MARY POPPINS A CSERESZNYEFA UTCÁBAN


 

Szent Iván napja van. Ma lesz az év legvarázsosabb éjszakája. Sok-sok különösnél különösebb esemény történik, mire beköszönt a hajnal. Csakhogy most még messze vagyunk az éjszakától. A Nap a nyugati égen fényesedik, nem siet lenyugodni, mintha nem szívesen hagyná itt ezt a szép világot.

Úgy érzi, jó munkát végzett. Kitisztított, kifényesített mindent, és ez a fény nem fakul meg egyhamar. Tükörképe visszamosolyog rá szökőkútból, tóból, ablaktáblákról, még az olyan nagyon jól ismert Cseresznyefa utca fáin lógó érett cseresznyéről is.

– Nincs szebb, mint a napsütés – mondja önelégülten, amikor fénye megcsillan a Bumm tengernagy kapuja mellett kétfelől álló hajólámpásokon, szikrát vet Lark kisasszony előkelő házának ajtaján a rézkopogtatón, és villózik az ócska bádog játék vödrön, amelyet nyilván a gazdája hagyott ott az utca legkisebb házának kertjében. Ezt a helyet is jól ismeri a Nap!

Sehol egy lélek – gondolja magában, ahogy hosszú sugarát az utcára veti, majd az utca mellett s még azon is túl elterülő nagy, zöldellő területre. Hisz éppolyan ismerős ez is! Végtére ő is közreműködött a megalkotásában. Mert hol is lenne fű, fa és virág az ő segítsége nélkül? Hisz ő festi zöldre a füvet, csalogatja ki a puszta ágból a levelet, melengeti virággá a bimbót!

De nini! Az alkonyi sugarak, mind hosszabbra nyúló árnyékok között mégiscsak akad egy lélek!

– Ki lehet az odalent? – tűnődik a Nap. A parkban ugyanis egy különös alak járkál fel-alá, meg-megfújja sípját, és közben kiáltoz.

Ki más volna az, mint a parkőr? De nem csoda, hogy a Nap nem ismerte fel, mert akármilyen tikkasztó is a júniusi hőség, a parkőr fekete posztó tengerészcsákót visel, amelyen egy festett koponya és két, keresztbe tett lábszárcsont fehérük!

– Tartsuk be a szabályokat! Ne szemeteljünk! Szemetet a hulladékgyűjtő kosárba! – vakkant mérgesen a parkőr.

De ügyet sem vet rá senki. Kéz a kézben andalog-nak a párok, s úton-útfélen elhullajtják a szemetet, szántszándékkal belegyalogolnak a pázsitba, ahol pedig tisztán, világosan olvasható a figyelmeztetés: FŰRE lépni tilos!, fittyet hánynak a szabályoknak, semmibe vesznek minden tiltó rendelkezést.

A rendőr peckesen masírozik fel-alá, gumibotját lóbálja, mellét kidülleszti, gőgösen, mintha ő volna a világ ura, és elvárná, hogy ennek a világ nagyon örüljön.

Gyerekek szállnak a hintákon, akár az esti fecskék.

Az igazi fecskék pedig olyan hangosan csivitelnek, hogy a parkőr sípját nem hallja meg senki.

Bumm tengernagy és neje őnagysága közös zacskóból eszegetik az amerikai mogyorót, és séta közben elhullajtják a héját, miközben a Hosszú Sétányon levegőznek.

 

Alkonyára:

andalogva

mellettem a kedvesem!

 

– dalolja harsányan az admirális, ügyet sem vetve a táblára: Kéregetni, zenélni tilos!

A rózsakertben egy hosszúra nyúlt férfiú, fején a kelleténél egy számmal kisebb krikettsapkával, zsebkendőjét a szökőkútba mártja, és napbarnított homlokát lapogatja vele.

A tó partján egy papírcsákót viselő idősebb úr nézeget erre-arra, és úgy szimatol a levegőbe, akár a vadászkutya.

– Hahó, professzorom! – kiált Lark kisasszony. At-tipeg a pázsiton, maga után vonszolva kelletlen kutyáit, akik szemmel láthatólag egészen máshová kívánkoznak. Lark kisasszony ugyanis, Szent Iván-éj tiszteletére, mindegyik kutyuskájának a fejére masnit kötött – a Henrikére rózsaszínt, a Petiére kéket –, és ők azt sem tudják, hová legyenek szégyenletükben. Mit fognak gondolni az emberek?! Még utóbb pudli-nak nézik őket!

– Már mióta várok magára, professzorom! Bizonyára eltévesztette az utat.

– Fájdalom, az út már csak ilyen. Vagy az ember téveszti el az utat, vagy az út az embert. Nos, akárhogyan is, kegyed megtalált, Park kisasszony! De sajna!

– legyezi magát a papírcsákójával –, a Szahara szerintem egy kissé... hm... forró.

– De hiszen nincs is a Szaharában, professzorom! A parkban van! Nem emlékszik? Meghívtam vacsorára.

– Ah, csakugyan, csakugyan. A Szilvafa utcába, nemdebár. Remélem, ott hűvösebb lesz. Mind kegyednek, mind nekem, mind a kegyed két... hm... pudlijának.

Henrik és Peti búsan lógatja fejét. Legrosszabb sejtésük vált valóra!

– Nem, nem, professzorom. A Cseresznyefa utcában lakom. A nevem pedig Lark. Lucinda Lark. Ne legyen már olyan szórakozott! Nicsak, nicsak, az én drága barátaim! – fuvolázza Lark kisasszony, amikor megpillantja a közeledő Bumm házaspárt. – Hová, hová ezen a gyönyörű estén?

– Tengerre, tengerre fel! – zengi az admirális. – Tombol a vihar, zúg a szél, Jankó mégis útra kél, igaz-e, bajtárs? – kérdi feleségét.

– Hogyne, drágám – motyogja Bummné asszony. – Hacsak nem várnál inkább holnapig. Szextáns rakott krumplit csinál, vacsorára pedig almás rétest.

– Rakott krumplit! Azt csakugyan nem mulaszthatom el! Bocsássa le a horgonyt, kadét! Megvárjuk a reggeli dagályt.

– Jól van, drágám – bólint Bummné asszony. Persze igazából tudja, hogy nem lesz reggeli dagály. És tudja azt is, hogy akármennyit emlegeti a tengernagy az apályt meg a dagályt, soha többé nem fog tengerre szállni. Nagyon is messze van az a szárazföldtől, és különben is mindig tengeribetegséget kapott tőle.

– Tartsuk be a szabályokat! Ne szemeteljünk! – vágtat el mellettük a parkőr, és harsányan fújja a sípját.

– Hajó a láthatáron! Vitorlákat bevonni, vén tengeri medvék! – A tengernagy megragadja a parkőr ka-bátujját. – Hohó, kapitány! Hisz ez az én csákóm! Közelharcban nyertem el Madagaszkár partjai mentén. Igaz, bajtárs? – kérdi.

– Ha mondod, drágám – motyogja Bummné asszony. Kár is lenne vitatkozni. Holott tudja jól, hogy a csákó valójában Szextánsé, a nyugalmazott kalózé, aki a tengernagy hajóforma házát patyolattisztán tartja, ahogyan csak kalóztól telik. Mi több, tudja azt is, hogy sem Szextáns, sem az ő férjeura soha még messziről se látta Madagaszkárt, sem a partjait.

– És én még azt hittem, hogy elveszett a koponya a lábszárcsontokkal! Hol találta, átkozott tengeri kígyó?!

– Hát, hogy úgy mondja az égből pottyant – topog kényelmetlenül a parkőr. – Tulajdonképpen tévedésből tettem fel, nem akartam én megbántani senkit, tengernagy uram!

– Lárifári! Összetéveszti az ágyúgolyóval! Kalózcsákók nem potyognak az égből. Adja át, de rögtön, Bummné asszonynak! Ő hordozza a felszerelést, amíg én kikémlelem a terepet. – A tengernagy előveszi és szeméhez illeszti távcsövét.

– De hát mit tegyek akkor a fejemre? – siránkozik a parkőr.

– Szálljon tengerre, jóember, ott kap majd matrózsipkát. Szalaggal, felirattal. A kalózcsákómat nem adom, arra magamnak van szükségem. Mert:

 

Habon, habon hajót dobál a szél;

dühöng még annyiszor, amíg Jack hazatér!

 

És a tengernagy, harsány nótaszóval tovavonszolja feleségét, kalózcsákóstul.

A parkőr szorongva pillant körül. Mi lesz, ha felbukkan a főpolgármester, s itt találja őt fedetlen fővel? Nem is mer a következményekre gondolni. Bárcsak vége lenne már ennek a hosszú-hosszú napnak! Hogy menne már haza vacsorázni ez a zsibongó, tolongó, sétáló, bóklászó, ballagó, andalgó embertömeg! Hogy ő meg végre bezárhatná a park kapuját és beleveszhetne a sötétségbe, ahol senki észre nem venné, hogy fedetlen a feje! Bárcsak menne már le a Nap!

Hanem a Nap csak vesztegel az égen. Nem megy haza senki. Kibontják a papírzacskókat, előveszik a szendvicset, süteményt, az üres zacskót meg a fűbe hajítják.

– Azt hihetné az ember, övék a park – morogta a parkőr, aki szentül meg van róla győződve, hogy a park – az övé.

És a főkapun egyre többen és többen tódulnak be párosával, léggömböt válogatva, vagy párosával Boróka úr vidámparkjából, és veszik a fagyit a fagylal-tostól, és fogják egymás kezét, és az aláhanyatló Nap elébük veti a pázsitra hosszú-hosszú árnyékukat.

És ekkor a főkaputól vezető úton újabb árnyék előz meg a két oszlop között egy kicsiny, de ünnepélyes menetet: az élen játékokkal és gyerekekkel megrakott babakocsi, egyik oldalán egy kislány, kosárral a karján, a másikon matrózruhás kisfiú himbál egy spárgaszatyrot.

Kosár is, szatyor is megpakolva elemózsiával, mintha csak a menet egész napos kirándulásra indulna. A babakocsit pedig egyenes derekú alak tolja, orcája piros, kék szeme fénylik, orra az égnek áll – egy alak, akit a parkőr nagyon is jól ismer.

– Egek ura! – motyogja magában. – Ilyenkor, az isten szerelmére?! Hogy jut eszébe ilyenkor kijönni, amikor mindenki más már hazafelé indul?

Átvág a gyepen, és megáll a csoport mellett.

– Késő van már, igaz-e? – jegyzi meg, és amennyire tőle telik, igyekszik barátságos arcot ölteni. Ha történetesen kutya volna, a farkát csóválná.

– Késő? Ugyan mihez? – tudakolja Mary Poppins, és úgy néz keresztül a parkőrön, mintha az ablak volna.

A parkőr szemlátomást összezsugorodik.

– Hát én csak azt akarom mondani, hogy kegyed épp ...fordítva van, hogy úgy mondjam.

A kék szempár egy árnyalattal még kékebb lesz. A parkőr már látja, hogy megsértette a hölgyet.

– Azzal merészel vádolni – kérdi Mary Poppins – engem, egy jó nevelésben részesült, tisztes személyt, hogy a FEJEM TETEJÉN ÁLLOK?!

– Nem, nem, dehogy! Dehogyis a fején. Mint holmi akrobata?! Ugyan, szó sincs róla.

A parkőr zavarában már úgy érzi, ő maga áll a feje tetején!

– Csak azt akarom mondani, későre jár, ilyenkor rendszerint hazamegy az ember – vacsorázik, lefekszik, miegymás. Maga meg itt lépked peckesen, mintha csak piknikre készülne! – Szeme végigszánkázik a dagadozó szatyron, a megrakott kosáron. – Jól felta-risznyázva, hogy úgy mondjam.

– Arra készülünk, bizony! Vacsorapiknikre! – mutat a kosárra Jane. – Van itt minden. Mary Poppins azt mondja, sose lehet tudni, mikor bukkan fel egy jó barát!

– És itt maradunk sok-sok óra hosszat! – tódítja szatyrát lóbálva Michael.

Vacsorapiknik?! – szalad ráncba a parkőr homloka. Sose hallott még ilyet. És egyáltalán – megenged ilyesmit a törvény?! Gondolatban gyorsan végigfut a szabályzaton, és nyomban ki is hirdeti fennhangon: – Ne feledjük a szabályokat! – inti a csoportot. – Minden hulladékot a hulladékgyűjtő kosárba! Tojáshéjat ne szórjunk a fűbe!

– Tán kakukkmadárnak néz bennünket – érdeklődik Mary Poppins aki szanaszét szórja a tojásait?

– Kemény tojásra gondoltam – mentegetőzik a parkőr. – Látott már valaki pikniket kemény tojás nélkül? És hová igyekeznek, ha szabad kérdeznem? – Ha a parkban tartják a pikniket, gondolja, joga van tudni a pontos helyét.

– Hát csak oda a... – kezdi buzgón Jane.

– Elég lesz, Jane! – szól rá Mary Poppins. – Nem állunk le beszélgetni idegenekkel.

– De én nem is vagyok idegen! – bámul a parkőr. – Hisz itt vagyok mindennap, még vasárnap is! Ismernek! Én vagyok a parkőr!

– Akkor miért nincs magán a sapkája? – kérdi Mary Poppins, és akkorát taszít a babakocsin, hogy ha a parkőr nem szökik hátra, bizony a lábán gázolna át a kerék! – Szedjétek a lábatokat, kérlek! – szól Mary Poppins. És a kicsiny menet szedi a lábát, rendezetten, céltudatosan.

A parkőr bámul utánuk, míg csak el nem tűnnek. Mary Poppins új, virágmintás ruhája még lebben egyet, aztán eltakarják azt is a rododenrondbokrok.

– Még hogy nem állunk le beszélgetni idegenekkel! – füstölög a parkőr. – Mégis kinek képzeli magát, ha szabad kérdeznem?

Közel-távol senki, aki a kérdésre válaszolhatna, hát a parkőr nem firtatja tovább a dolgot. Fenn hordja az orrát ez a nőszemély, gondolja. Pedig nemigen van mivel büszkélkednie. Felőle akár mehet, ahová akar – a Hosszú Sétányon sok helyre eljuthat az ember: az Allatkertbe, a Szent Pál-székesegyházhoz, de még a folyóhoz is. Hát igyekezhetnek éppenséggel akárho-vá. Ő meg nem őrködhet egész London fölött. Az ő dolga az, hogy a parkot szemmel tartsa. És készen arra, hogy menten törvényszegésbe ütközik, már jártat-ja is végig éber szemét a birodalmán.

– Hé, maga ott! – kiált fenyegetően, ahogy a magas férfi, aki az imént a szökőkútban mosta az arcát, most lehajol, megszagol egy rózsát, azután – letépi! – A parkban tilos virágot szedni! Ne felejtsük a szabályzatot!

– Aligha felejtem el – válaszol a magas férfi. – Hisz én magam alkottam!

– Hahaha! Még hogy maga alkotta! Nagyon vicces! – kacag (igaz, nem valami jókedvűen) a parkőr.

– Nem tagadom, némelyik szabály csakugyan elég vicces. Néha még engem is megnevettetnek. Maga viszont, úgy látszik, azt felejtette el, hogy ma van Szent Iván éjszakája! Ma éjjel senki sem tartja be a szabályokat. Ami pedig engem illet, nekem nem kell őket betartanom, se ma, se máskor.

– Nem-e? Mégis, kinek képzeli magát?

– Nem képzelem. Tudom. Az ilyesmit aligha felejti el az ember. Én vagyok a miniszterelnök.

A parkőr hátraveti a fejét, úgy hahotázik.

– Még hogy miniszterelnök?! Ebben a bugyuta sapkában? Miniszterelnökök cilindert hordanak, és csíkos pantallót!

– Nos, én történetesen krikettezni voltam. Tudom, kicsi a sapka. Kinőttem. De krikettezéshez aligha hordhat az ember cilindert – még lerepül a fejéről ütés vagy fogás közben.

– Aha. És most, hogy krikettezett egy jót, nyilván a királyhoz megy látogatóba, mi? – gúnyolódik a parkőr.

– Nos, történetesen igen. Fontos levelet kaptam a királyi palotából, épp amikor elindultam hazulról. Hová is tettem azt a vacakot? Az ördög vinné ezeket a szűk zsebeket! Ebben nincs. Ebben sincs. Csak nem veszítettem el?! Ó, emlékszem már! – letépi fejéről a vita tárgyát képező sapkát, és előhúz belőle egy koronás aranypecséttel lezárt borítékot.

Kedves Miniszterelnököm – olvassa –, ha nincs okosabb dolga, ugorjon már át vacsorára. Homár lesz, pirítás kenyér szardíniával és madártej. Eszembe jutott, hogy hoznék néhány új törvényt, és örülnék, ha elcseveghetnénk egy kicsit.

– Na tessék! Mit mondtam? És épp ma este! Az embernek egy perc nem sok, annyi békessége sincs! A csevegést nem bánom, végtére munkaköri kötelességem. De ki nem állhatom a homárt. Art a gyomromnak. Na mindegy, ha menni kell, menni kell. A szabályokat kezelhetjük szabálytalanul, de a törvény az törvény. És különben is – mondja gőgösen, összefonja karját, és szörnyen fontos ábrázatot vág –, magának meg mi köze hozzá? Egy vadidegen jön, és azt mondja – nekem! –, hogy ne szedjek rózsát! Ez a parkőr dolga!

– Én... én vagyok a parkőr – hebegi a parkőr, és reszket, akár a kocsonya, amint a felséges levelet bámulja. Tudja, hogy bakot lőtt, és a gondolatba is beleborzad, hogy ezért mi várhat rá.

A miniszterelnök felemeli monokliját, keményen a szemére illeszti, és tetőtől talpig végigméri az előtte reszkető figurát.

Meg vagyok döbbenve! – jelenti ki. – Sőt: nem találok szavakat. Úgy is mondhatnám: megkövültem! Egy közalkalmazott...! Nyilvános helyen...! Elmulasztja magára ölteni a hivatali beosztásával járó egyenviseletetü! Soha, semmi még ennyire ki nem vívta nemtetszésemet!!! Ha szabad kérdeznem, mit művelt az egyensapkájával?!

– Be... beleejtettem egy... egy szemétkosárba.

– Szemétkosárba! Hulladék gyűjtésére szolgáló tárolóba! A Városi tanács egy alkalmazottja, oly mértékben lefitymálja hivatali beosztásával járó egyensapkáját, hogy beledobja egy... Nahát, mondhatom! Ez így nem mehet tovább! Az ilyen magatartás csak a haza romlásához vezethet! Beszélni fogok a főpolgármesterrel.

– Jaj, kérem, könyörgök, kegyelmes uram, véletlenül történt! Merő szórakozottságból... az eszem éppen máshol járt... Holnap első dolgom lesz, hogy átvizsgálom a hulladékot, és megkeresem! Csak a főpolgármesternek ne, kegyelmes uram, könyörgök! Gondoljon szegény öreg édesanyámra!

– Miért nem gondolt rá maga? A parkőrt azért fizetjük, hogy gondolkodjon! Hogy itt járjon az esze, ne másutt! Hogy ne történjenek véletlenek! No, mindazonáltal, lévén Szent Iván éjszakája – végtére is egyszer esik esztendőben –, hajlandó vagyok eltekinteni a dologtól. Azzal a feltétellel... – A miniszterelnök az órájára pillant. – Ejnye, nincs már idő feltételekre. Kénytelen lesz maga megoldani a problémáját. Haza kell sietnem, hogy átöltözzem.

Lehajol a krikettütőjéért.

– Maga házasember? – pillant fel a parkőrre.

– Nem, méltósá... kegyelmes uram... khm... Nem.

– Én sem. Felettébb sajnálatos. Természetesen nem a magam szemszögéből. De ha meggondolom, hogy valaki... egy hölgy... rólam álmodik... hogy virágot rejt a párnája alá... ebrutát, levendulát, lizinkát... s aztán nem talál rám szegényke... Istenkém, istenkém, minő csalódás! És épp ma éjszaka – hiszen érti.

Azzal nagy léptekkel tovanyargal, krikettütőjét és rózsáját lengetve; fehér nadrágja a bokájáig sem ér, mintha összement volna a mosásban.

A parkőr azonban nem érti. Kit ér csalódás és miért? És mi olyan különleges a mai éjszakában – hacsak az nem, hogy láthatólag mindenki megszegi a szabályokat, s úgy bánik a közparkkal, mintha a tulajdon hátsó udvara volna? És ki lehet az, kérdezi magában, az a különös alak, aki hátrálva lépked, s a lába bizonytalanul keresgéli az utat, amint bebotorkál a kapun?

Nem más az, mint Ellen, a Cseresznyefa utca tizenhétből: akár az alvajáró, lehunyt szemmel, karját maga elé nyújtva tántorog a frissen nyírt pázsiton.

A parkőr összeszedi magát. Csak nem fog itt állni tétlenül, miközben a szabályokat nemcsak megszegik, hanem egyenesen lábbal tiporják?! Jöjjön, aminek jönnie kell, sapkával vagy sapka nélkül, de az ő dolga! Pillantása most a szökőkút mellett heverő kis tárgyra esik. Mi ez? A miniszterelnök krikettsapkája – nyilván itt felejtette, amikor hazasietett átöltözni. A parkőr hálásan felkapja. Legalább nem lesz fedetlen a feje.

– Nézzen a lába elé, Ellen kisasszony! Bele ne ütközzön hintába, libikókába, miegymásba! Kerüljön ki padkát, párkányt, puttonyt! – nyargal feléje, és hallatja óvó kiáltásait.

Ellen lassan, óvatosan, el-eltüsszentve magát hátrál a parkőr felé, ám amikor kis híján belebotlik, a rendőr hirtelen odaplántálja magát kettőjük közé, és Ellen nagy puffanással a kék posztózubbonynak ütközik.

– Juj! – kiált fel boldogan, ahogy megfordul és kinyitja a szemét. – Reméltem, hogy maga lesz az – és nézzenek oda! Tényleg! Mi lett volna, ha véletlenül nem az igaziba ütközöm?!

– De mi ám! – sugárzik a rendőr. – Még szerencse, hogy nem úgy történt. Mivelhogy én vagyok az igazi! Ebben hiba nincs!

– Dehogyis nincs! Tilos ilyesmit művelni! Fel is dönthetett volna valakit vagy éppenséggel a tulajdon kezét-lábát töri! S akkor ki volna a hibás? Én! Nyilvános parkban tilos hátrálni! – figyelmezteti Ellent szigorúan a parkőr.

– De ha egyszer muszáj! Hisz Szent Iván éjszakája van – hapci! S aki hátrálva indul el Szent Iván éjszakáján, minekutána egy-egy szál virágot rejtett a párnája alá – majoránnát, édes bazsalikomot, mindegy –, úgy belehátrál az igaziba, mint a huzat! Hacsak nem köt ki egy pöszmétebokorban – hapci! mert akkor bizony várhat jövő ilyenkorig!

– No, ami azt illeti, én nem vagyok pöszmétebokor, igaz! – és a rendőr megfogja Ellen kezét. – Nem kell jövő ilyenkorig várnia! – és karját Ellen karjába fűzi.

– És mi van, ha az ember sose ütközik senkibe? Ha mindig a pöszmétebokorba trafál? – tudakolja a parkőr. Lehet, hogy ez csak amolyan vénasszonyos babona. De azért nem árt az óvatosság. Nem okos dolog gúnyolódni az ilyesmivel, hátha van benne valami igazság...

– Ejnye, hát valamikor csak valaki lesz az – hapci! Nem csupa pöszmétebokor a világ! No meg aztán ne feledje: ott az uborka is!

– Miféle uborka? – Milyen ostobaság ez már megint? Tán bolonddá akarják tenni?

– Látom, magának fogalma sincsen semmiről – mondja Ellen. – Hát semmit se tanult a nagymamájától? Nekem az én nagyanyukám mesélte, neki meg az övé. Az is a nagymamájától hallotta, az meg a sajátjától és így tovább, vissza egészen Éva ősanyánkig!

Bizony igazam volt, gondolja a parkőr, vénasszonyok meséje az egész!

– Elmondom, mi a dolga – folytatja Ellen. – Bedörzsöli a füle tövét az uborka levével, a szemét lehunyja, karját kinyújtja, aztán megindul hátrafelé. Van úgy, hogy jó sokáig megy, van úgy, hogy csak néhány percig. Hapci! – És Ellen kifújja az orrát. – De végezetül, ha van egy kis szerencséje, belebotlik az igaziba.

És piruló pillantást vet a rendőrre.

– Boszorkányos dolog – fűzi hozzá –, igen, boszorkányos. De, hisz látja, megéri!

– Nincs is jobb az uborkánál! – tódítja széles mosollyal a rendőr. – A világ legszerencsésebb zöldsége! No, magácska rátalált az igazira, s én is a magaméra. Most már csak a nagy napot kell kitűznünk! Mit szólna mondjuk jövő csütörtökhöz?

Azzal kézen fogja Ellent, szilárd léptekkel átvezeti a pázsiton, s közben félrelök egy elszórt cukorkapapírt.

A parkőr nagyot sóhajt, felemeli a papírt, és a szerelmespár után pillant.

Vajon neki mi a sorsa? – tűnődik. Párosával, kéz a kézben ballag előtte az egész világ. Hát vele soha ilyesmi nem történik? Vajon rejt-e valahol egy ifjú hajadon virágot a párnája alá, abban a reményben, hogy egy szép napon rábukkan Frederick Smith parkőrre? Vajon egy szép lány – Hófehérke netán avagy Hamupipőke – hozzásimul-e majd egyszer az ő kék posztózubbonyához is?

A Nap már kénytelen-kelletlen alámerült, kék alkony maradt utána – nem nappal, nem este, valami a kettő között –, az az óra, amelyet magáénak követel a Sors...

A miniszterelnök eltűnt. Valószínűleg épp most szedi elő cilinderét a kalapskatulyából. Es mindenki más is a maga dolgával törődik, még ha történetesen úgy érzi is, az a dolga, hogy tönkretegye a parkot. Amennyire a parkőr látja, éppen senki sem néz őfeléje.

Mi lenne, ha... no persze, tiszta képtelenség... de mégis: mi lenne, ha mégiscsak megpróbálkozna...? Ártani nem árthat. És talán, talán...! – gyorsan lekopogja a gondolatot egy közeli fa törzsén.

Megigazgatja fején a kék krikettsapkát, óvatosan körülpillant, zsebébe nyúl, és előhúzza ebédjének morzsálódó maradékát – egy falat uborkás szendvicset. Vigyázva, lopva megdörzsöli vele mind a két füle tövét és érzi, amint az uborka leve a gallérjába csöpög. Összeszedi bátorságát, nagy, mély lélegzetet vesz.

– Sok szerencsét, Fred! – mondja magának. Lehunyja szemét, karját kinyújtja, és lassan megindul hátrafelé. – Vigyázz, Fred! Óvatosan! Ügyesen rakd a lábad! – és a parkőr beleolvad az alkonyi félhomályba.

Mintha más világba érkezett volna. A jól ismert park a sötétségbe vész. A közeli, élénk hangok elhalványulnak, elenyésznek. Távoli muzsika szűrődik a fülébe, mintha karban énekelnének – régi dalokat, kisfiúkorból ismerőseket; lágy és szelíd mind, akár az altatódal. És valahol messze kintorna szól! Hát persze – Berti, a gyufaárus!

Ejnye, ejnye! Kéregetni, zenélni tilos! Igen, igen – de most félre a szabályokkal. Neki most más a dolga.

Jobbról – vagy talán balról? – vízcsobogás hallik.

Miért is nem olvassák el az emberek a figyelmeztető táblát? A TÓBAN ÚSZKÁLNI tilos! De talán csak egy-egy hal vetődik a felszínre, hisz ilyenkor az a szokásuk. Őket igazán nem hibáztathatja. Végtére is, a hal nem tud olvasni.

Megy, megy. Érzi, amint talpa alatt meghajlik a fű, kitapogatja a fák gyökerét. Orrát megüti a százszorszép illata, cipőjét meglegyinti a virág levele. Hol lehet? A bozótosban? Nem tudja; a szemét kinyitni nem meri. Ha kinyitná, megtörne a varázs. Megy, megy. Hátra, hátra. Kézen fogva vezeti a Sors.

És most körülötte hangok suttogása kél, zörgés, zizzenés, fojtott kacagás.

– Siessetek, fiúk! – szól egy mély férfihang: mintha felülről hangzana. – Nemsokára lejár az időnk!

Egek ura, gondolja a parkőr. Csak nem másztak fel egyesek a fára? Még utóbb nyakukat is szegik – nemcsak a szabályzatot! De félre gond – most csak megy, megy tovább.

– Jövünk! – csendülnek vékony hangocskák úgy a válla magasságából. – Mi jövünk, csak a többiek ma-radoznak le. Mozogj már, Rókafi! Te is, Mackó! Muszáj neked mindig lemaradnod?

Róka? Medve? A parkőr megremeg. Lehetséges, hogy az Allatkert őrét annyira megboszorkányozta ez a Szent Iván-éjnek nevezett valami, hogy nyitva felejtette a ketreceket? Még utóbb megeshet, hogy a következő pillanatban holmi őserdei bestia toppan elém? Tigris, tigris, éjszakánk erdejében sárga láng?!

– Segítség! – kiáltja el magát, és félreugrik, amikor egy szőrös Valami súrolja a bokáját. Nem, nem tigris, ahhoz kicsi és loboncos. Nyúl talán? Erdei nyúl? Erdei NYULAKNAK A PARKBA LÉPNI TILOS! Holnap csapdát állít...

Most már sűrűn surrognak körülötte a Valamik, a levegőből pedig csattogó szárnnyal csap le és száll el mellette egy légi lény.

A sapkáján cseresznyemag-féleség koppan és hullik a földre. Mintha nálánál jóval magasabb Valaki köpte volna ki, aki őt – a parkőrt! – hulladékgyűjtőnek nézi! És dúdol is ez a Valaki, ahogy nagy léptekkel elcsörtet mellette, méghozzá olyasmit, amit ő is ismer. Lehetséges, hogy a Kiskacsa fürdik...? Ha az akar lenni, mindenesetre igen hamisan fújja a Valaki.

Elhal mögötte a dúdolás. Körös-körül csend. Hallgat a világ, nincs más mozgás, csak az ő léptei.

A parkőr elveszettnek, magányosnak érzi magát. Kinyújtott karja már sajog. Szeme belefájdul abba, hogy nem lát semmit. De azért csak megy, megy tovább, hátrafelé. Minden elmúlik egyszer, tudja jól. És nem fog csalódást okozni annak – akárki légyen is –, aki róla álmodik Szent Iván éjjelén.

Vakon botorkál, hátra, hátra. És órák elteltével, mérföldek megjártával – egyáltalán, a parkban jár még? – távoli morajt hall: nem ünnepi hangok szólnak, nem zenebona, csak az egymás társaságát élvező jó barátok kellemes csevegése.

Ahogy közeledik, hangosabb a moraj. Valaki felkacag. Hangok csapnak fel s halkulnak el megint. Fecsegnek, csevegnek, beszélgetnek. De szép is az emberi szó, gondolja a parkőr. Akárkik is ezek az emberek, annyi bizonyos, hogy a vágyva vágyott „igazi" ott van közöttük. És végre, végre találkozik ő is a sorsával. Eljött az idő, amikor ő, Fred Smith, akárcsak a világon mindenki más, kéz a kézben járhatja a parkot a párjával.

Közelebbről, egyre közelebbről hallatszanak a hangok. Hány lépést kell még hátrálnia? Talán három elég lesz. Lassan lép. Egyet. Kettőt. Hármat.

És egyszer csak – bumm! Itt van Ő! A parkőr gerince gömbölyű, karcsú és meleg vállba ütközik, és a szíve bukfencet vet. Most már csak meg kell fordulnia és szembenézni – Vele. A parkőr megperdül a sarkán – egy kemény kéz pedig félretaszítja.

– Megköszönném, ha nem úgy viselkedne, mint egy konflisló. Mi vagyok én, lámpaoszlop?! – tudakolja Mary Poppins.

A parkőr nagyon is jól ismeri ezt a hangot. A szeme még csukva, torkából méltatlankodó kiáltás tör föl.

– Ilyen az én szerencsém! – siránkozik. – Tudhattam volna, hogy nem válik be. Jövök, keresem az igazit, és erre beleütközöm egy pöszmétebokorba!

Kacagás csendül.

– Szép kis pöszmétebokor! – harsan egy csúfondá-ros hang, amit legszívesebben meg se hallana.

A parkőr felnyög, kinyitja szemét, és mintha nem akarna hinni neki, gyorsan lehunyja megint.

A füvészkertben van, most már látja, ahol márványpadok sorakoznak a kövezett ösvény mentén, a szögletes kamillaágyás körül. Nincs ebben semmi új. Hiszen maga tervezte, maga ültette. De az oly sűrűn, oly nagy szeretettel nyírt pázsiton most egy nemrégiben elköltött piknik maradványai – tojáshéjak, sütemény, szalámis zsemle – között ott vannak Mary Poppins meg a Banks gyerekek, Corry néni a két lányával... és az ő tulajdon édes jó öreg anyja ül az egyik pádon, és hívogatólag rámosolyog!

Nem, ebben sincsen semmi új. De látja-e valóban – igen, igen, valóban látja –, hogy egy medve ül kényelmesen a sövény mellett, és egy fürt loncot nyalogat; a hátsó fertályán kuporgó róka gyűszűvirágot tépdes, a petrezselyemágyásban pedig egy mezei nyúl csücsül?!

És ha még ez sem volna elég, Jane és Michael, fejükön levélkoszorúval, két hiányosan öltözött, ám hasonló koszorút viselő ismeretlen fiú társaságában nyalábszám szedi a fűszernövényeket; egy bunkósbottal felfegyverzett, bőrcafrangokba öltözött, szegekkel kivert övét és oroszlánbőr átalvetőt hordó nagydarab férfi épp dupla cseresznyét aggat Mary Poppins fülére; a Mary Poppins feje fölötti ágon biggyeszkedő nagy madarat pedig – ez már több a soknál! – a madarasasszony etetgeti ánizskaporral!

– Anyám, hogy teheted?! – kiált fel a parkőr. – A parkban tilos növényt gyűjteni! Ismered jól a szabályzatot, és mégis megszeged!

Életében először kellett csalódnia az édesanyjában, de úgy érzi, ezt sohasem tudja neki megbocsátani.

– Tudod, fiacskám, az ember néha kivételt tesz. Hisz szegényke egyszer egy évben jöhet csak le!

– Kivételnek helye nincs, anyuka! Ez szabály! Ez alól nincs kivétel! Madarak pedig minduntalan le-szállnak. Az égben mégse rakhatnak fészket. Ez csak ésszerű?!

– Semmi sem ésszerű, Fred – ma este legalábbis.

És a madarasasszony a madárról a többi állatra néz.

– Szerintem igenis ésszerű, ha az ember megszerzi, amire szüksége van! – jelentette ki határozottan Michael.

– De hogy kerültek ide, hogy megszerezzék, amire szükségük van?! Valaki kiengedte őket az Allatkertből? – A ketreceket nyilván nyitva hagyták! – gondolja komoran a parkőr.

– Nem, nem, Castorral és Polluxszal jöttek le. – Jane a két fiúra mutat, majd letép egy gallyacskát Salamon pecsétjéből, és felgyűrt szoknyájába tűzi.

– Castor és Pollux! Eriggy már! Hisz azok csak a mesében vannak! Két liliomfehér gyermek, aki csillaggá változott. Lovakat szelídítettek, azám! Olvastam én is kölyökkoromban.

– És Orionnal jöttünk le – szólnak a fiúk, ketten egyszerre, de mintha egy volna a hangjuk. – Friss füvet akarunk szedni a lovunknak, ő meg cseresznyét a Cseresznyefa utcában. Mint minden Szent Iván-éjkor.

– Igazán?! – mosolyog roppant gúnyosan a parkőr. – Csak úgy leszáll, hipp-hopp, az égből, és megdézsmálja a Városi Tanács tulajdonát? Minek néztek engem? Április bolondjának, június derekán? Orion odafent van, mint mindig! – És kinyújtott ujját az égre szegezi.

– Hol? – tudakolta a nagydarab férfi. – Mutasd meg!

A parkőr hátraveti fejét, de nem lát egyebet, csak ürességet, nagy, tágas, néma eget, amely kék, akár a hamvas szilva.

– Hát akkor várj egy kicsit. Még nincsen elég sötét. De sose aggódj, ott lesz – odafent, ahová tartozik.

Corry néni elkukorékolja magát.

– Ki aggódik? – sivítja.

– Igazad van – sóhajt a nagydarab férfi, és leereszkedik az egyik márványpadra, bunkósbotját maga mellé teszi. – Orion ott lesz, ahová tartozik. Nem tehet mást, szegény. – A markában tartott cseresznyéből kivesz egy szemet, bekapja, a magot kiköpi. – De még nem... ó, még nem. Még van egy kis idő.

– Hát maga meg okosabb, ha elmegy oda, ahová maga tartozik – vándorcirkuszba alighanem, ezzel a bolond jelmezével. Meg ti is! – mutat a parkőr a fiúkra. – Pista legyen a nevem, ha nem kötéltáncosok vagytok!

– Hát akkor mától fogva bizony Pista a neve! Mivelhogy mi műlovarok vagyunk! – kacagnak csilingelő hangon a fiúk.

– Egyre megy. Dobjátok el azokat a leveleket, majd holnap elégetem. Itt nem tűrjük az utcagyerekeket!

– Nem is utcagyerekek! Hát nem látja? – Jane már-már sírva fakad.

– És mi lesz akkor a Pegazussal? – toporzékol mérgében Michael. – Martilaput akarnak vinni neki vacsorára, hát szedtem egy nyalábbal. Ezt nem fogja elégetni! – És a füvekkel teli spárgaszatyrot úgy öleli magához, mintha azt mondaná: „Fütyülök a szabályzatra!"

– Pegazus! – legyint gúnyosan a parkőr. – Az is csak amolyan zagyvaság! Iskolában tanultok róla. Csillagászat elemistáknak. Csillagképek, üstökösök, miegymás. De ki látott már szárnyas lovat? Hisz az is csak egy marék csillag, semmi más. Mint a Vulpecula, az Ursa Minor, a Lepus meg a többi.

– Micsoda nagy képű nevek! – kuncogott a két fiú. – Mi úgy hívjuk őket, hogy Rókafi, Mackó meg Nyuszi.

– Hívjátok, aminek akarjátok, csak eriggyetek innen mind a hárman. És vigyétek magatokkal a menazsériátokat is, mert mindjárt megyek az Allatkertbe, megkeresem az őrt, és lecsukatom valamennyit!

– Ha egy pöszmétebokornak is lehetne néhány szava... – szól közbe Mary Poppins. – Mert ugyebár pöszmétebokrot említett? – kérdi dermesztő udvariassággal.

A parkőr úgy érzi, menten megsemmisül a pillantása előtt.

– Az csak amolyan... amolyan beszédfordulat volt... És a pöszmétebokor nem sértés, csak amolyan... izé... tüskés bozót. Különben is, ha már úgy vesszük... – Miért ne mondhatná meg egyszer ő is a véleményét, gondolja. – Maga sem éppen Sába királynője.

A nagydarab férfi felugrik a márványpadról.

– Ki mondja? – tudakolja zordul, és az oroszlánbőr felmered a vállán, az oroszlán a karmait meresztgeti.

A parkőr sürgősen hátrál egy lépést.

– Hát igazán senki se mondhatja, nem? Az a turcsi orra, a csámpás lába, a silány kis kontya...

– Mi a baja velük? – lövell villámló tekintetet a nagydarab férfi a parkőrre, az oldalán függő bunkósbot után nyúl, úgy magasodik a parkőr fölé, aki sürgősen hátrál még egy lépést.

Mary Poppins – rózsafehér szobor – kettejük közé áll.

– Ha az Állatkert őrét keresi, nem találja az Állatkertben. A tóban van.

– A tóban? – mered rá elképedve a parkőr. – Bö... bö... belefulladt?! – suttogja, fehéren, akár a hó. Uramisten, uramisten!

– Pocskol. A főpolgármesterrel és két tanácsnokkal. Tüskés pikót mernek lekvárosüvegekbe. Csalinak.

– Le-le-lekvárosüvegekbe? A főpolgármester? Egek ura! lehetetlen! Tüskés pikót! Hisz azt tiltja a sz-sz-szabályzat! Hát itt senki sem tartja be a szabályokat? – kiált kétségbeesetten a parkőr.

Világa darabokra hullott. Hová lett a törvényes hatóság, amelyet világéletében tisztelt és hűségesen szolgált? Kihez fordulhat útmutatásért? A rendőrhöz? Hisz az Ellennel távozott. A főpolgármesterhez? Ó, borzalom – az meg a tóban pocskol! A miniszterelnök a királlyal kvaterkázik. És ő maga, a park őre – noha kétségtelenül fontos személy! –, egymaga hordhatja a terhet.

– Miért legyen minden az én vállamon? – tárja szét kérdőn a karját. – Hát jó, vettem magamnak egy kis kimenőt, de végtére is, ennyi csak megillet! És azt is csak azért – siránkozik –, hogy megtaláljam az igazit!

– Csipkerózsikát, ugyebár, avagy Ligetszépét?! – vihog Corry néni. – Sajnos, azok már elkeltek. De van énnékem két derék leányom, Fanni meg Anni: választhat közülük – még egy doboz teát is kap tőlem ráadásul!

A parkőr úgy véli, méltóságán aluli volna egyáltalán meghallani ezt a javaslatot.

– Hogy megtaláljam az igazit – ismétli. – És hogy a hulladék a megfelelő helyre kerüljön. Innen pedig nem lesz gyógyfű lopva, sem cseresznye a Cseresznyefa utcából! És senki ne adja ki magát valaki másnak... – A betolakodókra mutat. – És mindenki tartsa magát a szabályzathoz!

– Nem valami szerény kívánságlista – néz rá zordonul a nagydarab férfi. – Az „igazi" nem nő a fán ugyanis.

– Sem pöszmétebokron – veti közbe Mary Poppins.

– És mire való a cseresznye, ha nem arra, hogy megegyék? A gyógyfű nemkülönben, ha már erről van szó. – A nagydarab férfi lenyel még egy szem cseresznyét, kiköp még egy magot.

– De hát nem lehet leszedni, csak mert kedve támadt rá! – botránkozik meg a parkőr.

– Mi egyébért? – kérdezi szelíden a nagydarab férfi. – Ha nem támad rá kedvünk, nem is szedjük le.

– Mert másokra is kell gondolni! – A parkőr, aki ritkán gondol másra önmagán kívül, most egyszeriben felcsap prédikátornak. – Arra való, kérem, a szabályzat!

– Nos, mi vagyunk a mások. Mi valamennyien. És éppenséggel maga is, jóember.

– Még hogy én?! – méltatlankodik a parkőr. – Én én vagyok, nem valaki más!

– Dehogyisnem. Mindenki valaki más – valakinek. És mit vétettek az erdő vadjai? Egyszer egy évben lelegelnek pár levelet! Az igaz, hogy nem szoktak hozzá a szabályzathoz. Mi odafent nem ismerünk ilyesmit, hál'istennek. – És a nagydarab férfi az ég felé biccent. – Ami meg azt illeti, hogy másnak adjuk ki magunkat – a maga elképzelése szerint legalábbis –, hát mi a helyzet magával? Háborog, okvetetlenkedik, beleüti az orrát mindenbe, ami nem tartozik magára – mi más ez, ha nem fennhéjázás? Úgy viselkedik, mintha magáé volna a park. Miért nem törődik a maga dolgával, és hagyja a parkot a parkőrre? Az értelmes fickónak látszik. Mindig szívesen nézek le rá – amint a füvet nyírja, amint a hulladékot beleteszi a hulladékgyűjtőbe, amint szépen, megbízhatóan végzi a munkáját.

A parkőr rámered.

– De hiszen ő az én munkámat végzi. Mármint hogy én végzem a magam munkáját. Nem érti? Ő én vagyok!

– Ki maga?

– Ő. Mármint én. Én vagyok a parkőr.

– Képtelenség! Láttam őt eleget! Tisztes fiatalember, takaros és tiszta. Ellenzős sapkát visel, nem ilyen ostoba kis kék rongyot a feje búbján!

A parkőr a fejére csap. A miniszterelnök sapkája! Egészen megfeledkezett róla. Jobb lett volna, ha fel sem teszi.

– Ide figyeljen – kezdi annak az embernek a vészes nyugalmával, akit épp most akar elhagyni a józan esze. – Én ugyanaz az ember vagyok, akármilyen fejfedőt viselek, igaz? – Hiszen ez magától értetődik! Semmi ész nem szorult ezeknek a vándorcirkuszosoknak a kobakjába?!

– Valóban? Erre csak maga tud válaszolni. Nem tagadom: a kérdés egyáltalán nem könnyű. Vajon... – A nagydarab férfi elgondolkozik. – Vajon én ugyanaz a személy volnék az övem meg az oroszlánbőr nélkül?

– Meg a bunkósbotod. Meg a hűséges kutyacsillagod. Siriust el ne feledd, Orion! – ugratja kacagva a két fiú. – Sirius nem jöhetett le velünk – magyarázzák Jane-nek és Michaelnak. – Megkergetné az utca valamennyi macskáját.

– Igen, igen, a fickónak igaza van. De akkor is – folytatja a nagydarab férfi –, nem hihetem, hogy az a parkőr, akit én ismerek, az a gondos, lelkiismeretes közalkalmazott hátrálva járna a parkban, lehunyt szemmel, kinyújtott karral, a füle mögött kenyérmorzsával! És a tetejébe egyetlen „Pardon, bocsánat!" vagy „Elnézést!" nélkül nekimegy egy elegáns hölgynek, mintha lámpaoszlop volna!

A parkőr a füléhez nyúl. Igaz. Ott van mögötte a jókora adag szendvicsmorzsalék!

– Honnan tudhattam volna, hogy ő áll ott? – hebegi. – És különben is, nem a kenyér számít. Hanem az uborka.

– Egy rendes parkőr nem ütközik bele senkibe és semmibe. És pontosan tudja, hogy mi az, ami számít. Ha uborkára van szüksége, minek a kenyér? Törekedjen pontosságra, jóember.

– Én tudom, hogy nekem mire van szükségem! – hangzik egy hang a sövényből. – Valami kis édességre!

– Itt az ujjam! – sivítja Corry néni, letöri bal kezének egyik ujját, és a medvének nyújtja. – Sose félj, kinő megint!

A medve apró szeme elkerekedik meglepetésében.

– Árpacukor! – kiáltja boldogan, és a szájába tömi.

– Valamiért valamit! – mondja Corry néni. – Ragassz egy szerencsepénzt a kabátomra!

A medve leszed barna bundájáról egy fehér csillagot.

– Este majd fénylik, meglátod!

– Nekem gyűszű kell! Estére bálba vagyok hivatalos, és leszakadt egy gomb a frakkomról! – ugrál a róka a gyűszűvirág körül, s egyiket a másik után próbálja az ujjára.

– Petrezselyem! – makog a nyúl a petrezselyem-ágyásból.

– A reumájára! – magyarázza a nagydarab férfi. – Fent nálunk hideg, szeles az idő. A petrezselyem jó a reumára.

– Burukk, burukk – búg a nagy madár, ahogy az ánizskaprot szemelgeti.

Burukk-burukk, úgy, de úgy szeretem, mag ha jut.

Te nem?

A parkőr ide-oda kapkodja a fejét – azt sem tudja, hová nézzen. Jól látta? Jól hallotta? Egy ujj árpacukorrá változik? Állatok szólnak emberi hangon? Dehogyis látta jól! Dehogyis hallotta jól! De igen, mégis! Vagy álmodik talán? Megbolondult?!

– Az uborka az oka! – kiált fel eszelősen. – Miért is tettem? És épp a fülem mögé! Hisz megmondta, hogy boszorkányos! És az is! De hogy megéri-e, abban már nem vagyok biztos. Talán nem is vagyok parkőr. Talán tényleg valaki más vagyok. Ma éjjel minden a feje tetején áll. Nem tudok én már az égvilágon semmit!

Azzal lekapja fejéről a krikettsapkát, zokogva átbotorkál a gyepen, és arcát anyja szoknyájába temeti.

A madarasasszony fél kézzel felborzolja fia haját.

– Ne vedd a szívedre, Fred. Meglátod, minden rendbe jön.

A nagydarab férfi elgondolkodva nézi.

– Egy gally égőszerelem vagy mézfű – bármelyikük balzsam lesz rá. Talán ki kellene pihennie magát, akárki is ő, szegény fiú. Még én is belefáradok, hogy Orion vagyok. – És sóhajtva megrázza a fejét.

Nekünk nem kell kipihennünk magunkat, igaz? – nevet össze Castor és Pollux.

– Ó, hát azért, mert ti itt vagytok egymásnak. De én bizony néha igen magányos vagyok odafent.

– Én sohasem fáradok bele, hogy én vagyok. Én szeretek Michael Banks lenni – mondja Michael. – És Mary Poppins is. Mármint szeret Mary Poppins lenni. Igaz, Mary Poppins?

– Ki más szeretnék lenni, ha szabad kérdeznem? – veti Michaelra jól ismert fensőbbséges pillantását Mary Poppins. Micsoda képtelen ötlet!

– Ó, igen, de te vagy a Nagy Kivétel! – sandít rá Orion, és keres még egy páros cseresznyét. – A másik füledre, Mary, kedves.

– Én sem panaszkodom – dörmög a medve. – Szívesen mutatom az utat a hazatérő tengerészeknek.

– Én tengerész leszek! – közli Michael. – Flóra nénitől kaptam ezt a matrózruhát a születésnapomra.

– Nos, akkor szükséged lesz az utolsó csillagomra, hogy vezéreljen. Rám mindig számíthatsz!

– Köszönöm, de nekem ott van Mary Poppins iránytűje. Azzal az egész világot megkerülhetem. Ő meg közben otthon marad, és törődik a gyerekeimmel.

– Hálásan köszönöm, Michael Banks. De ha nem lesz annál sokkal jobb dolgom – és harsányan, sértetten szipog –, igazán sajnálhatom magamat!

– Ha jobbat akarsz, gyere el az estélyre. Nézd, milyen elegáns a frakkom! Illik a szép új rózsaszín ruhádhoz! – A róka a hátsó lábán bokázik, és büszkén emelgeti frakkja szárnyát. – A szép Vulpecula úr, karján Mary Poppins kisasszonnyal!

– Szép az, aki szépen él! – veti fel a fejét Mary Poppins. És láthatólag nem fogadja el a szíves invitálást.

– Vigyáztál a gyűszűddel, róka koma? – kérdi Michael. – Mary Poppins sosem engedi, hogy felhúzzuk, mert hátha szopogatjuk az ujjúnkat, és akkor aztán megbetegszünk, és mehetünk az ágyba!

– Rókák nem szokták az ujjúkat szopni, az nagyon közönséges! – jelenti ki a róka. – A rókák csupán az esti harmattal mosakszanak.

– Petrezselyem... – szól egy hang a petrezselyem-ágyásból, de csakhamar fuldokló köhögésbe csap át.

Orion felugrik a márványpadról.

– Vigyázz, Lepus, meg ne edd! Köpd ki, akármi is az! Úgy, úgy. Ez a derék nyuszi! – Beletúr a fodros levelű petrezselyembe, és feltart egy fényes tárgyat. – Egy félkoronás! Szerencsepénz! És kis híján lenyelted!

A négy gyerek köréje seregük, és mohón nézi a fényes pénzt.

– Mire költöd? – kérdi Jane.

– Mire költeném?! Az égen nincs fagylatos, nincs körhinta, nincs léggömb, még... – és Corry nénire pillant – még mézeskalács csillag sincs.

– Hát akkor mi van odafent? Semmi más, csak a semmi? – hitetlenkedik Michael.

– Az űr – von vállat Orion. – Bár az űrt igazán nem lehet semminek nevezni.

– És rengeteg hely van – mondja Castor és Pollux. – Pegazus szabadon nyargalhat, és mi felváltva lovagolunk a hátán.

Michaelba belemar az irigység. Bárcsak ő is lóháton száguldozhatna az égen!

– Hely? Kinek kell hely? – morog Orion. – Idelent egyáltalán semmi hely nincs. Minden közel van valamihez. A házak egymásnak támaszkodnak. A fák, a bokrok összezsúfolódnak. Pennyk, fél pennyk zörögnek a zsebben. Barátok, szomszédok, mind ott vannak kéznél. Mindig van kivel beszélgetni, mindig van, aki meghallgasson. Hát igen – sóhajt –, kinek-ki-nek mit ad a sorsa.

És az ezüstpénzt feldobja a levegőbe.

– Ha írás, a tiétek – biccent Jane-nek és Michaelnak. – Ha fej, megtartom.

Kinyújtott tenyerére pottyan a pénz.

– Hurrá! – kiáltja Orion. – Fej! Ha már el nem költ-hetem, legalább viselhetem. Szeretem a cicomát.

A félkoronást az övébe nyomja, a három pityke mellé.

– Milyen? Nem feltűnő? Nem nagyon flancos?

– Gyönyörű! – kiált fel a négy gyerek.

– Egészen csinos – állapítja meg Mary Poppins. – Csak fényesítsd ki mindig rendesen.

– Akárcsak a mézeskalács – vihog Corry néni. – Emlék, hogy az eszedbe jussunk.

– Emlék! – morog Orion. – Mintha szükségem volna rá, hogy emlékeztessenek!

– Igaza van. Nincs rá szüksége – mondja Castor és Pollux. – Egész évben a Szent Iván-éj után sóhajtozik – ez a mi egyetlen varázslatos éjszakánk meg a park meg a cseresznye meg a zene után.

– Hát nektek odafent nincsen muzsikátok? – tudakolja Jane.

– Nos – mondja Orion a Hajnalcsillag természetesen énekel. Ugyanazt az árva melódiát minden áldott nap. Nem ilyen derűs, vidám nótákat, mint ti. Hogy Hopp, Juliska meg Gyere velem, rózsám, táncot járni meg Lánc, lánc... Na, milyen lánc is?... De figyeljetek csak: most is énekel valaki odalent a tónál! Ne mondjátok meg, mi az, mindjárt eszembe jut. Hát persze... Zöldül a sás, ól – és eldünnyögi a dal első sorát.

– Szörnyű hamisan énekel – suttog a két fiú –, de persze nem tudja, mi pedig nem mondjuk meg neki.

– No és aztán ott van a szférák zenéje, olyan állandó zümmögésféle. Mint az a forgó akármi, amivel ma játszottatok.

– A búgócsigám! – mondja Jane. – Mindjárt hozom!

A babakocsihoz fut, amelyben – akárcsak holmi túlzsúfolt fészekben – egymás vállára borulva alszik John és Barbara és Annabel.

Jane közéjük nyúl, kutat.

– Nincs itt. Jaj, elveszett a csigám!

– Nem veszett el – szól egy bánatos hang, s egy vékony ember meg egy kövér asszony lép kéz a kézben a kertbe. – Kiesett a Hosszú Sétányon, mi megtaláltuk és elhoztuk.

– Bucska úr és Bucska asszony! – fut elébük Michael.

– Talán igen, talán nem. Az ember manapság nem lehet biztos semmiben. Azt hiszed, ez vagy, és kiderül, hogy amaz. Sietni akarsz – és mászol, akár a csiga. – És a vékony ember keserveset sóhajt.

– Ejnye, Arthur bátyám! – figyelmezteti Mary Poppins. – Ma nincs második hétfő, ma nincs fordított napod!

– Sajnos, az van, Mary, kedves. És éppen ma este, amikor meg akartam keresni én is az igazit, mint mindenki más!

– De hiszen már megtaláltad, Arthur! – figyelmezteti Bucskáné.

– Mondod te, Henger. És el is hinném szívesen. Csakhogy második hétfőn semmi sem biztos!

– Akkor biztos lesz holnap. Holnap kedd van.

– És mi lesz, ha sose jön el a holnap? Jellemző volna rá, ha elmaradna – mondja Bucska úr, akit nem sikerült meggyőzni. – No, itt a búgócsigád, örülj neki. – Félrefordul és megtörli a szemét, miközben Jane az ösvényre állítja a tarka búgócsigát.

– Még ne, még ne! – kiált fel Orion, és a kezéből tölcsért formál a füle mellé.

Valahonnan a környező fák közül gyors, kérdő csi-ripelést hallat egy madár, ezt pergő hangok sokasága követi. Nem annyira nótának, inkább sűrű csókoknak hangzik.

– Hangol a fülemüle! Micsoda boldogság! – derül fel Orion arca.

– Trilla bácsié – mondja Michael. – Ez az egyetlen fülemüle a parkban.

– Némelyek milyen szerencsések! Hogy fülemüléjük van! Gondoljátok csak el! No, rajta, rajta, kicsikém! Te meg pörgesd föl a búgócsigádat, Jane! Fogadok, hogy a fülemüle túldalolja!

A négy gyerek nekiesik a fényes játékszernek, arrébb taszigálják egymást, vitatkoznak, méltatlankodnak.

– Én kezdem! Nem te, én, az enyém! Én! Én! Én! – vágnak egymás szavába.

– Mi ez itt? Füvészkert vagy medvebarlang? – tudakolja Mary Poppins.

– Semmi esetre sem medvebarlang! Nekünk ennél sokkal jobb a modorunk! – protestál a medve.

– De hát ez nem igazság, Mary Poppins! – háborog Castor és Pollux! – Nekünk odafent nincs búgócsigánk! Hagyhatnának bennünket játszani!

– Nekünk meg nincs repülő lovunk! – vág vissza nem kevésbé méltatlankodva Jane és Michael.

Mary Poppins összefonja karját, és mind a négyükre ráveti kék szemének legzordabb pillantását.

– Huligánok vagytok mindannyian! Egyiknek ez nincs, a másiknak az nincs! Búgócsiga, repülő ló – egyiknek ez van, a másiknak amaz. Senkinek sincs mindene.

És annak ellenére – vagy talán éppen azért? –, hogy a zordsága egyformán szól mind a négyüknek, a mérgük elpárolog!

Castor és Pollux visszatelepszik a sarkára.

– Még magának se, Mary Poppins? – kérdik csú-fondárosan. – Amikor van új rózsaszín ruhája, mar-garétás kalapja?

– És szőnyegtáskája! És papagájfejes ernyője! – tó-dítja Jane és Michael.

Mary Poppins büszkén kihúzza magát, majd jól ismert szipogását hallatja.

– Akárhogyan is – veti oda –, nem a ti dolgotok. A csigát pedig én pörgetem meg!

Lehajol, megmarkolja a búgócsiga fogantyúját, és fürgén nyomogatja.

A csiga lassan megpördül, és forgás közben zümmögő hangot hallat – először alig hallani, de ahogy a sebessége fokozódik, a csiga egyetlen hosszú, mély hangot bocsát ki; zümmögése akár egy méhrajé, zenével tölti el a füvészkertet.

– Körbe! Álljatok körbe! – kiált Castor és Pollux. – Formáljatok láncot!

És egyszeriben mindenki összefogódzik, körbeáll, és a kör megindul a búgócsiga körül, ahogy a Nap körül forog a Föld. Jobb kéz fog bal kezet, bal kezet jobb – a medve szájába vette az árpacukrot, a róka frakkjának meglebben a szárnya, a nyúl petrezselymet rágcsál.

Körbe-körbe. Kéz a kézben. Járja Mary Poppins és a két Banks gyerek, Corry néni meg a lányai; a madarasasszony; Bucska úr botladozik, Bucskáné vidáman ropja a táncot.

Körbe-körbe. Kéz a kézben. Orion vállán leng az oroszlánbőr, Pollux tunikája teli növényekkel, Michael spárgaszatyra, degeszre tömve martilapuval, Castor vállán himbálózik.

Körbe-körbe, mindenki fogja a szomszédja kezét, a nagy madár közöttük szálldos. Pörög a csiga, és pörög a kör, és pörög a kör körül a park és a park körül a Föld és a sötétülő ég a Föld körül.

Most már leszállt az éj, és a fülemüle teli torokból zengi énekét. Pitypalatty! Pitypalatty! És száll a dal a bodzafáról, túlzengi a búgócsiga zümmögését. Mintha örökké pörögne-forogna az emberek és a légi lények körtánca.

Ám egyszerre elhallgat a madár, a búgócsiga még egyet zendül, lassul, majd oldalára dől.

Kiing! A bádogjáték megpendül a kockakövön.

A parkőr pedig felrezzen és felül.

Szemét dörzsöli, mint aki álmából ébred. Hol lehet? Mi történt? Elrejtőzött az alábukó Nap elől, elviselhetetlen gondjai elől. És íme: most már eltűnt a nappal. Eltelt az alkonyat hosszú, kék órája, és szinte itt az éjszaka.

De ez még nem minden. Az oly ismerős füvészkert mintha egészen más kertté változott volna. Amott egy kör: csupa ismerős, Mary Poppins és neveltjei, Corry néni meg két megtermett leánya, no és a tulajdon öreg édesanyja, kopott nagykendőjébe burkolózva. De kik a többiek? Az a sereg áttetsző alak: mintha fényből szőtték volna valamennyit? Testetlen fényfiúk, kéz a kézben a hús-vér gyerekekkel; egy oroszlánbőrt viselő férfi – ragyogó, akár a Nap – Mary Poppins felé hajlik; egy medve meg egy nyúl, csillog-villog mind a kettő; egy fénylő szárnyát meg-megreb-bentő nagy madár meg egy vakítóan fényes gyűszűt viselő róka?

És a parkőr – mint akinek visszatérnek az érzékei, amelyek az imént cserbenhagyták – egyszeriben megérti. Hiszen ismerte ő kisfiúkorában valamennyiőjü-ket, de még náluknál többeket is. És elfelejtett mindent, amit valaha tudott, megtagadta, semmivé, gúny tárgyává tette! Szeméhez emeli kezét, hogy elrejtse feltörő könnyeit.

Mary Poppins lehajol, és felemeli a búgócsigát.

– Itt az idő – mondja csöndesen. – Elmúlt a nap. Most már másutt van szükség reátok. Castor, igazítsd meg a koszorúdat! Te pedig, Pollux, húzd helyére a gallérodat! Ne feledjétek, hogy kik vagytok!

– És maga vajon kicsoda, Mary Poppins? – kérdik csúfondárosan a fiúk. – „Egy-kettő, szaporán! Szedjétek a lábatokat!" Mintha valaha is elfelejtenénk! – és összeszedik a nagy nyaláb laput, füvet, levelet.

– Viszontlátásra jövőre, Jane és Michael! – kiáltják.

– Jövünk majd megint martilaput szedni!

Fénylő kezüket üdvözlésre emelik, és – akárcsak a Nap – eltűnnek ők is.

– Én meg új gyűszűért! – mondja a róka.

– Én pedig árpacukorért! – dörmögi a medve.

– Petrezselyem! – hangzik egyetlen szó a nyúl szájából. És eltűnnek ők is.

Burukk-burukk, ezt zsebre dugd!

– csap le Mary Poppinsra a nagy madár, a kalapja mellé tűzi egy szárnytollát, aztán léggé-csillagfénnyé válik ő is.

Mary Poppins megigazgatja a fénylő tollat, és felpillant Oionra.

– Ne csellengj! – figyelmezteti.

 

Lenge Lucy, ne lengj el, ne csellengj messze, ó!

Ha véletlen, ha csellel, melletted lenne jó!

 

– énekli hamisan Orion, és bánatos pillantást vet Mary Poppinsra. – Ne aggódj, ott leszek, ahol a helyem, ahogy az az ipse mondta. Csak éppen... itt hagyni mindezt... – tárja szét karját, mintha magához akarná ölelni az egész parkot. – Fiát igen – a törvény az törvény! De nem mindig könnyű engedelmeskedni. – Bekapja a maradék cseresznyét, a magokat a kamillaágyásba köpi, aztán megfogja Mary Poppins kezét, és megcsókolja.

– Ég áldjon, szép szerelmem – mondja zsémbesen. Majd, akár az elfújt gyertyaláng, volt-nincs, nyoma veszett.

– Jövőre! – kiált harsányan Jane és Michael a nyomában maradt üresség után.

És erre talpra szökken a parkőr.

– Nem, nem jövőre, most! – kurjantja el magát. – Most is megkaphatják, amennyit csak akarnak, sőt még annál is többet!

És akár az eszelős, száguld egyik virágágytól a másikig, tépi-szaggatja és a levegőbe hajigálja a növényeket.

– Vigyétek! A szabályzat fel van függesztve! Itt egy rozmaringszál az emlékezetre, kérlek, édes rózsám, hogy jussak eszedbe! Itt meg a takarmány, fiúk, amennyi csak kell a paripátoknak! Gyűszűvirág az ügyes kezű rókának! Édes-mézes ínyencség a bestyéknek meg a madárnak!

És eszeveszetten hajigálja az ég felé a fűszernövényeket. És Jane meg Michael legnagyobb meglepetésére, egyetlen ág, egyetlen levél sem hullik vissza – csak egy parányi kis gally, amelyet Mary Poppins nyomban felemel és az övébe tűz.

– Bocsássatok meg, barátaim! Nem ismertelek meg! – kiabál a semmi felé a parkőr. – És nem ismertem meg magamat se! Elfeledtem, amit kölyökkoromban tudtam. Sötétség kellett hozzá, hogy világosan lássak. De most már tudom, kik vagytok, ismerlek mindannyiótokat! És tudom azt is, hogy én ki vagyok, bizony, Orion uram! Uborka vagy sem, én a park őre vagyok, sapkával és a nélkül!

Azzal beszökken a növények közé, tépi-szaggatja, a nevüket kiabálja, a levegőbe hajigálja valamennyit.

– Tűzdeltlevelű orbáncfű – Szent János virága! Körömvirág – Krisztus szeme! Cigánypetrezselyem! Búzavirág! Gyermekláncfű! Majoránna! Ruta!

– Ejnye, Smith, igazán vigyázhatna! Kis híja, hogy ki nem verte a szememet! – Banks papa lép a füvészkertbe, és lepöccint keménykalapja karimájáról egy gallyacska majoránnát. – És hogyne volna maga a parkőr?! Ki mondta, hogy nem az?

A parkőr azonban ügyet sem vet rá. Hajigái tovább, eszelősen, ordítozva.

– Vadspenót! Raponca! Spanyol turbolya! Hölgyestike! Bazsalikom! Zsálya!

És száll a levél, röppen a virág, fel a levegőbe – és nem hullik vissza egy szál sem!

Banks papa szájtátva bámul a parkőr után.

– Ezt meg mi lelte? Szórja a növényeket?! A parkőr szegi meg a szabályzatot?! Szegény ember alighanem elvesztette a józan eszét!

– Vagy éppenséggel megtalálta! – szól halkan a madarasasszony.

– Aha! Hát itt van! – fordul arra Banks papa, és megemeli a kalapját. – Hiányoltam kegyedet, amikor eljöttem a Szent Pál-székesegyház előtt. Rémes rama-zurit csaptak a madarai. Azok sose laknak jól? És nem volt ott senki, hogy elvegye a két pennymet, hát persze éheznek a boldogtalan jószágok. Nicsak – hát ti meg mit műveltek itt?

És karját tárja a gyermekei felé.

– Szent Iván-éji piknik, ha nem csalódom. Hagyhattatok volna nekem egy szalámis zsömlét! – Felszed egy elszórt kekszet, és éhesen rágcsálja.

– Talán te is az igazit keresed, apus? – kapaszkodik a karjába Jane.

– Ugyan már. Rég megtaláltam! Épp őhozzá igyekszem. Hát maga hogy van, Mary Poppins? – kérdi, amikor megpillantja a babakocsit ringató szálegyenes alakot. – Igen takaros ma este azzal a nefelejcsvirággal az övében, a cseresznye fülönfüggőjével meg az ünneplő kalapjában! Szép pénzbe kerülhetett az a gyönyörű madártoll!

– Köszönöm! – veti fel a fejét Mary Poppins, és ajkán megjelenik az önelégült mosoly. Úgy érzi, megilleti minden bók, és mindig nyugodtan fogadja.

Banks papa elgondolkozva, értetlenül nézi.

– Maga sosem öregszik, Mary Poppins, igaz? Mi a titka? Ugyan, árulja már el! – nógatja tréfásan.

– Hogy mi? Hát hogy páfránymagot evett! – sandít Banks papára a szeme sarkából a madarasasszony.

– Páfránymagot? Ostobaság. Dajkamese. „Aki páfránymagot eszik, örökké él", ezt én is hallottam kisgyerekkoromban. Én meg jöttem, és kerestem a páfránymagot, itt, épp ugyanitt, a füvészkertben.

– El se tudom képzelni, hogy valaha kisgyerek voltál – méri magát Jane az apjához: körülbelül a mellénygombjáig ér.

– Ugyan miért nem?! – kérdi sértődötten Banks papa. – Nagyon szép kisfiú voltam – körülbelül akkora, mint te most –, barna bársony térdnadrágot viseltem, fehér gallért, fekete harisnyát, gombos cipőt. „Hol vagy, hol vagy, páfránymag?", mondogatta. De persze sose találtam meg. Nem is tudom, hogy egyáltalán létezik-e. – És Banks papa kétkedő arcot vág. – És ami még rosszabb, el is veszítettem valamit – életem első félkoronását. Ó, pedig hogy álmodoztam én arról a félkoronásról! Az egész világot meg akartam vásárolni érte. De valószínűleg lyukas volt a zsebem, és kipotyogott belőle.

– Az lehetett, amit Orion megtalált! El is vitte – meséli Michael. – Épp mielőtt ideértél.

– O'Ryan? Ki az? Smith barátja? Ezek az írek mindig milyen szerencsések! Most már alighanem a nyakára is hágott a nyomorult. Ha korábban jövök erre, bizony visszaköveteltem volna tőle. Nem engedhetem meg magamnak, hogy akár félpennyseket is csak úgy elvesztegessek – hát még félkoronásokat!

Mary Poppins mindentudó pillantást vet rá.

– Ami elvész, az is megvan valahol – mondja.

Banks papa rámered. Egy pillanatig zavartan néz, aztán felderül az arca.

– Csakugyan! – kacag fel. – Miért is nem gondoltam erre? Hiszen csak nem potyoghatott ki a világ-egyetemből, igaz! Minden van valahol. Persze – sóhajt fel –, nekem is jól jött volna. No de késő bánat, ebgondolat. Ami elmúlt, elmúlt. Nos, mennem kell. Már így is elkéstem.

Kotkodácsoló nevetés hasít a levegőbe.

– Mindenhonnan elkésik! Elkésik reggel. Elkésik este. A tulajdon temetéséről is el fog késni, ha nem igyekszik!

Banks papa döbbenten bámul a homályba. A bodzafa árnyékában megpillant egy aprócska vénasszonyt, akinek a fekete kabátja telis-tele van ragasztva – ugyan hihet-e a szemének?! – hárompenny-sekkel! Mellette pedig két jókora, idomtalan árnyék – talán (de nem biztosan) két fiatal hölgyé.

Igaz. Nem is tagadja. Valóban hajlamos a késésre. De honnan tudja ezt az az öregasszony? És milyen jogon ártja magát, vadidegen létére, az ő dolgába?

– Tetszik tudni – kezdi védekező hangon –, én nagyon elfoglalt ember vagyok. Pénzt kell keresnem, nagy a család, gyakran túlórázom... aztán reggel nehezen ébredek...

– Ki korán kel, aranyat lel. Ezt megmondtam már Tanácstalan Ethelred királynak is! De persze akár a falnak beszéltem volna.

Tanácstalan Ethelred! – bámul Banks papa. – De hiszen ő olyan 800-900 körül élt! – Dilis szegény öreglány, gondolja magában, jobb lesz, ha nem ellenkezem vele. – Hát Nagy Alfréd? – kérdi. – Ő is a kegyed barátja volt?

– Haha! Ő még Ethelreden is túltett! Megígérte, hogy vigyáz a mézessüteményemre. „Nem kell megforgatni – mondtam neki. – Csak vigyázz, ki ne aludjon a tűz!" Mire ő mit csinál? Felhalmozza a tűzifát, aztán otthagyja. Csak ül ott, töpreng a királyság dolgán, a mézeskalács csillagom meg mind szénné ég!

Mézeskalács csillag! – Mi jöhet még ezután? Nahát, gondolja magában Banks papa, Mary Poppinsnak igazán furcsánál furcsábbak a barátai!

– Nem baj, nem baj – szól csillapítókig az idős hölgyhöz. – Hiszen itt vannak az igazi csillagok! Azokat nem lehet szénné égetni, de még a helyükről elmozdítani sem.

Felnéz az égre, és nem veszi tudomásul, hogy az öregasszony gunyorosan felvihog.

– Nini, gyerekek! – szól Banks papa. – Ott az első csillag! Kívánjatok gyorsan valamit! És már ott a következő! De sűrűn jönnek! Uramisten, és milyen fényesek ma este! – Elragadtatásában majd elolvad. – Kényes csillag, fényes csillag – suttogja. – Szinte mintha estélyt rendeznének odafent az égen. Poláris! Sirius! Az égi ikrek! És hol van... Igen, igen, ott van! Mindig megismerem az övéről, amelyen három nagy csillag fényeskedik. Szentséges ég! – kiált fel meglepetten Banks papa. – Hiszen most négy csillag van egy sorban – ha ugyan nem a szemem káprázik! Jane! Michael! Látjátok? Egy ráadás csillag a többi mellett!

Tekintetük követi papájuk ujját. És csakugyan, halvány és picike, de van ott valami – csillagnak talán nem nevezhető, de valami igenis fényeskedik ott!

Hunyorogva nézik, nem mernek hinni a szemüknek – de aztán mégis elhiszik, hogy jól látnak.

– Azt hiszem, látom – suttogják mind a ketten. Nem mernek bizonyosak lenni a dolgukban.

Banks papa a levegőbe hajítja kalapját. Magánkívül van örömében.

– Új csillag! Tapsolj, világ! És én, George Banks, Cseresznyefa utca tizenhét szám alatti lakos, én láttam meg elsőnek! De most nyugalom, hidegvér – ne veszítsük el a fejünket, őrizzük meg józanságunkat!

Ami persze nem sikerül, hisz Banks papa valósággal lázas az izgalomtól.

– Megyek is a tengernagyhoz, elkérem a távcsövét. Azzal pontosabban láthatom. Értesítenem kell a királyi csillagászt. Hazatalálnak, igaz, Mary Poppins? Ez a dolog ugyanis halaszthatatlan! Jó éjt, Smith asszony! – hajol meg a madarasasszony előtt. – És jó éjt kegyednek is, khm... izé...

– Corry asszony – segíti ki vihogva Corry néni.

Banks papa már éppen elszáguldana, de most megtorpan.

Hol is hallotta ezt a nevet? Az előtte álló csudabogárra pillant, aztán, ki tudja, miért, Mary Poppins felé fordul.

A két nő komolyan, némán, mozdulatlanul nézi, mintha mesekönyvből néznének vissza rá.

És Banks papa egyszeriben úgy érzi, nem ott van, ahol van, hanem – valahol máshol. És hogy nem az, aki – de azért valamiképpen mégis az.

Fehér gallérral, bársonyöltönyben, lábujjhegyen a gombolós cipőjében, orra épp a pult üveglapjáig ér, s fölötte átnyújt valakinek, akit jóformán nem is lát, egy féltve őrzött hárompennyst. A boltban finom mézeskalácsillat; és egy ősöreg asszony ravaszul kérdi: „Aztán mit fogsz csinálni az aranycsillaggal?" – és egy hang, amely mintha az övé magáé volna, így válaszol: „A párnám alá teszem." „Okos kisfiú!" – kukorékol a vénség, és biccent valakinek, aki ott áll mögötte, és akinek a szalmakalapja mellett két szál virág hajladozik...

– George, hol vagy?

Másik, fiatalabb hang szólítja nevén.

– George! George!

És a varázs megtört.

Banks papa meghőköl, és már vissza is tért a fü-vészkertbe, ahol minden ismerős. Semmi sem volt ez az imént, mondja magában, pillanatnyi őrület, kóbor elmeficam.

– Lehetetlen! – nevet idegesen, ahogy tekintete találkozik a Mary Poppinséval.

– Semmi sem lehetetlen – mondja kimérten Mary Poppins.

Banks papa szemöldöke magasba szökken. Netán gúnyolja őt Mary Poppins?

– Még a lehetetlen sem? – kérdi, hasonlóan gunyoros hangon.

– Még az sem – hangzik a válasz.

– George! – Ahívó hangban már rémület bujkál.

– Itt vagyok! – válaszol Banks papa. – Épségben, egészségben! – Hátat fordít a holdkóros pillanatnak, a révületnek, az álomnak – akármi volt is.

„Végtére Szent Iván éjszakája van – gondolja. – Mi sem természetesebb, mint hogy elvarázsolódik az ember."

– Jaj, George – tördeli kezét Banks mama –, a gyerekek vacsorapiknikre mentek, és nem találom őket sehol! Félek, hogy elvesztek!

Banks papa a pázsiton feléje lebegő árnyék felé tart nagy léptekkel.

– Hogy veszhetnének el? Hiszen Mary Poppinsszal vannak! Ő aztán biztosan hazahozza őket. Mert te most velem jössz, én igaz szerelmem. Csodálatos hírem van! Találd ki, micsoda? Azt hiszem, felfedeztem egy új csillagot, és távcsövén akarom szemügyre venni. Ha igaz, kineveznek főcsillagvizsgálónak, te pedig, királynőm, az én vezérlő csillagom leszel!

– Ne csacsiskodj, George! – kuncog Banks mama. – Te meg a csillagaid! Mindig gúnyolódsz velem. – De egyáltalán nem bánja, hogy férjének csacsiskodni van kedve, s hogy őt igaz szerelmének nevezi.

– Tengernagy úr! Várjon! Szeretnénk belenézni a táv-csö-vé-beee!

Banks papa hangjának halványuló visszhangja lebeg a füvészkertben. S ugyanebben a pillanatban ér utolsó strófájához a tóparti dalnokok kara.

 

Fiú-pár, liliomfehér, de zöld ruhája mind, ó,

az egy meg egy csak maga van, s magára maradandó.

 

– Az egy meg egy csak maga van... – suttogja a madarasasszony, és felpillant az égre. – No, szedelőzködnöm kell. Feltettem a pörköltet, s a fiam éhes lesz, mire hazaér.

Odabiccent a parkőrnek, aki még akkor is ágakat, gallyakat hajigái, és égre kiáltja a nevüket.

– Vadspenót! Fagyöngy! Lestyán! Amit csak óhajtanak, uram és fiúk!

És egyetlen gally, egyetlen levél sem hullik vissza a földre.

– Gyere, Arthur – szól Bucskáné –, ideje hazamennünk.

– Ha ugyan még van otthonunk – morogja Bucska úr, aki nem nyerte vissza jókedvét. – Hátha tűzvész támadt? Hátha földrengés volt, Henger? Bármi megtörténhetett.

– Semmi sem történt, majd meglátod. Gyere el csütörtökön uzsonnára, Mary. Addigra minden rendbejön. – És Bucskáné kézen fogva vezeti férjét az árnyékokon át.

– Várjon meg, Smithné, csillagom! – sivít Corry néni. Kabátján villognak a hárompennysek, gallérján a folt, ahol a medve megérintette, fénylik, mint az aranygomb. – Ha ki nem alszom magam, oda a szépségem, és mit szól majd a mesebeli herceg? Hihihi! – vihog két idomtalan leányára. – Szedjétek a tuskóitokat, Fanni, Anni! – rikolt rájuk. – Indulás haza, s dugjatok valami virágot a párnáitok alá – erdei ciklámen, madársóska is megteszi! –, és talán megszabadulok tőletek! Takaros férj, évi tízezerrel! Szedjétek a lábatokat, nagy mafla égimeszelők! Indíts! Nyomás!

Bókot vág Mary Poppins előtt, aki kecses főhajtással viszonozza. Corry néni cúgos cipőjében szökdécsel két megtermett leánya között, mellettük pedig, mint dagadó vitorlázatú hajó, imbolyog a pázsiton a madarasasszony.

A füvészkert, amely az imént még csupa fény volt és csupa mozgás, most néma és mozdulatlan, mint holmi mély vizű tó.

– Fogd a búgócsigádat, Jane! – szól Mary Poppins. – Ideje, hogy mi is hazamenjünk. – És a tarkabarka bádogbolygó, amely nemrég még olyan szépen por-gött-zümmögött, most némán és mozdulatlanul lapul Jane kosarában, a piknik maradványai között.

Michael körülnéz: a spárgaszatyrát keresi. Aztán egyszeriben feleszmél.

– Nincs mit vinnem, Mary Poppins – panaszolja.

– Akkor vidd saját magadat! – szól rá élesen Mary Poppins, majd a babakocsi felé fordul, és alaposan meglódítja. – Szedjétek a lábatokat, kérlek! Méghozzá a legkülönbet.

– Melyik az, Mary Poppins?

– Amelyik legelöl van, természetesen!

– De hát néha a bal van legelöl, néha meg a jobb. Nem lehet mindig mindegyik legelöl – protestál Michael.

– Michael Banks! – Mary Poppins azt a bizonyos jól ismert, zord pillantását veti rá. – Ha vitatkozni óhajtasz, itt maradhatsz, és csinálhatod egyedül. Mi hazamegyünk.

Michael valóban vitatkozni óhajtana, méghozzá úgy, hogy lehetőleg ő maradjon felül a szócsatában. De persze tudja, hogy abból úgyis mindig Mary Poppins kerül ki győztesen. És különben is, a levegővel úgysem vitatkozhat, hiszen az nem tud válaszolni.

Jó, hát akkor majd viszi magát, ahogyan Mary Poppins mondta. De hogyan csinálja azt az ember? Az mindenesetre megkönnyítené a dolgot, ha belekapaszkodhatna valamibe. Megragadja hát a babakocsi fogantyúját, és nagy meglepetésére egyszer csak észreveszi, hogy – valóban viszi magát...

Jane a kocsi másik oldalára kerül; kettejük között ott van Mary Poppins, és hárman együtt tolják a kocsit. És a két gyerek nagyon örül, hogy érzik a közelségét a végtelen, idegen sötétségben...

Mert ez már nem az ő nappali parkjuk, a megszokott, mindennapi játszótér. Még sohasem maradtak fenn ilyen sokáig, és nem tudják, hogy az éjszaka megváltoztatja a világot, ismeretlenné varázsolja az ismerőst. A fák nappal csak fák – árnyékot adnak a nap elől, vagy hintázni lehet rajtuk, ha a parkőr nem néz oda –, hanem sötétben különös, idegen lények, akik a maguk életét élik, csupa felfejthetetlen titkot rejtegetnek, s amíg az ember odébb nem áll, visszatartják a lélegzetüket.

Kamélia, havasszépe, orgona: nappal sűrű, zöld bokor – most megannyi névtelen, fenyegető lény, lesben lapul, ugrásra készen.

Merőben új tartomány az éjszaka, nem térképezték még fel, nem tárták fel titkait, s az egyetlen benne, amihez nem fér kétség, az a kettejük közt egyenletesen haladó árnyék: hús-vér a kartonruha alatt, a karján himbálózó viseltes kézitáskával, papagájfejes ernyővel. Érzik inkább, mint látják, mert nem mernek felnézni. És ahogy egyre szorosabbra zárul körülöttük a sötétség, már abban sem egészen biztosak, hogy látták, amit láttak. Talán álom volt csak az a fény, az a ragyogás?

Jobb felől megmoccan egy bokor, valami motyog-morog magában. Csak nem akarja rájuk vetni magát?

Közelebb húzódnak a kartonruhához.

– Itt kell lennie valahol – mondja a bokor. – Emlékszem, le kellett vennem, hogy megkeressem a levelet.

A gyerekek erőt vesznek szorongásukon, felemelik fejüket, és idegesen meresztgetik szemüket a sötétségbe. Most már a rózsakertben járnak. És a bokor, amely az imént még mintha ugrásra készült volna, mintegy varázsütésre emberré válik. Méghozzá ünnepélyes öltözéket viselő emberré: aki cilinderben, fekete zsakettben, csíkos pantallóban mászkál négykézláb – nyilván keres valamit.

– Elvesztettem a krikettsapkámat – magyarázza. – Itt a szökőkútnál vagy a rózsabokrok között. Nem láttátok véletlenül?

– A füvészkertben van – mondja Mary Poppins.

A miniszterelnök lezöttyen a sarkára.

– A füvészkertben? De hiszen az a park túlsó végében van! Hogy kerülhetett oda? Krikettsapkák nem tudnak repülni. Vagy talán... – Kényelmetlenül körülpillant. – Talán egy ilyen éjszakán még az is kitelik tőlük. Különös dolgok történnek Szent Iván éjszakáján. – És talpra vergődik. – Nos – néz az órájára –, még épp annyi időm van, hogy érte menjek, aztán usgyi, a palotába! – Megemeli cilinderét Mary Poppins előtt, elbotorkál a sötétségben, és nekiütközik a bozótnak, amely lopva közeledik feléje.

– Nahát! – kiált fel a miniszterelnök, miközben sietősen félreugrik. – Mit kúszik-mászik itt, kérem? Tán tigrist akar becserkészni? A frászt hozza az emberre!

– Pssssszt! – sziszeg a bozót. – Hol van a parkőr?

– Drága öregem, honnan tudhatnám? Nem hordok parkőröket a zsebemben. Ma éjjel semmi sincs a helyén. Hogy hol van?! Akárhol lehet. Miért van rá szüksége?

A bozót közelebb csoszog, és egyszeriben főpolgármester és két tanácsnok válik belőle. Talárjukat a derekuk köré kerítették, pucér lábuk fehérük az éjszakában.

– Hisz épp az a helyzet, hogy nincs rá szükségem. Biztonságban ki akarunk jutni a parkból, hogy ő meg ne lássa ezeket itt. – Azzal a főpolgármester félrehúzza talárját, alóla pedig előbukkan egy jókora lekvárosüveg.

– Tüskés pikó! No, lenne is haddelhadd, ha rajtakapná önöket! A főpolgármester, amint megszegi a tulajdon szabályait! Kérdezze meg azt hölgyet, ott ni.

– És a miniszterelnök Mary Poppins felé bök a fejével.

– Nekem is ő mondta meg, hol találom a sapkámat. Már megyek is érte. Jó éjszakát!

A főpolgármester megfordul.

– Nini, hiszen ez kegyed, Poppins kisasszony! Minő szerencse! – Lopva körülsandít, és lábujjhegyen átoson a pázsiton. – - Azt szeretném kérdezni – suttogja Mary Poppins fülébe –, hogy véletlenségből nem találkozott-e a...

– Parkőrrel? – tudakolja Mary Poppins.

– Csitt! Ne olyan hangosan. Még meghallja!

– Nem hallja meg. – És Mary Poppins egy szfinxnek is becsületére váló pillantást vet a főpolgármesterre. – A park túlsó végében tartózkodik.

Pöszmétebokor ide, pöszmétebokor oda, nem fogja világgá kürtölni, hogy a parkőr, ha csak egyetlen éjszakára is, sutba vágta a szabályzatot.

– Pompás! – A főpolgármester magához inti tanácsnokait. – A Cseresznyefa utcán ballagunk haza, és útközben... – kacsint a tanácsnokokra – szemelgetünk egy kis cseresznyét!

– Tartok tőle, hogy már leszedték valamennyit – közli Mary Poppins.

– Micsoda? valamennyit?! – botránkozik meg a három jeles férfiú. – Vandalizmus! Ezt sürgősen a király tudomására hozzuk! Mivé lesz a világ?! – És felháborodott sustorgás közepette elinalnak a lekvárosüveggel.

A babakocsi pedig tovább nyikorog-csikorog hazafelé. Nyurga, kísérteties árnyalakok tornyosulnak előtte, s ahogy közelebb ér hozzájuk, egyszeriben hintává válnak. Elprüszköl mellettük egy vaskos fekete árnyék – nem más az, mint Ellen, aki, vállán a rendőr zubbonyával, kedvese kíséretében tart hazafelé. Megint kiválik egy árny a fák közül, s kiderül, hogy hús-vér tömeg; alkotóelemei: Lark kisasszony meg a főprofesszor, sarkukban két sunyító kutya, mintha az egész társaságnak az volna a szíve vágya, hogy észre ne vegye őket senki.

– Jó éjszakát mindenkinek! – csicsergi Lark kisasszony, amikor észreveszi a kis csoportot. – És micsoda jó éjszakánk van valóban! – Az ég felé int. – Látott már ilyen szikrázó csillagparádét, professzorom?

A főprofesszor hátraveti fejét.

– Ejha! Csakugyan, mintha tűzijátékot rendezne valaki. Csak nincs november ötödiké?

– Jó éjszakát! – kiált éles hangon Jane és Michael, és most már ők is felnéznek. Annyira belefeledkeztek a környező sötétségbe meg a varázslatos éjszakába, hogy meg is feledkeztek az égről. De hiszen a szikrázó, tündöklő csillagok seregszemléje – úgy látszik, odafent tetőpontjára hágott a mulatság! –, hiszen ez is az éjszaka műve! Igaz, az éjszaka teremtette a körülöttük felbukkanó félelmetes árnyakat is, de aztán, mintha vezekelni akarna, csupa-csupa ismerős alakká változtatta valamennyit. És az éjszaka viszi őket is, a babakocsi kerekének minden egyes fordulatával, minden egyes lépéssel – a legkülönb lábukkal, legyen az a jobb vagy a bal – közelebb oda, ahonnan elindultak!

Előttük, túl a cseresznyefák során, fények tünedez-nek fel – nem vetekedhetnek ragyogásban a fentiekkel, de azért világítanak. Mintha a Cseresznyefa utca egymásnak támaszkodó házai mind a szomszédjukon csiholták volna világukat. Csillagképek odafent és idelent, szomszédja a földnek az ég.

– No, elég volt az ábrándozásból, professzorom. Vár a vacsora. Minket is, a kutyuskákat is. – És Lark kisasszony karon ragadja barátját, aki még most is elragadtatottan bámulja a sötétséget.

– Drága Stark kisasszony, én nem ábrándozom. Én a hullócsillagot tanulmányozom. Oda nézzen! Amott, annak a hölgynek a kalapján. – És lekapja fejéről a papírcsákót, és meghajol Mary Poppins előtt.

Lark kisasszony szeméhez emeli nyeles szemüvegét.

– Mesebeszéd, professzorom! A hullócsillag sistereg és eltűnik. Sohasem ér földet. Az csak közönséges galambtoll – befestették valami világító festékkel vagy olyasmivel. Bűvészek használnak ilyet a mutatványaikhoz.

És magával vonszolja a főprofesszort, át a kapun.

– Ön az, professzor úr? – kiált Banks papa, aki teljes sebességgel robog az utcán, sarkában Banks mamával.

– Alighanem – bizonytalanodik a főprofesszor. – Azt mondják. Én magam sosem vagyok biztos a dologban.

– Hallgassa meg, micsoda remek újságot mondok! Felfedeztem egy új csillagot!

– Amott, azon a kalapon? Láttam.

– Nem, drága öregem, nem! Az övön! Mindeddig három volt csupán – három fénylő csillag egy sorban. De ma világosan láttam a negyediket!

– Mark kisasszony szerint mindössze világító festék.

– Festék? Képtelenség! Az eget nem lehet megfesteni, jó uram! Ott van, tisztán látható – nem csalás, nem ámítás. A tulajdon szememmel láttam. Bumm tengernagy úgyszintén. Mind a ketten láttuk a távcsövén. És egyáltalán: kicsoda az a Mark kisasszony?

– Lark! – helyesbít Lark kisasszony. – Ugyan, jegyezze már meg, professzorom!

– Lark, Stark, Mark – egyre megy! A lényeg, amit ez az úr mond. Távcsövén át látta, és a távcső nem hazudik.

– Hát persze hogy nem hazudik. Feltárja a tényeket. Megyünk is legott a Csillagvizsgálóba. Közhírré kell tenni a nagy újságot!

– De George, a gyerekek! – szól közbe Banks mama.

– Ne aggódj. Nincs semmi bajuk, hidd el. Tegyél fel kalapot, én meg másik nyakkendőt veszek. – Banks papa alig kap levegőt nagy izgalmában. – Talán rólam fogják elnevezni! Képzeld csak el! Végre itt a világhír! Egy Banks nevű égitest!

És az önjelölt csillagász boldogan elrohan, maga után vonszolva Banks mamát, a háza kapuja felé.

– Miért éppen Banks? Mindig azt hittem, hogy Cooper a neve. És esküdni mernék, hogy kalap és nem öv. De hát az emlékezetem, fájdalom, már nem olyan, mint régen – ha ugyan régen volt egyáltalán. – És a főprofesszor zavartan, tétován, ám mégis reménykedve körülnéz: hová lett a lehullott csillag.

Lark kisasszony azonban már megelégelte a dolgot. Keményen karon ragadja barátját, és viszi vacsorázni.

A főprofesszornak azonban kár aggódnia. Emlékezete pontosan olyan, mint régen. Lehullott csillaga most éppen a kapu felé igyekszik. A toll ragyog a margaréták között, fényét visszaveri a kalap karimája alatt lógó páros cseresznye.

Jane és Michael felnéz rá, aztán édesapjukra, azután az égre. Elkápráztatja őket a ragyogó fény, de azután addig kutatnak, amíg meg nem találják, amit keresnek. Ott van! Nekik még távcső sem kell hozzá.

Az égi karácsonyfadíszek között Orion öve csillog-villog láthatatlan viselőjének derekán – három nagy csillag ferdén lejtő sorban, s mellettük, kicsiny, szerény, de fényes, akár a jánosbogár – a negyedik csecsebecse!

Amikor elindultak, nem volt még ott sem a toll, sem a ráadás csillag. Igaz volt tehát a kalandjuk! Végre hinni mernek benne. És amikor pillantásuk a Mary Poppinséval találkozik, tudják, hogy ő is tudja, amit ők tudnak. Mert igenis minden lehetséges – égi fény egy földi kalap karimáján, földi fény egy égi lény övén.

Amennyire bírják, hátrahajtják a fejüket, ahogy ott botladoznak Mary Poppins mellett, és ámulva bámulják a csillagok bálját. Vajon mulatnak, tűnődik a két gyerek. Vajon peckesen feszít-e valaki az újonnan lelt díszével; vajon a másik büszke-e a makulátlan frakkjára; vajon mások fitogtatják-e a meglelt kincsüket? És van-e odafent valaki, aki figyelmezteti őket peckesen felvetett fejjel, hogy szép az, aki szépen él? Nem! Ilyen személy egyetlenegy van csupán, és az itt lépked kettejük között.

Hátuk mögött Trilla bácsi madara ismét dalra fakad. Előttük tátong a nagykapu. És ahogy arrafelé nyikorog-csikorog a babakocsi, kivilágított ablakok fényes nyakláncát pillantják meg a cseresznyefák mögött. Atizenhetes számú ház ajtaját nyitva felejtették az izgatott szülők, s bentről hosszú fénysáv vetül a kerti ösvényre, mintha őket fogadná.

– Mary Poppins – szólal meg Jane, ahogy kirándulásuk utolsó szakaszához érnek mit fog csinálni a fülönfüggőjével?

– Megeszem – vágja rá Mary Poppins. – És iszom hozzá egy csésze jó erős teát, és eszem egy szelet vajas pirítóst. – Mert végtére is: mi másra való a cseresznye?

– Hát az én spárgaszatyrom...? – rángatja meg Mary Poppins ruhája ujját Michael.

– Ne hintázz a karomon, légy szíves. Nem vagyok kertkapu, Michael.

– De igazán, hova lett? Mondja meg! – követeli Michael. Vajon, töpreng, Pegazus már rágja a martilaput?

Mary Poppins – szokása szerint – megvonja a vállát.

– Spárgaszatyor! Piha! Tizenkettő egy tucat. Elvész az egyik, veszel másikat.

– Haha! És ha nem veszett el? – Michael Mary Poppinsra sandít a szeme sarkából. – És maga sem fog elveszni, Mary Poppins, ha megint elhúzza a csíkot.

– Megköszönném, Michael Banks, ha ügyelnél a modorodra. Nem szokásom „elhúzni a csíkot"!

– Dehogyisnem, Mary Poppins! – mondja Jane. – Egyik nap még itt van, másnap már se híre, se hamva, egy árva szó nélkül.

– De még akkor is valahol van! Akárcsak az én spárgaszatyrom! – tódítja Michael. – De hol? Hol van, Mary Poppins? Hiszen minden helynek van neve, nem igaz? Honnan fogjuk tudni, hogy hol keressük magát?

Visszafojtott lélegzettel várják a választ. Mary Poppins egy hosszú pillanatig némán néz rájuk, kék szeme szikrát vet. Látják, hogy a válasz ott táncol a nyelve hegyén, és nagyon szeretne kibújni. Aztán egyszerűen tovatáncol. Akármi legyen is a titok – Mary Poppins megőrzi.

– Ohó! – ennyit mond csak. És mosolyog.

– Ohó! Ohó! Ohó! Ohó! – visszhangozza a fülemüle az ágán.

És fentről, az ég minden sarkáról visszhang kél: – Ohó!

Az egész világ visszhangozza a rejtvényt. De semmi és senki nem válaszol rá.

Tudhatták volna! Mary Poppins nem fogja elárulni. Hiszen még soha semmit meg nem magyarázott – miért változtatna most egyszeriben a szokásain?

Ehelyett jól ismert gőgös pillantását veti rájuk.

Én csak annyit tudok, hogy ti ketten hol lesztek egy perc múlva. Az ágyatokban! Egy-kettő! Szedjétek a lábatokat!

Kacagnak. A régi, jól ismert mondás biztonságos meleggel tölti el őket. És ha válasz nincs is, mégiscsak van felelet. Föld és ég, akárcsak a kerítés fölött társalgó szomszédok, egyetlen szót váltanak. Semmi sincsen messze. Minden közel van. És az ágyuk, döbbennek rá mind a ketten, épp az a hely, ahová mind a ketten vágynak, a világ legeslegbiztonságosabb helye.

És akkor Michael nagy felfedezést tesz.

– Hiszen az ágy valahol van! – kiált fel, és maga is meglepődik a tulajdon okosságán. Az egyszerű, mindennapi ágy valahol van. – Hogy ez csak most jut eszembe! Minden van valahol! És maga is valahol lesz, Mary Poppins, a szőnyegtáskájával meg a papagájfejes ernyőjével, és szipog majd, és fontoskodik!

És Michael hamiskás, kérdő pillantást vet rá – vajon meri-e tagadni?

– És jól nevelt és tiszteletre méltó! – teszi hozzá Jane, hogy ő se maradjon ki az ugratásból.

– Orcátlanok!

Mary Poppins meglóbálja feléjük a kézitáskáját, de célt téveszt.

Mert ők már szélsebesen száguldanak arrafelé, ami vár rájuk.

Akárhol van Mary Poppins, el nem vész soha. Ez elegendő válasz.

– Valahol! Valahol! Valahol! – kiabálják.

És maguk mögött hagyva a sötét parkot, kacagva futnak át az utcán, be a kapun, fel az ösvényen a kivilágított házba...