MARY POPPINS MEG A SZOMSZÉD HÁZ


 

Reccs!, koccan a teáscsésze a mosogató oldalának. Brill néni, aki az edényt mossa, belekotor a habzó mosogatólébe, és kihalássza a csészét – két darabban.

– No, igen – jegyzi meg, miközben megkísérli összeilleszteni a két darabot, sikertelenül. – Úgy látszik, másutt van rá szükség. – És a két fél csészét, rózsástul, nefelejcsestül, a szemétvödörbe hajítja.

– Hol? – tudakolja Michael. – Hol van rá szükség? – Kinek lehet szüksége egy törött csészére, tűnődik. Micsoda butaság.

– Honnan tudjam? – zsémbel Brill néni. – így szokták mondani, és kész. No, csináld te is a dolgodat, de ülj le közben, hogy más el ne törjön.

Michael a padlóra telepszik, darabonként veszi el Brill nénitől az edényt, és konyharuhával eltörölgeti – sűrű sóhajtozás közepette.

Ellen, mint oly gyakran, szörnyűségesen náthás, Robertson Ay a gyepen szunyókál, Banks mama ebéd utáni pihenőjét tölti a szalon kerevetén.

– Szokás szerint – zsémbelt Brill néni – nincs egy lélek, aki segítene.

– Majd Michael – mondta Mary Poppins, megfogott egy konyharuhát, és Michael kezébe nyomta. – Mi, többiek pedig elmegyünk bevásárolni, és hazahozzuk, amit kell. Az segítség.

– Miért éppen én? – morgott Michael, és megrugdosta egy szék lábát. Szívesebben rugdosta volna a Mary Poppinsét, de persze erre gondolni sem mert. A bevásárlás ugyanis különleges esemény, mert amikor a számlát fizetik, a fűszeres mindegyiküknek – még Mary Poppinsnak is – ad egy szál finom medvecukrot.

– Miért nem éppen te? – kérdezte Mary Poppins, és rávetette kék szemének ismerősen jeges pillantását. – Legutóbb Jane csinálta. És valaki kell hogy segítsen Brill néninek.

Michael tudja, hogy erre nincs mit válaszolni. Ha megemlítené a medvecukrot, csak egy kurta, kemény szipogás volna a válasz. És egyáltalán, gondolja Michael, néha talán még a királynak is muszáj edényt törölgetnie.

Megrúgja hát a szék másik lábát, és közben szemmel tartja Jane-t, kezében a spárgaszatyorral, meg Mary Poppinst, aki a gyerekkocsit tolja, a belezsúfolt ikrekkel és Annabellel, és valamennyien végiglejte-nek a kerti ösvényen.

– Sose fényesítgesd. Arra nincs időnk. Törölgesd el, és rakd őket egymásra – tanácsolja Brill néni.

Michael hát ül, és rakosgatja egymásra a tányérokat, merő szívességből, holott egyáltalán nincs valami szíves kedvében.

Aztán egy idő múlva – Michael úgy érzi, esztendők elteltével – megjönnek a többiek, kacagva, kiabálva és – igen! – medvecukrot szopogatva.

Jane Michael kezébe nyom egy szálat.

– Nesze. A fűszeres bácsi neked küldi. És valaki elveszített egy doboz kakaót.

– Valaki? – kérdi élesen Mary Poppins. – Te hoztad a szatyrot, Jane! Ki más lehetne az a valaki?!

– Biztosan csak úgy kipotyogott a parkban. Menjek ki és keressem meg, Mary Poppins?

– Most nem. Ami megtörtént, megtörtént. Az egyik elveszíti, a másik megtalálja. Különben is, uzsonnaidő van.

Azzal kiszedi a kicsiket a babakocsiból, és felzavarja mindannyiukat a lépcsőn.

Hipp-hopp, már ott is ülnek a gyerekszoba asztala körül, várják a meleg vajas pirítóst meg a süteményt. Minden olyan, mint máskor – kivéve a medvecukrot. Mary Poppins papagájfejes ernyője, kalapja, amelyen ma rózsaszínű rózsa pompázik, kesztyűje, kézitáskája takarosán a helyén. A gyerekek takarosán a magukén. Mary Poppins pedig végzi a délutáni munkáját, mint holmi rendes, takaros forgószél.

Minden ugyanúgy van, mint máskor – mondja magában a Cseresznyefa utca tizenhetes számú ház, ahogy hallgatja az ismerős hangokat, érzi az ismerős mozdulatokat.

Csakhogy a Cseresznyefa utca tizenhetes számú ház téved. A következő percben ugyanis megszólal a csengő, majd becsörtet a szalonba Brill néni, kezében egy sárga borítékkal.

– Távirat! – jelenti izgatottan Banks mamának. – A Flóra nénikéjük alkalmasint lábát törte, vagy tán még annál is nagyobb baja esett. Sose bíztam a táviratokban!

Banks mama reszkető kézzel veszi el a borítékot. O sem bízik a táviratokban. Mindig rossz hírt hoznak.

Forgatja, forgatja a borítékot.

– No, hát nem tetszik kinyitni? – Brill néni sóváron várja a rossz hírt.

– Ó, nem hinném, hogy kinyitom – mondja Banks mama. – Inkább megvárom, míg a férjem hazajön. Különben is neki címezték. Itt van, ni: George Banks, Cseresznyefa utca tizenhét.

– Hát pedig lehet, hogy sürgős. Aztán meg ne tessék bánni! A távirat nem titok.

És Brill néni kelletlenül távozik. Annyira élvezte volna, ha meghallhatja a rossz hírt!

Banks mama távolról szemléli a sárga borítékot: ott áll a kandallópárkányon, egy fényképnek támasztva, és hűvösen őrzi titkát.

Talán mégis jó hír van benne – mondja magában, reménykedve, Banks mama. – Végtére is Brill néni nem mindentudó.

De azért azt kívánja, bárcsak ez a nap olyan nap volna, amikor Banks papa korán hazaér.

És történetesen olyan nap ez a nap.

Banks papa a Cseresznyefa utca végén száll le a buszról, és vígan masíroz hazafelé. Elhalad a huszonegyes szám előtt – ez Bumm tengernagy hajóforma háza –, a húszas szám loncsösvénye mellett, a tizenkilences szám mellett, amelyiknek halastó van a kertjében, míg el nem érkezik a tizennyolcas számhoz.

Itt azután megtorpan. Döbbenten és nem valami túláradó örömmel. Mivelhogy a szomszéd ház kapuja körül csoportosul valamennyi szomszéd. Bumm tengernagy és felesége, Húszas úr és Tizenkilences asszonyság és Lark kisasszony a tizenhatosból. No persze, ebben igazán nincs semmi különös: miért ne gyűlhetnének össze egy kis jószomszédi tereferére?

Nem is ez készteti megtorpanásra Banks papát – hanem annak a piros-fehér csíkos sátornak a látványa, amilyet a csatorna-meg az útjavítók szoktak az úton ásott gödrök fölé emelni. És a sátor mellett egy izmos munkásember áll, élénk társalgásba merülve a szomszédok kis csoportjával.

– Csakhogy itt van, Banks! Mindenki a fedélzetre!

– harsan a tengernagy hangja. – Ugyan, tudja már meg, mégis mit képzel ez a fickó?!

– Nem képzelem, tudom – mondja jámborul a munkás. – Átvizsgálom ezt a házat, ni, hogy mi szorul benne javításra.

– De hiszen üres – mondja Banks papa. – Hosszú évek óta lakatlan.

– No, nem sokáig lesz lakatlan – mondja az ember.

– Jönnek már a bérlők.

– De hát ez lehetetlen! – kiált fel elkeseredve Banks papa. – Mi éppen így szeretjük, ahogy van! Minden utcának kell egy üres ház.

– Aztán minek?

– Nos – kezdi kissé kényelmetlenül Banks papa –, hogy az emberek benépesíthessék a maguk gondolataival... hogy kedvükre való szomszédokat képzeljenek bele. Mert akárki nem kell ám nekünk, tudja-e.

Egyetértő mormogás kél a szomszédok körében – ki-ki a szívének kedves tizennyolcas szám régóta üres szobáira gondol.

Bumm tengernagy képzeletében a házat egy hajós-kapitány lakja; valaha Nelson admirálissal hajózott, és ha esik, ha fúj, mindig kész felszedni a horgonyt és tengerre szállni.

Bummné asszonyság szemében a ház lakója egy szöghajú kisleány, olyan gyermek, amilyet mindig szeretett volna – jár-kel a házban, pillekönnyű a lépte, és halkan dúdolgat magában.

Húszas úrnak, akivel a felesége sohasem hajlandó sakkozni, sakkfigurák a barátai a szomszédban – sötét és világos királyok és királynők, saroktól sarokig menetelő futárok, a lépcsőn fel-alá nyargaló huszárok.

A romantikus lelkületű Tizenkilencesné szentül hi- szí, hogy az üres házban a nagymamája él, akit sohasem látott – gyönyörű esti meséket mesél, csudaszép ruhácskákat kötöget neki, és egész nap ezüst papucsot visel.

Lark kisasszony a tizenhatosból – a Cseresznyefa utca legelőkelőbb házából – meggyőződéssel vallja, hogy a házban egy kiskutya él, szakasztott olyan, mint az ő Petikéje; arisztokratikus jószág, aki sohasem alacsonyodna le odáig, mint Peti, hogy közönséges korcsot, amolyan Henrik-félét fogadna barátjául.

Ami pedig magát Banks papát illeti, szívesen játszik a gondolattal, hogy a tizennyolcas szám padlásszobájában lakozó bölcs öregúrnak egészen különleges távcsöve van, amelynek kerek üvegszemén át pontosan látni, miben sántikál a világegyetem.

– Akárhogyan is; szól a munkáshoz Banks papa –, a ház valószínűleg nincs lakható állapotban, hiszen már olyan régóta áll üresen. Megvizsgálta a csatorna-rendszert?

– Tökéletes.

– Akkor vegyük a kéményeket. Nyilván több családra való seregély rakott bennük fészket.

– Tiszta mind, akár a patyolat – mondja a munkás.

– No és a bútor? Egerek fúrtak alagutat az ágyakban. A konyha csótányok tanyája.

– Egér egy szál se. Csótány sehol.

– Hát a por? Több centiméter vastagon lep be mindent.

– Bárki költözik ebbe a házba – mondja a munkás –, akár porrongyot se hozzon magával. Tiszta új itt minden. És egyáltalán – lát hozzá a piros-fehér csíkos sátor lebontásához –, a ház élő embereknek való, nem holmi mesebeli figuráknak.

– Nos, jöjjön, aminek jönnie kell – sóhajt Lark kisasszony. – Gyere, Peti, gyere, Henrik, hazamegyünk. – És búsan elballag, sarkában a két, nem kevésbé lehangolt kutyával.

– Magának tengerre kellett volna szállnia – vet zord pillantást a munkásra Bumm admirális.

– Ugyan miért?

– A tengerész nem hagyja el a fedélzetet, nem száll partra, hogy borsot törjön a szárazföldi nép orra alá.

– Nem állhatom a tengert, kikészíti a gyomromat. És különben is, nem én tehetek róla. Megkaptam az utasítást, végrehajtottam. Alakó holnap beköltözik.

– Holnap! – szakad fel a kiáltás a tömegből. Hiszen ez rettenetes!

– Gyere, drágám, menjünk haza – hívogatja párját Bummné asszony. – Szextáns pörköltet főz vacsorára. Csípős paprikával. A kedvenc eledeled, igaz, drágám?

Szextáns nyugalmazott kalóz, aki patyolattisztán tartja Bumm tengernagy hajóforma házát.

– Hát szedjük fel a horgonyt, és bontsunk vitorlát, bajtársaim! Mást úgysem tehetünk.

A tengernagy karon fogja feleségét, és hazaballag. A nyomában Tizenkilencesné és Húszas úr, egyformán búbánatos ábrázattal.

– Fura szerzetek maguk, mondhatom. – A munkás összeszedi a sátrat, a szerszámokat. – Ekkora hűhó egy lakatlan házért!

– Ezt maga nem érti, barátom – mondja Banks papa. – A mi szemünkben nem lakatlan. Sőt. – És ő is hazafelé irányítja lépteit.

Az utca túlsó oldaláról hallani, amint a parkőr esti ellenőrző körútját végzi.

– Ne szemeteljünk! Tartsuk tiszteletben a szabályzatot!

A tizenhetes számú ház kéményében a seregély szokásos rikoltását hallatja. A gyerekszobából víg zsivaj, kacagás hallatszik, és Mary Poppins szigorú intelmei. Ellen tüsszög, a konyhában edénycsörömpölés, Robertson Ay harsányan horkol – csupa ismerős, otthonos hang, minden olyan, mint máskor, meghitt, kényelmes, kellemes.

De ezentúl, gondolja Banks papa, minden megváltozik.

– Újságom van a számodra – mondja komoran Banks mamának, aki az ajtóban fogadja.

– Nekem is a te számodra – közli Banks mama. – Ott egy távirat a kandallópárkányon.

Banks papa felemeli a sárga borítékot, feltépi, elolvassa a táviratot, és – mintha hirtelenében megné-mult volna.

– Ne állj már ott, George! Mondj valamit! Flóra nénit érte baleset? – kérdi aggodalmasan Banks mama.

– Flóra néninek semmi baja. Flóra néni nem küldözget táviratokat. Fíallgass ide, felolvasom:

Tizennyolcasba költözöm. Holnap délután fél ötkor érkezem. Lutit hozom. Segítségre nincs szükségem.

Banks papa egy pillanatra elhallgat. Majd folytatja:

– Aláírás: Euphemia Andrew.

– Andrew kisasszony! – sikolt fel Banks mama. – Ez nem lehet igaz! Ami drága tizennyolcasunkba!

Tudniillik Banks mamának is van barátnője a házban: egy magafajta hölgy. És valahányszor Brill néni hosszú napokra távozik, mert meg kell látogatnia az unokanénje kishúgának az újszülött gyermekét, vagy Ellent fogja el a rémes nátha, vagy Robertson Ay alszik el a rózsaágyás kellős közepén – az efféle hírek hallatán ez a kedves hölgy égnek emeli két karját, és felsóhajt: „Istenkém, de rémes! Hogy tudsz mindezzel megbirkózni, drágám?”

És Banks mamának ez igen nagy vigasz. De ezentúl kénytelen lesz egymaga szembenézni a gondjaival.

– Hát Luti?! – kiált fel. – Az meg kicsoda lehet?

– Valószínűleg nem „kicsoda”, hanem „micsoda”. Talán Andrew kisasszony valamelyik orvossága.

Banks papa leroskad egy székre, arcát két kezébe temeti. Andrew kisasszony annak idején az ő nevelőnője volt, bivalyerős hölgy, aki mindazonáltal marokszám szedte az orvosságot; olyan zord, olyan kérlelhetetlen, hogy mindenki szörnyetegnek minősítette. És most ő, éppen ő költözik ide a szomszéd házba, ami pedig telis-tele van álmokkal – többek közt az ő, Banks papa álmaival!

A táviratra pillant.

– „Segítségre nincs szükségem.” Ez mindenesetre könnyebbség. Ezúttal nem kell begyújtanom a hálószobájában, mint legutóbb, amikor megérkezett, aztán olyan hirtelen eltűnt, elutazott a déltengeri szigetekre.

– Bárcsak ott is maradt volna! – sóhajt Banks mama. – No de most gyere, drágám, el kell mondanunk a gyerekeknek az újságot.

– Bárcsak én magam volnék a déltengeri szigeteken! Akárhol, csak itt ne.

– Ejnye, George, ne légy már olyan rosszkedvű!

– Ugyan miért ne? Ha az ember a saját házában nem lehet rosszkedvű, mégis hol legyen rosszkedvű, ha szabad érdeklődnöm?! – Banks papa irdatlanul nagyot sóhajt, majd olyan súlyos léptekkel követi feleségét felfelé a lépcsőn, mint akinek a meghitt, ismerős világa éppen most hullott darabokra.

A gyerekszobában nagy a felfordulás. Annabel a kanalával dobol az asztalon, John és Barbara, az ikrek, egymást próbálják lelökni a székről, Jane és Michael hajba kapott az utolsó darab pirítóson.

– Mi ez itt? Gyerekszoba vagy majomház? – kérdi legzordabb hangján Mary Poppins.

– Ma... – válaszolna merészen Michael, amikor hirtelen nyílik az ajtó.

– Újságunk van a számotokra – mondja Banks mama. – Távirat érkezett.

– Kitől? – tudakolja Jane.

– Andrew kisasszonytól. Emlékeztek Andrew kisasszonyra?

– A szörnyetegre? – kiált fel Michael.

– Csitt! Micsoda neveletlenség ez?! Andrew kisasszony ideköltözik, a tizennyolcas számú házba.

– Jaj, ne! – tör ki a tiltakozás a két gyerekből. Mivelhogy nagyon is jól emlékeznek Andrew kisasszonyra, aki egyszer megjelent a házban, aztán titokzatos módon el is tűnt.

– De hát az a miénk! – kiált Michael. – A tizennyolcas a mi házunk! Oda nem költözhet! – Alig bírja visszatartani a könnyeit.

– Sajnos pedig odaköltözik – mondja Banks mama. – Méghozzá holnap. És hoz magával egy Luti nevű valakit vagy valamit.

Aztán behízelgő hangon hozzáfűzi:

– És mindnyájan nagyon kedvesek és udvariasak leszünk hozzá, igaz? Mary Poppins, maga gondoskodjék róla, hogy a gyerekek tisztán és csinosan fogadják Andrew kisasszonyt, helyes? – fordul félénken Mary Poppinshoz, aki mozdulatlanul áll, akár a kapubálvány. Lehetetlenség olvasni a gondolataiban.

– És mikor fordult elő – szólal meg maró hangon, és oly gőgösen emeli fel a fejét, akár valami nagyhercegnő hogy nem voltak tiszták és csinosak? – A puszta feltevés is képtelenség!

– Ó, soha, soha! – rebegi Banks mama, mert Mary Poppins társaságában most is – mint mindig – kislánynak érzi magát, nem ötgyermekes családanyának. – De tudja, milyen akadékoskodó természetű Andrew kisasszony! George! – fordul aggodalmasan a férjéhez. – Nem akarsz valamit mondani?

– Nem! – jelenti ki szilajul Banks papa. – Semmit sem akarok mondani!

Banks mama pedig, minekutána közölte a baljós hírt, kézen fogja férje urát, és elvezeti.

– De nekem lakik ott egy barátom! – mondja Michael. – Gobbo, a cirkuszi bohóc, akin mindenki nevet, de ő maga mindig szomorú.

– Szerintem Csipkerózsika lakik ott, csipkés paplannal betakarva alszik, és az ujja hegyén kiserkedt egy csepp vér. – Jane-nek is megvan a maga álma a házról.

– Nem igaz! – protestál Michael. – Nincs is a ház körül csipkebozót!

– De van csalán. Az is éppolyan jó. Mary Poppins!

– fordul Jane a mozdulatlan alakhoz. – Maga mit gondol, ki lakik a tizennyolcasban?

Mary Poppins megvetően szipog.

– Öt kedves, csöndes, jó modorú gyerek. Nem olyan, mint némelyek, akikre nem akarok ujjal rámutatni!

Szeme acélosan kék, de a mélyén valami kis szikra villog.

– Hát ha olyan tökéletesek, nincs szükségük Mary Poppinsra. Nekünk viszont szükségünk van magára

– évődik Michael. – Egy szép napon talán mi is olyan tökéletesek leszünk!

– Hm! – horkan fel Mary Poppins. – Nem valószínű!

– Rá mindenkinek szüksége van. – És Jane megpas-kolja Mary Poppins kezét, mert reméli, hogy sikerül Mary Poppinsból mosolyt kicsalogatnia.

– Hm – mondja erre is Mary Poppins. De a mosolya valóban feltűnik, amikor szembenéz a tükörképével. Hát persze, mondja egymásnak Mary Poppins meg a tükörbeli mása, Mary Poppinsra mindenkinek szüksége van. Hogyan is lehetne másképp?

Azután az igazi arc is, a tükörképe is megint elkomorul.

– Most pedig elég a feleselésből. Egy-kettő, lefeküdni!

És ezúttal minden feleselés nélkül azonnal szót fogadnak.

Sok minden történt. Jól végig kell gondolniuk mindent, örülnek, amikor orcájuk a puha párnával találkozik, örülnek a melengető takarónak.

Michael Gobbóra gondol, Jane Csipkerózsikára. Az árnyalakjuk el fog tűnni a tizennyolcasból, és Andrew kisasszony hús-vér alakja kísért majd ezentúl a házban.

– Mit gondolsz – kérdi Jane –, mi lehet az a Luti?

– Talán valami állat – véli Michael. – Lehet, hogy kenguru. Vagy majom.

– Luti majom. Az jó lenne – sóhajt Jane.

És elalusznak, és álmukban egy kenguru – vagy talán majom? – ugrándozik vidáman az utcán, a cseresznyefák között.

Hanem, mint másnap kiderül, Luti nem kenguru és nem is majom.

Szombat van. A tizennyolcas szám pucérnak és magányosnak látszik a megszokott csalánsövény nélkül.

Már kora hajnalban megjelent egy munkás, lekaszálta és elhordta a csalánt.

Idegesen telik a délelőtt a Banks családban. És ahogy beköszönt a délután, Banks papa, mint holmi aggályos generális, csapatait a kertkapuhoz vezényli.

– Itt kell lennünk a fogadására – mondja. – Első az udvariasság.

– Ne idegeskedj, drágám – nyugtatgatja Banks mama. – Talán nem marad sokáig.

Jane és Michael egymásra néz. Felidézik magukban, hogyan történt, hogy legutóbbi látogatása alkalmával Andrew kisasszony olyan gyorsan jött és olyan gyorsan távozott, meg azt is, hogy milyen része volt Mary Poppinsnak ebben a különös távozásban.

Mary Poppinsra pillantanak, aki ott áll mellettük, a babakocsiban ringatja az ikreket és Annabelt, arca rózsás és kifürkészhetetlen. Vajon mi jár az eszében? Nem fogják megtudni soha.

– Itt van! – kiált Banks papa, amikor egy bérkocsi fordul be az utcába, megrakva hatalmas útitáskákkal. – Mindig rengeteg poggyásszal utazik. Isten tudja, mi lehet benne.

Mindannyian lélegzet-visszafojtva figyelik, amint a konflisló fáradtan trappolva húzza súlyos terhét – elhalad Lark kisasszony háza előtt, elhalad a tizenhetes szám kapujában szorongó kis csoport előtt.

– Hő! – kiált a kocsis, meghúzza a gyeplőt, és a különös alkalmatosság megáll a lakatlan ház kapuja előtt. A kocsis lekászálódik a bakról, és a kocsi tetejéről leemel jó néhány útitáskát. Azután kinyitja a kocsi ajtaját, és kivonszol egy óriási fekete bőröndöt.

– Óvatosan, kérem, törékeny holmi van benne! – kiált a kocsi belsejéből egy gőgös, ismerős hang. Fekete cipős láb jelenik meg a hágcsón, majd lassan előtűnik Andrew kisasszony többi része: nagydarab, otromba, súlyos alak dübörög ki a járdára.

Körülpillant, meglátja a családi együttest.

– Nos, George, örülök, hogy még maradt benned valami nyoma a jólneveltségnek. Számítottam rá, hogy elém jössz.

– Isten hozta, Andrew kisasszony! – hangzik Banks papa és Banks mama hűvösen udvarias üdvözlése.

– És a gyermekek meglehetősen tiszták és rendesek. Nagyon remélem, a magaviseletük megfelel a megjelenésüknek.

Andrew kisasszony elfordítja a fejét, és a háttérben álló takaros, kék kabátos alak láttán idegesen meghőköl.

– Látom – mondja, és a hangja megremeg –, hogy még mindig ugyanaz a fiatal személy vezeti a háztartásotokat. Nos, csak annyit mondhatok, remélem, meg vagytok vele elégedve.

– Ó, hogyne – mondja Banks papa, és a kék kabát felé biccent.

– Isten hozta, Andrew kisasszony – szólal meg Mary Poppins, és a hangja olyan, amilyennek Jane és Michael még eddig sohasem hallotta: szelíd, szerény, szinte szégyellős.

Andrew kisasszony tekintete végigsiklik a kerten.

– Mondhatom, George, valóságos vadonban élsz. Itt minden gyomlálásra szorul. És mit keres az a rongycsomó a pázsiton?

– Az Robertson Ay – magyarázza Banks papa. – Szunyókál egy kicsit.

– A délután kellős közepén? Nevetséges! Remélem, gondoskodol róla, hogy az én kertemben soha ne szunyókáljon. Tessék — túr bele kézitáskájába, és a ko- csishoz fordul itt a kulcs, vigye be a poggyászomat a házba.

– No, épp csak kiemelem ezt a ládát. – A kocsis nagy nehezen kiráncigál egy nagy ládát a kocsi ajtaján. – Aztán kierisztjük a kis ürgét.

Jane és Michael összenéz. Kis ürge! Hát mégsem majom vagy kenguru?

A láda nagy puffanással a járdára zuhan. A nyomában pedig nem kenguru jön, nem is majom, hanem egy fura öltözékű kisfiú – valamivel magasabb talán, mint Jane –, a kezében jókora fekete táska. Ahogy a súly alatt görnyedezik, megpillantják kerek, mézszínű arcát és fehér keménygallérjára hulló fekete haját.

– Jóságos ég! – suttog Banks papa. – Az én hajdani ruhámat viseli! Andrew kisasszony ennyi évig őrizgette!

A térdnadrágot, zubbonyt és jókora, barna fűzős cipőt viselő kicsiny alak óvatosan lelépdel a hágcsón. Megáll a járdán, fejét lecsüggeszti.

– Ez Luti – közli Andrew kisasszony. – A neve annyit jelent: a Nap Fia. A déltengeri szigetekről hoztam magammal, hogy jó nevelésben részesüljön és hogy gondomat viselje. Tedd le az orvosságos táskát, Luti, és üdvözöld szomszédainkat.

A táska a földre kerül, a lehajtott fej fölemelkedik. S amikor a fiú megpillantja a kapunál álló csoportot, a napbarnított arcot mosoly deríti fel, és a fiú előrelép.

– Áldás, békesség – szólal meg félénken, és kiterjeszti karját.

– Ebből elég – szól rá élesen Andrew kisasszony. – Itt nem használjuk a szigeti nyelvet. Itt elegendő egy „jó napot”.

– Áldás, békesség neked is, Luti – kiált szívélyesen Banks papa. – Örömmel üdvözlünk. Ott egy nyílás a kerítésen – mutatja. – Bármikor átjöhetsz. A gyerekeim nagyon fognak örülni neked, igaz, Jane és Michael?

– De még hogy! – kiált fel elragadtatva Jane és Michael. Hiszen ez még a kengurunál meg a majomnál is jobb! Új játszótársuk akadt!

– George! – csattan Andrew kisasszony hangja, akár az ostor. – Felkérlek, hogy ne avatkozz az ügyeimbe. Luti dolgozni jött, nem játszani. El lesz foglalva a leckéjével meg a zabkásafőzéssel – zabkásán fogunk élni, roppant tápláló – meg azzal, hogy az orvosságaimat elkészítse. Eltökélt szándékom, hogy a hírnevemet öregbítse, és mire idővel visszatér a szigetre, hasznos minőségben tegye – orvos legyen, esetleg tanító. Addig is folytatjuk tanulmányainkat. Ami pedig a szórakozást illeti, havonta egyszer ő meg én együttesen, George, rövid látogatást teszünk nálatok. Eredj tehát, ébreszd fel, kérlek, a szolgádat, és utasítsd, hogy javítsa ki a nyílást a kerítésen. Nem lesz ide-oda járkálás a két ház között.

– Helyére került a poggyász? – fordul a pihegő kocsishoz, s amikor az bólint, a markába nyom egy pénzdarabot. – Akkor fogd az orvosságos táskát, Luti. Bemegyünk és szemügyre vesszük új otthonunkat.

Nagy léptekkel indul a tizennyolcas szám felé. Luti egy pillantást vet Jane-re és Michaelra – hogy örömtelit-e vagy szomorút, nem tudják megállapítani –, vállára veszi terhét, követi Andrew kisasszonyt, és a ház ajtaja becsukódik mögöttük.

A gyerekek Mary Poppinsra pillantanak. Mindannyiuk közül egyedül az ő arca derűs. A mosolya azonban annyira rejtélyes, mintha önmaga előtt is titkolózna.

– Uzsonnázunk – szól pattogó hangon, és megtaszítja a babakocsit utána pedig römizünk.

Jane és Michael szeret römizni. De ma valahogy nem érdekli őket a kártya. Máson jár az eszük. Lassan baktatnak Mary Poppins után, és az aranyos kisfiúra gondolnak, aki egy pillanatra megjelent, aztán mindjárt el is ragadták előlük.

– Szegény gyermek! – suttogja Banks mama, és könnyes szemét férjére emeli.

– Mondtam, hogy szörnyeteg – sóhajt Banks papa, és a pázsiton heverő rongycsomó felé fordul, hogy felébressze az alvó alakot.

És a Cseresznyefa utca lakói, akik eddig a kapujukra könyökölve figyelték az eseményeket, némán visszatérnek a házukba. A tizennyolcas szám már nem az övék. Erről nincs mit mondani.

Hallgat az utca, csak a parkőr szava hallatszik:

– Ügyeljünk a tisztaságra! Tartsuk be a szabályokat!

A közvetlen közelben pedig Robertson Ay ásítozik, miközben szöget illeszt a kerítés lógó lécébe, és ráver a kalapáccsal. Ezután visszaomlik a pázsitra, és tovább alszik.

A szög hamarosan kiesik, a léc elbillen, a két ház közötti kerítésen pedig éppúgy tátong a nyílás, mint azelőtt.

Másnap, kora reggel, amikor a nap a park fái fölé emelkedik, békésen alszik a Cseresznyefa utca, egy madár se rebben.

De valami mégiscsak megmoccan. Jane és Michael – egyikük egy banánt visz, a másik egy almát – óvatosan, lábujjhegyen lopóznak át a tizenhetes szám gyerekszobáján, el a tábori ágy mellett, amelyen Mary

Poppins oly csinosan, takarosán alszik, mintha ő is, az ágy is kirakatban volnának. A gyerekek diadalmasan egymásra mosolyognak – Mary Poppins nem veszi észre őket! Ám ebben a másodpercben felneszei, és kék szemének pillantása a gyerekekre esik.

– Szabadna tudnom, mit műveltek ti ketten? – pillant a kezükben tartott gyümölcsre.

Meghőkölnek. Mégis felébredt!

– Az úgy van, Mary Poppins... – hebeg Michael. – Maga talán szeretne mindig csak zabkását enni, semmi mást? – És aggodalmas pillantást vet Mary Poppinsra.

– Azt gondoltuk, Mary Poppins – magyarázkodik Jane –, azt gondoltuk, hogy ha leteszünk valami ennivalót a kerítéshez, Luti... – biccent a tizennyolcas szám felé – talán kijön és megtalálja. – Ő sem aggodalmaskodik kevésbé, mint Michael.

Mary Poppins egy szót sem szól. Felemelkedik ágyáról, szoboregyenesen – egyetlen gyűrődés sem marad utána. Copfba font haja a hátára hullik, hálóinge szabályos redőkben omlik alá. Mary Poppins kinyújtja karját, és az ajtó felé mutat.

– Hozzátok ide a táskámat. A kilincsen lóg.

Buzgón engedelmeskednek, Mary Poppins pedig végignézi táskája zsebeit, majd kiemel egy tábla csokoládét, és némán a gyerekek felé nyújtja. Michael nekiront Mary Poppinsnak, és átkarolja a derekát. Öleli a csontos alakot, a hajfonat a füle körül lengedezik.

– Ne nyomorgass, Michael Banks. Nem vagyok játék mackó!

– Nem bizony! – kiabál boldogan Michael. – Még annál is aranyosabb!

– Játék mackója mindenkinek lehet. De Mary Poppins csak a miénk! – tódítja Jane.

– Valóban? – szipog fensőbbségesen Mary Poppins, és lefejti magáról Michael karját. – A tiétek?! Hm... No, most menjetek le, de csendesen, kérlek, ne zavarjátok fel az egész házat. – És az ajtó felé tolja őket, majd halkan becsukja utánuk.

Alszik körülöttük a ház, ahogy óvatosan kiosonnak, lecsúsznak a korláton, és lábujjhegyen kisurrannak a kertbe.

Egyetlen hang sem hallatszik a tizennyolcas számú házból, mikor a gyümölcsöt meg a csokoládét a kerítés keresztlécére teszik.

És nem hallatszik a szomszédból egyetlen hang sem egész délelőtt, miközben ők a fák, virágok között játszanak, míg csak Mary Poppins ebédelni nem hívja őket. És amikor ebéd után visszarohannak a kertbe, a banán, az alma és a csokoládé ugyanott van, érintetlenül.

Hanem amikor hátat fordítanak a kerítésen tátongó nyílásnak, különös hang harsan a szomszéd házból – mély, ütemes robaj. És morajlik, robajlik rendületlenül. A Cseresznyefa utca valamennyi lakója hallja, és beleremeg szinte a ház is.

A tizenkilences számban lakó hölgy, meglehetősen ideges természetű lévén, attól tart, hogy a dörej vulkánkitörésnek az előjele. Húszas úr abbéli véleményének ad hangot, miszerint a moraj nem egyéb, mint oroszlánordítás.

Jane és Michael a hátsó kert körtefájának ágai közül hallgatóznak, és úgy vélik, akármitől ered is a hang, egész biztosan azt jelenti, hogy valami történni fog.

És történik is.

A tizennyolcas számú ház bejárata kinyílik, és kibukkan rajta egy kicsiny alak. Óvatosan pillant jobb-ra-balra, majd lassan megkerüli a házat, míg csak a kerítésen tátongó nyíláshoz nem ér. Ott aztán megpillantja a gyümölcsöt meg a csokoládét, és óvatosan, egy ujjal megérinti.

– A tiéd! – kiabál Jane, és sarkában Michaellal gyorsan lemászik a fáról.

Luti felnéz, arcán napsütésként felragyog a mosoly, és karját a két gyerek felé tartja.

– Áldás, békesség! – suttogja félénken, s fejét félrebillentve hallgatózik: hallja-e a dörgést.

– Kisasszony délután két órától három óráig alszik. Kijöttem megnézni, mik ezek a tárgyak.

Tehát nem vulkántól ered a hang, még csak nem is oroszlántól. Andrew kisasszony horkol!

– A gyümölcsöt Jane meg én adjuk – magyarázza lelkesen Michael –, a csokoládét Mary Poppins.

– Mary Poppins?... – suttogja maga elé Luti, mintha régi emléket keltene benne ez a név.

– Ott van – mutat Michael a körtefa felé: alatta ringatja Mary Poppins Annabelt a babakocsiban.

– Áldás néki és békesség – int Luti a szálegyenes alak felé, aki jókora rózsaszín rózsát visel a kalapján. – Az ajándékokat eldugom a zsebembe, és majd este eszem meg, az ágyban. Kisasszony csak zabkását eszik.

– Jó ágyad van? – érdeklődik Jane. Mindenről szeretne tudni, ami a tizennyolcas számban történik.

– Hát talán egy kicsit puha. Mi, a szigeten, nem ágyban alszunk, hanem gyékényen, amit anyám sző kókuszpálma rostjából.

– Alhatnál a padlón – tanácsolja Michael. – Az majdnem olyan lenne.

– Azt kell tennem, amit Kisasszony kíván. Azért vagyok itt, hogy gondoskodjam róla, kiadagoljam a sokféle orvosságát, megfőzzem a zabkását, amikor ég a tűz, és tanuljam a szorzótáblát. A szüleim ígérték meg neki, mert ő tanult személy, és majd hazaküld a szigetre, mire sok-sok mindent megtanultam.

– De nem vagy nagyon magányos? – kérdi Jane. – És a szüleidnek nem hiányzol?

Arra gondol, hogyan érezné magát ő, ha Andrew kisasszony messzire vinné, és hogy mennyire búsulnának a szülei. Nem, nem, ezt a világ minden tudománya sem éri meg!

Luti arca elborul. A mosoly eltűnik.

– Mindig magányos vagyok – suttogja fátyolos hangon. – De megígérték Kisasszonynak. Ha szükségük lesz rám, küldenek...

– Táviratot! – kiált fel Michael. – Sárga borítékban! – A távirat mindig izgalmas.

– A mi szigetünkön nincs olyan. De Keria nagyanyám azzal vigasztalt: „Ha szükségünk lesz rád, meg fogod tudni.” Nagyanyám javasasszony. Igen bölcs! Olvas a csillagokban, és érti a tenger beszédét. De hallga! Dalolnak a harangok!

Luti füléhez emeli tenyerét, amikor a park túloldalán megkondul a templom toronyórája: Egy, kettő, három!

És ebben a pillanatban a tizennyolcas számban elhallgat a dörgés, mintha elvágták volna.

– Kisasszony felébredt. – Luti sietősen összeszedi a gyümölcsöt meg a csokoládét, és a zsebébe tömi. – Áldás, békesség! – Felemeli kezét, csillogó szemének tekintete Mary Poppinst is magában foglalja, akárcsak Jane-t és Michaelt.

Aztán sarkon fordul, és átfut a pázsiton. Lába Banks papa jókora fűzős cipőjében letapossa a füvet.

Ajtó nyílik, be is csukódik mögötte, és a tizennyolcas számú ház megint hallgatásba burkolózik.

De másnap és azután is mindennap, pontosan két órakor, újra felrobajlik a dörgés.

– Rettenetes! Tűrhetetlen! Panaszt teszünk a miniszterelnöknél! – zsörtölődnek a Cseresznyefa utca lakói. Pedig jól tudják, hogy a horkolást még a miniszterelnök sem rekesztheti be, csakúgy, ahogy a hóviharnak sem parancsolhat megálljt. Kénytelenek lesznek eltűrni és még jó arcot is vágni hozzá.

Hát ezt teszik. És eközben ráébrednek, hogy Andrew kisasszony horkolásának megvan a jó oldala is. Mert délutánonként, kettő és három között találkozhatnak azzal a mosolygós, barna arcú idegennel, akit Andrew kisasszony a világ másik végéről hozott magával. Különben nem láthatnák soha, hiszen be van zárva, mint madár a kalitkába.

így hát Jane meg Michael ezután is minden délután tesz gyümölcsöt a kerítésre – Mary Poppins közreműködésével –, de Luti csakhamar azon kapja magát, hogy mindenki elhalmozza ajándékokkal.

Tizenkilences asszonytól papírlegyezőt kap – a hölgy a nagymamájának szeretett volna ilyet csinálni, akit sajnos sohasem ismert.

Húszas úr – zsémbes, magának való ember – megajándékozza a padlásán talált ősrégi sakk-készletből a királlyal meg a királynővel.

Bumm tengernagy, olyan hangon, amely Andrew kisasszony kivételével mindenkit felébresztene, „Hahó, tengerész bajtársi” kiáltással üdvözli, és a kezébe nyom egy arasznyi, faragott kenut, amely kifakult, kifényesedett a nadrágzsebben töltött hosszú évek során.

– A kabalám! – magyarázza a tengernagy. – Egész életemben szerencsét hozott, amióta csak tengerészkadét voltam a déltengereken.

Szextáns, a nyugalmazott kalóz, törött hegyű tőrt ajándékozott Lutinak.

– Ez a második legjobb tőröm – mentegetőzik –, de azért ezzel is elmetszhetsz egy-két gigát, ha felcsapsz kalóznak!

Lutinak egyáltalán nem fűlik a foga a kalózkodáshoz, ahhoz még kevésbé, hogy bárkinek is elmesse a torkát, de azért szépen megköszöni a tőrt, és gondosan elrejti a zubbonya alá, nehogy Andrew kisasszony észrevegye.

A parkőr is tartogat ajándékot Luti számára – kitépett irkalapot, amelyre nagy, nyomtatott betűkkel ráírta: Ügyeljünk a tisztaságra! Tartsuk be a szabályzatot !

– Erre nagy szükséged lesz – inti komolyan –, ha kijössz a parkba!

Luti kibetűzi a különös szavakat.

– Mi az a „szabályzat”? – tudakolja.

A parkőr megvakarja a fejét.

– Igazából magam sem tudom, de annyi bizonyos, hogy be kell tartani!

Betartani valamit, amiről azt sem tudja, mi fán terem? Valóságos rejtvény, gondolja Luti. De azért zsebre teszi a papírt, és elhatározza, hogy alkalomadtán tanulmányozni fogja.

Most megjelenik a tizenhatos számból Peti és Henrik – mindegyik csontot hoz a szájában. És amikor Luti kinyitja a kaput, szépen leteszik elébe a csontokat, aztán büszke farkcsóválás közepette hazaballagnak, s nagyon bőmancsúnak és nagylelkűnek érzik magukat.

– Áldás, békesség! – mosolyog szokása szerint Luti, és eldugja a sövény alá a két csontot, hogy egyszer majd valamilyen kutya rátaláljon.

Mindenki meg akar ismerkedni Lutival. Elveszítették a tizennyolcas számot, de kaptak helyette egy napbarnította idegent, aki mindennap egy óra hosszat mosolyog rájuk, és áldás békességet kíván nekik.

Csakhogy a lopott órácskát Luti rendszerint Jane-nel és Michaellal tölti a kerítésen tátongó nyílásnál, amely már nem is nyílás, hanem az a pont, ahol Észak és Dél találkozik, és ahol a rózsa meg a harangvirág együtt lélegzik a szélben ringó kókuszpálmával.

Jane és Michael megosztja játékait Lutival, megtanítják römizni, ő pedig fűszálból sípot készít nekik, és mesél a korallszigetekről meg a Nap Országából származó őseiről. És Keria nagymamáról, aki ismeri a madarak és a vadállatok nyelvét, és le tudja csillapítani az égiháborút.

Jane és Michael azt kívánja, bárcsak nekik is volna javasasszony nagymamájuk! Flóra néni például képtelen volna elbánni az égiháborúval. Másra nem is képes, mint ágyba bújni, ha dörög az ég.

De, mintegy véletlenül – habár tudják, hogy Mary Poppins semmit sem csinál csak úgy véletlenül Mary Poppins mindig ott van a közelükben, álomba ringatja Annabelt, játszik Johnnal és Barbarával, vagy ül a kerti pádon és olvassa, Amit az úrihölgynek tudnia kell.

Hanem aztán eljön az a nap, amikor a toronyóra kettőt üt, de Jane és Michael hiába várja a kerítés nyílásánál Lutit.

Hétfő van, tehát mosás. És borús, párás az idő, mintha felhő nyelte volna el a napot.

– Ilyen az én szerencsém! – panaszolja Brill néni, miközben a frissen mosott lepedőket felaggatja a szárítókötélre. – Nekem kéne a nap, de én nem kellek neki.

Jane és Michael ügyet sem vet ködre, párára. Várnak, várnak, kémlelik a ködöt, hátha megpillantanak a mélyén egy ismerős alakot. Hanem amikor végre megjelenik, ez nem az a Luti, akit olyan jól ismernek. Válla meggörnyed, mint valami vénséges vén emberé, két karjával fázósan átfogja mellét. És amikor ledobja magát melléjük, észreveszik, hogy hullanak a könnyei.

– Mi a baj, Luti? Hoztunk neked körtét. Nem akarod megenni?

– Nem, nem, zaklatott az én szívem. Valaki szólítani akar. Hallom a kopogását.

– Hol? – néznek körül a gyerekek kényelmetlenül. Semmi más hang nem hallatszik, csak Andrew kisasszony ütemes horkolása.

– Idebent – kopogtatja meg mellkasát Luti, és ide-oda himbálja magát. – Hívnak engem – köp, köp, köp. Keria azt mondta, tudni fogom, ha hívnak. Hazaszólítanak. Istenem, mit tegyek? – A gyerekekre néz, szeméből patakzik a könny. – Az a hölgy, akinek virág van a kalapján – ő megértené.

– Mary Poppins! – kiabál Michael. – Mary Poppins, hol van?

– Se süket nem vagyok, se Timbuktuban nem vagyok. Te pedig, Michael, nem vagy hiéna. Légy szíves, beszélj halkabban. Annabel alszik.

A kalap, amelyen rózsaszínű rózsa himbálózik, áthajol a kerítés fölött.

– Hadd halljam, Luti, mi bajod – néz le a zokogó gyerekre Mary Poppins.

– Kopogást hallok idebent – teszi kezét a szívére Luti. – Hazulról hívatnak.

– Akkor eljött a perc, hogy hazamenj. Mássz át a nyíláson, és kövess.

– De a Kisasszony... a zabkásája, az orvossága meg az én sok-sok tanulnivalóm! – vet aggodalmas pillantást Mary Poppinsra Luti.

– Andrew kisasszony nem marad ellátatlanul – mondja határozott hangon Mary Poppins. – Gyertek velem valamennyien! Sürget az idő.

Jane és Michael átsegíti a tétovázó kisfiút a kerítés nyílásán. Mary Poppins megfogja a kezét, a maga keze mellé teszi a babakocsi fogantyújára, és a kicsiny menet áthalad a szélben lengő vizes lepedők közén.

Némán sietnek át a ködbe burkolózó kerten, átvágnak a Cseresznyefa utcán, ahol érett cseresznye lóg az ágakon, valamennyi fürtön párafátyol, és be a parkba, ahol párába öltözött valamennyi fa, bokor és hinta.

A parkőr, mint buzgó házőrző kutya, lohol feléjük.

– Ne feledjük a szabályzatot! Ügyeljünk a tisztaságra! Ott áll minden a papírodon – néz Lutira.

– Ügyeljen rá maga! – veti oda Mary Poppins. – Ott is hever valami papír. Dobja be a hulladékgyűjtőbe.

A parkőr duzzogva indul a papírhulladék felé.

– Mégis kinek képzeli magát? – motyogja. De kérdésére senki sem válaszol.

Mary Poppins továbbmasíroz, csak a tó partján áll meg egy pillanatra, hogy megcsodálja tükörképét, párába burkolózó rózsadíszes kalapjával meg a vállára kanyarított, hasonlóképpen rózsamintás kötött kendővel.

– Hová megyünk, Mary Poppins? – Ugyan hová is mehetnénk ilyen ködben, gondolja Jane.

– Emeljétek a lábatokat! – szól Mary Poppins. Ők pedig úgy látják, mintha Mary Poppins csakugyan emelné a lábát, feljebb, egyre feljebb, mintha csak a felhők lépcsők volnának, s úgy billenti a babakocsit, akárha hegyoldalban tolná felfelé.

És egyszer csak másznak felfelé mindannyian, maguk mögött hagyják a parkot, s úgy lépkednek a ködben, mintha havon járnának. Luti Mary Poppinshoz támaszkodik, mintha ő volna az egyetlen biztonságos pont a világon, s ketten együtt tolják a babakocsit, Jane és Michael pedig ott kaptat a nyomukban.

– Ügyeljünk a szabályokra! – kiabál a parkőr. – Felhőre lépni tilos! Tiltja a szabályzat! Kénytelen leszek tájékoztatni a miniszterelnököt!

– Tájékoztassa csak! – veti oda a válla fölött Mary Poppins, és vezeti őket, magasabbra, egyre magasabbra.

Mennek, mennek, egyre feljebb, a pára minden lépésnél szilárdabb lesz, s körülöttük az ég mind fényesebb. És végre, mintha a lépcső tetejére értek volna, ragyogó felhőmező tárul ki előttük, lapos és fehér, akár egy tányér. Arany csíkokat vet rá a Nap, s a gyerekek nagy meglepetésére óriási telihold néz szembe velük, mintegy a felhő széléhez horgonyozva.

És a Hold telis-tele van mindenfélével – akad ott esernyő, kézitáska, könyv, játék, bőrönd, csomag, krikettütő, sapka, kabát, papucs, kesztyű: amit csak az emberek elhagynak a buszon, vonaton vagy a park padjain.

És a sok vegyes holmi között kicsiny vaskályha áll, mellette rozoga, vén karosszék, a székben pedig egy kopasz emberke üldögél, és épp csészét emel a szájához.

– Bácsikám! Stop! Meg ne idd! – csendül élesen Mary Poppins hangja, és a csésze – kopp! – nagyot koppan a csészealjon.

– Micsoda? Kicsoda? Ki az? Mi az? Hol van? – kapja fel a fejét döbbenten az emberke. – O, te vagy az, Mary? Halálra rémítesz. Épp egy korty kakaót akartam inni.

– Azám, pedig nagyon is jól tudod, hogy a kakaótól elálmosodik az ember! – hajol előre Mary Poppins, és kiveszi a csészét a kopasz emberke kezéből.

– Nem igazság – morog a bácsi. – Mindenki ihat valami kis csillapító italt, csak én nem, én, szegény Holdbéli Ember! Én bezzeg virraszthatok éjjel-nappal, hogy vigyázzak mindenre. És különben is, legyen mindenki óvatosabb, és ne veszítsen el kakaósdobozokat – no meg csészét, amiből kakaót lehet inni.

– Az a mi csészénk! – kiált fel Michael. – Brill néni azt mondta, mikor eltörte, hogy másutt van rá szükség! ^

– Úgy is van. Hát összeragasztottam. Valaki pedig elveszített egy doboz kakaót – pillant az emberke a kályhán álló bádogdobozra, és Jane-nek egyszeriben eszébe jut, hogy épp ilyen potyogott ki a spárgaszatyorból, amikor a fűszerestől hazafelé tartottak.

– Nekem meg volt egy zacskó cukrom, hát láthatjátok, ha már ez a három ilyen szépen összejött, egyszerűen nem bírtam ellenállni. Sajnálom, Mary. Máskor nem fog előfordulni, ígérem – néz Mary Poppinsra restelkedve a Holdbéli Ember.

– Nem is lesz rá alkalmad – jelenti ki Mary Poppins, elkapja a kályháról a kakaósdobozt, és a kézitáskájába dugja.

– Isten veled, kakaó, isten veled, álom! – sóhajt keserveset a Holdbéli Ember. De aztán elmosolyodik, és Jane-re meg Michaelre pillant. – Ismertek-e valakit, aki Hozzá fogható? – kérdi.

– Nem én! – kiált Jane.

– Nem én! – visszhangozza Michael.

– Hát persze hogy nem! – sugárzik büszkén a Holdbéli Ember. – Belőle csak egy van!

– Minden elveszített holmi a Holdra kerül? – érdeklődik Jane. Arra gondolok, mi minden vész el a világban, és hogy vajon jut-e hely mindennek a Holdon.

– Többnyire igen – bólint a Holdbéli Ember. – Ez itt amolyan raktár.

– És mi van a túloldalán? – firtatja Michael. – Mi csak ezt az oldalát látjuk.

– Ha én azt tudnám, okosabb volnék, mint amilyen vagyok! Rejtély, titok, rejtvény – eleje hátulja nélkül, mondhatnám. Egyébként irtózatosan túlzsúfolt. Nem tudnátok valamitől megszabadítani? Nem veszítettetek el valamit a parkban?

– De igen! – kiált fel Jane, mert a sok csomag, ernyő, mindenféle között megpillant egy kopott, ismerős valamit.

– A kék kacsa! – nyúl a megfakult játék után. – Az ikrek ejtették ki a babakocsiból.

– És az meg ott az én jó kis régi szájharmonikám! – mutat Michael egy fémtárgyra a kályha fölötti polcon. – De már nincs hangja. Nem lehet használni.

– Nem bizony. Kipróbáltam. Hangtalan hangszer! Ugyan, kedves kis barátom, azért csak vidd el, tedd a zsebedbe.

Michael a szájharmonika után nyúl, s eközben valamit lever a polcról. A valami ugrálva közeledik feléjük a felhők hátán.

– Nini, az az enyém! Az elveszett kókuszdióm! – kiált fel Luti. Előlép Mary Poppins háta mögül, és elkapja a guruló tárgyat: barna, kócos, gömbölyű, akár a labda; egyik oldalát simára beretválták, és kerek arcot faragtak rá.

Luti keblére öleli a szőrös tárgyat.

– A papám faragta! – mondja büszkén. – És egyszer elveszítettem, elsodorta a tengerár.

– Most pedig visszaadta. De neked, fiatal barátom, már indulnod kéne. Rád vár mindenki a szigeten, és Keria a vályogkemencéjében füvekből készít varázsfőzetet, hogy épségben hazatérj. Apádnak megsérült a karja, és segítened kell az evezésnél – szól szigorúan Lutihoz a Holdbéli Ember.

– Már elindult – mondja Mary Poppins. – Azért vagyunk itt valamennyien.

– Haha! Tudtam én, hogy van valami célja a látogatásodnak! Amúgy soha fel nem keresnél csak egy barátságos csésze teára – vagy éppenséggel kakaóra! – somolyog hamiskásan a Holdbéli Ember.

– Szeretném, bácsikám, ha szemmel tartanád. Fiatal még ehhez a hosszú úthoz.

– Ha nem akarnám is, szemmel tartanám, tudod jól. Egy szemhunyás nem sok, annyit sem alhatom. Bízzál öreg bácsikádban, leányom.

– Honnan ismeri Keriát? – kérdi Jane. Álombéli alaknak tűnik a bölcs, öreg javasasszony a messzi távolban. Bárcsak ő is ismerhetné!

– Ugyanonnan, ahonnan a többieket. Az én dolgom, hogy éberen őrködjem mindenen és mindenkin. Forog a világ, s vele forgok én is; forog hegy és tenger, város és sivatag, a levél az ágon és az ág a fán; az emberek, ébren, alva, munka közben; az ölbéli gyermek, az öregasszony, akár balga, akár bölcs, te a szok-nyácskádban, Michael a matrózblúzában, a háncsszoknyás gyermekek Luti déltengeri szigetén, nyakukban olyan virágfüzérrel, amilyet holnap már ő is visel. Mert a mostani viselete, Mary, egyáltalán nem megfelelő!

– Köszönöm, ez már nekem is eszembe jutott – mondja Mary Poppins. Leveszi Luti nyakáról a keménygallért, szokásos villámsebességével lesöpri róla a zubbonyt, a térdnadrágot meg Banks papa fűzős cipőjét. Majd ahogy Luti ott áll alsóneműben, Mary Poppins – mintha csak csomagot kötözne át – köréje kanyarítja a kötött kendőt, amelynek rózsaszínű rózsái olyan jól illenek a kalapján ingó-bingó rózsaszálhoz.

– De a kincseim! Azokat magammal kell vinnem! – vet rá komoly pillantást Luti.

Mary Poppins kivesz a babakocsiból egy gyűrött papírzacskót.

– Sok hűhó! – mondja megvető szipogással, miközben Luti beletúr kabátja zsebébe.

– Szívesen vigyázok helyetted a tőrre! – Michael titkon irigykedik. Gyakran fordul meg a fejében, hogy felcsap kalóznak.

– Ajándékot nem szabad továbbadni. Apám ezzel fog faragni, ezzel vág majd gallyat tűzrakáshoz.

És Luti a zacskóba gyömöszöli a tőrt, a legyező, a sakkfigurák meg a tengernagyi kenu társaságában. Utoljára pedig zsebkendőbe bugyolált, sötét és ragadós valami következik.

– A csokoládé! – kiált fel Jane. – Azt hittük, rég megetted!

– Ahhoz túlságosan értékes – mondja komolyan Luti. – Nálunk a szigeten nincs ilyen édesség. Azt akarom, hogy mindenki megkóstolja.

Fél karját kidugja a kendőből, és a zacskót a gyap-júredők közé rejti. Azután felkapja a bozontos kókuszdiót, egy pillanatra a szívéhez szorítja, majd odadobja a gyerekeknek.

– Emlékezzetek rám, kérlek! – mondja szégyenlősen. – Szomorúan hagylak itt benneteket.

Mary Poppins felemeli az összehajtogatott ruhadarabokat, és szép rendesen a Fíold padlójára teszi.

– Rajta, Luti, indulj! Majd én mutatom az utat. Jane és Michael, vigyázzatok a kicsikre! Bácsikám, ne feledd az ígéretedet!

És Mary Poppins átöleli a rózsaszín kötött batyut, és Luti mosolyogva megperdül benne.

– Áldás, békesség! – emeli fel kezét.

– Áldás, békesség! – kiált Jane és Michael.

– Fogadj Neki szót mindenben – mondja a Ffoldbé-li Ember. – És áldás, békesség neked is, fiam!

Nézik, amint Mary Poppins átvezeti a fiút a fehér felhőmezőn, egészen odáig, ahol az éggel összeér. Ott Mary Poppins lehajol Lutihoz, s a kékségen lebegő fehér felhőcskék füzérére mutat. Látják, hogy Luti bólint, a felhőcskékre néz, aztán búcsút int, majd csupasz lába nekiszalad, s óriásit ugrik.

– O, Luti! – kiáltják szorongva, és megkönnyebbülten sóhajtanak, amikor a kisfiú épségben leszáll a legközelebbi felhőgomoly kellős közepébe. Majd végig-siklik rajta, s átszökken a következőre. És így halad tovább, átugorva a lebegő felhők közti légöblökön.

Tiszta, éles hang száll vissza feléjük. Luti énekel, s ők jól hallják a dalt:

 

Luti vagyok, a Nap fia,

viselek rózsaköntöst,

szigetemre tartok, haza,

áldás, béke, ti fölhők.

 

Majd csend – és Luti eltűnik a szemük elől. Mary Poppins mellettük áll, és amikor hátrafordulnak, a Hold felé, az már messze lebeg pályáján.

– Isten veled! – integet Jane és Michael. És egy kar halovány árnyképe visszaint, és visszhangzik a válasz: – Au revoir!

Mary Poppins meglobogtatja papagájfejes ernyőjét, majd a gyerekekhez fordul.

– Most aztán indulás! Szedjétek a lábatokat!

Hetykén ring kalapján a rózsaszínű rózsaszál.

Mary Poppins megfordítja a babakocsit, és lefelé gördíti a lejtőn.

Siklanak inkább, semmint lépdelnek, és a felhő egyre jobban elmosódik. Hamarosan fák lombja tüne-dezik elő a párából, s egyszerre csak levegő helyett szilárd föld van a talpuk alatt, és a Hosszú Sétányon a parkőr közeledik feléjük a miniszterelnök társaságában. Az előbukkanó nap fényesen megvilágítja az arcukat.

– Ott vannak, ni, épp ahogy mondom, most jönnek le az égből! Megszegnek minden szabályt!

– Szamárság, Smith, eltakarja őket a köd, s most, hogy felszállt a pára, már jól láthatók megint. Semmi köze ennek a szabályzathoz. Jó napot kívánok, Mary Poppins kisasszony. Elnézést kérek a parkőr nevében. Az ember azt hinné, ha őt hallja, hogy kegyedék a Holdban jártak, hahaha!

És a miniszterelnök jót kacag a tulajdon tréfáján.

– Bizony azt hinné! – válaszol Mary Poppins bájos, ártatlan mosollyal.

– Hát a másikkal mit csináltak? – tudakolja a parkőr. – Azzal a barna kis fickóval – tán a levegőben hagyták?

A miniszterelnök szigorúan végigméri.

– Mondhatom, Smith, maga ugyancsak elveti a sulykot. Hogyan lehetne bárkit is a levegőben hagyni – már feltéve, hogy egyáltalán odakerült? Mint mindnyájan, maga is árnyalakokat lát a ködben, és megszalad magával a képzelete. Végezze a munkáját a parkban, jóember, és ne molesztáljon békés járókelőket. No de most már szaladnom kell. Úgy hallom, valami baj van a Cseresznyefa utcában. Valakinek elment a józan esze, és alighanem nekem kell utánanéznem. Jó estét kívánok, Mary Poppins kisasszony. Ha legközelebb felmászik a kék égbe, kérem, adja át üdvözletemet a Holdbéli Embernek!

És a miniszterelnök megint csak jót hahotázik, kalapot emel, majd kisiet a park kapuján.

Mary Poppins pedig mosolyog magában, ahogy ott lépdel a nyomában a gyerekekkel.

A parkőr mogorván bámul utánuk a Hosszú Sétányon. Az a nőszemély már megint bolonddá tette! Hisz a tulajdon két szemével látta, hogy fent van a levegőégben – és tiszta szívéből kívánja, hogy bárcsak ott is maradt volna!

A Cseresznyefa utcában csakugyan valami baj van.

Egy nagydarab nő, egyik kezében nagy fekete táskával, a másik kezével a haját tépi a tizennyolcas számú ház kapujában, és felváltva üvöltözik és zokog.

Lark kisasszonynak a rendszerint annyira nyugodt kutyái pedig fel-alá ugrálva ugatnak rá.

Természetesen Andrew kisasszony az.

Mary Poppins óvatosan, lábujjhegyen közeledik, és int a gyerekeknek: kövessék ők is a példáját, ahogy a miniszterelnök nyomában igyekeznek a házhoz.

A miniszterelnök szemmel láthatóan ideges, amikor a színhelyre érkezik.

– Khm... asszonyom, a segítségére lehetek valamiben?

Andrew kisasszony megragadja a karját.

– Nem látta Lutit? Luti eltűnt! Elveszítettem Lutit! Jaj nekem, jaj, jaj, jaj!

– Nos – néz körül aggodalmasan a miniszterelnök –, nem tudom egészen biztosan, hogy mi az a Luti... – Lehet éppenséggel kutya is, gondolja, vagy macska, sőt az sem lehetetlen, hogy papagáj. – Ha tudnám, talán segíthetnék.

– Ő törődik velem, ő adagolja az orvosságaimat, ő gondoskodik róla, hogy mindet idejében bevegyem.

– Ah, tehát patikárius! Nem, patikáriust nem láttam. Elveszettet meg különösen nem.

– És ő készíti el reggel a zabkásámat!

– Úgy, tehát szakács. Nem, szakácsot sem láttam.

– A déltengerekről jött, és elveszítettem! – És Andrew kisasszony ismét zokogásban tör ki.

A miniszterelnök meghökken. Szakács – avagy patikárius – a déltengerekről! Ilyet, ha elveszett, bizony nehéz lesz pótolni.

– Nos, adja ide, kérem, a táskáját, végigsétálunk a Cseresznyefa utcán. Valaki bizonyára látta az illetőt. Talán kegyed, asszonyom – fordul Lark kisasszonyhoz, aki a kutyáit kergeti.

– Nem! – szól Lark kisasszony. – És Peti meg Henrik sem! – Őneki aztán semmi dolga azzal a nővel, akinek a horkolása felzaklatja az egész utcát!

Két kutyája mérgesen morogva ballag a sarkában. A miniszterelnök pedig biztatja-sürgeti Andrew kisasszonyt; hagyja, hogy a karjába kapaszkodjon, úgy járnak kaputól kapuig.

Nem, Tizenkilences asszony semmit sem látott. Mindössze ennyit hajlandó közölni. Húszas úr pedig csak megismétli ugyanezt. Egyikük sem érez részvétet Andrew kisasszony iránt. Elvette az ő kedves ti-zennyolcasukat, mi több, bezárta oda azt a napfényes idegent, akit napi rövid egy órácska folyamán is mindannyian megszerettek, tiszteltek. Ha Luti valóban elveszett, remélik, hogy jobb sors fog rátalálni.

– Nem, nem és nem! Hát senki sem segít? – jajong Andrew kisasszony, és még szorosabban markolja a miniszterelnök karját.

Mögöttük pedig, hangtalan árnyék, suhan a babakocsi, és Mary Poppins, Jane meg Michael puha léptekkel jár a füvön. A miniszterelnöknek már sajog a karja, miközben a szüntelenül jajveszékelő Andrew kisasszony Szextáns hajóforma kuckójához rángatja, a Cseresznyefa utca végébe.

Szextáns a küszöbön üldögél, harmonikázik, mellette Bumm asszonyság és a tengernagy, aki teli torokból fújja kedvenc tengerésznótáját:

Habon, habon hajót dobál a szél; dühöng még annyiszor, amíg fack hazatér!

– Csend! Csend! – süvít Andrew kisasszony. – Hallgassanak meg! Luti elveszett. Elment!

A tengernagynak torkán akad a nóta. A harmonika elnémul.

– Ezermilliom kartács és ágyúgolyó! Elveszett, mondja ön? Nem hiszem – értelmes fickó az. Valószínűleg egyszerűen felszedte a horgonyt, és beállt tengerésznek. Minden értelmes fickó azt tenné a helyében. Ugyebár ön is osztja a véleményemet, miniszterelnök úr?

Mi tagadás, a miniszterelnök egyáltalán nem osztja Bumm tengernagy véleményét. A flottának szerinte van elegendő szakácsa és patikáriusa. Tapasztalatból tudja azonban, hogy ha ellentmond a tengernagynak, az nyomban elküldi a tengerre – márpedig ő szívesebben marad szárazföldi patkány.

– Nos – szólal meg kényszeredetten –, talán további vizsgálatot kellene folytatnom...

– De mihez kezdjek én? – szakítja félbe Andrew kisasszony. – Elveszett, és nincs hová mennem!

– Ott van kegyednek a tizennyolcas szám – szólal meg szelíden Bummné asszony. – Az nem elegendő?

– Kérdezze meg Szextánst! – mennydörög Bumm admirális. – Van egy extra kabinja. Jut bőven hely az asszonyságnak is meg a cókmókjának is.

Szextáns a tengernagyra pillant. Aztán eltűnődve végigméri Andrew kisasszonyt.

– Hát az orvosságokkal még elbánnék, és zabkását főzni minden kalóz tud. De aztán... – és a hangja figyelmeztetően cseng – meg is kell ám fizetni az árát!

Andrew kisasszony arcán megkönnyebbülés tükröződik.

– Ó, kérjen bármit! Minden árat megfizetek! – És a szorítása gyengül valamelyest a miniszterelnök karján.

– Nem, nem, nem pénzre gondolok én. Magának kell valaki, aki főz meg adagol, nekem meg valaki, aki felolvas nekem – nem egyszer, nem is kétszer, hanem amikor csak kedvem szottyan rá!

– Ennél jobbat nem is kívánhatnék! – Andrew kisasszony jókedvhez nem szokott arcán valami mosolyféle dereng. – Sok könyvem van, elhozom mindet, és megtanítom magát arra, amire Lutit tanítottam!

– Ide hallgasson, nagysága. Nem kell nékem nagy tudomány. Kalóznak elég annyit tudnia, hogyan kell kalózkodni. Csakhogy... – és a hangjában megint figyelmeztetés bujkál – az én házamban olyan személynek semmi keresnivalója, aki el nem tudja járni a matróztáncot!

– A matróztáncot?! – hőköl vissza Andrew kisasszony. – Almomban sem jutna eszembe! Meg aztán nem is ismerem!

– Már hogyne tudná eljárni! – szól a tengernagy. – Tengerész vagy szárazföldi patkány, a matróztáncot el tudja járni mind. Elég meghallani a muzsikát. Csapj bele Szextáns! Szedd fel a horgonyt!

Szextáns a tengernagyra vigyorog, a harmonika pedig tüzes dallamba kezd.

A tengernagynak már bizsereg a talpa, Bumm asszonyságé nemkülönben. De még a miniszterelnöké is. Tizenkilences asszony és Húszas úr pedig, akik meghallják a kertjükből a vérpezsdítő nótát, máris a zene ütemére ringatóznak.

Andrew kisasszony azonban áll, mint a sóbálvány, arca komor és eltökélt.

Engem senki meg nem mozdít – mintha ezt mondaná –, még a földrengés sem.

Mary Poppins elgondolkodva nézi, miközben a zene egyre vadabb és vadabb. Azután kikapja Michael zsebéből a szájharmonikát, és ajkához emeli.

A következő pillanatban már dallam tör elő belőle, egy ütemre a harmonikával. És lassan-lassan, mintegy akarata ellenére, a kővé meredt alak szoknyája alól kibújik két ormótlan láb, amely soha még táncot nem járt, de most csoszogni kezd. Kopogós, topogós, mind a vízig szárazon! És egyszeriben matrózzá válnak mindannyian, közöttük Andrew kisasszony, aki akarata ellenére is a matróztánc ütemére mozgatja idomtalan tömegét.

Az ikrek és Annabel a babakocsiban ugrálnak. Jane és Michael mellettük járja, a cseresznyefák ütemesen hajladoznak, meg-megpördülnek szárukon a cseresznyék. Egyedül Mary Poppins áll mozdulatlanul, csak az ajkához emelt szájharmonikán fújja a parázs dallamot.

És elhangzik az utolsó akkord, s fáradtan pihegve áll meg mindenki, de az arcuk elégedett. Csak az Andrew kisasszonyé nem.

– Bravó, bajtárs! – bömböl a tengernagy, és megemeli csákóját a kőmerev alak előtt.

De a kőmerev alak nem vesz róla tudomást. Hirtelen megpillantja Mary Poppinst, aki éppen visszadugja Michael zsebébe a szájharmonikát.

Hosszan-hosszan néz farkasszemet Andrew kisasszony és Mary Poppins.

– Már megint maga! – torzul el a dühtől Andrew kisasszony ábrázata. Rádöbbent, hogy Mary Poppins immár másodízben bolondította el. – A maga műve, hogy így kivetkőztem magamból, hogy szégyenletesen megfeledkeztem a méltóságomról! És maga, Maga, maga küldte el Lutit! – szegzi jókora, reszkető ujját a higgadtan mosolygó alakra.

– Képtelenség, asszonyom, kegyed nagy tévedésben van – szól közbe a miniszterelnök. – Akarata ellenére senkit sem lehet táncba vinni. A tulajdon két lábának köszönheti, s mondhatom, igen takarosán járta. Ami pedig Poppins kisasszonyt illeti, ezt a példás magatartású, tisztes ifjú hölgyet, aki szüntelenül a rábízott gyermekekkel foglalatoskodik: vajon ő csak úgy elröpítene holmi szakácsot – avagy éppenséggel patikáriust – a déltengerekre? Képtelenség, asszonyom! Elképzelhetetlen!

Jane és Michael összenéz. Ha elképzelhetetlen is – nem képtelenség. Hisz épp az imént történt meg. És Luti már közeledik szülőhazájához!

– Mindenkinek szüksége van az otthonára – mondja nyugodtan Mary Poppins. Megperdíti a babakocsit, és sietősen hazaindul vele.

– Nekem is a magaméra! – kiáltja Andrew kisasszony, és nekiront Szextáns ajtajának.

– No, hát itt megtalálja – bólint Szextáns. – Hacsak... – és arca rémisztő kalózvigyorra torzul – hacsak nem vágyik inkább a tizennyolcasba!

– Luti nélkül soha! – Andrew kisasszony kezébe temeti arcát. S mire észbe kaphatna, Szextáns meg a miniszterelnök – aki még mindig fogja az orvosságos táskát – betuszkolja a házba.

– Révbe ért – bólint Bumm tengernagy. Feleségébe karol, és engedi, hogy őt is nyugodtabb vizek felé kormányozzák.

Sötétedik, amikor Banks papa, hazatérőben a Cseresznyefa utcán, bepillant Szextáns ablakán, és különös látványban van része. Akis szobácskábán, amely patyolattisztára van sikálva, akár a hajófedélzet, ül Andrew kisasszony az egyetlen széken, mint hajótörött a puszta szigeten. Mellette az asztalon üres pohár, Szextáns pedig a földön guggol, és lenyűgözve hallgatja a felolvasást – ami viszont, az arckifejezéséből ítélve, Andrew kisasszonyt dühvei és undorral tölti el.

Az ajtóban, elmerülten hallgatva, nem csekélyebb személy áll, mint a miniszterelnök. A kormány feje a Cseresznyefa utcában, amint egy nyugalmazott kalóz házában folyó ügyekkel foglalja el magát!

Banks papa elképedve emel kalapot.

– Szolgálatára lehetek valamiben, miniszterelnök uram? Csak nincs valami hiba?

– Ej, Banks, kedves barátom, micsoda viszontagságok! A hölgy, akit odabent lát, kiköltözött a tizennyolcas számból, mert lakótársa – hogy szakács-e vagy patikárius, magam sem tudom bizonyosan – a jelek szerint elhagyta. Szextáns pedig, a tengernagy szolgája, magához fogadta, két fontos feltétel teljesítése esetén – az egyik, hogy a hölgy járja el a matróztáncot, a másik, hogy olvasson fel neki. Nos, a hölgy, ha akarata ellenére is, táncolt, most pedig felolvas.

– El vagyok képedve – ámul Banks papa. – Andrew kisasszony táncol! Luti elment! Tudnia kell, miniszterelnök uram, hogy a hölgy lakótársa sem szakács nem volt, sem patikárius, hanem egy kisfiú, az én Jane leányomnál alig nagyobb, akit Andrew kisasszony a déltengeri szigetekről hozott magával.

– Egy gyermek! Jóságos ég, azonnal hívjuk a rendőrséget! Az elveszett kisfiút meg kell keresni!

– Nem ajánlanám, miniszterelnök uram. A rendőrség még megrémítené. Bízzuk rá a dolgot. Igen értelmes fiúcska. Nem fog eltévedni.

– Nos... ahogy gondolja. Vélhetőleg jobban ismeri az érdekelteket, mint én.

– Valóban. Andrew kisasszony annak idején a nevelőnőm volt. Szörnyeteg néven is ismeretes. A fiú szerencsésnek mondhatja magát, hogy elmenekült.

– Aha. Nos, most pedig Szextáns a szörnyeteg. Hideg zabkásával etette a hölgyet, az orvosságait mind összekeverte egy pohárba, úgy itatta meg vele, és nem engedi, hogy egyebet olvasson, mint a Csábos Cicák régi és újabb példányait.

Csábos Cicák! De hiszen az képregény! Andrew kisasszony pedig művelt nő. Ha képregényt kell felolvasnia, attól nyilván elborzad. Talán még eszét is veszti.

– Nos, jómagam történetesen kedvelem a műfajt, Banks. Annyira belefáradok a törvényhozásba, hogy a Csábos Cicáktól valósággal felüdülők. Az imént értünk Tigris Tóm meg a Teknőc végére, és belekezdtünk Sam kalandjaiba. Úgyhogy elnézését kérem, drága öregem, meg kell hallgatnom, hogy birkózik meg Sam és Gwendolyn a sárkánnyal!

– Hogyne, hogyne, csak parancsoljon – mondja előzékenyen Banks papa.

A miniszterelnök nyakát nyújtogatva hallgatja a felolvasást, Banks papa pedig hazasiet, hogy minél előbb elújságolhassa a történteket. A tizennyolcas előtt elhaladtában megállapítja, hogy a ház valamicskét visszanyerte már barátságos arculatát. Lark kisasszony kutyái buzgón szimatolnak a sövény tövében. Érzik a két csont szagát, amit Lutinak ajándékoztak, de mivelhogy elment, hát szeretnék az értékes darabokat visszaszerezni. Miért hagynának ott ilyen kincset vadidegen kutyáknak?

– Hallgasd meg az újságot! – kiált Banks papa, amikor Banks mama ajtót nyit. – Az év szenzációja, kedvesem! Luti már nincs közöttünk, Andrew kisasszony pedig kihurcolkodott a szomszéd házból, és Szextánshoz költözött!

Banks mama felsikolt meglepetésében, és egy székre rogy.

– Luti elveszett? Ó, szegény, drága gyermek! Nem kellene megkeresnünk? Hisz oly fiatal, és nem ismeri a környéket!

– Lutinak megvan a magához való esze. Valószínűleg leszökött a tengerpartra, elbújt egy kereskedelmi gőzösön, és potyautasként beutazza a fél világot. De képzeld csak el Andrew kisasszonyt! Úgy tartotta azt a gyereket, mint a kalickába zárt madarat, s most ő maga került kalickába – felolvas a Csábos Cicákból!

– A Csábos Cicákból? Andrew kisasszony? El se tudom hinni! – Most Banks mamán van az elképedés sora.

Banks papa kis híján táncra perdül örömében. A vén csillagász visszaköltözött a padlásra, és az égre szegezheti távcsövét! Nem is sejti, hogy a szomszéd ház láthatatlan lakói már mind, mind visszaköltöztek – a nagymama, a sakkpartnerek, Bumm admirális derék hajóskapitánya, Bummné jól nevelt gyermeke, Banks mama barátságos barátnője, Gobbo és Csipkerózsika. És nem sejti azt sem, hogy a kertben megint növekedésnek indult a csalán.

– Gondold csak el! – kiáltja boldogan. – A tizennyolcas megint üres, és ha szerencsénk van, az is marad!

– De George, nem kellene Andrew kisasszonyra gondolnunk? El fogja viselni ezt az életet?

– Nem, kedvesem, egész biztosan nem fogja elviselni. Szextáns egy reggel minden bizonnyal arra ébred, hogy faképnél hagyták – hogy nincs, aki felolvasson neki. Mint tudjuk, Andrew kisasszony fölöttébb önfejű. Művelt teremtés, és született tanító. És a tanítónak tanítania kell. Akármi legyek, ha el nem szökik valahova. Legutóbb meg sem állt a déltengeri szigetekig. Most talán északnak indul, és talál magának egy eszkimót – akihez az ég legyen irgalmas! Emlékezz a szavamra: Andrew kisasszony nem sokáig marad közöttünk a Cseresznyefa utcában.

– Remélem is – suttogja Banks mama. – Elegünk van abból a szörnyű horkolásból... Michael! – hagyja félbe a mondatot, amikor megpillant egy pizsamás kis alakot, aki a korláton kuporog. – Neked ágyban a helyed!

– És ha szabad tudnom, mit csinálsz? – kérdi apja. – Felfelé akarsz csúszni a korláton?

– Kalóz vagyok – liheg Michael, és megpróbálja feljebb vonszolni magát.

– Nos, a korláton még egy kalóz sem tud felfelé csúszni. Ellenkezne a természet törvényeivel. Mellesleg szólva, sajnálattal kell közölnöm, Luti elment. Nem fogjátok sajnos viszontlátni.

– Tudom – mondja Michael. Valamint tudja azt is, de nem mondja, hogy valaki igenis felfelé csúszott a korláton. Méghozzá olyan valaki, aki itt van a közelben.

– Csakugyan?! – mondja zsémbesen Banks papa. – Nem is értem, hogy lehet, hogy a gyermekeim gyakran előbb értesülnek a történtekről, mint jómagam. Most pedig eredj, de két lábon, ahogy civilizált lényhez illik.

Michael kelletlenül távozik. Nem szeret civilizált lenni.

A lépcső tetején Mary Poppins várja: kék ruhás szobor, kinyújtott karja Michael ágya felé mutat.

– Jaj, hadd ne kelljen, igazán, Mary Poppins! Olyan unalmas végigaludni minden éjszakát!

– Az éjszaka alvásra való – közli megfellebbezhetetlenül Mary Poppins. – Agyba veled, egy-kettő. És veled is Jane, ha lennél szíves.

Mivelhogy Jane, kezében Luti kókuszdiójával, az ablak előtti padkán térdel, és nézi, amint telihold lassan végigvitorlázik az égen, a látóhatár szélén. Van ott valaki, ha nem látja is, akinek a számára nem alvásra való az éjszaka...

– Ezt pedig, kérlek add ide. Köszönöm! – Mary Poppins elveszi a kókuszdiót, és a mosolygós, faragott arcra pillant, amely mintha hangtalanul Luti mondását ismételné: Áldás, békesség!

Mary Poppins a kandallópárkányra teszi a kókuszdiót. Eközben tulajdon tükörképe visszanéz rá, és mindketten helyeslőén bólintanak.

– De én fenn akarok maradni és virrasztani! – morog Michael.

Meglepetésére Mary Poppins nem válaszol. Egyszerűen egy széket állít Michael ágya mellé, és színpadias mozdulattal rámutat: foglaljon helyet.

Michael elszántan meg is teszi. Ő is látni akarja, amint Luti hazamegy.

Csakhogy hamarosan lecsukódik a szeme. Michael két ujjal próbálja felpöckölni a szemhéját. De aztán ásít, olyan hatalmasat, hogy kis híján lenyeli saját magát.

– Inkább majd holnap – mondja, és belegördül az ágyba, amelyről Mary Poppins, minden szónál ékesebben szóló arckifejezéssel, már felhajtotta az ágytakarót.

– Sohasem lesz holnap – mondja Jane. – Amikor felébred az ember, már ma van. – És bebújik ő is az ágyába.

Feküsznek és nézik, amint Mary Poppins szokásos forgószél-kőrútját járja, betakargatja Annabelt és az ikreket, a hintalovat a sarokba tolja, a zsebekből mindent kiszedeget, a ruhákat összehajtogatja. És amikor

Michael matrózblúzához ér, odalöki a szájharmonikát a kisfiúnak.

Michael elhatározza, hogy még egyszer próbálkozik. Fújja, fújja, de a szájharmonika megint csak néma marad.

– Nekem nem akar megszólalni – panaszolja Michael –, és a Holdbéli Embernek se szólalt meg. Magának vajon miért szólalt meg, Mary Poppins, amikor eljátszotta a matróztáncot?

Mary Poppins gyors pillantást vet rá kék szeméből.

– Vajon! – mondja csúfondárosan, és pörög tovább, akár a forgószél.

Jane is szívesen fennmaradna és virrasztana, de tudja, hogy úgysem bírja megtenni. Fekszik hát, és Lutira gondol – látja maga előtt a daloló, karcsú alakot, a rózsás gyapjúkendőbe burkolózva, amint az égen szökdel. Mert Luti számára sem alvásra való az éjszaka. És Jane-t egyszer csak elfogja az aggodalom.

– Mi lesz akkor, Mary Poppins – tör ki –, mi lesz, ha nincs odafent elegendő felhő, hogy hazaérjen? – Nem egy tiszta, derűs éjszakára emlékszik, amikor a világ egyik sarkától a másikig húzódott a felhőtlen sötétkék ég. – Mi lesz, ha kiér az űrbe? Hogyan megy tovább?

– Felhő mindig van valahol – mondja nyugodtan Mary Poppins. És gyufát tart a kandallón álló éjszakai lámpás – a nagy asztali lámpa apró, fénylő képmása – kanócához. Mint rendesen, a lámpás most is végigvirrasztja az éjszakát. És a kettős fény felhőforma árnyékokkal tölti meg a szobát.

Jane megnyugszik.

– Reggelre otthon lesz, a kókuszpálmák alatt. És mi is itthon vagyunk, csakhogy a cseresznyefák alatt. Egészen más, és mégis ugyanaz.

– Mindenhol jó, de legjobb otthon – mondja vidáman Mary Poppins, miközben a papagájfejes ernyőt a szokásos fogasra akasztja.

– És maga, Mary Poppins – kérdi Jane, holott tudja, milyen merész a kérdés –, maga hol van otthon? Hova megy, amikor nincs itt minálunk?

– Mindenkinek szüksége van az otthonára – ezt mondta ma, emlékszik? – kérdi nem kevésbé merészen Michael.

Mary Poppins az asztal mellett áll; a forgószél elült, napi munkáját elvégezte.

A nagy lámpa fénye megvilágítja arcát, rózsás orcáját, kék szemét, turcsi orrát.

Elgondolkodva néz a két gyerekre, azok meg lélegzet-visszafojtva várják a választ. Honnan jön – erdőből, mezőről? Kunyhóból vagy palotából? Hegyről vagy tengerről? Elárulja vajon vagy sem?

Elárulja! – gondolják, mert Mary Poppins arca annyira élénk, annyira tele van elmondanivalókkal, hogy a száján szinte kicsordul a válasz. Azután szikra szökik a kék szempárba, és a régi, ismerős, titokzatos mosoly köszönti a kíváncsi gyermekarcokat.

– Ott vagyok otthon – mondja Mary Poppins –, ahol éppen vagyok!

És többet nem szól, csak eloltja a lámpát.

 

 

.oOo.