Kurt Vonnegut Jr. Utópia 14 A SOROZATOT SZERKESZTI KUCZKA PÉTER A MŰ EREDETI CÍME: UTOPIA 14 BANTAM BOOKS, NEW YORK FORDÍTOTTA: VAJDA GÁBOR AZ UTÓSZÓT ÍRTA: KUCZKA PÉTER KOSSUTH KÖNYVKIADÓ, 1972 Előszó Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek; nem munkálkodnak és nem fonnak; De mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy. (Máté, 6; 8., 9.) Nem arról szól ez a könyv, ami van, hanem arról, ami lehetne. Szereplői még meg se születtek, vagy talán e sorok írása idején élik gyerekkorukat. Főképpen igazgatókról és mérnökökről szól. Történelmünk jelenlegi szakaszában, 1952-ben, életünk és szabadságunk nagymértékben igazgatóink és mérnökeink ügyességén, képzelőerején és bátorságán múlik, s remélem, hozzásegítenek bennünket, hogy mindnyájan tovább éljünk és szabadok maradjunk. Ez a könyv azonban a történelem egy másik szakaszában játszódik, amikor nincs többé háború, és... 1 Ilium városa (New York állam) három részre oszlik. Északnyugaton élnek az igazgatók, mérnökök, köztisztviselők és néhány szabad foglalkozású értelmiségi; északkeleten vannak a gépek; délen pedig, az Iroquois folyó túlsó partján terül el a Telep, ott él az emberek zöme. Alig okozna zavart a mindennapi életben, ha fölrobbantanák az Iroquois folyón átvezető hidat. Kevés embernek van oka rá, hogy átkeljen rajta, ha csak nem a kíváncsiság hajtja. A háború alatt Amerika-szerte száz meg száz Iliumban tanulták meg igazgatók és mérnökök, hogyan boldogulhatnak a hadba vonult férfiak és nők nélkül. Ez a csoda nyerte meg a háborút - a szinte munkaerő nélkül folytatott termelés. A szakértelem nyerte meg a háborút. Tíz esztendővel a háború után - azt követően, hogy hazatértek a férfiak és a nők, leverték a zavargásokat, és ezreket vetettek börtönbe a szabotázsellenes törvények alapján -, Paul Proteus doktor egy cicával játszott az irodájában. Ő volt a legfontosabb, legkiemelkedőbb személy egész Iliumban, az Ilium Művek igazgatója, mindössze harmincöt éves korában. Magas, karcsú, ideges, barna férfi, kedves tekintet sugárzott sötétkeretes szemüvegtől eltorzított hosszúkás arcából. E pillanatban - és egy idő óta - nem érezte magát sem fontosnak, sem kiemelkedőnek. Pillanatnyilag éppen az volt legfőbb gondja, hogy a fekete macska jól érezze magát új környezetében. Akik elég öregek voltak ahhoz, hogy emlékezzenek és összehasonlítást tegyenek, szeretettel mondogatták, hogy Proteus doktor éppen olyan, mint apja volt ifjúkorában, és mindenki egyetértett abban, igaz, némelyek sajnálkozva, hogy Paul egy napon éppen olyan magasra emelkedik majd a szervezetben, mint apja. Az apa, George Proteus doktor ugyanis halálakor az ország vezető ipari, kereskedelmi, távközlési, élelmiszerés energiaellátási igazgatója volt, ezt a pozíciót pedig fontosságban csak az Egyesült Államok elnökének tiszte közelítette meg. Arra gyakorlatilag semmilyen esély se volt, hogy a Proteus-gének még egy nemzedékre átöröklődjenek, mert Paul felesége, Anita, aki a férfi mellett titkárnősködött a háború alatt, meddő volt. Paul nevetséges módon azért vette feleségül, mert a lány kijelentette, hogy teherbe esett tőle, amikor olyan gátlástalanul ünnepelték a győzelmet az irodájában. - Hát ehhez mit szólsz, cicuka? - A fiatal Proteus óvatosan simogatta a macska felgömbölyödő hátát egy irattekerccsel, és élvezte az állat örömét. - Jólesik, ugye? - Reggel látta meg a golfpálya közelében, és magával hozta egérfogónak a gyárba. Éppen az előző éjszaka rágta szét egy egér egy szabályozó vezeték szigetelését, és rövid időre megbénította a 17., 18. és 21. épületet. Paul lenyomta a főnök-titkári telefon gombját. - Katharine? - Tessék, Proteus doktor? - Mikorra gépeli le a beszédemet? - Most csinálom, uram. Ígérem, tíz-tizenöt percen belül meglesz. Katharine Finch doktor, a titkárnője, az egyetlen nő az Ilium Művekben. Valójában inkább csak főnöke pozíciójának jelképe volt, mintsem igazi segítsége, jóllehet használható helyettesnek bizonyult, ha Paul megbetegedett vagy kedve támadt korábban elmenni a gyárból. Csak az aranygallérosoknak - gyárigazgatótól fölfelé - volt titkárnőjük. A háború alatt úgy találták az igazgatók és mérnökök, hogy a titkári munka zömét - akárcsak a legtöbb alacsonyabb színvonalú tevékenységet - gyorsabban, hatékonyabban és olcsóbban elvégezhetik a gépek. Anita is elbocsátás előtt állt, amikor Paul feleségül vette. Katharine bosszantóan gépszerűtlenül dolgozott, most például Paul beszédének gépelésével piszmogott, s egyidejűleg Bud Calhoun doktorral beszélgetett, akiről úgy tudták, hogy a szeretője. Bud, az iliumi üzemanyag-állomás vezetője, csak akkor dolgozott, amikor szállítmány érkezett vagy indult hajón, illetve csővezetéken, e két esemény között pedig - akárcsak most is - azzal töltötte idejének nagy részét, hogy Katharine fülébe zsongta édes georgiai szövegét. Paul karjára vette a macskát, és a szobája egyik falát pótló hatalmas ablakhoz lépett vele. - Tömérdek, egér van odakint, cicuka - mondta. Megmutatta a macskának a békéssé vált hajdani csatateret. Itt a völgyben, a folyó kanyarulatánál győzték le a mohawk indiánok az algonquinokat, a hollandok a mohawkokat, a britek a hollandokat, az amerikaiak a briteket. A csontok és korhadó karók, ágyúgolyók és nyílhegyek fölött félmérföldes egyenlő oldalú háromszögben acélbeton épületek emelkedtek az Ilium Művek. Ahol hajdanán egymást irtották és a természet ellen küzdöttek az emberek, most gépek morogtak, zúgtak és kattogtak, gyermekkocsi-alkatrészeket, palack-kupakokat, motorkerékpárokat, hűtőszekrényéket, televíziós készülékeket és tricikliket gyártottak - a béke termékeit. Paul a hatalmas háromszög tetői fölé emelte tekintetét, a napsütötte Iroquois folyót nézte meg a túlsó partot, a Telepet, ahol sokan viselték még az úttörők nevét: van Zandt, Cooper, Cortland, Stokes... - Proteus doktor? - hallotta ismét Katharine hangját. - Tessék, Katharine? - Megint zűrözik. - A hármas az 58. épületben? - Igen. Kigyulladt a jelzőfény. - Jól van. Hívja fel Shepherd, mit csinál vele. - Ő beteg ma, nem emlékszik? - Akkor hát nekem kell megnéznem. Kabátot húzott, bosszúsan sóhajtott, felemelte a macskát, és átment Katharine szobájába. - Ne álljon fel, ne álljon fel - szólt oda Budnak, aki a heverőn nyújtózkodott. - Ki akar felállni? - morgott Bud. A szoba három falát a mennyezettől a padlóig mérőműszerek borították, csak az előtérbe és Paul irodájába vezető ajtót hagyták szabadon. A negyedik falat, akárcsak Paul irodájában, egyetlen üveglap helyettesítette. A cigarettadoboz méretű, azonos alakú mérőműszerek a fal mintázataként hatottak, mindegyiken rézlapocska virított. Ez jelezte, hogy az üzem melyik gépcsoportjával vannak összekapcsolva. A keleti falon, balra az ötödik sorban, alulról a hetedik műszer izzó, vörös fénnyel hívta fel magára a figyelmet. Paul a műszerre koppintott ujjával. - Hm, hm, már megint: a hármas az 58. épületben selejtet gyárt. No jó. - Végignézett a műszerfalakon, azután megjegyezte: - Azt hiszem, ennyi az egész, ugye? - Igen, csak ez az egy. - Mit akar azzal a macskával? - kérdezte Bud. Paul pattintott az ujjával. - Jó, hogy kérdi. Van egy tervem magával, Bud. Szükségem lenne egy jelzőkészülékre, amely megmondaná ennek a macskának, hol találhat egeret. - Elektronikus kell? - Jó lenne. - Tehát valami érzékelő elemet akar, amely megérzi az egér szagát. - Vagy a patkányét. Dolgozzon rajta, amíg visszajövök. Miközben kocsijához sétált az enyhe márciusi napsütésben, Paul arra gondolt, hogy amíg visszatér az irodájába, Bud Calhoun képes megtervezni egy olyan egérjelző berendezést, amelyet egy macska is megért. Néha eltűnődött azon, nem lenne-e elégedettebb ez a mérnök, ha más történelmi korszakba születik, ám kétségkívül helyénvalónak találta, hogy Bud éppen most él. Olyan az észjárása, amilyet a nemzet születése óta jellegzetesen amerikainak tartanak - nyugtalan, csapongó, kutató, nagy képzelőerejű, újító elme. A Bud Calhounok nemzedéke most ért el a csúcsra vagy annak közelébe, amikor majdnem az egész amerikai ipart egyetlen, elképesztő Rube Goldberg-berendezés fogja össze. Paul megállt Bud autójánál, amely az övé mellett parkolt. Gazdája több ízben megmutatta neki a kocsi különleges tulajdonságait, és Paul most szórakozásként kipróbálta. - Menjünk - mondta a kocsinak. Zümmögés, kattanás hallatszott, és kitárult az ajtó. - Csüccs be - szólalt meg egy magnetofon a műszertábla alatt. Az indító felpördült, a motor beindult üresjáratba, és megszólalt a rádió. Paul óvatosan lenyomott egy gombot a kormányboton. Felmordult egy motor, valamilyen szerkezet halkan zümmögött, és a két első ülés, álmos szerelmesek módján, egymás oldalán hátradőlt. Paulra olyan meghökkentően hatott a látvány, mint egy lovak számára készített műtőasztalé - látta valamikor egy állatkórházban, amint a lovat odavezették egy asztalhoz, azután rákötözték, elkábították, majd a műtéthez megfelelő helyzetbe döntötték a motorral mozgatható asztallapot. Szinte látta, hogyan dől hátra Katharine Finch, hátra, egyre hátra, miközben Bud a gombot nyomva dudorászik. Paul egy másik doktort, és kérdezze meg, gomb segítségével felemelte az ülések támláját, azután elköszönt a kocsitól: - Viszontlátásra. A motor leállt, a rádió elhallgatott, az ajtó kivágódott. - Ne fogadj el hamis pénzt! - szólt utána az autó, miközben Paul beült a sajátjába. - Ne fogadj el hamis pénzt, ne fogadj el hamis pénzt, ne fogadj el... - Nem fogadok el! Bud kocsija, láthatóan megnyugodva, elhallgatott. Paul végighajtott a széles, tiszta úton, az üzem közepén, és figyelte az épületek tovarebbenő számait. Egy kis busz, játékos cikcakkban, dudálva száguldott szemben vele az elhagyott úton, a főkapu felé, a benne ülők integettek. Paul az órájára nézett. A második műszak jött munkából. Bosszantotta, hogy ilyen éretlenül kedélyeskednek azok a fiatalemberek, akik a gyárat üzemben tartják. Arra gondolt, hogy amikor tizenhárom évvel korábban ő, Finnerty meg Shepherd az Ilium Művekbe jöttek dolgozni, sokkal érettebbek voltak, kevésbé elbizakodottak, és kétségkívül nem vallott arra a modoruk, hogy az elithez tartoznak. Akadtak emberek - Paul hírneves apja is közéjük tartozott -, akik úgy vélekedtek a múltban, hogy a mérnökök, igazgatók és tudósok elitet alkotnak. És amikor egyre inkább fenyegetett a háború, fölismerték, hogy a leendő ellenség nagy számára csak az amerikai szakértelem lehet az egyetlen válasz. Ezért aztán mélyebb, vastagabb falú óvóhelyeket építettek a szakértelem birtokosainak, és a lakosság e színe-javát távol tartották az első vonalban vívott harctól. De nem sokan vették komolyan az elithez tartozás gondolatát. A háború kezdetén, amikor Paul, Finnerty és Shepherd befejezte a főiskolát, mindhármukat feszélyezte, hogy nem mentek harcolni, és úgy érezték, szégyenkezniük kell azok előtt, akik bevonultak.. Most azonban ezt az elit-tudatot, a felsőbbrendűség biztonságát, az igazgatóknál és mérnököknél tetőződő hierarchia jogosult voltát beoltották minden -főiskolát végző fiatalemberbe, és senki se berzenkedett ellene. Paul jobb kedvre derült, amikor belépett a négy tömbnyi hosszúságú, keskeny 58. épületbe. Ez volt a kedvence. Mondták már neki, hogy bontassa le és építtesse újjá az északi végét, de ő lebeszélte róla a Vezérkart. Az északi szárny volt az üzem legrégibb épülete, és Paul megvédte, mert történelmi érdekesség a látogatók számára - így magyarázta a Vezérkarnak. A látogatókat azonban nem szerette és el is tanácsolta innen. Tulajdonképpen saját kedvéért mentette meg az 58. épület északi szárnyát. Ez volt az eredeti gépműhely, még Edison hozta létre 1886-ban, ugyanabban az évben, amikor egy másikat is megnyitott Schenectadyben, s valahányszor Paul idelátogatott, megszabadult időnkénti nyomasztó hangulatától. Itt igazolta a múlt a jelent, gondolta, itt szemlélteti a múlt, milyen szerény és alacsonyrendű volt a kezdet, s ha innen, a régiből nézte az ember az újat, meggyőződhetett róla, hogy az emberiség valóban nagy utat tett meg. Időről időre szükségét érezte Paul ennek a megnyugtató bizonyosságnak. Igyekezett megmagyarázni magának, hogy a dolgok objektíve igazán jobban állnak, mint bármikor azelőtt. A háború nagy vérfürdője után például csakugyan megtisztították a világot a természetellenes rémülettől - a tömeges éhezéstől, a tömeges bebörtönzéstől, a tömegek kínzásától, a tömegmészárlástól. Objektíve, a szakértelem és a világtörvény megkapta rég várt esélyét arra, hogy olyan kellemes és kényelmes hellyé tegye a földet, amelyen ki lehet húzni az ítélet napjáig. Paul sajnálta, hogy nem járta meg a frontot, nem került az értelmetlen forgatag és mennydörgés közepébe, nem látott sebesülteket és halottakat, nem kapott aknaszilánkot a lábába. Akkor talán összehasonlítást tehetne, és megértené, milyen jól megy minden; ő is olyan tisztán látná, mint mások, hogy amit igazgatóként és mérnökként tett, tesz és tenni fog, létfontosságú, támadhatatlan, és valóban elhozza az aranykort. Mert az utóbbi időben szakadatlanul untatta, bosszantotta és émelyítette a munkája, a rendszer meg az egész szervezet. Ott állt az 58. épület ódon részében, amelyet most hegesztőgépek és szigetelőhuzalok töltöttek meg. Ellágyulva nézett fel a fagerendákra, a pattogzó festék alól előbukkanó egyenetlen fejszenyomokra és a komor téglafalra, amely elég puha volt ahhoz, hogy az emberek - ki tudja, milyen régen - belékarcolják nevük kezdőbetűit: K. T. M., D. G., G. P., B. D. H., H. B., N. N. S. Paul egy pillanatra - gyakran megesett vele, valahányszor az 58. épületbe látogatott - Edisonnak képzelte magát, amint ott áll az Iroquois partján egy magányos téglaépület küszöbén, és északról éles téli szél vág a hátába a ciroksövényen keresztül. A gerendák még magukon viselték az Edison magányos téglaépületében működő üzem nyomait: szögletes lyukak mutatták, hol szállították hajdanán a felsővezetékek az energiát a transzmissziós szíjak erdejéhez, a farönkökből összerakott padlón még látszottak az olajfoltok és a szíjak mozgatta nehéz gépek talpazatáról vájt sebek. Paul irodájának falán ott lógott, egy kép, amely a kezdet kezdetén ábrázolta az üzemet. Az alkalmazottak, akiknek zömét a környék gazdaságaiból toborozták, összetömörülve álltak a nehéz gépek közt, a fényképész masinája előtt, büszke és méltóságteljes tartással, nevetséges keménygallérjukkal és keménykalapjukkal. A fényképész nyilván tornászcsapatokat és bajtársi szervezeteket szokott megörökíteni, mert a kép - a kor divatja szerint - éppen ezt a kettős jelleget mutatta. Minden arc fölényes fizikai erőt sugárzott, s egyúttal valamilyen titokzatos rendhez való tartozásról vallott, arról, hogy az egybegyűltek a társadalom fölött és azon kívül állnak, fontos és megindító szertartás résztvevői, amelynek lényegét a laikus csak találgathatja, de nem találhatja ki. Az erő és fontosság titokzatos büszkesége egyaránt sugárzott a takarítók, a gépkezelők, a felügyelők és a művezető szeméből. Egyébként csak az utóbbi állt ott ételdoboz nélkül. Csengetés hallatszott, és Paul a csarnok oldalába húzódott a síneken végigrobogó söprögetőgép elől, amely forgókeféivel porfelhőt kavart, azután mohón elnyelte szívószájával. A macska Paul karján szálakat tépett ki ruhájából, és dühösen fújt a gépre. Paul szúró fájdalmat érzett a szemében, és most vette csak észre, hogy védőüveg nélkül bámul a sercegve izzó hegesztőlángba. Fekete üveget csíptetett szemüvegére, és az antiszeptikus ózonillatfelhőn keresztül átballagott az új szárnyba, az épület közepére, a hármas számú esztergacsoporthoz. Megállt egy pillanatra az utolsó hegesztőgépnél, és arra gondolt, bár itt lehetne most mellette Edison és láthatná. Biztos, hogy nagyon tetszene az öregnek. A berendezés két acéllemezt húzott ki egy halomból, és csörögve továbbította a csúszdára, ennek a végén karok ragadták meg, s a hegesztőgépbe helyezték. A hegesztőfejek ráhajoltak, sercegtek, azután fölemelkedtek. Villamos szemek ütege komoran vizsgálta a varratot, s Katharine irodájában a műszer jelezte, hogy az 58. épület ötös számú hegesztőgép-csoportja teljesen kifogástalanul működik, azután az összehegesztett lemezek egy másik csúszdán lesiklottak az alagsorban levő lyukasztó-sajtoló gépcsoport fogai közé. A csoport tizenkét gépe tizenhét másodpercenként fejezett be egy-egy munkafolyamatot. Ahogy végignézett az 58. épület hosszában, Paul úgy érezte, hatalmas tornateremben jár, ahol számtalan csoport végez különböző szabadgyakorlatokat: hajladozik, forog, szökell, előrelép, kart lendít... Ezt még szerette Paul az új korszakban: maguk a gépek szórakoztatóak voltak, élvezetet okoztak. Fölnyitotta a hegesztőgép-csoport szabályzórekeszét, és megállapította, hogy a gépeket még további három napi munkára programozták be. Akkor önműködően leállnak, amíg Paul újabb utasítást nem kap a Vezérkartól, s nem továbbítja Lawson Shepherd doktornak, a gyár második emberének, aki az 53-tól 71- ig terjedő épületekért felelős. Shepherd, aki mára beteget jelentett, akkor majd beszabályozza őket egy újabb adag hűtőszekrény-hátlap gyártására, annak megfelelően, hány hűtőszekrény-hátlapot vesz fel a piac a Carlsbad Cavernsben levő EPICAC-számítógép szerint. Paul hosszú, vékony ujjaival simogatta a nyugtalankodó macskát, s közben megfordult a fejében, vajon valóban beteg-e Shepherd. Talán mégsem. Valószínűbb, hogy fontos személyiségeket keres fel, megpróbálja áthelyeztetni magát Paul főnöksége alól. Shepherd, Paul és Edward Finnerty fiatal korukban együtt érkeztek Iliumba. Finnerty azóta fontosabb beosztásba került Washingtonba, Paul kapta meg a legmagasabb állást Iliumban, a kötekedő, mogorva, de a dolgát értő Shepherd pedig Paul helyettese lett, amit megalázónak érzett. Az áthelyezéseket magasabb szinteken intézték, és Paul remélte, hogy Shepherdnek sikerül elérnie célját. Paul odaért a rendetlenkedő hármas számú esztergagép-csoporthoz. Régóta igyekezett már engedélyt szerezni a gépcsoport kiselejtezésére, de nem járt szerencsével. Régi típusú esztergák voltak ezek, eredetileg emberek keze alá tervezték, s csak a háború alatt módosították őket nagy nehezen az új technikához. Nem működtek már pontosan, és ahogyan a műszerek mutatták is Katharine irodájában, bőven termeltek selejtet. Paul hajlandó lett volna lefogadni, hogy legalább tíz százalékkal több anyag veszett kárba rajtuk, mint amikor emberek kezelték őket, halmokban emelkedett körülöttük az ócskavas. Öt sorban egyenként tíz gép állt, a kések egyazon ütemben söpörtek végig az acélrudakon, a kész darabokat futószalagra lökték, azután megragadták a nyers rudakat, a kések végigsöpörtek az acélon, a kész darabokat futószalagra... Paul fölnyitotta a műveletet vezérlő szalag dobozát. Kis hurok volt a szalag, folyamatosan futott a mágneses fejek között. Erre rögzítették egy tapasztalt esztergályos mozdulatait. Paul számolt: tizenegy, tizenkét, tizenhárom éve lehetett, ő is részt vett a munkában, amikor ennek a szalagnak az eredetijét készítették... Alig száradt meg diplomájukon az aláírás, amikor őt, Finnertyt és Shepherdet az egyik gépműhelybe küldték a felvétel elkészítésére. A művezető a legjobb emberét jelölte ki - hogy is hívták? - és a három vidám fiatalember az izgatott esztergályossal tréfálkozva, rákapcsolta a felvevőberendezést az eszterga vezérlőkészülékére. Hertz! Így hívták az esztergályost, Rudy Hertz volt a már nyugdíj előtt álló öreg munkás neve. Most már emlékezett rá Paul, és arra is emlékezett, milyen tisztelettel fogadta az idős férfi a három vidám fiatalembert. Amikor végeztek, megkérték Rudy művezetőjét, hogy engedje el a munkást, és az ipari demokrácia túláradóan szertelen hangulatban átmentek vele az utca másik oldalára egy korsó sörre. Rudy nem értette egészen, mire valók a mágneses felvevő készülékek, de amit megértett, tetszett neki: ezernyi esztergályos közül éppen őt választották ki arra, hogy halhatatlanná tegyék mozdulatait a szalagon. És most itt ez a kis hurok a dobozban Paul szeme előtt - Rudy volt. Úgy bánt a géppel, ahogyan Rudy akkor délután. Rudy, amint bekapcsolta a villamos energiát, beállította a sebességet, irányította a kést. Ez volt Rudy lényege - a gép, a nemzetgazdaság, a háborús erőfeszítés vonatkozásában. Ez a magnószalag volt a leszűrt lényege a nagy kezű, fekete körmű, udvarias kis embernek, aki úgy gondolta, hogy a világ megmenthető, ha esténként mindenki elolvas egy verset a Bibliából, és aki egy juhászkutyát dédelgetett, mert nem voltak gyermekei, és... Miket is mondott még Rudy akkor délután? Alighanem meghalt már az öreg, vagy második gyerekkorát éli a Telepen - gondolta Paul. Most, a vezérlőtáblához kapcsolt esztergapadokon, amelyekhez a szalag folyamatosan továbbította az utasításokat, Paul egy, tíz, száz, ezer acélrúdon reprodukálhatta Rudy Hertz lényegét. Lecsukta a doboz fedelét. Úgy látta, hogy a szalag és a mágneses fejek jó állapotban vannak. Figyelembe véve a gépek korát, minden olyan működőképes volt, amennyire csak elvárható. Csak éppen kezdett selejtesen dolgozni, ennyi az egész. Múzeumba való már ez az egész gépcsoport, nem termelőüzembe. Még a vezérlődoboz is régészeti ereklye - padlóhoz rögzített, acélfedelű, acélzárú, süveg alakú tákolmány. Közvetlenül a háború után, a zavargások idején így zártak el minden vezérlőszalagot. Most, amikor már szigorúan érvényt szereztek a szabotázsellenes törvényeknek, csak a por, a svábbogarak és egerek ellen kellett védelmezni a vezérlőberendezéseket. A kapuban, az épület régi szakaszán Paul még megállt, fülelt az 58. épület muzsikájára. Évek óta ott bujkált a gondolat agyában, hogy felkér egy zeneszerzőt. Az 58. épület című szvit megkomponálására. Vad, latinos muzsika ez, lüktető ritmusú, elhalkuló bevezető és zárószakaszokkal, kaleidoszkópszerű hangzatokkal. Megpróbálta különválasztani és rögzíteni a témákat. Íme! Az esztergagép- csoportok adták a tenort: "Furrazz-au-au-au-au-au-ek! ting! Furrazz-au- au..." A hegesztőgépek bariton szólama: "Vaaaaaaaa-zurip! Vaaaaaaaa-zurip!" A sajtolóprések, a pincét használva rezonáló szekrényként, basszus hangon dörmögtek: "Au-grömpl tonka-tonka. Augrömp! tonka-tonka..." Paul, ködös aggályait feledve, kipirultan engedte át magát az izgató zenének. Szeszélyes forgómozgást vett észre szeme sarkából, és gyönyörködve fordult egy feketén kígyózó vezeték felé, amelyen parányi májusfákként virítottak a szigetelőtekercsek fürtjei. Ezernyi apró táncos kavargott hihetetlen sebességgel, egymás elől ügyesen kitérve szökelltek, és hibátlanul szőtték a védőburkot a vezeték köré. Pault nevetésre késztette a csodálatos gépek működése, de félre kellett néznie, nehogy elkábuljon. Hajdanán, amikor nők felügyeltek a gépekre, a gyengébb idegzetűeket gyakran még munkaidő után is ott találták, amint mereven ültek a helyükön, és bénán bámultak. A málladozó téglafalba karcolt aszimmetrikus szívet pillantott meg, közepén K. L. - M. W. betűkkel meg a dátummal: 1931. K. L. és M. W. tehát Edison halálának évében lobbant szerelemre. Paul megint csak arra gondolt, mi lenne, ha végigvezethetné az öreg Edisont az 58-as épületen: s biztos volt benne, hogy mér az öreg is ócskavasnak tartaná a berendezést. A szigetelések, a hegesztőgépek, a prések, az esztergák, a szállítószalagok itt voltak már Edison idejében is. Az önműködő vezérlés alapvető részei, a villamos szemek meg a többi elemek, amelyek jobban szolgálták az ipart, mint egykor az ember érzékszervei, már a húszas években is meglehetősen ismertek voltak a tudósok számára. Csak az elemek kombinálása új. Paul elhatározta, hogy beveszi ezt a klubban este elmondandó beszédébe. A macska megint felgömbölyítette hátát, és belemart Paul öltönyébe. Ismét feléjük szuszogott a csarnok végéből a söprögetőgép. Felzendült a figyelmeztető csöngetés, és Paul oldalra lépett. A macska sziszegett és köpött, hirtelen belekarmolt Paul kezébe és leugrott. Tántorgó, merev lábbal menekült a söprögetőgép elől. A csattogó, villogó, recsegő gépek a csarnok közepére szorították, alig néhány méternyire a közeledő keféktől. Paul rémülten kereste a kapcsolót, amellyel megállíthatná a gépet, de mielőtt megtalálta volna, a macska lába földbe gyökerezett. Szembenézett a közelgő söprögetőgéppel, tűszerű fogai villogtak, farka ide-oda csapkodott. Egy hegesztőgép szikrája a szemétől egy hüvelyknyire csapódott le. A söprögetőgép felkapta és galvanizált bádoggyomrába gyűrte a visító, kapálózó állatot. Negyedmérföldes futás után Paul éppen akkor érte utol a gépet az épület végében, amikor az a csúszdához érkezett. Ott kiürítette tartályát, és a csúszdán keresztül a kint álló teherautóra dobta a macskát. Amikor Paul kirohant, a macska éppen felkapaszkodott az autó oldalán, a földre huppant, és kétségbeesetten rugaszkodott neki a kerítésnek. - Ne, cicuka, ne! - kiáltott Paul. Ahogy a macska hozzáért a dróthoz, felbődültek a riasztószirénák. A következő pillanatban az állat a kerítés tetején áram alatt levő huzalhoz ért. Hirtelen zöld villanás lobbant, és a macska úgy ívelt át a kerítés fölött, mintha lökték volna. Döglötten, füstölögve zuhant az aszfaltra - de a túloldalon. Idegesen forgatva körbe gépfegyveres tornyát, páncélautó állt meg zúgva a kis tetemnél. Felnyílt a toronytető, és óvatosan kidugta fejér egy üzemi őr. - Minden rendben, uram? - Állítsa le a szirénákat. Csak egy macska mászott a kerítésre. Paul letérdelt, és a dróthálón keresztül mély megdöbbenéssel bámulta a macskát. - Vegye föl az állatot, és vigye az irodámba. - Tessék, uram? - A macskát... Azt mondtam, hogy vigye az irodámba. - Megdöglött, uram. - Hallotta? - Igen, uram. Paul elkeseredetten ült be kocsijába az 58. épület előtt. Nem volt, ami elvonta volna figyelmét: aszfalt tárult a szeme elé, a sivár, számozott épületek homlokzata meg néhány fodros felhőfürt az ég kék csíkján. Csak az 57. és az 59. épület közötti szűk közön át pillantotta meg az élet egyetlen jelét, a folyó túlsó partján a Telep szürke tornácsorát. A szélső tornácon egy ütegember üldögélt a napfényben, egy gyerek a korlát fölé hajolt, és papírlapot dobott le, amely szabálytalanul, libegve hullott a folyóba. A fiú felemelte fejét, tekintete találkozott Pauléval. Az öreg is abbahagyta a hintázást, és kíváncsian nézte a ritka látványt: élőlény az Ilium Művekben. Amikor Paul szobájába tartva elment Katharine Finch asztala mellett, a lány odanyújtotta a legépelt beszédet. - Nagyon jó, amit a második ipari forradalomról mond - jegyezte meg. - Régi, régi mese. - Én nagyon is újnak találtam. Különösen azt a részt, amelyben arról beszél, hogy az első ipari forradalom fölöslegessé tette az izmok munkáját, a második pedig a rutinszerű szellemi munkát. Nagyon tetszett. - Norbert Wiener, a matematikus, mindezt már a negyvenes években elmondotta. Maga azért találja annyira újnak, mert túl fiatal ahhoz, hogy mást is ismerjen, mint a dolgok mai állását. - Hát nem hihetetlen, hogy valaha más volt a helyzet? Nevetséges, hogy emberek naphosszat egy helyben álltak, csak az érzékszerveiket használták, aztán tettek egy reflexmozdulatot, és egyáltalán nem gondolkoztak. - Költséges volt - jegyezte meg Paul -, és nem megbízhatóbb egy ócska vonalzónál. Képzelheti, mekkora halomban állt a selejt, és milyen gyötrelmes dolga lehetett egy személyzeti igazgatónak abban az időben. Ittasság, családi viszály, gyűlölködés a főnök ellen, adósság, háború - az emberek minden baja tükröződött valamilyen módon a gyártmányban. - Elmosolyodott. - És persze, az emberek öröme is. Emlékszem, amikor szabadnapokat kellett kiadni, különösen karácsony táján. Bele kellett törődni. December ötödike körül emelkedni kezdett a selejtszázalék, és karácsonyig egyre emelkedett. Azután elérkezett az ünnep, utána pedig elképesztő mennyiségű selejt; Újév napja után még borzalmasabb volt a selejtszint. Azután, nagyjából január tizenötödike körül, lassacskán helyreállt a normális helyzet, ami ugyancsak elég rossz volt. Az ilyesmit bele kellett számítani a termék árába. - Gondolja, hogy lesz harmadik ipari forradalom is? Paul megállt a szobája ajtajában. - Harmadik? És az mit hozna? - Nem tudnám megmondani. Az első és a második is felfoghatatlan lehetett annak idején. - Azoknak, akiket kiszorítottak a gépek, valószínűleg. De a harmadik? Azt hiszem, ha a gondolkodó gépeket vesszük, egy idő óta már folyamatban is van a harmadik. Az lenne a harmadik forradalom, úgy vélem, amikor a gépek fölöslegessé teszik az emberi gondolkodást. Például az EPICAC már ezt teszi speciális területeken. - Hm, hm - gondolkodott el Katharine, ceruzáját rágcsálva. - Először az izmok, azután a rutin és végül talán az igazi agymunka. - Remélem, nem érem meg ezt a végső lépést. Egyébként, ha már ipari forradalmakról beszélünk, hol van Bud? - Beérkezett egy tartályhajó, vissza kellett mennie a munkájához. Ezt magának hagyta itt. - Átadott egy összegyűrt mosodai számlát, amelyen Bud neve állt. Paul megfordította a papírt, és azt találta rajta, amit várt egy egérfelderítő és -riasztó rendszer áramkörének vázlatát. - Csodálatos elme ez a fiú, Katharine. A lány bizonytalanul bólintott. Paul betette maga mögött, aztán kulcsra zárta az ajtót, és elővett egy palackot az alsó fiókban levő papírok alól. Egy korty whisky csodálatos, hevítő hatása alatt kikapcsolódott egy pillanatra. Megnedvesedett a szeme, amikor újra elrejtette a palackot. - Proteus doktor, a felesége keresi telefonon - jelentkezett Katharine. - Itt Proteus - válaszolt Paul, és le akart ülni. Elkomorodva látta, hogy kis, fonott kosár van a székén, benne a döglött, fekete macska. - Én vagyok, drágám, Anita. - Hello, hello, hello. Óvatosan letette a kosarat a földre, és székébe süppedt. - Hogy vagy, édesem? - kérdezte oda se figyelve. Még a macskára gondolt. - Felkészültél a mai kellemes estére? - Kiszámítottan szenvedélyes alt hang búgott: Ilium első hölgyéé. - Egész nap a beszéddel vesződtem. - Akkor biztos ragyogó lesz, drágám. Mégis elvisznek Pittsburghbe. Semmi kétségem felőle, Paul, semmi kétségem. Csak hallgassa meg ma este Kroner és Baer az előadásodat. - Kroner és Baer elfogadta a meghívást? - Ez a két ember volt az igazgatója, illetve főmérnöke az egész Keleti Régiónak, amelynek az Ilium Művek csak egy kis részét alkotta. Kroner és Baer döntött arról, ki kapja meg területükön a legfontosabb állást, a Pittsburgh Művek igazgatói állását, amely két hete üresedett meg haláleset miatt. - Mennyire lehet vidám egy estély, ha ők ott vannak? - Hát ha ez nem tetszik, van olyan hírem is, aminek örülni fogsz. Még egy különleges vendégünk lesz. - Hűha! - És át kell menned miatta a Telepre, ír whiskyért. A klub nem tart olyat. - Finnerty! Ed Finnerty! - Igen, Finnerty. Délután telefonált, és kikötötte, hogy szerezz neki ír whiskyt. Washingtonból Chicagóba megy, és megáll nálunk. - Mennyi ideje is, Anita? Öt éve, vagy már hat? - Nem, régebben, mint amikor te lettél az igazgató. Azóta. Anita lelkendezve közölte Finnerty látogatását, s ez bosszantotta Pault, mert jól tudta, hogy az asszony nem kedveli Finnertyt. Nem is azért ujjongott, mert örült Finnertynek, hanem azért, mert élvezte a baráti kapcsolatok szertartását, hiszen neki nem volt ilyenekben része. Meg azután Finnerty fontos ember lett, mióta elment Iliumból, az Országos Ipari Tervező Testület tagja, s ez a tény kétségkívül elhomályosította Anitában múltbeli összetűzéseik emlékét. - Igazad van, Anita, ez jó hír. Nagyszerű. Enyhíti Kroner és Baer jelenlétét. - De azért hozzájuk is kedvesnek kell lenned. - Persze, persze. Tudom, Pittsburgh. - Megígéred, hogy nem leszel dühös, ha mondok valamit, ami jó neked? - Megígérem. - Jól van, úgyis megmondanám. Amy Halporn mesélte ma reggel, hogy hallott valamit Pittsburghről veled kapcsolatban. Kronernál járt a férje, és Kronernak az a benyomása, hogy te nem akarsz Pittsburghbe menni. - Hát mit akar, hogyan mondjam meg neki - eszperantóul? Tucatnyi különböző módon közöltem már vele angolul, hogy akarok. - Úgy látszik, Kroner nem hiszi, hogy komolyan gondolod. Túlságosan finom és szerény voltál, drágám. - Lehet, hogy Kroner a vesémbe lát. - Hogy érted ezt? - Úgy, hogy talán jobban ismer engem, mint én magamat. - Úgy gondolod, hogy nem akarod a pittsburghi munkát? - Nem tudom biztosan. Ő nyilván előbb tudta, mint én. - Fáradt vagy, drágám. - Azt hiszem. - Jót tenne egy ital. Gyere haza korán. - Jól van. - Szeretlek, Paul. - Én szeretlek téged, Anita. Szervusz. Anita a legkifinomultabb formaságokat illetően is kitűnően értett a házasság gépezetének kezeléséhez. Ha zavaró volt is józan rendszeressége, eléggé lelkiismeretesnek bizonyult ahhoz, hogy hitelesnek látszó melegséget mutasson. Paul legfeljebb gyaníthatta, hogy sekélyesek az asszony érzelmei, de talán ez a gyanú is csupán annak alkotórésze volt, amit saját betegségének kezdett tekinteni. Fel se emelte fejét, oda se nézett, amikor kikapcsolta a telefont. Azután kinyitotta szemét, és megpillantotta a döglött macskát a kosárban. - Katharine! - Igen. - Szóljon valakinek, hogy temesse el ezt a macskát. - Nem tudtuk elképzelni, mit akar vele. - A jó ég tudja, mit is akartam. - A tetemre nézett, és a fejét rázta. - A jó ég tudja. Talán keresztény temetést. Talán arra gondoltam, hogy magához tér. Tüntesse el innen azonnal, jó? Hazaindulva megállt Katharine asztalánál, és közölte, hogy ne törődjék vele, ha kigyullad a jelzőfény a keleti falon, balra az ötödik sorban, alulról a hetedik mérőműszeren. - Nem lehet segíteni rajta - mondta. - A maga idejében jó volt ez a hármas esztergacsoport az 58. épületben, de elkopott már, selejtté vált a simán működő, összehangolt gépparkban, amely nem tűrte a szeszélyes viselkedést. Voltaképpen nem is erre a munkára készült, amelyet most végez. Figyelem majd a csengőt, bármelyik nap megszólalhat, és ez lesz a vég. Minden mérőműszerbe csengőt is beépítettek a jelzőlámpa mellé. Ha ez megszólalt, a gépsor teljes tönkremenését jelezte. 2 A bratpuhri sah, a kolhouri szekta hatmillió tagjának vallási vezetője, aranybrokátba és csilingelő ékszerekbe burkolt, aszott, bölcs, kakaóbarna férfi, belesüppedt a fekete autó királykék párnái közé, akár egy felbecsülhetetlen értékű brosstű az ékszerdobozba. Mellette a kocsi hátsó ülésén Ewing J. Halyard doktor ült, az Egyesült Államok külügyminisztériumának munkatársa; pirospozsgás, testes, finom modorú, negyvenes úriember. Homokszínű, lengő bajusza volt, színes inget viselt, gomblyukában virág, mellénye kivilágított sötét öltönyéből. Mindezt olyan tekintéllyel hordta, hogy aki ránézett, biztos lehetett benne: mindenki így öltözködik abban az előkelő társaságban, amelyben ő forog. Valójában csak Halyard doktor öltözött így. De nagyon jól mutatott. Idegesen vigyorogva és állandóan sajnálkozva tulajdon jelentéktelenségén, Khashdrahr Miasma, a fiatal tolmács húzódott meg közöttük. A sah unokaöccse volt, házitanító oktatta angolra, de eddig még sohase hagyta el a sah palotáját. - Khabu? - kérdezte a sah vékony fejhangon. Halyard már harmadik napja járt a sahhal, és Khashdrahr segítsége nélkül is megértette a sah öt kifejezését. Khabu azt jelentette: hol vagyunk?, Siki = mi ez?, Akka sahn = miért? Brabous brabouna, houna saki az áldás és a köszönetnyilvánítás szavait tartalmazta, végül Skumlish volt a neve a kolhouriak szent italának, amit Khashdrahr lapos üvegben mindig magánál tartott a sah részére. A sah azért hagyta el hegyektől övezett katonai és vallási erődjét, hogy megnézze, mit tanulhat saját népe javára a világ leghatalmasabb országában. Halyard doktor töltötte be mellette az idegenvezető és a házigazda szerepét. - Khabus? - kérdezte ismét a sah a várost fürkészve a kocsiból. - A sah tudni szeretné, kérem, hogy hol járunk most - magyarázta Kashdrahr. - Értem - mosolygott Halyard fáradtan. Félig belebolondult már, annyiszor hallotta, hogy khabu, siki és akka sabn. - Ez Ilium, felség, New York államban - hajolt előre. - Most éppen a várost kettészelő Iroquois folyón fogunk áthaladni. A túlsó parton állnak az Ilium Művek. A kocsi megállt a híd végén, ahol népes munkacsapat foglalatoskodott egy gödör betömésével. Utat nyitottak egy törött lámpájú, ócska Plymouthnak, amely a folyó északi partjáról közeledett. A nagy, fekete kocsi megvárta, amíg elmegy a Plymouth, azután elindult. A sah megfordult, a munkacsapatra bámult a hátsó ablakon át, azután megszólalt. Halyard doktor mosolygott, megértően bólintott, és várta a fordítást. - A sah - mondta Khashdrahr - azt szeretné tudni, kérem, ki a tulajdonosa ezeknek a rabszolgáknak, akiket mindenfelé látunk, amióta New Yorkból jövünk. - Nem rabszolgák - magyarázta Halyard, jóindulatúan krákogva. - Polgárok, akiket a kormány alkalmaz. Ugyanolyan jogaik vannak, mint más polgároknak: szólásszabadság, szabad vallásgyakorlat, szavazati jog. A háború előtt az Ilium Művekben dolgoztak, gépeket irányítottak, de most már a gépek sokkal jobban irányítják saját magukat. - Aha! - mondta a sah, miután meghallgatta Khashdrahr fordítását. - Automatikus irányítással kevesebb a selejt, jobbak és olcsóbbak a termékek. - Aha! - És aki nem tudja magát a gép által végzett munkánál magasabb rendű tevékenységgel eltartani, azt alkalmazza a kormány a hadseregben vagy a Helyreállítási és Javítási Hadtestben. - Aha! Khabu bonanza-pak? - Tessék? - Azt kérdi: honnan veszik a pénzt, amit fizetnek nekik? - Ó hát a gépekre meg a személyi jövedelmekre kivetett adókból. Aztán meg a hadsereg és a Helyreállítási és Javítási Hadtest tagjai visszaömlesztik a pénzüket a rendszerbe a több termék, jobb lakás fejében. - Aha. A kötelességtudó Halyard doktor, akinek furdalta a lelkiismeretét költekezése, hozzáfogott, hogy megmagyarázza Amerikát, de tudta, hogy kevés megértésre számíthat. Beszélt arról a sahnak, hogy a tisztán ipari településeken - például Iliumban - tették a legnagyobb előrehaladást, ahol azelőtt a lakosság zöme gépek kiszolgálásából tartotta fenn magát. New York városában ezzel szemben még mindig nehéznek és gazdaságtalannak bizonyult sok szakma gépesítése, ezért a fejlődés nem szabadított fel olyan sok embert a termelő munkából. - Kuppo! - mondta a sah fejét rázva. Khashdrahr elpirult, és kelletlenül, sajnálkozva fordította: - A sah azt mondja, hogy ez kommunizmus. - Dehogyis kuppo! - tiltakozott Halyard. - Nem a kormány a gépek tulajdonosa. Csak egyszerűen elveszi adóba az ipar jövedelmének azt a részét, amit azelőtt munkabérre fizettek ki, és újra elosztja. Az ipar magánszemélyek tulajdonában és vezetése alatt áll, s a versenyből eredő fölösleg megakadályozására a magánipar vezetőinek bizottsága hangolja össze a termelést, nem politikusok. Azáltal, hogy gépek segítségével kiküszöböltük az emberi tévedést, szervezés által pedig a szükségtelen versengést, határtalan mértékben emeltük az átlagemberek életszínvonalát. Khashdrahr abbahagyta a fordítást, és zavartan összevonta a szemöldökét. - Attól tartok, kérem, hogy ennek a szónak, "átlagember" nincs megfelelője a mi nyelvünkben. - Hát tudja - magyarázta Halyard -, az egyszerű ember, nos akárki, mindenki, azok, akik ott dolgoztak a hídon vagy az, aki elhajtott mellettünk abban az ócska kocsiban. A kisember, aki nem kiemelkedő, de jószívű, rendes, egyszerű, hétköznapi ember. Khashdrahr fordított. - Aha - morogta a sah. - Takaru. - Mit mond? - Takaru - ismételte Khashdrahr. - Rabszolga. - Nem takaru - fordult Halyard közvetlenül a sahhoz. - Pol-gár. - Ahhhh - mondta a sah. - Pol-gár - ismételte boldogan. - Takaru-polgár. Polgár-takaru. - Nem takaru - erősködött Halyard. Khashdrahr vállat vont. - A sah országában nincs más, csak elit és takaru. Halyard összerándult a fájdalomtól; a gyomorfekély egyre jobban kínozta az évek során, mióta Amerikát tolmácsolta a civilizáció hátországaiból érkező elmaradott és tudatlan előkelőségeknek. A gépkocsi ismét megállt, és a vezető rádudált egy csapat HJH-emberre. Otthagyták talicskáikat az út közepén, és kövekkel hajigáltak egy mókust, amely vagy harminc méterre a fejük fölött kuksolt egy faágon. Halyard lecsavarta az autó ablakát. - Húzzák félre az útról azokat az átkozott talicskákat! - kiáltotta. - Pol-gár! - mondta megvetően a sah, szerény mosollyal mutatva, milyen büszke frissen szerzett nyelvtudására. - Dögölj meg! - szólt vissza az egyik kődobáló. Mogorván, kénytelen- kelletlen visszajött az útra, nagyon lassan félrehútott két talicskát, közben alaposan szemügyre vette a kocsit és utasait. Azután megállt az út oldalán. - Köszönöm! Épp ideje volt! - mondta Halyard, amikor az autó elhaladt a férfi mellett. - Szívesen, doki - morogta a férfi, és Halyard arcába köpött. Halyard nyugalmat erőltetett magára, és letörölte a nyálat az arcáról. - Elszigetelt eset - mondta keserűen. - Takasu yamu brquba, pu dinka bu - jelentette ki a sah együttérzéssel. - A sah azt mondja - tolmácsolta Khashdrahr komoran -, hogy a háború óta mindenütt ilyen a takaru. - Nem takaru - cáfolta Halyard ernyedten. - Skamlish! - sóhajtott a sah. Khashdrahr odanyújtotta a szent italt tartalmazó palackot. 3 Paul Proteus doktor, Ilium legnagyobb jövedelmű embere, a hídon át a Telep felé vezette olcsó, ócska Plymouthját. Még a zavargások idejéből való volt a kocsi, és a kesztyűtartóban a jogosítvány, a gyufák, a zseblámpa és a papírzsebkendők között ott hevert a már rozsdás pisztoly is, amit annak idején kapott. Nagyon súlyos törvényszegésnek számított olyan helyen pisztolyt tartani, ahol illetéktelen személy hozzájuthat. Még a hatalmas létszámú állandó hadsereg katonái is fegyver nélkül teljesítettek szolgálatot, amíg be nem hajózták őket tengeren túli feladatok végrehajtására. Csak a rendőrök és az üzemőrök viseltek fegyvert. Nem kellett Paulnak a pisztoly, de mindig elfelejtette beszolgáltatni. Miután éveken át egyre jobban belepte a rozsda, megszokta, hogy ártalmatlan régiségnek tekintse. A kesztyűtartón nem volt zár, ezért Paul a papírzsebkendők alá rejtette a pisztolyt. A motor már nem működött hibátlanul, olykor-olykor elakadt, nekilendült, hirtelen lelassult, majd megint rákapott. Többi autóját otthon tartotta, Anita rendelkezésére. A jó kocsik közül egyikkel sem járt még a Telepen, és Anita se járt ott már sok-sok év óta. Anita sohase vetette szemére, miért ragaszkodik annyira a régi autóhoz, de láthatóan úgy vélte, hogy tartozik valamiféle magyarázattal másoknak. Paul hallotta, amint az asszony arról beszél látogatóinak, hogy férje újjáépítette a kocsit, és az mechanikailag sokkal jobb, mint a detroiti futószalagok termékei - de ebből egy szó se volt igaz. Mint ahogy az se logikus, hogy egy ilyen különleges autó tulajdonosa egyre halogassa a törött reflektor kicserélését. Paul eltűnődött rajta, miképp magyarázná meg Anita, ha tudná, hogy egy bőrzekét visz magával a csomagtartóban, s ezt ölti fel a zakója helyett, sőt még a nyakkendőjét is leveti, mielőtt áthajt az Iroquois másik partjára. Egyébként csak olyankor tette meg ezt az utat, amikor rákényszerült, például egy palack ír whiskyért, ha kevés barátjának egyikét látta vendégül. A hídnak a Telep felőli végén meg kellett állnia. Mintegy negyven férfi állta el az utat. Feszítővasra, csákányra, lapátra támaszkodva cigarettáztak, beszélgettek, figyeltek valamit az útburkolat közepén. Jámbor tekintettel néztek hátra Paulra, s mintha időmilliomosok lennének, úgy ballagtak félre a híd két szélére, keskeny sávot nyitva, amelyen éppen elfért az autó. Amikor szétváltak, Paul is meglátta; mit álltak körül. Alacsony férfi térdelt egy körülbelül hatvan centiméter átmérőjű gödörnél, és lapátjával simította el a friss kátrányt és sódert. A férfi méltóságteljesen intett Paulnak, hogy ne a friss folton keresztül hajtson, hanem kerülje ki. A többiek némán figyelték, valóban kikerüli-e. - Hé, fiú, eltört a lámpád! - kiáltott rá az egyik. A többi csatlakozott hozzá, és kórusban ismételte a figyelmeztetést. Paul fejbólintással köszönte meg. Viszketett a bőre, mintha hirtelen bepiszkolódott volna. A Helyreállítási és Javítási Hadtest emberei voltak ezek, ahogy magukat nevezték, a "Helyreállíthatatlanok és Javíthatatlanok". Aki nem állta a versenyt a gépekkel, biztos jövedelemforrás híján csak a hadsereg és a Helyreállítási és Javítási Hadtest között választhatott. Az életük tartalmatlanságát villogó gombok és csatok, világos zsávolyszövet és csillogó bőrszíjak mögé rejtő katonák látványa korántsem nyomasztotta annyira Pault, mint a Helyreállíthatatlanoké és Javíthatatlanoké. Keresztülevickélt a munkáscsapaton, elhaladt egy fekete kormányzati autó mellett, és behajtott a Telepre. A híd közelében állt egy kocsma. Fél háztömbnyivel odébb kellett leállnia, mert egy másik munkacsapat a csatornát tisztította egy tűzcsap vízével. Úgy tapasztalta, hogy ez a kedvelt munkák közé tartozik. Valahányszor fagypont fölött volt a hőmérséklet, mindig ömlött a víz valamelyik tűzcsapból. Egy tagbaszakadt férfi a tulajdonos méltóságával tartotta kezét a vízsugarat szabályozó csapon. Egy másik helyettes vízparancsnokként feszített mellette. Körülöttük és a víz folyása mentén a csatorna nyílásáig némán állt a figyelő tömeg. Egy szurtos kölyök papírdarabot emelt fel a járda szegélyén halmozódó hulladékból, ügyetlenül hajót formált belőle, és elindította a lefolyó felé. Minden szem feszült érdeklődéssel kísérte a hajót, láthatóan szurkoltak neki, amint végigszáguldott a veszélyes zúgókon, fennakadt egy ágon, kiszabadult és megtalálta helyét a sebes, mély főáramban, majd egy hullámhegyen át diadalmasan a csatornába vetette magát. - Uh! - sóhajtott fel egy férfi Paul közelében olyan megkönnyebbülten, mintha a hajó fedélzetén élte volna át az eseményt. Paul átfurakodott a tömegen, amely összekeveredett a kocsma közönségével, és beállt a pult előtt álló sorba. Hátát egy vén villanyzongorának támasztotta. Úgy látta, senki se ismeri fel. Meglepő is lett volna, hiszen az irányelvekhez híven, túlnyomórészt a folyó túlsó partján tartózkodott, és sohase járult hozzá, hogy neve vagy fényképe megjelenjék az iliumi Star-Tribune hasábjain. Idős férfiak álltak a söntés körül, nyugdíjasok, akik már kiöregedtek abból, hogy a hadseregben vagy a Helyreállíthatatlanok és Javíthatatlanok között szolgáljanak. Mindegyik előtt hab nélkül állt a sör a korsóban, amelynek szegélye elhomályosodott az órák óta tartó lassú, megfontolt kortyolgatástól. A söntés mögé állított televízió képernyőjén terebélyes családanya mosolygott, sebesen mozgatta száját - a hangot levették -, közben tojásokat tört fel és habart az előtte levő tálban. Az idős férfiak figyelték, és olykor csettintettek vagy megnyalták a szájuk szélét. - Bocsánat - mondta Paul öntudatosan. Senki se mozdult, hogy közelebb engedje a söntéspulthoz. Egy idős férfi bárszéke alatt gubbasztó kövér skót juhászkutya állta útját, dühösen morgott rá, fogatlan ínyét mutatva. Paul hiába nyújtogatta a kezét, hogy magára vonja a csapos figyelmét. Várakozás közben eszébe jutott, milyen teljesen gépesített kocsmát terveztek annak idején játékos kedvű fiatal mérnökkorukban Finnertyvel és Shepherddel. Meglepetésükre egy vendéglőhálózat tulajdonosát érdekelte annyira az ötlet, hogy kipróbálja. Alig öt házzal odébb állították fel a kísérleti egységet attól a kocsmától, amelyben most álldogált. Automatákkal, végtelen kiszolgálószalagokkal, a levegőt fertőtlenítő, csíraölő lámpákkal, egészséges világítással, folyamatosan halk zenét adó magnetofonkészülékkel, antropológus által tudományosan tervezett ülőhelyekkel gondoskodtak az átlagember maximális kényelméről. Szenzációs volt az első nap, több háztömbnyire nyúlt a várakozók sora. Egy héttel a megnyitás után azonban, miután kielégült az emberek kíváncsisága, az számított szenzációnak, ha napjában öt vendéget számolhattak össze. Azután, szinte csak egy ajtóval odébb, megnyitották ezt a csupa por és bacilus, viktoriánus típusú kocsmát, gyér világítással, rossz szellőzéssel, a piszkos, körülményes és alighanem csaló csapossal. Tüstént elsöprő sikert aratott. Végre Paulra tévedt a csapos tekintete. Ekkor lefoszlott róla a fennhéjázó erkölcsfelügyelő és viszályt eldöntő békebíró modora, s ugyanolyan alázatos vendéglátó lett, mint a klubbeli csapos. Paul meg is ijedt egy pillanatra, hogy mégis felismerték. Amikor azonban a csapos nem szólította nevén, úgy vélte, hogy talán csak azt ismerte fel, milyen osztályhoz tartozik. Akadtak néhányan a Telepen - például ez a csapos, a rendőrök és tűzoltók, hivatásos atléták, taxisofőrök, különleges tudású mesteremberek -, akiket nem helyettesítettek a gépek. Azok között éltek, akik fölöslegessé váltak, de elzárkóztak a tömegtől, s gyakran durván és leereszkedően bántak a többiekkel. A túlparti mérnökökkel és igazgatókkal éreztek bajtársi közösséget, jóllehet ez az érzés nem talált viszonzásra. A folyón túl az volt az általános vélemény, hogy ezek az emberek nem elég eszesek ahhoz, hogy gépesíteni lehessen tevékenységüket, s hogy olyasmit csinálnak, amit egyszerűen nem gazdaságos gépekre bízni. Röviden szólva: felsőbbrendűségi érzésük indokolatlan. Nos, a csapos megérezte, hogy Paul személyiség, s ennek megfelelően kimutatta, hogy amíg kiszolgálja, addig mindenki más mehet a fenébe. Észre is vették a többiek, és bámulni kezdték a kiváltságos vendéget. Paul nyugodt hangon megrendelte az ír whiskyt, és próbálván kerülni a feltűnést, lehajolt, hogy megsimogassa az öreg kutyát. Az állat ugatott, mire gazdája hátrafordult a bárszéken, és szemügyre vette Pault. Éppen olyan fogatlan volt, mint a kutyája. Paul első pillantásra csak vöröslő ínyét és hatalmas kezét vette észre, mintha e két jellegzetességen kívül minden más elvesztette volna jelentőségét. - Nem bánt az senkit - jegyezte meg az öreg védekezően. - Csak éppen zavarja, hogy öreg és vak, s nem tudja, mi történik körülötte, ennyi az egész. - Végigsimította lapáttenyerével a kutya kövér hátát. - Jó öreg kutya ez. - Elgondolkozva mérte végig Pault. - Fogadni mernék, hogy ismerem magát. Paul feszengve nézett a csapos után, aki lement a pincébe a whiskyért. - Igazán? Jártam már itt egyszer-kétszer. - Nem, nem innen - mondta az öreg fennhangon. - Az üzemből, az üzemből. Maga a fiatal Proteus doktor. Egy csomó ember hallotta a szavait, és a legközelebb állók leplezetlen kíváncsisággal szemlélték Pault, teljes csendben, hogy egyetlen szó se kerülje el a figyelmüket. Az öregember nyilvánvalóan süket volt, mert véletlenszerűen csapott magasra és halkult el a hangja. - Nem ismeri meg az arcomat, doktor? - kérdezte. Nem gúnyolódott, egyszerűen csodálkozott és láthatóan büszke volt rá, hogy szót válthat ezzel a jelentékeny férfival. Paul elpirult. - Nem állíthatom, hogy emlékszem. A régi hegesztőműhelyben találkoztunk? Az öregember rosszallóan simította végig arcát. - Annyira megváltoztam öregségemre, hogy még a legjobb barátom se ismer meg - mondta kedélyesen. Előrenyújtotta a tenyerét. - De nézze a kezemet, doktor. Olyan jó, mint volt, és nem találni hasonlót. Maga mondta. - Hertz - mondta Paul. - Maga Rudy Hertz. Rudy nevetett, és diadalmasan nézett körül a teremben, mintha azt mondaná: "Látjátok, Istenemre, Rudy Hertz ismeri Proteus doktort és Proteus ismeri Hertzet! Hányan mondhatjátok el ezt magatokról?" - És ez az a kutya, amelyikről akkor beszélt, tíz-tizenöt évvel ezelőtt? - Annak a fia, doktor. Magam se voltam már süvölvény akkor, igaz? - Ördögi ügyességgel kezelte a gépet, Rudy. - Magam is ezt mondom. És tudom, hogy ha ilyen nagy fejek is ezt mondják Rudyról, mint maga, akkor ez így igaz. Tudja-e, doktor, hogy ez minden, amim, maradt? Ez, meg a kutya. - Rudy megrázta a mellette álló alacsony, testes, elpuhultnak látszó, nyájas, kerek képű férfi karját. A középkorú férfi szemét többszörösére nagyította és elhomályosította a rendkívül vastag szemüveg. - Hallod, mit mond rólam Proteus doktor? - Paulra mutatott. - A legnagyobb fej Iliumban, aki ezt mondja Rudyról. Talán az egész országban ő a legnagyobb fej. Paul azért fohászkodott, hogy mielőbb visszajöjjön a csapos. A férfi, akit Rudy megrázott, most némán figyelte Pault. Paul gyorsan körülnézett a teremben, és úgy látta, hogy mindenki ellenségesen bámulja. Ez a tökkelütött Rudy Hertz úgy gondolta, örömet szerez Paulnak, ha bemutatja a tömegnek. Szenilis volt már Rudy, csak saját virágkorára emlékezett, de azt elfelejtette vagy nem tudta megemészteni, mi történt a nyugdíjba menése után... A többiek azonban, ezek a harmincas, negyvenes, ötvenes éveikben járó emberek, ezek tudták. A boxban ülő fiatalok, a két katona meg a három lány, olyanok voltak, mint Katharine Finch. Nem emlékezhettek arra az időre, amikor másképp mentek a dolgok, alig leltetett fogalmuk róla, bár nem föltétlenül tetszett volna nekik, ami akkor volt. De a többiek, akik most őt bámulták, emlékeztek. Ők voltak a lázadók, a géprombolók. Nem látszott fenyegetés a tekintetükben, de ellenszenv sugárzott belőle, tudatni akarták vele, hogy nem kívánatos itt, ahová betolakodott. És a csapos még mindig nem jött. Paul csak Rudyra nézett, a többit igyekezett figyelmen kívül hagyni. A vastag szemüvegű férfi, akit Rudy felszólított, hogy csodálja Pault, még mindig rámeresztette szemét. Paul buzgón folytatta a beszélgetést a kutyáról, bizonygatta, milyen jó egészségben találta Rudyt. Közben magatehetetlenül érezte, hogy csak ripacskodik, és mindenkinek bizonyítja, aki még kételkedett volna benne, hogy valójában képmutató hülye. - Igyunk a regi időkre! - mondta Rudy, felemelve poharát. Úgy látszott, nem veszi észre, milyen néma csend fogadja javaslatát, és hogy csak egymaga iszik. Csettintett nyelvével, kacsintással emlékeztetett a régi szép időkre, és élvezettel ürítette ki poharát. Azután lecsapta a söntéspultra. Paul fagyosan mosolygott, úgy döntött, hogy egy szót se szól már, mert csak ronthat helyzetén. Összefonta karját, és a nyitott villanyzongorának támaszkodott. A kocsma csendjét megtörte a zongorából felszálló halk hang, azután elült. - Igyunk a fiainkra - szólalt meg váratlanul a vastag szemüvegű férfi. Testességéhez képest meglepően magas volt a hangja. Ezúttal többen is felemelték poharukat. Miután ittak, a férfi a lehető legbarátságosabb mosollyal fordult Paulhoz, és így szólt. - Éppen most lett tizennyolc éves a fiam, doktor. - Gratulálok. - Előtte van az egész élet. Csodálatos kor a tizennyolc év. - Szünetet tartott, mintha választ várna megjegyzésére. - Én is szeretnék ismét tizennyolc éves lenni - mondta Paul esetlenül. - Jó fiú az, doktor. Nem az a fajta, hogy igazán éles eszűnek mondanák. Akár az apjának, helyén van a szíve, és ki akar tenni magáért, amennyire telik tőle. Várakozástele szünet. - Egyikünk se tehet többet - felelt Paul. - Nos, ha már itt van egy ilyen fejes, mint maga, talán adhat valamilyen tanácsot a fiamra vonatkozóan. Éppen most fejeződtek be az Országos Általános Képesítési Vizsgák. Halálra dolgozta magát, hogy felkészüljön, de hiába. Meg se közelítette a főiskolai felvételi szintet. Csak huszonhét hely volt, és hatszáz gyerek próbálkozott. - Vállat vont. - Nem engedhetem meg magamnak, hogy magániskolába járassam, így hát most el kell döntenie, mit kezdjen az életével. Hová menjen, doktor: a hadseregbe vagy a Helyreállíthatatlanokhoz és Javíthatatlanakhoz? - Azt hiszem, sok szól mindkettő mellett - mondta Paul feszengve. - Igazában egyikről se tudok sokat. Valaki más, talán Matheson megmondhatná... - Abbahagyta a mondatot. Matheson volt a vizsga- és elhelyezési ügyek igazgatója Iliumban. Paul alig ismerte, és nem nagyon kedvelte. Nagyhatalmú bürokrata volt, egyenesen főpapi modorban látta el munkáját. - Felhívhatom Mathesont, ha kívánja, megkérdezem, és közlöm magával a választ. - Doktor - folytatta most már kétségbeesetten a férfi a ravaszkodás minden jele nélkül -, nem csinálhatna valamit a fiú a gyárban? Nagyon ügyes a keze. Ösztönös érzéke van a gépekhez. Adjon a kezére egyet, amilyet még sohase látott, tíz percen belül szétszedi és újra összerakja. Szereti ezt a fajta munkát. Nem lenne hely számára valahol az üzemben? - Főiskolai végzettség kellene hozzá - mondta Paul és elpirult. - Ez az előírás, nem én tehetek róla. Segítségül hívunk néha embereket a Helyreállítási és Javítási Hadtesttől nagy gépek beszállításához vagy nehéz javítási munkához, de nem valami gyakran. Talán javítóműhelyt nyithatna. A férfi csüggedten sóhajtott. - Javítóműhelyt, azt mondja, javítóműhelyt. Mit gondol, hány javítóműhelyt tarthat el Ilium? Persze, én is javítóműhelyt próbáltam nyitni, amikor kitettek. Joe is, Sam is, Alf is. Mindannyiunknak ügyes a keze, így hát mind javítóműhelyt akartunk nyitni. Minden törött alkatrészre jut egy javító szakember Iliumban. Az asszonyaink pedig varrónőnek készültek. Minden asszonyra egy varrónő jut a városban. Rudy Hertz láthatóan elvesztette a társalgás fonalát, és magában meg mindig a boldog találkozást ünnepelte nagy barátjával, Paul Proteus doktorral. - Zenét! - rendelkezett nagyvonalúan. - Halljuk a zenét! - Átnyúlt Paul válla fölött, és bedobott egy ötcentest a villanyzongora perselyébe. Paul odébblépett a zenegéptől. Néhány másodpercig fontoskodva zúgott a gépezet, azután a zongorán, akár egy tönkrement harangjátékon, felhangzott az Alexander's Ragtime Band. A beszélgetés folytatása szerencsére lehetetlenné vált. Ugyancsak szerencsére előtűnt a csapos is a pincéből, és odanyújtott Paulnak egy poros palackot. Paul megfordult, hogy távozzék, de egy erős kéz szorította meg felső karját. Lelkes vendéglátója, Rudy tartotta vissza. - A maga tiszteletére játszottam ezt a dalt, doktor - harsogta túl a zsivajt. - Várja ki a végét. - Ruby úgy viselkedett, mintha az ócska zenegép a legújabb műszaki csoda lenne, és izgatottan mutatta a mozgó billentyűkön tükröződő dallamot, a trillákat, a látványos futamokat, és a basszus- kíséretben lassan, módszeresen emelkedő, süllyedő billentyűket. - Nézze, doktor, hogyan emelkednek és süllyednek! A zene hirtelen abbamaradt, a gép pontosan eleget tett az öt centért járó élvezetszolgáltatásnak. Rudy még mindig kiáltozott. - Nem hátborzongató, doktor, hogyan emelkednek és süllyednek a billentyűk? Szinte látni a kísértetet, ahogy ott ül és beleadja a lelkét a játékba. Paul kiverekedte magát a szabadba, és szinte futott a kocsijához. 4 - Olyan vagy, drágám, mintha kísértetet láttál volna - mondta Anita. Az asszony már felöltözött az estélyre, és máris úgy viselkedett, mint annak a társaságnak a központja, amely ben még meg se jelent. Amikor koktéllal kínálta Pault, a férfi valahogy méltatlan felkapaszkodónak érezte magát az asszony magabiztos szépségének fényében. Csak olyasmire tudott gondolni, ami elnyerhette Anita tetszését vagy érdeklődését, minden mást elfelejtett. Nem tudatos reagálás volt ez, inkább csak reflex, Anita jelenlétének természetes visszatükrözése. Bosszantotta, hogy ilyen automatikusan jelentkezett ez az érzés, mert apja helyébe képzelte magát, apja pedig teljesen ura maradt volna a helyzetnek, megtartva magának az első és az utolsó szót. "Állig fegyverben" - ez a kifejezés jutott eszébe Paulnak, amikor szemüvege fölött a feleségére nézett. A napbarnította vállát és nyakát csupaszon hagyó, zárt vonalú sötét ruhával, az egyetlen drágaköves gyűrűvel és a nagyon mértékletesen használt arcfestékkel Anita ügyesen kombinálta nemének, ízlésének és a férfiakra gyakorolt hatásának fegyvereit. Az asszony elcsendesedett és félrefordította a fejét. A férfi érezte, hogy ezúttal az ő tekintete győzött. Át tudta vinni Anitára váratlanul támadt gondolatát, hogy az asszony ereje és súlya csak az ő saját fontosságának tükörképe, annak az erőnek és öntudatnak a tükröződése, amelyet az Ilium Művek igazgatója juttathatott kifejezésre, ha úgy akarta. Röpke másodperc alatt tehetetlen, nagyzoló kislánnyá vált szemében, és máris igazi gyöngédséget tudott érezni iránta. - Pompás az ital, drágám - mondta. - Finnerty odafent van? - Átküldtem a klubba. Kroner és Baer korán érkezett, átküldtem hát Finnertyt, tartsa szóval őket, amíg átöltözöl. - Hogy fest? - Ahogy szokott. Szörnyen. Esküdni mernék rá, hogy ugyanazt a kopott öltönyt viseli, mint hét évvel ezelőtt, amikor elment innen. Még arra is megesküdnék, hogy ki se tisztíttatta azóta. Próbáltam rábeszélni, hogy vegye fel a régi szmokingodat, de hallani se akart róla. Úgy ment át, ahogy volt. Azt hiszem, még rosszat is tett volna egy fehér ingmell. Csak még jobban kimutatná, milyen koszos a nyaka. Lejjebb húzta ruhájának dekoltázsát, megnézte magát a tükörben, kicsit feljebb igazította a kivágást, némi kompromisszumként, azután folytatta. Paul tükörképéhez beszélt. - Igazán megőrjít ez az ember, tudod, hogy megőrjít. Mindig olyan visszataszító a külseje. Úgy értem, hogy egy ilyen ember, ebben a pozícióban még csak nem is tisztálkodik. Paul mosolygott és a fejét rázta. Igaz, Finnerty mindig meghökkentően elhanyagolta a külsejét, és némelyik finnyásabb főnök a régi időkben alig akarta elhinni, hogy olyan lenyűgözően tehetséges lehet egy ennyire elhanyagolt külsejű ember. A magas, szikár ír olykor mindenkit meglepett, amikor - különösen hosszan tartó, kimerítő munkák idején - pirospozsgás, kiborotvált arccal, új cipőt, zoknit, inget, nyakkendőt, sőt új öltönyt és feltehetően tiszta alsóneműt öltve jelent meg. A mérnök- és igazgatófeleségek ilyenkor nagy hűhót csaptak körülötte, hogy meggyőzzék: fontos törődnie magával és érdemes is. Bizonygatták neki, hogy ő a legcsinosabb férfi az egész iliumi ipartelepen. És alighanem az is volt a maga nyers, viharvert módján: olyan groteszk módon jóképű, mint Abe Lincoln, de Lincoln keserű tekintete helyett inkább ragadozó, megvető tekintet sugárzott a szeméből. Időnkénti tisztálkodási és öltözködési kicsapongásai után az asszonyok fokozódó elkeseredéssel figyelték, amint napról napra ugyanazt az ünnepi öltözéket viselte mindaddig, amíg minden öltést és pórust be nem lepett a por, a korom és az olaj. Egyéb furcsa dolgai is voltak. A mérnökök és igazgatók szigorúan monogám és cserkész erkölcsű társaságába gyakran hozott olyan nőket, akiket fél órával előbb szedett föl valahol a Telepen. Amikor vacsora után eljött a társasjáték ideje, Finnerty meg a lány rendszerint két-két pohár szódás whiskyvel kiballagott az élősövénnyel övezett legközelebbi golfpályára, vagy ha hideg idő járta, az autóba. Kocsija - legalábbis a régi időkben - még siralmasabb állapotban volt, mint most Paulé. Ebben a tekintetben - ami társadalmilag a legártalmatlanabbnak számított - Paul utánozta a barátját. Finnerty azt állította, a könyvek, hanglemezek és a jó whisky iránti vonzalma túlságosan költséges ahhoz, hogy az életben betöltött pozíciójához méltó kocsit és ruhákat vásároljon. Paul felbecsülte Finnerty könyveinek, hanglemezeinek és whiskys palackjainak értékét, s úgy látta, hogy az írnek akár két új kocsira is bőven telt volna még. Ekkor kezdte gyanítani, hogy Finnerty életmódja nem olyan értelmetlen, amilyennek látszik, hanem valójában megfontolt, szándékos kihívás az iliumi igazgatók, mérnökök és makulátlan asszonyaik ellen. Paul sohasem jött rá, miért akarja Finnerty megsérteni ezeket a finom embereket, de föltételezte, hogy minden agresszivitás valamilyen gyerekkori bonyodalomból ered. Az egyetlen adatot arról, milyen lehetett a gyerekkora, nem is Finnertytől magától hallotta, hanem Kronertől, aki a tenyésztő érdeklődésével vizsgálta mérnökeinek előéletét. Kroner jegyezte meg egy ízben bizalmasan, némi együttérzéssel, hogy Finnerty szegény és buta szülőktől származik. Finnerty csak egyetlenegyszer nyílt meg Paul előtt, amikor elkeseredett hangulatban, másnapos levertségben sóhajtva kijelentette: sohase érezte, hogy tartoznék valahová. Paul eltűnődött azon, miért szerez neki olyan kéjt az emlékezés Finnerty társadalmilag romboló, fegyelmezetlen bolondozásaira. Azzal a reményteljes érzéssel vigasztalta magát, hogy ő maga is elégedett lehetne, ha... - de itt abbahagyta, mintha homályosan sejtené, mi a folytatás. Pedig nem sejtette. Irigyelte Finnerty eszét, mert Finnerty mindent meg tudott csinálni, amit akart, méghozzá ragyogóan. Bármit kívánna a kor, Finnerty ott lenne a legjobbak között. Ha a zene kora lenne ez, Finnerty kiváló zongorista lenne - az is volt -, vagy építész, orvos, író. Nemcsak a mérnöki, hanem szinte minden emberi munka alapelveit és indítékait képes volt megérezni emberfölötti ösztönével. Ő maga viszont - gondolta Paul - csak az lehetett, ami lett. Miközben újra megtöltötte poharát, úgy gyanította, hogy csak ehhez a perchez, ebbe a szobába, Anitához juthatott el. Elképesztő gondolat annyira beépülni a társadalom és a történelem gépezetébe, hogy csak egyetlen síkban, egyetlen vonalon legyen képes mozogni. Zavarta Finnerty megérkezése, mert felszínre hozta a kételyt: vajon így kell-e élnie. Paul már arra gondolt, hogy idegorvoshoz fordul, tegye alkalmazkodóvá, sorsával elégedetté, mindenki szemében szeretetre méltóvá. De most itt van Finnerty, aki az ellenkező irányba löki. Úgy látszott, Finnerty látott valamit Paulban, amit hiányolt másokból, s ami tetszett neki - talán lázadási hajlamot, amit Paul csak most kezdett gyanítani. Volt valami oka, hogy Finnerty egyedül Paullal kötött barátságot. - Valahogy azt kívánom, bár máskor állított volna be Finnerty - szólalt meg Anita. - Mindenféle problémákat okoz. Úgy képzeltem, hogy Baer ül majd a baloldalamon és Kroner lesz a jobboldali szomszédom, de most, hogy váratlanul betoppant az Országos Ipari Tervező Testület egyik tagja, nem tudom, kinek hol a helye. Ed Finnerty magasabb rangú lenne, mint Kroner és Baer? - kérdezte töprengve. - Nézd meg a Szervezési Útmutatót, ha akarod - felelt Paul. - Azt hiszem, az OITT-t a regionális vezetők fölé helyezik, de az inkább agytröszt, mint rang. Finnerty nem törődik az ilyesmivel. Talán szívesebben eszik a segédszemélyzettel. - Ha beteszi a lábát a konyhába, börtönbe veti az Egészségügyi Hatóság. - Anita kelletlenül nevetett. Láthatóan nehezére esett kedélyesen beszélni Finnertyről, és tettetni, hogy szórakoztatják különcségei. Témát változtatott. - Inkább beszélj arról, mi volt ma. - Szóra se érdemes. Olyan nap, mint a többi. - Megszerezted a whiskyt? - Igen. Át kellett mennem érte a folyón. - Olyan szörnyű megpróbáltatás volt? - gúnyolta Anita. Nem tudta megérteni, a férje miért utált annyira átmenni a Telepre, és mindig ugratta emiatt. - Igazán olyan szörnyűséges volt? - kérdezte ismét, most már gügyögve, mintha lusta kisfiúhoz beszélne, akinek hízelegni kell, hogy megtegyen valami kis szívességet az anyjának. - Hát elég kínos. - Igazán? - kérdezte meglepetten. - Remélem, nem erőszakoskodtak. - Dehogy. Valójában mindenki nagyon udvariasan viselkedett. Az egyik nyugdíjas felismert a régi időkből, és ünnepséget rögtönzött a tiszteletemre. - Nohát, ez igazán kedves. - Az, ugye? Rudy Hertz a neve. - Saját érzéseit elhallgatva mesélte a történteket. Közben észrevette, hogy a kísérletező éberségével figyeli feleségét. - És ettől borultál ki? - Az asszony nevetett. - Túl érzékeny vagy, drágám, igaz? Azt mondod, hogy lidércnyomás alól szabadultál, pedig semmi se történt. - Gyűlölnek. - Azt bizonyították, hogy szeretnek és csodálnak. S ezzel tartoznak is neked. - A vastag szemüvegű férfi egyenesen azt mondta, hogy miattam nincs értelme a fia életének. - Te mondod ezt, nem ő mondta. És nem akarom, hogy ilyen nevetséges dolgokat beszélj. Talán szereted úgy beállítani a dolgokat, hogy, bűntudatot érezhess? A te hibád talán, ha csak annyi esze van a fiának, hogy a Helyreállíthatatlanoknál és Javíthatatlanoknál vagy a hadseregben szolgáljon? - Nem, de ha nem lettek volna olyan emberek, mint én, ma gépnél dolgozhatna az üzemben. - Éhezik? - Dehogy. Senki se éhezik. - És van lakása meg ruhája. Mindene megvan, nem kell a buta géppel bajlódnia, verejtékeznie, hibáznia, minden évben sztrájkolni, veszekedni a művezetővel, és másnaposan betántorogni. - Igazad van, igazad van. - Paul megadóan emelte fel a karját. - Persze, hogy igazad van. Csak hát pokoli egy korban élünk, átkozottul nehéz hozzászoktatni az embereket az új eszmékhez. Egyszerűn nem akarják megszokni, ennyi az egész. Bár száz évvel később élnénk, amikor már mindenki megszokta a változást. - Fáradt vagy. Megmondom Kronernak, hogy egyhavi szabadságra van szükséged. - Majd megmondom én, ha úgy gondolom. - Nem akarom irányítani az életedet, drágám. De te sose kérsz semmit. - Bízd csak rám, ha nem haragszol. - Dehogy. Esküszöm, hogy csöppet se. - Előkészítetted a holmimat? - Az ágyadon van - felelte Anita kimérten. Megsértődött. - Ott van a szmoking, az ing, a zokni, az inggomb, a mandzsettagomb meg egy új nyakkendő. - Új nyakkendő? - Fekete-fehér. - Csak nem, az ég szerelmére? - Kroner és Baer is ilyet visel. - És a gatyám is olyan, mint az övék? - Ezt már nem figyeltem meg. - Fekete csokornyakkendőt veszek fel. - Gondolj Pittsburghre, drágám. Azt mondtad, oda akarsz kerülni. - Éljen a fekete-fehér. - Elindult a lépcsőn a hálószobába, és már útközben kezdte levetni zakóját és ingét. - Ed! - kiáltott fel. Finnerty ott nyújtózkodott Anita ágyán. - Hát most jössz? Azt hittem, ez te vagy. - A Paul ágyára terített szmokingra mutatott. - Már fél órája beszélek hozzá. - Anita meg azt mondta, hogy elmentél a klubba. - Anita kizavart az első ajtón, visszajöttem a hátsón, és felmásztam ide. - Örülök neki. Hogy megy a dolgod? - Rosszabbul, mint valaha, de van remény. - Remek - nevetett Paul bizonytalanul. - Megházasodtál? - Azt már nem. Csukd be az ajtót. Paul becsukta. - Milyen a munkád Washingtonban? - Otthagytam. - Igazán? Még fontosabbat kaptál? - Azt hiszem, különben nem hagytam volna ott. - Hol? - Sehol. Állás nélkül vagyok. - Nem fizettek eleget, vagy kiborultál, vagy mi történt? - Utálom - mondta Finnerty halkan. - Fantasztikusan sokat fizettek, nevetségesen sokat, még egy százas mellbőségű tévé-pacsirta se kap annyit. De amikor megkaptam az idei meghívást a Rétre, közbejött valami, Paul. Éreztem, hogy nem bírnék ki ott még egy összecsődülést. Azután körülnéztem, és úgy találtam, hogy egyáltalán nem bírom tovább a rendszert. Eljöttem, és most itt vagyok. Paulnak a Rétre szóló meghívóját Anita gondosan elhelyezte az előcsarnokban a tükör alatt, hogy mindenki észrevegye. A Rét sík, füves sziget volt a Szent Lőrinc folyón, a Chippewa-öbölben. Itt gyűltek össze nyaranta két hétre a Keleti- és a Közép-Nyugati Régió legfontosabb emberei meg a legígéretesebbek (ahogy a Kézikönyvben állt: "azok, akiknek fejlődése a szervezet keretében még nem teljes"). Közszellem-fejlesztési orgiát rendeztek csapatsporttal, együttes énekléssel, tűzijátékkal, féktelen szórakozással, korlátlan whisky- és szivarfogyasztással. Színpadi játékokat is rendeztek hivatásos művészekkel, annak kellemes, de félreérthetetlen szemléltetésére, milyen a helyes magatartás a rendszer keretein belül, és milyen szilárd elhatározásokkal kell nekivágni az előttük álló esztendőnek. Finnerty előhúzott a zsebéből egy összegyűrt cigarettacsomagot, és odanyújtott Paulnak egy majdnem derékszögben elgörbült cigarettát. Paul bizonytalankodó ujjakkal egyenesítette ki. - Reszketős lettél? - kérdezte Finnerty. - Én leszek este a fő szónok. - Úgy? - Finnerty csalódottnak látszott. - Szóval nem reszketsz állandóan mostanában? És milyen alkalomból? - Ma tizenhárom éve helyezték az Ilium Műveket az Országos Gyáripari Tanács hatáskörébe. - Akárcsak az ország többi gyárát. - Ilium kicsit megelőzte a többit. Az ország egész gyártási kapacitásának egyesítése egyetlen tanács alatt nem sokkal azután történt, hogy Finnerty, Paul és Shepherd Iliumba jött dolgozni. A háború volt az átszervezés oka. Hasonló tanácsokat hoztak létre a szállítás, a nyersanyagkitermelés, az élelmiszerellátás és távközlés területén is, és Paul apja állt az egésznek az élén. A rendszer olyan sikerrel küszöbölte ki a fölösleges és párhuzamos munkákat, hogy a háború után is fenntartották, és gyakran emlegették, mint a háború kevés konkrét jótéteményének egyikét. - És boldoggá tesz, hogy ez már tizenhárom éve így megy? - Mindenesetre némi fenntartással. Kezdem tényként elfogadni. Persze nem hasonlít Kroner evangéliumához. Finnerty hallgatott, szemlátomást nem érdekelte tovább a téma. - Furcsa - szólalt meg végül. - Azt hittem, közel lehetsz már a kiboruláshoz. Ezért is jöttem. Paul arca megrándult, miközben gallérgombjával küszködött. - Nos, nem tévedtél nagyot. Éppen szó van róla, hogy elmegyek ideggyógyászhoz. - Tehát valóban rossz bőrben vagy. Pompás! Hagyjuk a fenébe ezt az átkozott estélyt. Akad megbeszélni valónk. Kinyílt a hálószoba ajtaja, és Anita bedugta a fejét. - Te itt vagy, Ed? Ki van akkor Baerrel és Kronerral? - Kroner van Baerrel és Baer Kronerral - felelte Finnerty. - Anita, kérlek, tedd be az ajtót. - Ideje indulni a klubba. - Itt az ideje, hogy te indulj a klubba. Paul meg én később megyünk. - Együtt megyünk és most, Ed. Máris tíz percet késtünk. Nem fogsz letorkolni. Ellenállok - mondta az asszony határozatlanul mosolyogva. - Hát menjünk - mondta Paul. - Anita, ha nem tanúsítasz több tiszteletet a férfiak magánügyei iránt - közölte Finnerty -, tervezek egy gépet, amely mindenben pótol téged, de ezen felül még tisztelettudó is. Az asszony elvörösödött. - Borzasztóan mulatságos vagy, mondhatom. - Rozsdamentes acélból lesz - folytatta Finnerty. - Habszivaccsal burkolt rozsdamentes acélból, és villamos fűtés tartja majd 37 Celsius fokon. - Hagyjad már... - szakította félbe Paul. - És szükség szerint elpirul - fejezte be Finnerty. - Én meg sárral teli vászonzsákból csinálnék olyan férfit, mint te - vágott vissza Anita. - Aki csak megpróbál hozzád érni, bepiszkolódik. - Becsapta maga mögött az ajtót, és Paul figyelte, hogyan kopog cipője sarka a lépcsőn. - Hát ezt meg mi a fenének csináltad? - kérdezte Paul. - Meg tudnád mondani? Finnerty mozdulatlanul feküdt az ágyon, szeme a mennyezetre meredt. - Nem is tudom - mondta lassan. - De nem sajnálom. Menj el vele. - Mik a terveid? - Menj már! - Úgy mordult rá, mintha Paul éppen akkor zavarta volna meg, amikor egy fontos, bonyolult gondolatot próbált formába önteni. - Az előtérben találsz magadnak ír whiskyt egy barna szatyorban - mondta Paul, és magára hagyta Finnertyt. 5 Paul a garázsban érte utol Anitát, aki éppen beindította a nagy kocsit. Az asszony rá se nézett, úgy várta, hogy beüljön mellé. Szótlanul hajtottak a klubhoz. Pault letörte Finnerty valószerűtlen, durva jelenvalósága. Azon elmélkedett, hogy éveken át egy bölcs és melegszívű Finnerty élt a képzeletében, s ennek a képnek édeskevés köze volt a valóságos Finnertyhez. A klub bejáratánál Anita megigazította Paul nyakkendőjét. Keppjét meztelen vállára borította, mosolyt öltött, és benyomult a fényárban úszó előcsarnokba. A csarnok végében bárpult állt, ott csoportosult az ötvenes éveinek közepén járó két férfi körül az Ilium Művek két tucat fiatal munkatársa. Az egyforma hajviselet és egyforma szabású szmoking miatt nehéz volt őket megkülönböztetni. Az egyik idősebb férfi, a magas, testes és lassú mozgású Kroner, tekintélyt sugárzó szeretettel hallgatta a fiatalokat. A másik, az alacsony, sovány, ideges, zajos és mesterkélten közvetlen Baer szüntelenül nevetett, sorra oldalba bökte és vállon veregette őket, miközben minden szavukat ilyen megjegyzésekkel nyugtázta: - Pompás, pompás, igaz, persze, persze, csodálatos, igen, igen, így van, pompás, nagyon jó. Ilium továbbképző területnek számított, ide küldték a főiskoláról frissen kikerült fiatalokat ismerkedni az iparral, és azután vezényelték őket nagyobb feladatokra. Fiatal volt tehát a személyzet, és szakadatlanul megújult. Paul és helyettese, Lawson Shepherd volt a legidősebb. Shepherd, az agglegény a többiektől kissé elhúzódva állt a bárpultnál, bölcs tekintettel szemlélte a fiatalokat, és láthatóan szórakozott némelyikük naiv megjegyzésén. A feleségek két közeli páholyban gyűltek össze, csendesen, feszengve beszélgettek, és mindig hátrafordultak, valahányszor magasabbra csapott a férfiak hangja vagy kihallatszott a jellegtelen beszédáradatból a basszus hangon dünnyögő Kroner csodálatosan tartalmas három-négy bölcs szava. A fiatalok játékos szertartásossággal futólag köszöntötték Pault és Anitát, olyan modorban, mintha saját kiváltságuk lenne ez a szórakozás, és csak nagylelkűen engedélyeznék a részvételt az idősebbeknek. Baer integetve kiáltott feléjük magas hangján, Kroner alig észrevehetően biccentett, és mozdulatlanul állt, nem is nézett egyenesen rájuk, várta, hogy oda jöjjenek, s nyugodtan, méltósággal köszöntsék egymást. Kroner hatalmas, szőrös keze megszorította Paul kezét, és Paul akarata ellenére szerető gyereknek és tanítványnak érezte magát. Mintha ismét apjának lenyűgöző, erőtlenítő jelenlétét érezte volna. Kronernak, apja legjobb barátjának társaságában mindig ezt érezte, és Kroner láthatóan el is várta. Paul ezerszer megfogadta, hogy legközelebbi találkozásukkor nem veszti el a fejét. De nem birt magával, és minden találkozáskor, akárcsak most, az idősebb férfi nagy kezében maradt a döntés és az erő. Jóllehet Paul különösen érezte a Kronerből sugárzó atyai légkört, a nagy ember igyekezett még jobban elmélyíteni ezt az érzést. Úgy beszélt magáról, mint aki egyúttal minden beosztottjának apja, sőt, kissé átvittebb értelemben asszonyaiknak is, és ez nem volt puszta pózolás. Olyan érzelmi töltéssel igazgatta a Keleti Régiót, hogy valószínűtlennek látszott, lehetne-e másképpen is igazgatni. Tudott minden gyerek születéséről, minden nagyobb betegségről, és önmagát hibáztatta ama ritka esetekben, amikor nem vált be valamelyik embere. Szigorú is tudott lenni, de ezt is atyaian csinálta. - Hogy vagy, Paul? - kérdezte melegen. Vastag szemöldökeinek fürkésző rándulása aláhúzta, hogy nem üdvözlésnek, hanem kérdésnek szánta szavait. Olyankor használt ilyen hangsúlyt, amikor tüdőgyulladás vagy még súlyosabb betegség után tudakozódott valakinek az állapota felől. - Sose érezte magát jobban - sietett leszögezni Anita. - Örömmel hallom. Ez pompás, Paul. - Kroner tovább szorongatta a kezét, és a szemét fürkészte. - Jól vagy, mi? Szóval jól érzed magad? Remek! - mondta Baer, és Paul vállát veregette. - Remek! - Baer, a Keleti Régió főmérnöke ezután Anitához fordult. - És maga, ó! Jaj, de csinos. Istenemre! Mit is mondjak, milyen csinos - vigyorgott. Baer tisztára hülyét csinált magából, és láthatóan nem is sejtette, hogy a legkevésbé se hat talpraesettnek és csillogónak társaságban, éppen ellenkezőleg. Valaki egyszer emlékeztette rá, milyen megjegyzéseket tett beszélgetés közben, és fogalma sem volt róla, miről beszéltek akkor. Műszaki szempontból, Finnertyt is beleértve, nem akadt nála jobb mérnök Keleten. Alig volt valami a Régióban, ami ne Baer elméjét dicsérte volna, itt pedig úgy szerepelt Kroner mellett, mint egy foxi a bernáthegyi oldalán. Paul gyakran elmélkedett azon, milyen különös ez a Kroner-Baer-kombináció, és pótolni tudja-e majd őket a felső vezetés. Baer képviselte az ipar tudományát és technikáját, Kroner személyesítette meg a hitet, a bonyolult vállalkozás szinte szentként tisztelt szellemét. Kroner valójában rossz mérnök volt, Pault időnként meglepte, mennyire hiányosak vagy hibásak a műszaki ismeretei, de felbecsülhetetlenül értékessé tette, hogy hitt a rendszerben, másokat is rá tudott vezetni, hogy higgyenek benne, és azt tegyék, amit mondanak nekik. Elválaszthatatlan volt ez a két férfi, jóllehet úgyszólván semmi közös vonás nem akadt bennük. Ketten együtt majdnem tökéletes egész embert alkottak. - Talán azt mondta valaki, hogy Paul beteg volt? - kérdezte Anita nevetve. - Úgy hallottam, baja van az idegeivel - felelt Kroner. - Nem igaz - mondta Paul. Kroner mosolygott. - Örömmel hallom, Paul. Te vagy az egyik legjobb emberünk. - Gyengéden nézett rá. - Az apád nyomdokain haladsz, Paul. - Ki beszélt Paul idegeiről? - firtatta Anita. - Nem tudnám már megmondani - mondta Kroner. - Shepherd doktor említette - szólt közbe Baer élénken. - Ott voltam akkor reggel. Nem emlékszel? Shepherd volt. - De gondolkozz csak - vágott a szavába Kroner szokatlan hirtelenséggel - , Shepherd valami másról beszélt. Magad is rájössz, ha visszagondolsz egy kicsit. - Persze, persze, igazad van, valami másról beszélt, egészen másról - erősködött Baer zavartan. Aztán ismét Paul vállát veregette. - Szóval már jobban érzed magad? Nos, csak ez számít. Pompás, pompás. Shepherd doktor nyaka kivörösödött a keménygallér fölött. Igyekezett lassan elhúzódni a bárpulttól a golfpályára nyíló szárnyas üvegajtó felé. - Egyébként - érdeklődött Kroner szívélyesen -, hol van Finnerty barátod? Milyen most Ed? Azt hiszem, a washingtoni életet az itteninél kissé kevésbé - kereste a megfelelő szót - kissé kevésbé kötetlennek találja. - Úgy érti, hogy mosdik-e? Még mindig nem - felelt Anita. - Erre gondoltam - mondta Kroner. - De hát egyikünk se tökéletes, és átkozottul kevés ember tökéletes, annyira, hogy az Országos Ipari Tervező Testületbe kerüljön. Hol van most? - Később talán átjön - közölte Paul. - Kifárasztotta egy kicsit az utazás. - De hol van Mami? - kérdezte Anita, hogy elterelje a beszélgetést Finnertyről. Mami Kroner felesége volt, Kroner mindig magával vitte a társadalmi eseményekre, lerakta a többi asszony közé, és megfeledkezett róla, amíg el nem érkezett a pillanat, hogy szeretettel újra felfedezze és hazaszállítsa a kilencvenkilós asszonyt. - Megint baja van a beleivel - mondta Kroner komoran. Mindenki, aki csak hallóközelben volt, együttérzően ingatta a fejét. - Tálalva van - jelentette egy fülöp-szigeti pincér. Egyszer már indítványozta valaki, hogy gépesítsék a felszolgálást, de túlnyomó többséggel leszavazták. Amikor Paul, Kroner, Baer és Anita a többiektől követve a gyertyafénnyel világított ebédlőbe indult, elszáguldott mellettük negy fiatal mérnök a legutolsó eresztésből, és útjukat állta. Látszott, hogy az alacsony, testes, mandulaszemű Fred Berringer a vezetőjük. Minneapolisi mérnökök és igazgatók előkelő családjából származó vagyonos, feltűnni vágyó, buta fiú volt. Nagy nehezen vergődött át a főiskolán, és éppen csak alkalmasnak találták felvételre a személyzeti munkát végző gépek. Ha nem róla van szó, senki sem alkalmazta volna. De Kroner, ismerve a családját, mégis felvette, és Iliumba küldte továbbképzésre. Fogyatékosságai azonban nem tették szerénnyé a fiút. Nyilvánvalónak tekintette, hogy pénze és származása mindenképpen a rendszer fölé emeli, és kissé körülírva hangoztatta is ezt. Magatartása furcsa módon morgó csodálatot keltett mérnök kollégáiban, akik kemény, munkával küzdötték föl magukat. Paul elkomorodva gondolt arra, hogy a hagyományos úton járók mindig csodálják a rendszer fölé emelkedőket. Annyi bizonyos, hogy Kroner bízott a fiúban, így hát Paulnak nem volt más választása, ott tartotta az üzemben, és mellé állított egy eszesebb embert, elhárítandó szellemi fogyatékosságainak következményeit. - Mi ez, Fred, rablótámadás? - kérdezte Paul. - Dámajáték bajnoka! - szólította meg Berringer ünnepélyesen. - Kihívom önt viadalra a bajnokságért, közvetlenül vacsora után. Kroner és Baer élvezte a jelenetet. Mindig pártolták a csapatjátékokat, mint hatásos módszert a közösségi szellem erősítésére a Keleti Régió családjában. - Csak maga vagy mind a négyen? - kérdezte Paul. Valóban ő volt a klub dámabajnoka, jóllehet sohase rendeztek hivatalos bajnokságot. Senki se tudta legyőzni, és - bár legalább annyiszor unta, mint ahányszor nem - mindig be kellett bizonyítania verhetetlenségét az újonnan belépő mérnökök csoportjának, akárcsak most ennek a négynek. Szokássá vált ez, és a folyó északi partján a kis zárt társadalom szükségét érezte az ilyen szokásoknak, kiváltságos tréfáknak, a társaság külön jellegzetességeinek, hogy saját szemében megkülönböztesse magát a társadalom többi részétől. A fiatal mérnökök Paullal folytatott dámajátéka immár hetedik éve az egyik legnagyobb tiszteletben tartott hagyománynak számított. - Elsősorban én - felelt Berringer -, de bizonyos mértékben mind a négyen. - A többiek összeesküvők módjára nevettek. Szemmel láthatóan valami különlegeset főztek ki, és úgy látszott, egy-két idősebb mérnök is nagy várakozással tekint az összecsapás elé. - Rendben van - mondta Paul jókedvűen -, akkor is nyernék, ha tízen lennének, és mind az arcomba fújnák a szivarfüstöt. A négy fiatal utat nyitott, az asztalhoz engedte Pault, Anitát meg a két díszvendéget. - Ó - szólalt meg Anita az asztalfőn elhelyezett névkártyákat vizsgálva. - Egy kis hiba történt. - Felemelte a terítékétől balra levő névjegyet, összegyűrte és odaadta Paulnak. Másik kártyát tett a megüresedett helyre, és leült Kroner és Baer közé. Pincért hívott, hogy elvitesse a fölöslegessé vált terítéket. Paul megnézte a kártyát, Finnerty nevét látta rajta. Praktikus, földi lakoma készült, a jó ízek kedvéért élvezték a ráksalátát, a húslevest, a tejfeles csirkét, a zöldbabot és a tört krumplit. Kevés szóval, sok némajátékkal, mosollyal és hajlongással mutatták a háziasszonynak, hogy minden étel elsőrangúan élvezetes. Kroner időnként megjegyzést tett valamelyik fogásra, Baer szorgosan visszhangozta, az asztal körül ülők bólogatva helyeseltek. Egy ízben az asztal végén hevesen suttogva vitába kezdett a Pault viadalra kihívó négy fiatal mérnök. Amikor mindenki feléjük nézett, elhallgattak. Berringer elkomorodott, felvázolt valamit egy szalvétára, és megmutatta a másik háromnak. Egyikük javított a rajzon, azután visszaadta. Berringer arcán megértés, majd elismerés tükröződött. Bólintott, azután tovább evett. Paul szemlét tartott az asztal fölött: huszonhét igazgató és mérnök volt itt feleségestül - az Ilium Művek egész személyzete, az esti műszak kivételével. Két hely maradt üresen: Finnertyé meg Shepherdé, aki nem tért vissza azóta, hogy olyan hirtelen kisietett a golfpályára. Finnerty alighanem még mindig ott hevert a hálószobában, a mennyezetet bámulta, és talán beszélt magában. Az is lehet, hogy távozásuk után nem sokkal ő is útnak indult a Telepre, ivászatra vagy kurvát fogni. Paul remélte, hogy ismét évekre eltűnik. A ragyogó szellemű, törvényeknek fittyet hányó szabadgondolkodót, akit annyira csodált fiatal korában, már csak betegnek, visszataszítónak találta. Eltűnése, Anita elleni oktalan támadása, a beteg idegállapot dicsőítése ijesztően hatott. Kiábrándító csalódás volt. Azt várta Paul, hogy kap valamit Finnertytől, nem is tudta mit, talán gyógyírt a megnevezhetetlen, kínzó hiányérzetre, amely már szinte - ahogy Shepherd mondhatta Kronernak - az őrületbe kergeti. Shepherd iránt egyenesen könyörületet érzett, zavarta, hogy annyira megrázta, amikor besúgóként lelepleződött. Felállt. - Hová mégy, drágám? - kérdezte Anita. - Megkeresem Shepherdet. - Nem azt mondta, hogy idegösszeomlásod van - szolalt meg Baer. Kroner rendreutasítóan meredt Baerre. - Nem, Paul, igazán nem mondott ilyet. Ha akarod, elmegyek, megkeresem én. Én vagyok a hibás, hogy szóba hoztam ezt a témát. Nem Shepherd volt, és most a szegény fiú... - Én csak azt hittem, hogy Shepherd volt - erősködött Baer. - Úgy vélem, az én dolgom - mondta Paul. - Én is megyek - ajánlkozott Anita. Bosszú remegett a hangjában. - Jobban szeretném, ha maradnál. Paul gyors léptekkel indult a bár felé, és hallotta maga mögött felesége lépteit. - Egy világért se mulasztanám el. - Nincs mit elmulasztanod - mondta Paul. - Egyszerűen megmondom neki, hogy minden rendben van, megértem őt. És valóban megértem. - Azt a pittsburghi állást akarja. Ezért mondta Kronernak, hogy idegösszeomlásod volt. Most oda van a félelemtől, hogy elveszti a munkáját. Nem is rossz! - Nem fogom kirúgni. - De hagyhatnád remegni egy kicsit. Nem ártana neki. - Kérlek, Anita, ez csak Shepherdre és rám tartozik. A golfpálya gyepén álltak már, az újhold gyenge fénye alig hatolt be a fekete és a kék sötét árnyalataiba burkolózott világba. Az első pálya homokkupacúnál levő padon ült Shepherd szétvetett lábakkal, három whiskyspohár sorakozott mellette. - Shep - szólította meg Paul halkan. - Hello - kongott üresen a válasz. - Rajta hát - súgta Anita. Ott állt Paul mellett, és ökölbe szorította kezét. - Kihűl a leves - mondta Paul, amilyen kedvesen csak tudta. Leült mellé a padra, a három pohár közöttük állt: - Csöppet se törődöm vele, mondtad-e neki, hogy szétesem. - Anita vagy tíz méterre állt tőlük, árnyéka az üvegajtóra vetődött. - Inkább annak örülnék, ha pokolian dühítene - bökte ki Shepherd. - Igenis mondtam. Rajta, küldj el! - Az ég szerelmére, Shep, senki se akar elküldeni. Paul sose tudta, mit kezdjen Shepherddel, nem tudta elhinni, hogy bárki igazán úgy gondolkozhat, mint ez az ember. Amikor Shepherd annak idején elsőnek érkezett Iliumba, közölte újdonsült társaival, Paullal és Finnertyvel, hogy versenyezni akar velük. Kihívóan, nevetségesen szavalt a versengésről, és mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni, vég nélkül emlegette a különböző válságos eseteket, amelyekben összemérte képességeit másokéval. Olyan esetek voltak ezek, amelyeket a többiek rutinszerűnek, figyelemre méltatlannak és jelentéktelennek találtak. Shepherd szemében azonban, úgy látszik, golfpálya az élet, indítások, kockázatok, célba érések sorozata, és végül a pontok összegezése - összevetve mások eredményével - minden lyukbatalálás után. Dühöngött vagy lelkendezett olyan kudarcok vagy diadalok után, amelyeket más szinte észre se vett, de mindig sztoikus maradt a játékot szabályozó törvények iránt. Nem kért és nem adott kegyelmet, édeskeveset törődött Paullal, Finnertyvel vagy más munkatársaival. Jó mérnök volt, de rossz kolléga, eltökélten kovácsolta saját sorsát, és meggyőződéssel vallotta, hogy nem őrizője fivérének. Paul némán fészkelődött a padon, próbálta Shepherd helyébe képzelni magát. Shepherd elvesztett egy játszmát, és most dühösen tiszteletben tartva a versenyrendszer mechanizmusát, kész volt megfizetni a veszteségit, s új játszmát kezdeni, amelyet megint csak, mint mindig, meg akart nyerni. Rideg világban élt, de nem akart másképp élni. Az ég tudja, miért. - Ki akartál fúrni a pittsburghi állásból, ugye? - kérdezte Paul. - Úgy gondolom, én vagyok a megfelelőbb - mondta Shepherd. - De hát nem mindegy most már? Vesztettem. - Vesztettél. - Kockáztattam és vesztettem - hangsúlyozta Shepherd. Ez lényeges különbség volt szemében. - Rajta, most rúgj ki. Shepherd dühítésére a verseny visszautasítása a legjobb mód. - Nem is tudom - jegyezte meg Paul. - Azt hiszem, megfelelő lennél Pittsburghba. Ha kívánod, írhatok egy ajánlólevelet. - Paul! - förmedt rá Anita. - Menj be, Anita - mondta Paul. - Egy perc múlva utánad megyünk. - Anitát csábította, hogy adják meg Shepherdnek, amire vágyott, a vérre menő harcot, a kiindulási pontot egy új játszmához. - Megbocsátok - mondta Paul. - Szeretném, ha tovább dolgoznál velem. Nincs nálad alkalmasabb ember arra a munkára, amit végzel. - Szeretnél a markodban tartani, igaz? Paul komoran nevetett. - Dehogy. Úgy lenne, mint azelőtt. Hogyhogy a markomban? Mit képzelsz? - Ha nem rúgsz ki, kérem az áthelyezésemet. - Rendben van. Tudod, hogy ez nem rám tartozik. De menjünk be már, jó? - Amikor Shepherd felállt, kezet nyújtott neki. Shepherd nem fogadta el, elsietett mellette. Anita megállította. - Ha véleményt akarsz formálni a férjem egészségi állapotáról, talán előbb őt magát vagy az orvosát kellene megkérdezned. - A férjed meg az orvosa már hónapok óta tudják, amit Kronernak és Baernek mondtam. Olyan állapotban van, hogy még egy lábhajtású varrógépet se lehetne rábízni, nemhogy a pittsburghi üzemet. - Belemelegedett, visszanyerte bátorságát, és talán azt mérlegelte, hogy szavait az ebédlőben is meghallják. Paul mindkettőjüket karon ragadta, s a bárba majd a vacsorázó társaság felé irányította őket. Mindenki kérdő tekintettel bámult rájuk. Paul, Anita és Shepherd kart karba öltve, mosolyogva vonult be a báron keresztül az ebédlőbe. - Rosszul érzed magad? - tudakolta Kroner kedvesen. - Igen, uram, azt hiszem az osztriga tette - felelt Shepherd. Kroner együttérzőn bólintott, és a pincérhez fordult. - Ugye kaphat a fiú tejet és pirítóst? - Kroner mindig kész volt a családi béke érdekében egérutat biztosítani szorult helyzetbe került embereinek. Paul gyanította, hogy Kroner az est hátralevő részében - ahogy most tette a diéta elrendelésével - elevenen tartja a Shepherd betegségéről kitalált kegyes hazugságot. Kávé és likőr után Paul rövid beszédben méltatta a tizenhárom év előtti eseményt, az Ilium Művek és a többi üzem összevonását az Országos Gyáripari Tanács alá. Ezt követően áttért a Második Ipari Forradalom nagy témájára. Olvasta a beszédet, rendszeres időközönként nehézkesen felnézett a kéziratból. Régi mese volt ez, ahogy Katharine Finchnek mondta délután az irodában, beszámoló a fejlődésről, bizonygatása, hogy hisznek abban, amit csinálnak és csináltak az iparban. A gépek sokkal jobban végzik Amerika dolgát, mint ahogyan maguk az amerikaiak valaha is végezték. Jobb árut gyártottak, több embernek, olcsóbban, s ki tagadhatná, hogy ez nagyszerű és örvendetes? Mindenki ezt mondta, ha beszédet kellett tartania. Kroner egy ízben fölemelte kezét, és megkérdezte, megjegyezhet-e valamit. - Csak azért, hogy hangsúlyozzam, amit mondasz, Paul, szeretnék mondani valamit, amit meglehetősen érdekesnek tartok. Egy lóerő körülbelül huszonkét ember erejével, huszonkét erős ember erejével egyenlő. Ha valamelyik nagyobb acélhengerművünk motorjainak lóerejét átszámítjuk emberi erőre, megállapíthatjuk, hogy a motor többet végez, mint amennyit az Egyesült Államok egész rabszolganépessége végezhetett a polgárháború idején, és mindezt napi huszonnégy órán át végzi. - Elégedetten mosolygott. Kőszikla volt Kroner, a hit és büszkeség forrása mindenki számára a Keleti Régióban. - Érdekes szám ez - mondta Paul, miközben kereste, hol is tart a kéziratban. - És ez, természetesen, az Első Ipari Forradalomra vonatkozik, amelyben a gépek fölöslegessé tették az emberi izmok munkáját. A második forradalmat, amelyet most fejezünk be, kissé nehezebb a megtakarított emberi fizikai munka számaiban kifejezni. A lóerőhöz hasonló mértékegység kellene a rutinszerű munkáknál érzett bosszúság és unalom kifejezésére, de nincs ilyen mértékegység. - Lemérheted a selejten, én aztán igazán elmondhatom - szólt közbe Baer -, és az elképzelhető legátkozottabb, leghülyébb hibákon. Ott a hulladék, a sok üzemzavar, a rengeteg használhatatlan vacak! Nagyon jól kifejezheted a rossz munkára költött dollárokban. - Igaz - felelt Paul -, de én most a munkás szemével néztem. A két ipari forradalom kétfajta kulimunkát küszöbölt ki, és azt próbáltam felbecsülni, mitől szabadította meg az embereket a második ipari forradalom. - Én dolgozom - mondta Baer, és mindenki nevetett. - A többiekről beszéltem, akik a folyón túl élnek - magyarázta Paul. - Azok sose dolgoztak - vágta rá Kroner, és ismét mindenki nevetett. - És úgy szaporodnak, akár a nyulak - jegyezte meg Anita. - Piszkos vicceket mesél valaki a nyulak szaporodásáról? - kérdezte Finnerty, aki ebben a pillanatban jelent meg az ajtóban. Kissé tántorgott, és nehezen lélegzett. Nyilván megtalálta a whiskyt. - Melyik viccnél tartottatok? Talán annál, hogy a kis nyuszilány bemegy a nyuszi-vasüzletbe, és a boltos... Kroner talpra ugrott. - Ni csak, Finnerty! Hogy vagy, fiam? - Odahívta a pincért. - Éppen időben érkeztél a kávéhoz, fiam. Kérek egy nagy adag feketét. - Átölelte Finnertyt hatalmas karjával, és odakormányozta az asztalhoz, ahonnan Anita leszedette a terítéket. Finnerty felkapta a mellette ülő mérnök asztalkártyáját, rápillantott, azután a szomszédjára. - Hol az ördögbe van az én asztalkártyám? - Add már oda neki a kártyáját, az ég szerelmére - súgta Anita. Paul elővette a zsebéből, kisimította és Finnerty elé tette. Finnerty bólintott, és mogorva némaságba süllyedt. - Éppen a Második Ipari Forradalomról beszélgettünk - mondta Kroner, mintha mi sem történt volna. - Paul azt fejtegette, hogy nincs igazi mérték arra, mennyire kiküszöböltük a kulimunkát. Én úgy gondolom, talán grafikonnal is szemléltethető, a legtöbb dolgot így tehet a legvilágosabban szemléltetni. - Szóval nem a kis nyuszilányról meg a nyuszi-vaskereskedésről volt szó - morogta Finnerty. Kroner példáját követve, senki se figyelt rá. - Ha az emberek által teljesített munkaérákat a felhasznált vákuumcsövek számával vetjük össze, úgy csökken a munkaórák száma, ahogy a vákuumcsövek szaporodnak. - Akár a nyulak - mondta Finnerty. Kroner mosolygott. - Ahogy mondod, akár a nyulak. Érdekes egyébként, Paul, talán beszélt róla neked is az apád, hogy milyen sokáig nem figyeltek föl az emberek arra, amit Második Ipari Forradalom néven emlegetsz. Öles címbetűket kapott az atomenergia az újságokban, és mindenki arról beszélt, hogy az atomenergia békés felhasználása átalakítja a világot. Az Atomkorszak, ez volt a jövőbe mutató jelszó. Emlékszel, Baer? És közben a vákuumcsövek szaporodtak, akár a nyulak. - És a kábítószerfogyasztás, az alkoholizmus és az öngyilkosság velük együtt szaporodott - szólt közbe Finnerty. - Ed! - szólt rá Anita. - A háború tette - mondta Kroner higgadtan. - Mindig így van háború után. - És a szervezett bűnözés, a válások meg a fiatalkori bűnözés, mind párhuzamosan terjedt a vákuumcsövekkel - folytatta Finnerty. - Ugyan, Ed - szakította félbe Paul -, nem tudsz logikai összefüggést kimutatni ezek között. - Ha a legkisebb összefüggés van, már érdemes elgondolkozni rajta - mondta Finnerty. - Biztos vagyok benne, nincs köztük akkora összefüggés, hogy érdemes lenne itt, most törődnünk vele - szögezte le Kroner, komoran. - Talán nincs elég képzelőerőnk vagy tisztességünk hozzá - mondta Finnerty. - Ó, miről beszélsz tulajdonképpen? - kérdezte Anita. Idegesen gyűrte asztalkendőjét. - Rajta, hagyjuk itt végre ezt a komor helyet, és lássuk a dámajátékot. Megkönnyebbült sóhajtások és hálás pillantások válaszoltak végig az asztal mentén. Paul nem nagy sajnálkozással tette le.beszédének még hátralevő lapjait. Finnerty kivételével a társaság a klub játéktermébe özönlött, ahol már előkészítették a játéktáblát, és reflektorok fényében ragyogott az asztal. A négy kihívó előresietett, gyors megbeszélést tartott, aztán három eltűnt a ruhatárban. A negyedik, Fred Berringer, leült az asztalhoz, és titokzatosan mosolygott. Paul leült vele szemben. - Sokat játszol? - kérdezte. - Néha-néha. - Nézzük csak, Fred, Minnesotából jöttél, ugye? Talán fenyegetik a minnesotai bajnokságodat? - A klub bajnoki címét kell elnyernem, és nincs mit veszítenem. - Pedig veszteni fogsz, veszteni fogsz - mondta Baer. - Mindenki vesztett eddig, mindenki vesztett, igaz, Paul? Veled szemben mindenki veszít. - Szerénységem tiltja, hogy válaszoljak - mondta Paul. - Eredményeim beszélnek helyettem. - Legyőzhetetlenségének tudatában megengedett magának egy kis fennhéjázást. A ruhatári mozgásból ítélve, a ma esti játéknak lehet valamilyen különlegessége, de ez nem zavarta. - Utat Dáma Dénesnek! Utat Dáma Dénesnek! - kiáltozott Berringer helyettese a hallból. A játékterem közönsége utat nyitott, és a három fiatal mérnök lepedőbe burkolt, kerekekre szerelt ember magasságú dobozt gördített be. - Ember van benne? - kérdezte Kroner. - Elektronikus agy, elektronikus agy - kiáltotta Berringer diadalmasan. - Dáma Dénes világbajnok új bolygók meghódítására indult. Megragadta a lepedő csücskét, és leleplezte Dénest. A szürke acéldoboz elülső lapjára dámatáblát festettek. Minden négyzetbe, amelyre bábu léphetett, egy-egy vörös és zöld követ helyeztek, alatta izzólámpával. - Örvendek a találkozásnak, Dénes - mondta Paul, és mosolyogni próbált. Amikor megértette, miről van szó, elvörösödött és dühbe gurult. Az volt az első gondolata, hogy faképnél hagyja az egész társaságot. Baer felnyitotta a doboz hátlapját. - Ó a mindenit, csakugyan?! - álmélkodott. - Nézzétek, ez innen oda van kapcsolva, és... ó! A mindenit, azt hiszem, még memóriája is van! Ezért van benne a mágneses szalag, ugye, fiúk? Mágneses memóriaegysége van? - Igen, uram - felelt Berringer bizonytalanul. - Azt hiszem. - Te építetted ezt? - kérdezte Kroner hitetlenkedve. - Nem, uram - mondta Berringer. - Az apám. Ez a hobbyja. - Berringer, Berringer, Berringer - tűnődött Baer. - Hiszen ismered: Dave Berringer; Dave Berringer fia ez - magyarázta meg Kroner. - Ó! - Baer csodálattal bámulta Dáma Dénest. - A mindenit, hiszen akkor nem csoda. Nem csoda. - Fred apja volt az ország egyik legkiválóbb számítógép szakembere. Paul rezignáltan ült a székén, és várta a komédia kezdetét. A fiatal Berringer buta, öntelt arcába meredt, és bizonyos volt benne, hogy ez a kölyök csak annyit tud a gépről, hogy melyik gombot kell megnyomni. Finnerty beballagott az ebédlőből, tányért tartott az álla előtt, abból falatozott. Egy szekrény tetejére tette a tányért, azután Baer mellé furakodva belenézett a gépbe. - Akad, aki fogad erre? - kérdezte. - Megőrültél? - szólt rá Paul. - Bármilyen tétet tartok, fiúk, bármilyen tétet - mondta Berringer, és az asztalra tette vastag pénztárcáját. A másik három fiú bekapcsolta Dáma Dénest a hálózatba. Amikor a kapcsolókat próbálgatták, a doboz zümmögött és kattogott, mellső lapján pedig felgyulladtak és kialudtak a fények. - Megadom magam - állt fel Paul, és megveregette a dobozt. - Gratulálok, Dénes, jobb vagy nálam. Hölgyeim és uraim, bemutatom a klub új bajnokát. - Azzal elindult a bár felé. Anita elkapta a zakója ujját. - Drágám, ne csináld ezt, nem illik hozzád. - Nem nyerhetek ez ellen az istenverte gép ellen. Ez nem tud hibázni. - Azért legalább játszhatnál ellene. - És mit bizonyíthatnék be? - Csak rajta, Paul - bíztatta Finnerty. - Átvizsgáltam Dénest, és egyáltalán nem találom olyan tökéletesnek. Ötven dollárba fogadok rád, és minden tétet tartok Dáma Dénes ellenében. Shepherd az asztalra csapott három húszdollárost. Finnerty megtoldotta a saját tétjét. - Akárha abba fogadnál, hogy holnap nem kel fel a nap - mondta Paul. - Csak játssz - bíztatta Finnerty. Paul visszaült. Elkeseredetten lépett egyik bábujával. Valamelyik fiatalember kapcsolt, fény jelezte Dáma Dénes mellén Paul lépését, azután újabb fény gyulladt ki, ez mutatta Berringernek a legjobb ellenlépést. Berringer mosolygott, és azt tette, amire a gép utasította. Cigarettára gyújtott, és az asztalon halmozódó pénzt paskolta. Paul újra lépett. Ismét fények villantak. Így ment ez még néhány lépésen át. Egyszerre csak Paul - legnagyobb meglepetésére - kiüthette Berringer egyik bábuját, anélkül, hogy a legkisebb veszélynek tette volna ki magát. Aztán még egyet kiütött, majd megint egyet. Meglepetten és elismerően rázta a fejét. A gép nyilvánvalóan hosszú távra játszott, s ő még nem ismerhette fel a stratégiáját. Mintha csak meg akarná erősíteni ebben a feltevésében, Dáma Dénes vészjóslóan sziszegő hangot hallatott, s ez a hang egyre erősödött, ahogy folytatták a játékot. - Most már három-egy arányban tartok minden tétet Dáma Dénes ellen - jelentette be Finnerty. Berringer és Shepherd fejenként további húsz dollárt tett le. Paul egy bábujával hármat ütött ki. - Bocsánat, álljunk meg egy percre - szólalt meg Berringer. - Miért állnánk meg? - kérdezte Paul. - Valami hiba van. - Maga meg Dáma Dénes kikap, ennyi az egész. Valakinek mindig nyerni kell, valakinek meg veszteni - mondta Finnerty. - Ilyen a játék. - Igaz, de ha Dáma Dénes szabályosan működik, akkor nem veszíthet. - Berringer bizonytalankodva felkelt. - Talán hagyjuk abba a játékot, amíg megállapítjuk, mi a hiba. - Végigtapogatta a gépet. - A krisztusát, forró, akár egy serpenyő. - Játssza végig a játékot, fiatalember. Tudni szeretném, ki a bajnok - sürgette Finnerty. - Hát nem látja? - kiáltott őrjöngve Berringer. - Nem működik jól. - Segítségért könyörögve nézett körül a teremben. - Lépj - mondta Paul. Berringer tanácstalanul pillantott a jelzőfényekre, aztán előretolta az egyik bábut. Paul ismét kiütött kettőt, egy bábuját pedig célba juttatta. - Ez aztán a legravaszabb trükk a világtörténelemben - mondta nevetve. Határtalanul élvezte a sikert. - Vigyázzatok, Dáma Dénes bármelyik pillanatban elkezdhet igazán játszani, és akkor fuccs a bajnokságnak! - gúnyolódott Finnerty. - Hopp, hopp, hoppla hopp. Függönyt le! - Csodálatos dolog a matematika - mondta Paul. Szimatolt. Égő festék szagát érezte, s szeme könnyezni kezdett. Berringer egyik segédje felrántotta a gép hátlapját, és méregzöldre színezett füst áradt a terembe. - Tűz! - kiáltott Baer. Odarohant egy pincér, tűzoltókészülékkel, és vastag sugárban oltófolyadékot fecskendezett Dáma Dénes belsejébe. Gőz csapott föl, amikor a sugár az izzó alkatrészekbe ütközött. Dénes acélmellén most őrjöngve villogtak a játéktábla fényei, démonian gyors játszmát adtak elő, olyan szabályok szerint, amelyeket legfeljebb maga a gép érthetett. Végül egyszerre kigyulladt minden fény, egyre hangosabbá vált a zümmögés, már mennydörgésszerű orgonahangnak hallatszott, azután hirtelen elhalt. A kis lámpák egyenként kialudtak, mint amikor egy egész falu aludni tér. - Ó, ó, a mindenit, a mindenit - motyogta Baer. - Nagyon sajnálom, Fred - mondta Anita, és szemrehányóan nézett Paulra. A mérnökök Dáma Dénes köré sereglettek, és az első sorban állók a hamu, a megolvadt csövek és megfeketedett huzalok között matattak. Minden arcon tragédia tükröződött. Valami nagyon szép pusztult el. - Ilyen bájos holmi - mondta Kroner szomorúan, Berringer vállán nyugtatva kezét. - Ha gondolod, hogy könnyebb így, talán én mondom el apádnak, mi történt. - Ez töltötte be az életét, már a munkáján kívül - mondta Berringer rémülten és összetörten. - Éveken át foglalkozott vele. Miért kellett így történnie? - Üresen visszhangzott az emberiség évezredes kérdése, amelynek kimondására születtek - úgy látszik - az emberek. - Az Úr adta, az Úr elvette - mondta Finnerty. Berringer az ajkába harapott, bólintott, csak azután jött rá, ki mondta ezeket a szavakat. Gonosz, fenyegető kifejezés rajzolódott ki buta, kerek arcán. - Áá - szólalt meg a szája szélét nyalva -, az okos fickó. Magáról majdnem megfeledkeztem. - Pedig jobb, ha nem teszi. Egy csomó pénzem forog kockán. - Ugyan, Finnerty - mondta Kroner békítő hangon -, spongyát rá. Jó? Végtere is azt hiszem, van oka a fiúnak, hogy kiboruljon, és... - Még hogy spongyát rá? - méltatlankodott Finnerty. - Paul becsületes és szabályos játékban győzte le Dáma Dénest. - Kezdem már sejteni, mi történt - mondta Berringer fenyegető hangon. Megragadta Finnnerty zakójának hajtókáját. - Mit csinált Dáma Dénessel, okos fickó? - Kérdezze meg Baert. Ő is ott kukucskált mellettem. Baer, csináltam valamit Dáma Dénessel? - Hogyan? Hogy csináltál-e valamit? Úgy érted, hogy elrontottad volna? Nem, nem, dehogy. - Hát akkor üljön le, és fejezze be a játszmát, dagadt fickó - folytatta Finnerty. - Vagy adja fel. De akár így, akár úgy, ragaszkodom a pénzemhez. - Ha nem rontotta el Dénest, honnan tudta olyan biztosan, hogy veszteni fog? - Mert mindig az emberrel rokonszenvezem a géppel szemben, különösen, ha a gép magafajta tökfejnek segít, olyan ember ellen, mint Paul. Egyébként Dénesnek hibás volt az egyik forrasztása. - Akkor szólnia kellett volna! - mondta Berringer. A gép roncsaira mutatott. z Nézze, nézze csak! Látja, mit okozott azzal, hogy nem szólt a hibás forrasztásról? A mocskos pofájával kellene feltörölnöm a padlót. - Nono, lassabban - szólalt meg Kroner, és kettőjük közé lépett. - Szólhattál volna arról a forrasztásról, Ed. Szégyen, igazán szégyen. - Ha Dáma Dénes túl tud járni az emberek eszén, akkor igazán ügyelhet a saját forrasztásaira is. Paul maga tartja rendben a vezetékeit. Csinálja meg ugyanezt Dénes is. Aki elektronikával él, elektronika által is hal meg. Sic semper tyrannis. - Felszedte a bankjegyeket az asztalról. - Jó éjt. Anita Paul karjába mélyesztette a körmeit. - Ó, Paul, az egész estét elrontotta. Kifelé menet Finnerty megállt Paul és Anika előtt. - Kösz a mulatságot, bajnok. - Kérlek, add vissza a pénzét - mondta Anita. - Nem volt rendben a gép. Légy tisztességes. Nem így helyes, Paul? A komor társaság legnagyobb elképedésére Paul, önuralmát vesztve, kacagásra fakadt. - Ilyen a játék szelleme, bajnok - mondta Finnerty. - Most hazamegyek, mielőtt találnának egy kötelet számomra ezek a sportkedvelő úriemberek. - Haza? Washingtonba? - kérdezte Anita. - Hozzátok, drágám. Nincs már helyem Washingtonban. Anita lehunyta a szemét. - Persze, persze. 6 - Milyen volt az arca, amikor ezt mondta? - kérdezte Anita. Paul fejére húzta a paplant és aludni próbált, összegömbölyödve a sötét, meleg anyaméhben, amivé minden este változtatta ágyát. - Szomorúnak látszott - morogta. - De hát mindig szomorúnak látszik. Kedvesnek és szomorúnak. Három óra hosszat tárgyalták a klubbeli eseményeket, és újra meg újra visszatértek arra, mit is mondott Kroner búcsúzáskor. - És egyszer se húzott félre néhány szóra? - faggatta Anita teljesen éberen. - Cserkész-becsszavamra, Anita, összesen ennyit mondott, ezt is a legvégén. Az asszony mérlegelve ismételte Kroner szavait: - Szeretném, Paul, ha a jövő héten meglátogatnál engem és Mamit. - Ennyi volt az egész. - És Pittsburghről semmit? - Semmit - felelt Paul türelmesen. - Mondom, egy szót se. - Még szorosabban feje köré tekerte a paplant, és még jobban felhúzta térdeit. - Semmit. - Nincs jogom rá, hogy kíváncsi legyek? - méltatlankodott az asszony. Láthatóan megsértődött. - Azt akarod mondani, hogy nincs jogom törődni a dolgaiddal? - Örülök, hogy törődsz velük - felelte Paul ásítva. - Igazán örülök, köszönöm. - Lidércnyomásszerű félálomban látomásként jelent meg előtte az a tétel, hogy a férj és feleség egy test: különös, tehetetlen sziámi ikerpárra emlékeztető szörny-képződményt látott. - A nők megéreznek olyat is, amit a férfiak észre se vesznek - folytatta Anita. - Felfigyelünk fontos dolgokra, amelyek mellett elmennek a férfiak. Kroner ma este meg akarta törni a jeget a pittsburghi állás ügyében, te meg... - Majd megtudjuk, mit akar Kroner, amikor meglátogatom. Most pedig aludjunk. - Finnerty! - kezdte újra Anita. - Ő rontotta el az egészet. Ami sok, az sok! Egyáltalán meddig akar itt maradni? - Néhány nap alatt megun bennünket, ahogy mindent megun. - Hogy hagyhat neki az Országos Ipari Tervező Testület ennyi időt csavargásra meg arra, hogy sértegesse a régi barátait? - Kilépett. Nincs állása. Anita felült. - Kirúgták! Jól tették. - Ő lépett ki. Fizetésemelést ígértek, hogy maradjon. - Ez a téma fölébresztette. Amíg Anita egyre csak a pittsburghi álláson kérődzött, Paul mindinkább összehúzta magát. Most úgy érezte, felélénkül, nyújtózkodik, embernek érzi magát. Finnerty neve ismét bűvösen hatott, teljes fordulat állt be Paul érzéseiben. Az esprit de corps, a közös vállalkozás szelleme, amit évek óta egyszer sem érzett, összekötötte kettőjüket, amikor olyan mulatságosan megalázták Dáma Dénest. Ezenfelül - már olyan elevenek lettek Paul gondolatai, mintha friss szél korbácsolta volna fel őket - volt valami elragadó abban, amit Finnerty csinált, éppolyan felfoghatatlan és egyszerűen szép, mint az öngyilkosság: kilépett. - Paul... - Hmm? - Apád úgy gondolta, hogy egy napon te leszel az igazgató Pittsburghben. Semmi se tenné boldogabbá, ha élne, mint az, hogy megkapod ezt az állást. - Umm hmmmm. - Eszébe jutott, hogy nem sokkal esküvőjük után Anita előkotorta valamelyik ládából apja egyik fényképét, megnagyíttatta, bekereteztette, s ezt ajándékozta férjének születésnapjára. A kép most odaát van az irodájában, Anita helyezte el ott, ezt láthatta elsőnek reggel és utoljára este. Anita sohase találkozott Paul apjával, s Paul se sokat beszélt róla neki, ő azonban olyan legendát szőtt az öreg Proteus személye köré, hogy órákig tudott beszélni róla. A legenda lényege az volt, hogy Paul apja ifjú korában éppen olyan könnyedén fogta fel az életet, mint a fia most, s azt az erőt, amely a gazdasági élet csúcsára segítette, élete derekán szerezte meg, éppen azokban az éveiben, amelyek Paul életében most kezdődnek. Kroner szintén melegen tartotta azt a gondolatot, hogy Paultól elvárható: lépjen apja nyomdokaiba. Kronernak ez a hite nagy szerepet játszott abban, hogy Paul lett az Ilium Művek igazgatója, most pedig ugyanez segítheti a pittsburghi igazgatói állás elnyeréséhez. Amikor Paul arra gondolt, milyen kevés erőfeszítéssel emelkedett föl a ranglétrán, olykor mint most is - megijedt, sarlatánnak érezte magát. Jól ellátta feladatát, de hiányzott belőle, ami megvolt az apjában, Kronerban, Shepherdben és sok másban: munkája fontosságának tudata, az a képesség, hogy szinte a szerelem erejével, érzelmileg áthassa a kollektív személyiség mindenütt jelen levő és mindentudó gigászi kísértete. Röviden: Paulból hiányzott az, ami apját naggyá és támadóvá tette, az a képesség, hogy gátlástalan legyen. - Mit akarsz csinálni Shepherddel? - kérdezte Anita. Paul ismét kezdte összehúzni magát. - Hogyhogy mit? Semmit. Már elintéztem az ügyet. - Ha nem akad, aki megnyirbálja a szárnyait, egy napon mindenkinek a fejére tapos. - Legyen boldog vele. - Ezt nem gondolod komolyan. - Azt gondolom, hogy aludni akarok. Megreccsentek az ágy rugói, amikor Anita visszafeküdt. Néhány percig nyugtalanul fészkelődött. - Tudod, fura dolog ez - mondta azután. - Hmm? - Mindig felfigyeltem rá, hogy ha Shepherd egy bizonyos szögben fordítja el az arcát, nagyon hasonlít valakire. Csak ma éjszaka jöttem rá, hogy kire. - Mmmm. - Ha pontosan abból a szögből nézed, meghökkentően emlékeztet az apádra. 7 Ifj. Elmo C. Hacketts őrvezető menetelt. Közeledett ahhoz a helyhez, ahol a bratpuhri sah, Ewing J. Halyard doktor külügyminisztériumi tisztviselő, Khashdrahr Miasma, a tolmácsuk, Milford S. Bromley hadseregtábornok, William K. Corbett tábornok, táborparancsnok és Earl Pruitt vezérőrnagy hadosztályparancsnok állt a segédtisztekkel. Hacketts őrvezető a 12. hadsereg 9. hadtestéhez tartozó 427. ezred 1. zászlóalja B századának második szakaszában, az első raj közepén menetelt, és pontosan akkor csapta földhöz a bal lábát, amikor a dobos megzendítette a nagydobot. - Had-osz-tááály! - kiáltotta a hadosztályparancsnok a hangszóróba. - Eee-zred! - vezényelt négy ezredparancsnok. - Szlóóó-alj ! - üvöltött tizenkét zászlóaljparancsnok. - Szááá-zad! - ordított harminchat századparancsnok. - Üüü-teg! - kiáltott tizenkét ütegparancsnok. - Szkasz! - vezényelt félhangon százkilencvenkét szakasz parancsnok. - Hacketts! - vezényelt önmagának Hacketts őrvezető. - Állj ! És Hacketts szabályosan megállt. - Jobb-raaa - hallatszott a hangszóróból. - Jobbra, jobbra, jobbra, jobbra, jobbra, jobbra... - visszhangozta kétszázötvenhat hang. - Jobb-raaa - vezényelt önmagának Hacketts őrvezető. - Nézz! Hacketts szabályszerűen jobbra rántotta a fejét. És egyenesen a bratpuhri sahnak, az isten háta mögött élő hatmillió ember szellemi vezérének apró, fürge szemébe meredt. A sah könnyedén meghajolt. Hacketts nem viszonozta meghajlással, mert nem kapott rá parancsot, és majd bolond lesz olyasmivel törni magát, amire nem kap parancsot, különben is huszonhárom évig kell még haptákban állnia, de aztán végzett a hadsereggel, a fene egye meg, és ha huszonhárom év múlva odalép hozzá valamelyik ezredes, hadnagy, tábornok vagy más ilyen kurafi, és azt mondja: "Tisztelegj", "Szedd fel azt a csikket", "Tisztítsd ki a cipődet" vagy valami hasonlót, akkor azt válaszolja: "Csókold meg a fenekem, fiacskám", és képen törli a vén mihasznát meg szembe köpi, azután röhögve odébbsétál, mert letöltötte a huszonöt évét, és nincs már más dolga, mint a régi bandával lődörögni Evansville-ben, Hooker kocsmájában, és várni a nyugdíjutalványt, pusztulj hát a pokolba, pajtás, mert senki se parancsolhat többé nekem, letudtam az egészet, és... A sah gyönyörködve tapsolt, és tovább bámult a szép szál, egészséges férfi, Hacketts őrvezető szemébe. - Niki Takaru! - kiáltotta, kifújva a Skumlish erős illatú gőzét. - Nem Takaru! - tiltakozott Halyard doktor. - Ka-to-na. - Nem Takaru? - kérdezte a sah érdeklődve. - Mit beszél? - tudakolta Bromley hadseregtábornok. - Azt mondja, pompás rabszolgacsapat - magyarázta Halyard. Ismét a sahhoz fordult, és mutatóujjával is nemet intett a kis, sötét bőrű embernek: - Nem Takaru. Nem, nem, nem. Khashdrahr is értetlenül bámult, nem segített Halyardnak tisztázni a kérdést. - Sim koula Takaru, akka sabn salet? - kérdezte a sah Khashdrahrtól. Khashdrahr vállat vont, és kérdőn tekintett Halyardra: - Azt kérdi a sah, ha ezek nem rabszolgák, akkor mi bírja rá őket, hogy ezt csinálják? - A hazafiság - jelentette ki nyomatékosan Bromley hadseregtábornok. - A hazafiság, a mindenit. - Az ország iránti szeretet - magyarázta Halyard. Khashdrahr fordított a sahnak, a sah biccentett, de nem tűnt el tekintetéből a kíváncsiság. - Sidi ba... - morogta tétován. - Mit mond? - kérdezte Corbett. - Még akkor is - fordította Khashdrahr, és habozva nézett a sahra. - Baaal-ra - zengett a hangszóró. - Balra, balra, balra, balra, balra, balra... - Balra - mondta Hacketts önmagának. Közben Hacketts arra gondolt, hogy a hét végén egyedül marad a körletben, amikor mindenki más kimenőt kap, mert reggel az ellenőrzésnél, miután feltörölte és gumihengerrel végigdörzsölte a padlót, lemosta az ablakot a priccsénél, elsimította a takarót, és meggyőződött róla, hogy a fogpasztatubusát a borotvakrém tubusától balra helyezte el, és mindkét tubus kupakja a faltól kifelé mutat, és az összehajtott zoknik szára a ládájában felfelé néz, és a kincstári csajkája meg a kincstári bögréje meg a kincstári kanala meg a kincstári villája meg a kincstári kése ragyog, a fapuskáját kiviaszolta, a fémszerkezeteket utánzó részeket kisuvickolta, a cipőjét kifényesítette, a priccs alá tett kimenőcipőjét végig befűzte és bekötötte, ruhadarabjai - két olajbarna ing, két olajbarna nadrág, három khaki ing, három khaki nadrág, két halszálkás ing, két halszálkás nadrág, tábori zubbony, olajbarna ünneplőzubbony, olajbarna esőköpeny - az előírt sorrendben lógnak a vállfákon, továbbá minden zsebet kiürített és begombolt, akkor a szemlét tartó tiszt odajött hozzá, és azt mondta: - Hé, katona, nyitva van a slicce, nem kap kimenőt! - Át! - Egy-kettő - számolt Hacketts. - Előre... - Előre, előre, előre, előre, előre, előre... - Előre... - ismételte magában Hacketts. Hacketts azon tűnődött, hová a pokolba mehet a következő huszonhárom év alatt, és úgy gondolta, megváltás lenne akárhová kerülni az Államokból egy időre, meghódítani valamilyen vidéket, és talán valakivé lenni valamelyik országban, ahelyett, hogy pénztelen csavargóként keres, de nem talál itthon könnyű munkát vagy egyáltalán nem talál jó munkát, de mégis jobbat a semminél, de hát az élet nemcsak munkából áll, amindenit, egy kis dicsőséget is szeretne, és a tengeren túl jó helyet és dicsőséget is találhat, talán nem is kell lövöldözni, valószínűleg hosszabb ideig nem kell, de ha mégis, akkor igazi puskát és töltényt kap, azzal pedig már lehet dicsőséget szerezni, és holtbiztos, hogy ez felnőttebb dolog, mint fapuskával fel és alá menetelni, és egy kis előlépést is szeretne, de hát tudja, mi áll a személyi lapján, mindenki más is tudja, különösen a gépek, így azután nem számíthat előlépésre a következő huszonhárom évben, hacsak ki nem ég egy cső az egyik gépben, és a gép tévesen értékeli a lapját, mert akkor tisztiiskolára küldhetik, megtörténik hébe-hóba ilyesmi, ott az öreg Mulcahy, aki megszerezte a lapját, és mesterkedett valamit a lyukkártyán, hogy a gépek nagy előléptetésre alkalmasnak találják, ehelyett azonban bezárták a körletbe, mert a gép azt mutatta ki, hogy huszonhatszor volt trippere, azután meg harsonásnak osztották be a zenekarba, pedig egyetlen dallamot se tudott elfütyülni, és mégiscsak jobb itt, mint naponta vacakolni a Helyreállíthatatlanok és Javíthatatlanok között, hiszen nincsenek nagyobb bonyodalmak, csinos a ruhája, bár jobb lenne, ha cipzáras nadrágot adnának, és már csak huszonhárom év van hátra, amíg odaléphet bármelyik tábornokhoz, ezredeshez vagy más kurafihoz, és odavághatja: - Csókold meg a... - Iiin-dulj! - Bummm! - szólalt meg a nagydob, Hacketts pedig bal lábával dobbantva elindult a hatalmas, szervezett emberlavina közepén. - Takaru - jegyezte meg a sah Khashdrahrnak a fülsiketítő zajban. Khashdrahr bólintott, és egyetértően mosolygott. - Takaru. - Mi a fenét csináljak? - panaszkodott Halyard Bromley hadseregtábornoknak. - Ez a fickó mindent, amit csak lát, a saját országának fogalmai szerint ítél meg, az ő országában pedig pokoli állapotok lehetnek. - Amerikka vagga bouna, ni houri manko Salim da vagga dinko - mondta a sah. - Mi baja már megint? - kérdezte Halyard türelmét vesztve. - Azt mondja, hogy az amerikaiak majdnem mindent megváltoztattak - tolmácsolta Khashdrahr -, de könnyebb elmozdítani a Himaláját, mint megváltoztatni a hadsereget. A sah búcsút intett az elvonuló csapatoknak. - Dibo, Takaru, dibo. 8 Paul egyedül reggelizett, mert Anita és Finnerty sokáig aludt az eseménydús estély után. A Plymouthja nem akart elindulni, végre rájött, hogy kiürült az üzemanyagtartály. Délután még majdnem félig volt. Úgy látszik, Finnerty hosszú utat tehetett vele, miután otthagyták az ágyon, és nélküle indultak a klubba. A kesztyűtartóba nyúlt egy gumicsőért, meg is találta, de úgy érezte, hiányzik valami. Visszadugta a kezét, és körbe tapogatott. Nem volt ott a régi pisztoly. A padlót fürkészte, az ülés alá is benyúlt, de hiába. Talán akkor lopta ki egy csavargó, amikor a Telepen járt whiskyért. Azonnal szólni kellene a rendőrségnek, de akkor mindenféle nyomtatványt töltetnek ki vele. Próbált valamilyen hazugságot kitalálni, amely felmentené a hanyagság vádja alól, és másokat se keverne bajba. Beillesztette a csövet a lakókocsi tartályába, megszívta, kiköpött, azután a cső másik végét a Plymouth üres tartályába dugta. Amíg lassacskán átfolyt a benzin, kilépett a garázsból a simogató napfényre. A feje fölött csattanva kinyílt a fürdőszoba ablaka, és meglátta Finnertyt, amint önmagát bámulja a gyógyszeres szekrény tükrében. Finnerty nem vette észre Pault. Gyűrött cigaretta lógott a szája szélén, addig se tette le, amíg felületes és szeszélyes mozdulatokkal megmosta az arcát. Egyre hosszabbra nőtt a cigaretta hamuja, szinte hihetetlenül hosszúra, már szinte Finnerty ajkát égette a parázs. Ekkor kivette szájából a csikket, és a hamu lehullott. Finnerty a vécé felé hajította a csikket, másik cigarettára gyújtott, és borotválkozni kezdett. Megint nőtt és nőtt a hamu. Amikor közel hajolt a tükörhöz, a hamu az üvegbe ütközött és lehullott. Finnerty ki akart nyomni egy pattanást, de láthatóan nem sikerült. A kivörösödött pontot szemlélve a tükörben, fél kezével törülközőért nyúlt, oda se nézve megragadott egyet, s közben a szárítóról a fürdőkádba söpörte Anita harisnyáit. Végül, elkészülve toalettjével, morgott valamit tükörképének, egy fintort vágott és kiment. Paul visszafordult a garázsba, összetekerte a csövet, visszarakta a kesztyűtartóba, és elhajtott. A kocsi megint akadozott, megugrott és lelassult, megugrott és lelassult. Mindenesetre pillanatnyilag elterelte gondolatait a hiányzó pisztoly kellemetlen ügyéről. A golfpálya mentén, a hosszú emelkedőn már csak három henger működött, és a Helyreállítási és Javítási Hadtest emberei, akik lucfenyőt ültettek szélvédőnek a klubház északi oldalán, megálltak, figyelték a kimerült kocsi reménytelen küzdelmét. - Hé! Törött a reflektora! - kiáltott az egyik férfi. Paul mosolyogva intett köszönetet. A kocsi megrázkódott, azután megállt, éppen a dombtető előtt. Paul kicsatolta a biztonsági övet és kiszállt. Felemelte a motorház tetejét, és az érintkezéseket vizsgálta. A kocsi körül nagy zajjal csapták le a szerszámokat, és fél tucat Helyreállíthatatlan és Javíthatatlan dugta be a fejét a motorházba. - A gyújtógyertyák - mondta egy alacsony, élénk szemű, olasznak látszó férfi. - Ááááááá, fittyfenét a gyertyák - szólt közbe egy magas, pirospozsgás, a csoport legidősebb tagja. - Megmutatom én, hol a hiba. Itt ni, ez a vacak okozza a bajt. - Megragadta az üzemanyagszivattyút, s leszedte a kupakját. Az alatta levő tömítésre mutatott. - Íme - mondta szakszerűen, akár egy sebésztanár. - Ez a baja. Beszívja a levegőt. Már akkor tudtam, amikor egy mérföldről hallottam a motor hangját. - Hát - jegyezte meg Paul -, azt hiszem, legjobb lesz hívni valakit és elvitetni. Egy hét is beletelik, amíg megcsinálnak egy új tömítést. - Öt percbe se - mondta a magas férfi. Levette a kalapját, és látható élvezettel fejtette ki belőle a bőrszegélyt. Zsebkést húzott elő, a szivattyú kupakját a szalagra helyezte, és megfelelő nagyságú bőrkorongot szabott ki. Azután átlyukasztotta a bőrdarab közepét, helyére tette az új tömítést, és újra összeállította a szivattyút. Társai éberen figyelték, szerszámokat adták vagy szerszámokat kínáltak, mindannyian igyekeztek bekapcsolódni a műveletbe, amennyire csak tudtak. - Most próbálja ki! - mondta a magas férfi. Paul lenyomta az indítót, a motor beugrott, hibátlanul működött. Feltekintve, az alkotás örömét látta a Helyreállíthatatlanok és Javíthatatlanok arcán. Elővette a pénztárcáját, és két ötdollárost adott a magas férfinak. - Egy éppen elég lesz - mondta az. Gondosan összehajtogatta, és kék munkazubbonyának mellzsebébe tette. Keserűen mosolygott. - Öt év óta az első pénz, amit kerestem. Be kéne kereteztetni, ugye? - Összevont szemmel nézett Paulra, most látta meg először a motor után az embert is. - Mintha ismerném valahonnan. Mit csinál? Paul valami okból másnak akart látszani, mint ami volt. - Van egy kis fűszerüzletem - mondta. - Nincs szüksége egy ügyes kezű fickóra? - Most éppen nincs. Elég lagymatag a forgalom. A férfi firkált valamit egy cédulára. - Tessék, itt a nevem. Ha vannak gépei, rám bízhatja őket. Nyolc évig voltam szerszámkészítő a gyárban a háború előtt, és amit nem tudok, azt is gyorsan megtanulom. - Átadta Paulnak a cédulát. - Hová teszi? Paul a tárcájának átlátszó fedőlapja alá csúsztatta, a jogosítvány fölé. - Ide, legfelülre - mondta. Kezet szorított a férfival, és bólintott a többieknek. - Kösz. A kocsi biztonságosan működött, átröpítette Pault az emelkedőn, és megérkezett az Ilium Művek bejáratához. Az őr intett a bódéjából, csengetés hallatszott, és feltárult a szögesdróttal szegélyezett vaskapu. Eljutott a tömör belső kapuhoz, dudált és várakozva nézett a keskeny falnyílásra, amely mögött másik őr ült. A kapu felgördült, és Paul az irodaépülethez hajtott. Kettesével vette a lépcsőket - ez volt az egyedüli tornagyakorlata -, azután kinyitotta a két külső ajtót, amely Katharine irodájába és azon keresztül a sajátjába vezetett. Katharine alig nézett fel, amikor belépett. Búskomornak látszott. A szoba másik oldalán, a tulajdonképpen Paulnak szánt heverőn Bud Calhoun meredt maga elé. - Segíthetek valamiben? - kérdezte Paul. - Budnak állás kellene - sóhajtotta Katharine. - Budnak állás? Hiszen övé a negyedik legjobban fizetett munka Iliumban. Nem tudnék annyit fizetni, amennyit most kap az üzemanyagraktár vezetéséért. Megbolondultál? Én a felét se kerestem meg a te korodban. - Állás kell - mondta Bud. - Akármilyen állás. - Rá akarsz ijeszteni az Országos Petróleum Tanácsra, hogy fizetésemelést adjon? Rendben van, Bud, kaphatsz tőlem egy ajánlatot a jelenleginél magasabb fizetésre, de ígérd meg, hogy nem fogsz a szavamon. - Nincs már állásom - mondta Bud. - Kirúgtak. Paul elképedt. - Valóban? Mi a fenéért? Erkölcstelenség miatt? És mi van azzal a készülékkel, amit feltaláltál... - Éppen ez az - magyarázta Bud büszkeség és szomorúság komikus keveredésével. - Működik. Pompásan bevált. - Jámboran mosolygott. - Sokkal jobban csinálja, mint én. - Minden műveletet elvégez? - Azám. Ilyen egy szerkezet. - Te meg munkanélküli lettél. - Hetvenketten lettünk munkanélküliek - mondta Bud. Még mélyebbre süppedt a heverőn. - Törölték a szakmánkat. Paul szinte látta, amint a személyzeti igazgató betáplálja a gépbe Bud munkájának kódszámát, a gép pedig néhány másodperc múlva hetvenkét kártyát vet ki azok nevével, akik eddig ugyanazt csinálták, mint Bud, s amit Bud gépe most jobban elvégez. Országszerte átállítják a személyzeti gépeket, és többé nem ismerik el ember által végzendő munkának ezt a feladatot. Nem fogadható el többé az a lyukkártyakombináció, amely eddig Budot képviselte a személyzeti gépek számára. Ha betáplálnák egy gépbe, azonnal kivetné. - Nincs szükség többé P-128-asokra - magyarázta Bud komoran -, és semmi üresedés, se feljebb, se lejjebb. Beleegyeznék a fizetéscsökkentésbe és visszalépnék a P-129-be vagy akár a P-130-ba, de nincs esélyem. Minden hely foglalt. - Más kódszámoknak nem felelsz meg, Bud? - kérdezte Paul. - A nálunk elfogadható P-számok... Katharine előtt nyitva feküdt a Kézikönyv. Már tájékozódott. - P-225 és P-226, azaz kenőanyag-szakmérnökök - mondta. - De Rosenau doktor mindkettőt betölti. - Igaz - állapította meg Paul. Bud elképesztő helyzetbe került, és Paulnak fogalma se volt róla, hogyan segíthetne. A gépek tudják, hogy az Ilium Művekben betöltötték az egyetlen engedélyezett kenőanyag-szakmérnöki állást, és nem tűrnének még egy embert ebben a beosztásban. Ha Budot felvennék kenőanyag-mérnökként, és betáplálnák kártyáját a gépekbe, megint csak visszadobnák. Kroner mondogatta, hogy a hatékonyság ára a szakadatlan éberség. És a gépek fáradhatatlanul újra meg újra felülvizsgálták a lyukkártyákat, keresték a lógósokat, a fölöslegeseket és a kudarcot vallókat. - Tudod, hogy nem rajtam múlik, Bud - mondta Paul. - Nincs beleszólásom abba, kit vesznek fel. - Tudja - szólt közbe Katharine. - De hát el kell kezdenie valahol, és azt gondoltuk, maga talán tud valamilyen lehetőséget, vagy megmondaná, kivel kellene beszélni. - Igazán sajnálom - felelt Paul. - Mi lenne, ha mégis kérnéd a kinevezésed az olajiparba? Megfelelnél tervezőmérnöknek. - Alkalmatlannak minősítettek rá - mondta Bud. - A tesztek alapján. Hát ez is rajta van az átkozott lyukkártyán. Minden képességpróba eredménye rajta van - visszavonhatatlanul, megváltoztathatatlanul, és a lyukkártya csalhatatlan - De hiszen valóban tervezel - mondta Paul. - És bizisten több a fantáziád, mint a laboratóriumi sztároknak. - Az Országos Kutatási és Fejlesztési Laboratóriumra gondolt, amelyben még a háború alatt egyetlen vezérkar alá tömörítették az ország egész kutatási és fejlesztési tevékenységét. - Még csak pénzt se kapsz a tervezési munkáidért, mégis jobbat alkotsz, mint ők. A csővezeték- távmérő berendezés, a kocsid automatikái, most meg ez a szörny, amely ember nélkül működteti az üzemanyagraktárakat... - Hiába, ha a tesztek mást mutatnak - mondta Bud. - Akkor a gépek nemet mondanak - tette hozzá Katharine. - Hát ez a helyzet - jegyezte meg Bud. - Beszélned kéne Kronerral - ajánlotta Paul. - Megpróbáltam, de nem jutottam tovább a titkárnőjénél. Elmondtam, hogy munkát keresek, ő meg felhívta a személyzeti osztályt. Amíg a telefont tartotta, betáplálták a kártyámat a gépekbe, s amikor letette a hallgatót, sajnálkozva azt mondta, hogy Kroner egész hónapban értekezleteken ül. - Talán segíthetne az egyetemed - mondta még Paul. - Lehet, hogy már csövet kellett volna cserélni a gépben, amikor a minősítésedet készítette. - Meggyőződés nélkül beszélt. Nem lehetett Budon segíteni. Ahogy egy régi vicc mondta, minden kártya a gépek kezében volt. - Írtam nekik, kértem, vizsgálják felül a minősítésemet. Bármit mondok, ugyanazt kapom. - Diagramot vetett Katharine asztalára. - Ezt ni. Három levelet írtam, és mindháromra ezt kaptam. - Uh-uh - morogta Paul, és undorral szemlélte az ismerős diagramlapot. Ez volt az úgynevezett Alkalmassági és Eredménylap, minden főiskolás megkapta a diplomájával együtt. A diploma semmit se számított, a diagram mindenható volt. Amikor befejezte tanulmányait a diák, a gép egyetlen diagramba összesítette osztályzatait és minden egyéb teljesítményét. Bud diagramja jó elméleti képzettséget, alacsony igazgatási készséget, szintén alacsony alkotóképességet mutatott, és így tovább, egészen a lap aljáig, ahol ez állt: személyiség. Titokzatos, megnevezhetetlen mértékegységek alapján döntötték el minden végzős esetében, hogy magas szintű, közepes vagy alacsony szintű-e a személyisége. Bud makacs közeg volt, ahogy személyzetis nyelven kifejezték. Amikor a végzőst munkába állították, minden hullámhegyét és hullámvölgyét rávezették személyi lyukkártyájára. - Hát, mindenesetre kösz - mondta Bud váratlanul, és gyorsan összeszedte papírjait, mintha szégyellné, hogy gyengeségében másokat zavart a saját bajával. - Majd csak akad valami - vigasztalta Paul. Megállt a szobája ajtajában. - Hogy állsz pénzzel? - Itt tartanak még néhány hónapig, amíg mindenütt üzembe helyezik az új berendezéseket. És jutalmat is adtak az új jelzőrendszerért. - No, hálistennek, legalább van valami hasznod belőle. Mennyi? - Ötszáz. A legnagyobb jutalom az idén. - Gratulálok. Ez is rákerül a lyukkártyádra? Bud az ablak elé emelte a kartonlapot, összehúzott szemmel fürkészte a bevágásokat és perforált lyukakat. - Persze, hogy rajta van. - Dehogy, az a himlőoltás jele - mondta Katharine, a férfi válla fölött kandikálva. - Az én lapomon is van. - Nem azt mondom, hanem a kis háromszöget mellette. Katharine telefonja csengett. - Tessék? - Paulhoz fordult. - Valami Finnerty doktor van a kapunál, és be akar jönni. - Ha csak az időt akarja elütni, mondja meg neki, várjon délutánig. - Azt mondja, az üzemet akarja látni, nem magát. - Jó. Engedjék be. - Kevesen vannak a kapunál - közölte Katharine. - A egyik őrt elkapta az influenza. Hogy adnak mellé kísérőt? Az Ilium Művekbe bebocsátott néhány látogatót kísérők vezették végig, s ezek ritkán mutatták meg a hely igazi csodáit. A kísérők fegyvert viseltek, és az volt a fő feladatuk, hogy senkit se engedjenek a létfontosságú szabályozó- berendezések közelébe, nehogy valaki kárt tegyen bennük. A háború és a háború utáni zavargások idejéből maradt fenn ez a rendszer, de még mindig nem vesztette értelmét. A szabotázst törvény tiltotta, olykor-olykor mégis a fejébe vette valaki, hogy elront egy berendezést. Iliumban évek óta nem fordult elő, de Paul hallott beszámolókat más üzemekből: egy látogató Syracuseban bombát vitt magával az aktatáskájában, egy öreg hölgy Buffalóban kilépett a látogatók csoportjából, és esernyőjével próbált szétverni egy fontos óraművet... Megtörtént ilyesmi, és Kroner ragaszkodott hozzá, hogy egyetlen másodpercre se hagyják magukra az üzemlátogatókat. Minden rétegben akadhat szabotőr, egy agyonhallgatott esetben még fejesek közül is került. Sose lehet tudni, ki próbálkozik legközelebb - mondogatta Kroner. - A fenébe is, engedjék be Finnertyt kísérő nélkül - mondta. Paul. - Ez különleges eset, ő régi iliumi ember. - Az utasítás nem ismer kivételt - figyelmeztette Katharine. Betéve tudott minden utasítást, pedig több ezer volt belőlük. - Hadd barangoljon. - Igen, uram. Bud Calhoun feltűnő érdeklődéssel figyelte a párbeszédet, állapította meg Paul. Mintha izgalmas színdarabot adtak volna elő. Amikor Katharine letette a telefont, Bud feszülten rámeredő tekintetét a hódolat jelének véve melegen viszonozta. - Hat perc - közölte Bud. - Miféle hat perc? - kérdezte Katharine. - Hat perc semmiségekre - magyarázta Bud. - Ennyi időt vett igénybe, amíg beengedtek egy embert a kapun. - És? - Három ember foglalkozott ezzel hat percig, ti ketten meg az őr. Összesen tizennyolc perc időfecsérlés. A fenébe is, több mint két dollárba került egy ember bebocsátása. Hányan jönnek a kapuhoz évente? - Talán tízen naponta - mondta Paul. - Azaz kétezerhétszázötvennyolcan évente - számította ki Katharine. - És minddel ti foglalkoztok? - Katharine mindenesetre - mondta Paul. - Ez a legnagyobb része a munkájának. - Ahány látogató, annyi dollár, ez kétezerhétszáz dollár egy év alatt - mondta Bud szemrehányón. Katharine-re mutatott. - Nevetséges! Ha félreérthetetlen az utasítás, miért nem bízzák gépre a döntést? Az utasításon nem kell gondolkozni, reflexszerűen végre kell hajtani. Még olyan szerkentyűt készíthetnek, amelybe betáplálják, hogy Finnerty kivétel, akkor is kevesebbe kerülne száz dollárnál. - De mindenféle speciális dologban is döntenem kell - védekezett Katharine. - Úgy értem, mindenféle probléma adódik, amelynek a megoldása többet kíván az egyszerű rutinnál, többet, mint amire egy ócska gép képes. Bud oda se figyelt. Nyitott tenyerével mutatta a képzeletében már megszületett doboz méreteit. - A látogató vagy jelentéktelen, vagy barát, vagy alkalmazott, vagy alacsony rangú vezető, vagy nagy fejes. Az őr egyszerűen megnyomja a felső sorban levő öt gomb közül az egyiket. Látod? Mármost a vendég vagy nézelődő turista, vagy ellenőrizni jön, vagy meg akar látogatni valakit, vagy pedig üzleti ügye van. Az őr megnyomja a következő sorban levő négy gomb egyikét. Két lámpája lesz a gépnek, a vörös azt jelenti: nem, a zöld azt jelenti: igen. Ennyi az egész! A fényjelzés az utasítás szerint megmondja, mi a teendő. - Vagy kiakaszthatjuk az utasítást az őrbódé falára - jegyezte meg Paul. Bud elképedt. - Iii-gen - mondta kimérten. - Hát éppen azt is meg lehet csinálni. - Nyilvánvalóan arra gondolt, hogy meglehetősen fantáziátlan ember, aki ilyen megoldást választ. - Megőrjítesz - mondta Katharine rémült hangon. - Nincs jogod azt terjeszteni, hogy egy gép is elvégezheti a munkámat. - Ugyan, drágám, igazán nem ellened irányult. Katharine-nek már ömlöttek a könnyei, amikor Paul beosont az irodájába, és betette maga mögött az ajtót. - A felesége telefonál - jelentette Katharine megtört hangon. - Kapcsolja. Anita? - Kaptál hírt Kronertől? - Nem. Szólok neked, ha üzen. - Remélem, jól érezte magát tegnap este. - Persze... Legalábbis biztos benne. - Finnerty ott van? - Valahol az üzemben. - Látnod kéne a fürdőszobát. - Láttam, amikor használta. - Négy cigarettára gyújtott rá, és mindet égve hagyta. Az egyiket a gyógyszeres szekrény tetején, a másikat az ablakpárkányon, a harmadikat a vécén, a negyediket a fogkefetartón. Elvette az étvágyamat a reggelitől. Itt az ideje, hogy elmenjen. - Majd szólok neki. - És mit mondasz Kronernak? - Még nem tudom. Azt se tudom, ő mit akar mondani. - Tegyük fel, hogy én vagyok Kroner, és csak úgy könnyedén megemlíteném: "Nos, Paul, a pittsburghi állás még betöltetlen." Mit válaszolnál? Sose unta el ezt a játékot, pedig Paulnak az idegeire ment. Szüntelenül játszotta a fontos személyiség szerepét, és beszélgetésre kényszeríttette Pault. A színjátékot műbírálat követte, elemezte férje válaszait, újra szerkesztette, csiszolta szavait. A valóságos beszélgetések sohase hasonlítottak Anita elképzeléseihez, amelyek csak azt mutatták, milyen primitívek az ismeretei az üzletemberekről és a hivatalos ügyek intézéséről. - Rajta! - sürgette a férjét. - Pittsburgh? - hördült fel Paul. - Mindenható egek! Csodás! - Ne így, komolyan gondolom - szólt rá Anita szigorúan. - Mit felelnél? - Most dolgom van, drágám. - No jó. Gondolkozz rajta, és hívj vissza. Tudod, mit várok tőled? - Majd visszahívlak. - Jó. Viszlát. Szeretlek. - Én szeretlek, Anita. Viszlát. - Shepherd doktor van a telefonnál - jelentette Katharine. Paul ismét felemelte a hallgatót, amelyen még meg se száradt kezének verejtéke. - Mi van, Shep? - Illetéktelen személy tartózkodik az 57-es épületben. Küldd ide az őröket. - Finnertyről van szó? - Illetéktelen személyről - ismételte Shepherd makacsul. - Jó. Tehát egy illetéktelen Finnerty? - Igen, de ez nem számít. Mindegy, mi a neve. Kíséret nélkül csavarog, és tudod, hogyan vélekedik erről Kroner. - Én engedtem meg neki. Tudom, hogy ott van. - Engem keversz bajba. - Nem értem. - Ezekért az épületekért én vagyok felelős, és most azt mondod, hogy hányjak fittyet Kroner szigorú utasításainak. Azt akarod, hogy én tartsam a hátam, ha kiszivárog? - Ugyan, felejtsd el az egészet. Nincs semmi baj. Vállalom a felelősséget. - Tehát utasítasz, hogy engedjem Finnertyt kíséret nélkül csavarogni. - Igen, ez az. Utasítalak. - Rendben. Csak be akartam biztosítani magam., Berringer is furcsának találta, ezért ő is végighallgatta, mit mondasz. - Berringer? - Igen! - jelentkezett Berringer. - Azért tarthatja a száját, ez minden. - Maga a főnök - jegyezte meg Berringer nyomatékosan. - Szóval egyenesben vagyunk, Shepherd? - kérdezte Paul. - Azt hiszem. És úgy értsük, hogy rajzok készítésére is felhatalmaztad? - Rajzol? - Vázlatokat készít. Paul érezte, hogy az érzelmi indítékok kezdik háttérbe szorítani józan ítélőképességét, de úgy látta, késő már visszavonulni. - Csináljon, amit akar. Talán előáll valami hasznos ötlettel. Rendben? - Te vagy a főnök - mondta Shepherd. - Így van, Berringer? - Ő a főnök - visszhangozta Berringer. - Én vagyok a főnök - ismételte Paul, és visszaejtette a hallgatót a helyére. A falon túl Bud Calhoun még mindig Katharine-t békítgette. Átható, hízelgő hangon beszélt. Paul megértett néhány foszlányt. - Ami azt illeti - mondta Bud -, őt se lenne nehéz egy szerkentyűvel helyettesíteni. - Paul el tudta képzelni, merre mutat Bud göcsös mutatóujja. 9 Finnerty szemlátomást bőven talált érdekességet az Ilium Művekben. Csak késő délután lépett be Paul irodájába. Katharine Finch meglepett kiáltással fogadta. Finnerty ugyanis saját kulcsával nyitott ki két lezárt ajtót, nyilván nem adta le a kulcsokat, amikor évekkel ezelőtt áthelyezték Washingtonba. Paul ajtaja nyitva volt, hallotta a beszélgetést. - Sose keresse a pisztolyát, hölgyem. Finnerty vagyok. Katharine-nak volt pisztolya valahol az fiókjában, igaz, töltetlenül. A titkárnők felfegyverzését is a régi időkből fennmaradt szabály írta elő, és Kroner helyesnek találta, ha megerősíti ezt utasításaiban. - Nincs joga azokhoz a kulcsokhoz - közölte ridegen Katharine. - Sírt? - kérdezte Finnerty. - Megkérdem, fogadhatja-e önt Proteus doktor. - Mi oka sírásra? Nézze: egyetlen vörös fény se gyulladt ki, egyetlen csengő se jelez, tehát minden rendben van a világon. - Küldje be, Katharine - szólt ki Paul. Finnerty besétált, és leült Paul íróasztalának szélére. - Mi baja odakint ennek a rendőrkisasszonynak? - Felbomlott az eljegyzése. Mi a terved? - Gondoltam, megihatnánk néhány pohárral, ha van kedved beszélgetni. - Jó. Csak felhívom Anitát, és megmondom, hogy későn megyünk haza vacsorázni. Katharine kapcsolta Anitát, és Paul megmondta, amit akart. - Kigondoltad, mit felelsz Kornernak, ha azt mondja, hogy még üres a pittsburghi állás? - Nem. Átkozott egy napom volt. - Hát én gondolkoztam rajta, és... - Mennem kell, Anita. - No jó. Szeretlek. - Én szeretlek. Viszlát. - Finnertyre nézett. - Mehetünk. Összeesküvőnek érezte magát, és mintha szárnyakat adott volna ez az érzés. Gyakran volt rá ilyen hatással Finnerty. Titokzatosság légköre vette körül, mintha mások számára nem is sejtett világokat ismerne, megmagyarázhatatlan eltűnések és homályban maradó barátok kapcsolódtak személyéhez. Finnerty valójában nagyon kevés meglepetéssel szolgált Paulnak, csupán azt az illúziót keltette benne, hogy megosztja vele titkait, ha egyáltalán voltak ilyenek. De az illúzió maga elég volt. Hiányt pótolt Paul életében, ezért ment el szívesen iszogatni a különös férfival. - Szükség esetén megtalálom valahol? - kérdezte Katharine. - Attól tartok, nem - mondta Paul. Arra gondolt, hogy a sportklubba mennek, ahol elég könnyen eléehető, de valamilyen sugallatra titokzatosság után vágyott. Finnerty Paul nagykocsijában jött át. Most otthagyták az üzemben, és Paul régi autójába ültek. - Menjünk át a hídon - mondta Finnerty. - Arra gondoltam, hogy a sportklubba menjünk. - De hiszen csütörtök van, nem? Még mindig ott tartják a közüzemi igazgatók a nagy összejövetelüket csütörtökönként. A közüzemek igazgatói, a várost vezető tisztviselők a folyónak ugyanazon a partján éltek, mint az Ilium Művek igazgatói és mérnökei, a két csoport között azonban legfeljebb alkalmi és hagyományosan hűvös kapcsolat volt. Mint annyi más dolog, ez a szakadék is a háború idején keletkezett, amikor a hatékonyság érdekében monolitikussá szervezték a gazdasági életet. Ki vezessen, ez volt a kérdés: a bürokraták, az üzlet és az ipar főnökei vagy a katonák? Az üzlet és a bürokrácia elég régen összefonódott ahhoz, hogy legyőzze a katonákat. Lebecsülték és gyanakvóan méregették egymást, de akárcsak Kroner és Baer, képtelenek voltak teljes munkát végezni egymás nélkül. - Ilium nem sokat változott - mondta Paul. - Biztosan ott lesznek a közüzemi igazgatók. De ha ilyen korán megyünk át, kapunk egy páholyt a bárban. - Inkább fél ágyat egy lepratelepen. - Jó. Átmegyünk a hídon. Csak hadd húzzak fel valami kényelmesebb holmit. - Paul leállította a kocsit a híd előtt, és kicserélte zakóját a csomagtartóban levő zubbonyra. - Kíváncsi voltam rá, tartod-e még a szokásodat? Ez talán még ugyanaz a zubbony? - Megszoktam. - Mit szólna ehhez egy pszichiáter? - Azt mondaná, hogy szembeszállás az apámmal, aki sehová se ment Homburg-kalap és kétsoros zakó nélkül. - Azt gondolod, hogy megjátszotta magát? - Honnan tudhatnám, milyen volt az öreg? A Ki kicsoda? szerkesztője legalább annyit tud róla, mint én. Alig volt otthon az öreg fiú. Már a Telepen jártak. Paul hirtelen pattintott ujjával, mert eszébe jutott valami, és bekanyarodott egy mellékutcába. - Meg kell állnom egy percre a rendőrkapitányságon. Vársz egy kicsit? - Mi a baj? - Majdnem elfelejtettem. Megfújta valaki a pisztolyomat a kesztyűtartóból, vagy talán kiesett. - Csak hajts tovább. - Remélem, egy perc az egész. - Én vettem el. - Te? Minek? - Arra gondoltam, hogy agyonlövöm magam - közölte Finnerty tárgyilagosan. - Már a számba is dugtam a csövét, és az ujjamat a ravaszra tettem... talán tíz percig. - És most hol van? - Valahol a folyó fenekén. - Megnyalta a szája szélét. - Az alatt a vacsora alatt végig az olaj és a fém ízét éreztem. Kanyarodj balra. Paul megszokta, hogy higgadtságot mutasson, amikor Finnerty morbid pillanatairól beszélt. Szeretett úgy tenni, amikor vele volt, mintha osztaná Finnerty fantasztikus, hol ragyogó, hol komor gondolatait, így fejezte ki saját viszonylagos nyugodtságával szembeni elégedetlenségét. Finnerty gyakran beszélt öngyilkosságról, és mindig szenvtelenül, nyilván azért, mert élvezettel ízlelgette a gondolatot. Rég halott lenne már, ha úgy érezte volna, hogy meg kell ölnie magát. - Azt hiszed, őrült vagyok? z kérdezte Finnerty. Láthatóan élénkebb reagálást várt Paultól, mint amilyet kiváltott. - Egy kicsit. Azt hiszem, ez is mutatja. - Parányit... - Pszichiáter segíthetne. Van egy jó szakember Albanyban. Finnerty a fejét rázta. - Visszakényszerítene a központba, én meg annyira a szélen szeretnék lenni, hogy éppen csak ki ne essem. A szélről mindenfélét lát az ember, amit a dolgok közepén észre sem vehet. - Bólogatott. - A nagy, soha meg nem álmodott dolgokat mindig az útszélre vetett emberek látják meg elsőnek. - Paul vállára tette a kezét, Paul pedig igyekezett leküzdeni egy reflexet, amely azt súgta, hogy húzódjék el barátjától, amennyire csak tud. Ez nekünk való hely - mondta Finnerty. - Itt parkolj. Megkerültek néhány háztömböt, azután visszakanyarodtak a hídfőhöz, ugyanahhoz a kocsmához, amelyben Paul whiskyért járt. Kellemetlen emlékei miatt máshová szeretett volna menni, de Finnerty már kiszállt és indult befelé. Paul örömmel látta, hogy majdnem üres az utca, és a kocsma, s így van esélye rá, hogy senkivel se találkozik azok közül, akik tanúi voltak előző napi zavarának. A szivattyúk se működtek, de távolról, az Edison Park felől zenekar hangjai hallatszottak, tehát ott lehet a tömeg. - Hé, törött a lámpája - szólt rá egy férfi, aki a kocsma ajtajából kandikált kifelé. Paul elsietett mellette, rá se nézett, úgy morogta: - Kösz. Csak akkor nézett vissza, amikor utolérte Finnertyt a félhomályos helyiségben. A rövid, széles hátú, vastag vörös nyakú férfi fülén acél szemüvegkeret szárai villogtak. Ez volt az, Paul fölismerte. Ez ült Rudy Hertzcel, az a férfi, akinek éppen tizennyolc éves lett a fia. Ennek ígérte meg pillanatnyi szorongatottságában, hogy beszél Mathesonnal, az elhelyezési igazgatóval a fiú ügyében. Talán nem ismerte fel. Paul a terem legsötétebb sarkában levő boxba húzódott Finnertyvel. A férfi megfordult, mosolygott, szeme elmosódott a tejszerű, vastag szemüveglencsék mögött. - Isten hozta, Proteus doktor - mondta fennhangon. - Nem gyakran járhat kedvében az ember olyan magas állásúaknak, mint maga. Paul úgy tett, mintha nem hallaná, és Finnerty felé fordult, aki körbe-körbe kavarta a cukrot a nyitott tartóban. Amikor a cukorkristályok az asztalra hullottak, Finnerty ujja hegyével szórakozottan rajzolta ki bennük a végtelen matematikai jelét. - Nem is tudom, mit vártam ettől az együttléttől, azt hiszem, mindenki ilyesmit vár egy baráti találkozástól. Úgy gondoltam, ha összejövök veled, valahogy tisztázódik mindenféle probléma, és helyre zökkenek - kezdte Finnerty. Pault zavarta, hogy olyan nyíltan beszélt az érzelmeiről. Ő maga sohase használt volna egy barátjához fűződő érzelmeinek leírására ilyen szavakat: szeretet, érzelem és hasonlók, amelyek általában ifjú és tapasztalatlan szerelmesek szótárába illettek. Nem homoszexuális hajlam volt ez, csupán egy fegyelmet nem ismerő ember baráti érzelmeinek kifejezése olyan korban, amelyben a férfiak zöme láthatóan szörnyen félt attól, hogy akárcsak egy másodperc töredékéig is buzinak tartsák. - Azt hiszem, én is valamiféle újjászületést vártam - mondta Paul. - De elég gyorsan rájöttél, hogy a régi barátok csak régi barátok, semmi több. Nem bölcsebbek, nem képesek több segítséget nyújtani, mint más. De hát, a fenébe is, ez nem jelenti azt, hogy ne örülnék átkozottul a találkozásnak. - Nyolc előtt nem szolgálunk ki a boxokban - szólt oda hozzájuk a csapos. - Elhozom én - állt fel Finnerty. - Mi legyen? - Bourbon whisky sima vízzel. De gyenge legyen. Anita egy órán belül vár bennünket. Finnerty két nagy pohár jeges whiskyvel tért vissza. - Tettél vizet hozzá? - kérdezte Paul. - Már eredetileg is épp elég volt benne. - Finnerty a tenyerével lesöpörte a kiömlött cukrot az asztalról. - A magányosság a baj - mondta, mintha egy félbeszakadt beszélgetést folytatna. - A magányosság, a sehová se tartozás. Majd beleőrültem itt annak idején a magányosságba, azt hittem, Washingtonban jobb lesz, mert találok egy csomó embert, akire felnézhetek és akihez tartozhatom. De Washington még rosszabb, Paul, Ilium a tizedik hatványon. Buta, pimasz, öntelt, fantáziátlan, humor nélküli férfiak. És az asszonyok, Paul, ostoba feleségek, akik férjük hatalmát és dicsőségét élvezik. - Ugyan, Ed - mondta Paul mosolyogva -, jólelkű emberek. - Ki nem az? Például én, azt hiszem. A fölényük dühít, az az átkozott rangkórság, amely embereket gépekkel vet össze. Nagyon rossz fajta emberek jutnak fel a csúcsra. - Jönnek már! - kiáltott az ajtóban a vastag szemüveges férfi. Menetelők zaja és nagydob dübörgése hallatszott távolról. Azután közeledett a zaj, füttyszó harsant, és rázendített a rezesbanda. Paul és Finnerty az ajtóhoz sietett. - Kik ezek? - kérdezte Finnerty a vastag szemüvegest. A férfi mosolygott. - Nem hiszem, hogy szeretnék, ha megtudná valaki. Titok. A menet élén négy arabnak öltözött trombitás vett körül egy turbános- pantallós, pirospozsgás öregembert, aki titokzatos jelekkel telekarcolt elefántagyarat ringatott a karjában. Hatalmas, négyszögletes zászló közeledett mögötte, tántorgó léptű óriás emelte a magasba, és májusfához hasonlóan színes kötelekkel tucatnyi arab tartotta egyenesen a szélben. A zászlóra, amely távolból mindenre magyarázatot ígért, négy sort hímeztek rég elfelejtett - vagy talán legújabban kitalált - írással, és négy zöld bagoly volt látható rajta baracksárga mezőben. Ezután következett a zenekar. Arab dallamot játszott. Baglyos zászlócskák lógtak a rézfúvósokról, és ha valaki nem vette volna észre a feliratot a négy zászlón, láthatta egy három és fél méter átmérőjű rézdobon, amit kordélyon vontattak. - Hurrá! - mondta félhangosan a vastag szemüveges férfi. - Minek örül? - kérdezte Finnerty. - Nem gondolja, hogy elvárják? Főleg Luke Lubbocknak szól az ünneplés. Ő az ott, az agyarral. - Szépen csinálja - jegyezte meg Finnerty. - Mit képvisel? - Titok. Nem csinálhatná tovább, ha elárulná. - Úgy látszik, ő itt a legfontosabb. - Az agyar után. A menet befordult a sarkon, ismét sípszó hallatszott, elhallgatott a zene. Odébb újra felharsant a sípszó, és elölről kezdődött a felhajtás, amikor skótszoknyás dudások tűntek föl. - Parádéverseny van a parkban - mondta a szemüveges. - Órákig eltart még. Menjünk be, igyunk egyet. - Egymás egészségére? - kérdezte Finnerty. - Hát persze. - Várjunk csak - szólalt meg Paul -, ez érdekes lehet. Éppen egy autó jött át a folyó északi partjáról, vezetője idegesen dudált a felvonulókra, akik elzárták az utat. Addig feleselt az autó kürtje a skót dudákkal, amíg be nem kanyarodott a mellékutcába a felvonulók utolsó sora. Paul túl későn ismerte föl a vezetőt ahhoz, hogy eltűnjék a szeme elől. Shepherd bámult rá kíváncsi és enyhén megrovó tekintettel, azután tétován intett és tovább hajtott. A hátsó ablakon Fred Berringer apró szemei kandikáltak ki. Paul nem akart jelentőséget tulajdonítani az esetnek. Leült a boxba az alacsony, testes férfival, Finnerty pedig italért ment. - Hogy van a fia? - kérdezte Paul. - A fiam, doktor? Ja, persze, a fiam. Maga azt mondta, beszél majd róla Mathesonnal, igaz? Mit válaszolt a jóságos Matheson? - Nem találkoztam vele azóta. Akartam, de nem volt rá alkalom. A férfi bólintott. - Matheson, Matheson: hideg külseje alatt a szíve is jégből van. No de így is rendben van a dolog. Nem kell már beszélnie vele. A fiam ügye el van intézve. - Igazán? Örömmel hallom. - Igen, ma reggel felakasztotta magát a konyhában. - Szent egek! - Igen, elmondtam neki, amit tegnap magától hallottam, és annyira elvesztette a bátorságát, hogy feladta a küzdelmet. Így a legjobb. Túl sokan vagyunk. Vigyázzon! Feldönti a poharát! - Mi történik itt? - kérdezte Finnerty. - Éppen arról beszéltem a doktornak, hogy a fiam nem látta értelmét az életnek, így hát ma reggel befejezte... egy szárítókötélen. Paul behunyta a szemét. A férfi rémülten meredt Finnertyre. - A fenébe is, minek mondtam ezt? Igyék, doktor, és szedje össze magát. Nincs is fiam, sose volt. - Megrázta Paul karját. - Hall engem? Csak fecsegtem. - Akkor miért nem verem szét azt a hülye fejét? - Paul már félig felállt. - Mert nagyon szűk a hely - mondta Finnerty, és visszanyomta a padra. Azután letette elébük a poharakat. - Sajnálom - mondta a férfi Paulnak. - Csak kíváncsi voltam, hogyan működik egy ilyen szuperkoponya. Mi a maga minősítése, doktor? - Benne van a nyilvántartásban. Miért nem nézi meg? - Mindenkinek a minősítését - ahogy az Általános Képesítési Vizsgák Országos Szabványa szerint meghatározták - nyilvánosan kezelték Iliumban, a rendőrkapitányságon. - Csak rajta - mondta marón -, kísérletezzen még velem. Igazán jólesik. - Rossz alanyt választott, ha azt akarja megállapítani, milyen az emberek zöme a folyón túl - mondta Finnerty. - Ez a fickó furcsa példány. - Maga is mérnök? - Amíg abba nem hagyom. A férfi meglepetten bámult. - Nahát, ez igazán izgalmas, ha ugyan nem ugrat. Akadnak elégedetlenek is, mi? - Kettőről tudunk - közölte Finnerty. - Hát, ami azt illeti, bár ne találkoztam volna magukkal. Sokkal kényelmesebb szép, egyöntetű masszának képzelni az ellenfelet. A kivételek megzavarják a gondolkozásomat. - Saját magát hová sorolja? - tudakolta Paul. - Külvárosi Szokratész? - Lasher a nevem, James J. Lasher tiszteletes, L-127 és TT-55 a besorolásom. Lelkész vagyok, jelenleg a Helyreállítási és Javítási Hadtest tagja. - Az első szám protestáns lelkészt jelent - állapította meg Finnerty. - Mi a második, az a TT? - Társadalomtudós - magyarázta Lasher. - Az 55 azt jelenti, hogy antropológus vagyok, doktori fokozattal. - És most mit csinál manapság egy antropológus? - Ugyanazt, amit egy létszám fölötti lelkész. Terhére van a köznek, mindenki unja, talán mindig részeg vagy bürokrata lesz belőle. - Paulra nézett, azután Finnertyre. - Magát ismerem, Proteus doktor. De maga kicsoda? - Finnerty a nevem, Edward Francis Finnerty, a filozófia doktora, EC-002 volt a besorolásom. - Ez aztán ritka példány, két nulla és kettes! - kiáltott Lasher. - Több egynullás emberrel találkoztam már, de kétnullással még soha. Gondolom, maga a legmagasabb képesítésű azok közül, akikkel valaha is barátságos szavakat válthattam. Ha a pápa ebben az országban ütné fel a tanyáját, még ő is csak egy fokozattal kerülne magasabbra, persze az L kategóriába. L-001 lenne. Hallottam valahol, hogy neki tartották fenn ezt a számot, a protestáns püspökökkel szembeszállva, ők ugyanis maguknak követelték az L-001-et. Kényes ügy. - Talán kaphatna negatív számot - jegyezte meg Paul. - Akkor a püspökök is azt követelnék. Üres a poharam. - Mit beszélt arról, hogy a folyón túl élők ellenfelek? - kérdezte Paul. - Úgy véli, hogy az ördögnek dolgoznak? - Ez erős egy kicsit. Azt tartom, hogy maguk kimutatták, milyen hitvány áruval házalt a lelkészek zöme. A háború előtt, amikor volt gyülekezetem, ezt magyaráztam az embereknek; életük legfőbb értelme, hogy lelkükben rendben legyenek Istennel, ehhez képest semmit sem jelent, milyen a szerepük a gazdasági életben. Most, hogy maguk a mérnöki tudásukkal kitették őket az utcára, rájönnek - legalábbis a zömük -, hogy semmijük se maradt. Legalábbis jóval kevesebb az elegendőnél. Üres a poharam. Lasher sóhajtott. - Mit várt? - folytatta. - Nemzedékeken át arra nevelték őket, hogy imádják a versenyt és a piacot, a termelékenységet és a gazdasági hasznosságot, törekedjenek arra, hogy irigyeljék őket a társaik, és most - bumm! mindezt kihúzták alóluk Nem vehetnek részt semmiben, nem lehetnek többé hasznosak. Az ördögé lett, amire az életük épült. Üres a poharam. - Éppen most töltöttem újra - jegyezte meg Finnerty. - Ja vagy úgy. - Lasher elgondolkozva kortyolgatott. - Kell valami ezeknek a gyökértelenné vált embereknek, és az egyház nem tudja megadni nekik, vagy ők nem tudják magukévá tenni azt, amit az egyház kínál. Az egyház azt mondja, elég, ami van, és ezt mondja a Biblia is. Az emberek azonban azt mondják, hogy nem elég, és az a gyanúm, hogy igazuk van. - Ha annyira szerették a régi rendszert, miért elégedetlenkedtek annyit, amikor még volt munkájuk? - kérdezte Paul. - Ó sokkal régebben tart már ez a mai helyzet, nemcsak a legutóbbi háború óta. Azelőtt talán nem űzték el az állásukból az embereket, de megfosztották őket a beleszólás jogától, saját fontosságuk érzésétől. Menjen el egyszer egy könyvtárba, lapozgasson képeslapokat, újságokat a második világháború idejéből. Már akkor is sokat beszéltek arról, hogy a szaktudás nyerte meg a háborút a termelés frontján, a szaktudás és nem az emberek, nem a gépek zömét kezelő átlagember. És az a pokoli benne, hogy nagyrészt így is volt. Az emberek fele vagy még nagyobb része már akkor sem sokat értett a gépekhez, amelyeket kezelt, vagy a gyártmányokhoz, amelyeket előállított. Igaz, részt vettek a gazdasági életben, de nem úgy, hogy kielégítette volna a személyiségüket. Aztán meg itt volt az a nagy hirdetési hadjárat. - Miről beszél? - kérdezte Paul. - Hiszen tudja, azokról a hirdetésekről, amelyek dicsőítették az amerikai rendszert, vagyis azt, hogy a menedzserek és a mérnökök tették naggyá Amerikát. Ha elolvasta őket, az maradt a fejében, hogy a menedzserek és a mérnökök adtak mindent Amerikának: az erdőket, a folyókat, az ásványi kincseket, a hegyeket, az olajat - mindent. - Különös ügy ez - folytatta Lasher. - A menedzserek és a mérnökök keresztes hadjáratának szelleme, az a. gondolat, hogy a tervezés, a gyártás és az elosztás egy szent háború része. Ezt a népmesét főzték ki a propaganda és olyan hirdetési szakemberek segítségével, akiket még a régi időkben azért fogadtak fel a menedzserek és mérnökök, hogy népszerűsítsék a "nagy üzletet", amely kezdetben éppen nem volt népszerű. S ma már a mérnökök és igazgatók egész szívükkel hisznek azokban a dicső dolgokban, amelyekről az elődeik által felfogadott emberek beszélnek nekik. A tegnapi plakát mára szentbeszéddé válik. - No de - vágott közbe Paul - el kell ismernie, hogy azért igazán csodálatos dolgokat vittek végbe a háború alatt. - Hát persze! - mondta Lasher. - Amit a háborús erőfeszítés érdekében tettek, valóban szép volt, de hát mindenki kivette a részét a háborús erőfeszítésből. - Vállat vont. - Mindenki csodálatosan viselkedett. Még én is. - Egyre csak az igazgatókat és a mérnököket kárhoztatja - jegyezte meg Paul. - Hogy állunk a tudósokkal? Én úgy látom... - Nem tartozik ide - intette le Lasher türelmetlenül. - Ők egyszerűen csak gyarapítják a tudást. Nem a tudás okozza a bajt, hanem az, amire használják. Finnerty ámulva rázta a fejét. - Hát akkor mi a megoldás? - Ijesztő kérdés ez - felelt Lasher -, és egyúttal ez a fő magyarázata annak, hogy iszom. Különben ez az utolsó pohár, nem szeretek berúgni. Azért iszom, mert félek. De csak kicsit félek, így hát nem kell sokat innom. Megérett a helyzet, uraim, egy ál-Messiás számára, és ha megérkezik, biztos, hogy véres felfordulás következik. - Messiás? - Előbb-utóbb megragadja valaki, valamilyen új mágia ezeknek az embereknek a fantáziáját. Azt az ígéretet hordozza majd, hogy visszanyerik a beleszólás érzését, azt az érzést, hogy szükség van rájuk a földön, a fenébe is, az emberi méltóságot. A rendőrség elég eszes hozzá, hogy keresse az így gondolkodó embereket, és bezárja őket a szabotázsellenes törvény alapján. De előbb- utóbb akad valaki, aki elég hosszú ideig elkerüli a rendőrség figyelmét ahhoz, hogy megszervezze a híveit. Paul éberen figyelte Lasher arcát, és úgy látta, hogy - bár korántsem rémíti a fenyegető lázadás - megszállottja ennek a gondolatnak. - És akkor mi lesz? - kérdezte Paul, majd fölemelte poharát. Fogához verődtek a jégkockák. Kiürítette a második poharat, és még egyet kívánt. Lasher vállat vont. - Hát, a fenébe, hálátlan dolog prófétának lenni, és megesik, hogy a történelem, visszatekintve, megmutatja, melyek a nagyon is logikus megoldásai némely borzalmas fölfordulásoknak. - Azért prófétáskodjon csak - biztatta Finnerty. - Nos, azt hiszem, súlyos hiba nyilvánosan kezelni mindenkinek a minősítési lapját. Azt hiszem, a forradalmárok először is agyon akarnak majd verni mindenkit, akinek a minősítési száma, mondjuk, magasabb mint 110. Ha a folyó túlsó partján lennék, mint maguk, elzáratnám a minősítési lapokat, és aláaknáztatnám a hidakat. - De a 110 után a 100-as, azután a 90-es minősítésűek következnek - jegyezte meg Finnerty. - Lehetséges. Valahogy így lenne. Valószínű, hogy osztályháború készül, tetszőlegesen meghatározott demarkációs vonalakkal. És meg kell mondanom, hogy a jelenlegi helyzetben az alapvető feltétel az első osztályú hajlam az erőszakra: minél eszesebb valaki, annál többet ér. Régebben úgy volt, hogy minél gazdagabb valaki, annál többet ér. Bármelyik a mérvadó, el kell ismerniük, hogy nehezen fogadhatják el a nincstelenek. Az agyak szerinti minősítés jobb, mint a pénz szerinti, de - mintegy két milliméterre tartva egymástól mutató- és hüvelykujját felemelte kezét - csak ennyivel jobb. - Körülbelül olyan szoros ez a besorolás, amilyen csak lehet - jegyezte meg Finnerty. - Hogyan emelheti valaki a minősítését? - Igaza van - helyeselt Lasher. - És nem egyszerűen szellemi képességekre épül. Különleges szellemi képességeket követel. Nem elég, ha valaki eszes: meghatározott, jóváhagyott, hasznos irányban kell eszesnek lennie, alapvetően igazgatási vagy mérnöki vonatkozásban. - Vagy olyannal kell házasságot kötnie, akinek ilyen esze van - tette hozzá Finnerty. - Igaza van, a szex még mindig legyőz mindenféle társadalmi struktúrát - helyeselt Lasher. - Nagy cseccsel mindenhová be lehet jutni - mondta Finnerty. - Hát nem vigasztaló, hogy akad valami, ami évszázadok óta sem változott? - kérdezte Lasher mosolyogva. Egy kis tülekedés zaja hallatszott a söntéspult felől, és Lasher kihajolt a boxból, megnézni, mi az. - Hé - szólt oda -, Luke Lubbock! Gyere ide. Luke, a komoly tekintetű öreg, aki az elefántagyart vitte a menet élén, elindult a söntéstől, közben sörét kortyolgatta, és idegesen nézte az órát. Verejtékezett, akadozott a lélegzete, mintha futott volna idáig. Barna papírba burkolt nagy csomagot tartott a hóna alatt. Paul örült, hogy közelebbről szemügyre veheti Luke pompás jelmezét. Akár a színpadi jelmezeket, úgy tervezték, hogy távolról hasson. Közelről szemlélve kiderült, hogy olcsó szövet, színes üveg és sugárzó festék teremtette a ragyogást. A derekára kötött, bagolymarkolatú ékköves tőr fából készült. Levendulaszínű zubbonyán szétszórva kakukktojás nagyságú hamis rubinok fityegtek aranyló napkorongok közepén. Zubbonyának kézelőjén és olajzöld nadrágján parányi csengők lógtak körbe, és aranyozott papucsának orrán is két miniatűr bagoly ült. - Csodálatos vagy, Luke - mondta Lasher. Luke szeme elégedetten villant, de túlságosan fontos és elfoglalt személy volt ahhoz, hogy válaszra érdemesítse a bókot. - Sok ez nekem, túl sok - panaszolta. - Most át kell öltöznöm, hogy a parmezánokkal menetelhessek. Kint várnak az utcán, át kell öltöznöm, de egy hülye bezárkózott a vécébe, így hát nem tudok hol átöltözni. - Gyorsan körülnézett. - Beengednének a boxba, és spanyolfalat állnának nekem? - Mi az hogy! - lelkesedett Finnerty. A box mélyére engedték, és Paul a játékot élvezve elállta a kilátást a női szemek elől. Luke motyogva vetkőzni kezdett. Szíja és tőre súlyos dobbanással hullott az asztalra. Azután egyre nőtt a csillogó halom, végül messziről már feloldódó szivárványra hasonlított. Paul egy pillanatra abbahagyta az őrködést, és hátranézett. Meghökkentette Luke átváltozása. Csak rongyos, durva, nem túl tiszta alsónemű volt most az öregen. És Luke valahogy összezsugorodott, megkeseredett, görcsbe görnyedt, ráncos és vézna lett. Levertnek látszott, egy szót se szólt, és kerülte az emberek tekintetét. Szinte kétségbeesett mohósággal tépte föl a barna csomagot, bíbor szegélyű, aranysujtásos, halványkék egyenruhát húzott elő. Sorra fölvette a nadrágot és a fekete csizmát, a zubbonyt a súlyos válldíszekkel. Megint növekedett, visszanyerte pirospozsgás arcszínét, és amikor oldalára kötötte a szablyát, már a szava is megjött. Jelentőségteljesnek és erősnek látszott ismét. Levetett jelmezét a barna papírba csomagolta, a csomagot a csaposra bízta, és kivont karddal száguldott ki az utcára. Füttyszó harsant, a parmezánok mögéje sorakoztak, és ő dicső tettekre vezette őket egy álomvilágba, amelyről a járdán álló bámészkodók legfeljebb csak találgathattak. - Ártalmatlan mágia, régi, ódivatú lárifári - nevetett Lasher. - Maguk beszélnek a rangjaikról? Luke, akinek legfeljebb 80 a minősítési száma, olyan címeket visel, amelyekhez képest még Nagy Károly is csak kuktagyerek. De ez a mesterség nagyon hamar elnyüvi az embereket, csak egynéhány ilyen kivétel akad, mint Luke Lubbock. Végeredményben unalmas az ilyen bujkáló átvedlés. - Felállt. - Köszönöm, nem kérek többet. - Az asztalra csapott. - De egy szép napon, uraim, olyasmit tálal elébük valaki, amibe belemélyeszthetik a fogukat... lehet, hogy éppen maguk lesznek azok, vagy talán én. - Mi tálalnánk nekik valamit, amibe belemélyeszthetik a fogukat? - kérdezte Paul. Érezte, hogy kezd nehezére esni a beszéd. - Dehogy, maguk lesznek azok, akikbe a fogukat mélyesztik. - Lasher Paul vállára tette a kezét. - Még valamit: szeretném, ha megértené, hogy az embereket igazán aggasztja, mi értelmet találnak a fiaik az életben, és némelyik fiú igazán felakasztja magát. - Ez is olyan régi, mint maga az élet - mondta Paul. - És? - kérdezte Lasher. - És persze, hogy rosszul van ez így. Elhiheti, hogy nem örülök neki. - Úgy képzeli, hogy maga az új Messiás? - kérdezte Finnerty. - Néha szeretnék az lenni, már csak önvédelemből is. No meg könnyű módja lenne a meggazdagodásnak. Az a baj, hogy engem túlságosan könnyű bevonni valamibe vagy kihagyni valamiből. Örülök, ha rábeszélnek valamire. Meglehetősen rossz tulajdonság egy Messiás esetében. Különben is ki hallott már alacsony, kövér, középkorú, rövidlátó Messiásról? Meg aztán nem vagyok a nép embere. Az igazat megvallva, nem állhatom a tömeget, és azt hiszem, ez meg, is látszik rajtam. - Csettintett a nyelvével. - Szerzek majd egyenruhát magamnak, akkor legalább tudni fogom, mit gondolok és hová tartozom. - Vagy kettőt, mint Luke Lubbock - jegyezte meg Paul. - Rendben van, kettőt. De ez már a maximum, amit egy önmagát tisztelő emberi lény megengedhet magának. - Kortyintott Paul whiskyjéből. - Nos, jó éjszakát. - Igyák még egyet - kínálta Finnerty. - Nem, komolyan nem. Nem szeretek bezsongani. - No jó. Azért szeretnék máskor is találkozni magával. Hol találhatom meg? - Ez a legvalószínűbb. - Felírta a címét egy papírszalvétára. - Vagy próbálja meg itt. - Összehúzott szemmel nézte Finnertyt. - Tudja mit, mossa meg az arcát, egész jó Messiás lehetne. Finnerty meghökkentnek látszott, nem nevetett. Lasher felkapott egy, keménytojást a söntéspultról, végiggörgette a villanyzongorán, hogy feltörje a héját, és kisétált az estébe. - Pompás volt, igaz? - kérdezte Finnerty elragadtatottan. Sajnálkozva fordult vissza Paulhoz. Paul látta, hogy visszaköltözik szemébe az unalom, a letörtség, és tudta, hogy Finnerty olyan új barátra talált, aki mellett ő igazán elhalványul. - Parancsolnak, urak? - feszes, karcsú, alacsony, fekete pincérnő állt meg előttük. Míg válaszukat várta, a televíziót nézte. Úgy látszott, sohase kapcsolják be a hangot, csak a képet bámulják. Hosszú sportzakós fiatalember vonaglott és szaxofont fújt. Kezdett megtelni a kocsma, sok színes és talányos jelmezű felvonuló tért be poharazni, s a helyiségen eluralkodott a nyüzsgés és intrika légköre. Egy civilbe öltözött, feltűnően okos és nagy szemű, alacsony fiatalember Paul és Ed asztalához dőlve bámulta a képernyőt, a szokásosnál jóval nagyobb figyelemmel. Fesztelenül megkérdezte Pault: - Mit gondol, mit játszik? - Tessék? - Az a fickó a tévében... mi a dal címe? - Nem hallom. - Tudom - mondta türelmetlenül -, éppen erről van szó. Találja ki így. Paul a képernyőre meredt, próbált úgy vonaglani, ahogy a szaxofonos, és kereste a ritmusnak megfelelő dalt. Hirtelen kapcsolt az agya, és már úgy áradt a hang képzeletében, mintha bekapcsolták volna a hangot a televízión. - Rózsabimbó - mondta. - A Rózsabimbót játssza. A fiatalember nyugodtan mosolygott. - Szóval a Rózsabimbót? Csak a vicc kedvéért nem tenne rá egy kis pénzt? Én azt mondom, no, mi is legyen? Talán a Paradicsom. - Mennyi a tét? A fiatalember előbb Paul zubbonyát nézte, aztán némi meglepetéssel vette észre finom nadrágját és cipőjét. - Tíz? - Legyen tíz, isten neki, Rózsabimbó! - Mit mondott, Alfy? - kérdezte a csapos. - Azt mondta: Rózsabimbó. Én meg azt: Paradicsom. Kapcsold be! A hangszóró a Paradicsom utolsó hangjait árasztotta, a szaxofonos egy fintorral kihátrált a képből. A csapos elismeréssel hajolt meg Alfy felé, és újra kikapcsolta a hangot. Paul átadta Alfynak a tízest. - Gratulálok. Alfy meghívást sem várva beült a boxba. A képernyőt nézte, orrán át fújta ki a kék cigarettafüstöt, majd elmélkedve lehunyta a szemét. - Mit gondol, most mit játszanak? - kérdezte azután. Paul úgy döntött, hogy nem hátrál meg, és megkísérli visszanyerni a pénzét. Erősen figyelte a képernyőt, és nem siette el a választ. Most az egész zenekar látszott, s mihelyt úgy érezte, hogy megtalálta a dallam fonalát, bizonyosságot keresve egymás után nézte végig a zenészeket. - Régi, régi dal ez - mondta. - Csillagpor a címe. - Tízet rá, hogy Csillagpor? - Tízet rá. - Mi az, Alfy? - kérdezte a csapos. Alfy hüvelykujjával Paulra bökött. - Van esze a fickónak. Azt mondja, hogy a Csillagport játsszák, és látom, honnan veszi. Igaza van, régi dalról van szó, de mellényúlt. Kék hangulat a címe. - Barátságos tekintetet vetett Paulra. - Nehéz volt, szentigaz. - Pattintott az ujjával. A csapos bekapcsolta a hangot, és felhangzott a Kék hangulat. - Csodálatos! - ismerte el Paul, és Finnertyhez fordult. Finnerty azonban gondolataiba mélyedt, még a szája is mozgott, mintha beszélgetne valakivel. Láthatóan észre se vette Alfy nagy zajt és izgalmat keltő mutatványát. - Trükk az egész - magyarázta Alfy szerényen. - Mindennel így van az ember. Ha elég sokáig csinálja, saját magát is meglepi vele. Nem tudnám megmondani, legalábbis eléggé megmagyarázni, hogyan csinálom. Érzék dolga lehet, valahogy megérzi az ember. A csapos, a pincérnő és a többi álldogáló mind elhallgatott, és Alfy száján csüngött. - Persze, vannak trükkök - folytatta Alfy. - A nagydobot figyelje, ne a fickó száját. Így kapja el az alapritmust. Sokan csak a szájmozgást figyelik, pedig a fickó eltérhet a fő dallamtól. Az ilyesmit meg lehet tanulni. És ismerni kell a hangszereket, hogyan csalnak elő belőlük magas hangot és hogyan mélyet. De ez sem elég. - Tisztelettel, szinte áhítatos hangon folytatta: - Ami ezen kívül szükséges, az valami kísérteties képesség. - A klasszikusokat is tudja - közölte elismeréssel a csapos. - Látta volna vasárnap este a Boston Pops-nál. Alfy idegesen gyűrte a cigarettáját. - Igen, igen, a klasszikusak - mondta mereven, könyörtelenül feltárva önmagával szembeni kétségeit. - Csak szerencsém volt vasárnap, amikor látott. Nincs benne a repertoáromban. Tele van a fejem, és nem lehet csak úgy kicsípni valamit a klasszikusok tömegéből. Pokolian nehéz bevésni az anyagot, ha néha egy évig vagy kettőig is várni kell, amíg újra játszanak valamit. - Szemét dörzsölte, mintha arra emlékeznék vissza, milyen nehéz órákat töltött koncentrálással a képernyő előtt.. - Csak látta volna, hogy nyúzták, nyúzták, nyúzták. És mindig újat, mindegyiket csak egyszer. Egy csomót meg még régebbiekből loptak. - Nehéz, igaz? - kérdezte Paul. Alfy a szemöldökét ráncolta. - Persze, hogy nehéz, mint minden. Nehéz legjobbnak lenni. - Akadnak balekok, akik be akarnak törni, de közelébe se juthatnak Alfynak - mondta a csapos. - Jók a maguk területén, többnyire a gyors sikereknél - magyarázta Alfy. - Tudja, mihelyt kijön egy új szám, lecsapnak rá és lefölözik, amíg más még nem látta. De egyik sem é1 meg belőle, nekem elhiheti. Nincs repertoárjuk, pedig ez az, ami egész embert kíván. - Ebből él? - kérdezte Paul. Nem sikerült elfojtania a megvető hangsúlyt, és nyomban érezte, hogy ellenszenv veszi körül. - Igen - válaszolt Alfy hűvösen -, ebből élek. Egy dolcsi itt, tíz cent ott... - Húsz dolcsi emitt - tette hozzá Paul. Úgy érezte, kissé megenyhültek a tekintetek. A csapos igyekezett megőrizni a barátságos légkört. - Alfy biliárdbajnokként kezdte, igaz? - szólt közbe hirtelen. - Igaz. De túl zsúfolt a pálya. Jó, ha tíznek van hely, mégis húsz fickó próbálja csinálni. Több százan is megpróbálkoztunk vele. De már a sarkamban járt a hadsereg meg a HJH, siettem hát valami más után nézni. Furcsa, anélkül, hogy valaha gondoltam volna rá, gyerekkoromtól játszottam ezt a játékot.. Mindjárt ezzel kellett volna kezdenem. A Helyreállíthatatlanok és a Javíthatatlanok! - mondta megvetően. Láthatóan arra gondolt, milyen közel járt hozzá, hogy behívják a HJH-ba. - No, és a hadsereg! - kiköpött. Néhány katona meg egy csomó HJH-s hallotta, hogyan szidja a szervezetüket, de a kisujjukat se mozdították, csak egyetértően bólogattak. Alfy a képernyőre nézett. - Bébi, drága bébi, gyere el most velem - dúdolta. - Ez újdonság. A söntéspulthoz sietett, közelebbről akarta tanulmányozni a zenekar mozgását. A csapos a nyomógombra tette kezét, úgy várta, hogy Alfy jelt adjon a hang bekapcsolására. Alfy majd felvonja egyik szemöldökét, a csapos bekapcsolja a hangot. Néhány másodperc múlva Alfy bólint majd, és ő megint elzárja. - Mi lesz, fiúk? - jött oda a pincérnő. - Hmmm? - mordult Paul, akit még mindig lenyűgözött Alfy. - Ó! Bourbon whiskyt vízzel. - A játékot gyakorolta, de úgy találta, nem valami jó a szeme. - Ír whiskyt vízzel - mondta Finnerty. - Nem vagy éhes? - Igaz. Adjon néhány kemény tojást, kérem. - Paul remekül érezte magát, együtt élt a kocsmával, és ezen túl az egész emberiséggel, a világegyetemmel. Felderítette a ragyogó felfedezés. Aztán hirtelen visszazökkent. - Te jó ég! Anita! - Hol van? - Otthon. Ránk vár. - Tétova léptekkel, vidám üdvözlő szavakat motyogva mindenkinek, aki az útjába akadt, eljutott a telefonfülkéhez, amelyben vastagon kavargott az előző vendég szivarjának füstje. A lakását hívta. - Anita, kedves... nem megyek haza vacsorára. Leültünk beszélgetni Finnertyvel, és... - Rendben van, drágám. Shepherd szólt, hogy ne várjalak. - Shepherd? - Igen. Látott téged odalent, és mondta, hogy nem úgy néztél ki, mint aki hazafelé igyekszik. - Mikor beszéltél vele? - Most is itt van. Eljött bocsánatot kérni a tegnapi este miatt. Most már mindent elsimítottunk, és nagyon jól érezzük magunkat. - Ó! Elfogadtad a bocsánatkérését? - Mondjuk úgy, hogy egyetértésre jutottunk. Aggasztja, hogy rossz jellemzést adsz róla Kronernak, és én mindent megtettem, amit tehetett, hadd higgye, hogy valóban ezt fontolgatod. - Ugyan, egyáltalán nem akarok rossz jellemzést adni erről a... - Ő az, aki ilyen szabályok szerint játszik. Szemet szemért. Rábírtam, hogy ne terjessze többé rossz híredet. Nem vagy büszke rám? - Dehogynem. - Most aztán folytatnod kell, hadd aggódjon. - Uh-uh. - De ne zavartasd magad, csak szórakozz. Jót tesz időnként egy kis kiruccanás. - Hm, igen. - És kérlek, próbáld rávenni Finnertyt, hogy költözzék el. - Hm, igen. - Azt gondolod, hogy zsémbes vagyok? - Hm, dehogy. - Paul! Szeretnéd, ha egyáltalán nem érdekelnének a dolgaid? - Hm, dehogyis. - No jó. Csak folytasd, és idd le magad. Jót fog tenni neked. Azért egyél is valamit. Szeretlek. - Én szeretlek. - Letette a hallgatót, és a telefonfülke homályos ablakán keresztül szembenézett a világgal. Egy új érzés keveredett spicces hangulatával: friss, erőteljes, új személyiséget érzett kifejlődni magában. Szeretetet érzett mindenki, elsősorban a kisemberek, az egyszerű emberek iránt, áldja meg őket az isten. Egész életében eltakarták őket előle elefántcsonttornyának falai. Most, ma este, eljött közéjük, osztozott reményeikben és csalódásaikban, megértette vágyaikat, felfedezte egyszerűségük szépségét és földi értékeiket. Ez a valóságos, a folyónak ez az oldala, és Paul szerette ezeket az egyszerű embereket, segíteni akart rajtuk, tudomásukra akarta adni, hogy szereti és megérti őket, s arra vágyott, hogy ők is viszontszeressék. Amikor visszatért a boxba, már két fiatal nő ült ott Finnertyvel, és Paul őket is nyomban megszerette. - Hadd mutassalak be, Paul, Agnesnak, detroiti unokahúgomnak - mondta Finnerty. A mellette ülő kövér és elszántan vidám, vörös nő térdén tartotta a kezét. - És ez itt - mutatott az asztal másik oldalán ülő magas, csinos barna lányra - szintén Agnes, a te unokahúgod. - Jó estét Agnes és Agnes. - Maga is bolond, mint a barátja? - kérdezte a barna gyanakodva. - Ha igen, akkor én már megyek is. - Paul derék, tiszta szívű, mókakedvelő, tipikus amerikai - mondta Finnerty. - Beszéljen magáról - mondta Paul őszinte érdeklődéssel. - Nem Agnes a nevem, hanem Barbara - mondta a barna. - Ő pedig Martha. - Mi lesz? - kérdezte a pincérnő. - Dupla skót whisky vízzel - mondta Martha. - Ugyanaz - mondta Barbara. - Négy dollár a hölgyek itala - közölte a pincérnő. Paul odaadott egy ötdollárost. - Te jó ég! - kiáltott Barbara, a Paul tárcájában levő személyi igazolványra bámulva. - Ez a fickó mérnök! - A túlsó partról valók? - kérdezte Martha Finnertyt. - Dezertáltunk. A lányok elhúzódtak, a box falának támaszkodtak, és zavartan bámulták Pault és Finnertyt. - A fenébe is - szólalt meg végül Martha. - Miről akarnak beszélgetni? Tanultam algebrát a középiskolában. - Közönséges emberek vagyunk - mondta Paul. - Mi lesz? - kérdezte a pincérnő. - Dupla whisky - mondta Martha. - Ugyanaz - mondta Barbara. - Gyere már közelebb, a mindenit - mondta Finnerty, és magához húzta a lányt. Barbara még mindig elhúzódott Paultól, és bizalmatlanul méregette. - Mit csinálnak ideát, kinevetik a buta nyuszikákat? - Szeretek ideát lenni - mondta Paul komolyan. - Maga gúnyolódik velem. - Egyáltalán nem, becsszavamra. Mit mondtam, hogy ezt hiszi? - Erre gondol. - Négy dollár a hölgyek itala - közölte a pincérnő. Paul újra fizetett. Nem tudta, mit mondjon Barbarának. Nem akart lefeküdni vele. Csak arra vágyott, hogy barátságos legyen hozzá a lány, vele maradjon, és elhiggye, hogy egyáltalán nem nagyképű alak. Cseppet sem az. - Ne félj, nem herélik ki az embert, amikor mérnöki diplomát adnak neki - mondta Finnerty Marthának. - Pedig már azt hittem - mondta Martha. - A folyón túlról jövő némelyik kölyök úgy viselkedik, mintha kiherélték volna. - Azok későbbi eresztésből valók - mondta Finnerty. - Úgy értettem, hogy a mi időnkben még nem csinálták. Paul közvetlenebb légkört akart teremteni, ezért felemelte a Barbara előtt álló egyik poharat, és ivott belőle egy kortyot. Ekkor jött rá, hogy a fényűzően felszolgált drága skót whisky csak színes víz. - Gyenge - jegyezte meg. - Azt akarja, hogy idegösszeomlást kapjak? - kérdezte Barbara. - Hagyjon elmenni. - Dehogyis, semmi baj. Csak beszélgessen velem, ennyi az egész. Megértem én. - Mi lesz? - kérdezte a pincérnő. - Dupla skót whisky vízzel - rendelt Paul. - Azt akarja, hogy rosszul érezzem magam? - Azt szeretném, ha jól érezné magát. Ha pénzre van szüksége, szívesen segítek. - Ezt komolyan gondolta. - Úgy játszik, ahogy akar - mondta Barbara. Nyugtalanul nézett körül a helyiségben. Miközben Paul azon törte a fejét, milyen szavakkal dönthetné le a falat önmaga és Barbara között, érezte, hogy egyre nehezebb a szemhéja. Összefonta karját az asztal lapján, és pillanatnyi pihenést keresve lehajtotta a fejét. Amikor újra kinyitotta a szemét, Finnerty ébresztgette, Barbara és Martha pedig már elment. Finnerty kitámogatta a járdára, levegőzni. Lidérces fény és zaj árasztotta el az utcát, és valamiféle fáklyás felvonulás tárult Paul szeme elé. Kacagásra fakadt, amikor felismerte Luke Lubbockot, akit most autón hordoztak körül. Amikor Finnerty visszatámogatta a boxba, az este ködös benyomásait összegező beszéd öltött formát Paul fejében, és minden tudatos erőfeszítés nélkül csiszolódott ihletett mondatokba. Már csak el kellett mondania, hogy ő legyen az új Messiás, és Ilium az új édenkert. Már a száján volt az első mondat, és utat követelt magának. Felkapaszkodott a padra, onnan pedig tántorogva az asztalra lépett. Figyelmet kérve magasba emelte a kezét. - Barátaim, barátaim! - kiáltotta. - Találkoznunk kell a híd közepén! - A roskatag asztal megreccsent alatta. Deszka repedését hallotta, emberek nevetését, majd ismét minden sötétbe borult. Azután meghallotta a csapos hangját: - Mozgás, záróra. Be kell csuknom. Paul felült és nyögött. Kiszáradt a szája, fájt a feje. Az asztal eltűnt, csak gipsztörmelék és néhány csavar mutatta, hol erősítették valamikor a box falához. A kocsma elhagyottnak látszott, de kínzó hangáradat töltötte be. Paul kikandikált a boxból, és egy férfit látott, aki a padlót mosta. Finnerty a villanyzongoránál ült, és vadul rögtönzött a repedtfazék hangú ócskaságon. Paul odacsoszogott a zongorához, és Finnerty vállára tette kezét. - Menjünk haza. Finnerty tovább verte a billentyűket. - Én maradok! - üvöltötte túl a zongora hangját. - Te menj haza ! - Hol akarsz maradni? Ekkor látta meg Lashert, aki a falnak támaszkodva ült, egy széken az árnyékban. Lasher széles mellére ütött, és kijelentette: - Nálam. Finnerty lerázta a válláról Paul kezét, és nem válaszolt. - Jó - mondta Paul spiccesen. - Viszlát. Kitántorgott az utcára, és megkereste a kocsiját. Megállt még egy percig hallgatni Finnerty pokoli zenéjét, amint visszaverődött az alvó város házfalairól. A csapos tiszteletteljes távolságban állt az őrjöngő zongoristától, nem merte félbeszakítani. 10 Finnertyvel és Lasherrel, a derék kisemberekkel, Alfyval, Lubbockkal, Marthával és Barbarával töltött éjszakája után Paul Proteus doktor késő délutánig aludt. Anita már elment otthonról, amikor ő felébredt, kiszáradt szájjal, égő szemmel és olyan, nehéz gyomorral, mintha macskaszőrrel tömték volna ki. Munkába indult. Felelős posztján, az Ilium Művekben, titkárnője, Katharine Finch doktor vörös és dagadt szemekkel fogadta. Igaz, erre más oka volt, mint főnökének, de olyan mindent háttérbe szorító oka, hogy észre se vette Paul különös állapotát. - Kroner doktor telefonált - jelentette gépiesen. - Ó! Mondta, hogy hívjam vissza? - Shepherd doktor vette át az üzenetet. - Átvette a jó fiú? Másvalami? - A rendőrség... - A rendőrség? Mit akarnak? - Shepherd doktor vette át az üzenetet. - Jó. - Derűsen melegnek és álmosítónak látszott a világ. Leült Katharine asztalának szélére pihenni. - Hívja föl azt a kutyaütőt. - Fölösleges. Bent ül a maga irodájában. Paul azon tűnődve, vajon milyen jelentéktelen panasz vagy szabálysértés miatt keresi Shepherd, lendületesen fölrántotta szobájának ajtaját. Shepherd ott ült Paul asztalánál, és jelentések aláírásába merült. Fel se nézett. Egy iratot fürkészve lenyomta a főnöktitkári telefon gombját. - Miss Finch... - Igen, uram. - A havi biztonsági jelentés van előttem. Megmondta magának Proteus doktor, hogyan kívánja kezelni Finnerty tegnapi kísérő nélküli bebocsátását? - Úgy kívántam kezelni, hogy befogom a pofámat - mondta Paul. Shepherd örömet és meglepetést mutatva pillantott fel. - Nicsak, fesd az ördögöt a falra... - De nem mozdult, hogy átadja Paulnak a székét. - Pajtás - mondta túláradó szívélyességgel -, azt hiszem, meglehetősen másnapos vagy, igaz? Szabadnapot kellett volna kivenned. Eléggé kiismerem magam itt ahhoz, hogy beugorjak helyetted. - Kösz. - Szóra sem érdemes. Igazán nem valami nagy munka. - Úgy gondolom, Katharine intézheti helyettem az ügyeket, és szól, ha segítségre van szüksége. - Tudod, hogyan vélekednék Kroner az ilyesmiről. Semmivel se több gond, ha szabályosan csináljuk a dolgokat, Paul. - Megmondanád, mit akart Kroner? - Ó, persze. Csütörtök helyett ma este szeretne találkozni veled. Holnap estére Washingtonba kell mennie, és ott marad a hét végéig. - Csodálatos. És milyen jó hírt kaptunk a rendőrségtől? Shepherd nevetett. - Valami hülyeség. Azért izgulnak, mert találtak egy pisztolyt a folyónál. Azt állítják, hogy a sorozatszáma szerint a tiéd. Mondtam nekik, hogy ellenőrizzék még egyszer, mert ha valaki elég eszes ahhoz, hogy az Ilium Művek igazgatója legyen, nem lehet olyan hülye, hogy elveszítsen egy pisztolyt. - Ez kedves volt, Shep. Használhatom a telefonomat? Shepherd odatolta elé a telefont, és folytatta az akták aláírását. P. Proteus távollétében: Lawson Shepherd. - Megmondtad Kronernak, hogy másnapos vagyok? - Fenét, Paul. Teljesen fedeztelek. - Mit mondtál, mivel van bajom? - Az idegeiddel. - Hát ez szép! - Katharine kapcsolta Kroner irodáját. - Proteus doktor Iliumból szeretne beszélni Kroner doktorral. Kroner doktor hívását viszonozza - mondta Katharine a telefonba. Nem olyan napja volt Paulnak, hogy mérlegelhette volna a dolgok jelentőségét. Szinte közönyösen vette tudomásul Króoner, Shepherd és a rendőrség zavaró jelentkezését. Most mégis dühítette a hivatalos telefon-etikett szertartásossága, ez a hivalkodó időfecsérlés, amit olyan szeretettel ápoltak a hatékonyság rangkórságban szenvedő bajnokai. - A vonalban van Proteus doktor? - kérdezte Kroner titkárnője. - Kroner doktor bent van. - Pillanat - felelt Katharine. - Proteus doktor, Kroner doktor bent van, és beszélni akar magával. - Rendben, itt vagyok. - Doktor Proteus a vonalban van - közölte Katharine. - Kroner doktor, Proteus doktor a vonalban van. - Rajta, beszéljen - mondta Kroner. - Mondja meg Proteus doktornak, hogy beszéljen - mondta Kroner titkárnője. - Proteus doktor, kérem beszéljen - mondta Katharine. - Itt Paul Proteus beszél, Kroner doktor. Visszahívtam. - Tink-tink-tink - tudatta egy kis csengő, hogy magnóra veszik a beszélgetést. - Shepherd mondta, hogy baj volt az idegeiddel, fiam. - Nem egészen így volt. Valamilyen vírus fertőzött meg. - Egy csomó úszkál körülöttünk. Nos, elég jól érzed magad ahhoz, hogy átgyere hozzám ma este? - Örömmel. Vigyek magammal valamit? Valamit, amit meg kellene vitatnunk? - Például a pittsburghi állást - suttogta Shepherd színpadiasan. - Dehogyis, csak baráti meghívás, Paul, csak a kellemes csevegés kedvéért. Nagyon régen nem beszélgettünk már úgy igazán, barátilag. Mami meg én csak baráti látogatásra hívunk. Paul gondolkozott. Legalább egy éve nem hívták Kronerék baráti látogatásra, a legutóbbi fizetésemelés óta. - Nagyon örülök. Mikor menjek? - Nyolc, fél kilenc körül. - Anitával együtt? - Mire meggondolatlanul kimondta, már érezte, hogy hiba volt. - Természetesen! Sose mégy nélküle társaságba, igaz? - Persze, hogy nem, sehová. - Remélem is. - Könnyeden nevetett. - No, a viszontlátásra. - Mit mondott? - érdeklődött Shepherd. - Azt mondta, hogy ne merd aláírni helyettem azokat az átkozott jelentéseket. És azt mondta, hogy Katharine Finch azonnal tüntesse el a nevedet tintaradírral. - No, csak el ne siesd! - mondta Shepherd felállva. Paul most vette észre, hogy Shepherd az íróasztal minden fiókját kihúzta. A legalsóban jól látszott az üres whiskysüveg nyaka. Paul gyors egymásutánban betolta az összes fiókot. Amikor a legalsóhoz jutott, kivette a palackot, és odanyújtotta Shepherdnek. - Kell? Nesze! Egyszer még hasznodra válhat. Tele van az ujjlenyomataimmal. - Mégiscsak ki akarsz rúgni? - firtatta Shepherd. - Erről akarsz beszélni Kronerral? Rajta. Én fölkészültem. Lássuk, ki tudsz-e tolni velem. - Menj innét a helyedre. Indulj. Kotródj ebből az irodából, és vissza ne gyere, amíg nem hívlak. Katharine! - Igen? - Ha Shepherd doktor még egyszer engedély nélkül idejön, lője le. Shepherd bevágta az ajtót, Katharine szobájában szitkozódott még, azután elment. - Proteus doktor, a rendőrség telefonál - jelentette Katharine. Paul kisétált az irodából és hazament. A szobalánynak szabadnapja volt, és Anita a háziasság megtestesüléseként ténykedett a konyhában. Bizonyos értelemben a konyha jelképezte azt, amit Anita adott a világnak. Amikor tervezte, átélte az alkotás minden szorongását és gyönyörét, megszenvedte kétségeit, átkozta korlátait, egyszerre kívánta és rettegte mások véleményét. Mióta elkészült vele, csodálták, és a társaság ítélete úgy hangzott, hogy Anita művészlélek. Levegős, nagy helyiség volt, tágasabb a lakószobák zöménél. Egy ódon csűrből való, durván gyalult szarufa szelte át a mennyezetet, rejtett csavarokkal rögzítették a ház acélvázához. A falakat homokdörzsöléssel antikká tett fenyőburkolat borította, s lenmagolaj kölcsönzött neki halványsárga patinát. Hatalmas kandalló és holland cseréptűzhely állt az egyik fal mentén. Fölöttük hosszú csövű, elöltöltős puska, lőporszaru és golyózacskó függött. A kandalló párkányán gyertyaöntőformák, köztük kávédaráló, vasaló, vaslábazat meg egy rozsdás bogrács. A kandallóban hosszú rúd végén akkora katlan lógott, hogy egy misszionáriust is megfőzhettek volna benne, alatta pedig, mint kotlós alatt a csibéi, egy csomó kis kormos edény. Az ajtót fából készült vajköpülő támasztotta ki, a párkányról ízléses elrendezésben kukoricacsövek lógtak alá. Az egyik sarokba gyarmati stílusú kaszát támasztattak, a hideg kandalló elé pedig, amelyet sohase fűtöttek be, két hintaszéket tettek egy durva csomózású szőnyegre. Paul összevonta a szemét, a gyarmati berendezésen kívül mindent kizárt látószögéből, és arra gondolt, hogy az északi vadonban él Anitával, huszonnyolc mérföldnyire a legközelebbi szomszédtól. Az asszony szappant főz, gyertyát önt, vastag, gyapjúruhákat sző a tél hidege ellen, ő maga pedig golyókat önt, és medvére vadászik, nehogy éhen haljanak. Erre az illúzióra koncentrálva Paul igazán örült Anitának, hálát adott istennek az asszonyért, akit mellé állított segítségül a puszta életbenmaradáshoz szükséges irtózatos munka elvégzésére. Azt képzelte, hogy elejtett egy medvét, hazahozta Anitának, az asszony kibelezte és besózta, s ő határtalan megkönnyebbülést érzett, hiszen ésszel és erővel hatalmas vörös húshegyet hódított el az ellenséges világtól. És most újabb golyókat önt majd, Anita pedig gyertyát és szappant főz a medve zsírjából, késő éjszaka együtt dőlnek le fáradtan és verejtékesen a sarokba vetett szalmára, szeretkeznek, aztán meg mélyen alszanak, amíg rájuk nem virrad a hideg hajnal... - Ördl-ördl-ördl - zavarta meg a mosógép moraja. - Ördl-ördl-ör-dll! Paul szomorúan vette tudomásul, hogy ott van a helyiség másik fele is. Anita létrás hátú széken ült a cseresznyefa-burkolat előtt, amely a mosókonyha berendezéseit fedte el. A tört vonalú cseresznyefa-burkolat fiókjaival és ajtóival a kisebb garázshoz hasonló méretű mosókonyhát rejtette. A sarokban nyitva állt egy szekrény, ebben volt a televízió, és Anita elmélyülten meredt a képernyőre, amelyen egy orvos éppen azt magyarázta egy idős hölgynek, hogy unokája deréktől lefelé valószínűleg egész életére megbénult. - Ördl-ördl-ördl - morgott a mosógép, de Anita nem figyelt rá. - Zikk- zakk-zikk!! - csengetés hallatszott, de Anita nem törődött vele. - Azzzzzzzzzzzzzz-frapp! - kicsapódott a felső ajtó, és egy kosár száraz fehérnemű tűnt elő, olyan fehéren, frissen és patyolat tisztán, mint egy hatalmas krizantém. - Helló - köszönt Paul. Anita intett, hogy maradjon csendben, amíg be nem fejeződik a műsor, a hirdetést is beleértve. - No jó - mondta végül, és lecsavarta a hangot. - Kikészítettem a sötétkék ruhádat az ágyra. - Minek? - Mit gondolsz, minek? Hiszen Kronerékhoz megyünk. - Honnan tudod? - Felhívott Lawson Shepherd. - Átkozottul kedves. - Kedves, hogy szól valaki, mihez tartsam magam, ha már te nem mondod meg. - És mit mondott még? - Abból, ahogyan délután beállítottál az irodába, azt gyanítja, hogy pompásan szórakoztál Finnertyvel. - Magam se tudok sokkal többet az egészről, mint ő. Anita cigarettára gyújtott, nagy lendülettel oltotta el a gyufát, és orrán át fújva ki a füstöt, hunyorítva nézett férjére. - Lányok is voltak, Paul? - Bizonyos mértékig. Martha és Barbara. Ne kérdezd, melyik kié volt. - Kié? - Már hogy ki mellett ült? Anita előrehajolt a székén, komoran kinézett az ablakon, gyors egymásutánban fújta a kis füstfelhőket, amelyek könnyesre marták a szemét. - Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz. - Nem is beszélek, mert nem emlékszem. - Elnevette magát. - Az egyiket Barbarának hívták, a másikat Marthának, ezen túl pedig, ahogy mondani szokták, elfeketedett a világ. - Tehát nem tudod, mi történt? Úgy értem, akármi megtörténhetett? Ernyedten mosolygott. - Úgy értem, hogy valóban sötétbe borult a világ, és semmi sem történhetett. Összeroskadtam egy kocsmai boxban. - És semmire sem emlékszel? - Emlékszem egy Alfy nevű emberre, aki tévé-nézésből él, egy Luke Lubbock nevűre, aki annyiféle, ahányszor ruhát vált, egy lelkészre, aki annak örül, hogy pokolra jut a világ, és... - És még ott volt Barbara meg Martha. - Igen, ott volt Barbara meg Martha. És a felvonulások, te jó ég, a felvonulások. - Megkönnyebbültél? - Nem. De neked van rá okod, mert azt hiszem, Finnerty talált egy új lakást meg egy új barátot. - Hálistennek. Szeretném, ha ma este világosan megmondanád Kronernak: Finnerty kényszerítette ki, hogy vendégül lássuk, és épp annyira felháborított bennünket, mint mindenki mást. - Ez nem egészen igaz. - Hát akkor tartsd meg magadnak, ha annyira szereted. Fölemelte íróasztalának fedőlapját, amelyen a napi étrendet szokta összeállítani és csekkszelvényeit a bank értesítéseivel egybevetni. Elővett három papírlapot. - Tudom, Paul, azt fogod gondolni, hogy hülyeség, de megér egy kis fáradságot, ha helyesen akarunk viselkedni. A papírok valamilyen útmutatást tartalmaztak római számokkal és nagybetűkkel jelzett főfejezetekkel, és arab számmal meg kisbetűkkel jelzett tömérdek alfejezettel. Paul ismét erősödő fejfájással küzdve a III. A. jelzésű papírt húzta ki, és elolvasta az 1. a. szövegét: "Ne dohányozz. Kroner igyekszik szakítani ezzel a szokással." - Jobb lenne talán, ha hangosan olvasnád - mondta Anita. - Jobb lenne, ha magamban olvasnám, hogy semmi se vonja el a figyelmemet. - Az egész délutánt rászántam. - Gondolom. Ez az eddigi legalaposabb munkád. Kösz, drágám, igazán értékelem. - Szeretlek, Paul. - Én szeretlek téged, Anita. - Drágám, Martha és Barbara... - Esküszöm, hozzájuk se nyúltam. - Azt akartam kérdezni, látott-e valaki velük? - Azt hiszem, igen, de csak olyanok, akik nem számítanak. Shepherd semmi esetre sem. - Ha valaha eljutna a hír Kronerhoz, nem tudom, mit teszünk. Az ivászaton talán csak nevetne, de a nőkön... - Lefeküdtem Barbarával - mondta Paul váratlanul. - Gondoltam. A te dolgod. - Látszólag unta már a beszélgetést, a képernyőt nézte. - És Shepherd látta, amint lejöttünk együtt. - Paul! - Csak tréfáltam. Anita a szívéhez kapott. - Ó hálistennek. - Nyári szerelem - jegyezte meg Paul a képernyőt nézve. - Micsoda? - A zenekar a Nyári szerelem című dalt játssza. - Elfütyült néhány ütemet. - Honnan tudod, amikor nincs hang? - Rajta, kapcsold be. Az asszony közönyösen felcsavarta a hangot, és szétáradt a konyhában a Nyári szerelem mézes süteményhez hasonlóan emészthetetlenül édeskés dallama. A zenekart dúdolással kísérve ment fel Paul a hálószobába, s a lépcsőn ezt az útmutatást olvasta: "IV. A., 1. Ha Kroner megkérdi, miért akarsz Pittsburghbe menni, azt mondod, azért, mert így nagyobb szolgálatot tehetsz... a. Mellékesen: nagyobb lakás, fizetés és tekintély..." Paul ködösen kezdte felismerni, hogy a folyó mindkét oldalán élők szemében bolondot csinált magából. Visszaemlékezett az éjszakai szavaira: "Találkoznunk kell a híd közepén!" Úgy érezte, ő az egyetlen, akit igazán érdekelne egy ilyen vállalkozás, ő az egyetlen, aki nem érzi szilárdan ahhoz a parthoz tartozónak magát, amelyiken él. Ha sikerült volna új Messiássá válnia, ha az északi és a déli part lakói találkoztak volna a híd közepén, Paulnak halvány fogalma se lett volna arról, mi a legközelebbi teendő. Egész szívével érezte: az emberiség rettenetes kátyúba jutott, de olyan logikusan jutott oda, hogy Paul elképzelni se tudta, vezethetett volna-e máshová a történelem. Bonyolult fejszámolást végzett: mennyi a megtakarított pénze, mit érnek a kötvényei, a háza, a kocsik, és azon tűnődött, elegendő-e mindez ahhoz, hogy egyszerűen kilépjen, és ne legyen többé semmilyen hitrendszer vagy történelmi szeszély eszköze, ami pokollá teszi az ember életét. Csendesen élni egy útszéli házban... 11 A bratpuhri sah, aki olyan kicsi és díszes volt, mint egy burnótszelence, a hatalmas barlang végében visszaadta a Skumlisht tartalmazó palackot Khashdrahr Miasmának. Egy pillanattal előbb még kint volt a nyári hőségben, most hirtelen tüsszentett, és zaj visszaverődött a falakról, majd elült a barlang mélyén. Ewing J. Halyard doktor immár harminchetedszer zarándokolt el ebbe az acél-, huzal- és üvegdzsungelbe, amely harmincegy nagy csarnokot töltött meg itt a föld alatt. E csoda megtekintése állandó műsor volt azokon a körutakon, amelyeken Halyard kísérte a sokféle külföldi előkelőséget, akiket az hozott közös nevezőre, hogy népük még le nem aratott piacot jelentett az elképesztő amerikai ipari termelés számára. Gumikerekű villanyautó állt meg a liftnél, ahol a sah állt kíséretével, egy pisztollyal felfegyverzett őrnagy szállt ki belőle, és lassan, alaposan felülvizsgálta a látogatási engedélyeket. - Nem lehetne kicsit gyorsabban, őrnagy? - kérdezte Halyard. - Nem szeretnénk lekésni a szertartásról. - Lehetne éppen - felelt az őrnagy -, de mint ügyeletes tiszt, kilencmilliárd dollár értékű állami vagyonért felelek, és ha történik valami, valaki nagyon dühös lenne rám. Különben is később kezdjük a szertartást, nem mulasztanak semmit. Még nem érkezett meg az elnök. Az őrnagy végzett, és a társaság beült a nyitott kocsiba. - Siki? - kérdezte a sah. - Ez az EPICAC XIV - közölte Halyard. - Elektronikus számítógép, ha úgy tetszik, elektronikus agy. Ebben a csarnokban, amely a legkisebb a harmincegy közül, annyi a huzal, hogy négyszer is el lehetne vezetni a holdig. Több itt a vákuumcső, mint amennyi összesen volt New York államban a második világháború előtt. - Annyiszor ismételte már ezeket az adatokat, hogy bele se kellett néznie a látogatóknak adott könyvecskébe. Khashdrahr fordított. A sah gondolkozott, zavartan mosolygott, és Khashdrahr csatlakozott a csendes, keleti humormegnyilvánuláshoz. - Azt mondja a sah - tolmácsolta Khashdrahr -, hogy az ő országában csinos nőkkel hálnak az emberek, és olcsón gyártanak jó agyakat. Csak éppen nincs annyi huzaluk, hogy ezerszer is kifeszíthetnék a hold és a föld között. Halyard - kötelességéhez híven - hálásan morgott, letörölte a fekélyétől kiváltott könnyeket, és elmagyarázta, hogy a régi rossz időkben éppen az olcsó és könnyen gyártott agyak okozták a bajt. Az EPICAC XIV egyidejűleg meg tudja ítélni egy probléma több száz, vagy akár több ezer vonatkozását, teljesen mentes az értelmet megzavaró érzelmektől, sohasem felejt el semmit, röviden: az EPICAC XIV minden tekintetben holtbiztos. Magában még hozzáfűzte Halyard, hogy a sahnak ismertetett műveletet már legalább tízmilliószor kipróbálták, de még mindig hátra van olyan agy szerkesztése, amely száz lehetőség közül egyszeriben kiválasztja az egyedül helyeset. A számítógép legrégibb részénél jártak, ez volt valamikor az EPICAC I, de ma már alig több, mint az EPICAC XIV parányi függeléke. Igaz, az EPICAC I is elég intelligens, tárgyilagos és emlékezőképes volt ahhoz, hogy annak idején meggyőzze az embereket: alkalmasabb náluk a bénító bizonyossággal közeledő háború megtervezésére. A bizottságok által meghallgatott tábornokok régi jelszava: "mindent megfontoltunk", elfogadhatóbbá vált, miután az EPICAC I is megfontolta, s még megnyugtatóbb lett, amikor az EPICAC II is megerősítette, és így tovább. Az EPICAC mérlegelni tudta a nagy robbanóerejű bombák hatékonyságát a taktikai atomfegyverekkel szemben, s egyidejűleg emlékezetében tartotta a robbanóanyagok beszerezhetőségét a hasadóanyagok hozzáférhetőségéhez viszonyítva, nyilvántartotta az ellenség kilövőhelyeit, a hadiiparágak munkaerőhelyzetét, az ellenség légvédelmi technológiájának figyelembevételével a várható repülőgép veszteséget és így tovább, és így tovább, s ha fontosnak találták, meghatározta a légierő erkölcsi szilárdságának fenntartásához szükséges cigaretták, csokoládérudak és kitüntetések mennyiségét is. Ha az emberi lények közlik az adatokat, a háborúban született EPICAC-sorozatok képesek megadni a legteljesebb tájékoztatást, amit az értelmes, igazságszerető, ragyogó és magas képzettségű amerikai elme még ihletett vezetés és kimeríthetetlen erőforrások birtokában is csak kétezer esztendő alatt tudna rendelkezésre bocsátani. A háború alatt és a háborút követő években a mai napig a Carlsbad- barlanghálózat területén egyre tovább fejlesztették az EPICAC-rendszert, és minden méterrel, kilogrammal és kilowattal új tudást nyertek. Minden hozzátoldással új, a maga nemében egyedülálló egyéniség született. Halyard, a sah és Khashdrahr most abba a fellobogózott csarnokba érkezett, ahol Jonathan Lynn, az Amerikai Egyesült Államok elnöke a boldogabb, hatékonyabb holnapok jegyében felavatja az EPICAC XIV-et. Mindhárman leültek az összecsukható székekre, és türelmesen vártak a többi előkelő vendéggel együtt. Amikor elcsendesedett a suttogó csoport, hallani lehetett az EPICAC zümmögését és kattogását, az elektronáramlást kísérő neszt, amint erősödött, abbamaradt, elektromágneses mezőkön tört át, és abba az állapotba jutott, amelyben értékes igazságok nyelvére lehet lefordítani a villamos minőségeket és mennyiségeket. Bár még nem avatták föl, az EPICAC XIV már működött, döntött arról, hogy hány hűtőgépet, lámpát, turbógenerátort, kerékagytárcsát, tányért, ajtókilincset, gumisarkot, televíziós vevőkészüléket, játékkártyacsomagot és más egyebet kapjon Amerika és vásárlóközönsége, s mennyibe kerül mindez. Az EPICAC XIV döntött arról is, hány mérnököt, igazgatót, kutatót, közhivatalnokot, és milyen szakképzettségűt igényel ezeknek a javaknak az előállítása, milyen személyi minősítés és alkalmassági szint különbözteti meg a hasznos embereket a fölöslegesektől, mekkora legyen a Helyreállítási és Javítási Hadtest meg a katonák létszáma, milyen fizetést kapjanak, hová helyezzék őket, és... - Hölgyeim és uraim - jelentette be a tévé-bemondó -, az Egyesült Államok elnöke! Villanyautó gördült be, és ott állt előttük az elnök, Jonathan Lynn (eredeti nevén Alfred Planck), villogott fehér fogsora, ragyogott nyílt, szürke szeme, széles vállát kihúzta, napbarnította, erős kezével a haját gereblyézte. A tévé-kamerák különös, de barátságos dinosaurusokként vették körül, szimatolták és fürkészték. Kisfiús mosolyú, magas, jóképű férfi volt Lynn, közvetlenül egy háromórás tévé-műsor főszerepéből került a Fehér Házba - gondolta kesernyésen Halyard. - Ez a férfi az amerikai nép szellemi vezére? - kérdezte Khashdrahr. Halyard elmagyarázta az egyház és az állam szétválasztását, s ahogy számított rá, láthatta a sah hitetlenkedő hunyorgását, ami azt jelezte, hogy az uralkodó szerint kísérője meg se értette a kérdést. Az elnök lenyűgözően kombinálva a fiatalos hetykeséget és a megilletődöttséget, a nyugati tájszólásra jellemző enyhe vontatottsággal olvasta a beszédet, amelyet az EPICAC XIV-ről írtak neki. Elmondta, hogy ő nem tudós, csak egyszerű ember, alázatosan áll itt a világ ezen új csodája előtt, s azért áll itt, mert Amerika egyszerű emberei őt választották képviselőjükül ilyen alkalmakra, és amikor ezt a modern varázslatot nézi, mélységes tisztelet, alázat és hála érzése ragadja el... Halyard ásított, és bosszúsan gondolt arra, hogy Lynn, aki "rendet teremteni a káoszból" helyett éppen azt olvasta, hogy "rendet teremteni a koászból", háromszor annyit keres, mint ő. Lynn, vagy ahogy Halyard magában emlegette, Planck, még a középiskolát se végezte el, és Halyard egy ír vizslát is többre becsült. De hát ezt a kurafit választották meg egy évi több mint százezer dolláros állásra! - Úgy érti, hogy ez az ember a nép lelki szükségleteinek figyelembevétele nélkül kormányoz? - kérdezte suttogva Khashdrahr. - Nincsenek vallási kötelezettségei, legfeljebb egészen általánosak, jelképesek - felelt Halyard, s közben azon tűnődött, egyáltalán mi a fenét csinálhat az elnök. Az EPICAC XIV meg az Országos Ipari, Kereskedelmi, Távközlési, Élelmezési és Energiaellátási Testület tervez meg mindent, gondolkozik mindenről. És a személyzeti gépek ügyelnek rá, hogy minden fontos kormányzati munkára a legjobb közhivatalnokok kerüljenek. Minél többet gondolt Lynn vastag fizetési borítékjára, annál dühösebb lett, hiszen mást se kellett tennie ennek az átkozott fajankónak, mint felolvasni, amit állami események alkalmából a kezébe adtak. És csak megfelelő áhítattal és tisztelettel kellett viselkednie, ahogy most is mondta, az egyszerű, buta emberek nevében, akik megválasztották, a bölcsességet pedig, ami egyenes vonalú beszélőkéjén kijött, máshonnan táplálták ebbe az élő hangdobozba. Halyard hirtelen fölismerte, hogy amint évszázadokkal előbb elválasztották az egyházat az államtól, ugyanúgy egymástól külön fut most - hála a gépeknek - a politika meg a kormányzás, és a kettő szinte sehol sem érintkezik. Jonathan Lynn elnökre bámult, és rémülten gondolt arra, milyen lehetett az ország akkor, amikor akárcsak ma, bármelyik istenverte hülye kis amerikai kölyökből elnök lehetett, de amikor ténylegesen az elnöknek kellett vezetnie! Lynn elnök éppen azt fejtegette, mit tehet az EPICAC XIV az egyszerű emberek millióiért, és Khashdrahr tolmácsolta szavait a sahnak. Lynn kijelentette, hogy az EPICAC XIV voltaképpen a legnagyobb történelmi személyiség, és a világ legbölcsebb embere az EPICAC XIV-hez képest csak annyit ér, mint egy féreg ehhez a bölcshöz viszonyítva. A bratpuhri sah arcán most látszott első ízben meglepetés, sőt meghökkenés. Az EPICAC XIV méretei nem nagy benyomást tettek rá, a féreg és a bölcs ember összevetése azonban fejbe kólintotta. Aggódva nézett végig magán, mint aki attól tart, hogy a csövek és mérőműszerek minden mozdulatát figyelik. A beszéd véget ért, a taps elült, és Halyard doktor odavezette a sahot az elnökhöz. A tévé-kamerák rájuk irányultak. - Az elnök most kezet ráz a bratpuhri sahhal - jelentette a tévé-riporter. - Talán közli velünk a sah a világ egy másik részéből érkezett, más életformában élő látogató friss benyomásait. - Allasan Khabou pillan? - kérdezte a sah bizonytalankodva. - Bátorkodhat-e kérdezni valamit? - fordította Khashdrahr. - Hát már hogyisne - felelt az elnök lebilincselő közvetlenséggel. - Ha én magam nem tudnék rá felelni, majd gondoskodom róla, hogy válaszoljanak magának. A sah váratlanul hátat fordított az elnöknek, és lassú léptekkel az emelvény egy elhagyatott részére sétált. - Elrontottam valamit? - kérdezte Lynn. - Pszt - intette le Khashdrahr szigorúan, és védőfalként állt a sah és az izgatott tömeg közé. A sah térdre ereszkedett az emelvényen, és karját a feje fölé emelte. Úgy látszott, hogy a kis, barna férfi a maga titokzatos, sugárzó méltóságával hirtelen betölti az egész csarnokot, és távol a többiektől olyan lénnyel lép kapcsolatba, akinek jelenlétét rajta kívül senki sem érzi. - Úgy látszik, valamilyen vallásos szertartás tanúi vagyunk - jelentette a tévé-riporter. - Egy másodpercre se tudja befogni azt a nagy száját? - szidta Halyard. - Nyugalom! - kérte Khashdrahr. A sah az EPICAC csöveinek izzó sora felé fordult, és magas, daloló hangon megszólalt: Allakahi baku billa Moumi a f ella nam; Serami assu tilla, Touri, serin a sam. - A géphez beszél ez a hülye - suttogta Lynn. - Pszt! - szólt rá Halyard, akit furcsa módon meghatott a jelenet. - Siki? - kérdezte a sah. Előrehajtott fejjel fülelt. - Siki?- Visszhangot vett a szava, azután elhalt. - Mmmmmm - zümmögte halkan az EPICAC. - Dit, dit. Mmmmm. Dit. A sah sóhajtott, felállt, szomorúan rázta a fejét. Nagyon letörtnek látszott. - Nibo - mormogta. - Nibo. - Mit mond? - kérdezte az elnök. - Nibo azt jelenti: semmi. Kérdezett valamit a géptől, és a gép nem felelt - magyarázta Halyard. - Nibo. - Ennél hülyébb dolgot még nem is hallottam - mondta az elnök. - Hiszen le kell kopogni a kérdéseket azon a miafenén, és a válaszok szalagon jönnek ki azon a hogyishívjákon. Nem lehet csak úgy beszélni hozzá. - Kétely suhant át az arcán. - Legalábbis azt hiszem, nem lehet. Ugye? - Nem lehet, uram - mondta a tervező főmérnök. - Úgy, ahogy ön mondja, csak a miafenével és a hogyishívjákkal lehet. - És mit mondott? - kérdezte Lynn, elkapva Khashdrahr kabátujját. - Egy ősi találós kérdést - felelt Khashdrahr, és látszott rajta, hogy nem akarja folytatni, mert valami szent dologról van szó. De hát udvarias ember volt, s a tömeg kérdő tekintete további magyarázatot követelt. - A mi népünk azt tartja - mondta zavartan -, hogy egy napon eljön egy mindentudó, nagy isten, és arról ismerjük meg, hogy válaszol a találós kérdésre, amire az EPICAC nem tudott válaszolni. Ha eljön - fejezte be Khashdrahr egyszerűen -, nem lesz többé szenvedés a földön. - Hehe, mindentudó jóisten? - kérdezte Lynn. Megnyalta az ujját, és elsimította egyik rakoncátlan hajfürtjét. - Hogy szól a találós kérdés? Khashdrahr elszavalta: Ezüstharangok jelzik majd utamat, Kilencszer kilenc lány vidítja fel napomat. A hegyi tavak eltűnnek a mélybe És tigrisfogak villognak az éjbe. Lynn elnök töprengve hunyorgott a csarnok mennyezetét bámulva.. - Hm. Ezüstharangok, mi? - Fejét rázta. - Furfangos egy ügy, igaz? Csakugyan furfangos. Feladom. - Nem lep meg - mondta Khashdrahr. - Nem lep meg. Számítottam rá, hogy föladja. Halyard a villanyautóba segítette az érzelmi megrázkódtatástól kimerültnek látszó sahot. Miközben a felvonóhoz hajtottak, a sah kissé összeszedte magát, és ajkát megvetően lebiggyesztve nézte az elektronikus berendezéseket. - Baku! - mondta. - Ez új szó nekem - fordult Halyard Khashdrahrhoz. Tetszett neki a kis tolmács, aki úgy, megleckéztette Jonathan Lynnt. - Mit jelent az, hogy baku? - Agyagból és szalmából gyúrt kis bábokat. Egy kis hitetlen törzs, a szurraszi készített ilyeneket a sah országában. - És amit itt lát, az szerinte csak szalma és agyag? - Azt hiszem, tágabb értelemben használta, úgy értette, hogy hamis isten. - Hm - morogta Hallyard. - És mit csinálnak most a szurraszik? - Mind elpusztultak kolerában tavaly tavasszal. - Kis szünet után hozzátette: - Természetesen. - Vállat vont, mintha azt akarná kifejezni, hogy nem is számíthatnak másra ilyen emberek. - Baku. 12. Kroner Albany határában lakott, egy viktoriánus házban, amelyet, beleértve az eresz kovácsolt vas díszeit és a tető gerincének vasdárdáit is, tökéletesen helyreállítottak és karbantartottak. A hatékonyság prófétája jobban kedvelte ezt a környezetet, mint az olyan kecses, egyszerűen lemosható acélüvegszerkezeteket, amelyekben a többi mérnök és igazgató lakott. Noha Kroner sohasem indokolta, miért éppen ezt a házat vásárolta meg - legfeljebb annyit mondott, hogy szereti a sokszobás lakást -, annyira illett hozzá, hogy a látogatók csak futólag gondoltak az anakronizmusra. Egy portréfestő mindössze Kroner arcából ráhibázott a berendezésre. Azzal bízták meg, hogy készítse el valamennyi körzeti igazgató arcképét. Fényképek alapján kellett dolgoznia, mert az igazgatók túlságosan elfoglaltak voltak ahhoz, hogy modellt üljenek, vagy legalábbis ezt állították. A festő ösztönére hallgatva, vörös plüssfotelben, tüntetően viselt vastag jegygyűrűvel, nehéz bársonyfüggöny előtt ülve ábrázolta Kronert. A ház önmagában bizonyította Kroner hitét az értékek változatlanságában, abban, hogy ami egykor igaz volt, mindörökre igaz, hogy az igazságok egyszerűek és kisszámúak, s az embernek nincs szüksége másra, csak e néhány alapigazság ismeretére ahhoz, hogy minden problémát bölcsen és helyesen oldjon meg. - Befelé - harsogta Kroner nyájasan. Ő maga nyitott ajtót. Úgy látszott, az egész házat betölti lassú ereje és kősziklanyugalma. Olyan közvetlen volt, amilyen csak lehetett, kétsoros sötét zakóját bőrrel foltozott könyökű, világosabb árnyalatú egysorossal cserélte föl. Évekkel ezelőtt kapta ezt a zakót a feleségétől - magyarázta a vendégeinek -, de csak legújabban szánta rá magát, hogy fölvegye. - Minél többször látom, annál jobban tetszik az otthona - mondta Anita. - Janice-nak mondd ezt. - Janice, Kroner felesége, édesdeden mosolyogva várta őket a nappali szoba ajtajában. Sarkigazságok, példabeszédek és erkölcsprédikációk két lábon járó kövér gyűjteménye volt, a fiatal mérnökök és igazgatók rendszerint Maminak szólítatták. Paul emlékezett rá, hogy Mami nem szerette azt a Finnerty-gyereket, aki sohasem szólította Maminak, és nem is tárulkozott előtte. Amikor egy ízben Mrs. Kroner ösztökélte, hogy valljon neki magáról és könnyebbüljön meg, meglehetősen kihívóan azt felelte, hogy egy anyától már megszökött. Pault kedvelte Mami, mert fiatalabb korában olykor-olykor beavatta gondjaiba. Soha többé nem tenné, de Mami úgy ítélte meg, hogy a feltárulkozások elmaradásának nem lázadás, hanem a problémák hiánya az oka. - Helló, Mami - köszöntötte Paul. - Helló, Mami - köszöntötte Anita. - Vessétek le a terheiteket, gyerekek - mondta Mami. - Mondjatok el mindent magatokról. - Hát, kicseréltük a konyhát - közölte Anita. Mami mohón érdeklődött a részletek iránt. Kroner nagy feje előrebukott, mintha odaadóan figyelne a jelentéktelen csevegésre, de Paul arra gondolt, inkább a másodperceket számolja, amelyek multával, házi szokás szerint, udvariatlanul szétválaszthatja a társaság férfi- és nőtagjait. Mihelyt Anita lélegzetvételnyi szünetet tartott, Kroner fölállt, s mosolyogva azt ajánlotta Paulnak, hogy jöjjön át vele a dolgozószobájába, nézze meg a fegyvereit. Mindig ez volt a csel: a férfiak jöjjenek át megnézni a fegyvereket. Évekkel ezelőtt Anita elkövette azt a hibát, hogy kijelentette: őt is érdeklik a fegyverek. Kroner erre udvariasan közölte, hogy az ő fegyverei nem olyasfélék, amilyeneket az asszonyok kedvelnének. Mami is mindig ugyanazt mondta: - Ó, a fegyverek! Gyűlölöm őket. Nem tudom megérteni, mi élvezetet találnak a férfiak édes kis állatok lelövésében. Kroner valójában sohasem használta a fegyvereit. Úgy látszott, abban talál élvezetet, hogy birtokolja és karbantartja őket. Arra is jó ürügyet kínáltak, hogy kötetlenné tegyék férfiak egymás közti beszélgetését. Fizetésemeléseket és előléptetéseket, leváltásokat és elbocsátásokat közölt, dicsért és figyelmeztetett, látszólag csak úgy mellékesen, miközben egy puskacsövet törölgetett. Paul követte a sötét faburkolatú dolgozószobába, és türelmesen várt, amíg házgazdája kiválaszt magának egy puskát az egyik falat betöltő fegyverállványról. Kroner úgy húzta végig ujját a gyűjtemény darabjain, mint egy sétabotot az útmenti kerítés karóin. Beosztottai tűnődtek rajta, volt-e valami jelentősége annak, melyik fegyvert választotta a beszélgetéshez. Egy ideig azt terjesztették, hogy ha sörétes puskát választ, rossz hírt, ha golyósat, jó hírt közöl. De ez a nézet nem állta ki az idők próbáját. Kroner ezúttal egy sörétes vadászfegyvert választott, szétnyitotta, és egy utcai lámpa felé tartva bekukucskált a csőbe. - Nem merném modern töltéssel használni - jegyezte meg. - Ripityára menne. De nézd ezt az intarziát, Paul. - Szép. Felbecsülhetetlen. - Talán két évet is rászánt, aki készítette. Abban a korban nem számított az idő. Az ipar sötét középkora volt. - Igen, uram. Kroner tisztítóvesszőt, olajkannát, fegyverzsírt tartalmazó edényt vett elő, és több szövetdarabot rakott ki az íróasztalára. - Törődni kell a csővel, különben kimaródik és cserbenhagy. - Pattintott az ujjával. Megolajozott egy rongydarabot, és a tisztítóvessző hegyére tűzte. - Különösen ilyen klímában. - Igen, uram. - Cigarettára akart gyújtani, aztán eszébe jutott Anita írásba foglalt figyelmeztetése. Kroner lefelé tartotta a tisztítóvesszőt. - Egyébként hol van Ed Finnerty? - Nem tudom, uram. - A rendőrség keresi. - Igazán? Kroner előre-hátra húzogatta a rongyot a csőben, nem nézett Paulra. - Hm-hm. Most, hogy nincs állásban, jelentkeznie kell a rendőrségen, és elmulasztotta. - A Telepen hagytam el az éjszaka. - Tudok róla. Arra gondoltam, talán tudod, hová ment. Kronernak szokása volt azt állítani, hogy már tud arról, amit éppen akkor mondtak el neki. Paul bizonyos volt benne, hogy az öregnek valójában fogalma se volt az éjszaka történtekről. - El se tudom képzelni. - Senkit se akart bajba keverni. Találja ki a rendőrség, ha tudja, hogy Finnerty Lasherrel ment el. - Hm, hmmm. Látod ezt a kimaródást? - Paul szeme elé tartotta a cső torkolatát, és egy parányi foltra mutatott. - Ez történik, ha csak egy hónapig nem gondozza az ember. - Igen, uram. - Nem lehet bízni benne többé, Paul. Nincs rendben a feje, nem szabad kockázatot vállalni miatta, igaz? - Igaz, uram. Kroner a foltot tapogatta egy rongy csücskével. - Föltételeztem, hogy így látod. Ezért nem értem, miért hagytad kíséret nélkül barangolni az üzemben. Paul elpirult. Nem talált szavakat. - Meg hogy miért engedted, hogy elvegye a pisztolyodat. Nincs már joga fegyverhez, tudhatod. És most azt jelenti, hogy megtalálták a pisztolyodat, és tele van az ujjlenyomataival. Mielőtt még Paul rendezhette volna gondolatait, Kroner a térdére csapott, és úgy nevetett, akár egy jóságos Mikulás. - Biztos vagyok benne, hogy jó magyarázatod van. Nem is akarom hallani. Nagyon bízom benned, fiú. Nem szeretném, ha bármilyen bajba kerülnél. Mióta elment az apád, valahogy úgy érzem, vigyáznom kell rád. - Ez kedves öntől, uram. Kroner hátat fordított Paulnak, lövésre emelte a vadászfegyvert, és célba vett egy képzeletbeli madarat, amely az íróasztala mögül röppent föl. - Most! - kiáltotta, és képzeletben tüzelt. - Veszélyes idők ezek, veszélyesebbek, mint a felületen látszik. Tűz! De egyúttal ez az Aranykor, igaz, Paul? Paul bólintott. Kroner visszafordult, és az arcát fürkészte. - Ugye, ez az Aranykor? - Igen, uram. Bólintottam. - Cél! - kiáltott Kroner, s most úgy tett, mintha agyag galambokra lőne. - Bumm! Persze mindig akadtak kételkedők, átokverte jajveszékelők, a haladást akadályozók. - Igen, uram. Ami Finnertyt meg a pisztolyt illeti... - Spongyát rá, felejtsük el - intette le Kroner türelmetlenül. - Letöröltük a táblát. Ahogy az imént mondani kezdtem, nézd csak, meddig jutottunk, mert egyenesen előrementek az emberek, bátor szívvel haladtak, hiába mondták nekik mások, hogy ne tegyék. - Igen, uram. - Bumm. Akadnak emberek, akik megpróbálják semmibe venni, amit csinálunk, amit olyan emberek csináltak, mint az apád. Azt mondogatják, hogy ez csak vacakolás, foltozgatás. Pedig több ennél, Paul. Paul előrehajolt, sóváran figyelt. Hallani akarta, mi lehet a magasztos cél. Egy idő óta úgy érezte, rajta kívül mindenki látja a rendszer értelmét. Talán most megérti, talán most kapja el őt is az a magával ragadó lendület, amely apját hevítette. - Jóval több, mint vacakolás, Paul, én mondom neked. - Igen, uram? - Erő, hit és elszántság. Az a mi munkánk, hogy új utakat nyissunk a civilizáció haladása előtt. Ezt csinálja a mérnök és az igazgató. Nincs magasztosabb hivatás. Paul letörten dőlt hátra a széken. Kroner tiszta rongyot tűzött a vesszőre, és folytatta a cső tisztítását. - Paul, Pittsburgh még betöltetlen, már csak két jekölt jön számításba. Meghökkentő volt, hogy éppen úgy mondta, ahogy Anita jósolta. Paul azon gondolkozott, mit írhatott elő Anita válaszul. Eszébe se jutott, hogy így alakulhat, és el se olvasta az útmutatást. - Csodálatos lehetőség, ha az ember igazán szolgálatot tehet - mondta. Föltételezte, hogy ezzel eléggé megközelítette Anita elgondolását. Megkönnyebbült, miután saját lelkesedésének hiányában kölcsönvette Anita gondolatát. Tehát fölajánlották neki a pittsburghi munkát, a jóval több pénzt, és - mivel akkor jut ilyen magasra, amikor még előtte áll életének nagyobb része - a bizonyosságot, hogy szinte egyenes az útja a csúcsra. Furcsa módon kellemes volt ez a pillanat. Régóta tudta, hogy közeledik hozzá. Kroner így kívánta, és gyakran szinte kifejezetten ígérte is, mindig apja nevében. Amikor elérkezett az alkalom az előrelépésre, mint most, a meglepetés és örömnyilvánítás szertartása következett, mivel akárcsak ősei, esze, kifutása, isten akarata vagy az ördög mulasztása következtében Paul is révbe ért. - Nehéz választani közted és Fred Garth között. - Garth, a Buffalo Művek igazgatója, jóval idősebb Paulnál, majdnem egykorú Kronerral. - Az igazat megvallva, Garthnak nincs akkora műszaki fantáziája, mint neked, Paul. Kitűnő igazgató, de ha nem sarkallnánk, ma is úgy állna a Buffalo Művek, mint öt évvel ezelőtt, amikor odakerült. De állhatatos és megbízható, Paul, és soha nem volt kérdéses, hogy hozzánk tartozik saját érdekei fölé helyezi a haladást és a rendszert. - Garth remek ember - mondta Paul. Garth valóban megbízható, töri magát, hogy elnyerje a fölöttesek kegyét, és eleven bálványként imádja a testületi vezetést. Szerelmes módjára viszonyul hozzá. Paul olykor eltűnődött azon, nem igényelné-e ez a kapcsolat a szexuálpszichológusok vizsgálatát. Hátsó gondolata az volt, hogy egy ilyen szerelem a láthatatlan iránt az apácák és Krisztus jelképes frigyére emlékeztet. Paul látta Garth szerelmének különböző fokozatait: képtelen volt enni az aggodalomtól, mániákusan habzott a szája, majdnem könnyekig meghatódott, amikor az ügy zsenge kezdeteire emlékezett. Röviden szólva, Garth végigszenvedte az örökös szeret - nem szeret játék minden érzelmi hullámzását. Felülről kapott utasítások végrehajtása - ami Pault mindig idegesítette - Garthnak olyan örömet jelentett, mint amikor valaki szívességet tehet egy hölgynek, akinek tetszeni akar. - Örülnék, ha ő kapná meg az állást. - Én meg azt szeretném, ha te kapnád meg, Paul. - Kroner tekintete kifejezésre juttatta, hogy Garthot csak azért említette, hogy kiugrassa a nyulat a bokorból. - Neked van fantáziád, eszed és tehetséged... - Köszönöm, uram. - Hadd fejezzem be. Van fantáziád, eszed, tehetséged, és amennyire tudom, teljesen alaptalan lenne, ha kétségbe vonnám az odaadásodat. - Az odaadásomat? Kroner félretette a vadászpuskát, és odahúzta székét Paullal szembe. Nagy kezeit Paul térdeire tette, sűrű szemöldökét lebocsátotta. Szellemidézésre hasonlított a helyzet, Kroner volt a médium. Akárcsak, amikor a sportklubban kézen fogta, Paul most is úgy érezte, hogy az öregemberrel szemben elszáll az ereje és az akarata. - Azt akarom, Paul, hogy elmondd, mi nyomja a lelked. Kroner kezei összeszorultak a térdén. Paul még küzdött az ellen a vágy ellen, hogy kiöntse szívét az irgalmas, bölcs, gyengéd atya előtt. De megtört az ellenállása. Beszélni kezdett. Úgy érezte, most alakot ölt egy hét előtti formátlan rossz előérzete és nyugtalansága. Nyers elégedetlenségét átömleszthette egy másik emberbe. Elismételte, mit mondott Lasher az éjszaka, beszélt a folyón túli szellemi válságról, a forradalom veszélyéről, a hierarchiáról, amelyet odaát lidércnyomásnak érez az emberek zöme. Nem úgy adta elő, mint aki elítél valamit, hanem úgy, mint aki cáfolatért könyörög. Kroner még mindig Paul térdén tartotta kezét, fejét pedig egyre jobban lehorgasztotta. Amikor Paul befejezte, Kroner felállt, hátat fordított, s kibámult az ablakon. Még tartott a bűvölet, és Paul várakozással nézte széles hátát, várta a bölcs kinyilatkoztatást. Kroner hirtelen visszafordult. - Tehát ellenünk vagy. - Ezt igazán nem akartam mondani. Csak vannak kérdések, amelyek valamilyen választ érdemelnek. - Maradj a folyónak azon a partján, Paul, ahová tartozol! Az igazgatói és mérnöki munka a tiéd. Én nem ismerem a választ Lasher kérdéseire. De azt tudom, hogy sokkal könnyebb kérdéseket föltenni, mint válaszolni rájuk. Tudom, hogy mindig voltak kérdések, és olyan emberek, mint Lasher, akik készek bajt keverni a kérdéseikkel. - Tudsz Lasherről? - kérdezte Paul, hiszen ő nem említette a nevet. - Igen, egy idő óta tudok róla. És ma dél óta azt is tudom, mit beszéltetek az éjszaka, te, Lasher és Finnerty. - Szomorúnak látszott. - Kevés dolog van, Paul, amiről a körzet biztonsági főnökeként ne tudnék. Néha, mint most is, azt kívánom, bár ne tudnék olyan sokat. - És Pittsburgh? - Még mindig úgy gondolom, hogy te vagy a megfelelő arra az állásra. Úgy teszek majd, mintha nem csináltad volna azt, amit az éjszaka csináltál, és nem mondtad volna, amit éppen most elmondtál. Nem hiszem, hogy a szívedből jött. Paul álmélkodott. Úgy látszik, valamilyen különös körülménynél fogva megkapja az állást, pedig azzal a határozatlan szándékkal jött ide, hogy alkalmatlanná tegye magát rá. - Ez a fő dolog, Paul. Most minden tőled függ. - Azt hiszem, fenn tudok maradni a kocsin. - Attól tartok, egy kicsit többre van szükség. Nagyon rövid idő alatt meglehetősen vaskos iratcsomó gyűlt össze rólad a rendőrségen: a pisztoly, Finnerty bebocsátása az üzembe, a múlt éjszaka, minderre elfogadható magyarázatot kell adnom a Vezérkarnak. Tudod, hogy börtönbe juthatsz? Paul idegesen nevetett. - Azt akarom, Paul, hogy elmondhassam: különleges biztonsági munkát végeztél az én megbízásomból, és szeretném ezt bizonyítani is. - Értem - mondta Paul, pedig nem értette. - Ugye egyetértesz abban, hogy Lasher és Finnerty veszélyes emberek, potenciális szabotőrök, s olyan helyre kell rakni őket, ahol nem tehetnek kárt. - Újra leemelte a puskát az állványról, és fogpiszkálóval buzgón tisztogatta a töltényhüvelyt kivető szerkezetet. - Tehát azt kívánom - mondta néhány pillanatnyi szünet után -, hogy tanúsítsad: megpróbáltak bevonni téged az Ilium Művek elleni szabotázsba. Feltárult az ajtó, Baer lépett be szélesen vigyorogva. - Gratulálok, fiú, gratulálok. Csodálatos, csodálatos: - Mihez gratulálsz? - kérdezte Paul. - Pittsburghhöz, fiacskám, Pittsburghhoz! - Nincs még egészen rendben - mondta Kroner. - De hiszen tegnap azt mondtad... - Valami apróság közbejött. - Kroner Paulra hunyorított. - De nem nagyon komoly, ugye, Paul? Egy kis zökkenő. - Hm, ó, értem, hm-hmm, egy kis zökkenő. Értem. Hm. Pault meghökkentette és felkavarta a beszélgetés, bárgyú mosoly mögé próbálta rejteni, hogy nem ura önmagának. Vajon Baer rendezői előírásra lépett be? - tűnődött. - Paulnak volt néhány kérdése - magyarázta Kroner. - Kérdése? Kérdéseid vannak, fiam? - Azt kérdezte, nem csinálunk-e valamit rosszul a haladás nevében? Baer az asztalra telepedett, és a telefonzsinór görcseit bogozta. Feszülten gondolkozott, és tekintetéből Paul csak arra tudott következtetni, hogy Baernak még sose jutott eszébe ez a kérdés. Most, hogy fölvetődött, komolyan fontolóra vette. - Hát lehet rossz a haladás? Hm-hmm, jó kérdés. - Felnézett. - Nem tudom, nem tudom. Talán rossz lenne a haladás, hm? Kroner megelepetten pillantott rá. - Hiszen jól tudod, a fenébe is, és a történelem ezerszeresen megfelelt erre a kérdésre. - Igen? Megfelelt? Te tudod, én meg nem mondhatom. Ezerszeresen megfelelt? Akkor jó. Nagyon jó. Én csak annyit tudok, hogy azt kell tenni, amit teszünk, vagy bedobhatja az ember a törülközőt. Nem tudom, fiam. Talán tudnom kellene, de nem tudom. Csak végzem a munkámat. Lehet, hogy ez nem jól van így. Most Kroneron volt az elképedés sora. Erélyesen közbevágott. - Mit szólnátok egy frissítőhöz? Dobjuk fel magunkat! - Én igent mondok rá - szólalt meg Paul hálás megkönnyebbüléssel. Kroner elégedetten nevetett. - Nocsak, nocsak. Semmi baj, ugye, fiú? - Semmi. - A fiam vagy. Fel a fejjel! Amikor Baer, Paul és Kroner libasorban visszatért a nappaliba, Mami éppen azt magyarázta szomorúan Anitának, hogy mindenféle teremtmény él a világon. - Csak azt akarom tisztázni mindenki előtt, hogy mi nem hívtuk meg - mondta Anita. - Azt se tudtuk, hogyan szabaduljunk tőle. Kroner a kezét dörzsölte. - Mit szólnátok egy lemezhez? - Csodálatos, csodálatos, csodálatos - lelkesedett Baer. - Hát ti, férfiak, jól szórakoztatok azokkal az utálatos fegyverekkel? - kérdezte Mami az orrát ráncolva. - Pompásan, Mami - felelt Paul. Anita elkapta Paul tekintetét, és kérdőn felvonta a szemöldökét. Paul alig észrevehetően bólintott. Anita elmosolyodott, és kimerülten, elégedetten hátradőlt. Mami portóit töltött kis poharakba, Kroner pedig a lemezjátszóval babrált. - Hol a lemez? - kérdezte. - A szokott helyén, a lemezváltón - mondta Mami. - Persze, itt is van. Már azt hittem, valami mást tettek fel, mióta utoljára hallgattam. - Dehogy. Senki se nyúlt hozzá tegnap este óta. Kroner a forgó lemez fölé emelte a tűt tartó kart. - Ezt neked játszom, Paul. Amikor azt mondtam, hogy dobjuk fel magunkat, nem is a borra gondoltam elsősorban, hanem erre. Ez az igazi lelki táplálék. El se tudom képzelni, mi rázhatna fel jobban. - A múlt hónapban kapta tőlem ajándékba. Nem is emlékszem rá, akadt-e valami, aminek ennyire örült volna - tette hozzá Mami. Kroner a lemezre helyezte a tűt, a székéhez sietett, és lehunyt szemmel, hátradőlve várta a zenét. A hang fölerősödött, és hirtelen áradni kezdett a hangszóróból: Óóóóóóóóóóóó, jöjjenek, férfiak, kemény szívű férfiak, bátor harcban követik egy-igaz céljukat... Paul körülnézett. Kroner ütemre lóbálta lábát és ingatta a fejét. Mami feje is a ritmust követte, és ugyanígy tett Baer meg Anita is. Anita volt a legbuzgóbb. Paul sóhajtott, és ő is elkezdte a bólogatást. Vállat vállhoz vetve, vakmerően előre, megnőnek egy fejjel, míg járják a jó utat, óóóóóóóóóóó! 13 A kemény szívű férfiak estje után, Kroneréktól hazatérve, Paul Proteus doktor, egy sikeres férfinak a gazdagodás minden kilátásával megáldott fia, ágyában heverve anyagi javait vette számba. Úgy találta, kitűnő a helyzet ahhoz, hogy fittyet hányjon a világnak. Majdnem háromnegyed millió dollárja van. Ezúttal különösen indokolt volt elégedetlensége az életével. Olyasmin dühödött fel, ami szinte bárkit, bármely történelmi korszakban kihozott volna a sodrából. Arra szólították föl, hogy barátja, Ed Finnerty ellen spicliskedjék. Ez az elképzelhető legalapvetőbb támadás a jelleme ellen, és Paul hasonló megkönnyebbüléssel fogadta a megrázkódtatást, mint az utolsó háború első lövéseinek eldördülését a feszültségben telt évtizedek után. Most aztán igazán indokolt, hogy elveszítse a türelmét, és lelépjen. Anita aludt, teljesen kielégülten, nem annyira Paul jóvoltából, mint inkább a társadalmi gyönyörtől, hiszen a rendszerrel folytatott sokévi szerelmi előjáték után, végre megkapta Pittsburghöt. Albanyból hazafelé jövet olyan monológot adott elő, amely akár Shepherd szájába is illett volna. Áttekintette Paul pályafutását házasságkötésüktől kezdve, és Paul meglepetten értesült róla, hogy útja tetemeken keresztül vezetett; olyan embereken gázolt át, akik mind megpróbálták megelőzni, de mind tönkrementek, elhullottak. Anita olyan hévvel ecsetelte a hadjáratot, hogy Paul kénytelen volt elszakadni saját gondolataitól, és mérlegelni, akad-e egyáltalán parányi igazság felesége szavaiban. Egyenként sorra vette az Anita által összeszámolt skalpokat - az embereket, akik ezért vagy azért az állásért versengtek vele -, és úgy találta, hogy valamennyi megállta a helyét, s anyagilag, szellemileg egyaránt töretlenül érvényesült. Anita szemében azonban mindnyájan hullának számítottak, golyó ütötte lyuk tátongott a két szemük között, és joggal kerültek a szemétdombra. Paul nem mondta el Anitának, milyen föltételeket kell teljesítenie ahhoz, hogy megkapja Pittsburghöt. És azt is eltitkolta előle, hogy bármit inkább megtesz, mint hogy büszkén és örömmel elfoglalja ezt az állást. Most, felesége mellett heverve, gratulált magának higgadtságához, ravaszságához, amire valójában ezúttal volt képes életében először. Sokáig elhallgatja Anita előtt, hogy le akar lépni, nem mondja meg addig, amíg az asszony föl nem készül rá, hogy elfogadja. Finoman átneveli majd az új értékrend befogadására, és azután lépnek majd le. Enélkül tragikussá válhat a megrázkódtatás, hogy egy senkinek a felesége lett. Eddig férjének a rangja volt az egyedüli alap, amelyről szembe nézett a világgal. Ha elveszti ezt a rangot, az a veszély fenyeget, hogy Anita teljesen elveszti kapcsolatát a világgal vagy - ami még rosszabb Paulnak - elhagyja őt. És Paul egyiket sem akarta. Ezt az asszonyt adta neki a sors, hogy szeresse, és ő minden tőle telhetőt megtett ennek érdekében. Túl jól ismerte beképzeltségét, tudta, hogy nem szabad támadnia, csak érzelmesen közeledhet hozzá. No meg az asszony sokkal inkább a bátorság forrása volt számára, mintsem be merte vallani magának. Anita szexuális tehetsége okozta Paul életében az egyetlen maradéktalan örömöt. És a dolgok részletei iránti figyelmével Anita tette lehetővé számára a különállás, elvonatkozás vagy cinizmus életszemléletének fényűzését. Anita az egyetlen tulajdona. Ködös, fagyasztó pánik kúszott fel mellébe, elűzte álmosságát, éppen, amikor leginkább kívánt volna aludni. Érezte, hogy őt magát is megrázkódtatásnak teszi ki a változás. Furcsa módon azt érezte, hogy elveszti testét, tartalmatlan rongycsomóvá válik, semmiséggé, megszűnik embernek lenni. Hirtelen megértette, hogy akárcsak Anita, ő maga is alig több, mint az életben betöltött helyzete. Átölelte alvó feleségét, és jövendő megsemmisülésbeli társának mellére hajtotta fejét. - Mmmmm? - morogta Anita. - Mmmmmmm? - Anita... - Mmm? - Szeretlek, Anita. - Kényszert érzett, hogy mindent elmondjon neki, meg akarta osztani vele lelkének terhét. De amikor egy pillanatra fölemelte a fejét az asszony meleg, puha melléről, az Adirondaok lejtőiről betörő friss, hideg levegő csapott arcába, és visszatért a megfontoltsága. Nem mondott többet. - Én szeretlek, Paul - morogta Anita. 14 Paul Proteus doktor titkot hordozott. Többnyire erőt adott ez a titok, élvezte, amikor munkája közben a rendszerben helyet foglaló kollégáival tárgyalt. Minden üzleti ügy elején és végén ezt gondolta: "Menjetek a fenébe." Mindenki menjen a fenébe, a fenébe az egésszel. Ez a titkos különállás azzal a gyönyörteljes érzéssel töltötte el, hogy csupán színház az egész világ. Várva az időt, amikor ő és Anita eljutnak abba a szellemi állapotba, hogy leléphetnek, és új életet kezdhetnek, Paul tovább játszotta az Ilium Művek igazgatójának szerepét. Külsőleg, mint igazgató, semmit sem változott, magában azonban gúnyolta a gyenge, kevésbé szabad lelkeket, akik az ő helyében komolyan vennék ezt a munkát. Sohasem volt olvasó ember, most azonban kedve támadt olyan regényekhez, amelyeknek hőse bátran élt, birkózott a természettel, ravaszsággal és fizikái erővel küzdött az életéért mint favágó, tengerész, pásztor... Félmosollyal az ajkán olvasott ezekről a hősökről. Tudta, hogy bizonyos fokig gyermeteg módon csodálja őket, kételkedett abban, hogy az élet valaha is olyan tiszta és kielégítő lehet, mint ezekben a könyvekben. Mégis akadt valami alapigazság a mese mögött, egy primitív eszménykép, ami vonzotta. Nem a társadalommal akart egyezkedni, hanem csak a világgal úgy, ahogyan isten az embernek adta. - Jó a könyv, Proteus doktor? - kérdezte Katharine Finch doktor, a titkárnője. Nagy, szürke kartondobozt hozott be a szobájába. - Ó, Katharine, helló. - Mosolyogva tette félre a könyvet. - Nem nagy irodalom, csak kellemes szórakozás. A régi Erie-csatorna hajósairól szól. - A borítólapon látható főhős széles, meztelen mellére mutatott. - Ma már nincsenek ilyen férfiak. No, mi van a dobozban? Nekem küldték? - Az ingei. Éppen most jöttek meg postán. - Miféle ingek? - Hiszen tudja, a Rétre. - Ó, hát azok? Nyissa ki. Melyik a színem? - A kék. Az idén a Kék Csapattal játszik. - Kitette az ingeket az asztalra. - Képtelepség! - Paul fölállt, és kartávolságra tartotta magától az egyik sötétkék atlétainget. - Te jó ég, ez képtelenség! - Mindegyik ing mellrészére ezt a szót varrták ki ragyogó arany betűkkel: KAPITÁNY. - Katharine, ezt nem tehetik velem. - De hiszen ez megtiszteltetés, nem igaz? - Megtiszteltetés! - Nagyot sóhajtott, és a fejét rázta. - Katharine, tizennégy napon át a Kék Csapat kapitányaként csoportos éneklésre, menetelésre, póznamászásra, röplabdamérkőzésekre, zsákbafutásra, baseball-, golf- és tollaslabdajátékokra, nyomolvasásra, zászlóhódításra, indián birkózásra, egyérintős futballra, koronglökésre kell vezérelnem az embereimet, és meg kell kísérelnem a tóba lökni a többi kapitányt. Jaj! - Shepherd doktor nagyon boldog volt. - Hát igen, ő mindig nagyon szeretett engem. - Nem úgy értem, azért boldog, mert ő is kapitány lehet. - Úgy? Shepherd is kapitány? - Paul összevonta szemöldökét. Olyan ember bosszús reagálása volt ez, aki jó néhány évet töltött a rendszer keretei között. Megtiszteltetés elnyerni a négy csapat közül valamelyiknek a kapitányi tisztségét, ha az ember ad valamit az ilyesmire. Ez volt az elöljárók egyik módja kegyeik kimutatására, és politikailag meghökkentő húzás, hogy Shepherdet kapitánnyá jelölték. Mindig semmibe vették a Réten, legfeljebb közepes baseballjátékosként szerzett némi hírnevet. És most egyszerre kapitány lett. - Melyik csapaté? - A Zöldeket vezeti. Ott vannak az ingei az asztalomon. Zöld színűek, narancs betűkkel. Nagyon élénk színek. - Szóval zöld? - Hát ha már törődik valaki az ilyesmivel, a zöld az utolsó a csapatok nem hivatalos rangsorában. Mindenki tudta ezt, anélkül, hogy egyszer is kimondták volna. Ami ezt a piszlicsáré ügyet illette, Paul gratulálhatott magának, hogy a Kékek kapitányává nevezték ki, mert ezt a csapatot viszont rangelsőnek ítélte a közfelfogás. Nem, mintha számítana még valamit a szemében. Semmit se számít. Hülyeség. A fenébe vele. - Igazán elég inget küldtek - jegyezte meg Katharine számolás közben. - Kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő. - Dehogy elég. Két héten át iszik és izzad, iszik és izzad, iszik és izzad az ember, a végén már olyan, mint egy vízbe dobott szivacs. Ez csak egynapi készletnek számít. - Hm-hmmm. Sajnos, csak ennyi volt a dobozban, meg ez a könyv. - Zsoltároskönyvhöz hasonló kötetet emelt ki. - Hahó! Ez A Rét daloskönyve - magyarázta Paul boszszúsan. Hátradőlt és behunyta a szemét. - Üssön fel egy dalt, Katharine, akármelyiket, és olvassa föl. - Itt van a Zöld Csapat dala. Shepherd doktoré. A Tell Vilmos nyitány dallamára. - Az egész nyitány? - Itt az áll. - Nos, rajta, kezdjen neki. Katharine megköszörülte a torkát, halkan énekelni kezdett, de aztán meggondolta, és egyszerűen csak felolvasta: Zöld, Zöld, Zöld, Zöld! ez a csapat! Mindegyiknél hatalmasabb! Vörös, Kék, Fehér jajonghat, ha, felvonul a nagy Zöld Csapat! - Ettől elálmosodik az ember, Katharine. - Ugyan! Pompás szórakozás lesz! Maga is tudja, hogy öröme telik majd benne, amikor csinálja. Paul kinyitotta a szemét, és látta, hogy Katharine már egy másik dalt olvas. Ragyogott a szeme az izgalomtól, és ütemre himbálta a fejét. - Melyiket olvassa most? - Ó, bár férfi lennék! Éppen a maga dalát olvasom. - Az én dalomat? - A Kék Csapat dalát. - Úgy. Szóval az én dalomat. No jó, halljuk. Katharine néhány ütemet fütyült az Indiana dallamából, aztán énekelni kezdett, ezúttal teljes szívéből: Ó, Kék Csapat, próbált csapat. Nincs több olyan jó, mint te vagy! Zöldet, Fehéret, Vöröset, Egytől egyik mind elvered. Jobb, ha mind futásnak ered, Illa berek, nádak, erek, Mert a Kék az próbált csapat, Egy sincs olyan jó, mint te vagy! - Ejha! - És maga fog győzni. Tudom, hogy győzni fog - lelkesedett Katharine. - Ott lesz a Parton? - A Part, a Rétet körülvevő vízen túl, volt az asszonyok, gyerekek és még nem teljes képzettségű női alkalmazottaik táborhelye, ott várhatták meg a szigetre bebocsátott férfiakat. - Közelebb nem mehetek - mondta Katharine szomorúan. - Ott is elég közel lesz, nekem elhiheti. Mondja csak, Bud Calhoun is ott lesz? Katharine elpirult, és Paul már meg is bánta, hogy föltette a kérdést. - Tudok róla, hogy kapott meghívót, de azt még azelőtt küldték. - Letörten vállat vont. - Tudja, mit ír elő a Kézikönyv. - Ki sem állhatják már a gépek - jegyezte meg Paul komoran. - Miért nem táplálnak be egy engedélyt ingyen italra a kivégzés előtt? Nem tudja, mi van most vele? - Nem láttam, nem is beszéltünk, de fölhívtam Matheson irodáját, és megkérdeztem, mit akarnak csinálni vele. Azt mondták, tervfelügyelő lesz a - elcsuklott a hangja - a Helyreállíthatatlanoknál és Javíthatatlanoknál. - Nem tudta tovább palástolni elkeseredését, és kisietett Paul szobájából. - Biztos vagyok benne, hogy kitesz magáért - szólt utána Paul. - Fogadni mernék, egy év múlva rá sem ismerünk a városunkra, ha ő agyalja ki, milyen munkát végeztessenek a Helyreállíthatatlanokkal és Javíthatatlanokkal. Katharine jelentette Paulnak, hogy Edward Finnerty doktor kér bebocsátást a kapunál. - Kötözzék meg kezét-lábát, húzzanak zsákot a fejére, és négy őr kísérje ide. Természetesen feltűzött szuronnyal. És biztonság okából fényképezzék le így Shepherd részére. Tíz perc múlva egy fegyveres őr bekísérte Finnertyt Paul irodájába. - Az ég szerelmére, mi történt veled? - kiáltott fel Paul. Finnerty lenyíratta a haját, rendesen fésülködött, borotválkozott, pirospozsgás volt az arca, s bár kopott és nem rászabott, de vasalt és tiszta, csíkos vászonruhát viselt. Finnerty zavartan nézett rá, nem értette izgalmát. - Szeretném kölcsönkérni a kocsidat. - Megígéred, hogy letörlöd róla az ujjlenyomatokat, mielőtt visszaadod? - Persze, gondolom, a pisztoly-ügy miatt vagy dühös. Sajnálom. Igazári a folyóba akartam dobni. - Szóval tudsz az ügyről? - Persze, és arról is, hogy Shepherd jelentette, hogy beengedtél kísérő nélkül az üzembe. Rohadt dolog. - Egy hete sem élt még Finnerty a Telepen, de máris fölvett egy átlátszóan mesterkélt, nyers, fennhéjázó modort. Láthatóan nagyon élvezte, hogy minden tiszteletre méltó személyre veszélyes lehet a társasága. Akárcsak Kroneréknál, Paul most is csak ámuldozott, milyen sokat tudnak másak az ő dolgairól. - Honnan tudsz ennyi mindent? - Meglepne, ha hallanád, mi mindent tudnak az emberek és honnan; összeesnél a meglepetéstől, ha tudnád, mi történik a világban. Nekem is csak most kezd kinyílni a szemem. - Komoly tekintettel hajolt közelebb. - És hidd el, Paul, kezdek magamra találni. Végre kezdek magamra találni. - És milyennek látod magad, Ed? - Azok az eltompult fattyúk odaát, a folyón túl, ők a nekem való emberek, Paul. Igaziak, valóságosak! Paul sohasem kételkedett ebben, s ezért nem is érezte szükségét, hogy valamilyen megjegyzéssel vagy érzelmi kitöméssel feleljen Finnerty fontos közlésére. - Nos, örülök, hogy annyi év után végre magadra találtál - mondta. Finnerty mindig újra magára talált, amióta csak Paul ismerte. Néhány hét múlva aztán újra elhagyta, gazfickónak bélyegezte ezt a megtalált önmagát, és másikat fedezett fel. - Ez pompás, Ed. - No mi lesz a kocsi kulcsával? - Megkérdezhetem, minek? - Ez fehér fuvar. Csak a holmimat akarom összeszedne nálatok, hogy átvigyem Lasherhez. - Lashernél laksz? Finnerty bólintott. - Meglepő, milyen jól összeférünk az első perctől. - Hangjából kiérződött megvetése Paul sekélyes életformája iránt. - Ideadod a kulcsokat? Paul odalökte. - Hogyan akarod tölteni az életed hátralevő részét, Ed? - A nép között. Ott a helyem. - Tudod, hogy a nyomodban vannak a kopók, mert nem jelentkeztél? - Ez az élet sója. - Tudod, hogy börtönbe zárhatnak. - Te félsz élni, Paul. Ez a bajod. Ismered Thoreau-t és Emersont? - Egy kissé. Körülbelül annyira, amennyire te ismerhetted, mielőtt Lasher kiiskolázott. - Nos hát Thoreau börtönbe került, mert nem volt hajlandó adót fizetni a mexikói háború költségeire. Nem értett egyet a háborúval. És Emerson meglátogatta a börtönben. "Henry - kérdezte tőle -, miért vagy itt?" És Thoreau így felelt: "Ralph, te miért nem vagy itt?" - Akarnom kellene, hogy börtönbe kerüljek? - kérdezte Paul, aki valamilyen útmutatást várt az anekdotától. - Nem kellene hagynod, hogy a félelem a börtöntől visszatartson attól, amiben hiszel. - Nos, nem tart vissza. - Paul arra gondolt, hogy a legnehezebb találni valamit, amiben hinni tudna. - Akkor jó, ha így van. - Unott hitetlenség érződött Finnerty hangjából. Láthatóan elege volt már a folyó északi partján élő egykori barátjából, aki a konvenciók rabja maradt. - Kösz a kocsit. - Mindig szívesen. - Paul megkönnyebbült, amikor becsukódott az ajtó az új - az e heti - Finnerty mögött. Ezután Katharine nyitotta ki az ajtót. - Félek tőle - mondta. - Nem kell félnie. Egész energiáját saját magára pazarolja. Szól a telefonja. - Kroner doktor - jelentette Katharine. - Igen - szólt a telefonba. - Proteus doktor bent van. - Kérem, kapcsolja - mondta Kroner titkárnője. - Itt Proteus doktor. - Proteus doktor a vonalban van - közölte Katharine. - Egy pillanat. Kroner doktor beszélni akar vele. Kroner doktor, Proteus doktor Iliumból a vonalban van. - Helló, Paul. - Jó napot, uram. - Erről a Finnerty-Lasher-ügyről van szó, Paul... - Összeesküvősdit játszó hangja azt éreztette, hogy a nyomozás e két ember után csak valami tréfa. - Mindössze annyit akartam mondani neked, hogy beszéltem róla Washingtonnal, tudatni akartam velük, mire készülünk, és azt felelték, halasszuk el egy időre. Azt mondják, alaposan meg kell tervezni ezt az egész dolgot, méghozzá felső szinten. Úgy látszik, nagyobb ügy ez, mint gondoltuk. - Suttogóra fogta a hangját. - Kezd úgy tűnni, hogy ez nem egyszerűen iliumi, hanem országos ügy. Paul örült a halasztásnak, de az ok meglepte. - Hogyan keveredhetett Finnerty országos vagy akár iliumi méretű ügybe? Csak néhány napja van itt. - A léhaság az ördög szövetségese, Paul. Alighanem rossz társaságba keveredett, és igazában a rossz társaság után szimatolunk. A főnökök mindenesetre mindenről tudni akarnak, amit csinálunk, és megbeszélést akarnak tartani erről a Réten. Mikor is? Tizenhat nap múlva. - Remek - mondta Paul, és magában rátette a képzeletbeli pecsétet, amellyel ezekben a napokban minden hivatali ügyét zárta: menj a fenébe. Esze ágában sem volt, hogy bárki ellen spicliskedjék. Egyszerűen meghúzódik, amíg Anitával együtt föl nem készül teljesen arra, hogy fennhangon kimondhassa: - Menjetek a fenébe, mindenki menjen a fenébe. - Mi itt nagyon bízunk benned, Paul. - Köszönöm, uram. Kroner elnémult egy pillanatra. Azután olyat ordított a telefonba, hogy Paulnak majdnem beszakadt a dobhártyája. - Tessék, uram? - Olyan erős volt a hang, hogy csak fájdalmat érzett a füle, a szavak értelmét nem fogta föl. Kroner köhentett, és egy kissé mérsékelte hangerejét. - Azt kérdeztem, Paul, ki fog győzni? - Győzni? - A Réten, a Réten! Ki fog győzni? - Ó, a Réten? - ismételte Paul. Lidércnyomásos beszélgetés volt, Kroner hevesen és boldogan kérdezett, Paulnak meg fogalma sem volt róla, miről is tárgyalnak. - Melyik csapat? - kérdezte Kroner most már némi nehezteléssel. - Ó! Persze! A Kék Csapat lesz a győztes! - Teleszívta a tüdejét. - A kék! - ordította. - Az életedet teheted rá, hogy mi győzünk! - üvöltött vissza Kroner. - A Kékek mögötted állnak, kapitány! - Kroner tehát maga is a Kékeknek szurkolt. Basszus hangján már bele is kezdett a dalba. Ó, Kék Csapat, próbált csapat, Nincs több olyan jó, mint te vagy! Zöldet, Fehéret, Vöröset, Egytől egyig mind elve... Kiáltás szakította félbe az éneket: - A Fehérek győznek! Hajrá, Fehérek! - Baer hangja volt, ő kiáltott közbe. - Szóval azt hiszed, hogy a Kékek győznek, mi? Méghogy győznek? Hogy a Kékek győznek? A Fehér Csapat puhára ver benneteket, hahaha, kiveri a lelket a Kék Csapatból. Hahotázás, ugratás, dulakodás hallatszott, aztán Kroner folytatta a Kék Csapat dalát, ott, ahol az imént abbahagyta: Jobb, ha mind futásnak ered, Illa berek, nádak, erek, Mert a... Baer magas hangja keresztezte Kroner basszusát a Fehér Csapat dalával, a Hajrá, hajrá, hajrá dallamára: Fehér, Fehér, Fehér, vigyázz, Kék, Zöld, Vörös jövője gyász. A Fehérek rohamától Mind kipusztul a vi... A dulakodás zajosabbá vált, az éneklés ziháló hahotázásba veszett. Paul telefonjában kattanás hallatszott, azután felbúgott a szabad vonalat jelző hang. Paul elernyedt keze visszaejtette a hallgatót a készülékre. Nem lehet lelépni a Rét előtt, mondta magának komoran, Anitát sem lehet átnevelni ebben a néhány napban. El kell viselnie a Rétet, s ami még rosszabb, a Kék Csapat kapitányaként kell elviselnie. A könyv borítóján látható férfi szőrös, barna mellére, tiszta, szürke szemére és hatalmas karizmaira pillantott, s gondolatai azonnal átsiklottak az előtte álló új, szép élet vonzó képeire. Valahol a társadalmon kívül akad egy hely az ember - egy férfi és egy nő - számára, ahol boldogan és bűntelenül, természetesen élhet ereje és esze jóvoltából. Azután saját hosszú, puha kezére nézett. Csak jobb kezének középső ujján talált egy kis bütyköt. Évek során kemény kéreg fejlődött ki rajta a tollak és a ceruzák szorításától, s a nikotin megbarnította. A regények hőseinek keze ügyes, mindenhez értő. Paul keze eddig csak tollat, ceruzát, fogkefét, hajkefét, borotvát, kést, villát, kanalat, poharat, vízcsapot, kilincset, villanykapcsolót, zsebkendőt, törülközőt, cippzárat, gombot, kapcsot, szappant, könyvet, fésűt, asszonyt vagy kormánykereket érintett. Diákéveire gondolt, és úgy emlékezett, hogy annak idején el kellett sajátítania némi kézügyességet. Megtanulta például a műszaki rajzolást. Akkor kezdett nőni az a bütyök az ujján. Mit tanult még? Az ellenfelek nagy meghökkenésére ügyesen bánt a labdával. Annyira, hogy a főiskolák körzeti versenyén két egymást követő esztendőben is bejutott a negyeddöntőbe. Erre tudta annak idején használni a kezét. Mire még? Megint nyugtalankodni kezdett. Félt attól, hogy túlságosan gyenge az érvényesüléshez a rendszer keretein kívül. Talán nyithat egy kis üzletet, esetleg éppen fűszerkereskedést, hiszen azt hazudta, hogy ez a mestersége, amikor el akarta titkolni kilétét. De hát akkor is körülfonja a gazdasági élet hálója és a vele járó rangrendszer. A gépek különben sem engednék ebbe a szakmába, s ha mégis, akkor továbbra is rákényszerítik az értelmetlen szerepjátszásra. Egyébként úgy érezte, hogy bár a fenébe kívánja az egész rendszert, a kereskedés viszonylag alacsony rendű és unalmas tevékenység számára. Hát akkor a fenébe vele. A teljes tétlenség azonban, amit pedig megengedhetne magának, még ennél is rosszabb, és - úgy érezte - éppolyan erkölcstelen, mint az, amiből meg akar lépni. Gazdálkodni - ez a bűvös szó. Sok más szóhoz hasonlóan, amelyhez még tapadt egy kis varázserő a múltból, a "gazdálkodás" arra emlékeztette, milyen szívós fajtól származott a jelenlegi nemzedék, milyen keményen helyt tudott állni az emberi lény, ha rászorította a sors. Ma már keveset jelent ez a szó. Nem éltek már gazdák, csak mezőgazdasági mérnökök. Ilium megyében, az Iroquois gazdag völgyében ezer meg ezer telepes élt egykor a földből. Most vagy száz ember és néhány millió dollár értékű gép segítségével Ormand van Curler doktor vezette az egész megye mezőgazdaságát. Gazdálkodás. Szaporább lett a pulzusa, ébren álmodott arról, hogy egy évszázaddal előbb él az egyik parasztházban, amely annyiadmagával roskadozik most a völgyben. Képzeletében kiválasztott egyet. Ott állt a város szélén, gyakran megbámulta. Hirtelen arra gondolt, hogy ez a gazdaság, a múlt e kicsiny maradványa nem tartozik van Curler doktor rendszeréhez. Szinte bizonyos volt ebben. - Katharine - szólt izgatottan a telefonba -, hívja föl nekem az iliumi ingatlanigazgatót. - Ilium, ingatlaniroda, Pond doktor beszél - hallotta Pond nőies, selypítő hangját. - Pond doktor, itt Proteus doktor beszél az Ilium Művekből. - Jó napot! Mit tehetek önért, Proteus doktor? - Ismeri azt a kis tanyát a Kind Streeten, a város határánál? - Hmmm. Egy pillanat. - Paul hallotta egy kartonokat válogató gép moraját, azután a csengőjelzést, hogy megvan a keresett kartoték. - Igen, a Gottwald-tanya. Itt van előttem a kartotékja. - Mit csinálnak vele? - Jó kérdés! Mit lehet azzal kezdeni? Bár tudnám. Tudja, Gottwaldnak az volt a hobbyja, hogy fenntartsa eredeti állapotában az ódivatú tanyaházat. Amikor meghalt, az örökösei át akarták adni van Curler doktornak, ő azonban azt mondta, nem éri meg a vesződséget. Száz hektár sincs a terület, és ki kellene pusztítani a szélvédő sövényeket, hogy összeolvaszthassa a többi földdel, másképp nem lehet rajta hatékonyan gazdálkodni. Azután meg rájöttek az örökösök, hogy különben sem adhatnák el a Mezőgazdasági Hálózatnak. Benne van a végrendeletben, hogy fenn kell tartani eredeti formájában. - Pond kesernyésen nevetett. - Így hát Gottwald nem hagyott mást az örököseire, csak egy fehér elefántot, jó adag gondot. - Mibe kerül? - Komolyan kérdi? Múzeumi darab ez, doktor. Úgy értem, szinte semmilyen gép se tartozik hozzá. Még ha meg tudná is kerülni a végrendelet előírásait, akkor is sok ezer dollárba kerülne a helyrehozása. - Mibe kerül? - A tanya egyre szebbnek látszott. - Tizennyolc ezer áll a kártyán. - Mielőtt még Paul megköthette volna az üzletet, Pond hozzátette: - De biztos vagyok benne, tizenötért is megkaphatja. Mit szólna tizenkét ezerhez? - Elég lesz ötszáz foglalónak, amíg jobban megnézem? - A kutyát se érdekli már majdnem tizennégy év óta. Menjen ki, nézze meg, ha igazán úgy érzi, hogy meg akarja venni. Ha mégsem nyeri meg a tetszését, akad néhány igazán helyes telek, amit szívesen megmutatnék magának. - Újra hallatszott a kartotékválogató gép neszezése. - Itt van például egy csinos György-kori ház a Griffin Boulevardon. Elektronikus ajtónyitás, hőszabályozással működő ablakok, radarsütő, elektrosztatikus porülepítő, beépített ultrahangmosógép, nagyképernyős televízió a hálószobában, vendégszoba, nappali, konyha, játékszobák, kis képernyős tévé a cselédszobában s a gyerekszobákban... - Hol kapom meg a tanya kulcsát? - Ó, a tanya. Hát hogy meglássa, mihez ragaszkodik, megmondom, nincs is zárja. Csak egy madzag. - Madzag. - Igen, madzag. Én is kimentem megnézni, mi az. Az ajtókon belül van egy kallantyú, ehhez kötötték a madzagot. Ha be akarnak engedni valakit, az ajtóba fúrt lyukon át kidugják a madzagot, és az kint lóg. Meghúzzák, és kinyílik az ajtó. Ha nem akarnak beengedni senkit, behúzzák a madzagot. Szörnyű, nem? - Ki lehet bírni. Most kint lóg a madzag? - Van ott egy gondnok a Helyreállíthatatlanok és Javíthatatlanok közül. Majd felhívom, és megmondom neki, hogy dugja ki a madzagot. Bizalmasan elárulhatom, nyolcezerért is megkaphatja. 15 A Gottwald-ház ajtaján kidugták a madzagot Paul Proteus doktor számára. Meghúzta, örömmel fülelt az elmozduló kallantyú zajára, és besétált. A nappali szobát alig világították meg az apró mozaikokból összerakott, poros ablakok, és a behatoló kevés fény is visszaverődés nélkül halt el a homályos, sötét, ódon bútorfelületeken. A padló úgy hajladozott a lába alatt, akár egy ugródeszka. - Ez a ház együtt lélegzik az emberrel, akár a jó fehérnemű - hallatszott egy selypítő hang a sötétből. Paul odanézett. A férfi szívott egyet a cigarettáján, rózsaszín fény világította meg holdvilágképét. - Proteus doktor? - Igen. - Pond doktor vagyok. Akarja, hogy villanyt gyújtsak? - Legyen szíves, doktor. - Nem lehet. Nincs. Petróleumlámpával világítanak. Akar kezet mosni? - Köszönöm, nem. - Mert ha akar, talál egy szivattyút a hátsó udvarban, a budi pedig kint van a tyúkól mellett. Akarja még látni a termeszeket, a trágyadombot, a sertéskifutót és a trágyaszórót, vagy mehetünk a Griffin Boulevard-ra a György-stílusú házhoz? - Közelebb jött, most láthatták egymást. Pond doktor nagyon fiatal és komoly ember volt, őszintén elkeserítette ez a környezet. - Maga aztán igazán buzgólkodik, hogy eladja nekem ezt a házat - mondta Paul nevetve. A hely annál jobban vonzotta, minél több kényelmetlenséget fedezett föl. Teljesen elzárt, isten háta mögötti, elvágva a történelem, a társadalom és a gazdaság bugyborékoló áradatától. Időtlen. - Van bizonyos felelősségem - jelentette ki Pond doktor körültekintően. - A Kézikönyv előírásain túlmenő éberség nélkül olyan a magas rangú közalkalmazott, mint a kormány nélküli hajó. - Tényleg? - kérdezte Paul oda se figyelve. A hátsó ablakon át a gazdasági udvart kémlelte, az istálló nyitott ajtaján keresztül pedig láthatta egy tehén vaskos hátsó felét. - Igen - mondta Pond doktor. - Kormány nélküli hajó. A Kézikönyv például nem írja elő, mégis ügyelek rá, hogy mindenki a ranglétrán elfoglalt helyéhez illő házat kapjon. Az ember életmódja csökkentheti vagy növelheti munkájának értékét, gyengítheti vagy fokozhatja az egész rendszer szilárdságát és presztizsét. - Szóval, azt mondja, hogy megkaphatom az egészet nyolcezerért? - Kérem, doktor, ne hozzon kellemetlen helyzetbe. Örültem, amikor fölhívott, mert olyan régen gondot okoz nekem ez a ház; aztán megszólalt a lelkiismeretem, és hát egyszerűen nem engedhetem, hogy megvegye. - Pedig megveszem. Az állatok is benne vannak az árban? - Minden benne van. Ez Gottwald akarata, így áll a végrendeletben. Mindent úgy kell hagyni, ahogy van, és folytatni kell a gazdálkodást. Látja, milyen képtelenség ez? Nos, indulhatunk a Griffin Boulevard-ra, ahhoz a házhoz, amely éppen az Ilium Művek igazgatójának való. - Én ezt akarom. - Ha kényszeríteni próbál, már itt se vagyok. - Pond doktor elvörösödött. - Lehet, hogy csak fele olyan jó a minősítési számom, mint a magáé, de én is adok az emberi méltóságomra. Paul először nevetségesnek találta Pond szavait, és mosolygott. Azután észrevette, milyen ideges az ingatlanigazgató, és megértette, hogy Pond emberi méltóságról beszél. Ez a semmi kis ember, semmi kis munkájában, semmi kis szabványokat dolgozott ki önmagának, és ezekre tette föl a semmi kis életét. Paul most hatalmas, hibás gátnak látta az egész civilizációt, Pond doktorhoz hasonló ezer meg ezer kisemberrel, amint valamennyi - a látóhatárig húzódó sorban - görcsösen igyekszik betömni egy-egy lyukat az ujjával. - Természetesen csak hobbynak akarom, szórakozásnak - hazudta. - Továbbra is ott lakom majd, ahol most. Pond doktor felsóhajtott, és egy székbe vetette magát. - Ó, hála az égnek! Nem is tudja, mennyivel jobban érzem magam. - Idegesen nevetett a megkönnyebbüléstől. - Persze, persze, persze. És megtartja Mr. Haycoxot? - Ki az a Mr. Haycox? - A Helyreállíthatatlanoktól és Javíthatatlanoktól őt küldték ide gondnoknak. A HJH-tól megkapja az utasításokat, de a Gottwald- vagyonból fizetik. Önnek is így kell tennie. - Szeretném megismerni. - Ő is régiség. - Feje fölé emelte a karját. - Micsoda hely. Azt hiszem, maga megőrült, egyszerűen megőrült. De hát aki fizet, az rendeli a muzsikát. - Amíg nem veszélyezteti a rendszer tekintélyét. - Pontosan így igaz. Akár fel is vésetheti a kandalló párkányára, de kétlem, hogy a végrendelet megengedné. - És ha azt vésetném oda, hogy "utánunk a vízözön"? - Hm? - Pond doktor próbálta megfejteni az idézet értelmét, végül arra a következtetésre juthatott, hogy valamilyen archaikus, kedves érzést fejez ki a költészet kedvelői számára, és elmosolyodott. - Ez is szépen hangzik. - A "vízözön" szó megragadt a fejében. - Ami a pincét illeti, földpadlójú és valóban vizes. - Kinyitotta a hátsó ajtót, elfintorodott, amikor megérezte a napon száradó trágya émelyítő szagát, és kiüvöltött: - Mr. Haycox! Hé, Mr. Haycox! Paul felnyitotta az ingaóra hátlapját. - A mindenit - morogta. - Fából készült. - Saját rázkódásbiztos, vízhatlan, antimagnetikus, világítószámlapos, önfelhúzó kronométerére nézett, amit Anitától kapott karácsonyra, és megállapította, hogy az ingaóra körülbelül tizenkét percet siet. Atavisztikus ötletnek engedve, óráját az ódon relikvia mutatóihoz igazította, és hallgata, hogyan nyikorogja, csikorogja a régiség a másodperceket, akár a szélvihartól hányt-vetett, fából épült hajó. Kétségkívül ez volt a völgy egyik legrégibb háza. Csak néhány centiméternyire a feje fölött húzódtak a gerendák, koromtól feketéllett a kandalló, és egyetlen sarok sem volt szabályos derékszögű. Úgy látszott, mintha a ház addig hajladozott és nyújtózkodott volna a telken, amíg - akár egy alvó kutya - meg nem találta minden tagjának a legkényelmesebb helyzetet. Teljesen kielégítette Paul különleges - hogy azt ne mondjuk: különc - igényeit. Itt volt hát a hely, ahol keze munkájával veheti el a természettől, ami az élethez kell, és egyetlen emberi lény sem fogja zavarni, csak a felesége él majd vele. S ráadásul Anita, aki annyira szereti a gyarmati stílust, el lesz ragadtatva a múlt e teljesen hiteles mikrovilágától. - Ó - szólalt meg Pond doktor -, itt van végre Mr. Haycox. Sose felel, ha kiabálnak neki. Csak elindul, de nagyon ráérősen. Paul figyelte, hogyan közeledik a nehéz járású Mr. Haycox a gazdasági udvar keményre döngölt földjén. Rövidre nyírt, fehér hajú, cserzett bőrű öregember volt a gondnok, feltűnően nagy kezű, akárcsak Rudy Hertz. De Rudyval ellentétben szikár, kemény, izmos, egészséges színű volt. Úgy látszott, csak egy valamin fogott az idő, a fogain, mert nagy részük már hiányzott. Felléphetett volna a régi paraszti életet bemutató színdarabban. Régi divatú cájg kezeslábast viselt, széles karimájú szalmakalapot, és nehéz, kérges munkacipőt. Mintha csak szemléltetni akarná Paul előtt Mr. Haycox és a Gottwald- tanya anakronisztikus voltát, a szélvédő sövény túlsó oldalán feltűnt Ormand van Curler doktor egyik embere. Hófehér köpenyben, vörös baseball-sapkában, szellős szandálban, amely szinte sohasem érte a földet, és fehér kesztyűben traktort vezetett. Keze, akárcsak Paulé, ritkán fogott mást, mint kormánykereket, emelőkart vagy kapcsolókat. - Hát maga mit akar? - kérdezte Mr. Haycox. - Mi a baja már megint? - Erőteljes hangon beszélt. Nyoma sem volt rajta a Helyreállíthatatlanoknál és Javíthatatlanoknál oly gyakran tapasztalható félénkségnek és alázatosságnak. Mr. Haycox úgy viselkedett, mintha ő lenne a tulajdonos, elvárta, hogy a lehető legrövidebben beszéljenek vele, s eleve kételkedett benne, hogy akarhatnak tőle fontosabbat, mint amit éppen csinál. - Proteus doktor, ez Mr. Haycox. - Jó napot - mondta Paul. -...pot - biccentett Mr. Haycox. - Miféle doktor? - A természettudományok doktora - közölte Paul. Mr. Haycox bosszúsnak és csalódottnak látszott. - Az olyat én nem tartom doktornak. Csak három fajtát: az orvost, a fogorvost meg az állatorvost. Maga ezek közé tartozik? - Sajnálom, nem. Akkor maga nem is doktor. - De bizony doktor - mondta Pond komolyan. - Ért hozzá, hogyan kell vigyázni a gépek egészségére. - Próbálta megértetni ezzel a tuskóval az egyetemi fokozatok fontosságát. - Gépész - jelentette ki Mr. Haycox. - Hát - magyarázta Pond doktor - a főiskolán sok mindent tanulhat az ember, nemcsak az állatok és emberek gyógyítását. Tönkremenne a modern világ, ha nem lennének eléggé képzett emberek a civilizáció bonyolult alkotórészeinek zökkenőmentes működtetésére. - Hm - morogta Mr. Haycox egykedvűen. - Maga például minek a zökkenőmentes működéséről gondoskodik? Pond doktor szerényen mosolygott. - Hét esztendőt töltöttem a Cornell Főiskola ingatlan-fakultásán, hogy elnyerjem az Ingatlanügyek Doktora címet, és megkapjam ezt az állást. - Hát maga is doktornak címezteti magát, mi? - Azt hiszem, nem fér hozzá kétség, hogy kiérdemeltem ezt a minősítést - felelte Pond doktor hűvösen. - Abban az évben az egész országban az enyém volt a harmadik leghosszabb dolgozat ezen a szakon: nyolcszázkilencvenhat oldal. - Ingatlanügynök - állapította meg Mr. Haycox. Felváltva Paulra és Pond doktorra nézett, várta, mondanak-e valamit, amire érdemes odafigyelni. Miután húsz másodpercig hiába várt, megfordult, hogy elmenjen. - Én meg a tehénszar, a disznószar és a tyúkszar doktora vagyok - mondta. - Ha maguk, két doktor együtt, kitalálják, mit akarnak, megtalálnak az istállóban, ott lapátolom az én dolgozatomat. - Mr. Haycox! - kiáltott dühösen Pond doktor. - Itt marad, amíg dolgunk van magával. - Azt gondoltam, már készen vannak. - Megállt, és teljesen mozdulatlanul várt. - Proteus doktor megveszi a tanyát. - Az én tanyámat? - Mr. Haycox lassan szembefordult velük, és aggodalom tükröződött a szemében. - Ezt a tanyát, amelyre maga vigyáz - mondta Pond doktor. - Az én tanyámat. - A Gottwald-hagyaték tanyáját! - Az egy ember? - Jól tudja, hogy nem. - Én meg ember vagyok. Ha pedig emberekkel van dolguk, ez a tanya sokkal inkább az enyém, mint bárki másé. Én vagyok az egyetlen ember, aki törődött vele, aki csinált itt valamit. - Komoly tekintettel Paulhoz fordult. - Tudja, hogy a végakarat szerint úgy kell hagynia, ahogy áll? - Úgy tervezem. - És megtart engem - mondta Mr. Haycox. - Hát, ezt még nem tudom biztosan - mondta Paul. Ez előre nem látott bonyodalom volt. Úgy gondolta, hogy maga végez minden munkát. Ebben látta az egész vállalkozás értelmét. - Ez nem szerepel a végrendeletben - szólalt meg Pond doktor, aki örült neki, hogy talál valamit, ami meghökkenti Mr. Haycoxot. - Mindegy, akkor is itt kell tartania - mondta Mr. Haycox. - Ez a munkám. - Az udvarra és az épületekre mutatott. - Itt mindent én csináltam. - Gottwald ezt a telket Mr. Haycox apjától vette meg - magyarázta Pond doktor. - Volt valami íratlan megállapodás arról, azt hiszem, hogy Mr. Haycox élete végéig itt maradhat gondnoknak. - Megígérte Gottwald, megígérte - kiáltotta Mr. Haycox. - A mi családunké volt itt minden több száz évig. Én vagyok az utolsó a családból, és Gottwald megígérte, istenemre, megígérte, hogy olyan lesz, mintha az enyém lenne, amíg el nem jön az idő, hogy el kell mennem. - Nos, eljött az idő - jelentette ki Pond doktor. - Ha meghalok... Gottwald úgy értette, ha meghalok. Mögöttem már kétszer annyi esztendő van, fiacskám, mint maga mögött, és kétszer annyi van előttem. - Közelebb lépett Pond doktorhoz, és rákacsintott. - Annyi nagy trágyadombot elhordtam már életemben, azt hiszem, egy ilyen kis pacnit, mint maga, könnyen át tudok hajítani az istálló tetején. Pond doktor szeme kitágult, hátrább lépett. - No, azt még meglátjuk - mondta erőtlenül. - Nézze csak - szólt közbe Paul sietve -, biztos vagyok benne, hogy megegyezünk. Mihelyt megkötöm az üzletet, Mr. Haycox, nálam fog dolgozni. - Pontosan úgy mennek majd a dolgok, mint eddig? - A feleségem meg én kijövünk majd időnként. - Nem látta időszerűnek megmondani neki vagy bárkinek, hogy ő és Anita állandó lakosok lesznek itt. Haycox nem látszott gyanakodni. - Mikor? - Mindig időben értesítjük majd. Haycox komoran bólintott. Azután hirtelen lefegyverzőn elmosolyodott. - Csodálkozna, ha most utána mennék és helybenhagynám ezt az ingatlan- doktort? - Pond közben elmenekült. - No de vissza kell mennem dolgozni. Ha már úgyis magáé lesz ez a tanya, megjavíthatná a szivattyút. Új tömítésre van szükség. - Attól tartok, nem tudom, hogyan kell csinálni - mondta Paul. - Talán ha még tíz vagy húsz esztendeig járt volna főiskolára - jegyezte meg Mr. Haycox elmenőben -, akadt volna valaki, aki megmutatja, hogyan kell, "doktor". 16 Anita, úgy látszik, félreértette Paul csendes, örömteli álmodozását, azt hitte, a Réten töltendő boldog órákra gondol, amelyektől már mindössze két hét választotta el. Fogalma sem volt róla, hogy gazdálkodni készül, és azt fontolgatja, hogyan tanítsa meg őt arra, milyen legyen egy parasztfeleség. Egy forró szombati napon Paul azzal az ürüggyel, hogy baseball-kesztyűt kell vásárolnia, kiszökött a tanyára - a maga és Mr. Haycox tanyájára. Mr. Haycox leereszkedőn és türelmetlenül közölt vele néhány részletet a gazdaság vezetésének tudományáról, és bíztatta Pault, hogy idővel beletanulhat. Este a vacsoránál Paul elégedetten szuszogott a Mr. Haycoxszal töltött kimerítő órák után, és megkérdezte feleségét, tudja-e, mi lesz a következő szerdán. Anita felnézett a listából, amelyen az állt, hogy mit akar magával vinni a Partra, és - ami még fontosabb - mit kell becsomagolnia Paul részére a Rétre. - Fogalmam sincs. Vettél csinos teniszcipőt az útra? - Megteszi a régi. Ha tudni akarod, jövő szerdán... - Shepherd tizenkét pár zoknit vett, csupa zöldet. Ő is kapitány, tudod. - Tudom. - Mit jelenthet ez? Meglepő, első ízben vagy kapitány és ő is az. - Talán fizetett Szent Antalnak. Honnan az ördögből tudod, hány pár zoknit vett? - Hát nincs felesége, aki segítsen, ezért átjött délután és engem kért meg. Összeállítottam neki egy listát a szükséges holmiról. A férfiak olyan tehetetlenek. - No, azért csak elvergődnek valahogy. Volt valami érdekes mondanivalója? Anita letette a listát, és szemrehányón nézett férjére. - Csak a pisztolyodról meg azokról az alvilági emberekről szóló rendőri jelentést említette, akikkel azt a ronda éjszakát töltötted a Telepen. - Összegyűrte az asztalkendőjét, aztán zsémbesen ledobta. - Paul, miért nem beszélsz nekem ezekről a dolgokról? Miért kell mindent másoktól megtudnom? - Méghogy alvilágiak! - horkant föl Paul. - Az ég szerelmére. - Shepherd azt mondja, figyelik Lashert és Finnertyt mint potenciális szabotőröket. - Mindenkit figyelnek. Minek hallgatsz egy ilyen pletykás vénasszonyra? - Miért nem mondod el te, hogy mi történik körülötted? - Mert ezek piszlicsáré dolgok. Meg attól tartok, hogy felizgatod magad, mint ahogy most is felizgattad magad. Minden rendben van. Kroner eligazította. - Shepherd azt mondja, hogy csak a pisztoly miatt tíz évet kaphatsz. - Ha legközelebb átjön, kérdezd meg, azért mennyit kaphatok, ha beverem azt a hosszú orrát. Paul izmai feszültek a délutáni szokatlan megerőltetéstől, és az állatok szaga primitív erő érzésével töltötte el. Az ötlet, hogy Shepherd arcába vágjon - bizarr gondolat egy pacifista világban - a nap váratlan csattanójaként hatott rá. - No de hagyjuk a fenébe a Zöld Csapat kapitányát. Még egyszer megkérdem, mi lesz jövő szerdán? - Esküszöm, fogalmam sincs. - Az eljegyzésünk évfordulója. Mindkettőjük számára nyugtalanító gondolatokat ébresztő évforduló volt ez, egyszer sem emlékeztek meg róla, amióta házasok. Az a nap volt ez, amelyen Anita közölte Paullal, hogy gyereket vár, kettőjük gyerekét, és Paul válaszul felajánlotta nevét stb... Most, a többé-kevésbé jól sikerült házasság évei után Paul úgy vélte, kedves emlékké tehetik azt, ami nem volt az. Az évforduló kedvező időpontra esett Anita átnevelésének megkezdése szempontjából. - Egészen különleges estét terveztem, drágám - mondta. - Olyat, amilyen esténk még sohasem volt. - Furcsa, teljesen elfelejtettem ezt a dátumot. Igazán? Jövő szerdán? - Furcsa, megrovó pillantást vetett férjére, mintha eljegyzésük előzményei jutottak volna eszébe, és azt gondolná, hogy Paul szándékosan emlékezteti egy ma már jelentéktelen csalására. - Hát ez kedves - mondta. - Kedves, hogy emlékszel rá. De most, hogy olyan közel vagyunk a Rét ünnepségeihez... - Módszerességénél fogva az élet minden más vetülete jelentéktelenné vált számára, ha valami fontosra készült. Szinte illetlennek tartotta, hogy bármi másra figyeljenek, mint a legfontosabbra, a Rétre. - A fenébe a Réttel. - Ezt nem gondolod komolyan. - Azt komolyan gondolom, hogy jövő szerdán elviszlek. - Hát remélem, tudod, hogy mit csinálsz. Te vagy a kapitány. - Én vagyok a kapitány. 17 Edgar R. B. Hagstrohm, harminchét éves, a HJH 131 313 számú tagja, elsőosztályú alapozó-mázoló, a Helyreállítási és Javítási Hadtest 110. Építési és Alapozási Hadosztálya 58. Karbantartó Ezredének 22. Felületvédelmi Zászlóaljából, apja kedvenc írójának, a Tarzan szerzőjének nevét kapta keresztnevéül. Tarzan távol élt Hagstrohm szülővárosának, Chicagónak kormos és dermesztő telétől, oroszlánokkal, elefántokkal és majmokkal barátkozott, indákon lendült fáról fára, olyan tökéletes volt, mint egy reluxa-redőnyökkel felszerelt, kerekekre állított pompás lakókocsi, a lombok között tette magáévá a civilizált világ szépasszonyait, és minden mást hagyott a fenébe a civilizált világból. E. R. B. Hagstrohm éppúgy szerette Tarzant, mint az apja, utálta, hogy ő maga kisember maradt, és tízszer ennyire utálta, hogy Chicagóban kell élnie. Edgar éppen Tarzanról olvasott a hálószobában, amikor kövér felesége, Wanda átkiabált neki a chicagói Proteus Parkban levő előregyártott lakásuk utcai szobájából, ahol az ablaknál helyezkedett el: - Kelj fel, Edgar, jön! - A Proteus Parkot a háború után építették háromezer álomházzal, háromezer családnak, amelyekről föltételezték, hogy azonosak az álmaik. - Jó, jó, jó - felelt Edgar. - Szóval jön. Na és akkor mit csináljak, a földhöz vágjam magam, kezet csókoljak neki, elájuljak a megtiszteltetéstől? - Ráérősen kelt föl az ágyról, és el sem simította maga után. Könyvét kinyitva tette le az ágy melletti kisasztalra, hadd lássák a látogatók, hogy olvas, és átment a nappali szobába. - Mondd, Wan, milyen? - Látnod kell, Ed! Mint egy kínai madárketrec vagy ahhoz hasonló, csupa arany és cicoma. A bratpuhri sah megkérte kísérőjét, Ewing J. Halyard doktort, mutassák meg neki, ha lehet, egy tipikus Takaru - szabadon fordítva egyik kultúra nyelvéről a másikra, egy "átlagember" - otthonát. Akkor közölte kérését, amikor a Carlsbad-barlangokból jövet Chicagón, hajtottak keresztül, és Halyard bement a helyi személyzeti irodába, hogy elkérje egy helybeli reprezentatív amerikai nevét. A személyzeti iroda gépei megkapták a feladatot, és Edgar R. B. Hagstrohm kártyáját vetették ki. Ő - kivéve keresztneveinek számát - minden tekintetben a statisztikai átlagot képviselte. Kora (36), magassága (168), testsúlya (70 kg), házasságának időtartama (11), minősítési száma (83), gyermekeinek száma (2; 1 fiú, 9 éves; 1 lány, 6 éves), hálószobáinak száma (2), autója (3 éves Chevrolet), iskolázottsága (középiskolai végzettség, 233 fő közül a 117.); gyakorlati képességekből jeles, zsinórlabdában, kosárlabdában második, társadalmilag kiegyensúlyozott, főiskolát nem végzett, beosztása (HJH), szórakozásai (sportesemények látogatása, tévé-nézés, baseball, horgászás), hadi szolgálata (5 év, 3 tengerentúl, T-4 rádiós, a 157. Gyal. Hadoszt.-nál; emlékérem a Hjoring, Elbesan, Kabul, Kaifen, Ust Kyakhta alatt vívott csaták után; 4 sebesülés; 3. oszt. Népvédelmi érem; Ezüstcsillag 2. oszt. Bronzcsillag; Helytállási Érdemérem). És a gépek még arról is felvilágosítást adhattak volna, hogy ha már Hagstrohm ennyire átlagember, valószínűleg legalább egy ízben letartóztatták, öt lánnyal volt (csak mérsékelten kielégítő) szexuális kapcsolata Wandával kötött házassága előtt, azóta pedig két házasságon kívüli kalandja volt (egy futólagos és bolondos, egy meglehetősen tartós és zavart okozó), és 76,2 éves korában fog meghalni szívrohamban. Azt azonban nem találhatták ki a gépek, hogy Edgar második házasságon kívüli kapcsolata (a tartós), mely egy Marion Frascati nevű özveggyel fűzte össze, még mindig tartott, és Marion elhunyt férje, Lou Frascati elsőosztályú utómázoló, Edgar legjobb barátja volt. Alig egy hónappal a szegény Lou halála után legnagyobb.meghökkenésükre Edgar és Marion egymás karjában találták magukat. És ez újra meg újra megismétlődött, pedig becsületükre legyen mondva, próbáltak szakítani. De olyan volt ez a viszony életük szürkeségében, mint egy mosolygó, édes cseresznye. Azzal vigasztalták magukat, hogy talán nem is baj, amíg senkinek sem ártanak vele, sem a gyerekeknek, sem a kedves, hűséges Wandának. És Lounak sem lehet más kívánsága most, hogy másféle boldogságot élvez, mint az, hogy a jó öreg Edgar és a jó öreg Marion találjon annyi örömet az életben, amennyit csak testük enged. De nem hittek ebben. A gyerekek észrevették, hogy valami nincs rendjén, Wanda gyakran sírt az utóbbi időben, és nem mondta meg Edgarnak, miért, s talán Lou szomorú ott, ahol van... Edgar mégis tovább járt Marionhoz, de elhatározta, hogy megmondja Wandának, az ég legyen irgalmas hozzá és segítse elviselni, megmondja neki... És most meg ki kopogtat Hagstrohmék ajtaján, az az átkozott bratpuhri sah, a krisztusát. - Lépjen be, lépjen be - mondta Edgar, és egy szuszra hozzátette: - felséged, nagyságod, a világegyetem és a tengeren járó hajók császára, te kurafi. Amikor Halyard telefonon bejelentette a látogatást, Hagstrohm föltette magában, hogy nem hatódik meg a sah címétől, sem Halyard rangjától. Ritkán nyílt alkalma kimutatni, mit gondol a rangokról - az ember elsősorban is ember. Egészen természetesen akart viselkedni, mintha csak cimborái látogatnák meg a Helyreállíthatatlanoktól és Javíthatatlanaktól. Wanda másképp fogta fel a dolgot, lázas igyekezettel nagytakarításba fogott, limonádét készített, és el akarta küldeni az ifjabb Edgart aprósüteményért, idősebb Edgar azonban mindezt leállította. Elküldte otthonról a gyerekeket, csak a takarítást tartotta szükségesnek. Kinyílt az ajtó, és belépett a sah, Khashdrahr, Halyard és Ned Dodge doktor, a Proteus Park igazgatója. - Ááá! - mondta a sah, kíváncsian megtapogatva a nappali szoba zománc bevonatú acélfalát. - Mmmmm. Edgar előrenyújtotta kezét, de senki se méltatta figyelemre. Akkor csókoljátok meg - morogta. - Mi van? - kérdezte Dodge doktor. - Hallhatta. - Nem kocsmában van, Hagstrohm - súgta a fülébe Dodge. - Vigyázzon, nemzetközi kapcsolatainkról van szó. - Jó, menjek a kocsmába? - Ugyan, mi baja? - Ez a fickó besétál a házamba, és még csak kezet som fog velem. - Az ő hazájában nem szokás. - A magáéban szokás? Dodge hátat fordított neki, és vendégszeretőn vigyorgott a sahra. - Két hálószoba, nappali szoba, étkezőfülke, fürdőszoba és konyha - magyarázta. - Ez az M-17 típusú ház. Sugárfűtés a padló alatt. A bútorzatot kimerítő országos ízlésvizsgálat alapján tervezték. Egyszerűsített típustervezés és gyártás az egész vonalon. - Lakki-ti, Takaru? - csipogta a sah, és most nézett először egyenesen Edgarra. - Mit mond? - Tudni szeretné, jól érzi-e itt magát? - magyarázta Khashdrahr. - Persze... azt hiszem. Minden rendben van. Úgy gondlom. I-igen. - Kellemes itt - mondta Wanda. - Most pedig kövessenek a konyhába - szólalt meg Dodge doktor, faképnél hagyva Wandát és Edgart -, meglátják a radarrendszert. Nagyfrekvenciával süt. Másodpercek alatt megsül minden, tökéletes a szabályozása. Ha kell, héj nélküli kenyeret is süt. - Miért baj az, ha héja van a kenyérnek? - érdeklődött Khashdrahr udvariasan. - Ez pedig az ultrahanggal működő edénymosogató és ruhamosógép - magyarázta Dodge. - Nagyfrekvenciás hang hatol át a vízen, és másodpercek alatt bármiről leszed minden piszkot és zsírt. Bemerítik, és már vehetik is ki az edényt, kész! - És akkor mit csinál az asszony? - kérdezte Khashdrahr. - Berakja az edényeket ebbe a szárítóba, ez másodpercek alatt megszárítja őket. Itt van egy ügyes kis szerkezet ezzel a kis ózonlámpával, olyan ragyogó tisztává tesz mindent, mintha kint a napfényen száradt volna. - És aztán? - Behelyezi a ruhákat ebbe a vasalógépbe, ez egy órai vasalást három perc alatt elvégezi - És aztán mit csinál? - Ezzel kész a munkája. - És mit csinál? Dodge doktor elvörösödött. - Ugrat? - Nem - mondta Khashdrahr. - A sah azt szeretné tudni, hogy ennek a Takaru-asszonynak miért... - Mi az, hogy Takaru? - kérdezte Wanda gyanakodva. - Polgár - mondta Halyard. - Igen - helyeselt Khashdrahr fura mosollyal -, polgár. A sah azt szeretné tudni, miért kell olyan gyorsan elvégeznie: ezt is néhány másodperc alatt, azt is néhány másodperc alatt? Miért siet annyira? Mi a dolga, hogy nem fordíthat több időt ezekre a munkákra? - Élni! - jelentette ki Dodge doktor diadalmasan. - Élni! Élvezni az életet. - Nevetett, és hátbavágta Khashdrahrt, mintha belé akarta volna verni a boldogságot, amit ez az átlag amerikai érez az otthonában. De a várt hatás elmaradt. - Értem - mondta hűvösen a tolmács, aztán Wandához fordult: - És hogyan él, hogyan élvezi az életet? Wanda elpirult, lesütötte a szemét, a szőnyeg szegélyét piszkálta a lábával. - Ó, hát a televízió - mormogta. - Sokat nézzük, igaz, Edgar? És sok időt töltök a gyerekekkel, a kis Doloresszel és az ifjabb Edgarral. Gondolhatja. Akad mindenféle. - Most hol vannak a gyerekek? - tudakolta Khashdrahr. - Odaát a szomszédban, Gockéknál, bizonyára tévét néznek. - Akarja látni, hogyan dolgozik az ultrahanggal működő mosógép? - kérdezte Dodge doktor. - Egy pillanat alatt eltüntet minden foltot... - Megint rossz a transzduktor - jegyezte meg Edgar -, nem működik a mosógép. Már egy hónapja teknőben mos Wanda, várjuk az új transzduktort. - Ne is törődjék vele - szólt közbe Wanda. - Igazán szeretem így csinálni. Egyenesen felüdít. Kell a változatosság. Nem is bánom. Legalább van mit csinálni. A bejelentést követő csendnek Halyard vetett véget. Harsányan javasolta, hogy hagyják magukra ezeket a derék embereket, és vessenek egy pillantást a központi művelődési házra. - Ha sietünk - mondta Dodge doktor -, még együtt találhatjuk a bőrdíszműves szakkört. A sah megpaskolta a radarkályhát, a mosóberendezést, és odakukkantott a televízió képernyőjére: öt komolyan vitatkozó személyt mutatott egy asztal körül - Brahouna! - mondta, és kuncogott. Khashdrahr bólintott. - Brabouna! Élvezzék az életet! Halyard távozóban azt fejtegette a társaságnak, hogy a ház, a berendezés és a kocsi árát szabályos részletekben vonják le Edgar HJH-fizetéséből az öregségi, betegségi és életbiztosítási járulékokkal együtt, s a berendezést időről időre újabb modellekkel cserélik ki, amint Edgar - vagy inkább a fizetését számfejtő gépek - kiegyenlítették a régi darabok ellenértékét. - Teljes biztosítása van - magyarázta Halyard. - Állandóan emelkedik az életszínvonala, sőt és az egész országot megvédi az egykor ismert gazdasági hullámzástól a bérszámfejtő gépek által szabályozott fogyasztás. Ha úgy lenne, mint régen, ösztönükre hallgatva, logikátlanul vásárolnának az emberek, és belebolondulna az ipar, hogy kitalálja, mit akarnak venni legközelebb. Emlékszem, kisfiú koromban volt egy őrült szomszédunk, aki egész pénzét kiadta egy elektromos orgonára, pedig régifajta jégszekrénye volt, és petróleumfőző állt a konyhájában! Edgar betette mögöttük M-17-es típuskastély ajtaját, és nekitámaszkodott. Wanda a díványra vetette magát. - Azt hiszem, tetszett nekik a lakás - mondta. Mindig ezt mondta, amikor a vendégek - bárkik voltak, Amy Glock, Gladys Plerine, a bratpuhri sah vagy más - elmentek. - Persze - morogta Edgar. Gonosznak és átkozottnak érezte magát, amikor Wandára, erre a drága lélekre nézett, aki soha semmivel se bántotta meg, s aki őt a világon a legjobban szerette. A három tízdolláros bankjegyet markolászta a zsebében, ennyi fizetést kapott kézhez, ennyit hagytak neki a gépek cigarettára, szórakozásra, apró fényűzésekre. És a gazdasági életnek ezt a rendelkezésére bocsátott parányi atomját nem magára, Wandára vagy a gyerekekre költi, hanem Marionra. A háborgó lelkű Edgar irigyelte a Halyard említette őrültet, azt a fickót, aki elektromos orgonát vásárolt. Költséges, haszontalan, csakis egy személynek szóló holmit - az átkozott biztosítás helyett. De a csalást nem bírta elviselni. - Wanda - szólalt meg -, én nem vagyok jó ember. Az asszony tudta, miről beszél. Nagyon jól tudta. Egy csöpp meglepetést sem érzett. - Dehogynem, Edgar - mondta szelíden. - Derék ember vagy. Én megértelek. - Mariont is? - Igen. Nagyon szép és bájos. És én nem vagyok már kimondottan fiatal lány, meg azt hiszem, elég buta is vagyok. - Sírni kezdett, de amilyen jó lélek volt, megpróbálta eltitkolni. Kiszaladt a konyhába, elővett négy adag vacsorát a mélyhűtőből, és a radarsütőbe tette. - Kérlek, Edgar, hívd be a gyerekeket - szólt ki halk, vékony hangon. - Huszonnyolc másodperc múlva kész a vacsora. Edgar kikiáltott a félhomályba, aztán visszament Wandához. - Figyelj rám, Wan, nem a te hibád. Az ég tudja, nem te tehetsz róla. - Hátulról átölelte, de az asszony elhúzódott, úgy tett, mintha a kapcsolókkal bajlódna, pedig nem volt mit kapcsolni. Óraműre működött az egész. Csengetés hallatszott, az óramű kattant, a radarsütő zümmögése abbamaradt. - Hívd a gyerekeket, mielőtt minden kihűl - mondta az asszony. - Jönnek már. - Edgar újra megpróbálta átölelni, és Wanda most nem húzódott el. - Hallgass rám - mondta a férfi szenvedélyesen -, a világ a hibás, Wan, én meg a világ. Semmire se vagyok jó, senkihez se vagyok jó ebben a világban. Csak egy Helyreállíthatatlan és Javíthatatlan vagyok, és a gyerekeim is azok lesznek... Kell az öröm az embernek, különben nincs kedve élni, az ilyen hülye fattyúnak pedig, amilyen én vagyok, csak rossz örömök jutnak. Nem vagyok én jó, Wan, semmire se vagyok jó! - Én nem vagyok jó semmire - mondta Wanda letörten. - Senkinek sincs rám szüksége. Te magad vagy akár a kis Dolores is rendben tudná tartani a házat, olyan könnyű. És most már úgy elhíztam, hogy senkinek se kellek, legfeljebb a gyerekek szeretnek. Az anyám is elhízott, a nagyanyám is elhízott, azt hiszem, a vérünkben van; de azért valakink szüksége volt rájuk, még mindig jók voltak valamire. De én nem kellek neked, Ed, és nem tehetsz róla, hogy már nem szeretsz. Ilyenek a férfiak, és te nem tehetsz arról, hogy olyan vagy, amilyennek az isten teremtett. - Szeretettel, sajnálkozva nézett rá. - Szegény ember. Dolores és ifjabb Edgar berobbant a lakásba, Edgar és Wanda összeszedték magukat. Mindent elmeséltek a gyerekeknek a sahról. Hamar kimerítették ezt a témát, s azután csak a gyerekek beszéltek és ettek. - Beteg valaki? - kérdezte ifjabb Edgar. - Anyád nincs jól. Fáj a feje - mondta Edgar. - Igazán? Ez már nem jó, mami. - Semmiség - mondta Wanda. - Elmúlik. - És te, papa? - kérdezte ifjabb Edgar. - Elég jól vagy ahhoz, hogy ma este elvigyél a művelődési házba a kosárlabdamérkőzésre? Edgar a tányérra szögezte szemét. - Szívesen elvinnélek - morogta. - De megígértem Joenak, hogy kuglizni megyek vele ma este. - Joe Prince-nek? - I-igen, Joe Prince-nek. - De papa - szólalt meg Dolores -, beszéltünk odaát Glockéknál Mr. Prince-szel, és azt mondta, hogy a kosárlabdameccsre megy. - Dehogy mondta! - vágott közbe ifjabb Edgar keményen. - Csak hallgass. Azt se tudod, mit beszélsz. Egyáltalán nem mondta. - De mondta - makacskodott Dolores. - Azt mondta... - Dolores, drágám - szólt rá Wanda -, biztosan félreértetted Mr. Prince-t. - Így van - bólogatott ifjabb Edgar. - Emlékszem már, azt mondta, hogy kuglizni megy a papával. Ez mindent félreért. - Remegett a keze, és ügyetlen mozdulattal feldöntötte a tejesbögrét. Apjával egyszerre ugrott, hogy elkapja, mielőtt kiömlik. Ő kapta el, s amikor a szeme találkozott az apjáéval, gyűlölet sütött belőle. - Tulajdonképpen fáradt is vagyok ahhoz, hogy elmenjek a meccsre - mondta. - Inkább itthon maradok, és televíziót nézek mamival. - Miattam ne mulassz el semmit - mondta Wanda. - Jól megvagyok én magamban is. Erőteljes zörgetés hallatszott az ablak felől, és amikor Hangstrohmék odanéztek, Batpuhr sahját látták, ő zörgetett az ablakon. Most tért vissza a művelődési házból a nagy fekete autóhoz, amelyet otthagytak Hangstromék M-17-es típusotthona előtt. - Brahouna! - kiáltotta a sah nyájasan, és integetett. - Brahouna, Takaru. - Élvezzétek az életet! - fordította Khashdrahr. 18 Szerdán Paul kora reggel kiment a tanyára, és közölte utasításait Mr. Haycoxszal. Mr. Haycox viszont félreérthetetlenül közölte, hogy ő nem szobalány. Paul mogorván tudtára adta, hogy vagy elvégzi a munkát, vagy szedi a sátorfáját. Nagyon fontosnak találta, hogy minden tökéletesen elő legyen készítve Anita átnevelésének kényes feladatához. - Azt hiszi, hogy kénye-kedve szerint mindenkit megvásárolhat, és minden hülyeséget elvégeztethet, ami csak eszébe jut? - méltatlankodott Mr. Haycox. - Hát most téved, doktor. Foghatja a doktori diplomáját, és... - Nem akarok felmondani magának. - Hát akkor ne tegye! - Végül is csak arra a szívességre kérem... - Miért nem ezzel kezdte? - Mivel? - Hogy szívességet kér. - Jó, hát szívességből... - Szívességből megteszem, most az egyszer - egyezett bele Mr. Haycox. - Nem vagyok szobalány, de megpróbálok jó barát lenni. - Kösz. - Szót sem érdemel. Napközben Anita felhívta Pault, és megkérdezte, mit vegyen föl estére. - Régi rongyokat. - Szüreti mulatsághoz? - Nem egészen, de öltözz úgy, mintha arra készülnél. - Paul, olyan kevés idő van már hátra a Rétig. Gondolod, hogy helyes most éjszaka csatangolni? - A Rét nem temető. - De az is lehet belőle, Paul. - Csak erre az estére felejtsd el a Rétet. Legyünk ma este csak Paul és Anita, és mindenki mást hagyjunk a fenébe. - Könnyű ezt mondani, Paul. Kedves ötlet, de... - Mi az a de? - kérdezte a férfi idegesen. - Hát nem is tudom. Igazán nem akarlak nyaggatni, de úgy látom, ügyet sem vetsz a Rétre meg a Kék Csapatra. - Mit kellene tennem? - Nem lenne jó tréningezni? Vagy többet aludni, ésszerűen táplálkozni, és munka után futni egy kicsit? Meg talán kevesebbet cigarettázni? - Minek? - Jó formában kell tenned, ha győzni akarsz a Kék Csapattal. Paul nevetett. - Hallgass rám, Paul, ne nevess. Shepherd azt mondja, látott már példát rá, hogyan csinálták meg és hogyan tették tönkre emberek karrierjüket mint csapatkapitányok a Réten. Shepherd teljesen abbahagyta a dohányzást. - Megmondhatod neki, hogy én meg hasist szívok, mert az gyorsítja a reflexeket. A leggyorsabb labdája is csak úgy libeg majd az enyémhez képest, mint egy léggömb. Ma este pedig elmegyünk. - Jól van - felelt az asszony komoran. - Jól van. - Szeretlek, Anita. - Én szeretlek, Paul. Mire férje hazatért, nem Ilium fagyasszonya, hanem egy takaros, játékos kislány fogadta, térdig felgyűrt cájgnadrágban. Paul egyik ingét húzta magára, melle alatt csomóra kötötte, fehér tornacipőt viselt, nyakába vörös selyemkendőt kötött. - Így jó lesz? - Tökéletes. - Paul, nem értem, mire készülünk. Felhívtam a sportklubot, semmilyen szüreti mulatságról se tudnak. És a többi klubban se tudnak róla, Albanyban, Troyban vagy Schenectadyben. - Anita gyűlölte a meglepetéseket, nem tudta elviselni, ha nem volt mindenről jól értesült. - Ez magánmulatság - mondta Paul. - Csak kettőnknek. Majd meglátod. - Most akarom tudni. - Hol a Martini az évfordulóra? - Ezúttal üres volt az asztal, amelyen minden este ott várta a palack a poharakkal. - Szesztilalomra vagy ítélve, amíg vissza nem jössz a Rétről! - Ne nevettesd ki magad! Ott mindenki halálra issza magát két héten át. - De a csapatkapitányok nem. Shepherd azt mondja, nekik nem szabad inni. - Ez is csak azt mutatja, milyen tudatlan. Előre bekészítik a szobájukba az italokat. Paul Martinit töltött, a szokottnál nagyobb adagot ivott, azután merev, recsegő cájg kezeslábasba öltözött. Délután vette a Telepen. Bántotta, hogy Anita nem élvezi az előkészületeket. A boldog előérzet helyett csak gyanakvás látszott rajta. - Kész vagy? - kérdezte Paul vidáman. - Igen... azt hiszem. Szótlanul mentek le a garázsba. Paul széles mozdulattal nyitotta ki a kocsi ajtaját. - Ó, Paul, ne a régi kocsin menjünk. - Okom van rá. - Nem lehet akkora okod, hogy be kelljen ülnöm ebbe a tragacsba. - Kérlek, Anita... mindjárt rájössz, miért ezzel kell mennünk. Az asszony beszállt, de egészen az ülés szélére húzódott, hogy minél kisebb felületen érintkezzék a kocsival. - Igazán! Ez már több a soknál! Mozdulatlanul ültek egymás mellett, mint két idegen. A golfpálya melletti nagy emelkedőn azonban Anita egy kissé előrehajolt. A kocsi lámpáinak fényében feltűnt egy sápadt, szőrös férfi, zöld rövidnadrágot, zöld zoknit és zöld inget viselt, ezzel a felirattal: Kapitány. Az út közepén futott, időnként körbe forgott, árnyékbokszolásba kezdett, azután tovább futott. Paul rádudált, és élvezettel figyelte, amint átugrik az árkon, hogy kikerüljön az autó útjából. Anita lecsavarta az ablakot, és üdvözölte. A Zöldek kapitánya az erőfeszítéstől zihálva, eltorzult arccal integetett. Paul lenyomta a fojtószelepet, és szénmonoxidfelhőt bocsátott az útra. - Ez aztán igyekszik felkapaszkodni - mondta Anita. - Ha elnézem, inkább lefeküdni és meghalni szeretnék - jegyezte meg Paul. Már az Ilium Művek épületei előtt haladtak, s az egyik őr, felismerve Paul kocsiját, baráti üdvözlésként géppisztolyával integetett a fülkéjéből. Anita egyre nyugtalanabb lett, s hirtelen úgy tett, mintha meg akarná ragadni a kormánykereket. - Hová hajtasz, Paul? Megőrültél? Félretolta az asszony kezét, mosolygott, és egyenesen rátért a Telephez vezető hídra. A hidat most is elállták a Helyreállíthatatlanak és Javíthatatlanok, sárga útburkolati jeleket festettek. Paul az órájára nézett. Tíz percük volt még - ahogy ők mondták -, fájrontig. Paul azon tűnődött, vajon Bud Calhoun gondolta-e ki ezt a tervet. Akárcsak a legtöbb HJH-tervet, ezt is nevetségesnek tartotta. A háború előtt a négynyomsávos hidat zsúfolásig ellepték az Ilium Művekbe tartó vagy onnan hazatérő munkások autói. Nagyon kevés volt a négy nyomsáv, és vagy várakozott a vezető a maga sávjában, vagy behorpasztották a kocsijának az oldalát. Most, a nap bármely szakában ide-oda csalinkázhatott az ember, s tízezer közül egyben fordult csak elő, hogy összeütközhetett a hídon egy másik kocsival. Paul leállt. Három ember festett, egy tucat a forgalmat terelte el, egy másik tucat pihent. Lassan utat nyitottak. - Törött a lámpád, pajtás. - Kösz - mondta Paul. Anita odacsúszott hozzá az ülésen, és látszott rajta, hogy megdermeszti a félelem. - Paul, ez rettenetes. Vigyél haza. Paul türelmesen mosolygott, és behajtott a Telepre. A híd végénél, a kocsma előtt, most is működött a szivattyú, le kellett állnia a háztömb előtt. Ugyanaz a koszos kisfiú gyártotta a papírhajókat a tömeg szórakozására. Ismerősnek tűnő, kopott öregember támaszkodott egy ház falához, és idegesen szívta a cigarettáját. Paul fölismerte benne Luke Lubbockot, a fáradhatatlan mozgalmárt, de mivel civil ruha volt rajta, senki se figyelt rá. Paul vegyes érzésekkel nézett körül, Lashert és Finnertyt kereste, de nyomukat sem látta. Alighanem bent ülnek a kocsma leghátsó, sötét boxában, és mindenben egyetértenek. - Paul, ezt te jó viccnek szánod? Vigyél haza, nagyon kérlek. - Egy ujjal se fog bántani senki. Ezek az emberek a te amerikai testvéreid. - Csak azért, mert a világnak ugyanazon a táján születtek, ahol én, még nem kell ide jönnöm, és a pocsolyában fetrengenem velük. Paul számított erre a reagálásra, és türelemmel fogadta. Az északi parton élő emberek közül Anita volt az egyetlen, aki nemcsak megvetette, hanem gyűlölte is a Telep lakóit. Egyúttal ő volt az egyetlen az északi part asszonyai közül, aki sohase járt főiskolára. A sportklub közönségében általános volt a megvetés a Telepiek iránt, de valamilyen érzelmes és szórakoztató aláfestéssel, mintha csak az erdők-mezők más teremtményeiről lenne szó. Anita viszont gyűlölte a Telepieket. Ha Paul egyszer nagyon kegyetlen akarna lenni Anitához, csak annyit kellene mondania: azért gyűlölködik annyira, mert ha ő el nem veszi, most Anita is itt élne, ő is ilyen lenne. - Nem szállunk ki - mondta Paul. - Csak itt ülünk néhány percig, és figyelünk. Azután megyünk tovább. - Mit figyelünk? - Hát a látnivalót. A festőket, a szivattyúkezelőt, a bámészkodókat, a papírhajót hajtogató kisfiút, a vénembereket a kocsmában. Csak nézz körül jól. Bőven akad itt látnivaló. Anita nem nézett körül, összehúzódott az ülésen, és a kezére meredt. Paul sejtette, mire gondolhat: arra, hogy a férje valamilyen érthetetlen okból meg akarja alázni, eszébe akarja juttatni alacsony származását. Ha ez lett volna Paul célja, teljes sikert ért el, mert Anita ádáz gyűlölete szertefoszlott. Elnémult és összetöpörödött. - Tudod, miért hoztalak ide? Suttogó hangon felelt: - Nem. De szeretnék hazamenni, könyörgök. - Azért hoztalak ide, Anita, mert úgy gondolom, legfőbb ideje, hogy egészen új módon nézzük ne csak önmagunkat, hanem az egész társadalmat. Nem tetszett neki, amit mondott, érzelgősnek és fellengzősnek érezte. Nem hatott Anitára. Újra kezdte. - Ahhoz, hogy elérjük, amit elértünk, Anita, tulajdonképpen megfosztottuk ezeket az embereket attól, ami a legfontosabb nekik a földón: attól az érzéstől, hogy szükség van rájuk, hogy hasznosak. Az önbecsülésük alapjától. Ez se volt jó. Anita most sem értette meg, még mindig arra gondolt, hogy Paul valamiért büntetni akarja. Még egyszer megpróbálta. - Ha azt látom, drágám, hogy mit szereztünk mi, és mi jutott ezeknek az embereknek, csirkefogónak érzem magam. Anita arcán felvillant a megértés szikrája. Tartózkodóan, de felvidult egy kissé. - Szóval nem haragszol rám? - Persze, hogy nem. Miért haragudnék? - Nem tudom. Arra gondoltam, hogy talán túl sokat zsörtölődtem, vagy talán azt hitted, hogy van valami köztem és Shepherd között. Az a feltevés, hogy valaha is féltékeny lehetne Shepherdre, teljesen kizökkentette Pault az átnevelési programból. Olyan nevetséges, olyan értetlenséget tükröző volt az a megjegyzés, hogy féltékeny lehet a Zöld Csapat kapitányára, hogy erre már igazán oda kellett figyelnie. - Akkor leszek féltékeny Shepherdre, ha te féltékeny leszel Katharine Finchre - mondta kacagva. Legnagyobb meglepetésére Anita komolyan vette a szavait. - Ezt nem gondolhatod komolyan! - Mit? - Hogy féltékeny lehetek Katharine Finchre. Arra a puffadt kis... - Álljon meg a menet! - A beszélgetés végképp vakvágányra terelődött. - Én csak úgy értettem, hogy legalább annyi az esély arra, hogy valami közöm legyen Katharine-hoz, mint neked Shepherdhez. Anita még mindig védekezett, láthatóan nem fogta fel a párhuzam negatív értelmét. Éppen ezért támadóan vágott vissza. - Hát, Shepherd kétségkívül vonzóbb férfi, mint amilyen nő Katharine. - Nem erről vitatkozom - mondta Paul kétségbeesetten. - Egyáltalán nem akarok erről vitatkozni. Semmi sincs köztem és Katharine között, és semmi sincs közted és Shepherd között. Egyszerűen csak azt akartam hangsúlyozni, hogy milyen képtelenség, ha bármelyikünk gyanakszik a másikra. - Nem tartasz vonzónak? - Tudod, hogy ellenállhatatlannak tartalak. - Fel se figyelt rá, hogy fennhangon beszél, csak amikor kipillantott az utcára, akkor vette észre, hogy ő meg Anita, akik megfigyelők akartak lenni, maguk váltak megfigyelés tárgyává. Már a papírhajók is észrevétlenül száguldottak a lefolyó felé. - Nem azért hoztalak ide, hogy házasságtöréssel vádoljuk egymást - suttogta rekedten. - Hát akkor miért? - Megmondtam: hogy egészében érzékeljük a világot, ne csak a folyó túlsó partját. Hogy meglássuk, hogyan hat a többiek életére a mi életformánk. Anita most már nyeregben érezte magát. Sikerült az ellentámadás, kizökkentette Pault, s arra is rájött, hogy nem akarják kínozni és büntetni. - Úgy látom, mind tökéletesen jól tápláltak. - De kiölték belőlük a szellemi tartást az olyan emberek, mint az apám, Kroner, Baer, Shepherd meg mi. - Már eredetileg se lehetett olyan sok szellemi tartásuk, különben nem itt lennének. Paul megdühödött, széttört a finom gépezet, amely eddig visszatartotta attól, hogy bántsa a feleségét. - Menj a fe-... - Paul! - Anita sírva fakadt. - Ez nem volt szép tőled - zokogta megtörten. - Igazán nem volt szép. Miért kellett ezt mondanod? - Tőled nem szép, hogy most sírsz. - Kegyetlen vagy, igen, egyszerűen gonosz vagy. Ha bántani akartál, most gratulálhatsz magadnak. Sikerült. Kellett, hogy legyen valami bennem, ami hiányzik ezekből az emberekből, különben nem vettél volna feleségül. - Oligomenorrhea - mondta Paul. Anita hunyorgott. - Micsoda? - Oligomenorrhea. Ez volt neked, ami ezeknek nem volt. Azt jelenti, hogy késleltetett menstruációs periódus. - Honnan az ördögből tanultad ezt a szót? - Utánanéztem az esküvőnk után egy hónappal, és bevésődött az agyamba. - Ó. - Anita elvörösödött. - Most már eleget beszéltél, éppen eleget - mondta keserűen. - Ha nem viszel haza, elindulok gyalog. Paul elindította a kocsit, vadul nyomta a gázpedált, és. a hídon át visszahajtott a folyó északi partjára. Amikor a híd közepére értek, még mindig verejtékezett az Anitával vívott váratlan küzdelemi izgalmától. Az Ilium Művek mentén azonban már úrrá lett rajta a megfontolás és a lelkiismeret-furdalás. Nagyon meglepte az összecsapás. Sose támadtak egymásra ilyen dühödten. S ami még meglepőbb, Paul volt a gonosz, Anita pedig alig több, mint áldozat. Zavartan próbált visszaemlékezni, milyen előzmények vezettek el az összecsapáshoz. De a memóriája nem sietett segítségére. És mennyire haszontalan, sőt ártalmas volt ez az összeveszés! A rossz hangulat hevében kimondta azt, amiről tudta, hogy leginkább megbántja Anitát, ami által leginkább meggyűlölteti magát. Pedig nem akarta ezt. Isten a tanúja, hogy nem akarta. És most mehet a fenébe a gondosan kidolgozott szép tervvel, hogy új életet kezdenek ketten együtt. Már a golfpálya mellett haladtak. Perceken belül otthon lesznek. - Anita... Válaszképpen az asszony kinyitotta a rádiót, idegesen babrálta a nyomógombokat, várta, hogy fölerősödjék a hang, és elnyomja a férjéét. Évek óta nem használták ezt az autórádiót. - Anita, figyelj rám. Jobban szeretlek, mint bárkit a világon. Szörnyen bánt, amit egymásnak mondtunk. - Én semmi olyat nem mondtam, amilyet te mondtál nekem. - Legszívesebben kivágnám a nyelvemet, amiért olyanokat mondtam. - Csak nehogy valamelyik jó konyhakésünket használd. - Borzalmas volt. - Nekem is. Elfelejtettél bekanyarodni. - Nem is akartam. Van egy meglepetésem számodra. Abból megláthatod, mennyire szeretlek, és milyen jelentéktelen volt az a hülye veszekedés. - Köszönöm, mára elég volt a meglepetésekből: Fordulj vissza, kérlek. - Ez a meglepetés nyolcezerbe került, Anita. Még mindig azt akarod, hogy visszaforduljak? - Azt hiszed, megvásárolhatsz engem? - kérdezte dühösen, de mintegy válaszként saját kérdésére, arckifejezése ellágyult. - Mi a csoda lehet az? Igazán, nyolcezer dollárba került? Paul lecsillapodott, hátradőlt az ülésen, élvezte a száguldást. - Te ugyan nem vagy a Telepre való, szívem. - A fenét, talán mégis. - Nem, nem. Van benned valami, amit vizsgákkal és gépekkel sohase lehetne megmérni: művészi érzék. Korunk egyik tragédiája, hogy sohasem szerkesztettek gépet ennek a tulajdonságnak a felismerésére, értékelésére, ápolására. - Igaz - mondta Anita szomorúan. - Igaz, igaz. - Szeretlek, Anita. - Én szeretlek, Paul. - Nézd! Egy szarvas! - Paul minden lámpát bekapcsolt, hogy megvilágítsa az állatot, és a Zöld Csapat kapitányát ismerte fel, aki még mindig futott, de most már közel járt a teljes kimerültséghez. Shepherd ernyedten, aritmikusan vonszolta magát, tompa dobbanással verődött a földhöz a lába. Ezúttal már meg sem ismerte őket, vakon botorkált. - Minden lépésével újabb szöget ver a koporsómba! - jegyezte meg Paul, miközben egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Tíz perc múlva leállította a kocsit, kiszállt, átment a másik oldalra, kinyitotta Anita előtt az ajtót, és szeretettel nyújtotta felé a karját. - Kint lóg a madzag, drágám, új, boldog élet nyílt meg előttünk. - Mit jelentsen ez? - Mindjárt meglátod. - Orgonabokrok sötét alagútján az alacsony házhoz vezette, és kezébe adta a madzagot. - Húzd meg. Anita óvatosan meghúzta, odabent elmozdult a kallantyú, kitárult az ajtó. - Óóóó! Paul! - A miénk. Paulé és Anitáé. Az asszony lassan besétált, fejét felemelte, orrlikai kitágultak. - Sírni szeretnék, drágám, olyan gyönyörű. Paul sietve ellenőrizte a rájuk váró ígéretes órák előkészítését, és el volt ragadtatva. Mr. Haycox, talán önkínzásban tobzódva, minden talpalatnyi felületet fölsúrolt. Eltűnt a korom és a por, csak az idő tiszta, ragyogó patinája maradt meg a kandalló ónötvözetű párkányán, az állóóra cseresznyefa- burkolatán, a tűzhely fekete vasedényein, a falon függő hosszú csövű puska diófából készült agyán és ezüst intarziáin, a petróleumlámpák hasas ónfoglalatán, a juharfából faragott, kopott székeken... És a szoba közepén álló asztalon, a puha félhomályban korhűnek látszott a két pohár, a kancsó, a gint és az ürmöst tartalmazó palack meg a jegesvödör is. És mellettük friss tejjel színültig teli két pohár, frissen főtt keménytojások a tanyáról, friss zöldborsó a tanyáról és friss sült csirke a tanyáról. Amíg Paul italt kevert, Anita boldogan sóhajtozva járta körbe a szobát, és szeretettel végigsimogatott mindent. - Igazán a miénk? - Tegnap óta. Akkor írtam alá az okmányokat. Igazán otthon érzed itt magad? Anita a kandalló előtt az egyik székbe süppedt, és elvette a felé nyújtott poharat. - Nem látod? Nem sugárzik rólam, mit érzek? - Megbékélten nevetett. - Hogy tetszik-e itt nekem? Felbecsülhetetlen, drágaságom, és mindössze nyolcezer dollárért szerezted! Milyen ügyes vagy! - Boldog évfordulót, Anita. - Nem is elég annyit mondani, hogy boldog. - Mámorító évfordulót, Anita. - Mámorító évfordulót, Paul. Szeretlek, istenem, mennyire szeretlek! - Én szeretlek téged. - Sose szerette még ennyire. - Észrevetted, drágám, hogy ez az állóóra egymaga majdnem ezer dollárt ér? Paul rendkívül elégedett volt. Fantasztikus, hogy ilyen jól alakult a dolog. Anita őszintén elégedett volt a tanyával, és úgy látszott, néhány csodálatos perc alatt szinte teljesen sikerült átcsábítani egyik házból a másikba, egyik életformából a másikba. - Ez a neked való környezet, igaz? - Tudod, hogy az. - Megfigyelted, hogy az órának fából van a szerkezete? Mit szólsz ehhez? Minden alkatrésze fából készült. - Ne törődj vele. Könnyen kicserélhető villamos szerkezetre. - De hiszen éppen ez a... Anitát elkapta az alkotás láza, nem is hallotta. - Látod, ha eltávolítjuk az ingát, éppen helye lesz egy elektrosztatikus porülepítőnek a rekesz alsó részében. - És tudod, hová állítom majd? Paul körülnézett a szobában, de nem látott az óra számára a jelenleginél alkalmasabb helyet. - Szerintem eszményi helyen van abban a falmélyedésben. - Hát az előszobába! Képzeld csak el. - Nincs előszoba - mondta zavartan. Az ajtó egyenesen a nappaliba nyílt. - A mi előszobánkba, butuska. - De, Anita... - Az a fűszer-szekrény a falon pedig... elragadó lesz, drágám, ha kihúzzuk néhány fiókját, és belőle fut ki a philodendron, ugye? Már tudom is, hová teszem a vendégszobánkban. - Kedves. - És ezek a páratlan gerendák, Paul! Ezekből nyersfamennyezetet csináltathatunk a nappali szobánkba is! És megeszem a diplomádat, ha a televízió-készülékünk pontosan bele nem fér abba a teknőbe. - Magam is éppen arra gondoltam, hogy megeszem a diplomámat - jegyezte meg Paul halkan. - És ezek a széles padlódeszkák; képzeld csak, hogy feldobják majd a játékszobát. - Mi jó van nekem a játékszobából? - morogta Paul bosszúsan. - Mit mondtál? - Azt mondtam, mi jó van nekem a játékszobából? - Ó, értem. - Kötelességszerűen nevetett, és tágra meredt szemmel kutatott további zsákmány után. - Anita... - Igen, drágám. Ó! Milyen remek tengerész-öngyújtó. - Csak egy percig figyelj ide. - Persze, drágám. - Azért vettem ezt a tanyát, hogy itt éljünk. - Úgy érted, így, ahogy van? - Pontosan... Nem szabad változtatni rajta. - Úgy érted, semmit se vihetünk el innen? - Semmit. De mi magunk ide költözhetünk. - Megint tréfálsz. Ne bosszants, drágám. olyan jól érzem most magam. - Nem bosszantalak! Erre az életre vágyom. Itt akarok élni. - Olyan sötét van, nem látom az arcodon, hogy komolyan beszélsz-e vagy tréfálsz. Gyújts villanyt. - Nincs. - Nincs áram? - Csak amennyi a hajadban van. - Mivel működik a kazán? - Nincs kazán. - És a kályha? - Tűzifával. A hűtőszekrényt pedig a hideg tavasz pótolja. - Teljesen elviselhetetlen! - Komolyan beszélek, Anita, azt akarom, hogy itt éljünk. - Hat hónapon belül elpusztulnánk. - A Haycox-család nemzedékeken át élt itt. - Játékos kedvedben vagy ma este, ugye? Ilyen komoly képpel tudod végigjátszani a tréfádat. Gyere ide, csókolj meg, édes kis bohócom. - Itt töltjük az éjszakát, és reggel elvégzem a ház körüli munkát. Te is megpróbálod? - Jó öreg, kövér háziasszony leszek majd, reggelit készítek tűzhelyen, kávét, saját baromfiudvarunkból való tojást, saját tejszínt, házi sütésű kétszersültre kenjük a házilag köpült vajat meg az itthon főzött lekvárt. - Megtennéd? - Azon kezdem, hogy belefulladnék a vajba meg a lekvárba. - Megtanulhatnád szeretni ezt az életet. - Képtelen lennék rá, te is jól tudod. A keserű csalódás hatására megint feltámadt Paul haragja, akárcsak egy órával előbb a Telepen. És megint egy kurta szót keresett, amit Anita arcába vághatna, amivel meghökkentené és megalázná. Régen megfogalmazta már ezt a mondatot. Most kimondta, nem azért, mert itt volt az ideje, hanem azért, mert lecsaphatott vele. - Nem számít, mit gondolsz - mondta kimérten. - Eldöntöttem, hogy otthagyom a munkámat, és itt fogok élni. Érted? Lelépek. Anita összefonta karját a mellén, mintha hideg ellen védekezne, és néhány percig szótlanul hintázott a széken. - Gondoltam rá, hogy ez is megtörténhet - mondta végül. - Gondoltam, hogy erre készülhetsz. De reméltem, Paul, hogy nem így van. Imádkoztam, hogy ne így legyen. De hát... nos, így lett, ide jutottunk, és most kimondtad. - Cigarettára gyújtott, idegesen szívogatta, és az orrán fújta ki a füstöt. - Shepherd megmondta. - Azt mondta, hogy le akarok lépni? - Nem. Azt mondta, hogy olyan típus vagy, aki lelép. - Nagyot sóhajtott. - Nyilvánvalóan jobban ismer, mint én. - Az ég a megmondhatója, elég könnyű kitartani a rendszerben, és tovább haladni benne fölfelé. Ahhoz kell erő, hogy otthagyja az ember. - De miért kellene lelépni, ha olyan könnyű kitartani benne? - Egy szót se hallottál abból, amit a Telepen mondtam? Azért vittelek oda, hogy megérezzed. - Azt a hülyeséget Katharine Finchről és Shepherdről? - Nem, a mindenit. Arról, hogy a magunkfajta emberek megfosztották a többieket az önbecsülésüktől. - Azt mondtad, csirkefogónak érzed magad. Erre emlékszem. - És te nem vagy így néha? - Micsoda ötlet! - A lelkiismereted, a fenébe is, sose bánt? - Miért bántana? Sose tettem semmi rosszat. - Hadd kérdezzem másképpen: egyetértesz azzal, hogy fenekestül felfordult minden? - Köztünk? - Minden! Az egész világ! - Elképesztően rövidlátó tudott lenni ez a nő. Ha csak tehette, minden általános problémát leszűkített magára és legközelebbi ismerőseire. - Például a Telep. - Ugyan mit adhatnánk az embereknek, amit még nem kaptak meg? - Ez az! Azt mondod, amit hallani akartam. Azt mondtad, mit adhatnánk mi nekik, mintha a világon minden a miénk lenne, és tőlünk függne, hogy odaadjuk vagy ne. - Valakinek vállalnia kell a felelősséget, és akkor már így mennek a dolgok. - Éppen ez az: nem mindig mentek így a dolgok. új ez a rendszer, és a hozzánk hasonló emberek tették ilyenné. A fenébe is, mindenkinek volt valamilyen egyéni tehetsége vagy munkája, amit szeretett, valami, amiben kedvét lelte. Most, hogy a gépek végeznek mindent, sokan vannak, akik nem tudnak mihez kezdeni. A legtöbb ember csak abban reménykedhet, hogy kap valamit. - Akinek van esze - szögezte le Anita határozottan -, most is felkerülhet a csúcsra. Ez az amerikai életforma, Paul, s ez nem változott. - Férje arcát fürkészte. - Ész és idegek kellenek hozzá, Paul. - És szemellenző. - Nem vágott már a hangja, kábultnak, álmosnak érezte magát a kelleténél kicsivel több italtól, az érzelmi hullámhegyek és hullámvölgyek megrázkódtatásától a teljes kudarctól. Anita elkapta kezeslábasának övét, és magához húzta, hogy megcsókolja. Paul ernyedten engedte. - Óóóóóóó - becézgette az asszony. - Olyan fura kisfiú vagy néha. - Újra magához húzta, és most ügyelt rá, hogy szájon csókolja a férfi. - Most már abbahagyod a nyűgösködést, érted? - suttogta a fülébe. Lemerülés a mélybe - gondolta Paul ernyedten, és lehunyva szemét átengedte magát a cselekménysorozatnak, amelyben a kezdetet mindig hibátlanul követte a középrész és a kielégülést adó befejezés. - Szeretlek, Paul - mormogta Anita. - Nem akarom, hogy nyűgös legyen az én kisfiam. Nem fogsz te lelépni, szívem. Csak szörnyűségesen fáradt vagy. - Mmmm. - Megígéred, hogy többet nem gondolsz erre? - Mmmm. - És elmegyünk Pittsburghbe, ugye? - Mmmm. - És melyik csapat győz a Réten? - Mmmm. - Paul... - Mmmm? - Melyik csapat győz? - A Kék - suttogta álmosan. - A Kék, persze, hogy a Kék. - Ez az én fiam. Nagyon büszke lenne rád az apád. - I-iiigen. Fölemelte Anitát, a széles deszkákból rakott padlón átvitte a fenyőfa- burkolatú hálószobába, és lefektette a madárszem mintázatú juharfaágy mozaikvarrású takarójára. Hat szabad ember halt meg itt, mesélte neki Mr. Haycox, és tizennégy született. 19 Paul Proteus doktor, mivel nem sújtotta elég kemény csapás ahhoz, hogy kizökkenjen a születése és neveltetése által megszabott pályáról, fölkészületlenül érte meg azt a napot, amelyen a társadalmilag még fejlődőképes férfiaknak meg kellett jelenniük a Réten. Tudta, hogy közeledik a válságos pillanat, amikor vagy lelép, vagy besúgóvá lesz, de nem érezte valóságosnak a közeledését, s minthogy nem volt határozott terve arra, miképp nézzen szembe vele, hamis nyugalmat erőltetett magára, abban bizakodott, hogy végül minden rendben lesz, akárcsak eddig. Egyórás repülés után a nagy személyszállító gép kört írt le a part fölött, ott, ahol a fenyőerdő találkozik a vízzel a Szent Lőrinc folyó forrásvidékén. A gép lejjebb ereszkedett, már látták a leszállópályát az erdőben, aztán föltűntek a szálfákból ácsolt szállások, az ebédlőcsarnok, a koronglökő- pályák, a teniszpályák, a tollaslabda-pályák, a baseball-pályák, no meg a hinták, csúszdák és játékpavilonok a Parton, az asszonyok és gyerekek táboriban. A folyóba nyúló hosszú kikötőgátnál három fehér jachtot is látnak, itt szálltak hajóra a Rétnek nevezett szigetre induló férfiak. - Azt hiszem, éppen csak búcsúzásra van időnk - mondta Paul Anitának, amikor a gép megállt. - Csodálatos vagy - mondta Anita, és eligazította rajta a kék kapitányinget. - És melyik csapat győz? - A Kék - felelte Paul. - Gott mit uns. - Én majd győzködöm Mamit ideát, amíg te... - Hölgyek, erre! - harsogták a tájékoztató rendszer hangszórói. - A férfiak gyülekezzenek a kikötőnél. A csomagjukat hagyják ott, ahol van. A kabinjukban lesz, mire megérkeznek. - Isten veled, drágám - mondta Anita. - Isten veled, Anita. - Szeretlek, Paul. - Én szeretlek téged, Anita. - Rajta - mondta Shepherd, aki ugyanazon a gépen érkezett -, menjünk! Alig várom, hogy lássam, milyen tüzes a Kék Csapat. - A Kék Csapat érdekel? - kérdezte Baer. - A Kék Csapattól félsz? Ugyan! A Fehérre ügyelj. A Fehértől kell tartanod, fiú. - Fehér ingét mutatta. - Látjátok? Látjátok? Erre a színre figyeljetek. Látjátok? Ez az! - Hol van Kroner doktor? - kérdezte Shepherd. - Még tegnap eljött - felelt Paul. - Tagja a hivatalos fogadó bizottságnak, kint van a szigeten. - Még egyszer integetett Anitának, aki a kavicsos ösvényen egy tucatnyi más nő - köztük Katharine Finch és Mami - társaságában, egy csapat gyerekkel ment a Part épületei felé. Egész álló nap hozzák majd a repülőgépek a többieket. Anita odasündörgött Mamihoz, és megfogta kövér karját. Az őserdőben elrejtett hangszórók rázendítettek: Gyönyörű hölgy, rád emelem szememet, Szívem, gyönyörű hölgy, csak érted remeg, Boldogság vár ránk, hallgasd meg hívedet. A hangszóró recsegésében halt el a dal, torokköszörülés hallatszott, azután parancsszó: - Nullától százig terjedő minősítésű, férfiak szíveskedjenek a Rét Királynője nevű hajóra szállni, száztól kétszázötvenig a Rét Pacsirtájára, a kétszázötven fölöttiek hajója a Rét Szelleme. Paul, Shepherd, Baer és a többiek, akik az Albany-Troy-Schenectady- Ilium övezetből érkeztek, lesétáltak a kikötőgáthoz, ahol már várakoztak a korábban érkezettek. Valamenynyien napszemüveget vettek föl, hogy a következő két hétben védjék szemüket a folyó menti nyári nap sugaraitól, amelyek vakítóan verődtek vissza a fehérre meszelt épületekről, a fehér kavicsos ösvényekről, a fehér partról és a Rét fehér betonpályáiról. - A Zöld győz! - üvöltötte Shepherd. - Add meg nekik, Kapitány! Mindenki üvöltözött és énekelt, a hajómotorok zúgtak. A három jacht V alakban vágott neki a víznek. A felfröccsenő víztől hunyorogva figyelte Paul, hogyan jutnak egyre közelebb a Réthez, amely forró, fehér menedékként várta őket. A sziget hosszában végignyúló szerpentinen fehér kockák sora tűnt elő: a szigetelt betonalapok a Rét szájhagyománya szerint az egykori primitív sátraknak kijelölt helyek. A sziget legészakibb csücskén mély tányérnak látszott az amfiteátrum, körülötte pedig a legváltozatosabb mértani idomokban gyűrűztek a sportpályák. Mindenfelé fehérre meszelt sziklák szegélyezték az ösvényeket, és... Éles, kínzó reccsenés hasított át a levegőn. Aztán még egy. És még egy. Bumm! A szigetről fellőtt rakéták robbantak a fejük fölött. A következő percben a három jacht fröcskölve siklott a stég mellé, a zenekar pedig rázendített a Csillagos-sávos lobogóra. A bombák robbannak, Rakéták lobbannak... A karmester fölemelte pálcáját, a zenészek jelentőségteljes szünetet tartottak. - Vuuuuzzzzzzip! - szökött fel a rakéta. - Kabluuuum! - pukkant, aztán folytatódott a zene: Jelzik éjszaka is, Hogy zászlónk fenn lobog.... A himnusz után vidám egyveleg következett: Csomagold el a gondokat, Egy lányt kívánok, Vigyél ki a meccsre, De jó a vasúton és így tovább. Az újonnan érkezettek a fedélzetről nyúltak a rakparton álló idősebb, többnyire kövér, ősz és kopaszodó férfiak feléjük nyújtott keze után. A Nagy Öregek álltak ott, körzeti igazgatók, regionális igazgatók, alelnökök és helyettes alelnökök, a Keleti és Közép-nyugati Övezetek alelnökei. - Isten hozott a fedélzeten! - hangzott a hagyományos köszöntés. - Isten hozott a fedélzeten! Paul látta, hogy Kroner feléje nyújtogatja nagy kezét, neki szánja az üdvözlő szavakat. Utat tört magának hozzá, s amikor elérte, megfogta kezét, és kilépett a rakpartra. - Örülök, hogy itt vagy, Paul, a fedélzeten. - Köszönöm, uram. Jó fent lenni a fedélzeten. - Az idősebb férfiak egész sora abbahagyta a fogadási szertartást, és barátságos tekintettel üdvözölte elhunyt vezetőjük reményteljes, fiatal fiát. - Jelentkezzenek az Igazgatási Épületben nyilvántartásbavétel végett, azután nézzenek be a sátrukba, megvan-e a csomagjuk - közölte a tájékóztató rendszer. - Ismerkedjenek meg sátortársukkal, aztán jöjjenek ebédelni. Az újonnan érkezettek a zenekar vezetésével lendületes léptekkel indultak a kavicssétányon az Igazgatási Épület felé. Az épület bejárata fölött kifeszített transzparens ezt hirdette: "A Kék Csapat köszönti a Rétre érkezőket." Lelkesen dühödt kiáltások harsantak, s egyetlen pillanat alatt ember-gúlák emelkedtek, s a tetejükben állók letépték a sértő feliratot. A Kék Csapat egyik ifjú tagja lelkesen csapott Paul vállára. - Ez aztán az ötlet, Kapitány! - rikkantotta. - Jól megmutattad nekik, fiú, melyik a legtalpraesettebb csapat. És megmutatjuk a fickóknak a pályán is. - Mi az, hogy - mondta Paul. - Fogadhatsz rá. Ez a jó csapatszellem. - Az ifjonc nyilván most járt először a Réten. Tapasztalatlanságában fogalma sem volt róla, hogy a transzparenst az a különbizottság készítette, amelynek a versenyszellem felszítása volt az egyetlen feladata. Amerre lépnek, hasonló ösztönző jelszavakba botlanak majd. Amikor beléptek az ajtón, nagy zöld plakátba ütköztek: "Ha nem zöld inget viselsz, hagyj fel minden reménnyel!" Shepherd örömmel kurjantott, feje fölött lóbálta a plakátot, a következő pillanatban azonban földre terítette a Kékek, Fehérek és Vörösök áradata. - Nem dulakodunk a házon belül! - reccsent rájuk a hangszóró. - Ismerik a szabályokat. Házon belül semmi dulakodás. Tartalékolják hevüket a pályákra. Nyilvántartásbavétel után menjenek a sátrukba, ismerkedjenek meg a társukkal, és tizenöt percen belül térjenek vissza ebédhez. Paul még ismeretlen társa előtt ért a sátorhoz. A Daloskönyv előszava szerint testvéri közösséget kell kialakítani kettőjüknek, miközben annyi szépségben, izgalomban és mély érzelmi élményben osztoznak. A légkondicionált helyiség hűvössége elkábította. Amikor erőt vett szédülésén, a priccsének párnáján levő tányér nagyságú jelvényen akadt meg a szeme. Ez a szöveg állt rajta: "Paul Proteus doktor, üzemigazgató, Ilium, New York állam." És alatta: "Szólíts Paulnak, vagy fizess öt dollárt." A második mondat minden jelvényen azonos volt. Az egyetlen személy, akit nem szólítottak keresztnevén a Réten, a Nagy Öreg volt, Paul apjának utóda, Francis Eldgrin Gelhorne doktor. Ő, az Országos Ipari, Kereskedelmi, Távközlési, Élelmezési és Energiaipari igazgató, az éjszaka és a nappal minden órájában és mindenütt Gelhorne doktornak vagy uramnak volt szólítandó. Aztán a társa párnáján levő jelvény szövegét olvasta el Paul: "Frederick Garth doktor, üzemigazgató, Buffalo, New York állam. Szólíts Frednek, vagy fizess öt dollárt." Paul leült az ágya szélére, és próbálta leküzdeni a kellemetlen zavart, amit Garth jelvényének megpillantása okozott. Sok embert ismert - Shepherd is közéjük tartozott -, aki mindenben intő jelt látott, egy fölöttes kézszorításában, egy hivatalos okmányban szereplő név hibás kiejtésében, egy bankettasztal ülésrendjében, abban, hogy milyen hangon kért vagy kínált cigarettát valamelyik fölöttese... és mindezen hosszan tűnődött. Paul pályája a legutóbbi hetekig könnyen, egyenesen vezetett fölfelé, és buta, haszontalan dolognak tartotta az intő jelek elemzését. Számára minden jel jónak bizonyult, legalábbis eddig. Most ő is egyre inkább úgy érezte, hogy létezhetnek rosszindulatú szellemek, és rejtélyes módokon jelentkeznek. Véletlen, tájékozatlanság vagy valamilyen ravasz terv tette, hogy egy sátorba került Garthtal, a pittsburghi állás másik jelöltjével? És miért lett kapitány Shepherd, amikor ezt a megtiszteltetést azoknak tartották fenn, akiket valóban magasabbra akarnak emelni? És miért... Paul férfias elhatározással más mederbe terelte gondolatait, és még egy nevetést is sikerült kierőszakolnia magából, bizonygatva, hogy fittyet hány az egész rendszerre. Fáradtan, sápadtan és kedves mosollyal besétált a sátorba ősz halántékú lakótársa. Fred Garth kétségbeesetten igyekezett mindenkivel megszerettetni magát, és úgy foglalt helyet a társadalomban, hogy senkit se vonzott vagy taszított különösebben. Ez a tulajdonság inkább segítette, mint gátolta előrehaladását. Előfordult időnként, hogy befolyásos csoportok támogatta két markáns egyéniség versengett ugyanazért az állásért. És ilyenkor a legfelső főnökök - elkerülendő a szakadást, amit az egyik csoport emberének kinevezése okozhatna - Garthot választották, mint senkit sem sértő, kompromisszumos jelöltet. Ez senkiben sem hagyott keserűséget, mert eléggé általános volt az az érzés, hogy Garth tetőtől talpig csak a kinevezési kompromisszumok nagypolitikájának terméke. Most, ötvenes éveinek elején szörnyen öregnek, készségesnek, jószívűnek, de sajnálatra méltóan gyengének, elnyűttnek látszott. - Proteus doktor! Bocsánat, Paul - üdvözölte Garth. A fejét rázta, nevetett, mintha nevetségesen viselkedett volna, és átnyújtott egy ötdollárost. - Felejtse el, Garth doktor - montda Paul, és visszaadta a pénzt. - Bocsánat, Fred. Hogy van? - Remekül, remekül. Nem panaszkodhatom. Hogy van a család, az asszony és a gyerekek? - Mindenki remekül van, kösz. Garth elvörösödött. - Ó, bocsánat, sajnálom. - Ugyan, mit? - Hülyeség volt tőlem, hogy a gyerekeiről érdeklődtem, amikor nincsenek. - Tőlem hülyeség, hogy nincsenek. - Lehet, lehet. Persze, nagy megpróbáltatás figyelni, hogy nőnek fel a kölykök, megkapják-e, amit kell, végignézni gyilkos küzdelmüket az Általános Minősítési Vizsgákon, aztán várni az osztályzatokra... - A mondat sóhajban végződött. - Éppen most szenvedtem végig ezt az ÁMV-ügyet Buddal, a legidősebbel, és még kétszer át kell esnem ezen a lidércnyomáson, amikor Alice meg a kis Ewing kerül sorra. - És hogy ment Budnak? - Mmm? Ó, hogy ment neki? Helyén van a szíve. Jól akar végezni és keményebben készült a vizsgákra, mint bármelyik gyerek a környéken. Megteszi, ami tőle telik. - Ó, értem. - Nos, éppen most nyílik előtte egy újabb vizsgalehetőség. Pechje volt, amikor először nekivágott, éppen elkapta valamilyen vírus. De alig maradt alul a mércén, ezért a Fellebbviteli Bizottság külön döntést hozott. Holnap vizsgázhat másodszor, és vacsoratájban tudjuk meg az eredményt. - Most sikerülni fog - mondta Paul. Garth a fejét rázta. - Azt hiszed, segítik a gyereket a próbálkozásban, azt hiszed? Látnod kellene, hogyan gürcöl szegény fickó. - Szép napunk van - terelte el Paul a beszélgetést a keserű témáról. Garth szórakozottan kinézett az ablakon. - Igaz, igaz. Isten mosolyog a Rétre. - Talán már akkor is mosolygott rá, amikor mi még el se foglaltuk. - Nem én találtam ki. - Mit? - Az Isten mosolyát. Gelhorne doktor mondta, természetesen. Nem emlékszel? Ő mondta a tavalyi záróünnepségen. - Persze. - Gelhorne doktor annyi emlékezetes dolgot mondott, hogy nehéz volt mindent elraktározni az ember emlékeinek kincsesházában. - Ebéd! - szólaltak meg a hangszórók. - Ebéd! Emlékezzenek a szabályra: minden étkezésnél szerezzenek legalább egy új ismerőst. A társuk üljön az egyik oldalon, de egy idegen a másikon. Ebéd! Ebéd! - Ezután a hangszórók egyáltalán nem odaillő dalt harsogtak: Ó, de utálok korán kelni. Paul, Garth és ötszáz további pár a felvonulási területen át az étkezőcsarnokhoz indult. Amikor a tömeg átsodorta Pault és társát a lengőajtón, Kroner elkapta a karját, és félrehúzta. Garth, ahogy jó társhoz illőnek tartotta, kilépett a sorból, és várt. - Holnap este - mondta Kroner -, holnap este tartják a nagy összejövetelt. A vezéreszmét magában foglaló színjáték és tűzijáték után. - Remek. - Mondtam neked, hogy a Nagy Öreg is eljön. Ennyire fontos. Te leszel a főszereplő. Nem tudom még pontosan, miről van szó, de úgy sejtem, ez lesz a legnagyobb esemény a pályafutásodban. - A mindenit! - Ne aggódj. Olyan vér folyik az ereidben, hogy többre is képes vagy, mint erre a munkára. - Kösz. Paul és Garth visszalépett a sorba. - Nagyon szeret téged, ugye? - kérdezte Garth. - Apám régi barátja. Azt mondta, örül, hogy itt vagyok a fedélzeten. - Ó - Garth kissé zavartnak látszott. Paul merész hazugsága volt az első célzás arra, hogy vetélytársak. De elengedte a füle mellett ezt a hazugságot. Shepherd azonnal faggatni kezdte volna Pault, de Kroner se nyugodott volna, amíg ki nem szed belőle minden elhangzott szót. Paul őszinte szeretetet érzett Garth iránt. - Gyere, pajtás, keressünk két ismeretlent. - Nem lesz könnyű. Nagyon régóta járunk ide, Paul. - Keress egy pirospozsgás ifjoncot, aki most került ki az iskolapadból. - Ott van egy. - Berringer! - kiáltott Paul meglepetten. Amikor a gépek összeállították a listát a Rétre meghívható iliumi férfiakról, Berringer kártyája a rekeszében maradt. Az egész üzemben ő érdemelte meg legkevésbé a meghívást. És most mégis itt van. Úgy látszott, Berringer tudja, mire gondol Paul, és kihívó mosollyal nézett vissza rá. Baer odalépett kettőjük közé. - Elfelejtettem, elfelejtettem, pedig meg akartam mondani neked. Berringer, Berringer. Kroner mondta, hogy szóljak neked, én meg elfelejtettem, elfelejtettem. - Hogy a fenébe kerül ide? - Kroner hozatta fel. Az utolsó percben. Úgy gondolta Kroner, megszakad a szíve az apjának, ha nem hívják meg a fiát azután, ami Dáma Dénessel történt. - Így érvényesülnek az érdemek - jegyezte meg Paul. Baer bólintott. - Persze, így. Így van rendben. - Vállat vont. - Sebaj, spongyát rá. Paul arra gondolt, hogy alighanem Baer a legigazságosabb, legjózanabb és legtisztább férfi, akit valaha ismert, de teljesen gépszerű abban a tekintetben, hogy csak az a probléma érdekli, amit rábíznak, de azzal aztán egyforma energiával és érdeklődéssel foglalkozik, akármilyen értékű és méretű. Paul még egy pillantást vetett Berringerre, látta, hogy zöld az inge és Shepherd a szomszédja, aztán nem törődött vele tovább. Végre sikerült Garthtal együtt két nagyon fiatal ismeretlent találnia, s mivel két üres szék választotta el őket egymástól, leültek közéjük. A Paul mellett ülő vörös hajú ifjú megnézte a jelvényét. - Ó, Proteus doktor. Hallottam már magáról. Hogy van, uram? - Nem doktor, Paul a nevem. Köszönöm, remekül. És hogy van maga - rápillantott asztaltársa jelvényére -, Edmund L. Harrison doktor, az Ithaca Művekből? - Ismerkedjék meg a szomszédjával - harsogta a hangszóró. - Ne beszéljen most mással. - Nős? - érdeklődött Paul. - Azért van itt, hogy új ismerősöket szerezzen, hogy bővítse látókörét - figyelmeztetett a hangszóró. - Nem, uram, vőle... - Minél több kapcsolatot teremt itt a Réten - folytatta a hangszóró -, annál simábban megy majd a kooperáció az iparban. - Vőlegény vagyok - fejezte be a mondatot Harrison doktor. - Ithacai a lány? - A túlsó oldalon még van két üres hely, uraim, ott a sarokban. Éppen szemben. Foglalják el gyorsan, mert sűrű a program, és mindenki meg akar ismerkedni mindenkivel - közölte a hangszóró. - Nem, uram - felelt Harrison doktor. - Atlantai. - Ismét Paul jelvényére nézett. - Nem a fia ön... - Most, hogy mindenki leült és megismerte a szomszédját, mit szólnának egy kis összemelegítő együttes énekléshez? - Igen, ő volt az apám - felelt Paul. - Üssék föl a Daloskönyv huszonnyolcadik oldalát - hallatszott a utasítás a hangszóróból. - Huszonnyolcadik, huszonnyolcadik! - Nagy ember volt - jegyezte meg Harrison. - Igen - mondta Paul. - Várd meg, Nellie, míg kisüt a nap! - ez a dal címe - üvöltötte a hangszóró. - Megvan? Huszonnyolcadik oldal. Rajta, kezdjük! A csarnok végében elhelyezett zenekar megvadult elefántcsorda robajához hasonló hangerővel szólalt meg, mintha keresztesháborút indítana a csend ellen. A harsogás közepette, még saját hangját se hallhatta az ember. Paul gyomra görcsbe rándult, már ízeket sem érzett, és úgy nyelte a drága, finom ételt, mintha lóhúst és kukoricakását enne. - Paul, Paul, Paul! - kiáltott rá Baer az asztal túloldaláról. - Paul! - Tessék? - Figyelj, téged szólítanak! Téged szólítanak! - Ne mondják nekem, hogy a Kék Csapat kapitánya gyáván megfutamodott az utolsó percben - gúnyolódott a hangszóró. - Rajta! Hol a Kékek kapitánya? Paul felállt, és felemelte karját. - Jelen - mondta, de még ő maga se hallotta a saját hangját. Éljenzés és fújolás hallatszott. Összegyűrt papírszalvétákkal és cseresznyeszemekkel dobálták. - Nos - kötekedett vele a hangszóró -, halljuk a dalát. Kezek ragadták meg, a levegőbe emelték, és kék inges férfiak sebtében kialakított sorfala között a zenekar felé vitték. Felállították a pódiumra, és kordont vontak köréje. A kövér, öreg, vörös képű szertartásmester, akinek olyan mellei voltak, mint egy nőnek, odalépett hozzá átizzadt atlétatrikójában, és a kezébe nyomott egy Daloskönyvet. A zenekar rázendített a Kék Csapat harci indulójára. - Ó, Kék Csapat, próbált csapat - kezdte el Paul. Idegennek és ijesztőnek érezte a hangját. Elektronikusan fölerősítették, hogy merész kihívást és harcos elszántságot sugározzon. - Nincs több olyan jó, mint te vagy! Ekkor már teljesen elnyelte az énekhangot a lábdobogás, a fütty, a nyávogás, a poharakhoz vert kanalak csengése. A szertartásmester örömmel nyugtázva a jó hangulatot, kék zászlót nyújtott Paulnak, hogy lengesse a dal ütemére. Alig ragadta meg a zászló nyelét, észrevette, hogy szétnyílik védelmezőinek sorfala. Berringer rohant feléje, leszegett fejjel. Dulakodás közben Paul le akarta ütni a féktelen zsivajtól megőrült Berringert, de elvétette, és Berringer ütötte le őt. Harcképtelenné válva zuhant a zenekar dobogójáról egyenest a konyhába. - Nyugalom! Nyugalom! - hallatszott a felszólítás a hangszóróból. - Kevés az előírás a Réten, de ezt a keveset be kell tartani. Üljön vissza a helyére, maga zöldinges. Minden durvaság tilos a belső helyiségekben. Megértette? Általános volt a nevetés. - Még egy ilyen kihágás, és felkérjük, hogy hagyja el a szigetet! Készséges kezek segítették talpra Pault, és váratlanul Luke Lubbock, a fáradhatatlan mozgalmár komor, buta arcát látta maga előtt. Luke ezúttal pincérnek öltözött. Az egyik szakács, aki eddig undorral figyelte a jelenetet, hirtelen elfordult, amikor Paul ránézett, és eltűnt a nagy mélyhűtőrekeszben. Miközben csapatának tagjai visszavitték a helyére, Paul lidércnyomásos álom visszavetített töredékeként felismerte, hogy a szakács Alfy lehetett, a hangtalan televízió bajnoka. - Ejnye, ejnye - intett a hangszóró -, még egy ilyen durva jelenet, és kénytelenek leszünk véget vetni a szórakozásnak. És most, hol van a Fehér Csapat kapitánya? Amikor véget ért a móka, Paul és az ithacai Harrison doktor együtt sétált ki a szabadba. - Most tíz perc szabadfoglalkozás az emlékünnepélyig - közölte a hangszóró. - Tíz perc új ismeretségek kötésére az emlékünnepély előtt. - Örülök, hogy megismertem, uram - mondta Harrison doktor. - Részemről a... - Az én ír vadrózsám - harsant a dal a hangszóróból - a legkedvesebb virág - de aztán félbeszakadt. - Figyelem, figyelem! A programbizottság éppen most közölte, hogy hét percet késtünk, ezért kérem, azonnal sorakozzanak föl a Tölgyfánál. Az emlékünnepély rögtön kezdődik. Füstként terjedt szét az áhítatos csend az étkezőcsarnok körüli koronglökő- pályák és pingpongasztalok közelében szétszóródott, verejtékező tömegen. Megkezdték a fölsorakozást a Tölgy, az országos szervezet hivatalos jelképe körül. Ott volt a Tölgy képe minden levélpapíron, és négyszögletes fehér selyemdarabra hímezve ott lobogott a szélben a felvonulási tér árbocán, közvetlenül az amerikai zászló alatt. Az ifjoncok utánozták az idősebbek egyöntetű ájtatos viselkedését: tekintetüket a méltóságteljes öreg fa alsóbb ágaira szögezték, kezüket összefonták ágyékuk fölött. - A Fehér győz! - kiáltott egy nagy fogú, alacsony, sovány fiatalember. Az idősebbek szomorúan, bánatos szemrehányással néztek rá. Ez volt talán az egyetlen időpont, amely nem alkalmas az ugratásra. A végtelenül tapintatlan megnyilvánulás tönkreteszi ennek az ifjoncnak a következő két hetét, és talán pályáját is derékba töri. Rajta marad a bélyeg: "ez az ifjú üvöltözött az emlékünnepélyen". Ez marad a jellemzése, és senki sem vállalkozik a felülvizsgálására. Talán ha páratlan képességű atlétának bizonyul... De nem. Petyhüdt izmai arra utaltak, hogy számára járhatatlan a megbocsátásnak ez az útja. Paul együttérzéssel nézett rá, és visszaemlékezett régebbi hasonló rossz indulásokra. Rettenetesen magányos marad ez az ember, ivásra adja a fejét, és soha többé nem hívják meg. Már csak a levelek zizegése hallatszott, s legföljebb időnként az edények és ezüst evőeszközök csörgése az ebédlőépületből. Egy feldúltnak látszó fényképész rohant a csoport elé, féltérdre ereszkedett, villantott, azután elfutott. Felröppent egy rakéta: a lövedékről ejtőernyőre erősített amerikai zászló ereszkedett alá a folyóra. Kroner kilépett a tömegből, és méltóságteljesen a vaskos fatörzshöz sétált. Ott visszafordult, és elgondolkozva pillantott a kezére. Olyan halkan, a meghatottságtól olyan fojtottan mondta az első szavakat, hogy alig hallották. Mély lélegzetet vett, kihúzta magát, felemelte tekintetét, és erőt gyűjtött, hogy újra kezdje. Mielőtt Kroner újra megszólalt volna, a rövid szünetben Paul körülnézett. Shepherdet és Berringert pillantotta meg, és látta, hogy meghittség fűzi össze őket. Csodálatos módon összefolyó masszává vált a tömeg. Nem lehetett megállapítani, hol végződik az egyik személyiség és hol kezdődik a másik. - Az a szokásunk - mondta Kroner -, az a szokás itt a Réten, a mi szokásunk, a mi Rétünkön, hogy összejövünk a mi fánk alatt, a mi erős gyökerű, erős törzsű, erős ágú jelképünk alatt, bátorságunk, egységünk, kitartásunk szép jelképe alatt. Az a szokásunk, hogy összejövünk itt, és megemlékezünk eltávozott barátainkról és munkatársainkról. Már megfeledkezett a tömegről, csak a kék égen száguldó kövér gomolyfelhőkhöz beszélt. - Mióta utoljára találkoztunk itt, Ernest S. Bassett doktor elhagyta világunkat, hogy egy szebb világban élvezze élete jutalmát. Ernie, mindannyian tudjuk... Ismét kiszáguldott a fényképész, Kroner arcába világított a. vakuval, majd újra eltűnt. - Ernie öt évig volt a Philadelphia Művek igazgatója, hét évig a Pittsburgh Műveké. Barátom volt, mindannyiunk barátja, nagy amerikai mérnök, nagy szervező, a civilizáció nagy úttörője, új, soha nem álmodott ajtókat nyitott ahhoz, hogy több embernek olcsóbban adhassunk jobb dolgokat, jobb életet. Kroner, miközben olykor megtört a hangja, Ernie Bassett fiatalkoráról beszélt, nyomon követte pályáját egyik üzemből a másikba. - Odaadó volt, mérnökhöz, igazgatóhoz, személyiséghez, amerikaihoz méltón - Kroner szünetet tartott, és átható tekintettel nézett végig az arcokon, azután ismét a felhőkhöz beszélt - és teljes szívéből. Kilépett egy férfi a tömegből, és hosszú, fehér dobozt nyújtott át Kronernak. Kroner lassú mozdulattal kinyitotta, és elgondolkozva szemlélte, mielőtt megmutatta volna, mi van benne. Végre belenyúlt, és kiemelt egy kék-fehér szalagot, a Fegyveres Erők Érdemrendjét, amit Bassett a Philadelphia Művek igazgatójaként kapott a háború alatt. Egy kürt szordinóval játszotta a gyászjelet. Kroner letérdelt, és a fa lábához helyezte Ernie Bassett kitüntetését. A fényképész kirohant, kattintott és eltűnt. A bozótban elrejtett férfikar a lehető leglágyabb hangon kezdett énekelni az Édes szerelmi ének dallamára. Bajtársam a Réten, Emeld a serleged, Szent jelképünk éljen, érje el az eget. Kicsiny makkból sarjadt Óriás ez itt, Nőjön szakadatlan, A csillagokig! Élj, te büszke jelkép, Örökre a miéééénk. - Egyperces néma fohász eltávozott barátainkért - vezényelt a hangszóró. Az egyperces némaság alatt Paul szipogást hallott a háta mögül. A szertartás hatására valakiben átszakadt az önfegyelem gátja, valakiben, aki nagyon közel állhatott Bassetthez. Sok szem lábadt könnybe, itt-ott remegő ajkakba mélyedtek a fogak, de zokogni senkit se látott Paul. Hirtelen észrevette a sírót, de nem a tömegben, hanem az ebédlőépület ajtajában. Luke Lubbockot, aki egy halom piszkos edényt tartott a karján, egészen magával ragadta a szertartás. Őszinte, nagy könnyekkel siratta a Pittsburgh Művek igazgatóját. A főpincér meglehetősen durván ráncigálta el az ajtóból. A zenekar rázendített a Csillagos-sávos lobogó dallamára, és más idősebb vezetők, akik szintén jól ismerték Bassettet, karon fogva elvezették Kronert a fától. A tömeg szétoszlott. Paul vágyódva nézett a bár felé. Ezt egy különálló fehér épületben rendezték be. Végigpróbálgatta az ajtókat, valóban zárva vannak-e, és természetesen mindet zárva találta. A bárt mindig csak a mérkőzések befejeztével, a cocktail- órában nyitották ki. - Figyelem, figyelem! - szólalt meg a hangszóró. - A nap további programja a következő: - A csapatok tíz percen belül kapitányuk sátránál találkoznak, és megkapják a beosztást a különböző sportágakba. A hivatalos verseny csak holnap reggel kezdődik. Kijelölés után pihenjenek, ismerkedjenek társaikkal, ne ugyanazzal a régi csapattal lógjanak együtt. - Fél hatkor cocktail, fél hétkor vacsora. Figyelem, figyelem! Programváltozást jelentek be: A vezéreszmét tolmácsoló színdarab és a tüzijáték ma este elmarad. Holnap este kerül sorra. Ma este pedig csoportos éneklés lesz az amfiteátrumban. Takarodó éjfélkor. - Csapatkapitányok, csapatkapitányok! Szíveskedjenek jelentkezni a sátruknál. Paul fogyó reménnyel rázta a bár ajtajait, arra gondolt, talán beszélhet egy takarítóval, és kaphat egy korty italt. - Most hallom - harsant fel megint a hangszóró -, most hallom, hogy a Kék Csapat kapitánya nincs a sátránál. Paul Proteus doktor, Paul Proteus... 20 Bratpuhr sahjának arany turbánja úgy lógott a Miami Beach-i kalaptartóról, mint egy összevarrt végű törülköző. - Puku pala koko, puku ebo koko, nibo aki koko - mondta a sah. - Mit óhajt a külföldi úr? - kérdezte Homer Bigley, a borbélyüzlet tulajdonosa. - Azt kéri, hogy egy kicsit vágjon le kétoldalt, egy kicsit hátul, fent pedig hagyja úgy a haját, ahogy van - morogta Khashdrahr Miasma a szomszéd székből egy gőzölgő törülköző alól. Ewing J. Halyard doktor a körmét rágta, s várakozott az egyik széken, miközben a gondjaira bízott vendégek az első amerikai hajvágást élvezték. Bármit mondtak, mosolyogva bólintott, de semmit se hallott, csak a belső zsebében levő levél halk zizegését. Idegesen fészkelődött, nem volt olyan szék a világon, amelyet kényelmesnek talált volna. A Külügyminisztérium személyzeti főnökének levele követte New Yorkba, Uticába, a Niagara-vízeséshez, Camp Drumba, Indianapolisba, St. Louisba, Fort Rileybe, Houstonba, Hollywoodba, a Grand Canyonhoz, a Carlsbad-barlangokba, Hanfordba, Chicagóba és Miami Beachbe, ahol végre elég hosszú ideig tartózkodott ahhoz, hogy a levél utolérje és beledöfjön, akár egy dárda, lelki bordái közé. A homokon töltött naptól olyan volt, mint a főtt rák, de a jó egészség és jó kedély máza alatt kihűlt és halottfehérre sápadt a félelemtől. "Kedves Mr. Halyard" - így kezdődött. "Kedves Mr..." Amíg Halyard ezen a Mr.-en fortyogott, Homer Bigley a borbélyszakmában töltött élet reflexeinek engedelmeskedve kiválasztotta a megfelelő ollókat, csattogtatta őket a szent fej fölött, és mintha jobb kezét ugyanaz az ideg mozgatná, mint rekeszizmát és hangdobozát, egyszerre kezdett hajat vágni és beszélni. Úgy beszélt az egyetlen szavát sem értő sahhoz, ahogyan egy extrovertált balzsama cseveghet a hullával. - Hát uram, jó időt választott a látogatásra. Azt mondják, ez már utószezon, de nekem az a véleményem, hogy ez az év legszebb része. Meg a legolcsóbb. De nem is erre gondolok. Itt most tizenöt fokkal hűvösebb van, mint New Yorkban, és fogadni mernék, hogy északon ötven ember közül egy se tudja ezt. Csak azért, mert nem hirdetik. A hirdetés minden. Gondolkozott már ezen? Amit csak gondol, mindent azért gondol, mert valaki hirdette azt az eszmét. A nevelés se más, csak hirdetés. - Van jó hirdetés és rossz hirdetés. A borbélyok például kénytelenek sok rossz hirdetést elszenvedni a karikaturisták meg a televíziós komédiások jóvoltából. Ha felütök egy képeslapot vagy kinyitom a televíziót, sose hiányzik belőle egy borbély, aki megvág valakit. Biztos, hogy ez elég egy kis nevetéshez, és tudj' isten, talán jót is tesz a világnak egy kis nevetés, de nem hiszem, hogy igazságos lenne megbántani valakit, és így mások rovására megnevettetni az embereket. Úgy értem, minden kiegyenlíti egymást, és senki se jár jól. Vajon azok a színészek és karikaturisták gondolnak-e néha a borbélyok ezreire akik éveken át egyetlen vendéget sem vágnak meg, s ha igen, miért házalnak azzal, hogy a borbélyok annyi ütőeret vágnak át, hogy csoda, ha a sebészek egyáltalán győzik összevarrni. Hiába, úgy látszik, senki se törődik már azzal, ami talán szent dolog a másiknak. - Persze volt idő, amikor a borbélyok megvágták az embereket, és meg is fizették őket érte. Ez az egyik legősibb mesterség a földön, de senki se gondol erre. Az orvosok dolgát látták el hajdanán, vért vettek az emberektől, csontokat raktak helyre, meg minden, de aztán a doktorok megirigyelték, magukhoz ragadták az egészet, és a borbélyoknak csak a hajvágást meg a borotválást hagyták meg. Nagyon érdekes történet. De az apám azt mondta, mielőtt meghalt, hogy már rég eltemetik az utolsó doktort, amikor a borbélyok még mindig itt lesznek, és ő tudta, mit beszél. Érdemes volt odafigyelni arra, amit mondott. - Több idő és ügyesség kell manapság a hajvágáshoz, mint ahhoz, amit a doktorok csinálnak. Ha szifiliszt kap vagy trippert, vörhenyt, sárgalázt, tüdőgyulladást, rákot vagy bármit, annyi idő alatt meggyógyíthatom, amíg vizet merítek a samponhoz. Csak felkapok egy vacak kis tűt, egy szúrás, és kész a csoda! Már adhatom is a számlát a meggyógyításáról a visszajáró aprópénzzel együtt. Minden borbély képes arra, amit ma a doktorok csinálnak. De ötven dollárt fizetek magának, ha mutat egy doktort, aki tud hajat vágni. - Azt mondják most, hogy a borbélyság nem mesterség, de nézze csak a többi mesterséget, hogy felfújták őket a középkor óta, és hogy lenézik a miénket. Nézze csak az orvoslást, a jogot. Gépesítették! - A doktor nem használja a fejét vagy a képzettségét, ha meg akarja állapítani, mi az ön baja. Gépek vizsgálják az embert, ezt mérik, azt mérik. A doktor meg előszedi a megfelelő csodaszert, de csak úgy, hogy a gépek megmondják neki. És az ügyvédek! Persze, az a véleményem, hogy helyes, ami velük történt, mert komisz munkát végeztek, ami senki másnak se válhatott javára. Nem én mondom ezt. Az apám mondta. Ezek az ő szavai. De most a törvény, törvény, és nem egy csomó ember tusakodása, akit megfizetnek, hogy úgy vigyorogjon és hazudjon és üvöltözzön és csaljon, ahogy valaki a pénzéért megkívánja a vigyorgást, a hazugságot, az üvöltözést és a csalást. A hazugságvizsgálógépek biz' isten tudják, ki hazudik és ki mond igazat, és azok a vén lyukkártyagépek minden esetben tudják, hogyan szól a törvény, és még ki sem mondja az ember, hogy ártatlan vagyok, ők már meg is találták a döntést, amin azelőtt annyit vesződtek a bírák. És ez így van rendjén. Nincs többé futkosás. A pokolba is, ha lenne egy hazugságvizsgáló gépem meg lyukkártyagépem, nyithatnék itt egy jogi üzletet, s az alatt, amíg bedugja a lábát meg a tízcentest abba a cipőtisztító automatába, elintézhetném a válóperét, megnyerhetnék magának egymillió dolláros kártérítési pert vagy amit csak akar. - Valamikor nagyok és magasztosak voltak ezek a doktorok, ügyvédek és társaik, olyasfélék, mint a papok, de ma már egyre inkább olyanok, mint a gépkezelők. A fogorvos persze más. Azt mondom, ez a kivétel, amely erősíti a szabályt. És a borbélymesterség, a legrégibb foglalkozások egyike a földön, minden másnál jobban tartja magát. Azt lehetne mondani, hogy a gépek megmutatják, hol válik el a szar a májtól. - A szar a májtól... a hadseregben mondogatták ezt. Elm Wheeler őrmester mondogatta. Memphisi fiú volt. "Erre megyünk, fiúk - mondta -, most válik el a szar a májtól." És megrohamoztuk a következő dombot, és utánunk jöttek a szanitécek, ők mondták meg, hol válik el a hulla a sebesülttől. Aztán megint azt mondta Wheeler: "Erre, fiúk, itt válik el a szar a májtól." És ez így ment tovább, amíg azt vettük észre, hogy elváltunk a zászlóaljunktól, és Wheelernek elvált a feje a nyakától. - De hát tudja, akármilyen szörnyű felfordulás volt is, nemcsak Wheeler esete, hanem az egész háború, mégis az hozta ki az amerikai nép igazi nagyságát. Van valami a háborúban, ami kihozza az emberből a nagyságot. Utálok ilyet mondani, de igaz. Lehet, persze, hogy azért van ez így, mert olyan gyorsan naggyá lehet az ember a háborúban. Csak néhány másodpercig csinál valami átkozott, hülye dolgot, és máris nagy ember lett belőle. A legnagyobb borbély lehetnék a világon, talán az is vagyok, de hiába bizonyítom egész életemben remek hajvágással, senki se figyel föl rám. Mert békeidőben már csak így mennek a dolgok, igaz? - De Elm Wheeler, őt aztán figyelni kellett, amikor nekivadult, mert levelet írt neki a felesége, hogy gyereke született, pedig ő már két éve nem járt otthon. Miután elolvasta, nekirohant egy géppuskaállásnak, kézigránáttal meg géppisztollyal mindenkit kiirtott, azután egy másikra vetette magát, ott meg puskatussal vert ripityára mindenkit, és amikor ezzel is végzett, egy aknavetőállás felé indult. Ekkor eltalálta egy repeszgránát. Ha ezer dollárt fizet egy sebésznek, az se végez tisztább munkát. Nos, Elm Wheeler megkapta a Kongresszusi Érdemérmet, odatették a koporsójába. Csak úgy egyszerűen odatették. A nyakába nem akaszthatták, ha meg a mellére akarták volna tűzni, azt hiszem oda kellett volna forrasztani, annyira tele volt ólommal és vasszilánkkal. - De ő nagy volt, senki sem vitathatja. Gondolja, hogy ma is ilyen nagy lehetne, ebben a modern korban? Tudja, mi lenne ma belőle? Csak egy Helyreállíthatatlan és Javíthatatlan. A háború tette naggyá, ez az élet viszont megölné. - És még valami szép van a háborúban, nem mintha egyáltalán lehetne valami szép a háborúban, de azért az igaz, hogy amíg tart és benne van az ember, sose kell azon töprengenie, helyesen cselekszik-e. Érti? Ott, ahol harcolni kell, csak igaza lehet az embernek. Odahaza ördög lehet, buta, aljas kurafi, pokollá teheti egy csomó embernek az életét, de ott király, mindenkinek a királya, különösen önmagáé. - Ma ezeket a kölyköket csak azért viszik le a hadseregbe, hogy ne hagyják őket az utcákon csavarogni, és ne okozzanak bajt, mert nem tudnak mit kezdeni velük. A háború az egyetlen esélyük, hogy legyen belőlük valami. Ez az egyetlen esélyük, hogy megmutassák, valamiért élnek és meghalnak, az istenit. - Valamikor bármelyik buta fattyú csinálhatott egy csomó hülyeséget, és naggyá lehetett, de a gépek véget vetettek ennek. Tudja, régen elmehetett az ember a tengerre egy nagy vitorláson vagy halászhajón, és hős lehetett a viharban. Elmehetett nyugatra, elűzhette az indiánokat, meg minden. Cowboynak is beállhatott vagy vállalkozhatott mindenféle veszélyes dologra. - Most a gépek végeznek minden veszélyes munkát, a buta fattyúkat pedig berakják a nagy, előregyártott hodályokba vagy barakkokba, és semmit se csinálhatnak, legfeljebb abban reménykedhetnek, hagy nagy tűz ütött ki, és mindenki mást megelőzve rohanhatnak be az égő házba, hogy egy csecsemőt kiragadjanak a tűzből. Vagy talán, de ezt nem mondhatják nagyon hangosan, mert a legutóbbi olyan szörnyű volt, reménykedhetnek egy másik háborúban. Persze, hogy nem lesz másik. - Persze, gondolom, hogy a gépek sokkal jobbá tették a helyzetet. Nem vagyok bolond, hogy tagadjam, bár sokan tagadják, és meg is értem, hogyan gondolják. Úgy látszik, a gépek minden jó munkát elvettek, mindent, amiben az ember becsületes maradhat önmagához, és nem kell becsapnia senkit. Csak a hülye munkákat hagyták meg az embereknek. És azt hiszem, ahogy itt állok a két lábamon, egy kihaló fajta utolsó példánya vagyok. - Szerencsém, hogy a borbélymesterség ilyen sokáig kitartott, az én számomra még elég sokáig. És boldog vagyok, hogy nincsenek gyerekeim. Így rendben vannak a dolgok, nem kell azon törnöm a fejem, hogy ha nem hagyhatom rájuk ezt az üzletet, akkor nincs más választásuk, mint a Hadsereg vagy a Helyreállíthatatlanok és Javíthatatlanok, hacsak... hacsak egy mérnök, igazgató, kutató vagy tisztviselő ki nem kezd a feleségemmel, és a kölykök az ő eszét öröklik az enyém helyett. De Clara csak úgy engedné közel magához az efféle fickókat, ahogyan egy macska hagyná, hogy a fenekére fölkenjenek fél kiló margarint tüzes csavarhúzóval. - Remélem, még vagy két évig nem hozzák ide azokat a borbélygépeket, mert akkor már nyugalomba vonulhatok, és felőlem megeheti a fene az egészet. Valamelyik este mutatták a televízión azt az embert, aki kitalálta őket, és kiderült, hogy ő maga is borbély. Elmondta, hogy egyre az aggasztotta, mikor talál ki valaki hajvágógépet, amely őt is munkanélkülivé teszi. Lidércnyomásos álmai voltak miatta, és amikor felébredt, felsorolta magának az okokat, miért nem lehet soha gépre bízni ezt a munkát, a bonyolult kézmozdulatokat, amelyeket a borbély végez. És aztán a következő éjszakán olyan gépről álmodott, amely elvégzi az egyik munkát, mondjuk a fésülést, és látta, hogy hibátlanul működik. Mintha bűvös körbe került volna. Egyre csak álmodott. Aztán megint olyasmire gondolt, amit gép nem lépes megcsinálni. És álmában látott egy gépet, és látta, hogy azt is meg tudja csinálni, amiről ő azt hitte, hogy lehetetlen. És így tovább, egészen addig, amíg megálmodott egy egész gépet, amely úgy végezte a hajvágást, mint a karikacsapás. Aztán eladta a terveit százezer dollárért meg további tiszteletdíjakért, és nem hiszem, hogy retteg a munkanélküliségtől. - Gondolkodott már azon, milyen fura is az emberi elme? Nos, készen vagyunk, uram, hogy tetszik? - Sumklish - szólalt meg a sah, és nagyot húzott a palackból, amelyet Khashdrahr odanyújtott. Alaposan szemügyre vette magát a Bigley kezében levő tükörben. - Nibo bakula ni provo - mondta végül. - Tetszik neki? - kérdezte Bigley. - Azt mondja, a turbán mindent eltakar - közölte Khashdrahr, aki szintén végzett a hajvágással. Halyarhoz fordult. - Maga következik, doktor. - Hmmm? - morgott Halyard szórakozottan, felnézve a levélből. - Ó, én nem vágatok hajat. Azt hiszem, visszamehetnék a szállodába pihenni. - Még egyszer átfutotta a levelet: Kedves Mr. Halyard! Éppen befejeztük a minisztérium személyi kartotékjainak felülvizsgálatát, összevetettük a kódolt információkat a tényekkel. E felülvizsgálás során felfedeztük, hogy ön a Cornell Egyetemen nem felelt meg a legalacsonyabb tudományos fokozat elnyeréséhez előírt testnevelési követelményeknek, s úgy nyerte el a minősítést, hogy a hivatal elnézte ezt a hiányt. Sajnálattal tájékoztatom, hogy ennek következtében jelenleg formailag nincs meg a legalacsonyabb tudományos fokozata, s ennélfogva formailag nem érvényes az egyetemi végzettsége és a filozófiai doktorátusa sem, amelynek megszerzése szintén szerepel a kartotékján. Mivel, mint tudja, szigorú büntetés terhe alatt tilos hamis információkat tudatosan bekódolni a személyi kártyákra, kötelesek vagyunk közölni önnel, hog y hivatalosan jelenleg semmiféle főiskolai fokozattal sem rendelkezik, és a személyi keretből nyolchetes időtartamra áthelyeztük a próbaidősök közé. Ezen időszak alatt keresse fel Cornellt, és pótolja ezt a hiányt. Talán be tudja iktatni útitervébe ezt a kis kitérőt, és alkalmat adhat a sahnak arra, hogy megismerkedjék Amerika egyik reprezentatív felsőoktatási intézményével. Érintkezésbe léptem Cornellal e hiba miatt, és biztosítottak róla, hogy lehetővé teszik önnek a testnevelési vizsga letételét bármikor, amikor kívánja. Nem kell elvégeznie a tanfolyamot, csak a vizsgákat kell letennie. Úgy értesültem, hogy a vizsgák igen egyszerűek: hat hossz az úszómedencében, húsz fekvőtámasz, tizenöt húzódzkodás, kötélmászás, kézenállás... 21 Telihold világította meg az Ezer-szigeteket, és legalább az egyik szigeten volt is ezer szempár, hogy lássa Kelet és Közép-Nyugat mérnök- és igazgató-elitjét együtt a Rét amfiteátrumában. Ez volt a második este, a vezéreszmét szemléltető: színdarab és a tűzijáték estéje. A körbefutó kőülésektől körülvett színpadot két acél gömbszelet rejtette, s ezek a gömbszeletek úgy nyílnak majd föl, mint főzés közben a gőztől a quahog-kagylók. Kroner Paul mellett ült, és Paul térdén nyugtatta kezét. - Szép az este, fiú. - Igen, uram. - Azt hiszem, jó csapatunk van az idén, Paul. - Igen, uram. Jónak látszik. - Egynapi versenyzés után jónak látszott a Kék Csapat, noha sok magas rangú - s ennélfogva fáradt és idős - férfi volt tagja. Délután a Kékek három ütés után kiverték Shepherdet, a Zöldek kapitányát.. Shepherdet egészen kiborította az elkeseredett győzniakarás és a vereségtől való rémület. Paul ezzel szemben minden erőlködés nélkül, nevetve, jellemétől teljesen elütő módon játszott, és egész délután vezetett. Amikor a cocktail-órában elemezte a délután csodálatos eredményét, felismerte, mi történt: mióta elhatározta, hogy lelép, fütyült az egészre, nem törődött a Réttel, a kulisszák mögötti politizálással. Azelőtt is megpróbált fütyülni az egészre, de nem nagy sikerrel. Most, mint a délután mutatta, váratlanul magára talált. Paul félig-meddig mámoros volt, és igen elégedett önmagával. Mindennek remekül kell sikerülnie. - Az Öreg azt kívánja, hogy tüstént kezdjük meg az ülést, mihelyt leszáll a gépe - mondta Kroner -, itt kell hát hagynunk a műsort. - Oké - mondta Paul. - Pompás. - Pompás éjszaka, friss, csípős levegő, álmosító ártalmatlanság. Lehet, hogy ma este megmondja a magáét, ha kedve tartja. Csak semmi sietség. - Remek. - Mindenki foglalja el a helyét - szólt a hangszóró. - Kérem, mindenki foglalja el a helyét. A Programbizottság éppen most tájékoztatott arról, hogy nyolc percet késtünk, ezért mindenki gyorsan foglalja el a helyét. Mindenki szót fogadott. A fehér szmokingos zenekar a Rét kedvenc dalaiból játszott egyveleget. Azután elhalkult a zene, gömbszeletek kissé szétnyíltak, s a cigaretták füstjében fénysugár szárnyalt a mélykék ég felé. A zene elhallgatott, gépmoraj hallatszott, a gömbszeletek eltűntek, feltárult a szín: Derékig érő fehér szakállú öregember, hosszú, fehér köntösben, arany szandálban és arany csillagokkal díszített csúcsos fövegben ül egy rendkívül magas állólétra tetején. Bölcsnek, igazságosnak és a felelősség terhétől fáradtnak látszik. Nagy porrongyot tart fél kezében. A létra mellett karcsú pózna emelkedik vele egy magasságba. Hasonló áll a színpad túlsó szélén. A két pózna között ruhaszárító kötélhez hasonló, csigákkal fölerősített huzal feszül. A huzalon mintegy fél méter átmérőjű csillagok ragyognak. Fluoreszkáló festékkel vonták be őket, s amikor láthatatlan infravörös fénysugár vetődik sorban egymás után a csillagokra, vakító fénnyel ragyognak fel. Az öregember, nem véve tudomást a közönségről, az előtte lógó csillagokat szemléli, leakasztja a legközelebbit, vizsgálja felületét, megdörzsöl egy foltot, aztán szomorúan rázza a fejét, és leejti a csillagot. Sajnálkozva néz a lehulló csillag után, aztán a huzalon lógókra, végül a közönségre: Megszólal. ÖREGEMBER Én vagyok az Égi Igazgató. Én vigyázok arra, hogy az éjszakai ég vidáman ragyogjon. Nekem kell leszednem a mennyboltról azt a csillagot, amelyiknek fénye helyrehozhatatlanul elhomályosult. Minden száz esztendőben egyszer felmászom a létrán, hogy gondoskodjam az ég derűs ragyogásáról. És most ismét eljött az én időm. (Megrántja a huzalt, hogy közelebb húzzon egy másik csillagot. Leemeli és vizsgálja.) Ez itt különös csillaga a modern menyországnak. Pedig száz esztendeje, amikor utoljára felülvizsgáltam, új és büszke volt, csak néhány meteor fénylett szebben nála. (Felemeli a csillagot, amely fényesen felizzik az infravörös sugártól, és olvashatóvá válik rajta a felirat: "Szakszervezeti mozgalom". Felületesen megtörli, aztán vállat vont és leejti.) Nem könnyű munka, nem mindig kellemes. De Valaki, aki bölcsebb nálam, és végtelenül jóságos, úgy döntött, hogy el kell végezni (sóhajt), és elfogultság nélkül kell elvégezni. (Ismét megrántja a huzalt, újabb csillagot húz közelebb, mind közül a legnagyobbat. Rávetődik az infravörös fény, ragyogva felizzik, és feltűnik rajta a Tölgy, a szervezet jelképe.) Hát ez is fiatal szépség. De máris akadnak, akik utálják látni, akik követelik, hogy taszítsuk le az égboltról. (Rápaskol a porronggyal, megrázza, kartávolságra tartja, és már készül leejteni. A nézők közül a színre lép egy jóvágású, csinos, fiatal mérnök.) FIATAL MÉRNÖK (Megrázza a létra alját.) Ne! Ne! Égi Igazgató, ne! ÖREGEMBER (Kíváncsian letekint.) Mi ez? Egy tejfölösszájú kikezd az ég gondnokával? (A csapóajtón keresztül kócos fiatal radikális lép a színpadra.) RADIKÁLIS (Gúnyos vigyorral.) Dobja le. FIATAL MÉRNÖK Sose volt még ragyogóbb, szépségesebb csillag! RADIKÁLIS Sose volt még vérszomjasabb, átkozottabb, sötétebb! ÖREGEMBER (zavartan néz a két emberre, aztán a csillagra.) Hm. Készek vagytok indulatok helyett érvekkel tárgyalni ennek a csillagnak a sorsáról? Kötelességem, hogy esküdt ellensége legyek minden indulatnak. FIATAL MÉRNÖK Kész vagyok! RADIKÁLIS Én is. (Mosolyog.) És ígérem, hogy nagyon kevés idődet veszem igénybe. A GÖMBSZELETEK BEZARULNAK A GÖMBSZELETEK SZÉTNYILNAK Most magas bírói emelvény veszi körül az öregember létráját. Az öreg bíró parókát és talárt visel. A radikális és a fiatal mérnök is talárt és parókát öltött, ahogy az angol ügyvédek szokták. HANG A SZÍNPADON KÍVÜL Figyelem, figyelem, figyelem! Az Égi Kapcsolatok Bírósága ülésezik! ÖREGEMBER (Kalapácsával az asztalra üt.) Rendet a teremben. Folytatjuk a vizsgálati eljárást. RADIKÁLIS (Megnyerő modorban támad.) Méltóságod, esküdt hölgyeim és uraim, a vizsgálati eljárás ki fogja mutatni, hogy a kérdéses csillag homályosabb, mit mondjak: sötétebb, mint bármelyik, amely valaha függött az égen. Csak egy tanút fogok megidézni, de ez a tanú egymillió tanút képvisel, valamennyiről elmondható ugyanaz a gyalázatos mese, ugyanazokkal a szívből jövő szavakkal elmondható a kendőzetlen igazság. Kérem Átlag Jánost a tanúk helyére. HANG A SZÍNPADON KÍVÜL Átlag János, Átlag János! Legyen szíves foglalja el a tanúk helyét. (Átlag János belép a színpadra nyíló ajtón. Kövérkés, félénk, középkorú, rokonszenves. Olcsó ruhát visel, majdnem komikus jelenség. Megilletődötten áll a bíróság előtt, és talán ivott is néhány pohárral, hogy bátorságot merítsen.) RADIKÁLIS (Megérinti János karját.) Majd én vigyázok magára, János. Ne siesse el a válaszokat. Ne hagyja magát megzavarni. Bízza rám a gondolkodást, és minden rendben lesz. HANG A SZÍNPADON KÍVÜL Ünnepélyesen megesküszik, hogy az igazat mondja, a teljes igazságot, és semmi mást, csak az igazságot, Isten úgy segélje? JÁNOS (Kérdőn néz Radikálisra.) Esküdjem? RADIKÁLIS Esküdjön. JANOS Igen, uram, esküszöm. RADIKÁLIS Elmondana a bíróságnak, János, mit csinált a háború előtt, amikor még nem kelt fel ez az új csillag, hogy bemocskolja az eget? JÁNOS Szerszámgéplakatos voltam az Átlagvárosi Gépgyár Vállalatnál az Átlagvárosi Művekben. RADIKÁLIS És most? JÁNOS A Helyreállítási és Javítási Hadtestben szolgálok, uram elsőosztályú lapátolóként. RADIKÁLIS Fölteszem, hogy elmondhatná a bíróság épülésére, mennyit keresett, mielőtt feljött ez a csillag, és mennyit keres most. JÁNOS (Fölfelé bámul, töpreng és nehézkesen számol.) Nos, uram, amikor a háború előtt megkezdődtek a honvédelmi munkák, úgy tűnik, több mint egy százast kerestem túlórákkal együtt. A legjobb hetem, azt hiszem, körülbelül, száznegyvenöt dollárt hozott. Most harmincat kapok egy hétre. RADIKÁLIS Á-á. Tehát, amikor feljött a csillag, visszaesett a jövedelme. Hogy pontosak legyünk, János, körülbelül nyolcvan százalékkal csökkent a jövedelme. FIATAL MÉRNÖK (Rokonszenves lendülettel talpra ugrik.) Méltóságod... ÖREGEMBER Várjon, majd a keresztkérdéseknél. FIATAL MÉRNÖK Igenis, uram. Bocsánatot kérek, uram. RADIKÁLIS Úgy vélem, megfelelően tisztáztuk, hogy az amerikai életszínvonal nyolcvan százalékkal esett vissza. (Bosszantóan jámbor arckifejezéssel folytatja.) De elég a pusztán materiális megfontolásokból. Mit jelentett ennek a csillagnak a föltűnése Átlag János lelki életében? János, mondja el a bíróságnak, amit nekem elmondott. Emlékszik? A mérnökökről és az igazgatókról... JÁNOS Igen, uram. (Tétovázva néz a fiatal mérnökre.) Nem sértésként mondom, uram... RADIKÁLIS (Nógatja.) Mindig bánt valakit, ha kimondjuk az igazságot, János. Csak rajta. JÁNOS Nos, uram, bántja az embert, ha elfelejtik. Tudja, ha a felelős fickók, a mérnökök meg az igazgatók, csak úgy keresztülnéznek rajta, mintha meg se látnák. Szereti az ember, ha tudja, hogy számon tartja az, aki gondoskodik róla. FIATAL MÉRNÖK (Nyomatékosan) Méltóságod... ÖREGEMBER (Szigorúan) Nem tűröm a további rendzavarásait. Sokkal súlyosabb a probléma, mint gondoltam. (Radikálishoz) Folytassa, kérem. RADIKÁLIS Folytassa, János. JÁNOS Hát ez az, uram. Hogy összegezzem, úgy látszik, manapság a mérnök meg az igazgató minden, az átlagember pedig már semmi. RADIKÁLIS (Úgy tesz, mintha lesújtaná János tragikus tanúságtétele. Látszólag keresi a szavakat, és küzd az érzelmeivel harminc másodpercig, el-elfulladva, haraggal megszólal.) Csodálatos csillag, hatalmas csillag, csodás szépség ragyogó csillaga. Dobják le. (Öklét rázza.) Dobják le! (Jánosra mutogat.) Hallottuk a nép hangját. Igen, a népéti Azt mondja: "Dobják lel" Ki mondja azt: "Hagyja fent?" Kicsoda? Nem János, nem a nép. Kicsoda? (Színpadias mozdulattal füzetet ránt elő a kabátzsebéből.) Méltóságod, esküdtek, hölgyeim és uraim! (Felolvas a füzetből.) A háború kezdetén a mi nagy országunkban nyolcezer négyszáznegyvenkilenc dollár huszonhét cent volt a mérnökök és igazgatók átlagos jövedelme. Most, ezen a mérgezett éjszakán, amikor a sötét csillag a zenitjére ér, Átlag Jánostól elvették keresetének nyolcvan százalékát. És azt kérdik, mennyi a mérnökök és igazgatók átlagos fizetése? (Ismét a füzetből olvas, keserűen hangsúlyorva minden szótagot.) Ötven-hét-ezer- nyalcszáz-kilenc-ven-hat dollár és negyvenegy cent! (Lendületesen) Öné a tanú! (Radikális hátrahúzódik a mellvédhez, rákönyököl, és megvető tekintettel figyel.) FIATAL MÉRNÖK (Halkan, kedvesen) János. JÁNOS (Gyanakodva.) Igen, uram. FIATAL MÉRNÖK Mondja meg nekem, János... Amikor olyan nagy jövedelme volt, mielőtt feltűnt a csillag, volt akkor hetvencentiméteres képernyőjű televíziós- készüléke? JÁNOS (Zavartan) Nem, uram. FIATAL MÉRNÖK Volt-e mosógépsora, radartűzhelye, elektronikus porelszívója? JÁNOS Nem volt, uram. Csak a gazdag népeknek volt. FIATAL MÉRNÖK És mondja meg nekem, János, amikor olyan sok pénzt keresett, volt-e társadalombiztosítási kötvénye, amely fedezte az összes orvosi és fogorvosi számlát, az élelmet, a lakást, a ruházkodást és a zsebpénzt öreg korára? JÁNOS Nem, uram. Nem volt ilyesmi azokban az időkben. FIATAL MÉRNÖK De most van, most, hogy a (gúnyosan) sötét csillag felkelt, ugye, most van? JÁNOS Igen, uram, ez igaz, most van. De... FIATAL MÉRNÖK János, hallott már Julius Caesarról? Jól van, hallott és mit gondol, János, hogy amikor az egész világ Caesar lába elnőtt hevert, megvolt-e neki, az, ami megvan magának, Mr. Átlag? JÁNOS (Meglepetten.) Hát gondolom, hogy nem volt meg neki. Huh! De mit tudja azt maga? RADIKÁLIS (Dühösen.) Tiltakozom! Mi köze ehhez Caesarnak? FIATAL MÉRNÖK Engedelmével, azt próbáltam tisztázni, hogy ez a János a kérdéses csillag feljövetele óta sokkal gazdagabb lett, mint Caesar, Napóleon vagy VIII. Henrik a maga legmerészebb álmaiban! Vagy bármelyik császár a történelemben! Harminc dollár, János... igen, ennyi pénzt visz haza. De Nagy Károly összes aranyával és egész hadseregével sem tudott volna megszerezni egyetlen izzólámpát vagy vákuumcsövet! És mindent odaadott volna, hogy megszerezhesse azt a biztosítási és egészségügyi kötvényt, amely magának megvan, János. De hát megszerezhette? Nem! JÁNOS Hát, nem, a mindenit! De... FIATAL MÉRNÖK (Megelőzi János ellenvetését.) De a mérnökök és igazgatók elfelejtették Mr. Átlagot. JÁNOS Igen, uram, ezt akartam mondani. FIATAL MÉRNÖK Tudja, János, hogy minden igazgató vagy mérnök munkanélküli lenne, ha nem magáért dolgozna? Hogyan felejthetnénk el magát csak egy percre is, amikor életünk minden percét azzal töltjük, hogy megpróbáljuk magának megadni, amit kíván? Tudja, ki az én főnököm, János? JÁNOS Nem hiszem, hogy találkoztam valaha azzal az úrral. FIATAL MÉRNÖK (Mosolyogva.) Ó, azt hiszem, talán mégis. Maga az, János! Ha nem tudom megadni magának, amit kíván, megbuktam. Mind megbuktunk, és lehullik a csillag. JANOS (Elvörösödik.) A mindenit, sose néztem még a dolgot ebből a szempontból, uram. (Szerényen nevet.) Alighanem igaz, vagy nem? Honnan tudja ezt maga? De... FIATAL MÉRNÖK De túl sokat keresek? Ötvenhét ezer dollárt. Ez zavarja magát? JÁNOS Igen, uram, ez csinos kis summa. FIATAL MÉRNÖK Mielőtt ez a csillag feljött, János, annak a költsége, amit most én termelek, amit magának, a főnökömnek, Mr. Átlagnak termelek, többre rúgott heti ötvenhét ezer dollárnál. Jól figyeljen, nem évi, hanem heti! Én úgy látom, János, hogy maga, a fogyasztó a nagy nyertes, és nem én. JÁNOS (Halkan füttyent, mélyet lélegzik.) Ez tény! (Hirtelen Radikálisra mutat, aki nagyon nyugtalan.) De ő azt mondta... FIATAL MÉRNÖK Mindenre válaszolunk, János, amit ő mondott. És szeretnék még hozzátenni egy kis gondolatot. Ö a maga hiszékenységét szeretné kihasználni. Hatalmat akar, semmi mással nem törődik. Szeretné megetetni magával a féligazságait, János, rá akarja venni magát, hogy segítsen neki letépni a csillagot, és önmagát juttatva hatalomra visszavetné a világot a Sötétség Korába! JÁNOS (Komoran) Ó, hát ezt akarná, ezt akarná? (Radikális zavarodottnak látszik, aztán rémültnek és dühösnek, végül hirtelen a színpadi csapóajtó felé szökik. János nyomban utána ugrik, és a csapóajtó lezárul. A színpadi fények elhalványulnak, és a kék fénykör a fiatal mérnököt övezi, aki a színpad közepére lép. A zenekar halkan, alig észrevehetően "A Köztársaság Harci Himnuszát" kezdi játszani.) FIATAL MÉRNÖK (Józanul elmélkedve, társalgó hangon.) Igen, ilyenek azok, akik a mi csillagunk ellen ordítoznak. Néhányan elhitték, hogy valóban elhomályosult. És ha ez a csillag lehullott volna, részben mi lennénk a hibásak. Igen, mi! A nap minden percében hangsúlyoznunk kell, milyen szép és miért szép. Túl sokra tartjuk a nyugalmunkat. (A csillagra mutat. Rávetődik az infravörös sugár, és gyönyörűségesen izzik.) Alatta lettünk a múlt minden álmánál gazdagabbak! Civilizációnk feljutott minden idők legcsodálatosabb magaslataira! (A FÖLEROSÖDŐ ZENE ELNYOMJA A HANGJAT. A KÉK FÉNYKÖR IS ELHAL. A PARTRÓL RAKÉTAK RÖPPENNEK FÖL.) A GÖMBSZELETEK ÖSSZEZARULNAK A GÖMBSZELETEK SZÉTNYILNAK A fiatal mérnök eltűnt, a bírósági díszletek szintén. Az öregember létrája tetején ül, egyedül a csillagaival, mint az első jelenetben. Magasra emeli a Tölgy képét viselő csillagot, mosolyog, visszahelyezi a huzalra és elengedi. Az infravörös fény a csillagra vetődik. ÖREGEMBER Igen, itt van megint, ragyogóbb, mint a többi. (Köntöse alá nyúl" nagyerejű zseblámpát vesz elő, és fénysugarát egyenesen fölfelé irányítja.) Ha feljövök majd a következő évszázadban, hogy megvizsgáljam, elhomályosultak-e a csillagok, fog-e még így ragyogni, mint most? Vagy? (Jelentőségteljesen pillant le a létra aljára.) Nos, mi dönti el, elhomályosul-e vagy sem? (A közönségre néz.) Ki dönti el... (Váratlanul a közönségre irányítja zseblámpáját, és a fénysugár végigpásztázza az arcokat.) Te! És Te! És Te!... (Rakéták lobbannak. A zenekar teljes erővel rázendít a "Csillagos-sávos lobogó" dallamára.) A GÖMBSZELETEK ÖSSZEZÁRULNAK (Kigyúlnak az amfiteátrum reflektorai.) Kroner tenyere nagyot csattant Paul térdén. - Tyűha! Ilyen jó darabunk még sose volt! Minden benne van, Paul, az egész történet dióhéjban! - Van egy érdekes bejelentésünk - üvöltötte túl a hangszóró a tetszésnyilvánítást -, bizonyára érdekli önöket. A múltban hivatásos írók írták a darabjainkat, a mi ellenőrzésűnkkel. Ezt a darabot, amit most láttak, akár hiszik, akár nem, egy mérnök, egy igazgató írta, a mi sorainkból. Bill Holdermann! Álljon fel! Állj fel, Bill! A közönség tombolt. - Tudtam, hogy közülünk valónak kellett írnia! - kiáltott Kroner. - Egyenesen a szívünkbe markolt. Holdermann, egy kopott, elnyűtt senki az Indianapolis Művekből, néhány sorral Paul előtt állt, elvörösödve mosolygott, könnyek ültek a szemében. Élete alkonyán végre beérkezett. Talán eljut ennek a tetszésnyilvánításnak egy halk foszlánya a vízen át a Partra, a feleségéhez, aki bízott benne akkor is, amikor már senki más nem bízott. - Öt perc múlva tűzijáték - jelentette a hangszóró. - Öt perc új kapcsolatok teremtésére, azután kezdődik a tűzijáték. Shepherd átfurakodott a tömegen, és elvonta Kroner figyelmét Paulról. - Nagy Károly összes aranyával és egész hadseregével sem tudott volna megszerezni egyetlen izzólámpát vagy vákuumcsövet - idézte a darabot, és tűnődve, elragadtatva rázta fejét. - Senki se mondja nekem, hogy kihalóban van a művészet. - Miféle művészet? - morogta Paul, és otthagyta őket, kilépett a reflektorok fénykőréből a félhomályba. A tömeg szorosan együtt maradva a part felé áramlott, ahol Luke Lubbock, Alfy és a segédszemélyzet más tagjai petróleumot öntöttek a nagy halom fenyőgallyra. A darab voltaképpen ugyanolyan volt, amilyet minden program kezdetén előadtak a Réten, már a háború előtt is, amikor még egy acélgyáré volt a sziget. Húsz évvel ezelőtt Pault elhozta ide az apja, s a darabnak akkor is ugyanez volt a mondanivalója: a közönséges emberek korántsem olyan hálásak, amilyeneknek lenniük kellene azért, amit a mérnököktől és igazgatóktól kapnak, és a radikálisok az okai hálátlanságuknak. Amikor Paul, még tizenévesként, először látta a jelképes játékot, mélyen meghatódott. Teljesen lenyűgözte a darab fennkölt világossága és egyszerűsége. Dióhéjban tartalmazta az egész történetet, olyan szemléletesen vetítette az ifjú szeme elé a hálátlanság ellen vívott hősi harcot, hogy igaz bajnokként, modern Oroszlánszívű Richardként imádta apját. - Nos, Paul - kérdezte az apja sok évvel ezelőtt, amikor először látta a darabot -, mire gondolsz? - Fogalmam sem volt róla... fogalmam sem volt róla, hogy erről van szó. - Ez a történet - mondta az apja szomorúan. - Ez az egész történet. Pontosan így van. - Igen, apám. - Szemük összetalálkozott, és az örök tragédia kifejezhetetlenül édes érzése kapcsolta össze őket, az emberrel egyidős világfájdalom kötötte össze a két nemzedéket. Most egyedül állt Paul a sötét ösvényen, dühítette a kép, amelyet Kroner festett a civilizáció haladásának élén járó emberekről, a soha nem álmodott új világok ajtait nyitogatókról. Úgy látszik, ez a hülye darabocska teljesen kielégítette őket azzal, amit arról mondott, hogy mit csinálnak, miért csinálják, ki az ellenségük, és néhány ember miért van ellenük. Szépségesen egyszerű képet alkottak maguknak a haladás vezérei. Mintha egy hajós úgy akarna megszabadulni gondjaitól, hogy kiradírozza térképéről a zátonyokat. Hirtelen fény villant Paul szemébe, de nem olyan éles, mint az Égi Igazgató zseblámpájáé. Saját arcát látta egy fluoreszkáló lámpákkal körülvett tükörben. A tükör fölött szöveg A VILÁG LEGJOBB EMBERÉT A VILAG LEGJOBB ÁLLASÁBA. Tele volt a sziget hasonló együgyű csapdákkal. Ócskák voltak már a tükör lámpái, reszkető fényük zöldbe és vörösbe játszott. Rozsdás rézszínűnek mutatták az arcbőrét, lilának az ajkát és a szeme szegélyét. Megállapította, hogy semmi nyugtalanítót sem talál benne, ha halottnak látja magát. Az új bölcsességgel párosuló ébredő lelkiismeret annyira magányossá tette, hogy nem is bánta volna már, ha meghal. Kezdett elmúlni a cocktail-óra kellemes hatása. Keleti felől dübörgés hallatszott az égen, valószínűleg Francis Eldgrin Gelhorne doktor száztizenhárom kilós testét és felbecsülhetetlen tudását hozta a hidroplán. Paul rálépett egy deszkalapra, a lámpák kialudtak, és a sötétben a tüzijáték színhelye felé indult. Száz méter magasra csaptak a szikrák és a lángok, verejtékes rózsaszínbe vonták az arcokat. Bronzszínűre festett, sastolldíszes harci sisakot és hosszú huzalra fűzött gyöngyöt viselő hivatásos színész emelte magasba kezét, és fejét büszkén hátravetette. A tömeg elnémult. - Hau! - kiáltott a színész, és komoly tekintettel nézett végig az arcokon. - Hau! Sok-sok holdkeltével ezelőtt az én népem ütött tanyát ezen a szigeten. A hidroplán már a sziget fölött körözött, és egyre alacsonyabbra ereszkedett. - Itt az Öreg - súgta Kroner Paul fülébe. - De hát nem tenne jó hatást, ha itt hagynánk a szertartást. Ki kell tartanunk. - Jó nép volt az én népem - szavalta az indián. - Büszke és becsületes nép. Keményen dolgozott, keményen vívta játékait, keményen harcolt, amíg el nem jött az ideje, hogy távozzék az Örök Vadászmezőkre. Amióta Paul eljárt a Rétre, minden évben ugyanazt a színészt szerződtették az indián szerepére. Eredetileg mély hangja és dagadó izmai miatt fogadták fel. Most már - észlelte Paul - árnyékot vetett a pocakja a hosszú gyöngysorra, visszeres volt a lábikrája, és a festék nem tudta elrejteni a szeme alatti táskákat. Olyan rendszeres vendégévé vált a Rétnek, olyan létfontosságú jelképpé - e tekintetben csak Gelhorne doktor és a Tölgy múlta felül -, hogy kiemelkedett a fizetett segédszemélyzetből, tegeződött a fejesekkel, és a meghívottakkal azonos italfogyasztási jogokkal rendelkezett. - Elmentek a mi derék eleink, elmentek a mi erős ifjaink. Elmentek erről a szigetről, amely a népemé volt sok-sok holdkeltével ezelőtt - mondta az indián. - Más fiatal férfiak jönnek most ide. De népem szelleme él, é1 a Rét szelleme. Ott van mindenütt: a fenyők közt fúvó szélben, a nagy kék víz tükrén, a sas szárnyának csapásában, a nyári vihar mennydörgésében. Senki sem mondhatja magáénak ezt a szigetet, senki sem lehet boldog itt, ha nem hallgat erre a Szellemre, ha nem tesz esküt erre a Szellemre. Recsegve kapcsolták be a hangszórót. - Lépjenek ki a Réten most első ízben megjelent derék ifjak. - Ezúttal papos hang hallatszott, nem a megszokott hadarás. - Emeljétek fel jobbotokat - mondta az indián. - Mondjátok utánam a Rét Szellemének Esküjét. Ünnepélyesen esküszöm a fenyők zúgására... - A fenyők zúgására - ismételték az új hitvallók. - A nagy, kék víz tükrére, a sas szárnycsapására... Az Öreg hidroplánja a part felé siklott a vízen a sziget másik oldalán, és zúgtak a motorjai, amikor a parthoz simult. - A nyári vihar mennydörgésére - folytatta az indián. - A nyári vihar mennydörgésére... - hogy megőrzöm a Rét Szellemét, a nép javára, engedelmeskedem főnökeim bölcs parancsainak. Félelmet és fáradságot nem ismerve fogok dolgozni és küzdeni egy jobb világért. Sohasem mondom azt, hogy elég a munkából. Mindig megőrzöm a becsületét hivatásomnak és annak, amit képviselek. Szakadatlanul kutatni fogom a nép ellenségeit, valamennyi gyermek jobb világának ellenségeit. - Szakadatlanul! - mondta valaki a tömegben, Paul közelében. Hátrafordult, és Luke Lubbockot pillantotta meg, akit ismét magával ragadott a pompa és az áhítat árama, magasra emelt kézzel esküdte végig az egész szöveget. Tűzoltókészűléket tartott bal kezében. Nyilván rábízták, hogy vigyázzon, hátha szétterjednek a lángok. Miután letették az esküt, az indián felnézett, és várta a jóváhagyást. - A Rét Szelleme elégedett - mondta azután. - Ezeké a bátor szívű, derék embereké a Rét, legyen büszke, boldog hely, olyan, amilyen sok-sok holdkeltével ezelőtt volt. Füstbomba rejtette el az indiánt a nézők elől, és mire eloszlott a füst, eltűnt. - Kinyitott a bár - közölte a hangszóró. - Kinyitott a bár, és éjfélig nyitva lesz. Paul azt vette észre, hogy az ebédnél megismert kellemes ifjú lépdel mellette, Edmund Harrison doktor az Ithaca Művekből. Shepherd és Berringer mögöttük jöttek Kronerral, és a lelküket kitették a nagy hízelgésben. - Nos, Ed, hogy tetszett? - kérdezte Paul. Harrison fürkészve nézett rá, elmosolyodott, de úgy látszott, nem találja helyénvalónak a mosolygást. - Nagyon jól csinálták - mondta óvatosan. - Nagyon hozzáértően. - A krisztusát - kurjantott Berringer -, ez aztán előadás volt! Szórakoztató, és közben tanít is valamire. Mindkettőt egyszerre csinálni, ez a művészet, fiú! És nem volt olcsó vállalkozás, fogadni mernék. Ed Harrison Ithacából megállt, és felemelt egy kődarabot az ösvény széléről. - A mindenit! - mondta. - Nyílhegy! - Méghozzá szép darab - mondta Paul megcsodálva a leletet. - Tehát valóban éltek indiánok ezen a szigeten - mondta Harrison. - Te hülye fattyú - kiáltott Berringer. - Hát süket vagy, néma és vak? Mit gondolsz, mit próbáltak megértetni veled a legutóbbi fél órában? 22 Paul Proteus, Anthony Kroner, Lou MacCleary, az Országos Ipari Biztonság ügyvezető igazgatója és Francis Eldgrin Gelhorne, az Országos Ipari, Kereskedelmi, Távközlési, Élelmezési és Energiaipari igazgató összejövetelének színhelyéül a Rét úgynevezett Tanácsházát jelölték ki. A Tanácsház a többitől külön álló, favázas épület volt, a régi, vadabb időkben építették kórházul a közveszélyes részegeknek. A háború óta óvatosabban - ahogy Kroner mondta, érettebben - ittak a Réten, így kihasználhatatlanná vált ez a pestisfészek, és végül is átalakították a legfőbb fejesek gyűlésező helyévé. Gelhorne doktor kivételével mindnyájan ott ültek a hosszú tanácskozóasztal körül, s elgondolkozva bámultak az üres székre, amelybe minden pillanatban várható volt Gelhorne. A csend pillanata volt ez. Szerte a szigeten és a bárban zajosan folyt a keveredés, az új kapcsolatok teremtése, a bajokat ócska tarisznyába dugták. De itt, a Tanácsházban nem volt mulatság, csak a nyári villa penészillata meg a kezdődő rothadás szaga érződött, és az, hogy ez a három férfi tudatában van annak, hogy most ők döntenek a világ soráról. A bárból a pázsiton át feléjük hullámzó ének és kurjongatás sipító hangként érkezett hozzájuk. Nyoma sem volt az igazi nagy mulatozás utánozhatatlan vadságának. Elképzelhetetlen, hogy egyetlen férfi is akad a bárban, akinek ne pohár lenne a kezében, de valószínűtlen, hogy sokan innának két pohárnál többet. Nem ittak már úgy a Réten, mint hajdanán, amikor Finnerty, Shepherd és Paul csatlakozott a szervezethez. Akkor még azért jöttek el a Rétre, hogy kikapcsolódjanak, és jócskán a gallér mögé öntsenek, megkönnyebbülésül a haditermelés rettenetesen kemény munkája után. Most az a szokás járta, hogy tettették a részegséget, de józanok maradtak, s csak azokat a gátlásokat és beidegzettségeket vetették le, amelyeket kockázat nélkül elhagyhattak. Paul föltételezte, hogy akad néhány ember, aki nem érti meg, miről van szó, és komolyan igyekszik olyan részeg lenni, amilyennek a többi mutatja magát. Borzalmasan magányosak és elhagyatottak lesznek, amikor a társaság fölszedi a sátorfáját. És akad egy-két olyan magányos részeg, akinek amúgy sincs vesztenivalója, mert valamilyen okból kegyvesztett már, és tudja, hogy most kapott meghívást utoljára. Akkor pedig, a fenébe is, élvezzük az ingyen italt. Hang hallatszott a Tanácsház fedett előteréből. Gelhorne doktor állt az ajtó túlsó oldalán, megállt még egy szóra a külső világban. - Nézze azokat az ifjoncokat odaát - hallotta Paul a Nagy Öreg hangját -, és merje mondani, hogy nincs isten az égben. Amikor megmozdult a kilincs, Paul még mindig jelentéktelen gondolatokkal foglalkozott, az általa egyedül ismert életforma szokásaival és hagyományaival, a könnyű, kényelmes élet részleteivel, a minden kétségre készen levő egyszerű válaszokkal. Meglép ebből az életből, s talán éppen most. Ez az összes apróságot beárnyékoló nagy gondolat alig ötlött fel tudatában. Csak olyan érzésként jelentkezett, mintha testetlenné válna vagy hűvös szélben kellene állnia. Talán most érkezik el a megfelelő idő a lelépésre, talán csak néhány hónap múlva. Nem kell elsietni, semmi szükség rá. Kinyílt az ajtó. A három várakozó férfi felállt. Belépett Francis Eldgrin Gelhorne doktor, az Országos Ipari, Kereskedelmi, Távközlési, Élelmezési és Energiaipari igazgató. Testének kerek tömegét kétsoros sötétkék öltöny fedte. Egyetlen engedményt tett a Rét kötetlenségi hagyományainak: kigombolta a gallérját, a szabályosnál néhány milliméterrel lejjebb csúsztatta nyakkendőjének csokrát. Hetvenes éveiben járt, de olyan sűrű és fekete volt a haja, akár egy húszéves mexikóié. Kövérségét inkább tekintélyessé, mint komikussá tette állandó "trágyabűzt-érzek" arckifejezése. Fajtája utolsó példánya, gondolta Paul. Még elképzelni is nehéz, hogy ha Gelhorne elmegy, akad még egy ilyen csodálatosan öreg, eszes és rettenthetetlen férfi. Az Öreg a torkát köszörülte. - Azért vagyunk itt, mert valaki meg akar ölni bennünket, tönkre akarja tenni az üzemeket, és meg akarja kaparintani az országot. Világos? Mindenki bólintott. - A Szellemtársaság - jegyezte meg Lou MacCleary doktor, az Országos Ipari Biztonság ügyvezető igazgatója. - Szellemtársaság - ismételte Gelhorne doktor maróan. - Azt hiszik, ha nevet adnak valaminek, már meg is fogták. Nem fogták meg. Csak nevet adtak neki. Ezért vagyunk itt. Nem tudunk mást, csak a nevét. - Igen, uram - mondta Lou. - Szellemtársaság. És úgy gondoljuk, hogy Iliumban van a főhadiszállás. - Úgy gondoljuk - ismételte Gelhorne doktor. - Semmit se tudunk. - Igen, uram. Gelhorne fészkelődött egy pillanatig, majd körülnézett a szobában. Paulon akadt meg a szeme. - Hogy van, Proteus doktor? - Köszönöm, uram, remekül. - Hm-hm. Jó. Ez jó. - Lou MacClearyhez fordult. - Lássuk a jelentését, amely mindent elmond, amit nem tudunk a Szellemtársaságról. MacCleary átadott egy géppel írott vaskos iratcsomót. Gelhorne, szemét összehúzva, ajkait mozgatva beleolvasott. Senki se szólt, nem is mosolygott, nem is nézett a másikra. Paul azt fontolgatta, hegy Gelhorne doktor valóban egy fajta utolsó példánya-e, és úgy látta, ez az igazság. Olyan szabálytalan úton jutott fel a csúcsra, amilyet a személyzeti gépek sohasem engedélyeztek volna. Ha már akkor gépek intézik az ügyeket, amikor Gelhorne kezdett a csúcs felé kapaszkodni, úgy repül ki a minősítési lapja a kartotékok közül, mintha csak ócska makarónis doboz fedele lenne. Semmiféle főiskolai végzettséget sem szerzett, csak egy csomó díszdoktori címet ötvenes éveinek végén és hatvanadik születésnapját követően. Harmincéves koráig voltaképpen semmi köze sem volt az iparhoz. Ezt megelőzően kirántott a csődből egy postai rendelésre dolgozó állatkitömő vállalatot, aztán eladta ebben vállalt érdekeltségét, és vásárolt egy pótkocsis teherautót. Már öt teherautóból állt a flottája, amikor kapott egy jó üzleti tippet, eladta a cégét, befektette a pénzt, és megháromszorozta a vagyonát. Ebből megvásárolta Indianapolis legnagyobb, bár sorvadó fagylaltüzemét, és egy éven belül nyereségessé tette azáltal, hogy az összes indianapolisi gyárban bevezette étkezési szünetben a mozgó fagylaltárusítást. A következő évben a fagylalton kívül már szendvicset és kávét is szállítottak teherautói. Egy év múlva kávézókat nyitott szerte a városban, és a fagylaltüzlet a Gelhorne Vállalatok szerény alosztályává degradálódott. Megállapította, hogy sok gyár tulajdonosa harmadik vagy negyedik nemzedékbeli örökös, akinek valamiféle hanyatlási törvény érvényesülése folytán már nem olyan erős az idegrendszere és az érdeklődése, mint az üzem alapítójának. Gelhorne, először félig tréfásan Felajánlotta, hogy tanáccsal segíti az örökösöket, és úgy találta, hogy meglepő örömmel hárítják át rá a felelősséget. Betársult, figyelt és tanult, majd felfedezve, hogy az idegek éppen olyan értékesek, mint a szaktudás, tucatnyi kis üzem szervező igazgatója és résztulajdonosa lett. Amikor bizonyossá vált a háború, és a legnagyobb részvénytársaságok új gyártóberendezéseket kerestek, Gelhorne beolvasztotta nagyszámú üzemét az Általános Acélba, és ennek a részvénytársaságnak az egyik vezetője lett. Jártassága a sokféle iparágban nagyobb volt, mint az Általános Acél szervezetében fejlődött bármelyik gyakorlati vezetőé, és Gelhorne rövidesen minden idejét a részvénytársaságnak a háborús viszonyoktól sarokba szorított elnöke mellett töltötte. Itt figyelt föl rá Paul apja, és amikor az egész gazdaságot egyetlen testté szervezték át, általános ügyvezető igazgatóként maga mellé vette Washingtonba. Paul apjának halála után az ő tisztét Gelhorne vette át. Ez nem történhetne meg még egyszer. Nem tűrnék a gépek. Paul visszaemlékezett egy régi-régi hétvégére, amikor Gelhorne meglátogatta őket. Magas, csontos, előzékeny és kissé feszélyezett fiú volt még. Gelhorne váratlanul utána nyúlt, amikor Paul elment a széke mellett, és megfogta a karját. - Paul, fiam. - Tessék, uram. - Paul, azt mondja az apád, hogy talpraesett vagy. Paul kelletlenül bólintott. - Ez jó, Paul, de nem elég. - Nem, uram. - Ne hagyd magad átejteni. - Nem hagyom, uram. - Mindenki megjátssza magát, ne hagyd magad átejteni. - Nem, uram. - Senki se tanult annyit, hogy hat hét alatt meg ne tudnád tanulni a kilencven százalékát annak, amit tud. A többi tíz százalék csak cafrang. - Igen, uram. - Mutass nekem egy szakembert, és én bebizonyítom, annyira begyulladt, hogy legszívesebben lyukat ásna magának és belebújna. - Igen, uram. - Szinte senki sem ért semmihez, Paul. Sírva fakad az ember, ha elnézi, hogyan végzi a munkáját az emberek zöme. Ha csak félig szarul megcsinálsz valamit, már te vagy a félszemű a vakok országában. - Igen, uram. - Akarsz gazdag lenni, Paul? - Igen, uram... Azt hiszem. - Nagyon helyes. Én gazdag lettem, és most kilencven százalékban elmondtam, hogy mitől. A többi cafrang. Érted? - Igen, uram. Most, sok évvel később, szembenézett egymással Paul és Francis ELdgrin Gelhorne doktor a Rét Tanácsházának hosszú asztalánál. Nem fűzte őket barátság egymáshoz, és Gelhorne-ban nyoma sem volt Kroner ízes atyáskodásának. Most vérre ment a dolog. - Semmi új sincs ebben a jelentésben a Társaságról - mondta Gelhorne. - Csak a Finnertyről szóló rész - jegyezte meg Lou MacCleary. - Lassan haladunk. - Ez már igaz - mondta Gelhorne doktor. - Nos, Proteus doktor és Kroner doktor, az a helyzet, hogy ez a Szellem-hülyeség valami igen nagyszabású dolognak bizonyulhat. És ez a Lou egyetlen ügynököt sem tudott beépíteni, hogy megtudja, mit akarnak vagy ki a vezér. - Talpraesett banda - mondta Lou. - Nagyon megválogatják, kit vesznek be. - De mi úgy gondoljuk, tudjuk, hogyan juttassunk be egy embert - mondta Gelhorne. - Azt hisszük, nagyon csábítaná őket, ha megnyerhetnének egy elégedetlen igazgatót és mérnököt. Úgy gondoljuk, már meg is nyertek legalább egyet. - Finnerty végre bejelentette magát a rendőrségen - szólalt meg Kroner nehézkesen. - Úgy? - mondta MacCleary. - Hogyan számolt el az idejével? - Azt mondja, vakírásra tesz át pornográf szövegeket. - Nagyon kiokosodott - jegyezte meg Gelhorne -, de azt hiszem, ő is bejön a mi utcánkba. De hát ez most mellékes. Hogy a tárgyra térjek, Paul, azt gondolom, megfelelő körülmények között téged befogadnának a Szellemtársaságba. - Milyen körülményekre gondol, uram? - Ha kirúgunk. Ezen a termen kívül már mindenki úgy tudja, hogy lebuktál. Terjed a hír a bárban, ugye, Lou? - Igen, uram. Ráharaptattam Shepherdet a vacsoránál. - Jól van, fiú - mondta Gelhorne. - Egyébként ő veszi majd át Iliumot. - Pittsburghöt, uram - szólt közbe Kroner zavartan -, megígértem Paulnak, hogy megkapja, mihelyt túl leszünk a vizsgálaton. - Ez rendben van. Közben majd Garth vezeti azt az üzemet. - Gelhorne frissen felállt. - Rendben van, Paul? Minden világos? Ma este itthagyod a szigetet, és visszamégy Iliumba. - Mosolygott. - Ez a te nagy esélyed, Paul. Lehetőséged nyílik rá, hogy megtisztítsad a lapodat. - A lapomat, uram? - Hát arra, az esetre gondotok, amikor Finnertyt kíséret nélkül engedted be az üzembe, meg a pisztoly-ügyre. - A pisztoly-ügy - ismételte Paul. - Megmondhatom a feleségemnek? - Attól tartok, hogy nem - mondta Lou. - Szeretnénk, ha senki se tudna róla rajtunk kívül. - Tudom, hogy nehéz lesz - mondta Gelhorne együttérzőn. - De emlékszem egy kisfiúra, aki azt mondta nekem, hogy nem mérnök akar lenni, ha felnő, hanem katona. Tudod, Paul, ki volt az a kisfiú? - Én? - kérdezte Paul dermedten. - Te. Nos, most a front első vonalába mégy, és mi büszkék vagyunk rád. - Az apád büszke lenne rád, Paul - mondta Kroner. - Gondolom. Igazán büszke lenne - motyogta Paul. Örömmel érezte felgerjedni magában a vak düh erőt adó tüzét. - Uram, Gelhorne doktor, mondhatok még valamit, mielőtt elmegy? Kroner már kinyitotta az ajtót a Nagy Öreg előtt. - Persze. Természetesen. - Lelépek. Gelhorne, Kroner és MacCleary nevetett. - Csodálatos - mondta a Nagy Öreg. - Ez aztán az erős lélek. Maradj ilyen, és mindent kiszedsz belőlük. - Komolyan mondom! Fütyülök erre az egész gyerekes, hülye hadműveletre. - Brávó! - mondta Kroner, és bátorítóan mosolygott. - Adj nekünk két perc előnyt, hogy már a bárbán legyünk, amikor elmégy - mondta MacCleary. - Nem használna, ha most együtt látnának bennünket. A csomagolásra ne legyen gondod. Már pakolják a holmidat, és lent lesz a kikötőben, amikor az utolsó hajó indul. Becsukta az ajtót saját maga, Gelhorne és Kroner mögött. Paul visszaroskadt székébe. - Lelépek, lelépek, lelépek - mondta. - Halljátok? Lelépek! - Milyen szép éjszaka - hallotta Lou hangját az előtérből. - Isten mosolyog a Rétre - mondta Gelhorne doktor. - Nézzétek! - mondta Kroner. - A holdat? v kérdezte Lou. - Igazán szép. - Ó! És az az ember - mondta Gelhorne doktor. - Hát ehhez mit szóltok? - Egy magányos férfi a Tölgyfával, Istennel és a Tölggyel - mondta Kroner. - Itt van valahol a fényképész? - kérdezte Lou. - Késő. Ilyenkor már elmegy - mondta Kroner. - Ki volt az? - kérdezte Gelhorne doktor. - Sohase tudjuk meg - mondta Lou. - Én nem is akarom megtudni - mondta Kroner. - Így akarok emlékezni erre a jelenetre, és úgy gondolok majd rá, mintha egy kicsit mindannyiunk helyett állt volna ott. - Költőien beszélsz - mondta a Nagy Öreg. - Ez a jó. Ez a jó. Paul odabent magára maradva túlságosan nagy erővel fújta ki a cigaretta füstjét, és köhögött. Az előtérben állók suttogtak valamit. - Nos, uraim - szólt azután Gelhorne doktor -, mehetünk? 23 Ha Paul Proteus doktor, az Ilium Művek volt igazgatója, nem érzi minden tekintetben nyugtalanítónak az életet, a Partra vivő utolsó hajó indulása előtt be sem megy a bárba. De amikor a kavicsos ösvényen a bár zsongásához és fényeihez közeledett, tűhegynyi pontra szűkült a világ lelki szemei előtt, s ezt a horizontot teljesen betöltötte egy csillogó whiskyspohár. Elnémult a tömeg, amikor belépett, aztán még féktelenebb, boldog zsivajba csapott. Paul gyors pillantással körülnézett, s egyetlen rámeredő tekintetet sem látott, egyetlen arcot sem ismert föl e régi barátok között. - Whiskyt szódával - mondta a csaposnak. - Sajnálom, uram. - Mit sajnálkozik? - Nem szolgálhatom ki. - Ugyan miért? - Azt mondták, hogy ön már nem a Rét vendége, uram. - Rejtett elégedettség bújkált a csapos hangjában. Néhány ember figyelte a jelenetet, Kroner is köztük volt, de senkinek sem jutott eszébe felülbírálni a csapos döntését. Kegyetlen pillanat volt, Paul körül felizzott a levegő. Odavágott egy vaskos gorombaságot a csaposnak, azután megfordult, hogy méltóságteljesen távozzék. De most meg kellett tanulnia, hogy rangjától megfosztva, vendégjog híján ki van téve a legprimitívebb társadalmi igazságszolgáltatásnak. Váratlanul érte, hogy a csapos átugrott a bárpulton és megragadta. - Ezt aztán senkitől se tűröm el, kisfiam - mondta a csapos. - Minek képzeli magát? - méltatlankodott Paul. - Hát nem átkozott szabotőrnek - mondta a csapos szenvedélyesen. Mindenki hallotta, amint kimondta a legcsúnyább szót, amelyet nem lehetett motyogva visszavonni, amelyet nem lehetett kézfogással és elfelejtéssel el nem hangzottá tenni. Még ha kurafinak neveznek valakit, enyhíthető egy mosollyal, ez azonban nem. A gépromboló fogalma a szabotőr szó kicsiny töredékévé vált, akárcsak a jéghegynek a vízből kiemelkedő csúcsa. Tömegének túlnyomó része, amely annyi gyűlölködő indulatot ébresztett, meghatározatlan maradt: rossz hajlamok, szenny, betegség, árulások sorozata ötvöződött benne, csupa olyan fogalom, amelyből egy is elég, hogy undort keltő kiközösítetté tegyen bárkit. A szabotőr az az ember, akitől csak akkor lehet nyugta a világnak, ha már nem él. - Akarja még egyszer hallani? - mondta a csapos. - Maga szabotőr. Átkozott szabotőr. Izzó pillanat volt, robbanékony helyzet. Egy erős férfi a legsúlyosabb sértést vágta oda egy másik erős férfinak. Senkin sem látszott, hogy végkifejletig akarná vinni a drámát, vagy végkifejletig tudná vinni. Ahhoz hasonlított a jelenet, mint amikor elkap egy embert a cséplőgép, és menthetetlenül széttépi. Amíg isten véget nem vet a tragédiának, a bámészkodók csak figyelhetik, mi lesz egy emberből, ha elkapja a cséplőgép. Paul másodéves egyetemista kora óta nem verekedett senkivel. Hiányzott belőle az elszántság, amit a közelharc-oktatók igyekeznek tanítványaikba oltani, hogy tapadjanak rá az ellenségre. Értelmetlennek találta ezt a fajta elszántságot. Az idegek és izmok rejtélyes törvényének engedelmeskedve mégis ökölbe szorult a keze, és úgy vetette szét a lábát, hogy szilárd alapról tudjon előrelendülni. Ahogy nem újrázzák az 1812 Nyitányt, vagy a Csillagos-sávos lobogót, Paulnak sem volt már lehetősége visszalépni. - Te vagy szabotőr - mondta kimérten, és a csapos orrára sújtott. A csapos nyögve összeesett. Paul úgy sétált ki az éjszakába, mint a mesebeli Erős János vagy a filmbeli cowboy, a Vadnyugat Hőse, a könyv borítóján feszítő izomkolosszus... Váratlanul megint megragadta valaki. Egy másodperc töredékére megvillant előtte a csapos vörös orra, fehér arca, fehér köténye és fehér ökle. Mintha villám csapott volna a fejébe, aztán minden elsötétedett. - Proteus doktor... Paul. Paul kinyitotta szemét, és a Nagy Göncölt bámulta. Hűvös szellő simogatta sajgó fejét, és nem látta, honnan beszélnek hozzá. Valaki lefektette a kikötő betonszegélyére. Nyilván itt rakják be a postával és a zenekarral együtt a Partra induló utolsó hajóra. - Proteus doktor... Paul felült. Alsó ajka felrepedt és megduzzadt, nyelve vért érzett a száján. - Paul... uram... Mintha a kikötő végéből, az élősövény mögül jött volna a hang. - Ki az? A fiatal Edmund Harrison doktor lopakodott elő a bozótból, egy pohár szódás whiskyt tartott a kezében. - Úgy gondoltam, szüksége lehet erre. - Ez aztán keresztyéni cselekedet, Harrison doktor. Remélem, fel tudok már ülni, hogy magamhoz vegyem a táplálékot. - Bár nekem jutott volna eszembe. De Kroner ötlete volt. - Ó! És üzent valamit? - Igen... de nem hiszem, hogy szüksége lenne rá. Nekem nem kellene az ön helyében. - Mondja csak. - Arra kért, mondjam meg, hogy mindig hajnal előtt a legsötétebb az éjszaka, és minden felhőnek ezüst a szegélye. - Hm. - Látnia kéne a csapost - mondta vidáman Harrison. - Áááá! Mondjon el mindent. - Nem áll el az orra vére. - Csodálatos. - Paul kezdte jobban érezni magát. - Nézze, jobb, ha kereket old, mielőtt meglátja valaki velem, és elpártol magától a szerencse. - Elmondaná, mi a fenét követett el? - Hosszú, piszkos történet. - Sejtem. Hát igen, az ember egyik nap király, a másikon koldus. Mihez kezd? Miközben halkan beszélgettek a sötétben, Paul kezdte fölismerni, milyen figyelemre méltó fiatalember mellé ült le előző nap az ebédlőben. Ez az Ed Harrison láthatóan megkedvelte őt, s mivel nem volt rá személyes oka, hogy ellene forduljon, barátként kitartott mellette. Befolyásolhatatlan, megvesztegethetetlen jellem. Ritka eset, hiszen - mint most is - könnyen tönkreteheti a karrierjét. - Hogy mihez kezdek? Talán gazdálkodom. Van egy kis tanyám. - Tanyája? - Harrison csodálkozva csettintett a nyelvével. - Tanya. Szépen hangzik. Gondoltam már erre: reggel a nappal kelni, kétkezi munkát végezni kint a földön, kettesben a természettel. Néha arra gondolok, hogy ha lenne pénzem, talán eldobnám... - Akarja hallani egy fáradt öregember tanácsát? - Attól függ, ki az a fáradt öregember. Maga? - Igen. Ne álljon fél lábbal a munkájában, a másikkal pedig az álmai világában, Ed. Rajta, lépjen le vagy nyugodjék bele, hogy így é1. Túlságosan nagy kísértése a sorsnak, ha kettéhasítja magát az ember, mielőtt eldöntötte volna, melyik úton járjon. - Magával ez történt? - Ilyesmi. - Visszaadta Harrisonnak az üres poharat. - Kösz, de most jobb, ha kereket old. Mondja meg Kroner doktornak, hogy a baj nem jár egyedül. Felmorajlott a Rét Szelleme nevű motorosjacht hajtóműve, és Paul felkapaszkodott a fedélzetre. Néhány perccel később a zenekar is megérkezett a hangszereivel, s a hangszórók utoljára hívták az utasokat. A bárban kihúnytak a lámpák, és a feltűnően kijózanodott tivornyázók csoportosan baktattak sátraik felé a felvonulási téren keresztül. Kapcsoló kattant, tű karcolódott egy hanglemezhez, és utolkára harsogtak bele a hangszórók az éjszakába: Isten veled, mennem kell már, Kérlek, ne mondd, mennyire fáj... Elválaszt egy egész ország, Isten veled, isten hozzád... Paul komoran, letörten integetett. Búcsúzott egész eddigi életből, apja egész életművétől. Nem vigasztalhatta magát azzal, hogy megmondta: lelép, mert nem hitték el a szavát. De lelép. Semmi köze többé ehhez az egészhez. És miközben Paul ilyesmiket mondogatott magában, átcsapott szavai a keserűség hulláma, s úgy mosta el gondolatait, mintha homokba írta volna őket. Most értette meg, hogy senki sem élhet gyökértelenül, még ha csak vörös agyagba, a sivastag közepébe, meredek hegy lejtőjére, sziklás partra vagy egy városi utcába eresztheti is a gyökereit. Minden ember mélyre ereszti gyökereit, mindegy, hogy fekete földbe, sárba, homokba, sziklába, aszfaltba vagy szőnyegbe, az az otthona. Gombóc akadt a torkán, nem tudta lenyelni. Paul Proteus doktor most búcsúzott az otthontól - örökre. - Viszontlátásra - mondta. Aztán akarata ellenére megismételte: - Viszontlátásra, régi banda. Most rakták ki a bárból az igazán lerészegedett sereghajtókat. Túláradó érzelgősséggel énekelték A Tölgy köszöntését. Egymás vállát átfogva, összefogózkodva bandukoltak a nagy fa felé. A sík, zöld gyepszőnyeg fölött tisztán ért el Paulhoz a hangjuk: Kicsiny makkból sarjadt Óriás ez itt, Nőjön szakadatlan A csillagokig! Élj, te büszke jelkép, Örökre a miééénk. Áhitatos csend után izgatott kiáltás hallatszott. - Jézus! - Berringer hangja volt. - Mi baj? - Nézzétek a fát... ott lent! - Szentséges ég! - Valaki körös-körül lehántotta a kérgét - magyarázta Berringer kifulladva. - Kicsoda? - Mit gondolsz, ki lehetett? - szólt megint Berringer. - Az az átkozott szabotőr. Hol van? Felmorajlottak a Rét Szellemének motorjai, és a hajó kifarolt a nyílt vízre. - Jaj! - kiáltott egy rémült, magányos hang az éjszakában. - Jaj, valaki megölte a Tölgyet! - Megölték a Tölgyet - visszhangozta a part. Újra recsegtek a hangszórók, dermesztő harci kiáltás reszkettette meg a levegőt. - Vigyázzatok a Szellemtársaságra! - üvöltötte egy rettenetes hang. - A Szellemtársaságra - visszhangozta a part, azután halálos csend terült szét. 24 Miami Beachből a New York állambeli Ithaca, a Cornell Egyetem székhelye felé vezető úton Bratpuhr sahja csúnyán megfázott. Miután hét prakhouls (ennyi folyadék tölthető egy kifejlett bratpuhri hím mormota bőrébe) Sumklish elfogyasztása csak a sah kedélyállapotát javítatta, de mit sem használt a légzőszerveinek, úgy határoztak, hogy a gép leszáll a pennsylvaniai Harrisburgben, ahol a sah kipihenheti magát, és kipróbálhatja a csodatévő amerikai orvostudományt. Az orvosi rendelőbe tartva a sah a hét prakhouls Sumklish hatása alatt vidáman integetett a csinos Takaru nőknek. - Pitty fit-fit, sibi Takaru? Niki fit-fit. Akka sabn nibo fit-fit, simi Takaru? Khashdrahr, aki nélkülözte a Sumklish jótékony hatását, nagyon zavarba jött. - Azt mondja a sah, hogy szép napunk van - magyarázta kényszeredetten. - Fit-fit, pu sibi bonanza? - szólt oda a sah egy kis szőkének, aki éppen az utcasarki manikűrözőgépbe dugta kezét. A nő elpirult, kirántotta kezét a gépből, és elindult, otthagyta az üresen járó gépet. Egy utcakölyök gyorsan a nyílásba dugta mocskos mancsait, és lángoló vörös lakk borítatta a körmeit, amikor kihúzta. - Örülök, hogy kedvére való az időjárás - morogta dühösen Halyard. Több hete utazgattak már, és egyszer sem került szóba a téma. Halyard már abban reménykedett, hogy a sah ebben a tekintetben csakugyan különbözik más vendégeitől, a franciáktól, bolíviaiaktól, csehektől, panamaiaktól, japánoktól... De nem. A sah is kezdett érdeklődni az amerikai nők iránt. Halyardnak, méltósága szörnyű sérelmére, ismét el kellett látnia a tökéletes vendéglátó - vagy kurvafelhajtó - tisztét. - Fit-fitt - kurjantott a sah, amikor megálltak az útkereszteződésnél. - Nézze - mondta Halyard szemrehányón Khashdrahrnak -, mondja meg neki, hogy nem mehet csak úgy oda bármelyik amerikai lányhoz, és nem hívhatja meg az ágyába. Megteszem, amit lehet, de nem lesz könnyű. Khashdrahr tolmácsolt, de a sah leintette. Mielőtt megakadályozhatták volna, kiugrott a járdára, és magabiztosan odaállt egy nagyon szép, barna bőrű lány elé. - Fit-fit, sibi Takaru? - Kérem - fordult Halyard a lányhoz -, bocsásson meg a barátomnak. Kissé nyomás alatt van. A lány karon fogta a sahot, és együtt beszálltak az autóba. - Attól tartok, szörnyű félreértés történt, ifjú hölgyem - mondta Halyard. - Nem is tudom, hogyan magyarázzam meg. Én... ő... azaz... Azt akarom mondani, hogy nem kocsikázni hívta. - De akar tőlem valamit, igaz? - Igen. - Akkor nincs semmi félreértés. - Fit-fit - mondta a sah. - Pontosan - mondta Halyard. Khashdrahr megújult érdeklődéssel, mohó szemmel kezdett maga is kibámulni az ablakon, és Halyard már igen nehezen fegyelmezte magát. - Megérkeztünk - mondta a gépkocsivezető. - Itt van Pepkowith doktor rendelője. - Nos, várjon a kocsiban, fiatalasszony - mondta Halyard -, amíg a sah bemegy egy kis náthakezelésre. De a sah már vigyorgott, és gyors ütemben zavartalanul lélegzett. - Elmúlt a szörtyögése - állapította meg Khashdrahr csodálattal. - Hajtson tovább - mondta Halyard a sofőrnek. Látott már hasonló csodálatos gyógyulást egy ecuadori dandártábornok csalánkiütése esetében. A lány nyugtalannak és szerencsétlennek látszott, egészen kiborult, állapította meg Halyard. Szüntelenül mosolygott ugyan, de erőltetetten, és nyilvánvalóan alig várta, hogy túl legyen az egészen. Halyard még mindig nem hitte, hogy a lány megértette miről van szó. - Hová megyünk most? - kérdezte erőszakolt könnyedséggel. - Gondolom, egy szállodába. - Igen - felelt Halyard kelletlenül. - Jó - mondta a lány, megsimogatta a sah vállát, azután könnyekre fakadt. A sah zavarba jött, és esetlenül próbálta vígasztalni. - Oh, nibo souri, sibi Takaru. Akka sahn souri? Ohhh. Tipi Takaru. Ahhhb. - No, no - nyugtatta Halyard is. - Vegyen erőt magán. - Nem mindennap fordul elő velem ilyesmi - mondta a lány az orrát fújva. - Bocsásson meg. Igyekszem jobban csinálni. - Természetesen. Megértjük - mondta Halyard. - Nagyon kínos félreértés az egész. Hol akar kiszállni? - Ó, nem, végigcsinálom - felelt a lány komoran. - Kérem... - próbálkozott Halyard -, talán minden szempontból jobb lenne, ha... - Ha elpusztulna a férjem? Ha agyonlőné magát vagy éhen halna? - Dehogyis! De miért járna ilyen rettenetes következményekkel, ha visszautasítja... Úgy értem, ha... - Hosszú történet. - A szemét törölgette. - Ed, a férjem, író... - Mi a minősítési száma? - kérdezte Halyard. - Épp az a baj, hogy nincs neki. - Akkor hogy mondhat olyat, hogy író? - Mert ír. - Drága kislány - dorgálta Halyard atyaian -, ezen az alapon mindannyian írók vagyunk. - Két nappal ezelőtt még volt minősítése: I-441. - Írógyakornok - magyarázta Halyard Khashdrahrnak. - Igen - bólintott a lány -, ezt adták neki a regénye befejezéséig. Azután vagy I-440... - Írósegéd - jegyezte meg Halyard. - Vagy I-255 lett volna. - Public relations - mondta Halyard. - Mi az? - érdeklődött Khashdrahr. Halyard emlékezetből idézte a Kézikönyv meghatározását: - Ez a szakma képesít az alkalmazott pszichológia művelésére a tömegtájékoztatási eszközök keretében, kedvező közvélemény kialakítása érdekében a különböző társalgási témákra és intézményekre vonatkozóan, kerülve bármilyen fontos személy megsértését, és elsődleges célja a gazdaság és a társadalom szilárdságának fenntartása. - Sebaj, értem - mondta Khashdrahr. - Kérem, folytassa a történetét, sibi Takaru. - Két hónappal ezelőtt beadta a férjem a befejezett kéziratot az Országos Művészeti és Irodalmi Tanácsnak, hogy elbírálják, és kiadják valamelyik könyvklubnak. - Tizenkettő van belőlük - szólt közbe Halyard. - Mindegyik más-más olvasórétegnek válogat könyveket. - Tizenkét fajta olvasó van? - tudakolta Khashdrahr. - Szó van róla, hogy legyen tizenharmadik és tizennegyedik fajta is - felelt Halyard. - Valahol persze határt kell vonni, ezt követeli a gazdaságosság. Ahhoz, hogy kifizetődő legyen a fenntartása, legalább félmillió tagnak kell lennie egy-egy könyvklubban, különben nem érdemes létrehozni a gépezetet, az elektronikus számlázókat, az elektronikus címezőket, az elektronikus könyvkötőgégéket, az elektronikus nyomdaberendezéseket meg az elosztókomputereket. - És az elektronikus írókat - tette hozzá a lány keserűen. - Ez is meglesz, ez is meglesz - mondta Halyard. - De az ég a tanúm, nem a kéziratok megszerzése a probléma. Ez egyáltalán nem probléma. Sakkal inkább a gépi apparátus. Az egyik kisebb klub, a HKT, például négy háztömböt foglal el. - Mi az a HKT? - Bocsánat, a Hónap Kutyatörténete. Khashdrahr és a sah lassan ingatta fejét, és csettingetett. - Négy háztömböt - ismételte Khashdrahr értetlenül. - Nos, az ilyen teljesen automatikus berendezés nagyon olcsóvá teszi a kultúrát. Kevesebbe kerül egy könyv, mint hét csomag rágógumi. És képklubok is vannak, képeket adnak a lakószobák falára, elképesztően olcsón. Valóban olyan olcsó a kultúra, hogy valaki állítólag már ki is számította, hogy olcsóbb a lakás hangszigetelése könyvekkel és reprodukciókkal, mint üveggyapottal. Nem hiszem, hogy igaz, de találó anekdota. - És jól élnek a festők ebből a klubrendszerből? - kérdezte Khashdrahr. - Hogy jól élnek-e? Meghiszem azt! - felelt Halyard. - Ez a művészet aranykora, dollárok millióit költik évente Rembrandt, Whistler, Goya, Renoir, Greco, Degas, da Vinci, Michelangelo meg a többiek reprodukcióira... - És a klubtagok egyszerűen megkapnak minden könyvet és képet? - Dehogyis! Hatalmas kutatómunka folyik. Vizsgálják az olvasói közízlést, a könyvek olvasmányosságát, a vonzó hatástényezőket. Tönkremenne a klub, ha népszerűtlen könyvet hozna ki! - A balvégzetet jelezve pattintott ujjával. - Csak úgy lehet ilyen olcsó a kultúra, ha előre tudják, miből mit és mennyit kíván a közönség. Mindent pontosan meghatároznak, a könyvborító színét is beleértve. Gutenberg ámulna. - Gutenberg? - Persze, aki kitalálta a mozgatható betűt. Az első ember, aki tömegesen termelt Bibliát. - Alla sutta takki? - kérdezte a sah. - Mit akar? - tudakolta Halyard. - Azt kérdi a sah, folytatott-e előbb vizsgálatot? - Hát a férjem könyvét - szólt közbe a lány - visszautasította a Tanács. - Rossz írás volt - jelentette ki Halyard kimérten. - Magas a színvonal. - Szép írás volt - mondta a lány türelmesen. - De huszonhét oldallal túlhaladta a maximális terjedelmet, 26,3 volt az olvasmányossági hányadosa, és... - Egyetlen klub sem fogad el könyvet, amelynek 17 fölötti az olvasmányossági hányadosa - magyarázta Halyard. - És - folytatta a lány - gépellenes témájú. Halyard szemöldöke felszökött. - Ez az! Remélem is, hogy nem nyomtatják ki! Mi a fenét gondol, mit engedhet meg magának? Te jó ég! Még örülhet, hogy nem került a rács mögé, amikor szabotázsra uszít. Nem is gondolhatta komolyan, hogy akad, aki kinyomatja. - Nem törődött vele. Meg kellett írnia, hát megírta. - Miért nem vitorláshajókról ír vagy valami hasonlóról? Az a könyv az Erie-csatornán játszódó régi mesével, aranybánya lett a szerzőjének. Nagyon keresik annak a csupasz mellű hősnek a történetét. A lány tehetetlenül vállat vont. - A férjemet sose ihlette meg a vitorláshajó vagy az Erie-csatorna. - Nagyon rossz beállítottságú lehet - jegyezte meg Halyard undorral. - Ha tudni akarja a véleményemet, a férjének hozzáértő ideggyógyászra lenne szüksége. Csodálatos eredményeket ér el manapság az ideggyógyászat. Egészen reménytelen esetekből elsőosztályú állampolgárok válnak. Nem hisz a férje a pszichiátriában? - Dehogynem. Tapasztalta, hogy a fivére pszichiátriai kezelés révén visszanyerte lelki nyugalmát. Ezért tartja magát távol tőle. - Nem értem. Hát nem boldog a fivére? - Végtelenül boldog. De a férjem azt mondja, kell valakinek rossz beállítottságúnak is lenni, kell lennie valakinek, akit nyugtalanít, mire jutottak az emberek, hová tartanak, miért tartanak abba az irányba. Ez volt a baj a könyvével is. Ilyen kérdéseket vetett föl, ezért vetették el. Tömegtájékoztatási szolgálatra vezényelték. - Végül tehát mégiscsak jól végződik a történet - mondta Halyard. - Aligha. Visszautasította. - Csak nem?! - De igen. Értesítették, hogy ha nem jelentkezik tegnapig a tájékoztatási szolgálatra, visszavonják a létminimumát, a lakásengedélyét, az egészségügyi és biztosítási kötvényét, mindent. Így hát ma, amikor magukba ütköztem, csak bandukoltam a városban, és azon tűnődtem, mi az ördögöt csinálhat manapság egy nő, mivel kereshet néhány dollárt. Nem nagy a választék. - Hát a maga férje inkább elviselné, hogy a felesége... Szívesebben veszi, ha... - Halyard a torkát köszörülte -, mintsem belépjen a tájékoztatási szolgálatba? - Büszkén mondhatom - jelentette ki a lány -, hogy az én férjem ama kevés ember egyike, akiben még maradt egy kis önbecsülés. Khashdrahr lefordította az utolsó mondatot, és a sah szomorúan rázta a fejét. Azután lehúzott az ujjáról egy rubingyűrűt, és a lány kezébe nyomta. - Ti, sibi Takaru. Dido. Brahous brabouna, bouna saki. Ippi goura Brahouna ta tippo a mismit. - És kinyitotta előtte a kocsi ajtaját. - Mit mondott ez az úr? - kérdezte a lány. - Azt mondta, hogy vegye el a gyűrűt, helyes kis polgártársnő - magyarázta Khashdrahr gyengéden. - Búcsúzik magától, és sok szerencsét kíván, meg azt mondja, hogy néha még a legnagyobb prófétáknak is csak annyi az eszük, mint a poloskának. - Köszönöm, uram - mondta a lány. Kikászálódott az autóból, és újra sírni kezdett. - Áldja meg az isten. A nagy, fekete autó eltávolodott. A sah sóvárogva integetett. - Dibo, sibi Takaru - mondta, és újra elkapta a tüsszentési roham. Kifújta orrát, azután megszólalt: - Sumklish! Khashdrahr odanyújtotta a szentelt italt tartalmazó flaskát. 25 Amikor a Rét Szelleme tajtékot verve a Parthoz ért, a tájékoztató rendszer lehalkított hangszórói a Jó éjt, Szívem! édeskés dallamát susogták a fenyők zúgása, a nagy, kék víz tükre és a sas szárnyának csapdosása fölött. Egyetlen lámpa sem égett az asszonyok és gyerekek szálláshelyén. Csak a Központi Igazgatási Épületben világította meg egyetlen halvány fényforrás az alvó portás körvonalait. Paul oda indult, hogy megkérdezze a portást, hol találhatja meg Anitát. Hirtelen fény csapott a szemébe. Amikor pupillái alkalmazkodtak a fénysugárhoz, ismét saját arcát látta egy tükörben a felirat alatt: A LEGJOBB FELESÉGET A VILÁG LEGJOBB ÁLLÁSÁRA LEGALKALMASABB FÉRFINAK. Futva hagyta maga mögött a tükröt, s közben arra gondolt, ugyan hányszor szemlélhette önmagát és ezt a szöveget Anita ebben a tükörben, és vajon hogyan fogadja a hírt, hogy az ő legalkalmasabb férfija már csak egyszerűen férfi, mindennemű állás nélkül. Felébresztette a portást, az pedig telefonon hívta Anita szállásának gondnoknőjét. - Mi van odaát a mai estélyen? - tudakolta álmosan a portás, miközben várta, hogy a gondnoknő fölvegye a telefont. - Maga a tizedik fickó, aki ma éjszaka átjön. Rendszerint csak a negyedik napon kezdenek átszállingózni. De mi a fene van ezzel a gondnoknővel? Hiszen ott áll a telefon a fekhelye mellett. - Az órára nézett. - Tudja, hány óra? Már egy kis fogdosásra sincs ideje. Három perc múlva indul vissza a szigetre az utolsó hajó. - Csengessen csak. Nem megyek vissza. - Ha itt akarja tölteni az éjszakát, legalább előttem ne mondja. Huszonhét szabály tiltja. Paul adott neki egy tízdollárost. - Csengessen csak. - Ennyiért akár egy hétig is láthatatlanná teheti magát. Milyen a gusztusa? Szőke, barna, vörös? Ááá! Felel végre! Hol a pokolban volt? - kérdezte a gondnoknőt. - Van ott valami Mrs. Paul Proteus? - Bólintott. - Ühüm, ühüm. No jó. Tegyen egy cédulát az ágyára. - Paulhoz fordult. - Kiment, doktor. - Kiment? - Alighanem sétál a holdfényben. Azt mondja a gondnoknő, hogy nagy sétáló. Paul számára újdonság volt, hogy Anita nagy sétáló. Még az utca túlsó oldalára is autón ment át a házukból, és a leghatározottabban tagadta a testgyakorlás összes előnyeit, bár közben úgy evett, mint egy béres, mégis fiatal és bájos maradt, akár egy hercegkisasszony. Paul leült egy nádszékbe az Igazgatási Épület fedett előterében, és lábát a fahasábokból vert kerítés lehámlott kéregdarabjain nyugtatta. Fények villantak a sétányok mentén, és halk jelhang tudatta, hogy az utolsó hajó indulni készül a szigetre. Nevetés hallatszott, kavicsok pattogtak az ösvényen, és egy emberpár futva indult az erdőből a kikötő felé. Mivel futás közben is átfogták egymás derekát, olyan esetlennek látszott a mozgásuk, mint a zsákbanfutóké. Ez bosszantotta Paul szépérzékét. Kínos volt otromba ölelkezést figyelnie, amikor az ügyes Anitával szerzett hosszú tapasztalat megtanította rá, hogy ha helyesen csinálják, inkább táncra hasonlít. A nő most visszahúzta a férfit, és a fák alatt a holdfényben szabályosabban mozogtak. Paul biztos volt benne, hogy otrombán elsietik a búcsúcsókot, de aztán a nő kitett magáért. Megálltak, nem takarékoskodtak az idővel, és mindent beleadtak. Jeles. Paul egyre inkább azonosította magát a férfival, miközben figyelte őket. Mindig szerette kilesni mások nagy pillanatait, most pedig különösen vágyott ilyen pillanatra. Régi élete véget ért, az új pedig, bármilyen lesz is, még nem kezdődött meg; sóvárgott a szerelemre, Anita szerelmére. A nő már visszafelé jött, lassan, elgondolkodva, elégedetten. Csodálatosan. Fölvillantak a trükkös csapda-tükör fényei. A nő elsimította csípőjén a pantallót, és megigazította egy hajfürtjét. Sokáig fürkészte saját tükörképét, jobbra-balra fordult, láthatóan tetszett önmagának. Meg is volt rá minden oka: gyönyörű mellét alig rejtette el a szűk zöld pamuting, amelyen ez a szó hullámzott: Kapitány! - Anita! Az asszony felszökött, és védekező mozdulattal keresztbe fonta karját a mellén. Aztán lassan lebocsátotta a karját, kihúzta magát, mint akinek semmit sem kell rejtegetnie, legkevésbé Shepherd ingét. - Helló, Paul. - Méltóságteljesen, hűvösen odasétált az előtérbe a férfihoz, és leült mellé. - Nos? Amikor Paul hallgatott, kezdte elveszteni magabiztosságát, idegesen tépdeste a kerítés fáiról a kérget, kis darabokra törte, és kihajigálta a nyári éjszakába. - Rajta, kezdd el - mondta végül. - Hogy én kezdjem? - kérdezte Paul. - Nem gondolod, hogy magyarázattal tartozol? - De még mennyire. - Kirúgtak, igaz? - Igaz, de nem azért, mert megszegtem volna akár egyet is a Tíz Parancsolatból. - A te könyvedben az áll, hogy egy másik férfi ingének viselése már házasságtörés? Paul elégedett volt. Sikerült Anitát zavarba hoznia. Biztosra vette, hogy ráveheti: jöjjön vele. Alig föltételezhető, hogy az unalmas, nagyképű, összeférhetetlen Shepherd másra kellett volna Anitának, mint az ő sakkbantartására. - Nem gondolod, hogy az ing a bozótban való paráználkodás jelképe? - Ha azt kérdezed, hogy szeretem-e, azt felelem, igen. Paul halkan nevetett. - Örülök, hogy ilyen könnyen veszed - mondta Anita kimérten. - Azt hiszem, ez is bizonyítja, amit mindig gondoltam. - Mégpedig? Anita váratlanul könnyekre fakadt. - Hogy sohase volt igazán szükséged rám. Finnertynek volt igaza - zokogott. - Nincs másra szükséged, csak testhőmérsékletű, gumibevonatú, rozsdamentes acélra, amit női test alakjára formáltak. Most már Paul hökkent meg. - Anita, drága, hallgass rám. - És szívesen kölcsön is adod akárkinek, ha éppen nincs rá szükséged. - Az ég szerelmére, én... - Tönkretesz, hogy úgy kezelsz, mint egy gépet! De jól tudsz szónokolni arról, mit csináltak a mérnökök és igazgatók a sok buta, szegény emberrel. Hát nézd meg, mit csinált velem egy mérnök és igazgató! - Az ég szerelmére, drágám, én... - Arról beszélsz, mennyire helytelen, hogy a rátermett emberek uralkodnak a kevésbé tehetségesek fölött, a házadban pedig úgy mutogatod a híres minősítési lapodat, mint valami plakátot. No, jó, szóval én buta vagyok. - Dehogy vagy, angyalom. Hallgass meg, én... - Te szabotőr! Paul hátrahanyatlott a széken, és úgy rázta fejét, mintha kábán próbálna kitérni egy korbács csapásai elől. - Az isten szerelmére, hát nem hallgatsz meg? - Beszélj. - Anita most már teljesen a helyzet magaslatán volt. - Lehet, hogy igaz, amit mondasz, drágám. Nem tudom. De kérlek, szívem, feleségem, annyira szükségem van most rád, amennyire még soha senkire nem volt szükségem életemben. - Tíz perc kellett hozzá, hogy észrevedd. Ott kint - jegyezte meg az asszony dühösen. - Hát nem emlékszel, Anita? "Együtt szegénységben és gazdagságban, betegségben és egészségben..." Nem emlékszel? - Most is gazdag vagy, és nem vagy beteg. - Homlokát ráncolva, futó pillantást vetett rá. - Nem vagy beteg, ugye? - Csak a szívem. - Majd megszokod. Én is megszoktam. - Sajnálom, Anita... Nem tudtam, hogy ilyen rossz volt. - Legközelebb szerelemből megyek férjhez. - Shepherdhez? - Szüksége van rám, tisztel engem, ugyanazokban a dolgokban hisz, amelyekben én. - Remélem, nagyon boldog leszel - mondta Paul és felállt. Anita ajka remegett, és újra könnyezni kezdett. - Paul, Paul, Paul. - Hmmmm? - Kedvellek. Ezt sose felejtsd el. - Én kedvellek téged, Anita. - Proteus doktor! - szólt ki a portás az ablakon. - Tessék. - Kroner doktor telefonált, közölte, hogy átviszik önt a vasútállomásra. Az épület túlsó oldalán vár a dzsip. Fél órája van rá, hogy elérje a 12 óra 52 perces vonatot. - Megyek. - Csókolj meg - mondta Anita. Fullasztó csók volt, és az affektált érzelgősségből Paul rádöbbent, hogy Anita az égvilágon semmit se várt ettől a csóktól, legfeljebb jótékony cselekedetnek szánta. - Gyere velem, Anita - suttogta Paul. - Nem vagyok olyan buta, amilyennek gondolsz - felelte Anita, és határozott mozdulattal ellökte magától. - Isten veled. 26 Paul Proteus doktort, immár minősítés nélküli emberi lényt, felrakták a 12 óra 52 perces vonatra. Egy félig köpőcsészének, félig izzasztókamrának beillő ócska vagonba került, szabadságra induló hatvan katonával együtt. - Great Bend. Ez a megálló Great Bend - vágta egy hangszóró a magnetofon szövegét Paul fejéhez. A mozdonyvezető minden állomás előtt megnyomott egy gombot a fülkéjében, beállt a szalag, és megszólalt a hang. - A következő állomás Carthage. A következő állomás Carthage. Klikk! - Beszállás! - harsogott egy másik hangszóró kint az állomáson. Egy öregember a Great Bend-i pályaudvar peronjának korhadt deszkapadlóján éppen akkor csókolta meg búcsúzóul a feleségét, és szemrehányón nézett a sürgető hang irányába, mintha meg akarná kérni, várjon egy másodpercet, hadd mondjon még valamit. - Beszállás! - A gépezet felmorajlott, a kocsi lépcsője felemelkedett, összecsukódott és eltűnt az ajtó alatti mélyedésben. - Jövök! Jövök! - kiáltott az öreg, és elkeseredetten iramodott a mozgó vonat után, amilyen gyorsan csak gyenge lábai engedték. Elkapta a kapaszkodót, felugrott, és zihálva állt meg az ajtóban. Jegye után matatott, és az ajtón levő gépezetbe dugta. A gép felülvizsgálta, rendben levőnek találta, visszahúzta az ajtón a reteszt, és beengedte az öreget a posztó bélésű öntöttvas-óriás dohányzófülkéjébe. Kifulladtan ült le Paul mellé. - Ez a kurafi egy másodpercet sem hajlandó várni egy öreg emberre - mondta elkeseredetten. - Gép az - magyarázta Paul. - Automatikus az egész. - Attól még lehet kurafi. Paul megértően bólintott. - Kalauz voltam ezen a vonalon. - Ó. - A férfi a különösen unalmas alakok feltűnően tolakodó példányának látszott, és Pault nem érdekelte, mit mond. - Igen, negyvenegy évig - folytatta az öreg. - Neggy-veneggy évig! - Hm! - Neggy-ven-eggy, az ám! Kétszer húsz meg egy. És szeretném látni, hogyan segít a világra egy ilyen gép egy gyereket. - Ugyan! Maga ezt is megtette? - Persze. Egy kisfiút. Történetesen a férfivécében. - Hosszan kuncogott. - Neggy-ven-eggy év! - Hm! - És olyat se láttam még, hogy a gép vigyázott volna egy hároméves kislányra St. Luistól Poughkeepsie-ig. - Hát nem is. Ezt elhiszem - mondta Paul. Elraktározta ezt a megjegyzést arra az időre, amikor legközelebb találkozik Bud Calhounnal. Már szinte látta is a készüléket, afféle Vasmenyasszonyt, persze elektronikusat és dárda nélkül, amint karjába vesz egy kislányt St. Louisban, és átadja a rokonoknak Poughkeepsie-ben. - Neggy-ven-eggy év! A gépektől kaphat mennyiséget, de minőséget soha. Érti, mire gondolok? - Hogyne - mondta Paul. - Carthage - közölte a magnetofon. - Ez az állomás Carthage. A következő Deer River. Paul fölszabadult sóhajjal dőlt hátra a kemény ülésen, lehunyta szemét, s úgy tett, mintha aludna. - Neggy-ven-eggy év! Ezek a gépek sohase segítenek le a lépcsőn idős hölgyeket. Az öreg kalauz közben kifogyott a példákból, amelyekkel az embernek a géppel szembeni fölényét bizonyította, és ettől fogva előre közölte a magnetofon bejelentéseit. Tárgyilagos, megvető hangon tette, szemléltetendő, hogy erre minden hülye képes. - Deer River. Ez az állomás Deer River. A következő Castorland. - Deer River. Ez az állomás Deer River. A következő Castorland - közölte a magnetofon. - No! Mit mondtam? Paulnak sikerült görcsös álomba kényszerítenie magát, csak akkor ébredt föl, amikor útitársa Constableville-nél végre az ajtón levő perselybe csúsztatta jegyét, és kibocsátást nyert. Paul is elővette a jegyét, megnézte, nem szakadt-e el vagy nem gyűrődött-e össze, mert akkor nem nyílik ki az ajtó Iliumban. Hallott már meséket agyalágyult öreg hölgyekről, akik elvesztették a jegyüket vagy eltévesztették az állomást, és napokra bezárva maradtak a vonatfülkében. Alig volt újság, amely ne tartalmazott volna történetet arról, hogyan szabadítottak ki valakit a Helyreállíthatatlanok és Javíthatatlanok vonat- takarító osztagai. A munkájától megfosztott öreg kalauz eltűnt a constableville-i éjszakában, Paul pedig azon tűnődött, mennyire állhatatos híve a gépesítésnek az amerikaiak zöme, még akkor is, ha saját életét teszi tönkre a gépesítés. A kalauz panasza, akárcsak annyi más ember siránkozása, nem arról szólt, hogy igazságtalan dolog elvenni az emberektől és a gépekre bízni a munkát, hanem az, hogy a gépek korántsem végeznek el annyi emberi tevékenységet, amennyit jó tervezők beléjük táplálhatnának. - Constableville. Ez az állomás Constableville. A következő Remsen. Paul háta mögött, a szembenéző üléseken pókert játszottak, és egy kiérdemesült műszaki tiszthelyettes, aki zebrának is beillett a helytállásért, önkéntes véradásért, külföldi szolgálatért kapott sok szalag miatt, történeteket mesélt az utolsó háborúról - a Legutolsó Háborúról. - A Jézusát - mondta, miközben úgy keverte a kártyát az asztallapon, mint akinek sok ezer kilométernyire jár az esze -, itt álltunk mi és ott álltak ők. Képzeljétek, hogy a vécé a hegygerinc, azok a fattyúk pedig ott ásták be magukat, a túloldali lejtőn. - Az újoncok összehúzott, harchoz értő szemmel bámultak a vécére, az őrmester pedig még egyszer megkeverte a kártyát. - Az előző éjszakán egy telitalálat tönkretette az áramfejlesztőt. - Mi a fene! - morgott az egyik újonc. - Jól mondod - jegyezte meg az őrmester. - Nos, ott álltunk - megvan az öt lap? - tizennyolcan, egy korty folyadék nélkül, és szemben velünk ötszázan. Kikészült a mikrohullámú jelzőrendszer, az érintésre robbanó aknamező, a magasfeszültségű drótsövény, a távirányítású gépfegyverállás! Dáma, ász, ász, és az osztóé egy kettes. Tegyél az első ászra. - No, fiúk, mit szóltok tíz centhez? Szóval tíz cent, csak hogy érdekesebb legyen. Hát, fiúk, akkor aztán megkezdődött a móka. Hét óra nulla-nulla perckor ránkszabadítottak egy százfőnyi járőrt, csak kitapogatni, hogy mink van. És nekünk semmink se volt! Az összeköttetésünk is tropára ment, így hát nem is kérhettünk semmit. Az összes robotharckocsinkat elvitték a 106-osok támogatására, szóval teljesen magunkra maradtunk. Nagy volt a zűr. Elküldtem Mergenthaler káplárt a zászlóaljhoz, hozzon segítséget. Két dáma, semmi, két ász, és megint egy tetves kettes az osztónak. Tegyél az ászra. Szóval közelednek, fülsiketítően ordítva, és mi csak az istenverte puskákkal meg szuronyokkal fogadjuk őket. Mintha az özönvíz tört volna ránk... Ász? A pokolba is, kettessel megütöm azt a tíz centet. Nahát, éppen akkor hoz Merganthaler teherautón egy áramfejlesztőt, amit az 57-esektől csent el. Fölvonszoljuk az állásunkra, beállítjuk, és csak láttátok volna. A szerencsétlen fattyúk ott égtek halálra a drótsövényen, robbantak a talpuk alatt az aknák, a mikrohullámú jelzőrendszer üzembe helyezte a távirányítású gépfegyverállásokat, a tűzszabályozó rendszer bekapcsolta a lövegeket meg a lángszórókat, és körös-körül egymérföldön belül remegett a föld. Így kaptam meg az Ezüstcsillagot. Paul a fejét rázva hallgatta az őrmester képtelen történetét. Ilyen volt hát a háború, amelyben egykor annyira szeretett volna részt venni, és sajnálta, hogy elmulasztotta a tüzes vérű, kemény izmú hősiességre kínálkozó alkalmat. Bőven volt halál meg szenvedés, fogcsikorgató helytállás és idegek próbatétele. De az embernek főképpen a gépek mellett kellett kitartania, a szörnyű hajtóművek küzdöttek egymással azért, hogy melyik falhasson fel több embert. Roland és Olivier helyére két sugárhajtású komputer lépett, sokkal sebesebben száguldanak egymás felé, mint az emberi sikoly. Az amerikai puskás ember nagy hagyománya már csupán jelképként él, amikor az ég felé irányítják a sortüzet a halottak fölött, a katonai temetők ezreiben. - A mindenit! Őrmester, miért nem került soha tisztképzőre? - Méghogy főiskolára az én koromban? Nem vagyok én iskolába járó fajta, fiacskám. Elég volt nekem a középiskolát elvégezni. Még két évet töltsek az akadémián egy-két tetves arany csillagért? Neeeem! Nos, egy dáma, és semmi, meg egy bubi és semmi, és egy ötös és semmi, és az osztó kap, mennyit is? Három kettest. Szerencsés napom van, fiúk. - Middleville. Ez az állomás Middleville. A következő Herkimer. - Mondja, őrmester, ez helyi járat? - Meghiszem azt. Mit szólnátok egy körhöz hideg kezekkel az aprópénzért? - Benne vagyok. Rajta. Ó, egy tetves hármas. Charleynak dáma. Lounak nyolcas. A pokolba is, megint az őrmester nyer. - Mit szól hozzá, őrmester, Elmo Hacketts őrvezető behajózik. - Persze. Azóta kéri magát a tengerentúlra, amióta csak itt szolgál. Egy pár hármas Ednek, Charleynak semmi, Lounak bubi, az osztónak pedig... a mindenit! - Ász! - Little Falls. Ez az állomás Little Falls. A következő Johnsonville. - No, csináljuk még egyszer... Mit értetek hozzá? - kérdezte az őrmester. - Ednek három hármas. Persze, sajnálom, hogy Hacketts elmegy. Néhány év múlva pompás zászlóvivő lett volna belőle. De ha nem akarja, az ő dolga. Charleynak semmi, Lou kapta az ászomat. Eddig három hármas a legjobb. - Tudja, hová megy Hacketts? - A többieknek: semmi, semmi, semmi. I-iiigen, ma jött meg a parancs. Utolsó kör, fiúk. Semmi, semmi, semmi, és... - A Jézusát! - Sajnálom, Ed. Azt hiszem, még ez a harmadik ász is az enyém. Ja, Hacketts? Megkapja a tengerentúli beosztást. Holnap reggel behajózik Tamanrasset felé. - Tamanrasset? - A Szaharában van, te ostoba fattyú. Nem ismered a földrajzot? - Kapzsin vigyorgott. - Mit szólnátok egy kis huszonegyhez, csak a tréfa kedvéért? Paul sajnálta a szellemi sivatagban született Hackettst, aki ráadásul most odahajózik, ahol még a föld is terméketlen. Johnsonville... Ft. Plain... Fonda... Ft. Johnson... Amsterdam... Schenectady... Cohoes... Watervliet... Albany... Rensselaer... Ilium, ez az állomás Ilium. Paul vaksin tapogatózott az ajtóhoz, becsúsztatta jegyét nyílásba, az ajtó kitárult, és ő kilépett Ilium állomás peronjára. A csomagszállító fülke ajtaja is felpattant, egy koporsó csúszott ki a teherszállító liftbe, amely az állomás mélyhűtött raktárába vitte. A nem sokat ígérő vonatot egyetlen taxi sem várta. Paul felhívta a taxivállalatot, de senki sem vette föl a telefont. Tehetetlenül bámult a jegyárusító automatára, a nylonharisnya-automatára, a kávéautomatára, a rágógumi- automatára, a könyvárusító automatára, az újságárusító automatára, a a fogkefeárusító automatára, a Coca-Cola-automatára, a cipőtisztító-automatára, a fényképező-automatára, azután kisétált a Telep elhagyatott utcáira. Nyolc mérföld az út a Telepen meg a hídon át a folyó túlsó partjára, az otthonáig. Nem otthona már, gondolta Paul, csak az a ház, ahol az ágya áll. Eltompultnak, kifacsartnak érezte magát, de forróság futkározott a bőrén, álmos volt, de nem tudott aludni, gondolatok űzték, de egyetlen gondolata sem volt. Visszhangot vertek léptei a Telep házainak szürke homlokzatán, hideg, üres üvegként bámultak rá az élettelen fénycsövek, s ebben az órában teljesen érdektelen volt, hogy mit hirdettek. - Magányos vagy? - Hm? Fiatal nő nézett le egy második emeleti ablakból, olyanok voltak a mellei, mint széltől duzzasztott gömbvitorlák. - Azt kérdeztem, magányos vagy-e? - Igen - felelt Paul egyszerűen. - Gyere föl. - Jó - hallotta Paul a saját hangját. - Rendben. Jövök. - Az Önkiszolgáló Mágusbolt melletti ajtó. Végigmászott a hosszú, sötét lépcsősoron, amelynek minden foka azt hirdette, hogy doktor Harry Friedmann, fájdalommentesen dolgozó fogorvos, az Országos Biztosító és Egészségügyi Tervhivatal engedélyének birtokosa. "Miért menne - így hangzott Friedmann reklámszövege - D-006-nál alacsonyabb minősítésű orvoshoz?" A lépcsőházból nyíló kitárt ajtóban, Friedmann doktoré mellett, ott várt a nő. - Hogy hívnak, drágám? - Proteusnak. - Rokona vagy a folyón túli fejesnek? - A féltestvérem. - Te vagy a család fekete báránya, drágám? - Ühüm. - Baszd meg a bátyádat. - Kérlek - mondta Paul. Csak egyszer ébredt fel a nővel töltött éjszakán, akkor, amikor azt álmodta, hogy az apja áll az ágy lábánál, és mogorván mered rá. A nő gügyögött álmában. Paul visszafeküdt, és automatikusan felelt: "Én szeretlek téged, Anita." 27 Paul Proteus doktor a maga ura volt, egész héten egyedül élt a házban. Várt valamilyen hírt Anitától, de semmit sem kapott. Nincs már mit mondaniuk egymásnak, ismerte föl csodálkozva. Az asszony alighanem még mindig ott van a Parton. A Rét programja még egy hétig tart. Azután következik majd az ingóságok szétosztásának zűrzavara és a válás. Vajon milyen indokkal akar majd válni Anita? Lehet, hogy rendkívüli lelki kegyetlenség miatt, s ez mulattatta Pault, de föltételezte, hogy elég közel járhat az igazsághoz. Bármilyen szabványtól való legkisebb eltérés is szörnyű kínt okozott Anitának. Persze el kell mennie New York államból, mert itt csak a házasságtörést és a szabotázsra való izgatást fogadják el válóoknak. Ezeket is választhatja ugyan, de Paul föltételezte, hogy ennél többet ad magára. Kiment egy ízben a tanyára, és úgy, ahogyan az ember istennek ajánlja életét, megkérte Mr. Haycoxot, vonja be a munkába. Meg akarta fogni a Természet kezét. Hamarosan fölfedezte, hogy az oly buzgón megragadott kéz durva és nehézkes, nyirkos és büdös. A bájos kis tanya pedig, amelyet a szép gazdálkodó élet jelképének tartott, éppoly kevéssé odaillő, mint egy szemétrakodó kapujába állított Vénusz-szobor. Nem ment ki többé. Az üzembe is elment egy alkalommal. A Réti Hetek idejére leállították az egész gépezetet, csak az őrök teljesítettek szolgálatot. Négyen fogadták, most már hivatalos szigorral, és telefonáltak a Rétre Kronernak, utasítást kértek. Azután elkísérték egykori íróasztalához, ahol összeszedte néhány személyes holmiját. Listát készítettek arról, amit elvitt. Ezt követően visszameneteltek vele a külső világba, és becsukták mögötte a kaput, immár mindörökre. Most a konyhában ült Paul, a mosógépsor előtti széken, és - ez az igazi pokol - maga mosta a fehérneműjét. - Ördl-ördl-ördl - morgott a mosógép. - Ördl-ördl-ördall! Znikk. Bazz- vap. - Csengettyűszó hallatszott. - Azzzzzzzzzz. Fromp! És megjelent a szokásos készlet: három pár zokni, három gatya meg a kék atlétatrikók a Rétről, amiket most pizsamának használt. A televízió képernyőjén egy középkorú asszony oktatgatta rendetlen, mocskos hajú és öltözékű tizenéves fiát. - Nem segít a verekedés, Jimmy - magyarázta szomorúan. - Isten a tudója, soha senki se tette boldogabbá a világot azzal, hogy betörté valakinek az orrát vagy azzal, hogy az övét törték be. - Tudom, de ha egyszer azt mondta, Mami, hogy nekem csak 59 a minősítési számom! - A fiúnak már könnyek gyűltek a szemébe, annyira dühítette a sértés. - És azt mondta, hogy a papáé csak 53! - Ugyan, ugyan, ez csak gyerekbeszéd. Ne is törődj vele, Jimmy. - De igaz - mondta a fiú megtörten. - Igaz, Mami. Elmentem a rendőrségre és megnéztem. Ötvenkilenc, Mami! És szegény papáé 53 - Elfordult, és keserű suttogássá gyengült a hangja: - A tied pedig 47, Mami, negyvenhét! Az asszony az ajkába harapott, lesújtottnak látszott, de aztán mintha erőt merített volna valamilyen titokzatos forrásból, megragadta a konyhaasztal szélét. - Jimmy, nézz anyádra. A fiú lassan visszafordult. - Nem minden a minősítési szám, Jimmy. Néha a legtalpraesettebb emberek a legboldogtalanabbak ezen a világon. A tétlenül otthon töltött hét kezdete óta Paul rájött, hogy némi módosítással ez volt a látóideg és a hátgerinc ellen támadó délutáni színdarabok alapproblémája. Az egyik műsor vég nélkül vizsgálta azt a kérdést, lehet-e boldog egy alacsony minősítési számú nőnek egy magas minősítésű férfival kötött házassága. Úgy látszott, hogy a válasz igen és nem. - Jimmy, fiam! A minősítési szám nem jelent boldogságot, és Szent Péter sem vet minősítési próba alá, mielőtt beengedne a mennyország kapuján. A legtalpraesettebb fickók voltak mindig a leggonoszabbak. Jimmy gyanakodva bámult, azután meglepődés látszott az arcán, végül tartózkodóan ugyan, de hagyta magát meggyőzni. - Úgy érted... egy olyan egyszerű fickó, mint én, olyan közönséges emberek, mint mi, Mami, úgy érted, hogy mi is vagyunk olyan jók, mint,... mint mondjuk Garson doktor, az üzem igazgatója? - Garson doktor, a maga 169-es minősítési számával? Garson doktor, a maga filozófiai, természettudományos meg a többi mit tudom én milyen doktorátusaival? - Igen, Mami, ő. - Garson doktor? Jimmy, fiam, láttad a táskákat a szeme alatt? Láttad a ráncokat az arcán? Az egész világot a vállán hordozza, Jimmy. Ezt szerezte neki a magas minősítési száma. Tudod, mennyi idős? - Nagyon öreg, Mami. - Tíz évvel fiatalabb, Jimmy, mint az apád. Ezt szerezte neki az esze. Ebben a pillanatban lépett be papa, aki a Helyreállítási és Javítási Hadtest Elsőosztályú Aszfaltegyengetőjének karszalagját viselte. Pirospozsgásan, vidáman, pompás egészségben. - Hi, népeim - köszönt rájuk. - Minden tökéletes az én boldog kis otthonomban, ugye? Jimmy összenézett az anyjával, és kényszeredetten mosolygott. - Igen, papa, gondolom, hogy igen. Úgy értem, átkozottul rendben van minden! Orgonazene hallatszott, aztán a bemondó jelentkezett, aztán egy mosópor reklámja, és Paul lecsavarta a hangot. Csengő hallatszott az ajtó felől. Mióta csöngethetnek? Bekapcsolhatta volna a házi televíziót, hogy megnézze, érdemes-e ajtót nyitni, de annyira vágyott társaságra. - bármilyenre -, hogy egyenesen örömmel ment az ajtóhoz. Egy rendőr mérte végig hűvös tekintettel. - Proteus doktor? - Tessék. - A rendőrségtől jöttem. - Látom. - Nem jelentkezett. - Ó - mosolygott Paul. - Ó, igazán akartam. A rendőr nem mosolygott. - Akkor miért nem tette? - Nem jutott rá időm. - Jobb lesz, ha nem halogatja, doki. Bosszantotta Pault ez a nyers fiatalember, és legszívesebben behúzott volna neki, mint a csaposnak a Réten. De ezúttal győzött a jobb belátása. - Rendben van. Lemegyek jelentkezni, holnap reggel. - Ma megy le jelentkezni, doki, mégpedig egy órán belül. - A megtisztelő doki megszólítást, ezt is most tanulta meg Paul, olyan hangsúllyal is lehetett mondani, hogy az illető azt kívánta, bár sohase járt volna tíz mérföldnél közelebb az egyetemhez. - Igen... Úgy lesz, ahogy mondja. - És az ipari személyi igazolványát sem adta le. - Sajnálom. Pótolni fogom. - Meg a fegyver- és lőszertartási engedélyét. - Magammal viszem. - És a klubtagsági könyvét. - Majd előszedem. - És a repülőbérletét. - Rendben van. - No és a vezetőknek járó biztosítási és egészségügyi kötvényét. Majd megkapja a közönséges fajtát. - Úgy, ahogy mondja. - Azt hiszem, ennyi az egész. Ha szükségünk lesz magára, majd értesítem. - Nem kételkedem benne. Hirtelen ellágyult a fiatal rendőr tekintete. - Hm, így múlik el a világ dicsősége, ugye, doki? - Hm, csakugyan - mondta Paul. És egy óra múlva Paul udvariasan jelentkezett a rendőrségen, egy cipődobozban vitte magával a kiváltságokat biztosító iratokat. Amíg arra várt, hogy valaki szóba álljon vele, az egyik sarokban üvegfal mögött működő sugárfényképezőgépet figyelte, amely éppen egy szökésben levő személyről készített arcképet, és mellékelte hozzá a rövid életrajzot. Az arckép részletekben tűnt elő a gép tetején levő résből: először a haj, aztán a szemöldök, egy vonalban ezzel a szöveggel: KÖRÖZÉS, ezt követően a nagy, elszánt szemekkel együtt a név: Edgar Rice Burroughs Hagstrohm, HJH-131 313. Hagstrohm gyalázatos esete orrával együtt jelent meg: "Hagstrohm hegesztőpisztollyal szétvágta M-17 típusú chicagói otthonát, azután meztelenül elment Mrs. Marion Frascatihoz, régi barátja özvegyéhez, és felszólította, hogy tartson vele az erdőbe. Mrs. Frascati nemet mondott, Hagstrohm pedig eltűnt a lakóteleppel szomszédos madárvédelmi rezervátumban. Itt kijátszotta a rendőrség figyelmét, és az a gyanú, hogy menekülés közben egy fáról egy arra haladó teher... - Hé, maga! - szólalt meg az íróasztalnál ülő őrmester. - Proteus! A nyilvántartásba vétel magában foglalta egy hosszú, bosszantóan bonyolult kérdőív kitöltését. Fel kellett tüntetni a nevet, a megszerzett legmagasabb képesítési számot, a kegyvesztettség okát, legközelebbi rokonainak és barátainak nevét, és az Amerikai Egyesült Államok iránti hűségesküvel végződött. Paul két tanú előtt aláírta a dokumentumot, aztán figyelte, hogyan viszi át lyukkártyára egy kódoló hivatalnok, hogy a gépek is megértsék. Frissen rovátkolt és lyuggatott kártya jött ki a gépből. - Ennyi az egész - mondta a rendőrőrmester. Becsúsztatta a kártyát egy nyíláson, a kártya végigszáguldott a váltók és vágányok egész rendszerén, azután csatlakozott a hasonló kártyák vaskos tömegéhez. - Mit jelent ez? - kérdezte Paul. Az őrmester unottan pillantott a kártyákra. - Potenciális szabotőrök. - Várjon egy percet! Mi megy itt végbe? Ki állítja, hogy az vagyok? - Nem a maga személyére vonatkozik ez - magyarázta az őrmester türelmesen. - Senki se mondta, hogy maga az. Automatikus az egész. A gépek csinálják. - Hogy van joguk ilyet állítani rólam? - Ó, tudják ők, tudják - mondta az őrmester. - Megfontolták. Mindenkiről ezt közlik, aki több mint négy évig járt egyetemre, és állás nélkül van. - Összehúzott szemmel figyelte Pault. - Meglepné, doki, ha tudná, mennyire eltalálják. Verejtékezve és letörten lépett be egy detektív. - Van valami új a Freeman-ügyben, Sid? - kérdezte az őrmester, akit már nem érdekelt Paul. - Ááá. Valamennyi gyanúsított hótisztán került ki a hazugságvizsgáló gépből. - Ellenőrizted a vákuumcsöveket? - Persze. Vadonatújakat raktunk be, és az áramköröket is ellenőriztük. Változatlan a helyzet. Ártatlan valamennyi kurafi. Egyetlenegyet sem kapott rajta közülük. - Vállat vont - Hát most baktathatok tovább. Egy nyomunk van: azt mondja a húga, fél órával azelőtt, hogy az eset megtörtént, látott egy idegent Freeman háza mögött. - Személyleírást adott? - Részben. - A kódoló tisztviselőhöz fordult. - Kész vagy, Mac? - Rajta, mondhatod. - Középmagas. Fekete cipő, kék öltöny. Nyakkendő nélkül. Jegygyűrű. Simán hátrafésült fekete haj. Borotvált. Hegek a kezén és a tarkóján. Kissé húzza a lábát. Amíg mondta, a tisztviselő rezzenéstelen arccal nyomkodta a gombokat. - Dinga-dinga-dinga-ding! - dongott a gép, és kivetett egy kártyát. - Herbert J. van Antwerp - közölte Mac. - Collester Boulevard 4956. - Szép munka - ismerte el az őrmester. Felemelt egy mikrofont. - 57-es kocsi, 57-es kocsi! Menjen a... Amikor Paul kilépett a napsütötte utcára, rabszállító autó fordult az épület mögé vezető útra. Nem szirénázott, csak kerekei csattogtak úgy, ahogyan az új gumi szokott a forró kátrányon. Paul kíváncsian leskelődött, amikor az autó megállt egy rácsos kapu előtt. Hátul kiszállt egy rendőr, és Paul felé intett fegyverével. - Gyerünk, gyerünk, ne ácsorogjon itt! Paul elindult, de megállt még egy pillanatra, hogy megnézze a foglyot, aki szinte elveszett a kocsi sötét belsejében két fegyveres között. - Rajta, futás! - kiáltott megint Paulra a rendőr. Paul nem tudta elhinni, hogy ez az ember csakugyan rálőne egy ácsorgóra, így hát tovább ácsorgott. A puskacsőtől való félelmét mérsékelte kíváncsisága, hogy lásson valakit, aki még jobban elrontotta a dolgát a társadalommal, mint ő. Kitárult a vaskapu, mögötte további három fegyveres rendőr várta a szerencsétlent. Az a veszély, hogy a letartóztatott akár csak néhány másodpercig is szabadon mozoghat, annyira aggasztotta a rendőrt, aki előbb még Pault fenyegette, hogy most egész figyelmét arra az egy négyzetméternyi területre összpontosította, amelyen a fogolynak át kellett haladnia. Paul látta, amint hüvelykujjával kibiztosítja fegyverét. - Elég legyen, ne bolondozzon tovább, hallja? - harsant egy ideges hang a kocsiban. - Kifelé! Egy pillanat múlva Fred Garth doktor botorkált ki a napfényre, bilincsbe verve, borotválatlanul, tágra nyitott szemmel, fintorogva. A Kék Csapat tépett ingét viselte. Paul fel se tudta fogni, hogy valóban ezt az érthetetlen jelenetet látja, amikor csapat- és sátortársa, vetélytársa a pittsburghi állásért már el is tűnt a rács mögött. Előresietett, és visszament az irodába, ahol a kérdőívet kitöltötte és iratait leadta. Az őrmester lekezelőn kérdezte. - Nos? - Miért van itt Garth doktor? - Garth? Nincs itt semmiféle Garth. - Láttam, most hozták be a hátsó kapun. - Neeem. - Az őrmester tovább olvasott. - Kérem... Az egyik legjobb barátom. - Maradt volna nyugton a seggin - mondta az őrmester fel se nézve. - Tűnés. Paul kábán baktatott ki az utcára, régi kocsiját ott hagyta az épület előtt, és nekivágott a dombnak, a Telep főutcája meg a hídfőnél álló kocsma felé. A városháza órája négyet ütött. Tizenkettőt, hetet vagy egyet is üthetett volna, Paulnak mindegy volt. Sehol, semmikor sem volt semmi dolga, és úgy gondolta, soha nem is lesz már. Maga határozza meg az okát, ha elmegy valahová vagy csak megy ok nélkül. Senki sem bíz rá többé tennivalót. A gazdasági élet már