Andrew Vachss Strega A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Strega. A novel by Andrew Vachss Alfred A. Knopf, New York c 1987 by Andrew H. Vachss Fordította Arokszállásy Zoltán (1-52. fejezet) és Gáspár András (53-94. fejezet) A fedelet Pataki Tibor tervezte AJÁNLÁS Ira J. Hechler építőmesternek, aki nem bánja, ha elhullatott tollaival mások ékeskednek, hálám és tiszteletem jeléül Docnak, aki mindent hallott, amíg odalent volt, Mary Lounak, aki most is hal/ja. Samnek, aki végül feladta a félállását. És Bobbynak, aki belehalt. Csak az ösvények különböznek - a kapu ugyanaz. 1. t-gy gyerek miatt keveredtem bele az egészbe. A vörös hajú nő lassú, kimért léptekkel haladt felém a lovaglóúton, fejét előre szegte. Vastag melegítőt viselt, a kezében tornazsákot tartott. Lángvörös haját hátul sárga szalag fogta össze; így írta elő a görény. A Forest Park végighúzódik Queens-negyeden. Vagy tizenöt kilométerre a város szélétől indul, a Forest Hillstől, ahol Geraldine Ferrero Pepsi-Colát árul, s hosszú csíkban nyúlik egészen Richmond Hillig, ahol mások meg kokót árulnak. Ilyenkor, reggel hat felé még kihalt a terep, de nemsokára benépesül a juppikkal, akik itt csinálnak maguknak étvágyat a reggeli joghurtjukhoz, miközben a katalógusok ajánlgatta mindenféle új bigyókról ábrándoznak. Én az ösvény mellett, az autómban bújtam meg biztonságos rejtekhelyen. Pár órámba beletelt, amíg sűrű álcahálót fontam az ágakból, de megérte - gyakorlatilag láthatatlan voltam. Már- már úgy éreztem magam, mint a biafrai háborúban, csak itt nem kellett bombatámadástól tartani. A nő megállt nem messze tőlem az ösvényen. Merev mozdulatokkal - nyilván fázott a kora tavaszi reggel hűvösében lehúzta a melegítő felsőjét, majd leengedte a nadrágját is. Alatta csak egy testhezálló trikót viselt, meg egy piciny fehér selyemnadrágot. - Aztán se melltartó, se bugyi - intézkedett a görény a telefonban. - Azt akarom, hogy táncoljon mindene, értve vagyok? - Az utasítás úgy szólt, hogy a nőnek háromszor kell körbefutnia a lovaglóúton. A nővel nem is beszéltem. A fülest Juliótól kaptam, az öregembertől, akivel együtt ültem valamikor. Felhívott Wong Mama vendéglőjében, s megüzente, hogy keressem föl brooklyni műhelyében. - Mondja meg neki, hogy hozza magával a kutyát is-kötötte lelkére a Mamának. Julio imádja a kutyámat. Az ebet Pansynek hívják, nápolyi masztiff, hetvenkilós, csupa izom, rendkívül veszélyes és meglehetősen buta állat. Ha az agya első osztályú kokainná változna, az árából nem ülhetnék be egy rendes vendéglőbe megvacsorázni. Viszont a dolgát érti, amit nem minden marháról lehet elmondani, aki elvégezte a Harvard Egyetemet. Amikor utoljára sitten voltam, az udvar zónákra oszlott. Minden brancsnak volt egy: az olaszoknak, a feketéknek, a latinoknak. De nemcsak fajok szerint különültünk el: a bánkrablók is összetartottak, a szélhámosoknak is megvolt a magukzónája, a zsarolók nem közösködtek a kábítósokkal, és így tovább. Idegen zónába is csak úgy lehetett behatolni, mint egy idegen cellába: fölfegyverkezve. Akinek kevés jut, igen kényes rá, hogy legalább azt a kicsit ne vegyék el tőle. Julióé volt a legnagyobb zóna az egész udvaron. Még paradicsomot is termesztett, volt néhány tisztességes széke, s az egyik embere asztalt is fabrikált neki az asztalosműhelyben. Itt vezette a könyvelését nap mint nap - hiába, a csalók mind szeretnek fogadni; különben fizetésből élnének. Minden reggel ott láttam az öreget a paradicsomok mellett, egy ládán üldögélve, körülötte izmos testőrei. Már akkor is öregnek számított, de nagy volt a tekintélye. Egy nap elkezdtünk kutyákról beszélgetni, s nagyon dicsérte a nápolyi masztiffokat. - Amikor kisgyerek voltam, volt egy ilyen kibaszott nagy kutyaszobor a falu közepén - mesélte. - Én mondom neked. Burke, a nápolyi masztiff a legjobb kutya. Hannibál is azokkal jött át az Alpokon. Ha innen kiszabadulok, első dolgom lesz, hogy veszek egyet. Az öreg csak száját jártatta - mindig is jobb volt eladónak, mint vevőnek. Nem vett nápolyi masztiffot, én viszont igen. Kölyökkorában szereztem meg Pansyt, s ma már tekintélyt parancsoló jószág. Julio mindig megkönnyezi, ha látja. (Talán attól a gondolattól érzékenyül el annyira, hogy lám, Isten mégiscsak teremtett olyan hidegvérű gyilkost, aki sohasem képes beköpni a megbízóját.) Bevágtam magam a Plymouthomba, s elhajtottam az autójavító műhelyhez. Az őr jól megbámult, de minden további nélkül befordultam a garázsba. Az öreg rögtön előtűnt 8 valahonnan az árnyékból, mire Pansy mordult egyet - úgy hangzott, mint egy tolató mozdony. Mikor ráismert Julióra, előreszegezett fülét egy centicskét hátraeresztette, de még mindig kész volt a támadásra. - Pansy! Szűzmáriám, Burke, ez akkora, mint egy ház! lelkendezett az öreg. - Istenem, de szép! Pansy jóleső morgással fogadta a dicséretet, s tudta, hogy valami jó még következik. Julio elő is varázsolt a kabátzsebéből egy szelet hófehér sajtot, és odatartotta neki. - Tessék, picinyem. Ugye szereted, amit Julio bácsi vett neked? Mielőtt az öreg túl közel hajolt volna, rászóltam Pansyre: - Beszélj! - A sajt gyorsan eltűnt, s a kutya hagyta, hogy az öreg megsimogassa hatalmas fejét. Julio persze azt hitte, a parancs azt jelenti, hogy kedvére moroghat a kutya, de Pansynek a "beszélj!" azt adja tudtára, hogy elfogadhatja idegentől az ételt. Nem szeretném, ha bárki megmérgezhetné a kutyámat: ebben a világban szükség van ilyen trükkökre a túléléshez. Pansy ismét felmordult, mintegy kérdezve, mi a további teendő. - Ugorj, Pansy! - parancsoltam rá, mire engedelmesen lelapult az ülésre. Kiszálltam a kocsiból és rágyújtottam, várva a szöveget Julio nyilván nem azért hívott ki Brooklynba, hogy megetesse Pansyt. - Ide figyelj, Burke. A múlt héten megkeresett egy régi haverom. Azt mondja, van egy görény, aki nem hagyja békén a lányát, s az a szerencsétlen állandó frászban van. Ö meg nem tudja, mit csináljon. Akart a lányával beszélni, de az nem mond el neki semmit se. A veje meg rendes ember, érted? Nagyon jól bánik a lánnyal meg minden, de nem közülünk való. Őt nem lehet ebbe beavatni. Nem szóltam semmit, csak figyeltem az öreget. Annyira ki volt borulva, hogy minden tagjában reszketett. Komoly lehet most a helyzet, mert börtönbe úgy került, hogy lelőtt két profit egy pisztolypárbajban, és odabent is mindig nagyon tartotta magát. Hagytam, hadd beszéljen tovább. - Gondoltam, beszélek én Ginával, így hívják a lányt. Nekem se akart semmit elmondani, hát csak beszélgettem vele mindenféléről, mint amikor kislány volt még, és bejött hozzám az apjával a klubba, adtam neki egy kis kávét, meg minden. Aztán arra leszek figyelmes, hogy le nem veszi a szemét a kislányáról. A gyerek ki akar menni játszani, az udvarra, de Gina nem engedi, pedig odakinn nagyon szép a2 idő, érted? És a ház körül van kerítve rendesen, és a konyhából ki lehet látni a kertre, és mégsem engedi ki, érted? Kérdezem tőle, mi van, a gyerekkel van valami baj? Erre elsírja magát ott előttem meg a gyerek előtt. Elővesz egy ilyen barna borítékot, amit postán kapott. Tele van mindenféle kivágott újságcikkel, melyik gyereket gázolták el részegen, melyiket raboltákel, melyiktűnt el, szóval ilyesféle szeméttel, érted? Mi van, kérdem tőle. Mi köze ennek a te gyerekedhez? Erre elmondja, hogy már hetek óta kap ilyen szemetet a postán, érted? Aztán ez az állat fel is hívja telefonon. Azt mondja, hogy néhány kölköt ő maga csinált ki, hogy ő rabolja el őket meg minden, érted? És most a Gináé következik, ha nem teszi meg neki, amit akar. Na most a Gina persze azt hitte, hogy pénzt akar a pasas, és nem volt megijedve, mert tudja, hogy azt el tudom intézni. De kiderül, Burke, hogy neki nem a pénz kell. Hanem vetkőzzön le ott a telefonba, és mondja be neki mindig, hogy mit csinál, érted? Az öreg valahová a semmibe nézett. Jól hallható börtönsuttogással beszélt mindig, de most alig lehetett hallani. Nem feleltem neki, mit is mondhattam volna? Nem vagyok családgondozó. - Azt mondja Gina, hogy oké, le fog vetkőzni, persze nem csinálta meg igazán, érted?, de a görény rájött erre, és lecsapta a kagylót. És a lánynak akkor szólalt meg a vészcsengő, hogy ez a pasas tényleg figyeli őt. Figyeli egész idő alatt, és el akarja kapni a gyereket. - És hogy jövök bele a képbe én? - kérdeztem. - Te ismered ezeket, Burka. Benn a sitten is mindig figyelted ezeket a kibaszott zsarolókat meg liliomtiprókat. Emlékszel, mit mondtál nekem, amikor megkérdeztem, hogy miért állsz szóba velük? Emlékeztem jól. Azt mondtam az öregnek, hogy azért, mert egyszer majd kiszabadulok, és akkor megint az utcán kell élnem. És ha az ember dzsungellakó, nem árt, ha ismeri az állatokat. - Emlékszem, persze - feleltem az öregnek. - Akkor most mondd meg, mi a szart csináljak? Menjek talán pszichiáterhez? Te jobban ismered ezeket a görényeket, mondd meg, mit csináljak. - Én senkinek sem szoktam megmondani, hogy mit tegyen. - Akkor legalább azt mondd meg, hogy mi ez az egész, hogy mi a francot akar ez a görény? - A görény nem figyeli a lányt, Julio - feleltem. - Csak kilogikázta, hogy nem vetkőzik, ennyi az egész. Hogy mit akar, azt nem tudom. Soha nem lehet tudni, hogy egy görény mit akar. - De azt tudod, hogy mi lesz a következő lépése. - Igen, azt tudom - válaszoltam, és nem is hazudtam. Egy darabig csöndben dohányoztunk. Ismerem Juliót, tudtam, hogy még nincs vége. Kisvártatva elnyomta hosszúkás, meggörbült szivarját a Plymouthom ütött-kopott oldalán, és zsebrevágta, majd rám emelte hideg, öreg tekintetét: A görény megint felhívta Ginát... - És? - kérdeztem. - Azt mondta neki, hogy menjen ki a Forest Parkba, tudod, nem messze a Kew Gardenstől, ahol lakik. Hogy menjen le oda kocogni péntek reggel. És hogy ne vegyen alsóneműt, hogy a görény láthassa, hogy táncol a melle meg minden. És ha ezt megteszi neki, akkor oké, akkor elengedi a pórázról a gyereket. - Nem - feleltem. - Nem? Mi az isten nem?- kiabált rám az öreg. - Ne menjen ki a parkba, vagy nem fogja elengedni a gyereket a pórázról, vagy mi nem? - Nem a gyerek van pórázon, Julio, hanem a görény. Ezek nem normálisak, nem érted? És nem is tudják abbahagyni. Némelyik egészen belelovallja magát, érted? Van, amelyik beszarik néha, mert görény, de abbahagyni nem tudja. Ha a lány most lemegy a parkba, a pasas később megint fel fogja hívni. És akkor még többet akar. - Meg akarja erőszakolni? - Nem, ez nem az a fajta. Ez csak lesni akar, ettől semmivel se jobb. Ez is azt akarja, hogy a nő, úgy táncoljon, ahogy ő fütyül. És ha egyszer elkezd táncolni, felpörgeti a ritmust. Az öreg letörten támaszkodott rá a lökhárítómra. Hirtelen mintha még tovább öregedett volna. De harapni egy öreg aligátor is tud. - Gina nagyon jó lány, Burke. Sose volt lányom, de ha lett volna, ilyet szerettem volna. Vasból van, de ha a kislányáról, Miáról van szó, akkor teljesen elolvad. Nem maga miatt fél... - Tudom - vetettem közbe. -A férjének meg semmiképp sem szólhat a dologról. Ügyvédhez fordulna, érted? - Értem - feleltem egyetértőleg; osztottam az öreg tiszteletét a rendes, adófizető állampolgárok iránt. - Hát akkor mit csináljunk? - kérdezte Julio. - Hogyhogy csináljuk, Julio? - Te vállalsz ilyesmit, nem? Hallom, hogy már évek óta játszod a magándetektívet, meg minden. - Na és? Ez teljesen más ügy. - Miért volna más? Körülszaglászol egy kicsit, és megszerzed nekem a pasas nevét és címét. Ez minden. - Szó se lehet róla. Az öreg a szemembe nézett, s villámgyorsan úgy döntött, hogy taktikát változtat. Az ilyesmiben, gyorsabb volt egy támadó kígyónál. - Burke, ez családi ügy. - Hát persze - feleltem. - A te családodé. - Odabenn a sitten olyan volt, mintha a fiam lennél mondta szinte elérzékenyülve. - Neked agyadra mentek a könyvek, öreg. Én sohasem tartoztam a te elfuserált családodhoz. - Ne izélj már. Burke! Engem sohasem érdekelt, hogy te nem vagy olasz - szólt ünnepélyesen. - Nézd öreg. Én azért kerültem börtönbe, mert senkinek nem voltam hajlandó segget nyalni. És ma sem vagyok hajlandó. Még egy vén, rózsaszín segget, sem, amit mások már tisztára nyaltak. A főnök az mindig főnök,. és én csak magamnak dolgozom. Világos? Az öreg rezzenéstelen arccal hallgatta szentségtörő dumámat, de aligátorszeme megrebbent egy picinykét. Várta, hogy befejezzem. - Én odabenn is nagyon tiszteltelek, és most is nagyon tisztellek- mondtam, hogy meg ne sértsem. - De akkor te is tisztelj meg azzal, hogy megkímélsz ettől a süket családi rizsától, oké? - Pénz kell? - kérdezte az öreg. Lassan felfogta a feltételeimet. - Pénz, persze. Csak az a kérdés, miért. - Azt akarom, hogy állítsd meg ezt a görényt. Hogy ne bánthassa tovább Ginát. - Engedelmeskedik neked? - kérdeztem. Az öreg ökölbe szorított kézzel rácsapott a mellére, oda, ahol a szíve lenne, ha lenne. Nekem ennyi elég volt. - Hát, megpróbálhatjuk - hümmögtem. - Mondd meg neki, hogy menjen csak ki pénteken a parkba, ahogy a görény mondta. Én is ott leszek. - De ugye rendesen megcsinálod, Burke? - Ezt csak rendesen lehet megcsinálni, vagy sehogy. Ha nem sikerül, nem kapok egy pennyt sem, oké? - Mennyi kell? - Tíz rongy - feleltem. - Megkapod - hagyta rám szemrebbenés nélkül. Beszálltam a Plymouthba. Sietnem kellett: már szerda, és két nap alatt kell segítséget felhajtanom. Ezt nem tudom egyedül megcsinálni. Az öreg a karomhoz nyúlt, de nem fogta meg, mert úgy néztem rá, ahogy a börtönben szokott az ember, amikor tudtára adja a másiknak, hogy most nincs helye a bizalmaskodásnak. A kezében mintha nem is lett volna csont, csak aszott bőr és kék erek. - Burke - nézett rám esdeklö tekintettel -, csináld ki ezt a görényt! - Tudod, Julio, hogy azt nem vállalom. Az öreg ismét taktikát váltott. - Harminc rongyot mondtál, ugye? - Nem, öreg, nem harmincat. Tízet. Azt a fajta melót meg nem vállalom, és kész. Világos? Julio megpróbált sértődött képet vágni. - Azt hiszed, poloska van rajtam? - Nem, öreg. Nem hiszem, hogy poloska van rajtad. De igazán tudhatnád, hogy én senkit nem nyírok ki. Amit mondtam, azt megteszem, nem többet. Kell, vagy nem kell? - Igen, kell - felelte az öreg. Kifaroltam a garázsból, és visszamentem a városba. A terep előkészítésére ráment majd az egész éjszakánk. Erre a munkára nem hozhattam magammal Pansyt. Ha itt vár velem az autóban, és valami marha egy közeli fánál kezdi el húgyoztatni a kutyáját, máris hívhatják a mentőket. Pansy igen fegyelmezetten tud dolgozni, ha emberekről van szó, de a kutyáktól - különösen a kanoktól könnyen megvadul. Így aztán Csendes Maxet hoztam magammal. Max mongol származású szabadharcos, csak annak dolgozik, akinek akar, és azt csinál, amit akar. Az, hogy mestere a karaténak, nem kifejezés, ezzel nem mondunk többet, mint hogy egy politikus mestere a mellébeszélésnek. A Próféta, ez a fura kis figura megpróbálta egyszer megmagyarázni Maxet a zöldfülűeknek a börtönudvaron. Ő sokkal jobban csinálja az ilyesmit, mint én. Olyan jó a szövege, mint egy papnak, azzal a különbséggel, hogy a Próféta igazat beszél. - Csendes Max? Hogy ki az a Csendes Max? Hát ki lenne? Max, az Ölő. Max, az Özvegycsináló. Max, a Halál Hallgatag Fuvallata. Én mondom nektek, testvérek, jobb, ha radioaktív vizet isztok, jobb, ha egy csörgőkígyót kötöztök a nyakatokra, jobb, ha benzinnel lelocsolt kabátban gázoltok be a tűzbe, mint hogy belekössetek ebbe az emberbe. Aki Maxszel szórakozik, testvérek, az már áshatja is a sírját. Nem azért hívják Csendes Maxnek, mert olyan nesztelenül mozog, hanem mert süketnéma. Mi ennek ellenére nagyon jól megértjük egymást, lehet, hogy tud szájról olvasni, nem tudom. Amikor most megkerestem, megmutattam neki néhány újságkivágást, amit a görény küldött a vörös hajú nőnek; aztán megmutattam neki a féreg jelét, vagyis összetett tenyeremet kissé szétnyitottam, mint amikor fölemel egy követ az ember, és elfintorodtam. Aztán a telefonálást utánoztam, s undorodó arckifejezéssel elkezdtem kigombolni az ingemet. Azonnal megértett mindent, és jelezte, hogy benne van a dologban fele-fele alapon, mint rendesen. Rejtekhelyemen csend és nyugalom honolt. Mégis újra Biafra jutott az eszembe: a kényelem és a biztonság két különböző dolog. Figyeltem a nőt, amint elszántan kocog előre az ösvényen, arca merev, de a teste azt teszi, amit a görény követelt tőle. Láttam: végig fogja szépen csinálni a maga három körét, úgy, ahogy Julio megígérte. Meg kellett volna már érkeznie a görénynek is - az ismeretlennek, akit mégis ismerek: arról ismerem, amit követelt. De hát már órák óta várom, tudnám, ha a környéken lenne. Igaz, a lovaglóút kerülete majdnem egy kilométer, de hát Max is odakint lapul valahol. Múltak a percek, és nyugodtan vártam. A várakozásban nagy vagyok. Aztán hirtelen meghallottam az autó zaját: a lovaglóösvénnyel párhuzamos úton közeledett, túl lassan ahhoz, hogy korai munkábajáró lehessen. Megmerevedtem, amikor meghallottam, hogy a kerekek már kavicson csikorognak - lefordult hát az útról, s a bozótba igyekezett, pont velem szembe. Na, ez pompás. A rozsdabarna Pontiac finoman fékezett az ösvény túloldalán, tőlem vagy tizenöt méterre. A motor leállt, s a park elcsöndesedett, mintha csak azon morfondírozna, ki lehet ez az új betolakodó. A Pontiac felém eső ablaka színes volt, nem bírtam átlátni rajta. Aztán nyílt a kocsi ajtaja, és a görény óvatosan kiszállt. Magas volt, több mint száznyolcvan centi, és csontsovány. Boltban is kapható terepszínű dzsungelruhát viselt, kiglancolt fekete katonacsizmával. A fején is katonasapka volt, szemét foncsorozott napszemüveg takarta el. Bal combját hosszú machete verdeste. Elkezdte vele vagdosni a faágakat, hogy álcázza a kocsi orrát. Gyors, lázas mozdulatokkal dolgozott. Talán csapdát készítő harcosnak gondolta magát; nekem inkább olybá tűnt, mint egy nyomorult kripli, aki izgatottan várja az autójában, mikor kezdődik már a magánpornófilmje. Látcsövem egészen közel hozta az arcát. A szemét nem láthattam, de a szája állandóan járt. Aztán mindketten meghallottuk az ütemes futólépéseket az ösvényen: a vöröshajú nő közeledett. A pasas visszabújt a Pontiacjébe. Láttam, amint letekeri maga mellett az ablakot, s kiguvadó szemekkel bámul az ösvényre, ösztövér nyakát tekergetve. A nő egyenletes tempóban futott az ösvény közepén, s mereven előre nézett. A görény tekintete az enyémmel együtt követte egészen addig, amíg el nem tűnt a kanyarban. A görénynek csak az arcát láttam, a kezét nem, de anélkül is tudtam, mit csinál most vele. A görény nyugodtan a helyén maradt, az ablakot sem tekerte föl. Most ki kellett várnom, vajon elég volt-e neki egy jelenés ahhoz, hogy megkapja, amit akart, elindul-e. Ha igen, muszáj lesz elindítanom az akciót Max nélkül, mert a rendszámát nem bírom leolvasni innen. Ám a görény maradt a helyén, másodpercekre el is tűnt előlem. Lassan mozgatni kezdtem a nyakamat; a hosszú várakozástól kissé el voltam merevedve, márpedig hamarosan, úgy lehet, akcióba kell lépnem. Arcomat hirtelen csípés érte. Odakaptam, s kerestem a darazsat, de seholsem találtam. Aztán egy igen éles kígyósziszegés hatolt be ködös agyamba, s már tudtam: Max itt van a közelben. Jó fél percembe beletelt még, mire észrevettem; ott kuporgott tőlem vagy három méternyire. A görény autójára mutattam, s Max bólintott: már ő is észrevette. Feltartottam egy ujjamat, jelezve, várjon még egy percet, mielőtt akcióba lépne. Aztán ugyanazzal az ujjammal félkört írtam a levegőbe, úgy tettem, mintha föl akarnék állni, majd megragadtam jobb kezemmel a bal karomat. Ezzel azt üzentem Maxnek: kerülj a görény mögé, várd meg, amíg megjelenek, aztán gondoskodj róla, hogy ne mozdulhasson. Szándékosan fogtam meg a karomat a torkom helyett: nem hullára volt szükségem, hiszen beszélni akartam a görénnyel. Max elpárolgott. A parkban még mindig nagy volt a csönd; úgy tűnt, van még időnk, bár sok már nem lehet. Vajon mennyi idő alatt fut le egy kölykét védelmező anya nyolcszáz métert? Ismét meghallottuk a lépteit, mielőtt még megpillanthattuk volna. Tudtam, hol hagyta a cuccát: a kanyar mögött, ahol az előbb eltűnt. Ez az utolsó köre, de a görény esetleg ezt nem tudja, hiszen elkésett, és lehet, hogy még vár a harmadik jelenésre. A nő ugyanúgy haladt el előttünk, akár az előbb: mint egy gép, amelyik kénytelen-kelletlen engedelmeskedik a programozójának. Szinte láttam, hogyan lóg kocsányon a görény szeme. Vártam egy pár másodpercet, miután a nő eltűnt a kanyar mögött, s felkészültem az ugrásra, de a görény nem gyújtotta be a motort. Tudtam: Max már a helyére ért ennyi idő alatt. Nem volt értelme tovább várni és óvatoskodni, hiszen ha észrevétlenül akarok előbújni az autóból, az akár tíz percbe is beletelhet. Átfogtam a térdemet, hátrahajoltam, s páros lábbal kirúgtam a kocsi ajtaját. Az kivágódott, a madarak hangosabban kezdtek csipogni, s a görény beindította a Pontiac motorját. Mire felberregett, már az ösvényen szaladtam feléje. Elindulni meg nem bírt: a hátsó kerekek üresben forogtak, mert Max két jókora betonéket csempészett időközben az első kerekek alá. A görény észrevett engem. Idegesen tekergette a fejét, lesve, merre menekülhetne, de Max már ott is termett az autó mellett. Egy másodperc tört része alatt kihúzta a görényt az ülésről, olyan könnyedén, mint egy döglött halat a fürdőkádból. A görény mondani akart valamit, de Max megtekerte egy kicsit a nyakát, így aztán sikoly lett a mondatból. Majd a sikoly is elhalt, mert Max a tenyere élével jól hasba vágta a görényt. A Pontiac kupé volt, beszálltam hát a vezető melletti ülésre. Aztán előretoltam kissé a vezetőülést, hogy Max beszállhasson hátra. Fél kézzel kartávolságra tartotta a görényt, amíg vissza nem toltam az ülést, hogy ő is elférjen. Max a nyakánál fogva lerántotta az ülésre. Egy percig csöndben ültünk, mint három idegen az autós moziban, csak éppen itt nem vetítettek semmit. Amikor a csönd már kínossá vált a görénynek, kinyitotta a száját, de elég volt egyetlen mozdulat, hogy a pasas rájöjjön: a beszéd bizony fájdalmakkal járna. Levettem verítékben úszó arcáról a napszemüveget: látni akartam a tekintetét. A szeme úgy táncolt az üregében, mint egy gyertyafénytől megrészegült lepke. - Add ide a tárcádat - szóltam rá halkan. A görény sietős mozdulatokkal babrálni kezdett a terepszínű katonaruhán, majd átnyújtott egy levéltárcát. Az volt benne, amire számítottam: egy miniatűr rendőrjelvény, csaknem kétszáz dollár bankjegyekben, egy tagsági igazolvány, néhány hitelkártya, meg egyéb érdektelen fecnik. A jogosítványt és az autó papírjait kerestem, s hamar meg is találtam őket. - Mark Monroe- olvastam a jogosítványról.- Milyen szép név: Marki Ugye, hogy szép név? - kérdeztem Maxtől, aki persze nem válaszolt. Nem szólt semmit a görény sem. Egyik zsebemből előhúztam a harmincnyolcasomat, a másikból egy hangtompítót. A görény dermedten figyelte, amint szép komótosan összecsavarozom ezt a csöndes kivégzőeszközt. Intettem Maxnek, hogy elengedheti a görény nyakát. Aztán így szóltam: - Tudod, Mark, súlyos hibát követtél el. Rám nézett. Próbált válaszolni, de az ádámcsutkája úgy táncolt, hogy nem bírt szóhoz jutni. - Nyugi, nyugi - csitítottam. - Nem kell beszarni, Mark. De még jó időbe telt, mire meg bírt szólalni.- Mmm:.. mit akar tőlem? - Hogy mit akarok, Mark? Azt akarom, hogy hagyd békén az embereket. Azt akarom, hogy ne fenyegesd a gyereküket. Azt akarom, hogy ne zaklass olyasmivel senkit, amit ma reggel tettél. - Sze... szeretném ezt megmagyarázni. Megmagyarázhatom? - érdeklődött Mark. - Ha azt akarod elmondani, hogy szegény, beteg ember vagy, és nem tehetsz róla, az engem nem érdekel - figyelmeztettem. - Nem, nem úgy gondoltam. Csak azt szeretném... - Netán azt szeretnéd mondani, hogy az a büdös kurva csak azt kapja, amit megérdemel, hogy voltaképpen élvezi is a dolgot, igen? - Nem, nem, dehogy. - Mert ha igen - folytattam, ráemelve a pisztolyt -, akkor szétlövöm azt a lucskos pofádat itt a kocsiban, érted? A görény nem jutott szóhoz. Tömören összefoglaltam neki mindkét szöveget, amit mondhatott volna, több meg nem jutott az eszébe. Kihúztam a slusszkulcsot és kiszálltam, a görényt ismét Max gondjaira bízva. Átvizsgáltam a csomagtartót: volt benne két kartonnyi újságkivágás gyerekekről, amilyet a nőnek is küldött, meg néhány olyan magazin, amelyekhez képest a Penthouse akár a Családi lap: Megkötözött Szépségek, Leláncolt Asszonyok, Korbács és Fegyelem, és így tovább: csupa zsebhokimagazin távszadistáknak. Kiszedtem mindet, és leraktam a földre, aztán visszaszálltam a kocsiba. - Hol dolgozol. Mark? - érdeklődtem barátságosan. - A Con Edisonnál. Mérnök vagyok. Már több mint... - Kuss! - szóltam rá, s jól oldalba böktem a hangtompítóval. - Csak arra felelj, amit kérdezek, világos? - Persze, persze - jártatta tovább a száját. - Én csak... Most kicsit erősebben vágtam oldalba. - Ne pofázz, Mark, hanem figyelj jól. Van itt egy kis probléma, sőt kettő is. Az én problémám az, hogy hogyan akadályozzalak meg abban, amit csinálni szoktál. A tied meg az, hogy hogyan úszd meg élve. Nincs véletlenül valami jó ötleted? A görény alig bírt kinyögni valamit. Telefonon nyilván slágfertigebb egy kicsit. - Én... énn... én soha... úgy értem, nem kell aggódnia... - Ejnye, Mark, már hogyne kellene aggódnom? Engem azért fizetnek, hogy aggódjak, érted? - Persze, persze. Nem úgy értettem. Esküszöm, hogy soha többé nem fogom felhívni. - Nem bizony - mondtam neki. - Most szállj ki az autóból. Szép lassan. Nem próbált meg elfutni. Max és én addig kísértük a fák közé, amíg meg nem találtam, amit kerestem: egy jó lapos fatönköt. Isten tudja, miért, a park gazdái kivágattak itt egy szép nagy juharfát. - Mark, most szépen letérdelsz, és lerakod ide a kezedet, hogy jól lássam. - Én - kezdett volna tiltakozni a görény, de Max térdre kényszerítette. Hagytam, hadd térdeljen egy darabig. - Látom, Mark, hogy fel vagy öltözve szépen katonásdihoz. Igazán jól áll neked. Amikor elhajtasz innen a kórházba, majd elmeséled, hogy gyakorlatoztál itt az erdőben, leestél egy fáról, és úgy sebesültél meg, érted? - Megsebesültem? - vinnyogta. - Igen, Mark, megsebesültél. Miért, talán nem sebesültél meg? Hát nem tudod, hogy mindenki kihúzza a gyufát, aki másokkal szórakozik? - Kérem! Kérem, ne! Nem bírom a fájdalmat! Az orvosom... Intettem Maxnek. A lába hirtelen villant egyet a kelő nap fényében, a görénynek pedig csak egy ép combcsontja maradt. Arca holtsápadtra vált, hányni kezdett, de a kezét nem kapta el. Lám, még az ilyen mocskok is képesek okulni a tapasztalataikból. - Ezt azért kaptad. Mark, hogy mindig, amikor kihúzott derékkal akarsz járni, eszedbe jusson, milyen jól szórakoztál ma reggel itt a parkban. Érted? - kérdeztem fenyegetően. Arca eltorzult a fájdalomtól, ajka vérzett, mert erősen beleharapott. - Igen - préselte ki nagy nehezen az ajkai közül. - És azt is szeretném, hogy a mai nap mindig eszedbe jusson, amikor fölemeled a telefont. Megígéred ezt nekem. Mark? - Igen, igen! - motyogta ismét. Max előrenyúlt, és szelíden leemelte az egyik kezét a fatönkről. Aztán hátrahúzta és gyorsan megcsavarta. A görény keze használhatatlanná vált. Az effektust spirális törésnek hívják, ez az, amelyik sohasem gyógyul be teljesen. A görény tágra nyitotta a száját, és éppen ordítani akart, amikor meglátta a pisztolyomat, tizenöt centire az arcától. Inkább nem ordított: úgy látszik, nem akart meghalni. - Ide figyelj, Mark - mondtam. - Figyelj jól. Tudom, hogy hívnak. Tudom a címedet. Mindent tudok rólad. Ha ilyesmi még egyszer előfordul, ha megtudom, hogy akármit kivágsz egy újságból, vagy fölhívsz valakit telefonon ismeretlenül, csipesszel szedem ki a szemedet és megetetem veled. Világos? A görény csak bámult rám. - Kérem - nyögte, de én ennyivel nem érhettem be. - Ne felejtsd el. Mark, hogy a sebészeten majd azt kell mondanod, hogy baleset volt. Világos? Ha bárkit belekeversz a dologba, nem vagy több egy darab húsnál, érted? Mi mindjárt elmegyünk innen. Vezetni még tudsz, és a fájdalom el fog múlni. De ha elfelejted ezt a fájdalmat, még többet is tartogatunk a számodra, világos? - Igen - nyögte ki a görény. - Ja, és még valami - folytattam. - Szeretnék biztos lenni abban, hogy semmi fontosat nem felejtesz el. Végül is, mint mondtam, a fájdalom elmúlik. Úgyhogy szeretnék valami maradandó emléket hagyni neked a mai kis harcászati foglalkozásunkról. A görény szeme őrülten guvadt ki az üregéből, amikor előhúztam kabátom zsebéből egy hentesbárdot, s a fatörzsön hagyott kezét kezdtem méregetni. - Ne mozogj! - szóltam rá, de ezt már megsokallotta; elrántotta a kezét, és megpróbált elfutni. Törött lábbal ez persze nem megy. Ezúttal hagytuk, hadd ordítson. Max visszarántotta a tőkéhez, s olyan erősen odaszögezte a karját, mintha üllővel nyomtattak volna le egy madártollat. - Ejnye, Mark, mit műveltél? - dorgáltam. - Volt egy szép tiszta törésed, és most csináltál belőle egy szilánkosat. Ha túl sokat ugrálsz még itt, elveszíted az egész karodat a kezed helyett. Szóval vigyázz magadra. A görény itt végleg elvesztette uralmát az idegei fölött: izzadságbűze vizeletszaggal keveredett el. Próbált mondani valamit, de már csak artikulálatlan hangokat tudott kinyögni. Max megfogta az ujjhegyeit, hogy egyenesen tartsa nekem a kezét. Magasra emeltem a hentesbárdot, és lecsaptam vele. A görény egy nagyot sóhajtott, és eszméletét vesztette. Az utolsó pillanatban visszahúztam a bárdot, és Maxre néztem. Ő azonnal megragadta a görény kezét, és ismét kiegyenesítette, de nemet intettem. Ha a görény nem tanult ennyiből, akkor már úgysem tehetünk vele semmit. No, ideje indulni. Max kézbe vette a két kartonnyi szemetet, és visszamentünk a leshelyemhez. Két perc múlva már kikanyarodtam az útra a Plymouthszal. Max megvárta az autóban, amíg ágakkal elsöpörtem a keréknyomokat. Újabb öt perc múlva már az Inter-Boro autópályán hajtottunk Brooklyn felé. Így a - gondoltam -, hát ezzel is megvolnánk. Már csak a lóvét kell bekaszálni. Nem Julio keresett meg engem - ő annál sokkal előkelőbb. Arról nem is beszélve, hogy csak én tudom, hol lakik, neki csak a telefonszámom van meg a Mama éttermében. Három hetet vártam, aztán felhívtam egy automatából az irodám mellől. Ezt mindig kora reggel kell használnom, mert elvileg az alattam lakó hippiké. Ők meg egész este fenn vannak és csinálják azokat a féleszű önkifejezési gyakorlataikat, aztán jóval éjfél után ájulnak el, hogy álmodhassanak arról a marihuána-paradicsomról, ahol minden ember, testvér. Nyilván még sosem utaztak metrón, ha így bírnak gondolkozni. Namármost én a legfelső emeleten lakom - teljesen ingyen, és ez így is marad addig, amíg a tulajdonos el nem adja a házat. A fia ugyanis egy igen-igen buta dolgot csinált pár évvel ezelőtt, amit én csakis a háziúrnak árultam el. Hozzátettem, hogy itt a felső emeleten annyi a hely, hogy egy ekkora titok is bőven elfér, de ha ne adj isten kisebb helyre kellene költöznöm... hát akkor nem állok jót magamért. Kiváltságommal igazán nem élek vissza. A telefont sem használom túl sokat, távolsági beszélgetésre meg egyáltalán nem. Bedobtam egy érmét. - Tessék! - Itt Burke. Mondja meg a főnökének, hogy felkeresem a harmadik váltáskor. - El vagy tévedve, cimbora. Nekem nincs semmiféle főnököm - felelte a pasas, és lecsapta a telefont. Hála a rendőrségnek, manapság az olaszok nagyon idegesek. A "harmadik váltás" börtönnyelven az este tizenegytől reggel hétig terjedő időszakot jelenti. Odabent az egyes váltásoknak nagy jelentőségük van. Az elsőn, reggel héttől délután háromig mindenki nagyon rendesen viselkedik, mert ilyenkor jönnek a hivatalos és maszek látogatók, beleértve a buggyant pszichológusokat, tanácsadókat, üdvhadseregbelieket is. A második váltás a viták, mármint a komoly viták rendezésének ideje. Egy- egy párbaj csak néhány másodpercig tart. Az egyik meghal, a másik továbbsétál. Ha valaki túléli a szúrást, joga van revansot venni. A harmadik váltás pedig arra való, hogy az ember kiszálljon a buliból, ha nem bírja tovább: az elkeseredett zöldfülűek ilyenkor kötik föl magukat a cellában. Végtére a börtön is olyan, mint az egész világ: csupa hülyeség, erőszak, halál, csak éppen odabenn szigorúbb keretek közé van szorítva. Meglehet, az ember lélekben sohasem szabadul ki a börtönből. Én is úgy élek, mint egy fogoly. A hátsó ablakon ugyan nincs rács, de elmenekülni sem lehet, mert a vészkijáró létráját már évekkel ezelőtt megette a rozsda, csak a tetőre lehet kimászni. Itt szokott őrködni Pansy, készen arra, hogy bárkivel megvitassa, szép dolog-e betörni valahová. De most nem is ez volt az érdekes, hanem hogy miként töltsem el az előttem álló napot. A falakon belül nem sok lehetősége van az embernek. Ezért van, hogy a testépítők jobban számon tartják a kilóikat, mint a manekenek. Számon kell tartani a mások érdekeit is - ha valakinek rálépsz a tyúkszemére, vagy akár csak megsérted, könnyen meghalhatsz. Aztán vagy kibírod, amit kapsz, vagy a padlóra kerülsz, így van ez idekint is, csak hát odabent már nem tudsz többé felállni, ha egyszer a padlóra kerültél. A vörös hajú nő jutott az eszembe: lám, ő kemény ember lehet. Minden ízében gyűlölte, amit a parkban kellett csinálnia, mégis megtette a gyerekéért. Helyesen cselekedett, és ettől az is helyes volt, amit én tettem. Gondoltam, nem látom soha többé. Nem is nagyon akartam, mert Floodot juttatta eszembe. Amíg Flooddal nem találkoztam, semmi sem érdekelt, csak a túlélés - precízen, tudományos alapon. Aztán neki is, mint a vörös hajú nőnek, szüksége lett egy kis segítségre, és engem ajánlottak neki. De mondhatom, mindvégig együttműködött, .nem hárította rám a dolgot. Flood is intézeti gyerek volt, mint én. - Mi egymásért születtünk, Burke - mondta nekem nem sokkal azelőtt, hogy visszatért a maga világába. Amíg nem ismertem, egész szépen elvoltam magammal: tudtam, mit kell tennem, és azt meg is tettem. Amibe bele sem kóstol az ember, az nem is hiányozhat neki. De Flood óta csak úgy repdes bennem a bánat, mintegy pillangó. Amikor éppen leszáll, muszáj valamit tennem, hogy felejtsek. Eszembe jutott az öreg Csont dala a dollárról, a centről, a nőről meg az időről, amit esténként dünnyögött a cellájában - ő azt mondta, "Maximális biztonsági blues" a címe. Nagyon nehezen viselte a mi nagyvárosi börtönünket. Többnyire nem itt ült, hanem odalenn Mississippiben a Parchman Farmon. Ez egy jó tizenöt hektáros börtönterület, falak nélkül. Falra nincs szükség, hiszen a puskagolyónál úgysem fut senki gyorsabban. Csont azt állította, hogy még fiatalkorában kapta a nevét, amikor a kockázás nagymestere volt, de mi azért hívtuk így, mert már vagy százévesnek nézett ki, és tényleg csupa csont és bőr volt. Csont még a régi iskolán nevelkedett, s mindig olyan alázatosan beszélt az őrökkel azon a vastag déli hangján, hogy azok fel sem fogták, mit is mond tulajdonképpen. Nem fogta fel az egyik fiatal városi fekete sem. Csont éppen a semleges zónák egyikén üldögélt az udvaron, pengette viharvert gitárját, és énekelgetett mellé. Odament hozzá ez a fiatal csóka a haverjaival, akik mind harcos afrikaiak voltak, nyomták az őshaza- rizsát, és politikai foglyoknak tekintették magukat. Hát én nem tudom, hogy aki öregasszonyok kirablásából él, az mitől forradalmár, de kell nekem mindent tudni? Engem Marx sosem érdekelt, legfeljebb a Grouchóban előadva. Namármost ezeknek a forradalmároknak a főnöke ragaszkodott hozzá, hogy mindenki a törzsi nevén szólítsa, és hát ezek a mai felvilágosult őrök ebbe bele is mentek. Odamegy, mondom, a fickó az öreg Csonthoz és előadja neki, hogy micsoda unalmas szemét, amit csinál, hogy egy seggnyaló Tamás bátya, meg minden. Csont meg csak pengeti tovább a gitárját, és rá se néz a csókára. Az udvaron megállt a levegő. Csak a súlyemelők nyögéseit lehetett hallani, a dobókockák zaját, meg Csont bánatos akkordjait. Aztán csattanást hallottunk. A gitár elhallgatott, mire mindenki zümmögni kezdett. A halál szele már megcsapta a börtönudvart, csak ezt az őrök még nem vették észre. Aki eddig üldögélt a foglyok közül, most az is felállt, és lassan tömeg gyűlt oda, ahol a csóka állt Csont gitárjával a kezében. - Ez a hangszer csak arra való, öreg, hogy rabszolgazenét játsszanak rajta - oktatta Csontot a csóka. - Mit szólnál hozzá, ha eltörném a térdemen? - Szépen kérlek, fiam, ne tedd - kérte szelíden Csont. A csóka a barátaira nézett bátorításra várva. Észre se vette a tömeget maga körül, csak arra gondolt, milyen hatalmas is ő. Láttam, hogy Csont mögött megindul Virgil, a cellatársam. Nem éppen úgy nevelték, hogy beleszóljon a feketék vitáiba, de az én akcióimat mindig támogatta, azt pedig tudta, hogy utálom ezt a Bagumit vagy mi a szarnak hívjákot. Nem a forradalmár rizsája miatt, bár azt se nagyon bírtam, hanem mert az eszméi nem gátolták meg abban, hogy megerőszakolja a fiatal srácokat, amikor behozták őket. De már hiába jeleztem Virgilnek. Az öreg gitár könnyedén széttört Bagumi térdén, akár egy fogpiszkáló. Az egyik felét magasra emelte, és vigyorogva nézett Csontra. Az öreg keze hirtelen megvillant, és a mosoly Bagumi ajkára fagyott, örökre. Mire az őrök elvergődtek odáig a foglyok sűrű sorain át, nem bírtak egyebet megállapítani, mint hogy egy görénnyel több indult el az Ígéret Földjére, bordái között éles reszelővel. Csontra, aki az összetört gitárral a kezében csöndesen zokogott, ügyet sem vetettek. A nyomozás kiderítette, hogy a gyilkosság egy kifizetetlen kártyatartozás miatt történt, a gitár pedig véletlenül tört el. Mikor ez történt, még nem ismertem Floodot; nem tudtam, hogy léteznek-e hozzá hasonló nők ezen a földön. Azt sem tudtam, hogy ha bekopogtat is hozzám a szerelem, nem marad sokáig. Nagyon elszomorodtam. Ilyenkor nem jó négy fal közt lenni. A börtönben persze hiába vágytam el a cellából. Viszont ott soha nem is voltam ilyen szomorú. Na, ideje kimenni valahová. 4. Lehívtam Pansyt a tetőről, bezártam az irodát, aztán lementem a garázsba. Néha, amikor ilyen szomorú vagyok, inkább itthon maradok és Pansyvel beszélgetek. De mostanában nem volt beszédes kedvében, mert tüzelt- nem akartam sterilizáltatni - és ha tüzel, nem lehet vele bírni, csaknem szétszedi az irodát. Még jó, hogy az irodának majdnem mindegy, különben is, a klienseim nem tartoznak a kényes ízlésű emberek közé. A kikötő környékén nagy volt a nyugalom. Csak néhány bánatos kurva sétálgatott erre, kifestett arcán üres tekintettel, néhány ostoba buzi, aki nem tudta, hogy az élet csak sötétedéskor indul be, meg néhány elkésett dolgozó. Michelle- t kerestem, de nem találtam; nyilván szabadnapot vett ki. Fontolóra vettem, ne menjek-e át Bronxba a Vakondhoz, de ma nem volt kedvem az izraeli dumájához. Folyton Izrael után sóvárgott, de esze ágában sem volt áttelepülni. No, akkor megyek Maxhez kártyázni. Már vagy tizenkét éve játszunk, és ő azóta gondosan vezeti a könyvelést - éppen tartozott nekem vagy negyven dollárral. De a raktárban nem találtam senkit. A Bowery és a Delancey sarkán megállított a piros lámpa épp elég hosszú időre ahhoz, hogy az egyik piás odajöjjön a Plymouthomhoz, egyik kezében egy piszkos ronggyal, másikban valami gyanús üveggel. - Nem segítene ki? - kérdezte. - Szeretnék összeszedni annyit, hogy hazautazhassak. - Hol vart az a haza? - tudakoltam. -Talán Oklahomában? Már nem emlékszem. - A haza ott van, ahol a pénz, testvér- mondtam, s adtam neki egy dolcsit. Az arca felragyogott. Hiába, ha nem is tudom az egész világot meghívni egy Coca-Colára, valakin mégiscsak segítettem. De ettől sem lett jobb napom. A Negyedik Utca és a C sugárút sarkán újabb lámpát kaptam. Az autórádióban Paul Butterfield énekelte a "Mi lenne, ha meghalnék?"-ot, s a zene kihallatszott a nyitott ablakon. Éppen rágyújtottam és gondolataimba mélyedtem, amikor meghallottam a csaj hangját: - Szereted ezt a szép szomorú zenét, hombre? - Felpillantottam: gyönyörű Puerto Ricó-i virág volt, selymes, hosszú, hollófekete haj, nagy fekete szem, vérpiros ajkak. Egy oszlopon gubbasztott a járda mellett, fényes fehér blúza közvetlenül a súlyos melle alatt volt megkötve, darázsderekán csábosán fénylett a bőre, majd eltűnt egy feszes rózsaszín torreádornadrág alatt. Magas sarkú cipőjével verte a taktust a forró aszfalton. - A blues az igazság, kislány - mondtam neki, mire ringó csípővel közelebb jött a Plymouthhoz: kíváncsi volt, mi szépet tud még mondani az idegen. Tizenöt éves volt? Harminc? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy szépsége elszáll, mint a pillanat. Minden szem rátapadt az utcán. Körülnéztem: az oszlop mellett, ahonnan leszállt, négy férfi ült. Figyeltek. Az én Puerto Ricó-i virágszálam nem volt kurva, csak bajkeverő. Ajkába harapva nekitámasztotta tökéletes csípőjét az autómnak. Csak egy percem volt rá, hogy elhatározzam magam, de gyorsan ment: nyilvánvaló, hogy a csaj nehéz dió, az ára egy párbaj a négy fiatal srác valamelyikével. Ezen az áron meg nekem nem kell. A fiatal vér forró, és könnyen túlcsordul. - Hogy hívnak, édes? - kíváncsiskodott. Nem mondtam meg neki. Elkaptam a kezét; vörösre lakkozott körme csillogott a nap fényében. - Ne öregedj meg soha, szép lány mondtam neki, megcsókoltam a kezét, és elhajtottam. Na, úgy látszik, ez nem az én napom. Ugye, ismerik ezt az érzést? Céltalanul hajtottam tovább, szólt a zene. Ez valamit segített, de még mindig nem volt elég jó. Na mindegy, átvészelem ezt a napot is, ahogy a többit átvészeltem. Elhajtottam a gyűjtőfogház előtt a híd irányába, talán segít a felemelő gondolat, mennyivel jobb szomorúnak lenni az utcán, mint szomorúnak lenni a börtönben, de néhány háztömbbel odébb ez a trükk is kifújt. Leparkoltam a Nevins sugárúton, cigarettát vettem, leültem a Plymouth motorházára, és rágyújtottam. Nem tudtam, merre menjek. Tanácstalanul figyelni kezdtem három öreg feketét a túlsó járdán. Az isten a megmondhatója, hány évesek lehettek. Télikabátban üldögéltek a nagy melegben, felfordított tejesládákon, körbe- körbeadtak egy palack bort, és felszabadultan csevegtek. Hiába, nem minden klubnak van ajtaja-ablaka. Aztán megpillantottam a négy punkot. Az öregek oldalán közeledtek. Fiatalok voltak és fehérek, azt a furcsa frizurát hordták, ami elöl rövid tüskés, hátul viszont hosszú, mindenféle színűre van festve és fölmered, mint egy taréj. Bőrmellényben voltak és fekete kesztyűben, amelyikből kilátszik az ember ujja. Az egyiknél egy sasfejes bot volt, benne valószínűleg tőrkés. Egy másik kutyanyakörvet viselt a nyakában. A sort a botos vezette, a többiek legyezőalakban szétszóródtak mögötte. Aztán a legnagyobbik átment a fal felőli oldalra, s ballal szurkálni kezdett a járókelők felé, akik nem győztek elugrálni előle - ezen aztán a többiek jókat nevettek. Amint a három öreghez értek, öklöző barátunk keményen mellbe vágta az egyiket, olyannyira, hogy le is esett a ládájáról. Felálltam és a zsebembe nyúltam a negyeddolláros göngyölegért, amit mindig ott tartok, hogy legyen miből parkolást fizetni, de mielőtt bármit tehettem volna, az öreg megrázta a fejét és talpra állt. Megdörzsölte arcát a két öklével, mélyet szippantott, s szabályosan horogütésre tartott kezekkel előrelendült. A nagydarab punk is föltette tessék- lássék a kezét, ahogy a televízióban láthatta, de nem volt esélye. Az öreg úgy hajtotta el egy teherautó oldaláig pontos, gyomorra és arcra mért, erős, váratlan ütésekkel, mint egy gyalogbékát. Látszott, hogy valaha profi volt. A punk aztán összerogyott, mire az öreg megfordult és elvonult, mintha a ring sarkába menne. Az utca csöndes volt, de a bódékból és bárokból csak úgy csilingelt az öröm. A leütött punk még mindig az utcán hevert, a cimborái már régen leléptek. Hát igen, ahogy várni lehetett. Az öreg harcos ismét békésen trécselt a ládákon a haverjaival. Amikor megszólalt neki a gong, tudta, mit tegyen. Lehet, hogy beszélni már nem beszél róla, de csinálni még bírja. Mikor újra odanéztem, már a leütött punk is eltűnt. És elmosták az én bánatomat is. 5 perccel múlt tizenegy óra, mikor beálltam a Plymouthszal a Flatbush sugárúti benzinkúthoz. Szóltam a kutasnak, hogy töltse tele. Figyeltem a gazembert, amint a végén még lecsorgat huszonnyolc centnyi benzint a kocsim oldalán, csak hogy ne kelljen számolgatnia a visszajáró pénzt. Amikor odajött az ablakhoz, megkérdeztem: - Julio?- mire hátrafelé intett. Mielőtt kérhette volna a pénzét, startoltam. A kút mögé kanyarodva megláttam a fehér Coupe de Ville- t. Máris tudtam: Julio egy strómanját küldte el maga helyett a pénzzel; így találja elegánsnak. A fehér Cadillacnek le volt tekerve az ablaka - a sofőr észrevette a Plymouthot, s kinyitotta az ajtaját, még mielőtt megállhattam volna. Most sem ért meglepetés: huszonöt év körüli csicsi* volt, ondolált hajú, napbarnított arcú, sötét szemüveggel, fehér, félig nyitott selyemingben, mely alól kilátszott aranylánca; szűk sötét nadrágban, fényes rövid szárú fekete csizmában, Ingujját feltűrte, így láthattam izmos alkarját, egyik csuklóján egy vastag arany karperecet, a másikon egy vékony aranyórát. Tiszta A1-es kinézete volt. Kilépett a Caddyből, döngve becsapta maga mögött az ajtót, és peckesen odalépdelt hozzám. - Maga Burke? - érdeklődött. - Én - feleltem kurtán. Nem társalogni jöttem ide. - Van valamim a maga számára. C. úr küldi. Kinyújtottam a bal kezemet, miközben a jobbat úgy tartottam, hogy ne láthassa. - Van nálam tíz lepedő - mondta, megveregetve mellényzsebét. Nem szóltam rá semmit- láttam, hogy valami csípi a csőrét de hát az nem az én gondom. Bebámult az autóba, az arcomat fürkészte. Aztán kibökte, amit akart: - Maga nem is látszik olyan kemény fickónak. Nem tudom, mit dolgozott az öregnek, de biztosan én is meg tudtam volna csinálni. - Kérem a pénzemet - mondtam udvariasan. - Nem azért hajtottam el idáig, hogy hallgassam a maga rizsáját. - Á, szóval nem akar meghallgatni, mi? Pedig a pénz beszél, nem? - Nem tudom, fiam. De az a pénz, ami magánál van, jobb, ha nem beszél, hanem sétál. Értve vagyok? - kérdeztem, s a nagyobb nyomaték kedvéért néhányszor szétnyitottam és összezártam a tenyeremet. A csicsi levette a napszemüvegét, és ráakasztotta a nyakláncára. Nem tudtam, mit akart megjátszani, hogy azon gondolkodik, tényleg ne adja oda nekem a pénzt, vagy hogy gondolkodik-e egyáltalán. Egyszer csak elszánta magát és átadta a borítékot, szó nélkül, noha láttam rajta, hogy valami még a begyében van. Én is szó nélkül a hátsó ülésre dobtam a borítékot, hogy legyen végre min gondolkodnia. Indítottam. - Hé! - szólt rám. - Várjon egy percet! - Tessék? -ööö... nézze. Ha segítségre van szüksége a munkáihoz... érti. Nekem mindig jól jönne egy kis zsuga, érti? - Nem - feleltem faarccal. - Hé, meg se akar hallgatni? Nekem már van rutinom az ilyesmiben, érti? - Kisfiam - mondtam neki -, te még meg se születtél, amikor engem már köröztek - azzal ismét indulni kezdtem. A csicsi újfent a zsebébe nyúlt, de most egy pisztolyt húzott elő, és bedugta a kocsi ablakán. Szilárdan tartotta a kezében, tizenöt centire az arcomtól. - Állítsa le a motort, az istenit! Most szép nyugodtan végighallgatja, amit mondok! Nem vagyok valami koszos nigger, hogy csak így elhajtson! Figyeljen ide! Ránéztem, de nem szóltam semmit. Mit is mondhattam volna? Szegény Julio olyan kisfiút küldött hozzám, aki veszélyes balhiedelmek rabja. Hiába, nehéz manapság jó munkaerőt találni. - Elvárok magától egy kis tiszteletet, érti? - fenyegetett a csicsi. - Maga semmivel se jobb nálam. - Dehogynem - feleltem nyugodtan és barátságosan. Jobb vagyok, mert először gondolkodom és csak azután cselekszem. Most neked kellene gondolkodnod egy kicsit, fiam. Gondolj csak bele: én egyedül jöttem ide. Ha meghúzod a ravaszt, hogyan jutsz ki ebből az utcából? Ha kijutsz, mit mondasz az öregnek? Gondold mindezt végig, és aztán mondd el, amit akarsz. A csicsi megpróbált gondolkodni úgy, hogy közben nem ereszti le a fegyvert. De ez meghaladta a szellemi kapacitását. A pisztoly megremegett a kezében, és ő úgy nézett rá, mintha az hagyta volna cserben. Mikor újra a szemembe nézett, megpillantotta a jobb kezemben a lefűrészelt csövű puskát. - No mondjad csak- unszoltam. - Hallgatlak. - De hiába.- Tudod, hogy kell azt az izét megtölteni? - kérdeztem tőle. Vagy azt valaki más csinálta meg neked? - Tudom - motyogta. - Akkor ürítsd ki, gyermekem. De lassan ám, különben az aranyláncod a hátadon fog kijönni. Fölfelé tartotta a pisztolyt, és egyenként kipottyantotta belőle a golyókat. Alig ütöttek zajt, amint leestek. Ebben az utcában olyan sok a nedves szemét, hogy azt se igen lehetne meghallani, ha egy páncélszekrényt dobnának le a tizedik emeletről. - Figyelj rám - magyaráztam neki olyan ünnepélyesen, mint egy temetkezési vállalkozó. - Most hibát követtél el. Mielőtt újabb baklövést követnél el, jobb ha megírod a végrendeletedet. Világos? Nem szólt, csak bólintott. Lám, tanulékony a fiú. Ráléptem a gázra, és a Plymouth kihúzott az utcából. Irány haza. Mire elértem a Flatbush sugárútig, ki is állt a kezemből a remegés. A Plymouth lassan csörgött lefelé az Atlantic sugárúton. Nem ez volt a leggyorsabb út Brooklynba, de ez volt a legnyugalmasabb. Érdeklődéssel szemléltem a csomó régiségboltot és divatos éttermet, amelyet az elmúlt hónapokban nyitottak - a piásokat megtérítő központok és templomocskák háttérbe szorultak. Az új "forintos oldal" egészen a Flatbushtól a brooklyni gyűjtőfogházig tart, s tele van mindenféle juppi- bolttal, ahol a földszinten esetleg ötvenféle sajtot árulnak. Némelyik boltban még lehet bort kapni, de olcsó dobozost már nem. Mindazonáltal a helyi aljanép még nem értesült a környék újjászületéséről, így aztán nem a legjobb ötlet errefelé kóborolni sötétedés után. Befordultam az Adams utcára, a Brooklyn-híd felé. Lassan már derengett a nap a szmogfüggönyön át. Ahol éppen hajtottam, jobbra esett a polgári, balra a büntető bíróság - jól is van ez így, nem kell messzire vinni azokat a gyerekeket, akikkel a családgondozók már nem bírnak: jöhet az utca túloldalán a börtön. A rikkancs fiú a hídra felvezető út középső sávjában állt. Egyik hóna alatt újságköteget szorongatott: ő itt próbál szert tenni tisztességes jövedelemre. Azok az autósok, akik ismerik a dörgést, dudálnak egyet, kinyúlnak az ablakon, mire a srác odaszalad, átnyújtja az újságot, elveszi az aprót és megy tovább új kuncsaftot keresni. Olykor-olykor egy rendőrautó elzavarja melegebb tájakra, de ez ritkaság. Ráhajtottam a balra fordulók sávjába, köpve a jelzésre, mint mindenki más. Dudáltam, mire a gyerek odajött. Leengedtem az ablakot, és alaposan megnéztem magamnak: fekete srác, lehet vagy tizenöt éves, erős felépítésű, afrofrizuráján tengerészsipkát hord. Intettem neki, hogy nem kell a Daily News-ja. - Roscoe kinn van ma? - kérdeztem tőle. - Ja, kinn. Dolgozik. Amoda által, ni. Úgy időzítettem, hogy elkapjam az autóval a pirosat. Figyeltem a srácot, amint elszalad Roscoe-hoz és szól neki, hogy kuncsaftja érkezett. A rádióban arról szóltak a hírek, hogy már megint halálra vertek egy gyereket a városban, ezúttal Bronxban. Annyi az ilyen eset manapság, hogy nemsokára már csak a strigulákat húzogathatjuk. Váltott a lámpa. Előrehúztam a Plymouthszal, míg meg nem pillantottam Roscoe- t a záróvonalon, egyik kezében egy halom újsággal, nyakában egy nagy vászonzsák. Roscoe egyébként megvan már harmincéves; kiöregedett a rikkancskorból. Az autómat rögtön felismerte, de alaposan szemügyre vette, hátha nem én ülök benne. - Parancsol újságot, uram? - Igen, egy Wall Street Journalt kérek - feleltem, s feléje nyújtottam egy húszdollárost. - Mindjárt, mindjárt - tüsténkedett. - Van itt egy valahol azzal kotorászni kezdett a zsákban. Én közben alaposan körülnéztem; tudtam, Ő is azt teszi. Sehol semmi veszély. Bal kézzel kinyúltam az újságért, amelyet Roscoe húzott elő a zsákból, ugyanakkor átadtam neki a húszast, míg jobb kezemmel beleejtettem a puskát a zsákba. Hála a jó istennek, működött a gravitáció. Roscoe-t tényleg Roscoe-nak hívják; neki legalább a neve becsületes, ha a jövedelme nem is az. A tegnapi újságot magam mellé raktam az ülésre, és megkönnyebbülten indultam tovább a kínai negyed felé. Nem szívesen viszek át fegyvert a városhatáron. A kínai negyed most kezdett éledni: suhancok toltak friss zöldséggel megrakott kordékat, idős asszonyok láttak munkához a népnyúzó munkahelyeken. A Boweryn láttam Hobart Chant fekete Bentley- jében: mintegy vérnyomot követő cápa a tengervízben. Errefelé még a gengszterek is korán kelnek. Megérkeztem Mama vendéglőjéhez, és az ablakra néztem. A fehér sárkánymintás függöny be volt húzva, tiszta hát a levegő. Befaroltam a szűk mellékutcába, és leparkoltam a megszokott helyen, egy kínai nyelvű felirat alatt, amely azt adta tudtára mindenkinek, hogy itt parkolni tilos. Engem nem zavart a felirat, hiszen Max műve volt. Úgy mentem be a konyhába, mint mindig. Mikor kinyitottam az ajtót, a Mama egyik állítólagos szakácsa csöndesen benyúlt a köpenye alá, de mikor meglátta, hogy én vagyok az, fegyvertelenül húzta vissza a kezét. Bementem az étterembe, magamhoz vettem a News reggeli kiadását, és leültem a törzsasztalomhoz, közvetlenül a konyha mellé. Miután senki sem jött oda az asztalomhoz, hogy pincért alakítson, tudtam, hogy a Mama ott van valahol. Átfutottam az előző esti yonkersi galopp eredményeit. Újságomra árnyék vetődött: felnéztem. A Mama állt előttem, úgy, ahogy mindig: mintha egy ötvenes évekbeli szépségszalonból szalasztottak volna. Fényes fekete haja nett kontyba fésülve hátul, magas galléros, egyszerű kék selyemruhát viselt, mely csaknem a földig ért, ajka sötétre rúzsozva, nyakában jade nyaklánc. Nem lehetett megállapítani, hány éves: valahol ötven és kilencven között. - Hát itt vagy Burke? - szólított meg. - Enni akarsz? - Enni is, meg Maxszel is szeretnék beszélni. Mama. Itt van? -Tudod, Burke, hogy Max kerül engem, mióta összeállt azzal a bárnővel. Tudod, azzal a vietnamival. - Igen, ismerem. - Nem jó ez így. Burke. Az a lány elvonja őt a munkától. Már nem olyan megbízható, mint volt. - Ugyan. Mama. Nincs Maxszel semmi baj. - Tévedsz, Burke. Nagyon is sok baj van vele. Bajom van nekem, baja van neki, lehet, hogy még neked is lesz. - Majd beszélek vele - nyugtattam meg. Untam már kicsit ezt a lemezt. - Beszélj csak. Rám nem hallgat. - Jól van. Van savanyú-erős? Ám hiába említettem a Mama kedvenc levesét, ez sem derítette jobb kedvre. A Mama vérbeli üzletasszony. Ő persze nem volt jelen, amikor Max találkozott a lánnyal. Én igen. Az egyik megszokott stratégiánkat alkalmaztuk aznap este a metrón. Én végignyúltam három üres ülésen az Üdvhadseregtől kapott öltönyömben és szakadt kalapomban. Max velem szemben ücsörgött egy esőkabátban, hajnali munkába utazó szakácsnak álcázva magát, a Vakond meg a kocsi túlsó végében ült, vastag szemüvegén át tanulmányozva, holmi "elszámolásokat" egy zsíros papíron. A dokumentumok, melyeket kézbesítenünk kellett, az én zakómba voltak bevarrva. Na már most az ilyesféle akcióknál sohasem hordok magamnál fegyvert. A Vakondnál ugyan volt elég robbanóanyag ahhoz, hogy az egész vonatot a levegőbe röpítse, mégsem volt annyira veszélyes, mint Max puszta kézzel. Nekem nem kellett különösebb álcázás ahhoz, hogy vén piásnak látsszak. A Vakondnak sem kellett alakoskodnia: ő úgy buggyant, ahogy van, az a fajta, akivel senki sem kezd el szemezni a metrón. Max viszont némi mimikával figyelemre méltóan meg tudja öregíteni magát. Most is ezt tette. A megállapodás így szólt: ha engem kezdenek el zaklatni, tűröm, egészen addig, amíg nem fenyeget komoly sérülés, vagy az, hogy elveszik tőlem az iratokat. Ha a Vakondba kötnének bele, Max azonnal közbelép, én nem teszek semmit. Ha viszont Maxba kötnek bele? Nos, akkor nekem és a Vakondnak semmi tennivalónk nincs. Úgyis mire beavatkozhatnánk, az incidens már lezajlott. Aznap éjjel nem utaztunk egyedül. Először a Tizennegyedik utcánál beszállt egy sárga lány. Piros bélésű fekete köpenyt viselt, alatta fehér selyemruhát. A köpeny egészen a nyakáig be volt gombolva, de a szoknyája hasítéka jóval a térdén felül ért. Igencsak ki volt festve, különösen a szeme alatt, és magas sarkú cipőt hordott. Akár egy mellékszereplő valamelyik külvárosi produkcióból. Merev tekintettel nézett rám. Maxre és a Vakondra ügyet sem vetett. Feszesen, összezárt térddel ült, kezét az ölében nyugtatta. Tekintete nem árult el semmit. Így négyesben utaztunk egészen a Brooklyn szívéig, ahol beözönlőtt a farkascsorda. Két fehér kölyök meg egy Puerto Ricó-i, egyformán öltözve: bőrcipő, rövid ujjú kalikó zeke, levágott ujjú kesztyű, szegekkel kivert karperec, vastag öveken csüggő láncok. Gyorsan felmérték a terepet, s jól megnézték maguknak a lányt. Ám úgy tűnt, most pénzre utaznak, nem szórakozásra. Egészen kevés pénzre, amit könnyen meg lehet szerezni egy dolgozótól. Ezért Maxet választották. Gyorsan körülvették, rám ügyet se vetve. Ketten melléültek, a harmadik megállt vele szemben. Nyilván ő volt a vezér. - Hé, Papa! Nem adnál egy húszast egy kávéra? Senki sem nevetett. Nem viccből volt mondva. Max nem felelt - egyrészt, ugyebár, süketnéma, másrészt meg sohasem szokott törődni az ilyesfajta férgekkel. Kalapom karimája alól lopva a Vakondra pillantottam. A metrókocsi sárga fényét állhatatosán visszaverte vastag szemüvege, amint elszámolásaiba mélyedt. Egy pillanatra sem nézett föl. Mellesleg a görények rám sem figyeltek, csakis Maxszel voltak elfoglalva. Az egyik fehér fiú megfogta Max kabátját, megpróbálta talpra állítani, de ez nem sikerült neki. Láttam, hogy dagadnak az izmai, de mintha egy horgonyt próbált volna meg felhúzni szabad kézzel. A másik két féreg erre izgatottan felpattant, és a Puerto Ricó- i rászólt Maxre: Ide a lóvét, öreg! - Az egyik fehér srác kuncogni kezdett, és a zsebéből előhúzott egy olcsó rézbokszert. Szép lassan felhúzta, majd ütögetni kezdte vele a tenyerét. A Vakond egy pillanatra felnézett, de Max a füle botját sem mozdította. A bokszeres gyerek tovább kuncogott, a másik fehér kölyök egyre Maxet próbálta felállítani, a Puerto Ricó- i meg fenyegetőzött. Mindezt elég ráérősen csinálták. Ekkor felállt a lány. Hangosan kopogott a tűsarka a padlón, ahogy elindult a férgek felé. De nem is néztek rá, amíg meg nem szólalt: - Hé! Hagyjátok békén az öreget! Akkor odafordultak, s magára hagyták Maxet: izgatta őket az új préda. Először a Puerto Ricó- i gyerek szólalt meg: - Kopj le, szuka! Nem a te dolgod! De a nő csípőre tett kézzel tovább közeledett feléjük. Most már a farkascsorda hátat fordított Maxnek, és megindult a nő felé. A bokszeres gyerek még mindig kuncogott, és a tenyerét csapkodta. A lány a három fiú közé sodródott. Amikor az egyik fehér gyerek kinyúlt felé, föltápászkodtam, és "részegen" nekiestem. Hirtelen felém fordult, csuklóján villantak a rézszögek. Gyöngén, piásan fölemeltem a karomat, hogy elhárítsam az ütést, miközben a lány karmolni készült, a Vakond pedig benyúlt a zsákjába. De nem volt szükség semmi ilyesmire: Csendes Max ledobta az esőkabátját, mintegy levedlett bőrt, s támadásba lendült. Alig bírtam szemmel követni: egy reccsenés, és a Puerto Ricó- i kölyök magatehetetlenné vált; egy rúgás, és az egyik fehér gyerek olyasféleképpen hörgött egyet, mintha üvegdarát préseltek volna át a tüdején; egy ökölcsapás, és a bokszeres gyerek arca felhasadt, mint egy túlérett görögdinnye a kánikulában. A metró- kocsiban csend lett; a szerelvény zavartalanul haladt a következő állomás felé. A Vakond kivette a kezét a zsákjából, és újfent a papírjaiba mélyedt. A három görény a padlón feküdt, csak a Puerto Ricó-i volt annyira magánál, hogy nyögni tudjon, de neki is véres hab buggyant ki a száján. A lány halottsápadtan, döbbenten állt, kezét leeresztette. Csendes Max a szemébe nézett, és mélyen meghajolt előtte. A lány lélegzet- visszafojtva viszonozta a meghajlást. Aztán csak bámultak egymásra, nem láttak semmi mást. Max intett nekem, hogy álljak föl, aztán a szájára mutatott, majd megint rám. A sárga nő szeme egy pillanatra megvillant, de láttam rajta: a történtek után különösebb meglepetés már nem érheti. Finoman együtt ringott a vonat ütemével, könnyedén egyensúlyozott tűsarkú cipőjén, sötétre lakkozott körmű kezét a csípőjén tartotta. Érdeklődve figyelte, amint az öreg piás leveszi koszlott kalapját és lesimítja borzas üstökét. Ha újabb drámai átalakulást várt, ezúttal csalódnia kellett. Míg a vén szakács és az igazi Csendes Max között zongorázni lehetett a különbséget, én alig- alig különböztem egy lerobbant iszákostól. Mindazonáltal én is meghajoltam. - Fivérem nem tud beszélni, s nem is hall. De szájról tud olvasni, és az ismerőseivel tökéletesen megérti magát. Szeretne az én segítségemmel beszélni önnel. Megengedi? A nő magasra vonta szemöldökét, de nem szólt semmit, csak bólintott. Nekem máris rokonszenves volt. Max a lányra mutatott, s három ujjával kört formált. Gyöngén megkopogtatta szívét, meghajolt, bal kezével a levetett, kopott esőkabát után nyúlt, fölemelte, majd másik kezével megérintette mindkét szemét, aztán ismét a szívéhez nyúlt. - Fivérem azt mondja, hogy maga igen bátor nő, mert ilyen veszedelmes emberekkel szemben kész volt megvédelmezni azt, akit védtelen öregembernek hitt. A lány megköszörülte a torkát, szája félmosolyra húzódott. Megszólalt ugyanolyan ünnepélyes hangnemben, mint én, enyhe francia akcentussal: - A maga fivére nem az, akinek mutatja magát. Max erre lazán oldalba rúgta az egyik férget a padlón, miközben le sem vette a szemét a nőről. Mintha egy borda megrepedt volna. Max újra a szeméhez nyúlt, aztán megcsóválta a fejét, kidüllesztette a mellét, egész testéből valahogy erőt sugárzott, és felém fordult. - Fivérem azt mondja, hogy egy féreg képtelen felismerni az igazi férfit - tolmácsoltam a lánynak. Ő még mindig azzal a félmosollyal kérdezte: - És egy igazi nőt föl tud ismerni a féreg? Max kivette a zsebemből a napszemüvegemet- tudja, hol tartom - és fölrakta. Úgy tett, mint egy bottal tapogatózó vak, aztán levette a szemüveget, és mosolyogva mindkét kezét kinyújtotta a lány felé. - Fivérem azt mondja, hogy egy ilyen nőt még egy vak is észrevesz - fordítottam, s a lány mostmár igazán elmosolyodott, mielőtt még a mondatot befejezhettem volna. Hát így ismerkedett meg Max Immaculatával. A Mama számára Immaculata csak egy kis "bárnő" volt-ezt a kifejezést használta a kurvától a hostessig minden nőre, akit megvetett. Ami a származást illeti, már vietnaminak lenni is elég borzasztó, a kevert vérről jobb nem is beszélni. Mindez persze csak Max miatt volt érdekes: a Mama szerint egy igazi harcosnak nincs szüksége nőre, legfeljebb olykor-olykor az ágyban, alkalmi szeretőként. Nem tudom, a Mama honnan szerezte az értesüléseit, hiszen a jelek szerint ki sem teszi a lábát a vendéglőjéből. Azt is tudta, hogy Max egy Division utcai raktárépület hátulsó részében él, ahol szentélyt rendezett be magának az emeleten. Csakhogy most már nem egyedül lakott ott. A Mama ezt nem helyeselte, mert szerinte a turbékolás nem tesz jót az üzletnek. Ami a "bárnőt" illeti, Immaculata valóban egy manhattani bárban volt hostess, mielőtt Maxszel összejött volna. Eredeti foglalkozása pszichológus volt, de a diplomáját Franciaországban szerezte, amit itt nem ismertek el. Mindazonáltal láttam egyszer dolgozni, amikor átugrottam a raktárba Maxért. Behajtottam a Plymouthszal az első emeleti garázsba - üres volt, mint mindig. Kiszálltam az autóból, bezártam a garázsajtót, és nyugodtan várakoztam. Ha Max itthon van, nemsokára megjelenik. Ha egy-két percen belül nem bukkanna föl, krétával üzenek neki a falon. Balról csettintést hallottam: ott állt Max. Ujját az ajkára tette: csendben kell tehát maradnom. A kocsi ajtaját nyitva hagytam, és követtem Maxet az emeletre. Végigmentünk a szentélye mellett húzódó keskeny pallón. Mikor elértünk a templomajtó mögötti falhoz, Max felnyúlt és elhúzott egy függönyt. Egy csak kívülről átlátszó üvegen át betekinthettünk egy helyiségbe, amely mintha gyerekszoba lett volna: gyerekbútorok, színes falak, játékok szerteszét. Immaculata egy asztalkánál ült, vele szemben egy kislány, lehetett vagy négyéves. Mindkettőjüket profilból láttuk. Úgy tűnt, mintha babáznának. Megvontam a vállam és feltartottam a két tenyeremet, kérdezvén Maxet: "Ez meg mi?" Meglapogatta maga előtt a levegőt, majd a szemére mutatott: "Légy türelemmel, és figyelj!" Az asztalon négy baba feküdt. Kettő nagyobb volt az átlagos játékbabánál, a másik kettő viszont jóval kisebb. Ruházatukból és hajukból ítélve kettő fiút, kettő lányt formázott. Immaculata az asztal egyik szélére tette a babákat, és láthatóan nagyon türelmesen kérdezett valamit a kislánytól. Az, kézbe vette az egyik kisebbik babát és lassan, kelletlenül vetkőztetni kezdte. Aztán ezt abbahagyta, kezébe vette a nagy fiúbabát, és megsimogatta vele a kislánybaba fejét. Az utóbbi kicsit elhúzódott a simogatás elől, de csak alig. Aztán a férfibaba segített a kislánybabának levetkőzni, majd kigombolta a saját sliccét. Alatta fehér alsónadrág volt. A kislány levette ezt is, s előtűnt a pénisz és a here. A kislány most a lánybabát közelebb tolta a férfibabához, közben próbálta meg-megemelni az utóbbinak a péniszét, de az mindig lehanyatlott. Végül a kislánybaba száját odaillesztette a férfibaba hímvesszejéhez. Eltelt néhány hosszú-hosszú másodperc, aztán a kislány elhúzta a lánybabát a férfibabától, lefektette arccal az asztalra, a férfibaba ugyanakkor visszahúzta az alsónadrágját és "elsétált". A kislány elsírta magát. Immaculata nem mozdult, de valamit mondott neki. Nem tudom, mit, mert semmi sem hallatszott ki a szobából. Immaculata kinyújtotta a kezét. A kislány megfogta, s hagyta, hogy Immaculata odahúzza magához, az ölébe ültesse és átkarolja. Addig beszélt, amíg a gyerek rá nem bólintott valamire. Ekkor Immaculata lerakta a kislány elé az asztalra a férfibabát. A lány megragadta, elkezdte rázni, és valamit kiabált. Az arca eltorzult a haragtól. Dühösen tépni, cibálni kezdte a babát, amelynek le is vált az egyik karja. A kislány a karra nézett, aztán Immaculatára, aki bólintott. A gyerek letépte a baba másik karját is, ujjával megfenyegette a babát, mondott neki valamit, majd újból sírva fakadt. Max intett, hogy kövessem. A szentélyre mutatott, és jelezte, hogy ott hátul várjam meg. Átsétáltam a szentélyen, vigyázva, nehogy rálépjek a fapadlóra festett fekete háromszögre, egészen a hátsó lépcsőig, onnan pedig a kis szobába, amely a raktár mögötti sikátorba nyílt. Az ütött-kopott íróasztalhoz léptem, és elővettem belőle a mi végtelen rabló- römipartink legutóbbi eredménylistáját. A hátsó ajtón egy koppanás hallatszott, még egy, majd három rövid és gyors. Ez Max: kinyitottam az ajtót és beengedtem. Ha előbb jött volna a három rövid és utána a két hosszú, akkor, pisztoly lett volna a kezemben. Max Immaculatával együtt lépett be. A lány úgy üdvözölt most is, szertartásosan, mint mindig: összetette a tenyerét, és fejet hajtott. Leült velem szembe az asztalhoz. Max mögém állt, hogy olvashasson a szájáról. - Mi volt ez? - kérdeztem Immaculatát. - Mi validációnak hívjuk. Burke. - Az meg mi? - A kislánynak kankója van. Az csak nemi érintkezés útján terjed. Nekem azt kellett kitalálnom, pontosan hogyan szerezte szegény. - És most megmutatta neked? - Igen. A nagy baba az apja. Erre azért van szükség, mert sok kisgyerek nem képes rendesen elmondani, hogy mi történt vele. Nem is ismerik a megfelelő szavakat. - Még sosem láttam ilyen babákat. - Ezeket úgy hívjuk, hogy anatómiailag pontos babák. A ruhájuk alatt arányos méretű nemiszervek is vannak. Ez különösen akkor fontos, ha a gyerek nem tud beszélni. - Úgy érted, akkor, ha túl kicsi? - Nem feltétlenül. Az, akit láttál, már majdnem hatéves. De az apja a lelkére kötötte, hogy amit együtt szoktak játszani, az a kettejük titka, és nem beszélhet róla senkinek. - És hogy vette rá? Megfenyegette? - Nem. Az igazság az, hogy ezek a vérfertőző pasasok többnyire nem élnek fenyegetéssel, amíg a gyerek ilyen fiatal. A gyerek ugyan ösztönösen érzi, hogy valami nem stimmel, de a bűntudata miatt nem szól róla senkinek. - Mi volt az a dolog a végén - úgy értem, a baba karjaival? - Aminek nyilván te is láttad: düh. Ezek a gyerekek nagyon haragszanak arra, aki bántja őket. És néha arra is, aki elmulasztotta megvédelmezni őket. A terápia egyik fontos célja éppen az, hogy megértessük velük: szabad dühösnek lenni, szabad nemet mondani. A babák karja és lába csak tépőzárral van odaillesztve, ezért a gyerekek könnyen szétszedhetik őket - aztán akár megint össze is rakhatják, ha ugyan eljutnak odáig. - Ez a kislány nem él együtt az apjával? - Nem, az anyja neveli. A vérfertőzésre olyankor kerül sor, amikor meglátogatja az apját. - Akkor most megtiltják a láthatást? - Nem tudom, ez a bíróság dolga. Az anya figyelt föl arra, hogy valami nincs rendben, és orvoshoz vitte. Nem tudta, mi lehet a baj, csak azt, hogy valami van. Az orvos nem talált a világon semmit - eszébe sem jutott, hogy nemi betegségre gyanakodjon. A helyes diagnózist csak hetekkel később állapították meg, amikor az anya bevitte a gyereket az ügyeletre valami folyás miatt. A kislányt terápiára küldték, ahol megtanítják az érzelmi önvédelemre. Én is ott dolgozom, erre a gyakorlatra szükségem van ahhoz, hogy elismerjék a diplomámat. Amit most láttál, előgyakorlat volt ahhoz, amikor majd pszichológus jelenlétében szembesítik az apjával. Most már tudja, hogy nyugodtan ellentmondhat neki, úgyis meg fogják védeni. - De miért van arra szükség, hogy egyáltalán találkozzon még azzal a görénnyel? - Jó kérdés- felelte Immaculata. - Azért, mert a gyereknek valahogy tudatosítani kell a dühét, vagyis feldolgoznia és levezetnie magában. Ez szükséges ahhoz, hogy úgy érezze: ismét kezében tartja a saját sorsát. A pszichológus felügyeletével lezajló találkozás az ő kedvéért történik, nem az apjáért, bár mellesleg el lehet kezdeni az apa kezelését is. - És mi lesz, ha kereken letagadja az egészet? - Először mind azt teszik. De végül aztán be szokták ismerni szép lassan, bár megpróbálják mindenfélével mentegetni magukat. - Például? - Hát, hogy lényegében a gyerek kezdte a dolgot, vagy, hogy ez nem is olyan nagy bűn, csak így akarta kimutatni a szeretetét, meg minden ilyesmi. - Micsoda baromság! És azt megvizsgálják, hogy kankója van-e? - Igen, de az esetleg nem bizonyít semmit, mert ha orvoshoz fordul, a tüneteket egy nap alatt meg lehet szüntetni. De a bíróság előtt latba fog esni az én validációm is. - És mondd, meg lehet gyógyítani az ilyen pasasokat? - Nem tudom. Ez még vitatott kérdés a szakmában. - Hát, ha engem kérdezel, én a vérfertőzéshez nem értek, de azt tudom, hogy a liliomtiprók általában javíthatatlanok. - Lehet, nem tudom. Én csak az áldozatokkal foglalkozom. Max átment Immaculata háta mögé, és összeszorított öklét megrázva mutatta, mennyire büszke a kedvesére. Az felnézett rá, s azonnal megállapítottam: na, ma sem fogunk már römizni... A viszony valószínűleg teljesen megromlott volna Immaculata és a Mama között, ha Max el nem hozza a kedvesét az étterembe egyik este. Az ünnepélyes alkalom tiszteletére egy nagyobb hátsó asztalhoz ültünk. A Mama vendéglője nem légkondicionált, deha az, akkor is izzott volna a levegő. Mamának volt annyi esze, hogy nyíltan ne sértegesse Immaculatát, így aztán csak csöndesen vívták a maguk finom kis párbaját, ahogy az igazán fineszes nők szokták. Mama egyik banditája behozta hatalmas tálban az első fogást, a savanyú-erős levest. A Mama egy biccentéssel felszólította Immaculatát, hogy osszon mindenkinek - elvégre ez egy "bárnő" feladata, nemde? Immaculata rezzenéstelen arccal magához vette Max tányérját, és tisztességes adagot mert neki, ügyelve arra, hogy a sűrűjéből is bőven jusson belé. A Mama ezt mosolyogva szemlélte, de olyasféle mosollyal, amilyennel a halottkém néz a friss hullára boncolás előtt. - Előbb a férfiaknak adsz, kínai szokás szerint? - Nem kínai szokás szerint, Mrs. Wong, hanem ahogy én szoktam. És nem a férfiaknak, hanem, Maxnek. Nekem ő az első. - Értem. Nyugodtan hívjál Mamának, mint mindenki más. Immaculata bólintott, de a Mama még nem fejezte be a mondókáját. - Milyen név ez az Immaculata? Jól mondom? Vietnami? - Ezt a nevet az apácák adták nekem, amikor a franciák ott voltak a mi országunkban. - De a te országod Vietnam, igaz? - Igen - felelte mereven Immaculata. - Az apád és az anyád is vietnami? - kérdezte a Mama. - Nem tudom, ki volt az apám - felelte Immaculata -, de azt tudom, hogy maga mire kíváncsi. Halotti csöndben ültünk. Max a Mamára szögezte a tekintetét - szegényke átvészelt két világháborút, de még sohasem volt közelebb a halálhoz, mint most. Max merev ujjal az arcomra mutatott, majd széttárta a kezét: erre a kérdésre muszáj volt felelnem. - Nem - mondtam -, én sem tudom, ki volt az apám. És akkor mi van? Max összedörzsölte a két tenyerét: "Erről ennyit." Ám Immaculata nem hagyta annyiban a dolgot. - Szeretné tudni, milyen nemzetiségű volt az apám? - kérdezte a Mamától. - Nem, miért érdekelne engem? - Mert úgy gondolja, hogy ebből valamit megtud rólam. - Én már eleget tudok rólad - vágta rá a Mama. - Éspedig? - kérdezte Immaculata. Nőttön nőtt a feszültség. Mama meghátrált. - Tudom, hogy szereted Maxet mondta. - Ez nekem elég. Én is szeretem Maxet, mint a fiamat, érted? Burke-öt is, ő is a fiam. Egyik fiam nem olyan, mint a másik. És akkor mi van? - Azt hiszem, most már értjük egymást - mondta Immaculata, és a Mama rábólintott. - Ezután Mamának hívsz? - kérdezte. - Igen, te meg engem Macnek, rendben? - Rendben - felelte a Mama. A béke megköttetett, legalábbis arra az esetre, ha Max is jelen van. Ha nem volt kéznél Max, így kénytelen leszek a Mamánál hagyni a zsozsót. Persze mindegy is, ha bekasszírozok valamit, mindig rájuk bízom. Nem mintha különösebben takarékos lennék, de hát elég hosszú idő telik el, míg egy-egy rendesebb keresethez jutok. Noha hozzászoktam ahhoz, hogy akrobatamutatvány az életem, háló nélkül nincs kedvem az ugráláshoz. Amikor legutóbb börtönbe kerültem, teljesen megváltozott az életem. No persze egy állami gondozott eleve másképp fogja föl az életet, mint a rendes emberek. Előbb-utóbb rá kell jönnie, hogy az idő pénz, mármint abban az értelemben, hogy ha nincs saját pénzed, saját időd sincs, mert odabenn csücsülsz. Nem csoda, hogy a legtöbb ürge, akivel odabenn megismerkedtem, arra rendezkedett be, hogy előbb-utóbb úgyis mindig visszakerül - egypár hónap odakinn, egypár év odabenn. A legutóbbi lebukásom előtt azt hittem, nagyokos vagyok, de egyvalamiben súlyosan tévedtem: elkövettem azt a hibát, hogy rendes embereket is belekevertem az ügyeimbe. Ezt nem szabad, mert rájuk nem ugyanazok a törvények érvényesek, mint ránk. Ha odabenn a börtönben leszúrsz valakit, legfeljebb pár hónapot kapsz a magánzárkában, ha odakinn kirabolsz egy nyamvadt kis italboltot, máris mehetsz a rács mögé, különösen, ha már voltál ott egyszer. Mindenesetre annyit már akkor is tudtam, hogy nem árt megválogatni a társaimat, s azt is tudtam, honnan kell pénzt szerezni: ha nem akarom, hogy a rendes emberek igazán megharagudjanak rám, akkor a rossz emberektől kell elvennem. Na már most annak idején heroinban még csak európaiak utaztak, a feketék még csak vásárolgattak, a latinok meg még fel sem tűntek a színen. A digók kilónyi fűvel közlekedtek szerte a városban, különösebb elővigyázatosság nélkül, mivel nem volt versenytársuk. Maxnek az volt az elképzelése, hogy akkor kapjuk el őket, amikor a pénz gazdát cserél, de tudtam, hogy az nem fog menni; akármilyen lezserek is a digók, amíg csak a kokó van náluk, egyből begerjednek, ha ott van a suska is. Túl sok olyankor a nehézfiú, én meg egy szép csöndes rajtaütésre vágytam, nem rodeóra. Hosszú fejtörés után úgy gondoltam, megvan az igazán nagy ötlet: magát a kokót kell elvenni tőlük, és viszonteladni nekik, persze valami elfogadható áron, amitől nem borulnak ki. Az eleje egész simán ment. Maxszel hetekig figyeltük egyik klubjukat a King Streeten, hogy megtudjuk, miként bonyolítják a dolgot. Havonta háromszor-négyszer megállt egy Jersey City-i rendszámú kék tésztaszállító teherautó a klub ajtaja előtt, és a sofőr szép komótosan elkezdte kirakni a pizzás, tortellinis és lasagnes tálcákat. Eltelt pár óra, jött egy sötétkék Cadillac, és kiszállt belőle két igen kemény fickó: mindig ugyanazok, egyformák is, mintha csak ikrek lennének; alacsonyak és izmosak, sötét hajuk hátul kissé hosszabbra növesztve a kelleténél. Maxszel sokszor figyeltük, amint besétálnak a klubba. Ha ült odakint néhány fehér inges, sötét nadrágos, nyakkendős, nyugodtan beszélgető öreg úriember, az ikrek megálltak és köszöntötték őket. Buta izomemberek voltak, de a Családhoz tartoztak, és még karriert akartak csinálni, a Családon belül. Az ikrek ezután bementek, és órákig nem jöttek ki. Ez valahogy nem stimmelt: az, rendben van, hogy iderendelik őket. De, miért engedik az öregek, hogy csak úgy itt lebzseljenek? Max nem ugyanott tanult türelmet, ahol én, de mindketten elég jól megtanultuk. Beletelt pár hetünkbe, amíg eljutottunk a klub háta mögötti kis utcába, és olyan leshelyet találtunk, ahol senkinek sem szúrtunk szemet. Megérte a fáradságot: az ikrek, pár perccel azután, hogy bementek a túloldalon, itt jöttek ki. Egyiküknél két táska volt, a másikuk pisztolyt viselt, mindig gondosan a föld felé fordítva a csövét. A táskákat betették egy fekete Chevroletbe, míg a pisztolyos biztosította a terepet, aztán gyorsan eltüzeltek onnan. Nem vittem magammal a kocsit, ezért loptunk egy taxit- én vezettem, Max játszotta az utast. Fordítva nem mentem volna bele, mert akármennyi pénzről van is szó, csak ésszerű kockázatokat vagyok hajlandó vállalni. Az ikrek szép lassan hajtottak előre a Houston utcán, rá az East autóútra. Amikor átkeltek Bronxba a Triborón, kérdően néztem Maxre, de ő csak megvonta a vállát: előbb-utóbb úgyis átmennek Harlembe, így is történt: megkerülték a Yankee Stadiont, ráfordultak a Deegan autópályára, és ráhajtottak a Willis sugárúti hídra. A feljáró előtt egy gyors fordulóval máris a 125. utcán voltak, éppen Harlem szívében, s pár perc múlva leparkoltak egy temetkezési vállalat hátsó bejáratánál. Tovább már nem figyeltük őket. A következő két alkalommal ugyanezt az utat tették meg: már csak egyvalamit kellett megtudnunk ahhoz, hogy akcióba léphessünk. A Mama vendéglőjének pincéjében jöttünk össze Maxszel, a Prófétával és a Vakonddal. - Profi, utána tudnál járni, hogyan adják át a szajrét? - kérdeztem. -A helyszín a Golden Gate Temetkezési Vállalat hátsó bejárata a Huszonegyediken. - Legközelebb átadják, a Profit is láthatják - jelentette be (versben, szokása szerint). - Figyelj, Vakond! Három dologra lenne szükségünk mondtam, s feltartottam három ujjamat, hogy Max is követhesse a gondolatmenetemet. - Egy: megállítani az autójukat, de nagyon gyorsan; kettő: kinyitni a csomagtartót; három: eltűnni a francba. A Vakond bólintott. Tésztaszínű bőre fehéren világított a sötét pincében. - Tigriscsapda? - tudakolta. Ezen egyfajta robbanószerkezetet értett, amit csatornanyílások alatt szokott elhelyezni - ha egy ilyen felrobban, az utca szépen megnyílik, az autó pedig beleesik a verembe. Na már most az igaz, hogy ilyeténképpen az autó biztosan megáll, a csomagtartó is valószínűleg kinyílik, és mi is elpucolhatunk egész ráérősen, de én most mégsem egészen erre gondoltam. De hát mire is számítottam? Tény, hogy a Vakondnak helyén van a szíve, de az agyát még hosszú gyógykezeléssel sem lehetne bekattintani. - Vakond, az istenért, mindezt úgy akarom, hogy ne dögöljenek bele, érted? Olyasmire gondoltam, hogy a Profi egy pillanatra elterelhetné a figyelmüket, Max meg én gyorsan meglepjük és lefogjuk őket, te meg odarohansz, kiveszed a csomagtartóból a szajrét, és kiszúrod a gumijukat. Ehhez mit szólnál? - Hogyan nyílik a csomagtartó? - kérdezte a Vakond, annak az embernek a közönyével, akinek a cél tökéletesen szentesíti az eszközöket. A Profira néztem, ő bólintott: ezt hamarosan megtudjuk. - Tudnál szerezni egy öreg Con Ed teherautót?- kérdeztem a Vakondtól. Ő csak elfintorodott: "Naná!" Hát, neki tényleg nem lehet nagy gond, miután szeméttelep mellett lakik. A (mikor az ikrek a legközelebbi alkalommal befordultak Harlem felé, némi meglepetés várt rájuk. A közlekedési lámpa fémoszlopának egy ütött-kopott Con Ed teherautó támaszkodott, csaknem teljesen elzárva az utat. A fekete Chevy szépen megállt: a közlekedési vétség nem ideális ötlet, ha az embernél éppen egy nagy csomó álompor van. Con Ed- overallomban kimásztam a vezetőülésből. Álöltözetemet egy kék lencséjű napszemüveg és egy álbajusz tette tökéletessé. Egyensapkám alá szőke paróka simult, s magas sarkú csizmámban öt centivel nagyobbnak is látszottam. A Profi ott hevert a falnál, üres pálinkásüveggel a kezében, mint aki már a hetedik mennyországban van. Megindultam a Chevy felé, bocsánatkérően széttárva karomat, ahogy egy ilyen közlekedési lámpajavító ürge tenné. A Chevy sofőré azonban nem volt eléggé belátó: megtekerte a kormányt, jelezvén, hogy vagy elmászom az útból, vagy elgázol. Az arca elárulta, hogy neki mindegy, melyiket választom. A lényeg az, hogy a volán az ő kezében van. Aztán elszabadult a pokol. Overallom alól gyorsan előhúztam a nyakamba akasztott puskát, miközben a Vakond rükvercben beletaposott a gázba, és belerohant a Chevy hűtőtestébe. Max közben a kocsikísérőt emelte ki ügyesen az autóból, mielőtt fölocsúdhatott volna. A Profi is életre kelt a falnál, megindult egy jégcsákánnyal, és gyorsan kilyukasztotta a Chevy abroncsait. Alig hiszem, hogy a vezető felfigyelt volna a szisszenésekre, mert éppen azzal volt elfoglalva, hogy egy lefűrészelt kétcsövű mered rá egy méterről. Kicsit meglengettem az agyvelőszórót, hogy a fickó tudja, miről van szó - megérthette, mert le sem vette a kezét a volánról. Azt nem is láthatta, hogy a Vakond közben kiszáll, és a csomagtartóhoz férkőzik - egy-két másodperc múlva a táskák már Max kezében voltak. Intettem a sofőrnek, hogy bukjon le. Mihelyt ez megtörtént, tüzeltem. Megeresztettem még egyet a könnyebb érthetőség kedvéért, aztán sprinteltem a raktárhoz, ahol a mi kocsink várakozott. Max ült a volánnál, mellette a Vakond, a motor már járt. Bedobtam a Prófétának a puskát a hátsó ülésre, beszálltam mellé, s már mentünk is. Mindenki tudta a dolgát, s azt is tudtuk, hogy aligha fognak minket követni, de fölösleges kockázatot nem akartunk vállalni: a Vakond valamelyik gránátját markolta a zsákjában, a Próféta pedig máris újratöltette nekem a puskát. A két táskát a Vakond szeméttelepén hagytuk, és feloszlottunk. Hetekig nyugodtan vártunk - a digók úgyis elég őrülten mészárolták egymást ahhoz, hogy névtelen telefonokra válaszolgassanak. Nem tudom, kicsinálták- e az ikreket, mindenesetre addig valószínűleg életben hagyták őket, amíg meg nem bizonyosodtak arról, hogy igazat beszélnek. Aztán elkezdték törni a fejüket. De nem törték eléggé: az eszükbe sem jutott, hogy a saját köreiken kívül is kereskedjenek. Maxszel és a Prófétával a Mama vendéglőjében olvastuk a híradást a Daily Newsban: "Gengszterek lángsírban". Ebből megtudhattuk, hogy valaki kicsinálta a heroin-szindikátus egy komplett ülését, aztán felgyújtotta az épületet. A tűzoltók napokig nem bukkantak a hullák nyomára, s még jó pár napba telt, amíg azonosították őket. Azt igazán nem tudtuk eldönteni, vajon egy ekkora mészárlásnak lehet-e valami köze a mi kis szolid rablásunkhoz, és nem is volt kitől megkérdeznünk. - Nem Wesley volt ez? - kérdezte a Próféta az újságjából felnézve. - Ezt a nevet ne halljam többé - szóltam rá keményen. Wesleyvel mindketten együtt ültünk korábban, ismertem. Ha tudom, hogy itt van New Yorkban, azonnal átköltözöm Kaliforniába. Hát hiába, ha az ember egy ilyen viszonteladási ügyletbe vágja a fejszéjét, számolhat gondokkal. A szajrét megszerezni könnyű, ha az ellenfél nem várja a támadást. Az ember elegánsan olajra lép, ők meg csak hadd kutakodjanak a saját szemétdombjukon. Ha viszont az ember valami komoly suskát is szeretne látni a szajréért, gondok merülnek föl. Akkor persze nem, ha az ember képes emberáldozatot hozni, de a mi csapatunk ehhez túl kicsi volt. Megegyeztünk, hogy várunk még két hetet. A Próféta egyből egyetértett velem. Maxen láttam, hogy valami bántja. "Mi van?" -kérdeztem tőle széttárt karral. Csak a fejét csóválta: majd szól nekem, ha itt az idő. A Mama vendéglőjének pincéjében ültünk le, hogy megvitassuk a haditervet. Én nagyon egyszerűen képzeltem el a dolgot: felhívom a digókat telefonon, vázolom nekik a helyzetet, aztán döntsék el ők, hogyan akarják. Előbb-utóbb úgyis valamelyik hivatásos közvetítőhöz fordulnak, akik ilyesmiből élnek a mi világunkban. Mindig csak egyes megbízásokért fogadnak el pénzt, nem húznak sápot senkitől. Úgy tíz rongy körüli összegért szoktak vállalkozni egy-egy kényes csereügylet lebonyolítására. Ezzel a módszerrel sok minden jutott el a város egyik pontjáról a másikra: arany, gyémánt, tervrajzok, hamis pénz, akármi. A közvetítők egyike sem tartozott természetesen a Családokhoz, noha az egyik történetesen olasz volt. Becsületes emberek voltak, tökéletesen megbízhatók. Már akkoriban is kevés volt belőlük, most még kevesebb van. A digóknak persze azt a feladatot kellett megoldaniuk, hogy megetessenek velem egy szisztémát, amelyiknek a végeredménye az én hullám, az én feladatom viszont az, hogy a megfelelő pillanatban eljátszhassam a beijedtet és megmentsem az irhámat. Azt gondoltam, jó esély van rá, hogy végül is Maxhez forduljanak, mert ő is rajta volta közvetítők listáján. Mihelyt felhozzák Max nevét, már meg is alkudtunk: én küldöm a heroint, ők küldik a suskát. No, mindezt előadtam a többieknek, s még hozzátettem, hogy számításom szerint koponyánként negyven ronggyal leszünk vastagabbak a végén. - Nem - szólalt meg elsőként a Vakond. Tésztaképe halványan derengett a gyertyafényben. A Próféta is közbeszólt: - Tudod, Burke, mit mondanak az emberek: ha kokóról van szó, a Hallgatagra ne számíts. S valóban, Max is csak a fejét ingatta. A Próféta szavait talán illene megmagyaráznom: Max ugyan arról híres, hogy bárkinek elvisz bármit bárhová, hiszen ebből él, de arról is híres, hogy a kábítószeres ügyletekből kivonja magát. Ha most ezt elvállalná, az, joggal keltene gyanút a digókban. És ha hagyják is, hogy ép bőrrel lebonyolítsa, a továbbiakban minden ilyen megbízást kénytelen lenne elvállalni. Akárhogy nézzük is a dolgot, Maxnek lőttek, ha ebben benne van. Egyszóval itt rekedtünk meg. Bambán néztem a falon táncoló gyertyalángot: mintha abban illant volna el az az álmom, hogy egyszer s mindenkorra véget vethetek a piti küszködésnek. A kábítós üzletbe amúgy én sem lettem volna hajlandó beszállni, de azt a lehetőséget sem akartam minden további próbálkozás nélkül feladni. - Mondd, Profi, az unokatestvéred még a postán dolgozik? - Bizony, testvér. Melvin még a fix fizetés rabja. - Vissza tudna tartani egy csomagot, ha megfizetjük érte? - Ha eleget fizetsz neki, talán. De miről beszélsz egyáltalán? - Arra gondoltam, hogy postán küldjük vissza a digóknak a szajrét. Mennyi is van a táskákban? - Negyven kiló - felelte a Vakond. - Egy táskában húsz. Egy-egy csomagban egy kiló. - Azt mennyiért lehet most eladni az utcán? - kérdeztem a Profit. - Hát, attól függ, mennyire tiszta. - Vakond? - Kilencven-kilencvenöt százalékig tiszta az áru. - Profi? - Ők legalább tízszer annyit tudnak belőle csinálni.Csomagonként kijön belőle húsz rongy. - Szóval nyugodtan kérhetünk zacskónként ötöt? - Ha nem adnak ötöt, bekapom a tököd - rímelgetett a Próféta. - Akkor megvan a kétszázezrünk, igaz? Szerintem először föladhatnánk nekik négy zacskóval, minden feltétel nélkül, csak hogy megmutassuk, hogy komolyan gondoljuk. Megadunk nekik egy postafiókszámot, hogy oda küldjék nekünk a pénzt a következő négy csomagért. És ezt így folytatjuk végig négyesével, így legfeljebb az első és az utolsó néggyel tudnak minket átverni, nem igaz? - Nem jó - fintorgott a Próféta. - A postafiókot lenyomozzák, és a végén ott várnak rád a nehéz fiúk. - És ha Melvin belenyúl a dologba? Csak magához kell vennie a pénzüket, ha beérkezik. - De ember, Melvin nem dolgozik örökké. Nem tudja mindegyik küldeményt elcsórni. - Az nem baj. Nem is kell nekünk mindegyik. Minden alkalommal küldenek húsz rongyot. Ha Melvin csak a felét elcsaklizza, még mindig jól járunk fejenként huszonöt ronggyal, nem? - Zűrös ez, Burke. Nekem nem tetszik. Maxre néztem. Mozdulatlanul állt a falnál, összefont karokkal. Ismét nemet intett. A Vakondot már meg sem kérdeztem. Megint indulhattunk a kályhától. A Próféta olyasformán nézett rám, mint negyven, vagy akár ötven kiló heroinra. Cigarettára gyújtottam, s megpróbáltam még egyszer átgondolni a dolgot. A kokó megtartása semmi problémát nem jelentett, hiszen a Vakond roncstelepe tökéletesen megbízható rejtekhely volt, s a heroin nem romlik meg az állásban, de az több volt mint bosszantó, hogy itt van a kezünkben ez a kincs, és egy nyomorult pennyt sem látunk belőle. Ami a várakozást illeti, mindnyájan hozzá voltunk szokva, de akkor is: meddig még? Lassan lélegezve bámultam a gyertyalángot, mintha csak kiolvashatnám belőle a választ. Ekkor megszólalt a Vakond: -Tudok egy alagutat. - Láttam, már megint harapófogóval kell kihúzni belőle a folytatást. - És akkor mi van? - kérdeztem türelmesen. - Egy metróalagút- magyarázta, mint aki egy kisgyerekhez beszél -, amelyik egy megszűnt állomástól vezet ki az utcáta. - No és akkor még mindig mi van. Vakond? Mindenki tudja, hogy vannak ilyen alagutak. Oda megy be aludni telente a csavargók fele. - De mi nem bemegyünk, hanem kijövünk-mondta a Vakond, és akkor már kezdett derengeni, hogy mire gondol. - Hogy is van ez? - kérdeztem, mire előhúzott a zsákjából egy csomó megfakult tervrajzot, az egyiket leterítette a pincepadlóra, és zseblámpájával rávilágított. - Itt van, a Canal utca után, látod? Itt bárhol be lehet menni. Én erről a kis alagútról beszélek, amelyik kivezet egészen a Spring utcáig - itt, látod? - mutatott mocskos ujjával az egyik halvány vonalra a térképen, s úgy nézett rám, mint aki ennél világosabban már végképp nem tudja elmagyarázni az egészet. Döbbenten kellett tapasztalnia, hogy még mindig nem értek semmit. Fáradtan pislogott vastag szemüvege mögül. - Az alagútban találkozunk velük a Canal közelében - kezdett bele a leghosszabb magyarázatba, amelyet az elmúlt fél évben hallottam tőle. - Mi megyünk oda előbb. Ők lezárják az összes kijáratot. Odaadjuk nekik a szajrét, ők átadják a pénzt. Mi elindulunk nyugat felé- itt, látod?-, ők meg keletnek. Csak mi nem megyünk végig a nyugati kijáraton, hanem itt elfordulunk, és a Spring utcán jövünk ki, ahol nem várnak ránk. - És ha követnek? A Vakond megvetően pillantott rám. Erre a marhaságra már nem volt hajlandó válaszolni. Ledobta kettőnk közé a zsákját, belerúgott, és csak ennyit mondott; -Tik- tik, bumm- bumm! Hát igen, így biztosan nem sokáig követnének minket. - Milyen gyorsan jutunk ki a Spring utcához? - kérdeztem. - Tíz-tizenöt perc - vont vállat a Vakond. - Az alagút szűk. Csak libasorban mehetünk, és sötétben. Igen, ez a terv jónak tűnt. Mire a nagyokosok észbe kapnak, hogy csak nem jövünk ki a Canal utcai bejáratnál, és visszamennek értünk a föld alá, mi már régen eltűntünk. Nyilván úgy gondolkodnak majd, hogy elbújtunk valahová, és ki akarjuk várni a sötétedést. De, még ha kitalálják is, hogy mi történt, akkor is jelentős előnyre tehetünk szert. - Ez nagyon jó terv - mondtam a Vakondnak. A Profi is jelezte, hogy gratulál: feltartotta a két tenyerét. A Vakond ezt nem tudta dekódolni, azt hitte, a Profi a tervrajzokat akarja látni, ezért az egész paksamétát odadobta neki. Hiába, olykor a legintelligensebb emberek sem elég kulturáltak. Maxre néztem. Mindvégig figyelt, de az arckifejezése nem változott meg. "Most meg mi bajod van?" - kérdeztem tőle kézmozdulatokkal. Max odajött hozzám, egészen közel, amíg az arcunk majdnem összeért. Felgyűrte az ingujját, levett magáról egy képzeletbeli nyakkendőt, majd a karja köré hurkolta, egyik végét jó erősen meghúzva a fogával. Aztán két ujjával odabökött a karján, ahol egy ilyen szorítókötéstől az ér kiduzzadna, a hüvelykujjával pedig úgy tett, mint aki bedöfi az injekciós tűt, és megvillantotta a szemefehérjét: eljátszotta a kokóst, aki éppen belövi magát. Aztán merőn nézett rám, úgy tett, mint aki gyereket ringat a karjában, majd hirtelen széttárta a karját, mutatván, hogy a gyerek a földre esett. Aztán ismét megrázta a fejét. Nem: Csendes Max nem kereskedik kábítószerrel. Az órámra mutattam, s széttártam a kezem, kérdezvén: . Most sem?" Max ökölbe szorított kézzel kétszer a szívére vert, és igent bólintott, aztán összedörzsölte az ujját-ez a némák nyelvén a pénz jele - és többször hevesen megrázta a kezét, mint aki elhesseget valamit. Mindez, azt jelentette: harcos vagyok, nem koszos kereskedő. A francba! Hogy magyarázzam meg neki a dolgot? Undorodó arckifejezéssel tartottam föl a kezemet. Aztán egykilós heroincsomagokat formáltam vele a levegőben, majd leraktam közénk nagy kupacba, mutatván: itt van egy csomó heroinunk. Összedörzsöltem az ujjaimat, mint ő az előbb: ez pénzt jelent. Aztán nyitott tenyérrel keresztbe tettem a két karomat, kérdezvén: hogyan cseréljük ki egyiket a másikra? Max elmosolyodott, már ahogy ő szokott: egy csíknyi fehér villanás a két egyenes ajak között. Meghajolt a Vakond, a Profi, majd énfelém. Ő is azokat a jeleket használta a kábítószerre, mint én, aztán úgy tett, mint aki eldobja. Na jó, felőlem eldobhatjuk, mondjuk bedobjuk a folyóba - és aztán mi van? Max a tervrajzokra mutatott, és igent bólintott. Vagyis: legyen meg a találkozó az alagútban úgy, ahogy a Vakond elgondolta, csak ne vigyünk magunkkal kábítószert. És akkor hogy szerezzük meg a pénzt? - kérdeztem kézmozdulatokkal Maxet. Ő meghajolt ismét, kilépett a gyertya fényköréből, és egyszerűen elenyészett. Halotti csönd volt a Mama pincéjében. Figyeltem, amint a gyertya lassan tövig ég, s vele elenyésznek álmaim is életem első tisztességes keresetéről. - Ide figyelj. Burke -szólt rám a Próféta. - Ha Max visszajön, lefordítanál neki valamit a kedvemért? - kérdezte. - Persze, mit? - kérdeztem szórakozottan. - Hát hogy nincs ki mind a négy kereke. De, csak ha nem túl bonyolult. Máskor jót nevettünk volna egy ilyen beköpésen, de most még csak egy halvány mosolyt sem csalt ajkainkra a Próféta. Egyre sötétebb lett a pincében, s olyan csönd, hogy jól hallottam, amint valahol távolabb csöpög a víz. Aztán a Próféta hirtelen fölemelkedett a levegőbe, mintha valamely láthatatlan daru akasztotta volna horogra. -Tegyél le, marha! ordította, kétségbeesetten kalimpálva lábával a levegőben. Max belépett a gyertya egyre szűkülő fénykörébe, fél kézzel tartva a Prófétát. Aztán hirtelen elengedte, s az öreg lehuppant a padlóra. A zsebemből elővettem egy új gyertyát, és meggyújtottam. A falakon megremegtek az árnyékok, és a sötétség hátrált néhány lábnyit. Én értettem a dolgot. - Te is érted. Vakond? - kérdeztem. - Ja. - Te, Profi? - Igen. Találkozunk velük az alagútban, a Vakond sötétet csinál. Max meg kicsinálja őket, igaz? - Igen. Max meghajolt mindnyájunk felé, várva, hogy elismeréssel adózzunk fantasztikus problémamegoldó képességének. Hiába, a Profinak mindig igaza van: Maxnek tényleg nincs ki a négy kereke. - Ez nem jó - jelentettem be. - Túl sokáig tart. Tegyük föl, hogy Max megpróbál mindenkit feltartóztatni az alagútban, mi pedig elrohanunk. Még ha sikerül is kijutni, addig úgysem nyugszanak, amíg meg nem találnak minket. Az, pedig nem volt benne a tervben, hogy mindenkit kinyírjanak. - Legalábbis a te tervedben nem - replikázott a Profi, megtámasztva érveit egy ezúttal nem túl eredeti versezettel: Aki mer, az nyer. De most az a probléma, hogy Max nem akarja odaadni nekik a kokót, te meg nem akarsz lemondani a zsozsóról. Na, itt szakad a part. Ekkor támadt az a briliáns ötletem, melynek végső soron azt köszönhettem, hogy nem húsz évet kellett lehúznom a sitten, hanem jóval kevesebbet. - Ugye azt mondtad - kérdeztem a Vakondtól -, hogy a szajré majdnem tiszta heroin? -A Vakond nem felelt. Ő elvből nem mond kétszer semmit. - Jól van, elhiszem - folytattam -, de honnan tudod? - Leteszteltem - felelte. - Hogyan? - A heroint morfiumból csinálják. Ha hozzáöntesz valamit és egy bizonyos színűre változik, akkor jó. - Mondd, Vakond - kérdeztem, próbálva elfojtani hangomban a túlzott optimizmust -, meg lehet oldani, hogy megfelelő színűre változzon akkor is, ha az anyag nem az igazi? A Vakond arca megfeszült. Csendben maradtunk, mert tudtuk, hogy ilyenkor nem szabad megzavarni. Végül kinyilatkoztatta: - Hát, kell hogy maradjon egy kicsi a morfiumalapból, különben attól függ az egész, hogy melyik zacskót választják ki tesztelésre. - És mennyire lehet felhígítani, hogy még jó legyen a teszt? - Nem tudom - felelte halkan a Vakond, aztán elővett egy ceruzát - ugyanolyan koszos volt, mint ő maga - és számításokba mélyedt a tervrajzok hátoldalán. Se látott, se hallott. Aztán felnézett: - Hogyan választják ki a zacskót, amelyiket megtesztelik? - Honnan tudjam? -feleltem, s kérdően néztem a Prófétára, de ő is csak széttárta a karját. - Hát, akkor legyen két zacskó tiszta, hat zacskó hígított - mondta a Vakond - a többi pedig hamisítvány. Jó lesz így? - Jó - feleltem, s a Profi is elvigyorodott. Most már csak Maxet kellett meggyőznöm. Mielőtt még véleményt nyilváníthatott volna, elővettem a zsebemből egy pakli kártyát, s intettem Maxnek, hogy húzódjék közelebb. Kiraktam negyvenet: mindegyik egy zacskó heroint képviselt. Aztán négyfelé osztottam őket, s mindnyájunk elé kiraktam tízet. A Max pakliját a kezembe vettem, úgy tettem, mint aki ráköp, s eldobtam valahová a pince sötétjébe. Ugyanezt tettem a Vakond és a Próféta paklijával is. A magam paklijából lassan kivettem kettőt, majd leszámoltam hat másikat, vagyis annyit, amennyi a Vakond szerint a nagy átejtéshez elég. A maradék két kártyámat szintén eldobtam. A hatot miszlikbe téptem, s a nagyobb darabokat ugyancsak eldobtam, csak egy-egy kis fecnit hagyva mind a hatból. Ezeket sorba rendeztem, majd melléraktam a két, érintetlen kártyát. Max sokáig számolt, aztán bólintott: megegyeztünk. A nagyokosoknak pár perc is elég volta telefonban. Elmondtam: kétszázezret kérünk készpénzben a negyven kiló heroinjukért. Közöltem a helyet és az időpontot is. A gengszter, aki fölvette a kagylót, türelmesen végighallgatott - a dróton át is éreztem, hogy a halálomat kívánja, de nyugodtan beszélt. Hát persze, hogyne, minden elképzelésünk megvalósítható, semmi probléma... követelésünk ésszerű. Kedden este negyed hatra beszéltük meg a találkozót. Azért választottuk ezt az időpontot, hogy azt hihessek: a csúcsforgalomban akarunk eltűnni, miután megtörtént a csere. Odamentünk előző este tizenegykor, és letáboroztunk, aztán azt tettük, amihez a legjobban értettünk mind a négyen: vártunk. Az alagutak csomópontjánál tanyáztunk le. Úgy beszéltük meg, hogy a nagyokosok majd kelet felől érkeznek, de tudtuk, hogy a nyugati bejáratnál is lesznek embereik. Nem számított: helyünk volt bőven. Csak pár percre volt szükségünk ahhoz, hogy eltűnjünk előlük, azután az sem érdekelt, ha magát King Kongot küldik utánunk - jól fel voltunk szerelve robbanóanyaggal. Pontban negyed hatkor Max pattintott az ujjával és keletre mutatott. Először nem láttam semmit, aztán megpillantottam egy lassan közeledő fényt, de nyugatról, ahonnan semminek nem lett volna szabad közelednie. Majd lépteket hallottam, sok ember lépteit, most már a megfelelő irányból. A Vakond mindenre készen a zsákjába nyúlt, a Profi felhúzta a lefűrészelt csövű puskámat, én pedig megfogtam a zsebemben lapuló, baseball alakú kis masinát. Készültünk a leszámolásra. Aztán jött a nagy meglepetés. - Itt a rendőrség! - szólalt meg valaki hangosbeszélőn. - Körül vannak véve. Dobják el a fegyvereiket, és jöjjenek a hangom irányába, felemelt kézzel! Átkozott görények! Hát persze minek is szarakodjanak a hozzánk hasonló takonypócokkal, amikor visszaszerezhetik a kokójukat úgy is, hogy közben néhány zaftos kis letartóztatással kedveskedhetnek a zsarucimboráiknak? Időt kellett nyernem. - Honnan tudjam, hogy maguk tényleg rendőrök? - kiabáltam az alagút sötétjébe. - Itt Johnson kapitány beszél a New York-i Egyes Körzetből. Le vannak tartóztatva, értik? Két percet adok. Ha addig nem látok kezeket a levegőben, vért fogok látni a földön. Hát ezek tényleg a rendőrök, és még csak nem is a közlekedésiek. Így csak az igazi zsaruk beszélnek, azok is csak akkor, ha van hallgatóságuk. A többiekre néztem. Nem volt mit megvitatni: az biztos, hogy a Vakond egy órát se bírna ki rács mögött. A Profit a maga priuszával most már életfogytiglanra ítélnék, Max meg, ha senki sem vigyáz rá, előbb-utóbb megöl odabenn egy őrt, és ezzel teszi be magának a kiskaput. - Profi - mondtam gyorsan -, nyomás a kis alagútba, de rögtön. Vidd magaddal az igazi kábítószeres zacskókat, a többit hagyd itt. Te menj elöl, és bizonyosodj meg róla, hogy senki sincs a Spring utcai kijáratnál. Mögötted menjen a Vakond, Max pedig hátul, arra az esetre, ha valaki átjutna mellettem. Tudod, hol van a kocsi. Rendben? - Nem, Burke- mondta a kisember. -Én bemegyek veled. Az isten bassza meg ezeket a rohadt kékkabátos tolvajokat! - Indulj az alagútba. Profi! A Vakond nélküled nem tud olajra lépni. És az sem árt, ha Maxre vigyázol, nehogy valami őrültséget csináljon. - Gyere te is - lengette meg a zsákját a Vakond. - Az nem megy. Vakond. Valakinek föl kell tartania őket. Ezek nem a digók, hanem a hatóság. A francos rádiójukat nem tudjuk kicselezni. Menjetek csak! - És te mit fogsz csinálni? - kérdezte a Próféta. - Ülni fogok - feleltem. A Profi csak egy pillanatig tétovázott. Megszorította a karomat és eltűnt az alagútban, sarkában a Vakonddal. Max még nem indult. Az alagút szájára mutattam, meglapogattam a hátamat, mutatva neki, hogy védelmeznie kell a többieket, mire a szívéhez nyúlt és olyan mozdulatot tett, mintha kitépné, aztán öklével a tenyerembe csapott. No, ezért kár volt maradnia, ezt amúgy is tudtam. Mikor elindult, a hangosbeszélő irányába fordultam, és odakiáltottam: - Nem megyek vissza a börtönbe! Itt rendezzük meg a tárgyalást! - Igazából már azóta szerettem volna ezt a mondatot egyszer elmondani, mióta kikerültem a javítóintézetből. - Add meg magad, cimbora! - szólt vissza a rendőr. Úgysincs hová menned! - Nem volt valamelyikőtök Vietnamban? - kérdeztem üvöltve, mert ez is jó ötletnek tűnt az időnyerésre. Csend. Pusmogtak ugyan valamit, de egy szót sem értettem belőle. Nem baj, csak tökölődjenek, nekem az a jó. Végül megszólalt egy másik zsaru érces hangon: - Én ott voltam, cimbora. A Nyolcvanhetes Lövészeknél, a Charlie században. Szeretnéd, ha egyedül mennék oda érted? - Igen! - szóltam vissza. - És szeretném, ha elmondanád a zsaru barátaidnak, hogy ez micsoda! - azzal kihúztam a zsebemből a baseball alakú tárgyat, egy bebiztosított repeszgránátot, és eldobtam az irányukba. Hallani lehetett, amint megpattan a falon, aztán néma csönd lett. A gránát nyilván a sínek közé esett. - Ez mi volt, barátom? - tudakolta az én vietnami cimborám. - Gyújts lámpát és nézd meg magad! - feleltem. - Ne félj, biztosítva van! Az alagútban síri csönd támadt - talán megérezték, hogy hamarosan át is változhat tömegsírrá. Az alagút mindkét oldalról kivilágosodott, de a lámpák nem jöttek közelebb. Aztán szitkozódást hallottam: - Krisztus ereje! - és tudtam, hogy megtalálták a gránátot. - Tudod, mi ez? - kérdeztem. - Tudom hát - felelte fáradtan a lövész. - Láttam belőle eleget, sajnos. - Hát ha akarsz látni még többet, gyere csak ide- unszoltam. -Itt ülök egy egész ládányi ilyennek a tetején. Ismét a csend. - Azt akarom, hogy kitakarodjatok innen az alagútból, világos? És egy teletankolt autót odafönn a Canal utcán. Szabad utat a Kennedy repülőtérig, és egy gépet Kubába. Értve vagyok? Különben az alagút kicsit használhatatlan lesz, veletek együtt. Egy újabb zsaru szólalt most meg. - Beszélni akarok veled, hallod? Beszéljük meg szépen, amit akarsz. Odamegyek hozzád, szép lassan, oké? Feltartott kézzel. Ezt nem lehet így ordibálva megbeszélni. - Ezt meggondolom - feleltem. - De nehogy aztán átejtsetek! - Nem lesz semmi átejtés. Csak gondold meg szép nyugodtan. Egyelőre nem feleltem neki, azon morfondíroztam, meddig juthattak el a Profi és a többiek. Addig vártam a válasszal, ameddig csak mertem, aztán kissé remegő hangon így szóltam: - Rendben van, de csak egyikőtök jöjjön. A katonával akarok beszélni. De egyedül jöjjön, világos? És lassan! A lépteit előbb meghallottam, mintsem megpillantottam volna. Keletről bukkant elő a kanyarból, kigombolt ingben, feltartott kézzel. Alacsony volt, tömzsi. Az arcvonásait nem tudtam kivenni a gyenge fényben. - Állj! - szóltam rá. - Oké, barátom! Csak ne idegeskedj. Nincs semmi probléma, nem kell semmiért aggódni. Csak beszélgetni fogunk. - Jó, csak először mutatok valamit - mondtam. Jobb kezembe fogtam egy másik gránátot, s magasra tartottam, hogy jól láthassa. Aztán bal kezembe rejtettem egy tartalék biztosítószeget. A gránáthoz nyúltam, úgy tettem, mintha kirántanám belőle a szeget, aztán a tartalék szeget felmutattam a bal kezemmel, és a zsaru felé hajítottam. Hallottam, amint nagyot pendül a sínek között. - Vedd csak fel - mondtam a zsarunak. Lehajolt, röviden keresgélt, és magához vette. - A francba! - mormogta a bajsza alá, de jól hallhatóan. - Most már érted, miről van szó, ugye? - kérdeztem. A seggem alatt még itt van két tucat ilyen özvegycsináló, és a kezemben egy olyan, ami ki van biztosítva. Világos? Ha valamelyik mesterlövészetek célba vesz az infravörös távcsövével és lelő, akkor az egész alagút a mennybe megy. Egyszóval, tárgyalhatunk a repülőgépemről? - Ahhoz idő kell, barátom. Nem lehet egy telefonnal ripsz-ropsz elintézni. - Ahhoz bezzeg csak egy telefon kellett, hogy ide gyertek, igaz? - Nézd, cimbora, én csak a munkámat végzem. Mint a tengeren túl is. Ahogy te is azt csináltad, nem igaz? Én megértem, mit érzel. - Nem hiszem - feleltem neki. -Te melyik fronton voltál? kérdeztem tőle. - Hát, amennyire tudom, valahol Kambodzsában. A lényeg az, hogy ott voltunk abban a francos dzsungelben, és néhányan visszajöttünk, néhányan meg nem. Tudod, hogy van ez. - Tudom hát. De én nem Vietnamban húztam le a magam idejét, hanem börtönben. Nem is egyszer. És még egyszer nem akarok visszamenni. Vagy elengedtek Kubába, vagy megyünk a pokolba, ahányan csak vagyunk. - Nyugi, nyugi! - szólt rám. - Adj egy kis időt, hogy megegyezzünk szépen. Nem mondtam, hogy nem kaphatod meg a gépet, csak azt mondtam, hogy az ilyesmi nem megy azonnal. Vissza kell mennem a kapitányhoz, beszélni vele, neki tovább kell adnia a hírt rádión, mert mi itt, nem tudunk dönteni, érted? - Én ráérek - feleltem, s ennyire igazat zsarunak még életemben nem mondtam. Nyugodtan figyeltem, amint visszamegy az alagútba. Eltelt még néhány perc. Azalatt körülnéztem: nem maradt-e nálam valami, ami hosszabbra nyújtja a büntetésemet. Éppen végeztem ezzel, amikor újra megszólalt a zsaru. - Visszajöhetek? - Gyere! Amikor ismét elfoglalta az előbbi helyét, nyugodtan, lassan szólalt meg - olyasféleképpen, ahogy az ember egy őrülttel beszél. Nem baj, ez nekem éppen megfelel. - Beindítottuk a dolgot, cimbora. Szóval megy minden rendben, csak időre van szükség, érted? - Semmi probléma - feleltem. - De akár órákat is igénybe vehet a dolog, érted? Csak nem akarod olyan sokáig szeg nélkül szorongatni azt a francos gránátot? - Miért, van más választásom? - Hát hogyne volna - felelte. - Tedd vissza a biztosítószeget, és ülj nyugodtan a gránátjaidon. Ha hallod, hogy jön valaki, vagy hallasz bármi gyanúsat, megint kihúzhatod bármikor. Nem igaz? Nem válaszoltam. - Ejnye, cimbora, használd az eszedet! Meg fogod kapni, amit akarsz. Megtesszük neked. Együttműködünk veled. Mi értelme lenne felrobbantani magadat, amikor megnyerted a játszmát? - De hogyan gondolod? - kérdeztem reszkető hangon. Nálad van a szeg. - Hát majd visszaadom, jó? Odamegyek szép lassan, egészen közel hozzád. Csak szép nyugodtan. Van nálam egy drót, azt rákötöm egyik oldalon a szegre, a másik oldalon az övemre. Aztán odaadom neked az övet. Szép nyugodtan. - De nem próbálsz meg semmi trükköt? - kérdeztem nagyon bizalmatlanul. - Ugyan minek, cimbora? Ha megpróbálkozunk valamivel, úgyis felrobbantasz minket, nem igaz? És én itt maradok, én megyek veled elsőnek. Nem azért éltem túl azt a rohadt dzsungelt, hogy most itt haljak meg a metróban. - Várj egy percet - kértem. Várt türelmesen nem is egyet, ötöt. Ezt várták tőle. Tulajdonképpen ugyanazt csinálta, amit én: a saját élete kockáztatásával időt nyert a cimboráinak. Ő is ugyanolyan jól tudta, mint én, hogyha robbanunk, akkor csak ketten robbanunk. De mi ketten aztán nagyon. Bátor fickó volt- kár, hogy ilyen béna társulatnak dolgozott. - Tényleg megszerzitek a gépet? - kérdeztem végül. - El lesz intézve- mondta-, elhiheted nekem. Bajtársi szavamat adom rá. Lehet, hogy talán tényleg megértette, mit érzek. Legalábbis annyit érthetett belőle, hogy valamiért elkeseredett lehetek egy lövész tudja, mit jelent gránátra esni. Ha netán földalatti felderítő volt Vietnamban, még jobban tudja, mint én. De azért végezte nyugodtan a dolgát. Hagytam, hogy meggyőzzön. Ez beletelt még vagy tíz percbe, de végül engedtem, hogy odajöjjön a közelembe, lecsatolja az övét és felém nyújtsa. Láttam a csatot csillanni a félhomályban. Reszkető kézzel nyúltam ki érte, szinte érezve az arcomon a mesterlövész puskájának infravörös távcsövét. Nem baj, ha rám lőnek, akkor is én röhögök a markomba a pokolban, mert átejtettem őket. De nem lőttek rám. - Megvan! - kiáltottam. - Na látod? - kérdezte diadalmasan. - Visszateszem - mondtam, ügyelve arra, hogy most is remegjen egy kicsit a kezem. Esküszöm, hallottam, amint a zsaruk nagyot sóhajtottak a távolban, amikor eltűntem a sötétben. - Én itt maradok a gránátos ládán! - kiabáltam. -Ahogy megmondtam. Ha valamelyikőtök közeledni mer... - Ülj csak nyugodtan, barátom - mondta az én zsarum. Én itt maradok veled és kivárom. A várakozás órákig tartott. Minden úgy zajlott le, ahogy gondoltam: a katona elment, aztán visszajött hozzám, elmondani, hogy minden rendben halad, megkérdezte, nem kérek-e cigarettát, kávét, vagy bármit - igazából arra várt, hogy elálmosodjam. Végül is nekik igazán volt idejük. Amikor elmúlt éjfél, úgy gondoltam: mostanra már úgysem tehetek semmit a barátaimért, vagy megmenekültek, vagy nem. Karikák táncoltak a fáradtságtól a szemem előtt, minden zajra összerezzentem. Amúgy nem szoktam kávét inni, de jól tudtam, mi lesz abban a kávéban, amit felajánlanak, így végül elfogadtam. A katona hozta oda a két gőzölgő csészét egy tálcán. Letette tőlem néhány méterre, aztán elhátrált. Mondtam, így nem jó, azért még közelebb hozta. - Válassz egyet, cimbora - játszotta ki a végső kártyáját. A másikat én iszom meg. -Tudtam: teljesen mindegy, melyiket választom, mindkettő tele van altatóval, csak a zsarut előtte teletömték stimulánsokkal, ezért én biztosan előbb vesztem el az eszméletemet. Vettem hát az egyik csészét, és mohón felhajtottam a kávét. A nyugtatok légkalapácsként vertek fejbe, még mielőtt visszatehettem volna a csészét a tálcára. Mielőtt elájultam volna, arra gondoltam: nem is baj, hogy így letaglóztak legalább azt sem fogom érezni, amikor vernek. Visszakerültem hát a börtönbe, de csupán robbanóanyagok illegális birtoklásának vádjával. Az nem törvényellenes, ha az embernél harminckét kiló cukor-kinin keveréket találnak. Ügyvédem, Blurriberg még azt is a javamra tudta fordítani a tárgyaláson, hogy elkábított állapotban tartóztatott le a rendőrség, így aztán nem kaptam túl szigorú büntetést. Odabenn pár hét múlva érdeklődött nálam Julio egyik gorillája, hogy hová spájzoltam el a heroint. Azt feleltem, nem értem, mit akar tőlem, szerintem a szajré a rendőröknél van. Meg, mondtam, különben sem én csakliztam el tőlük, én csak közvetítő lettem volna. Engem csak megkeresett egy ürge, és ötven rongyot ajánlott azért, ha lebonyolítom az ügyletet. Aztán érdeklődött nálam más is, de ez a másik a börtönkapun jött be, mint látogató. Amikor szólt az őr, hogy menjek, mert az ügyvédem akar látni, mindjárt tudtam, hogy valami nem stimmel, mert Blumberg nem az az ember, aki meglátogatná a nem fizető védenceit, szerintem még a fizetőket sem nagyon. Ez az ürge úgy nézett ki, mintha skatulyából húzták volna ki: halszálkás zakó, előírásos nyakkendő, kis bőrtáska, aranyszíjas Rolex óra. Így néznek ki újabban a maffia ügyvédei, csak ezt akkor még nem tudtam. Nem is próbált elkábítani azzal a szöveggel, hogy az én érdekemet képviseli - nem, az első perctől kezdve nyilvánvaló volt, hogy komoly tárgyalásnak nézek elébe, és az életem a tét. Nem baj, készen álltam rá. Vagy tucatszor végigmondatta velem az egész sztorit, folyton belekérdezett a részletekbe, megpróbált összezavarni, s noha ez nem sikerült neki, idővel kénytelen voltam újabb adalékokat kitalálni. - Szóval ki volt az, aki megkereste magát? - kérdezte. - Már mondtam. Lehetett vagy harmincéves, hosszú hajú, csaknem hippi külsejű, koszos katonai zubbonyt viselt. Vállszíjon hordta a pisztolyát, és nem törődött azzal, hogy látom-e. Azt mondta, Smithnek hívják. - És? Mit mondott még? - Hát hogy nála van a szajré, mit mondott volna? Meg hogy az a maga megbízóié. És hogy bonyolítsam le neki a viszonteladást kétszáz rongyért, adjak át neki százötvenet, a többi az enyém. - Maga szerint lopta a szajrét? - Honnan tudjam, hogy került hozzá? Mit érdekelt az engem? Gondoltam, az öreg boldog lesz, ha visszakapja az áruját, én végre leakasztok egy csinos kis summát, mindenki jól jár, nem? - Látta később még ezt a Smithet? - Hát a tárgyalásomon nem volt ott, annyi szent. - Gondolkozzék, Mr. Burke. Nem tud semmi támpontot adni, aminek alapján megtalálhatnánk azt a fickót? - Hát, ha mutatna egy-két fényképet, talán. Lehet, hogy maguk közül való. - Nem - felelte kurtán az ügyvéd. - Azt hiszem, igaza van - mondtam. - Én is inkább amolyan buzimónak néztem. - Buzimónak? Az meg micsoda? - Hát olyan buzgómócsing, aki szereti megjátszani a szolgálaton kívüli rendőrt, jelvényeket villogtat meg minden. A szeme egy pillanatra megvillant, igazán csak egy pillanatra, de hát én nagyon figyeltem. - Miből gondolja, hogy az illető ebbe a kategóriába tartozott? - kérdezte. - Hát- feleltem a fejemet vakargatva-, tulajdonképpen két dolog miatt. Egyrészt a válltáskában hordott pisztolya mellett volt egy másik is a bokájához szíjazva. Másrészt amikor benyúlt a belső zsebébe a tárcájáért, hogy odaadja nekem az előleget, amit a költségekre kértem tőle, láttam egy aranyjelvényt. Azt hiszem, ezt olyanoknak adják a zsaruk, akik tettek nekik valami szívességet. Az ügyvéd még vagy egy jó órán át kérdezgetett, de már különösebb meggyőződés nélkül. Három héttel később olvastam a Daily Newsban, hogy Kelet-Harlemben megöltek egy inkognitóban dolgozó kábítószeres detektívet. Négyszer belelőttek az arcába, a pénzét nem vették el. Csak az aranyjelvénye hiányzott. Mindez, amit elmeséltem, évekkel ezelőtt történt. Most volt nálam hét rongy, amit a Mamánál hagytam: öt a Maxé, a másik kettőt meg ő őrzi meg nekem. Arra most nem volt időm, hogy meghallgassam a Mama véget nem érő sopánkodását Maxről, de egy ebédet bekaptam, mielőtt hazamentem átöltözni. Délután volt egy jelenésem a bíróságon, és rendesen akartam kinézni. Normális körülmények között eszem ágában sem lenne elmenni egy büntető bíróságra, még ilyen előzetes meghallgatásra sem . Annak semmi értelme sem volt, hogy úgy lépjek föl, mint magándetektív, és még egy papírsúlyú védőügyvéd is könnyedén lesöpörhet azzal a kérdéssel, hogy ugyan mondjam már el, hol is töltöttem tizenkét évet az életemből. Mindazonáltal polgári bíróságon elég sokat tanúskodom, válóperes és hasonló ügyekben. Még becsületesebb is vagyok, mint az ügyvédek, mert sokkal kisebb órabért kérek a bíróság előtti hazudozásért. Ám ez most egy különleges eset volt, így hát eltekintettem az elveimtől. Ez az ügy is a polgári bíróságon kezdődött: egy nő indította a pert a férje ellen. Az iskolában vetítettek egy filmet a gyerekek szexuális molesztálásáról, mire az egyik lánya elsírta magát, és lassacskán fény derült az egész siralmas kis történetre. Az anya megkapja, amit akar, a férjet kitiltják az otthonából, az mégis hazamegy, és elkezd otthon ordítozni, hogy a gyerek a hibás, és árvaházba kellene küldeni, meg minden ilyesmi. A kislány meg, aki csak tízéves, kiborul, be kell vinni egy pszichiátriai osztályra, és még mindig ott kezelik. Az a geciláda apja meg persze olajra lép, így hát a nő felfogadott engem, hogy keressem meg azt az állatot. Pár nap alatt meg is találtam. Felhívtam a rendőrséget, és rögtön le is tartóztatták. A kerületi ügyészek általában békén hagyják az ilyen pasasokat. Több mentségük van, mint Richárd Nixonnak volt annak idején: ők ugyebár a családfenntartók, a tárgyalás nagyon megviselné a gyereket, és így tovább. Ha a tettes nem tesz beismerő vallomást, akkor ítéletet sem hoznak, és ha hoznak, akkor sem túl szigorút. Végtére is Amerika alapköve a család. De aztán alapítottak egy új testületet: a Különleges Áldozatok Városi Irodáját. Ennek az lenne a dolga, hogy a gyerekek elleni bűntettekkel foglalkozzék. Úgy hallottam, ebből az esetből a kerületi ügyész példát akar csinálni, ezért elhatároztam, ezt megnézem magamnak. Kiöltöztem rettenetesen: sötétkék csíkos öltöny, fehér ing, sötétvörös nyakkendő, kiglancolt fekete cipő - még diplomatatáskát is vittem magammal. Fegyvert nem - a Legfelsőbb Bíróságon fémdetektorokat használnak a bejáratnál, mert valami gyenge elméjű bíró felvetette a lehetőséget, hogy terroristák hatolhatnak be a tárgyalóterembe, és lövöldözésbe kezdenek az őrökkel. Ilyesmi ugyan kétszáz évben egyszer esik meg a Legfelsőbb Bíróságon, de hát az ember ugye nem lehet elég óvatos. Ezzel szemben az utca túloldalán, a Polgári Bíróságon az átlag peres félnél van fegyver, s az erőszak mindennapos dolog, de ott nincsenek detektorok. Ez New York, itt semmi sem stimmel, még a bíróságok neve sem: a "legfelsőbbön" ítélik el a legalja népet, s a "polgárin" csinálnak egy csomó szerencsétlen, félrevezetett kölyökből egy életre szörnyeteget. Ez az a város, ahol a leginkább adnak a látszatra. A helyettes kerületi ügyészt még sohasem láttam: magas nő volt, hosszú, hátrafésült barna hajában ősz csíkkal, szürke selyemruhát viselt és gyöngysort. Bájos arca volt, de hideg tekintete. Nem a manhattani irodához tartozott, Queensből küldték át, talán, mert ott folytatott eljárást ugyanez ellen a fickó ellen. A helybeliek mégis mind ismerősként üdvözölték, gondoltam hát, hogy nem mai csirke. Kezdő tárgyalókat nem szokás felismerni. Az első sorba ültem, ami elvileg ügyvédeknek van fenntartva, de a kutya se kérdezte, ki vagyok. Ez sem szokás. A védőügyvéd gyönyörű egy figura volt. A frizurája többe kerülhetett, mint az én öltönyöm, s mindenütt gyémántok csillogtak rajta. A dolog úgy indult, mint egy egyszerű óvadéki meghallgatás, és az ügyvéd nem győzte sorolni az érveit, mi mindenért is kellene a védencét visszaengedni az utcára: állami alkalmazott, családjának egyedüli támasza, aktív társadalmi tevékenységet folytat... és, így tovább. A pasas, engem egy menyétre emlékeztetett. Ijedten tekingetett ide-oda a tárgyalóteremben, aztán amikor szembenéztem vele, lehajtotta a fejét. A felesége ott sem volt. Nem ismertem senkit, csak a bírósági riportert, aki mindent felvesz magnóra. Nagy kezű fickó volt, hallgatagon hajolt ugyancsak csöndes masinája fölé. Körülbelül ugyanakkor vitték el Vietnamba, amikor engem börtönbe, és az élmény nagyon megviselte. Sokszor figyeltem a tárgyalásokon, de mindig rezzenéstelen arccal hallgatott végig mindent. Egyszer meg is kérdeztem tőle, miért van ez, mire azt felelte, hogy a tárgyalóterem ugyanolyan, mint Vietnam, csak itt nem golyókkal lövöldöznek egymásra az emberek, hanem szavakkal. Az ügy csöndesen folydogált előre, ám ekkor hirtelen a védőügyvéd elkövetett egy hibát. Felléptette a kliensét a tanúk padjára, gondolván, hogy a fickó társadalmi kapcsolatainak hosszú listája majd mély benyomást tesz a bíróra. És talán be is vált volna a számítása, ha az ügyésznő nem lép akcióba. A nő felállt, és elkezdte kérdezgetni a kriplit, látszólag ártatlanul, dallamos, lágy hangon; afféle háttérkérdéseket tett föl, hol dolgozik az ürge, hol fog tartózkodni, amíg a tárgyalásra vár, és így tovább. Egy pillanatra a papírjaiba mélyedt, mintha azon törné a fejét, mit is kérdezzen még, aztán hirtelen közelebb lépett a pasashoz. - Uram, belépett ön április huszonötödikén a felesége lakásába? - Az az én lakásom - vágta rá a kripli. - Én vettem, és még mindig én fizetem rá a jelzálogkölcsönt. - Tiltakozom, bíró úr! - szólt közbe a védőügyvéd. - Mi köze van ennek egy óvadéki folyamodványhoz? -Az ön ügyfelének szavahihetőségéhez van köze-vágta rá az ügyésznő. Biccentett a védőügyvédnek, majd a bíróhoz fordulva bejelentette: - ígérem, uram, hogy rá fogok világítani arra, hogyan függ össze kérdésem az üggyel, ha ez netán nem sikerülne, nem lesz több kérdésem. A bíró megpróbált úgy tenni, mint aki alaposan átgondolja a dolgot, és a segédjére nézett (ezeket a figurákat New Yorkban "bírósági titkárnak" hívják, és többet keresnek, mint a bírók az "alacsonyabb szintű" bíróságokon), majd látván, hogy az bólint, ünnepélyesen odaszólt az ügyésznőnek: - Folytassa, kérem! - Épp ahogy a televízióban szokták. - Uram, válaszolna a kérdésemre? - sürgette a kriplit az ügyésznő, az meg szépen belesétált a csapdába. - Igen, voltam a saját lakásomban, és a saját kulcsommal mentem be. Miért ne mentem volna? - És beszélt ezen alkalommal a lányával, Marcyval? - Nem nevezném beszélgetésnek. Csak közöltem vele, milyen bajt csinált azzal, hogy összevissza hazudott mindent. Tudja, ha nem lett volna az a francos film az iskolában... - Nincs több kérdésem - jelentette be az ügyésznő, amit döbbent csend fogadott a tárgyalóteremben. - Visszamehet a helyére - mondta a bíró a kriplinek, majd az ügyésznőhöz fordult: - Kedves hölgyem, be kell vallanom, hogy nem értem a kérdezési logikáját. Ha nem tud rávilágítani az összefüggésre... - A nevem Ms. Wolfe, bíró úr, de szólíthat egyszerűen helyettes kerületi ügyésznek is - mondta, a nő szelíden. A bíró jóindulatúan elmosolyodott, a védőügyvéd pedig összedörzsölte a kezét. Nem figyeltek jól: a nő csak udvarias volt, nem puha. Én láttam rajta, hogy ízig-vérig profi. Acélkemény volt belül, de ezt fölöslegesnek tartotta kimutatni, amíg el nem érkezik az igazi tárgyalás. - Nos, Ms. Wolfe - mondta a bíró sajátos nyomatékkal, hogy a teremben lévő rajongói megcsodálhassák kifinomult szellemét -, a bíróság még mindig kíváncsian várja, hogy rávilágítson az összefüggésre. - Igen, uram -váltott át határozottabb hangnemre a nő. Birtokomban van egy védelmi rendelkezés hiteles másolata. Berkowitz bíró írta alá a Polgári Bíróságról. Előírásai között az is szerepel, hogy a jelenlévő alperes nem teheti be a lábát az áldozat lakásába, és nem beszélhet az áldozattal. - Hozza ide - utasította a bíró az egyik törvényszolgát. Áttanulmányozta a kétoldalas iratot, s utána még döbbentebb képet vágott, mint az előbb. Még mindig nem értette, mint ahogy a védőügyvéd sem, mire akar kilyukadni a nő. A kripli ügyvédje közbe is ugatott: - Ennek mi a jelentősége, uram?- A bíró nem felelt, csak kérdőleg nézett az ügyésznőre. - Bíró úr, az alperes éppen az imént ismerte el, éspedig eskü alatt, hogy megszegte a Polgári Bíróság egyik rendelkezését. Beismerte továbbá, hogy ezt szándékosan cselekedte, hogy előre megfontolt szándékkal cselekedett, és hogy méltányolható indítéka nem volt. Így a Polgári Törvénykönyv 1072/B. paragrafusának értelmében hat hónapi elzárásra ítélhető. A védőügyvéd ebben a pillanatban felébredt, s nem a kávétól, amit az imént hoztak be neki. - Bíró úr, ennek semmi köze nincs egy óvadéki kérelem felülbírálásához! Az ügyész egy polgári bírósági ügyre utal, aminek semmi köze a jelenleg tárgyalt óvadéki eljáráshoz. Az ügyésznő nem vett tudomást a közbeszólásról. - A bíróság meggyőződhetett arról, hogy az alperes elmenekült, amikor a Polgári Bíróság folytatott ellene eljárást. Ami azt illeti, olyannyira elmenekült, hogy álnéven jelentkezett be a város egyik szállodájába. Az óvadéki eljárás célja az, hogy biztosítsa a vádlott jelenlétét a tárgyaláson. Ebben az esetben, miután a vádlott úgy viselkedett, ahogy, s miután föltehetően egy másik bíróság börtönbüntetésre fogja ítélni, tisztelettel kérem az óvadéki folyamodvány elutasítását és a vádlott vizsgálati fogságának elrendelését a tárgyalásig. A kripli összerándult, mint akit hirtelen gyomorszájon vágtak: annyit ő is tudott, hogy a vizsgálati fogság azt jelenti: néhány hónapot a bűnvádi tárgyalás eredményétől függetlenül ülni fog. De az ügyvédje nem akarta annyiban hagyni a dolgot. - Bíró úr, amennyiben az ügyész vizsgálati fogságot követel, ez az igazságszolgáltatás paródiája. Ne feledje, hogy egy büntetlen előéletű emberről van szó, tisztességes állampolgárról, akinek nézetem szerint jó esélye van arra, hogy fölmentsék a tárgyaláson. Elvégre nem gyilkossággal vádolják! - Azzal nem! - szólt közbe az ügyésznő, fejét hátravetve. Régi trükk ez, így minden ügyvéd könnyen eléri, hogy minden szem rászegeződjék a tárgyalóteremben. - De erőszakos nemi közösüléssel, vérfertőzéssel és liliomtiprással igen! Ezen kívül, bíró úr, igenis megpróbált elmenekülni az igazságszolgáltatás elől. Igenis eskü alatt beismerte, hogy megszegett egy érvényes bírósági rendeletet. - De azt a Polgári Bíróság adta ki! - mondta a magáét a védőügyvéd. Nem volt elég jó szöveg. Az ügyésznő lágy hangjának hirtelen támadt valami baljós mellékzöngéje, amit még a legutolsó sorokban is jól lehetett hallani. - Ügyvéd úr csak nem azt akarja mondani, hogy az egyik bíróság rendelete alábbvaló lenne a másikénál? Szerintem az a vádlott, aki köp az egyik bíróság rendeletére, feltárta előttünk igazi jellemét, s hogy valójában mennyire nem tiszteli a törvényt. Arról már nem is beszélve, hogy ha most megkapja az óvadékot, azzal a bíróság csak okot ad neki az újabb menekülési kísérletre. Itt végül is egyelőre csak gyanúsítjuk, a másik bíróság előtt már egyértelműen bűnös... Már csak az ítéletet kell kimondani, amely nem lehet kétséges. Még egyszer: kérem a vizsgálati fogság elrendelését, nem csupán az áldozat védelme érdekében, s nem is csupán a közösség védelmének érdekében, hanem azért, hogy megadjuk a lehetőséget a Polgári Bíróságnak arra, hogy olyan ítéletet hozhasson rendeletének megszegője ellen, amilyet jónak lát. Ha megadjuk az óvadékot, és a vádlott újból elmenekül - itt olyan hosszú szünetet tartott, amilyet csak lehetett -, a gyermek kétségtelenül veszélyben lesz. Ez a bíróság nem adhatja meg erre a lehetőséget. - Bíró úr, ez nevetséges! - kiáltott föl a védőügyvéd. - Ms Wolfe nem tudhatja, mik az ügyfelem szándékai! - Miért, kellene tudnom? - kérdezte élesen a nő. A mondat igazi értelme mindenki számára világos volt. A bíró kutyaszorítóba került. Gyorsan, segélykérőén hordozta körül tekintetét a termen. No, gondoltam, ha csak az kell neked - azzal elővettem egy jegyzetfüzetet, és sebesen elkezdtem írni. Meg is állapodott rajtam a szeme, nyilván azon morfondírozott, vajon újságíró vagyok-e, s ha igen, kinek dolgozom, aztán inkább úgy döntött, hogy nem kockáztat meg magának rossz sajtót. - A vádlottat vizsgálati fogságban tartjuk, a Polgári Bíróságra való átszállítás céljából. Amennyiben ott felmentik, újabb meghallgatást tartunk óvadéki ügyben. A kripli össze volt omolva. Segélykérőén nézett az ügyvédjére, végighallgatta, amíg az nyugtatgatta, hogy most azonnal átmegy és beszél a Polgári Bírósággal, aztán reszkető lábbal felállt. Törvényszolgák léptek hozzá, hogy a cellájába vezessék, s közben elhaladtak a tudósító mellett, aki felnézett egy pillanatra, s fáradt tekintete találkozott a görényével. Odaszólt amúgy jó hangosan a törvényszolgáknak. - Nevegyék el a nadrágszíját, fölösleges - azzal kisétált a teremből, még mielőtt a védőügyvéd tiltakozhatott volna. A kriplit kivezették. A védőügyvéd odament az ügyésznőhöz, nyilván hogy valamiféle egyezséget kössön vele. - Ms. Wolfe! - Tessék! - Gondolom, az ügyet maga fogja képviselni a Polgári Bíróságon? - Igen, át is megyek most rögtön. - Én is. Elvihetem a kocsimon? - Nem, köszönöm - felelte nyugodtan a nő, miközben elrakta iratait a táskájába. - Ugye tudja, hogy úgysem nyeri meg? - kérdezte az ügyvéd. Ms Wolfe felállt, csípőre tette a kezét, és végigmérte a pasast. Nyilván hallott már hasonlókat. - Nem inkább azt akarta mondani, ügyvéd úr, hogy úgysem veszíthetem el? Ez egy tizenöt menetes meccs. És a maga védencének mind a tizenötöt meg kellene nyernie. Ha most ezt maga megnyeri, a pasas újra elkövet valamit, és akkor megint a törvény elé állítom. És előbb- utóbb úgy kiütöm, hogy nem tud felállni. És amikor lent marad, nagyon lent fog maradni, ezt megígérhetem. Az ügyvéd eltátotta a száját, mint aki mondani akar valamit, de egy hang nem jött ki a torkán. A nő faképnél hagyta, és a kapuhoz ment, amely elválasztja a tárgyalótermet a nézőtértől, biccentett a teremszolgának, amikor az kinyitotta neki, s megindult a kijárat felé. Teste finoman hullámzott a selyemruha alatt, magas sarkú cipője ütemesen kopogott a padlón. Ahogy elhaladt mellettem, éreztem finom parfümjének illatát. Ritka gyöngyszem volt ez a nő, és akkor volt a legszebb, amikor a munkáját végezte. Az asszony előtt értem le a lépcsőn. Tudtam, hol parkolhat, s úgy gondoltam, megvárom. Már hallottam a cipősarka kopogását, mielőtt kilépett volna a Baxter utcai napfénybe a bíróság hátsó kijáratán. Nem akartam ráijeszteni, ezért vártam a megszólításával, amíg észre nem vett. - Ms. Wolfe? - Igen -felelte ugyanolyan közönyös hangon, mint amilyet a védőügyvéddel szemben használt. Ott álltam megfürödve. A figyelmét sikerült felhívnom, de nem tudtam, mit mondjak neki. - Csak azt szeretném mondani - nyögtem ki végül -, hogy csodálom, ahogy a tárgyalóteremben viselkedett. - Köszönöm - mondta egy királynő modorában. Úgy látszik, véget ért a kihallgatás. Én meg csak álltam ott bambán, szerettem volna valami kontaktust teremteni vele, a tudtára adni, hogy egy oldalon harcolunk, de megnémultam. Hiába, nem sok barátom van a törvény szolgái között. - Elkísérhetem a kocsijáig? - kérdeztem. - Nem szükséges- villantotta föl a mosolyát egy pillanatra. - Itt van a közelben. - Csak tudja, ez a környék - mondtam. - Nem gond - felelte, s észrevettem, amint bal csuklóján megcsillan a vastag ezüstszíj. Tudtam, mi az: drótvágó szerszám, egyik végén görbe borotvával. Ezt használják a drótgyári munkások, amikor egy-egy kábel hosszát már elégnek tartják. Az ember megkaparja vele egy kicsit a támadója arcát, és annak a következő pillanatban esetleg már nincs is orra. - Gondolja, hogy azzal távol tudja tartani a banditákat? -kérdeztem. Most nézett meg először alaposabban, mint aki el akar dönteni valamit. - Nézze, én értékelem a maga aggodalmát értem, Mr... - Burke - segítettem neki. - Aha. Már hallottam magáról. - Jót hallott legalább? - Elég jót, azt hiszem. Toby Ringer mondta, hogy van magához való esze. És hogy maga segített neki néhány esetben. - Talán magának is segíthetnék. - Nem hiszem, Mr. Burke. Toby azt is mondta, hogy túl gyakran dolgozik az utca másik oldalán. - De nem akkor, ha ilyen görényekről van szó - mondtam neki. - Azt tudom - felelte, s egy röpke pillanatra felvillantotta, hogyan mosolyogna valakire, ha igazán szépen akarna mosolyogni. - Azt tudja, ugye, hogy én találtam meg azt a szemétládát, akit az előtt odabenn maga elintézett? Vagy úgy gondolja, hogy a rendőrség magától is elkapta volna? - Nem hiszem - felelte. - De ez az ügy már le van zárva. Lassan a kocsijához értünk: tompakék Audi volt. A parkolóhely nem volt épp elhagyatott, akadt nézőközönség, mint rendesen. Nem veszélytelen dolog: egy profi bűnöző okosabb ugyan annál, hogy megtámadjon valakit éppen az ügyészi parkolóban, de a hülye amatőröknél sosem lehet tudni. - Ez a kocsim - mondta a nő, s a retiküljébe nyúlt, hogy elővegye a kulcsait. Egy lépést előre léptem, mintha ki akarnám nyitni neki az ajtót, s ebben a pillanatban valami baljós sötét tömeg emelkedett föl a hátsó ülésen. Óriás fejének nyílásában hegyes cápafogak villogtak. Egy rottweiler volt az King Kongnak való ölebecske. Úgy néz ki, mintha valami őrült biológus teletömött volna anabolikus szteroidokkal egy dobermant, aztán légkalapáccsal benyomta volna a pofáját. Megdermedtem; no, ennek a hölgynek valóban nincs szüksége kísérőre. Ms. Wolfe kinyitotta az ajtót, mire a rottweiler nekilódult. - Bruiser! Feküdj!-szólt rá a nő,mire a fenevad vonakodva helyet adott neki a beszállásra. A nő a válla fölött odaszólt nekem: - Mr. Burke, ha találkozik olyan esettel, amiről úgy gondolja, hogy engem is érdekelhet, hívjon föl, jó? Most már tényleg vége volt a kihallgatásnak. Meghajoltam az asszony és kutyája felé, megérintettem a kalapom szélét, és tisztelettudóan hátraléptem a helyemre. A bestia gyilkos szemmel figyelt a hátsó ablakon át, amint az Audi mozgásba lendült. Visszamentem a Büntető Bíróság piszkos márványfolyosójára, és a gondolataimba mélyedtem. Még csak április vége volt, de a nap már egészen felforrósította a bíróság homlokzati lépcsőjét. Lehet, hogy végre igazi nyarunk lesz az idén, nem az a csalóka szép idő, ami az elmúlt hetekben - a nap csak süt, süt, de azért még hideg van. A hideget csak a városi ember tudja gyűlölni igazán. A városi hideg a csontodba eszi magát, és megdermeszti a beleidet. Vidéken bezzeg vidáman ülnek az emberek a kandallónál és bámulják a kinti havat, dicsérve, milyen szép, milyen fehér. A városban a hó sohasem fehér. És itt meghalnak a szegényék, ha kinyílik az "égi dunyha" - ha nem viszi el őket a fagy, elviszi a tűz, amelyet ellene gyújtanak. Zsebembe nyúltam cigarettáért, s az utca túloldalán lévő parkolóra pillantottam, ahová Plymouthomat állítottam. Egy borotvált fejű, rikító fényes narancssárga trikót viselő fekete lépett oda hozzám, és megkérdeztem: - Nincs egy cigid, cimbora? Még jó, hogy nem testvérnek hívott. Amikor kijöttem a börtönből a hatvanas években, még az volt a divat New York utcáin. A nagy testvériség. És még annak is volt egy előnye, hogy az ember odabentről jött: jó ajánlólevél volt a csajokhoz. A Greenwich Village pedig akkoriban tele volt velük, csak úgy szívtak magukba minden félmondatnyi forradalmi szöveget, akár egy marihuánával működtetett porszívó. Jól ment a sorom akkoriban. Az ember elindult egy persellyel, meg valami harmadik világbeli figurával, s máris gyűlt az adomány minden nemes, forradalmi tettre, mint amilyen például a bankrablás. Vadászidény volt a Viilage-ben. Még jobb hely volt ez akkoriban, mint az Est Side alvége. Az ott élő hippik meg voltak győződve róla, hogy előbbre viszik a világot a féleszű szervezkedéseikkel, bombáikkal, és olvasói leveleikkel. Túl serényen próbálták képviselni az elnyomottak ügyét ahhoz, hogy felmérhessék az üzletben rejlő lehetőségeket, de bombára szükségük volt, így aztán velük is lebonyolítottam egy-két tranzakciót. Még jó, hogy sohasem próbáltak meg behatolni az Amerikai Bankba azzal a sütőporral, amit rájuk sóztam. Hát így találkoztam először elveszett gyerekekkel. Lehet, hogy az utcákon a béke és a szeretet honolt, de a sikátorok már akkor is tele voltak farkasokkal. A legalja nemcsak akkor vadászott, ha éhes volt, hanem csak úgy sportból is. Így aztán elkaptam néhány gyereket és hazavittem őket. Nem sportból, pénzért. Egyszer-másszor a farkasok némelyike megmakacsolta magát, és nem akarta elengedni a zsákmányt. Ezért aztán nemcsak pénzt szereztem, hanem ellenségeket is. A különbség csak az, hogy a pénz már elfogyott azóta. Amikor vége lett az utcai forradalomnak, amikor a hippik eladták a dzsipjeiket és BMW-kre cserélték, s az olcsó padlásszobákat átalakították hatszám- jegyű összegekért megvásárolható luxuslakásokká, lejárt az időm. Nem bántam: föl voltam készülve a változásokra. A Harmadik Világ nem volt egészen felkészülve rá, így ők kerültek az én helyemre a börtönökben. Amikor New Yorkban egészen elmérgesedett a helyzet, elmentem szerencsét próbálni Biafrába. Gondoltam, végül is, ott is csak ugyanazt kell tennem, mint New Yorkban, legfeljebb az a buli kicsit nagyobb szabású: megmentek néhány kölyköt, és közben meg is tollasodom egy kicsit. No, ebből egyik se jött be, de még mindig több szerencsém volt, mint az átlagnak: túléltem. Azt hiszem, ehhez értek a legjobban. De ez még akkor volt. Most itt állt előttem a fekete muksó, és cigarettát kért. - Mi ez, ellenőrzés? - kérdeztem tőle. Farkasszemet néztünk. Vállat vont, hátat fordított nekem, és továbbindult az utcán újabb áldozatért. Le mertem volna fogadni, hogy nem is dohányzik, csak nem akarta, hogy kijöjjön a gyakorlatból. A Plymouth a szemközti parkolóban állt. Itt még meleg napokon is hűvös van, a hely olyan árnyékos. És a körülötte lévő három bírósági épület valóságos szélcsatornát képez. A kocsi úgy nézett ki, mintha rozsdával festették volna be, a Vakond ugyanis minden meló után átfesti, de most még csak lefújta, és nem döntöttük el, milyen legyen az új színe. Egy nagy rakás ócskavasnak néz ki így a verda, de messze nem az: ötven gallonos tartálya van, légkondicionált, az üvege golyóálló, az ütközője erős, mint egy rinocérosz, szóval megvan mindene, ami kell. Nem túl gyors, az igaz, ezzel szemben rendkívül nehéz összetörni. Eredetileg ebben látták az ideális taxi prototípusát, de annak nem vált be. A nő a Plymouth előtt állt, és idegesen dobolt a sarkával, mint akit éppen megvárakoztat a kedvese. Nem ismertem föl, de hát innen úgyis csak annyit láttam, hogy nőnemű. Sötét nadrágot és barna tavaszi kabátot viselt, fején fekete kendőt, szemén napszemüveget. Ismerni nem ismertem ugyan, de a kezemet a biztonság kedvéért a zsebembe mélyesztettem isten tudja, ki lehet a megbízója. Végig erősen figyelt, amint a Plymouthhoz közeledtem, úgyhogy inkább délcegen elhaladtam a kocsi mellett, mintha nem is az enyém lenne. De mikor a nő a nevemen szólított, tudtam, nincs értelme a további alakításnak. Na már most én nem szeretem nyilvánosság előtt rendezni a problémáimat, különösen nem akkor, ha a nézőközönség fele zsaru. - Mi kell? - vetettem oda foghegyről. - Beszélni akarok magával- felelte határozottan, de remegő hangon. Úgy látszik, bajban van a tyúk. - Összetéveszt valakivel, hölgyem. - Nem tévesztem össze - erősködött. - Beszélnem kell magával. - Vagy megmondja, hogy ki küldte, vagy eltűnik - mondtam neki. Ha csak a tárgyalóteremből ismer, akkor semmi dolgom nem lehet vele. - Julio Crunini - mondta, s közelebb hajolt hozzám. - Nem ismerek semmiféle Juliót, hölgyem. Nem tudom, maga miben utazik, de nem kell az áruja, érti? - mondtam, azzal mintegy rajta keresztül a Plymouth ajtajához nyúltam, hogy eltűzzek a jó büdös francba. Közben bosszúsan arra gondoltam, hogy Julio is igen régen volt már börtönben, nagyon rászokott a fecsegésre. A nő a karomra tette a kezét. Remegett. Ránéztem: jegygyűrűt viselt, nagy gyémánttal. - Maga ismer engem - közölte. Alaposabban szemügyre vettem, de nem lettem okosabb. Nyilván meglátta rajtam, mert levette a napszemüveget, így sem esett le a tantusz. A nő összeszorította az ajkát, és levette a kendőjét is - vörös haja égő zuhatagban bomlott ki a nap fényébe. - Most már megismer? - kérdezte ajkbiggyesztve. A kocogó nő volt a Forest Parkból. A szemem se rebbent - belém nevelték, hogy nem feltétlenül szükséges elárulni, mire gondol az ember -, de ő nem is arra várt, hogy rebbenjen. - Nem ismerem magát, hölgyem - közöltem vele -, és nem is óhajtom megismerni. - Miért, talán nem tetszem magának? - váltott át kacérra, mint egy igazi maffia-hercegnő. Nyilván megszokta már az ilyesféle helyzeteket. - A szagát nem szeretem, hölgyem. Bűzlik a bajtól, bajom, pedig magamnak is van elég. El akartam mellette menni, mintha hirtelen eszembe jutott volna, hogy van valami sürgős dolgom, de megfogta a karomat. Ugyanúgy néztem rá, mint Julióra a garázsbari, de a csaj nyilván nem a sitten edződött. A keze is olyan arisztokratikus volt a szépen manikűrözött, vörösre lakkozott körmeivel. - Ha itt nem hajlandó szóba állni velem, Mr. Burke, majd megkeresem a szállodájában, a Murry utcában. Ez mélyütés volt - legalábbis ő annak gondolta, és hagytam, hogy annak gondolja. Csak a kiválasztott kevesek tudták ugyanis, hogy a Deacon szállóban lakom, de azok a kevesek is rosszul tudták. Igaz, a portán még ma is átvesznek nekem bármilyen üzenetet - merő megszokásból, ami az alvilágban az egyetlen élő törvény -, de már évek óta elköltöztem onnan, azóta, hogy lejárt a feltételes szabadlábra helyezésem. De mindez most nem is érdekelt, mint ahogy azt sem hallottam igazán, mit mesél ez a bögre, csak az időzített bomba ketyegését. A nő olyan tekintettel nézett rám, mint akinek még van egy-két ásza. Úgy látszik, Julio bátyó az omerta modern változatát kultiválja: csak addig hallgat, amíg jobb ajánlatot nem kap. - Szálljon be - mondtam a nőnek, és kinyitottam neki az ajtót. - Itt van az én autóm is-mutatott egy BMW szedánra. - Az kényelmesebb, van benne légkondicionálás is. - Az engem nem érdekel, hölgyem. Tőlem szauna és masszázs is lehet benne. Vagy beszáll ide, vagy olajra lép. Egy kicsit habozott - a dolog másképp alakult, mint ahogy eltervezte. Aztán eltökélte magát, mert ugyanaz az elszánt kifejezés jelent meg az arcán, mint amikor a Forest Parkban nekivetkőzött a kocogásnak. Finom vonalú, talán operált orrát kissé fintorgatta, amikor meglátta a Plymouth műanyag ülését, de szó nélkül beszállt. Elfaroltam a parkolóhelyről és megindultam a West Side autópálya felé. Mindenképp szerettem volna megtudni, mit akar, de addig nem akartam megszólalni, amíg biztos nem vagyok benne, hogy csakis ő hallja, amit mondok. A Chambers utcánál fordultam rá az autópályára és megindultam a külváros felé. Ezen a környéken a környezetvédők máris csatát vesztettek; a fákat kivágták, s velük eltűntek az árnyékok, ahol korábban a kurvák bújtak meg. Pedig meg kell most keresnem Michelle-t, szükségem lesz rá. Úgy döntöttem, legvalószínűbben a Tizenegyedik sugárúton, a Times tértől kicsit délre találhatom meg. A nő kotorászni kezdett a retiküljében. - Nincs kifogása az ellen, ha rágyújtok? - kérdezte még mindig eléggé kihívó hangon. - Ha sima cigaretta, akkor nincs - feleltem. - Miért, Mr. Burke, talán a vallása tiltja a marihuánát? - Nem, hölgyem. A törvény tiltja - mondtam minden különösebb hangsúly nélkül, hogy az esetleges lehallgatók kiérezhessék szavaimból az iróniát, de rám bizonyítani ne tudják. - Ha bármi tiltott dolog van magánál, ragaszkodom hozzá, hogy távolítsa el a kocsimból. - Most kit akar átverni? Azok után, amit a... - Fogja be a száját! - rivalltam rá. - Majd beszélhet, ha megadtam rá az engedélyt, világos? Ha magnófelvételt akar csinálni a fakabátok szórakoztatására, máshol csinálja, jó? Felfogta a dolgot. Olyan képet vágott ugyan, mintha megsértettem volna, de nem szólt egy szót sem. Az arcán megjelent egy gyanúsan piros folt. Jó kis Plymouthom szép simán vette a városi utca akadályait, oly észrevétlenül mozgott, mint egy patkány a szeméttelepen, meg se kottyantak neki a kátyúk és a gödrök. Az ablak kétoldalt színes üveggel volt álcázva, a légkondicionáló berendezés zajtalanul működött, nyugodtan figyelhettem az utcát. Az első kurvákat a Harminchetedik utcán vettem észre. Ilyen korán persze még rosszul megy az üzlet, de azoknak a lányoknak, akiknek kamionosok a kuncsaftjai, keményebben kell dolgozniuk, mint belvárosi pályatársnőiknek. Míg a Lexington sugárúton a csajok sortot és trikót viselnek, a West Side-on a munkaruha a bikini és a magas sarkú cipő. És ez még mindig sokkal elitebb, mint mondjuk a Hunts Pointnál: az ottaniak csak esőkabátot hordanak s alatta semmit. Errefelé kemény profik dolgoznak az utcán: fekete nők, akiknek tizenkét évesen véget ért a gyerekkoruk, vagy éppen kiöregedett, ellöttyedt fehér nők. A lányos arcúakat a stricik a középosztálybeli klienseknek tartogatták innen valamivel keletebbre, a szökevény csajok meg a Delanceyn, a Boweryn vagy szigorúan csak fedél alatt dolgoztak.Nevetséges, hogy ezeket itt a faszkalap újságírók finomkodva "call-girlnek" nevezik, holott legfeljebb a mentőket hívják telefonon. Megálltam a járda mellett. Egy selymes parókát hordó, magas fekete nő azonnal odariszálta magát az ablakomhoz. Zöld fémszálas fürdőruhát viselt. Szélesen bazsalygott, de csak a szájával; a szeme hideg maradt. - Hiányzik valami, édes? - Nem valami, valaki. Michelle-t keresem. Itt van valahol? - Miért, a fiúja vagy? - kérdezte a kurva, sandán végigmérve a Plymouth-t. No persze nem az a kimondott stricimobil. - Csak ha valami butaságot csinál vele valaki - mondtam a kurvának tájékoztatás végett. - Édesem, ugye tudod, hogy nem szórakozásból ácsorgók itt ebben a nagy melegben? - Ha megkeresed Michelle-t és idehozod nekem, kapsz annyit, amennyit egy menetért szoktál - áll az alku? - Potyára nem dolgozom - felelte készségesen. - Mondd meg neki, hogy Burke keresi. Úgy tett, mint aki gondolkozik az ajánlaton, közben sanda pillantást vetett a kocsimban ülő hercegnőre, s bólintott, mint aki érti a helyzetet. Nem volt nagy a forgalom - a kolléganői is nyugodtan sétálgattak, bár mindegyik ránk figyelt. Nem csoda, már régóta nem láthattak semmi újat, semmi jót. A csaj végül elszánta magát. - Nálam fél kilóba kerül egy menet, édesem. Elhozom neked Michelle-t ugyanennyiért, oké? Nem tudtam elképzelni olyan frenetikus menetet, amiért ez a csaj bárkitől ötven dolcsit kaphatna, de tudtam, ha megsértem, nem vállalkozik a feladatra. - Megkapod a saját áradat, oké? A menedzsered szerezze be a maga részesedését máshol, rendben? Ötven százalék oké lesz? Gyorsan rám mosolygott, s visszariszálta magát a többiek közé. Noha nincs az az útszéli kurva, aki megfelezné a bevételét a stricijével, de ha most mindketten úgy teszünk, mintha én valóban elhinném ezt a mesét, akkor neki több méltósága, nekem meg több pénzem marad, így is örülhetett az ajánlatnak, mert nem könnyű a kenyérkereset itt a járdán. Számolni kell egy bizonyos idővel a börtönben is, nyugdíjasévek meg nincsenek. Befordultam egy üres telekre, cigarettáért nyúltam, és felkészültem a várakozásra. Vöröske nem tudott olyan jól várakozni, mint én - nyilván nem így volt nevelve. Látszott rajta, hogy nem kőbölcsőben ringatták. Csöndesen figyeltem a környéket: hogyan dolgoznak a kurvák, s nem jön-e valaki, aki Vöröskét követi. A város utcáin át könnyű követni egy autót, de ha jött is utánunk valaki, mostanára már bizonyosan leráztam, különben itt észrevettem volna. A nő izgett- mozgott az ülésen, hol így, hol amúgy rakta keresztbe a lábát. Selyemruhája szárazon suhogott, mint amikor felhúznak egy ravaszt. - Még sosem jártam errefelé jelentette be. - Hogy hívják ezt a környéket? - Ha beszélt az ismerősömmel, majd velem is beszélhet, oké? - Csak annyit kérdeztem... - Ne kérdezzen semmit. Ne beszéljen hozzám. Majd ha biztos leszek benne, hogy senki sem hall minket, akkor beszélgethetünk. Érti? Nem akarom még egyszer mondani. Figyeltem, hogyan reagál. Ha van rajta poloska, és a követőink szem elől tévesztettek minket, akkor nyilván azt akarta, hogy amazok megtudják, hol vagyunk - de én ilyen sanszot senkinek sem adok meg ingyen. Ám az arca semmi egyébről nem árulkodott, mint hogy nem szokott hozzá az ilyen hangnemhez, és ezért kényelmetlenül érzi magát. Ami azt illeti, én sem éreztem magam a legkényelmesebben, de ha már úgy esett, hogy Julio bácsi átment különleges tudakozó szolgálatba, meg kellett tudnom, miért. Mindenkinek megvannak a maga alapelvei. Az enyém az, hogy nem adom könnyen az életemet. Ez egy. Kettő: nem megyek vissza még egyszer a börtönbe. Három: mindazonáltal nem vagyok hajlandó tisztességes polgári munkából megélni. Ebben a fontossági sorrendben. Az én madárkámat előbb pillantottam meg, mint Michelle- t. Most nem is riszálta magát olyan nagyon: nyilván előbb a megszolgált bérét akarta leakasztani, mielőtt új kuncsaftra kezd vadászni. - Michelle mindjárt itt lesz, édesem. Nálad van a negyedkiló, amit ígértél? - Itt van a kezemben - mutattam föl neki egy húsz- meg egy ötdollárost. A kurva nem felelt. Elhittem neki, hogy tényleg megtalálta Michelle-t - tudhatta, elég jól megnéztem magamnak ahhoz, hogy ne kezdjen velem szórakozni. Már ha van egy kis sütnivalója. No de mit keres ezen az utcán az, akinek van egy kis sütnivalója? Ám ekkor megpillantottam Michelle-t. Magas, törékeny testén szűk, lábközépig érő vörös nadrágot viselt, alatta bokaszíjas magas sarkú cipőt, fölötte buggyos ujjú fehér ejtőernyőselyem blúzt. Nyakában hosszú fekete gyöngysor, tarkóján lazán odacsapott fekete férfikalap. Máson ez az öltözék nevetségesen hatott volna, de neki jól állt. Átadtam a kurvának a két bankjegyet, mire gyorsan rám villantott egy mosolyt és elvegyült a többiek között. Vöröske jól látta mindezt, de nem szólt egy árva szót sem. Kiszálltam a kocsiból, és Michelle- hez mentem, takarva őt az utasom elől. Őt nem kellett figyelnem, ezt megtette Michelle, aki mindig tudja, mi a dolga. Bal kezét a vállamra tette és arcon csókolt, miközben jobb kezét a zakóm alá csúsztatta, egészen hátra, az övemhez. Ha egy pisztolyt talál ott, tudja, hogy a kocsiban ülő ember ellenség, s ha ilyenkor gyorsan oldalt lépek, az ellenség máris a pisztollyal néz farkasszemet. Michelle megveregette a hátamat, s súgva kérdezte: - Miről van szó, bébi? - És sem tudom pontosan- feleltem.- A kocsiban ülő csaj a bíróság előtt várt rám. Van valami köze ahhoz a vén aligátorhoz, Julióhoz. És valamit akar tőlem, de nem tudom, mit. Az öreg igazította el, hogy hol talál meg engem. Értésemre adta, hogy addig nem mászik le rólam, amíg nem beszélek vele. - Hát akkor beszélj vele, kedves. Ugye nem azért tartasz fel a munkámban, hogy tolmácsoljak neked? - Azt szeretném, ha megnéznéd, tiszta-e. Michelle valószínűtlenül hosszú szempillái árnyékot vetettek finom metszésű arccsontjára, erősen kirúzsozott szája piciny kört formált. - Ó - lehelte finoman. Pokol lehetett az élete, amikor még férfiként kellett viselkednie. - Bekanyarodom a sarkon túl a teherautók mögé, oké? Te beszállsz, és ellenőrződ, hogy tiszta- e. Én addig megvizsgálom a táskáját. - Ennyi az egész? - Egyelőre igen. - Bébi, ugye tudod, hogy már megkezdték a kezelést, de még nem műtötték, csak injekcióztak? És pszichiáterhez is kell mennem hetenként egyszer. Nem olcsó. - Végig tudod csinálni? - Ha buzi lennék, kimászhatnék belőle, tudod. De mert ilyen vagyok, amilyen, ki kell törnöm, ugye megérted? Megértettem. Egyikünk sem kérdezett soha semmit Michelle- től, de szép lassan elmondta magától a sztoriját. És a Vakond egész ügyesen el tudta magyarázni, mi is az a transzszexuális - jelen esetben férfitestbe zárt női lélek. Michelle már azelőtt is nőnek nézett ki, hogy elkezdte volna a hormoninjekció-kúrát és a mellátültetést; úgy beszélt, úgy járt, mint egy nő. De mindennél fontosabb, hogy női lelke volt. Na már most ha az ember börtönbe kerül, nincs, aki meglátogassa, legfeljebb az anyja vagy a nővére. Miután nekem egyik sincs, Michelle tette meg nekem azt a szívességet, hogy vállalta a tizenkét órás autóbuszutat az állam másik sarkába, és a mohó férfitekintetek kereszttüzét benn a börtönben. Ugyanúgy dolgozott, mint a többi utcai kurva - csak, miután puncija nem volt, a száját használta. A retiküljében kis üveg konyakot hordott, hogy legyen mivel öblögetnie egy-egy menet után. Meg egy kis ciánkapszulát, amit a Vakondtól kapott. - Ez nem pénzes meló, Michelle. Még az is kiderülhet, hogy nem is meló egyáltalán. De ha találok valamit a retiküljében, szó lehet egy kis adományról. - Na jó. És ha netán nincs nála pénz, egyszer elviszel az Omegába, mielőtt még Töm Baxter máshova megy zenélni. Áll az alku? - Áll - feleltem, mire Michelle beszállt a kocsiba a vörös hajú nő mögé. Találtam egy megfelelő sötét helyet a teherautók között. - Szálljon át hátra - mondtam a Vöröskének. - Miért? - Hogy miért? - kérdeztem vissza. - Mert nem ismerem magát, és nem tudom, mit akar tőlem. A titkárnőm most meg fogja motozni. Ha van magánál poloska, kiszáll az autóból. Ennyi. Azért kellett őt megkeresnem, mert én nem motozhatom meg magát. - Egyáltalán nem értem... - Nézze, hölgyem, maga akar velem beszélni, igaz? Akkor, pedig én diktálom a játékszabályokat. Ha nem tetszik, kiszáll és békén hagy, és keres magának mást, aki meghallgatja a problémáját. Vöröske lassan elkezdte hosszú vörös körmeivel kapargatni a térdét. Gondolkozott. Nekem nem volt időm az ő gondolataira. - Mellesleg - vetettem oda - nem volt elege azokból a férfiakból, akik le akarják magát vetkőztetni? Dühödten villantotta rám a tekintetét, de nem felelt. Mereven előrenéztem, s hallottam, amint csapódik az ajtó, majd újra nyílik és csapódik. A nő hátraült Michelle mellé. - Adja ide a retiküljét- mondtam neki. - Hogyan? - Jól hallotta. A titkárnőm magát fogja megvizsgálni, én a retiküljét. Az eljárás célja ugyanaz. Vöröske dühödten az ablakhoz vágta a gyíkbőr táskát. Nyugodtan kézbe vettem, s kikapcsoltam az aranycsatot. Hátulról lehúzott cipzár zaja hallatszott és ruhasuhogás. A táskában találtam egy csomag Marlborót, egy arany Dunhill öngyújtót, egy kis ezüstdobozkát, hat szem öt milligrammos Valiummal, egy akkurátusán összehajtogatott fekete selyem zsebkendőt, egy puha bőrerszényt egy pakli hitelkártyával és egy csekkfüzetet, meg vagy háromszáz dollár készpénzt. Egy belsőzsebben volt még harminc darab százdolláros bankjegy - vadonatújak, de a sorozatszámok össze voltak keverve. Magnetofon sehol. Még csak egy ceruza sem. - Tiszta- szólalt meg Michelle a hátsó ülésen. Az ajtó újrakinyílt és becsapódott, s a Vöröske beült mellém. - Szóval? - kérdeztem Michelle-t. - Csupa minőségi holmi. Bendel, Bergdorf, ilyesmi. A gyöngyök valódiak. A cipő nagyon menő. De az alsóneműje, hát hallod? Édesem, magának nem mondta az anyukája, hogy harisnyakötőhöz övet legfeljebb motelszobában viselünk? És a kölni - hát hallja, abban igazán vehetne még leckéket tőlem. A vörös nő idegesen hátra fordult. - Magától? - kérdezte megvetően. - Ugyan ki mástól? - kérdezte angyali- ártatlan hangon Michelle. - Mennyivel tartozom? - kérdezte tőle Vöröske, mintha csak a BMW-je szerelőjéhez beszélne. - Miért? - Maga prostituált, nem? Gondolom, hogy drága az ideje. - Értem. Nézze, Ms Szuka - a motozásra a ház vendége volt, de az öltözködési tanácsadásért adhat éppen egy százast. Vöröske benyúlt a retiküljébe. Nem az új százasok közül vett ki egyet, hanem összekapart százat az apróból, és a hátsó ülésre dobta. Michelle ezzel el volt bocsátva. Michelle kiszállt, előrelibegett a Vöröske mellé az ablakhoz, búcsút intett nekem, azzal halkan beszólt a nőnek: - Lehet, hogy kurva vagyok, drágám, de hülye picsa nem. Ezen gondolkozzál el egy kicsit - azzal el is tűnt. És most mi lesz? - kérdezte a Vöröske, így adva tudtomra, hogy már fogytán a türelme. - Most elmegyünk valahová, és elmondja nekem, amit akar -feleltem, beindítva a Plymouthot. Csendben hajtottunk végig a West Side autópályán. Aztán délnek fordultam, biztonságos parkolóhelyet keresve a Hudson folyó elhagyott mólóinak közelében. Lefordultam a főútról, odahajtottam egy mólóhoz, és behátráltam. Innen mindenfajta forgalmat szemmel tarthattam - a csónakok kivételével. Ha valaki követi a Vöröskét, az, hamar ki fog derülni. Elfordítottam egy kapcsolót, mire kinyílt mindkét elülső ablak. Egy másikkal, minden eshetőségre készen, lezártam a túloldali ajtót. Cigarettára gyújtottam, s hátra dőltem, hogy a nőt is, meg az utcát is szemmel tarthassam egyszerre. - Nos, hölgyem, mit akar tőlem? - kérdeztem. Kissé megfordult az ülésen, hogy szembenézhessen velem, s hátat fordított az ablaknak. - Azt akarom, hogy megkeressen nekem egy képet. - Egy festményre gondol? - Nem, fényképre. Egy kisfiú fényképére. - Hölgyem, nem mondaná el inkább az egész sztorit? Nincs időm arra, hogy szavanként húzzam ki magából. - Erről nem könnyű beszélni. - Hát akkor ne beszéljen róla - vontam vállat. - Nem én kérettem magát ide. Visszaviszem az autójához, és talál magának valakit, akinek el tudja mondani, oké? - Nem! Nem oké! Nem tud egy percet várni, amíg egy kicsit összeszedem magam? Nagyon sok időmbe telt, amíg megtaláltam magát. - De végül megtalált, nem? Ha legközelebb találkozik JuItóval, mondja meg neki, hogy ezt nem fogom elfelejteni. - Ne hibáztassa Juliót. Ő csak a telefonszámot adta meg nekem, azt, ahol a kínai hölgy veszi fel a kagylót. - Az üzeneteit megkaptam. - Akkor miért nem hívott-vissza? - Mert nem ismerem magát. Ismeretleneknek nem telefonálok. - Na látja, hát ezért kellett megkeresnem a maga kocsiját. Azt Vinnie-től tudom, hogy maga hogy néz ki, és milyen kocsija van. Julio egyik embere látta magát a bíróság előtt ma reggel, és ő hívott föl. - Vinnie? Ki az? - kérdeztem, miközben arra gondoltam, hogy sürgősen újra kell festetnem a kocsit, és ki kell cseréltetnem a rendszámot. - Aki elvitte magának Julio pénzét. - Már megint nem tudom, hölgyem, hogy miről beszél. - Elmondtam Juliónak, hogy beszélnem kell magával. Azt mondta, semmi köze hozzá, mert nem családi ügy. Biztosan tudta, hogy maga úgysem fog engem visszahívni. Ezért megbíztam Vinnie-t, hogy kérje meg magát helyettem. - Engem senki sem kért semmire. -Tudom. Mondta, hogy nem volt hajlandó szóba állni vele. - Nem érdekel, hogy mit mondott magának. Nem szeretem, ha megfenyegetnek. - Vinnie megfenyegette magát? - Nem ismerek semmiféle Vinnie-t. Maga fenyegetett meg a parkolóban azzal, hogy ha nem beszélek magával, nem száll le rólam. - Nem szántam fenyegetésnek. - Ez az egész beszélgetés egy fenyegetés. Nem valami kellemes gondolat, hogy Julio emberei éppen rám vadásznak az utcán. - Julio erről semmit se tud. Vinnie nekem tett szívességet - mint ahogy az az ember is, aki meglátta magát ma reggel. - Gyakran tesznek magának szívességet? A nő ragadozó macskamosolyra húzta a száját. - A férfiak igen. Meglepőnek tartja? - Hát, ha magának az efféle Vinnie- k jelentik a férfit, akkor nem. - Maga nem szeret minket, igaz? - Kiket magukat? Kikről beszél? Egyelőre csak egy fecsegő öregemberről tudok, egy fiatal punkról, meg egy nőről, aki fenyeget. - Rólunk, olaszokról beszélek. - Én senkit sem szeretek, aki nem akar jót nekem, érti? - Értem - felelte nyugodtan. - De most, hogy már mindezen keresztülmentünk, hogy itt ülünk ebben a kocsiban, ennyi erővel nem hallgatna végig, hogy eldöntse, nem érdekli-e a dolog? - És ha nem érdekel, akkor mi van? - Az a maga dolga. Akkor megígérem, békén hagyom. - Becsületszavára, igaz? Összeszűkült szemmel nézett rám. Mintha mindkét szembogarában kigyúlt volna egy piros pont - nyilván csak a hajának a visszfénye volt. - Maga nem ismer engem, mondta. - És nem is akarom ismerni - feleltem. A retiküljébe nyúlt, és kotorászott benne, de nem vette le rólam a szemét. - Nézze, ötszáz dollárt fizetek magának, ha végighallgatja, amit mondani akarok. Elmondom, miért akarom, hogy nekem dolgozzék. Ha nem vállalja a dolgot, ezt a pénzt akkor is megtarthatja, így már rendben van? Elgondolkoztam az ajánlaton. Ha végighallgatom, és utána elutasítom, legalább van rá egy pici esélyem, hogy máshoz fordul. - Rendben - mondtam neki végül. Szórakozottan beletúrt a hajába, ujján megvillant a gyémánt. - No, hát akkor kezdjük. A legjobb barátnőmnek van egy... - Állj! - vágtam közbe. - Hol a pénz? - Először elmondom a magamét. - Szó se lehet róla. - Úgy tudtam, előre csak az ügyvédek kérnek pénzt, maga meg csak magándetektív. - Hölgyem, magának a leglilább gőze sincs arról, hogy én mi vagyok - feleltem -, de segítek egy kicsit. Olyan ember vagyok, aki végighallgatja a maga történetét, de csak miután maga letette, az ötszáz dollárját az asztalra. Határozott mozdulattal benyúlt a táskájába, és öt vadonatúj százast húzott elő. Széttárta őket legyezőszerűen, és fölmutatta. - Tessék! Ez kell magának? - Ez a fele annak, ami nekem kell. - Úgy érti, ezret kér? - Nem. Úgy értem, először elmondja a sztoriját, aztán eltűnik az életemből - ahogy megbeszéltük. Elengedte a bankókat. A pénz leesett közénk az ülésre. Az utcán még mindig nyugalom honolt: sokan jártak erre, de egyikük sem tűnt veszélyesnek. Felmarkoltam a pénzt és zsebre vágtam. - Kezdje - mondtam. - Szóval van egy nagyon jó barátnőm, úgy hívják, AnnMarie. Van egy kisfia, aki csak két évvel idősebb az én lányomnál. Idáig valami napköziotthonba járt. És ott valaki csinált vele, valamit. Úgy értem, szexuálisan. És le is fényképezték. Erről nem is tudtunk, amíg a pszichiáter ki nem szedte belőle. A fiú, Scotty, állandóan csak azon rágódik, hogy náluk van ez a fénykép. Tudja, mintha valami varázslat lenne a dologban, és a lelkét tartanák fogva. - A kisfiú, csinál valamit ezen a képen? - Szerintem biztosan, csinál valamit, de nem hajlandó elmondani nekünk, hogy mit. A pszichiáter megpróbálja kiszedni belőle, de addig is azt mondja, hogy sokat segítene, ha megszereznénk a képet, és Scotty szeme láttára széttépnénk. - Csak egy ilyen kép készült? - Ő azt mondja, hogy igen. Egy villanást látott. - Hölgyem, az a kép most valami görénynek a magángyűjteményében van, vagy az utcán árulják éppen. A maga kérését teljesíteni szinte lehetetlen. De, még ha megtalálok is egy példányt, a negatívról ezernyi másolatot lehet készíteni. Ez sokkal jobb üzlet manapság, mint a kokain, mert nem fogy el. - De nekünk csak egy kép kellene. Scotty még túl kicsi, nem érti, mi az, hogy negatív meg pozitív. A lényeg az, hogy egyet széttépjünk előtte. - És ha nem válik be a dolog? - Akkor is meg kell próbálni. A szemébe néztem. Láttam: a kis gengszterhercegnőnek nem lehet nemet mondani. Nem szokott hozzá. - De miért fordult éppen hozzám? - kérdeztem tőle. - Mert maga jóban van a nácikkal - felelte habozás nélkül. Egyenesen keresztülbámultam a szélvédőn, és próbáltam megemészteni, amit a nő mondott. Ha tud a náci kapcsolataimról, akkor talán néhány bevételemről is az elmúlt évben - a bennszülött náci minden szélhámos öröme. Az, hogy a nő tudta egy régi hotelem címét, a világon semmit nem jelentett, de ez a náci dolog veszélyes lehet. Éreztem, hogy végigfut a hátamon a hideg. A spiné valóban jobb lapokat tart a kezében, mint gondoltam volna. Mindezt persze nem mutattam ki. Cigarettára gyújtottam, és csak úgy fél szájjal kérdeztem a nőtől: - Miről beszél, hölgyem? - Julio mondta, hogy barátkozott velük. Benn a börtönben. A saját szemével látta. Ja, hogy azok a nácik? Nagy kő esett le a szívemről. - Juliónak igen megromlott az egészsége, ugye? - kérdeztem. - Dehogy romlott. Tökéletesen egészséges, különösen a korához képest. - Nem az - feleltem most már tökéletesen megnyugodva. - A szeme, úgy látszik, már régóta nem jó. Most már romlik az emlékezőtehetsége is. A szájára, pedig nem tud vigyázni. A nő megértette, miről beszélek: én nem vagyok veszélyes az öregre, de ha valamelyik vérszomjas "családtagja" megtudja, hogy Julio az emlékiratait akarja kiadni, akkor vége a dalnak. - Csak nekem mondta el - győzködött feszülten a nő. Másnak biztosan nem mondaná. - Nem hát. - Komolyan mondom. Kényszerítettem rá, hogy elmondja. Nagyon akartam, érti? Nem egészen értettem, és alaposabban szemügyre vettem a nőt. Már csak azért is, mert lehet, hogy egy szép napon majd személyleírást kell adnom róla, azt, pedig kötve hittem, hogy modellt fog nekem állni egy fényképhez. Nos: vörös haja kicsiny, szív alakú arcot keretezett. Nagy szemei távol ültek egymástól, színük, mint egy gyárkémény füstje. Sminkje szakértő kézre vallott: feketével keretezett sötétpiros rúzs, kékből feketésbe játszó szemfesték, kevert púder az orcáján, a nyomaték kedvéért az arccsontnál megtörve. Kis gyöngyfogai voltak, egy felnőtt nő számára túl kicsik és túl tökéletesek. Orra kicsiny és vékony, enyhén pisze. Az egyes részletek nem voltak szépek, de az összhatás, mutatós volt. Nehéz volt elképzelni a pici, piros, ragadozó szájról, hogy éppen megcsókol valakit. Keze ugyancsak kicsiny volt, de ujja hosszú, mint ahogy gondosan ápolt, a rúzsával azonos színűre festett körme is. Szemével követett, amint fixírozom - nyilván hozzászokhatott már az ilyesmihez. - És még mindig nagyon akarja, ugye? - kérdeztem. - Igen - mondta, mint aki ezzel lezárta a témát. Számomra semmiféle témát nem zárt le. Begyújtottam a motort, és egyesbe kapcsoltam. A Plymouth lassan legördült a mólóról; megindultunk a bíróság felé. - Most hová megyünk? - kérdezte a nő. - Mi ketten sehová. Maga megy vissza a kocsijához. - És mi lesz a megbízásommal? Elfogadja? - Abban maradtunk, hogy meghallgatom magát. Nos, meghallgattam. Kvittek vagyunk, és részemről ennyi az egész. Egypár percig hallgatott. Éreztem, hogy az arcomat figyeli. Aztán néhányszor megköszörülte a torkát, de nem mondott semmit. Amint befordultunk a Centre utcába a bírósági parkoló közelében, ismét megfogta a karomat. Ránéztem: a szeme most mintha még nagyobb lett volna, és úgy nézett, mint aki mindjárt sírva fakad. Jó trükk, mondhatom. - Így oda van egy vacak kép miatt? - kérdeztem. - Igen. - Ezt nem értem. Megrántotta a karomat, hogy figyeljek rá oda. - A szavamat adtam! - mondta minden szótagot hangsúlyozva. Most már értettem a dolgot. Hiúsági kérdés. No de akkor mi van? Jobb, ha az ő önérzete sérül meg, mint én magam. Megálltam a BMW-je mögött és vártam, hogy szálljon ki. De még nem adta fel a harcot. Fölemelkedett az ülésen, majd maga alá húzta a lábát, és térdelve nézett szembe velem. - Mit tegyek, hogy meggondolja magát? - Még nem döntöttem, érje be ennyivel. Adja meg a telefonszámát, és ha döntöttem, felhívom. - És mi a biztosíték, hogy tényleg felhív? - Nincs biztosíték. Arca elsötétült a púder alatt. - Fel fog hívni. Tudom. Azt is tudom, mit tett a parkban. Csak egy telefon... A mondatot nem fejezte be. Kiszállt. Mielőtt indíthattam volna, megállt a Plymouth előtt és bebámult rám. Aztán az én oldalamra került, hozzám hajolt, és így suttogott: - Én ezt nagyon komolyan gondolom. A szemébe néztem, úgy válaszoltam: - Én is komolyan gondolom. Nem szeretem, ha megfenyegetnek. Ideges leszek tőle. És ha ideges leszek, butaságokra is képes vagyok. Szemrebbenés nélkül felelte: - Megszoktam, hogy megkapjam, amit akarok. Elkényeztetett kislány vagyok. Jobban, mint gondolná. De megfizetem magát, hogy beteljesüljön a kívánságom. Mondja meg az árát, én megfizetem. - Nem mindent lehet megfizetni. - Közhely - suttogta egészen közelről, könnyedén arcon csókolt, majd vonagló csípővel a BMW-hez sietett. Még egyszer visszanézett, mielőtt beszállt. "Te is közhelyes vagy, kis kurva" - gondoltam magamban. Mint később kiderült, ezúttal csak félig volt igazam. Ennyit erről, gondoltam magamban. A kis hercegnő egyszer a nagy büdös életben nem kapja meg, amit akar, és majd túlteszi magát rajta. Nekem meg van ötszáz dolcsim. A mélyvízből ugyan, nem vagyok kint vele, de mára megteszi. Leparkoltam a Mama háza mögött, és bementem a hátsó ajtón. Ez az ajtó soha nincs zárva, de ha kinyitja valaki, egy csengő megszólal a konyhában. Mikor a következő ajtón beléptem, az a tömzsi kis kínai, akit a Mama a szakácsának nevez, már ott várt rám egy hentesbárddal. Úgy tartotta, egyébként mosolyogva, mint aki most mindenképpen valamilyen húst fog szeletelni - amikor meglátta, hogy én vagyok az, egy darab marhahús mellett döntött, amely ott hevert a konyhaasztalon. Nem köszöntem neki, mert úgysem fogadta soha. Az étterem félig volt. A Mama ott ült a megszokott helyén a felírópultnál. Összenéztünk, és jeleztem neki, hogy telefonálni akarok. Bólintott: tiszta a levegő. Visszamentem a konyhába, onnan, befordultam egy folyosóra, és a telefonhoz mentem. Julio klubját hívtam. - Tessék - szólt bele az ügyeletes. - Juliót kérem. -Kit? - Juliót, cimbora. Ismered a nevét, nem? Mondd meg neki, hogy telefonon keresik. - Ki keresi? - Az mindegy. Üzleti ügy. Csak mondd meg Juliónak. Ha nem akar velem beszélni, az az ő dolga. Tompa kattanást hallottam, aztán Julio szólt bele a telefonba: - Ki az? - Én. Megismered a hangomat? - Igen - felelte kurtán, de nem ellenségesen. - Beszélnem kell veled. - Rajta. - De négyszemközt. - Miről? - Holnap délután háromkor. A keleti kerületben. Julio válasz nélkül letette a telefont. Ha lehallgattak minket, nyilván arra gondolnak, hogy a keleti, kerület a brooklyni kerületi bíróságot akarja jelenteni. Julio számára azonban mást jelentett: a Jay utca végénél lévő mólót, amely ugyan csak pár háztömbnyire van a bíróságtól, de már egy másik világban. A holnap" pedig azt jelentette: egy órán belül. Ha két órát akartam volna jelezni, holnap- utánt mondtam volna. Azért választottam ezt a helyet, mert minden oldalról nyitott, márpedig Julio nyilván nem jön egyedül. Aztán egy másik számot hívtam, a bukmékeremet. Hosszan hagyta kicsöngeni, mielőtt fölvette. - Tessék - szólt bele kurtán Maurice a telefonba. - Itt Burke. Yonkers, ma esti hetedik. Két kiló Flower Jewelre. - Flower Jewel, ma esti hetedik, két kiló. Oké? -Oké. - Holnap este zárásig hozd be a zsozsót. - És ha nyerek? - Ugyan már - felelte. - Annyit nem nyerhetsz, hogy ledolgozd az idei adósságodat. - Egyetlen nyamvadt futamon nem nyertem az idén mondtam. - Tudom - felelte Maurice és letette a kagylót. Visszamentem az étterembe, és leültem a törzsasztalomhoz a hátsó sarokban. Felírtam Julio nevét egy szalvétára, belegöngyöltem a kétszáz dollárt Maurice számára, és vártam. A Mama kisvártatva észrevett és odajött hozzám. Felállva vártam meg, amíg helyet foglal. - Hát itt vagy. Burke. Eszel levest? - Kérek, Mama. De csak kis adagot - dolgom van. - Munka, az, jó dolog. Max veled dolgozik? - Nem, azt hiszem, most nem. De ezt a pénzt add oda neki, jó? Mondd meg, hogy adja oda holnap Maurice-nak, ha addig nem kerülnék elő - azzal átnyújtottam a Mamának a szalvétában a kétszázat és még húszat. Max ebből tudja, hogy a húszas az övé, ha neki kell elintéznie a befizetést. És majd Juliót is meglátogatja, ha nem térnék vissza. A Mama a kisujját sem mozdította, az egyik úgynevezett pincér mégis azonnal megjelent, végighallgatta pergő kantoni dialektusban leadott instrukcióit, aztán elpárolgott. Pár perc múlva vissza is tért egy tál savanyú-erős levessel. Mama először nekem mert, ahogy mindig is szokta. - Lehet, hogy van egy új esetem - jelentettem be. Mama kérdően nézett rám, szája előtt tartva a kanalat. - Még nem döntöttem el - feleltem a kimondatlan kérdésre. - Jó ügy?- kérdezte Mama arra célozva, mennyi pénzt kapok érte. - Jó hát. Jó ügy, rossz emberek. - Az a nő, aki hívott téged múlt héten? - Igen. - Azt mondtad, nem hívod, nem? - Megtalált engem. Mama. - Az irodában? - Nem, arról nem tud. De keresett nagyon, és szerencséje volt. - Az a lány nagyon dühös. - Dühös? Kire és miért? - Nem tudom. De nagyon dühös. Érzem hangján. - Nekem nem tűnt dühösnek. - De dühös - erősködött a Mama. - És veszélyes. - Rám? - kérdeztem. - Igen, igen. - A Mama nem is szólt többet, míg a levest meg nem ettük. Mikor fölkeltem az asztaltól, annyit kérdett: Maxet viszed? - Ma nem. - Mikor dolgozol lánynak? - Még nem tudom, dolgozom-e neki. - De már tudod - mondta kissé szomorúan a Mama. Egy főhajtással búcsút vett tőlem, én pedig kimentem a hátsó ajtón, hogy találkozzam Julióval. Elhajtottam a Brooklyn- híd manhattani oldalára, és keresztülmentem rajta, végig a jobb oldali sávon maradva. Az első kereszteződésnél jobbra fordultam, s elmentem a legközelebbi lámpáig. Jobbra látszott a kerületi bíróság. Jó környék ez, ha olyasvalakivel akar találkozni az ember, mint Julio, mert eléggé eldugott és csöndes, és a bíróság közelsége miatt lövöldözéstől sem kell tartani. Befordultam balra a Jay utcába, majd mellékutcákon haladtam a John utcán túlra, a Manhattan- híd árnyékában. A parttal párhuzamosan parkoltam le az autót, leeresztettem az ablakot, és rágyújtottam egy cigarettára. Az elhagyatott hajóállások már évek óta nem láttak csónakot. Ha Julio pontos, mintegy negyedórát kell várnom. Ám alig szívtam párat a cigimből, máris felbukkant a fehér Caddy. Szemből jött, és közvetlen mellettem állt meg úgy, hogy a két kocsi orra csaknem összeért. Mikor Julio kiszállt, én is kinyitottam az ajtót, hátat fordítottam a Caddynek és odébbmentem. Hallottam, hogy mögöttem is csak egy ember léptei csikorognak a kavicson. Amikor a kerítéshez értem, megfordultam, hogy mindkét kocsit jól láthassam, s Julio mögé figyeltem, nem követi-e mégis valaki. De nem. Egyedül jött, felhajtott gallérral, szemébe húzott kalappal, zsebre vágott kézzel. Nyilván fázott. - Mi volt ilyen fontos? - tudakolta. - A barátod lánya. Te mondtad meg neki, hol találhat meg? - Igen. - Fel akar fogadni egy munkára. - Csináld meg. Jól fizet érte. Hol itt a probléma? - És ha nem vállalom? Julio elfordult, és a vizet nézte. - Megváltozott a világ. Burke. Már semmi sem olyan, mint régen. Már odabent is más minden, tudod-e? - Tudom - feleltem. És valóban: amikor még kölyök voltam, az volt a jelszó a börtönben: "Tedd, amit kell." Ha az ember ehhez tartotta magát, nem eshetett baja. Na már most ha ma kerül be egy új gyerek a sittre, a benti menők most is azt mondják neki, hogy "tedd, amit kell", de ezen csak azt értik, hogy essen térdre vagy menjen a francba. Ma már a szavak sem ugyanazt jelentik. Az öreg bólintott. Várta, hogy folytassam. - A nácikról is te beszéltél neki? - kérdeztem. Az öreg mintha nem is hallotta volna. - Emlékszel, hogy volt odabent? Ha geci voltál, a fiúk megbicskáztak egy kicsit, csak úgy a tisztesség kedvéért. Az ember tudta mihez tartani magát. De most sokan már kérkednek is azzal, hogyan adták el a legjobb barátjukat. - És ennek mi köze az én ügyemhez, Julio? Az öreg most valahogy nagyon aszottnak tűnt. Kasmírkabátja mintha több számmal nagyobb lett volna a kelleténél. Meg a kalapja is. De aligátorszeme még a régi tűzzel égett: egy agyongyógyszerezett, beteg öregember még mindig nyugodtan kiadhatja a parancsot valaki másnak, fiatalabbnak és erősebbnek, hogy alkalomadtán meghúzza a ravaszt. Julio a szemembe nézett. - Én mindig úgy gondoltam, hogy te emelted el azt a szajrét - mondta. Közelebb léptem hozzá, s jobb kezemmel megfogtam a felöltőm zsebébe tett jégcsákány nyelét. Hegyét most egy dugó takarta, de ha hirtelen kirántom a csákányt, a dugó lejön. Julio tudhatta, miért állok hozzá ilyen közel, hiszen több időt töltött börtönben, mint szabadlábon. Márpedig aki sokat ül, nem számít arra, hogy lelőhetik - odabenn senkinek nincs lőfegyvere. Ha támadás jön, közelről jön és ha le akarsz szúrni valakit, ahhoz kell némi kurázsi. - Rosszul gondoltad - feleltem neki, állva a tekintetét. Hideg szemmel nézett rám, s így szólt: - Ma már úgysem érdekes. Az ember annyi mindent csinál, és talán jól is van ez így. Ki tudja? Engem már nem érdekel a dolog. - Akkor miért említetted? - kérdeztem, még mindig a jégcsákány nyelét markolva, fél szemmel a fehér Cadillacet figyelve. - Mert szeretném, ha megértenéd, hogy az embernek illik rendeznie a tartozásait. Te, pedig becsületes fickó vagy, akármit tettél is évekkel ezelőtt, nem igaz? Egy idő múlva mindent meg kell bocsátani. Tudtam, mit szeretne tőlem hallani, de nem értettem, miért. - Aha - mondtam neki -, de hát mi mind életfogytosok vagyunk. Fagyosan mosolygott rám - valamit rejteget előlem, ebben biztos voltam. - Te szóltál a nőnek a nácikról? - kérdeztem megint. - Igen - felelte tompa hangon - De miért? - Mert olyan nekem, mintha a tulajdon vérem lenne, érted? Nem tudok tőle megtagadni semmit - mondta, s felhúzta a vállát. - Én igen - vetettem oda. Egy darabig nem válaszolt. Rágyújtott egy büdös szivarra, ügyesen óva a gyufát a széltől. A kék füstöt a víz felé fújta. Vártam, hogy végre előjöjjön a farbával. - Amikor még fiatal voltam, a legrosszabb dolog az volt, ha spiclivé vált az ember. Ez volt a legnagyobb aljasság. De ma már más idők járnak, az ember semmiben sem lehet biztos mondta. - Ezt már mondtad az előbb. Én úgy fogalmaznám a dolgot, hogy gyerekkoromban arra tanítottak: "Ne kövess el semmi olyasmit, amit nem vagy kész le is ülni." Ma már inkább azt mondják: "Ne kövess el semmit, ha tudod nélkülözni a lóvét." . Az öreg krákogott - talán nevetésnek szánta. A szeme még csak nem is mosolygott. - Még mindig nem tudom, Julio, hogyan jövök én bele a képbe. A te családodról van szó, nem az enyémről. - Igen, az enyémről - felelte, s lapos pillantással rám nézett. - Gina a családomhoz tartozik - mondta jelentőségteljesen, mintha ezzel minden meg lenne magyarázva. - Kinek az ötlete volt, hogy azt a bohócot küldjétek el a pénzemmel? - kérdeztem. - Ebben hibáztam, tudom. Gina ötlete volt, de én sem elleneztem. Miért ne? Meg nem sértettelek vele, és a pénzedet is megkaptad, nem? Bólintottam. - Valami hülyeséget csinált Vinnie? - tudakolta. - Vinnie eleve hülye - feleltem. Julio szó nélkül tudomásul vette a megjegyzést. Nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen Vinnie-t nem fog elbocsátani a szolgálatból pusztán azért, mert ostoba. - A nő megfenyegetett engem - mondtam. - Vagy megcsinálom neki, vagy... - Csak, mert ehhez van szokva. Ha a fejébe vesz valamit, egészen megbolondul. Majd beszélek vele. - Hálás lennék, ha megtennéd. - Meglesz-felelte. Előhúzott a zsebéből egy gumiszalaggal átfogott bankjegyköteget, s átadta nekem. Zsebre vágtam, és vártam a magyarázatot. - A kellemetlenségeidért - mondta. - Az eddigiekért, vagy amik ezután jönnek? - Az eddigiekért. Elnézést kérek. Nem hittem volna, hogy Gina ilyen messzire megy. - Tudod, miről van szó? Az öreg mélyet lélegzett, s két vékony csíkban eresztette ki a füstöt az orrán át. Meglepően sokáig várt a válasszal: - Igen, arról a képről. Bólintottam. De hát most én nem hagyhatom ennyiben, a legfontosabbat még nem tisztáztuk. - Ha nem tetszik a megbízatás, egyszerűen nem fogadom el és kész? - kérdeztem. - Nem probléma? - Ide figyelj, Burke. Ha nem fogadod el, nem fogadod el és kész. De szeretném, ha tudnád: ha megteszed ezt Ginának, hálás leszek érte. Le leszek neked kötelezve, érted? Ismét bólintottam. Harminc méterre várakozott a két kocsi. Úgy festettek innen, mint két hatalmas kutya, amelyek farkasszemet néznek, hogy eldöntsék, ki az erősebb. Jó kérdés, mi? Az öreg odasétált a Caddyhez. Hátra se nézett. Becsapódott az ajtó, a Cadillac elfarolt a Plymouthtól, és csikorgó kerékkel ráhajtott a járdára. Egyedül maradtam. Egy percig mozdulatlanul ültem az autóban, cigarettára gyújtottam és körülnéztem. Sehol semmi. Nem mintha vártam volna valami különöset - ha Julio meg akar kerestetni, úgyis megtalál. A hídon is nyugalom honolt, mint ilyentájban mindig. Lassú tempóban hajtottam vissza Manhattanbe, elgondolkoztam. Próbáltam kettőről háromra jutni. Éppen az Allén utcába akartam befordulni, amikor egy vén hülye az autóm elé lépett. Alig tudtam fékezni. A muksó meg ahelyett, hogy bocsánatot kérne, elvörösödve ordít rám: - Miért nem dudált? Hát igen, így viselkedik egy igazi New York-i. Én is jó newyorkiasan ordítottam vissza neki: - Dudáltam volna, ha tudom, hogy vak! Befordultam az utcába a Hudson-parti gyárépület mögött, ahol az irodám van. Az üzemet lakóházzá alakították át, és a tulajdonosa egész szépen megél a lakbérekből. Csak én nem fizetek, mint már említettem. Kinyitottam a garázsajtót és leparkoltam odabenn a kocsit, aztán fölmentem a hátsó lépcsőn a legfelső emeletre. A lépcsőházat alul és felül is acélajtó zárja le. Ki van ugyan írva, hogy tűzvédelmi okokból állandóan nyitva kell tartani őket, de itt mindig olyan sötét van, hogy a feliratot nem lehet elolvasni. A legfelső emeletre két ajtó nyílik, egy a hátsó, egy az elülső lépcső közeléből. Az előbbi belülről le van lakatolva, már évek óta nem is próbáltam kinyitni. Az utóbbinak van három biztonsági retesze, kettő oldalt és egy alul, ugyanaz a kulcs nyitja, de bezárni csak akkor szoktam, ha Pansyvel együtt megyek el. És akkor sem viszem magammal a kulcsot, inkább a garázsban hagyom. Elővettem a sima ajtókulcsot, s előbb erősen balra nyomtam, mielőtt jobbra fordítottam volna. Beléptem, mire Pansy fölmordult. - Én vagyok az, te hülye - szóltam rá. Na, már most ha valaki úgy találná kinyitni az ajtót, hogy előbb nem nyomja balra a kulcsot, felgyűlik a villany, és a belépőt pár ezer wattnyi fény és Pansy fogadja. A kutyát úgy idomítottam, hogy ne mozduljon, ha a reflektor nem gyullad föl, vagy ha nem föltartott kézzel jövök be, de a biztonság kedvéért rászóltam, mert nem akartam, hogy elkanászodjék, mint a jelek szerint mostanság mindenki. Pansy skizoid pillanatokat él át, akárhányszor egyedül megyek haza. Örül ugyan nekem, de csalódott is, mert nincs kit megharapnia. Most követett az iroda túlsó végébe. Innen eredetileg nyílt még egy ajtó a tűzlétrára, de az már rég elrozsdásodott, csak a tetőre vezető része maradt meg. Pansy jól ismerte ezt az utat, hiszen már évek óta a tetőre járt a dolgát végezni. Mondogatom is magamnak, hogy egy szép napon fölmegyek majd és eltakarítom azt a sok szart, de annyi erővel azt is mondogathatnám, hogy Isten majd megbocsát a bűneimért. Az irodám kicsi és sötét, de engem ez nem nyomaszt, mert itt érzem biztonságban magam. Ismerek nem egy fickót, aki még tovább megy, és direkt egyszobás lakást bérel, amikor kiszabadul a sittről, hogy ne legyen túl nagy a különbség az odabent meg az odakint között. Először, mivel csak feltételesen helyeztek szabadlábra, én is egyszobásat béreltem, de kizárólag anyagi kényszerből: a felügyelet mellett nem kereshettem annyit, amennyire egyébként képes vagyok. Az irodám olyan, mintha két szobából állna, ha belépsz, baloldalt mintha lenne egy titkárnői szoba, de valójában nincs is ott semmi, az ajtó csak úgy oda van festve. Nincs persze titkárnőm sem. A hangját tudom éppen nyújtani, ha kell, mert Michelle-lel fölvettünk egy-két szöveget magnetofonra. Az asztalomon álló rádiótelefonból is megszólalhat, ha úgy ítélem meg, hogy el kell kápráztatni az ügyfelet a profizmusommal. Jobbra látszólag nincs ajtó a falon, valójában viszont innen nyílik az a helyiség, ahol van egy zuhanyozó, egy vécé, meg egy fekvőhely. Olyan, mint a sitten - a zuhanyt leszámítva. Eredetileg csak azért szereltettem be, hogy hátha kapok egy nehéz esetet, amely napokra az irodához köt, és akkor legyen hol aludnom. De az az igazság - márpedig a hazudozásról leszoktam, mióta Flood elhagyott, veszélyes dolog az olyasvalakinek, aki oly zseniálisan tudja ámítani magát, mint én -, hogy lényegében állandóan itt vagyok. Miért is ne? Az alattam lakó hippikkel nem zavarjuk egymást, én sem kérdem, miből élnek, ők sem figyelik, használom-e a telefonjukat. Az irodát szőnyegpadló borítja. Könnyű tisztán tartani, és nem is került sokba. A lakásajtót az íróasztalom egyik gombjával is bezárhatom, ha nem akarom, hogy valaki túl gyorsan távozzék. Az ablakon sem könnyű áthatolni az acélrács miatt, hacsak nem lángvágóval próbálkozik valaki. Michelle szerint az egész kégli tisztára olyan, mint egy börtön, de hát ő sose volt börtönben, nem ért hozzá. Amihez van kulcsod, az nem lehet börtön. A hátsó ajtót nyitva hagytam, hogy Pansy akadálytalanul visszajöhessen, ha elvégezte a dolgát a tetőn. Be is jött, s most várakozó morgással nézett rám. Más talán halálos fenyegetésnek vélné ezt a hangot - a nápolyi masztiff képtelen eljátszani az ölebet-, de én tudtam, hogy csak csemegét kér. Kivettem a hűtőszekrényből egy jó nagydarab húst, szeltem belőle egy keveset, majd mindegyik húsdarabot egy szelet sajtba göngyöltem, aztán pattintottam Pansynek. Leült mellém, és úgy maradt, rezzenéstelenül, akár egy kőoroszlán, bár a nyál patakokban csörgött a szájából. Addig nem mozdul ilyenkor, amíg nem hallja tőlem a varázsszót - így van idomítva, nehogy bárki megmérgezhesse. Próbaképp földobtam egy falatot, s hiába hullott pont az orra hegyére, meg sem moccant. A következő falatnál már megkapta az engedélyt: beszélj! -, mire a hús a sajttal egy szempillantás alatt eltűnt. Odaadtam neki a többi falatot is, közben meg-megsimogattam, s arra gondoltam: jó kutya ez, kivételes, nem őrül meg a hústól, nem szokta magát telezabálni. Kölyökkorától úgy neveltem, hogy tudja: akármennyit eszik is, mindig van tartalék, s egy szerkezettel azt is megoldottam, hogy az ivóvize se fogyhasson ki soha. Így hát tényleg csak akkor eszik, ha éhes, noha egy kis csemegétől, főleg a sajttól, mindig felvidul. Az asztalomon megszólalt a telefon - a Vakond elintézte, hogy a hippik vonala itt is kicsöngjön, de most nem vettem föl, mert lehetetlennek tartottam, hogy engem keressenek. Általában sohasem vettem föl: az egész csak arra jó, hogy én hívhassak másokat, ha éppen szabad a vonal, meg hogy a kliensekre ezzel is jobb benyomást tegyen az iroda. Átfutottam a postámat: főként az önjelölt zsoldosok számára föladott hirdetéseimre érkezett válasz. Ha benne van a kért tízdolláros csekk és a válaszboríték, mindig küldök is valamit, ami nagyon hitelesen hat: "Lisszabonba érve keresse fel a Bodega Diablo Bárt este 10 és 11 között, kérjen egy vodkát tonikkal, és szóljon a csaposnak, hogy Luisszal akar beszélni" - meg ilyesmit. Néha mellékelek egy rhodesiai toborzóplakátot vagy mondjuk egy Angola-térképet is. Korábban mással is kereskedtem, például puskával, de ezt már abbahagytam. Ha meg akarom őrizni a függetlenségemet, el kell kerülnöm a szervezett konkurenciát. A vadonban, ha egy farkas megvénül, a csorda kiveri, és elvonul meghalni egyedül. Ha szerencséje van, elfogják és ketrecbe zárják, akkor tovább élhet. Én ezt a változatot már egyszer kipróbáltam, és büdös volt. Akkor hát meg kell próbálnom olyan prédán élni, amelyik még véletlenül sem harap vissza. Előhúztam azt a köteg pénzt, amelyet Juliótól kaptam a kikötőben. Ötven darab használt százas. Öt rongy. Túl sok ahhoz képest, amit a Forest Parkban csináltam, ahhoz viszont kevés, amit a vörös csaj kíván tőlem figyelmeztető összeg tehát. Az ötvenedik bankjegy alatt egy cédula lapult, rajta egy telefonszám és Gina neve reszketeg macskakaparással. Bementem a hátsó szobába, leültem a tükröm elé, amelyre egy vörös pettyet festettem, és elkezdtem meditálni. Egyre mélyebbeket lélegeztem, le egész a gyomromig, s a pöttyre koncentráltam, hadd töltse be az agyamat, költözzék belém, szívja be a problémámat is. Egyre nőtt és nőtt, végül betöltötte már az egész tükröt, s nem hallottam mást, csak a saját lélegzetvételemet, arra figyeltem, hogyan jár bennem a levegő, s vártam, hogy jöjjön a megvilágosodás pillanata. Szürke képek lebegtek bennem, a börtönudvar, Julio aligátorszeme, egy sötét tócsa, egy utca, esőben. Lassan tértem magamhoz, s éreztem, hogy a nyakszirtem hűvös. A kezem remegett. Cigarettára gyújtottam, s a mennyezet felé fújtam a füstöt. Az világos, hogy az öreg üzen nekem valamit, és ennek csak egy része az, hogy vállaljam el a melót a csajnak, ő nem fog szólni neki, hogy szálljon le rólam. Egyszóval benne vagyok nyakig; jobban tettem volna, ha soha semmit nem vállalok el Juliónak. A felügyelőm szobájában láttam ezt a feliratot: "A mai nap az életed hátralévő részének első napja." Milyen igaz. A trükk csak az: hogyan oldjuk meg, hogy ne legyen egyben az utolsó is. Rám tört az álmosság, pedig nem voltam, nem lehettem fáradt. Akkor, pedig nyilván depressziós vagyok. És félek. Benn a sitten volt néhány figura, aki megpróbálta végigaludni az egész idejét. Altatót éppen lehetett szerezni, és aki kérte, tévét is kaphatott a cellájába. De aki hozzászokik ahhoz, hogy elbambuljon, vakon lép ki a fénybe, amikor végre kinyílik a kapu, a vakokat pedig, egy pillanat alatt megölhetik. Szívem szerint itthon maradtam volna, mert itthon a legbiztonságosabb, de megtanultam, hogy mindenhová a kisebbik kapun próbáljak meg bejutni. Megveregettem hát Pansy busa fejét, megígértem, hogy megint hozok neki valami csemegét, és elindultam hazulról, hogy időt nyerjek. Amikor kihajtottam a garázsból, azon törtem a fejemet, hogyan tüntethetném el a nyomaimat. A Plymouth hivatalosan bejegyzett kocsi. Juan Rodriguez nevén tartják nyilván, aki egy elhagyott házban él Bronxban. Itt nem ritkaság a hivatalosan bejelentett választópolgár, a név, pedig olyan, mintha harminc éve John Smithként jelentkeztem volna be. Innen nem nyomozhatnak hát le. Az igazi nevem, a Burke is nyilván van tartva: Queensben alkalmazásban állok mint teherautósofőr. A vállalat tulajdonosától havonta kapok egy csekket, ezt felveszem a postafiókomból a főpostán a Madison Square Gardennel átellenben, beváltom, aztán az egész zsozsót visszaadom - ötven dollár híján - a "munkáltatómnak". Mindkettőnkek jó üzlet: nekem van kereseti igazolásom, neki meg adókedvezménye énutánam. A hotelben, ahol laktam, a portás kap heti tíz dollárt azért, hogy továbbra is nyilvántartson, így hát le vagyok fedezve mindkét oldalról: ha netán letartóztatnának, igazolhatom, hogy lakásom is van, munkám is, tehát tisztességes állampolgár vagyok. Ami a kocsit illeti: ahányszor csak új munkát vállalok, a Vakonddal mindig leszedetem róla a festéket. A zsaruknak nem tűnhet föl, mert azokon a környékeken, ahol dolgozni szoktam, nagyon sok az éppen festésre váró autó. A Vakondnak rendszámtáblája is van dögivel. Párosával szerzi be őket, félbevágja, aztán új kombinációban hegeszti össze újra, így az eredmény két-két olyan új rendszámtábla, amely legfeljebb véletlenszerűen szerepel valamely számítógép adatbankjában. No mindegy, akármennyire le vagyok is fedezve, a vörös nőt meg kell találnom, és ki kell derítenem, mennyit tud rólam. Szürkületben kocsikáztam a kínai negyed utcáin. A járdákon munkából hazatérő asszonyok, szomorú, lesütött tekintettel, meggörnyedt tartással, szívükben a reménnyel, hogy talán a gyerekeiknek majd jobb lesz. És amint hazaértek az anyák, kijöttek az utcára a gyermekek, de ezek nem álmodoztak ám semmiféle szép életről. Véres Árnyaknak nevezik errefelé magukat az utcakölykök - az elnevezés onnan ered, hogy a rendőrök vörös krétával szokták megjelölni a hullák körvonalait a járdán. Fekete bőrdzsekiben, selyemingben, fényesre suvickolt cipőben járkálnak, mint az ördögök, bizonyítván, hogy a pokol és a tűz nem feltétlenül függ össze egymással, mert hidegek. Utcakölyköknek mondtam őket, ahogy az újságok is hívják őket, de össze sem lehet hasonlítani őket azokkal, akik Kelet-Harlem vagy Dél-Bronx utcáit népesítik be. Ezekben nincs semmi vidámság. Hongkong pedig szüntelenül ontja őket, évről évre, senki se tudja, hogyan jutnak el idáig, de itt vannak. Amerika pedig megtűri őket, mint minden veszélyes szemetet, amíg valaki hasznot húz belőle. A Véres Árnyak nem rabolnak ki járókelőket, és nem késsel meg biciklilánccal intézik el a nézeteltéréseiket. A kínai negyed lelke a szerencsejáték és a kokó - no meg mindezeknek a futtatása, és a pozícióharcban a Véres Árnyak minden más bandát kiszorítottak. Aki nem kapitulált, meghalt. Csak az öregek maradtak életben, már akik nem haltak ki már amúgy is a Tong tagjai közül. Először megpróbálták a maguk oldalára állítani a hongkongi fiúkat, de hiába, így aztán kénytelenek voltak visszavonulni odúikba, mert hiába a sok jó politikai kapcsolat, az, mit sem ér egy csomó éhes, első szóra tüzelő suhanc ellen, akiknek eszük ágában sincs betartani a régi játékszabályokat. Az öregeknek testőröket kellett fogadniuk, a gyerekeknek erre nem volt szükségük. Behajtottam a raktár háta mögötti sikátorba. Mindenütt ruhaszárító kötelek, sivalkodó gyermekek, akik kínai-angol keveréknyelven ordítoznak. Amíg sivalkodnak, addig nincs baj; ha nem sivalkodnak, baj van, akár a dzsungelben, ha elhallgatnak a madarak. Azért jöttem ide, mert olyan helyről akartam felhívni Vöröskét, amit nem lehet lenyomozni. Márpedig ez nehéz ügy, hiszen errefelé alig van olyan telefon, amelyet ne hallgatnának le rendszeresen. Mikor behajtottam a garázsba, Max nem jött elő, így hát fejem alá tettem a zakómat, és leheveredtem. Bekapcsoltam a kocsi magnóját, föltettem egy Judy Henske kazettát, és cigarettára gyújtottam. Nem tudtam, meddig kell várnom Maxre, de ha szabadlábon vagyok, akkor nekem öt perc vagy öt óra egyremegy. Fölébredtem: valamit a kocsim tetejére dobtak. Egy vadonatúj pakli kártya volt. Max jelezte ezzel, hogy folytathatnánk a kártyajátszmánkat, és nem szeretné, ha csalnék. Zsebre vágtam a paklit, és bementem a kisjátékszobánkba, ahol egy asztal állt két székkel, az asztalon egy hamutartó és egy kazettás magnó. Max belépett az oldalajtón, meghajolt felém, és jelezte, hogy osszak. Közben előszedte a jegyzetfüzetét, ahol a végtelen könyvelést vezeti: egy játszmanyerés 150 pont, egy pont egy cent, és úgy egyeztünk meg, hogy az nyerjen, aki eléri az egymillió dolcsit. Kérdően néztem Maxre: milyen kazettát tegyek föl? A Judy Henskére mutatott. Ne tessék csodálkozni: Max süket ugyan, de a zenét, különösen mély regiszterben, valami módon tudja érzékelni. Egyszer, amikor Marié Osmondot tettem fel, Max jelezte, hogy ezt a szemetet inkább ne; lenyomta a stopgombot, kivette a kazettát, és szépen összegyűrte a kezében. Már egy órája kártyáztunk, amikor Immaculata bejött a szobába. Nem volt kifestve, s egy fehér trikót viselt, amely nyilván a Maxé volt, annyiralötyögött rajta. Meghajolt felém, s a kezét Max vállára tette. Max megsimogatta, de nem nézett rá; igen el volt merülve a játszmában. - Szia, Mac! - üdvözöltem. - Mindjárt végzünk. Max jelezte, hogy nekem lesz mindjárt végem, mármint a játszmában. Az ilyesmit nem szeretem; nem elég, ha vezet az ellenfél, még kérkedni is kell vele? És mit tesz isten, pár pillanaton belül valóban meg is nyerte. Úgy tettem, mint aki behunyt szemmel dob el egy kockát, hogy mutassam: Maxnek mázlija volt. Ő visszajelezte, hogy mennyire együttérez, velem, a pancserrel. Immaculata közben főzött kettejüknek teát - én ilyesmit nem iszom, legfeljebb almalét - és mindnyájan rágyújtottunk. Jellemző Max fanatizmusára, hogy játék közben sosem dohányzik. Úgy tettem, mint aki telefonál, jelezve Maxnek, hogy szeretném használni a szomszédban lakó építészek vonalát. De mikor fölkeltem, egy kézmozdulattal megállított, s mutatta Immaculatának, hogy csak mondja el nekem nyugodtan. Ő meg is szólalt. - Burke, az a helyzet, hogy megakadtam a munkámban. Max szerint neked biztosan lesz valami jó ötleted - mondta kissé kétkedőén. - Majd meglátjuk - feleltem. - Arról van szó, hogy amikor meghallgatom a gyerekeket, tudod, mint amilyet a múltkor láttál, ezt föl kellene venni kazettára is. Jegyzetelni nem jó, mert az eltereli a figyelmüket, és folyton az izgatja őket, hogy mit írok. Márpedig a pontos szövegre esetleg szükség lehet a bíróságon. Eddig világos? - Hát persze. - A cél mindenképpen az, hogy ezeknek a gyerekeknek megerősítést adjunk. Ezen azt értjük, hogy a molesztált gyerek úgy érzi, hogy képtelen változtatni a saját életén, mindig fél valamitől, nem érzi magát biztonságban, és mi azt akarjuk, hogy erős egyéniség legyen, hogy szembe tudjon nézni azzal, aki zaklatta. Érted? - Értem. - Meg kell szokniuk, hogy a helyzet urai, akkor is, amikor a pszichológussal beszélgetnek. - De miért érzik, hogy nem urai a helyzetnek, amikor a görény nincs is ott a szobában? - kérdeztem. Immaculata elgondolkodott. - Na várj -mondta. - Mutatok valamit. Megveregette Max vállát, nyilván így adta tudtára, hogy mindjárt visszajön, és kiment valamiért. Max közben jelekkel megkérdezte tőlem, lóversenyzek- e még, s mikor jeleztem, hogy igen, mutatta, hogy szeretne felesbe beszállni. Eddig ilyesmire egyszer került sor, amikor még Flooddal voltam. Nyertünk is. Rám, úgy látszik, nem érvényes a mondás, hogy aki szerencsés a játékban, az nem szerencsés a szerelemben. Azóta, sem nyertem egy rongyos centet sem a lóversenyen. Nem tudom, most mi adta Maxnek az ötletet, miért éppen most jött rá; talán hogy megpróbáljon megvigasztalni? Mikor sittre kerültem a metróbeli incidens miatt, szabadulásom után Max elhozott ide a raktárba, és átnyújtott nekem egy szatyrot. Tele volt zsozsóval: csaknem negyvenezer dollár volt benne. Max elmutogatta nekem: ez az enyém, mert mióta bekerültem a sittre, minden jövedelmének a felét félrerakta nekem. Aztán azt is jelezte, hogy így tett a Vakond és a Próféta is, szóval ez itt most hármuk összes keresményének a fele. Aztán Max megverte a mellét az öklével, majd kezet nyújtott: ez azt jelentette, hogy a pénzzel még mindig nem vagyunk kvittek, hogy örökké tartozni fog nekem. Mindezt csak azért mondom el, mert eszembe jutott, hogy odabenn a sitten vannak jó néhányan, akik az úgynevezett elithez tartoznak, dolgoznak valakinek, némelyikük úgy esküszik neki hűséget, hogy levágja az egyik ujját. Ezek nem pofáznak odabenn, némán és türelmesen ülik le az idejüket. Amikor aztán végre kijönnek, kapnak a Nagyfőnöktől két puszit, meg valami pénzecskét, de biztosan nem negyven rongyot. ÉS ezek hívják magukat "nagyokosoknak". Pár perc múlva visszaérkezett Immaculata. Hozott magával egy csomó papírt, leült Max mellé, és átadta nekem a paksamétát, hogy nézzem meg. Gyerekrajzok voltak: esetlen figurák, összevissza krikszkrakszok - én nem láttam rajtuk semmi különöset. - Mi van ezekkel? - kérdeztem. - Nézd csak meg őket alaposabban - biztatott Immaculata. Rágyújtottam, és alaposabban átvizsgáltam a rajzokat. Annyit látok, hogy a rajzokon a gyerekeknek nincs karjuk. Miért? - Nemcsak hogy nincs karjuk, nagyon picikék is. Nézd csak ezt itt! A rajz egy kisgyereket ábrázolt, akinek az arcához egy óriás felnőtt egy ugyancsak óriás péniszt nyomott egészen közel. Ennek a gyereknek sem volt karja. A száját makacsul összeszorította. - Csapdában érzi magát? - kérdeztem rá. - Igen. Nincs semmi hatalma, mert ő kicsi, aki bántja, az meg nagy. Nagy a pénisz is. Ő nem elég erős ahhoz, hogy elbánjon vele. Nem elég gyors a lába ahhoz, hogy elrohanjon. Olyan, mintha nem is lenne karja meg lába. Mintha kalitkába lenne zárva. - És hogyan akarod kihozni őket a kalitkából? - kérdeztem. - Némelyiket nem lehet kihozni-felelte szomorúan Immaculata. - De amelyiket végül ki lehet hozni, annak is nehéz megteremteni a biztonságérzetét. Ha túl későn kezdjük el a kezelést, akkor a kábítószerben keresnek vigasztalást, vagy öngyilkosok lesznek. Van, aki egyszerűen csak feladja a harcot. - Ezt hogy érted? - Érzelmileg. Itt nem csak az énjük sérül meg, hanem a szexualitásuk is. A gyereknek is van szexualitása. Ha túl korán ébresztik föl, elhatalmasodik, és a gyerek mániájává válik... össze fogja téveszteni a szerelemmel. - Francos kriplijei! Immaculata nem válaszolt. Max letörte egy gyufaszál egyharmadát, egy ép gyufaszál mellé tette, majd az utóbbit egészen apró darabokra tördelte, és kérdőleg nézett Immaculatára. - Az ilyesmi nem megy. Max. A gyereknek a felnőtt, aki molesztálta, mindig nagy marad. Nem lehet lekicsinyíteni sehogy. A gyerek önbizalmát kell megnövelni. Meggyújtottam egy harmadik gyufát, és elégettem vele a szülőt jelképező forgácsokat. - Ez sem megy, Burke - mondta erre Immaculata. A fajtalankodót megölheted, de nem törölheted ki a gyermek emlékezetéből. Nem feleltem semmit. Immaculata arca olyan volt, mintegy álarc: nem árult el semmit. Maxre pillantottam: egy másik álarc. Egy betonálarc. De tudtam, hogy ő sem elégedett a magyarázattal. - És mindennek mi köze van a magnetofonhoz? - kérdeztem. - Ahol dolgozom, a gyereknek nemcsak biztonságban kell lennie, tudnia is kell, hogy biztonságban van. Meg kell tanulnia, hogy joga van nemet mondani. Ez azért nem könnyű, mert legtöbbjükre ráparancsolnak, hogy hallgassanak. Az apa beléjük veri, hogy az egész dolog a kettejük titka. Ha árulkodnak, valami szörnyűség fog történni. Ezért be kellett azt vezetni, hogy nyugodtan elzárhatják a magnetofont, ha nem akarják, hogy fölvegyen valamit, amit mondani akarok. Különben nem érezheti a gyerek, hogy tényleg bele tud szólni a dolgokba. - És persze rendszerint olyankor zárják el, amikor a fontos részletek következnek, amiket a bíróságon is fölhasználhatnál, ugye? - Néha igen. Törtem a fejemet. Aztán bevillant a megoldás. - Használj két magnót - mondtam Macnek. - Kettőt? - Hát persze. Egyet kiteszel az asztalra, hogy azt a gyerek nyugodtan elzárhassa. A másikat meg beteszed az asztal alá, vagy máshová, ahol nem láthatja. Azt sose kapcsolja ki senki, így mindent fölvehetsz szép nyugodtan. - Ez csalás lenne - felelte némi gondolkodás után Immaculata. - Nem ér meg egy kis csalást, hogy elkaphasd ezeket a görényeket? - kérdeztem. Immaculata ismét elgondolkozott. - De, megér. Megfogadom a tanácsodat. Max büszkén jelezte a kedvesének: "Hát nem megmondtam?" Magukra hagytam őket, és elindultam, hogy elintézzem a telefont. Már éppen sötétedett, amint átmentem a szomszéd ház pincéjébe. A háztömb föld alatti járatairól sikerült szereznem néhány éve egy térképet, s a Vakond kiokoskodta, hogyan tudnánk ügyesen egy járatrendszert fúrni. Egy hónapig, csak ezen dolgoztunk, de megérte: innen több helyen is ki lehetett jutni. Eredetileg csak rejtekhelynek szántuk, de aztán a Vakondnak eszébe jutott, hogy némi ügyeskedéssel összefabrikálhat nekem egy melléket valamelyik szomszéd házbeli telefonhoz, így hát ez a ház a Mamának raktár, Maxnek lakás és szentély, nekem meg postahivatal. Bementem a jelmez- és kellékraktárunkba, fogtam a telefonkészüléket és a csipeszeket, és átsétáltam a szomszéd pincébe. Pontosan a fejem fölött volt néhány kínainak az építkezési vállalata, ahol sohasem dolgoztak késő estig. Csak a megfelelő helyre kellett illesztenem a csipeszeket, a telefon máris kiválóan működött. A számítógépre emlékeztető készüléken lepötyögtem a számot, amelyet Julio a cédulára írt, és vártam, hogy felvegyék. Nem kellett sokáig várnom. Vöröske nyilván éppen a telefon mellett üldögélt, mert azonnal beleszólt. - Hello, bébi -duruzsoltam a készülékbe. - Ráérsz holnap este? Azonnal felfogta, miről van szó, és így felelt: - Hát persze. Mikor jössz értem? - Hát, tudod, sokáig dolgozom. Majd utána. - Hol találkozzunk? - Kilenckor a szokott helyen - feleltem, azzal megszakítottam a vonalat. Mindent szépen elrendeztem, és visszamentem a Max pincéjébe. Ők már nem voltak sehol. Begyújtottam a motort, és áthajtottam a Mamához. Szükségem volt kutyaeledelre is, meg alibire is ma éjszakára. Elmúlt éjfél, mire úgy éreztem, ideje visszamenni az irodámba. Azzal búcsúztam el, hogy ha a Mama huszonnégy órán belül nem kap hírt felőlem, valami baj történt. Szól Maxnek, kiderítik, nem kerültem-e börtönbe, és ha nem tartóztattak le. Max elbeszélget egy kicsit Julióval. Még egy telefont kellett lebonyolítanom, mielőtt hazamentem; ezt egy utcai fülkéből intéztem el az Atlantic Avenue egyik mellékutcájában. Egy fiatal, jamaikai dialektusban beszélő nő vette föl a telefont. - Jacques ott van? - kérdeztem tőle. - Kérem, tartsa egy kicsit a vonalat. Pár pillanat múlva Jacques szólt bele a maga derűs hangján: - Itt vagyok, barátom. Mivel szolgálhatok? - Tudod, Jacques, errefelé minálunk nagyon rossz az idő. Szeretnék néhány hordozható hősugárzót, ha nem túl drága. - Hát lehet, hogy van ilyesmi a raktáron, így fejből nem tudom, utána kell nézni. Az ár meg attól függ, hányat akarsz. - Hát, ha még ma este megkaphatom, átvennék egy tucatnyit kipróbálásra. - Hát ez nem valami nagy rendelés, barátom. Minél többet rendelsz, annál több az engedmény. - Értem, értem, de nincs annyi készpénzem, hogy sokat kockáztassak. Most nincs. - Ahogy tetszik, barátom, te vagy a megrendelő. Ismered ugye az árunkat? - Persze, persze. De csakis vadonatújat akarok, eredeti csomagolásban. - Persze, persze. De akkor egy kicsit többe is kerül. - Ez természetes. - Mármost vannak egészen új automata készülékeink is, amelyek túlfűtés esetén elzárják magukat. - Nem, nem, jó lesz nekem a régimódi is. Nem bánom, csak sok meleget adjon. - Csak azért kérdeztem, barátom, mert sok vevő az újfajtát szereti - mondta Jacques. - Én már csak ilyen régimódi vagyok. Jobban szeretem a bevált dolgokat. - Meglesz, barátom, ahogy akarod. Olyat akarsz, ami ezerkétszáz és ezerötszáz wattal is működik? - Igen, az a fajta megfelel. Átvehetem még ma éjjel? - Hát persze, barátom. Tudod, hogy nálunk sosincs záróra. Mindketten letettük a kagylót. Az Atlanticről elhajtottam Queens felé, azon a környéken keresztül, ahol főként Karib-tengeri bevándorlók laknak. Befordultam a Buffalo sugarúira, s elhajtottam egészen a jamaikai étteremig. Megkerültem az épületet, s a reflektorommal villantottam hármat, aztán kikapcsoltam a kocsi világítását. Kinyílt a hátsó ajtó, s kilépett rajta egy kötényes férfi. Mire odaért, letekertem az ablakot. - Jacques vár engem - mondtam neki. A férfi nem felelt. Elhátrált az ajtóig, mindvégig szemmel tartva engem, majd eltűnt mögötte. Rágyújtottam, és türelmesen várni kezdtem. Éppen a második cigarettára gyújtottam, amikor ismét nyílt az ajtó. A kötényes lépett ki rajta, nyomában egy magas, kalapos ember, kezében szatyorral. A kötényest tartottam szemmel. A másikat nem láttam; aztán nyílt a kocsim hátsó ajtaja, Jacques nyilván beült. - Te vagy az, Burke? - hallottam a hangját. - Én - feleltem és hátrafordultam, háttal a kötényesnek; ilyesmit nem szívesen teszek, de hát ezek voltak a játékszabályok. Jacques átadta nekem a szatyrot. Abban volt egy kék doboz. A kék dobozban egy 357-es Smith and Wesson revolver. Még egészen friss acélszaga volt. Kicsit megvizsgáltam belülről is: ott is újnak tűnt. Nem lehet vele valami pontosan tüzelni, de közelről rendkívül jó önvédelmi fegyver, bárkit megállít. 38-as és 457-es lövedék egyaránt jó bele; és sokkal jobban szeretem, mint azt a 9 milliméteres automatát, amelyet Jacques a telefonban ajánlott. Bólintottam, hogy minden rendben. Jacques feltartotta a tenyerét, én felvontam a szemöldökömet, mire ő megvonta a vállát. Ezt szeretem a profikban: szavak nélkül is megértjük egymást. Bármelyikünk tele lehet poloskával, az sem érdekes. Julio ötszáz dollárja ismét gazdát cserélt. A pisztolyt a zsebembe csúsztattam, a dobozt vissza a szatyorba, mire a jamaikai a tenyerén felmutatott nekem egy töltényes dobozt. Megráztam a fejemet: köszöntem, de lőszerem volt elég. Jacques röviden tisztelgett egy ujjal, mire visszafordultam a kötényes felé. Jacques kiszállt, én, pedig megvártam, amíg mindketten bemennek, aztán elhajtottam. A pisztolyt becsúsztattam a gumiszőnyeg alatti kis üregbe. Ha egy zsaru megállít és megtalálja, az nem éppen szerencsés, de vállalnom kellett a kockázatot. A Smith and Wesson elég félelmetes fegyver. Már ránézni is rossz, de nem arra való, hogy bárkit ijesztgessünk vele. Arra való, hogy megpróbáljuk csökkenteni a saját félelmünket. Márpedig én most féltem. Nem tudom ugyan, mitől, de féltem. Visszahajtottam, óvatosan, de elég gyorsan, hogy elvegyülhessek a késő esti forgalomban. Csöndesnek tűntek az utcák, de ha alaposabban körülnézett az ember, láthatott egyet-mást. Ott volt például az a két fickó, aki egy sötét benzinkút mellett ácsorgott - tudtam, hogy a fejükön a gyapjúsapka bármikor átváltozhat álarccá. Egy magányos kurva, műszőrme kabátja alól fehér miniszoknya villant elő: az utolsó kuncsaftra várt, mielőtt aludni térne. Egy teherautó lassan hajtott el mellette, a sofőr a kurvát figyelte, a két sapkás meg a teherautót. New Yorkban a keselyűk földközelben köröznek. A garázsba érve elővettem a pisztolyt. Személyesen kellett kipróbálnom, most nem volt időm szaladni a Vakondhoz Bronxba. Megtöltöttem a pisztolyt 38-as golyókkal, ebből mindig tartok egypárat egy köcsögben. A csapóajtón lehátráltam a pincébe, s hallottam a patkányok neszezését. Amikor villanyt gyújtottam, merészen bámultak rám - végtére is itt én voltam a betolakodó. Idelent mind a négy fal homokzsákokkal van kitapétázva, négy réteg egymás fölött. Csak arra jó, hogy nyugodtan lövöldözhessen az ember, így semmi sem hallatszik ki az utcára. Belelőttem az egyik homokzsákba, aztán megvizsgáltam az eredményt: rendes, kerek lyuk, pont amilyet akartam. Kilőttem a többi golyót is; kicsit rúgott a fegyver, de ahhoz képest, hogy milyen rövid csövű, ezzel is elégedett lehettem. Jacques mindig csak minőségi árut ad el. A patkányok pedig újra elemükben érezték magukat, még mielőtt becsuktam volna a csapóajtót. Másnap reggel arra ébredtem otthon, hogy Flooddal álmodtam, mint már annyiszor, mióta elment. Benn a javítóintézetben meg rendszerint arról, hogy egy banda élén kitörök. Komótosan készülődtem, hogy elszaladjak reggeliért. A közelben van egy pékség, amely a juppi- invázió ellenére még fungál. Az olyan újságírók, akik még életükben nem utaztak metrón, ezt a környéket "veszélyesnek" mondják, de a legrosszabb, ami történhet az emberrel, hogy fejen találja egy repülő zsemle. Új lány volt az eladó, úgy tizenhat éves, fekete hajú, sötét szemű. A tulajdonos pillantásából kiderült, hogy a lánya lehet. Nem jövök ide túl gyakran, a tulaj azt hiszi, hogy Brooklynból szoktam idezarándokolni a kenyeréért; ha túl sokan tudják, hol laksz, előbb-utóbb látogatóid lesznek. Vettem egy korpakenyeret Pansynek, néhány zsemlét magamnak. A szomszéd fűszeresnél vettem hozzá ananászlét, Alka- Seltzert, krémsajtot. Sok pasastól hallottam odabent, hogy ha kiszabadulnak, mindig rendesen fognak reggelizni: szalonnát tojással, bifszteket, kávét, ilyesmit. Ez engem sohasem érdekelt, csak abból csinálok ügyet, kivel eszem, abból nem, hogy mit. Otthon feltéptem a korpakenyeret és kivágtam a belét, a helyére bekentem a krémsajtot, odaadtam Pansynek, aztán én is megreggeliztem, s közben elolvastam a sarki bódéban vett Daily Newsból a lóversenyeredményeket. Nos, ami azt illeti, Flower Jewel elsőnek ért célba a hetedik futamban, csakhogy diszkvalifikálták. Félpályán összefutott egy másik lóval, ettől ideges lett, és átment galoppba. Ami szabálytalan. Nem baj, szerintem igaza volt: jobb szabálytalanul nyerni, mint szabályosan veszíteni. Talán majd a jövő héten sikerül neki. Tudom: még túl korán van ahhoz, hogy a hippik ébren legyenek, felhívtam hát a Mama éttermét, ő maga szólt bele a telefonba: - Itt Poontang Gardens. - Én vagyok - mondtam. - Nem kerestek? - Az a lány. Mondta, itt leszel. - Micsoda? - Hívott, érted? Mondtam, nem vagy. Aszondja: "Legyen ott", azzal letette. - Kösz, Mama. - Hé! - ripakodott rám, megérezve, hogy le akarom tenni a kagylót. - Most már mindenki parancsol neked? - Nem - feleltem kurtán, s valóban letettem. Lefeküdtem és bekapcsoltam a tévét; Pansyt is behívtam és megkérdeztem, mit szeretne nézni, de nem felelt. Amúgy is tudtam, hogy csak a kutyás műsorokat meg a pankrációt szereti. Az egyik csatornán találtam egy régi rajzfilmet, és elaludtam rajta. Amikor magamhoz tértem, már valami western ment; két fickó szemmel láthatóan egy jó nagy verekedés végére ért, éppen most békültek ki. Akár a politikusok. Kiengedtem Pansyt a tetőre, és átgondoltam, mire lesz szükség az előttem álló randevúhoz. Normális körülmények között idehívtam volna a csajt az irodába, mint bárki mást, de mivel annyira erőszakos volt, gondoltam, nem kell rólam még többet megtudnia. A pisztolyt magammal viszem, noha nem hiszem, hogy igazából szükség lesz rá. Vöröske nem Juliónak dolgozik, és ha az öreg akarna tenni valamit ellenem, már rég lépett volna. Csak rá akart dumálni, hogy dolgozzam a nőnek, hogy miért, nem tudom. Úgy öltöztem, ahogy akkor szoktam, ha számítok egy esetleges letartóztatásra is: bőrkabát, fehér ing, fekete nyakkendő. Ez ugyan még senkit sem mentett meg, de nem is csábítja a zsarukat letartóztatásra. Magas szárú cipőm üreges talpába behajtogattam öt tízdollárost: ha bevisznek, jól jöhet, el lehet intézni vele egy könnyebb beosztást, lehet érte szerezni cigit és újságot. Húszért elintézhetem, hogy nyugodt körülmények között telefonáljak a Mamának: juttasson be még némi pénzmagot. Tévedés azt hinni, hogy a börtönben azonnal elveszik az ember civil ruháját; erre csak akkor kerül sor, ha már megszületett az ítélet. Lezuhanyoztam és megborotválkoztam, s meghallgattam az időjárás-jelentést a rádióban. Hat óra lett, mire elkészültem. Lehoztam Pansyt a tetőről, és kikészítettem neki egy csomó ételt meg vizet arra az esetre, ha hetekig nem jönnék vissza. Résnyire nyitva hagytam az ajtót, hogy ha kell, visszamehessen a padlásra. Nyugodtan tehettem: bemászni legfeljebb egy artista tud, és az is gondban lenne, hogyan jusson ki. A kocsit négy különböző önkiszolgáló benzinkútnál tankoltam tele, nehogy valaki ezért figyeljen föl rám. Nem egészen egy óra alatt elértem a múltkori helyre a Forest Parkba. Még elég világos volt, néhányan kocogtak, és kutyát sétáltattak. Többször végighajtottam a parkon, alkalmas búvóhelyeket keresve, no meg hogy ellenőrizzem, nem figyel-e valaki. Végül leparkoltam az út mellett, s fölvettem a régi esőkabátot meg azt a bőrkesztyűt, amely mindig a csomagtartóban áll. Aztán jó komótosan kicseréltem az egyik hátsó kereket, majd beültem a kocsiba zenét hallgatni. Nem sokkal kilenc előtt bukkant föl a kis BMW. Rám villogott, majd közvetlen mögöttem fékezett. Amikor kikapcsolta a motort, én beindítottam a magamét. Hallottam, amint csapódik az ajtaja, majd a nő odabilleg hozzám a magas sarkú cipőjén. Mikor odaért hozzám, megállt szétvetett lábbal, csípőre tett kézzel, és mondani akart valamit, de egy kicsit odébb hajtottam és megálltam; amikor utánam jött, megint előrébb mentem egy kicsit. Megértette, mit akarok, és visszaszállt az autójába. Megvártam, amíg begyújtja a motort, aztán lassan, hogy követni tudjon, elmentem addig az alkalmasabb helyig, amelyet korábban kinéztem magamnak. Sarkamban a BMW- vel, kétszer végighajtottam a parkon, hogy meggyőződjem: valóban nem követ-e senki. Aztán megálltam a kiszemelt helyen. Vöröske igen dühödten csapta be azt ajtót. Átjött hozzám, és gunyorosan kérdezte: - Eljátszotta már a játékait? Magamhoz vettem a zseblámpámat, odamentem a BMW-hez és bevilágítottam: üres volt. - Nyissa ki a csomagtartót - mondtam Vöröskének. Dühödten sziszegett, de benyúlt a kocsiba a kulcsért. Odavilágítottam neki, hogy segítsek. Miniszoknya volt rajta, talán a combja közepéig ha ért. Fekete csíkos volt, a derekán egy széles fekete öv szorította össze. A harisnyáján hátul egy-egy sötét csík futott végig. Jó alaposan behajolt a kocsiba, úgy éreztem, túl soká keresi a kulcsokat, ezért megkérdeztem: - Van valami probléma? Mosolyogva nézett rám a válla fölött: - Csak azt akartam, hogy alaposan kigyönyörködhesse magát - mondta. - Vegye ki a kulcsokat! - szóltam rá nyersen. Kissé megriszálta a csípőjét, aztán előbukkant, kezében a kulcscsomóval. Hátrament a csomagtartóhoz és kinyitotta. Belevilágítottam: mindenféle limlom, de semmi, ami veszélyes. Fölemeltem a szőnyeget és benéztem a pótkeréktartóba is, de ott sem volt semmi. - Kövessen az útig - mondtam Vöröskének. - Valahol leparkoljuk a maga kocsiját, aztán velem jön. - Hogy képzeli? - csattant fel. - Ugyan hová? - Hát valahová, ahol nyugodtan tudunk beszélni. - Itt is lehet, nem? - Maga itt is beszélhet, de ha velem akar beszélni, odajön, ahová én mondom. - És ha nem megyek? - Akkor nem beszélünk. Elgondolkozva beletúrta hajába. - Julio... - kezdte volna, de közbevágtam: - Julio nincs itt. Utálkozva nézett rám, mint aki azt akarja mondani: "Ne szarakodj velem, öcsi", de ennél jobb nem jutott az eszébe. Beszállt a BMW-be, és megindult vele a Plymouth mögött. Találtam egy jó üres parkolóhelyet a Metropolitan sugárúton. Vöröske megállította a BMW-t, leparkolt, az oldalsó ablakba tett egy nagy cédulát, és odasétált hozzám, de én kiszálltam megnézni, mi az: "A kocsiban nincs rádió!" Azt hiszem, ezeket a feliratokat a BMW-kkel együtt adják. Vöröske ismét elég dühösen csapta be a kocsim ajtaját. Visszafordultam a Plymouth-szal, s a Triboro felé tartottam. - Bemegyünk a városba? - kérdezte a csaj. - Nyugi -feleltem. - Majd akkor beszélünk, ha odaértünk. Erre már nem válaszolt. Belenéztem a tükörbe: senki nem követett. A Long Island-i sztráda előtt befordultam a Flushing Meadow Parkba. Vöröske akart mondani valamit, de a szájára tettem az ujjamat. Nem akartam, hogy rákérdezzen, hová megyünk, hátha a múltkori motozás adott neki néhány ötletet. Csendben köröztem a parkban, egészen a keleti oldali parkolóhelyig. Állt benn néhány kocsi, de eléggé messzire egymástól, s mindnek sötét volt az ablaka. Korábban szokás volt hátul, a bokrok között is leparkolni édes kettesben, de egy pisztolyos ürge néhány nőt megerőszakolt, így aztán már senki sem mer odamenni. Ugyan elítélték - neki is Ms Wolfe volt a vádlója - huszonöt évre, de az emberek még mindig ragaszkodtak a parkolóhelyhez, amely egy szennyes öbölre nézett. Leparkoltam egy rozoga Chevy és egy fehér Seville között, letekertem az ablakot és cigarettára gyújtottam. Mire Vöröske felé fordultam, már gombolta kifelé a blúzát. Most meg mit csinál? - kérdeztem kissé ijedten. - Na, mit gondol? - kérdezett vissza. - Megmutatom magának, hogy nincs rajtam poloska. Hacsak a maga kis kurva barátnője nem lapul itt a hátsó ülésen... - tette hozzá mosolyogva. - Nincs ott senki - feleltem. Ő csak gombolta kifelé a blúzát. Egy amolyan fél-melltartót viselt alatta, a csipkéje épp csak elfedte a mellbimbóját. A kapcsa elöl volt. Azt is kikapcsolta, s szabaddá tette kicsi, feszes, kislányos mellét. Szótlanul néztem farkasszemet a sötét mellbimbókkal. Mikor a cigaretta ráégett a kezemre; kidobtam az ablakon. Vöröske meglazította az övét, majd így szólt: - Ennek le kell húznom a cipzárját. Ahhoz képest, hogy ilyen kicsi vagyok, elég nagy a seggem, és a szoknyát nem lehet felhajtani. Észrevette, ugye? Szerettem volna szólni neki, hogy hagyja abba, de hátha csak blöfföl. Csöndben maradtam hát. Lehúzta a cipzárat, majd leeresztette a szoknyáját a térdealá. Pöttömnyi bugyi volt alatta, a combján széles fekete harisnyatartó. Hát, ha van rajta poloska, az belül van a testében. - Oké? - kérdezte. Bólintottam: eleget láttam. De ő félreértette a mozdulatomat: lehúzta a bugyiját is. A sötétben nem láttam, vajon a fanszőrzete is vörös-e. - Nézzen ki az ablakon, szívjon el még egy cigarettát - sziszegte. Engedelmeskedtem. Hallottam, amint felöltözik, s közben motyog valamit magában. Aztán megveregette a vállamat: - Jól van, visszafordulhat. Megkínálna engem is egy cigarettával? Megkínáltam, és adtam neki tüzet is. Aztán elvettem a retiküljét. Némán figyelte, amíg végigkutattam. Volt nála cigaretta, egy gyufásdoboz, pár száz dollár készpénz, néhány hitelkártya, meg egy kis fémrúd, amit rúzsnak néztem, de mikor leszedtem a tetejét, kiderült, hogy nem az. Kérdőleg néztem rá. - Parfüm - mondta. Megnyomtam a rajta lévő gombot, és orgonaszagot éreztem. Ez is rendben van. - Beszéljen - mondtam. Vöröske kényelmesen elnyújtózott az ülésen, háttal az ajtónak támaszkodva - Már mondtam magának, miről van szó. Szeretném, ha valamit, megcsinálna nekem. Mi mást akar még tudni? - Viccel velem? Maga nekem nem számít. Nem tartozom magának semmivel. - Miért viccelnék? Nem szoktam viccelni.- Mélyet szívott a cigarettából, a felvillanó fény egy pillanatra megvilágította az arcát. - Nekem nem tartozik, de Juliónak igen, nem igaz? - Nem igaz. - Akkor azt a másik dolgot miért tette meg? - Milyen másik dolgot? - kérdeztem. - Ott a parkban. - Ez hamis nyom, hölgyem. Nem tudok semmit semmiféle parkról. Bizonyára összetéveszt valakivel. - Akkor miért jött most ide? - Mert maga annyira erőltette. Valamit a fejébe vett, ahogy már a gazdag kislányok szokták. Azért jöttem el, hogy megmondjam: álljon le, verje ki a fejéből a dolgot. Tudtam, hogy nem hiszi el, csak ha négyszemközt mondom. - Ezt nem értem. És nem is akarom megérteni. Maga pénzért dolgozik, mint mindenki más, nekem meg van pénzem. És nekem ehhez az ügyhöz szükségem van magára. - Keressen valaki mást - mondtam. - Nem! Maga csak ne dirigáljon nekem, hogy mit tegyek. Ezt senkinek nem engedem meg. Úgy látom, nem érti, miért éppen maga kell nekem erre a munkára. Nos, nem a két szép szeméért, hanem mert Julio szerint maga ismeri a nácikat. - És miért olyan fontosak a nácik, akárkik legyenek is azok? - Mert ez az egyetlen szál, amin elindulhatok. Megint rágyújtottam egy cigarettára. Az volt az érzésem, Vöröske ugyan nem játszotta ki minden lapját, de ami még van, az nagyon keveset érhet. Kiszálltam a kocsiból és lesétáltam a vízpartra. Alig tettem meg néhány lépést, csapódott a kocsi ajtaja, s a nő utánam szaladt és megragadta a karomat. - Most meg hová megy? - kérdezte, és próbált maga felé fordítani. - Ide a vízhez - feleltem, mintha ezzel bármit is megmagyaráznék. Még mindig belém csimpaszkodott. - Beszélni akarok magával! - kiáltotta. Telihold volt-talán ez bolondította meg a csajt, de azt hiszem, mégsem. Talán csak nem tudta, hogyan bánjék velem. A víz szélénél megálltam, és kezembe fogtam a nő pici állat, hogy ne mozdíthassa a fejét. Egészen közel hajoltam hozzá, úgy mondtam: - Engem egyáltalán nem érdekel, hogy maga mit akar, érti? Maga nekem nem parancsol. Julio sem. Maga meg én egyenlők vagyunk, világos? Ha azt hiszi, hogy olyan vagyok, mint a maga szenilis vén nagybátyja, Julio, mélységesen téved. Vonaglott a markomban, de nem próbálta meg eltolni a kezemet. Nem is szólt, csak nézett rám. - És ha azt hiszi - folytattam -, hogy afféle féleszű pöcs vagyok, mint Vinnie, akkor még annál is butább, mint amilyennek mutatja magát. - Megráztam a fejét. A szeme megvillant: hiába, tudtam, hogy nem Julio ötlete volt azt a csicsit küldeni hozzám a zsozsóval. - Eresszen. El - mondta; így, két mondatban. Durván ellöktem magamtól. Elveszítette az egyensúlyát, és elesett. Hátat fordítottam neki, odamentem az egyik összefarigcsált padhoz és leültem, arccal a víz felé. Próbáltam átgondolni, hogyan mászhatnék ki ebből a csávából. Beletelt pár perc, mire Vöröske leült mellém. Keresett egy cigit a retiküljében. Ezúttal nem adtam tüzet neki. - Maga nagyon szeret erőszakoskodni a nőkkel, ugye? - Nem erőszakoskodtam, csak megpróbáltam lerázni magamról. - Ne tegye - suttogta, egészen közel hajolva. Ne tegye. Majd meglátja, jó lesz, csak adjon nekem egy sanszot. Vártam, hadd folytassa. - Nekem borzasztóan szükségem lenne erre - mondta. Nincs min elindulnom. Ha magándetektívhez fordulnék, biztosan nem vállalná. Tudom, mert ahhoz túlságosan nehéz úgy. Továbbra is a vizet bámultam. - Csak azt engedje meg, hogy itt üljek tovább maga mellett. Mintha a barátnője volnék. És elmondom szépen az egész ügyet. Ha azok után sem akar rajtam segíteni, nem bánom. Visszavisz szépen a kocsimhoz, és a dolog el van intézve. Újabb cigarettára gyújtottam. Kezét a karomra tette gyűrűjének gyémántköve hideg fénnyel csillant a holdfényben. - Megesküszik rá? - kérdeztem. - Megesküszöm - felelte tágra nyílt, ragyogó, hazug szemmel. - Hát akkor mondja - szóltam a gyémántra pillantva. Fölkelt a padról, és mögém került. Könyökét a vállamra támasztotta, és előrehajolt, hogy a fülembe suttoghasson. Mint aki egész életében egyebet se csinált. Hangja érzéki volt, de biztos voltam benne, hogy nem elcsábítani akar, csak azt kívánja, hogy tényleg figyeljek oda. - Scottyról van szó. A barátnőm kisfia, már mondtam magának. A legaranyosabb kisfiú a világon - szőke hajú, kék szemű. Mindig mosolygós, és mindenkihez kedves. Az én Miámat szereti a legjobban. A barátnőm a múltkor elvitte egy gyerekünnepségre, ahol bohócok léptek fel, énekesek, meg mesemondók. Scotty remekül érezte magát egészen addig, amíg az egyik bohóc oda nem ment hozzá. Akkor sikoltozni kezdett és elszaladt. Az anyjának úgy kellett utánaszaladnia, hogy megfogja. Nem akart neki semmit elmondani, csak követelte, hogy vigyék haza. Aztán nem jött elő a dolog, azt lehetett hinni, hogy csak rájött a happáré. De pár hét múlva megint történt valami. Az apjának az egyik barátja ment hozzájuk, látogatóba. Volt nála egy Polaroid gép, és fényképezett vele. Amikor Scotty lejött a lépcsőn, és meglátta a Polaroidot, egyszeriben megmerevedett, valósággal kómába esett. Felvitték az emeletre, és odafenn rendbejött hamar, de ebből az esetből már arra gondolt a barátnőm, hogy valami nagy baj lehet, és elvitte a gyereket pszichiáterhez. De Scotty semmit sem mondott el a pszichiáternek. Nem hajlandó elárulni, hogy mi a baj. Általában normálisan viselkedik, de látni rajta, hogy emészti magát. Sok mindenhez nincs kedve, amit korábban szeretett csinálni. Nem akar játszani, nem akar tévét nézni, nem akar semmit. És valahogy olyan szomorú. A barátnőm áthozta hozzánk is, gondolta, végül is Miát annyira imádja, talán vele lesz kedve játszani. De arra se volt hajlandó. És most már Mia is ki van borulva. "Intézd el, anyu" - mondta nekem. Hát most mit csináljak? Tudja, Mia... Na, szóval kénytelen leszek elintézni. Itt Vöröske felém fordult, és szórakozottan megcsókolt, mint aki azt akarja mondani: "Ne mozdulj!" Aztán megkerülte a padot, és az ölembe fészkelte magát, mint aki fázik. Mintha én csak egy karosszék lennék. Az arcát a mellemre hajtotta, de így is jól hallottam, mit mond. - Megkértem a barátnőmet, hogy maradjon nálam, mi kimegyünk Miával és veszünk egy Polaroidot. Amikor hazamentem, hoztam egy nagy kalapácsot a garázsból. Mindent kivittem az udvarra, aztán kézen fogva kivezettem Scottyt. Kinyitottam a dobozt és megmutattam neki a fényképezőgépet, mire el akart szaladni. Visszahúztam. Aztán fogtam a kalapácsot, és addig vertem vele azt a szaros gépet, amíg darabokra szét nem ment. Azt hiszem, egészen rám jött az őrület, talán még kiabáltam is a Polaroiddal. Scotty erre odajött hozzám. A kezébe adtam a kalapácsot, és ő tovább csépelte vele a fényképezőgép darabjait. Aztán sírva fakadt, vigasztalanul. Átöleltem őt is, Miát is. Scotty végre abbahagyta a bőgést. Megkérdeztem tőle: - "Most már minden rendben van, kicsim?", mire azt felelte: "Zia Peppina, a kép még náluk van!", és megint sírva fakadt, kénytelen voltam hátmegígérni neki, hogy megszerzem a képet. Megesküdtem neki a lányom életére, hogy megszerzem. Hiszi, vagy nem hiszi, Miára esküdtem. Akkor végre abbahagyta a sírást, és rám mosolygott. Aztán napokig nagyon jó hangulatban volt, mert tudja, hogy ha valamire megesküdtem, az úgy is lesz. Bízik bennem. Vöröske elhallgatott. A zsebembe nyúltam egy cigarettáért, és rágyújtottam. Odabújt, és szívott egyet a cigimből. - Tudja, mi van azon a képen? - kérdeztem. - Igen, tudom. - A gyerek megmondta, vagy...? - Nem, csak úgy tudom. - Próbára tette valahogy? Vöröske bólintott. - Hogyan? - kérdeztem. -Járt egy óvodába Free Meadowsban. Egy nap elvitték őket busszal valahová, ő azt állítja, vidékre. Ott volt egy bohócruhába öltözött ember. Meg sok minden más, de Scotty nem tudja elmondani, micsoda. Ott le kellett neki vetkőznie, vagy csinálnia kellett valamit, ezt már nem akarta megmondani. És közben valaki lefényképezte őt. - És hol van ez a vidéki hely? - kérdeztem. - Hát ezt nem tudom! - felelte Vöröske az ajkába harapva, és csaknem elsírta magát. Meglapogattam egy kicsit a hátát, hogy nyugodjék meg. És még mit tudott meg? - kérdeztem. - Hogy egy nő is volt ott, egy öregasszony. Két nagydarab, ijesztő külsejű férfival érkezett. Az egyiknél volt egy táska, talán orvosi táska. De pénz volt benne. Az öregasszony elvette a fényképeket és pénzt adott a bohócnak. - És? - Scotty nem tudta elmondani, hogyan néztek ki a férfiak, de látta annak a kezét, akinél a táska volt. Egy sötét jel volt az egyiken. Scotty lerajzolta nekem- Vöröske a retiküljébe nyúlt, és előhúzott belőle egy darab papírt. Tele volt firkálva ceruzával, csupa jellegzetes gyerekrajz. Az egyik sarokban egy különálló kék ábra, pirossal bekeretezve. Közelebb tartottam a gyufámat, és láttam, hogy a jel egy horogkereszt rajza. - Ez volt a férfi kezén? - kérdeztem. - Igen. - A kézfejére tetoválva? - Igen. - És mit tett maga, amikor ezt megtudta? - Megmutattam Juliónak. Egy pillantást vetett rá, aztán azt mondta: "Börtöntetoválás." Megkérdeztem tőle, voltak-e nácik benn a börtönben. Azt mondta, erről nem sokat tud. De nem hagytam békén, amíg el nem mondta. Akkor hallottam a maga nevét. Julio azt mondta, maga ismeri őket. Hideg volt ott a vízparton. Végig is szaladt a gerincemen. Vöröske megesküdött: ha meghallgattam a történetét, és még mindig nem akarok neki segíteni, nyugodtan felállhatok és elmehetek. De biztosra akartam menni. Azt akartam, hogy belássa: erre a munkára csakugyan nem én vagyok a megfelelő ember. - Julio egy vén hülye - jelentettem ki. - Tudom - felelte nyugodtan a csaj. - Úgy értem, hülyeség, amit a nácikról mondott. Én egyáltalán nem ismerem őket. Ott voltak közöttünk a börtönben, de nem ismeri őket senki. Nagyon összetartanak, érti? Vöröske addig fészkelődött az ölemben, amíg szembe nem fordult velem. Megfogta az államat, ugyanúgy, mint az imént én az övét. Éreztem a kezén a parfümje illatát. Nagyon közel hajolt hozzám, és mereven a szemembe nézett. - Maga most hazudik nekem - suttogta. - Én mindent tudok a férfiakról. Többet, mint gondolná. Azt is mindig tudom, ha egy férfi hazudik nekem. Ártatlanul néztem a szemébe, noha táncolt benne a Hold fénye. - Igazat beszélek - mondtam. Rám hajolt, és erősen a számra tapasztotta az ajkát. Éreztem a fogait, aztán a nyelvét. Egy jó percig ezzel volt elfoglalva, közben a kezével a mellemen matatott. - Kérlek - súgta. Hátrahajtotta a fejét. - Nem - mondtam szilárdan. Megpróbáltam felállni, de hát még mindig az ölemben ült. Ismét hozzám hajolt, kinyitotta a száját, és teljes erővel az alsó ajkamba harapott. Úgy fájt, mint egy áramütés. Három ujjal erősen a bordái közé böktem. Felnyögött és ellökte magát tőlem. Ajkán csillogott a vér. Legurult rólam, és erősen összegörnyedt. Már attól féltem, elokádja magát, de megállta. Felemelte a fejét. Rágott valamit: a szám egy darabját. - Mmm - búgta. - Finom. - Figyeltem, amint úrvacsorát vesz belőlem. Vörösen mosolygott. Felálltam a padról és visszamentem az autóhoz. Ő ott maradt, s nem mozdult, amíg be nem gyújtottam a motort. Végre odajött ő is, de jó lassan. Beszállt mellém, letekerte az ablakot, és kibámult rajta. Rám se nézett, egy szót se szólt hozzám, amíg vissza nem értünk a BMW-jéhez. A Metropolitan sugárúton nagy volt a nyugalom. A BMW-hez sem nyúlt senki. Ez egy ilyen környék, azért is választottam. - Mondhatok még valamit, mielőtt elmegy? - kérdezte Vöröske. Bólintottam, s felkészültem a védekezésre, hátha újra kedve támadna belém harapni. - Százezer dollárt ígérek magának. Készpénzben. Feszülten figyeltem rá, de nem mondtam semmit. - Százezer dollár - ismételte, mintha valami nagyon erotikus ajánlatot tenne. Mellesleg lehet, hogy az is volt. - Hol? - kérdeztem. - Megvan a pénz- mondta. - És ha megtalálja azt a képet, a magáé. - És ha nem találom meg? Ha keresem, de hiába? - Meddig akarja keresni? - Ha nekikezdek, egyáltalán, akkor négy- öt hétig. Ha az alatt nem kerül elő, nincs értelme tovább hajszolni. - És én honnan fogom tudni, hogy maga tényleg keresi? - Sehonnan - feleltem. - Elhiszi nekem becsületszóra. - Mit szól ötezerhez egy hétre? - Plusz a költségeim. - Százezerből bőven kijönnek a költségei. - Nézze, ha megtaláltam a képet, akkor a százezerrel minden el van boronálva, oké? Ha nem találom meg, maga fizet nekem heti ötezret, maximum öt hétre, plusz a költségeket. Vöröske elgondolkozott. -Tíz rongy előleg, és ma este elkezdi a munkát. - Huszonöt előre - feleltem. - Na jó- mondta.- Jöjjön velem, hazaviszem. Otthon van a pénz. - Ide tudja adni a gyerek fényképét is? - Igen, meg minden más anyagot, amit összegyűjtöttem. - És akkor békén hagy addig, amíg nem jelentkezem magamtól? - Igen. - És ha végeztünk, elfelejti azt is, hogy valaha találkozott velem? - Én el fogom felejteni - mondta. - Csak maga nem fogja elfelejteni soha, hogy velem találkozott. - Szóval menjünk haza a pénzért? És a férje? - Az ne zavarja. Ma este nincs otthon. No, akkor megegyeztünk? - Nem ígérek semmit, csak azt, hogy megteszem, amit tudok. Ha nem sikerül... - Persze. Na jöjjön, kövessen! Átszállt a saját kocsijába, megindult, s én követtem. A BMW befordult a Forest Parkba. Egy kanyarban szem elől tévesztettem, de a kerékcsikorgás alapján így is könnyen tudtam követni. Átvágtunk a parkon, és megérkeztünk egy utcához, amely kisebbfajta kastélyokból állt. Nem tartozott hozzájuk túl nagy park, de mind elég messze állt az úttól. Az egyik előtt megálltunk. Vöröske kiszállt és kinyitotta a kaput, és integetett, hogy hajtsak be rajta. Bezárta a kaput, majd elvezette a garázsig; bent már állt egy Mercedes. Beállította a BMW- t a középső parkolóhelyre. Én megfordultam a Plymouthszal és a garázs bejáratáig hátráltam. Vöröske intett, hogy faroljak be, de én leállítottam a motort, mire ő vállat vont, jelezvén: hülyékkel nem tárgyal. A garázsajtó egy gombnyomásra méltóságteljesen leereszkedett, s egy oldalajtón, majd egy csigalépcsőn át fölmentünk a házba. A lépcsőház diszkréten meg volt világítva, de villanykörtét nem láttam. A lépcső olyan szűk volt, hogy Vöröske csípője csaknem faltól falig ringott. Eszembe jutott a pisztoly: az autóban hagytam, de most már mindegy. Vöröske egy hosszú, keskeny helyiségbe vezetett a második emeleten. Az egyik fal üvegből volt, s a hátsó udvarra nézett. Ameddig meg volt világítva, egy sziklakertet láttam. - Várjon meg itt - szólt a nő, s átment egy másik szobába. Körülnéztem a szobában: mintha egy kórházakra szakosodott belsőépítész tervezte volna. Csupa fehér volt, egy kis feketével vegyítve. Fehér dívány, fehér márványtömb, fekete állólámpa, fekete üveg hamutartó, a falon egy fekete polc, négy fekete hangfal - a hozzájuk tartozó lemezjátszó nyilván egy szomszéd szobában volt elhelyezve. Mindez nagyon ridegen és hidegen hatott. Leültem a díványra és cigarettára gyújtottam. Valami nem stimmelt - hát persze, elfeledkeztem a sebről az ajkamon. Meghallottam a nő cipősarkának kopogását. Átöltözött: fekete selyem pruszlikot viselt, hozzá illő nadrágot, fekete cipőt. Úgy öltözött, mintha ő is egy bútordarab lenne a fekete-fehér szobában. - Kér valamit inni? - kérdezte. - Nem. - Tényleg nem? Minden van itthon. - Nem iszom - közöltem vele. - Cigit? Marihuánát? Kólát? - kérdezte, mintha stewardess lenne a halálba repülő gépen. - Semmit - feleltem. Leült velem szemben a díványra, keresztbe tette a lábát, és kissé idegesen rám nézett. - Akkor megegyeztünk? - kérdezte. - Hol van a pénz? - kérdeztem vissza. -Tényleg - mondta kissé szórakozottan -, hol van a pénz? Kilibegett a szobából, s egy perc múlva vissza is tért, egy lapos, fekete diplomatatáskával a kezében. Olyan benyomást keltett, mint aki éppen munkához készül. Mondjuk egy kuplerájban. Kecsesen letérdelt elém, és a diplomatatáskát az ölembe tette. - Számolja meg - biztatott. Ott volt az egész suska, ötvenesekben és százasokban. A bankók nem voltak se vadonatújak, se rongyosak, a sorozatszámok nem követték egymást. Megvolt az utolsó pennyig. - Rendben van - mondtam. Vöröske felállt. - Várjon még, hozom a fényképeket mondta. - Addig játszadozzon a pénzével. Mihelyt kiment, felálltam, levetettem a zakómat, s a pénzt elosztottam különböző zsebekben. Az üres táskát a díványra dobtam s rágyújtottam. A nő hamar visszajött, kezében egy nagy paksamétával. Letérdelt ugyanoda, ahová az imént, s egyenként az ölembe rakta a képeket, mintha kártyát osztana. - Ez egy friss felvétel Scottyról. Múlt héten csináltam. Ez Scotty pár hónappal ezelőtt, amikor a dolog történt. Ez a rajza, itt a horogkereszt, látja? Ez vagyok én Scottyval, ezen láthatja, milyen magas a gyerek. - Rendben van. Átnyújtott még egy cédulát számokkal. - Ezek azok a telefonszámok, amelyeken üzenhet nekem. Csak mondja be a nevemet, ha ott vagyok, szó nélkül adni fognak. - Van ezek között üzenetrögzítő gép? - Nem, nem, ne féljen. Ezek mind élő emberek. Még egyet szívtam a cigarettámból, s elnyomtam. Menni akartam. Ám Vöröske megint a fülemhez hajolt, és kislányos hangon azt suttogta: - Azt gondolod ugye, hogy rossz kislány vagyok? Nem tudtam, mit mondjak. Automatikusan morzsolgattam széjjel a csikket a hamutartóban. - Ugye azt hiszed, hogy csak játszom veled, igaz? - folytatta. - Hogy ilyen kacéran öltöztem föl... Hátradőltem, hogy ránézhessek, de belém csimpaszkodott. - Azt csinál, amit akar - mondtam. - Meg is csinálom, ha behunyod a szemedet - súgta á fülembe. - Csukd be a szemedet! - mondta, mint egy kisgyerek, aki arra unszol, hogy játsszál vele. Lehunytam a szememet, és hátradőltem. Vöröske megsimogatott, és szabályosan dörömbölni kezdett. Valamit mormogott is magában. Résnyire kinyitottam a szemem: vörös fejét az ölembe fektette. - Ne nyisd ki a szemed! Megígérted! mondta még mindig nyafogva. Behunytam engedelmesen. Meglazította az övemet, lehúzta a nadrágomon a cipzárat. Éreztem, hogy merevedésem támad. Elővarázsolta a fütykösömet a sliccemből, közben kisbabásan nyöszörgött. Aztán éreztem, hogy a szájába vesz, melegen és nedvesen - éreztem pici fogainak érintését. Kezemet puha hajába temettem, de erre elhúzta a száját, fogával megkarcolva a fütykösömet; ez fájt egy kicsit. - Ne nyúlj hozzám! -suttogta még mindig kislányos hangon. A tarkómra tettem a kezemet, mire újra a szájába vett, és serényen szopni kezdett. Le-föl mozgott a szája, éreztem, hogy már csupa lucsok vagyok. Ismét kinyitottam a szemem nem tudtam megállni -, de most nem szólt rám. Most már tágra meredt szemmel bámultam, mit csinál. Fejét egészen az ölembe temette, kezét hátul összekulcsolta. Ismét lehunytam a szememet. Éreztem, hogy nem tudom tovább visszatartani. Hátra akartam húzódni a karosszékben, hogy elhúzhassa a száját, de nem engedett el. - Akajoom! - vinnyogta teli szájjal, mint egy makacs kislány. Eszembe jutott egy lány, akivel akkor találkoztam, amikor megszöktem a javítóintézetből. Ő is csak erre volt hajlandó - nem akart teherbe esni. Ez persze most más eset volt. Ő most direkt így akarta. Jobbra-balra mozgatta a fejét, nem akart elengedni. Éreztem magamban a robbanást, le egészen a farokcsontomig, de nem húzta el a fejét, nem nyúlt zsebkendőért sem, lenyelte az egészet. Hátrahanyatlottam a karosszékben. Ekkor végre kiengedett a szájából, de a fejét továbbra is az ölembe hajtotta. Kislányos suttogása szinte harsogott a csöndes szobában. Ugye jó kislány voltam? Simogass meeg! Simogasd meg a fejemeet! Ismét engedelmeskedtem. Rám nézett, a szeme nedvesen csillogott, megnyalta a száját. A zsebembe nyúlt cigarettáért, rágyújtott, miközben rendbe szedtem magamat. Szívjál te is - mondta, s átnyújtotta a cigarettát. Véríze volt. - Most már bennem vagy - mondta, első ízben újra a saját normális hanghordozásával. - Meg fogod szerezni azt a képet nekem. Ideje volt indulnom, s ezt ő is tudta. Fölvettem a zakómat, ellenőriztem, helyén van-e a pénz, s eltettem a fényképeket is. - Gyere - mondta a nő, s kézen fogva vezetett a garázs felé. Csak most vettem észre: míg a Mercedesnek rendes, átlagos rendszámtáblája volt, a BMW-é JINA- val kezdődött. Így kell írni a nevedet? - csodálkoztam rá. -Azt hittem, Gina G-I-N-A. - Eredetileg úgy is kell, csak nekem nem tetszett. Ami pedig nem tetszik nekem, azon változtatok. - És miért Zia Peppina? - tudakoltam. - Bors nagynénit jelent olaszul, capisce? Kislánykoromban mindig rosszalkodtam, ezért neveztek el borsocskának, meg mert vörös volt a hajam. Tudod, olaszul a paprikát majdnem ugyanúgy mondjuk, mint a borsot: pepronénak. Ma már persze senki nem hív engem így, csak Scottynak engedem meg, - Miért, mások hogy hívnak? Jinának? - Nem - felelte. - Stregának. Becsapta mögöttem az ajtót; magamra maradtam. Nem is tudom, miért, de úgy hajtottam haza, mint aki menekül valami elől. Még a zsebeimben lapuló huszonöt rongy sem tudott fölmelegíteni. Egyszóval Strega. Tudtam, mint jelent a szó: boszorkányt. Vagy megőrülsz érte, vagy elmenekülsz előle. Ha rá gondolsz, a Szahara közepén is rád jöhet a hideglelés. És én egy ilyen boszorkánynak fogok most dolgozni. Másnap reggelre a pisztoly biztos rejtekhelyen volt az irodámban, a pénzből pedig csak ötezret tartottam meg, a többit átadtam megőrzésre Maxnek. Elmeséltem neki a lényeget, de ebbe a melóba nem vehettem be, a bőre színe miatt. Queensbe vezetett az utam, a South Ozone Park környékére, egy garázshoz. Bizonyos Bobbyt kerestem itt; nem volt könnyű előcsalogatnom, de a bejáratnál ücsörgő kissé elhízott bodybuildernek leadtam egy mesét egy speciális nitrátos palackról, amire szükségem van az autóhoz, és végre odahívta Bobbyt. Csapódott egy ajtó, s előtűnt egykori börtöncimborám zsebre vágott kézzel. Nagydarab gyerek volt, hosszú hajú, bajuszos, úgy nézett, ki, mint egy visszavonult rögbijátékos. Lassú léptekkel közeledett, óvatosan. A bodybuilder nyökögött valamit az autómról, de Bobby nem figyelt rá. Végre felismert. - Te vagy az, Burke? - rikkantotta boldogan. - Én hát. Átölelt és megropogtatott, csaknem fölemelt a földről. Testvér! - ordította. -Testvérem a pokolból! - Utálom ugyan az ilyesféle együtt- ültünk- cimbora- rizsát, de bele kellett mennem a játékba. Én is mormogtam valami ilyenkor illendőt. - Ez itt a cimborám - mutatott Bobby a bodybuilderre. Burke, ismerkedj még Ágyúgolyóval. - Már bemutatkoztunk- mondtam. - Akkor jól van. Hát mi szél hozott erre, édes öregem? - Valami nitrátpalack kell neki - szólt oda a kövér. - Nitrátpalack? Miféle nitrátpalack? - kérdezte meghökkenve. - Semmiféle - feleltem mosolyogva, s ökölbe szorított kezem mozdulataival jeleztem Bobbynak, hogy koptassa le a cimboráját. - Sétálj egyet, Ágyúgolyó - mondta Bobby. - Aztán ne feledkezz el a nitrátról - mondta a kövér, s eltűnt a garázs sötétjében. Bobby benyúlt a zakóm belső zsebébe, s megtapogatott: elővette a cigarettámat, s rágyújtott, így szoktuk ezt a börtönben. Ha tiszta vagy, a mozdulata barátság jele, ha fegyver van nálad, könnyen szembeköphetnek. - Kocsira van szükséged? - kérdezte Bobby, mert nyilván autók közvetítésében utazott. Gondolom, arra is vállalkozott, hogy lopott kocsikat átalakítson; jó üzlet, csak elég bonyolult szervezésssel jár. - Két testvéredet keresem, Bobby - mondtam. - Miért, elintéznivalód van velük? - kérdezte fojtott hangon. - Dehogyis. Keresek valakit, akinek ők dolgoztak. Ennyi az egész. - Őket nem érinti a dolog? - Nem érinti. - És te miért vagy benne? - kérdezte még mindig gyanakodva. - Pénzért - feleltem. - Hiába, nem változtál - mosolyodott el. Erre nem feleltem. Vártam. - Tudod a nevüket? - kérdezte Bobby. - Nem. Csak annyit tudok, hogy egyikük nagydarab gyerek, és a jel ott van a kezén. Egy nőnek dolgoztak, egy idősebb asszonynak. Sok pénz volt nála. - És a testőrei voltak? - Gondolom, igen. - Igen, ilyesmit szoktunk vállalni - mondta, s elgondolkozott, s megdörzsölte kezével a homlokát. Az ő kézfején is ott volt a jel: a két keresztbe fektetett villám, ami nagyon hasonlít a horogkereszthez. - Te nem csatlakoztál hozzánk - mondta, nem vádlóan, csak ténymegállapításként. - Nem - feleltem. - De hozzád igenis csatlakoztam. Amikor Bobby először a börtönudvarra betette a lábát, ártatlan, tudatlan kiskölyök volt. Ő nem javítóintézetben nevelkedett, gőze sem volt arról, hogyan kell odabent viselkedni. Barátommal, Virgillel éppen a falhoz támaszkodva nézelődtünk, vártunk valakikre, akikkel szemben megnyertünk egy fogadást. Bobby felénk tartott, de néhány fekete az útját állta. Valamit mondtak neki, nem hallatszott oda hozzánk, hogy mit. Virgil szomorúan csóválta meg a fejét: nagyon tapasztalatlan a kölyök, még azt is hagyta, hogy néhány fekete mögéje kerüljön. Ez a baj minden zöldfülűvel: gyorsan letesztelik az embert, és csak egyféleképpen lehet helyesen viselkedni. Ha legközelebb lejön az udvarra, csak fegyverrel teheti, különben a hátralevő idejét térden csúszva töltheti idebent. Az egész udvar rájuk figyelt, de persze a kölyök nem tudta ezt. Figyeld a hátamat-szólt oda nekem Virgil, és megindult a kis csoport felé. Virgil egy szent őrült volt, kilógott közülünk. Lassú, kimért léptekkel közeledett a feketék felé, úgy, hogy jól láthassák: fegyvertelen. Én két lépéssel mögötte jártam: kötelességem volt, hiszen cimboraságot fogadtunk. - Hé, földi! - kiáltotta Virgil. A feketék felénk fordultak. A szemük bőszen villogott, de ők is fegyvertelenek voltak. Bobby kissé ijedten nézett Virgilre. Virgil odalépett hozzá, átkarolta, és kivezette a feketék közül. Az egyik elállta az útját, és megkérdezte: - Ez a te embered? - Az hát - felelte Virgil a maga West Virginia- i akcentusával. Olyan hang ez, mint a szén, amit bányászott: első látásra lágy, de belül elég kemény ahhoz, hogy tüzesen felizzék. - Ez is a földid? - kérdezte gúnyosan felém biccentve a fekete. Egyik társa felkacagott. Nagy csend volt amúgy az udvaron - bármelyik pillanatban várhattuk, hogy az őrök közénk lőnek, de ők is csak lesték egyelőre, hogy mi következik. - Cimborák vagyunk - feleltem Virgil helyett. - Nem egymás faszát szopjátok? - kérdezte a néger farkasmosollyal. - Járj utána - feleltem, s kissé hátraléptem. Mögöttem léptek zaja hallatszott, de nem engedhettem meg magamnak a luxust, hogy hátranézzek. A fekete azonban jól láthatta, ki jön mögöttem. - Majd máskor- felelte, sarkon fordult, s társai kíséretében elballagott. Végre hátranézhettem: mögöttünk néhány szilaj fehér harcos sorakozott föl. Nem mintha én különösebben érdekeltem volna őket, de a feketéket szívből gyűlölték, és már ki voltak éhezve egy jó kis verekedésre. Aztán mikor látták, hogy a feketék meghátrálnak, ők is megálltak, összefont karral. A kölyköt a falhoz vezettük, és ott helyben felokosítottuk Virgillel. Bobby kényelmesen elhelyezkedett a kocsim motorházán. - Emlékszem - mondta. Most behajtod a tartozást? Ugyan már, Bobby- feleltem. - Szó sincs semmiféle tartozásról. Csak szívességet kérek egy régi baráttól. - Tudod, kik azok, akikkel találkozni akarsz? -Tudom. - Mondd ki a nevet - szólított fel Bobby. - Az Igazak Szövetsége. - Úgy van. - Mondom, nincs velük semmi bajom - tettem hozzá, mert láttam, hogy valami még mindig böki a csőrét -, csak beszélni szeretnék velük. Bobby ismét vett a zsebemből egy cigarettát. Meggyújtottam neki. Lecsusszant a padlóra, hátával az autónak támaszkodva - így szoktunk ülni a börtön falánál. Én is lecsusszantam mellé, s együtt fújtuk a füstöt a plafonra. Beszélni kezdett, fojtott hangon, mintha templomban lennénk. Egyik térdét behajlította, és rákönyökölt. Maga elé meredt: az emlékeibe. - Tudod, mikor kiszabadultam még előttetek, és próbaidőn voltam, megismerkedtem néhány gyerekkel, akik a nyugati partra készültek. Egy kis városnézés, szép szőke csajok, gondoltam, megkettyintek néhányat, letesztelem a jó öreg motort, nem rozsdásodott-e be. Oda is mentem, és nagyon jól éreztem magam. Úgy szívták a füvet, mint mi a cigarettát. Megkedveltem ezeket a hippiket. Jobb világ van ott, mint nálunk. Megértesz, Burke? - Megértelek - feleltem, és úgy is gondoltam. - No, elvállaltam egy fuvart egy teherautónyi fűvel. Kétszáz tasak Hawaiiból. Volt nálam egy pisztoly is. Útban L. A. felé a zsaruk megállítottak, mert az egyik hátsó lámpám nem működött. Nagyot szívott a cigarettájából. - Nem volt semmi esélyem. A hippi barátaim szereztek nekem ügyvédet, de a füvet nem lehetett utólag eltüntetni, és megint bevarrtak. Büntetett előélet, tiltott fegyverviselés, kábítószer. A kapcsolataimat nem köptem be, pedig az talán segített volna. - Bobby összekulcsolta a kezét a tarkóján. - Amikor újra bekerültem, már tudtam, hogyan kell viselkedni, nem úgy, mint amikor ti mentettek meg Virgillel. Nem felejtettem el, amire tanítottatok. Amikor a niggerek körülvettek, úgy tettem, mintha hülye lennék és nem érteném, miről beszélnek. Azt mondták, vételezzek másnap kaját, és adjam oda nekik. Tudtam, ha ezt megteszem, akár le is térdelhetek, és odanyújthatom nekik a seggemet is. Vittem be két karton cigit, azért szereztem egy reszelőt. Egész éjjel dolgoztam vele, hogy jó hegyes legyen. Reggel tényleg vételeztem kaját, de a zacskóba belerejtettem a reszelőt. Megyek ki az udvarra, azonnal körülvesznek a tegnapi niggerek. Elő a reszelőt, bele az első feketébe. Összeesik. Megfordulok, hogy elszaladjak, de azon veszem észre magam, hogy ott állok egyedül. Lövés hallatszik, ott porzik mellettem. Elejtem a reszelőt, de már jönnek is értem az őrök. . - Azonnal el kellett volna dobnod - mondtam. - Most már én is tudom, de akkor még sajnos nem tudtam. No, bevágtak a lyukba. Ez ott egészen nagy hely, egy külön kis börtön, nagyon sokan vannak benn, van, aki éveket ott tölt. Átnevelő Központnak hívják. Helyes, mi? Szűk, sötét cellákba voltunk bezárva. Állandó volt az üvöltözés, pedig az őrök nem bántottak senkit. Csak a hecc kedvéért üvöltöztek. Aztán elkezdődött a balhé. Kezdtek megdolgozni a négerek. "Te kibaszott fehér geci! Minden fekete faszt le fogsz itt szopni!" Meg minden ilyen szemét szöveget kiabáltak rám. Először visszaszóltam, de túl sokan voltak, úgy tűnt, mintha szabályosan váltanák egymást. Az egyik odaordította, hogy a cimborája volt, akit megszúrtam, és ezért levágja a golyóimat és megzabáltatja velem. Ezek állatok. Burke. És nem akarták abbahagyni, éjjel-nappal dumáltak nekem, azzal fenyegetőztek, hogy benzinpalackot dobnak a cellámba, megmérgezik az ételemet, vagy addig basznak seggbe, amíg bele nem halok. Bobby egy pillanatnyi szünetet tartott. Erős, tiszta hangon beszélt most, de a keze remegett. Kissé csodálkozva rá is nézett, és ökölbe szorította. - Eltelj néhány nap, és már nem volt erőm visszaszólni nekik. Az volt az érzésem, mintha több százan lennének. Még a megbízott is, az a fasz, aki a kávét hordta körbe, beleköpött a csészémbe, és biztatott, hogy csak mondjam meg az őrnek, ha merem. Két hétig voltam ott, nem volt cigim, se rádióm, se olvasnivalóm, csak a niggereket hallgathattam. És nem fáradtak bele, Burke, imádták csinálni. Olyanokat ordítoztak, hogy nem hittem a fülemnek. Hogy felvágják terhes fehér nők hasát, és kitépik belőle az embriót. Aztán egy nap nagy csend lett, nem értettem a dolgot. Odajött a megbízott, hozott egy csésze kávét. Átadott nekem egy összehajtogatott papírdarabot. Kigöngyöltem: egy nagy gombóc fehér massza volt benne. Néger geci. Rosszul lettem a látványától, de nem mertem ökrendezni, mert meghallották volna. Aztán az egyik odasúgta nekem, jól lehetett hallani, mert akkora csend volt, "nyald föl, fehér kölyök! Nyald föl az egészet! Holnap találkozunk az udvaron. Kiengednek az őrök, érted? Szépenfölnyalod és holnap jelented nekem, hogy ízlett!" És amíg ezt mondta, egész idő alatt csak azon gondolkodtam, hogyan végezhetnék magammal ott, abban a tetves cellában. Egyetlen vágyam volt, hogy meghaljak. Annyira féltem, hogy összepisáltam magamat, azt hiszem, érezték a szagát. Bobby, amint ideért az elbeszélésben, már egész testében reszketett. A vállára tettem a kezem, hogy megnyugtassam, de nagyon elkapta a fájdalmas emlékezés. Újra átélte az akkori rettegést. -Térdre estem. Imádkozni kezdtem. Jézushoz, mint gyermekkoromban. Tudtam, ha most nem válaszolok nekik, végem van. Ami jön, az rosszabb, mint a halál. Ránéztem arra a papírra, és tudtam, hogy csak egyetlen választásom van: emelt fővel meghalni. Felálltam. Sikerült erős, tiszta hangon megszólalnom. Hogy hívnak, nigger? Muszáj tudnom, mert nem akarok egy másik niggert megölni helyetted holnap az udvaron. És én nem tudlak titeket megkülönböztetni, mert mind olyanok vagytok, mint a majmok." Amint ezt kimondtam, nyugalom költözött belém, mintha megszállt volna az angyal. Mintha Isten meghallgatta volna az imámat. A niggerek meg teljesen megvesztek, tényleg úgy kezdtek rikoltozni, mint a majmok az állatkertben, valami nem emberi hangon. De egyszerre meghallottam valami mást is, valami mély dörmögést vagy kántálást. Ez a többi fehértől jött, akik ott voltak valahol a cellákban, némelyik egészen közel az enyémhez, csak eddig nem szóltak egy szót sem, várták, a sarkamra állok- e vagy sem. Először nem is értettem, mit mondanak, de aztán lassan kezdtem kivenni: "l-esz! l-esz!" És nem hagyták abba. Nem láttam persze senkit, de éreztem, hogy ott vannak, és ez erőt adott. Tudtam, hogy velem vannak. Nem mondtak semmi mást, csak ezt a két betűt. Én is elkezdtem mondani, először halkan, aztán egyre hangosabban. Mint egy imát. Amikor másnap kiengedtek az udvarra, nem is láttam semmit, mert elvakított a fény. De valaki rögtön megszólított: "Állj közénk, testvér!" Hát közéjük álltam, és azóta is közöttük vagyok. Úgyhogy, Burke, ha valami bajod van az Igazak Szövetségével, akkor velem van bajod. Felálltam. Bobby ülve maradt. - Mondtam már, Bobby, hogy nincs semmi bajom a testvéreiddel. Kérdezni akarok tőlük egyet- mást, ennyi az egész. És fizetek nekik a válaszokért. Bobby is felállt. - Gondolod, hogy nélkülem is megtalálnád őket? - Hát persze- feleltem. - És ha azért keresném őket, amitől tartasz, nem lennék olyan hülye, hogy pont hozzád forduljak, logikus, ugye? Bobby elgondolkodott. Körüljárta az autómat, belenézett a motorházba, mindezt a profi szemével. - Nem kellene ennek egy kis generálozás, Burke? - kérdezte. - Mikor csináltattad meg utoljára? - Hát úgy egy éve, másfél éve - feleltem. - Mondok én neked valamit. Itthagyod nálam a kocsit, oké? Én egy kicsit megbabrálom neked, feljavítom a motort, mindent megspécizek benne. Egy hét alatt meglesz. Nem kérek érte pénzt. - De nekem kell a kocsi - feleltem ugyanolyan barátságosan, ahogy ő tette az ajánlatot. - Akkor arra az időre adok egy másikat kölcsön. Egy hét, és mintha kicserélték volna a kocsidat. És amíg dolgozom rajta, lebonyolítok néhány telefont. Megérdeklődöm, mi van a testvéreimmel. Felfogtam az ajánlat lényegét. Az ugyan eddig meg sem fordult a fejemben, hogy egy Plymouth a túsz szerepét is betöltheti, de miért is ne? - Van egy teljesen tiszta kocsid? - kérdeztem. - Hát persze- mosolygott .- Nem is egy. Gyere, nézd meg őket. A hátsó udvaron állt három kocsi: egy Caddy, egy Mustang, meg egy Lincoln Continental. A legutóbbit választottam. Bobby kinyitotta az ajtaját, benyúlt a kesztyűtartóba, és elővette a kocsi papírjait. Az ő nevére voltak kiállítva. - Ha netán igazoltatnak, mondd nyugodtan, hogy kölcsönkaptad tőlem. Igazolni foglak, ha kell. Nyugodj meg, teljesen tiszta, biztosítva is van, meg minden. Ezen nem foghatnak meg. Hát persze hogy nem - feltéve, hogy Bobby nem azt mondja a rendőröknek, hogy loptam a kocsit... de hagyjuk a gyanakvást. Itt elsősorban ő gyanakodhat. - Akkor megegyeztünk? - kérdeztem. - Egy hét, Burke. Addig lebonyolítom a telefonokat, és utána tárgyalunk. Jó? - Jó - feleltem. A kezében voltam, de egy hetet végül is ki lehet bírni ezzel a tudattal. - Gyere, megmutatom a biztonsági berendezéseket a kocsin - mondtam. - Nem fogsz ráismerni a kocsidra, Burke- mondta Bobby. - Én mindig tudom, mi az enyém, mi nem - feleltem. Megegyeztünk. A Lincoln egy nagy, hasas bárkának bizonyult. Kénytelen voltam vezetés közben a szememre hagyatkozni, amit nem szeretek, mert a Plymouthnak érezni a járását a kormányon keresztül. Ebben a kocsiban nem volt több hatezer mérföldnél, és még az ülés huzatának is új szaga volt. Egy utcai bódéban vettem néhány hot dogot, odahaza adtam belőle Pansynek négyet, kettőt elmajszoltam magam. Közben igen emésztett a gond, hogyan fogom megtalálni a kis srác fényképét - tű a szénakazalban. Valahol el kellett indulnom, ezért is kerestem föl Bobbyt. Belekukkantottam az adattáramba: hatszor négy fióknyi acélszekrény, mindenféle tiszta irattal, amitől nem kerülhetek bajba. Van egy és más a húsipariakról is, akik mégse rohanhatnak a rendőrökhöz, hogy jaj, engem zsarolnak; nem úgy vannak programozva. Ezek a muksók két dologban utaznak: képekben és emberekben. Fellapoztam a fiúkereskedelem dossziéját: egy kaptafára ment, a képeken kissrácok csináltak mindenfélét egymással, közben a gépbe mosolyogtak, hogy cukibb legyen az egész, talán még nem tudták, hogy a tűzzel játszanak, de a gyehenna tüzével. Néha egy- egy felnőtt is betüremkedett a képbe, egy fütykös egy kissrác szájában, vagy egy vastag, szőrös kéz, amint lenyomja a gyerek fejét egy sötét ölbe. No, gondoltam, amilyen régiek ezek a képek, a rajtuk szereplő kissrácok már nagy srácok, és bizonyára új húst toboroznak valahol. Meg kellett hagynom, nem mindegyik kép volt kifejezetten gusztustalan, a fotósok még megpróbáltak művészkedni is egy kicsit; pucér kölykök modellpózokban, röplabdázó kölykök, birkózó kölykök. Találtam számos adatot is: postafiókszámokat, címeket. De ha ezeken keresztül akarnám megvenni a képet, az valószínűleg hónapokba is beletelne. Arra most nincs időm. Először bizonyosan lenyomoznának, aztán meg még egy csomó süket dumát is végig kellene hallgatnom a "fiú- szerelemről". Átnéztem a tengerentúli címeket is: a gyerekpornó többsége Brüsszelből meg Amszterdamból érkezik, Európában jobban tűrik a pedofíliát, de a kemény pornót már inkább idehaza állították elő. Egyszerű, házi módszerekkel; a kissrác is egy polaroidról beszélt, így hát a polaroidos amatőröket kell keresnem, nem az igazi profikat; valakit, aki föltehetően nem pénzért, hanem szerelemből csinálta. A Vakondot kellett fölkeresnem. Felhívtam előbb egy utcai telefonfülkéből, ne menjek el hozzá hiába, mert nála sosem lehet tudni, mikor van otthon. Azonnal fölvette, de szokása szerint nem szólt bele a kagylóba. - Beszélhetnék veled? - kérdeztem. - Persze - nyikorogta a Vakond, rozsdásan, mint aki már régóta nem szólalt meg. Most is minden további nélkül letette a telefont; majd úgyis elmondom, amit akarok. A Vakonddal akkor találkoztam először, amikor egy izraeli pasasnak dolgoztam, de igazából csak jóval később ismertem meg, mikor egy másik izraeli állított be az irodámba. Az első megbízás az volt, hogy találjak meg egy volt nácit, valami geciláda őrt egy koncentrációs táborból. Ezt megoldottam, másodszor azzal kerestek meg, hogy hozzak össze egy találkozót egy fegyverkereskedővel. Gyanús volt nekem a dolog, mert a csávó nagyban utazott, páncélöklöket meg ilyesmiket adott el, egyszóval tank elleni fegyverzetet, főként Líbiának. Megmondtam az izraelinek, hogy én nem vagyok hajlandó személyesen találkozni a csávóval, mire ő megkérdezte, hogy zsidó vagyok-e. Életemben soha más nem kérdezte meg tőlem. Na, ez az izraeli vitt el először a Vakond szeméttelepére. Magamra hagyott a kocsiban, onnan figyelhettem, hogy köröznek odakinn a kutyák, mint a cápák egy gumitutaj körül az óceánon. A Vakond nem politizál - szívesen robbantgat nácikat, de nem politikából, csak merő élvezetből. De valahogy úgy alakultak a dolgok, hogy a másodikmeló után Izrael barátjának tekintettek, s egy idő után a Vakond barátja is lettem. Amikor pedig elvittem a balhét ott lenn az alagútban, egy életre leköteleztem magamnak. Vad vidéken át hömpölyögtem a Lincolnnal a Vakond tanyája felé. A Hunts Point egyike a legrosszabb helyeknek New Yorkban. Topless-bárok, benzinkutak, Manhattanből kiebrudalt, kabátjukat a teherautósofőröknek egy-egy pillanatra szétvillantó kurvák, pisztolyos férfiak. Kettő éppen egy rozsdás, elhagyott Chryslert lövöldözött tele, nyilván csak azért, hogy mutassák: jól működik az öreg fegyver. Ide nem járnak rendőrök, rendes ember úgysem téved erre, akit meg kellene védeni. Itt magunk között vagyunk mi, alvilágiak. Befordultam a szeméttelep utcájába, s egy öreg Volvóból rám dudáltak. A Vakond dugta ki a fejét az ablakon. Aztán kikászálódott a kocsiból koszlott melegítőjében, derekán szerszámos övvel, az elmaradhatatlan iszákkal a kezében. Beült mellém a Lincolnba. - Vakond! - szóltam rá üdvözlésképpen, mire bólintott, mintegy megerősítve diagnózisomat. Az oldalbejárathoz hajtottam, melyet csak egy ócska lakat védett; egy profi betörőnek mintegy tíz másodpercnyi munkát jelenthet. A Vakond kimászott a kocsiból, s kinyitotta a lakatot. Begördültem az udvarra, előbb gondosan ellenőrizve, föl vannak-e tekerve az ablakok: nem láttam ugyan a kutyákat, de tudtam, hogy ott vannak valahol. Aztán a visszapillantóban észrevettem őket: a kapu már nem is látszott tőlük. Ezért mindegy, milyen gyorsan jut be a betörő, mert ki úgysem jut soha. Volt itt mindenféle fajtájú és méretű kutya, a közelemben egy félfülű dán dog, két bokszer, egy pocsékká fajult collie, meg néhány igazi farkas, farkasabbak a németjuhásznál, egy új fajta, amely már évek óta tenyészett itt Dél-Bronxban: az amerikai szeméttelepi farkas. Sosem ettek kutyaeledelt, nem látta őket állatorvos. Az erősebb megélt, a gyenge elpusztult. Ezért aztán a Vakond udvara kevésbé volt biztonságos, mint Bejrút a rendes esti lövöldözéskor. A Vakond kiszállt a kocsiból, s intett, hogy kövessem. Próbáltam délcegen haladni a nyomában, miközben a kutyusok érdeklődve szaglászták a lábszáramat: vajon milyen ízű lehetek? Így jutottunk el a karambolozott Fordig, amelyben a Vakond az olvasószobáját rendezte be. Kanapéján egy kutya aludt, olyasfajta, mint a horda legveszedelmesebb dögei, csak még náluk is nagyobb és erősebb. Közeledtünkre csóválni kezdte a farkát. - Hát szervusz, Simba- witz! Hogy ityeg, a fityeg? - köszöntem rá. Megismert és egy félelmeteset mordult; ezt nem nekem szánta, hanem a kisebb kutyáknak, akik engedelmesen le is cövekeltek. A Vakond lezöttyent a kanapéra, mire a kutya helyet csinált neki, leugrott, megszagolt engem, majd leült a padlóra. Megkönnyebbülten gyújtottam rá egy cigarettára, ezt a vonulást a kutyák között sohase szeretem. - Vakond - mondtam az én tészta arcú, ám zseniális barátomnak-, szeretném, ha segítenél nekem. Vártam, hogy talán rákérdez, miben, de hiába, így hát folytattam: - Felvállaltam egy melót. Egy kissrácról van szó, akiről készítettek egy fényképet valami óvodában. Egy polaroiddal. Meg kellene szereznem azt a képet. - Kinél van? - kérdezte a Vakond. - Hát ez az, amit nem tudok. A Vakond vállat vont: mi köze neki ehhez? Ő a robbantásban mester, esetleg a javításban, de a keresésben? - Egy szexképről van szó. Vakond. - Micsoda? - kérdezte értetlenül. - Arról van szó. Vakond, hogy a kölyköt arra kényszerítették, hogy csináljon valamit egy felnőtt férfival, érted? Aztán lefényképezték, hogy eladhassák a képet. - Ki csinál ilyesmit? - kérdezte a Vakond. - A nácik? A Vakond úgy gondolja, hogy a világon minden rossz a nácik műve. Ha Bobby összehoz az Igazak Szövetségével, a Vakondot nem vihetem magammal a találkozóra. - Hát, olyasfélék, mint a nácik - mondtam. - A gyerek azt hiszi, hogy amíg náluk van a kép, addig uralkodnak a lelkén, érted? - Ha megtalálod a hapsikat... - Most nem az a gond. Vakond. Nekem a képet kell megtalálni. Úgyhogy a probléma tudományos. - Tudományos? - Igen, te mondtad egyszer, hogy a tudományos problémát úgy kell megoldani, hogy az ember összeszedi a tényeket, aztán levezeti belőlük az összes lehetséges megoldást, és addig próbálkozik, amíg valami ki nem sül. - Fordítva - bökte ki a Vakond. - Ezt meg hogy érted? Adva van a probléma, visszafelé okoskodsz és kisütöd, hogyan állt elő a helyzet? -Aha. - Miért, honnan jött például a rák? - Hosszú - nyilatkoztatta ki a Vakond. - Úgy érted, hülye vagyok, hogy megértsem? - Nem, eszed van hozzá. De nem ismered a hátteret, nem a te világod. - Ez a kép az én világom - mondtam. - Tudom. - Akkor segíts nekem. - De a módszer csak akkor jó, ha van elég adat. - Tegyünk egy próbát. - Na jó. De ne a rákkal. Várjál, vegyük, mondjuk az AIDS-et. Honnan jön? - Na, ezt aztán nem tudja senki. - Én igen - vágta rá a Vakond. Erre felfigyeltem: ha tényleg tudja, akkor ebben talán egész szép summa van. - Na, honnan? - kérdeztem. - Kezdjük az első kérdéssel, amivel először magyarázták. Isten büntetése az emberek bűneiért? - Nem. - Miért nem? - Isten már ötven éve be sem tette a lábát New Yorkba. Ha felhívod a telefonszámát, mindig foglaltat jelez. A Vakond áthatóan nézett rám: mikor mondok már végre valami értelmeset is? - Na jó - mondtam. - Azért nem Isten büntetése, mert ártatlan kisgyerekek is megkaphatják. A Vakond bólintott: ez egynek jó. - Hogyan terjed a betegség? - kérdezte. - Nemi érintkezéssel, vérátömlesztéssel, injekcióstűvel. - Ha nemi érintkezéssel, akkor hogyan kapta el az első beteg? - Hát a vérével lehetett valami, gondolom. Amitől nem működött az immunrendszere. - Úgy van - helyeselt a Vakond. - Az első esetekhez kellett valami beavatkozás a kromoszómákba. De miféle beavatkozás? - Nukleáris kísérletek? - kérdeztem. - Nem, akkor eleve sokkal többen kapták volna meg előszörre. Másféle kísérletekre gondolj. - Olyasmire gondolsz, amit a börtönökben csinálnak? Malária meg sárgaláz? Meg amit a nácik csináltak a táborokban? - Úgy kísérleteztek velünk - villant veszedelmesen a Vakond szeme-, mintha patkányok lennénk. Kipróbáltak rajtunk mindenfélét, mielőtt önmagukon bevetették volna. - Szóval az AIDS szerinted a náci kísérletekből eredt? - Nem, ahhoz ők nem voltak eléggé tudományosak. Szadista amatőrök voltak. Kínozni akarták az embereket, és ezt nevezték tudománynak. - Szóval akkor miféle kísérletek? - kérdeztem. - Valami mostani? - Lehet. - De hát a sitten már nem is lehet ilyesmire önként jelentkezni. Legfeljebb hajnövesztőt próbálnak ki az emberen, de semmi komolyat nem lehet. - És a kábítószereket vajon hol próbálják ki? - Gondolom, Latin-Amerikában. - Helyes. Mit tudunk még az AIDS-ről? - A négy H: Haiti, hemofília, heroin, homokosok. - Na látod. Menjünk vissza a börtönhöz. Kik vannak a haiti börtönökben? - Bárki, aki nem tetszik Baby Docnak. - Vannak köztük heroinisták és homokosok is? - Nyilván. - Na látod. Adva van minden. Kell még egy társaság, amelyik ki akar próbálni valami új gyógyszert. Rákelleneset, vagy ilyesmit. Sok pénz van benne. Ha bejön, eszméletlenül meggazdagszanak. De kell még néhány kísérlet, méghozzá nem patkánnyal, mert a patkány mégsem ember. Lejattolnak Baby Docnak, akinek édesmindegy, mit csinálnak, a foglyaival. Akik között van persze kokós meg homokos is. Elvégzik rajtuk a kísérletet, mire megváltozik a vérük összetétele. A homokosok persze kúrnak odabenn, mint a hétszentség. Aki nagyon megbetegszik, azt eleresztik, de a gyógyszeres muksók meg akarják figyelni őket, ezért átjönnek ide Amerikába. Ők persze itt is kúrnak tovább, és a kísérlet elszalad a kutatókkal. És kész a baj. -Szóval így lett az AIDS? - Ez az egyik lehetséges változat. - Na ide figyelj, Vakond. Nekem is van egy változatom a kép ügyére. Polaroiddal vették föl. Ettől még mehetne valami magazinba, de akkor meglátja valaki, akinek nem kellene, abból pedig csak probléma van. Tehát úgy gondolom, hogy gyűjtőnek készült. Olyan pasasokat kell keresnem, akik kiraknak maguk elé egy ilyen képet és elélveznek tőle. Akiknek több cipődoboznyi ilyen képük van. . A Vakond bólintott: eddig oké. - Szóval nekem egy gyűjtő kell, egy igazi, megszállott pedofíliás. És akinek van ilyesmire pénze, mert ez a dolog nem olcsó. Különösen ha egyedi képekről van szó, és azt hiszem, hogy ez annak készült. - Én nem ismerek ilyen hapsikat - mondta a Vakond. - Ilyeneket nem, Vakond, de rengeteg embert ismersz. Például akikkel először dolgoztunk együtt. Gondolom, nekik is vannak adataik. Hátha meg akarnak valakit zsarolni vele, vagy ilyesmi. Biztosan nem szólnak bele ezekbe a dolgokba, mert nem érdekli őket, de miért ne tudnának róla, ha minden információt gyűjtenek? -És? - És én szeretném, ha megszereznéd egy ilyen görénynek a nevét. Persze, csak ha tudják. Ha nem tudják, nem tudják és kész. De ha igen, adják meg a nevét és a címét, a többit én elintézem. Akkora szerencsém úgysem lesz, hogy pont nála legyen a kép, de rajta keresztül talán eljutok ahhoz, akinél van. Uff, uff, beszéltem. A Vakond az autóhoz sétált, megvárta, amíg beszállok. - Zsidó a kisfiú? - kérdezte. - Nem, de szeretné visszakapni a lelkét - feleltem. - Majd megkérdezem - biztosított a Vakond. - Felhívlak a Mamánál. Besötétedett, mire visszaértem Manhattanbe. Átvágtam a Central Parkon a West Side felé. A yuppik még nem kezdtek bele a párzási rítusaikba, de mire a nyugati ötvenes utcákhoz értem, már villogtak a neonreklámok: New Yorkban éjjel-nappal működik a szexbiznisz. A Broadwayn egy óriási játékterem előtt álldogáltak a legatyásodott srácok, a feketék és a fehérek szigorúan elkülönülve. Befordultam a Kilencedik sugarútra, ahol egy gyorsbüfét kerestem. Beálltam a járda mellé, és vártam. Nem kellett sokáig várnom. Máris megjelent három kis kölyök, egy spanyol, egy szőke meg egy vörös hajú, szeplős srác. Lehettek vagy tizenkét évesek. A vörösnek a trikójára rá volt írva a neve: Terry. Intettem neki, mire a két másik gyerek visszament a gyorsbüfé kirakata mellé. - Akarsz kocsikázni, Terry? - kérdeztem. A gyerek óvatosan végigmért, s még mindig mosolyogva mondta a betanult szöveget: - Meg kell kérdeznem a bácsikamat. Veszel nekem valamit, ha veled megyek? - Persze - feleltem. - Hol van a bácsikád? - Idehívom - mondta a srác, megsimogatva a Lincolnt. De addig ne beszélj a többi fiúval, oké? - Oké- feleltem, s rágyújtottam egy cigire, mint aki hajlandó sokáig várakozni. De nem kellett. A srác bement a büfébe, és egy perc múlva egy fiatal pasassal jött ki. Alig múlt húszéves, fehér sportzakót viselt, feltűrt ujjal, hogy mindenki lássa izmos alkarját és gyémántos karóráját. Narancsszín selyemtrikó, bő szárú fehér gatya: divatos volt a szentem. A halántéka ki volt borotválva, de a feje tetején hosszúra növesztette és hátrafésülte a haját. Odajött a Lincolnhoz, és fél kézzel fölemelte a kölyköt a motorházra. Aztán megállt széles övébe dugott hüvelykujjai, és úgy feszítette a karját, hogy minél izmosabbnak lássék. De nem volt bodybuilder, ahhoz karcsú volt a dereka. Behajolt hozzám a kocsiba. - Terrytől hallom, hogy meg akarja hívni egy pizzára, igaz? - Áááá - nyökögtem elváltoztatott hangon - öööö, én csak arra gondoltam... - Tudom, mire gondolt. A gyerekért én felelek, érti? Maga hagy nálam valami zálogot, hogy biztosan visszahozza időre, oké? Aztán megveheti neki azt a pizzát. - Zálogot? - Száz dollár - nyilatkoztatta ki a pasas. Habozva a belső zsebemhez nyúltam. - Valójában... ööö... azt szeretném..... - A maga dolga - mondta, s tartotta a markát. - Képeket szeretnék - vallottam be lesütött szemmel. - Ha képeket akar, csináljon képeket, a maga dolga mondta kissé türelmetlenül a fiatalember. - De én venni szeretnék. Gyűjtő vagyok - magyaráztam szégyenlősen. - Vannak képeink Terryről. Jó képek. Szép srác- mondta a pasas tárgyilagosan, mintha csak egy Chevyt dicsérne. - Hány éves? A csávó gondolkodott, meddig mehet lefelé, aztán kibökte: - Tíz. - Mikor látta, hogy kissé kételkedve fogadom a bejelentést, hozzátette: - Kicsit magas a korához képest. - Fiatalabb fiúkról nincs képe? - Képem? Nézze, uram. Elviszi a srácot, megveszi neki a pizzát, és annyit fényképezi, amennyit akarja. - De nekem csak a fénykép kell. Én nem tudok fényképezni. A csávó segélykérőén az égre nézett, mint aki egyedül vesztes az egész teremtésben. - Na jó - mondta - szerzek magának képeket. De nem lesz könnyű. Lehet, hogy sokba fog kerülni. - Nem számít - mondtam. - Mondok én magának valamit. Elviszi Terryt egy pizzára. Visszahozza a hajókhoz a West Side autópályához a Negyvenötödik közelében, tudja, azokhoz a volt csatahajókhoz, amikre fel lehet menni. Bólintottam. - Ott leszek az új Corvette- emmel. Piros. Jöjjön oda úgy éjféltájban. Keresse a kocsimat. Ha visszahozza Terryt, kap tőlem képeket. - Mennyit? - Mennyit akar? Mondtam, hogy nem olcsók. - Mennyit tudna hozni ezer dollárért? A csávó szeme egy pillanatra fölragyogott. Ha komolyan gondoltam a dolgot, nyilván első osztályú kliens vagyok. Akcióképeket akar vagy egyszerű aktokat? - Akciót - nyögtem ki röstelkedve. - Akkor négyet adok egy ezresért - mondta. - Négy különböző fiúkáról? - Négy különbözőről. Színes akcióképeket. - Haza kell mennem a pénzért, nincs nálam annyi. - Persze. De hát úgyis elviszi Terryt, nem? Aztán meg ne feledkezzen a pizzáról. Bólintottam, s nagyokat nyeltem. A csávó megszorította a kissrác nyakát, aki fájdalmas pofát vágott, de nem tiltakozott. - Na, legyél jó fiú - szólt rá a "nagybácsi". A gyerek bólintott. A pasas kinyitotta a kocsi ajtaját, és belökte a gyereket, majd tartotta a kezét a százasért. Odaadtam. - Mi a garancia, hogy eljön éjfélkor? - kérdeztem. - Magánál van az árum - felelte a pasas és elsétált. Elindultam, s gyors pillantást vetettem a kissrácra. Lehajtott fejjel az ajtónak dőlt. Az autó órájára néztem: nyolc lesz négy perc múlva, még négy órám van a csávóval való találkozásig. Megnyomtam az automata autózár gombját - a gyerek összerezzent a hangra. Kezét tördelve nézett rám, s megkérdezte: - Most bántani fogsz? - Hangja nyugodtan csengett, nem akart lebeszélni semmiről, egyszerűen csak tudni szerette volna, mire számíthat. - Nem bántalak, öcsi - mondtam a saját hangomon. Az arca rögtön felragyogott. - Zsaru vagy? - kérdezte. - Nem, nem vagyok zsaru. Csak elvállaltam egy megbízatást. És azt szeretném, ha segítenél nekem. - Én segítselek téged? - Igen, Terry, te. Nem akarok semmi mást. - Mit kell tennem? - kérdezte az arcomat fürkészve. Nem mintha arról le tudott volna olvasni bármit is. - Keresek valakit. Itt kinn az utcán. Teszünk néhány kört, és keresem. Szeretném, ha te is figyelnél, jó? - Tényleg? - Tényleg. - De kit figyeljek? - Azt hiszem, ismered azt a kis fekete embert akinek nincs lába, és egy gördeszkán közlekedik úgy, hogy a kezével löki magát előre. Terry arca felragyogott. - Hát persze. Persze hogy ismerem. Egyszer beszéltem is vele. Megkérdezte, nem akarok-e megszökni. - És mit feleltél neki? - Nem tudtam felelni, mert Rod odajött. - Rod az, akivel az előbb beszéltem? - Igen, ő az. Lerúgta a kis fekete embert a gördeszkáról. Akkor láttam, hogy van lába - tette hozzá bizalmasan. - Tudom - feleltem. - Most tartsd nyitva a szemed, meg kell őt találnunk. - Minek? - Mert ő is segíteni fog nekem ma éjszaka. - De tényleg nem bántasz engem? - Nem, kisfiam. Nem foglak bántani- ígértem meg komoly képpel. Autókáztunk egy darabig, mire a Negyvennegyedik utcán a srác izgatottan felkiáltott: - Ott van! - és egy homokosoknak játszó mozi bejáratára mutatott. A Profi valóban ott koldult. Leállítottam a kocsit, bezártam az ajtót és kiszálltam. Mikor a Profi meghallotta, hogy valaki hátulról közeledik feléje, fölnézett, s közben a kabátja alá nyúlt. Hát persze: túl gyorsan közeledtem hozzá, az a mi világunkban mindig veszélyt jelent. De aztán persze látta, hogy én vagyok, és felém lökte a földszintes járgányát. - Szia, Profi - üdvözöltem. Dolgunk lesz ma este. - Kutya legyek, ha veled nem megyek. Besegítettem a kocsiba, s máris tovább indultunk. - Terry - szóltam a sráchoz -, ez itt a Profi. - Mér profi? - kérdezte a gyerek. - A Próféta rövidítése, fiacskám - mutatkozott be a barátom. - Mert mindig figyelek, sohase tévedek. Terry kissé megrökönyödve, de félelem nélkül figyelte a Profit. Oké. - Mi van? - kérdezte a Profi. - Majd később elmondom. Először Michelle- t kell megkeresnünk. Mit gondolsz, hol dolgozik? -AC sugárút nagyon rút. (Ezen azt értette, hogy az Also-East Side veszélyes hely egy kurvának.) - A dokkokban csak homok van. (Értsd: a West Street a buziké.) - Ha szexet akarsz, a Lexre kavarsz. Elindultam hát a Lexington sugárút felé. Hamar odaértünk, de jó fél óránkba telt, mire megláttuk Michelle- t: egy lámpaoszlopnak támaszkodott, fején kicsiny, fátyolos kalap. Hosszú pepita kabátot és fekete, szoknyát viselt, akár egy második világháborús rosszlány. Megálltam mellette a járdán, de nem mozdult, csak cigire gyújtott, felvillantva finom arcélét, jelezve: egy ilyen kocsi gazdájából legfeljebb tíz dollárt néz ki, az pedig őérte kevés. Kiszóltam az ablakon, mire meglepve felém fordult: - Te vagy az... - Ne mondd ki a nevemet - fojtottam belé a szót. - Nem vagyok egyedül. Odajött a kocsihoz, hozzám hajolt, megpuszilt, és beszólt: Szia, Profi. Ki az új barátod? - Terrynek hívják - felelte a Profi. - Ne kedélyeskedj, Michelle- mondtam - szállj be hátulra. Dolgunk van. Mire félúton voltunk hazafelé, Michelle és a kölyök már meghitten beszélgettek. Milichelle-re azért volt most szükségem, mert másra nem mertem bízni Terryt, azt pedig nem akartam, hogy a gyerek feljöjjön az irodámba. Előbb elhajtottam ahhoz a mólóhoz, ahol a bizalmas beszélgetéseinket szoktuk lefolytatni a Hudson partján. Kiszálltunk a Profival, s szóltam Michelle-nek, hogy várjon nyugodtan. A Flushing Meadow Park jutott eszembe, és persze Strega. - Mi van? - kérdezte újra a Profi. - Egy képet keresek. Pornókép egy kissrácról. A megbízom, egy nő, vissza akarja szerezni. - Egy bizonyos halat nem keresel éppen? - kérdezte a Profi a csöndes víztükörre mutatva. - Tudom, hogy nem könnyű. Profi. De vállaltam, hogy legalább megpróbálom. - És mire kellek én? - Kérdezősködni kezdtem. Ez a gyerek benne van a pornó bizniszben. Beszéltem a stricijével, és megmondtam neki, hogy képeket akarok venni tőle. Éjjel találkozom vele. Úgy van megbeszélve, hogy négy képet veszek tőle egy rongyért. - És ha át akar verni? - Na látod, ezért kellesz te. Elbújsz a kocsiban egy puskával, hogy szükség esetén kéznél legyél. - Én nem akarok kicsinálni senkit, Burke- mondta nem túl meggyőzően. - Arra nem is lesz szükség, csak fedezned kell. Lengesd meg a puskát az orra előtt, lőj a lába elé, érted... - És te nem akarod átverni őt? - Ha olyan képeket hoz, amilyeneket ígért, akkor megveszem tőle, legfeljebb fölteszek neki még néhány kérdést. Ha át akar verni, akkor megnézzük, mije van még. Oké? - És ha nem lesz egyedül? - Egy Corvette-tel jön. Azt könnyű ellenőrizni. És Michelle is velünk lesz. - Miért nem Maxet kérted meg? - Csak. Benne vagy, vagy nem? - Hogy kérdezhetsz ilyet? - csattant fel sértődötten. Megveregettem a vállát. - Most elmegyünk az irodámba, hogy megszerezzük, ami kell. Jó? - De a kutya... - ellenkezett volna a Profi. - Pansy nem bántja a barátaimat. Visszamentünk az autóhoz. Michelle még mindig bizalmas beszélgetésbe mélyedt a gyerekkel. - Majd rakjál le nem messze hazulról - mondtam neki. - Aztán vidd el a kocsit és gyere vissza tizenegyre. - Úgyis kell ennünk valamit Terryvel - felelte. Adjál egy kis pénzt. Adtam neki két ötvenest, mert tudtam, milyen jó étvágya van. Megálltam pár utcányira az irodától, s kiszálltam Michelle- lel. - Sétáljunk egy kicsit- mondtam neki, majd mikor hallótávolságon kívülre kerültünk a kocsitól, folytattam: A gyerek árulja magát. - Tudom - mondta. - Éjfélkor kell találkoznom a stricijével. Üzletet kötöttem vele. Arra az esetre, ha okoskodni akarna, a Profinál fegyver lesz. Te csak foglald le a kölyköt addig, amíg mi elintézzük, amit kell. - Csak nem gondolod komolyan - kérdezte Michelle -, hogy visszaviszed a gyereket annak a tetűládának? - Nem viszem vissza senkinek. Akármi történik is ma éjjel, a gyereket te viszed el a rendőröknek. Keressenek neki otthont. - Csak McGowannel vagyok hajlandó tárgyalni - mondta Michelle. Egyetértettem vele: nálam a legtöbb rendőrnek pedálozni kellene, hogy a "szemét alak" jelzővel tüntessem ki, de McGowan egész rendes ember. Nyugodtan rá lehet bízni a kölyköt, senki se fogja megtudni, kitől kapta. - Ahogy akarod- mondtam Michelle- nek. - Ezt rád bízom. Csak arra vigyázz, hogy a gyerek ne szökjön meg tőled. Ha nincs ott, a stricije szóba sem áll velem. - Van ebben pénz, Burke? - Ha a strici tisztességesen játszik, semmi. Kifizetem és kész. Ha át akar verni, kizsebeljük és elosztjuk háromfelé a lóvét. Oké? - Gondolod, hogy azért álldogáltam a lámpavasnál, mert levegőzni akartam? Visszamentünk a kocsihoz, és Michelle helyet cserélt a Prófétával. Aztán megindult a Lincolnnal és a kissráccal. Az utcán vártam a Lincolnra, mikor megérkezett. A gyerek elöl ült, Michelle mellett, és fagylaltot nyalt. Beültem, s Michelle odébb húzódott, hogy a kölyök kettőnk közé kerüljön. Kioldottam a csomagtartó zárját, és vártam, hogy elcsendesedjék az utca. Aztán kiszálltam és hátramentem, mintha keresnék valamit a csomagtartóban, és besúgtam az utca sötétjébe: - Minden rendben! - A Profi előjött, sötét ruhában, a puska a kabátjába volt belegöngyölve. A Profi szemügyre vette a csomagtartó belsejét-tiszta volt, s egy szőnyeget is terítettem rá. - Laktam már rosszabb helyen is - mondta a Profi, és bemászott. Elhajtottam a West Side autópályára. Michelle átkarolta a gyerek vállát, úgy hallgatta a haditervet. - Figyelj, Michelle! A gyerek egyenesen ül majd, de te lebuksz a műszerfal mögé. Amikor kiszállok, erre a gombra teszed az ujjad és készenlétbe helyezkedsz. Ha megemelem a hangomat, akármit mondok is, megnyomod a gombot. - Terryt nem adom oda - mondta. A gyerekre néztem: láthatóan egyetértett Michelle-lel. - Nem lesz semmi baj- nyugtattam meg őket. -Ha a csávó nem akar bántani engem, én se bántom őt. - Remélem, hogy megpróbál bántani - mondta Michelle. Csúnyán néztem rá, de nem törődött vele. - Tudod, mit csinált Terryvel? - kérdezte. - Tudod, mit csinál még most is? - Tudom - feleltem. Mikor elértük a Tizennegyedik utca kereszteződését, rászóltam Michelle- re, hogy bújjon le. - Te az autóban maradsz, akármi történik is - magyaráztam a gyereknek. - Terry tudja a dolgát - mondta Michelle. - A gyerek megfogta a kezét. Beálltam a Lincolnnal az egyik nagy hajó árnyékába. A csávó még nem volt sehol. Leengedtem az ablakot és vártam. Nem kellett sokáig várnom. Jött a Corvette, teljes világítással. Kiszálltam a kocsiból és hátramentem a csomagtartóhoz. A csávó fékezett, közel az én kocsim hátuljához, majd rögtön kiszállt. Úgy láttam, nem maradt a Corvette-ben senki. A strici ökölbe szorított kézzel állt az autója mellett. Odamentem hozzá, s lesütöttem a szememet, mintha félnék. Fél szemmel láttam, hogy hál istennek tényleg senki nincs a kocsijában. - Hol vannak a képek? - kérdeztem. Benyúlt az ingzsebébe, elővett egy napszemüveget, s jó komótosan felrakta. Váratott. - Hol van a pénz? - kérdezett vissza. Kivettem a belső zsebemből az ezrest, s odaadtam neki, majd ismét a zsebemhez nyúltam, mint aki a maradék pénzét őrzi, de ott már csak a pisztolyom volt. Odaadott nekem négy színes fényképet; megfordultam, hogy jobban szemügyre vehessem. Mind a négy kép Terryről készült. Hármon egy másik kisfiúval franciáztak, a negyediken is biztosan ő volt, bár az arcát nem lehetett látni, amint valaki megdugja hátulról. Remegett a kezem. - Csak a saját fiújáról csinál képeket? - kérdeztem. - Kiről csinálnék? Így a legkényelmesebb, így nem lehet semmi probléma. Kivett a zsebéből egy bőrnoteszt, kinyitotta, és egy aranytollal írt valamit bele. - Mit csinál? - kérdeztem. - Felírom a rendszámát. Hogy esetleg meg tudjam magát keresni - mondta. Gyorsan körülnéztem: sehol senki. - Ezt ne tegye! - ordítottam, mire kinyílt a csomagtartó. A strici megmarkolta a zakóm hajtókáját, és a másik kezével pofán akart csapni, de megelőztem: gyorsan előkaptam a pisztolyomat és jó erősen hasba vágtam vele. Nagy nyögéssel előregörnyedt, mire haléntékon rúgtam. A napszemüvege leesett; már nyúlt volna valamiért a zsebébe, amikor meglátta a Profi kezében a puskát. Nyugodtan tűrte, hogy megmotozzam. Volt nála egy csinos kis 32-es automata; egy gyémántgyűrű meg egy karóra, Egy kis bőrnotesz címekkel, kulcskarika kulcsokkal, degeszre tömött pénztárca, egy ezüstfiola, rácsavarható kupakkal. Igazolvány semmi. Az egészet zsebre raktam. Mire ezzel végeztem, a strici már rendesen szedte a lélegzetét de nagyon riadtan figyelt. Nyilván nem értette, miről van szó. Odamentem a Corvette-hez, és kivettem belőle a slusszkulcsot. Meglóbáltam a strici orra előtt: - Ezt kidobom az alatt a lámpa alatt- mondtam neki a jó száz méterre álló lámpára mutatva. A strici nem felelt semmit, nyilván a puska iránti tisztelet némította el. - Nem ezt a srácot kellett volna megdugnod - mondtam neki magyarázatként, majd beszálltam a kocsiba, és úgy álltam be vele, hogy amint a Profi beszáll, rögtön elindulhassak. A megjelölt lámpa alatt hirtelen fékeztem. - A csávó még mindig a földön van - közölte a Próféta. Kidobtam az ablakon az ezüst fiolát - akármi volt is benne. Ha a stricinek nagyon kell a slusszkulcsa, és véletlenül nem felejtette el a Lincoln rendszámát, talán megkaphatja majd az Igazak Szövetségétől. Bár ezt kétlem. Mielőbb el akartam tűnni az utcáról a Lincolnnal - hátha, a stricinek telefonálni támad kedve. - Fel tudod hívni McGowant? - kérdeztem Michelle-től. - Bízd rám - mondta. A fiú csendben volt. A tükörbe pillantottam. Remegett. Michelle átkarolta és magához szorította. Hátradobtam a strici tárcáját. - Meg kell szabadulnunk a vackaitól - közöltem. A Profi beleegyezően bólintott. Északnak tartottam a Lincolnnal a főúton, a 125. utca felé, hogy ott megfordulva visszahajthassunk a mi városrészünkbe. - Majdnem hatezer - szólt Michelle elégedetten. Visszadobta a tárcát. - Vedd ki a részed - mondtam a Profinak, aki az ülés alá dugta már a puskát. - Szemét betét - mormolta már-már vallásos áhítattal. Szemét betét. Vászonkesztyűt húzott, és nekiállt tisztára törölni a strici kis pisztolyát. Hátrahúzta a závárzatot, elkapta az oldalt kihulló töltényt. - Egy a töltényűrben - közölte. A kis automata, tüzelésre készen lapult tulajdonosa zsebében. - Egyenként - mondtam. A Profi bólintott, és leengedte az ablakot a maga oldalán. Előbb a golyókat dobta ki, aztán a tárat. Az ezüstszínű fegyver maradt utoljára. A Profi ideadta a részemet a strici pénzéből, és összeveregette két tenyerét, jelezve: a munkát befejeztük. A Second Avenue- n tettem ki, a harmincas közelében - kinyitottam a csomagtartót, hogy előszedje a cókmókját, és benne hagyja a sötét ruhát. Úgy vette a vállára a taligát, ahogy hátizsákot szokás. - Vigyázz magadra, Profi - mondtam neki. - Otthonom az utca, ez nem olyan nagy cucc ma - válaszolta. Ha összeakad is valaha a stricivel, az aligha fogja felismerni. Mellmagasságban összeérintettük a tenyerünket: így mond istenhozzádot az ember a börtönben, beszélő után, ha a másiktól golyóálló üvegfal választja el. Michelle szállodájához hajtottam, kinyitottam neki az ajtót, mintha a sofőrje volnék. A kisfiú úgy kapaszkodott a karjába, mintha mentőöv lett volna. Talán az is volt. Michelle arcon csókolt. - Tartsd meg a visszájáról, drágám - mondta, azzal felfelé indult a lépcsőn. Tizenöt perc sem telt bele, és a Lincoln már a garázsomban állt. " L-től R-nek. Elől-hátul" - ez a véset látszott a strici óráján. Nyilván attól a nyomoronctól kapta, aki "beavatta". Az eladásával próbálkozni sem érdemes. Szétszedtem, kikaptam belőle a szerkezetet - az effélének a Vakond bármikor hasznát veheti -, a többit félretoltam. A gyémántgyűrű jobban érdekelt; a súlyos fehérarany foglalatú követ kétkarátosra becsültem. Ékszerésznagyítót illesztettem a szememhez, és alaposabban megvizsgáltam. Hibátlan volt, szép tüzű. Kipiszkáltam a foglalatból, magát a gyűrűt az óra maradványai mellé löktem. A kulcskarikának nem vehettem hasznát, nem úgy a kis bőrnotesznek. Vezetéknevek, monogramok, egy-egy telefonszám mindegyik mellett. Jobboldalt minden név mellett egy- egy külön számjegyet találtam. Valami kód lenne, aszerint, hogy mire vevő az illető? A notesz tartalmát kimásoltam egy sárga jegyzetfüzetlapra. Gondoltam, megtartom az eredetit is, hátha még hasznát vehetem. A tetőre vezető vaslépcsőhöz mentem, hívtam Pansyt. Az éjszakai égen tisztán ragyogott a fogyó hold. Cigarettára gyújtottam, úgy bámultam: hja, több millió mérföldnyire van ettől a szemétdombtól, ahol élünk. Szeretem nézni a Holdat a börtönből sose látja az ember. Pansy lejött. Meglátott, és a vaskorlátra támasztotta mellső lábát, feje így szinte egy magasságba került az enyémmel. Szórakozottan vakargatni kezdtem a füle tövét, igyekeztem összerakni magamban mindazt, amit eddig megtudtam. Holnap felhajthatok egy fickót, aki megszerzi nekem a telefonszámokhoz tartozó neveket és címeket, de ezzel még semmit nem oldok meg. Ki kell várnom, mit lép a Vakond és Bobby: nem sürgethetem őket. Ha információkat akarok kapni, magával a fiúval kell beszélnem. Ehhez pedig Immaculata kell. És persze Strega. Másnap reggel ismét munkához láttam. Először Mama vendéglőjébe mentem, ahonnét felhívtam Stregát. - Én vagyok - mondtam, amint felvette a kagylót. - Megvan, amit akarok? - kérdezte. - Még keresem. Beszélnünk kell - információkra van szükségem. - Miféle információkra? - Nem telefontéma - közöltem. - Ismered a szobrot a Queens sugárúton, a bíróság épülete mellett? - Igen - mondta. - Ma este. Fél hétkor. Oké? Igen - mondta megint, színtelen hangon, azzal letette. Visszamentem az asztalomhoz. Nemsokára odatipegett Mama. - Reggelit már nem adunk- jelentette mosolyogva, de mert lesújtottnak látszottam, hamar hozzáfűzte: - Ebédelni viszont már lehet. Rögtön ott termett egyik pincére, és meghajolt előtte. Mama kantoni dialektusban mondott neki valamit. A pasas rábólintott. - Savanyú-erős leves? - kérdeztem. - Kezded érteni a kínait, Burke? Remek! Nem vettem a fáradságot, hogy válaszoljak. Mama csak olyankor gúnyolódik, ha aggasztja valami. - Tehetek érted valamit, Burke? Áthívjam Maxet? - Egén, Mama, szükségem lesz Maxre, de előkerítem magam. Azért jöttem, mert ajándékot szeretnék adni neked. Mama szemhéja megrebbent. Kérdőn bámult rám. Kettőnk közé, az asztalra tettem a stricitől szerzett gyémántot. Mama felemelte, két ujja közt a fény felé tartotta. - Egy férfi köve - mondta. - A te köved - közöltem én. - Apró ajándék, nagy tiszteletem jeléül. Arcán mosoly derengett fel. - Igen szép kő - mondta. Főhajtással jeleztem, hogy a témát lezártnak tekintem. - Beszélj nekem az új ügyedről - kérte Mama. - Egy képet keresek... -Azután elmondtam, milyen képet, és hogy miért. Mama a cukortartóba nyúlt, egy kevés fehér port szórt az asztalra, ujjaival hosszú, keskeny csíkot formált belőle. - Mindenki él valamiből - mondta és végighúzta ujját a cukorcsíkon. - Egyesek több mindennel foglalkoznak. Újabb vonást húzott, a cukorcsíknak már csak a fele maradt. Szerencsejáték, hamis pénz, ékszer - sorolta Mama, mindannyiszor egy csipetnyi cukrot elsöpörve. - Fegyver, rablás... - mind több vonás, mind kevesebb cukor az asztalon . - Pénz a védelemért. Gyilkosság... - A cukorból már alig maradt. - Kábítószer - mondta Mama és elsöpörte az utolsó szemernyit. Értettem én. Mindenkinek élnie kell valamiből, de mindenki meghúzza valahol a határt. Azok az alakok azonban, akik gyerekpornóban utaznak, nem ismernek semmilyen határt. - Tudom - mondtam. - Az üzlet az üzlet- idézte Mama saját hitvallását. - Megvannak a maga szabályai. Az embernek mindig ugyanúgy kell eljárnia. Megbízhatóan, oké? - Igen - helyeseltem, és vártam. - Vannak szabályok... még a háborúban is - mondta Mama. Ebben nem voltam olyan biztos, hisz jártam egy háborúban, de azért hagytam, hadd folytassa. - De ezek az emberek... - Mama kőmerev arccal megvonta vállát. Megjött a leves. Mama mert belőle a csészémbe, azután magát is kiszolgálta. Fejet hajtott az asztal felett, mint aki fohászt mormol, majd felnézett. - Nem ismernek határt - mondta. - Nem ismernek - visszhangoztam. Immaculata a főbejáraton át jött, és a vendégeket kerülgetve az asztalunkhoz sietett. - Hello, Mama - mondta. A Mama rámosolygott - szívélyesen, nem azzal a farkas- mosollyal, amellyel Max "nőjét" rendszerint üdvözölte. - Ülj közénk, oké? Kérsz-e levest? Immaculata meghajolt. - Köszönöm, Mama. Úgy tudom, a levesedigazán kitűnő. Ezzel végképp megnyerte magának a Mamát. - Segítesz Burke-nek ebben az ügyben, igaz? Helyes. Nagyon fontos ügy. Ülj csak ide! - Azzal helyet mutatott neki maga mellett. Immaculata kígyózó csípőmozdulattal egy szempillantás alatt leült. Biztosan együtt gyakorolt Maxszel, aki engem is sokáig tanítgatott karatézni, de vele biztos több szerencséje volt. A Mama jó adag levest mert Immaculatának, nézte, hogy hajt fejet a csészéje felett, és helyeslőén bólogatott. - Max is jön? - kérdezte. - Igen - felelte Immaculata. - Jó ember. Jó apa lesz, igaz? Immaculatának szeme se rebbent, ám aranyszín bőrét elfutotta a pír. Egyenest Mama szemébe nézett. - Tudod? Hisz még Max se tudja. - Tudom - mondta a Mama és szívélyes mosollyal megpaskolta Immaculata karját. Immaculata a Mama arcát fürkészte, azután maga is elmosolyodott. Bár több szó nem hangzott el, tudta, Mama nem tekinti többé bárnőnek. Max a konyhán át jött, meghajolt minden jelenlévő felé, azután lezökkent mellém, majd a falhoz kent. Előszedett egy gyűrött Daily Newst, szétteregette az asztalon, és vaskos mutatóujjával a Flower Jewel futam eredményére bökött, majd kérdőn tárta szét két kezét: mit jelent ez a "dq" izé? A cukor-, a só- és a borstartó segítségével értettem meg vele, mi történt. Max bólintott, jobbjával magára mutatott, akár a Blackjack- játékosok, valahányszor lapot kérnek. A következő alkalommal is Flower Jewelre fogadunk. Nemigen volt választásom: adtam Maxnek egy százast, és ügyet se vetettem Mama vigyorára, Immaculata érdeklődő pillantásaira. Max, megbizonyosodván arról, hogy mindenki őt figyeli, a galoppozó ló jelét mutatta, azután mellkasára csapott a szíve felett. Ökölbe szorította jobbját, alkarját az asztal lapjára fektette. Az erek villanyvezetékek gyanánt dagadoztak rajta. Max megérintette az egyik eret, aztán megint a szívére mutatott. És ismét a ló jelét mutatta. Felfogtam. Mivel ereiben mongol harcosok vére csörgedez, testvérének tekinti a lovakat. Hallgassak rá. A Mama egyetértőén bólintott. - Jó vér- mondta. Immaculata másodszor is elpirult, de Max, aki egyre bizonygatta, jobban ért a lovakhoz, mint én, észre se vette. A Mama felállt, és felemelkedett Immaculata is, hogy helyet adjon neki. A Mama megfogta a lány kezét, szemügyre vette alkarját, kitapintotta rajta az erek finom rajzolatát, aztán biccentett, és elmosolyodott. - Jó vér ez is - mondta, és arcon csókolta Immaculatát. Max értetlenül pillantott rám. Nem szóltam - Mac majd közli vele, ha elérkezettnek látja az időt. Miután a pincér elvitte leveses csészéinket cigarettára gyújtottam, és magyarázni kezdtem, miben segíthet Immaculata. Mire végeztem, jócskán benn jártunk a délutánban, de erről csak a falióra árulkodott. A Mama vendéglőjének bokszait soha nem érte napfény. - Gondolod, hogy képes leszel rá? - kérdeztem Immaculatát. - Nem valami kihallgatás lesz, Burke. A kisfiú tudja, mi történt vele, de beszélnie nem lesz könnyű róla. Sokféle érzés kavarog benne a dologgal kapcsolatban: bűntudat, félelem, izgalom... - Izgalom? - kérdeztem. - Persze. A gyerekek éppolyanok, mint mi, valamennyien: nemileg stimulálhatok. Ezért van, hogy ha nem kezeljük megfelelően a szexuális bűncselekmény áldozatául esett gyereket, az áhítozni fog ARRA az élményre. - Még akkor is, ha fájdalommal jár? - Még akkor is - bólintott a lány. - Hogyan bírható szóra? - kérdeztem tőle. - Nem szükséges szóra bírni. Hisz ki akarja adni magából az egészet; beszélni akar róla, hogy enyhítse a szenvedést. Elég, ha biztonságban érzi magát. - Ha tudja, hogy többé nem bánthatják? - Pontosan. - Szóval jobban járt, hogy egy idegen támadta meg, igaz? A családjától legalább védelmet remélhet. - Igen, jobb a helyzet, ha nem családtag a vétkes. Ha olyasvalaki a bűnös, akiben azelőtt bízott, megrendülhet a hite az egész világban. - Tudom - mondtam. - Ha nálam lesz a fiú, hová vigyem? - Hozd a BEK-be - a Biztonsági és Erőnléti Központba, ahol dolgozom. Beszéltem már róla, emlékszel? Ott lesz a legjobb: rengeteg a gyerek, és mindannyian tudjuk, mire van szüksége az ilyen kisfiúnak. Érezni fogja, hogy nincs mitől félnie, míg minket lát. - Mit gondolsz, eljön velem? - kérdeztem. - Nem tudom. Valószínűleg. Sokat segítene, ha valaki, akiben bízik, meggyőzné, hogy mehet; hogy nem lesz semmi baj. A legjobb lenne, ha magaddal hoznád a szüleit, vagy valakit, akiben megbízik. Rendszeresen dolgozunk együtt az ilyen veszélyeztetett gyerekek hozzátartozóival. - Ezt a hozzátartozót nemigen látnád szívesen - közöltem. Max megveregette a mellkasát, aztán összefonta a karját. Mellette aztán biztonságban lesz a kiskölyök - így értette. Köszönetképpen megveregettem a vállát, meghajoltam Immaculata előtt, és a konyhán keresztül indultam vissza Bobby Lincolnjához. A Lincolnnal beálltam a garázsba - Strega látta már egy kocsimat, nem muszáj ezt is látnia. Pansy a vaskos marhacsontokon rágódott, amelyeket Mama küldött velem neki; fel- felmordult, valahányszorfogai a legcsekélyebb ellenállásba ütköztek. Ha pankrációt nézhetett volna, semmi nem hiányzott volna a boldogságához, ilyesmit azonban napközben csak kábeltévén adnak. Az alattam lakó hippiknek persze biztos van kábeltévéjük - nem lenne élet az életük nélküle. Szólnom kéne a Vakondnak, hogy kösse be hozzám is. Közeledett az indulás ideje. A New York-i földalattin csak kétféleképp tanácsos utazni; ácsnak, vízvezeték-szerelőnek, és más efféle, szerszámokkal mászkáló alaknak öltözve, vagy fegyveresen. Mármost, ami engem illet, nem tudok mit kezdeni a szerszámokkal, ha pedig fegyvert találnak nálam, aligha úszom meg súlyos börtönbüntetés nélkül. Sötét öltönyt, kék inget vettem, egy árnyalattal sötétebb kék horgolt nyakkendőt kötöttem tehát. Az elfoglalt építész. Az ágy alól előkotortam új táskámat. Rengeteg minden belefér, de nem ezért választottam, hanem mert golyóálló, akár a zsaruk mellénye. Olyan, mint a nejlon, de a kés kicsorbul rajta, a golyó megakad benne. Ráadásul vállra vethető, az ember két keze így szabadon marad. Elhúztam a cipzárt, egy jegyzettömböt, pár ceruzát, egy régi szennyvíztisztító telep tervrajzát meg egy zsebszámológépet tettem a táskába, melléje egy teleszkópos fém mutatópálcát, amelyet az építészek a tervrajzok ismertetéséhez használnak szurkálási szándékkal közeledők ellen azonban legalább ilyen jól megfelel. Ezután előkerestem azt az áttetsző műanyag fejes vonalzót, amelyet a Vakond készített nekem. Egészen olyan, mint az igazi, de ha az ember eltöri, borotvaéles késre tehet szert. Ideális szúrófegyver, a törvény se tiltja. A CIA ilyen késeket rendszeresített a repülőtéri biztonsági berendezések miatt. Döfés után rendszerint beletörnek az áldozatba- igen, a műanyag baromi éles tud lenni, de törékenynek törékeny marad. A Chambers utcai végállomáson, a Világkereskedelmi Központ alatt elcsíptem a gyorsjáratot, mely a forduló után a Stregával megbeszélt találka helyéig visz anélkül, hogy át kéne szállnom. Leültem. Nyomban kinyitottam a táskámat, előszedtem a tervrajzot és a vonalzót, azután táskámat az ölembe fektetve figyeltem. A csúcsforgalom órái alatt a szerelvényekben a polgár az úr. Mire a városba értünk, a kocsi megtelt. Egy tisztítástól már fénylő sötét öltönyt viselő, ázsiai férfi a zajokat kirekesztve számítógép-kézikönyvébe temetkezett. Egy elegánsan öltözött fekete nő valami bőrkötésű jelentést böngészett - a borítón jól olvasható aranybetűkkel a JAVASLAT felirat állt. Két egymás mellett letelepedett középkorú nő arról vitázott, melyikük főnöke a nagyobb seggfej. A gyorsjáratok kocsijai modernek: kék és narancsszín műanyag üléseik soronként egymásra merőlegesen, nem pedig a falak mentén, egymással szemben helyezkednek el... Vastag, átlátszó műanyaglapok óvják az útvonaltérképeket... A kocsik burkolata rozsdamentes acél; olykor-olykor még a légkondicionáló is működik. Mire a szerelvény a Manhattant a Queensszel összekötő, hosszú alagútba ért, a kocsi újságok és kézitáskák rengetegévé változott, az arcokat gótikus románcok, keresztrejtvények takarták. A Queens térnél egy közlekedési rendőr bajuszos, fiatal pasas szállt fel: legalábbhuszonöt kilónyi felszerelés volt a derékszíjára aggatva. Körülpillantott, azután írni kezdett valamit a jegyzetfüzetébe. Rengetegen voltunk, de sötét alakok nem akadtak: senki nem szívott füvet, senki nem bömböltette a rádiómagnóját. Dolgozó emberek tartottak hazafelé munkájuk végeztével. Turistának éreztem magamat. Az expressz következő megállója a Roosevelt sugárút volt. A közlekedési rendőr leszállt. A Roosevelt sugárút a Times tér Queens-i megfelelője: errefelé is csak a balhé van ingyen. Következett a Continental sugárút - itt párolgott el a legtöbb juppi. A szerelvény egész a Jamaicáig közlekedik, de mire leér, fehér embert nemigen találni már a kocsikban. Én a Union-csatlakozásnál szálltam le. Visszatettem táskámba a vonalzót, és az órámra pillantottam. Stregára még jó negyed órát kellett várnom. A nap lenyugvóban volt már, mire a Queens sugárútra, a szoborhoz értem. A bíróság jellegtelen, jókora és mocskos épülete ott sötétlettjobb kéz felől - olyan ronda volt, hogy senki másnak nem kellett, legalábbis itt Queens-ben nem. Mögötte a Büntetésvégrehajtási Intézet emelkedett - árnyéka rám vetült. Hat emelet, rengeteg vasrács, mögötte a polgárok által igazságszolgáltatásnak nevezett feldolgozóipar ágyútölteléke. A benti fickók- azok, akik hiába próbálnának óvadékot letenni- gazságszolgáltatásként emlegetik. Ms Wolfe irodája is itt volt valahol, ebben a tömbben. Találtam magamnak egy helyet a szobor- csupa galambszargörög isten-talapzata közelében, cigarettára gyújtottam, és csak bámultam gyufát tartó kezemet. A járókelők nemigen figyeltek rám. Nem azért, mert tudták, helyesebb a maguk dolgával törődniük - egyszerűen siettek haza, hogy számba vegyék a képmagnójuk őrizgette kincseket. Az oszlop pont egy buszmegálló mellett állt, a sugárút és a csomópont találkozásánál. Úgy nyüzsögtek az emberek, hogy az úttestet nem is láttam, de egy cseppet sem tartottam attól, hogy elkerüljük egymást Stregával. A harmadik cigarettánál tartottam, mikor valami változást észleltem magam körül - mintha hideg szél kerekedett volna, pedig a levegő meg se rezdült. A forgalom zaját autóduda harsogta túl: élesebben, követelődzőbben bömbölt a többinél. A buszmegállóban ködszürke BMW fékezett, tovább dudált, és a fényszóróit villogtatta. Odasétáltam az elülső ajtóhoz, de az üveg túl sötét volt, nem láttam keresztül rajta. Az ajtót viszont nyitva találtam, hát beszálltam. Még be se csukhattam, Strega máris kilőtt: a kis autó megugrott, ahogy kettesbe kapcsolt. Bevágott a belső sávba; mögöttünk, megkésett tiltakozás gyanánt dudaszó harsogott. - Késtél - mordult rám Strega egyenesen előrebámulva. - A megbeszélt helyen vártalak - feleltem a biztonsági övvel bíbelődve. - Legközelebb a sarkon várj - mondta ő, mintha a takarítónője figyelmét hívná fel valami mulasztásra. Palackzöld selyemruhát viselt, a vállára boruló fekete nercstóla szabadon hagyta csupasz karját. Vékony fekete lánc a derekán; az egyik oldalon lelógott az ülésről. Kovácsoltvasnak néztem. Strega arca kemény, elszánt volt a festékréteg alatt. Hátradőltem. A szoknyája combközépig ért, harisnyája fekete volt, valami minta díszítette. Tűsarkú cipőjének színe egyezett a ruháéval. A biztonsági övet persze nem csatolta be. - Hová megyünk? - érdeklődtem. - A házunkba. Baj? - Csak ha nem üres - mondtam. - Egyedül vagyok-jelentette ki , valószínűleg a házra célozva. Küszködött a kormánnyal, kíméletlenül taposta a kuplungot. Az Austin utcán lefulladtunk, mert nem adott elég gázt, amikor a lámpa zöldre váltott. - A kibaszott kurva életbe - mérgelődött, ahogy az indítókulcs után nyúlt. Pocsékul vezetett. - Miért nem veszel egy automata váltósat? - kérdeztem. - Mert olyan jól néz ki a lábam, ahogy a pedálra lépek - válaszolta. - Hát nem? Nem szóltam semmit. - Nézd a lábamat! - parancsolt rám. - Jó, nem? - Én nem a külsőmhöz választanék kocsit - mondtam szelíden. - Én se tenném, ha úgy néznék ki, ahogy te-vágta rá Strega, és alig enyhített a dolgon mosolyával. - Nem feleltél a kérdésemre! - Milyen kérdésre? - Jó lábam van, vagy nem? - Nem is kérdés - válaszoltam. Ezúttal szívélyesebb mosolyt kaptam viszonzásul. Strega a ház hátsó bejáratához hajtott a BMW-vel, megnyomta a gombot a szélvédőre tapasztott szerkentyűn, ami a garázsajtót nyitotta. Követtem a lépcsőn a nappaliba, figyeltem, hogy mozog a csípője a zöld ruhában, ami ebben a megvilágításban tiszta olyan volt, mint egy kombiné. Egyik kezében vitte a fekete nercstólát, akár egy mosogatórongyot, és menet közben a fehér kanapéra hajította. A nappali után újabb lépcső következett. Strega szótlanul indult a fenti világosság felé. A hálószoba óriási volt, kitelt volna belőle még vagy három. Halványrózsaszín falak, sötétvörös faltól falig szőnyeg. Pont középen hollywoodi módi, baldachinos ágy állt kisebb emelvényén. A rózsaszín fátylak majdnem a földig lógtak. A huzaton jókora plüssállatok tanyáztak: egy panda, két Teddy-mackó és egy Basset-kutya. A párnáknak támasztott baba szociopata szemével engem figyelt. Jobbom felől nyitva állt a fürdőszobaajtó: bolyhos rózsaszín szőnyeg és áttetsző fürdőkád uralta. Az egyik falnál profiknak való toalettasztal tükörrel, melynek keretében apró égők sorakoztak. Gardróbszekrény, tükrös ajtók. Félig juppi- álom, félig lányszoba. El se tudtam képzelni, hogy bárki itt aludjon vele. - A férjem szobája a túloldalt van - közölte Strega, mintha olvasott volna a gondolataimban. - Ez csak az enyém. - A férjed késő estig dolgozik? - kérdeztem. - A férjem azt csinálja, amit mondok neki. Azt kapja tőlem, amit akar, cserébe megteszi, amit én akarok, világos? - Nem - feleltem. - Akkor már nem is lesz - így ő. Téma lezárva. A zsebemre csapva jeleztem, hogy bagózni akarok. Hamutálat nem láttam sehol. - Idebent nem cigizek - mondta Strega. - Akkor menjünk máshová. Úgy nézett rám, mint egy ács, aki épp azt latolgatja, elég-e a hely egy könyvespolcnak. - Nem tetszik a szobám? - A te szobád - feleltem. Strega erre lehúzta válláról a zöld ruha pántját. Egyetlen mozdulattal rántotta le a cipőjét; hallottam, hogy hasad a selyem. Kis melle kőkeménynek látszott a rózsaszín fényben. Most már jobban tetszik, igaz? - A szoba még mindig ugyanúgy - mondtam. Nagy levegőt vett, úgy látszott, elhatározta magát. - Oda ülj - mutatott egy sötét huzatú, csővázas székre. Olyan volt, mintha a szőnyegből nőtt volna ki. Levettem a kabátomat, a kezemben tartottam, az ágyra néztem. - A földre rakd - szólt hátra Strega a válla felett kifelé menet. Súlyos kristálytállal jött vissza. Elém térdelt, a szőnyegre tette. Bármi volt is egyébként, most hamutál lett belőle. Strega úgy állt a félmeztelenséghez, ahogy a párzó kutyához szokás: nézze, aki kíváncsi rá. - Szeretnél még valamit a cigarettán kívül? - Megvan mindenem - mondom. Néztem, ahogy füstölnivalót készít magának egy kis fehér pipába. A dohányhoz apró barna kavicsot kevert. - Crack közölte. Crack, vagyis szuperfinomított kokain: túl erős ahhoz, hogy igazán jó legyen. Szemét rajtam tartva nagyot szívott a pipán. Azt vártam, eldől, de csak pöfékelt tovább, unottan. - Beszélni akartál velem - mondta. Föl-alá járkált előttem, a zöld rongy kurta szoknyaként övezte csípőjét, sarka bele- belemélyedt a szőnyegbe. A csővázas szék támlája miatt kénytelen voltam egyenesen ülni. - Szükségem van a fiúra - kezdtem. - El kell beszélgetnie egy ismerősömmel. Szakértő az illető. A gyerek biztos többet tud annál, amit neked elmondott; nincs kizárva, hogy a rejtély kulcsa is ott van a fejében. Strega elgondolkodott, aztán bólintott. - De nem adtok be neki semmit, ugye? - Szódium-amitált, igazságszérumot, vagy más effélét? Nem. Veszélyes lenne. Eszébe juttatna mindent, de esetleg nem tudnánk magához téríteni. - Akkor hát hipnotizálják? - Nem - feleltem. - Vannak emberek, akik szót tudnak érteni a görények áldozatául esett gyerekekkel. Nem okoznak fájdalmat, sőt segítenek nekik. - A fiúnak már semmi baja - közölte Strega. - Csak a kép kell neki. - Nem kezelik sehol? - Nincs szüksége kezelésre! - Van, de ezt döntsék el inkább a hozzáértők. - EBBEN aztán ne döntsön más - mondta Strega színtelen hangon. - Idehallgass - csattantam fel -, te ehhez nem értesz. A kezelés sokat segíthet. - Igenis értek hozzá!- Téma ismét lezárva. Nagyot szívtam a cigarettámból. - Muszáj elbeszélgetniük a fiúval. Oké? - Ott akarok lenni. - Nem jöhetsz, ennek nem az a módja. Nem lehet ott a szakértőkön kívül senki. Strega csak pöfékelt apró, crackkel megtömött pipájából. A szeme izzott. - A gyerek nem bízna meg benned. - Megbízik, ha tőled azt hallja, megbízhat, nem? - Igen. Mindenben hallgat rám. - Akkor szépen elhozod valahová, oké? Megbeszélünk egy találkozót. Én a szakértővel jövök. Átvesszük a srácot, akit megkérsz, legyen jó fiú. Pár óra múlva aztán visszaviszem. - Ennyi az egész? - Ennyi - feleltem. Strega megdörzsölte a szemét, mint akinek nem tetszik, amit lát. - És ha nem megyek bele? - Azt csinálsz, amit akarsz - feleltem. - De azért fizetsz, hogy elvégezzem ezt a melót, és ha nem hozod el a fiút, nehezíted a dolgomat, pedig az elég nehéz anélkül is. Döntened kell. Strega még egyet szívott a pipáján, aztán odajött hozzám, az ölembe ült. Vékony karját a nyakam köré fonta, lehajolt, a hamutálba ejtette a pipát. - Majd még meggondolom - mondta, és fészkelődni kezdett. Derékon alul forróság öntött el, vállam azonban hideg maradt. - Mikor jön haza a férjed? - kérdeztem. - Éjfél előtt nem jöhet. - Nem jöhet? - Értetlenül bámultam finom arcába. Mellemre hajtotta fejét, olyan halkan suttogott, hogy alig értettem, mit mond. - Van egy megállapodásunk. Jól bánok vele, azt kapja tőlem, amire vágyik. A gondolatait is kitalálom. Legutóbb, a születésnapján áthívtam egy barátnőmet, és hármasban csináltuk... - Vadul fészkelődön az ölemben, közben egyre suttogott azon a kislányos hangján. - Minden férfi egyforma - dorombolta, a sliccemnél matatott, lehúzta a cipzárt, becsúsztatta a kezét, hosszú körmét végighúzta a farkamon. - Ha ez megkeményedik, megzápul az agy... A ház néma volt, mint a sír. - Megkapom a fiút? - kérdeztem. - Húzd fel a ruhámat - suttogta ő, és felemelte a fenekét, hogy meglehessem. Úgy csúszott fel, mintha olajozva lett volna; a zöld selyem széles öv lett a derekán. Alatta a fekete harisnyán kívül nem volt semmi. Elhelyezkedett, utána alig mozdult, fejét még mindig a mellemen nyugtatta. Erős ölizmait megfeszítve fogva tartott. Mondd a nevem - súgta a hajamba. - Melyiket? - kérdeztem, korántsem olyan közömbösen, mint szerettem volna. - Tudod te! - kiáltott rám egy évekkel fiatalabb lány hangján. - Strega - mondtam, és óvatosan a mellére tapasztottam a tenyeremet. Éreztem, elsülök benne; keményen szorított, úgy nyöszörgött, mintha fájdalmat okoztam volna. Pár pillanatig csendben maradt, hátravetette fejét, hosszú sóhajjal fújta ki a levegőt. Gyengéden cirógattam az arcát. Szájába kapta egyik ujjamat, erősen ráharapott. Hagytam. Megmozdította csípőjét, mire nedves cuppanással kisiklottam belőle. Fészkelődött az ölemben, fejét újra a mellemre hajtotta. - Nagyon jó kislány vagyok - mondta. Csak simogattam a fejét, és azon tűnődtem, miért van ebben a rózsaszín szobában olyan hideg. Egy darabig így maradtunk. Az órámat nem láthattam. - Szívj el még egy cigit - mondta egyszerre Strega. Kiszállt az ölemből és a fürdőszobába ment. Becsukta az ajtót. Hallottam, hogy vizet enged a kádba. Fehér frottírköpenyben került elő, haja csapzottan vöröslőit a vaskos gallér felett. Tizenhárom évesnek látszott. - Most menj te! - utasított. Mire kijöttem a fürdőszobából, a hálószobát üresen találtam. Lent szólt a zene. Barbra Streisand. Kár. Strega a fehér kanapén ült; most fekete szoknya és fehér blúz volt rajta. Elmentem mellette, a lépcső felé. Felállt a kanapéról, egyik kezével a karomba csimpaszkodott, a másikkal a nercstólát kapta fel. Mögöttem jött a lépcsőn: nem volt túl megnyugtató érzés. Némán szálltunk a BMW-be. Feleslegesen nagyot fékezett a buszmegállóban. - A fiú? kérdeztem még egyszer. - Elhozom - felelte. - Csak szólj egy nappal előbb... - Látszott a szemén, hogy gondolatban valahol másutt jár. - Jó - mondtam. Kiszálltam a kocsiból, visszanéztem rá. Búcsúzóul csókra csücsörítette ajkát. Mintha csúfolódna. Még fél óra volt hátra éjfélig, mikor elkaptam a Manhattanbe menő földalattit. A nappali műszakhoz tartozók egy szálig eltűntek, a szabályok azonban változatlanok maradtak: lefelé nézz, vagy keményen. A magam részéről hol ezt, hol azt tettem, míg a szerelvény a Világkereskedelmi Központ melletti végállomásra ért. Odalent maradtam, az aluljárón mentem pár háztömbnyit egész a Park térig, megtaláltam a Lincolnt és hazahajtottam. Kiengedtem Pansyt a tetőre, aztán megnéztem, akad-e valami harapnivalója a hűtőszekrényben. Nem volt benne semmi, csak egy doboz mustár, egy doboz majonéz, meg egy fagyott rólád. Engedtem magamnak egy pohár hideg vizet, és azokra a majonézes szendvicsekre gondoltam, amiket a sitten csináltunk, aztán az ingünkbe dugdostunk, hogy éjszaka zabálhassunk. Néha gondot okoz, hogy folyton a sitten töltött időn rágódom, de a gyomromat legalább megtanultam fegyelmezni. Úgy döntöttem, majd reggel eszem. A Strega- féle srác, Scotty fényképei ott hevertek az asztalomon - gondtalan kiskölyköt mutattak. Strega azt mondta, ilyen volt ő is. Van az egyik falamon egy nagy parafatábla, akadt rajta hely a fiú fényképeinek is. Feltűzködtem őket, hogy az agyamba véssem a vonásait, mert magukat a képeket nem akartam magammal cipelni. Cigarettára gyújtottam, szemem az izzó parázsról megint a képekre tévedt. Dolgoztam. A hátsó ajtó felől kaparászás hallatszott: Pansy elunta a várakozást a tetőn. Beengedtem, utána bekapcsoltam a rádiót, hogy meghallgassam a híreket, közben összeütöttem valami kaját a szörnyetegnek. Mikor végeztem, ledőltem a heverőre. A rádióban épp az "Ezer mérföldre vagy" ment, a Heartbeatstól. Egy dal a múltból. Az embernek egy katonafiúra kellett volna gondolnia, akit a babája hazavár. A haverok odabent döglöttek érte. Én Floodot láttam valami japán templomban. Aztán elaludtam. Orromban kutyaeledel-szaggal, lassan ébredtem. Pansy képe, rezzenetlen, hidegvízszínű szeme centikre volt az enyémtől; várt türelemmel. Valami motoszkált az agyamban, de nem ugrott be, mi lehet. Úgy tűnt, a fiúval, a képekkel áll kapcsolatban. Pansyre ügyet se vetettem, csak hevertem, próbáltam rájönni a dologra, de hiába. A legtöbb álomra nem emlékszik rendesen az ember. Lezuhanyoztam és lementem reggeliért, közben egyfolytában azon töprengtem, mi zavar. Bármi volt is, esetleg fontos lehet. Pansy megkapta a részét a teasüteményből, én meg már végeztem az újsággal, mikor eszembe jutott, hogy nem néztem meg a lóversenyeredményeket. A depresszió mindenesetre tuti befutónak tűnt. Szólhatok Immaculatának, hogy megkapjuk a fiút, hogy elbeszélgethet vele. Aztán várhatok. A Bowery és a Delancey sarkán megálltam a pirosnál. Egy nagydarab, fél arcán koszos kötést viselő fekete pasas ajánlkozott, hogy negyed dolcsiért megpucolja a szélvédőmet. Egy lerobbant, olcsó parókás, gyűrött arcú fehér nő tízért mást is vállalt volna. Kifizettem a fekete pasast: a potyázás nem tartozik a hobbijaim közé. A Mama vendéglője mögötti mellékutca néptelen volt, mint rendesen. Lerogytam hátul az asztalomnál, elkaptam a Mama tekintetét. Az egyik pincér egylál levest hozott a konyhából. Intettem, hogy menjen, mert nem voltam éhes, de a tálat csak elém tette. Meghajolt. A Mama azt mondta neki, hozzon levest, hát kihozta. Maga a Mama pár perccel később jött oda, kezét hosszú ruhája zsebébe dugta. - Nem veszel levest? - kérdezte. - Nem vagyok éhes, Mama - ismertem be. - Levest nem akkor kell enni, ha az ember éhes. Nem étel, hanem orvosság, oké? - Letelepedett, szemben velem. Figyeltem, hogy dolgozik a merőkanállal: mindkettőnknek tisztességes adagot szedett. A nők sose hallgatnak rám. - Beszélnem kell Mackel - mondtam. - Majd én elintézem. Akarod, hogy idejöjjön? Bólintottam. - Jó - mondta a Mama. - Úgyis beszélgetni szeretnék a kicsivel. - Mama, még jó pár hónap, míg megszületik! - Akkor már túl késő lenne beszélgetni. Most kell, hogy mindenre felkészítsem. - Ahogy gondolod - mormoltam. Nemigen volt cérnám aznap reggel a misztikus szövegéhez. Megettem a levest, némán tűrtem, hogy a Mama elégedett mosollyalújratöltse csészémet. Cigarettára gyújtottam, úgy néztem rá. - Még ma felhívod Macet? - kérdeztem. - Felhívom mindjárt - felelte. - Hívtak téged is. Tegnap este, itt. Csak néztem, és vártam. - Egy férfi hívott, azt mondta, megvan a név. Meg azt, hogy keresd Bronxban. A Vakond. - Kösz, Mama - szóltam hátra, ahogy a telefonokhoz indultam. Hívtam a roncstelepet. A Vakond az első csöngetés után fölvette. - Megvan a név? - Meg. - Odamenjek? - Inkább találkozzunk. Az indítónál. - Mikor? - Holnapután - vágta rá a Vakond, és letette. Visszamentem a vendéglőbe. Szóval a Vakond két óra múlva az East Side Drive és a Waterside Towers melletti helikopterindítónál lesz a névvel. Hülye hely egy találkára, de a vitának nem lett volna semmi teteje: a Vakond imádja a helikoptereket. Mama még mindig az asztalomnál ült. - Áthívjam Immaculatát? - kérdezte. - Hívd, Mama, köszönöm. - Jobban vagy már. Burke? - Egén - feleltem. Igaz is volt. Egy tálra való kacsából, oldalasból és sült rizsből falatoztam éppen, mikor Immaculata megérkezett. Felkeltem, meghajoltam előtte, aztán intettem, hogy üljön le és egyen. Épp sült rizst raktam a tányérjára, mikor megjelent mögötte a Mama. Melléje ült, eltolta a tányért, és vakkantott valamit kínaiul. Rohanvást jött egy pincér. Nem tudom, mit mondhatott neki, de az én tányéromat kivéve azonnal lepucolt az asztalról mindent. Egy percen belül fémfedős tálakkal jött vissza. A Mama szertartásosan kiszolgálta Immaculatát, úgy rendezgette a tányérján az ételt, mint valami belső építész. - Mi volt a baj a kajámmal? - tudakoltam. - Neked jó. Burke, de te nem vagy anya, világos? Immaculata csak mosolygott, nem vitatkozott. - Köszönöm, Mama- mondta. - Csak a legjobbat szabad enned mindenből. A gyerek miatt. Hogy erős legyen, oké? Kevés cukor, sok tej. Eltüntettem az adagom maradékát, eltoltam magam elől a tányért és cigarettára gyújtottam. - A füst árt a gyereknek - szólt rám a Mama villámló szemmel. - Mama - sóhajtottam -, az a kölyök még meg se született! - De megszületik hamarosan - felelte a Mama. - Ugye, baba? - azzal megpaskolta Immaculata lapos hasát. Elnyomtam a cigarettát.- Mit gondolsz, ha BESZÉLGETEK Mackel, az nem zavarja a kicsit? - érdeklődtem. - Beszélj halkan -javallottá a Mama -, és viselkedj tisztelettudóan, oké? - Mi? - Ha beszélni akarsz az anyával, előbb a babát köszöntsd, világos? És miután végeztél, előbb tőle köszönj el. Nem nehéz - még neked se, Burke. A mennyezetre bámultam, azután segélykérőn pillantottam Immaculatára, aki nyílt tekintettel fordult felém. Láthatólag komolyan vette a dolgot, így hát meghajoltam előtte. - Jó reggelt, tiszteletre méltó gyermek - kezdtem. - Gyönyörű édesanyáddal kell szólanom, akinek segítségére egy igen fontos ügyben tartok igényt. Roppant szerencsésnek mondhatod magad, hogy apád és anyád máris így vár. Biztos vagyok benne, hogy öröklöd anyád szépségét, apád erejét és bátorságát. Szeretetben teljen e földön minden napod. Itt Burke beszél, apád testvére. A Mama helyeslőén bólogatott. Immaculata, ajkán halvány mosollyal, meghajolt. - Mac - mondtam -, arról a fiúról van szó, akiről beszéltünk már. Gondolom, sok mindent látott, mikor az a fénykép készült róla. Ha beszélsz vele, neked talán elárul olyasmiket is, amiket senkinek nem említett még. - Talán - töprengett Mac. - De ehhez többnyire idő kell: minél nagyobb biztonságban érzi magát a gyerek, annál többet mond. Azokhoz az információkhoz a mostani kezelőorvosa révén juthatsz a legkönnyebben. - A gyereket nem kezeli senki. - Miért nem? -Az anyja és... a hozzátartozói úgy ítélték, jobb, ha az egészet elfelejti. Ha úgy tesz, mintha mi sem történt volna. - Ez nem fog menni - mondta Immaculata. - A nemi bűntények áldozatául esett gyerekeknek egy sor érzéssel kell megküzdeniük. Bűntudat, harag és félelem él bennük. A haragot legyűrni különösen nehéz. Aki meg akarja fosztani őket ettől, bűnt követ el! Megint a sitt jutott eszembe. Ha egy srácot megerőszakoltak odabent, nem volt sok választása: baszathatta magát tovább minden jöttmenttel, megpróbálhatta a szökést, hátralévő idejét magánzárkában tölthette, öngyilkos lehetett, vagy kinyírhatta a palit, aki megerőszakolta. Csak az utolsó megoldás volt célravezető, csak így érhette el, hogy újra emberként kezeljék. Hathatós terápia. - Elvállalnád a fiút? - kérdeztem Immaculatát. - Ez a beszélgetés, amit emlegetsz, csak a kezelés kezdete lehet. Nem volna etikus kifaggatni, aztán magára hagyni. Nem biztos, hogy épp nekem kell vállalnom, de VALAKINEK muszáj foglalkoznia vele, az biztos. - Erről majd gondoskodom - mondtam. Az órámra pillantottam. Ideje volt indulnom a Vakonddal megbeszélt találkára. - Mikor csináljuk? - kérdeztem még. - Holnap délután lesz egy kis szabadidőm. El tudnád hozni a BEK-be úgy három körül? - Lehetne inkább holnapután, Mac? A hozzátartozóknak minimum egy nappal előbb kell szólnom. - Oké, legyen csütörtök. De akkor négyre gyertek. - Megbeszéltük. - Felálltam, meghajoltam a Mama és Mac előtt. A Mama számonkérően pillantott rám. - Viszlát, baba - fordultam Mac hasához. - Örültem, hogy együtt lehettünk. A Mama elmosolyodott. Még a konyháig se értem, mikor a bölcsőkről kezdett diskurálni Mackel. Nem akaródzott megvárnom, míg Max is befut: a Mama nyilván ráveszi, nyisson bankszámlát a srác egyetemi tanulmányainak fedezésére. Az East Side autópályán a 123. utcai kijáratig mentem; Mamának hála, még a szokottnál is jobban esett a cigaretta. A rádióban egy Queensben kipattant politikai botrányt emlegettek. Ezúttal a Parkolási Kihágások Ügyosztálya volt sáros. New Yorkban nem újság a korrupció, mégis, ugyanolyan rendszerességgel emlegetik, mint a várható időjárást. Hiába, az emberek szeretnek tudni olyasmiről is, amire nincs semmi befolyásuk. A helikopterindító mellett nagy, szabadtéri parkolót csináltak. Menyétképű kis rohadék volt az őr. - Kell jegy, ember? - kérdezte. - Nem is tudom - töprengtem. - Kelljen? - Dobj meg egy ötössel, és állj be oda - bökött az őr egy üres helyre. - A kulcsot azt tartsd magadnál. - A táblán az állt, hogy az első fél óra hétbe kerül. Üzletünk tipikus New York-i tranzakció volt: egy nekem, egy neked, és csessze meg magát, aki épp nincs a placcon, mikor megkötöttük. Elgyalogoltam a helikopterindító széléig. Egy kék-fehérre festett szitakötő utasokra várt, főleg olyan turistákra, akik arra a Manhattanre is kíváncsiak, amelyik a West Side-i kirándulóhajókról nem látszik. A második cigarettát szívtam, mikor a Vakond előbukkant egy kocsi mögül. Koszos fehér overall volt rajta, a derekán szerszámosöv. Mancsában szokás szerint táska. Nem látszott veszedelmesnek. - Vakond - mondtam köszönés gyanánt. Hogy nem felelt, megkérdeztem: - Megvan a név és a cím? A Vakond fejével az autópálya felé intett, megfordult, és nekiindult. Követtem, de közben eltöprengtem, miért nem hajlandó beszélni itt, az indítónál. Egy dél- bronxi különlegességhez vezetett. Viharvert öreg Ford volt, csupa rozsda, rugói se lehettek különb állapotban, dísztárcsái hiányoztak, a csomagtartófedél a legutóbbi rablás tetteseinek kézjegyét viselte. A Vakond beült, bekászálódtam én is. Felpörgette a motort, sebességbe kapcsolt és indult. - Most, hogy biztonságban vagyunk, elárulod végre azt a nevet? - érdeklődtem. - Veled kell mennem. - Hogyhogy? - Nem bánthatod azt a pasast - mondta a Vakond. A haverok, akik a dolgot intézték, ezt a feltételt szabták. Nem bánthatod. Veled kell mennem, hogy tuti legyen. - Szóba áll majd velem egyáltalán, Vakond? - Le van tárgyalva. Beszélni fog, de csak az ő... Szóval, a dologról általában. Érted? Nem arról, amit csinál, hanem amit úgy általában csinálnak. Ez lesz a mélyinterjú. - Hát ez remek... Fenyegetnem legalább szabad? - Tudja, hogy nem bánthatod, úgyhogy nem lenne értelme. Szótlanul újabb cigarettára gyújtottam. A Vakond, úgy látszik, olvasott a gondolataimban. - A címét tudni fogod. Ragaszkodott hozzá, hogy nála találkozzunk. De ha később valami baj érné, a haverok a te nyakadba varrják a dolgot. Fontos nekünk ez a pasas. - Egy ilyen mocsok? A Vakond szeme megvillant a vaskos lencsék mögött. -Van egymondás: Ha a fa gyümölcsöt terem, mindegy, mivel trágyázod alatta a földet. És nekünk a sivatagban kell megélnünk valahogy, világos? - Világos - feleltem. Más választásom nemigen volt. A Vakond pont úgy vezetett, ahogy a roncstelepen mászkált: nem figyelt, csak ment az orra után. Mégis jól boldogult a Forddal, rá se hederített a dühödt dudálásra, valahányszor valakinek az útjába került. Önmagát nyújtotta. Találtunk egy parkolóhelyet a nyugati Kilencediken. Leállította a motort, rám nézett. - Van nálad valami? - kérdezte. - Tiszta vagyok - feleltem. - Az az öngyújtó, amit tőlem kaptál? Nem szóltam. Arra a gázöngyújtóra gondolt, amibe napalmot töltött. - Hagyd itt - kérte. Kinyitottam a kesztyűtartót és beledobtam. - Te is itthagyod a cókmókodat? - kérdeztem. Úgy nézett rám, mintha azt mondaná, kezeltetnem kéne magamat. Egy mészkőhomlokzatú házhoz vezetett az Ötödiken. Háromemeletes volt-mint a tömb többi hodálya, és vagy tíz méter széles; az ilyeneket errefelé hét számjegyű összegekért vesztegetik. Négy lépcsőfok vezetett a kovácsoltvas rácsozattal körülvett bejárati ajtóig. A Vakond bütykös ujjával az igazgyöngyutánzatú csengőgombra bökött. Nem kellett sokáig várnunk. Kinyílt az ajtó és megjelent egy férfi. Várt. Ha az embert jó pár száz kilónyi vas választja el az érkezőktől, kémlelőnyílásra nincs szükség. A ház sötét belsejébe nem láttam be. Az ajtóban álló figura magas volt és vékony, mindkét kezét selyem háziköntöse zsebében tartotta. - Igen? - kérdezte. - Moishe - mondta a Vakond. - Hátrább, kérem - szólt a férfi. Brit akcentussal beszélt. A Vakond meg én visszahúzódtunk a járdára, hogy a vaskapu kinyílhasson. Bevonultunk a férfi mellett, megvártuk, míg bezárta a kaput, az ajtót. Hasábforma, inkább hosszú, semmint tágas, sötétre lakkozott padlózatú helyiségbe jutottunk. Viktoriánus stílusú, kék-fehér virágmintás huzatú bútorokkal volt berendezve. Valahol oldalt egyetlen villany égett, az is úgy pislákolt, mintha gáz-, nem pedig villanyégő lenne. - Szabad a kabátokat? - érdeklődött a férfi, és kinyitott egy szekrényt, mindjárt a bejárat mellett. Én nemet intettem, a Vakond meg úgyis csak overallt viselt, kabátot nem. - Kérem... - A férfi kézmozdulattal jelezte, menjünk előre a lépcsőn. Nyomomban a Vakonddal el is indultam. Minden óvatossági rendszabályt fel kellett függesztenünk e miatt a tag miatt. - Jobbra! - hallottam a hangját a hátam mögül. Jókora szobába léptem, ezt úgy telizsúfolták, hogy kisebbnek tűnt, mint amekkora valójában volt. Középen, faragott, oroszlánmancsokban végződő lábakon széles íróasztal állt. A padlót királykék alapon piros-fehér mintázatú keleti szőnyeg borította. Az egyik falnál kandalló terpeszkedett, márványlapokkal kirakott tűzterében nyírfahasábok pattogtak. Az ablakokat súlyosnak látszó, a szőnyeg alapszínével egyező bársonyfüggönyök takarták. Múltbéli volt itt minden, kivéve az asztalhoz csatlakozó állványon vibráló monitort. - Foglaljanak helyet, ahol tetszik. - A férfi egyik kezével körbemutatott, aztán letelepedett a nagy asztal mögött. Én egy bőrhuzatú szék mellett döntöttem, mert emellett bronzfoglalatú üveg hamutartót láttam. A Vakond lecövekelt az ajtó mellett, körülpillantott, aztán leült a földre, elzárta az utat. Letette a táskáját is. Előbb a házigazdára, aztán rám sandított, mintha emlékeztetni akarna a megállapodásra. Végül papírokat kotort elő, valamiféle számításokba mélyedt: elfoglalta magát. - Nos hát - szólt a férfi, két karját összefonva, az asztalára támaszkodva -, megkínálhatom esetleg valami frissítővel? Kávét? Egy pohár kitűnő sherryt? - Nem - ráztam a fejemet. A Vakond föl se nézett. - Netán egy sört? - Nem- szögeztem le. Megállapodtunk, hogy nem fenyegetem, de azért úgy se akartam tenni, mintha haverok volnánk. A pasas az asztalon álló ólomkristály üvegért nyúlt, melynek nyakán ezüst falevelet utánzó micsoda fityegett ezüstláncon. Borospoharába jó adag sötét folyadékot töltött, a kandalló fénye felé tartotta, aztán aprót kortyolt. Ha kicsit nyugodtabb, ott helyben el is alszik. Az erőtlen fényben nem láthattam túl jól az arcát. Csak annyit láttam, hogy nagyon sovány, feje búbja kopaszodik, míg kétoldalt dús, sötét barkót visel. Sűrű szemöldöke elállt, árnyékba vonta tekintetét. Arca lefelé keskenyedett, álla kifejezetten kicsi volt és hegyes, ajka vékony, ujjai hosszúak; körmein színtelen lakk csillogott. - Nos hát... - kezdte újra, másodszor is kortyolva. - Miben lehetek szolgálatára, Mr.... - Egy képet keresek - mondtam, ügyet sem vetve rá, hogy voltaképp a nevemet tudakolta. - Egy kisfiú fényképét. - És gondolja, hogy nálam megtalálja? - érdeklődött sűrű szemöldökét összevonva. Vállat vontam. Bár lenne olyan szerencsém! - Nem egészen. De remélem, egy-két tippet azért kapok, hol keressem. - Értem már. Milyen képről van szó? - Egy fiú fényképéről. A srác pufók, szőke, hat év körüli. A tag csak ült az asztala mögött, várt türelmesen. Még nem mondtam neki eleget. - Pornográf kép - közöltem. - Hm... - mormolta. - Nem látok ebben semmi rendkívülit. A kisfiúk, ha szerelmesek, sok mindenre kaphatók. Valami fellángolt a mellemben. Éreztem, a Vakond rám mered, legyűrtem hát az indulatot, szippantottam a cigarettámból. - Kinél lehet ilyen fénykép? - Ó, szinte AKÁRKINÉL. Attól függ, milyen célból készült. - Hogy milyen célból? Emberem összefonta ujjait; brit akcentusa miatt úgy rémlett, valami tanár beszél. - Ha a képet a fiú mentora készítette, aligha kerül kereskedelmi forgalomba, érti? - A mentora? - A mentor, tisztelt uram, olyan személy, aki tanít, kalauzol az életben, segít bizonyos problémák megoldásában, miegymás. Csak bámultam rá, próbáltam egy egészen kis rákos daganatot szuggerálni a mellébe, kezeim azonban mozdulatlanok maradtak. Kérdőn vontam fel szemöldökömet. - Azok a férfiak, akik a kisfiúkat szeretik, különleges emberek - mondta kenetteljes hangon a pasas. - Akárcsak az őket viszontszerető kisfiúk. Kapcsolatuk nem kevésbé különleges, és nemigen talál megértésre társadalmunkban. - Folytassa - szóltam közömbösen. - Ha egy kisfiú szexuálisan felnőtt férfiakhoz vonzódik, nem kis terhet kell a nyakába vennie. A világ nem érti meg, számos ajtó örökre bezárulhat előtte. A mentor feladata, hogy az aprócska emberpalántából virágot neveljen. Hogy segítse a fiút, míg az, férfivá érik. - Úgy segít neki, hogy szeretkezés közben lefényképezi? - Ne ítéljen elhamarkodottan, barátom! Amint már említettem volt, az igazi mentor nem eladásra készíti ezeket a képeket. Csupán arra törekszik, hogy megörökítsen egy- egy ritka és gyönyörteli pillanatot. A gyerekek felnőnek- mondta, és hangjából kiérződött az elkerülhetetlen miatti keserűség -, ifjúságuk odavész. Képet készít gyermekéről a szerető szülő is, hogy évek múltán legyen mit nézegetnie, nemdebár? Nem feleltem. Fogalmam sincs, mit csinálnak a szerető szülők. Az enyémek egy csomó fotót csináltak rólam. Betörőképek lettek egytől egyig. -Az ember kiragad egy pillanatot az időből- folytatta a tag. - így vele marad a szép idők emléke, ha a kedves maga eltűnik is. -Azt akarja mondani, hogy az emberek... a magafajták megtartják az ilyen képeket? Nem adják el őket? - A "magamfajták"... - mosolygott a férfi. -Tud egyáltalán bármit is a "magamfajtákról"? - Nem- válaszoltam. Az alku értelmében nem bánthattam, de arra a kutya se kötelezett, hogy igazat mondjak neki. - Pedofil vagyok - közölte a pasas. Hangjából kiérződött a büszkeség: akár egy hajdani bevándorló, aki végre polgárjogot nyert. - Szexuálisan csak gyerekekhez, kisfiúkhoz vonzódom. Figyeltem, vártam a folytatást. - Nem vagyok "cukrosbácsi", nem vagyok perverz sem. Amit teszek, a dolgok jelenlegi állása szerint ellenkezik a maguk törvényeivel. Fiúcskáimhoz azonban tiszta és tartalmas kapcsolat fűz, szeretem őket, és ők viszontszeretnek. Mi kivetnivaló van ebben? Nem volt mit felelnem, újabb cigarettára gyújtottam hát. - Biztos vagyok benne, hogy maga leegyszerűsíti a dolgot - mondta a férfi, keskeny ajkát lebiggyesztve. - A kisfiúkat szeretem, vagyis homoszexuális vagyok. Annak tart, ugye? - Nem, nem tartom annak- biztosítottam, és így is volt, hisz ahomoszexuálisok felnőtt férfiak, akik más felnőtt férfiakkal szeretkeznek: akadnak köztük rendes fickók és szemétládák, akárcsak közöttünk. Ez a görény azonban nem közülük való. Kutató pillantást vetett rám, próbált rájönni, komolyan beszéltem-e. - Azt képzeli, egyedül vagyok? Hadd árulom el: a város legrangosabb polgárai közt számos elvbarátom akad. Ha nem így lenne, ha nem volna tudomásom a nagy hatalmú emberek életét formáló nagy Szenvedélyekről, aligha élvezném a maga barátainak védelmét - biccentett a Vakond felé, aki kifejezéstelen arccal bámult vissza rá. - A kisfiúk, akiket szeretek... és akik viszontszeretnek... a maga számára alighanem felfoghatatlan gyönyörűséget okoznak nekem. Fiatalemberré, utóbb férfivá érnek, mégpedig az én szárnyaim alatt, ha szabad így kifejeznem. Szellemileg, érzelmileg egyaránt felkészítem őket a nagybetűs életre. Sorsformáló erő vagyok a számukra, érti, ugye? - Igen - feleltem, és megint nem hazudtam. - És készítek persze... sokszor készítettem már fényképeket fiúcskáimról. A későbbiekben mindketten örömünket lelhetjük szerelmünk eme kis ikonjait szemlélve. A fiúcskák oly rövid ideig maradnak fiúcskák! - mondta a görény szomorúan. - Nem adja el ezeket a képeket? - Természetesen nem. Nem szorulok rá a pénzre, de nem is ez a lényeg. Ha megtenném, mérhetetlenül lealacsonyítanám szerelmünket. Meggyaláznám ezeket a kapcsolatokat, márpedig ilyesmit nem tennék soha! - Ezek szerint soha senki nem láthatja a képeit? - firtattam. - Ismeretségi körömön kívül senki - mondta a férfi. - Alkalmanként persze megeshet, hogy fiúcskáimról készült képeimet hasonló ízlésűekkel más képekre cserélem, de pénzt sose kérek értük. - Vagyis csereberélik a képeket? Ahogy a baseball- kártyákat szokás? A férfi szeme elfátyolosodott. - Tapintatlanul fogalmaz, uram. Jól tudom, nem akar megsérteni, de... Bólintottam. Nem akartam, hogy abbahagyja. A Vakond papírjaiba temetkezett, de éreztem, ha szólna, azt mondaná: Vigyázz!" - Fiúcskáim örömüket lelik benne, hogy élvezetet okoznak nekem. És nekem is örömet okoz, hogy szerelmünk bizonyítékait megoszthatom a hozzám hasonlókkal. - A görény újabbat kortyolt italából. - A cserékre persze az önzés is sarkall. Boldoggá tesz a siker. De biztosan megérti, az embernek mindenkor tanácsos igen diszkréten eljárnia. Értettem, hogyne értettem volna! Megint bólintottam. - Akadnak azután olyanok, akik forgalmazásra készítenek effajta fényképeket. Nem olyan emberek ezek, akik kedvteléseikben, ha úgy tetszik, életstílusukban hozzánk hasonlóak. A magunkfajták, a fiúcskák igaz szerelmesei sose vásárolnának ilyen képekből. Személytelen, ízléstelen valamennyi. Az ember semmit se tud az ilyen fotókon szereplő fiúkról. Nem tudja a nevüket, a korukat, nem ismeri apró-cseprő rigolyáikat. Az eladásra készülő képek... igen, olyan semmilyenek. A nemiség egyik aspektusa csupán a szerelemnek, egy tégla az alapozásban. Érti, ugye? - Értem - hagytam rá. A Sátán, ahogy a Profi mondogatja, csakugyan képes a Szentírást citálni. - Megsemmisítené a képeit, ha házkutatás fenyegetné? - Az igazi pedofil sosem tesz ilyet, barátom. Biztosíthatom, nem hajítanám tűzbe emlékeimet akkor sem, ha a rendőrség bezörgetne az ajtómon. - De hát a képek bizonyítékok... - Úgy van: a szerelem bizonyítékai. - Voltak, akiket elítéltek miattuk - mondtam. A férfi ajkán mosoly derengett fel. - A börtön olyasvalami, amivel folyvást számolnunk kell; akik a mi hitünket vallják, réges-rég beletörődtek már ebbe. De abból, hogy valami törvényellenes, még nem következik, hogy morálisan is elítélendő. - Megéri, hogy börtönbe kerüljön miatta az ember? - Bármit megér - felelte a tag. - És ezek az emberek... akik a fiúkról készült képekkel csereberélnek... Tudja, hogy lépjen kapcsolatba velük? - Van egy hálózatunk - mondta a férfi. - Persze nem túl szerteágazó. Látja ott azt a számítógépet? - intett fejével a képernyő felé. Bólintottam. - És mellette azt a szerkezetet, a telefonkészülékkel? Modemnek hívják. Elég bonyolult... A lényeg az, hogy van egy afféle elektronikus hírbörzénk. Az ember meghívja a hálózatot, beüti a kódszámot, és még beszélhet is a többiekkel anélkül, hogy a nevét közölné. Értetlenül pillantottam rá. - Mint említettem, a dolog elég bonyolult - magyarázta a tag önelégülten. Szinte látni véltem a Vakond fintorát. - Meg tudná mutatni? - kérdeztem. - Hogyne-sóhajtott a férfi. Felkelt az asztal mellől, poharát is magával cipelve áthurcolkodott a számítógéphez. Felemelte a telefonkagylót, és egy műanyag foglalatba tette. Leütött pár billentyűt a klaviatúrán, aztán türelmetlenül várakozott, a konzolon dobolt hosszú ujjaival. Mihelyt a képernyő megüresedett, sebesen betáplált még valamit - a személyi kódjele lehetett. A monitoron válaszképpen, fehér alapon fekete betűkkel az ÜDVÖZLET A MIKULÁSTÓL felirat jelent meg. - Mikulás közénk tartozik - magyarázta a házigazda. VAN- E ÚJ AJÁNDÉKOD A SZÁMUNKRA? - gépelte be, aztán lenyomott valamit, mire az üzenet eltűnt. Egy percen belül megérkezett a Mikulás válasza: HÉT ZSÁKKAL. - Az új barátja hétéves - közölte a pasas. - Tud követni? - Egén - mondtam. Zsákok. Mikulás. A pedofil az ernyőre bámult. ITT A PÁRTFOGÓ. MIT GONDOLSZ, LEHET MÁR SZÓ AJÁNDÉKCSERÉRŐL? PERSZE, HISZ SZERELEMBŐL TESSZÜK - jött a válasz. A tag rám pillantott, én bólintottam. Világos. KÉSŐBB FOLYTATJUK - táplálta a gépbe, aztán lenyomott egy billentyűt, és a képernyő ismét kitisztult. Emberem felállt, visszament a helyére az asztal mögé. - Kíván még valamit? - kérdezte. - Ha a fiúról a fényképet... azt, ami nekem kell... nem pedofil készítette... hanem eladásra szánták... Előkeríthetem? - Soha az életben - mondta a férfi. - A forgalmazásra szánt képet BÁRKINEK eladhatják. És százával készítenek másolatokat belőlük. Az eredetit csak akkor van némi esélye előkeríteni, ha az magángyűjteménybe került. - Tegyük fel, hogy engem nem érdekel, eredeti-e a kép vagy sem. Ha megmutatom magának a fiú fényképét, megtenné-e, hogy utánaérdeklődik, hátha a nyomára jut? - Nem - mondta a tag. - Nem válhatok méltatlanná barátaim bizalmára. - Bátorítást remélve sandított a Vakondra, aki egykedvűen bámult vissza rá. - Kereskedelmi körökkel semmiféle kapcsolata nincs? - Hogy képzeli? Ez a görény tehát nem segíthet. - Értem - mondtam, és felálltam, hogy menjek. A tag végigmért. - Kitalálnak egyedül is, azt hiszem. A Vakond feltápászkodott, az ajtóban állva várta, hogy jöjjek, hogy én lépjek ki előbb. - Csak egyvalamit még - szólt utánam a férfi. - őszintén remélem, okult az itt hallottakból. Remélem, eztán toleránsabb lesz velünk, jobban tiszteli majd szerelmünket. Remélem, egyben- másban VALÓBAN egyetértünk. Nem moccantam, próbáltam megakadályozni, hogy két kezem ökölbe ne szoruljon. - Hívő vagyok- mondta a férfi -, és meghalni is kész lennék meggyőződésemért. - Legalább ebben hasonlítunk - mormoltam, azzal sarkon fordultam, és a Vakond után indultam a lépcsőn. Megálltam egy útmenti nyilvános telefonnál, hogy felhívjam Stregát és szóljak neki, hogy holnapután szükségem lesz a fiúra. A szám foglalt volt. Cigarettára gyújtottam, szippantottam párat, aztán újra próbálkoztam. Most kicsöngött, elsőre föl is vette. - Igen? - lehelte a kagylóba. A hangja éppolyan sima volt, mint a teste. - Én vagyok - mondtam. - Csütörtök délután, ahogy megállapodtunk, jó? Hozd a srácodat a manhattani bírósággal szembeni parkolóba, oda, ahol először találkoztunk. - Mikor? - Négyre. Ha túl sokan vannak, majd odaállok a Családjogi elé. Az a sötétszürke épület az, a Lafayette-en. Tudod, melyik? - Megtalálom. - Magyarázd el a srácnak, hogy tőlem nem kell félnie. - Rendben - felelte gépiesen. - Akkor viszlát- mondtam én, és nekikészültem, hogy letegyem. - Na és ma este? - kérdezte Strega. - Korai. Idő kell, hogy elrendezzem a dolgokat. -VELEM mi legyen! - Mi legyen veled? - Egyedül leszek ma este, egészen egyedül. Nem akarsz átjönni, hogy beszélgessünk? - Nem mehetek, sok a dolgom. - De talán mégis JÖNNI szeretnél- suttogta Strega, megnyomva az utolsó előtti szót. Szinte láttam, hogyan izzik festett ajka abban a sötét szobában. - Majd legközelebb - mondtam. - Az ember sose tudhatja, lesz-e legközelebb - felelte ő, és lecsapta a kagylót. Hazafelé menet végig azon töprengtem, hová teszi ilyenkor a drágalátos gyerekét. Másnap üzleti ügyeimet tettem rendbe. Az American Express különféle neveken nyitott hitelszámláim felmondását helyezte kilátásba, amennyiben nem eszközlök azonnali befizetéseket. Ilyen helyzetben csak egyvalamit tehet az ember. Fogtam magam, és új folyamodványokat gépeltem, ellenőriztem a listámat, hogy már használt név ne forduljon elő. Elhelyeztem azután pár hirdetést. Új vállalkozásom a Haditengerészetnél legutóbb rendszeresített kommandóstőrt kínálta, mindössze huszonötért, utánvéttel. Hitelkártyát, csekket nem áll módunkban elfogadni - oly sok manapság a tisztességtelen ember! Nyilvántartómból kikerestem pár embert, akik egyéves koruk betöltése előtt haláloztak el. Néhányuk nevében társadalombiztosítási sorszámért, mások helyett vezetői engedélyért folyamodtam. Ha a papírok megjönnek, komolyabb manőverekbe is belefoghatok, kiválthatom az útleveleket, rokkantsági nyugdíjat, munkanélküli- segélyt vehetek fel. Ha az embert nem ragadja magával a kapzsiság, megy ez egy életen át. Legvégül a lakbérlistát ellenőriztem. Jó pár lakást tartok fenn városszerte. Ha valahol meghal egy bérlő, a gondnok felhív, némi pénz gazdát cserél, s az új bérlő máris én vagyok. Aztán szépen kiadom a lakást olyan juppiknak, akik, abban a hiszemben, hogy még így is jól járnak, készséggel leperkálják a bérleti díj többszörösét. A telefonjaimat Michelle intézi. Minden hónapban risztelünk a gondnokkal, és mindenki elégedett. A tulaj persze előbb-utóbb kiszagolja a dolgot, és lépéseket tesz, hogy megszabaduljon a bitorlóktól. Ilyenkor nincs több dolgom a juppikkal. Nem fizetnek többet, de a foglalót se kapják vissza. Levittem Pansyt a Hudson- partra, póráz nélkül dolgoztattam, hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból, utána magammal cipeltem a Papa biliárdtermébe, ahol rosszallóan bámult, míg a hátsó asztalnál, a PÉNZBEN JÁTSZANI TILOS tábla alatt elvertem ötven dollárt. Szó ami szó, az ember idekint sokkal könnyebben üti el az időt. Másnap délután négykor leparkoltam a Lincolnnal a bírósággal szemben. Immaculata mellettem ült, Max a hátsó ülésen hevert, tarkója mögött összefont ujjakkal meredt a semmibe. - Elmondjam még egyszer? - kérdeztem Mactől. - Nem kell, Burke, mindent tudok. De ahogy mondtam, a kitárulkozáshoz idő kell. Nem garantálhatom, hogy a gyerek rögtön az első alkalommal elmond mindent. - Mennyi idő kell majd hozzá? - Az csak a gyerektől függ... Meg talán attól, milyen mély a megrázkódtatás. Vannak gyerekek, akik sose mondják el a teljes igazságot. - Kényszeríteni nem lehet őket? Mac szeme összeszűkült. - Lehet persze, ilyet azonban nem csinálok. Mi más módszerekkel dolgozunk. Ez az első beszélgetés nem csupán a szexuális abúzus körülményeinek tisztázására szolgál: része egy folyamatnak. A végcél az, hogy kikezeljük a gyereket. - Egén, ez világos - mormoltam cigarettára gyújtva. - Ebben állapodtunk meg - mondta Mac halkan, hosszú körmével a műszerfalon dobolva. Nem volt hajlandó tovább huzakodni. - Tudja Max, mi lesz a dolga? - kérdeztem. Erre elmosolyodott. - Tudja. A bíróság parkolójában Porschék és Chevyk sorakoztak. A nagy limók két helyet is elfoglaltak, akárcsak a cigány lakókocsik. Egy spanyol pasas lejtett oda nyitott ablakomhoz. Szívsz? - kérdezte, de elnézett mellettem. Hogy nem válaszoltam, odébbállt, hogy másnál kereskedjen. Ha az embernek van dohánya, itt, a bíróság környékén bármihez hozzájuthat. Kiszálltunk Immaculatával, és átmentünk a Családjogi elé. A forgóajtón át emberek jöttek- mentek. Egy fáradt szemű, kövér Puerto Ricó-i asszony bőrdzsekis, fekete barettos, tizenkét éves körüli srácot ráncigált. - Hallottad, ugye, mit mondott a bíró úr! - okította. - Baszok a bíró úrra - felelte a fiú, és köpés mosollyal hárította el az erőtlen anyai pofont. Egy telefonszerelő-kezeslábastviselő pasas az ügyvédjét nyaggatta, "még egy nyavalyás elnapolás"-t emlegetett. Az ügyvéd a vállát vonogatta. Aztán előviharzott egy másik pasas, pár lépés távolságból egy nő követte, meg- megérintette a karját. A pasas a földre bámult, ökölbe szorított jobbjával csapkodta bal tenyerét. Strega kis BMW-jét vártam, úgyhogy fel se figyeltem a parkolóban cirkáló, krémszínű Mercedesre, míg meg nem hallottam az ajtócsapódást. Az utca túloldalán, fején fekete sállal, fekete, hosszú kabátban ott állt Strega. Tizenhat évesnek látszott. Két kisgyerek, egy fiú meg egy lány kezét szorongatta. Lehajolt, mondott valamit a kislánynak, aki, ahogy felénk indultak, vidáman integetett nekem. Nem volt túl hideg, Strega area mégis kipirult, ragyogott. - Hello! - mondta eddig sosem hallott hangon, kesztyűs kezét nyújtva. Elfogadtam - jól meg is szorongatott. - Ő Scotty - mondta azután, és közelebb húzta magához a telt arcú, szőke kisfiút. Elmosolyodott. - Ő, pedig az én Miám. - A kislány ugyanolyan fekete kabátot és sálat viselt, mint ő. Vidám arcocskáját lángvörös haj koronázta. - Hogy hívnak? - kérdezte tőlem. - Burke. - Mókás név - mondta még mindig mosolyogva. - A Mia is - vágtam rá nyomban. -A Mia KÜLÖNLEGES név - mondta a kislány büszkén. - Szép név - szólt Immaculata előrelépve. - Ez Immaculata, egy barátom - közöltem valamennyiükkel. Immaculata kecsesen leguggolt, szeme így egy magasságba került a gyerekekével. - Szia, Scotty, szia Mia - mondta a kezét nyújtva. Mia azonnal elfogadta, és úgy csevegett tovább, mintha régi ismerősök volnának. Scotty húzódozott. - Minden rendben - szólt rá Strega, mire a fiú lassan Immaculatához ment. - Jó szagod van - közölte. Strega tekintete rám villant. - A barátnőd? - Immaculata foglalkozik majd Scottyval, ahogy megbeszéltük- feleltem, és hangszínem semmi egyebet nem árult el. Strega rezzenetlenül bámult nagy szemével. - Bízom benned - mondta. Álltam a tekintetét. Száz kilométerrel lehettünk Immaculata meg a gyerekek feje fölött. - Hogy állsz idővel? - Mondd, hol találkozzunk. - Ugyanitt fél nyolc és nyolc között. - Nekem megfelel. Cigarettára gyújtottam. Strega megsimogatta Scotty fejét, megmondta neki, hogy Immaculatával meg velem kell jönnie. Később aztán érte jön Miával, és McDonaldhoz mennek fagylaltozni. - Oké, Zia Peppina - mondta a srác, és megfogta Immaculata kezét. Még mindig bizonytalannak tűnt, de már tudtam, nem lesz baj. - Mondd a neved még egyszer - kérte Mia Immaculatát. - Im-mac-u-lata - mondta a lány. - De a barátaim csak Macnek hívnak. - Ez könnyebb - vélte Mia. - Barátnak lenni mindig könnyebb - mondta Mac nagy komolyan. - Tudom - vágta rá a kislány. Ideje volt indulnunk. - Örülök, hogy megismerhettem - mondta Strega Immaculatának. - Én is örülök - mosolygott Mac enyhén meghajolva. A kislánya igazán szép és aranyos. Strega szeme felcsillant. Mielőtt észbe kapott, meghajolt ő is: ilyen hatással van Mac az emberekre. - Nyomás, Scotty - mondta most a fiúnak, azzal kézen fogva a Lincoln felé indultak. - Te a Mami barátja vagy? - kérdezte tőlem Mia. - Ő mit mondott? - kérdeztem vissza. - Hogy a barátja vagy. - Szokott-e a Mami hazudni neked? - Ó, dehogy! - A kislány ellátotta a száját. - Akkor hát tudod - mondtam. Kezet nyújtottam Stregának, aki rám mosolygott, és mindent elkövetett, hogy összepréselje az ujjaimat. - Viszlát - mondta, azzal sarkon fordult, és elvonszolta Miát. Cigarettára gyújtottam, úgy bámultam a Mercedes felé tartó két fekete kabátos kislányt, aztán mentem éri is a dolgom után. Mire beszálltam a Lincolnba, Scotty már állt az első ülésen, a hátul ülő Maxet bámulta. - Csináld még egyszer! - kiáltotta dundi kezét összecsapva. - Mit csináljon még egyszer? - kérdeztem, ahogy a volán mögé zökkentem. - Max egy VÉDELMEZŐ - szögezte le Scotty. - Azért van itt, hogy vigyázzon rám! - Így igaz - hagytam rá. Immaculata helyeslően bólintott. - Max a világ legerősebb embere! - rikkantotta Scotty. Csináld még egyszer, KÉRLEK! - fordult ismét Maxhez. Fogalmam sincs, milyen apa lesz Max, de hogy a gyerekzsivaly nem fogja zavarni, az, hétszentség. Scotty egyik kezében régi lópatkót tartott. Max előrenyúlt, átvette tőle. Megfogta a két szárát, mély lélegzetet vett az orrán át, és rúddá egyenesítettea patkót, aztán visszaadta a fiúnak. - Láttad? - lelkendezett Scotty. - Lenyűgöző - mondtam. - Max az autót is föl tudná emelni, ha akarná, ugye, Max? Max ökölbe szorította kezét, hogy bicepsze megteljen vérrel. Izmai megfeszültek bőre alatt. Összefonta karját melle előtt, mintha gyereket dajkálna. Mosolygott, aztán testépítő pózba vágta magát, fennhéjázón grimaszolt, majd a fejét rázta: "Nem!" - Mit mond? - kérdezte Scotty Immaculatát. - Azt mondja, hogy az ember ereje nem arra való, hogy fitogtassa, hanem arra, hogy másokat megvédelmezzen. - Ó! - A fiú eltöprengett. - Akkor minek hajlítgatta azt a patkót? - Bármit műveltek vele azok a görények, az esze továbbra is a helyén volt. - Azt mondtam. Max lesz a védelmeződ, emlékszel? - magyarázta Immaculata, és a fiú komolyan bólintott. - Meg akartunk győzni arról, hogy Max jó védelmező. Mi ketten barátok vagyunk, de másokban, nem muszáj megbíznod, míg be nem bizonyítják, hogy méltóak rá, helyes? - Helyes - felelte lehangoltan a fiú. - Tudom... - Immaculata megveregette a vállát. - Most már biztonságban vagy. És mire végzünk, sokkal jobban leszel, oké? A srác kétkedve bólintott. Max a vállára tette forradásos, nagy kezét, és ott is felejtette, Scotty pedig mosolygott, ahogy a városon át a Broadway felé hajtottunk. Alig várta, hogy jobban legyen. A BEK már a Village-hez tartozott, nem volt messze az ottani bíróságtól. Pár házzal lejjebb találtam parkolóhelyet. Együtt szálltunk ki valamennyien. Immaculata előrement, de nem engedte el Scotty kezét. A dupla üvegajtó mögött egy asztalnál magas, fekete pasas üldögélt. Mikor kiszúrta, hogy Max meg én Immaculata nyomában vagyunk, felállt. - Velem vannak - szólt oda neki Mac mosolyogva, mire a pasas, visszaült. Hosszú lépcsősoron caplattunk fel, egy terembe értünk, ami azelőtt talán szerelőcsarnok lehetett: hosszában megvolt vagy ötven méter. Egyik sarkában tornaszőnyegek; egy pár kisgyerek dolgozott rajtuk - karatemozdulatokat gyakoroltak, teli tüdőből ordibáltak hozzá. A terem túlsó végében náluk is kisebbek játszottak egy homokozóban. Néhányan az ujjaikkal festegettek, egy kissrác kötögetett. Rengetegen voltak, nyüzsögtek mind egy szálig. Tisztára mint egy vidám aluljáró. Az egyik csoportból fiatal nő vált ki, felénk indult. Százhatvan magas lehetett, rövidre nyírt sötét haja meg-megcsillant. Olasz volt, akár Strega. A másik véglet. - A főnökasszony - súgta Immaculata. - Lily. - Szia, Mac - mondta a nő. - Te pedig csak Scotty lehetsz! - fordult a sráchoz, és hozzáguggolt, ahogy Immaculata tette a bíróság parkolójában. -Az én nevem Lily-folytatta, mindkét kezét előrenyújtva. Scotty parolázott vele. Tekintete a többi gyerekre vándorolt. - Kicsit később játszhatsz majd a többiekkel - ígérte Lily, mintha olvasott volna a gondolataiban. - De előbb a különleges játékszobába megyünk. Már lefoglaltuk neked! - Úgy tett, mintha ez, nagy dolog lenne, és hatott is Scottyra, aki megsejtette saját fontosságát. Lily megfogta az egyik kezét, Immaculata a másikat. Útban a hátsó szoba felé fel-felemelték, hintáztatták a levegőben. A srác kacagott, kezdte pompásan érezni magát. Gyerekholmikkal zsúfolt kis helyiségbe léptünk. Akadtak itt plüssállatok, akadt egy háromszárnyú paraván bábokkal, voltak kifestőkönyvek, babák. Gyerekméretű volt minden bútordarab is. - Itt nyugodtan beszélgethetsz majd Immaculatával - magyarázta Scottynak Lily. - A rossz dolgokról? - kérdezte a fiú. - Csak ha te is akarod, Scotty. Semmi olyasmit nem csinálunk, amihez nincs kedved, oké? A srác megnyugodva bólintott. - Menj be Immaculatával. Mi itt megvárunk, rendben? - Jöjjön Max is! - kérte a fiú, és ráncigálni kezdte maga után a mongolt. Max megragadta az övénél, feldobta a levegőbe. Scotty elragadtatva felkiáltott - egy pillanatra sem kételkedett abban, hogy "védelmezője" el is kapja. Max csakugyan elkapta és becipelte. Immaculata meghajolt előttem és Lily előtt, aztán követte őket, és becsukta az ajtót. Volt egy hosszú ablak az egyik falon, azon keresztül figyeltük őket. Scotty Max ölében ült, Immaculata beszélt hozzá. - Egyoldalú üveg? - kérdeztem Lilyt. - Az - felelte. - Rendszeresen járnak hozzánk pszichológusjelöltek, továbbképzésre. - Videón is rögzítik a beszélgetéseket? - Nem tudnánk elrejteni a kamerát odabent. És sok gyerekünk fél a videótól, érti, ugye? - Persze- bólintottam. Azok a gyerekek, akiknek pornófilmekben kellett szerepelniük, kiborulnának, ha meglátnák a kamerát. A srác odabent rajzolt valamit, a készülő képet pár másodpercenként odamutatta Maxnek és Immaculatának. - Burke a nevem - fordultam Lilyhez. - Tudom, hogy kicsoda - mondta kissé fanyalogva. - Valami kifogása van ellenem? Ezen eltöprengett. Egyenesen a szemembe nézett. - Nem, kifogásom, az nincsen. Pár idősebb lányunk elmondta, hogy maga segített nekik eltűnni az utcákról, és McGowan is rendesnek tartja... - Hát akkor? - Mr. Burke, mi itt a BEK-ben nem kozmetikázgatjuk a gyerekek beszámolóit. Álltam és néztem a Maxnek mutogató Scottyt. Max összefonta karját a mellén, összeszűkült szemmel koncentrált. Vártam, hogy a nő kibökje, mi baja velem. - Ismer egy Babette nevű lányt? Bólintottam. Pár hónapja, mikor olyan rossz passzban voltam, McGowanhez került, aztán, úgy látszik, idejutott a BEK-be. A mostohaapjához, aki a felkutatásával megbízott, nem mehetett vissza, az egyszer biztos. - Babette valamelyik nap elmondta a csoportnak, hogyan sikerült megszabadulnia a stricijétől - folytatta Lily. - Elmondta, hogy maga lelőtte azt az embert. - Úgy láttam, fegyverért nyúl - magyaráztam sután. - Babette azt is mondta, hogy a maga pisztolya nem csinált zajt - fejezte be Lily. Nem volt hozzáfűznivalóm. Ha nem használok hangtompítót, McGowan helyett valami egyenruhás zsaru toppant volna be abba a hotelszobába. Stricit lelőni egyébként szerintem csak kisebb kihágásnak minősülhet, olyannak, mint az orvvadászat. - Nem kell aggódnia - biztosított Lily. - Egyikünk se tanúskodna maga ellen. - Nem aggódtam - közöltem. A Profi réges- rég meglátogatta a stricit a kórházban, és kiokosította. - De a BEK-ben nem tűrünk meg fegyvert! - Lily merőn nézett rám. - Ha akar, megmotozhat - tártam szét kabátom szárnyait vigyorogva. - Nem. Azt akarom, hogy a szavát adja. - A magáé. Visszafordultunk az ablak felé. Scotty csípőre tett kézzel kiabált Immaculatával. Hirtelen vállon csapta apró öklével. Max nem moccant. - Semmi baj - magyarázta Lily. - Valószínűleg újrajátsszák a történteket. Kérdőn néztem rá. - A gyerek ilyenkor újra átéli azt, ami történt... A legtöbben átesnek ezen, mielőtt beszélni kezdenének a dologról. Ámbár lehet, hogy a fiú kitálalt már. Némelyik gyerek valóságos dührohamot kap ilyenkor. Annyi bennük a harag... - De miért Immaculatát veri? - Eleinte megengedünk ilyesmit is. Aztán következnek az önvédelmi leckék. A gyereknek ki kell adnia magából mindent, előbb a titkokat, aztán a dühöt. - A "titok" az, ami történt, amit műveltek velük? - Nem. Azt "rossz" vagy "ijesztő" dolognak nevezik. Titok az, hogy a vétkes megparancsolta nekik, soha senkinek ne beszéljenek a történtekről. Rendszerint azzal fenyegetődznek, hogy ha a gyereknek eljár a szája, valami szörnyűség történik. - A gyerekkel? - Általában nem. A szüleivel, vagy a kutyájával, esetleg egy szeretett mesehősével a tv- ből. - És a gyerek beveszi ezt?-kérdeztem. Mikor én annyi idős voltam, mint Scotty, már semmit el nem hittem. - Hát persze. A vétkes a szemükben mindenható, bármire képes lehet. A titok megőrzésére sarkallja őket a bűntudat is... - Miért érez bűntudatot a gyerek amiatt, amit műveltek vele? - Mert bizonyos fokig élvezni szokták, ami történik; mert új érzések ébredeznek bennük közben. Néhányan még azt is elhiszik, hogy aki ilyesmit művel velük, szereti őket. A szülő azzal szokta fenyegetni a gyereket, hogy ha a titok kitudódik, neki börtönbe kell mennie, ami egyes- egyedül a gyerek hibája lesz. Érti már? - Naná. A gyerekre tolják a felelősséget. Odabent Scotty a kezébe temette arcát, sírt. Immaculata fölé hajolt, beszélt hozzá, a hátát veregette. - Ismeri a kerületi ügyészt, Ms Wolfe-ot? - kérdeztem Lilytől. - Persze hogy ismerem. Ő a legjobb. Rendszeresen dolgozom neki. - Nem szólna nála pár jó szót az érdekemben? - Nyomozói állásra pályázik talán? - Na nem. Csak beszélni szeretnék vele erről a mostani ügyről, hátha kapok valami segítséget. Nemigen ismerek senkit a kerítés felé eső oldalán. - Elmondom neki, amit tudok magáról, de többet nem teszek. - Hé! - méltatlankodtam. - Hisz azt a lányt is megmentettem, nem? - De, csakhogy a módszerei, legalábbis szerintem, némi kívánnivalót hagynak maguk után. - Hát én nem is tudom. ..- hümmögtem. - Miért nem kérdi meg erről Babette-et? Lily elmosolyodott. - Beszélek Ms Wolfe-fal - mondta, és kezet rázott velem. Scotty már nem sírt. Könnytől maszatos arcát Max felé fordította, sebesen rajzolni kezdett. Max átvette tőle a kész képet, ami nekem amolyan irkafirkának tűnt, aztán leemelte az egyik asztal kerek falapját, és az egyik sarokba támasztotta. Kezével megütögette, hogy meggyőződjön, elég szilárdan áll-e, majd megnyálazta a hüvelykujját, az asztallapra ragasztotta a rajzot. Meghajolt Scotty előtt, és kifelé fordított tenyérrel intett: "Álljatok hátrébb!" - Ezt eddig sose csinálták- jegyezte meg mellettem Lily. Max bal lábával kilépett, és ahogy a talpa földet ért, nyomban kiperdült. Jobb lába villámgyors kört írt le, és úgy zúzta szét az asztallapot, mintha üvegtábla lett volna. Maradványai közül kiemelte Scotty rajzát, a srác felé fordult. Kettétépte a lapot, és kétfelé hajította. A srác szélesen mosolygott. Nyílt az ajtó, elsőként Max jött ki. Összedörzsölte hüvelykés mutatóujját, aztán rám bökött. - Mennyivel tartozik az asztalért? - kérdeztem Lilytől. - A vendégem rá - mondta Lily, és mosolygott ő is. Immaculatával kézen fogva Scotty is előkerült. - Kimondtam a rosszat - közölte büszkén Lilyvel. - Ez remek! - örvendezett Lily. - Most menj, és játssz a kinti gyerekekkel, mi addig beszélgetünk. - Jöhet Max? - érdeklődött Scotty. Senki sem szólt. - Na gyere. Max! - nógatta a srác a mongolt. Immaculata csaknem észrevétlenül bólintott. Max és Scotty együtt indultak a nagyterembe-játszani. Lily folyosóvégi irodájába kalauzolt minket. Olyan volt ez is, mint egy gyerekszoba, csak az asztali számítógép-monitor nem illett bele. Szemügyre vettem a billentyűzetet. Zárszerkezet nem volt rajta. - Hogy tudja megakadályozni, hogy bekukkantsanak a feljegyzéseibe? - kérdeztem. Lily nevetve lenyomott pár billentyűt. - Mit szólna egy gyors játékhoz, mielőtt a lényegre térünk? - A képernyő labirintusában szörnyetegek kergetődztek. - Csak erre használja? - Naná - mondta Lily, és úgy sandított Immaculatára, mint aki azt gyanítja, hülye vagyok. Cigarettára gyújtottam, és valami hamutál után néztem. - Használja ezt... - Lily egy üres vizespoharat nyújtott nekem. Immaculata az asztal mögé telepedett, Lily az asztal egyik sarkára. Én a falnak támaszkodtam, úgy figyeltem. - Scotty iskola után mindig napközibe megy. Egy óra tájt ér oda, és az anyja jár érte, munka után, úgy hat körül. Egyszer egy nő jelent meg a napköziben. Scotty szerint "idős hölgy" volt, de hát neki "idős hölgy" minden nő, akit öregebbnek hisz az anyjánál. Egy furgonnal és egy kövér, szakállas sofőrrel jött. Azt mondta a gyerekeknek, hogy aki szeretne bohócot látni, azt magával viszi. Scotty néhány társával együtt jelentkezett. Azt mondta, "nagyon hosszú" időbe telt, míg odaértek. Nagy ház volt, magas kerítéssel. Tényleg várta őket egy bohóc: nagydarab, kövér ember, hasonlított a sofőrre. Ki volt pingálva az arca, megajándékozott minden gyereket. Aztán ő meg a nő különválasztották Scottyt. Levitték a pincébe, mutattak neki egy kiskutyát. Azt mondták, megkaphatja, ha "jó kiscserkész" lesz. A jó kiscserkésznek le kellett vennie a nadrágját. A pólóját rajta hagyták. Fekete-piros csíkos póló volt. Megvan otthon a szekrényben. Jó előre megbeszéltem Mackel, hogy felteszi ezt a kérdést. Most legalább tudtam. - A bohóc is levette a nadrágját - folytatta a lány. A pénisze óriási volt, a fiú megijedt tőle. Megkérdezték, kér-e fagylaltot. Fagylaltot kentek a bohóc péniszére, és ráparancsoltak, nyalja le. Sírni kezdett. A nő megfenyegette, hogy ha nem engedelmeskedik, bántani fogják a kiskutyát. Még így sem állt kötélnek, mire a bohóc a szeme láttára fojtotta meg a kutyust. Nem akarta nézni, de kényszerítették. Azóta is gyakran álmodik azzal a kiskutyával. Állandóan fél. A cigaretta a körmömre égett. Ledobtam és rátapostam. Immaculata arca egykedvű maradt, akár a kötelességét teljesítő katonáé. - A férfi Scotty szájába adta a péniszét, és ráparancsolt, hogy szopja erősen. A nő polaroiddal, vakuval lefényképezte őket. A pénisz fehér micsodát lövellt. Scotty sírt. A nő azt mondta neki, hogy ha bárkinek árulkodik, az anyja megbetegszik majd, és meghal. Visszavitték a földszintre, és a többiekkel együtt a furgonba ültették. A többiek végig remekül szórakoztak. - Honnét tudja a srác, hogy a fényképezőgép polaroid volt? - firtattam. - Nem ismerte fel, csak annyit mondott, az a típus, amelyikből elöl kijön a kép. - Látta is a fotót? - Azt hiszem. Abban legalábbis biztos, hogy létezik. - Immaculata nagy levegőt vett. - Nem beszélt a dologról senkinek, félt a bajtól. Az anyja egy alkalommal orvoshoz vitte, ott elmondta, hogy rosszakat álmodik, de többet nem mondott, mert megijedt az orvostól, aki szakállas volt, mint a kövér bohóc. Később egyet- mást elmondott a vörös hajú nőnek, aki elhozta a parkolóba; annak, akit Ziának hív. Elmondta, hogy a furgonos nőt egy nagydarab, erős ember is elkísérte a napközibe, hogy bőrtáska volt nála, hogy pénzt szedett ki belőle, és azt a napközivezetőnek adta. A férfi kezén valami furcsa jelet látott. Ez minden - fejezte be Immaculata. - Segítenünk kell, hogy megszabadulhasson a rossz álmoktól - mondta Lily. Immaculata bólintott. - Tudom. - A srác még mindig fél attól, hogy az anyját valami baj éri? - kérdeztem. - Már nem - felelte halvány mosollyal Immaculata. - Max megígérte neki, hogy majd vigyáz rá. - Mi volt az a dolog az asztallal, Mac? - tudakolta Lily. - Scotty lerajzolta nekünk a kövér bohócot. Max megígérte, hogy előkeríti, és minden csontját pozdorjává töri. Megmutatta Scottynak, hogyan csinálja. Újabb cigarettára gyújtottam. -Van valami fogalma arról, hol az a nagy ház? Ha elindulnánk a napközitől, megtalálná? - Aligha - felelte Mac. - Odafelé nem figyelte az utat, visszafelé pedig már nagyon meg volt rémülve. - Ha a furgonos nő nagyban melózik, Ms Wolfe talán tud róla egyet és mást - pillantottam Lilyre. - Beszélek vele - mondta ő. Valaki megütögette a vállamat. Max volt az. Szeméhez emelte, ujjával megérintette egyik kezét. Fénykép. Rám mutatott, aztán távcsövet formált két ökléből. - Igen, azt a képet keresem - bólintottam. Max a mellére csapott, jelezvén: mostantól fogva ő is. Együtt indultunk a fiúért. Scotty egy rakás gyerekkel együtt épp egy nagy strandlabdát taszigált, mikor odaértünk. - Muszáj máris menni? - kérdezte Immaculatát. Nem látszott túl boldognak az ötlettől. - Visszajövünk még, Scotty. Játszunk majd és beszélgetünk, oké? - Jöjjön Max is! - követelte a srác. Immaculata kézen fogta. - Maxnek néha dolgoznia kell, Scotty, de sose lesz messze. A munkája pedig nagyon fontos. - Vigyáz a mamira? - Pontosan. Jó lesz így? Scotty mosolygott, és mosolygott Max is, valahogy úgy, mint egy temetkezési vállalkozó. A srác búcsút intett új barátainak. Lily megölelte, azután elindultunk. Visszafelé már nagyon vidám volt. Nem sokkal nyolc előtt értünk a bíróság elé. A Mercedes járó motorral várakozott. Felpattant az ajtaja, előkászálódott Strega és Mia. Én is kiszálltam, feléjük indultam. Félúton találkoztunk. - Beszélnem kell veled. Csak egy perc - mondtam Stregának. - Mia szívem, szállj be az autóba Scottyval, oké? A mami is megy rögtön. A kislány végigmért. - Nem is vagy jóképű - állapította meg nagy komolyan. A papám az. - Nagyszerű - bólintottam. - A kocsiba, Mia! - szólt rá Strega. A kislány erre kézen fogta Scottyt és visszavonult. Immaculata a Lincolnban maradt, egyenesen előrenézett. - Mi történt? - kérdezte az én Vöröském. - Jól ment a dolog - mondtam, gondosan megválogatva minden szót. - Egy csomó információhoz jutottam. De minél közelebb kerül a srác azokhoz, akik kezelik, annál többet tudhatok meg, érted? A következő néhány hétben hetente legalább egyszer oda kéne vinnetek. - Kezelésre? - Strega hangjából kiérződött a megátalkodottság. - Információszerzésre- lódítottam olyan simán, amilyen az a szőnyeg volt a pedofil görény szobájának padlóján. - Ha kell neked az a kép... - Megbeszéltük! - csattant fel. - De beszélni akarok vele! A Lincolnban ülő Immaculata felé bökött. Odaintettem a lányt. Nem akartam, hogy Strega meglássa Maxet. Ezúttal nem üdvözölték egymást. - Rendbe jön Scotty? kérdezte Strega. - Idővel. Szörnyű élményben volt része, és a gyógyulása épp csak hogy elkezdődött. Visszahozza, ugye? - Hetente egyszer elég lesz? - Elég. - Immaculata Strega arcát fürkészte, aztán elhatározta magát. - Nem szabad most faggatnia a gyereket mondta; hangja kristálytiszta volt és gyémántkemény. - Faggatni? - Nem szabad firtatnia, mit mondott nekünk, miről beszélgettünk. Ehhez most úgysem lenne kedve. Amint szükségét érzi, beszélni fog, de ha addig nyomást gyakorol rá, késlelteti a javulást. - Ha maga mondja.... - kezdte Strega. - Én mondom. Ez igen fontos. Scotty kemény fiú, de ez az egész dolog súlyos trauma volt neki. Maga, az anyja... - Nem vagyok az anyja - közölte Strega. - A nagynénje - emlékeztettem Immaculatát. - Zia. Immaculata elmosolyodott. - A kisfiú nagyon közel állhat magához, ha beszélt magának a történtekről. Szereti magát és bízik magában. Ha eljön az ideje, a gyógykezelés utolsó fázisában a maga segítségére is igényt tartunk. Kész együttműködni velünk? - BÁRMIT megteszek Scottyért - mondta Strega halvány mosollyal. Úgy fogadta a dicséretet, mint egy gyerek. Karon fogtam Immaculatát, indultunk volna vissza a kocsihoz. Strega elkapta Mac kabátujját. - Maga Burke nője? - kérdezte. Immaculata elmosolyodott. Kész gyönyörűség volt. - Istenem, dehogy! - azzal meghajolt Strega előtt. Az én Vöröském erre a Mercedesébe szállt, és elhajtott. Szótlanul. Immaculatát és Maxet kitettem a raktárnál, aztán visszamentem a városba, hogy előkerítsem Michelle-t, de nem találtam a szokott helyek egyikén sem. A Profi szintén nem mutatkozott. Nyilván bajt szimatoltak, és volt elég sütnivalójuk ahhoz, hogy meglapulva várják, míg a vihar elvonul. Gondoltam, elkapok egy késői futamot fenn Yonkersben, de aztán letettem róla. A Lincoln műszerfalán negyed tizenegyet mutatott az óra: jócskán elszaladt az idő. Azon kezdtem töprengeni, fel kéne hívnom Stregát, ráébredtem, hogy valakivel dumálnom kell. Tudtam, dr. Pablo Cintrone klinikája majdnem éjfélig nyitva tart. Pablo a Harvardon végzett, pszichiáter, Puerto Ricó-i, egy azok közül, akik átverekedték magukat a liberálisok által csak el barrióként emlegetett nyomornegyedet körülvevő, előítéletből rakott falon. Illúziók nélküli ember: a Harvardon szerzett papiros révén kiemelkedett ugyan közegéből, útját azonban egyedül kellett végigjárnia. Közösségének tagjai ilyen vagy olyan hangnemben - "el Doctor"- ként emlegetik. És ha tudják is, hogy ő az Una Gente Libre nevű szervezet vezetője, a törvény előtt mélyen hallgatnak róla. Az Una Gente Libre - vagyis Szabad Nép - meglehetősen kisstílű terroristacsoport. Nem rámol ki páncélautókat, bankokat, nem tesz közzé nagyhangú kommünikéket a sajtóban. Nem követ el bombamerényleteket, nem foglalkozik politikával. Az UGL egyszerűen embereket öl. Sima gyilkosságok ezek: "kézjegy", forradalmi jelszó sosem marad a helyszínen. Az emberek mégis mindig tudják, hogy az UGL csapott le csak a szövetségiek nem lehetnek biztosak benne soha. Tudnak a csoport létezéséről, de leleplezni nem képesek. Pár éve egy pasast, akit UGL-aktivistának tartottak, lekapcsolt a rendőrség, mert lelőtt egy kábítószer-kereskedőt, amint az egy elemi iskola mellett kínálgatta a portékáját. A szövetségiek felajánlották, hogy elejtik a vádat és kiengedik, ha elárulja a szervezetet, a pasas azonban nem állt kötélnek. A tárgyalásból nem lett forradalmi komédia. Nagyon is hétköznapian folyt. A vádlott tagadta bűnösségét, kijelentette, hogy a kábítószer-kereskedőnél is fegyver volt, csak épp nem rántotta elő elég gyorsan. A tanúnak jelentkező jól öltözött, tisztes polgárok tucatnyian lehettek, köztük volt Pablo is. Mégse hangzottak el forradalmi jelszavak, öklök se emelkedtek a levegőbe. A védőügyvéd - nagydarab, szakállas, kemény fiú - jó szakember lévén megfelelően kidomborította, milyen rohadék volt a lelőtt fickó; nem alkudott meg, hadakozott az ügyésszel meg a bíróval az utolsó percig. Az állítólagos aktivistát gyilkossággal vádolták. Az esküdtek három napon át tanakodtak, és végül vétkesnek mondták ki - emberölésben. A bíró öttől tizenöt évig terjedő szabadságvesztésre ítélte a férfit. Mindenki gratulált a védőnek, aki tényleg remek munkát végzett, hisz ha az ügyfelét szándékos emberölésért ítélik el, huszonöttől életfogytig várt volna rá. Az ügyvéd meg csak ült az asztalánál könnyes szemmel: kesergett, amiért nem tudta felmentetni az emberét. Aranyat ér az ilyen ügyvéd, kár, hogy ebből a fajtából manapság igen kevés akad. Az UGL-es bevonult a sittre, ahol igazán jó sora volt: tisztelte mindenki. Mindig akadtak látogatói, a számláján mindig maradt elég pénz. A felesége megütötte a főnyereményt a bolitának nevezett spanyol lottón. Vakszerencse, gondolom; a családnak mindenesetre egy percig se kellett szűkölködnie. Mikor aztán kiengedték a pasast, az övéi négynapos murit rendeztek a tiszteletére. Melózik azóta is, sofőr a mentőszolgálatnál, amit Pablo klinikája tart fenn. A zsaruknak csak egy priuszos disznó, a sajátjai szemében viszont háborús hős, aki végre hazatért. Ha üzleti ügyről van szó, előbb mindig telefonon jelentkezem Pablónál - tuti biztonságos állomásról persze. Most csak beszélgetni akartam. A klinika előtti járda mellé kanyarodtam a Lincolnnal. Még le se vettem a gyújtást, máris kopogtattak az ablakon. Leengedtem. A kopogtató fickó nem volt magas, széles annál inkább. Vállán baseball- labdaforma fej ült. Képét üvegszeme körül borotvapenge-vágásokra valló, régi sebhelyek csúfították - és ez volt az arc szebbik fele. Ocsmánysága már- már ördögűzőért kiáltott. - Itt nincs parkírozás, hombre - morogta. - Pablóhoz... el Doctorhoz jöttem. - Te ki? - Burke - mondtam. A szörnyeteg odanyújtotta nyitott tenyerét. Kihúztam az indítókulcsot, odaadtam neki. Morgott valamit, és odébbállt. Pár percen belül visszajött, ajka az általa mosolynak hitt grimaszba rándult. Fogai töredezettek voltak. Olyan mozdulatot tett a hüvelykujjával, mint egy stopos. Kiszálltam a Lincolnból. Nyomban ott termett egy rikítóvörös inges suhanc, átvette a szörnyetegtől a kulcsomat, beszállt a helyemre. Tudtarm, eláll valahová a kocsival, amit távozáskor persze visszahoznak. Parkolás UGL- módra. A szörnyeteg előzékenyen maga elé tessékelt, végigkalauzolt a folyosók labirintusán. A recepciónál fehér szerelésben spanyol nő ült. A túlélésért folytatott harc közben arcába vésődött barázdák nemigen halványították még el szépségét. A szörnyeteg odaintett neki, aztán továbbterelt, ügyet sem vetett a nyüzsgésre. Telefonok csörögtek, emberek kiáltoztak, ajtók csapódtak. A váróteremben ülők leverteknek látszottak, de nem annyira, mint a városi közkórházakban látott sorstársaik. Pablo szobája az épület másik felében volt. Mikor beléptem, épp gépelt valamit ósdi IBM- jén. Talpra ugrott, az üdvözlésemre sietett, szeme csillogott a kerek szemüveg mögött. Majdnem annyi idős, mint én, de fiatalabbnak néznék. Hibátlan barna bőrével, jól ápolt frizurájával bármelyik Puerto Ricó- i anyának becsületére válna. Tudtommal négy gyereke van, és számos terhességmegszakítást fizetett ki. - Hernando! - kiáltotta, két kézzel szorongatva jobbomat. Meg is ölelt. A szörnyeteg megint mosolygott. - Gracias, chico mondta Pablo, mire az, szalutált, és visszaindult a posztjára. - Beszélnünk kell, Pablito - mondtam testvéremnek. - Üzlet? - Magánügy - feleltem. Pablo a szoba sarkába tolt heverőre mutatott, aztán visszaült az asztalához. - Mondd! A klinikával szomszédos bár vörös neonreklámja ott vibrált az ablakon túl Pablo asztala mögött. Becsületükre legyen mondva, az ablakokra nem tettek rácsot. - Egy képpel indult a dolog - mondtam. Pablo kérdőn pillantott rám. - Gyerekpornó - közöltem. Nem minden pszichiáternek van ám pókerarca: Pablo tekintetében felparázslott a düh. - Egén - mondtam. - A helyzet a következő: egy hatéves kissrácot kaptak le. Csak egyszer, de tudja, hogy képet csináltak róla, és nem bírja kiverni a fejéből. - Elvitted abba az intézetbe... a BEK-be? - Naná. És segítenek is rajta, értik a módját. A gyerek ettől függetlenül bajban van. Mintha a lelke egy darabját rabolták volna el, érted? Pablo türelmetlenül rábólintott. - Ezt a képet keresem most. És találkoztam egy görénnyel. Gyűjtő. Gondoltam, kiszedem belőle, honnét szerzi az árut hátha elvezet azokhoz, akik a képet csinálták. - Szóba mert állni veled? - Igen. Védelem alatt áll. Őr volt a szobában, míg beszélgettünk. És még a nevét se tudom. - Kár - mondta Pablo. - Majd eljön az ő ideje is. Azok fogják kicsinálni, akik most védelmezik, de nem ez a lényeg. A görény kész tovább folytatni, amit eddig művelt, akár a végtelenségig, így akarja leélni az életét. Azt mondja, SZERETI a gyerekeket! - Ez nem fér a fejedbe? - Te meg tudod érteni? - Igen. De nem az indítékait, csak a viselkedését. Az orvosi gyakorlat rengeteg mindent felderített az emberi test működésével kapcsolatban, az emberi elme tanulmányozása viszont alapvetően politikai kérdés. A homlokomat ráncoltam. Pablo még a MEGÁLLNI TILOS táblának is politikai jelentőséget tulajdonít. - Ez az igazság, hermano. A testi nyavalyákat már rég nem piócák segítségével kezeljük, míg a szellemi rendellenességeket változatlanul elszigetelt jelenségként fogjuk fel. Ez korántsem logikus, viszont igen kényelmes a pógár számára. Ha kimondjuk, hogy az elmebajt biokémiai elváltozások okozzák, az emberek hajlamosak azt képzelni, a megfelelő orvossággal minden megoldható. - Például methadonnal? - Például. Érted te ezt! A heroinfüggőség kialakulása természetesen számos körülmény összejátszásának eredménye, de tény, hogy a heroint elsőként az USA kormányának engedélyével forgalmazták nálunk. Az első világháború után, amikor a visszatért katonák közül rengetegen rákaptak a morfiumra. Az illetékesek holmi csodaszert sejtettek a heroinban, csodaszert, ami majd minden gondot megold. - A rivalizáló bandák mindenesetre jól begerjedtek tőle jegyeztem meg. - Biztos emlékszel, hogy söpört végig az országon a heroinőrület, hogy változtatott zombikká egészséges fiatalembereket. Nos, mindez azért történt, mert ekkortájt kezdődött az utcai bandák politikai öntudatra ébredése! - Szép kis politikai öntudat lett belőle - mondtam. - Az ötvenes években nőttem föl én is. Csak arra vágytunk, hogy mások ne pofátlankodjanak be a területünkre, hogy egy kis bort vedelhessünk, elszórakozhassunk a csajokkal. Politikáról szó se volt! - Akkoriban nem - helyeselt Pablo. - De később annál többször jött elő a politika. A városban mindenhol akadtak bandák. Független harci egységek! Ha összefogtak volna... - Nem jött volna össze - közöltem. - Az iskola végéig én csak egyfajta feketét ismertem: a niggert. - A fajgyűlölet pont olyan, mint a heroin, Burke. Eltereli az emberek figyelmét, ostobává, engedelmessé teszi őket. Megálljt jeleztem, mint egy közlekedési hekus. - Várj csak, várj, testvér! Ez túl gyors nekem. Mi köze mindennek ahhoz a görényhez? - A mechanizmus ugyanaz. A politikai helyzet dönti el, miről értesülhetnek az emberek, miről nem. Ide figyelj: Freud azt tanította, hogy gyerekek és felnőttek nemi kapcsolata pusztán a gyerekek képzeletében létezik, akik e fantáziaképek formájában élik ki szüleikkel kapcsolatos ösztöneiket. Ma már köztudomású, hogy az ilyen érzelmek nagyon is valóságosak: elég, ha az Oidipusz- komplexust említjük. De a tény, hogy a legtöbb gyerek fejében megfordul ilyesmi, még nem jelenti azt, hogy a vérfertőzés nem egyéb gyermeki képzelgésnél. Hosszú időbe telt, míg rájöttünk erre. Politikai szempontból kedvezőbb volt úgy tenni, hogy aki vérfertőzésről panaszkodik, fantáziái. Kezelgettük ugyan az áldozatot, de ez semmit nem ért: hazugságot hitettünk el a gyerekkel, megrendítettük a hitét önnön realitásérzékében. - Ezzel pedig... - Megőrjítettük. Igen, sok esetben ide vezetett a dolog. Az őrült módjára viselkedő gyerekek igazolták, hogy kezdettől velük volt baj, comprende? - De hát miért? Miért védelmezi a közvélemény azokat, akik a saját kölykeiket basszák? Pablo sóhajtott. Mint mindig, most is felbőszítette politikai szűklátókörűségem. - Na ide süss, tegyük fel, hogy egy rabszolga megszökik Délről, és eljut New Yorkba. Tegyük fel, hogy pszichoterápiás kezelésnek vetik alá, elhitetik vele, hogy a rabszolgaság élménye rossz álom volt csupán. Hát nem nyilvánvaló, milyen nagy haszonnal jár ez politikailag? Nem vezet összeütközéshez a rabszolgatartókkal; tovább kereskedhetünk velük, képviselhetjük gazdasági érdekeinket odalent, nemdebár? - De hisz a rabszolga testén - próbáltam kikezdeni érvelését - ott éktelenkednek a hegek... - Miből gondolod, hogy a vérfertőzések áldozatain nincsenek hegek? Cigarettára gyújtottam; Floodra gondoltam, azokra a sebekre, amiket magán ejtett, hogy eltüntesse az erőszak bélyegét. Arra, hogy benzint öntött a tetoválására, hogy gyufát gyújtott, és egyetlen barátjába fogódzott, míg szabaddá nem tette a tűz. - Mire jó így félrevezetni egy gyereket? - A gyerekek nem szavaznak - közölte Pablo. - Freud meg kimondta, hogy vérfertőzés nincsen, mi? - Freud nem tudatosan döntötte el, hogy a beszámolókat képzelgésnek tekinti. Kora politikai közérzetéhez alkalmazkodva, attól irányítva cselekedett. - De Mi tudjuk, hogy a vérfertőzés igenis létezik! - Ma már tudjuk. De hogy valaki AKKOR elhiggye, ahhoz át kellett volna élnie. - És ha utána úgy döntött, csak képzelte az egészet... - Igen. - Pablo örült, hogy kezd derengeni nekem is, ami számára oly nyilvánvaló. Felálltam, járkálni kezdtem a kis szobában. - Hagyjuk egy időre a politikát - javasoltam. - Tudjuk, hogy vannak emberek, akik ilyesmit csinálnak a gyerekekkel. Azt is tudjuk, miért csinálják? Pablo oldalra billentette a fejét, a mennyezetre bámult. - Elmondom mindazt, amit biztosan tudunk. Nem tart majd sokáig. Tudjuk, hogy akadnak felnőttek, akik gyerekekkel élnek nemi életet. Idegenek gyerekeivel, és a sajátjaikkal is. Tudjuk, hogy ennek valami köze van a dominanciához, a befolyáshoz, amit a felnőttek általában a gyerekekre gyakorolnak. Az igazság az, hogy a felnőtt-gyerek kapcsolat nemisége nem ugyanaz a nemiség, amit mi ismerünk, Burke. Nem működik benne, például az alkalmazkodás mechanizmusa, mely a férfit nő hiányában más férfiak felé sodorja - ez történik a börtönben is. Ez valami egészen más. A pedofil, vagyis az olyan személy, aki gyerekekkel szeretkezik, képes lehet ugyanerre nőkkel, sőt felnőtt férfiakkal is. Csak épp nem ízlik neki. Minél intelligensebb a pedofil, annál ügyesebben ideologizálja meg saját viselkedését, pedig az igazság valójában igen egyszerű: bár tudja, hogy amit tesz, az helytelen, tovább csinálja. - Azt hittem, ezek a görények nem bírnak magukkal, hogy... - Dehogy! Abbahagyhatnák, de nem akarják. - Ez nem lehet ennyire egyszerű! - tiltakoztam. - Ki az, aki lemond a nőkről, és kissrácokat kényszerít arra, hogy... - Ami őket fűti, megvan valahol benned és megvan bennem is, barátom. Ha minden férfi, akinek valaha kedve támadt megerőszakolni és kinyírni egy nőt, meg is tette volna, amit kigondolt, New York ma nem város volna, hanem temető! - Ezek szerint most nem az? - Csak olyankor viccelsz, ha nem értesz valamit. Azért, mert pár fenevad szabadon járkál köztünk, még nem kell dzsungeltörvények szerint élnünk. Legalábbis addig nem, míg készek vagyunk felvenni a harcot a fenevadakkal! Pablo sötét üveget emelt le a polcról, töltött magának szokásos dzsungellöttyéből. Én a fejemet rázva hárítottam el a kínálást. - A rehabilitációra! - mondta, poharát félig ürítve. - Próbáltál valaha görényt rehabilitálni? - kérdeztem. - Egyszer. Egyszer megpróbáltuk... - Pablo tekintete elkalandozott valahová. - Az embereim pár éve behoztak egy férfit, aki rendszeresen molesztálta a környékbeli gyerekeket. Gondolták, az lesz a legjobb, ha idehozzák. - Miért nem adták át a zsaruknak? - Az embereim igazságot akartak, Burke. Jól tudták, azt a pasast aligha ítélik el. Az áldozatai kis senkik voltak. - És mit vártak tőled? - A férfi beleegyezett a kezelésbe. Megállapodtam vele, hogy leállítja magát, hogy megpróbál változtatni a viselkedésén. - A viselkedésén? - A társadalomra csak a cselekedetei voltak veszélyesek. Az indítékok olyan mélyen lappangtak, hogy feltárásukhoz évek kellettek volna. És még akkor sem lehettünk volna biztosak a dolgunkban. Ezért csak azt kértük, hagyja abba. - És abbahagyta? - Nem. Nem tudni, miért döntött így, milyen erő munkált benne. Olybá tűnik, megpróbált a helyes úton járni, aztán egy nap megbotlott, és letért róla. - Mit csináltatok vele? - Semmit. Rendőrségi ügy lett a dologból. - Hisz épp az előbb mondtad, hogy a rendőrség ilyen esetekben tehetetlen! - Ez már másfajta ügy volt, comprende. Az emberünk tudniillik egy tető peremén botlott meg utoljára... - Pablo felemelte poharát: néma tószt az egyetlen igazán hatékony rehabilitációra. Pár percig csendben ültünk, ki-ki a másikra várt. Pablo újabbat kortyolt italából. - Hermano, amiről társalogtunk, a bűnözés, nem a pszichiátria. Te jóval többet tudsz az ilyen alakokról, mint én. Nem egyszer fordultunk hozzád, hogy leállíts ilyen elvetemült embereket, az ismeretségünket is ennek köszönhetjük, nem igaz? Bólintottam. Valóban így történt. - A testvérem lettél, verdad? Elképzelhetőnek tartod, hogy a testvéremnek nevezlek, és mégsem értelek meg? - Nem. Tudom, hogy megértesz. - Akkor kibökhetnéd, voltaképp miért jöttél. Szippantottam egy utolsót a cigimből; éreztem, hideg szél támad az irodában, felkavarja a port, süvölt, mégse hallja más, csak én. Aztán mesélni kezdtem Pablónak Stregáról. Elmondtam neki mindent. Sokkal rövidebb időbe telt, mint hittem - talán mégse volt olyan sok mesélnivaló. Pablo levette szemüvegét, vigyázva fehér köpenye ujjába törölte, várta, hogy befejezzem. - Mi olyan érthetetlen ebben, barátom? - kérdezte azután. - Ha valaki el akar érni valamit, felhasznál bármilyen eszközt. Ez a nő azt akarja, hogy megtégy neki valamit, és nyilván úgy gondolja, a pénzével nem tudna kellőképpen magához kötni. A nemiség az a lánc, amit a nyakadba vet - mint amikor egy kutyát köt meg az ember. - Ez így nem stimmel. Ha azt akarná biztosítani, hogy elvégezzem a melót, csak ígérgetne. Hogy jutalmul az enyém lesz. Azért, hogy mielőbb elvégezzem a feladatot. - És ez lenne az ígérgetés? - Olyan, mintha ígérgetés lenne, de... Nem az. - Semmit nem ígér? - Semmit. Pablo a mennyezetre bámult, felhajtotta italát. - Némi pénzt adott már, ugye? Ha a pénzt elfogadtad, de a megbízást nem hajtod végre... Mit tehetne? -Semmit. Lehet, hogy ő másképp hiszi, de... Semmit. Pablo vállat vont. - Akkor nem értem, mit nem értesz. A nő talán csak biztosítékot akar, fel- felszítja az érdeklődésedet, hogy folyton többre és többre vágyjál. Emlékszel, hogy ment ez fiatalkorunkban. Mit meg nem tettünk volna egy szerelmes éjszakáért! - Nem vagyok már fiatal - mondtam. Úgy rémlett, mintha sose lettem volna. - Figyelj rám, Burke. Nem a valóság a fontos, hanem az, mit és hogyan érzékelünk belőle. - Már megint politizálsz? - Az igazságot nem söpörheted félre puszta gúnyolódással - jelentette ki Pablo éles hangon. - Míg az ember hiszi, hogy az élete elviselhető, az is marad. Az enyémek rabszolgákként élnek, láncaik az élelmiszer- szállítmányok, segélyprogramok. - Nem értem én ezt. - Mert nem az eszedre hallgatsz. Mert nem aszerint cselekszel, amit már tudsz. - Figyelek rád. És elmondtam mindent, Pablo. - Nem mondtál semmit. Csak arról beszéltél, amit látsz, és precízen számoltál be róla, mint valami detektív. De arról egy szót se szóltál, mit érzel, comprende? - Nem - hazudtam. - Hogy mit érzel az iránt a nő iránt, minden másnál fontosabb. Hunyd le a szemed, Burke! Gondolj a nevére... Próbáld érezni őt! Engedelmesen lehunytam a szememet, próbáltam érezni. Pablo eltávolodott tőlem. A szobában maradt, de már nem voltunk kettesben. - Nos? - kérdezte. - Hideg szél - mormoltam. - Hideg. - Ennyi szex, és semmi tűz? - Nincs tűz. Sötét. Úgy megy, ahogy mennie kell, de egyikünknek se okoz valódi örömet. Csak részben van velem... mintha másutt járna... Kívül az egészen, mintegy filmrendező... Más emberré tud válni, amikor csak akar. Pabio hallgatott, várta a folytatást, de én felrezzentem. - Burke, mikor szeretkeztek... gondolsz arra, hogy akár gyereketek is lehet? - Nem lehet. Nem tudom, miért nem, de attól, amit csinálunk, nem lehet gyereke. Egyet akart, és azt már megszülte... Olyan, mintha képes lenne kilúgozni magát. - A csókja is hideg? - Sose próbáltam - mondtam. Pablo figyelte, hogy rágyújtok, tekintete le- letévedt gyerekei fényképeire az asztalon. - Tudod, barátom, mi Puerto Ricó-iak különös emberek vagyunk. Nem vagyunk spanyolok, bár némelyik gringo annak tart bennünket, és néhányan közülünk szeretnének is inkább azok lenni. Mégis, az afrikaiak, indiaiak és spanyolok keveredéséből származunk. Sokfelé vannak gyökereink, és mindazt, amit tudunk, kevert vérünknek köszönhetjük. "Faji tudás"-nak nevezzük: szerteágazóbb, mint képzelnéd. Néztem Pablót, néztem sötét bőrét, göndör haját. Eszembe jutott, hogy kölyökkorunkban, valahányszor a zsaruk rajtaütöttek valamelyik bandán, a Puerto Ricó-iak megkukultak, nem mertek angolul megszólalni, nehogy négernek nézzék őket. Magam előtt láttam annak a fekete pasasnak, az arcát, akivel Sao Tömén dumáltam valami bárban, mielőtt átkeltünk volna a nagy vízen, Biafrába. A felesége fényképét mutatta, vigyorgott. - Muy bianco, no? - és várta a helyeslést. A liberálisok a gyökereiket keresik, a túlélők meg azon igyekeznek, hogy a gyökerek meg ne fojtsák őket. - Amikor mesélni kezdte! - mondta Pablo -, azt hittem, egy Santeria-papnőről beszélsz. Ismered őket: úgy keverik a vudu- kultuszt és a kereszténységet, mint kémikus a vegyszereit. Ez a te nőd persze nem pont olyan, mint ők. A szertartásokat maga agyalja ki, nem másoktól tanulta. - Igen, de... - Hogy nevezi magát, barátom? - Ez fura dolog. Ginának hívják - így nevezték el az övéi. Aztán, ahogy felnőtt, kezdték másképp szólítani. Stregának. Tudod, mit jelent ez? - Si, comprende. Semmit jelent, vagy mindent. Attól függ, ki mondja ki. A hangszíntől és a kapcsolattól, ami az illetőt a nőhöz fűzi. Van ilyen szó a spanyolban is: bruja. A jelentése legyen mondjuk... boszorkány. Nagyhatalmú nő, akinek gonosz a szíve. Nem szükségképp elmarasztaló. Boszorkány az is, akinek a szemében tűz, az ölében pedig az ördög lakozik, érted, ugye? - Boszorkány vagy sima kurva; ez rajtam nem segít. - Az egyikben ott lakozik a másik. De ne feledd, abba, hogy "boszorkány", még több minden belefér. Ha egy nő boszorkány, sokféle alakot ölthet, olyan lehet, amilyen csak akar. Lehet öregasszony vagy gyermek, ördög és szent: rajta áll. Az ilyen nőt igaz valójában sose láthatod, mindössze azt az alakot szemléled, amit mutat neked. Tíz férfi tízfélének látja, és mind azt hiszi, ő ismeri az igazit. Az igazi boszorkányt azonban sose látni. - Ugyan már, Pablo! Te HISZEL ebben a marhaságban? - Az igazságban hiszek - felelte Pablo komoran. - Hiszem, hogy a régiektől ránk maradt bölcsesség valami célt szolgál. Ha az ember nem veszi tudomásul az igazságot, nem értette meg, hogy az szükségképpen maradt fenn az idők során. Fennmaradás. Túlélés: a specialitásom, első és egyetlen ajándékom az államtól. - Vajon mit akar tőlem? - tűnődtem. - Azt csak ő tudja, Burke. A bruja olyan, mint a tűz: folyton gerjeszteni kell. Elnyomtam a cigarettámat. - Vagyis jobban teszem, ha vigyázok, igaz? Pablo bólintott. - De el kell végeznem ezt a munkát - mondtam. - Nem leszel végig ilyen zavart, Burke. Mihelyt a bruja megmutatja magát neked, minden világossá válik. Akkor megtudod az igazságot. Nem tarthat fogva akaratod ellenére, nem vezethet félre még akkor sem, ha ravaszabb, mint a hétköznapi asszonyok. A bruja rabszolgái mind egy szálig önkéntesek. - Ki akar önként rabszolga lenni? - Aki fél a szabadságtól - felelte Pablo, és felállt, hogy megöleljen. Ezzel befejeztük. A Lincoln úgy állt ott a klinika előtt, mintha soha el se mozdult volna. Az ajtó nyitva volt, a motor járt. Értettem a célzást, egy pillanat alatt elfüstöltem. Jóval elmúlt éjfél. Nem lett volna még késő a Mamához menni, de nem voltam éhes. Északnak indultam, a Triboro híd felé, hogy tegyek egy kört, mielőtt hazamegyek, aztán hogy, hogy nem a Queensbe vezető hosszú útra tértem. A hídon minden csöndes volt. Elhagytam a Brooklyn- Queens kereszteződést, ezzel elszalasztottam a visszafordulás utolsó esélyét is. Továbbtéptem, el a LaGuardia mellett; lassan rájöttem, hová lesz a séta. Befordultam a sarkon, és láttam, hogy Stregáéknál minden csöndes és sötét: nyilván engedélyezte a lányának meg a férjének, hogy éjfél után hazatérjenek, megpihenjenek a kastélyában. Leengedtem az ablakot és megálltam, de a motort járattam tovább. Cigire gyújtottam, úgy bámultam a vörös parázsfoltra, mint egy elolvasandó könyvre; hallgattam az éjszakai neszeket. Egy sárga taxi húzott el mellettem: nyilván egy kései érkező a reptérről, hazafelé tart a feleségéhez meg a kölykeihez. Az utcára hajítottam a cigarettát, most a házat bámultam. Az egyik emeleti ablakban világosság gyulladt. Próbáltam rájönni, melyik szoba lehet, de a fény hamarosan ki is aludt a vastag függöny mögött. A gázra tapostam, a nagy gépre bíztam, hogy biztonságban hazavigyen. Úgy rémlett, Strega szövögette hálóját abban az emeleti szobában. Aztán futni hagyott. Másnap reggel még mindig pocsékul éreztem magamat. Fura egy időszak. Ha az ember nem akar egyből lepadlózni, tudnia kell várni. Ha errefelé lepadlózik az ember, senkitől nem kap haladékot, hogy összeszedje magát. Ha valaki, én aztán tudom, hogy kerüljem el ezt a sorsot, és mégis, emiatt az ügy miatt a feje tetejére állt körülöttem minden. Pénz a zsebemben, nem is pályázik rám senki - örülnöm kéne. Julio kisstílű fenyegetődzése kevés ahhoz, hogy megzavarja az álmomat. Várhatok pár hetet, meghúzhatom magam, aztán szólhatok Stregának, hogy nem jött össze a dolog. Aztán el is tűnhetek. Az ám, de ha az ember az útszéli csavargóktól az esküdtekig minden teremtett léleknek hazudott már, magát nemigen szereti becsapni. Jó pár néven tartok fenn postafiókokat városszerte, ezen a napon elzarándokoltam az egyikhez Westchesterbe: ezt a gyerekek után veszkődő szexmániások használják. Jó háromnegyed órát bumliztam a Bronx pereméig, Mount Vernonig, de csak pár "underground" tájékoztatót meg egy magazint találtam. A tájékoztatók a visszafogottabbak; srácok fotóit közlik, meg inf dumákat az elnyomó társadalomról. Az egyikben találtam egy cikket, amit állítólag egy srác írt. Arról szólt, milyen jól megy a sora, mennyivel tartalmasabb az élete most, hogy "emelkedett viszonyba" került egy idősebb férfival. Ez biztos tetszett volne annak a gennygócnak, akinél a Vakonddal jártunk. Leginkább a Ku-Klux-Klan baromságaira hasonlított az egész. Megtudhattam, ki mindenkit sitteltek le (persze ártatlanul), melyik politikus próbál magának gyermekvédelmi programmal hírnevet szerezni... Hiába, egyes görények kereszteket égetnek, mások srácokat. A vezércikk egy louisianai papról szólt, akit a ministránsfiúk molesztálása miatt ültettek le. A tájékoztató szerint a hatóságok valódi célja a vallásszabadság korlátozása volt. Végső soron időpocsékolás lett a dologból, de hát nem is vártam mást. Valaki egyszer azt találta mondani, a pokolban jeges vízre vágynak az emberek. Ha csak az kell nekik, megérdemlik, hogy ott maradjanak. A West Side-i autópályáról lekanyarodva megálltam a 96. utca közelében. Békés volt a környék: pár pasas a kocsiját buherálta, egy marha állat horgászott, egy fiatal csaj botot hajigált ír szetterének. A kutya szőre rézvörösen ragyogott a napsütésben, ahogy be- berohant a vízbe az után a hülye bot után. Idővel a csaj szólongatni kezdte - ideje menni. A kutya megtorpant, megrázta magát, bundájáról szanaszét szállt a finom permet. Elhajítottam a cigarettámat, így kéne ezt nekem is, lerázni azt a boszorkányt, hogy újra önmagam lehessek. A következő két napon, a legkeményebb helyeken tapogatództam óvatosan. Valahogy elütöttem az időt a hét végéig, elérkezett az idő, hogy visszavigyem Bobbynak a Lincolnját. Egy fülkéből csörögtem rá a Times tér melletti Tizenkettedikről. - Itt Burke. Kész a járgány? - Aha! Úgy megy, mint az óramű. Mikor volt utoljára generálban? - Nem t'om. Azt se mondták soha, hogy szükség van rá. Bobby fölhördült: mindig feldühíti, ha jó kocsikkal hanyagul bánnak. - Abban a másik ügyben van valami fejlemény? - kérdeztem, hátha elejét tudom venni a kiokításnak. - Naná, az is oké: Ma délután jöhetsz a verdádért. Négy körül megfelel? Akkor megdumáljuk. - Ott leszek. - De egyedül gyere! - figyelmeztetett. - Senki emberfia nem jön velem - nyugtattam meg. Pansyt szándékoztam tudniillik magammal vinni a Lincolnban. A masztiff úgy szaglászta a Lincolnt, mint egy idegen kutyát: párszor körüljárta, megpofozgatta a gumikat, pofáját a vezetőüléshez nyomva szimatolt. - Minden oké - mondtam, de ő rászánta az időt, és maga győződött meg róla. Végül csak bemászott a hátsó ülésre, mordult még egypárat, aztán leheveredett. Félálomban volt már, mire rákanyarodtam az Atlantiéra. Nem sokkal fél öt előtt értem a helyszínre; a ládákon a garázs előtt most Bobby ücsörgött, öklét felemelve üdvözölt, egy gombnyomással kaput nyitott, hogy beállhassak. A Plymouth odabent parkolt, orral az utca felé. - Átfényezhettük volna, ha már itt volt, de gondoltam, jobb szereted így - magyarázta Bobby. - Így igaz, Bobby. Kösz. De nem szabadultam ilyen könnyen. Ragaszkodott hozzá, hogy mindent sorban megmutogasson. -TELJES generált csináltunk, Burke. Szelepek, érintkezők, gyújtás. Helyrepofoztuk az elejét, beállítottuk a futóművet. Folyadékcserét csináltunk a kormányműben meg a váltóban. Leengedtük a fékfolyadékot, szilikonosat nyomattunk a helyére. Megpiszkáltuk a lengéscsillapítást is. Momentán jól megy. - Mivel lógok, Bobby? ő csak legyintett. - Na, hallgassuk meg, hogy szól - javasoltam színlelt érdeklődéssel. Bobby elfordította a kulcsot; a motor tényleg úgy dohogott, mint egy turbina. Pansy fölismerte a hangját, mert szörnyetegfeje felbukkant Bobby Lincolnjának hátsó ablakában. Bobby is hallhatott valamit, mert felfigyelt. - Mi a kurva úristen ez? - fordult hozzám. - Csak a kutyám, Bobby... - A Lincolnhoz mentem, kinyitottam az ajtót, előcsalogattam Pansyt. - A franc essen bele - ámuldozott Bobby. - Mennyit nyom? - Nem t'om. Úgy egy negyven körül lehet. Bobby körbejárta Pansyt, úgy gusztálta a vonalait. A futóművét nem próbálta megrugdalni. - Szabad megsimogatni? - kérdezte. - Pansy, ugorj! - szóltam a kutyára, mire az elvágódott, gyilkos, East River színű szemével úgy bámult Bobbyra, mintha a kajáját látná. - Csináld - biztattam a srácot. - így nyugton lesz. Bobbynak volt annyi esze, hogy leguggolt, így Pansy nem hihette, hogy zaklatni akarják. Bobby vakargatni kezdte a füle tövét. - Sose láttam ilyet, legföljebb az állatkertben - mondta. Pansy torkából halk moraj szállt fel, az állomásra begördülő földalatti-szerelvény robaja. - Ilyenkor mérges? - érdeklődött Bobby, de még mindig vakargatta. - Nem -feleltem. -Ezt akkor csinálja őnagysága, ha jól érzi magát. - Szóval lány? - Naná! -mondtam. Bobby felegyenesedett. - A többiek odabent vannak. Bemegyünk, Burke, oké? - Oké. Akarod, hogy itthagyjam Pansyt? - Dehogy, baszd meg, még megzabálja nekem valamelyik kocsit! Bobby ment elöl, én utána. Pansy a bal oldalamon jött, valamivel előttem. Már tudta, mi lesz az ábra: erre volt kitanítva. Hátul most csak egy járgány, egy Mustang parkolt. Mellette három pali: ketten pár évvel idősebbek Bobbynál, a harmadik velemkorú. Börtönviselt képű valamennyi. Az idősebb, rendesen nyírt hajú pasas fehér inget és sötét sportzakót viselt, meg napszemüveget. A másik két csávó nagyobb darab volt, közrefogták a napszemüvegest. Ordított róluk, hogy így szokták. Az egyik szőke volt, a másik sötét hajú. Mind a kettő fehér trikóban, farmerban, csizmában. A szőke két karja tetoválva volt, a csuklóin, nehogy valaki értetlenkedhessen az eredetükkel kapcsolatban, lánc rajza kéklett. Fekete bőrkesztyűt húzott rá. A sötéthajú tekintete higgadtnak tűnt, mind a két kezét maga előtt tartotta, jobbjával markolta bal csuklóját. Jobb keze fején az Igazak Testvériségének jelvénye. Pár méterre tőlük megálltam. Pansy mindjárt leült, pont előttem. A szeme megakadt a szőke pasason - tudta, amit tudott. Bobby közénk lépett. - Ez Burke- mondta a középen meredő idősebb pasasnak. - Akiről dumáltunk a múltkor. A pali biccentett. Én visszabólintottam. Intett, hogy menjek közelebb. Mentem. Jött Pansy is. A szőke rántott egyet a vállán. - Tud valami kunsztot a dög? - kérdezte. - Mint például? - kérdeztem vissza. A szőkének egész spéci hangja volt, rekedt és gunyoros. Faszom tudja. Ad pacsit? - Összerág minden szart, ami a szájába kerül - feleltem és mosolyogtam hozzá, nehogy azt higgye, fenyegetem. Az idősebb pasas felnyerített. - A testvérem azt mondta, rendes pasi vagy. Segítünk neked, ha tudunk. - Ennek örülök - bólogattam. - Szívesen fizetnék a segítségért. - Az jó - bólintott a napszemüveges is. - Mi kéne? - Héhéhé! Ismerlek én téged! - fakadt ki a szőke hirtelen. Belebámultam a képébe. Sose láttam azelőtt. - Én viszont nem ismerlek - feleltem egykedvűen. - Az Auburnban voltál, igaz-e? Kilencszázhetvenötben! Bólintottam. - Ott ültem én is. Láttalak az udvaron! Vállat vontam. Na igen, az Auburn nem valami exkluzív klub. - Niggerekkel haverkodtál! - jelentette ki a szőke. Nem kérdésnek szánta. - A haverjaimmal haverkodtam - válaszoltam csöndesen -, akárcsak te. - Niggereket mondtam! - Hallottam én, mit mondtál. És te? Hallottál engem? A szőke megint rántott egyet a vállán, kesztyűs kezének ujjait ropogtatta. - B. T., nem elmondtam, mit tett értem Burke?- szóltközbe Bobby nyugodtan, mintegy a rend kedvéért. A szőke rám nézett. - Volt valami közös boltod azokkal a niggerekkel? -Talán. Mi van abban? - Szereted a niggereket? - Nem kérdés volt, vádnak hangzott. Nem volt már értelme közömbösséget színlelni: a csávó még azt hiszi, beijedtem. - Mi a hézag, mondd? - Ezt se kérdésnek szántam. A szőke baromira megnézett magának. - Pénzt vesztettem miattad - közölte. -Mi? - Mondom, baszd meg, pénzt vesztettem miattad. Emlékszem én! Bunyós voltál te ott. Verekedtél egy niggerrel... a nevét nem t'om ma... Azzal a váltósúlyú hivatásossal, na! Derengett már a dolog. A négus nagy sztár volt a ringben, aztán egy karambol után agyonvert valakit, és sittre került. Már nem emlékszem, hogy kerültünk össze, de a vége az lett, hogy fogadtunk, nem állok végig ellene három menetet. Emlékszem viszont, hogy ott ültem a sámlin a sarkomban, vártam, hogy megszólaljon a gong. - Iskolázd le, Burke - súgta a fülembe a Profi, arra intett, csináljam úgy, ahogy megdumáltuk. Jó hét-tíz kilóval lehettem könnyebb a feketénél, de jóval fürgébb is voltam nála. Azok, akik arra tettek, végigállom a hármat, arra számítottak, be- bevágok egyet, aztán elhúzok, kihasználom a helyet, próbálok menekülni. Ezt várhatta ő is. Amint a gongra csesztek, jött, mint a veszett fene. Tessék- lássék megütöttem, aztán hátratáncoltam a kötelekig. Nem is próbálta hárítani a szurkálódásomat, jobbját csípő magasságig engedte, készült egy mindent eldöntő, gyilkos nagy pofonra. Ez volt a nyitány. Kiléptem, elengedtem egy bal horgot - belegyalogolt, pont az állán érte, ki is feküdt mindjárt. Innen aztán kezdett másképp alakulni, mint ahogy terveztük. Rászámoltak nyolcat. Rázta a fejét, hogy kitisztuljon. Olyan könnyen állt föl, hogy rögtön tudtam, nem sikerült megrendítenem. Intett, hogy jöjjek, és én támadni kezdtem, a kötelekhez szorítottam, vertem az agyát, ahogy belefért, de ez nem csak kemény gyerek volt, hanem profi is: amit lehetett, kivédett a könyökével, belőlem meg szépen kifogyott a szusz. Nekidőltem, hogy lélegzethez jussak, ő is rám támaszkodott, feje a mellemen: így védekezett felütés ellen. A nyakára másztam, a lábára léptem, nehogy indítson valamit. Aki a gongnál állt, korábban jelzett be - nyilván ő is rám fogadott. A második menetben hagytam, hadd kergessen. Még mindig gyorsabb voltam nála. Nem próbált sorozni, de olyan erővel ütött, hogy mind a két karom belefájdult a védekezésbe. A harmadik menet elején aztán jól elkapott: a jobb horgától megrepedt egy bordám. Ráduplázott mindjárt, kaptam egyet az orrnyergemre is. - Fogj! - ordította a Profi, mire én a néger hóna alá nyúltam, magamhoz húztam a pasast, míg a bíró közbe nem lépett. Hajszolt tovább, próbált újra orrba vágni. Visszatáncoltam, csináltam egy térdrogyasztást, hogy közelebb legyek az anyaföldhöz, aztán elengedtem egy mexikói bal horgot. Messzi délen, öv alatt találtam el, pont a tökén. Két kézzel az ágyékához kapott, mire én egy csapottat irányoztam védtelenül maradt fejének, de jócskán elvétettem, sőt, el is zuhantam a lendülettől. A bíró megtörölgette a kesztyűmet, csúszást emlegetett, az időt húzta. A fekete megint nekem esett. Az orromon nem kaptam levegőt, úgyhogy kiköptem a fogvédőmet. Pillanatokkal később kőkemény jobb egyenes ért. - Harminc másodperc! hallottam a Profi üvöltését, pont mikor a következő pofon ledöntött. Hatnál már talpon voltam, elég erőm maradt még ahhoz is, hogy elhajoljak a szvingje elől. Elhúzott mellettem, a kötelekhez szorult, én hátracsaptam a tarkójára, ránehezedtem, úgy szorítottam a kötélnek. Könyökkel gyomron vágott, kifordult, két kézzel szórta a horgokat, tudta, hogy muszáj végeznie velem. Fogtam, éreztem, rászállt a bordáimra; a homlokommal lefejeltem, nem adtam helyet egy nagy ütéshez. Ha el kellett volna engednem, biztos összecsuklok, de így még talpon voltam, mikor megszólalt a gong. Négy embernek kellett lerángatni rólam a pasast. Aznap majd hatszáz karton cigit nyertünk. A fiúk még egy hídra valót is összedobtak, az új fogaimnak. - Ha vesztettél, biztos a másik pasasra fogadtál - mondtam a szőkének. - A fogadás úgy szólt, hogy nem bírok végig három menetet. - Én a GYŐZELMEDRE fogadtam - közölte ő. Vállat vontam. Nem az én bajom, hogy nem tudta, mi az ábra. - Meg se próbáltad agyonverni azt a niggert - mondta a szőke olyan hangon, mintha árulással vádolna. - Próbáltam életben maradni- válaszoltam megfontoltan. Ezzel próbálkozom azóta is. - Nézd, haver, nem túl nagy ügy. Mennyit vesztettél? - Három kibaszott kartont-felelte a szőke, mintha éppenséggel a húga szüzességéről lenne szó. - Megmondom, mit csinálunk. Ez jó pár éve volt, ugye. Az árak azóta fölmentek. Legyen mondjuk egy ötvenes kartononként. Adok százötvenet, és kvittek vagyunk, oké? A szőke rám meredt, azt hitte, ugratom. - Komoly? - Halálos komoly - feleltem, és a kabátom zsebébe nyúltam. A szőke nemigen tudta, mihez kezdjen. Pansyra sandított, aztán megint rám. A napszemüveges pasas végre megelégelte a dolgot. - Higgadj, B. T. - mondta. - Oké - sóhajtott a szőke. Felém indult, hogy átvegye a pénzt. Pansy egyből lemerevedett. Foga akkorát csikordult, mint egy cementszállító váltóműve. - Mielőtt elmegyek, odaadom - mondtam a szőkének. Ebből még egy olyan lángész is érthetett, mint ő. Visszahátrált a kerítésig, karizmai egyre feszültek. Pansy odavolt érte. - Beszélhetünk az üzletről? - kérdeztem a napszemüvegest. Odaintett magához a Mustang, a kerítés mellé. Pansy pofájára nyomtam a tenyeremet, úgy jeleztem neki, maradjon. Cigarettára gyújtottam, éreztem, Bobby ott áll mögöttem. - Az embereid közül, valaki testőrködést vállalt - kezdtem. - Pénzt vitt egy napközibe, egy kis táskában. Olyasmi volt, mint egy orvosi táska. A sötét lencséktől nem láthattam a pasas szemét. Zsebrevágott kézzel állt, várta a folytatást. - Egy nő is volt a testőrrel. Hogy őt őrizte, vagy a pénzt, nem tudom. - Még valami? - kérdezte a napszemüveges. - A nő már nem fiatal. Velemkorú, de az is lehet, hogy idősebb. Háza van, valahol a városon kívül. Nagy ház, szép környéken. Egy pasassal dolgozik együtt, egy nagydarab, kövér pasassal... Van egy iskolabuszforma járgányuk is. - Ennyi? - Ennyi - feleltem. - És mire volnál kíváncsi? - Csak arra, ki ez a nő, és hogy hol találom meg. - Gondod van vele? Ezen elgondolkodtam. Nem lehetett tudni, egy alkalomra szegődtek, vagy szerződésben állnak-e vele. - Van nála valami, ami kell nekem - mondtam végül óvatosan, akár egy kokókereskedő. A napszemüveges nem szólt semmit. - Ha szerződésetek van vele, nekem elég, ha megszerzitek azt a dolgot. Megfizetem. - És ha nincs szerződésünk? - Akkor csak a neve és a címe kell. A pasas vigyorgott. Egy pógárt elandalított volna a mosolyával, én viszont ki se vettem a kezem a zsebemből. - Meg hogy ne legyünk az utadban, mi? - kérdezte. - Egén - feleltem. - Pontosan. A szőke, háttal a kerítésnek, el lépett a napszemüveges mellől. Pansy nagy fejével nyomon követte a mozgását. - B. T.! - szólt Bobby figyelmeztetően. A szőke megtorpant. Nehéz felfogású fiú. - Mi kell neked tulajdonképpen? - kérdezte a főnök. - Eszerint szerződésben vagytok? - Nem. És a rejtekhelyét se ismerjük. - Nem kábítószerre hajtok - tisztáztam. A főnök levette a napszemüvegét, úgy bámulta, mint aki választ vár tőle valamire, aztán felpillantott rám. Lágy és vizenyős volt a tekintete, akár a végzettől rájuk rótt feladatnak többszörösen eleget tett, megrögzött gyilkosoké. - Kifosztod, mi? Ebben utazol? Feléje nyújtottam két tenyeremet. Lapokat az asztalra! Egy képet keresek. Egy fotót. - Mi van azon a képen? - Egy srác - feleltem. Csak bámult értetlenül. - Egy kissrác. Disznó kép, világos? A főnök a mellette álló, sötét hajú palira sandított. - Azt hittem, porral dolgozik a spiné - mormolta. - Én sose kérdeztem - mondta a sötéthajú egykedvűen. A főnök rábólintott, eltöprengett a dolgon. - Egén - mormolta. - A rosseb, az kérdez. Cigarettára gyújtottam. Kezemmel takartam a lángot, a szemem sarkából az emberemet figyeltem. Egyik ujjával az arcát vakargatta, megint feltette a napszemüvegét. - Bobby, bemennél pár percre a haveroddal? Mi megdumálunk pár dolgot itt kinn, oké? Bobby a vállamra tette a kezét, gyengéden a garázs felé tessékelt. Jeleztem Pansynek, hogy jöhet. Nem mozdult mégse, a szőkét figyelte, jól emlékezetébe véste- a formáit. Pansy! - förmedtem rá, mire még egyszer végigmérte a fickót, aztán felzárkózott mellém. A garázsban kinyitottam a Plymouth mind a két elülső ajtaját, és ráparancsoltam, hogy befelé. - B. T. jó fiú - magyarázta Bobby -, csak épp kivan a niggerekre; tudod, milyen az... - Tudom - mondtam. - Nem ügy. Csendben várakoztunk. Pansy sötétszürke bundája beleolvadt a garázs homályába, csak a szeme izzott. Hiányzott neki a szőke. Nyílt a hátsó ajtó, besorjázott a három pali. A főnök a Plymouth motorházára telepedett, két embere ott meredezett az egyik oldalon. - A nő azzal jött hozzánk, hogy komoly pénzekkel kell járkálnia, stimmt? Félt, hogy valaki elszedi és meglóg vele. Victor - intett a fejével a sötét hajú pasas felé - egy grandot kapott minden fuvarért. Ő vitte a pénzt. Azt hittük, sima ügy. A csaj visszafelé sose vitt semmit. Nem szóltam. Egy csomó kérdés, fogalmazódott meg bennem, de most nem én voltam soron. - Arra kérte Victort, ne hozzon fegyvert; hogy ha valaki fegyverrel jön, akkor adja oda a táskát. Victor csak a kirakatba kellett, stimmt? Bólintottam. A nő igazában nem a rablóktól félt, azért tartotta Victort, hogy a gyerekfelhajtókat megfélemlítse, márpedig arra a pasas fegyver nélkül is alkalmas volt. - Biztos, hogy a nőnél van az a kép? - kérdezte a főnök. - Nem is vitás - feleltem. - Azt akarod mondani, hogy több ilyen is van nála; hogy ebben utazik? - Ebben utazik - bólogattam. A pasas itt bent se vette le a napszemüvegét, de éreztem, hogy mered rám a sötét lencsék mögül. - Tolvaj vagyok- mondta-, akárcsak te. Mi nem baszakodunk srácokkal. - Stimmt- mondtam. - Pár emberünk... kicsit lökött, mint B. T. Leszúrná akármelyik niggert, csak hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból, tudod... - Tudom. - De egyikünk se bántana kissrácokat. A testvériségünk... - ...közmegbecsülésnek örvend - mondtam fejet hajtva. - Momentán - mormolta a pasas. - De ha kitudódik, hogy belekeveredtünk ebbe a dologba a kissrácokkal... - Nem fog kitudódni - ígértem. - Ha kitudódik- folytatta a napszemüveges, mintha meg se hallott volna -, nagy balhé lesz, stimmt? Nem hagyhatjuk, hogy bemocskolódjon a hírnevünk; hogy az emberek kibukjanak ránk. Csendben maradtam, vártam. - Megkapod az információkat, amiért jöttél. Megpróbálod majd megvenni a képet a nőtől? - Hát, ha eladja... - És ha nem adja el? Vállat vontam. - Victor egy csomószor melózott neki - mondta a napszemüveges. - Jártak pár napköziben, voltak magánházaknál, még egy templomban is. Rengeteg kibaszott kép lehet... - Mondtam, ebben utazik a csaj. A főnök ujjával átgereblyézte a frizuráját. Láttam a kezén a tetoválást. Halkan folytatta: - A csaj neve Bonnié. A háza Little Neckben van, a Nassau határán, a Cheshire mellett. Nagy, fehér ház egy zsákutca legvégében. Fehér kerítés. Elektromos zárás kapu a felhajtóra. Nagy udvar, fák, bozót mindenhol. Két emelet plusz a pince. Van padlástér is. - Még valami? - firtattam. - Van nekik az az iskolabuszuk, amit mondtál. Nem nagy, tán ha tizenkét személyes. Egy nagydarab, kövér faszi a sofőr. - Biztonsági berendezések vannak a házban? - kérdeztem. - Gőzöm sincs-mondta a napszemüveges.- Mi Igazak tisztességesen játszunk, eszünkbe se jutott, hogy levegyük a csajt. Odaadtam neki kétezret, százasokban. - Oké lesz így? - érdeklődtem. A napszemüveges elmosolyodott. - Ebből majd kifizetem B. T.-t. - mondta. Kezet nyújtottam neki, megrázta. Keményen csinálta, de a csontjaimban nem próbált kárt tenni. B. T.-nek nem kínáltam föl ugyanezt a ziccert. - Gyorsan elintézem - ígértem. - Csináld, ahogy akarod - felelte a főnök-, csak csináld. Az , a spiné átvágott minket, stimmt? Bólintottam. Becsaptam a kocsiajtót, felemelt ököllel mondtam köszönetet Bobbynak, aztán kigurultam a garázsból. Még Pansy is érezte, mennyivel jobban megy a kocsi. Az iroda felé menet oda-odaléptem, hogy próbára tegyem. Bobby remek munkát végzett. Brooklyn és Queens határán, az Atlanticon megálltam egy pirosnál. Mellettem egy narancsszínűre mázolt G.T.O. fékezett, két suhanc ült benne. Az utas leengedte az ablakot, úgy vigyorgott rám, a másik a motort bőgette, várta, hogy a lámpa váltson. Homlokomat ráncolva gusztáltam a járgányukat, aztán, ahogy a lámpa váltott, gázt adtam. A G.T.O. kerekei kipörögtek, de addigra úgy otthagytam, mintha kipányvázták volna. Mire visszavettem a gázt, hogy fékezzek a következő lámpánál, az óra már hetvenet mutatott. Mögöttem feldübörgött a G.T.O.: a srác sebességben hirtelen elvette a kakaót, hogy a kipufogó visszalőjön. Ügyes. Most a másik oldalamra álltak be. A vezető feltette az utcai ámokfutók szabványkérdését: - Mivel megy ez, ember? Pansy felkapta a fejét a hangra, felhördült. A G.T.O. gumijai újból felsírtak, a gép elviharzott. A lámpa még mindig piros volt. Erősen sötétedett. Ideje hozzáfogni a telefonálgatáshoz. Ki akartam tenni Pansyt, de rájöttem, erre már nincs időm. Az Igazak Testvériségének főnöke türelmes pasasnak látszott, de ugyanolyan helyeken nőtt fel, mint én: nem akaródzott a türelmét próbára tenni. A Mama vendéglőjéhez hajtottam, kinyitottam az ajtót Pansynek. A szörnyeteg körülszimatolt a szűk sikátorban, aztán mind a két fal mellett könnyített magán. Beleszimatolt a levegőbe, halkan morogni kezdett: a Mama konyhájából szállongó illat, vagy az öreg B. T. hiánya tehette. Visszaparancsoltam a kocsiba, és a konyhán át bementem. Az asztalom szabad volt, mint mindig. A Mama vacsoravendégeivel általában félig sincs tele a kóceráj: az árak magasak, a kiszolgálás meg elég vacak ahhoz, hogy elriassza a juppikat. - Valami baj van? - kérdezte a Mama halkan, az asztalomhoz lépve. - Semmi vész, Mama. El kell intéznem pár telefont, de velem van Pansy. Kinn ül a kocsiban. - Ő az új kutyusod, Burke? - Ismerte ördögöt, a régi dobermanomat is. - Nem kiskutya már, Mama. - Nagykutya? - Nagy - biztosítottam. -Talán vigyük le a kiskutyát a pincébe, oké? - Tökéletes, Mama. Csak egy kis időre, jó? - Persze - bólintott a Mama. - Szólok a szakácsoknak, hogy ne féljenek. Gyere! Követtem a konyhába. Kantoni dialektusban okítani kezdte a nehéz fiúkat. - Mehetsz a kutyusért - fordult hozzám azután. Pórázra fogtam Pansyt, aki értetlenül bámult rám. Csak olyankor teszem pórázra, ha pógárok közé kell vinnem. Mikor bevonultunk a hátsó ajtón, az egyik szakács felhördült: - Ej! - és egész a tűzhelyig hátrált. A jelenlévők mind egyszerre kezdtek beszélni,vitába kezdtek. Pansy a lábamnál ült, meg se moccant. Két kínai feléje mutogatott, és összevissza kiabált. Egy árva szót se értettem az egészből. Már-már a pince felé indultam, mikor a Mama felemelte a kezét. - Burke, el ne áruld, melyik országból való a kutya, oké? Gondolhattam volna: ez az üvöltözés, lökdösődés egy hülye fogadás miatt tört ki, egy fogadás miatt, amiből láthatólag a Mama se akart kimaradni. A szakácsai képesek lennének hasba szúrni bárkit, hogy aztán fogadhassanak, mennyi idő alatt fordul fel az illető. - Pizza - mormoltam. Mama beszállt a vitába, és tovább fokozta a hangzavart. Végül az egyik szakácsra mutatott. - Németországi a kutya? - kérdezte tőlem. - Nem - feleltem. Egy másik fickón volt a sor. -Angol? Másodszor is nemet mondtam, az arcokat figyeltem. - Kínai? - kérdezte a Mama egy a sarokban álló fiatalemberre mutatva. - Nem! - ismételtem. - A kutya olasz. A Mama elmosolyodott. Elismételtette velem, nehogy a jelenlévők bármelyike tovább kételkedhessen bölcsességében. Az egész banda meghajolt. Nem adtak neki pénzt, de a hét végén valószínűleg vékonyabb borítékot kap mindenki. Pansy a pincébe menet végig morgolódott, mint aki veszélyt szimatol a homályban. A Mama felkapcsolta a villanyt: a helyiség fa- és kartondobozokkal volt tele. Az egyik fal mellett rizseszsákok hevertek. Tudtam, van még egy pince ez alatt is. Eszembe jutott, hogy a zsaruk egyszer Maxet keresték, és azt gyanították, odalent van. Két napjukba telt, míg előkerítettek engem, hogy rábeszéljem, jöjjön elő szép nyugodtan. - Éhes a kutyus, Burke? - Biztos, Mama. Adj neki, amit csak akarsz. A Mama meghajolt. - Jövök hamar - mondta, azzal felment. A konyhában újra kitört az ordibálás: a szakácsok alighanem visszavágót akartak. A Mama egy önkéntes segítővel tért vissza. A fickó jókora rozsdamentes acéltálat cipelt- ilyenekben gőzölik a rizst egész álló nap. Lerakta a padlóra a tálat, bizalmatlanul méregette Pansyt. - Jó őr a kutyus, Burke? - kérdezte a Mama. - Őnagysága? A lehető legjobb. - Lány? -Az. - A nők a legkülönb harcosok-jelentette ki a Mama, aztán fordított a szakácsnak, aki különösebb meggyőződés nélkül bólogatott. - Őrködne a kutyus idelent? - Ha akarod. Mama... Figyelj, és mondd meg az emberednek, tartsa úgy a kezét, hogy lássuk! A Mama bólintott. Intettem Pansynek, hogyjöjjön utánam. Egy sarokban állapodtunk meg, az egymásra tornyozott dobozok mellett. Pár dobozt leszedtem, falfélét csináltam belőlük Pansy elé: talán a melléig ért. Pansy felszegett fejjel figyelt. Tudtam, hogy a Mamának tetszeni fog a mutatvány. - Pansy- kiáltottam.- Barát!- Intettem a Mamának, hogy jöjjön közelebb. - Menj oda hozzá, és simogasd meg mondtam. A Mama úgy jutott oda, ahová jutott, hogy megtanulta, sose szabad kimutatni a félelmet. Odatipegett Pansyhez. - Jó kutyus - duruzsolta, és néhányszor megveregette a nyakát. Pansy meg se moccant, a szakácsot figyelte. - Oké, most menj egy kicsit hátrébb, Mama! Miután a Mama elhúzódott, ismét felhívtam magamra a szörnyeteg figyelmét. - Őriz! - sziszegtem, aztán a Mamához fordultam:- Mondd meg az emberednek, hogy jöjjön ide ő is. De figyelmeztesd, hogy ne nyúljon át a falon, oké? A Mama mondott valamit a szakácsnak. A pasas képe meg se rezdült, de tolmács se kellett, hogy kitaláljam, aggasztja a dolog. Szegény ördög úgy egy méterre lehetett még a faltól, mikor Pansy vérfagyasztó hördüléssel utána kapott. A pasas jó pár métert visszatáncolt; Pansy állkapcsai úgy kaffantak össze, mintha egy vastag ág roppant volna szét. - Pansy, ki! - kiáltottam rá, mire azonnal visszaült, csak a feje moccant olykor, ahogy pillantását körbehordozta a helyiségen. - Jó trükk, Burke - lelkendezett a Mama tenyerét összecsapva. A szakács visszament a konyhába. Odalöködtem a gőzölgő tálat Pansy elé. - Mi van ebben? - kérdeztem. A Mama sértődöttnek látszott. - Marhahús, disznóhús, rákok, finom zöldségek, sok rizs. A legjobbat kapta mindenből! - Ízleni fog neki - nyugtattam. - Miért nem eszik akkor? - Csak akkor kezd enni, ha kettesben van velem, Mama. Hadd kezdje el. Mindjárt megyek utánad én is, el kell intézzem azokat a telefonokat. - Oké, Burke - mondta a Mama, és ment. Vártam még egy-két percet, csak aztán szóltam Pansyre: Beszélj! - Egy igazi túlélő sosem árulja el senkinek valamennyi titkát. Először a BEK-et hívtam. Lily épp egy ülésen volt. Kértek, hagyjam meg a számomat. Azt feleltem, nem megy, és hogy később még jelentkezem. Nem voltak meglepve. McGowannel nagyobb szerencsém volt: bent találtam a hivatalában. - Megismered a hangomat? - kérdeztem. - Hogyne, haver... - Bámulatos ír baritonja van McGowannek, ezzel dumálja le a kiscsajokat a stricijeikről. - Tehetnél egy szívességet. Ismered Ms Wolfe-ot, a kerületi ügyészt a K.Á.V.H.-tól? - Haver, az a nő nagy ász, tudod-e? Felvállalja és elintézi azokat az ügyeket is, amikhez mások hozzá se mernek nyúlni. Jobban teszed, ha nem kezdesz vele! - Eszemben sincs kezdeni vele, csak azt szeretném, ha szólnál nála egy-két jó szót az érdekemben. Beszélnem kéne vele, és gondoltam, jobb, ha tudja: oké vagyok. - Haver, távolról se vagy oké, ha kikezdesz ezzel a nővel! - Ugyan már, McGowan! Tudod, van ez a melóm; amiatt kell, világos? - Mi miatt? Nagy levegőt vettem, átgondoltam a dolgot. McGowan nyilván attól tart, lehallgatják a telefonját. - Figyelj, csak annyit mondj neki, hogy tisztességesen játszom. A többit majd elmondom én, ő meg dönthet. Újabb hallgatás a túlvégen. - Meglesz - mondta végül McGowan. Épp kérni akartam, tegye meg már holnap, mikor észrevettem, hogy lerakta. Strega az első csöngetésre vette fel. - Vártalak - mondta halkan. - Honnét tudtad, hogy én hívlak? - Tudtam - közölte. - Mondtam már: mindig tudom. - Van némi előrelépés. - Éspedig? - megemelte a hangját. - Ne telefonon. - Tudom én, mit akarsz... - dorombolta. - Gyere föl! Gyere föl ma éjjel, éjfél után. Ma éjjel... Megkapod, amit akarsz! - Csak azt akarom... - kezdtem, de ő is letette. Visszaballagtam a vendéglőbe, hogy agyonüssem valahogy az időt, míg újra hívhatom Lilyt. Egy pincér levest hozott, meg egy tál bélszínt sült rizzsel és zöldbabbal. A Mama is arra került, elém dobta a friss újságot. Átnéztem a főcímeket: Queens Country lakosainak nagyobb része ellen épp vizsgálat folyt. A politikusok ügyvédjüket karon ragadva rohantak lóhalálában a bíróságra, és büntetlenség reményében bemártották minden ismerősüket, akikkel együtt csinálták a stikliket. Tisztára, mint a menekülő patkányok. A sportoldal remekül illett a címoldalhoz: az egyik halványt kokainszíváson kapták, a másik elvonókúrára ment, a harmadik hangoztatta, hogy igenis részt vesz azon a pénzdíjas versenyen. A lóversenyoldalon aztán viszontláttam a favoritomat. Láttam, hogy Flower Jewel a nyolcadik futamban ugyanazzal a társasággal indul, mint legutóbb. Az órámra néztem. Fél tíz se volt még. Maurice csak a hatodik csöngetés után vette fel: nyilván sok volt a kései fogadó. - Burke vagyok - mondtam. - Na ne - így ő. Olyan modora sincs, mint egy disznónak, de nagyon igyekszik, hogy legalább azt a szintet elérhesse. - Elfogadsz még tippet a nyolcadikra? - Tízig. De hallod-e, hol a faszban kódorogtál? - Flower Jewel - közöltem. - Hármas befutóra. - Flower Jewel, nyolcas futam, hármas befutó, stimmt? - Stimmt- mondtam. - Küldd át holnap az emberedet a pénzzel - figyelmeztetett Maurice, és letette. Visszamentem, hogy folytassam a vacsorát, közben azon tűnődtem, képes lesz-e Pansy eltakarítani azt a rengeteg kaját, amit a Mamától kapott. Ahogy az asztalomat lepucolták, cigire gyújtottam. Flood arca jelent meg előttem, ott lebegett a füstben. Elnyomtam a bagót, de az se segített. Mikor újra hívtam a BEK-et, maga Lily vette fel. - Burke - mondtam. - Tudott beszélni Ms Wolfe-fal? - Igen, beszéltem vele. - És? - És megadta a számát, hogy azon jelentkezzen reggel nyolc és kilenc között. - Vagyis hajlandó szóba állni velem? - Megadta ezt a számot, mást nem mondott. Nem gondoltam, hogy Lily ilyen könnyen boldogul majd Ms Wolfe-fal. McGowan lett volna a második hullám, de persze ha holnap ő is telefonál, annál jobb. Én aztán föl nem hívom még egyszer, hogy leállítsam: még azt hinné, szórakozom. - Oké - mondtam. - Volt kezelésen Scotty? - Elhozták, de az anyja nem akar együttműködni velünk. - A vörös hajú? - Igen. - Az nem az anyja. - Értem. Akkor az anyja esetleg...? - Nem tudom. Majd megérdeklődöm, jó? - A fontos az, hogy a gyereket elhozzák. - Beszélek a szülőkkel. És kösz, Lily. - Vigyázzon magára - sóhajtotta, aztán letette. Elköszöntem a Mamától, és lementem a pincébe Pansyért. Még mindig a "fal" mögött időzött, mellette a fémtál, üresen és tisztán, mintha kimosták volna. A peremén a szörnyeteg fogának nyomai. Örült, hogy hazaértünk, de a rend kedvéért csak kikéredzkedett a tetőre. A Stregával megbeszélt találkozóig maradt még pár órám. Pankrációt találtam valamelyik csatornán, a heverőre telepedtünk és nézni kezdtük Pansyvel. A dög elégedetten morgott: ha alkalma lett volna elkapni B. T.-t, semmi sem hiányzott volna a boldogságához. A Hold innét a házak tövéből, a sötét utcákról nem látszott, mégis, csontjaimban éreztem fénye hidegét, ahogy végighajtottam a Plymouthszal a lerobbant háztömbök szegélyezte Atlanticon. A rádió épp az imént mondta, hogy Marcos Hawaiin szándékszik letelepedni. Pár hete pattant meg a Fülöp-szigetekről néhány hívével meg az ország legutóbbi néhány évtizedének teljes nemzeti jövedelmével. Nehézsúlyú szemétláda. Leállítottam a motort, úgy gurultam a kocsival a garázsig. Az ajtaja nyitva volt, odabent csak a BMW állt. Betaroltam a Plymouthszal, megkerestem a zárószerkentyű gombját, becsuktam az ajtót, aztán várni kezdtem a sötétben. Kinyílt a belső ajtó, az ellenfényben kirajzolódott Strega alakja. Mintha hajladozott volna, akár, enyhe huzatban a gyertyaláng. Kiszálltam a kocsiból, és mire felnéztem, már nem láttam sehol. Bementem, néztem, ahogy felfelé tárta lépcsőn. Lenge fekete pongyola volt rajta, vörös haját leszámítva beleolvadt a homályba. Mire a lépcső tetejére értem, eltűnt előlem megint. A házban egyetlen villany se égett. Valahogy elbotorkáltam a fehér nappaliba, kibújtam a kabátomból, cigarettát kotortam elő, meggyújtottam egy szál gyufát. Alighogy ráfüstöltem, meghallottam Stregát. - Nekem is- suttogta mellém lépve. Előrehajolta lánghoz, hogy marihuánás cigire gyújtson. Odatartottam neki a gyufát, figyeltem a felizzó parázst: Strega nagyot szippantott, aztán a heverőhöz ment. Már csak a cigarettaparázs látszott a helyén a sötétben. - Szeánszot tartunk? - kérdeztem. - Tán félsz a sötétben? - érdeklődött. - Egy csomó mindentől félek - feleltem. - Tudom. - Mélyet szippantott, visszatartotta a füstöt, aztán kifújta. - Hamarosan befejezem a melót - mondtam. - Már közel járok... - A képhez? - Ahhoz, aki a képet csinálta. Persze nem lehetünk biztosak abban, hogy a kép még mindig nála van. Ezt egyébként mondtam már. De egypár újabb részletre fény derül hamarosan. - Akarsz tőlem valamit? - Csak egy kérdésre szeretnék választ kapni. Van még pár dolog, amit el kell intéznem, de aztán meglátogatom azokat, akik a srácot lekapták. Elképzelhető, hogy a kép egy csomó más kép közt van. És könnyen lehet, hogy nem lesz idő átpörgetni az egész paklit, világos? - Na és? - Mi lenne, ha az összesét elégetném? Ha úgy intézném, hogy ne maradjon kép senkiről? Újabb szippantás: a parázs felizzik. Szisszenésszerű lélegzetvétel, azután még egy, a kifújásnál. - Látnom kell azt a képet - közölte Strega. - Megteszem, amit tudok, de nem maradok ott, ha a dolgok rosszul alakulnak. Nem Scotty volt az egyetlen áldozat, ez most már biztos... Akik a képet csinálták, ebben utaznak, érted? - Igen. - Nem tudom, mennyi időm lesz, ha egyszer bejutok oda. Szippantott még egyet, aztán eltűn a parázsfolt. A cigaretta elaludt, esetleg Strega oltotta el, nem tudtam eldönteni. - És most? Akarsz BEJUTNI? - kérdezte. Felkelt a heverőről és elindult felém. - Nem - mondtam. - Dehogyisnem...- Ott állt előttem, aztán letérdelt. Fekete köntöse fellebbent. Denevérszárny. Arca az ágyékomhoz simult, keze az övemmel babrált. Az enyém a hátára tévedt, végigsimítottam a pongyolán - éreztem alatta a hideget. - Ne nyúlj hozzám... -súgta Strega. Néztem a szék karfáját markoló kezemet: dagadoztak rajta az erek. Néztem, de csak a képet láttam, a képet, az útlevelemet ennek a nőnek a házába. Derékon alul egészen máshol jártam. Elsültem, de még utána is hosszan a szájában tartott. Egyik kezével hátranyúlt, felhúzta a pongyolát-teste fehéren izzott a homályban. Elhúzta a fejét, megtörölgetett a köntössel, amit aztán a földre dobott. - Kérni se kell: tudom én, mit csináljak - suttogta a mellemre borulva. A hátát simogattam. Simább volt annál, semhogy emberi bőr lehessen. - Jó kislány vagyok - mondta Strega önelégülten, magabiztosan. Akár egy gyerek. Tovább simogattam. - Ugye? - suttogta. - Igen, az vagy - mormoltam. Jó ideig így maradtunk. - Mindjárt jövök - szólalt meg hirtelen; hangja határozott, kemény lett megint. - Hozok neked valamit. - Felállt és eltűnt. A lenti fürdőszobában két egyforma bidé állt, a kád mellett beépített telefont láttam. Megpillantottam magamat a tükörben. Tisztára, mint egy betörő. Mire Strega előkerült, a nappaliban, az ablaknál álltam, a kertet bámultam. Strega fehér frottírköpenyt vett fel, vörös haja nedvesen, rézszínűen csillogott a gyér fényben. - Ez a tiéd - mondta, felém nyújtva a tenyerét. Vastag aranylánc volt nála, szemenként jó fél deka. Tenyeremen méregettem. Póráznak is jó lett volna, Pansyre. - Csudaszép - mormoltam, és zsebre vágtam. Strega utánanyúlt. - Vedd fel - nógatott. A tetoválásra gondoltam, amit B. T. csuklóján láttam. Nem hordok láncot! - mondtam. - Az enyémet hordani fogod! - vágta rá villámló szemmel. - Nem, nem fogom - feleltem csöndesen. Lábujjhegyre állt, hogy a nyakamnál fogva magához húzhasson. Annyira közel volt, hogy már a szemét se láttam. - Ezt megőrzőm neked. Vele fogok aludni. Ha megint eljössz... a képpel... fel fogod venni! Ajkam az arcát érintette. Elhúzódott. - Hozd el nekem azt a képet - mondta, és az ablak felé fordult. Mikor otthagytam, épp olyan volt, mint egy kislány, aki várja, hogy az apja megjöjjön a munkából. Hazagurultam. Volt még pár órám nyolcig, mikor Ms Wolfe-ot hívhatom. Lefeküdni már nem lett volna értelme. Felraktam a lábamat az asztalra, kezembe vettem a jegyzettömböt, lefirkáltam mindent, amit eddig megtudtam: rendszerezni próbáltam a dolgokat... ...Mire kinyitottam a szememet, majdnem nyolc óra volt. Valaki leírta a papírra, "bruja", aztán áthúzogatta, de azért olvasható maradt. Lezuhanyoztam, vártam, hogy Pansy lejöjjön a tetőről. Felvettem a telefont - volt vonal. Jó ideig csöngettem a Lilytől kapón számot. - Városi. - Ms Wolfe-ot kérném. - Én vagyok. - Itt Burke. Beszélni szeretnék magával. - Igazán? - A hivatalában, ha megfelel. Éreztem, hogy tétovázik. -Adnék magának valamit... valamit, aminek esetleg hasznát veheti a munkájában. - Micsodát? - kérdezte. - Inkább megmutatnám. Újabb szünet, azután: - Tudja, hol az irodám? - Tudom. - Jöjjön kilencre. Adja le a nevét a bejáratnál. - Mindjárt kilenc óra - jegyeztem meg. - Westchesterben lakom, és ebben a forgalomban... - ESTE kilencre várom, Mr. Burke. Letette, én meg visszaaludtam. Randa egy nap volt: borús; a városban hideg szél száguldozott, de énnekem nemigen tűnt fel. Az ügy foglalkoztatott, próbáltam valami kapaszkodót keresni. Sose járkálok, ha gondolkozom: az ember a sitten erről szokik le a leghamarabb, mert ez csak súlyosbítaná a bezártság érzését. Ha viszont csak töpreng az ember, előbbutóbb mintha ledőlnének a falak. Pocsékul állt a szénám - úgy látszik, mégse tanultam eleget a kórházban meg a sitten. Valami megrémített ebben az egész ügyben, de nem ez volt a furcsa, hisz rendszerint félek: ez óv meg attól, hogy lépten-nyomon hülyeségeket csináljak. Csakhogy általában köznapi dolgoktól majrézok: attól, hogy lelőnek vagy leültetnek; az ilyen brujás marhaságtól, amivel Pablo traktált, korábban nem féltem soha. Biztos láttak olyan bunyóst, aki már-már bajnok lett, aztán bebeszélte magának, hogy ő tulajdonképpen profi bokszoló, és ezzel elcseszett mindent... Az embernek meg kell elégednie azzal, ami. Míg töprengtem, elszívtam pár cigarettát. A bűnözés nem tett gazdaggá, de legalább szabad maradtam. Ennyit sikerült elérnem, többet nem. Csak késő délután indultam: volt időm felkészülni. Átnéztem a ruhatáramat, olyasmit kerestem, ami nem teszi egyből gyanakvóvá Ms Wolfe embereit. Találtam is a szekrényben egy halványszürke csíkos fekete gyapjúöltönyt. Tiszta új volt, csak kicsit törődött a tárolástól: csomagtartókban megesik az ilyesmi. Fehér inget vettem, hozzá sima fekete nyakkendőt kötöttem "eredeti hongkongi" selyemből - ez nagyjából olyan, mintha nejlont mondana az ember. Hajat mostam, sőt meg is fésülködtem, ahogy lehetett; gondosan megborotválkoztam, kisuvickoltam fekete félcipőmet, aztán szemügyre vettem magamat a tükörben. Való igaz, hogy ruha teszi az embert. Kikötői csavargó helyett most valami uzsorás pofozóemberének látszottam. Némi pénzt vágtam zsebre, magamhoz vettem pár dolgot a fiókból, aztán bezártam a boltot. Pansy a szemöldökét is alig vonta fel: félkómás állapotban volt még a tonnányi kínai kajától. Szóltam neki, hogy későn jövök, majd a hátsó lépcsőn a garázsba mentem. Az órámra néztem. Alig múlt hat. Van még idő, hogy harapjak valamit - hogy felkészüljek a találkozásra. Mikor elhaladtam a vendéglő előtt, a kék sárkányos függönyt láttam az ablakban. Ez azt jelenti, odabent zsaruk vannak. Lementem egész a Divison utcáig, a raktárhoz. Nem volt ott senki. Megnéztem a hátsó szobában az asztalt, hátha jött válasz a hirdetményeimre. Mikor visszamentem, már a fehér függöny lógott a kék helyén: "Tiszta a levegő." Hátul parkoltam le. Néhányan ellenségesen méregettek, ahogy beléptem: nyilván ezek veszítettek tegnap Pansy miatt. Ledöglöttem az asztalomhoz. A Mama odatelepedett mellém, és kezembe nyomta az újságot. - Itt jártak a zsaruk, Mama? - Igen. A rendőrség aggódik miattunk. A bandák pénzt követelnek az üzletektől, védelemért. A rendőrök azt akarták tudni, próbálkoztak-e nálam is. Látszott, hogy a Mama képtelenségnek tartja az egészet: a bandák csak törvényes üzletekre szoktak rászállni. - Mit mondtál nekik? - Az igazat. Hogy velem nem kezdett senki. Kérsz levest? - Naná! - feleltem. Amint felkelt mellőlem, szétteregettem az újságomat. Megint majdnem megfeledkeztem Flower Jewelről. Hátralapoztam, kikerestem az eredményt, de nemigen dobódtam fel tőle. A dög korán kezdett hajrázni, de egy másik még gyorsabban, 28: 4 alatt hozta az első negyedmérföldet. F. J. visszacsúszott a bolyba. A háromnegyedes póznánál aztán megint robbantott, az egyenes végéig vezetett is. Az apróbetűs "x" elárulta a többit. Elvétette a lépést siettében, és végül a negyedik helyen végzett. Volt rá egy fogadásom, hogy rosszul kezelték, de hát Maurice csak a pénzemet, nem, pedig a helyzetértékelésemet akarja. Végeztem a levessel, befaltam pár dim sumot, elszívtam pár cigit. A kasszához mentem, odacsúsztattam a Mamának háromszázat Maurice, harmincat Max számára. - Nem megy neked a szerencsejáték, Burke-jegyezte meg a Mama halvány mosollyal. - Aligha mehetek biztosra - mondtam. - Nem úgy, mint egyesek, akik kutyák származására fogadnak. Mama nem sértődött meg. - Ha az ember fogad, csak biztosra menjen - mondta. Ideje volt felkeresni Ms Wolfe-ot. A bíróságig lanyha volt a forgalom. Lekanyarodtam a Queens sugárútról, elgurultam a hivatali parkoló mellett, megnéztem magamnak Ms Wolfe Audiját a bejárat mellett. A parkoló félig üres volt, de a Plymoutht nem akartam itt hagyni. Egy háztömbbel lejjebb ismerek egy nyilvános parkolót. Az ott tartott kocsikból ítélve lehetne temető is. Sötét és elhagyatott hely: valóságos paradicsoma a tolvajoknak. Egy gombnyomással letiltottam a gyújtást. Nem aggódtam: magára valamit adó tolvaj az én rádiómra nemigen vet szemet. Riasztóm nincsen; tiszta pénzkidobás, csak akkor ér valamit, ha az ember a kocsi közelében marad. Háromnegyed kilenc volt, mikor beléptem a kerületi ügyész hivatalának üvegajtaján. Az asztal mögött ülő pasas felnézett a keresztrejtvényéből. Az arcom nem is érdekelte. - A börtön a szomszédban van - közölte. - Tudom - feleltem. - A helyettes K. Ü.-vel, Ms Wolfe-fal beszéltem meg találkozót. A pasas még mindig nem nézett rám. Felvette az asztalán feketéllő telefon kagylóját, beütött egy számot. - Van itt egy ügyvéd... Azt mondja, találkozót beszélt meg Ms Wolfe-fal. Hallgatott, aztán végigmért. - Neve? - kérdezte. - Burke. Bemondta a nevemet a telefonba, aztán letette. - A forduló után jobbra. Az utolsó ajtó a folyosó végén. - Kösz - mondtam a feje búbjának. Az irodát egyből megtaláltam. Ms Wolfe egy széles, lepucolt íróasztal mögött ült, melynek egyik sarkában, konyakospohárban orchidea fehérlett. A szemközti polcon két, aktákból rakott torony: nyilván tudta, hogy a börtönviseltek legtöbbje simán elolvassa a fordított állású szöveget is. Sötét narancsszínű ruhát, fehér gyapjúkabátot viselt, nyakában gyöngysort. Körmét egy árnyalattal sötétebbre festette a szájánál. Vörös volt mindkettő. Finom vonású sápadt arcán látszott, hogy ez a természetes színe, nem a félelemtől lett ilyen. Hajában ősz szálak csillogtak. Mikor beléptem, fölállt és kezet nyújtott nekem. - Hálás vagyok, amiért fogadott - biztosítottam. - Nem ígérhetem, hogy végig magunk leszünk - mondta erre. - Rengetegen dolgoznak még a környező irodákban. Nem tudtam eldönteni, figyelmeztetésnek szánja-e - igazában nem is számított. - Dolgozom egy ügyön - kezdtem -, és találtam valamit, ami esetleg érdekelni fogja. Olcsó műanyag öngyújtó segítségével cigarettára gyújtott. A hamutartón, amit felém tolt, egy szálloda neve látszott. Várni aztán tudott, az, hétszentség. - Szóval - folytattam -, eljutottam egy olyan pontig, ahonnét további információk nélkül nem szívesen lépnék tovább. A kirakós játékomból hiányzik még egy darab. - És azt hiszi, az a darab nálam található? - Biztosan tudom. Egy magas, fekete nő jött be az irodába. Ügyet se vetett rám, mintha éppenséggel a berendezéshez tartoztam volna. Ajka vonássá keskenyedett az indulattól. - Szabadon engedték - közölte Ms Wolfe-fal. Az asszonynak a szeme se rebbent. - Gondoltam, hogy így lesz - mondta. - Megnézted magadnak legalább? - Hogy megnéztem-e? - hüledezett a fekete nő. Fogalma se volt, mire gondol Ms Wolfe, én azonban tudtam. Azok, akik kiskorúakat erőszakolnak meg, csak röhögnek, mert az esküdtek rendszerint nem adnak hitelt az áldozatok szavainak. A görény utólagos jóváhagyásként értelmezi ezt ahhoz, amit elkövetett. A jó ügyész ilyenkor feláll, alaposan a szemébe néz, és megjegyzi a pofáját. - Mit csináltál, miután felolvasták az ítéletet? - Ms Wolfe más útját választotta a magyarázatnak. - Odamentem az illetőhöz, és közöltem vele, hogy még találkozunk - vágta rá a fekete nő. - Elég, ha megnézed. Ez csak az első menet volt, világos? - Világos - bólintott a fekete nő. - A pasas visszakerül. És én várni fogom. Ms Wolfe elmosolyodott. A mögöttem álló fekete nő csak úgy vibrált a feszültségtől. Tudta, mit jelent az a mosoly. - Akarsz holnapra szabadnapot? - Akkor veszek ki szabadnapot, ha Jefferson lebukik! csattant fel a fekete nő. - Akkor mind kivehetjük - mondta Ms Wolfe, jelezvén, hogy befejezték. Újabb cigarettára gyújtottam. Ms Wolfe nem az én két szememért maradt itt ma este. Ideje a tárgyra térni. - Nyílt kártyákkal játszom - mondtam. - Beszélt Lilyvel? - Beszéltem. Hívott McGowan is. - És? - És még mindig nem egészen értem, mit kíván tőlem, Mr. Burke. - Csak azt... - kezdtem, pont mikor egy százhetven magas és minimum százötven széles pasas jött be, lépett közénk. Kurtára nyírt haja, kerek arca és zsaruszeme volt. Fekete rövid ujjú inget és szürke nadrágot viselt. Az ingen nem volt krokodilembléma, volt viszont egy pisztolytáska oldalt, a tag hóna alatt. Méreteihez képest kis dudornak látszott csak benne a 38- as. A pasas ,olyan volt, mint egy kiérdemesült birkózó, netán egy folyóparti bár kidobóembere. - Hogy mennek a dolgok? - kérdezte Ms Wolfe-tól, de nem vette le rólam a szemét. - Jeffersont felmentették - közölte Ms Wolfe. - Jefferson egy kibaszott mocskos gennygóc - mondta a nagydarab pasas. Nyers hús gyanánt rágódott el minden egyes szón. Ms Wolfe rámosolygott. - Az úr nem Jefferson ügyvédje - mondta. A nagydarab pasas, rántott egyet a vállán. Mintha földrengést láttam volna. - Behozzam a korcsot? - Persze, hozd csak - bólintott Ms Wolfe. A nagydarab pasas, ruganyos léptekkel kisétált. Talán inkább bokszoló lehetett. Ms Wolfe újabb cigarettára gyújtott, felemelt kézzel jelezte, hogy várjak. A nagydarab pasas egy percen belül visszajött, rövid pórázon hozta Ms Wolfe rottweilerét. - Szia, Bruiser - mondta az asszony. A fenevad elsétált mellettem, mellső lábaival az asztalra támaszkodott, próbálta képen nyalni a gazdáját. Az kedélyesen elhessegette: - Helyedre, Bruiser! A nagydarab lekattintotta a pórázt. A rottweiler a sarokba vonult, a szőnyegre telepedett. Úgy bámult rám, ahogy csavargó bámulja fizetésnapon a postaládát. - Kéznél leszek - morogta a nagydarab fickó. Vettem az üzenetet. Mintha bizony a kutya nem lett volna épp elég! - Hallgatom - fordult hozzám Ms Wolfe. - Egy fényképet keresek. Egy kissrác fényképét. Egy kissrácét, akivel egy férfi fajtalankodik. Rengeteg emberrel beszéltem, rengetegfelé jártam. Azt hiszem, tudom, hol a kép, és gyanítom, maga tud egyet és mást azokról, akik csinálták. Azt szeretném, ha elárulná a nevüket, és a címüket. - Mintha azt mondta volna, hozott valamit nekem mondta Ms Wolfe. Elég volt ránézni, hogy az ember biztos lehessen benne, nem pénzre gondol. Akadnak Queensben ilyenek is. Odadobtam eléje a stricitől szerzett kis bőrnoteszt. Nem nyúlt érte. - Egy pasasé-mondtam-, aki srácokat árul a Times téren. Vezetéknevek, monogramok, telefonszámok vannak benne. Valami kóddal. - Hogy jutott hozzá? - Gyűjtést rendeztünk, és a tag ezt adományozta. Az asszony szippantott még egyet a cigarettájából, aztán elnyomta a már-már teli hamutartóban. Felemelte a noteszt, lassan lapozott benne, és közben bólogatott. - Az adományozónak... ugye baja esett? - Nem - közöltem. - De ha netán tőle magától akarná hallani: Rodneynek hívják, és a csirkebüfében tanyázik a Negyvenhatodikon. Ms Wolfe bólintott. - Ezt a noteszt kínálja cserébe az információért? Úgy döntöttem, kockáztatok. - A notesz a magáé - közöltem -, bárhogy határoz egyébként. - Van másolata róla? - Nincsen - hazudtam. Ms Wolfe dobolni kezdett ujjaival az asztalon. Nem idegességében - arra gondoltam, ez nála a töprengés jele lehet. Valahol odakint megszólalt egy telefon. Kettőt csöngött, aztán elnémult. Apró termetű nő rontott most az irodába, arca majd kicsattant; egy nagy rakás papírt cipelt. - Kész a nyomat! - kiáltotta, azután, látván, hogy Ms Wolfe-nak látogatója van, elakadt a szava. A rottweiler rámordult. A kis nő csaknem az összes haját a feje tetejére tornyozta, ujján jókora gyémánt csillant. Csípőre tette a kezét. - Bruiser, LÉGY SZÍVES! - nyafogta. A nagy kutya megnyugodott. Ms Wolfe kacagott. - Később átnézem, oké? - Oké! - kiáltotta a csaj, és máris kirohant, mint aki kiárusításra siet. - Minden embere ilyen hajszolt? - kérdeztem. - Nálunk nincsenek naplopók - felelte, és figyelmesen méregetett. - A kutya se az? - Ő se... - A gyöngysorával babrált. - Mire volna szüksége? - Annyit már tudok, hogy a nőt, akit keresek, Bonnie-nak hívják. Tudom, hogy valahol a Cheshire mentén lakik Little Neckben. Valószínűleg egy kövér pasassal. - Ennyi? - Ennyi. A nő egy gyerekpornó- hálózatot működtet. Gondoltam, már felfigyelt rá. Ms Wolfe egy szót se szólt, várt. - Ha nem tudott róla - fűztem hozzá -, akkor most kapott még egy információt. Az asszony levegőt vett. - Mit akar ezzel az egésszel, Mr. Burke? Nyilván tudja a módját, hogyan kerítse elő azt a nőt. Cigarettára gyújtottam. Ideje kitálalnom. - El kell mennem hozzájuk, hogy megszerezzem azt a képet. Ha eladják, megveszem... - És ha nem adják? Vállat vontam. Ms Wolfe lenyúlt és egy nagy rakás papírt emelt az asztalára. Némelyik papír hosszúkás volt és sárga. Ezekről legalább rögtön tudtam, micsodák. - Mr. Burke, mint mondtam, Lily csakugyan felhívott. De én is utánanéztem egy-két dolognak magával kapcsolatban, mielőtt ráálltam, hogy találkozzunk. -És? - A maga személye nem egészen ismeretlen az igazságügyi szervek előtt, nem igaz? - Végigfuttatta ujját a sárga lapokon, fennhangon olvasott, időről időre felpillantott rám. - Fegyveres rablás, garázdaság; fegyveres rablás PLUSZ garázdaság. Gyilkossági kísérlet két ízben is... Engedély nélküli fegyverviselés... Folytassam? - Ha kedve tartja - mondtam. - Akkoriban olyan fiatal voltam... Az asszony elmosolyodott. - Azóta rehabilitálták? - Ahhoz gyáva voltam - mondtam. - Hétszer vették őrizetbe, kétszer találták bűnösnek, küldték javítóintézetbe; először mint fiatalkorút ítélték el... - Ez nagyjából stimmel - helyeseltem. - Hogyan hárította el a gyilkossági kísérlet vádját? A papíron az áll, hogy az eljárást megszüntették. - Lövöldözés volt - magyaráztam. - A zsaruk elkapták a győztest. Az áldozatok utóbb azt vallották, másvalaki lőtt rájuk. - Értem már. - Ott van valahol azokon a papírokon, hogy nem szoktam betartani a szavamat? - kérdeztem. Az asszony mosolygott. - Ezek a papírok igazán nem árulnak el magáról túl sokat, Mr. Burke. Vegyük például ezt! Itt még a keresztneve se szerepel. - Dehogynem - feleltem. - Mr. Burke, ezeken a papírokon minden őrizetbevételkor más és más név található. Maxwell Burke, John Burke, Samuel Burke, Leonard Burke, Juan Burke... - Elhallgatott, elmosolyodott megint. - Juan? - Donade está el dinero? - érdeklődtem. Ezúttal elnevette magát, úgy, ahogy csak egy érett nő tud nevetni. A nevetése hallatán megsajdult a szívem Flood után. - Van igazi keresztneve is, Mr. Burke? - Nincsen. Ms Wolfe gúnyosan mosolygott. - Mi áll akkor az anyakönyvi kivonatán? - Az, hogy Burke baba - feleltem faarccal. - Aha! - bólintott. Eleget tudott az anyakönyvi kivonatokról ahhoz, hogy sejtse, aligha kell anyák napján ajándékokkal bajlódnom. Vállat vontam, jelezvén, hogy a dolognak számomra igazán semmi jelentősége. Ms Wolfe egy másik papírt emelt fel. Ez nem volt sárga. - Az FBI is nyilvántartja magát - mondta. - Szövetségi szintű ügyem sose volt! - Tudom. Itt gyanúsítottként szerepel néhány fegyvereladási ügylet kapcsán. A CIA szerint majd egy éven át külföldön tartózkodott. - Szeretek utazni - mentegetődztem. - Nincs is útlevele. - Nézze, nem azért vagyok itt, hogy randevút beszéljek meg -tisztáztam. - Munkát se kértem. Becsülöm magát azért, amit csinál, tisztelem a munkáját. Gondoltam, segítek, és hogy hátha maga is segít nekem. - És ha nem sikerül megállapodnunk? - Elmegyek abba a házba - mondtam, és bambán meredtem szép arcába; ilyen vadbarmot csinált belőlem ez az ügy. Az asszony fölvette a telefont, beütött egy számot. - Semmi vész - mondta. - Gyere be. - Letette. - Meggyőződünk róla, hogy nincs bedrótozva, oké? Aztán beszélgetünk. - Ahogy jónak látja - feleltem. Becsörtetett a kidobóember. Húsos kezében szinte nem is látszott a 38-as. - Mondtam, hogy semmi vész - szólt rá Ms Wolfe. - Az pár perccel ezelőtt volt - krákogott a tag. A rottweiler rámordult, mire odafordult hozzá. - Jó kutya - csitította. - Vidd magaddal, kérlek, ezt az urat, és nézd meg, visel-e olyasmit, amit nem szabadna viselnie - utasította Ms Wolfe. A nagydarab pasas a vállamra tette a kezét. Súlyos volt, mint valami üllő. - Nincs semmi baj - mondta neki Wolfe még egyszer, figyelmeztetően. Elmentünk néhány iroda mellett. A magas fekete nő olvasott és jegyzetelt, a feltornyozott hajú, mélynövésű csaj telefonón beszélt észveszejtő sebességgel, egy jóképű fekete pali egy falra akasztott, kézzel rajzolt térképet tanulmányozott. Valahonnét telexgép zakatolását hallottam - az ilyesmi valakinek mindig bajt jelent. - Innét nem járnak haza az emberek? - kérdeztem a nagydarab pasast. - Dehogynem, haver: páran hazamennek. És némelyeknek otthon is kéne maradniuk! Ezek után meg se próbáltam tovább társalogni. Egy üres irodahelyiségbe kísért, és úgy megmotozott, mint az a fegyór, akit az ember elfelejt megvesztegetni. Mikor végzett, visszakísért Ms Wolfe-hoz. - Semmi - dünnyögte kiábrándultán, azzal magunkra hagyott minket. A rottweiler most az asszony mellett ült, az ajtót figyelte, míg gazdája a fejét simogatta. Kisvártatva aztán visszaküldte a sarokba; a kutya pont olyan kelletlenül mozgott, mint a nagydarab pasas. - Mr. Burke, a helyzet a következő. A nő, akit fel szándékszik keresni, bizonyos Bonnie Browne, e-vel. Néha használja leánykori nevét, a Youngot is. A férfi, akivel együtt lakik, a férje, George Browne. Két ízben tartóztatták le kiskorúak megrontásáért. Egyszer elejtették a vádat, másodszorra bűnösnek találták és elítélték. Californiában ült, kilencven napot. A neje sose volt büntetve. A zsebembe nyúltam cigarettáért. - Ne írjon le semmit! - kérte Ms Wolfe. - Nem fogok - mondtam, és rágyújtottam. - Gyanítjuk, hogy a nő jó néhány gazdasági egység, egész sor cég tulajdonosa. De nem úgy dolgozik, mint a gyerekpornó- kereskedők általában, érti, ugye? - Igen - feleltem. - Ha az ember képeket, videokazettákat vagy ilyesmit akar, pénzt utal át egy brüsszeli címre. Ha befut a pénz, a szállítmányt postán küldik Dániából, Angliából vagy máshonnét, ahová ezek a görények befészkelték magukat. Az ember rögtön továbbutalja az így szerzett pénzt valami kisebb bankba, teszem azt a Kajmán-szigeteken. Ez a bank aztán kölcsönként folyósítja az összeget valami e célra kreált cég számára az Államokba. Wolfe elismerően pillantott rám. - Jól elmélyülhetett a dologban! - Ha az ember sokat melózik, hall egyet s mást, aztán összeáll benne a kép. - Oké, csakhogy ez a nő nem így dolgozik. Az ő áruja különleges. Garantálja, hogy minden, amit elad, úgynevezett unikum, gyűjtőknek való. Nincsenek másolatok, az összes fotó egyedi darab. - És mi akadályozza meg a görényeket abban, hogy másolatokat készítsenek a képekről? -A nő jelet helyez el minden általa készített képen. Ezt a jelet... - Wolfe egy kis rajzot mutatott. A rajz álló férfit ábrázolt, aki egy kissrác vállán nyugtatta a kezét. Olyan speciális tollal készült, amilyet a tervezőmérnökök használnak. Az egész halványkék volt. - A jel nem látható a másolatokon - mondta Wolfe -, mert a nő kromakék tintát használ. Ő rajzolja az összes jelet, kézzel. - Mi értelme ennek? - Kettős célja van, Mr. Burke. Először is: minimum ötezer dollárt kap képenként, úgyhogy viszonylag kis befektetéssel hatalmas haszonra tehet szert. Szippantottam a cigarettámból, vártam. - A másik, ha lehet, még fontosabb. A képeit tudniillik rendelésre készíti. - Úgy érti, hogy egy görény felhívja azzal, hogy ezt vagy azt akarja...? - Úgy van. És ha egy szőke kisfiút akar hótaposó szerelésben, azt kapja. - Beszipkázza a nőt? - kérdeztem. - Majd, de nem azonnal. Csak mostanában sikerült bizonyos felvételeket kapcsolatba hozni vele. Egyelőre esélyünk sincs rá, hogy házkutatási parancsot szerezzünk. - Ha kérnék, a hír előbb-utóbb eljutna a nőhöz, igaz-e? - Cinikus alak maga, Mr. Burke - mondta Ms Wolfe a homlokát ráncolva. - Az a fekete talár, amit a bíráink viselnek - mondtam -, legföljebb a külsejükön dob valamit. Az asszony egy darabig hallgatott, a gyöngysorát babrálta. - Tudja, milyen rendelkezések szabályozzák a házkutatást? kérdezte. Értettem már, miért akart meggyőződni róla, "tiszta" vagyok-e. - Tudom, hogy ha valaki behatol egy házba, és ott kábítószert vagy effélét talál, a bizonyíték nem foglalható le, hacsak nem hatósági ember az illető. -Hm... - mormolta Ms Wolfe bátorítólag. Még nem mondtam ki, amit hallani akart. Még nem. - Azt is tudom, hogy ha a rendőrséget kihívják valahová... mondjuk azzal, hogy betörés van folyamatban... és a zsaruk intézkedés közben valami terhelőt találnak, felhasználhatják. - A bíróságon is. - A bíróságon is - lódítottam. Ms Wolfe arca elszántan közömbös maradt. - Ez a nő azonban sose jelentene egy betörést mondta. Megint rágyújtottam. - Megfigyelés alatt van a ház? - Akár holnaptól megfigyelés alá vehetjük. - Figyelni fogják, huszonnégy órán át? - Igen. Szippantottam a cigarettámból. - Minden pógár kötelessége gondoskodni a mentésről, ha tűz üt ki valahol - mondtam. Ms Wolfe kezet nyújtott nekem az asztal felett. Gyorsan az ajkamig emeltem, mielőtt megakadályozhatta volna, meg is csókoltam, aztán kicsörtettem az irodából. Szükségem volt pár napra, hogy mindent átgondoljak - meg nem is lett volna jó rögtön a megfigyelés kezdetekor, az első éjszakán nekiesni annak a gennygócnak Little Neckben. Egyszer és mindenkorra össze akartam kapni magam, hogy óvatosan, az összes körülményt mérlegelve a lehető legkisebb kockázattal dolgozhassak. De csak nem akart összeállni a kép. Kidolgoztam persze egy- két variációt: kikapcsoltatni a telefonokat a Vakonddal, szerelőnek öltözve bemenni, körülnézni; simán betörni, míg a háziak odavannak a kis iskolabuszukkal... Egyik se tetszett igazán. Az ember ne szórakozzon olyanokkal, akik személyre szabott gyerekpornóanyag előállításával foglalkoznak. Azon ámultam, hogy kicsúszott a kezemből az egész rohadt dolog. Sose lesz olyan nőm, amilyen Ms Wolfe. Flood nem jön vissza. Azt még kibírom, hogy nem kaphatom meg a nőt, akire igazán vágyom - hozzászoktam már, hogy sosincs választásom -, de tudtam, Stregával nem boldogulnék. Ki kell ciánoznom ezt a brujanőt az életemből, mielőtt végleg elbűvöl, és magához láncol. A Profi jelentkezett. Megnézte magának párszor a célpontot, aztán bekopogtatott azzal, nincs- e szükség valakire, aki elvégzi a kerti munkát. A nő maga nyitott ajtót, és a francba küldte. Őrök nem mutatkoztak. Beszereztem a ház alaprajzát. Ellenőriztem a nyilvántartást: a nő és a pasas közösen birtokolták az ingatlant. 345000 dollárért vették három éve. Jelzálog a szokványos. Ötven dolcsimba fájt, míg kézhez kaptam a pontos kimutatást. A nő több mint száz granddal nyitott. A foglalkozás rovatban magánvállalkozót írt, évi jövedelmét 250000 dollárra becsülte. A telefontársaság alkalmazottai még drágábbra taksálták magukat: ezek az alakok még mindig abban élnek, hogy monopóliumuk van. Megtudtam, hogy a házban két készülék található, és hogy mindkét hívószám titkos. A számlák együttes összege rendszeresen meghaladja az 500 dollárt, főleg a távhívások miatt. A két megszerzett számot csak a vicc kedvéért összehasonlítottam a strici Ms Wolfe-hoz került noteszéből kimásoltakkal. Nem szerepeltek benne-vagyis a két társaság sosem állt kapcsolatban. Nem is tartoztak azonos súlycsoportba. Végre-valahára kezdtem magamra találni. Embereim legtöbbjét gond nélkül előkerítettem, csak Michelle-t nem találtam a szokott helyek egyikén se. Végül betértem a "Micsoda ötlet"-be, a transzszexuálisok bárjába - rendszerint itt lóg, ha épp nem dolgozik. - Fodrásznál van, szívem! - közölte Kathy, a barátnője. Fintorogtam. Michelle kedvenc "szalonja" törpepapagájokkal zsúfolt kalickára emlékeztetett, egy kalickára, ahol csak úgy röpködnek a tollak, nagy a rikácsolás és vastagon áll alul a szar. - Ő, Burke, ne nézz már így! ODA már senki nem jár. Dániel szép új boltot nyitott az Ötödiken. Itt a címe... - Kösz, Kathy - mondtam, és egy húszast hajítottam a pultra, hogy fedezzem a költségeit. - Viszlát, szépfiú - búgta ő. Nem hinném, hogy csak a húsz dolcsi miatt; a transzszexuálisokban egyszerűen több az együttérzés. A La Dolce Vita az emeletre költözött. Volt lift is, de én inkább mégis gyalog, a lépcsőn mentem. Épp nem féltem semmitől, de ha önmagam akartam lenni, valahol muszáj volt elkezdenem. A bolt maga pasztellszínre mázolt hodály volt, tükrökkel. A váróteremben ücsörgők a Vogue olasz kiadását lapozgatták, és vizespohárból itták a kávét. Egy csaj, a recepciós, középről, mint egy kis szigetről figyelte a mókát. - Segíthetek, uram? - fordult hozzám. - Dániel itt van? - Épp egy kuncsafton dolgozik. - Pont a kuncsaftja kell nekem! Merre? A csaj egyenest előrebökött. Egy az Ötödikre néző helyiségbe jutottam. Michelle-t egy karcsú, fehér inget, farmert és fehér edzőcipőt viselő pali fésülgette éppen. Michelle vad vitába bonyolódott a szomszédos székben ülő nővel. - A szent túloldalról aztán végképp ne beszéljünk, édes... Tudod, mivel gazdagította Los Angeles a mi kultúránkat? A cserbenhagyásos gázolás intézményével! Közibük férkőztem, mielőtt elfajulhatott volna a dolog. - Burke! - örvendezett Michelle. - Épp idejében! - Mihez képest? - kérdeztem. - Hisz ez itt Dániel! - mondta ő a karcsú tag felé bökve, és közben úgy nézett rám, mintha azt gyanítaná, egy másik bolygóról jöttem. - Pont most mondta le a foglalását valaki, neked meg igazán jól jönne már egy hajvágás! Leparoláztam Dániellel. Kemény keze volt, ajkán gunyoros mosoly játszott. - Burke... - ízlelgette. - Mi a keresztneve? - Nem csekkel fizetek - mondtam. -Abbahagynád? - Michelle székestül körbefordult, a karomra csapott. - Ez nem biliárdterem! - Dumálhatnánk egy percet? - kérdeztem. - Mondjad. - Ne itt. Michelle sóhajtott. - Na tessék... Mindig olyan nagy felhajtást csinálsz! Csak pár percet adj... Na ülj le! - mutatott az üres székre maga mellett. - Ennek úgyis kell még pár perc, Michelle - közölte Dániel a frizurát mustrálgatva. - Ne kapkodj, bébi! Még a haveromét is meg kell csinálnod! Dániel kérdőn pillantott rám. Vállat vontam: hadd menjen. - Előbb meg kell mosni -jelentette ki. - Nem lehetne csak úgy, simán levágni? - Nedvesnek kell lennie- erősködött Dániel, oldalpillantást vetve Michelle-re. - Csűrben vagy mifenében nőtt fel a pasas - sóhajtott. Rám értette. Hagytam, hogy egy kiscsaj átcipeljen a szomszédba. Besamponozta a hajamat, aztán leöblítette, és kezdte elölről. Dániel még mindig Michelle frizurájával szórakozott, mikor visszaértem. - Milyenre csináljam? - fordult hozzám azután. - Amilyenre akarja - feleltem, de mert kiszúrtam, hogy megint Michelle-re sandít, hozzátettem: - De nehogy valami modern hülyeség legyen! Mikor Dániel egy percre kiugrott valamiért, Michelle-hez fordultam: - Lányom, egy kis dolgunk lenne ma este. - Telefonálnom kell? - Úgy valahogy; aztán besegítenél a Vakondnak is, mondtam. Michelle ez egyszer nem poénkodott a Vakondon. - Mikor? - Öt és fél hat között találkozunk a pincében, a Mamánál. Oké? - Ott leszek, bébi - ígérte Michelle, gyorsan megcsókolt és kiment. Dániel befejezte a melót. Most, hogy csend lett, egészen olyan lett a hangulat, mint egy igazi borbélynál. A pasas, még a bunyóhoz is konyított valamit. Mikor kész lett, pont ugyanolyan voltam, mint azelőtt, csak szerinte hordtam frizura helyett műalkotást. Kimentem, a recepciónál érdeklődtem Michelle után. - Ó, a hölgy alig pár perce ment el. Azt mondta, ön majd kiegyenlíti a számláját, a sajátjával együtt. Mit tehet ilyenkor az ember? - Oké, mennyi lesz így együtt? - Lássuk csak - mondta vidáman a csaj. - Adóval az annyi, mint százhetvenöt dollár és ötvenhat cent. - Micsoda? - Michelle frizurát, sminket csináltatott, ráadásnak manikűrt és pedikűrt. - A csaj úgy tett, mintha ezzel mindent meg is magyarázott volna. Nem hagytam borravalót Dánielnek. Ha övé ez a kóceráj, lophat úgyis eleget. Ne mocorogj! - szólt rám Michelle. Mellettem ült, jobbom ott feküdt az ölébe rakott deszkán. Óvatosan dolgozott egy filctollal: az Igazak Testvériségének horogkeresztes emblémáját "tetoválta" rám. A Profi átsandított a vállam felett. Ő tudta a legjobban, milyen az igazi. - Művésznek kéne menned, bébi - dicsérte Michelle-t. - Édes vagy - felelte Michelle -, én így is művész vagyok. Általam nyert új értelmet az "elégedett kuncsaft" kifejezés! A Mama pincéjében ültünk. Max lótuszülésben kuporgott a fal mellett. Feketébe volt öltözve, de nem a szertartásos selyembe, amit a harchoz rendszerint visel: ez a szerelés matt anyagból készült. Ugyanilyen matériából szabott fekete csuklyát húzott a fejére; csak a szeme látszott. Két kezén épp valami fekete kulimászt dörzsölt szét. - Vakond, itt a járgány? A Vakond bólintott. A Plymouthszal nem közelíthetünk a házhoz: Michelle pár háztömbbel lejjebb parkol majd le vele. Ha valaki a nyomunkba szegődne, nyomban kocsit cserélünk, és a Vakond tragacsát hagyjuk a helyszínen. - A telefonok 11.30-kor elnémulnak, stimmt? Bólintott megint. A házban nincs riasztóberendezés, nincs összeköttetés a helyi rendőrséggel. Ne is legyen. Nem kellett újból végigmondanom. Michelle odatelefonál, telefonos közvélemény- kutatónak mondja magát, és a ház urát kéri. Ha maga a férj veszi fel, megtesz mindent, igyekszik szóval tartani, miközben én, elöl becsöngetek. Max hátulról jön, átmászik a kerítésen, és behatol a házba. Elintéz mindenkit, aki az útjába kerül, a nőt kivéve- vele beszélnem kell. Ha a nő nyit ajtót, egyből elkapom, bemegyek vele és megszerzem a képeket. Ha valaki más jön, rászegezem a pisztolyt, aztán várok, míg Max rendet rak odabent. És végül, ha nem tetszik az ábra, magam próbálkozom a bejutással. Lesz, ami lesz. A Profi meg én felvettük a Vakond által készített kis rádióadót. Ha jelt adok, a Profi beszáll a roncskocsiba, elindítja a motort, én kitörök a főkapun. A Vakond ezután szépen fölrobbantja a házat, aztán Maxszel együtt kimászik hátul, ahol Michelle várakozik. Éjfélre vége is lesz. Michelle befejezte a munkát a kezemen, nekilátott az arcomnak. Bőröm a rákent festék miatt jóval sötétebb lett, a fekete álbajusz meg igencsak elváltoztatta az ábrázatomat. Az akció előtt még sapkát és sötét szemüveget is felrakok. - Mit szólt McGowan, mikor elvitted hozzá azt a srácot, Terryt? - kérdeztem. Michelle nem felelt. Valami furcsát véltem látni a képén. Szája kemény, határozott vonássá keskenyedett. - Michelle...? - Nem vittem el McGowanhez - mondta. - Hát mit csináltál vele? - kérdeztem erőltetett nyugalommal - Burke, haza nem mehetett. Az apja egy rohadt disznó. Ő avatta be. - Ezért lépett meg hazulról? - Nem lépett meg. Az apja ELADTA annak a stricinek! És még vannak emberek, akik azt hiszik, a légszennyezés végez majd velünk... - Mit csináltál vele? - érdeklődtem. - Az én fiam - mondta Michelle. - Ezentúl én gondoskodom róla. - Michelle - kezdtem türelmesen, miközben agyamban megszólalt a vészcsengő -, nem tarthatod magad mellett a srácot abban a hotelban. Előbb vagy utóbb valaki... - VELEM lakik - szúrta közbe a Vakond. - A roncstelepen? - Csináltam neki egy kuckót- közölte a Vakond sértődötten. - És tanítja is, Burke - lódította Michelle. - Elektronikára meg ilyesmire. Terry okos fiú. El se hinnéd, mi mindent... - Jézusom! - Burke, az én fiam, oké? Elvittük a BEK-be, Lily foglalkozott vele. Rendbejön. - És ha valaki kerestetni kezdi? Mi lesz akkor? - Tényleg, mi van akkor? - kérdezett vissza Michelle kihívóan. - Michelle, figyelj rám... Te nem akármilyen életet élsz, bébi. Milyen anya lesz belőled? - Jobb, mint amilyen a tiéd volt - felelte Michelle halkan. Cigarettára gyújtottam. Talán jobb is, hogy nem kerül intézetbe a gyerek, hisz az állam a lehető legcsapnivalóbb anya. - Közénk tartozik-mondta a Vakond Michelle- re pillantva. - Csak azt ne reméljétek, hogy a bácsikája leszek, basszátok meg! -jegyeztem meg lemondóan. Michelle arcon csókolt. - Ha túlleszek az operáción, örökbe fogadom, Burke. Járhat majd egyetemre is, meg minden. Csináltatsz neki mindenfélé papírokat... Már el is kezdtem félretenni a pénzt... - Tudom én! - mondtam. - A Vakond meg majd kutyust vesz neki, mi? - Egy rakás kutyája van már- közölte a Vakond komolyan. Épp mutatni akartam Maxnek, hogy oké, de nem volt sehol. Néztem a sarkot, ahol azt a fekete kulimászt a kezére kente, azon töprengtem, ezt vajon hogy csinálta, mikor kiszúrtam: el se mozdult egész idő alatt, de fekete ruhájában árnyék volt csak az árnyékok között. Kizárt, hogy a bentiek észrevegyék. A Profi odajött, megállt előttem. - Burke, ugye ha a nő nem beszél, nem éri több szembeszél? Arra gondoltam, amit a Mamától hallottam nemrég. Ezek nem ismernek határt... - Kihozom onnét azt a képet, Profi ígértem. - Arra a nőre vagy börtön vár, vagy temető. De ha a dolgok elfajulnak, csináld, ahogy megbeszéltük! - Tudom, mit csináljak - mondta ő. Még egyszer körülnéztem. -Akkor gyerünk! Két kocsiból álló konvojunk óvatosan haladt át a Manhattanén. Én az ócska Cadillacben ültem, Michelle a nyomunkban hajtott a Plymouthszal. A Profi elöl, a lábunknál kuporgott, és megállás nélkül fecsegett. Meg se kottyant neki a kényelmetlenség: egy olyan fickó, aki élete nagyobb részében lábatlan kriplinek álcázza magát, fel se veszi az ilyesmit. A Vakond a Plymouthban ült, Michelle mellett. Max a csomagtartóban utazott. A várostervezési térképen jól látszott a zsákutca a Cheshire autóút végében, de megfordultam arra párszor személyesen is, hogy a dolog tuti Jegyen. A ház hátsó frontját csak a kerítés választotta el egy kisebbfajta parktól. Lefékeztem a Cadillackel, a tükörbe pillantottam. Michelle beállt mögém, kiszállt, felnyitotta a Plymouth motorházának tetejét, és úgy tett, mintha valami probléma lenne a géppel. Én előszedtem avontatókábelt, és rákészültem, hogy fel is erősítsem azok kedvéért, akik esetleg figyelnek bennünket. Miután meggyőződtem róla, hogy tiszta a levegő, kinyitottam a Plymouth csomagtartóját. Előpattant Max. Fekete folt gyanánt suhant el a fehér fal mellett, aztán felszívódott. - Emlékszel, hol a telefonfülke? - kérdeztem Michelle-től. Undorral végigmért - más választ nem is kaptam tőle. Fekete kötelet dobtunk át a falon. A Vakond vállára vette a táskáját, megragadta, mászni kezdett. A Profi meg én a két lábát toltuk, mert tudtuk, amúgy nem túl fürge. Max visszafelé alighanem simán áthajítja majd az innenső oldalra. - Felhívod őket... aztán ha letetted... lassan visszagurulsz ide, és bevárod Maxet meg a Vakondot, oké? Ha bármi baj történik, én elöl jövök. - Itt leszek - ígérte Michelle. A Profi meg én visszaszálltunk a Cadillacbe, és csöndben elhajtottunk, Michelle utánunk. Elkísértem a telefonfülkéig. Hogy biztos lehessek a dolgomban, vártam, míg felvillantak a Plymouth féklámpái. Az órámra pillantottam. 11.25. Kifordultam a Cheshire-re, elhajtottam egy fekete Ford mellett. Két pasas ült benne. Miközben a menő házak előtti, jól ápolt gyepnégyszögeket figyeltem, arra gondoltam, milyen tapintatosak Ms Wolfe emberei, meg hogy milyen könnyű dolguk volna, ha el akarnák zárni az utunkat visszafelé. A nagy ház felhajtóján megfordultam, hogy a Cadillac orra kifelé álljon. - Itt az idő... - súgtam oda a Profinak. Csendben becsuktam a járgány ajtaját. A főkaput zárva találtam. Felugrottam, megfogództam a kerítés tetején, egy pillanat alatt felhúzódzkodtam és lehuppantam a túloldalon. Gyorsan a bejárati ajtóhoz osontam. Annyira vártam a szirénabőgést, hogy a fülem már anélkül is csengett. Az ajtó feketére volt mázolva, mintha ellensúlyozni akarná a kerítés fehérségét. Kopogtatót vagy csengőt nem láttam rajta. Egy jókora oldalablakon át halvány fény vetült a földre, a ház azonban néma volt. Elhúzódtam az ajtótól, az ablakhoz araszoltam és belestem rajta. Ezt a nappalit ugyan nemigen használták: a bútorokat műanyag huzat védte, minden rendezettnek tűnt; sehol egy régi újság, egy elhullatott cigarettacsikk. Ide becsöngetni nagy hiba volna. Lehet, hogy a háziak alszanak, hogy még Michelle telefonjára se ébredtek fel. Körbeosontam, benéztem minden ablakon, embereket kerestem, de nem láttam senkit. Olyan csend volt odabent, amilyen az oroszoknál lehet egy-egy emberi jogi konferencián. A széles bekötőút oldalt folytatódott, s valahová a ház mögé vezetett. Elindultam rajta, éreztem talpam alatt a sima betont, néztem a kétoldalt sorakozó lámpákat. Nem égtek. A kapcsoló csak odabent lehet. Az út könnycseppforma parkolóba torkollott, iskolabuszsárgára festett furgon állt itt, meg egy jellegtelen, sötét négyajtós kocsi. A ház oldalához toldott építmény garázsnak látszott; bizonyára a pincelejáratot rejtette. Tettem még egy lassú kört, mire megleltem a behatolásra legalkalmasabbnak tűnő helyet, a sötét sarokablakot a ház hátsó frontján. A párkányon nem volt riasztósáv, drótokat se láttam. Kesztyűt húztam, csak azután tettem próbát az ablakkal. A fa elég rozogának látszott, nem akartam, hogy szálka menjen a kezembe. Az ablak zárva volt. Dzsekim zsebéből egy tekercs szigetelőszalagot kotortam elő, kezdtem beragasztgatni vele az üveget a zár környékén. Három réteget tettem rá, a végeket előbb lógni hagytam, aztán gondosan lesimítgattam. Óvatosan láttam munkához a kis gumikalapáccsal, a szélétől a közepe felé. A szívem vadul kalapált, mint mindig, lélegezni mégis lassan lélegeztem, az orromon át. Megpróbáltam uralkodni magamon. Ha az ember elhirtelenkedik egy ilyen munkát, egykettőre hosszú gondolkodási időt kaphat olyan helyen, ahol az ablakokat nem üvegezik. Az üveglapra tapasztottam a tenyeremet, óvatosan mozgattam meg a kikezdett darabot, kiemeltem a keretéből. Reccsent egy kicsit - mint mikor az ember összegyűri a cigarettacsomagról lehúzott celofánt. Húzni kezdtem a szalagot. A tört üvegdarab kifordult. Benyúltam, megtaláltam a zárat. Visszahúztam a kezemet, vigyázva felfelé húztam az ablakot. Minden centi után szilikonos folyadékot fújtam a vágatba, hogy jobban csússzon. Miután az ablakot egészen felhúztam, nagyokat lélegeztem, hogy megnyugodjak, aztán bedugtam a fejemet, és sebesen körbevilágítottam a zseblámpával. A helyiség olyan volt, mint a magazinok tipikus agglegényszobája: nagy, bőrhuzatú karosszék, az egyik sarokban tévé, a falakon pár plakát. Az egész dohtól szaglott, mintha sose használták volna. Átmásztam a párkányon, lehúztam magam mögött az ablakot. Átgondoltam, mi mindent követtem el eddig. Illetéktelen behatolás. Betörés. Nem is rossz. Fejemre húztam a fekete harisnyaálarcot, eligazgattam úgy, hogy a kivágás pont a szemem elé kerüljön. Mikor úgy éreztem, ennél nem lesz okébb, belső zsebemből elővettem a pisztolyt. Ettől a pillanattól komolyra fordult a dolog. Hosszú előtérbe jutottam. Jobbra étkező, kétoldalt ablakokkal. Balra folyosó, azon túl a műanyag huzatú bútorokkal zsúfolt nappali. Mag mindig csend. Sárszínű padlószőnyeg az ilyet nevezik "földárnyalatnak", azt hiszem. Végiglopakodtam a halon egész a bejárati ajtóig, megkerestem a lépcsőt. Azon is volt szőnyeg, mégis igyekeztem könnyedén lépkedni. Félúton felfelé meghallottam a zenét. Nagyzenekar játszotta, de nem volt túl fajsúlyos darab: a vonósok és a fúvósok tettek ki magukért leginkább. Felértem, vártam és hallgatództam. A szobában, ahol a zene szólt, villany égett, de be nem láthattam. A fordulót megkerülve továbblopództam az ellenkező irányba. Ez a szint feleakkora se volt, mint az alsó: csak két hálószobát találtam, utcára néző ablakokkal. Külön fürdőszoba tartozott mindkettőhöz. Nem mertem használni a zseblámpát, anélkül győződtem meg róla, hogy senki sem alszik odabent. A szobák sötéten, üresen tátongtak. Visszaindultam a túloldali, nyitott ajtó felé, a zene, és ki tudja, még mi minden felé... Közelebb érve észrevettem, hogy az ajtó a szoba jobb sarkába nyílik, vagyis figyelnem balra kell. Két kézre kaptam a pisztolyt, és a falhoz lapulva magasra tartottam a jobb vállam felett. Ballal léptem be, körbefordultam, a fegyvercsővel pásztáztam végig a helyiségen. Egy fehér rajzasztal mellett alacsony, testes nő kuporgott, dolgozott valamin a lámpafényben. A világosság mogulé áradt, az arcát nem láthattam. Rózsaszín köntöst viselt és ortopéd cipőt. Annyira el volt merülve, hogy fel se nézett, csak akkor vett észre, mikor melléje léptem. - Ne sikolts! - figyelmeztettem csendesen, megvillantva a pisztolyt. Hatalmasra látottá a száját, nagy levegőt vett, szeme kiguvadt. - Ó, istenem - sóhajtotta, mintha számított volna valami hasonlóra. - Maradj veszteg, akkor nem esik bajod - mondtam még mindig nyugodtan és csendesen, feléje nyúlva. - Mit akar? - kérdezte remegő hangon. - Egy képért jöttem, te ribanc - mondtam neki, és kesztyűs kezemmel marokra kaptam köntösét. Hangomat eltorzította a harisnyaálarc. - Egy kép kell, ami nálad van, világos? Próbált szabadulni, erőtlenül a karomba csimpaszkodott. Tessék- lássék pofon vágtam a pisztolyt tartó kezemmel, arcomat egész közel toltam hozzá. - Azt a parancsot kaptam, hogy vagy a képet vigyem, vagy azt a kibaszott fejedet! A nő szeme fennakadt, teste elernyedt. Felrántottam a fejét. Kapkodva lélegzett, de tudtam, most már nem fog elájulni. Nyakon ragadtam, az arcába nyomtam a pisztolyt, a másik kezemmel lerángattam a munkapadról, a sarokban álló asztal melletti székhez vonszoltam. A hattyúnyakú lámpa egy rakás papírt világított meg. Lenyomtam a nőt a bőrhuzatú székre, és hátraléptem. - Kicsoda maga? - kérdezte. ' - Valaki, akit egy melóval bíztak meg, érted? Nincs sok időm. Odahajítottam neki a Stregától kapott fényképet. Rápillantott, de nem mozdult. - Ez az a srác-mondtam.-A fénykép, amit róla csináltál, itt van valahol a házban. Azt akarom. - Már miért volna nálam a ke... Előreléptem, és visszakézből szájon vágtam, épp csak annyira, hogy arra koncentráljon, amire kell. Kezdtem kipakolni zsebeimből a dolgaimat: egy kis köteg zongorahúrt, egy kis üveg áttetsző folyadékot, egy bőrszalagot és egy összecsukható borotvát. A nő szeme elkerekedett. Megint odaléptem hozzá. Megremegett és eltakarta az arcát. Ujjain nem voltak gyűrűk, a körmét nem lakkozta. Hiába kapdovált, a bőrszalaggal bekötöttem a száját. Nekem ugrott, mire tenyerem élével mellbe vágtam. Nagyot hördült és előregörnyedt. Pillanatok alatt a székhez kötöztem a zongorahúrokkal. Elnémítottam, már csak a szeme sikoltott. - Két lehetőséged van - közöltem vele. - Látod ezt az üveget? Éter. Elkábítalak vele. És ha ezt kell tennem, le fogom vágni az ujjaidat. Egyenként. Aztán megvárom, míg magadhoz térsz, te ribanc. Míg ordítani nem kezdesz, érted? Eltorzult az arca. - Érted? - förmedtem rá. Olyan hevesen bólogatott, hogy majd kitört a nyaka. - Most szépen leveszem rólad a szalagot, te meg elmondod, amit tudni akarok, vagy ott vérzel el, abban a székben. A kibaszott ujjaid CSONKJAIBÓL! Levettem róla a szalagot. Úgy kapkodott levegőért, mintha jó két kilométert futott volna. Figyeltem az arcát. - Eszedbe ne jusson sikoltani! - intettem. Kezdte összekapni magát. - Nem vagyok egyedül a házban - zihálta. - Dehogynem - közöltem. - Ha valaki nincs egyedül, az én vagyok. Rám bámult, próbált rájönni, mit akartam ezzel. Kifejezéstelen babaszeme volt, mintha nem lett volna mögötte az égvilágon semmi. Enyhe bűzt árasztott. Már egyenletesen lélegzett. - Nem itthon tartom a pénzemet - közölte, mintha ezzel el is intéztünk volna mindent. Közel hajoltam hozzá újra, engedtem, hogy a szemembe nézzen. - Utoljára mondom: ide a képet! - sziszegtem. - Csak az az egy kép kell? - Ne alkudozz velem, te kibaszott kurva! Ezt a parancsot kaptam! Figyelt, gondolkodott. Ez így nem lesz jó. Kézbe vettem a bőrszalagot. - A széfben van! - kiáltotta. - Kérem, ne...! - Hol a széf? -A padlón... A munkaasztal alatt. Megnéztem. A padló alatt parketta volt, négy deszkát kipiszkáltam. A széf kombinációs zárja ott volt előttem. - Mondd! - förmedtem rá a nőre. Tudta, mit akarok. - Bal hat, jobb huszonnégy, bal tizenkettő... A széf vagy másfél méter mély lehetett. Jobbra videokazetták, műanyag dobozos 35 mm-es tekercsek sorakoztak. Mellettük polaroidképek, sok száz polaroidkép, mindegyik műanyag zacskóban. - Van nyilvántartód? - kérdeztem. - Nincs - felelte színtelen hangon. Lehet, hogy hazudott, de nem volt időm ennek utánanézni. Tudtam, mit keressek. Csak pár percig tartott, de abban a pár percben a legocsmányabb dolgokat láttam, amik ezen a mocsok bolygón csak előfordulhatnak. Egy békésen alvó csecsemő, szájában, cumi helyett egy férfi merev farkával. Pár napos srácok, más képeken tíz- tizenegy évesek, testnyílásaikban a megzápult agyakban felmerülő megannyi tárggyal. Egymással foglalkozó, mosolygós srácok; egy hat év körüli fiú, eltorzult arca szemben az optikával, egy férfi hátulról dugja, a gyerek mellén két sor szögesdrót hagy véres X-eket. És minden kép sarkában ott volt a kék embléma, a férfi meg a gyerek: a nő jele. A Scottyról készült kép pont olyan volt, amilyennek a helyzetet Immaculata leírta. A srác csíkos pólót viselt, derékon alul meztelen volt. Egy bohócruhás férfit szopott. Zsebre vágtam a képet, visszamentem a nőhöz. - Megkapta, amit akart - mondta. Újra határozott volt, magabiztos. Azt hitte, érti. - Egén, megkaptam. És még adok is érte valamit! A torkának szegeztem a borotvát, úgy suttogtam a fülébe: - Kész vagy, te kurva. Ezt a srácot hiba volt lefényképezned. Ha neked lennék, felhívnám a kerületi ügyészséget, feladnám magam. Együttműködnék velük... Tudod te, hogy megy az! Keress magadnak egy biztonságos cellát pár évre. De szerezz magad mellé egy balekot is, aki minden étkezés előtt belekóstol a kajádba! A gézre locsoltam az egész üveg étert. Beleszédültem. - Megígérte, hogy nem bánt! - sikoltotta a nő. - Te meg egy klassz napot ígértél a srácoknak- feleltem, és máris orrára-szájára szorítottam az étertől nedves rongyot. Ott tartottam, míg vergődött; vigyáztam, jusson neki némi levegő is. A Vakond azt mondta, ha túl töményen adom, bele is halhat. Történnek ilyen balesetek. Elveszítette az eszméletét, a feje előrecsuklott. Kioldoztam a kezeit, megpaskoltam őket, hogy visszatérjen beléjük a szín. A köntösénél fogva leemeltem a székről, az egyik hálóba cipeltem és az ágyra dobtam. Úgy igazítottam el, hogy arccal felfelé feküdjön. Úgy nézett ki, alszik, de nem hajoltam olyan közel hozzá, hogy megbizonyosodjak róla. Max és a Vakond itt melóztak valahol a házban. Azt mondtam nekik, várjanak egy negyed órát, aztán szívódjanak fel persze tudtam, egy tapodtat se mozdulnak, míg biztonságba nem kerülök én is. Abban sem kételkedtem, hogy a Profi akkor is a főkapunál marad a járó motorú kocsival, ha egy különleges rendőrkommandó jelenik meg az utca végében. Rohantam lefelé a lépcsőn, éreztem, minden perc késlekedés kockázatotjelent. A földszinten nem volt senki; a konyhát mintha sose használták volna. A szomszédok kedvéért rendezkedtek be így. Tipikus amerikai otthon. A pincét persze sose látták a szomszédaik... Felrántottam a folyosó ajtaját, mely a pincelejárathoz vezető lépcsőre nyílt. Kis helyiségben, amolyan ruhatárban találtam magam: a fogasokon kabátok lógtak, az egyik sarokba támasztva esernyő állt. Egy perc se kellett, hogy megtaláljam a másik ajtót a kabátok mögött... Belülről volt bezárva. Hitelkártyát vettem elő, az ajtórésbe csúsztattam, lassan mozgattam lefelé, próbáltam rájönni, el is reteszelték-e, mert akkor kénytelen lettem volna más eszközökhöz nyúlni - a trükk azonban bevált, az ajtó felpattant. Pár méteren belül a meredek vaslépcsőhöz értem. Próbaképp ránehezedtem az első fokra. Ekkor hallottam meg a férfi hangját. Magas, bizonytalan hang volt - a pasas nem járt messze a hisztériától. - Hé fiúk, hülyeség, amit művelnek, lássák már be! Én... Én sok mindenkit ismerek. Bármi legyen a probléma, el tudom intézni. De ha csak ültök és bámultok, abból nem származik semmi jó, halljátok? A hang irányába indultam. Félúton oszladozni kezdett a homály: a pincében rejtett fényforrásokból áradta világosság. Egy zsákkarosszékben kövér pasas ült, két karjára támaszkodva meredt az egyik sötét sarokba, mintha éppenséggel az élete értelme lappangana ott. A fal mellett, egy szék karfáján a Vakond üldögélt, nyitott zsákja előtte hevert. Nagy feje ide-oda billent, vaskos lencséjű szemüvegén feszült a harisnyaálarc. Ádáz békára emlékeztetett. Ahogy lejöttem a lépcsőn, a kövér pasas felém fordult. Megkönnyebbültnek látszott. - Hé, maga a főnök? Ezek a pasik itt... - Ne pofázz! - mondtam. Nem használt. - Mit számít, ha pofázok, ember? A szoba hangszigetelt. Tessék, nézzen csak körül! Körülnéztem. A falakat sötétbarna parafalapok borították, a mennyezetet hangszigetelő csempével rakták ki. A szőnyeg alatt, gondolom, vastag gumipadló lehetett. - Nehogy valaki meghallja, ha kiáltoznak a srácok, mi? kérdeztem. - Hé, hé! Mit jelentsen ez?-tiltakozott keménységet színlelve a pasas. Felhúztam a pisztolyt; összerezzent a kattanásra. Kövér képébe, a jobb szeme alá nyomtam a csövet. - Nincsen... sok... időm! -minden szóra nyomtam egyet a pisztolycsövön. - Mi? - nyögte. - Megmondaná esetleg... - A képeket akarom. A filmeket. A feljegyzéseket. A pénzt! A kövér pasas nem próbált alkudozni, mint a felesége. - Fent. Fent van minden. Esküszöm... Idelent nincs más, csak egy kis pénz. A munkaasztal fiókjában... Költőpénz. A többi a bankban van... Holnap reggel, ha kinyit a bank, majd... - Kuss! - mordultam fel, és elléptem mellőle. A fiókban három vékony bankjegyköteget találtam, a Vakondnak hajítottam őket. A zsákjában tűntek el. A pince amúgy gyerekszobának volt berendezve: plüssállatok, babák, hintaló, az egyik sarokban villanyvasút. Benéztem az utolsó ajtó mögé is, de ott nem volt más, csak egy olajkályha meg a bojlei. A hátsó kijárat a toldaléképületbe nyílt. Gondosan körbejártam. Nem voltak ablakai, a padlója beton, mindenütt beton, akár a parkolóban. Arra szolgált, hogy beálljanak a furgonnal, gyorsan megszabaduljanak a rakománytól, és mielőbb fotózni kezdhessék a srácokat. Időszerűnek éreztem, hogy odábbálljunk. - A feleséged odafönt van - mondtam a kövér pasasnak. Nincs baja, csak szunyál. Te is kapsz mindjárt egy injekciót. Mire magadhoz térsz, itt lesz a rendőrség. Mondj nekik, amit akarsz, köss, kedvező alkut velük, ha bírsz. De ha megemlítesz akár engem, akár az enyéimet, megtalálunk, bárhová dugnak is, világos? Bólintott, próbált szóhoz jutni. - Nézze, nem kell az az injekció... Rossz a szívem, tudja. Gyógyszert szedek. Holnap annyi pénzt szerzek maguknak, amennyit csak akarnak, és... A Vakond előszedte a fecskendőt, nyomott rajta egyet, figyelte a kifröccsenő folyadékot, biccentett nekem. A pince sarkában, a kövér pasas mögött árny moccant, talpra rántotta a foglyot. Lecsupaszította egyik karját. Az ér tisztán látszott. - Kapja inkább odafent - mondtam a Vakondnak, azzal intettem Maxnek, hogy hozza az emberünket. Előrementem a vaslépcsőn, füleltem. Semmi. A Vakond követett, Max jött leghátul. A lépcső tetején megálltunk; a kövér a falnak dőlt, gyorsan, a kelleténél is szaporábban szedte a levegőt. - Most kéne az a tűz - fordultam a Vakondhoz. - Okozza mondjuk a bojler. A Vakond bólintott, elrakta a tűt és a fecskendőt, azzal ismét lefelé indult. A kövér pasas még mindig zihált, szuszogni és beszélni igyekezett egyszerre. Lehúztam egyik kesztyűmet, hogy megigazítsam az álarcomat, meg hogy látható legyen a "tetoválás". - Hé, fiúk! - kezdte rögtön. - Ismerem én a ti főnökötöket! Szerződésünk van vele! Értitek? Semmi gond... Újra fölvettem a kesztyűt, úgy tettem, mintha nem is sejteném, mi árult el. - Kuss - ismételtem gépiesen. A kövér nem próbált ugrálni, a harc nem volt az ő műfaja. Viszont azt hitte, rájött, mi az enyém. Nem bírta tartani a száját. - Mennyit akartok? - kérdezte. - Csak a dolgomat végzem - feleltem ugyanolyan gépiesen. - Idefigyelj... Szóval idefigyeljen, félreértés az egész! Hisz soha kárt nem tettünk senkiben! A srácok hamar túlteszik magukat az ilyen dolgokon. Ez... csak üzlet! Éreztem, hogy Max nagyon dühös, én viszont csak ürességet éreztem odabent. Minden görény imád pofázni, és énnekem már volt szerencsém végighallgatni majd az összes típusmesét. Kezében cókmókjával a Vakond érkezett. Vége a munkanapnak. Feltartotta egyik kezét, széttárta ujjait. Öt perc begyújtásig. Kivettem a zsebemből Scotty fotóját, a kövér pasas orra elé tartottam. Maxnek akartam megmutatni, hogy megvan, hogy megmentettük a srácot, a kövér azonban azt hitte, magyarázat kell. - Hé! Őrá emlékszem! Miatta volt az egész? Hé, embeeer... Szexis kiskölyök ez, nekem elhiheted... Imádta nyalni... Be se kellett avatni, vagy ilyesmi... A pasas helyén vöröset láttam; olyan erősen markoltam a pisztolyt, hogy lüktetni kezdett a tenyerem. Már- már hallottam a dörrenést, kényszerítenem kellett magamat, hogy meg ne húzzam a ravaszt. - Ne! - szűkölt a kövér pasas, és a melle elé kapta összekulcsolt két kezét. Mintha imádkozna. Éles szisszenést hallottam a homályból, ahol Max állt, azután egy csattanást, mint amikor a húsvágó bárd csontot ér. A kövér pasas nyaka balfelé bicsaklott, és úgy is maradt. Max eleresztette, mire a tetem a földre roskadt. A Vakond letérdelt melléje, hogy megbizonyosodjon arról, amit mindannyian tudtunk. - Vége - mondta. "Börtönbe, esetleg a temetőbe..." - ezt feleltem a Profi kérdésére nemrég. Most már igazán mindegy, él-e, hal-e a nő odafent. Intettem Maxnek, hogy emelje föl a kövér holttestét. Visszamentünk a pincébe. Fejemben ketyegett az óra: a bojler bármelyik percben robbanhatott. - A férfi menekülni akart a tűzből - morfondíroztam. - Felfelé rohant a lépcsőn, de megcsúszott, lebukfencezett és kitörte a nyakát... - Félútig vonszoltuk a tetemet a lépcsőn, egész a fordulóig. Ott átemeltük a korláton, és fejjel előre lelöktük. Zuhanása robaját elnyelte a pince. - Gyerünk! - nógattam a Vakondot a hátsó front felé mutatva. Nekiindult, Max árnyékként követte. Megnyomtam a rádiójeladóm gombját, hogy tudassam a Profival, hamarosan kint leszek a kapu előtt. Még mindig maradt egy kis időm arra, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Hiába robban a bojler, a tűz nem jut el rögtön az emeletre. Felszaladtam a lépcsőn, egyenest a nagyszobába; marokszám kapkodtam föl a mocskot, szétszórtam a folyosón, filmtekercsekkel, képekkel dobáltam tele minden szobát. Pár kazettát a helyére raktam, aztán becsuktam a széfet. Most örültem igazán, hogy végig kesztyűben dolgoztam: aligha lett volna cérnám mindent tisztára törölni. Benéztem a hálószobába. A nő még mindig az ágyon hevert mozdulatlanul. Talán nem is mozdul többé soha. Lerohantam a lépcsőn, a pisztolyt magam elé tartva figyeltem a neszeket, a szirénabőgésre vártam. A pince mélyéből ropogás hallatszott. Résnyire nyitottam a bejárati ajtót, kilestem. A környék néptelen volt. Ügyeltem rá, be ne csukódjon mögöttem az ajtó, a zsebeimbe kotortam, mindenem megvan-e, aztán nyargalni kezdtem a kerítés felé, átdobtam magam rajta. A kocsi ajtaja nyitva állt. Beugrottam a kormány mellé-a Profi helyet csinált nekem. Már sebességbe kapcsolt, a fékpedált a kezével tartotta lenyomva. Hátrapillantottam: a pinceablakokban ott vöröslött a tűz. Valahol az utca túlsó végében felpergettek egy motort; Ms Wolfe megfigyelői elhúztak mellettünk, a ház felé tartottak. Én csendben továbbgördültem, a fényszórót csak akkor kapcsoltam be, mikor kigördültünk az utcából. A Plymouth ott várt ránk, ahol megbeszéltük. Mivel a kutya sem követett, villantottam egyet, mire Michelle felzárkózott mögém. AThrogs Neck-hídon mentünk át Bronxba. Középtájon lehúzódtunk, és a biztonság okáért végigcsináltuk újra a vontatókábeles komédiát. A Profit a kocsiknál hagyva félrevontam a többieket. - Megvan- mondtam Michelle- nek.- Felvették egyáltalán a telefont? - Persze - bólintott. - Egy férfi vette fel. - Nem volt az férfi - közöltem, és cigarettára gyújtottam. Ez volt az első azóta, hogy előkerültem onnét. - Minden jól ment? - kérdeztem a többieket. - Csak a kerítéssel gyűlt meg a bajom - mondta a Vakond az oldalát dörzsölgetve. Visszaindult a kocsikhoz Michelle-lel. Max még mindig feketében volt, de a csuklyáját már levetette. Nézte a felénk tartó Profit, a "fényképező ember" jelét mutatta, aztán intett: "Gyere ide!" Azt akarta, hogy a Profi is lássa a képet, hát-megmutattam neki. A híd higanygőz lámpái hideg narancsfényt ontottak ránk. Max két kezébe fogta a képet, hagyta, hogy a Profi alaposan szemügyre vegye. Rábökött a bohócruhás figurára, aztán hirtelen, éles szögben oldalra billentette a fejét. - Érted?- kérdeztem a Profit. Velünk volt, joga van tudni róla. A kis ember bólintott. - Azt mondja, kampec a jampec. Vakond Cadillacestül viszszament Bronxba. Max visszamászott a csomagtartómba: körülményes lett volna a fekete szerelését megmagyarázni a zsaruknak. Találtam egy fordulót, hazafelé indultunk. - Pár napon belül meglesz a pénz - mondtam a Profinak. Hol rakjalak ki? - Rendszerint a menhely vár, most irány a Grand Central! - Michelle? - Haza, bébi. Utoljára a raktárát ejtettem útba. Alig nyitottam ki Maxnek a csomagtartót, megjelent Immaculata. - Kész - mondtam neki. Mac megvizsgálta Maxet, mint valami ékszert, melynek a megvételét fontolgatja - nem hagyott ki semmit. Megérintette a mellkasát, végigtapogatta a testét, hogy meggyőződjék róla, minden a helyén. Max némán, kőmerev arccal tűrt, csak a pillantása volt gyengéd. Meghajoltam mindkettőjük előtt. Ahogy kihátráltam, még láttam, hogy Immaculata a hasára mutat, magyaráz Maxnek hamarosan szülő lesz hát az ölő. A déli lapok persze tele voltak az üggyel. Nekem legjobban a Post tudósítása tetszett: TÜZESET VEZETETT A GYEREKPORNÓ- HÁLÓZAT NYOMÁRA! Egy tegnap éjjeli tűzeset, melynek következtében egy queensi férfi életét vesztette, felesége pedig kórházba került, döbbenetes felfedezéshez vezetett. Kiderült, hogy a pár Little Neck-i ingatlanából gyermekpornó- hálózatot irányít ezt közölte a rendőrség. A tűzben életét vesztette a 44 esztendős George Browne, Cheshire Drive 71. szám alatti lakos. A 41 éves Mrs. Bonnie Browne-t füstmérgezéssel szállították a Deepdale-i Állami Kórházba. A 911 -és számon értesített tűzoltók röviddel a tűz keletkezése (10 óra) után a helyszínre érkeztek, és 10.45-re meg is zabolázták a lángokat. A kárfelmérés során (a károk egyébiránt, ahogyan azt a tűzoltóság szóvivőjétől megtudhattuk, mérsékeltnek mondhatók) bukkantak rá a "száz és száz gyerekporno- felvetel"- re, melyek létezéséről a rendőrséget haladéktalanul informálták. Louis De Stefano kapitány, a 111-es körzet vezetője azt közölte, hogy a polaroid- felvételek mellett nagy mennyiségű, még előhívatlan filmet és jó néhány videokazettát is lefoglaltak. "Meg vagyok rendülve! Mélységesen meg vagyok rendülve!" - így nyilatkozott lapunk tudósítójának az egyik szomszéd, Elsie Lipschitz. "Maguknakvaló emberek voltak, de nagyon kedvesek. Alig tudom elhinni!" Bár a tűzoltóságot és a szomszédságot meglepte az eset, a Post tudósítója megtudta, hogy a csöndes zsákutca végében álló, 450000 dollár értékű házat megfigyelés alatt tartotta a rendőrség, továbbá hogy George Browne- t az elmúlt évek során kétszer is letartóztatták gyermekek molesztálása miatt. 1978-ban a magát "előadóművész"-nek valló Browne- t őrizetbe vették, de a vádat végül elejtették. Két évvel később azonban ismét letartóztatták, és ez alkalommal elítélték egy kiskorú személy - ötéves fiúgyermek - fejlődésének veszélyeztetése címén, közölte a rendőrség. Browne összeégett testét a pincébe vezető lépcső alján találták meg. Halála oka nyakcsigolyatörés, s ez arra enged következtetni, hogy a férfi menekülni próbált a bojler felrobbanásakor keletkezett tűzből, azután a füsttől elkábulva visszazuhant a lépcsőről. A boncolás még tart. A helyszínre elsőként érkező rendőrök a Különleges Áldozatok Városi Hivatalának detektívjei voltak. A hivatalvezető helyettes kerületi ügyész, Eva Wolfe csak annyit közölt, hogy a megfigyelésről egy most folyó vizsgálat keretében intézkedett. Arról, hogy mikor indították e vizsgálatot, nem mondott bővebbet. Mrs. Browne- t még nem vették őrizetbe, Ms Wolfe helyettes kerületi ügyész szerint azonban a vádemelésre hamarosan sor kerül. A kórház szóvivője szerint az asszony állapota kielégítő. A Profi a vállam felett böngészte az újságot. - Ki a szóból nem okul, már a máglyán se tanul - mondta. Szentigaz. Másnap reggel telefonáltam. - Megvan a pénz? - kérdeztem, amint Strega felvette a kagylót. -Te voltál... - Megvan a pénzem? - vágtam közbe. - Ma estére meglesz. Van egy... - Ma éjjel. Éjfélkor, rendben? - Jó, majd... Letettem. Csúnya dolog volt. Időben érkeztem. Nagyon féltem. Hogy mitől, nemigen tudom megmondani. Senki nem szereti a műtétet, de ha a kór végzetes, még a kés is kívánatosnak tűnhet. A ház hátsó frontja lágy homályba borult. Árnyékok játszadoztak velem. Zenét most nem hallottam. "Most már bennem vagy..." - így mondta egyszer Strega. Scotty fényképe ott volt a zsebemben. Elég volt ahhoz, hogy bejuttasson ebbe a házba, de, hogy kifelé is jó lesz-e, abban nem lehettem biztos. A garázs persze tárva-nyitva állt, akadt volna hely a Plymouthnak, én mégis kint hagytam, orral az utca felé. Felcaplattam a lépcsőn, a nappaliba mentem. Üres volt. Gyufát gyújtottam, a villanykapcsolót kerestem, a lámpáét, ami a heverő felett lóg - hasztalanul. Ráharaptam a cigimre, figyeltem az első szippantással újra fellángoló gyufát, megráztam, hogy kialudjon, zsebre vágtam a dobozt és vártam. Bejött Strega. Vörös pongyolában, mezítláb. Arca festetlen volt, tiszta. Letelepedett mellém a heverőre, maga alá húzta a lábát, olyan volt megint, mint egy fiatal lány. Előszedtem zsebemből a képet, még egyszer rápillantottam, és az ölébe csúsztattam. Áldozati ajándékul - vedd el, és kísérts eztán valaki mást... Végigsimított a képen. - Ez az... -suttogta. Nem kedvelem a ceremóniát. - Megvan a pénzem? - kérdeztem. - Scotty szeme láttára fogom elégetni ezt - folytatta ő, mintha meg se hallott volna. - Akkor rendbejön minden. - Nem jön rendbe, csak a BEK szakemberei segítségével mondtam. - Tudod, hogy értettem. Megvoltak a saját varázsigéi - és nekem is az enyémek. Hol a pénz? - kérdeztem megint. - Odafent - mondta, és felállt. - Gyere. Ágya közepén női kalapdoboz árválkodott, tisztán láttam a baldachin lehulló szárnyain át. Gyémánt a futóhomokon. Az egyik kezét csípőre tette, a másikkal rámutatott. Félrehúztam a tüllfüggönyt, magamhoz vettem a dobozt. A fedele leesett: takarosán elrendezve ott volt a pénz, a kötegek tetején ott feküdt a vastag aranylánc is. - Érintsd meg - suttogta Strega. - Meleg. Aludtam, mielőtt jöttél. Betettem magamba, úgy aludtam, attól meleg. - Nem kell - mondtam. -Ne félj... fogadd el! - Nem kell! - ismételtem, de a hangom üresen csengett. A sarokban álló szék felé tolt. Keményen ellenálltam, alig mozdultam. - Muszáj székben csinálnunk - suttogta. - Máshol nem tudom. Le kell ülnöd. - Csak a pénzért jöttem - közöltem. Két kézzel ragadta meg a kabátom hajtókáját, teljes erejéből lefelé húzott, ördögi szemei izzottak. - Az enyém vagy! - sziszegte. A szemébe néztem - valami táncolt benne, valami, amihez felesleges minden partner. - Elvégeztem, amit rám bíztál - mondtam óvatosan. - Kész. - Nem hagyhatsz el - suttogta belém kapaszkodva. - Hagyjuk ezt, Strega. - A nevemen szólítasz... Azt hiszed ismersz? Hát NEM ismersz! - Ismerlek. És ne rohangálj Julióhoz: kár a fáradságért, ő se tehet semmit. Strega rájött, hogy nincs tovább. Eleresztett, hátat fordított nekem, egyik kezével megmarkolta a baldachin legközelebbi tartórúdját. - Igen, igen, Julio...-mondta.- Az én drága Julio bácsikám, apám nagyhatalmú jóbarátja... - Szembefordult velem. - Mit gondolsz, ki tanított meg rá, hogy széken csináljam a "finomat", hogy jó kislány legyek? - Mi?- hüledeztem. Egész életem egyetlen nagy igyekezet, hogy eltitkoljam az érzéseimet, Stregát azonban nem tudtam elbolondítani. Megválaszolta a kérdést, amit föl se tettem. - Julio. Akkoriban még Peppina voltam. Szerettem én mindenkit, legfőképp Juliót, aki olyan jó volt hozzám. Amikor kikezdett velem, beárultam az apámnak! - mondta kislányos hangján. - És mit csinált az apád? - Hogy mit? Szíjjal vert meg, amiért gonosz dolgokat mertem mondani Julióról. Julio szent! Az apámnak legalábbis az volt... A pénz meg a félelem miatt. És én visszamentem hozzá. Csak néztem rá, néztem a szemébe. Hideg tűz. Gyűlölet. - Megtanítottak! Pénz és félelem. Kitanítottak jól. De attól fogva megszűnt létezni a kis bolond, boldog Peppina. Magam előtt láttam Juliót, amilyen legutóbb volt. Már értettem, miért nézett úgy rám. -Ezért akarta, hogy elvállaljam... Hogy megszerezzem neked a képet? - Julio most már azt teszi, amit én akarok. Azt teszik mind. Pénz és félelem! - Jina... - Strega. Neked Strega. És ha visszajössz, akkor is Strega leszek. - Nem jövök vissza - mondtam, azzal hónom alá csaptam a kalapdobozt, mintha a pénzt óvnám a hidegtől. Könnycsepp csordult ki a szeméből, futott végig az arcán. - Itt marad nekem az én Miám - mondta, s élettelen volt a hangja, élettelen, mint a bohóc abban a nagy, fehér házban. És itt vagyok én magam. És mindig is itt leszek. Akkor nekem több jutott, gondoltam, amint kiléptem a házból. A hideg szél hátbakapott, ott örvénylett körülöttem. Vigyázta gyermekét. 261 ISBN 963 7827 02 1 Maecenas International, Budapest Felelős kiadó: Szántó György Tibor Felelős szerkesztő: Szilágyi Ágoston Tipográfia és műszaki szerkesztés: Beszédes Natasa Terjedelem: 15,02 (A/5) ív