. Nem találkozott vele. A fiú biztosan a következő busszal megy majd. Gyemidovval. Kell hogy azzal menjen, különben mi az ördögnek fagyoskodna itt?
   A ház sarka mögül előbukkant egy magas férfi, idetart a megállóba. A következő járat Gyemidov busza. Tyihonov már nem fázik. A férfi mindjobban közeledik, odaér a buszmegálló oszlopához. Magas, szőrmekucsmát visel, sötét kabátjának vállán vastagon ül a hó. Ő lenne az? Az ördögbe is, dehogy! Sapkával együtt sem lehet több másfél méternél. Egyszerűen csak messziről tűnt magasnak, egyébként az öltözéke is egészen más. Mindez csak az idegek átkozott játéka. Könnyű volt a nagy klasszikusnak azt mondania: „Tanuljanak meg önmagukon uralkodni.” Érdekes lenne tudni, hol tanulnák ezt meg. A jogi karon nem tanítják ezt a tárgyat.
   Tyihonov fázósan felhúzta a vállát, háta, lába valósággal megfagyott. Mégiscsak nagyon hideg van. Mindjárt ideér Gyemidov busza, és a fiatalember sehol nincs. Már jön is a busz. Ez a Gyemidov-féle járat. Tyihonov látja, hogy Gyemidov gondterhelten forgatja a fejét, majd tekintetük egymásba akad. A várt utas csak nem jön. Az autóbusz egy percig áll. Aztán az ajtók csak becsapódnak. Tyihonov alig hallhatóan mondja maga elé: „Várj még egy percig, mindjárt jön.” Gyemidov, ez a derék fickó, mintha megértené. Az autóbusz egész testében remeg a járó motortól, és várakozik. Az égből egyre hull a libegő fehér nyirkosság, a darás hó arcára, vállára, az autóbusz ablakára tapad. Hirtelen nagy lendülettel megindul az ablaktörlő, nyomában nedves, átlátszó félkör marad az üvegen. Feltűnik benne Gyemidov gondterhelt arca. Tyihonov vállat von, s az autóbusz megindul, szigorú menetideje van. Csikorgó fék hangja, s a kanyarban már csak a kipufogóból áradó kékes füst látszik. Elment.
   Milyen cseppnyi az a lyuk azon a kötött pulóveren, még a szem se szaladt le. Milyen fájdalmat érezhetett az a szerencsétlen lány! Vagy talán nyomban elvesztette az eszméletét? Nem, ez nem valószínű, hiszen még tett vagy húsz lépést. Talán futott? Nem. A tanúk, Jevsztyignyejeva és Lapina azt mondták, ment. Szép tempósan ment. Hang nélkül rogyott össze, még a karjával sem tett egy mozdulatot sem.
   Elment a következő busz is, aztán még egy. A szálloda étterméből kapatos társaság jött ki. Elhaladtak a megálló mellett, és Tyihonov megtudta, hogy a rablóhús sokkal jobb ízű Krasznojarszkban, mint itt, és hogy Nyefedovot minden körülmények között elvágják, ha nem a főigazgatóságon, akkor a minisztériumban, de ott már egészen biztosan…
   Ostobaság lenne tovább itt toporogni. Tegyük át az ügyet holnapra. A feje úgy zúg, mint egy méhkaptár…
PÉNTEK
1
   A súlyos, csillogó bronzveretű ajtó nehezen nyílt, de amikor kinyílt, a Művészbejáró felirat nyomban elvesztette mágikus megközelíthetetlenségét.
   – Kihez? – kérdezte a méltóságteljes, pizsamára emlékeztető csíkos zubbonyt viselő, ősz barkós portás.
   – Libergyej Gorgyeicshez – dünnyögte Tyihonov.
   A portás nem értette a választ, de nem kérdezte meg újból, csak a lépcsőre mutatott. Tyihonov felment az első emeletre, és a hosszú sorban egymás mellett elhelyezkedő ajtók között gyorsan megtalálta azt, amelyre ez volt kiírva: Személyzeti előadó. Zárva. Tyihonov még egyszer lenyomta a kilincset. A folyosón egy asszony jött, kezében vödör és seprű.
   – Mit rángatod az ajtót? Láthatod, hogy zárva! Marianna Ivanovna lement süteményért. Mindjárt jön. Addig ülj le, és várj.
   – Igenis. Leülök, várok.
   Tyihonov helyet foglalt a vörös bársonnyal bevont kis padon, és nézegetni kezdte a falra kitett képeket, amelyek a színház művészeit ábrázolták különböző szerepeikben. Rögtön vele szemben lógott a falon egy kitűnő portré, a „Kabard-Balkár ASZSZK érdemes művésze, N. M. Sztavickij, Luxemburg grófja-nak címszerepében”.
   „Hát persze, hiszen azelőtt ő is ebben a színházban játszott”-jutott eszébe Tyihonovnak. Sztavickijt csillogó cilinderben, szmokingban, sétapálcával és félvállra vetett köpenyben ábrázolta a kép. Szép fiú, ez már igaz. De aztán arra gondolt: „Még sincs alibije, tisztelt Luxemburg polgártárs.” Tyihonov felkelt a padról, elindult végig a folyosón, a falra akasztott képeket nézte, a feliratokat olvasta. A férfiak többségét érzelmes drámaisággal ábrázolták, a színésznőkben volt valami sejtelmesen démoni. Aha, ez itt Bukova, Pepita szerepében Dunajevszkij Szabad szél című operettjében. Bukova a Carmen kölnivíz címkéjére emlékeztetett. Kezében legyező, haja huncutkákba fésülve. „Micsoda szenvedélyeket zúdított ránk az ég” – csóválta meg fejét Sztasz. Majdnem a folyosó legvégén megtalálta Pankova portréját. Eliza Doolittle a My Fair Lady-ben. Egy elegáns hölgy, karcsú, magas, igen értelmes arc. Nono…
   A folyosó végén egy ajtó meredek vaslépcsőre nyílt. Sztasz lement rajta, és teljesen váratlanul egyszerre a kulisszák mögött találta magát. Mindent félhomály borított. Mezoikus hullámokba dermedtek a függönyök ráncai és a kulisszák, feketén tátongott a zenekari árok, a földszinti ülések enyhén emelkedő sora a messzeségbe veszett, és valahol a távolban mint éjszakai bólyalámpa vöröslött a felirat: Kijárat. Egy munkás, aki fönt valahol a magasban matatott, harsányan kiáltotta át a színpad fölött: „Világosítók! Világosítók! Ti csibészek, szedjétek már le a holdat!” – és a hangja mint az elhajított kő dübörgött át az üresen kongó nézőtéren.
   Sztasz újból felment a lépcsőn. A Személyzeti előadó feliratos ajtó most nyitva állt.
   Sztasz bemutatkozott a régimódi hatalmas íróasztal mögött ülő középkorú nőnek.
   – Meg kellene néznem néhány személyi dossziét.
   – Alkotóit? – kérdezte a személyzetis.
   – Tessék? – Tyihonov nem értette a kérdést.
   – Hát hogy az adminisztratív beosztottak vagy a művészek érdeklik?
   – Művészek.
   – Mi történt? Szabálysértést követett el valaki?
   – Nem, dehogyis! – tiltakozott nevetve Sztasz. – Egyszerűen csak szakmai kíváncsiságból.
   – No és személy szerint kinek a káderanyaga érdekli?
   – Hát tudja, többet is szeretnék átnézni…
   – Értem, értem – értette meg a helyzetet Marianna Ivanovna. – Tessék, itt ebben a szekrényben tartjuk a káderanyagot, keresse ki belőle, amire szüksége van.
   Tyihonov kivett a szekrényből néhány, személyi anyagot tartalmazó dossziét.
   Bukova Jelena Nyikolajevna. A kérdőív szerint: harminckét éves, iskolai végzettsége: felsőfokú. A diploma fénymásolata. Minősítése kilenc sorban. Önéletrajz. Ez is mindössze néhány sor: született, tanult, belépett… Igazgatói utasítások másolata: vegyék fel a színház társulatának tagjai közé, ekkor és ekkor engedélyeznek szabadságot, igazgatói elismerésben részesül… Egy kategóriával előreléphet. Még egy szabadságkérelem és még egy. „Isten bizony – gondolta magában Tyihonov –, egy varrógéphez adott használati utasítás is többet mond az embernek: mit tud a gép, mit nem, mikor dolgozik jól, mikor rosszul, meghibásodás esetén hova kell fordulni… Tyihonov nagyot sóhajtott, és újra az önéletrajz tanulmányozásába mélyedt. Jól olvasható, kalligrafált írás. „Jól kiírt” – jutott eszébe Tyihonovnak az írásszakértők szakkifejezése. Bizonyára szép lassan, gondosan írta. Ez itt pedig a múlt esztendei szabadságkérelme. Itt Bukova szemmel láthatóan sietett, egyes szavakat áthúzott, másokat nem is írt ki teljesen. De azért mégis szép kerek betűk, egyenletes, szabályos sorok, mint az iskolai táblán. Hát igen, mindez nem valami nagy zsákmány.
   Tyihonov felnyitotta a Pankova Z. F. feliratos vékony irattartót. Zinaida Fjodorovna, harmincegy esztendős, önéletrajzi adatai: iskola, színművészeti stúdió, esztrádműsor, színház. A második kategóriába léptették elő. Ez minden. Megrovásban nem részesült. Dicséretben részesült március 8-a alkalmából „az alkotói munka terén elért sikerekért”. Szabadság, még egy szabadságcédula, munkakönyv. Ez minden. Bukova legjobb barátnője. Sztavickij azt mondta: Pankovát nagyon közelről érintette, amikor ő szakított a feleségével. Az önéletrajzában természetesen erről egy szó sincsen. De hát persze, nem is lehet. És micsoda macskakaparás! Egészen olvashatatlan. Lehet, hogy ez itt P vagy talán B? Nem lehet rájönni, olyan egyformán írja mind a kettőt. Várjunk csak! Valaki ugyanígy írja ezeket a betűket. A B olyan, mint a P, és a P olyan, mint a B.
   Tyihonov félretette az irattartót, és a látszat kedvéért átlapozott még néhányat, aztán megkérdezte:
   – Lenne olyan szíves megmondani, mikor szokott bejönni a színházba Pankova?
   – A helyzet az, hogy Pankova jelenleg nincs Moszkvában. Idős édesanyja Leningrádban él. Nemrégiben nagyon súlyosan megbetegedett, és Pankova fizetés nélküli szabadságra ment. Holnap kell először bejönnie a színházba.
   – És mikor utazott el?
   – Hétfőn este vagy kedden reggel. Nem tudom pontosan. Zinát váratlanul értesítették édesanyja betegségéről, és a szabadságkérelmét telefonon beszélte meg Koloszkov rendezővel.
   – Értem. Szíves engedelmével Pankova életrajzát és szabadságkérelmét magammal viszem.
   – Ez minden bizonnyal csak valami félreértés lehet… – Koloszkov, egy rövid hajú fiatalember, szemmel láthatóan ideges volt. – Zina hétfő óta nincs Moszkvában, elutazott beteg édesanyjához.
   Sztasz gyorsan visszafelé számolt: csütörtök – egy, szerda kettő, hétfő – három nap. Akszjonovát hétfőn gyilkolták meg. Megkérdezte:
   – Hogyan történt a dolog?
   – Úgy este tíz óra körül felhívott engem otthon, és szörnyen izgatott volt. Közölte, hogy az édesanyja nagyon rosszul van, és azonnal utazik Leningrádba. Megkért, hogy péntekig engedélyezzünk szabadságot neki.
   – Tehát?…
   Holnap tizenkét órára minden körülmények között be kell jönnie a színházba, rendkívül fontos próbát tartunk.
2
   A zár most egyetlen mozdulatra kinyílt, és ez nagyon megörvendeztette Tyihonovot: ujjai teljesen átfagytak, semmi kedve nem lett volna különböző manővereket végezni a kulccsal. „De most aztán azonnal hívom a lakatost” – gondolta kárörvendőn Sztasz. És miközben leheletével melengette ujjait, a gondnokság számát hívta, de senki nem vette fel a kagylót. Sztasz az órájára nézett, hát persze, ebédidő van. Ezek szerint ma sem kerül sor a zár megjavítására.
   Sztasz újból tárcsázott, s egy kis ideig várt.
   Halló, Szaveljev? Miért nem hívsz fel? Már régóta itt vagyok. Tíz perce. Na jól van, jól. Megmutattad Gyemidovnak Sztavickij fényképét? Nem ismerte fel? Ez akkor rendben van. Ugyan miért ne örülnék? Nekem, barátocskám, megvannak az én titkos gyönyörűségeim. Most, öregem, minden reményünket csak abba az utasba vethetjük, tehát hat órakor légy ugrásra kész, és várd a telefonomat. Arrivederci!
   Aztán elővett a széfből egy kockákra osztott papírlapot, és gondosan, látható élvezettel befeketítette a K. M. Sztavickij feliratos kockát. Amikor befejezte a satírozást, hosszan elnézegette a papírlapot, láthatóan gyönyörködött a munkájában. Aztán összehajtogatta a papírt, betette a széfbe, bezárta a szekrény ajtaját, és hosszasan töprengett valamin…
3
   „Leningrádi Bűnügyi Rendőrség 
   Telefontávirat
   február 18. 14 óra 25 perc No 171.
   A megadott címen azonnal ellenőrizzék Pankova Jekatyerina Szergejevna betegségének valódiságát, és hogy nála tartózkodik-e lánya, Pankova Zinaida Fjodorovna. Az eredményről azonnali értesítést kérünk a 99-84-es telefonszámon, Tyihonovnak.”
4
   Estefelé Tyihonov felment az ötödik emeletre, a Bűnügyi Laboratóriumba.
   – Semmivel sem tudom megörvendeztetni, Sztanyiszlav Pavlovics – közölte vele Trífonova, a nyomszakértő. – Nagyon nehéz feladat elé állított bennünket.
   – A könnyűeket én magam is meg tudom oldani – nevetett Sztasz.
   – Mert látja, Sztanyiszlav Pavlovics, az ilyen esetekben az anyag nagyon rossz nyombefogadó. Csak a legritkább esetben rögzíti annak a tárgynak a formáját, amellyel érintkezésbe került. De ezzel a kötött pulóverrel egészen különleges a helyzet. Bizonyára tudja, mit jelent az, hogy negatív nyom?
   – Hát ugye, ez az a nyom, amelynek… hát hogy is mondjam csak, nem kellene lennie. Igaz?
   – Úgy, ahogy mondja. Nagyon gondosan megnéztem ezt a kötött pulóvert, megtalálható rajta a támadó fegyver által hagyott nyílás. Ezek után számtalan kísérletet végeztem: különböző vastagságú árakkal több helyen átszúrtam az anyagot…
   Sztasznak elakadt a lélegzete.
   –… és egyetlenegy alkalommal sem maradt meg a szúrás után a bemeneti nyílás helye, nyoma ezen a kötött pulóveren.
   – No de hát ez nem lehetséges – mondotta teljesen zavartan Sztasz.
   Hát akkor nézze meg az anyagot a mikroszkóp alatt – felelte Trifonova. Nézzen figyelmesen, most beleszúrom az árt…
   A fonalsorok között, amelyek a hatalmas nagyító alatt tutajjá erősített, egyforma rönkökre emlékeztettek, Tyihonov meglátott egy kihegyezett végű, hatalmas fémrudat. A rúd vége szép békésen elválasztott egymástól két szomszédos „rönköt”, és azok meggörbülve, könnyedén végigcsúsztak rajta.
   – Lehetséges, hogy nem ár volt, hanem valami hegyes, vékony csavarhúzó? – kérdezte Sztasz.
   Mindenesetre ez az elmélet közelebb áll ahhoz, amit itt láthatunk. De nekünk egy teljesen hiteles következtetésre van szükségünk, és nem holmi hipotézisre. Úgy gondolom, hogy a megfejtést az anyag tulajdonságában kell keresnünk. Azt javaslom, amíg még nem késő, elmennék Levin professzor laboratóriumába. Ott dolgoznak a szintetikus szálak jeles szakértői. Lehetséges, hogy ők majd mindent megmagyaráznak nekünk.
5
   Este kilenckor beállított Szaveljev.
   – Semmi eredmény – közölte flegmatikusan. – Odaérek a megállóba, alig várok egy kicsit, máris bejön Gyemidov busza. Összenéztünk a sofőrrel, aztán agyő!
   Szaveljev nagyokat pislogott vörhenyes szempilláival.
   – Kivártam még néhány autóbuszt, aztán idejöttem. Azt gondolom, tévedett az a sofőr.
   – Miért gondolod azt?
   – Mert hogyha ez a fiú rendszeresen járna ezen a vonalon, hát akkor még most is erre járna. De csak feltűnt egyszer, és aztán már el is tűnt. Nem szokott ez így lenni.
   – Vaslogika – nevetett Sztasz. – No, jól van. Én hazamegyek, te is menj haza, pihend ki magad. Holnap kilencre gyere be hozzám.
   Telefoncsöngés szakította félbe. Szaveljev aggodalmaskodón nézett a telefonra, ugyan miféle újdonságok jöhetnek még tíz óra tájt.
   Tyihonov egyes válaszaiból és a rávetett, megsemmisítő pillantásokból Szaveljev megértette, hogy ezek az újdonságok a legközvetlenebbül érintik a személyét.
   – Gyerünk Sarapovhoz – mondta Tyihonov, amikor letette a kagylót.
   – Ki telefonált? – kérdezte Szaveljev.
   – Mintha nem tudnád! – vetette oda mérgesen Sztasz, majd megvetően ismételte: – Nem szokott ez így lenni… Majd most megmagyarázzák nekünk, hogyan szokott lenni az ilyesmi, te nagy teoretikus!
   Sarapov mogorván ült az asztalánál, sárga, pergamenszerű bőrén mély ráncok. Feketekávés bögréjén melengette a kezét, és valahova elnézett mellettük. Tyihonov a földre szegezett szemmel állt előtte.
   – Hát igen mondja Sarapov. – Hogyan vétetted ezt így el, Tyihonov? – Láthatólag nem vár válaszra, jól tudja, hogy erre nincs mit mondani. – Szóval, azt mondod, odaáll Gyemidov a busszal az állomáshoz, és előtte már bent állt Gavrilenko kocsija?
   – Igen. Már bent állt Gavrilenko busza – erősítette meg a mondottakat komoran Sztasz. – Lemaradt a lámpánál, ott az épülő állványzatnál.
   – És?
   – És erről az autóbuszról leugrott az a „Magas”, és fölszállt az előző járatra, bizonyára így történhetett. Gyemidov azonnal felismerte, de hát akkor már mit tehettünk?
   – No és te hol voltál ekkor?
   Sztasz mérgesen nézett Szaveljevre, aki ártatlanul, szinte álmos képpel üldögélt a díványon.
   – Hát én sajnos, a szakértőkkel voltam itt elfoglalva…
   Szaveljev kényelmetlenül érezte magát, hátravetette égővörös homlokfürtjét.
   – Erre a nyomra én álltam rá, alezredes elvtárs. Én mentem ki a Gyemidov-féle autóbuszhoz. Ki gondolhatta volna, hogy ez a „Magas” Gavrilenko buszára száll majd fel?
   – Aha – mondotta együttérzőn Sarapov. – Tehát nem tartotta be az ígéretét?
   – Miféle ígéretét? – csodálkozott Szaveljev.
   – Hogy csak a húsz óra harminchetes járaton fog közlekedni.
   Szaveljev elvörösödött, foltokban lepte el arcát és nyakát a pír. Erre jobb hallgatni. Sztasz valamit motyogott maga elé, egymás után hajlította be ujjait, majd hirtelen kijelentette:
   – Nem lóg meg előlünk. Ha nem fogtuk el ma, majd elfogjuk holnap. Ezek szerint rendszeresen erre jár.
   – Igazán? Azt mondod, holnap elfogjuk? – ironizált Sarapov. – De lehet, hogy majd csak egy hét múlva fogjuk el, ugye? – váratlanul dühödten felcsattant: – Ismerik a címet?
   – Milyen címet? – kérdezte egyszerre Tyihonov és Szaveljev.
   – A garnizon börtönének címét. Mindenesetre emlékeztetem rá magukat. Szemjonovszkaja utca huszonhat.
   – A magam részéről egy hetet szívesen pihennék ott – válaszolta csípősen Sztasz.
   – Jól válaszoltál! Oldd meg az ügyet, és kipihenheted magad.
   – Jól van. Ha lehet, ne beszéljünk erről tovább. Azt mondtam, elfogjuk, tehát rendben lesz a dolog.
   – Nono! – csóválta fejét Sarapov.
   Az irodába benézett az ügyeletes:
   – Vlagyimir Ivanics, itt van Tyihonov? Telefontávirata érkezett Leningrádból.
   Sztasz felállt a díványról, odament az ügyeleteshez, elvette tőle a papírt. Elolvasta.
   – Pankova tényleg Leningrádban járt – mondotta csodálkozva. A leningrádi bűnügyi rendőrség közli, hogy a színésznő anyja valóban krónikus beteg, és hogy Pankova nem sokkal ezelőtt felszállt a moszkvai vonatra…
   Sarapov egy darabig gondolkodott, aztán azt mondta: Menj ki érte az állomásra, és hozd be ide.
   Egy kis ideig hallgatott, majd így folytatta:
   – Úgy gondolom, sok mindent elmondhat nekünk. Ne szegezd neki nyíltan a kérdéseket, beszélgess el vele az életéről… Azt a „Magas”-t holnap fogd el…
   – De…
   – Semmi de. Fogd el, és pont.
6
   Tyihonov újból figyelmesen elolvasta a telefontáviratot, és kinézett a sötét, jégvirágos ablakon.
   – Szaveljev, még vagy kilenc óra áll a rendelkezésünkre. Ennek elégnek kell lennie.
   – Mire?
   A „Magas” megtalálására.
   – Tréfálsz velem?
   Ez lenne rá a legjobb idő. Van otthon telefonod?
   – Nincs. Miért?
   – Akkor telefonálj fel az osztályodra, és mondd, hogy küldjenek ki valakit a feleségedhez, értesítsék, hogy csak holnap mégy haza. – Sztasz tiszta papírt vett elő az asztalfiókból, és írni kezdett valamit hosszú oszlopban. Aztán felemelte a fejét, és elgondolkozva nézett Szaveljevre. A nyomozó ültében aludt a széken. Amikor megérezte magán Tyihonov tekintetét, összerezzent, és fázósan megborzongott.
   – Sztasz, ide figyelj, Sztasz! Nagyon éhes vagyok.
   – Fogadd őszinte együttérzésemet. Magam is éhezem.
   – Menjünk le a büfébe. Jobban megy majd a munka.
   Tyihonov karórájára pillantott.
   – Húsz perccel múlt tíz óra. Már zárva van. Jelenleg éjszaka nincs nyitva a büfénk.
   – Miért nincs? – kérdezte elégedetlenül Szaveljev.
   Bizonyára a bűnözések visszaesésével kapcsolatos ez az intézkedés – vonta meg a vállát Sztasz. – De ami igaz, az igaz, valóban farkaséhes vagyok. El tudod képzelni, milyen isteni lenne most egy pompás kaukázusi rablópecsenye? De jó lenne! És hozzá egy üveg remek vörös bor, mondjuk, Teliáni?
   – Jaj, ne gyötörj!
   Tyihonov átkutatta a zsebeit, talált egy rubelt és egy félmaréknyi aprópénzt.
   – Eriggy, Szaveljev, fogd a sapkád, és szaporázd a lépteidet ki a Gorkij utcára. Ott az a nagy élelmiszer-áruház tizenegyig tart nyitva. Vegyél egy kis felvágottat meg néhány zsemlét. Egy fél órán belül itt lehetsz. Addig én főzök egy teát, és felkészülök a harci  
   Szaveljevnek nem nagyon akaródzott kimenni a fagyos éjszakába, de az a perspektíva, hogy éhes gyomorral dolgozza végig az éjszakát, az se nagyon melengette a szívét…
   Tyihonov felhörpintette az utolsó korty teáját, a morzsákat és a felvágott bőrét egy üres borítékba söpörte, majd a borítékot az egész szobán át ügyesen belehajította pontosan a papírkosárba.
   – Kosárlabdázol? – kérdezte jóakaratú elégedettséggel Szaveljev. Remekül érezte magát, még üstöke is elveszítette szokott mérges, rezes fényét.
   – Eleget áldoztunk a test örömeinek, te naplopó. Még nem dolgoztál meg a vacsorádért. Nem csak kenyérrel él egy bűnügyi nyomozó! – jelentette ki Tyihonov.
   – Persze hogy nem csak kenyérrel – morogta Szaveljev.
   – Ha az ember a te brigádodban dolgozik, tejet is kellene kapnia… munkahelyi ártalom ellen.
   – Ülj ide mellém, öregem, és ahogy ezt Odesszában mondanák, fülelj ide! Itt van a hivatalok és a magánszemélyek listája, igazságosan elosztottam magunk között. Fogd a telefont, és láss hozzá…
   Befejezéséhez közeledett a nyomozás ötödik napja.
SZOMBAT
1
   A bágyadt, téli hajnal oly lágyan s hangtalanul kúszott be az ablakon, mintegy macska. Tyihonov megnyomta a gombot, az asztali lámpa fénye kihunyt, és a tárgyak megszokott körvonalai elvesztették élességüket, beleolvadtak a szoba kékes, hajnali félhomályába. Szemhéját olyan nehéznek érezte, mintha higannyal töltötték volna fel, és a feje olyan hatalmas volt, és úgy zúgott, mint egy feszesre felfújt léghajó.
   Szaveljev halkan szuszogott. A fal mellett négy egymás mellé tett széken helyezkedett el, maga alá terítette Tyihonov köpönyegét, és elképesztően furcsa, rózsaszínes árnyalatú télikabátjával állig betakarózott.
   Sztasz felállt, nagyot nyújtózott, öklével megdörzsölte a szemét, és lassan, nehézkesen, mint valami őt közvetlenül nem érintő dologra gondolt arra, hogy ma minden bizonnyal mindennek a végére érnek, az ügy befejeződik, és akkor aztán végre lehet aludni, aludni, aludni. Odament Szaveljev-hez, és gyengéden megrázta a vállát.
   – Ébredj, öreg, ébredj! Negyed kilenc van már…
   Szaveljev összerándult, de nem nyitotta ki a szemét, kezét feje alá tette, a köpönyeg alá, könyökét beleverte a szék támlájába, és ettől felébredt. Felült, mosolygott, és még mindig csukott szemmel közölte:
   – Olyan jót álmodtam…
   Az alvástól sápadt arcán mély ráncok keletkeztek, szeme egészen bedagadt.
   Végigsimította, kezével megigazgatta lángoló üstökét, és megkérdezte:
   – Sztasz, nincs tükröd? Remélem, hogy még mindig úgy nézek ki, mint tegnap!
   – Láttál már angóranyulat? Elképesztően hasonlítasz rá.
   – Úgy tudom, hogy az fehér, nem? – kérdezte bizalmatlanul Szaveljev.
   – A szemének színe és kifejezése pontosan olyan, mint a tiéd.
   – Meg kell hogy mondjam, te sem hasonlítasz valami nagyon Tyihonov filmszínészre, sőt, mondhatnám, most minimális ez a hasonlatosság – jegyezte meg csúfondárosan Szaveljev. – Mondd csak, Sztasz, mennyit aludhattam?
   – Másfél órát biztosan. No jól van, hát akkor induljunk. A vonat kilenc óra tízkor érkezik. Tehát fél tízkor itt leszek a helyemen, te menj a férfiért, és egyenesen hozd ide…
   Pankova közölte:
   – Figyelmeztetem, hogy tizenkét órakor próbám lesz a színházban.
   – Őszintén szólva, a beszélgetésünk időtartama csak öntől függ. Nekem mindössze néhány kérdésem lenne.
   „Szép nő – gondolta Sztasz. – Bár az idő már kikezdte ezt a szépséget, de azért jól tartja magát.”
   – Hát akkor térjünk a tárgyra. Kérem, mondja el, mit tud a Sztavickij házaspár kapcsolatáról.
   – Ó, olyan nehéz közeli barátok magánéletéről beszélni egy kívülállónak!
   – Ne tartson semmitől, Zinaida Fjodorovna – nyugtatta meg Sztasz. – A rendőrségen, gyónásnál és az orvosnál az élet intim oldalai a beszélgető partner szakmai oltalma alatt állnak. Tehát hallgatom.
   – Aljosenyka Bukovával már vagy tizenöt éve vagyunk a legközelebbi barátok…
   – Jelena Nyikolajevnáról beszél?
   – Hát persze. Mindannyian Aljosenykának hívjuk fiús karcsúsága miatt.
   Pankova szenvedélyesen beszélt, közben meg-megropogtatta hosszú, szép ujjait.
   – Szörnyű dráma ez. Olyan végzetesen és visszavonhatatlanul szakadt rá erre a meleg, jóságos családi fészekre, amely Bukova  finom intellektusára és Sztavickij rendkívüli művészi adottságaiból épült. De Aljosenyka még reménykedik…
   Ez a magas, még mindig nagyon karcsú nő kitűnő vonalú, elegáns kötött kosztümjében időnként felugrott a helyéről, és nyugtalanul járt föl és alá a szobában. – „Nézzék csak, hogy belelendült, micsoda jelenetet rögtönöz itt nekem – kezdett dühös lenni Tyihonov. – Ha rendező lennék, biztosan egy kategóriával visszaminősíteném.”
   – Bocsásson meg, de mivel magyarázza, hogy Sztavickij otthagyta a feleségét?
   – Hm. Ezt semmivel sem tudom bizonyítani, de mondja csak, mivel lehet magukat, vonzó, nős férfiakat a leghamarabb letéríteni az igaz útról? – kérdezte kissé kacéran Pankova. – Hogy is mondják a franciák: „Cherchez la femme.”
   – A magam részéről én csak vonzó vagyok, de nőtlen – válaszolta Tyihonov, miközben feszülten törte valamin a fejét.
   – Hát akkor az egész élet, s annak minden érdekessége még maga előtt áll – jelentette ki Pankova.
   Nem tudná megmondani nekem, merre kellene keresni ezt a nőt? – kérdezte Sztasz.
   – Igazán nem tudnám megmondani! Ezt csak úgy sejtem.
   – És Bukova sem ismeri ezt a nőt?
   – Feltehetően ő sem, különben megmondta volna nekem.
   – Nagyszerű. Hát akkor lenne még egy kérésem önhöz: írja le nekem mindazt, amit most elmondott. Persze, lehet sokkal rövidebben. Mondjuk a negyedrészére sűrítve.
   Megcsörrent a telefon, Sztasz felkapta a kagylót.
   – Tessék, Tyihonov. Igen, igen, hallgatlak Szaveljev. Hová? A munkahelyére? Több helyen dolgozik? Eriggy oda. Várlak. Sok sikert, öreg fiú.
   Pankova a szomszéd asztalnál sietve írta vallomását. Tyihonov az ablakhoz lépett. A behavazott Petrovkán trolibuszok haladtak mindkét irányban, egy asszony pajzsként maga elé tartva vitt egy új, nagy bádoglavórt, lustán tolta maga előtt kis kocsiját egy árusnő. Tyihonov halkan dobolt ujjaival az ablaküvegen, és ezt dudorászta:
   A senki földjén a virágok
   Oly tündöklőek, mint az álmok…
   Reggeli ólmos fáradtsága már elmúlt, a biztos nyomra akadt vadász remegő izgalmát érezte. Jól van, helyben vagyunk, a hálót kivetettük…
   – Tessék, megírtam.
   Sztasz odament az asztalhoz, elvette Pankovától a vallomását, és elolvasta. Elégedetten mosolygott, és letette a papírlapot az asztalra.
   – No látja, nem is egész egy óra alatt mindent megbeszéltünk. Adja ide a belépőjét, aláírom, hogy kiengedjék.
   – Nagyszerű. Még éppen időben érek be a színházba.
   Tyihonov ráírta a belépőre mulatságos, kissé gyerekes írásával a nevét, és a kis asztalka felé nyúlt a bélyegzőért. Elővette, rálehelt. Pankova felkelt a helyéről. Sztasz még egyszer rálehelt a bélyegzőre, aztán félretette.
   – Bocsásson meg, Zinaida Fjodorovna. Egy kérdést elfelejtettem feltenni majának.
   – Parancsoljon.
   Sztasz csendesen kérdezte:
   – Mondja, miért írt fenyegető leveleket Tánya Akszjonovának?
   Pankova halálsápadt lett, minden csepp vér kifutott az arcából, mintha a szívverése is megállt volna.
   – Miféle leveleket? Én egyáltalában nem szeretek levelezni, és nem ismerek semmiféle Akszjonovát.
   – Nem ismeri? De hát maga vetette fel nekem ezt a „keresd a nőt” változatot.
   – Istenem, ha erről a Sztavickijjal kapcsolatos históriáról beszél, hát ahhoz nekem igazán semmi közöm nincs.
   – Nézze, Zinaida Fjodorovna. Ha el akar jutni a színházba a próbára, akkor ne húzzuk az időt. Bár attól tartok, hogy ma semmiképpen sem fog eljutni erre a próbára. Ezt a maga által szépen megírt színdarabban játszott hű barátnő szerepet itt velem kell majd még elpróbálgatnia.
   – Ne próbáljon ijesztgetni engem! – kiáltotta Pankova, és szeméből hullani kezdtek a könnyek. – Fővárosunk színházi társadalma ezt nem engedi meg magának!… Maga még nagyon fiatal…
   – Mit nem fog megengedni színházi társadalmunk? Az én fiatalságomat? – kérdezte udvariasan Tyihonov. – Én úgy gondolom, ellenkezőleg, nagyon lelkesen fogja üdvözölni. Mert tudja, így a dolog sokkal érdekesebb.
   – Maga ehhez még kisfiú! – vetette oda dühösen Pankova, és a haragtól vörös foltok ütköztek ki az arcán.
   Sztasz a fejét csóválta:
   – Mennyire sajnálom, hogy nem egy üzletben vagyunk! Ott mégiscsak kint vannak a plakátok: „Legyünk egymáshoz kölcsönösen udvariasak!” Ezt annál is inkább mondom, mert még nem értem félelmének és felháborodásának indítóokát.
   – Hiába akarja, nem fog sikerülni belekevernie engem ebbe a kellemetlen históriába! Már nem a Berija-féle időket éljük! – kiáltotta Pankova.
   – Most aztán már elég legyen! – kiáltotta hirtelen Sztasz, és Pankova azonnal elhallgatott. – Ami az időket illeti, ezt nagyon helyesen állapította meg, de ebbe a mocskos históriába saját maga keverte bele magát.
   Kinyitotta íróasztalának fiókját, és négy papírlapot tett ki az asztalra.
   – Itt van a kézzel írott önéletrajza a színházból. Itt a lakásának gázszámlája, rajta az aláírása. Ez itt a vallomása, amit itt írt meg, előttem. Ez pedig – Pankova szeme elé tartotta a papírlapot – a Tatjána Akszjonovának írott levél.
   – Semmit sem értek az egészből – dadogta zavartan Pankova.
   – Nem sok értenivaló van rajta. Nem kell ahhoz valakinek írásszakértőnek lennie, hogy lássa, mindezeket a papírokat egy kéz írta.
   – No és aztán?
   – Csak az, hogy ezt a levelet a meggyilkolt Tatjána Akszjonova kézitáskájában találtuk.
   – A meggyilkolt? – ismételte döbbenten Pankova.
   – Igen, igen. A meggyilkolt Akszjonova táskájában. Három órával azelőtt, mielőtt ön sietve elutazott Leningrádba.
   – Esküszöm magának, hogy ez csak véletlen! A véletlen szörnyű, rettenetes egybeesése! Valóban, írtam neki levelet, de semmi ilyesmi még csak meg sem fordult a fejemben.
   – Pankova most már valódi könnyekkel zokogott. Sztasz egy pohár vizet töltött neki. Pankovának úgy remegett a keze, hogy a víz végigcsurgott az állán, lecsöpögött a ruhájára, sötét foltokat hagyott maga után. A nő meghajszoltan nézett Sztaszra, egy pillanatra sem vette le róla tekintetét. Tyihonov az ablak felé fordult. Az utcán száraz, fagyos hópelyhek hullottak, délre járt, de még most is minden olyan sötét és ködös volt, mint hajnalban.
   Pankova csak sírt. Sztasznak, miközben zokogását hallgatta, eszébe jutott, hogyan ült Tánya édesanyja fájdalmában szinte kővé dermedve, és hogyan hajtogatta megállás nélkül: „kislányom, drága kislányom”, és megkeményített szívvel dühödten gondolta: „Csak sírjál, te mocsok, csak sírjál. Nem sajnállak téged. Tánya nem sírt, amikor meghalt… ”
   Tyihonov újból leült az asztala mellé, összeszedte a kiterített papírokat, és betette őket a fiókjába.
   – Megnyugodott már egy kicsit? Hát akkor folytassuk. De jegyezze meg jól, ha tovább folytatja a hazudozást, akkor ezzel, ahogy ezt Tányának írta, „nagyon veszélyes helyzetbe hozza önmagát”.
   Pankova bólintott.
   – Miért beszél velem ilyen gorombán? Hiszen maga egy jól nevelt fiatalember…
   – Talán azt kívánja, hogy szólítsam Zina néninek, és bokázzak maga előtt? Ez talán mégis túlzás lenne! Maga, úgy gondolom, nem sokat gondolt az etikett szabályaira, amikor átlátszó fenyegetésekkel teli levelet írt Akszjonovának. És ez az ember most halott, meggyilkolták. Úgy gondolom, megleszünk udvariaskodás nélkül is. Az igazságot akarjuk tudni. Hajlandó az igazat elmondani?
   Pankova újból bólintott. Arca már nem volt szép, valahogy összeesett, számtalan apró ránc barázdálta.
   – Miért írta a fenyegető levelet?
   – Léna olyan boldogtalan volt! És abban reménykedett, hogy ha ez a nő békén hagyná Kosztyát, akkor a férje visszatérne hozzá.
   Már megint nem mond igazat.
   – Miért gondolja?
   – Mert… mert… – Sztasz megpróbálta felidézni a bejegyzést Tánya Akszjonova jegyzetfüzetéből: „A hazugságnak ezt a takaróját igazságok darabkáiból varrták.”
   – Maga nagyon jól tudja, hogy Tánya nem ismerte Sztavickij családi körülményeit, és ezért levelében szándékosan felvilágosította őt erről a körülményről. Ezek után Tánya ajtót mutatott Sztavickijnak. Éppen ezért azt mondani, hogy „ezek után nyugton hagyná”: ostobaság. Igazam van?
   – Hát mondjuk, rosszul fejeztem ki magam, de nem szándékosan!
   – De igenis szándékosan. Maga arra számított: Tánya megkapja ezt a fenyegető levelet, megijed, és arra kényszeríti Sztavickijt, hogy térjen vissza Bukovához. Igaz?
   – Hát lehet, hogy igaz! De higgye el nekem, istenemre mondom, a legjobb szándék vezérelte tetteimet! Egy családot akartam megmenteni. Ki tudhatta azt, hogy…
   Hogy? Hogy ez gyilkossággal végződik?
   – Nekem ehhez semmi közöm nincsen! Micsoda szörnyűség, megölni egy embert…
   – Attól félek, hogy nem tudja eléggé elképzelni, milyen szörnyűség megölni egy embert. Inkább azt mondja meg nekem, ki követhette el ezt a gyilkosságot Bukova érdekében?
   – Esküszöm, hogy nem tudom!
   – Jól van. Tegyük fel, hogy elhiszem magának ezt. Van-e Bukova életében most olyan férfi, hogy is szokták mondani, egy tisztelője vagy udvarlója, aki mindenre kész lenne érte?
   Rövid gondolkodás után Pankova ezt válaszolta:
   – Igen, van – majd sietve hozzátette: – Én csak néhány alkalommal láttam ezt az embert.
   Miért, Bukova titkolja ezt a kapcsolatát?
   – Nem, én egyszerűen csak nem találtam rokonszenvesnek ezt a férfit.
   – Fejtse ki ezt részletesebben.
   – Hát olyan rossz modorú. Nagyon szabados viselkedésű. Valahogy olyan mindenre elszántnak látszik. És mindehhez nem is mindig józan.
   – Hogy néz ki?
   Magas, sovány és… ha jól emlékszem… barna hajú.
   – Hogy hívják? Tyihonov még a lélegzetét is visszafojtotta.
   – Nyika. Ha jól emlékszem, Nyika. Vagy talán Koka…
   – Nyikita Kazancevnak hívják? – kérdezte nyugodtan Sztasz.
   – Azt hiszem, igen – örvendezett Pankova. – A teljes nevét nem ismerem, de úgy tűnik, hogy Nyikának szólították.
   – Várjon itt egy kicsit, hamarosan visszajövök. – Tyihonov meghúzta a páncélszekrény ajtaját, hogy jól bezárta-e, aztán kiment a szobából.
2
   – Vlagyimir Ivanics, egy félóra múlva elbeszélgethetsz Nyikita Kazancevval, akit Magas gúnynéven tartunk nyilván. Szaveljev elment érte.
   Sarapov felemelte tekintetét az előtte heverő papírokról.
   – Igazán? Mégis megtaláltad? Hát csak rajta, dicsekedj el, fiam, az eredményeiddel. Hogy találtatok rá?
   – Kiszámítottam.
   – Micsoda?
   – Ahogy mondom. Kiszámítottam. Mint Leverrier a Neptun bolygó létezését. Kiszámítottam a telefon tárcsájának segítségével.
   – No, mondd csak, mondd…
   – Figyelj ide. Ez az elképzelés akkor öltött alakot bennem véglegesen, amikor tegnap elmentem tőled. Az autóbuszok tizenegy perces időközökben járnak. Hogy tudta Gyemidov mégis utolérni Gavrilenkót az útvonal közepén? Felhívtam az autóbuszgarázst. Kiderült, hogy Gavrilenko hétperces késéssel ért a vladikinói megállóba. Elakadt Szamotyeknél, mert ott állványoznak. És ekkor egyszerre minden megvilágosodott az agyamban: a „Magas” hetenként háromszor jelenik meg a megállóban. Hétfőn, szerdán és pénteken, pontosan fél kilenckor, ez feltehetően a műszakkezdéshez kapcsolható. A legfontosabb az volt, hogy kitaláljuk, hova jár Vladikinóból: haza, vagy munkába. Hosszasan törtem a fejemet, és úgy döntöttem, haza jár. Hogy miért? Elsősorban az utazás időpontja szólt emellett. A délutáni műszakok általában tizenöt és tizenhét óra között kezdődnek, tehát későn. Az éjszakaiak huszonkét óra és huszonnégy óra között, tehát ez nekem korán van. Másodsorban megengedtem magamnak egy szociológiai érvet is…
   Sarapov gúnyosan mosolygott.
   – Ne nevess, ne nevess – szólt rá Sztasz. – A nők általában nagyon pontosan, időre járnak munkába, de a munkából hazatérve mozgásgrafikonjukon általában egy óra az eltérés. Ez a háztartással kapcsolatos gondjaikból fakad. A férfiak pedig éppen ellenkezőleg: náluk munkába menet tizenöt és húszperces időbeni eltérést figyelhetünk meg. De a munkahelyükről általában pontosan távoznak. Ezért döntöttem úgy, hogy ez a férfi ebben az időben hazafelé tart.
   … Ebből indultam ki a következő lépéseknél. A férfinak valahol itt a közelben kell dolgoznia. Ebben nem kételkedtem. Először még arra gondoltam, hogy talán valami más közlekedési eszközzel érkezik ide, és itt száll át. De később ezt a változatot elvetettem. Megmagyarázom, hogy miért. Vladikinóba csak a nyolcvanhármas autóbuszon jöhetett volna, amely a Szokol kerületből jön, vagy pedig helyiérdekűvel, a Szavelovszkij vonalon. Az autóbusz nem felel meg, ezt el kellett vetnem, hiszen a fiatalember a cirkusznál száll le, ide pedig Szokolból sokkal könnyebb és gyorsabb eljutni ugyanezen a vonalon, de a Lihoborszkij úton át.
   … Elhatároztam, hogy megpróbálom kirajzolni az első variánst: a kerület térképén a gyilkosság helyéből kiindulva, körzővel egy nagy kört vontam. A Magas északnyugatról jött a megállóhoz, az üres grundon keresztül. Ezért aztán a kör délkeleti részét máris kiiktattam, besatíroztam. Megmaradt az a szektor, amelyet a Szu-Szokolovszkij út, a vasútvonal és a Botanikus Kert kerítése határol. A vasúti síneken keresztül nem jöhetett: a vonal egy magas, jeges töltés tetején húzódik, amelyre a túloldalról semmilyen körülmények között nem tudott volna felkapaszkodni. A Botanikus Kertből se jöhetett: a kert bejáratánál, vagy fél kilométerrel közelebb, van egy autóbuszmegálló. Így csak arra a következtetésre juthattam, hogy a Magas a vladikinói, sűrűn beépült kerület mélyéből jöhetett az állomásra. Méghozzá munkából, ezt jegyezze meg jól, Sarapov elvtárs!
   – No, mondd csak, mondd – biztatta fokozódó érdeklődéssel Sarapov.
   – Itt ütköztünk a nagy problémába: hol dolgozhat ez a férfi? Ekkor aztán Szaveljevval együtt találgatni kezdtünk. A nyomozás számára körülhatárolt területen a következő munkahelyek találhatók: egy gyár, egy üzem, egy szövetkezeti nagy műhely, üzletek, önkiszolgáló étterem, egy rablóhús-sütő, egy házkezelőség és két szálloda, a Bajkál és a Hajnal.
   A fémmegmunkáló gyárral kezdtük. De ne felejtsd el öreg, hogy a Magas minden másnap húsz óra harminckor megy el. A gyárban semmire sem jutottunk. A tisztviselők ötkor végeznek, a délutáni műszak négykor kezd, az éjszakai éjjel tizenegykor. Szaveljev még azt is ellenőrizte, nincsenek-e véletlenül olyan alkalmazottai a gyárnak, akik nyolcig vagy fél kilencig dolgoznának. Nem voltak ilyenek. Tehát ez elesett.
   Ekkor megnéztük a Szabad Munka kalaposüzemet. Ezeknél valóban szabadnak nevezhető a munka, mert a könnyűiparnak ez az óriása csak délután ötig dolgozik, utána lakatra zárják.
   Aztán megindult a menet végig az üzleteken. Hat darab van belőlük. Szörnyűség! Két iparcikküzlet, két élelmiszer-bolt, egy sport- és hangszerüzlet meg egy pékség. Ami igaz, az igaz, az iparcikküzletekkel és a kultúrának eme élenjáró boltjával hamar végeztünk. Hétfőn mindegyik zárva van. A pékségben nem dolgozik senki másnaponként. Az élelmiszerüzletek nyitvatartási ideje sem esik egybe a nekünk kellő időponttal, ezenkívül az egyikben csak nők dolgoznak.
   Az önkiszolgáló étterem tizenkilenc órakor zár. Ez is kiesik.
   … A rablóhús-sütő fél tizenegyig tart nyitva. Mindenesetre azért a központon át ellenőriztük, senki sem fejezi be a munkát náluk nyolc vagy fél kilenc körül. Elérkeztünk a szövetkezetig, az hétkor zár. Pont. Kész.
   …Ekkor kerültek sorra a szállodák. – Meg kell mondanom, ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, rögtön végem lesz: nagy lélegzetet véve, ennek is nekiveselkedtünk. Megtudtuk, hogy az ügyeletes munkások, a villanyszerelők, a porszívók és padlókefélő-gépek javításának nagymesterei, a rádiójavítók, másnaponként dolgoznak tizenkét órás műszakban. Nyolc harminctól húsz harmincig. Végre! Kezdtük a Bajkállal. Mert közelebb van az autóbuszmegállóhoz. Ilyen állandó ügyeletes szolgálatban dolgozót húszat találtunk. Ki dolgozik közülük hétfőn, szerdán, pénteken? Hatan. Hányan vannak közöttük harminc éven aluliak? Négyen. És ki magas termetű közöttük? Kettő. Kik ezek, és hol laknak? Az egyik a szomszédos házban. De a rádióműszerész, Nyikita Alekszandrovics Kazancev a Bolsoj Szuharevszkij köz harminchatban lakik a hetvenkilences lakásban, ez vagy öt perc gyalogútnyira van a huszonnégyes autóbusz Cirkusz megállójától. Hát így vagyunk.
   – Remek fickó vagy – mondotta Sarapov. – Mindketten remek fickók vagytok! – És elnevette magát. – Egyszóval ez a te Neptun bolygód…
   Megszólalt a telefon. Sarapov felemelte a kagylót.
   – Szaveljev? Hol vagy? Itt lent? Vele együtt azonnal gyere fel ide hozzám…
3
   A fekete kabátos, magas fiatalember kicsit sápadt volt, de nyugodtan viselkedett, csak a sapkáját gyűrögette görcsösen mindkét kezével. Sarapov szobájában a falnak támaszkodott, és úgy állt ott, mint aki ezzel is bizonyítani akarja, semmi köze az egész dologhoz. Szaveljev egy kis táskát lóbált a kezében, másik kezével megfogta a férfi könyökét.
   – Csak jöjjön beljebb, jöjjön csak. Foglaljon helyet. Elég sokáig fogunk itt elbeszélgetni.
   A fiatalember kirántotta magát a kezéből.
   – Ne rángasson engem! Nem vagyok én süket!
   – Hát akkor rendben van – szólt békésen Szaveljev. Üljön le itt szépen, így sokkal kényelmesebben elbeszélgethet az elvtársakkal.
   – Egész életemben csak erről álmodtam – szólt gunyoros mosollyal a fiatalember.
   Sarapov és Tyihonov némán fürkészték. Aztán Sarapov végighúzta ujját az ajkán, mintha csak az ajkát lezáró ragasztót törölné le.
   Mit hord magával ebben a kis táskában, fiatalember?
   – Mi köze van hozzá? Ami abban van, mind az enyém, maga semmit nem felejthetett benne.
   – Miért ilyen fennhéjázó?
   – Maguk megszokták, hogy itt mindenki rögtön sírva fakad és könyörög, hogy isten szerelmére, csak engedjék már el.
   – Egyáltalában nem így van. Akinek nincs oka félelemre, azokkal könnyen szót értünk könnyek nélkül is. Nos, tehát mi van ebben a kis táskában?
   Kérjen engedélyt az ügyésztől a motozásra, és nézze meg maga.
   – Határozatot kellene kérnem. Ezt nem engedélynek hívják, hanem határozatnak. Egyébként az ügyész feltehetően hamarosan személyesen idejön. Egyenesen azért, hogy megismerkedjék magával.
   Kazancev idegesen felugrott, felkattintotta az asztalon előtte heverő kis táska nikkelzárait, és felhajtotta a tetejét. Műszerek, drótkötegek, fogók, forrasztóanyag és forrasztópáka, a tetőrészen egy kis mélyedésben hosszú, vékony csavarhúzó, fémes vége sápadtan csillogott.
   Tyihonovot elhagyta megszokott önfegyelme:
   – Itt van az ár!
   – Ez nem ár, hanem egy csavarhúzó – javította ki megvetően elfintorított szájjal Kazancev.
   – Tudom, tudom, Kazancev! Csak kezdetben azt gondoltuk, hogy ár volt – mondotta Sztasz, és Szaveljevhez fordult:
   – Készítsd elő a felismertetési eljárást Pankovával, és eridj, hozd be Bukovát.
   A fiatalembernek a szeme sem rebbent…
   Kazancev közölte, hogy ő a szélen akar ülni. Még ketten ültek mellé. Pankova belépett a szobába, és Tyihonovnak az jutott eszébe, hogy olyan a szeme, mint egy Diana-szoboré, óriási, szép metszésű, de pupilla nélküli. Majd megszólalt:
   – Nézze meg figyelmesen ezeket az embereket. Nyugodjon meg, ne izguljon. Ismer-e valakit közülük?
   Pankova hosszasan nézett az egyik férfira, majd a másikra, aztán a harmadikra, és Tyihonovnak úgy tűnt, hogy kerüli, nem akar Kazancevre nézni. Látta, észrevette, hogy Kazancev arcából, nyakából szinte kifut a vér, annyira elsápadt. És Pankova szeme mit sem változott, most is olyan volt, mintha nem lenne pupillája.
   Aztán megszólalt Pankova, és lassan ezt mondta:
   – Ne-em. Senkit sem ismerek közülük. – Majd most már határozottabban azt is hozzátette: – Nyika semmiképpen nincs itt köztük…
4
   Tyihonov keservesen hüppögött, magában motyogott, valakivel veszekedett, és a nehéz, fojtogató álom, mint egy tűzvész füstje, még ott gomolygott a fejében, amikor eljutott tudatáig a két hosszú csöngetés. Felült a díványon.
   Az ablakkeret útjában állt a kékes fényű utcai lámpa világának, és ugróiskolára emlékeztető, szabályos kockákat rajzolt a falra. Gyerekek szoktak ilyet az aszfaltra rajzolni, és fél lábon ugrálnak rajta, s közben azt mondogatják: „Kár, szár, már – te vagy a szamár!” Tyihonov álmosan gondolta magában: „Én is szívesen ugrálnék ezen a kék falon, de már kiestem a játékból, letettem mindkét lábam. Vesztettem. Kár, szár, már – te vagy a szamár! Az is lettem.” Megint hangosan berregett az ajtócsengő.
   „Úgy látszik, mégiscsak csöngetnek, pedig abban reménykedtem, hogy csak álmodom.” Előkotorta a dívány alól a papucsát, felkelt, és kiment ajtót nyitni. A folyosón valaki halkan dudorászott:
   Száz bűnért is egyszer felelsz!
   Van kórház a börtönben is
   Ott heversz
      és ápolásra lelsz!…
   „Minden világos – gondolta Tyihonov. – Lebegyinszkij megint leadja a teljes műsorát.”
   – Rózsás orca! Sárga a revolver? – ordította teli torokból a küszöbről Lebegyinszkij.
   – Gyere be. A te rendőrséged megvéd téged – engedte előre Lebegyinszkijt Tyihonov, és nem állta meg kérdés nélkül: – Sokáig törted a fejedet ezen a pompás tréfán?
   – Egy hosszú életen át és ebben a szent pillanatban. Ide figyelj, öreg fiú! Nem vagy valami rózsás színben, inkább olyan szép halványzöld vagy, mint egy fej zsenge, tavaszi saláta.
   - Azt hiszem, lázam van mondotta Tyihonov megtapogatva forró homlokát.
   – Remélem, szerelmi láz? – érdeklődött Lebegyinszkij.
   – Nem, munkaláz válaszolta komoran Sztasz.
   – Ó, Tyihonov, ha már ilyen bánatos vagy, akkor rosszul állhat a szénád! Bizonyára visszaminősítettek rendőrőrszemnek.
   – De jó is lenne! Az életem egyszerre felhőtlenül napsütötté válna! Sőt mi több, rózsás színben ragyogna.
   Lebegyinszkij a díványon hevert, Sztasz mellé ült egy mély fotelba, és kettőjük között egy sakktábla volt az asztalon. Mellettük egy széken egy üveg ital és két pohár. A konyak nem szállt Sztasz fejébe, de a környező világ valahogy olyan forróvá, nedvessé és határozott körvonalak nélkülivé változott. „Akárcsak a gőzfürdőben” – gondolta Sztasz, majd azt mondta:
   – Nagyon elfáradtam, Száska, nagyon, nagyon. Hallgasd csak tovább. Minden bebizonyosodott: ez Kazancev, és hétfőn valóban ő ment keresztül az üres grundon, és van egy hosszú csavarhúzója is. De úgy harcol, mint egy oroszlán, és egyre csak azt bizonygatja, hogy ő nem ölte meg Akszjonovát. Meg azt, hogy nem is ismerte se Tányát, se Bukovát, s hogy egyáltalán semmi köze a dologhoz. És bár teljes lehetetlenség, hogy így legyen, mégis hiszek neki. Bukova pedig azt magyarázza nekem, hogy az ő jó barátját Kokának hívják, és nem Nyikának, hogy az a Nyikolaj Liszih már harmadik hete Szverdlovszkban tartózkodik. És ez igaz is, ellenőriztük. Ezzel aztán minden széthullik, bár tegnap óta abban a biztos hitben éltem, alig valami hiányzik még ahhoz, hogy elfogjuk a gyilkost. Öt nap óta hamis nyomon járok. S hol lehet most a valódi gyilkos, egyedül csak az isten tudja!
   Hát igen. Ebben még az én egész diagnosztikai laboratóriumom sem tud segíteni rajtad.
   Tudod, Szása, én mindig nagyon szigorú vagyok magamhoz ezekben a kérdésekben. De most még szidni sem tudom magamat, a tények olyan pontos logikai láncolatot képeznek, hogy még most sem tudom elképzelni, hogyan kezdek újból munkához, merre indulok el hétfőn.
   Lebegyinszkij így szólt:
   – Nézd, öreg fiú, én nem nagyon értek az ilyen kérdésekhez. De ahogy most figyelmesen végighallgattalak, szeretném neked elmondani a véleményemet…
   Tyihonov beleegyezően bólintott.
   – Nézd, Sztasz, ebben a rendkívül kusza ügyben túlságosan is sok tény futott össze a kezedben.
   Sztasz csodálkozva nézett rá.
   – Igen, igen – Lebegyinszkij felkelt a díványról, végigment a szobán, és bekapcsolta a televíziót. A készülék lassan melegedett be.
   – Igyekszem megmagyarázni neked a dolgot, hozzám közel álló módon. A szimpozionon nagyon érdekes beszédet mondott egy francia tudós, Chavoisier Proudhome. Nem többet és nem kevesebbet, mint azt, hogy egy olyan elektronokkal működő gépezetet talált fel, amely teljes egészében az emberi agy modelljére készül. Elénk is tárta a kapcsolási rajzot. Csak egyetlen, igen apró hibája volt ennek a kapcsolási rajznak, hogy gyakorlatilag képtelenség valóra váltani a kötések fantasztikus tömkelege miatt. Érted? A készülék munkája, az összes részletek egyidejű, tökéletes biztonságától függ. De olyan sok van ezekből a részletekből, hogy bármely pillanatban meghibásodhat az egyik közülük. Ennek eredményeként ez a gép nem működőképes, vagy pedig helytelen eredményt ad. Érted ezt, te tapír? A te ügyedben annyi kötés volt, hogy megbízhatóságukat nem tudhattad egyazon adott pillanatban munka közben ellenőrizni.
   Lebegyinszkij elnevette magát, odalépett, és átölelte Tyihonov vállát:
   – Ej, Sztasz, Sztasz. Látom, öreg fiú, nagy bajban vagy ezzel az üggyel.
   Sztasz komoran csóválta a fejét.
   – Ne is mondd, Száska. Ahogy eszembe jut ennek a szerencsétlen lánynak az édesanyja, élni sincs tovább kedvem.
   Lebegyinszkij határozottan kijelentette:
   – A legfontosabb, hogy most kikapcsolódj, hogy legalább egy kicsit elfeledkezz erről az ügyről. Ezt mint orvos mondom neked. Beálltál egy sztereotip gondolkodásra. Valahol egy ponton hiba van, de te ezt nem veszed észre, és tovább futsz ugyanabban a körben. Tudod mit, beszélgessünk valami más témáról.
   Lebegyinszkij megint konyakot töltött a poharakba, és egy karika citromot megforgatott a kristálycukorban.
   – Hát akkor, Sztasz, igyunk! Igyunk azokért, akik a rendőrségen dolgoznak!
   Sztasz elnevette magát. Felhajtották az italt. Lebegyinszkij fintorogva szopogatta a karika citromot. Látszott rajta, hogy konyak helyett szívesebben inna egy csésze jó, édes teát. Annál is inkább, mert a citrom már itt is lenne hozzá. Amíg Lebegyinszkij felállította a táblán a sakkfigurákat, Sztasz a televíziót nézte. A Rómeó és Júliá-t közvetítették.
   – Rém mulatságos, ha az ember hang nélkül néz egy opera-előadást. Egy balettnél ez nem számít, talán még jobb is – jegyezte meg Lebegyinszkij. – Aha, ha nem tévedek, most kezdődik a nagy vita a Montaguk és a Capuletek között.
   – Pontosan – bólintott helyeslően Sztasz, és előrelépett a király előtt álló gyaloggal. – Ezek a harisnyás, rövidnadrágos, karcsú ifjak már jól benne vannak a helyzet tisztázásában. Rövidesen szablyákkal szurkálják majd egymást.
   – Nem szablyákkal, hanem tőrkardokkal.
   Hát legyenek tőrkardok – egyezett bele közönyösen Tyihonov, és lovával harcba lépett. – Az azóta eltelt idő alatt eltűntek a tőrök, eltűntek a rövidnadrágok, eltűntek államok, de a szerelem ma is él. És mind a mai napig a szerelem miatt halnak meg emberek, és a szerelem miatt ölnek meg embereket. Mondd csak, Szása, te mi vagy inkább, orvos vagy kibernetikus?
   – Elméletileg orvos – mosolygott Lebegyinszkij.
   – Nézz csak oda, Thibald már vagy két perce leszúrta Mercuciót, és az még mindig milyen szépen haldoklik. Mondd meg nekem, lehetséges ez az életben: tőrt szúrnak egy szívbe, aztán kirántják, és ezután az ember még tovább tud menni?
   – Sztasz, te vulgármaterialista vagy. Ez itt művészet! Az életben ez nem nagyon lehetséges.
   – No de pontosabban?
   – Hát egy lépést, kettőt, legfeljebb hármat tehet még, és kész.
   – De hiszen Akszjonova egy ilyen sérülés után legalább húsz lépést tett meg! Ez tény!
   – Nincs relatívabb dolog az abszolút tényeknél. Emlékszel, hogy mi tizenöt esztendővel ezelőtt megfogtunk egy varjút, és meggyűrűztük egy olyan gyűrűvel, amelyre ez volt írva: 1472. év. Ha később aztán ezt a madarat elfogta egy ornitológus, minden bizonnyal disszertációt írt róla, és meg is védte volna! Most pedig, ha nem tudnád, sakk!
   Megszólalt a telefon. Sztasz fel sem állt a karosszékből, csak kinyújtotta a kezét, és felvette a kagylót.
   – Jó estét, Sztanyiszlav Pavlovics. Trifonova vagyok.
   – Igen, igen, Anna Szergejevna. Tessék, parancsoljon velem.
   – Bocsásson meg, hogy ilyen későn telefonálok, de úgy gondoltam, nem halaszthatom a dolgot. Levin professzor határozottan állítja, hogy a kötött pulóveren található bemeneti nyílás széle megolvadt…
   Elektromos neszek futottak végig a telefondrótokon, amelyen az emberi szavak morzsányi villámai száguldottak, a mással beszélt jelzés apró hangjai keveredtek az űrben, és Sztasznak egyszerre megszűnt az az érzése, hogy minden tárgy úszik a szeme előtt, minden felvette a megszokott, határozott körvonalát, mintha valaki elcsavarta volna fejében a középpontot beállító kart. Sztasz óvatosan letette a kagylót a telefon villájára, gépies mozdulattal leütötte lovával a királyt. Lebegyinszkij felháborodottan üvöltötte:
   – Mit csinálsz, te csaló!
   – Várj csak – mondotta halkan Sztasz. Most már mindent értek…
   A sima szélű lyuk a kötött pulóveren, a halott Tánya Akszjonova húsz lépése, amint Kazancev előtt megy az ösvényen, a szálloda sötét ablakai – mindez újra őrült körforgásba kezdett.
   Golyó! – kiáltotta Sztasz. – Hát persze hogy golyó volt!…
   

MÁSODIK RÉSZ 
Tatjana Akszjonova magánélete
A KÖVETKEZŐ HÉTFŐ
   Sarapovnak pompásan kezdődött a napja. A szélhámos Kosztja Korszunszkij, akit már három hónapja keresett egy speciális bűnügyi nyomozócsoport, feltűnt a Berlin étteremben. Pompás ebéd után bőkezűen rendezte számláját a pincérrel, és kilépett az utcára.
   Az ajtóban már várta Szavonyenko és Driga. Korszunszkij jól ismerte Szavonyenkót.
   Rendkívül elegánsan, mély meghajlással köszöntötték egymást, aztán Korszunszkij csak ennyit mondott:
   – Ha jól értem a helyzetet, az igen tisztelt Szavonyenko polgártárs meg akar kímélni attól, hogy pénzt adjak ki taxira?
   A nyomozó bólintott, és széles mozdulattal kitárta a rendőrségi Volga ajtaját:
   – Nagyon helyesen értékeli a helyzetet, Kosztja.
   Korszunszkij most a szomszéd szobában ült, és részletes vallomást tett, és ezzel pontot tett egy egész eddig még fel nem derített csalás- és szélhámosság-sorozatra, amely mind ez ideig koloncként húzta Sarapov nyakát.
   „Remek munka volt! Istenemre mondom, remek munka!” Sarapov karosszékében hátradőlve pihent, félig lehunyta szemét, és kerek képe a szokottnál is kerekebbnek tűnt az elégedettségtől. Amikor Sztasz benyitott az ajtón, azt hitte, hogy Sarapov szunyókál. Vissza akart fordulni, de hát az ügy nem tűrt halasztást. Belépett a szobába, Sarapov ránézett, és egyszerre eltűnt arcáról a mosoly. Feltehetően a jó hangulata is elszállt. De hát nincs mit tennie, oda kell menni hozzá, le kell ülni az asztal elé, és jelenteni kell a helyzetet, miközben érzi majd, hogy minden szavával Sarapovra akasztja gondjának súlyos terhét.
   – Vlagyimir Ivanics, baj van kezdte csendesen Sztasz. Beigazolódtak a legrosszabb feltételezéseim. Akszjonovát lelőtték, és mi egész héten keresztül helytelen irányban haladtunk… Elvesztettük a leghasznosabb időt…
   Sarapov váratlanul elmosolyodott, de ez a mosoly nagyon szomorkás volt.
   – Ne izgasd magad, fiam – mondotta Sarapov. – Jól tudjuk, hogy az idő a mi legnagyobb és egyben legravaszabb ellenségünk. De nem baj, nemhiába és nem feleslegesen töltöttük az időt. Sajnálatos dolog, hogy a legfőbb verziónk tévesnek bizonyult. De azért mégis sokat megtudtunk ez alatt az idő alatt. Igen. Mindez még nagyon hasznos lesz nekünk. Felderítjük ezt a gyilkossági ügyet, ne lógasd az orrod. Kérsz teát? Nem? Hát akkor ülj le, és szép sorban mondj el mindent.
   Tyihonov oldalzsebéből elővett néhány felgöngyölített papírlapot, tenyerével kisimította őket, és lapozni kezdett. Nem emelte fel a tekintetét, a papírra nézve kezdte:
   – Amikor rájöttem, hogy az orvosszakértő tévedett, és mi ennek következtében zsákutcába kerültünk, mindenkit mozgósítottam. Tegnap, ugye, vasárnap volt, de hát azért, amilyen gyorsan csak lehet, intézkedni kellett, hogy ismételjék meg a bűnügyi orvosi vizsgálatokat, a boncolást. Amint mondani szokták, sok jó ember lakik ezen a földgolyóbison, mindenkit felhívtam, végigjártam, mindent elintéztem, ma reggel tizenegy órakor az orvosszakértők újból munkához láttak. Negyven perccel később a bűnügyi orvosszakértő, ismered őt, Pavlovszkij professzor, megtalálta a golyót.
   Tyihonov nagyot sóhajtott. Kabátja zsebéből elővett egy kis kartondobozt. A vattán egy hosszúkás fémdarabka sötétlett.
   Sarapov a dobozka után nyúlt, kezébe vette, és figyelmesen megnézte a golyót.
   – Ötegészhat kaliberes lehet – mondotta Tyihonov.
   – I-igen. Ötegészhat – ismételte meg Sarapov. – De mondd csak, Sztasz, végül is hogy történhetett ez a félreértés?
   – Tudod, Vlagyimir Ivanics, rendkívül ritka dolog történt. Nekem megmagyarázta a professzor. A golyó keresztülhatolt a szíven, áthatolt a szívburkon, beleütődött egy bordába, lecsúszott rajta, átment a bordaközi izmokon, és – Tyihonov lepillantott az előtte heverő papírokra – megakadt a mellkasfal elülső részének bőr alatti kötőszövetében. Nyíltan ezt írja Pavloszkij: „A bordán húzódó golyónyomot az orvosszakértő egy éles fegyverrel ejtett sebcsatornának nézte.”
   – Világos – mondotta Sarapov. – A boncolást végző első orvosszakértőt teljesen félrevezették az események: az úton ment egy nő, elhaladt mellette, megelőzte őt egy fiatalember, és utána a nő összeesett. Minden világos. Nagy ritkán ilyen is megesik. A professzor levont még egyéb következtetéseket is?
   Tyihonov megint a papirosra pillantott.
   – Kettőt is. Először, hogy a halál szívbénulás következtében azonnal beállt. Ebből következik, hogy a lövés után Tánya nem tehetett többet, mint legfeljebb két lépést. Másodsorban pedig feltehetően messziről lőttek rá, mert sehol sem találhatók a közeli lövés jellemző nyomai. Hát ez minden.
   Sarapov tenyerébe támasztott fejjel, félig lehunyt szemmel ült tovább.
   – I-igen. Ezek szerint összedűlt a szépen felépített elméletünk. Pedig néhány nap múlva az egész bűnügyet vizsgálati illetékességből át kell adni az ügyészségnek. El sem tudom képzelni, mit fogunk átadni nekik.
   Tyihonov csak reménytelenül legyintett.
   – Jól van – folytatta Sarapov. – Akkor meg kell keresnünk a fegyvert…
   – Először is azt kell tisztáznunk, honnan lőttek – jegyezte meg rekedten Sztasz. – Kazancev ezek szerint nem jöhet számításba: csak közvetlen közelről lőhetett volna a nőre, de az orvosszakértő ezt a leghatározottabban tagadja, és rajta kívül Jevsztyignyejeva és Lapina senkit sem látott az üres grundon.
   Tyihonov hosszasan gondolkozott, majd mint aki rátalált a megoldásra, felugrott:
   – Vlagyimir Ivanics! A lövés irányát kísérleti úton fogjuk meghatározni!
   Sarapov kétkedve hunyorgott:
   – Éspedig hogyan?
   – Nagyon egyszerű a dolog. Megbeszéltem a Tudományos-Technikai Osztállyal, csinálnak nekünk paraffinból egy emberalakot, egy fantomfigurát. A professzor pontosan meghatározza rajta a sebcsatornát, és ezt a fantomalakot használjuk fel a nyomozati kísérletnél. Azt pontosan tudjuk, hogy Akszjonovát milyen helyzetben érte a lövés. A magasságát is ismerjük. Egy csövet helyezünk a sebcsatornába, és a grundon meghatározzuk a lövedék röppályáját. És ekkor pontosan megkapjuk azt a helyet, ahonnan rálőttek.
   – Nagyon bizonytalan dolog ez.
   – Nincs ebben semmi bizonytalan. Minden tudományos alapon történik majd.
   – Egyszer már nagyon átejtett bennünket a te tudományod azzal az árelmélettel – csóválta a fejét Sarapov.
   – Ne a tükröt szidjuk, ha nem tetszünk magunknak – csattant fel Sztasz. – Az orvosszakértő egy kényelmes verziót talált nekünk, és mi kapva kaptunk rajta, mert mindig sietünk…
   Sarapov békítőn folytatta:
   – Jól van, fiú. Nem Szocsiba siettünk nyaralni… Jó lecke ez a jövőre nézve. Tehát mi legyen ezzel a kísérlettel?
   – Szerintem meg kell csinálni.
   – Jól van, próbáld meg, csak dolgozzatok rendesen ott a helyszínen, ne legyen nagy a feltűnés, ne kavard fel az embereket.
   Tyihonov néhány lépést tett a szobában, majd makacsul kijelentette:
   – Ami az embereket illeti, erről nekem más a véleményem.
   – Éspedig?
   – Azt hiszem, hogy ezt a próbát nagyon is a nyilvánosság előtt kell végrehajtani, igen nagy lendülettel. Az emberek okvetlenül odagyűlnek majd, kérdezősködni fognak: mit csinálunk, hogy csináljuk, minek csináljuk? Erre mi megmagyarázzuk. Az emberek elmesélik másoknak is. Előfordulhat, hogy találunk majd tanúkat Jevsztyignyejeván és Lapinán kívül is. Talán akad, aki hallotta a lövést. Vagy olyan, akinek gyanús valaki. Sok minden megtörténhet! Csak attól tartok, hogy elijesztjük ezt a mi lövöldözőnket…
   – Ne-em mosolygott Sarapov. – Ettől nem kell tartanunk. Nem olyan ügy ez. Nincs miért titkolóznunk a gyilkos előtt. Teljesen nyíltan folytatjuk a nyomozást. Még ha a gyilkos rá is jönne, hogy most a helyes úton járunk, akkor sem tudna semmiben akadályozni bennünket. Most megbújt valahol, meghúzza magát lent a mélyben. Ha megpróbálna előbújni, megzavarni bennünket, ezzel könnyen a saját nyomára vezetne minket.
   Sarapov megpuhította a kezében tartott cigarettát, lesöpörte asztaláról a dohányszálakat, aztán rágyújtott.
   – Emlékszem, a Fili kerületben egy ügy felgöngyölítésén dolgoztunk. Egy visszaeső bűnös a Lelik-Káin megölt egy embert. Többek között azt is tisztáztuk, hogy a meggyilkolttól ellopták az arany Omega óráját. Ez a Káin vagy kiszagolta, hogy keressük az órát, vagy pedig magától volt annyi sütnivalója, hogy meg akart szabadulni a bizonyítéktól, mindenesetre elhatározta, hogy túlad az órán. A Gyöngyvirágban felcsípett magának egy kiküldetésben itt járó, eleddig magányosan iszogató ivócimborát, és mindketten jól beszívtak. Amikor már olyan részegek voltak, hogy egymást csókolgatták, akkor órát cserélt vele: ennek az újsütetű ivócimborának volt egy Paljot órája, és Káin ezért odaadta neki az Omegát. Az ivócimbora kialudta magát, és reggel látja az új órát. Józanul azonban nagyon elvi alapokon álló férfiúnak bizonyult. Elment a kilences őrszobára, mondván, hogy: keressék meg az én órámat, merthogy nekem a másé nem kell. Az ügyeletes már éppen ki akarta tenni a szűrét az őrszobáról, amikor is legnagyobb szerencsénkre benézett Vologya Drannyikov. Ránézett az Omegára, és még a lélegzete is elállt. Amikor aztán ez a kiküldetésben járó férfiú leírta, hogy kivel mulatott együtt, és kivel cserélt órát, rögtön világos lett számunkra, hogy ez Lelik munkája. Így van ez, fiam – kelt fel a székből Sarapov. – A bűnös ebben az esetben még hasznunkra is lehet. Hát akkor indíts, szervezd meg ezt a kísérletet. Majd meglátjuk, mire jutunk vele.
A KÖVETKEZŐ KEDD
1
   Tyihonov ceruzával felrajzolta a vázlatot, és átnyújtotta Sarapovnak.
   – Nézd, Vlagyimir Ivanics, a szakértők azt állítják, hogy a lövést csak e három ablakból adhatták le: az épület bal szárnya, második emelet, ötvennyolcas, ötvenkilences szobák, és a lépcsőházi ablak. Az ötvennyolcas szobában egy lvovi építőmérnök lakik, Kozak Lev Alekszejevics, és egy Kromszkból ideérkezett főkönyvelő, Lagunov Dmitrij Mihajlovics. Az ötvenkilences szobában egy Kinyesviből jött orvos, Alekszandr Pavlovics Popov, a feleségével. Mind a négyen már a múlt hétfőn is ott laktak ezekben a szobákban. De még valaki más, számunkra eddig még ismeretlen személy is leadhatta a lövést ebből a lépcsőházi harmadik ablakból.
   – Mik az elképzelések?
   – Kozákot és Lagunovot még nem láttam. A kiküldetésben járók apró örömeivel, a bevásárlásból úgy öt óra tájt jönnek majd haza. Popovékkal már beszéltem.
   – És van valami érdekes?
   – Igen, van. Dzsem. Szereted a meggydzsemet?
   – Micsodá-át?
   – A dzsemet, mondom. Irtó finom, egy egész vödörnyi van belőle. Meghívtak, menjek el hozzájuk máskor is dzsemet enni.
   – Neked mindig az édességen jár az eszed mosolygott Sarapov. – És a dzsemen kívül még mi érdekeset találtál?
   A férfi az Orvostovábbképző Intézetbe jött fel, a disszertációját megvédeni. Az asszony pedig, hogy szurkoljon. Külön a te számodra még a disszertáció témáját is fölírtam, mert megjegyezni nem tudtam. – Tyihonov elővette jegyzet-füzetét, belelapozott, és előkelően olvasta: „A hypothalamus-hypophysis-thyroidea rendszer viselkedése ionizációs sugárzás hatására.” Hát így!
   – Nem mondom, ez is szépen hangzik. Folytasd tovább.
   – Tovább a lépcsőházi ablak jön. Ez az ablak sehogy sem tetszik nekem. A lépcsőfeljáró a folyosó végén van, egy oldalajtón lehet kimenni rá. Olyan, mint egy vakbélnyúlvány. Ezt a lépcsőpihenőt a folyosóról nem lehet látni. Ezt a lépcsőházat elsősorban a személyzet használja: takarítónők, szerelők, lakatosok. Lényegében hátsó lépcső és hátsó bejárat. Innen a szálloda udvarára jut az ember. Ezt az ajtót lent általában tíz órakor bezárják. Fölfelé a lépcső a padlás előtti kis pihenőbe torkollik. A padlásajtó zárva van, és valamikor le is plombálták. A záron még ott lóg a letépett drót maradványa, és az egyik sarokban megtaláltam az elnyomorított plombát is. A padozat rendkívül poros, és a betonon elmosódott, alig kivehető lábnyomok. Fenekestül felforgattuk az egész padlást, de semmit sem találtunk. A nyomokat mindenesetre rögzítettük. Nagyon reméltem, hogy mégiscsak megtalálom a kilőtt töltényhüvelyt, de sajnos, semmit sem találtam. Most elmegyek, beszélek ezzel a Kozakkal meg ezzel a Lagunovval. A lépcsővel még majd foglalkoznunk kell…
2
   – Én megmagyarázom magának, miért ölték meg azt a nőt jelentette ki Kozak. – Nem kell ahhoz az embernek látnoknak lennie, hogy megmagyarázza, miért ölhetnek meg egy érdekes, fiatal nőt. Szerelemből. Igen, igen. Ez csak szerelem lehet! A szerelem szörnyű dolog, meg kell hogy mondjam magának. Engem magamat is egyszer majdnem hogy megöltek féltékenységből.
   Tyihonov figyelmesen fürkészte a férfit: Kozak rendkívül elegánsan öltözött, alacsony termetű és elviselhetetlenül energikus férfiú volt. Két kurta lábán fáradhatatlanul gurult föl és alá kis szállodai szobájában, és nagy ügyesen kerülte ki az útjában álló akadályokat.
   – Igen, igen. Komolyan mondom magának. Volt egy ilyen szörnyen izgalmas szerelmi ügyem Szmolenszkben. Egy remek dáma! Csodálatos exteriőr! Csak egy véletlenen múlott, hogy nem vettem feleségül. Amikor Mogiljovból Minszkbe költöztem át…
   – Előzőleg azt mondta, hogy ez Szmolenszkben történt.
   – Igen, igen, de nekem később át kellett költöznöm Mogiljovba, és ő rendszeresen meglátogatott. Ó, azok a felejthetetlen búcsúk és találkozások ott a pályaudvaron! Szigorú megrovást kaptam érte, és még alacsonyabb beosztásba is helyeztek…
   – Ezekért a pályaudvari búcsúzásokért?
   – Nem, sajnos, a találkozásokért – felelte Kozák, és közben ügyesen kikerülte az éjjeliszekrényt. – Maga ezen nevet? Nagyon rosszul teszi, Tyihonov elvtárs, nagyon rosszul. Maga olyan szimpatikus nekem, azért beszélek ilyen nyíltan. Mint férfi a férfinak mondom, szörnyű sok bajom volt már nekem a nők miatt! Uramisten, de milyen sok bajom! Úgy égtem néha, mint a rongy! De hát nem tudok harcolni ezzel a bennem lángoló szent érzelemmel!
   – És már régóta van ebben a nehéz helyzetben?
   – Az első megrovást vagy húsz évvel ezelőtt kaptam emiatt. – Kozak most majdnem nekiment a széknek.
   – Úgy gondolom, egyszerűen szerelmi házasságot kellene kötnie – tanácsolta együttérzően Tyihonov.
   – Ó, kedves barátom, én már négyszer nősültem szerelemből…
   – Figyeljen ide, Kozak. Magának a Központi Házasságkötő Terem van a szíve helyén! Ha ezt az energiát békés célokra használná!…
   – A nők iránti érdeklődés, ez minden alkotó munka stimuláló ereje – bántódott meg Kozak. – Egyetlen nagy ember sem volt közönyös a nők iránt: Leonardo da Vinci, és Montferrand, Első Péter és Napóleon, Puskin és Tolsztoj. Ezek mind megbízható tények!
   – És maga úgy gondolja, hogy e nagyszerű sor végére áll?
   – Én nem vagyok se Montferrand, se Napóleon.
   – Ezt észrevettem – bólintott Sztasz.
   – De nekem is vannak érdemeim az emberiség színe előtt – jelentette ki fontoskodva Kozak.
   – Milyen téren? – érdeklődött udvariasan Sztasz.
   Kozák erre már komolyan megsértődött. Kinyitotta – a szekrényt, elővett egy kis táskát, és abból egy „Aláírandók” feliratos bőr irattartót. Felcsapta az irattartót. Díszoklevelek, elismerések és különböző újságkivágások, amelyek mind L. A. Kozak építészmérnök munkasikereiről szóltak. A papirosok között ott volt egy egészen fiatal, nagyon szép nő fényképe is.
   – Ez a feleségem – közölte nagy büszkén Kozak.
   – A negyedik? – csipkelődött Sztasz.
   Gyakorlatilag igen – felelte zavartan Kozak.
   – És elméletileg? – akaszkodott rá kullancs módjára Sztasz.
   – Nézze, bonyolult családi és életkörülményeim megakadályoztak abban, hogy hivatalosan is házasságot kössek negyedik élettársammal. 
   – Szigorú megrovás vagy alacsonyabb beosztásba helyezés? – kérdezte együttérzően Sztasz.
   – Áthelyeztek mezőgazdasági építkezésre lvovi területre – sóhajtott nagyot Kozak.
   – És ott ismerkedett meg jelenlegi, ötödik hitvesével?
   – Igen, az édesapja, az én apósom, a kerületi Szelelektro főnöke.
   Ekkor Sztasznak hirtelen eszébe jutott, hogy Lvov mindössze néhány óra utazásnyira van Rovnótól, ahova Tánya kiküldetésbe utazott. „Itt az ideje, hogy elkezdjük a támadást” gondolta magában.
   – És a felesége édesapja, a maga apósa, jóval idősebb magánál?
   – Négy évvel. Miért?
   – Azért, mert szeretném megtudni, hol töltötte az estét az elmúlt hétfőn.
   – Az estét? Az elmúlt hétfőn? – hökkent meg Kozak.
   – Igen, igen, tisztelt Lev Alekszejevics. Éppen hogy a múlt hétfő estéje érdekel, méghozzá minél részletesebben.
   Kozák elgondolkozott.
   – Öt óra körül mentem el a szállodából. Az üzleteket jártam a városban, aztán elmentem a barátaimhoz vendégségbe.
   Tempósan beszélt, és Sztasz érezte, hogy Kozak minden egyes szót megfontolt.
   – Mikor jött haza a szállodába?
   – Már későre járt, de az időpontot nem jegyeztem meg.
   – Meddig járta az üzleteket?
   – Este nyolcig.
   És milyen üzletekben járt, ha nem titok?
   – A Marinszkij áruházban, az Oktyabrszkaja utcai bizományi áruházban, majd a Kolhoznaja utcai bizományiban és még jó néhányban… Egy táskát vettem a feleségemnek.
   Tyihonov elvette kezéből a csinos kis fekete táskát, megforgatta, minden oldalról megnézte, aztán hátradőlt a karosszékben.
   – Nagyon kellemes magával elbeszélgetni, Lev Alekszejevics.
   – Miért? – kérdezte rosszat sejtve Kozak.
   – Mert a maga kis története eszembe juttatott egy régi, de szörnyen mulatságos anekdotát. Megengedi, hogy elmondjam?
   – Legyen olyan kedves – szólt zavartan Kozak.
   – Egyszer egy ember nyaralásból hazatérve, elmesélte a barátainak: amikor megérkeztem Kiszlovodszkba, – mondotta –, azonnal lementem a tengerre, és megfürödtem. De bocsásson meg, mondják a barátai, hiszen Kiszlovodszkban nincs is tenger! Hát igen, de én nem tudtam, hogy Kiszlovodszkban nincs tenger, ezért aztán lementem és megfürödtem, felelte a nyaralónk. Mulatságos, ugye?
   – Mulatságos – értett egyet vele Kozak. – No de hát hogy jön ez…
   – Hogy hogy jön ez a maga történetéhez? – kérdezte Sztasz elkapva, Kozak nyugtalan tekintetét. A következőképpen. Maga nem tudta, hogy Moszkvában hétfőn zárva tartanak az iparcikküzletek, ezért aztán elment, és vett egy kézitáskát. Mulatságos, ugye?
   Telitalálat volt. A labda egyenest a kapu közepébe vágódott, Kozak még a futást is abbahagyta, megtorpant a szoba közepén, idegesen törölgette ajkát elegáns nyakkendőjének csücskével.
   Tyihonov pedig, mintha mi sem történt volna, tovább pörgette kezében a táskát. Kozak úgy döntött, hogy a labdát újból kiviszi a középvonalra, és elölről kezdi a játékot.
   – Bocsásson meg, úgy látszik, összezavartam a napokat. Igen, igen. Valóban, kedden vásároltam ezt a táskát.
   – És a barátaihoz is kedden ment látogatóba?
   Kozák egy pillanatra zavarba esett:
   Ne-em, vendégségbe hétfőn este mentem…
   – Kik ezek a barátai, és hol laknak? – Sztasz elővette jegyzetfüzetét.
   – Aljosinéknak hívják őket. Kint laknak egy új kerületben, a Jugo-Zapadon.
   – Telefonjuk van?
   – Nincs, de hamarosan kapnak.
   – Mikor érkezett oda hozzájuk, és mennyi időt töltött náluk?
   – Hat óra körül értem oda, és elég későn jöttem el tőlük.
   – Bizonyára igazolni tudják, hogy náluk töltötte az egész estét. 
   Kozák nyugtalanul topogott. Amennyire tudta, meglazította a nyakkendőjét, aztán egészen széthúzta a csomót, kigombolta ingének nyakát, majd megint felhúzta a nyakkendő csomóját.
   – Teljesen összegyűri a gyönyörű nyakkendőjét – mondta neki nyugodtan Tyihonov. – Hát hogy is vagyunk ezekkel az Aljosinékkal?
   – Becsületszavamat adhatom arra, hogy ott töltöttem az egész estét, de nagyon nem szeretném, hogy ezt ellenőrizze náluk.
   Tyihonov csodálkozva felvonta szemöldökét.
   – Ugyan, miért nem? 
   – Maga olyan intelligens ember! Biztosan megérti, hogy az ember nem mondhat el mindent mindenkinek. Tudja jól, hogy a maga látogatását esetleg félreérthetik. Képzelje el, hogy hangzik az az egyszerű emberek előtt, akik egy kissé kispolgárok is, hogy a ház barátja után a bűnügyi rendőrség érdeklődik. Ennek biztosan van valami oka! Bűnügyi rendőrség! Tudja jól, hogy hangzik ez.
   – Büszkén! – szakította félbe komoran Tyihonov. – Meg kell hogy mondjam, érveit nem tartom meggyőzőeknek. Annál kevésbé, mert becsületes embernek nincs miért félnie, ha egy hivatalos személy a törvény nevében felvilágosítást kér róla. Így aztán ma este el kell mennünk együtt Aljosinékhoz.
   – De hiszen ez lehetetlen! – kiáltotta elkeseredetten Kozak.
   – Lehetséges. Nagyon is lehetséges. Állítom magának, hogy így van – válaszolta Sztasz.
   – A helyzet az, hogy Aljosin most nincs otthon.
   – Hogyhogy nincs otthon? Hát hol lenne?
   – Kiküldetésben van – felelte végleg elszontyolodva Kozak.
   – De hát akkor meg hol volt maga hétfőn este?
   – Mondtam már, hogy vendégségben Aljosinéknál.
   – Úgy, úgy, úgy – dobolt ujjaival Tyihonov a szék karfáján. – Akkor arra kérem, fogalmazzon pontosan. Aljosina asszonynál volt, és nem Aljosinéknál.
   – Hát igen – sóhajtott megadóan Kozak.
   Tyihonov két tenyerével végigsimított arcán, mintha mosakodna, aztán felállt a székről.
   – Nagyon sajnálom, Lev Alekszejevics, de el kell hogy szomorítsam. Minden körülmények között meg kell látogatnunk Aljosina asszonyt ma este.
   – Meg fog győződni róla, hogy mindez ostobaság, és maga is nevetni fog majd a dolgon.
   – Lehetséges. De ahogy a főnököm szokta mondani, jót nevet az, aki következmények nélkül nevet.
   Az ajtó kinyílt, és a szobába belépett egy magas, ősz férfi. Odalépett Tyihonovhoz, és vidáman zengő basszus hangon üdvözölte:
   – Jó estét! Lagunov vagyok. – És parasztos keménységgel megszorította Sztasz kezét.
3
   – Nem, drága barátom, magának elavult képzetei vannak a jelenlegi vidéki helyzetről! – hahotázott jóízűen Lagunov. Az arca barnáspiros, erőteljes vonásai elevenek, kis, ősz bajsza tüskés. – Olyan felhőkarcolókat ugyan nem építenek nálunk, mint a Kutuzov sugárúton, és második éve készül az Expressz Vegytisztító, ez mind igaz. De maguk, fővárosi lakosok, egy kicsit mindig kacérkodnak velünk, vidékiekkel: „Jaj, nálunk mindig csak sietni kell, olyan rohanó a mi életritmusunk!” Mit jelent az, hogy ritmus? Már régóta más kategóriákban, más meghatározásokban kellene gondolkodni. Azt mondanám, hogy korunk életét a telítettségével és tartalmasságával kellene mérni. Meg aztán a gyerekeink is milyen nagyszerűek. Sokkal műveltebbek nálunk, az életet is alaposabban akarják megismerni. Azt mondja nekem egyszer a fiam, tizenhét esztendős: „Papa, hol szerezhetnék egy Proust-t, szeretném elolvasni.” Azt mondtam neki erre elnézően: „Ott a szekrényben egy ötkötetes válogatás. Olvasd el először A fáraó-t, kitűnő mű. Egy kis ideig hallgatott az én Aljoskám, aztán azt mondja nekem: „Papa, Boleslaw Prust olvastam. Én Marcel Proust-t kérdeztem.” Püff neki! Majd elsüllyedtem szégyenemben. Pedig nekünk kellene nevelni őket. Úgy látszik, ahhoz, hogy az ember valakit nevelhessen, előbb magának kell sokat tanulnia. De hát hol vegye ehhez az időt az ember? Most is micsoda nagy programot készítettem elő magamnak, és mégis az egész idő alatt mindössze egyszer jutottam el a Nagy Színházba. Pontosan azon a napon, amikor itt ezt a nőt megölték. Amikor megjöttem a színházból, mindjárt mesélte nekem a takarítónő. A múlt kedden lehetett, ugye?
   Tyihonov csendesen mondotta:
   – Múlt hétfőn gyilkolták meg.
   – Hétfőn? Én azt hittem, hogy kedden. Bár nem érdemes itt találgatnunk, talán még nem dobtam el a jegyemet, mindjárt megnézem.
   Lagunov elővett egy jó minőségű, a használattól már kissé érett barna színű disznóbőr tárcát, vastag, erős ujjaival sokáig kotorászott benne.
   – Aha, itt van, itt bizony! Nézzük csak. Földszinti páholy, igen, február tizennégy. – Lagunov az ujjain számolta. – Ma huszonkettedike van, tegnap huszonegy… Igaza van. tizennegyedike hétfőre esett.
   – Jó volt az előadás? – kérdezte Tyihonov.
   – Nagyszerű. Az Igor herceget adták. Csodálatos darab. Olyan ereje van a zenének, hogy az előadás után az ember érzi, hogy egy zseniális művésszel találkozott. Én például kötelező színházlátogatásként vinném el az iskolás gyerekeket erre az operára. – Lagunov megint jóízűen nevetett.
   – Az előadóművészek valahogy nem olyan erőteljes egyéniségek mostanság – jegyezte meg Sztasz. – Ki énekli most Koncsakot?
   – Vegyernyikov. Nagyon jó énekes, de aki valaha is hallotta énekelni Makszim Dormidontovics Mihajlovot, az nyugodtan elmondhatja, hogy személyesen ismerte a poloveci kánt. – Lagunov tenyerével végigsimított a bajszán. – De azért mégis nagyon jó volt, igazán nagyon élveztem!
   – Dmitrij Mihajlovics, és mikor tudta meg, hogy itt gyilkosság történt? – kérdezte Tyihonov.
   – Rögtön! Amint elmentem a kulcsomért, olyan tizenegy óra körül lehetett már… Hanja, a takarítónő nyomban elmesélte nekem. Vagy tíz perccel előtte vitték el a holttestet. A takarítónők, szobaasszonyok mind az ablakban álltak.
   – Jóval a gyilkosság időpontja előtt bement a városba?
   – Hát én nem tudom, mikor ölték meg a szerencsétlent. Nekem csak később mesélték, hogy a szállodában nagy izgalom volt, amikor megtalálták; ha jól emlékszem, azt mondták, olyan kilenc óra körül lehetett. Mi pedig Lev Alekszejeviccsel öt órakor mentünk el a szállodából.
   Lev Alekszejevics hova ment?
   – Tudja, megegyeztünk, hogy fél hatkor megyünk el, de öt órakor telefonált neki valaki, s ettől nagyon izgatott lett. Nekem még be kellett fejeznem a levelet, amit a feleségemnek írtam, így aztán nem várt meg, hanem elment egyedül. Olyan tíz-tizenöt perc múlva aztán elmentem én is.
   – Ezek szerint ön zárta be a szállodai szobájukat?
   – Természetesen én.
   – És kinek adta le a kulcsot?
   – Hát, kedvesem, erre már nem emlékszem. Maga is tudja, milyen sokan dolgoznak a portán. De este Hanjától vettem el a kulcsot, erre jól emlékszem, mert hiszen ő mesélte el nekem ezt a gyilkossági ügyet.
   – És mikor jött haza Kozak?
   – Ezt nem tudnám megmondani, de bizonyára nagyon későn. Emlékszem, még meghallgattam az éjféli híreket, aztán még vagy egy órát olvastam, csak aztán aludtam el.
   Tyihonov megkérdezte:
   – Nem hallotta, mikor jött be a szobába Kozák?
   – De hallottam. Egy pillanatra felébredtem, még mondta is nekem: „Csak én vagyok, semmi baj.” Aztán újból elaludtam.
   – Nem tűnt nagyon izgatottnak? – kérdezte Sztasz.
   Lagunov nagyot nevetett.
   Hát, tudja, félálomban meg sötétben nem vállalkozom arra, hogy megítéljem valakinek a lelkiállapotát.
   Kozak ágya mellett a kis asztalkán egy könyv hevert, egy Bradbury-kötet. Tyihonov lustán belelapozott. A címlapon bélyegző: „Az A. P. Csehov Népkönyvtárnak szíves megemlékezésül, hűséges olvasójuktól, Szulamif Jakovlevna Szajkinától.” Tyihonov elmosolyodott, becsapta a könyvet, aztán felállt:
   – Bocsásson meg, Dmitrij Mihajlovics, hogy ennyi idejét igénybe vettem.
   – Szót sem érdemel! Már minden dolgomat elintéztem, a jegyemet is megrendeltem a hazautazáshoz. Szeretnék még időben hazaérni, hogy elmehessek jávorszarvast lőni, még két hétig lehet vadászni rá.
   – A viszontlátásra.
   – Minden jót. Ha felénk jár, nézzen be hozzánk. Olyan sült jávorszarvassal vendégelem meg, hogy mind a tíz ujját megnyalja.
   – Ha lehetőségem lesz rá, örömmel elmegyek. Köszönöm. A viszontlátásra.
4
   Lent a hallban Szaveljev léleknemesítő beszélgetést folytatott a gyötrődő Kozakkal. Amikor Kozak meglátta Tyihonovot, felállt:
   – Megyünk, vagy talán meggondolta magát?
   – Egy pillanat türelmet kérek. – Sztasz odament az emeleti szobaasszonyhoz. – Legyen olyan kedves, mondja meg, ki volt szolgálatban ezen az emeleten a múlt hétfőn?
   – Ugyanez a garnitúra. Huszonnégy órás a szolgálatunk. Hétfőn éppen mi voltunk ügyeletesek.
   – Az ötvennyolcas szoba lakói közül ki adta le este a kulcsot?
   Nem emlékszem. Negyven szoba tartozik hozzám az emeleten, és ennek már több mint egy hete. Ki tud erre visszaemlékezni?
   – És mikor jöttek haza a szállodába?
   A szobaasszony elgondolkozott, zavarba esett és elpirult.
   – Tudja, azon a napon cseréltük az ágyneműt meg a törülközőket, úgy elfáradtam, alig álltam a lábamon. Ezért aztán olyan tíz óra körül egy cseppet lepihentem, hiszen egész éjszaka itt kell majd ülnöm az asztalnál. Hanja maradt itt helyettem. Kérdezze meg tőle.
   – És ki ez a Hanja?
   – A takarítónőnk, Hanifja Gafurova.
   – Hívja ide ezt a Hanifját.
   Gafurova, egy eleven szemű, fiatalos asszony, nyomban megmondta, hogy a kulcsot Lagunov kérte el. Nem sokkal azután ért haza, hogy a grundról elment a mentőautó és a rendőrségi kocsi.
   – Nagyon vidám volt, dudorászott, színházból jött.
   – Ki volt vidám?
   – Lagunov. Egyfolytában csak dudorászott, igaz, szép csendesen: „Ó, jaj, szabadnak lenni újra.”
   – És Kozak mikor jött haza?
   Hanifja elgondolkozott, aztán vidáman kivágta:
   – Elszunyókáltam, nem hallottam. De nagyon késő lehetett, vagy három órát aludhattam.
   – Nem fél, hogy ellopják az orra elől a szállodát?
   – Nem. Nálunk még sohasem loptak el semmit.
   – Igazán csodálom, hogy nem – mondotta komoran Tyihonov. – És mondja, ezen a napon senki sem jött látogatóba az ötvennyolcas szoba lakóihoz?
   – Lehet, hogy járt náluk valaki, de én nem láttam – mondotta Hanifja. – Most van nálunk a leltár, szörnyű sok a munkánk. Csak éjféltájt figyeljük, hogy nincsenek-e idegenek a szobákban.
   Köszönöm, elmehet – mondotta Sztasz, és fölemelte a telefonkagylót. Két számot tárcsázott. – A Kék Csillag bérlet tulajdonosa vagyok. Kérem a Nagy Színház műsorosztályát. Köszönöm, máris írom. Végeztem.
   Tárcsázott.
   – Nagy Színház? Jó napot kívánok. Itt a rendőrség. Kérem, szíveskedjék megmondani, tizennegyedikén este milyen előadást tartottak, milyen darab ment? Az Igor herceg? Nagyszerű. Egyúttal azt is szíveskedjék megmondani, ki énekelte Koncsakot? Vegyernyikov? Rendben van. Semmi változás nem volt? Nem? És mikor ért véget az előadás? Nagyszerű. Minden jót.
   Szaveljevre nézett.
   – Lagunovhoz nincs több kérdésünk. Szaveljev, te menj haza, aludd ki magad rendesen, holnap szükségem lesz rád. Mi pedig Lev Alekszejeviccsel elmegyünk egy kis sétára…
   Az autóbuszon Sztasz szégyenletes módon elszunyókált. Kissé előredőlt, feje meg-megbicsaklott, majd hirtelen kihúzta magát, és hátradőlt, de végül is feje oldalra biccent, és kényelmesen megpihent a mellette ülő Kozak kabátjának puha pézsmagallérján. Kozak mozdulatlanul ült, bár ez a póz elég kényelmetlen volt számára, és Sztasz fejét is elég súlyosnak érezte. Az autóbuszban hideg volt és nagy csend, csak akkor bődült fel a motor, amikor a kocsi nekiveselkedett, hogy felkapaszkodjon egy-egy jeges emelkedőn, meg néha hallatszott a hangszórótól kissé eltorzult rekedtséggel, ahogy a vezető bemondta a megállókat. A Herszon utcán Kozak óvatosan megveregette tenyerével Tyihonov térdét.
   – Megérkeztünk, mindjárt le kell szállnunk.
   – Igen, igen, tessék, bejöhet – motyogta félálmában Sztasz, majd teljesen felébredt. Megdörzsölte a szemét, halkan szitkozódott, aztán megkérdezte:
   – Régóta alszom?
   – Amikor a metróról átszálltunk, jóformán rögtön elaludt – felelte Kozak. – Semmi baj, igazán megértem magát, magam is nagyon elfáradok a munkában.
   A Herszon utca sötétbe burkolózott, a közeli erdőből száraz hideget és a fenyők ózondús illatát hozta feléjük a szél. A hóbuckák tetején fehér ködként kavargott a hó. Tyihonov fázósan összehúzta magát, a megállótól nem messze épített házak világító ablakaira nézett, és akaratlanul is méregbe jött:
   – Mutassa az utat, Casanova elvtárs! – és maga elé engedte Kozakot.
   A hólepte, néptelen utcán a jeges darát kavaró hideg szél úgy süvített, mint egy szélcsatornában, teljesen átjárta ruhájukat, Tyihonov arca belesajdult a hidegbe, és úgy érezte, lefagynak az ujjai. Karját mellén keresztezve, két kezét hóna alá dugta, és meggörnyedve, lassan ment a fürgén lépegető Kozak után, és közben panaszosan nyögött: „Ó, hogy fáj mindenem. Ó, milyen embertelenül elfáradtam. Ó, de álmos vagyok.” E panaszos nyöszörgés után Sztasz megkönnyebbült: „Úgy látszik, az önsajnálat jól átmelegíti az embert – mosolygott magában Sztasz, és lustán erre gondolt: – Meg se tapogattam, amíg ott ült mellettem az autóbuszon, pompás szám lesz, ha most egyszer csak elővesz egy mordályt, és belém ereszt néhány remek ólomplombát. De hát vigye el az ördög. Akkor legalább fekhetek s pihenhetek egy kicsit, amíg megérkezik a mentőautó.” De ez a gondolatsor mégiscsak új erőt adott Sztasznak. Kiegyenesedett, gyors léptekkel utolérte Kozakot, karon fogta, és nagy érdeklődéssel faggatta, milyen perspektívák előtt áll a Lvov környéki mezőgazdasági építkezés. Közben könnyű, szinte észrevehetetlen mozdulatokkal végigtapogatta Kozak zsebeit. Aztán mosolyogva megszólalt:
   – Lev Alekszejevics, bizonyos fokig hajlamos vagyok azt hinni, hogy magának valóban semmi köze ahhoz az üres grundon lejátszódott tragikus eseményhez…
   Kozak megtorpant, kezét keblére szorította, és kijelentette:
   – Drága Tyihonov elvtárs! Én kezdettől fogva ezt mondom magának! Mért kell akkor nekünk most elmenni ebbe a házba, hogy megzavarjuk egy csodálatos asszony nyugalmát és erkölcsi állapotát? Sokkal jobb lenne, ha visszamennénk a szállodába, és abból az alkalomból, hogy ilyen szerencsésen tisztázódott minden kérdés, meginnánk egy üveg konyakot!
   Tyihonov tagadóan megrázta a fejét.
   – Nem, Aljosinához mindenképpen elmegyünk. De nekem nagyon fontos, hogy maga teljesen nyílt és őszinte legyen hozzám.
   – Erre biztosan számíthat. – Kozak megint szívére tette a kezét, de most még a kesztyűjét is lehúzta hozzá.
   – Hát akkor mondja el nekem teljes részletességgel, hogy ment el hétfőn a szállodából?
   – Megbeszéltük Lagunovval, hogy öt órakor együtt bemegyünk a városba. Leült levelet írni a feleségének, de nagyon sokáig írta, nekem meg melegem lett, s ezért elmentem előre.
   – Szép kerek foltokban dőlt a lélegzet párája Kozak szájából.
   – Ez minden? – kérdezte Tyihonov.
   – Úgy gondolom, igen.
   – Hogy tovább ösztönözzem a teljes őszinteségre, bemutatok magának egy apró kis pszichológiai mutatványt. Például, akarja, hogy részletesen elmondjam, melyik zsebében mi van?
   – Akarom – mondotta kissé bizonytalanul Kozak.
   – Kabátjának bal oldali zsebében van egy kulcscsomó, rajta hat vagy hét kulcs. Meg egy gyufásdoboz, benne mindössze néhány szál gyufával. A jobb oldali zsebében egy csomag Vitézek cigaretta. Zakójának bal oldali zsebében egy kis női fésű. A jobb oldaliban egy tizenkét részes zsebkés, melyet a Vörös Hajnal gyárban készítettek, ára öt rubel negyven. Igen, és ugyanott van még egy zsebkendő is. A zakó bal oldali belső zsebében pénz van, a jobb oldaliban egy levéltárca. A levéltárcában a Lvov-Moszkva gyorsvonatra szóló első osztályú jegy, a szállodai számla az eltöltött tíz napról, egy különböző tárgyakat felsoroló jegyzék, erősen kihúzott sorokkal, meg a kiküldetési rendelvény. Ja, igen, majdnem elfelejtettem, és egy távirat feladásáról szóló vevény. Ahol a levéltárcát összehajtják, egy kicsit fel van szakítva a bélés, alatta Aljosina fényképe. És egy külön kis zsebben tíz rubel papírpénzben.
   – Tizenöt: tíz meg öt – nyögte elhaló hangon Kozak.
   – Lehetséges – bólintott Sztasz. – S hogy a kísérletet befejezzem, még közölhetem magával azt is, hogy felső zsebében egy kis barna bőrbe kötött könyvecske, rajta a felirat: „Mezőgazdasági Építésügyi Minisztérium SZSZSZR.” Nos, így van?
   – A levéltárcában van még egy feljegyzés a Tervhivatalhoz tette hozzá halkan Kozak. – De honnan tudja maga mindezt?
   Sztasz határozottan válaszolta:
   – Szakmai titok. Ha elmondanám, bíróság elé állíthatnának érte. De ha ezzel bebizonyítottam, hogy többet tudok Kozak polgártársról, mint ő azt gondolná, és ezért őszinte lesz hozzám, akkor megígérem, hogy a hazafelé vezető úton elmondom, hogyan tudtam meg mindezt. Tehát miért nem várta meg Lagunovot? Ki volt az a nő, aki felhívta? – ugrott neki újból Sztasz.
   – Puszja. Puszja Aljosina.
   – Nono. És még arra válaszoljon: mondta-e magának Lagunov, hogy színházba készül?
   – Igen, azt hiszem, mondta. Igen, igen, azt mondta, hogy szeretne elmenni valahova színházba, ha sikerül jegyet szereznie…
   Egy magas, teltkarcsú, egyszerű kis kék köntöst viselő barna nő nyitott ajtót nekik.
   – Jaj, nem egyedül jöttél! – a nő roppant zavarba esett, és beszaladt a lakás egy távolabbi helyiségébe. A hálószobából a csukott ajtón át is kihallatszott kissé fojtott, kellemes alt hangja. – Nem szégyelled magad, hogy barátokat hozol magaddal, anélkül, hogy előre szólnál nekem. Még meg sem tudlak kínálni benneteket, nincs itthon semmim!
   Kozak idegesen járt fel és alá az ajtó előtt:
   Puszenyka. Ez nem a barátom… Vagyis, hogy is mondjam csak, nem ezt akartam mondani… Barátom, hát persze hogy a barátom. De hát tudod, szörnyen kényes ügyben jöttünk…
   Puszja elegáns fekete ruhában jött ki a hálószobából.
   – Leócska, mit motyogsz itt összevissza? – kérdezte elnézően, és kinyújtott kézzel megindult Sztasz felé.
   – Tyihonov – mutatkozott be Sztasz.
   – Polina Vlagyimirovna – biccentett Aljosina. Mintegy óriás fregatt, úgy magasodott a kis Kozak fölé.
   – Emlékszel, Puszenyka, múlt hétfőn, amikor… – motyogta sietve Kozak.
   – Egy pillanatra, bocsánat – szakította félbe Sztasz. – A bűnügyi rendőrségtől jöttem.
   Aljosina szeme összeszűkült.
   – Tudnom kell, hol töltötte február tizennegyedike estéjét és éjszakáját múlt hétfőn az ön jó barátja, Lev Alekszejevics Kozak.
   Aljosinának leesett az álla. Néhányszor nagyot nyelt, majd harsányan, egyre nagyobb hangerővel rájuk ripakodott:
   – Mit képzel maga? Nem szégyelli magát, hogy ilyen kérdéseket tesz fel nekem? Ez az ember – ujjával Kozak felé bökött – valóban megfordult már nálunk vendégségben. De nagyon ritkán, és mindig illendő időpontban! Férjes asszony vagyok, és ezek a kérdések sértenek! Én okleveles közgazdász vagyok! Ezt az embert legalább egy évvel ezelőtt láttam utoljára!
   – Hogyhogy egy évvel ezelőtt, Puszenyka! Hiszen tegnapelőtt… – vágott közbe kétségbeesetten Kozak.
   – Hallgasson, maga mocskos alak, és ne akarjon belekeverni a piszkos kis ügyeibe!
   – Egy pillanat. – Sztasz kulcsával megkopogtatta a vizeskorsót, mintha csak egy értekezleten akarná lecsendesíteni a szenvedélyek hullámait. – Polina Vlagyimirovna, arra kérem, vegye komolyan a kérdésemet, hiszen itt gyilkosságról van szó.
   – Puszenyka, egyetlenem, értsd meg, itt gyilkosságról van szó! – nyögte Kozák, és megpróbálta átölelni Aljosina derekát.
   Aljosina egyetlen mozdulattal ellökte magától.
   – Már engedje meg, elvtárs! Én nem óhajtom ismerni magát, és utoljára a múlt évben találkoztunk, a pillanatnyilag távollévő férjem jelenlétében. És nagyon kérem, ne mocskolja be az én jó híremet! Meg ne próbáljon még egyszer egy kilométernél közelebb jönni a házunkhoz! Még a munkahelyére is megírom a véleményemet méltatlan magatartásáról!
   – No de, Puszenyka drágám, miket beszélsz! Értsd meg, hogy ez nagyon komoly dolog, és Tyihonov elvtárs igazán nem gondol semmi rosszra…
   – Azonnal fejezze be ezt az illetlen beszédet! Hivatalosan kijelenteni, hogy nem járt itt nálunk, és egyébként is alig ismerem magát…
   – Hogyhogy alig ismersz? – sivította Kozak. – Hogyhogy nem jártam itt? Hogyhogy én nem jártam itt?!
   Aljosina fenyegetően folytatta:
   – Takarodjon innen, maga erkölcstelen, mocskos alak!
   Tyihonov érezte, hogy az undor és a düh hullámai egészen elborítják. „De jó lenne egy jó fürdőt venni” – gondolta gépiesen. Aztán felkelt a székből.
   Aljosina odalépett hozzá.
   – Meggyőződött arról, hogy ez az ember soha nem járt itt?
   – Nem. Egyáltalán nem győzött meg erről. És mindaz, amit itt láttam, tapasztaltam, mérhetetlenül undorító. Igen, undorító! – Aztán gyors léptekkel kiment a lakásból.
   Kozak csüggedten, lehorgasztott fejjel ment mögötte, és halkan motyogta maga elé: „Olyan jó ember vagyok, csupa szív, szerelem… Ki gondolta volna ezt?”
   Tyihonov megállt, és bevárta, míg a férfi beéri.
   – Figyeljen ide, Kozak. Én igazán nem szeretek ilyesmivel foglalkozni, de ha még akár egyetlenegyszer meghallom magától azt a szót, hogy „szerelem”, írok egy levelet a maga hőn szeretett ötödik feleségének, amelyben ecsetelni fogom kalandjait…
   – Nem mondom többé – tört meg Kozak.
   A megállóban sokáig vártak az autóbuszra. Tyihonov egészen átfagyott, és elátkozott mindent, önmagát, a munkáját, Kozak szerelmes természetét, Aljosina aljasságát, a telet és az autóbuszok menetrendjét.
   Az autóbuszon rajtuk kívül egy lélek sem utazott. Kozak ezzel a felkiáltással szaladt a jegykezelőhöz:
   – Majd én megveszem a jegyeket!…
   – Nekem nem kell jegy, én hivatalból térítés nélkül utazom.
   – Igazán? – lelkesedett Kozak.
   – Miért? Talán azt hitte, hogy a saját pénzemen kell utazgatnom a maga hölgyeihez?
   – Nem, dehogyis. Ez így igazságos.
   Vagy tíz percig mind a ketten hallgattak. Tyihonov egy kissé átmelegedett, eszébe jutott, milyen ijedt és ugyanakkor felháborodott képet vágott Kozák, és ettől mindjárt nevethetnékje támadt. Úgy látszik, Kozak is megnyugodhatott már, és félénken megszólalt:
   – Tyihonov elvtárs, ha nem gondolta meg magát, és ha, isten őrizz, nem lenne ebből semmi kellemetlensége a munkahelyén, akkor nagyon szépen kérem, mondja el nekem, hogyan állapította meg, mi van a zsebeimben.
   Tyihonov elnevette magát.
   – Ha kevesebbet gondolna a nőkre, akkor jobb megfigyelő lenne. Azt mondtam, hogy a bal zsebében kulcsok találhatók. Alaposan megnyomták az oldalamat, amikor ott ültem maga mellett az autóbuszon. Éreztem még mellette valami keménységet, de hogy mi lehet az, nem tudtam. De amikor leugrott a buszról, meghallottam a gyufaszálak zörgését. Világos? Amikor elindultunk végig a járdán, a behavazott, szűk helyeken maga a jobb oldalával egészen hozzám simult, és én megéreztem valami sima, lapos felületű tárgyat. A szobájában az asztalon, a hamutartóban láttam néhány hosszú szopókájú cigarettacsikket, rajta a három mesebeli vitéz képével. Mi más lehetett volna ezek után a zsebében, mint egy doboz Vitézek cigaretta. S ami a zsebkést illeti, ez aztán igazán egyszerű. Az asztal alatt hevert a kartondoboz, amibe csomagolták, és arról leolvashattam, hogy mi mindent tud ez a kés. Amikor bementem magához a szállodai szobájába, maga, ahogy ez egy jól nevelt emberhez illik, azonnal felvette a zakóját. Eközben láttam meg, hogy a bal oldali belső zsebét egy tűvel tűzte össze. A nagyobb biztonság kedvéért. Világos, hogy ott pénznek kellett lennie.
   – Jól van, de azt honnan tudta, hogy mi van a levéltárcámban?
   – Ez aztán a legegyszerűbb dolog. A vasúti jegyet és a szállodai számlát meg kell őriznie az elszámoláshoz. A szállodában tíz naponként kell fizetni, maga pedig már tizenhárom napja lakik ott. Az ágyán heverő csomagok és zacskók tömegéből megállapíthattam, hogy a legkülönfélébb dolgokat vásárolta a család és a háztartás számára. Hogy nehogy elfelejtsen valamit, a felesége minden bizonnyal adott magának egy jegyzéket a vásárlandó dolgokról, és maga minden bizonnyal gondosan kihúzta belőle mindazt, amit már megvásárolt…
   – És a tizenöt rubel?
   – Megérzés. Bizonyára úgy számított, lesz majd egy szép búcsúestje Puszenykával. Ez igazán egyszerű.
   – Hát ez valami fenomenális! – kiáltotta elragadtatva Kozak.
   Tyihonov álmosan nézett ki az ablakon, és ujjaival elgondolkozva dobolt a fagyos üvegen, egy, csak az általa ismert ritmus szerint. Aztán megkérdezte:
   – Mondja, Kozak, szeret maga olvasni?
   Kozák gyanakvón sandított rá:
   – Hát hogy mondjam csak… Mint minden intelligens ember… vagyis hát, természetesen… ha van rá időm.
   – Értem. És milyen műfaj érdekli a legjobban?
   – Hát ezt nehéz lenne megmondani – mondta zavartan Kozak, de aztán rögtön kivágta: – Legjobban az intellektuális sci-fit szeretem! Különösen az angol irodalomból.
   – Úgy gondolja, hogy Bradbury angol?
   – Hahaha! – nevetett idegesen Kozak. – Miért, nem az? Egyébként én az előszót mindig utólag olvasom el, hogy ne legyenek előítéleteim.
   – Hát akkor milyen előítélet-mentes véleménye alakult ki a műről?
   – Nagyszerű, nagyszerű! Bár igaz, még nem olvastam végig, miután csak nemrégiben sikerült megszereznem óriási nehézségek árán. Tudja jól, milyen nehéz hozzájutni egy Bradburyhez!?
   – Az biztos – bólintott rá Sztasz.
   A belvárosban Tyihonov leszállt az autóbuszról. Egy darabig a megállóban álldogált, külső szemlélődő azt hihette volna, hogy elfelejtette, merre kell mennie. Sztasz elővette zsebéből a tollát meg a jegyzetfüzetét, kinyitotta, és hosszasan nézegetett valami nyilakkal összekötött négyszögekből álló kis vázlatot. Hópelyhek hullottak a papírra, és tompán csillogtak az utcai lámpa élettelen fényében. Sztasz megrázta a tollát aztán a jegyzetfüzetét az utcai lámpaoszlopnak támasztotta, és gondosan bevonalkázta azt a négyszöget, amelyre Kozak nevét írta. Félig már besötétítette a kockát, aztán abbahagyta, valamin töprengett. Összecsukta a jegyzetfüzetet, jó mélyen a zsebébe dugta, és lassan megindult hazafelé.
   Éjszaka volt, negyed három – és már szerda.
A KÖVETKEZŐ SZERDA
1
   A puskát, amellyel Tánya Akszjonovát megölték, szerdán találta meg Szaveljev. Reggel telefonált Tyihonovnak, és kissé álmos hangján ezt mondta:
   – Halló, Tyihonov. Szaveljev beszél. Azt gondolom, megtaláltam azt a bizonyos puskát. Gyere ide hozzánk az őrszobára, beszélni kell a srácokkal.
   Tyihonov ettől a közléstől egy kissé elképedt:
   – Miféle srácokkal?
   – Gyere ide, majd megbeszéljük.
   – Elmondok neked mindent szép sorjában – kezdte Szaveljev. – Egyszóval, a mi tegnapi kísérletünknek igen nagy lett a visszhangja. Mindenki csak erről beszélt. Kimentem az emberek közé, nagyon felkavarta őket ez a dolog. Az emberek csoportokba verődnek, vitatják a dolgot, mindenkinek van valami elmélete. Vagy húsz ember jött be hozzánk tegnap estig, hogy felajánlja a segítségét, megosztják velünk gyanúikat, és így tovább, és így tovább. Bementem abba a pékségbe, ott is csak erről beszéltek. Hallom, hogy az egyik nénike egy másiknak meséli az eseményeket jó részletesen, aztán hozzáteszi a saját véleményét is: nincs ebben semmi meglepő, töméntelenül megszaporodtak a huligánok, mindenütt találkozhatsz velük. Itt van például Gafurovának, a házmesternek a fia, Murtaza, hát nem hazahozott délben egy fegyvert, és a barátjával együtt a madarakra lövöldözött… Persze erre rögtön megkérdeztem, hol lakik a néni, hogy hívják, és már mentem is Gafurovékhoz. Tapintatosan kihívattam ezt a Murtazát, és odasúgtam neki: „Add csak elő, barátocskám, azt a fegyvert!” Murtaza először csak hímezett-hámozott, tagadott, Végül bőgni kezdett. Aztán persze megmondta: „A barátomnál, Szerjozsa Baranovnál van a puska.” Elmentünk ehhez a Szerjozsához. Minden különösebb rumli nélkül elkoboztuk a puskát. Öt egész hat tized milliméteres kaliberű. Éppen az, amit keresünk. Mind a két srác itt van, külön szobában várakoznak. Most beszéljünk velük?
   – Természetesen – felelte szórakozottan Tyihonov, miközben a fegyvert nézegette. Egy egyszerű, ötlövetű puska, 5,6 milliméteres kaliberű. Csak a fából készült puskatus volt szokatlan: kurta, piszkosfehér színű, mintha egy deszkadarabból faragták volna ki.
   – Szerjozsával te beszélj – mondta Tyihonov –, nekem pedig küldd be Murtazát…
   Az ajtón belépett egy tizennégy év körüli, keménykötésű kisfiú. Némán odament a székhez, amelyre Tyihonov rámutatott, leült, behunyta a szemét, és váratlanul harsányan bőgni kezdett, teljesen monoton hangon. Sztasz érdeklődve nézte a gyereket, és várt. Murtaza elég hosszú ideig bőgött megállás nélkül. Tyihonov türelmesen várakozott. Ekkor Murtaza nagy óvatosan kinyitotta egyik szemét, és rásandított homlokába hulló, fekete hajfürtje alól.
   – Nem gondolod, hogy elég lesz ebből? – kérdezte Tyihonov. – Hol tanultad ezt a módszert?
   – Sehol – felelte Murtaza, és másik szemét is kinyitotta.
   – Bácsi kérem, csak ne verjen meg!
   – Mit beszélsz? – kérdezte csodálkozva Tyihonov.
   – Ne verjen meg, azt mondtam.
   – Jól van, nem verlek meg – nevetett Tyihonov. – De jegyezd meg magadnak: senki nem emelhet kezet egy szovjet állampolgárra. Te pedig az vagy, ugye?
   Murtaza rögtön kihúzta magát, és büszkén mondta:
   – De még mennyire, hogy az vagyok. Mindent elmondok magának önként.
   Tyihonov helyeselt:
   – Nem is kételkedem ebben, hiszen nincs neked semmi titkolnivalód.
   – Hát persze hogy nincs. – Murtazának csupa apró ránc lett a homloka a fekete hajfürtök alatt. Nagyon megfeszítetten gondolkodott. Ravasz tekintetű fekete szeme is összpontosított gondolkodásról árulkodott. – Hát szóval, így történt. Reggel mentem az iskolába, és az úttesten jött egy hómaró gép. Tudja, olyan, ami elöl felszedi a havat, oldalt meg kiköpi. Persze megálltam, és néztem egy ideig. Aztán ahol elment a kocsi, az út szélén, mintha késsel vágták volna le a havat. Látom, hogy az út menti levágott szélű hóbuckából valami sima bot áll ki. Odamentem, és megpróbáltam kihúzni belőle, hát látom, hogy egy puska. Csak azt sajnáltam, hogy csak a csöve volt meg. De akkor is nagyon megörültem neki, még ha a fa része hiányzott is. Mindjárt el is szaladtam Szerjozsa Baranovhoz, merthogy azzal dicsekedett, neki van tölténye. Fogtunk egy deszkát, megfaragtuk, hozzáraktuk a végéhez…
   – A puskacsőhöz – igazította ki Tyihonov.
   A püskacsőhöz – ismételte Murtaza. – Nagyon jól sikerült. Erre elhatároztuk, kipróbáljuk, hogyan lehet lőni vele…
   – Mondjad csak, mondjad…
   – Fogtuk a töltényeket, megtöltöttük a puskát, és kimentünk az udvarra.
   – Mikor? – kérdezte Tyihonov.
   Murtaza egy kis ideig gondolkodott, gyors tekintetet vetett Sztaszra.
   – Tegnap. Hát elsütöttem egyszer a puskát. Egy varjút vettem célba.
   – És eltaláltad?
   – Ne-em. Aztán odaadtam Szerjozsának, hogy ő is lőjön vele, mert hát mégiscsak az övé volt a töltény. Ő el is találta.
   – Kit? – kérdezte halkan Sztasz.
   – Kit, kit! Hát a varjút! Ott ült a platánfán. Egy ágvillán.
   – És aztán?
   – Aztán kész. Eltemettük a varjút, és mind a ketten hazamentünk.
   Tyihonov felkelt a székből, fel-alá járt a szobában, majd újból a gyerekhez fordult:
   – Azon a napon, amikor a puskát megtaláltad, voltál iskolában?
   Murtaza bánatosan megrágta a fejét, nagyot sóhajtott, és bevallotta:
   – Szerjozsa Baranov se ment iskolába…
   – De hát végül is mikor találtad meg ezt a puskát?
   – A múlt héten.
   – Pontosabban?
   – Pontosabban? Hát hétfőn iskolában voltam, aztán az egész osztállyal együtt elmentünk moziba. Másnap volt az, hogy nem mentem iskolába. Tehát kedden találtam meg. Iskola helyett rögtön elszaladtam Szerjozsához.
   Tyihonov újból megkérdezte:
   – És mikor lőttetek először ezzel a puskával?
   – Mondtam már, hogy tegnap.
   – Igaz ez? – kérdezte fejét csóválva Sztasz.
   Hát persze – magyarázta sietve Murtaza. – Amíg azt a fát kifaragtuk, az is két napba tellett. Aztán még vártunk egy kicsit…
   – Mire vártatok? – figyelt fel Tyihonov.
   Murtaza összehunyorította apró szemét.
   – És ha előkerül a puska gazdája? Meglátja nálunk, és rögtön elveszi tőlünk! Vártunk egy ideig, vártunk, aztán tegnap elhatároztuk, hogy kipróbáljuk.
   – Szóval, hányszor lőttetek ti ezzel a puskával?
   – Mondtam már, hogy kétszer – ismételte türelmetlenül Murtaza.
   – És Szerjozsának hány tölténye volt?
   – Öt.
   – A többi hol van?
   – Itt. – A gyerek benyúlt a zsebébe, és kiborított az asztalra egy csomó roppant hasznos holmit: régi órák alkatrészeit, egy gömbölyű elemet, néhány jelvényt, egy kis köteg vékony drótot és egy kupak nélküli töltőtollat. Tompán csörrent az üvegre hulló három ólomtöltény.
   – Jól van – szólt Tyihonov. – A szüleidnek mi a foglalkozása?
   – Apám házmester abban a házban, ahol lakunk. Az anyám takarítónő a Bajkál szállóban.
   – Várj csak, várj – jutott eszébe Tyihonovnak. – Hogy hívják, Hanifjának?
   – Igen. Honnan tudja?
   – Hiszen te magad mondtad. Szoktál bemenni anyádhoz a munkahelyére?
   – Néha elmegyek – felelte Murtaza. – Pénzt kérek tőle mozijegyre vagy valami másra…
   – Világos. Az elmúlt hétfőn is jártál nála? A mozi után?
   Murtaza megint elgondolkozott, majd bizonytalanul azt mondta:
   – Nem emlékszem, azt hiszem, hogy még mozi előtt jártam nála…
   Tyihonov leültette Murtazát a folyosón a padra, és behívta Szaveljevet. Mindabból, amit az röviden elmondott, Sztasz megértette, hogy Murtaza barátja, Szerjozsa Baranov szóról szóra ugyanazt mondta, mint Gafurov.
   – Nos, Szaveljev – kezdte Tyihonov hát akkor hívd fel a Köztisztasági Hivatalt, és mindenesetre ellenőrizd, dolgozott-e február tizenötödikén hómarógép a vladikinói utcában. És ne felejtsd el azt sem megkérdezni, hogy milyen gép volt, hómaró-csigaszállítós vagy kotró? Én pedig ezzel a puskával bemegyek a központba. Vizsgálják meg a technikusok jó alaposan.
2
   A ballisztikai vizsgálatot a Tudományos Technikai Osztály tapasztalt öreg szakértője, Sifrin végezte. Szakvéleménye rendkívül lakonikus és teljesen egyértelmű volt:
   „Megállapítást nyert a fegyver és a golyó egyedi sajátosságainak, a barázdák vonalának és szélességének teljes megegyezése. A megjelölt tulajdonságok megalapozzák és bizonyítják azt a feltevést, hogy a T. Sz. Akszjonova holttestéből kiemelt golyót a vizsgálatra benyújtott B. V. 806237-es számú, a tulai fegyvergyárban készült és a kiskorú Gafurov és Baranov által megtalált fegyverből lőtték ki. – Fotótáblázatok mellékelve.”
   – Tévedés kizárva? – kérdezte kissé bizalmatlanul Tyihonov.
   – Nézze meg a fényképeket – vonta meg a vállát Sifrin. – Hasonlítsa össze a különböző táblázatokat és látni fogja, hogy a golyó felszínének és a puska csövének legapróbb részletei is megegyeznek. A lövést ezzel a fegyverrel adták le, ez olyan biztos, mint az, hogy ma szerda van, és maga itt áll előttem!
   – Jól van – mondotta Tyihonov. – Teljesen meggyőzött. Végtelenül hálás vagyok magának, Jurij Petrovics. El sem tudja képzelni, milyen mérhetetlen fontos számunkra, hogy megtaláltuk a gyilkos fegyvert.
   – Miért ne tudnám elképzelni – felelte jóakaratúan Sifrin.
   – Hat esztendeig magam is nyomozóként dolgoztam. Éppen ezért igyekeztem minél alaposabban végezni ezt a munkát.
   Sztasz egy darabig hallgatott, aztán megszólalt:
   – Ugye, maga bélyeggyűjtő? Igen?
   A szakértő egyszerre megélénkült, öt ujjával átfésülte dús fekete szakállát, amely jól takarta erősen sebhelyes állát – egy házilag készített akna laboratóriumi vizsgálatának következményét. Látszott, hogy a kérdés roppantul felkeltette érdeklődését.
   – Gyűjtő vagyok, de milyen szenvedélyes bélyeggyűjtő. Ezt mindenki tudja rólam. Meg akar mutatni valami érdekes bélyeget?
   Sztasz elnevette magát, és átölelte Sifrin vállát.
   – Eszemben sincsen. Ennél sokkal többet érdemel. Valamikor régen, még egyetemista koromban egy egész albumra való mindenféle ócskaságot gyűjtöttem össze. De azért van egy igazán értékes bélyegem is: egy Levanyevszkij, kilencszázharmincötös évjárat, Tajta egy fordított „Moszkva-San Francisco” bélyegzővel. A tudomány iránt érzett őszinte tiszteletem jeléül magának ajándékozom.
   – Ez az ajándék éppen olyan értékes, amilyen váratlan! – szólt meghatottan a szakértő. – Sajnos nincs erőm visszautasítani. Igazán nem tudom, mivel is viszonozhatnám ezt a királyi ajándékot. Mindenesetre majd gondolkodom rajta.
   – Nem kell semmin sem gondolkodnia – mondotta Tyihonov. – De én szörnyen ravasz vagyok ám. Hoztam még valami munkát a maga számára…
   – Miféle munkáról van szó? – kérdezte izgatottan Sifrin.
   – Itt ez a három töltény. Meg kellene vizsgálni őket a laboratóriumban, de a törvényszéki kémia figyelembe vétele szerint is. A kérdés az, hasonlítanak-e valamiben is ezek a töltények az Akszjonova holttestéből kiemelt golyóhoz?
   A szakértő egy kis ideig gondolkozott, valamin töprengett, aztán közölte:
   – Az eredmény holnapra meglesz, úgy ebédidőre. Megfelel ez magának? Egyébként úgy gondolja, hogy az Akszjonova holttestéből kiemelt golyó és ezek a töltények egy és ugyanazon kézre mutatnak?
   Tyihonov ravaszul hunyorgott.
   – A határidő teljesen megfelel számomra. De ami ezekkel a töltényekkel kapcsolatos feltételezéseimet illeti, az egyelőre maradjon az én titkom. Ne haragudjon rám, de nem szeretném, hogy az irántam érzett szimpátiája befolyásolja a vizsgálat eredményét. Tudja, hogy van ez, amikor az ember szeretné valami kellemessel meglepni a másikat…
   Sifrin nagyot nevetett:
   – Ne szédítsen engem. Mi az ördögnek lenne szüksége ezeknek a töltényeknek a vizsgálatára, ha nem gyanakodna arra, hogy ugyanabból a forrásból erednek? De ne legyenek kétségei, én nem szoktam a tudományt a szimpátiámra elcserélni, még akkor sem, ha ilyen ritka bélyeg súlyosbítja a helyzetet…
3
   A Dzserzsinszkij kerület köztisztasági hivatalában egy rendkívül udvarias, fiatal diszpécser lány közölte Szaveljevvel, hogy náluk a legnagyobb pontossággal vezetik, hogy mikor melyik utcát takarították. Átnézte az iratokat, és közölte, hogy február tizenötödikén, kedden a vladikinói utcán nyolc és kilenc között egy csigaszállítós-rotoros MON 17-46-os hómaróval takarították el a havat.
   – Ezt a kérdést teljes egészében kimerítettük – közölte Szaveljev a belépő Sztasszal. – Valóban, kedden takarították el ott a havat, tehát Gafurov nem hazudik.
   – A havat valóban akkor takarították – közölte Tyihonov.
   – De az még egyáltalán nem bizonyított tény, hogy Gafurov a hóból emelte ki a puskát. Indíts, és ellenőrizd az ügyet tovább.
   – Még mit ellenőrizzek?
   – Bármily mulatságos is, de most meg kell keresnünk azt a varjút, amit ezek a kis csirkefogók lelőttek. És benne a golyót. Vedd a kabátod, és menjünk.
   A gyerekek rögtön megmutatták a helyet, ahová a lelőtt varjút elásták.
   – Életemben először veszek rész ilyen exhumálásban – csóválta a fejét Sztasz.
   De csalódniuk kellett, a golyót nem találták meg, mert keresztülment a madáron. Tyihonov már menni akart, de Szaveljev, aki valahogy mindig türelmesebbnek bizonyult, megkérdezte a gyerekeket:
   – Mondjátok csak, hol ült a varjú, amikor rálőttetek?
   – Ott, a juharfának annál a villás ágánál – mutatott Szerjozska az ágas-bogas vén fára.
   Szaveljev rögtön rávágta:
   – Várjanak csak itt egy kicsit – és gondterhelten elment valahova.
   Hamarosan visszajött, egy korhadt, ócska létrát húzott maga után. Odadobta Sztasznak pompázatos, rózsaszínben játszó télikabátját, aztán a fának támasztotta a létrát, ügyesen, fürgén felkapaszkodott rajta, és lekiáltott:
   – Itt?
   – Egy kicsit magasabban! – felelte Murtaza.
   – És egy kicsit balra – igazította helyre Szerjozsa.
   Szaveljev elővette a zsebkendőjét, és óvatosan letörölte vele a fa kérgére tapadt havat, és egész közel hajolt a villásan elágazó ághoz. Ahogy Tyihonov ránézett Szaveljev rézszínű üstökére, elmosolyodott: „Tisztára olyan, mint egy harkály.”
   – Szaveljev pedig folytatta a munkát, gondosan letakarította a havat a további ágrészekről is.
   – Megvan! Itt a bemeneti nyílás! Kikaparjam a golyót, vagy mi legyen?
   – Maradjunk a vagyminál – válaszolta Sztasz. – Lefűrészeljük azt a darabot, ahol a golyó lehet. Gyere le, szereznünk kell valahonnan szerszámot meg tanúkat is.
   Szaveljev, miközben kabátjába bújt, bosszúsan vonta össze a szemöldökét:
   – Szeretném tudni, hol találjak most tanúkat? Kinek van kedve itt a fagyban toporogni! Nélkülük nem csinálhatjuk meg?
   – Nem szabad, nem tehetjük meg, Szaveljev barátom – felelte Tyihonov. – A törvény szerint– a tárgyi bizonyítékot tanúk előtt kell kiemelni. Tehát nincs mit tenni, indíts!…
4
   A folyosón Tyihonov összetalálkozott egy magas, karcsú, fiatal lánnyal, a fegyverviselési engedélyeket kiadó osztály felügyelőjével.
   Jó estét, Gálocska – köszöntötte Sztasz. – Éppen magához igyekeztem. Ellenőrizte már azt a számot, amit Szaveljev a nap folyamán lehozott magának?
   – Jó estét, Tyihonov elvtárs – válaszolta hivatalos hangon a fiatal lány. – Jó kis munkát adott nekem a maga Szaveljeve! Hiszen nálunk a fegyvereket azoknak a személyeknek neve szerint tartják nyilván, akiknek a fegyverviselési engedélyt adtuk, ezért aztán visszájáról kellett végigkeresnem mindent. El kell hogy szomorítsam. A magát érdeklő fegyver nem található nálunk, de soha nem is szerepelt a nyilvántartásunkban. Majd holnap átküldőm a hivatalos értesítést…
   Tyihonov felment a szobájába, bekapcsolta asztali lámpáját, ebben a félhomályban nem tűnt olyan sivárnak a helyiség. Az asztal fiókjából elővett egy jegyzetfüzetet, belelapozott, aztán felemelte a telefonkagylót.
   – Halló, posta? Vegyenek fel kérem egy tulai hívást. Városi rendőrség, bűnügyi nyomozó osztály, Hohlovot kérem.
   Hohlov azonnal jelentkezett, mintha csak Sztasz hívására várt volna.
   – Üdv, Tolja – köszöntötte Tyihonov. – Hogy vagy? Hát ez remek. Tolja, egy nagyon fontos és nagyon sürgős kérésem lenne hozzád. Jól van, tudod jól, számíthatsz rám. Hát akkor figyelj ide. Menj el a fegyvergyárba, a kereskedelmi osztályra. Van itt nálam egy fegyver, „TOZ-tizenhét”, a száma Vera-Borisz-nyolcszázhat-kétszázharminchét. Írd fel! Először: a szám alapján állapítsd meg a gyártás idejét. Kettő: a gyártási idő alapján állapítsd meg a sorozatszámot. Három: a sorozatszám alapján megmondják neked, milyen fuvarlevéllel szállították el a gyárból. Ezek után a fuvarlevél alapján már könnyű megállapítanod, ki vette meg. Ez a negyedik feladatod. Mindent értesz? A puska számát felírtad? Tehát megcsinálod? Tudom, hogy ma ezt már nem lehet. De holnap, öregem, okvetlenül várom a telefonodat. A fuvarlevél-másolatot azonnal küldd el nekem futárszolgálattal. Ez minden, kösz!
   Tyihonov fáradtan nagyot sóhajtott, és készülődni kezdett, hogy végre hazamenjen
A KÖVETKEZŐ CSÜTÖRTÖK
1
   „… A komplex kémiai és ballisztikai vizsgálatra három tárgyat nyújtottak be:
   No 1. – három, 5,6 milliméter kaliberű töltény, amelyeket a kiskorú Gafurovtól koboztak el.
   No 2. – egy darab 5,6 milliméter kaliberű golyó, amelyet a csatolt jegyzőkönyv szerint 1966. február huszonharmadikán vettek ki egy fából.
   No 3. – egy darab hasonló kaliberű golyó, amely T. Sz. Akszjonova halálát okozta…
   A kémiai és ballisztikai analízis eredményei alapján, melyet a jelen szakértői véleményt kiadó vizsgálati részleg végzett, a szakértők az alábbi végkövetkeztetésekre jutottak:
   1. A No  1-es és No  2-es pont alatt felsorolt, tárgyi bizonyítékként szereplő golyók teljes egészében megegyeznek formára, keménységre, súlyra és kémiai összetételre nézve, és egy ugyanazon gyártási folyamat során készültek.
   2. A No 3-as alatt jelölt golyó keménységre és kémiai összetételre nézve különbözik a No 1. és No 2. szám alatt jelöltektől. Számításba véve a tölténykészítés műszaki technológiájának sajátosságait, határozottan kijelenthetjük, hogy a No 3-as számmal jelölt golyó nem tartozhat ugyanabba a gyártási sorozatba, amelyekhez a No 1-es és-a No  2-es tartoztak.
   Sifrín, Variamov 
   szakértők”
   Tyihonov félretette a szakértői jelentést. Ez teljesen világos. Úgy látszik, a gyerekeknek valóban semmi közük a dologhoz: nekik egész más töltényeik voltak. Még ha arról is teljesen bizonyos lehetne, hogy Murtaza valóban rálőtt a madárra!… De ez a töltény nincs meg, visszavonhatatlanul elveszett. A dolog roppantul mulatságos: egyelőre még csak azzal foglalkoztunk, hogy megkerestük az ártatlanokat: Pankova, Kazancev, Murtaza… De hát akkor ki a gyilkos? És hol lehet?…
2
   Tyihonov az asztalnál ült, állát összefont ujjaira támasztotta, és kibámult az ablakon. Úgy tűnt, a nyomozás leírt egy szép nyolcast, és visszatért a kiindulási pontjára. Csak egyetlen kis reménysugár maradt meg: a puska. Talán sikerül megtalálni a tulajdonost, és akkor ebből kiindulva, hozzá lehet fogni egy új verzió felgombolyításához. Minden régi elképzelést a legteljesebb mértékben kimerítettek. Popov, Lagunov, Kozak, Murtaza. Az arra irányuló kísérletek, hogy megtalálják azokat az embereket, akik megfordulhattak a szálloda lépcsőjén, semmi eredményre nem vezettek. Tovább nincs mit keresni. Nincs semmi nyom. Jobban mondva, nem látni őket. Nyomnak lennie kell; lehetetlen, hogy a gyilkos után vagy a gyilkosság körülményei során nem maradt volna hátra valamiféle nyom. Ó, ha beszélni lehetne Tányával!
   Hiszen ő bizonyára már mindent tudott a halála előtt. Az is lehetséges, hogy sejtette, meg akarják ölni, vagy-hogy meg is ölhetik. De az is lehet, hogy nem. Hiszen már nem volt gyerek, bizonyára jelentette volna a rendőrségnek, ha erre gondol. Könnyen lehetséges, hogy a sok ember közül, akikkel Tyihonov beszélt, egy már tíz nappal ezelőtt célba vette, Tánya pedig csak nyugodtan ment, nem sejtett semmit. Hát igen. A más ember lelkét sötét függöny rejti. Nem lehet mögéje látni. Ez most nem olyan egyszerű, mint amikor Kozakot kellett a Sherlock Holmes-féle bűvészmutatványokkal elámítani. Nemsokára el kell menned Tánya anyjához, és azt kell mondanod: „A tett elkövetőjét nem lehet felkutatni, s emiatt a nyomozást be kellett szüntetnünk.” Feleslegesen élsz te itt ezen a földön, Tyihonov! Semmit nem alkotsz, kezed munkája nyomán semmi sem születik. Azért kapod a kenyered, mert ott jársz az ellenséges világ határán, és megvéded az embereket azoktól, akik onnan előkúsznak, De most ezt a lányt nem tudtad megvédeni. Nem találtad meg azt a csúszómászót, nem tiportad el a cipőd sarkával. Visszamentek, átcsúsztak a határon, és ott ülnek a Gonosz Világban, hogy aztán majd újból jöjjenek, gyilkoljanak, raboljanak, bemocskolják ezt a világot. De hát mit tegyek? Nem tehetek róla! Nem tudhatok mindent előre, és nem is láthatok mindent előre. Nem tudom meglátni a láthatatlant, nem tudom megérinteni a testetlent. Csak egy ember vagyok én is, minden lehetőségemet kimerítettem. Úgy fáj az agyam, mintha kifacsarták volna. Jaj, de fáradt vagyok!
   Tyihonov megdörzsölte arcát két tenyerével, felállt, egy darabig fel-alá járt a szobájában, aztán az ablakhoz lépett, és leült a párkányra. A réseken borotvaéles, hideg levegő süvített be. Mindenütt csak hó meg hó. Csak lenne már tavasz! Tyihonov a besüvítő hideg levegő sugarába tartotta égő arcát, behunyta a szemét. „Tételezzük fel, hogy a bűnös vagy valamilyen nyom bekerült abba a körbe, ahol a nyomozást végeztem. Csak két oka lehetett, hogy nem vettem észre: vagy a tökéletes álcázás, egy minden jelleget nélkülöző külső, vagy pedig az az átkozott megadott irányú érzékelésem ejtett át. Ezek az átkozott axiómák! Meg kell tanulnom, hogy a munkában semmit se fogadjak el előre mint vitathatatlan és kétségtelenül igaz tényt. Minden tényben lehet számtalan rendkívül érdekes árnyalat. Mert hiszen valaki beszélt Tányával hétfőn este. Teljesen világos, hogy odacsalták Vladikinóba. Ki? Milyen módon? És ami a legfontosabb, miért? Várj csak, várj! Megint elkalandoztak a gondolataid.
   Kezdjük elölről. A kiküldetésről szombaton érkezett meg. Innen induljunk megint előre. És minden tényt a legalaposabban körül kell tapogatnunk. Mindent tisztázni kell, ami csak összefügg ezzel a kiküldetéssel. Megint elmegyek a szerkesztőségbe.”
   Beljakov barátságosabban fogadta Sztaszt, mint először, és szinte együttérzően beszélt vele. „Úgy látszik, szörnyen nézhetek ki!” – gondolta Tyihonov. Tánya asztala már teljesen üres volt, gondosan letörölgették róla a port, és csak az asztalt borító üveglap alatt maradt ott a boldogan nevető űrhajós fényképe… Beljakov észrevette Sztasz tekintetét, és kis sóhajtás után bocsánatkérő hangon mondotta:
   – Nincs mit tenni, az élet megy tovább…
   – Hát igen, az élet megy tovább – bólintott Tyihonov.
   – De mégis, akkor egy pillanatra megállt. Ehhez a pillanathoz kell visszatérnünk most. Azt mondta, hogy Tánya szombaton tizenkettedikén jött be dolgozni, de a kiküldetése tizedikéig tartott. Miből ered ez az eltérés?
   – Valóban így történt? – csodálkozott Beljakov. – Őszintén szólva már nem emlékszem erre. Talán már korábban megegyeztünk ebben a későbbi időpontban. Már nem emlékszem.
   – Próbáljon meg visszaemlékezni rá, ez nagyon fontos.
   – Egyébként voltak szabadnapjai is, az ügyeletek miatt – talán ezt használta fel. Nem jut eszembe, beszélt-e nekem erről…
   – Próbáljon meg valahogy visszaemlékezni, valamilyen eseményhez kapcsolva talán sikerül! Alkotói, asszociatív emlékezőtehetségének kell lennie! Emlékszik, hogy írja ezt Capek: „Ó, a hattyúnyak, ó, ez a kebel.”
   – Sajnos nem emlékszem – tárta szét a karját sajnálkozva Beljakov.
   – Jól van – legyintett Tyihonov. – Amikor a múltkor itt jártam, együtt néztük meg Akszjonova jegyzettömbjét. Megvan még?
   – Igen, eltettem emlékbe.
   – Adja nekem kölcsön néhány napra – kérte Sztasz –, majd visszaadom.
   Beljakov szemmel láthatóan sajnálkozva vette elő íróasztalából a jegyzettömböt.
   – De nagyon kérem, aztán majd adja vissza.
   – Igen – felelte Tyihonov a jegyzettömbben lapozgatva.
   Minden változatlanul ugyanaz. És itt a végén ezek az érthetetlen mondatok. Meg az a név: „A. F. Hizsnyak.”
   – Nem tudja véletlenül, ki ez a Hizsnyak?– kérdezte Sztasz,  Beljakov elé tartva a feljegyzést. A férfi rövidlátón hunyorgott, hosszan, figyelmesen fürkészte a bejegyzést, visszafelé lapozott a jegyzettömbben, aztán vállat vont:
   – Tele van különböző nevekkel. Tudja, Tánya nagyon sok emberrel találkozott. Látja, itt is vannak még nevek: „Szemjonov, Kondratyenko, Li, Derbaremdiker.”
   „De Hizsnyak az utolsó név a sorban. Aztán ölték meg – mondta magában Sztasz. – De persze lehetséges, hogy ennek az egésznek semmi köze a dologhoz.”
   A könyvelésben Sztasz hosszasan tanulmányozta Akszjonova elszámolását a kiküldetésnél felhasznált összegről, megpróbálta követni Tánya útját. Repülőjegy Moszkvából Rovnóba, szállodaszámla hat napról, egy első osztályú vasúti jegy.
   Idézzük fel újra. A repülőgép február harmadikán érkezett Rovnóba. A szállodai számla is ezzel a nappal kezdődik. Kilencedikével zárul. Várjunk csak egy pillanatig. Harmadikától kilencedikéig, ez hét nap lenne, tehát Tánya délután foglalta el a szállodai szobáját, és reggel kellett hogy elutazzon, ezért számoltak neki csak hat napot. Rovnótól Moszkváig huszonnégy órát tart az út. Ha kilencedikén délben utazott el Rovnóból, akkor tizedikén délben meg kellett volna érkeznie Moszkvába. De Gálja, a húga, a leghatározottabban azt állítja, hogy Tánya pénteken reggel érkezett haza, vagyis tizenegyedikén. Hol lehetett majdnem egy egész nap? Tyihonov felemelte a vasúti jegyet, és a fény felé fordítva figyelmesen megnézte. A kis kartonjegy egy apró, sötét kockájában alig észrevehetően meglátta a lyukasztó halvány bemélyedését…
3
   – Ezt a jegyet a rovnói vasútállomás pénztáránál vették a tizenhatos számú gyorsvonatra, amely február tizedikén tizenhat óra húsz perckor érkezett meg Moszkvába, erre az állomásra. De Brjanszkban, tizedikén, az utazást megszakították, a jegyet kezelték, kilyukasztották, és érvényességét egy nappal meghosszabbították. Majd a jegy tulajdonosa húsz óra negyvenöt perckor felszállt a moszkvai vonatra, és február tizenegyedikén reggel nyolckor érkezett meg Moszkvába. – A vasúti pénztáros rápillantott Tyihonov elváltozott arcára, és hozzátette: – Ne legyenek kétségei, ez így történt, nálunk pontosan vezetik az utazási és szállítási grafikonokat.
   – Hát persze, persze – helyeselt Tyihonov, és megkérdezte:
   – Ez a gyorsvonat mikor érkezett Brjanszkba?
   – Mindjárt megnézem a menetrendben. – A pénztáros kezében tartott ceruzáját végigcsúsztatta a számoszlopon. – Február tizedikén reggel kilenc tizenötkor.
   – Köszönöm.
   Tyihonov kilépett a pályaudvar előtti térre. A torony órája négyet ütött. A Moszkva folyó felől fújó nyirkos, hideg szél belemart égő arcába. Tyihonov elgondolkodva haladt el a megálló mellett, és felsétált a Borogyinszkij-hídra. A folyó vize még nem fagyott be. Barnás színű piszkos habjai fölött könnyű párafelhő lebegett, a víz tetején tépett szélű, sárga jégdarabok úsztak. Tyihonov a hídon állt a csípős, átható szélben, a párkányra könyökölt, és a mélyben fodrozódó sötét vizet nézte. Megpróbált felvázolni valamit a víz zavaros, homályos tükrébe. Majd dühödten beleköpött a vízbe, mintha a folyó rejtene el előle mindent, mintha az gátolná meg abban, hogy eljusson az igazsághoz… Miért Brjanszkba utazott? Egyáltalában mit keres ebben az ügyben Brjanszk? Honnan került most ide egyszerre Brjanszk?…
   Telefontávirat 
   Ügyiratszám 83/1
   Moszkvai rendőrség bűnügyi nyomozó osztálya, 
   Tyihonov századosnak.
   A puskát 1965. január 23-án bocsátotta ki a gyár, és a 231.234-es fuvarlevél szerint a brjanszki megyei sportszer-kereskedelmi vállalatnak szállították le.
                          A tulai bűnügyi nyomozó osztály 
                               főfelügyelője,
                               Hohlov
   Amikor Tyihonov felhívta telefonon a brjanszki megyei sportszer-kereskedelmi vállalatot, megtudta, hogy a fegyvert 1965 áprilisában adták el a DOSZAAF 1 helyi klubjának…
   Rendkívül sürgős!
   A brjanszki bűnügyi nyomozó osztálynak.
   K-vonalon érkezett No 119-es megkeresés.
   A moszkvai rendőrség bűnügyi nyomozó osztálya keresi a „TOZ-17” VB 806.237-es számú lőfegyver tulajdonosát. A fegyvert 1965-ben a brjanszki városi DOSZAAF-klub vásárolta meg. Feltétlenül szükséges annak megállapítása, kinek a birtokában volt ez a fegyver, és milyen adatokkal rendelkeznek jelenlegi feltalálási helyéről. Az ellenőrzés eredményéről kérjük azonnali értesítésüket.
                            A moszkvai Főkapitányság bűnügyi 
                            nyomozó osztályának vezetője,
                            Sarapov
   Rendkívül sürgős!
   A moszkvai Főkapitányság bűnügyi nyomozó osztálya 
   vezetőjének, Sarapovnak.
   K-vonalon érkezett 17-es számú megkeresés.
   Értesítjük, hogy a „TOZ-17” VB 806.237-es számú fegyvert 1965. április 21-én a DOSZAAF városi klubja vásárolta meg, sportlövészeti célokra használta, és V. Sz. Homjakov. fegyverraktáros kezelésére volt bízva.
   1965. június 29-én a klub helyiségéből különböző tárgyakat elloptak, köztük a fent megjelölt fegyvert is. A nyomozás során megállapítást nyert a betörés elkövetőjének személye, és letartóztatták Sz. J. Plecsunt.
   Plecsun beismerte bűnösségét, és beszolgáltatta az ellopott tárgyak egy részét azzal, hogy a többi holmit különböző időpontokban ismeretlen embereknek eladta. Az ellopott fegyvert Plecsun a városi piacon adta el huszonöt rubelért egy ismeretlen férfinak, akiről személyleírást nem tudott adni. Plecsun kijelentette, hogy ha találkozna vele, fel tudná ismerni ezt a férfit. A nyomozás lefolytatása során azonban nem sikerült megállapítanunk a fegyver megvásárlójának személyét. A fegyver további sorsa ismeretlen, felderítésére a nyomozást tovább folytatjuk. Amennyiben erre vonatkozóan bármilyen adattal rendelkeznek, kérjük, értesítsék a brjanszki rendőrség bűnügyi nyomozó osztályát. Tájékoztatásul közöljük, hogy Plecsun jelenleg a jarcevszki javítónevelő táborban tölti büntetését, postafiók-szám 344.
   „Nos, Sztasz, látod, amint mondani szokták, elértél bizonyos eredményeket: megtaláltad brjanszki kollégáid számára az ellopott tárgyat” – gondolta magában szomorúan Tyihonov, és ennek a „tárgynak” a „sorsa”, méghozzá milyen szörnyű sorsa, már nem titok előttünk. Így kapcsolódnak egymásba a láncszemek: rendetlenség egy klubban, ahol nem tárolták biztonságosan a fegyvereket, aztán ez a jelentéktelen, világméretekben semmi kis lopás, amelyet egy kis csirkefogó Plecsun hajtott végre, aztán jön ez az ismeretlen vevő. Mi az ördögnek kellett neki a lopott fegyver? Aztán Tánya Akszjonova halála. Hogyan lehetne megtalálni a véletlenek e láncolatában, hogy hol kezdődik a törvényszerűség? A rendetlen raktárosnál? Nem hiszem. A kisszerű tolvajnál? Nem valószínű. Ő maga a javító-nevelő táborban tölti büntetését, a fegyvert meg már régebben eladta. A vevőnél? Itt kezdődik a sötétség. Ki lehet ez a fegyverkedvelő személy? Megmaradt-e az ő kezén ez a fegyver, vagy tovább vándorolt? Nem tudjuk. De nekem szükségem van erre a vevőre, meg kell keresnem. Ahogy a kenyeret keresik. No jól van, hát akkor kezdjünk hozzá.
   Rendkívül sürgős!
   Fotótávirat.
   A büntető perrendtartás 132. §-a értelmében kérjük az alábbiakat.
   A jarcevszki javító-nevelő tábor parancsnokának.
   Elküldöm négy férfi számozott fényképét. Kérem, hogy az RSZFSZR Büntető Törvénykönyvének 165. §-a értelmében felismertetés céljából mutassák meg azokat Sz. J. Plecsunnak, aki büntetését a jarcevszki táborban tölti.
   A felismertetési eljárás anyagát küldjék meg címünkre: Moszkva K-6. Petrovka 38. Moszkvai Rendőrség, bűnügyi nyomozó osztálya,
   Sarapov osztályvezető
   Tyihonov kinyitotta a páncélszekrényét, elővett egy csomó fényképet, figyelmesen áttanulmányozta őket. Majd kiválasztott négy képet, és egy gemkapoccsal a távirathoz erősítette őket. Egy kis ideig még gondolkozott, aztán kiemelt a csomagból még egy fényképet, és ezt is hozzátette az előző négyhez…
4
   Brjanszk. Brjanszk… Tehát mégse véletlenül furakodott be az események sorába ez a név. Akszjonova kiküldetésbe utazik Rovnóba. Hazafelé jöttében egy napra megáll Brjanszkban. Senki nem tudott arról, hogy oda készül. Amikor hazatért Moszkvába, senkinek nem beszélt róla, hogy Brjanszkban járt. Hatvan óra múlva lelövik egy üres grundon átvezető kis gyalogösvényen Vladikinóban, egy mesterlövész puskával, amelyet Brjanszkban loptak el, és egy ismeretlen személy vásárolt meg ugyanott, Brjanszkban. Túlságosan sok itt az egybeesés. Az ügyben szereplő személyek közül senki sem lakik Brjanszkban. De mégis, úgy látszik, ott kell tovább keresni.
   Az álmatlanságtól és a feszültségtől égett a szeme. Sztasz eloltotta az íróasztali lámpát, és az utcai világítás kékes fényében játszó kora téli est homálya borult a szobára. Félálom vagy félig-meddig feledésbe tűnt, vagy talán már szinte teljesen elmosódott emlékképek úsztak át elgyötört agyán, lázálmok és letűnt valóságfoszlányok alaktalan felhőiként.
   … Sztasz hangosan felnyögött, megrázta a fejét, megpróbálta elűzni az emlékképeket. Elég volt, elég! Többé már nem félek a sötétségtől és az ismeretlentől. A kiútnak itt kell lennie valahol a közvetlen közelben! Akár kitapogatva is, de meg kell találnia. Igen, akár az egész falat végigkutatva tapogató ujjaival. Az ajtónak itt kell lennie valahol a közvetlen közelben. Brjanszkban? Feltehetően. De a Hizsnyak név után a jegyzettömbben vastag fekete záróvonalat húztak. És ugyanilyen vastag záróvonalat húzott Akszjonova a rovnói feljegyzések előtt is. Ezek szerint, úgy látszik, ez a Hizsnyak mégiscsak Rovnóban található, és nem Brjanszkban. Mit is írt a lány arra a jegyzettömbre?… „Azt mondják, hogy egyes betegségek kórokozói akár tizenöt évig is úgy élhetnek egy szervezetben… A nácizmus a morális szokások gátjában utat nyitott mindenféle emberi tisztátalanság felszínre kerüléséhez… A gyávaság szörnyű cselekedetek detonátora lehet.” Ezek voltak feljegyezve abban a szerkesztőségben maradt utolsó előtti jegyzetfüzetben. És mi is volt abban az utolsó jegyzetfüzetben, amelyet a táskájában találtunk? Várjunk csak, várjunk. Ott is volt valami ehhez hasonló. Valahogy így: „A félelem minden emberi érzést kiöl a gyávából… Gyűlölettől villogó szemek…” És egy horogkeresztes karszalagot viselő ember vázlata. Volt ott néhány szó a nácizmusról is. Lehetséges, hogy ez nem véletlen? Még egy akasztófát is rajzolt, „Vergődik a vadállat.” Igen. Meg vagyok győződve arról, hogy a dolgok mélyén mindez valamiféle kapcsolatban van Hizsnyakkal. És hol lehet ez a Hizsnyak? Rovnóban vagy Brjanszkban? Vajon neki van ilyen „gyűlölettől villogó” szeme?… A kutatást Rovnóban kell kezdeni. Feltehetően ott döntött úgy Akszjonova, hogy elutazik Brjanszkba. Gyerünk, öreg, tapogassuk csak végig a falat, a kivezető ajtónak valahol itt kell lennie a közvetlen közelben.
A KÖVETKEZŐ PÉNTEK
1
   Ébredjen, fiatalember! Lemarad a teázásról.
   Tyihonov kinyitotta a szemét, de rögtön újból behunyta, olyan vakítóan csillogott a nap a beláthatatlan, fehér hómezőkön. Megdörzsölte a szemét, szokása szerint tenyerével végigsimította arcát, aztán megrázta a fejét.
   Az idős kalauznő jóakaratú mosollyal nézett rá a fülke ajtajában állva.
   – Úgy mosakszol, mint egy macska, evés után!
   – Hogy szebb legyek. Erről jut eszembe, mamása, nem tudja véletlenül, miért mondják azt, hogy „evés után”?
   – Hát hogyne tudnám. Van erről egy mese. Megfogta a macska az egeret, és mindjárt meg is akarta enni. De az egér szigorúan rászólt: „Hogy képzelsz te ilyet, nem is mosakszol meg evés előtt?”
   Szót fogadott a macska, elengedte az egeret, és gondosan mosakodni kezdett. Az egér meg uzsgyi, eliramodott… Azóta a macskák csak evés után mosakszanak. Meglátod, te is elmosakszod a reggeli teádat.
   – Ha csak a teámat, az nem lenne nagy baj – nevette el magát Tyihonov. – Az a fontos, hogy az egeremet ne mosakodjam el. – Megtámaszkodott a két felső ágyon, és leugrott a padlóra.
   Kint a mosdóban a vagon padlója alatt különösen hangosan dübörögtek a kerekek, egy élesebb fordulónál meg is csikordultak. Tyihonov hosszasan folyatta magára a hideg vizet, nagyokat fújt közben. Vörösre dörzsölte arcát és kezét, megfésülte tüskés üstökét. Belenézett a vízcseppektől homályos tükörbe, és arra gondolt: „Rám férne már egy borotválkozás.’” De nem volt borotvája. Egyébként nemcsak borotvát nem hozott magával. Egyáltalán semmi sem volt nála. Nem volt ideje hazaugrani, egyenesen a rendőrkapitányságról ment ki az állomásra. A kalauznő, a kocsi ajtajában ellenőrizve jegyét, csodálkozva kérdezte:
   – És a csomagok?
   Tyihonov mosolygott:
   – Csúf bőröndökkel utazni a rossz modor biztos jele. Így aztán megvagyok minden csomag nélkül.
   A kalauznő gyanakvó pillantást vetett rá, aztán visszaadta a jegyét:
   – Harmadik fülke.
   Sztasz bement a fülkébe, végignyúlt a felső ágyon, és a kiinduló villanymozdony füttye egybeolvadt a rátörő álom első, mély szusszanásával…
   A fülkében még hárman utaztak vele. Egy könyvelő külsejű öregember és egy fiatalasszony, nyolc év körüli kislányával. A kislány mesekönyvet olvasott, ujját nagy igyekezettel húzta végig a sorokon. Az édesanyja kötögetett. Az öregember egy vastag zsebkönyvet tanulmányozott, és egész idő alatt ceruzával számolt valamit egy papírszalvétán, és közben állandóan elégedetten hümmögött hozzá. Csak akkor hagyta félbe ezt a tevékenységét, amikor a vonatrádió a híreket közvetítette.
   Tyihonov leült a sarokba, és nagy élvezettel kortyolta a kissé füstszagú, édes, erős teát.
   A kalauznő megint kinyitotta az ajtót, és kétkedően Tyihonovra nézett.
   – Kér kekszet?
   Hogy egy kicsit helyreállítsa végképp elvesztett tekintélyét, Tyihonov megkérdezte:
   – Nem volna néhány fekete kaviáros szendvicse?
   – Még véletlenül se szokott lenni – jelentette ki büszkén a kalauznő.
   – Sajnálom, igazán sajnálom! Nagyon jól jött volna néhány a reggelihez. Hát akkor hozza a kekszet. Két csomaggal.
   A kislány ölébe engedte a könyvet, és szigorú tekintettel Tyihonovra nézett:
   – Bácsi, a postakocsis is kocsis?
   – Az is kocsis – bólintott Sztasz. – Csak nagyon hosszú utakra jár.
   Az öreg mutatóujját figyelmeztetően szája elé téve rájuk szólt:
   – Pszt! Csöndesebben! Most mondják a rádióban, hogy a fehér zsoldosok egy rohamcsapatot tettek partra Lubumbasiban.
   Miután az öreg végighallgatta a híreket, homlokára tolta gézzel betekert szárú szemüvegét, és gondterhelten mondotta:
   – Hát igen. Azért még mindig nagyon erős a reakció a világon, bizony nagyon erős.
   – Szörnyen erős – értett egyet vele Sztasz, majd nagy komolyan megkérdezte:
   – Most számolja össze a tartalékerőket, amivel meg lehetne őket semmisíteni?
   Az öreg elmosolyodott, és az arca, melyről eltűnt a gondterheltség, egyszerre jóságos, szinte kedves lett. A zsebkönyvre mutatott:
   – Ez egy csodálatos könyv. Az ez évi összesített országos vasúti menetrend. Ha az ember kigondol különböző váratlan szállítási utakat, ennek a zsebkönyvnek a segítségével el lehetne látni egyedi számtanpéldákkal hazánk minden egyes iskolását. Például mibe kerül, és hány vagon szükséges ahhoz, hogy elszállítsunk Murmanszkból Vlagyivosztokba ötszáz tonna narancsot, ezer tonna nyersolajat és ezernyolcszáz köbméter rönkfát? Na, mit szól ehhez? – kérdezte diadalmasan.
   – Valóban szörnyen érdekes lehet narancsot szállítani Murmanszkból Vlagyivosztokba – felelte Sztasz.
   A kötögető asszony elmosolyodott. Láthatólag az öreg már jól kibeszélgette magát vele minden elképzelhető témáról, és alig várta, hogy új hallgatóságra találjon.
   – Nézze meg, és maga is meggyőződhet róla – nyújtotta át az öreg Sztasznak a menetrendet.
   – Rögtön, csak előbb megeszem még ezt a kis kekszet – felelte engedelmesen Sztasz. Úgy látszik, ettől nem szabadul, meg kell ismerkednie közelebbről ezzel a menetrenddel. Belelapozott a vastag, kitűnően nyomtatott, szép kiállítású zsebkönyvbe. Csupa térkép, grafikon, részletes menetrenddel. Sztasz egy pillanatig megállt a kijevi vasúti hálózat nagy léptékű térképénél. Figyelmesen nézte, és halkan felkiáltott:
   – No, mit mondtam magának, ugye, hogy milyen lenyűgöző? – lelkendezett diadalmasan az öreg.
   – Valóban lebilincselő olvasmány – vágta rá gyorsan Sztasz, és lázasan tovább lapozott a könyvben, kereste a terület adminisztratív térképét. Végre megtalálta, alaposan megnézte, aztán visszalapozott, újból szemügyre vette a vasúti térképet, majd körmével bejelölt egy helyet a sokszínű, apró kis térképen.
   A fülke ajtaja kinyílt, és a kalauznő beszólt Tyihonovnak:
   – Tíz perc múlva Rovnóba érkezünk, készülhet a leszállásra…
   Az ablakban feltűntek a raktárépületek, egy öreg víztöltő meg a vasúti munkások vagonlakásai. A váltókon hangosan dübörögtek a vasúti kocsik kerekei.
   Rendkívül sürgős!
   Rejtjeles távirat.
   Moszkva, Petrovka 38. Sarapovnak.
   Haladéktalanul közöljék a rovnói bűnügyi rendőrség címén, kinek kölcsönözték ki a Csehovról elnevezett könyvtárból Ray Bradbury Fantasztikus elbeszélések című könyvét. A könyvet Szulamif Jakovlevna Szajkina olvasó ajándékozta a könyvtárnak.
   Tyihonov
2
   A Hizsnyak nevű személyt Tyihonov gyorsan megtalálta. Anna Fjodorovna Hizsnyak a kerületi tanács küldöttje, a rovnói vegyi gyárban dolgozott mint műszerkezelő.
   – Két héttel ezelőtt egy moszkvai újságírónő beszélgetett vele hosszasan – mesélte Tyihonovnak az üzemi bizottság elnöke. – Írni akart róla, de sajnos, nem lett belőle semmi, az újságírónő tragikus körülmények között meghalt. Az újságban volt erről egy közlemény, a mi kombinátunkról szóló karcolatával együtt jelent meg. Nagyon jól, igazán nagyon sok szeretettel írt rólunk. Mi történt vele? Elgázolta egy autó?
   – Sokféleképpen lehet tragikus körülmények között meghalni – vonta fel a vállát Sztasz. – Hogy tudnék találkozni Anna Fjodorovnával?
   – Ma kell visszaérkeznie Kijevből. Odautazott a fiához a téli szünet idejére. Utolsó éves egyetemista á fiú. A címét megtudhatja a személyzeti osztályon.
   Anna Hizsnyak a régi városrészben egy kis faházban lakott. Amikor Tyihonov kiszállt a taxiból, már kora délutánra járt az idő. Bekopogott az öreg, műbőrrel bevont ajtón, és belülről kellemes, lágy hangon szóltak ki:
   – Várjon egy kicsit, kérem, rögtön beengedem…
   Megcsörrent a biztonsági zár és a kinyílt ajtóból tej és frissen sült kenyér illata csapta meg. Az asszonynak fiatalos, szinte majdnem teljesen ránctalan arca volt, de a haja hófehér. Szoros csomóban, tarkójára tűzve viselte haját, úgy tűnt, mintha ezüst sapka lenne rajta.
   – Anna Fjodorovna?
   – Igen, az vagyok. Hozzám jött?
   – Beszélni szeretnék önnel.
   A szoba padlója vakítóan fehérlett, szinte steril tisztaság áradt belőle. Tyihonov bizonytalan tekintetet vetett havas cipőjére, de az asszony jóakaratúan, kedvesen ránevetett:
   – Jöjjön csak nyugodtan! Úgyis takarítanom kell, az egész ház csupa piszok. Ma érkeztem, tíz napig a fiamnál vendégeskedtem.
   A falon egy csinos, kreol bőrű fiatalember fényképe lógott, és Tyihonov hirtelen úgy érezte, mintha már látta volna valahol ezt az arcot.
   – Bocsásson meg, Anna Fjodorovna, de mikor utazott el a fiához?
   – A múlt kedden. Miért? – kérdezte nyugtalanul az asszony.
   – Semmi, csak úgy kérdeztem. – Tyihonov ráeszmélt, hogy az asszony nem tud Tánya haláláról, úton volt, amikor a hír megjelent az újságban. Kis tétovázás után megszólalt:
   – Anna Fjodorovna, a moszkvai bűnügyi rendőrségtől vagyok. Egy nagyon szomorú esemény hozott ide engem…
   – Micsoda? Mi történt? – Hizsnyak egészen belesápadt.
   – Emlékszik Tánya Akszjonovára?
   Hizsnyak valamit mondani akart, de a torka elszorult, nagyot nyelt, és csak bólintott.
   – Tizenegy nappal ezelőtt meghalt…
   – Megölte! Megölte! Megölte az átkozott!…
3
   Sztasz körülnézett. Az éjszakai utcán egy lélek sem járt, a meg-megújuló rohamokban támadó hideg szélben hajladoztak a fák pőre, fekete ágai, a gyér fényű, ritka utcai lámpák csak nagy nehezen tudták eloszlatni maguk körül a homályt. Sztasz megborzongott. Csak gyorsan ki az állomásra, hogy minél hamarabb felugorhasson a legelső vonatra! S mintha csak bosszantani akarná, sehol egy taxi. Tyihonov nagy léptekkel sietett, mind gyorsabban szedte a lábát, aztán futni kezdett. A melle undorítóan fújtatott, élesen beleszúrt valami a lapockája alatt. „Ez az átkozott golyó fáj – gondolta Sztasz. – De nem kell törődni vele, már nem veszélyes. Csak azért fáj, mert nyomja a mellhártyát. Nem, valóban már nem veszélyes. Hogy is mondta Lebegyinszkij? »Már betokosodott.« Milyen undorító és utálatos ez a szó. Semmi az egész, még el tudok futni vagy ötszáz métert. Hamarosan úgyis minden véget ér… el kell érnem az éjszakai moszkvai expresszt.”
   Csak futott és futott, biztatta magát, hogy ki kell bírni még a következő lámpáig, aztán az utána következőig, aztán meg az azután következőig. Futó lába alól magasra fröccsent a piszkos, lucskos hó, tompán koccant meg a kövön cipője sarkának vasalása, és a kis utca visszhangzott a két év előtt átlőtt tüdejének száraz hörgésétől…
   A vasútállomáson a rendőrőrsön egy szürke koverkó öltönyös férfi ült az asztal mögött.
   – Moszkvából jött? Ha segítségre van szüksége, segítünk. De addig is üljön le, és fújja ki magát.
   Tyihonov leült-a dörzsölt tölgyfából készült, roppant kényelmetlen padra, és behunyta szemét. Nehezen lélegzett, tenyerével letörölte arcáról a verítéket. A férfi felemelte a telefonkagylót, és halkan beszélni kezdett:
   – Zina! Szudarjov őrnagy beszél. Kellene nekünk egy jegy a hetvenegyes vonatra, egy kétszemélyes fülkébe, de minél gyorsabban! Hogyhogy nincs? Tudom nagyon jól, hogy ezt félre szokták tenni a kalauznők számára, hogy az utasok ne zaklassák őket, és nyugodtan pihenhessenek… És ha odamegyek és ellenőrzőm? Tessék? Már talált is egy helyet? Hát ez nagyszerű! Rögtön elmegy érte Tyihonov elvtárs…
   Sztasz felé fordult:
   – Menjen a hetes pénztárhoz, és megkapja az egyszemélyes fülkébe szóló jegyét. Úgy látom, már régen ráférne magára egy kis alvás…
   – Köszönöm. Segítsen, hogy minél hamarabb eljussak a városi rendőrkapitányságra. Minél gyorsabban le kell bonyolítanom egy távolsági telefonbeszélgetést.
   – Mi sem egyszerűbb – felelte Szudarjov, és behívta az ügyeletes rendőrt: – Pahomov, indítsd be a motorkerékpárodat, és vidd el az elvtársat a kapitányságra.
   Tíz perc múlva Sztasz már telefonon beszélt a jarcevszki javító-nevelő tábor parancsnokával.
   – A felismertetési eljárás pozitív eredménnyel járt – hallatszott a telefonban a távoli, kissé tájszólásban beszélő hang.
   – Plecsun a hármas számú képen minden kétséget kizáróan felismerte azt a férfit, aki a puskát megvásárolta tőle…
   Tyihonov letette a kagylót, és újból kisimította maga előtt az asztalon Sarapov választáviratát:
   „Ray Bradbury Fantasztikus elbeszélések című könyvét 1966. első hónap huszadikán T. Sz. Akszjonova kölcsönözte ki.”
A KÖVETKEZŐ SZOMBAT
1
   A vonat reggel hat órakor érkezett Brjanszkba. Még egészen sötét volt. A hajnal még csak keleten, a látóhatár szélén kezdte elmosni az ég sötét kékjét, úgy törölve le róla a csillagokat, mint vízcseppeket az asztalról. A peronon óriási nyüzsgés, sürgés-forgás, mindenfelé fel-felvillantak a vonatkísérők és kalauznők kézilámpái. Tyihonov kilépett az állomás előtti térre, körülnézett, és elment az autóbusz megállójához. A pénztárosnő sajnálkozva közölte:
   – A busz húsz perccel ezelőtt ment el. A következő tíz óra öt perckor indul.
   Tyihonov káromkodott egyet magában, aztán megkérdezte:
   – Semmilyen körülmények között nem lehet összeegyeztetni az autóbusz-menetrendet a vonatok érkezésével és indulásával?
   A fiatal lány sajnálkozón széttárta karját.
   – Ez nem tőlem függ.
   – Tudom jól. Csak egyszerűen ha az ember siet, mindig az abszolút kitolás elve diadalmaskodik.
   – Micsoda elv?
   – Az abszolút kitolás elve: a vajas kenyér mindig a vajas felére esik.
   A fiatal lány elmosolyodott:
   – És ha mégsem arra?
   – Akkor rosszul esett le…
   Tyihonov a néptelen utcán ment, csendesen átkozódott, és azon töprengett, hol töltse el a hátralevő négy órát. A sarkon meglátott egy fényesen világító feliratot: Fürdő.
   Ez kitűnő megoldásnak ígérkezett. Az előcsarnokban szagos szappan és nyírfa suprika illata áradt feléje. Tyihonov megváltotta a jegyét a kádfürdőbe, bement a kis csempézett helyiségbe, bezárta az ajtót, és kinyitotta a melegvizes csapot. A víz sustorogva csurgott alá a fürdőkád zománcos oldalán, fortyogva, bugyborékolva örvénylett a csap alatt. Sztasz levetette a zakóját, leült a bőrbevonatú kis heverőre, és fáradtan hallgatta a víz mormogását, sustorgását. Hasát erősen nyomta a nyitott tokból kiálló pisztolyának agya.
   Ideges felzaklatottságában egész éjjel nem hunyta le a szemét, és a bágyasztó álmosság most langyos páraként nehezedett a fejére. Sztasz gyorsan levetkőzött, beült a kádba, és a hajnali álmosság merevsége úgy nyelte el, mint ahogy a mocsaras vizek tetején úszó békalencse áll össze megint sima mezővé a vízbe hajított kő fölött…
   … Korosztiljovval, egykori iskolai tanárjával egy forróságtól izzó júliusi délben találkozott össze, amikor Szadcsikov őrnaggyal a Gorkij utcán sétált. Sztasznak még mindig rángatózott a szeme a Vakond-Kosztjuk lövésétől kapott légnyomástól, de a hangulata pompás volt, és Szadcsikov elnéző mosollyal csúfolódott vele:
   – Megsétáltatjuk a v-v-vadonatúj v-váll-lapunkat?
   Korosztiljov nagyon megöregedett. Azt mondta nekik:
   – Edik Kazarjan már vezető tervezőmérnök. Szláva Antonov pedig kandidátus lett. Atomfizikus.
   Sztasz korholást érzett ki Korosztiljov hangjából. És mintegy mentegetőzve, kivágta:
   – Engem pedig századossá léptettek elő.
   Szadcsikov gúnyosan mosolygott:
   – A c-cigány is a maga lovát di-dicséri.
   Korosztiljov megkérdezte tőle:
   – Maga is ott dolgozik?
   Szadcsikov bólintott. Sztasz pedig, mintha csak bocsánatot kérne azért, hogy Szadcsikov még nem az atomtudományok kandidátusa, azt mondta Korosztiljovnak:
   – Ő számolta fel a hírhedt Prohor bandáját…
   Egykori tanára egy kis ideig hallgatott. A szél nagy erővel tépázta az öreg gyér, ősz haját, és Sztasz attól félt, hogy még ez a pár szál haja is elröpül. Aztán Korosztiljov megszólalt:
   – Elégedett vagyok veled. Nagyon fontos dolgot végeztek. Megbüntetitek a gonoszt. A gonosz tettek megbocsátása éppen olyan bűnös dolog, mint a gonoszság elkövetése.
   – Nem m-mi büntetünk. A törvény büntet. M-mi csak elfogjuk a bűnöst – felelte Szadcsikov, és elfordult.
   Sztaszt valahogy nagyon feldúlta ez a beszélgetés, és hogy érzelmeit leplezze, ezt mondta:
   – Minden nagyszerű. Csak egy baj van. Nem tudjuk meghatározni, hol a helyünk a fizikusok és a lírikusok között folyó vitában…
   A víz már egészen lehűlt, és Sztasz arra ébredt, hogy fázik. A tusolóból forró vizet engedett magára, a víz hajlékony, rugalmas sugárban ömlött rá. Aztán kilépett a kádból, sokáig üldögélt lepedőbe burkolózva a kis heverőn, óvatosan simogatta mellén a lilás színben játszó, vörös sebhelyet. Tempósan felöltözött, az órájára pillantott. Az idő kilencre járt. Átvetette vállán a hurkos szíjat, elővette pisztolyát, hátrahúzta a závárt, és csőre töltötte a fegyvert. Aztán a pisztolyt betette a hurokba, bal hónalja alá. Eszébe jutott, hogy Sarapov egyszer azt mondta Valetyiknak, egy banditának: „A gyávákban a pisztoly a hamis magabiztosság érzését kelti.”
   Az autóbusz vastag kerekeivel felmorzsolta az úton púposodó jegesedést, és begördült a térre. A kalauznő azt mondta:
   – Menjen itt egyenesen végig, és jobbra a harmadik mellékutca lesz a Baglaja utca.
   Tyihonov körülnézett. A városi Végrehajtó Bizottság épületén lévő óra fél kettőt mutatott. Jó hosszú ideig rázatta magát ezen a buszon.
   Sztasz elindult a városi Rendőrkapitányságra. Húsz perc alatt megbeszélte a bűnügyi nyomozó osztály vezetőjével, hova állítsák az embereket, és mikorra küldjék a kocsit. Aztán kilépett az utcára, és hirtelen meglepetéssel állapította meg, hogy nem érez már semmit, sem az üldözés izgalmát, sem nyugtalanságot, sem félelmet. Nagyon elfáradt. Nehéz és fárasztó dolog a gonoszt büntetni. Most elmegy, és elfogja ezt a banditát. És minden olyan hétköznapian fog történni, még akkor is, ha az megpróbál rálőni. Felnézett a sápadt fényű téli napra, amely oly védtelen volt, hogy hunyorgás nélkül is rá lehetett nézni, hideg tenyerével végigsimította arcát, és eszébe jutott, hogy ugyanígy simította végig homlokát Tánya édesanyja is. Sarkon fordult, és elindult a Baglaja utcába. Még azt se nézte meg, nincs-e hátsó bejárata a huszonkilences háznak, egyenest bekopogott az ajtón, és azt mondta az ajtót nyitó asszonynak:
   – Jó napot kívánok. A ház ura itthon van?
   – Kerüljön beljebb, hamarosan megjön. Szombat van, elment a fürdőbe.
   Tyihonov arra gondolt: „A véletlen pompás egybeesése. Anélkül, hogy megbeszéltük volna, mindketten jól felkészültünk a találkozásra.” Az asszony kinyitotta az előszobából az ebédlőbe vezető ajtót, és előreengedte Sztaszt.
   – A felesége vagyok. Nyina Sztyepanovna.
   – Nagyon örülök. Tyihonov, moszkvai újságíró.
   – Eszik valamit, vagy megvárja a férjemet? – A konyhából sült hús és süteményszag áradt.
   Köszönöm. Inkább beszélgessünk egy kicsit – felelte Sztasz, és közben arra gondolt: „Nem egyforma diétán élünk.”
   Nyina Sztyepanovna így folytatta:
   – Nagy ember lett belőle. Nemrégiben már járt nála egy újságírónő. Az is Moszkvából jött. De nem találkoztak, mert a férjem kint járt a kerületben.
   – Tudom – bólintott Sztasz. – A mi újságunktól járt itt ő is. Magával beszélgetett?
   Igen. Vagy három órát beszélgettünk, de nem tudta kivárni a férjemet, nagyon bántotta is a dolog. És amikor a férjemnek elmeséltem, hogy itt járt, az is nagyon rosszkedvű lett attól, hogy nem találkozhatott vele. Hát így van ez, mindenki szívesen hallgatja, ha jót meg szépet beszélnek róla, de hát ami igaz, az igaz, sokat dolgozik az én férjem. Ha az a cikk megjelenik róla, nagyon emelte volna a tekintélyét…
   – Bizony, ez így van – értett egyet vele Sztasz. – Az az újságírónő nem felejtett itt maguknál egy könyvet? Megkért, hogy vegyem magamhoz, ha megőrizték…
   Csapódott a bejárati ajtó. Tyihonov olyan hirtelen egyenesedett fel, akár egy szétpattanó rugó. Kezét zakója alá dugta, kibiztosította a pisztolyát. Az asszony egy lépést tett az ajtó felé.
   – Álljon meg! – szisszent rá Sztasz. – Ne mozduljon…
   Az asszony megdermedt a rémülettől. Kinyílt az ajtó.
   – Jöjjön csak, Jerigin, régóta várok magára.
   A belépő férfi gépiesen még egy lépést tett, és megszólalt:
   – Jó napot! – Majd hirtelen hátrafordult.
   Sztasz keményen a férfi bordájához nyomta pisztolyának csövét, és éles fejhangon rákiáltott:
   – Csak semmi ostobaság! – Nagyot sóhajtott, és így folytatta: – Nem azért üldözöm magát már két hete, hogy most még futóversenyre keljünk…
   Az asszony a rémülettől megdermedve simult a falhoz. A konyhából az odaégett hús szaga áradt.
   – Maga, Nyina Sztyepanovna, menjen csak ki a konyhába, végezze a dolgát, mi majd itt bent elbeszélgetünk a férjével.
   A tornácról súlyos léptek döngése hallatszott be. Sztasz oldalához szorította Jeriginre fogott pisztolyát, az asztalhoz ugrott, hogy lássa a bejárati ajtót. Megcsörrent a zár, és három rendőr lépett be. Sztasz megkönnyebbülten lélegzett fel, és arra gondolt: „Egyébként jókora ostobaság volt egyedül idejönni. Mint egy legyet, úgy agyoncsaphatott volna. De bevált a számításom ezzel a váratlan rajtaütéssel.”
   – Nos, Jerigin, itt beszélgetünk, vagy utazzunk egyenesen Moszkvába?'
   Jerigin szétnyitotta az izgalomtól kicserepesedett ajkát, és rekedten felelte:
   – Nincs nekem miről beszélnem veled…
   Sztasz intett a rendőröknek:
   – Bilincseljék meg…
2
   Tyihonov lépett ki elsőnek a repülőgépből. Mögötte jött Jerigin, akit két nyomozó fogott közre. A gép orrában elhelyezkedő első szalonból jöttek ki, és az utasok, akik a gép farokrészén lévő ajtón szálltak le, csodálkozva és ijedten nézték ezt a szótlan kis csoportot. Lent, a legelső lépcsőfoknál szétvetett lábakkal, nyitott kabátban, zsebre vágott kézzel Sarapov állt. Tyihonov egyszerre úgy érezte, hogy jó lenne lefutni hozzá a lépcsőn, átölelni, és mondani neki valamit, amit holnap már semmi áron sem ejtene ki a száján. De csak szép lassan lement a lépcsőn, elmosolyodott, és kezét nyújtotta Sarapovnak:
   Jó estét, Vlagyimir Ivanics. – Hátramutatott. – A tettest előállítottuk.
   Sarapov rá sem pillantott a gyilkosra. Még mindig Sztasz kezét fogta, és ferde vágású, mongolos szemével egyre csak őt nézte. Majd lassan megszólalt, és a szavak mint nehéz súlyok hullottak alá a betonra:
   – Örülök, fiam, hogy sikerült elfognod. – Egy kis szünetet tartott, aztán még hozzátette – bár Sztasz észrevette rajta, nem akarta ezt kimondani: – Ha nem sikerül elfognod, nagyon nehéz lett volna élned ezzel a tudattal…
   A repülőtér hatalmas fénylő cukordarabra emlékeztetett. A reflektorok megvilágították a repülőgépek ezüstös szivarjait, szikrák gyúltak a betonlapok hézagjai közt húzódó hócsíkokon, sápadtan csillantak meg a fények a várakozó fekete rendőrségi Volgákon. Sarapov ránézett Jerigin élettelen, szinte kiégett arcára, és odaszólt a nyomozóknak:
   – Vigyétek az első kocsival.
   Jerigint beültették a kocsiba; a kipufogócsőből fehér füst tört elő, és a gépkocsi máris eltűnt a sugárút sötétjében, Moszkva felé száguldott. Sarapov kinyitotta a második Volga ajtaját.
   – Szállj be, ide ülök melléd.
   Vaszja, a sofőr, örömmel üdvözölte:
   – Jó estét, Sztanyiszlav Pavlovics! Már nagyon hiányoltuk.
   – Ne mondj ilyet, hiszen két napja sincs, hogy találkoztunk – mosolygott Sztasz. Egyszerre ráébredt, hogy minden véget ért, s hogy újra otthon van. 
   Az út két szélén sötét fák futottak el mellettük, a távolban ott világítottak az egyetem tornyának fényei. Tyihonov rekedt hangon tájékoztatta felettesét:
   – Tudod, Sarapov, az alapvető kérdésben nem tévedtünk, amikor azt feltételeztük, hogy Tánya halálának okát a lány magánéletében kell keresnünk; se te, se én nem ismertük ezt az embert, és ezért bürokratikus módon leszűkítettük a magánélet kifejezés értelmét. Tudod, Tánya számára ismeretlen fogalom volt az, hogy a más fájdalma, a más baja, mindez azonnal az ő személyes bánatává alakult, magánéletének részévé. Ez történt akkor is, amikor megismerkedett Anna Hizsnyakkal. Ennek az asszonynak az élete egy más, rettenetes tragédia, amelyért, már önmagában le kellene lőni ezt a veszett kutyát. Hallgass csak ide. Anna Hizsnyak közvetlenül a háború kitörése előtt ment feleségül a helybéli könyvelőhöz, Jeriginhez, és amikor a németek elfoglalták Zdolbunovot… ez ott van közvetlenül Rovno alatt… akkor ez a Jerigin azonnal jelentkezett náluk, és felajánlotta szolgálatait. Kitűnő kiállású, egészséges, szép fiatalember volt, és nem sokkal a háború kitörése előtt megnyerte a városi lövészbajnokságot. Jerigint az SZD büntetőkülönítményébe osztották be, és hamarosan hírhedtté vált szörnyű kegyetlenségéről. Nem sokkal később már ő vezette a zsidók, a tanácsi- és pártszervek dolgozóinak kivégzését. Anna Hizsnyak elbeszélte nekem, hogy felsorakoztatta őket, és nagy távolságról, kapásból minden másodikat kilőtte a sorból. Ezt úgy hívta, hogy „kettesével megszámoltam őket”. Kilencszáznegyvenkettő közepére a „Német Birodalom érdekében végzett munkáért” ezüst érdemrenddel tüntették ki, és századparancsnokká léptették elő. Jerigin nap mint nap ellátogatott Anna anyjának házába, ahová az asszony csecsemő fiával együtt elmenekült előle, csak azért, hogy gyötörje, üsse-verje. Amikor rájött, hogy az asszony nem tér vissza többé hozzá, a német tábori csendőrség kezére adta mint partizánösszekötőt. Az asszony hat napot töltött a börtönben akasztásra várva. A hetedik éjszakán a partizánok támadást intéztek Zdolbunov ellen, porig felégették a német parancsnokságot, megölték a németeket és a policajokat, a letartóztatottakat pedig kiszabadították. Anna hathónapos fiával együtt a partizánokhoz ment, abban a biztos tudatban, hogy a többi banditával együtt ezt a vadállatot is megölték. De hát mégis életben maradt ez a gazember, más nevet vett fel, beásta magát, megházasodott, lapított lent a mélyben.
   – Eltelt huszonnégy esztendő, és ekkor véletlenül Anna Fjodorovna kezébe kerül egy újság, és abban meglát egy, a termelésben kiváló dolgozókról készített csoportképet.
   S köztük az asszony felismeri Jerigint. Egyébként a kép alatt nem szerepeltek nevek. Tudod, hogy adják le néha az ilyen képeket: „az értekezlet résztvevői megvitatták…” Ez egy héttel azelőtt történt, hogy az asszony találkozott Tányával. Tányának kellett volna riportot írni róla, és bizonyára nagyon jól tudott beszélni az emberekkel. Mindenféléről elbeszélgettek, és ennek során Hizsnyak nem bírta tovább, elsírta magát, és mindent elmondott a lánynak. Eddig az időpontig egy szót se szólt erről senkinek.
   Szinte meghasonlott önmagával. A fia felnőtt, ebben az évben fejezi be Kijevben az egyetemet. És mind a mai napig meg van győződve arról, hogy az apja hősi halált halt a fronton. Édesanyja pontosan ezért hagyott ott mindent és költözött el Zdolbunovból a háború után, nehogy a gyerek megtudja valakitől, ki volt az apja. Nagyon jól megértem őt, ez soha be nem gyógyuló sebet ejtett volna a fiún. Elképzelhető tehát, micsoda lelki válságba került. Tudja, hogy el kellene mennie bejelenteni, ellenőrizni, hogy nem tévedett-e? Másrészt pedig retteg: ha valóban nem pusztult el Jerigin, hanem él, letartóztatják, az ügyből óriási pör lesz, teljes sajtónyilvánossággal. És a fia, egyetlen boldogsága, megátkozza őt, amiért mindezt eltitkolta előle. És egy hónap múlva a fiú megkapja a diplomáját, most dől majd el, hova helyezik, hol fog dolgozni. Tányának mégis sikerült meggyőznie őt, hogy nem szabad hallgatnia. De miután az asszony nem volt teljesen biztos abban, hogy a fénykép valóban Jerigint ábrázolja, Tánya felajánlotta, hogy hazafelé utaztában elmegy, és ellenőrzi a dolgot. Útba esik, mindössze két és fél óra autóbusz-utazásnyira van Brjanszktól.
   – Hát így került ez a plusz nap Akszjonova kiküldetésébe.
   Tánya Brajnszkban leszállt a vonatról, a helyi szerkesztőség segítségével könnyen megállapította az újságban megjelent fényképről Jerigin személyazonosságát, és elment hozzá…
   A gépkocsi elszáguldott a Moszkva határát jelző nagybetűs tábla mellett. A kerekek már a Lenin sugárúton surrogtak tovább. Sarapov feszült figyelemmel hallgatta az elbeszélést, egyetlenegyszer sem szólt közbe.
   – Nem találta otthon Jerigint, kiszálláson volt. Akszjonova elmagyarázta a feleségének, hogy újságírónő, és beszélgetni kezdett az asszonnyal. És itt követte el a hibát Tánya. Az asszony egy nagyon egyszerű, csendes teremtés, lelkiismeretesen elmesélte Jeriginnek, miről beszélgettek. Szerintem a férfit Tánya három kérdése töltötte el nyugtalansággal: mióta házasok, mit csinált Jerigin a háború alatt, és nem lakott-e régebben Zdolbunovban? Szimatot kapott az öreg farkas.
   – Tánya nem volt meggyőződve arról, hogy valóban az igazi Jeriginre talált. Ez a nagyon finom lelkű, tapintatos teremtés nem tudta rászánni magát arra, hogy a hivatalos szervekhez forduljon, ellenőrizzék Hizsnyak gyanúját. Félt megbántani egy embert ilyen szörnyű gyanúsítással. Az asszony egyébként is azt mondta, hogy a férje néhány nap múlva hivatalos ügyben Moszkvába utazik. Tánya ott hagyta az asszonynál a telefonszámát, és megkérte, hogy a férje minél hamarabb hívja fel őt egy nagyon fontos ügyben. Ekkor tette be Jerigin a táskájába a puskát, amelyet Brjanszkban vásárolt egy kis tolvajtól…
   Tyihonov elhallgatott, hosszasan nézett ki az ablakon, aztán megszólalt:
   – Egyre csak azon törtem a fejem, miért vette meg akkor azt a puskát? Csak úgy, minden eshetőségre készen? Nem hiszem. Nemrégiben nagy, nyilvános pörökben ítélkeztek elfogott hazaárulók ügyében, és Jerigin jól tudta, hogy nincs olyan amnesztia, ami reá kiterjedhetne…
   A Volga süvítve fordult be a sugárútról, egyenest rá a késő éjszakai, néptelen Petrovkára, és csikorogva fékezett a kapu előtt. Sarapov és Tyihonov kiszállt a kocsiból, egy darabig álldogáltak az utcán, mélyeket lélegeztek a hűvös, tiszta levegőből. Sarapov elővett egy csomag cigarettát, és megkérdezte:
   – Rágyújtasz?
   Tyihonov vállat vont.
   – Tudod, mit? Elfüstölök egyet a társaság kedvéért.
   A kerítéshez támaszkodva cigarettáztak, az őrszemes rendőr csodálkozó pillantásokat vetett rájuk. Sarapov eldobta a hóba a cigaretta csikkjét, és megfogta Tyihonov karját.
   – Gyere, fiam. Már nincs sok hátra.
   Felmentek Sarapov szobájába, aki még úgy kabátban ment oda a telefonhoz, és kurtán kiadta az utasítást:
   – Vezessék be.
   Ültek, hallgattak, egymást nézték, mindegyikük a saját gondolataival volt elfoglalva, ezek azonban most teljesen megegyeztek. Így ültek mindaddig, amíg csak a folyosóról egyenletes, súlyos léptek döngése nem hallatszott. Így járnak a kísérő rendőrök.
   Jeregin oldalazva lépett be az ajtón, és megállt a szoba közepén, előreszegezett fejjel, gyűlölettel teli tekintettel nézett rájuk. Hosszasan hallgattak, és Tyihonov később sem tudta eldönteni, mennyi ideig tartott ez, egy teljes órát-e vagy csak néhány percig. Az egész szobát olyan kölcsönös gyűlölet töltötte be, hogy Sztasznak úgy tűnt, mintha az ablakok nem bírnák ezt a nyomást, és halkan rezegnének.
   Végül Sarapov megszólalt:
   – Nos, Lagunov-Jerigin, beismerő vallomást teszel-e, vagy a bizonyítékok alapján állítsunk a bíróság elé?
   Lagunov rekedten hörögte:
   – Ugyan, miféle francos bizonyítékaik vannak maguknak?
   – Tyihonov, beszélj neki a bizonyítékokról!
   Sztasz földre szegezett szemmel, lábával a taktust ütve, monoton hangon kezdte, mintha csak a vádhatározatot olvasná:
   – Február tizennegyedikén, hétfőn, fél hat körül felhívta Tánya Akszjonovát a szerkesztőségben, és rábeszélte, hogy jöjjön el magához a szállodába, mondván, hogy egyidejűleg átveheti a maguknál felejtett könyvét is. Ez néhány perccel azután történt, hogy szobatársa, Kozak elment otthonról. Tánya hét óra körül érkezett meg. Ezt megelőzően maga elővette a bőröndjéből a szétszedett fegyvert, és összerakta. Ebben az időben az emeleti szobaasszony az ágyneműt cserélte, a folyosón sokan jöttek-mentek, ezért senki sem figyelt fel Tánya érkezésére. Több mint egy órát beszélgettek, és Tánya teljes bizonyossággal rájött, hogy maga egyáltalán nem Lagunov, hanem a több mint húsz éve álnéven bujkáló Jerigin. Mindezt nem tudta eltitkolni maga előtt, és maga tisztában volt azzal, hogy Akszjonova a szállodából egyenesen elmegy a Belügyminisztériumba vagy hozzánk, a rendőrségre. Ekkor döntötte el véglegesen, hogy nincs vesztenivalója: előző gaztetteiért mindenképpen halálra ítélik. Azt már tudta, hogy a szállodából kilépve, Tánya azon a grundon keresztül megy majd el, amerre a szobájának ablaka nyílik. Amikor a lány után becsukta az ajtót, látta, hogy az emeleti porta még mindig üres. Bezárta az ajtót, a rádiót a legnagyobb hangerőre állította, eloltotta a villanyt, kinyitotta a felső ablakot, felállt egy székre, a puskát az ablak keresztfájára támasztotta. Az üres telek közepénél akarta lelőni Tányát, mert oda látott az ablakból a legjobban. De közvetlenül a lány mögött egy férfi haladt, név szerint Kazancev, aki azonnal meglátta volna, hogy Akszjonova összeesik. Ezért aztán addig várt, amíg ez a férfi vagy tizenöt méterrel megelőzi Akszjonovát, és akkor húzta meg a ravaszt. Ebben a lövésben benne volt egy mesterlövész bandita minden ügyessége. Magának egyébként semmi kétsége nem volt a tekintetben, hogy egyetlen lövéssel leteríti. Kellő gyakorlata volt már ebben. A lövést senki sem hallhatta meg, ezek a puskák halkan szólnak, a rádió bömbölése ezt a halk hangot is elnyomta. Majd újból szétszedte a fegyvert, a kabátja alá rejtette a csövét és a tusát, óvatosan ajtót nyitott, és kinézett a folyosóra. Változatlanul egy lélek sem volt sehol. Becsukta az ajtót, gyorsan odament az emeleti porta asztalához, és letette a szobakulcsot. Aztán visszafordult, végigment a folyosón a hátsó bejárathoz, lement a lépcsőn az udvarra, ahonnan pedig a Hajnal szálló melletti taxiállomásra. Útközben egy nagy hóbuckába bedugta a fegyver csövét és tusát. Hallva, hogy a járókelők izgatottan taglalják a grundon történt gyilkosságot, már tudta, hogy nincs félnivalója, golyója pontosan célba talált.
   – Beült egy taxiba, és elment a Nagy Színházig. Valamivel kilenc óra után ért oda, és egy fél órát várt az előadás befejezésére. Aztán egy kijövő nézőtől elkérte a jegyét és a műsorfüzetet. Megint taxiba ült, és hazament a szállodába. Ekkor már igyekezett minél jobban felhívni magára a takarítónő, Gafurova figyelmét, olyannyira, hogy még dudorászott is: „Ó, jaj, szabadnak lenni újra…” A terve sikerült, a későbbiekben Gafurova igazolta az alibijét. Ezek után úgy döntött, hogy nem ugrál, hanem szép csendesen megül, és várja, mi lesz.
   – Más teendője egyébként nem is lehetett, mert afelől teljesen biztos vagyok, hogy nem tudta kiszedni Tányából, hogyan talált magára. Mert ha rájött volna, hogy Hizsnyakon keresztül jutott el magához, akkor azonnal elutazott volna Rovnóba, hogy eltegye láb alól ezt a veszélyes tanút.
   – A velem folytatott beszélgetésben óvatosan, de nagyon ügyesen megpróbálta Kozakra terelni a figyelmemet, ettől aztán végleg megnyugodott. Igaz, ebben nagyon nagy segítségére volt maga Kozak. Ostoba hencegésével majdnem tévútra vezetett, amikor azt hazudta, hogy az a Bradbury-könyv az övé. Sajnálatos módon elég későn eszméltem rá, hogy ezzel egyszerűen csak a műveltségét akarta fitogtatni…
   – De azért néhány hibát mégis elkövetett. Túlságosan és nagyon állhatatosan hangsúlyozta, hogy a maga Kromszkja az orjoli területhez tartozik. Amikor utánanéztem a dolognak, megtudtam, hogy bár Kromszk valóban az orjoli területen fekszik, valójában jóval közelebb esik Brjanszkhoz, mint Orjolhoz. Azonkívül nem kellett volna elöl hevertetnie azt a könyvet, amelyet Szulamif Jakovlevna Szajkina ajándékozott egy moszkvai könyvtárnak. De ezek már csak részletkérdések. Ezekről majd később lesz szó. Most azt kérdezzük: el akarja-e mondani nekünk, milyen bűntetteket követett el?
   – Igen – nyelt egy nagyot Lagunov. – Igen, el akarom mondani, hogy keveset lőttem le maguk közül! Amennyit még tudok…
   – Többet már nem lesz alkalmad semmire sem, te aljas gazember! – szólt közbe Sarapov. – Minden golyódat ellőtted már! – Intett a rendőröknek: – Vigyék!
   A távolodó léptek zaja elhalt a folyosón. Sarapov Tyihonovra pillantott. Sztasz behunyt szemmel ült, ajka mozgott, némán suttogott valamit…
   – Gyerünk haza, fiam!
   – Mindjárt – rezzent össze Sztasz. – Csak még egy percig várj, fel kell mennem a szobámba, meg kell néznem egy iratot.
   Sztasz szobája ajtajához lépett, betette a kulcsot a zárba, megforgatta, de a zár nem nyílt ki. Jobbra-balra, le-föl rángatta a kulcsot a zárban, de semmi eredmény. Ekkor Sztasz arra gondolt, hogy leül egy pillanatra a folyosón álló kis padra, megvárja, míg keze nem remeg, és akkor majd nyugodtan megpróbálja újból kinyitni az ajtót.
   Leült, és nekidőlt a falnak. A téglák kellemesen hűsítették a tarkóját. „Mindjárt, mindjárt, csak ülök még egy kicsit, aztán majd felkelek” – dünnyögte Sztasz, és szemhéja elnehezedett, feje vállára biccent, ajka mosolyra húzódott…
   Így talált rá Sarapov, amint boldog mosollyal arcán alszik szobája ajtaja előtt, amelynek zára soha nem akart könnyen kinyílni.
   
FEKETE KÖNYVEK
   Kiadta az Európa Könyvkiadó
   A kiadásért felel az Európa Könyvkiadó igazgatója
   Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem
   Nyomta az Alföldi Nyomda
   A nyomdai rendelés törzsszáma: (789616/8)
   Készült Debrecenben, 1979-ben.
   Felelős szerkesztő: Árvay János
   A fordítást az eredetivel egybevetette: Palotás Magda
   Műszaki szerkesztő: Liener Katalin
   A fedélrajz Kováts Albert munkája
   Műszaki vezető: Andrási Győzőné
   Készült: 88 000 példányban, 8,74 (A/5) ív terjedelemben
   Eu i – 7980
   ISBN 963 07 1428 0
1 DOSZAAF: a hadsereg, a légierők és a haditengerészet mellett működő össz-szövetségi Önkéntes egyesület, megfelel a mi MHSZ-ünknek.
??

??

??

??