Fordította: Loósz Vera

A mű eredeti címe: Emily's Quest

Lucy Maud Montgomery

A borítón Bakó Károly festménye.

Fordította: Loósz Vera

„Nem kell többé gyerekteát innom" – írta a naplójába Emily Byrd Starr, amikor háta mögött a középiskolai évekkel, maga előtt pedig a halhatatlansággal, Shrewsburyből visszatért New Moonba.

Ez a megállapítás afféle szimbólum volt. Amikor Elizabeth Murray nem csupán alkalmi engedményként, hanem magától értetődően hagyta, hogy Emily igazi teát igyon, ezzel hallgatólagosan elismerte, hogy felnőtt. Mások már egy ideje felnőttnek tekintették őt, elsősorban az unokatestvére, Andrew Murray, valamint a barátja, Perry Miller, akik mindketten feleségül kérték, és fájdalmukra mindketten kosarat kaptak. Amikor Elizabeth néni értesült erről, már tudta, hogy hasztalan továbbra is „gyerekteával" itatnia Emilyt. Abban viszont Emily nemigen reménykedhetett, hogy valaha is selyemharisnyát viselhet. Egy selyem alsószoknya talán még elmegy, hiszen csábító suhogása ellenére rejtve marad, ám a selyemharisnya, az bizony erkölcstelen holmi.

Egy szó mint száz, Emilyt – akiről ismerősei kissé sejtelmesen azt suttogták az idegeneknek, hogy „írogat" – elfogadták New Moon-i hölgyként. Shrewsburyben és Blair Waterben sokan vélekedtek úgy, hogy New Moon unalmas hely egy fiatal lány számára, és ostobának tartották Emilyt, amiért visszautasította Miss Royal azon ajánlatát, hogy állást szerez neki egy New York-i magazinnál. Ki az a bolond, aki lemond egy ilyen fényes lehetőségről, hogy lehet belőle valaki?! Ám Emily, akinek nagyon is határozott elképzelései voltak a jövőjét illetően, nem tartotta unalmasnak a New Moon-i életet, és egy pillanatig sem hitte, hogy azért, mert az otthonát választotta, elveszítette az esélyt az Alpok megmászására.

Emily a Történetmesélők Ősi és Nemes Rendjéhez tartozott. Ha sok ezer évvel korábban születik, bizonyára a törzse tábortüzét körülülő hallgatóságot ejti rabul. Csakhogy ő oly korban született, amikor mese csupán médiumok közvetítésével juthatott el az olvasókhoz.

A történetek alapanyaga minden korban és helyen ugyanaz: születés, halál, házasság, botrányok – a világot igazából csak ezek a dolgok érdeklik. Ezért aztán Emily igen határozottan és örömest látott hozzá hírneve és szerencséje kergetéséhez. Mindazonáltal Emily Byrd Starrnak az írás nem csupán a világi hasznot vagy a babérkoszorút jelentette. Neki egyszerűen írnia kellett. Egy dolog, egy ötlet, lett légyen az szép, netán csúnya, addig nem hagyta nyugodni, amíg „ki nem írta" magából. Nem csupán lenyűgözték az élet humoros és drámai történései, komédiái és tragédiái, hanem önkéntelenül is a tollára kívánkoztak. A valóság függönye mögött rejtőzködő elveszett, ám halhatatlan álmok birodalma szólította őt, hogy megtestesítse és tolmácsolja, olyan hangon kérte, hogy nem tudott – nem mert – ellentmondani.

Már a puszta létezés is ifjonti örömmel töltötte el Emilyt. Mindörökre csábítónak és kecsegtetőnek képzelte az életet. Tudta, hogy kemény küzdelem vár rá, tudta; hogy minduntalan meg fogja bántani Blair Water-béli szomszédait, akik nekrológokat akarnak íratni vele, s akik, ha egy szokatlan szót használt, megvetően közölték, hogy „nagyképűsködik"; tudta, hogy bőven lesz része visszautasító levelekben; tudta, hogy lesznek olyan napok, amikor csüggedten úgy érzi majd, hogy nem tud írni, és hasztalan volna kísérleteznie; olyan napok, amikor az a szerkesztői mondat, hogy: „döntésünk nem feltétlenül az írás kvalitásait tükrözi..." már annyira az agyára megy, hogy legszívesebben kivágná az ablakon a nappaliban csúfolódva tiktakoló, könyörtelen órát; napok, amikor minden, amit csinál, amivel megpróbálkozik kudarcba fullad – közepes vagy hitvány lesz; napok, amelyek keserűen meg akarják ingatni alapvető meggyőződésében, miszerint legalább annyi igazság rejlik az élet költészetében, mint a prózában; napok, amikor az istenek „véletlenül elkapott szavának" visszhangja, amire oly élénken figyelt, csupán azzal a sugalmazással ingerli majd, hogy halandó fül és toll számára elérhetetlen a tökéletesség és szépség.

Azzal is tisztában volt, hogy Elizabeth néni tolerálta ugyan, de sosem helyeselte „írásmániáját". Nagynénje legnagyobb elképedésére, a shrewsbury-i középiskolában töltött utolsó két éve során Emily pénzt keresett a verseivel és történeteivel. Bizonyára ennek volt köszönhető az a bizonyos „tolerancia". Viszont egyetlen Murray sem művelt még hasonló dolgot, ráadásul Elizabeth Murray-ben mindig ott munkált az az érzés, hogy kirekesztik valamiből, ami cseppet sem volt ínyére. Zokon vette, hogy Emilynek van egy másik, New Moontól és Blair Watertől független világa, egy ragyogó és határtalan birodalom, ahová kedve szerint beléphet, s ahová még a legelszántabb, leggyanakvóbb nagynéni sem követhette őt.

New Moonban megváltozott az élet. Emilynek alkalmazkodnia kellett az új helyzethez, és számot kellet vetnie a magánnyal is. Hét éven át hűséges, féktelen barátnője, Ilse Burnley a Montreali Irodalmi és Előadóművészeti Akadémiára ment. A két lány könnyek és fogadalmak közt búcsúzott el egymástól. A legközelebbi találkozásuk már nem lesz ilyen. Bármennyire is tagadjuk a tényt, amikor barátok, még a legközelebbi barátok is – talán épp a szoros barátság miatt – elválás után ismét találkoznak, mindig ott lappang közöttük a változásból adódó kisebb-nagyobb elhidegülés. Sosem találják hajszálnyira olyannak a másikat, mint amilyen volt. Ez természetes és kivédhetetlen. Az emberi természet örökösen fejlődik vagy hanyatlik – sosem állandó. Minden filozofálgatás ellenére, melyikünk képes elfojtani a rémült, csalódott érzést, amikor felfedezi, hogy barátja már nem az, sőt soha többé nem lesz ugyanaz, mint aki azelőtt volt – még akkor se, ha ez a változás az előnyére szolgált. Emily azzal a különös hatodik érzékével megérezte ezt, és azt is, hogy bizonyos értelemben örökre búcsút mond a New Moon-i és Shrewsbury-i évek Ilséjének.

Perry Miller az egykori „béres", a shrewsbury-i Középiskola érmese, Emily kikosarazott, ámde nem teljesen reményvesztett széptevője és Ilse dühkitöréseinek céltáblája szintén elment. A ragyogó karrier után ácsingózó Perry egy charlottetown-i ügyvédi irodában tanulja a jogot. Ő nem kerget szivárványt, ő pontosan tudja, mit akar. Rendíthetetlenül ragaszkodik a céljához és követi a magának kijelölt utat. Az emberek már-már elhiszik, hogy végig fog menni rajta. Végtére is Mr. Abel ügyvédi irodájának írnoka és Kanada legfelsőbb bírájának széke között nincs nagyobb szakadék, mint a kérdéses írnok és a kikötőbeli Kályhacső város mezítlábas utcakölyke között.

Teddy Kentben már több volt a szivárványkergetők véréből. Ő is elmegy. A Montreali Rajzakadémiára. Teddy szintén ismerte a szivárványkeresés örömét, csábítását, fájdalmát és kétségbeesését.

– Még ha sosem találjuk meg – mondta az elutazása előtti estén Emilynek a csodás északi alkonyat ibolyakék ege alatt a New Moon-i kertben –, van valami a keresésében, ami még annál is jobb, mintha megtalálnánk.

– De meg fogjuk találni – felelte Emily a Három Hercegnő egyikének csúcsa fölött ragyogó csillagra emelve tekintetét. Boldog borzongás járta át Teddy többes szám első személyének burkolt jelentőségétől. Emily mindig nagyon őszinte volt önmagához, és meg sem kísérelte letagadni, hogy Teddy Kent mindenki másnál többet jelent számára az egész világon. Miközben ő... ő mit jelent Teddynek? Keveset? Sokat? Vagy semmit?

Nem viselt kalapot, sárga virágfürtöt tűzött éjfekete hajába. Sokat töprengett, mit vegyen fel, végül a halványrózsaszín selyem mellett döntött. Nagyon csinosnak tartotta magát, de mit számít, ha Teddy észre sem veszi? Kicsit lázadozva arra gondolt, hogy a fiú mindig nagyon biztos volt a dolgában. Bezzeg Dean Priest már kifinomult bókokkal hozta volna tudomására, hogy észrevette, milyen csinos.

– Nem tudom – mondta Teddy, miközben savanyú ábrázattal Emily topázszemű, szürke Nárcisz macskáját bámulta. – Nem tudom. Most, amikor valóban Montrealba utazom, bizonytalan vagyok. Hiszen lehet, hogy semmi értékesre nem futja belőlem. Egy kis rajztehetség – mire juthatsz vele? Főleg, amikor éjszakánként nyitott szemmel fekszel az ágyban.

– Ismerem ezt az érzést – bólintott Emily. – Tegnap éjjel órákon át tépelődtem egy történeten, aztán elkeseredetten arra a következtetésre jutottam, hogy soha az életben nem tudom megírni, hogy hasztalan volna próbálkozni vele, és hogy semmit sem tudok csinálni, ami valóban értékes. Ebben a hangulatban feküdtem le és telebőgtem a párnámat. Háromkor felriadtam, még sírni sem tudtam. A könnyek legalább olyan ostobának tűntek, mint a nevetés vagy az ambíció. A remény és a hit csődtömege voltam. Aztán pedig felkeltem és a hűvös, szürke hajnalon belevágtam egy új történetbe. Ne hagyd, hogy egy hajnali három órás rossz érzés beárnyékolja a lelkedet.

– Sajnos minden éjszaka van hajnali három – felelte Teddy. – Azon az istentelen órán mindig meg vagy győződve róla, hogy sosem kapod meg azt, amit nagyon, de nagyon akarsz. Két olyan dolog van, amit rettenetesen akarok. Az egyik természetesen az, hogy nagy művész legyek. Nem vagyok gyáva, Emily, de most az egyszer félek. Mi lesz, ha nem sikerül? Mindenki rajtam fog nevetni. A mama azt mondja majd, lám, ő tudta. Rosszul van attól, hogy valóban elmegyek. Elmenni és felsülni! Jobb volna, ha itthon maradnék.

– Ugyan már! – vágta rá szenvedélyesen Emily, miközben az motoszkált a fejében, hogy mi a másik dolog, amit Teddy olyan rettentően akar. – Nem szabad félned. Apa a halála estéjén azt mondta nekem, semmitől se féljek. És Emerson nem azt irta, hogy: „Mindig tedd meg, amit félsz megtenni"?

– Le merném fogadni, hogy Emerson akkor mondta ezt, amikor túljutott a félelmein. Könnyű bátornak lenni, miután ledobtad magadról a félelem béklyóját.

– Ugye tudod, hogy én hiszek benned, Teddy? – kérdezte szelíden Emily.

– Igen. Te hiszel bennem. Te és Mr. Carpenter. Ti vagytok az egyetlenek, akik hisztek bennem. Még Ilse is úgy véli, hogy Perrynek jóval nagyobb esélye van rá, hogy learassa a babérokat.

– Csakhogy te nem a babérokat kergeted, hanem a szivárvány aranyát.

– És ha nem sikerül megtalálnom... ha csalódást okozok neked... az lesz a legrosszabb.

– Te nem vallasz kudarcot. Nézd azt a csillagot, Teddy! Azt ott, a legkisebb Hercegnő fölött. A Lant csillagkép Vegája. Mindig szerettem, ez a legkedvesebb csillagom. Emlékszel, amikor évekkel ezelőtt te, Ilse meg én kint ültünk esténként a gyümölcsösben, s miközben Jimmy kuzin a disznók krumpliját főzte, csodás mesékkel szédítettél minket arról a csillagról és az életről, amit ott éltél, mielőtt erre a világra jöttél volna? Azon a csillagon nem volt hajnali három.

– Milyen boldog, gondtalan kis kölykök voltunk akkoriban – jegyezte meg Teddy egy középkorú, gondterhelt férfi múltat idéző hangján, aki melankóliával emlegeti felhőtlen ifjúságát.

– Szeretném, ha megígérnéd, hogy ahányszor csak erre a csillagra nézel, arra gondolsz, hogy én határtalanul hiszek benned...

– Megígéred, hogy ahányszor csak erre a csillagra nézel, énrám gondolsz? – kérdezte Teddy. – Vagy inkább azt ígérjük meg, hogy valahányszor meglátjuk ezt a csillagot, mindig egymásra gondolunk... Mindig és mindenütt, amíg csak élünk.

– Megígérem – felelte elragadtatott borzongással Emily. Szerette, amikor Teddy így néz rá.

Romantikus egyezség. Hogy mit jelent valójában? Emily nem tudta. Ő csak azt fogta fel, hogy Teddy elmegy, hogy roppant üres és rideg lesz az élet, hogy Hórihorgas John erdejének fái közt nagyon bánatosan sóhajtozik az öböl felől fújó szél, hogy elmúlt a nyár és megérkezett az ősz. És az a bizonyos pénzes bödön a szivárvány végén egy nagyon, de nagyon messzi hegyen lehet.

Miért is hozta szóba ezt az egészet a csillagról? Miért mondat az esthomály, a fenyőillat és az őszi alkony teljesen abszurd dolgokat az emberrel?

Az élet sava-borsa

New Moon 19.. november 18.

Ma jelent meg a Marchwood decemberi száma, mégpedig az Égi nyáj című versemmel. Azért tartom érdemesnek megemlíteni a naplómban, mert nem csupán egy egész oldalt szántak rá, hanem illusztrálták is. – Ez az első alkalom, amikor egy versemet ilyen megtiszteltetés éri. Ami azt illeti, önmagában elég silány a költemény – Mr. Carpenter csak horkantott egyet, amikor felolvastam neki és nem volt hajlandó véleményt alkotni róla. Mr. Carpenter sosem csomagolja udvarias közhelyekbe lesújtó kritikáját, viszont a némasága letaglózóbb egy főbekólintásnál. Mindenesetre olyan fennköltnek látszott a költeményem, hogy a felületes olvasó azt képzelheti, hogy van is benne valami. Áldassék a jó szerkesztő, akit illusztrálásra ihletett. Jócskán legyezgette vele a hiúságomat.

Magától az illusztrációtól nem voltam túlságosan elragadtatva. A művész egyáltalán nem értette meg a mondanivalómat. Teddy biztosan sokkal jobbat rajzolt volna.

Teddynek egyébként fantasztikusan megy a rajziskola – a Vega pedig minden éjjel ragyog. Eltűnődöm, vajon igazán rám gondol-e, amikor meglátja. Ha látja egyáltalán. Az is meglehet, hogy a montreali villanyvilágításban megfakul a fénye. Úgy tűnik, sokszor találkozik Ilsével. Milyen jó nekik, hogy ismerik egymást abban az idegenekkel teli nagyvárosban.

19.. november 26.

Igéző volt ez a mai délután: nyár enyhe és őszédes. Sokáig olvastam a tóparti temetőkertben. Elizabeth néni szerint ez ugyancsak hátborzongató hely az ücsörgésre, és azt mondta Laura néninek, hogy attól tart, ez nálam valami morbid beütés. Én semmi rémisztőt nem látok ebben. Csodaszép hely, ahová mindig vad, édes illatokat sodornak a Blair Water felöl a kóbor szelek. És olyan békés nyugalmat árasztanak körülöttem a régi sírok – szürkés páfrányokkal tarkított zöld halmok. Családom férfi és nő tagjai feküsznek ott: győzedelmes, avagy legyőzött férfiak és asszonyok, kiknek győzelme és veresége most már egyre megy. Ott sosem érzek sem túlzott elragadtatást, sem túl nagy szomorúságot. Ott valahogy eliramlik a dolgokból a fájdalom és az elégedetlenség. Szeretem a régi, homokkő sírköveket, főleg Mary Murray-ét, az „Itt maradok" felirattal, amellyel a férje egy egész emberöltőn át leplezett mérgét véste kőbe. A férj sírja Maryé mellett van, és biztos vagyok benne, hogy már réges rég megbocsátottak egymásnak. Még az is meglehet, hogy holdtalan éjszakákon néha visszatérnek, s nevetve nézik a feliratot. Egyre nehezebben olvasható, mert benőtte az apró zuzmó, és Jimmy kuzin feladta már, hogy lekaparja. Egy napon majd teljesen benövi, és nem marad más belőle, csupán egy zöld, piros és ezüst maszat az ódon vörös kövön.

19.. december 20.

Ma valami csodálatos dolog történt. Egészen felvillanyozódtam tőle. A Madison's elfogadta a Hiba a vádbeszédben című történetemet!!!! Igen. Ez biztosan megérdemel néhány felkiáltójelet. Ha nem tartanék Mr. Carpentertől, dőlt betűkkel írnám. Dőlt betűkkel! Bár használhatnék csupa nagybetűt is. Rémesen nehéz bejutni a Madison's-hoz. Fel se tudom fogni! Hiszen folyton folyvást próbálkoztam és bánatomra csupán egy csomó „sajnáljuk"-ot arattam náluk. És most végre megnyitották előttem a kapujukat. Ha bekerülsz a Madison's-hoz, az nyilvánvalóan és félreérthetetlenül jelzi, hogy eljutottál valameddig az Alpok ösvényén. A drága szerkesztő olyan kedves volt, elragadó történetnek nevezte az írásomat.

Milyen rokonszenves ember!

Ötvendolláros csekket küldött. Hamarosan elkezdhetem visszafizetni Ruth néninek és Wallace bácsinak azt az összeget, amit Shrewsburyben rám költötték. Elizabeth néni szokás szerint gyanakodva fürkészte a csekket, bár ez volt az első alkalom, amikor nem bosszantott fel azzal a kérdéssel, hogy a bank valóban készpénzre váltja-e. Laura néni gyönyörű kék szeme büszkeségtől sugárzott. Laura néni szeme igazán sugárzik. Ő a viktoriánus kor gyermeke. Az Edward korabeli szemek ragyognak, szikráznak meg csábítanak is, de sosem sugárzóak. Én pedig szeretem a sugárzó szemeket – főleg, amikor az én sikerem miatt olyan sugárzóak.

Jimmy kuzin kijelentette, hogy véleménye szerint a Madison's többet ér, mint az összes jenki magazin együttvéve.

Kíváncsi vagyok, vajon Dean Priestnek tetszik-e majd a Hiba a vádbeszédben. És megmondja-e egyáltalán, ha tetszik neki. Mostanság sosem dicsér meg semmit, amit írok. Pedig úgy szeretném kiprovokálni az elismerését. Úgy érzem, hogy Mr. Carpenter véleményén kívül Deané az egyetlen, ami ér is valamit.

Furcsa dolgot vettem észre Deanen. Mintha valami titokzatos módon fiatalodna. Néhány évvel ezelőtt ugyancsak öregnek gondoltam. Most viszont csak középkorúnak látszik. Ha ez így megy tovább, hamarosan ifjonc lesz belőle. Ámbár gyanítom, hogy inkább nekem kezd benőni a fejem lágya és én hozom be őt. Elizabeth néninek nincs ínyére, hogy vele barátkozom – ami azt illeti, soha nem is volt. Elizabeth néni tagadhatatlanul nem szívleli a Priesteket. Én azonban nem is tudom, mi lenne velem Dean barátsága nélkül, hiszen számomra ez az élet sava-borsa.

19.. január 15.

Viharos nap volt a mai. Tegnap éjjel alig aludtam, hiszen négy kéziratomat hozta vissza a posta. Ráadásul mindegyiket különösen jónak véltem. Miként Miss Royal megjósolta, komplett idiótának éreztem magam, amiért nem mentem vele New Yorkba, amikor lehetőségem volt rá. Cseppet sem csodálkozom rajta, hogy a csecsemők mindig sírnak, amikor felébrednek az éjszaka közepén. Magam is oly gyakran szeretném olyankor elsírni magam, hisz annyi minden nyomja akkor a lelkemet, és semmi sem nyújt vigaszt. Egész délelőtt dühös voltam meg rosszkedvű, és sötét hangulatom egyetlen gyógyírjaként vártam a postást. A posta mindig lenyűgöző várakozással és bizonytalansággal tölti el az embert. Mi érkezik nekem? Levél Teddy-től? – ő írja a legcsodálatosabb leveleket. Netán egy csekket rejtő szép, karcsú boríték? Egy újabb elutasított kéziratról árulkodó szomorú, kövér? Talán Ilse egyik elbűvölő irkafirkája? Semmi ilyesmi. Mindössze egy haragos levélke egy másodfokú unokatestvér gyermekétől, Beulah Granttől Derry Pondból, aki rémesen mérges, mert úgy véli, hogy „beletettem" A divat bolondjai című történetembe, amelyet épp most közöltek le egy közkedvelt kanadai gazdalapban. Keserű, szemrehányó levelet írt, ma kaptam kézhez. Úgy véli: „Megkímélhettél volna egy régi barátot, aki mindig csak jót kívánt neked... nem szoktam hozzá, hogy újságokban tegyenek nevetség tárgyává" – és a jövőben legyek olyan kedves és tartózkodjak attól, hogy a nyilvános sajtóban rajta köszörüljem a bölcsnek feltételezett nyelvemet. Ha arról van szó, Beulah ügyesen forgatja a tollat, s miközben bizonyos dolgok sértettek a levelében, mások határtalanul feldühítettek. Egy árva pillanatra sem jutott az eszembe, amikor azt a történetet írtam. Beulah túlságosan ostoba és köznapi ahhoz, hogy beleírjam egy történetbe. És parányit sem hasonlít Kate nénire, akit színes, szellemes, jó humorú öreg hölgynek tartok.

Beulah azonban Elizabeth néninek is írt, és családi kalamajka lett a dologból. Elizabeth néni nem hitte el, hogy ártatlan vagyok. Azt állítja, hogy a történetben szereplő Kate néni Beulah pontos mása, és udvariasan arra kér – Elizabeth néni udvarias kérései döbbenetesek tudnak lenni –, hogy a jövőben ne figurázzam ki a rokonaimat.

– Egyetlen Murray sem teheti meg – jelentette ki legelőkelőbb modorában Elizabeth néni –, hogy pénzt csináljon a barátai bolondériájából.

Tehát Miss Royal egy másik jóslata is beteljesedett. Jaj, minden másban is igaza lesz? Ha igen...

A legnagyobb pofont mégis Jimmy kuzintól kaptam, aki kuncogott a Divat bolondjai felett.

– Sose törődj az öreg Beulah-val, Cicus – suttogta. – Ez egyszerűen remek. Alaposan ráhúztad a vizes lepedőt, végig sem kellett olvasnom egy oldalt, amikor már felismertem, hogy ő Kate néni. Az orráról ismertem rá.

Nesze nekem! Sajnos, történetesen „hosszú, kornyadt orral" áldottam meg Kate nénit És tagadhatatlan, hogy Beulah orra hosszú és kornyadt. Az emberek nem is kapaszkodhattak volna ennél nyilvánvalóbb közvetett bizonyítékba. Hasztalan sopánkodtam, hogy még véletlenül sem gondoltam Beulah-ra. Jimmy kuzin csak bólintott és kuncogott.

– No persze. Jobb, ha titokban tartod. Jobb nem beszélni az ilyesmiről.

Az egészben az a legfájdalmasabb, hogy ha Kate néni valóban olyan, mint Beulah Grant, akkor egetverően elpuskáztam valamit.

Mindenesetre most már sokkal jobban érzem magam, mint amikor nekiláttam a naplóírásnak. Jó adag dühöt, zúgolódást és elkenődést adtam ki magamból.

Azt hiszem, főként erre való egy napló.

19.. február 3.

Nagy nap volt a mai. Három kéziratomat is elfogadták. Az egyik szerkesztő pedig arra kért, küldjek más történeteket is. Őszintén szólva nem szeretem, ha egy szerkesztő erre kér. Sokkal rosszabb, mintha úgy küldök nekik, amikor nem kérik. Hiszen ha mindezek után visszaküldik, jóval nagyobb a blamázs, mint amikor egy ezermérföldnyire lévő íróasztal mögött ülő szürke ismeretlennek küldi a kéziratát az ember.

És elhatároztam, hogy nem írok történetet „megrendelésre". Ez ördögi feladat. Nemrégiben kipróbáltam. A Fiatalok szerkesztője felkért egy bizonyos történet megírására. Megcsináltam. Visszaküldte – kiemelvén néhány hibát – és arra kért, hogy írjam újra. Megpróbáltam, írtam, újraírtam, változtattam és betoldottam, amíg a kéziratom úgy nézett ki, mint valami fekete, kék és piros tintából összefoltozott őrület. Végül felemeltem a sparhelt egyik fedelét és mind az eredeti történetet, mind pedig az összes változatot belegyömöszöltem a lyukba.

Ezután csak azt fogom megírni, amit én akarok. A szerkesztők pedig – tehetnek egy szívességet!

Északi fények és homályos újhold van odakint.

19.. február 16.

Az otthon folyóirat ma lehozta a Mit ér a tréfa című írásomat. De csak a „munkatársak" közt szerepeltem a borítón. Viszont helyrebillentette az egyensúlyt, hogy a Leánykor név szerint említett, mint „a jövő esztendő egyik ismert és népszerű külső munkatársát". Jimmy kuzin vagy fél tucatszor olvasta el a kiadó előszavát és hallottam, hogy a gyújtós aprítása közben azt mormolja: „ismert és népszerű". Aztán fogta magát, elballagott a boltba és egy új Jimmy-naplót vásárolt nekem. Minden alkalommal, amikor újabb mérföldkőhöz érek az Alpok ösvényén, Jimmy kuzin egy új Jimmy-naplóval lep meg, úgy ünnepel. Én sosem veszek magamnak jegyzetfüzetet. Megsérteném Jimmy érzéseit. Mindig olyan bámulattal és tisztelettel néz az íróasztalomon sorakozó Jimmy-napló kupacra, mintha határozottan hinné, hogy csodálatra méltó irodalom bújik meg a bennük lévő leírások, karakterek és epizódok kotyvalékában.

Mindig odaadom Deannek az írásaimat. Egyfajta kényszert érzek rá még akkor is, ha kommentár nélkül, vagy ami még ennél is rosszabb, langyos dicséret kíséretében hozza vissza őket. Afféle rögeszmémmé vált, hogy elismertessem Deannel, képes vagyok valami érdemlegeset írni. Ez volna ám a diadal, de amíg nem teszi meg – ha egyáltalán –, addig minden por és hamu lesz. Mert ha valaki, akkor ő tudja.

19.. április 2.

A tavasz „megérintett" egy shrewsbury-i fiatalembert, aki időnként ellátogat New Moonba. Nem olyan udvarló ő, aki elnyerné a Murray-ház tetszését. S ami még fontosabb, nem olyan fiatalember, aki E. B. Starr-nak tetszik. Elizabeth néni roppant morózus volt, mert elmentem vele egy koncertre. Nem mert lefeküdni sem, a konyhában ült, amikor hazaértem.

– Amint látod, nem szöktem meg, Elizabeth néni – mondtam. – Megígérem, hogy nem szököm meg. Ha valaha is férjhez akarnék menni, azt idejében megmondom majd neked, és akkor is megteszem, ha szembe kell szállnom veled.

Fogalmam sincs, hogy Elizabeth néni könnyebb szívvel ment aludni vagy sem. A Mama –hálistennek! – megszökött, Elizabeth néni pedig határozottan hisz az öröklésben.

19.. május 1.

Újra itt a tavasz! Éteri aranylevelekkel az ifjú nyárfák. Ezüstbe és lilába öltözött dűnék mögött az öböl szélborzolta hullámai. Némely rosszkedvű, hajnali három óra és magányos, csüggeteg alkonyat dacára hihetetlen gyorsasággal telt el a tél. Dean hamarosan visszatér Floridából. Ám se Teddy, se Ilse nem jön haza ezen a nyáron. Ez szerzett nekem egy-két álmatlan éjszakát mostanában. Ilse a partvidékre utazik egy nagynénjéhez – az édesanyja nővéréhez, aki eddig tudomást sem vett róla. Teddy pedig megbízást kapott egy New York-i cégtől az észak-nyugati lovas rendőrségről szóló sorozat illusztrálására, és a távoli északon kell töltenie a szünidejét, hogy vázlatokat készítsen hozzá. Persze, ragyogó lehetőség ez számára, bár egy cseppet sem lennék bánatos, ha ő egy icipicit bánatos lenne, amiért nem jön Blair Waterbe. Csakhogy nem az. Hát, gyanítom, Blair Water és az itteni régi élete már csak olyan számára, mint a „hol volt, hol nem volt". Fel sem fogtam, mennyire számítottam arra, hogy Ilse és Teddy itt lesznek a nyáron, miként azt sem, hogy ez a remény segített át egynéhány rossz napon a tél során. Amikor eszembe jutott, hogy ezen a nyáron egyszer sem hallom Teddy füttyjelét Horihorgas John erdejéből; egyszer sem futok össze vele véletlenül a titkos, gyönyörű patakparti ösvényünkön; egyetlenegyszer sem váltunk borzongató, jelentőségteljes pillantást a tömegben, ha történik valami – egy pillantást, ami különleges értelmet hordoz számunkra – minden szín kihalni látszik az életből.

Tegnap Mrs. Kenttel találkoztam a postahivatalban. Ami nagy ritkán fordul csak elő, megállított és megszólított. Épp úgy gyűlöl, mint mindig.

– Gondolom, hallottad, hogy Teddy nem jön haza ezen a nyáron.

– Igen – feleltem kurtán.

Valami fura, fájdalmas diadal sugárzott a tekintetéből, amint elfordult tőlem. Megértettem a diadalát. Nagyon boldogtalan, amiért Teddy nem jön haza hozzá, viszont el van ragadtatva attól, hogy nem jön haza énhozzám. Ezek szerint szinte biztos benne, hogy Teddy cseppet sem törődik velem.

Hát, meg merem kockáztatni – igaza van. Mégis, képtelenség, hogy tavasszal szomorú legyen az ember.

És Andrew vőlegény! Egy olyan lányt jegyzett el, akivel Addie néni teljes egészében elégedett. „Akkor se lennék elégedettebb Andrew választásával, ha magam választottam volna számára menyasszonyt" – újságolta ma délután Elizabeth néninek. Neki mondta, de nekem szánta. Elizabeth néni hűvösen örvendezett – legalábbis azt mondta, örül. Laura néni pityergett. – Laura néni mindig pityereg egy kicsit, amikor bárki, akit ismer, megszületik, meghal, megnősül vagy eljegyzi magát, jön vagy megy, netán először választ. Most akaratlanul is csalódott volt. Andrew olyan biztonságos férj lett volna számomra. Andrew-ban biztosan nincs semmi dinamit.

Átkozottul érdekes időtöltés volt,

Először senki sem gondolta komolynak Mr. Carpenter betegségét. Noha az elmúlt években jó párszor levette a lábáról a reuma, mindig feküdt néhány napot, aztán épp oly morózusan és gunyorosan, mint mindig, sőt még élesebb nyelvvel visszabicegett a munkába. Mr. Carpenter véleménye szerint már nem olyan a Blair Water-i iskolában tanítani, mint valaha volt. Nem más az már, mint könnyelmű, lélektelen senkik gyülekezete. Teremtett lélek sincs abban az iskolában, aki helyesen ki tudná ejteni mondjuk a felvilágosodás szót.

– Belefáradtam, hogy levest főzzek egy szitában – hajtogatta mogorván.

Teddy, Ilse, Perry és Emily elmentek, az a négy tanuló, akik üdvös inspirációikkal az iskola kovászai voltak. Meglehet, hogy Mr. Carpenter mindenbe belefáradt. A korát illetően nem volt nagyon öreg, a tivornyázó ifjúsága felemésztette a szervezetét. Törékeny, félénk, sápatag asszonya szinte észrevétlenül távozott az élők: sorából a múlt ősszel. Jóllehet, úgy tűnt, nem sokat jelentett Mr. Carpenternek, mégis a temetése után gyorsan „leépült". Az iskolás gyerekek rettegtek harapós nyelvétől és egyre gyakoribb dühkitöréseitől. A kurátorok a fejüket ingatták és a tanév végén új tanárról kezdtek beszélni.

Mr. Carpenter betegsége a szokásos reumával kezdődött. Aztán a szívével volt valami. Dr. Burnley, aki a tanár makacskodása ellenére felkereste, szomorúan nézett és titokzatosan az „élni akarás" hiányáról beszélt. Louisa Drummond jött át Derry Pondból, hogy ápolja őt. Mr. Carpenter rezignáltán vetette alá magát az ápolásnak, ami rossz jel volt – mintha semmi sem számítana többé.

– Csinálja, ahogy tetszik, doktor. Felőlem itt piszmoghat ez az asszony, ha az könnyít a maga lelkiismeretén, amíg békén hagy, nem érdekel, mit csinál. Nem akarom, hogy etessen, nem akarom, hogy kényeztessen és nem akarom, hogy lecserélje az ágyneműmet. A haját viszont nem bírom elviselni. Túl egyenes és fényes. Mondja meg neki, hogy csináljon vele valamit. És az orra mindig olyan, mintha náthás volna.

Emily minden este benézett hozzá és elücsörgött vele egy darabig. Ő volt az egyetlen, akit az öregember szívesen látott. Mr. Carpenter nem sokat beszélt, viszont fel-felnyitotta a szemét és ilyenkor megértően egymásra mosolyogtak, mintha egy remek viccen nevetnének, aminek csak ők ketten ízlelgethetik a zamatát. Louisa néni nem tudta mire vélni e cinkos összevigyorgásokat, ennél fogva rosszallotta a dolgot. Melegszívű teremtés volt, rengeteg elfojtott anyai érzés szorult vénkisasszony-kebelébe, mindazonáltal tanácstalanul állt a halálos ágyán fekvő ápoltja derűs, csintalan mosolya láttán. Úgy vélte, sokkal jobban tenné, ha a halhatatlan lelkével törődne inkább. Hiszen egyik egyházhoz sem tartozik. Még a lelkészt sem engedte magához. Emily Starrt viszont mindig szívesen fogadja, bármikor jön is. Louisa néninek megvolt a maga titkos gyanúja az említett Emily Starral kapcsolatban. Az a lány ír. És a saját édesanyja másodunokatestvérét, a saját húsát és vérét figurázta ki az egyik történetében. Csak nem valami „lekopírozni" valót keres ennek a vén pogánynak a halálos ágyán? Kétségtelenül ez a nagy érdeklődés magyarázata. Louisa néni kíváncsian fürkészte ezt a hátborzongató fiatal teremtést. Remélte, jómaga nem kerül bele Emily történeteibe.

Emily hosszú ideig nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy ez valóban Mr. Carpenter halálos ágya. Egyszerűen képtelenség, hogy annyira beteg legyen. Nem szenvedett... nem panaszkodott. Amint beköszönt a jó idő, biztosan rendbejön. Olyan gyakran mondogatta ezt magának, hogy el is hitte. Még csak gondolni sem mert arra, milyen lenne az élet Blair Waterben Mr. Carpenter nélkül.

Egy májusi estén Mr. Carpenter látszólag sokkal jobban volt. Szemében ott villogott az a régi, gunyoros tűz, hangja a régi rezonanciával zengett; tréfálkozott szegény Louisa nénivel, aki noha képtelen volt megérteni a vicceit, keresztényi türelemmel tűrte őket. A beteg ember szeszélyeit bizony el kell viselni. Mr. Carpenter vidám történetet mesélt Emily-nek, és olyan jóízűen nevettek rajta, hogy nevetésüktől visszhangzott az alacsony mennyezetű kis szoba. Louisa néni rosszallóan ingatta a fejét. Akadtak ugyan dolgok, amikhez nem értett e szegény hölgy, ám becsülettel végzett szerény munkájához, a betegápoláshoz, amit egyébként sosem tanult, viszont igen, így aztán jól tudta, hogy ez a hirtelen támadt „megifjodás" nem jó jel. Ez már a halál előtti eufóriás hangulat. A tapasztalatlan Emily azonban mit sem tudott erről. Örömmel tartott hazafelé abban a hitben, hogy Mr. Carpenter állapota milyen jó irányt vett. Hamarosan meggyógyul, visszatér az iskolába, rápirít a tanulóira, figyelmetlenül megy át az úttesten valamelyik szamárfüles klasszikust olvasva, s régi, maró humorával kritizálja a kéziratait. Emily boldog volt. Mr. Carpenter olyan barát, akit nem veszíthet el.

Elizabeth néni hajnali kettőkor ébresztette fel. Érte küldtek, Mr. Carpenter kéreti.

– Rosszabbul van? – kérdezte Emily, miközben lecsusszant faragott oszlopos, magas, fekete ágyáról.

– Haldoklik – felelte kurtán Elizabeth néni. – Burnley doktor szerint nem éri meg a reggelt.

Volt valami Emily arcában, ami megindította Elizabeth nénit.

– Hát nem jobb neki, Emily? – kérdezte szokatlan gyöngédséggel. – Öreg és fáradt. A felesége már elment... a jövő tanévre már nem adják neki az iskolát. Nagyon magányos lenne az öregkora. Számára a halál a legjobb barát.

– Magamra gondolok – mondta elcsukló hangon Emily.

Mr. Carpenter házához sietett a gyönyörű, tavaszi éjszakában. Louisa néni sírt, Emily azonban nem. Mr. Carpenter kinyitotta a szemét és rámosolygott azzal a kedves, csúfondáros mosolyával.

– Ne lássak könnyeket – motyogta. – Az én halálos ágyam mellett ne sírjon senki. Hadd zokogja ki magát Louisa Drummond a konyhában. Ezzel legalább olyan jól megkereshetné a kenyerét, mint a másik munkával. Mást már úgysem tehet értem.

– És én tehetnék valamit? – kérdezte Emily.

– Csak ülj le ide, ahol láthatlak, amíg elmegyek. Ez minden. Az ember nem szeret... egyedül elmenni. Sosem tetszett a gondolat, hogy magányosan haljak meg. Hány aggszűz várja a konyhában a halálomat?

– Csak Louisa néni és Elizabeth néni vannak itt – felelte Emily és képtelen volt elfojtani a mosolyát.

– Ugye nem baj, ha nem... beszélek sokat? Egész életemben csak beszéltem. Most vége. Elfogyott belőlem a szusz. De gondolkodni még tudok... és örülök, hogy itt vagy.

Mr. Carpenter lehunyta a szemét és csendbe burkolózott. Emily némán üldögélt, fekete feje életlenül rajzolódott ki a pirkadatban kivilágosodó ablak előtt. Szeszélyes szél játszott a hajával. A nyitott ablakon át az ágyhoz lopakodott a júniusi liliomok illata, muzsikánál édesebb, kísértő illat – kimondhatatlanul kedves évek megannyi elharácsolt illata. Két csodaszép, karcsú feketefenyő magasodott messze a hajnali égbolt ezüst hátterében, miként gótikus katedrális egy folyópart ezüstös tövében. A kettejük közt sütő sápadt, kerek hold oly gyönyörű volt, akár az Esthajnalcsillag. Szépségük vigaszt, bátorítást nyújtott Emilynek e különös, megrendítő virrasztás alatt. Elmúlhat bármi, jöhet bármi – ez a szépség örök.

Időnként bejött Louisa néni és megnézte az öregembert. Mr. Carpenter látszólag tudomást sem vett ezekről a látogatásokról, ám miután az ápolónő kiment, a beteg Emilyre kacsintott. A lány visszakacsintott rá, bár rémülten konstatálta, mit tett, hiszen épp elég Murray-vér volt benne ahhoz, hogy botrányosnak ítélje a kacsintást egy halálos ágy mellett. Furdalta az oldalát, vajon mit szólna hozzá Elizabeth néni.

– Jó kis sport – motyogta Mr. Carpenter a második kacsintásváltás után. – Örülök, hogy... itt vagy.

Három óra tájt meglehetősen nyugtalan lett. Louisa néni ismét bejött.

– Tudod, addig nem tud meghalni, amíg vissza nem húzódik a dagály – sutyorogta ünnepélyesen Emilynek.

– Kifelé ezzel a babonás fecsegéssel – mondta tisztán és hangosan Mr. Carpenter. – Dagály ide vagy oda, akkor fogok meghalni, amikor kész vagyok rá, a szents...

A rémült Louisa néni azon az alapon mentegette a haldoklót Emily előtt, hogy félrebeszél, majd kisurrant a szobából.

– Bocsáss meg, amiért ilyen közönséges voltam – szólalt meg Mr. Carpenter –, muszáj volt „kisokkolnom" innét. Nem tudnám elviselni, hogy ez a koros nőszemély... itt őgyelegjen és figyelje, hogy meghalok. Miért adjak neki... egy jó történetet... amit az élete végén mesélhet. Rémes... vészharang. Azért... jótét lélek. Olyan jó... hogy halálra untat...

A morbid megjegyzésből Emily tudta, hogy Mr. Carpenter nem beszél félre. Öreg tanára most rámosolygott.

– Örülök, hogy itt vagy... kis cimborám. Ugye nem bánod, hogy... itt vagy?

– Nem – felelte Emily.

Ha egy Murray azt mondja, nem, úgy is gondolja.

Újabb szünet után Mr. Carpenter ismét beszélni kezdett, ezúttal inkább önmagának, mintsem bárki másnak.

– Elmenni... el a virradattal. A hajnalcsillag után. Mindig azt hittem, félni fogok. De nem félelmetes. Furcsa. Gondolj csak bele... hogy alig néhány perc és... mennyi mindent megtudok, Emily. Bölcsebb leszek, mint bárki, aki él. Mindig is tudni akartam... tudni. Sosem szerettem a találgatásokat. Érdeklődéssel közelítettem... az élethez, most kíváncsi vagyok... a halálra. Megtudom az igazat, Emily... néhány perc csupán és megtudom... az igazat. Nincs több találgatás. És ha... úgy van, ahogy gondolom... ifjú leszek... ismét. Te nem tudhatod... ez mit jelent, te... fiatal vagy... a legcsekélyebb fogalmad se... lehet arról, mit... jelent újra... fiatalnak lenni.

Egy ideig izgatott motyogássá halkult a hangja, majd ismét tisztán hallhatóvá vált.

– Ígérd meg nekem... Emily, hogy... sosem írsz... más kedvéért... csak a magad örömére. Emily tétovázott. Mégis, mit jelent egy ilyen ígéret?

– Ígérd meg – suttogta makacsul Mr. Carpenter.

Emily megígérte.

– Helyes – sóhajtott fel megkönnyebbülten Mr. Carpenter. – Ehhez tartsd magad... és minden rendben lesz... veled. Hasztalan próbálkozás mindenkinek a kedvében járni. Céltalan próbálkozás a kritikusoknak tetszeni... maradj önmagad... ne hagyd, hogy... félrevezessenek azok... akik a realizmusról bömbölnek. Ne feledd... a fenyőfák épp oly valóságosak, mint... a disznóólak... Egyszer eljutsz oda... valamikor... megvan benned a... dolog... gyökere. És ne mondj el mindent... a világnak. Épp ez a baj... az irodalmunkkal. Elvesztette a titokzatosság... és visszafogottság báját. Valamit még szerettem volna mondani neked... egy figyelmeztetést... de nem... azt hiszem, nem emlékszem...

– Ne fárassza ki magát – mondta gyöngéden Emily.

– Nem vagyok... fáradt. Úgy érzem, végeztem... a fáradtsággal. Haldoklom... egy fiaskó vagyok... szegény, mint a templom egere. De mindent egybevetve... átkozottul érdekes időtöltés volt... Emily.

Mr. Carpenter lehunyta a szemét és olyan halottnak tűnt, hogy Emily önkéntelenül is összerezzent. A tanár azonban felemelte vértelen kezét.

– Ne... ne hivd be. Ne hívd vissza azt a vinnyogó nőszemélyt. Csak te légy itt, kis Emily, New Moonból. Az okos kis Emily. Mi az, amit... mondani akartam neki?

Egy-két pillanattal később kinyitotta a szemét és hangos, tiszta hangon így szólt: – Nyisd ki az ajtót... nyisd ki az ajtót. A halált nem szabad megvárakoztatni.

Emily az ajtóhoz szaladt és szélesre tárta. Erős tengeri szél süvített be a szobába. Louisa néni berohant a konyhából.

– Megfordult a dagály... elmegy vele... elmegy.

De nem egészen így történt. Amikor Emily a tanára fölé hajolt, még egyszer utoljára kinyíltak a bozontos szemöldök alatt azok a szúrós szemek. Mr. Carpenter megpróbálkozott egy kacsintással, de nem igazán sikerült.

– Megvan – suttogta –, rájöttem... tartózkodj... a... dőlt betűktől.

Volt némi hamiskás kuncogás az utolsó szavaiban? Louisa néni váltig állítja, hogy igen. A goromba, vén Mr. Carpenter nevetve halt meg, miközben az olaszokról mondott valamit. Persze félrebeszélt. Ettől függetlenül Louisa néni mindig is úgy érezte, hogy ugyancsak szokatlan haldoklása volt. Mindenesetre hálát adott az égnek, hogy csak néhány ilyen fordult elő a praxisában.

Emily hazabotorkált, s álmai szobájában zokogott öreg barátjáért. Tréfálkozva és nevetve távozott az árnyékvilágba – vagy a napfénybe? – ez a drága lélek. Bármilyen hibái voltak is, a gyávaság sosem volt Mr. Carpenter sajátja. Az ő világa azonban, Emilyé, ridegebb lesz most, hogy ő elment. Mintha évek teltek volna el azóta, hogy elindult New Moonból a sötétben. Valami belső hang arra figyelmeztette: élete egyik válaszútjához ért. Jóllehet, Mr. Carpenter halála látszólag nem változtat rajta, mégis olyan mérföldkő ez, amire évek múltán visszatekinthet majd és azt mondhatja: „Miután túljutottam azon a ponton, minden más lett". Ezek a felszin alatti történések és újrakezdések befolyásolták eddigi életét. Hónapokon, éveken át békésen, változatlanul mennek a dolgok, aztán hirtelen rádöbben, hogy elhagyta a múlt egyik „alacsony boltozatát", s a lélek tágasabb „új szentélyébe" emelkedett. Ámbár először mindig a változás borzongásával és a veszteség érzésével.

Nem kell másnak lenned, mint ami vagy...

Öreg barátja, Mr. Carpenter halálát követő évben nyugodtan teltek Emily napjai. Nyugodtan, kellemesen és – bár igyekezett elfojtani a gondolatot – talán egyhangúan. Se Ilse, se Teddy, se Mr. Carpenter. Perry csak nagyritkán. A nyáron persze ott volt Dean. Az a lány pedig, aki Dean Priestet mondhatja barátjának, nem lehet teljesen magányos. Mindig is nagyon jó barátok voltak azóta a réges régi nap óta, amikor Emily kis híján leesett a malverni öböl sziklás meredélyén, és Dean mentette meg az életét. Mit sem számított, hogy kissé sántított és kajla volt a válla, miként az sem, hogy zöld szemének álmodozó ragyogása néha nyugtalanítóan titokzatos külsőt kölcsönöz az arcának. Mindent egybevetve, senki sem volt kerek e világon, akit jobban szeretett volna Deannél. Amikor erre gondolt, mindig dőlt betűkkel képzelte maga elé a „szeret" szót. Vannak azért olyan dolgok, amelyekről Mr. Carpenter nem tudott.

Elizabeth néni sosem helyeselte igazán ezt a barátságot. Csakhogy Elizabeth néni egyetlen Priestért sem volt túlzottan oda. Úgy látszik, a Murray-knek és a Priesteknek olyannyira összeférhetetlen a vérmérsékletük, hogy még a családok közti házasságkötések sem hidalhatták át.

– Priestek, már csak az hiányzik – szokta volt mondani megvetően Elizabeth néni, s tipikus vékony, cseppet sem kecses Murray kezének egyetlen legyintésével a pokolba száműzte az egész családot, gyökerestül, ágastul. – Priest. Már csak az hiányozna!

– A Murray az Murray, a Priest pedig Priest, és sosem találkozik a kettő – idézte Emily szégyentelen huncutsággal megmásítva Kiplinget, amikor egyszer Dean színlelt elkeseredéssel megkérdezte tőle, miért nem szeretik őt a nénikéi.

– Az öreg Nancy nénéd odaát Priest Pondban kifejezetten gyűlöl – mondta a férfi azzal a bizarr mosollyal, ami időnként egy somolygó törpe ábrázatát kölcsönzi neki. – A hölgyek pedig, Laura és Elizabeth azzal a fagyos udvariassággal bánnak velem, amit a Murray-k legkedvesebb ellenségeik számára tartogatnak. Azt hiszem, tudom miért.

Emily elpirult. Már benne is derengeni kezdett a kínos gyanú, hogy Elizabeth és Laura néni miért, kezeli Deant még fagyosabb udvariassággal, mint azelőtt. Csakhogy nem akart tudomást venni róla, s amikor beszemtelenkedett a gondolataiba, indulatosan kiebrudalta és rácsukta az ajtót. Ám ez a dolog ott vinnyogott a küszöbén és nem engedte elhessegetni magát. Dean, akárcsak minden és mindenki, mintha egy csapásra megváltozott volna. Hogy mi volt ez a változás – netán célzás? Emily nem volt hajlandó választ adni erre a kérdésre. Az egyetlen magától értetődő válasz ugyanis túlságosan abszurd volt. És túlontúl nyugtalanító.

Dean Priest barátból udvarlóvá vált? Ostobaság. Bosszantó, cégéres marhaság. Hiszen udvarlónak nem akarta őt, viszont őrülten akarta barátjának. Nem veszítheti el Dean barátságát. Nagyon drága, szórakoztató, ösztönző és csodálatos volt. Miért is történnek ilyen rémes dolgok? Amint Emily elmélkedésének ehhez a pontjához ért, mindig megállt és hevesen visszakozott, hiszen megérintette a felismerés, hogy már-már azon a ponton volt, hogy elismerje, miszerint „a valami rémes" már megtörtént, vagy legalábbis már folyamatban van.

Bizonyos értelemben szinte megkönnyebbült, amikor egy novemberi estén Dean csak úgy mellékesen megjegyezte:

– Azt hiszem, hamarosan gondolnom kell az őszi „elvándorlásomra".

– Hová mész az idén? – tudakolta Emily.

– Japánba. Még sosem jártam ott. Ami azt illeti, most nincs is különösebb kedvem hozzá. De mi haszna maradnom? Egész télen a nénéid füle hallatára akarnál beszélgetni velem a nappaliban?

– Nem – felelte nevetve, s kissé megborzongva Emily. Felidézett egy esős, szeles őszi estét, amikor nem sétálhattak a kertben, hanem a szobában üldögéltek, ahol Elizabeth néni kötött, Laura néni pedig az asztalnál kézimunkázott. Rémes volt. És tényleg. Miért? Miért nem tudtak olyan szabadon, furcsán és bensőségesen beszélgetni akkor, mint ahogy a kertben szoktak? Talán azért, mert oly sok dologról beszélgetnek, amit Elizabeth néni nem értene és rosszallana? Meglehet. Bármi legyen is az ok, ami az igazi beszélgetést illetné, ezzel az erővel Dean akár a világ túlsó végén is lehetne.

– Úgyhogy akár el is mehetek – mondta Dean, s arra várt, hogy ez a különleges, magas lány azt mondja neki ebben a régi kertben, hogy szörnyen fog hiányozni neki. Ahogyan sok éven át tette, amikor mint a madarak, ősszel elköltözött. Ám Emily ezúttal egy szót sem szólt. Nem mert. Vajon miért?

Dean úgy nézett rá, hogy szeme gyöngédségről, bánatról vagy akár szenvedélyről is árulkodhatott volna, de most mindhárom érzelem keveredett a tekintetében. Muszáj hallania, hogy hiányozni fog Emilynek. Valójában azért akart elutazni ezen a télen, hogy a lány ráébredjen, mennyire hiányzik neki, hogy érezze, nem tud élni nélküle.

– Hiányozni fogok neked, Emily?

– Ezt mondanom sem kell – felelte könnyedén – túl könnyedén – Emily.

Ez az új könnyedség vajon azt jelenti, hogy Emily leplezni akarja, mennyire fog hiányozni neki, vagy csupán ösztönös női védekezésről van szó?

– Olyan szörnyű lesz itt egész télen nélküled, Teddy és Ilse nélkül, hogy gondolni sem merek rá – folytatta Emily. – A múlt tél rossz volt, és ez... az a gyanúm, még rosszabb lesz. De itt van a munkám.

– Ó, igen, a munkád. – Dean félig-meddig tréfálkozó hanghordozással ejtette ki a „munkád" szót, mintha szórakoztatná, hogy Emily „munkának" nevezi helyes kis fírkálmányait. Burkolt célzása azonban ostorcsapásként hasított a lány érzékeny lelkébe. És hirtelen a munkája és törekvései – legalábbis pillanatnyilag – olyan gyerekesek és jelentéktelennek tűntek, mint amilyennek a férfi tartotta őket. Elvégre csakis Deannek lehet igaza. Ő olyan okos, olyan művelt. Nem veheti semmibe a véleményét. Emily a szíve mélyén tudta, hogy mindaddig nem tud hinni önmagában, míg Dean Priest el nem ismeri, hogy igen is képes lesz valami értékeset alkotni. És ha sosem ismeri el... ?

– Bárhova is megyek, magammal viszlek, Csillag – mondta Dean. – Látni foglak, amint a szobádban üldögélsz az ablak mellett és szövögeted a csinos kis pókhálóidat; fel-alá sétálgatsz a régi kertben; barangolsz a Tegnap úton; elnézegeted a tengert. Amikor felidézek majd valamit Blair Water szépségeiből, mindig ott leszel te is. Elvégre minden szépség csupán egy gyönyörű nő hátteréül szolgál.

„Csinos kis pókhálóid" – hát, ez az. Csupán ezek a szavak jutottak el Emily fülébe. Még csak fel sem fogta, hogy Dean épp arról beszélt, hogy gyönyörű nőnek tartja őt.

– Úgy gondolod, hogy amit írok, annyit ér, mint a pókháló, Dean? – kérdezte elfúló hangon.

Dean remekül színlelte a meglepetést.

– Mi más lenne, Csillag? Miért? Szerinted micsoda? Örülök, hogy elszórakoztatod magad az írással. Remek dolog, ha az embernek effajta hobbija van. És ha még egy kis pénzt is hoz a konyhádra, hát az is nagyon jól jön ebben a mai világban. Viszont nem akarom, hogy abba az álomba ringasd magad, hogy valaha is egy Bronté vagy egy Austen lehet belőled, aztán egy napon arra ébredj, hogy egy ábrándra pazaroltad az ifjúságodat.

– Nem képzelem magam Bronté-nek sem Austennak – felelte Emily. – De régen nem így beszéltél, Dean. Akkoriban úgy vélted, hogy egyszer képes leszek alkotni valamit.

– Az ember nem töri össze egy gyermek illúzióit – mondta Dean. – Viszont csacsiság volna magunkkal cipelni felnőtt korunkra gyermekes álmainkat. Jobb szembe nézni a tényekkel. A maga nemében bájos dolgokat írsz, Emily. Elégedj meg ezzel és ne pazarold a legjobb éveidet arra, hogy az elérhetetlen után sóvárogsz, vagy olyan hegyre próbálsz felkapaszkodni, ami túl magas neked.

Dean nem nézett Emilyre. A régi napórának támaszkodva a földre szegezte tekintetét, mint akinek nehezére esik kimondani a kellemetlen dolgot, de úgy érzi, ez a kötelessége.

– Eszem ágában sincs csupán bűbájos történetek írogatója lenni – ellenkezett dühösen Emily. A férfi arcába nézett. Olyan magas volt, mint Dean, egy kicsivel talán magasabb is, noha a férfi ezt nem akarta elismerni.

– Nem kell másnak lenned, mint ami vagy. – Deannek megremegett a hangja. – Egy olyan nő, mint amilyet ez az öreg New Moon még sosem látott. Te többre vagy képes a szemeddel... a mosolyoddal... mint amit valaha a tolladdal elérhetsz.

– Pont úgy beszélsz, mint Nancy Priest néném – mondta nyersen és megvetően Emily.

Aznap éjjel Emilynek nem jött álom a szemére. Órákon át nyitott szemmel feküdt, s az a két rémes gondolat gyötörte, amivel szembe kellett néznie. Az egyik, hogy semmi érdemlegeset sem alkothat a tollával, a másik pedig, hogy el fogja veszíteni Dean barátságát. A barátsága volt minden, amit adhatott neki, s már tudta, hogy ez nem elégíti ki a férfit. Fájdalmat fog okozni neki, és jaj, hogy is bánthatja meg Deant, akivel olyan kegyetlenül bánt az élet. Nemet mondott Andrew Murray-nek és minden szívfájdalom nélkül nevetve elutasította Perry Millert. Deannel azonban egészen más a helyzet.

– Bárcsak ne volnának szerelmesek és udvarlók a világon! – nyögött fel abban a hitben, hogy ezt komolyan is gondolja.

Napvilágnál azonban, ahogyan mindenki más, Emily is sokkal kevésbé tragikusnak és elviselhetőbbnek látta a dolgokat, mint éjjel. Egy kedves, méltató levélhez fűzött szép, kövér csekk alaposan helyrebillentette az önbizalmát és az ambícióját. És az is meglehet, hogy olyan burkolt célzásokat képzelt Dean szavaiba és tekintetébe, amikre a férfi még csak nem is gondolt. Nem lesz olyan buta liba, aki azt képzeli, hogy minden férfi – legyen fiatal vagy öreg –, aki szívesen beszélget vele, vagy bókokat mond a holdsütötte kertben, szerelmes belé. Dean elég idős ahhoz, hogy az apja lehessen.

Dean érzelemmentes búcsúja bizonyítani látszott ezt a megnyugtató feltételezést, így Emily minden fenntartás nélkül hiányolhatta a társaságát. És nagyon hiányzott neki.

Abban az évben búbánatos volt az eső az őszi földeken, miként az öbölből felszálló szürke szellemködök is. Emily örömmel fogadta a havat és a fehér ragyogást. Szorgalmasan dolgozott, néha késő éjszakáig írt, ami már-már aggodalommal töltötte el az egészségéért nyugtalankodó Laura nénit és Elizabeth nénit is, aki nemegyszer megjegyezte, hogy felment a lámpaolaj ára. Mivel Emily saját pénzéből vette az olajat, ez a megjegyzés nem volt hatással rá. Ugyancsak igyekezett, hogy pénzt keressen és visszafizethesse Wallace bácsinak és Ruth néninek a tanittatási költségeit. Elizabeth néni dicséretesnek vélte ezt a törekvését. A Murray-k független népek. A családban az a szólás járta, hogy saját hajójuk volt a vízözönkor. Semmi közös Bárka.

Persze, még mindig számos elutasításban volt része, ám egyre több és több írását fogadták el. Minden meghódított magazin egy-egy lépést jelentett fölfelé az Alpok ösvényén.

Akadtak rossz órái is, főleg miután elolvasta Ilse Montrealból írt leveleit – a vidám társasági eseményekről, a színi iskolában aratott sikereiről és csinos, új ruháiról. Amikor hosszú alkonyokon hidegrázósan kinézett a fehér, rideg, elhagyatott tájra, nem bízott a csillagában. Olyankor nagyon magányosnak érezte magát. Nyarat akart, százszorszéppel tarkított mezőket, bíbor színű naplementét a tenger felett, társaságot, Teddyt. Ezekben a pillanatokban mindig érezte, mindig tudta, hogy Teddyt akarja.

Még mindig hűségesen leveleztek egymással, noha az ősszel Teddy levelei minden átmenet nélkül hűvösebbek és formálisabbak lettek.

Szeretett sétálgatni, különösen szürkületben vagy holdvilágnál, a csillagok és fák pompás társaságában. Ám nagyon hiányzott egy barát, akivel megbeszélhetné a dolgait. Egyik éjjel könnyek közt ébredt. Azt álmodta, Teddy füttyentett érte Hórihorgas John erdejéből, gyermekkoruk régi, kedves füttyjelével, ő pedig örömtől repesve rohant át a kerten az erdőbe. De nem találta Teddyt.

– Emily Byrd Starr. Rajta ne kapjalak még egyszer, hogy elbőgöd magad egy álom miatt! – motyogta szenvedélyesen.

Kecsegtető kilátások

Mindössze három izgalmas dolog történt abban az évben, ami változatosságot hozott Emily csöndes életébe. Ősszel – amint azt Laura néni a maga viktoriánus módján megfogalmazta – volt egy szívügye. Deny Pond új tiszteletese, a jó szándékú, kissé nőies James Wallace meglehetősen gyakran talált rá okot, hogy felkeresse a Blair Water-i parókiát és ha már ott volt, egyúttal benézett New Moonba. Hamarosan Blair Waterben és Deny Pondban mindenki tudni vélte, hogy Emily Starrnak lelkész udvarlója van. Futótűzként terjedt a pletyka. És arra a következtetésre jutottak, hogy Emily biztosan ráveti magát a partira. Egy lelkész! Emily sosem lenne megfelelő lelkészfeleség, csóválták fejüket az emberek. Soha az életben. De hát mindig így történik. Miért van az, hogy a lelkészek azt a lányt választják maguknak, akit a legkevésbé sem kellene?

New Moonban megoszlottak a vélemények. Laura néni abban reménykedett, hogy Emily nem ragadja meg az alkalmat. Ami azt illeti, titokban Elizabeth néni sem volt túlságosan oda Mr. Wallace-ért, mindazonáltal felcsigázta őt egy lelkész férj gondolata. És milyen biztonságos udvarló. Egy lelkész sosem gondolna lányszöktetésre. Mindent egybevetve, úgy vélte, Emily ugyancsak szerencsés lány lenne, ha megragadná az alkalmat.

Amikor nyilvánvalóvá lett a szomorú tény, hogy elmaradtak Mr. Wallace látogatásai, Elizabeth néni rosszkedvűen tudakolta Emilytől az okát és megdöbbenten hallotta, hogy ez a hálátlan lány közölte Mr. Wallace-szal, hogy nem lehet a felesége.

– Miért? – kérdezte jeges rosszallással Elizabeth néni.

– A füle. A füle, Elizabeth néni – válaszolta hetykén Emily. – Nem vállalhatom a kockázatot, hogy a gyerekeim ilyen füleket örököljenek.

Az idétlen válasz főbe kólintotta Elizabeth nénit – talán Emilynek épp ez volt a szándéka vele. Tudta, hogy nénje ezek után nem hozza fel többé a témát.

James Wallace tiszteletes pedig „kötelességének" érezte, hogy a következő tavaszon nyugatra menjen. Hát ennyi.

Aztán ott volt a helybéli színtársulattól az egyik Charlottetownban megjelent vitriolos cikk esete. A Shrewsburyek szerint Emily Byrd Starr követhette el. Ki más írhatta vagy akarna írni ilyen ördögi észjárással és szarkazmussal? Ez volt Emily Byrd Starr bosszúja, amiért annak idején annyi ostobaságot hordtak össze róla a Vén John ház incidens kapcsán. Ez a Murray-kre vall. Évekig hordozzák magukban a haragot, amíg megfelelő alkalom nem adódik a bosszúra. Emily mindhiába hangoztatta ártatlanságát. Sosem derült ki, ki írta a riportot, de élete végéig felhánytorgatták neki.

Egy dologban azonban előnyére szolgált. Ezek után Shrewsbury valamennyi társasági eseményére meghívták őt. Az emberek nem merték kihagyni a vendégek listájáról, nehogy „kiszerkessze" őket. Persze nem tudott mindegyiken megjelenni – hiszen Shrewsbury hét mérföldre esett Blair Watertől –, viszont Mrs. Tom Nickle vacsorával egybekötött táncestjére mégiscsak elment és hat héten át úgy gondolta, hogy ez megváltoztatja az egész életét.

Emily-a-tükörben remekül festett aznap este. Megvette azt a ruhát, amelyre évek óta annyira vágyott – nénjei rémületére egy egész novella árát költötte rá. Csipkebetétes, kékben és ezüstben játszó sanzsan selyem. Eszébe jutott, hogy Teddy egyszer azt mondta, ha övé lesz ez a ruha, lefesti benne, mint jéghercegnőt.

Jobb oldali asztalszomszédja az egész étkezés alatt megállás nélkül jópofáskodott, s ő azon tűnődött, mivégre teremtette ezt az alakot az Isten?

Ám a bal oldali szomszédja! Keveset beszélt, de ahogy nézett! Emily eldöntötte, hogy jobban tetszik neki az a férfi, akinek a szeme többet mond, mint az ajka. Annyit azért megemlített a fiatalember, hogy úgy fest ebben a ruhában, mint „a holdsugár egy kék nyári éjen". Bizonyára ez a mondat végzett Emilyvel – egyenesen a szívébe hatolt. Emily életében először vadul és romantikusan a legvadabb és legromantikusabb szerelem csapdájába esett – ahogyan a naplójába írta: „szerelem, amilyenről a poéták ábrándoznak". A fiatalember pedig, aki a gyönyörű és romantikus Aymler Vincent névre hallgatott, legalább olyan őrülten szerelmes volt, mint Emily. A szó szoros értelmében kísértett New Moonban. Elbűvölően udvarolt. Amikor azt mondta: „drága hölgy", teljesen elvarázsolta Emilyt. Amikor pedig arról beszélt, hogy „a gyönyörű kéz egy gyönyörű nő fő ékessége" és bámulattal vegyes csodálattal pillantott Emily kacsóira, a lány aznap este, amikor a szobájába ment, megcsókolta a kezét, mert az ő szeme simogatta őket. És amikor elragadtatással „a köd és láng teremtményének" nevezte, Emily addig „ködölt és lángolt" az őszi New Moon falai közt, amíg Elizabeth néni hallatlan módon el nem oltotta azzal a kéréssel, hogy süssön ki egy adag fánkot Jimmy kuzinnak. Amikor pedig azt mondta, hogy olyan, akár egy opál – kívülről tejfehér, ám tüzes és skarlátvörös a szíve, Emily azon tűnődött, vajon mindig ilyen lesz-e az élet.

És ha eszembe jut, hogy valamikor azt hittem, hogy Teddy Kentet szeretem – elmélkedett döbbenten.

Elhanyagolta az írást és megkérdezte Elizabeth nénit, megkaphatná-e a padláson lévő kék dobozt kelengyés ládának. Elizabeth néni nagyvonalúan beleegyezett. Utánanéztek az új széptevőnek, aki feddhetetlennek bizonyult. Jó család, jó társadalmi helyzet, jó üzlet. Kecsegtető kilátások.

Aztán valami szörnyű dolog történt.

Emily épp oly hirtelen kigyógyult a szerelemből, mint amilyen hirtelen beleesett. Egyik nap még szerelmes volt, a másikon már nem. Teljesen megrémült, képtelen volt elhinni. Igyekezett úgy tenni, mintha létezne a régi rajongás. Megpróbált borzongani, álmodozni, elpirulni. Se borzongás, se pirulás. Fekete szemű udvarlója – miért nem vette eddig észre, hogy pont olyan a szeme, akár egy tehéné? – untatta őt. Jaj, de mennyire untatta. Az egyik este a fiatalember szép szónoklata kellős közepén hatalmasat ásított. Annyira szégyellte magát, hogy szinte belebetegedett. A Blair Water-iek azt gondolták, faképnél hagyták szegényt és sajnálták őt. A nénjei, akik jobban ismerték a helyzetet, csalódottak voltak és rosszallóan zsörtölődtek.

– Állhatatlan... állhatatlan... mint minden Starr – jegyezte meg keserűen Elizabeth néni.

Emilynek, ezúttal nem volt mersze a védekezéshez. Úgy gondolta, megérdemli a szidást. Talán valóban állhatatlan. Ha egy káprázatos lángolás ilyen gyorsan hamuvá ég, ha egyetlen szikrája sem maradt, még csak egy romantikus emlék sem! Emily dühösen húzta ki naplójában a „szerelem, amilyenről a poéták ábrándoznak" mondatot.

Jó darabig nagyon boldogtalan volt emiatt. Sosem gondolta volna, hogy így levegye őt a lábáról egy csinos arc, egy negédes hang, és az ügyesen egymásba fűzött szavak csábítása. Röviden szólva úgy érezte, bolondot csinált magából, és ezt nehezen viselte a Murray-büszkesége.

Ami még rosszabb, a fiatalember fél év múlva megnősült. Nem mintha Emilyt izgatta volna, hogy kit vesz el, vagy milyen hamar. Mindazonáltal ez arról árulkodott, hogy Aymler Vincent romantikus hevülete ugyancsak felületes volt, ám még sötétebb színezetet kölcsönzött az ostoba ügynek. Andrew is igen könnyen megvigasztalódott. És Perry Miller sem pocsékolt sok időt a kesergésre. Teddy pedig elfelejtette őt. Lehetséges, hogy képtelen mély és tartós szenvedélyt szítani egy férfiban? Persze, itt van Dean. Csakhogy Dean is elmegy télről-télre és itt hagyja őt, hogy egy véletlenül az útjába akadó „hősszerelmes' udvaroljon neki és elhódítsa őt.

Alapvetően felületes volnék? – tette fel magának a költői kérdést szegény Emily.

Titkos örömmel vette ismét kezébe a tollat. Ám a szerelmi jeleneteknek jó darabig ugyancsak cinikus és embergyűlölő íze volt a történeteiben.

Álomkalmár

Teddy Kent és Ilse Burnley hazajöttek a nyáron egy rövid szünidőre. Teddy elnyert egy kétéves párizsi ösztöndíjat és hamarosan elhajózik Európába. Mellékesen írta meg az újságot Emilynek, aki baráti és testvéri gratulációval válaszolt. Egyik levélben sem esett szó a szivárvány aranyáról, sem a Lant csillagkép Vega csillagáról. Emily mindazonáltal csendes, szégyenlős reménykedéssel várta a fiú érkezését, hiszen ha itt lesz... ha ismét egymás szemébe néznek... ha meghallja Teddy füttyjelét Hórihorgas John erdejében... De nem hallotta meg. Teddy hazaérkezésének estéjén új, „púderkék" sifon ruhájában sétálgatott a kertben és fülelt. Minden vörösbegy füttyére elpirult és vadul dobogott a szíve. Aztán egyszer csak Laura néni jelent meg az alkonyi fényben.

– Teddy és Ilse itt vannak – jelentette.

Emily sápadtan, királyi tartózkodással vonult be a méltóságteljes, merev, New Moon-i szalonba. Ilse a régi, viharos szeretettel ugrott a nyakába, Teddy azonban majdnem olyan hűvös távolságtartással rázott kezet vele, mint amilyen az ő kézfogása volt. Teddy? Ó, dehogy. Frederick Kent, a Királyi Szépművészeti Akadémia eljövendő tagja. Mi maradt a régi Teddyből ebben a karcsú, elegáns fiatalemberben a maga kifinomult légkörével, hűvös, személytelen tekintetével, ami mintha azt sugallta volna, hogy örökre végzett a gyerekes dolgokkal – a csacska, régi illúziókkal és a jelentéktelen, falusi lánykákkal, akikkel kölyök korában játszott?

Emily következtetése szörnyen igazságtalan volt. Abban a pillanatban senkivel sem lett volna igazságos, aki miatt bolondot csinált magából. És Emily bizony úgy érezte, hogy ismét ez történt. Púderkék ruhában romantikus ábrándokat kergetett a félhomályos kertben egy olyan udvarló szerelmi jelére várva, aki teljesen elfelejtette őt, vagy csak úgy emlékszik rá, mint egy régi iskolatársra, akit annak rendje és módja szerint udvariasságból, kötelességtudóan eljött meglátogatni. Még jó, hogy Teddy nem tudja, milyen lehetetlenül viselkedett, és gondoskodni fog róla, hogy soha ne is gyanitsa. Elvégre ki lehet barátságosabb és távolságtartóbb egy New Moon-beli Murray-nél? Olyan kellemesen és személytelenül viselkedett Teddyvel, akár egy vadidegennel. Ismét gratulált fantasztikus sikeréhez, ám szemernyi valódi érdeklődés nélkül; gondosan megfogalmazott, udvarias kérdéseket tett fel a fiú munkájáról a maga részéről; gondosan megfogalmazott, udvarias kérdések az ő munkájáról Teddy részéről. Emily látta néhány képét a magazinokban. Teddy olvasta néhány novelláját a magazinokban. És ez így ment tovább, percről-percre szélesebb szakadék tátongott közöttük. Emily még sosem érezte magát ilyen távol Teddytől. Szinte rémülten ébredt rá, hogy a fiú teljesen megváltozott e két év alatt. Hátborzongató beszélgetés lett volna, ha nincs ott Ilse, aki régi élénkségével csacsogott, mindenféle vidám dolgot tervezgetett a két hétre, amíg itthon lesz, és ezernyi dolgot kérdezett. És milyen gyönyörű volt! Emily ismét szívfájdalommal fedezte fel barátnője szépségét. Nem irigykedett rá, csupán keserűen arra gondolt, hogy Ilse aranyhaja, borostyán szemének ragyogása és orcájának rózsapírja mellett ő maga bizonyára sápadt, sötét és jelentéktelen. Teddy biztosan Ilsébe szerelmes. Őhozzá ment először, vele volt, miközben ő, Emily, a kertben várta. Egyébként oly mindegy. Miért is számítana? Amikor Teddy és Ilse nevetve, egymást ugratva – együtt – elindultak a régi Holnap úton, Emily felment a szobájába, és magára zárta az ajtót. Senki sem látta őt másnap reggelig.

Tucatnyi piknik, táncmulatság, jókedvű összejövetel és féktelen vidámság jellemezte a következő két hetet. Emily együtt sodródott a többiekkel. Nem akadt nála könnyebb léptű táncos, sem kedélyesebb társalgó, miközben úgy érezte magát, mint az a nyomorult lélek, akiről egy lidérces történetben olvasott – izzó széndarab volt a szíve helyén. Noha büszkesége és leplezett fájdalma ellenére mindig boldog volt, mikor a közelében tudta Teddyt, gondoskodott róla, hogy sose legyenek kettesben. Mellesleg, Shrewsbury-ben azt rebesgették, hogy „Ilse és Teddy nagyon jól megértik egymást". Emily úgy vélte, Ilse elmondaná, ha így volna. Ilse számos udvarlóról számolt be neki, kiknek szívfájdalma nemigen zavarta a lelkiismeretét, de Teddy nevét nem hozta szóba. Perry Miller után érdeklődött, tudni akarta, vajon még mindig akkora fajankó-e, és jót nevetett Emily sértett védekezésén.

– Egy napon kétségkívül miniszterelnök lesz belőle – értett egyet vele gúnyorosan Ilse. – Pokolian fog hajtani, soha nem hagy ki egyetlen lehetőséget sem, de lekophat-e róla valaha is a Kályhacső város heringes hordóinak szaga?

Perry meglátogatta Ilsét, de túlzásba vitte a hencegést, és olyan letorkolásban volt része, hogy nem jött többé. Mindent egybevetve, rémálomnak tűnt ez a két hét, és Emily úgy vélte, hogy őszintén örül, amikor véget ért. Teddy először Halifaxba indult, hogy hajózási rajzokat készítsen egy magazin számára. A dagály előtt egy órával – miközben a Kályhacső város rakodópartjánál a Mira Lee leeresztette vasmacskáját – jött elbúcsúzni. Nem hozta magával Ilsét, nyilván azért, gondolta Emily, mert épp Charlottetownban volt, ám Emilynek nem kellett tartania attól, hogy kettesben marad vele. Dean, aki nem vett részt a táncesteken, meg a lármás mulatságokon, ám azért ott tengett-lengett a háttérben, Emily-vel volt a kertben. Teddy szemét nem kerülte el a férfi diadalmas és birtokló stílusa. Dean, aki sosem követte el azt a hibát, hogy vidámságot összetévessze a boldogsággal, mindenkinél többet látott a Blair Waterben e két hét alatt lejátszódó kis drámából és elégedett volt, amikor legördült a függöny. A Kóró dűlői Teddy Kent és a New Moon-i Emily közti régi, tétova, gyerekes szerelmi ügynek vége. Dean nem tekintette többé a riválisának Teddyt.

Emily és Teddy, két régi iskolatárs kölcsönös jókívánságaik közepette rázott kezet egymással – ám semmi több.

Teddy elegánsan távozott és nem nézett vissza. Emily azonmód Deanhez fordult és folytatta a beszélgetést, amit Teddy érkezése félbeszakított. De nem nézett a férfira. Deannek, aki képes olvasni a gondolataiban, nem szabad... nem szabad megsejtenie... Mégis, mi van itt megsejteni való? Semmi... abszolúte semmi. Mindazonáltal Emily lesütötte a szemét.

Amikor fél órával később Dean távozott, Emily fel-alá sétálgatott a kankalinok között.

A konyhaablakban bámészkodó Jimmy kuzin pedig arra gondolt, miközben elnézte őt, hogy biztos egy új történet szálait szövi.

– Rejtély előttem, hogyan csinálja – motyogta.

Amint hosszabbra nyúltak az árnyékok, Emily kiosont a kertből, végigsietett a Tegnap úton, át a zöld legelőn, felkaptatott a dombra és átvágott a sűrű fenyvesen. Meg sem állt addig a pontig, ahol az ezüst nyírfák közül leláthatott a kikötőre. Zihálva állt ott, s addig követte tekintetével a Mira Lee-t, amíg az teljesen beleolvadt a leszálló éjszaka tompa kékjébe. Csak arra vágyott, hogy még egyszer láthassa Teddyt... csak még egyszer, hogy úgy mondhasson neki istenhozzádot, ahogyan kellett volna. Sokáig zokogott a fűben. Ennek nem szabadott volna megtörténnie. Hogy is engedhette el Teddyt ilyen lélektelen, fagyosan udvarias búcsúval?

– Reménytelenül hülye vagyok – suttogta mérgesen. – Elfelejtett engem, semmit sem jelentek neki. És megérdemlem. Hiszen nem felejtettem el őt azokban az őrült hetekben, amikor azt képzeltem, hogy szerelmes vagyok Aymler Vincentbe? Valaki biztosan elmesélte neki. Én pedig amiatt a képtelen ügy miatt elveszítettem az esélyemet az igazi boldogságra. Hol a büszkeségem? Így bőgök egy férfi miatt, aki elfelejtett? De... de oly jól esik sírni a förtelmes hetek, a kényszeredett nevetések után.

Miután Teddy elutazott, Emily szenvedélyesen belevetette magát a munkába. Elizabeth néni most először örült a lány bensőséges viszonyának Kajlahátú Priesttel, aki legalább esténként egy-egy sétára és beszélgetésre kirángatta őt az asztalától a friss levegőre. Ezen a nyáron Emily utolsó adósságát is kifizette Wallace bácsinak és Ruth néninek.

Az egyik éjszaka magányosságának első fájdalmában felidézte azt a féktelen téli éjszakát, amikor Ilsével, Perryvel és Teddyvel „beviharzottak" a Vén John házába, ám nemcsak a kaland kavarta skandalum jutott eszébe. Aznap éjjel szinte extázisban kigondolt egy történetet, amit Teddy különös, vidám mondatai juttattak eszébe. És akkor, ott, tartalmasnak gondolta őket. De hát annak már vége. De hol lehet az a történet? A furcsán vonzó történet vázlatát már másnap leírta az egyik Jimmy-naplójába. Emily kiugrott az ágyből, meggyújtott egy gyertyát és keresgélni kezdett egy kupac Jimmy-napló között. Igen, ez az. Álomkalmár. Emily a sarkára kuporodva átolvasta. Jó volt. Ismét megragadta a képzeletét és szinte kiáltott, kérve, hogy megvalósítsák. Meg kell írnia... ebben a pillanatban hozzálát. Felkapott egy fürdőköpenyt, hogy megóvja a nyitott ablakon át beáramló éles tengeri levegőtől és írni kezdett. És az alkotás öröme elfeledtetett vele mindent. Nem számított más, csupán a története. Sorai alatt életre keltek a figurák, elmésség, könnyek és kacagás folyt a tollából. Egy másik világban élt és lélegzett, csupán hajnalban tért vissza New Moonba, amikor kialudt a lámpája, s az asztala teli volt kéziratlapokkal – könyve első négy fejezetével. A könyve! Varázslatos, örömteli, félelmetes és hihetetlen még csak rá gondolni is.

Emily heteken át csak akkor élt, amikor írt. Dean furcsán távolinak, szórakozottnak és személytelennek találta a lányt. Amikor testben ott ült vagy sétált mellette, a lelke valahol máshol volt. De hol? Olyan régiókban, ahová nem követhette. Megszökött előle.

Emily hat hét alatt fejezte be a könyvét. Egy hajnalon letette a tollat, az ablakhoz ment, s a reggeli égboltra emelte sápadt, nyúzott, ám győzedelmes arcát. Könnyek gyűltek a szemébe. Megírta – ó, mily boldogság. Ez a pillanat kárpótolta – mindenért.

Befejezte, kész. Itt fekszik az Álomkalmár, az első könyve. Nem nagy könyv, dehogy, ám az övé, a sajátja. Olyasvalami, aminek ő adott életet, ami sosem létezne, ha nem hozta volna létre. És jó. Tudta, érezte, hogy az. Szenvedélyesen finom mese, némi romantikával, pátosszal, humorral. Átvilágít rajta a teremtés elragadtatása. Átpörgette a lapokat, beleolvasott imitt-amott és eltűnődött, hogy valóban ő írta le ezeket a sorokat? Most ott volt a szivárvány vége alatt, talán meg is érinthetné azt a varázslatos csodát, ujjai már-már megragadták...

Elizabeth néni lépett be szokásos nyugalmával, a kopogást – mint szükségtelen Formalitást ezúttal is mellőzte.

– Már megint egész éjszaka fent voltál, Emily? – kérdezte aggodalmasan.

És Emily egy csapásra úgy állt ott, akár egy bűntudatos iskolás lány. Áz Álomkalmár pedig azon nyomban egy halom összefirkált papírrá degradálódott.

– Én... észre se vettem, hogy múlik az idő, Elizabeth néni – motyogta.

– Már igazán több eszed lehetne – mondta Elizabeth néni. – Már nem bánom, hogy írsz, hiszen úgy tűnik, nagyon illendő módon megélhetsz belőle. De ha így folytatod, tönkreteszed az egészséged. Elfelejtetted, hogy az édesapád tüdővészben halt meg? Mindenesetre ne felejtsd el, hogy ma le kell szedni a babot. Épp itt az ideje.

Elmúlt az alkotás felhőtlen öröme. Emilyre most az a prózai munka várt, hogy kiadassa a könyvét. Legépelte azon a használt írógépen, amelyet Perry csípett el egy árverésen. A nagybetűknek csak a felét irta le, az m betűket pedig egyáltalán nem. Így hát Emily utólag tollal rajzolgatta be a nagybetűk hiányzó részét és az m-eket, majd feladta a kéziratát egy kiadó címére. Nemsokára egy gépelt levél kíséretében visszajött, s a terjengős szöveg lényege az volt, hogy „olvasóink találtak némi érdemlegeset a történetben, mindazonáltal ez nem elegendő ahhoz, hogy kiadjuk".

Miután összeszedte magát, ismét elküldte a könyvét. Ezúttal a kiadó azt írta, hogy fontolóra veszi a könyve kiadását, amennyiben bizonyos változtatásokat eszközöl. Túlságosan „nyugodt". Vigyen bele egy kis „lendületet". A végét pedig teljesen meg kell változtatnia.

Emily fecnikre tépte ezt a levelet. Még hogy megcsonkítsa és tönkretegye a történetét! Soha. Már maga az ötlet is sértő.

Miután egy harmadik kiadó is visszaküldte a kéziratot, Emily nem bízott benne többé. Morcosan fogta meg a tollát.

– A novellákhoz legalább értek. A novellákat kell folytatnom.

Mindazonáltal a könyv csak nem hagyta nyugodni. Néhány hét múlva ismét elővette és hűvösen, kritikusan újraolvasta. Még mindig jónak találta. Talán nem olyan fantasztikus, mint képzelte, mindenesetre jó munka. És ha neki tetszik, akkor mi van? Hallotta, hogy az írók sosem képesek helyesen megítélni a munkájukat. Ó, bárcsak élne Mr. Carpenter! Ő biztosan megmondaná az igazat. Emilynek hirtelen eszébe jutott Dean. Az ő nyugodt, előítéletektől mentes véleményét fogja kikérni és aláveti magát az ítéletének. Nem lesz könnyű, de tudnia kell. És Dean megmondja az igazat, legyen jó avagy rossz. És ha nem lát benne semmi értékeset...

– Az őszinte véleményedet akarom hallani, Dean. Kérlek, olvasd el gondosan és mondd meg, mit gondolsz róla. Nem akarok se hízelgést, se hamis biztatást. Az igazat akarom, a meztelen igazságot.

– Biztos vagy ebben? – kérdezte szárazon Dean. – Igen kevesen viselik csak el a meztelen igazságot. Mindig kell egy kis csomagolás, hogy tálalható legyen.

– Én az igazat akarom – makacskodott Emily.

– Ezt a könyvet – mondta kissé elcsukló hangon – háromszor utasították el. Ha egy fikarcnyi jót találsz benne, akkor tovább próbálkozom. Ha halálra ítéled, elégetem.

Dean kifürkészhetetlen tekintettel nézett a felé nyújtott kis csomagra. Tehát ez az, ami egész nyáron távol tartotta tőle Emilyt, ami birtokolta őt. Életre kelt benne az „én legyek az első" Priest féltékenység szörnyetege.

Emily hűvös, édes arcocskájára és csillagszemére nézett és gyűlölte azt, ami a csomagban volt. Mindazonáltal hazavitte, majd három nap múlva visszaadta Emilynek. A kertben találkozott a sápadt, feszült lánnyal.

– Szóval? – kérdezte Emily.

Dean bűntudattal nézett rá. Milyen elefántcsont fehér, milyen gyönyörű volt a hűvös alkonyatban.

– Őszinték a barát által ejtett sebek. Nem nevezhetnél a barátodnak, ha hazudnék ezzel kapcsolatban, Emily.

– Vagyis... nem jó.

– Helyes kis történet. Üde, könnyed és múlékony, akár egy rózsaszín felhő. Pókháló... csak pókháló. Az egész koncepció erőltetett. A tündérmesék kimentek a divatból. És a te meséd túl nagy hiszékenységet feltételez az olvasóról. A karaktereid pedig bábuk csupán. De hogyan is írhatnál valódi történetet, hiszen még nem is éltél.

Emily ökölbe szorította a kezét és beharapta az ajkát. Akkor érezte így magát utoljára, amikor Ellen Greene megmondta, hogy az édesapja meghal. Ólomnehéz és hideg lett a szíve. Megfordult, szó nélkül otthagyta a férfit. Dean utána bicegett és megérintette a vállát.

– Bocsáss meg nekem, Csillag, hát nem jobb, ha tudod az igazat? Ne áhítozz a hold után, úgysem éred el. Egyébként is, mivégre írsz? Már mindent megírtak.

– Egy szép napon – szólalt meg nagy nehezen Emily – talán hálás leszek neked ezért. Most azonban gyűlöllek.

– Ez igazságos? – kérdezte csendesen Dean.

– Nem. Persze, hogy nem – vágta rá szenvedélyesen Emily. – De elvárhatod tőlem, hogy igazságos legyek, amikor épp most oltottad ki az életemet? Ó, tudom, magam kértelek rá... és tudom, hogy jót tettél velem. A rémes dolgok, azt hiszem, mindig valahol jót tesznek az embernek. Ha már néhányszor megöltek, nem veszed annyira a szívedre. Ám legelőször nehezen viseled. Menj el, Dean. És legalább egy hétig ne gyere. Akkorra már túl leszek a temetésen.

– Azt hiszed, én nem tudom, mit jelent ez neked, Csillag? – kérdezte szánalmasan Dean.

– Nem tudhatod. Persze, sajnálsz. Csakhogy nekem nincs szükségem szánalomra. Csak időre, hogy tisztességesen eltemessem magam.

Dean tudván, jobb, ha elmegy, távozott, Emily pedig felvette a kőpadról szamárfüles, lehúzott kéziratát és a szobájába ment. A kandallóhoz ment s a rostélyra tette az Álomkalmárt. Mohón, gyilkosan kaptak a lángok a laza lapokba. Emily szívére szorított kézzel, tágra meredt szemmel figyelte. A kézirat néhány perc, s csak egy kupac hamu maradt belőle. Jaj, miért is tett ilyet? Miért égette el a könyvét? Tegyük fel, tényleg nem jó. De mégis az övé. Bűnös dolog volt elégetnie. Elpusztított valamit, ami felbecsülhetetlenül drága volt számára. Hová tűnt a szellemesség, a kacagás és a báj... a kedves emberek... a beléjük plántált boldogság? Nem maradt más belőlük, csupán hamu. Emily felugrott, börtönnek érezte máskor oly szeretett szobáját. Felrántotta az ajtót és vakon lerohant a lépcsőn.

Laura néni halála napjáig nem bocsátotta meg magának, hogy a lépcső tetején hagyta a varródobozt. Még sosem tett ilyet életében. A szobájába indult vele, amikor Elizabeth utána szólt a konyhából. Laura a legfelső lépcsőre tette a varródobozt és visszafordult. Szinte csak egy pillanatig volt távol. Ám ez a pillanat elég volt, hogy megpecsételje Emily sorsát. A könnyes szemű lány megbotlott a varródobozban és fejjel lefelé lezuhant a meredek lépcsőn. Amikor Laura és Elizabeth odarohantak, csupán egy összecsuklott test hevert a lépcső lábánál, körülötte stoppolásra váró zoknikkal és pamutgombolyagokkal, lába alól pedig Laura néni ollója látszott ki – az olló, amely kegyetlenül összevagdalta Emily lábát.

A rosszkedv tele

Októbertől áprilisig Emily Starr ágyban vagy a nappali heverőjén fekve a hosszú, fehér dombok fölött sodródó felhőket, vagy a néma hómezőket körülölelő téli fák szenvtelen szépségét szemlélte és azon tűnődött, képes lesz-e valaha is járni – vagy örökre nyomorék marad. Valami rejtélyes sérülés érte a hátát, amiről a doktorok nem tudtak közös nevezőre jutni. Egyikük azt mondta, elhanyagolható és idővel magától rendbe jön. Másik kettő viszont a fejét rázta és félt. A lábát illetően azonban mindhárman egyetértettek. Az olló két csúnya sebet ejtett rajta: az egyiket a bokájánál, a másikat pedig a talpán. Vérmérgezést kapott és négy napig élet-halál közt vergődött. Ezután a kevésbé szörnyű választás következett: halál vagy amputáció. Ám hiába zokogott Laura, hiába könyörgött Jimmy kuzin, hiába szentségelt doktor Burnley és hiába értett egyet a dologgal Dean Priest, Elizabeth hajthatatlan volt: Emily lábát nem fogják levágni. Amikor aztán Emily meggyógyult, Elizabeth néni győzelemittas, doktor Burnley pedig zavart volt.

Az amputáció veszélye elmúlt, a sántaságé megmaradt. Emily egész télen ezzel nézett farkasszemet. És ki tudja, mi lett volna vele azon a télen Dean nélkül. A férfi feladta téli utazását és Blair Waterben maradt, hogy Emily közelében lehessen. Vele töltötte a napjait, felolvasott neki, beszélgettek, bátorította vagy csak csendben üldögélt mellette. Amikor Deannel volt, Emily úgy érezte, talán képes lesz elviselni az életre szóló sántaságot. Ám éjszakánként, amikor aludt, álmodott és álmában folyton folyvást lépcsőt mászott, de sosem jutott fel a tetejére, egy furcsa füttyjel csábította felfelé – két magas és egy alacsony hang –. ám örökké elhalt, miközben mászott. Ennél a visszatérő álomnál még az is jobb volt, ha éberen feküdt az ágyában.

Az emberek azt mondták, Emily Starr nagyon bátran, türelmesen viselkedett és nem panaszkodott. Csakhogy az emberek nem tudták, milyen fájdalom és elkeseredés rejtőzik a Murray-büszkeség és tartózkodás diktálta külső nyugalom mögött. Még Dean sem tudta, bár ő talán sejtette.

Udvariasan mosolygott, amikor mosolyognia kellett, ám sosem nevetett. Még Dean sem tudta megnevettetni, pedig szellemességének és humorának teljes fegyverzetét latba vetette.

A nevetés korának vége – gondolta Emily. Miként az alkotás korszakának is. Képtelen volna ismét írni. Nem jött a „villanás". Nem ívelt át szivárvány rosszkedvének telén. Örökösen jöttek a látogatók, s ő azt kívánta, bárcsak maradnának otthon. Különösen Wallace bácsi és Ruth néni, akik biztosra vették, hogy nem fog újra járni, s ezt mindannyiszor hangoztatták, amikor csak eljöttek. Mindazonáltal mégis jobbak voltak, mint azok a látogatók, akik jókedvűen bizonygatták, hogy idővel teljesen felépül, miközben egyetlen kimondott szavukat sem hitték. Deanen, Ilsén és Teddyn kívül sosem voltak meghitt barátai. Ilse hetente írt, leveleiben túl nyilvánvalóan azon igyekezett, hogy felvidítsa Emilyt. Teddy csupán egy levelet küldött, amikor tudomást szerzett a balesetről. Roppant kedves, taktikus levél volt, őszinte és együttérző. Emily úgy vélte, bármelyik kedves, ámde közömbös ismerős is írhatta volna ezt a levelet, s noha Teddy arra kérte, tudassa a hogylétéről, nem válaszolt rá. Több levél pedig nem érkezett tőle. Nem maradt más, csak Dean. Ő sosem hagyta cserben – nem hagyja cserben soha. Ahogy teltek-múltak a vihar és bánat végeláthatatlan napjai, egyre inkább feléje fordult. A fájdalom telén úgy érezte, olyan időssé és bölccsé érett, hogy szinte azonos talajon mozognak. Dean nélkül üres, színtől vagy muzsikától megfosztott szürke sivatag lett volna az élet. Amikor ő jött, a sivatag – legalábbis egy időre – kivirágzott, akár az öröm rózsája, s benépesítették a képzelet, a remény, s az illúzió ezernyi apró virágának füzérei.

Tavaszra Emily meggyógyult. Mégpedig olyan hirtelen, hogy a legoptimistább orvosok is elámultak rajta. Igaz, néhány hétig mankóra támaszkodva bicegett, de hamarosan eljött az az idő, amikor minden segédeszköz nélkül egyedül sétálgatott a kertben és nem tudott betelni a gyönyörű világ látványával. Ó, mily csodás volt újra az élet! Milyen csodás volt éreznie a zöld füvet a talpa alatt! Úgy hagyta maga mögött a fájdalmat és félelmet, akár egy levetett ruhát és boldog volt – nem, nem kifejezetten boldogság volt az, amit érzett, inkább a lehetőség, hogy boldog lehet ismét.

És visszatért a régi nevetés. A legelső napon, amikor Emily kacagása ismét betöltötte New Moont, Laura Murray, kinek a haja azon a télen szürkéből hófehérré változott, a szobájába ment s térden állva mondott köszönetet Istennek. S miközben ott térdelt, Emily épp Istenről beszélgetett Deannel a kertben egy káprázatos tavaszi alkonyon.

– Előfordult velem ezen a télen, amikor úgy éreztem, Isten gyűlöl engem. Most viszont újra biztos vagyok benne, hogy szeret – mondta halkan Emily.

– Olyan biztos vagy benne? – kérdezte szárazon Dean. – Szerintem Isten érdeklődik irántad, de nem szeret bennünket. Szereti nézni, mit teszünk. Talán szórakoztatja a vergődésünk.

– Milyen szörnyű elmélet ez! – borzongott meg Emily. – Ezt nem hiheted, Dean.

– Miért nem?

– Azért, mert akkor rosszabb lenne az ördögnél... egy olyan Isten, aki csak a saját szórakozására gondol.

– Ki gyötört téged egész télen testi fájdalmakkal és lelki kínokkal? – kérdezte Dean.

– Nem Isten volt. És ő... ő küldött téged. – Emily nem nézett a férfira, miközben beszélt.

Hogyan tudnám megköszönni neked, Dean, azt, amit értem tettél, azt, hogy október óta velem voltál. Sosem tudnám szavakba önteni. De azt akarom, tudd, hogyan érzek ezzel kapcsolatban.

– Nem tettem mást, csupán megragadtam a boldogságot. Tudod, mekkora boldogságot jelentett nekem, hogy tehetek érted valamit, Csillag; hogy segíthetek rajtad. Hogy láttam, hozzám fordulsz valamiért a fájdalmadban, valamiért, amit csak én adhattam meg neked; valamiért, amit, a saját magányom évei alatt megtanultam. És álmodhattam valamiről, ami sosem válhat valóra... amiről tudom, hogy nem válhat valóra... Emily megremegett. Ugyan miért is habozik, miért húzza-halasztja azt, amit elhatározott.

– Olyan biztos vagy benne, Dean – kérdezte nagyon halkan –, hogy az álmod... nem válhat valóra?

„Kegyetlen dolog nőnek lenni, Emily"

Óriási szenzációt keltett a Murray családban Emily bejelentése, miszerint nőül megy Dean Priesthez. New Moon-ban egy darabig ugyancsak feszült volt a helyzet. Laura néni zokogott, Jimmy kuzin már-már azon volt, hogy leborotválja a fejét, Elizabeth néni pedig a szokásosnál is morcosabb volt. Végül azonban mégiscsak beadták a derekukat. Mi mást tehettek volna? Elizabeth néni már rájött, hogy ha Emily a fejébe vesz valamit, azt véghez is viszi.

– Sokkal nagyobb hűhót csaptatok volna, ha azt mondom, hogy Perryhez a Kályhacső városból megyek feleségül – közölte Emily, miután meghallgatta Elizabeth néni mondókáját.

– Ez bizony igaz – vallotta meg Elizabeth néni, miután Emily kiment a szobából. – És végtére is Dean tehetős, a Priestek pedig jó család.

– De olyan... olyan priestes – sóhajtozott Laura. – És Dean jóval idősebb Emilynél. Mellesleg, a dédapja megbolondult.

– Dean nem fog megbolondulni.

– A gyerekei viszont örökölhetik.

– Laura! – dörögte szemrehányóan Elizabeth és ejtette a témát.

– Egészen biztos vagy benne, hogy szereted, Emily? – tudakolta aznap este Laura néni.

– Igen... bizonyos értelemben – felelte Emily. Laura néni széttárta a kezét és tőle szokatlan szenvedéllyel csattant fel.

– Szeretni csak egy értelemben lehet.

– Ó, dehogy, legdrágább viktoriánus nénikém – válaszolta huncutul Emily. – Vagy egy fél tucat módja van. Tudod, egyet-kettőt már magam is kipróbáltam. És cserben hagytak. Dean miatt és miattam ne aggódj. Tökéletesen megértjük egymást.

– Én csak azt akarom, hogy boldog legyél, kedvesem.

– Boldog is leszek... boldog vagyok. Vége a romantikus álmodozások korának. Ez a tél kiirtotta belőlem. Egy olyan férfi felesége leszek, akinek a barátsága tökéletesen kielégít és ő elégedett lesz azzal, amit adhatok neki: őszinte szeretetet és barátságot. Biztos vagyok benne, hogy ez a boldog házasság legjobb alapja. Mellesleg Deannek szüksége van rám. Boldoggá tudom tenni. Még sosem volt boldog. Csodalatos érzés, hogy kezedben tartod a boldogságot és kinyújthatod valaki felé, akár egy felbecsülhetetlen értékű gyöngyszemet, valaki felé, aki vágyik rá.

– Túl fiatal vagy – erősködött Laura néni.

– Csupán a testem fiatal. A lelkem százéves. Az elmúlt tél öreggé és bölccsé tett. Hiszen tudod.

– Igen, tudom. – Ám Laura azt is tudta, hogy az öregség és bölcsesség ilyetén érzése éppenséggel Emily ifjúságának bizonyítéka. A valóban öreg és bölcs emberek sosem érzik ezt. És a megöregedett lélekről szóló elmélkedés nem söpörhette félre a tényt, hogy a karcsú, sugárzó, titokzatos tekintetű Emily még húszéves sem volt, miközben Dean Priest negyvenkettő. Tizenöt év múlva... de Laura nem gondolt ezzel.

Végtére is Dean nem viszi el Emilyt. És ekkora korkülönbséggel is léteztek már boldog házasságok.

Őszintén szólva, senki sem volt elragadtatva a házasság ötletétől. Doktor Burnley dührohamot kapott és inzultálta Deant, Ruth néni átjött és jelenetet rendezett, Addie néni úgy viselkedett, mintha Emily Kajlahátú Priesttel vigasztalódna, amiért elvesztette Andrew-t, ami pedig a Priesteket illeti, cseppet sem volt ínyükre, hogy egy gazdag bácsikájuk vagyona ilyen könnyedén kicsúszik az ujjaik közül.

– Sosem fogom otthon érezni magam a családodban – mondta Emily lázadozva Deannek.

– Senki sem kér rá. Te és én, Csillag, magunknak élünk majd. Nem fogunk a klánok előírásai szerint beszélni, gondolkodni vagy lélegezni, legyen az Priest avagy Murray. Ha a Priesteknek nem tetszik, hogy te leszel a feleségem, a Murray-knek még annyira sem, hogy én leszek a férjed. Sose törődj velük. A Priestek persze nehezen hiszik el, hogy azért jössz hozzám, mert érzel valamit irántam. Hogyan is szerethetnél? Magam is nehezen hiszem el.

– De te, ugye elhiszed, Dean? Valóban jobban szeretlek bárki másnál a világon. Persze... már mondtam neked, nem vagyok szerelmes beléd, mint valami ostoba, romantikus lány.

– Valaki másba vagy szerelmes? – kérdezte csendesen Dean. Első ízben kockáztatta meg ezt a kérdést.

– Nem. Persze... tudod, hogy volt egy-két komolytalan szerelmi ügyem... csacska iskolás lány fantáziálások. De már mögöttem vannak ezek az évek. Szinte egy emberöltőnek tűnik számomra ez az elmúlt tél, századokkal választ el azoktól a régi butaságoktól. Szívvel-lélekkel a tied vagyok, Dean.

Dean ajkához emelte a tenyerében tartott kezet és megcsókolta. Sosem érintette még Emily ajkát.

– Boldoggá teszlek, Csillag, tudom. Boldoggá tesz az öreg, sánta Dean. Egész életemben rád vártam, Csillagom. Mindig is annak láttalak, Emily, egy káprázatos, elérhetetlen csillagnak. Most az enyém, vagy... megfogtalak... a szívemen visellek. És szeretni fogsz... egy szép napon többet adsz majd nekem a szeretetednél.

A férfi hangjából kicsendülő szenvedély némileg meglepte Emilyt. Mintha többet követelt volna tőle annál, mint amennyit adhat.

És Ilse, aki otthon töltött egy hetet, hogy immár diplomás színésznőként nyári koncertre induljon, nyugtalanítóan figyelmeztető hangot ütött meg.

– Bizonyos értelemben Dean a megfelelő férfi számodra. Okos, elbűvölő és nincs olyan szörnyen eltelve magától, mint a többi Priest. Viszont testestűl-lelkestül hozzá tartozol majd. Dean képtelen elviselni, hogy az embert más is érdekelje rajta kívül. Neki szőröstül-bőröstül, százszázalékosan muszáj birtokolnia. Ha ezt nem bánod...

– Nem hiszem, hogy bánnám.

– Az írás...

– Ó, azzal végeztem. A betegségem óta nem érdekel. Akkor megértettem, hogy milyen keveset számít is valójában, hogy mennyi fontosabb dolog létezik...

– Ameddig így érzel, boldog leszel Deannel. Hajaj! – sóhajtott fel Ilse és szirmokra tépte az övéhez tűzött vérvörös rózsaszálat. – Félelmetesen öregnek és bölcsnek érzem magam, ahogy így a házasságodról beszélek, Emily. Olyan... képtelenségnek tűnik. Tegnap még iskolások voltunk. Ma eljegyezted magad, holnap pedig nagymama leszel.

– Neked... a te életedben senki sincs, Ilse?

– Így beszél a róka, aki elvesztette a farkát. Nem, köszönöm. Egyébként egyvalaki szóba jöhetne. Azt hiszem, őszinteségi roham tört rám. Számomra sosem volt más csak Perry Miller. Őrá pedig te vetetted ki a hálódat.

Perry Miller! Emily alig hitt a fülének.

– Ilse Burnley! Hiszen mindig kinevetted... állandóan kirohantál ellene.

– Hát persze. Olyan nagyon szerettem, hogy dühös lettem, mert bolondot csinált magából. Én büszke akartam lenni rá és mindig szégyenkeznem kellett miatta. Ó, néha olyannyira begurultam tőle, hogy akár egy szék lábát is leharaptam volna. Gondolod, érdekelt volna, mekkora szamarat csinál magából, ha nem szeretem? Képtelen vagyok túltenni magamat rajta, talán a „Burnley-lelkem" az oka. Mi sosem változunk. Ó, mennyire rávetettem volna magam – még ma is – a heringes hordókkal meg a Kályhacső várossal együtt. Tessék, most már tudod. De sebaj. Nélküle is nagyon jó az élet.

– Talán... egy szép napon...

– Ne is álmodj róla. Nem akarom, hogy a házasságközvetítőm légy. Perry egy percig sem gondolt rám, és nem is fog soha. Úgyhogy én sem gondolok rá. Egy újabb évig tanulok, aztán évekig a karrieremmel leszek elfoglalva. Persze, meg merem kockáztatni, hogy egyszer majd férjhez megyek.

– Teddy? – bökte ki Emily, de legszívesebben leharapta volna a nyelvét, amikor kicsúszott a száján.

Ilse hosszan, furcsán fürkészte az arcát, ám Emily minden Murray-büszkeségét latba vetve sikeresen – talán túl sikeresen is – tért ki előle.

– Nem, dehogy. Teddy sosem gondol rám. Az a gyanúm, hogy önmagán kívül senki másra nem gondol. Teddy egy angyal, de önző, Emily. Tényleg az.

– Egyáltalán nem az – méltatlankodott Emily. Képtelen lett volna tovább hallgatni ezt.

– Jól van, jól van, ezen nem fogunk összeveszni. Egyébként is, mit számít? Kisétált az életünkből. Vigye el a kánya! Montrealban esküsznek rá, hogy sokra viszi. Bámulatos portréfestő lesz belőle, már ha kigyógyul abból a régi trükkjéből, hogy minden arcban téged fest meg.

– Badarság. Nem is...

– Pedig így van. Számtalanszor balhéztam vele emiatt. No persze, tagadja. Az a gyanúm, hogy saját maga sincs tudatában. A modern pszichológusok zsargonjával élve, ez talán egy régi tudatalatti érzelem maradványa. De hagyjuk. Szóval, mint mondtam, egyszer férjhez akarok menni. Majd ha belefáradtam a karrierbe. Mégpedig okosan, épp, ahogyan te csinálod: aranyszív és ezüsttel teli zseb. Hát nem mókás arról beszélni, hogy hozzámegyek egy férfihoz, akit még sosem láttam? Mit csinál vajon ebben a pillanatban? Borotválkozik... káromkodik... épp összetöri egy másik lány szivét? Mégis engem fog feleségül venni. Meglátod, mind a ketten boldogok leszünk és meglátogatjuk majd egymást, összehasonlítjuk a gyerekeinket, te Ilsének nevezed majd az első lányodat, kebelbarátnőm... és... milyen kegyetlen dolog nőnek lenni, Emily!

Vén Kelly, a zsibárus, Emily régi barátja sem tartotta magában a véleményét.

– Drága lyánykám. Igaz hát, hogy hozzámegyünk a Kajlahátú Priesthez?

– Nagyon is igaz. – Emily tudta, hogy Vén Kelly sosem fogja másként hívni Deant, csupán Kajlahátúnak. De mindig kacsintott hozzá.

– Túl fiatal vagy te még a házassághoz, pláne egy Priesthez.

– Dean nem olyan, mint a többi Priest, Mr. Kelly. Nagyon boldog leszek.

Vén Kelly hitetlenkedve rázta meg bozontos, őszbe vegyülő vörös haját.

– Akkor te leszel az első boldog Priest-feleség, kivéve talán az öreg Ladyt Grange-ben. Ő élvezte a mindennapos veszekedéseket. Neked viszont a halálodat jelenti.

– Dean és én nem fogunk veszekedni egymással... legalábbis nap mint nap nem. – Emily somolygott magában. Cseppet sem aggasztották Vén Kelly nyomasztó jóslatai.

– Nem, ha a maga útját járhatja. Egyébként mogorva lesz. Minden Priest ilyen. És féltékenyek... sose merészelj majd szóba állni másik férfival. De van itt valami más is. – Vén Kelly baljóslatúan suttogott – Az a szóbeszéd járja, hogy a Priestek gyakran ráunnak ám az asszonyokra, akit feleségül vettek.

Emily olyan mosolyt vetett Mr. Kelly felé, amit Elizabeth néni biztosan helytelenített volna.

– Valóbán azt hiszi, hogy Dean rám unhat? Gyönyörű nem vagyok, Mr. Kelly, viszont nagyon érdekes.

Vén Kelly összeráncolta a homlokát.

– Hát, drága lyányka, az egyszer biztos, hogy csókra termett a szád. Én mégis azt hiszem, az Úr valami másra szánt téged. Azért reménykedjünk, hogy minden jó, ha jó a vége. De túl sokat tud ez a Kajlahátú Priest. Túlontúl sokat.

Vén Kelly továbbzötyögött, s csak úgy magának még hozzátette: – És olyan furán fest, akár egy bandzsa macska.

Emily néhány percig Vén Kelly távolodó szekerét bámulta. Az öreg megtalálta az egyetlen gyenge pontot a vértezetén és telibe talált. Megborzongott és egy pillanatig épp úgy érzett, mint Ilse: kegyetlen dolog nőnek lenni.

Az emlékezet játékai

Egy dologban Elizabeth néni hajthatatlan volt. Emily nem mehet férjhez, amíg be nem töltötte a huszadik életévét. Dean, aki őszi esküvőről és az álomszép japán kertben eltöltött télről ábrándozott, kelletlenül egyezett bele. Emily is jobban szeretett volna korábbi esküvőt. Valahol nagyon mélyen ott motoszkált benne egy érzés, hogy minél előbb és visszavonhatatlanul túl lesz rajta, annál jobb. Egyik nap Dean kisfiús izgatottsággal állított be hozzá.

– Kigondoltam, elmentem és megcsináltam valamit, Emily. Egyetértesz vele? Ó, Istenem, mi lesz, ha nem tetszik majd neked?

– Mégis mit csináltál?

– Vettem egy házat.

– Egy házat!

– Egy házat! Én, Dean Priest földtulajdonos lettem, házam, kertem és háromhektárnyi fenyvesem van. Nekem, aki ma reggelig egy négyzetméternyi földdarabot sem mondhatott magáénak, nekem, aki egész életemben egy darab földre éheztem.

– Miféle házat vettél, Dean?

– Fred Clifford házát... illetve azt a házat, ami jogilag az övé volt. Valójában a világ teremtése óta nekünk rendeltetett.

– A Befejezetlen Ház?

– Igen, egykor igy nevezted el. De nem lesz befejezetlen, sem csalódott többé. Legalábbis... ha... Emily, egyetértesz azzal, amit tettem?

– Hogy egyetértek-e? Drága vagy, Dean. Mindig is imádtam azt a házat. Azok közé a házak közé tartozik, amelyeket abban a minutumban megszeretsz, amint megpillantod. Léteznek ilyen varázslattal teli házak és olyanok is, amelyekben az ég világon semmi sincs. Mindig is szerettem volna befejezettnek, elégedettnek látni.

– Micsoda otthont csinálunk belőle! Számtalan lakhelyem volt, de nem otthonom. Otthont akarok. A lehető legcsodálatosabban rendbe hozatom neked, Csillag – én csillagom, aki méltó rá, hogy királyi palotában ragyogjon.

– Menjünk fel és nézzük meg – javasolta Emily. – Meg akarom mondani neki, mi következik. Meg akarom mondani neki, hogy végre élni fog.

– Felmegyünk és be is mehetünk. Itt a kulcs. Fred nővérétől kaptam. Úgy érzem magam, Emily, mintha kinyújtottam volna a kezem és leszakítottam volna az égről a holdat.

– Egy csomó csillagot szedtem – nevetett huncutul Emily.

Átvágtak a haranglábakkal tarkított régi gyümölcsösön, végigmentek a Holnap úton, felkapaszkodtak egy páfrányokkal szegélyezett lankán, átmásztak egy örökzöldekkel benőtt, ezüstszürkére fakult kanyargós kerítésen, végül a fenyőkkel borított domboldal káprázatos hangokkal teli keskeny ösvényéről megpillantották a házat – a házukat.

Emily nagyon boldog volt. Mintha régi barátként beszélt volna hozzá, a régi, édes kert a vibráló fényben. Megadta magát a hely bájának, elragadtatással nézett a Befejezetlen Házra. Milyen drága kis ház. Olyan tudatlan és ártatlan, mint jómaga. Boldogságra vágyik és megkapja. Deannel kiűzik innen a soha meg nem történt dolgok szellemeit. Milyen édes is egy saját otthon.

– Ez a ház legalább annyira vágyódik utánunk, mint mi őutána – mondta.

– Szeretem, amikor így ellágyul a hangod, Csillag – mondta Dean. – Sose szólj így más férfihoz, Emily.

Emily olyan kacér pillantást vetett a férfira, hogy az majdnem megcsókolta őt. Még sosem csókolta meg Emilyt. Valami mindig azt súgta neki, hogy a lány még nem kész a csókra. Ha ott és akkor... de tétovázott, és tovatűnt a varázslatos pillanat.

– Menjünk be és nézzük meg a házunkat – mondta Dean. Előrement a magasra burjánzott fűben a nappaliba vezető ajtóhoz. Rozsdásan nyikorgott a zárban a kulcs. Dean megfogta Emily kezét és maga után húzta őt.

– Lépd át a saját küszöbödet, kedvesem...

Felemelte az elemlámpáját és körbepásztázta a befejezetlen helyiség csupasz falait, bedeszkázott ablakait.

– Túlságosan kísérteties és elhagyatott, Dean. Azt hiszem, inkább napvilágnál fedezném fel. A soha meg nem történt dolgok szelleme rosszabb a megtörtént dolgok szelleménél.

Dean ötlete volt, hogy a ház befejezésével és berendezésével töltsék a nyarat.

Nagy nap volt, amikor a nappaliban rendezgették el a bútorokat. Vagy egy tucat variációt próbáltak ki és addig nem nyugodtak, míg meg nem találták mindennek a tökéletes helyét. Néha nem tudtak dűlőre jutni, olyankor letelepedtek a padlóra és megvitatták a dolgot. És ha még így sem sikerült, a rövidebb szalmaszál döntött, amelyet Nárcisz húzott ki a fogával. Nárcisz mindig velük volt. Kotnyeles végelgyengülésben kimúlt, Nárcisz pedig egyre házsártosabb lett és rémesen horkolt, amikor aludt. Emily mégis imádta, és el nem ment volna a Befejezetlen Házba nélküle. Mindig úgy osont mellette a domboldali ösvényen, akár egy szürke árnyék.

– Jobban szereted ezt a vén macskát, mint engem, Emily – jegyezte meg egyszer Dean tréfálkozva, ámde őszinte felhanggal.

– Muszáj szeressem – védekezett Emily – hiszen öregszik. Neked ott lesznek az előttünk álló évek. Nekem szükségem van egy cica közelségére, neked pedig egy kutyáéra.

– Amióta Tweed meghalt, nem szerettem volna kutyát. De talán veszek egyet... egy egészen más fajtát. Szükségünk lesz kutyára, hogy helyére tegye a macskáidat. Ó, ugye milyen jó érzés, hogy van egy hely, amely hozzánk tartozik?

– Szebb érzés, hogy te tartozol egy helyhez – felelte Emily, miközben szeretettel nézett körbe a szobán.

– Jó barátságban leszünk a házunkkal – helyeselt Dean.

Egyik este Emily egyedül osont ki, hogy holdvilágnál lássa a házacskáját. Milyen drága hely. És látta magát a jövőben, amint ott suhan a kicsiny szobákban; nevetgél a fenyők alatt; kéz a kézben ül Teddyvel a kandalló előtt – Emily döbbenten tért magához, természetesen Deannel, Deannel. Az emlékezet puszta játéka csupán.

Aztán egy szeptemberi estén elkészült minden, egészen a boszorkányok távoltartására a kapu fölé szögelt patkóig és a gyertyákig, amelyeket Emily mindent telerakott a nappaliban: kicsiny, vidámsággal gyertyát, vörös színű, dundi kötekedőt, sápadtkék álmodozót, egy szívecskékkel és gyémántmintákkal díszített, idétlent, egy karcsú piperkőc gyertyát.

Tetszetős volt az eredmény. Harmónia uralkodott a házban. Nem kellett megismerkedniük a tárgyaknak, hisz kezdettől fogva jó barátságban voltak egymással.

– Semmi tennivalónk nem maradt – sóhajtott fel Emily. – Még csak nem is színlelhetjük, hogy maradt még tennivalónk.

– Nekem is ez a gyanúm – értett egyet vele sajnálkozva Dean. Aztán a kandallóba pillantott. – De igen, van – kiáltotta. – Hogy is feledkezhettünk róla? Meg kell néznünk, jól húz-e a kémény. Meggyújtom a tüzet.

Emily a sarokban álló Kanapéra telepedett, s miután meggyulladt a tűz, Dean odaült mellé. Nárcisz a lábuk előtt heverészett, kicsiny pocakja békésen, ritmikusan emelkedett, süllyedt.

Fellobogtak a lángok. Reszketve vibráltak a régi zongorán, fesztelenül bújócskáztak Lady Giovanna profilján, táncoltak a szekrény üvegajtaján, amelyben a kék szomorúfűzfás és pagodás kínai porcelánok sorakoztak; átszökellt a konyhaajtón, s a kredencen sorakozó barna és kék tálakról kacsintott vissza rájuk.

– Ez otthon – szólalt meg gyöngéden Dean. – Sokkal elbűvolőbb, mint valaha is álmodtam volna. Egész életünkben így ülünk majd őszi esténként, kizárjuk a tenger felől érkező hideg, ködös éjeket... csak te meg én, egyedül a kandalló tüzével és igézetével. Néha azért beengedünk egy-egy barátot, hogy megossza velünk, kortyoljon az örömünkből és igyon a nevetésünkből. Csak üldögélünk itt, elmerengünk, amíg elhamvad a tűz.

A tűz ropogott és kialudt. Nárcisz dorombolt. A táncoló fenyőágak között bevilágított a hold. És Emily akaratlanul is arra a napra gondolt, amikor Teddyvel üldögéltek itt. És milyen furcsa. Nem vágyakozva vagy szeretettel gondolt a fiúra. Egyszerűen csak eszébe jutott. Elkeseredéssel vegyes félelemmel azt kérdezte magától, vajon akkor is Teddyre gondol-e, amikor az oltár előtt igent mond Deannek.

Amikor fehér hamuvá hamvadt a tűz, Dean felállt.

– Ez megérte a hosszú, örömtelen éveket – mondta és Emily felé nyújtotta kezét. Közelebb húzta magához. Miféle szellem állt az ajkuk közé? Emily sóhajtva elfordult.

– A boldog nyarunk véget ért, Dean.

– Az első boldog nyarunk – helyesbített a férfi. Kicsit fáradtnak tűnt a hangja.

Buta, szentimentális ostobaság

Egy novemberi estén bezárták a Befejezetlen Ház ajtaját. Dean Emilynek adta a kulcsot. – Vigyázz rá tavaszig – mondta végigjártatva tekintetét a nyugodt, hideg, szürke földeken a jeges szélben. – Addig nem jövünk vissza.

Mindent egybevetve, örömteli volt a tél. Dean nem utazott el és olyannyira megkedveltette magát a New Moon-beli hölgyekkel, hogy szinte megbocsátották neki, hogy ő a Kajlahátú Priest. Ami azt illeti, Elizabeth néni legfeljebb ha a felét értette Dean magyarázatainak, Laura néni pedig az ő számlájára írta, hogy Emily megváltozott. Jóllehet, ezt mások nem vették észre, Jimmy kuzin és Laura néni nagyon is jól tudta. Gyakran láttak valami furcsa nyughatatlanságot a szemében, és a nevetése... a nevetése nem volt olyan élénk, olyan spontán, mint régen. Idő előtt nővé érett, gondolta sóhajtva Laura néni. Csupán az a borzasztó baleset az egyetlen oka? Vajon boldog Emily? Laura nem merte megkérdezni. És szereti-e Dean Priestet, akihez júniusban nőül megy? Egy olyan lány, aki annyira boldog, mint ahogyan azt egy menyasszonytól elvárja az ember, nem járkál órákon át fel-alá a szobájában, ahelyett, hogy aludna. Ezt most nem lehet azzal magyarázni, hogy Emily történeteket eszel ki, hiszen felhagyott az írással. Hiába küldött Mrs. Royal könyörgő és korholó leveleket New Yorkból, hiába csúsztatott Jimmy kuzin újabb meg újabb Jimmy-naplókat az íróasztalára, hiába jegyezte meg Laura néni, hogy milyen kár, hogy nem folytatja, amikor olyan nagyszerűen indult, sőt, Elizabeth néni lekicsinylő kijelentése, miszerint ő mindig is tudta, hogy Emily úgyis meg fogja unni – Emilyt semmi sem vette rá, hogy visszatérjen a tollához. Nem tud írni, így hát meg sem próbálkozik vele többé.

– Visszafizettem az adósságaimat és épp elég pénzem van a bankban ahhoz, hogy megvegyem belőle azokat a dolgokat, amelyeket Dean mennyegzöi mütyürkéknek hív. Te pedig két gyönyörű ágytakarót varrtál nekem – mondta kissé nyúzottan és keserűen. – Úgyhogy minek is írnék?

– A... az, hogy leestél a lépcsőn, az vette el az ambíciódat? – sápadt el szerencsétlen Laura néni, hangot adván rettenetes félelmének, ami egész télen nem hagyta nyugodni.

Emily elmosolyodott és megcsókolta őt.

– Nem, drágám. Annak semmi köze ehhez. Miért is aggódsz egy egyszerű baleseten? Hiszen itt vagyok, férjhez megyek, a leendő házamról és a jövendőbelimről kell gondolkozzak. Ez nem elég magyarázat arra, hogy miért nem érdekelnek más dolgok? Talán elegendőnek kellett volna lennie, ám aznap este Emily naplemente után kiosont a házból. Lelke szabadság után áhítozott és elment, hogy egy kis időre levegye magáról a pórázt. Csípős volt az áprilisi este. Fodros, szürke felhők borították az eget, csupán nyugat felé világított sápadtan egy sárga sáv, egy sötét domb mögül mélabúsan araszolt felfelé az újhold. Egyetlen élő lelket sem látott a környéken, a kókadt mezőkre telepedő árnyékok kimondhatatlanul gyászos hangulatot kölcsönöztek a tájnak. Olyan reménytelen érzést keltett ez Emilyben, mintha eliramlott volna már az élet legjava. Mindig is nagy hatással volt rá a környező világ – tálán túlságosan is nagy hatással. Ezúttal azonban mégis örült a zord estének. Bármi más bántotta volna a hangulatát. Hallotta a dűnék mögött didergő tengert, s Robert egyik versszaka jutott eszébe:

„Szürke sziklák, ónszürke tenger,

Hullámok kietlen partokon,

Szívemben egy férfi neve,

Mely nem szól többé ajkamon."

Ostobaság! Gyönge, buta, szentimentális ostobaság. Elég volt belőle!

Csakhogy levél jött Ilsétől. Teddy hazafelé tart. A Flavian-on vitorlázik hazafelé. Majd az egész nyarat itthon tölti.

– Bárcsak túl lennék mindenen... mielőtt megérkezik – motyogta Emily.

Mindig félni fog a holnaptól? Elégedett, sőt boldog a mával – de a félelem a holnaptól, ez lesz vajon az élete? És miért ez a holnaptól való félelem?

Magával hozta a Befejezetlen Ház kulcsát. November óta nem járt ott és látni akarta: gyönyörű, várakozó, vonzó. Az otthona. A ház varázslatos homályában biztosan tovatűnnek szörnyű félelmei és kétségei. Biztosan visszatér a múlt nyáron átélt lelkes boldogság. Megállt a kertkapunál, szeretettel nézte a vén fák alatt megbúvó drága kicsi házat, gyermekkori ábrándozásai színterét. Aztán a domboldalt borító fenyők csúcsai fölé pillantott, s hirtelen a sápadt felhők közül leragyogott rá egy csillag – a Lant csillagkép Vegája.

Emily megborzongott, sebtében elfordította a zárban a kulcsot és belépett a házba. A sötétben botorkálva a gyufát kereste, amelyről tudta, hogy a kandallópárkányon hagyta és meggyújtotta az óra mellett álló magas, sápadtzöld, vékony viaszgyertyát. Reszkető fényében felsejlett előtte a gyönyörű szoba – épp olyan volt, mint ahogyan az utolsó este itt hagyták.

Emily bezárta az ajtót s a karosszékbe telepedett Dean édesanyja, Elizabeth Bas képe alá. Kísértetiesen susogtak a parton egy néhai nyár halott, száraz levelei. És a szél egyre erősebben, erősebben suhogott. De ő szerette. „A szél szabad, nem fogoly, mint én." Könyörtelenül elfojtotta magában a spontán gondolatot. Neki nem szabad ilyesmire gondolnia. Maga kovácsolta a béklyóit. Szabad akaratából, sőt a saját kívánságára tette fel azokat. Nincs mit tenni, mint elegánsan viselni őket.

Odakint tombolt a tél, ám a kis házban csend honolt. Valami különös, mély jelentést hordozott ez a csend. Emily nem mert megszólalni, nehogy valami válaszoljon neki. A félelme mégis elhagyta őt. Elálmosodott, messzire érezte magát az élettől és a valóságtól. Az árnyékkal teli szoba falai mintha lassan eltűntek volna szeme elől, mintha nem maradt volna más a szobában, csupán a vaslámpáról alácsüngő öröksége, Nancy néni varázsgolyója, a nagy, ezüstös, csillogó gömb. Akár egy fényes babaház, úgy tükröződött vissza belőle a szoba, a régi, alacsony karosszékben üldögélő Emily és a kandallón álló, huncut csillagként ragyogó viaszgyertya. Emily nézte, csak nézte, amíg semmi mást nem látott, csupán egy apró fénypontot a hatalmas, ködös univerzumban.

Elaludt? Álmodott? Ki tudja? Maga Emily sem tudta. Életében két alkalommal – egyszer lázálmában, egyszer pedig álmában húzta félre a tudat és az idő fátylát, és mögé kandikált. Sosem szeretett visszaemlékezni ezekre az élményekre. Tudatosan megfeledkezett róluk. Évek óta nem idézte fel őket. Egy álom... egy lázálom szülte látomás. De ez...

Mintha egy kis felhő jelent volna meg a varázsgolyón. Szétterült, elhalványult, ám a babaház tükörképe eltűnt. Emily egy egészen más helyszínt látott: siető emberek áradatával teli, hosszú termet, s az emberek között egy ismerős arcot.

Eltűnt a varázsgolyó, eltűnt a Befejezetlen Ház szobája. Már nem ült a fotelban többé, abban a furcsa, hatalmas teremben volt, az emberáradatban, a férfi mellett, aki türelmetlenül toporgott egy pénztárablak előtt. Amint megfordult, s tekintetük találkozott! Emily látta, hogy Teddy az, látta szemében a döbbent felismerést. És Emily vitathatatlanul tudta, hogy Teddy valami szörnyű veszélyben van és muszáj megmentenie őt.

– Teddy! Gyere!

Olybá tűnt, mintha megfogta volna a kezét és elhúzta volna őt a pénztárablaktól. Aztán elsodródott tőle, messze... messze... Teddy követte őt... futott utána... senkivel sem törődve vágott utat magának a tömegben... követte... követte... aztán ismét ott volt a fotelban... a varázsgolyón kívül, amelyben immár játék méretűvé zsugorodott a váróterem és az a rohanó, rohanó alak... ismét a felhő homályosította el a golyó felületét... fehéredett... vibrált... elvékonyodott... kitisztult.

Emily úgy érezte, mintha meghalt volna, majd visszatért volna az életbe. Valahogy kikecmergett a Befejezetlen Házból és kulcsra zárta az ajtót. Szinte öntudatlanul fordult a tenger felé a szürkületben. Bárcsak örökké mehetne, sose kéne hátrafordulnia és szembenéznie a megválaszolhatatlan kérdéssel, amit ez az éjszaka tett fel neki.

Kétségtelenül tudta, hogy látta Teddyt, megmentette őt vagy legalábbis azon igyekezett, hogy megmentse valami ismeretlen veszély elől. És legalább ilyen egyszerűen és biztosan tudta, hogy őt szereti, mindig is őt szerette. És két hónap múlva nőül megy Dean Priesthez.

Mégis, mit tehetne? Képtelenség, hogy a felesége legyen. Nem élhetne ilyen hazugságban. Ám az, hogy összetörje Dean szívét, hogy elrabolja zátonyra futott élete boldogságát – jaj... ez is képtelenség.

Igaza van Ilsének, pokoli dolog nőnek lenni.

Hátborzongató napok követték egymást. Szerencsére Dean üzleti ügyben Montrealba utazott. Távollétében döbbentette meg a világot a Flavian tragédiájának híre: a hajó jéghegynek ütközött. Az újságok főcímei arculcsapásként érték Emilyt. Teddy a Flavian-on utazott... ő is... ő is... Ki a megmondhatója? Talán az édesanyja, a furcsa, magányos anya, aki olyannyira gyűlölte Emilyt. Most azonban semmi sem számított, csak az volt fontos, hogy megtudja, Teddy rajta volt-e a Flavian-on. A Kóró dűlőbe sietett. Mrs. Kent semmit sem változott azóta, amikor Emily először találkozott vele. – Törékeny, gyanakvó, mosolytalan ajkú, s az a csúf, vörös heg sápadt arcán. Arckifejezése ugyanazokat az érzelmeket árulta el, mint mindig, amikor meglátta Emilyt. Ellenségeskedés és félelem sugárzott sötét, bánatos szeméből.

– Teddy a Flavian fedélzetén volt? – kérdezte minden kertelés nélkül Emily.

Mrs. Kent elmosolyodott – barátságtalan kis mosoly.

– Számít az neked? – kérdezte.

– Igen – bökte ki őszintén Emily. – Ha tudja, mondja meg.

Mrs. Kent vonakodva, gyűlölködve, reszketve, akár egy száraz falevél, megmondta neki.

– Nem volt rajta. Ma kaptam tőle egy sürgönyt. Az utolsó pillanatban közbejött valami.

– Köszönöm. – Emily megfordult, ám Mrs. Kent még látta a szemében megvillanó örömöt és diadalt. Utána lendült és elkapta Emily karját.

– Mit érdekel ez téged? – kiáltotta vadul. – Mit érdekel téged, hogy biztonságban van-e vagy sem. Egy másik férfi felesége leszel. Hogy mertél idejönni... és a fiam felől érdeklődni... mintha jogod volna hozzá.

Emily szánakozva, megértően pillantott az asszonyra.

– Talán nincs jogom hozzá, hacsak az nem, hogy szeretem – felelte.

Mrs. Kent haragosan kulcsolta össze a kezét.

– Te... ezt merészeled mondani... te, aki egy másik férfihoz mész feleségül?

– Nem megyek feleségül egy másik férfihoz – hallotta Emily a saját hangját. És igazat mondott. Napokon át nem tudta, mitévő legyen, most azonban tévedhetetlenül tudta, mit kell tennie. Bármilyen szörnyű lesz is, meg kell tennie. Hirtelen minden világos, keserű és elkerülhetetlen volt.

– Nem lehetek más férfi felesége, Mrs. Kent, mert Teddyt szeretem. Ő viszont nem szeret engem. Jól tudom. Úgyhogy szükségtelen tovább gyűlölnie.

Gyors léptekkel távozott a Kóró dűlőből. Hová lett a büszkesége, a „büszke Murray-k" büszkesége? Hogyan volt képes ilyen nyugodtan elismerni kéretlen, viszonzatlan szerelmét? Amikor bevallotta, hogy szereti Teddyt, nyoma sem volt ennek a büszkeségnek.

Nem vagyok szerelmes beléd

Amikor megérkezett Teddy levele, Emily keze úgy reszketett, hogy alig tudta – felnyitni.

„Be kell számoljak neked arról a különös dologról, ami történt Talán már tudsz róla, bár az is meglehet, hogy nem tudsz semmit és azt hiszed majd, hogy bolond vagyok. Magam sem tudom, hogy mit gondoljak. Csupán azt tudom, amit láttam, legalábbis azt hiszem, hogy láttam.

Úgy volt, hogy a Flavian-on hajózom és a liverpooli kompra akartam megvenni a jegyemet Hirtelen valaki megérintette a karomat, megfordultam és téged láttalak. Megesküszöm rá. Azt mondtad: „Teddy! Gyere!” Úgy megdöbbentem, hogy se gondolkozni, se beszélni nem tudtam. Csak követtelek. Futottál – nem, nem futottál. Fogalmam sincs, hogyan mentél, csak azt tudom, hogy távolodtál. Milyen hülyén hangzik ez az egész. Megbolondultam volna? És hirtelen eltűntél, pedig akkor már távol voltunk a tömegtől egy nyílt térségen, ahol semmi sem akadályozhatta volna meg, hogy lássalak. Mégis mindenütt kerestelek és csak akkor fogtam fel, hogy elment a komp és lemaradtam a Flavian-ról. Dühös voltam, szégyelltem magam. Aztán megjött a hír. Majd égnek állt a hajam.

Itt vagy Angliában, Emily? Képtelenség, hogy Angliában legyél. De akkor mégis mit láttam azon az állomáson?

Akárhogy is, azt hiszem, az a látomás megmentette az életemet. Ha a Flavian fedélzetén lettem volna... hát nem voltam ott Hála... minek is?

Hamarosan otthon leszek. A Moravian-nal hajózom, ha nem akadályozol meg ismét. Egy furcsa történetet hallottam rólad évekkel ezelőtt, aminek köze volt Ilse mamájának rejtélyes esetéhez. Már majdnem elfelejtettem. Jól vigyázz! Manapság nem égetik meg a boszorkányokat, ámde..."

Nem, manapság nincs boszorkány égetés, ámde... Emily érezte, hogy ezek után könnyebben néz szembe az előtte magasodó vesztőhellyel.

Emily felkapaszkodott a domboldali ösvényen, hogy a Befejezetlen Háznál találkozzék Deannel. A férfi boldogan várta az ajtóban, sietős léptekkel eléindult, majd hirtelen megállt. Az arca... a tekintete... mi történt Emilyvel, mialatt távol volt? Ez a furcsa, fehér, távoli lány nem Emily.

– Emily, mi baj? – kérdezte, bár tudta, mielőtt a lány megszólalt volna.

Emily felnézett rá. Ha halálos csapásra készülsz, miért is próbálnád tompítani.

– Nem mehetek hozzád feleségül, Dean – mondta. – Nem vagyok szerelmes beléd.

Ennél többet nem mondhatott. Se magyarázkodás, se önvédelem. Semmit sem tehetett. Ám sokkoló volt látnia, mint alszik ki a boldogság fénye egy emberi arcon.

Csend következett, egy örökkévalóságnak tűnő, rövidke csend.

– Tudtam, hogy nem vagy szerelmes belém – szólalt meg végül halkan Dean –, mégis beleegyeztél, hogy hozzám gyere. Most miért lett egyszerre lehetetlen?

Joga volt tudni. Emily akadozva előadta ostoba, hihetetlen meséjét.

– Tudod – fejezte be szomorúan –, ha képes vagyok szólni hozzá időn és téren át, akkor hozzá tartozom. Nem szeret engem, sosem fog szeretni, mégis hozzá tartozom... Ó, Dean, ne nézz így! Muszáj volt elmondanom neked... de ha akarod... hozzád megyek, csak úgy éreztem, tudnod kell a igazat.

– Ó, egy New Moon-beli Murray mindig megtartja az adott szavát. – Dean gúnyos grimaszt vágott. – Hozzám jössz, ha akarom. Csakhogy most már nem akarom. Épp olyan tisztán látom, mint te, hogy ez lehetetlen. Nem veszek feleségül olyan nőt, akinek egy másik férfié a szíve.

– Meg tudsz nekem valaha bocsátani, Dean?

– Mit kéne megbocsátanom? Én nem tehetek róla, hogy téged szeretlek, te pedig arról, hogy őt szereted.

Tenyerébe temette szomorú, szürke arcát Emily pedig arra gondolt, milyen szép, kellemes, barátságos dolog is lehet a halál. Amikor Dean újra felnézett, már más volt az arca. A régi, gunyoros, cinikus kifejezés ült rajta.

– Ne nézz olyan tragikusan, Emily! Egy felbontott eljegyzés semmiség manapság. A nénikéid köszönetet rebegnek Istennek, az én családom pedig azt hiszi majd, hogy megmenekültem, akár egy madár a madarász hálójából. Mégis, inkább azt kívánom, bárcsak az a skót felföldi nagymamád magával vitte volna a sírba azt a veszélyes génjét, amelyet rád örökített.

Emily a verandaoszlopnak támaszkodott. Dean arckifejezése ismét megváltozott, amikor ránézett. Noha hideg és színtelen volt a hangja, gyöngéden szólt hozzá.

– Visszaadom az életedet, Emily. Az enyém volt, amióta megmentettelek a Malvern-öböl szikláiról. Legyen ismét a tied. És régi egyezségünk dacára mégiscsak el kell búcsúznunk egymástól. Legyen rövid, hiszen minden istenhozzádnak gyorsnak kell lennie, ha örökre szól.

Emily megfordult és elkapta a férfi karját.

– Semmi búcsúzás, Dean. Nem maradhatnánk barátok? Nem élhetek a barátságod nélkül.

Dean tenyerébe fogta Emily arcát.

– Nem lehetünk újra barátok, kedvesem.

– Ugyan már, majd elfelejted...

– Egy férfinak meg kell halnia ahhoz, hogy elfelejtsen téged, azt hiszem. Nem, Csillag, mi ketten nem lehetünk barátok. Elmegyek. Amikor majd öreg leszek, igazán öreg, visszajövök és akkor talán barátok lehetünk ismét.

– Sosem tudok megbocsátani magamnak.

– Ismét azt kérdezem, miért? Nem teszek neked szemrehányást, sőt megköszönöm ezt az évet. Királyi ajándék volt számomra. Senki sem veheti el tőlem. Egy emberöltőnyi férfi boldogságáért sem adnám ezt az utolsó, tökéletes nyaramat. Csillagom... Csillagom!

Emily a férfira nézett. Arra a csókra gondolt, amit sosem adott neki. Tekintete viszzatükrözte a gondolatot. Milyen magányos hely lesz a világ, ha Dean elmegy! És elfelejtheti-e valaha is ezt a szörnyű fájdalmat a tekintetében?

Ha így megy el, ő sosem lesz teljesen szabad, mindig megbéklyózzák majd ezek a szomorú szemek és a gondolat, hogy rosszat tett vele. Talán Dean megértette ezt, ezért bujkált búcsúmosolyában az a gúnyos kis diadal. Lefelé indult az ösvényen, a kapunál megállt, majd visszafordult.

– Nekem is meg kell vallanom valamit, Emily. Könnyítenem kell a lelkiismeretemen. Egy hazugságról van szó... gyalázatos dologról. Azt hiszem, egy hazugsággal nyertelek el Talán ezért nem tarthatlak meg.

– Hazugság?

– Emlékszel a könyvedre? Azt kérted, mondjam el őszintén, mit gondolok felőle. Nem voltam őszinte, hazudtam. Jó munka... nagyon jó. Ó, van benne persze néhány hiba, kicsit túlfűtött, kissé erőltetett. Még ráférne egy kis nyesegetés, egyszerűsítés. De jó. Úgy a történet, mint a feldolgozása, különleges. Elbűvölő és a szereplői élnek. Természetesek, emberiek, elragadók. Most már tudod, mi a véleményem.

Emily rámeredt, forró pír öntötte el meggyötört, sápadt arcát.

– Jó? És én elégettem – suttogta. Dean megdöbbent.

– Te... elégetted!?

– Igen. És képtelen vagyok újraírni. Miért... miért hazudtál nekem? Epp te.

– Azért, mert gyűlöltem a könyvedet. Jobban érdekelt, mint én. Végül találtál volna rá kiadót, és sikere lett volna. Ó, milyen ocsmánynak tűnnek az indítékok, ha szavakba önti az ember... De az én számomra elvesztél volna. És te elégetted a kéziratot. Szörnyen sajnálom. Bocsánatot kell kérjek érte.

Emily összeszedte magát. Most már igazán szabad lett. Megszabadult a bűntudattól, a szégyentől, a sajnálattól. Ismét visszakapta önmagát. Most egyenesen állt köztük a mérleg nyelve.

Elfordította tekintetét a kis házról, amelyet még mindig szeretett. Már sosem lesz az övé, befejezetlen, boldogtalan marad és továbbra is a meg nem történt dolgok szelleme kínozza majd.

– Dean... itt a kulcs.

A férfi megrázta a fejét.

– Tartsd magadnál, amíg nem kérem. Mégis, mit csináljak vele? A házat, azt hiszem eladhatom, bár szentségtörésnek tűnik.

Még hátravolt valami. Emily előrenyújtotta a bal kezét. Deannek le kellett húznia ujjáról a smaragdot, amellyel eljegyezte. Hideg csík marad a helyén, ahol eddig melegítette a bőrét. Gyakran béklyónak vélte, most azonban sajnálta, hiszen magával vitt valamit, ami éveken át csodássá tette az életét: Dean káprázatos barátságát és társaságát. Ez örökre hiányozni fog. Emily nem tudta, milyen keserű lehet a szabadság.

Azzal a fanyar diadallal indult hazafelé, hogy Dean végül elismerte, tud írni.

Magányos. magányos, magányos

19.. május 4.

Éjjel egy óra van. Rémes ilyenkor naplót írni. Az a helyzet, hogy képtelen voltam elaludni vagy nyitott szemmel az ágyban fantáziálni – kellemetlen dolgokról. Inkább gyertyát gyújtottam és előhalásztam a régi naplómat, hogy „kiírjam őket magamból".

Azóta az este óta nem néztem ebbe a naplóba, amióta elégettem a könyvemet, leestem a lépcsőn – és meghaltam. Amikor ismét életre keltem, minden megváltozott. Új lett, ismeretlen és szörnyű. Mintha egy emberöltő telt volna el azóta. Miközben ezeket a lapokat olvasgatom, azon tűnődöm, hogy valóban én írtam-e azokat a vidám, könnyű szívű bekezdéseket, én, Emily Byrd Starr.

Ha boldog vagy, gyönyörűséges az éjszaka – ha bánatod van, vigasztaló – ám rémséges, amikor magányos vagy és boldogtalan. És ma este szörnyen magányos vagyok. Magányos, magányos, magányos. Nem jön el hozzám a szerelem – a barátságot elvesztettem –. és mindenekelőtt bizony úgy érzem, mintha hamvába holt volna a régi, kreatív tűz, és képtelen vagyok újjáéleszteni.

Ilse azt írja, hogy egész júliusban és augusztusban itthon lesz. És Teddy is. Talán ez az utóbbi a felelős az álmatlan éjszakámért. Legszívesebben elfutnék, mielőtt hazaér.

Nem válaszoltam a levelére, amelyet a Flavian elsüllyedése után írt. Képtelen voltam rá. Képtelen volnék arról írni. És ha itthon lesz, beszélni akar majd róla – én pedig képtelen lennék elviselni. Vajon sejti, hogy azért tudtam áthatolni az idő és a tér korlátjain, hogy megmentsem, mert szeretem őt? Már a gondolatától is belehalok a szégyenbe. És ha eszembe jut, amit Mrs. Kentnek mondtam. Mégis ki kellett mondanom. Attól nem tartok, hogy valaha is elmondja Teddy-nek, sosem fogja elmondani neki, hogy szeretem, ha eltitkolhatja előle.

Szeretném tudni, hogyan vészelem át ezt a nyarat?

Úgy érzem magam, mint évekkel ezelőtt, amikor a szivárványt kergettem és elvesztettem. Akkor azt mondtam, lesz másik szivárvány. De lesz-e vajon?

19.. május 15.

Lírai tavaszi nap volt és csoda történt. Hajnalban, amikor kihajoltam az ablakomból, hogy meghallgassam, mit suttog a Hórihorgas John erdeje felől fújó pajkos reggeli szellő. Hirtelen eljött „a villanás", ennyi hosszú hónap után – az örökkévalóság kifejezhetetlen felvillanása. És hirtelen rájöttem, hogy képes vagyok írni. Az asztalomhoz rohantam, felkaptam a tollam. Egész reggel írtam, s amikor meghallottam Jimmy kuzin lépteit, ledobtam a tollat, az asztalomra hajtottam a fejem és hálát rebegtem, hogy újra dolgozhatok.

19.. május 30.

Ma este, épp egy történet kellős közepén Elizabeth néni benézett és közölte, hogy gyomláljam ki a hagymaágyást. Így aztán kénytelen-kelletlen letettem kezemből a tollat és a konyhakertbe mentem. De hát hogy is gyomlálhat az ember egyszerre hagymát és gondolhat káprázatos dolgokra. Micsoda áldás, hogy nem kell mindig beletenni a lelkünket is abba, amit a kezünkkel csinálunk, különben kinek maradna lelke. Így aztán gyomláltam a hagymaágyást, s közben képzeletben a Tejúton barangoltam.

De volt egy csillag, amelyre rá sem hederítettem. A Lant csillagkép Vegájára.

Egy életbevágó pillanat

A szobája ablakánál olvasott, amikor meghallotta. Odakint épp leszállt az esthomály, s tisztán hasított a szürkületi csendbe Hórihorgas John erdejéből a két magas és egy hosszú fütty. Teddy szignálja, a hívójel, amellyel oly sokszor szólította őt régi alkonyokon.

Emily könyve nagyot koppant a padlón. Valóban Teddy volna az? Hiszen csak a jövő hétre várta, bár Ilse ma este érkezik. Talán a képzelete csalja meg csupán? Tán csak egy vörösbegy... Ám újra felhangzott a füttyjel. Semmi kétség. Nincs még egy ilyen hang az egész világon. És milyen rég hallotta. Teddy ott van – őt várja – őt hívja. Menjen? Felnevetett. Még hogy menjen-e? Nincs más választása. Muszáj mennie. A pillanat extázisában elfeledett mindent: félelmet, szégyenkezést, Murray-büszkeséget. Egy pillantás a tükörbe, tiszta szerencse, hogy épp ezt az elefántcsont színű krepp ruhát vette fel – s már repült is lefelé a lépcsőn, át a kerten. Teddy a Hórihorgas John erdejébe vezető ösvényen állt a vén fenyők alatt, mosolyogva, fedetlen fővel.

– Teddy!

– Emily!

Kezük és tekintetük egymásba fonódott. A hosszú, elcsigázó évek után mintegy varázsütésre tért vissza az ifjúság, a közös gyermekkor igézete. Csakhogy a gyermekkor nem ismeri ezt a szilaj, lázadozó édességet, ezt a feltétel nélküli bolond behódolást. Mit számít, ha holnap azt kívánja majd, bárcsak ne rohant volna habozás nélkül és türelmetlenül, hogy találkozzék vele. Ma este csak az számít, hogy Teddy itthon van.

Látszatra mégsem két szerelmes, hanem két régi jó barát találkozott, beszélgetett és hallgatott a kertben andalogva, a huncutul rájuk mosolygó csillagok alatt. Csupán egy valami nem került szóba, az, ami hosszú évek félreértése után összehozta őket – az a misztikus látomás dolog. Emily nem akarta, hogy Teddy megemlítse, viszont, ha jelent számára valamit, miért nem beszél róla?

– Olyan jó ismét itt lenni – mondta Teddy. – Mintha semmi sem változott volna. Ebben az édenkertben megállt az idő. Nézd csak, hogy ragyog a Lant csillagkép Vegája, Emily! A mi csillagunk. Elfelejtetted?

Elfelejteni? Ó, mennyire kívánta, hogy el tudja felejteni.

– Azt írták, hozzámész Deanhez – bökte ki minden kertelés nélkül Teddy.

– Úgy volt... de nem lehetek a felesége – felelte Emily.

– Miért nem? – tudakolta Teddy, mintha minden joga megvolna erre a kérdésre.

– Azért, mert nem voltam szerelmes belé – közölte a fiatalember jogát elismervén Emily.

Nevetés. – Édes, gyöngyöző kacagás, ami óhatatlanul nevetésre készteti az embert. Ilse jött, szaladt feléjük a sétányon. Sárga selyemruhában, mint a haja színe és aranybarna kalapban, mint a szeme borostyánja, úgy jelent meg, akár a kertben nőtt, káprázatos arany rózsaszál.

Emily tulajdonképpen örült az érkezésének. Túlságosan életbevágó pillanatban bukkant fel. Vannak dolgok, amiket szörnyű szavakba önteni. Szinte kimérten húzódott el Teddytől – ismét egy New Moon-beli Murray volt.

– Kedveseim! – Ilse mindkettejüket átölelte. – Hát nem isteni, hogy megint együtt vagyunk? Ó, mennyire szeretlek titeket. Felejtsük el, hogy megöregedtünk, felnőttünk, bölcsek vagyunk és boldogtalanok, és legyünk újra őrült, boldog, bolond kölykök, még ha csak egy kellemes nyár erejéig is.

Csodálatos hónap következett. A kacagásé, a táncé, a vidámságé. Mindazonáltal nem mondtak ki semmit. Csak ritkán voltak kettesben Teddyvel. Ám érezte, tudta az ember. Emily ragyogott a boldogságtól. Mindaz a nyugtalanság, ami aggasztotta Laura nénit, eltűnt a tekintetéből. Jó volt az élet. Barátság – szerelem – az érzékek és a lélek derűje – bánat – gyönyörűség – beteljesedés – kudarc – vágyakozás – mind az élethez tartozott, ennélfogva érdekes volt és vonzó. Siker – hatalom – hírnév most mit sem számított. Még az elégetett könyv emléke sem fájt. Kit érdekelt most a babérkoszorú? És ragyogott-e valaha fényesebben és csábítóbban csillag a Lant csillagkép Vegájánál? Vagyis semmi sem számított többé ezen a világon, csak Teddy Kent.

– Voltál már olyan lelkiállapotban – kérdezte Emily ágyára huppanva Ilse –, amikor se kiabálni, se imádkozni, se szitkozódni nem tudtál?

– Néha – felelte szárazon Emily. – Olyankor fogom magam és leharapom valaki fejét.

– Nem volt kéznél leharapható fej, ezért aztán valami más, legalább olyan hatásos dolgot műveltem – közölte Ilse és kárörvendő pillantást vetett a barátnője asztalán álló egyik fényképre.

Emily is odanézett, s ahogy Ilse mondani szokta, „Murray-fikálódott" az arca. A kép a helyén állt, ám ahonnan eddig Perry értelmes és pimasz szeme tekintett rá, most csupán rémes lyuk tátongott.

Emily szörnyű haragra gerjedt. Perry olyan büszke volt ezekre a fényképekre. Élete első fotói voltak. „Eddig nem engedhettem meg magamnak" – mondta őszintén. A némileg bősz és agresszív póz ellenére ugyancsak szemrevaló volt a képeken. Hullámos haját simára kefélték, határozott szája és álla igen előnyösen mutatott. Amikor Elizabeth néni megnézte, azon tűnődött, hogyan mert egykor egy ilyen jóképű fiatalembert a konyhájában etetni. Laura néni pedig érzelmesen törölgette a szemét és arra gondolt, hogy Emily és Perry talán mégis... egy ügyvéd jól jön a családban. Bár ami azt illeti, a Kályhacső város...

Perry azzal rontotta el az ajándéka ízét, hogy ismét házassági ajánlatot tett Emily-nek. Igen nehéz volt beleverni Perry Miller fejébe, hogy nem mindent kaphat meg, amit akar. És Emilyt mindig is akarta.

„Bárcsak ne úgy néznél rám, ahogyan nézel! Akkor talán nem epekednék utánad, Bárhogy legyen is, sosem vittem volna ennyire, ha nem lettem volna szerelmes beléd. Béres lennék valahol, vagy halász a kikötőben. Úgy, hogy nem sajnálom. Sosem felejtem el, hogy bíztál bennem, segítettél nekem és kiálltál mellettem Elizabeth nénéddel szemben. Olyan... olyan – Perry csinos arca hirtelen elpirult, hangja megremegett – olyan édes volt álmodozni rólad vagy tíz éven át. Azt hiszem, most kénytelen leszek feladni. Látom, nincs értelme. A barátságodat azonban ne vedd el tőlem, Emily."

És tessék. Ilse most tönkretette a fényképet, amelyet Perrytől kapott. Haragvó tekintettel pillantott Ilsére.

– Hogy merészeltél ilyet tenni, Ilse Burnley!

– Ne nézz rám ilyen sanda szemekkel, imádott démonom – vágott vissza Ilse. – Rám nincs hatással. Képtelen voltam elviselni azt a fényképet. És Kályhacső várost a háttérben.

– Pedig épp azon a szinten van, amit műveltél.

– Hát kiáltott érte, ahogy, ott tetszeleg. „Nézzetek csak meg ENGEM! Én Fontos Közéleti Személyiség vagyok." Soha az életben semmi sem nyújtott még nekem akkora elég tételt, mint amikor az ollóddal kilyukasztottam azokat a pöffeszkedő szemgolyókat. Hu, még két másodpercig bámulom őket, biztosan kiüvöltöm a tüdőmet. Jaj, mennyire is gyűlölöm Perry Millert!

– Mintha azt mondtad volna, hogy szereted – felelte nagyon is gorombán Emily.

– Az ugyanaz – válaszolt morózusan Ilse. Miért nem tudom kiverni a fejemből ezt az alakot? Túl viktoriánus dolog a szívről beszélni. Nekem nincs szívem. Nem szeretem őt, hanem gyűlölöm. Mégsem tudom kiverni a fejemből. Ez amolyan állapot nálam. Az igazi ok viszont, amiért kinyomtam a szemét az, hogy miután konzervatívnak született és úgy nevelkedett, liberális párti lett. És csak azért változtatott a politikai nézetein, hogy Leonard Abel üzleti partnere lehessen. Hát tessék. Itt van neked a Kályhacső város. Ó! Miller bíró lesz belőle – gazdag és jó parti –. mégis...! Azt kívánom, bárcsak száz szeme volna, hogy mindet kinyomhatnám! Látod, ez olyan alkalmak egyike, amikor úgy érzem, hogy nagyszerű volna Lucrezia Borgia kebelbarátnőjének lenni. Tüntesd el azt a képet a szemem elől, kérlek, Emily.

Emily íróasztala fiókjába süllyesztette a tönkretett fotót.

– Azt hiszem, ez majd kikúrál – dühöngött Ilse. – Képtelen volnék szeretni egy köpönyegforgatót. Örökre végeztem vele. Mindenesetre különös, hogy nem gyűlöllek, amiért olyan megvetően elutasítottad azt, amit én olyan szörnyen akarok. Szerettél te igazán valamit vagy valakit a saját tolladon kívül, te jégcsap?

– Perry sosem szeretett igazán – próbálta kikerülni a választ Emily. – Csak azt hiszi, hogy szerelmes belém.

– Hát, én már azzal is elégedett lennék, ha csak azt képzelné, hogy szeret. Te vagy az egyetlen a világon, akinek elmondhatom ezeket a dolgokat. Talán ezért is nem utállak. És merem állítani, hogy feleannyira nem vagyok boldogtalan, mint képzelem. Az ember sose tudja, mi vár rá a következő sarkon. Ezután ugyanúgy kilyukasztom az életemből Perry Millert, ahogyan a szemét szúrtam ki. Te Emily – Ilse minden átmenet nélkül más pozitúrát vett fel, s a hangja is teljesen megváltozott –, tudod, hogy ezen a nyáron sokkal jobban kedvelem Teddy Kentet, mint azelőtt?

– Ó – sokat elárult az egy szótagú szó, Ilse azonban nem érzékelte a horderejét.

– Igen. Tényleg elbűvölő. Jót tettek neki azok az európai évek. Talán csak arról van szó, hogy megtanulta elrejteni az önzését.

– Teddy Kent nem önző. Miért mondod annak? Nézd meg, milyen odaadóan szereti az édesanyját.

– Azért, mert az anyja imádja őt. Teddy szereti, ha imádják. Épp ezért nem szeret bele senkibe. Ezért... no meg talán azért, mert annyira futnak utána a lányok. Kiborító volt Montrealban. Akkora hülyét csináltak magukból... kilógó nyelvvel, lihegve várták, már-már azon voltam, hogy férfinak öltözöm és megesküszöm rá, hogy sosem tartoztam közéjük. Kétségtelenül Európában is így állt a helyzet. Nincs az a férfi, akit hat év alatt ne lehetne zsákmányul ejteni. Ha velünk van, Teddyvel minden rendben, hiszen tudja, hogy a régi barátai átlátnak rajta és nem állhatják a sületlenségeket. Viszont láttam őt, amint kellemes mosolyt, egy pillantást, egy érintést adományozott díjként a dicsőítésért. És minden lánynak azt mondja, amit az szerinte hallani akar. Amikor ezt láttam, a legszívesebben odamondtam volna neki valamit, amit egész életében megemleget.

Bíbor felhők mögé hanyatlott a nap a dombok mögött, didergős árnyék suhant át New Moon harmatos lucernamezői felett. A kis szobára homály borult, s hirtelen ólomszürkére váltott a Blair Water vize.

Emily estéje tönkrement. Mégis érezte – tudta –, hogy Ilse sok dologban téved. Egy valami azonban vigasztalta, mégpedig az, hogy ügyesen megőrizte titkát. Ilse még csak nem is sejtette. Ez üdvös volt úgy a Starrnak, mint a Murray-nek.

Keserű füvek vacsorája

Ki korán kel, aranyat lel – mondta Teddy, amint lehuppant Emily mellé a Blair Water partjának hosszú, selymes, sápadtzöld füvére.

Olyan hangtalanul jött, hogy Emily összerezzent, amiKor megszólalt mögötte, és óhatatlanul elpirult. Vadul remélte, hogy Teddy nem veszi észre. Egész éjszaka az járt a fejében, hogy a lányok futnak utána, hogy talán nem kellett volna ugrania, amint meghallotta füttyjelét Hórihorgas John erdejéből, és az is aggasztotta, ahogyan Ilse beszélt róla. Vajon komolyan gondolta Ilse? És ha igen...?

– Szeretek lejönni ide napfelkeltekor – mondta Teddy. – Az egyetlen esélyem, hogy néhány percig magamban legyek. Az estéim és a délutánjaim mind a zajos szórakozásé, Anya pedig szereti, ha a délelőtt minden percében vele vagyok. Hat szörnyű, magányos éve volt.

– Sajnálom, hogy megzavartam becses ma gányodat – közölte mereven Emily. Rémesen félt, nehogy Teddy még azt gondolja, hogy tudott erről a szokásáról és direkt azért jött ide, hogy találkozzék vele,

Teddy felnevetett.

– Ne légy már ennyire New Moon-i, Emily Byrd Starr! Tökéletesen tisztában vagy vele, hogy számomra az tette fel e reggelre a koronát, hogy itt találtalak. Mindig is vadul reméltem, hogy egyszer így történik. És íme... Üldögéljünk és ábrándozzunk, hisz ezt a reggelt nekünk teremtették – csak kettőnknek. Még a beszéd is elrontaná.

Emily némán bólintott. Milyen édes, titokzatos, felejthetetlen álom volt már az is, hogy itt van, kettesben Teddyvel, miközben mindenki más alszik. „Ó, legyen a világon örökké pirkadat" – mormolta hangtalanul, mint valami imát.

Minden olyan gyönyörű volt a napfelkelte előtti mágikus pillanatban. És Teddy karcsú, barna kezét feje alá támasztva ott feküdt lábainál. Ismét személyiségének mágneses erőterébe került. Noha nem mert a szemébe nézni, arra vágyott, hogy beletúrjon Teddy selymes, fekete hajába, hogy érezze ölelő karját, arcához szorítsa a magáét, s hogy ajkán érezze az ajkát...

Teddy kihúzta egyik karját a feje alól, s megfogta Emily kezét.

Egy röpke pillanatig nem mozdult. Aztán lángpallosként törtek tudatába Ilse szavai: „láttam őt, amint kellemes mosolyt, egy pillantást, egy érintést adományozott díjkent a dicsőítésért"; „minden lánynak azt mondja, amit az szerinte hallani akar". Gyanítja-e Teddy, mi jár az agyában? Olyan élénknek érezte a gondolatait, hogy úgy érezte, mindenki látja, mire gondol. Ez elviselhetetlen volt. Hirtelen felugrott, mozdulatával lerázta magáról a fiú ujjait.

– Haza kell mennem.

Ilyen mogorván. Valahogy nem sikerült lágyabbra vennie. Teddynek nem szabad azt hinnie, nem hiheti azt...Teddy is felállt. Valami megváltozott a hangjában és a tekintetében. Tovatűnt a varázslatos pillanat.

– Mennem kell nekem is. Anya hiányolni fog. Mindig korán ébred. Szegény Anya. Semmit sem változott. Ahelyett, hogy büszke lenne rám, gyűlöli a sikereimet. Szeretném magammal vinni, de úgysem jön. Részben azért, mert képtelen elhagyni a Kóró dűlőt, részben pedig, mert nem viselné el, hogy bezárkózzak a műtermembe... hogy „kirekesszem" őt. Bárcsak tudnám, mi tette ilyenné. Szinte semmit sem tudok róla, sosem beszél a Blair Watert megelőző évekről.

– Valami fájdalmat okozott neki... akkora fájdalmat, hogy sosem tudta túltenni magát rajta – mondta Emily. – Hát akkor, viszlát.

– Ott leszel holnap este Mrs. Chidlaw ötórai teáján?

– Igen, kocsit küld értem.

– Tyűha! Ezek után hiába is kérdezném meg tőled, hogy velem jössz-e a homokfutómon... amit az alkalomra béreltem. Hát, úgy tűnik, akkor Ilsét kell magammal vinnem. Perry ott lesz?

– Nem, levelet küldött, hogy nem jöhet... az első perére kell készülnie, holnapután lesz.

– Perry teljes gőzzel hajt előre. Azzal a bulldog szívósságával sosem ereszt el semmit, ha egyszer a fogai közé kapta. Rég gazdag lesz, amikor mi még olyan szegények leszünk, akár a templom egerei. Csakhogy mi a szivárvány aranyát kergetjük, nem igaz?

Teddy talán azt hiszi, hogy még maradni akar – „kilógó nyelvvel várakozik" –, de ő nem időzik itt többet. Szinte udvariatlanul fordított hátat. Mintha valójában nem is számítana, olyan flegmán jegyezte meg, hogy akkor majd Ilsét viszi helyette. Mégis... még érezte érintését a kezén, még égette a bőrét. Arra a röpke pillanatra egy cirógatás erejéig teljesen az övé volt. Egész nap csak ez járt a fejében, újra.meg újra átélte az odaadás pillanatát.

Egy szög a Shrewsbury-be vezető úton, s Emily máris negyedórát késett Mrs. Chidlaw összejöveteléről. Indulás előtt sebtében a tükörbe pillantott és elégedett volt a látvánnyal. Nagyon jól állt neki az új, ezüstös zöld csipkeruha, amelyet egy halványkék kombiné fölött viselt. Miss Royal találta neki New Yorkban, Elizabeth és Laura néni pedig meglehetősen görbe szemmel nézték. Zöld és kék, micsoda kombináció!

Emily boldogan, várakozóan igyekezett Mrs. Chidlaw verandája felé. Teddy már biztosan ott lesz – milyen édes is lesz lopva megfigyelni őt, miközben valaki mással beszél – és őrá gondol – és táncolnak majd egymással. Talán azt is elmondja neki, amit oly nagyon szeretne hallani...

Egy pillanatra megállt a nyitott ajtóban, tekintete végigpásztázott a megterített asztalokon, s a vendégseregen. Ám egy pillanat múlva már csak Teddyt és Ilsét látta. Mindenki más olyannak tűnt, akár bábok a színpadon.

Vele szemben ültek. Teddy jólfésült és elegáns, mint mindig, Ilse káprázatos teremtés türkizkék taftruhájában. Épp, amikor Emily odanézett, Ilse Teddy arcára emelte tekintetét és kérdezett valamit – valami intim, fontos kérdést tett fel, legalábbis Emily ezt vette ki az arckifejezéséből. Nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna ilyennek Ilsét. Határozott kihívás volt a szemében. Teddy válaszolt. Emily tudta vagy csak érezte, hogy válaszában benne volt a „szerelem" szó. Azok ketten sokáig egymás szemébe néztek – Emilynek mindenesetre úgy tűnt –, majd Ilse elpirult és félrenézett. Mikor pirult el valaha is Ilse? Teddy pedig felvetette a fejét és diadalmas tekintettel nézett végig az asztalon.

Emily egy pillanattal korábban még vidám és könnyű szíve hidegnek, halottnak tűnt. A fények és a kacagás ellenére sötét, rideg éjszaka várt rá. Mintha minden hirtelen megcsúnyult volna az életben. A keserű füvek vacsorája volt ez, s Emily semmire sem emlékezett abból, amit asztaltársa, Gus Rankin mondott neki. Egy pillantást sem vetett Teddyre, aki remek hangulatban volt és egyfolytában megnevettette Ilsét. Gus Rankin azonban, akit az utolsó pillanatban hívtak meg Perry Miller helyett, mindhiába igyekezett. Emily szerencséjére Gus Rankin sosem akarta és nem is várta el, hogy bárki szóhoz jusson mellette.

Egyetlen egyszer táncolt Teddyvel, és Teddy, miután felfogta, hogy csupán karcsú, ezüstzöld alakját tartja, miközben a lelke távoli, áthatolhatatlan citadellába vonult, nem kérte fel ismét. Rengeteget táncolt Ilsével és sok tánc alatt odakint ült vele a kertben. Többen is észrevették, milyen odaadóan viselkedik Ilsével és kommentálták is. Millicent Chidlaw egyenesen megkérdezte Emilytől, igaz-e. hogy Ilse Burnley és Frederick Kent jegyesek.

Persze, hogy Ilsébe szerelmes. Mi van ezen csodálkozni való? Ilse olyan gyönyörű. Milyen esélye lehetne az ő fekete és ezüst holdfény-bájának Ilse arany és elefántcsont szépsége mellett? Teddy úgy szereti őt, mint egy kedves, öreg pajtást. Ez minden. Már megint bolondot csinált magából. Mindig becsapja önmagát. Elviselhetetlen, hogy reggel a Blair Waternél majdnem megengedte neki, hogy belelásson a gondolataiba – talán bele is látott. Mikor tanulsz végre bölcsességet, Emily Byrd Starr? Ó, igen. Ma este megtanulta. Nincs több ostobaság. Bölcs, méltóságteljes és megközelíthetetlen lesz ezek után.

Az az átkozott józanság

Emily egy végeláthatatlannak tűnő hetet töltött Oliver bácsinál, ahol egy távoli unokatestvér ülte a menyegzőjét, és épp hazaért, amikor a postahivatalban méghallotta, hogy Teddy Kent elutazott.

– Azonnal kellett döntenie – mesélte Mrs. Crosby. – Táviratilag kérték fel, hogy vállalja el a montreali Művészeti Akadémia igazgatóhelyettesi állását és azonnal oda kellett utaznia. Hát nem fantasztikus? Blair Water igazán büszke lehet rá. Milyen kár, hogy az anyja ilyen furcsa.

Szerencsére Mrs. Crosby sosem várt választ a kérdéseire. Emily sápadtan markolta meg a postáját és kisietett a postahivatalból. Sokakkal találkozott hazafelé menet, de senkit sem vett észre – ebből aztán veszélyesen megszaporodtak a büszkeségéről szóló pletykák. Amikor azonban New Moonba ért, Laura néni egy levelet nyújtott át neki.

– Teddy hagyta itt. Tegnap este benézett el búcsúzni.

A büszke Miss Starr majdhogynem hisztérikus könnyekre fakadt. Még hogy egy Murray hisztériázzon! Ki hallott ilyet? Emily összeszorította a fogát, némán átvette a levelet s a szobájába ment. Gyorsan felolvadt szíve körül a jég. Ó, miért is volt ilyen rideg és fennhéjázó Teddyvel a partit követő héten De hát nem is álmodott arról, hogy Teddynek ilyen gyorsan el kell mennie. És most...

Felbontotta a borítékot. Nem volt benne más, csupán Perry egyik nevetséges verse, amelyet az egyik charlottetown-i újságban publikáltak, egy olyan lapban, amelyet nem lehet kapni New Moonban. Teddyvel jót nevettek rajta – Ilse túl mérges volt ahhoz, hogy nevessen – és Teddy megígérte, hogy szerez belőle egy példányt.

Nos hát, megszerezte.

Sápadtan ült az ablakánál, a puha, fekete, bársonyos estébe meredt, amikor betoppant Ilse. Akkor érkezett Charlottetownból.

– Szóval, Teddy elutazott. Látom, te is kaptál tőle levelet.

Is!

– Igen – felelte Emily, s eltűnődött, hazudik-e vagy sem. Aztán elkeseredetten úgy döntött, nem törődik vele.

– Rettentően sajnálja, hogy olyan hirtelen kellett elmennie. Azonnali döntést várnak tőle, de ahhoz több információra van szüksége. Teddy senkinek sem akarja túlságosan elkötelezni magát, bármennyire is megkísérti a gondolat. És nem csekélység az ő korában, hogy a Rajzakadémia igazgatóhelyettese lehet. Hát, rövidesen én is elmegyek. Fantaszkus vakáció volt, mégis... Eljössz a holnapi táncestre Derry Pondba, Emily?

Emily megrázta a fejét. Mivégre a tánc, ha Teddy elutazott?

– Tudod – mondta elgondolkodva Ilse –, azt hiszem, a jókedvünk dacára, mégiscsak kudarc volt ez a nyár. Azt hittük, gyerekek vagyunk ismét, de ez nem igaz. Csak úgy tettünk.

Úgy tettünk? Ó, ha ez a szívfájdalom tettetés volna csupán! És ez az égő szégyen, ez a mély, néma fájdalom!

Annyira sem érdekli Teddyt, hogy legalább egy búcsúsort írt volna. A Chidlaw-parti óta tudta, hogy nem szereti őt; a régi barátság azonban mégis megkövetelne ennyit. Ezek szerint már a barátsága sem jelent Teddynek semmit. Most visszatért a valódi életéhez és azokhoz a dolgokhoz, amik számítanak.

– Azt hiszem, nem árt, hogy vége van a nyárnak – mondta flegmán. – Muszáj visszatérnem a munkámhoz. Szégyen, de az elmúlt két hónapban teljesen elhanyagoltam az írást.

– Végül is téged igazából csak ez érdekel, igaz? – kérdezte kíváncsian Ilse. – Imádom a munkámat, de nem birtokol, ahogyan a te munkád téged. Én egy szempillantás alatt feladnám – persze, nem vagyunk egyformák. De jó dolog az, Emily, ha az ember csupán egyvalamit szeret az életben?

– Sokkal kényelmesebb, mintha túl sok dolgot szeretsz.

– Lehet, hogy így van. Mindenesetre biztosan sikered lesz, ha mindent az istennőd oltárára helyezel. Ez a különbség közöttünk. Engem gyöngébb fából faragtak. Vannak dolgok, amiket nem tudnék feladni... másokat pedig nem akarok. És ahogy Vén Kelly szokta mondani, ha nem kaphatom meg, amit akarok, akkor akarjam azt, amit megkaphatok.

Emily azt kívánta, bárcsak ugyanolyan könnyen becsaphatná önmagát, ahogyan másokat. Az ablakhoz ment és homlokon csókolta Ilsét.

– Nem vagyunk többé gyerekek és nem mehetünk vissza a gyermekkorba, Ilse. Nők vagyunk és a lehető legjobbat kell kihoznunk ebből. Szerintem boldog leszel. Kívánom, hogy boldog légy.

Ilse megszorította Emily kezét.

– Az az átkozott józanság! – morogta szomorúan.

Ha nem New Moonban lett volna, valószínűleg valami cifrábbat mond.

„Már elviselhető az élet"

19.. november 17.

Két jelző nem választható el egy novemberi naptól: a „lehangoló" és a „borongós". A nyelv kialakulásának hajnalán házasodtak össze és nem az én tisztem, hogy elválasszam őket egymástól. De minek is tenném, amikor a mai nap is kívül-belül, „testileg" és lelkileg is lehangoló és borongós.

Ma este – mily ostobaság tőlem – egyfolytában a Befejezetlen Házra gondolok, odafent a dombon, amint ott tombol és bömböl körülötte az eső és a szél. Ma este valahogy fáj nekem. Más estéken azon gyötrődöm, hogy fogalmam sincs, merre jár Dean ezen a télen – hogy Teddy egyetlen sort sem ír nekem soha –, ám vannak olyan órák is, amikor a puszta magány kifacsarja az életerőmet. Olyankor ebben a régi naplóban keresek vigaszt. Olyan, mintha egy hűséges baráthoz beszélnék.

19.. november 30.

Jó történetet írtam a minap. Azt hiszem, még Mr. Carpenter is elégedett volna vele. Boldog voltam, miközben írtam. Ám amikor befejeztem és visszatértem a valósághoz...

Jól van, jól van, nem zsörtölődöm. Már élhető az élet. Ősszel nem volt az. Tudom, Laura néni már arra gondolt, hogy tüdőbeteg leszek. Szó sincs róla. Az túl viktoriánus lenne. Harcoltam és győzedelmeskedtem a dolgok felett, és ismét egészséges, szabad nő vagyok. Jóllehet, a butaságom íze még mindig ott van a számban és időnként ugyancsak keserű.

Igazán remekül vagyok. Kezdek egész rendes jövedelemre szert tenni, és Elizabeth néni esténként felolvassa a történeteimet Laura néninek és Jimmy kuzinnak. Mindig nagyon derekasan végigélem a „mát", a holnap az, amit nem tudok túlélni.

19.. február 20.

Az elmúlt néhány hétben az időjárás biztosan megfelel a Murray-hagyományoknak. Rémes hóvihar tombol, elgyötört szellemeket kerget a szél a dombok felett.

A Glassford Magazin ma leközölt egy történetet, amelynek Teddy készítette az illusztrációját. A saját képmásom nézett rám a hősnő arcáról. Ez mindig kísérteties élmény. Ma viszont fel is bosszantott. Ha én nem jelentek neki semmit, akkor az arcomnak nincs joga bármit is jelentenie számára. Ami azt illeti, kivágtam a képét a „Ki kicsoda" rovatból, bekereteztem és az íróasztalomra állítottam. Nincs fényképem Teddyről.

És ma este kivettem a keretből, a kandallóba tettem az izzó szénre és figyeltem, mint zsugorodik össze. Mielőtt teljesen elégett volna, furcsán megborzongott és úgy tűnt, mintha Teddy rám kacsintana – pimasz, gúnyos kacsintással –, mint aki azt mondja: „Azt hiszed, elfelejtettél – de ha így volna, nem égetnél el. Te az enyém vagy, mindig is az enyém leszel – és én nem akarlak téged." Ha egy jó tündér hirtelen itt teremne előttem és kívánhatnék valamit, ez volna a kívánságom: Teddy Kent jöjjön haza és fütyüljön, csak fütyüljön Hórihorgas John erdejében. És én nem mennék – egyetlen lépést sem. Ezt nem tudom elviselni. Ki kell zárnom őt az életemből.

Udvarlók nyara

Rémes korszak köszöntött a Murray családra azon a nyáron, amikor Emily betöltötte huszonkettedik életévét. Se Teddy, se Ilse nem jött haza azon a nyáron. Ilse nyugaton turnézott, Teddy pedig bevette magát északon egy indián rezervátumba, hogy illusztrációkat készítsen egy képregényhez. Emilynek viszont annyi széptevője akadt, hogy a Blair Water-i pletykák legalább annyira nem tudták követni, akár egy százlábút, amelyik nem tudja, hogy következnek a lábai egymás után. Mennyi széptevő, ám egyik sem nyerte el a család tetszését. Ott volt a jóképű, „rámenős" Jack Bannister a Deny Pond-i Don Juan. – Három hét alatt letűnt a színről. Aztán Harold Conway okozott aggodalmat a családnak. A harmincas éveiben járó, shrewsbury-i férfi úgy festett, mint egy kivénhedt poéta. És „hegedüléssel" kereste a kenyerét Emily mindössze egy koncertre és egy színdarabra ment el vele.

Ám amikor Rod Dunbar „kiütötte őt a nyeregből", még rosszabbra fordultak a dolgok. Rod anyja presbiteriánus volt, az apja viszont metodista, a bátyja baptista, az egyik nővére pedig egy imával gyógyító keresztény szekta tagja. A másik nővére viszont teozófus, ami az összes többinél rosszabb volt, mivel nem tudták, mi fán terem. Ebben az egész mixtúrában mi a csuda lehetett Rod? Semmiképpen sem illett egy New Moon-beli unokahúghoz.

De Dunbarék legalább tiszteletreméltó család voltak, amit nem lehetett elmondani Larry Dix famíliájáról. Igaz, maga Larry jól kereső fogorvos volt, ráadásul halálosan komoly, becsületes fiatalember, aki ellen semmit sem lehetett felhozni azon kívül, hogy Dixnek született. Akárhogy is, Elizabeth néni megkönnyebbült, amikor Emily kiadta a fiatalember útját.

– Gondolom, azért nem kellett neked, mert nem romantikus alkat – jegyezte meg Elizabeth néni.

– Dehogy. Azt hiszem, az igazi okom az volt, hogy biztos voltam benne, hogy az a fajta férfi, aki porszívót ajándékoz a feleségének karácsonyra – közölte Emily.

– Ez a lány semmit sem vesz komolyan zsörtölődött elkeseredetten Elizabeth néni.

– Egyetlen rendes udvarlója sem akadt ezen a nyáron – füstölgött Wallace bácsi. Olyan szeszélyes, hogy a rendes fiatalemberek félnek tőle.

– Kezd rémes hírneve lenni – horkantotta Ruth néni. – Nem csoda, hogy aki ér valamit, szóba sem áll vele.

– Mindig akad kéznél valamiféle fantasztikus szerelmi affér – vetette oda Wallace bácsi.

A család úgy érezte, hogy Wallace bácsi, mint mindig, fején találta a szöget. Emily szerelmi „afférjai" sosem voltak Murray-hez méltóan illedelmes, sablonos ügyek. Valóban fantasztikusak voltak. Emily azonban mindig áldotta jó csillagát, hogy a legfantasztikusabbról – Elizabeth néni kivételével – senki sem tudott meg a családból semmit.

Semmitmondó, ostoba dologgal kezdődött minden. A charlottetown-i Árgus, egy irodalmi becsvágyakkal megáldott napilap, számos fejezetből álló, nem jogvédett regényt választott ki egy régi amerikai újságból, hogy lehozza az Árgus különszámában, amelyet arra szántak, hogy „nagyzolva" nyári nyaralóhelyként emlegessék a Prince Edward Szigetet. A regény címe: A trónörökös, írója pedig egy ismeretlen szerző, Mark Greaves volt. Kis stábbal dolgozott a lap, a szedők egy hónapon át a legképtelenebb pillanatokban szedték a különkiadást, és el is készültek mindennel, kivéve a Trónörökös utolsó fejezetét. Ez ugyanis eltűnt, sehol sem találták. A szerkesztő a haját tépte, ám ez mit sem segített. Képtelen volt ilyen késői órán más anyagot találni helyette, ami pontosan kitölthette volna a regény helyét, de ha talált volna is, akkor sem maradt már idő a kiszedésére. A különkiadásnak egy óra múlva nyomdába kellett mennie. Mégis, mitévő legyen? Ebben a percben Emily lépett be az ajtón. Jó barátok voltak Mr. Wilsonnal, mindig benézett hozzá, amikor a városban volt. – A jóisten küldte magát – fogadta őt Mr. Wilson. – Megtenne nekem egy szívességet? – Emily elé tolta a Trónörökös szakadt, piszke fejezeteit. – Könyörgöm, lásson munkához, írjon egy utolsó fejezetet ehhez a históriához Fél órát kap rá. Másik fél óra alatt kiszedik, és időben megleszünk ezzel az átkozott vacakka1. Emily sebtében átfutotta a történetet. Ameddig megvolt, addig semmi sem utalt rá, miféle végkifejletet óhajtott Mark Greaves.

– Van valami elképzelése, mi volt a vége? kérdezte a szerkesztőt.

– Nincs, nem olvastam – morogta Mr. Wilson. – Csak a terjedelme miatt választottam.

– Hát, megteszem, amit tudok, bár nem szoktam frivol stílusban királyokról és királynőkről írni – adta be a derekát Emily. – Ez a Mark Greaves, bárki legyen is, úgy tűnik, ugyancsak otthon van királyi berkekben.

– Le merném fogadni, hogy egyetlen királyt sem látott – füstölgött Mr. Wilson.

A kapott fél óra alatt Emily nagyon tisztességes utolsó fejezetet produkált, amelyben igazán eredeti módon oldotta meg a rejtélyt. Mr. Wilson megkönnyebbülten felkapta és egy szedő kezébe nyomta az oldalakat, majd köszönetképpen meghajolt Emily előtt.

– Kíváncsi volnék, lesz-e olyan olvasó, aki észreveszi, hol kezdődik a „betoldás" – nevetett válaszul Emily. – És arra is, értesül-e róla Mark Greaves. Vajon mit szólna hozzá?

A legkevésbé sem látszott valószínűnek, hogy az író valaha is megtudja a dolgot, így aztán Emily meg is feledkezett az egészről. Éppen ezért, amikor úgy két héttel később. Jimmy kuzin egy idegent kísért be a nappaliba, ahol Emily rózsákat rendezett el Elizabeth néni óriási becsben tartott rubinttalpas kristály kelyhében, nem hozta összefüggésbe az illetőt a Trónörökössel. Mindenestre az volt a benyomása, hogy a látogató feltűnően mérges.

Jimmy kuzin diszkréten visszavonult, Laura néni pedig, aki forró eperlekvárral teli üvegtálat tett az asztalra, hogy lehűljön a hűvös szobában, úgyszintén, ámbátor kíváncsi volt, ki lehet Emily fura külsejű látogatója. Maga Emily is így volt ezzel. Az asztalnál állt, karcsú, kecses, halványzöld ruhás ifjú teremtés – csillagként ragyogott a homályos, ódivatú szobában.

– Nem óhajt helyet foglalni? – kérdezte méltóságteljes New Moon-i udvariassággal.

Az idegen nem mozdult. Kiguvadt szemekkel bámulta a lányt. Emily úgy érezte, hogy az érkezésekor roppant dühös férfi, most a legkevésbé sem haragszik.

Nyilvánvalóan megszületett ez az ember, elvégre itt áll előtte, mégis hihetetlennek tűnt, hogy valamikor kisgyerek lehetett. Elképesztő ruhákat viselt, szemöldöke szabályos háromszögként csúcsosodott, egyik apró, ribizlire emlékeztető szemén monokli. Hihetetlenül hosszú állát és márványfehér ábrázatát vállig érő, fekete sörény keretezte. Egy festményen bizonyára nagyon fessül és romantikusan mutatna, gondolta Emily, de a New Moon-i nappaliban csupán eszelősen festett.

– Lírai teremtés – szólalt meg Emilyt fürkészve a férfi.

A lány viszont azon tűnődött, hátha egy bolondokházából megszökött elmebeteg.

– Ön nem követi el a csúnyaság bűntettét – folytatta szenvedélyesen az idegen. – Csodálatos pillanat ez... csodálatos. Mily' kár, hogy tönkre kell tennünk a beszéddel. Arannyal meghintett, lilásszürke szemek. Ezeket a szemeket kerestem egész életemben. Édes szemek, amelyekbe az örökkévalóság óta elmerültem.

– Ki maga? – kérdezte erélyesen Emily, kinek most már szilárd meggyőződése volt, hogy a férfi teljesen őrült.

Az idegen a szívére tette a kezét és meghajolt.

– Mark Greaves... Mark D. Greaves... Mark Delage Greaves.

Mark Greaves!

Emilynek az a kínos gondolata támadt, hogy ismernie kellene ezt a nevet. Különösen ismerősnek tetszett.

– Lehetséges volna, hogy nem ismeri fel a nevemet! Ennyit a hírnévről. Feltételeztem, hogy a világnak e távoli pontján is...

– Ó! – Hirtelen fény gyulladt Emily agyában. – Már... már emlékszem. Maga írta a Trónörökös-t.

– A regényt, amelyet ön oly érzéketlenül kivégzett... Igen.

– Jaj, igazán sajnálom – szakította félbe az írót Emily. – Maga szerint persze megbocsáthatatlan, de tudja, úgy történt...

Mark Graves rettentően hosszú és rettentően fehér kezének legyintése elvágta Emily szavainak fonalát.

– Nem baj. Nem számít. Ez most egyáltalán nem érdekel. Bevallom, szörnyen dühös voltam, amikor idejöttem. Ma reggel megálltam Derry Pondban, a Hotel Dűnében... ah, micsoda név: költészet, misztikum, romantika, és megláttam az Árgus különkiadását. Dühbe gurultam... Tán nem volt hozzá jogom? Inkább szomorú voltam, mintsem dühös. Barbár módra megcsonkította a történetemet. Boldog végkifejlet! Rettenetes. Az én befejezésem szomorú volt és művészi. Egy boldog befejezés sosem lehet művészi. Besiettem az Árgus odújába. Visszafojtottam a haragomat, és kiderítettem, ki a felelős. Idejöttem, hogy elégtételt vegyek... Az imádatnál kötöttem ki.

Emily egyszerűen nem tudta, mit feleljen. Ilyesmire még nem volt precedens New Moonban.

– Ön nem ért meg engem. Zavarban van... Elárulja a riadalma. Ismét azt állítom, hogy ez csodálatos pillanat. Haragvón érkezni... és istenségre lelni. Amint megláttam, megértettem, hogy önt nekem szánták, csak nekem.

Emily azt kívánta, bárcsak bejönne valaki. Már-már olyan volt ez az egész, mint valami lidércnyomás.

– Badarságokat beszél – mondta kurtán. – Idegenek vagyunk...

– Nem vagyunk idegenek – vágott a szavába Greaves. – Természetesen egy másik életben szerettük egymást. Szenvedélyes, fantasztikus volt a szerelmünk, az örökkévalóság szerelme. Abban a pillanatban felismertem, amikor beléptem. Ön is ráébred majd, ha magához, tér édes döbbenetéből. Mikor jön feleségül hozzám?

Inkább bőszítő, mintsem kellemes élmény, ha egy férfi alig öt perccel azután, hogy életedben először ráemelted a tekintetedet, feleségül kér. Emilyt bosszantotta ez a képtelen helyzet.

– Kérem, ne beszéljen ostobaságokat – vetette oda kurtán. – Soha nem megyek feleségül magához.

– Nem jön hozzám? De muszáj! Még soha, egyetlen nőt sem kértem arra, hogy legyen a feleségem. Én a híres Mark Greaves vagyok. És nagyon gazdag. Francia édesanyám sármjával és romantikus érzésvilágával, meg skót apám józan eszével megáldva. Francia relémmel a szépségét, a titokzatosságát érzékelem és méltányolom. Skót felem pedig tisztelettel hajt fejet a tartózkodása és a méltósága előtt. Ön ideális... elragadó. Rengeteg asszony szeretett, ámde én nem szerettem őket. Szabad emberként léptem e szobába. Rabként távozom. Elbűvölő rabság! Lebilincselő fogvatartó! Rajongva borulok térdre Ön előtt.

Emily szörnyen megrémült, hogy az író nem csupán képletesen beszél, hanem valóban le fog térdelni előtte. És tegyük fel, hogy Elizabeth néni...

– Kérem, menjen el – mondta kétségbeesetten. – Én... én roppant elfoglalt vagyok, és nincs időm tovább társalogni önnel. Sajnálom, ami a regényével történt... és ha megengedte volna, hogy elmagyarázzam...

– Mint már említettem, nem érdekel a regény. Mindazonáltal meg kell tanulnia, hogy sose írjon boldog végkifejletet... Soha. Én majd megtanítom. Megismertetem a bánat és a befejezetlenség művészi kifejezésével. Ah, micsoda diák lesz önből! Mennyei boldogság ilyen diákot tanítani! Megcsókolom a kezét.

Emily felé lépett, mintha meg akarná ragadna a kezét. A lány riadtan hátrált.

– Maga őrült! – kiáltotta.

– Úgy nézek ki, mint egy őrült? – kérdezte Mr. Greaves.

– Pontosan – vágta rá gorombán Emily.

– Talán őrültnek látszom... Igen, meglehet. Őrülten megrészegített a rózsa nedűje. Minden szerelmes őrült. Isteni őrület! Ó, ti csodálatos, csókolatlan ajkak!

Emily összeszedte magát. Pontot kell tennie ennek a nevetséges diskurzusnak a végére. Már iszonyúan mérges volt.

– Mr. Greaves – kezdte a Murray-pillantás kíséretében, minek ereje tüstént megértette az íróval, hogy ez a nő pontosan azt gondolja, amit mond. – Nem hallgatom tovább ezt a sületlenséget. Ön nem óhajtja, hogy magyarázatot adjak a regénye dolgában, ezért búcsúzom. Jó napot, uram.

Az író egy pillanatig elkeseredetten tanulmányozta Emily arcát, majd így szólt: – Csók? Vagy fenéken billentés? Melyik?

Képletesen beszél? És ha mégsem...

– Fenékbe billentés – felelte viszolyogva Emily. Mr. Greaves hirtelen a kristálykehelyhez ugrott, felkapta és teljes erőből szenvedélyesen a kályhához vágta.

Emily – részint a féktelen erőszaktól, részint az irtózattól – halkan felsikoltott. Elizabeth néni féltve őrzött kelyhe!

– Pusztán védelmi reakció volt – mondta az író, és ellenségesen tekintett a lányra. – Muszáj volt megtennem... különben magát ölöm meg. Jégcsap! Fagyos vesztaszűz! Hideg, akár az északi hó! Agyő!

Nem csapta be az ajtót, amikor kiment. Sőt mi több, szelíden és visszavonhatatlanul húzta be maga után, hátha Emily ráébred, mit veszített. A lány csak akkor mert megkönnyebbülten felsóhajtani – első ízben vett mély lélegzetet, amióta a férfi a szobába tette a lábát –, amikor Mr. Greaves már a kerten kívül, a bekötőúton masírozott olyan dühödt léptekkel, mintha szét akarná zúzni, bármi legyen is a talpa alatt.

– Gondolom, hálásnak kéne lennem, hogy nem öntötte rám a forró eperlekvárt – nevetett fel hisztérikusan Emily.

Nyílt az ajtó. Elizabeth néni jött be.

– Emily! A kristálykehely! A nagymamád Murray kelyhe! És te összetörted!

– Nem, drága nénikém, tulajdonképpen nem én voltam. Mr. Greaves... Mr. Mark Delagc-Greaves törte össze. A kályhához vágta.

– A kályhához vágta! – Elizabeth nénivel megfordult a világ. – Miért vágta a kályhához?

– Azért, mert nem megyek hozzá feleségül – közölte Emily.

– Hozzámenni! Találkoztál már ezzel az emberrel?

– Soha. Életemben először láttam. Elizabeth néni felszedte a kristálykehel maradványait, és ugyancsak hallgatagon kiment. Valami nincs rendjén. Kétségtelenül baj van azzal a lánnyal, akinek egy férfi a legelső találkozás alkalmával házassági ajánlatot tesz. Ráadásul családi ereklyeként őrzött kristálykelyheket vagdos ártalmatlan kályhákhoz. Ám a Murray család rosszkedvű nyarát mégiscsak a japán herceg-affér számlájára lehetett írni.

Az immár húsz éve Japánban élő másodunokatestvér, Louise Murray hazalátogatott Deny Pondba és magával hozott egy ifjú japán herceget, a férje egyik barátjának a fiát, aki az ő erőfeszítéseinek köszönhetően áttért a keresztény hitre és szerette volna megnézni Kanadát. Már a fiatalember puszta érkezése óriási szenzációt keltett a családban és a környéken. Ám ez semmi sem volt a következő szenzációhoz képest, a herceg ugyanis minden kétséget kizáróan halálosan beleszeretett Emily Byrd Starrba.

Emily kedvelte őt, érdeklődött iránta és sajnálta, amiért olyan rémülten reagált Derry Pond és Blair Water presbiteriánus légkörére No persze, egy japán herceg, még ha megtért is, nem érezheti kifejezetten otthon magát. Így aztán Emily rengeteget beszélgetett vele – a fiatalember kiválóan társalgott angolul –, sétálgatott vele a holdsütötte kertben – s a ferdeszemű, kifürkészhetetlen arcú ifjú, kinek egyenesen hátrafésült, éjfekete haja olyan volt, akár a szatén, majd minden este ott ült a New Moon-i szalonban.

Mindazonáltal a Murray-k csak akkor kondították meg a vészharangot, amikor Emily egy gyönyörűen csiszolt, mohaachát békácskát kapott tőle. Louise kuzin adta le elsőként a vészjelet. Mégpedig könnyek között. Ő ugyanis tisztában volt az achát békácska üzenetével. Ezeket a családi ékszereket kizárólag házassági és eljegyzési ajándékul adták. Emily eljegyezte volna magát – egy japán herceggel? Ruth néni szokása szerint úgy jelent meg New Moonban, mint aki azt hiszi, mindenki megőrült, rémes jelenetet rendezett. Úgy felbosszantotta vele Emilyt, hogy nem volt hajlandó válaszolni egyetlen kérdésére sem. Már torkig volt vele, hogy a családja egész nyáron fölöslegesen hergeli olyan udvarlók és kérők miatt, akiket nem ő választott és akiket esze ágában sem volt komolyan venni.

– Vannak olyan dolgok, amikről jobb, ha nem tudsz – közölte pimaszul Ruth nénivel.

A zaklatott Murray-k pedig ebből kétségbeesetten azt a következtetést vonták le, hogy Emily a japán herceg mellett döntött. És ha így van – nos, jól tudták, mi történik, ha Emily egyszer a fejébe vesz valamit. Őhercegségét nem övezte nimbusz a Murray család szemében. Még soha egyetlen Murray sem álmodott arról, hogy külföldihez menjen feleségül, legkevésbé egy japánhoz. De hát Emily szeszélyes és állhatatlan.

– Mindig valamiféle arcpirító figura kísérgeti – mondta Ruth néni. – Ez azonban mindenen túl tesz, amitől valaha is féltem. Egy pogány... egy...

– Nem az, Ruth – vágott a szavába gyászosan Laura néni. – Megtért... Louise kuzin szerint lélekből fakadóan, őszintén, mégis...

– Én viszont azt mondom, hogy pogány! – replikázott Ruth néni. – Louise sosem volna képes megtéríteni senkit. Ugyan már, neki sincs ki a négy kereke. A férje pedig modernista. Te csak ne beszélj nekem! Egy sárga pogány! Ő meg az achát békái!

– Úgy tűnik, vonzza a nem mindennapi férfiakat – jegyezte meg Elizabeth néni.

Wallace bácsi nevetséges képtelenségnek tartotta a dolgot. Andrew azon sopánkodott, hogy Emily legalább fehér embert választhatott volna. Louise kuzin, aki úgy érezte, a család őt hibáztatja mindezért, zokogva bizonygatta a fiatalember ragyogó erkölcseit és neveltetését, amiről ők is megbizonyosodhatnak, ha jobban megismerik.

– És hozzámehetett volna James Wallace tiszteleteshez – sopánkodott Elizabeth néni.

Öt héten át éltek ebben a zaklatott lelkiállapotban, akkor a herceg hirtelen visszautazott Japánba. A családja rendelte vissza, mert – Louise kuzin elmondása szerint – házasságra kell lépnie egy hercegnővel egy ősi szamuráj családból. A fiatalember természetesen engedelmeskedett, ám az achát béka Emilyé maradt és senki sem tudja, mi hangzott el holdkeltekor a kertben. Emily furcsa, fehér és zárkózott volt, amikor bement a házba, ám hamiskásan a nénjeire és Louise kuzinra mosolygott.

– Mégsem leszek japán hercegnő – jelentette be képzelt könnyeit törölgetve.

– Attól félek, hogy csak kacérkodtál azzal a szegény fiúval – rótta szemére Louise kuzin. – Nagyon boldogtalanná tetted.

– Nem kacérkodtam vele. Főleg irodalomról és történelemről beszélgettünk. Eszébe sem jutok többé.

– Én viszont tudom, milyen arcot vágott, amikor elolvasta azt a levelet – vágott vissza Louise kuzin. – És azt is, mit jelentenek az achát békák.

New Moon megkönnyebbülten fellélegzett és minden visszatért a normál kerékvágásba. Laura néni gyöngéd tekintetéből eltűnt az aggodalom, Elizabeth néni azonban szomorúan gondolt James Wallace tiszteletesre. Idegfeszítő nyár volt. Blair Waterben arról sutyorogtak, hogy Emily Starrt szerelmi csalódás érte, de azt is megjósolták, hogy később még hálás lesz ezért. Az ember nem bízhat meg a külföldiekben. S valószínűleg nem is volt herceg.

A megkerült gyémánt

Október utolsó hetében, épp azon a napon, amikor Jimmy kuzin nekilátott, hogy felszántsa a domboldali mezőt, Emily rábukkant a Murray-k legendás, elveszett gyémántjára, Elizabeth néni pedig elesett a pincelépcsőn és lábát törte.

Emily egész nap írt és elfáradt. Lement hát a kertbe a vadszőlővel befuttatott nyári pavilonhoz, s miközben ábrándozva ott csellengett, azon tűnődött, hova ültessék az új tulipánhagymákat. Ide, ebbe a nedves, zsíros talajba, ahonnan Jimmy kuzin nemrégiben ásta ki az omladozó, régi lépcsőket. Emily cipősarka mélyen besüppedt a nedves, laza földbe. Odaballagott a kőpadhoz, s egy ággal finnyásán lekaparta a cipőjére tapadt sarat. Valami a fűre pottyant, s úgy csillogott, akár egy harmatcsepp. Emily meglepett kis sikollyal emelte fel a fűből. Nem más volt a kezében mint a hatvan évvel azelőtt elveszített Elveszett Gyémánt.

Ezerszer is vadásztak utána Ilsével és Teddyvel, gyermekkora egyik álma volt, hogy megtalálja. Az Elveszett Gyémántot, amelyet Miriam Murray dédnagynénje veszített el a nyári pavilonba menet. Az utóbbi években azonban szinte teljesen megfeledkezett róla. És tessék, itt ragyog a szeme előtt, káprázatosabban, mint valaha. Biztosan a régi lépcső egyik repedésében bújt meg és akkor esett a földre, amikor kiásták a lépcsőt.

Ismét óriási szenzáció volt New Moonban. Néhány nappal később családi tanácsot tartottak Elizabeth néni betegágya fölött, hogy eldöntsék, mitévők legyenek vele. Jimmy kuzin makacsul bizonygatta, hogy ebben az esetben a megtalálót illeti. Edward és Miriam Murray réges rég eltávoztak az élők sorából. Nem maradt utánuk örökös. A gyémánt jog szerint Emilyé.

– Mindnyájan örökösök vagyunk – közölte tárgyilagosan Wallace bácsi. Úgy hallottam, hatvan évvel ezelőtt megért vagy ezer dollárt. Káprázatos kő. Szerintem az volna a tisztességes, ha eladnánk, és Emily megkapná az édesanyja részét.

– Az ember nem ad el egy családi gyémántot – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Elizabeth néni.

Lényegében a többiek is ezt a véleményt osztottak. Végül Wallace bácsi is elismerte, hogy a „nemesség kötelez". Kisvártatva aztán mindnyájan egyetértettek azzal, hogy a gyémánt legyen Emilyé.

– Csináltathatna egy medált belőle – javallottá Laura néni.

– Gyűrűnek szánták – horkantotta csak az ellentmondás kedvéért Ruth néni. – És semmi esetre sem hordhatja, amíg férjhez nem megy. – Egy ekkora gyémánt rossz ízlésre vall, ha fiatal lány hordja.

– Ó, a férjhez menés! – Addie néni meglehetősen undokul bazsalygott. Azt a véleményét óhajtotta közvetíteni, hogy ha Emilynek arra kell várnia, hogy viselje a gyémántot, talán sosem kerül rá a sor. Addie néni sosem bocsátotta meg Emilynek, hogy kikosarazta Andrew-t. És tessék, már huszonhárom éves – jól van, jól, majdnem – és egyetlen elfogadható udvarló sincs kilátásban.

– Az Elveszett Gyémánt szerencsét hoz neked, Emily – mondta Jimmy kuzin. – Örülök, hogy nálad hagyták. Jogosan téged illet. De ugye megengeded, hogy néha megfogjam... csak megfogjam és nézegessem. Amikor valami ilyesmibe nézek, akkor... akkor... magamra találok. Olyankor nem vagyok az együgyű Jimmy Murray, hanem az, aki lehettem volna, ha nem löknek be egy kútba. Egy szót se erről Elizabethnek, Emily, csak engedd meg, hogy néha-néha megfogjam és elnézegessem.

„A kedvenc ékkövem a gyémánt – írta Emily aznap este Ilsének – jóllehet, minden drágakövet szeretek – a türkizt kivéve. Azt gyűlölöm: üres, rideg, lélektelen. A gyöngy fényét, a rubin tüzét, a zafír gyöngédségét, az ametiszt megható ibolya színét, az akvamarin holdsütötte ragyogását – imádom mindet."

„Mi bajod a smaragddal?, – válaszolta Emily szerint kissé pimaszul Ilse. Emilynek fogalma sem volt róla, hogy barátnője egyik shrewsbury-i levelezőtársa néhanapján megírja neki azokat a légből kapott pletykákat. Jóllehet, Perry Miller el-ellátogat New Moon ba, viszont feladta már, hogy feleségül kérje Emilyt és úgy tűnt, teljesen a hivatásának el. Máris beérkezett emberként emlegetik, s a ravasz politikusok szerint addig jó nekik, amíg Perry elég idős nem lesz, hogy jelöltesse magát a Tartományi Parlamentbe.

„Ki tudja, egy szép napon talán még »Lady« leszel – írta Ilse. – Perry egyszer még Sir Perry lesz"

Emily úgy vélte, hogy ez még a smaragd-szúrkapiszkánál is pimaszabb volt.

Eleinte úgy tűnt, az Elveszett Gyémánt nem hoz szerencsét a New Moon-iakra. Aznap este, amikor Emily megtalálta, Elizabeth néni eltörte a lábát. Egy beteg szomszédhoz készült, s amikor a pincébe indult ribizlilekvárért, megbotlott és elesett. Elizabeth Murray életében először nézett szembe azzal a ténynyel, hogy heteket kell ágyban töltenie.

Jóllehet, azt hitte, ez képtelenség, New Moonban nélküle is rendben mentek a dolgok. A szórakoztatása viszont sokkal nagyobb gondot jelentett a gazdaság irányításánál. Elizabeth néni ingerült volt és dúlt-fúlt a rákényszeritett tétlenség miatt, képtelen volt sokáig olvasni; nem szerette, ha felolvasnak neki; biztos volt benne, hogy minden a kutyák vacsorája lesz; nyilvánvaló, hogy örökre sántítani fog és élete végéig nem veszik majd semmi hasznát; Burnley doktor kétségkívül egy vén bolond; Laura soha az életben nem tanulja meg rendesen becsomagolni az almákat; holtbiztos, hogy a napszámos becsapja Jimmy kuzint.

– Szeretnéd meghallgatni azt a kis novellát, amelyet a minap fejeztem be, Elizabeth néni? – kérdezte egy este Emily. – Talán tetszeni fog.

– Nincs benne ostoba szerelmeskedés? – tudakolta kelletlenül Elizabeth néni.

– Semmiféle szerelmeskedés. Tiszta komédia.

– Akkor hadd halljam. Talán gyorsabban múlik az idő.

Emily felolvasta a történetét. Elizabeth néni nem fűzött hozzá kommentárt, ám másnap délután tétován igy szólt: – Van még... abból a történetből, amit tegnap olvastál?

– Nincs.

– Hát, ha volna... meghallgatnám. Eltereli magamról a gondolataimat. Olyan valóságosnak tűntek a szereplői. Azt hiszem, ezért is érdekel, mi lesz a sorsuk – fejezte be a mondókáját Elizabeth néni, mint aki bocsánatot kér a gyöngeségéért.

– Írok róluk egy másik történetet – ígérte Emily.

Miután felolvasta neki, Elizabeth néni megjegyezte, hogy nem bánná, ha meghallgathatna egy harmadikat.

Ezek az Applegaths-ék nagyon szórakoztatóak – mondta. – Ismertem efféle embereket. És az a kislegény, az a Jerry Stowe, mi történik szegénykével, ha felnő?

Aznap este Emily szórakozottan ücsörgött az ablakban és szomorkásán nézegette a rideg szürkébe fordult mezőket és dombokat. Hűvös, magányos szél fújt, hallotta, mint fújja át a száraz leveleket a kerítés falán. Hatalmas pelyhekben szállingózni kezdett a hó.

Tegyük fel, hogy ír egy újabb történetet Elizabeth néninek. Aztán megint egyet és megint egyet.. Mi lenne, ha olyan sokat írna. hogy könyv legyen belőle. Nem olyan, mint az Álomkalmár, hiszen az a régi dicsőség úgysem jöhet vissza többé. Emily előtt máris megjelent egy új könyv víziója: elmés, sziporkázó novellafüzér az emberi gyarlóságról. Tüstént leszaladt Elizabeth nénihez.

– Mit szólnál hozzá, ha írnék neked egy könyvet a történetem szereplőiről. Csak neked... Egy-egy fejezetet mindennap.

Elizabeth néni gondosan igyekezett leplezni a tényt, hogy érdekli a dolog.

– Megteheted, ha kedved tartja, nem bánnám, ha hallhatnék belőlük, de ne feledd, egyetlen szomszédot se csempéssz bele.

Emily egyetlen szomszédot sem csempészett a regénybe, hisz csőstől jutottak eszébe a nevet és lakóhelyet követelő figurák. Nevettek, civakodtak, sírtak és táncoltak – sőt, egy kicsit szerelmeskedtek is. Elizabeth néni tolerálta a dolgot, hiszen minden regényben kell lennie egy kis szerelemnek. Emily estéről-estére felolvasta az elkészült fejezetet, és Laura néni meg Jimmy kuzin engedélyt kaptak rá, hogy ők is meghallgassák. Jimmy kuzin egészen extázisba jött. Biztos volt benne, hogy ez a legcsodálatosabb történet, amit valaha is papírra vetettek.

– Ismét fiatalnak érzem magam, ha téged hallgatlak – mondta.

– Néha nevethetnékem támad, máskor pedig legszívesebben sírnék – vallotta meg Laura néni. – Nem tudok aludni, mert folyton az jár a fejemben, mi fog történni Applegath-éknál a következő fejezetben.

– Rosszabb is lehetne – kockáztatta meg Elizabeth néni. – De bárcsak kihagyhatnánk, amit Gloria Applegath zsíros konyharuháiról mondtál. Mrs. Charlie Frost azt fogja hinni, hogy őrá célzol. Neki mindig zsírosak a konyharuhái.

– Gloria mókás egy könyvben, de rémséges lehet együtt élni vele. Túlságosan nyüzsög, hogy megmentse a világot. Valaki megmondhatná neki, hogy olvassa a Bibliát.

– Én viszont Cissy Applegath-et nem szívlelem – közölte mentegetőzve Laura néni. – Olyan dölyfösen beszél.

– Én a vén Jesse Applegath-et nem állhatom – mondta szenvedélyesen Jimmy. – Milyen ember az, aki belerúg egy macskába, hogy levezesse a mérgét. Húsz mérföldet is gyalogolnék, hogy képen teremtsem a vén ördögfajzatot. De – tette hozzá reménykedve – talán nemsokára beadja a kulcsot. – Vagy megváltozik – javasolta könyörületesen Laura néni.

– Dehogy, dehogy. Csak ne változzon meg – felelte gondterhelten Jimmy kuzin. – Nyiffanjon ki, ha szükséges, de ne javuljon meg. Viszont azt szeretném, ha megváltoztatnád Peg Applegath szemének színét. Nem szeretem a zöld szeműeket... sosem szívleltem őket.

– De nem változtathatok rajtuk. Zöldek – tiltakozott Emily.

– Akkor legalább Abraham Applegath pofaszakállát – fogta könyörgőre Jimmy kuzin. –Kedvelem Abraham-et, vidám fickó. Nem tehetnénk valamit a pofaszakállával, Emily?

– Nem – hangzott a határozott válasz. Hogy lehet, hogy nem értik meg? Abraham-nek van pofaszakálla, mert azt akarta, hogy pofaszakálla legyen. Hogy is változtathatna ezen?

– Itt az ideje, hogy felfogjátok, ezek az emberek nem léteznek a valóságban – korholta őket Elizabeth néni. Egyszer azonban – Emily legnagyobb diadalaként könyvelte el – Elizabeth néni felnevetett. Olyannyira elszégyellte magát ettől, hogy aztán a felolvasás végéig még csak el sem mosolyodott.

– Elizabeth azt hiszi, hogy Isten nem szereti hallani a nevetésünket – suttogta Laura nak Jimmy kuzin. Ha Elizabeth nem törött lábbal feküdt volna ott, Laura talán elmosolyodik. Ám jelen körülmények között ez úgy vehette volna ki magát, mintha tisztességtelenül kihasználnák a helyzetét.

Jimmy kuzin fejcsóválva és motyorászva baktatott lefelé a lépcsőn: „Hogy a csudába csinálja? Hogy a csudába... Verseket én is tudok irni... de hát ezt! Ezek az emberek élnek!

Az utolsó fejezet épp aznap készült el, amikor levették a gipszet Elizabeth néni lábáról és levitték őt a konyhai lócára.

– Nos, a történeted segített – vallotta meg –, de hálás vagyok, hogy itt lehetek, ahol újra rajta tarthatom a szemem a, dolgokon. Mit fogsz kezdeni a könyveddel? És mi lesz a címe?

– A rózsa erkölcse.

– Nem hinném, hogy ez jó cím volna. Fogalmam sincs, mit jelent... másnak sem lesz.

– Nem számít. Ez a könyv címe. Elizabeth néni felsóhajtott.

– Nem tudom, mitől vagy ilyen makacs, Emily. Nem bizony. Sosem fogadod meg az ember tanácsát. De az egyszer biztos, hogy ha megjelenik ez a könyv, Courcy-ék nem állnak velünk többé szóba.

– Semmi esély rá, hogy kiadják ezt a könyvet – mondta bánatosan Emily. – Udvariasan lesújtó kritikával visszaküldik majd.

Mindazonáltal serényen legépelte és elküldte a kéziratot. Visszajött. Elküldte ismét – háromszor is. Mindahányszor visszajött. Újra gépelte az immár szamárfüles oldalakat, és elküldte megint. Egész télen és nyáron küldözgette a különböző kiadókhoz, szinte már el is felejtette, hányszor gépelte újra.

Az volt a legrosszabb, hogy New Moonban tudtak a visszautasításokról és majdhogynem kibírhatatlan volt már a rokonszenvük és felháborodásuk. Végül ősszel, amikor Emily az utolsó kiadót is kipipálta a listáján, akitől visszajött a kézirat, már fel sem bontotta a csomagot.

– Erről ennyit... s az álmaimról is – motyogta maga elé. – Jó lesz piszkozat papírnak. Jöjjön hát a „favágás".

A lapkiadók legalább megértőbbek voltak, mint a könyvkiadók – miként Jimmy kuzin indignáltan megjegyezte: „Úgy látszik, több eszük van." Miközben Emily Könyve hiábavalóan igyekezett szerencsét próbálni, magazin-ügyfeleinek száma nap mint nap nőttön nőtt. Hosszú órákat töltött az íróasztala előtt és bizonyos értelemben élvezte a munkáját. Ám azért ott munkálkodott benne a kudarc. Sosem juthat magasabbra az Alpok ösvényén. Nem léphet be a csúcson lévő felséges beteljesedés városába. Favágás! Ez minden. És Elizabeth néni úgy vélte, hogy ez szemérmetlenül könnyű pénzkereset.

Talán ha hat évvel ezelőtt elment volna New Yorkba... Talán Miss Royalnak volt igaza. Talán! De mit számít ez már.

Senki se jött Blair Waterbe azon a nyáron. Teddy Kent nem jött, Ilse ismét Európában volt, Dean Priest pedig minden bizonnyal a Csendes-óceáni partvidékre költözött. New Moonban változatlanul folydogált az élet. Csupán annyi változott, hogy Elizabeth néni sántikált egy kicsit, Jimmy kuzin haja szinte egyik napról a másikra hófehér lett. Emily-nek időnként az a rémes érzése támadt, hogy Jimmy kuzin öregszik. Mindnyájan egyre öregebbek. Elizabeth néni közel járt a hetvenhez. És ha ő meghal, New Moon majd Andrew-é lesz.

– Azt a régi gyümölcsöst ki kell vágni – mondta egyik látogatása alkalmával Andrew.

– Inkább egy dzsungelre hasonlít már, mintsem gyümölcsösre. Ezek a vén fák már semmire sem jók. Ki kell majd vágni az összeset. Jimmy és Elizabeth régimódiak. A felét nem hozzák ki ebből a farmból, mint amennyit lehetne. Emilynek ökölbe szorult a keze, amikor meghallotta ezeket a szavakat. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy megszentségtelenítsék New Moont, hogy kivágják a régi, imádott fáit, hogy elpusztítsák a régi gyümölcsös álomszerű szépségét.

– Ha hozzá mentél volna Andrew-hoz, akkor New Moon a tied lehetne – jegyezte meg keserűen Elizabeth néni, amikor Emily sírva fakadt a hallottakon.

– Attól még ugyanúgy megváltozna minden – felelte Emily. – Andrew úgysem hallgatott volna rám. Ő azt hiszi, hogy a férj a feleség feje.

– A következő születésnapodon már huszonnégy leszel – mondta Elizabeth néni. Vajon milyen apropóból?

Hangulatváltozások

19.. október 10.

Csodálatos volt a mai este. Felkaptattam a dombra és addig sétálgattam a szürkületben, amíg csillagokkal teli, őszi estévé érett. Egyedül voltam, mégsem magányosan. Királynőnek éreztem magam a képzelet csarnokában. Képzelet szülte barátokkal csevegtem és annyi epigrammát ötlöttem ki, hogy magam is meglepődtem.

19.. november 5.

Ma este hosszú sétát tettem. Egy furcsa, árnyékos, bíbor színű világban. Hatalmas, hideg fellegek tornyosultak fölöttem a sárga égen, az elhagyatott erdő csendjében merengtek a dombok, sziklás partokon tombolt az óceán. Olybá tűnt az egész táj, mintha az utolsó ítéletre várna. Rémesen magányosnak éreztem magam. Milyen hangulatember vagyok én! „Ingatag" – ahogyan Elizabeth néni mondja? „Szeszélyes" – miként Andrew állítja? Ilsétől is réges rég jött levél. Ő is elfelejtett engem.

19.. január 10.

Amint három kedvező válasszal hazafelé igyekeztem a postahivatalból, szinte beleborzongtam a tél gyönyörűségébe. Minden olyan végtelenül nyugodt volt és csendes, a lemenő nap tiszta, halványrózsaszín sugarakat vetett a havon, s a hatalmas, sápadt ezüst hold határtalan barátsággal kukkantott le rám a hegy fölött.

Milyen másnak láttatja a világot, ha három anyagát is elfogadják az embernek!

19.. február 5.

Mostanság rémesek az éjszakák, akárcsak a rövid, szürke, borongós nappalok. Álló nap csak dolgozom, ám amikor leszáll a korai este, a lelkemre is rátelepszik a sötétség. Nem tudom leírni ezt az érzést. Félelmetes. – Rosszabb a fizikai fájdalomnál. Legalább a naplómban hadd legyek őszinte. Pontosan tudom, mi a baj velem. Ma délután a régi ládában kotorásztam odafent a padláson és rábukkantam egy köteg levélre. Teddy írta őket, amikor Montrealban kezdett tanulni. Elég ostobán letelepedtem és végigolvastam őket.

Őrültség volt. Most iszom meg a levét. Az effajta leveleknek rémítő ereje van. Keserű képzelgések és hívatlan szellemek vesznek körül – a múlt apró örömeinek kísértetei.

19.. február 26.

Jasper Frost késő este eljött Shrewsbury-ből. Nem hinném, hogy a beszélgetésünk után még egyszer tiszteletét tenné. Azt mondta, szerelemmel szeret, ami „örökké tart". Erről nekem az jutott eszembe, hogy Jasperrel meglehetősen hosszúra nyúlna az örökkévalóság. Elizabeth néni csalódott lett. Szegény drágám. Ő, kedveli Jaspert, és Frosték „jó család". Én is kedvelem a fiút, igaz, ámde túlságosan mesterkélt és olyan felcicomázott.

– Jobban szeretnél egy slampos udvarlót? – tudakolta Elizabeth néni.

Ezzel megfogott, mert nem szeretnék.

– Kell lennie valami középútnak – tiltakoztam.

– Egy lány ne legyen túl válogatós, amikor... – Biztos vagyok benne, hogy Elizabeth néni azt akarta mondani: „már majdnem huszonnégy". Ám mégis inkább azt mondta: „Maga sem teljesen tökéletes". Bárcsak Mr. Carpenter élne még, mert ő ki hallotta volna Elizabeth néni dőlt betűit Gyilkosan csengtek.

19.. március 1.

Varázslatos muzsikát sodort az ablakomhoz a szél Hórihorgas John erdejéből. Nem, már nem Hórihorgas John erdeje többé.

Emily Byrd Starr erdeje!

Ma vettem meg az utolsó sorozatom honoráriumából. És az enyém – az enyém – az enyém. Minden csodája az enyém: holdsütötte tisztásai, az egyetlen hatalmas szilfa bája a holdfényben, árnyékos kis zöldjei, erdei virágai és páfrányai, a legszebb hegedűszó muzsikájánál is édesebb szél-dalai. Senki sem vágathatja ki és nem szentségtelenítheti meg.

Végtelenül boldog vagyok. A szél a játszótársam, a hajnalcsillag a barátom.

19.. május 15.

Tudom, hogy ha egyszer halott leszek, békében fogok nyugodni a fű alatt, nyáron, ősszel és télen, ám amikor eljön a tavasz, megdobban a szívem és sóvárogva hívom majd a fölöttem lévő világ távoli hangjait. Ma egymásra nevetett a tavasz és a reggel, s én kimentem, hogy csatlakozom hozzájuk harmadiknak.

Levelet kaptam Ilsétől – fukarul mérte a híreket –, viszont azt írja, hogy hazajön.

„Honvágyam van – írja. – Még mindig dalolnak a madarak a Blair Water-i erdőkben és még mindig a dűnék mögé, csalogatnak a hullámok? Vágyom utánuk. Ó, és mennyire szeretném látni, amint felkel a hold a kikötő felett, ahogyan ezerszer is figyeltük gyermekkorunkban. És téged is látni akarlak. A levelek olyan... Rengeteg dolgot szeretnék megbeszélni veled. Tudod, ma egy kicsit öregnek éreztem magam. Fura érzés volt"

Egyetlen egyszer sem említette Teddy nevét. Azt viszont megkérdezte, hogy: „Igaz, hogy Perry Miller jegyben jár Elmsley bíró lányával?"

Nem hinném, hogy igaz, ám a puszta híresztelés is azt bizonyítja, hogy Perry már ugyancsak magasra kapaszkodott.

A múlt üzenete

Huszonnegyedik születésnapján Emily kibontotta és elolvasta a levelet, amelyet tizennégy éves önmagától huszonnégy éves önmagának írt. Vajon mi ugrik ki abból a borítékból, ha kinyitja? Az ifjúság szelleme? Az ambícióé? A tovatűnt szerelemé? Az elvesztett barátságé? Emily úgy érezte, jobban tenné, ha inkább elégetné azt a levelet. Az viszont gyávaság lenne. Az embernek muszáj szembenéznie a dolgokkal, még a kísértetekkel is. Gyors mozdulattal feltépte a borítékot és kihúzta belőle a levelet. Száraz rózsaszirmok hullottak ki belőle – zizegve, megbámultan, s porrá mállottak, amint megérintette őket. Igen, emlékezett arra a rózsára, Teddytől kapta, s a fiú olyan büszke volt a cserepes rózsabokrán kivirágzott első vörös rózsaszálra. Burnley doktortól kapta a növényt – sosem virágzott rajta több rózsa, mert az anyja megneszelte, hogy szereti azt a kis virágot. Egyik este véletlenül leesett az ablakpárkányról és összetört. Ha Teddy sejtette vagy tudta is az okát, sosem beszélt róla. Emily, amíg csak lehetett, egy vázában tartotta a virágot az íróasztalán, de aznap este, amikor megírta ezt a levelet, fogta a kókadt, megfakult rózsát – csókot lehelt rá – és a papírlapok közé csúsztatta. Most színehagyottan, csúnyán hullott a tenyerébe. Keserédes volt, akár a régi rózsás remények.

Ostoba, romantikus dolog volt ez a levél. Nevetséges, gondolta. Milyen őszinte – milyen butácska – milyen szentimentális – milyen mulatságos! Tényleg ilyen éretlen volt egykor, hogy leírja ezeket a szóvirágokkal teli, túlfűtött csacskaságokat? És ki gondolná, hogy a tizennégy éves már a tiszteletreméltó kor mezsgyéjének tekinti a huszonnégy évet.

„Megírtad a nagy könyvedet?" – tudakolta könnyedén a Tízennégyéves. „Megmásztad az Alpok ösvényét? Feljutottál a csúcsára? Ó, mennyire irigyellek Huszonnégy éves! Biztosan káprázatos dolog a bőrödben lenni. Leereszkedően és szánakozva nézel vissza rám? Most nem hintázol a kapu tetején, igaz? Megfontolt, öreg feleség vagy, egy rakás gyerekkel, és a Befejezetlen Házban élsz a nagy Ővel (ugye tudod, ki az)? Csak azt ne hidd, drága Huszonnégyéves, hogy könyörgök neked. És légy drámai. Imádom a drámai dolgokat és embereket. Mrs.......... álneved? Na,milyen név kerül az üres helyre? Ó, drága Huszonnégyéves! Egy csókot – egy maroknyi holdfényt – egy rózsa lelkét – a domboldali mező zöld édességét – és a vadibolyák illatát teszem bele neked ebbe a levélbe. Remélem boldog, híres és gyönyörű vagy; és remélem, nem felejtesz el teljesen.

Bolondos RÉGI ÖNMAGAD"

Emily elzárta a levelet.

– Hát, ennyit erről a butaságról – motyogta csúfolódva.

Aztán a székére ült, s az íróasztalára hajtotta a fejét. Buta, álmodozó, boldog, tudatlan Tizennégyéves! Az ember mindig azt hiszi, hogy nagyszerű, csodálatos és gyönyörű dolgok rejtőznek az előtte álló években. Egészen biztos benne, hogy elérheti a hegy csúcsát és egészen biztos benne, hogy mindig valóra válnak az álmai. A csacska Tizennégyéves, aki még tudta, hogyan legyen boldog.

– Irigyellek – mondta Emily. – Bárcsak sosem bontottam volna fel azt a levelet, te zöldfülű kis Tizennégyéves. Menj vissza a múltba és ne gyere elő többé, ne gúnyolj engem. Álmatlan éjszakám lesz miattad. Egész éjjel ébren fekszem majd és sajnálom magam.

Pedig a sors léptei már ott kopogtak a lépcsőn – bár Emily úgy vélte, hogy csak Jimmy kuzin lépteit hallja.

Azért jött, hogy átadjon egy levelet – egy vékonyka borítékot –, és ha Emily nem feledkezett volna bele olyannyira tizennégy éves önmagába, talán észreveszi, hogy Jimmy kuzin szeme úgy csillog, akár egy cicáé, s hogy rosszul leplezett izgalom sugárzik egész lényéből. Ráadásul, miután átvette és szórakozottan megköszönte neki a levelet, majd az asztalához ment, Jimmy az árnyékos folyosón maradt, s onnan figyelte a félig nyitva hagyott ajtó nyílásán keresztül. Először azt hitte, Emily fel se bontja a levelet – közömbösen az asztalra ejtette és üres szemmel meredt rá. Jimmy majd megőrült a türelmetlenségtől. Ám néhány perc múlva Emily hatalmasat sóhajtott s a boríték után nyúlt.

Ha nem tévedek, drága kis Emily, nem sóhajtozol majd, ha elolvasod, mi áll abban a levélben – gondolta izgatottan Jimmy kuzin.

Emily csodálkozva pillantott a boríték bal felső sarkára, s nem értette, miről is írhat neki a Wareham Kiadóvállalat. A nagy Wareham! Amerika legrégebbi és legjelentősebb könyvkiadója. Valószínűleg egy reklám körlevél. Aztán hitetlenkedve meredt a géppel írott, fejléces papírlapra – miközben Jimmy kuzin hangtalan örömtáncot lejtett Elizabeth néni futószőnyegén.

– Én ezt... nem... értem – kapkodott levegő után Emily.

„Kedves Miss Starr! Örömmel tudatjuk, hogy szerkesztőnk kedvező lektori jelentést adott a Rózsa erkölcse című regényéről. Amennyiben sikerül megállapodnunk, úgy örömmel vennénk fel könyvét a következő szezonban megjelenő művek listájára. Továbbá érdeklődéssel várjuk jövőbeni terveit

Szívélyes üdvözlettel, stb."

– Nem értem – motyogta ismét Emily.

Jimmy kuzin képtelen volt tovább türtőztetni magát. Lelkes csatakiáltást hallatott. Emily átviharzott a szobán és beráncigálta őt.

– Mit akar ez jelenteni, Jimmy kuzin? Te biztosan többet tudsz erről. Hogyan került a könyvem a Wareham Kiadóhoz?

– Tényleg elfogadták? – tudakolta Jimmy kuzin.

– Igen. Márpedig én nem küldtem el nekik. Még álmomban sem jutott volna eszembe, hogy a Wareham kezdhetne vele valamit. Lehet, hogy álmodom?

– Dehogy. Én elmondom, hogy történt... csak ne gurulj méregbe, Emily. Talán emlékszel rá, amikor vagy egy hónapja Elizabeth megkért, rákjam rendbe a padlást. Elmozdítottam a helyéről azt a régi kartondobozt, amiben egy csomó mindent tartasz és kiesett az alja. Minden szanaszét hullott. Összeszedtem a dolgokat... és köztük volt a kéziratod. Történetesen beleolvastam az egyik oldalba, aztán leültem... és amikor egy órával később Elizabeth feljött, én még mindig ott csücsültem a fenekemen és olvastam. Mindenről megfeledkeztem. Hogy milyen dühös volt Elizabeth! Már elkészült a vacsora, de a padláson minden a feje tetején állt. Egy cseppet sem törődtem a zsörtölődésével, mert azon törtem a fejem, hogy ha ez a könyv minden mást elfeledtetett velem, akkor nyilván van benne valami. El kell küldenem valahova. És nem jutott más eszembe, csak a Wareham. Mindig csak róluk hallottam. Fogalmam sem volt, hogyan küldjem el, mindenesetre becsomagoltam egy kekszes dobozba és tüstént feladtam nekik.

– Még csak válaszbélyeget sem küldtél? – rémüldözött Emily.

– Nem. Eszembe se jutott. Talán ezért fogadták el. Lehet, hogy a többiek azért küldték vissza, mert válaszbélyeget mellékeltél.

– Aligha – nevetett Emily, s azonmód sírva fakadt.

– Ugye nem vagy mérges rám, Emily?

– Nem... nem, drágám... csak nem tudok hová lenni a megdöbbenéstől. Fogalmam sincs, mit mondjak, vagy mitévő legyek. Ez az egész olyan... a Wareham!

– Azóta is csak a postát lesem – kuncogott Jimmy kuzin –, Elizabeth már azt hitte, hogy teljesen becsavarodtam. Ha a könyvet visszaküldték volna, akkor visszacsempésztem volna a padlásra, és el se mondom neked. Most viszont, amikor megláttam ezt a vékony borítékot, eszembe jutott, hogy azt mondtad egyszer, a vékony borítékok mindig jót jelentenek... drága kis Emilym, ne sírj.

– Nem tehetek róla... és jaj, igazán sajnálom, hogy mi mindennek elmondtalak, te kis Tizennégy éves. Nem voltál ostoba... bölcs voltál... te tudtad.

– Úgy látszik, kicsit megártott neki – motyogta Jimmy kuzin csak úgy önmagának. – Nem csoda ennyi elutasítás után. De hamarosan újra normális lesz.

A Murray-büszkeség ára

Júliusban tíz napra hazavárták Teddyt és Ilsét. Hogy is van az, hogy mindig együtt jönnek, csodálkozott Emily. Ez nem lehet egyszerű véletlen. Rettegett a látogatástól s azt kívánta, bárcsak túllenne rajta. Jó lesz ismét látnia Ilsét. Nem számít, milyen sokáig volt távol, abban a pillanatban, amint hazatér, az ember rálel benne a régi Ilsére. Teddyt azonban nem akarta látni. Teddyt, aki elfelejtette őt, aki egyetlen levelet sem írt az utolsó látogatása óta. Teddyt, aki híres lett immár, olyan híres és olyan sikeres, hogy – amint Ilse megírta – nem dolgozik többé magazinoknak. Emily fellélegzett, amikor ennek hírét vette. Nem kell többé attól rettegnie, hogy kinyit egy újságot és meglátja benne a saját képmását – Vagy a lelkét – valamelyik „Frederick Kent" szignálta illusztráción, mintha csak azt mondana: „ezennel minden férfival tudatom, hogy ez a lány az enyém". Emilyt kevésbé bosszantották azok a képek, amelyeken az egész arca volt látható, mint azok, amelyeken csupán csak a szem volt az övé. Ahhoz, hogy így megfesse a szemét, Teddynek mindent tudnia kell, ami a lelkében lakozik. Mindig haraggal és szégyennel töltötte el őt ez a gondolat, s rémes tehetetlenséggel. Nem mondja, nem mondhatja meg Teddynek, hogy ne használja őt többé modellként. Sosem alacsonyodna le odáig, hogy bevallja neki, felfedezte a hasonlóságot az illusztrációiban. Nem, sosem alázná meg magát.

És most hazajön, bármikor megérkezhet. Ó, bárcsak elmehetne valahova, bármilyen kifogással, néhány hétre. Miss Royal annyira akarja, hogy meglátogassa őt New Yorkban. De sosem menne el, amikor Ilse hazajön.

Emily megrázta magát. Micsoda idióta vagyok! Teddy hazajön, mert kötelességtudó fiú és meglátogatja az édesanyját és kétségkívül örülni fog a régi barátainak, akiket ha fizikai valójukban lát, kénytelen emlékezni is rájuk. Nem kell ezen rágódni. Meg kell szabadulnia ettől a képtelen elfogultságtól.

A nyitott ablak mellett üldögélt, olyan volt az éjszaka, akár egy sötét, illatos virág. Reményteli éjszaka volt, olyan éjszaka, amikor jó dolgok történnek. Csendes éjszaka. Csak a leggyönyörűbb hangok: a fák halk suttogása, a szél légies sóhaja, a tenger félig hallott, félig érzett mormolása.

– Ó, szépség! – suttogta kezét a csillagok felé nyújtva szenvedélyesen Emily. – Mi lett volna velem nélküled ezekben az években?

Az éjszaka szépsége – illata – misztikuma. Tele volt vele a lelke. Nem jutott hely benne semmi másnak. Kihajolt az ablakon, a csillagporos éj felé emelte arcát...

Akkor hallotta meg. Halk, ezüstös hívójel Hórihorgas John erdejében: két magasabb s egy hosszú, halk hang, a régi-régi hívójel, amire egykor repült volna a fenyvesek árnyékába.

Emily úgy ült ott, mint aki kővé vált. Ő az... Teddy... Hórihorgas John erdejében... őrá vár... őt hívja, mint régen. Odavárja őt! Már-már felugrott – már-már leszaladt a lépcsőn... de...

Talán csak arra kíváncsi, hogy még mindig ugyanolyan hatalma van-e fölötte?

Két évvel ezelőtt úgy ment el, hogy még egy búcsúsort sem írt. Megbocsáthatja ezt a Murray-büszkeség? Vajon megengedi a Murray-büszkeség, hogy egy olyan férfihoz rohanjon, aki még ennyire sem méltatja? Makacs elhatározás ült ki Emily ifjú arcára. Nem megy. Hadd fütyüljön Teddy. „Füttyents, s én nálad termek, lovagom" – még mit nem! Emily Starr nem kér többé ebből. Teddy Kent nehogy azt képzelje, hogy éveken át szabadon jöhet-mehet, miközben ő alázatosan arra vár, hogy rohanjon, ha ő egyet füttyent.

Ismét felhangzott a szignál – kétszer is. Teddy ott volt, oly közel hozzá. Ha úgy akarná, egy perc és ott lehetne mellette – kéz a kézben –, tekintete összefonódva az övével. Talán...

Úgy ment el, hogy még csak el sem köszönt tőle!

Emily felállt, meggyújtotta a lámpáját. Az ablak mellett álló asztalához ült, kezébe vette a tollát és írni kezdett – legalábbis valami olyasmit csinált. Egyfolytában írt – az iskolában tanult régi verseket újra meg újra –, s miközben írt, fülelt. Felhangzik-e ismét a jel? Még egyszer. De csend volt odakint. Amikor megbizonyosodott, hogy nem hangzik fel többé, eloltotta a lámpát, lefeküdt, s a párnába temette arcát. Büszkesége megkapta a magáét. Megmutatta Teddynek, hogy őt nem lehet csak úgy oda- és elfüttyenteni. Ó, mennyire hálás volt, amiért elég erősnek mutatkozott, hogy ne rohanjon hozzá. Ám, ki tudja, miért, a párnája csatakos volt a könnyektől.

Teddy másnap este jött el – Ilsével – az új kocsiján. Kézrázás, vidámság, nevetés, ó, mennyi nevetés! Ilse csak úgy sugárzott hatalmas, skarlátvörös rózsákkal díszített sárga kalapjában. Csakis Ilse hordhat ilyen képtelen kalapot – és jól áll neki. Mennyire nem hasonlít az elhanyagolt, rongyos hajdani Ilsé-hez. Ám épp oly szeretetreméltó, mint mindig. És Teddy is elbűvölő volt – épp annyi érdeklődéssel és odaadással, amennyi elvárható valakitől, aki visszatér gyermekkora színhelyére. Minden és mindenki érdekelte. De még mennyire! „Ilse mondja, hogy kiadták egy könyvedet. Óriási. Miről szól? Kapnom kell belőle egy példányt. Blair Water szinte semmit sem változott. Csodás dolog visszatérni egy olyan helyre, ahol állni látszik az idő."

Emily már arra gondolt, biztosan álmodta azt a tegnapi füttyjelet Hórihorgas John erdejében.

De elkocsikázott vele és Ilsével Derry Pondba, ahol akkoriban szenzációt keltettek még az autók, és remekül múlatták az időt. Akkor és azon a néhány napon, ameddig még maradtak. Ilse három hetet tervezett otthon tölteni, de csak öt napot maradhatott. És Teddy, aki látszólag ura volt a maga idejének, úgy döntött, hogy ő sem marad tovább, Aztán mindketten átjöttek elbúcsúzni, és Ilse egy ölelés kíséretében kijelentette, hogy minden épp olyan volt, mint a régi szép időkben, s Teddy egyetértett vele.

– Bárcsak Perry is itt lett volna – jegyezte meg. – Sajnálom, hogy nem találkoztam a jó öreg Perryvel. Azt mondják, úgy száguld előre, akár egy üstökös.

Perry épp üzleti úton volt. Emily eldicsekedett vele és a sikerével. Nehogy Teddy Kent azt képzelje, ő az egyetlen, aki befutott.

– Már jobb a modora, mint régen volt? – kérdezte Ilse.

– Nekünk, egyszerű Prince Edward szigetieknek épp megfelel – vágott vissza epésen Emily.

– Azt el kell ismernem, hogy nyilvánosan sosem piszkálta a fogát – ismerte el Ilse. – Tudod – szégyenlős oldalpillantást vetett Teddyre, amit

Emily azonnal észrevett –, valamikor azt képzeltem, hogy szerelmes vagyok Perry Millerbe.

– Szerencsés Perry! – mondta az egyetértés kellemes mosolyával Teddy.

Ilse nem csókolta meg búcsúzóul Emilyt, csak szívélyesen kezet rázott vele, miként Teddy is. Emily ezúttal őszintén köszönetet mondott a jó csillagának, amiért nem válaszolt Teddy füttyjelére. Ha egyáltalán fütyült. Miután elpöfögött az autó, Emily bement a házba, ahol Jimmy kuzin és a nagynénjei vártak rá.

– Kíváncsi vagyok, hogy Ilse és Teddy összeházasodnak-e? – mondta Laura néni.

– Időbe telik, amire Ilse megállapodik – felelte Elizabeth néni.

– Szegény Ilse – mondta rejtélyesen Jimmy kuzin.

Egy november végi szép napon Emily egy csomaggal és Ilse levelével ballagott hazafelé a Blair Water-i postahivatalból. Olyan izgatottság vett erőt rajta, amely közel állt a boldogsághoz.

Azon az úton sietett hazafelé, amely összekötötte a Blair Water mellett húzódó legelőt és a Tegnap utat. Amikor elérte a Tegnap utat, egy barna saspáfrány mellé telepedett és kinyitotta a csomagját.

Ott feküdt előtte a könyve. Büszke, csodálatos, borzongató pillanat. Ez volna végre az Alpok ösvényének csúcsa? Emily a mélykék novemberi égboltra emelte tekintetét és lelki szemeivel látta a még előtte magasodó, napsütötte csúcsokat. A becsvágy egyre újabb magaslatait. Igazából az ember sosem érhet fel a csúcsra. Mégis, micsoda pillanat, amikor egy fennsíkra érsz és ilyen pazar a kilátás! Szép jutalom ez a hosszú évek igyekezetéért, küszködéseiért, a csüggedésekért.

És a hamvába holt Álomkalmárért!

Azon a délután New Moonban majdnem mindenki olyan izgatott volt, mint maga Emily. Jimmy kuzin nem fejezte be a szántást, hanem csak ült és boldogan legeltette szemét a könyvön. Laura néni természetesen sírdogált. Elizabeth néni pedig közömbösen szemlélte. Pusztán némi meglepetéssel jegyezte meg. hogy úgy van bekötve, akár egy igazi könyv. Kétségkívül papírborítóra számított. Mindazonáltal ugyancsak nevetséges hibákat ejtett a horgolásban és egyszer sem kérdezte meg Jimmytől, miért nem megy ki szántani. Amikor pedig váratlan látogatók toppantak be este felé, a Rózsa erkölcse valami titokzatos módon a szalon asztalára került, pedig amikor Elizabeth néni meglátta az udvarra beforduló autót, még odafent volt Emily íróasztalán.

Mindezen izgalmak közepette Emily nem feledkezett meg Ilse leveléről, csak azt akarta, hogy kicsit lecsendesedjenek a dolgok, mielőtt hozzálátna az olvasáshoz. Napszálltakor a szobájába ment és az ablakhoz ült a félhomályban.

Amint kinyitotta a borítékot, Ilse parfümjének illata áradt belőle. Emily sosem kedvelte igazán ezt az illatot, de hát sok egyéb dologban is eltért az ízlése Ilséétől. Barátnője az egzotikus, keleti, provokatív illatokat kedvelte. Emilyt halála napjáig kirázta a hideg és émelygés fogta el, ha véletlenül megérezte valahol ezt az illatot.

„Pontosan ezerszer terveztem el, hogy írok neked, de ezekben a hónapokban olyan hajszában éltem, hogy pont úgy éreztem magam, mint az a macska, akinek épp csak egy ugrásnyi előnye van az őt üldöző kutyával szemben. Hacsak egy lélegzetvételnyire is megállnék, biztosan elkapna.

Ma este azonban mégis rávitt a lelkem, hogy egy párszor elnyávogjam magam. Muszáj elmondanom neked valamit. És épp ma jött meg a drága leveled, úgyhogy ma este írok, és kapjon be a kutya, ha akar.

Szóval, ha az ember nem kaphatja meg, amit igazán akar, óhatatlanul valami olyasmit próbál becserkészni, ami elfogadható »pótlék« lehet Tudom, hogy mindig egy hatökörnek gondoltál azért, mert olyan nagyon szerettem Perry Millert. Tisztában vagyok vele, hogy sosem fogod ezt egészen megérteni. Képtelen vagy rá. Te mindig is fütyültél a fiúkra, igaz, Emily? Így aztán azt hitted, idióta vagyok. Lehet, hogy az is voltam. De a jövőben teljesen normális leszek. Feleségül megyek Teddy Kenthez.

Tessék... kiböktem!

Persze nem vagyok szerelmes Teddybe. De már úgy megszoktam őt. Nem tudok meglenni nélküle – márpedig vagy megleszek nélküle, vagy hozzámegyek. Már nem volt hajlandó elviselni a tétovázásomat Mellesleg, Teddy nagyon híres lett. Én pedig élvezni fogom, hogy egy híres ember felesége vagyok. No és persze lesz dohánya is. Nem mintha olyan pénzsóvár lennék, Emily. A múlt héten kikosaraztam egy milliomost. Egyébként helyes fickó volt, csak olyan ábrázattal, akár egy jóindulatú menyét, már ha létezik ilyen egyáltalán. És zokogott, amikor megmondtam, hogy nem leszek a felesége. Ó, kísérteties volt.

Igen, főként ambícióról van szó és arról, hogy kifacsart és türelmetlenné tett az elmúlt pár évben az életem. Minden olyan, mintha szárazra facsartak volna. De valóban kedvelem Teddyt, mindig is kedveltem. Helyes, társaságkedvelő fiú, és ami a vicceket illeti, teljesen azonos az ízlésünk. És sosem untat Nem tudok mit kezdeni az unalmas emberekkel. No igen, Teddy túlságosan jóképű, mindig is a nők céltáblája lesz. De mivel nem vagyok túlságosan oda érte, nem fog gyötörni a féltékenység. Amikor még ifjúi szív dobogott a keblemben, rajtad kívül mindenkit meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben, aki meg merte bámulni Perry Millert.

Már évek óta foglalkoztatott a gondolat és hetek óta tudtam, hogy eljön ez a nap. De távoltartottam Teddyt, nem akartam, hogy kimondja azokat a szavakat, amelyek valóban összeköthetnének minket Talán sosem tudtam volna összekaparni annyi bátorságot, hogy megengedjem neki, de a sors a kezébe vette a dolgokat. Két héttel ezelőtt piknikezni voltunk és belekeveredtünk egy rémes, villámos, dörgős viharba. Iszonyúan féltem, bőgtem, akár egy megfélemlített, buta kisgyerek. Teddy pedig átölelt és azt mondta, muszáj feleségül mennem hozzá, engedjem meg, hogy gondoskodjék rólam. Azt hiszem, igent mondtam, mert ő úgy tekinti, hogy jegyesek vagyunk. Egy kék csau kutyát meg egy zafir gyűrűt kaptam tőle. Valahol Európában vette a zafírt, történelmi ékszer, amiért egyszer még öltek is, azt hiszem.

Szép dolog lesz, hogy valaki gondoskodik rólam. Úgy igazából. Tudod, Apa egyáltalán nem foglalkozott velem, amíg te ki nem derítetted az igazat a mamámról – micsoda boszorkány voltál! Azután pedig imádott és kényeztetett, de válójában nem törődött velem többet, mint annak előtte.

Jövő júniusban lesz az esküvőnk. Szerintem Apa örülni fog, hiszen mindig is Teddy volt a kedvence. Mellesleg, azt hiszem, már kezdett megrémülni, hogy sosem fogok férjet magamnak. Apa radikálisnak tartja magát, de legbelül, viktoriánusabb a viktoriánusoknál.

És persze te leszel a nyoszolyólányom. Ó, drága Emily, bárcsak láthatnálak ma este, bárcsak beszélhetnék veled, bárcsak bebarangolhatnánk az összes régi kedvenc helyünket Bárcsak – azt hiszem igazán ezt kívánom – rongyos, mezítlábas, vad Ilse Burnley lehetnék ismét Emily, régi pajtásom, visszafordítanád az óra járását, ha tudnád?"

Emily háromszor olvasta el a levelet, aztán sokáig meredt a semmibe. Ilse levelének részletei jártak a fejében, mint megannyi mérges kígyó – mindegyiknek halálos volt a marása. „Te mindig is fütyültél a fiúkra"... „persze, te leszel a nyoszolyólányom"... „valóban nagyon kedvelem Teddyt"... „már nem volt hajlandó elviselni a tétovázásom".

Létezhet olyan lány, aki tétovázik, hogy elfogadja Teddy Kentet? Emily keserűen felnevetett. Valóban ő nevetett, vagy Teddy éjjel-nappal kísértő szelleme volt?

És lehet, hogy épp ebben a pillanatban Ilse és Teddy együtt vannak.

Ha odamentem volna hozzá aznap este a múlt nyáron, amikor hívott, talán más lenne a helyzet? – Őrjítően újra meg újra felmerült benne ez a kérdés.

Bárcsak képes volnék gyűlölni Ilsét – gondolta elkeseredetten. – Ha szeretné Teddyt, azt hiszem, tudnám gyűlölni. Valahogy nem olyan rémes az egész, hiszen nem szereti. Milyen különös. Azt a gondolatot el tudom viselni, hogy Teddy szereti őt, miközben annak a gondolatát nem viselném el, hogy Ilse szereti Teddyt.

Hirtelen rémes fáradtság gyűrte le. Nagyon későn került ágyba. Hajnaltájt elaludt egy röpke időre.

Felkelt, felöltözött – miként végtelennek tűnő éveken át nap mint nap, minden reggel fel kell majd kelnie és felöltöznie.

– Hát – mondta Emily-a-tükörben-nek –, valahogy a földre löttyintettem életem borának poharát. És nem töltik újra. Így aztán szomjas maradok. Vajon... vajon másképp történt volna minden, ha odamegyek hozzá aznap éjjel, amikor hívott? Bárcsak tudnám! – Mintha Dean gunyoros, szánakozó tekintetét látta volna maga előtt.

Hirtelen felnevetett.

– Ahogyan Ilse mondaná, pokolian elfuseráltam a dolgokat!

A Kóró dűlőben

Emily egy esti vendégeskedésből igyekezett hazafelé a Kóró dűlőt szegélyező dűlőúton. Szinte alig esett hó azon a télen, csupasz és kemény volt lába alatt a talaj. Lassan baktatott a néma erdőn át és azon igyekezett, hogy ne gondoljon Ilse vidám, összefüggéstelen levelére, amelyből egy tény világlott ki élesen: június tizenötödikére tűzték ki az esküvő dátumát.

„Elefántcsont színű bársonyból lesz az esküvői ruhám, és Edith nagynéném elküldi Skóciából a rózsás fátylát, Theresa nagynéném pedig ugyanerről a történelmi vidékről az ezüst hímzéses, keleti uszályát, amelyet egyszer a férje vásárolt Konstantinápolyban. Ugye, milyen észveszejtő leszek? Szerintem a jótét öreg lelkeknek fogalmuk sem volt a létezésemről, amíg Apa nem értesítette őket a »közelgő menyegzőmrő«l. Apa jóval izgatottabb, mint jómagam.

Isten háta mögötti európai zugok fogadóiban töltjük majd a nászutunkat Teddyvel olyan helyeken, ahová senki más nem akar elmenni. Vallambrosóba például, ami Milton versében is szerepel. Tudod, az őszi levelek a patakokban... Biztosan káprázatos hely.

Én már májusban otthon leszek, hogy elvégezzem az utolsó simításokat, Teddy pedig június elsején érkezik, hogy eltöltsön egy kis időt a mamájával. Vajon mit szól hozzá, Emily? Tudsz róla valamit? Teddyből az ég világon semmit sem tudok kiszedni, úgyhogy gyanítom, nem örül neki. Mindig is gyűlölt, tudom. De szerintem mindenkit gyűlöl – téged pedig kifejezetten utált.

Nem állítanám, hogy szerencsés vagyok az anyósomat illetően. Mindig az a kísérteties érzésem támad, hogy titokban átkokat szór a fejemre. Ám Teddy kárpótol érte. Komolyan mondom. Fogalmam sem volt, hogy milyen kedves tud lenni, és napról-napra jobban szeretem. Őszintén. Amikor ránézek és látom, milyen jóképű és elbűvölő, nem tudom megérteni, miért nem vagyok őrülten szerelmes belé. Ami azt illeti, sokkal kényelmesebb, hogy nem így áll a helyzet. Ha őrülten szeretném, minden alkalommal megszakadna a szívem, amikor veszekszünk. Mindig balhézunk – hisz régről ismer. Ez örökké így lesz. Civakodással fogjuk tönkretenni életünk minden gyönyörű pillanatát. Viszont nem lesz unalmas az élet"

Emily megborzongott. Milyen sivárnak és színtelennek tűnt a saját élete. Milyen jó volna már túllenni ezen az esküvőn – az esküvőn, ahol neki kellene a menyasszonynak lennie – igen, kellene –, csakhogy nyoszolyólány lesz. Hogyan is írta Ilse? „Jácintkék csipke tojáshéj tafton." Inkább vezeklő ruhában és hamut szórva a fejére.

– Emily! Emily Starr!

Emily majd frászt kapott ijedtében. Csak akkor vette észre Mrs. Kentet a félhomályban, amikor már szemtől szemben állt vele a Kóró dűlőbe felvezető ösvényen.

– Beszélni akarok veled, Emily. Láttalak elmenni naplementekor és azóta figyellek. Gyere fel a házba.

Emily, noha legszívesebben visszautasította volna az invitálást, megfordult és egyetlen szó nélkül felkapaszkodott Mrs. Kent mögött a meredek, gyökerektől bordás ösvényen a rozoga házhoz. Az emberek megszólták Teddy Kentet, hogy ha valóban annyi pénzt keres, mint ahogy beszélik,, igazán rendbe hozathatná az anyja házát. Ám Emily jól tudta, Mrs. Kent úgysem hagyná, nem engedné, hogy bármi is megváltozzék.

Kíváncsian nézett körül a házikóban. Réges rég járt itt utoljára, még amikor Ilsével és Teddyvel gyerekekként a Kóró dűlőben játszottak. A kandallópárkányon Teddy viszonylag új fényképe állt – remek kép volt. Úgy festett rajta, mint aki dicsőségtől mámorosan azt mondja: „Megtaláltam a szivárvány aranyát, Emily. A hírnevet – és a szerelmet."

Emily hátat fordított a fényképnek és leült. Mrs. Kent vele szemközt foglalt helyet, figyelmesen fürkészte a lány arcát, aki azonnal felfedezte, hogy az asszony tekintetéből eltűnt a régi izzó gyűlölet. Mrs. Kent előrehajolt, karcsú ujjaival megérintette Emily karját.

– Ugye tudod, hogy Teddy feleségül veszi Ilse Burnley-t? – mondta.

– Tudom.

– És hogy éled meg?

Emily türelmetlenül felcsattant.

– Mit számítanak az én érzéseim, Mrs. Kent? Teddy Ilsét szereti. Egy csodaszép, ragyogó, melegszívű lányt. Biztos vagyok benne, hogy boldogok lesznek.

– Még mindig szereted őt?

Emily nem értette, miért nem neheztel az asszonyra, de Mrs. Kentet nem lehetett hétköznapi, egyszerű szabályok szerint megítélni. Pedig remek esély kínálkozott rá, hogy egy hidegvérű hazugsággal megmentse a renoméját. Néhány közömbös, szó kellene csupán: „Már nem, Mrs. Kent. Ó, tudom, egykor azt hittem, szeretem, sajnos az efféle képzelődés az egyik gyengeségem. De rájöttem, hogy egyáltalán nem szeretem."

Miért nem mondta ki ezeket a szavakat? Egyszerűen azért, mert képtelen volt rá. Soha nem tudná megtagadni Teddy iránt érzett szerelmét. Sőt, valami titkos megkönnyebbülést érzett, hogy itt legalább van valaki, akivel önmaga lehet, aki előtt nem kell tettetnie vagy elrejtenie érzelmeit.

– Nem hiszem, hogy joga volna feltenni nekem ezt a kérdést, Mrs. Kent, de... szeretem.

Az asszony némán nevetett.

– Valamikor gyűlöltelek, de ennek vége. Mi most egy cipőben járunk, te meg én. Szeretjük őt. És ő elfelejtett minket... fikarcnyit sem törődik velünk... az övé lesz.

– Teddy szereti magát, Mrs. Kent. Mindig,is szerette. Persze sokféle szeretet létezik. És remélem, nem fogja gyűlölni Ilsét csak azért, mert Teddy szereti őt.

– Nem, nem gyűlölöm. Ő sokkal szebb nálad, viszont hiányzik belőle a titokzatosság, Ő sosem fogja testestül-lelkestül birtokolni a fiam, ahogyan te tetted volna. És ez óriási különbség. Én azt szeretném tudni, boldogtalan vagy-e a házasságuk miatt?

– Nem. Legfeljebb hébe-hóba. Általában túlságosan lefoglal a munkám ahhoz, hogy azon rágódjak, ami nem lehet az enyém.

Mrs. Kent szomjasan itta Emily minden szavát.

– Igen... igen, ez az. Én is erre gondoltam. A Murray-k olyan józanok. Egy szép napon... egy szép napon örülni fogsz, amiért így történt, boldog leszel, hogy Teddy nem szeret. Mi erről a véleményed?

– Előfordulhat.

– Ó, én biztos vagyok benne. Sokkal jobb neked. Fogalmad sincs róla, milyen szenvedést és boldogtalanságot spóroltál meg magadnak. Őrültség bárkit is túlságosan szeretni. Isten féltékeny. Ha hozzá mentél volna Teddyhez, összetörte volna a szívedet... mindig ezt teszi.

Kopp-kopp-kopp, verte az üveget az ablak előtt álló régi fűzfa.

– Muszáj még erről beszélnünk, Mrs. Kent?

– Emlékszel arra az éjszakára, amikor ott találtalak Teddyvel a temetőben? – kérdezte Emily kérdését elengedve a füle mellett Mrs. Kent.

– Igen. – Emily nagyon is élénken emlékezett arra a különös, csodálatos éjszakára, amikor Teddy megmentette őt az őrült Mr. Morrisontól és olyan édes, felejthetetlen dolgokat mondott neki.

– Ó, mennyire gyűlöltelek azon az éjszakán! – kiáltott fel Mrs. Kent. – De mégsem kellett volna olyan rémes dolgokat mondanom neked. Egész életemben olyan dolgokat mondok, amiket nem kellene. Egyszer egy borzalmas dolgot mondtam... olyan borzalmas dolgot. Amíg, élek, ott visszhangzik majd a fülemben. És arra emlékszel, hogy te mit mondtál nekem? Az volt az ok, amiért elengedtem magamtól Teddyt. Te tehetsz róla. Ha nem ment volna el, akkor talán nem veszíted el őt. Sajnálod, hogy akkor úgy beszéltél?

– Nem. Ha bármi is, amit akkor mondtam, segítette Teddy útját, akkor örülök neki.

– Megtennéd még egyszer?

– Igen.

– És nem gyűlölöd Ilsét? Elvette azt, amit te akartál. Muszáj gyűlölnöd érte.

– Szó sincs róla. Nagyon szeretem Ilsét, semmi olyat nem vett el tőlem, ami az enyém lett volna.

– Nem tudlak megérteni – suttogta Mrs. Kent. – Az én szeretetem nem ilyen. Talán ezért is voltam mindig olyan boldogtalan. Nem, nem gyűlöllek többé. De pokolian gyűlöltelek. Tudtam, hogy Teddy jobban szeret téged, mint engem. Nem beszéltetek ki? Nem kritizáltatok?

– Soha.

– Pedig azt hittem, hogy kibeszéltetek. Mint mindenki más.

Mrs. Kent hirtelen szenvedélyesen összekulcsolta vékonyka kezét.

– Bárcsak lenne merszem hozzá... de nincs... nincs... Már túl késő. Már semmi értelme. Jaj, nem is tudom, mit beszélek. De... Emily... meglátogatnál néha? Olyan magányos itt... nagyon magányos... sokkal rosszabb most, hogy már llséhez tartozik. Múlt szerdán érkezett a fényképe... nem, csütörtőkön. Errefelé úgy összefolynak a napok. Kitettem oda, de ettől csak még rosszabb. Őrá gondolt, hisz látszik a szeméből, hogy arra a nőre gondolt, akit szeret. Én már nem vagyok fontos neki. Senkinek sem vagyok fontos.

– Ha eljövök, nem szabad beszélnie róla vagy róluk – könyörgött Emily.

– Nem fogok. Bár az még nem akadályoz meg abban, hogy gondoljunk rájuk. Te ott ülsz majd, én pedig itt, az időjárásról beszélgetünk, és őrá gondolunk közben. Milyen szórakoztató! De amikor majd valóban elfelejted őt, amikor majd valóban nem szereted többé... ugye megmondod nekem?

Emily bólintott és felállt. Nem bírta tovább.

– És ha bármit tehetek magáért, Mrs. Kent...

– Megnyugvást akarok... megnyugvást – felelte vadul nevetve Mrs. Kent. – Találhatsz számomra megnyugvást? Te nem tudod, hogy én egy kísértet vagyok? Évekkel ezelőtt meghaltam, a sötétben létezem.

Amint becsukódott az ajtó Emily mögött, a lány hallotta Mrs. Kent zokogását. Megkönnyebbült sóhajjal fordult a csípős szél, az éjszaka, az árnyékok és a fehér folt felé. Fellélegzett.

Mrs. Kent vallomása

Májusban hazajött Ilse – egy vidám, nevetős Ilse. Talán túlságosan is vidám és nevetős, gondolta Emily. Ilse mindig is derűs, felelőtlen teremtés volt, ám most az ég világon mindenből viccet csinált, még a házasságából is. Szinte sokkolta Elizabeth és Laura nénit. Egy lánynak, aki hamarosan magára veszi a házasélet felelősségét, sokkal józanabbnak és komolyabbnak kellene lennie. Ilse megállás nélkül csevegett, amikor együtt volt Emilyvel, ám annak dacára, hogy a leveleiben arról írt, mennyire hiányoznak neki a régi traccspartik, valójában sosem beszélgettek. Bár meglehet, hogy nem csupán ő okolható ezért. Emily azon elhatározása ellenére, hogy épp olyan lesz, mint régen, óhatatlanul tartózkodó volt – bizonyára titkolt fájdalma és szenvedélyes igyekezete okán, hogy leplezze azt. Jóllehet, Ilse érezte ezt a tartózkodást, noha nem gyanította az okát. Emily egyszerűen asszimilálódott New Moon-hoz, ez minden, hiszen ezek között a drága, öreg özönvíz előttiek között él.

– Amikor majd visszajövünk Teddyvel és berendezzük a montreali házat, velünk kell töltened a telet, kedvesem. New Moon gyönyörű hely nyáron, de télen szinte élve eltemet.

Emily nem ígért semmit. Képtelen volt elképzelni magát vendégként Teddy házában.

– Olyan vagy, akár az álom, Emily – mondta Ilse, amikor Emily felpróbálta a jácintkék nyoszolyólány ruhát. – Az én bársony és csipke költeményem el fog halványulni melletted. Mondtam már neked, hogy Teddynek ki lesz a násznagya? Lorne Halsey. El vagyok tőle ragadtatva... a nagy Halsey. Az új könyve hatalmas siker. Montrealban mindenki az egekbe dicséri, s most ő a legizgalmasabb és legkapósabb férfi. Nem lenne csodálatos, ha egymásba szeretnétek, Emily?

– Te csak ne keress nekem férjet, Ilse – felelte halvány mosollyal Emily, amint levette a jácintkék ruhát.

– Persze igaz, ami igaz, Lorne úgy néz ki, akár egy vízköpő sárkány – mondta tovább a magáét Ilse. – Ha nem olyan volna a külseje, lehet, hogy hozzá mentem volna. Szinte biztos vagyok benne. Úgy udvarolt, hogy kikérte a dolgokról a véleményemet. Ez tetszett nekem. Bár az a gyanúm, ha hozzá megyek, felhagy ezzel a jó szokásával. Mellesleg az ég világon senki sem tudja megmondani, mi jár a pasas fejében. Megeshet, hogy úgy néz rád, mintha csodálna, de közben a szarkalábaidra gondol. Mellesleg, nem Teddy a leggyönyörűbb teremtés?

– Mindig jóképű fiú volt.

– Jóképű fiú? – grimaszolt Ilse. – Emily Starr. Ha valaha is férjhez mész, remélem, hogy a kutyaházba láncol a férjed. Mindjárt Emily néninek foglak hívni. Egész Montrealban senki még csak meg sem közelíti Teddyt. Tulajdonképpen a külsejét szeretem, nem őt. Néha untat. Pedig biztos voltam benne, hogy nem így lesz. Mielőtt a vőlegényem lett, sosem untatott. Az a gyanúm, hogy egy szép napon hozzá fogom vágni a teáskannát. Milyen kár, hogy az embernek nem lehet két férje. Az egyiket nézné, a másikkal pedig beszélgetne. Mindenesetre lenyűgöző pár leszünk Teddyvel. Ő sötét, én pedig világos vagyok. Ideális, hát nem?

– Nézzük át a meghívókat, nehogy kimaradjon valaki – terelte más irányba Emily a beszélgetés fonalát.

– Hát nem rémes, ha az ember egy ilyen családhoz tartozik? – jegyezte meg duzzogva Ilse. – Egy csomó vén, unalmas csoroszlya lesz a vendégek között. Bárcsak túllennék már ezen az istenverte esküvőn. Biztos vagy benne, hogy Perrynek is küldtetek meghívót?

– Kíváncsi vagyok, eljön-e, remélem, itt lesz. Mekkora liba voltam, hogy azt képzeltem, úgy odavagyok érte! Annak ellenére, hogy tudtam, mennyire megőrül érted, reménykedtem valamiben. Ám Mrs. Chidlaw partija után feladtam, emlékszel rá, Emily?

Emily bizony jól emlékezett arra az estére.

– Addig mindig reménykedtem egy kicsit, hogy egyszer, amikor majd felfogja, hogy nem kaphat meg téged, kihasználom a lélektani pillanatot és megszerzem a szívét. Azt hittem, eljön Chidlaw-ékhoz. Hiszen tudtam, hogy meghívták. Aztán megkérdeztem Teddyt, hogy Perry eljön-e. Teddy egyenesen a szemembe nézett és jelentőségteljesen így szólt: „Perry nem jön el. A holnapi tárgyalását készíti elő. Perryben lobog a becsvágy. Neki nincs ideje a szerelemre". Tudtam, hogy figyelmeztetni akar és azt is, hogy nincs miben reménykedjek többé, így aztán végleg feladtam. De hát végül is jól sültek el a dolgok.

Emily alig hallotta Ilsét, amint gépiesen beakasztotta szekrényébe a kék ruhát és zöld sportkosztümjébe bújt. Tehát ezt mondta Teddy aznap este Ilsének, amikor ő leolvasta ajkáról a „szerelem" szót. És ő emiatt volt vele olyan rideg. Bár nyilvánvalóan Teddy csak azért figyelmeztette Ilsét, mert el akarta téríteni a gondolatait Perryről és azt akarta, hogy őrá koncentráljon. Szinte megkönnyebbült, amikor Ilse végre hazament. Barátnője könnyed, vég nélküli csacsogása már majdnem az agyára ment, bár szégyellte bevallani. Különben is kötélen táncoltak az idegei. Már csak két hét és akkor, hál'istennek, végre nyugalom lesz.

Alkonyatkor felsétált a Kóró dűlőbe, hogy visszavigyen egy könyvet Mrs. Kentnek, amelyet a minap kapott kölcsön tőle. Mindenképpen Teddy érkezése előtt akarta visszavinni. Gyakorta látogatott el mostanában a Kóró dűlőbe, s valami különös barátság alakult ki közte és Mrs. Kent között. Mindenféléről beszélgettek, kivéve azt az egy dolgot. ami mindkettőjüket a leginkább foglalkoztatta.

Mrs. Kent a padlásán tárolt dobozból hozta le a könyvet, amely dohos, levegőtlen szagol árasztott. Emily vékony, Mrs. David Kentnek címzett, bélyeg nélküli levelet talált a lapok között.

– Tudott róla, hogy egy levél volt ebben a könyvben, Mrs. Kent?

– Egy levél. Azt mondtad, egy levél?

– Igen. Magának címezték.

Emily átnyújtotta a levelet Mrs. Kentnek, aki falfehér lett, amint a kézírásra pillantott.

– Ezt abban a könyvben találtad? – suttogta. – Abban a könyvben, amelyiket már vagy huszonöt éve ki se nyitottam? Tudod, ki írta ezt a levelet? A férjem... és én sosem olvastam. Még csak nem is tudtam róla.

Emilynek mindig is nagyszerű érzéke volt a drámai helyzetek felismeréséhez.

– Elmegyek, magára hagyom, hogy elolvashassa – mondta kedvesen. Ám Mrs. Kent észre sem vette a távozását. Ott állt az árnyékos szobában a levéllel – úgy tartotta a kezében, mintha legalábbis kígyó volna.

– Azért kérettelek ide ma este, mert el kell mondanom neked valamit – kezdte Mrs. Kent.

Amint meglátta Mrs. Kentet, azonnal feltűnt Emilynek a különös, ámde meghatározhatatlan változás. Ugyanolyan törékeny és szánalomra méltó volt, mint mindig. Ám valami furcsa fény égett a szemében. Emily amióta csak ismerte Mrs. Kentet, először nem érezte az asszonyból sugárzó boldogtalanságot. Mintha béke honolt volna a helyiségen, furcsa, bánatos, régóta ismeretlen béke. Mintha letette volna terhét a meggyötört lélek.

– Halott voltam... és a pokolban.... de most újra élek – mondta az asszony. – És neked köszönhetem, hisz te találtad meg a levelet. Ezért el kell mondanom neked valamit. Meg fogsz gyűlölni érte, amit nagyon sajnálok, mégis muszáj elmondanom neked.

Emily irtózott attól, amit Mrs. Kent tudatni akart vele, mert annak biztosan köze van Teddyhez. Ő pedig semmit, az ég világon semmit sem akart hallani Teddyről, most, amikor két hét múlva Ilse férje lesz.

– Nem gondolja, hogy talán jobb lenne, ha mégsem mondaná el nekem?

– Muszáj elmondanom. Elkövettem valamit és meg kell gyónnom. Nem tehetem meg nem történtté... azt hiszem, ahhoz már túl késő, de muszáj elmondanom. Előbb azonban olyan dolgokról kell beszélnem neked, amiket sosem mondtam ki... Ó, nem fogsz megbocsátani nekem, de azt hiszem, némi szánalmat érzel majd irántam.

– Mindig is sajnáltam magát, Mrs. Kent.

– Igen, azt hiszem. De fel sem foghatod ezt az egészet. Tudod, Emily, én nem ilyen voltam lány koromban. Olyan voltam, mint mindenki más. És csinos, igazán csinos. Amikor David Kent eljött és én belészerettem, csinos voltam. Szeretett engem... akkor... és mindig. Ez áll abban a levélben.

Előhúzta a keblébe rejtett levelet és szenvedélyesen megcsókolta.

– Nem mutathatom meg neked, Emily, ezt rajtam kívül senki sem láthatja. Ó, te nem tudhatod, nem értheted meg, mennyire szerettem őt. Azt hiszed, szereted Teddyt. De nem... nem szeretheted annyira, mint amennyire az apját szerettem én. Emily más véleményen volt, de nem szólt.

– Feleségül vett és Maltonba vitt, ahol a családja élt. Kezdetben olyan boldogok voltunk. Túlságosan is boldogok. Mint mondtam neked, Isten féltékeny. A családja az első perctől ki nem állhatott engem. Úgy gondolták, David rangján alul házasodott és megpróbáltak közénk állni. Megkeserítették az életemet, de mindezek ellenére boldog voltam... Aztán egy nap leejtettem a lámpát, tüzet fogott a ruhám és így eltorzult az arcom. Képtelen voltam elhinni, hogy David továbbra is szeret. Olyan csúnya lettem. Az idegeim felmondták a szolgálatot és minden csekélységen torzsalkodtam vele. Ő azonban türelmes volt. Újra meg újra megbocsátott. Én csak attól féltem, hogy nem tud szeretni az elcsúfított arcommal. Tudtam, hogy gyermekem lesz, de nem mondtam el neki. Attól tartottam, jobban szereti majd a gyereket, mint engem.

Mrs. Kent megállt s reszkető, érzelmeit nem leplező asszonyból hirtelen prűd viktoriánussá vált.

– Nem szabadna egy fiatal lánynak beszélnem ezekről a dolgokról – mondta aggodalmasan.

– Néhány éve tudom már, hogy a gyerekek nem Burnley doktor fekete táskájából pattannak ki – biztosította Emily.

– Hát – Mr. Kent újabb átváltozáson ment keresztül, a szenvedélyes asszony lett ismét –, rettenetes dolgot műveltem, nem is tudom, hogyan, mi szállt meg, de megmérgeztem David kutyáját. Amikor rájött, mit tettem, borzasztóan összevesztünk. Épp akkor történt, mielőtt Winnipegbe indult üzleti útra. Én... én olyan dühös voltam azért, amiket mondott, hogy azt kiabáltam... ó, Emily... azt üvöltöttem, hogy remélem, sosem látom még egyszer a képét. És így történt. Isten a szavamon fogott. Winnipegben tüdőgyulladást kapott és meghalt. Csak akkor tudtam meg. hogy beteg volt, amikor megérkezett a halálhíre. Az ápolónője pakolta össze a holmiját és küldte haza azzal a könyvvel együtt. Biztosan Winnipegben vette. Sosem nyitottam ki, azt sem viseltem volna el, hogy megérintsem. Biztosan akkor írta azt a levelet, amikor a halál mezsgyéjén járt és beletette a könyvbe. Talán még azelőtt meghalt, hogy megmondhatta volna az ápolónőnek, oda. tette. És ott volt huszonöt éven át, Emily, miközben én azt hittem, hogy David úgy halt meg, hogy haragudott rám, hogy nem bocsátott meg nekem. És tegnap este kinyitottam és elolvastam azt a levelet. Néhány reszketeg sor volt az egész, szegény keze alig tudta megtartani a ceruzát. Drága kis feleségemnek szólított és azt mondta, meg kell bocsátanom neki, amiért az utolsó nap olyan durva és nyers volt velem... és ő megbocsát nekem azért, amit tettem, és ne aggódjak amiatt, hogy azt mondtam, nem akarom többé látni a képét, hiszen ő tudta, hogy nem úgy gondoltam, és mindig nagyon szeretett engem és örökké szeretni fog... Ó, Emily, el tudod képzelni, mit jelent ez nekem? Én attól fogva, azt hiszem, nem voltam egészen épeszű. Tudom, hogy mindenki őrültnek tartott. Amikor Teddy megszületett, idejöttem. Nem akartam, hogy David családja elédesgesse őt tőlem. Egy centet sem voltam hajlandó elfogadni tőlük. Megkaptam David biztosítását, abból eléldegéltünk. Nekem Teddy volt mindenem... és akkor jöttél te és tudtam, hogy el fogod venni tőlem. És azt is tudtam, hogy szereted. Ó, igen, amikor elment, minden flörtödről beszámoltam neki. És két évvel ezelőtt... emlékszel, hogy hirtelen kellett elutaznia Montrealba, te pedig távol voltál... nem tudott várni, hogy elbúcsúzzon tőled, de írt neked egy levelet. Emily elfojtott egy sikolyt.

– Úgy bizony. Az asztalán hevert. Amikor Teddy kiment a házból, felgőzöltem a borítékot és elolvastam a levelet. Aztán pedig elégettem, Emily, de el tudom mondani neked, mi állt benne. Hogy is felejthetném el! Azt írta benne, hogy el akarta mondani neked, mennyire szeret, és ha csak egy kicsit is viszontszereted, írd meg neki. De ha nem tudod szeretni, ne válaszolj. Ó, mennyire gyűlöltelek akkor. Elégettem azt a levelet és valami verset tettem a helyébe. Teddy adta fel, mit sem sejtve. Sosem bántam meg, amit tettem, még akkor sem, amikor megírta, hogy elveszi Ilsét. Tegnap este viszont, amikor elhoztad nekem azt a levelet... a megbocsátást és a békét, akkor ráébredtem, hogy szörnyű dolgot műveltem. Tönkretettem az életedet és talán Teddyét. Meg tudsz nekem valaha is bocsátani, Emily?

Keserűség, megaláztatás, szégyen, mind tovatűnt Emily lelkéből. Teddy szerette őt. Most nem volt hely szívében haragra és neheztelésre. Úgy érezte magát, mintha újjászületett volna. Őszintén felelte:

– Igen, igen. Megértem.

Mrs. Kent összekulcsolta a kezét.

– Emily... túl késő van már? Még nem házasodtak össze. Tudom, hogy Teddy nem szereti őt úgy, ahogyan téged szeretett. Ha elmondanám neki...

– Nem, dehogy – tiltakozott szenvedélyesen Emily. – Túl késő van már. Teddy már Ilsét szereti. Ha úgy érzi, hogy bármivel is tartozik nekem, ígérje meg nekem, drága Mrs. Kent, ígérje meg, hogy sosem meséli el neki.

– De te... te boldogtalan leszel...

– Nem leszek boldogtalan. Boldog, szorgos, hasznos életem lesz és sajnálni fogom, hogy nem kapnak helyet benne a régi álmok. De be fog gyógyulni a seb.

– Rémes dolgot műveltem – motyogta Mrs. Kent. – Belátom.

– Igen, az volt, de most nem rágódom ezen. Csak arra gondolok, hogy visszakaptam az önbecsülésemet.

– A Murray-büszkeség – mondta Mrs. Kent. – Végül is Emily Starr, azt hiszem, a büszkeség erősebb szenvedély benned a szerelemnél.

– Meglehet – felelte mosolyogva Emily.

Perry Miller várt rá a New Moon-i kertben. Régóta nem találkoztak, s Emily bármely más órában örült volna, hogy látja. Perry barátsága, miután végre feladta egyéb reményeit, nagyon kellemes színfolt volt a lány életében. Perry rengeteget fejlődött az elmúlt néhány évben: férfias volt, jó humorú és sokkal kevesebbet hencegett. Emily mindig örült a látogatásának – kivéve ma este. Egyedül akart maradni lázongó érzelmeivel, hogy végiggondolja a dolgokat, rendszerezze az érzéseit, örvendjen visszanyert önérzetének. Szinte képtelenségnek tűnt Perryvel sétálgatni és beszélgetni a kert selymes virágai között. Perry azonban jó ideje nem látta őt, és rengeteg megbeszélni valója akadt – főleg Ilse esküvője. Csak úgy áradtak belőle a kérdések, amíg Emily már tényleg nem tudta, mit válaszoljon. Perry rosszul viselte, hogy nem őt kérték fel násznagynak. Úgy vélte, joga volna hozzá, lévén mindkettejük régi barátja.

– Sosem gondoltam volna, hogy Teddy ilyen ridegen elutasít – morgolódott. – Biztosan túl nagyra tartja magát ahhoz, hogy a Kályhacső városból legyen a násznagya.

Emily ekkor rémes dolgot tett. Annyira felbosszantotta Perry rágalma, hogy önkéntelenül tolultak ajkára a szavak.

– Te hatökör! Ehhez semmi köze Teddynek. Gondolod, hogy Ilse felkért volna násznagynak, amikor éveken át azt remélte, hogy te leszel a vőlegény?

Amint kimondta, megtorpant, szinte beleszédült a szégyenbe és a bűntudatba. Mit tett? Elárulta a barátságot, elárulta a rábízott titkot. Szégyenteljes, megbocsáthatatlan dolgot művelt. Hogy tehetett ilyet?

Perry meghökkenten meredt rá.

– Ezt nem gondolod komolyan, Emily. Ilse sosem gondolt úgy rám.

Emily, bármilyen szerencsétlenül is érezte magát, már nem szívhatta vissza, amit kimondott. Egy füllentéssel sem hozhatta volna helyre, amit elfuserált.

– Pedig gondolt... valamikor. Persze már régen túltette magát rajta.

– Engem! De hiszen mindig úgy tűnt, hogy irtózik tőlem, állandóan szapult valami miatt, sosem tudtam a kedvére tenni, hisz emlékszel.

– Persze, hogy emlékszem – felelte nyűgösen Emily. – Olyan sokra tartott, hogy dühös volt amiért nem érted el az általa felállított mércét. Ha nem szeretett volna, gondolod, hogy érdekli, milyen nyelvtani hibákat ejtesz vagy hogyan taposod sárba az etikettet? Nem szabadott volna elmondanom ezt neked, Perry. Életem végéig szégyellni fogom magam miatta. Ugye tudod, hogy sosem szabad megsejtenie?

– Persze, hogy nem. Mellesleg, rég elfelejtette.

– Ó... igen. De most már megértheted, miért nem volna fölöttébb kellemes számára, hogy te legyél a násznagy az esküvőjén. Nem akartam, hogy ilyen sznobnak tartsd Teddyt. És most, ha nem haragszol, egyedül szeretnék maradni, Perry. Szörnyen fáradt vagyok és oly sok lesz a tennivalóm ez alatt a két hét alatt.

– Hát, bizony rád férne a pihenés – értett egyet Perry. – De tudod, amikor idejövök, úgy érzem magam, mint a régi időkben és sosem akaródzik elmennem. Micsoda kölykök voltunk! És tessék. Ilse meg Teddy összeházasodnak. Öregszünk.

– Egykettőre azon kapod magad, hogy te is komoly házasember leszel, Perry – mondta mosolyt erőltetve arcára Emily.

– Azt már nem. Agglegényként fogok meghalni. Állítólag könnyű halál. Viszlát, kedvesem, találkozunk az esküvőn. Délután lesz, igaz?

– Igen. – Emily csodálkozott, hogy ilyen nyugodtan képes beszélni róla. – Háromkor, aztán vacsora és autóval Shrewsbury-be, hogy elérjék az esti hajót. Jaj, Perry, Perry. Bárcsak ne mondtam volna el neked azt a dolgot Ilséről. Galádság volt... galádság, ahogyan annak idején az iskolában mondtuk. Sosem gondoltam volna, hogy képes vagyok ilyesmire.

– Ugyan már, ne aggódj emiatt. Úgy örülök mint kutya a farkának, ha arra gondolok, hogy Ilse ilyen nagyra tartott. Azt hiszed nincs annyi eszem, hogy felfogjam, mekkora bók ez? És ugye nem gondolod, hogy nem tudtam, milyen rendesek voltatok velem ti ketten, és milyen sokkal tartozom nektek azért, hogy megengedtétek nekem, hogy a barátotok legyek? Sosem ringattam magam illúziókba a Kályhacső várossal, vagy a köztünk lévő különbséggel kapcsolatban. Nem voltam olyan ostoba, hogy ne értsem meg. Felkapaszkodtam egy kicsit... és még magasabbra, akarok jutni, ám te és Ilse beleszülettetek. És sosem éreztettétek velem a másságomat, mint a többi lány. Sosem fogom elfelejteni Rhoda Stewart piszkoskodásait. Egy pillanatig se hidd, hogy olyan faragatlan tuskó vagyok, aki azzal kérkedik, hogy Ilse valamikor odavolt érte, vagy valaha is éreztetném vele, hogy tudom. Meglehet, még mindig eltöprengek rajta, melyik villát vegyem először a kezembe, de már magam mögött hagytam a Kályhacső várost. Emlékszel arra az éjszakára, amikor Ruth nénéd rajtakapott, hogy megcsókoltalak?

– De még mennyire.

– Az volt az egyetlen alkalom, amikor megcsókoltalak – mondta nem éppen szentimentálisan Perry. – Ha eszembe jut, amint ott állt az öreg hölgy a hálóingében, Kezében a gyertyával!

Perry nevetve távozott, Emily pedig a szobájába ment.

– Emily-a-tükörben – mondta majdnem vidáman –, Teddy szeretett engem. – Mosolygott, majd lehervadt arcáról a mosoly. – Bárcsak megkaptam volna azt a levelet! – suttogta kétségbeesetten.

Pokoli slamassztika

Már csak két hét az esküvőig. Rémesen hosszú időnek tűnt Emilynek, annak dacára, hogy minden pillanatra akadt teendője bőven. Mindenütt csak az esküvőről beszéltek. Emily összeszorította a fogát és tette a dolgát. Ilse jelen volt mindenütt, sokat beszélt, de nem csinált semmit.

– Olyan nyugodt, akár egy zsák bolha – zsörtölődött Burnley doktor.

– Ilse olyan nyughatatlan lett – panaszolta Elizabeth néni. – Olyan, mintha attól tartana, hogy ha egy pillanatig nyugton ül, már azt hinnék, meghalt.

– Negyvenkilenc bevált orvosságot kaptam a tengeribetegség ellen – mesélte Ilse. – Ha Kate Mitchell néni is megérkezik, meglesz az ötvenedik. Hát nem remek, ha ilyen gondoskodó rokonai vannak az embernek, Emily?

Ilse szobájában voltak. Aznap estére várták Teddy érkezését. Ilse legalább egy fél tucat ruhát próbált fel, ám mindegyiket morcosan félrelökte.

– Mit vegyek fel, Emily? Dönts helyettem. – Én aztán nem. Mellesleg, mit számít, mit veszel fel?

– Ez is igaz. Teddy sosem veszi észre, mi van rajtam. Én azt szeretem, ha egy férfi észreveszi és szóvá is teszi. Az olyan férfit kedvelem, aki jobban szeret selyemben, mint taftruhában.

Emily kinézett a holdsütötte kertbe.

– Én úgy értettem, Teddyt nem a ruhád érdekli majd, csak te.

– Miért beszélsz úgy, mintha Teddy meg én őrülten szerelmesek lennénk egymásba? Mi ez nálad? Valami viktoriánus komplexus?

– Az isten szerelmére, hagyd már abba ezt a viktoriánusozást! – kiáltott fel szokatlan. Murray-hez nem illő vehemenciával Emily. – Torkig vagyok vele. Minden szép, egyszerű, természetes érzést viktoriánusnak nevezel. És mintha manapság az egész világ lenézné a viktoriánus dolgokat. Tudják egyáltalán, miről beszélnek? Én szeretem a józan, finom dolgokat, még akkor is, ha ez viktoriánus.

– Emily, Emily! Feltételezed, hogy Elizabeth néni józan vagy finom dolognak tartja, ha őrülten szerelmes az ember?

Mindketten nevettek, s máris tovatűnt az iménti feszültség.

– Ugye nem mész el, Emily?

– Dehogynem. Azt képzelted, hogy majd én leszek a gardedám?

– Na már megint itt tartunk. Csak nem képzeled, hogy egész este itt akarok sínylődni kettesben Teddyvel? Minden percben összekapnánk valamin. Persze a jelenetek fantasztikusak. Úgy feldobják az életet. Nekem hetente egyszer muszáj jelenetet rendeznem. Tudod, mindig is élveztem a jó kis balhékat. Emlékszel, mennyit civakodtunk? Bár az utóbbi időben cseppet sem voltál jó benne. Még Teddy is csak lélektelenül vesz részt egy cirkuszban. De Perry! Ő aztán tudott veszekedni. Képzeld csak el, milyen pazar veszekedéseket produkáltunk volna Perryvel. És hogy imádtuk volna egymást a veszekedések között!

– Még mindig Perry Miller után áhítozol? – kérdezte dühösen Emily.

– Nem, drága gyermekem. És nem őrülök meg Teddyért sem. Végtére is, mindkét oldalról másodkézből való szerelem a miénk. Amolyan felmelegített étel. De ne aggódj, jó leszek hozzá. És sokkal jobb lesz neki így, mintha ajnároznám. Nem kell elhitetni egy férfival, hogy tökéletes, mert ő úgyis természetesnek veszi, hogy az, és ha talál valakit, aki egyetért vele, hajlamos rá, hogy pihenjen a babérjain. Kihoz a sodromból, amikor mindenki azt hiszi, hogy olyan rettentő szerencsés vagyok, amiért „megfogtam" Teddyt. Teddy egész rendes, főleg, amióta rájött, hogy nem ő az egyetlen férfi a világon. Valahol móresre tanították. Szeretném tudni, ki volt az a lány. Mert bizony volt valaki. Mesélt az ügyről, no elég szűkszavúan, de épp eleget. A lány szörnyen lekezelte őt, s amikor később elhitette vele, hogy szereti, durván felültette. Még csak nem is válaszolt a levelére, amelyben elmondta neki, hogy szereti. Gyűlölöm azt a lányt, Emily... hát nem különös?

– Ne gyűlöld – mondta erőtlenül Emily. – talán nem tudta, mit csinál.

– Azért gyűlölöm, mert így bánt Teddyvel. Mindazonáltal rengeteg jót tett vele. Mondd, miért gyűlölöm őt, Emily? Használd azt a híres neves lélekelemző tehetségedet és magyarázd meg nekem ezt a rejtélyt.

– Azért gyűlölöd, mert... hogy egy gyakorta használt goromba kifejezéssel éljek: „azt veszed el, amit ő meghagyott".

– Te boszorka! Én is így hiszem. Mennyivel förtelmesebben hangzik némely dolog, ha kimondja az ember. Eddig azzal áltattam magam, hogy nemes gyűlölet az enyém, hiszen az a lány szenvedést okozott Teddynek. Végtére is a viktoriánusoknak igazuk van abban, hogy elkendőztek egy csomó dolgot. A csúnya dolgok maradjanak csak rejtve. Akkor hát menj haza, ha muszáj, én pedig megpróbálok szalonképesen kinézni.

Lorne Halsey együtt érkezett Teddyvel. A nagy Halsey, akit Emily vízköpő sárkánysága dacára ugyancsak megkedvelt. Komikus külsejű, élénk, gunyoros szemű fickó volt, aki általában óriási heccként szemlélt mindent, de főként Frederick Kent menyegzőjét. Ez a hozzáállás némiképp megkönnyítette Emily dolgát. Sziporkázó és derűs volt az együtt töltött estéken. Teddy jelenlétében szörnyen félt a csendtől. „Sose hallgass annak a jelenlétében, akit szeretsz és akiben nem bízol" –mondta egyszer Mr. Carpenter. – „Elárul a csend."

Teddy igen barátságos volt, de kerülte Emily tekintetét. Egyszer amikor mindnyájan Burnley-ék gazos, fűzekkel szegélyezett pázsitján sétáltak, Ilsének az a bolond ötlete támadt, hogy mindenki keresse meg a kedvenc csillagát.

– Az enyém a Sirius. Lorner?

– Az Antares a Skorpió csillagképből, a déli égbolt vörös csillaga – mondta Halsey.

– A Bellatrix az Orion csillagképből – vágta rá Emily. Soha életében nem gondolt még a Bellatrixra, de Teddy jelenlétében nem mert tétovázni.

– Nincsen kifejezett kedvencem, de van egy csillag, amit gyűlölök. A Lant csillagkép Vegája – mondta csendesen Teddy. Olyan jelentést hordozott a hangja, amitől mindenki kínosan érezte magát, noha se Halsey, sem pedig Ilse nem sejthette, miért. Nem esett több szó a csillagokról. Ám Emily addig figyelte őket, amíg egyenként eltűntek pirkadatkor.

Az esküvő előtt három nappal egész Blair Water és Deny Pond azon volt megbotránkozva, hogy Ilse Burnley-t az éjszaka kellős közepén Perry Miller vadonatúj, nyitott, kétüléses kocsijában látták. Amikor Emily szemrehányásokkal illette, Ilse hidegvérrel beismerte a dolgot.

– Persze, hogy kocsikáztam Perryvel. Szürke, unalmas estét töltöttem Teddyvel. Nagyszerűen indult, mert összekaptunk a kék csaum miatt. Teddy azt mondta, jobban szeretem a kutyát, mint őt. Erre azt feleltem, hogy ez így igaz. Jóllehet, Teddy nem hitte el, iszonyúan dühbe gurult. Teddy tipikus férfi és komolyan azt hiszi, hogy meghalok érte. „Egy kutyát, aki soha életében egyetlen macskát sem kergetett meg" – gúnyolódott. Aztán egész este mindketten duzzogtunk. Tizenegykor ment haza, még csak meg sem csókolt búcsúzóul. Úgy döntöttem, még egyszer utoljára valami ostoba és gyönyörű dolgot kell műveljek. Így aztán kisurrantam és gyönyörű, magányos sétát tettem a dűnékig. Perry épp arra jött a kocsiján, én pedig meggondoltam magam és autókáztunk egyet. Még nem mentem férjhez. Ne nézz igy rám! Csak egyig maradtunk, és tényleg nagyon jól és illedelmesen viselkedtünk. Csak egyszer jutott eszembe, hogy mi lenne, ha hirtelen azt mondanám: „Perry, kedvesem! Te vagy az egyetlen férfi, aki valaha is érdekelt. Miért nem házasodunk össze mi ketten?" Kíváncsi vagyok, vajon nyolcvanéves koromban azt kivánom-e majd, hogy bárcsak kimondtam volna.

– Ha jól emlékszem, azt mondtad, már egészen túltetted magad Perryn.

– És hittél nekem? Hál'istennek, hogy nem vagy Burnley, Emily.

Emily keserűen arra gondolt, hogy Murray-nek lenni sem sokkal jobb. Elvégre a Murray büszkeség az oka, amiért nem ment le Teddy-hez aznap este, amikor hívta – és most ő lehetne a menyasszony, nem pedig Ilse.

Holnap. A holnap lesz az a nap, amikor majd ott áll Teddy közelében és hallja, amint egy életre szóló hűséget esküszik egy másik nőnek.

Már minden készen állt. Elizabeth és Laura néni gondoskodtak arról, hogy húsz év óta először a Burnley-házat a padlástól a pincéig alaposan kitakarítsák. Burnley doktor hálát adott Istennek, hogy csak egyetlen egyszer kell keresztülmennie ezen a cécón, de senki sem figyelt rá. Elizabeth és Laura új szaténruhát csináltattak. Rég volt már, amikor valami ürügyet találhattak egy új szaténruhára.

Elizabeth néni sütötte az esküvői tortát és ő nézett utána a sonkáknak meg a csirkéknek. Laura a krémeket, a zseléket, meg a salátákat készítette el, Emily pedig átvitte őket a Burnley-házba, s időnként azon tűnődött, felébred-e vajon, mielőtt... mielőtt...

– Boldog leszek, ha már túlleszünk ezen a felhajtáson – zsörtölődött Jimmy kuzin. –

Emily halálra dolgozza magát, nézzétek csak meg a szemét!

És elérkezett Ilse esküvőjének napja. Emily, aki barátnőjénél töltötte az éjszakát, kicsusszant az ágyból s az ablakhoz lépett. Pirkadt. Végtelen nyugalommal sötétlettek a Blair Water partján a fenyőfák. A levegő tündérmuzsikától reszketett, a szél a dünéket rostálta, borostyán hullámok táncoltak a kikötőben, teljes szépségében ragyogott a keleti égbolt, gyöngyfehéren magaslott a világítótorony, mögötte a tenger kék mezeje tajtékos szirmaival. A Kóró dűlő dombját körülölelő aranyköd mögött pedig ott van Teddy – éberen, várakozón, üdvözli a napot, mely megadja neki szíve vágyát. Emily lelkéből kiköltözött minden vágy, remény vagy kívánság azon az egyen kívül, hogy túllegyen ezen a napon. Arra gondolt, milyen vigasztaló, ha egy dolog visszavonhatatlanná válik.

– Emily... Emily!

Emily visszafordult az ablaktól.

– Gyönyörű napra virradtunk, Ilse. Sütni fog rád a nap. Ilse... mi baj? Te sírsz?

– Nem tehe... tek róla – szipogta Ilse. – Úgy látszik, elkerülhetetlen. De... olyan rémesen félek. Olyan pokoli érzés ez. Gondolod, jót tesz, ha a földre vetem magam és visítok?

– Mi a csudától félsz? – kérdezte kissé türelmetlenül Emily.

– Jaj – pattant ki Ilse durcásan az ágyból. – Hát attól, hogy nyelvet nyújtok majd a lelkészre, mi mástól?

Micsoda egy reggel! Afféle rémálom-tárnak tűnt Emily számára. Korán érkeztek a vendégek, Emily fogadta őket, mígnem úgy érezte, hogy már az arcára fagy a mosoly. Úgy tűnt, sosem lesz vége az esküvői ajándékok áradatának, a kicsomagolásnak és az elrendezgetésnek. Ilse közömbösen pillantott rájuk, mielőtt elindult átöltözni.

– Ki küldte azt a teáskészletet? – tudakolta.

– Perry – felelte Emily. Ő segített kiválasztani, ízléses készlet volt, furcsa, régies rózsamintával. És egy kártya Perry energikus kézírásával: „A legjobbakat kívánja Ilsének öreg barátja, Perry".

Mielőtt a kővé dermedt Emily megfékezhette volna, Ilse komótosan felemelte és egyenként földhöz vágta a készlet minden darabját.

– Ilse! Megőrültél?

– Tessék. Micsoda diadal ezt összetörni! Söpörd össze a cserepeket, Emily. Hát, ez legalább olyan jólesett, mintha a földön henteregve sikítottam volna. Sőt, jobb volt. Most már végig tudom csinálni.

Emily épp időben tüntette el a cserepeket. Mrs. Clarinda Mitchell jelent meg halványkék muszlin költeményben és cseresznye színű stólában. Molett, mosolygós, jóindulatú rokon, aki házasság révén került a családba. Minden érdekelte. Ki adta ezt, ki küldte amazt.

– Tüneményes menyasszony lesz Ilse – áradozott Mrs. Clarinda. – És Teddy Kent milyen ragyogó fiatalember. Ez valóban ideális házasság, igaz? Olyan, mint amilyenekről olvas az ember. Imádom az ilyen menyegzőket. Hálát adok a csillagomnak, amiért az ifjúságommal együtt nem veszítettem el az érdeklődésemet is a fiatalos dolgok iránt. Rengeteg érzelem van még bennem és nem félek kimutatni. És mondd, igaz, hogy Ilse esküvői harisnyája tizennégy dollárba került?

Isabella Hyslop néni, született Mitchell, borongós hangulatban volt. Megsértődött, amiért drága ajándékát, a csiszolt sörbet poharakat Annabel kuzin mókás, ódivatú horgolt terítői mellé helyezték. Hajlamos volt a dolgok sötét oldalát szemlélni.

– Remélem, minden rendben megy majd. Mindazonáltal olyan kínos érzésem van, hogy baj lesz... Rossz előérzetem van, hogy úgy mondjam. Hiszel a jelekben? Hatalmas fekete macska rohant át előttünk az úton, odalent a völgyben. Azon a fán pedig, ahogy befordultunk a dülőútra, egy régi választási plakát maradványai lógtak. Hat centi magas, fekete betűkkel bámult a képünkbe, hogy „teljes csőd".

– Ez talán önnek rossz ómen, ám aligha Ilsének.

Isabella néni megrázta a fejét. Őt nem lehetett megvigasztalni.

– Azt beszélik, hogy még sosem láttak ilyen menyasszonyi ruhát a Prince Edward szigeten. Ön helyesli az extravaganciát, Miss Starr?

– A ruha költséges része ajándék. Ilse skóciai dédnagynénikéjétől, Mrs. Mitchelltől. És a legtöbben csak egyszer házasodunk.

Emilynek csak ekkor jutott eszébe, hogy Isabella néni háromszor ment férjhez és eltűnődött, nincs-e mégiscsak valami abban a fekete macska mágiában.

Isabella néni ridegen elviharzott, ám később hallani lehetett, amint azt mondja valakinek, hogy: „Ez a Starr lány igazán elviselhetetlen, amióta megjelentették egy könyvét. Azt hiszi, hogy bárkit szabadon inzultálhat."

Emilynek ideje sem maradt, hogy megköszönje a sorsnak, amiért megszabadította a rokontól, máris újabb Mitchellek karmai közé zuhant. Ez a nagynéni egy másik nagynéni ajándékát szapulta, egy pár díszes kristályvázát.

– Bessie Jane-nek sosem volt elég esze. Ostoba választás. A gyerekek biztosan leszedik majd a díszeket és elveszítik őket.

– Milyen gyerekek?

– Hát a gyerekeik, akik majd lesznek, természetesen.

– Miss Starr megírja ezt egy könyvben, Matilda – figyelmeztette kuncogva a férje. Aztán ismét kuncogva odasúgta Emilynek: – Miért nem te vagy ma a menyasszony? Hogy üthetett ki Ilse a nyeregből, hm?

Emily hálás volt, amikor felhívták, hogy segítsen öltözködni Ilsének. Bár még itt is akadtak nagynénik és unokatestvérek, akik állandóan bekukkantottak és tébolyító dolgokat mondtak.

– Emlékszel arra a napra, Emily, amikor az első együtt töltött nyarunkon azon veszekedtünk, kit érjen az a megtiszteltetés, hogy a menyasszony szerepét játssza az egyik drámai jelenetünkben. Hát, én most úgy érzem magam, mintha csak játszanám a menyasszonyt. Ez nem a valóság.

Emily is úgy érezte, ám hamarosan... most már hamarosan vége lesz az egésznek. És Ilse olyan gyönyörű menyasszony volt a ruhájában, hogy az megérte az egész esküvői hűhót. Teddy biztosan nagyon szereti őt!

– Hát nem olyan, akár egy királynő? – suttogta álmélkodva Laura néni.

Emily is belebújt a maga jácintkékjébe és csókot nyomott a kipirult menyasszony arcára a rózsás és gyöngyös menyasszonyi fátyol alatt.

– Édes Ilse, ne gondold, hogy menthetetlenül viktoriánus vagyok, ha azt mondom, hogy remélem, örökké boldog leszel.

Ilse megszorította barátnője kezét, de túl hangosan kacagott.

– Remélem, Laura néni nem arra gondol, hogy Viktória királynőre hasonlítok – suttogta. – És az a rémes gyanúm, hogy Janie Milburn néni imádkozik értem. Elárulta az ábrázata, amikor bejött, hogy megcsókoljon. Mindig dühbe gurulok, ha az a gyanúm, hogy valaki imádkozik értem. Most tegyél meg nekem egy utolsó szívességet, Emily. Terelj ki mindenkit ebből a szobából, de mindenkit. Néhány percre egyedül akarok maradni. Teljesen egyedül.

Emilynek valahogy sikerült a dolog. A nagynénik és unokatestvérek izgatottan levonultak a földszintre. Doktor Burnley türelmetlenül várakozott az előcsarnokban.

– Mikor lesztek már készen? Teddy és Halsey csak a jelre várnak, hogy lejöjjenek a nappaliba.

– Ilse néhány percig egyedül akar maradni. Ó, Ida néni, úgy örülök, hogy eljött – köszöntött Emily egy testes hölgyet, aki zihálva kapaszkodott felfelé a lépcsőn. – Már attól tartottunk, történt valami...

– Történt bizony – zihálta Ida néni, aki valójában másod-unokatestvér volt. Elakadó lélegzete ellenére Ida néni örült. Mindig boldog volt, ha elsőként mesélhetett el egy újságot, főleg, ha kellemetlen hírről volt szó. – A doktor pedig egyáltalán nem jöhet... taxit kellett fognom. Az a szegény Perry Miller... ismeri, ugye? Milyen okos fiatal teremtés... Meghalt egy autóbalesetben. Úgy egy órával ezelőtt.

Emily elfojtott egy sikolyt, s ideges pillantást vetett Ilse szobájának ajtajára. Résnyire nyitva állt.

– Perry Miller meghalt! Szentséges ég, milyen rettenetes!

– Nos, majdnem meghalt. De mostanra már biztosan halott. Eszméletlen volt, amikor kihúzták a roncsból. A charlottetown-i kórházba vitték és telefonáltak Billért, aki persze azonnal odarohant. Még szerencse, hogy Ilse nem egy orvoshoz megy feleségül. Van még idő, hogy kipakoljam a holmikat a ceremónia előtt.

Emily, miközben igyekezett elnyomni magában Perry miatti aggodalmát, megmutatta Ida néninek a vendégszobát és visszament Burnley doktorhoz.

– Nehogy Ilse megtudja – figyelmeztette őt a doktor. Tönkretenné az esküvőjét. Nagyon jó pajtások voltak Perryvel. És nem volna jó, ha csipkednétek magatokat egy kicsit? Már így is késésben vagyunk.

Emily sokkal rosszabbul érezte magát, mint valaha, amikor végigment a folyosón és bekopogott Ilse ajtaján. Nem kapott választ. Benyitott. A padlón vészjósló kupacban ott hevert a menyasszonyi fátyol és a méregdrága orchidea csokor, ami többe kerülhetett Teddynek, mint amennyit bármelyik Murray vagy Burnley menyasszony valaha is az egész stafírungjáért fizetett, ám Ilse nem volt sehol. Ám az egyik ablak nyitva állt, mégpedig az, amelyik a konyhai verandára nyílt.

– Mi baj van? – kiáltotta türelmetlenül Burnley doktor és Emily után ment. – Hol van Ilse?

– Elment – felelte ostobán Emily.

– Elment? Hová ment?

– Perry Millerhez. – Emily nagyon is jól tudta. Ilse meghallotta, amit Ida néni mondott és...

– A francba! – morogta Burnley doktor. Néhány perc múlva a ház a szörnyülködés és hüledezés színtere lett. Az elképedt vendégek össze-vissza kiabáltak és egymást kérdezgették. Burnley doktor elvesztette a fejét, egészen kikelt magából, s tekintet nélkül az asszonyokra előadta teljes káromkodási repertoárját.

Még Elizabeth néni is szinte megbénult. Erre még nem volt precedens. Juliet Murray megszökött, az igaz, de ő férjhez ment. Egyetlen menyasszony sem tett még ilyet ebben a családban. Emily volt az egyetlen, aki többé-kevésbé ura maradt a helyzetnek és akcióba lépett Ő szedte ki az ifjú Rob Mitchellböl, hogyan távozott Ilse. A fiatalember a kocsijában ücsörgött a hátsó udvarban, amikor:

– Ott ugrott ki, azon az ablakon, az uszálya a válla köré volt tekerve. Lecsúszott a tetőn és úgy ugrott le a földre, akár egy macska... A dülőúthoz rohant, beleugrott Ken Mitchell kocsijába és úgy száguldott el, mint akit üldöznek. Szerintem megőrült.

– Bizonyos értelemben igen, Rob. Utána kell menned. Várj... vidd magaddal Burnley doktort is, mindjárt szólok neki. Nekem itt kell tartanom a frontot. Kérlek, hajts olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudsz. Charlottetown csupán tizennégy mérföld. Egy óra alatt megjárhatod. Vissza Kell őt hoznod... én majd megmondom a vendégeknek, hogy várjanak...

– Ezt a helyzetet nemigen fogod megmenteni, Emily – jósolta Rob.

„ Még egy ilyen bolondóra is eltelik valahogy. Ám Burnley doktor és Rob egyedül érkeztek vissza. Ilse nem jött velük – ennyi. Perry Miller nem halt meg, sőt, még csak nem is sebesült meg súlyosan, Ilse azonban mégsem jön. Ellenben közölte az apjával, hogy Perry Miller felesége lesz, senki másé.

A doktor kétségbeesett, zokogó asszonyok csoportjának közepén állt az emeleti folyosón: Elizabeth néni, Laura néni, Ruth néni, Emily.

– Ha az édesanyja élne, ez nem történt volna meg – motyogta Burnley doktor. – Még álmomban sem gondoltam volna, hogy Millert szereti. Bárcsak valaki idejében kitekerte volna Ida Mitchell nyakát! Jól van, bőgj... bőgj csak, bőgj – kiáltott szegény Laura nénire. – Mit használ a pityergés? Ó, de pokoli slamasztika! Valakinek meg kell mondania. Kentnek... gondolom, nekem. És meg kell etetni azt a tébolyult bandát odalent. Szerintem a fele úgyis csak ezért jött el. Úgy látom, te vagy az egyetlen ember, Emily, akiben egy szemernyi józanság is maradt. Légy jó kislány és nézz utána a dolgoknak.

Emily nem volt éppen hisztérikus alkat, mindazonáltal életében másodjára érezte úgy, hogy az egyetlen dolog, amire képes, az, hogy olyan hangosan és addig sikítson, amíg a tüdeje bírja. Odáig fajultak a dolgok, hogy csupán egy sikoly teremthet tiszta helyzetet. Ám az asztalhoz terelte a vendégeket. Amikor azok rájöttek, hogy semmiben sem rövidítik meg őket, alábbhagyott az izgalmuk. Az ünnepi lakoma mégsem aratott sikert. Még azok is, akik éhesek voltak, érezték, hogy nem volna ildomos ilyen körülmények között jó étvággyal enni. Szinte mindenki zavarban volt, kivéve a vén Tom Mitchell bácsit, aki őszintén szólva csak a terített asztal kedvéért járt esküvőkre és szemernyit sem izgatta, volt-e szertartás avagy sem. Menyasszonyok jöhetnek, menyasszonyok mehetnek, a kiadós étkezés a lényeg. Mindenesetre megállás nélkül tömte a bendőjét, csak olykor-olykor tartott szünetet, amikor ünnepélyesen megcsóválta a fejét és azt kérdezte: – Milyen az asszonyok hangulata?

Isabella kuzin az élet sejtelmes voltáról, az előérzetekről papolt, de senki sem figyeli rá. A legtöbb vendég inkább meg sem szólalt, nehogy valami rosszat mondjon. Oliver bácsi úgy ecsetelte a helyzetet, hogy számos, ennél sokkal vidámabb temetésen vett már részt. A pincérnők sürgölődtek-forgolódtak, kapkodtak és nevetséges hibákat követtek el. Mrs. Derwent, az új lelkész ifjú és csinos hitvese a könnyeivel küszködött... de hiába, már csupa könny volt a szeme. Nyilvánvalóan számított az esküvői honoráriumra, talán ebből akart új kalapot vásárolni magának. Emilynek nevethetnékje támadt, amikor az asszonyra nézett, aki éppen leerőltetett egy falat gyümölcskocsonyát. Látszott rajta, hogy ugyanúgy sikítani szeretne, ahogyan ő. Bár Emily hűvös, fehér arca az asszonyéval ellentétben semmit sem árult el az érzelmeiről. A shrewsbury-iek szerint pont olyan közönyös és lenéző volt, mint mindig. Létezik olyan dolog, ami érzelmet váltana ki abból a lányból? Emilyt igazából csupán egyetlen kérdés izgatta: hol van Teddy? Mit érez, mit gondol, mit csinál? Gyűlölte llsét, amiért fájdalmat okozott a fiúnak, amiért szégyenbe hozta őt. Nem is értette, hogyan foroghat tovább a világ kereke. Egy ilyen eseménynek meg kellene állítania az időt.

– Micsoda nap! – szipogott Laura néni, amint hazafelé tartottak az alkonyatban. – Micsoda szégyen! Micsoda botrány!

– Allan Burnley csak önmagát okolhatja – mondta Elizabeth néni. – Megengedte Ilsének, hogy egész életében azt tegye, amit akar. Sosem tanítottak neki önuralmat. Egész életében a saját feje után ment, ha rájött a bolondóra. Egy szemernyi felelősségérzete sincs.

– De ha egyszer Perry Millert szereti – nyöszörgött Laura.

– Akkor miért ígérte meg Teddy Kentnek, hogy a felesége lesz? Hogy bánhatott így vele? Nem, szükségtelen mentségeket keresned Ilse számára. Micsoda ízlésre vall, hogy egy Burnley a Kályhacső városban keressen magának férjet!

– Valakinek gondoskodnia kéne róla, hogy visszaküldjék az ajándékokat – nyögte most Laura. – Kulcsra zártam a szoba ajtaját, ahová betették őket. Manapság... sose tudhatja az ember...

Emily végre a saját szobájában találta magát, túlságosan zavart, letört és kimerült volt ahhoz, hogy valójában bármit is érezzen. Hatalmas, keresztcsíkos gombolyag pöndörödött ki az ágyán és nagyra tátotta rózsaszín pofáját.

– Nárcisz! – mondta kókadtan Emily. – Az egyetlen biztos pont ezen a világon.

Rémes, álomtalan éjszakája volt, hajnalban szendergett egy keveset. És egy új világra ébredt, melyben a helyére kellett tenni mindent. Ám túlontúl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy ezzel törődjék.

Hová teszik ezek a férfiak az eszüket?

Amikor két nappal később Ilse minden bejelentés nélkül besétált Emily szobájába, nem úgy festett, mint aki mentségeket keres magának. Emily rámeredt.

– Hát, gondolom, túl vagyunk a földrengésen. Mi maradt állva?

– Ilse! Hogy művelhettél ilyet?!

Ilse jegyzetfüzetet húzott elő a táskájából és úgy tett, mint aki keres benne valamit.

– Leírtam, hogy milyen kérdéseket fogsz feltenni. Ez volt az első. Kimondtad. A következő: „Nem szégyelled magad?" Tudod hogy nem – tette hozzá pimaszul.

– Tudom, hogy nem szégyelled magad, ezért nem is kérdeztem.

– Nem szégyellem magam... és nem is sajnálom a dolgot. Legfeljebb egy kicsit sajnálom azt, hogy nem sajnálom. Szégyentelenül boldog vagyok. Ám, úgy sejtem, tönkretettem a partit. A vén bélpoklosok legalább jól érezték magukat. Egyszer végre jól teletömték a bendőjüket.

– Mégis, mit gondolsz, Teddy mit érez? – kérdezte komoran Emily.

– Gondolod, hogy rosszabbul érzi magát, mint annak idején Dean? Van egy régi közmondás a fejről meg a vajról.

Emily elvörösödött.

– Tudom... csúnyán kihasználtam Deant... de én mégsem...

– Nem az oltár előtt hagytad faképnél. Ez igaz. Csakhogy egy pillanatig sem gondoltam Teddyre, amikor Ida néni azt mondta, hogy Perry baleset áldozata lett. Majd beleőrültem. Csupán arra tudtam gondolni, hogy még egyszer lássam, mielőtt meghal. Muszáj volt. Ám amikor odaértem, kiderült, hogy alaposan eltúlozták a haláláról szóló híreket. Még csak nem is sérült meg súlyosan. Az ágyában ücsörgött, a képe tele volt horzsolásokkal meg tapaszokkal, úgy festett, akár egy ördög. Hallani akarod, mi történt, Emily?

Ilse a földre huppant Emily lábához és hízelegve nézett a barátnőjére.

– Ugyan már, mi értelme elítélni valamit, ami előre elrendeltetett. A neheztelés úgysem változtat semmin. Elkaptam Laura néni pillantását a nappaliban, amint felosontam a lépcsőn. Olyan savanyúan nézett, mint aki citromba harapott. De benned van egy kevés nem-Murray vér. Neked meg kell értened. Ne pazarold Teddyre a rokonszenvedet. Nem szerelmes belém, ezt mindig is tudtam. Csak az önteltsége szenved. Tessék... add neki vissza a zafírját a nevemben. Megteszed? – Ilse valami olyat látott Emily arcán, ami nem tetszett neki. – Betársulhat Dean smaragdjához.

– Teddy másnap elutazott Montrealba,.. nos a...

– Az esküvő másnapján, ami nem volt – fejezte be a mondatot Ilse. – Találkoztál vele, Emily?

– Nem.

– Hát, ha egy időre Afrikába menne nagyvadat lőni, nagyon hamar túllenne az egészen. Jövőre hozzá megyek Perryhez. Ez már biztos. A nyakába borultam és megcsókoltam, amint megláttam. Az uszályom fenségesen suhant a padlón. Az ápolónő biztosan azt hitte, hogy épp akkor szöktem meg Doktor Percy magán-elmegyógyintézetéből. De egykettőre kiparancsoltam a szobából. Aztán megmondtam Perrynek, hogy szeretem és soha, de soha nem megyek feleségül Teddy Kenthez, történjék bármi is... aztán megkérdezte, hogy lennék-e az ő felesége... vagy én mondtam neki, hogy muszáj elvennie... vagy egyikünk sem mondott semmit... csak megértettük egymást. Őszintén szólva nem emlékszem, hogyan történt... és nem is érdekel. Ha halott volnék, Emily, és Perry odajönne és rám pillantana, újra életre kelnék. Persze tudom, hogy mindig utánad ácsingózott, de úgy fog szeretni engem, ahogyan téged sosem. Bennünket egymásnak teremtettek.

– Perry valójában sosem volt szerelmes belém – mondta Emily. – Rettentően szeretett, ez minden. Akkor még nem tudtam, mi a kettő közt a különbség. – Ilse boldogságtól sugárzó arcára nézett és megátalkodott, imádnivaló barátnője iránt érzett minden régi szeretete ott csillogott a szemében. – Remélem, hogy boldog leszel, drágám... mindig boldog leszel.

– Hogy ez milyen átkozottul viktoriánusan hangzik! – jelentette ki elégedetten Ilse. – Most már meg tudok nyugodni, Emily. Heteken át attól tartottam, hogy ha egy pillanatig is veszteg maradok, megszököm. És azt se bánom, ha Janie néni imádkozik értem. Azt hiszem, remélem, hogy imádkozik.

– Mit mond az apád?

– Ó, Apa! – Ilse vállat vont. – Még mindig tombol atyai haragja. Nem áll szóba velem. De majd megnyugszik. Legalább annyira hibáztatható azért, amit tettem, mint jómagam. Te aztán tudod, hogy soha senkitől sem kérdeztem meg, hogy szabad-e megtennem valamit. Csak megtettem. Apa sosem tartott vissza. Először azért, mert utált... később pedig azért, hogy kárpótoljon, amiért gyűlölt engem.

– Azt hiszem, néha nem árt majd kikérned Perry tanácsát, mielőtt megteszel bizonyos dolgokat.

– Emiatt egy percig se aggódj. Meg fogsz lepődni, milyen kötelességtudó feleség leszek. Most persze tüstént visszamegyek dolgozni. Egy év múlva az emberek megfeledkeznek erről az egész cirkuszról, és akkor valahol csöndben összeházasodunk Perryvel. Nem kérek többet a rózsás fátyolból, meg a keleti uszályból és a nagy családi esküvőből. Micsoda szökés volt ez, Uram! Tíz perccel később már Teddy felesége lettem volna. Képzeld csak el, mekkora botrány tört volna ki akkor. Mert tudod, Ida néni hírei után így is, úgy is megléptem volna.

Nehéz nyár köszöntött Emilyre. Szívfájdalma töltötte ki az életét, s most, hogy elmúlt, rádöbbent, milyen üres is az élete valójában. Ráadásul bárhova ment, az egyenlő volt a gyötrelemmel. Mindenki az esküvőről beszélt, kérdezett, csodálkozott, szimatolt. De végtére is minden csoda hárorn napig tart, s végül új pletyka- és beszédtémát találtak maguknak az emberek. Emily egyedül maradt.

Egyedül? Úgy bizony. Mindig egyedül. A szerelem, a barátság örökre távozott az életéből. Nem maradt mása, csupán az ambíciója. Emily elszántan dolgozott, az élet ismét a régi, megszokott kerékvágásban haladt. Évről évre elsétáltak ajtaja előtt az évszakok: a tavasz ibolyától tarkított völgyei – a nyári szirmok – az ősz tobzos fenyői – a tejút sápadt tüzei téli éjszakákon – újholdtól ékes áprilisi égboltok – a jegenyenyárfák sötét, groteszk szépsége holdkeltekor – a tenger és a szél párviadala – magányos, sárga levelek hullása októberi alkonyokon – holdfény beszőtte gyümölcsöskert. Ó, igen, akadt még szépség az életben. A halálos szenvedély minden megaláztatása és könnyfátyla mögött ott volt és ott lesz az elpusztíthatatlan, halhatatlan szépség. Átélte az ihlet és a beteljesedés néhány diadalmas óráját. Ám "a puszta szépség, amely egykor kitöltötte a lelkét, most nem tehette maradéktalanul boldoggá. New Moonban minden maradt a régiben, nem hagytak nyomot rajta a világ változásai. Mrs. Kent Teddyhez költözött, a Kóró dűlőt egy halifaxi férfi vette meg nyaralónak. Valamelyik ősszel Perry elutazott Montrealba és visszahozta magával Ilsét. Boldogan éltek Charlottetownban, ahol Emily gyakorta felkereste őket és mindig ügyesen kikerülte a házassági csapdákat, amiket Ilse állított neki. Már-már elfogadott tény lett a családban, hogy Emily nem megy férjhez.

– Egy újabb vénlány New Moonban – miként, Wallace bácsi kedvesen megjegyezte.

– És ha arra gondolok, hogy hány férfit megszerethetett volna – jegyezte meg keserűen Elizabeth néni. Wallace-t, Aylmer Vincentet, Andrew-t...

– De ha egyszer nem szerette őket – tiltakozott Laura néni.

– Azért nem kell ilyen kíméletlenül kifejezned magad, Laura.

Vén Kelly, aki még mindig rótta az utakat –„Csak akkor hagyja abba, ha felharsan az utolsó ítélet napjának harsonája", jelentette ki róla Ilse –, már teljesen feladta, hogy a férjhez menéssel heccelje Emilyt, bár néha-néha sajnálkozó, rejtélyes célzásokat tett holmi „varangyos béka balzsamra". Hol voltak már a jelentőségteljes biccentgetések és kacsingatások? Ehelyett komoly arccal azt tudakolta tőle, hogy milyen könyvön dolgozik éppen, majd hátravetette tüskés, ősz fejét.

– Hová teszik ezek a férfiak az eszüket? – motyogta távolodóban. – Gyí, lovacskám, gyí!

Ám úgy látszik, voltak még olyan férfiak, akiknek Emilyn járt az esze. A nemrégiben megözvegyült ifjú Andrew már akkor ugrott volna, ha Emily csak megmozdítja a kisujiát. Graham Mitchellnek Shrewsbury-ből félreérthetetlenül komoly szándékai voltak. Emilynek azért nem kellett, mert az egyik szemére kancsalított kissé. Legalábbis a Murray-k erre gyanakodtak. El sem tudták volna képzelni, hogy más oka is lehet, amiért visszautasít egy ilyen jó partit. Shrewsbury-ben az a szóbeszéd járta, hogy Emily kifigurázta a fiatalembert a következő regényében és csupán azért „húzta el az orra előtt a mézesmadzagot", hogy „anyagot gyűjtsön". A télen egy állítólagos klondike-i „milliomos" járt utána, ám tavasszal kurtán-furcsán nyoma veszett.

„Csak azért, mert kiadták a könyveit, már azt képzeli, hogy senki sem elég jó neki" – beszélték a Blair Water-i népek.

Elizabeth néni nem sajnálta a Klondike-beli férfit, mert kezdve azzal, hogy csupán egy Derry Pond-i Butterworth volt... Egyáltalán, kik azok a Butterworth-ék? Elizabeth néni mindig úgy tett, mintha Butterworth-ék nem is léteznének. Lehet, hogy ők másként vélekednek magukról, de a Murray-k jobban tudják. Azt viszont már igazán nem értette, miért nem fogadta el Emily Mooresbyt, a Charlottetown-beli Mooresby és Parker cégtől. Emily kifogása, miszerint Mr. Mooresby sosem tudta lelkileg kiheverni azt a tényt, hogy egykoron a Perkins bébi tápszer reklámjaként megjelent a fotója a lapokban, már túlságosan sok volt Elizabeth néninek. Végül kénytelen-kelletlen beismerte, hogy képtelen megérteni az ifjabb generációt.

Teddyről viszont nem hallott Emily. Csupán újságcikkekből értesült róla, amelyek töretlenül felfelé ívelő karrierjéről számoltak be. Immár nemzetközi hírú portréfestővé érett. A magazinillusztrációk ideje lejárt, és Emily sosem találkozott immár az arcképével – a mosolyával – vagy a szemével az újságok lapjain.

Egyik télen meghalt Mrs. Kent. Halála előtt rövid levelet küldött Emilvnek:

„Haldoklom. Ha meghaltam, mondd el Teddynek, mit tettem a levelével. Én megpróbáltam elmondani neki, de képtelen voltam rá. Nem tudtam elmondani a fiamnak, hogy mit műveltem vele. Kérlek, mondd el neki helyettem."

Emily szomorkás mosollyal tette el a levelet. Már túl késő, hogy elmondja Teddynek, aki nyilván már nem szereti őt. És ő... ő örökké szeretni fogja. Jóllehet, Teddy nem tud róla, ez a szerelem egész életében úgy öleli majd körül, akár egy láthatatlan áldás, amit nem ért meg, ám bizonytalanul érez az ember, ami megvédi őt a betegségtől és távol tart tőle minden veszélyt és gonoszságot.

Azon a télen felröppent a hír, hogy Jim Butterworth megvette vagy meg fogja venni a Befejezetlen Házat. A pletyka szerint szét akarja szedetni, elszállíttatni, hogy másutt állítsa fel kibővítve. Ha elkészül, nyilván a szeretőjét, egy bizonyos dúskeblű, viruló Deny Pond-i kisasszonyt szándékozik odaköltöztetni. Emily szorongó szívvel hallgatta az értesüléseket. Egyik este kiosont a csípős, tavaszi alkonyatba és akár egy nyughatatlan, hazajáró lélek, felkapaszkodott a fűvel benőtt ösvényen a fenyőkkel borította dombra, a házikó kertkapujáig. Az nem lehet igaz. hogy Dean eladta. A ház a dombhoz tartozik, a része, el sem képzelhető nélküle.

Egyszer megkérte Laura nénit, hozassa el a házból a holmiját – mindent, kivéve a varázsgolyót. Arra rá se tudott volna nézni. Hadd lógjon csak ott, hadd tükrözze vissza ezüstje a spaletták résein beszűrődő tompa fényben a nappali szobát, amely még mindig olyan volt, mint amikor Deannel elváltak egymástól. Állítólag Dean semmit sem vitt el onnan Még ott volt mindene érintetlenül.

Biztosan nagyon fázik a házikó. Oly régen égett tűz benne. Milyen elhanyagolt, milyen magányos, milyen megtört szívűnek látszik. Nincs fény az ablakokban, a hozzá vezető ösvényt sűrűn benőtte a fű, magasra kapaszkodtak a gyomok az oly régóta ki se nyitott ajtó előtt.

Emily úgy tárta szét a karját, mintha körül akarná ölelni a házikót. Nárcisz a bokájához dörgölőzött és kérlelően dorombolt. Ő nem szerette a nedves, hűvös csatangolásokat – egy magafajta, már nem éppen fiatal cica jobban érzi magát a New Moon-i kandalló mellett. Emily felemelte és az omladozó kapuoszlopra ültette öregecske barátját.

– Tudod, Nárcisz – mondta –, ebben a házban egy régi kandalló áll, benne hajdan volt, elhamvadt tűz hamujával. Olyan kandalló, ahol kiscicák melegedhetnének és gyerekek álmodozhatnának. Csakhogy nem fognak, mert Mabel Geordie kisasszony nem kedveli a piszkos, poros kandallókat, egy Quebec-i fűtőkészülék sokkal melegebb és jóval gazdaságosabb. Nem szeretnéd, Nárcisz, ha te meg én ésszerűbbek lennénk és kihasználnánk a Quebec fűtőkészülék szuper előnyeit?

Emily révbe ér

Tisztán és váratlanul hasított a hang a levegőbe egy júniusi estén. Egy régi-régi hívójel: két magasabb hang és egy elnyújtott, lágy, halk. Emily Starr az ablakánál ábrándozott, meghallotta, felállt, arca fehér lett, mint a hó. Még mindig álmodik. Biztosan álmodik. Teddy Kent több ezer mérföldre van tőle, az egzotikus Keleten. Legalábbis ennyit tudott meg egy montreali újságcikkből. Igen, álmodta csupán, képzelődött.

Felharsant újra. És Emily tudta, hogy Teddy ott van Hórihorgas John erdejében, és vár rá –éveket áthidalva szólítja őt. Lassan ment lefelé, ki a házból, át a kerten. És Teddy ott volt – a fenyők alatt. A világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy eléje jön abban a régi kertben, amelyet még mindig három jegenyenyárfa őrzött. Nem volt szükség semmire, hogy áthidalja az éveket. Nem volt mit áthidalni. Teddy kinyújtotta a kezét és magához húzta őt – szó sem volt hagyományos üdvözlésről. És úgy beszélt, mintha nem lettek volna se évek – se emlékek.

– Ne mondd, hogy nem tudsz szeretni engem... mert tudsz... mert muszáj, Emily. – Egy pillanatra a lány ragyogó szemével találkozott a tekintete. – Mert szeretsz.

– Rémes, hogy milyen apró dolgok vezethetnek félreértéshez – mondta néhány perccel – netán órával? – később Emily.

– Egész életemben azt próbáltam elmondani neked, mennyire szeretlek – felelte Teddy. –Emlékszel arra az estére a Holnap úton, amikor befejeztük a középiskolát? Épp, amikor azon voltam, hogy összeszedjem a bátorságomat és megkérdezzem tőled, várnál-e rám, te azt mondtad, hogy rosszat tesz neked az esti levegő, és bementél. Azt hittem, ez csak egy olcsó kifogás, hogy megszabadulj tőlem, hiszen tudtam, cseppet sem izgatod magad az esti levegő miatt. Ez évekre elbátortalanított. Amikor aztán hallottam rólad és Aylmer Vincentről... Anya írta meg, hogy eljegyezted magad... hát, az alaposan főbekólintott. Először fordult meg a fejemben, hogy tulajdonképpen talán nem is hozzám tartozol. És az a tél, amikor beteg voltál... majd beleőrültem. Ott, messze, Franciaországban, ahol még csak nem is láthattalak. És jöttek a levelek, hogy Dean Priest mindig veled van, és minden bizonnyal feleségül vesz, ha felépülsz. Aztán hírül vettem, hogy feleségül mész hozzá. Erről nem is akarok beszélni. Ám, amikor... amikor megmentettél... amikor te nem engedted, hogy a halálba hajózzak a Flavian-on, már tudtam hogy hozzám tartozol egyszer és mindörökké, akár tudsz róla, akár nem. És aznap reggel újra próbálkoztam a Blair Water partján, te pedig ismét könyörtelenül elutasítottál. Úgy ráztad le magadról az érintésemet, mintha kígyó lett volna a kezem. És nem válaszoltál a levelemre. Miért nem válaszoltál a levelemre? Azt mondod, mindig is szerettél...

– Sosem kaptam meg azt a levelet.

– Sosem kaptad meg? Hisz magam adtam fel...

– Igen, tudom. El kell mondanom neked... Édesanyád megkért rá, hogy mondjam el... – Röviden elmesélte a történteket.

– Az én anyám? Ezt tette?

– Nem ítélkezhetsz szigorúan fölötte, Teddy. Jól tudod, hogy nem olyan volt, mint a többi nő. A veszekedése az édesapáddal... tudod...

– Igen, amikor odaköltözött hozzám Montrealba, erről mindent elmesélt. De ez a dolog... Emily...

– Felejtsük el és bocsássunk meg neki. Olyan betegesen féltékeny és boldogtalan volt, hogy nem tudta, mit csinál. Ami pedig engem illet... én túlságosan büszke voltam... túlságosan büszke, hogy odamenjek hozzád, amikor legutóbb hívtál. Akartam... de azt hittem, csak szórakozol velem...

– Én pedig akkor adtam fel a reményt. Oly gyakran kecsegtetett. Láttalak az ablakodban, olyan fagyos sugárzással ragyogtál, akár egy téli csillag. Tudtam, hogy hallottál... és ez volt az első alkalom, amikor nem válaszoltál a régi hívójelünkre. Úgy tűnt, nem marad más hátra, el kell felejtselek... ha tudlak. Noha azt hittem, sikerül, mégsem felejtettelek el. A Lant csillagkép Vegája mindig rád emlékeztetett. Magányos voltam. Ilse remek havernak bizonyult. Mellesleg, azt hiszem, úgy gondolkodtam, hogy vele majd beszélhetek rólad... és ha olyasvalaki férje leszek, akit szeretsz, mégiscsak jut számomra egy szemernyi az életedből. Tudtam, hogy Ilse nincs különösebben oda értem... csak vigaszdíj voltam a számára. Ám úgy véltem, jól kijöhetünk egymással és segíthetünk egymásnak megszabadulni az élet rémes magányosságától. És akkor – Teddy felnevetett –, amikor faképnél hagyott az oltárnál, szörnyen dühös voltam. Akkora bolondot csinált belőlem... belőlem, aki már-már azt képzeltem, hogy én találtam fel a spanyolviaszt. Szavamra mondom, egy darabig gyűlöltem a nőket! És fájt is. Nagyon megszerettem Ilsét... igazán szerettem... bizonyos értelemben.

– Bizonyos értelemben. – Emily erre nem volt féltékeny.

– Nem tudom, hogy én felcsipegetném-e Ilse morzsáit – jegyezte meg Elizabeth néni.

Emily zord tekintetet vetett a nénjére.

– Ilse morzsáit? Ugyan már. Teddy mindig hozzám tartozott, én pedig őhozzá. Szívvel, testtel és lélekkel.

Elizabeth néni megborzongott. Az ember érezheti ezeket a dolgokat – esetleg –, ám nem illendő kimondani őket.

– Mindig is sunyi volt – jegyezte meg Ruth néni.

– Jobb lesz, ha azonnal hozzámegy, mielőtt még újra meggondolná magát – jegyezte meg Addie néni.

– Gondolom, az ő csókját nem fogja letörölni az arcáról – somolygott Wallace bácsi.

Mindent egybevetve, a család elégedett volt. Több, mint elégedett. Azok után, hogy mennyit aggódtak Emily szerelmi ügyei miatt, boldogan konstatálták, hogy milyen tiszteletremeltóan „megállapodik" egy olyan fiú mellett, akit jól ismernek, s akinek, legalábbis a tudomásuk szerint, nincsenek káros szenvedélyei, sem méltatlan elődei. És aki nagyon jól megél az „arcképfestés üzletben". Ők nem éppen így fejezték ki magukat, ám Vén Kelly kimondta helyettük: – Na végre! Ez már valami.

Nem sokkal az esküvő előtt érkezett meg New Moonba Dean levele. Vaskos boríték volt, s a levélen kívül egy mellékletet is tartalmazott: közjegyzői okiratot a Befejezetlen Házról és a benne lévő ingóságokról.

„Szeretném, ha elfogadnád, Csillag. Ez a nászajándékom. Nem csalódhat ismét az a ház. Azt akarom, hogy végre éljen. Használhatjátok nyaralónak Teddyvel. Egyszer majd meglátogatlak benneteket. És hébe-hóba igényt tartok a zugomra a barátságod házában."

Emily ott állt, ahol a Holnap útról be lehetett látni a Blair Water-i völgyet. A felé közeledő Teddy türelmetlen lépteit hallotta maga mögött, előtte pedig az imádott szürke ház állt a sötét dombon a naplementében.

A Befejezetlen Ház, amely nem csalódik többé.

Tartalomjegyzék:

Ismét New Moonban