Meleg, mozdulatlan nyári nap van. A Cseresznyefa utcát szegélyező fák szinte érzik, amint érik rajtuk a cseresznye – a zöld lassan sárgába fordul, azután a sárga elpirul.
A poros kertekben szemükre húzták a zsalut a házak, úgy bóbiskolnak. Mintha azt mondanák: – Ne zavarjatok! Délutáni álmunkat alusszuk.
A seregélyek pedig elbújtak a kéményben, és szárnyuk alá dugják a fejüket.
A park fölé sűrű, aranyszínű napfény terül. Szellő sem rezdül a súlyos lombok között. A mozdulatlan, fényes virágokat mmtha fémből kovácsolták volna.
Lent, a tó partján üresen állnak a padok. Azok, akik ott szoktak üldögélni, hazamenekültek a hőség elől. Neleus, a kis márványszobor, lenéz a nyugodt vízre. Egyetlen aranyhal vörös uszonya sem villan. Azok is a vízililiomok alá húzódtak, mintha a levelek ernyők volnának.
Zöld szőnyegként, mozdulatlanul terül el a napfényben a gyep. Bárki azt hihetné, festett kép csupán a park – ha egy mozdulat nem ismétlődnék ütemesen. A nagy magnóliafa tövében a parkőr szúrja fel hegyes végű botjára az elhullatott szemetet, és szórja a szemétkosárba.
Egy pillanatra abbahagyja a munkát, és felnéz: két kutya ballag arra.
A parkőr tudja, hogy a kutyák a Cseresznyefa utcából jönnek, mert már hallotta, amint Lark kisasszony kiabál a csukott zsalu mögül:
– Peti! Henrik! Gyertek haza azonnal! Nem engedem, hogy abban a piszkos tóban úszkáljatok! Kaptok finom, jeges teát! Gyertek szépen haza!
Peti és Henrik összenéz, kacsint, és tovább baktat. Amikor azonban a nagy magnóliafához érnek, egyszeriben megtorpannak. Lihegve le-csüccsennek a fűbe, rózsaszín nyelvük kilóg.
Mary Poppins – aki igen takaros a kék szoknyájában, piros tulipánnal díszített új kalapjában – rájuk pillant a kötése fölött. Egyenes derékkal ül a fa tövében, körülötte kiteregetve a gyepen a kockás pokróc. Kézitáskája szép rendesen ott áll mellette. Feje fölött pedig egy virágos ágon himbálózik papagájfejes ernyője.
Mary Poppins a farkcsóváló kutyákra pillant, és megvetően szippant egyet.
– Húzzátok be a nyelveteket, és üljetek rendesen. Farkasok vagytok, vagy kutyák?
A két kutya egyszeriben vigyázzba vágja magát. És Jane, aki ott hever a gyepen, észreveszi, hogy nagy igyekezettel próbálják behúzni a nyelvüket.
– És ne feledjétek – folytatja Mary Poppins – ha úszni mentek, rázzátok meg magatokat, mihelyt kijöttök a vízből. Nehogy minket fröcsköljetek le!
Peti és Henrik szemrehányó pillantást vet Mary Poppinsra.
– Mintha akár álmunkban is eszünkbe jutna ilyesmi! – mondja a tekintetük.
– Helyes. Akkor indulás! – És a két kutya fut, mintha puskából lőtték volna ki őket.
– Gyertek vissza! – kiabál utánuk aggodalmasan Lark kisasszony.
De ügyet sem vet rá senki.
– Én mért nem úszhatom a tóban? – kérdezi fojtott hangon Michael. Hasmánt hever a fűben, és egy hangyacsaládot tanulmányoz.
– Mert te nem vagy kutya! – közli Mary Poppins.
– Tudom, Mary Poppins. De ha az volnék... – Vajon Mary Poppins elmosolyodott-e vagy sem? Michael nem tudja biztosan, hiszen az orrát még most sem emeli fel a földről.
– Nos, akkor mit csinálnál? – kérdezi Mary Poppins, és megvetően szippant egyet.
Michael eredetileg azt akarta mondani: ha kutya volna, mindig azt csinálná, amihez kedve van – ha éppenséggel úszáshoz támadna kedve, akkor úszna, nem kérne engedélyt senkitől. Azám: de Mary Poppins arca igencsak vészjósló! Hallgatni arany, gondolja magában Michael.
– Semmit – feleli jámbor hangon. – Nagyon meleg van, Mary Poppins, ilyenkor nem jó vitatkozni!
– A semmiből nem lesz semmi! – és Mary Poppins felveti fejét, a tulipános kalapjában. – Én pedig nem vitatkozom, hanem beszélek! – Mint mindig, most is az övé az utolsó szó.
Mary Poppins kötőtűin meg-megvillan a napfény, ahogy a széles magnólia-levelek között az alanti kis csoportra süt. John és Barbara egymás vállára dőlve bóbiskol. Annabel mélyen alszik Mary Poppins árnyékában. Fény és árnyék vetül rájuk foltosán, fekete-fehérre kockázza a parkőr arcát, amint botjával lenyúl egy darabka újságpapír után.
– Ne szemeteljünk! Szemetet a hulladékgyűjtő kosárba! Tartsuk be a szabályokat! – mondja zordonul.
Mary Poppins tetőtől talpig végigméri. Pillantásától egy tölgyfa is elszáradna.
– Nem én szemeteltem! – vág vissza.
– Nem-e? – kérdi hitetlen hangon a parkőr.
– Nem! – mondja rá Mary Poppins, és méltatlankodva felhorkan.
– Márpedig valaki csak elhullatta! A szemét nem terem magától, akár a rózsa!
A parkőr tarkójára löki sapkáját, és megtörölgeti a füle tövét. Kicsit sok neki a hőség, meg ennek a nőszemélynek a hangja.
– Kutya meleg van – jegyzi meg, és ideges pillantást vet Mary Poppinsra. Erősen emlékeztet egy jó szóért sóvárgó, kivert kutyára.
– Ami nyár derekán elvárható! – veti oda Mary Poppins, és vészjóslóan csattognak a kötőtűi.
A parkőr felsóhajt, és újra próbálkozik.
– Látom, kihozta a papagáját! – állapítja meg, és felpillant a levelek közt függő fekete selyem holmira.
– Úgy érti, hogy a papagájfejes ernyőmet – helyesbít gőgösen Mary Poppins.
– Csak nem hiszi, hogy esni fog? – heherészik idegesen a parkőr. –Hisz hétágra süt a nap!
– Nem hiszem, hanem tudom – közli nagy lelkinyugalommal Mary Poppins. – És ha én parkőr volnék – folytatja –, nem fecsérelném el a fél napot, mint némelyek! Amott látok például egy narancshéjat – miért nem szedi fel?
És odamutat kötőtűjével, s addig szegzi rá vádlón, míg csak a parkőr fel nem szúrja a illetéktelen hulladékot a botja végére, és a szemétgyűjtő kosárba nem dobja.
– Ha ő volna a helyemben – motyog magában a parkőr –, nem volna még park sem! Csak egy szép, rendes sivatag! – És sapkájával legyezgeti izzadt arcát.
– Különben is – mondja fennhangon –, nem én tehetek róla, hogy parkőr lettem. Szívesebben mentem volna felfedezőnek, idegen országokba. Ha rajtam állna, nem itt volnék, hanem egy jégtáblán ücsörögnék a jegesmedvék társaságában!
Felsóhajt, botjára támaszkodik, és ábrándjaiba merül.
– Hm! – jegyzi meg hangosan Mary Poppins. Fölötte a fán meglepetten rebbenti meg szárnyát egy riadt galamb.
Egy madártoll szállingózik alá. Jane kinyúl érte és elfogja.
– De finoman csikiz! – suttogja, és a szürke tollat végighúzza az orrán. Azután a homlokához illeszti, és hajszalagjával körülköti.
– Én vagyok a nagy indián főnök lánya, Minnehaha, a Kacagó Víz, aki a folyón siklik!
– Dehogyis vagy! – ellenkezik Michael. – Jane Caroline Banks vagy, és kész.
– Csak kívülről – szívóskodik Jane. – Belül egészen más vagyok. Rém muris érzés.
– Mért nem ettél többet ebédre? Akkor nem volnának muris érzéseid belül. És apa különben sem indián törzsfőnök, úgyhogy te se lehetsz Minnehaha! És egyáltalán...
Ám Michaelnek egyszer csak torkán akad a szó. Fürkész tekintettel mered a fűre.
– Ott van! – kiált fel, és hason kúszva megindul, lábával pedig dobog.
– Hálás lennék, Michael Banks – szólal meg Mary Poppins –, ha nem rugdosnád a sípcsontomat. Mi vagy te – cirkuszi ló?
– Nem vagyok ló, Mary Poppins, hanem nyomkereső! Nyomokat kutatok az őserdőben!
– Őserdő! – horkant fel megvetően a parkőr. – Én a végtelen hó birodalmára szavazok!
– Ha nem vigyázol magadra, Michael Banks, mindjárt kutathatod, merre vezet az út hazafelé! Soha még két ilyen oktondit nem láttam. Maga pedig a harmadik! – vágja oda Mary Poppins a parkőrnek. – Mindenki más akar lenni, mint aminek született! Minnehihi, vagy hogy hívják, meg ez, meg az. Szakasztott olyan ostobák vagytok, mint a libapásztor-lány meg a kiskondás!
– De én nem libák meg disznók után szimatolok, Mary Poppins. Oroszlán nyomát követem! Lehet, hogy kívülről csak hangya – de valójában... Megvan! Végre! – valójában emberevő!
És Michael a hátára hemperedik, és két ujjával valami kis feketeséget szorongat.
– Jane! Figyelj... – kezdi izgatottan. De befejeznie már nem sikerül a mondatot. Mert Jane kézzel-lábbal integet neki, s amikor Michael Mary Poppins felé fordul, már érti, mit akar a nővére.
Mary Poppins a pokrócra ejtette a kötést, kezét összekulcsolja az ölében. Pillantása messze-messze jár, az ösvényen is túl, a parkon is túl, talán még a látóhatáron is túl.
A gyerekek, vigyázva, hogy meg ne zavarják, melléje kúsznak. A parkőr is letelepszik a pokrócra, és tágra nyílt szemmel bámulja Mary Poppinsot.
– Igen, Mary Poppins...? – sürgeti Jane. – Mi történt a libapásztorlány-kával? Mesélje el!
Michael Mary Poppins szoknyája mellé húzódik, és várakozásteljesen figyel. A hűvös kék vászon alatt érzi Mary Poppins erős, csontos lába szárát.
Mary Poppins a kalapja árnyékából egy kurta pillantást vet rájuk, azután megint a távolba néz.
– Nos, ott ült a libapásztorlányka... – kezdi azon az eltűnődő, lágy hangon, amely annyira különbözik szokásos hanghordozásától.
Ott ült, nap mint nap, a libafalka közepén, befonta a haját, aztán unalmában megint kibontotta. Néha leszedett egy szál páfrányt, azzal legyezgette magát, szakasztott, mintha a miniszterelnök felesége volna, vagy éppenséggel maga a királyné.
Máskor meg nyakláncot fűzött magának virágokból, és lement a patakhoz, hogy megcsodálhassa. És ahányszor a patak tükrébe pillantott, látta, hogy a szeme kék – kékebb, mint a nefelejcs – és az orcája piros, akár a vörösbegy mellénye. Ami pedig a száját illeti – az orráról nem is beszélve! Hát ezekről olyan nagy véleménnyel volt, hogy szavakkal le sem tudta volna írni.
– Éppolyan lehetett, mint maga, Mary Poppins – kottyantott közbe Michael. – Ő is csudára meg volt elégedve magával!
Mary Poppins pillantása a látóhatárról Michaelre szökken, és vadul rászegeződik.
– Már úgy értem, Mary Poppins... – hebeg Michael. Szörnyen megrémült. Csak nem szaggatta el a mese fonalát?!...- Úgy értem – folytatja hízelegve hogy magának is piros az orcája, és kék a szeme. Mint a málnacukor meg a harangvirág!
Lassan elégedett mosolyba olvad a dühös pillantás, és Michael megnyugodva felsóhajt, amikor Mary Poppins újra felveszi a mese fonalát.
Nos tehát, ott folyt a kis patak, és a víz tükrében nézegette magát a liba-pásztorlányka. És ahányszor csak megpillantotta a tükörképét, mindig megsajnált mindenkit, aki elmulasztja ezt a csodaszép látványt. Legfőképpen pedig a szemrevaló kiskondást sajnálta, aki a patak túlsó partján legeltette disznait.
– Bárcsak ne volnék az, aki vagyok – szomorkodott a libapásztorlányka. – Ha az volnék, aminek látszom, akkor bátran áthívhatnám őt ide magamhoz. De mivel csak egyszerű libapásztorlány vagyok, nem való, hogy vendégeket hívjak.
Azzal kelletlenül hátat fordított a szemrevaló kiskondásnak, és másfelé nézett.
Ugyancsak meglepődött volna, ha olvashat a kiskondás gondolataiban!
Egyéb alkalmatosság híján a kiskondás is a víz tükrében nézegette magát. És amikor a kis patak visszatükrözte fekete fürtjeit, gömbölyű állát, formás fülét, a kiskondás szívből megszánta az egész emberiséget, aki –íme! – ilyen sokat mulaszt! Kiváltképpen pedig a libapásztorlánykát sajnálta.
– Semmi kétség – gondolta –, szegény majd meghal az unalomtól magányában. Ott ül abban a kopott ruhájában, és egész nap csak fonogatja szőke haját. Pedig igazán szép a haja, és ha nem az volnék, aki vagyok, szívesen szóba elegyednék vele, hogy elüssem az időt.
Azzal kelletlenül hátat fordított, és másfelé nézett.
Milyen különös véletlen! – mondhatjátok. Márpedig nemcsak a liba-pásztorlányka meg a kiskondás foglalkozott ilyen gondolatokkal, hanem körülöttük is mindenki.
A libák, miközben a kökörcsint legelték és lúdtalpukkal csillag alakú nyomokat hagytak a fűben, meg voltak róla győződve – és ezt nem is titkolták –, hogy ők valójában nem is libák.
A disznók pedig gúnyosan kacagtak volna, ha valaki egyszerűen disznónak minősíti őket.
Hasonlóképpen állott a dolog a szürke szamárral, amelyik a kiskondás kordéját húzta a piacra; nem beszélve a patak partján, egy nagy kő alatt lakó varangyról; sem a mezítlábas kisfiúról, aki minden nap a hídon játszott a játékmajmával.
Egytől egvig mindannyian szentül hitték, hogy valójában sokkal nagyszerűbbek, előkelőbbek, mint amilyennek első látásra hinné őket az ember.
A toncsos-lompos kis csacsi meg volt róla győződve, hogy valójában pompás, fenséges, fényes szőrű paripa toporzékol a százszorszépek között.
A varangy, épp ellenkezőleg, kisebbnek hitte magát külső megjelenésénél – kicsinek, gyönyörűnek, smaragdzöldnek. Órákig bámulta tükörképét, de egy cseppet sem keserítette el a rút látvány.
– Ez csak a külsőm – bólogatott ráncos bőre, dülledt sárga szeme láttán. De azért valahányszor a kisfiú megjelent a hídon, mindig elrejtőzött, mert attól tartott, ha akár csak a lába hegyét mutatja, már szidás-rúgás lesz az osztályrésze.
– A patvarba! – harsant ilyenkor egy ádáz hang. – Ellenség a láthatáron! Egy flaska rum meg egy fényes tőr a jutalma, aki tönkrezúzza!
A kisfiú ugyanis nem volt hétköznapi kisfiú – mint bizonyára már kitaláltátok. Valójában úgy ismerte a Magellán szoros vidékét, mint más a tenyerét. Derék tengerészek sápadtak el, hacsak a hírét hallották, s a hét tenger visszhangzott hőstetteitől. Tucatnyi hajót kifosztott egyetlen délelőtt, a kincset pedig olyan ügyesen rejtette el, hogy senki sem akadt a nyomára.
Az egyszerű járókelő úgy vélhette, hogy a kisfiúnak két szép, egészséges szeme van. Csakhogy ő maga szentül hitte, hogy fél szeme van csupán – a másikat kézitusában veszítette el, valahol Gibraltár környékén. Ha a hétköznapi nevén szólították, magában mindig elmosolyodott. – Bezzeg a torkukra forrna a szó – gondolta –, ha tudnák, igazából ki vagyok!
No és a majom? Bizony ő sem hitte magát közönséges játékmajomnak!
– Ez az ócska bunda – mondta magában – csak arra jó, hogy meg ne fagyjak. És csak azért himbálózom a farkamnál fogva az ágról, mert úgy tartja kedvem – nem pedig, mintha kénytelen volnék rá!
így gondolkodott ki-ki magában egy szép nyári délután. A nap fölébük terítette meleg, arany legyezőjét. A mezei virágok úgy fényeskedtek, mint a frissen elmosott porcelán. Fenn az égen pacsirta dalolt – trillázott, énekelt, abba nem hagyta egy pillanatra sem, mintha csak felhúzták volna.
A libapásztorlányka ott üldögélt a libafalka közepén, a kiskondás a disznai között. A csacsi a mezőn legelészett, a varangy az odújában bóbiskolt. A kisfiú meg a majma pedig a hídon tárgyalta a másnapi hadjárat részleteit.
Egyszer csak felhorkant a csacsi, és a füle kérdőn megrezzent. Fent pacsirta dalol, lent a patak csörgedez – de az ismerős hangok között léptek visszhangzottak!
A patakhoz vezető ösvényen egy rongyos ember ballagott. Toldott-fol-dott öltözéke olyan ócska volt, hogy madzaggal kellett magára kötöznie. Kalapjának már csak karimája volt, de alóla rózsás, szelíd arc nézett ki a napfénybe. A karimán belül pedig az égnek meredezett a rongyos ember ezüstös-szürke haja. Lépte egyenetlenül koppant, mert fél lábán vaskos bakancsot, a másikon könnyű papucsot viselt. Nem hinném, hogy valaha is láttatok nálánál rongyosabb teremtményt.
Őt azonban nem zavarta rongyos mivolta – sőt, szemmel láthatólag gyönyörűségét lelte benne. Elégedetten ballagott, kenyérhéjat rágott, hagymát evett hozzá, és két harapás között vidáman fütyörészett. Egyszer csak megpillantotta a mezei társaságot, elbámult, és még a fütyöré-szést is abbahagyta.
– Szép napunk van! – szólalt meg udvariasan, fejéről lekapta a kalap-talan karimát, és meghajolt a libapásztorlányka előtt.
Az gőgös pillantással mérte végig – ám a rongyos csavargó ezt észre sem vette. ,
– Veszekedtetek? – kérdezte, és fejével a kiskondás felé bökött.
– Méghogy veszekedtünk? – kacagott fel gúnyosan a libapásztorlányka. – Micsoda buta kérdés! Eliszen még csak nem is ismerem ezt a személyt!
– Akarod, hogy bemutassalak egymásnak? – kérdezte vidáman mosolyogva a csavargó.
– Még mit nem! – vetette fel fejét a libapásztorlányka. – Hogyan állhatnék szóba egy kondással? Hiszen én álruhás királykisasszony vagyok!
– Csakugyan? – kérdezte igencsak meglepődve a csavargó. – Nos, ebben az esetben nem is tartóztatlak. Bizonyára vissza kell térned a palotába, hogy folytathasd a munkádat.
– A munkámat? – ámult a libapásztorlányka. – Miféle munkát?
Most aztán rajta volt a csodálkozás sora. Hiszen a királykisasszonyok egész álló nap csak bársonypárnán üldögélnek, és szolgahad lesi minden kívánságukat!
– Hát a fonást meg a szövést! No és az udvari etikett? Gyakorolnod kell a türelmes, derűs magatartást, míg alkalmatlannál alkalmatlanabb kérők ostromolnak! Úgy tenni, mintha szívesen hallgatnád százhuszon-ötödször is, amint a király felteszi a három butánál butább találós kérdést! Bizonyára nagyon jól tudod, kevés királykisasszonynak volna rá ideje, hogy egész nap kényelmesen sütkérezzen a réten, egy falka liba társaságában!
– No és a drágaköves koronám? És a tánc hajnalig, a szultán fiával?
– Drágakövek? Tánc? Uramfia! – A csavargóból kitört a kacagás, miközben a zsebéből előhalászott egy darab kolbászt.
– Az a korona nehéz, akár az ólom. Két nap alatt is már mély redőt vésne a homlokodra. A királykisasszonynak pedig az a kötelessége – de hiszen magad is tudod! –, hogy legelőször királyatyjának idős barátaival táncoljon. Utánuk a főkamarással. Aztán a lordkancellárral. Majd természetesen a főpecsétőrrel. Mire a szultán fia kerülne sorra, már későre jár, és a szultáníit hazaszólítja a kötelesség.
A libapásztorlányka eltűnődött a csavargó szavain. Vajon igazat beszél? A mesebeli libapásztorlánykák valójában mind álruhás királykisasszonyok. De milyen nehéz is lehet a dolguk! Mert mit mond például a király lánya a főkamarásnak? – Jössz ide!? – Vagy: – Takarodsz innét!? –, ahogy a libáihoz szokott szólni? No és a fonás? A szövés? Az ETIKETT?!
Mindent egybevetve, gondolta a libapásztorlányka, talán mégiscsak jobb egyszerű libapásztorlánynak lenni.
– Nosza, gyorsan a palotába! – intette a csavargó. – Itt csak fecséreled az idődet! Neked mi a véleményed? – kiáltott oda a kiskondásnak, aki a patak túlsó partjáról hallgatta a beszélgetést.
– Miről mi a véleményem? – kérdezte a kiskondás, mintha egy szót sem hallott volna. – Én nem szoktam libapásztorlányokkal foglalkozni –füllentette. – Egyáltalán nem volna se méltó, sem illendő. Én ugyanis álruhás királyfi vagyok!
– Igazán? – álmélkodott a csavargó. – Akkor alighanem épp az izmaidat edzed, hogy megmérkőzz a sárkánnyal!
A kiskondás pirospozsgás arca elsápadt. – Miféle sárkánnyal? – kérdezte elfúló hangon.
– Ó, hát amelyikkel éppen találkozol. Magad tudod a legjobban, hogy minden királyfinak legalább egy sárkánnyal meg kell küzdenie. Erre való a királyfi.
– Kétfejűvel? – nyelt nagyot a kiskondás.
– Kétfejűvel? – kiáltotta a csavargó. – Talán hétfejűre gondolsz! A kétfejű sárkány már rég kiment a divatból.
A kiskondásnak torkában dobogott a szíve. Tegyük fel, hogy minden tündérmesétől eltérően, ahelyett, hogy a királyfi győzné le a szörnyeteget – a szörnyeteg győzi le a királyfit?... Nem, ne higgyétek, hogy félt – csak épp eltűnődött: végül is nem egyszerű kiskondás-e valójában?...
– Takarosak a disznaid! – vetett elismerő pillantást a kondára a csavargó, aztán a kezében tartott kolbászdarabra tévedt a tekintete.
Felháborodott horkanás hallatszott a konda felől. Ez az akárhonnan szalajtott rongyos csavargó csak úgy egyszerűen ledisznózza őket!
– Talán nem vagy tudatában – röfögték –, hogy mi valójában álruhás birkák vagyunk!
– O, istenem! – sóhajtott a csavargó. – Igazán sajnállak benneteket, barátaim!
– Ugyan miért sajnálnál bennünket? – tudakolták a disznók, és az égnek szegezték orrukat.
– Hogy miért? Hiszen bizonyára tudjátok, mennyire kedvelik errefelé az emberek az ürühúst! Ha tudnák, hogy ezen a réten birkanyáj legelészik – még ha történetesen disznónak álcázva is... – Félbehagyta a mondatot, megcsóválta fejét és felsóhajtott. Aztán valahonnan, egy másik zseb mélyéről kihalászott egy darabka szilváslepényt, és komor ábrázat-tal beleharapott.
A disznók elképedve bámultak egymásra. Ürühús – micsoda félelmetes szó! Kecses barikának képzelték magukat, amint a virágos réten szökdécselnek – de a világért sem ürücombnak!
Vajon, töprengtek, nem lenne okosabb eltökélni, hogy egyszerűen – disznók?
– Gyertek ide, libuskáim! – kurjantotta el magát a csavargó, és maradék morzsáit a libafalka elé szórta.
A libák egy madárként emelték fel fejüket, és elsziszegték magukat, akár a kígyó.
– Hattyúk vagyunk! – gágogták kórusban. Majd, minthogy a csavargó arcán némi kétely tükröződött, hozzátették: – Álruhában!
– Nos, ez esetben nem maradtok itt sokáig – vélekedett a csavargó. – Mint tudjátok, minden hattyú a király tulajdona. Ejnye, hogy milyen szerencsés madarak vagytok! Úszkálhattok a király legszebbik dísztaván, és az udvaroncok arany ollóval nyirbálják meg a szárnyatokat. Ezüst tányéron tálalják elétek reggelire az eperdzsemet. Nem lesz gondotok semmire az égvilágon – még a tojásaitokat sem kell kiköltenetek, mert azokat Őfelsége fogyasztja el reggelire.
– Micsoda! – kiáltották a libák. – Se kukac? Se pelyhes kislibák?
– Ugyan, még mit nem! De gondoljatok arra, micsoda tisztességben lesz részetek! – A csavargó kuncogva elfordult, és beleütközött egy lon-csos alakba, aki ott téblábolt a százszorszépek között.
A libák meg csak álltak meredten a fűben, és némán bámultak egymásra.
Eperdzsem! Megnyirbált szárnyak! Nincs költés tavasszal! Tévedtek volna? – tűnődtek. Végül is nem egyszerű libák ők valójában?
Egy valahai zseb legeslegmélyéről most egy almát halászott elő a csavargó.
– Elnézést, barátom – fordult a szamárhoz, miközben jót harapott az almából –, téged is megkínálnálak, de nincs rá szükséged. Hiszen itt van ez az egész mező, csupa-csupa kökörcsinnel tele.
A szamár undorral jártatta végig pillantását a réten.
– Szamárnak megtenné – mondta gőgösen –, de egy percig se gondold, hogy akkora szamár vagyok, amilyennek látszom. Ha netán érdekel, közölhetem veled, hogy valójában arabs mén vagyok – álruhában.
– Csakugyan? – ámult-bámult a csavargó. – Mennyire vágyódhatol hát a szülőhazád után! Homokviharok! Délibáb! Puszta sivatag! Sehol egy csepp víz, egy szál zöld fű!
– Sehol egy csepp víz? – vetett rá kétkedő pillantást a szamár.
– Jóformán egy csepp se. No de mi az neked! A magadfajta arabs telivér hetekig megél a puszta semmin – se egy falat étel, se egy korty ital, se egy talpalatnyi hely, ahol álomra hajthatnád a fejedet – egyszerűen csodálatos!
– No és az oázis? Hiszen ott csak nő a fű?!
– Imitt-amott – bólintott a csavargó. – De mit számít az neked, barátom? Minél kevesebbet eszel, annál sebesebben száguldasz! Minél kevesebbet iszol, annál könnyebben mozogsz! Fél perc sem kell, máris elfekszel, és testeddel védelmezed gazdádat az ellenség golyózáporában!
– De hiszen akkor engem lőnek le elsőnek! – kiáltotta a szamár.
– Mi sem természetesebb – bólintott a csavargó. – Hiszen ezért is csodál a világ benneteket, arabs telivéreket. Mert bármelyik pillanatban készek vagytok életeteket áldozni a gazdátokért!
A szamár lábához dörzsölte a homlokát. Csakugyan kész lenne bármelyik pillanatban feláldozni az életét? Nem tudott volna erre őszintén „igen”-nel válaszolni. És hosszú hetekig egyetlen falat ennivaló sem! Itt bezzeg tucatnyi csacsi is jóllakhatna a kökörcsinnel meg a százszorszéppel! Éppen lehetséges, hogy valóban arabs telivér – de az sem lehetetlen, hogy mégsem az. Bozontos fejével bólogatva latolgatta a súlyos problémát.
– Nesze, Vartyogi, ez a tiéd! – hajította a csavargó az almacsutkát a nagy kő tövébe.
– Ne nevezz Vartyoginak! – fortyant fel a varangy.
– Hát akkor Kvák-Kvák, ha úgy jobban tetszik!
– Ilyen nevekkel varangyokat szoktak illetni! Én leveli béka vagyok, álruhában!
– Ó, boldog teremtés! – kiáltott fel a csavargó. – Egész éjjel liliomlevélen csücsülsz, és dalt zengsz a holdhoz!
– Egész éjjel?! Hisz halálra fagynék!
– És pókokat meg szitakötőket fogsz szíved választottjának!
– Magamnak nem? – csodálkozott a varangy.
– Lovagias leveli béka – márpedig te kétségtelenül az vagy! – nem gondol magára!
Ebben azért a varangy nem volt annyira biztos. Maga is szívesen elfogyasztott egy-egy zamatos pókot. Eltöprengett, hogy véletlenül nem varangy-e ő mégis, amikor – placcs! – egyszer csak épp mellette hullott a vízbe egy kavics, mire a varangy sürgősen behúzta a fejét.
– Ezt meg ki dobta? – kérdezte a csavargó.
– Én! – hangzott a hídról a felelet. – De nem akartam eltalálni! Csak azt akartam, hogy ugorjon egy nagyot!
– Derék fiú! – nézett fel mosolyogva a csavargó. – Egy ilyen magadfajta szelíd, békés kis kölyök a légynek se vétene, nemhogy egy ártalmatlan varangynak!
– Persze hogy nem. Se annak, se másnak. De ne mondd rám, hogy „fiú”, meg hogy „kis kölyök”. Én igazából –
– Várj! Ne mondd meg! Mindjárt kitalálom. Indián volnál? Nem – kalóz!
– Az bizony! – válaszolt a kisfiú, kurtán biccentett, és foghíjas száját vad kalózvigyorra húzta. – Ha történetesen a nevem érdekel – vicsorgott –, nevezz csak Félszemű Corambónak!
– Nálad a tengerészkardod? Hát a halálfejes lobogód? A fekete selyem álarcod? Én a helyedben nemigen vesztegetném itt az időmet! Szárazföldi patkányokat kirabolni méltatlan feladat! Hajózz inkább déli vizekre! Irány: a Tűzföld!
– Ott már jártam – közölte gőgösen a kisfiú.
– Nos, akad más hely is, ahová érdemes elkalandozni! Micsoda kalóz az, aki a szárazföldön vesztegel? Voltál már például... – és a csavargó halkabbra fogta a hangját – ...a Holt Ember Sziklájánál?
A kisfiú mosolyogva rázta meg a fejét.
– Az lesz a nekem való hely! – kiáltotta, és a majom után nyúlt. – Csak beszaladok és elköszönök a mamámtól, aztán...
– A mamádtól?! Jól hallottam?! Félszemű Corambo beszalad és elköszön a MAMÁJÁTÓL?! Egy kalózkapitány arra fecsérli az idejét, hogy hazaszaladgál a mamája szoknyája mellé? No, ilyet se pipáltam még! –És a csavargó a hasát fogta nevettében.
A kisfiú bizonytalan pillantást vetett rá. Vajon hol lehet a Holt Ember Sziklája? Mennyi idő alatt teheti meg oda-vissza az utat? A mamája biztosan aggódni fog. És különben is – vacsorára palacsinta lesz. Talán mégis jobb lenne, ha épp csak mára még megmaradna annak, aminek látszik... Corambo várhat holnapig. Corambo ráér.
– Elviszed kabalának a majmodat? – vetett kifürkészhetetlen pillantást a játékállatra a csavargó.
Dühös sivítás volt a válasz. – Engem ne nevezz majomnak! – makogott a majom. – Én kisfiú vagyok, álruhában!
– Kisfiú?! – álmélkodott a csavargó. – És nem vagy iskolában?!
– Iskolában? – ismételte idegesen a majom. – „Kétszer kettő öt”, meg ilyesmi?
– Pontosan – bólintott komolyan a csavargó. – Jó lesz, ha sietsz, mielőtt észrevennék, hogy hiányzol. Nesze! – És rongyai közül kihalászott két szem csokoládét, s az egyiket a majomnak kínálta.
A kis jószág azonban hátat fordított. Iskola – erre nem számított. Akkor már jobb, ha az ember molyette majom. Hirtelen eláradt benne a szeretet ócska bundája, üvegszeme, tépett, kunkori farka iránt.
– Fogd meg, Corambo! – vigyorodott el a csavargó. – A kalóz mindig éhes! – És az egyik szem csokoládét a kisfiúnak adta, a másikat maga kapta be.
– Nos – szólalt meg azután, és megnyalogatta a szája szélét –, repül az idő, és repülök magam is! – Körüljártatta tekintetét a kis csoporton, és vidáman biccentett.
– Szervusztok! – mosolygott rájuk nyájasan. Aztán benyúlt a rongyai közé, előszedett egy darab vajas kenyeret, és vidáman átballagott a hídon.
Akisfiú elgondolkodva nézett utána; még a homloka is ráncba szaladt. Aztán hirtelen felemelte a kezét.
– Hé! – kiáltotta el magát.
A csavargó megállt.
– Nem is mondtad, hogy hívnak! Ki vagy? – kérdezte a kisfiú.
– Igen, igen! – hangzott fel a többiek hangja, kórusban. – Ki vagy? –kérdezte a libapásztorlányka, és a kiskondás, a libák, a disznók meg a szamár is visszhangozták a kíváncsi kérdést. Még a varangy is kidugta fejét, és izgatottan tudakolta: – De hát ki vagy te?
– Én? – kérdezte a csavargó, és ártatlan mosoly ömlött szét a képén. –Ha éppen tudni akarjátok: álruhás angyal vagyok!
És rongyaiban mély meghajlást vágott ki előttük, intett, és tovább indult.
– Hahaha! De jó vicc!
A kisfiú torkából gyöngyöző kacagás tört elő. – Hihihi! Hogy ez a rongyos vén csavargó – angyal!
De egyszercsak torkán akadt a nevetés. Csak bámult, a szemét meresztve.
A csavargó vidáman ugrándozott az úton. Minden egyes ugrásnál magasabbra szökkent a lába, és a föld – igaz vajon? vagy megcsalja a szeme? tűnődött a kisfiú –, a föld egyre messzebb maradt alatta. Már a százszorszépek fölött járt, aztán a sövény fölött, és egyre magasabbra és magasabbra szökkent. Fel, fel, egyre feljebb, az erdő lombkoronáinál is magasabbra, és hamarosan már az eget szántotta. Aztán hasra vetette magát a napfényes légben, és karját-lábát szétterpesztette.
És eközben lehullottak róla a rongyai. Valami, ahogy a lent állók jól látták, valami félretolta a hátáról a rongyokat.
És egyszercsak a két vállán tollak ütköztek ki, egyre nagyobb tollak, és a végén maga a csavargó már csak egy kis folt volt az eget szántó óriási két szárny között. A szárnyak egy pillanatra meglebbentek a fák fölött, elfogták a szelet, majd lendületes sirálymozdulattal magasra emelték a csavargót, aki kisvártatva eltűnt a bámészkodók szeme elől.
– No de ilyet! – sóhajtott a libapásztorlányka, és elgondolkodva összevonta szemöldökét. Mert a csavargó bizony alaposan megzavarta. Az imént már-már hitte – ha nem is egészen –, hogy ő talán mégsem a király leánya, és most meg – hát nézzenek oda! Az a csudálatos két szárny a rongyai alatt! Mert ha a csavargó angyal – akkor vajon ő micsoda? Liba-pásztorlány – vagy valami más?...
Agyában vadul kergetőztek a gondolatok. Mi az igazság? Zavartan rázta meg a fejét, és a patak túlsó partjára pillantott, a kiskondásra. És a láttán önkéntelenül is elnevette magát.
Mivelhogy a kiskondás ott ült, az égre bámult, a haja is égnek állt meglepetésében, a szeme meg akkorára kerekedett, mint egy levesestányér.
– Khm! – köhintette el magát finoman a lányka. – Most már talán nem kell megküzdened a sárkánnyal!
A kiskondás meglepett pillantást vetett rá. Aztán látta, hogy a lányka szelíden mosolyog, és erre az ő arca is felderült. Elnevette magát, és egy ugrással átszökkent a patakon.
– Megkapod az aranykoronát! – kiáltotta. – Magam csinálom meg neked!
– Az arany nagyon súlyos – sütötte le szemét a lányka, és szemérmesen legyezgette magát a páfránnyal.
– Az én aranyam nem! – mosolygott a kiskondás. Szedett egy csokor kökörcsint, kis koszorút font belőlük, és a lányka fejére illesztette.
És attól fogva már nem számított az imént még súlyos kérdés – hogy vajon libapásztorlánvka és kiskondás-e ők ketten, vagy királyfi és királyleány? Csak ültek ott, tágra nyílt szemmel bámulták egymást, és minden egyébről megfeledkeztek.
A libák, akik ugyancsak elámultak, az égen távolodó kicsi foltról a réti szomszédjaikra pillantottak.
– Szegény cocák! – sustorogtak csúfondárosan. – Birkasült hagymamártással!
– Ti meg ugyancsak nevetséges látvány lesztek azon a díszes tavon! – replikáztak a disznók.
De akármilyen gorombaságokat vágtak is egymás fejéhez, magukban bizony nem bánták, hogy a csavargó sarokba szorította őket.
Ekkor egy vén lúd vidáman elgágogta magát.
– Mit számít, mi van belül – ha kívülről libának látszunk?
– Igaz – bólogatott egy idősecske disznó. – Mi pedig cocának!
És mint akinek valóságos szikla gördült le a szívéről, megkönnyebbülten elnevették magukat mindannyian. A rét valósággal visszhangzott a nagy zenebonától, hogy még a pacsirták is csodálkozva néztek le az égről.
– Mit számít – gigágá?!?! Mit számít – röf-röf-röf?!
– Iá! – vetette fel a fejét a szamár: ő is csatlakozott a vidám kórushoz.
– Tán a szépséges oázis jár az eszedben? – érdeklődött gunyorosan a varangy.
– Iá! Iá! Az bizony! Milyen szamár voltam, hogy eddig nem tudtam! Most jöttem csak rá, Vartyogi, hogy az én oázisom nem a sivatagban van. Iá! Iá! Iá! Hanem itt, a patám alatt – itt, ezen a réten!
– Tehát mégsem vagy arabs telivér? – tudakolta csúfondárosan a varangy.
– Azt éppenséggel nem mondanám – válaszolt a szamár. – De most –nézett a messze szárnyaló alak után – beérem az álöltözetemmel!
És éhesen bekapott egy kökörcsint, mintha sokáig ügetett volna étlen-szomjan a végtelen homoksivatagban.
A varangy elmélázva felpillantott.
– Vajon elégedett lehetek-e én is az álöltözetemmel? – fontolgatta komolyan a kérdést. És eközben a feje fölötti ágról lepottyant egy mogyoró. Jót koppant a varangy fején, aztán lepattant, és a patak hátán tovaúszott.
– Holmi leveli békát biztosan agyoncsapott volna – morfondírozott a varangy –, de én a jó, kemény páncélomban meg sem éreztem. – Hálás mosoly terült csúf ábrázatára. Kidugta fejét, és felpillantott.
– Dobálhatsz, fiú – vartyogta. – Rajtam a páncél!
De a kisfiú nem hallotta a vartyogó kihívást. Háttal a híd korlátjának támaszkodott, úgy nézte, amint a csavargó, széles szárnyán a leszálló nap felé repül. A tekintete nem tükrözött meglepetést – talán fiatal volt még ahhoz, hogy bármin is meglepődjék de nagy érdeklődéssel figyelte, amit látott.
Nézte, nézte, míg csak szürkére nem fakult az ég, és felragyogtak az első csillagok. És amikor a repülő kis foltból már egy pötty sem látszott, a kisfiú hosszan, elégedetten felsóhajtott, és gondolatai visszatértek a földre.
Igen, igen, ő persze Corambo, ehhez nem fér kétség. Nem is kételkedett benne soha. De most már tudja, hogy más is ő, nemcsak félszemű kalóz. És mindenek fölött – és ennek igazán nagyon örült – egy mezítlábas kisfiú. Aki ráadásul igencsak megéhezett, és alig várja a vacsoráját.
– Gyerünk! – szólt a játékmajomhoz, a hóna alá csapta, a majom farkát a csuklója köré kanyarította. És finoman melegítették egymást, miközben hazaballagtak.
Mögötte maradt a hosszú nap, mint az eddig eltelt napok. A kisfiú most már csak az estére gondolt. Máris érezte a konyha melegét; szinte hallotta, amint sercegve sül a tűzhelyen a palacsinta, szinte látta mamáját, amint a tűzhely fölé hajol. Göndör fürtökkel keretezett arcát pirosra festi a tűz melege, és fáradt ő is – akárcsak a nap. Mert ahogy már a kisfiú olyan sokszor elgondolta, a napnak is olyan az arca, mint az édesanyáknak.
És már haza is ért, és otthon éppen úgy várta az édesanyja, ahogy gondolataiban látta. A kisfiú anyja kockás kötényéhez bújt, és tépett magának egy falat palacsintát.
–Nos, fiacskám, mit csináltál ma? – kérdezte mosolyogva az édesanyja.
– Semmit – motyogta elégedetten a kisfiú.
Mert tudta – és talán tudta az édesanyja is –, hogy a „semmi” igen hasznos szó. Pontosan annyit jelent, amennyit akarunk: mindent... semmit... akármit...
A mese vége a semmibe vész.
Mary Poppins némán, mozdulatlanul ül.
Körülötte is mozdulatlanul hevernek a gyerekek, egy pisszenés nem sok, annyi sem hallatszik. Mary Poppins pillantása visszatér a távoli látóhatárról, végigpásztázza a nyugodt arcokat, átsiklik a parkőr feje fölött, akit szintén elnyomott a buzgalom.
– Hm! – szólal meg Mary Poppins, és megvetően szippant. – A történelem egy fontos fejezetét mondom el, és az egész társaság mélyen alszik!
– Én nem alszom – siet megnyugtatni Jane. – Én csak a mesén gondolkodom.
– Minden szót hallottam! – ásít Michael.
A parkőr még mindig félálomban ringatja magát. – Álruhás felfedező... – motyogja. – Ül az éjféli nap alatt, oszt megmássza az Éjszaki Sarkot!
– Juj! – kiált fel ijedten Michael. – Az orromra pottyant egy esőcsepp!
– Nekem meg az államra! – tódítja Jane.
Megdörzsölik a szemüket, és körülnéznek. Az aranyló nap eltűnt, a park fölé felhő kúszott. Plop! plop! Csepp-csepp-csepp! Hatalmas esőcseppek dobolnak a leveleken.
Á parkőr szeme nagyra nyílik ámulatában.
– Esik! – kiált meglepetten. – És nekem nincsen esernyőm!
Felpillant az ágon himbálózó holmira, és a papagáj felé kap.
– Azt már nem! – szól Mary Poppins. És villámgyorsan megragadja az esernyő fogantyúját.
– Hosszú az út hazáig, és nekem gyenge a szervezetem! Mi lesz, ha átázik a cipőm? – siránkozik a parkőr.
– Akkor talán mégse menjen az Északi Sarkra! – Azzal Mary Poppins kinyitja az esernyőt, és felemeli Annabelt. – Az Egyenlítő – az való magának! – És megvető horkanással elfordul.
– Felébredni, John és Barbara, kérlek! Jane és Michael, tekerjétek magatok meg az ikrek köré a pokrócot!
Most már akkora esőcseppek hullanak, mint a cukrozott szilva. Dobolnak, koppannak a gyerekek fején, miközben ők gyorsan a pokrócba bugyolálják magukat.
– Csomag vagyunk! – kiabál izgatottan Michael. – Kössön át bennünket madzaggal, Mary Poppins, és adjon fel a postán!
– Futás! – parancsol rájuk Mary Poppins, mintha meg se hallotta volna, mit mondott Michael. És ők futnak, botladoznak az esőáztatta füvön.
Ugatva szaporázzák mellettük a kutyák, és feledve, mit fogadtak Mary Poppinsnak, a szoknyájára rázzák magukról a vizet.
– Előbb hétágra süt a nap, most meg zuhog az eső! Ki látott már ilyet?
És a parkőr zavartan ingatja a fejét, mintha nem hinne a szemének.
– Bármelyik felfedező! – veti oda Mary Poppins és elégedetten felszegi az állát. – Meg én!
– De elbizakodott valaki! – morog a parkőr. Vagyis hát csak a gallérjába suttog – nehogy véletlenül meghallja, akinek szól. De persze Mary Poppins így is kitalálja, mit mondhatott, olyan öntelt, diadalmas pillantást vet rá, miközben a gyerekek után siet.
Ügyesen kerülgetve a pocsolyákat lépeget át a parkon. Mintha divatlapból lépett volna ki, ahogy takarosán, csinosan átmegy a Cseresznyefa utcán, és szökell fel a tizenhetes számú ház kerti ösvényén...
Jane kibújik a csomagból, és megtapogatja csuromvizes haját.
– A mindenit! – mondja. – Elvesztettem a tollamat.
– Akkor nem lehetsz Minnehaha – közli Michael. O is kigubózik, és a zsebébe nyúl. – Jól van! Itt a hangyám! Épségben hazahoztam!
– Igazából nem is úgy gondoltam, hogy Minnehaha – csak éppen valaki – szívóskodik Jane –, valaki, aki bennem van. Legbelül. Mindig az az érzésem.
A fekete hangya végigfut az asztalom.
– Nekem nem – mondja Michael, miközben a hangya után bámul. – Én nem érzek magamban legbelül semmi mást, mint hogy Michael Banks vagyok, aki nagyon szeretne vacsorázni.
De Jane-nek máson jár az esze.
– És Mary Poppins is valaki más, álöltözetben. Mint mindenki.
– Nem – mondja halkan Michael. – Ő aztán nem. Ez egészen biztos.
Könnyű léptek hallatszanak a lépcső felől.
– Ki nem micsoda? – tudakolja egy hang.
– Maga, Mary Poppins! – kiált Michael. – Jane azt mondja, hogy maga is valaki más, álöltözetben. Én meg azt mondom, hogy nem. Maga senki!
Mary Poppins felveti fejét, szemében fenyegetés villog.
– Szívből remélem – mondja vészjósló nyugalommal –, hogy nem jól hallottam. Azt mondtad, hogy én senki vagyok, Michael?
– Igen! Mármint nem! – Michael újra próbálkozik. – Igazából azt akartam mondani, Mary Poppins, hogy maga valójában nem valaki!
– Csakugyan? – Mary Poppins szeme már olyan fekete, mint a cipőgomb. – Ha nem vagyok valaki, Michael, akkor ki vagyok – ha szabad kérdeznem?!
– Jajistenkém – siránkozik Michael. – Egészen össze vagyok zavarodva. Maga nem valaki, Mary Poppins – ezt akarom mondani.
Nem valaki, a tulipános kalapjában! Nem valaki, a szép kék szoknyájában! Tükörképe visszanéz rá, és biztosítja, hogy ő maga is, a tükörképe is igen-igen elegáns Valaki!
– Nahát! – vesz mély lélegzetet Mary Poppins, és beszéd közben mintha egy fejjel megnőtt volna. – Sokszor megsértettél, Michael Banks. De nem hittem volna, hogy megérem a napot, amikor közlöd velem, hogy nem vagyok valaki! Hát ki vagyok, ha szabad kérdeznem? Festett kép?
És egyet lép Michael felé.
– Ú-ú-úgy értem... – dadog Michael, és belekapaszkodik Jane-be. Nővérének meleg és megnyugtató a keze, és Michaelnek egyszeriben a szájára szöknek a keresett szavak.
– Nem úgy értem, hogy valaki, Mary Poppins! Hanem úgy, hogy nem valaki más! Maga Mary Poppins, tetőtől talpig! Kívül-belül. És körös-körül. Magának mindene Mary Poppins. És én ilyennek szeretem!
– Hm! – mordul fel hitetlenül Mary Poppins. De arcáról eltűnt az iménti vad kifejezés.
Michael megkönnyebbülten felnevet, ugrik egyet, és átöleli Mary Poppins vizes kék szoknyáját.
– Ne szorongass, Michael Banks! Nem vagyok én hollandi fababa!
– De igenis az! – kiabálta Michael. – Nem, nem az! Csak olyan! Jaj, Mary Poppins, mondja meg, de őszintén. Ugye hogy nem valaki más maga álöltözetben? Ugye nem? Azt akarom, hogy pontosan olyan legyen, amilyen!
Mary Poppins ajkán halvány, elégedett mosoly bukkan fel. Fejét büszkén felveti.
– Hogy én! Álöltözetben! Azt már nem!
A puszta gondolatra hangosat szippant, és lefejti magáról Michael kezét.
– De Mary Poppins – szívóskodik Jane. – Tegyük fel, hogy nem volna Mary Poppins, akkor ki szeretne lenni?
A tulipános kalap alól meglepetten fordul feléje a kék szempár.
Erre a kérdésre csak egyetlen válasz létezik.
– Mary Poppins! – feleli Mary Poppins.
– Gyorsabban, kérem! – szól Mary Poppins, és papagájfejű ernyőjének csőrével az üveglapra koppint.
Jane és Michael a borbélynál meg a fogorvosnál töltötte a délelőttöt, és mivel későre jár, kivételesen taxin mennek haza.
A taxisofőr nem néz hátra, csak megrázza a fejét.
– Ha gyorsabban megyek – kiáltja –, elkések a vacsoráról!
– Miért? – tudakolja a kisablakon át Jane. Szerinte a taxisofőr nagy butaságot mondott. Hiszen ha gyorsabban hajt, nyilván korábban ér haza!
– Miért? – visszhangozza a taxisofőr, de szemét nem veszi le a kormányról. – Hát a karambol miatt! Ha gyorsabban hajtok, nekimegyek valaminek – oszt kész a karambol! Ha pedig karambolozok, világos, hogy elkések a vacsoráról. Uramfia! – kiált fel, és csikorogva fékez. – Már megint pirosat kaptunk!
Hátrafordul, és benéz a kisablakon. Dülledt szemével, lekonyuló bajszával szakasztott olyan, mint egy fóka.
– Csak baj, és baj van ezekkel a lámpákkal! – És az előttük sorakozó kocsikra mutat: mind arra várnak, hogy váltson már a lámpa.
Ezúttal Michael kérdezi meg, hogy miért.
– Ti semmit se tudtok? – csodálkozik a taxisofőr. – Hát a szolgálatos miatt, természetesen.
És a jelzőlámpa kalickájára mutat, amelyben egy sisakos alak üldögél, fejét tenyerébe támasztva, és a messzeségbe réved.
– Szórakozott az ipse, az a baj. Csak bámul meg töpreng. A lámpát pedig elfelejti váltani. Olyan is volt már, hogy egész délelőtt piroson állt. Ha ma is így lesz, soha haza nem érek vacsorára. Nincs nálatok véletlenül egy sonkás zsömle? – néz reménykedve Michaelre a sofőr. – Vagy egy kis csokoládé? – Jane mosolyogva rázza meg a fejét.
A taxisofőr bánatosan sóhajt.
– Manapság senki se gondol senkire!
– Én gondolok valakire! – jelenti ki Mary Poppins, és olyan zord és helytelenítő pillantást vet a taxisofőrre, hogy az rosszkedvűen visszafordul.
– Végre zöld! – kiáltja, ahogy a lámpára pillant. Idegesen a kormány fölé görnyed és úgy hajt végig a Park sugárúton, mintha farkascsorda üldözné.
Bumm! Bumm! Krakk! Krakk! rázkódik, zötykölődik az ülésen a három utas.
– Egyenesen üljetek! – szól Mary Poppins, és a sarokba húzódik. –Nem vagytok keljfeljancsik!
– Tudom, tudom – piheg Michael. – Pedig tisztára úgy érzem magam, már a csontjaim is kirázódtak a helyükből, hogy... – Gyorsan nyel egyet, a nyelvébe harap, és nem fejezi be a mondatot. Mert a taxi nagy rándulással megáll, és ők valamennyien a kocsi padlójára puffannak.
– Mary Poppins – szól fojtott hangon Jane –, azt hiszem, rajtam ül!
– A lábam! A lábam! Beleakadt valamibe!
– Megköszönném, Michael – szól Mary Poppins –, ha kilépnél a kalapomból!
Fenségesen felemelkedik a kocsi padlójáról, megragadja papagájfejű ernyőjét, és kiszökken a járdára.
– Maga mondta, hogy gyorsabban hajtsak! – motyogja a taxisofőr, miközben Mary Poppins a markába nyomja a viteldíjat és vádló tekintettel mered rá. A taxisofőr menekülni akar a szörnyű pillantás elől, és úgy behúzza a gallérjába a fejét, hogy más se látszik belőle, csak a pofaszakálla.
– Borravalóval sose fáradjon – hebegi. – Részemről a sz-sz-sz-szeren-cse!
– Eszem ágában sincs fáradni vele! – És Mary Poppins dölyfösen bevonul a tizenhetes számú ház kapuján.
A taxisofőr begyújtja a motort, és nagy zökkenéssel elindul.
– Tisztára kiborítja az embert! – motyogja. – Ha hazaérek is vacsorára, egy falat le nem megy a torkomon!
Mary Poppins felsiet a kerti ösvényen, Jane és Michael a nyomában üget.
Banks mama az előszobában áll, és felfele néz a lépcsőre.
– Jaj, vigyázzon, Robertson Ay! – szól aggodalmasan. Robertson Ay nagy kartondobozt cipel, és úgy imbolyog lépcsőről lépcsőre, mintha alvajáró volna.
– Soha egy perc nyugalom! – motyogja. – Hol ez kell, hol az! Tessék! – Álmosan emelint egyet a dobozon, betaszítja a gyerekszobába, aztán horkolva összeesik a lépcsőfordulón.
Jane felrohan, és megnézi a csomag címkéjét.
– Mi van benne? – kiabál fel Michael. – Ajándék?
Az ikrek kíváncsiságukban majd kibújnak a bőrükből. Annabel a kiságya rácsai közül kukucskál, és a csörgőjét rázza.
– Mi ez itt? Gyerekszoba vagy medvebarlang? – lép át Robertson Ayen Mary Poppins és besiet a szobába.
– Medvebarlang! – szeretné válaszolni Michael. De elkapja Mary Poppins pillantását, és idejében elhallgat.
– Ejnye! – méltatlankodik Banks mama, amikor keresztülesik Robertson Ay-en. – Olyan alkalmatlan helyeket választ! Jaj, gyerekek, vigyázzatok! Csak óvatosan! A doboz Andrew kisasszonyé!
A gyerekek ábrázata megnyúlik. Andrew kisasszonyé!
– Akkor nem ajándék – állapítja meg bánatosan Michael, és taszít egyet a dobozon.
– Biztosan tele van orvosságos üvegekkel! – mondja keserűen Jane.
– Dehogyis – rázza meg a fejét Banks mama. – Andrew kisasszony a kincseit küldte el. És azt gondoltam, Mary Poppins – pillant a mellette mereven álló fehér alakra –, azt gondoltam, hogy talán itt tarthatná őket! – És a kandallópárkány felé biccent.
Mary Poppins némán néz Banks mamára. Ha egy gombostű esik le, azt is meg lehetne hallani.
– Én talán polip vagyok? – tudakolja Mary Poppins, amikor megint megtalálta a hangját.
– Polip? – kiáltja Banks mama. Mondott ő valaha is ilyesmit? – Hogy is volna polip, Mary Poppins?!
– Nehezen! – vág vissza Mary Poppins. – Mivelhogy mindössze két kezem van!
Banks mama kényszeredetten bólint. Egy percig sem gondolta, hogy több van.
– És ennek a két kezemnek épp elég a dolga, semhogy akárkinek a kincseit törölgesse!
– De Mary Poppins, én álmomban sem gondoltam...- Banks mama egyre idegesebb. – Majd Ellen törölgeti. És különben is csak amíg Andrew kisasszony vissza nem jön – ha ugyan visszajön. Annyira különösen viselkedett, amikor itt volt! Te meg mit kuncogsz, Jane?
De Jane csak vihog, és megrázza a fejét. Jól emlékszik arra a különös viselkedésre!
– Hova ment Andrew kisasszony? – tudakolja Michael.
– Úgy tudom, valami megrázkódtatás érte – mit nevettek, gyerekek? –, és orvosi rendeletre hosszú utazást tesz a déli tengereken. Azt írja... –Banks mama belekotor a zsebébe, és előhalász egy összegyűrt levelet.
„És amíg távol vagyok – olvassa –, az értéktárgyaimat maguknál hagyom. Feltétlenül helyezzék őket biztonságba, hogy ne essen bajuk. Elvárom, hogy visszatérésemkor mindent pontosan olyan állapotban találjak, ahogy otthagytam. Semmi el ne törjön, semmi ne legyen toldva-foldva. Mondja meg George-nak, hogy ne felejtse el felvenni a kabátját. Az időjárás csalóka.”
– Láthatja, Mary Poppins – néz fel Banks mama és behízelgő mosolyt vet Mary Poppinsra –, hogy nyilván a gyerekszoba a legalkalmasabb hely. És amit a maga gondjaira bíznak, az tökéletes biztonságban van!
– A biztonság is többféle! – szipog Mary Poppins. – Szívből remélem, hogy tovább látok az orrom hegyénél! – amit beszéd közben a szokásosnál is magasabbra emel.
– Minden bizonnyal! – suttogja Banks mama, és századszor is eltűnődik, vajon Mary Poppins – legyen szó akármiről – miért annyira elégedett mindig önmagával...
– De most már mennem kell, mert... – És Banks mama további magyarázat nélkül kiszalad a gyerekszobából, átugorja Robertson Ay lábaszárát, és lesiet a lépcsőn.
– Engedelmeddel, Michael, majd én! – Mary Poppins megragadja a kisfiú csuklóját, mert Michael már emelné le a doboz tetejét. – Ne feledd; aki kíváncsi, hamar megöregszik!
Gyors keze a papírok közé szökken, és fürgén kicsomagol egy kis batyut. Előkerül egy csorba csőrű madár, meg egy porcelán bárány.
– Fura kincsek – állapítja meg Michael. – Egy kis gyurmával meg tudnám javítani ezt a madarat. De hát nem szabad, azt írta Andrew kisasszony. Minden változatlan marad!
– Soha semmi! – jelenti ki fölényesen Mary Poppins.
– Csak maga! – mondja lovagiasan Michael.
Mary Poppins szipog, és a gyerekszoba tükrébe vet egy pillantást. Tükörképe is szippant, és Mary Poppinsra pillant. Mindegyikük mélységesen meg van elégedve azzal, amit lát.
– Ezt vajon miért őrizte meg? – vesz ki Jane egy ócska, repedt csempét a dobozból. Rajta a kép csónakot ábrázol, amelynek az utasai egy sziget felé eveznek.
– Hogy a fiatalságára emlékeztesse – véli Michael.
– Hogy még több gondot okozzon – vágja oda Mary Poppins, és lefújja a port a következő burkolatról.
Ide-oda futkároznak a gyerekek, kiszedik és elhelyezik a kincseket –van ott egy házikó, üvegbura alatt, ahol nagy pelyhekben hullik a hó, az üvegburán pedig felirat hirdeti: Mindenhol jó, de legjobb otthon; egy fészkén ülő cserép tyúk; egy piros-fehér ruhás porcelán bohóc; egv hátsó lábain ágaskodó, szárnyas kaucsuk ló; egy hattyú alakú váza; egy fából faragott kis vörös róka; egy tojás formájú fényes kő; egy festett alma, amelynek a belsejében egy kisfiú meg egy kislány játszik; és egy lekváros üvegben egy teljes vitorlázattál felszerelt hajó.
– Remélem, nincs több – morog Michael. – Máris túlzsúfolt a kandallópárkány.
– Van még egy – mondja Mary Poppins, és előhúz egy göcsörtös batyut. A papírburkolatból két porcelán dísztárgy kerül elő. Mary Poppinsnak magasba szökik a láttukra a szemöldöke, és vállat von. Aztán egyet-egyet odaad Jane-nek és Michaelnek.
A gyerekek már elfáradtak a futkározástól, és gyorsan felteszik a díszékét a kandallópárkány két végére. Azután Jane a magáéra néz, és pislog.
Porcelán banánfa alatt egy porcelán vadász hever, és egy porcelán oroszlán teszi a mellére a mancsát. Az ember meg az állat összehajol, és üdvözült mosoly játszik az ajkukon. Soha életében még boldogabb két teremtményt nem látott, gondolja Jane.
– Hasonlít valakihez! – kiált fel, amikor a mosolygó vadászra pillant. A vadász igen férfias jelenség, feszes kék zekéjében, fekete csizmájában.
– Tényleg – bólint Michael. – De kihez?
Homlokát ráncolva kutat emlékezetében. Aztán a maga porcelán figurájára néz, és bosszúsan felkiált.
– Nézd, Jane! Miiven kár! Az én oroszlánom elvesztette a vadászát!
Bizony. Ott áll a banánfa, alatta ül a festett oroszlán. De a másik vadász helyén űr tátong, a porcelán pedig csorba. A férfias alakból nem maradt egyéb, csak egy fél pár fényes fekete csizma.
– Szegény oroszlán! – sajnálkozik Michael. – Nézd, hogy szomorko-dik! ' ”
Csakugyan, az oroszlán tagadhatatlanul szomorú. A Jane oroszlánjának fülig szalad a szája, de a testvére olyan bánatosan néz, hogy félő, menten sírva fakad.
– Mindjárt ti is szomorkodni fogtok, ha azonnal nem jöttök ebédelni!
Mary Poppinsnak az arca is szakasztott olyan, mint a hangja, hát egy árva szó nélkül engedelmeskednek.
De amikor elrohannak, még látják egy pillanatra a kikeményített köté-nyű fehér alakot: ott áll, karja tele összegyűrt papírral. Elmélázó mosollyal nézi Andrew kisasszony törött kincsét – és úgy látják, mintha mozogna az ajka.
Michael odasúgja Jane-nek:
– Biztosan csak annyit mond, hogy „Hm!”
De Jane nem egészen bizonyos ebben...
– Menjünk a hintákhoz – javasolja Michael, amikor ebéd után átsietnek az utca túloldalára.
– Nem! Inkább a tóhoz! Unom a hintázást.
– Se hinta, se tó – jelenti ki Mary Poppins. – A Hosszú sétányon megyünk!
– Jaj, Mary Poppins – nyafog Jane –, a Hosszú sétány olyan hosszú!
– Nem is bírok odáig elmenni – közli Michael. – Túl sokat ettem ebédre.
A Hosszú sétány a Cseresznyefa utcától egészen a túlsó kapuig szeli át a parkot, összekötve a falusias kis utcát a forgalmas városi utakkal, ahol délelőtt taxiztak. A sétány széles, egyenes és kérlelhetetlen – egészen más, mint a tóhoz meg a játszótérhez vezető keskeny, kanyargós ösvények. A sétányt fák és szökőkutak szegélyezik, de Jane is, Michael is mindig úgy érzi, legalább tíz mérföld a hossza.
– A Hosszú sétány – vagy rövid séta haza! Választhattok! – figyelmezteti a gyerekeket Mary Poppins.
Michael már épp kijelentené, hogy hazamegy, Jane azonban előreszalad.
– Fussunk versenyt az első fáig! – kiáltja.
Michael nem tud veszíteni. – Nem igazság! – kiabálja. – Előnnyel indultál! – És Jane nyomába iramodik.
– Arra ne számítsatok, hogy lépést tartok veletek! Nem vagyok százlábú!
És Mary Poppins kényelmesen lépked tovább; gyönyörűségét leli a balzsamos levegőben, és biztosítja magát afelől, hogy a balzsamos levegő is gyönyörűségét leli Mary Poppinsban. Hogy is ne lelné: hisz Mary Poppins hóna alatt ott van a papagájfejes ernyő, a csuklójáról pedig vadonatúj fekete kézitáska himbálózik!
A babakocsi csikorog-nyikorog. Benne úgy összepréselődtek az ikrek és Annabel, akár a szardíniák, és a kék kacsával játszanak.
– Csaltál, Michael! – morog Jane. Mert Michael – véletlenül-e vagy szándékosan? – félrelökte, és elrohan mellette.
Fától fáig folyik a versenyfutás; előbb az egyikük vezet, azután a másikuk, s mindegyik szentül eltökélte, hogy ő győz. Mögöttük elmarad a Hosszú sétány, és Mary Poppins meg a babakocsi már csak két pötty a messzeségben.
– Ha még egyszer meglöksz, beléd bokszolok! – szuszog vörösen Michael.
– Ha még egyszer nekem ütközöl, meghúzom a hajadat, Michael!
– Ejnye! Ejnye! – csörren rájuk szigorúan a parkőr. – Tartsuk be a szabályokat! Ne lökdösődjünk, kérem!
A lehullott gallyakat kellene összesöpörnie, ehelyett azonban a rendőrrel társalog, aki egy juharfának támaszkodva múlatja az időt.
Jane és Michael megtorpan. Meglepetten tapasztalják, hogy a nagy versenyfutásban eljutottak a park végébe, a túlsó kapuig.
A parkőr szigorú pillantást vet rájuk.
– Civakodunk? Civakodunk? Bezzeg én sose civakodtam kölyökkoromban! Egyetlen gyermeke voltam az én szegény jó édesanyámnak, nem volt énnekem játszópajtásom soha. Ti ketten bezzeg meg se tudjátok becsülni a szerencséteket!
– Szerencse? Ahogy vesszük... – mélázik a rendőr. – Nekem volt kivel játszanom, de sok örömöm nem telt benne!
– Volt testvére? Fiú vagy lány? – érdeklődik Jane. Rosszkedvét mintha elfújták volna. Nagyon kedveli a rendőrt. És ma nagyon emlékezteti valakire, de sehogy sem tud rájönni, ki az.
– Fiú! – feleli a rendőr.
– Öccse? Bátyja? – tudakolja Michael. És magában azon töpreng, hol is látott már ilyen arcot, mint a rendőré?
– Se ez, se az – közli kurtán a rendőr. – Egykorúak voltunk.
– Ikrek? – örvendezik Michael. – Mint John meg Barbara?
– Hármasikrek – mondja a rendőr.
– De jó lehetett! – kiált fel irigykedve Jane.
– Hát olyan nagyon jó éppenséggel nem volt. Szerintem épp az ellenkezője. „Egbert”, kérdezte mindig az anyukám, „mért nem játszol Herberttel meg Alberttel?” Csakhogy nem én – ők nem akartak velem játszani. Mindig csak az állatkertbe kívánkoztak, aztán mikor hazajöttek, állatnak tették magukat – az egyik tigris volt, a másik oroszlán, és bömbölve rohangáltak a házban, merthogy az most Timbuktu, vagy a Góbi sivatag! Én ugyan sose akartam tigris lenni. Mozdonyvezetőst játszottam, meg mindig szép rendbe raktam magam körül mindent.
– Akárcsak ő! – bök a parkőr egy távoli szökőkút felé, amelynek a tükrében Mary Poppins épp azt vizsgálja, megfelelő szögben tette-e a fejére a kalapját.
– Akárcsak ő – bólint a rendőr. – Vagy az a helyes Ellen kisasszony – fűzi hozzá, és elvigyorodik.
– Ellen egyáltalán nem helyes! – ellenkezik Michael. – Lóg a haja, és csámpás a lába!
– És mit csináltak Herbert meg Albert, amikor felnőttek? – tudakolja fané. A történet végére is kíváncsi.
– Hogy mit csináltak? – bámul a rendőr. – Hát azt, amit az ikertestvérük. Ahogy az már ikreknél szokás. Belőlük is rendőr lett!
– De ha egyszer annyira különböztek egymástól!
– Különböztünk akkor is, különbözünk most is! – jelenti ki a rendőr. – Hisz én itt maradtam Londonban, ők meg elkalandoztak Isten tudja hová. Mindenáron az őserdőbe vágyódtak, a zsiráfok meg a párducok közé. Az egyik – Herbert – soha vissza se jött. Mindössze egy levél érkezett tőle, hogy ne aggódjunk. „Boldog vagyok”, azt írta, „otthon érzem magam!” Es attól fogva egy árva szó se – egy karácsonyi üdvözlőlap nem sok, annyi se!
– Hát Albert? – kérdezik kórusban a gyerekek.
– Albert? Hát igen – ő visszajött. Miután az a baleset érte.
– Milyen baleset? – tudakolják izgatottan a gyerekek.
– Elveszítette a lábát – válaszol a rendőr. – És egy szóval el nem árulta, hol, hogyan, miért. Csak szerzett magának egy falábat, és attól fogva soha még csak el sem mosolyodott. Most a forgalmi lámpánál dolgozik. Ül a kalickájában, és csak mereng. Néha pedig... – A rendőr halkabbra fogja a hangját. – Néha egyszerűen megfeledkezik a lámpáról! Piroson hagyja reggeltől estig, Londonban meg áll a forgalom!
– Biztosan ő mellette mentünk el ma délelőtt: ott ül a túlsó kapu előtt álló kalickában! – kiabálja izgatottan Michael.
– Az bizony ő – bólint a rendőr.
– De min mereng el annyira? – érdeklődik Jane.
– Folyton az őserdőn jár az esze. Egy barátja lakik ott.
– Őserdőben? No, ugyancsak fura barát lehet! – ingatja a fejét a parkőr. Aztán körülnéz, hogy rendben van-e minden a parkban.
– Teringettét! – kiált fel ingerülten. – Már megint az a Henrik játssza az eszit! Odanézzenek! Hát nem fent ül a fal tetején? Jössz le mindjárt? Tartsuk be a szabályokat! Kutyáknak a falon semmi keresnivalója. No, lesz egy-két szavam Lark kisasszonyhoz – motyogja. – Tönkreeteti azt a kutyát! Hisz kétszer akkora már, mint tegnap volt!
– De hiszen ez nem Henrik! – mondja Michael. – Sokkal, de sokkal nagyobb kutya!
– Nem is kutya! – kiált izgatottan Jane. – Hanem...
– Azám! – bámul a rendőr. – Nem kutya – hanem oroszlán!
– Jaj, jaj, mit csináljak? – siránkozik a parkőr. – Ilyesmi még sose történt velem, még kölyökkoromban se!
– Eredjen az állatkertbe, hívjon valakit – biztos onnan szökött meg! Hahó, ti ott – kiált a rendőr. Elkapja a két gyereket, és fellódítja őket egy közeli szökőkút tetejére. – Maradjatok ott, míg elterelem a bestyét!
– Tartsuk be a szabályokat! – sivít a parkőr. – Oroszlánt a parkba hozni tilos! – Egy pillantást vet a tornyosuló rőtsárga alakra, és szélsebesen eliramodik az ellenkező irányba.
Az oroszlán ide-oda fordítja fejét, végignéz a Cseresznyefa utcán, aztán a gyepet pásztázza a pillantása. Majd leszökken a fal tetejéről, és a Hosszú sétány felé indul. A szél belekap göndör sörényébe; széles csipkegallér módjára terül köréje.
– Vigyázzon! – kiált Jane a rendőrre, aki kiterjesztett karral szökken az oroszlán felé. Igazán szomorú lenne, gondolja Jane, ha ezt a derék embert felfalná az oroszlán.
– Grrrr! – mordul vadul az oroszlánra a rendőr.
Hangja annyira harsány és fenyegető, hogy a parkban mindenki összerezzen.
Lark kisasszony, aki az imént még a tó partján kötögetett, most végigsiet a Hosszú sétányon, sarkában a kutyáival.
– Micsoda kavarodás! – sipítja éles hangján. – Mi történt? Ó! – kiált fel, és megfordul a tengelye körül. – Mit csináljak?! Hiszen ez egy fenevad! Azonnal hívják ide a miniszterelnököt!
– Másszon föl egy fára! – ordít a rendőr, és közben öklét rázza az oroszlán felé.
– Fára? Én? Szörnyű illetlenség lenne! Különben melyik fára?
– Arra! – mutatja visítva Michael.
Lark kisasszony pihegve, fújtatva felmászik, haja minden gallyba beleakad, kötőfonala a lába köré tekeredik.
– Peti, Henrik, gyertek fel, kérlek! – kiabál le aggodalmasan. A kutyák azonban rá se hederítenek. Higgadtan letelepednek a fa tövébe, és várják, mi történik.
A parkban most már mindenki tudomást szerzett az oroszlán jelenlétéről. Rémült kiáltások szállnak a levegőben; az emberek az ágak közé kúsznak, vagy padok, szobrok mögött keresnek menedéket.
– Hívják a tűzoltókat! – kiabálnak. – Értesítsék a főpolgármestert! Hozzanak kötelet!
Az oroszlán azonban ügyet sem vet senkire. Nagy ugrásokkal átszeli a gyepet, s egyenesen a rend őrének kék egyenruhás alakja felé tart.
– Nem hallod?! Azt mondtam: „Grrrr!” – ordít a rendőr, és meglengeti gumibotját.
Az oroszlán azonban csak rándít egyet a fején, aztán lekuporodik. Minden izma megremeg, ahogy ugráshoz készül.
– Jaj, tessék már valakinek megmenteni! – kiáltja Jane, és aggodalmas pillantást vet a daliás alakra.
– Segítség! – harsan a kiáltás valamennyi fáról.
– A miniszterelnököt! – sipít Lark kisasszony.
És ekkor az oroszlán ugrik. Mint a nyíl, suhan át a levegőn, és a fényes fekete csizma mellett ér földet.
– Nem mégy innen?! – kiált rá mérgesen a rendőr.
Ekkor azonban különös dolog történik. Az oroszlán a hátára hengeredik, és égnek emeli négy lábát.
– Mint egy kiscica – suttog Michael. De azért egy kicsit szorosabban fogja Jane kezét.
– Takarodsz? – ordít a rendőr, és gumibotját lengeti.
De mintha az ordítás édes muzsikaszó volna, az oroszlán kidugja hosszú, piros nyelvét, és megnyalogatja a rendőr csizmáját.
– Hagyod abba? Sicc innen, te!
De az oroszlán csak csóválja a farkát, majd felugrik, hátsó lábára ágaskodik, és mellső lábaival átöleli a kék rendőrzubbonyt.
– Segítség! Segítség! – hápog a rendőr.
– Jövök! – károg egy rekedt hang. A parkőr kúszik a sétány széléhez, fején egy üres szemétgyűjtő kosárral. Mellette egy sovány, apró emberke mászik, kezében lepkeháló.
– Hozom az állatkert őrét! – sziszegi a rendőrnek a parkőr. – No, menjen! – biztatja az emberkét. – A maguk tulajdona – vigye el!
Az állatkert őre egy szökőkút mögé bújt. Óvatos pillantást vet az oroszlánra, amely még akkor is a sötétkék derekat ölelgeti.
– Nem a miénk! – rázza meg a fejét az állatkert őre. – Sokkal vörösebb és göndörebb, mint a mieink. De úgy látom, ismeri magát! – szól a rendőrhöz. – Mi maga – oroszlánszelídítő?
– Soha életemben nem láttam a bestyét! – hangzik a válasz a sisak alól.
– Börröm! Börröm! – morog szemrehányó hangon az oroszlán.
– Miért nem hívják már ide a miniszterelnököt? – sivít Lark kisasszony hangja a juharlombok sűrűjéből.
– Már idehívtak, kedves asszonyom! – szól egy hang a szomszéd fa tetejéről. Egy csíkos nadrágot viselő idősebb úr kapaszkodik az ágak között.
– Hát akkor csináljon valamit! – sürgeti lázas hangon Lark kisasszony.
– Hess! – szól felelőssége teljes tudatában a miniszterelnök, és kalapjával hessegeti az oroszlánt.
De az oroszlán csak a fogát vicsorítja, és még szorosabban öleli a rendőrt.
– Nos, kérem, mi a gond? Ki hivatott? – harsan egy erélyes, türelmetlen hang.
A főpolgármester siet végig a sétányon, nyomában tanácsnokai.
– öramíia! Hát maga mit művel itt, Smith? – mered undorral a parkőrre. – Bújjon ki abból a kosárból, és álljon egyenesen. Az a kosár hulladékgyűjtésre való, nem holmi ostoba játékhoz, Smith!
– Én páncélnak használom, méltóságos uram! Oroszlán van a parkban!
– Oroszlán, Smith? Micsoda badarságokat hord össze! Oroszlánok az állatkertben vannak!
– Oroszlán? – visszhangozzák a tanácsnokok. – Hahaha! Micsoda badarság!
– Pedig így igaz! – kiabálják kórusban Jane és Michael. – Vigyázzanak! Ott van maguk mögött!
A három tekintélyes alak megfordul, és egyszeriben márványfehérre sápadnak.
A főpolgármester reszkető kézzel int a remegő tanácsnokoknak.
– Hozzanak vizet! Bort! Meleg tejet! – nyögi.
A tanácsnokok azonban kivételesen nem engedelmeskednek. Még hogy meleg tejet! ez a felkiáltás lebeg kimondatlanul a levegőben, miközben a miniszterelnök fájához vonszolják a főpolgármestert, és feltuszkolják a lombok közé.
– Rendőrség! Rendőrség! – kiabál a főpolgármester, és egy ágba kapaszkodik.
– Itt vagyok, méltóságos uram – zihál a rendőr, és igyekszik eltolni magától egy rőtsárga mancsot.
Ezt azonban az oroszlán a szeretet megnyilvánulásának tekinti.
– Hörröm! – morog rekedten, és még forróban öleli a rendőrt.
– Jajistenkém, jajistenkém! – nyögdécsel Lark kisasszony. – Nem hozna valaki egy puskát?
– Tőrt! Kardot! Feszítővasat! – hallatszanak a kiáltások a szomszédos fákról.
A park valósággal visszhangzik a kiáltozástól, sikoltozástól. A parkőr botjával megkocogtatja a hulladékgyűjtő kosarat. – Huhú! – kiált az állatkert őre, hogy elterelje az oroszlán figyelmét. Az oroszlán morog. A rendőr üvölt. A főpolgármester meg a tanácsnokok váltig rendőrért kiabálnak.
És ekkor egyszerre csend támad. Az ösvényen felbukkan egy takaros, csinos alak. Egyenesen halad, mint a kikötőbe tartó hajó, maga előtt tolja a babakocsit, kalapján szálegyenesen mered égnek a tulipán.
– Krr-krr – csikorognak a kerekek.
– Kipp-kopp – kopognak a cipősarkak.
A figyelő arcok pedig elsápadnak a rettenettől, ahogyan a takaros alak egyenesen az oroszlán felé lépked.
– Forduljon vissza, Mary Poppins! – töri meg az elszörnyedt csendet Lark kisasszony sipítása. – Mentse magát meg a kicsikéket! Fenevad van az ösvényen!
Mary Poppins felnéz a fára, ahol Lark kisasszony arca mint holmi érett gyümölcs kukucskál ki a levelek közül.
– Forduljak vissza? Hisz csak most jöttem ki! – És fensőbbségesen elmosolyodik.
– El innen! El innen! – inti a miniszterelnök. – Vigyázzon azokra a gyermekekre, asszonyság!
Mary Poppins olyan jeges pillantást vet rá, hogy a miniszterelnök kis híján az ághoz fagy.
– Vigyázok rájuk, szíves engedelmével. Ami pedig a fenevadakat illeti... – és megvetően szipog. – Én olyanokat csak a fákon látok!
– Nézze, Mary Poppins, oroszlán! – mutatja reszkető ujjával Michael. Mary Poppins pedig arra fordul, és szemügyre veszi a két összefonódott alakot.
A rendőr most oldalt hajol, hogy az oroszlán ne nyalogathassa az arcát. Sisakja leesik, arca elsápad, de szemében még ott csillog a vakmerő pillantás.
– Tudhattam volna! – mondja Mary Poppins, ahogy a furcsa párra mered. – Leó! – kiált felháborodva. – Ha szabad kérdeznem, mit művelsz?!
Az oroszlán füle megrezzen a csipkesörény alatt.
– Leó! – szól még szigorúbban Mary Poppins. – Feküdj!
Az oroszlán egyetlen pillantást vet Mary Poppinsra, és nagy dobbanással lekushad. Aztán mordul egyet, és Mary Poppins felé szökken.
– Jaj, az ikrek! – kiált fel Jane. – Felfalja őket! Segítség!
Az oroszlán azonban rá se hederít az ikrekre. Mary Poppinsnak hízeleg. Szemét forgatja, és farkcsóválva törleszkedik Mary Poppins szoknyájához. Aztán a rendőrhöz száguld, foga közé kapja a kék nadrágszárat, és annál fogva rángatja a rendőrt a babakocsi felé.
– Ugyan, ne butáskodj! – szól rá Mary Poppins. – Tessék szépen szót fogadni! Ereszd el! Ez nem az, hanem a másik.
Az oroszlán elereszti a nadrágszárat, és meglepetten bámul Mary Poppinsra.
– Úgy érti – szól le az ágak közül a miniszterelnök –, hogy nem ezt a rendőrt kell felfalnia, hanem egy másikat?
Mary Poppins nem válaszol. Belekotor kézitáskájába, és elővesz egy ezüst sípot. Finoman ajkához illeszti, arcát teleszívja levegővel, és belefúj a sípba.
– Nahát... A sípomba alkalmasint én is belefújhattam volna... – bámul a rendőr az ezüstsípra. – Csak nem gondoltam rá.
Mary Poppins megvető pillantással fordul feléje.
– Az a maga baja, hogy sohasem gondolkodik. De te sem! – förmed az oroszlánra.
Az szégyenkezve a mancsa közé ejti a fejét, és fájdalmasan, bambán bámul maga elé.
– És nem is figyelsz arra, amit mondanak neked – teszi hozzá szigorúan Mary Poppins. – Az egyik füleden be, a másikon ki. Semmi szükség nem volt erre a buta tévedésre!
Az oroszlán restelkedve lába közé csapja a farkát.
– Gondatlan vagy, buta és figyelmetlen. Szégyellheted magadat!
Az oroszlán nagyot szusszan, alázatos egyetértése jeléül.
– Ki sípolt? – szól egy hang a kapu felől. – Ki hívja a törvény és a rend őrét?
És a sétányon feltűnik egy másik rendőr. Húzza a lábát, arcán pedig bánatos kifejezés ül, mintha titkos bú férge rágna a lelkén.
– Sokáig nem maradhatok, akármi történt – mondja, amikor odaér a kis csoporthoz. – Még nem állítottam át a lámpát, amikor meghallottam a sípszót, és sürgősen vissza kell mennem. Nini, Egbert! – fordul az első rendőrhöz. – Hát veled mi történt?
– Ó, semmiség, Albert! Csak éppen megtámadott egy oroszlán!
– Oroszlán? – A bánatos arc egy árnyalatnyit felderül. – Jaj, de gyönyörű! – kiált fel, amikor megpillantja a Mary Poppins mellett tornyosuló rőtsárga alakot. Sántikálva az oroszlán felé indul.
Jane Michaelhez fordul. – Biztosan ő a rendőr ikertestvére – amelyiknek falába van! – súgja.
– Szép oroszlán! Jó oroszlán! – gügyög a második rendőr.
A hangja hallatán az oroszlán elordítja magát és talpra ugrik.
– Na, csak szelíden! Szelíden! Légy jő kis oroszlán! Úgy, úgy; ez már derék – búgja a második rendőr. Azután hátrasimítja az oroszlán sörényét, és az aranyszínű szempárba néz. Majd örömében egész testében megremeg.
– Leó! Drága, öreg barátom! Hát te vagy az?! – Kitárja karját, és az oroszlán a nyakába ugrik.
– Drága Leóm! Ennyi év után! – zokog a második rendőr.
– Örröm! Börröm! – morog az oroszlán, és lenyalogatja a rendőr könnyeit.
Aztán egy? percig más se hallatszik, csak „Leókám” – „Örröm, börröm” – „Leókám” – „Örröm,börröm” – miközben ölelkeznek-csókolóz-nak.
– De hát hogyan kerültél ide? Hogy találtál rám? – tudakolja a második rendőr.
– Vuff! Börröm! – válaszol az oroszlán, és fejével a babakocsi felé bök.
– Ne mondd! Igazán? Milyen kedves! Örökké hálásak leszünk, igaz, Leó? Ha bármit tehetek kegyedért, Poppins kisasszony...
– Ejnye már, elegem volt kettejükből! – förmed rájuk Mary? Poppins. Az oroszlán ugy?anis odarohan hozzá, megny?alogatja a kezét, aztán visszaszáguld barátjához.
– Vuff? Örröm-börröm-vuff? – morogja.
– Hogy veled megyek-e? Na mit gondolsz? Csak nem hiszed, hogy valaha is elválok tőled?! – És a második rendőr átkarolja az oroszlánt, és sarkon fordul.
– Hé! – kiált utána szigorúan az első rendőr. – Ha szabad érdeklődnöm, hová mégy? És hová viszed azt az állatot?
– Ő visz engem! – kiált vissza a második rendőr. – És oda megyünk, ahová tartozunk! – Arcáról mintha letörölték volna a mélabút: rózsás és vidám.
– Na és a forgalmi lámpával mi lesz? Azzal ki törődik?
– Zöldet mutat! – veti oda a második rendőr. – Végeztem a forgalmi lámpákkal, Egbert! A forgalom ezentúl irányítsa saját magát!
Az oroszlánra pillant, és fergeteges hahotában tör ki. Aztán sarkon fordulnak mind a ketten, és víg csevegés közepette átszökdécselnek a gyepen – az oroszlán a két hátsó lábán, a rendőr sántikálva. A kapunál egy pillanatra megállnak, hátranéznek és integetnek. Aztán kimennek, becsukják maguk mögött a kaput, és eltűnnek a bámészkodók szeme elől.
Az állatkert őre felveszi a lepkehálóját.
– Remélem, nem az állatkertbe mennek – mondja. – Nincs egyetlen szabad ketrecünk sem!
– Hát amíg nem tartózkodnak nyilvános parkban... – És a miniszterelnök lekászálódik a fáról.
– Nem ismerjük egymást valahonnan? – érdeklődik, miközben megemeli a kalapját Mary Poppins előtt. – Sajnos, nem emlékszem, hol találkoztunk.
– Fent a levegőben! Egy piros léggömbön! – biccent elegánsan Mary Poppins.
– Ó, csakugyan! Khm – köhint zavartan a miniszterelnök. – Nos... Engem sajnos hív a kötelesség. Ma meg kell még hoznom néhány törvényt!
Óvatosan körülnéz: nem lappang-e a közelben az oroszlán, majd a kapu felé indul.
– Rendbiztos! – kiált a főpolgármester, miközben lemászik az ágról. –Azonnal menjen a forgalmi lámpához, és állítsa pirosra! Még hogy a forgalom irányítsa saját magát! Ki hallott ilyet?
A renciőr megtörölgeti összekarmolt arcát és délcegen vigyázzba vágja magát.
– Igenis, méltóságos uram! – tiszteleg, és elmasíroz a sétányon.
– Ami pedig magát illeti, Smith, az egész dologról maga tehet. A maga kötelessége, hogy törődjön a parkkal! És mit látok, amikor erre járok? Vadállatok rohangálnak feí-alá. Állandóan csalódást okoz nekem, Smith. Kénytelen leszek megemlíteni a királynak.
A parkőr térdre hullik, és felnyög.
– Jaj, méltóságos uram, kérve kérem, ne említse meg! Gondoljon az én szegény jó édesanyámra!
– Magának kellett volna rágondolnia, mielőtt beengedte ide azt az oroszlánt!
– De hiszen nem én engedtem be, főméltóságú uram! Nem én tehetek róla, hogy átugrott a falon! Ha bárki tehet róla, hát... – A parkőr idegesen félbehagyja mondókáját, és Mary Poppins felé sandít.
A főpolgármester követi a pillantását.
– Aha! – kiált fel, és nyájasan elmosolyodik. – El vagyok ragadtatva, hogy viszontláthatom, kedves... ööö... Izé kisasszony!
– Poppins – segíti ki udvariasan Mary Poppins.
– Ah, hogyne, igen, kedves Poppins kisasszony! Bájos név, szerfelett bájos név. Nos, ha kegyed volna Smith helyében, Poppins kisasszony, ilyesmi nem fordulhatna elő!
– Jól mondja! – morog a parkőr, ahogy a távolodók után néz.'- Ha ő volna a helyemben – no hiszen! – , akkor bármi megtörténhetne!
– Volnék a maga helyében, megigazítanám a nyakkendőmet – mondja fölényesen Mary Poppins. – Gyertek le arról a szökőkútról, Jane es Michael! – A gyerekek maszatos térdére, arcára pillant. – Olyanok vagytok, mint két szerecsen!
– Nem lehetünk mind olyanok, mint maga! – mondja gunyorosan a parkőr.
– Nem bizony – biccent Mary Poppins. – Elég baj! – És hazafelé indul a babakocsival.
– De Mary Poppins... – kezdi Michael. Mindenáron az oroszlánról akar kérdezősködni.
– Semmi de! Indulás, egy-kettő!
– Hiába, Michael – suttog Jane. – Tudod, hogy sohasem magyaráz meg semmit.
De Michael izgalmában nem hallgat rá.
– Ha már nem beszélhetek az oroszlánról, legalább belefújhatok a sípjába?
– Szó sem lehet róla! – És Mary Poppins továbbsiet.
– Kíváncsi vagyok, Mary Poppins – kiáltja utána Michael –, hogy vajon egyáltalán valaha megenged-e valamit!
– Vajon... – mondja gúnyos mosollyal Mary Poppins.
Alkonyodik. A park fái közül előbukkannak a látogatók, és hazasietnek biztonságos otthonukba.
A túlsó kapu felől szörnyű hangzavar hallatszik. A gyerekek arrafelé kukkantanak, és észreveszik, hogy óriási forgalmi dugó támadt. A lámpa pirosat mutat, az autók tülkölnek, a vezetők az öklüket rázzák.
A rendőr nyugodtan néz végig a színen. Utasítást kapott, és most annak engedelmeskedett.
– Albert testvére nem is jön többet vissza? – kiált oda Jane, amikor a rendőr int nekik.
– Fogalmam sincs – válaszol higgadtan a rendőr. – Nem rám tartozik.
A babakocsi kanyarodik. Hazafelé ballagnak a Hosszú sétányon. Az ikrek és Annabel már ráuntak a kék kacsára, és kiejtik a kocsiból. Senki sem veszi észre. Jane és Michael gondolatait betöltik a nap kalandos eseményei. Mary Poppins gondolatait pedig betölti Mary Poppins.
– Vajon hova mehetett Albert? – motyogja Michael, ahogy Mary Poppins mellett baktat.
– Honnan tudnám? – von vállat Mary Poppins.
– Azt hittem, maga mindent tud! – vág vissza Michael. Aztán gyorsan hozzáteszi: – Ezt nem sértésnek szántam, Mary Poppins!
Mary Poppins arca már éppen haragos ráncokba szaladna, de most öntelten kisimul.
– Talán tudok is mindent – mondja önelégülten, és tovább sietteti a gyerekeket, át az utcán, be a kertjük kapuján.
– Jaj, Ellen! – mondja éppen Banks mama, amikor az előszobába lépnek. – Lenne szíves letörölgetni a port a kandallópárkányról is? Nos, drágáim? – köszönti vidáman a gyerekeket.
Ellen, aki félúton jár a lépcsőn, hangos – Hapci!-val válaszol. Szénanáthája van. Tálcán néhány bögre tejet visz, és a bögrék minden egyes tüsszentésre összezördülnek.
– Jaj, Ellen, mozogjon már! – türelmetlenkedik Michael. – Maga olyan lassú!
– Te szívtelen kis... Hapci! – tüsszent Ellen, és lecsapja a tálcát a gyerekszoba asztalára.
Hanyatt-homlok berohannak a szobába, amikor Ellen épp elővesz a zsebéből egy porrongyot, és törölgetni kezdi Andrew kisasszony kincseit.
– Márványkalács van vacsorára! Én kapom a legnagyobbat! – kiabál mohón Michael.
Mary Poppins a kötényét gombolja. – Michael Banks... – kezdi fenyegető hangon. De a mondat befejezetlen marad.
– Segítség! – harsan egy rémült kiáltás, és Ellen háttal az asztalnak esik.
Puff! zuhan le valamennyi tejesbögre a padlóra.
– Ez ő! – sikít Ellen. – Jajistenkém, mit csináljak? – Ott áll a csordogáló tejpatak közepén, és a kandallópárkányra mutat.
– Mi az az ő? Ki az az ő? – kiabál Jane és Michael. – Mi történt, Ellen?
– Amott! A banánfa alatt! Ő maga, tulajdon személyében! Hapci!
És Andrew kisasszony vadászára mutat, aki mosolyogva hever oroszlánja ölelésében.
– Az egyetlen, akit valaha szerettem, és most felfalja egy vadállat!
Ellen keze vad mozdulattal lendül a porcelán csoport felé, s eközben fellöki a teáskannát. – Hapci! – tüsszent boldogtalanul, zokogva kiszalad, és leviharzik a lépcsőn.
– Ezt a butát! – nevet Michael. – Mintha a szívszerelme porcelánná változott volna! Különben is, az előbb láttuk, a túlsó kapunál!
– Ellen tényleg buta – bólint Jane –, de a vadász igazán nagyon emlékeztet... – A mosolygó porcelán arcra mosolyog. – És mind a ketten olyan daliásak...
– Nos, biztos úr? – kérdezi Banks papa, amint hazafelé ballag a kerti ösvényen. Vajon megszegtem-e a törvényt, tűnődik, amikor megpillantja az ajtóban a rendőrt.
– A kacsa miatt jöttem! – mosolyog a rendőr.
– Nem tartunk kacsát – közli Banks papa. – Jóságos ég! Mi történt az arcával?
A rendőr megtapogatja összekarmolt képét. – Csak egy kis karcolás –motyogja szerényen. – De visszatérve a kék kacsára...
– Ki hallott már kék kacsáról? Érdeklődjék talán Bumm tengernagynál!
– Arról van szó kérem, hogy ezt a kék kacsát alkalmasint a gyerekek veszítették el – magyarázza a rendőr.
De Banks papa már bent van a házban. Ellen kukkant ki az ajtón, és nagyot sikolt, amikor a rendőrt megpillantja.
– Hát maga...? Jajistenkém, mit művelt magával az a vad bestia?
– Semmi, semmi, Ellen kisasszony – legyint daliásán a rendőr, és megtapogatja karcolásait. – Persze ha megkínálna egy csésze teával, menten elfeledném, hogy valami bajom is volt...
Ellen már nem is emlékszik az iménti ijedelemre. Boldogan betessékeli a rendőrt a konyhába. Banks papa pedig eközben felérkezik a lépcsőn.
– Nos, hát minden rendben van-e, Mary Poppins? – tudakolja vidáman, amint belép a gyerekszobába.
Mary Poppins öntelten felveti a fejét. Mehet-e minden másképp is, mint rendben, ha ő itt van a házban?...
Banks papa elégedetten végigjártatja pillantását a rózsás arcú gyerekhadon. Aztán a kandallópárkányra téved a tekintete, és meglepetten felkiált: – Hohó! Hát ezeket meg ki telepítette ide?
– Andrew kisasszony! – felelik kórusban a gyerekek.
Banks papa elsápad. – Gyorsan! Merre meneküljek? Mondjátok meg neki, hogy elutaztam! Hogy felrepültem a Holdra!
– De ő nincs itt, apa – nyugtatják meg a gyerekek. – Messze hajókázik, a déli tengereken. És ezek mind az ő kincsei.
– Nos, remélem, ott is marad – lehetőleg a tenger fenekén! Az ő kincsei, azt mondjátok? Hát ez biztosan nem! – Banks papa a kandallóhoz csörtet, és felemeli a kaucsuk lovat. – Ezt én nyertem a húsvéti búcsúban, kisfiú koromban. O, és itt az én barátom, a zsírkő madár! Ezer éves is megvan, Andrew kisasszony mondta. Ezt a hajót meg én magam fabrikáltam! No, büszkék vagytok apátokra?
És Banks papa önelégült mosollyal pillant végig a kandallópárkányon.
– Mintha visszatért volna a gyerekkorom! Ezek mind az egykori tanulószobámból származnak. Ez a tyúk melengette a reggeli lágytojást. És a róka meg a bohóc meg a Mindenütt jó, de legjobb otthon – mindegyikre nagyon jól emlékszem! Amott meg – nahát! – az oroszlán és a vadász! A hűséges barátok! Kettő is volt belőlük, de emlékszem, az egyik törött volt. A második vadászból nem maradt egyéb, csak a fél csizmája. Nini, ott a másik is – a törött! Szentséges ég! – hőköl vissza Banks papa. – Hiszen itt van mind a két vadász!
A gyerekek a törött dísztárgyra néznek, és pislognak meglepetésükben.
Mivelhogy ott, ahol nemrégen még fehér űr tátongott, most egy mosolygó férfiú pihen. O is, akárcsak a testvére, egy bozontos alaknak támaszkodik a banánfa alatt. Egy mancs hever becézőn a mellén, és az oroszlánja – délután még oly szomorú és csupa könny! – most vigyorogva villantja ki valamennyi fogát!
A két dísztárgy szakasztott mása egymásnak – ugyanolyan gyümölcs nő mind a két fán, ugyanolyan boldog mind a két oroszlán, ugyanúgy mosolyog mind a két vadász. Pontosan egyformák – egyetlen kivétellel. A második vadásznak épp a csizmája fölött repedés fut körbe a lába szárán – olyan fajta hajszálrepedés, amilyet akkor lát az ember, ha a törött porcelán két szélét finoman, pontosan összeillesztik.
Jane elmosolyodik, amikor ráébred, hogy mi is történt. Ujját óvatosan végighúzza a repedésen.
– Ez Albert, Michael! Albert és Leó! A másik pedig – érinti meg az ép darabot – bizonyára Herbert.
És Michael bölcsen bólogat, mint holmi kínai mandarin.
Kérdések tolulnak fel mindkettejükben, és kíváncsian fordulnak Mary Poppins felé.
De amikor a kérdés már ott van a nyelvük hegyén, Mary Poppins egy pillantással elhallgattatja őket.
– Különös – ingatja a fejét Banks papa. – Meg mertem volna esküdni rá, hogy az egyik vadász hiányzott. Ez is csak arra vall, hogy öregszem. Sajnos, romlik az emlékezőtehetségem. No, halljam, min mulattok olyan jól ti ketten?
– Semmin! – pukkadoznak a gyerekek, aztán hátravetik a fejüket, és kitör belőlük a hahota. Hogyan is nyugtathatnák meg apát, hogy nincs az emlékezőtehetségével semmi baj? Hogyan mesélhetnék el, micsoda kalandban volt részük délután, hogyan mondhatnák el, hogy tudják, hova került a második rendőr? Vannak dolgok, amiket nem lehet elmesélni. Ami pedig elmondhatatlan, annak az elmondásával nem is érdemes kísérletezni – ezt már nagyon jól tudják mind a ketten.
– De rég is volt, amikor még én is tudtam semmin nevetni! – morog Banks papa.
De azért nem haragszik, sőt egész vidáman csókolja meg a gyerekeit, és megy le vacsorázni.
– Rakjuk őket egymás mellé – javasolja Jane, és a repedt vadászt ép testvére mellé teszi. – Most legalább mind a ketten hazakerültek!
Michael felpillant a kandallópárkányra, és elégedetten kuncog.
– Csak azt tudnám, mit szól majd Andrew kisasszony! Mindent tartsunk meg épségben – semmi össze ne törjön, semmi toldva-foldva ne legyen. Mit gondolsz, Jane, csak nem fogja megint elválasztani őket?
– Azt merészelje megpróbálni! – hangzik fel a hátuk mögött egy hang. – Azt írta, minden maradjon épségben – és minden épségben is marad!
Mary Poppins a kandalló előtti szőnyegen áll, kezében a teáskannával. És olyan harcias a magatartása, hogy Jane és Michael egy pillanatra szinte megsajnálja Andrew kisasszonyt.
Mary Poppins a gyerekekről a kandallópárkányra néz – a két eleven arcról a két mosolygó porcelánfigurára.
– Egy meg egy az kettő – jelenti ki. – Két fél pedig egy egész. És a hűséges barátoknak mindig együtt kell maradniuk – sohasem szabad elválasztani őket. De persze, ha ezt nem helyesled, Michael... – Michael arca ugyanis elgondolkodó kifejezést ölt. – Ha úgy gondolod, hogy valahol máshol nagyobb biztonságban lennének... Ha szeretnél elhajózni a déli tengerekre, és Andrew kisasszony engedélyét kérni...
– De hiszen tudja, hogy nagyon is helyeslem, Mary Poppins! – kiált fel Michael. – És egyáltalán nem akarok a déli tengerekre hajózni! Csak azt gondoltam... – Tétovázva elhallgat. – Szóval, hogy ha maga nem lett volna ott, Mar)’ Poppins, mit gondol, akkor is egymásra találtak volna?
Mary Poppins úgy áll ott a ropogósra keményített kötényében, mint egy márványoszlop. Michael már-már sajnálja, hogy valamit is szólt, annyira zordul, rosszallóan néz rá Mary Poppins.
– Az a sok „ha” és „de” és „talán” meg „hátha”... nagyon is sokat kívánsz, Michael Banks – mondja Mary Poppins. De kék szeme hirtelen megvillan, és ajkán egy pillanatra elégedett mosoly bukkan fel – nagyon hasonló a vadászok mosolyához.
Ennek láttán Michael feledi kérdéseit. Nem számít semmi más, csak az a villanó mosoly.
– Jaj, Mary Poppins, legyen az oroszlánom! Öleljen át a mancsával!
– Engem is! – kiált Jane, és odabújik hozzájuk.
Mary Poppins könnyedén átkarolja a vállukat, és odahúzza keményített kötényéhez a két gyereket. És ott állnak hárman, összeölelkezve a gyerekszoba lámpája alatt, mintha csak banánfa koronája borulna föléjük.
Michael megtaszítja hármójukat, hogy körbe perdülnek. Aztán még egyet taszít, még egyet, még egyet – és még egyet perdülnek. És hamarosan ott kerengnek hármasban a szoba közepén.
– Michael – szólal meg szigorúan Mary Poppins. – Nem vagyok körhinta!
De Michael csak nevet, és még szorosabban öleli.
– Együtt vannak a hűséges barátok! – kiáltja. – Mind, mind valamennyien!
– Deb igazság! – morog Michael.
Orrát az ablaküvegnek nyomja, és lenyel egy könnyet. S mintha csak Michaelt akarná hergelni, hirtelen zápor kopog válaszul az üvegen.
Egész nap tombol a vihar. És mert Michael náthás, ki sem léphet a házból. Jane meg az ikrek gumicsizmát húztak, és kimentek játszani a parkba. Még az esőköpenybe burkolt Annabel is kivitorlázott a papagájfejes ernyő oltalma alatt. Olyan büszkén nézett ki alóla, mint valami királynő.
O, de szörnyen elhagyatottnak érzi magát Michael! Ellennek kimenője van. Anya bevásárolni ment. Brill néni lent van a konyhában. Robertson Ay pedig fent a padláson mélyen alszik egy hajóbőröndben.
– Kelj fel, bújj bele a fürdőköpenyedbe, és játssz idebent. De ki ne merészeld tenni a lábadat a gyerekszobából! – hangzott Mary Poppins figyelmeztetése, mielőtt elmentek.
Hát most itt van, lélek egyedül, és semmi egyebet nem tud csinálni, mint duzzogni. Építőkockából várat épített, de abban a pillanatban, amikor kifújta az orrát, a vár leomlott. Megpróbálta zsebkésével lenyírni a haját, de a penge életlen volt. Végül unalmában az ablaküvegre lehel, és képeket rajzol az ujjával.
A gyerekszoba órája lassan tiktakol. Odakint egyre jobban zuhog, és Michaelnek egyre rosszabb a kedve.
Alkonyattájt azonban felszállnak a felhők, és nyugaton pirosra festi az eget a lebukó nap visszfénye. Csillámlik odakint a vizes világ. Kopp-kopp-kopp – koppannak a cseresznyefákról lehulló vízcseppek a fekete esernyőkön. Jane és John és Barbara kiabálása még a csukott ablakon át is behallatszik. A pocsolyákat ugrálják át, útban hazafelé a parkból.
Bumm tengernagy tocsog el a ház előtt. Vizes, sárga gumiköpenyében olyan, mint egy óriási napraforgó.
A fagylaltárus is arrafelé battyog, háromkerekű kordéja fölé vízhatlan ponyvát terített. A kordén pedig ezúttal ez a felirat olvasható: FÉLRE, EMBEREK! A TEÁM MÉG MELEG!
A fagylaltárus felpillant a tizenhetes számú házra, és integet. Michael máskor szívesen viszonozná az üdvözlést, de ma szántszándékkal nem vesz róla tudomást. Ott kuporog az ablakülésen, rosszkedvűen bámulja a napnyugtát, és Lark kisasszony házának teteje fölött megpillantja az égen az első, halványan pislogó csillagot.
– Jó a többiekdek – szipog. – Bilyed szeredcsések! Bárcsak dekeb is léddé egy kis szeredcséb!
Léptek hallatszanak a lépcső felől. Felpattan az ajtó, beviharzik Jane.
–Jaj, Michael, olyan mókás volt! – kiáltja. – Térdig gázoltunk a vízben!
– Akkor rebéleb, jól begfáztatok! – vágja oda Michael. Aztán bűntudatosan körülpillant: vajon meghallotta-e Mary Poppins, amit mondott. Mary Poppins épp Annabelt csomagolja ki, és papagájfejes ernyőjéről rázza le a vizet.
– Ne légy olyan mérges – mondja kedvesen Jane. – Mindannyiunknak hiányoztál.
De Michael nem kér semmiféle kedvességből. Ha ő mérges akar lenni, akkor mérges, és kész. Az ő rossz kedvét senki sem fogja megjavítani. Mi tagadás, valósággal gyönyörűségét leli benne.
– De érj hozzáb, Jade – morogja. – Csupa víz vagy!
– Mi is! – csicseregnek kórusban John és Barbara, odarohannak Michaelhez, és megölelik.
– Jaj, bedjetek bár iddét! – kiált dühösen Michael, és hátat fordít nekik. – Deb vagyok kívádcsi rátok! Bárcsak békéd hagydátok valabeggyi-ed!
– Lark kisasszony házteteje színaranyból van! – bámul ki a napnyugtába Jane. – És ott az első csillag – kívánjunk tőle valamit! Hogy is van az a versike, Michael?
De Michael csak a fejét rázza; nem hajlandó megszólalni. Hát Jane egymagában kezdi rá:
Fényes csillag,
Ékes csillag,
Ma esti legelső csillag,
Teljesítsd a kívánságom,
Teljesítsd, amire vágyom,
Ha ma este úgy kívánom,
A vágyam valóra váljon!
Elhallgat, és várakozó pillantást vet a csillagra.
– Kívántam valamit – suttogja mosolyogva.
– Köggyed devetsz, Jade – deb vagy dáthás! – Michael századszor is kifújja az orrát, és komoran szipákol. – Bárcsak voldék száz bég száz bérföldre biddedkitől! Ahol dekeb is jutda egy kis bulatság! Hahó, hát ez bég bicsoda? – kérdi bámulva, amikor egy sötét kis alak ugrik az ablakpárkányra.
– Mi micsoda? – kérdi álmatagon Jane.
–Jolin! Barbara! És te is, Jane! Azonnal vessétek le a kabátotokat! Nem fogok három ázott ürge társaságában vacsorázni! – förmed rájuk Mary Poppins.
A gyerekek lecsusszannak az ablakülésről, és sietve engedelmeskednek. Amikor Mary Poppins ilyen szemmel néz rájuk, akkor ajánlatos szót fogadni.
A sötét kis alak végigkúszik az ablakpárkányon, és egy foltos arc bebámul. Lehetséges... Igen, az az! Egy sárga szemű cirmos cica, a nyakán arany nyakörvvel!
Michael az ablaküveghez nyomja az orrát. A macska meg a túlsó oldalról nyomja oda a magáét, és elgondolkodva nézi Michaelt. Aztán roppant rejtelmesen elmosolyodik, leszökken az ablakpárkányról, egy ugrással átsuhan Lark kisasszony kertje fölött, és a háztető mögött eltűnik.
– Vájod kié lehet? – motyogja Michael, a macska hűlt helyét bámulva. Lark kisasszonyé biztosan nem. Ő csak a kutyákat szereti.
– Mit nézel? – kiált oda Jane a kandalló elől, ahol a haját szárogatja.
– Sebbit! – veti oda undokul Michael. Nem fogja senkivel megosztani a macskát! Jane-nek megvolt a mulatsága a parkban.
– Hiszen csak kérdeztem – mondja szelíden Jane.
Michael tudja, hogy a nővére csak kedves akar lenni, és valahol a lelke mélyén már ő is szívesen engedne. De az undokság csak nem hagyja.
– Éd bég csak felelteb! – vágja oda.
Mary Poppins ránéz. Michael jól ismeri ezt a pillantást, és kitalálja, mi következik, de annyira fáradt, hogy nem törődik vele.
– A többire majd az ágyban felelsz! – mondja különlegesen dermesztő hangon Mary Poppins. – Egy-kettő, ágyba – és szíveskedj becsukni magad mögött az ajtót!
Michael úgy érzi, Mary Poppins tekintete valósággal a hátába fúródik, amikor a hálószobájába baktat, és nagy csattanással bevágja maga mögött az ajtót.
Ágya mellett balzsamos illatot eregetve gőzölög a forró vizes kanna, de Michael szándékosan elfordul, és a takaró alá dugja a fejét.
– Veleb soha sebbi jó deb törtédik – morog a párnájába.
De a hűvös, fehér párna néma marad.
Michael mérgesen belebokszol, aztán elvackolódik, mint valami dühös üregi nyúl, és menten elnyomja az álom.
A következő pillanatban – legalább is úgy tűnik neki – arra ébred, hogy valósággal elárasztják a reggeli nap sugarai.
– Milyen nap van ma, Mary Poppins? – kiált Michael.- Szerda! – kiált vissza a szomszéd szobából Mary Poppins. Es a hangja, gondolja Michael, különlegesen udvarias!
A tábori ágy megnyikordul, amikor Mary Poppins felugrik róla. Michael mindig tudja, pusztán a hang után, mit csinál éppen Mary Poppins – pattannak a kapcsok, koppannak a cipők, suhog a keményített kötény, ahogy. Mary Poppins a dereka köré gombolja. Azután egy pillanatnyi ünnepélyes csönd – amíg Mary Poppins elégedetten szemügyre veszi magát a tükörben. Ezután pedig valóságos forgószél támad, amint Mary Poppins kihajtja a többieket az ágyból.
– Felkelhetek én is, Mary Poppins?
– Természetesen! – feleli Michael nagy meglepetésére Mary Poppins, ő pedig villámgyorsan kimászik az ágyból, még mielőtt Mary Poppins meggondolná magát.
Michael új pulóvere – sötétkék, rajta három piros fenyővel – a széken fekszik. Féltében, hogy Mary Poppins nem engedi felvennie, gyorsan belebújik, és peckesen indul reggelizni.
Jane éppen vajat ken a pirítására.
– Hogy van a náthád? – érdeklődik.
Michael kísérletképpen szipog egyet.
– Elmúlt! – És a tejeskancsó után nyúl.
– Tudtam, hogy elmúlik – mosolyog Jane. – Ezt kívántam az este a csillagtól!
– Jól tetted – állapítja meg Michael. – így legalább lesz kivel játszanod.
– Azért az ikrek is itt vannak – emlékezteti Jane.
– Az nem ugyanaz! – közli Michael. – Kaphatok még egy kis cukrot, Mary Poppins?
Elkészül rá, hogy a válasz egy kurta „Nem!” lesz, ehelyett azonban Mary Poppins nyájasan mosolyog.
– Vegyél csak, amennyit óhajtasz, Michael – mondja, és finoman bólint, mintha csak idegennel beszélne.
Michael nem hisz a fülének. Gyorsan kiüríti a cukortartót, mielőtt még Mary Poppins meggondolná magát.
– Itt a posta! – kiált Banks mama, amint beviharzik a szobába, kezében egy csomaggal. – Ezt Michaelnek küldték!
Michael izgatottan feltépi a csomagot. Flóra néni küldött neki egy nagy tábla csokoládét!
– Tejmogyorós – a kedvencem! – kiált fel, s épp beleharapna a csokoládéba, amikor kopogtatnak az ajtón.
Robertson Ay csoszog be.
– Brill néni üzenteti – közli, nagy ásítozás közepette –, hogy kikeverte a tortát, és szeretné, ha ő kaparná ki a tálat – és álmosan Michaelre mutat.
Kikaparni a tortás tálat! Micsoda nyalánkság! Milyen ritka, váratlan ajánlat!
– Megyek! – kurjant Michael, és a zsebébe gyömöszöli a csokoládét. Majd nagy merészen felkapaszkodik a lépcsőkorlátra, és lecsúszik.
– Épp téged kereslek! – kiált Banks papa, amikor Michael földet ér. Belekotor a mellényzsebébe, és átnyújt fiacskájának egy shillinget.
– Ez mire való? – kérdi Michael. Még sohasem volt egy shillingje.
– Elkölteni – közli ünnepélyesen Banks papa, azzal fogja kalapját, táskáját, és kisiet a házból.
Michaelt majd felveti a büszkeség. Kidülleszti mellét, és peckesen levonul a konyhába.
– ízlik, aranyom? – érdeklődik Brill néni, amikor Michael belenyal a ragacsos masszába.
– Finom! – nyalogatja a szája szélét Michael.
Mielőtt azonban a második kanál masszát is a szájához emelhetné, jól ismert hang harsan fel odakint.
– Mindenki a fedélzetre! Horgonyt felvonni! Irány a Rio Grande!
A hang Bumm tengernagytól ered, aki éppen sétálni indul.
Háromszögletű fekete csákó van a fején, a csákón koponya díszeleg, meg két keresztbe tett lábszárcsont – a csudálatos fejfedőt egy kalózkapitánytól zsákmányolta a tengernagy egy véres tengeri csatában.
Michael végigszáguld a kerten, hogy egy pillantást vethessen a csákóra. Szívének leghőbb vágya, hogy egyszer neki is legyen ilyen fejfedője.
– Vitorlát bonts! – harsog a tengernagy. A kapujának támaszkodik, és lustán törölgeti a homlokát.
Meleg és párás az őszi levegő. A nap felszívta az előző este hullott esőt.
– Ezermilliom kartács és ágyúgolyó! – rikolt a tengernagy, és a csákójával legyezgeti magát. – Trópusi időjárás – be kellene az ilyet tiltani! Túlságosan meleg a csákóm ilyenkor. Fogja meg, első tiszt, amíg vissza nem jövök. Mert én útra kelek, indulok délre – irány a széles Missouri!
Azzal fejére borítja zsebkendőjét, a kalózcsákót Michael kezébe nyomja, ő pedig dalolva távozik.
Michael magához szorítja a koponyával-lábszárcsonttal ékes fejfedőt. Szíve izgatottan dobog, miközben fejébe nyomja az áhított csákót.
– Végigmegyek az utcán – gondolja, és reméli, hogy a Cseresznyefa utca valamennyi lakója látni fogja, amint a vágyva-vágyott fejfedőt viseli. Kicsit ugyan nagy, minduntalan a szemére csúszik, ha pedig felnéz, megbillen a fején – de azért egészen bizonyos benne, hogy az utca valamennyi házának valamennyi ablakából bámuló pillantások kísérik.
Már majdnem visszaér a kapujuk elé, amikor megpillantja Lark kisasszony kutyáit. Kidugják a fejüket a kerítésen, és döbbenten merednek rá. Peti illedelmesen csóválja a farkát, de Henrik csak bámul.
– Ebéd! – csicsereg odabentről Lark kisasszony.
Henrik indul, hogy engedelmeskedjék a hívó szónak, s közben Petire kacsint, és elvigyorodik.
– Lehet, hogy rajtam nevet? – tűnődik Michael. De aztán elveti a lehetetlen gondolatot, és felballag a gyerekszobába.
– Muszáj kezet mosnom, Mary Poppins? – kérdezi. – Még egészen tiszta!
– Nos, a többiek természetesen kezet mostak – de te cselekedj belátásod szerint! – hangzik a válasz.
Végre Mary Poppins is belátta, gondolja Michael, hogy Michael Banks nem mindennapi kisfiú. Ő legjobb belátása szerint döntheti el, hogy megmossa-e a kezét vagy sem. És még csak arra sem figyelmeztette Mary Poppins, hogy tegye le a csákót! Michael el is határozza, hogy egyenesen bevonul ebédelni.
– Most pedig – szól ebéd után Mary Poppins – indulunk a parkba. Természetesen csak ha neked is megfelel! – fordul várakozásteljesen Michaelhez.
– Ó, tökéletesen megfelel! – int nagyvonalúan Michael. – Én a hintákhoz megyek.
– Miért nem a tóhoz? – kérdi nyűgösen Jane. Szeretne találkozni Nele-usszal.
– Szó sem lehet róla! – jelenti ki Mary Poppins. – Azt csináljuk, amihez Michaelnek kedve van!
És udvariasan előre engedi Michaelt, aki peckesen kivonul a kapun.
A gyep fölött még most is ott húzódik a lágy, fényes pára, elhomályosítva a padokat, szökőkutakat. Mintha a levegőben lebegnének a fák meg a bokrok. Semmi sem hasonlít sajátmagához, csak amikor már egészen közel ér hozzá az ember.
Mary Poppins letelepszik egy padra, maga mellé húzza a babakocsit, és előveszi a könyvét. A gyerekek elrohannak a játszótérre.
Száll, száll Michaellel a hinta, a kalózcsákó ide-oda billen a fején. Aztán átmegy a csúszdához, lecsúszik vagy hússzor, majd a korláthoz szalad. Sajnos, nem tud átfordulni, mint jane, mert lepottyanna a fejéről a csákó.
– És most mit csináljak? – gondolja. Kicsit unatkozik. Úgy érzi, már minden lehetséges megtörtént vele. Mostanra már semmi sem maradt.
Visszabaktat a kavargó párán át a pádhoz, és leül Mary Poppins mellé. Mary Poppins szórakozottan rámosolyodik, mintha most látná először, aztán tovább olvas. Amit az úrihölgynek tudnia kell – ez a könyv címe.
Michael nagyot sóhajt, hogy magára vonja Mary Poppins figyelmét.
Mary Poppins mintha meg sem hallaná.
Michael lyukat rugdos a vizes fűbe.
Mary Poppins rendületlenül olvas.
Michael pillantása ekkor Mary Poppins nyitott kézitáskájára esik, amely ott áll mellette a pádon. Van benne egy zsebkendő, a zsebkendő alatt egy kis tükör, a tükör mellett Mary Poppins ezüst sípja.
Michael sóvár tekintettel bámulja a sípot. Azután Mary Poppinsra pillant. Mary Poppins a könyvébe mélyed. Vajon kölcsönkérhetné-e tőle a sípját? Ma egész nap jó kedvében volt – eddig még nem szólt egyetlen haragos szót sem.
De vajon maradandó-e ez a jó hangulat? Mi lesz, ha elkéri a sípot, és Mary Poppins nem adja oda?
Michael elhatározza: nem kockáztatja meg a kérést, hanem egyszerűen elveszi a sípot. Végtére ez csak kölcsönzés, hát nem? Egy perc, és visszateszi.
Keze villámgyorsan a táskába szökken, és a síp már ott is van a nadrágzsebében.
Michael a pad mögé szalad, és közben egyre tapogatja zsebében a sípot. Éppen elő akarja venni, amikor valami kis tarkaság fut el mellette.
– Hiszen ez az a macska, amit tegnap láttam! – mondja magában Michael.
Csakugyan az! A fekete-sárga bunda valósággal fénylik a napsütötte párában, játszik rajta a fény meg az árnyék. És a macska nyakán most is ott van az arany nyakörv.
A macska hívogatóan felpillant, rejtélyesen elmosolyodik, és hangtalanul továbbszalad.
Michael utána száguld, kerülgetve az egyre sűrűsödő párafoltokat. Valami pengve a lába elé hullik.
– A shillingem! – kiált fel Michael, és lehajol érte. Keresgél a vizes fűszálak között, bekukkant az ázott levelek alá, tapogatja a lóhere tövét. Itt sincs! Ott sincs! Vajon hová lett?
– Gyere! – hallatszik egy hívogató, halk hang. Michael gyorsan körülpillant. Nagy meglepetésére senkit sem lát – csak a mosolygó macskát.
– Siess! – kiált az iménti hang.
A macska szólt!
Michael felugrik. Hiába keresgél, a shilling eltűnt. Michael kapja magát, és a hang irányába siet.
A macska mosolyog, amikor utoléri, és Michael lábához dörgölőzik. A földről felszáll a gőzölgő pára, és beburkolja kettejüket. Előttük pedig olyan sűrű ködfal magaslik, mintha felhő volna.
– Fogd meg a nyakörvemet – mondja a macska. Nyávogásnál alig erősebb a hangja, mégis parancsolóan szól.
Michaelt elfogja az izgalom. Valami érdekes történik! Engedelmesen lehajol, és megmarkolja az arany nyakörvet.
– Most pedig ugorj! – parancsolja a macska. – Szedd a lábad!
És Michael az arany nyakörvbe kapaszkodva beleugrik a párába.
– Vuííííí! – süvít a fülébe a szél. Egy napsütötte felhő húz el mellette, s körös-körül nincs semmi, csak a tátongó űr. Az egész világmindenségben nem akad más szilárd pont, mint a macska fénylő nyakörve, meg az ő fején billegő csákó.
– Hova a csudába megyünk? – piheg Michael.
Ebben a pillanatban feltisztul a pára. Michael lába valami szilárdat, fényeset érint. És ekkor észreveszi, hogy lépcsőn áll, aranylépcsőn – egy arany palota lépcsőjén!
– Mindjárt meglátod – mondja a macska, és mancsával megnyom egy csengőt.
A palota kapuja lassan kitárul. Gyönyörű muzsika csendül, és Michael valósággal elkábul az elébe táruló látványtól.
Hatalmas, fényárban úszó arany csarnokban vannak. Michael legszebb álmaiban sem látott még ilyen ragyogást. De a palota szépsége elhalványul lakosainak ragyogása mellett. A nagy csarnok telistele van macskákkal.
Van ott hegedülő macska, fuvolázó macska, trapézon lengő macska, függőágyban himbálózó macska; némelyikük arany karikákkal zsonglőrködik, mások lábujjhegyen táncolnak; egyik-másik macska bukfencezik; van, amelyik a tulajdon farkát kergeti, akad, amelyik csak hever lustán és a mancsát nyalogatja.
És van sok sárga-fekete cirmos macska, és a csarnok fénye mintha az ő bundájukból sugárzana, mert mindegyikük valósággal világít.
A terem közepén, arany kárpit előtt két arany párna fekszik. És a párnákon két szemkápráztató jelenség hever, mindegyiküknek arany korona a fején. Egymás vállára hajolva, mancs-a-mancsban, fenségesen szemlélik az elébük táruló látványt.
– Biztosan a király meg a királyné – gondolja Michael.
A felséges pár mellett három szép, fiatal macska áll. Bundájuk sima és ragyogó, akár a napfény, s mindegyikük sárga virágból font koszorút hord. Körülöttük félkaréjban udvaronc-forma macskák – arany nyakörvet viselnek, és szertartásosan a hátsó lábukon állnak.
Az egyik udvaronc Michael felé int.
– Itt van, felség! – szól, és alázatosan meghajol.
– Örvendek, hogy végre megérkeztél! – biccent felségesen a király. – A királyné, jómagam és három leányunk – és a három fiatal macska felé int – már régóta várunk!
Várják? Őt?! Mily hízelgő! De persze nem több, mint ami megilleti, gondolja Michael.
– Megkínálhatunk egy kis frissítővel? – kérdi bájosan mosolyogva a királyné.
– Köszönöm, igen! – vágja rá Michael. Ilyen szépséges környezetben biztosan legalább is pudingot kap – de még valószínűbb, hogy fagylaltot!
Menten megjelenik három udvaronc-macska, egy-egy arany tállal. Az egyiken egy döglött egér hever, a másikon egy denevér, a harmadikon egy nyers hal.
Michael elképed. – Nem, köszönöm, nem kérek! – nyögi ki, és megborzong.
– Először „köszönöm, igen!”, aztán „köszönöm, nem!?” Most melyiket gondolod komolyan? – tudakolja a király.
– Én nem szeretem az egeret! – protestál Michael. – És denevért meg nyers halat se szoktam enni!
– Nem szereted az egeret? – kiált száz hang, és a macskák döbbenten néznek össze.
– Nahát! – álmélkodik a három királykisasszony.
– Akkor talán innál egy kis tejet? – kérdi felséges mosollyal a királyné.
És már ott is terem Michael előtt egy udvaronc, a kezében egy arany tálkában tej.
Michael a tálka után nyúl.
– Nem, nem, ne a mancsoddal! – szól rá a királyné. – Majd ő tartja, amíg lefetyelsz!
– De én nem tudok lefetyelni! – ellenkezik Michael. – Nem alkalmas rá a nyelvem.
– Nem tud lefetyelni! – néznek megint össze a macskák. Látszik, hogy rettenetesen fel vannak háborodva.
– Nahát! – nyávog a három királykisasszony.
– Nos – szól udvariasan a királyné –, akkor talán megpihennél a hosszú utazás után!
– Nem volt olyan hosszú az az utazás – mondja Michael. – Egy ugrás, és már itt is voltunk. Muris – folytatja elgondolkodva –, még sohasem láttam ezt a palotát, pedig mindig kint vagyok a parkban! Biztosan elrejtik a fák.
– A parkban?
A király is, a királyné is megemelinti a szemöldökét. Az udvaroncok nemkülönben. A királykisasszonyok pedig annyira elképedtek, hogy előveszik arany legyezőjüket, és a mögé rejtik mosolyukat.
– Most azonban nem vagy a parkban, hidd el. Távolról sem! – közli a király.
– Annyira távol azért nem lehetek – mondja Michael. – Alig egy percbe telt, és ideértem.
– Úgy?! – szól a király. – De vajon meddig tart egy perc?
– Hatvan másodpercig! – vágja rá Michael. Hiszen ennyit csak tud egy király! gondolja.
– A ti percetek talán hatvan másodpercig tart, de a miénk kétszáz évig!
Michael udvariasan mosolyog. Vicces kedvében van a király, gondolja.
– Most pedig felelj – folytatja komoran a király. – Hallottál valaha a Kutyacsillagról?
– Igen – csodálkozik Michael. Mi köze lehet mindennek a Kutyacsillaghoz? – A másik neve Sirius.
– Ez pedig – magyarázza a király – a Macskacsillag. És a másik neve titok. Méghozzá olyan titok, amit csak macskák ismernek!
– De hogy kerültem ide? – tudakolja Michael. Egyre elégedettebbnek érzi magát. Csillagra látogatni! Ilyesmi nem történik akárkivel!
– Kívántad – feleli nyugodtan a király.
– Kívántam?! – Erre sehogy sem emlékszik.
– Hát persze! – erősíti meg a király.
– Tegnap este! – emlékezteti a királyné.
– Mikor az első csillagot megpillantottad... – teszik hozzá az udvaroncok.
– ...ami pedig történetesen a mi csillagunk volt – fejezi be a mondatot a király. – Olvassa a jelentést, lordkancellár!
Egy hosszú arany parókát viselő idősebb, szemüveges macska lép előre; kezében óriási könyv.
– Tegnap esté – olvassa ünnepélyes hangon – Michael Banks, Cseresznyefa utca tizenhét szám alatti lakos, három kívánságának adott hangot.
– Háromnak? – kiáltott fel Michael. – Ugyan, dehogy!
– Csitt! – inti a király. – Ne szólj közbe!
– Az első számú kívánság az volt – olvassa a lordkancellár –, hogy bárcsak neki is volna már egy kis szerencséje!
Michael fejében megmoccan valami emlékféle. Látja magát, amint az ablakülésen kuporog, és felbámul az égre.
– Már emlékszem! – bólint. – De nem volt valami fontos kívánság.
– Minden kívánság fontos! – néz rá szigorúan a lordkancellár.
– No és mi történt? – érdeklődik a király. – Bizonyára teljesült a kívánságod!
Michael elgondolkodik. Igazán szokatlan nap volt, tele mindenféle szerencsével.
– Igen! – mondja végül. – Teljesült!
– Méghozzá? – firtatja a király. – Meséld el, hogyan teljesült!
– Hát... – kezdi Michael kikapartam a tortás tálat...
– Kikapartad a tortás tálat? – ismétlik a macskák. És úgy bámulnak Michaelre, mintha elment volna a józan esze.
– Nahát! – dorombol a három királykisasszony.
A király utálkozva fintorítja el az orrát.
– Némelyeknek egészen különös elképzelésük van a szerencséről! No de folytasd, kérlek, folytasd!
Michael büszkén kihúzza magát.
– És aztán – mivel nagyon meleg volt – a tengernagy kölcsönadta a csákóját! – Ettől aztán bizonyára megeszi őket a sárga irigység! – gondolja.
De a macskák épp csak megbillentik a farkukat, és némán bámulják a keresztbe tett lábszárcsontokat meg a koponyát.
– Nos, az ízlések különbözők... – szólal meg némi hallgatás után a király. – A kérdés csak az: vajon kényelmes viselet-e az a csákó?
– Hát... nem igazán – vallja be Michael. Mert a csákó bizony egyáltalán nem illik a fejére. – Egy kicsit nehéz... – teszi hozzá.
– Hm! – motyogja a király. – Nos, lég)' szíves, folytasd!
– Aztán apától kaptam ma reggel egy shillinget. De elveszett a fűben.
– Mennyit ér egy elvesztett shilling? – kérdi a király. Szakasztott úgy hangzik, mint valami találós kérdés.
Michael szívből sajnálja, hogy nem vigyázott jobban a shillingjére.
– Nem sokat – válaszolja. De aztán felderül az arca.
– Ja: és Flóra néni küldött nekem egy tábla csokoládét!
Belenyúl a nadrágzsebébe, s csak amikor kihalássza a csokoládét, akkor jön rá, hogy valószínűleg ráülhetett. A csokoládé ugyanis már csak lapos massza, beleragadt pihékkel borítva, a mogyorók közé pedig egy rozsdás szög ágyazódott.
A macskák finnyásan szemlélik a gyanús tárgyat.
A király arcán is némi undor tükröződik.
– Egy denevér sokkal jobban megfelelne az ízlésemnek! – mondja finnyásan.
Michael bánatosan bámulja a csokoládét. De gyorsan elillant a szerencséje! Nem maradt belőle semmi.
– Olvassa tovább, lordkancellár! – parancsolja a király.
Az idős macska végigsimít parókáján.
– A második kívánság az volt – és lapoz –, hogy a többiek hagyják békén.
– Nem is igaz! – kiált kényszeredetten Michael.
De már látja is magát, amint ellöki az ikreket.
– Hát talán az volt – ismeri be kényelmetlenül. – De nem gondoltam komolyan!
A király felegyenesedik arany párnáján.
– Kívántál valamit, és nem gondoltad komolyan? Micsoda könnyelműség!
– És valóban békén hagytak? – kérdi kíváncsian a királyné.
Michael fontolóra veszi a kérdést. Ha jól meggondolja, szerencse ide, szerencse oda – bizony eléggé magányos volt a napja. Jane egyedül játszott. Az ikrek jóformán a közelébe se jöttek. Mary Poppins pedig, noha roppant udvarias volt, szinte semmit sem szólt hozzá.
– Igen, békén hagytak – ismeri be kelletlenül.
– Mi sem természetesebb! – jelenti ki büszkén a király. – Ha az elsőnek felbukkanó csillagtól kívánsz valamit, az mindig valóra válik, kiváltképpen – és megpödri a bajszát –, kiváltképpen, ha az történetesen a mi csillagunk! No, és a harmadik kívánság?
A lord kancellár megigazgatja szemüvegét.
– Azt kívánta, bárcsak volna száz meg száz mérföldre mindenkitől, ahol az övé volna minden mulatság!
– De hiszen azt csak úgy mondtam! Nem is vettem észre, hogy egyáltalán csillagra nézek! És egy percig se gondoltam, hogy valóra válik!
– Pontosan! Egy percig se gondoltad! Ezt mondják valamennyien! – És a király rejtélyes pillantást vet Michaelre.
– Valamennyien? – visszhangozza Michael. – Mért, még ki mondta?
– Ejnye, ejnye! – ásít kényesen a király. – Ne hidd, hogy te vagy az egyetlen gyerek, aki azt kívánta, hogy bárcsak volna száz meg száz mér-földnyire! Nekem elhiheted: egészen mindennapi kívánság. És ha történetesen a mi csillagunkhoz intézik, mi igen jó hasznát vesszük. Igen jó hasznát – ismétli nyomatékosan. – Cirmos! – int egy udvaroncnak. –Húzd el, kérlek a függönyt!
Egy fiatal macska, akiben Michael a parkbéli kísérőjére ismer, a terem végébe szökken.
Félrelebben az arany függöny, mögüle előbukkan a palota konyhája.
– Mozgás! – kiált zord hangon Cirmos. – Csipkedjétek magatokat! Nincs henyélés, nincs lazsálás!
– Igenis, Cirmos!
– Értettük, Cirmos!
– Csináljuk, Cirmos! – válaszol vékony kis hangok kórusa. És Michael nagy meglepetésére azt veszi észre, hogy a konyha tele van gyerekekkel.
Vannak ott fiúk, lányok, kicsik, nagyok, szőkék, barnák feketék – és mind vad buzgalommal végez valamiféle házimunkát.
Néhánvan arany tányérokat mosogatnak, mások arany nyakörveket fényesítenek. Egy kisfiú egereket nyúz, egy másik denevéreket csontoz ki, ketten térden állva súrolják a padlót. Két csipkés-fodros ruhába öltözött kislány a halszálkákat meg a szardíniásdobozokat söpri össze és rakja be az arany szemétládába. Egy kislány az asztal alatt ül, és arany fonalat gombolyít. Mindnek gondterhelt és zaklatott a képe, az asztal alatt ülő kislány pedig hangosan bőg.
A lordkancellár ingerülten rámordul:
– Igyekezz azzal a fonállal, Arabella! A királykisasszonyok macska bölcsőt akarnak játszani!
A királyné kinyújtja lábát egy matrózruhás kisfiú elé.
– No mi lesz, Robi – mondja nyűgösen. – Épp ideje, hogy kifényesítsd a karmaimat!
– Éhes vagyok! – nyávog a legidősebb királykisasszony.
– Matilda! Matilda! – mennydörög Cirmos. – Azonnal egy keszeget Tigrisliliom királykisasszonynak! Kökörcsin királykisasszonynak pedig cukros tejet! Pitypang király kisasszonynak meg egy patkányt!
Egy copfos, kötényes kislány jelenik meg, három arany tállal. Mindegyik királykisasszony eszik egy morzsányit, a többit a padlóra löki. Erre néhány gyerek szalad be, és buzgón nekilátnak eltakarítani a hulladékot.
A király Michaelre sandít, és elmosolyodik a megdöbbenése láttán.
– Igen szorgalmasak a cselédeink, igaz? Cirmos nem engedi, hogy ellustuljanak. De ragyog is a palota, mint a frissen vert aranytallér! És a cselédség jóformán nem kerül semmibe.
– De hát... – kezdi igencsak reszketeg hangon Michael – de hát csak nem a gyerekek végeznek minden munkát?!
– Ki más? – emelinti meg szemöldökét a király. – Talán elvárnád, hogy a macskák végezzék? Van a macskáknak jobb dolguk is! Macska a konyhában?! Micsoda ötlet! A mi dolgunk, hogy szépek legyünk és okosak –nem elég ez?
Michael szánakozó pillantást vet a szerencsétlen gyerekekre.
– De hát hogy kerültek ide? – tudakolja.
– Pontosan úgy, ahogyan te – válaszol a király. – Azt kívánták, hogy bárcsak volnának száz meg száz mérföldre mindenhonnan. Hát most itt vannak, mint láthatod!
– De hiszen ők nem ezt akarták!
– Ez már sajnos nem ránk tartozik. Mi csupán teljesítjük a kívánságukat. Mindjárt bemutatlak téged is. Mindig örülnek, ha új arcot látnak. Mi-rólunk nem is beszélve! – A király arcára sokatmondó mosoly terül. – Minél több a dolgos kéz, annál szaporább a munka!
– Márpedig én nem fogok dolgozni! – kiált Michael. – Én nem ezt kívántam!
– Aha! Akkor miért nem voltál óvatosabb? A kívánság ravasz dolog. Pontosan meg kell mondanod, mit kívánsz, mert különben ki tudja, hová jutsz?! No de most már mindegy. Hamarosan bele fogsz te is szokni a munkába.
– Beleszokni? – visszhangozza Michael kényelmetlenül.
– Bele bizony. Éppen úgy, ahogyan a többiek. Cirmos mindjárt megmutatja, mi lesz a dolgod, és a többi kívánságod is teljesül. Mert még ott vannak a rejtvények, ne feledd.
– Rejtvények? Egy szót se szóltam rejtvényekről! – Michaelben felötlik a gyanú, hogy talán mégsem lesz olyan mulatságos ez a kaland...
– Nem azt kívántad, hogy neked is legyen valami mulatságod? Hát van-e jobb mulatság a rejtvényfejtésnél? Kivált macskáknak! – dorombol a király. – Mondja el neki a szabályokat, lord kancellár!
Az idős macska a szemüvege fölött Michaelre pillant.
– Nálunk az a szokás, hogy ha egy gyerek magának kíván minden mulatságot, három találós kérdést adunk fel neki. Ha mindegyikre válaszol – persze helyesen –, elnyeri a Macskabirodalom egyharmadát, és az egyik királykisasszony kezét.
– Ha pedig nem tud válaszolni – teszi hozzá a király –, keresünk neki egyéb elfoglaltságot. – És jelentőségteljes pillantást vet a munkálkodó gyerekekre.
– Azt már hozzá sem kell tennem – folytatja baljós hangon, és összenéz három leányával –, hogy ez ideig még senki sem fejtette meg a rejtvényeket. Húzzák vissza a függönyt – persze átmenetileg. Csendet kérek a teremben! Lordkancellár, kezdje!
A zene azon nyomban elhallgat. A táncolok lábujjhegyre állnak, az aranykarikák mozdulatlanul függnek a levegőben.
Michaelnek megint jobb kedve támad. Most, hogy a gyerekeket eltakarja előle a függöny, sokkal jobban érzi magát. Különben is rajong a találós kérdésekért!
Tengerkék, golyóbis-kerek,
Sőt szürke, barna lehetek,
Mosolyogj rám, és sugárzóm,
Ferdén nézz, s esőben ázom,
Látok mindent, de süket vagyok,
Eltüntetnek az altatódalok.
Michael összevonja szemöldökét. A macskák úgy lesik, mintha egér volna.
– Ez bizony kissé rázós, igaz-e? – kérdi a király, és fölényesen hátradől a vánkosán.
– Dehogyis! – kiált Michael. – Megvan! A szem!
A macskák egymásra sandítanak. A király szeme összeszűkül.
– Hm! – morogja. – Nem rossz, nem rossz! Nos, halljuk a második találós kérdést!
– Khm, khm! – köszörüli torkát a lordkancellár. – Tehát:
Hordok belül egy madarat,
Azon belül önmagamat,
Újabb madarat önmagámban:
Öt betű, ki vagyok, no, halljam!
– Könnyű! – kurjant Michael. – A megfejtés: tojás! Mi lehetne más?!
A macskák megdöbbenésükben a szemüket forgatják.
– Eltaláltad – mondja kényszeredetten a király. Nem lehetne ráfogni, hogy sugárzik örömében. – De vajon... – És felgörbíti foltos hátát – de vajon mihez kezdesz a harmadikkal?!
– Csend legyen! – parancsolja a lordkancellár, bár a teremben egy pisszenés nem sok, annyi sem hallatszik. – Nos hát: Sörényes és délceg nagyon,
De megél mindenütt,
Színarany őfiatalon,
Vénen meg színezüst.
– Ez már rázósabb – motyog Michael. – Mindig a harmadik a legnehezebb. Hm, nézzük csak... sörényes és délceg... Színarany fiatalon... Megvan! A gyermekláncfű!
– Kitalálta! – kiált a király, és felemelkedik vánkosáról.
A macskák egy csapásra megelevenednek. Szőrös, bajszos képüket odadugják Michaelhez, testükkel a lábához dörgölőznek.
– Okosabb vagy, mint amilyennek hittelek – mondja a király. – Majdnem olyan okos, mint egy macska. Nos, megyek és felosztom királyságomat. Ami pedig a menyasszonyt illeti – véleményem szerint Pitypang királykisasszony lenne a legméltóbb párod.
– Ó, nagyon köszönöm – mondja vidáman Michael (már megint régi önmagának érzi magát) –, de most már igazán haza kell mennem.
– Haza! – kiáltja döbbenten a király.
– Haza? – emelinti meg csodálkozva szemöldökét a királyné.
– Igen – magyarázza Michael –, uzsonnára vissza kell érnem.
– Uzsonnára? – visszhangozzák hüledezve az udvaroncok.
– Nahát! – nyivákol a három királykisasszony.
– Annyira biztos vagy benne, hogy van még otthonod? – kérdi különös hangon a király.
– Hát persze! – bámul rá Michael. – Mi történhetett volna vele? A parkból... khm... idáig csak egy ugrás volt. És alig tartott egy percig.
– Alighanem elfelejtetted – mondja kenetteljesen a király –, hogy nálunk egy perc kétszáz esztendő. És mivel te már legalább félórája itt vagy...
– Kétszáz?! – Michael elsápad. Szóval mégsem tréfa ez az egész!
– Nyilvánvaló – folytatja a király –, hogy bizonyára sok változás történt, amióta elhagytad a Földet. Az Almafa utca tizenhét –
– Cseresznyefa utca... – motyogja a lordkancellár.
– Mindegy, akárhogy is hívják, annyi bizonyos, hogy már nem olyan, mint volt. Merem állítani, hogy benőtte a bozót, és...
– ...a szamártövis! – dorombol a királyné.
– A csalán! – vélekednek az udvaroncok.
– A csipkerózsa! – suttogja a három királykisasszony.
– Ugyan már, dehogyis! – nyel nagyot Michael. Olyan heves honvágy fogja el, hogy a puszta gondolattól is majd megfullad.
– Mindamellett – folytatja rezzenetlenül a király –, ha bizonyos vagy benne, hogy hazatalálsz – sajnos, Cirmost ezúttal nem nélkülözhetjük –, hát csak indulj, indulj, feltétlenül! – És mancsával az ajtó felé mutat.
Michael a kijárathoz szalad. – De mennyire hogy bizonyos vagyok benne! – kiáltja dölyfösen. De mihelyt kipillant, elpárolog a bátorsága.
A palota fényes aranylépcsője ott van, de alatta, ameddig a szem ellát, semmi más, csak a kavargó pára. És ha leugrana? gondolja magában. Az-ám – de ha leugrik, vajon hol ér földet?...
Ajkába harap, és visszafordul a terem felé. A macskák hangtalanul kúsznak feléje, és gúnyosan méregetik fekete-sárga szemükkel.
– Látod?! – mosolyog a macskakirály. De a mosolya egyáltalán nem kedves. – Akármilyen okosan megfejtetted is a három rejtvényt, haza találni már nem tudsz! Azt kívántad, bárcsak volnál száz meg száz mérföldre mindentől, de azt már butaságodban elfelejtetted hozzátenni, hogy szeretnél haza is kerülni. Hát igen! Mindenki követ el hibákat – persze a macskákat kivéve! No de gondold csak meg, milyen szerencsés vagy! Nem kell a konyhában dolgoznod – hiszen megfejtetted a találós kérdéseket. Dúskálhatsz patkányban, pókban, denevérben. És feleségül veheted Pitypang király kisasszonyt, s boldogan élhetsz, míg meg nem halsz!
– De én nem akarom feleségül venni Pitypang királykisasszonyt! Én nem akarok mást, csak hazamenni!
Haragos mordulás tör elő valamennyi torokból. Felborzolódik valamennyi bajusz.
– Nem... akarod... feleségül... venni... Pitypang... királykisasszonyt?
A király minden egyes szónál közelebb kerül Michaelhez, és lépésről lépésre növekszik.
– Nem akarom! – kiabál Michael. – Hiszen csak macska!
– Csak macska! – nyervogják a macskák, és valósággal felduzzadnak haragjukban.
Fekete-sárga alakok rajzanak Michael körül. – Csak macska?! – köpködik sziszegve.
– Jaj, mit csináljak? – hátrál rémülten Michael, és szeme elé emeli a karját, hogy elbújjon a fenyegető pillantások elől.
– Te kívántad! ~ fújnak rá, és egyre közelebb nyomulnak. – Te keresss-ted a csssillagunkat! Mossst vállald a következzzményeket!
– Jaj, hová menjek? – kiált vadul Michael.
– Itt maradsssz velünk – suttogja álnok macskapuhasággal a király. –Megfejtetted a találósss kérdésseinket, elcsented a titkainkat! Azt hitted, eleresssztünk?
Valóságos macskafal veszi körül Michaelt. Megpróbálja ellökni, de a felpúposodó hátak túlságosan erősnek bizonyulnak. Keze ernyedten lehullik – egyenesen Mary Poppins ezüst sípjának kemény alakjára.
Felkiált, előkapja zsebéből a sípot, és teljes erejéből belefúj.
Harsány sípszó ver visszhangot a teremben.
– Hallgattassssátok el! Tartsssátok visssza! Nem sssszabad elmenekülnie!
Egyre közelebb nyomulnak a dühös macskák.
Michael kétségbeesetten újra belefúj a sípba. Nyávogó kórus felel a sípszóra, és a macskaáradat előrezúdul.
Michael érzi, hogy elborítja a szőrtömeg – macskaszőr az orrában, macskaszőr a szemében... Az egyik most ráveti magát – vagy valamennyi együtt? Hömpölygő kórussá dagad a nyávogás, és Michael érzi, hogy a levegőbe emelik. Szőrmeborította kar – vagy láb? – kulcsolódik a dereka köré. És az arca is valami szőröshöz szorul – macskahát az, vagy macskahas? Nem tudná megmondani.
Körös-körül orkánszerű szélvihar tombol, és magával sodorja Michaelt. Jobbra macska, balra macska, fölötte-alatta macska – macska mindenütt. Elborítja a macskaáradat, és a hosszú, prémes kar acélkapocsként szorítja a derekát.
Óriási erőfeszítéssel félrefordítja a fejét, és oly hevesen fújja meg a sípot, hogy a csákó lerepül a fejéről.
Az erős kar még szorosabban fogja.
– Vííííí! – süvít vijjogva a szél.
És most úgy érzi Michael, hogy macskástul zuhan, zuhan, lefelé, egyre lefelé, együtt a prémes tömkeleggel. Jaj, hová hurcolják?!
Újra meg újra megfújja a sípot, vadul küszködik a prémes kar szorítása ellen, teljes erejéből rúg, csépel, kalimpál.
– Mi ez a nagy felfordulás? Ödanézzenek! Már meg leveri a sapkám!
Csudálatosán ismerős hang zörren Michael fülébe.
Óvatosan kinyitja fél szemét, és észreveszi, hogy egy gesztenyefa koronája fölött vitorlázik el.
A következő pillanatban már a park harmatos füvét éri a lába. A gyepen pedig ott áll a parkőr, és bámul, mint aki kísérteiét lát.
– Ejnye mán no! Mi ez itt, kérem? Mit keresnek maguk ketten odafenn?
Maguk ketten?! Csudaszépen cseng ez a két szó! És most már látja Michael, hogy egy, egyetlenegy macska tartja fogva, és nem az egész macskanemzetség. Ki lehet az? A lordkancellár? Vagy éppenséggel Pitypang királykisasszony?
A parkőrről a dereka köré kulcsolódó prémes karra pillant. Ami, Michael nagy meglepetésére, nem mancsban – hanem kézben végződik! És a kézen takaros kesztyű – méghozzá nem cirmos, hanem fekete!
Kérdőn arra fordítja fejét, és beleütközik egy csontgombba, amely a prémben bújik meg. Jaj de ismerős ez a gomb! Csak nem...? Lehetséges volna...?
Michael pillantása a gombról feljebb siklik, amíg egy takaros szőrmegallérhoz nem ér. És a gallér fölött szalmakarima kereklik, azon pedig piros virág!
Mély, megkönnyebbült sóhaj tör elő Michael szívéből. A macskák, gondolja örvendezve, nem viselnek tulipános kalapot, sem pedig csontgombos glaszékesztyűt!
– Maga az! – kiáltja boldogan, és arcát Mary Poppins nyúlprémes kabátjához nyomja. – Jaj, Mary Poppins – fent voltam a csillagon – és a macskák mind rám támadtak – és azt hittem, sose találok haza – és megfújtam a sípot, és... és... Michael egyszercsak hebegni kezd, mert Mary Poppins arca a kalap karimája alatt rideg és roppant gőgös.
– ...és most itt vagyok – fejezi be sután Michael.
Mary Poppins egyetlen árva szót sem szól. Fensőbbségesen biccent, mintha életében most látná Michaelt először. Azután némán kinyújtja a kezét.
Michael bűntudatosan lehorgasztja a fejét, és Mary Poppins tenyerébe teszi a sípot.
– Hát ezért volt az a nagy ribillió! – mérgelődik a parkőr. – Figyelmeztetem, most tűrtem ezt el utoljára. Még egyszer megfújják azt a sípot, és én lemondok – azt megígérem!
– Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó! – szól gúnyosan Mary Poppins, és zsebre teszi a sípot.
A parkőr elkeseredetten csóválja a fejét.
– Igazán ismerhetnék már a szabályokat! Szemetet a szemétgyűjtőbe! A park fáira felmászni tilos!
– Szemét aki mondja! – közli Mary Poppins. – Fára pedig soha életemben nem másztam!
– Akkor szabad érdeklődnöm, hogy honnan került ide? Az égből pottyant, és úgy verte le a sapkámat?
– Az érdeklődést tudtommal nem tiltja a törvény!
– Tán fenn jártak a Tej úton, mi? – horkan fel gunyorosan a parkőr.
– Pontosan! – közli diadalmas mosollyal Mary Poppins.
– Hm! Nem várhatja el a magamfajta családos embertől, hogy el is higgye ezt a sületlenséget! – Márpedig, gondolja magában kényelmetlenül a parkőr, valahonnan csak ide pottyantak!
– Nem várok én el magától semmit! – vág vissza Mary Poppins. – És megköszönném, ha átengedne!
Michaelt még mindig szorosan fogva, megvetően felszegi fejét, eltolja az útból a parkőrt, és megindul a kapu felé.
Mögötte felháborodott kiáltás harsan, és a parkőr vadul lengeti a botját.
– Megszegi a szabályokat! Csendháborítást követ el! És még csak nem is kér elnézést!
– Nem én! – kiált vissza gőgösen Mary Poppins, és átvonul az utca túlsó oldalára.
A parkőrnek valósággal szavát veszi a sok szabályszegés. Némán hajol le a sapkájáért. Az ott hever a vizes füvön, mellette pedig egy fura, fekete tárgy terpeszkedik, amire vakító fehér festékkel egy koponyát meg két keresztbe fektetett lábszárcsontot mázoltak.
– Mikor tanulják már meg végre – sóhajt a parkőr hogy a szemetjüknek hol a helye?!
És mert annyira kibillentette egyensúlyából a sok különleges esemény, tévedésből a sapkáját dobja be a hulladékgyűjtő kosárba, és hazafelé bal-lagtában a halálfejes kalózcsákót rakja a fejére...
A Cseresznyefa utcán Michael izgatottan pillant a tizenhetes számú házra. A pára felszállt; jól látni, hogy sehol semmi tövisbozót, se csipkebokor. A macskák tehát mégiscsak tévedtek!
Vidám lámpafény fogadja az előszobában, és a lépcsők valósággal futnak a lába alatt, ahogy felszökdécsel a gyerekszobába.
– Na végre! – kiált fel vidáman Jane. – Hol a csudában voltál?
De Michael válaszolni sem tud. Csak bámul körül a jól ismert szobában, mintha évekig lett volna távol. Hogyan is magyarázhatná meg, akár Jane-nek, hogy mennyire drága a számára ez a szoba?...
Könnyű léptek hallatára felpillant. Mary Poppins lép a szobába, a kötényét gombolva. Ma este minden – röpködő mozdulatai, zord pillantása, még az égnek emelt orra is – igézőén meghitt és ismerős körülötte.
– Mondja meg, Mary Poppins, mit csináljak? – kéri Michael. Azt reméli, Mary Poppins valami nagy-nagy dolgot kíván majd tőle.
– Amit óhajtasz – feleli nyugodtan Mary Poppins, szakasztott olyan túlzott udvariassággal, mint amilyet egész nap tanúsított iránta.
– Ne csinálja, Mary Poppins! Ne csinálja! – rimánkodik Michael.
– Mit ne csináljak? – érdeklődik bosszantó nyugalommal Mary Poppins.
– Ne beszéljen velem ilyen... ilyen előkelőén! Több szerencsét már nem tudok elviselni!
– De hiszen éppen szerencsét kívántál! – vág vissza Mary Poppins.
– Igen. De már megelégeltem. Jaj, ne legyen olyan udvarias és kedves!
Mary Poppins arcáról lehervad a hűvös mosoly.
– Azt akarod mondani talán, hogy nem vagyok mindig udvarias? Vagy netán tudsz olyan esetet, amikor nem voltam kedves? Mi vagyok én szerinted, Michael Banks? Talán – hiéna?
– Jaj, dehogyis hiéna, Mary Poppins! És igenis udvarias és kedves! De akkor szeretem a legjobban, amikor dühös! Akkor sokkal nagyobb... biztonságban érzem magam!
– Csakugyan? És ha szabad érdeklődnöm, mikor vagyok én dühös? –kérdi Mary Poppins... ugyancsak dühösen. Szeme villámokat szór, arca bíborvörösre pirult. És Michaelt kivételesen megörvendezteti ez a látvány. Most, hogy Mary Poppins arcáról eltűnt a hűvös mosoly, már nem érdekli, akármi történt. Mary Poppins ismét régi, jól ismert önmaga, és ő, Michael Banks sem idegen többé.
– És amikor szipog, akkor szeretem a legjobban! – teszi hozzá vakmerőén.
– Szipogok? Én?! – szipog Mary Poppins. – Micsoda gondolat!
– Meg amikor azt mondja hogy „Hm!” – akárcsak... akárcsak egy teve!
– Egy MICSODA? – Mary Poppins valósággal kővé mered. Aztán haragjában szinte megnő egy fejjel. Ahogy viharosan átszeli a gyerekszobát, szinte a bosszús macskaáradatra emlékeztet!
– Ott... mersz... állni... – hangzik ajkáról a zord vád (és minden egyes szónál lép egyet, szakasztott, mint a macskakirály) –, és... engem... TEVÉNEK... merészelsz... nevezni?! Négylábú, egypúpú vagy kétpúpú állatnak?
– De Mary Poppins, én csak úgy gondoltam...
– Elég volt, Michael Banks. Még egy szemtelen szó, és egy-kettő, mész az ágyba.
– Már benne is vagyok, Mary Poppins – szól reszkető hangon Michael. Mert a vészesen közeledő Mary Poppins elől már a hálószobájába hátrált, egészen az ágyáig.
– Először hiéna, azután teve. Legközelebb alkalmasint gorilla leszek!
– De hát...
– Egy szót se többet! – förmed rá Mary Poppins, gőgösen felveti fejét, és kimasíroz a szobából.
Michael tudja, hogy megsértette, de igazában nem bánja. Mary Poppins annyira pontosan... saját maga, hogy Michael semmi egyebet nem érez, csak örömöt.
Ruhája lerepül róla, és Michael beleveti magát az ágyba, magához ölelve meleg és barátságos párnáját.
Lassan kúsznak az árnyak Michael ágya köré, ahogy az ismerős hangokra figyel – folyik a kádba a fürdővíz, csacsognak az ikrek, koppan a kanál, csörren a pohár vacsoránál a gyerekszobában.
A hangok elhalkulnak... a párna egyre puhább... És egyszercsak finom valami – illat? zamat? – tölti el a szobát, és Michael hirtelen felül az ágyában.
Egy csésze csokoládé lebeg fölötte. Édes illata finoman csiklandozza az orrát, és elvegyül Mary Poppins kötényének friss pirítós-szagával. Ott magaslik Mary Poppins, mint egy márványszobor, és nyugodtan néz le Michaelre.
O pedig elégedetten állja a pillantását, amely, úgy érzi, beléhatol, és mindent meglát, ami ott van belül. Tudja, hogy Mary Poppins tudja, hogy ő tudja, hogy Mary Poppins nem teve. Elmúlt a nap, elmaradt mögötte a kaland. A Macskacsillag elérhetetlen messzeségben ragyog fent az égen. És ahogy Michael a csokoládéját kavargatja, úgy érzi, mindene megvan, amit csak kíván.
– Azt hiszem, Mary Poppins – szólal meg –, hogy nem maradt semmi kívánnivalóm.
Mary Poppins fensőbbségesen, kétkedőn elmosolyodik.
– Hm! – jegyzi meg. – Még szerencse!
Bzzz! Bzzz! Bzzz!
Krr! Krr! Krr!
Fel-alá jár a fűnyíró, a nyomában frissen nyírt gyepcsíkok maradnak.
Mögötte szuszog a parkőr, tolja teljes erejéből a gépet. Mindegyik csík végén megáll egy percre, körülnéz a parkban, és megbizonyosodik felőle, hogy betartja-e mindenki a szabályokat.
Egyszercsak a szeme sarkából megpillant egy nagy hálót, amely a babérbokrok mögött lengedezik.
– Benjámin! – kiált figyelmeztetően a parkőr. – Ne feledje a szabályokat, Benjámin!
Az állatkert őre kidugja fejét a levelek közül, és ajkára teszi az ujját. Apró, ideges külsejű emberke; gyér szakáll keretezi az arcát.
– Csitt! – susogja. – Egy admirálist kergetek!
– Admirálist? No, azt babérbokorban biztosan nem talál. Amoda van egy, ni, az utca végin. Nagy ház, teleszkóppal meg zászlórúddal.
– Én nem olyan admirálisra gondolok! Nem tengernagyra! – sziszegi az állatkert őre. – Hanem Vörös Admirálisra!
– Hisz vörös az, istenesen! Olyan a képe, akár a viharos naplemente!
– Nem embert kergetek én, Fred – vet szemrehányó pillantást az állatkert őre a parkőrre. – Pillangót fogok a rovarház számára, és mit szereztem eddig? – pillant lekicsinylőén a hálójára. – Egy fehér káposztát!
– Káposztát? – kiáltja a parkőr, és megint megindul berregve a gyepen. – Ha káposzta kell, jöjjön csak hozzám! Van az én veteményesemben bőven! Meg árticsóka is! Hát még a répám milyen! Jó napot, Egbert! – kurjant oda a rendőrnek, aki szolgálatteljesítés közben átvág a parkon.
– Lehetett volna rosszabb is – bólint a rendőr, majd felnéz a tizenhetes számú ház ablakára, hátha sikerül megpillantania Ellent.
Aztán felsóhajt. – De jobb is lehetne! – fűzi hozzá komoran. Mert Ellennek nyoma sincs sehol.
Bzzz! Bzzz! Bzzz!
Krr! Krr! Krr!
A nap fénysugarakat vet a csíkos gyepre, és világa, akár a legyező, szétterül a park meg a Cseresznyefa utca fölött. Rásüt még a távoli vidámparkra is, a hajóhintára, a körhintára, meg a nagy kék lobogón a BORÓKA CIRKUSZ felirat arany betűire. •
A parkőr megáll egy gyepcsík végén, és fürkész tekintettel körülnéz.
Egy pipacsképű kövér ember ballag át a vidámparkból nyíló kis kapun. Keménykalapját a tarkójára tolta, szája sarkában jókora szivar fityeg.
– Fűre lépni tilos! – szól rá a parkőr.
– Nem léptem rá! – vág vissza a sértett ártatlanság hangján a kövér ember.
– Hát én csak figyelmeztetem. Minden hulladék a hulladékgyűjtő kosárba – kiváltképpen, Boróka úr, a vidámpark területén.
– Kedves Fred – mondja kövér, bizalmas hangon a kövér ember –, ha maga akár csak egy eldobott bélyeget talál, mikor a vidámpark bezár, hát én – hát én meg leszek lepve. A földről lehet enni az én vidámparkomban, ez olyan igaz, mint hogy a nevem Boróka!
Azzal mellénye karöltőjébe akasztja hüvelykujját, és fontossága teljes tudatában elléptet.
– Tavaly zsákszám sepertem össze a bélyeget! – kiált utána a parkőr. –És nem szoktam a földről enni! Otthon vacsorázok!
Nagyot sóhajtva fordul vissza munkájához, és egyenletes, álmos don-gással tolja fel-alá a fűnyírót. Az utolsó csíknál, a gyep végében terül el a rózsakert. A parkőr itt óvatosan körülnéz. Úgy érzi, most van az a pillanat, amikor nincs a közelben senki, aki jelenthetné a főpolgármesternek, és lophat magának egy kis pihenőt.
A rózsakert ágyásai kis zöld területet vesznek körül. A közepén tavacska, abban nyíló rózsát formázó fehér márvány szökőkút.
A parkőr átkukkant a virágzó bokrok között. Aszökőkút mellett hever Jane és Michael. És a rózsakert túloldalán, márvány pádon, egy idősebb úr üldögél. Úgy látszik, otthon felejtette a kalapját, mert kopasz fejét újságpapír csákóval védi a tűző naptól. Orrát irdatlan nagy könyvbe fúrja, amelyet nagyítóüveg segítségével tanulmányoz. És miközben a lapokat forgatja, motyog magában.
Jane és Michael előtt is könyv van. Jane felolvas Michaelnek; hangja elvegyül a szökőkút csacsogásával. Békés, nyugodt jelenet.
– Végre egyszer csend van – motyog maga elé a parkőr. – Lehunyom a szemem pár pillanatra! – És óvatosan a bokrok közé heveredik, abban a reményben, hogy aki arra téved, őt is rózsának nézi.
Bezzeg ha a másik irányba pillant, meggondolná, mielőtt ilyen vakmerőén viselkedik! A glicíniasövény tövében ugyanis Mary Poppins tologatja ütemesen, álmosítóan a babakocsit.
Csikorognak, nyikorognak a kerekek.
Nyafi, nyafi, nyafog Annabel, akinek most jön az első foga.
– Csicsíjja! Csicsíjja! – suttogja szórakozottan Mary Poppins.
Gondolatai új rózsaszín blúza körül járnak, amelynek csipkés szélű zsebkendőt tűzött a zsebébe. Milyen szépen illik, gondolja, a kalapján ékeskedő tulipánhoz! És magában azt kívánja, bárcsak volnának többen a parkban, hogy méltányolnák a látványt. Minden pádon, minden fa alatt ámulő szemlélőnek kellene ülnie! – Ott az az elbűvölő Poppins kisasszony – hallja képzeletben a hangjukat. – Milyen csinos, milyen elegáns!
Ám a valóságban csupán néhány idegen siet az ösvényeken, és nem vesz észre senkit és semmit.
Mary Poppins látja, amint a rendőr reménytelenül bámulja a tizenhetes szám ház ablakait. És látja a kövér embert a vastag szivarral, aki a parkőr figyelmeztetése ellenére a fűre lép. És egy kicsit feljebb emeli a fejét, amikor Berti, a gyufaárus, egy rózsapiros almába harapva közeledik nagy léptekkel a kapu felől. Talán épp engem keres, gondolja Mary Poppins, és lesimítja szép fekete kesztyűjét.
És látja Lark kisasszonyt, akit a két kutyája délutáni futólépésre rángat. Nevetve, csaholva száguldanak végig a Hosszú sétányon, Lark kisasszony pedig, kezében a két póráz végével, utánuk bukdácsol. Kalapja fél fülére csúszott, sálja lobog a friss szellőben, akár a zászló. Kesztyű, szemüveg hullik Lark kisasszonyról, nyaklánca, gyöngysora, karperecéi kilengenek a szélrózsa minden irányába.
Mary Poppins szipog egyet. Lark kisasszony bezzeg nem olyan takaros, mint valaki, akit szerénysége tilt nevén nevezni! Mary Poppins halványan, önelégülten elmosolyodik, és tovább ringatja Annabelt.
Most, hogy a fűnyíró elnémult, jóformán egy hang sem hallatszik a parkban. Csak a szökőkút muzsikája, meg Jane hangja, amint éppen a mese végére ér.
– Hát így végezte a gonosz boszorkány – olvassa Jane. – A király és a koldusleány pedig másnap összeházasodtak, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Michael elégedetten sóhajt, és elrágcsál egy lóherelevelet.
Amott, a rózsakertben, az idős úr leveszi szemüvegét, zsebkendőjét az arcára borítja, és elbóbiskol a márványpadon.
– Rajta, Jane! – biztatja nővérét Michael. – Ne hagyd abba! Olvass fel még egyet!
Jane belelapoz a Tündérmesék Nagy Ezüst Könyvé-be. Szakadt, elnyűtt könyv, mert hosszú és szorgos volt az élete. Valamikor Banks mamáé volt, előtte pedig az ő mamájáé, aki szintén az édesanyjától kapta. Sok kép hiányzik már a könyvből, sokat pedig ceruzával kiszíneztek, vagy Jane és Michael, vagy a mamájuk. De az is lehet, hogy még a nagymamájuk.
– Olyan nehéz választani – suttogja Jane, mert egyformán szereti a könyv valamennyi meséjét.
– Hát olvasd azt, amelyiknél éppen kinyílik a könyv – ahogy szoktad!
Jane összecsukja a könyvet, egy másodpercig tartja, aztán elereszti. A könyv kis puffanással esik a gyepre, és épp középen nyílik ki.
– Hurrá! – örvendezik Michael. – A három királyfi! – És mesehallgató pózba vágja magát.
– Hol volt, hol nem volt – olvassa Jane –, volt egyszer egy király, neki pedig három fia. A legidősebb Florimond királyfi, a második Veritain királyfi, a harmadik pedig Ámor királyfi. Történt egy szép napon, hogy...
– Hadd nézzem a képet! – szakítja félbe Michael.
Ez a kép a kedvence, mert ő meg Jane színezték ki egy esős délután. A három királyfi az erdő szélén áll, a fejük fölé terülő ágak telistele vannak gyümölccsel és virággal. Mellettük egy felnyergelt egyszarvú áll, kantárszárát a legidősebb királyfi vetette a karjára.
Florimond királyfit zölddel színezték ki, a sapkáját pedig lilával. Veritain királyfi narancsszínű zekét hord, a sapkája bíborvörös. A kis Ámor királyfi pedig tetőtől talpig kékbe öltözött, és az övében arany tőrt visel. Elénksárga fürtök hullanak a két idősebbik testvér vállára. A legfiata-labbnak pedig, aki még sapkát sem visel, kurta szőke fürtök övezik a fejét, akár a korona.
Ami pedig az egyszarvút, az unikornist illeti, ő a sörényétől a farkáig ezüstfehér – a szemét kivéve, ami nefelejcskék; no meg a piros-fekete csíkos szarvát.
Jane és Michael szeretettel, mosolyogva nézi a három mesebeli gyereket. A három királyfi visszamosolyog a könyvből, és mintha kihajolnának az erdőből.
– Bárcsak lenne olyan tőröm, mint Ámornak – sóhajt Michael. – Épp megfelelne a mérete.
Szellő suhogtatja a park fáit, és a kiszínezett kép megremeg.
– Sose tudok választani Florimond és Veritain között – suttogja Jane. –Olyan gyönyörű mind a kettő!
A szökőkút gyöngyözőn kacag, és mintha kacagás visszhangja szállna a könyvből.
– Kölcsönadom neked! – szól a legfiatalabb királyfi, és övéből kihúzza tőrét.
– Miért ne választhatnál mindkettőnket? – kiáltja a két időset>bik, és kilépnek a gyepre.
Jane-nek és Michaelnek elakad a lélegzete. Mi történt? A festett erdő kilép a parkba? Vagy a rózsakert került be a képbe? Mi vagyunk ott? Ők vannak itt? Melyik melyik? kérdezgetik maguktól, de válaszolni nem tud egyikük sem.
– Nem ismersz bennünket, Jane? – kérdezi mosolyogva Florimond.
– Dehogyisnem! – susog Jane. – De hát... hogyan kerültök ide?
– Nem látod? – kérdi Veritain. – Ránk mosolyogtál, és mi visszamosolyogtunk. És a kép olyan szép fényes és tarka – te meg Michael meg a festett rózsák...
– ...hogy egyenesen beleugrottunk a mesébe! – fejezi be vidáman Ámor.
– Illetve kiugrottatok belőle!- kiáltja Michael. – Mi nem vagyunk mese. Mi igazi emberek vagyunk. És ti vagytok a kép!
A királyfiak hátravetik fürtjeiket, és felkacagnak.
– Tapogass meg! – szól Florimond.
– Fogd meg a kezem! – mondja Veritain.
– Itt a tőröm! – nyújtja Ámor.
Michael elveszi az arany fegyvert. Éles, tömör, és még meleg Ámor érintésétől.
– Nos, ki az igazi? – tudakolja Ámor. – Tűzd csak az övedbe – biztatja mosolyogva az ámuló Michaelt.
– Látod? Igazam volt! – mondja Florimond, amikor Jane a kezét a zekéje ujjára teszi, a másikat meg Veritain kinyújtott tenyerébe. Jane mindkettőnek érzi a melegét.
– Igen, de... – protestál. – Hogyan lehetséges ez? Hiszen ti hol voltatok, hol nem voltatok. És az nagyon régen volt!
– Nem, nem – rázza meg a fejét Veritain. – A Holnemvolt mindig van. Emlékszel az ük-ük-üknagymamádra?
– Hogy emlékeznék? Ahhoz nagyon fiatal vagyok.
– Mi emlékszünk – mosolyog Florimond. – Hát az ük-ük-ük-ükunokádat meglátod-e valaha, mit gondolsz?
Jane kicsit elszontyolodva rázza meg a fejét. Pedig mennyire szeretné ismerni azt az aranyos, messzi-messzi kislányt!
– Mi ismerni fogjuk – mondja teli önbizalommal Veritain.
– De hogyan? Hiszen ti mesebeli gyerekek vagytok!
Florimond kacagva rázza meg a fejét.
– Ti vagytok mesebeli gyerekek! Sokszor olvastunk rólad, Jane, és néztük a képet, és annyira szerettünk volna megismerni! így hát ma, amikor a könyv kinyílt, egyszerűen besétáltunk a mesébe. Mindenkinek a meséjébe bemehetünk – nagyszülő, unoka nálunk egyre megy. De legtöbben nem vesznek észre bennünket. – Felsóhajt. – Vagy ha igen, hamarosan elfelejtenek. Alig néhányan emlékeznek ránk.
Jane szorosabban fogja Florimond zekéje ujját. Úgy érzi, ő sohasem fogja elfelejteni a mesebeli gyerekeket, még ha negyven évig él, akkor sem.
– Ne fecséreljük magyarázkodással az időt – kéri Ámor. – Fel akarjuk deríteni a képet!
– Mi majd mutatjuk az utat! – kiált izgatottan Michael, és megragadja Ámor kezét. Nem érdekli, igazi kisfiú-e, vagy mesebeli – amíg az arany tőr ott lapul biztonságosan az ő övében!
– Megyünk utánatok! – kiáltja Veritain, és fut a nyomukban.
Florimond nagyot füttyent, és megrántja a karjára hurkolt kantárszárat.
És egyszercsak a semmiből előbukkan az unikornis! Florimond megveregeti selymes nyakát, aztán Jane oldalán lépkedve kíváncsian körülpillant.
– Nézzétek, fiúk – ott van a tó! Látjátok Neleust a delfinjével? Az meg ott alighanem a tizenhetes számú ház! Eddig még sohasem láttuk ilyen tisztán – magyarázza Jane-nek és Michaelnek. – A képen elrejtik a fák.
– Hm – mondja Ámor –, elég kicsi ház.
– De nagyon barátságos – szól kedvesen Veritain.
– É| nagy a kertje – mutat lendületes mozdulattal a parkra Florimond, és lehajol, hogy megszagoljon egy rózsát.
– Ejnye, ejnye! Mit művelünk, kérem! – Az álmából felriasztott parkőr felül és megdörzsöli a szemét.
– Ügyeljünk a szabályokra! – morog, és nyújtózkodik. – Virágot szedni tilos!
– Én nem szedtem, csak megszagoltam. Bár persze – mondja udvariasan Florimond – szívesen elfogadnék egy szál rózsát Jane kertjéből. Emlékül!
– Jane kertjéből? – bámul a parkőr. – Ez kérem nem kert. Ez nyilvános park. És nem is Jane-é. Méghogy emlékül! – zsörtölődik. – Mit gondol, kérem, ki maga?
– Nem gondolom – tudom! – válaszol a királyfi. – Florimond királyfi vagyok, a király legidősebb fia. Ezek pedig az öcséim – nem emlékszik? És az a feladatunk, hogy megküzdjünk a sárkánnyal.
A parkőr úgy bámul, hogy majd kiesik a szeme.
– A király legidősebb...? A sárkánnyal...? Sárkányt a parkba hozni tilos! Lovat úgyszintén! – teszi hozzá, amikor pillantása a füvet szelíden kapáló ezüst patákra esik.
Ámorból gyöngyöző kacagás tör ki.
Jane és Michael vihog.
– Ez nem ló – protestál Veritain. – Nem látja? Hanem unikornis! Egyszarvú!
– Ugyan, ugyan – kászálódik fel a parkőr. – Még megismerek egy lovat! Ha ez nem ló, akkor én... Az áldóját!
A tejfehér teremtmény felemeli fejét.
– Istenuccse, csakugyan az! Unikórus! Egyszarvú – épp mint a képen. Soha még ilyen jószágot nem láttam, legfeljebb...- A parkőr homloka ráncba szalad, mintha igencsak megerőltetné az emlékezetét. – Nem, nem – motyogja. – Nem láthattam! Még kölyökkoromba se. Unikórus! Ezt muszáj jelentenem. Boróka, hova lett? Hé, ti kölykök – fordul a meglepett királyfiakhoz. – Fogjátok már meg, míg vissza nem jövök. El ne erisszétek!
És elüget, átugrálva a virágágyakon. – Egyszarvú! – hallatszik messziről a kiáltása, amikor már a babérbokrok között száguld.
A királyfiak tágra nyílt szemmel bámulják a tovatűnő alakot.
– Úgy látom, a kertészetek meglehetősen ideges természetű – mondja Jane-nek Florimond.
Jane épp magyarázni kezdi, hogy a parkőr nem az ő kertészük, amikor egy éles hang félbeszakítja.
– Várjatok! Várjatok! Lassabban! Kitépitek a karomat! Jajistenkém, mit csináljak? Elrepült a sálam!
És a rózsakertbe bebotladozik Lark kisasszony, a pórázukat rángató kutyák mögött. Kalapja vészesen billeg, haja csimbókokban lóg.
– Uramisten! Hova rohannak? Peti! Henrik! Gyertek vissza azonnal!
De a kutyák csak nevetnek. Kitépik Lark kisasszony kezéből a pórázt, vidáman a királyfiak felé loholnak, és felugrálnak Ámorra.
– Jaj, Jane! Jaj, Michael! – pihegi Lark kisasszony. – Nagyon kérlek, segítsetek megfékezni a kutyáimat! Nem szeretem, ha szóba állnak idegenekkel. Nézzétek, ahogy az a furcsa kisfiű csókolgatja Petit! Lehet, hogy náthás, és a kutyáim még elkapják! Egyáltalán, kik ezek a gyerekek? Milyen különös a ruhájuk! A hajuk meg túlságosan hosszú!
– Ez itt Florimond – mutatja be udvariasan Jane.
– Ő pedig Veritain – mondja Michael.
– És ez meg itt Ámor! – kacag Ámor, és puszit nyom Henrik orrára.
– Milyen sajátos nevük van! – kiált fel Lark kisasszony. Arcára tétova kifejezés telepszik. – Pedig úgy tűnik, mintha már hallottam volna valahol ezeket a neveket. De hol? Talán a bábszínházban?
Vizsga tekintettel méregeti a királyfiakat, aztán megrázza a fejét.
– Külföldiek, semmi kétség. És milyen állat ez itt velük – szamár? Uramisten! – sikolt fel meglepetésében. – Ez nem lehet igaz! De mégis! De mégse! De igen, igen, az! Unikornis! Egyszarvú! Hiszen ez csudálatos!
Elragadtatásában összecsapja kezét, és trillázik, mint a pacsirta. – Bizony az! Egyszarvú! De miért nem törődik vele valaki?
– Mi törődünk vele – mondja nyugodtan Florimond.
– Képtelenség! Nevetséges! Lehetetlen! Felelős személyek gondjára kell bízni! Magam megyek be a főmúzeumba, és megkeresem a főprofesszort! Peti, Henrik, hagyjátok ott rögtön azt a kisfiút, és gyertek szépen anyucival! Gyorsan, gyorsan! – Lark kisasszony megragadja a két pórázt. – Azonnal segítséget kell szereznünk!
A két kutya összekacsint, és teljes sebességgel elvágtat .
– Jaj, ne olyan gyorsan! – kiált Lark kisasszony. – Mindjárt felborulok! Jajistenkém, jajistenkém – már le is repült a karperecem! Nem baj! – kiált hátra a válla fölött, amikor Veritain lehajol, hogy felemelje a karkötőt. –Tartsd meg! Nem vesztegethetem az időt!
És elbotladozik a kutyái után, haja, számtalan nyaklánca valósággal repül körülötte.
– Biztos úr! – hallják, amint a rendőrt szólítja. – Egyszarvú van a rózsakertben! Ne hagyja megszökni!
– Megszökni? – csodálkozik Ámor. – Miért akarna megszökni? Hiszen boldogtalan lenne nélkülünk!
Szeretettel mosolyog Michaelre, amikor az unikornis kettejük közé dugja a fejét, és sörényével megcsiklandozza az arcukat.
– Egyszarvú?! – ámul a rendőr. – Lark kisasszony egyre hóbortosabb lesz! – motyogja, ahogy az ösvényen végigrepdeső hölgy után néz. – Hé, hé! Boróka úr! Vigyázzon, hisz nekem jön! Én a rend és a törvény őre vagyok!
Egy nagydarab, kövér ember ugyanis beléütközött, és lélekszakadva igyekszik elsietni mellette. A rendőr azonban karonragadja.
– Unikornis, azt mondta az öreglány! – zihál Boróka úr.
– Unikornis? – kiáltoznak a járókelők, akik meghallották. – Hihetetlen! Ezt meg kell írni az újságnak!
– Persze tudom, hogy ilyen állat nincs. Valaki tréfát űz velünk – és Boróka úr buzgón törölgeti pipacsvörös képét. – De azért gondoltam, megnézem.
– Hát csak szép nyugodtan – figyelmezteti a rendőr. – És tessék tiszteletben tartani a törvényt.
Elengedi Boróka úr karját, és nagy léptekkel megindul előtte.
– Gyertek, hatoljunk mélyebben a képbe – mondja Florimond. Gyengéden kézen fogja Jane-t, Veritain pedig a másik oldalára lép.
– Siessünk, Michael! Próbáljuk ki a hintákat. Aztán evezhetünk a tavon – rángatja meg Michael kezét Ámor. – De ki ez a sok ember?
Az öt gyerek körülnéz. A park, amely eddig oly csöndes és nyugodt volt, száguldó alakokkal telt meg. Mind a rózsakert felé rohannak, hadonászva, kiáltozva. Előttük hatalmas léptekkel, mellét kidüllesztve nyargal a rendőr.
Amikor a gyerekek kifelé indulnának a rózsakertből, a rendőr jókora, kékbe öltözött alakja az útjukat állja.
Egyetlen pillantást vet az unikornisra, és szemöldöke felszalad egészen a sisakjáig.
– Hát Lark kisasszonynak mégis igaza volt – motyogja. Aztán szigorú tekintettel néz a királyfiakra.
– Szabadna tudnom, mi folyik itt? Megzavarjuk egy nyilvános hely békességét? Ez kérem rendbontás! Ez kérem csendháborítás! Továbbá azt szeretném tudni, a magatokfajta cigánygyerek hogyan tett szert erre az állatra?!
– Nem is cigánygyerekek! – protestál Michael.
– Akkor csepűrágók. Látni a ruhájukon. Tisztességes ember nem hord ilyen csiricsáré holmit!
– Hát nem emlékszik rájuk ? – kiált fel Jane. Kedveli a rendőrt, és nem szeretné, ha valami hibát követne el.
– Soha életemben nem láttam őket. – A törvényes rend őre előveszi jegyzetfüzetét, ceruzáját. – Nos, kérem. Csak a legteljesebb őszinteség segíthet rajtatok, barátocskáim, hát hadd halljam az adatokat. Legelőször is: honnan jöttetek?
– Sehonnan! – kuncog Ámor.
– Mindenhonnan! – tódítja Veritain.
– A Nap túlsó meg a Hold innenső oldaláról – teszi hozzá komolyan Florimond.
– Ejnye, ejnye, nem lesz ez így jó. Feltettem egy világos és érhető kérdést – világos és érthető választ kérek rá. Hol laktok? A térképnek melyik pontján?
– O, nincs rajta a térképen – mondja Florimond. – De aki igazán akarja, könnyen megtalálhatja. Csak kívánni kell.
– Állandó lakhelyük nincs – motyogja a rendőr, miközben a jegyzetfüzetébe körmök – Hát nem megmondtam? Cigányok! Nos, fiatalember –apád neve?
– Fidelio – válaszol Florimond.
– Anyád neve? – A rend és a törvény őre gondosan megnyálazza a ceruzája hegyét.
– Esperanza – mondja Veritain. – Z-vel – teszi hozzá előzékenyen, mert látszik, hogy a rendőr hadilábon áll a helyesírással.
– Legközelebbi rokonaitok? – tudakolja a rendőr, és nagy igyekezettel rója a betűket.
– O, az van tucatszám! – kacag Ámor. – Hamupipőke, Hófehérke, a hét törpe, Piroska, a farkas, Hüvelyk Matyi – no és természetesen Csipkerózsika!
– Csip-ke-ró-zsi-ka... – motyogja a rendőr.
Aztán elolvassa, amit leírt, és mérgesen felpillant.
– Csüfot űztök a törvényből! – kiáltja. – Csipkerózsika nem rokona senkinek! Hanem egy mesében van! Most pedig idefigyeljetek! Mivel ti nem adjátok meg nekem a törvény által megkövetelt tájékoztatást, kötelességem, hogy őrizetbe vegyem ezt az állatot!
És eltökélten előre lép.
Az unikornis dühösen felhorkan, és kirúg a hátsó lábával.
– El a kezekkel! El a kezekkel! – kiabál dühösen a parkőr, átveti magát a rózsaágyásokon, és félrelöki a rendőrt.
– Itt van, Benjámin! – kiált diadalmasan, amikor az állatkert őre, idegesen lobogtatva lepkehálóját, betipeg a rózsakertbe.
– Egyszarvú bizony – ahogy mondtam! – A parkőr az ezüst kantárszár után nyúl – és menten vet egy hátrabukfencet.
Mivelhogy az unikornis leszegi a fejét, és a parkőr felé döf a szarvával.
– Jujjujjuj! – Az állatkert őre riadtan a rendőr mögé bújik. – Uramfia! Veszedelmes ez a jószág? Harap? A szarva szörnyen hegyes!
– Hegyes is, kemény is, Benjámin! – dörzsölgeti keservesen a gyomrát a parkőr.
– Szelíd és engedelmes – pro testál Florimond. – Csak nem szokott hozzá idegenekhez.
– Hm. Hát akkor is jobb lesz, ha behozod az állatkertbe, és szépen elhelyezzük egy ketrecben.
– Ketrecben? Jaj, nem! – kiált Jane és Michael, és dühösen toppantanak.
Az egyszarvú pedig, egyetértése jeléül, patájával toporzékol a gyepen.
– És mit csinálna abban a ketrecben? – érdeklődik kíváncsian Ámor.
– Mit csinálna? – visszhangozza az állatkert őre. – Azt, amit a többi állat – csak állna, és hagyná, hogy bámulják!
– Ó, neki ez biztosan nem tetszene – veti közbe Veritain. – Hozzászokott a szabadsághoz. Különben is – teszi hozzá, és udvariasan elmosolyodik –, ő a miénk!
– Szabadsághoz?! – rázza az öklét a rendőr. – Senkinek sem szabad belekötnie a rend és a törvény őrébe!
– Hő, hő, hő! – kiált az állatkert őre.
– Nem tűrök semmiféle hőzöngést! – kiált rá a rendőr. – Én a kötelességemet teljesítem!
– Én őhozzá beszéltem – motyog Benjámin. És az unikornisra mutat, aki vad táncot jár, ezúttal mind a négy lábán. – Ejnye, ejnye – gügyög az állatkert őre –, legyél jó kis paci. Mindjárt kapsz finom szénát, és szép, tiszta házikót, közvetlenül a víziló mellett!
Az egyszarvú pödörít egyet a farkán, és odavág vele Benjáminhoz. Világosan kiolvasható a mozdulatából, hogy nem tart igényt a víziló melletti szép, tiszta házikóra.
– Ne hízelegjen neki, Benjámin, hanem vigye! – taszajt egyet az állatkert őrén a parkőr.
– Jaj, ne! Várjon!
Lark kisasszony hangja élesebb, mint valaha, mikor a derék hölgy újra felbukkan a színen. Félkézzel emeli csapzott szoknyája szélét, a másikkal egy idősebb urat vonszol, aki újságpapír csákót visel. Az úriember vaskos kötetet cipel, meg egy jókora nagyítót, és látszik rajta, hogy valamitől ugyancsak meghökkent.
– Milyen szerencse! – pihegi Lark kisasszony. – Épp itt találtam a főprofesszort: egy pádon szunyókált! Nos, professzor úr – és diadalmasan meglendíti karját –, még most sem hisz nekem?!
– Mit nem hiszek? – dünnyögi zavartan a főprofesszor.
– Ejnye, hisz százszor is elmondtam! Ffogy találtam egy unikornist!
– Valóban? – A főprofesszor beletúr a zsebébe, míg végre megleli szemüvegét, és az orrára biggyeszti.
– Khm... izé... kedves hölgyem, mit is kell megtekintenem? – Láthatólag elfelejtette közben, mire kell a szemüveg.
Lark kisasszony sóhajt.
– Az unikornist! – mutatja türelmesen.
A főprofesszor pislog, és arrafelé fordítja a fejét.
– Hm, hm! Különös, roppant különös!
Előre hajol, hogy jobban lásson, az unikornis pedig bök egyet, és szarvával kissé megtaszítja a főprofesszort.
– Igaz és való! – csuklik a főprofesszor, miközben hátrabukik. – Khm... Izé... Csakugyan unikornis!
– Mi volna más? – kérdi gunyorosan a parkőr. – Nem kell ahhoz semmiféle papírcsákós illető, tudjuk mink magunktól is!
A főprofesszor rá se hederít. Könyvében lapozgat, és nagyítóját lobogtatja.
– O, P, Q, R, S, T, U – megvan! „Mesebeli vadállat. Emberi szem ritkán – vagy éppenséggel sohasem – látta. Értéke felér egy nagyobb városéval...”
– Egy nagyobb városéval?! – álmélkodik a rendőr. – Egy ló, a fején egy darab csonttal?!
– „Különös ismertetőjelei... – folytatja a főprofesszor – fehér test, hasonló színű farok, széles homlok, amelyből egyetlen szarv...”
– Igen, igen, professzor úr – szakítja félbe Lark kisasszony. – Tudjuk, hogy milyen. Nem szükséges felolvasnia. A kérdés csak az – mi a teendő?
– A teendő? – néz Lark kisasszonyra a szemüvege fölött a főprofesszor. – Kizárólag egyetlen a teendő, hölgyem. Khm... kitömni.
– Kitömni?! – hőköl vissza Lark kisasszony. Kényelmetlen pillantást vet az egyszarvúra, amit az szemrehányó tekintettel viszonoz.
– Kitömni! – kiált fel elszörnyedve Jane.
– Kitömni! – visszhangozza reszketegen Michael. El sem tudja viselni a gondolatot.
A királyfiak megrázzák aranyfürtös fejüket. Komoly tekintetük csupa szánalom, ahogy a főprofesszorra néznek.
– Kitömni? Tömény ostobaság! – harsan egy borízű hang, amint Boróka űr, vörösebben mint valaha, betántorog a rózsakertbe. – Senkise fog kitömni egy állatot, aminek Boróka hasznát veheti! Hol van? – követeli harsányan.
Dülledt szeme még jobban kiguvad, amikor megpillantja az ezüstös alakot.
– Még ilyet! – füttyent. – Ilyen ügyes trükköt se pipáltam! Szarvat ragasztani a lóra! Szavamra – ilyen attrakciót még nem látott a világ! Kié ez az állat?
– A miénk – feleli kórusban Florimond, Veritain és Ámor.
Boróka úr a királyfiak felé fordul, és szemügyre veszi őket.
– Kollégák, mint látom – és elvigyorodik. – Mi a számotok, fiúk? Akrobaták vagytok?
A királyfiak mosolyogva rázzák meg a fejüket.
– Hát jöhettek ti is a pacival. Ez a bársony zeke csuda jól fogja kivenni magát. Napi három étkezés, a lónak meg zab. „Boróka unikornisa meg a három szolgája”, ez lesz a nevetek. Hő, Ráró, hátrább!
Boróka úr még épp idejében ugrik félre az unikornis fogai elől.
– Hé, fogjátok szorosabbra azt a kantárszárat! – kiáltja mérgesen. –Óvatosan! Komisz egy természete van a dögnek!
– Dehogyis! – szól közbe gyorsan Florimond. – Csak éppen nem szeretne cirkuszban fellépni.
– Mi pedig nem vagyunk a szolgái – mondja Veritain.
– Éppen fordítva! – teszi hozzá Ámor.
– No, csak semmi pimaszkodás, fiacskáim! Hozzátok a pacit, ti meg tegyetek féket a nyelvetekre. Be kell törnünk Rárót, mire megnyílik a cirkusz.
Az unikornis hátraveti ezüst sörényét.
– Már elnézést, Boróka uram! De ez az egyszarvú az állatkerté! – hallatja hangját Benjámin.
Puff! kapál az unikornis a gyepen.
– Ostoba beszéd... khm... izé! – kiált a főprofesszor. – Velem jön a főmúzeumba. És ott fog állni a talapzaton, hogy megbámulhassa országvilág!
– Ország-világ a ketrecében is megbámulhatja – makacskodik Benjámin.
– Mármint a vidámparkban! – csökönyösköd ik Boróka úr. – Ott a helye a világ egyetlen unikornisának! Aki nincs megelégedve, visszakövetelheti a belépti díjat! Csak lassan! Sorjában! Belépti díj hat penny!
– De hiszen ő a királyfiaké! – kiáltja Michael.
De rá se hederít senki.
A park valósággal visszhangzik a nagy zenebonától. A szélrózsa minden irányából összeszaladnak az emberek, mindenki mást tanácsol.
– Gyeplőt neki! Béklyót a lábára! Kötözzék meg! Tartsák erősen! Láncot rá!
Az unikornis pedig kirúg patáival, és úgy forgatja szarvát, mintha kard volna – nem is merészkedik a közelébe senki.
– A törvény nevében lefoglalom! – ordít a rendőr, és előveszi gumibotját.
– Vidámparkba vele! – bömböl Boróka úr. – Hat penny a belépti díj! Gyerekek és katonák a felét fizetik!
– Irány az állatkert! – süvölt Benjámin, és lepkehálóját lobogtatja.
– Mi történt itt? Tömeges baleset? – nyomakszik át a nézőseregen Ber-ti, a gyufaárus.
Nyugodt, derűs arca láttán Jane megkönnyebbülten felsóhajt.
– Jaj, segítsen! – kérleli. – El akarják vinni az unikornist!
– A micsodát? – ámul a gyufaárus. Meghökkenve nézi a szökőkút körüli csoportot. Aztán felderül az arca, és átszökken a gyepen.
– Hő, hő, kedves! Ne félj! – ragadja meg az unikornis sörényét, és elébe tart egy kis híján már elharapdált almát. Az unikornis lehorgasztja fejét, érdeklődve megszimatolja a kinyújtott kezet, aztán elégedett sóhajtással felfalja az almacsutkát.
A gyufaárus barátságosan megveregeti az egyszarvú oldalát, majd szeretettel és tisztelettel fordul a királyfiak felé, féltérdre ereszkedik, és megcsókolja Florimond kezét.
A rózsakert hirtelen elcsendesedik. Tátott szájjal bámulnak az emberek.
– Ebbe a Bertibe meg mi ütött? – motyogja a parkőr. – Megzavarodott vóna?
Mert a gyufaárus most Veritain és Ámor felé fordul, és megcsókolja az ő kezüket is.
– Hozott isten, hercegek! – szól. – Boldog vagyok, hogy eljöttetek hozzánk.
– Méghogy hercegek! – prüszköl a rendőr. – Talán inkább közveszélyes csavargók! Itt lődörögtek a parkban, s alkalmasint elkötöttek egy mesés állatot! Amit ezennel őrizetbe veszek!
– Mit, ezt? – pillant az egyszarvúra mosolyogva a gyufaárus. – Ezt ugyan meg nem fogod, Egbert. Nem a te súlycsoportodba tartozik. És különben is, mi az az egyszarvú, hozzájuk, hármójukhoz képest?
És kitárt karral fordul a királyfiak felé.
– Már elfelejtettek bennünket, Berti – mondja szomorúan Florimond.
– Ti bezzeg nem fogtok engem elfelejteni egyhamar – mondja vészjósló hangon a rendőr. – Tágulj innen, Berti, akadályozod a törvény munkálkodását. No, hozzátok azt az állatot, és kövessetek, mind a hárman.
– Nehogy vele menjetek, fiúk – uszítja őket Boróka úr. – Gyertek gyorsan a vidámparkba, ott jó dolgotok lesz nektek is, a pacinak is!
– Ugyan, gyerekek, gyertek már velem! – kérleli őket Benjámin. – Ha kiengedem a kezem közül az unikornist, az igazgató úr menten kitesz az állásomból!
– Nem! – mondja Veritain.
– Nem! – mondja Ámor.
– Sajnálom – rázza meg a fejét Florimond. – De nem mehetünk egyikükkel sem.
– Ha nem jösztök, viszlek! – Es a rendőr fenyegetően csörtet a királyfiak felé.
– Jaj, kérem, ne bántsa őket! – kiált rémülten Jane, és a rendőr útjába veti magát.
– Hagyja őket békén! – visít Michael, és belekapaszkodik a rendőr lábába.
– Huligánok! – kiabál Boróka úr. – Micsoda magatartás?!
– Eressz el, Michael! – ordít a rendőr.
– Ki látott már ilyen viselkedést? Neveletlen kölykök! – hangzik a tömegből a kiáltozás.
– Micsoda kavarodás! – motyogja Benjámin. – Hisz ez még az oroszlánketrecnél is rosszabb!
Elszörnyedve fordít hátat a tömkelegnek, és beleütközik valamibe, ami éppen behatol a rózsakertbe. Egy nyikorgó kerék gázol át a cipőjén, lepkehálója pedig belegabalyodik egy nagy, piros virágba.
– El az utamból! – mondja Mary Poppins, és kiszabadítja kalapját a lepkehálóból. – Továbbá szeretném felhívni a figyelmét – teszi hozzá –, hogy nem vagyok pillangó!
– Azt látom – morog az állatkert őre, és nyögve kihúzza lábát a babakocsi kereke alól.
Mary Poppins dermesztő pillantást vet rá, majd nyugodtan félretolja az útból, és a szökőkút felé lépked.
Takaros, tiszteletet parancsoló alakja láttán csend támad. A tömeg lenyűgözve bámul rá. A gyufaárus lekapja a sapkáját.
– Üdvözöllek, Berti – viszonozza a köszönést előkelő bólintással Mary Poppins. Finom hölgyhöz illő mosolya azonban menten az ajkára fagy, amint megpillantja a gyerekeket.
– Szabad érdeklődnöm, mit művelsz itt, Jane? Hát te, Michael? Ereszd el azt a rendőrt! Mi ez itt – park, vagy a kannibálok szigete?!
– A kannibálok szigete! – kurjant a legfiatalabb királyfi, és boldog kacagással fut Mary Poppins felé. – Végre, valahára! Mary Poppins! – suttogja, és átöleli Mary Poppins derekát.
– Mary Poppins! Mary Poppins! – ujjonganak a bátyjai. Átugorják a szökőkutat, és megragadják Mary Poppins glaszékesztyűbe bújtatott kezét.
– Nyihahahaaaaa! – nyerít fel boldogan az unikornis, Mary Poppins felé üget, és szarvával megérinti a feketegombos cipőt.
Mary Poppins tekintete elsötétül.
– Florimond, Veritain, Ámor! Mit kerestek itt?
– Hát az úgy volt, hogy a könyv kinyílt...
– ...Jane és Michael meséjénél...
– ...és mi egyszerűen beleugrottunk a képbe...
És a három királyfi bűntudatosan lehorgasztja fejét.
– Akkor pedig ugorjatok ki belőle! Egy-kettő! Haszontalan fiűk!
Ámor szeretettel rámosolyog Mary Poppinsra.
– Maga pedig haszontalan lány! így otthagyni bennünket, egy árva szó nélkül!
Michael bámul. Elereszti a rendőr lábát, és Ámorhoz szalad.
– Ti ismeritek Mary Poppinsot? – kérdi. – Es veletek is ezt csinálta? –Féltékeny egy kicsit új barátjára. Vajon ő képes lesz-e valaha is annyira összeszedni a bátorságát, hogy Mary Poppinsot „haszontalan lánynak” nevezze?...
– Hát hogyne ismernénk. És mindig ezt csinálja – jön-megy, egy árva szó nélkül. Jaj, Mary Poppins, ne haragudjon ránk! – és Ámor huncut mosollyal felnéz. – Éátom, új kalapja van!
Mary Poppins arcán mintha mosoly akarna feltűnni, de a következő pillanatban már szipogássá változik.
– Maszatos az arcod, Ámor, mint rendesen!
Előveszi csipkés szélű zsebkendőjét, megnyálazza, jó alaposan megdörzsöli Ámor arcát, aztán a zsebkendőt a kisfiú zsebébe dugja.
– No, így már jobb! – állapítja meg. – Florimond, igazítsd meg a sapkádat. Emlékszem, mindig is szeretted félrecsapni. És te, Veritain? Sose fogsz érteni a szóból? Ha százszor nem mondtam neked, hát egyszer sem, hogy csomóra kösd a cipőfűződet! Nézd csak, most is hogy lóg!
Veritain engedelmesen lehajol, és megcsomózza bársony topánkája kioldódott fűzőjét.
– Igen, Mary Poppins, jól emlékszik! – És Florimond megigazgatja a sapkáját. – De Jane és Michael meg Berti kivételével maga az egyetlen, aki rém feledkezett meg rólunk. A többieknek csak az unikornis kell... –És a bámész tömegre mutat. – De még őrajta is csak veszekszenek!
Az unikornis biccent ezüst fejével, kék szeme haragosan csillog.
– Piha! – emeli magasba az orrát Mary Poppins. – Mi egyebet várnál tőlük? De az ő bajuk, Florimond. Ti nem tehettek semmiről.
A rendőr céklavörösre pirul Mary Poppins haragos pillantása láttán.
– Én nem feledkezem meg a kötelességemről! – mondja konokul.
– Én nem feledkezem meg a közönség szórakoztatásáról! – dülleszti a mellét Boróka úr.
– Én nem feledkezem meg az állatkert igazgatójáról! – suttogja az állatkert őre.
– Várjanak csak! Eszembe jutott még valami! – csap homlokára a parkőr.
– Egy pillanat! Itt van már a nyelvem hegyén! Hallom, amint szegény jó édesanyám felolvas. Egy ezüst könyvből. És a kandallónál alszik a macska. Aztán... – Kinyújtja kezét, és a királyfiakra mutat.
– És ők meg én mendegélünk, kéz a kézben. És az ágon gyümölcs is nő meg virág is, és az unikórus baktat az erdőben. Jaj nekem, mi ütött belém? – kiált fel. – Épp úgy ver a szívem, mint régen, kölyökkoromba! Se szemétgyűjtő, se szabályok, se főpolgármester, se kolbász vacsorára. O, emlékszem én már magukra, miszter... izé... felség...
A parkőr Florimondhoz fordul. Komor arca felderül. Valósággal ragyog boldogságában.
– Emlék! – kurjantja el magát vidáman. – Hogy ti is emlékezzetek rám!
És a szabályokkal mit sem törődve a virágágyhoz rohan, és leszakítja a három legszebb rózsát.
– Megkapom ezér a magamét, de nem bánom! Értetek teszem! – Szé-gyellősen, alázatosan Florimond kezébe nyomja a rózsákat.
Florimond elmosolyodik, és kedvesen megsimítja a parkőr arcát.
– Köszönöm! Megőrzőm örök emlékül.
– Á, az nem megy! – nevet kissé zavartan a parkőr. – A rózsa hamar hervad!
– De ez nem! – kiált fel hirtelen Lark kisasszony. – Az ő hazájukban minden rózsa örökké virul!
Izgatottan fordul a királyfiakhoz, kezét szívére szorítja.
– Hogyan is felejthettem el? – motyogja. – Hisz csak tegnap volt – vagy tegnapelőtt! Fehér köténykét viseltem...
– ...És gombos cipőt – segít Veritain.
– És szőke fürtöket, kék masnival! – ujjong Ámor. – Emlékszik! Már ő is emlékszik! – kiált bátyjainak, és Lark kisasszonyra mosolyog.
– És ti mindenhol ott voltatok! – suttogja a derék hölgy. – Velem játszottatok a napon, velem hintáztatok a kertkapun. A lombok közt éneklő madárkák is ti voltatok. Átléptem minden hangyát, minden bogarat, nehogy véletlenül valamelyik királyfit tapossam el. Királyhoz akartam feleségül menni – most már emlékszem... vagy legalábbis a kalifa legkisebbik fiához. És azt akartam, hogy ti hárman mindig velem maradjatok. De aztán... Jaj, mi történt? Hogyan veszítettelek el? Hiszen csak tegnap volt! Hová lettek a fürtjeim, az én aranyszőke fürtjeim? Miért vagyok egy szál egyedül az egész világon, az én két kis kutyámat nem számítva?
Peti és Henrik sértődötten felpillant.
– Méghogy nem számítva! – mondja a tekintetük.
– Igen, igen, öregszem – pislant át őszülő tincsein Lark kisasszony. –Megint el foglak felejteni benneteket, drága szép királyfiak! De kérlek, nagyon kérlek, ti ne felejtsetek el engem! Mit is adhatnék, amiről az eszetekbe jutok? Elveszítettem... – túr a zsebébe – ...jaj, annyi mindent elveszítettem!
– Sose fogunk rólad megfeledkezni – mondja szelíden Veritain. – És különben is, már adtál nekünk valamit!
Felhúzza bársony zekéje ujját, és megmutatja, mi csillog a csuklóján.
–- A karperecem! De hisz az csak csupa színes üveg!
– Dehogy! – kiált fel Veritam. – Rubin! Zafír! Smaragd!
Feje fölé emeli kezét, és a karperc úgy csillog-villog a napfényben, hogy kis híján belevakul, aki nézi.
– Ejha! – motyogja a rendőr. – Akármi legyek, ha el nem csórta a koronaékszereket!
– Nahát! – álmélkodik Lark kisasszony. Összecsapja kezét, úgy bámulja a csillogó-villogó köveket.
– Már értem – suttogja maga elé. – Professzor úr, professzor úr, látja?
A főprofesszor azonban eltakarja szemét, és elfordul,
– Látom, látom, nagyon is jól látom – motyog szomorúan. – Látom, hogy milyen oktondi voltam. Könyvek! – kiáltja, és elhajítja a vaskos kötetet. – Nagyítók! – és a rózsák közé dobja a nagyítót. – Istenem, istenem, hogy elfecséreltem ,t/ időmet! Florimond, Veritain, Ámor – most már megismerlek! – És könnyes arcát a királyfiak felé fordítja.
– Ó, Szépség, Igazság és Szeretet – suttogja. – Hiszen ismertelek benneteket kölyökkoromban! És mégis megfeledkeztem rólatok! Pedig ott futottatok mellettem egész nap. Es a sötétségben is szólt hozzám a hangotok: „Kövess! Kövess!” Értem már – én a bölcsességet kerestem. Holott a bölcsesség ott volt előttem, de én hátat fordítottam. Azóta is mindig csak futottam előle, és könyvekben igyekeztem a nyomára bukkanni. Olyan messzire futottam – és a főprofesszor karjába temeti arcát –, hogy amikor szemtől-szembe találkozom egy unikornissal, azt képzelem, hogy kitömethetem! Jaj, hogyan tehetem jóvá ezt a gonoszságot? Nincs nekem rózsám, sem ékszerem, semmim!
Tétován körülnéz, és homlokához emeli kezét. És egyszercsak felderül az arca. Pompás gondolata támadt!
– Fogd, gyermekem! – szól Ámorhoz, és letépi fejéről a papírcsákót. –Hosszú utat kell megtenned, hideg lesz az éjszaka, és te hajadonfőtt vagy! v ^
– Köszönöm, professzor! – mosolyog Ámor, és a csákót legényesen félrecsapja göndör fürtjein. – Remélem, nem fog fázni nélküle.
– Hogy nem fázom-e? – motyog szórakozottan a főprofesszor, ahogy pillantása a királyfiakról a gyepen heverő hófehér teremtményre vándorol. Reszketeg öreg kezét felemeli, az unikornis pedig feláll a harmatos fűből, és nyugodtan melléje lépdel.
– Bocsáss meg! – suttogja a főprofesszor. – Nem én akartalak kitömet-ni. Hanem egy őrült, aki az én bőrömbe bújt – nem én! Nem, nem! Soha többé nem fogok fázni! Hiszen megsimogattam egy unikornist!
Ujjai végigsimítják a tejfehér nyakat. Az unikornis szelíden, mozdulatlanul áll. Kék szeme meg se rebben.
– Ez a beszéd, professzor úr! – rikkant a rendőr. – Meg se próbáljon ki-tömetni egy állatot, amelyik a törvény tulajdona!
– A törvényé – suttogja a főprofesszor. – Csak nem azé a törvényé, amelyiket maga ismer...
– A vidámparké! – szívóskodik Boróka úr.
– Igen! Ahonnan ő jön, ott örök vidámság uralkodik – simít végig az unikornis orrán a főprofesszor.
– Ott ragyog majd az állatkert csillagai között – ígéri lélekszakadva az állatkert őre.
– Ott ragyog majd a csillagok között – mondja a főprofesszor, és megérinti az unikornis szarva hegyét –, de messze, nagyon messze az állatkerttől!
– Ahogy mondja, professzor úr! Végre egy értelmes ember! No de hagyjuk kérem a vitát. A fiúk és az állat le vannak tartóztatva, és viszem is már őket a rendőrkapitányságra!
Azzal a rendőr határozott mozdulattal megragadja az egyszarvú kantárszárát.
– Gyorsan, Florimond! – szól Mary Poppins.
És Élorimond egy ugrással az unikornis hátára szökken.
Veritain már ott is van mögötte.
– Isten veled, barátom – suttogja Ámor, és átöleli Michaelt. Aztán kecses szökkenéssel ő is a bátyjai mögött terem.
– O, ne hagyjatok el! – rimánkodik Lark kisasszony. – Mi lesz, ha újra elfelejtelek?!
– Én nem felejtlek el! – jelenti ki határozottan Michael, és integet Ámornak.
– Én se! Soha! – fogadkozik Jane, és hosszan, szomorúan néz Flori-mondra és Veritainre. Úgy érzi, az arcuk mindörökre a szívébe vésődött.
– Ha nem felejtesz el, máskor is eljövünk! – ígéri mosolyogva Florimond. – Elkészültetek, testvéreim? Indulnunk kell!
– Elkészültünk! – kiáltják a fiatalabb királyfiak.
Aztán sorra mind a hárman lehajolnak és megcsókolják Mary Poppinsot.
– Várjuk! – mondja Florimond.
– Ne időzzön soká! – kéri Veritain,
– Jöjjön vissza hozzánk – kacag Ámor –, a tulipános kalapjában!
Mary Poppins hasztalan próbál szigorúan nézni. Önkéntelenül is elmosolyodik, ahogy a három ragyogó arcra pillant.
– Eredjetek már – és viselkedjetek rendesen! – mondja meglepően szelíd hangon.
Aztán felemeli papagájfejes ernyőjét, és megérinti az unikornis vék-nyát.
Az menten felemeli ezüst fejét, és szarvát az égnek szegezi.
– Emlékezzetek! – kiáltja Florimond, és int a rózsacsokorral.
Veritain magasra emeli kezét – a karperecén szikrát vet a napfény.
Ámor a csipkés szélű zsebkendőt lobogtatja.
– Emlékezzetek! Emlékezzetek! – kiáltják mind a hárman, és az egyszarvú a levegőbe szökken.
A park szinte reszket a halványuló fényben, ahogy az unikornis patái megvillannak a szökőkút fölött. A permet fölött színes csík ragyog fel, bársony fénylik, arany villan.
Egy pillanatnyi csillogó suhanás, és utána – semmi. Eltűntek a királyfiak, eltűnt az egyszarvú. Csak a távoli visszhang rezzenése hallik – „emlékezzetek!” És a gyepen heverő könyv lapjait rezzenti meg az esti szellő.
– Utánuk! – kiáltja a rendőr. – Rablók! Banditák!
Vadul belefúj sípjába, és átrohan a rózsakerten.
– Szemfényvesztés! Bűvésztrükk! – kurjongat Boróka úr. – A láthatatlan ló és három lovasa! Eliszen ez túltesz még az Elfűrészelt Nőn is! Gyertek vissza, fiacskáim, megvásárolom a trükkötöket! Erre vannak? Arra mentek? Hova lettek?
És bekukkant a bokrok közé, a fák alá – keresi az eltűnt királyfiakat.
– Istenkém, istenkém – jajgat az állatkert őre. – Úgy eltűntek, mintha itt se lettek volna! Szakasztott, mint a pillangók!
Ideges pillantást vet Mary Poppinsra, és elsiet az állatkert felé.
Egy pillanatig nem hallatszik más hang a parkban, csak a szökőkút csobogása. Majd Lark kisasszony sóhajtása töri meg a csendet.
– Uramisten – de késő van! Ugyan, hol hagyhattam a kesztyűmet? És hová lett a sálam? A szemüvegemet is elvesztettem! Jajistenkém – a kar-perecemnek is nyoma veszett!
Szemét tágra nyitja, aztán ásít egy picit – mint aki mély álomból ébred.
– Veritainnek tetszett adni! – emlékezteti Jane.
– Veritainnek? Az meg kicsoda? Úgy hangzik, mint valami mesebeli név. Te már megint álmodozol, Jane! Peti, Henrik — gyertek, gyertek, kutyuskáim! Nini, professzor úr! Mennyire örülök, hogy látom! De mi járatban van errefelé?
A főprofesszor zavart pillantást vet Lark kisasszonyra, aztán ő is ásít egy picikét.
– Én... én igazán nem is tudom – válaszolja tétován.
– És csak így, fedetlen fővel! Még megfázik! Jöjjön el hozzám egy csésze teára, professzor úr! Friss briós is lesz!
– Friss briós? Khm... izé... kölyökkoromban nagyon szerettem a brióst, de azóta sem ettem. És... délután még fejfedőm is volt! Hová tehettem?
– Ámor fején van! – kiált Michael.
– Ámor? Ki az, barátod? Viselje egészséggel. Csak papírból volt. De egy cseppet sem fázom, Lark kisasszony... khm... izé! Még életemben nem volt ilyen kellemes melegem.
És a főprofesszor elégedetten elmosolyodik.
– Én pedig életemben nem voltam ilyen boldog! – kiáltja gyöngyöző kacajjal Lark kisasszony. – Hogy mitől, azt nem tudom, de boldog vagyok! Gyertek, drága kutyuskáim! Erre parancsoljon, professzor úr!
Azzal kézen fogja a főprofesszort, és kivezeti a rózsakertből.
Jane és Michael utánuk bámul. Hallják, amint a főprofesszor zavartan megkérdezi:
– És mi a kegyed... khm... izé... keresztneve?
– Lucinda Emília – válaszolja Lark kisasszony, és húzza maga után a főprofesszort, ki a kapun.
– Hé, hó, nézzenek oda! Majd hogy el nem aludtam! – ásít és nyújtózkodik a parkőr. – Hohó! – riad meg, ahogy pillantása körüljár a rózsakerten. – Mi történik itt? Ki dézsmálta meg a rózsáimat?!
– Maga! – kacag Jane.
– Nem emlékszik? – kérdi Michael. – Maga adott rózsákat Florimond-nak!
– Hogy én? Rózsát szedni? Hogy is merészelném! Habár... – És a parkőr zavartan vonja össze szemöldökét. – Muris. Egészen bátornak érzem magamat. Ha maga a főpolgármester tévedne errefelé, meg se rezdülnék. Mért ne kaphatná meg az a Flóri vagy hogyishívják a rózsákat, ahelyett, hogy itt hervadnának el? No, megyek haza az én szegény jó édesanyámhoz. Ejnye, ejnye! Gondoljunk a szabályzatra! – És a parkőr lecsap két sötét tárgyra.
– Hulladékot a hulladékgyűjtő kosárba! – kiáltja, felkapja a főprofesszor könyvét meg a nagyítóüveget, és a szemétgyűjtő kosárba hajítja.
– Máris elfelejtették – sóhajt Jane. – Valamennyien. Lark kisasszony, a főprofesszor, most meg a parkőr.
– Hát igen – sóhajt Michael és a fejét ingatja.
– És mit felejtettek el ti, ha szabad érdeklődnöm? – Mary Poppins szeme csillog a naplemente fényében. És olyan, mintha nagyon messziről érkezett volna vissza a rózsakertbe.
– Semmit, Mary Poppins, igazán semmit! – Boldogan, magabiztosan szaladnak oda hozzá. Mintha valaha is elfelejtenék a királyfiakat, meg ezt a furcsa, csudálatos látogatást!
– Akkor mit keres itt ez a könyv? – És fekete kesztyűs ujját a Tündérmesék Nagy Ezüst Könyvé-re szegezi.
– Jaj! – ugrik érte Michael. – Várjon meg, Mary Poppins! – kiabál, és áttör a bámész tömegen, amely még most is az égre bámul.
A gyufaárus megfogja a babakocsit, és nyikorogva-csikorogva kitolja a rózsakertből. Mary Poppins mozdulatlanul áll a bejáratnál, papagájfejes ernyője a hóna alatt, kézitáskája a csuklóján himbálózik.
– Én mindenre emlékszem! – mondja Michael, miközben visszasiet Mary Poppinshoz. – És Jane is – igaz, Jane? És ugye maga is, Mary Poppins? – Mi hárman, gondolja, együtt emlékezünk.
Mary Poppins szaporábban szedi a lábát. Hamarosan utolérik a babakocsit.
– Én arra emlékszem, hogy uzsonnázni szeretnék, ha erre gondolsz! –mondja.
– Vajon Ámor mit uzsonnázik? – mereng Michael, aki Mary Poppins mellett szaporázza a lépést.
– Teát! – kiált szomjasan a gyufaárus. – Meleget és erőset! Úgy finom! És bele legalább három kockacukrot!
– Mit gondol, Mary Poppins, nemsokára hazaérnek? Mennyi időbe telik az út odáig? – Michaelnek a királyfiakon jár az esze. Sehogy sem tudja kiverni őket a fejéből.
– En nemsokára hazaérek, annyi biztos – mondja öntelten Mary Poppins.
– Eljönnek máskor is, hiszen megígérték! – Michael ugrálni kezd örömében. Aztán eszébe jut valami, és döbbenten megtorpan.
– De ugye maga nem megy vissza hozzájuk, Mary Poppins? – Megragadja Mary Poppins karját, és megrázza. – Nekünk nagyobb szükségünk van magára, mint a királyfiaknak! Nekik ott van az unikornis! Jaj, Mary Poppins, nagyon k-k-kérem... – Izgalmában már beszélni is alig tud. –ígérje meg, hogy nem megy v-v-vissza hozzájuk a t-t-t-tulipános kalapjában!
Mary Poppins dühösen, döbbenten mered rá.
– Királyfiak tulipános kalapban? Én, egy unikornis hátán? Ha olyan nagyon jó az emlékezőképességed, hálás lennék, ha rám is emlékeznél! Olyannak nézel, aki össze-vissza nyargalászik egy...
– Nem, nem! Összekever mindent! Nem érti, Mary Poppins!
– Annyit értek, hogy úgy viselkedek mint egy hottentotta! Még hogy én egy unikornis hátán! Eressz el, Michael, légy olyan szíves. Remélem, támogatás nélkül is tudok járni. És te nemkülönben!
– Jaj, jaj, máris elfelejtette! – siránkozik Michael, és Jane-hez fordul vigasztalásért.
– De maga ugye emlékszik, Berti? – fut Jane a gyufaárushoz, felnéz rá, és egy megnyugtató mosolyt vár.
Ám a gyufaárus oda sem figyel. Zegzugolva tolja a babakocsit, és le nem veszi a szemét Mary Poppinsról. A tekintetéből az ember azt hihet-né, Mary Poppins az egyetlen élőlény az egész világon.
– Látod? O is elfelejtette – mondja szomorúan Michael. – Pedig ugye megtörtént, igaz, Jane? Hiszen itt van nálam a tőr!
Es az övéhez nyúl – de a keze csak a semmit markolja.
– Eltűnt! – bámulja gyászosan a tőr hűlt helyét Michael. – Biztosan akkor vette el, amikor búcsúzóul átölelt. Vagy pedig nem volt igaz az egész. Mit gondolsz, Jane, csak álmodtuk?
– Talán – felel tétován Jane. Az üres övről a gyufaárus és Mary Poppins nyugodt arcára pillant. – Pedig... – gondol Florimond mosolygó tekintetére – annyira biztos voltam benne, hogy igaziak!
Megfogják egymás kezét – a biztonság kedvéért –, s fejüket egymás vállára hajtva ballagnak hazafelé, míg gondolataik a három gyönyörű, színes alak és a szelíd mesebeli paripa körül járnak.
Alkonyodik. Árnyas fák lombja borul föléjük. Kimennek a park nagykapuján, s a Cseresznyefa utcán már égő lámpa fénykörébe lépnek.
– Nézzük meg őket még egyszer – javasolja Jane. Szomorú lesz, gondolja, de mégis szívet melengető, ha a képen viszontlátják őket. Elveszi Michaeltől a könyvet, és kinyitja a jól ismert oldalnál.
– Igen – suttogja Jane. – Valóban ott az övében a tőr. Éppen úgy, mint azelőtt. – Azután szeme tovább vándorol a képen, és Jane halkan, örömteljesen felkiált.
– Jaj, Michael, nézd! Mégsem álmodtuk! Tudtam, tudtam, hogy igaz!
– Hol van? Mutasd! Gyorsan! – követi Michael Jane mutatóujját.
– Nahát! – kiált fel. Szinte lélegzethez sem jut izgatottságában. És megint: – Nahát!
Mert a kép nem egészen olyan, mint azelőtt. A fán most is ott virít a virág, érik a gyümölcs, és ott áll a gyepen a három királyfi, mellettük pedig az unikornis.
Csakhogy' most Florimond rózsacsokrot tart a karjában; Veritain csuklóján színes kövekkel kirakott karkötő csillog; Ámor pedig jókora papírcsákót visel, és a zubbonya zsebéből csipkés szélű zsebkendő kandikál ki.
Jane és Michael a képre mosolyog. És a három királyfi visszamosolyog rájuk a könyvből, és a szemük mintha huncutul csillogna, ahogy ráesik a lámpáién}7.
– Emlékeznek ránk! – jelenti ki diadalmasan Jane.
– Mi meg rájuk emlékezünk! – kukorékol Michael. – Még ha Mary Poppins elfelejtette is őket!
– Csakugyan? – szól mögöttük egy hang.
Gyorsan felpillantanak – s ott áll Mary Poppins, frissen, takarosán, mint egy rózsás arcú hollandi fababa.
– Szabad lenne tudnom, hogy mit felejtettem el?
És szavai közben mosolyog – de nem Jane-re és Michaelre. Szeme a három királyfira szegeződik. Elégedetten biccent, előbb a képnek, aztán a gyufaárusnak, aki viszonozza a biccentést.
És Michael egyszeriben mindent megért. Tudja, hogy Mary Poppins –emlékszik. Hogyan is gondolhatták, ő meg Jane, hogy Mary Poppins valaha is elfelejt valamit!
Michael megfordul, és arcát Mary Poppins szoknyájába rejti.
– Semmit sem felejtett el, Mary Poppins. Csak egy kis tévedés volt.
– Kis tévedés! – És Mary Poppins felháborodottan szipog.
– De mondja meg, Mary Poppins – rimánkodik Jane, ahogy a kiszínezett képeskönyvről a fölébe tornyosuló arcra pillant. – Melyik a mesebeli gyerek – a három királyfi, vagy Jane és Michael?
Mary Poppins hallgat egy percig. A könyvbeli gyerekekre pillant, aztán megint az előtte álló két eleven gyerekre. Szeme szakasztott olyan kék, mint az egyszarvúé.
A két gyerek lélegzetvisszafojtva várja a választ.
És az mintha már ott tétovázna Mary Poppins ajkán. A nyelve hegyén vannak a szavak. De aztán – meggondolja magát. Talán eszébe jut, hogy Mary Poppins sohasem mond el semmit senkinek.
Mary Poppins rejtélyesen elmosolyodik. És csak ennyit mond:
– Vajon melyik?...
– Kérek szépen még egy szendvicset – nyúl át Mary Poppins lába szára fölött az elemózsiáskosár felé Michael.
Ellennek kimenője van, Brill néni pedig elment meglátogatni a sógornője unokahúgának az újszülött kisbabáját. A gyerekek hát a parkban uzsonnáznak, a legtávolabbi zugban.
Ez az egyetlen helye a parknak, ahol sohasem nyírják a füvet, sohasem gazolnak. Lóhere, százszorszép, kökörcsin, harangvirág nő olyan magasra, hogy a gyerekek térdig járnak benne. Csalán és bogáncs fitogtatja virágát, mert jól tudja, hogy a parkőrnek sosem lesz ideje tövestül kigyomlálni őket. Ok bizony fittyet hánynak a szabályzatnak! Magvaikkal teleszórják a gyepet, taszigálódva nyomakodnak a legjobb hely felé, oly szorosan zsúfolódnak, hogy a száruk örökké árnyékban marad.
Mary Poppins, virágos karton ruhájában, szálegyenesen ül egy bokor-nyi harangvirág mellett.
Zoknit javít, és közben arra gondol, hogy szép-szép ez a vadregényes zug – de Valaki még annál is szebb! Ha választania kellene egy csokor lóhere meg sajátmaga között, bizonyára nem a lóherét választaná.
A négy gyerek Mary Poppins körül heverészik.
Annabel a babakocsiban ugrál.
És nem messze, a csalánok között, a parkőr láncot fűz gyermekláncfűből.
Madarak csiripelnek minden ágon, s a fagylaltárus vidáman dalolva tolja kordéját.
A kordé elején felirat hirdeti:
FORRÓ NAP A MAI,
DE NEM ÚGY A FAGYI!
– Vajon idejön-e? – suttogja maga elé Jane.
Hasmánt hever a fűben, és gyurmafigurákat gyárt.
– Hova lettek azok a szendvicsek? – firtatja Michael, és a kosárban kotorászik.
– Légy szíves, Michael, szállj le a lábamról. Nem vagyok perzsaszőnyeg! A szendvics elfogyott. Te magad etted meg a legutolsót.
Mary Poppins átemeli Michaelt a fűre, majd megint kézbe veszi a tűt. A mellette álló bögrében a fűmaggal, csalánvirággal megszórt meleg tea kellemes aromát áraszt.
– De hiszen csak hatot ettem, Mary Poppins!
– Hárommal többet a kelleténél! – vág vissza Mary Poppins. – Nemcsak a magad részét etted meg, hanem a Barbaráét is.
– Kiveszi az ennivalót a kistestvére szájából – mi jöhet még ezután? –motyog a parkőr.
Beleszimatol a levegőbe, és a szája szélét nyalogatja, akárcsak egy szomjas kutya.
– Nincs jobb egy csésze forró teánál! – szól Mary Poppinshoz.
Mary Poppins méltóságteljes nyugalommal emeli fel a bögrét. – Bizony nincs! – válaszol, és belekortyol a teába.
– Épp az, ami jól esik az embernek így délután tájba! – És a parkőr sóvár pillantást vet a teáskannára.
– Pontosan – bólint higgadtan Mary Poppins, és tölt magának még egy bögrével.
A parkőr sóhajt, és letép egy szál gyermekláncfüvet. Tudja, hogy a teáskanna már kiürült.
– Hát akkor még egy szelet piskótát, Mary Poppins?
– A piskóta is elfogyott, Michael. Mi vagy te, ha szabad kérdeznem –kisfiú, vagy krokodilus?
Michael legszívesebben azt válaszolná, hogy krokodilus, de elég egy pillantás Mary Poppins arcára, és benne reked a szó.
– John! – vigyorog krokodilusképpel az öccsére. – Akarod, hogy bekapjam, amit hagytál?
– Nem! – feleli John, és gyorsan bekapja ő maga a maradékot.
– Segítsek elfogyasztani a piskótádat, Barbara?
– Nem! – protestál tele szájjal Barbara.
Michael szemrehányóan csóválja fejét, és Annabelhez fordul.
Annabel úgy trónol a kocsijában, mint egy királynő. Kicsi bögréjét szorongatja. A babakocsi nagyokat nyög, amikor Annabel fel-alá ugrál benne. A jármű ma még a szokásosnál is rozzantabbnak látszik. Robertson Ay ugyanis egész délelőtt a babakocsinak támaszkodva pihent, és eltörte a fogantyúját.
– Ejnye! Ejnye! – sopánkodott Banks mama. – Miért nem támaszkodhat olyasmire, ami erősebb? Mit csináljunk, Mary Poppins? Nincs pénzünk új babakocsira!
– Elviszem az unokabátyámhoz, nagysága kérem. O úgy megjavítja, hogy jobb lesz, mint új korában.
– Hát ha gondolja, hogy csakugyan meg tudja csinálni... – vetett kétkedő pillantást Banks mama a szilánkosra tört fafogantyúra.
Mary Poppins kihúzta magát.
– Az én rokonom, nagysága kérem... – Hangja mintha az Északi Sarkról jött volna.
– Hogyne, persze, persze! Természetesen! – hátrált idegesen Banks mama.
– De vajon miért olyan tökéletesek az ő rokonai? – gondolta. – Mary Poppins nagyon is hiú és önelégült. Ezt meg is fogom mondani neki egyszer!
Ám elég volt a zord arcra pillantania, a szemrehányó szipogást meghallania, és már tudta, hogy sohasem merészeli megmondani...
Michael a hátára hengeredik a százszorszépek között, és éhesen rágcsál egy fűszálat.
– Mikor viszi el a babakocsit az unokabátyjához, Mary Poppins? – tudakolja.
– Türelem rózsát terem. Mindent a maga idejében!
– Aha. Nézze csak, Annabel nem issza a tejét. Nem akarja, hogy én igyam meg helyette?
Ám Annabel ebben a pillanatban felemeli a bögréjét, és az utolsó cseppig kiissza belőle a tejet.
– Mary Poppins! – siránkozik Michael. – Éhen pusztulok – szakasztott, mint Robinson Crusoe.
– Robinson Crusoe nem pusztult éhen – közli Jane, miközben buzgón tisztogat egy kis helyet a gyomnövények között.
– Hát akkor a svájci Robinson család – mondja Michael.
– A svájci Robinson családnak bőségesen volt ennivalója. De én nem vagyok éhes, Michael. Az én piskótámat megkaphatod.
– Kedves, aranyos, okos Jane! – gondolja Michael, miközben mohón elveszi a piskótát.
– Mit építesz? – tudakolja, és leveti magát a fűre, Jane mellé.
– Parkot szegényeknek – válaszol a nővére. – Ahol mindenki boldog. És soha senki nem veszekszik.
Félretol egy maréknyi levelet, és Michael takaros zöld négyszöget pillant meg a gyomnövények között. Körömnyi szélességű kavicsos kis ösvények szabdalják, közöttük összegyűjtött virágszirmokból kialakított virágágyak. A gyepen gallyacskákból összerótt házikó; a fákat a földbe szúrt virágok jelképezik; árnyékukban valósággal hívogatnak az ágacskákból készült szép kis padok.
Az egyik pádon kisujjnyi gyurmaemberke ül. Arca kerek, teste gömbölyű, karja-lába dundi. Csak egy valami hegyes rajta: égnek szegett orra. Gyurmaújságot olvas, lábánál gyurma szerszámostáska hever.
– Hát ez ki? – kérdi Michael. – Nagyon hasonlít valakihez, de nem jut eszembe, kihez.
Jane elgondolkodik.
– Jupi úrnak hívják – határoz végül. – Délelőtt szorgalmasan dolgozott, és most pihen. A felesége is mellette ült, de a kalapja nem sikerült, hát összegyúrtam. Még maradt egy kis gyurmám, majd abból megpróbálom újra megcsinálni. – És a házikó mögött heverő alaktalan, színes masszára mutat.
– Hát az? – bök Michael az egyik virágágy mellett álló nőalakra.
– Az Hikori néni – magyarázza Jane. – Neki is lesz háza. És aztán majd vidámparkot építek.
Michael a dundi kis gyurmanénire pillant, megcsodálja felkunkorodó haját, és orcáján a gödröcskéket.
– Ismerik egymást Jupi úrral?
– Persze. A tó felé menet szoktak találkozni.
És Jane a kavicsokkal kirakott kis gödörre mutat, ahova – mikor Mary Poppins nem nézett oda – beleöntötte bögréjéből a tejet. A tó túlsó végén álló gyurmaszobor Michaelt Neleusra, a delfines márványfiúra emlékezteti.
– Vagy ott, a hintánál – mutat Jane két függőleges pálcikára, amelyekről egy szál cérnán egy még kisebb pálcika lóg.
Michael ujja hegyével megböki a hintát, az ide-oda leng.
– És mi van az alatt a kökörcsin alatt?
A piskótás doboz tetejéből leszakított kartonpapírdarab lett az asztal, körülötte kartonpapír székek, a tetején pedig olyan ínycsiklandozó lakoma, hogy még a királynak is gusztusa támadna hozzá.
Középen emeletes torta áll, körülötte dúsan megrakott tálakon őszibarack, cseresznye, banán és narancs. Az asztal egyik végén egy tálca almáslepény, a másikon mosolygó, rózsaszínű sonka. De akad kolbász is, meg ribizlis sütemény, egy kis zöld tálkán pedig egy darab vaj. És mindegyik szék előtt tányér, bögre, meg egy üveg gyömbér.
A kökörcsin-fa a lakoma fölé terjeszti ágait. Jane két gyurmagalambot ültetett az ágak közé, és egy igazi méh zümmög a virágok között.
– Hess, mohó légy! – kiált Michael, ahogy egy kis fekete pötty telepszik a sonkára. – Jajistenkém! Még éhesebb lettem ettől a látványtól!
Jane büszkén szemléli keze művét. – Ne morzsázz a gyepre, Michael. Nem szeretem a rendetlenséget.
– Sehol sem látok szemétgyűjtő kosarat. Nem látok mást, csak egy hangyát a fűben. – Michael tekintete végigpásztáz a rengeteg közepén megbúvó takaros kis parkon.
– Soha sincsen szemét – magyarázza Jane. – Jupi úr begyújt a papírral. A narancshéjat pedig elteszi a karácsonyi pudinghoz. Jaj, Michael, ne hajolj olyan közel, elveszed a napot!
Michael árnyéka mint a felhő telepszik a pici park fölé.
– Elnézést! – mondja Michael, és félrehajol. A nap megint fényesen süt, amikor Jane felemeli Jupi urat és szerszámostáskástul leteszi az asztal mellé.
– Ez a vacsora? – kérdi Michael.
– Dehogyis! – felel egy reszelős hangocska. – Ami azt illeti, ez a reggeli! ' ”
– De ügyes ez a Jane! – gondolja magában elismerően Michael. – Nemcsak hogy fabrikál egy ilyen kis öregembert, de még a hangját is milyen jól utánozza!
Jane azonban kérdő pillantást vet öccsére.
– Te szóltál ilyen reszelős hangon, Michael?
– Ugyan, dehogy! – hangzik fel megint az iménti hang.
És ahogy megfordulnak, észreveszik, hogy Jupi úr a kalapját lengeti üdvözlésül. Az öregúr rózsapiros képe csupa mosoly, de még az égnek szegezett orra is mintha kacagna.
– Nem az számít, mi a neve az étkezésnek. Hanem hogy milyen az íze! Parancsolj! – kínálja Michaelt. – Egy növésben levő gyerkőc mindig éhes. Kóstold meg az almáslepényt!
– De szépet álmodom! – gondolja Michael, és gyorsan vesz egy darab almáslepényt.
– Bele ne harapj, Michael! Gyurmából van!
– Ugyan már! Almából! – mondja tele szájjal Michael.
– Nem igaz! Én magam csináltam! – fordul Jupi úrhoz Jane.
– Hogy te? – csudálkozik Jupi úr. – Talán úgy érted, hogy segítettél elkészíteni? Nagyon helyes, leányom. Sok szakács feljavítja a levest!
– Mármint elsózza – helyesbít Jane.
– Nem, nem, nekem nem ez a véleményem. Az egyik is tesz bele valamit, a másik is – zablisztet, uborkát, borsot, pacalt. Minél jobb, annál több!
– Mi több? – bámul értetlenül Michael.
– Minden! – hangzik Jupi úr válasza. – Minden több, ha a kedvünk jobb! Vegyél egy őszibarackot – fordul Jane-hez. – Éppolyan hamvas, mint az arcod!
Jane merő udvariasságból nem hárítja el a kedves kínálást. Kivesz egy gyümölcsöt, és megkóstolja. Édes lé csurog végig az álián, foga alatt megcsikordul az őszibarack magja.
– Finom! – kiáltja meglepetten.
– Hogyne volna finom! – kukorékol Jupi úr. – Ahogy szegény megboldogult feleségem szokta volt mondani: „Nem a külcsín számít, hanem a belbecs!”
– Mi történt a kedves feleségével? – kérdi udvariasan Michael, miközben kivesz egy narancsot. A lakoma fölötti boldogságában kiment a fejéből, hogy Jane csak az imént morzsolta össze Jupi úr feleségét.
– Elveszítettem – suttogja Jupi úr. Bánatosan ingatja fejét, a narancshéjat pedig elteszi a zsebébe.
Jane érzi, hogy arcát elönti a vér.
– Tetszik tudni, sehogy sem állt a fején a kalap... – hebegi. De érzi, ez aligha elegendő ok, hogy a kalap tulajdonosától is megszabaduljon.
– Tudom, tudom! Nagyon fura alakja volt szegénykémnek. Semmi sem állt jól rajta. Egyszer a kalap, másszor a cipő. De azért én így is szerettem. – És Jupi úr keserveset sóhajt. – Mindazonáltal – folytatja borúsan – találtam a helyébe mást!
– Másik feleséget? – kiált fel meglepetten Jane. Végtére ő nem csinált két Jupi nénit! – De hiszen nem is volt erre idő!
– Hogyne lett volna idő? Van énnekem annyi időm, amennyi csak kell. No meg szükségem volt valakire, aki gondoskodik a gyerekekről. Nem csinálhatok mindent egymagám. így hát kezembe vettem a sorsomat, és megházasodtam, csak most, az imént. Ez a lakoma itt a menyegzői reggelink. De fájdalom... – pillant körül idegesen – minden örömben van egy csepp üröm. Sajnos, nem jól választottam.
– Burukk, burukk, Mi megmondtuk! – búgnak az ágon a gyurmagalambok.
– Gyerekek? – vonja össze a szemöldökét Jane. Egészen bizonyos benne, hogy gyerekeket nem csinált.
– Három szép, derék fiú – büszkélkedik Jupi úr. – Biztosan hallottatok már róluk! Hahó! – emeli tölcsérként a szája elé a kezét. – Éni, Téni, Jupi-téni, merre vagytok?
Jane és Michael egymásra bámul, aztán Jupi bácsira.
– Hát persze hogy hallottunk róluk! – bólint Michael-
Éni, Tóni, Jupiténi,
Eskem-beskem, guminéni,
Iszlipó, Iszlipó,
Indiánt fiilön fogni jó!
De azt hittem, ez csak olyan kiszámolós mondóka.
Jupi úr ravaszul elmosolyodik.
– Fogadd meg a tanácsomat, kedves fiatal barátom, és ne gondolkozz túlságosan sokat. Árt az emésztésnek. Árt az agysejteknek. Minél többet gondolkodunk, annál kevesebbet tudunk, ahogy az én szegény megboldogult feleségem szokta volt mondani. No de nem tölthetem fecsegéssel a napot, bármennyire jól esne is! – Letép egy pitypangot, és ráfúj, hogy a magjai szanaszét repülnek. – Uramisten, nézzétek, négy óra! És még be kell fejeznem a munkámat!
Azzal szerszámostáskájából elővesz egy fadarabot, és kötényével fé-nyesítgetni kezdi.
– Mi a bácsi mestersége? – tudakolja Michael.
– Nem tudsz olvasni? – kiált fel a gömbölyded emberke, és a házikó felé mutat.
A gyerekek az ágakból összerótt építmény felé fordulnak, és legnagyobb meglepetésükre azt észlelik, hogy – megnőtt! Az ágakból tömör gerenda lett, köztük már nem tátong űr, hanem fehér fal van a helyén, és füg-gönyös ablakok. Azok fölött pedig vadonatúj zsúptető emelkedik, s a zömök kémény füstgomolyokat ereget. A pirosra mázolt ajtón fehér tábla:
JUPI S.
KŐMŰVES
– De hiszen én nem ilyen házat építettem! Ki alakította át? – kérdi Jane.
– Hogy ki? Hát én! – mosolyog szélesen Jupi úr. – Amúgy nem volt kellemes lakni benne – nyirkos is volt, huzatos is. Mit mondtál – hogy te építetted a házamat? – A puszta gondolatra felkacag. – Egy ilyen egyszál-bél kicsi leányka, aki a könyökömig se ér?!
Ezt már Jane is megsokallja.
– Tudja, hogy ki kicsi! Maga! Hiszen én csináltam, szalmából meg gyurmából! Hisz akkora sincs, mint az ujjam!
– Hahaha! Ez jó! Hogy szalmából? Meg gyurmából? Pazar tréfa! – ha-hotázik Jupi úr. – Szavamra, mintha a gyerekeimet hallanám! Azok is mindig álmodoznak! És milyen gyönyörűségesek az álmaik!
Megsimogatja Jane fejét. És ekkor Jane rádöbben, hogy valóban csak a könyökéig ér Jupi bácsinak! A sárga virágos ág alatt Jupi bácsi valósággal fölébe tornyosul. A gyep, amit ő maga tisztított ki, a távoli erdőségig nyúlik. És az erdőn túl nem látni semmit. Eltűnt az egész nagy park, mint ahogy eltűnik a külvilág, mihelyt az ember átlépi otthona küszöbét.
Jane felpillant. A zümmögő méh akár egy tovatűnő felhő. A cikázó légy akkora, mint egy seregély, és a hangya, amelyik fényes fekete szemével rábámul, szinte a bokájáig ér.
Mi történt? Jupi bácsi nőtt meg, vagy ő maga ment össze? A kérdésre Michael válaszol.
– Jane! Jane! – kiabál. – A te parkodban vagyunk! Azt hittem, hogy akkora csak, mint egy zsebkendő, de most olyan nagy, mint az egész világ!
– Azt azért nem mondanám – ingatja fejét Jupi úr. – Csupán az erdőig terjed, de azért nekünk éppen elég nagy.
Michael kíváncsian fordul az erdő felé. Sűrű, rejtelmes vadon; némelyik fán óriási virágok.
– A margaréta akkora, mint az esernyő! – hápog Michael. – És a harangvirágban mosakodni lehetne!
– Valóban, csodálatos erdő – helyesel Jupi úr, és az ács tekintetével méri fel a vadont. – Az én... khm... második feleségem azt akarja, hogy vágjam ki és adjam el, hogy vagyonra tegyek szert. De hát ez a szegények parkja! Mihez kezdenék én egy vagyonnal? Én magam arra gondoltam –természetesen még az esküvő előtt –, hogy egy kis vidámparkot építek...
– Én is arra gondoltam! – vág közbe mosolyogva Jane.
– Nagy szellemek ha találkoznak! Mit szólnál például egy körhintához? Céllövöldét is építhetünk, és felállíthatnánk néhány hajóhintát, nem gondolod? A belépés természetesen ingyenes, barátnak, idegennek egyaránt! Hurrá, tudtam, hogy egyetértesz velem! – És izgatottan összeveri két tenyerét. De arcáról csakhamar eltűnik az izgatott öröm.
– Mire is jó a tervezgetés – mondja szomorúan. – Ő helyteleníti a vidámparkot. Könnyelmű szórakozás, azt mondja, és még pénzt sem hoz. Milyen szörnyű hibát követtem el! Elsietett áldás – hamari szánom-bá-nom! No de most már késő a bánat!
Jupi úr szemét elfutja a könny, és Jane éppen fel akarja ajánlani a zsebkendőjét, amikor lábdobogás hallatszik a gyepen, és Jupi úr arca hirtelen felderül.
– Papa! – kiabálja három vékony hang. Három kis alak ugrik az ösvényre, és veti magát Jupi úr nyakába. Olyan egyformák, mint három tojás – és mindegyik kiköpött mása az édesapjának.
– Fülön fogtunk egy indiánt, papa! Valódi indiánt! De nagyon ordibált, hát eleresztettük!
– Jól tettétek, fiacskáim – mosolyog Jupi úr. – Boldogabb lesz az őserdőben.
– Indiánt? – kerekedik el Michael szeme. – Hát itt vannak indiánok? A százszorszép-meg kökörcsin-fák között?
– Feleséget keresett, papa, hogy legyen, aki takarítja a vigvamját!
– Remélem, talál – mondja Jupi úr. – Indiánok? Hát hogyne volnának itt indiánok! És csak a jó ég tudja, hogy még mi minden! Hiszen ez valóságos őserdő! Sohasem merészkedünk be messzire. Nagyon is veszedelmes. No de hadd mutassam be a fiaimat. Ez itt Éni, ez itt Téni, ez pediglen Jupiténi!
Három kék szempár csillog, három hegyes orr szegeződik az égre, három kerek arcra terül széles mosoly.
– Ezek pedig... – fordul Jane és Michael felé Jupi úr. Aztán kuncog, és égnek emeli kezét. – Nahát! Régi barátok vagyunk már, és még a neveteket se tudom!
Jane és Michael bemutatkoznak, és kezet fognak a három fiúval.
– Banks? Csak nem a Cseresznyefa utcai Banks családból? Hisz épp nektek csinálok valamit! – kotor bele Jupi úr a szerszámostáskájába.
– Igazán? Mit? – kíváncsiskodik Michael.
– Egy új... No nézzétek, ott jön Hikoriné asszony!
Jupi úr hívogatóan int egy feléjük siető pufók kis nőalaknak. A hölgy orcáján két gödröcske, karján két rózsás csecsemő, felfogott kötényében pedig valami dagadozó, nagyobbacska tárgy.
– De hiszen nem is voltak gyerekei! – mondja magában Jane, miközben a két dundi csecsemőre bámul.
– Ajándékot hoztunk magának, Jupi úr! – és Hikoriné pirulva széttárja kötényét. – Az ösvényen találtam ezt a szép kis cipót; valaki biztosan elveszítette. Az ikreim – ez itt Dikori, ez meg Dokk – magyarázza a meglepett gyerekeknek – még nagyon kicsik, nem ehetnek kenyeret. Hát elhoztam maguknak reggelire!
– Ez nem cipó, csak kenyérmorzsa. Én magam ejtettem le – mondja Michael. De magában azt gondolja, a morzsa jóval nagyobb, mint amilyennek emlékszik rá.
– Hihihi! – Hikoriné félszegen kacarászik, gödröcskéi elmélyülnek. Azt hiszi, Michael tréfál, és ő szereti a tréfát.
– Milyen kedves gondolat! – bólogat Jupi úr. – Vágjuk ketté, felezzük el. Fél cipó többet ér, mint egy se! És viszonzásul, kedves Hikoriné, megkínálhatom egy kis vajjal?
– Szó sem lehet róla! – harsan egy mérges hang. És Jupi úr házának ajtaja kicsapódik.
Jane és Michael ijedten hátrál. Mert az ajtóban olyan nagydarab, olyan rút asszonyság áll, amilyet még soha életükben nem láttak. Mintha csupa, csupa csomóból, göcsörtből állna, akár a krumpli. Krumpli az orra, krumpli a kontya, göcsörtös a keze, göcsörtös a lába, és nincs a szájában csak két szál fog.
Jobban hasonlít agyagdarabhoz, mint emberi lényhez, és Jane-nek eszébe jut az a darabka gyurma, amelyik a házikó mögött hevert. Az asszonyságon koszos kötény, göcsörtös kezében sodrófát szorongat.
– Megtudhatnám, mit művelsz itt, Sámuel? Elajándékozgatod a vajamat? – Bőszen előre lép, és meglengeti a sodrófát.
– Én... én azt hittem, nélkülözhetjük... izé... kedvesem – és Jupi úr valósággal összezsugorodik az asszonyság dühödt tekintete alatt.
– Majd ha megadja az árát! Ki a nagyot nem becsüli, az a kicsit sem érdemli!
– Nem, nem, kedvesem, éppen fordítva! Ki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli. A szegény ember becsüljön meg mindent, amit kap, és viszonozza tehetsége szerint – akkor lesz igazán boldog!
– Márpedig ami Jupi Júnóé, abból senki nem eszik! Múlt héten is csak úgy odaajándékoztál egy zsámolyt az unokanővérednek, Corry néninek! És ugyan mit kaptál érte? Halljam!
– Egy hárompennyst a kabátjáról!
– Piha! No és amikor megjavítottad Bucskáék asztalát...?
– Henger Bucska hálásan rámmosolygott! – És a kedves emlék hatására elmosolyodik Jupi úr is.
– Mosolygásért nem ad kenyeret a pék! Azelőtt való héten meg Wigg Albert kérte, hogy magasítsd meg a szobája mennyezetét!
– Hogyne, mert nem volt elegendő helye a libegéshez, mikor megtelik nevetőgázzal! És én is nagyszerűen mulattam, Júnókám!
– Mulattál? És a cipész is megtalpalja a cipődet mulatságból? Ezentúl az legyen a mulatságod, ha nekem csinálsz ajándékot! És a tiétek is, kölykök! – rázza meg az öklét a fiúk felé Jupi Júnó.
– Jaj nekem, jaj nekem – motyogja Jupi úr. – Nincsen rózsa tövis nélkül! Nincsen öröm üröm nélkül!
– Éni! – rikoltja Jupi Júnó. – Hozzál nekem menyasszonyi koszorút, de azonnal! Piruló ara – hajadonfőtt? Ki látott ilyet?
– Jaj, ne! – suttogja Jane. – Elrontod a kertemet!
De a rettegő Éni már rohan is a virágágyhoz, és tépi a koszorúnak valót.
– Elég csúf, de jobb a semminél! – morog Jupi Júnó, és göcsörtös fejére illeszti a koszorút.
– Burukk, burukk! – kacagnak a gerlék a százszorszépfán. – Sehogy se áll! Kár! Kár!
– Téni! – rikolt dühödten Jupi Júnó. – Szedd a lábad, és fogd el azokat a madarakat! Galambpástétomot akarok enni!
Ám a gerlék felborzolják tollúkat, és kuncogva elrepülnek.
– Jobb ma egy túzok, mint holnap egy veréb se – mondja Jupi úr, míg utánuk bámul. – Mármint – teszi hozzá idegesen –, sokkal szebben tur-békolnak szabadon! Egyetértesz, Júnó?
– Én senkivel sem értek egyet! – vágja oda Jupi Júnó. – És nem tűrök semmiféle turbékolást! Jupiténi! Szólsz rögtön annak az embernek, hogy fogja be a száját?!
Mert egy ízes hang víg nótája tölti be a levegőt:
Énekelek egyet:
Zöldül a sás!
A fagylaltárus kerekezik az ösvényen.
Jane és Michael még el sem csodálkozhat: hogyan sikerült bejutnia a pirinyó parkba, amikor Éni, Téni és Jupiténi harsány kiabálással körülfogja Jupi urat:
– Papa! Papa! Kérek szépen egy pennyt!
– Semmi fagylalt! – vakkant Jupi Júnó. – Nincs kidobni való pénzünk!
– De Júnókám – fogja kérlelőre Jupi bácsi –, hisz itt a hárompennys, amit Corry nénitől kaptam!
– Azt eltesszük borúsabb időkre! Nem fogjuk léhaságokra eltékozolni!
– Nem fog beborulni, Júnó! Nézd, hogy ragyog a nap!
– Már hogyne borulna be. És különben is, a hárompennys az enyém! Mától fogva, Sámuel, ami a tiéd, az az enyém. Takarodjon innen – rikolt a fagylaltárusra –, és meg ne halljam mégegyszer azt az oktondi ordíto-zást!
– Nem ordítozás az, hanem nóta – vág vissza a fagylaltárus. – És annyit énekelek, amennyit kedvem van!
Azzal elkarikázik, és teli torokból énekel:
Énekelek kettőt...
– Szem nem látja, de bezzeg a fül még hallja! – sóhajt keservesen Jupi úr. – No de fel a fejjel, fiúk! Előttünk a lakoma! Nos, Hikoriné asszonyság, hová ül?
Hikoriné arcán elmélyülnek a vidám gödröcskék.
– Sehová nem ül, Sámuel, mivelhogy nincs meghíva!
A gödröcskék eltűnnek.
– De Júnó kedves...! – kiált elkeseredett képpel Jupi úr.
– Ne dedegj itt nekem! – vágja oda Jupi Júnó, és az asztalhoz csörtet. –Hát ez mi?! – ordítja el magát. – Valami hiányzik! Egy őszibarack meg egy narancs eltűnt! És ki evett az almáslepényemből?!?!
– É-é-én – hebegi idegesen Michael. – D-d-de csak egy icipici darabot.
– Én meg elvettem egy őszibarackot – suttogja Jane. Alig bírja kinyögni a szavakat, Jupi Júnó oly félelmetesen tornyosul fölébe.
– Csakugyan? – fordul a göcsörtös asszonyság a gyerekek felé. – És benneteket ki hívott meg?
– Az úgy volt – kezdi Jane –, hogy csináltam egy parkot. És egyszer-csak ott találtam magam a... Mármint úgy történt... Hát szóval... – Hogyan is magyarázhatná meg?!
– Ne hebegj, Jane. Ha kérdeznek, válaszolj rendesen. Te pedig ne tátsd a szád, Michael. Még beleesik valami.
Úgy szól ez a hang, mint a legeslegszebb zene!
– Mary Poppins! – kiáltja boldog meglepetéssel Michael. És a szája most is tátva – nem fél, hogy netán beleesik valami.
Mivelhogy a százszorszép-fa alatt ott áll a zsúfolt babakocsi! Mellette pedig egy takaros alak, gombos cipőben, tulipános kalapban, papagájfejes ernyővel.
– Nahát, Mary! Végre! Jobb későn, mint soha! Hogy vagy? – lelkendezik Jupi úr. Rohamléptekkel megkerüli az asztalt, és csókot nyom a feketekesztyűs kézre.
– Ugye mondtam, hogy hasonlít valakihez! – suttogja Michael. – Nézd, Jane! Az orruk egészen egyforma!
– Köszönöm, jól, Sam bátyám! Úristen, hogy megnőttek ezek a fiúk! –És finom mozdulattal csókja nyújtja orcáját Éninek, Téninek, Jupiténinek.
Jupi úr gyengéd mosollyal nézi a jelenetet. De menten lehervad ajkáról a mosoly, mihelyt feleségére mutat.
– Ő pedig – mondja – a feleségem, Júnó!
Mary Poppins hosszú, fürkész pillantást vet Jupi Júnóra. Majd a gyerekek nagy meglepetésére elmosolyodik, és kecsesen bólint.
– Remélem, nem zavarunk – mondja roppant udvariasan. Szeretném, ha Sam – természetesen csak a kegyed engedelmével, Júnó asszony – és megint udvarias főbólintás Jupi Júnó előtt – csinálna egy új...
– Már meg is van, Mary! – kiált Jupi úr, és előkapja a fényezett fadarabot. – Ide egy szög, oda egy szög, amoda egy szög, és kész!
A vadonatúj fogantyú a helyére kerül, John és Barbara tapsikol.
– Ne higgye, hogy ingyen kapja! – rázza meg a sodrófát Jupi Júnó. –Mostantól kezdve mindenért fizetség jár. Semmiért – semmit! Ez a jelszavam.
– Ó, természetesen fizetek – mondja legudvariasabb társasági modorában Mary Poppins. – Mindenki megkapja, ami megilleti – nekem pedig ez a jelszavam, Júnó asszony!
– Nos, minél előbb, annál jobb, Poppins kisasszony. Nem szándékozom hosszasan várakozni!
– Egyáltalán nem kell várakoznia, ígérem! – Mary Poppins pördít egyet kézitáskáján, és Jane meg Michael érdeklődve nézi, amint tekintetét végigjártatja a kis parkon. Még sohasem látták tőle ezt a kifinomult, társasági viselkedést.
– Milyen elragadó házuk van! – int papagájfejű ernyőjével a házikó felé.
Jupi Júnó undorral felhorkan.
– Méghogy elragadó? Egy odú! Ha Sámuel azt hiszi, képes vagyok ebben élni, hát ki fogom ábrándítani! Nekem palota kell, Sámuel! Tartozol annyival a te szép párodnak!
– Csak az a szép, aki jó! – suttogja Jupi úr.
Mary Poppins azonban egyre vidámabban mosolyog.
– Valóban nagyon csinos – bólint. – És ez a koszorú milyen szép!
– Piha – legyint megvetően Jupi Júnó. – Két-három szál virág, összefűzve! Drágakövekkel kirakott aranykorona, az igen, az tetszene nekem – és meg is kapom, méghozzá nemsokára!
– Drágakőnél drágább a tiszta szív – suttogja Jupi úr.
– Nekem ugyan nem! – vakkant rá Jupi Júnó. – Nekem ékköves arany korona kell! Emlékezzen a szavamra, tisztelt Mary Poppins kisasszony, leszek én még az erdő királynője!
– Nem is kétséges – bólint Mary Poppins. Annyira udvariasan, tisztelettudóan, hogy Jupi Júnó megenyhül, még el is mosolyodik, hogy kilátszik két elülső foga.
– No – mondja kegyesen –, ha már itt van, akár hasznát is vehetjük. Kínálja körbe az ételt a menyegzői lakomán. Utána meg elmosogathat.
A gyerekek szájukra csapják a tenyerüket, és riadtan pillantanak Mary Poppinsra. Ehhez vajon mit szól?
Jupi úr rémülten felszisszen. – De Júnó – hát nem érted? Tudod te egyáltalán, hogy kicsoda ő?
– Jól van, Sam, hagyd csak – mondja Mary Poppins, és papagájfejes ernyőjével int Jupi úrnak, hogy álljon félre. Kék szeme egy árnyalattal még kékebb, de Jane és Michael nagy meglepetésére a mosolya még szélesebb.
– Roppantul örülök, Júnó asszony, hogy segíthetek. És hova tervezik a palotát?
– Hát én azt gondoltam – Jupi Júnó hátrább lép, és meglendíti a sodrófát –, hogy a nagykapu itt lesz. Amott meg – és megint nagyot lép hátra – a főbejárat és a márvány lépcső.
– De hát mi nem lakhatunk márvány palotában, Júnó! Túlságosan is előkelő az nekünk!
– Neked talán igen, Sámuel. De nekem nem lehet elég előkelő! Azután –hátrál még egy lépést Jupi Júnó – nagy, tágas fogadóterem, ahol a vendégeimet fogadom.
– Pompás! – mondja Mary Poppins derűsen. Tolja maga előtt a babakocsit, úgy követi lépésről lépésre Jupi Júnót. Mögötte masíroz Jupi úr meg a két gyerek, a nyomukban Éni, Téni, Jupiténi, meg Hikoriné és az ikrek – és mind lenyűgözve bámulja az előttük haladó két alakot.
– És itt a bálterem! – kiált Jupi Júnó, és körbe lendíti a sodrófát.
– Bálterem! – nyög fel Jupi úr. – És ki fog benne táncolni?
– Én! – jelenti ki öntelt mosollyal Jupi Júnó. – Te pedig hallgass, Sámuel, itt én beszélek!
– Hallgatni arany, Júnó, ne feledd! – figyelmezteti Jupi úr.
– O, kérem, folytassa! – sürgeti Mary Poppins, és tesz még két lépést.
– Nappali szoba! Ebédlő! Konyha! Kamra!
Szobáról szobára növekszik a palota; láthatatlanul is lenyűgöző. Jupi Júnó minden egyes szónál hátrál egy lépést. Mary Poppins minden egyes szónál előre lép egyet. És a többiek követik. Már majdnem átértek a park túlsó oldalára – mert Jupi Júnó szobái nagyok, tágasak – és egyre közelednek az erdőség széléhez.
– A hálószobám pedig itt lesz! – jelenti ki Jupi Júnó, és nagy körben meglendíti a két karját. – Mellette meg – a sodrófa újabb kört ír le a levegőben – a tágas gyerekszoba.
– Az igazán jó lesz a fiúknak, Júnó! – ragyog fel Jupi úr arca.
Jupi Júnó megvető pillantással méri végig.
– Éni, Téni és Jupiténi majd meghúzzák magukat a padláson. A gyerekszoba az én gyermekeimé! És ha megfelelő ajánlólevelek tanúsítják a megbízhatóságát, Mary Poppins, eljöhet hozzám gyereklánynak!
– De ő mivelünk törődik! – kiabál Michael. Megragadja a virágos kartonszoknya szélét, és magához húzza Mary Poppinsot.
– Igazán nagyon kedves, Júnó asszony, de én sohasem hozok ajánlólevelet.
Mary Poppins szemében különös fény villan, és csak tolja, tolja a babakocsit.
– Akkor nem vagyok hajlandó felfogadni! – jelenti ki Jupi Júnó, és tovább hátrál láthatatlan palotája termeiben.
– Csakugyan? – Mary Poppins balzsamos hangjának már jeges a pereme.
– Csakugyan! – vág vissza Jupi Júnó. – Nem tűrök olyan személyt a palotámban, aki esetleg lopja az ezüstöt. És ne nézzen rám így! – teszi hozzá. Most már riadalom csendül a hangjából, mintha valami félelmetesét fedezne fel az egyre közeledő mosolygó arcon.
– így?! Hogyan? – kérdi Mary Poppins halkan. És megint taszít egyet a babakocsin.
Jupi Júnó hátrál, és felemeli a sodrófát.
– Takarodjon! – visítja. – El innen! Senki se hívta! – Arcszíne már a kö-tényéével vetekszik, hatalmas teste reszket.
– Dehogyisnem! – nyomul előre kérlelhetetlenül Mary Poppins, mint a közelgő vihar. – Kegyed mondta, hogy maradjak itt, és mosogassam el az edényt!
– Én... én visszavonom! – citerázik Jupi Júnó. – Fizesse meg a tartozását, aztán tűnjön el. Nem tűröm, hogy az én parkomban tartózkodjon! –Kezében megremeg a sodrófa, és Jupi Júnó már a fák között botladozik.
– A maga parkjában? – suttogja Mary Poppins, és egyre gyorsabb léptekkel tör előre.
– Igenis az én parkomban! Jaj, Sámuel, csinálj már valamit – hallod? Nem tűröm, hogy ez a nőszemély így mosolyogjon rám! Au! Eresszen el! Jaj, valami megfogott! Segítség, mozdulni se tudok! Mi ez itt?!
És szavai közben egy kar fonódik a dereka köré, és erős kezek ragadják csuklón.
Mögötte egy tagbaszakadt alak áll, és diadalmasan vigyorog. Fején tolldísz, válláról íj és néhány nyílvessző lóg, másik vállát csíkos takaró borítja.
– Végre, végre, megtaláltam az asszonyomat! – És még szorosabban markolja kapálózó foglyát.
– Eresszen, maga vadember! – visít Jupi Júnó, ahogy megfordul, és meglátja fogva tartójának az arcát.
– Hogy eleresszelek? Nem én! Amit találtam, megtartom. Velem jössz, a vigvamomba!
– Nem megyek! Eresszen el! Sámuel! Mondd meg neki, hogy engedjen szabadon!
– Nem merem, Júnökám, nagyon erősnek látszik. És néha még a szívbéli jóbarátoknak is el kell válniuk, Júnókám!
– Hogy szabadon eresszelek? Hogyisne! Arabszolgám leszel! Nesze! –szól vígan az indián, és sárga gyöngyfüzért kanyarít Jupi Júnó homlokára, a kontyába pedig tollat tűz. – Ézt tekintsd nagy megtiszteltetésnek! Most már te is indián vagy!
– Dehogy vagyok! Nem én! Segítség! Sámuel, segíts!
– Ékköves arany koronát kívántál kedvesem, és íme: most megkaptad!
– A folyóban mosol, rőzsetűzön főzöl! – vigyorog rá az indián. – Zöld lomb a házad, az ég a háztetőd!
– Ami tágasabb minden palotánál – vet rá sugárzó mosolyt Jupi úr.
– Nem, csak ne küszködj – szól az indián, amikor Jupi Júnó szabadulni igyekszik a szorításából. – A jó asszony engedelmeskedik urának és parancsolójának. Még ha királynő is!
– Királynő?! – kiált fel Jupi Júnó, és közben vadul rugdalózik.
Az indián büszkén felveti fejét.
– Nem tudod, hogy én vagyok az erdő királya?
– Júnókám, hiszen ez nagyszerű! Éppen ezt akartad!
– Nem én, nem én! Nem így akartam!
– Sokféle királynő van – szól közbe Mary Poppins.
Jupi Júnó dühödten támad rá. Illetve csak támadna – vadul rugdalja az indián sípcsontját, és hadonászik a sodrófával.
– Ez a maga műve – maga báránybőrbe bújt farkas! Minden olyan szépen alakult, amíg maga meg nem jelent! Jaj, Sámuel, miért is engedted be?! – És Jupi Júnó dühös könnyekre fakad.
– Szépen magának – de annál csúnyábban mindenki másnak! – mondja Mary Poppins.
– Hogy farkas?! Talán bárány, Júnókám! És nem én engedtem be – ő maga jött. Mintha ezt a farkast távol tudnám tartani az ajtómtól! – és Jupi úr jót nevet a saját kis tréfáján.
–- Jaj, Sámuel, segíts! Szabadíts ki, kölcsönadom neked a hárompenny-sedet! És a fiúk kapnak egy szelet süteményt minden második pénteken! – Jupi Júnó rimánkodó mozdulattal veti szét göcsörtös karját. – Micsoda?! – kiált rémülten. – Hát senkinek sem kellek?!
Némán áll a kis csoport. Jupi úr három fiára pillant, azután Mary Poppinsra. És sorra mindannyian megrázzák a fejüket.
Burukk! Burukk! Hely nem jut! turbékolják az arra szálló gerlék.
– Jaj, mi lesz velem? – siránkozik Jupi Júnó.
– Nekem kellesz, Júnó! – rikkant az indián. – Kellesz nekem, hogy legyen, aki tüzet rak az üst alá. Aki a vigvamomat kisöpri! Aki a mokaszinomat megvarrja! Aki a nyilaimat faragja! Aki a pipámat megtörni! És minden második hétfőn, Júnó, Ülsz majd egy takarón a holdsugárban, Vadalmát, viperát, héját forgatsz a szádban!
– Holdsugár? Vipera? Héja? Eresszen el! Én nem eszem mást, csak tűzdelt bélszínt! Segítség! Gyilkos! Mentők! Tűzoltók!
Hangja vad visításba csap, amikor az indián a vállára veti, és visszaballag az erdőbe. Szorosan fogja vergődő terhét, és a válla fölött hátrapillant a három kisfiúra.
– Eleresztettek, amikor ordibáltam – mondja. – Jó tett helyébe jót várj!
Azzal széles mosolyt vet Jupi úrra, és a rúgkapáló Júnóval együtt elnyeli az erdő.
– Rendőrség! Rendőrség! – hallják még messziről Júnó sivítását, amikor már ő is, az indián is, meg a sodrófa is eltűnt a szemük elől.
Jupi úr megkönnyebbülten felsóhajt.
– Nos, minden rosszban van valami jó. Remélem, Júnókám beilleszkedik az erdei életbe, és élvezni fogja az uralkodást. Mary, busásan megfizettél azért a fogantyúért. Én leszek életem végéig az adósod.
– Nem tartozol semmivel, Sam bátyám! – Mary Poppins hátat fordít az erdőnek, szeme diadalmasan csillog. – Csak annyival, hogy a jövőben nem leszel ilyen meggondolatlan.
– Csöbörből vödörbe? O, én többet nem házasodom, Mary! Aki egyszer megütötte a bokáját... A fiúk majd meglesznek valahogy.
– Talán megengedi, Jupi úr – villantja fel gödröcskés mosolyát Hikoriné –, hogy én mossak, vasaljak, foltozzak rájuk! Igazán nem okoz fáradságot!
– Milyen kedves gondolat! – kiált fel Jupi úr. – Minden jó, ha jó a vége – ugye, Mary? Én pedig viszonzásul, Hikoriné asszonyság, építek magának egy takaros kis házat! Amit elvesztettem a vámon, bőségesen visszanyerem a réven! Odanézzen! – mutat az alászálló napra. – Vörös az égalja, szép lesz a másnapja! Kedveseim, boldogok leszünk mindnyájan. Már hozzá is fogok az én vidámparkom építéséhez!
És átszáguld a gyepen, a többiek pedig követik.
– Hát a menyegzői reggelivel mi lesz? – piheg a nyomában Michael.
– Szent egek, arról megfeledkeztem! Tessék! Fogd! – Mindegyik tálról lekap valamit – gyümölcsöt, süteményt, kolbászt, kalácsot –, és Michael kezébe nyomja.
Mary Poppins rosszallóan nézi.
– Egy falatot se többet, Michael! Nem marad hely a vacsorádnak!
– Elég, ami elég, fiacskám! – nézi széles vigyorral Jupi úr, ahogy Michael eltünteti az ennivalót.
– Ami sok, az sok! – jelenti ki Mary Poppins. – Gyertek azonnal, mind a ketten!
– Jaj, én nem tudom itthagyni! – kiált fel Jane. A kis park szebb, mint valaha, ahogy ráragyog az alkonyi nap fénye.
– Nem is hagyod itt! – közli Jupi úr. – Amíg emlékszel rá, mindig szabadon jöhetsz-mehetsz benne. Remélem, nem fogod azt mondani, hogy nem tudsz egyszerre két helyen lenni?! A magadfajta ügyes lány, aki parkokat meg embereket fabrikál, ezt is bizonyosan kiókumlálja valahogy! –És huncutul rámosolyog Jane-re.
Mary Poppins kilép a százszorszép-fa alól; igencsak hazamenős a pillantása.
– Köszönj szépen, Jane! – És határozott léptekkel tolja maga előtt a babakocsit a kavicsos ösvényen.
– Isten vele, Jupi úr! – mondja halkan Jane, lábujjhegyre ágaskodik, és kitárja karját.
– Isten veled, aranyom! – Jupi úr megpaskolja Jane arcát. – Nem, kedves, ez nem a szegények parkja! Hisz gazdag vagyok – mert kaptam tőled egy csókot! No de amit kapok, nem tartom meg magamnak! – Azzal cuppanós csókot nyom Hikoriné gödröcskés arcára.
– Ne feledd, Sam! – figyelmezteti Mary Poppins. – Számolj előbb tízig!
– Nem számolok én kettőig se, Mary. Egy kis játék, egy kis tánc – nem töröm én a fejemet semmin, ami komoly!
Mary Poppins kétkedőn szippant, de Jupi úr nem hallja. Hikoriné mellé pattan, és derékon ragadja.
– Szabad kérnem egy fordulóra, nagysád?
– Velünk is, velünk is! – kiabál Éni, Téni és Jupiténi, s rohannak az apjuk után.
És már járják is vígan az asztal körül, ki-kikapnak egy szelet süteményt, felhörpintenek egy pohár gyömbért, páros cseresznyét aggatnak a fülükre. Hikoriné gödröcskéi vígan mosolyognak, két kisbabája ütemesen hintázik a két karján.
– Félre bánat! – kiáltja Jupi úr, és megforgatja Hikorinét. A vendégeiről szinte meg is feledkezett.
– Szeressük egymást, gyerekek! – kiabál Éni, Téni, Jupiténi, és egyre vadabbul járják a körtáncot.
És forog velük az egész világ, örömében az egész parkocska keringőzik a százszorszép-fa körül. Körbe, körbe, körbe, ütemesen, méltóságteljesen.
Keringőzik, dalol a násznép, s velük dalol a fagylaltárus is, ahogy visszafelé karikázik az ösvényen. Kezében egy csokor nyalóka – s egyszeriben odadobja az asztalra az egészet.
– Tessék, tessék, nem kell fizetség! – kiáltja és elkarikázik.
– Igyekezzetek, egy-kettő – tereli a gyerekeket Mary Poppins, mint tyúkanyó a csibéit. – Éla szabad érdeklődnöm, hogy képzelitek ezt, Jane és Michael? Hátrafelé jártok?
– Dézeb a lagzit! – motyogja teli szájjal Michael. Ahány csikorgást hallat a babakocsi, annyi hosszú, gyászos sóhaj szakad ki belőle, mert minden egyes csikorgással távolabb kerül a mesebeli lakomától.
– Hadd nézzem még egy kicsit a parkomat, Mary Poppins – rimánko-dik Jane.
– Nem vagytok ti rákok! Megfordulni, egy-kettő!
Vakít az alkonyi nap. És a délután mintha együtt forogna velük, két órától ötig. Tik-tak! üt valamennyi óra. Bim-bam! zengenek a környék harangjai.
Aztán lassít a pörgő világ, elnémul minden, és a két gyerek pislog, mint aki mély álomból ébred. Másodpercek, percek, vagy éppenséggel órák teltek el, amióta elindultak azon a kavicsos ösvényen? Kíváncsian néznek körül.
A lóhere a lábuknál virágzik, nem a fejük fölött, a vadregényes zug füve a térdüket simogatja. A zümmögő méh se nagyobb, mint máskor. Az a légy meg, amott egy harangvirágon, éppen akkora, mint – egy légy. Ami pedig a hangyát illeti – elbújt egy fűmag alá: következésképpen láthatatlan.
Békésen terül el körülöttük a nagy park – szakasztott úgy, mint mindig. A fagylaltárus nótájának utolsó szakaszához érkezett:
Énekelek tucatot:
Zöldül a sás!
és távolodik a vadregényes zugtól. Ám a parkőr, nyakán a pitypanglánccal, feléjük közeledik.
A gyerekek a lábuk elé néznek. Előttük terül el a gyomok karéjában a kicsi park. Pislognak, aztán egymásra mosolyognak, és letérdelnek a virágok közé.
Árnyékba borult a kicsi pázsitszőnyeg. Százszorszép és harangvirág lepi az ösvényeket. Jane kertjének piciny virágai kókadoznak a szárukon. A tó partján meg a hintánál üresek a padok.
– Utolsó morzsáig elfogyasztották a lakomát. Odanézz! – suttogja Michael. – Üres minden tányér!
– És sehol sincs senki. Biztosan hazamentek. – Jane sóhajt. Szeretné viszontlátni Jupi urat, és összemérni magát vele.
– Jó nekik! Magam is hazamennék már – a tollasbálba, ahogy szegény jó édesanyám mondta kölyökkoromban! – A parkőr áll mellettük, és Jane keze művét szemléli.
– Parkot hozni a parkba tilos! – jelenti ki. Aztán észreveszi a két gyerek elbűvölt arcát. – Na, látom, nagyon néztek valamit. Mit kerestek annyira?
Jane szórakozott pillantást vet rá.
– Mary Poppins unokabátyját – suttogja, és tekintete végigpásztázza a kis parkot.
A parkőr elképed.
– Az unokabátyját? Odalent – a gyomok között? Jó, hogy azt nem mondjátok, hogy egy csótány az unokabátyja!
– Majd mondok én mindjárt magának valamit! – szól mellette egy dühödt hang. Mary Poppins dermesztő pillantást vet a parkőrre. – Jól hallottam, hogy engem holmi rovarhoz hasonlított?
– Jaj, dehogyis, nem magát – hebeg a parkőr. – De ha az unokabátyja odale van a fűbe, hát mi más lehet, mint valami bogárféle?
– Igen? És ha ő „valami bogárféle”, akkor vajon mi vagyok én?
A parkőr kényelmetlen pillantást vet rá, és legszívesebben megnémul-na, hogy ne kelljen válaszolnia.
– Hűm... – keresgéli a szavakat. – Meglehet, hogy annyi eszem sincs, mint április bolondjának...
– Meglehet! – szipog megvetően Mary Poppins.
– ...de sehogyse megy a fejembe, hogyan üldögélhet a maga unokabátyja egy százszorszép tövibe!
– Nekem bárhol lehetnek rokonaim – magának ahhoz semmi köze!
– Dehogyis lehetnek! – kiált fel a parkőr. – Mert az a természet ellen való! Gondolom – teszi hozzá gunyorosan –, hogy a holdbéli emberrel is rokonságba van!
– A bácsikám! – jelenti ki nyugodtan Mary Poppins, és a babakocsival a vadregényes zugból kivezető ösvényre kanyarodik.
A parkőr meglepetten tátja el a száját, aztán megint összecsukja.
– Hahaha! Nagyon vicces! Csakhogy én nem hiszem ám!
– Senki sem várja el magától – mondja rá Mary Poppins. – Mozgás, Jane, Michael! Futólépés!
A kis parkra leszáll az este. A körülötte burjánzó gyomok valóságos erdőnek látszanak. A szárak közé nem hatol be fény, sötét van, akár az őserdőben. A két gyerek búcsúpillantást vet az elhagyatott pázsitra, aztán sajnálkozva elfordul, és a babakocsi után fut.
– Mary Poppins! – kiabál Michael. – Mindenki hazament! Üres minden tányér!
– Mindenhol jó, de legjobb otthon! És ki az a „mindenki”, ha szabad érdeklődnöm?
– Hát a maga muris kis unokabátyja, meg a családja!
– Jól hallottam? Azt mondtad, „muris”? – tudakolja Mary Poppins. –És ha szabad lenne tudnom, mi olyan muris rajta?
– Hát először akkora se volt, mind egy bogár, aztán m-m-megnyúlt, rendes nagyságúra! – Michael megremeg, Mary Poppins vészjósló ábrá-zata láttán.
– Már megint „bogár”! Miért nem mindjárt tücsök? Vagy éppenséggel – kukac? És méghogy megnyúlt! Azt akarod mondani netán, Michael Banks, hogy az én unokabátyám gumiból van?
– Dehogyis! Nem gumiból – gyurmából! – Na tessék. Kibökte!
Mary Poppins kihúzza magát. Most mintha ő nyúlt volna meg, mert mérgében kétszer akkorának látszik, mint máskor.
– Nos! – kezdi, olyan hangon, ami nem hagy kétséget afelől, hogy soha életében még ekkora megrázkódtatás nem érte. – Ha valaha valaki megjósolja nekem, hogy...
Michael azonban lélekszakadva félbeszakítja.
– Jaj, ne legyen dühös, Mary Poppins, legalább a tulipános kalapjában ne! Nem úgy értettem, hogy olyan muris, akit ki kell nevetni, hanem olyan... olyan aranyosan muris. És ezentúl egy árva szót se szólok – ígérem!
– Hm! – békül meg Mary Poppins. – Hallgatni arany.
És ahogy Mary Poppins ott lépked mellette peckesen, és a cipősarka –kip-kop – kopog az ösvényen, Michael azon töri a fejét, vajon kitől is hallotta nemrégiben ezt a mondást.
Óvatosan Jane-re sandít a szeme sarkából.
– De ugye megtörtént? – suttogja. – Bementünk a kis parkba, és vendégek voltunk a lakomáján? Biztos, hogy igaz, hiszen nem vagyok éhes. Nem is kívánok más vacsorát, csak egy kemény tojást meg egy kis vajas pirítóst. Meg rizsfelfújtat és két paradicsomot és talán egy pohár tejet!
– Igen, igaz volt. – Jane boldogan sóhajt, miközben körülbámul a nagy, meghitt parkban. Mert a parkban van még egy park, tudja jól. És talán...
– Gondolja, Mary Poppins... – Tétovázva elhallgat. – Gondolja, hogy a világon minden valami másban van? Az én kis parkom a nagy parkban, és a nagy park egy még nagyobban? És az is, és az is? Minden... – Meglendíti karját, mintha át akarná ölelni a mennyboltot. – És valakinek, aki odakint van, nagyon messze – gondolja, hogy akkorának látszunk, mint a hangyák?
– Hangyák meg bogarak! Tücskök! Kukacok! Mi jöhet ezután, szeretném tudni. Nem tudok válaszolni a kérdésedre, Jane, de annyi biztos, hogy engem senki sem néz hangyának, köszönöm szépen!
És Mary Poppins megvetően szippant egyet.
– Hát persze hogy nem! – szól egy vidám hang, ahogy Banks papa –hazajövet a bankból – utoléri a kis csoportot.
– Maga inkább szentjánosbogárhoz hasonlít, Mary Poppins, aki ragyogva mutatja nekünk hazafelé az utat! – Várja, hogy az önelégült mosoly Mary Poppins arcára terüljön. – Tessék – mondja Banks papa –, vegye el az újságot, én majd tolom a babakocsit. Jót fog tenni egy kis testmozgás. Úgy érzem, megfáztam.
Az ikrek és Annabel boldogan kukorékolnak, ahogy Banks papa nagyokat lódít a babakocsin.
– Ejha! – szól Banks papa. – Micsoda gyönyörű új fogantyú! A maga unokabátyja, Mary Poppins, kitűnő mesterember. Tudassa, kérem, mennyit fizetett érte.
– Én tudom! – rikkant buzgón Michael. – Odaadta Jupi nénit az indiá-nusnak!
– Hapci! Nem hallottam jól, mit mondtál, Michael. Odaadott három pennyt a kifliárusnak?!?! – És Banks papa harsogva kifújja az orrát.
– Nem, nem! Odaadta Ju... Mármint... – Michael nem fejezi be a mondatot. Mert Mary Poppins pillantása rászegeződik, és Michael ajánlatosabbnak véli, ha elejti a témát.
– Nem számított fel semmit, uram – mondja udvariasan Mar}' Poppins. – Unokabátyám szívességből csinálta.
– Ez aztán igazán roppant kedves tőle, Mary Poppins! Hé! – szakítja félbe magát Banks papa. – Odanézzen, hova lép! Gondoljon a szabályokra, Smith! Majdnem felborította a babakocsit!
Mert a parkőr nagy léptekkel csörtet utánuk, beleütközik a kis csoportba, és szanaszét szórja őket.
– Ezer bocsánat... – zihálja. – Ne haragudjon, Banks úr, én őtet keresem – és Mary Poppinsra bök. Csuklóján ott himbálózik a pitypangfüzér.
– Ejnye, Mary Poppins, mit követett el? Tán csak nem szegte meg a szabályokat?!
A parkőr felnyög.
– A szabályokat? Megszegte, kérem, valamennyi törvényt! Természetellenes ez, uram, pedig így volt! – És Mary Poppins felé fordul. – Nem azt mondta, hogy bárhol lehetnek rokonai? Hát ez amoda van, egy pitypang alatt! A tulajdon fülemmel hallottam – kacagnak, dalolnak, mint valami lagziba! Fogja, ez a magáé! – kiáltja rekedten, és a pitypangfüzért
Mary Poppins nyaka köré kanyarítja. – Szegény jó édesanyámnak szántam – de úgy érzem, tartozók magának valamivel.
– Úgy is van – jelenti ki higgadtan Mary Poppins, és eligazgatja nyakán a füzért.
A parkőr egy pillanatig némán bámul rá. Aztán nagyot sóhajtva sarkon fordul.
– Ha száz évig élek, akkor se értem – motyogja, és felborít egy hulladékgyűjtő kosarat, miközben elbaktat az ösvényen.
Banks papa döbbent meglepetéssel bámul utána.
– Valaki a pitypang alatt? Mintha lagzi volna? Ugyan mit akar ezzel mondani? Mi tagadás, néha már-már azt gondolom, ez a Smith megháborodott! Pitypang alatt – dalolnak, kacagnak? Hallott már valaha ilyet?
– Nem én! – jelenti ki határozottan Mary Poppins, és előkelőén megrázza a fejét.
És eközben egy pitypangszirom hullik le a kalapja karimájáról.
A gyerekek a szirom után néznek, aztán egymásra mosolyognak.
– A te fejeden is van egy, Michael!
– Igazán? – sóhajt boldogan Michael. – Hajolj csak le, hadd nézzem meg a tiedet is!
Es csakugyan: Jane hajában is akad egy virágszirom!
– Mondtam! – bólint bölcsen Jane. Felszegi fejét, és mereven tartja, hogy a szirom le ne hulljon róla.
Virágszirmok aranyával megkoronázva ballagnak haza a jávorfák lombja alatt. Hallgat a környék. Lenyugodott a nap. Beborítja őket a Hosszú sétány árnyéka. De Jane úgy érzi, most is a kicsi park ragyogása veszi körül. Az egyik sötét, a másik világos – együtt érzi mind a kettőt.
– Két helyen vagyok egyszerre! – susogja. – Éppen úgy, ahogy Jupi úr megmondta!
És gondolatai visszaszállnak a burjánzó gyomok közötti kis tisztásra. A százszorszép megint megnő. A lóhere belepi a kicsi pázsitszőnyeget. Szétmállik a kartonpapír asztal, meg a hinta. Mindent belep az erdő.
De Jane mindennek ellenére tudja, hogy valahogy, valahol, valamikor rátalál – s éppolyan szép és vidám és boldog lesz minden, mint amilyen ma volt. Csak emlékeznie kell, és ott terem megint. És vissza-visszatér majd – hisz megmondta Jupi úr! –, és megáll annak a fényességes kis tisztásnak a szélén, és a kicsi park soha, de soha nem halványul el...
– Mary Poppins! – kiabál Michael. – Várjon!
– V-á-á-ár-jon! – visszhangozza a körülötte süvítő szél.
Borús, szeles az őszi délután. Felhőket kerget az égen a szél. A Cseresznyefa utca házainak ablakán vadul dagadoznak-apadoznak a függönyök. Huss-huss, lapp-lapp.
Hánykolódik a park, mint viharban a hajó. Levelek, elhullajtott papírok kerengenek a levegőben. Nyögve nyújtogatják ágaikat a fák, a szökőkút permetét szanaszét fröcsköli a vihar. Rázkódnak, remegnek a lombok. Nyikorognak a hinták. Tarajos hullámokat vet a tó vize. Minden mozog, hajlong, inog, remeg a parkban a szél parancsára.
És a vihar közepette Mary Poppins úgy lépked, hogy egyetlen hajaszá-la el nem mozdul a helyéről. Takaros, ezüstgombos kék kabátja nem gyúródik, nem libeg, a tulipán oly mozdulatlanul ül a kalapján, mintha márványból faragták volna.
Mögötte rohannak a gyerekek, átgázolnak a kavargó levéltömegen. Folly bácsi boltjában voltak, diót, mogyorót, karamellát vásároltak. És most igyekeznek utolérni Mary Poppinsot.
– Vá-á-árjon meg, Mary Poppins!
Mary Poppins a Hosszú sétányon tolja a babakocsit. Ászéi zúg a kerekek között, az ikrek és Annabel összekapaszkodnak, nehogy kifújja őket a kocsiból a vihar. Bojtos sapkájuk vadul libeg, a takaró elszabadult, és lobog, akár a zászló.
– I-í-íííu-u-u-jj! – cincognak, akár a rémült egerek, amikor egy hirtelen szélroham letépi és magával ragadja a takarót.
Az ösvényen közeledik valaki – úgy sodródik, akár a rongyos újságpapír.
– Segítség! – rikolt egy éles, ismerős hang. – Valami a kalapomra repült! Nem látom, hová lépek!
Lark kisasszony az, aki esti sétájára indult. Két kutyája előreszalad, mögötte pedig a főprofesszor vonszolja magát, haja égnek áll.
– Maga az, Mary Poppins? – kiáltja Lark kisasszony. Letépi arcáról a takarót, és a babakocsira dobja. – Micsoda szörnyű este! Micsoda rémes szél! Csoda, hogy magát el nem fújja!
Mary Poppins megemelinti szemöldökét, és fölényesen szipog. Ha valakit elfúj a szél, az nem ő lesz, gondolja.
– Hogy érti ezt, nagysád? Méghogy szörnyű este! – érkezik mögéjük csörtetve Bumm tengernagy. Tacskója, Pompeius, a sarkában üget; matrózkabátkát húztak rá, hogy meg ne fázzon.
– Tökéletes este, drága hölgyem, ez az igazi tengeri idő!
Húszán a halott ládáján –Johohó, meg egy üveg rum!
– Tengerre, Lucinda! Vár az óceán!
– O, én nem lennék képes egy halott ládájára ülni! – szörnyülködik Lark kisasszony.- Rumot inni meg mégannyira sem! Professzorom, ne maradjon le! No nézzék – elrepült a sálam! Jajistenkém, most meg a kutyák tűntek el!
– Talán őket is elfújta a szél! – És a főprofesszor felnéz egy fára, ott keresi Petit meg Henriket. Aztán rövidlátó pillantással fürkészi a sétányt.
– Ott jönnek, ni! – motyogja. – De fura, hogy két lábon járnak!
– Két lábon?! – mondja szemrehányón Lark kisasszony. – Milyen szórakozott maga, professzorom! Hiszen azok ott nem az én drága kutyuskáim – hanem csak Jane meg Michael!
A tengernagy előkapja messzelátóját, és szeméhez illeszti.
– Hahó, tengerészek! – üvölt a gyerekeknek.
– Tessék idenézni! – kiabál a futva közeledő Michael. – Kinyújtottam a kezem, hogy megfogjam a sapkámat, és a szél egyenesen belefújt egy levelet!
– És ugyanabban a percben az én kezembe is! – piheg mögötte Jane.
Nevetnek, ragyognak, csomagjaikat mellükhöz szorítják, és lobogtatják a csillag alakú jávor leveleket.
– Köszönöm – mondja határozott hangon Mary Poppins. Elveszi a leveleket, fürkész pillantást vet rájuk, aztán zsebre dugja őket.
– Levél az ágról – levél a postán! – sivítja túl Lark kisasszony a szél sü-vítését. – De persze ez csak amolyan vénasszonyos babona. Hát itt vagytok végre, drága kutyuskáim! Professzorom, fogja meg a kezemet, legyen szíves! Haza kell sietnünk a mi biztonságos otthonunkba.
És maga előtt tereli mindannyiukat; szoknyáját feldagasztja a viharos szél.
– Tényleg levelet kapott, Mary Poppins? – ugrál izgatottan Michael.
– Meglehet – válaszol Mary Poppins, és égnek emeli az orrát.
– De hiszen mi fogtuk el! – protestál Jane.
– Az egyik fogja, a másik kapja – mondja erre bosszantó nyugalommal Mary Poppins.
– Otthon megmutatja? – visít Michael, de hangját elragadja a szél.
– Hazatér a tengerész! – kapja le lendületesen csákóját a tengernagy. –Au rcvoir, bajtársak, és Poppins kisasszony! Felvonni a horgonyt, Pompeius!
– Igenis, tengernagy úr! – mondaná Pompeius, ha tudná, és gazdája után üget.
Michael a zsebében kotorászik.
– Miért nem várt meg, Mary Poppins? Akartam adni magának egy karamellát.
– Könnyű a fonás, nehéz a várakozás! – veti oda gőgösen Mary Poppins.
Michael szeretné megkérdezni, mi köze a karamellának a fonáshoz, de még idejében észreveszi Mary Poppins rosszalló pillantását.
– Két krampusz – azok vagytok! Hogy áll a hajatok? Édeset az édesnek – teszi hozzá öntelten, miközben elveszi Michaeltől a ragacsos gyümölcskaramellát, és kényesen rágcsálja.
– Nem mi tehetünk róla, hanem a szél! – veti hátra homlokából a haját Michael.
– Minél gyorsabban nekivágtok, annál hamarabb elhagyjátok! – és Mary Poppins lendületesen tolja a babakocsit a nyögő lombok alatt.
– Vigyázat! Óvatosan! Mit csinál?!
Méltatlankodó üvöltés harsan, és egy alak imbolyog félre az útból. Nyakkendőjébe kapaszkodik félkézzel, a másikkal a sapkáját fogja.
– Gondoljunk a szabályokra! Nézzen a lába elé! Ne borítsuk fel a parkőrt!
Mary Poppins gőgös pillantással méri végig.
– Csak ha az utamat állja! – vág vissza. – Nincs joga a közlekedést akadályozni.
– Énnekem mindenhez jogom van a parkban! így írja elő a szabályzat. – A parkőr a sűrűsödő sötétségben Mary Poppinsra bámul, és hátrahőköl.
– Gyümölcskaramella? Dió, mandula, mogyoró? Hiszen akkor Mindenszentek napja van! Tudhattam volna... – Hangja megremeg. – Ilyen szél csakúgy hiába nem kerekedik. Óóóóó! – borzong össze. – Egészen beteg vagyok tőle. Itt is hagyom a parkot, gondoskodjon magáról. Ezen az estén nincs az embernek idekint semmi keresnivalója.
– Miért? – tudakolja Jane, és átnyújt egy diót a parkőrnek. – Mi történik Mindenszentek estéjén?
A parkőr szeme akkorára kerekedik, mint a csészealj. Idegesen hátrasandít a válla fölött, aztán a gyerekekhez hajol.
– Izék jönnek elő – suttogja rekedten –, és járják az éjszakát. Nem tudom, mik is igazándiból – íátni még sose láttam őket –, szellemek talán, vagy jelenések. Akárhogyan is, igen kísértetiesek! Hé – mi az ott? – és megragadja botját. – Odanézzetek! Amott van egy fehér izé a fák közt!
Fény ragyog a fekete ágak között, ezüstösre festi őket. A felhőket elfújta a szél; az égen hatalmas, ragyogó gömb siklik.
– Hiszen az csak a hold! – kacag Jane és Michael. – Nem ismeri meg?
– Nem, nem – ingatja fejét a parkőr. – Holdnak látszik, s lehet, hogy valóban az – de az is lehet, hogy nem az! Mindenszentek estéjén sose lehet tudni!
Azzal felgyűri kabátja gallérját és elsiet, nem is mer hátranézni.
– Hát persze hogy a Hold – mondja konokul Michael. – Hiszen holdfény hullik a fűre!
Jane a szélfútta, ragyogó tájat nézi.
– Táncolnak a bokrok a szélben! Odanézz! Felénk jönnek – egy pici bokor, meg két nagyobb. Jaj, Mary Poppins, talán szellemek! – Es megragadja a kék kabát sarkát. – Közelednek, Mary Poppins! Biztosan jelenések!
– Nem akarom látni őket! – visít Michael. Belekapaszkodik a papagájfejes ernyő végébe, mintha csak horgony volna.
– Méghogy jelenések! – sivít a legkisebbik bokor. – Elmondtak engem sok mindennek – Nagy Károly császár azt mondta, olyan vagyok, mint egy tündér, Nagy Alfréd király manónak nevezett –, de soha senki a szemembe nem merte mondani, hogy jelenés volnék! Habár szó ami szó – és a bokor boszorkánykaccanást hallat –, gyakran bizony annak látszom!
Két vézna láb igyekszik feléjük szaporán, egy összeaszott kis arc, mint egy fonnyadt alma, kandikál át kócos hajcsimbókok közül.
Michael nagyot sóhajt:
– Hiszen ez csak Corry néni! – és elengedi a papagájfejes ernyőt.
– Meg Anni és Fanni! – integet Jane megkönnyebbülten a két nagyobbik bokornak.
– Jó estét – szól két gyászos hang, mihelyt Corry néni óriás leányai utolérik pirinyó anyjukat.
– Hát itt volnánk megint, kedveskéim – ahogy Szent György mondta a sárkányoknak. Épp megfelelő este a... – Corry néni Mary Poppinsra pillant, és sokatmondóan elmosolyodik.
– ...mindenféléhez – fejezi be a mondatot. – Remélem, kedvesem, kézhez vette az üzenetet!
– Nagyon szépen köszönöm, Corry néni. Megkaptam az értesítést.
– Miféle értesítést? – kíváncsiskodik Michael. – Talán csak nem a levélen volt?
Corry néni félrebillenti fejét. És a holdfényben megcsillan a kabátján a sok-sok ráragasztott hárompennys.
– Hohó! – suttog titokzatosan. – Értesítés van sokféle! Én rád nézek, te rám nézel, és már meg is van a kapcsolat. Földnélküli János királynak elég volt a félszemét lehunynia, már vettem az üzenetét. És egy alkalommal – úgy ötszáz esztendeje – Lúdanyótól kaptam egy tollat. Pontosan tudtam, mit jelent: „Gyere el vacsorára. Kacsapecsenye lesz!”
– Finom lehetett! De szíves elnézését kérjük, Corry néni – haza kell mennünk. Ma este ugyebár nem késlekedhetünk! – És Mary Poppins jelentőségteljes pillantást vet Corry nénire.
– Persze, persze, Poppins kisasszony! Ki korán kel, aranyat lel, ki későn fekszik... Kitől is hallottam ezt? Robin Hoodtól talán? Nem emlékszem!
– Nemsokára találkozunk! – int búcsút Anni és Fanni Jane-nek és Michaelnek.
– Nemsokára? – csodálkozik Jane. – De hiszen mi megyünk lefeküdni!
– Már megint, ti kétbalkezes elefántok! Már ki se tudjátok nyitni azt a bécsikapu szátokat, hogy ne valami emeletes ostobaság jöjjön ki rajta? Úgy értik, kedveseim – mondja Corry néni –, hogy az év folyamán még találkoztok! Mikuláskor, vagy Karácsony után. Hacsak, persze – és mosolya egyre szélesebb lesz –, hacsak nagyon okosak nem lesztek! Nos, jó éjszakát, és szép álmokat!
Kinyújtja két aszott kis kezét, és Jane meg Michael előre szökken.
– Vigyázat! Vigyázat! – visít Corry néni. – Ráléptek az árnyékomra!
– O... bocsánat! – ugrik hátra riadtan a két gyerek.
– Istenkém, istenkém, de megijesztettetek! – kap a szívéhez Corry néni. – Mind a ketten ott álltok épp a fején – szegényke szörnyen rosszul érezheti magát!
Meglepetten bámulnak rá, majd a szélfútta füvön fekvő kis fekete foltra.
– Nem is tudtam, hogy az árnyékok éreznek – csodálkozik Jane.
– Hogyne éreznének! – kiált felháborodottan Corry néni. – Kétszer annyira, mint te! Figyelmeztetlek, gyermekeim, vigyázzatok az árnyékotokra, mert különben az árnyékotok nem vigyáz rátok! Mit szólnátok, ha egy reggel arra ébrednétek, hogy megszökött? Mi is volna az ember árnyék nélkül? Semmi, úgyszólván semmi!
– Igazán nem szeretném – mondja Michael, és a tulajdon árnyékára pillant, amely a szélben fodrozódik. Csak most ébred rá, mennyire szereti az árnyékát.
– Pontosan! – horkan fel Corry néni. – Ó, drágaságom – gügyög az árnyékának.- Mi mindent csináltunk végig mi ketten, igaz-e? Es soha egy hajad szála nem görbült, amíg ezek ketten rád nem léptek. No jól van, jól van, ne nézzetek már olyan bánatosan! – És Jane-re meg Michaelre kacsint. – De emlékezzetek a szavamra – vigyázzatok rá! Fanni, Anni, szedjétek a tuskóitokat. Méghozzá szaporán – ha ugyan képesek vagytok rá!
És eltipeg a két lánya között, s olykor-olykor félrehajol, és csókot dob az árnyékának.
– No, mozgás. Ne totyogjatok! – csörren a gyerekekre Mary Poppins.
– Csak szemmel tartjuk az árnyékunkat! – mondja Jane. – Vigyázunk, hogy ne érje bántódás!
– Ti meg az árnyékotok... – mondja Mary Poppins. – Takarodás az ágyba, egy-kettő!
Meg is teszik. Egy perc sem telik belé, megvacsoráznak, levetkőznek a pattogó kandallótűz előtt, és beugranak a takaró alá.
Ki-be leng a szélben a gyerekszoba függönye, az éjszakai lámpás fénye villózik a mennyezeten.
– Látom az árnyékomat, és az árnyékom is lát engem! – néz Jane a fa—
Ion tükröződő, szépen fésült fejre. Barátságosan biccent, árnyéka viszonozza.
– Én meg az árnyékom hattyúk vagyunk! – emeli fel karját Michael, és összepattintja az ujjait. És a falon hosszú nyakú madár tátja-csukja a csőrét.
– Hattyúk! – szipog Mary Poppins, miközben letyszi kabátját, tulipános kalapját a tábori ágya végéré. – Talán inkább libák!
Mvikorog a vászon huzat, ahogy Mary Poppins beugrik az ágyba.
– Miért nem akasztja fel a kabátját, Mary Poppins, mint máskor? – kérdi nyakát nyújtogatva Michael.
– Mert fázik a lábam! De egy szót se halljak többet!
Michael Jane-re néz. Jane Michaelre néz. Tudják, hogy ez a válasz csak fél válasz. Vajon miben töri a fejét Mary Poppins? De Mary Poppins soha semmit meg nem magyaráz. Az ember akár a szfinksztől kérdezősködhetne.
– Tik... – ketyeg az óra a kandallópárkányon.
Jó meleg van az ágyukban. És jó meleg az ágyuk a gyerekszobában. És a gyerekszoba jó meleg a házban. A kint süvöltő széltől csak még melegebbnek érzik.
Arcukat kezükre hajtják, szemük lecsukódik.
– ...Tak! – ketyeg az óra a kandallópárkányon.
De ezt már nem hallja egyikük sem...
– Mi az? – mormolja álmosan Jane. – Ki kapirgálja az orromat?
– Én! – suttogja Michael. Jane ágya mellett áll, kezében egy gyűrött falevél.
– Órák óta kapirgállak, Jane! Arra ébredtem, hogy az előszobaajtó becsapódik, és ezt találtam a párnámon. Nézd csak! A tiéden is van egy! És Mary Poppins ágya üres, és eltűnt a kabátja meg a kalapja!
Jane fogja a faleveleket, és az ablakhoz szalad.
– Michael! – kiáltja. – Idenézz! Üzenet van rajtuk! Az egyiken az, hogy „Gyertek”, a másikon pedig az, hogy „Ma éjszaka”!
– De hová mehetett? Nem látom sehol! – Michael a nyakát nyújtogatva néz ki az ablakon.
Odakint minden csendes. Ászéi elült. A házak mélyen alusznak. És a telihold fénnyel árasztja el a világot.
– Jane! Árnyékok vannak a kertben – de sehol egy élő lélek!
És Michael két sötét kis alakra mutat – az egyiken pizsama, a másikon hálóing –, akik a bejárati ösvényen libegnek lefelé, majd átlebbennek a kerítésen.
Jane a gyerekszoba falára, mennyezetére pillant. Az éjszakai lámpás fényszeme rezzenetlenül ragyog. De a szobában még sincs egyetlen árnyék sem!
– Azok ott a mi árnyékaink, Michael! Kapj magadra valamit. Gyorsan – el kell fognunk őket!
Michael felmarkol egy pulóvert és Jane nyomában lesurran a nyikorgó lépcsőn, ki a holdvilágba.
Néma és nyugodt a Cseresznyefa utca, de a parkból zeneszó hallatszik, és fel-felcsapó nevetés.
A két gyerek a faleveleket szorongatva rohan be a park kapuján. És valami – könnyű, akár a hópihe vagy a madártoll – Michael vállára hullik. Valami meg – szelídebb, mint a szellő – Jane arcát súrolja.
– Te kaptad az utolsót! – kiált két hang. A két gyerek megfordul – és szemközt találja magát az árnyékával.
– De hát mért szöktetek el? – kérdi Jane, és az áttetsző arcba bámul, amely annyira hasonlít az övéhez.
– Mert meghívtak az estélyre! – válaszol mosolyogva az árnyéka.
– Miféle estélyre? – tudakolja Michael.
– Mindenszentek éjszakája van – magyarázza az árnyéka. – Ezen az éjszakán minden árnyék szabad. És ez igen-igen különleges alkalom. Először is: telihold van, másodszor pedig: egybeesik a Születésnappal. De gyertek már, nem késhetünk el!
És tovalibeg a két kis árnyék, a két hús-vér gyerek pedig szalad utánuk.
A zene percről percre hangosabb, s ahogy Jane és Michael rohanvást megkerüli a babérbokrokat, különös látvány tárul elébük.
A játszótér telistele árnyékokkal! Mind nevetnek, mind vidáman üd-vözlik egymást, mind boldogan szökdécselnek a holdfényben. És ami a legkülönösebb: nem a földön feküsznek, hanem állnak, egyenesen! Lan-galéta árnyékok, kurta árnyékok, vézna árnyékok, pocakos árnyékok ugrálnak, szökdelnek, hajlonganak, kerengenek, és boldog üdvrivalgással járkálnak ki-be egymásba.
Az egyik hintán sisakos árnyék ül és harmonikázik. Mosolyogva int árnykezével, és Jane meg Michael rögtön felismerik: a rendőr árnyéka!
– Megkaptátok a meghívót? – kiált. – Emberi lény csak különleges engedéllyel léphet be!
Jane és Michael felmutatja a faleveleket.
– Helyes! – biccent a rendőr árnyéka. – Egészségére! – szól, amikor mellette tüsszögőroham tör egy árnyékra.
Ellen árnyéka volna? Bizony! És már fújja is ki árnyékorrát!
– Jó estét! – mormol egy elhaladó árnyék. – Ha ugyan egyáltalán van jó este!
Komor hangja, hosszú arca a halárusra emlékezteti Jane-t. És mellette az a kedélyes, pocakos árnyék nem lehet másé, csak a hentesé! Kezében árnyék-kés, derekán csíkos kötény, és egy szarvakat viselő árnyalakot vezet.
– Michael! – suttogja Jane. – Nézd csak! Az ott biztosan a táncoló tehén!
De Michael meg se hallja. Egy szőrös árnnyal beszélget, amely lustán fésülgeti bajszát.
– A másik felem – nyávogja – a kandallópárkányon alszik. így tehát – végtére is Mindenszentek éjszakája van! – kimenőt adtam magamnak éjszakára! – És árnyéknyakán megigazgatja az árnyék-virágfüzért.
– A macska, aki a királyra nézett! – kiált fel Jane. Kinyújtja kezét, hogy megsimogassa, de csak levegőt tapint.
– A közelembe ne engedjétek! – kiált egy hang. – Van elég bajom amúgy is, nemhogy még macskákkal bajlódjak!
Dundi kis madár alakú árnyék tipeg arra, és szórakozottan biccent a gyerekeknek.
– Szegény jó Robin pajtás, a vörösbegy, meg a gondjai! – ásít az árnyékmacska,
– Robin pajtás? De hiszen ő csak egy versben van! Igaziból nem létezik! – hámul Jane.
– Hogy nem létezik? Hát akkor hogy kerülök ide? – kérdezi bosszúsan az árnyékmadár. – Léted lehet árnyék nélkül, de árnyékod lét nélkül soha – ezt tudja minden gyerek! No és ők? Talán ők sem léteznek?
És áttetsző szárnyával egy csoport légies alak felé int – nyurga fiú emel a szájához egy furulyát, egy pohos árnyék pedig, fején koronával, kancsót ölel, szájában pipa. Mellette három árnyékhegedűs emeli vonóját.
Michael felkacag.
– Hiszen ez a derék vén Colé király meg a három hegedűse! Épp olyanok, mint a képeskönyvben!
– Hát a Furulyás Tamás? – néz dühösen Jane-re Robin pajtás. – Ha árnyékok, hát valaminek az árnyékai: ez csak nyilvánvaló!
– Léggömb és léggömb, leikecskéim! Ma éjjel nincs alkudozás! – és egy görnyedt kis nőalak árnya húz el felettük a levegőben; a főkötője körül léggömbök libegnek.
– Szíveskedjék talán óvatosabban közlekedni! Kis híján átment a kalapomon! – reccsen egy ismerős hang az általános kacagás közepette.
A gyerekek átkémlelnek a kavargó tömegen. Lehetséges volna? Igen, igen – Andrew kisasszony! Vagy jobban mondva Andrew kisasszony árnyéka. Ugyanaz a horgas orr, azok az apró szemek, a szürke fátyol a férfikalapon, meg a nyúlszőr galléros kabát!
– Nem azért jöttem el a déli tengerekről, hogy leüssék a fejemet! – méltatlankodik harsányan Andrew kisasszony, és öklét rázza a léggömbös asszony felé. – És ki cibálja a fátylamat? – förmed két apró árnyékra, akik rémült visítással menekülnek.
Jane és Michael megböki egymást. – A mieink! – suttogják kuncogva.
– Utat! Táguljanak! Utat a miniszterelnöknek! – hessegeti félre a gyerekeket egy ellenzős sapkát viselő árnyék. – Ja, ti vagytok azok? No, gondoljatok a szabályokra! Ne álljatok senki útjába! – Az árnyék-arc – bajszostul – szakasztott mint a parkőré.
– Azt hittem, annyira fél, hogy el se mer jönni! Maga mondta, hogy túlságosan is kísérteties! – emlékezteti Jane.
– O, én nem félek, Jane kisasszonyka – ő fél. Mármint a testem, hogy úgy mondjam. Szörnyen ideges fickó – megijed az még a tulajdon árnyékától is! Hahaha! Már elnézést, hogy vicceltem! Helyet! Táguljunk! Tartsuk be a szabályokat!
A miniszterelnök árnya lebeg arra, jobbra-balra hajlongva.
– Üdvözlet, kedves barátaim! Milyen csodálatos éjszaka! Nahát! – bámul Jane-re és Michaelre. – De tömörek vagytok! De darabosak!
– Psssszt! – susog a fülébe a parkőr árnyéka. – Meghívott vendégek... különleges alkalom... az Ö barátai... ssss... ssss...
– Ah! Értem! Nos, ez esetben szívesen látlak benneteket. Csak nézzetek a lábatok elé. Nem szeretjük, ha ránk lépnek.
– Pedig az egyikük alighanem rám lépett! – hallatszik a fűből egy ideges hang.
Michael óvatosan odébb húzza a lábát, ahogy az állatkert őrének árnyéka közeledik – négykézláb.
– Talált valamit? – kiabál izgatottan a tömeg.
– Százszámra! – hangzik a boldog válasz. – Vörös Admirálisokat. Kék Admirálisokat. Pettyes Bermudákat. Rózsaszín Amazonokat. Kínai Sárgákat!
És meglengeti lepkehálójának árnyát. Tele van árnyékpillangókkal.
– No, én tudok egy olyan admirálist, amelyiket nem sikerült elfognia – méghozzá Bumm tengernagyot! – Egy árnyék, tengerészcsákóban, sarkában árnyéktacskóval nyomakodik át a tömegen. – Pedig igen ritka példány! A világ legnagyobb pillangója! Hahó, derék legények!
– Jo-ho-hó! Meg egy üveg rum! – üvöltenek válaszul az árnyak.
A tengernagy árnyéka a gyerekek felé fordul.
– Üdvözöllek benneteket a fedélzeten! „Levél az ágról – levél a postán”? „De persze ez csak amolyan vénasszonyos babona”? Ahá! Itt jön ő! Szolgája, asszonyom.
A tengerészcsákó meghajlik egy széles árnyék előtt, amely épp átvitorlázik a libikókán. Az árnyék terebélyes árnyékszoknyát visel, feje körül súlytalan kis árnyak raja libeg.
– A madaras asszony! – súgja Michaelnek Jane.
– Kit neveznek itt vénasszonynak? Etessétek a madarat, csak két penny minden csomag!
Örömujjongással köszönti a tömeg az újonnan érkezőt. A gyerekek látják, amint a maguk árnyéka odafut és megcsókolja a madaras asszonyt, s ők maguk – mintha csak kivételesen, csak ezen az éjszakán, ők volnának az árnyékok – futnak utánuk.
Egyre magasabbra csap a hangulat. Az egész park visszhangzik a kacagástól. És a hangok egyvelege fölött magas, édes furulyaszó száll.
– „Túl, túl a völgyön és hegyen” – fújja Furulyás Tamás.
És a Cseresznyefa utca lakói felneszeinek ágyukban, aztán a másik oldalukra fordulnak.
– Mindenszentek éjszakája van! – mondja ki-ki magában. – Én persze nem hiszek a szellemekben – de hallga, hogy rikoltoznak!
Akkor lennének csak meglepve, ha kipillantanának az ablakon!
A tömeg percről percre gyarapodik. A gyerekeknek úgy tűnik, mintha valamennyi ismerősüknek ott volna az árnyéka az estélyen. Az ott talán Flóra néni? Nem tudják megállapítani. Az előbb még ott volt, most nincs sehol. És nini! Nem John és Barbara árnyéka libeg a lombok között?
– Nos, aranyoskáim? – suttog a madaras asszony árnyéka, és rámosolyog négy fiatal arcra. Egy leányka, mellette légi mása, s egy fiú, kart karba öltve a hasonmásával.
– Gigágá! – szólal meg egy hang.
– Jaj, Libalúd, várj meg! – és elsuhannak a légies gyerekek.
A madaras asszony összefogja terebélyes szoknyáját, és helyet szorít maga mellett a pádon Jane-nek meg Michaelnek.
– Nahát! – kiált meglepetten, amikor átkarolja őket. – Akármi legyek, ha ti nem tömörek vagytok!
– Azért, mert mi igaziak vagyunk – magyarázza Jane.
– Húsból-vérből, csontból-körömből – teszi hozzá előzékenyen Michael.
– Aha! – bólint a madaras asszony árnyéka. – Bizonyára különleges meghívót kaptatok. Nem mindenkinek adatik ilyen lehetőség! De csak nem azt akarjátok mondani nekem, kedveskéim, hogy az árnyékok nem valódiak?
– Hát... áthatolnak mindenen. És semmiből vannak... – igyekszik magyarázni Jane.
A madaras asszony megrázza árnyékfejét.
– Semmiből nincs semmi, kedveském. És az árnyékok éppen arra valók, hogy áthatoljanak mindenen. Itt be, ott ki – ez az okosodás módja. Higgyetek nekem, kedveseim, ha tudtok majd mindent, amit az árnyékotok tud – akkor bizony sok tudomány lesz a fejetekben. Az árnyékotok a másik részetek, a bensőtöknek a külseje – ha ugyan értitek, hogyan gondolom.
– Sose magyarázd! Fölösleges. Úgysem értenek meg semmit!
Robin pajtás tekintélyes kis árnya tipeg feléjük a pádon.
– Alig egy perce azt vágták a fejemhez, hogy Robin pajtás nem létezik! Hát szeretném tudni, kit temettek el?! És kit siratott meg a többi madár?! Vigyázz, Marika! Ügyelj, hová lépsz! A barikáid kis híján feldöntöttek!
Egy pásztorbotot hordozó árnyék suhan át a tömegen. Mögötte gyapjas árnyékok kószálnak.
– De hiszen a nótában az van, hogy Marika elveszítette a barikáit! – kiált fel meglepetten Michael.
– El bizony! – kuncog a madaras asszony árnya. – De az árnyéka megtalálta!
– Mindenhol kerestünk! – morog három hang. Három szőrös árnyék szórja szét a barikákat, és ragadja el Marikát.
– Jaj, hiszen ez a három medve! – kiált fel Jane. – Remélem, nem bántják!
– Hogy bántják-e? Az ég szerelmére, miért bántanák? Árnyék még soha kárt nem tett senkiben – legalábbis én nem tudok róla! Nézzétek csak – ott táncolnak együtt mind a négyen! Nagyobb barátságban már nem is lehetnének!
A madaras asszony árnyéka elnézi a táncolókat, és Furulyás Tamás zenéjének ütemére veri a taktust. Ám a zene egyszerre más dallamra vált, és a madaras asszony összerezzen.
– Végre megjöttek, kedveskéim! Álljatok fel a padra, hogy jobban lássátok!
– Kik jöttek meg? – kérdi Michael. De jóformán még ki sem ejtette a kérdést a száján, már tudja a választ.
A harmonika ünnepélyes indulót játszik. Az árnyékok középütt utat engednek. És a hullámzó sorok közén két ismerős alak tűnik fel.
Egyikük kicsi és öreg, lábán cúgos cipő, kabátja telistele ragasztva há-rompennysekkel.
A másiknak pedig – ó, de jól ismerik azt a másikat! – papagájfejes ernyő van a kezében, és tulipános kalap a fején.
Tam-tam, tam-ta-tam! – zeng a harmonika.
És jön, jön a két alak, kecsesen hajlonganak a nézők felé, a nyomukban pedig ott baktat Fanni és Anni óriás alakja. Hús-vér alakok ők az áttetsző árnyak között, és a gyerekek jól látják, hogy mind a négyük árnyéka szorosan odatapad a sarkukhoz.
Elragadtatott kiáltás száll fel a tömegből.
És a Cseresznyefa utca házaiban megborzonganak az alvók, és fejükre húzzák a takarót.
– Üdv néked Mindenszentek éjszakáján, Mary Poppins! Háromszoros éljen a Születésnap előestéjén!
– Hip, hip, hurrá! – kurjant a madaras asszony árnyéka.
– Kinek van születésnapja? – tudakolja Jane. Lábujjhegyen áll a pádon, és reszket izgatottságában.
– Hát neki – Mary Poppins kisasszonynak – holnap! Mindenszentekre esik az előestéje, tehát mindig megünnepeljük! Etessétek a madarat! Csak két penny minden csomag! – kiált Mary Poppins felé a madaras asszony.
A tulipános kalap alatt elmosolyodik a rózsás arc. Azután felnéz a két gyerekre, és a mosoly eltűnik.
– Miért nem vettél köntöst, Michael? És neked, Jane, hova lett a papucsod? Szép kis madárijesztők vagyok – így eljönni egy estélyre!
– Aha! Több eszetek van, mint hittem! Vigyáztatok az árnyékotokra, remélem! – terül széles mosoly Corry néni képére.
Mielőtt azonban a gyerekek válaszolhatnának, a zene az ünnepélyes indulóról gyors, ropogós táncra vált.
– Ki-ki válasszon párt! Rohan az idő! Ha elüti a tizenkettőt, takarodó mindannyiunknak! – harsogja túl a rendőr hangja a kacagást.
– Szabadna tisztelettel kérnem, drága barátném? – hajol meg az apamedve árnyéka Corry néni előtt.
– Három a tánc! Johohó! – A tengernagy árnyéka derékon kapja Andrew kisasszonyét, és átkeringőzik vele egy hulladékgyűjtő kosáron.
A halárus árnyéka kalapot emel egy Brill néni-forma árnyék előtt; az anyamedve árnyéka a vén Colé királyhoz lebeg. A miniszterelnök árnyalakja meg a Flóra nénié fel-alá ugrál a szökőkútban. Robin pajtás pedig egy kornyadozó alakot bököd, akinek a mellére bukik a feje.
– Ébredj, ébredj, jó árnyék! Ki vagy? És merre van hazád?
Az árnyék nagyot ásít, és Robin pajtásnak dől. – Mhm, mhm... Seprűszekrény... Odaát, a túloldalon...
Jane és Michael összenéz
– Robertson Ay!
Körbe-körbe forognak az ingó-lengő árnyak, kéz nyúl kéz után. Es a gyerekek árnyéka ott van mindenütt – most a kismedve után szalad, majd a táncoló tehenet ölelgeti.
– Trallala! – trillázik Corry néni. – A jó Böske királynő óta nem volt ilyen szép estém!
– Anya igazán feltűnően viselkedik – morogják a lányai, ahogy baktatnak egymás mellett.
No és Mary Poppins? Pörög, akár a búgócsiga, karról karra jár. Most a tengernagy árnyéka kéri fel egy fordulóra, majd Libalúd a soros. Robin pajtás árnyékával polkát jár, a parkőrével keringőt. Amikor pedig az áttetsző hentes kéri fel, vad galoppban száguldanak, és Mary Poppins árnyéka ott kapaszkodik a cipőjébe, és járja vele együtt a táncot.
Összefonódva, kart karba öltve keringenek az illékony árnyak. És Jane meg Michael, a mulatságot nézve, valósággal beleszédül.
– Vajon a Mary Poppins árnyéka miért nem szabadul el, mint a többieké? Ott táncol a sarkában egész idő alatt. Meg a Corry nénié is! – fordul homlokát ráncolva Jane a madaras asszony árnyékához.
– Ó, agyafúrt teremtés ám az a Corry néni! Igen öreg már, és sok mindent megtanult hosszú életében. Ő aztán nem hagyja elszabadulni az árnyékát! Sem az Anniét meg a Fanniét. Ami pedig a Mary Poppins árnyékát illeti... – A terebélyes alakot kuncogás rázza meg. – Az bizony el nem hagyná a gazdáját, ha fizetnének is – még ezer fontért se!
– Enyém a tánc! – kiáltja a vén Colé király árnyéka, kitépi Mary Poppinsot a hentes karjából, és diadalmasan magával ragadja.
– Enyém is! Enyém is! – kurjongat tucatnyi hang. – Sietősen, szaporán, nincs már valami korán!
És gyorsabban, egyre gyorsabban szól a zene, ahogy közeledik a sorsterhes óra. Tetőfokára hág a hangulat – amikor a zenebona fölött elkeseredett kiáltás harsan.
A táncolok csoportjának szélén egy fehérbe burkolt kicsi alak áll. Bumm tengernagyné az, hálóköntösben, kezében égő gyertyával. Szakasztott olyan, mint valami aggodalmas tyúkanyó, ahogy a pezsgő vigadozást bámulja.
– Jaj, kérem szépen... – rimánkodik. – Segítene nekem valaki? A tengernagy szörnyű állapotban van. Azzal fenyegetőzik, hogy elsüllyeszti a hajót, mert elvesztette az árnyékát! Ó, hát itt van! – Arca felderül, ahogy megpillantja a keresett alakot. – Olyan szörnyűségesen dühöng és szitkozódik – nem lenne olyan szíves hazajönni?
A tengernagy árnyéka keservesen felsóhajt.
– Egész esztendőben egyetlen árva éjszakára hagyom ott – máris azzal fenyegetőzik, hogy elsüllyeszti a hajót! Elát én ilyet sose tennék, annyi bizonyos. Tisztára mint egy elkényeztetett gyerek – nincs benne semmi felelősségérzet. De hát nem hagyhatom figyelmen kívül a kérését, nagy-sád...
Int árnyéktársainak, Mary Poppinsnak és Corry néninek pedig csókot dob.
– Ég önökkel, én drága hölgyeim! – zengi, és sarkon fordul.
– Igazán roppant kedves öntől! – csiripel Bumm tengernagyné, ahogy mellette tipeg a gyertyával. – Ki van ott? – kiált, amikor a kapuhoz érnek. – Csak nem kegyed az, Lark kisasszony?
A kapun egy bálóinges alak rohan be, a vállára kockás nagykendőt borított. Mellette pedig két izgatott kutya kapdos a lelógó rojtok után.
– De igen! – pihegi Lark kisasszony, és átszáguld a gyepen. – Jajistenkém! – nyögdécsel, amikor a hintákhoz ér. – Azt álmodtam, hogy megszökött az árnyékom – és arra ébredtem, hogy úgy is történt! Jajistenkém, mit csináljak? Nem élhetek az árnyékom nélkül!
Könnyes tekintetét a táncolok felé fordítja, és a szemöldöke felszalad.
– Jesszusmáriám, Lucinda Emília! Mit keresel itt? Táncolsz? Vadidegenekkel? A parkiban? Ezt igazán nem gondoltam volna rólad!
– Nem idegenek – jóbarátok! – felel egy hang, és egy gyöngysorokba, sálakba bugyolált alak libeg elő a tömegből. – Én vidámabb természet vagyok, mint gondolnád, Lucinda. És te is, csak magad sem tudsz róla. Miért aggódsz, riadozol, szorongsz állandóan, ahelyett, hogy élveznéd az életet? Ha olykor-olykor például fejre állnál, sose szökném el!
– Hát... – szól kétkedő hangon Lark kisasszony. Roppant különösnek találja a gondolatot.
– Gyere haza, próbáljuk meg együtt! – fogja kézen az árnyéka.
– Megyek, megyek! – válaszol eltökélten Lark kisasszony. Két kutyája pedig a puszta gondolattól elszörnyedve néz egymásra. – Majd a kandalló előtti szőnyegen gyakoroljuk, professzorom, a nappali szobában! Különben is, mit keres idekint, éjnek éjszakáján? Gondoljon a reumájára!
A kapu nyikorogva nyílik, a főprofesszor áttántorog a gyepen, kezét homlokára szorítja.
– Ejnye, kérem, elvesztettem valamit! – sóhajt. – De nem emlékszem, mi az.
– Elv-v-veszített t-t-tárgyainkat keressük a hulladékgyűjtő k-k-k-kosárban! – ajánlja egy reszkető hang. A parkőr a bokrok közt bujkálva ér el a táncolókhoz.
– M-m-muszáj volt eljönnöm! – vacogja. – Akármi legyen is, NEKEM kötelességeim vannak a parkban!
A nagy magnóliafa mögül mered a hömpölygő sokaságra.
– Teringettét! – motyogja, és riadtan hátrál. – Az embernek borsózik tőle a háta! Hé! Vigyázat! Itt jön az egyik!
Egy árnyék kibontakozik a többi közül, és a főprofesszor felé libeg.
– Úgy hallom, elveszített valamit. És nem jut eszébe, mi lehet az? Nos, milyen különös véletlen – magam is hasonlóan kellemetlen helyzetben vagyok!
Rövidlátón pislog a főprofesszorra, majd a felismerés örvendező mosolya terül az arcára.
– Drága öregem – hát lehetséges ez? Valóban! Elveszítettük egymást!
És két hosszú, áttetsző kar kulcsolódik a kockás zakó köré. A főprofesszor boldogan felkukorékol.
– Aki keres, az talál! – öleli keblére árnyékát. – Kérve kérlek, soha többé ne hagyj el! Te majd emlékezel arra, amit én elfelejtettem...
– ...és viszont! – kiáltja az árnyéka. És a két öregember egymás vállát átkarolva elballag.
– De ha mondom, hogy ellenkezik a szabályzattal! – A parkőr végre összeszedte magát. – Mindenszentek éjszakáját be kell tiltani! Hess innen, árnyak meg szellemek! A parkban táncolni tilos!
– Még maga beszél? – veti oda gúnyosan Mary Poppins, és táncos léptekkel tovalejt a macskával. Fejével pedig a hinták felé bök, és a parkőr céklavörösre pirul szégyenletében.
A hinták körül ugyanis a tulajdon árnyéka járja a felföldi kopogóst!
Tara-ram! Tara-ram!
Titi-tam! Titi-tam!
– Abbahagyni! Elég! – kiabál a parkőr. – Azonnal velem jössz, hallod?! Szégyent hozol a fejemre – így megszegni a szabályokat! Uramfia, mi ütött a lábamba?!
Mivelhogy a két lába, mintha csak önálló életre kelne, járni kezdi a kopogóst! Tara-ram! Titi-tam! S mire a parkőr elér az árnyékáig, már egész fürgén járja maga is.
– Maradj veszteg! – inti szigorúan az árnyékát, és mind a ketten lassítanak. – Viselkedj tisztességes ember módjára!
– De mikor az árnyékok annyival helyesebbek! – vihog az árnyéka.
– Fred! Fred! – susog egy aggodalmas hang, és egy régimódi hálósipkát viselő fej bukkan elő a babérbokor mögül.
– Benjámin! – kiált fel a parkőr. – Maga meg mit művel?
– Keresem az árnyékomat, Fred – siránkozik az állatkert őre. – Egy óvatlan pillanatban megszökött. És hogy nézzek az igazgatóm szemébe, ha még árnyékom sincs?! Hohó! – kiált fel, és lecsap a lepkehálójával.
– Megvagy! – kurjant diadalmasan, amint a háló elkap egy menekülő árnyat.
Árnyéka kísértetkacajt hallat. Magas, éles, csilingelő a hangja.
– Engem elkaptál, Benjámin! – trillázik. – De a kincseimet nem kapod meg! Ókét nem fogod ketrecbe zárni – odamennek, ahová tartoznak!
Es a lepkehálóból előbújik egy légies kéz. És egy raj parányi, libegő árny suhan az ég felé. Csak egyikük libeg még a táncolok fölött, mintha keresne valamit. Aztán lecsap a gyep felé, és megül Mary Poppins árnyékának bal vállán.
– Születésnapi ajándék! – zizzen a hálóból egy hang, miközben az állatkert őre hazafelé viszi az árnyékát.
– Születésnapra – pillangó! – rikkantják boldogan a baráti árnyak.
– Szép, szép – szól egy vidám hang. – Pillangó ide, pillangó oda – de mi lesz az én madárkáimmal?
Az ösvényen egy terebélyes asszonyság közeledik, körülötte turbéko-ló, búgó galambok raja örvénylik. Egy a kalapjára telepszik, egy a nagykendőjére; ragyogó galambszem kandikál a zsebéből, egy másik meg a szoknyája alól.
A parkőr – kemény kézzel szorongatva árnyékát – odasiet hozzá.
– Mamuska – szól aggodalmasan. – Ilyen későn már nem itt volna a helye!
– Tudom, fiam, tudom. De muszáj volt eljönnöm. Magam miatt még hagyján – de hová lett a madárkáim árnyéka?
– Megbocsássatok, kedveskéim – mosolyog Jane-re és Michaelre a madaras asszony árnyéka. – De muszáj odamennem, ahová tartozom – mivelhogy ezt írja elő a törvény! Hé, mamus! – szól kedvesen. – Tán csak nem engem keresel?
– Ki mást? – mosolyog az árnyékára a madaras asszony. – Nálam a madarak, nálad az árnyékuk. Akárhogyan is – az a világ rendje, hogy együtt legyenek!
Árnyéka helyeslőén bólint, könnyedén meglibbenti a kezét, és a madaras asszony elégedetten kuncog. Mivelhogy most már valamennyi szürke galamb alatt ott repül a maga árnyéka.
– Etessétek a madarat! – kiáltja el magát vígan.
– Csak két penny minden csomag! – kontráz az árnyéka.
– Két penny, négy penny, hat penny meg nyolc – az összesen huszonnégy. Nem, mégsem. Mi ütött belém? Elfelejtettem összeadni?
Banks papa ballag lassú léptekkel a parkban, vállára vetette köntösét. Karját egyenesen maga elé nyújtja, szemét lehunyta.
– Itt vagyunk, apa! – kiált Jane és Michael. De Banks papa meg se hallja.
– Itt van az irattáskám, itt a reggeli újság – valami mégis hiányzik!
– Vigye már haza valaki! – kiabálnak az árnyékok. – Alvajáró!
Erre egyikük – árnyék-kabátban, árnyék-kalapban – Banks papa mellé szökken.
– Hagyd csak rám, öregem! Majd én számolok! Gyere szépen haza az ágyadba!
Banks papa engedelmesen sarkon fordul; alvó arca felderül.
– Azt hittem, hiányzik valami – motyogja. – De úgy látszik, tévedtem. – Belekarol az árnyékába, és vidáman elkocog vele.
– Aki keres, az talál – igaz, galambom? – böki oldalba árnyékát a madaras asszony. – Jaj, elnézést, méltóságos uram! – vág ki egy bókot. – Nem önhöz szóltam!
Mivelhogy a sétányon a főpolgármester közeledik, a két tanácsnok társaságában. Bő talárjuk lebeg utánuk, hivatali aranyláncuk csilingel.
– Remélem, méltóságodnak jól szolgál az egészsége – suttogja udvariasan a madaras asszony.
– Egyáltalán nem, Smithné – mondja zsémbesen a főpolgármester. – Fel vagyok háborodva. Valósággal kavarog a bensőm!
– Kavarog, fiacskám? – rikoltja Corry néni, aki épp arra táncol a tehénnel. – Nincs arra jobb orvosság, mint a háromszor átszűrt csipkebogyótea! Azzal kúráltam ki Dick ük-ük-ükunokámat is, a maga elődjét, aki úgy ötszáz éve volt London főpolgármestere!
– Bizonyára azt akarja mondani, asszonyság, hogy az ük-ük-ükatyját, nemde? – kérdi dölyfösen a főpolgármester.
– Ugyan már! Bolond beszéd. No de halljuk, mitől kavarog a méltóságos benseje?
– Szörnyű balszerencse ért, asszonyság. Elveszítettem... – A főpolgármester körülpillant a parkban, és úgy kiguvad a szeme, hogy kis híján kipotyog a fejéből.
– ...azt, ni! – kiáltja el magát, és egy tekintélyes árnyékra mutat, amelyik igencsak szeretne elbújni Fanni és Anni mögött.
– Azt a mindenit! – kesereg az árnyék. – Milyen kellemetlen fráter vagy! Nem engedhetnél el legalább erre az egyetlen éjszakára? Ha tudnád, mennyire unom már az ünnepélyes felvonulásokat! No és azok az udvari látogatások, a királyi kihallgatások...
– Szó sem lehet róla! – mondja zordonul a főpolgármester. – Hogy képzeled, hogy illő árnyék nélkül megjelenhetek a nyilvánosság előtt? Mondhatom, módfelett illetlen ajánlat, s mi több, aláássa a tekintélyemet!
– Nono, hátrább az agarakkal! Hiszen csak főpolgármester vagy – nem a perzsa sah!
– Hihihi! – A parkőr hiába próbálja elfojtani a nevetést. A főpolgármester szigorúan fordul feléje.
– Mindenről maga tehet, Smith. Betéve tudja a szabályokat, mégis megszegi valamennyit! Estélyt adni a parkban! Mi jöhet még ezután, azt szeretném tudni?! Sajnálom, kérem, de kénytelen leszek megemlíteni az ügyet a főkancellárnak!
– Nem én adok estélyt, méltóságos uram! Könyörögve kérem, még ez egyszer nézze el! Legyen tekintettel az én szegény jó...
– Miattam ne aggódj, fiacskám! – És a madaras asszony pattint az uj-jával.
S egyszeriben szárnyra kelnek a galambok, és lecsapnak a főpolgármesterre! A fejére telepednek, az orrára ülnek, farktollaikkal a nyakát csiklandozzák, beröppennek a talárja alá.
– Segítség! Abbahagyni! Én csiklandós vagyok! Hihihi! – És a főpolgármester, akarata ellenére, tehetetlen nevetésre fakad.
– Azonnal távolítsa el ezeket a madarakat, Smith! Nem tűröm, hogy csiklandozzanak – jaj, hihihi!
Nevet, kacag, hahotázik, pukkadozik, kuncog és vihog, ahogy a táncosok közt botladozva, lökdösődve próbál elmenekülni a galambok elől.
– Az állam alatt ne! Jaj, jaj, irgalom! Uff! Ez bebújt a talárom ujjába! Jaj nekem, hihihihihihi! Az ég szerelmére! Maga az, Mary Poppins kisasszony? Az már egészen más. KEGYED oly tisz-tisz-tiszteletreméltó! –
És a főpolgármester tántorogva igyekszik menekülni a füle tövét csiklandozó puha tollak elől.
– Milyen csodálatos estély! – süvíti. – Hahaha! Hehehe! Kár, hogy nem jöttem korábban! Haliga! Hisz ez a kedvenc nótám! „Túl, túl a völgyön és hegyen...”! Hihihi! Hahaha!
– Valami baj van, méltóságos uram? – A rendőr, karján Ellennel közeledik a vigadozók felé.
– De mennyire hogy baj van! – vihog lélekszakadva a főpolgármester. – Csiklandós vagyok, és nem tudom abbahagyni a nevetést! Minden olyan muris – de maga a legmurisabb! Tudja, hogy elveszítette az árnyékát? Ott ül az egyik hintán – hihihi! –, és harmonikázik!
– Az árnyékom, méltóságos uram? Harmonikázik? – A rendőr úgy mered a főpolgármesterre, mintha annak hirtelen elment volna az esze. –Senkinek sincs árnyéka, méltóságos uram. És árnyékok nem szoktak harmonikázni – legalábbis tudomásom szerint.
– Ne beszéljen már annyi – hihihi! – ostobaságot, jóember! Mindenkinek van árnyéka!
– Pillanatnyilag senkinek, méltóságos uram! Aholdat ugyanis felhő takarja!
– Jaj nekünk! Felhő! Máris? Mikor fogjuk viszontlátni egymást?!
Árnyékjajongás tölti be a levegőt. Mert a rendőr szavai közben a fénylő hold arca elé fátyol húzódott. Sötétség hull alá, mint valami lepel, és a gyerekek fürkész szeme elől eltűnik valamennyi árnyék. Elhal a víg muzsikaszó. És ahogy a parkra csönd telepszik, az alvó város toronyórái elütik az éjfelet.
– Időnk letelt! – kiáltoznak a panaszos hangok. – Mindenszentek éjszakája elmúlt. El, árnyak, el!
És szellőkönnyedséggel húznak el Jane és Michael előtt a láthatatlan árnyékok.
– Isten veletek! – szól az egyik.
– Agyő! – így a másik.
Egy harmadik pedig egyetlen hangot fúj búcsúzóul a furulyáján.
– Etessétek a madarat, csak két penny minden csomag! – És a madaras asszony halkan füttyent. A galambok pedig előbújnak a főpolgármester talárja ujjából, a kalapja karimája alól.
Kilenc! Tíz! Tizenegy! Tizenkettő! Elhal az utolsó óraütés.
– Isten veletek! Isten veletek! – szólnak az egyre halkuló hangok.
– „Túl, túl a völgyön és hegyen...” – hallik a távoli furulyaszó.
– Isten veled, Furulyás Tamás! – kiált Jane. – Mikor találkozunk megint?
Aztán valami, a levegőnél is lágyabb, megsimogatja, beburkolja és magával vonja őket.
– Ki vagy? – kiáltják a gyerekek a sűrűsödő sötétségben. Mintha a sötétség szárnyain lebegnének a park fölött – hazafelé.
És kívülről is, belülről is hallatszik a felelet:
– A másik énetek – az árnyékotok!
– Hörröm! – rázkódik össze a főpolgármester, mint aki mély álomból ébred.- Isten veletek! – suttogja, és integet. – Bár hogy kinek vagy minek mondom, azt magam sem tudom. Mintha valami szépséges estélyen vettem volna részt! Micsoda vidámság! Micsoda mulatság! De hová tűnt mindenki?
– Méltóságod alighanem túlságosan sokat dolgozott, és nagyon elfáradt! – És a rendőr, a sarkában Ellennel, udvariasan elvezeti a főpolgármestert a Hosszú sétányon a belvárosra nyíló kapuhoz.
Mögöttük ünnepélyesen és szigorúan menetelnek a tanácsnokok.
– Lehetséges – ingatja fejét a főpolgármester. – Pedig egyáltalán nem éreztem sem fáradtnak, sem törődöttnek magam!
A parkőr körülhordozza pillantását a parkon, és belekarol édesanyjába. Sötétség árasztja el az égboltot. Ameddig a szem ellát, sötét az egész világ, csak két pirinyó fénypont világít.
– Amott egy csillag – mutatja a parkőr –, amaz meg a tizenhetes számú házban az éjszakai lámpa. Ha sokáig nézi az ember, ugyan meg nem tudja mondani, melyik a lámpa, melyik a csillag!
A madaras asszony maga köré szólítja galambjait, és rámosolyog a fiára.
– Hát az egyik az árnyéka a másiknak! De most már ballagjunk haza, fiacskám!
Michael lassan megy be reggelizni, s közben minduntalan hátra-hátrasandít a válla fölött. És a padlón lassan követi egy sötét árny.
– Itt az árnyékom! Hát a tiéd, Jane?
– Megvan! – mondja Jane, és belekortyol a tejesbögrébe. Az éjjel még sokáig ébren volt, és az árnyékára mosolygott. És amikor a nap reggel besütött az ablakon, Jane úgy érezte, az árnyéka visszamosolyog rá.
– Mégis hol volnának, ha szabad kérdeznem? Egyétek meg a zabkásátokat, kérlek!
Mary Poppins, friss, ropogós fehér kötényében, besuhog a szobába. Karján hozza legszebb kék kabátját, meg a tulipános kalapot.
– Hát néha elmennek a parkba – válaszol Jane. Óvatos pillantást vet a fehér kötényre. Vajon ehhez mit szól Mary Poppins? – tűnődik.
A kabát egy mozdulattal a fogason terem, a kalap mintha magától ug-rana be papírzacskójába.
– A parkban – a kertben – egy fa tetején! Az árnyék mindig odamegy, ahova te. Ne beszélj csacsiságokat, Jane.
– De néha megszöknek, Mary Poppins! – Michael a cukorért nyúl. –Mint a miénk az éjjel, a Mindenszentek éjszakai bálra!
– Mindenszentek éjszakai bál? – mered rá Mary Poppins. Az ember azt hihetné, hogy életében először hallja ezeket a szavakat.
– Igen! – vágja rá könnyelműen Michael. – De a maga árnyéka ugye sohasem szökik el, Mary Poppins?
Mary Poppins a szemközti tükörbe pillant. Farkasszemet néz a tükörképével. A kék szempár csillog, a rózsás arc ragyog, a száj körül önelégült mosoly játszik.
– Ugyan miért szökne el? – kérdi Mary Poppins és szipog. Elszökni? Micsoda gondolat!
– Ezer fontért sem! – kiáltja Michael. És felbuzog benne az éji kaland emléke. – Jaj, de muris volt a főpolgármester! Meg Corry néni! Meg a Li-balúd!
– És maga, Mary Poppins! – vihog Jane. – Ahogy végigugrabugrált a parkon! Meg az a pillangó az árnyékának a vállán!
Michael és Jane egymásra néznek, és valósággal hemperegnek a kacagástól. Fejüket hátravetik, fogják az oldalukat, kis híja, bogy fel nem borul velük a szék.
– Jajistenkém! Megszakadok! De muris volt!
– Csakugyan?
Akár a jégcsap, olyan szúrós és jeges hang téríti őket magukhoz.
Bennük reked a hahota. Megpróbálják rendbe szedni az arcukat. Mert Mary Poppins kék szeme tágra nyílik a döbbent csodálkozástól.
– Ugrándoztam? Egy pillangóval? Éjnek éjszakáján? Nyilvános helyen? Itt ültök, Jane és Michael Banks, és KENGURUNAK mertek nevezni?!
Láthatóan ez volt az utolsó csepp. A pohár kicsordult.
– Hogy én a Libalúd vállán...? Ugrándoztam, röpködtem a parkban? Ezt akarjátok mondani?!
– Nem úgy, mint egy kenguru, Mary Poppins. De igenis ugrándozott. Én azt hiszem... – Micbael a megfelelő kifejezést keresi, miközben Mary Poppins vasvilla szemmel néz rá a teáskanna fölött. Michael nem bírja elviselni a fenyegető látványt. Szeme sarkából Jane-re sandít.
– Segíts! – kéri némán a tekintete. – Csak nem álmodtuk az egészet?
És Jane a szeme SctiKamn viszonozza a pinamasat, ivinuna azt mondaná: – Nem, nem álmodtuk – igaz! – És fejével némán a padló felé bök.
Michael lenéz.
Mary Poppins árnyéka takarosán a szőnyegen hever. Jane árnyéka meg az övé feléje hajolnak, és Mary Poppins árnyékának a vállán ott fe-ketéllik a napfényben egy árnyékpillangó.
– De jó! – kiált fel Michael, és örömében leejti a kanalát.
– Mi olyan jó? – kérdi éles hangon Mary Poppins, és lepillant a padlóra.
A pillangóról Michaelre emeli a tekintetét, majd Michaelről Jane-re. És a zabkása kihűl mindhármuk tányérján, miközben egymásra néznek. Senki nem szól semmit – fölösleges a szó. Vannak dolgok, ezt tudják mindannyian, amiket szavakkal nem lehet kifejezni. És különben is – mit számít? Az a három összefonódó árnyék ott a padlón szavak nélkül is ért mindent.
– Születésnapja van, ugye, Mary Poppins? – kérdi nagy sokára széles mosollyal Michael.
– Boldog születésnapot! – simogatja meg Mary Poppins kezét Jane.
Mary Poppins kis híján elmosolyodik, de még idejében összeszorítja az ajkát.
– Ezt meg kitől hallottátok? – tudakolja, és szipog. Mintha éppen ő nem tudná!
De Michaelt majd szétveti a vidám bátorság. Ha Mary Poppins soha semmit meg nem magyaráz, miért magyarázkodnék ő? Hát csak megrázza némán a fejét, és mosolyog.
– Vajon kitől? – szólal meg aztán, szakasztott olyan öntelt hangon, ahogyan Mary Poppins szokott szólni.
– Orcátlan! – ugrana neki Mary Poppins. De Michael csak kacag, felszökik az asztaltól, kiszáguld a gyerekszobából, és lerohan a lépcsőn. Jane meg a nyomában.
Végigszaladnak a kerti ösvényen, ki a kapun, át az úttesten, egyenesen a várakozó parkba.
Ragyogóan tiszta a reggel, őszi dalukat zengik a madarak. A parkőr közeleg feléjük; sapkája mellé tűzve az ősz utolsó rózsája...