MÓRICZ ZSIGMOND


TRAGÉDIA

  Mindenki a Sarudy-lány holnapi lakodalmáról beszélt. Ebéd után leheveredtek
az aratók a keresztek tövébe, vagy a villákból, gereblyékből rögtönzött apró
sátorok alá, ahol egy-egy szoknya adott egy kis árnyékot a fekvők arcára. Elég
az, hogy napszúrást ne kapjon az ember.
  A nagy sárga mezőn vidáman izegtek-mozogtak ezek a hangyaszorgalmú emberek, s
az embertelen nagy munka közben, amely úgy tetszik, mintha végtelen és
határtalan volna, örömet találtak abban, hogy a karjukat mozgatták, szájukat
jártatták, és a legények meg a lányok olyan kacagva csipkedték meg egymást
szóval és kézzel, mintha ez volna az élet főfő tennivalója.
  Kis János megette az almás ételt, amit szeplős, málészájú fia, aki ijesztően
hasonlított hozzá, kihozott utána. Azután körülnézett, de lusta volt a
keresztig menni, s ott helyben dűlt el a tarlón. A kalapját az arcára tette, s
nyomban elaludt. Még annyit hallott, hogy Sarudy Pál bornyút is vágatott a
lakodalomra.
  Azzal elaludt.
  Senki sem törődött vele, a tulajdon fia sem. Ez elővette a cserépfazekat, s
belenézett, nem hagyott-é az apja egy kicsit neki is benne? Bizony nem hagyott.
Olyan üres volt az edény, mintha a Bodri már ki is mosogatta volna. Ezzel
felborította a mázas csuprot, s elment a kutya után fődi mogyorót keresni.
  Mikor Kis János felébredt, első dolga volt megnyalni a száját. Álmában
lakodalomban volt, s nagyon jól teleette magát. Kedvetlenül gondolt rá, hogy
elfelejtett mindent, azt is, hol volt, azt is, mit evett. Legalább ne ébredt
volna fel.
  Hozzá volt szokva, hogy neki egész életében mindenről le kell mondani, hát
nem soká sajnálkozott. Másik oldalra fordult, s újra el akart aludni. Nem
sikerült. Az arca olyan vörösre vált a kalap alatt, mint a főtt rák. Lelökte a
piszokban feketült szalmakalapot, s jólesett, hogy a mezei szellő hűvösen érte
a bőrét.
  - Egye meg a fene ezt a vén Sarudyt - gondolta magában -, eleget dógoztam
neki életemben, meghíjhatna a jánya lakodalmára. Hadd laknék jól eccer.
  Felemelte a hüvelykujját:
  - Lesz húsleves. Jó sárga, zsíros tyúkhúsleves. Az jó lesz. Abbul megeszek
egy tállal.
  És már habzsolta is, szopogatta a sűrű, apró, sárga színű tésztacsigákat,
amiket marokszámra eregetett le a nyeldeklőjén.
  - Dógozni emberek! - kiáltotta valaki.
  Kis János meg se mozdult. Eszébe jutott, hogy egyszer gyerekkorában valami
lakodalomban volt. Rokona is volt az a család, mégse kapott az egész lakomából
mást, csak tyúklábat.
  Tehetetlen harag, vad düh fogta el. A keze ökölbe szorult, s érezte, hogy
most olyat, de olyat tudna ütni, hogy minden törne-zúzna utána.
  De a hüvelyke mereven állott, erről lassan az eszébe jutott, amire az imént
gondolt.
  - Azután töltött káposzta... Hatvanat megennék belőle... de ha ötvenet nem,
egyet se.
  - Dologra! - kiabálták amott.
  Ő is feltápászkodott. Éhesnek érezte magát. Odanézett a fekete falú
cserépedényre. Üres... Ugyse volna benne, csak valami lötty.
  Megrúgta az edényt; megvetően és dühösen. Annak beszakadt az oldala. Különben
is drótozva volt már, s egy drótszál a bocskorához akadt:
  - Üssön meg a guta! - káromkodott Kis János, és lerugdosta a lábáról a
kölöncöt. - Már míg élek, mindig ebbe a szegénységbe kell szuszogni. Az a vén
bitang nem fog elhíjni.
  Egész nap rosszkedvű volt. Észre se vette senki. Kis János amolyan
láthatatlan ember volt, akit senki sem lát meg. Œgy élte le az egész életét,
sohase volt egy percig sem érdekes ember. Se nem erős, se nem gyenge, nem
kicsi, nem nagy; nem sánta, nem begyes; mi lett volna, ami feltűnt vón rajta.
Olyan volt, mint egy ember; két szeme volt, meg egy orra. Bajusza is volt. És
sohasem jutott eszébe semmi. Ha reggel volt, felkelt, este lefeküdt; mikor
eljött az ideje, megházasodott. Akkor lakott utoljára jól, beteg is lett tőle.
Katona nem volt, a faluból tízszer se volt kinn, akkor is csak a vásáron.
Nevetni csak egyszer nevetett életében jóízűen, akkor, amikor az apja le akarta
őt ütni, amért megette az egész tál galuskát, s amint feléje sújtott, a saját
ütésétől megtántorodott, felbukott s falba vágta a fejét. Bele is halt.
  Még ez az egy érdekelte: az evés. A feleségét emiatt szokta elverni, s ha
gondolt valaha valamire, arra, hogy mit volna jó enni. De ezt nem tudott sokat
elképzelni. Hiába, a tapasztalat nem segítette.
  Este, ahogy hazamentek, s a gazdának megmondták, mit végeztek, - az ő
falujokban mindenki a maga kosztján dolgozott -, azt mondta a vén Sarudy:
  - Emberek, asszonyok, hónap este mindenki elgyühet a lyányom lakodalmára.
Annyit ehettek, amennyi belétek fér.
  Kis János majdnem elszédült. Valósággal megijedt. Attól ijedt meg, hogy nem
bír majd megfelelni a feladatnak. A többiek ujjongtak, éljeneztek, de ő
hallgatott. Ott állott hátul, setétedő este volt, senki se törődött vele. A
többiek közt azután ő is elindult nehézkes léptekkel hazafelé.
  Otthon megette a vacsorát; korpacibere volt. Csendesen, szótlanul. Felrúgta a
macskát, amely a lábaszárába kapaszkodott s nyávogott. Nem gondolt semmit. De
igen különösen érezte magát. Mintha nagy-nagy feladat várna reá, a legnagyobb,
életében. Nem volt tisztában vele, de félve gondolt a holnapi lakodalomra.
  Egész éjszaka nem tudott aludni. Sokszor felébredt és ébren hánykolódott, de
ha hozzáfogott arra gondolni, mi lesz holnap, igen nagy nyugtalanság fogta el.
  Kinyújtotta a hüvelykujját:
  - Először lesz tyúkhúsleves... Ebből megeszek egy dézsával.
  Elmosolyodott. Arra gondolt, hogy ha egy kádba öntenék azt a sok
krumplilevest, keménymagoslevest, meggy-, korpa-, lekvárciberét, meg azt a
mindenféle habart lét, amit ő életében megevett, - ajajaj, olyan nagy kád nincs
a világon, még az egri érsek pincéjében sincs olyan hordó. Ha azután együvé
raknák azt a jó ételt, amit ő evett valaha, - avval tán még az az ócska fazék
se lenne tele, amit ma felrúgott a mezőn.

{Korpacibere: cibereleves: korpából, különböző gyümölcsökből vagy
(szilva)lekvárból zsír nélkül főzött, liszttel habart leves}

  Hirtelen úgy tetszett neki, mintha a lábán volna a bocskor, s érezné, ahogy
beleakad a dróttal az edény. Nagyot rúgott. Ha ágyon feküdt volna, az menten
összerogy, de ez a szalmadikó nem sokat törődik az ilyen fickándozással. Pedig
Kis János nagyot rúgott. A szegénységet rúgta el magától.
  Másnap reggel mogorván ébredt. Ahogy a rossz álmot kidörzsölte a szeméből,
tisztán érezte, hogy igen nehéz a melle. Mintha pántok szorítanák.
  - Egye meg a fene a vén Sarudyt, ma kieszem a vagyonábul. Eleget kapáltam
neki.
  Nem mert reggelit enni. Ebédre meg se kóstolta az ételt, félt, hogy estére
nem lesz éhes.
  Máskor, ha összeveszett a feleségével, akárhányszor megtette, hogy egész
napon át nem evett egy falatot sem, észre sem vette. Most reszketett az egész
belseje, és szédülés fogta el az éhségtől.
  Összeszorította fogát, széles, erős, nagy csontú állkapcáját, és szürke
szemeivel mereven nézett előre. Egy vadállat makacs dühével viaskodott
önmagával. De nem evett, megállotta.
  - Ötven töltött káposztát! - ismételgette magában, s vaselhatározással vágta
kaszájával a rendet. Taktusra, mint az aratógép.
  Megszűnt körülötte a világ. Nem látta a nagy búzatáblát, se a körülötte
dolgozó embereket, nem ismert senkit, semmit, nem volt múltja, jövője, egész
valója egyetlen nagy akarattá keményedett. Úgy ment eléje, mint valami emberi
léten felüli feladatnak. S érezte, hogy az egész belseje, gyomra átalakult, s
hihetetlen munkára képes.
  Amint szikrázó szemmel belenézett a világba, képes lett volna vállalkozni
arra, hogy a kévéket úgy eregesse le magába, mint a cséplőgépnél az etető a
dobba.
  Végre alkonyodott. Hazamentek a munkából. Otthon már dél óta állott a
lakodalom. Idő sem volt a hozzákészülődéshez, le kellett ülni a terített
asztalhoz.
  Kis János egy zugba került; annál jobb. Falnak veti a hátát, s akkor hadd
jöjjön az ellenség. Ezzel a vak és vad elszánással szállott szembe valamelyik
őse egy kétezer emberből álló török sereggel.
  Hozták a levest.
  János nem sokallt, nem kevesellt semmit. Jó mély cseréptányért kapott, amit a
szakácsné színig öntött neki. Ujjnyi vastag volt a tetején a sárga zsír, mely
már nem is szakadt karikákra, hanem egybefolyt:
  Kis János fogta fakanalát, s nyugodtan, komolyan kezdett munkához. A béle
reszketett, s alig bírt uralkodni a mohóságán.
  A tizedik kanálnál rettenetes megdöbbenés érte.
  Úgy érezte, jól van lakva.
  Sápadtság futotta el az arcát. Megérezte, hogy roppant feladatot vállalt
magára. Megérezte emberi kicsinységét. Mint valami szél suhant át agyán a
gondolat, hogy nem fogja megbírni, amit vállalt.
  Összerántotta a szemöldökét; alacsony homlokán függőleges ráncok gyűrődtek,
széles vas állkapcája összekattant, s nekidűlt újra a csatának.
  Gépiesen, ahogy a kaszát eregeti ívben jobbra-balra, most a kanalat emelte
taktusra a szájához, míg csak a tányér ki nem ürült.
  Akkor szédülést érzett és utálatos csömört. Az étel túl zsíros volt
kivánnyadt, gyenge, zsírtalan löttyökhöz szokott gyomrának.
  Túrós csusza következett. Ízes, tejfölös, töpörtős, kövér. Jól telerakták a
tányérját.
  És Kis János kivette a sárga, csontnyelű törött villát, s ugyanolyan
nyugodtan, mint az imént, ezt is sorra beraktározta. Nem érezte az étel ízét.
Nyomást érzett odabent, és szeretett volna levegőre menni. Vagy legalább
káromkodni egy nagyot, keserveset. És végtelen fájdalommal, irigységgel nézett
körül a népen. Mindenki vidám volt, nevetett, habzsolt. És ő már tudta, hogy
vége. Ma már annyit evett, mint egész életében egy ülésre szokott. De
összecsikorította fogát, s odatartotta a tányérját a harmadik fogásnak. Ez
lencse volt orrjával. Kint, a cselédek és munkások közt nem tartották meg a
szokásos sorrendet, amit odabent a vőfély verssel szabott meg. Azt adták, ami
közelebb esett. Ez ebből evett, az abból, Kis János mindenből.

{Vőfély: a lakodalom menetét irányító férfi}

  Így ment ez két óra hosszáig, megállás, pihenés nélkül.
  Akkor jött a töltött káposzta.
  - Ötvenet! - mondta magában Kis János, és a szemére fátyol szállott.
  Nagy darab húsok voltak a töltött káposzták közé téve ráadásnak. És Kis
János, amint a három hatalmas töltelék után egy ilyen darab szívós, fővetlen,
rágatlan húsdarabot le akart gyűrni, - rémülten állott fel. A szeme kidagadt,
szinte kiugrott szemöldökei alól, nyakán az erek kötélvastagságra dagadtak.
  Utolsó józan eszével kirohant a házból.
  Az eperfához ért, mikor megszabadult a bajtól. A torkán szorult darab, amely
már szinte megfojtotta, visszacsúszott a szájába.
  Szemébe könnyek gyűltek, s állkapcsát olyan keményen vágta össze, hogy éket
se lehetett volna közé verni.
  Azzal a szenvedély részegségével mondta el magában:
  Dögölj meg, kutya.
  Újra lenyelte a húst.
  És most is képtelen volt rá. Megakadt a torkán, s többet nem ment se le, se
fel.
  Az ember két keze a levegőbe kapkodott; sovány hosszú teste megfordult, s
hanyatt vágódott.
  Irtózatos vonaglásban vergődött hangtalanul a földön, míg csak végleg el nem
csendesedett.
  Senki sem vette észre, hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, vagy azt,
hogy élt.

1909


SZEGÉNY EMBEREK

  Két szegény ember forgatta a földet a kert felső szélén. Egymás mellett
mentek az ásóval. Az öreg folyton diskurált, s a fiatal annyira szórakozott
volt, hogy szinte tehetetlenül állott meg, valahányszor az öreg megakasztotta a
munkában, hiábavaló beszédével.
  Ez a fiatal munkás kemény fekete ember volt, vásott barna ruha volt rajta,
katonabakancs és rendkívül ócska katonasapka, amilyet csak azokon a lenyűtt és
félig csontvázzá vált katonákon látni, akik tíz, tizenöt, húsz hónapos
lövészárok után vánszorognak olykor végig az utcán, apatikusan és gépiesen.

{Apatikus: fásult, közönyös, érzéketlen}

  - Má mondtam a vénasszonynak, hogy dugja el a fokhajmát - szólt az öreg, aki
a feleségét mindig vénasszonynak emlegette, s megint megállott, az ásó nyelére
támaszkodva. - Aztat ilyenkor kő eldugnyi a fődbe. Ősszel. Akkor lesz jó
tavasszal.
  - Nem fagy ki? - szólt tűnődve a fiatal.
  - Nem. Sohase. Nem árt annak egyátajján semmit a fagy, ha a fődbe van. Mer ha
rágyün a főd, akkor be van takarva, akkor nem árthat neki a fagy... Pedig most
az is drága, a fokhajma.
  A fiatal ember, mintha ráléptek volna, összerándult.
  - Minden drága - mondta sötéten, s az ásóját emelte.
  - Minden nagyon drága - bólintott az öreg. - Rettenetesen drága. Egy kiló
kenyérnek az ára huszonhat krajcár; e még nem vón drága, de nem lehet kapni. A
nagy világér sehun nem lehet kapni. Abba a mi falunkba meg a jóisten tudja
micsoda jedző szorult, hogy minálunk sose kapni lisztet, cédulás lisztet. Más
falukba mindenütt elláttyák az emberiséget, csak éppen minálunk nem. De meg a
minap avval jön a vénasszony, hogy a jedző még aszongya, hogy aszongya: aki
pedig űtet a szentekkel esszeházasítja, annak ű ellássa majd a baját.
  Megcsóválta a fejét, s kicsit nevetett.
  - Peig mostani világba könnyen megy, hogy az ember a jedzőt a szentekkel
esszeházasíttya.
  A fiatalember most keményen a szemébe nézett az öregnek s mintha nagy és erős
dolgot jelentene ki, így szólt:
  - Látja, István bátyám, én csak három napja vagyok itthon, de ezt én nem
érthetem. Rossz világ ez! Tuggya... Én huszonhat hónapig voltam a fronton, de
mondhatom, nekem semmi rövidségem nem vót.
  - Meghiszem.
  - Nekem ételem, italom megvót. Hús annyi vót, marhahús, hogy mán nem is
akartuk ennyi. Mán kifordult az ember szájábul a hús.
  - Hő, jó vón itt. Egy kiló marhahúsnak az ára tizenkét korona. Aszongyák. Mer
én bion nem vettem.
  A fiatalember kissé fátyolos szemmel soká nézte; szembenézett vele.
  - Mit evett fröstökre?

{Fröstök: reggeli}

  - Hát igenjó paprikát vettem én a múltkor a szerbtűl, Kovács Jánostúl,
merhogy ű most a szerb, mióta nincsen szerb... Tizenkét darabot adott tíz
krajcárért. Még nem is drága, aszondom. Azt ettem vagy kettőt, kenyérrel.
  A katonaember már nem figyelt, már a szeme megint messze kalandozott, magába
merült. De az öreg folytatta.
  Ebédre meg igenjó iborkát savanyított nekem a feleségem, hát ebédre meg aztat
eszek a kenyérhe. Ha osztán vacsorára hazamegyek, főz a vénasszony. Bablevest,
vagy krumplilevest, ahogy gyün, máma ugyan káposztát. Mer az embernek megterem
a kertjibe a krumpli is meg a káposzta is, az idén bion nem sok termett, de az
is jó, azt is meg kell köszönni a Jóistennek.
  - Lisztje van?
  - Hát van két méter búzám. Tiszta. Muszáj nekik őrlési engedélyt adni. Azt
kaptam részibe. Meg a cédulás lisztet is kiszedi a vénasszony.
  - Zsírja van?
  - Avvan, hálaistennek, jó órába legyen mondva. Avvan, hogy ne hazuggyak, van
még egy két liter.
  - Csizmája van?
  - Hát ammán nemigen van. Ezt a bakancsot vettem. Ki győzne most hatvan
pengőket adni egy pár csizmáér, még ennek is nagyon örülök, hogy erre a
bakancsra szert tehettem.
  Az ember lassan elfordította a szemét az öregről.
  - Huszonnyóc napom van, szabadság. Mi az itt, huszonnyóc nap! Most két nap
Vargáéknál vótam, kaptam este négy pengőt. Vett a feleségem egy liter tejet
harminc krajcárér, vett egy negyed kiló szalonnát két forint ötven krajcárér,
két kenyeret, kicsi pékkenyér, egy forint tízér, maratt tíz krajcár... Mi az a
huszonnyóc nap...
  - Peig most mán rövidebb a nap, kisebb lesz a napszám - szólt a vén.
  - Nekem semmim sincs télire... Három gyerekem van... - mondta nehéz szóval,
mintha a tüdejéből szakadna ki a szó.
  - Gyerekek!... bolondság! - mondta az öreg. - Elég bolondság. Sok embert
bizony a vére ver meg. Csinálják a gyereket, osztán a gyerek nem kérdezi, apám
hun veszi kend. Az kiköveteli az élést. Eriggy lopni!... Kérj a szomszédoktul;
ha nem ád, vágd agyon...
  Az öreg, vén korhelyek tágas hangján utánozta a más szavát, de a fiatal
szinte megdermedt, szinte jéggé vált, csak rámeredt az öregre, s a szeme
meghomályosodott, aztán lassan lehunyódott a szempillája, s szédülő fejjel
esett rá az ásó nyelére. Talán el is bukik a hirtelen szédületben, ha meg nem
kapaszkodik benne.
  - Dógozzunk mán! - mondta morogva.
  - A nem kíméli az embert - fordult az öreg is az ásóra, s kényelmesen kezdett
hozzákészülni a munkájához. - A gyerek. Az bég, ha éhes... Avval is csak
hasítja az ember szivit...
  Az ásó belemélyedt a földbe. Öt-hat nyomot vetett fel, már megint nem bírta
szó nélkül.
  - A nem jó, az a te ásód. Nem ilyen kötött fődhöz való ásó. Avval nehéz
dógozni. Szaporátlan, mer igen hosszú ásó. Kurta ásó kell az ilyen nehéz fődhő.
Acélásó. Mint az enyém. Nem is túl hosszú, könnyen megy a fődbe, van neki
nyomintója is: mingyán szaporább a munka vele. A kapám is acélkapa. Micsoda.
Evvel az acélkapával szétvágom az idevalósiak minden kapáját.
  A fiatalember odanézett az öreg ásójára s nagyot sóhajtott.
  Azután a maga ásóját nézegette el. Gyenge ásó, csínján kell vele bánni, mert
hajlik. Csupa kín vele dolgozni ebbe a szijjas fődbe.
  S most egész tisztán látta, hogy be fog menni a házba. Ott van a bal sarokba
a sifón. A sifónból vett ki pénzt a gazdasszony. Azt a sifónt egy szeggel ki
lehet feszíteni, s annyi pénz van benne, ezrek!...
  - Hát sturmba vótál-é? - kérdezte az öreg.

{Sifon: ruhásszekrény
Sturm: roham}

  Ráemelte a szemét, a szeme előtt fátyolos volt a világ, nem értette a szót.
  - Sturmba. Ugyi sokszor.
  Csak bólintott. Nem jött ki hang a torkán.
  - Fene lakodalom lehet - nevetett kicsit az öreg, s megcsóválta a fejét.
- Csak neki egymásnak a késekkel, oszt a torkára... Kit öltél meg először?...
Embert...
  A fiatal munkás lassan megmozdult. Úgy, elkésve értette meg a szavakat.
  - Nem embert - mondta fejét megcsóválva csendesen. - Lyányt... Fiatal lyányt
először...
  - Lyányt - mondta természetesen az öreg, mintha a világon a legegyszerűbb
dologról volna szó.
  - Mikor Sabácba vótunk - mondta lassan, kiesit rekedt, szórakozott szóval a
fiatalember, s a katonasapka alá felhúzta tűnődve a szemöldökét, gondolkozva,
emlékezve. - Kilőttek egy házbul, az ablakon... Hármat lőttek; az egyik golyó
úgy mellettem pattant el a kövön, a másik golyó a szakácsnak ment bele a
tarisznyájába, így-e el is szakasztotta a combját, a harmadik meg a
cugszfirernek ment be itt a bal pofáján, de olyan bitang szerencséje volt, hogy
két fogát kiütötte, avval elment. Akkor a kapitány Jurovics kiadta a parancsot,
hogy egy fénrik hat bakával menjen be, s aki a házba találkozik, mindenkit le
kell vágni, a gyereket is.
  Nyugodtan, s komolyan beszélt, de a keze aludva babrált az ásó nyelén, s
folyton arra gondolt, hogy mire elindul: elkésik... Valaki hazajön s akkor nem
lehet megcsinálni... Megállott, hogy abbahagyja a beszédet is, amit kezdett s
azonnal induljon... De a lába nem akart mozdulni, a keze nem akarta elereszteni
az ásó nyelét... s a nyelve újra kezdte, folytatta a beszédet.
  - Akkor bementünk a házba. Olyan, kicsit emeletes vót a ház. Három az aljába
levő szobákba ment, lenn is egy lakás vót, meg fenn is. Ők odale mit csináltak,
nem tudom, de mi ketten a fénrik úrral bementünk az emeleten a házba. Ott vót
egy rendes szoba, urasan, bútorok, minden... ott vót egy asztal, körül székek,
az asztal meg vót terítve, étel, ebéd vót... mer éppen úgy vót, hogy dél vót,
ott ültek...
  - Ha.
  - Igen. Ebédültek... De a fénrik úr olyan vót, mint a sárga halál, "zofort"
aszongya... Azoknak villa vót a kezébe, meg kés, ettek... Az ablak be vót
zárva... nem ők lüttek... Aztán megfogtuk a palláson, egy lyány vót ott, olyan
szógállólyány, az puffogtatott a pallásrul... Minek az. Egy bolond vászoncseléd
azt tegye fel magába, hogy ű lövöldöz... mikor úgy jöttünk doppelrájba, az
utcán. Kellett neki háromszor lűni...

{Sabác: Szabács jugoszláv város
Cugszfirer: szakaszvezető
Fénrik: zászlós, őrvezető
Zofort: rögtön, azonnal
Doppelráj: kettős sor, kettős rend: négy ember egy sorban}

  - Osztán tik?
  - Mi? - kérdezte a fiatalember, mintha álomból ébredne.
  Az öreg rábámult.
  - Osztán tik mindenkit levágtatok?
  - Csak úgy, szuronyhegyivel... - morogta a katona.
  - Osztán lyány vót az első?...
  - Mi?
  - Aszontad, hogy az első lyány vót...
  De a katona, mintha megállott volna az esze, csak maga elé meredt, s mintha
valahova távolba figyelt volna.
  - Nagylyány, vagy kislyány?...
  - Várjék csak - szólott a fiatalember hirtelen -, hazalépek egy kicsit, mert
elfelejtettem az asszonynak megmondani, hogy hun a láda kócsa...
  Gyorsan lenyomta az ásót a földbe.
  - Most ütötte a tízet a toromba.
  Ő maga is csak akkor vette észre, hogy kimondta a hazugságot, hogy a távoli
óraütésekre figyelt: így határozta ő ezt még az éjjel, hogy mikor kilencet üt,
elindul, de előbb azt fogja mondani, hogy tíz óra. Akkor osztán, ha valaha
faggatnák: lesz egy tanú, hogy ő tíz órakor még itt vót...
  Az öreg megcsóválta a fejét s utánanézett, ahogy nagyokat lépve, szinte
szökdelve ment a katona a kivörösödött bakancsaiban, a gyűrött szürke sapkát a
szemébe húzva.
  - Mit beszél ez? - mondta magában félhangon. - Hogy mán tíz óra.
  Kivette a nikkelóráját a zsebéből, s jól megnézte.
  Kilenc óra volt rajta, három perccel múlt el kilenc óra.
  A katona kiment az utcára s rendes, lassú léptekkel ment előre a templom
felé.
  Úgy ment, ahogy előre elgondolta. Se nem lassan, se nem szaladva, de inkább
gyorsan, mert munka közben ment el egy kicsit. Hát sietni kellett... Figyelt,
hogy nem látja-e ismerős, akinek köszönni kell, de mégis, mikor a kerítésen
kinézett egy nagy bajuszú ember, úgy meredt rá, mintha váratlanul a hóhérját
látta volna meg. A szíve, mintha nagy kalapács lett volna belől, ritka nagy
kondulásokkal verte a mellét. Mint mikor félreverik a harangot.
  A templom mellett magas orgonabokrok közt kellett bemennie a setét útra. A
bokrok már meglehetősen üresek voltak, a levél sárgán hullott le a földre,
balról fiatal diófák állottak az út szélén s nagy tágas felszántott kert,
jobbról mély árok, szakadék, s annak a fenekén a patak rendesen csúszott. Az
árkon túl volt a ház.
  Körülpillantott, nem látja-e senki.
  Errefelé már senki sem lakik, senki sem jár. Lemászott az árokba. Kicsit még
mosolygott is magában, azelőtt sose jutott volna eszébe, hogy ebbe az árokba
leereszkedjen. Csúnya akácos gödör, még a gyerekeknek se okos belemászni. De
miket tanult ő katonasorban!... Hol járt, micsoda faluvégeken, hogy lopakodott
ellenség után, vedettát lefülelni, házakat megkerülni, falut felgyújtani,
disznót, csirkét leverni, tehenet kihasítani, felét kivágni, a többijét
otthagyni; szinte úgy érezte, mióta itthon van, most került először kedvére
való helyre. Mi is ez az élet... Ez az igazi, dolgozni! Ésszel megkerülni az
ellenséget, s hátába támadni... Mi lenne a kevés magyar katonából, ha sokat
törődne avval, hogy hány az ellenség, micsoda veszedelmekkel jár a játék.
Közepibe!... Nincs most se törvény, se igazság! Csak erő, meg ész. Aki bírja,
marja. Ilyen parton se tudna átmászni? Hát az olasz parton, a part ezer méter
magas, osztán két kilométer szélességbe, fél kilométer mélységbe nincs egy
tenyérnyi föld, akit a gránát meg ne mozgatott volna, szétvetette a vas,
kitépte a belét, elszórt mindent, követ, földet, vassal bevetette, mint itt
búzával a szántást... osztán mikor megáll az ekrazitos eső, bele az átkozott,
agyagos földbe, kidülledt szemmel bele, az agyag megmarkolja a lábát, lehúzza a
testét, minden tenyérnyi darabjára ágyú tátja a száját, gépfegyver köpködi a
golyót, mint a fergeteg a csupasz síkságon, a puskagolyó pereg, mint nyáron a
jégeső, s hogy tusakodtak ott, hogy mentek neki a halálmezőnek, az oslaviai
temetőnek...
  Míg a gödör szélén, akár éhfarkas, ott leselkedett pár pillanatig s zúgó
fejében a csaták zúgása szikrázott végig: mégis mintha a lelke fenekén valami
olyan gyávaság kushadna, amit sohasem érzett a harctereken.
  Hiányzott a kommandó. Nem állott megette a káplár paranccsal, se a Fänrich úr
a suttogó rendelettel, senki se mondta: rajta kutya, szorítsd... s hideg
verejték volt a homlokán.

{Vedetta: olasz szó: lovas őrszem
Oslavia: helység az I. világháború olasz harcterén
Kommandó: parancs
Fänrich: zászlós}

  Ahogy végre észrevette magát, hogy már sok lesz a megdermedt heverésből, s ki
akart ugrani, egy fiatal akácfavesszőbe akadt, s amint mérgesen ki akarta magát
szakítani, egy tövis kegyetlenül beleszúródott a csuklójába, az ingen
keresztül.
  - Azt a mérges istenit! - mormogta s kicibálta a tövist. A vér szivárgott
utána. Bekapta a szájába a sebet s kimászott az árokból.
  Valami vad düh nőtt benne, dühös ingerültség, a szeme égett.
  - No megájj! - mormogta magában, s nem tudta kire és mért fenekedik.
  Nehéz, nagy léptekkel, lesütött fővel ment a házig, az ároknál nem volt
kerítés, s a házig fűvön ment, csak néhány lépést. A ház sarkánál megállt, s a
szívébe nyilallott. A nótás szájú, gőgös, vasvillaszemű bakákra gondolt: ha
látnák most, milyen patrujjba jár...
  Összerántotta a szemét: most a szegénység az úr, most a szegénység
kommandíroz... Az arcához nyúlt kemény ujjaival, mintha még egyszer bele akarna
markolni az agyveleje gondolataiba... csakugyan kell-e, csakugyan muszáj?
  Meghallotta a saját hangját messziről: azt mondta a felesége adósságárul
"délig megadom".
  Délig megadom!... délig megadom... - forrt benne, mint mikor jobbról-balról
gránát csapkod le s rettenetes tölcséreket szaggat a fekete volhyniai földbe.
Œgy állott ott, akkora ropogás, durrogás, az őrületes csattogás közepett, mikor
az égre lőttek a földről a fekete sarak, és a domb tetején a horvátok
fojtogatták a szibériaiakat... Akkor a tisztek kihúzták a kardjukat s szájról
szájra járt: "Nem lehet tovább... forverc!"

{Patrujj: őrjárat
Kommandíroz: vezényel
Volhynia: történelmi terület Észak-Ukrajnában; az I. világháború idején súlyos
harcok színhelye volt
Forverc: előre}

  Most is úgy rohant be előreszegezett fejjel a tűzbe.
  Egy pillanat múlva áttörte a tüzes falat a baka, a magyar: mindig legjobb
előre!... s bent állott a konyha sötétjében.
  Csak úgy zihált a melle... Csak a fegyvere volna itt vele.
  Fújt a tüdejéből a forró gőz, s a karja a vasvilla után nyúlt, ami az ajtó
mellett volt odatámasztva.
  Most mi lesz.
A konyha sötét volt és alacsony, szabad tűzhely, alatta fehérre meszelve a
kemence... cserépfazekak... s vasvilla a kezében. Ezek a Vargáék is szegények
voltak a háború előtt, csak most, hogy eladták a tehenet meg a bornyút, most
vannak az ezrek...
  - Mija? - kiáltott bentről egy gyereklány.
  A katonának kinyílt a szája, s megállott a vére.
  - Itthon vannak - motyogta.
  Sápadt lett a fekete arca, s visszább torpadt.
  Egy fiatal lány kinyitotta a szoba ajtaját s ijedt és bámész szemmel, tátott
szájjal nézett.
  Hosszú pillanatokig néztek szembe. Lassan megismerte, hogy ez nem a Vargáék
gyereke, hanem Szabó Eszter, a Szabó András lyánya...
  - Itthon vannak? - kérdezte végre rekedten.
  - Neem.
  - Hát.
  - Elmentek reggel.
  - El?
  - Egen, a vásárba. Hásze maga látta.
  A katonának tágra nyílt a szeme. Ahá. Ez már támad. Ez már ellenség.
  S erre mindjárt nyugodtabb lett, s folytatta a szeme a villámlást, mintha már
joga volna felülkerekedni...
  A lány mögött a Vargáék kislánya dugta ki a fejét. Ez is olyan gyerekesen
ijedt szemmel meredt rá... Úgy nézett rá, éppen úgy mint az a lány... ott a
háború elején... a legelső gyerek... ott Sabácban...
  Megmarkolta a vasvillát, a vére leszállott a szívére, s várt. Várta a
parancsot...
  Meredten s fakón vadult rájuk, amitől a gyerekeknek elállott a szava. A
fejében alig fordult meg gondolat, tudta, hogy meg kell lenni.
  - Délig megadom! - mondta hangosan, azzal felemelte a vasvillát s
keresztülszúrta a kislányt.
  A Varga-gyereket, az ellenséget... Látta, ahogy belement a vasvilla a torkába
s vér szökött ki. Ezen már megkönnyebbült. Hogy ismerte már ezt a vért!... Hány
embert szúrt már agyon... Mindenkinek így szökik a vére...
  Kirántotta a vasat, s a gyerek, mint egy kis tömlő, bukott el a sötétes
szobában.
  A nagyobbik hangtalanul, eltátott szájjal, mint a remegő vad, meredt rá a
katonának minden mozdulatára.
  Ez intett, hogy be.
  A lány hátrafelé bement, de a szemét egy pillanatra se vette le az emberről.
  Ez utána ment, kemény, egyenes katonaléptekkel.
  A nagy szekrényre nézett, amiben az ezresek vannak.
  - Hol a kócs? - mondta.
  A fiatal lány minden tagja folyton rázódott, mint valami gépszerű
reszketéssel.
  - Hol van a kócs? - kiáltotta újra a katona.
  - Nem tudom - nyöszörgött a lány, s a foga zörgött.
  - Ha meg nem mondod, téged is agyonszúrlak.
  - Bent van a másik szobában a sifonban.
  A katona intett neki s előre ment. Gyorsan kihúzta a sifon fiókját s
kétségbeesve kotorászott benne.
  - Hamar!
  A lányka iszonyatos rémülettel nézett fel rá ott guggolásából.
  - Elvitte a néni magával.
  A katona megvetően rántotta meg a száját s a vasvillával a hasába szúrt. De a
villa hegye nem ment át a ruhán, ezért újra fogta a villát, felemelte s teljes
erővel belevágta.
  Még most sem halt meg a gyerek, mert közben oldalt fordult s most karja a
villa két szára közé került.
  A katona körülnézett s meglátta az asztalon a nagy kenyérszelő kést.
Visszament érte a nagy szobába, aztán be ismét, s kétszer a nyakába szúrt,
aztán egy erős harmadik vágással az egész torkát kettémetszette, úgyhogy a feje
szinte leesett.
  - A fene egyen meg benneteket - egyenesedett fel.
  A keze csupa vér volt, lecsapta róla a földre s látta, hogy a vér
végigfrecskelt az ágyon s a szekrényen, ezen újra elmosolyodott. Nagyot fognak
nézni, ha hazajönnek.
  Ebben a pillanatban a bölcsőben felsírt a kisbaba.
  A katona odanézett, s látta, hogy a picinek kiesett a szájából a cucli, azért
sír.
  - No, ne haragudj. Kis zsivány - mondta neki -, csak a kezemet hadd törüljem
meg.
  De a kicsi éktelenül kezdett sivalkodni. Erre ő szinte ijedséggel futott
hozzá, fogta a cuclit, s a szájába nyomta. A gyerek mohón kapta be s
elhallgatott.
  - Véres lett egy kicsit, - mondotta a katona, s csendesen mosolygott. - Nem
baj, sose tudod, mitől hízol... - szólott szelíden. - Hát mikor én három napig
olaszt ettem...
  Fanyarul elhúzta a száját, ahogy eszébe jutott a borzalmas kilenc nap, mikor
a doberdói hegyeken az elesett bajtársakat rakták maguk elé fedezéknek, s
amikor elfogyott minden a kenyértarisznyából, egy frissen elesett olasznak a
vérét szívta ki, mint a hörcsög a csirkéét.

{Doberdó: mészkőfennsík Trieszt és Gorizia (gorícia) között; az I.
világháborúban heves harcok színtere volt}

  Most megtörülte újra a kezét, s oda-odanézett a kicsinek cuppogó
arcocskájára...
  A zsivány, a betyár kölyök... mondogatta magában.
  Aztán a késsel hozzáfogott kifeszíteni a székrényt. Nem ment, a vasvillát
vette elő, de azt előbb ki kellett cibálni a testből, s a vér csorgott róla.
Most már aztán türelmetlenül feszítette a szekrény sarka alá s az egészet
kiemelte.
  Megfogta, hogy le ne zuhanjon s lármát ne csináljon.
  Mindjárt meglátta a barna kis vászonzsákot, amelyből tegnap kivették a
bőrtárcát, a sok pénzzel.
  Körömmel bontotta ki a spárgát, amivel be volt kötve; nyugodtan és rendesen.
  Aztán a markába öntötte, ami benne volt. A nagy bőrtárca nem volt benne.
  Azt elvitték a vásárra - mondta magában s mérges lett saját magára. Egész
éccaka ezen gondolkodott, aludni se tudott, kétszer is felkelt s a felesége
kérdésére, hogy mi baja, azt mondta, hogy "hallom az ágyúzást..." mert
csakugyan hallotta... S hiába gondolt végig mindent, mégse tudott mindent
kigondolni... Erre se számított, hogy a gyerekeket itthon hagyják s a
szomszédból híjnak hozzá egy pesztonkát... úgy gondolta, inkább űket adják oda
valakihez... Arra se gondolt, hogy az ajtó nyitva lesz-e vagy se... meg erre
se, hogy a bugyellárist elviszik.
  - Egész meg van már rothadva az eszem - mondta -, a kefe vigye el...
  Örült, hogy mégis valami pénz van a kis szütyőben. Az asztalra öntötte, s
megszámlálta. Papír- és ezüstpénz volt, összesen száznegyvenöt forint meg
valami krajcárok.
  - Nem sok - mondta s két tízest a lajbija zsebébe dugott. - Most má nem
adhatja meg az egész adósságot, mert akkor megint nem marad egyébre. Meg hadd
is várjon az a vén gazember... Háborúban adósságot kérni.

{Pesztonka: gyermekdajka; leány, aki kisgyermekekre vigyáz
Lajbi: mellény}

  Az ezüstből kivett egy forintot, akkor bekötötte az egész pénzt egy
zsebkendőbe, ami az asztalon volt. Mielőtt bekötötte volna, kivett még egy
koronát is, mert itt nagy a drágaság, biztosan több kell most arra is.
  A zsebkendő kis csomagját összetekerte, ahogy a dohányzacskót szokták, s a
kabátja külső zsebébe tette.
  Ezzel be volt fejezve a dolga, s most megállott némán és újra mély
szórakozottsággal nézett maga elé.
  Az ajtó előtt ott feküdt a kicsi lány teste, úgy hevert ott, mint egy kis
kutya a küszöb előtt, ő csak nézte, nézte s bólogatott.
  - Ilyen kutya világ ez a mai - mondta, aztán nagyot sóhajtott. - Hát mikor a
cigányszigeten bementünk... a fárul úgy ráztuk a komitácsit, mint a rothadt
szilvát... Rottmann hadnagynak a nyakát keresztüllőtték, a kezét rászorította a
sebre s az ujja közt csakúgy hugyozott a vér, meg a száján... csakúgy ropogott
a koponya, így hajigáltuk a levágott kezeket, meg a koponyákat, egymásra
feküdtek a szerbek, meg a magyarok, osztán egymás torkát keresztülharapták...

{Komitácsi: szerb partizán, szabadságharcos, portyázó lövész (az I. világháború
előtt és alatt a Balkán-félszigeten)}

  A bölcsőbe megmozdult a piciny... erre föleszmélt, maga sem tudta miféle
álomból... Most, hogy már el volt végezve, zsebében volt a pénz, már nem
izgatta semmi...
  Szétnézett, nincs-e valami tennivaló... Egy pillanatra arra gondolt, hogy a
kis testeket felrakja az ágyra... Ne feküdjenek ott szegények... de hirtelen
összeborzongott s úgy érezte, a világért sem tudna hozzájuk nyúlni...
  Gyorsan elindult, elkerülte a küszöbnél a piciny hullát, nem lépte keresztül,
eszébe villant a babona: ha keresztüllépik a gyereket, nem nő meg... Kint a
pitvarban odatámasztotta a vasvillát, ahonnan elvette, aztán kilépett a
szabadba.
  Fel akart sóhajtani, hogy végre az ég alatt van, s amint a száját kinyitotta,
hogy teleszíjja magát friss levegővel, egyszerre bezárta s kedvetlenül fojtotta
magába a mozgást... Ki csak innen, még meglátják... Mintha fonákul volna
valami... Máskor ilyen gyilkolás után büszkeségtől pattant szét a melle, most
pedig...
  Gyorsan elkushadt a ház mögé, s mélyen lehajtott felsőtesttel vetette be
magát a sűrűbe. Az árkon olyan gyorsan átjutott, hogy észre sem vette, aztán a
setét úton visszament a templom felé.
  Ahogy a kerítés mellett elment, valaki rákiáltott:
  - Hé, öcsém.
  Fakó arccal nézett oda az ismerős hangra. Akkor ráeszmélt, hogy István bácsi
az ásásból kiált.
  - No. Gyere ásni má. Má kerestek.
  - Má nem megyek délig. Megyek, veszek egy ásót. Mert avval nem lehet ásni.
  - Hun veszel?
  - Átmegyek a vásárba... István bácsi... hány óra is vót, míg dógoztam... Tíz,
ugye?
  Az öreg nevetett.
  A katona nem merte firtatni a kérdést:
  - Hallottam, mikor ütött...
  Avval tovább ment, de valahogy az a gyanú vett erőt rajta, hogy az öregnek
órája van. Mintha az után nyúlt volna a zsebébe, de visszanézni nem mert
többet.
  A falu másik részébe ment, a sárközbe, ott bement ahhoz az úrhoz, akinek a
felesége adós volt ötven forinttal.
  - Meghoztam, amit tudtam, tekintetes úr - mondta a szikár kis öregnek.
  - Jól van.
  - Nem tudok többet adni, csak húsz pengőt.
  Az öreg elvette a pénzt.
  - Jól van. Hun szerzett maga reggel óta. Magának még reggel nem vót pénze.
Most meg mán van.
  A katona sötéten nézett az öreg kopott úrra, aki cinikusan járt, s kegyetlen
szókkal leplezte, hogy mégiscsak sajnálja a szegény embereket.
  - Maguk, barátom azt hiszik, hogy elég kölcsön kikunyorálni a pénzt, azután
majd megadja a nagyharang. Ismerem én jól az ilyenféle urakat. Meg kell egy
kicsit szorongatni a gégéjüket, akkor eszükbe jut, hogy kötelesség is van a
világon. - S nagyot nevetett kurta, döcögős hangján. - Mint a huszár a
kozáknak... - fecsegett tovább, s egy háborús anekdota jutott eszébe. - Magával
nem történt valami ilyen história?
  A katona már el akart menni, de nem akarta megsérteni az urat azzal, hogy
végig sem hallgatja a beszédét:
  - A kórágyon feküdt két sebesült baka, az egyik a szerb csatatérről került
oda, a másik az északiról... Na... Azt kérdezi az, amék a szerb csatatéren
sebesült meg: Mongyad csak cimbora, csakugyan olyan borzasztók azok a kozákok?
Igaz, hogy torzonborz nagy szakálluk van? a fejükön olyan nagy medvebőr kucsma
s rettentő hujhuj kiáltással törnek előre?
  A katona úgy állott a mozgékony kis ember előtt, mint egy iskolásgyerek,
nehezen lélegzett s csüggedt, szomorú arcán borzasztó unalom volt, míg az
öregúr ugrálását nézte s oktató, leckéztető hangját hallgatta. De az öreg,
akinek a keze nagyon mocskos volt, mert éppen műtrágyaoldatot csinált, s a
munkát hagyta abba a katona kedvéért, fás hangján tovább mondta az adomát.
  - Hát, aszongya az, aki az északi harctérről jött: hát tudod testvér, így
mondja: amikor először gyütt ránk (s hangsúlyozta népiesen, hogy gyütt), vagy
ezer darab muszka, hát e kicsit szorongtunk, de azután eltaláltuk a
fortélyukat... Na... Hogyhogy? kérdi a másik sebesült, a szerb harctérrül való,
mert az még nem látott muszkát, hát örült, hogy na, most meg fogja tudni a
fortélyukat!... Hát tudod, azt mondja az orosz földön jártas-kőttes katona, már
mint az ilyen okos emberek szokták elárulni a tudományukat: azt mondja, hogy:
hát tudod, mikor gyün a kozák, akkor az nagyot ordít! De mikor az ember
beleszúrja a hasába a bajonétot, hogy az hátulról gyün ki -, akkor a kozák
elcsendesedik!
  Nagyot kacagott hozzá. Ahogy egészséges emberek, akik sose voltak a
harctérnek felé sem, nagyot tudnak nevetni azoknak a harctéri adomáknak,
amelyektől, ha komolyan veszi az ember, egy kicsit a hátába áll a hideglelés.
Hja, de hát ezek a mai idők! - teszi hozzá.
  - Azér mondom barátom, hogy: ez a magyar ember!... Ilyen huncut kutyavér van
a magyar emberbe a háborúba. Másféle ember, francia vagy angol megijedne,
osztán sokat beszélne, hogy, hű, az borzasztó, amilyen a kozák! nagy süvege
van, meg borzasztóan ordít, mikor támad... Œgy mondaná el egy tót vagy olá vagy
egy sváb... A magyar? A magyar meg azt mondja rá: kitanultuk a fortélyukat!...
Mikor az ember úgy beleszúrja a hasába a bajonétot, hogy az hátulról gyün ki:
akkor a kozák elcsendesedik, hahahaha... Azt meghiszem, az ebatta, akkor
elcsendesedik... No jól van, kedves barátom, csak azt az egyet tanulja meg,
hogy adós sose legyen... soha adósságot! Soha... Minden bűnnek az a melegágya:
az adósság... Inkább koplalni, nélkülözni, dolgozni! csak adósság ne legyen...
  - Hát, Sóvágó úr, ha én itthon lettem vóna, akkor nem is gyűlt vóna az az
adósság...
  - Jójó, jó van na, jójó... csak azért mondom - motyogta kicsit megsértődve az
öregúr, hogy nem tekintetes úrnak szólította, s megveregette a vállát a nagy
fekete embernek, aztán mit sem törődve vele, sietve nekilátott a munkájának.
  A katona kiment az udvarról azzal az érzéssel, hogy a pénzével együtt annyi
ennek az úrnak, mint egy légy. Mi köze hozzá, mit törődik az ővele, érdemes
volt azért... hogy ennek visszaadjon húsz forintot...
  Csámpásan, kedvetlenül ballagott most hazafelé.
  S hát igazán olyan nagy valami az az adósság? Ennek annyi a pénze, hogy ez
soha, míg él, nem fogja elkölteni azt a húsz forintot... akkor mire neki...
akkor mér követeli annyira? hogy még a húsából is kész volna kivágni... mikor ő
maga is tudja, hogy az asszonynak kellett, míg ő oda volt huszonhat hónapig...
Hogy éljen meg három gyerekkel? Míg ő oda harcol... meg kórházakban fekszik,
meg újra oda harcol...
  A katonasapkáját a fejébe húzza, s busaszemmel, véreres szemmel néz körül.
Minek éljen az ember, ha csak arra él... Huszonhat hónapig odaki lenni, olyan
időkbe, hogy se foglyot, se sebesültet: csak halottakat csinálni... Ez a
haszna, ez a vége...
  Benyitott a kis kapun a kis udvarra. Egy kicsi házba lakott a felesége a
három gyerekkel. A gyerekek az udvaron játszottak a kis kocsival, kert nem volt
a házhoz; csak olyan kis zsellérház volt az; putriféle.
  - Hát te minek jöttél haza? - kérdezte csodálkozva az asszony.
  Az ember megállott, és csöndesen nézett rá...
  - Ne beszélj sokat, hanem gyere.
  - Hová?
  - Majd megtudod - s elfordította a fejét, úgy mondta -, a vásárba...
  - A vásárba?
  - Oda.
  Nem szólt többet; az asszony gondolkozva nézte, ahogy bement a házba.
  - Mit akarsz venni? - kérdezte s utánament.
  - Ásót akarok venni, mert avval nem lehet ásni. Nem való az az ásó ilyen
kemény fődbe - mormogta -, homokra való ásónak megjárja, de ilyen fődbe nem...
  Az asszony nem szólt, gondolta, valahol kért vagy egy forintot ásóra.
Restellte is magát, mert eladta az ura új ásóját húsz krajcárér.
  A legnagyobb gyerek beszaladt, s az apja térde közé futott.
  - Édesapám.
  - No fiam - s megtörölte az ujjával a gyerek orrát.
  De a kisfiúnak kerekre nyílt a szeme.
  - Mi van a kezén? - kérdezte.
  - Mi?
  - Piros.
  - Piros?
  - Megvágta? - szólt a gyerek.
  Az asszony is odanézett.
  - Nem én vágtam meg, fiam, hanem te. Te vágtad meg a kezed, nem én.
  - Én? - s a gyerek csodálkozva nézegette a saját kezét.
  Az apja nem hagyta, hogy soká nézze, a nagy erős markába fogta a gyerek kicsi
fekete kezét.
  - Várjál, bekötöm.
  A gyerek zsebébe volt egy kendő, azt kihúzta s gondosan bekötötte vele a
gyerek kezét.
  Ez csodálkozva nézte, mit csinál az apja, de nem szólt ellene, mint gyerek
nem szokta az apja tettét bírálni; elfogadta, hogy annak úgy kell lenni.
  Egy perc múlva már otthagyta az apját, s újra kiszaladt.
  Az ember sokáig csöndesen ült, nézte, hogy a felesége szó nélkül, mintha
valamit nem értene, de csöndesen, engedelmesen készülődik. Persze a vásárra,
jutott eszébe.
  Ott ült a rozoga asztalnál, a kezét ott fektette maga előtt.
  Szelíden nézte a feleségét, ahogy csöndesen mozgott a szobában; szomorúan
nézte.
  - Reggel, mikor mentem a munkába, az úton találkoztam a vén Sóvágóval.
  Az asszony még lejjebb hajtotta a fejét.
  - Kérte a pénzt? - mondta gyorsan.
  - Kérte.
  - Mit mondtál?
  - Hogy délig megadom.
  Az asszony ijedten nézett fel.
  - Délig?
  - Délig.
  - Mingyán dél...
  - Mán megadtam.
  A szók lassan pattogtak el, közben csönd volt, és valami rettentő feszültség:
  - Megadtad! - mondta az asszony elfulladva.
  - Meg - szólt lehajtva a fejét az ember. Nagy bánat volt a szívében, és nagy
szomorúság, de alig állotta, hogy ne mosolyogjon, ha a felesége arcát nézte.
Most mit fog szólani, ha az egészet megtudja!... Csak úgy tett, mintha szomorú
volna és megtörött...
  - Nem az egészet - mondta később, s az asszony lassan kötözte a szoknyája
madzagát. - Csak húsz forintot.
  - Húsz forintot - ismételte az asszony.
  - Húszat.
  - Hol vetted?
  - Hát... Vargáéktul.
  Az asszony gondolkodva nézett rá.
  - Vargáék - mondta csodálkozva, sőt titkos ijedséggel. - Azok elmentek a
vásárra.
  Az ember intett, s nem nézett rá. Nem mert ránézni. Nem érzett semmi
ijedséget és sajnálkozást, sem meghatottságot. Szerette a feleségét, de
mulatott rajta, de semmibe se vette, mert csak asszony... Szerette a feleségét,
érette tette, s most félt, hogy el ne mosolyodjon: mint a temetésen a koporsó
mellett; mert nem illendő nevetni a nehéz komoly dolgokon...
  - Akkor hogy adtak neked pénzt?
  Az ember nem szólott, kissé elmeredve nézett, aztán felemelte a fejét.
  - Hallod: kiraboltam űket.
  Az asszony nem szólott: úgy maradt, ahogy volt s fekete szemeit
ráfüggesztette az urára. Csak nézte, nézte s nem szólott.
  - Mikor tegnap ott voltam a napszámér... előttem vették ki a pénzt a
sifonbul... mán akkor gondoltam... az éccaka is azt gondoltam...
  Az asszony szeme fölvilágított: megértette, mi baja volt az urának az éccaka,
hogy nem tudott aludni, pedig máskor úgy alszik, hogy szinte szégyen... ha a
gyerek fölébred, észre se veszi...
  - De azért nem gondoltam, hogy meg kell csinálni... csak hogy lehetne...
Reggel osztán, hogy az öreg Sóvágó olyan sokat beszélt, hogy az adósság
így-úgy... akkor mán tudtam, hogy meglesz...
  Az asszony sóhajtott, nehezet, kínosat.
  - Hanem otthun hagyták a gyerekeket... Meg a Szabó András lyányát velük, hogy
játsszon velük...
  Az asszony csak nézett, nézett, s a szája lassan kinyílt.
  Az ember lassan, minden szót ritkán bakkantva ki, mondta:
  - Azokat muszáj vót... megölni.
  Az asszony még mindig nem szólott, csak állott.
  - Te errül senkinek se szólj; a szegénység vitt rá - szólt az ember a
példabeszéd bibliai egyszerűségével.
  Avval felállott.
  - Hozzál vizet - mondta kevés tűnődés után -, véres vagyok.
  Az asszony szótalan, sokára megfordult, kiment.
  Akkor ő levette a kabátot, az ingujja csupa vér volt. Levetkőzött, az inget
is levette.
  - Mosd ki - mondta az asszonynak, mikor az bejött.
  Az asszony fogta az inget s a ládából a másikat vette elő, de az inget egy
pillanatra sem tette le.
  Mikor az ura jól megmosdott, törülközőt adott a kezébe, aztán az inget, a
tisztát.
  Kivitte a vizet s másikat készített. A tálat a konyhába tette le, addig
folyton a hóna alá volt szorítva az ing, úgy volt kinn az udvaron is.
  Aztán hozzáfogott s mosta az inget.
  Mikor az ember a csizmáját kipucolta, megmosdott, felöltözött, egészen jól
érezte magát.
  A fésűt a hajába vájta, s a tükörbe nézegette magát.
  Jó lett vóna egy-egy sturm után ilyen mosakodás. Meg a tiszta ing - mondta
magában -, de akkor abba a fertelmes vérbe kellett lenni egész hétig is, míg
megszáradt az emberen, pedig de büdös...
  Hangosan is szerette volna elmondani, de érezte, hogy a felesége rettenetesen
meg van zavarodva, s szégyellte azt mutatni, hogy ő nem érzi a bajt...
  Az ajtóba állott s elnézte, az asszony milyen buzgón mossa a véres inget,
különösen az ujját. Még ki is önti a vizet kétszer is, nagyon jól kimossa.
  - Meglesz mán? - szólott - mert én délután még dógozni megyek.
  Az asszony megnézte a világoson az inget, nem látott rajta semmit,
kiterítette a kis kamarában.
  A gyerekei után kiáltott.
  - Jóska, gyertek csak.
  A kis fiú kicsi kocsiban húzta a legkisebbet s ragyogott az arca. Most mindig
kinn vannak, pedig már csípős az idő, mert nagyon büszkék a kis szekérre, amit
apjuk csinált, az első éjszaka, mikor hazajött.
  - Vigyázz, baj ne legyen - szólt az anya. - Vigyázz, mert agyonverlek. Megyek
a vásárba.
  - Mit hoz?
  Az apa elmosolyodott:
  - Mízeskalácsot - mondta. - Csak vigyázz, baja ne legyen a kicsinek!
  Az asszony hirtelen felnézett rá. Az ember megértette a gondolatát.
  - Másnál is van olyan pici - mondta kerülő szóval -, kis gyámoltalan
pondró...
  Az asszony kicsit megnyugodott, látta, hogy azt-nem bántotta:
  Mikor vasárnapiasan kimentek az udvarról, egymás után, elöl az ember, utána
az asszony, aki még messziről is visszakiabált a kis gyerekeire, úgy haladtak
előre, mint boldog falusiak, akik örülnek, ha kimozdulhatnak egyszer-egyszer az
unalomig megszokott hétköznapból. De az arcuk komolyabb volt, mint az élet
rendes parasztkomolysága: amely a legkomolyabb kifejezést edzi be a vonásokba:
a testi kimerültség nyugalmát.
  Az arcukon valami nehéz komorság borongott. A férfi kicsit bólogatva, maga
elé sötétedve haladt előre s észre sem vette, hogy a felesége lassan sírásra
pityeredett arccal szaporázza a lépést utána.
  Kimentek a faluból, végig a nagy utcán, kiértek a szántóföldek közé. Az út
sáros volt, de nem volt mély a sár. A novemberi természeten ott borongott az
állandó őszi köd, a lekopasztott fák üresen s óbégatva állottak.
  Mikor felértek a töltésre, amelyen végig kellett menni, hogy rövidítsék a
kanyargó országutat, az ember egyszer megállott.
  - Nézd csak, nézd csak.
  Az asszony ijedve nézett fel; semmit se látott.
  - Így van szembe velünk a muszi frontja - szólt az ember.
  Kinyújtotta a karját, s végigmutatott a folyó túlsó partján.
  - Ott a falu, csakúgy, mint itt... Templom van a közepin... Csak ott jobban
látszik a domb odaát... Te, mán én nem is értem, hogy maradhat a víz partja
drót nélkül... Hindernisz... milyen jól lehetne itt grábnit csinálni a jó
kemény fődbe.
  Az asszony kereken kötött kendője alól csodálkozva nézett az urára. Mióta
itthon van, még ilyen beszédesnek nem látta.
  - Szép az - mondta az ember csillogó arccal -, ahogy ez a tőtés megy, úgy van
a stellung, csak nem áll ki a fődből, hanem lefelé van ásva: árok... Csak épp
annyi áll ki, az ember feje amennyi, hogy el lehessen látni a fődeken.
Vigyázz...

{Muszi: orosz
Hindernisz: akadály (rendszerint szögesdrótból)
Grábni: árok, lövészárok
Stellung: harci állás}

  Azzal rémülten leugrott a töltésről a belső oldalra. Olyan gyorsan és
egyszerre, hogy a felesége azt hitte, fővel bukott lefelé.
  - Gyere le onnan - kiáltott rá az ura -, gyere le rögtön, az istent beléd...
mer leváglak...
  Az asszony belesápadt, úgy megrémült az ura villogó szemétől. Gyáván és
ijedten lekuporodott, lesuttyant a töltésről. A ruhája csupa sár lett.
  A katona hirtelen nagyot nevetett rajta, ahogy látta az asszony keserves
csúszását, le is ülepedett szegény a sárba.
  - Látod, ilyenek vagyunk odaki a felden mindig sárosak, mint az ürgék... Phű,
mikor esők járnak, osztán vederrel kell kihányni az árokból a vizet. Egész nap,
egész éccaka furt dógozik az ember. Mer van ugyan, van a víznek olyan kútféle
ásva, vizesgödör, de nem mindenütt elég a... Sokat megmerül a bakancs, még a
tiszturak is, míg végigmegy a major úr a süccgrábnin, csizmaszárig gázol a
latyakban...

{Feld: csatatér, harctér
Furt: állandóan
Major: őrnagy
Süccgrábni: lövészárok}

  - Minek hijtál ide a sárba - mondta az asszony gyáva mormogással. Nem mert
most úgy, mint valaha kipattanni az urára, nem volt vele tisztában, hogy
józan-e.
  A katona nevetett.
  - Legalább megtanulod, hogy milyen a katonasors. Különben egy percig
hallottam is ágyúszót... Meg úgy láttam, mintha odaát muszi mozogna... Tudja
isten: csak úgy láttam...
  Átnézett a töltésen a túlsó partra.
  - Mán úgy megszokja az ember az ilyet... Mer szigorujan ki van hagyva a
kommandó, hogy nem szabad fenn járni a főd színén, mert leszedik az embert! De
ha megyünk a vízért, mer négyezerötszáz lépésre kell vizér menni, sose megy az
ember a lóvgrábniba, hanem fenn. Nem bolond a muszka, hogy egy emberre ágyúval
lőjjön... Meg szamár is, nem tudja eltalálni... Hanem azér néha így rájön az
emberre, hogy: hű a mérges istenit, most!... akkor osztán leugrik az árokba ész
nélkül... Pedig hát mindegy... eccer úgyis meg kell halni...
  Az arca szomorú volt, sóhajtott is egyet, a kemény fekete szeme olyan
szomorúan nézett. Az asszony most megérezte a hangján, hogy megbánta... hogy
fél... Fél már szegény...
  - Látod te - mondta a katona, és sokáig nézte a vízpartot... - Ha itt vóna
most a hátunk megett a sverehabic, akkor eccer csak hallanád, hogy: bumm!...
aztán megindulna fenn a gránát... sziiiij... hasítana a levegőbe. Számolnál, de
hiába nézel utána az égbe, ott nem látni semmit, hogy merre megy, csak a hangja
sivít, mint a vasdaru... ssiiiijju... akkor le: ropp!... s ott a falu megett
fel egy nagy füstfelleg, nagy két araszos, ott az ég alatt, nagy fekete füst,
felveti a fődet, fát, sarat, követ, mindent, amit tanál... Akkor bóbakter
beleszól a telefonba, hogy kétszázzal rövidebbet. Barátom: az az igazi világ...
No mennyűnk fel innen, mer átázik a cipőd.

{Lóvgrábni: futóárok
Sverehabic: nehézüteg, tarack
Bóbakter: megfigyelő, előőrs, őrszem}

  Megfogta az asszony kezét és felsegítette olyan figyelmesen, mint egy kis
gyereket.
  Tovább indultak, de az asszony visszalesett arra a helyre, ahol voltak, ott
maradt a nyomuk a sáros dombparton, a cipőjéről nagy vastag sarat rázott le.
  - Teremtő isten, ez az ember nem tiszta...  Lehajtotta a fejét, és a szemében
lassan könnyek gyűltek... Siratta a régi urát.
  Sokáig mentek, ballagtak a vízparton a töltés peremén.
  - Hallod! - fogta meg hirtelen az asszony karját az ember.
  Ez rettenve nézett rá, már megint?
  De az ember szelíden nézett reá:
  - Hallod!... - szólott, s csak a hangjában volt valami kimondhatatlan
gyöngédség, amit szóba kiadni nem tudott, mert az ilyen szegény emberek nem
tudják szóval becézni egymást. - Hallod!... milyen ez a világ... úgy van
köztünk a víz, mint itt... Ilyenformán is... De akik ezen a partján vannak,
azok mind egytestvérek, egymást segítik, kedvelik, egykézre kell dógozzanak...
aki meg a másik parton van: azt mind le kell lűni...
  Sokáig nézett mély sugárzással az asszony szemébe...
  - Folyik a víz, folyik csendesen, úgy folyik, mint az embernek a napjai
folynak, mindig folynak, mégse múlnak el... De aki a másik parton van, azt mind
le kell lűni... geveerrel, masingeveerrel, ágyúval, sverével, handgranáttal,
mindennel, azt mind le kell lűni... érted ezt te...

{Geveer: fegyver, puska
Masingeveer: gépfegyver, géppuska
Svere: nehézágyú; esetleg: golyószóró
Handgránát: kézigránát}

  Az asszony félve meredt az ura szemébe, nem értette, nem is figyelt a
szavaira, mert folyton attól reszketett, hogy ha rájön az őrülés, torkon fogja
s bedobja a vízbe... Pedig nem félt tőle. Ha megtette volna, se félt volna
szegénytől. Hiszen ismerte. Tudta ő, hogy ki volt... ez az ember... azelőtt...
s ha most nem is az, aki vót, azért ő nem félt tőle... nem, ő úgy odaadta magát
neki, a drága emberének; hát istenem, ha úgy rendelte az Isten, fogja torkon,
ölje meg: dobja a vízbe... szegény, miket kellett neki abba a háborúba
szenvednie, hogy odáig jutott...
  S a szája sírósan elbiggyedt, a szeme nedvesen elfátyolosodott, s úgy
odaemelte az arcát, a nyakát a drágája elé, úgy kínálta magát: úgyse lehet ezt
tovább folytatni, soká nem lehet ezt vinni... nem lesz jó vége...
  A katona szeme nem látta azt, ami előtte van, csak a saját gondolatát
látta...
  - Pedig hallod - mondta eltűnődve -, én azt mondom neked: nem a muszka van a
másik parton... hanem a másik parton vannak a gazdagok... Mink vagyunk itt,
tudod, ezen az ódalon, a szegény emberek... mind itt vagyunk, akiknek büdös
putrija van... rongyos ruhája, nincsen enni való kenyere... csak sok gyereke,
pedig az a gyerek nem mondja, hogy hun veszed: azt mongya, ereggy lopni.. csak
sír: avval is fájdittya a szülei szívet...
  Az asszony nézte, elcsorduló fájdalommal, nézte a szegény vergődő emberének a
szemét.
  - Minek mondod ezt - kérdezte lecsorduló könnyel.
  A katona előrehajlott.
  - A másik parton van a tiszti menázs... ott vannak a szép nagy házak,
terített asztalok meg a nagy hambárok, sok búza benne, sok bab, kolbász,
ódalas, sonka... Oda süt még a nap is, még a madarak is oda járnak, mert ott jó
danolni... ott vannak a jó emberek, amékek senkit se bántanak, mert krajcárt
adnak a kódusnak.

{Tiszti menázs: tiszti csoport, tisztikar}

  Mintha megszűnt volna gondolkozni. Az asszony nem mert moccanni, szólani,
csak nézte a szegény meggyűrt arcot, csak nézte, s egyre jobban elcsiporodott a
szíve csipegő sírásra.
  A katona felemelte a kezét lassan a sipkájához, s azt egy parányit lejjebb
igazította a szemére.
  - Azér most ott is megtanulták egy kicsit, hogy kell sírni...
  Átalintett a másik partra, s belekacsintott a felesége szemébe, hamisan,
malíciával.
  - A gránát nem nézte... sok úrfi elpotyogott... el ám... Harmadikán este
masíroztunk el Koltovból, reggel három óra tájban értünk egy erdőbe,
Lukovicéből mentünk; osztán Zizimbe állottunk meg az erdőbe. Aszonták, ott a
svarmlénia. Fenét vót. Semmi se vót. Kezdtünk celteket csinálni. Egyszer csak
három gránát lecsap. Semmi puskalövés, semmi, csak jön a gránát. Szalad egy
baka, hogy mi az, mi az. Hát tegnap elszórták itt a mieinket. Rögtön sturmolni:
hát ötkor mentünk sturmolni, már nyóc órakor meghalt egy kadett, megsebesült a
hadnagy Sándorfi, a hadnagy Órás, a dinsztfürende őrmester; nem is maradt több
tiszt, csak a kompanikommendáns. Na... mind, mind vége lett az uraknak... én
meg itt vagyok...

{Malícia: gúny, rosszmájúság
Koltov, Lukovice, Zizim: galíciai helységnevek
Svarmlénia: rajvonal, rohamvonal
Celt: sátor
Dinsztfürende: szolgálatvezető
Kompanikommendáns: századparancsnok}

  Kicsit bólintva, magába merülten cuppantott:
  - Ott mindegy... honnan gyütt... a túlsó partrul vagy az errülső partrul. ..
ha mán ott van, a gránát nemigen válogattya... - Hirtelen mély fájdalommal
kiáltott: - de hogy itten még azután se mindegy... azt a kutya mindenségit
ennek a világnak: hát itten még most se mindegy? Hát mi az istennyila ez, hogy
haza kell nekem huszonhat hónap után gyünni, osztán itt van az én három
gyerekem, meg itt van az én egy feleségem, osztán semmitek sincs téllére... Se
liszt... se zsír... se lencse... semmi isten fenéje... Hisz énnekem huszonnyóc
napra vissza kell menni... hát mit csináltam vóna annyi kis időn veletek, hogy
ellássalak. Nem ad nekem ezen a fődön egy ember se egy darab kenyeret, ha
minden gyerekem éhen döglik is...
  Elfordult, s a szeme síróra húzódott...
  Az asszony mélyeket sopántva lélegzett. Már látta, elveszett ember...
  De az ember egyszerre megindult, nehéz lépésekkel, de megindult, s ment, ment
előre...
  Az asszony is utánaeredt, s meg sem állottak a városig, a vásárig.
  Nem is szólottak egymáshoz. Úgy mentek a sokadalomban, csámpásan és
bolyongva, olyan idegenül...
  Az asszony elbámészkodott, elszórakozott is a sok ember közt... Falusi
asszonyok hátukon s mellükön cipelték a kosarat, a kosárban tejfel volt, és
gombolyagba összenyomott túró... Nem főzött a gyerekeinek túrós galuskát,
amióta az ura odavan, csak kétszer... Odapillantott az emberre; vajon
észreveszi-e.
  De az ember nem látott semmit, csak ment előre. Kis csizmákat látott az
asszony. A gyerekek még most is mezítláb vannak... s már reggelre fagy volt.
Ruhát is látott... jó kis ócska ruhákat árultak egy szekérről, ócsón lehetett
vóna szerezni... De az ember csak ment, lépegetett előre, idehajtott fővel,
ment előre tovább... Húsz darab libát olvasott meg egy ház tövén, micsoda
libák, istenem... neki csak három tyúkocskája van... egyik tojik, szegény mán
hagyogató, nincs kedve ebbe a hidegbe...
  Szinte elmaradt az embertől, aki már eltűnik a szeme elől... Lám, ott áll a
vasas zsidó sátora előtt...
  Utánaballagott. Az ember türelmesen állt, várt, ásót válogatott. Felvette,
letette sorba. A legjobbat akarta. Pengette a kövön, egymáshoz ütötte, a
hangját figyelte. Körömmel próbálta a keménységét. Végre egyet megtartott.
  - Mi az ára? - kérdezte.
  - Forint negyven.
  - Sok.
  - Tegye le.
  Az asszony ijedten villant rá az urára, akinek a szeme lángot vetett. Jaj,
azt hitte, rögtőn agyonvágja a zsidót avval az ásóval.
  Nem, csak a zsebébe nyúlt, s odaadott három koronát.
  Visszakapott egy hatost.
  Azt odaadta az asszonynak.
  - Ne... vegyél a gyerekeidnek mézest...
  Az asszony azt hitte, meghal... Mézest... egy hatosért...
  Elöntötte szemét a forró könny. Hát az ura is ilyen kemény tud lenni... Jól
tudja, hogy nincs otthon semmi, se csizma, se ruha, se étel... Osztán vegyen
egy hatosért mézest...
  Összeszorította a fogát, elfordult, hogy meg ne lássa a síró szemét,
felszíjta az orrát s mézeskalácsost keresett... Soká nézegette az apró mézes
mogyorót... be hitvány... kukoricaliszttel van csinálva... be sovány... méz
nélkül, és jóisten, be drága...
  Felduzzasztotta a száját betegen: hát evvel megy haza... Mézessel a
vásárból... egy hatos ára mézes...
  Az ember már türelmetlenül várt rá, oda se pillantott, megérezte, mikor közel
ért, megindult gyorsan hazafelé az úton.
  Az asszony nem mert pisszenni sem. Ment, ment megtörten, csüggedten,
életkedve vesztett, csak ment szaporán a nagylépésű ura után.
  Mikor a töltésre értek, a katona mindig a másik partot nézte.
  Egyszer megállt.
  Megfogta az asszony karját s hozzáhajolt.
  - Köztünk van a víz... - mondta.
  Az asszony nem értette.
  - Nem értjük meg egymást soha, mert köztünk van a víz...
  - Ejh! - rántotta meg a vállát az asszony.
  Most már unta az ura bolondságát. Már nem is számított neki. Ez is csak
magának rabol, még a gyerekeire se gondol...
  - Így nem is lehet megérteni egymást, ha köztünk van a víz... mondta az
ember. - Mikor a muszkák átjönnek s itt maradnak nálunk... meglátjuk közelrűl a
képüket, a szakállukat, a beretvált arcukat... a szemüket, csak épp hogy a
szavukat nem értjük: akkor már nem vágjuk le őket... enni adunk nekik... amit
mink eszünk... csak addig ellenség az ellenség, amíg köztünk van a víz...
  Hirtelen a zsebébe nyúlt s kivett belőle egy kis csomót. A markában tartotta
egy percig s nézte... egy gombolyagba kötött kis kendő volt, ahogy nézte az
asszony.
  Akkor kinyújtotta a karját, s messze bevetette a vízbe...
  Az asszony éles szemmel meredt rá.
  Kitalálta, hogy ez a rablott pénz.
  - Ajjaj - sóhajtott, s azt gondolta: - ezér érdemes volt?... hát érdemes volt
ezér?...
  Aztán megindultak. Lassabban, mint az elébb, mint aki elvesztette a célt. De
egyformábban, ahogy az életet robotolja a szegény.
  Nem szóltak többet egymáshoz egy szót sem. Mintha elidegenedtek volna, mintha
meggyűlölték volna egymást.
  Mikor a faluba beértek, mindjárt a szélső háznál, beszélgetőket láttak.
Egyszerre belenyilallott mind a kettőjükbe, hogy arról beszélnek.
  Vásárról hazamenőknek beszélte Suta Kis Istvánné: s mikor a házaspár
megállott a közelükben, egy kicsit elhallgatott s rájuk bámult.
  - Hallják a gyereksírást - folytatta aztán -, csak hallják, pedig ott volt a
Szabó Andrásék lánya velük, amán jóforma lány, tizennégy esztendős, mi van
azokkal a gyerekekkel, hogy egyre sír... átküldték a kis Erzsust, nézze meg. A
gyerek nem tudott bemenni, mert a kapu be volt zárva, bemászott a kerítésen.
Bemegy szegény gyerek, hát bokáig való vérbe ott fekszik a szegény ártatlan
meggyilkolva... A Vargáék nagyobbik lyánya az ajtóba, a másik, az Eszter meg a
kis házba.
  - Borzasztó, borzasztó - tördelték az asszonyok a kezüket...
  - Borzasztó - mondta a katona felesége, mert úgy érezte, mindenki őket nézi
-, borzasztó - s húzta az urát, hogy menjenek onnan.
  A katona nem szólott egy szót sem, csak nézte a vajákoló asszonynépet,
undorral és megvetéssel. Ilyen ordítást csapni... ezek igazán nem tudják, mi a
háború...

{Vajákoló: siránkozó, jajveszékelő

  Elment csöndesen, szinte észrevétlen a felesége után, aki szinte futva ment
előre.
  Mikor utolérte, lihegve a sietéstől, ráförmedt:
  - Hová szaladsz mán no...
  Az asszony vissza sem nézett, még gyorsabban igyekezett előre.
  - Én is úgy hagytam a három kicsit - mondta aztán vissza elfúlt szóval.
  Az ember hirtelen megállott, megtorpant.
  A három kicsit... az ő három gyermekét...
  Hideg verejték ütött ki a homlokán: Ah, ha ő most úgy találná meg azokat...
Kettévágott gégével.
  De hát az nem lehet... ki bántaná!... Ne szaladj, akarta kiáltani: hisz én
itt vagyok...
  Az egész falu végig felfordulással volt. Mindenfelé asszonyok, gyerekek
szaladtak a templom felé.
  A katona kezdett megzavarodni. Ez az általános és közfelzúdulás, a
borzalomnak ez a teljes becsülése egyszerre az ő idegeire is rászállott, s ahol
elvetett szót meghallott, az mind korbácsütéssel hasított végig a lelkén.
  Úgy megnyugodott, mikor a kapun beért.
  A gyerekei ott állottak a ház előtt, s az anyjuk leguggolt hozzájuk és
csókolta őket.
  Komolyan, fakó arccal nézte a kedves gyerekeit, aztán megfordult, még mielőtt
megcsókolta volna valamelyiket, ahogy az ajka kívánta. Érezte, hogy keresik.
  Két csendőr állott meg a kapuban.
  Az egyik leemelte a fegyverét s lövésre készen tartotta.
  Neki a szeme se hunyorított.
  A csendőrök rászegzett szemmel jöttek az udvarra.
  - Járt maga a Varga-házba mámma? - kérdezte a fekete, az őrmester.
  - A Varga-házba? - szólott a katona nyugodtan.
  - Mégpedig ma.
  - Éppen ma?
  - Éppen ma.
  - Mer tegnap jártam.
  A csendőr a szemébe meresztette a szemét.
  - Azt tudom, hogy tegnap járt. Napszámért.
  - Napszámért. Igen.
  - De mámma vót ott?
  - Mámma?... Minek lettem vóna ma.
  - Mi van a zsebedbe? - kiáltott rá a másik csendőr.
  A katona hidegen odanézett a tegezésre, de akaratlan lepillantott a zsebére.
Egy fehér kendőnek a csücske lógott ki s véres volt.
  Nyugodtan kihúzta s gondolkozott, micsoda vér ez.
  - Hogy magyarázza ezt? - szólott az őrmester.
  - Hogy? - szólott a katona.
  - Ki vele! - s a két csendőr úgy emelintette a szuronyos fegyvert, hogy
bármely pillanatban használhassák.
  A katona csendesen elmosolyodott, s mintha nem törődött volna velük.
  - Megvágta magát a kisfiam. Az ő kezét törültem le vele. Be is kötöttem.
  A csendőrök meglepetve figyelték.
  A gyerek után néztek, aki nagy, okos szemmel bámészkodott rájuk az anyja
mellől. Az asszony reszketve fojtotta könnyeit, s nem is nézett reájuk, a
legkisebb gyerekét szorította a szívére, másikat kezén tartotta.
  - Mér van bekötve a kezed, kisfiam? - kérdezte szépen az őrmester a gyereket.
  Az még nagyobbra nyitotta a szemét.
  - Én nem tudom - mondta s az apjára nézett. - Édesapám bekötötte, mikor
hazajött, pedig az övé vót véres.
  Mindenkinek az arcán meglepetés volt, a katona azonban hosszan elnézte a
kisfia okos, csillogó arcát. Szeretettel nézte, elmosolyodva nézte...
  - No fiam - mondta -, most csendőrkézre adtál.
  Akkor odafordult bizalmas egyszerűen a két csendőrhöz, a fekete őrmesterhez.
  - Hát én vótam... csendőr urak...
  A kapu, a kerítés rakva volt rémült arcú, bámészkodó falusiakkal. Mindenki
kidülledt, kimeredt szemmel nézte a borzalmas gyilkost. Csak ő maga nem volt
megrémülve.
  Hidegen, nyugodtan hagyta bilincsbe tenni a kezét.
  - Hát tuggya, csendőr úr - mondta mégis, gyerekes mentegetőzéssel, mintha egy
kicsit szépítgetni akarná magát -, azelőtt én se tudtam vóna ránézni a
gyilkosságra... Ha édesanyám csirkét ölt... vagy a feleségem: megmondhassák! én
bizony oda se dugtam az orrom... de hát a háborúba sok mindent megszokik az
ember, amiről nehéz osztán idehaza leszokni...
  Mikor indulni kellett a csendőrökkel, akkor tért észre még egyszer. Végre.
Mikor a családjátul vinni akarták.
  Akkor végignyilallott benne, hogy mindennek vége, nagyot nyögött,
nyöszörgött, s kétségbeesett tekintettel nézett a kisfiára, aki eltorzult
arccal, elgörbült kedves ajkakkal sírni kezdett.
  - Fiam - mondta -, kisfiam! hoztam neked egy kis mézest... idesanyádtul kérd
el...
  A gyerek felnézett az anyjára, s ő azalatt gyorsan kiment a kapun.

1916


BARBÁROK

1

  A kis kutya, a puli, fülelt, szimatolt s a következő percben vicsorítva
kezdett ugatni.
  - Mija? - szólt rá a juhász.
  A kutya csak még jobban ugatott.
  - Városifélék? - kérdezte a juhász.
  A kutya egy pillantásig hallgatott.
  - Pusztabéli?
  A kutya ugatni kezdett.
  - Akkor mi bajod?
  A juhász végigheveredett a subáján, a szamár árnyékában és többet nem
törődött az egésszel.
  Egy idő múlva a két komondor is észrevette, hogy idegenek közelednek s mély
konduló ugatással ők is rákezdték. Olyan fertelmesen acsarkodtak, mintha
nyúznák őket.
  De a juhász már tudta, hogy valamelyik pásztortársa közeledik, a puli azt jól
megmagyarázta neki.
  Jósokára volt, mikor két szamaras juhászt ki lehetett venni, ahogy a leégett
pusztán közeledtek. Lassan jöttek a szamáron, és a szamár lába előtt két kutya
is ott poroszkált.
  A puli a gazdája lábához állt s abba nem hagyta egy pillanatra a csikorgó
csaholást.
  A komondorok lassan meg-megbékéltek, hogy felismerték a sorstársat. Talán a
kutyákat is megismerték. Egy-egy időt hallgattak, aztán egy-egy verset ugattak,
de nem vették nagyon a lelkükre az ugatási munkát.
  Csak a puli nem hagyta abba, az úgy visított, mintha késsel metélték volna.
  Mikor a két vendég ideért a nyáj közelébe, a komondorok összeverekedtek a
jövevény kutyákkal, egybekeveredtek s a földön mardosták egymást. Az egyik
juhász a szamárról rájuk bőgött, a botját is felemelte, hogy mindjárt
agyoncsapja valamelyiket, de aztán csak hagyta s bedöcögött a baktatóval a
bunda felé.
  - Hé.
  - Netehé.
  A juhász felkönyökölt és nézte a közeledőket.
  Elkurjantotta magát:
  - Iszkite.
  Erre az ebek kicsit barátságosabban marták egymást.
  Az egyik vendég már a földön volt és hosszú kacsázó léptekkel közeledett.
  - Aggyon isten.
  - Fogaggy isten.
  Felállott a becsület kedvéért, pedig a vendég nem érdemelte a megbecsülést,
mert rosszakarója volt. Hallotta a múltkor is a csárdában, hogy azt mondta,
hogy az ő nyája a puszta betyárja. Mér mond ilyet. Mikor neki módja van, hogy
arra legeltessen, ahová csak szegődése engedi?
  De hát nem mutatja meg az ember mindjárt, hogy mit érez és mit gondol. Kezet
fogott velük és azt mondta:
  - Szájj le tésis.
  Erre a másik juhász is leszállott a szamárról s a két csacsit kicsapták. Azok
ottmaradtak egy álltó helyükbe s meg se moccantak többet, csak a bőrük
reszketett a pőcsik csípése alatt. De különben legfeljebb csak a fülüket
mozgatták s egy igét se szóltak.
  A két juhász levette a szamaráról a bundát, ők is leterítették a kiégett
földre s ráheveredtek. Így ültek szembe egymással, s maguk elé néztek. Nem
beszéltek.
  Nyájajuhász volt mind a három ember, olyan juhász, aki egész esztendőt kinn
töltött a nyájánál, soha falunak színét se látta, hacsak lakodalomba be nem
mentek, vagy vásárra olykor. Kemény pusztai emberek voltak. Körülöttük a nagy
ég, semmi más, mert az égen csak kerengtek a felhők, de a földön nem volt más,
csak a tücskök peregtek. Meg egy vadkörtefa búsult görbén nemigen messze.
  A nagy nyáj messzebb járt, a kisfattyú volt vele. A juhász kisfia, olyan
tizenkét esztendős sihederke, csak egy nagy kalap, meg egy kis szűr, ennyi volt
az egész gyerek, meg egy kis kíváncsiság. Úgyhogy el is kezdte visszafelé
terelni a nyájat és alkonyat felé ide is ért az apjához.
  Ezek még akkor is hallgattak. A juhász napokat el tud tölteni hallgatva. Ha
együtt vannak, együtt hallgatnak. Még ilyenkor, ha vizitába jön, akkor se
vakognak.
  - Hát az asszony - mondta az egyik vendégjuhász.
  Aki megszólalt, nagy veres ember volt. Szeplős, nagy kemény ember. Kék szemű
és verhenyes bajszú. Hogy a haja milyen volt, nem igen látszott, mert a kalap
egész a szemöldökére volt akasztva.

{Pőcsik: a bögölyök családjába tartozó vérszívó légy
Verhenyes: vöröses}

  A másik vendég is megmordult. Az kisebb ember volt, tömpe orrú, vizslató
szemű. Szíjta a pipáját, odanézett, de nem szólt.
  - Itt vót.
  - Mikor?
  - Van egy hete.
  - Mikor gyün megint?
  - Majd elgyün.
  - Van eleség?
  - Van valami.
  - Elég lesz két hétre?
  - Tíz napra.
  - Tíz nap.
  Újra hallgattak.
  Most mán a gyerek is itt állott. Csak állott a görbe kampójára támaszkodva,
és szótlanul nézte a vendégeket. Szerette volna kitalálni, mit akarnak, minek
jöttek, de nem mert szólni. Meg nem is akart. Ha azok nem, ő sem. Nem sürgős.
  Mán lassan lefelé konyult a nap. Az is kíváncsian nézte a három embert, a se
tudta, kik ezek s mit akarnak. Sajnálta is, hogy neki mán el kell menni a maga
nyájával az akolba. Vajjon odáig kisül-e?
  Hát nem sült ki, mert csak feküdt a három ember és pipázott. Ültek,
keresztbevetett lábbal.
  A vendéglátó gazda csak egyszer pillantott körül, akkor is úgy tett, - mintha
a nyáj után nézne, pedig azt nézte, hogy a botja kézügybe van-e?
  Mikor a nap lement, egy kicsit megelevenedett a határ. Madarak kezdtek
felettük repkedni, apró madarak nagy csapatban. A muslincák felhősen kavarodtak
fel a fűből, vagy honnan, arra vadásztak.
  - Hallod.
  - No.
  - Van neked egy szíjad?
  - Van.
  - Láttam tavaly búcsúkor, ki van verve rézzel.
  - Megvan.
  - Aztat kéne eladni.
  - Eladni?
  - El.
  - Nem eladó.
  - Nem?
  - Nem.
  - Mír nem?
  - Hát csak nem. Magamnak csináltam.
  - Magadnak?
  - Magamnak. Meg a fiamnak.
  - Meg a fiadnak?
  - Annak.
  - Kettőtöknek?
  - Hát.
  Evvel újra tovább ültek.
  Aztán már egészen setét lett. Olyan hirtelen lett setét, mintha elfújták
volna a gyertyát.
  - Hát nem adod el?
  - Mondtam.
  Erre a nagyobbik juhász vette a botját s csendesen közelebb húzta magához,
mintha fel akarna állani. A gazdajuhász meg se moccant, lesett, mint a
komondor, de résen volt.
  - Ez az utolsó szavad?
  De mán akkor a gazda ugrott is felfelé. A másik kettő meg rá.
  Egy, kettő, csattantak a botok. Elébb a két bot az egy boton, azután az egyik
bot a gazda fejin.
  Az megtántorodott.
  - Ezir gyüttetek?
  Nem szólhatott többet, a két vadember ráhajtott, és egy perc alatt agyonra
verték. Ott feküdt a juhász a földön s még akkor is vágtak egyet-egyet rajta.
  A kisfiú ott volt mellettük, s csak nézett. Olyan hirtelen esett a dolog,
hogy meg se moccanhatott.
  - Vedd le az apád szíjját - mondta neki a veres ember.
  A fiú állott.
  - Veszed le rögtön?
  A gyerek halálsápadtan s az embereket szemmel tartva, odament az apjához s
annak a derekáról leoldotta a szíjat.
  - Add ide.
  A gyerek a szíjat felemelte s nézte, hogy melyiknek adja oda. Csak nézett s
nem vette észre, hogy az egyik bot a levegőbe emelkedett és fejen érte. Olyan
sujtást kapott, hogy abba a percbe leesett s kiadta a lelkét.
  A négy kutya, mintha nem értette-volna a dolgot, csak most jött észbe. A két
komondor nekiesett a másik kettőnek s torkon kapta egymást és hempergett.
Vérben és nyíva, ordítva.
  A puli meg ráugrott a veres juhászra s a lábába harapott. Az a botjával verte
s rúgta, míg agyon nem csaphatta.
  A négy komondort látni se lehetett a sötétben. Azok kikészítették egymást.
  A két ember állva, botra támaszkodva várta el, míg a kutyáik végeztek s mikor
azok véresen és sebeiket nyalogatva a közelbe jöttek, akkor azt mondta a veres
juhász:
  - Kaparjatok.
  A két kutya hozzáfogott kaparni. Gödröt. De lassan ment.
  Erre az emberek elővették a szamár hátáról a kurta nyelű ásót, és segítettek
nekik.
  Hogy a gödör megvót, a kisebb juhász fogta a gyereket, beletette. De az ember
mégis, nagy vót.
  - Ott a szíj.
  Rákötötte a nyakára, avval húzta bele.
  Mire a hold feljött, akkorra be volt kaparva a vendéglátó gazda fiastól és
három kutyájával. Tüzet raktak a sírra ganéból s megsütötték a szalonnájukat.
Jóízűen megvacsoráztak.
  - No e megvan, - mondta a veres juhász - akkor ballagjunk.
  Megindította a nyájat, a háromszáz juh elindult a pusztán, de nehezen indult
meg, mert már szerettek volna éccakázni. Nem értették, hogy mért kell éhomra
tovább sétálni a nagyságos pusztán. De ha kell, csak mentek. Utánuk
ballagdogált a négy szamár, meg a két sebesült komondor.
  A két juhász nyugalmasan lépdelt megettük.


2

  Tíz nap múlva egy magas, fekete asszony bodászott a nagy pusztán.

{Bodászott: kódorgott, csavargott}

  Fejér vászonruhája volt, a lábán nagy bocskor volt, madzaggal erősen
megkötözve, és feje be volt kötve vászonkendővel.
  A hátán batyú volt s sebesen ment, pedig már harmadik napja gyalogolt. Nagyon
messze van a falu, mert az ura, hogy a maga nyáját legeltette, nem könnyen
kapott mezőt.
  Már örült a szíve, mikor meglátta messziről a görbe vadkörtefát, ennek a
táján szokott volt az ő ura legeltetni.
  De most sehol se látta az embert.
  Tanya, falu errefelé napi járóföldre nem volt. Ember sehol, csak a merő
puszta. Ha valaki nincs a helyén, azt meglelni s megkeresni ember nem tudja.
Lelte a régi tűzhelyet, elüldögélt felette.
  Az egész napot járta azon a tájon, ahol emlékezett. De még a nyáj nyomát se
lelte. Nem találta a friss csapást, az apró fényes birkabogyókat. Elszáradt
régi nyomok, többhetes. Eső is volt, vihar, már régen elmosta.
  Meghált a nagy és ijedelmes ég alatt, s nem bírta ésszel felérni, hova lett
az ember. Kevés szunnyadás után útrakelt napkelet felé, hogy más juhászokat
leljen, akik talán tudnak valamit róla mondani.
  Elérkezett olyan tájra, hogy füstöt látott, vidám füstöt.
  Ez nem az ő embere, már a tűzből látta. Az ő emberének, szegénynek még arra
se volt kedve, hogy tüzet égessen, ha nem kellett. Szárazon szeretett mindent,
s hidegen az ételt. Az reggelibe sose rakott tüzet, úgy ette a kenyeret,
szalonnát s hajmát. Csak déllére tüzelt, vagy estére, hogy tarhonyát, vagy
lebbencset vessen, azt is a gyerek miatt.
  Nagy veszett kutyák rontottak rá, de nem félt tőlük, tudott a nyelvükön,
juhászgyermek volt, juhászné maga is. A kutyák aztán csahitoltak, de nem
bántották.
  - Jó napot, jóemberek - állított be a tűzhöz.
  Nagy veres juhászgazda volt ott, három bojtár.
  - Nem látták, merre jár az én uram a nyájjal. Az az én uram, aki napnyugatra
jár.
  - Háromszáz birkával.
  - Háromszázzal, igen. Az az, éppen az. Bodri juhász. Az a neve nekie.
  - No üjjön le kend, nénémasszony.
  Az asszony csak állott, de hogy nem volt sürgős a szó, kicsit leguggolt úgy
batyustól, s a két bokájára guggolva, juhászosan pihent.
  - Hát én nem tudom, merre van az ura. Elment napnyugtára.
  - Ugyan hová ment volna.
  - Azt meg nem mondta, hová megy. Dunántúlra eredt.
  - Dunántúlra?
  - Tizenkét napja, vagy tizenhárom, erre járt. Mondta, hogy egy kicsit el kell
innen menni neki, mert valami baja van a fogdmegekkel.
  - Neki?
  - Neki.
  - Fogdmegekkel?
  - Törvénnyel.
  - Sose mondta. Éppen ma két hete voltam itt nála. Nem szólt felőle.
  - Hallgató ember volt.
  - Hallgató, de azt megmondta.
  A veres juhász odaadta a villát, amivel a bográcsot keverte.
  - No egyék kend.
  - Ettem.
  - Egyék csak, mintha a magáét enné. Nem szánom én kendtül.
  De az asszony csak megingatta a fejét. Nem nyúlt a villához, nem merített a
bográcsba, pedig abba jó hús volt, kásával. Jól élnek ezek így reggelente már.
  Nézte a juhokat. Volt ott vegyesen birka is, magyarszőrű juh is. Csak nézte,
csak nézte mereven, mintha a magáét nézné. Ha az ura elment, nem lesz neki
többet se birkája, se juha:
  - Még arra is emlékszek, - mondta a veres juhász - hogy mikor itt járt, volt
neki egy szíjja. Rézzel volt kiverve.
  - Az ü vót, - mondta az asszony - szerette aztat a szíjjat, mindig derekán
viselte.
  - Kértem tülle, adja ide, nem adta.
  - Nem. Azt nem adta volna senkinek ez világon.
  - Igértem neki mindent, de meg se billent rá.
  - Ó, én lelkem, egy uram - riadt fel az asszony, s a kezeit összekulcsolta.
  - Akkor mondta, hogy el kell neki menni.
  - Mondott-e engem?
  - Nem, csak kérdeztem, nem felelt.
  - Egy szót se?
  - Annyit mondott: vót itt. Kérdeztem, mikor: vagy egy hete. Így mondta.
  - Vagy egy hete? Úgy mondta?
  - Úgy.
  - De hát akkor csak egy hete, hogy itt járt.
  - Csak egy hete vóna?
  Az asszony körülnézett a legényeken; de azok nem tudták.
  - Ezek nem látták, mert akkor még nem voltak itt.
  - Hun vótak?
  - Ki erre, ki arra.
  - Újak?
  - Újak, nem újak, nem vótak velem.
  - Mégis akkor minek gyütt?
  - Csak elgyütt. Erre került a nyájjal, kicsit eldarvadozott. Valaminek
kelletett lenni, mert nagyon hallgatott.

{Eldarvadozott: gubbasztott}

  - Ü vót - mondta az asszony.
  Száraz szemekkel nézett maga elé, de egyre jobban nyugtalan lett a szíve.
  - Semmi jelt nem hagyott?
  - Jelt? Minek? Nem volt olyan adó.
  - Hát akkor...
  Felállott.
  - A gyerek nem vót vele?
  - Gyerek? Láttam eccer, egy suttyó gyerekkel ketten voltak a nyájjal.
  - Igen.
  - Két komondora is vót, meg egy pulija.
  - Úgya, úgy.
  - Hát várja meg, talán visszagyün őszre.
  - Majd utánamék.
  - Hát csak menjen kend. Itt is elmaradhat. Vagyunk emberek. Itt is elmaradhat
egy napot.
  - Dunántúlra mondta?
  - Dunántúlra.
  - Hát akkor elmegyek utána a Dunántúlra.
  - Csak mindig napszállat felé.
  - Majd megkérdezem.
  Evvel az asszony felállt, megrázta a vállán a batyúját, aztán biccentett egy
kicsit s elment.
  A juhászok soká néztek utána. Ettek, ittak. Bort a csobolyóból. Azután
felkeltek, s a nyáj után néztek.

{Csobolyó: ital tartására és ivóedényül használt hordozható lapos hordócska}

  Az asszony pedig ment, ment, elment. Elveszett a nagy pusztán. A nap egyre
feljebb hágott az égen, s nézte, ahogy a fekete asszony vászonfehérben tovább
ballagott a pusztán. Az pedig csak ment, csak ment. Haza se nézett, csak
elment, addig ment, addig ment, míg a puszta el nem nyelte. Addig ment, addig
ment, míg el nem érte a Dunát. Azon is átalment, ladikos embert lelt, az
áttette. És ment.
  Ment, amerre hallotta, hogy juhászok szoktak legeltetni.
  Ment az egész nyáron, ment, amíg csak a hó le nem esett, minden fődet bejárt,
minden nyájat megkeresett, minden juhásszal leült s megkérdezte, ilyen meg
ilyen derék kis hallgatag embert a háromszáz juhával.
  Téllére hazament a falujába. Kinyitotta a házat az ereszbe dugott kulccsal s
eltöltötte a telet. Mán akkorára a malaca is megnőtt, a tyúkjai, csibéi
megszaporodtak, mert a szomszédok vigyáztak rá, míg ő odajárt.
  Tavasz nyíltával nem bírt maradni tovább. Volt a pulinak egy fia, az is olyan
okos kis fekete kutya volt, azt mondta neki:
  - Gyere puji, keressük meg a gazdád nyomát.
  Ment újra a pusztára. Vitt magával, amit a hátán vihetett, s kigyalogolt,
ahol tavaly hagyta volt a gazdát.
  Rátalált a nagy körtefára megint. Letanyázott, mintha ott akarta volna
eltölteni a nyarat.
  Ott is volt két hétig, háromig, nem számolta. A kutyát őrizte. Mikor
elfogyott az elesége, megint hazament, s aztán újra megpakolta magát és kiment.
Ki a nagy pusztába, ahol már más juhász terelte a nyájat.
  Teltek a meleg napok, az esős napok. De ő nem tudott elszakadni a helytől,
csak téblábolt a nagy merevenben.

{Téblábolt: céltalanul, tétován ide-oda járt}

  Egyszer augusztusban a puli valamit talált. Egy kalapot hozott.
  - Az uramé, - mondta az asszony - hol vetted puji?
  A kutya elvezette.
  Egy kicsi, sima homokban kotort a kutya. Dühösen vakogva, csahintva,
vicsorgatva. Kapart.
  Aztán egy kezet kapart ki.
  Az asszony a tíz körmével esett neki a homoknak s nemsokára ott volt előtte
az ura. Megrothadva, megundokodva. A nyakán volt a rézveretes szíj.
  A fiát is meglelte. Úgy feküdt a gyerek hason, a fejében volt a nagy kalapja,
ahogy azt megemelte, ott volt a fejecskéjén a nagy szakadás. Nézte az anya
száraz szemekkel. Csak egy botütés és vége. Nem szenvedett soká.
  Egész nap elült a sír mellett. Estére bekaparta a homokot. Kis dombot rakott
rá s a dombba két kórót tűzött kereszt formán, akkor elment kelet felé.
  Reggelre nyájat ért.
  - Hun van az a veres juhász, - kérdezte - aki tavaly errefelé legelt?
  - Szögedébe - mondták idegen juhászok.
  - Ugye.
  - Sok csintalanságot leltek rá a pandúrok, elvitték vallatni.
  Az asszony meg se szállt, elindult s ment Szögedébe.
  Harmadnap odaért. Ment a csendbiztoshoz s mindent előmondott.
  Pandúrok mentek ki s őt is vitték, szekéren, lovon.
  Felásták a sírt, leírták, amit láttak. Levették a szíjat a hótt juhászról s
vissza Szögedébe.


3

  A vizsgálóbiztos vallatott.
  Egyik rabot a másik után. Szó szóra ment, ez a szó a másikra hajazott, a
veres juhászra lassan sereg lopás, gyilkosság igazolódott. Már megérett a
kötél, mikor azt mondja a vizsgáló ember:
  - Hát a Bodri juhász?
  A veres ember szeme meg se rezdült.
  - Bodri juhász?
  - Az, úgy híjták, míg élt.
  - Míg élt?
  - Míg élt, Bodri juhász volt a neve. Hát az hova lőtt?
  - Nem esmerem, uram.
  - Ott legeltetett kendtek mellett a csobori pusztán. A kisfiával.
  - Lehetséges.
  - Esmeri mán?
  - Hajazok. Amék elment a Dunántúlra.
  - Azt kellene tudni, hova ment. Dunántúlra-e, vagy merre?
  - Vót nálam, mikor elment, igen. Hogy valami baja van a törvénnyel, egy időre
elmegy napszállatra.
  - Szállatra, vagy nyugovásra?
  - Nyugovásra, gondolom.
  - Én is úgy gondolom. Hát azt is kend nyugtatta el.
  - Én uram?
  - Fiával egybe.
  - Soha, uram.
  - Nézze, gazda, magának mán úgyis kész az igazság. Még ezt az egyet meg kell
ismernie. Mit tett magának a Bodri juhász?
  - Semmit, uram.
  - Semmit se tett?
  - Nekem egy szalmaszálat se tett keresztbe.
  - Akkor mér mondta kend a csüri csárdában, hogy a Bodri juhász is ott
legeltet, ahun nem kéne?
  A veres juhász megrántotta a szemöldökét.
  - Nem mondtam én azt.
  - Hallották.
  - Azt nem hallotta senki fia.
  - Hallották, maga tudja jól. Kinek mondta?
  - Ha mondtam, nem azért mondtam.
  - Hát miért?
  - Nem miatta szóltam, juhásznak ott szabad legeltetni, ahova szegődése volt.
  - Háromszáz juha volt. Hova lett vele? Főd hátán el nem sikkadhatott. Igaz?
  - Igaz.
  - De ha ő nincs, a juhának meg kell lenni. Birka vót, vagy juh?
  - Inkább birka vót, ha vót.
  - Vót, vót. Övé vót, vagy uraságé vót?
  - Ü tudná megmondani.
  - Magának hogy mondta?
  - Én nem szóltam vele soha.
  - Akkor honnan tudja?
  - Mondták. Láttam. Mellettem legeltetett. Nem volt beszélő ember. Hallgató
ember vót.
  - Hallgatott?
  - Hát... hallgatott.
  - Akkor is hallgatott?
  - Mikor?
  - Mikor kendtek agyonverték a bottal. Ütet is, meg a fiát is.
  - Fia is vót?
  - Vót egy fia. Csak egyet vágott kend a fejére, kész vót.
  - Ne tessék nekem ilyet mondani. Én nem beszéltem vele soha, se vele, se a
fiával.
  - Ha nem beszélt, akkor nem beszélhetett. Hallgatós ember volt.
  - Mit akar tőlem a tekintetes úr?
  - Hogy megkönnyebbüljön. Eggyel több vagy kevesebb.
  - Ami nem illet, nem vállalhatom.
  - Gondolkozzon rajta.
  - Nincs mit gondolkozzak.
  - Ásót is vittek magukkal?
  - Ásót?
  - A szamáron.
  - Szamáron?
  - Mer tiszta munka vót.
  - Nem enyém, uram.
  - A birkát elhajtották?
  - Vót nekem birkám, tekintetes uram, nem vótam kíváncsi a máséra.
  - Pedig szép birka vót. Háromszáz. Derék ember vót a Bodri juhász. Maga
szerezte, maga takarította.
  - Lehetséges. Nem tudok felőle.
  - Ott van a birka még most is a nyájjal, vagy eladta kend?
  - Nekem ilyet ne tessék mondani.
  - Hajja-e kend? nem gyermek! Aki beismerte minden bűnét, ne cigánykodjon
háromszáz birka miatt. Mi az kendnek? Most mikor már tisztán mehet az Isten
elibe, a Bodri juhász szennyezze be a lelkit kendnek?
  - Nem tehetek róla.
  - Szembe köpöm kendet, mint egy taknyos gyereket. Odamentek, napszállat után,
fejbeütötték, a kutyákat is elölték, a homokba ásták.
  A veres juhász megmakacsolta magát, a szeme égett és szembenézett a
vizsgálóbíróval.
  - Nem illet, uram.
  - Lóduljon kend, pimasz. Nem akarom többet kendet látni.
  A juhász megingott.
  - Ki a szemem elől. Nyájajuhász kend? Csorvasz himpellér! Tudja meg, hogy az
akasztófán sem lesz békessége.

{Csorvasz: naplopó, csavargó}

  - Ami nem enyém, nem vehetem magamra.
  - Mars!
  A juhász megfordult, s elindult nagy, kemény léptekkel az ajtó felé. Mikor
odaért, s a kezét rá akarta tenni a kilincsre, hátratántorodott.
  Nem tudott a kilincshez nyúlni. Nem tudott moccanni, csak nézett, nézett
mereven, és a szája elkezdett habot verni.
  A kilincsre akasztva ott lógott a szíj rézzel kiverve.
  A juhász lassan a fejéhez nyúlt, aztán visszafordult.
  - Tekintetes uram... Beismerem...
  A vizsgálóbíró nem szólt egy szót se, csak nézett az emberre parázs szemmel,
csakúgy égett a szeme.
  - Mink öltük meg Bodri juhászt a háromszáz birkájáért, meg a két szamaráért.
  Evvel meghajtotta a fejét.
  A vizsgálóbíró nézte, azután csengetett.
  Két pandúr lépett be.
  - Vigyétek. Adjatok neki huszonöt botot.
  A juhász lehajtotta a fejét és megrokkadtan ment ki az ajtón.
  - Köszönöm alássan.
  A bíró utána nézett s eltűnődött:
  - Barbárok.

1931