Fordította: Loósz Vera

 

 

 

 

A mű eredeti címe: Emily

Lucy Moud Montgomery

Borítófotók copyright © 1999 by CINAR Films inc.

Borító- és sorozatterv copyright © 1999 by Varga László

Fordította: Loósz Vera

Hungarian translation copyright © 1999 by Loósz Vera

 

1

Ház a völgykatlanban

A völgykatlanban megbúvó ház „minden-ünnét egymérföldnyire esik" – legaláb­bis ezt állították Maywood lakói. Füves völgyecskében állt, és olybá tűnt, mintha nem felépült volna, mint a többi ház, hanem csak úgy kinőtt volna a földből, akár egy hatalmas, barna gomba. Hosszú, zöld ösvény vezetett hozzá, s szinte teljesen rejtve maradt a fiatal nyírfák között. Jóllehet a fa­lu csupán a dombon túl terült el, egyetlen más házat sem lehetett látni onnét. Ellen Greene szerint ez volt a világ legelhagyatottabb helye, és váltig állította, hogy egy napot sem maradt volna, ha nem sajnálná a gyereket

Emily nem tudta, hogy sajnálják, miként azt sem, mit jelent a magány. Nagy társasága volt: Apa... Mike... Kotnyeles. Szélasszonyság is mindig ott ólálkodott; és ott vol­tak a fák: Ádám, Éva, a Kakasfenyő, meg azok a barátságos nyírfahölgyek.

És ott volt „a villanás" is. Sosem tudta, mikor érkezik, ám az esélye és a várakozás ál­landóan izgalomban tartotta

Emily sétára indult a csinos alkonyatban. Egész életére agyába vésődött ez a séta: talán valami titokzatos szépség miatt; talán mert hetek óta először látta „a villanást"; bár való­színűleg inkább azért, ami utána történt.

Szürke, hideg kora májusi nap volt, lógott az eső lába, de nem esett. Apa egész nap a heverőn feküdt a nappaliban Sokat köhögött és alig szólt Emilyhez, ami igencsak szokatlan volt. Leginkább a feje alá kulcsolt kéz­zel feküdt, hatalmas, beesett sötétkék sze­mét álmos-révetegen meresztette a felhős ég­boltra, precízebben szólva arra a darabkájá­ra, amelyet az előkertben álló két óriási luc­fenyő – Ádám és Éva – ágai közt látni lehe­tett. Azért nevezték így a lucfenyőket, mert Emily különös hasonlóságot fedezett fel: tömzsi almafa nőtt a két fenyő között, s épp úgy festettek, mint Ádám és Éva meg a Tu­dás fája egy régi metszeten Ellen Greene könyvében. A Tudás fája pont olyan volt, mint a kis almafa, Ádám és Éva pedig épp­olyan mereven és komolyan álltak, akár a lucfenyők.

Emily azon tűnődött, mire gondolhat a pa­pa, de sosem zaklatta kérdésekkel, amikor így rájött a köhögés. Csak azt szerette volna, ha szólhat valakihez. Aznap Ellen Greene sem volt beszélgetős kedvében, Állandóan morgott, a morgás pedig azt jelentette, hogy Ellent bosszantja valami. Morgott tegnap es­te is, miután a konyhában sutyorgott a doktorral, és akkor is, amikor Emily elé tette a vacsorát. A kislány nem szerette a kenyeret és a melaszt, de megette, mert nem akarta megbántani Ellent. Ritkán fordult elő, hogy lefekvés előtt ehetett, s ha Ellen mégis megengedte neki, akkor valamiért különleges kegyben akarta részesíteni.

Emily arra számított, hogy reggelre szokás szerint elpárolog Ellen harapós kedve. De ez­úttal nem így történt, következésképp Ellen nem bizonyult társaságnak. Nem mintha máskor olyan nagy szám lett volna. Douglas Starr azt mondta egyszer mérgében, hogy: „Ellen Greene jelentéktelen, kövér, lusta vén­ség", és attól fogva akárhányszor csak ráné­zett, Emilynek az jutott eszébe, hogy hajszál­ra illik rá a leírás.

Így aztán Emily befészkelte magát az ütött-kopott, kényelmes hintaszékbe és egész dél­után a „Zarándokutat" olvasta. Imádta a „Zarándokutat". Számtalanszor ballagott vé­gig az egyenes, keskeny úton Christiannal és Christianával – bár feleannyira sem kedvelte Christiana kalandjait, mint Christian merész vállalkozásait. Részint azért nem, mert min­dig rengetegen voltak vele. Feleannyira sem nyűgözte le, mint a magányos, vakmerő figu­ra, aki egyes-egyedül nézett szembe a Sötét Völgy árnyaival és találkozott Apollyonnal. Gyerekjáték a sötétség meg a koboldok, ha társaságban van az ember. Bezzeg egy szál magában! Emily beleborzongott a gyönyörű­séges rémületbe.

Amikor Ellen jelentette, hogy kész a vacso­ra, Douglas Starr kiküldte Emilyt.

– Nem kérek enni ma este. Csak fekszem és pihenek. Majd ha visszajöttél, komolyan be­szélgetünk, Tündérkém.

Felmosolygott rá, azzal a drága, szerető mosolyával, amit Emily mindig gyönyörűnek talált. A kislány boldogan kapta be a vacso­ráját – bár cseppet sem volt jó vacsora. A ke­nyér sületlenre, a tojás túl lágyra sikerült, de csodák csodájára Ellen megengedte, hogy maga mellé ültesse Kotnyelest és Mike-ot, s csak akkor füstölgött, amikor vajas kenyér darabkákkal tömte őket.

Mike olyan ravaszul ült, hogy elkapta a falatkákat a praclijával, Kotnyeles pedig trük­kösen, szinte emberi érintéssel bökte meg Emily bokáját, amikor úgy vélte, már igazán rá kerülhetne a sor. Emily mindkettejüket szerette, mégis Mike volt a kedvence. Csinos, sötétszürke cirmos volt, hatalmas bagolysze­mekkel – puha, kövér, bársonyos. Kotnyeles viszont bármennyit evett, nem látszott meg rajta, mindig sovány volt. Emily bár ragasz­kodott hozzá, sosem babusgatta vagy simogatta, hisz zörögtek a csontjai. Mindazonál­tal volt benne valami bizarr szépség, ami vonzotta. Fehér és szürke színű volt – na­gyon fehér, nagyon fényes szőrű, hosszúkás, hegyes pofával, roppant hosszú fülekkel, zöld szemekkel. Rettenthetetlen harcosként viselkedett, egyetlen menetben kiütötte az idegen macskákat.

A vakmerő kis méregzsák még a kutyáknak is nekitámadt és alaposan megfuttatta őket.

Emily rajongott a cicáiért. Maga nevelte fel őket, s ezt büszkén emlegette. A vasárnapi iskola tanárától kapta a macskakölyköket.

– Az élő ajándék olyan szép dolog – bizony­gatta Ellennek –, hiszen ahogy múlik az idő, egyre szebb lesz.

Mindamellett igencsak aggódott, mert Kotnyelesnek nem voltak kölykei.

– Nem tudom, miért nincsenek kicsinyei panaszolta Ellen Greene-nek. – A legtöbb cicának szerintem annyi kölyke van, hogy azt sem tudják, mit kezdjenek velük,

Vacsora után Emily bement a nappaliba, de az apja aludt. Örült, hiszen tudta, hogy már két éjszaka alig jött álom a szemére, mindazonáltal kissé csalódott volt, amiért nem kerül sor arra a „komoly beszélgetésre", Apa „komoly" beszélgetései mindig gyönyörűségesek voltak. Utánuk a séta következett – mint második legjobb –, egy magányos barangolás a kora tavaszi szürkületben. Oly ré­gen sétálgatott.

– Vedd fel a kapucnit és iszkiri haza, ha elered az eső! – figyelmeztette Ellen. – Téged nem csaphat meg a hideg, mint más gyere­keket.

– Miért nem? – kérdezte ugyancsak méltatlankodva Emily. Őt miért nem csaphatja meg a hideg, ha más gyerekeket igen? Ez disznó­ság.

Ellen csak mordult egyet.

– Te jelentéktelen, kövér vénség – dünnyögte saját megnyugtatására az orra alatt Emily, majd kelletlenül felment a kapucniért, ugyanis hajadonfőtt szeretett szaladgálni. Koromfeketén fénylő, hosszú, vastag copfjára húzta a kifakult, kék csuklyát és pajtás­kodva nevetett a zöldes árnyalatú üvegben tükröződő képmására. A mosoly a szája sar­kából indult, lassan, sejtelmesen, elragadóan áradt szét az arcán – megboldogult édesanyja mosolya volt, ami abban a percben ra­bul ejtette Douglas Starrt, amikor először pillantotta meg Juliet Murray-t. Ez volt az egyetlen fizikai örökség, amit Emily az anyjá­tól kapott. Egyébiránt a Starrokra ütött: hatalmas, lilásszürke szem, hosszú pillák, fe­kete szemöldök, a valódi szépséghez túl ma­gas, fehér homlok, sápadt, ovális arc, érzéki száj, a tündérrokonságra utaló, icipicit he­gyes fülek.

– Barangolok egyet Szélasszonysággal, ked­vesem – mondta a tükörképnek. – Bárcsak magammal vihetnélek! Kíváncsi vagyok, ki­jössz-e valaha is ebből a szobából. Szélasszonyság ma éjjel kint lesz a földeken. Sudár és ködös... vékony, selymes, szürke ruhái libegnek-lobognak körülötte, a szárnyai pe­dig... olyanok, mint a denevéré, de keresztül­láthatsz rajtuk, és ragyogó csillagszemek né­zelődnek hosszú, kibontott haján át. Tud re­pülni, de ma este velem csatangol a mező­kön. Nagyon jó barátom a Szélasszony. Hat­éves korom óta ismerem. Igen régi cimborák vagyunk, persze nem olyan régiek, mint te meg én, kicsi Emily-a-tükörben. Mi ketten mindig barátok voltunk.

Egy cuppantás kicsi Emily-a-tükörben felé, és Emily-a-tükrön-kívül már kint is volt a

házból. Szélasszonyság odakint várt rá – felborzol­ta a frissen sarjadt, rövidke fűszálakat a nappaliszoba ablaka alatt; megtépázta Ádám és Éva jókora ágait; a nyírfák halványzöld gallyai közt duruzsolt; heccelte „Kakasfe­nyőt" a ház mögött – csakugyan olyan volt, akár egy gigantikus, komikus kakas, hatal­mas, bokros farokkal, kukorékoláshoz hát­ravetett fejjel.

Emily oly régóta nem volt sétálni, hogy szinte beleőrült a boldogságba. Viharos telük volt, olyan mély hóval, hogy sosem engedték ki a házból. Az április esőt és szelet hozott, így hát e májusi estén úgy érezte magát, akár egy börtönéből szabadult rab. Hová menjen? A patak mentén – vagy a mezőkön át a csali­tosba? Az utóbbi mellett döntött.

Szerette a hosszan elnyúló, meredek legelő túlsó végén elterülő csalitost. Varázslatos hely volt, ahol csodák történnek, s ahol Emily leginkább beleélte magát tündér mivoltába. Senki sem irigyelte volna, aki sza­ladni látja a sivár mezőn: kicsi, volt, sápadt, szegényesen öltözött – meg-megborzongott vékonyka dzsekijében –, de egy királynő bol­dogan adta volna koronáját látomásaiért, tü­neményes ábrándjaiért. Talpa alatt bársony volt a fagyos, barna fű. A mohos, göcsörtös, kivénhedt lucfenyő, amely alatt elidőzött egy pillanatra, hogy felnézzen az égboltra, márványoszlop az istenek csarnokában; a ho­mályba vesző, távoli dombok a csodák váro­sának falai. És társaságául szegődött a vidék valahány tündére, hiszen itt hitt bennük: a vadlóhere és a selyembarka tündérei, a fű zöld koboldjai, az erdei fenyők pajkos manói, a szél, a vadpáfrány és bogáncspihe kobold­jai. Itt megtörténhet, valóra válhat minden.

És a csalitosban remekül bújócskázhatott Szélasszonysággal. Oly valóságos volt oda­kint. Ha elég gyorsan körbeugrálhatna az em­ber egy kis facsoportot – csakhogy nem képes rá –, láthatná, érezhetné és hallhatná őt. Ott volt – ott suhogott szürke köpenye –, nem, a magasabb fák csúcsán kacagott fel –, és foly­tatódott az üldözés, amíg, teljesen váratlanul Szélasszonyság eltűnt. Csodás csendben für­dött az este. Aztán hirtelen nyugat felől rés tá­madt a felhők között, káprázatos, halványró­zsaszín és zöldes égi tó, benne az újhold.

Emily összekulcsolt kezekkel, fekete fejecs­kéjét az ég felé fordítva állt. Haza kell mennie és le kell ezt írnia a sárga naplóba, amelyben utolsó bejegyzésként ez állt: „Mike élettrajza". Tudta, hogy addig nem hagyja nyugodni e szépség, amíg papírra nem veti. Aztán majd felolvassa apának. Csak el ne felejtse, hogy finom, fekete csipkeként váltak ki a dombon álló fák csúcsai a rózsaszín-zöld égi tó „part­ján".

És akkor, egyetlen dicsőséges, páratlan pil­lanatra, megérkezett „a villanás".

Emily nevezte így, noha érezte, hogy ez a név nem jellemzi pontosan. Lehetetlenség volt szavakba önteni, még apának sem, aki mindig egy kicsit zavartnak tűnt, ha beszélt róla. Sosem említette senki másnak.

Emily mindig úgy vélte, hogy amióta csak az eszét tudja, mindig nagyon, de nagyon kö­zel volt a varázslatos szépség birodalmához. Vékonyka függöny választja el tőle csupán. Sosem húzhatta el azt a függönyt, de nagy ritkán, ha csak egy pillanatra is, fellebben­tette a szél, s akkor olyan volt, mintha látta volna a mögötte lévő, igéző birodalmat – röp­ke pillantás volt csupán – s földöntúli muzsi­ka futamát hallotta.

Ritkán jött el és sebesen tűnt tova ez a pil­lanat. Emily lélegzetelállító, leírhatatlan boldogságot érzett. Nem tudta megidézni sem felidézni, mégis napokra hatalmába kerítette ez a csoda. Sosem volt ugyanaz. Ma este a sötét faágak a messzi égbolt előtt ajándékoz­ták neki. Éji szél magas, szilaj hangja kísér­te, dús legelő fölött átsuhanó árny, förgetegben az ablak párkányára telepedő viharma­dár, a „szent, szent, szent" kántálás a temp­lomban, vibráló tűz a konyhában, amikor sö­tét, őszi este hazatért, jégvirágok furcsa kékje napnyugta után az ablakon, egy jól sikerült új szó, amikor „lefestett" valamit. És mindannyiszor, amikor eljött hozzá „a villa­nás", Emily úgy érezte, hogy az élet az örök szépség maga, valami csodalatos, titokzatos dolog.

Szedte a lábát a sűrűsödő homályban a völgykatlanban rejtőzködő házhoz. Már alig várta, hogy hazaérjen és leírhassa, amit lá­tott, még mielőtt elmosódik az emlékezeté­ben. Pontosan tudta, hogyan kezdi, a mon­dat már kezdett formát ölteni a fejében: „Szó­lított a domb és valami visszakiáltott neki a bensőmben."

Ellen Greene várt rá a bejárati ajtó meg­süllyedt lépcsőjén. Emilyt olyannyira eltöl­tötte a boldogság, hogy abban a pillanatban mindent szeretett, még a kövér, jelentéktelen dolgokat is. Átölelte Ellen térdét és hozzá­bújt. Ellen bánatosan nézett az elragadtatott arcocskára, amelyre pírt csalt az izgalom, és fáradtan sóhajtott.

– Tudod, hogy édesapádnak már csak egy vagy két hete van hátra?

 

2

A komoly beszélgetés

Emily némán állt, s úgy nézett fel Ellen széles, pirospozsgás arcába, mintha az hirtelen sóbálvánnyá meredt volna. Ő úgy érezte, kővé vált. A pír kifutott arcából, pupillái olyan tágra kerekedtek, hogy szinte felfalták az íriszt, fekete tócsának tűnt a te­kintete. Oly elképesztő látvány volt, hogy még Ellen Greene is zavarba jött tőle. – Azért mondom ezt el neked, mert azt hi­szem, épp ideje, hogy megtudd. Már hóna­pok óta nyaggatom apádat, hogy elmondja, de egyre csak halogatta. Mondom neki, nyag­gatom, hogy: „Tudja, mennyire a szívére ve­szi a dolgokat ez a gyerek, és ha maga egy szép napon hirtelen kidől nekem, az még meg is ölheti őt, ha nincs felkészülve. A ma­ga feladata, hogy felkészítse..." Ő erre azt mondja: „Van még idő, Ellen, épp elég." De sose szólt egy szót, és amikor tegnap este azt mondta a doktor, hogy bármikor vége lehet, hát azt ötöltem ki, hogy nekem kell megten­nem és megmondanom, mi van, hogy felké­szülj rá. Uramisten, te gyerek, ne nézz már így! Gondoskodni fognak rólad. A mamád ro­konai... ha másért nem, hát Murray-büszkeségből. Nem fogják hagyni, hogy a sa­ját vérük éhezzen, vagy idegenekhez kerül­jön. Még akkor sem, ha úgy utálták a papá­dat, mint egy bélpoklost. Jó otthonod lesz, jobb, mint eddig. Cseppet se aggódj! Az apád meg... Hálásnak kell lenned, hogy nyugalmat talál. Apránként haldoklik már öt éve. Eltit­kolta előled, de rengeteget szenvedett. Aszondják a népek, megszakadt a szíve, ami­kor édesanyád meghalt... olyan váratlan volt, hisz csak három napig betegeskedett. Épp ezért akarom, hogy tudd, mi fog történni, azért, hogy ne legyél annyira bánatos, ami­kor bekövetkezik. Az Isten szerelmére, Emily Byrd Starr, ne bámulj így! A hideglelést ho­zod rám. Nem te leszel az első gyerek aki ár­ván marad, és nem is az utolsó. Ne hagyd el magad! És meg ne tudjam, hogy molesztálod az apádat! Egy mukkot se neki erről megér­tetted! Most pedig iszkiri befelé ebből a csöpögős időből, és kapsz sütit lefekvés előtt.

Az asszony arrébb lépett, mintha meg akarná fogni a gyermek kezét, Emilybe azon­ban visszatért az élet, úgy érezte, felsikolt, ha Ellen akárcsak megérinti. Keserű sikollyal kikerülte a felé nyúló kezet, berohant az ajtón és a sötét lépcsőházba menekült.

Ellen a fejét csóválva visszaballagott a kony­hába.

– Mindenesetre, én megtettem a kötelessé­gemet – motyogta. – Mr. Starr egyre csak azt szajkózta: „Van még idő", és addig húzta-halasztotta volna a dolgot, amíg meghal. Aztán meg ki tudná féken tartani ezt a lányt? Most lesz ideje, hogy megeméssze, és egy-két nap múlva összeszedi magát. Majd megmondom neki, hogy bátorságot örökölt, ami nagy sze­rencse ahhoz képest, amit a Murray famíliá­ról hallottam. Nem lesz könnyű dolguk vele. De a büszkeségükből is örökölt egy keveset, ez majd átsegíti a nehezén. Bárcsak üzentem volna a Murray-knek, hogy Mr. Starr haldoklik, de hát nem mertem odáig merészkedni. Ki a megmondhatója, mit csinált volna? Én a végsőkig kitartottam, és nem sajnálom. Nem sok fehércseléd bírta volna ki velük ezt az életet. Szégyen, ahogy ezt a gyereket felnevel­ték... még csak iskolába sem járt. Hát, én elégszer vágtam Mr. Starr fejéhez, hogy mit gondolok erről... legalább az vígasztal, hogy ez nem az én lelkiismeretemet terheli. Na, Kotnyeles... kívül tágasabb. Mike merre csa­tangol?

Ellen nem találhatta Mike-ot, mégpedig azért nem, mert odafent volt Emilyvel. Gye­rekágyán kucorogva szorosan ölelte a cicát a sötétben. Fájdalma és elkeseredése közepet­te vigaszt nyújtott, hogy puha szőrét, kerek, bársonyos fejét érezhette a tenyere alatt.

Emily nem sírt. A sötétségbe meredve igyeke­zett szembenézni a szörnyűséggel, amit Ellen mondott. Nem kételkedett, valami azt súgta, hogy az igazat hallotta. Ő miért nem halhat meg vele? Úgysem tud tovább élni Apa nélkül.

– Ha én volnék az Isten, nem engedném meg, hogy ilyen dolgok történjenek – mondta fennhangon.

Úgy érezte, bűnös dolog ilyesmit monda­nia. Ellen szerint a legbűnösebb cselekedet, ha Istent hibáztatjuk. De ő nem bánja. Ta­lán, ha eléggé bűnös lesz, Isten lesújt rá, és együtt maradhat Apával.

De semmi sem történt, csupán Mike unta meg a szorongatást és kibújt az ölelésből. Emily teljesen egyedül maradt égő fájdalmá­val. Csakhogy nem testi fájdalom kerítette ha­talmába – ettől a fájdalomtól nem szabadul­hat soha. Még az sem segít, ha ír róla sárga naplójába. Írt már a vasárnapi iskola tanárá­ról, aki elment, meg arról, hogy éhesen került ágyba, aztán arról is, hogy Ellen bolondnak ti­tulálta, amikor Szélasszonyságról meg a „vil­lanásokról" beszélt. Miután leírta ezeket a dol­gokat, nem kínozták többé. De erről most képtelen írni. Még Apához sem mehet viga­szért, mint amikor olyan csúnyán megégette a kezét, mert véletlenül felemelte az izzó piszka­fát. Apa egész éjjel babusgatta, mesélt neki és segített elviselni azt az égető fájdalmat. De ahogy Ellen mondta, Apa pár hét múlva meg­hal. Emily úgy érezte, mintha sok-sok évvel ezelőtt mondta volna, pedig ő alig egy órája még Szélasszonysággal játszott a berekben és az újholdat nézte a rózsaszín-zöld égen.

„Sosem látom újra a villanást, nem jöhet el ismét" – gondolta.

Emilynek volt mit örökölnie nagyszerű őseitől: a harc, a szenvedés, a könyörület erejét, a rajongásét, a kitartásét, s azt, hogy őszintén szeressen. Mindez megvolt benne, ezt sugározta lilásszürke tekintete. Most a kitartás sietett segítségére csüggedtségében. Apának nem szabad megtudnia, amit Ellen­től hallott, hisz biztosan fájdalmat okozna neki. Magában kell tartania és nagyon, de nagyon kell szeretnie Apát az alatt a kis idő alatt, ami még jut neki. Felhallatszott a köhögése a nappaliból. Ágyban akart lenni, mire feljön. Olyan gyorsan vetkőzött, amennyire csak elgémberedett ujjai megengedték, és bebújt a nyitott ablakkal szemben álló gyerekágyba. Ügyet sem vetett a lágy tavaszi éjszaka hangjaira, meg sem hallotta az ereszcsatorna mentén fütyülő Szél-asszonyságot. A tündérek csak a Boldogság birodalmában időznek, nem mehetnek a Bá­nat birodalmába.

Fázósan, könnytelenül, mozdulatlanul fe­küdt, amikor apja a szobába lépett. Milyen lassan jár, milyen lassan veszi le a ruháit! Hogy is nem vette észre azelőtt? De hiszen nem is köhögött. Ó, hátha Ellen tévedett. Igen, mi van, ha... vad remény nyilallt sajgó szívébe. Felsóhajtott.

Douglas Starr a kislány ágyához lépett. Emily érezte drága közelségét, amint régi, piros köntösében az ágy melletti székre telepedett. Jaj, mennyire szereti! Az egész világon nincs még egy ilyen apa, nem is lehetett soha – gyöngéd, megértő, csodálatos! Mindig olyan jó pajtások voltak, oly nagyon szerették egymást... lehetetlen, hogy el kell válniuk.

– Alszol, Pislogi?

– Nem – suttogta Emily.

– Álmos vagy, kicsikém?

– Nem... nem vagyok álmos.

Douglas Starr megfogta és megszorította a kislány kezét.

– Akkor most megejtjük azt a kis beszélge­tést, szívem. Én sem tudok aludni. El kell mondanom neked valamit.

– Jaj... tudom... tudom! – tört ki Emilyből. – Ó, Apa, tudom! Ellen elmondta. Douglas Starr csendben maga elé meredt.

– A vén ostoba... az a vén, kövér, ostoba – dünnyögte maga elé, mintha Ellen kövérsége súlyosbító körülmény lett volna az ostobasá­gához.

Emily még egyszer, utoljára reménykedett. Talán szörnyű tévedés az egész – Ellen újabb kövér butasága.

– Ugye, ugye nem igaz, Apa? – suttogta.

– Nem tudlak felemelni, Emily, kicsim, nincs hozzá elég erőm – mondta az apa. – De mássz ide és ülj az ölembe, mint régen.

Emily kicsusszant az ágyból és az apja ölé­be fészkelte magát. Douglas Starr a kopott köntösbe bugyolálta a kislányt, s arcához szorítva arcát, magához ölelte.

– Drága kis bogaram... imádott Emilym... nagyon is igaz. Ma este akartam elmondani, de ez a vén, Ellen nevű lehetetlenség megelő­zött, mégpedig brutálisan, azt hiszem, és ször­nyű fájdalmat okozott neked. Annyi esze van, mint egy tyúknak, és annyi érzékenység szo­rult bele, akár egy tehénbe. Sakálok üljenek a nagyanyja sírján! Én nem okoztam volna fájdalmat, drágám.

Emily úgy érezte, valami fojtogatja a torkát, de igyekezett uralkodni magán. – Apa, én nem... én nem bírom elviselni.

– Dehogynem, kicsim. Képes vagy rá, és el fo­god viselni. Élni fogsz, mert... azt hiszem, kül­detésed van. Örökölted a tehetségemet, de van benned valami más is, ami bennem sosem volt meg. Te véghezviszed azt, amit én elmulasztot­tam, Emily. Nem tudtam túl sokat tenni érted, bogaram, de azért megtettem, ami tőlem telhe­tő. Ellen Greene-nel dacolva megtanítottalak valamire. Emlékszel az édesanyádra, Emily?

– Egy kicsit. Néhány dologra, mint valami gyönyörű álomtöredékre.

– Csak négyéves voltál, amikor meghalt. Alig meséltem neked róla – képtelen voltam rá. Ma este azonban elmesélek mindent. Most nem fáj beszélnem az édesanyádról, hisz hamarosan viszontlátom őt. Nem hasonlítasz rá, Emily, csak a mosolyod. Egyéb­kent olyan vagy, mint a mamám, aki után a nevedet kaptad. Amikor megszülettél, azt akartam, hogy téged is Julietnek hívjunk, anyád azonban ellene volt. Azt mondta, ha Juliet lenne a neved, akkor én is hamarosan „Mamának" szólítanám, hogy megkülönböztesselek benneteket, és ezt képtelen lenne el­viselni. Nancy nénje jegyezte meg egyszer, hogy: ,Akkor ér véget az élet romantikája, amikor a férjed először hív «Mamának»". Így aztán az én édesanyám után neveztünk el, akit Emily Byrdnek hívtak. Anyukád úgy gondolta, hogy az Emily a legszebb név a vi­lágon. Eredeti, huncut és elbűvölő. A te ma­mád volt a legdrágább, a legkedvesebb asszony ezen a földön.

Megremegett a hangja, Emily közelebb fészkelődött hozzá.

– Tizenkét éve találkoztam vele, amikor az Enterprise segédszerkesztője voltam Charlottetownban, s ő az utolsó évet végezte a Queen-ben. Magas volt, tiszta arcú, kék szemű. Kissé hasonlított Laura nénédre, de Laura sosem volt olyan csinos. A szemük... és a hangjuk volt ugyanolyan. A mamád a Blair Water-beli Murray-ktől származik. Még sosem meséltem neked az édesanyád családjáról, Emily. Oda­fent élnek az északi partvidéken, Blair Waterben, a New Moon farmon. Mindig is ott éltek, amióta az első Murray 1790-ben átjött az óhazából. A hajót hívták New Moonnak, amellyel érkezett, és arról nevezte el a farmját.

– Szép név, az újhold olyan szép – mondta Emily, akinek egy pillanatra felkeltette érdeklődését a dolog.

– Azóta mindig élt Murray a New Moon far­mon. Büszke család az övék, közmondásos­sá vált a Murray-gőg az északi partvidéken. Hát, van néhány dolog, amire büszkék lehet­nek, de túl messzire mentek. „A választott nép", így emlegetik őket az emberek odafönt. Gyarapodtak, sokasodtak, szétszóródtak mindenfelé, de igencsak kevesen maradtak a New Moon farm régivágású lakóiból. Csupán Elizabeth és Laura néni, meg az unokatest­vérük, Jimmy Murray. Sosem házasodtak meg, elvégre, ahogy mondani szokták, senki sem elég jó egy Murray-nek. Oliver és Wallace bácsikáid Summerside-ban élnek, Ruth né­néd Shrewsburyben, Nancy nagynénéd pedig Priest Pondban.

– Priest Pond. Milyen érdekes név... Nem olyan szép, mint a New Moon és a Blair Water, de jól hangzik – jegyezte meg Emily. Édesapja ölelésében valahogy visszahőkölt a rémület. Csak egy pillanatra, amíg hinni akarta.

Douglas Starr eligazgatta rajta a köpenyt, puszit nyomott a kislány fekete hajára és folytatta:     – Elizabeth, Laura, Wallace, Oliver és Ruth, mindannyian Archibald Murray gyermekei voltak. Első felesége volt az édes­anyjuk. Hatvanéves korában újranősült, egy fiatal fruskát vett el, aki meghalt, amikor édesanyád született. Juliet húsz évvel volt fi­atalabb a férj családjánál, nagyon csinos, el­bűvölő jószág, mindnyájan szerették, babusgatták és igen büszkék voltak rá. Amikor belém szeretett, a szegény, fiatal újságíróba, kinek a tollán és az ambícióin kívül semmije sem volt a világon, mintha földrengés sújtotta volna a családot. A Murray-gőg képtelen volt elviselni a szerelmünket. Nem akartam megbolygatni a dolgot, de olyasmiket vágtak a fejünkhöz, amit sosem felejtek el és nem is bocsátok meg soha. Édesanyád a feleségem lett, Emily, és a New Moon-beliek nem tehettek ellene semmit. El tudod képzelni, hogy mindezek dacára sosem sajnálta, hogy feleségül jött hozzám? Emily megpaskolta apja beesett arcát.

– De még mennyire, hogy nem bánta meg. De még mennyire, hogy inkább téged választott, mint az összes Murray-t bármilyen holdról.

Az apa felnevetett. Alig lehetett kihallani a győzedelmes felhangot nevetéséből.

– Igen, ő is valahogy így érzett. És olyan boldogok voltunk... Ó, Emilym, sosem volt nálunk boldogabb pár az egész világon. És te ennek a boldogságnak a gyümölcse vagy. Emlékszem az éjszakára, amelyen a kis Charlottetowni házban megszülettél. Május volt, a nyugati szél ezüstös felhőket sodort a hold elé. Egy-két csillag ragyogott csak az égen. Aprócska kertünkben – a szerelmün­ket és a boldogságunkat kivéve mindenünk oly kicsi volt – sötétség és virágillat honolt. Az ibolyaágyások között járkáltam, amelye­ket édesanyád ültetett, és imádkoztam. Pir­kadni kezdett a sápadt kelet, amikor valaki kijött és azt mondta: kislányom született. Bementem, édesanyád fehéren, gyöngén rám mosolygott azzal a drága, gyönyörű mosolyá­val, amit annyira szerettem, és azt mondta: „Megvan a bébink. Ő a legfontosabb teremt­mény a világon, szívem."

– Bárcsak emlékezhetnénk, bárcsak a szü­letésünk pillanatától fogva lennének emléke­ink! – mondta Emily. – Olyan muris volna.

– Ami azt illeti, egy csomó kínos emlékünk lenne – nevetett fel az apja. – Nem lehet kel­lemes dolog hozzászokni az élethez... semmi­vel sem kellemesebb, mint megszokni azt, hogy vége. De te nem találtad volna nehéz­nek, mert nagyon jó gyerkőc voltál. Négy bol­dog évünk következett... emlékszel rá, ami­kor meghalt az édesanyád?

– A temetésre emlékszem, Apa... világosan emlékszem rá. Egy szoba közepén álltál, a karodban tartottál, Mama pedig egy hosszú, fekete dobozban feküdt. Sírtál... én pedig nem tudtam elképzelni, miért... és csodál­koztam, miért olyan fehér a Mama és miért nem nyitja ki a szemét. Lehajoltam, megérin­tettem az arcát... és olyan hideg volt. Bele­borzongtam. Aztán valaki a szobában azt mondta: „Szegény kis teremtés!", és én na­gyon féltem és a válladba fúrtam az arcomat.

– Igen. Erre én is emlékszem. Váratlanul halt meg az édesanyád. Erről inkább ne be­széljünk. Minden Murray eljött a temetésére. A Murray családnak megvannak a maga ha­gyományai, és igen szigorúan betartják őket. Ilyen például, hogy New Moonban csak gyer­tyák világíthatnak, egy másik pedig, hogy a holttal eltemetik a viszálykodást is. Eljöttek, amikor édesanyád meghalt, és eljöttek volna korábban is, ha tudják, hogy beteg. Ez a ja­vukra szól. Nagyszerűen viselkedtek... való­ban nagyszerűen. Nem a közömbös New Moon-beli Murray-k voltak. Elizabeth néni legjobb fekete szaténruháját viselte a temeté­sen. Más temetésére semmiképp, de egy Murray-nek a második legjobb kijár. És nem igazán tiltakoztak, amikor közöltem, hogy édesanyádat a Starr-kriptában temetjük el, a charlottetowni temetőben. Szerették volna visszavinni az ősi Murray-temetőbe, Blair Waterbe. Tudod, saját temetőjük van, őket nem lehet bárhová eltemetni. Wallace bácsikád azonban nagyvonalúan elismerte, hogy a feleség a férje családjához tartozik, éltében holtában is. Aztán felajánlották, hogy ma­gukkal visznek és felnevelnek, hogy „megkapd tőlük édesanyád helyét", de én nem engedtem, hogy elvigyenek... akkor nem. Jól tettem, Emily?

– Igen, igen, igen! – suttogta Emily, és minden igenhez egy simogatás járt.

– Azt mondtam Oliver Murray-nek, hogy amíg én élek, nem válok meg a gyermekemtől. Ő azt felelte: „Ha bármikor meggondolod magad, tudasd velünk." Csakhogy én nem gondoltam meg magam. Még három évvel később sem, amikor az orvosom közölte, hogy fel kell adnom a munkámat. „Ha nem teszi meg, egy évet adok magának – mondta. – Ha itthon marad és a lehető legtöbbet tartózko­dik a szabad levegőn, szó lehet háromról, ta­lán négyről is." Jó prófétának bizonyult. Ki­költöztem ide, és négy csodálatos évet töltöt­tünk együtt. Igaz, egyetlenem?

– Igen... igen!

– Azok az évek és amit tanítottam neked, az egyetlen örökség, amit rád hagyhatok. Igen kis jövedelemből éltünk, ami egy idős bácsi­kám vagyonának haszonélvezeteként maradt rám, aki még azelőtt meghalt, hogy feleségül vettem édesanyádat. A vagyon most egy jóté­konysági alapítványra száll, ezt a kis házat pedig csak béreltem. Világi értelemben véve sikertelen vagyok, de édesanyád rokonai gondoskodnak majd rólad, tudom. Ha más nem, hát a Murray-gőg jót áll ezért. És téged nem lehet nem szeretni. Talán már el kellett volna küldenem értük... talán még megtehe­tem. De nekem is megvan a magam büszke­sége... Jóllehet a Starr családnak is vannak hagyományai, a Murray-k igencsak sértő dolgokat vágtak a fejemhez, amikor elvettem édesanyádat. Üzenjek New Moonba és kér­jem meg őket, hogy jöjjenek ide, Emily?

– Nem! – vágta rá szinte vadul a kislány.

Nem akarta, hogy bárki is idejöjjön és kö­zéjük álljon erre a néhány drága napra, ami még hátravan. Olyan rettenetes volt számára a gondolat. Épp elég rossz lesz, ha majd ide­jönnek – utána. De úgysem törődik majd semmivel – akkor.

– Az utolsó pillanatig együtt maradunk, Emily. Egy pillanatra sem válunk el egymás­tól. És azt akarom, hogy bátor légy. Semmi­től sem kell félned. A halál nem rettenetes. A világegyetem tele van szeretettel, mindenho­vá eljön a tavasz, és a halálban kinyitsz és bezársz egy ajtót. Csodálatos dolgok vannak az ajtó túloldalán. Megtalálom édesanyá­dat... Sok mindenben kételkedtem, de ebben soha. Néha attól tartottam, olyannyira előt­tem jár majd az örökkévalóság útján, hogy sosem érem utol. Most azonban úgy érzem, vár reám. Mi pedig várni fogunk rád – nem sietünk –, tengünk-lengünk, henyélünk, amíg utolérsz minket.

– Bárcsak át tudnál vinni magaddal azon az ajtón! – suttogta Emily.

– Hamarosan másként gondolkozol majd. Még meg kell tanulnod, milyen kegyes az idő. Érzem, hogy tartogat valamit számodra az élet. Kövesd az utadat, drágám, hogy félelem nélkül találkozz velem. Tudom, most nem úgy érzel, de időnként eszedbejutnak majd a szavaim.

– Én most azt érzem – mondta Emily, aki képtelen volt bármit is elrejteni édesapja elől hogy nem szeretem többé Istent.

Douglas Starr felnevetett, azzal a nevetéssel, amit Emily a legjobban szeretett. Olyan drága nevetés volt, lélegzetelállítóan drága. A kislány érezte, hogy apja karja megfeszül körülötte.

– Dehogynem. Szereted, szívem. Akkor is szereted Istent, ha nem akarod. Ő a Szeretet maga, hisz tudod. Persze nem szabad össze­keverned Őt Ellen Greene Istenével.

Emily nem tudta pontosan, mire utal ezzel az apja, de hirtelen úgy érezte, elszállt a félel­me. A keserűség tovatűnt fájdalmából, az elviselhetetlen fájdalom is a szívéből. Úgy érezte, mintha körülvenné a szeretet, mintha valami új, láthatatlan, lebegő Gyöngédség lélegezné ki magából, és az ember nem érez, nem érez­het keserűséget, ott, ahol szeretet van, s a szeretet ott van mindenütt. Apa átmegy azon az ajtón... nem, felemel egy függönyt – Emily jobban szerette ezt a gondolatot, hisz egy füg­göny nem olyan kemény és erős, mint egy aj­tó –, és becsusszan abba a világba, amelybe „a villanás" bepillantást engedett. Apa ott lesz, abban a szépségben... és sosem túl messze tő­le. Semmit sem viselne el, ha nem érezné, hogy Apa nem lesz nagyon messzi tőle, csak a libbenő függöny túloldalán.

Douglas Starr addig tartotta ölében a kis­lányt, míg az elaludt, majd gyöngesége elle­nére sikerült lefektetnie kis ágyára.

– Szívből szeretsz majd, borzalmasan szen­vedsz, lesznek dicsőséges pillanataid, hogy ellensúlyozzák a szenvedést – miként voltak nekem is. Ahogyan az édesanyád családja gyámolít majd, úgy gondoskodjék őróluk a Teremtő – motyogta megtörten.

 

3

A rokonság

Douglas Starr még két hetet élt. Évek múltán, amikor fájdalom nélkül gon­dolt vissza rá, Emily úgy érezte, ez a hét a legdrágább emléke. Csodás napok voltak, gyönyörűek, nem szomorúak. És egyik este, amikor apja a nappali pamlagán feküdt, ő pedig mellette kucorgott a régi hintaszékben, Apa átment a függönyön. Olyan csendesen és könnyedén, hogy Emily csak akkor vette észre a távozását, amikor hirtelen különös némaság ülte meg a szobát – nem lélegzett más, csak ő. – Apa, apa! – sikoltotta. Aztán Ellenért kiáltott.

Amikor a Murray-k megérkeztek, Ellen Greene azt mondta, hogy Emily igazán jól viselkedett, persze a körülményekhez képest. No igen, egész éjjel zokogott, egy szemhunyásnyit sem aludt, még a csapatostól érke­ző szívélyes maywoodiak sem tudták megvi­gasztalni, de reggelre felszáradtak a könnyei. Sápadt volt, csendes és engedelmes.

– Ez így helyes – mondta Ellen. – És azért van, mert annak rendje és módja szerint fel lettél készítve. A papád veszettül haragudott rám, amiért figyelmeztettelek, attól fogva nem volt kifejezetten udvarias velem, de nem neheztelek rá. Én megtettem a kötelessége­met. Mrs. Hubbard varr neked egy fekete ru­hát, vacsoráig elkészül vele. Estére itt lesz­nek a mamád rokonai, legalábbis ezt sürgö­nyözték, és kötelességem, hogy tisztessége­sen nézz ki, mire megjönnek. Van nekik mit a tejbe aprítani és gondoskodnak majd rólad. A papádnak egy centje sem maradt, viszont a javára legyen mondva, adósságot sem ha­gyott rád. Már bent voltál megnézni a holt­testet?

– Ne merd annak nevezni – zokogott fel fáj­dalomtól megvonagló arccal Emily. Förtel­mes volt hallani, hogy így nevezi Apát.

– Miért nem? Te vagy a leghóbortosabb gye­rek, akit valaha láttam. Apád szemrevalóbb hulla, mint gondoltam volna, már ahhoz ké­pest, amennyire lesoványodott. Különben mindig jóvágású férfi volt. csak túl sovány.

– Ellen Greene! – vágott a szavába hirtelen Emily. – Ha még egy szót szólsz, ha ilyeneket mondasz Apáról, elátkozlak.

Ellen Greene elképedt.

– Nem tudom, mi a csudára gondolsz, de nem érdemlem meg, hogy így beszélj velem azok után, amit érted tettem. Jobb lesz, ha a Murray família nem hallja meg, hogy így be­szélsz, különben nem sokat kezdenek majd veled. Még hogy elátkoz! Na, ez a hála.

Emily szúrósan nézett. Magányos, elárvult kis teremtés volt, és igencsak barátságtalan hangulatban. Nem érzett bűntudatot azért, amit Ellennek mondott, és nem volt hajlan­dó úgy tenni, mintha furdalná a lelkiisme­ret.

– Gyere, segíts elmosogatni ezeket az edé­nyeket! – parancsolta Ellen. – Jó lesz, ha el­foglalod magad valamivel, mert akkor nem azon jár majd az eszed, hogy átkot szórj azokra, akik csontig ledolgozták a kezüket érted.

Emily sokatmondó pillantást vetett Ellen kezére, majd fogta a konyharuhát.

– Kövérek és vaskosak a kezeid – mondta. – Egyáltalán nem látszanak ki a csontjaid.

– Nem állod meg, hogy ne feleselj. Rémes! Amikor szegény apád odabent fekszik hol­tan... De ha majd Ruth nénéd kezelésbe vesz, egykettőre kikúrál ebből.

– Ruth néni visz magával?

– Nem tudom, meglehet. Özvegyasszony. Se kutyája, se macskája, se gyereke, és igen tehetős.

– Azt hiszem, nem akarom, hogy Ruth néni vegyen magához – közölte pillanatnyi tűnő­dés után Emily.

– Nem valószínű, hogy te fogod eldönteni. Hálásnak kell lenned, akárhol is találsz ott­honra. Ne feledd, nem vagy annyira fontos.

– Magamnak fontos vagyok! – kiáltotta büszkén Emily.

– Elég vesződség lesz felnevelni téged – mo­rogta Ellen. – Szerintem Ruth nénéd az egyetlen, aki képes rá. Ő nem tűri a sületlen – ségeket. Remek asszony és a legtisztább há­za van a Prince Edward Szigeten. Nála a pad­lóról ehetsz.

– Eszemben sincs a padlóról enni. Engem nem érdekel, ha piszkos a padló, amíg az ab­rosz tiszta.

– Hát, nála az abrosz is tiszta, garantálom. Van egy elegáns háza Shrewsburyben, bolt­íves balkonokkal, a tetőn pedig facsipke fut körbe. Nagyon ízléses. Remek otthonod lesz ott. Ő majd beléd plántál némi józanságot, és jó dolgod lesz nála.

– Én nem akarok plántálást és azt sem akarom, hogy jó dolgom legyen – sírta resz­kető ajkakkal Emily. – Én... én azt akarom, hogy szeressenek.

– Ha azt akarod, hogy szeressenek, akkor viselkedj rendesen. Nem kéne annyit felesel­ned... elrontott az apád. Mondtam is neki nemegyszer, de csak nevetett. Remélem, most nem bánkódik miatta. Az a helyzet Emily Starr, hogy habókos vagy, és a népek nem szeretik a habókos gyerekeket.

– Miért vagyok habókos? – kérdezte Emily.

– Habókosan beszélsz... habókosan visel­kedsz... és néha habókosan nézel ki. És kora­vén vagy, bár ez nem a te hibád. Azért van, mert sosem játszottál más gyerekekkel. Állan­dóan veszekedtem apáddal, hogy küldjön isko­lába, elvégre ha otthon tanul a gyerek, az nem ugyanaz, de persze meg sem hallgatott. Nem azt mondom, megtanultad, amit a könyvekből kell, csak azt nem, hogyan legyél olyan, mint a többi gyerek. Ebből a szempontból nézve nem is lenne rossz, ha Oliver bácsikád vinne magá­val, mert neki nagy családja van. Csakhogy ő nem olyan gazdag, mint a többiek, úgyhogy nem valószínű, hogy vele mész. Talán Wallace bácsikád lesz az. Úgy látom, ő tartja magát a család fejének. Két felnőtt lánya van. A felesé­ge kényeskedő... vagy inkább szeszélyes.

– Bárcsak Laura néni vinne magával! – mondta Emily. Eszébe jutott, amit apa mondott, hogy Laura néni hasonlított az édesanyjára.

– Laura néni! Neki aztán nincs beleszólása. New Moonban Elizabeth a főnök. Jimmy Murray vezeti a farmot, de ő nincs egészen otthon, úgyhogy én mondom...

– Melyik része nincs otthon? – tudakolta kíváncsian Emily.

– Isten bocsa', valami nem stimmel az agyával, gyerekem. Együgyű. Úgy hallottam, valami baleset érte még siheder korában. Fejre ejtették, vagy hasonló. Elizabethnek is köze volt a dologhoz... Sosem hallottam, mi történt valójában. Nem hinném, hogy a New Moon-beliek vesződni akarnának veled. Rettentő kemények... a maguk módján. Fogadd meg a tanácsomat és próbáld megnyerni Ruth nénéd tetszését. Légy udvarias, viselkedj rendesen, neki talán tetszeni fogsz. Nézze meg az ember, itt az összes tányér! Jobban teszed! ha felmész, és nem vagy láb alatt.

– Magammal vihetem Mike-ot és Kotnyelest? – kérdezte Emily.

– Szó se lehet róla.

– De hiszen ők a barátaim – könyörgött Emily.

– Barátok vagy nem barátok, nem viheted őket magaddal. Itt vannak és itt is maradnak. Nem engedem, hogy végigtrappolják a házat. Felsikáltam a padlót.

– És akkor miért nem sikáltad fel a padlót, amikor Apa élt? – kérdezte Emily. – Ő szerette a tisztaságot. Akkor nemigen sikáltad fel. Most miért csináltad?

– Nézzenek csak oda! Még elvártad volna tőlem, hogy állandóan padlót súroljak az én reumámmal. Na, irány fölfelé, és jobb lesz, ha lefekszel egy kicsit.

– Felmegyek, de nem fekszem le – közölte Emily. – Rengeteg töprengeni valóm van.

– Hát az igen tanácsos volna – csapott le Ellen, nehogy elmulassza a kötelességét. – És az is, hogy letérdepelj és imádkozz Hozzá, hogy jó, tisztességes és hálás gyereket farag­jon belőled.

Emily a lépcső aljánál megállt és visszané­zett.

– Apa azt mondta, hogy nekem semmi dol­gom a te Isteneddel – közölte komolyan.

Ellen levegő után kapkodott, de az égvilágon semmi sem jutott eszébe erre a pogány kijelentésre. A Mindenséghez fordult.

– Hallott már valaki valaha ilyet?

– Tudom, milyen a te Istened – mondta Emily. – Láttam a képét abban az Ádám-Éva könyvedben. Pofaszakálla van és hálóinget hord. Nem szeretem. Én Apa Istenét szere­tem.

– És milyen a te apád Istene, ha kérdezhe­tem? – tudakolta gúnyosan Ellen.

Emilynek fogalma sem volt, milyen is Apa Istene, de eldöntötte, nem hagyja, hogy Ellen zavarba hozza.

– Tiszta, mint a hold, szép, mint a nap és rettenetes, mint egy hadsereg – vágta ki győzedelmesen.

– Hát, ha ragaszkodsz hozzá, hogy tiéd le­gyen az utolsó szó, a Murray-k majd megta­nítanak rá, hogy hol a helyed – fejezte be a vitát Ellen. – Szigorú presbiteriánusok, és nem fogják eltűrni apád förtelmes nézeteit. Na, irány felfelé!

Emily ugyancsak elkeseredetten kullogott fel a déli szobába.

– Senki sincs a világon, aki szeret – mond­ta az ágyára kucorodva, majd keményen elhatározta, nem fog sírni. A Murray-k, akik gyűlölték az apját, nem láthatják a könnyeit. Úgy érezte, gyűlöli mindet – kivéve talán La­ura nénit. Hirtelen milyen hatalmas és üres lett a világ. Semmi sem volt érdekes többé. Nem számított, hogy a tömzsi kis almafa Ádám és Éva között rózsaszín-fehérbe öltö­zött... a völgykatlan mögött selymes zöldben pompáztak a dombok a lila ködben... a nár­ciszok kidugták fejüket a kertben... arany vi­rágaikat himbálták a nyírfák... Szélasszony­ság fehér bárányfelhőket kergetett az égen. Most egyik sem nyújtott se vigaszt, se segítséget. Emily tapasztalatlanságában úgy képzelte, ez nem lesz másként soha többé.

– De megígértem Apának, hogy bátor leszek – suttogta összeszorítva apró öklét –, és az is leszek. Nem engedem, hogy a Murray-k lás­sák, hogy félek tőlük. Nem fogok félni tőlük!

Amikor a délutáni vonat távoli füttye fel­hangzott a dombok mögül, Emily szíve heve­sen vert. Összekulcsolt kézzel az égre nézett.

– Kérlek, segíts nekem Apa Istene... nem Ellen Istene. – Segíts, hogy bátor legyek és ne sírjak a Murray-k előtt.

Nemsokára hallotta odalent a kocsikerekek nyikorgását és hangokat, harsány, határo­zott hangokat. Aztán Ellen feldöngött a lép­csőn a silány, olcsó merinóból varrt fekete ruhával.

– Hál' istennek, Mrs. Hubbard épp időben elkészült vele. Nem bírtam volna elviselni, ha a Murray-k nem feketében látnak. Nem mondhatják, hogy nem tettem meg a köteles­ségemet. Mindnyájan itt vannak: a New Moon-beliek, Oliver és a felesége, Addie nénéd, Wallace és a neje, Eva, meg Ruth né­néd... Mrs. Dutton a neve. Na, kész is vagy. Menjünk!

– Felvehetem a velencei gyöngysort? – kér­dezte Emily.

– Ki hallott még ilyet? Velencei gyöngysort gyászruhához. Szégyelld magad! Hogy lehet ilyenkor hiúságra gondolni?

– Ez nem hiúság – zokogott Emily. – Ezt Apától kaptam múlt karácsonykor, és meg akarom mutatni a Murray-knek, hogy van valamim.

– Elég volt a sületlenségből. Azt mondtam, indulás. És vigyázz magadra... nagyon sok függ attól, hogy milyen benyomást teszel rá­juk.

Emily merev tartással vonult lefelé Ellen előtt a kis szalonba. Nyolcan ültek odalent, és a kislány magán érezte a nyolc idegen szempár kritikus pillantását. Sápadtnak és soványnak tűnt fekete ruhájában, a sötét ár­kok, a sírás nyomai, még hatalmasabbnak és beesettnek láttatták nagy szemét. Tisztá­ban volt vele, hogy szörnyen fél, de igyeke­zett, nehogy a Murray-k észrevegyék. Felszegett fejjel, vitézül nézett szembe a megpróbáltatással.

– Ez itt – mondta a vállánál fogva megpen­derítve őt Ellen – Wallace bácsikád.

Emily megborzongott, kinyújtotta hideg ke­zét. Wallace bácsi nem tetszik neki, ezt rög­vest tudta. Fekete volt, mogorva és ronda – összevont, bozontos szemöldökkel, komoly, könyörtelen szájjal; hatalmas zacskók ékte­lenkedtek a szeme alatt, és gondosan nyírt, fekete oldalszakállt viselt. Emily ott helyben és abban a pillanatban határozta el, hogy nem tetszenek neki a pofaszakállasok.

– Jó napot, Emily! – mondta hűvösen a bá­csi, majd legalább olyan hűvösen előrehajolt és megcsókolta a kislány arcát.

Felháborodás söpört végig Emily lelkén. Hogy merészeli megcsókolni őt, amikor gyűlölte az apját és megtagadta az édesanyját. Ő nem kér a csókjaiból! Villámgyorsan kikapta a zsebéből a zsebkendőjét és megdörzsölte haragvó orcáját.

– Nocsak, nocsak! – kiáltott fel egy kelle­metlen hang a szoba túloldaláról.

Wallace bácsi úgy festett, mint aki rengeteg dolgot akarna mondani, de semmi sem jut eszébe. Ellen lemondó morgással a követke­ző rokon felé irányította Emilyt.

– Eva nénéd – közölte.

Eva néni egy sálba burkolózva ült. A kép­zelt beteg nyűgös ábrázatával rázott kezet Emilyvel, de nem mondott semmit, akárcsak Emily.

– Oliver bácsikád – jelentette Ellen. Emilynek igencsak tetszett Oliver bácsi külseje. Magas volt, testes, pirospozsgás és vidám tekintetű. Emily arra gondolt, nem is nagyon bánná, ha a szúrós, fehér bajusza dacára megcsókolná őt. Oliver bácsi azonban tanult Wallace bácsi leckéjéből.

– Negyed dollárt kapsz egy pusziért – mondta derűsen. Oliver bácsi Kedves és ro­konszenves akart lenni ezzel a viccel, Emily­nek azonban fogalma sem volt erről és meg­orrolt érte.

– Az én puszim nem eladó – közölte olyan fennhéjázva, ahogyan bármelyik Murray tet­te volna.

Oliver bácsi kuncogott és látszólag végtelenül jól szórakozott. Cseppet sem sértődött meg, ám Emily morgást hallott a szoba túlfeléről.

Addie néni volt a következő. Kövér, rózsás arcú, kedélyes tekintetű, akárcsak a férje. Kedvesen, gyöngéden megszorította Emily hideg kis kezét.

– Hogy vagy, drágám? – kérdezte.

A „drágám" megfogta Emilyt, s felengedett kissé. A következő rokon azonban ismét megfagyasztotta. Ruth néni volt az. Emily már azelőtt tudta, hogy ő az, mielőtt Ellen mondta volna, és tisztában volt azzal is, hogy Ruth néni „nocsakozott" és horkantott. Is­merte a hideg, szürke szempárt, a színtelen, pedáns, barna hajat, az alacsony, zömök alakot, a vékony, összeszorított, kíméletlen ajkakat.

Ruth néni feléje nyújtotta – mondhatni az ujjhegyeit, de Emily nem fogadta el.

– Fogj kezet a nénéddel! – suttogta dühösen Ellen.

– Ő nem akar velem kezet fogni – felelte jól hallhatóan Emily. – Akkor pedig én sem.

Ruth néni visszaejtette fekete selyemölébe elutasított kezét.

– Nagyon rosszul nevelt gyerek vagy – kö­zölte –, de hát mi mást várhatott volna az ember.

Emily hirtelen bűntudatot érzett. Viselke­dése rossz fényt vet Apára? Talán mégiscsak kezet kellett volna ráznia Ruth nénivel. De már túl késő volt, Ellen terelte tovább.

– Ő a kuzinod, Mr. James Murray – közölte olyan kelletlen hangnemben, mint akinek valami rémes munkát kell elvégeznie és na­gyon igyekszik, hogy túl legyen rajta.

– Jimmy kuzin... Jimmy kuzin – ízlelgette a szavakat az illető. Emily alaposan megnézte magának az unokabátyját, és azonnal rokon­szenvesnek találta – minden fenntartás nélkül.

Pirospozsgás, manószerű arca volt, ketté­ágazó, szürke szakálla, haja a Murray-kre egyáltalán nem jellemző fényes, göndör, bar­na bozont, hatalmas barna szeme pedig olyan őszinte és kedves, akár egy kisgyereké. Szívélyesen megrázta Emily kezét, bár a sze­me sarkából a vele szemközt ülő hölgyre san­dított.

– Szervusz, cicus – mondta.

Emily elmosolyodott, de mivel mosolya igen lassan terült szét az arcán, mire teljesen ki­bontakozott, már a következő rokon elé ta­szigálták, így Laura néninek jutott a Jimmy kuzinnak szánt barátságos gesztus. Laura néni összerezzent és elsápadt.

– Juliet mosolya – motyogta. Ruth néni me­gint horkantott.

Laura néni senkire sem hasonlított a szo­bában: „majdnem" csinos volt finom vonása­ival és a feje köré tűzött, alig őszes, fényes, világos hajtekerccsel. Emilyt azonban a sze­me vonzotta. Kék, nagyon kék szempár volt. Az ember sosem szabadul e kékség hatása alól. És amikor megszólalt, csodaszép, lágy volt a hangja.

– Szegény drága gyermek – mondta és gyöngéden átölelte Emilyt.

A kislány viszonozta az ölelést és igencsak közel állt hozzá, hogy a Murray-k sírni lás­sák. Csupán az mentette meg, hogy Ellen hirtelen az ablak melletti sarokba lökte.

– Ő pedig Elizabeth nénéd.

Igen. Kétségkívül ő volt Elizabeth néni. Fe­kete szaténruhát viselt, olyan elegánst és dí­szeset, hogy Emily biztos volt benne, ez a leg­jobb ruhája. Ennek igazán örült. Bármit gondolt is Elizabeth néni az édesapjáról, leg­alább a legjobb ruhájában rótta le előtte kegyeletét. Elizabeth néni egészen jó megjele­nésű volt a maga szikár módján: éles arcvo­nások, rengeteg acélszürke haj a fekete csipkefejkötő alatt. Szeme azonban olyan rideg volt, akárcsak Ruth nénié, és keményen összeszorította hosszú, keskeny ajkát. Hideg, méricskélően vizslató pillantása alatt Emily visszavonulót fújt, bezárta lelke ajtaját. Ked­vébe járhatott volna Elizabeth néninek – el­végre ő a „főnök" New Moonban –, de érezte, hogy képtelen rá.

Elizabeth néni kezet fogott vele, s egy szót sem szólt. Az az igazság, hogy nem tudta, mit mondjon. Elizabeth Murray nem jött volna zavarba a király vagy a kormányzó előtt – át­segítette volna a Murray-büszkeség –, de za­varban volt ez előtt az idegen, bámész kölyök előtt, aki már bebizonyította, hogy minden, csak nem jámbor és alázatos. Noha Elizabeth Murray sosem vallotta volna be, nem akart olyan visszautasításban részesül­ni, mint Wallace.

– Menj, ülj le a szófára! – rendelkezett El­len.

Emily földre szegezett tekintettel ült, töré­keny, fekete, szelidíthetetlen kis figura. Ölé­ben összekulcsolta kezét, keresztbe tette a bokáját. Hadd lássák, hogy van modora.

Ellen a jó csillagzatát áldva, hogy túl van rajta, visszavonult a konyhába. Emily nem szerette Ellent, de elhagyatottnak érezte ma­gát, amikor az asszony távozott. Ott maradt egyedül, kiszolgáltatva a Murray-k ítélőszéke előtt. Bármit megadott volna azért, hogy kint legyen ebből a szobából. Mégis, valahol agya hátsó fertályában formálódtak már a monda­tok, amiket minderről leír a sárga naplóba. Érdekes lesz. Lefesti mindnyájukat. Tudta, hogy képes rá. Ruth néni szemére már meg­találta az odaillő szót: kőszürke. Olyanok voltak a szemei, akár a kövek: kemények, ri­degek, könyörtelenek. Aztán valami a szívébe nyilallt. Apa sosem olvassa el többé, amit a naplóba ír.

Mindazonáltal érezte, hogy ki kell írnia ma­gából ezt az egészet. Hogyan festhetné le pél­dául Laura néni szemeit? Olyan csodaszé­pek! Ha egyszerűen „kéknek" nevezi őket, az­zal nem mond el semmit. Sok száz embernek van kék szeme. Ó, már meg is van: „for­ráskék", épp ez illik rá.

S akkor jött „a villanás"!

Első ízben történt azóta a szörnyű éjszaka óta, amikor Ellen az ajtóban várta. Arra gon­dolt, sosem jön többé... és most, ezen a legvalószínűtlenebb helyen és időben eljött, lát­ta a csodálatos világot a fátyol mögött – más szemekkel, mint amelyekkel érzékel –, s mint valami rózsaszín fényhullám, bátorság és re­mény áradt szét hideg kis lelkében. Felemel­te a fejét és elszántan körülnézett. „Arcátla­nul", amint azt később Ruth néni kinyilvání­totta.

Igen, mindnyájukat megírja a naplóba, va­lamennyiüket egytől-egyig: az édes Laura né­nit, a kedves Jimmy kuzint, a morcos, vén Wallace bácsit, a holdképű Oliver bácsit, a méltóságteljes Elizabeth nénit és az utálatos Ruth nénit.

– Törékeny gyermek – nyafogta váratlanul, színtelen hangon Eva néni.

– Mégis, mi mást vártál? – kérdezte sóhaj kí­séretében Addie néni, és Emilynek az az érzé­se támadt, mintha valami ijesztő hordereje lett volna ennek a sóhajtásnak. – Túl sápadt. Ha volna egy kis színe, nem is nézne ki rosszul.

– Nem tudom, kire hasonlit – jegyezte meg Emilyt fürkészve Oliver bácsi.

– Nem Murray, azt a vak is látja – közölte határozottan és rosszallóan Elizabeth néni.

„Úgy beszélnek rólam, mintha itt se volnék" – gondolta Emily és felháborodott ezen az illetlenségen.

– Starrnak sem nevezném – mondta ismét Oliver bácsi. – Nekem inkább olybá tűnik, hogy a Byrdekre hasonlit... a nagymamája haját és szemét örökölte.

– Az orra pedig olyan, mint George Byrdé – szögezte le olyan tónusban Ruth néni, ami nem hagyott semmi kétséget Emily orra felől.

– A homloka az apjáé – nyafogta rosszalló­an Eva néni.

– A mosolya az édesanyjáé – mondta Laura néni, de olyan halkan, hogy senki sem hal­lotta,.

– És Juliet hosszú szempilláit örökölte... Ugye Julietnek nagyon hosszú szempillái voltak? – kérdezte Addie néni.

Emily tűrőképességének határára ért.

– Mintha maradékokból lennék összetákol­va, úgy beszélnek rólam – tört ki méltatlan­kodva.

A Murray-k a kislányra meredtek. Talán né­mi lelkiismeret-furdalást éreztek, elvégre nem voltak emberevők, többé-kevésbé mindnyájan humánusak voltak. Látszólag egyikük sem tudott mit mondani, végül Jimmy kuzin kuncogása törte meg a döbbent csendet. Halkan, jókedvűen, minden gúny nélkül nevetett.

– Milyen igazad van, cicus – mondta. – Szállj csak szembe velük bátran, védd meg magad!

– Jimmy! – méltatlankodott Ruth néni. Jimmy befogta a száját.

Ruth néni Emilyre pillantott.

– Amikor én kislány voltam, sosem beszél­tem, amíg nem kérdeztek.

– De ha az ember nem szólal meg, amíg nem kérdezik, akkor az nem beszélgetés – ér­velt .Emily.

– És sosem feleseltem – folytatta komolyan Ruth néni. – Az én időmben a kislányokat annak rendje és módja szerint nevelték. Ud­variasak voltunk és tiszteltük az idősebbeket. Megtanítottak rá, hol a he­lyünk, és aszerint viselkedtünk.

– Semmi mulatság... hát elég unalmas le­hetett az élete – vágta rá gondolkodás nélkül Emily. Amint kiejtette a száján, beharapta az ajkát a rémülettől. Nem akarta hangosan ki­mondani, csupán csak gondolatban, de régi szokása volt, hogy fennhangon gondolkodott – Apának.

– Mulatság! – füstölgött szinte sokkoltan Ruth néni. – Kislány koromban nem gondol­tam a szórakozásra.

– Tudom – felelte zavartan, ám ezúttal igen tisztelettudóan Emily. Nagyon igyekezett jó­vá tenni a nyelvbotlását, Ruth néni mégis úgy nézett rá, mintha arcul akarná ütni. Ez a Kölyök sajnálja őt, megsérti a sajnálatával, amiért tisztességes, kifogástalan gyermekko­ra volt. Tűrhetetlen, főleg egy Starrtól. És ez a gyalázatos Jimmy már megint röhögcsél. Elizabeth igazán a körmére nézhetne.

Szerencsere ebben a kritikus pillanatban megjelent Ellen Greene és jelentette, hogy kész a vacsora.

– Neked még várnod kell – súgta oda Emily-nek –, nincs elég hely az asztalnál.

Emily örült. Egyetlen falat sem menne le a torkán a Murray-k vizslató tekintete előtt.

Nénikéi és bácsikái, mint akik kardot nyel­tek, vonultak ki a szobából, vissza se néztek rá, kivéve Laura nénit, aki az ajtóban meg­fordult és lopva csókot cuppantott felé. Mi­előtt Emily reagálhatott volna, Ellen Greene becsukta az ajtót.

Emily egyedül maradt az alkony árnyaival teli szobában. A büszkeség, ami a Murray-k jelenlétében elöntötte őt, hirtelen cserben hagyta, s tudta, mindjárt előtörnek a könnyei. Egyenesen a helyiség végében levő ajtó­hoz ment, kinyitotta és belépett. Édesapja koporsója az egykori hálószoba közepén állt. Virágok borították – ha másban nem is, a Murray-k ebben a dologban tisztességesen viselkedtek. A koporsó végében álló kisaszta­lon agresszívan virítottak Wallace bácsi ha­talmas koszorújának fehér rózsái. Emily nem láthatta az apja arcát, mert Ruth néni túlságosan illatozó, fehér jácintjai hevertek ott az üvegen, s a kislány nem merte elmoz­dítani a virágpárnát. A padlóra kucorodott, a koporsó fényesre csiszolt oldalához szorítot­ta arcát. Amikor vacsora után a szobába jöt­tek, a családtagok ott találták az alvó kis­lányt.

Laura néni felemelte Emilyt és azt mondta: – Lefektetem szegénykét, nagyon kimerült.

Emily kinyitotta a szemét, s álmosan pislo­gott.

– Felvihetem Mike-ot?

– Ki az a Mike?

– A cicám... a nagy szürke cicám.

– Egy macska? – Kiáltott fel szinte sokkoltan Elizabeth néni. – Nem lehet macska a hálószobádban!

– Miért ne?... Most az egyszer – könyörgött Laura.

– Mert nem – jelentette ki Elizabeth néni. – Egy macska a lehető legveszedelmesebb és legegészségtelenebb dolog egy lakásban, ahol emberek alszanak. Teljesen megdöbbentesz, Laura. Fogd a gyereket, fektesd le és takard be jól, hideg lesz az éjszaka. És egy szót se halljak többet a macskákról. Méghogy macs­kával aludni!

– Mike tiszta cica – mondta Emily. – Min­dennap megmosakszik.

– Vidd fel az ágyába, Laura! – parancsolta Emilyre ügyet sem vetve Elizabeth néni.

Laura néni béketűrően megadta magát. Felvitte Emilyt, segített levetkőzni és ágyba dugta. Emily szörnyen álmos volt, de mielőtt mély álomba zuhant volna, valami puha, me­leg, doromboló és barátságos fészkelődést ér­zett a vállánál. Laura néni lelopózoll, megta­lálta Mike-ot és felhozta neki. Elizabeth néni nem tudta meg soha, Ellen Greene pedig nem mert tiltakozni – elvégre Laura néni Murray volt, New Moonból.

4

A családi kupaktanács

Már világos volt, amikor másnap reggel Emily felébredt. Alacsony ablakán, amelyet nem borított függöny, tün­döklő ragyogással áradt be a felkelő nap fé­nye, ám Kakasfenyő feje felett még ott sün­dörgött egy halovány, fehér csillag a kristályzöld égen. Friss, édes illatú reggeli szél fütyö­részett az ereszcsatornában. A nagy ágyban Ellen Greene hangosan hortyogott. Egyéb­ként csend honolt a házban. Emily csak erre várt. Óvatosan kicsusszant az ágyból, lábujjhegyen átosont a szobán és kinyitotta az ajtót, Mike kikászálódott a padló közepén fekvő szőnyegből, meleg oldalát a kislány hideg bo­kájához dörzsölve követte őt. Szinte bűntu­datosan lopózott lefelé a komor, sötét lépcső­házban. Hogy nyikorogtak a lépcsők! – biztosan felébreszt mindenkit. De senki sem buk­kant elő, s Emily nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében, amikor becsukta maga mö­gött a szalon ajtaját. Szinte átrohant a szo­bán a másik ajtóig.

Ruth néni virágpárnája még mindig befed­te a koporsó üvegét. Emily összeszorította a száját – amitől furamód hasonlított Elizabeth nénire –, felemelte s a földre tette a virágot.

– Ó Apa... Apa! – suttogta kezét a torkára szorítva, mintha azzal visszafojthatná a zo­kogást. Reszketve állt – fehér hálóinges kis alak – s az apját nézte. Ez volt a búcsúja. El kellett mondania, ami a szívét nyomta, de a Murray-k előtt képtelen lett volna rá.

Apa olyan gyönyörű volt. Eltűntek róla a fájdalom ráncai, olyan volt az arca, akár egy fiúé, csak a haja csillogott ezüstösen. És mo­solygott. Kedves, szertelen, mégis bölcs mo­sollyal, mintha hirtelen valami csodálatos, váratlan és meglepő dolgot fedezett volna fel. Emily számtalan kedves mosolyt látott az ap­ja arcán, amikor élt, de ehhez hasonlót soha.

– Nem sírtam előttük, Apa – suttogta. – Biz­tosan nem hoztam szégyent a Starrokra. Hi­szen amiatt, hogy nem fogtam kezet Ruth nénivel, még nem kell szégyenkezni, igaz? Tudod, ő igazából nem is akarta... Ó, Apa, azt hiszem, egyikük sem szeret. Talán Laura néni egy kicsit. Most sírdogálni fogok, Apa, mert képtelen vagyok örökké visszatartani.

A hideg üvegre hajtotta fejét, s keserűen zokogott. Most kell elbúcsúznia, mielőtt még bárki itt találná. Felemelte a fejét, hosszan, komolyan nézte az imádott arcot.

– Ég veled, drága Apukám! – suttogta meg­csukló hangon. Letörölte a szemét elhomá­lyosító könnyeket, visszatette Ruth néni virágpárnáját, amely mindörökre eltakarta előle apja arcát. Kisurrant a helyiségből és sietve a szobája felé indult. A szalon ajtajá­ban kis híján felbotlott Jimmy kuzinban. Óriási kockás köpenybe burkolózva ült egy széken és Mike-ot babusgatta.

– Ssh! – sutyorogta a cica hátát dörzsölget­ve. – Hallottam, amikor lejöttél. Tudtam, mit akarsz. Azért ültem ide, hogy távol tartsam őket, ha bármelyikük utánad ólálkodna. Fogd ezt szépen, aztán spuri vissza az ágyad­ba, kiscicám.

Az „ez" egy csomag mentolos cukorka volt. Emily gyorsan elvette s már szaladt is, mert igencsak zavarba jött a hálóinges Jimmy kuzin látványától. Utálta a mentolt, mégis boldogság melengette a szívét Jimmy Murray kuzin kedvességétől. És „kiscicámnak" ne­vezte, ami tetszett neki. Azt hitte, senki sem fogja becézni őt többé. Apa olyan gyönyörű neveket talált ki: szívecském, kedvesem, Emily-kölyök, aztán gyerkőc, pislogi, bogár­kám meg tündérkém. Minden hangulatára jutott egy-egy becenév, s ő imádta mindet. Ez szép volt Jimmy kuzintól. Bármelyik része hiányzott is, biztosan nem a szíve. Olyan há­lát érzett iránta, hogy ágya biztonságot nyúj­tó melegében csikorgó foggal ugyan, de le­erőltetett egy cukorkát.

Aznap délelőtt tartották meg a temetést. Ez egyszer teli volt emberekkel a völgykat­lanban álló magányos házikó. A koporsót át­vitték a szalonba, a Murray család mereven, méltóságteljesen ülte körül. Emily sápadtan foglalt helyet a gyászolók között fekete ruhá­jában. Elizabeth néni és Wallace bácsi közé ültették, mozdulni sem mert. Rajta kívül más Starr nem volt jelen, apjának nem voltak élő rokonai. Eljöttek a maywoodiak, s olyan szájtátian pimasz kíváncsisággal für­készték a halott arcát, ahogyan sosem mer­tek volna rápillantani, amikor élt. Emily na­gyon haragudott, amiért így néztek az apjá­ra. Nem volt ehhez semmi joguk, hiszen ba­rátságtalanok voltak hozzá, sőt durva dolgo­kat mondtak róla. Ellen Greene néha vissza­pletykálta őket. Az apjára vetett pillantásuk sértette Emilyt, de nyugodtan ült, nem mu­tatta ki érzelmeit. Ruth néni később meg is jegyezte, hogy sosem látott még egy gyere­ket, aki ennyire híján volna a természetes ér­zelmeknek. A gyászbeszéd után a Murray-k felálltak és kötelességtudó búcsúpillantással körbejárták a koporsót. Elizabeth néni megfogta Emily kezét, megpróbálta magukkal húzni a kislányt, de az megrázta a fejét. Ő már istenhozzádot mondott. Egy pillanatig úgy tűnt, Elizabeth néni ragaszkodik a do­loghoz, de aztán komoran továbbment – egyedül. Egy Murray nem rendez jelenetet temetésen.

Douglas Starr holttestét Charlottetownba vitték, ahol a felesége mellé temetik. Vala­mennyi Murray elkísérte, csak Emily nem tartott velük. Épp eleredt az eső, s a könnyű, szürke ködfátyolon át figyelte, mint kanyarog a gyászmenet felfelé a hosszú, füves dom­bon. Örült az esőnek, hisz sokszor hallotta Ellen Greene-től, hogy boldog az a holttest, akire eső hullik. Egyébként is, ragyogó, nevetős napsütésben sokkal rosszabb lett volna elnézni Apa távozását, mint ebben a puha, szürke ködben.

– Hát, meg kell hagyni, nagyszerűen ment a temetés – szólalt meg mögötte Ellen Greene. – Simán ment minden. Ha a papád lenézett a mennyből, Emily, biztos vagyok benne, hogy tetszett neki.

– Ő nincs a mennyországban – jegyezte meg Emily.

– Uram, irgalmazz! Milyen gyerek vagy te?

– Még nincs ott. Még csak úton van. Azt mondta, nagyon lassan megy majd, és megvárja, amíg én is meghalok, hogy utolérjem. Remélem, hamar meghalok.

– Bűnös dolog ilyesmit kívánni – korholta Ellen.

Mikor az utolsó homokfutó is eltűnt a sze­me elől, Emily visszament a nappaliba, levett egy könyvet a polcról, s befészkelte magát a hintaszékbe. Az asszonyok, akik rendet tettek a házban, örültek, hogy ilyen nyugodt és nincsen láb alatt.

– Szerencsére képes olvasni – jegyezte meg lehangoltan Mr. Hubbard. – Néhány kislány képtelen összeszedni magát. Jenny Hood zo­kogott és sikoltozott, miután elvitték az any­ját. A Hoodok mind oly érzékeny emberek.

Emily nem olvasott. Gondolkodott. Tudta, a Murray-k visszajönnek délután, s azt is, hogy addigra talán eldől a sorsa. Hallotta, amikor Wallace bácsi reggeli után azt mond­ta: „Majd ha visszajöttünk, átbeszéljük a dol­got." Valami ösztön megsúgta neki, mi lehet az a „dolog". Mindkét fülét hegyezni fogja, hogy hallhassa azt a beszélgetést. Nagyon jól tudta, kiküldik, hogy ne legyen útban, így aztán cseppet sem lepődött meg, amikor El­len szürkületkor e szavakkal lépett oda hoz­zá:   – Jobb lenne, ha felmennél, Emily. A bácsikáid és a nénikéid itt fogják megbeszélni a dolgot.

– Segíthetnék neked vacsorát készíteni? – kérdezte Emily arra gondolván, hogy ha a konyhában tesz-vesz, talán elkaphat néhány szót.

– Csak hátramozdítanál, nem segítenél. Na, indulás!

Ellen nem várta meg, amíg Emily elindul, kicsámpázott a konyhába. A kislány vonakodva állt fel. Hogy is alhatna ma éjjel, ha nem tud­ja, mi lesz a sorsa? És nagyon is biztos volt benne, hogy holnap reggelig nem mondják meg neki, ha akkor közlik vele egyáltalán. Tekintete a szoba közepén álló hosszú asz­talra esett. A rajta lévő abrosz dús redőkben lógott le a padlóig. Csak a fekete zoknik látszottak a szőnye­gen, majd visszahullottak a terítő redői... vé­gül teljes csend telepedett a szobára. Emily kényelmesen elhelyezkedett az asztal alatt. Azzal a győzelemittas tudattal ücsörgött, hogy nem jártak túl az eszén, hallani fogja, mit döntenek.

Sosem mondták neki, hogy nem illik hall­gatózni, már csak azért sem, mert amíg az apjával élt, nem fordult elő hasonló eset – hisz nem volt rá oka, és puszta szerencsének vélte csupán, hogy eszébe jutott az asztal alá bújni. Homályosan ugyan, de átlátott a terí­tőn. Izgalmában oly hangosan dobogott a szíve, hogy attól tartott, még meghallják. Csak a békák távoli, halk kuruttyolása szűrődött be az esőről a nyitott ablakon.

Bejöttek és helyet foglaltak a szobában. Emily visszafojtotta a lélegzetét. Néhány percig senki sem beszélt, csak Eva néni sóhajtozott. Aztán Wallace bácsi megköszörülte a torkát.

– Hát, mi legyen a gyerekkel?

Senki sem sietett a válasszal. Emily azt hit­te, már sosem válaszol senki. Végül Eva né­ni siránkozó hangja törte meg a csendet.

– Olyan problémás gyerek... olyan fura. Képtelen vagyok megérteni őt.

– Azt hiszem – mondta bátortalanul Laura néni –, afféle művészlélek.

– Elkényeztetett gyerek – közölte igen hatá­rozottan Ruth néni. – Ha engem kérdeztek, nem lesz kis munka lecsiszolni a modorát.

(A kis fülelő megvető pillantást vetett Ruth nénire a terítőn keresztül. ,A saját modoro­dat csiszolgasd, mert elég durva." – Még csak motyogni sem mert, némán formálódtak aj­kán a szavak. De legalább megkönnyebbült.)

– Egyetértek veled – nyafogta Eva néni –, és ami engem illet, úgy érzem, nem volnék ké­pes megbirkózni a feladattal.

(Emily felfogta, hogy ezek szerint Wallace bácsi nem viszi magával. Ennek igen meg­örült.)

– Az az igazság – mondta Wallace bácsi –, hogy Nancy néninek kellene magához ven­nie, hisz neki bármelyikünknél több jutott a földi javakból.

– Nagyon jól tudod, hogy Nancynek még csak eszébe sem jutna, hogy magához vegye – vetette ellen Oliver bácsi. – Mellesleg na­gyon öreg már ahhoz, hogy felneveljen egy gyereket. Ő, meg az a vén boszorkány Caroline. Valami azt súgja, hogy egyikük sem emberi lény. Én szívesen magammal vinném Emilyt, de attól tartok, nem enged­hetem meg magamnak. Nagy családról kell gondoskodnom.

– Nem valószínű, hogy bárkit is sokáig za­varna, hiszen úgysem él soká – szögezte le Elizabeth néni. – Valószínűleg elviszi a tüdővész, akárcsak az apját. („Engem aztán nem!" – kiáltotta gondolat­ban olyan vehemenciával Emily, hogy azt hitte, valóban felkiáltott. Teljesen megfeledkezett róla, hogy nemrég még meg akart halni, hogy utolérje Apát. Most azonban már csak azért is élni akart, hogy a Murray-ket bosszantsa. „Nincs szándékomban meg­halni. Figyeld csak meg, Elizabeth Murray! Évszázadokig fogok élni és híres írónő le­szek.")

– Vékonydongájú gyermek – bólogatott Wallace bácsi.

(Emily úgy vezette le a haragját, hogy csú­nya grimaszt vágott Wallace bácsira az asz­talterítő mögül. „Ha valaha is disznót tartok, az egyiket rólad nevezem el" – gondolta, és igen elégedett volt a bosszújával.)

– Valakinek mégiscsak a gondját kell visel­nie, amíg él – mondta Oliver bácsi.

(„Megérdemelnétek, hogy meghaljak, mert akkor egész életetekben bánthatna a ször­nyű lelkiismeret-furdalás" – gondolta Emily, aztán a bácsi megjegyzését követő csendben drámaian vetítette maga elé a saját temeté­sét, a válogatott gyászhuszárokat és a zsol­tárt, amit a sírkövére akart vésetni. De mi­előtt befejezhette volna a képzelgést, ismét Wallace bácsi szólalt meg.)

– Hát, sehová se jutottunk. Gondoskod­nunk kell a gyermekről...

(„Örülnék, ha nem hívnál «a gyermek­nek» – morgolódott keserűen Emily.)

– ... és valakinek be kell fogadnia közü­lünk. Juliet lánya nem élhet idegenek kegyelemkenyerén. Ami engem illet, úgy érzem, Eva egészsége nem teszi lehetővé, hogy ellás­son és neveljen egy gyermeket...

– Egy ilyen gyermeket – vágott a férje sza­vába Eva néni.

(Emily a nénire nyújtotta a nyelvét.)

– Szegény kis lélek – dünnyögte szelíden Laura néni.

(Ebben a pillanatban kissé felengedett a jég Emily szívében. Sajnálta magát, mégis örült, amiért ilyen gyöngéden „szegény kicsi lélek­nek" nevezték.)

– Kétlem, hogy olyan nagyon sajnálnod ké­ne őt, Laura – közölte Wallace bácsi. – Nyilvánvaló, hogy nincs benne túl sok érzés. Egyetlen könnyet sem ejtett, amióta idejöt­tünk.

– Észrevettétek, hogy még egy utolsó pil­lantást sem vetett az apjára? – kérdezte Elizabeth néni.

Jimmy kuzin füttyentett.

– Olyan csordultig van érzelemmel, hogy lepleznie kell – mondta Laura néni.

Wallace bácsi felhorkant.

– Nem gondolod, hogy mi vehetnénk ma­gunkhoz, Elizabeth? – folytatta élénken Lau­ra.

Elizabeth néni fészkelődni kezdett.

– Nem hinném, hogy New Moonban boldog lenne három öreggel, mint mi vagyunk.

(„Az lennék... az lennék" – gondolta Emily.)

– És te. Ruth? – tudakolta Wallace bácsi. – Teljesen egyedül élsz abban a hatalmas ház­ban. Legalább lenne társaságod.

– Nekem nem tetszik – mondta élesen Ruth néni. – Olyan sunyi, mint egy kígyó.

(„Én aztán nem!")

– Okos és gondos neveléssel sok hibájából ki lehetne gyógyítani – fontoskodott Wallace bácsi.

(„Nem akarom, hogy kigyógyítsanak!" – Emily egyre mérgesebb lett az asztal alatt. „Jobban szeretem a saját hibáimat, mint a ti... a ti..." – hasztalan kutatott egy szó után, majd diadalmasan felidézte apja egyik mon­datát – „mint a visszataszító erényeiteket!")

– Kétlem – vetette oda Ruth néni. – A vér nem válik vízzé. Ami pedig Douglas Starrt il­leti, szerintem gyalázatosság volt tőle, hogy meghalt és egy cent nélkül hagyta itt ezt a gyereket.

– Készakarva csinálta? – kérdezte szelíden Jimmy kuzin. Először szólalt meg.

– Nyomorult vesztes volt – morogta Ruth néni.

– Nem volt az... nem volt az! – sikoltott fel az abrosz alól kidugva fejét Emily.

Egy pillanatig a Murray-k olyan némán és mozdulatlanul ültek, mintha kővé változtat­ta volna őket e kirohanás. Azután Ruth néni felállt, az asztalhoz vonult és felemelte a terí­tőt, amely mögé a tette súlyát felismerő Emily riadtan visszavonult.

– Na, mássz ki onnan, Emily Starr! – utasí­totta a kislányt.

„Emily Starr" felállt és kimászott. Nem mondhatni, hogy meg volt rémülve, ahhoz túlságosan mérges volt. Tekintete elsötétült, orcája tűzben égett.

– Milyen gyönyörű... valódi kis szépség! – mondta Jimmy kuzin, de senki sem hallotta. Ruth néni a földre szegezte tekintetét.

– Te szégyentelen kis hallgatózó – füstöl­gött. – Kiütközik belőled a Starr vér... egy Murray sosem tenne ilyet. Megérdemelnéd, hogy megkorbácsoljanak.

– Apa nem volt vesztes! – zokogta haragtól elfúló hangon Emily. – Nincs jogod, hogy vesz­tesnek hívd! Senki, akit oly nagyon szeretnek, mint őt, nem lehet vesztes. Azt hiszem, téged sosem szeretett senki, úgyhogy te vagy a vesz­tes. És nem fogok tüdővészben meghalni.

– Felfogtad, milyen szégyenteljes, bűnös dolgot műveltél? – kérdezte haragtól fagyos szemmel, sápadtan Ruth néni.

– Hallani akartam, mi lesz velem – sírta Emily. – Nem tudtam, hogy ez olyan förtel­mes dolog... Nem tudtam, hogy ilyen bor­zasztó dolgokat mondanak rólam.

– Akik hallgatóznak, sosem hallanak jót önmagukról – közölte hatásosan Elizabeth néni. – Az édesanyád sosem tett volna ilyet, Emily.

Szegény Emilyt elhagyta minden bátorsá­ga. Bűnösnek és nyomorultnak érezte ma­gát... ó, milyen nyomorultnak. Úgy látszik, rettentő bűnt követett el.

– Menj a szobádba! – mondta Ruth néni. Emily tiltakozás nélkül elindult, de mielőtt

kiment volna a helyiségből, még végignézett a rokonain.

– Az asztal alól grimaszt vágtam Wallace bácsira és nyelvet öltöttem Eva nénire.

Megbánással mondta, hisz könnyíteni akart a lelkén – ámde oly könnyen félreértik egymást az emberek. A Murray-k hálátlan pimaszságként könyvelték el a kislány őszin­teségét. Amint becsukódott mögötte az ajtó, mindnyájan – Laura néni és Jimmy kuzin ki­vételével – rosszallóan, morgolódva csóválták a fejüket.

Emily keserűen, megalázottan kullogott fel. Érezte, hogy olyasmit tett, ami feljogosítja a Murray-ket, hogy utálják őt és azt gondolják, „kiütközött belőle a Starr". Ráadásul azt sem tudta meg, mi lesz a sorsa.

Elkeseredetten nézett a kis Emily-a-tükör-benre.

– Nem tudtam... nem – suttogta. – De most már tudom, és nem teszem soha többé. Egy pillanatig azon volt, hogy az ágyára dől és kisírja magát. Képtelenség elviselni a szí­vét gyötrő tengernyi kínt és szégyent. Tekin­tete az asztalán heverő sárga naplóra tévedt. Egy perccel később már törökülésben kupor­gott az ágyán és mohón rótta a sorokat elko­pott grafitceruzájával. Arca kipirult, szeme ragyogott, ujjai repültek a megfakult vonalak fölött. Noha a Murray-kről írt, noha azt írta le, ami történt, meg is feledkezett róluk – és a megaláztatásról. Egy teljes órán át körmölt füstös kis lámpája rossz fényénél. Egyetlen pillanatra sem állt meg, kivéve egyszer-egy­szer, amikor kinézett az ablakon a ködös es­te elmosódott szépségébe, mialatt egy-egy ta­láló szó után a tudatalattijában kutatott, de amint megtalálta, boldogan sóhajtott s a pa­pírra hajolt ismét.

Amikor meghallotta a lépcsőn a Murray-k lépteit, eltette a naplót. Leírta az egész ese­ményt, a Murray-kupaktanácsot, sőt pateti­kus szavakkal a saját halálos ágyát is, ame­lyet a bocsánatáért esdeklő Murray-k állnak körül. Ruth nénit először úgy örökítette meg, amint térden állva, vígasztalhatatlanul zo­kog. Aztán felemelte a ceruzáját. Ruth néni semmi fölött sem hullatna vígasztalhatatlan könnyeket. Áthúzta a sort.

Kiírta magából a fájdalmat, a megalázta­tást. Fáradt és boldog volt csupán. Elvégre mókás dolog olyan szavakat találni, amelyek illenek Wallace bácsira, és mérhetetlenül elé­gedett volt, amikor azt vetette papírra, hogy Ruth néni „egybeszabott, vaskos asszonyka".

– Kíváncsi vagyok, mit szólnának hozzá a bácsikáim és nénikéim, ha tudnák, mit gon­dolok róluk – dünnyögte, miközben a paplan alá bújt.

5

Gyémánt vág gyémántot

Reggeli közben a Murray-k tudomást sem vettek Emilyről, ám étkezés után behívták a szalonba. Mindnyájan ott voltak, s amint Emily a tavaszi napsütésben ücsörgő Wallace bácsira nézett, arra gondolt, mégsem talált rá a megfelelő szóra, ami kifejezi sajátságos morcságát.

Elizabeth néni mosolytalanul állt az asztal mellett, cédulákat tartott a kezében.

– Tegnap este nem tudtunk dönteni, ki vigyen magával, Emily – kezdte. Mondhatni, egyikünk sincs elragadtatva a gondolattól, lé­vén sok tekintetben igen rosszul viselkedtél...

– Ó, Elizabeth! – tiltakozott Laura. – Hiszen ő... a húgunk gyermeke.

Elizabeth királynői mozdulattal emelte fel a kezét.

– Most én beszélek, Laura. Az isten szerel­mére, ne szakíts félbe! Mint mondtam, Emily, nem tudtuk eldönteni, ki viselje gon­dodat, így aztán elfogadtuk Jimmy kuzinod javaslatát, miszerint sorsolással döntjük el a kérdést. Itt a nevünk ezeken a cédulákon. Húzol egy cédulát, és akinek rajta áll a neve. az visz haza magával. – A kislány felé nyúj­totta a papírcsíkokat. Emily úgy reszketett, hogy először képtelen volt kihúzni egyet. Ret­tenetes... olyan ez az egész, mintha vakon kellene döntenie a saját sorsáról.

– Húzz egyet! – utasította Elizabeth néni. Emily összeszorította a fogát, hátravetette a fejét, mint aki provokálja a sorsot, és hú­zott. Elizabeth néni kivette a cetlit a reszke­tő kis kézből és magasra tartotta. A saját ne­ve állt rajta: „Elizabeth Murray". Laura Murray hirtelen szeméhez tartotta a zseb­kendőjét, mintha belement volna valami.

– Hát, ezzel megvolnánk – mondta meg­könnyebbülten feltápászkodva Wallace bácsi.

– Ha el akarom kapni a vonatot, igyekeznem kell. Persze, ami a költségeket illeti, Elizabeth, természetesen kiveszem a részemet.

– Azért még van mit a tejbe aprítanunk – közölte meglehetősen mérgesen Elizabeth néni. – Miután úgy hozta a sors, hogy én vi­szem magammal, megteszek mindent, amit csak kell, Wallace. Nem szoktam elhanyagol­ni a kötelességemet.

„Én vagyok a kötelessége – gondolta Emily.

– Apa azt mondta, hogy senki sem szereti, ami kötelező, tehát Elizabeth néni sosem fog engem szeretni.

– Több szorult beléd a Murray-büszkeség-ből, Elizabeth, mint mindnyájunkba össze­sen – nevetett Wallace bácsi.

Valamennyien kikísérték, kivéve Laura nénit Ő a szoba közepén magányosan ácsorgó Emilyhez lépett és átölelte a kislányt. Úgy örülök, Emily... olyan boldog vagyok – suttogta. – Ne nyugtalankodj, drága gyermek. Én máris szeretlek... és New Moon szép hely.

– Szép... neve van – motyogta igen nagy önuralommal Emily. – Én... mindig is azt reméltem... hogy veled lehetek, Laura néni. Azt hiszem, mindjárt sírni fogok... de nem azért, mert sajnálom, hogy odamegyek. Nem va­gyok olyan neveletlen, mint gondolnád, és nem is hallgatóztam volna tegnap este, ha tudom, hogy nem szabad.

– Persze, hogy nem – mondta Laura néni.

– De én nem vagyok Murray, tudod.

Laura néni erre olyasmit mondott, amit igazán furcsa egy Murray szájából hallani:

– Hál'istennek, hogy nem vagy az.

Jimmy kuzin a kis hallban kapta el Emilyt. Óvatosan körülnézett, hogy senki se hallja őket.

– Laura nénéd fantasztikus almás lepényt süt, cicuskám.

Emily úgy vélte, az almás lepény szó szé­pen hangzik, bár fogalma sem volt, mi fán te­rem. Mindenesetre hárfa hangon feltett egy olyan kérdést, amit soha nem mert volna Elizabeth nénitől, sőt még Laura nénitől sem megkérdezni.

– Jimmy kuzin, amikor New Moonban sütit sütnek, megengedik nekem, hogy kikaparjam a keverőtálat és megegyem a maradékot?

– Laura igen, Elizabeth nem – suttogta igen komoly ábrázattal Jimmy kuzin.

– És bedughatom a lábamat a kemencébe, ha hideg van? És kaphatok sütit, mielőtt lefekszem?

– A válasz ugyanaz, mint az előbb – felelte Jimmy kuzin. – Majd felolvasok neked a verseimből. Ezt csak igen keveseknek teszem meg. Vagy ezer költeményt szereztem. Nincsenek papírra vetve, itt hordom őket. – A homlokára bö­kött.

– Nagyon nehéz verseket írni? – kérdezte Emily, miközben újfajta tisztelettel pillantott a kuzinjára.

– Ha elég rímet találsz, nem nehezebb, mint elgurítani egy farönköt.

Mindenki elment aznap reggel, kivéve a New Moon-belieket. Elizabeth néni bejelen­tette, hogy még egy napot maradnak, hogy összecsomagoljanak és magukkal vigyék Emilyt.

– A legtöbb bútor a házhoz tartozik – mond­ta –, úgyhogy nem tart soká, amíg elkészü­lünk. Csak Douglas Starr könyveit és né­hány személyes holmiját kell becsomagol­nunk.

– Miben viszem a cicáimat? – kérdezte ag­godalmasan Emily.

Elizabeth néni rámeredt.

– Macskák?! Macskákat nem hozol magad­dal, kisasszony.

– Ó, muszáj magammal vinnem Mike-ot és Kotnyelest! – zokogott fel keservesen Emily. –Nem hagyhatom itt őket, én nem élhetek ci­ca nélkül.

– Lárifári! Vannak macskák a New Moon-i istállóban, de sosem engedjük be őket a ház­ba.

– Te nem szereted a cicákat? – kérdezte csodálkozva Emily.

– Nem. Nem szeretem őket.

– Nem szeretsz megsimogatni egy szép, pu­ha, kövér cicát? – forszírozta a kislány.

– Inkább fognék meg egy kígyót.

– Van odafönt egy gyönyörű viaszbaba – szólalt meg Laura néni –, az édesanyádé volt. Felöltöztetem neked.

– Nem szeretem a babákat... nem tudnak beszélni – magyarázta Emily.

– A cicák sem.

– Dehogynem! Mike és Kotnyeles beszél­nek. Jaj, muszáj magammal vinnem őket! Kérlek, Elizabeth néni, úgy szeretem azokat a cicákat, és senki más nem maradt a vilá­gon rajtuk kívül, aki szeret engem. Kérlek!

– Egy macskával több vagy kevesebb már oly mindegy száz hektáron – jegyezte meg szakállát birizgálva Jimmy kuzin. – Vigyük magunkkal őket, Elizabeth.

Elizabeth néni eltűnődött. Képtelen volt megérteni, miért kellhet bárkinek is egy macska. Elizabeth Murray azok közé az em­berek közé tartozott, akik semmit sem haj­landók megérteni, amit nem egyszerű sza­vakkal mondanak el nekik, és amit nem ver­nek bele a fejükbe. És akkor is csupán az el­méjükkel fogják fel, a szívükkel nem értik meg soha.

– Az egyik macskádat elhozhatod – közölte végül olyan stílusban, mintha óriási enged­ményt tett volna. – Egyet... és nem többet. Nem, ne vitatkozz! Egyszer és mindenkorra tanuld meg, Emily, hogy amikor én kimon­dok valamit, az úgy is van. Elég legyen, Jimmy!

Jimmy kuzin visszaszívta, amit mondani akart, zsebre vágta a kezét, s a plafonra me­redve fütyörészni kezdett.

– Ha ő valamire azt mondja nem, akkor nem... – jegyezte meg kisvártatva. – Tipikus Murray. Mindnyájan ilyen hóbortosnak születtünk, kiscicám, és már csak azért is bele kell törődnöd, mert magad is ilyen vagy. Még hogy te nem vagy Murray! Igencsak keveset örököltél a Starroktól.

– Ez nem igaz... én egészen Starr vagyok... az akarok lenni! – kiáltotta Emily. – Jaj ne­kem, hogy is választhatnék Mike és Kotnye­les közül?

Ez valóban problémát jelentett. Emily fájó szívvel vívódott önmagával. Mike-ot szerette jobban, ehhez nem fért semmi kétség, de kotnyelest sem hagyhatta itt Ellen könyörületére. Ellen mindig gyűlölte Kotnyelest, vi­szont szerette Mike-ot és biztosan jó volna hozzá. Most visszaköltözik a maywoodi házá­ba, és akar magának: egy cicát. Végül Emily estére meghozta a keserű döntést: Kotnye­lest viszi magával.

– Jobb volna a kandúr – javasolta Jimmy kuzin. – Tudod, nem kell annyit bajlódni a kölykökkel.

– Jimmy! – mondta szigorúan Elizabeth né­ni.

Emily eltűnődött a szigorúsága felett. Miért ne lehetne a kölykökről beszélni? És nem tetszett neki, hogy „kandúrnak" nevezték Mike-ot. Olyan sértően hangzott.

Nem szerette a csomagolással járó jövés­menést és zűrzavart. A régi nyugalomra vá­gyott, a kedves, felejthetetlen beszélgetések­re Apával. Úgy érezte, mintha a Murray-k betolakodása messzire űzte volna őt tőle.

– Hát, ez meg mi? – kérdezte a csomagolást felfüggesztve Elizabeth néni.

Emily odanézett, s rémülten látta, hogy nagynénje a sárga naplót tartja a kezében... kinyitja... beleolvas. Odaugrott hozzá és ki­kapta a kezéből.

– Te ezt nem olvashatod el, Elizabeth néni! – kiáltotta indulatosan. – Ez az enyém... az én magántulajdonom.

– Nocsak, hogy felvág, Miss Starr – gúnyo­lódott Elizabeth néni. – Hadd közöljem veled, kisasszony, hogy jogom van elolvasni a füze­teidet. Felelős vagyok érted, és vedd tudomá­sul, nem tűröm, nogy bármit is eldugj vagy eltitkolj előlem. Megértetted? Nyilvánvalóan olyasmi van benne, amit szégyellsz megmu­tatni. Na, ide azzal a füzettel!

Emily, melléhez szorítván a naplót, hátrál­ni kezdett.

– Nem szégyellem – kiáltotta –, de nem en­gedem, hogy te vagy bárki más megnézze.

Elizabeth néni utánament.

– Emily Starr! Hallottad, amit mondtam? Add ide azt a füzetet, de rögtön!

– Nem... nem adom! – Emily sarkon fordult és elszaladt. Sosem fogja megengedni, hogy Elizabeth néni lássa a naplóját. A konyhába rohant, félrekotorta a tűzhelyen az egyik ros­télyt, s a lángok közé gyömöszölte a füzetet. Azonnal tüzet fogott, tündökölve lángolt. Emily kétségbeesetten nézte, mintha egy ré­sze égne odabent a tűzben. De Elizabeth né­ni nem látja soha... soha nem olvashatja el azokat a szösszeneteket, amiket írt és Apá­nak felolvasott: látomásait Szélasszonyság­ról, Emily-a-tükörbenről, a kiscicákkal foly­tatott beszélgetéseiről; és azokat a dolgokat sem, amiket a múlt éjjel írt a Murray-kről. Figyelte, mint zsugorodnak, reszketnek a lapok, mintha éreznének, s feketednek el az­tán. Az egyiken tisztán kivehető volt az írás: „Elizabeth néni szörnyen rideg és kevéj". Mi van, ha Elizabeth néni látta ezt? És mi van, ha most látja? Emily aggodalmasan pillántott hátra. Nem, Elizabeth néni visszament a szobába és „bevágta" maga mögött az ajtót – egy Murray mindenesetre azt mondta volna, hogy „bevágta". A naplóból már csak hamu maradt az izzó széndarabokon. Emily a tűz­hely mellé kuporodva zokogott. Úgy érezte, mintha valami mérhetetlenül becses dolgot veszített volna el. Szörnyű volt még elgondol­ni is, hogy mindezek a drága sorok hamuvá lettek. Képtelen volna még egyszer leírni őket... és ha tudná, se merné... sosem lenne bátorsága bármit is leírni, ha Elizabeth néni­nek látnia kell mindent. Apa sosem ragasz­kodott volna hozzá, hogy elolvassa az írásait. Ő szeretett felolvasni neki. Emily, miközben arcán könnycseppek ragyogtak, képzeletbeli naplójába írt egy mondatot: „Elizabeth néni rideg, kevéj; és igasságtalan". Másnap reggel, mialatt Jimmy kuzin megpróbálta elhelyezni a dobozokat a négyüléses ricska hátulján, Elizabeth néni pedig közöl­te utolsó instrukcióit Ellennel, Emily mindentől elbúcsúzott: Kakasfenyőtől, Ádámtól és Évától – „Hiányolni fognak, ha elmegyek, mert senki sem lesz itt, aki szeresse őket" – gondolta szomorkásán –, a fecskéktől a konyhaablakban, az öreg hintaszéktől, a fris­sen sarjadt fűtől, az ezüst nyírfahölgyektöl. Aztán felment a szobája ablakához. Ez a kis ablak mindig olyan volt számára, mintha a csodák világára nyílt volna. Az elégett napló­ban volt egy rész, amire különösen büszkén emlékezett vissza: „Tálykép az ablakomból" Mindig ott ábrándozgatott, esténként oda térdepelt, hogy elmondja imádságait. Néha bevilágítottak rajta a csillagok; máskor eső verte; viharmadarak és fecskék látogatták; alma és ibolya illata lebegett be rajta; Szélasszonyság nevetett, sóhajtozott, dalolt és fü­tyült körülötte. Emily őt hallgatta sötét esté­ken és vad, fehér hóförgetegekben. Szélasszonyságtól nem búcsúzkodott, hisz ott lesz New Moonban is. Viszont istenhozzádot mondott a kis ablaknak és a zöld lombok­nak, amelyeket oly nagyon szeretett, a tün­dérjárta cserjésnek és Emily-a-tükörbennek. Talán New Moonban lesz egy másik Emily-a-tükörben, de az mégsem lesz ugyanaz. Levet­te a falról és a zsebébe dugta a párizsi ruha képét, amelyet egy divatlapból vágott ki. Olyan gyönyörű ruha volt! Csupa fehér csip­ke és rózsabimbófüzér a hosszú, hosszú csipkefátyol, amely biztosan végigért volna az egész szobán. Emily ezerszer is elképzelte magát abban a ruhában, amint szépségkirálynőként végigsöpri fátylával egy bálterem padlóját.

Már várták odalent. Meglehetősen közöm­bösen búcsúzott Ellen Greene-től – sosem szerette, ám amióta közölte vele, hogy Apa meg fog halni, gyűlölte és félt tőle. Teljesen elképedt, amikor Ellen könnyekre fakadva ölelgette, könyörgött, hogy ne felejtse el, írjon neki és „áldott gyermekemnek" szólította.

– Nem vagyok az áldott gyermeked – mond­ta Emily –, de azért írok neked. És ugye na­gyon jó leszel Mike-hoz?

– Azt hiszem, jobban fogsz bánkódni a macskád után, mint énutánam – szipogta El­len.

– Hát persze – vágta rá Emily, és csodálko­zott, hogy ez egy percig is kérdéses lehet.

Minden bátorságát össze kellett szednie, hogy sírva ne fakadjon, amikor a hátsó ajtó mellett a napsütötte füvön sziesztázó Mike­től búcsúzott.

– Talán viszontlátlak még – suttogta a cicát simogatva. – Biztos vagyok benne, hogy a jó kiscicák a mennybe mennek.

Ebéd után elindultak a négyüléses bricská-val, amelynek bojtos vászontetejét mindig felhúzták a New Moon-beli Murray-k. Emily még sosem ült ilyen ragyogó járművön, bár semmilyenen sem utazott sokat. Egyszer-kétszer Apa kölcsönkérte Mr. Hubbard összebütykölt, régi szekerét és vén póniját, s át­hajtottak Charlottetownba. A szekér zötyö­gött, a póni lassú volt, de Apa egész úton me­sélt, ami csodává varázsolta az utazást.

Jimmy kuzin és Elizabeth néni ültek elöl, az utóbbi igen impozánsan festett fekete csipkekalapjában és köpenyében, Laura né­ni és Emily pedig hátul, köztük egy kosárban Kotnyeles szánalmasan nyávogott.

Amint felfelé kapaszkodtak a füves dűlő­úton, Emily visszanézett s arra gondolt, mily szivszoritó látványt nyújt a régi, barnatéglás házikó a völgykatlanban. Arra vágyott, hogy visszaszaladjon és megvigasztalódjon. Bár­mennyire is igyekezett, könnyek szöktek a szemébe. Ám Laura néni kesztyűs keze át­nyúlt Kotnyeles kosara felett és bensősége­sen, együttérzően megszorította Emily kis kezét.

– Szeretlek, Laura néni – suttogta Emily. Laura néni szeme nagyon, de nagyon kék volt, őszinte és kedves.

6

New Moon

Emily kellemesnek találta az utazást a virágzó júniusi tájban. Senki sem volt bőbeszédű, még Kotnyeles is csüggedt csendbe burkolózott. Jimmy kuzin tett egy-egy megjegyzést hébe-hóba, inkább csak úgy önmagának, Elizabeth néni egy­szer felelt rá, máskor nem. Mindig szigorú­an beszélt, nem használt fölösleges szava­kat.

Charlottetownban megálltak vacsorázni. Emilynek az apja halála óta nem volt étvá­gya, alig evett a marhasültből, amit a foga­dó pincernője elé tett. Elizabeth néni titok­zatosan sutyorgott a pincérnővel, az térült-fordult és hideg csirkével teli tállal tért vissza – szép fehér szeletek voltak, gyönyörűen vágott saláta fodrozódott mel­lettük.

– Ezt meg tudod enni? – kérdezte olyan ko­moly arccal Elizabeth néni, mintha egy bű­nöst vallatna a vádlottak padján.

– Hát... megpróbálom – mondta nagyon halkan Emily. Túlságosan riadt volt, hogy többet mondjon, de amire leerőltetett néhány falat csirkét, úgy határozott, le kell szögeznie bizonyos dolgokat. – Elizabeth néni?

– Mit akarsz? – Elizabeth néni feszengő unokahúgára szögezte acélkék szemét.

– Szeretném, ha megértenéd... – kezdte na­gyon kimérten és precizen Emily, mert helyé­re akarta tenni a dolgokat. – Szóval, nem azért nem ettem meg a marhasültet, mert nem szeretem. Egy cseppet sem voltam éhes. Csak azért ettem a csirkéből, hogy lekötelez­zelek, és nem azért, mert azt jobban szere­tem.

– Egy gyereknek mindent meg kell enni, amit elé tesznek, és sosem szabad fintorogni a jó, egészséges ételekre – közölte hűvösen Elizabeth néni. Emily úgy érezte, a nénje nem értette meg, és szomorú volt emiatt.

Vacsora után Elizabeth néni Laura néni tudtára adta, hogy vásárolni mennek.

– Vennünk kell valamit a gyereknek – mondta.

– Jaj, ne hívj „a gyereknek!" – tiltakozott Emily. – Olyan érzésem van tőle, mintha se­hová se tartoznék. Miért nem szereted a ne­vemet, Elizabeth néni? A Mama úgy gondol­ta, nagyon szép. És nekem nincs szükségem semmire. Van két váltás fehérneműm, igaz. az egyik foltozott...

– S-s-s! – csitította Jimmy kuzin és fino­man sípcsonton rúgta az asztal alatt.

Jimmy kuzin csak azt akarta jelezni, hogy jobb lesz, ha hagyja, hogy Elizabeth vásároljon neki ezt-azt – amikor olyan kedvében van. Emily azonban félreértette. Azt hitte, szemrehányást tesz, amiért szóba hozta az alsóneműket, és alaposan elpirult. Ám Eliza­beth néni, mintha meg sem hallotta volna a tiltakozását, tovább beszélt Laurához.

– Blair Waterben nem viselheti ezt az olcsó fekete ruhát. Akár zablisztet is átszitálhatnál rajta. Különben is, ostobaság elvárni egy tíz­éves gyerektől, hogy feketét viseljen. Egy szép fehér ruhát veszek neki, mindenesetre fekete övvel, meg valami fekete-fehér kockás pamutszövetet iskolába. Jimmy! Itt hagyjuk veled a gyereket, gondoskodj róla.

Jimmy kuzin úgy értelmezte a gondosko­dást, hogy átvitte őt egy étterembe és agyon­tömte fagylalttal. Emilynek nem sok esélye volt fagylaltot enni, s noha nem volt étvágya, cseppet sem kellett noszogatni, hogy meg­egyen két tálkával. Jimmy kuzin elégedetten szemlélte.

– Semmit sem adhatok neked, amit Eliza­beth láthat – mondta –, azt viszont nem lát­hatja, ami a bendődben van. Használd ki az esélyt, mert csak a jó Isten tudja, mikor kap­hatsz újra ilyesmit.

– Sosem esztek fagyit New Moonban? Jimmy kuzin megrázta a fejét.

– Elizabeth nénéd nem kedveli az újonnan felkapott dolgokat. Odabent a házban ötven évvel el vagyunk maradva, de a farmon kény­telen megadni magát. A házban gyertyákkal világítunk, a tejfeldolgozóban a nagymamánk óriási edényeiben tartjuk a tejet, de New Moon végül is nagyon jó hely, cicus. Egy szép na­pon majd megszereted.

– Vannak ott tündérek? – kérdezte remény­kedve Emily.

– Ó, tele van velük az erdő – felelte Jimmy kuzin. – És töménytelen harangláb nő a régi gyümölcsösben. Haranglábat termesztünk a tündérek miatt.

Emily felsóhajtott. Nyolcéves kora óta tisz­tában volt vele, hogy manapság nincsenek tündérek, de azért nem adta fel a reményt, hogy régimódi, Isten háta mögötti helyeken mégiscsak ott ténfereg egy-kettő. Akkor hát miért ne lehetnének New Moonban?

– Hús-vér tündérek? – kérdezte a kislány.

– Ugyan már! Tudod, szerintem ha egy tün­dér húsból és vérből van, nem tündér – felel­te komolyan Jimmy kuzin. – Na, mi a véle­ményed?

Mielőtt Emily végiggondolhatta volna a dol­got, visszatértek a nénikéi, és hamarosan út­ra keltek ismét. Már lement a nap, amikor megérkeztek Blair Waterbe. A rózsaszínű napnyugta vad színeket zúdított a hosszú, homokos tengerpartra; vörös utak, fenyőtől sötétlő dombok körvonalait emelte ki múlan­dó-édesen. Emily körülnézett az új tájban és vonzónak találta: nagy házat látott, fehéren kukucskált ki a magas, vén fák közül – nem fiatal nyírfaültetvény volt, hanem olyan fák, amelyeket három generáció óta szerettek –, ezüst víztükör csillant meg a sötét lucfenyők között – ez a Blair Water volt maga –, odalent a völgyben arany-fehér csúcsos templomto­rony magasodott a juharfák fölé. Mégsem ezek hozták el „a villanást". Hirtelen meglátta a háztetőről lelógó indákon át leskelődő ked­ves, barátságos manzárdablakot, és közvetle­nül fölötte a több színben játszó égen arany­ló, karcsú újholdat. Emily szinte beleborzon­gott a látványba, amikor Jimmy kuzin le­emelte a bricskáról és bevitte a konyhába.

Az időtől és súrolástól szaténsimaságú, hosszú falócán üldögélve figyelte, amint Elizabeth néni meggyújtja a gyertyákat az ablakokat összekötő polcon, a magas komódon – ahonnan kék-fehér színű tányérok so­ra barátságos kacsintással üdvözölte Emilyt –, és a sarokban elnyúló hosszú asztalon ál­ló fényes réz gyertyatartókban. Miközben Elizabeth néni sorban meggyújtotta a gyertyákat, pajkos „tündérgyertyák" villantak fel az ablakon túl, a fák közt.

Emily sosem látott még ehhez hasonló konyhát. Sötét fából voltak a falai, fekete ge­rendák szelték át az alacsony mennyezetet, amelyekről sódar, oldalszalonna, csokorba kötött fűszernövények, új papucsok, egyuj­jas kesztyűk és számtalan egyéb olyan holmi csüngött alá, amelyeknek még a nevét sem tudta, és persze azt sem, mire használják őket. A padló makulátlanul tiszta volt, ám az évek során annyit sikálták, hogy mindenütt fura kis göcsök dudorodtak ki a deszkákból, a tűzhely előtt pedig szinte homorúra kopott. A mennyezet egyik sarkában hatalmas, négyszögletes lyuk tátongott, feketének, kí­sértetiesnek tűnt a gyertyafényben. Emily megborzongott. Egy efféle lyukból akár le is pottyanhat valami, ha nem viseli jól magát az ember. A gyertyák meg olyan különös, resz­kető árnyékokat vetettek. Emily igazából nem tudta eldönteni, szereti-e a New Moon-beli konyhát, avagy sem. Érdekes hely volt, és arra gondolt, milyen jó lenne írni róla a ré­gi naplójába, ha nem égett volna el. Hirtelen úgy érezte, mindjárt kibuggyannak a könnyei.

– Fázol? – kérdezte kedvesen Laura néni. – Ezek a júniusi esték még elég hűvösek. Gyere a nappaliba, Jimmy már felszította a tüzet a kandallóban.

Amint belépett a nappali szobába, Emily reménytelenül igyekezett megőrizni önural­mát. Az ugyanis még a konyhánál is sokkal de sokkal izgalmasabb volt: a padlót tarka-csíkos háziszőttes borította, az asztalt élénk­piros terítő, a falakat csinos, gyémántmintás tapéta: a függönyöket csodaszép, halvány színű damasztból varrták, amelyet fehér páf­rányok díszítettek. Emily még sosem látott ilyen függönyöket. Dúsak, impozánsak és Murray-szerűek voltak. A legeslegjobb mégis a kandallóban vidáman pattogó tűzifa barát­ságosan fénylő, vibráló tüze volt, amelynek melege és aranyrózsaszínje meghittebbé lá­gyította a kísérteties gyertyafényt. Emily megmelengette a lábfejét, majd újult érdek­lődéssel nézett körül. Milyen gyönyörűek a magas, fényesfekete kandallópárkány két ol­dalán álló pohárszékek ólomberakásos üvegajtajai. Milyen mókás árnyékot vet a falra a kredenc faragott díszítése: akár egy néger profilja. Milyen titkok rejtőzhetnek vajon a könyvszekrény festett vászonnal bélelt üvege mögött? A könyvek, bárhol legyenek is, min­denütt Emily barátai voltak. Szinte repült a könyvszekrényhez és kitárta az ajtaját. Ám mielőtt többet láthatott volna a nagyon is vaskos kötetek gerincénél, Elizabeth néni lé­pett a szobába. Kezében tálca, azon egy csé­sze tej és tányér állt, rajta két apró, zabliszt­ből sütött sütemény.

– Csukd be azt az ajtót, Emily! – dörögte szi­gorúan. – Ne feledd, hogy mostantól kezdve nem nyúlhatsz olyasmihez, ami nem a tiéd.

– Azt hittem, a könyv mindenkié – felelte Emily.

– A mi könyveink nem – közölte Elizabeth néni olyan képzetet keltve, mintha a New Moon-beli könyvek valami külön kasztot kép­viselnének. – Itt a vacsorád. Mindnyájan olyan fáradtak vagyunk, hogy csak egy hara­pást eszünk. Edd meg, aztán irány lefeküdni. Emily leerőltette a süteményeket, megitta a tejet, de közben folytatta a „felderítést". Mi­lyen gyönyörű ez a tapéta: rózsagirlandok aranysárga gyémántokban! Eltűnődött, va­jon „láthatná-e a levegőben"? Megpróbálta. Sikerült! Ott lebegett egyméternyire a szemé­től: kicsiny tündérminta a levegőben, akár Iegy szúnyogháló. Hatéves korában fedezte fel. hogy képes erre a különös trükkre, ami­re nem tudott magyarázatot adni. Szemizmai segítségével fel tudta idézni maga előtt a le­vegőben a tapéta parányi mását... előre-hátra mozgatta, amilyen messzire csak akar­ta, ha távolabb ment, kisebb, ha közelebb jött, nagyobb lett. Egyik örömteli titka volt ez. Amikor egy számára új helyiségbe lépett, „megnézte a tapétát a levegőben". És ez a New Moon-beli tapéta a leggyönyörűbb tün­dérpapírt idézte meg, amit valaha látott. – Miért bámulsz olyan furcsán a semmibe? – kérdezte a váratlanul visszatérő Elizabeth néni. Emily összerezzent. Ezt képtelenség elmagyarázni Elizabeth néninek. Ő is csak azt mondaná, amit Ellen Greene: „badarság". – Én... én semmit sem bámulok.

– Ne feleselj! Azt mondtam, bámultál – vá­gott vissza Elizabeth néni. – Ne csináld még egyszer, abnormálisan néztél ki. Na, gyere, felmegyünk. Velem alszol.

Emilynek elakadt a lélegzete a rémülettől. Azt remélte, talán Laura nénivel alhat. Elizabeth néni szobájában aludni igencsak félel­metes dolognak tűnt, de nem mert tiltakozni. Felmentek a néni nagy, komor hálószobájá­ba, ahol sötét, zord tapéta borította a fala­kat, amely sosem változhat át tündérfüg­gönnyé. Fekete íróasztal, fölötte kicsiny billenőtükör, de olyan magasan, hogy szóba sem jöhet Emily-a-tükörben, sötétzöld függö­nyökkel eltakart, zárt ablakok, hatalmas, sö­tétzöld baldachinos ágy, hatalmas, fullasztó dunyha, magas, kemény párnák.

Emily mozdulatlanul állt, tekintetét körbe­jártatta a szobán.

– Miért nem vetkőzöl le? – kérdezte Elizabeth néni.

– Én... én nem szeretnék előtted levetkőzni – hebegte Emily.

Elizabeth néni hűvös tekintetet vetett rá szemüvege mögül.

– Azonnal vedd le a ruhádat! – mondta. Emily haraggal és szégyennel küszködve engedelmeskedett. Kibírhatatlan, hogy ő le­veti a ruháját, miközben Elizabeth néni csak áll ott és figyeli. Kimondhatatlanul dühös volt. Az imádságról nem is beszélve. Hogyan mondja el az imáit Elizabeth néni előtt? Ugy érezte, ilyen körülmények között nem is ér­demes imádkoznia. Apa Istene nagyon távo­linak tűnt, és gyanította, hogy Elizabeth né­nié túlontúl olyan, mint Ellen Greene Istene.

– Feküdj le! – parancsolta a takarót félre­hajtva Elizabeth néni.

Emily a lefüggönyözött ablakokra pillantott.

– Te nem nyitod ki az ablakot? Elizabeth néni úgy nézett rá, mintha azt ja­vasolta volna, hogy szedjék le a háztetőt.

– Kinyitni az ablakot... és beengedni az éj­szakai levegőt? – kiáltotta. – Még mit nem!

– Apával mindig nyitva tartottuk az abla­kot.

– Nem csoda, hogy tüdővészben halt meg. Az éjszakai levegő méreg.

– De hát mi más lenne éjszaka, ha nem éj­szakai levegő? – kérdezte Emily.

– Emily – mondta fagyosan Elizabeth néni –, menj az ágyba!

Emily lefeküdt.

Ám hogy is lehetne elaludni egy óriási ágy­ban, amely szinte elnyeli, a feketeségben, ami körülöleli, hiszen sehonnan sem szűrő­dik be fény... és Elizabeth nénivel, aki mere­ven és csontosan nyűglődik mellette.

„Mintha egy griffmadárral feküdnék egy ágyban – gondolta. – Jaj, ne... mindjárt sírva fakadok... tudom, hogy sírni fogok.

Elkeseredetten küzdött a könnyeivel, mindhiába. Rettenetes magány borult rá a sötétben, idegen, ellenséges világ vette körül – legalábbis most ellenségesnek tűnt. És va­lami furcsa, misztikus, gyászos hang volt a levegőben – nagyon messze, mégis tisztán hallható. A tenger mormolása volt az, de Emily nem ismerte még és félt tőle. Ó, a kis­ágya odahaza... Apa szelíd horkolása... a nyi­tott ablakon át bevilágító ismerős, táncoló csillagok nyájassága! vissza kell mennie, nem maradhat itt. Itt sosem lesz boldog. Ám­de nem volt hova visszamenni... se otthon... se Apa... Feltört belőle a zokogás, sírt, csak sírt. Hiába szorította össze a fogait, ökölbe a kezét, hiába szívta be az arcát, a természet legyőzte a büszkeséget és eltökéltséget.

– Miért sírsz? – kérdezte Elizabeth néni.

Az igazat megvallva, Elizabeth Murray leg­alább olyan kínosan és ízekre szedve érezte magát, akárcsak Emily. Világéletében egyedül aludt, és éppúgy ódzkodott attól, hogy Emilyvel ossza meg a fekhelyét, mint Emily vele. Mindazonáltal képtelenségnek látszott, hogy az egyik nagy New Moon-beli szobában szállásoljak el a gyereket, ahol teljesen egye­dül volna. Ami pedig Laurát illeti, szörnyen rossz alvó, könnyen felriad, a gyerekek pedig állandóan rúgkapálnak. Elizabeth Murray mindenesetre így hallotta. Hát, nem maradt más hátra, .mint hogy bevigye a saját hálószobájába. És amikor ő feláldozza a kényel­mét, hogy teljesítse cseppet sem szívesen lá­tott kötelességét, ez a hálátlan, tökéletlen kölyök elégedetlenkedik.

– Azt kérdeztem, miért sírsz, Emily – ismé­telte meg a kérdését.

– Nekem... azt hiszem, honvágyam van – zokogta a kislány.

Elizabeth néni feldühödött.

– Igazán szép otthonod volt, hogy honvá­gyad legyen – jegyezte meg epésen.

– Nem... nem volt olyan elegáns, mint New Moon – hüppögött Emily –, de ott volt Apa. Azt hiszem, Apa-vágyam van. Te nem érezted szörnyen egyedül magad, amikor meghalt a papád?

Elizabeth Murray akaratlanul is felidézte a szégyenkező, elfojtott megkönnyebbülést, amit a vén Archibald Murray halálakor ér­zett. Az ellentmondást nem tűró, zsarnoki természetű, szép szál öregember halálát, aki egész életében vaskézzel irányította a család­ját, és ötéves gyöngélkedése alatt, ami véget vetett karrierjének, zsémbes basáskodásával pokollá tette a New Moon-beliek életét. A Murray-k makulátlanul viselkedtek, illendő­en megsiratták, és hosszú, hízelgő gyászje­lentést tettek közzé. De hullott-e vajon egyetlen őszinte könnycsepp Archibald Murray-ért? Elizabeth nem szeretett emlékezni rá, és haragudott Emilyre, amiért eszébe juttatta.

– Meghajoltam a teremtő akarata előtt – mondta nyűgösen. – Itt és most meg kell értened, Emily, hogy hálásnak és szófogadó­nak kell lenned, és ki kell mutatnod a tiszte­letedet azért, amit érted tettem. Nem akarok könnyeket, sem sopánkodást. Mit csináltál volna, ha nincsenek barátaid, akik befogad­nak? Na, felelj nekem!

– Azt hiszem, éhen haltam volna – vallotta be Emily. Máris drámai vízió jelent meg előtte: holtan fekszik és pont úgy néz ki, mint az indiai éhínség áldozatai, akiknek a fényképét Ellen Greene egyik missziós maga­zinjában látta.

– Nem egészen... de elküldtek volna valami árvaházba, ahol esetleg félig éhen halnál. Aligha tudod, mitől menekültél meg. Rendes otthonba jöttél, ahol gondoskodnak majd ró­lad, és annak rendje és módja szerint tanít­tatnak.

Emilynek cseppet sem tetszett ez a „rendje és módja szerint taníttatnak", mindazonáltal szerényen így szólt: – Nagyon szép volt tőled, hogy New Moonba hoztál, Elizabeth néni, és biztosíthatlak, hogy nem zavarlak soká. Ha­marosan felnövök és megkeresem a magam kenyerét. Mit gondolsz, mikor lehet valakit leghamarabb felnőttnek nevezni?

– Erre ne is gondolj – mondta kurtán Eliza­beth néni. – A Murray lányoknak semmilyen körülmények között sem kellett még eltarta­niuk magukat. Mi csak annyit kérünk tőled, hogy jó és elégedett gyermek légy, okosan és szerényen viselkedj.

Ez borzasztó keményen hangzott.

– Az leszek – ígérte Emily azzal a hirtelen elhatározással, hogy olyan hősiesen viselke­dik majd, mint a történetek hősnői, amiket olvasott. – Talán nem is lesz olyan nehéz. Ebben a pillanatban apja egyik beszéde ju­tott eszébe, és arra gondolt, ez igen jó alka­lom, hogy idézze: – Mert tudod, Isten jó, az Ördög pedig rosszabb lehet.

Szegény Elizabeth néni... Hogy az éjszaka sötétjében ilyen szavak zúduljanak az ő ren­dezett életébe és békés ágyába egy éretlen kis betolakodó szájából! Nem csoda, hogy vagy egy percig képtelen volt szóhoz jutni a megrendüléstől. Aztán elszörnyedve felkiál­tott: – Emily, soha többé ne halljam ezt tőled!

– Rendben – felelte megadóan Emily. – Ak­kor majd csak gondolom – tette hozzá maka­csul, csak úgy önmagának.

– Most pedig – közölte Elizabeth néni –, tu­datni akarom veled, hogy nem szokásom egész éjszaka beszélgetni, még akkor sem, ha neked igen. Ha azt mondom, menj alud­ni, akkor elvárom, hogy engedelmeskedj. Jó éjszakát!

Elizabeth néni olyan hangon kívánt jóéj­szakát, hogy az a világ leggyönyörűbb éjsza­káját is tönkretette volna. Emily azonban nagyon nyugodtan feküdt és abbahagyta a zokogást, bár néma könnyei még egy ideig to­vábbszántották arcát. Olyan mozdulatlanul feküdt, hogy Elizabeth néni azt hitte, elaludt, és maga is álomba szenderült.

„Kíváncsi volnék, ébren van-e még rajtam kívül valaki a világon? – gondolta sajgó ma­gányában Emily. – Bárcsak Kotnyeles itt le­hetne! Igaz, ő nem olyan aranyos, mint Mike, de jobb a semminél. Kíváncsi vagyok, hol le­het, és arra is, hogy adtak-e neki vacsorát."

Elizabeth néni egy türelmetlen: „Itt van, gondoskodj erről a macskáról!" mondattal adta oda Kotnyeles kosarát Jimmy kuzinnak. Hová vihette vajon? Lehet, hogy Kotnyeles fog­ta magát és hazament? Emily úgy hallotta, a cicák mindig hazamennek. Azt kívánta, bár­csak megszabadulna innen és mehetne haza. Már látta is, amint izgatottan szalad cicájával a sötét, csillag világította utakon a völgykat­lanban álló kicsi házig, vissza a nyírfákhoz, Ádámhoz és Évához, Mike-hoz, az öreg hinta­székhez, drága kis ágyához a nyitott ablak alatt, ahol Szélasszonyság dalol neki, és ahonnan szürkületkor elnézheti, mint eresz­kedik kékes homály a hazai dombokra.

„Lesz még valaha reggel? – gondolta. – Talán reggel nem lesznek annyira rosszak a dolgok."

És akkor meghallotta az ablakban Szélasszonyságot. Hallotta a június éji szellő mély, suttogó mormolását: turbékoló, barátságos, szerető.

„Odakint vagy hát, te drága! – suttogta széttárt karokkal. – Olyan boldog vagyok, hogy hallak. Remek társaság vagy, Szélasszonyság, már nem vagyok magányos. És el­jön «a villanás» is! Már attól féltem, sosem jön el New Moonba."

Lelke hirtelen kiszabadult Elizabeth néni paplanos ágyának, gyászos baldachinjának és bezárt ablakainak kötelékéből. A szabad­ban volt Szélasszonysággal és az éjszaka töb­bi kóborlójával: a szentjánosbogarakkal, a lepkékkel, a csermelyekkel, a felhőkkel. Messze, messze vándorolt bűvös képzelgés­ben, míg elérte az álom partját, és mély álomba zuhant a kemény párnán, miközben Szélasszonyság lágyan, andalítóan énekelt a New Moon fölé hajló dús indák között.

 

7

A tegnap könyve

            A New Moon ban töltött első szombaton és vasárnap Emilynek egy halom új, főként élvezetes élményben volt része. Ha igaz a mondás, hogy „szívdobbanással mérjük az idő múlását", Emily két évet élt át azon két napon, amelyek mindig káprázatos emlékként bukkannak fel emlékezetében. Attól a pillanattól fogva, hogy lejött a hosszú, fényesre csiszolt lépcsősoron a négyszögletes hallba, amelyet lágy, rózsaszínű fénnyel árasztott el a bejárati ajtó vörös üvegtábláin át bezúduló világosság – minden lenyűgöző volt. Elragadtatással kukucskált keresztül az üvegtáblákon. Különös, megkapó, vörös világot látott. Úgy vélte, az ítélet napjához il­lenek ilyen természetfölöttien vöröslő ég.

Volt valami vonzó az öreg házban, amit ha­tározottan érzett, de túl fiatal volt ahhoz, hogy felfogja. Ez a ház egykoron tevékeny menyasszonyoknak, anyáknak, feleségeknek adott otthont, s még mindig körüllengte sze­relmeik és életük atmoszférája, amit mind­eddig nem száműzött Elizabeth és Laura vénkisasszony-korszaka.

            „Azt hiszem, szeretni fogom New Moont" – elmélkedett magában a saját gondolatától ugyancsak meghökkent Emily.

            Laura néni reggelihez terített a korai nap­fényben ragyogónak és derűsnek tetsző konyhában. Most még az a fekete lyuk sem volt kísérteties – közönséges padlásfeljáróvá változott. A vörös homokkőlépcsőn pedig maga Kotnyeles trónolt, és olyan elégedetten csinositgatta a szőrét, mintha egész életében New Moonban lakott volna. Emily nem tud­ta, de Kotnyeles már megrészegült a harci di­adaltól, ugyanis hajnalban egyszer és min­denkorra megtanította az istállóbeli macs­káknak, hol a helyük. Jimmy kuzin nagy, sárga kandúrja félelmetes verést kapott, megtépázott bundájáról nem is beszélve, jó néhány karomnyom éktelenkedett a képén; egy hetyke, fekete macskahölgy pedig, aki igencsak nagyra tartotta magát, úgy vélte, hogy ha ez a keskenypofájú betolakodó, ez az isten tudja honnét szalasztott cirmos New Moonban marad, ő aztán nem.

Emily a karjába vette Kotnyelest és cuppa­nós puszit nyomot a kobakjára, mégpedig Elizabeth néni legnagyobb elszörnyédesére, aki épp a nyári konyhából igyekezett át a te­raszon egy jókora tányér sistergő szalonnával.

            – Meg ne lássam még egyszer, hogy macs­kát csókolgatsz! – adta ki a parancsot.

            – Igen, úgy lesz – egyezett bele jókedvűen Emily. – Majd csak akkor csókolgatom, ha nem látod.

            – Nem vagyok kíváncsi a pimaszságodra, kisasszony. Egyáltalán nem csókolsz meg macskát, világos?

            – De Elizabeth néni, nem a száját csókol­tam meg. Csak a feje búbját, a két füle kö­zött. Olyan kellemes... nem akarnád kipró­bálni egyszer, milyen...,

            – Elég legyen, Emily! Épp eleget beszéltél. – Elizabeth néni faképnél hagyva a szerencsét­len képet vágó kislányt, fenségesen bevitor­lázott a konyhába. Emily érezte, hogy meg­bántotta a nénjét, de fogalma sem volt, hogy mivel és hogyan.

            Mindazonáltal az elétárulkozó látvány olyan érdekesnek bizonyult, hogy nem soká­ig aggódott Elizabeth néni miatt. Ínycsiklan­dó illatok szálltak felé a nyári konyhából – a ház sarkán lévő, rézsútos tetejű kis épület­ből, ahová nyáron beállították a nagy tűzhe­lyet. Miként a legtöbb épületet New Moon-ban, ezt is sűrűn benőtte a vadszőlő. Tőle jobbra terült el az „új" gyümölcsös, amely most gyönyörű virágdíszben pompázott ugyan, de mindent számba véve hétköznapi hely volt, mert Jimmy kuzin a legmodernebb módszerekkel művelte, és szemes takar­mányt termesztett a teljesen egyforma fák egyenes sorai közti széles sávokon. Viszont a pajtához vezető ösvény túloldalán, közvetle­nül a kút mögött volt a „régi gyümölcsös", ahol – mint Jimmy kuzin mesélte – a harang­lábak tenyésztek. Ragyogó helynek látszott: a fák saját, édes akaratukból dugták ki fejü­ket a földből és nőttek különleges formájúra, kékszemű borostyán szőlő tekeredett a tör­zsükre, és csipkerózsabokrok takarták el a kerítés szürke palánkját. Szemközt lankás domboldal zárta le a két gyümölcsös közt a kilátást. Hatalmas, fehér nyírfák borították, azok közt álltak New Moon nagy csűrjei és is­tállói; az új gyümölcsös mögött pedig kedves, vörös út kanyargott felfelé egy dombra, fel, csak fel, amíg úgy tetszett, eléri az élénk kék eget.

            Túlcsorduló tejessajtárokkal kezében Jimmy kuzin jött lefelé az istállóktól, s Emily szaporán szedte a lábát, hogy lépést tartson vele a nyári konyha mögött lévő tejfeldolgo­zóba. Soha életében nem látott, sőt még csak el sem képzelt ilyen gyönyörűséges he­lyet! Magas balzsamfenyőktől körülölelt, hó­fehér kis épület volt. Szürke tetejét – mintha kövér, zöld bársonyegerek volnának – moha­párnák pöttyözték. Páfrányokkal szegélye­zett, hat homokkő lépcsőn kellett lemenni, aztán kinyílt egy fehér üvegtáblás ajtó, és újabb három lépcső következett lefelé. Ak­kor egy tiszta, párásán hűvös, földszagú helyre jutott az ember, melynek ablakait zsenge komlóindák finom smaragdja szőtte be, s tejjel teli, lapos, fényes fajanszedények sorakoztak a széles fapolcokon. A tejet pedig olyan vastag krém fedte, hogy az már hatá­rozottan sárga volt.

            Laura néni várta őket, aki először üres edé­nyekbe szűrte a tejet, majd lefölözött néhány teli edényt. Emily igencsak remek elfoglalt­ságnak találta a tejlefölözést, amit nagyon szeretett volna kipróbálni. És nagyon szere­tett volna ott helyben leülni és megörökíteni ezt a kedves tejfeldolgozót, de sajnos nem volt már meg a naplója. Persze a fejében at­tól még írhat. Lekuporodott hát az egyik ho­mályos sarokban álló háromlábú sámlira és nekilátott. Olyan csöndben ült, hogy Jimmy és Laura teljesen megfeledkezve róla vissza mentek a házba, aztán pedig vagy negyed órát hajkurászták őt, amire rátaláltak.

            Reggeli után Elizabeth néni közölte Emily – vel, hogy ezentúl az ő feladata lesz reggelen­te kihajtani a teheneket.

            – Jimmynek jelenleg nincs bérese, így meg­takaríthatunk neki néhány percet.

            – És nem kell félned – tette hozzá Laura né­ni. – A tehenek olyan jól ismerik az utat, hogy maguk is odatalálnak a legelőre. Te csak követed őket és becsukod a kapukat.

            – Nem félek – szögezte le Emily.

            Márpedig félt. Fogalma sem volt a tehenek­ről, mindazonáltal eltökélte, hogy a Murray-k még csak nem is sejthetik, hogy egy Starr bármitől is megijedhet. Gőzkalapácsként vert a szíve, amikor vitézül nekivágott az út­nak, de úgy találta, Laura néninek abszolút igaza van, és a tehenek nem is olyan bősz vadállatok. Súlyos léptekkel baktattak ke­resztül a régi gyümölcsösön, majd a mögötte elterülő, juharfákkal beültetett cserjésen, az­tán egy kanyargós, páfrányokkal szegélyezett ösvényen, ahol Szélasszonyság duruzsolva leselkedett a juharfák között.

            Emily addig ácsorgott a legelő kapujában, míg mohó tekintetével le nem fényképezte a táj teljes domborzatát. A legelő egymást kö­vető zöld halmokban folytatódott egészen a híres-neves Blair Waterig, amely majdnem tökéletesen kerek tavacska volt, meredek, füves parttal. Mögötte a Blair Water-völgy következett, telis-teli a gazdaságok épületei­vel, még távolabb az öböl óriási kanyarulata és a tenger fehértarajos hullámai. Zöld ár­nyékok, kék vizek lenyűgöző vidéke tárult Emily szeme elé. A legelő egyik sarkában volt a régi kőfallal elkerített magántemető, ahová a megboldogult Murray-ket eltemették. Emily szívesen odament volna, hogy felfedez­ze, de nem igazán mert bemenni a legelőre.

            – Amint jobban kiismerem a teheneket, rögvest bemegyek – rendezte el magában a kérdést.

Jobbra, egy fiatal nyírfákkal és erdei fe­nyőkkel borított, meredek dombocska tete­jén szürke, viharvert ház állt. Azon nyomban felkeltette Emily kíváncsiságát. A külseje el­lenére nem látszott réginek, és úgymond csak félig-meddig készült el: a tetejét zsin­dely fedte, de az oldalait már nem, az ablakai pedig be voltak deszkázva. Miért nem fejez­ték be? Takaros kis háznak tűnt, amelyet le­het szeretni, ahol szép székek, melengető tü­zek, könyvszekrények, doromboló cicák és titkos szögletek bújnak meg. Ott helyben el­nevezte Befejezetlen Háznak, és sok-sok órát töltött el később gondolatban a befejezésével: hozzáillő bútorokkal rendezte be és benépe­sítette az odaillő emberekkel és állatokkal.

            A legelő bal oldalán teljesen más jellegű ház állt: nagy, régi, borostyánnal benőtt, te­tőteraszos, manzárdablakos épület, amely az érdektelenség és ápolatlanság levegőjét árasztotta. A nyesetlen fákkal, elburjánzott bokrokkal benőtt, elhanyagolt gyep egészen a tóig húzódott, ahol hatalmas fűzfák hajol­tak a víztükör fölé. Emily eltökélte, hogy az első adandó alkalommal kikérdezi Jimmyt ezekről a házakról.

            Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy mi­előtt visszamegy, végigsuhanjon a legelő ke­rítése mentén és felfedezzen egy ösvényt, amely juharfák és lucfenyők kis erdejébe ve­zetett. Hát ez maga volt Tündérország: szé­les, gyönyörű patak mellett kanyargott a kedves ösvény, bólogató hölgyharaszt szegé­lyezte, a fenyők alatt a legszerényebb júniusi tündérharasztok, és minden kanyarban a szépség apró szeszélyei. Beszívta a balzsa­mos fenyőillatot, látta az ágak közt magasan fénylő ökörnyálat, a manó fényeket és árnya­kat. Imitt-amott összeölelkeztek a fiatal ju­harfák ágai, mintha koboldoknak készítettek volna fekvőhelyet. Emily, apjának hála, mindent tudott a koboldokról. Igen, az a nagy mohatakaró a fák alatt, csakis Titánia nyoszolyája lehet.

            – Ilyen helyen születnek az álmok – mond­ta boldogan Emily.

            Azt kívánta, bárcsak sose érne véget ez az ösvény, ám az elfordult a pataktól, s amikor a kislány átmászott egy mohával benőtt, régi léckerítésen, New Moon „előkertjében" talál­ta magát, ahol Jimmy kuzin épp a bokrokat nyeste.

            – Képzeld, Jimmy, megtaláltam a legeslegszebb ösvényt – újságolta kifulladva.

            – Hórihorgas John erdején átjöttél?

            – Az nem a mi erdőnk? – tudakolta csaló­dottan Emily.

            – Nem, pedig jó volna. Ötven évvel ezelőtt Archibald bácsi eladta azt a földdarabot Hórihorgas John apjának, a vén Mike Sullivannek, aki épített egy házat odalent a tónál, és abban élt, amíg össze nem veszett Archibald bácsival – persze erre elég hamar sor került. Aztán Sullivan átköltöztette a házát az út túlol­dalára, és Hórihorgas John most ott lakik. Elizabeth megpróbálta visszavásárolni tőle a földet – jóval többet kínált érte, mint amennyit megér –, de Hórihorgas John kicsinyes rosszindulatból nem hajlandó eladni. Hadd lássák, hogy van saját, jó farmja, és ez a darabka föld nem túl jó neki. Mindössze néhány növendékmarhát legeltet rajta a nyáron, a te­rület többi részét pedig benőtte a cserje. Szál­ka ez a dolog Elizabeth körme alatt, és valószínűleg az is marad, amig Hórihorgas John haragszomrádot játszik.

            – Miért nevezik Hórihorgas Johnnak?

            – Azért, mert hórihorgas, rátarti fickó. De sose törődj vele! Körül akarlak vezetni a kertemben. A kert az enyém. Elizabeth a gazda­ság főnöke, de megengedi, hogy én vigyem a kertet. Tudod, kiengesztelésül, amiért belö­kött a kútba.

            – Belökött a kútba?

            – Úgy bizony, persze nem akarattal. Még gyerekek voltunk. Látogatóba jöttem ide, és az emberek épp akkor tettek új fedelet a kút­ra. Mindenesetre nyitva állt, mi pedig ott fogócskáztunk körülötte. Alaposan feldühitettem valamivel Elizabethet... már nem emlék­szem, mit mondtam neki, de semmi esetre se olyan csúnyát, hogy méregbe guruljon, még­is kupán akart vágni. Láttam, hogy jön, és amint kitértem az útjából, hátraléptem... egyenest fejjel lefelé a kútba. Többre nem emlékszem. Csak sár volt a fenekén, de be­vertem a fejem az oldalán kiálló kövekbe. Azt hitték, meghalok, olyan csúnyán össze volt kaszabolva a fejem. Szegény Elizabeth... – Jimmy kuzin úgy csóválta a fejét, mintha képtelenség lett volna szavakba önteni, mi­lyen is volt szegény Elizabeth. – Azért egy idő múlva mégiscsak meggyógyultam, és majd­nem olyan jó lettem, mint újkoromban. A népek szerint azóta nincs ki mind a négy kerekem, de csak azért beszélnek igy, mert költő vagyok, és mert soha nem gyötör semmi. Olyan kevés a költő Blair Waterben, hogy az emberek nem értik meg őket, és azt képzelik, valami bajod van, ha nem szenvedsz.

            – Elmondod nekem az egyik versedet? – kérdezte vágyakozva Emily.

            – Ha olyan hangulatban leszek, igen. Hiába is kérsz, ha nem száll meg az ihlet.

            – De honnan tudjam, mikor száll meg téged az ihlet?

            – Akkor majd magamtól mondom el a mű­veimet. De nem árt, ha tudod, hogy általá­ban estefelé, amikor a disznók krumpliját forralom, akkor száll meg az ihlet. Gyere majd oda.

            – Miért nem írod le a verseidet?

            – Ritka dolog a papír New Moonban. Emily – nek spórolási hóbortjai vannak, úgyhogy a papír mint olyan, szóba se jöhet.

            – De hát nincs saját pénzed?

            – Elizabeth jó fizetést ad, de minden pénze­met beteszi a bankba és csak néhanapján vet oda nekem néhány dollárt. Azt mondja, nem lehet megbízni bennem, ha pénzről van szó. Amikor idejártam hozzá dolgozni, a hó végén kifizette a járandóságomat, én pedig máris indultam Shrewsburybe, hogy bevi­gyem a bankba. Összeakadtam az úton egy csavargóval. Szegény, szánalmas figura volt, nem volt egy centje sem. Nekiadtam a pénze­met. Miért ne? Nekem jó otthonom volt, ál­landó munkám, no meg annyi göncöm, hogy évekig kiszolgálnak. Azt hiszem, ez volt éle­tem legostobább cselekedete. És a legjobb is. Ám Elizabeth képtelen túltenni magát rajta. Azóta ő kezeli a pénzemet. Most pedig gyere velem, hadd mutassam meg a kertemet, mert aztán karórépát kell vetnem.

            Csodaszép kert volt, méltán lehetett büszke rá Jimmy kuzin. Olyan kertnek tűnt, amelyet nem csiphet meg a dér, nem tépázhat meg ke­mény szél, olyan kertnek, amely sok száz to­vatűnt nyarat őriz az emlékezetében. Szépen nyírt sövény vette körül, helyenként magas jegenyefák szakították meg a harmóniáját. Északi oldalát sűrű lucfenyőcsoport zárta le, előtte hosszú sorban babarózsák virágoztak – hatalmas, piros szirmaik rikítottak a sötét háttérben. A kert közepén óriási lucfenyő ma­gasodott, alatta pedig széltől és hullámoktól laposra koptatott parti kövekből készített kő­pad állt. A kert déli sarkában orgonabokrok virítottak lilán – úgy nyesték meg őket, hogy egyetlen, óriási, hajlott ágú fára hasonlítsa­nak. Borostyánnal befuttatott, régi nyári pa­vilon uralta a délnyugati sarkot. Az északnyu­gati sarokban, ahol a széles, vörös ösvény el­érte Hórihorgas John cserjését, fűcsíkkal öve­zett, rózsaszín kagylókkal szegélyezett, szürke kővel kirakott napóra volt.            Emily még sosem látott napórát, így megigézve időzött el felette.

            – A dédapád, Hugh Murray hozatta ezt az óhazából – mesélte Jimmy kuzin. – Nincs is ehhez fogható a tengerentúli provinciákban. A kagylókat pedig George Murray bácsi hoz­ta Kelet-Indiából. Hajóskapitány volt.

            Emily elragadtatással nézett körül. Gyer­meki szemének csodaszép volt a kert és ra­gyogó a ház. Széles, görög oszlopos tornácá­val ugyancsak elegánsnak tartották Blair Waterben, és nagymértékben igazolta a Murray-k büszkeségét. Egy iskolamester szerint klasszikus levegőt kölcsönöztek az épületnek. Ami azt illeti, a klasszikus hatást mostanra már eléggé elhomályosította az egész teraszt befutó vadszőlő, amely sápadt­zöld girlandokban hullott alá a lépcsősort szegélyező, skarlátpiros muskátlik fölé.

Emily szíve csak úgy dagadt a büszkeség­től.

– Nemes ház – mondta.

– Na és mit szólsz a kertemhez? – tudakol­ta féltékenyen Jimmy kuzin.

– Királynőhöz illő – hangzott a komoly, őszin­te válasz.

Jimmy kuzin elégedetten bólintott, aztán különös szín lopódzott a hangjába, furcsa te­kintet a szemébe.

– Valami varázslat szövi körül ezt a kertet. Megkíméli a fagy... elkerüli a zöld féreg... nem sújtja szárazság, gyöngéden veri az eső...

Emily akaratlanul hátralépett, legszíveseb­ben elfutott volna. Ám Jimmy kuzin már ön­maga volt ismét.

– Hát nem olyan a fű a napóra körül, mint a zöld bársony? Eleget vesződtem vele, mondhatom. Érezd magad otthon a kertben – jelentette ki magasztos kézmozdulat kísé­retében. – Sok szerencsét. Talán te megleled az Elveszett Gyémántot.

Emilynek tátva maradt a szája. Miféle iz­galmas dolog ez?

– Az Elveszett Gyémántot? – kérdezte.

– Sosem hallottad a történetet? Holnap el­mesélem, a vasárnap úgyis tétlenkedő nap New Moonban. Most viszont szedem a lábam a karórépáimhoz, különben Elizabeth keres­ni fog. Egyetlen szót sem szól – csak néz. Lát­tad már valaha az igazi Murray-pillantást?

– Azt hiszem, igen, amikor Ruth néni kihú­zott az asztal alól – felelte bánatosan Emily.

– Ugyan már! Az a Ruth Dutton pillantás volt: rosszindulat, keserűség, könyörtelenség. Gyűlölöm Ruth Duttont. Kineveti a köl­tészetemet, nem mintha egyetlen versemet is hallhatná. Ruth közelében sosem jön az ih­let. Gőzöm sincs, hol bukkantak Ruthra. Elizabeth bogaras, de egészséges, mint a makk, Laura pedig egy szent. Ruth azonban férges. Ami pedig a Murray-pillantást illeti, felismered, ha meglátod. Legalább olyan köz­ismert, mint a Murray-büszkeség. Átkozottul fura népség vagyunk... viszont a legjobbak, akiket valaha is teremtettek. Majd holnap mesélek magunkról.

Jimmy kuzin betartotta igéretét, mégpedig mialatt a nénik a templomban voltak. A csa­ládi kupaktanács döntött úgy, hogy Emily aznap ne menjen templomba.

– Nincs mit felvennie – mondta Elizabeth. – Jövő vasárnapra elkészül a fehér ruhája.

Emily csalódott volt, amiért nem mehetett velük, mert ugyancsak érdekesnek találta a templomot. Nagyritkán jutott el, igaz, hiszen a maywoodi templom túl messzire esett a házuktól ahhoz, hogy apa gyalog megtegye az utat, de néha Ellen Greene fivére elvitte őt is.

– Gondolod, hogy Isten nagyon megsértőd­ne, ha a fekete ruhámat viselném a temp­lomban? – kérdezte szomorkásán Elizabeth nénitől. – Olcsó, tudom... azt hiszem, Ellen Greene a saját pénzéből fizette ki az árát, de teljesen befed.

– A kislányok, akik még nem értenek meg bizonyos dolgokat, jobb, ha tartják a száju­kat. Én nem szavazok arra, hogy a Blair Water-béliek ilyen ruhában lássák az unoka­húgomat, mint ez a förtelmes, fekete merinó. És ha Ellen Greene fizette ki, akkor vissza kell fizetnünk neki az árát. Mondhattad vol­na, még mielőtt eljöttünk Maywoodból. Nem, ma nem jössz a templomba. Az iskolába elmehetsz holnap a fekete ruhában. Majd egy köténnyel eltakarjuk.

Emily elfojtott egy csalódott sóhajt, de vég­tére is nem bánta meg, hogy otthon kellett maradnia. Kellemesen ütötte el az időt. Jimmy kuzin lesétált vele a tóhoz, megmu­tatta a temetőt és kinyitotta a tegnap köny­vét.

– Miért ide temetik a Murray-ket? – kérdez­te. – Tényleg azért, mert túl jók ahhoz, hogy a közönséges emberekkel egy helyre temes­sék őket?

– Nem... dehogy is, cicus. Ilyen messze azért nem ragad el a büszkeségünk. Amikor az öreg Hugh Murray letelepedett New Moon-ban, mérföldeken át nem volt itt más, csak erdő, és Charlottetownban volt a legközeleb­bi temető. Ezért temették ide a régi Murray-ket. Később megtartottuk a szokást, hisz a mieinkkel együtt akartunk megpihenni az ősi Blair Water smaragd partjain.

– Ez úgy hangzik, mint egy költemény sora – mondta Emily.

– Az is. Az egyik versemből való.

– Nem is rossz ötlet egy ilyen zártkörű te­mető – közölte határozottan Emily, mialatt elismerően nézett körül a mesésen kék tóig húzódó bársonyos pázsiton, a gondozott gya­logösvényeken, az ápolt sírokon.

Jimmy kuzin felnevetett.

– És még azt mondják, hogy nem vagy Murray – mondta. – Murray és Byrd és Starr, ráadásként egy kis Shipley-beütés, vagy Jimmy nagyot téved.

– Shipley?

– Igen. Hugh Murray felesége, a te ükanyád Shipley lány volt. Angol. Hallottad-e már, hogyan kerültek a Murray-k New Moonba?

– Nem.

– Québecbe tartottak, eszük ágába sem ju­tott a Prince Edwardra jönni. Hosszú, há­nyatott utazásuk volt. Elfogyott az ivóviz, ezért a New Moon kapitánya kikötött, hogy vizet vegyenek. Mary Murray majd' belehalt a tengeri betegségbe, ezért a kapitány, aki na­gyon megsajnálta őt, azt mondta, kimehet a partra az embereivel, hadd érezzen szilárd talajt a lába alatt. Mary boldogan tartott a matrózokkal, s amint partra lépett, igy szólt: „Itt maradok." Úgy is lett. Semmi sem tudta elmozdítani onnan. Az öreg Hugh – akkor még persze ifjú Hugh volt – veszekedett, dü­höngött, könyörgött, érvelt, még sírt is, mint mondják, de Mary nem volt hajlandó tovább­menni. Végül Hugh beadta a derekát, partra hozatta a holmikat és ő is maradt. Szóval, így kerültek a Murray-k a Prince Edward sziget­re.

– Örülök, hogy így történt – mosolygott Emily.

– Végül az öreg Hugh is erre a következte­tésre jutott. Mégis fájlalta... fájlalta bizony. Sosem bocsátott meg teljes szívéből a felesé­gének. Mary sírja ott van a sarkon... az ott, azzal a lapos, vörös színű kővel. Menj, nézd meg, mit íratott rá a férje.

Emily kíváncsian futott oda. A régi időkre jellemző hosszú, bölcselkedő sírfeliratot vés­tek a nagy, lapos kőbe. Alatta azonban nem volt bibliai idézet vagy istenfélő zsoltár. Az idő és a zuzmó ellenére tisztán és olvasható­an látszott a sor: „itt maradok."

– Ezzel egyenlítette ki a számlát – mondta Jimmy kuzin. – Jó férj volt, Mary pedig derék feleség, aki szép családot szült neki, és Hugh nagyon elveszettnek érezte magát a felesége halála után. Mégis olyannyira rágta őt ez a dolog, hogy ki kellett adnia magából.

Emily megborzongott. Eléggé félelmetes volt erre a szigorú ősére gondolnia, aki mind­örökre megneheztelt arra, aki a legközelebb állt hozzá, aki a legdrágább volt számára.

– Örülök, hogy csak félig vagyok Murray – dünnyögte önmagának. – Apa mesélt a Murray-hagyományról, arról, hogy nem vi­szik a síron túlra a gyűlölködést.

– Ma már így van, de pont ebből az esetből tanultak. Látod, ennyire felháborította a családját. Jó nagy botrány kerekedett belőle. Néhányan kiforgatták a mondat jelentését. Szerintük Hugh nem hitt a feltámadásban, és szorgalmazták, hogy vitassák meg az ügyét, de egy idő után alábbhagyott a szóbe­széd.

Emily egy másik zuzmóval benőtt sírkőhöz lépett.

– Emily Burnley... Ki volt ez?

– Az öreg William Murray neje. William öt évvel Hugh után érkezett ide, a bátyja volt. Elizabeth Burnleyt híres szépségként ünne­pelték az óhazában. Nem szerette a Prince Edward-sziget erdőségeit. Honvágya volt, Emily, mérhetetlen honvágya. Miután kikö­töttek, hetekig nem volt hajlandó levetni a kalapját. Csak fel-alá járkált benne és köve­telte, hogy vigyék haza.

– Akkor sem vette le, amikor aludni ment? – kérdezte Emily.

– Honnan tudjam, hogy lefeküdt-e egyáltalán? Mindenesetre, William nem tudta őt hazavinni, úgyhogy idővel mégiscsak levette a kalapját és megnyugodott. A lánya Hugh fiához ment feleségül, és Elizabeth dédnagyma­ma lett. Emily a megsüllyedt, zöld sírra pillantva azon elmélkedett, zaklatják-e vajon honvágy-álmok Emily Burnley százados szunnyadását.

„Borzalmas dolog a honvágy, én csak tu­dom" – gondolta együttérzően.

– Ide temették a kis Stephen Murray-t – mesélte Jimmy kuzin. – Az övé az első már­ványsírkő a temetőnkben. A nagypapád fivé­re volt. Tizenkét éves korában halt meg, és Murray-mítosszá vált – fejezte be ünnepélye­sen Jimmy kuzin.

– Miért?

– Gyönyörű, okos és jó gyerek volt. Hibát­lan... így persze nem lehetett élni. Állítólag sosem, volt ilyen csinos gyerek .a rokonság­ban. És szeretetreméltó sem. Őt mindenki imádta. Kilencven éve halott, úgyhogy egyet­len ma élő Murray sem látta őt, mégis szóba kerül a családi összejöveteleken. Sokkal va­lóságosabb, mint rengeteg élő ember. Kivéte­les gyermeknek kellett lennie, de itt végezte – mutatott Jimmy kuzin a fűvel belepett sírra és a díszes, fehér sírkőre.

„Kíváncsi volnék, hogy énrám emlékszik-e majd valaki kilencven évvel a halálom után?" – tűnődött Emily.

„Ez a régi sírkert majdnem tele van már – válaszolt a ki nem mondott gondolatra Jimmy kuzin. A tölgyes szögletében csak Emilynek, Laurának... és nekem van hely. Neked már nincs, Emily.

– Én nem akarom, hogy itt temessenek el – csattant fel Emily. – Remek dolog egy ilyen családi temető... de engem a charlottetowni temetőben fognak eltemetni a papa és a ma­ma mellé. Ellenben van valami, ami igazán nyugtalanít. Szerinted is tüdővészben fogok meghalni?

.Jimmy kuzin a kislány szemébe nézett, őszinte volt a tekintete.

– Nem, Miss Cicus – mondta. – Épp elég élet szorult beléd ahhoz, hogy sokáig tartson. Nem a halálra szántak.

– Én is így érzem – bólintott Emily. – Akkor most áruld el nekem, miért nem fejezték be azt a házat?

– Melyiket? Vagy úgy! Fred Clifford házát. Harminc évvel ezelőtt vágott bele az építkezésbe. Nősülni készült, a szíve hölgye válasz­totta ki a ház tervét. Amikor aztán idáig ju­tottak az építéssel, mint amit most látsz, a nő faképnél hagyta. Egyik napról a másikra kiadta az útját. Egyetlen szöget sem vertek be azóta a házba. Fred meg sem állt Brit Ko­lumbiáig, azóta is ott él... megnősült és bol­dog. Mindamellett senkinek sem hajlandó el­adni azt a földet. Gyanítom, még mindig nem gyógyult be teljesen az a régi seb.

– Sajnálom azt a házat. Bárcsak befejezték volna! Akarja, hogy befejezzék... még most is azt szeretné.

– Hát, szerintem nem fejezik be soha. Tu­dod, Fredben is van némi Shipley-beütés. Az öreg Hugh egyik lánya volt a nagymamája. Ami pedig Burnley doktort illeti – ő lakik odafent a nagy, szürke házban –, benne jóval több. a Shipley-vér.

– Ő is a rokonunk?

– Negyvenkettedik unokatestvér. Valamikor régen az egyik dédszülőjének a felmenője Mary Shipley kuzinja volt, még az óhazában. A dok­tor ősei a mieink után érkeztek ide. Jó doki, de fura egy alak. Jóval furább, mint én, de őróla mégsem mondja senki, hogy nincs ki mind a négy kereke. Érted te ezt? Nem hisz Istenben, márpedig én akkora bolond nem vagyok.

– Semmilyen istenben sem hisz?

– Semmilyenben. Hitetlen. És ugyanilyen szellemben neveli a lánykáját, ami szerintem szégyen és gyalázat – közölte bizalmasan Jimmy kuzin.

– És a mamája nem tanítja semmire?

– Meghalt az édesanyja – felélte vonakodva a kuzin –, idestova tíz éve – tette hozzá határozottabban. –  Ilse Burnley remek kislány: a haja, akár a nárcisz, a szeme pedig, mint a sárga gyémánt.

– Tényleg, Jimmy, megígérted, hogy me­sélsz nekem az Elveszett Gyémántról – csa­pott le izgatottan Emily.

– Persze, persze. Hát, az ott van... valahol a régi nyári pavilonban vagy a környékén. Öt­ven évvel ezelőtt Edward Murray és a hitvese látogattak ide Kingsportból. Előkelő hölgy volt, selymet, gyémántokat viselt, akár egy királynő, viszont elég csúnyácskának szüle­tett. Az egyik gyűrűjében kétszáz fontot érő gyémánt ült. Tengernyi pénz volt ez ahhoz, hogy egy törékeny fehérnép az ujján hordja. Amikor a nyári pavilonba menet felemelte a ruháját, még ott ragyogott a fehér kacsóján, amikor azonban lefelé jött a lépcsőn, már nem volt sehol. Eltűnt.

– És sosem találták meg? – tudakolta lélegzet-visszafojtva Emily.

– Soha... és a keresést sem kísérte siker. Edward Murray le akarta romboltatni a nyá­ri pavilont, Archibald bácsi ellenben hallani sem akart róla, mert a menyasszonyának építette. A két testvér úgy összeveszett ezen, hogy soha többé nem lettek jó barátok. Az egész rokonság megbabonázva vadászott a gyémántra. A legtöbben arra tippelnek, hogy kiesett a nyári pavilonból a virágok vagy bokrok közé. De én jobban tudom. Miriam Murray gyémántja még mindig ott van vala­hol abban a régi pavilonban. Holdfényes éj­szakákon láttam, amint hívogatóan meg­megcsillant. De sosem ugyanazon a helyen. Amikor azt hiszed, megvan, már valahonnan máshonnan nevet rád.

Megint az a földöntúli, leírhatatlan valami áradt Jimmy hangjából és tekintetéből, ami­től Emilynek hideg futott végig a hátgerin­cén. De szerette, ahogyan beszél hozzá, mintha felnőttnek tekintené. És szerette a gyönyörű tájat is, amely körülvette, s noha makacsul sajgott a szíve az édesapja és a völgykatlanbeli ház után – olyannyira fájt, hogy éjszaka titkos könnyeivel telesírta a párnát –, ismét útjára indult benne a boldog­ság. Naplementekor, amikor madár énekelt, ha fehér csillagot látott a holdfényben, s ha daloltak a szelek. Tudta, hogy csodás lesz itt élni, csodás és érdekes: nyári konyhákkal, tejszínüzemekkel, tavi ösvényekkel és nap­órákkal, Elveszett Gyémántokkal, Befejezet­len Házakkal és emberekkel, akik semmilyen istenben sem hisznek – még Ellen Greene Is­tenében sem. Emily remélte, hogy hamaro­san találkozik Burnley doktorral. Roppantul piszkálta a csőrét, hogy nézhet ki egy hitet­len. Azt pediglen már eldöntötte, hogy ha törik, ha szakad, megtalálja az Elveszett Gyé­mántot.

 

8

A tűzpróba

Másnap reggel Elizabeth néni iskolába vitte Emilyt. Mivel csak egy hónap volt hátra a szünidőig, Laura néni úgy vél­te, semmi értelme „elkezdenie az iskolát", vi­szont Elizabeth nénit zavarta, hogy egy kielé­gíthetetlen kíváncsisággal megáldott gyer­mek ugrabugrál New Moonban és mindenbe beleüti az orrát. Ragaszkodott hát, hogy Emily iskolába menjen és ne legyen láb alatt. Emily, aki mindig mohón vágyott az új élmé­nyekre, lelkesen menni akart, mindazonáltal egész úton forrt benne a tiltakozás. Elizabeth néni förtelmes pamutkötényt és egy legalább annyira rémes napvédőt kerített elő a pad­lásról, és ráparancsolta őket Emilyre. A kö­tény hosszú, zsákszerű holmi volt, egészen a nyakáig zárt és hosszú ujjú. Nahát az volt mindennek a teteje. Emily sosem látott még olyan kislányt, aki ujjas kötényt viselt volna. Még sírva is fakadt, annyira ágált ellene, de Elizabeth néni nem engedett. És akkor Emily meglátta a Murray-pillantást. Azon nyom­ban, de tüstént a lelkébe zárta berzenkedő érzelmeit, és hagyta, hogy Elizabeth néni rá­adja a kötényt.

– Édesanyád viselte kislánykorában – mond­ta vigasztalóan és szerfölött érzelgősen Lau­ra néni.

– Akkor nem csodálom, hogy amint felnőtt, elszökött apával – jegyezte meg fancsali ábrázattal Emily.

Elizabeth néni begombolta kötényt és nem kifejezetten gyöngéden tolta el magától a kis­lányt.

– Vedd fel a napvédőt! – adta ki a paran­csot.

– Jaj, Elizabeth néni! Kérlek! Ne akard rám adni ezt a förtelmet!

Elizabeth néni nem pazarolt több szót a do­logra, hanem fogta és Emily fejére kötötte a kalpagot. Nem volt mit tenni, jóllehet a szé­les sildes fejkötő alól dacos, ám kissé reszke­tő hang hallatszott: – Bármi történjék is. Is­tennek nem dirigálhatsz.

Elizabeth néni olyan haragos volt, hogy az iskoláig meg sem szólalt. Bemutatta Emilyt Miss Brownellnak és elhajtott. Már folyt a tanítás, úgyhogy Emily felakasztotta napvédőjét a tornácon, majd a padhoz ment, amelyet Miss Brownell kijelölt szá­mára. Azt rögvest eldöntötte, hogy Miss Brownell nem tetszik neki, és sosem fogja szeretni.

Miss Brownell jó tanár hírében áll Blair Waterben – főleg azért, mert szigorúan fe­gyelmezett és tökéletes „rendet" tartott. Szikár volt, középkorú, vértelen arcú. Amikor nevetett, majdnem az összes foga kivillant, annyira előre álltak. Szürke szeme hidegen vizslatott, még Ruth néniénél is hidegebben. Emily úgy érezte, keresztüllátnak rajta azok az achát szemek, egészen érzékeny kis lelke mélyéig. Nem ijedt meg egykönnyen, de ha az ösztönei azt súgták, hogy ellenséges ér­zülettel áll szemben, valami olyasfélébe me­nekült, ami inkább ellenszenv volt, mintsem félelem.

Egész délelőtt kíváncsi pillantások kereszt­tüzében állt. Nagy volt az iskola, legalább húsz vele egykorú lány járt oda. Emily fürké­sző tekintettel nézett vissza rájuk, és modor­talannak tartotta őket, mert a kezük és a könyveik mögé bújva sutyorogtak, miközben megbámulták. Hirtelen boldogtalanság, hon­vágy és magány tört rá. Az édesapját akarta, a régi otthonát, a kedves tárgyakat, amelye­ket annyira szeretett.

– Pityereg a New Moon-i lány – súgta a má­sik padsorból egy fekete szemű kislány. Kegyetlen kuncogás követte a megjegyzést.

– Mi van veled, Emily? – kérdezte szemre­hányón Miss Brownell.

Emily nem válaszolt. Hogy is mondhatná el Miss Brownellnak, mi bántja – főként akkor nem, ha ilyen hangnemben beszél vele.

– Ha kérdezek valamit a tanítványaimtól, válaszolni szoktak, Emily. Miért sírsz?

Újabb kuncogás hallatszott a túlsó padsor­ból. Emily a tanárnőre emelte keserű tekin­tetét. Apja egyik mondata jutott eszébe eb­ben a szorult helyzetben.

– Az csak rám tartozik.

Vörös folt jelent meg Miss Brownell fakó ar­cán. Szemében hideg tűz égett.

– A szemtelenségedért büntetésként bent maradsz a szünetben – közölte, de a tanitás végig békén hagyta Emilyt.

Emily cseppet sem bánta; hogy nem mehe­tett ki. Mivel igen érzékeny volt a környezeté­re – noha nem tudott rájönni, mi okból –, azonnal megérezte, hogy diszharmonikus az iskola légköre. A rávetődő pillantások nem csupán kíváncsiak, hanem tapintatlanok is voltak. Esze ágában sem volt kimenni az ud­varra ezekkel a lányokkal. Nem akart Blair Waterbe iskolába járni, és elhatározta, hogy nem fog sírni többé. Mereven, szemét a könyvére szegezve ült. Hirtelen halk, gúnyos sziszegést hallott a túloldalról: – Miss Büszkeség!... Miss Büszkeség!

Emily a lány felé pillantott. Hatalmas, lilás­szürke szempár nézett a mélyen ülő, pislogó, apró feketébe, de olyan tekintettel, hogy a fe­kete szem meghunyászkodva fordult el. Tu­lajdonosa kuncogva vetette hátra copfos fe­jét, ezzel palástolva megfutamodását.

„Ezt a lányt le tudom győzni" – gondolta di­adalmas örömmel Emily.

Csakhogy többségben az erő, és délben az udvaron egy csapat barátságtalan arccal né­zett farkasszemet. Nagyon kegyetlenek tud­nak lenni a gyerekek. Az előítéletek horda­ösztöne munkálkodik bennük a kívülállók­kal szemben, és élvezik a könyörtelenségüket. Emily nem csupán idegen volt, hanem a büszke Murray-k közül való – tehát két dolog szólt ellene. Ráadásul olyan tartózkodás, méltóság és kellem áradt a kicsiny, pamut-kötényes lányból, ami nem tetszett nekik. És azt is zokon vették, hogy megvető arckifeje­zéssel egyenesen rájuk nézett ahelyett, hogy szemérmesen lesütötte volna a szemét, miként az egy beszemtelenkedő „újlánytól" el­várható.

– Beképzelt vagy – mondta Feketeszem. – Tőlem aztán hordhatsz gombos csizmát, at­tól még kegyelemkenyéren élsz.

Emilynek esze ágában sem volt felvenni a gombos csizmát. Mezítláb szeretett volna el­menni, hisz mindig úgy járt nyáron, de Eliza­beth néni kurtán a tudtára adta, hogy New Moonból még egyetlen gyerek sem ment me­zítlábasan iskolába.

– Ó, nézzétek a babakötényét! – nevetett egy másik lány, egy göndör, gesztenyebarna hajú.

Emilynek lángba borult az arca. No igen, ez volt a vértezete gyönge pontja. Pirulásától felbátorodva, a fürtös hajú élvezettel folytat­ta: – Ezt a fejkötőt a nagymamád hordta a nap ellen?

Kuncogókórus díjazta a kérdést.

– Azért visel napvédőt, hogy védje az arcbő­rét – jegyezte meg az egyik idősebb lány. – Ez a Murray-gőg. A mamám szerint a Murray-k gyalázatosan gőgösek.

– Rémesen ronda vagy – mondta egy töm­zsi, szinte széle-hossza-egy kisasszony. – Olyan a füled, mint a macskáé.

– Nincs mire olyan büszkének lenned – undokoskodott Feketeszem. – A konyhátok mennyezete még ki sincs vakolva.

– Jimmy kuzinod pedig flúgos – vágta oda Gesztenyebarna-fürtös.

– Nem flúgos! – kiáltotta Emily. – Több esze van, mint bárkinek közületek. Rólam azt mondhattok, amit akartok, de a családomat nem fogjátok bántani. Ha még egy szót mer­tek mondani rájuk, ördögszemmel nézek rá­tok.

Senki sem tudta, mi fán terem ez a fenye­getés, amitől sokkal hatásosabbnak bizo­nyult. Pillanatnyi csend támadt. Aztán újra elkezdték a heccelést, de most más módszer­rel próbálkoztak.

– Tudsz énekelni? – kérdezte egy vékony­dongájú, szeplős lány, aki a soványsága és a szeplői dacára gyönyörűnek képzelte magát.

– Nem – felelte Emily.

– És táncolni?

– Nem tudok.

– Varrni tudsz?

– Nem.

– Főzni?

– Nem.

– Csipkét hurkolni?

– Nem.

– Horgolni?

– Nem.

– Akkor mit tudsz? – kérdezte lekicsinylő hangnemben a szeplős.

– Verset írni – bökte ki gondolkodás nélkül Emily. Mindazonáltal abban a pillanatban tudta, hogy képes rá. És ezzel a furcsa, esz­telen kijelentéssel jött – „a villanás". Pont ott, gyűlölködéssel és gyanakvással körülvéve, amikor egyedül, támogatás vagy fölény nél­kül harcolt a pozíciójáért, akkor jött el a cso­dálatos pillanat, amikor a lélek elszakadni látszik a testtől és felfelé szökken a csillago­kig. Olyan öröm és elragadtatás ült ki az ar­cára, ami megdöbbentette és feldühítette el­lenlábasait. A Murray-gőg szokatlan meg­nyilvánulásának vélték.

– Hazudsz – közölte minden teketória nél­kül Feketeszem.

– Egy Starr nem hazudik – vágott vissza Emily. A „villanás" tovatűnt, ám az emelkedettsége vele maradt. Hűvös józansággal né­zett végig rajtuk, amitől átmenetileg lehig­gadtak.

– Miért nem szerettek engem? – kérdezte kertelés nélkül.

Nem kapott választ. Ekkor Gesztenyebar­na-fürtösre nézett és megismételte a kérdést. Az kénytelen volt válaszolni.

– Mert egy kicsit sem vagy olyan, mint ami­lyenek mi vagyunk – motyogta.

– Nem is akarok olyan lenni – felelte gőgö­sen Emily.

– Na persze, te a Kiválasztottak közé tarto­zol – gúnyolódott Feketeszem.

– Naná, hogy odatartozom – replikázott Emily.

A csata győzteseként indult az iskolaépület felé.

Csakhogy az ellenfelet nem volt olyan könnyű megfélemlíteni. Sokat sugdolóztak, intrikáltak, miután bement, néhány fiúval is ta­nácskoztak, és becses ceruzák meg rágógu­mik cseréltek gazdát.

Kellemes győzelemérzet és „a villanás" utó­izzása segítette át Emilyt a délutánon, annak ellenére, hogy Miss Brownell pellengérre állí­totta a helyesírási hibáit. Miss Brownell na­gyon szerette kigúnyolni a tanítványait. Min­den lány kuncogott az osztályban, azt az egyet kivéve, aki hiányzott délelőtt, ezért le­maradt a balhéról. Emily kíváncsi volt, ki le­het az. Legalább annyira elütött a többiektől, mint jómaga, csakhogy teljesen másként. Magas volt, furán nézett ki túl hosszú, kifa­kult, csíkos ruhájában, és nem viselt cipőt. Sűrű haját rövidre vágták, bokorszerűen bo­zontos volt és ragyogott, akár az arany. A szeme pedig olyan világosbarnán áttetsző, mintha borostyán lett volna. Az álla hetykén előreugrott, és nagy volt a szája. Szépnek talán nem mondaná az ember, de olyan élénk és mozgékony volt az arca, hogy Emily nem tudta levenni róla a szemét. Ez a lány volt az egyetlen, akinek nem jutott ki Miss Brownell szarkazmusából, pedig legalább annyi hibát ejtett, mint bárki más az osztályban.

Szünetben az egyik lány odament Emily-hez. Tudta róla, hogy Rhoda Stuartnak hív­ják, és nagyon csinos, kedves lánynak gon­dolta. Délben ott volt ugyan a többiek között, de nem mondott semmit. Frissen keményí­tett, rózsaszínű ruhát viselt, fényes, vastag, világosbarna copfja volt, hatalmas, kék sze­me, rózsás ajka, babás vonásai és kellemes hangja. Ha lehet mondani, hogy Miss Brownell kedvelt valakit, akkor az Rhoda Stuart volt. Egyébként is általános népszerű­ségnek örvendett a saját osztályában, az idő­sebb lányok pedig állandóan babusgatták.

Egy dobozt nyújtott Emily felé.

– Ajándék. A tied – mondta kedvesen és olyan mosollyal, ami bármilyen gyanakvást eloszlatott volna.

Emily gyanútlanul átvette a dobozt, boldog várakozással felemelte a tetejét... majd éktelen sivítással elhajította, és minden ízében resz­ketve, sápadtan állt. Egy kígyó volt benne. Élő-e vagy döglött, azt nem tudta és nem is érde­kelte. Olyannyira rettegett és irtózott minden hüllőtől, hogy képtelen volt uralkodni magán. Már egy kígyó látványa is szinte megbénította.

Kacagás futott végig a verandán.

– Mielőtt még frászt kapnék egy kivénhedt, döglött kígyótól – vakkantotta Feketeszem. – írsz róla egy verset? – kuncogott Geszte­nyebarna-fürtös.

– Gyűlöllek, gyűlöllek benneteket! – üvöltőtte Emily. – Gonoszak és utálatosak vagytok!

– Nem illik ilyet mondani – nevetett a Szep­lős. – Azt hittem, egy Murray ehhez túl előke­lő.

– Ha holnap bejössz az iskolába, Miss Starr – közölte zavartalanul Feketeszem –, a nya­kad köré tekerjük azt a kígyót.

– Hát, azt szeretném én látni! – kiáltotta egy tiszta, csengő hang. A borostyán szemű, rövid hajú lány jelent meg a színen. – Azt szeretném én látni, Jennie Strang!

– Ehhez neked semmi közöd,  Ilse Burnley – morogta barátságtalanul Jennie.

– Igazán? Ne hergelj fel, Malacszem! –  Ilse a hátráló Jennie-hez lépett és a képébe rázta napbarnított öklét. – Ha azon kaplak holnap, hogy Emily Starrt megint azzal a kígyóval hecceled, megfogom a farkánál, aztán téged is a farkadnál és képen töröllek vele. Ne fe­lejtsd el, Malacszem! Most pedig menj, vedd fel azt a drága kígyódat és dobd a salak tetejére! Jennie szó nélkül ment és tette a dolgát.  Ilse most a többiekhez fordult.

– Tűnjetek el, de mindnyájan, és ezentúl nem maceráljátok a New Moon-i lányt. Ha még egyszer meghallom, hogy piszkáljátok és kígyóztok, elvágom a torkotokat, kitépem a szíveteket és kinyomom a szemetekét. Ja, és levágom a fületeket, aztán pedig feltűzöm a ruhámra.

A félelmetes fenyegetésektől vagy talán  Ilse személyétől megfélemlítve, Emily kínzói szétszéledtek.

– Ne törődj velük – mondta a lány Emily-nek. – Féltékenyek rád, ez minden. Féltékenyek, mert New Moonban laksz, fedeles ho­mokfutóval jársz és gombos csizmát viselsz. Szétvered a képüket, ha még egyszer jártat­ják a pofájukat.

 Ilse átugrott a kerítésen és anélkül, hogy még egy pillantást vetett volna Emilyre, elvi­harzott a juharcserjésbe. Csak Rhoda Stuart maradt ott.

– Szörnyen sajnálom, Emily – kesergett, és esdeklően nézett azokkal a nagy, kék szemekkel. – Istenemre esküszöm, nem is sejtettem, hogy kigyó van abban a doboz­ban. A lányok azt mondták, ajándék. Ugye nem vagy dühös rám? Mert én ked­vellek.

Emily „dühös" volt, sértett és mérges, ám tüstént meghatódott ettől a parányi nyájas­ságtól. Egy perccel később már egymásba karolva sétáltak az iskolaudvaron.

– Megkérem Miss Brownellt, hogy ültessen mellém – ajánlotta Rhoda. – Annie Gregg volt a szomszédom, de elköltözött. Szeretnél mel­lettem ülni?

– Nagyon szeretnék – felelte szivből jövőn Emily. Éppoly boldog volt ebben a pillanat­ban, mint amilyen nyomorultul érezte magát az imént: megtalálta álmai barátnőjét. Máris rajongásig imádta Rhodát.

– Úgy helyénvaló, hogy mi ketten egymás mellett üljünk – közölte komolyan Rhoda. – Mi ketten Blair Water legjobb családjaiból származunk. Tudod, hogy a papám jog sze­rint akár Anglia trónján is ülhetne?

– Anglia trónján! – Emilyt végképp lenyű­gözték a hallottak.

– Igen. Skót királyok leszármazottai va­gyunk – közölte Rhoda. – Természetesen nem is állunk szóba mindenkivel. A papámnak áruháza, van, én pedig zeneórákat ve­szek. Elizabeth néni taníttat majd zenére?

– Fogalmam sincs.

– Úgy illenék. Hiszen szörnyen gazdag.

– Nem tudom. – Emily azt kívánta, bárcsak Rhoda ne kérdezne ilyeneket! Igazán nem vall jó modorra. Egy Stuart ivadéktól elvárná az ember, hogy tisztában legyen az illemsza­bályokkal.

– Ugye borzasztó a természete? – faggató­zott Rhoda.

– Nem! – vágta rá Emily.

– Hát, dühében egyszer majdnem megölte Jimmy kuzinodat. Biztosan így volt... a ma­mám mesélte. Mondd, Laura nénéd miért nem ment férjhez? Van gavallérja? Mennyi fi­zetést ad Elizabeth nénéd Jimmy kuzinnak?

– Honnan tudnám?

Rhoda ugyancsak csalódott képet vágott.

– No igen, alig pár napja jöttél csak New Moonba, még nem volt időd kideríteni ezeket a dolgokat. Akárhogy is, azért egészen más lehet, mint amit megszoktál. Hiszen a papád olyan szegény volt, mint a templom egere.

– Az én papám nagyon is gazdag volt – je­lentette ki határozottan Emily.

Rhodának elkerekedett a szeme a csodál­kozástól.

– Azt hittem, egy fillérje sem volt.

– Nem is volt. Csakhogy pénz nélkül is le­het gazdag az ember.

– Hogyan? Na, mindegy, egyszer úgyis gazdag leszel. A mamám szerint Elizabeth nénéd valószínűleg rád hagyja minden pén­zét. Szóval, engem nem zavar, ha most kegyelemkenyéren élsz... Szeretlek és elvá­laszthatatlanok leszünk. Van udvarlód, Emily?

– Nincs! – vörösödött el a gondolattól szin­te megbotránkozva Emily. – Még csak tizen­egy éves vagyok.

– Az osztályban már mindenkinek van ud­varlója. Az enyém Teddy Kent. Kezet fogtam vele, miután kilenc éjjel megszámoltam ki­lenc csillagot. De egyetlen éjszakát sem hagytam ki. Ha ezt megteszed, az első fiú, akinek utána megfogod a kezét, lesz az ud­varlód. Rettentően nehéz megcsinálni. Ne­kem az egész telem ráment. Teddy ma nem volt suliban, hetek óta beteg. Ő a legcsino­sabb fiú egész Blair Waterben. Neked is kell egy udvarló, Emily.

– Nem kell – felelte haragosan Emily. – Semmit sem tudok az udvarlókról, és nem is akarok.

Rhoda hátravetette a fejét.

– Aha, talán azt hiszed, hogy senki sem elég jó hozzád, New Moonban. De hogy akarsz csiki-csukit játszani, ha nincs udvar­lód?

Emilynek fogalma sem volt, mi fán terem az a csiki-csuki, de nem is érdekelte. Neki semmi esetre sem lesz udvarlója, és ezt olyan ellentmondást nem tűrő hangnemben hozta Rhoda tudomására, hogy az bölcsebbnek tartotta, ha nem firtatja a témát.

Emily ugyancsak örült, amikor becsenget­tek. Miss Brownell nagylelkűen teljesítette Rhoda kérését, így Emily fogta a motyóját és átköltözött a barátnője mellé. Rhoda rengete­get sutyorgott az utolsó óra alatt, és Emilyt szidták meg érte, de mit sem bánta.

– Július első hetében tartjuk a születésna­pi zsúromat. Meghívlak, ha a nénikéid elen­gednek, de  Ilse Burnleyt nem fogom meghív­ni.

– Nem szereted?

– Nem. Szörnyen rakoncátlan. Az apja pe­dig hitetlen. És ő is. Mindig kis „i"-vel írja Is­tent a helyesírási dolgozatban. Miss Brownell állandóan leszidja érte, de ő csak folytatja. Miss Brownell azért nem fenekeli el miatta, mert szemet vetett Burnley doktorra. De a mamám szerint nem tudja megfogni magá­nak, mert a doktor nőgyűlölő. Szerintem nem kell összejönni az ilyenekkel.  Ilse réme­sen vad, kelekótya lány, és szörnyű a termé­szete. Akárcsak az apjáé. Senkivel sem ba­rátkozik. Hát nem röhejes a frizurája? Neked viszont frufrut kéne hordanod. Irtóra divatos és jól állna, mert magas a homlokod. Csoda­szép lennél tőle. Gyönyörű a hajad és a ke­zed is. Minden Murray-nek szép a keze. És neked van a legkedvesebb szemed.

Emily soha életében nem kapott még ennyi bókot. Rhoda túlzott hízelgése olyannyira megszédítette, hogy hazafelé menet elhatá­rozta, megkéri Elizabeth nénit, vágja le frufrusra a haját. Ha tényleg csodaszép lesz tő­le, akkor muszáj elintéznie. És megkérdezi azt is, felveheti-e holnap az iskolába a velen­cei gyöngysort.

„Akkor biztosan többre tartanának a lá­nyok" – gondolta.

Miután a keresztútnál elvált Rhodától, fel­idézte a nap eseményeit. Úgy érezte, hogy mindent összevetve – a kígyóügytől eltekint­ve –, megvédte a Starr-zászló becsületét. Tel­jesen más volt az iskola, mint amire számí­tott, de hát ahogyan Ellene Greene mondani szokta: "élet már csak ilyen, és ebből kell kihoznod a legjobbat." Rhoda egyszerűen tü­neményes;  Ilse Burnley tetszett neki; ami pedig a többi lányt illeti – noha bitófán látta himbálózni őket, amiért halálra rémisztették a kígyóval –, megbocsátott nekik. Mindamel­lett még napokig belesajdult a szíve, ha eszé­be jutott, miket vágtak a fejéhez. Nem tudta hová letenni a terhét: Apának nem mondhat­ta el, és a régi, sárga naplójába sem írhatta ki magából.

A frufru dolgát nem hozhatta mindjárt szó­ba. Vendégeket talált New Moonban, s a né­nikéi többfogásos vacsora elkészítésén fára­doztak. Amikor a kompótnál tartottak, meg­felelőnek látta az időt, hogy belekontárkod­jék a felnőttek társalgásába.

– Elizabeth néni, viselhetek frufrut? Lekicsinylő pillantás követte a kérdést.

– Nem. Helytelenítem a frufrut. A manap­ság divatos hajviseletek közül a frufru meg a bubifrizura a legidétlenebb.

– Jaj, Elizabeth néni, hadd legyen frufrum. Rhoda szerint csodaszép lennék tőle.

– Ahhoz jóval több kéne egy frufrunál, Emily. New Moonban senkinek sem lesz frufruja, legfeljebb a kedvenc teheneknek. Itt csak ők viselhetnek frufrut.

Elizabeth néni győzedelmes mosollyal hor­dozta körbe tekintetét – ritkán azért ő is mosolygott, főleg olyankor, amikor úgy gondolta, hogy jóízű élcelődéssel tromfolja le a kisebbe­ket. Emily megértette, hogy hiába ácsingózik frufru után. Íly módon nem szerzi meg a cso­daszépséget. Gonosz dolog volt ez Elizabeth nénitől, nagyon gonosz. Csalódottan sóhajtott és félretette a témát – pillanatnyilag. Volt vala­mi más, ami igencsak furdalta az oldalát.

–  Ilse Burnley papája miért nem hisz Isten­ben? – kérdezte.

– Azért, mert a mamája trükkösen kibab­rált vele – válaszolta nevetve Mr. Slade. Pocakos, derűs, pofaszakállas öregúr volt. Korábban is mondott már olyasmit, amit Emily nem értett és ami roppantul zavarba hozta Mr. Slade előkelőnek tűnő hitvesét.

– Milyen trükkel? – tudakolta hirtelen tá­madt érdeklődéssel Emily.

Laura néni és Elizabeth néni összenéztek, aztán Laura néni szólalt meg: – Menj, etesd meg a csirkéket, Emily!

Emily méltóságteljesen állt fel.

– Ezzel az erővel azt is mondhattátok volna, hogy  Ilse mamájáról nem szabad beszélni, és akkor nem hoztam volna szóba. Tökéletesen értem, mire gondoltok – mondta, amint ott­hagyta az asztalt.

9

Különleges gondviselés

Emily a legelső nap biztos volt benne, hogy sosem fogja megszeretni az isko­lát. Tudta, hogy muszáj iskolába jár­nia, hiszen ha pénzt akar keresni, hogy a sa­ját lábára álljon, tanulnia kell, mindazonál­tal az iskola sosem lesz más, mint aminek Ellen Greene nevezte: „Púp a hátadon". Nem csoda hát, hogy teljesen elképedt, amikor né­hány tanítási nap után ráeszmélt, hogy tet­szik neki a dolog. Ami azt illeti, Miss Brownell nem lett barátságosabb, de a lányok nem piszkálták többé, sőt – legnagyobb ámu­latára – maguk közé hívták, mintha elfelej­tették volna, mi történt közöttük. Befogad­ták, s jóllehet, előfordultak alkalmi összezör­dülések egy-egy „bébikötény" avagy „Murray –büszkeség" beköpés miatt, azokban nyoma sem volt palástolt vagy nyílt gyűlölködésnek.

Persze Emilyt sem kellett félteni. Amint töb bet tudott a lányokról és sebezhető pontjaik­ról, olyan könyörtelen elmésséggel és iróniá­val fricskázta meg őket, hogy hamarosan megtanulták, jobban teszik, ha nem provo­kálják. Gesztenyebarna-fürtös, akinek egyéb­ként Grace Wells volt a neve, a Szeplős, akit Carrie Kingnek hívtak, és Jennie Strang igen jó pajtásai lettek, és Jennie vihorászás he­lyett rágógumival vagy papírgalacsinnal bombázta őt a túlsó padsorból. Emily mind­nyájukat beengedte barátsága templomába, de a legbelső szentélybe csak Rhoda nyert bebocsátást.  Ilse Burnley a legelső nap óta nem jelent meg a színen. Rhoda szerint ő úgy jött iskolába, ahogy kedve tartotta. Az apja egyáltalán nem törődött vele. Emily szeretett volna többet megtudni Ilséről, de úgy tűnt. nem elégítheti ki a kíváncsiságát.

Már úgy érezte, mintha családjának ehhez az ősi ágához tartozott volna. Nagyra tartot­ta a régi Murray-ket. Szerette elképzelni, mint tették rá kézjegyüket New Moonra: dédnagy­mama gyertyatartókat fényesít és sajtot készít; Miriam dédnagynéni az elveszett éksze­re után kutat; a honvágyas Elizabeth üknagynéni kalapban sétafikál; George kapi­tány, a fess, bronz barnára sült tengerész hazaérkezik Kelet-Indiából pöttyös kagylói­val; az imádott Stephen lemosolyog az ablak­ból; az ő édesanyja pedig Apáról álmodozik... Mindnyájan olyan valóságosnak tűntek, mintha ismerte volna őket.

Ennek ellenére időnként úrrá lett rajta a fájdalom, képtelen volt rá, hogy ismét boldog legyen. Hiányzott az édesapja, s olyankor New Moon minden ragyogása kevés volt ah­hoz, hogy elfojtsa a völgykatlanban megbúvó ütött-kopott kis ház utáni vágyódását, ahol oly nagyon szerették egymást. Ilyenkor valamelyik titkos zugba menekült, kisírta a lelkét, és olyan vörös szemmel került elő, ami bosszantani látszott Elizabeth nénit. Elizabeth Murray már hozzászokott a kislány jelenlétéhez, de nem került közelebb hozzá, bántotta Emilyt, viszont Laura néni és Jimmy kuzin szerették őt, és ott volt neki Kotnyeles meg Rhoda, a lóherétől zöldellő mezők, a szelíd, sötét fák a borostyánszín ég alatt, Szélasszonyság szilaj muzsikája az istállók mögötti fenyvesben, amikor az öböl fe­lől fújt. Színesek, izgalmasak voltak a napjai, apró örömökkel és vidámsággal, mintha csak kicsiny aranyszirmocskák nyiladoztak volna az élet fáján. Ha vele lenne a régi sárga nap­lója vagy valami ahhoz hasonló, maradékta­lanul elégedett volna. A papája után a napló­ja hiányzott a legjobban, és Elizabeth néni miatt kellett elégetnie. Érezte, hogy ezt so­sem tudja egészen megbocsátani. Lehetet­lennek tűnt, hogy másikat szerezzen helyet­te. Amint Jimmy kuzin mesélte, nagy ritka­ságnak számított a papír New Moonban. Le­veleket csak ritkán írtak, és akkor is elegen­dő volt egy szál levélpapír. Emily nem mert papírt kérni Elizabeth nénitől. Időnként azt hitte, felrobban, ha nem írhatja le, ami az eszébe jutott. Biztonsági szelepként megtette ugyan a palatáblája széle az iskolában, de előbb-utóbb le kellett törölnie azokat a jegy­zetkéket – ami mindannyiszor a veszteség ér­zetével töltötte el. Ráadásul fennállt a ve­szély, hogy Miss Brownell észreveszi, és azt nem tudta volna elviselni. Idegen szem nem láthatta e szent sorokat. Rhodának néha megmutatta ugyan, jóllehet vihogott a legszebb, mondatain, ami rosszul esett Emily–nek. Úgy gondolta, Rhoda tökéletes lehetne, ha nem vihorászna mindenen.

Létezik egy végzet, ami meghatározza azon ifjú hölgyek sorsát, akik úgy születtek, hogy ujjacskáikban benne volt az írás utáni vágy, s amikor eljött az ideje, ez a végzet sarkallta Emilyt, hogy teljesítse szíve óhaját, mégpedig azon a napon, amikor a legnagyobb szüksé­ge volt rá. Nos, Miss Brownell épp azt a na­pot, azt a balvégzetű napot választotta, hogy példákkal és szabályokkal mutassa be az ötödik osztálynak, miként kell olvasni a Harsonás dalát.

Miss Brownell, aki értett valamicskét a szó­noki hatásvadászathoz, a dobogón állva ol­vasta fel a három gyönyörű versszakot. Emily, noha jegyzetelnie kellett volna, letette a ceruzáját és elragadtatással hallgatta. Nem ismerte a verset, s most nem csupán hallot­ta, hanem látta is: vöröses ragyogás szállt alá mesébe illő, havas csúcsokra és várromokra; égen-földön sosem látott fények húztak el ta­vak felett; vad hangok verődtek vissza bíbor­színű völgyekben és titokzatos hegyszoro­sokban... Pusztán a szavak zenéje csodás visszhangot keltett a lelkében. Amikor Miss Brownell odáig jutott a szavalásban, hogy: „Tündérek harsonái szelíden szólanak", szin­te reszketett a gyönyörűségtől. Egészen ma­gán kívül volt. Annyira megbabonázta az a páratlan sor, hogy mindenről megfeledkezve felpattant a székről – palatáblája hangosan koppant a padlón –, végigszaladt a padsorok között és megragadta Miss Brownell karját.

– Ó, tanárnő! – kiáltotta szenvedélyesen – Olvassa fel még egyszer azt a sort... olvassa fel úja!

Miss Brownell szavalatát félbeszakítva, dü­hösen nézett le az elragadtatott, átszellemült kis arcra, a gyönyörűséges látomástól ragyo­gó, lilásszürke szempárra. Haragudott a szi­gorú rendet megbontó fegyelmezetlenségért, mérges volt, amiért ez a vakarcs ilyen hallat­lan módon mutatja ki az érdeklődését, ami­kor az egész versre kellene koncentrálnia. Miss Brownell becsukta a könyvet, összeszo­rította az ajkát és csattanós pofont kevert le Emilynek.

– Azonnal menj vissza a helyedre, és törődj a magad dolgával! – mondta. Hideg tekinteté­ből sütött a rosszindulatú harag.

Emily porig sújtva ment a helyére. Arcán ott vöröslött az ütés nyoma, mégis a szíve sajgott. Egy pillanattal ezelőtt a hetedik mennyországban érezte magát, és tessék... fájdalom, megaláztatás, félreértés! Ezt nem lehet elviselni. Mivel érdemelte ki? Még soha életében nem kapott pofont.

A megszégyenítés és az igazságtalanság a lelkéig hatolt. Képtelen volt sírni – „ez a fáj­dalom túl nagy a könnyekhez". Az elfojtott gyötrelem keserűségével ment haza – olyan gyötrelem volt ez, amit nem vezethetett le, hi­szen New Moonban nem merte elmesélni, mi történt. Elizabeth néni úgyis azt mondaná, hogy Miss Brownell nagyon jól tette, sőt La­ura néni sem értené meg, bármilyen kedves és aranyos. Csak szenvedne, mert ő, Emily rosszul viselkedett az iskolában és meg kellett büntetni.

Bárcsak elmesélhetném Apának!" – gon­dolta.

Képtelen volt vacsorázni, úgy vélte, egyet­len falat sem megy le többé a torkán. És mennyire gyűlölte azt az igazságtalan, förtelmes Miss Brownellt! Sosem bocsátja meg ne­ki – soha! Bárcsak tudná, hogyan fizethetne meg neki ezért! A New Moon-i vacsoraasztal­nál ülő törékeny, sápadt, szótlan gyermek­ben a nyomorúság, a megsebzett érzelmek, a sértett büszkeség vulkánja forrongott. Ó a büszkeség! Még az igazságtalanságénál is jobban szúrt a megaláztatás fullánkja. Őt, Emily Byrd Starrt, akire eddig soha, senki kezet nem emelt, úgy pofozták meg az egész osztály szeme láttára, akár egy taknyos köly­köt. Hát túl lehet ezt élni?

Itt lépett közbe a sors, és küldte be Laura nénit a nappali szoba könyvszekrényéhez, hogy megkeressen a fiókjában egy bizonyos levelet. A néni magával vitte Emilyt is, mert meg akarta mutatni neki Hugh Murray fur­csa, régi tubákos szelencéjét. Miközben a szelencét kereste, hatalmas köteg poros pa­pirt emelt ki a fiókból – sötétrózsaszin, szo­katlanul hosszú, keskeny lapok voltak.

– Itt az ideje, hogy elégessük ezeket a régi le­vél-számlákat – dünnyögte maga elé. – Egy egész halom van belőlük. Évek óta gyűlik raj­tuk a por, és az égvilágon semmire se jók. Tu­dod, apám idejében egyszer New Moonban működött a postahivatal. Akkoriban csak he­tente háromszor jött posta, és egy ilyen hosszú, úgynevezett „levél-számla" kísérte. A ma­mám mindig eltette őket, pedig miután teljesí­tették a feladatukat, nem voltak már jók sem­mire. De most azonnal a tűzre vetem őket.

– Jaj, Laura néni! – Emily a vágyakozás és félelem közt vergődve alig tudott megszólalni. – Ne égesd el... inkább add nekem... szépen kérlek.

– Ugyan már, te gyerek, mit akarsz kezdeni velük?

– Olyan gyönyörű, üres a másik oldaluk. Ír­ni lehet rá. Kérlek, Laura néni. Bűn volna el­égetni azokat a levél-számlákat.

– Megkaphatod, drágám, de vigyázz, ne­hogy Elizabeth meglássa.

– Vigyázok... vigyázni fogok – suttogta Emily.

Felnyalábolta becses szerzeményét s már futott is fel vele az emeletre, odafent pedig a manzárdszobába. Ott volt a „kedvenc búvó­helye", ahol nem tudta szekálni Elizabeth néni, ha zavarba ejtő szokása szerint sok ezer mérföldnyire kalandoztak el a gondolatai. A manzárdablak nyugodt sarkában volt az a hely, ahol mindig puha és reszkető ár­nyékok kergetőztek csodaszép mozaik min­tákat vetve a csupasz padlóra. A fák fölött egészen a Blair Waterig ellátott az ember. Pu­ha, bolyhos, fonásra váró pamut lógott a fa­lakon és sok motringnyi fonal. Néhanapján Laura néni font a szoba túlsó felében álló nagy rokkán, aminek Emily szerette a surrogását.

A padlásszoba ablaka alá kuporodva, lélegzet-visszafojtva kiválasztott egy levél-szám­lát, majd elővett a zsebéből egy ceruzát. Asz­talként régi kartonlap szolgált. Nagy izgatot­tan írni kezdett:

„Drága Apa... – aztán csak úgy öntötte ma­gából a nap meséjét, a megaláztatását, a fájdalmát. Fáradhatatlanul, mohón írt, mígnem az alkonyat homályos, csillagszórta szürkü­letbe hajolt. A csirkéket nem etette meg sen­ki; Jimmy kuzinnak kellett kimennie a tehe­nekért; Kotnyeles nem kapott friss tejet; Lau­ra néni mosogatta el a tányérokat – de kit ér­dekelt? Emily a fogalmazás örömteli hangula­tában elveszett az evilági dolgok számára.

Mire a negyedik levél-számla fonákját is te­leírta, már nem látta a betűket. Ámde kiürí­tette a lelkét és végre valahára megszabadult a sötét indulatoktól. Furamód, Miss Brownell iránt is közömbösen érzett. Végül össze­hajtogatta a levél-számlákat és jól láthatóan ezt írta a csomagra:

Mr. Douglas Starr A Mennyek országútján

A helyiség egyik legtávolabbi zugában régi, ócska szófa állt, valamikor egy deszkalapot szögeztek alá. Emily puha léptekkel oda­ment, letérdelt mellé, s a deszka meg a szófa közötti résbe csúsztatta a levelét és a levél­számlákat. Játék közben fedezte fel egyszer ezt a fantasztikus „titkos dokumentum" rej­tekhelyet. Itt sosem lepleződhetnek le a kin­csei. Több száz csodás levél-számlája volt, hónapokig lesz mire írnia.

– Úgy érzem magam, mintha csillagporból lennék – kiáltotta, miközben lefelé táncolt a lépcsőn.

Ettől fogva alig múlt el olyan este, amikor Emily nem lopózott fel a padlásszobába, hogy hosszabb-rövidebb levelet írjon az édes­apjának. Fájdalmából kihunyt már a keserű­ség lángja. Úgy érezte, az írással közelebb kerül Apához, hisz mindent elmesélt neki az­zal a rá jellemző, gyónásszerű őszinteséggel. A diadalai, a tévedései, örömei, bánatai, mind rákerültek egy hajdani államapparátus levél-számláira, amely még nem takarékos­kodott annyira a papírral, mint manapság szokás. Vagy negyven centi üres hely volt valamennyi számlán, Emily pedig apró betűk­kel írt, hogy egy milliméter se vesszen kárba.

„Szeretem New Moont. Olyan nyugodt és naccerű itt És biztosan roppant előkelők va­gyunk ha napóránk van. Akárhogy is, fölöt­tébb büszke vagyok rá. Félek hogy túl sok büszkeség szorult belém úgyhogy minden este arra kérem Istent, vegye el a naggyát de azért ne az egészet. A Blair Water-i iskolá­ban könnyen rád sütik a gőgös bélyeget. Ha egyenes tartással felszegett fejjel jársz már­is rátarti vagy. Rhoda is büszke, mert a pa­pája akár Anglia kirája is lehetne. Kíváncsi volnék mit szólna Viktória kirájnő ha tudná. Pompás ha olyan barátnője van az ember­nek aki hercegnő lenne ha mindenki betar­totta volna a jogos hatyományokat. Teljes szívemből szeretem Rhodát. Olyan aranyos és kedves. Csak az örökös vihorászását nem kedvelem. És amikor elmondtam neki hogy képes vagyok a levegőben kicsiben látni az osztáj tapétáját, hazugnak nevezett. Ször­nyen fájt hogy épp a legjobb barátnőm mondja eszt nekem. És még annál is jobban fájt amikor felébredtem éjszaka és eszembe jutott. Sokáig kellett ébren maradnom mert elfáradt az egyik oldalam és féltem megfor­dulni nehogy Elizabeth néni azt higgye fész­kelődök.

Szélasszonyságról nem mertem beszélni Rhodának, mert nekem valóságosnak tűnik ugyan, de aszt hiszem ez tényleg olyan füllentésféle. Most is hallom amint a nagy ké­mények körül dalol a háztetőn. Itt nincs Emily-a-tükörben. Minden tükör túl maga­san van azokban a szobákban amelyekben edig jártam. A toronyszobában még nem vol­tam mert az mindig zárva van. A Mama szo­bája volt és Jimmy kuzin mesélte hogy a pa­pája zárta be miután a Mama megszökött Veled, Elizabeth néni pedig a papájuk iránti tiszteletből tartya zárva pedig nem eccer botrányosan összeveszett vele amikor még élt, de erről a Murray-büszkeség miatt senki kívüláló nem tudhat Ezzel én is egyetértek. Amikor Rhoda megkérdezte tőlem hogy Elizabeth néni azért világít-e gyertyával mert régimódi, döjfösen azt feleltem Szó sincs róla. Azért világít gyertyával mert ez a Murray hatyomány. Jimmy kuzin minden Murray hatyományt elmesélt nekem. Kot­nyeles remekül van ő a főnök az istállóban de még mindig nincsenek köjkei, amit nem értek. Megkérdeztem erről Elizabeth nénit de aszt mondta, hogy kislányoknak nem ilik ilyesmiről beszélni. Képtelen vagyok megér­teni, miért iletlenek a macskaköjkök. Ha Elizabeth néni nincs itthon Laura nénivel be­csempésszük Kotnyelest a házba de amikor Elizabeth néni hazajön, mindig furdal a lel­kiismeret és aszt kívánom bárcsak ne tettem volna. De legközelebb megint csak becsem­pészem. Szerintem ez elég különös. Nem tu­dom mi van a drága Mike-kal. írtam Ellen Greenenek és érdeklődtem felőle de a vála­szában meg sem említett. Az egész levél a reomájáról szólt. Mintha engem érdekelne az ő reomája.

Rhoda születésnapi zsúrt rendez és engem is meghív. Olyan izgatott vagyok. Tudod, még sosem voltam zsúron. Rengeteget elmélkedek róla. Rhoda nem hív meg minden lányt csak a favorittyait. Remélem Elizabeth néni megengedi hogy felvegyem a fehér ruhámat és a szép kalapomat Képbzeld el, Apa! Feltűztem Elizabeth néni szobájának falára annak a gyönyörű csipke báliruhának a képét, tudod amelyik otthon is fent volt a falon, de Elizabeth néni leszedte és a tűzbe dobta és szörnyen megszidott mert kijukasztottam a tapétát. Igazán nem kellett vol­na elégetned, mondtam neki. Azt akartam, hogy megmaradjon, mert ilyen báliruhát szerettem volna csináltatni magamnak, ami­kor megnövök. Erre ő azt kérdezte Sok bálon szándékozol majd részt venni? mire én azt feleltem Igen, majd ha gazdag leszek és hí­res, erre Elizabeth néni azt mondta Na per­sze, majd ha sajtból lesz a hold.

Tegnap találkoztam Burnley doktorral ami­kor átjött tojást venni Elizabeth nénihez. Egy világ dőlt össze bennem mert pont úgy néz ki mint a többi ember. Azt hittem az olyan em­ber, aki nem hisz Istenben, különösen fest. Még csak nem is szencségelt, amit igazán sajnáltam, mert még senkit sem hallottam szencségelni. Nagy sárga szeme van mint Ilsének és dörgő hangja. Rhoda ászt mondja hogy ha mérges, egészen Blair Waterig elhallaccik. Valami titok rejtőzik  Ilse mamája körül amire nem tudok rájönni. Burnley doktor és  Ilse egyedül laknak. Rhoda aszt mondja hogy Burnley doktor kijelentette nem enged sátáni nőszeméjeket abba a házba. Ez bűnös beszéd de olyan izgalmas. Az öreg Mrs. Simms szo­kott átmenni hozzájuk ő főzi meg az ebédet és a vacsorát de a regelit ők készítik el maguknak. Néhanapján a doktor felsöpri a há­zat, de  Ilse sosem csinál semmit csak féktele­nül lót-fut. A doktor sosem mosojog, mindenesetre Rhoda aszt mondja. Bisztosan olyan mint II. Henrik kiráj.

Szeretnék összebarátkozni Ilsével. Nem olyan aranyos mint Rhoda de ő is jól néz ki Csakhogy alig jár iskolába és Rhoda aszt mondja hogy rajta kívül nem lehet más ke belbarátom, mert akkor kisírná a szemet Rhoda pont annyira szeret engem amennyi re én szeretem őt. Mindketten imátkozni fogunk hogy egész életünkben eggyütt élhes sünk és ugyanazon a napon halljunk meg.

Minden nap Elizabeth néni készíti el a tízóraimat. Nem ad mást csak üres kenyeret és vajat de jó vastag szeleteket vág és a vaj is vastag és sosincs olyan förtelmes íze mint annak a vajnak amit Ellen Greene adott. És ha Elizabeth néni elfordul Laura néni mindig megtoldja egy egy szem kexszel vagy almaáspitével. Elizabeth néni szerint az almás pite nem egésséges nekem. Mért van az Apa hogy a legjobb dolgok sosem egésségesek? Ellen Greene is mindig ezt hajtogatta.

A tanárnőmet Miss Brownellnek hívják. Nem teccik a pofázmánya. (Jimmy kuzin használja ezt a tengerész kifelyezést. Lehet hogy nem pontosan így írják a kifelyezés szót de New Moonban nincs hejesírási szó tár. Mindenesetre így mondják.) Nagyon gu nyos természetű és akkor érzi jól magát, ha neveccségessé teszi az embert. Utána pedig ronda röfögéssel kinevet. De én megbocsáj tottam neki amiért pofon vágott és másnap egy csokor virágot vittem az iskolába hogy kibékícssem. Nagyon ridegen fogadta és ott hagyta az asztalán elhervadni. Egy mesé ben a vállamon zokogott volna. Nem tudom érdemes-e megbocsájtani az embereknek? Igen, érdemes, mert jobban érzed magad tő­le. Te sosem hordtál babakötényt és napka lapot mert fiú voltál ezért nem is értheted hogyan érzek. Ráadásul olyan jó anyagból varták a kötényeket hogy sosem kopnak el és évekig nem növöm ki őket. De van egy fe­hér ruhám fekete selyemövvel meg fehér szalmakalapom, fekete masnival és fekete gyerekpapucscipővel a templomba és na­gyon elegánsnak érzem magam bennük. Szeretném ha frufrum lenne de Elizabeth né­ni halani sem akar róla. Rhoda aszt mondta hogy gyönyörű a szemem. Bárcsak ne mond­ta volna! Mindig sejtetem hogy gyönyörű a szemem, de nem voltam bisztos benne. De most már tudom és attól félek hogy mindig figyelni fogom, észreveszik-e az emberek. Fél kilenckor le kell feküdjek amit nem sze­retek de túljárok Elizabeth néni eszén mert addig ülök az ágyban amíg besötétedik és kinézek az ablakon és halgatom a tenger hangját. Már szeretem pedig mindig szo­morú vagyok tőle, de ez szép szomorúság. Elizabeth nénivel alszom amit nem szeretek mert ha csak egy kicsit is mozgok aszt mondja fészkelődök de aszt bevallja hogy nem rugdosok. És nem engedi meg hogy ki­nyissam az ablakot. Nem szereti a házban se a friss levegőt se a fényt. A szalon olyan sötét mint egy sír. Egyik nap bementem és felhúztam az összes rolót mire Elizabeth néni majdnem frász kapott, kis perszónának nevezett és Murray szemeket meresztett rám. Aszt hinné az ember hogy valami gasságot követtem el. Úgy megsértett hogy feljöttem a manzárdba és egy levélszámlára felírtam hogyan súlytott halálra a tekintetével és máris jobban éresztem magam. Eliz­abeth néni kijelentette hogy soha többet nem mehetek be a szalonba engedéj nélkül, de nem is akarok. Félek a szalonban. Minden fal tele van az őseink képeivel és egyetlen jó­képű sincs közöttük kivéve Murray nagypa­pát aki csinos de nagyon baráccságtalan ar­cot vág. A vendégszoba az emeleten van és pont olyan homájos mint a szalon. Elizabeth néni csak disztingvált embereket enged ott aludni. Nappal szeretem a konyhát meg a padlásszobat, a nyárikonyhát és a nappalit meg a halt a csodaszép piros bejárati ajtaja miatt és imádom a tejfeldolgozót. De a többi hejséget nem szeretem New Moonban. Jaj. majdnem megfeletkeztem az ételszekrény­ről odalent a pincében. Szeretek lemenni és elnézegetni a szépen sorbarakott lekváros és befőtes korsókat. Jimmy kuzin szerint New Moon-i hatyomány hogy a lekváros bödönök sose lehetnek üresek. Menyi hatyomány van New Moonban! Nagyon tágas ház és gyönyö­rűségesek a fák. A kertkapuban álló három jegenyenyárfának a Három Hercegnő nevet adtam. A hajdani nyári pavillont elneveztem Emily Lugasnak, a régi gyümölcsös kapujá­ban álló órjási almafát pedig Imátkozó Fá­nak mert pont úgy tartja fel a hosszú ágait ahogyan Mr. Dare a karjait a templomban ahol imátkozik.

Elizabeth néni a legfelső fiókot adta ne­kem, hogy abban tartsam a holmimat.

Ó, drága Apa órjási felfedezést tettem. Bár­csak akkor fedeztem volna fel amikor még éltél mert biztosan örültél volna neki. Tudok költeményt írni. Talán már régóta tudnék ha megpróbáltam volna. De az első nap után az iskolában becsületből meg kellett próbálnom és olyan könnyű. Elizabeth néni könyvszek­rényében van egy fekete kötésű kis könyv, az a címe hogy Thomson évszakok és én elhatá­roztam hogy egy évszakról fogok verset írni.

 

Ezek az első sorai

 

Érett körtével s barackal eljő az ősz,

Vadászok kürtjétől hangos a vidék,

Szárnycsapkodással holtan hulnak alá

szegény kis madárkák.

 

A Prince Edward szigeten persze nincsenek barackfák és még egyetlen vadászkürtöt sem halottam itt, dehát a költészetben nem kell ragaszkodni a valósághoz. Egy teljes le­vélszámlát teleírtam vele asztán futottam és felolvastam Laura néninek. Aszt hittem ször­nyen boldog lesz ha megtudja hogy van egy unokahúga aki tud költeményt írni de na­gyon hűvösen fogatta és aszt mondta hogy nem hangzik ugy mint egy vers. Ez szabad­vers tiltakoztam. Nagyon szabad jegyeszte I meg gúnyolódva Elizabeth néni pedig az ő véleményét nem is kérdeztem. De ezután csak rímes költeményeket írok és akkor nem lehet baj és ha megnövök költőnő leszek és híres. És remélem szilfid nö leszek. Egy költőnönek szilfidnek kell lennie. Jimmy kuzin is ír költeményeket. Több mint ezer dara­bot írt már de sosem írja le őket hanem a fe­jében hordja. Felajánlottam neki hogy adok a levélszámláimból – tudod ő nagyon kedves hozzám – de aszt felelte hogy túl öreg ahhoz hogy ujj szokásokat tanuljon. Még egyetlen versét sem halottam mert nem szállta meg az ihlet, de nagyon szeretném és sajnálom hogy őszig nem hizlalnak disznókat. Egyre jobban szeretem Jimmy kuzint, csak akkor nem amikor olyan furcsán néz és beszél. Olyankor borsózik a hátam de sosem tart soká.. Jó sok könyvet olvastam már a New Moon-i könyvszekrényből. Egy történetet a Francia reformációról, ami nagyon vallásos és szomorú. Egy vaskos kis könyvet amelyik leírja milyenek a hónapok Angliában, meg a már említet Thomson évszakokat. Azért sze­retem olvasni ezeket mert egy csomó szép szó van bennük de nem szeretem a tapintá­sukat Olyan durva és vastag a papír, hogy libabőrös leszek tőle. Az Utazások Spanyol­országban nagyon érdegfeszítő, gyönyörű puhafényes papíron, misziós könyv a Csen­des óceáni szigetekről, és a képek is nagyok izgalmasak a pogány törsfőnökök frizurája miatt. Miután keresztények lettek levágatták a hajukat ami szerintem nagy kár volt. Mrs. Hemans költeményeit. Szenvedéjesen szere­tem a költészetet és az elhagyatott szi­getekről szóló történeteket is. A Rob Roy egy regény, de alig olvastam belőle amikor Elizabeth néni aszt mondta haggyam abba mert nem szabad regényeket olvasnom. La­ura néni aszt mondja olvassam sutyiban. Nem értem miért ne fogadnék szót Laura né­ninek de furán érzem magam miatta és még nem csináltam. Egy fantasztikus Tigris könyvet is olvastam, tele van képekkel és tigriskalandokkal, amik nagyon teccettek és megborzongattak. A Kiráji utat, ami szintén vallásos de kicsit humoros is, szóval épp jó vasárnapra. A Reuben és Grace történet de az nem regény. Reuben és Grace testvérek ezért nem házasodnak össze. A Little Katy és Jolly Jim olyan mint az előbbi de nem olyan érdegfeszítő és vékzetes. A világ ma­gasztos csodáit, ami jó és tanulságos. Az Alice Csodaországbant ami igazán gyönyö­rűséges meg az Anzonetta B. Peters memoárjait aki hétévesen tért meg és tizen-kétévesen meghalt. Ha kérdeztek tőle vala­mit zsoltárral válaszolt. Persze miután meg­tért. Azelőtt angolul beszélt. Elizabeth néni aszt mondta olyannak kéne lennem mint Anzonetta. Alice talán lehetnék, sokkal ked­vezőbb körülmények között, de az bisztos hogy sosem lehetnék olyan jó mint Anzo­netta volt és nem is hiszem hogy olyan aka­rok lenni mert ő sosem töltötte kellemesen az idejét. Amint megtért röktön beteg lett és évekig agóniában szenvedett. Különbenis ha zsoltárokban beszélnék mindenki megpuk­kadna a nevetéstől. Egyszer megpróbáltam. Laura néni megkérdezte a minap hogy kék vagy piros csíkokat szeretnék-e a téli haris­nyáimra én pedig pont úgy feleltem ahogyan Anzonetta amikor hasonló kérdést tetek fel neki, csak mást, egy zsákról,

 

Jézus a te véred és igasságod

A szépségem fenséges öltözékem.

 

Laura néni erre aszt mondta bolond va­gyok, Elizabeth néni pedig aszt hogy tiszte­letlen. Mindenesetre már tudom hogy ez nem működik. Melessleg Anzonetta évekig nem tudott enni mert fekéj volt a gyomrában én pedig odavagyok a finom ételekért.

Az öreg Mr. Wales a Derry Pond útról rák­ban haldoklik. Jennie Strang aszt mondja hogy a felesége már megvaratta a gyászru­hát.

Ma megírtam Kotnyeles autóbijográfiáját és leírtam milyen az út Hórrihorgas John cserjésében. Hozzátűzöm a levélhez hogy eltudd olvasni ezeket is. Jó éjszakát imádott Apukám.

Maradtam leg engedelmesebb, legalázato­sabb szolgád,

Emily B. Starr.

Utóirat. Aszt hiszem Laura néni szeret en­gem. Szeretem ha szeretnek, drága Apa.

E.B.S."

 

 

10

Fokozódó fájdalmak

Június utolsó hetében óriási izgalom uralkodott az iskolában, mégpedig Rhoda Scott július elején tartandó szü­letésnapi zsúrja miatt. Hihetetlenül megdo­bogtatta a szíveket. Kit fognak meghívni? – ez volt a nagy kérdés. Voltak néhányan, akik tudták, hogy ott lesznek és olyanok is, akik tudták, hogy nem, de sokan éltek a bizonyta­lanság hajmeresztő állapotában. Körüludva­rolták Emilyt, hátha Rhoda legjobb barátja­ként van némi beleszólása a vendégek kivá­lasztásába. Jennie Strang egészen odáig me­részkedett, hogy minden kertelés nélkül felajánlott Emilynek egy tolltartónak való fehér dobozt, a fedelén Viktória királynő fantasztikus képével, ha szerez neki meghívót. Emily nem hagyta megvesztegetni magát, és előke­lően közölte, hogy ilyen kényes dologba nem szólhat bele. Nem is akart beleavatkozni. Ő biztos volt a meghívójában. Rhoda már he­tekkel ezelőtt szólt neki, sőt vele beszélte meg az egészet. Nagy felhajtás lesz: rózsaszín krémmel bevont születésnapi torta, tíz kar­csú, rózsaszín gyertyával; fagylalt és na­rancs; az aranyszegélyű, rózsaszín levélpa­pírra írt meghívókat pedig kipostázzák, ami az előkelőség netovábbja. Emily éjjel-nappal erről a zsúrról álmodott. Már készen volt Rhoda ajándéka is, egy gyönyörű hajszalag, amelyet Laura néni vásárolt Shrewsburyben. Július első vasárnapján Jennie Strang huppant le Emily mellé a vasárnapi iskolá­ban. Emily általában Rhoda mellett ült, de ő most három paddal előtte, egy idegen lány­nyal csevegett. Élénk, feltűnő kislány volt: kék selyemruhát, virágdíszes, nagy szalma­kalapot viselt, amely alól gondosan bodorí­tott loknik kandikáltak ki, dundi lábát fehér csipkeharisnya fedte, a frufruja pedig egész a szeméig ért. A fényes tollaktól azonban nem lett igazán szép madár. Még csinos sem. Az arckifejezése pedig morcos volt és megvető.

– Ki az a lány Rhoda mellett? – súgta Emily.

– Muriel Porter – felelte Jennie. – Városi lány. A szünidőre jött a nagynénjéhez, Jane Beattyhez. Utálom. A helyében álmomban se jutna eszembe, hogy kéket viseljek olyan sö­tét bőrhöz, mint az övé. De Porterék gazda­gok, Muriel pedig csodaszépnek képzeli ma­gát. Azt beszélik, hogy amióta kijött, halálo­san jóban vannak Rhodával. Na igen, Rhoda mindig olyanokra vadászik, akikről azt hiszi, hogy a világ tetején ülnek.

Emily megmerevedett. Egy percig sem hall­gatja tovább, hogy pocskondiázzak a barát­nőjét. Jennie gyorsan hangnemet váltott.

– Örülök is, hogy nem hívtak meg Rhoda elcsépelt zsúrjára. Nem is akarnék elmenni, ha Muriel Porter ott lesz és megjátssza ma­gát.

– Honnan tudod, hogy nem hívtak meg? – csodálkozott Emily.

– Hogyhogy honnan tudom? Hiszen már tegnap kiküldték a meghívókat. Te nem kap­tad meg?

– Ne... em.

– Kaptatok postát?

– Igen, Jimmy kuzin vette át.

– Hát, talán Mrs. Beecher elfelejtette oda­adni neki. Holnap valószínűleg megkapod.

Emily osztotta Jennie véleményét, mégis valami különös, hideg félelem kerítette hatal­mába, amit csak táplált az a tény, hogy a va­sárnapi iskola után Rhoda anélkül viharzott el Muriel Porterrel, hogy akárcsak egy pillan­tást is vetett volna bárki másra. Hétfőn Emily maga ment el a postahivatalba, de nem érke­zett rózsaszín boríték a nevére. Aznap este álomba sírta magát, de egészen kedd estig nem adta fel a reményt. Akkor szembe kellett néznie a szörnyű valósággal, hogy őt... őt, Emily Byrd Starrt nem hívták meg Rhoda zsúrjára. Hihetetlen! Biztosan valami hiba csúszott a dologba. Talán Jimmy kuzin vesz­tette el a borítékot hazafelé jövet. Talán Rhoda nővére, aki a meghívókat írta, átugrotta a nevét a listán. Emily boldogtalan kétségei akkor váltak végérvényesen keserű valóság­gá, amikor a postahivatal előtt összeakadt Jennie-vel. Gúnyos fény villant a lány mé­lyen ülő szemében. Jennie, a legelső napon történt csatározásuk ellenére, nagyon meg­kedvelte Emilyt, most mégis örült, hogy meg­tépázták a büszkeségét.

– Tehát mégsem hívtak meg Rhoda zsúrjára.

– Nem – ismerte be Emily.

Keserves pillanat volt ez számára. Súlyos csorbát szenvedett a Murray-büszkeség és a Murray-büszkeség alatt valami más is súlyos sebet kapott, de még nem halálosat.

– Szerintem ez disznóság – közölte titkon elégedettsége dacára ugyancsak őszinte rokonszenwel Jennie. – Hiszen körülötted is akkora felhajtást csapott. De hát Rhoda Stuart már csak ilyen. Az álnok gyönge kifejezés rá.

– Nern hiszem, hogy álnok – felelte a végle tekig hűséges Emily. – Biztos vagyok benne hogy valami hiba történt a meghívásom körül.

Jennie rámeredt.

– Akkor te nem is tudod az okát? Hát, Beth Beatty beavatott az egész sztoriba. Muriel Porter utál téged, és közölte Rhodával, hogy nem megy el a zsúrjára, ha te is ott leszel. Rhoda pedig annyira odavolt, hogy egy váro­si lány is legyen a zsúrján, hogy megígérte, nem fog meghívni téged.

– Muriel Porter nem is ismer engem – képedt el Emily. – Akkor hogyan utálhat?

Jennie huncutul vigyorgott.

– Majd én megmondom. Teljesen bele van zúgva Fred Stuartba, Fred pedig azzal ugrat­ta, hogy agyondicsért téged. Azt mondta ne­ki, hogy te vagy a legaranyosabb lány Blair Waterben és veled akar majd járni, ha egy ki­csit idősebb leszel. Muriel erre dühbe gurult és féltékenységében rávette Rhodát, hogy ne hívjon meg. A helyedben nem bánnám. Egy New Moon-beli Murray fölötte áll az ilyen szemétkedésnek. Ami pedig Rhodát illeti, én mondom neked, hogy igenis álnok. Azt mondta, fogalma sem volt róla, hogy kígyót tettünk a dobozba, pedig az ő ötlete volt az egész. Emily válaszolni sem tudott, annyira úrrá lett rajta a fájdalom. Örült, hogy Jennie-nek le kellett kanyarodnia a dülőútnál, és egye­dül maradt. Rohanva tette meg hazáig az utat, attól tartott, nem tudja visszatartani a könnyeit, amíg hazaér. A zsúr miatt érzett csalódottságot, a megaláztatást, mindezt el­nyelte a hűtlenség és a hitszegés gyalázata felett érzett fájdalom. Rhoda iránti szeretete már elmúlt, a lelke mélyéig hatolt az ütés, ami megölte ezt a szeretetet. Gyermeki tragé­dia volt ez, és azért nagyon keserves, mert senki sem akadt, aki megértené. Elizabeth néni azt mondta, hogy a születésnapi zsúr badarság és a Stuart család nem olyan, aki­vel a Murray-k valaha is társadalmilag érint­keznének. Laura néni babusgatta, vigasztal-ta ugyan, de még ő sem fogta fel, milyen mély és gyötrő volt a fájdalma – olyan mély és gyötrő, hogy Emily még az édesapjának sem tudott írni róla, és nem volt hol levezesse a bensejét égető érzelem tüzét. Muriel Portert váratlanul visszahívták a városba, mert megbetegedett az édesapja, így a következő vasárnap Rhoda egyedül volt a vasárnapi iskolában és kedvesen tekintgetett Emily felé. Emily azonban felvetett fejjel vitorlázott el mellette, minden arcvonása megvetésről árulkodott. Semmi dolga többé Rhoda Stuarttal, soha többé – képtelen volna rá. Jobban megvetette Rhodát, mint valaha, amiért megpróbál visszatérni hozzá, miután a városi lány, akiért feláldozta őt, elment. Nem Rhodát siratta – a barátság volt oly drága számára. Rhoda kedves és aranyos volt, legalábbis a felszínen, és ő határtalan boldogságra lelt ebben a barátságban. Ennek most vége, és soha, de soha nem fog szeret­ni senkit és nem bízik meg senkiben. Mélyre hatolt a fullánk.

Megmérgezett mindent. Emily, noha gyerek volt, természeténél fogva nehezen hevert ki vagy felejtett el ekkora csapást. New Moonban szomorkodott, elvesztette az étvá­gyát és egyre csak soványodott. Gyűlölte a vasárnapi iskolát, mert úgy gondolta, hogy a többi lány örül a megaláztatásának és an­nak, hogy szakítottak Rhodával. Talán volt is benne valami, de Emily túlérzékenyen felfúj­ta a dolgot. Ha két lány sugdolózott vagy összenevetett, máris azt hitte, őt beszélik ki és rajta nevetnek. Ha valaki csatlakozott hozzá hazafelé menet, azt képzelte, csak leereszke­dő sajnálatból teszi, mert nincs barátja. Egy hónapig Emily volt a legboldogtalanabb kis teremtmény Blair Waterben.

,Azt hiszem, a születésemkor elátkoztak" – gondolta vigasztalanul.

Elizabeth néni sokkal prózaibb dolog szám­lájára írta Emily kedvetlenségét és étvágytalanságát. Arra a következtetésre jutott, hogy súlyos hajtömege „kivesz az erejéből", és jó­val erősebb és jobbkedvü lenne, ha levágnák. Elizabeth néninél az elhatározást tett követ­te. Egyik reggel hűvösen tájékoztatta Emilyt, hogy „bubizni" fogja a haját.

Emily nem hitt a fülének.

– Ez azt jelenti, hogy levágod a hajamat? – kiáltotta.

– Igen, pontosan azt jelenti – felelte határo­zottan a nagynénje. – Túl sok a hajad, főleg ebben a hőségben. Biztos vagyok benne, hogy ezért vagy mostanában olyan búvalbé­lelt. Na, csak semmi sírás.

Emily képtelen volt visszatartani a könnyeit.

– Ne vágd le az egészet! – könyörgött. – Csak egy szép, nagy frufrut. Egy csomó lány­nak vágtak le frufrut a fejük tetejéről. Arra rámenne a hajam fele, a maradék pedig nem vesz el túl sok erőt.

– Itt pediglen nem lesz frufru – jelentette ki Elizabeth néni. – Elég sokszor elmondtam már. Egyenletesre körbenyírom a hajadat a nyárra. Egy szép napon még hálás leszel ér­te.

Emily mindent érzett, épp csak hálát nem.

– Ez az egyetlen, ami szép rajtam – zokogta –, meg a szempillám. Gondolom, a szempillá­mat is le akarod vágni.

Elizabeth néni idegenkedett Emily felfelé hajló pilláitól, amelyeket bakfis mostohaany­juktól örökölt és túlságosan anti-Murray volt ahhoz, hogy elfogadja, de semmit sem terve­zett ellenük. A hajnak azonban mennie kell. Kurtán közölte Emilyvel, hogy minden cir­kusz nélkül ott várjon, amíg hozza az ollót.

Emily ugyancsak reményvesztetten vára­kozott. El kell veszítenie a gyönyörű haját – a haját, amelyre Apa olyan büszke volt. Idővel megnőhet, ha Elizabeth néni békén hagyja, de az évekbe telhet, és addig úgy fog kinézni, mint egy madárijesztő. Laura néni és Jimmy kuzin nem voltak ott, senkitől sem számítha­tott segítségre. Ennek a rémségnek meg kell történnie.

Elizabeth néni visszatért az ollóval. Sokat­mondóan csattogott, amint szétnyitotta, és ez a csattogás – mintegy varázsütésre – külö­nös, megdöbbentő erőt szabadított fel Emily lelkében. Olyan érzése támadt, mintha vala­mi feltartóztathatatlan energia akarna kitör­ni belőle.

– Elizabeth néni – mondta egyenesen az ol­lót csattogtató hölgy szemébe nézve –, az én hajamat nem fogod levágni. Ne is halljak er­ről többé!

Elképesztő dolog történt. Elizabeth néni el­sápadt, letette kezéből az ollót, egy pillanatig rémülten meredt az átváltozott vagy meg­szállott gyermekre, majd sarkon fordult és a szó szoros értelmében véve kimenekült a konyhába. Elizabeth Murray életében először hátrált meg és menekült el.

– Mi a baj, Elizabeth? – kiáltotta a nyári konyhából besiető Laura.

– Apát... Apa nézett rám az, arcából – sut­togta reszketve Elizabeth. – És azt mondta: „Ne is halljak erről többé!" – szórul szóra, ahogyan Apa mondta.

Emily hallotta a nagynénje szavait és a tá­lalószekrény tükréhez futott. Mialatt Eliza­beth néni beszélt, az a hátborzongató érzés kerítette hatalmába, hogy valaki más arcát viseli a sajátja helyett. Már eltűnőben volt, de azért elkapta még egy villanásra – a Murray-pillantást. Nem csoda, ha megrémí­tette Elizabeth nénit, hisz ő maga is majd frászt kapott tőle. Milyen jó, hogy eltűnt! Hideglelősen szaladt fel a padlásszobába, s a menedékhelyén kisírta magát – ám valami azt súgta, hogy nem fogják levágni a haját.

Így is történt. Elizabeth néni nem hozta szoba többé a dolgot, és jó néhány napig nem is igen foglalkozott Emilyvel.

Ugyancsak érdekes, hogy attól a naptól fogva, mintha elvágták volna a barátnője el­vesztése fölött érzett fájdalmát. Hirtelen nem volt már annyira fontos. Mintha olyan régen történt volna, hogy semmi más, csak az érzelemmentes emléke maradt meg csupán. Emilynek gyorsan visszatért az étvágya és a kedve, ismét leveleket írt az édesapjának és újra élvezte az életet, amit csak az a gyanú keserített meg, hogy Elizabeth néni harag­szik rá, és előbb-utóbb revansot vesz majd, amiért szembeszállt vele a haja ügyében.

Elizabeth néni még azon a héten „törlesz­tett". Emilyt elküldték a boltba vásárolni. Kánikula volt, ilyenkor otthon mindig megen­gedték, hogy mezítláb legyen, most azonban harisnyát és csizmát kellett húznia. Emily tiltakozott: túl meleg van, túl nagy a por, képte­lenség fél mérföldet begombolt csizmában le­gyalogolni. Elizabeth néni azonban kérlelhe­tetlennek bizonyult: egy Murray-t nem lát­hatnak mezítlábasan. Ennyiben maradtak. Ám abban a minutumban, amint Emily kívül volt New Moon kapuján, minden teketória nélkül leült, lehúzta a csizmáját, egy lyukba rejtette az árokban, majd mezítláb elvonult.

Nyugodt lelkiismerettel teljesítette a megbí­zatását, aztán ráérősen, bámészkodva elin­dult visszafelé. Milyen gyönyörű is a világ: mily bársonyoskék a Blair Water nagy, kerek víztükre, mily pompásan virítanak a boglár­kák a mezőn Hórihorgas John cserjése alatt. Emilynek földbe gyökerezett a lába e látvány­tól és verset faragott róla.

 

„Boglárka, aranyvirág

Látom vidám orcád,

Köszöntve bólogatsz felém,

Szerteszét vigasság.

 

Mocsaras mezőn, utakon,

 Gondozott kert palánkján

Virítnak szaténszirmaid,

S a völgy ölén is látják."

 

Eddig jó. Még egy versszakot akart, hogy ke­rek legyen a költemény, de úgy tűnt, faképnél hagyta az isteni sugallat. Ábrándozva sétált ha­záig, s amire New Moonba ért, megvolt az új szakasz. A beteljesülés jóleső érzésével szavalta:

 

Bőkezűn ontsd szépségedet,

Bájos, bús boglárka,

Mindig és mindenütt

Lelkem kedves virága.

 

Emily igencsak büszke volt magára. Ez volt a harmadik és kétségkívül a legjobb költeménye. Senki sem állíthatja, hogy nagyon rím­telen. Máris fel kell nyargalnia a manzárdba, hogy leírja egy levél-számlára. Hanem amint kettesével szedte a lépcsőfokokat, egyenesen Elizabeth nénibe botlott.

– Hol a harisnyád és a csizmád, Emily?

Emily kínos koppanással zuhant alá a fel­hők közül. A csizmáról és a harisnyáról telje­sen megfeledkezett!

– Az árokban... a kapunál – felelte rossz­kedvűen.

– Mezítláb mentél a boltba?

– Igen.

– Azután, hogy én azt mondtam, ne tedd? Emily fölöslegesnek érezte a kérdést, így nem is válaszolt rá. Viszont most Elizabeth néni kezében volt az adu.

 

11

Ilse

Emilyt a vendégszobába zárták, és hiá­ba ágált a büntetés eme formája ellen, közölték vele, hogy lefekvésig ott ma­rad. Megpróbálkozott a Murray-pillantással, de úgy látszik – legalábbis az ő esetében –, az nem akkor jön, amikor az ember akar­ja.

– Jaj, ne zárj be ide egyedül, Elizabeth né­ni! – könyörgött. – Tudom, hogy rossz vol­tam, de ne zárj be a vendégszobába.

Elizabeth néni rendíthetetlen volt. Tudta, hogy kegyetlenség egy olyan túlérzékeny gyermeket, mint Emily bezárni abba a sötét szo­bába, de úgy gondolta, ez a kötelessége. Meg sem fordult a fejében, sőt egy percig sem hit­te volna el, ha ráolvassak, hogy elfojtott bosszúját éli ki Emilyn, amiért azon az omi­nózus napon ellenállt és harcolt a hajáért.

Meggyőződése volt, hogy a meghökkentő csa­ládi hasonlóság váltotta ki belőle – stressz hatására – a pánikszerű menekülést, és szé­gyenkezett miatta. A Murray-büszkeség saj­gott e szégyen alatt, s csak akkor múlt el a fájdalom, amikor Elizabeth Murray a holtsá­padt bűnösre ráfordította a vendégszoba kul­csát.

Az elesett, magányos Emily oly kicsinek tűnt, és olyan rettegés áradt a tekintetéből, aminek nem volna helye egy gyermek szemé­ben. Egészen közelhúzódott az ajtóhoz – így legalább nem képzelhet dolgokat maga mögé. Sűrű félhomály uralta a tágas helyiséget, egyszóval szörnyen sok dolgot képzelhetett bele az ember. Emily képtelen volt legyőzni a rátörő félelmet. Amióta csak az eszét tudta, szörnyen félt egyedül maradni a félhomály­ban. A szabadban nem rémítette meg a szür­kület, de ez az árnyakkal teli, befalazott ho­mály rémületes hellyé változtatta a vendég­szobát.

Súlyos, sötétzöld anyag borította az abla­kokat, azok mögött pedig ott voltak még a zárt spaletták. A faltól a szoba közepéig be­nyúló terebélyes, magas baldachinos ágyat szintén sötét függönyök takarták. Bármi rá­ugorhat egy ilyen ágyból. Mi van, ha egy óri­ási, fekete kéz nyúlik ki belőle hirtelen és el­kapja őt? A falakat, akárcsak a szalonban, elhunyt rokonok képei díszítették. Jó nagy gyűjtemény volt a halott ősökből. A képkere­tek üvege ijesztően verte vissza a zsalu rései közt beszűrődő, kísérteties fényt. És a leges-legrettentőbb épp vele szemközt, a szoba túl­só végéből meredt rá könyörtelen szemekkel a magas, fekete szekrény tetejéről: egy hatal­mas, Kitömött hóbagoly. Emily hangosan felsikoltott, amikor meglátta, aztán pedig a sa­ját hangjától húzta össze magát ijedtében, annyira felerősödött a nagy, néma, visszhan­gos szobában. Azt kívánta, bárcsak kiugrana valami az ágyból és pontot tenne az életére.

– Kíváncsi volnék, mit szólna hozzá Eliza­beth néni, ha holtan találna? – morfondíro­zott bosszúra szomjasan.

Félelme dacára dramatizálni kezdte a dolgot, és úgy átélte Elizabeth néni bűnhődését, hogy végül inkább az ájulás mellett döntött. Majd ha már mindenki eléggé rémült lesz és megbűnhődött, visszatér belé az élet. Csak­hogy haltak már meg ebben a szobában – több tucat ember. Jimmy kuzin szerint New Moon-beli hagyomány, hogy ha a család bár­mely tagja közel áll a halálhoz, az illetőt át­költöztetik a vendégszobába, hogy fényűző környezetben haljon meg, ahogy egy Murray-hez illik. Emily már látta is, amint azon a för­telmes ágyon haldokolnak. Úgy érezte, mind­járt sikoltani fog, de magába fojtotta a si­kolyt. Egy Starr nem lehet gyáva. Jaj, az a bagoly! Tegyük fel, hogy ő másfelé néz, és amikor újra odapillant, felfedezi, hogy a hó­bagoly csendben leröppent a szekrény tetejéről és feléje közeledik. Félelmében egy pilla­natra sem merte levenni róla a tekintetét, ne­hogy valóban ez történjék. Hirtelen, mintha meglibbent volna az ágy függönye! Hideg ve­ríték csurgott végig Emily homlokán.

És akkor történt valami. Egy napsugárnya­láb átpréselte magát a zsalugáter egyik kes­keny résén és rézsútosan Murray nagypapa kandalló fölött lógó képére vetődött. A sza­lonban lévő dagerrotípiáról készített kréta „nagyítás" volt. Abban a megvilágításban úgy tűnt, mintha az a különösen morc ábrázat egyenesen Emilyre akarna ugrani a homály­ból. Emily idegei teljesen felmondták a szol­gálatot. Páni félelmében az ablakhoz rohant, félrerántotta a függönyöket és kivágta a spalettát. Áldott napfény áradt a szobába. Élet­tel teli, barátságos, emberi világ volt odakint. És csodák csodájára, mi volt az ablakpár­kánynak támasztva? – egy létra! Emily egy pillanatig már majdnem elhitte, hogy csoda sietett a segítségére.

Aznap reggel Jimmy kuzin kis híján felbu­kott a tejfeldolgozó mögött, a balzsamfenyők közt elhagyottan heverő létrában. Nagyon el­korhadt már, ezért a kuzin úgy határozott, megérett a kiselejtezésre. A háznak támasz­totta hát, hogy biztosan észrevegye, amikor visszatér a lucernásból.

Emily egy szempillantás alatt feltolta az ab­lakot, kimászott a párkányra és leereszke­dett a létrán. Annyira meg akart szabadulni abból a rémes szobából, hogy észre sem vet­te, mennyire inognak az elkorhadt fokok. Amint talajt ért, átugrotta a bokrokat meg a palánkkerítést, végigloholt Hórihorgas John cserjésén – a patak mellett húzódó ösvényig meg sem állt.

Akkor lélegzetvételnyi szünetet tartott. Tündérboldogsággal elegy, félelemittas öröm töltötte el egész lényét – oly édes volt a páfrá­nyok felett susogó szabadság szele. Megszö­kött a vendégszobától és a kísérteteitől. Túl­járt a gonosz, öreg Elizabeth néni eszén.

– Úgy érzem magam, mint egy kismadár, aki most szabadult a kalitkából – ujjongott, majd boldogan végiglejtett a tündérösvényén, egészen a végéig, ahol egy deszkakerí­tés tetején Ilse Burnley csücsült. Sápadt­arany haja ragyogó foltként tündökölt a körötte magasodó erdei fenyők sötétje előtt. Emily azon a legelső iskolai napon találko­zott vele először és utoljára, de most is úgy vélte, hogy soha nem látott, sőt el sem kép­zelt senkit, aki olyan volna, mint Ilse.

– Hé, New Moon-i Emily! Hát te hová ro­hansz? – kérdezte a lány.

– Világgá – felelte őszintén Emily. – Rossz voltam... vagyis egy kicsit rosszul viselked­tem, és Elizabeth néni bezárt a vendégszobá­ba. Annyira semmiképp sem voltam rossz. Disznóság volt tőle, úgyhogy kimásztam az ablakon és le a létrán.

– Te kis elvetemült! Nem gondoltam volna, hogy ennyi kurázsi szorult beléd – mondta Ilse.

Emilynek tátva maradt a szája. Rémesnek tűnt, hogy kis elvetemültnek nevezték, ám Ilse szájából ugyancsak elismerően hangzott.

– Nem hiszem, hogy a bátorságon múlott – felelte, hiszen túlontúl becsületes volt ahhoz, hogy elfogadjon egy bókot, ami nem illeti meg. – Nem mertem abban a szobában ma­radni, annyira féltem.

– És most hová mész? – tudakolta Ilse. –Valahová csak menned kell, nem marad­hatsz a szabadban. Vihar készülődik.

Nesze neked! Emily nem szerette a vihart. Ráadásul furdalta a lelkiismeret.

– Mit gondolsz, Isten azért csinálja ezt a vi­hart, hogy megbüntessen, amiért megszök­tem? – kérdezte.

– Dehogy – felelte komoly ábrázattal Ilse. – Ha létezik bármiféle Isten, biztosan nem csi­nálna ekkora hűhót ilyen semmiségért.

– Te nem hiszed, hogy van Isten?

– Nem tudom. Apa szerint nincs. De akkor hogyan történnek a dolgok? Vannak napok, amikor hiszem, hogy létezik egy Isten, más napokon pedig nem hiszem. Jobb lesz, ha velem jössz. Senki sincs otthon. Olyan cefe­tül magányos voltam, hogy kijöttem a cser­jésbe.

Ilse leugrott a földre, Emily felé nyújtotta napbarnított pracliját. Emily elfogadta, és kéz a kézben rohantak Hórihorgas John le­gelőjén át a régi Burnley-ház felé, amely kí­vülről úgy festett, akár egy szürke, napfürdő­ző óriásmacska a délutáni napsütésben, amit még nem nyeltek el a fenyegető viharfel­hők. Belül szinte zsúfolásig volt szebb időket megért bútorokkal, de éktelen rendetlenség uralkodott a házban, és mindent vastagon belepett a por. Úgy tetszett, semmi sincs a helyén. Laura néni biztosan elájulna a rémü­lettől, ha meglátná ezt a konyhát, gondolta Emily. Játékhoz ellenben káprázatos hely volt a Burnley-ház, elvégre nem kellett ag­gódnod, hogy rumlit csinálsz. Ilse és Emily végigbújócskázták az egész házat. Hanem amikor már túl hangosan dörgött, és túl éles fénnyel villámlott, Emily úgy érezte, jobb lesz, ha összekuporodik a szófán és bátorítja magát.

– Te sosem félsz a dörgéstől? – kérdezte Ilsét.

– Én nem félek semmitől, csak az ördögtől.

– Azt hittem, az ördögben sem hiszel... leg­alábbis Rhoda azt mondta.

– Apa szerint ördög, az van. Csak az Isten­ben nem hisz. De ha van ördög, viszont nincs Isten, aki féken tartsa, akkor nem csoda, hogy félek tőle, igaz? Hallgass ide, Emily Byrd Starr. Én kedvellek téged. Mindig ked veltelek. Tudtam, hogy hamarosan torkig le­szel azzal a kis fehérmájú, hazudós Rhod Stuart nevű kígyófajzattal. Én sosem hazu­dok. Apa azt mondta, megöl, ha egyszer is hazugságon kap. Azt akarom, hogy az én ba­rátnőm legyél. Rendesen járnék iskolába, ha melletted ülhetnék.

– Jól van – vágta rá gondolkodás nélkül Emily. Számára egyszer és mindenkorra be­fellegzett az örök odaadást ígérő, szentimen­tális esküdözéseknek. Az a korszak már vé­get ért.

– És beavatsz a dolgaidba... nekem soha senki nem mond el semmit. És megengeded, hogy én is elmeséljem neked a dolgaimat, mert senki sincs, akinek elmeséljem – foly­tatta Ilse. – És nem fogsz szégyenkezni miat­tam, mert mindig furcsák a ruháim és nem hiszek Istenben?

– Nem. De ha ismernéd Apa Istenét, Őben­ne hinnél.

– Kétlem. Különben is csak egy Isten van, ha létezik egyáltalán.

– Nem is tudom – felelte bizonytalanul Emily. – Nem, az nem lehet. Ellen Greene Is­tene egy cseppet sem hasonlít Apáéra, és egyiküké sem olyan, mint Elizabeth nénié. Nem hiszem, hogy szeretném Elizabeth néni­ét, de Ő legalább méltóságteljes Isten, míg El­lené nem az. És biztos vagyok benne, hogy Laura nénié megint egy másik... kedves és rendes, de nem olyan csodálatos, mint Apáé.

– Nem érdekes, nem szeretek Istenről beszélni – mondta zavartan Ilse.

– Én igen – felelte Emily. – Szerintem Isten nagyon érdekes téma, és imádkozni fogok érted, hogy tudj hinni Apa Istenében.

– Ne merészeld! – kiáltotta Ilse, akinek va­lamiféle rejtélyes okból nem tetszett az ötlet. – Nem akarom, hogy imádkozzanak értem!

– Még sosem imádkoztál magadért?

– Hát, hébe-hóba... amikor magányosnak érzem magam éjszaka, vagy amikor nagy pácban vagyok. De azt nem akarom, hogy más imádkozzon értem. Ha rajtakaplak. Emily Starr, kikaparom a szemedet. És a há­tam mögött se imádkozol.

– Jól van – mondta sértődötten Emily, akit megrendített jó szándékú ajánlatának ku­darca. – Minden ismerős lélekért imádkozom majd, de téged kihagylak.

Úgy tűnt, mintha ez sem tetszene Ilsének, de kisvártatva felnevetett és megölelte Emilyt.

– Hát, akárhogy is van, szeress engem, légy szíves. Tudod, engem senki sem szeret.

– A papád biztosan szeret.

– Ő aztán nem – jelentette ki határozottan Ilse. – Apa egy szemernyit sem törődik velem. Időnként azt hiszem, látni sem bír. Bárcsak szeretne, mert szörnyen kedves tud lenni, ha szeret valakit. Tudod, mi leszek, ha megnö­vök? Elő-adó-művész.

– Az meg mi?

– Olyan nő, aki koncerteken szaval. Fan­tasztikusan csinálom. És te mi leszel?

– Költő.

– A mindenségit! – rikkantott nyilvánvaló elragadtatással Ilse. – De nem hiszem, hogy tudsz verset írni – tette hozzá.

– Pedig tudok – kiáltotta Emily. – Hármat is írtam: az „Ősz", Rhodához – de azt elégettem – és a „Levél egy Boglárkához". Ezt ma írtam és a... a mesterművem.

– Halljuk! – parancsolt rá Ilse.

Emily büszkén ismételte el a verssorait. Va­lahogy nem bánta, ha Ilse hallja őket.

– Emily Byrd Starr, ezt a saját kútfejedből merítetted?

– Igen.

– Esküszöl?

– Esküszöm.

– Hát... – Ilse nagyot sóhajtott – azt hiszem, máris költő vagy.

Igen büszke pillanat volt ez – Emily életé­nek egyik nagy pillanata. A világa elismerte a rangját. Most azonban más dolgokra kellett gondolnia. Elvonult a vihar, lenyugodott a nap. Erősen szürkült, hamarosan sötét lesz. haza kell mennie, vissza a vendégszobába, mielőtt még felfedeznék az eltűnését. Rémes, de még mindig a kisebbik rossz ahhoz ké­pest, ha Elizabeth néni nyakoncsípné. Ilse személyiségének hatására majd szétvetette a bátorság. Különben is, mindjárt itt a lefekvés ideje és kiengedik. Hórihorgas John cserjé­sén át nyargalt hazafelé – telis-tele volt a szentjánosbogarak misztikusan bolyongó lámpásaival –, óvatosan átkászálódott a tüs­kés bokrokon... és földbe gyökerezett a lába. Eltűnt a létra!

Emily olyan érzéssel ment a konyhaajtó­hoz, mint aki egyenesen a végzetébe rohan. Ám ezúttal vétkesen könnyű volt a bűnös helyzete. Laura néni egyedül volt a konyhá­ban.

– Honnan a csudából jössz, Emily kedve­sem? – kérdezte. – Épp most akartam fel­menni, hogy kiengedjelek. Elizabeth megen­gedte... ő egyházi gyűlésre ment.

Azt nem mesélte el Laura néni, hogy jó pár­szor lopódzott lábujjhegyen a vendégszoba ajtajához, és majd megőrült az aggodalomtól a néma csend miatt. Elájult a gyermek a fé­lelemtől? Még a vihar alatt sem engedte az, a könyörtelen Elizabeth kinyitni az ajtót. És tessék, mindezen gyötrelmek után Miss Emily gondtalanul besétál az alkonyatból. Egy pillanatig még Laura néni is mérges volt. Ellenben miután végighallgatta Emilyt, csu­pán hálát adott az égnek, amiért Juliet lánya nem törte ki a nyakát azon a korhadt létrán. Emily érezte, hogy könnyebben úszta meg a dolgot, mint kiérdemelte. Tudta, hogy Lau­ra néni megtartja a titkát. Még azt is megen­gedte, hogy egy egész csésze pacalt adjon Kotnyelesnek, ő pedig egy nagy szelet sütit kapott tőle és jó éjt puszit, amikor lefektette.

– Nem kéne olyan jónak lenned hozzám, mert rosszul viselkedtem – mondta két me­sés falat közt Emily. – Azt hiszem, szégyent hoztam a Murray-kre, mert mezítláb mász­káltam.

– A helyedben én minden alkalommal elrej­teném a csizmámat, amikor kimegyek a ka­pun – felelte Laura néni –, csakhogy én nem felejteném el felhúzni, mielőtt visszajövök. Amiről Elizabeth nem tud, az nem fáj neki.

Emily szótlanul ette a süteményt, közben a hallottakon morfondírozott.

– Igazán jó lenne, de azt hiszem, nem csi­nálok többé ilyet – mondta végül. – Az a gya­núm, hogy muszáj szót fogadni Elizabeth né­ninek, hiszen ő a családfő.

– Hát ezt meg honnan veszed? – kérdezte Laura néni

– Kitaláltam. Ilse Burnley meg én kebelba­rátok leszünk, Laura néni. Szeretem őt... mindig is sejtettem, hogy szeretném, ha le­hetőséget kapnék rá. Sosem hittem volna, hogy képes lennék újra szeretni egy lányt, de Ilsét mégis szeretem.

– Szegény Ilse! – sóhajtott fel Laura néni.

– Igen, nem szereti a papája. Hát nem ször­nyűséges? Miért nem szereti?

– Valójában szereti őt, csak hiszi, hogy nem szereti.

– De miért hiszi azt?

– Még túl fiatal vagy, hogy megértsd, ki­csim.

Emily gyűlölte, amikor erre hivatkoztak a felnőttek. Érezte, hogy tökéletesen megérte­né, ha a titokzatoskodas helyett vennék a fá­radságot és elmagyaráznák neki a dolgokat.

– Bárcsak imádkozhatnék érte! Persze nem volna tisztességes, mert tudom, mit gondol az imádságról... de én mindig arra kértem Is­tent, hogy az összes barátomat áldja meg, és abban Ilse is benne van, úgyhogy még vala­mi jó is kisülhet ebből. Mondd, Laura néni, illendő szó a „mindenségit?"

– Jaj, dehogy!

– Milyen kár! – sóhajtott Emily. – Olyan kü­lönleges.

 

13

A Kóró dűlő

Emily és Ilse két csodálatos hetet töltött együtt az első civakodásig. Azon egysze­rű vita fajult óriási veszekedéssé, hogy legyen avagy ne legyen szalon a játékházban, amelyet Hórihorgas John cserjésében építet­tek. Emily akart szalont, Ilse viszont nem. Aztán Ilse megelégelte a szóváltást és minden átmenet nélkül dühbe gurult. Igencsak bőbeszédű volt, amikor haragra gerjedt, és olyan nyomdafestéket nem tűrő sértések össztüze zúdult Emilyre, ami a legtöbb Blair Water-beli lányt letaglózta volna. Emily azonban igencsak otthon volt ezekben a kife­jezésekben, és nem rendült meg egykönnyen. Persze ő is méregbe gurult, csakhogy abban az erőszaknál is bőszítőbb, hűvös, fennkölt Murray-stílusban. Amikor Ilse a gyalázkodás közepette óhatatlanul is lélegzetvételnyi szünetet tartott, Emily – aki elsö­tétült tekintettel és lángba borult arccal egy nagy kövön ücsörgött – gúnyos kis replikák­kal tüzelt vissza rá, ami még jobban kiborí­totta Ilsét. Az ő arca is kipirult, szeme pedig akár a rőtszínű tűz lángja. Kár, hogy nem le­hettek mindig mérgesek, mert mindkettejük­nek ugyancsak jól állt a harag.

– Egy percig se képzeld, te síró-pityogó tak­nyos, te pimasz kis csitri, hogy te fogsz parancsolgatni nekem, csak azért, mert New Moonban laksz – üvöltötte Ilse, és a nyoma­ték kedvéért dobbantott is hozzá a lábával.

– Nem fogok parancsolgatni neked... sőt nem is állok szóba veled többé – vágott vissza megvetően Emily.

– Örülök, hogy megszabadulok tőled te... te gőgös, pöffeszkedő, önhitt, csúcs-felfuvalko­dott, te két lábon járó állat! – bömbölte Ilse. – Még csak ne is szólj hozzám, soha többé! És meg ne tudjam, hogy végigjárod Blair Watert és mindenfelét mondogatsz rólam.

Ez elviselhetetlen volt egy olyan lánynak, aki sosem „mondogatott mindenfelét", sőt semmit sem a barátairól vagy egykori barátairól.

– Semmit sem fogok „mondogatni" rólad – vágta rá Emily. – Hanem... gondolok.

Tisztában volt vele, hogy ezzel elevenbe ta­lált. Ilsében még jobban forrt az indulat. Ki tudja, milyen rémes dolgokat gondol majd róla Emily, amikor csak kedve tartja? Ám csakhamar rájött a turpisságra.

– Bánom is én, mit gondolsz rólam, te je­lentéktelen kis kígyó. Különben sincs semmi eszed.

– De van valamim, ami sokkal jobb – felel­te őrjítőén kihívó mosollyal Emily. – Olyasva­lami, ami neked sosem lehet, Ilse Burnley.

Ilse ökölbe szorította a kezét, mintha fizikai erővel akarná elpusztítani Emilyt.

– Felkötném magam, ha nem tudnék jobb verseket írni, mint te – gúnyolódott.

– Kapsz tőlem tíz centet kötélre – vetette oda Emily.

Ilse legyőzötten meredt rá.

– Menj a pokolba!

Emily felállt és elindult – no nem a pokol­ba, hanem vissza New Moonba. Ilse azzal eresztette ki a gőzt, hogy összetörte a pohár­székük polcait és szétrúgta a „sziklakertjü­ket". Aztán ő is távozott.

Emily borzalmasan érezte magát. Hát, újra tönkrement egy barátság... ráadásul egy na­gyon vidám, örömteli barátság. Ilse kétségkí­vül ragyogó pajtás volt. Miután lecsillapo­dott, a manzárdablakhoz ment, hogy kisírja magát.

– Milyen szerencsétlen vagyok! – zokogta drámaian, de őszintén.

Mindazonáltal nem érzett keserűséget. Ez tisztességes, nyílt veszekedés volt. Nem döf­ték hátba. Persze sosem lehetnek kebelba­rátok többé Ilsével, elvégre nem lehetsz olyan ember barátja, aki pimasz csitrinek, két lá­bon járó állatnak meg kígyónak nevezett és elküldött a pokolba. Képtelenség. Mellesleg ILse sosem bocsátana meg neki. Emily elég őszinte volt ahhoz, hogy bevallja: ő is elvetet­te a sulykot.

Másnap reggel azonban, amikor kiment a játékházhoz, hogy rendet rakjon az összetört cserepek és deszkák között, Ilse már ott szorgoskodott: helyükre kerültek a polcok, ismét állt a sziklakert, még egy csodaszép szalont is kirakott, s egy lucfenyő „boltívvel" összekötötte a nappalival.

– Na szervusz! Itt a szalonod, remélem, most már boldog leszel – fogadta vidáman. – Mi tartott ilyen soká? Már azt hittem, sosem jössz.

Ez a fogadtatás ugyancsak zavarba hozta Emilyt a tragikus éjszaka után, amelyen el­temette második barátságát és könnyezett a sirja felett. Ilyen gyors feltámadásra nem szá­mított. Ami Ilsét illeti, mintha sosem vesztek volna össze.

– Ja, hát az tegnap volt – mondta elképed­ve, amikor Emily óvatosan utalt rá. Ilse filo­zófiája szerint a tegnap és a ma két teljesen más dolog. Emily kénytelen-kelletlen magáé­vá tette ezt a filozófiát. Nyilvánvalónak lát­szott, hogy Ilse legalább annyira nem tehet a dühkitöréseiről, mint arról, hogy vidám és kedves legyen vele. Emilyt, aki hajlamos volt rá, hogy egy darabig elrágódjon a dolgokon, meghökkentette, hogy Ilse látszólag abban a pillanatban elfelejtette a veszekedést, amint vége volt. Kissé zavarba ejtő, ha az egyik perc­ben kígyónak és krokodilnak nevezik, a másikban pedig ölelgetik és drágámozzák az embert.

– Nem vagyok elég kedves hozzád, hogy jó­vátegyem a cirkuszolásaimat? – kérdezte Ilse. – Dot Payne sosem gurul méregbe, de szeretnéd őt barátodnak?

– Dehogy. Olyan buta – ismerte be Emily.

– Rhoda Stuart sosem jön ki a sodrából, mégis eleged lett belőle. El tudod képzelni, hogy valaha is úgy bánnék veled, mint Rhoda?

Nem, ebben a kérdésben Emilynek nem voltak kétségei. Bármilyen is volt Ilse, a hű­ségéhez és őszinteségéhez nem férhetett két­ség. Rhoda Stuart és Dot Payne pedig olyanok voltak Ilséhez viszonyítva, mint „holdfény a napfényhez, mint víz a borhoz" – illetve lehet­tek volna, ha Emily mást is ismer Tennyson-tól, nem csupán a Harsonás dalát.

– Nem kaphatsz meg mindent – folytatta Ilse. – Apa temperamentumát örököltem, erről ennyit. Várj csak, ha meglátod őt dühön­geni.

Emily gyakran járt a Burnley-házban, de a doktor ritkán tartózkodott otthon, akkor is legfeljebb kurtán odabiccentett, máskülön­ben rá se bagózott. Nagyon elfoglalt ember volt, hiszen – gyarlóságai ellenére – a szakér­telmét nem lehetett megkérdőjelezni, és messzire nyúltak praxisának határai. A be­tegágy mellett éppoly kedves és együttérző volt, mint amilyen goromba és epés másutt. Amíg beteg voltál, Burnley doktor az égvilá­gon mindent megtett érted; ám amint meggyógyultál, nyilvánvalóan nem vette többé hasznodat. Az egész júliusa arra ment rá, hogy odafent a Kóró dűlőn megmentse Teddy Kent életét. Teddy már túl volt az életveszé­lyen és fel is kelhetett, de gyógyulásának tempója nem elégítette ki Burnley doktort. Egyik nap útját állta a halászhorgokkal és visszataszító, kövér gilisztákkal teli vödörrel – ez utóbbi kizárólag Ilse műve volt – a tó fe­lé igyekvő Emilynek és Ilsének, s rájuk pa­rancsolt, menjenek a Kóró dűlőbe és játssza­nak Teddy Kenttel.

– Magányos és levert az a fiú. Menjetek, vi­dítsátok fel! – mondta.

Ilsének nagyon nem volt ínyére a dolog. Ked­velte Teddyt, de nem szerette a mamáját. Emily viszont titokban örült a feladatnak. Igaz, mindössze egyszer látta Teddy Kentet, a vasárnapi iskolában egy nappal azelőtt, hogy komolyan ágynak esett, és tetszett neki a fiú. Úgy tűnt, ő is tetszik Teddynek, mert sokszor rajtakapta, hogy szégyenlősen őt nézi a pad sorok fölött. Emily határozottan jóképűnek találta – sűrű, sötétbarna haja volt, kék szeme –, és először jutott eszébe, hogy jó volna egy fiú játszópajtás is. Nem „udvarló', dehogy. Ki nem állhatta az iskolai szlenget, ami máris „az udvarlód"-nak nevezett egy fiút, ha története­sen egy ceruzát vagy egy almát adott neked, vagy sűrűn választott párjának a játékokban.

– Teddy helyes, de az anyja olyan fura – me­sélte Ilse a Kóró dűlő felé bandukolva. – Soha nem megy sehova, még templomba sem. Sze­rintem a sebhely miatt. Nem idevalósiak, csak a múlt ősszel jöttek Blair Waterbe, azóta lak­nak a Kóró dűlőben. Szegények és büszkék, nem sok látogatójuk akad. Teddy viszont irtó helyes, úgyhogy nem bánjuk, ha az anyja né­hány sötét pillantást vet ránk.

Jóllehet a fogadtatás meglehetősen kimért volt, Mrs. Kent nem vetett rájuk sötét pillan­tást. Talán ő is megkapta a maga utasítása­it a doktortól. Törékeny teremtés volt, dús, puha, fénytelen, világosbarna hajjal, sötét, gyászos szemekkel. Sápadt arcán széles seb­hely húzódott – anélkül biztosan nagyon szép lett volna. A hangja pedig olyan bárso­nyos és tétova volt, mint a dűlőben cikázó szellő. Emily, aki ösztönösen felmérte az em­bereket, akikkel találkozott, érezte, hogy Mrs. Kent nem boldog.

A Kóró dűlő a Befejezetlen Háztól keletre, a Blair Water és a homokdűnék közé esett. Többnyire kopár, magányos, elhanyagolt hely­nek tartották, de Emily elbűvölőnek találta. A kicsi faház egy dombon állt, amelyet libegő, illatos bujaságban nőtt be a baradicskóró. Rit­ka léckerítés vette körül a farmot, szinte telje­sen befutotta a vadrózsa, s egy megsüllyedt, nyikorgó kapun lehetett bejutni az út felől. Kövek szolgáltak lépcső gyanánt a dombolda­lon, azok vezettek az ajtóig. A ház mögött ro­zoga pajta állt, a Blair Waterig ereszkedő me­zőn hamvaszöld hajdina virágzott. Az épület előtte, omladozó veranda, amelyet elbűvölő csészéjüket magasra emelő, vörös mákvirágok ragyogó sávja ölelt körül.

Teddy szívből örült, amikor meglátta őket, és fantasztikus délutánt töltöttek együtt. Színt kapott a fiú tiszta, olajbarna bőre, sö­tétkék szeme fényesebben csillogott. Mrs. Kent áhítozva figyelte ezeket a jeleket, és nagy igyekezettel – bár nem túl szívélyesen – megkérte a lányokat, jöjjenek el ismét. Ők ennek dacára vonzó helynek találták a Kóró dűlőt, így örültek az invitálásnak. A szünidő hátralévő részében alig volt olyan nap, ami­kor nem kapaszkodtak fel a dombra, kiváltképp a hosszú, párás, gyönyörű augusztusi estéken, amikor fehér lepkék vitorláztak a baradicskóró ültetvény felett, szürkületbe fakult az aranyló alkonyat, és vöröses volt az ég a zöld lankák mögött, a tónál pedig meg­gyújtották lámpásaikat a szentjánosbogarak. Néhanapján labdáztak, s olyankor Emily és Teddy valahogy mindig egy csapatban talál­ták magukat. Ám még így is legfeljebb egyen­lő volt az eredmény a fürge, gyors észjárású Ilsével szemben. Máskor a fiú a pajtákhoz vitte a lányokat, hogy megmutassa a rajzait. Mindketten csodálatosnak találták őket, jól­lehet nem tudhatták, hogy igazándiból mi­lyen nagyszerűek. Varázslatos volt elnézni, amint Teddy fogott egy ceruzát meg egy darab papírt és karcsú, barna ujjainak néhány gyors mozdulatával lerajzolta Ilsét, Emilyt. Kormit vagy Boglárkát, hogy majd megszólalt – vagy nyávogott.

Kormi és Boglárka a Kóró dűlő macskái voltak. Boglárka kedves, sárga kis jószág, alig nőtt ki a kölyökkorból. Füstös pedig ha­talmas, az orra hegyétől a farka végéig arisz­tokrata. Semmi kétség sem fért hozzá, hogy a Vere de Vere macskadinasztiából szárma­zott. Smaragdszeme és plüssbundája volt.

Emily azokra a Kóró dűlőben töltött kelle­mes órákra emlékezett a legszívesebben, amikor a játéktól elfáradva mindhárman az omladozó veranda lépcsőin ültek. A pajta mögött magasló lucfenyők gyönyörű, sötét fantomfáknak tűntek a sötétben, szürkék lettek a felhők a nyugati égbolton, hatalmas, kerek, sárga hold emelkedett a mezők fölé, hogy hullámoktól megtörve visszatükröződ­jék a tavon, ahol Szélasszonyság pompás fé­nyeket és árnyakat szőtt.

Jóllehet Mrs. Kent sosem csatlakozott hoz­zájuk, Emilynek meggyőződése volt, hogy a konyhai roló mögül titokban meglesi őket. Teddy és Ilse iskolai dalokat énekelt, Ilse szavalt, Emily történeteket mesélt. Máskor boldog csendben üldögéltek, mindegyikük álmai titkos kikötőjében horgonyzott, mialatt a macskák őrülten egymást hajkurászták a dombon, a baradicskórón át és a ház körül. Váratlan pofonokkal felugráltak a gyerekek­re és ugyanolyan hirtelenséggel iramlottak tovább. Szemük ékszerként ragyogott, far­kuk tollként lengett.

– Hát nem jó élni – így, mint most? – jegyez­te meg egyszer Emily. – Borzalmas lehet an­nak, aki sohasem élt.

Egyébiránt nem volt teljesen felhőtlen az élet. Elizabeth néni gondoskodott erről. Csak felzúdulásra engedte meg a látogatásokat a Kóró dűlőbe, és azért, mert Burnley doktor rendelte el.

„Elizabeth néni nem hejesli Teddyt – írta. a régi szófa titkos polcán állhatatosan szaporodó leveleinek egyikében Emily. – Amikor először kérdeztem meg tőle hogy odamehetek-e és jáchatok-e Teddyvel, komojan rám nézett és azt kérdezte Ki ez a Teddy személy? Semmit sem tudunk ezekről a Kentekről. Ne felejcsd el, Emily, a Murrayk nem állnak szóba min­denkivel. Erre azt feleltem hogy Én Starr va­gyok nem Murray – ahogy Te mondtad. Drága Apa én nem akartam szemtelen lenni, de Elizabeth néni szerint az voltam és egész nap nem szólt hozzám. Ő persze azt hitte hogy ez nagyon rossz büntetés volt de én nem bántam csak elég kelemetlen ha a saját családod megvető csenddel viseltetik irántad. De azóta elenged a Kóró dűlőbe mert dr. Burnley eljött és azt mondta neki. Burnley doktornak külö­nös befojása van Elizabeth nénire. Nem is ér­tem. Rhoda eccer azt mondta hogy Elizabeth néni remélte hogy dr. Burnley és Laura néni egy pár lehetnek – ami, tudod azt jelenti hogy összeházasodnak – de nem így van. Mrs. Thomas Anderson itt teázott valamelyik dél­után. (Mrs. Thomas Anderson nagy darab, kö­vér aszony és a nagymamája Murray volt de nincs egyéb mondanivalóm róla.) Ő megkér­dezte Elizabeth nénitől hogy szerinte meg­nősül-e ujjra Burnley doktor, mire Elizabeth néni azt felelte nem, nem nősül meg ujjra és nem hiszi hogy hejes dolog másodszor is házasodni. Mrs. Anderson erre azt felelte Nekem azért megfordult a fejemben hogy elveszi La­urát. Elizabeth néni csak kevéj pillantást ve­tett rá. Nincs miért tagadnom, néha nagyon büszke vagyok Elizabeth nénire, még akor is ha nem szeretem.

Teddy nagyon hejes fiú, Apa. Azt hiszem teccene Neked. Két c-vel kell írni teccik-et? Káprázatos rajzokat csinál, hires művész lesz belőle és akor megfesti a portrémat A pajtában tartja a képeit mert a mamája nem szereti őket. Teddy úgy tud fütyülni akár a madarak. A Kóró dűlő roppant izgalmas hej – különösen éjszaka. Imádom ott a esti szür­kületet. Mindig olyan jól mulatunk a fél-homájban. Akkor Szélaszonyság icipicire zsugoríttya magát a varádicsban mint egy aprócska tündér a cicák pedig kergék meg rémségesek és úsznak a boldogságban. Mrs. Kent cicái és Teddy attól fél hogy ha sokat babusgattya őket akkor a mamája megfolytja Kormit és Boglárkát. Egyszer megfolytott egy cicát mert azt képbzelte hogy a fija job­ban szerette mint őt. Pedig Teddy nagyon szereti a mamáját. Ő mossa el a tányérokat és minden házimunkában segít neki. Ilse azt meséi hogy az iskolában anyámasszony ka­tonájának csúfolják ezért a fijúk, pedig sze­rintem véktelenül nemes és férfias cseleke­det. Teddy nagyon szeretne kutyát a majája viszont nem engedi. Én azt hittem hogy Elizabeth néni zsarnok de Mrs. Kent – bizo­nyos dolgokban – sokkal roszabb nála. Csak­hogy ő szereti Teddyt, Elizabeth néni viszont nem szeret engem.

Ilsét és engem nem szível Mrs. Kent. Sosem mondja persze de érezzük. Eccer sem hívott meg minket uzsonára – pedig mindig olyan udvariasak vagyunk vele. Azt hiszem félté­keny ránk mert Teddy szeret minket. Teddy nekem adta a legeslegszebb képet amit a Blair Waterről festett, mékpedig egy hatalmas fehér kagylóra, de azt mondta hogy a mamájának nem szabad tudni róla mert akor sírni fog. Mrs. Kent nagyon titogzatos szeméj és vegtelenül hasonlít olyan emberekre akiket kiolvastam a könyvekből. Szeretem a titog­zatos embereket de nem túl közelről. Mrs. Kentnek mindig éhesnek láccik a szeme pedig rengeteg ennivalója van. Soha nem megy se­hová mert felrobbant mellette egy lámpa és megégett az arca és foradás égtelenkedik raj­ta. Megfagyott bennem a vér tőle, drága Apa. Milyen hálás vagyok hogy Elizabeth néni csak gyertyával világít Némelyik Murray hatyomány hálátlanul okos. Mrs. Kent nagyon val­lásos – amit ő vallásnak nevez. Még fényes délben is imátkozik. Teddy azt mesélte hogy mielőtt erre a világra született egy másikban élt ahol két Nap volt, egy kék és egy piros. A nappalok pirosak az élyszakák kékek voltak. Nem tudom honan vette ezt az ötletet de fölöt­tébb vonzóan hangzik. Meg azt is mesélte hogy ott méz fqjik a patakokban víz hejett. Na, erre megkérdeztem Mit csináltál amikor szomjas voltál? Ott sosem voltunk szomjasak, felelte. Én azt hiszem szomjas akarnék lenni hiszen annyira finom a fris hideg víz. A hol­don szeretnék élni. Bisztosan szép ezüstös hej lehet.

Ilse azt állíttya hogy Teddynek őt kéne job­ban szeretnie mint engem mert őbeléje több vidámsák szorult mint énbelém de ez nem igaz. Pont annyi vidámsák szorult belém is amikor nem furdall a lelkiismeret. Az a gya­núm hogy Ilse azt akarja hogy Teddy őt szerese a legjobban – de azért nem féltékeny lány.

Örömmel közölhetem hogy Elizabeth néni és Laura néni is hejesli a baráccságomat Ilsével. Nagyon ritkán fordul elő hogy mind­ketten hejeslik ugyanazt a dolgot. Már hoz­zászoktam a veszekedéshez Ilsével és nem iszgatom magam miatta. Külömben engem se kell félteni ha felbőszülök! Hetenként egy­szer balhézunk de azonnal kibékülünk. Ilse szerint cirkusz nélkül szürke volna az élet. Én jobban szeretném cirkuszok nélkül de so­sem lehet tudni mitől gerjed haragra Ilse. Van amitől egyszer dübegurul máskor pedig nem, de kétszer ugyanazért soha. Förtelmes neveken szólít. Tegnap lusta lalyhár és fo­gatlan vipera voltam. De valahogy nem is bántam hiszen tudom hogy se lusta se fogat­lan nem vagyok és ő is tuggya. Én nem hí­vom őt ilyeneknek mert az közönséges do­log, hanem csak mosojgok. Ettől Ilse jobban dübegurul mintha toporzékolnék és öszeráncolnám a homlokomat mint ő. Persze direkt azért csinálom. Laura néni azt mondta vi­gyázzak nehogy rámragadjanak azok a ki­fejezések amiket Ilse használ, inkább én jár­jak elől jó példával mert senki sincs aki a szegény gyermeknek kellően gondját visel­né. Bárcsak használhatnám néhány kifeje­zését hiszen olyan lenyügözőek! A papájától hallja őket. Szerintem a nénikéim túl finyásak. Egyik este amikor Dare tiszteletes úr nálunk teázott beleszőttem a dizskurzusomba a bika szót. Elmeséltem hogy azért féltünk átvágni Ilsével Mr. James Lee legelő­jén a régi kútnál mert van ott egy kereszte­zett bikája. Miután Mr. Dare távozott Eli­zabeth néni szörnyen legorombított és azt mondta hogy sose használjam még egyszer azt a szót. Ő tigrisekről beszélt az asztalnál – a míszionáriusokkal kapcsolatban – és nem értem miért szégyenletesebb bikákról mint tigrisekről diskurálni. A bikák szenvedéjes álatok, igaz, dehát a tigrisek nem azok? Elizabeth néni mégis aszt mondta hogy mindig szégyent hozok a fejükre a ven­dégeik előtt A múlt héten Mrs. Lockwoodjárt nálunk Shrewsburyből és Mrs. Forster Beck-ről beszélgettek, aki pár hete ment férjhez, és én megjegyesztem hogy Burnley doktor szerint Mrs. Beck pokolian csinos. EMILY! mondta szörnyűséges tónusban Elizabeth néni és elsápadt a haragtól. De Burnley dok­tor mondta! kiáltottam. Én csak őt idésztem. Burnley doktor pedig aznap mondta amikor Ilsénél maradtam vacsorára és Jameson doktor is ott volt Shrewsburyből. Azon a na­pon történt amikor láttam Burnley doktort őrjöngeni mert Mrs. Simms beletett valamit a kávéjába... vagy nem tett bele? Rémületes látványt nyújtott Csak úgy szikráztak a nagy sárga szemei. Felrúgott egy széket, a falhoz vágott egy lábtörlőt kihalyított egy vá­zát az ablakon és förtelmes dolgokat mon­dott. A szófán ültem, hát tátva maradt a sze­mem meg a szám. Olyan érdekes volt hogy sajnáltam amikor lecsillapodott – elég ha­mar mert szakasztot Ilse és sosem dühöng sokáig. Ám bátor Ilsére nem szokott hara­gudni. Ilse azt mondja bárcsak dühös lenne rá mert még az is jobb mintha észre se veszi. Ő legalább annyira árva mint én, a szegény gyermek. Múlt vasárnap a régi kifakult kék ruhájába ment a templomba. Egy nagy sza­kadás volt elől – pont a közepén! Laura néni sírdogált amikor hazajöt utána pedig beszélt Mrs. Simmsszel mert Burnley doktorral nem mert. Mrs. Simms értésére adta hogy Ilse ru­hája nem az ő asztala de azt is elmondta hogy egy szép fodros muszlinruhát vásárol­tatott neki Burnley doktorral de Ilse azonnal lemalacoszta tojással és amikor Mrs. Simms megmosta a felyét amiért ilyen fityelmetlen volt, Ilse őrjöngve felrohant a szobájába és fecnikre szaggatta a muszlinruhát mire Mrs. Simms azt mondta hogy többet nem fogja strappálni magát egy ilyen kölyök miatt és Ilsének ezért nem volt más csak a kék ruhá­ja, de Mrs. Simms nem tudta hogy el van szakadva. Szóval titokban átvittem Ilse ru­háját New Moonba és Laura néni szépen megvarta. Zsebel takarta el a szakadást. Ilse azt mondta hogy egy olyan napon tépte miszlikbe a muszlinruhát amikor nem hitt Is­tenben és nem törődött vele hogy mit csinál. Egyik este egeret talált az ágyában, de csak kidopta és lefeküdt. Milyen bátor! Én soha nem lennék ilyen bátor. És nem igaz hogy Burnley doktor sosem mosojog. A saját sze­memmel láttam – persze nem gyakran. És csak a szájával nevet, a szemével nem ami olyan kelemetlen érzést kelt bennem. Leg­többször szörnyű gúnyosan nevet ahogy Jolly Jim bácsikája.

Zablevest ettünk vacsorára – nagyon híg volt.

Laura néni heti öt centet ad a mosogatá­sért. Csak egyet költhetek el belőle a többi négyet be kel tenni a békapersejbe – a kandalo párkányán áll a nappaliban. A béka sárgarézből van, ott ücsörög a persej tetején és egyenként csúsztatod bele a centeket a szájába. Lenyeli őket azután belepotyognak a persejbe. Nagyon érdegfeszítő! (Nem szabadna ujjra leírnom azt hogy érdegfeszítő mert azt mondtad hogy nem szabad túl gyakran használni ugyanazt a szót de sem­mi más nem jut eszembe ami olyan jól kife­jezné az érzéseimet). A békapersej Laura né­nié de azt mondta használhatom. Megölel­tem érte. Elizabeth nénit sose ölelem meg. Túl merev és csontos. Nem hejesli hogy Lau­ra néni pénzt fizet nekem a mosogatásért. Reszketek ha ara gondolok mit szólna hozzá ha tudná hogy Jimmy kuzintól egy egész dollárt kaptam a múlt héten – persze suttyómban.

Bárcsak ne adott volna olyan rengeteget! Agaszt, nagyon agaszt. Határtalan felelős­séggel jár. Nagyon nehéz lesz bölcsen elköl­teni anélkül hogy Elizabeth néni rá ne jöjjön. Remélem, sosem lesz 1 milió dollárom. Ször­nyen összetörne. A leveleim mellé relytettem el a dolláromat egy régi borítékban és ráír­tam hogy Jimmy Murraytől kaptam mert ha hirtelen meghalok és Elizabeth néni rábuk­kan tudni fogja hogy becsületes úton jutotam hozzá.

Napról napra egyre hűvösebb van és Eliza­beth néni rámerőlteti az alsószoknyát. Utá­lom. Olyan dagattnak érzem benne magam. De Elizabeth néni szerint muszáj viselnem mert te tüdővészben haltál meg. De jó lenne ha a ruhák egyszer s mind csinosak és egés­ségesek is lennének. Ma elolvastam Piroska történetét. Azt hiszem a farkas a legérdekesebb szereplő. Piroska csacsi kis teremtés le­hetett ha ilyen könyen túljárhattak az eszén. Tegnap két verset is írtam. Az egyik rövid í és az a címe hogy Sorok a Régi Gyümölcsös­ben szedett kék búzavirághoz.

 

Édes szerény arcú kis virág,

Kifejed mindig égre emeled,

S kék szemedbe gyűjtöd sugarát,

Ez égi arcnak.

A rét hercegnői szálfa törékenyek,

A harangvirág is gyönyörű, igaz,

De te, egyszerű kékség itt kezemben,

Boldogságot nyújtasz és vigaszt.

 

A másik költemény hosszú és levélszámlá­ra írtam. Az erdő Ura a címe. A nagy nyírfá­ról szól Horrihorgas John erdejében. Annyira szeretem azt az hejet hogy szinte fáj. Ilse is szereti és majdnem mindig ott jáccunk ha nem a Kóró dűlőben vagyunk. Három ösvény is van benne. Tegnap út. Ma út és Holnap út – így hívjuk őket. A Ma út a tó mellett fut és azért adtuk neki ezt a nevet mert most gyö­nyörű. A Tegnap út kint van a rönköknél ahol Horrihorgas kivágott néhány fát, és azért nevezzük így mert eccer szép volt. A Holnap út csak egy keskeny ösvény a Juhar­tisztáson és azért ez a neve mert egy szép napon gyönyörű lesz, majd ha megnőnek a Juharfák. Persze nem felejtetem el az otthoni kedves fákat. Mindig gondolok rájuk amikor lefekszem. De boldog vagyok itt. Ugye nem rosz ha boldog vagyok, Apa? Elizabeth néni azt mondja hogy nagyon gyorsan túljutot­tam a honvágyon de belül gyakran érzem. Megismerkedtem Horrihorgas Johnnal. Ilse sokszor látogatya meg az ácsműhejében – mert nagyon jó barátok – és nézi hogyan dol­gozik. Horrihorgas John kijelentette hogy elég létrát csinált már ahhoz hogy papok nél­kül is eljusson a menybe de ez csak vicc. Va­lójában buszgó katolikus és minden vasár­nap elmegy a Fehér Kereszt kápolnába. Néha elkísérem hozzá Ilsét – talán nem kéne mert Hórrihorgas a családom ellen lábasa. Tekintéjes külsejű ember és finom a modora. Nagyon civillizállt velem de nem mindig ked­velem. Ha felteszek neki egy komoj kérdést mindig kacsintgat a fejem felett amikor válaszol. Ez sértő. Én persze nem kérdezek vallásos dolgokat de Ilse igen. Ő színpatizál vele de azt mondja hogy mindnyájunkat mágjára küldene ha lenne hozzá hatalma. Kerekperec megkérdezte tőle, mire Hórrihorgas John rám kacsintott és azt felelte Ó, mi nem égetünk meg olyan csinos kis protestáns jó­szágokat mint ti vagytok. Csak a csúf véne­ket. Ez frivoll válasz volt. Mrs. Hórrihorgas szemrevalló asszony és cseppet se gőgös. Úgy néz ki mint egy érett piros alma. "

Amikor esik az eső Ilsénél jáccunk. Csúsz­kálunk a korláton és azt csinálunk ami csak teccik. Senkit se érdekel, csak ha a doktor otthon van akkor kel csendben lennünk mert nem bírja a házban a ricsajt kivéve ha ő ma­ga csinálja. Lapos a tető és a padlásajtón ke­resztül lehet kimászni. Nagyon érdegfeszítő egy ház tetején lenni! Ordító versenyt ren­deztünk a minap hogy lássuk ki tud hangosabban ordítani. Micsoda meglepetés! Kide­rült hogy én. Sose tudhatya az ember mire képes amíg meg nem próbálja. De túl sokan halottak minket és Elizabeth néni szörnyen mérges volt. Megkérdezte miért csináltam ilyesmit. Ez kínos kérdés volt mert gyakran nem tudom miért csinálok bizonyos dolgo­kat. Néha csak azért mert kíváncsi vagyok hogy milyen érzés ha megteszem. Néha pe­dig azért mert azt akarom hogy legyen egy par izgalmas dolog amit majd elmesélhetek az unokáimnak. Rájöttem hogy iletlenség arról beszélni hogy gyerekem lesz. Egyik este amikor vendégek voltak Laura néni nagyon kedvesen megkérdezte Min töröd a fejed olyan komojan Emily? én pedig azt Jeleltem Neveket keresek a gyermekeimnek. Tizet szeretnék. Miután elment a társaság Eliza­beth néni jegesen megjegyezte Laura néni­nek hogy Jobb lesz ha a jövőben nem kérde­zed meg a gyerektől, Laura hogy mi jár a felyében. Ha Laura néni nem is én nagyon sajnálom ezt mert amikor érdekes gondola­tom támad szeretem elmondani.

Jövő héten kezdődik a tanítás.  Ilse meg fogja kérdezni Miss Brownellt, hogy egymás mellé ülhetünk-e. Az a szándékom hogy Rhodát észre sem veszem. Teddy is jön iskolába. Mr. Burnley szerint elég jó van már, de a mamá­ja nincs elragadtatva az ötlettől. Teddy azt mondja, sosem szerette elengedni az iskolá­ba de őrül hogy nem szívleli Miss Brownellt. Laura néni szerint úgy kel hejesen befejezni egy kedves barátnak írt levelet hogy mara­dok szeretetel a te XY-od.

Szóval maradok nagy szeretetel a te

Emilyd (Byrd Starr)

U.i.: Mert még mindig Te vagy az én leges­legkedvesebb barátom, Apa. Ilse azt mondja engem szeret legjobban a világon utánam pedig a piros börcsizmáját amelyet Mrs. Simmstől kapott.

13

Eva lánya

New Moon híres volt az almáiról, és Emily életének első ott töltött ősze mind a „ré­gi", mind pedig az „új" gyümölcsösben rekordtermést hozott. Az újban a pedigrés, ne­mes fajták teremtek, a régiben pedig a kataló­gusokban nem jegyzett magoncokról nevelt fajták, amelyek ennek ellenére zamatosak és édesek voltak. Nem állítottak tabukat Emily elé, szabadon csemegézhetett bármelyik fáról és annyit, amennyi csak belé fért. Egy tiltás mégiscsak volt: ágyba nem vihetett almát. Elizabeth néni nem akarta, hogy almamagok piszkítsák be az ágyát, ami érthető; Laura né­nit pedig még a gondolattól is kirázta a hideg, hogy bárki almát egyen a sötétben, elvégre az almával együtt bekaphat egy kukacot is. Emily tehát hiánytalanul kielégíthette az almaevés iránti vágyát a gyümölcsösükben, de hát régi és furcsa bogara az emberi természetnek, hogy a más almája mindig sokkal ízletesebb a sajá­tunknál – amint ezt az Édenbeli kígyó nagyon jól tudta. Emily sem volt mentes ettől a tulaj­donságtól, következésképp úgy gondolta, hogy Hórihorgas Johnnak vannak a legeslegfinomabb almái. A műhelye egyik gerendáján hosszú sorban ott díszelegtek az almák, és egyértelmű volt, hogy amikor ellátogattak Ilsé-vel az izgalmas, poros, faforgács-szönyeges műhelybe, minden további nélkül kiszolgál­hatták magukat. Három fajta volt a kedven­cük: a „ragyás almák", amelyek úgy néztek ki, mintha leprásak lettek volna, de felülmúlha­tatlan zamat bújt meg furán foltos héjuk alatt; a mélyvörös, szaténfenyes „kis piros almák", amelyek alig voltak nagyobbak egy vackornál, de édeskések és finomak; és amit a gyerekek a legjobbnak tartottak, a hatalmas, zöld „édes almák". Emily elpocsékoltnak tartotta azt a napot, amelyet nem Hórihorgas John egyik óriási, zöld „édes almáját" majszolva búcsúzta­tott.

Noha igyekezett megfeledkezni róla, nagyon is jól tudta, hogy nem járhatna Hórihorgas John műhelyébe. Sosem tiltották meg neki, ez vitathatatlan – mégpedig azért nem, mert a nénjei még álmukban sem feltételezték vol­na, hogy New Moon lakói közül bárki is ennyire megfeledkezhet a Murray és a Sullivan ház közt immár két nemzedék óta érlelt csa­ládi viszályról. Olyan örökség volt ez, amihez minden igazi Murray magától értetődően al­kalmazkodott. Ám amikor Emily azzal a vadóc, hitetlen Ilsével csatangolt, Hórihorgas John „pirosainak" és „ragyásainak" csábere­jétől a hagyományok elveszítették minden hatalmukat.

Egy szeptemberi délután, úgy alkonyattájt, Emily nagyon magányosan slattyogott be a műhelybe. Azóta volt egyedül, amióta haza­jött az iskolából. A nénikéi és Jimmy kuzin bekocsiztak Shrewsburybe, és azt ígérték, napnyugtára visszaérnek. Ilse sem volt ott­hon, őt Charlottetownba vitte a papája, hogy – Mrs. Simms unszolására – télikabátot vá­sároljon neki. Emily kezdetben nagyon is jól megvolt egyedül. Szerfölött fontosnak érezte magát, amiért a gondjaira bízták New Moont. Miután megvacsorázott – Laura néni a nyári konyha kredencén hagyta az estebédjét –, a tejfeldolgozóba ment és lefölözött hat gyö­nyörűséges, hatalmas tejesedényt. Ez távol­ról sem az ő dolga volt, de mindig sóvárgott rá. Szamárság volna elszalasztani ezt a rend­kívüli alkalmat. Elképesztően jól fölözött, és nem tudja meg senki – mindkét nagynénje azt hiszi majd, hogy a másik csinálta –, kö­vetkezésképp meg se szidják érte. Emilynek ezúttal szemernyi lelkiismeret-furdalása sem volt. Jól végezte a dolgát, miért is aggódna. Mindamellett, egy egészen más ügy kapcsán, annyi szenvedésre kárhoztatták aznap este, hogy valamennyi apró vétkéért „egyenlített".

Amire lefölözte, a nagy kőkorsóba öntötte és alaposan megkeverte a tejszínt – termé­szetesen ez utóbbiról sem feledkezett meg – már lement a nap, de még nem tért haza senki. Sehogy sem akart megbarátkozni a gondolattal, hogy egyedül legyen a nagy, fél­homályos, visszhangos házban. Inkább Hóri­horgas John műhelyébe sietett, amelyet üre­sen talált ugyan, ámbár az egyik deszka kö­zepén hagyott gyalu arra utalt, hogy Hóri­horgas az imént még dolgozott, és feltehető­leg visszajön. Emily letelepedett hát egy hatalmas farönkre és körülnézett, mit is ehet­ne. Ott sorakoztak a műhely falánál a „piro­sak" meg a „ragyásak", de „édes" nem volt közöttük. Emily viszont akkor és ott egy „édesre" vágyott – más szóba se jöhetett.

Végül mégiscsak kiszúrt egyet – egy óriásit, a legeslegnagyobb „édeset", amit valaha lá­tott –, magányosan trónolt a padlásra vezető lépcső egyik fokán. Felmászott érte és azon­mód befalta. A csutkát rágta le éppen, ami­kor Hórihorgas John belépett és jókedvűen biccentett.

– Csak beugrottam vacsorázni. A nejem nincs idehaza, úgyhogy egyedül kellett elköltenem – mondta, majd nekilátott a gyalulásnak.

Emily, a lépcsőn ücsörögve, a nagy „édes" jövendőmondó-magvait számlálta, hallgatta, mint fütyörész Szélasszonyság tündérmuzsi­kát a padlás görcslyukain át, s közben verset komponált: „Hórihorgas John ácsműhelye lámpafényben". Később majd leírja egy levél­számlára. Teljesen belefeledkezett a szóvadá­szatba, hogy találó jelzőkkel fesse le Hórihor­gas orrának murisan hosszúra nyúlt árnyékát a szemközti falon, amikor a férfi hirtelen meg­fordult a tengelye körül, de olyan gyorsan, hogy orrának árnyéka úgy lőtt ki a plafon fe­lé, akár egy hatalmas lándzsa, és rémülten azt kérdezte: – Mi történt azzal a hatalmas édes almával, amelyik ott volt a lépcsőn?

– Hát... én... megettem – dadogta Emily. Hórihorgas John eldobta a gyalut, az égre emelte a karját és elszörnyedve nézett Emilyre.

– A szentek óvjanak, gyermek! Ugye nem etted meg azt az almát... nehogy azt mondd nekem, hogy bejöttél ide és megetted azt az almát!

– De igen – felelte szorongva Emily. – Nem gondoltam, hogy baj lehet belőle, én...

– Méghogy baj?! Patkányméreg volt abban az almában! Megkeserítették az életemet, ezért úgy döntöttem, véget vetek a farsang­juknak. És te megetted az almát... Akár egy tucatnyit megölne belőled egy szemvillanás alatt.

Hórihorgas John krétafehér arcocskát és egy zefírkötényt látott átcikázni a műhelyen, ki a sötétbe. Emilyt első, heves felindultsága arra ösztökélte, hogy hazaérjen, mielőtt hol­tan rogyna össze. Végigszáguldott a mezőn, át a bokrokon, a kerten és berontott a ház­ba. Csend és sötétség honolt odabent – sen­ki sem volt otthon. Felsikoltott keserű re­ménytelenségében. Mire megjönnek, ő már hideg lesz és merev, alighanem megfeketedik az arca... Számára örökre befellegzett a szép világnak. És mindez miért? Azért, mert beka­pott egy almát, amiről azt hitte, hogy minden további nélkül megeheti. Ez disznóság! Nem akart meghalni.

De meg kell halnia. Már csak abban re­ménykedett, hogy valaki hazaér, mielőtt meg­hal. Rettenetes volna teljesen egyedül meghal­nia ebben a csodálatos, hatalmas, üres New Moonban. Sehová sem mert segítségért for­dulni. Már egészen besötétedett, és emberi számítás szerint úgyis holtan esne össze út­közben. Hogy odakint haljon meg... magányo­san a sötétben... Jaj, ez túl szörnyű lenne! Fel sem merült benne, hogy bármit is tehetnének érte, azt gondolta, hogy ha mérget nyelt, ak­kor neki egyszer és mindenkorra befellegzett.

Reszkető kézzel meggyújtott egy gyertyát. Már nem is volt annyira rémes – világosban szembe tud nézni a dolgokkal az ember. És a sápadt, rémült, magányos Emily elhatározta, hogy bátran kell ezzel szembenéznie, hisz nem hozhat szégyent a Starrokra és a Murray-kre. Ökölbe szorította hideg kis ke­zét és igyekezett úrrá lenni reszketésén. „Mennyi időm van még hátra?" – tűnődött. Hórihorgas azt mondta, hogy „egy szemvilla­nás alatt" végezhet vele az alma. Mit akar ez jelenteni? Mennyi ideig tart az a szemvilla­nás? Fájni fog a halál? Volt valami halvány sejtelme arról, hogy a méreg rettentő kínokat okoz. Ó, pedig milyen boldog volt! Azt gon­dolta, sokáig él, remek verseket ír és híres lesz, mint Mrs. Hemans. Tegnap este össze­kaptak Ilsével, de még nem békültek ki – so­sem fogják elásni már a csatabárdot. Ilse borzasztóan érzi majd magát. Muszáj üzen­nie, hogy megbocsát. Maradt még annyi ide­je vajon, hogy írjon neki? Jaj, milyen hideg a keze! Lehet, hogy ez már a haldoklás jele? Hallotta vagy olvasta valahol, hogy jéghideg lesz az ember keze, amikor haldoklik. Kíván­csi volt, feketedik-e az arca. Felkapta a gyer­tyát és a vendégszobába rohant. Ott volt az egyetlen olyan tükör a házban, amely elég alacsonyan lógott ahhoz, hogy lábujjhegyre állva lássa magát benne. Közönséges hely­zetben, Emily már a gondolattól is frászt ka­pott volna, hogy homályos, reszkető gyertya­lángnál a vendégszobába lépjen. Ám az az egy, hatalmas félelem legyűrte a kisebbeket. Tükörképére meredt a gyertyafénytől ár­nyakkal megtelt szobában: sűrű, fekete hajtömegtől keretezett arca már olyan sápadt volt, akár a halál. Bizony, bizony, semmi két­ség, ez egy haldokló arca.

Valami mocorogni kezdett Emilyben és tel­jesen a hatalmába kerítette – valami jó, ősi örökség. Már nem remegett, keserű szána­lommal, ám nyugodtan fogadta sorsát.

– Nem akarok meghalni, de mivel muszáj, egy Murray-hez méltón halok meg – mondta. Egy könyvben olvasott effélét, és illett a pil­lanathoz.

Most pedig igyekeznie kell, hogy Ilse meg­kaphassa az üzenetet. Először is Elizabeth néni szobájába ment, hogy meggyőződjék, rend van-e a fiókjában, aztán felszaladt a padlásszobába, az ablak alatti titkos sarokba. Lesben álló, lopakodó árnyak töltötték meg a tágas teret, ott tornyosultak a halo­vány gyertyavilág vetette kis fénysziget felett, de ezúttal nem rémítették meg Emilyt.

– Ha most arra gondolok, milyen pocsékul éreztem magam, mert dagadtnak látszom az alsószoknyában... – motyogta, miközben elő­vett egy kedves levél-számlát – a legutolsót, amelyre valaha is írni fog. Apának fölösleges írnia, hisz hamarosan találkozik vele, de Ilsének – a drága, szerető, vidám, szenvedé­lyes Ilsének, aki tegnap sértő jelzőket ordí­tott utána, és egész életében mardosná miat­ta a bűntudat — meg kell kapnia ezt a leve­let.

„Drága Ilse – kezdte kissé reszkető kézzel, de összeszorított ajkakkal. – Meg fogok halni. Egy alma mérgezett meg amit Horrihorgas John a patkányoknak rakott ki. Nem látlak soha többé és most azért írok neked hogy el­mondjam menyire szeretlek és hogy nem kel roszul érezned magad amiért tegnap bűzös borznak és vérszomlyas menyétnek nevez­tél. Ne agódj, megbocsájtok érte. És sajná­lom hogy alávalónak mondtalak. Nem gondoltam komojan. Rád hagyom az összes tö­rött tányéromat a játékházban és kérlek bú­csúz el Teddytől a nevemben. Már sosem tuggya megtanítani nekem hogyan tegyek gilisztát a horogra. Azért ígértem meg hogy megtanulom mert nem akartam hogy gyává­nak tarcson de most őrülök hogy mégsem ta­nultam meg mert most már tudom mit érez­hetnek a giliszták. Még nem érzem roszul magam de fogalmam sincs milyenek a mér­gezés színptómái. Hórrihorgas John minden­esetre azt mondta hogy egy tucatnyit is meg­ölhetne belőlem az az adag úgyhogy nem él­hetek már soká. Ha Elizabeth néni beleegye­zik megkaphatok a velencei gyöngysoromat. Az egyetlen értékes tulajdonom. Ne enged hogy bárki is báncsa Hórrihorgast mert nem akart megmérgezni, csakis én tehetek róla mert olyan falánk voltam. Az emberek talán azt hiszik majd hogy készakarva tette mert protestáns vagyok de én bisztosan tudom hogy ez nem így volt és légyszíves mond meg neki hogy ne mardosa a lelkiismeret. Azt hi­szem belenyilalt a gyomromba. Ez már a vég. Legyen jó sorod és nefelejcsd el azt aki oly fiatalon hunyt el.

Hűséges híved,

Emily."

Amint Emily összehajtogatta a levél-szám­lát, kerekek surrogását hallotta az udvarról. Alig egy perccel később Elizabeth és Laura néni gyászos ábrázatú teremtéssel találták szembe magukat a konyhában, aki egyik ke­zében csöpögő gyertyát, a másikban pedig egy rózsaszínű levél-számlát szorongatott.

– Emily! Mi történt? – kiáltotta Laura néni.

– Haldoklom – jelentette be ünnepélyesen Emily. – Megettem egy almát, amit Hórihor­gas John megmérgezett a patkányok miatt. Már csak pár percem van hátra, Laura néni.

Laura Murray a szívéhez kapott és a fekete lócára rogyott, Elizabeth pedig olyan falfehér lett, mint maga Emily.

– Ez valami színjáték? – kérdezte komo­lyan.

– Nem az – zokogta felháborodottan Emily. – Ez a színtiszta igazság. Feltételezed, hogy egy haldokló színészkedne? És kérlek, Elizabeth néni, add oda ezt a levelet Ilsé-nek... és kérlek bocsáss meg, amiért rossz voltam, bár nem voltam mindig rossz, ami­kor te azt hitted, hogy az vagyok... és kérlek, ne engedd meg, hogy bárki is lásson a halá­lom után, ha elfeketedek – főleg Rhoda Stu­art ne.

A tiráda végére Elizabeth néni ismét önma­ga volt.

– Mikor etted te azt az almát, Emily?

– Körülbelül egy órával ezelőtt.

– Ha mérgezett almát ettél volna, akkor mostanra már halott vagy beteg lennél...

– Ó! – kiáltott fel a szemvillanás alatt meg­változott Emily. Vad, édes remény dobogtat­ta meg a szívét – hát mégis van esélye? Aztán elkeseredetten szólalt meg: – De épp most nyilallt a gyomromba, amikor lejöttem.

– Vidd ki ezt a gyereket a nyári konyhába, Laura – mondta Elizabeth néni –, és adj ne­ki egy jó nagy adag mustárt meg vizet. De tüstént. Ártani nem árt, és ha bármi is igaz a meséjéből, még jót is tehet. Lemegyek a doktorhoz, talán már visszaért, de útközben benézek Hórihorgas Johnhoz.

Elizabeth néni kiment, mégpedig olyan gyorsan, hogy ha bárki másról lett volna szó, talán meg lehetett volna kockáztatni a „sza­lad" kifejezést. Ami Emilyt illeti, Laura néni késedelem nélkül beadta neki a hánytatót, és két perccel később Emilynek szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy ott helyben és rögvest meghal – minél előbb, annál jobb. Amikor Elizabeth néni visszajött, a konyhai szófán feküdt olyan fehéren, mint a párna a feje alatt és olyan hervadtan, akár egy leko­nyult liliom.

– Nem volt otthon a doktor? – sírta elkese­redetten Laura néni.

– Fogalmam sincs... nem kell ide orvos. Rög­tön sejtettem. Hórihorgas John viccelődött. Úgy gondolta, ráijeszt Emilyre – csak tréfá­ból... Szerinte ez tréfa. Na, masírozz lefeküdni, Emily kisasszony! Csupán azért, mert átmen­tél Hórihorgas Johnhoz, megérdemelted, amit kaptál, egy fikarcnyit sem sajnállak. Évek óta nem rémültem meg ennyire.

– De fájt a gyomrom – nyöszörögte Emily, akiből a félem meg a mustáros viz elegye pillanatnyilag minden merszet kioltott.

– Aki pirkadattól napnyugtáig megállás nélkül almával tömi, magát, az számithat né­mi gyomorfájásra. Úgy vélem, ma éjjel nem lesz több hascsikarás – a mustár gondosko­dik róla. Fogd a gyertyádat és indulás!

– Hát – mondta Emily, miközben kissé bi­zonytalanul felállt –, gyűlölöm azt az átokver­te Hórihorgast.

– Emily! – kiáltott rá mindkét nénje.

– Megérdemli – közölte bosszúra szomjasan Emily.

– Jaj, kicsim... így nem szabad beszélni! – Laura néni furamód szomorúnak tűnt.

– De hát mi a baj azzal, hogy átokverte? – kérdezte ugyancsak elámulva Emily. – Jimmy kuzin gyakran használja, amikor bosszantja valami. Épp a minap mondta... azt mondta, hogy az az átokverte üsző me­gint kitört a temető-legelőről.

– Tudod, Emily – kezdte a probléma megol­dásának legegyszerűbb módját választva Elizabeth néni –, Jimmy férfi, és a férfiak a harag hevében néha olyan kifejezéseket is használnak, amiket kislányoknak nem illik.

– De hát mi a baj azzal, hogy átokverte? – makacskodott Emily. – Nem káromkodás, igaz? Ha meg nem az, akkor miért ne hasz­nálhatnám?

– Nem... illendő szó – mondta Laura néni.

– Jó, akkor nem használom többet – adta meg magát Emily –, de Hórihorgas John, ak­kor is átokverte.

Miután Emily felment, Laura annyit neve­tett, hogy Elizabeth megjegyezte, hogy egy nőnek az ő korában már igazán több esze le­hetne.

– Te is tudod, hogy olyan mulatságos volt – tiltakozott Laura.

Mivel Emily látó- és hallótávolságon kívül volt, Elizabeth is megengedett magának egy morózus mosolyt.

– Világosan tudtára adtam Hórihorgas Johnnak néhány igazságot... nem mondja egyhamar még egy gyereknek, hogy meg van mérgezve. Tajtékzott a dühtől, amikor ott­hagytam.

Az elcsigázott Emily rögtön elaludt, amint letette a fejét, de egy óra múlva felébredt. Elizabeth néni még nem feküdt le, így a spaletta nyitva állt, s egy kedves, barátságos csillag kacsintott le Emilyre. Messziről hívógatóan mormolt a tenger. Olyan jó volt egye­dül és életben lenni. Ismét jóízű volt az elet. Újra írhat a levél-számlákra és költeménye­ket is – már látta a méternyi hosszú verset, aminek az a címe, hogy: „Egy hirtelen halál­ra ítélt gondolatai"; játszhat Ilsével és Teddyvel; takaríthatja az istállót Kotnyelessel, nézheti, mint fölözi le a tejet Laura néni és segíthet kertészkedni Jimmynek; olvas­gathat az Emily Lugasban és végigügethet a Holnap úton – de Hórihorgas John műhelyé­be be nem teszi a lábát. Eldöntötte, hogy ez­után az ördögi kegyetlensége után, semmi dolga Hórihorgassal. Olyannyira haragudott rá, amiért így megrémítette – főleg mivel olyan jó barátok voltak –, hogy képtelen volt addig elaludni, amíg ki nem gondolt egy tör­ténetet arról, hogy méreg okozta a halálát, Hórihorgas Johnt pedig bíróság elé hurcol­ták és halálra ítélték a meggyilkolásáért, és olyan magas bitófára húzták fel, mint ő ma­ga. Emily annak dacára részt vett a hátbor­zongató eseményen, hogy akkor már halott volt. Amikor végül levágta őt és ócsárlás kö­zepette eltemette – rokonszenv könnyeket ejtve Mrs. Hórihorgasért –, megbocsátott ne­ki. Nagyon valószínű, hogy mégsem volt átokverte.

Másnap az egészet papírra vetette a pad­lásszobában.

 

14

Pazar lakoma

Októberben Jimmy kuzin elkezdte forral­ni a disznókrumplikat – milyen prózai név egy nagyon is romantikus foglala­tossághoz! Emilynek legalábbis ez volt a vé­leménye, kinek a szépség, a festői látvány iránti szeretete még sosem volt annyira kielé­gítve, mint a fogyó év e hosszú, hűvös, csilla­gos alkonyatain New Moonban.

A régi gyümölcsös egyik sarkában lucfe­nyő-csoport állt, alattuk pedig egy hatalmas kövekből kirakott kör felett irdatlan vas­edény lógott – de akkora volt, hogy egy ökröt is kényelmesen meg lehetett főzni benne. Emily úgy gondolta, hogy biztosan a tündér­mesék idejéből származik, és egy óriás zab­kásás edénye lehetett. Jimmy kuzin azonban elmesélte, hogy csak százéves és az öreg Hugh Murray hozatta Angliából.

– Azóta is ebben forraljuk a New Moon-i disznók krumpliját – mondta. – Blair Waterben régimódinak tartják, ott már min­denkinek kazánháza van, beépített forralóval, de amíg Elizabeth irányít New Moonban, mi ezt használjuk.

Emily biztos volt benne, hogy nincs az a be­épített forraló, ami a hatalmas edény charm-jával felvehetné a versenyt. Miután hazajött az iskolából, segített Jimmy kuzinnak meg­tölteni krumplival, aztán vacsora után Jimmy meggyújtotta alatta a tüzet és egész este táplálta. Néha megpiszkálta a tüzet és szikraesőt küldött a sötét ég felé – Emily imádta az előadásnak ezt a részét –, néha pe­dig egy hosszú póznával megkeverte a krumplit. Fura, kettéágazó, szürke szakállá­val, derékszíjjal összefogott overalljában úgy festett, mint egy öreg törpe vagy egy varázs­üst tartalmát kevergető manó valamelyik skandináv népmeséből. Elücsörgött Emily mellett az edény közelében fekvő szürke grá­nitsziklán és idézett a verseiből. Emily ezt szerette a legjobban, hiszen Jimmy kuzin költészete meglepően jó volt – legalábbis he­lyenként –, az előadó pedig nem is találhatott volna odaadóbb hallgatóságot a vékonyka, nyílt arcú, égőszemú kislánynál.

Furcsa pár voltak és tökéletesen boldogok egymás társaságában. A Blair Water-iek sze­rencsétlennek, gyengeelméjűnek tartották Jimmy kuzint. Ám ő egy olyan képzeletbeli világban élt, amelyről azok nem tudtak sem­mit. Százszor is előadta a költeményeit, mi­közben a disznók krumpliját forralta s az őszök muzsikájának szellemei kísértettek a lucfenyők között. Különös, eléggé mókás fi­gura volt, hajlott hátú, ráncos és ápolatlan, esetlenül gesztikulált, miközben szavalt, ám most mégsem az „együgyű Jimmy Murray" volt, hanem a saját birodalmának hercege. Kis ideig erős volt, fiatal, ragyogó és gyönyö­rű, a figyelő, rajongó világ elhivatott dalnoka. Egyetlen tehetős, józan eszű Blair Water-i szomszéd sem élt át még ilyen órát. Egyikük­kel sem cserélt volna. Őt hallgatva, Emilynek olyan érzése támadt, hogy ha nem esett vol­na meg az a szerencsétlen kútba lökés, ez a fura kis ember királyok oldalán állhatna.

De Elizabeth belökte őt a New Moon-i kút­ba, így aztán disznókrumplit forralt és Emi­lynek idézte a verseit – Emilynek, aki maga is írt verseket és olyannyira szerette ezeket az estéket, hogy képtelen volt elaludni, amíg nem komponált egy rövid leírást róluk. Szin­te minden este eljött „a villanás" – ezért vagy amazért. A felettük himbálódzó ágak között Szélasszonyság csapkodott vagy duruzsolt – Emily még sosem volt ennyire közel ahhoz, hogy lássa őt; a csípős levegőt betöltötte az égő fenyőtobozok illata, amelyeket Jimmy kuzin a bogrács alá lapátolt. Emily borzas macskakölyke, II. Mike úgy ugrándozott és szaladgált, akár egy apró, bájos éjszakai dé­mon; csodásvörösen ragyogott és vonzott a tűz a sötétben; kellemes, susogó hangok ölelték körül; a titkokkal teli, „nagyszerű, óriási sötétség" nyújtózkodott körülöttük, olyan rejtelmekkel, amik sosem fedik fel ma­gukat napvilágnál; és mindezek felett a csil­lagokkal telehintett, mályvaszínű égbolt.

Akadt olyan este, amikor eljött Ilse és Teddy is. Emily mindig tudta, mikor jön Teddy, mert amint elérte a régi gyümölcsöst, elfütyülte a „hívójelet" – amit kizárólag neki talált ki. Mókás, kedves kis jel volt, akár három tiszta madárhang: az első középmagas, a második magasabb, a harmadik pedig hosszúra nyújtott, édesen halkuló, mint a visszhangok a Harsonás dalában, amelyek egyre tisztábban és messzibbre hallatszot­tak, midőn elhaltak. Ez a hivójel mindig kü­lönös hatással volt Emilyre: mintha kiragad­ná szívét a testéből, neki pedig követnie kell. Úgy gondolta, Teddy keresztül-kasul fütyül­hetné őt az egész világon azzal a három va­rázslatos hangjeggyel. Amint meghallotta, íziben száguldott át a gyümölcsösön és kö­zölte Teddyvel, hogy Jimmy kuzin óhajtja-e a jelenlétét avagy sem, mert bizonyos estéken Jimmy nem akart senki mást, csak őt. Ilsé-nek vagy Teddynek sosem mondta el a költe­ményeit, ellenben tündérmeséket és a tópar­ti temetőben pihenő, néhai Murray-kről szó­ló történeteket, amelyek időnként legalább olyan faramucik voltak, mint a tündérme­sék, nekik is elmesélt. És Ilse is szavalt, méghozzá sokkal jobban, mint bárhol má­sutt, Teddy pedig a hatalmas bogrács mellett elnyúlva, a tűz világánál rajzolgatott: Jimmy kuzin a krumplit keveri; Ilse és Emily kéz a kézben körbetáncolják, mint két kis boszor­kány; Mike elragadó, szakállas kis ábrázata, amint kikukucskál a gránitszikla mögül; a megbabonázott csoportjukon kívül gyüleke­ző természetfölötti, elmosódott arcok. Cso­dás estéket töltött el ott Jimmy kuzin és a másik három gyermek.

– Te is szereted az éjszaka világát, Ilse? – kérdezte egyszer elragadtatottan Emily.

Ilse boldogan nézett körül – szegény kis el­hanyagolt Ilse, aki Emily barátságában talál­ta meg azt, amire egész nyúlfarknyi életében éhezett, és akit most is a szeretet vezérelt.

– Igen – felelte. – És ilyenkor mindig elhi­szem, hogy van Isten.

Amikor elkészült a krumpli, Jimmy kuzin mindnyájuknak adott egy-egy szemet, mie­lőtt még belekeverte a korpát. Nyírfakéreg tá­nyérokon darabokra törték, meghintették só­val – amelyet Emily kis dobozkában rejtege­tett a legnagyobb lucfenyő gyökerei alatt – és jóízűen megették. Egy nagyúri bankett sem lehetett pompásabb annál a krumplinál. Vé­gül Laura néni kedves, ezüstös hangja szólí­totta Emilyt a fagyos sötétségben. Ilse és Teddy szedték a lábukat hazafelé, Emily fü­lön fogta II. Mike-ot és gondosan bezárta éj­szakára a New Moon-i kutyaházba, amely­ben évek óta nem lakott kutya, mégis gondo­san karbantartották és minden tavasszal ki­meszelték, Ha bármi baj érné II. Mike-ot, Emilynek megszakadna a szíve.

„Vén Kellytől", a bádogos-zsibárustól kap­ta. Vén Kelly élénkpiros vándorárus kocsijá­nak bakján feszítve idestova harminc éve, májustól novemberig, kéthetente végigjárta Blair Watert. Poros, kese pónija olyan lassan poroszkált, ahogyan csak a vidéki vándorke­reskedők pónijai tudnak – olyan higgadt, rá­érős, ösztövér gebe módján, aki türelemmel és kitartással vészelte át életének megpró­báltatásait. Fémes zörgés, csörömpölés kí­sérte a zötyögő kocsi útját, lapos, kötéllel kö­rülkerített tetején két hatalmas, egymásba il­lesztett bádogedény verte vissza a napsuga­rakat, de olyan szemkápráztatóan, hogy Vén Kelly a saját kis naprendszere sugárzó nap­jának tetszett. A kocsi négy sarkában egy-egy vadonatúj seprű meredezett agresszíven, amitől ókori diadalszekérre emlékeztetett. Emily titokban nagyon szeretett volna felülni

Vén Kelly kocsijára, mert roppan élvezetes­nek gondolta rajta az utazást.

Igen jó barátok voltak Vén Kellyvel. Emily szerette a kemény kalap alatt mosolygó piros­pozsgás, simára borotvált ábrázatát, nyája­san csillogó, kék szemét, szökés, kefére em­lékeztető haját és a komikusan csücsöri szá­ját, melynek formáját részben a természet­nek, részben a sok fütyörészésnek köszön­hette. Mindig volt nála egy kis papírtölcsér „citromos cukorka" vagy sokszínű cukornád, amit olyankor csempészett Emily zsebébe, amikor Elizabeth néni nem figyelt oda. Te­kintettel arra, hogy Vén Kelly szerint bármi­lyen korú fehérszemélynek azzal lehet örö­met okozni, hogy a férjhezmenetellel ugrat­ják őket, sosem felejtette el megjegyezni, mi­szerint úgy véli, Emilynek hamarosan fonto­lóra kell vennie a házasság gondolatát.

Egy szép napon cukorka helyett pufók, szürke macskakölyköt varázsolt elő a kocsi­ja hátsó fertályából, és azt mondta, neki hoz­ta. Emily mámorosan fogadta az ajándékot, de miután Vén Kelly továbbzötyögött-csörömpölt, Elizabeth néni kijelentette, hogy hallani sem akarnak több macskáról New Moonban.

– Kérlek, hadd tartsam meg, Elizabeth né­ni! – könyörgött Emily. – Egy icipicit sem fog zavarni téged. Én tapasztalt cicafelnevelő va­gyok. Úgy vágyom egy cicakölyök társaságá­ra. Kotnyeles annyira vad lett, amióta az is­tállómacskákkal szaladgál, hogy már nem tudok úgy barátkozni vele, mint azelőtt – és őt különben sem volt jó babusgatni. Kérlek, Elizabeth néni, légy szíves!

Elizabeth néni nem akart „szíves" lenni. Különben is pocsék hangulatban volt aznap. bár senki sem tudta, miért. Ilyenkor nem ha­tott rá semmilyen észérv, nem hallgatott sen­kire. Laura néninek és Jimmy kuzinnak tar­tania kellett a száját, és ukázba adta Jimmy-nek, hogy vigye le a macskakölyköt a tóhoz és fojtsa bele. Emily könnyekre fakadt e ke­gyetlen parancstól, de ez csak olaj volt a tűz­re. Elizabeth néni olyan ingerült lett, hogy Jimmy kuzin nem merte felcsempészni a ci­cát az istállóba, ahogyan azt először tervezte.

– Vidd a bestiát a tóhoz, hajítsd bele, aztán gyere vissza és jelentsd, hogy megtetted – mondta mérgesen Elizabeth. – Ezúttal enge­delmeskedsz. New Moon nem lesz a Vén Jock Kelly fölösleges macskáinak menhelye.

Jimmy kuzin azt tette, amire utasították, Emily pedig egy falatot sem evett. Vacsora után a régi gyümölcsösön és a legelőn át le-lopódzott a tóhoz. Gyászos lelkiállapotában nem tudta volna megmondani, miért megy oda, valahogy odavitte a lába. Amint elérte a kis öblöt, ahol Hórihorgas John patakja a Blair Waterbe torkollt, szánalmas visításra lett figyelmes. A patakból kiemelkedő, mo­csári fűvel benőtt kis szigeten partra vetve, ott reszketett, didergett a boldogtalan kis jó­szág a metsző őszi szélben, vizes szőre az ol­dalához tapadt. A régi zabos zsák, amelybe Jimmy kuzin dugta, a tó felé lebegett a vízen.

Emily nem fecsérelte az idejét holmi gon­dolkodásra, nem keresett deszkát, nem latol­gatta a következményeket. Térdig belegázolt a vízbe és kihozta a macskakölyköt. Olyannyira fűtötte a harag, hogy nem érezte a víz hidegét, sem visszafelé futva a jeges szelet. Egy szenvedő vagy megkínzott állat mindig olyan rokonszenváradattal töltötte el, hogy még önmagán is túltett. Szinte berobbant a nyári konyhába, ahol Elizabeth néni fánkot sütött éppen.

– Elizabeth néni! – zihálta Emily. – A cica-kölyök végül is nem fulladt meg... és én meg­tartom.

– Márpedig nem – közölte Elizabeth néni. Emily farkasszemet nézett a nagynénjével.

Megint az a különös érzés kerítette hatalmá­ba, amit akkor érzett, amikor Elizabeth néni hozta az ollót, hogy levágja a haját.

– Ez a szegény kiscica fázik és éhezik, és... olyan boldogtalan. Órák óta szenved. Nem szabad újra vízbe fojtani.

Archibald Murray tekintete volt az arcán, Archibald Murray tónusa a hangjában. Ez csak olyankor fordult elő, amikor páratlanul elevenbe vágó érzelem kavarta fel a lelkét. Ebben a pillanatban szánalom és harag gyö­törte.

Amint Elizabeth Murray meglátta az apja pillantását Emily kicsiny, fehér arcán, vita nélkül meghátrált, pedig tudta, hogy később mérges lesz magára a gyöngeségéért. Ez volt az egyetlen sebezhető pontja. Talán nem lett volna olyannyira hátborzongató, ha Emily hasonlít a Murray-kre. Ám idegen vonásokon látni a Murray-pillantást, ami úgy kerül rá hirtelen, mint valami álarc, oly mértékben sokkolta az idegeit, hogy képtelen volt szem­beszállni vele. Egy sírból feljött kísértet sem tudta volna gyorsabban megrémíteni.

Némán hátat fordított Emilynek, de a kis­lány tudta, hogy megnyerte a második csa­tát. A szürke macskakölyök New Moonban maradt, kövér lett és elragadó, de Elizabeth néni úgy tett, mintha észre sem venné, kivé­ve amikor Emily nem volt otthon, mert akkor kiseprűzte a házból. Mégis hetekbe telt, amire Emily meg tudott neki bocsátani, és elég kínosan érezte magát miatta. Lehet, hogy Elizabeth néni tisztességtelen volt győztes­nek, de vesztesnek határozottan elviselhetet­len. Rendjén is volt, hogy Emily nem tudta tetszés szerint produkálni a Murray-pillantást.

 

15

Különféle tragédiák

Elizabeth néni parancsának engedelmes­kedve, Emily kiiktatta szótárából a „bi­ka" szót. Mindazonáltal a bikák létezé­sét nem lehetett kiiktatni vagy semmibe ven­ni, Mr. James Lee angol bikáját pedig, aki a Blair Watertől nyugatra elterülő hatalmas, szeles legelőn lakott és szörnyű hírnevet szerzett magának, kifejezetten nem. Kétség­kívül félelmetes külsejű jószág volt, Emily néha azt álmodta, hogy őt kergeti, neki pedig nem mozdul a lába. Aztán egy csípős, no­vemberi napon valóra vált e lidercálom.

A legelő végében volt egy bizonyos kút, amiről Jimmy kuzin hátborzongató történe­tet mesélt, következésképp Emily ugyancsak kíváncsi lett rá. Hatvan évvel ezelőtt ásták ki a kutat, mégpedig két testvér, akik odalent, a tengerparton laktak egy házikóban. Roppant mély kút volt, amit ezen az alacsony fekvésű, tó- és tenger melléki területen elég furának tartottak az emberek. A fivérek huszonhét méterre ástak le, mire forrásra leltek. Aztán kikövezték a kút oldalát – de itt meg is állt a munka, sosem haladt tovább. Thomas és Silas Lee azon bagatell nézetkülönbség mi­att, hogy milyen legyen a kút fedele, egymás­nak esett, Silas haragjában a kalapácsával fejbe kólintotta és megölte Thomast.

A kútház sosem épült meg. Silas Lee-t el­itélték emberölésért és a börtönben halt meg. A farm egy harmadik fivéré – Mr. James Lee apjáé – lett, aki a túlsó végébe költöztette a házat és bedeszkázta a kutat. Jimmy kuzin még azt is hozzátette, hogy Thomas Lee szel­leme feltehetően ott kisért tragikus halála helyszínén, de ezt nem tudja bizonyítani, bár írt róla egy verset. A költemény is hajmeresz­tő volt, Emily jóízűt borzongott, midőn Jimmy egy ködös estén a nagy krumplibogrács mel­lett előadta neki. Azóta látni akarta a baljós kutat.

Szombaton nyílt lehetősége rá, amikor egyedül csatangolt a régi temetőben. A mö­gött terül el a Lee-legelő, és szemmel látható­lag sem odabenn, sem a környékén nyoma se volt bikának. Emily úgy döntött hát, felke­resi az öreg kutat, és az öböl felől fújó északi széllel szemben végigugrált a mezőn. Szél­asszonyság óriásnő volt aznap, fenséges ör­vényt kavart a tengerparton, de Emily a nagy homokdűnék közelébe húzódott, amelyek szélcsendes kis szigetet kerítettek a kút köré.

Hidegvérrel felemelt egy palánkot, aztán egy másikra térdelve lekukucskált a kútba. Szerencsére a palánkok erősek és viszonylag újak voltak, különben a New Moon-i kisasszony jóval alaposabban felfedezhette volna a kutat, mint óhajtotta. Alig látott belőle va­lamit: olyan hatalmas páfrányok nőttek ki az oldalán lévő kövek réseiből, hogy keresztül­értek rajta és eltakarták a homályos mélysé­get. A csalódott Emily visszatette a palánkot, majd elindult hazafelé. Alig tett tíz lépést, amikor megállt. Mr. James Lee bikája egye­nesen felé tartott – legfeljebb húszméternyi távolságra lehetett tőle.

A tengerpart felőli kerítés nem volt messze, talán ha fut, még idejében eléri. Csakhogy képtelen volt rá. Amint aznap este megírta Apának, „lebbénult" a félelemtől, és ugyan­úgy földbe gyökerezett a lába, mint amikor erről álmodott. Nagyon is elképzelhető, hogy valami iszonyatos dolog történt volna, ha egy bizonyos fiú nem ücsörög a part felőli keríté­sen.

Mialatt Emily a kutat vizsgálta, rá se bagózott, most azonban leugrott a kerítésről.

Emily látta vagy érezte, hogy egy erőtől duzzadó test robog el mellette. Tulajdonosa a bikától háromméternyire megállt, felkapott egy követ, egyenesen a szörnyeteg szőrös képébe hajította, majd jobbra, az oldalkerítés elé nyargalt. Az inzultált bika vészjóslón fel­mordult és bántalmazója után dübörgött. – Rohanj! – kiáltott hátra a fiú Emilynek. Emily nem rohant. Bármennyire is rémült volt, valami visszatartotta, amíg gáláns meg­mentője egérutat nem nyert. A fiú szemhunyásnyi idő alatt elérte a kerítést. Azután, de nem előbb, Emily is száguldott, és abban a pillanatban érte el a part felőli kerítést, amikor a bika – azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy elkap valakit – megfordult és dübörgött visszafelé. Minden ízében remegve keresztül vágott a homokdombok szúrós növényzetén és a kerítés sarkánál találkozott a fiúval. Egy pillanatig csak álltak és nézték egymást.

Emily nem ismerte a fiút: eleven, hetyke, tiszta arca volt, okos, szürke szeme, dús. bodros, vörösesbarna haja. Olyan kevés ru­hát viselt, amennyit az illendőség még meg­engedett, a fején pedig valami kalaputánzat ült. Tetszett Emilynek. Nyoma sem volt ben­ne Teddy finom sármjának, a maga módján mégis igen vonzó volt, és épp most mentette meg őt egy rettentő haláltól.

– Köszönöm – mondta szendén, a fiúra emelve nagy, szürke szemét, amely kéknek tetszett a hosszú pillák alatt. Ugyancsak ha­tásos pillantás volt, és semmit sem vont le a hatásából a tény, hogy abszolút nem volt tu­datos. Még senki sem világosította fel Emilyt, milyen megnyerő ez a rácsodálkozó, szemér­mes pillantás.

– Hát nem remek pofa? – jegyezte meg könnyedén a fiú. Zsebre vágta a kezét, s olyan kitartóan nézte Emilyt, hogy az zavará­ban lesütötte a szemét – ami semmivel sem volt kevésbé hatásos, mint amikor felnézett a fiúra.

– Borzalmas – felelte egy vállrándítás kísé­retében Emily. – És úgy megijedtem.

– Tényleg? Pedig ahogy ott álltál előtte és hűvösen nézted, mint egy uborka, azt hit­tem, tengernyi mersz szorult beléd. Milyen az, ha félsz?

– Te még sohasem féltél? – kérdezte Emily.

– Nem... nem tudom, milyen az – mondta hanyagul s kissé hetvenkedve a fiú. – Mi a neved?

– Emily Byrd Starr.

– Erre laksz?

– New Moonban.

– Ahol Együgyű Jimmy Murray lakik?

– Nem is együgyű! – kiáltotta méltatlankod­va Emily.

– Jól van, na. Nem is ismerem. De hamaro­san megismerkedek vele. Mindenesnek szer­ződök hozzá a télre.

– Nem is tudtam róla – lepődött meg Emily. – Igaz ez?

– Aha. Eddig a percig magam sem tudtam. A múlt héten érdeklődött felőlem Tom nenénél, de akkor nem akartam elszegődni. Most azt hiszem, beállok. Akarod tudni a ne­vem?

– Persze.

– Perry Miller. Azzal a vén, Tom nene névre hallgató bestiával élek odalent a Kályhacső városban. Apám tengerészkapitány volt és vele hajóztam, amikor élt – mindenfelé. Jársz iskolába?

– Igen.

– Én nem. Sose jártam. Tom nene nagyon messze lakik. Különben sem hiszem, hogy tetszene. De az a gyanúm, hogy most men­nem kell.

– Tudsz olvasni? – tudakolta kíváncsian Emily.

– Hát... egy kicsit... és a számokat. Apám tanítgatott, amikor élt. Azóta nem bajlódtam vele... inkább őgyelgek odalent a kikötőben. Az remek mulatság. De ha úgy döntök, hogy iskolába járok, akkor úgy fogok tanulni, mint a villám. Gondolom, te szörnyen okos vagy.

– Á, nem olyan nagyon. Apa azt mondta, hogy géniusz vagyok, de Elizabeth néni sze­rint csak habókos.

– Mi az a géniusz?

– Nem tudom biztosan. Néha olyasvalaki, aki költeményeket ír. Én szoktam versekel írni.

Perry rámeredt.

– Ejha! Akkor én is írok verseket.

– Nem hinném – mondta őszintén szólva némileg lenézően Emily. – Teddy nem tud verset írni, pedig ő nagyon okos.

– Ki az a Teddy?

– Egy barátom – hangzott a büszke válasz.

– Akkor – közölte karját a mellén összefon­va, sötéten Perry – én beverem a barátod fejét.

– Nem vered be! – kiáltotta Emily. Nagyon mérges volt, szinte egy pillanatig megfeledke­zett róla, hogy Perry mentette meg a bikától. Hátravetette a fejét és hazafelé indult. Perry is megfordult.

– Akár most is felmehetek Jimmy Murray-hez az elszegődésem ügyében – mondta. – Na, ne légy dühös. Ha azt akarod, hogy sen­kinek se legyen beverve a feje, hát nem ve­rem be. De csak ha engem is fogsz szeretni.

– Hát persze – felelte Emily, mintha ehhez nem is férhetne semmi kétség. Azzal a lassan kibontakozó mosolyával, Perryre mosolygott s máris megszállott rabszolgájává igázta.

Két nappal később Perry Miller beállt New Moonba mindenesnek, két héttel később Emily úgy érezte, mintha mindig is ott lett volna.

„Elizabeth néni nem akarta hogy Jimmy kuzin felvegye őt – írta az édesapjának – mert ő is azok között a fiúk között volt akik rémes dolgot műveltek múlt ősszel. Vasárnap este az imátkozás alatt összekeverték a kipányvázott lovakat és amikor kijöttek az embe­rek iszonyú volt a kavarodás. Elizabeth néni azt mondta hogy nem bisztonságos ha a ház körül van. Erre Jimmy kuzin azt felelte hogy roppant nehéz mindenest kapni és hogy adossai vagyunk Perrynek amiért megmen­tette az életemet a bikától. Szóval Elizabeth néni beadta a derekát és megengedte hogy velünk üljön asztalhoz de esténként a kony­hában kell maradnia. Mi többiek a nappali­ban vagyunk de én kimehetek és segíthetek Perrynek leckét írni. Csak egy gyertyája le­het és nagyon gyenge a fény. Állandóan elol­togatjuk. Csoda mókás gyertyákat elkopantani. Perry már első az osztályában. Még csak a harmadik könyvnél tart pedig már majdnem tizenkettő. Miss Brownell valami gúnyosat mondott neki a legelső napon az is­kolában de Perry csak hátravetette a fejét és sokáig hangosan nevetett. Miss Brownell megveszőzte érte de sose gúnyolta ki többet. Az a véleményem hogy nem szereti ha kine­vetik. Perry semmitől sem fél. Azt hittem nem jön még egyszer iskolába miután megveszőzték, de azt mondja ő elhatározta ma­gát és ilyen semmiség nem tántorítja el attól hogy művelcséget szerezzen. Nagyon el­szánt.

Elizabeth néni is nagyon elszánt. De sze­rinte Perry makacs. Nyelvtanra tanítom Perryt. Azt mondja szeretne megtanulni hejesen beszélni. Mondtam neki hogy nem szabad Tom nenét vén bestijanak hívnia de ő azt mondja kénytelen rá, mert nem fiatal bestija. Elmesélte hogy azért hívják Kály­hacső városnak a helyet ahol lakik mert a házaknak nincs kéménye csak csövek állnak ki a tetőből, de egy szép napon kastéjban fog lakni. Elizabeth néni azt mondja hogy nem kéne olyan baráccságosnak lenni egy alkal mazottal. De Perry hejes fiú bár bruttális a modora. Laura néni szerint bruttális. Én nem tudom mit jelent de gyanítom hogy azt jelenti hogy mindig azonnal kimondja amit gondol és a bicskájával eszi a babot. Szere tem Perryt de másképp mint Teddyt. Hát nem különös, drága Apa, hogy hányféle módja van a szeretetnek? Nem hiszem hogy Ilse szereti Perryt. Viccet csinál a szügsegéből és grimaszt vág a foltozott ruhájára pedig a sajátja is elég fura. Teddy sincs oda érte és egy olyan vicces rajzot csinált róla amelyiken a bokájánál fogva lóg egy bitófán. Az arc hasonlított is Perryre meg nem is. Jimmy kuzin azt mondta hogy ez karikatú­ra és jót nevetett rajta de azért nem mertem megmutatni Perrynek hátha beveri Teddy fe­jét. Ilsének megmutattam mire dübegurult és kettétépte. Fogalmam sincs miért.

Perry azt mondja hogy pont olyan jól tud verseket mondani mint Ilse képeket is tudna rajzolna ha elhatározná magát. Azt hiszem nem teccik neki a gondolat hogy bárki olyat tud csinálni amit ő nem. A tapétát úgysem láthattya a levegőben ahogyan én pedig annyit próbálja hogy attól félek kinézi a szemet. Viszont jobb beszédeket mond mint bárme­lyikünk. Azt is mondja hogy eddig tengerész akart lenni mint a papája de most úgy gon­dolja hogy ügyvéd lesz ha felnő és a parla­mentbe megy. Teddyből művész lesz, ha a mamája engedi, Ilse koncert szavaló lesz – van rá egy másik szó is de nem tudom hogy kel leírni – én pedig költőnő leszek. Azt hi­szem tehetséges csapat vagyunk. Lehet hogy hijúság ilyet mondani, drága Apa.

Tegnap előtt rémséges dolog történt. Szom­bat délelőtt családi imátságot tartottunk, mindnyájan ünnepélyesen ott térdepeltünk a konyhában. Csak egyetlen eccer néztem Perryre és olyan mulaccságos grimaszt vá­gott hogy hangosan felnevettem. (Nem ez volt a rémséges dolog.) Elizabeth néni rette­netesen haragudott. Nem árulhattam el neki hogy Perry miatt nevettem mert attól féltem hogy ha megmondom, elzavarja. Elizabeth néni kijelentette hogy büntetést érdemlek és nem mehetek el délután Jennie Strang zsúrjára. (Szörnyű csalódás volt de ez sem az a bizonyos rémséges dolog.) Perry egész nap távol volt Jimmy kuzinnal és amikor este ha­zajött rákérdezett, Ki ríkatott meg? Azt felel­tem, Azért sírtam, nem sokat csak egy kicsit, mert nem engedtek el a zsúrra amiért imátkozás közben nevettem. Perry erre egyenesen bemasírozott Elizabeth nénihez és megmondta hogy ő tehet a nevetésről. Elizabeth néni pedig azt felelte hogy ez még nem menti az én viselkedésemet, de Laura néni fálydalmasan nézett és megjegyeszte hogy túl súlyos volt a büntetésem és vigasz­talásul hétfőn felvehetem a gyöngyös gyűrű­jét az iskolába. Teljesen el voltam ragadtat­va mivelhogy az egy csodaszép gyűrű és se­melyik lánynak sincs olyan. Hétfőn reggel amint becsöngettek jelentkesztem hogy meg­kérdezzek valamit Miss Brownelltől, de per­sze csak azért hogy feltehessem a kezem és megmutassam a gyűrűmet. Ez vétkes fen­héjázás volt és megbűnhődtem érte. A szü­netben Cora Lee, az egyik nagylány a hato­dikból odajött és megkért hogy felvehesse egy kicsit a gyűrűt. Nem akartam de azt mondta hogy ha nem engedem akkor az őszes lányt ráveszi az osztályomból hogy küldjenek kolostorba (ami rettenetes dolog, drága Apa, és olyan érzésed van tőle mint egy szám űzöttnek.) Ezért megengedtem ne­ki hogy a délutáni szünetig viselje. Akor oda­jött és azt mondta hogy elvesztette, beleesett a patakba. (Ez volt a szörnyűséges dolog.) Ó, drága Apa, majd bele örültem. Nem mertem hazamenni és Laura néni szemébe nézni. Megígértem hogy nagyon Jogok vigyázni a gyűrűre. Arra is gondoltam hogy a kere­setemből veszek neki egy másikat de amikor kiszámoltam a palatáblán rájöttem hogy húsz évig kellene tányért mosogatnom érte. Kisírtam a szemet a keserűséktől. Perry meglátott és tanítás után odaállt Cora Lee elé. Átadod azt a gyűrűt vagy elmondom Miss Brownellnek? És Cora Lee átadta a gyűrűt, nagyon alázatosan, és azt mondta Úgyis visszaadtam volna. Csak vicceltem. Erre Perry azt felelte Nem szórakozol többet Emilyvel vagy úgy megviccellek hogy meg­emlegeted. Milyen megnyugtató ha ilyen dalijás lovag vigyáz az emberre! Még most is beleremegek ha arra gondolok hogy mi tör­tént volna ha azzal állítok haza Laura néni­hez hogy elveszítettem a gyűrűjét. Lelketlen­ség volt Cora Leetől hogy azt mondta elvesz­tette, amikor nem is vesztette el és szétszagatta az agyam. Én képtelen volnék ilyen lel­ketlen lenni egy árvalannyal.

Amikor hazaértem megnéztem a tükörben, hogy beleőszültem-e. De szerencsére nem.

Perry többet tud a geográfijáról mint bárme­lyikünk mert majdnem mindenhol volt már a világon a papájával. Ha kész a leckéje érdegfeszítő történeteket mesél. Addig beszél amíg az utolsó hüvejkig leég a gyertya aztán azzal megy a fekete lyukon keresztül a pad­lásra lefeküdni – ugyanis Elizabeth néni csak egy gyertyát engedejez neki egy estére.

Tegnap azon vesztünk össze Ilsével hogy ki lennénk szívesebben: Jeanne d'Arc vagy Frances Willard. Nem veszekedéssel hanem eszmecserével indult mégis civakodás lett a vége. Én inkább Frances Willard lennék mert ő él.

Tegnap leesett az első hó. Írtam róla egy verset. Ez az.

 

Vidám napsugarak szánkáznak a havon

A Föld páratlanul pompás ara vagyon,

Gyémánttól ragyogva, vakító fehérben

Nem volt még mennyasszony fele ilyen fény­ben.

 

Felolvastam Perrynek mire közölte velem hogy legalább ilyen jó költeményt tud írni, és máris mondta

Mike hosszú tappancsnyomot hagy a szűzfeher havon.

Ez nem olyan jó mint a tiéd mégpedig azért nem mert ezt nyugodtan elmondhatja az ember prózában is. Viszont páratlanul pompás aráról prózában beszélni az móká­san hangzik.

Mike tényleg otthagyja az apró tappancsnyomait az istálló mögött és olyan hejesek, de annyira mégsem mint az egérnyomok a lisztben, amit Jimmy kuzin szórt szét a magtárban. A legaranyosabb kis lábnyomok. Költőien festenek.

Sajnálom hogy itt a tél mert nem tavaszig nem jáchatunk Ilsével a házunkban, Hórrihorgas John cserjésében és a Kóró dűlőben sem. Mrs. Kenttől furcsán érezzük magunkat. Csak ül és mindig minket bámul. Ezért nem is megyünk oda csak ha Teddy már nagyon csalogat. És leölték a disznókat, szegény jószágok, úgyhogy Jimmy kuzin nem főz már nekik. De van egy vigaszom, most legalább nem kel napvédőt viselnem ha iskolába megyek. Laura néni olyan csinos pi­ros kapucnit vart nekem, szalagokkal, hogy Elizabeth néni lenézően csak annyit mondott rá, hogy eksztravagáns. Napról napra job­ban kedvelem az iskolát de Miss Brownell nem tudom megszeretni. Nem korrekt. Azt mondta hogy rózsaszín szalagot ad annak aki a legjobb fogalmazást, írja, és az illető péntektől hétfőig viselheti. Én a „Patak mesé­jét" írtam, a Hórrihorgas cserjésében fojó pa­takról szól – minden kalangyát és gondolatát leírtam – Miss Brownell pedig azt mondta hogy bisztosan másoltam és Rhoda Stuart kapta a szalagot. Épp elég idő töltöttél silány irományokkal, mondta Elizabeth néni, azt hiszem megnyerhetted volna azt a szalagot. Megsértődött (azt hiszem) amiért szégyent hoztam New Moonra mert nem kaptam meg de azt nem meséltem el neki hogyan történt. Teddy szerint egy jó sportember sosem sír ha veszít. Én nem akarok jó sportember len­ni. Rhoda most olyan utálatos velem. Olya­nokat mond hogy Igazán meglepő hogy egy New Moon-i lánynak egy cseléd az udvarló­ja. Ez órjási butaság mert Perry nem az ud­varlóm. Perry egyébként a szemébe mondta hogy nagyobb a szája mint az esze. Ez nem volt udvarias tőle viszont igaz. Az egyik nap Rhoda azt mondta az osztályban hogy a Hold Kanadától keletre helyezkedik el. Perry tüstént kinevette, mire Miss Brownell bent tartotta őt a szünetben de Rhodának persze egy mukkot sem szólt amiért ilyen neveccséges dolgot mondott. A leggonoszabb dolog Rhodától mégiscsak az volt hogy azt mondta megbocsájtott nekem azért ahogyan visel­kedtem vele. Ettől egészen felforrt a vérem hiszen semmi olyan nem tetem amit neki meg kéne bocsájtania. Micsoda ötlet!

Elkezdtük enni a nagy marhasonkát ame­lyik a konyha délkeleti sarkában lóg.

Múlt szerdán segítettünk Jimmy kuzinnak utat csinálni a takarmányrépák között az el­ső pincében. Át kellet szórnunk a második pincébe mert a külső lejárót most feltöltöték földdel. Remek móka volt. Magasan egy lyukba tettük a gyertyát ami fantasztikus árnyékokat csinált és a sarokban álló nagy hordóból annyi almát ehettünk amennyi csak belénkfért és olyan jó lett a hangulat hogy Jimmy kuzin a répaszórás közben el­szavalta néhány költeményét.

Most az Alhambrát olvasom. A mi könyv­szekrényünkből van. Elizabeth néni csak azért nem mondja hogy nem nekem való mert a papájáé volt, de nem hiszem hogy hejesli mivel dühödten köt és sötéten néz rám a szemüvege fölött. Teddy kölcsönadta Hans Anderson történeteit. Imádom őket – de mindig más befejezést eszelik ki a Hókirálynőnek és megmentem Rudit.

Azt beszélik hogy Mrs. John Killegrew le­nyelte a jeggyűrűjét. Kíváncsi lennék mi­nek képzelte.

Jimmy kuzin szerint decemberben egyen­lősége lesz a Napnak. Remélem ez nem befojásolja a karácsonyt.

Kicserepesedett a kezem. Laura néni min­den este bekeni birka faggyúval mielőtt le­fekszem. Nehéz cserepes kézzel verset íni. Mit gondolsz, Mrs. Hemansnek is kicserepe­sedett a keze? Semmi ilyet nem említ az autóbijográfijája.

Jimmy Ball lelkész lesz ha felnő. Muszáj neki. A mamája mondta Laura néninek hogy a bölcsőjében felszentelte. Érdekelne hogyan csinálta.

Mostanában gyertyafénynél reggelizünk ami nagyon teccik nekem.

Ilse itt volt vasárnap délután és felmentünk a padlásszobába és Istenről beszélgettünk mert vasárnap úgy illik. Az embernek na­gyon oda kell figyelnie, mit csinál vasárnap. New Moon-i hatyomány hogy nagyon szent­nek tartják a vasárnapot. Murray nagypapa igen eréjes volt. Jimmy kuzin mesélt róla egy történetet. Mindig szombat este vágták fel vasárnapra a fát, de eccer elfelejtettek és nem volt fa hogy megfőzzék a vasárnapi ebédet. Murray nagypapa azt mondta hogy nem vághattok vasárnap fát, fiúk, csak egy keveset törjetek szét a balta fonákjával. Ilse annak ellenére nagyon kíváncsi Istenre hogy legtöbbször nem hisz Benne és nem szeret beszélni Róla mégis tudni szeretne Róla. Most már nagy I-vel írja mert jó a biztonsá­gos oldalon állni. Azt hiszem Isten olyan mint az én „villanásom", csakhogy míg az egy másodpercig tart, Isten örökké. Olyan soká beszélgettünk hogy megéhesztünk és lementem a nappali kredenchez hogy felvi­gyek két fánkot. Elfelejtettem hogy Elizabeth néni megtiltota hogy étkezések közöttfánkot egyek. De Ilse a végén begurult és azt mond­ta hogy én egy jakobinus vagyok (fogalmam sincs mi az) és tolvaj és egy keresztény nem lop fánkot szegény öreg nagynénjétől. Erre lementem hogy bevalljam Elizabeth néninek mire azt mondta hogy akor nem kaphatok fánkot a vacsorához. Kemény dolog volt hogy én néztem a többiek meg ették. Azt hittem Perry nagyon gyorsan befalta az övét, de va­csora után kihívott és nekem adta a fánkja felét mert eltete nekem. A zsepkendőjébe csomagolta ami nem volt nagyon tiszta de azért megettem mert nem akartam megbán­tani az érzésejit.

Laura néni szerint Ilsének szép a mosoly. Kíváncsi vagyok hogy nekem szép-e a moso­lyom. Ilse szobalyában belemosolyogtam a tükörbe de nem tűnt valami szépnek.

Most hogy hidegre fordultak az éjszakák Elizabeth néni mindig meleg ginespalackot tesz az ágyba. Szeretem hozzádörgölni a lábujjaimat. Manapság csak erre használjuk a ginespalackot. Murray nagypapa azonban igazi gint tartott benne.

Most hogy leesett a hó Jimmy kuzin nem munkálkodhat a kertben és nagyon magá­nyos. Szerintem a kert télen legalább olyan szép mint nyáron. Hejes kis bébi dombocskák vannak ott, ahol a hó betemette a vi­rágágyásokat. Naplementekor minden ró­zsaszín, holdfényben pedig olyan akár me­seország. Szeretek kibámészkodni a nap­pali ablakán és eltűnődöm mit gondolhat­nak vajon a kis gyökerek és magocskák a hó alatt. És gyönyörűen megborzongat ha a bejárati ajtó piros üvegén át nézem a ha­vat.

Csodaszép Jégcsapok szegéjezik a nyári konyha tetejét A mennyországban biztosan még sokkal szebb dolgok vannak. Ma Anzonettáról olvastam és valásosnak éreztem magam. Jó éjt, legdrágább Apukám!

Emily"

„U.i. Ez nem azt jelenti, hogy van másik Apukám. Ez csak olyan szólásmondás, te drága.

 

E.B.S.

 

 

Tartalomjegyzék:

 

Ház a völgykatlanban

A komoly beszélgetés

A rokonság

A családi kupaktanács

Gyémánt vág gyémántot

New Moon

A tegnap könyve

A tűzpróba

Különleges gondviselés

Fokozódó fájdalmak

Ilse

A Kóró dűlő

Eva lánya

Pazar lakoma

Különféle tragédiák