szkennelte: Rózsa Dezső javította: VEGH ANTAL Vándorbot Északi utakon -Nyugati utakon Második kiadás GONDOLAT • BUDAPEST, 1984 VÉGH ANTAL: Északi utakon Magvető, Budapest, 1973 VÉGH ANTAL: Nyugati utakon Gondolat, Budapest, 1980 ISBN 963 281 418 5 ©Végh Antal, 1973,1980 Tartalom Előszó • 7 ÉSZAKI UTAKON I. fejezet Csak úgy (autókról, kirakatokról, evésről, fiatalokról, pornográfiáról és szexről) bevezetésképpen • 15 II. fejezet Az a legfontosabb, hogy az ember mindenütt találja fel magát! ¦ 48 III. fejezet Itt vagyunk a „svéd valóság"-ban, de vajon a fák nem takarják-e el az erdőt? ¦ 63 IV. fejezet Pillanatképek svéd függönyök mögül • 89 V. fejezet Most pedig: Budapesttől Helsingborgig ¦ 104 VI. fejezet Stockholmi bolyongások az „öregváros" és a svéd életforma sikátoraiban ¦ 120 VII. fejezet A magyar gyümölcs Északon ¦ 138 VIII. fejezet Találkozás egy stockholmi magyar vagánnyal ¦ 150 IX. fejezet Ismerkedés Észak művészetével és egy emlékezetes vizit Artúr Lundkvistnél ¦ 164 X. fejezet Svéd falu és svéd parasztok • 187 XI. fejezet A rokonság és két finn kislány - 200 XII. fejezet Tallózás a téma körül • 222 NYUGATI UTAKON Ferihegytől Bostonig ¦ 241-256 A bostoni fojtogatás ¦ 2S7-274 New York először • 275-292 Amerikai kisvárosok ¦ 293-311 Nagyvárosi kószálások • 312-331 A buffalói kaland • 332-353 Átbillenve Kanadába • 354-376 Egy furcsa farm és egyéb furcsaságok ¦ 377-396 Dohány vidéki emberek • 397-415 Chicago a világ réme? • 416-434 New York másodjára • 435^153 Bostontól Ferihegyig • 454-470 Előszó Most, hogy 1983 nyarán lapozgatom két útikönyvemet - előkészítvén azokat egy újabb kiadásra -, életem első utazása jut eszembe. Az első, talán mindmáig a legigazibb, a legizgalmasabb, a legemlékezetesebb. Bizony, annak már majdnem negyven esztendeje. Jártam én azelőtt is utakon apámmal, a nagyszüleimmel, testvérekkel, rokonokkal, de az az út azért volt olyan emlékezetes, mert egyedül tettem meg! Országúton, patak mentén, erdőszélen, mezőn, földeken keresztül is, toronyiránt. Majtisról mentem a négy kilométerre fekvő Kisnamény községbe, apám testvéréhez, valamilyen üzenettel, egyedül. Nagy családi tanácskozás előzte meg útba indulásomat. El merjenek-e engedni, mi lesz velem az úton, nem találkozom-é útközben rossz emberekkel, nem ront-é rám valamilyen kóbor kutya, elszabadult állat? Mert az úton annyi mindennek ki van téve az ember! Útbaigazíttatásom idejére véletlenül megérkezett a házhoz Bornemisza nagyapám. Helyeselte a vállalkozásomat, hadd menjen csak az a gyerek, hadd menjen egyedül. De a felkészítésemben kívánnivalót talált. Nincs a kezemben bot! Márpedig bot nélkül útra elindulni: micsoda dolog. Fogta a bicskáját, és a kerítés mellől vágott nekem egy könnyű, testhezálló, hüvelykujj vastagságú fűzfabotot. És csakugyan, akkor az a bot megadott nekem az útra mindent, ami még hiányzott: bátorságot, magabiztosságot, támasztékot, fegyvert, önbizalmat, mert mindezek kellenek az úthoz. Azóta se indultam el nagyobb utakra bot, vándorbot nélkül. Persze, képletesen gondolva azt a vándorbotot, és az írói tollat értve alatta. Mert az utazásaim előtt soha nem gondoltam rá, hogy azokról az utakról könyvet fogok írni. De valahogyan mindig velem volt a vándorbotként használt toll. így született meg a svédországi, norvégiai, dániai és finnországi utazásomról az Északi utakon, megejtvén a vizitet 1969 őszén-, a könyv pedig 1973-ban látott napvilágot először. Aztán egy észak-amerikai út - az Egyesült Államokban, Kanadában -, ehhez már nem volt nehéz megtalálni a címet, Nyugati utakon, 1975-ben az utazás, és 1980-ban a könyv. * * * Nemcsak most, már akkor is tudtam, hogy az én útinaplóim, útirajzaim nem igazi útikönyvek. Ahhoz, hogy azok legyenek, sok minden kellett volna még. Mindenekelőtt egy másféle-fajta írói hozzáállás, sokkal több idő, nagyobb elmélyültség, alaposabb utánajárás. A magam mentségére legyen mondva, soha nem is állítottam, hogy Svédországról írtam könyvet, később netán az USA-ról, dehogy gondoltam ilyet •, magamról írtam ezt a két kis könyvecskét. Arról, hogy mit láttam, úton-útfélen, jártamban, keltemben, mit vettem észre, és a sorok mögül kitetszik az is, hogy mit nem. Miben voltam járatlan, tapasztalatlan, elfogult, s mikor minek a láttán mi jutott eszembe. Aki a már név szerint is felsorolt országokat akarja megismerni, annak bízvást ajánlhatom, olvasson más író tollából való útikönyveket. De aki egy szatmári parasztember szemszögéből próbálna rálátni a világ némely darabkájára, az hátha haszonnal olvassa az én köteteimet is. Mert valahogy mindig úgy voltam az eddigi utaimon: azt néztem, ami a szemem előtt volt, de közben minden látványhoz hozzászegődtek a gondolataim is, amelyek mindig-mindig visszavezettek Szatmár, Jánkmaj-tis, a Tisza, a Szamos, a Túr, a Kraszna vidékére. Meglehet, valakinek unalmas is az örökös összehasonlítgatás, az állandó párhuzam, az, 8 hogy mindenben, mindenütt magát, a saját dolgait látja, keresi, véli felfedezni az író. Nem tudtam szabadulni a szülőföldről hozott béklyóimtól. Ha al-mafákat láttam, akkor azokat a szatmári almáskertek sziluettjein keresztül szemléltem. Csakúgy a folyókat, vizeket, földeket, réteket, fákat, füveket is. Itt minden ilyen. De vajon milyen lehetne ez nálunk? Nem az értékbeli különbségekre gondoltam soha, mert hisz van, ami nálunk szebb, másutt gyatrább. Itthon silányabb, s dúsabb máshol. De mégis valahogy mérnem kellett mindig mindent. De azért soha, hogy a más szemében meglássam a szálkát, s a magaméban a gerendát se vegyem észre, ahogy ezt nálunk Szatmárban mondják. Annyi mindenek és hosszadalmasnak is tűnő összehasonlítások után bármi is járt az agyamban, de egyvalami még soha: ha másutt valami szebb, sok minden jobb, akkor érdemesebb lenne ott élni. Ez a gondolat még mindmáig messze elkerült. így hát az összehasonlításokat mindig bátran és mellékgondolatok nélkül végezhettem el. Nem ott élni, ahol az élet szebb, jobb, kellemesebb, hanem hazahozni mindent ide, ami szebbé, jobbá, értékesebbé teheti az életet. Tudom, nem én néztem a világ dolgaira először így, és nemcsak bennem fogalmazódtak meg ilyen gondolatok. Elég, ha csak Veres Pétert idézi az ember. Egy új kiadású könyvet újra olvasni legelsőként a szerző kötelessége. Már csak az illendőség kedvéért is. Hogy érzi az író magát a 10—15 évvel ezelőtt leírt sorai közt ? Bizony nem könnyű, és nem is mindig kellemes ez a szembesülés. Vannak a kötetnek kellemesebb szakaszai, és ugyan miért kellene tagadni, vannak nehezebben olvasható részei is. A tükör nem mindig olyannak mutatja az ábrázatunkat, amilyennek szeretnénk magunkat látni. Ha ezt a két könyvet ma írnám, egész biztos más lenne mind a kettő. Merthogy már jómagam is más vagyok. De ez nem azt jelenti, hogy tagadja meg az ember a hajdanvolt önmagát. Csak azt, hogy ne restelljen szembenézni a régi ábrázatával. Jobb könyveket is írhattam volna ezekről az utakról annak idején. A mai fe- jemmel feltétlen. Csakhogy akkor annyi volt a fejemben, a tollamban, amennyi. Azt, hogy ma másképpen látok sok mindent, éppen ezeknek az utaknak, a róluk szóló írásaimnak, számvetéseimnek is köszönhetem. Hátha ezt egyedül nemcsak én mondhatom el, de talán néhány olvasóm is. Akkor viszont már nem fogtam a kezembe a vándorbotot, a tollat feleslegesen! Mitől lehet egy könyv időszerű, miért érdemes egy régebbi fogantatá-sú olvasmányt kézbe venni ma is ? Hiszen az olvasó majd mindig a ma kérdéseire keresi a választ, a ma -is aktuális kép érdekli leginkább. Nehéz is az ilyenfajta olvasóigénynek régebbi írásokkal ma is megfelelni. De azt hiszem, egy könyv aktualitását, frisseségét, mai értékét nem az határozza meg, hogy a benne lévő adatok, tények, helyzetek aktuálisak - igazak-é még ma is ? Ha így lenne - hogy a legmagasabb polcokról vegyem a példát -, Illyés Gyula Puszták népének ma már egyetlen adata, ténye, helyzete sem igaz, csakúgy, mint Féja Géza Viharsarok című szociográfiájának sem. Mégis friss, érdekes, fontos olvasmány mindkét könyv. Bár mindkettőn túlhaladt a történelem, de azért egyik sem vesztett időszerűségéből. Az meg, hogy a könyvek adatait mindig utána kellene igazítani az időnek, egyenesen képtelenség. Én sem a mai Svédországban látottakról írtam, az én tényeimet, meglátásaimat is kikezdte az idő, de éppen az szolgálhat a mentségemre, hogy nem a pillanatnyi - napi - aktualitásnak akartam megfelelni. Mosolygok könyvem olvastán akkori önmagámon. Amikor még mindent a nyloningek árfolyamán keresztül szemlélt a jámbor utazó. Hol vannak már a nyloningeink, az orkánkabátjaink, a szemérmes rá-csodálkozásaink feltupírozott modern nyugati jelenségekre. De hisz azóta már nálunk is kalauz nélkül futkosnak a trolik Budapest utcáin, és hol vannak már az összehasonlítás alapjául szolgáló 12 mázsás búzaföldek Szabolcs-Szatmár községeinek határából? Hiszen már mi sem hold-földekre számoljuk az átlagot, hektárról beszélünk, és az a hajdanvolt 12 mázsás átlag mára meghaladta a maga háromszorosát is! 10 Azóta sok mindennel kerültünk más és új viszonyba. Még a legtájé-kozatlanabb olvasóm kedvéért sem volna érdemes végigmenni könyvem minden egyes fejezetén, mi, miért, mikortól fogva van másképp. Csak két részt említek, nagyon is érintőlegesen. Az északi irodalom nálunk, és a mi irodalmunk Északon. Oldalszám lehetne bővíteni ezt a fejezetet. Hiszen azóta a már akkor emlegetett Thinsz Géza áldásos munkálkodása okán lerövidültek a szellemi és földrajzi távolságok. A magát nagyon találóan „északi szófuvaros"-nak nevezett svéd-magyar költő kötetek sora előtt nyitott utat oda-vissza! És azóta már Artúr Lundkvist is vizitelt Magyarországon, gyönyörű kötetet hagyva hátra maga után itt Budapesten, Szántó Piroska csodaszép illusztrációival. Lám, nem is érdemes belekezdeni, mert akkor aztán se vége, se hossza a kiegészítéseknek, magyarázatoknak, pótlás-szükségleteknek. De még egyetlen téma, az Északi utakon egyetlen fejezetéhez, amelyik ezt a címet viseli: Magyar gyümölcs Északon. Érheti-e az írót nagyobb kudarc, mintha jóslásokba bocsátkozik, és beválnak idővel a jóslatai? Mert ha rosszat sejt, és abból minden valósággá válik, az az igazi kudarc! Bár ne lett volna igazam! Az elmúlt év őszén már hatszázmillió forint értékű alma ment veszendőbe a szabolcs-szatmári almáskertekben ! Holott volna hely a világon, ahol ezt a gyümölcsöt szívesen elfogyasztanák. Már akkor is jeleztem: nem várhatunk sok jót gyümölcsexportunk módszereitől. A módszerek nem változtak, gyümölcsexportunk helyzete igen: sokkal rosszabb lett. Telt, telik az idő. Még az időben közelebb eső Nyugati utakon című kötetem aktualitására is száll a por. Itt meg mintha rossz jósnak bizonyult volna az író. Mert azóta több biztató jel tapasztalható. Egyre többen és jobban érzik odaátról is, hogy a magyarság, a magyar nép jövőjének egyetlen bölcsője itt ring a Duna-Tisza táján. Egyre többen látják be: nincs más út, csak a megegyezés, a legnagyobb dolgokban éppen úgy, mint a legkisebbekben. Azóta, hogy a Nyugati utakon című kötetem megjelent, jószerivel 11 már magam is elfelejtettem az „igazi magyarok" rám irányuló lövedékeit, amelyeket az „igazi demokrácia" jegyében lövöldöztek felém a szólásszabadság különös értelmezésével. De hát nem is ez a fontos, hanem az, hogy a Nyugatra szakadt magyarság dolgainak megítéléséhez is egyre tisztább a kép, és talán ennek a képnek az értelmezését, reálisabbá tételét írásaimmal magam is segítettem valamelyest. Befejezésképpen szeretnék valamit kívánni az olvasónak, s egyben kérni is tőle. Azt kívánom, hogy könyveimen keresztül jusson birtokába azoknak az élményeknek - ha csak töredékeiben is -, amelyeket nekem szereztek ezek az utak. A kérés pedig: a maga szemüvegén keresztül nézze mindazt, amit én leírtam. Legyen kéznél mindenkinek olvasás közben is - a maga vándorbotja. Én is újra kezem ügyébe veszem a botot. Mert bár az északi és a nyugati út krónikája kész, de a keleti és a déli még hátravan. A szerző Budapest, 1983. július. Északi utakon I. FEJEZET Csak úgy (autókról, kirakatokról, evésről, fiatalokról, pornográfiáról és szexről) bevezetésképpen Artúr Lundkvist - aki nemcsak nagy író, de nagy utazó is - azt mondta, hogy a riportkönyv-írásnak két jó módszere van. Egyik: éljen az ember néhány évig abban az országban, amelyikről írni akar, a másik: ne tartózkodjék ott négy-öt napnál tovább. Elfoglaltság és egyéb okok miatt az ötnapos módszer mellett maradok, némi kis megtoldással. Egyébként is ezer veszéllyel jár az idegenben való hosszas tartózkodás, mert minél tovább van ott az ember, annál többet kérdez, de lehet, hogy annál kevesebbet tud meg dolgokról, és egyre többet árul el önmagáról. És ha az óvatoskodas meg egyéb okok miatt nem jut egy terjedelmes könyv élményanyagához az író - segít magán: hazajövet „utánaolvas" a témának - és ezt jobb, ha mindjárt itt az elején be is vallja az ember! Miről illik kérdezősködni ? Stockholmba érkezve - 1969 októberét írtunk akkor - negyedóra után rájöttem, hogy okosabb, ha a szemem nyitom ki a szám helyett. Mintha Veres Péter-i útravalót vettem volna magamhoz: „Aztán nézd meg, fiam, milyen arrafelé a megélhetés!" Nem tudtam, hogy ezt itt, 15 Svédországban nézni egyáltalán nem illik, kérdezősködni felőle meg egyenesen ostobaság. Felhívom a címet - Stockholmban a szállodából -, amelyet még itthon kaptam a barátaimtól, hogy elindulhassak valahova, szólhassak valakihez, magyarul. Éppen elég volt már az ideútban angol nyelvtudásomról a bizonyság. Megkérdezi az ember az idegent, hogy ,,do you speak English?" Aztán kiderül, hogy az illető ... igen! És kiderül az is, az angol nyelvleckéket jobb az utazás megkezdése előtt hat hétnél valamivel korábban elkezdeni... Itt vagyok tehát Stockholmban a Maimén Hotel előtt - tíz perce érkeztem a városba -, és el kellene jutnom oda, ahol egymás háta mögött az az öt óriási felhőkarcoló áll, amelyeknek megépítéséért a svédek legalább úgy haragusznak, mint mi a régi Nemzeti Színház lebontásáért, vagy amikor évente kétszer feltúrják a Körút betonborítását. Az az öt óriás ház Stockholm központjában - a Hötorgeten - elnyom mindent. Törpék mellette a régi, stílusos stockholmi épületek, a Koncert Ház is olyan mögöttük, mint fényes udvar árnyékában az ócska fáskamra. A Koncert Ház vörös téglából - nemcsak jellegtelen, csúnya, ide nem illő, de nekem haszontalan is, mert ha az eresze alá állok, menthetetlenül rám potyogtatnak a galambok, ha nem állok az eresze alá, amíg itt kell várnom a telefon-megbeszélés szerint - elázok, úgy esik. Pedig ez a Koncert Ház jeles hely, világóriások járnak ide, itt adják át a Nobel-díjat. Azt beszélik, rövidesen le fogják bontani. Ez azonban nem zavarja a Nobel-díj-várományosokat, lesz hol átvegyék a kitüntetést. Ott a ház előtt a sok kis apró szobor, középen egy nagy, ezt a szoborcsoportot mutatja a svéd televízió is, mint nálunk a gellérthegyi Szabadság-szobrot, ezt mindenki ismeri, ide a legidegenebb is eljuthat, mindenki ad útbaigazítást a szobrokhoz. Később tudtam meg, hogy tulajdonképpen az Orpheus-szökőkút körüli szobrokat kerestem, melyek Carl Miiles művei. Megérkezik, akit várok - az újdonsült ismerős, délutánra barát. Azt mondja, már messziről tudta, hogy 16 én lehetek, akit vár - ázott kalapommal, keserves képemmel -, ilyen balfék kinézete a stockholmi polgároknak nincs! Ő az első, akitől végre kérdezősködhetek is, de mástól nem nagyon. Mert ha én - idegen vagy nem idegen - azt kérdezem valakitől Stockholmban, hogy mennyi a havi fizetése, ezt ott úgy veszik, mintha Pesten azt kérdezném: mikor hált utoljára a nénikéjével? Az pedig, hogy van-e kocsija, hogyan jutott lakáshoz, mennyi adót fizet - még a fent említett kérdésnél is illetlenebb! Imre - ötvenhatban Svédországba szakadt atyánkfia - nagyokat nevet: itt aztán nincs kérdezősködés, de ő azért csak elmondja, hogy a feleségével - aki pszichiáter, és a Stockholmi Alkoholelvonó Intézetben dolgozik - kétezer koronánál többet össze tudnak verni havonta. Két lakásuk is van: az egyik itt Stockholmban, a másik Norvégiában -hol itt laknak, hol ott -, és van egy Volkswagenjük is, amit használtan vettek. Imre pantomimmel foglalkozik. Innen valahova el kell tűnni - sürgősen - az eső és a galambok miatt. És barátom a Volkswagenjével ott állt meg, ahol nem tanácsos -mielőbb alkalmas parkolóhelyre kell vinni a kocsit. Visszük. Kinek mi imponál ? Nem messze a Koncert Házhoz betonoszlopos lejárat. Innen fentről és a lejáratból sejteni sem lehet, hogy mi. Raktár, pince ? Egyik oldalon bemennek a kocsik, a másik oldalon ki. Ez egy óriás, föld alatti parkolóhely - de a pince nem egyszintes, hanem három -, és szinte az egész városközpont alját betölti. A bejáratnál blokkolni kell, a kocsi elfoglalhatja azt a helyet, amelyiket a blokk száma jelez, külön a szektor, külön a hely, mint a Népstadionban. Kifelé jövet aztán megnézik, mikor ment be a kocsi, mennyi időt töltött, és aszerint fizettetnek. A parkolás óránként egy korona, úgyhogy meg kell gondolni, ha valaki eljön otthonról, mennyi ideig parkol, mert estig jókora summa jön össze. 17 A föld alatti garázs útjai-útvesztői remekül megépítve. Egyik kocsi nem akadályozza a másikat, keresztezés nincs. Imre dühös, hogy ez nekem imponál. Minden évben hazajár Pestre, már látta a mi két aluljárónkat. Azt mennyit reparálják, pedig még új mind a kettő, itt meg ezt az óriás föld alatti csarnokot - jó pár éves, de olyan, mintha új lenne - sehol nem tatarozzák, nincs aládúcolva a mennyezete. Ha ez nálunk épült volna, csak az egyik felében állhatnának a kocsik, a másikat mindig javítgatnák. - Öregem, ti mind ilyenek vagytok! Egyformák! Otthon szidjátok a kapitalizmust, itt ájuldoztok, hazamentek, és szidjátok újra! De hogy itt mennyi pénzt marnak ki a zsebünkből csak a parkolási költségek beszedésével, azt otthon el se hiszitek! Ez az igazi „alapállás". Én lelkesedem. Imre szidja. Ha majd az otthoni helyzetről esik szó: én szidom, ő lelkesedik. Elvégre én élek otthon, és ő disszidált ide ... Északra. Egy kis kitérő a parkolás helyi szokásairól A felszínen nehezebb jó parkolóhelyre szert tenni, mint használtan venni egy hathengeres Ford Mustangot! De milyen állapotban és micsoda küllemmel! Otthon, ha vidékre menne az ember vele, szaladnának utána, úgy megbámulnák. Itt a használt kocsi - pláne ha régi évjáratú - bagó. Azt mondják, Svédországban van a világ egyik legszínvonalasabb gépkocsiparkja - személy- és teherkocsik egyaránt. Az állam „ebből él". Magas a benzin ára, magas a kocsi adója és a parkolás költsége is. Stockholmban, de Svédország minden valamirevaló településközpontjában is, a parkolásért fizetni kell. Automatákat állítottak fel minden olyan helyre, ahol gépkocsi megállhat, mert nem győznének elég embert szerezni, akik beszednék a parkolásért járó díjakat. Mire gondolunk azonnal? És ha nem dobja be az ember a lóvét? Akkor esetleg elkaphatja az ellenőr. Az ellenőrzés ritka, de ha valakit egyszer lefü- 18 lelnek, az annyit fizet, hogy egy egész évi parkolása nem kerülne any-nyiba. Az óvatos svédek nem kockáztatnak! Némely helyen az utcákat úgy ellepik a parkoló kocsik, hogy még takarítani sem lehet tőlük. De ezt is megoldották: az utca elején ott a tábla, a hét melyik éjszakáján hány órától hányig tilos a parkolás, azalatt jönnek a takarítók, óriási apparátussal - egész géppark vonul fel -, és takarítanak. Ha véletlenül mégis akkor áll be valaki a kocsijával az utcába, amikor parkolási tilalom van, és járművétől nem boldogulnak a takarítók, erre is van megoldás. Szólnak a rendőrségnek; a rendőrség odairányít egy darus kocsit, az elszállítja a járművet egy központi helyre, takarítás után visszaviszi, ez kb. 300 koronába kerül, felszámítanak még némi büntetést is - legalább 200 koronát, ennyi pénzből már bárki vehet egy használt, 1950-es kiadású „amerikai dögöt". A rendőrség a kihágást elkövetőkkel szemben igen alapos pedagógiai módszerrel operál. Úgyhogy alig-alig kerül sor beavatkozásra, de ha igen, akkor aztán meg is fizettetik a tandíjat. A kocsiforgalom óriási! Ha ma lebontanak egy ócska házat, és az új építését csak egy hét múlva kezdik, akkor a lebontás napját követő éjszakán már felszerelik azt a 3^100 parkolóautomatát, amelyik magába szippantja a koronákat. Aztán, ha megindul az építkezés, viszik az automatákat tovább - megéri a fáradságot, mert átlagban háromszáz kocsi parkol naponta 24 órán át. Egy kocsi huszonnégy koronát hoz, a háromszáz kocsi egy hét alatt kb. ötvenezer koronát; magyar pénzben ez kétszázötvenezer forint, de könnyen számolhatom ötszázezernek is, vásárlóerejét tekintve. Ilyen parkolóhely Stockholmban legalább ötszáz van, de az is lehet, hogy ötezer. Svédország területén vajon hány? Hiába egyre nagyobb a kocsik „terhe", még mindig egyre több Svédországban a kocsi. Jelenleg kb. három emberre jut egy, de van olyan család, ahol ellentétes irányban dolgozik a férj és a feleség, oda már két kocsi kell, és ha a gyerekek nagyocskák, akkor kell a harmadik is, mert a gyerekek is nagyon szeretnek a kocsival ide-oda furikázni. 19 Még ideérkezésem előtt, Helsingborgban történt, hogy elindultam a külvárosból a Citybe - szállodát kerestem -, nem ismerve a járást, úgy gondoltam, majd kérdezősködöm valakitől az utcán. Legalább három kilométert mentem, amíg végre találkoztam a járdán egy járókelővel. Pedig a város nem volt kihalt, óriási forgalom az utakon, négy sorjával suhantak a kocsik, de gyalogost a járdán nem lehetett látni! Svédország a „keleti idegent" legelőször a közlekedésével ejti ámulatba. A kocsitípus kevés1, öt-hat fajtából van a legtöbb: Mercedes, Opel, Fiat, Volvo, Renault, Volkswagen. Ezenkívül van még néhány száz típus, de mindből kevés. A taxipark: főként Opel és Mercedes. Szépek, feketék, zászló lobog rajtuk - azon a cég neve és telefonszáma. A taxiköltség nem túl drága - már legalábbis- a svédeknek. De ha egy kevés pénzű turista sokat taxizik, utána böjtölhet. Ehet bablevest, egy pár virslit pirított krumplival, paradicsomsalátával. Ennél olcsóbb ételt senki emberfia Stockholmban nem talál, de ha egyszer ráakad, mint én... Késő délután a tengerparton szőke, kék szemű csitri lányok furikáznak a márkás kocsikban - olyan fiatalok, hogy az első héten rájuk sem mer nézni az ember ¦, azonnal lassítanak, mihelyst érdemes, a lábukat a kocsiban magasan tartják - miniszoknya a nyakuk közt -, egy-egy ilyen tengerparti sétán az ember csakugyan a legritkább esetben látja a tengert is. Nem tudom, miféle szokás ez, de a lábukat ugyanúgy tartják a buszban ülve is vagy a földalattin. Ez talán egyezményes dolog náluk? Ilyenkor a fehérneműjük is látszik - rendkívül finom és elegáns -, nem zavarja őket; másokat se. Aki nagyon néz, az csak idegen lehet. Ugyanígy a Kungsgatanon: ha egy férfi megfordul a miniszoknyás lányok után, mérget lehet venni rá, hogy az nem svéd. Egyszer a buszon utaztam, leült velem szemben egy lány. Olyan miniszoknyája volt, hogy nálunk itthon jobb családból való lánynak az legfeljebb mellényként jöhetne számításba. A lány leült. Nagyon jó helyzetben voltam, éppen szembe vele. Nagyon szép combjai voltak, formás, rózsaszín, izmos, a legkedvezőbb méretekkel. És a fehérneműje ízlésesen összeválogatva. Arra gondolván, hogy a buszban ülő férfitársaim is ugyanezt teszik: 20 hozzákezdtem az alapos szemlélődéshez. Nem egyszerre mindent felfogni, hanem módszeresen ... És mi lett a vége ? Nekem kellett elfordulnom, mert az egész buszközönség felháborodottan nézte, hogy én a lányt nézem. Ő pedig továbbra is nyugodtan, rendíthetetlenül ült -tartva combjait a szokásoknak megfelelően. Villamos Stockholmban nincs, csak a régi villamossínek vannak. Nem érdemes felszedni, ahol nagyon forgalmas az utca, ott a betonba lerakott sínek közeit leöntötték bitumennel. A vas nem ér annyit, hogy kifizetődne a felszedés költsége. A földalatti érinti Stockholm minden jelentős pontját. A kocsik kényelmesek, gyorsak, nem zsúfoltak, néha előbukkannak a föld alól a felszínre, hogy később újra elbújjanak. Óriási várócsarnokok, dekoráció nélkül; csak a nagy üzletházak áruit bemutató vitrinek mindenütt. Az utasokat - természetesen -mozgólépcső viszi-hozza. Busz csak a külső városrészeken közlekedik - bent a troli bonyolítja le a forgalmat. Azon a jó pár ezer trolin egyetlen kalauz sincs, a járatok sűrűn követik egymást! Zsúfoltság sehol, jegyet a vezető ad, de majd mindenki bérletes, azt felmutatják, az utas megköszöni, hogy a vezető megnézte, ő pedig azt köszöni meg, hogy az utas bemutatta. A vezető a pénzt egy kis elmés szerkezetbe gyűjti, ez pillanatok alatt helyére szortírozza a különböző címletű érméket. Átszálló nincs, egy jegy ára 1 korona (5-8 forint!). A stockholmi közlekedés legfeltűnőbb jellemzője a mennyei béke -utas és kalauz, illetve utas és vezető között. Mindig mosolyognak. Ezekre a szép és kedélyesen váltogatott mosolyokra gyakorta gondolok még ma is a pesti buszokon. Legutóbb is, éppen amint a hatoson a kalauznőtől érdeklődött az egyik utca felől a kedves utas! Szerényen megjegyeztem, hogy az az utca nem ott van, ahol a kalauznő mondja. - Én ülök itt, vagy maga ? Mi ?! Azt már régebben észrevettem - szinte a buszra való felszállás pillanatában -, hogy ő ül ott, és nem én - de most már ezt nyilvánosan is be kellett ismernem. - Nahát akkor! Én vagyok az illetékes ... nem ? Nagyon megbántam, hogy bele mertem szólni egy illetékes dolgába. 21 Vakmerőségemet megúsztam azzal, hogy észrevétlenül, tapintatosan engedelmeskedtem az „illetékes" utasításának ... - Menjen előre innen! Nem látja, hogy a kocsi eleje üres? Stockholmban az utazás során elkövetett kisebb vétségeket szó nélkül elnézik az „illetékesek". A vezető bemond minden megállót, és ha előre érdeklődött valaki bizonyos utca felől, akkor bemondás közben a vezető oda is néz arra, aki az előbb érdeklődött. Bár meglehet, tévedek. A stockholmi trolik vezetői sem különbek a Deákné vásznánál - csakugyan, honnan is tudhatnám, mikor mit mondtak -, hátha csak jó színészek, és ők is legorombítják az utasokat, csak nem vágnak hozzá mogorva képet sem ők, sem az utasok. Ezek szerint tehát utasok és buszvezetők legtöbbször mosolyognak - rejtve az esetleges belső indulataikat. Ha a vezetőfülke mellett elöl -tehát szabálytalanul - száll le a járatlan utas, a vezető akkor is tiszteleg, és mutatja, hogy az utcán merrefelé esik a keresett szám. És hogy közben mit gondol magában, emlegeti-é az őseimet, honnan tudhatnám? Mindegyikük beszél angolul is, elegáns, kék öltönyt viselnek, fehér inggel, sötét nyakkendővel. Kiszállva a volán mellől, beülhetnének akár az Operába is. Udvariasság Bent a városközpontban nincsenek nagy távolságok, érdemes gyalogolni, már csak azért is, mert 6-8 koronát úgy eltrolizhat naponta az idegen, mint a pinty - az pedig komoly összeg. Ha az útkereszteződésnél piros a lámpa, de történetesen az átjáróban nem halad jármű, akkor az ember odaléphet a lámpaoszlophoz, és saját magának zöldre állíthatja. Ezt meg lehet tenni, de egy udvarias svéd nem él vele. A magamfajta idegen pedig leállíthatja az egész stockholmi forgalmat. Bosszúból és ellenszenvből a kocsitulajdonosok iránt. Mert ők nem szállhatnak ki a kocsiból, hogy zöldre állítsák maguknak a lámpát, ha pirosat mutat. 22 A közlekedési rendőrök - egyáltalán, az ő rendőreik - nem azonosak a mieinkkel: több oknál fogva. Persze van ne'hány hasonlóság: egyenruhát viselnek a rendőrök itt is, rangjelzésük van, satöbbi, gumibot az oldalukon, de a mi rendőreinkkel ellentétben például szakállt is viselnek. Ezt nem azért mondom, hogy hiányolom Pestről a szakállas rendőröket, egyáltalán nem; csak megpróbálom a magyar és a svéd rendőrök közötti különbséget érzékeltetni... Valójában itt a közlekedésiek a mi fogalmaink szerint nem is rendőrök - inkább közhivatalnokok, sok közöttük a nő, és csak a forgalom irányításával, szervezésével és ellenőrzésével foglalkoznak. A többieknek az egyenruhájuk is más. Láttam finn rendőröket is - persze Finnországban -, ők már sokkal jobban hasonlítanak a mieinkhez, akár maga a finn nép. Egy éjszaka a helsinki pályaudvaron - mintha a Nyugatit láttam volna - rendőrök összeszedik a részegeket. A részegek illetlenül visszabeszélnek: „Fogd be a szádat, mert..." „Fogd be te!" Ilyesmiket tételezhettem fel a szájjárásukról. Effajta incidens Stockholmban nincs, itt az emberek otthon isznak, otthon rúgnak be, utcán, nyilvános helyen senki nem rendetlenkedik. Azt hallottam, itt évek óta egyszer kellett csak „bevinni" részeget, de őt sem azért, amiért nálunk szokták: elszívta a cigarettáját, részegen nem találta meg az utcai hamutartót, de egy svéd cigarettavéget, szemetet el nem dob! A parázs összeégette az ujja hegyét, körmét, azért vitték kórházba, hogy elsősegélyben részesítsék. Hogy ennyiféle illendőséget hol és mikor tanul egy svéd polgár? Látni nem láttam, kérdezni nem illik; lehetséges, hogy nem is kell megtanulniuk, mert ők így születnek. Minden másra pedig, amit az élet során kell hogy elsajátítsanak, ráneveli a svédeket a legnagyobb hatalom: a pénz. A pénzt meg kell becsülni! Itt ebből kitűnő leckéket kap egy köny-nyelmű magyar. Mert mi történik például Pesten - ha elfogy a dohány? Egyszerű: fellapozza az ember Csurka István idevonatkozó feljegyzéseit, és máris tudja, mi a teendő. De itt? Svédországban? Még tippet sem kap az ember! Mindennél többre becsülik a biztonságot. Soha semmiben sem koc- 23 káztatnak. A biztonságra vágyást a gépkocsi-kereskedők is kihasználják, így hirdetik: új kocsi, jobb technika, nagyobb biztonság! Megszabadulni a régi kocsitól - nagy gond Hogy lehet elmarni a régi kocsit a gazdájától? Mert amíg megvan a régi, addig nem kell az új. Egy teljesen elhasznált kocsi Svédországban semmit se ér. El kell adni a kocsit még jó állapotban. Igen ám, de a nagykereskedőnek nem érdeke, hogy a használt kocsi gazdát cseréljen, meg hogy maguk a tulajdonosok adjanak-vegyenek. Megveszik hát az autókereskedők a használt kocsikat. Pénzt természetesen nem adnak érte, mert akkor nem csináltak semmit. Adnak pénzt érő blokkot, amit annál a cégnél le lehet vásárolni, amelyik megvette a traga-csot. De mit csináljon a nagykereskedő a használt kocsival? Eladja, és újra forgalomba hozza? Ez nem cikk. Meg kell semmisíteni. Egyetlen cég egy év alatt negyvenezer használt kocsit vásárolt fel, nyilvánvaló, hogy ezen az úton negyvenezer újat el is adott. Műhelyük van a használt kocsik feltrancsírozására. Egy óriás kés négy részre szabja a járművet. Utána a hatalmas kalapács a négyfelé szeletelt roncsot megütö-geti, csinál belőle négy - lehetőleg kicsi - gombócot. Ezt elszállítják a kikötőbe, behajózzák, elviszik egy hét kilométer mély tengerárokba, ott bedobálják. Ennyi... Abban pedig biztos lehet mindenki, hogy a használt kocsik nagyipari eltüntetésének ez a legolcsóbb, legegyszerűbb és leglogikusabb módja. Ha nem ez lenne, nem így lenne, nem így csinálnák. Olyan is van, aki a régi kocsija helyett nem akar újat, de a meglévőtől szabadulni szeretne. Akkor ,,maszek" módon kell eljárjon, megbíz valakit, hogy tüntesse el a kocsiját. Ez testvérek között is százötven korona. Mégiscsak okosabb hát a nagykereskedőnek átadni, és újat venni helyette. A kocsieltüntetés kisipari módszerét magam is tanulmányoztam. Egy vasúti felüljáró mellett láttam egy járműbontó telepet. Jó ideig el- 24 bámészkodtam a hídról lenézve. Két traktor elindult ellentétes irányba - miután láncokkal odakötözték hozzájuk a bontásra váró kocsit... Azok aztán apró darabokra tépik a járművet. Előzőleg - lévén ez kisipari módszer - a bontók kivesznek néhány nemesebb alkatrészt a kocsiból, amit így-úgy mégiscsak el lehet adni. Például szélvédő üveget - az üveg, ha használt is, de amíg ép, nem ócska. Meg a műszerek közül is egyiket-másikat. Ők tudják, minek van némi kelendősége. Persze, a nagykereskedelem megvásárolja - ahol csak tudja - a kisipari bontótelepeket. Ott aztán tovább kocsibontás nincs! Egyenes út: magukhoz kaparintják a használt járműveket is. Azt pedig vagy így, vagy úgy, új kocsi vásárlása követi. Erre megy a játék. Láttam ott a kocsibontóban egy piros Mustangot. A fene tudja, mi lehetett belül a baja, tény, hogy a vérpadra a „saját lábán" ment, külsőre nem látszott rajta semmi bűn, fényes volt, újszerű, ráakasztgatták a zetorok láncait. Lementem a hídról, azt mondja a séf, hatszáz koronáért vihetem, ad hozzá száz kilométerre való benzint - ez még benne van a hatszázban, de ne sokáig gondolkozzak, mert a zetorok rengeteg üzemanyagot fogyasztanak ! Mire visszamentem a hídra, négy darabban volt a Mustang, már nem ért hatszáz koronát se, ami magyar pénzre hivatalosan átszámítva háromezer forint! A vásárcsarnokban Visszatérve a nagy stockholmi pincegarázshoz, amelyikről soha nem hullik a vakolat, s amelyet soha nem kell aládúcolni, miután kibámészkodtam ott magam, elmentünk a környékre szétnézni. Imrét megbízta a felesége konyhai vásárlással, egyúttal azt is elintéztük, ott a központban, szintén a föld alatt. De nehogy valamiféle pince-lebujra gondoljon valaki; annyiban pince csak, hogy lefelé viszi az embert a mozgólépcső egy óriási vásárcsarnokba. Nem egyetlen üzlet ez, egymás mellett árulnak a kereskedők, pavilonszerű, elkerített részekben. 25 Élelmiszertől kezdve virágig mindent vásárolhat itt az ember - nem önkiszolgáló rendszerben. Ezen a svédek már túl vannak - önkiszolgáló boltokat csak a városszéleken látni! Csodálatos, szépen szeletelt, mindenféle hús... a pultokon. Az senkit sem zavar, hogy esetleg egyazon húsáru, ugyanolyan minőségben egyik árusnál ennyi, másiknál annyi. Gyulai kolbász, csabai, debreceni páros, magyar téliszalámi... az ára: átkalkulálgatva alig különbözik az otthonitól. Úgyhogy ide ezt „valutakiegészítés" gondolatával nem érdemes hozni, mert mindig kapható. Mégis mit lenne érdemes, amit könnyűszerrel el is adhatna az ember ? Azt, amit nem szabad ... Szeszt. Maradjunk azonban az árucsarnokban. Megállók, és nézgelődök. De nem tudom kedvemre kibámészkodni magam, mert állandóan szó-lítgatnak, hogy vegyek ezt, vegyek azt. Itt legszívesebben lasszóval fognák a vevőt. Egyik eladó szemérmetlenül elszólítja a vásárlót a szomszéd pultjától. Ezen hogy nem kapnak hajba? Ha már az ember hat pult előtt is megáll, és egyiknél sem vesz semmit, a hetedik - okos svéd - békén hagyja. A halak érdekelnek Egymás után harminc-negyven halaspavilon. Füstölt hal, sózott hal, fagyasztott, szeletelt, szárított, pácolt és természetesen élő halak is. Gyönyörűek, egyik fajta remekebb, mint a másik. Hányféle hal lehet itt? Biztos több száznál. Csak a csukát ismerem fel „személyesen". Ott egy óriás halom lazac, azt mondják, ez a legfinomabb. No, itt aztán szegény József Attila élhetett volna lazacon! Mindenféle húsnál olcsóbb a hal. Egy dézsában méter, másfél méter hosszú, barna „kígyók". Tekergőznek, siklanak egymáson, él mindegyik, amelyik felül van, alulra igyekszik, amelyik alul van, csúszik-mászik felfelé. Angolnák. Állítólag a fejlett példányok több ezer kilométerről vándorolnak ide a svéd 26 partokhoz. A halászoknak itt csak össze kell fogniuk a teméntelen angolnát. Angolna kapható nemcsak élve, szeletelve is, meg ott lóg húszharminc szép hosszú példány az eladó feje felett - kihasítva, felfüstölve. Másfajta, nagy, széles halak is, kettéhasítva, piros-barnán a füsttől. Kötegszámra kirakva a halbőr. De ezt csak én látom halbőrnek, nem az, hanem szárított hal. Óriás darabok, asztal-abrosz nagyságú némelyik. Azt mondják, ezt sózva szárítják ki, azért ilyen vékony, de ha vízbe teszik, arasznyi vastagságúra megduzzad, lehet szépen szeletelni, rántani, olyan, mintha friss lenne. Hány- meg hányfajta hal, a neve egyiknek sincs kiírva, sem az ára. Egész pici, kisujjnyi halak is vannak, lében, sóban, pácban, mindenféle fűszerekben. Azokból a fényesekből kellene venni tíz dekát. A levében apró borsszemek, ez jó lehet. Hozzá egy darab kenyeret. Itt meg is ehetem. A szaga se rossz. Az íze ? Az a sok kis apró szemecske, az nem bors, hanem valamilyen bogyó, édes. A leve is édes, a hal húsa is. A szelet kenyér - édes az is. Öt dekát - ha nagyon éhes - bekap az ember, a második öt dekát már csak azért eszi meg, mert tíz dekát vett, nem fogja itt hagyni, kenyérrel együtt majd négy korona ez a kis vacak. Jobb ezeket csak nézegetni. Egy nagy dézsában tenyérnyi halak piros paradicsom közt. Mintha vérben állnának, ez se lehet jó. Emitt meg egy nagy dézsa, most bontják fel, karikára vágott hagyma közt olajos lében a hal, nem jó szagú! Az asztalon tonhalak, ha kell, egészben viheti a vevő, ha kell, levágnak belőle. Ott egy pulton furcsa, barna színű, lepényszerű halak. Mindegyik mint egy tányér; nagy darabok, de hihetetlenül laposak, vékonyak. A fejük is ellaposodott, annyira, hogy alig van hely a szemüknek. Ezeket nagyon mély tengerekből hozzák fel, ott laposodnak el ennyire, a víz nyomása alatt. A sokféle hal mellett akad itt még érdekesebb bámulnivaló is. A rákok. Vagyis hogy nem is rák ez itt mind, hanem olyanok, mint a vízibolhák. De ezeket is meg lehet enni. A régi természetrajzkönyvekből ismerem fel a nagy bajuszú homárt meg a tintahalat, szépiát, ha ugyan 27 ez az. Mindenféle kagylók, csigák, félcsigák, és ott egy sarokban az a nagy csomó csupa-kar, az lesz a polip. Él az is, gyanúsan pislog ide-oda, de ki eszi meg ezeket, hisz olyan rondák! Nem tudom, milyen étel készül belőlük, de hogy itt nem keltenek étvágyat maguk iránt, az egyszer biztos! Kis, apfó, ujjnyi élénkpiros rákocskák egy halmazban. Ezek még akkor sem lehetnek kiadósak, ha úgy mindenestül bekaphatná őket az ember. Erről szó sincs. Csak ott az ollójuk mögött egy picinyke izom, azt lehet megenni. A polip szépen megindul, fonja a karjait. Kíváncsi lennék, kinek van erre gusztusa? Pedig azt mondják, finom, ízes falatokat készítenek belőle! Kis rákok mellett nagyobb rákok, aztán még nagyobbak. Az ollójukat gumi fogja össze, hogy ne tudják nyitogatni, mert megszabdalnák egymást. így bilincsben is verekednek, marakodnak, gyűlöli egyik a másikat. Nagy, lomha testük éppen csak hogy mozogni tud, mégis rárontanak a társaikra, amelyik nagyon nem fér a bőrébe, annak a fejére az eladó - mind jól megtermett, szőke, piros képű férfi, fehér köpenyben, sok köztük a fiatal és a szakállas - ráhúz egyet a kés fokával, attól a rák megszédül, és elcsendesedik. Svédországban a rák nemzeti étel. Szezonja van, mint nálunk a gombának vagy a vadpecsenyének. Nagy családi társas összejöveteleket is szerveznek, maguk fogják a teméntelen rákot, és utána közösen lakmároznak a zsákmányból. Vagy lehet, hogy nem is annyira a rákhús a nagy csemege, hanem inkább a rákfogás, az elkészítése jelenti a kellemes időtöltést ? No, itt ezen a piacon aztán van bámulnivaló! Mi mindent összeszed magának az ember, hogy tudjon mit enni. Szépen kiválogatja mindenféle élőlényekből a magának valót, begyűjti, vadássza, elhozza ide eladni, megveszi a háziasszony, megeteti a családdal. Jó lenne megnézni, honnan hozzák ezt a sokféle lényt ide, hogyan fogják, mennyit kell küszködni némelyikkel, amíg hálóba kerül, horogra aKad. Itt ezt eszi az ember, másutt másfélét. De ha nálunk az otthoni vízben is élne ez a polip, aligha vetemedne rá a nép, hogy megegye. A teknősbéka ehhez képest kellemes látvány, de mert 28 olyan varangyos a bőre, hiába jó a húsa, mifelénk mégse ették meg soha. Vagy a kecskebéka ... aminek aztán csakugyan finom a combja, van is belőle bőven, de nálunk otthon Szatmárban a szájába nem venné senki! Mostanában már fogják, összeszedik, el lehet adni jó pénzen, de hogy megegyék ? Itt meg ... ezek a polipok, rákok, férgek ... ahol ni, ott is megvettek egy polipot, nylonzacskóba dugják ... Még a házinyúlhúst se eszik meg mifelénk sokan, mert azt mondják, a nyúl a patkánnyal üzekedik. Utálatos... A száj a legtisztább testrész, nem lehet mindennel „megszentségtelen/teni"! Igaz ugyan, hogy a csík se sokkal gusztusosabb, mint egyik-másik itteni „féreg", és az Erdőháton is, az Ecsedi-lápon is kedvelt étel volt valamikor. Van eladó, aki mást nem is árul, csak halat. De ki tudja, melyiket hogyan kell elkészíteni, mert a sós tengeri halakból jó halászlé aligha főne. Itt halat nem veszünk, majd otthon, a Mátyás pincében dorozsmai rácpontyot Molnárné módra - tejfelesen, kubikus lebbenccsel! „Gulas és ciganpecene" húsz koronáért Ha az evésnél tartunk: még Helsingborgban történt velem a szállodában: kérdezem a portást, hol ehetnék valamit, valami főtt ételt, mert akkor már ki tudja, hányadszorra csak téliszalámit ettem, aminél -még így utólagosan visszagondolva is - nincs undorítóbb étel. Azt mondja nekem a portás, ugye, én csak viccből beszélek angolul ? No-hát, akkor ajánl ő nekem egy helyet, nem messze, az a neve az étteremnek, hogy Balkán. Oda küldött. Ki van írva, meglátom. A séf speciális magyar ételt kínált:,,gulas és ciganpecene". Jött a gulás elsődjé-re. Adtak egy akkora tállal, hogy beértem volna vele családostul. A leves tetején zsír úszkált, lentebb félig főtt, zöld hagymaszár, paprika, a legalján bors. A lé: édes. Másodjára a ciganpecene: bors, paprika, hagyma, megint csak édes szaft, krumpli és valamiféle lekvár -édes -, úgy éreztem, ribizli. A hús alig sült, rajta egy darab vaj olva- 29 dóban. Megettem. Egy ilyen ebéd elég két napra, merthogy ezt egyhamar nem kívánja meg az ember - ha magyar ... csak akkor tud ilyet enni, ha megint halálosan éhes. Még egy pohár vizet is kértem, adtak bele jeget. Az étteremben nem voltak sokan, és külsőre-belsőre olyan volt, mint egy otthonos budai kisvendéglő. Magnóról Dinicu Pacsirta című művét játszották időtlen időkig, én pedig az ebédért fizettem majdnem húsz koronát, a tulaj, aki maga szolgált fel, pontosan lepe-tyegetett minden visszajáró őrét. Borzasztó érvágásnak éreztem a húsz koronám elvesztését, kétségbeesetten gondoltam rá, ez így nem mehet tovább, mi lesz, ha ezt így folytatom? Jóformán ez volt az egyetlen éttermi ebédem hosszas északi utam alatt, illetve volt egy Finnországban is, de az még gyalázatosabban sikerült; még ehetetlenebb ízű étel, és le sem merem írni, hogy mibe került, mert ott evés után nem hideg vizet ittam! Az étkezés fortélyai r A stockholmi - és más - talponállókban ehetőbb és sokkal olcsóbb ételekhez juthat a jámbor utazó. Hála egy magyarországi kedves hölgynek, aki ide jött férjhez; ő vezetett be az olcsó és kiadós svéd éttermi étkezések rejtelmeibe. A nagy Álens-áruház egyik emeletén van az a talponálló, ahol a már említett bablevest mérik, sonka is van benne, utána okos dolog, ha pirított burgonyával virslit kér az ember. Adnak hozzá paradicsomsalátát is - ingyen. Én ezen éltem számos napokon át. Itt aprópénzzel is lehetett fizetni. Ennél a talponállónál célirányosabb étkezdék is vannak, amelyek nem hasonlítanak a mi éttermeinkre, sem a berendezésükkel, sem az áraikkal. Egyetlen helyiség: egy kör alakú óriás pult, keskeny asztal, mögötte magas székek. Ide ül a vendég a körasztal elé, középen a szakács, ott a helyszínen süt-főz, mellette egy lány, aki a tűzhelyről asztalra adja az ételt. Itt beszélni sem kell, csak mutogatni, melyiket kéri az ember, mit tegyen rá a szakács, mit kér még hozzá a vendég. Pillanatok alatt kész az étel, a mosatlant elsüllyesztik egy liftben. 30 A tűzhely felett kémény, vagyis szellőztető „szippantó mű", amelyik elnyeli a füstöt, gőzt, párát. Nem kell a vendégnek bosszankodni a konyhaszag miatt, amíg eszik. Drága az étkezés, méregdrága, de fortélya van, és ha azt sikerül kitanulni, megél az ember. A fortélyok egyike: ha csak lehet, egyen az utazó hajón. Egye végig az utat, és komoly megtakarítást ér el. Igen, mert ott nem esik adó alá az étel, ezért olyan olcsó. A hajó „senki földje", nem adózik. Ezt a lehetőséget használja is mindenki. Ha az embernek éppen semmi úticélja nincs, csak annyi, hogy egyék, megéri az út, még akkor is, ha felszámítom a hajójegy árát. Délnyugat-Svédországból például Dániába átmenni vasárnapi ebédidőben - vacsoraidőben vissza - feltétlen kifizető utazás. Óriás tömegek élnek vele. Ezzel egyszer én is megpróbálkoztam! A svédországi Helsingborgból a dán Helsingörbe utaztam, hogy a hajón egyek. A hajójegy ára oda-vissza: egy pohár szóda. Amikor el-sődjére megszólalt a nagy utasszállító kürtje, négyes sorokban elindultunk a feljárón. Viszonylag kevés férfi, főleg asszonyok, négy, öt vagy még annál is több gyerekkel. Nemcsak a maguk gyerekeit hozták el, hanem a rokonokét, barátokét, ismerősökét is. Majd máskor a másik mama hozza el őket. A hajó egyetlen étterem, asztalok, székek, körben a büfé pultja. Hogyan eszik végig az egész utazási időt kitöltő lakomát ? Mindenki elhelyezkedik az asztaloknál. A gyerekek visongatnak, türelmetlenkednek, lesnek a még zárt pultok felé. Fülsiketítő zsi-bongás, csiripelés, lárma. Abban a pillanatban, amikor megmozdul a hajó - addig kiszolgálásról szó sem lehet -, indul a büfé ostroma. Kávé, tea, kakaó, sütemények, sör, gyümölcs, szóda, tej, mindenféle gyümölcslé kerül az asztalra. És a fő éttárgy: a szendvics. Nagy szelet szendvicskenyéren mindenféle jó: sajt, vaj, többféle halhús, uborka, zöldsaláta, cékla, sárgarépa, zeller, paprika, paradicsom, máj, sertéshús, különböző húskrémek, gyümölcs: narancs, citrom vagy más. Kevés hagyma, fűszer, kolbász vagy felvágott és tojás. Van hideg szendvics, és van forró. Elképesztő gyorsasággal folyik a 31 kiszolgálás. Blokkváltásról szó sincs. Adszi-nesze! Egyik kéz kiadja az ételt, másik elmarja a pénzt. A mamák szakadatlanul hordják asztalaikhoz az ennivalót, a gyerekek zsibongva, ujjongva fogadnak minden egyes szállítmányt. És esznek, tömik magukba az ételt, kimerednek a kis szemek, akkorák a falatok. Mint a fecskefészekben az éhes kis puccos sárgásszájú madár-fiókák, olyan falánkok a gyerekek, itt nem kell mondani, hogy edd meg, mert mást nem kapsz; ami az asztalra kerül, az pillanatok alatt tűnik el, de akkorára már ott a mama: kezében az újabb megrakott tálca. Na, értem! Hisz itthon úgy tudjuk, a külföldiek keveset esznek, csak mi vagyunk nagyevő nép. Itt nem ezt láttam! Szendvicsek itt és otthon . . , El ne mulasszak a szendvicsekről részletesen szólni - akár ismétlésképpen is, mert megéri. Bár a jegyzeteimben még odakint Svédországban nem szenteltem akkora teret ennek a témának, mint amekkorának szükségét érzem most, később, a naplóm végleges fogalmazása közben. Mi kényszerít a bőbeszédűségre ? Egy itthoni szendvicsélmény. Meg kell mondanom őszintén, soha nem szerettem a szendvicset. Különösképpen akkor nem, ha vendégnek hívtak valahova, és olykor szendviccsel kínáltak. Én ebben mindig a háziasszony készület-lenségét véltem felfedezni, vagy azt, hogy nem akart, nem tudott főzni ! Mert a főtt étellel való ellátás az igazi. Itt, Északon azonban alaposan megváltozott a véleményem a szendvicsekről... és a szendvicsevésről. Itthon is próbálkoztam vele. Utazom a minap a nyíregyházi gyorson Szabolcsba - hahó, gondoltam -, miért is költeném a pénzem drága főtt ételre, hisz ott a szendvics! Kértem kettőt. A kettévágott zsemlék réséből nagy szeletekben kilógott a szalámi. Felnyitottam a szendvics tetejét - mielőtt beleharaptam volna. És mit láttam? Ügyesen tették a szalámiszeletet a kettévágott zsemle közé: belül semmi - kívül igen. Az ám, csakhogy vissza nem adhatom, mert már összefogdostam az 32 ételt! És az eladóval folytatandó vita is meddő ... tehet ő arról, hogy a szalámiszeletek kicsúsztak a zsemle közül a vonat rázásának következtében ? Most ülök én először vonaton, nem tudom, milyenek a magyar vasutakon az útviszonyok? A pályatest? A sínek összeillesztése meg ez meg az ? És hogy belül vaj sincs, csak vékonyán kívül a peremen, ahol láthatja a vevő ...? Miért, a vaj nem csúszhat? Sokkal csu-szamlósabb, mint maga a szalámi, nahát! Ez a jelentéktelen kis epizód az oka tehát, hogy még egyszer kénytelen vagyok néhány szót ejteni a svéd szendvicsről - amelynek „fedele" soha nincs, tehát nem zsákbamacska. Ők úgy nevezik, hogy „smörgas" - semmiképpen nem így írják, talán az is lehet, hogy nem is így ejtik -, én így hallottam. A szó eredetileg azt jelenti, hogy vajas kenyér - tehát a vaj egyetlen svéd szendvicsről sem hiányozhat... Állítólag valaki egy étteremben összeírta, hányféle szendvicset kínáltak neki - több mint kétszázfélét, és ezek a szendvicsek az étlapon is szerepeltek, tehát a vendéglős írásba is adta, hogy mit tartalmaz az általa készített harapnivaló. Felesleges mondanom, hogy „eltérés" egy parányi sem lehet. Nincs is! A hajón kapható szendvicsfélék is érdemesek az említésre, de mégsem azok az igaziak, hanem amiket egy igényes vendéglősmester készít. Ezeknél az elrendezés döntő, mert felpakolhat a szakács a kenyérszeletekre akármit, ha az nincs művészien felrakva - már nem kelendő az áru! Egyik-másik szendvics - túlzás nélkül lehet mondani -alkotás! Elmagyaráztattam Imrével, mi is az a sokféle finom falat, amit a kenyérre tesznek, és amit a hajón nem kóstoltam meg. Először is: tengeri rák, füstölt lazac, garnélarák, füstölt hering és így tovább. A halhúson kívül hideg pulykát, csirkét, borjú- vagy sertésszeleteket tartalmaz egy-egy szendvics. Amennyiben nem félti az ember a zsebét, és megvesz hármat ebédre, megiszik utána egy üveg sört, úgy érzi, tökéletesen megebédelt, nem hiányzik se a leves, se a pörkölt, se a töltött káposzta. A sokoldalú, változatos táplálkozásra a svédek különösen vigyáznak, nekem azonban erről bővebb tapasztalatokat szerezni nem állt 33 módomban, csak egy családi étkezés alkalmával. Hogy a vásárolt ételeknél és az éttermi étkezésekben miért nem szerezhettem nagyobb tapasztalatokat? Hetven dollár utravalóval nincs mód a kóstolgatásra -csakis arra szorítkozzon az ember, hogy gyakran nézze meg, mi van még a bőröndjében. Mert naponta három szendvicsből és egy üveg sörből álló ebéd is - könnyen a tönk szélére juttatott volna! Kiszolgálás itt és otthon . . . Visszatérve azonban a svéd és dán partok között közlekedő „ebédlő-hajóra", ha ott a hagyományos módon, mondjuk, úgy szolgálnák ki a vendégeket, mint itthon, nálunk - harmadennyi ételt se tudna megenni az utazósereg, és főként lényegesen kevesebb lenne a „büfé" bevétele, így azonban a pult mögötti alkalmazottak nem győzik bezsebelni a pénzt, a hajó indulása után már halmazokban áll a kemény svéd korona. Élelmes üzletember irányíthatja az eladást. Mert aki mégse akar felkelni az asztalától, annak oda is viszik azt, amit megkívánt, amit rendelt. Persze, nem hivatásos pincérek - hanem diákfiúk, diáklányok, akiknek mindig van naponta néhány üres órájuk, azalatt eljönnek ide dolgozni. A hajón a gyümölcsital még nagyobb választékban kapható, mint az étel. Annyi gyümölcslevet végigkóstolni, ami itt van, az óceán áthajó-zása alatt se igen sikerülne, nemhogy egyik parttól a másikig ezen a keskeny tengerszoroson. Eszünk-iszunk szakadatlanul - mit sem látunk a tengerből. Igaz, aki enni jött a hajóra, azt nem érdekli a tenger! Még az sem, hogy a sirályok is szeretnének rövid idő alatt bepakolni, miként az utasok. Csak eszünk és eszünk, versenyezve, mintha a gazdát akarnánk kienni a vagyonából! Szeszes italt is árulnak, bort, vodkát, pálinkát, mindenfélét, ezt persze nem a gyerekek fogyasztják, hanem a férfiak - de azok aztán ambícióval. Mire átér a hajó, végezni kell az evéssel. Mert attól a pil- 34 lanattól fogva, hogy megállt, nincs kiszolgálás, azonnal lezárják a pultokat. Enni még lehet, de venni nem. Összesen húsz perc a hajóút. Aki eleget evett, kiszáll, mások még maradnak az asztaluknál, egy fél óra is kell, amíg kiürül az étkező, elmegy az utolsó evő is - káprázatos csatateret hagyva maga után. Dán földön aztán mindenki annyi ideig marad, amíg újra meg nem éhezik. Közben lehet sétálni - megnézni a Hamlet-várat, ki tudja, há-nyadjára, vagy van mozi, delfin-show, ide külön busszal hordják a tömeget. Amíg az utas odaát Dániában emészt, addig a személyzet a hajón rendet vág, feltöltik a büfét, szusszannak a kiszolgálók, aztán megszólal a hajókürt, özönlik a tömeg, akik reggelit ettek a hajón, azok most mennek vissza. Persze, nem ez az egyetlen etetőhajó jár Helsingborg és Helsingör között, hanem sok. Az teljesen mindegy, hogy mivel fizet az ember, svéd koronával vagy dán márkával, dollárral satöbbi. Itt minden pénz jó, ami jó. No, persze - útlevél, vízum vagy ehhez hasonló ostobaság eszébe sem jut senkinek. Úgy megy a nép egyik országból ki, másikba be, mint nálunk Budáról Pestre meg vissza. Félteni nem kell senkit, nagyon igaz: majd visszamegy, ha megéhezik! Dániából Svédországba visszafele? Ugyanaz, mint idejövet, csak most Helsingörből Helsingborgba. Evés, ivás, sok étel, kevés pénz; nagy forgalom és elégedett jóllakottság. Csámboroghat az ember éhesen Stockholm utcáin le-fel, legalább itt egyek én is eleget! Mondhatom, ettem! Sexboden Persze, azért a stockholmi császkálás sem értelmetlen időtöltés. Azt mondja Imre, hogy most, miután szétnéztünk a Koncert Ház körül, gyerünk egy kicsit távolabb. Van itt nem messze egy tér, ahol hajnalban sátrat állítanak, de délutánra már üres, elbontják a pavilonokat is. Ez Stockholm City szívében közönséges piac. Kofákkal, válogatós vevőkkel és mindenféle megvásárolható holmikkal, fókabőr papucstól - 35 török paradicsomig! Hihetetlen: néhány méterrel arrébb fényes utcák, elegáns kirakatok, előkelő járókelők - itt meg ez az alpári piac. Rénszarvasagancs nyelű bicska, banán, nyakbavaló medvefogakból, lengyel krizantém, sarkiróka-prém ... A város már el akarta tüntetni innen ezt a kócerájt, de a ,,nép" ragaszkodott hozzá. Átsétálva a sátrak közt - ez egy kis utca. Oda megyünk kirakatokat nézni. Az üzlet sexboden. Ezt nekem Imre meglepetésnek szánta, nem tévedett, az is! Hallottam már róla, hogy egyik-másik országban a kirakatok tele vannak pornográf fényképekkel, újságokkal, könyvekkel. De ami itt van, felülmúlja a híreket és a fantáziát. Mennyiségileg és minőségileg egyaránt. Mit ábrázolnak a képek? Férfi és női nemi szervek „premier plánban", továbbá a nemi aktus színesen fotózva, öltözések és vetkőzések - egyszóval minden olyan, amiről nálunk, otthon azt mondják, hogy ez bizony disznóság! Itt viszont mindez figyelemre se méltó. Mégis, mi tarthat érdeklődésre számot a tisztes svéd közönség köreiben ? A homoszexualitásról készült képek - minden mennyiségben. Lehetőleg több férfi vagy több nő együtt. Aztán egy néger férfi három vagy több fehér nővel, egyszerre minden, lehetőség szerint. Ugyanez fordítva is. Három-négy néger nő egy fehér férfival. Nagyon is kellene keresni a szavakat, a kifejezéseket annak leírásához: hogyan és mit mutatnak meg ezek a képek. Minek lehet ezt nevezni? Szerelmi életnek ? Erotikának ? Aligha! Ha jó a fotó, arra már odafigyel a nép, esetleg egyesek be is mennek az üzletbe - és nagy ritkán vásárolnak a füzetekből. Az ár magas, egy-egy füzet, amelyik 10-20 színes fotót tartalmaz, 10-20 korona! A füzeteket főleg külföldiek veszik - átcsempészik a határokon a bőröndök fenekén. Otthon szenzáció, de itt csakugyan kép legyen az, amelyik felkelti a hűvös svédek érdeklődését. Van néhány szellemes kép is, de legtöbb ízléstelen. Mi ezekkel a képekkel a cél? Úgy mondják: egyrészt a szabadság deklarálása, hogy ahol szabadság és demokrácia van, ott szabad mindent, a másik pedig az állítólag szunnyadó nemi vágyak felkeltése. Az utóbbi célt - nem tudom, hogy vannak vele a svéd férfiak - szerintem aligha lehet ezek- 36 kel a képekkel elérni, hacsak ők nem ítélik meg tőlünk eltérően ezt a fajta látványosságot. Képek láthatók szexcsoportok közös nemi aktusáról is. Erre ők azt mondják: tény, hogy a szexcsoportok léteznek, és hát miért ne lehetne róluk fényképeket készíteni? És ha már készítenek, mi értelme lenne annak, hogy eldugják? Akit érdekel, nézze, akit nem érdekel, menjen tovább! - És ha gyerekek nézik ezt? - A gyereknek éppen olyan joga van mindenről tudni, mindent látni, mint a felnőttnek! Ha már tudja, hogy ez mi, akkor miért ne nézhesse a képet? Ha nem tudja, akkor ez a kép úgyse mond számára semmit. Mire büszke egy svéd? Hogy van európai ország, ahol ilyen képekért hat hónap járna, és pótbüntetésként a börtönben szerzett tébécé. Itt meg ? Adhatod, mutogathatod, veheted... még csak hivatali fegyelmi sem jár érte! A kirakat előtt nem bámészkodnak sokan, és soha egyetlen gyereket se láttam a nézgelődők között. A sexboden kirakataiban nemcsak pornográf képek vannak, hanem elsősorban pornográf témájú könyvek, továbbá férfi nemi szervek műanyagból. Különböző méretben és színben. Mellette füzet, amely a részletes használati utasítást tartalmazza. A pornográfia terjedésének okai Keresni kéne, de nem biztos, hogy meg is találná az ember az okokat: miért az a minden „normális" méretet meghaladó pornográfia itt, Svédországban ? Az igazi okok helyett talán némi kis magyarázat, amit kölcsönvettem Gore Vidaltól, aki a Merkúr című lapban adta közre a témával kapcsolatos gondolatait. Azt mondja, hogy a pornográfia egyidős a civilizációval, tehát egyáltalán nem a 20. század és főképp nemcsak Észak „vívmánya". Létrejötte a szociális differenciálódás következ- 37 menye, mert az alsóbb népréteg ritkán működteti fantáziáját, ha szexről lévén szó. Viszont a szextudatos felsőbb réteg inkább a társadalom törvényeinek az áldozata. ,,A szex elfoglalta a legfőbb szórakozás helyét, és ezzel a pornográfia előállítása és terjesztése nagy üzlet lett. A felsőbbség is egyre elnézőbb lesz a szexuális dolgokban, szinte azt a gyanút kelti, hogy a szex valami modern panem et circenses, mellyel a politika porondjáról az ágyba csalogatják az embereket, ahol már nem követhetnek el semmi rosszat." Azt hiszem, Gore Vidal okfejtése sok igazságot tartalmaz! De a teljes igazságnak ez csak egy része lehet, részletesen körüljárni a témát: nagy hozzáértés kellene. És hogy semmi nincs a nap alatt haszon nélkül, a pornográfiáról Gore Vidal még azt is elmondja, hogy pozitív vonása: tudósít a mai ember rendkívül sokoldalú szexuális reakcióiról. A maga módján megmutatja, hogy az ember ilyen is! Mint a vásári tükör, amely ugyan nevetségessé torzítja az emberi alakot, de mindig magát a tárgyat tükrözi. Ennyit a „pornóelméletről" ... Megismer egy fiú egy lányt. . . A kirakatok nézelődése közben meg visszafelé jövet sétálva, Imre traktált a svéd viszonyokat ismertető eszmefuttatásával: megismer egy fiú egy lányt. A lánynak van külön bejáratú szobája - a családi lakásban. Ez ott, Svédországban sokkal gyakoribb, mint nálunk. A lány meghívja magához a fiút - és a kölcsönös szimpátia alapján egy ágyban alusznak. Reggel - mert nem zárják magukra az ajtót - benyit a mama. És mit mond? Nem azt, amit te gondolsz, barátocskám - magyarázta Imre -, hanem elnézést kér, hogy csak a kislányának hozott teát! Egy kis türelem, hoz még egy csészével. Ennyi. - Nálatok, vagyis hát nálunk ? - folytatta. - A legritkább eset, ha a lánynak külön szobája van - legfeljebb albérlete. De ha van is szobája, 38 az aligha külön bejáratú. És ha mégis lenne ? A mama nem nyithatna be, mert hét zárral zárnák magukra az ajtót! Az azonban nálunk is előfordul, hogy az ismeretségkötés után röviddel nemi kapcsolat is következik. De hogyan? Leginkább a kapu alatt sötét falnál, kukás edények között, szabadban, vagy ahol lehet... - Melyik a jobb megoldás? - kérdezte Imre.-Mondjam meg én! A lánynak, a fiúnak, a szülőnek, a társadalomnak! Hogy a fiúnak és a lánynak miért jobb a svéd formula, nyilvánvaló. A mama nem aggódik, hogy teherbe esik a lánya - ha nem akar! Mert otthon van fogamzásgátló szer a fürdőszobában. De ha nem otthon közösülnek, megtörténhet, elfelejtkeznek a fogamzásgátló szerről, ami a megszokott körülmények között mégiscsak jobban alkalmazható, mint kapu alatt vagy másutt. A mama álláspontja az: ha a lány nagyon meg akarja tenni, úgyis megteszi! És ne az tartsa vissza, hogy nincs hol... Ezzel szemben hány lány van kitéve az abortusz veszélyének Svédországban és hány Magyarországon? Hányan vesztik el egészségüket az abortusz miatt nálunk és náluk? Vagy, ha az egészség elvesztéséről nincs is szó, de arról igen: abból a pénzből, amit abortuszra költ az ország - beleértve a nőknek a munkából való kiesését is -, már rég meg lehetett volna oldani ezt a gondot. De ha csak anyagiakról, munkakiesésről lenne szó. Mi minden velejárója van még ennek! - - Hol egészségesebb tehát a helyzet? Mennyivel lazább az erkölcs ott, mint nálunk ? - Erről beszélgettünk magyar barátommal. Ellenérvként viszont elmondhattam, hogy most már nálunk is más a helyzet, mint évekkel ezelőtt volt. A fogamzásgátló szerek elterjedése sok felesleges tortúrától szabadítja meg a nőket, és valójában Magyarországon sem anyagi jellegű már ez az ügy, hanem sokkal inkább erkölcsi. A megfelelő felvilágosítás, az egészségügyi propaganda segít, de itt megállni nem lehet: segíteni kell az emberek családtervezését is, erkölcsileg, anyagilag egyaránt. A svéd tv-adásokban is gyakran esik szó a szexről. Kamera elé invitáltak egy szexcsoportot, mely állt egy nőből és öt férfiból. A nő fér- 39 je is a csoportba tartozott. Az adásban arról beszéltek, hogy az asszony terhes lett és a férj minden további nélkül hajlandó lett volna vállalni az apaságo't, de a másik négy férfi szintén. Erről nyilatkoztak a televízióban személyesen. Az apaság kérdése az adás ideje alatt nem dőlt el, ellenben az asszony bejelentette, hogy a férjétől elválik, hozzámegy a csoport egy másik tagjához, mert úgy érzi, vele harmonikusabb lesz az élete. De ez nem jelenti azt, hogy a volt férjet ezentúl nem latjak szívesen a szexcsoport összejövetelére - amelyik nyilván nem családi vizit vagy holmi teadélután! Mindez azonban nekünk - nekem -, azt hiszem, ebből a temabol már egy kicsit sok. Más ezzel kapcsolatban az elképzelésünk, sot, azt szeretnénk, ha még az utódainknak is más lenne. Nem hiszem, hogy e tekintetben a svéd példát érdemes követni. ^ Azt hiszem, egy ilyen rövid északi utazás után „svéd dolgokban aligha lehet az ember okos - különösképpen pedig akkor nem, ha egy ennyire bonyolult és szinte átfoghatatlan témába üti bele az orrát, mint az ifjúság és a nemi élet, a nemi nevelés kérdései. De mégsem átallok kitérni erre Hadd mentsem fel azonban magamat idejében: nem arról akarok írni, hogyan kell, nekünk hogyan kellene, beszéltek erről mar nálunk mások is, ők se jutottak ötről a hatra, ahogy mondani szokás, de mégis szóba hozom a svédek nevelési módszereit. Nem azzal a szándékkal, hogy holnap vezessük be mi is, éljünk svéd receptek szerint. Ne éljünk, de nem baj, ha tudunk róla egy s mást. A nemi felvilágosítás az óvoáában kezáó'áik Miért tartom szükségesnek, hogy eltopogjak e téma körül egy kis ideig? A magam gyermekkori emlékei késztetnek rá, meg azok a tapasztalatok amelyeket mint pedagógus szereztem. Hogy mennyire rossz, szinté kétségbeejtően helytelen úton jártunk mi a pubertáskon, gye- 40 rekkori „nemi életünkben", ezt csak most látom, felnőtt fejjel - hallva, tapasztalva, olvasva a témáról itt is, ott is! A „hogy volt"-ról, arról, ahogy mi „csináltuk", felesleges írni. Nekem például egy tőlem idősebb pásztorfiú mondta el, hogyan születik vagy inkább fogamzik a gyerek. Ha apám megtudta volna - biztosan leveri annak a legénynek a derekát, de még az enyémet is! Én pedig -természetesen - évekig nem mertem róla szólni, hogy tudok mindent, azt is, hogy a felnőttek miért zárkóznak be a gyerekek elől, sőt sejtettem azt is, hogy a gazda miért megy nyáron a határba feleségestül; nekünk azt mondták, megnézik, kikelt-e már a kukorica, lehet-e már kapálni, lehet-e már hétfőn aratni? Mert ezek a „határszemlék" mindig vasárnap délutánra estek. Nem is az volt a visszás, hogy nem mondták meg a menetelük igazi okát, hanem az, hogy ők úgy gondolták : mi, gyerekek nem is sejtünk semmit. Mert ők még nem beszéltek nekünk erről... Később is - diákkorunkban - mennyi útvesztője, nyomorúsága volt a mi „nemi életünknek"! Az a csoda, hogy megúsztuk. A nemi betegségeket, a partnereink teherbe ejtését... satöbbi. Szinte elképzelhetetlennek tartottuk, hogy valamelyik tanárunk akár néhány mondatot is szóljon erről. Úgy tudom, most már napjaink pedagógiájában asztalon van ez a téma, de vajon merünk-e eléggé konzekvensek lenni? Ami tanáraink nem mertek ... Arra emlékszem, hogy egy vasárnap délelőtti prédikációban Debrecenben a Kollégium oratóriumán egy fiatal pap - Genfben vagy Zürichben végzett - arról beszélt, hogy az ő életében mekkora kerékkötő volt az, hogy fiatal korában onanizált, és mennyit szenvedett emiatt. Ezek a szavak hónapokig szenzációt jelentettek számunkra. Az istentiszteletet nemcsak a kollégista fiúk hallgatták, hanem a lányok is. De aztán soha attól fogva nem prédikált nekünk az a pap! A svédeknél egy ilyenfajta szelíd szószéki beszéd a nemiség dolgairól aligha ment volna szenzációszámba. Náluk erről úgy beszélnek a gyerekek előtt, mint bármi másról. Tehát nem a nemi érés idején esik szó a nemiségről. 41 I Az óvodában kezdik! Ismerem egy előadás szövegét - az előadást Bergström-Wallen asz-szony tartotta - Gyermekeknek a nemi életről címmel. Nem gyerekeknek beszélt, felnőtt hallgatóságot okított. Bergström-Wallen asszony maga is pedagógus - a stockholmi egyetemen a nemi nevelés tanára. Svédországban a nemi nevelésnek az egyetemen tanszéke és professzora van! Mi tehát semmit nem vethetünk tanáraink, a környezetünkben élt felnőttek szemére. Nekik nem tanították, hogy kellett volna minket felvilágosítaniuk.. . Mert lám, nemcsak a gyerekek, de a felnőttek sem szophatják az ujjúkból! De miről is beszélt Bergström-Wallen asszony a fent említett-előadásában ? És főként hogyan ? Nyíltan, őszintén arról, hogy a hatéves gyerekek húsz százaléka maszturbál. De ezért nem szabad a gyerek kezére verni! Se megfélemlíteni nem szabad, mert a bűntudat komoly belső zavarokat idézhet elő! A gyermeki onánia a fejlődés egyik természetes szakasza. Hány falusi és nem falusi szülő tudja ezt? Mi annak idején mint gyerekek nem tudtuk, persze, ha a felnőttek se tudták. Csak azzal rémisztgettük egymást, hogy aki ilyet csinál, annak elsorvad a gerincoszlopa! És nem volt tanár, aki azt mondta volna: nem így van ez, fiúk! Bergström-Wallen asszony azt is ajánlotta előadásában, hogy a pedagógusok rajzolják le a nemi szervek közötti különbséget, és mutassák meg ezeket a rajzokat a gyerekeknek! Hát - szóval így: az óvodásoknak! Magam se tudom, hogy én el merném-é mondani hasonlóképpen a hatéves lányomnak - ha kérdezi. Kérdezni fogja rövidesen, egész biztos. Egyet azonban tudok: pár évvel ezelőtt mint alsó tagozatos tanító ha így beszéltem volna a gyerekeknek, elvertek volna abból a faluból a szülők. Tanácstalan vagyok! Mert a svédek így csinálják - és nemigen büszkélkedhetnek a tizenéveseikkel. De vajon ez-é az oka az északi fiatalság nyomorúságának ? Lehet, hogy nem, mert hiszen Radó György azt írja az Élet és Irodalomban, hogy a szexuális tartalmú lapok és könyvek kiadásának és 42 terjesztésének engedélye óta például Dániában csökkent a szexuális bűncselekmények száma. Pedig, ami azt illeti, Dánia ezen a téren elég finom kis hely, hisz ott van a nagy nyugati és északi pornókiadványok elosztóhelye. Arról is ír Radó, hogy az éjszakai mulatók műsorában aberrációt csak a női páros „közösülés" jelent. A fénypont az ilyen helyeken egy-egy vegyes páros végigjátszott nászéjszakája. Ők néhány évtizeddel ezelőtt tartottak ott, ahol nálunk most kezdik - a sztriptízműsoroknál. Mert az az alapfok. Vajon a fejlődés üteme nálunk gyorsabb lesz-é, és vajon hogyan sikerül majd gátat vetni az esztelen pornográfiának ? A példákból sem következtetni, sem jósolni nem lehet, nálunk annyira más a helyzet. Mert nem valószínű, hogy Északon a fiatalság nemi deformáltsága abból adódik, hogy idejekorán tud minden gyerek mindent! A professzornő szerint az óvónőképzésen múlik, dől el sok minden. Az óvónő tanítja meg Svédországban a gyerekeket arra, hogy mi a különbség a nemek között, továbbá arra is, hogy jön létre a magzat, hogyan fejlődik, s hogy születik meg. Eddig egyszerű ... A későbbiekben bonyolódik a dolog, mikor már nem babra megy a játék. Bergström-Wallen asszony azt mondta előadásában, hogy az iskolában csak akkor beszéljen a pedagógus a gyerekekkel nemi kérdésekről, ha már tanuló és nevelő alaposan megismerték egymást. Igaza van? Középiskolás tanár koromban - nem volt olyan régen, tehát joggal feltételezhetem, hogy azóta jelentős változás nem történt e tekintetben - mi úgy intéztük el ezt a gondot, hogy szakítottunk időt egy évben egyszer-kétszer arra, hogy a védőnő vagy egy-egy orvos beszéljen a gyerekekkel. Az, akit a gyerek nem ismert - hiszen legtöbbször még a nevét sem tudták -, és az előadástól eltekintve, soha az életben nem találkoztak vele. A professzornő arról is beszélt, hogyan kell együttműködniük szülőknek és pedagógusoknak a gyermek nemi nevelésében. Tízéves nevelői pályafutásom alatt soha ilyen témáról szülőkkel nem beszéltem, gondolom, tanártársaim se igen. 43 A gyermek nőttével - a professzornő véleménye szerint is - egyre nehezebb és bonyolultabb a nemi nevelés. Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. Minél később kerül napirendre a téma, annál nehezebb róla beszélni! Arról is, hogy 16-18 éves korban rendkívül erős a fiatalok nemi ösztöne. És ezt a szülőknek meg kell érteniük, tudomásul kell hogy vegyék. Félteni, ellenőrizni kell a fiatalokat, de nincs helye a kicsinyeskedésnek, mert eltávolodik a gyermek a családtól, ahelyett hogy benne maradna, amíg erre szüksége van. Hányszor hallottam sok helyütt a szülői fenyegetéseket: ha ezt meg ezt teszed, mész a háztól! Nálunk, Szatmárban majd' minden lányt úgy engednek el a bálba: „Csak aztán vigyázz, mert ha ... ide be nem teheted a lábad, jobb, ha inkább akkor mész a Szamosnak!" Voltak, akik mentek ... „Tudjuk, hogy a közösülés egész fiataloknál sem ritka, a túl korai nemi kapcsolat pedig nagy kockázattal jár. A szülők jól teszik, ha megtárgyalják ezt gyermekükkel. Tájékoztassák őket a forgalomban lévő fogamzásgátló szerekről is. Ha egy fiatal lány teherbe esik - szülei ne fogják fel úgy, hogy ebből mindenképpen házasságnak kell lenni. Semmi esetre se kényszerítsük gyermekünket olyan házasságra, amelynek egyetlen indoka az, hogy gyermeket vár. Vannak más lehetőségek is, amelyeket meg kell vizsgálni; a házasságnak pedig szilárdabb alapra kell épülnie!" Ha már annyiszor is, de megint csak „haza kell vonatkoztatni" a professzornő gondolatait. Ők így csinálják, és mi ? Falun - különösen - de sokszor hallani, amint az apa rátámad lánya fiatal partnerére, rendszerint akkor, ha már kész a baj: „Vagy elveszed, vagy szétváglak!" Olvastam azokat a kérdéseket, amelyeket Bergström-Wallen professzornőnek tettek fel 15-16 éves tanítványai. Elgondolkoztam rajta: mit feleltem volna én tanár koromban ezekre a kérdésekre? Mert hisz miért ne tehették volna fel ugyanezeket a kérdéseket az én fiaim is? Hiszen ezek a kérdések őket is izgatták - keresték rá a feleletet bizonnyal. De mi nem voltunk olyan őszinte viszonyban a tanítványainkkal, hogy fel merték volna tenni az ilyenfajta kérdéseket. Csakúgy, 44 mint ahogy annak idején én sem mertem volna megkérdezni a tanáraimat! Mi után is tudakolóztak a svéd fiatalok a professzornőtől? íme, néhány a kérdések közül: „Miről veheti észre valaki, hogy terhes? Ha valaki ittas állapotban közösül, meglátszik-é a gyermeken ? Mennyi ideig kell tartania a közösülésnek, hogy a lány teherbe essék? Észreveszi-é a fiú, hogy a szűzhártya el ¦van szakadva ? Miért nem törődnek soha a fiúk a lányokkal a közösülés után? Teherbe eshet-é a lány, ha ő is ügyes, és a fiú is? Milyen formában közölje valaki a szüleivel, ha*teherbe esett? Mi lesz a gyermekkel abortusz után? Eltemetik? Betegség-é a homosze-xualitás?" Azt hiszem, ilyen kérdéseket kapva - mi, pedagógusok - nemcsak azért jönnénk zavarba, mert egyik-másik kérdésre magunk se tudjuk a feleletet... Őszinteség, nyíltság a nemi kérdésben De vajon így van-é jól, ahogy Északon kezelik ezt a témát, vagy úgy, hogy: elrejteni, visszanyomni, nem foglalkozni az ifjúság nemi dolgaival ? Mert hisz' nálunk sincs jól - és a svédeknél legalább annyira rendezetlen minden. Csak nem a középút az ajánlatos ? Van egy mondás, amit nagyon gyakran és szívesen emlegetnek a svédek: a gyerek mindig mindenképpen szívesen látott vendég kell hogy legyen. És ezt komolyan is veszik. Ilyen fogalmakat, hogy „felcsinált lány", „megesett lány", nem ismernek. És ez - bármennyire is hihetetlen, de tény, hogy egy lányt, ha el akarnak venni, elveszik a más férfitól származó gyerekével is! Ók azt mondják, a szüzesség kényelmetlen, sok lelki defektussal járhat, jó minél előbb megszabadulni tőle. Persze azt nem hallottam, hogy a leendő svéd férj kikötötte volna, hogy a menyasszony érintetlen nem lehet! De tény, hogy a szüzesség 45 náluk nem erény. Igaz, mondaná valaki, hogy már Pesten sem az, de mi mégis konzervatívak vagyunk - ha ugyan ez konzervativizmus. Svédországban bordélyházak nincsenek, de prostituáltak igen. És az is igaz, hogy a nemi kapcsolatok miatt fiatalokat annyi tragédia nem ér, mint nálunk. Mert nálunk mi a sorsa egy „megesett" lánynak? De ha kikapartatja magzatát? Marad a tisztesség, sőt, kijár a fehér menyasszonyi fátyol is mirtusszal... Az persze humbug, hogy Svédországban mindenki mindenkivel gátlástalanul teremthet nemi kapcsolatokat. Erkölcsi normák itt is vannak, csak másmilyenek, és nem nekünk valók! Mentségükre legyen mondva, a hazugság, a megtévesztés a nemi életben itt kevesebb, mint másutt! A lány otthon minden további nélkül bejelentheti, hogy odaköltözik egy férfihoz. A titkolt, rejtegetett nemi kapcsolat helyett: megértés, őszinteség, nyíltság! Nem egy svéd férfitól hallottam, hogy öt évig élt és lakott együtt a jelenlegi feleségével, mielőtt megesküdtek volna. Imre azzal érvelt: nálunk, ha egy lány nemi kapcsolatot tart egy férfival, és ha titkolni tudják, ha rejtik a viszonyukat, ha sikerül félrevezetni a szülőket, ha hazudnak, semmi vész. De ha fellebben a hazugságról a fátyol, akkor aztán van haddelhadd, seprű, nyújtófa, pofon ... - Persze, otthon nincs baj - elmélkedett Imre -, mert a lánykák majd mindegyike idejében és illendően megtanul hazudni! Előbb a mamának, aztán később a férjnek, majd a serdülő gyermekeinek is ... A svédek szeretik azt mondani mindenre: úgy van rendjén, ahogy van. Nem akarnak semmire ,,ráhatni", undorodnak mindenféle erőszaktól. Legutóbb az angolok ostobaságának példázásara az Express-ben kétoldalas szöveggel és képpel - természetesen rendes kiadásban, utcai árusítással - megjelentették azokat a fotókat, amelyek az egyik angol beat zenészlegényről és görög vagy cigány - szeretőjéről készültek. A képek teljes meztelenségükben mutatják az ifjú párt, minden elképzelhető nézetből, egyáltalán nem leplezve a nemiség látható jeleit. A svédek a képeket nem azért közölték, mert szenzáció meztelen képeket tisztes napilapokban közölni - szó sincs erről -, hanem csak 46 azért, hogy megmutassák, milyen balgák az angolok. Ott is akarta valamelyik lap közölni, de már a közlés szándéka miatt is kitört a balhé! Visszagondolva a nálunk is emlékezetes élményt adó svéd filmre -az Egy nyáron át táncolna -, ebben is voltak meztelen-jelenetek. És mi, akkori diákok, mennyi arcpirulással lestünk oda a vászonra. Pedig annak a filmnek nálunk - úgy tudom - ki is vágták a javát. Hogy azóta milyen svéd filmek készülnek! Azonban: száz szónak is egy a vége: messze vagyunk Svédországtól - szokásaiktól, erkölcsi felfogásuktól is -, és ez talán nem is nagy baj. Más világban élnek, mint mi, de a nyíltságukat, az őszinteségüket, a leplezetlenségüket, a hazugságmentes viszonyaikat irigyelni lehet! De a bajaikat látva, boldogan lélegzik fel az ember: jó, hogy nálunk sok minden nem úgy van, mint Svédországban. II. FEJEZET Az a legfontosabb, hogy az ember mindenütt találja fel magát! Azt már nem sokkal Svédországba való érkezésem után éreztem, hogy a kapitalizmussal való személyes találkozásom nem lesz tragikus. Nem fognak fellazítani, elidegenedni se fogok. Egyszóval nem veszít el az ország, „ellenségeim" nem dörzsölhetik össze a markukat boldogan, hogy, no lám csak, ez is mondja itthon a magáét, de ha kívül teszi a lábát a kiskapun... Elhatároztam, hogy hazajövök, nem választom a „szabad életet", lesz itthon, ami lesz, de visszatérek, amint csak lehet. Persze, ezek az elhatározások nem a kapitalizmus ellentmondásai okán érlelődtek bennem ... Egyelőre ugyanis az ellentmondásokat sehol sem láttam, mert volt bámulnivalóm azonkívül is - sok. Kirakatok, óriási áruházak Itt vannak például a stockholmi kirakatok, hogy ne is menjünk mesz-sze ... Pesten valahogy nem szoktam meg a kirakatok előtti bámész-kodást. Nem is tudom, mikor sikerült utoljára valakinek is maga mellett tartani addig, amíg az illető a kirakatokat nézegette. Pedig a Váci utcai kirakatok egyike-másika is megérné. így hát nem is tudom, Stockholmban hogy lettem a kirakatok kitartó bámulója. Naponta mindig szakítottam egy-két órát az áruházak, kirakatok előtti ácsorgásra, pedig eleve azzal a tudattal éltem, hogy itt az árakat 48 nem az én zsebemre szabták. De az áruknak ilyen magas színvonala, ekkora bősége lenyűgözött. Nem láttam a nagy európai, amerikai világvárosokat, de nem hiszem, hogy ennél, ami itt van, különb kirakatok lennének Párizsban, Rómában vagy másutt. Csodálatos bundák, finom fehérneműk, ruhák. Még egy olyan tömeganyaggal dolgozó áruházban is, mint az Ahlens! A gyerekjáték-kirakatokat, a játékvasutakat a felnőttek is képesek óraszám elnézegetni. A játékosztályon külön termek vannak, ahol a gyerekek kipróbálhatnak mindent, akkor is, ha nem veszik meg. De az elképzeléseimet talán minden áru közül az illatszer, a pipere, kozmetikai cikkek múlták felül leginkább. Az Ahlens-áruház bejáratánál van ez a rész, talán azért, hogy az épületbe belépve illatfelhő fogadja a vevőt. Mesés illatú kölnik, szappanok, és mesésen magas árak és ajánlatok felhőjében szédeleghet itt a magamfajta, üres zsebű járókelő. Természetesen minden szintre mozgólépcső szállítja a vásárlóközönséget, nem egy ilyen nagy áruházban, de még egy kis papírboltban is, amelyik ott van nem messze a „T" Central mögött, és amelyiknek a végében egy „falatozó" is üzemel; sütemény, sajt, tea, húsleves - itt látott vendégül Thinsz Géza, Stockholmban élő magyar költő, akit már svéd költőként is számon tartanak. És aki buzgó helycsinálója Svédországban a magyar irodalomnak, József Attilának, Illyésnek, Nagy Lászlónak, Juhász Ferencnek. Ebben a kis teázóban lettem Thinsz lekötelezett embere, minimum tíz liter tea erejéig. Mert itt bőven mérnek egy adag teát, adnak egész tele agyagkancsóval, azt mind meg lehet inni. Van zöld tea, sárga tea, lila tea, barna tea, japán, orosz, kínai, indonéz satöbbi. Elhiszi azt valaki, hogy egy ilyen kis butikban harmincféle tea között lehet válogatni ? Ezt csak azért mondom, hogy érzékeltessem, mekkora válogatási lehetősége van az embernek egy nagy étteremben vagy egy mammut áruházban. Ötezer, tízezer férfiöltöny. Ugyanannyi női ruha... De két egyforma se színben, se fazonban nincs, mindenki csak mustrál, válogat, nem vesz senki. Mikor, kinek és hogyan adják el ezt a temén- 49 telén ruhát? Mondom is az eladónak, hogy ez még itt lesz két év elteltével is... - Hat nap múlva nem talál itt, uram, ezekből már egyet se! - Kinek adják el? - Ha nem is kél el - ami biztos -, újat hozunk helyette. Jól nézne ki itt az a kereskedő, amelyik hónapokig árulja ugyanazt az árut. Ezt hetente mindet cseréljük! Időnként az áruházak, de olykor a kisebb üzletek is nagy kiárusítást rendeznek, jóval áron alul, 50-60 százalékos engedménnyel kínálnak mindent. Az okos svéd ilyenkor vásárol, vagy a még kedvezőbb helyzetben: ha egy-egy tönkrement vagy bezárni készülő bolt dobja piacra mindenét, csakugyan potom áron. Úgy láttam, eléggé lagymatag az emberek vásárlási kedve. Ezt tüzelik állandóan reklámmal, amely elképesztő. Azt mondta egy svéd polgár, ha náluk az árucikkekhez nem lenne bekalkulálva a reklámköltség, 20-40 százalékkal azonnal olcsóbban lehetne adni mindent. De hát így sincs vevő! Háború, béke, semlegesség Magyar Laci azt mondta - hogy ő ki, arról majd később -, azért csak lesz háború! Persze, nem a svédek fogják kezdeni, sőt részt sem vesznek benne! De ha egyáltalán olyan háború még lesz, amelyik megnyerhető, hogy azt a svédek nyerik, az biztos, de úgy, hogy egy puskagolyót se lőnek ki. Ellenben kilövi majd más azt, amit ők szállítanak, így is lehet háborút nyerni, messze az országhatártól. „Szégyellni kellene a gazdagságunkat - mondta egyik svéd ismerősöm -, mert míg Európa csatatér volt, és vérzett, addig mi gazdagodtunk. Eladtuk a rezet ide is, oda is, nem törődtünk azzal, hogy kire lőnek vele, hanem hogy mennyit fizetnek érte ..." íme: a kései lelkiismeret-furdalás, ha ugyan késő, mert sehol a világon olyan jó talaja a háborúellenes propagandának, mint Svédországban. Ide dezertáltak az amerikai katonák Vietnamból, görög hazafiak és más országokból is az imperializmus üldözöttéi. 50 Furcsa dolgok! Egy kapitalista ország az imperializmus ellen? Fából vaskarika. Mert mi úgy tanultuk annak idején a szemináriumban, hogy a kapitalizmus egy szép napon mégiscsak átvedlik imperializmussá. Nem lehet ezekben a dolgokban okos az ember ... mert a svédek -ha a békéről van szó - csakugyan nem a vizet prédikálják, és isszák a bort. Vagy mégis? Semlegesek. A fegyverkezés ellen vannak, de ugyanakkor a világ egyik legkorszerűbb technikájával rendelkezik a hadseregük. Azt mondják, úgy fel van szerelve a svéd hadsereg, mint egy gazdag család karácsonyfája. Az is tudott dolog, hogy Svédország a modern fegyverekből nemcsak annyit gyárt, amennyire „szüksége van", hanem többet - és lelkiismeret-furdalás ide, lelkiismeret-furdalás oda -, ezeket jó pénzért el is adják. Az ám, csakhogy milyen megkötöttséggel! Aki háborúban áll, annak nem adnak el fegyvert. Csak aki békés, semleges ország, mint ők maguk. De hát honnan tudják, hogy aki ma semleges, holnap az mit fog csinálni? Szóval, mégiscsak látszik a lóláb, a szólamoknál fontosabb valami: a haszon... még ha fegyverek gyártásából származik is. De ugyanakkor az is igaz, hogy Svédországban komolyan veszik, és megértéssel fogadják az afrikai népek bajait is. Az utcákon plakát, néger gyerek rajta, és a szöveg: ,,Biafrában a gyerekek 25 százaléka nem éri el a hatéves kort, mert meghal éhen. Te azon gondolkozol, hány száz koronás ajándékkal lepd meg gyerekedet karácsonykor!" Jószívűség Nálunk - azt hiszem - úgy mondják az ilyesmire: jószívűség. Csakugyan, a svédekre mindent rá lehet fogni, csak éppen azt nem, hogy kegyetlenek. Inkább kisebb, jelentéktelenebb emberi kapcsolataikban zordak, de hamar megsajnálják az elesetteket. Ha bárhol a világon valamelyik állam is az erőszak fegyveréhez folyamodik, Északról hangzik el az elsők között a tiltakozó szó. Megy az ember az utcán, szemben vele torzonborz fiatal - nem is 51 tudni, lány-e vagy fiú -, bádogpersely leplombálva, a felirat: „Vietnamért!" Sok, a vietnamiaknak pénzadományt gyűjtő fiatalt látni az utcákon, néhol csoportokba verődnek össze, transzparenseket és zászlót húznak ki a járdák felett, és óriási perselyt helyeznek el az útszé-len. Ezeket az akciókat hivatalból nem szervezi senki. Valójában spontán megmozdulások; csakúgy, mint az a nagyszabású tüntetés, melyet egyszer, ittjártamkor, 1969 novemberében szerveztek a stockholmi fiatalok a karácsony ellen, tiltakozva a jólét, a nagy karácsonyi vásárlások, zabálások ellen, a szokás, a szokvány, az ünnepélyesség ellen. Háborognak, hogy levezessék a jólét, a gondtalan élet zsibbadásait? Ők, a fiatalok, a vásárlás, az üzlet ellen; az atyák mindent az üzletért ! Míg a ficsúrok kint az utcán hetvenkednek, addig a papa otthon rágja a ceruzavéget, vagy rágatja húsz-harminc gagmannel egy reklámirodában: mit lehetne még kitalálni, hogy akár csak eggyel több vevőt sikerüljön becsalogatni az üzletbe ? Reklámok és gagmanek November közepén már minden áruház karácsonyi pompában díszlik. Több tízezer apró égő, füzérben, koszorúban, ezzel cicomázzák fel az áruházakat. Júliusban már készen vannak a karácsonyi reklámszöve-gek. A jól fizetett reklámfőnökök (kitanult újságírók) hallatlan ambícióval ösztökélik beosztottaikat, hogy találjanak ki valamit, amivel fel lehet kelteni az emberek érdeklődését... Egy reklámfőnök havi fizetése 6000 korona. Nagyon nagy pénz! Becseppentem véletlenül egy reklámirodába! Olyan, mint általában az újságszerkesztőségek. Ülnek az asztalnál a munkatársak, és cikkek helyett ötleteket, reklámszövegeket agyainak ki. Ha valaki valami nagyon jót talál, egy évig is élhet belőle. Ott az irodában Magyarországról is volt egy reklámszöveg, valami ilyesmi: „Vespasianus római császár is járt már Magyarországon, de ön még nem! Miért?" 52 A propagandaszövegek sokszor nem is a vevőknek szólnak, hanem az eladókat tüzelik. Amikor bent jártam a már említett reklámirodában, éppen egy ilyen szövegen studíroztak. Ennyi már megvolt belőle: „A vevő nem idióta! A vevőt tekintsd úgy, mint a feleségedet!" Megmutatják, olvassam el, mit szólok hozzá ?! - Nem jó! - mondom. - Át kellene ezt fogalmazni. Valahogy így: A vevő csakugyan nem idióta! A vevővel bánj úgy, mint a legújabb szeretőddel! - Remek! - így a főnök. - Ez kell! Ez mennyivel más! Ez lesz a nagy húzás! - Kézbe kapja az ívpapírt, végig a folyosón, bekiált minden szobába, megvan a kitűnő szöveg! Nem veszem-é rossz néven, ha az ötletmódosításért kiutal nekem 60 koronát? Ajaj, de mennyire hogy nem! Talán még elég szűkmarkú is ... igaz, az alapötlet nem az enyém volt... Az az igazság, hogy ilyen kis ötletszerű ostobaságot egy pihent fejű, áruházi reklámtól nem fertőzött magyar annyit találna ki, amennyit itt harminc gagman se. Viccet például nemhogy kitalálni, de élvezni is csak módjával tudnak. Egy ilyen ócska bemondás, hogy: megölte apját, anyját, hogy részt vehessen az árvák vacsoráján ... nekik zseniális, és napokig derülnek rajta. Az ötletemberek, a gagmanek minden elképzelhető módon megpróbálnak kiagyalni valamit, hogy menjen az üzlet. Hogy lehet a néptől a pénzt kicsiholni, hogy ne otthon, hanem a bankban tartsa ? Ilyen ócska trükköt, hogy sorsolás és kamat, meg mit tudom én, mi - itt már halottnak vizes ruha! Legutóbb például azt találták ki, hogy az áruházi eladók pontokat - számozott blokkokat -kapnak az eladott áruk után. Egy blokk egy koronát ér. Azt akármikor felveheti az eladó. De ha nem veszi fel, hanem beadja húzásra, akkor vagy nem kap semmit, vagy kaphat akár egy személykocsit vagy ví-kendházat is. A könyvkereskedelem összedolgozik a bútorgyárral. Hogy lehet a könyvek okán rábírni az embereket arra, hogy vegyenek könyváll- 53 ványt is? Vagy ha már van állvány, rá kell beszélni a pácienst, hogy mielőbb rakja tele könyvvel. Az például eszükbe se jut, hogy jó könyveket kellene kiadni. Az eladónak, a kereskedelemnek mindegy, hogy a könyv milyen; egy a lényeg: el kell adni! Stockholmban mondják, hogy nálunk, itthon a reklám és az árupropaganda egyenlő a nullával. De nem lesz egyenlő a nullával sokáig, mert állítólag az illetékesek már tárgyalnak egy nagy svéd reklámirodával, hogy nálunk is szervezzék meg a korszerű reklámmunkát. Ha" ebből viszont itt is az lesz, hogy a reklám miatt 20^10 százalékkal kerül az áru többe, akkor megette a fene, akkor inkább csak találjuk ki magunknak mi, hogy mikor mit kell vegyünk, és hol! Az üzletek itt - mind magánkézben vagy a részvénytársaságokéi. Néha egyik napról a másikra úgy tűnnek el, mint vízből a buborék. Két nap kiárusítás - aztán jó éjszakát, le lehet húzni a rolót. Hogy a hirtelen-váratlan tönkremenésnek mi az igazi oka, arról keveset hallani, mert magáról senki nem híreszteli, hogy csődbe jutott, az embereket meg a más dolga nemigen érdekli. Egy nagy áruház-tulajdonos például nemrég ment tönkre, de nem sokkal azután nyitott egy kis trafikot - újrakezdi. Nem kedélytelenül, mert azt mondja, azon a tönkremenetelen is volt haszna - tanult belőle valamit, legközelebb már ugyanúgy nem fog tönkremenni. Stockholmi ruhaszalonokban A már említett - Svédországba férjhez ment magyar hölgy - Giziké jóvoltából betekinthettem az előkelő stockholmi ruhaszalonokba is, Ezek a Váci utcai üzletekhez hasonlítanak. Giziké estélyi ruhát akart venni, kísérgettem egyik szalonból a másikba. Voltunk vagy húsz „maszeknál", ő felpróbált legalább negyven különböző ruhát, reggel kezdtük el, estére fejeztük be. Persze semmit sem vett, most csak próbálgatta az árukat, a minőséget, a fazont. Először kinéztük, melyik lenne jó, aztán Giziké a tulajjal bement a próbaszobába, felvette a ruhát, kijött, megmutatta, én pedig elmond- 54 tam, hogy ez sokkal jobban áll, mint az előbbi, de kevésbé jól, mint a következő. Mondhatom, azok a ruhák - mindegyik nagyon szép volt, elegáns, finom. És milyen türelemmel adták-vették, tűzték, férceitek a ruhát Gizikére - azt ember ne higgye! Ezalatt üldögéltem, nézegettem a ruhákat és a nőket, mert néha-néha svéd nők is jöttek próbálni - venni nem! A hölgyek is nagyon szépek voltak, néha megtörtént, hogy a próbaszoba ajtaját valaki nyitva hagyta, vagy a tükörből láttam a ruhákon kívül mást is, amit igazán érdemes volt megnézni. Az alatt a hosszü idő alatt viszont, amíg én a szalonok körül őgyelegtem, egyetlen ruha sem kelt el. Nem tudom el se képzelni, hogy ezek a kereskedők miből élnek. És méghozzá azt mondják Stockholmban: a legjobban kereső emberek a ruhaüzlet-tulajdonosok. Egész jól eltelt az időm a szalonokban,, kellemesen éreztük magunkat mind a ketten, a fotelek nagyon kényelmesek voltak, és megkínáltak bennünket gyümölcsitallal és kávéval is. Ez a nézgelődéshez jár -még akkor is, ha színvak az ember, és tulajdonképpen a sokféle finom színeket nem is érzékeli. Nem is ezen múlt, hogy akkor egész nap Giziké mégsem választott magának estélyit. Én tőlem telhetőén minden ruháról mondtam neki véleményt, miért ne mondtam volna, ha egyszer ő a véleményemre volt kíváncsi... Ha kérdeztek tőlem időnként ezt-azt, ugyanígy tettem máskor is -feleltem tisztességesen -, például Helsinkiben, ahol összeismerkedtem a Finn Nemzeti Színház vezetőivel és művészeivel. Mondhatom, ritkán találkozik az ember olyan szíves rokonokkal, mint ők. Azért is örültek nagyon a váratlan magyar jövevénynek, mert éppen azokban a napokban kezdték el próbálni az egyik honi szerzőnk darabját. Meghívtak a színházba - pechemre -, akkor mentem, amikor együtt volt a darab minden szereplője, a rendező, az asszisztens, ruhatervező, díszletes satöbbi. Nagyon belecseppentem a slamasztikába, nem tudtam már kivágni magamat, körülfogtak - volt tolmácsuk -, és beszélnem kellett a darabról. Nem mondhattam, hogy én ezt a művet se nem láttam, se nem olvastam, a szerzőt meg - bűnömül ne vegye senki - utálom! 55 En voltam a magyar Hamlet Helsingörben És az jutott eszembe, hogy itt most csakugyan az a legfontosabb, amit eljövetelemkor a barátaim jól a lelkemre kötöttek: fő az, hogy találd fel magad. Úgy éreztem, néha ez csakugyan sikerült is. Például akkor, amikor Svédországból elutaztam Dániába, hogy Helsingörben megnézzem a Hamlet-várkastélyt. Beleölöm az útba időmet, energiámat, néhány svéd koronát, satöbbi. És nem szólt nekem Svédországban senki, hogy hiába megyek Helsingörbe, a kastélyt csak kívülről láthatom. Nem mondom, szép kívülről is, de hát a belseje is érdekelt. Csakhogy vasárnap délután, mire az a hajó, amelyikre én felszálltam, átért, akkorra már bezárták a várkastély nehéz tölgykapuját a látogató orra előtt. A kikötőhöz nem messze a vár - nemcsak akkor lehet látni, amikor befut a hajó, de már a svéd partokról is. Barna-vörös, hatalmas, kikövezett udvart körülvevő, négyszögű épület. Három oldalról tenger, a part szikláit óriás hullámok nyaldossák, messze ellátni, tengeri hajók jönnek-mennek, szinte céltalanul, mint otthon az apámék udvarán a tyúkok. A víz ragyog, csapkodnak a hullámok, jelzéseket adnak az égbe nyúló világítótornyok. A várat megközelíteni csak egy oldalról lehet. De ott is aprócska folyók csörgedeznek, egymás után három hídon kell átmenni. A vár előtt folydogáló vízben ülő, óriás hattyúk - vadak - a tengerről úsztak ide. Szépen libegnek a vízen, kényelmesek, méltóságteljesek, talán lusták is. Nem, mert ha kutyák jönnek a vízpartra, dühödten nekik rontanak, csapkodnak a szárnyukkal, majd gutaütést kapnak a méregtől. A vár piaca óriás, akár kétkapuzni is lehetne a hatalmas téren - már szürkül az ég, félhomály van, és kísérteties csend. Itt könnyű volt Hamletnek megidézni atyja szellemét. Ez egy igen jó szellemidéző hely, éjszaka nem is lenne tanácsos itt mászkálni. Hogy lehetne szépszerével bejutnom a várba? Mert ha én már idejöttem, eljutottam Helsingörbe elég messziről, 56 anélkül, hogy a várat belül is meg ne nézzem, vissza nem megyek, de holnapig se maradok, az biztos. Körül kellene szimatolni mindent. Milyen kellemetlen volna, még sokkal kellemetlenebb, mint nekem, ha otthonról eljönne ide egy magyar színész, aki Hamletet játsz-sza, hogy itt szerezzen ihletet a figurához, és zárva találná a kapukat, mint most én! Gábor Miklósra gondoltam. Mi lenne, ha azt mondanám, én vagyok Gábor Miklós? Igazolványt, útlevelet Dániában ki kér? Naiv dolgok! Ha én azt mondom, hogy Gábor Miklós vagyok, ezeknek éppannyit jelent, mintha azt mondanám: Végh Antal a nevem. De ha azzal verem át őket, hogy Budapesten a Nemzeti Színházban én játszom ebben az idényben a Hamletet ... ez mégiscsak kell, hogy jelentsen nekik valamit! Éppen legutóbb mondta egy rendező barátom, hogy ő Hamletet kerek képű, kemény, erős termetű valakinek fogja fel, és ha a darabot ő rendezné, egész más típusú színészt keresne hozzá, mint akik mostanában magyar színpadokon Hamletet játszottak. Ezek szerint minden további nélkül én is lehetnék ebben a színházi idényben Hamlet... Egy Hamlet-jelölt idejött messzi-földről... benyomásokért... Van olyan várgondnok, aki erre azt mondja: nem, uram, nézze lónak az öregapját! Elő a kulcsot, eloltani az egész várban a villanyvilágítást, fáklyákat gyújtanak, indulás a várba! Csikorognak a gyerekkéz nagyságú kulcsok, imbolyog a fáklya fénye a falon, a gondnok, az igazgató vagy mit tudom én, mi, mondja, magyarázza - angolul - a vár 1060 óta folyó történetét. Olyan jól beszél angolul, hogy egy szavát sem értem. Innen addig el nem mehetek, amíg végig nem nézek mindent tövi-ről hegyire - csak le ne késsem az utolsó svéd hajót, mert még itt fognak a várban éjszakára, nem akarok barátságot Hamlet atyjának szellemével, a szellemeket nem lehet átdobni csak úgy... Nincs mára több ötletem. Borzong az ember hátán a bőr, félelmes a kastély, lehet, szándékkal építették ilyen komorrá, ezek mindig a hátam megett jönnek a fáklyá- 57 val, kulcsokkal... ha fültövön ütnének... olyan nyúlt képű ez az egyik dán, mint egy sírásó. Vizit után vendégség. Mit kérek, mit szoktam inni? ,,Long John" skót whisky jó lesz-é, vagy inkább spanyol bor vagy orosz vodka? Nagyon sok sikert kívánnak, nemcsak ebben az évadban - a Hamlethez -, hanem más, nagy szerepeimhez is! - Köszönöm, uraim, nagyon köszönöm, igyekezni fogok! Ha már annyit mulaszt az ember... Mert most visszagondolva, ezen az északi úton egyik legnagyobb mulasztásom: Dánia! De hát itthon nem mondta nekem senki, hogy ennek a tüneményesen kedves kis országnak több időt kellett volna szentelnem. Csak a véletlen vetett partra a svédországi Helsingborgba is, és a másik véletlen, hogy megláttam a svéd partokról Dániát - Helsingört -, így kaptam kedvet az átruccanáshoz. Dánia, a nyugalom birodalma Bánom még most is, hogy nem próbálkoztam egy több napra szóló dániai tartózkodással. Mert ha az alatt a kevés idő alatt, amíg dán földön voltam - olyan- jól éreztem magam, egész biztos, kellemes időtöltés lett volna akár egy hét is. Nem tudom például, hogy a magyar világjárók miért nem próbálkoznak dániai nyaralással? Senkitől se hallani, hogy Dániába vágyna. Pedig nincs is túl messze, és a drágaság sem olyan mértéktelen itt, mint másutt. Az emberek meg: bűbájosak. Honnan veszik ezt az isteni nyugalmat, amiben élnek ? Még az is, aki csak olvasmányélményekből, moziból ismeri valamennyire is az európaiakat, elképzelhet magának mérges szerbet, felháborodott olaszt, zsörtölődő franciát, de aki akármilyen kicsit is látott Dániából, csak úgy emlékszik vissza mindenre, mintha a békesség, a nyugalom birodalmában járt volna. Milyen gyönyörű, csendes, tiszta egy dán kisváros vasárnap délutánja. Forgalom alig, az utcák keskenyek, talán hétköznap se járhatnak itt gépkocsik, minden olyan, mintha nem is felnőttek lennének en- 58 nek a városkának a lakói, hanem szép, tiszta arcü, nyugodt gyermekemberek. A formás-takaros játékházaknak látszó épületek között mesebeli az a kis cukrászda is ott a sarkon. Be kellene menni egy pohár gyümölcslére. Színes ablakok, színes függönyök, színes asztalterítők, még a székek támlái is színesek. Elég sokan üldögélnek az asztaloknál, de olyan csend van, mint a templomban. Halkan beszél mindenki, halkan jár a felszolgáló kislány az asztalok között, halkan teszi le az asztalra a tányért, amelyiken a narancslét hozza. Jön egy kislány, lehet vagy tizenhét éves, szőke, tejfehér az arca, vesz egy csomó krémest, becsomagoltatja, viszi, kint a fal mellé támasztotta biciklijét, felül rá, félkézzel tartja a tálcát a süteményekkel, félkézzel a kormányt fogja, a járdán biciklizik, nem siet, a rendőr nem mordul rá, van, akit kikerül, van, aki őt kerüli ki. Szép, formás combján felhúzódik a szoknya, viszi, viszi a süteményeket, biztos a mama küldte, nem sütöttek vasárnapra tésztát, és délután esetleg vendégek jöhetnek, vagy a kisebb torkos testvéreknek kell az a sok krémes ? Itt nem jönnek hazafelé az utcán vasárnap délután a futballmeccsen feldühödött szurkolók, hogy: a fene megette, már megint nem rúgott gólt a csapat, és csalt a bíró is. Nem rúgtak gólt, na, istenem, csalt a bíró ? És aztán ? Itt nem káromkodja el magát senki, hogy hozott két üres szódás-üveget cserére - aztán a guta üsse meg, már megint nem lehet kapni szódat. Itt nem tülköl a gépkocsivezető, hogy az a balfék gyalogos ... Nem rikácsol a sarkon a járókelő, hogy azt hiszi az a moslék, mert telt neki egy Trabantra, most már övé a világ ? Az állomás is csendes, a büfé előtt nem kígyózik hosszú sor egy pohár sörért. Talán nem is rendes, hanem mesebeli vonatok futkosnak a síneken, kedves, türelmes, szépen felöltöztetett bábu-vasutasokkal ? Nem köpköd, nem szemetel senki. Az utasok nem acsarkodnak, mert késik a vonat. Talán nem is késett itt még vonat soha. Vagy ha késett, nem vette észre senki! 59 Hol lehet kapni képeslapot, hol lehet megírni, bélyeget szerezni rá, bedobni a mindig mindenütt piros postaládába? Innen kellene valakinek valami jót, kellemeset kívánni, messze, Magyarországra. Innen talán a kívánságok is mind-mind érvényesek ... Amikor befut az állomásra a vonat, az utasok nem rohanják meg a fülkéket, ki tud ülőhelyet szerezni a kevésbé ügyesek rovására. Szé-pen odaszállingóznak a szerelvényhez. Ott a peron zugában egy fiú és egy lány. Csókolóznak. Nem érdekli őket a vonat, pedig biztos utazni akarnak, mi másért jöttek volna ki az állomásra? Csókolózni másutt is tudtak volna, nem ? Ez az egy vonat indul, ehhez jöttek egész biztos, de nem szállt fel rá egyikük sem. Milyen okosak mind a ketten. Ráérnek, csókolóznak. Hát nem nekik van igazuk? Vajon melyikük utazik? A fiú-é vagy a lány? Mind a ketten biztos nem, hiszen akkor mégiscsak felszálltak volna - behúzódva a fülke sarkába, csókolózhatnának egész úton. Mennyi mindent meg lehet tudni egy országról, egy népről egy vasárnap délután egy kisvárosi vasútállomáson. Ki nem hiszi el, hogy arról a két fiatalról - így elnézegetve őket - szinte mindent tud az ember? Azt is, hogy ez mennyire nem érdekli őket. De persze Dániából milyen nagyon kevés ez az egyetlen kisváros, ez az egyetlen vasárnap délután! Ide el kell még jönni... Mert mégiscsak furcsa, hogy erről a kedves északi, de nem mogorva országról jóformán semmit se tudtam eddig. Hacsak azt nem, hogy ez a legigazibb kisgazda ország Európában, és hogy itt akkora sajtokat csinálnak, mint egy malomkerék, a dán parasztok egy-egy sajtot talicskán tolnak el a piacra, meg hogy Dániában a gazdák minden második tehenüket Wilhelminának hívják. Ennyit meg ilyesmiket tudni egy országról, ez bizony nulla! Csak találgatom azt is magamban, hogy Dánia meg Magyarország miért van távolabb egymástól, mint ahogy a térképen a két ország elhelyezkedése mutatja? Nem lenne nekünk érdemes velük barátkozni? Egyik fél sem ajánlotta még fel a másiknak a barátságot, vagy igen, de valamelyik visszautasította? Vajon melyik volt az? Két ilyen „ellentétes" kis ország olyan szépen összebarátkozhatna. Mennyire sajnálom, hogy rö- 60 vid ottlétem alatt nemcsak barátságot, de még ismeretséget sem kötöttem senkivel. Olyan furcsa az is - most utólag végiggondolva -, hogy magammal hoztam Dániából egy parányi kis darabot, és ennek az országnak a mai irodalmáról egy kukkot sem tudnék mondani. Martin Andersen Nexőn meg a nagy mesemondó névrokonán kívül se költőt, se novellistát nem ismerek. És azt hiszem, ez nem az ő bajuk. Dániából eljövet - éhen maradt a kíváncsiságom. Mit lehet tenni? Hátha eljutok még egyszer oda. Nagyon kihasználnám azokat a napokat. Bele se merek kezdeni, hogy elmondjam, mi minden csábít vissza Dániába. Ha meg egyelőre nem sikerül az utazás - olvasok róluk. Milyen jó, hogy a könyvek segíthetnek. De most még azt sem tudom, hogy egyáltalán jelent-é meg valamiféle írás nálunk magyar nyelven Dániáról ? Vissza Stockholmba Ezután az igazán ösztövér kis - dán földön tett - kalandozás után visz-szatérve a stockholmi üzletnegyedbe, el kellene mondanom, hogy mi mindent szerettem volna ott venni. Egy bundát, báránybőrből, barna színűt, kinéztem egy jó fazonú csatos cipőt is - a csat kovácsoltvasból, elegáns, és vettem volna még néhány pulóvert! Azt hiszem, azok voltak a legremekebbek - zöld, kék, natúr, barna gyapjúból, és elöl hímzés is benne, néhány kellemes minta. Egy ilyen pulóver száz korona, nagyon nagy pénz. A svédeknek nem, mert ezt a pénzt ott egy nap alatt meg lehet keresni. A férfiöltönyök nem tetszettek, azok majdnem mind slamposak. Hiába a csodálatos árubőség, a sok finom szövetű ruha, Stockholmban - különösen a férfiak - nem elegánsak. Az elegancia nem divat. Ing helyett mindenféle otromba fazonú pulóvert vesznek magukra, ez már eleve kizárja az eleganciát, a nadrágjuk mindig más színű mint a zakó, ez sem stimmel. A zoknijuk színes, kalap helyett sapkákat, fejre húzható „zoknikat" viselnek, egyszóval mindent megtesznek a szok- 61 ványos elegancia ellen. Persze néhány jól öltözött férfit láttam, de főleg a külföldi diplomaták között. A fiatalok öltözékéről szólva: elképesztően ízléstelen, legalábbis nekem. A hajuk ápolatlan, a farmernadrágjuk kopott, a majd térdig érő kötött gyapjúpulóver ide-oda lóg rajtuk. Pedig ők csakugyan járhatnának választékosán. Hisz kinek gond itt megvásárolni, ami éppen megtetszik neki a kirakatban? Amint már említettem, hacsak a lány nincs szoknyában vagy a fiú nem visel szakállt, a legnagyobb gond a nemek felismerése. Utcán tehát ismerkedni bizonyos fajta veszéllyel jár. A fürdőszoba, a tisztálkodás nem gond, mert Stockholmban lakás fürdőszoba nélkül nincs is, de mégis úgy látszik, hogy ezek a fiatalok, csakúgy, mint nálunk, otthon az ifjúság egy része: koszosak, piszkosak. A lányok - aki ápolt -, az aztán igen! A hajuk sima, szőke, hosszú, a testük arányos, kisportolt, erős. Látszik, hogy gyerekkorukban megkaptak mindent, jól táplálták őket. A mellük nagy, a lábuk szára vastag, de nem oszlopszerű, hanem karcsú. Az izmuk feszül minden lépésüknél. Svédországban a lányok szívesen sportolnak. A fogaik szépek, tömörek, hófehérek és hosszúak. Biztos van, de én foghíjas embert Svédországban nem láttam. Az elhízott ember is kevés, a lányok dereka összehasonlíthatatlanul karcsúbb az itthoniakénál. Ezek a kisasszonyok - persze, csak így, szemre - mindennek látszanak, csak éppen hidegnek nem! De hát ezt azok tudhatják, akik tudják. Próbálkozni lehet. De vajon itt mi a szokványos utcai ismerkedés formája? Semmi. Két svéd kislánnyal már az első nap majdnem megismerkedtem. A tengerparton sétáltak - gyalog -, ugyanis itt legtöbben még sétálni is kocsival mennek. Tudtak angolul. A leszólítást nem vették pimaszkodásnak. Amikor beszédbe elegyedtünk - pechemre -, mellénk suhant egy amerikai kocsi, a lányok az első szóra bevágódtak, és nagyon kedvesen integettek nekem a hátsó ülésről, ahol otthonosan elhelyezkedtek hamar. így maradtam hoppon mindjárt elsődjére, de hát ez is jó volt, ha másnak nem, tapasztalatnak. III. FEJEZET Itt vagyunk a „svéd valóság"-ban, de vajon a fák nem takarják-e el az erdőt? A Helsingborg-Stockholm közötti út mintegy hatszáz kilométer, ezt gépkocsival tettem meg. Késő délután indultunk, és másnap reggel érkeztünk meg. Útitársam: két svéd fiatalember, akik közül csak az egyik számít, mert a másik nagyon jónak találta a magammal hozott bikavért, bekapott belőle egy üveggel, és berügott tőle rendesen. Azért jöttek ketten, hogy majd felváltva vezetnek, de ebből, éppen az előbb említett oknál fogva, nem lett semmi. Viszont a spiccessége számomra hasznosnak bizonyult, mert italosán sokkal jobban beszélt angolul, így aztán a végleges elázása előtt legalább egy kicsit beszélgethettünk. Budapestről Helsingborgba a Hungarocamion négyszáz mázsás Vol-vója vitt: Miska és Laci voltak a kocsi vezetői. Egész úton úgy vigyáztak rám, mintha én is olyan drága áru lennék, mint az a békéscsabai zeller, amellyel a teherautónk volt megpakolva. Helsingborgba megérkezve - nekik ez volt a végállomás -, kijelentették: elhoztak, itt vagyok, most már álljak a magam lábára, ők kirakodnak, és estére már indulnak is vissza Budapestre. Jó nekik! - gondoltam. A séfnél Csakhogy én nem Helsingborgba akartam jönni, hanem Stockholmba. Innen el lehet utazni tovább vasúton, de meg kellene tudni, honnan indul a vonat, hánykor és mennyiért visz el? Bemegyünk az irodába, majd megmondják ott. Ez a telep, ahova az árut hoztuk, a Frigoscan-dia, egy nagy raktározó és hűtővállalat. Legalábbis én annak néztem. Ha már az ember ilyen fontos dolgokban akar tájékozódni, mint az én Stockholmba való utazásom is - menjen a séfhez! A főnöki iroda a bejáratnál - előbb persze csak a titkárnőig lehet eljutni, aki magas, barna, csinos, fiatal lány, fekete kosztümben, hófehér, kikeményített gallér és mandzsetta a ruháján, próbálunk vele ha-verkodni, de ő hivatalosan kimért, meg is kérdezi gyorsan, hogy mit akarunk, kik vagyunk? Magyarok, árut hoztunk, én vagyok a szállítmány főnöke - mutat rám Laci -, a séffel akarunk tárgyalni. Bezzeg ha tudná a kisasszony, hogy miről! Jó, bemehetünk az igazgatói irodába. Bementünk. Köszöntünk, bemutatkoztunk. Óriás, ötven körüli, ősz, szép, nyugodt úr az itteni góré. Előhozakodtunk, miről szeretnénk tárgyalni! Laci németül, én angolul - egyszerre kezdtünk neki! Boldogultunk. Azt akarjuk tehát, hogy a séf tudja meg nekünk, mikor indulna innen Stockholmba vonat, és hogy azon a vonaton mennyibe kerül a legolcsóbb jegy. Látni kellett volna a séf arcát. Furcsa, de igen fegyelmezett fintorokat vágott, és többször végignézett mindkettőnkön. Aztán elő a telefont, szép, türkizkék készüléke volt, de lehet, hogy smaragdzöld, aki a színeket másutt összetéveszti, összetéveszti itt is - és megtudott mindent. írta, mondta, magyarázta. Megértettük. Egy noteszlapra feljegyzett mindent, hánykor indul a vonat, honnan, hol kell átszállni, mikorra vagyunk Stockholmban satöbbi. A lap alján bekarikázott szám: 100 korona. Ennyi a legolcsóbb jegy. Megköszöntük, és visszamentünk a kocsiba. Rendben van minden, már akár Stockholmban érezhettem magam. Miska azt mondta, ne kó- 64 ringyáljak egyedül az állomásra, messze van innen, ők indulnak nemsokára, kivisznek a a kamionnal a vasütig. - Barátságos volt hozzánk ez a svéd, az biztos! - Jól megkérik a jegy árát - mondom -, száz korona, ez a mi vonattarifánknak legalább a négyszerese, ha nem több. Később Lacinak egy zseniális ötlete támadt, úgyhogy pár perc múlva - amíg Miska sepregetett, takarított a Volvo vezetőfülkéjében - mi újra a főnök előszobájában voltunk, a titkárnő színe előtt, mondván, ¦ hogy a magyar séf megint beszélni akar a svédek séfjével. Ezt most Laci magyarázta meg neki. . . Úgy, mint az előbb - megint bejutottunk az igazgatóhoz. Elbeszéltük neki újabb szándékunkat; nem tudna-é egy olyan kocsit szerezni, amelyik innen, a Frigoscandia telepéről Stockholmba megy, mert séflétem ide, séflétem oda, sok az a száz korona nekem! Szépen, türelmesen végighallgatta a mondókánkat, majd beszólt*a szomszéd szobába, és néhány hivatalnoknak megmutatott bennünket. Bizonyára beszámolt róla a főnök a többieknek, hogy mit akarunk, mert azok egyszerre nagyon kedélyesek lettek, de hangosan nem nevetett senki. Azt mondta, hogy üljünk le. A kisasszony széket tett alánk, és sokkal barátságosabban mosolygott, mint a bejövetelünkkor. A főnök pedig felénk fordult, és miután kényelmesen elhelyezkedett a forgatható fotelében, azt kérte, mondjunk még valamit. Mi pedig mondtunk: azért kérjük ezt tőle, mert autóstoppal nagyon bizonytalan lenne a stockholmi utam, továbbá pedig, hogy tudjuk, sofőremberek férfiutast három bőrönddel csak a legritkább esetben szoktak felvenni. Hosszas, majd félóráig tartó telefonbeszélgetés újra, aminek végeztével közölte velünk, van kocsi, innen indul a telepről, és hogy mehetek vele - de csak holnap. Remek! Egy olcsó szállodai szoba 18 korona - tehát így is a tiszta megtakarítás 82 korona! Ezért érdemes volt próbára tenni kettőnk leleményességét, nyelvtudását. 65 A bőröndjeimét nem cipelhettem a városba, holnap ide vissza, be kell tenni valahova! A főnök megengedte, hogy hozzam az irodájába, másnap itt megtalálom. Letettük az íróasztal mellé, az igazgatói lábakhoz. Igen, de a nélkülözhetetlen holmimra szükségem van, ezt most ki kell pakolnom, de csak egy asztal van a szobában, a főnöké. Nyugodtan tegyem csak fel az asztalra a táskát. Csomagjaimat külön-külön minden beosztott végignézte, valahogy alkalmat szerezve, ha csak egy pillanatra is, de bekukkantottak a vezér szobájába. Szerintem annak a bőröndömnek szólt az érdeklődés, amelyiknek a zárja már az út legelején - alig hagytuk el Komáromot - felmondta a szolgálatot, és hogy mégis használni lehessen, egy nadrágszíjjal kötöttem át. Ahogy nézegették a bőröndömet, ebből nyugodtan következtethettem arra, hogy Svédországban nadrágszíjjal átkötött bőröndöt csak nagyon ritkán láthatnak az emberek, a Frigoscandia főnöki irodájában pedig egyáltalán nem! Másnap pontosan odamentem, ahogy a séf ezt meghagyta. Elindultunk a telephelyre, ahol a kocsi rakodott. A séf is jött, hogy megmutassa az induló kocsit, gondolom, beszélni akar a sofőrökkel is. Elöl ő, utána én. Nagyon nagyokat lépett. Szorgalmasan kellett szaporáznom utána, nemcsak a jóval apróbb lépteim miatt, de én vittem a három bőröndömet is. Megállt, hátranézett, megvárt, és elvett tőlem egy bőröndöt. Éppen azt, amelyik nadrágszíjjal volt átkötve. így mentünk végig a telephelyen hátra a garázshoz, ahol már bent állt útra készen a Stockholmba induló kocsi. Vonultunk a hivatalnokok, a rakodómunkások, a raktárfőnökök, szinte az egész személyi állomány nagy érdeklődésétől kísérve, ami nyilván csakis a főnöknek szólt, ugyanis az a legritkább eset, hogy ő személyesen jelenik meg a telepen. A szobájában televízió van, azt lát mindenünnen, amit csak akar, anélkül, hogy elhagyná a szobáját. Sőt bárkivel beszélhet is úgy, hogy nem kell magához hívassa a beosztottait, erre ultrarövid hullámú rádiókészüléket használ. Szóval, nadrágszíjjal átkötött bőrönddel a kezében - egy vigéckül- 66 sejű ember társaságában - kevesen látták még őt átgyalogolni a telepen. Bizonyára sokan gondolhattak arra, hogy egyelőre nem is fogják látni, mert csakugyan nagyon megnéztek bennünket. A Frigóscandiánál Még volt időm az indulásig. Mivel majd mindenki látott a főnökkel, szabadon császkálhattam az egész telepen, a raktárakban, hűtőtermekben, folyosókon és a nagy udvaron is. Óriási területen fekszik a telep, a kapuja fotocellával működik; meg se kell állniuk a kamionoknak, mihelyst odaér a jármű, a kapu magától kinyílik, aztán becsukó-dik. Ugyanígy a raktárak és a termek ajtajai is. Az egész telep „televízió tűz" alatt van, a készülékek mindent belőnek, elbújni nem lehet, itt aztán csakugyan „isten szeme mindent lát". Hogy hány százezer tonna árunak van itt helye? Ki tudja? Jamaicától Békéscsabáig mindenhonnan hoznak ide árut, főként húst, gyümölcsöt és főzelékzöldséget. A hűtőtermek egyenként akkorák, mint nálunk otthon a sportcsarnokok. Láttam egy ilyen hűtőtermet (-24 fok volt odabent a hőmérséklet), csupa jég, zúzmara minden, itt marhahúst tárolnak. Négy darabba vágott, sziklakeményre fagyasztott marha - csomagolás nélkül - a padlókőtó'l fel, a mennyezetig egymásra rakva, bála bála mellett - olyan irdatlan mennyiségben, hogy az embernek az az érzése, kiirtották a világ összes szarvasmarháját, s idehozták a húsát mindnek. Ilyen raktár itt több száz van. Megtalálhatók benne a mi áruink is, fagyasztott zöldbab, vagdalt paradicsom, szeletelt piros paprika, sárgarépa, zeller, petrezselyem, zöldborsó - ezeket hordjuk ide. Az a nyolc kamion, amelyek egyikével jöttem - azok is effajta árut hoztak. Az áru fagyasztva jön. Amikor megérkezik a rakomány, és felnyitják a zárakat, az az első, hogy 'beleszúrják a csomagolt bálákba a hőmérőt, ha a zöldség nem -18 fokon jött, vagy most nincs ezen a hűtési fokon, nem veszik át, ingyen se kell. A rakodómunkások kézzel nem nyúlnak semmihez, elmés szerkezetű karos targoncájuk van, azt irányítják, az végez el mindent. Néme- 67 lyik targonca olyan magasra is képes felemelni a karjait, hogy elér vele a hűtőterem mennyezetéig - az óriás magasságból levesz egy 10-12 kilós kis csomagot is, vagy bármit feltesz oda. A rakodómunkások hóka-képű, nagydarab emberek, szakállasok, magyar cigarettát és magyar pálinkát vennének. Akik a targoncával bejárnak a hűtőtermekbe, azok úgy fel vannak öltöztetve gyapjúruhába, báránybőr bekecsbe, nadrágba, hogy mozogni is alig tudnak. Arcot, nyakat védő bundássapkájukból csak az orruk látszik ki. Lábbeli: kivétel nélkül mindenkin fapapucs, úgy kopognak vele a betonon, mint a mennykő, vastag, puha gyapjú kötött zoknit húznak alá. Ami rajtuk van, minden a cégé. A Frigoscandia részvénytársaság. Hogy valójában kié, kiké, azt nemhogy én, de még az alkalmazottak sem igen tudják. A munkások órabére: 6-8-10 korona, hivatalos magyar átszámítással 30-50 forint. Ez az átszámítgatás azonban sok esetben félrevezető, mert míg egy óra alatt keres a munkás - magyar számítás szerint - egy 250 forintos nyloninget, addig nem kereshet csak 3-4 pohár gyü-mölcsszódát, amelyért étteremben elkérnek 2 koronát is. Vagy a már említett bableves például magyar „tarifa" szerint 30—40 forint. Egy jobb szállodai szoba ára magyar pénzben négyszáz forint is lehet, de ugyanezt a pénzt a svéd munkás 2 óra alatt megkeresi. Itthon, nálunk egy közepes szállodai szoba ára 200 forint - kétnapi segédmunkásfizetés ! Mindezzel nem a kereset és az életszínvonal közötti különbséget akartam hangsúlyozni, csak azt próbáltam érzékeltetni, hogy a fogyasztási, élelmezési, ipari cikkek ára között milyen óriási az eltérés! A munka végzésében is van különbség, itt intenzívebb a. munkatempó, ugyanakkor például egy itteni rakodómunkás távolról sincs kitéve olyan fizikai megerőltetésnek, mint nálunk. Végignéztem egy hű-tcLvagon kipakolását, az áru: négy darabba hasított fagyasztott marha. Minden darab jóval felül volt az egy mázsán. Az a rész, amelyikhez a hátsó comb tartozott, lehetett 150-180 kiló is. Ezek úgy kerültek ki a vagonból be a hűtőcsarnokba, hogy a rakodómunkás a combszár hasított részébe beleakasztotta a gép horgát, a gép felemelte a húst, rá- 68 dobta egy csilleszerű szerkezetpályára, ami bevitte az árut, és ott a munkás csak leakasztotta a horgot. Ez a karszerkezet benyúlt a vagonba, és ott oda állították, ahova kellett, a kocsi legtávolabbi sarkába is elért. Szóval: cipekedés, emeld meg, hórukk itt nincs, a gépekhez kell nagyon érteni, tudni kell ügyesen egymásra rakatni a targonca karjával a hűtött paradicsomot tartalmazó papírdobozokat úgy, hogy több száz is elférjen, a stósz ne billenjen fel, és érjen egész a mennyezetig. Ezt nem könnyű megcsinálni, aki nem tudja, az elmehet az üzemből vagy panaszra a szakszervezethez. Néha egy-egy doboz kiesik a targonca magasra tartott karjaiból, szétcsattan a csomag a kövön, gurul a ribizli, borsószem mindenfele, jön a takarító, de nem gyalog, targoncán, összesepri vagy felszívatja óriási porszívóval, és elviszi hátra, ott gyűjtik a selejtet, naponta nagy kocsi hasznavehetetlen árut szállítanak ki a telepről a tengerbe. Persze, nemcsak több ezer kilométerről származó árut hoznak ide, láttam zetorokat, káposztát hordtak be a telepre, valahonnan nem messziről jöhettek - egyenesen a káposztaföldekről -, mert tetőtől talpig sárosak voltak a zetorok, úgy, mint nálunk ősszel a cukorrépa betakarítása idején. Teherautón Helsingborgból Stockholmba Erről a telepről aztán az ország minden tájára, városába hordják az árut. Helsingborg jó hely a nagy központi áruhalmozáshoz. Délen van, nagy utakhoz, tengerhez közel, mert minden árucikk csakis Délről jöhet, hogy innen majd még feljebb kerüljön Északra. Ez a kamion is, amelyikkel mi megyünk Helsingborgból Stockholmba - fagyasztott főzelékféléket visz, zellert, piros vágott paprikát. De az árut nem mindet Stockholmban kell leadni, hanem közbeeső városokban is, több helyen - ezért nem lehet azt például megcsinálni, hogy a magyar kamion vigye Helsingborgból feljebb a szállít-manyt, mert az elosztás bonyolult, és sok idő kell hozzá. 69 ólálkodott, tett-vett a kocsi korul. _ Stock. WoKan,, no, fi*, ^ « * ^';egláton, odai«t, és « Mmba. Tizenhat "esek'*""ek.„el0k Stockholmba, ha igen, tt- diát" pénzbe számítva a pótko- csisMercedes-kamiona uv l^gy Helsingborg-Stockholm ko- Elintézték az xratokat es elina _ elmondhatom _ kellemes volt. ötti 600 W°métereSXyík olyan fürgén mozgott mind a ket-^rXiamar, a más,, átvezetett, nem ivott egy kortyot se robogtunk Stockholm felé. Még Ió zenét kerestek -^^^^a mellénk, vezetője ki- benn a városban egy kis fekete m ^^ hajtottak ig a városon, társa ^ttrs hogy barátnőjük van, több is. hetett el mellettünk jó nő úgy, Helsingborgtöl Sto^g^mmeh«« ^ ^ ^ ^ ^^ hogy éktelenül rá ne dudaltunk volna lg vissza) hogy p^tok a!au^« « ^^ Sgy visszakiabál,k, ki ne hűljön a fülkénk. A la Y mondhatott nekik a sofőr, de nem barátságtalanul. Kedves dg ^ hosszúj pot. aki szemmel "^J«^* ^^ keresztül a városokon. kocsis ^^^JZZ^ -nt, és olyan nyugalommal, 70 méter, hányas út visz oda, jelzések, tilalmak, nagy táblákon, néhol magasan az út felett két oszlop között drótkötél, arra szerelve a feliratos tábla. Lehetetlen eltévedni, annyira egyértelmű és jól látható minden jelzés. Most értettem meg, mit jelent itt az, hogy nemrég a forgalom átállt a jobb oldali közlekedésre. Ezt a teméntelen oszlopot, huzalt, feliratot, jelet kicserélni, átállítani nem lehetett kis munka. Mi már mindenütt a jobb oldalon mentünk. A jobb oldali közlekedés bevezetését számunkra szinte hihetetlen hercehurca előzte meg. Néhány évvel ezelőtt népszavazást is rendeztek annak eldöntésére, hogy maradjon-é továbbra is érvényben a balra hajts, vagy térjenek-e át a jobb oldalira? Akkor a nép visszautasította a közlekedési reformtervezetet, de később kénytelen volt Svédország is igazodni az európai szabványhoz. Igen, mert hiába esik ki Svédország Európából, mégis egyre több és több külföldi keresi fel a skandináv államokat, és a statisztika bizonyította, hogy a külföldiek - a számukra szokatlan bal oldali közlekedés miatt - rengeteg balesetet okoznak. És éppen emiatt sokan, akik amúgy szívesen viziteltek volna Svédországban, idegenkedtek, nem mertek nekivágni az útnak. És a svéd autósok sem igen merészkedtek európai országokba a számukra szokatlan közlekedési rend miatt. Szóval, csak idő kérdése volt, hogy meddig tarthatja magát itt fent, Északon a ,,bal oldal". Akik arra hivatkoztak, hogy rengeteg pénzbe kerül az átállás, azoknak nem volt igazuk. Mert az nyilvánvalóvá vált, hogy egyszer át kell állni, és minél később teszik ezt meg, annál többe kerül. Valóban: mindennap szaporodnak a jelzőtáblák, tehát egyre nőtt az elkerülhetetlen kiadás summája. Ha 1948-ban végzik el az átállást, megúszhattak volna potom húszmillió koronából. Ezzel szemben 1967-ben több mint 400 milliót vitt el a szükséges változtatás. Most már túl vannak rajta, oda ugyan a négyszáz millió, de emiatt aligha kell félteni a svéd államháztartást. Bagatell ez ahhoz képest, amit az utakra, a közlekedésre költenek. Még nyáron csak hagyján, de amit télen.elvisznek az utak! Úgy mondják, ilyenkor a nemzeti kiadás 71 30%-a a közutakon „vész el". A hótakarítás, az utak felszárítása, karbantartása milliókban van. Azt is hallottam, hogy nemhiába Svédországban vannak a legjobb útviszonyok: az útépítés sehol sem olyan drága, mint itt. De az ő módszerük még mindig olcsóbb, mint a miénk. Megépítjük az idén, jövőre újjáépítjük, aztán megint, és így tovább. Pedig nálunk mennyivel könnyebb lenne az útépítés! Itt az utak jó részét bazalt- és gránitmedencébe kellett ágyazni, de úgy, hogy előtte ugyancsak robbantgat-hattak eleget, amíg elkészült a meder. Igaz, az utak kőaljzatait nem kellett messziről hozni, inkább az volt a gond, hova vigyék azt a követ, ami felesleges. A nagy távolságok, a szétszórt települések, a mennyiségben és minőségben növekvő gépkocsipark újabb és újabb utak építését kívánják. Szóval, itt is van mire költeni a pénzt... A svéd országutak betonjaiból - más európai és nem európai útépítőkkel ellentétben - nem lopták ki a cementet. Ami utat itt egyszer megépítettek, hogy úgy mondjam, az meg van építve! A modern autóutak 10-50-100 kilométeres szakaszain szinte egyetlen kanyar sincs! A kocsi óriás terhével meg se döccen, olyan sima a beton. Az út egyirányú - négysávos. Legbelül mennek a gyors kocsik, a második, harmadik sávon a teherautók és a negyediken az, aki nyavalyog. Néhány Mercedes és Volvo személykocsi úgy húzott el mellettünk, hogy úgy érezte az ember, mi csak állunk. Pedig a mi kocsink is tépett nyolcvannal, kilencvennel, százzal! A másik út - az ellenirányú - szintén négysávos, középen kerítés, palánk vagy sövény, hogy a szembejövő kocsik fénye ne zavarjon. Az autópályán minden keresztezés felüljáróval van megoldva, néhol olyan kecsesen, mintha gyerekjátéknak épült volna. Ha az út erdő mellett vezet, akkor magas kerítés védi, nehogy valamilyen vad váratlanul kicsapódjon az útra. Az alacsonyabb osztályú utak csatlakozása is igen ésszerűen megoldott, a negyedik sávra futhat fel a becsatlakozó jármű, onnan aztán, ha akar, átlép a harmadikra, másodikra^ elsőre. A közúti forgalom Svédországban óriási. Nemcsak a személygépkocsi-forgalom, de a teher is. Viszont a vonatközlekedésük nem olyan 72 túlterhelt, mint a mienk, bár igényes az is, de vonattal kevesen utaznak, és az áruforgalom zömét is a közutakon bonyolítják le óriási teherkocsikkal, kamionokkal. Alighogy elhagytuk Helsingborgot, szürkülni kezdett. A tájat nem sokáig láttam, de az egészséges, sűrű, szép erdők - rengeteg fenyő, i tölgy, éger, nyír, juhar, bükk, szil és más fajták, amelyeket nem ismertem - mindenütt követtek bennünket. Szántóföld erre, felfele, ! Északnak, alig. Sok, nagyon kéken csillogó tó, rengeteg gyors folyású patak és folyó, masszív, karcsú hidakkal. És mindenütt sötét kő, bazalt. Néhol a földből óriási púpokként kinőve kőhalmaz, de azokon is erdő. Svéd erdők Elképesztő, hogy tudnak kinőni, megélni a fák a merő sivár sziklából. Egy-egy repedésbe szinte beleékelve, belehasítva a fenyő, amelyiknek olyan egészséges a törzse, mint a makk, levele üde, hagymazöld, kevélyen rikító, jól érzi magát ebben a teméntelen kőrengetegben. De ugyanígy a nyír, a szil meg a többi fa is. Hallatlan kiterjedésű erdők. Olyan egészséges, gondos és ápolt, mintha minden fát külön erdész kezelne, leszedné róluk a száraz ágakat, tört gallyakat. Ilyen erdők hol lehetnek még a világon ? Ennyi látszik a svéd erdőkből. De talán nem lesz érdektelen, ha egy kicsit elidőzünk a témánál. Persze így futtában ettől többet nem is tudhat meg az ember a tárgyról, de Stockholmban volt lehetőség utánanézni mindennek. Most csak egyre azt érzem, hogy ilyen csodálatos szépségű erdőket sose láttam még, milyen furcsa, hogy egy fa magában semmit nem jelent, de ha összeállnak a fák milliószám! Ennél -azt hiszem - lenyűgözőbb látványt csak a trópusi őserdők nyújthatnak. Bezzeg ha szegény Rózsa Sándor, Savanyú Jóska, Bogár Imre meg a mi többi híres betyárunk nem otthon, a kietlen alföldi pusztákon meg a jjtenyérnyi" bakonyi erdőkben betyárkodnak, hanem eljönnek lc*e... élhetnének akár még most is, sose akadtak volna nyomukra a 73 pandúrok és a perzekútorok kopói. De hát nekik otthon Volt dolguk... Nemigen jár messze az igazságtól, aki azt állítja, hogy a svédek gazdagságának magyarázata itt keresendő, ezekben a sűrű, útmenti, égbe nyúló erdőkben. Aki viszont azt hiszi, hogy a fák, az erdő a természet ingyen ajándéka Észak mostohaságainak kárpótlására - az téved. Mert sehol a világon ilyen célszerű, előrelátó, tudományos módszerekre alapozott erdőművelés nincs, mint Svédországban. Nem úgy van, hogy megadta az isten a fát, aztán majd kivágjuk, ha megnő. Úgy látszik, mintha ezekhez a farengetegekhez emberi kéz nem nyúlt volna. Pedig a svéd erdők telepített erdőségek. És a telepítések közben még arra is vigyáztak, hogy gondosan szelektált, kiváló minőségű csemetéket ültessenek el, amelyek szintén nem isten kegyelméből nőnek, hanem a faiskolákban, ahol a legnagyobb gond a nemesítés. Az Uddeholm vidéki erdőkben például évente 20 millió facsemetét ültetnek el. Tíz év alatt kétszáz millió szál fa - ebből már meg lehet rakni néhány vagont. Svédország összterülete 450 ezer négyzetkilométer. Ennek a területnek csak tíz százaléka a mezőgazdaságilag művelt föld, a másik tíz százaléka sziklás, terméketlen terület, a többi jóformán mind erdő, kivéve a mocsaras lápi legelőket és annak a 96 ezer tónak a helyét, amely Svédországban terül el. Mi úgy tanultuk annak idején az iskolában, hogy Finnország az ezer tó vidéke. De hogy Svédországban 96 ezer tó van, nemigen számolhatták össze rosszul - az meglepetés. 25 millió hektár erdő; van mit tenni a tűzre! Csakhogy a svéd erdők fáiból igen kevés kerül a kályhákba - pedig szenük nincs, mégse fával tüzelnek, a fa sokkal nagyobb kincs annál, mintsem hogy elherdálják fűtésre! Az, hogy az erdeik a legértékesebb fákból vannak, nem véletlen. A hosszú és költséges szelektálás következtében ma már 80 százalékban luc és erdei fenyő, húsz százalékban különböző lombhullató fák -főként bükk és tölgy található. Azt hiszem, hogy nekünk, fában szegény ország fiainak egyszerűen felfoghatatlan ez az adat: Svédországban telente 50 millió köbméter 74 fát termelnek ki. Mit csinálnánk mi ennyi fával? Ellepne bennünket. Hiszen még így is, hogy alig van miből kivágni, lépten-nyomon látjuk a plakátokat, nagy betűs feliratokat: „Fűtsön fával, olcsó!" Mit szólna ehhez egy svéd erdész? 50 millió köbméter fa kitermelése: micsoda erdőirtás. Ez a szó azonban, hogy erdőirtás, itt Svédországban nem fedi az általunk ismert fogalmat! Mert amíg évente kitermelik ezt a mennyiséget, addig 70 millió köbméter fával gyarapszik az erdők kincse! Tehát nemhogy fogyna a fa, kisebbednének az erdők, hanem egyre nagyobbak lesznek. De a többletet nemcsak azzal érik el, hogy beültetik fával az arra alkalmas területeket, hanem azzal is, hogy egyre több az egy hektárra eső „terméshozam". Az ország egy lakosára majd három és fél hektár erdő jut, Európa többi országaiban egy fél hektár sem. Ha már a fát kivágják, azzal valamit tenni kell. A kitermelés 150 ezer ember munkája, a feldolgozás ennél jóval több svéd polgárnak ad kenyeret! 7 millió köbmétert dolgoznak fel évente különböző faárunak, 40 millió köbméterből bányafa és épületfa készül. És hátravan még az egyik legfontosabb áru: a papír. 5 millió tonna papírpépet gyártanak -ebból 700 ezer tonna újságpapír készül -, ez már a világpiacon is számottevő mennyiség! Erdőmunkásokkal ugyan nem találkoztam, de elhiszem, amit hallottam róluk s a munkájukról, hogy ilyen jól megszervezett, magas technikájú termelés mellett sincs könnyű életük. Most már csak hagyján, az óriási haszonból, amit az erdő hoz, nekik is cseppen valami, de évtizedekkel ezelőtt - azt mondják - rabszolgaélet volt a favágók élete. És még most is kevésbé jól fizetettek az erdei munkások, favágók, a faúsztatók, a traktorosok. De a szakszervezet egyezkedik a tulajdonosokkal, mindig kicsikar valamit, lecsillapodnak a kedélyek, aztán ősszel a nagy szezon beállásával kezdődik minden elölről. A szép, békés, csendes erdők rengetegeiben elégedetlenek az em- erek, nekik talán nem is olyan gyönyörű maga az erdő, mint annak, 75 aki elsuhan mellette. Biztos, hogy nem: hiszen én mást látok a fák mögött, mint ők - a színek eleven szépségét, azt, hogy a legmagasabb fenyőfák milyen vakmerők, ha még egy-két araszt tudnának nőni, belekapaszkodhatnának a feljövő nap sárga-vörös peremébe. Az erdőmunkások meg: hogy ezt a sok fát mind ki kell vágni - a kivágott fák helyén puszta föld lesz, arra rá kell menni a gépekkel, hogy újra erdő legyen az erdők helyén mindenfelé, szörnyű játék ez 40-50 éven át. A svéd erdőmunkások azt kérik, előbb mehessenek nyugdíjba, mint az üzemi munkások. Mihamarabb itt akarják hagyni az erdőt... ezt az elmondhatatlan, leírhatatlan gyönyörűséget. Micsoda levegő! Kék, zöld ragyogás. Télen szikrázó fehérség földtől az égig. Néhol egy méterre is el kell hányni a havat az óriásfenyő törzsétől, hogy ki lehessen vágni a fát. És ott bent a tölcsérben meg-ülepszik a motoros fűrészből kipufogó gáz. Körös-körül friss, tiszta, illatos levegő. Csak éppen ott van a tüdőt pusztító gáz, ahol az ember dolgozik, ahonnan nem mehet sehova. Mindennel így vagyunk ? Otthon is nézegetjük nyaranta a szép tömött, nagyfürtű szőlőket a tőkén. Aztán ősszel, amikor szüretelünk, későn este elfáradva, átfáz-lódva a nyirkos őszi hidegben, egyszer csak azt mondjuk: a fene megette, ha kevesebb teremne ... nem lenne ilyen fárasztó, kemény munka a szüret. Megyünk fel Észak felé, Stockholm irányába, kanyar kanyar után, erdőt erdő követ, sose lesz vége ? Mekkorák a távolságok, és mégis milyen szomszédbeli rokon, milyen közel van egymáshoz az emberi sors! Az út mellett házak Helsingborgtól Stockholmig egyetlen elhanyagolt külsejű, piszkos, vakolatlan házat sem láttam. Gyönyörű, formás kastélyok, földszintes alig - azt mondja a svéd gazda: majd bolond lesz földszintes házat épí- 76 teni, mert ha emeletest épít, egyszer alapoz, egyszer fed, és dupla lakóterületet nyer. Útközben mit tehet az ember, ámul a svéd építészet remeklésein; később aztán egy-egy alkalmas beszélgetés kapcsán igyekszik közel férkó'zni a témához, ha már az épületek külső látásra is felkeltették az érdeklődését. A házak többsége pirosra festett - később tudtam meg, hogy az a piros festék az északi érclelőhelyekről való, pirit tartalmú, és egyszerűen nem fogja az idő. Az ablakok viszont kivétel nélkül mindenütt fehérek, nagyon harmonikus ez a két szín - és nem tudom, hogy vannak vele az itt lakók, de nekem egyáltalán nem volt unalmas. Azt hiszem, Svédország igen hasznos területnek bizonyulna a magyar építészek számára. Ide eljöhetnének tanulni, tapasztalatokat szerezni. Nem is tudom, hogy miért nem küldünk néhány magyar fiatalt svédországi egyetemekre? Hazajövet egész biztos nagy haszonnal kamatoztatnák azt, amit itt megtanulhatnának. Mert hiába a nagy távolság, az itteni épületek egyáltalán nem hatnak idegenül, a sokfajta ötletes kivitelezés megnyerné a magyarok tetszését. És azt hiszem, a mai magyar építészetből éppen az az elegancia hiányzik, ami itt megvan! De ne menjünk bele túlságosan a részletekbe és a szakemberek dolgaiba se! Az viszont aligha lehet vitás - még akkor sem, ha nem szakember mondja -, hogy nagy hasznot húzhatnánk a svéd építészetből, ha tanulmányoznánk módszereiket, eredményeiket, szóval, megpróbálnánk valamiféle kooperációt. A slampos, nehézkes jelenlegi magyar építőkultúra jó injekciókat kaphatna Északról. Most ezt így csak az útmentéről mondom, de később Finnországban járva még jobban éreztem, hogy nagy kínálkozó lehetőségeket mulasztunk, ha nem tekintünk figyelmező szemmel az északi építészeti kultúrára ! Mert e kultúrának nemcsak múltja, igen figyelemre méltó jelene, de jövője is van. A svédek nem szégyelltek másoktól tanulni, csakúgy, mint a szomszédos hajdani péterváriak, akik az olasz mesterek egész ármádiáját hozták a cári udvarba, így lett a mai Leningrád „Észak Velencéje". A svédek pedig sokkal később, az 1930-as években nyitottak fron- 77 tot a modern építészet meghonosítására. És az ötletek főként nem is tőlük valók, Le Corbusier svájci származású francia építész elgondolásait fogadták szívesen, és húztak belőle maguknak nagy hasznot. Persze a pezsgés már az előző évtizedekben megindult, így például majd húsz évig folytak a kísérletek - a szorgalmas és alapos kutatómunka - azért, hogy rájöjjenek, milyen legyen a svéd konyha felépítése, tökéletes és átgondolt berendezése. Svédországban az építészet. . . ... évtizedek óta közügy, az utcai, a társasági, a hivatali „parlamentek" fő témája. De a prímet e tekintetben maga az állami építészet viszi! A formai viták után a jelszó: „Világosság, levegő, napfény!" Hármas jelszó lett, olyannyira, hogy ennek érdekében megpróbálkoztak a kör alakú épületekkel is, sőt néhol „kacsalábon forgó" paloták is épültek, melyet a gazda mindig arrafelé fordított, amerről a nap sütött. Ez azonban csak kuriózum, és az az igazság, hogy a gazdag és nagy technikai felkészültségű Svédországban is épp akkora gond az építészet, a lakás, mint másutt. Persze itt a gond nem azt jelenti, mint nálunk, de a gondban nincs megállás, ha mi ott tartanánk, ahol ők, azt mondhatnánk - a költő szavaival -, hogy megállhatunk, mert itt van már a Kánaán, de úgy látszik, nekik a Kánaán nem az, ami nekünk! Ami leginkább meglepett - puhatolózva a téma rejtelmeiben -, az, hogy Svédországban, ebben a mindenestül „maszek" országban senki nem a saját telkére épít! Itt nincs telekvásárlási láz, a telkek többsége közös tulajdonban van, a községek és városok tulajdonai - és bérbe adják az építkezőknek! Mire jó ez? Nincs telekspekuláció, és ugyanakkor a városi és községi hatóságok alaposan ellenőrizhetik az építkezések indulását, menetét, mert hisz egyszerű, azt mondja a város az építőközösségnek: vagy építsenek olyan lakást, amely a szociális igények szerint való, vagy vissza a telket! A lakások mintegy 80 százalékban szövetkezeti jellegűek. A hivatal, 78 az intézmény szervezi az építkezést, ezzel magánvállalkozókat bíznak meg. Most kezdem csak megérteni, miért nem repedezik a plafon, miért csukódnak jól az ajtók, miért nem kell felszedni a parkettát egy fél év után - hadd ne soroljam tovább az új házak lakóinak megannyi bánatát -, mert hisz az építő cég mindenért garanciát kell vállaljon, ha valamit rosszul csinál meg, nincs jövedelme, sőt még azon túl fizethet is! Míg nálunk ? Ha rosszul dolgozik a vállalat, és nem lenne haszna -majd csak kispekulálják valahogy a jutalmat, a prémiumot az innen-onnan összekunyerált állami szubvencióból. Persze, nem azt akarom ezzel mondani, hogy adjuk oda a meglévő állami építőipari vállalatainkat az élelmes maszekjainknak! Svédországban a lakások 95-97 százalékban állami kölcsönből épülnek. Helyes-e akár nálunk, akár náluk a kölcsönrendszer? Feltétlenül! Mert zsebből csak a nagyburzsujok tudnak építeni. Mit tehetnek a kisemberek? Gyűjtik a pénzt szinte egész életükben lakásra, beleöregszenek, mire lakásuk lesz. A kölcsönt is izzadni kell - de addig legalább laknak valahol! A svédek igen alacsony kamatra kapják az építési kölcsönt, de ennek fejében a hatóság beleszól mindenbe! Persze nem az oktalan hi-vataloskodás kötölőzködésével - ajánl tervet, típust, megoldást, melyeket alapos szociológiai felmérések után bocsát a lakosság rendelkezésére. Itt nincsenek előírt szabályok, normák, csak a szempontok: a zöldövezet a házak között, gyermekjátszóterek, a lakóházak közötti gyalogos- és járműközlekedés különválasztása, parkolóhelyek létesítése, pihenőhelyek a felnőtteknek és így tovább. Hogy e szempontok érvényesültek-e, hasznosak-e, azt magam is láthattam, amikor később szétnéztem Stockholm régebbi utcáiban és azokban is, amelyek a „szempontok" szerint épültek. Ég és föld. Nézzünk meg közelebbről egy modern svéd települést! Vállingby az első svéd mintaváros, vagyis inkább lakótelep, mert nem önálló, csak Stockholm pereme! Az építkezésbe beleadtak apait, anyait, modern, egyenes utcák, fényes kirakatok, okos és célszerűen megoldott gyalogos- és járműforgalmi egyeztetések, és sorolhatnám még: rakodóhelyek sehol, ezzel nem akarták rontani a városképet. Lent a föld alatt az út a teherforgalomnak, az árukirakást is itt végzik. És Vállingby mégsem tetszik az ott lakóknak. Nem, mert alvóváros! Lakóházak épültek egymás mellé, és lakóik csak aludni jártak ide ... A tanulás, a munka, a hivatal, a szórakozás továbbra is Stockholmban maradt.. .Vállingby nappalra a háziasszonyok és a kisgyermekek városa lett, éjszaka a fáradtan hazatérő férfiaké. Szociológusok és pszichológusok megadták a tervezőknek, építőknek a magukét, ami jár: sőt még azt is megkapták Vállingby létrehozói, hogy inkább autóbarátok, mint gyermekbarátok. Ez pedig Svédországban súlyos vád! Csakhogy, amikor a közvélemény ilyen alaposan beolvasott az építészeknek - azok nem húzták fel sértődötten az orrukat, nem magyarázták meg a bizonyítványt, hanem nekiálltak, hogy kijavítsák a hibákat. Szóval: amit elszúrt a svéd építészet Vállingbyben, azt helyrehozta. Épült rövidesen mozi és templom, uszoda és poliklinika, színház és könyvtár, ifjúsági klub és iskola. És áruházak, üzletek egész sora, de ezekben továbbra sem az itt lakók vásárolnak. Ők továbbra is szívesebben hozzák magukkal a bolti cikkeket Stockholmból - ahol dolgoznak -, ide Északról járnak a vásárlók a kevésbé jól ellátott peremkerületekből. Persze, a svéd építészet nem állt meg ott, hogy elfogadhatóvá tol-dozza-foldozza azt, amit elszúrt Vállingbyben. Az örök kísérlet tovább tart, s ennek a jegyében épült fel Farsta - Stockholm másik peremvárosa -, ahol meg is valósították a modern ember modern városigényét: 80 munkahely, lakás, kultúrközpont! Húsz perc alatt lehet innen eljutni Stockholmba. Ez a hely „vidék" maradt, az építészet alkalmazkodott a környezethez, nem gyalulták, nem egyengettek tönkre semmit, nemcsak hogy a hepehupás buckákat hagyták a helyükön, de minden egyes fát, természetes bokrot is, amit csak lehetett. Farsta parkok, mesterséges pázsitok helyett meghagyta magának a vadon nőtt természet szépségeit, romantikáját, és ott járva, csak egy hibát találtam benne: az istennek se lehet itt eligazodni, olyan zegzugos, tekervényes ez a vidék, amilyen dimbes-dombos-ligetes volt az építkezések előtt. Farsta nem kis hely - 50 ezernél több lakosa van -, és a szükséges hő- és villamosenergiáját atomerőművétől kapja. Szóval, van itt minden, amit a világszínvonalú igény megkíván, még munkahely is, a lakótelep mellé költöztettek egy tervező- és vizsgálóállomást, 72 ezer négyzetméter területre, hogy tágas legyen! A lakók után jöttek a nagy cégek áruházai is. Egyik úgy, hogy fából építtette ki az áruház homlokzatát, a másik csak sima lemezből - válogasson, kinek milyen kell! Az új áruházak még arra is vigyáztak, hogy kétemeletesnél ne legyenek magasabbak, nehogy az épület nagysága nyomasztólag hasson a közeledő vásárlóra - és esetleg meggondolva magát, visszaforduljon a bejárattól, mielőtt beleürítené erszényét az áruház pénztárába. Hallatlan, hogy mi van itt. Felül csak két emelet, de lent a mélyben lehet még akárhány szint, az nem borzolja kolosszális terjedelmével a vásárló fáradt idegeit. Hogy itt mi mindenre vigyáznak... bezzeg az én idegeim; egy szerény magyar vásárló idege... ki törődik azzal ? Megyek a Tüzép-telepre, kis alacsony bódé a cementraktár, igazán nem hat fárasztóan a ránézés... Most vagyok itt huszadjára, cement most sincs. Érdekes, hogy nem az épület nagysága vagy kicsinysége hat az idegeimre. Bár lenne akkora, mint a Gellérthegy! Hogy milyen különbség van a svéd vásárló idegrendszere és az enyém között! Nekem a sokkot más okozza, mint neki. Maradjunk azonban a svéd vásárló idegállapotánál - amelyet úgy kímél az egyik üzlettulajdonos, hogy a bejárati dekorációt soha-soha 81 nem cseréli, hadd legyen megszokott, hisz amit itt vesz a vevő, az egy egész életre szól, kedvenc reklámszöveg, hogy „kiszolgál több generációt". A másik üzlettulajdonos? A Tempó-áruház a változót kedvelők idegrendszeréhez alkalmazkodik. Találó a Bruno Storm által feljegyzett reklámszöveg: „A Tempó ismét új, különleges homlokzattal várja önt Farsta főterén. Megtekintése benne van a Tempó áraiban." A Nordiska Kompaniet nem halandzsái, csendben húzza magához a vevőt, már a bejáratnál bársony futószőnyegek gondoskodnak az intim, zajtalan környezetről, a párnázott falak elnyelik még a sóhajt is -melyek az árak hallatán röppennek a vevők ajkáról. Farsta építői csakugyan nem tehettek többet annál, amit tettek. Itt egy kis ház, hogy az embernek ne kelljen összezsugorodni a láttán: lám, én milyen parányi, jelentéktelen vagyok ... Érezze emberi nagyságát a város lakója. De azért amott a sarkon egy ragyogó felhőkarcoló, ha netán megfeledkezne róla az ember: mégsem ő a legnagyobb, hisz, lám, egy ekkora ház mellett csak porban mászkáló parányi bogár! Talán az utakat is azért építik egyenesre, simára, hogy higgyenek benne az emberek: itt az élet is ilyen döccenő nélküli és végeláthatatlan? Stockholmhoz közeledünk Az autópályák mellett egymást érik a benzinkutak. Texaco, Esso és más nagy amerikai cégek lerakatai! Egy-egy benzinkút mellett van büfé, étterem, bazár, műszaki árut kínáló üzlet és mini szálloda néhány szobával. A nagy benzinkutak mellett óriás parkolóhelyek, ahol éjszakánként több száz személy- és teherkocsi vesztegel. Az állomáson színes és tarka minden, zászlók reklámszövegekkel, hangosbemondó, zenegép, játékasztalok, automata pénzváltó. Jól benne voltunk már az estében, amikor megálltunk az egyik tankállomáson. Bementünk, leültünk, a fiúk teméntelen ételt és italt hordattak az asztalra. Előzőleg én kínáltam meg őket piros paprikával, 82 kenyérrel, téliszalámival, sajttal. Nem is volt éhes közülünk senki, de ők azt mondták, itt mindig meg szoktak állni, csinosak a felszolgáló lányok. Megnézhettük őket - eszeveszetten rohangásztak az asztalok körül. Egy-két barátságos szó, mosoly, pillantás a miniszoknyák után - más semmi! Tejet, gyümölcsitalt, kávét, teát és sört rendelt a sofőr, akiben a bikavér után még mindig volt egy kis nyomás. Aztán süteményt, sajtot, halat és néhány szendvicset ettünk. Nagyon barátságosan és kellemesen telt együtt az időnk. Később újabb kamionok érkeztek, a Frigoscandiának fuvaroztak azok is: ismerték egymást a fiúk - odatelepedtek az asztalunkhoz, ugyanazt rendelték, mint mi, de még vajat és sonkát is. Annyit ettünk, hogy másnap délig - úgy számítottam - ez elég lesz. De hajnalban még megálltunk egy helyen, hogy újra együnk, mert az úton rengeteg kalóriát veszít az ember. Még az is, aki nem vezet. Ismeretlen, kivilágított nagyvárosokon robogtunk keresztül, húztuk a csíkot észak felé. Néha megálltunk egy-egy városban, letértünk a főútról, be valahova valamilyen udvarra, raktár elé, ott villámgyorsan leugrott Sofőr I., hátrament, kinyitotta a pótkocsi ajtaját, letettek vagy felvettek valamit - mindenesetre kalamoltak egy ideig -, aztán Sofőr I. újra vissza, mi Sofőr II-vel sose szálltunk ki, legfeljebb, ha kellett, aztán továbbrobogtunk. Sofőr I. annyira sietett - vagyis nem a sietség jellemezte, hanem a gyors mozgás -, hogy a „hei"-t (köszönés) mindig a fülkéből kiáltotta ki, miután gyorsan lehúzta az ablakot, kinyújtotta rajta a fejét, majd pillanatok alatt vissza. Igazi beszélgetésbe egész úton nem elegyedtünk a kölcsönös és hiányos nyelvtudás miatt. De azért természetesen mindent megértettünk, amit kellett, ugyanúgy azt is, amit hajnalfelé - már virradt - Sofőr I. javasolt: mit szólunk hozzá, ha félreáll egy kitérőbe, és szunyókálunk néhány percet. Ilyenkor napfeljötte előtt a legálmosabb az ember. El-vackolódtunk, a fülkében eloltottuk a villanyt, megnéztem az órámat. Én is elaludtam. Elsőnek Sofőr I. ébredt, felvert bennünket, pontosan másfél órát aludtunk, már kivilágosodott, csokoládéval és kávétablettával kínál- 83 tak, aztán gyerünk, rá a gázra! Kidörzsöltük szemünkből az álmot, néhány perc múlva frissnek, kipihentnek és elégedettnek éreztük magunkat az éjszaka után. Ez a táj, jó pár száz kilométerrel északabbra a tegnapitól, már más. Vadabb, mogorvább, még sziklásabb, még jobban kéklő vizekkel, és talán még szebb, beláthatatlanabb erdőség mindenfelé, igazi faóriá-sokkal. A házak legtöbbje fából, egyesével, csoportosan, de itt is ugyanaz a rend, precizitás, gondosság, mint délen. Szántóföld egy talpalatnyi -sehol. Óriás villamosvezetékek, fekete sziklák közt mélyen tündöklő tavak, jó kinézetű horgászhelyek a tó partján, sziklák, hegyek, erdők, az út azonban nem emelkedik, ha a terep igen, akkor az út bevágva az emelkedő sziklájába, kétoldalt óriás, magas, fekete bazaltfalak közt robogunk, olyan keménynek, megbonthatatlannak tűnik fel a sziklatömb, hogy szinte hihetetlen: bele tudták fűrészelni, szabni ezt a széles betonutat. Fűrésztelepek meg ki tudná megmondani, miféle más ipartelepek, távolabb az úttól mind jó karban tartott hosszú épületsor - néha egy-egy darabka legelő a síkon, körülkerítve, azon úgy szabadjára eresztve, pásztor nélkül - fekete-tarka, szarvatlan, suta képű tehenek. „Szerfás" istállók nincsenek. A hegyeket-völgyeket messze futó óriás-magas villamosvezetékek szabdalják részekre. Porcelán szigetelőkön ragyog a dér, rásüt a lázas, hunyorgó szemű felkelő nap, mint megerőltetett, véres szemgolyó. Közeledik Stockholm. Stockholmtól száz kilométerre már érezni-látni a nagy ipari világváros körvonalait, hangulatát. Egyre több oldalról futnak be az autópályára a széles, nagy betonfolyamok, még több, nagyobb táblás, nagyobb betűs útjelek, feliratok, eszi a Mercedes a Stockholmig tartó kilométereket. A városhoz közeledve: itt talán nincs már egy maréknyi föld se, csak vezeték, sziklák kimarva, hangárok, újabb útszakaszokat építő gépek, betonkeverők, néhol mérges fenyőcsoport, satnya sárga fű, 84 sziklából serkenve, beton aluljáró és felüljáró acélhíd, ragyogás, kék, magas ég, süvítő, tiszta levegő, úton elkent olajcseppek, betonra ragadt gumiabroncsról leporladt szemcsék, tó mélyen, tó magasan, sziklák közt folyó patak, gát közé szorítva lent és fent, útkorlátok, szakadék, elembertelenedett, elmadártalanodott, elvirágtalanodott kő-beton-acél-távvezeték-műbenzin-világ. Stockholm City centrum, óriás nyilak, befelé rohanó, kifelé rohanó, végeláthatatlan, eszeveszett kocsisorok, kocsifolyamok - nyolc sávon. Azt mondják, Stockholmban meg Svédországban szerte, évenként emelkedik az ideggondozásra szorulók száma. Az ideggondozás szükségességét milyen okokban lehetne keresni? A klíma, a táj, a miliő, „Észak" váltja ki az effajta betegségeket? Ki tudja? Egy biztos: hozzájárul a beton, az acél, a huzalok ideget-szemet zavaró rengetege is, mert ezt nézni is fárasztó. De azért vidáman vagyunk, jóleső izgalommal tele, néhány perc, és örökre búcsúzás ettől a két kedves sihedertől, akivel együtt jöttem hatszáz kilométert úgy, hogy azért mégis vadidegenek maradtunk egymásnak, semmit sem tudnak rólam, én se tudok róluk semmit, világok választanak el bennünket egymástól, óriási lelki, szellemi, földrajzi távolságok, és ezen az éjszakán, ezen az úton együvé tartoztunk, együtt jutottunk el valahova. De most már kitesznek egy utcasarkon, belevethetem magam az ismeretlen „mélyvízbe". Most már nemcsak a magyar kamionsofőrök, de a séf gondoskodása alól is kikerültem - egyedül maradok egy hideg és idegen világvárosban. Furcsa és izgalmas érzés, de jó! Megajándékozom a két svéd vagányt. Nem akarják elfogadni, csak akkor, ha én is elfogadok tőlük valamit. Egyiktől is, másiktól is kapok egy-egy golyóstollat. Aztán kezet fogunk, elbúcsúzunk: egymillió évre. Ha az ember a kártyában jól veszi az első lapokat, utána majd mindig jó lapok jönnek - nehezen romlik el a sorozat. Én Stockholmban így jártam ... 85 Ez támogatás! Azt mondja nekem az ottani nagykövetünk - miután egyetértettünk abban, hogy amíg itt leszek, több magyar hivatalos szerv jelenlegi valutakészletét kifizethetném szállodaköltségre -, szerencsés ember vagyok, a nagykövetség egyik munkatársa hazament a nyáron, és még új nem jött helyette. A lakása viszont üres, azazhogy egyáltalán nem üres, de nem lakik benne senki, itt a kulcs! így képzeli el az ember Pesten a Hungáriában, ha elolvassa a magával hozott nyitott borítékban küldött ajánlólevelet, „kérjük stockholmi nagykövetségünket, hogy az elvtársat munkájában támogatni szíveskedjenek !" - ez támogatás! Nem is kellett elmondanom Esztergályos elvtársnak, hogy nekem is szimpatikus csapat a Vasas, benne játszik a debreceni Puskás, akivel Szatmárból is földiek vagyunk, továbbá, hogy egy debreceni irodalmi vitán egy felszólaló arról beszélt, hogy baj van itt a várospolitikával, elvtársak, a sportpolitikával is, az irodalompolitikával is, mert ugyebár Puskás is elment a DVSC-ből a Vasasba, Végh pedig, ahelyett, hogy Nyíregyházáról Debrecenbe jönne, az Alföld című lap igazolná le, elmegy Pestre! Még arról se beszéltem a nagykövet elvtársnak, hogy legutóbb, közvetlenül útbaindulásom előtt, az írószövetség futballcsapatának (Szoc. Reál Bp.), amelynek én másodszor is demokratikus alapon megválasztott kapitánya vagyok - hacsak meg nem fúrt valamelyik játékos- és pályatársam, míg itt csellengek, Északon -, egyik mérkőzését nemrég Mészöly Kálmán vezette! Szóval: nem kellett bedobni semmit, egyből kijárt nekem ez a lakás Stockholmban! Még aznap annak rendje és módja szerint be is költöztem eddigi életem legkényelmesebb, legtágasabb, legtöbb szobás, legjobban felszerelt, a legelőkelőbb negyedben épült, legsatöbbibb lakásába. Beköltöztem, és itt éltem stockholmi napjaimat. Először a házról - külsőleg. Környezet: Rózsadomb, néhány emeletes ház, ez a lakás az első 86 emeleten. Trolival a város középe 10-15 perc, földalattival még annyi se. Szemben az utca, az ablakból park - néhány fa, kősziklák közül sarjadva. A nagykövet nem tartott tőle, hogy úgy jár velem, mint néhány pesti háziúr az albérlőjével: nem tud kitenni többet, megbízott bennem. Beszállásoltam. Végigjártam a szobákat. Ha ezt a lakást haza tudtam volna csempészni Pestre, most sokkal jobb véleménnyel lennék a magyar építőiparról ... A haliból jobbra újabb hall, abból két szoba és fürdő. A nagy hallal szemben két újabb szoba, onnan folyosó vezet a következő szobába, aztán a kamra, konyha satöbbi. Telefon - sajnos, az nincs. Vagyis van, csak kikapcsolták, hogy nem lakott itt az utóbbi hónapokban senki. Nem baj, valahol a házból majd telefonálok, el kell kezdeni a munkát, elvégre nem semmiért jöttem Stockholmba! Lent a földszinten egy szőrmeáru-kereskedés, részvénytársaság - majd oda lemegyek telefonálni. . Egy fiatalember nyitott ajtót, telefonáljak, amennyit akarok. Hosz-szúra nyúlt telefonbeszélgetéseket folytattam. Átjött a másik szobából a góré, nem szólt, de nagyon megnézett. Másnap munkaszünet - halottak napja -, kiderült, hogy három napig tart. De nekem újabb és újabb telefonálnivalóm van. Az utcára nem megyek ... egy ilyen lakásból utcára járni telefonhoz ? A szomszédba fogok bemenni, onnan telefonálok! Nálunk is otthon akármikor átjött egyik vagy másik szomszéd: rossz a telefonja, tőlünk szeretne beszélni! Mondom a svéd szomszédnak, hogy én itt lakom mellettük, és hadd telefonáljak! Tudni kell, hogy a svédek nemigen szomszédolnak. Ahhoz, hogy egyik lakó benyisson a másikhoz, több éves ismeretség kell, vagy valami egészen rendkívüli esemény. A svéd szomszéd szólt a feleségének, hogy egy idegen úr telefonálni akar tőlük ... hallatlan! A hölgy szólt a gyerekeknek, mindenki kijött az előszobába engem megnézni! Néztek, aztán kedélyes képet vágtak valamennyien, és azt mondták: tessék! 87 Később elbeszélte nekem egy stockholmi magyar, hogy hét évig lakott egy házban, a hetedik évben valami oknál fogva kapcsolatot létesített a szomszéddal, aki született svéd. Valamit el kellett intézzenek a svéd érdekében. Meg is beszélték, hogy át fog menni aznap este nyolc órakor. Pontban a megbeszélt időre átment. A svéd felfortyant, mondván: azért felhívhatta volna telefonon, mielőtt elindult... így világos, mit jelenthettek az én telefonálásaim! Eljövet a család valamennyi tagja az előszobáig kísért. Ezt a telefonakciót még néhányszor megismételtem, és egyre udvariasabban kísért a család abba a szobába, ahol a készülék volt. Később megtudtam, a telefontulajdonos szomszédom a svéd hadsereg ezredese - de civilben jár. Munkanapokon nem zavartam őket - mentem a szőrmekereskedés irodájába. Azt mondja egyszer a fiú, hogy a főnök - a szomszéd szobába mutat - nem szereti, hogy én ilyen gyakran és ilyen sokáig telefonálok ! Na, ha nem szereti, akkor jó, akkor ezt meg kell mondani, és én nem jövök többet. Szóból ért a magyar ember. Elvégre van nékem honnan telefonálni, telefonálhatok éppenséggel az ezredeséktől is! Ennek a goromba fráternek pedig könnyen visszaadhatom a kölcsönt, jöhet ő még Pestre, és megkérhet, hogy hadd hívjon fel valakit az én telefonomon! Majd én is így viselkedem vele ... Aztán egyik délben váratlanul csengetnek. Az ezredes nagyfia -kint a mama is a lakásajtóban -, mondja a gyerek, hogy elnézést kérnek, nem volt náluk itthon délelőtt senki, nem akartam-é telefonálni, ha igen, akkor most mehetek! Alig mennek el - újra csengetés. A szőrmeüzlet irodájából a fiú... elutazott a góré, nem is lesz itthon egész délután, menjek, telefonáljak, ha akarok ... így éltem! És nekem ott, Pesten még azt mondták, hogy Északon csupa mogorva, zárkózott emberrel fogok találkozni! IV. FEJEZET Pillanatképek svéd függönyök mögül Egyáltalán: lehet-é a svéd függönyök mögé betekinteni? Itt kószálok már mióta, de a függönyökön túl még nem kerülhettem. Ha csak én nem képzelem úgy, hogy nézgelődök, nézgelődök, és azt hiszem, látok is valamit. Nehéz ügy, mert meglehet, amit én ennek vagy annak vélek, mégsem az! És az „előregyártón" sablonjaim is csődöt mondanak! A svéd lélek nem könnyen adja meg magát a fürkésző szemnek! Mennyire megleptek a telefonálások közben szerzett tapasztalataim is! Ennyi udvarias, előzékeny, melegszívű ember egy ridegnek, zárkózottnak híreit északi nagyvárosban! Lám, milyen valótlan mendemondák keringenek nálunk a svédek barátságtalan, megközelíthetetlen voltáról! Mint rólunk, náluk. De nézzük csak, hogy itt valóban minden ilyen tökéletes, ilyen remek, ilyen jó? És e jóléti állam eltespedt polgárai? Sara Lidman svéd írónő azt írja: „Svédország a járható utak egyikének, a polgári demokrácia útjának a legvégére ért, s most zsákutcába jutott... Az ember úgy érzi, az erők kimerültek, elérkeztünk a holtpontra." A jóléti társadalom buktatói Svédországban a jólét, a kényelem, a gondtalanság miatti idegbetegség ellen nemcsak felnőtt korban, de már közvetlen a pubertáskor után védekeznek az emberek. Egymás után leplezik le az LSD-t fogyasztó csoportokat a gimnazisták között - a gyerekek úgy adják-veszik a különböző narkotikus szereket, mint mi annak idején a réz-pitykét, a fagombot. Tévedés ne essék: nem minden svéd gimnazista él narkózissal, és a svéd diákoknak nem egyetlen tulajdonsága, hogy szeretik a narkotikus mámort, sőt, a mámor után nem mindegyik lesz öngyilkos sem, olyan is van, aki abbahagyja, és azon a bizonyos lépcsőn elindulva, nem mindegyik jut el a teljes testi-szellemi enerváltság tébolyult mámoros tetőfokára. De a lépcső? Hol kezdődött? 1. Az amerikai életforma dicsőítése, a szabadosság, a krimiimádat, 2. hosszú haj, mosdatlanság, 3. „kilátástalan" házibulik, a villanyóra biztosítékát vették ki, hogy még csak véletlenül se lehessen felgyújtani a villanyt, nehogy fény derüljön rá, ki kivel feküdt le, 4. dologtalanság, csavargás, autóstop, beatmisék, eszeveszett rikácsolásokkal, erőszakos nemi közösülésekkel... A svédek is szabadulnának már a „vívmányok" mellé lerakódott salakhalomtól - azt kérdezték, vajon mi felkészültünk-é rá, hogy a nagy nyugati életforma-példaképtől csak azt vegyük át, ami egészséges? Talán Svédországban ma már azért olyan erős az amerikaiak iránt érzett ellenszenv, mert némelyek úgy magyarázzák, hogy a svéd fiatalok nyomorúságat az amerikai életforma dicsőítői importálták Skandináviába. Hogyan? Mindaz, amit az előzőekben mondtam a valóban modern svéd pedagógiáról - a körültekintő nevelési módszerekről, a tiszta, korrekt emberi viszonyokról, az őszinte, gátlástalan életstílusról -, ez mind csak maszlag? Nem, de az élet itt is nagyon bonyolult, sokrétű, csodát csodára halmoz, és néha felrúg minden jól kiszámított törvényszerűséget. Mondjuk: a nyomor bűnözővé tette! És itt mondhatják azt is: a jólét 90 tette bűnözővé! Tehát mindegy, melyik nép milyen körülmények közt él ? Az ember megválthatatlan ? Szó sincs róla. Az az igaz - itt is, ott is -, hogy az élet mindig, minden körülmény között küzdelmes ... A jóléti társadalomnak is megvannak a maga szükségszerű ,,harci feladatai". Mi most a svédeknél a harci feladat, a küzdelem frontjain mit látni az első vonalban? Azt, amit másutt: okosan és célszerűen akarnak élni ők is. Szinte szóról szóra megegyezik a képlet: nálunk a „frizsider-szocializmusra" lövöldözünk - ők a jómód és a magas életszínvonal külső jeleit hajszoló polgáraikat ítélik el. Nem ok nélkül, mert sokan majd belegebednek, hogy fennmaradjanak a csúcsokon, a munkás a hajszában megy tönkre, hogy megszerezze ezt is, azt is, a gyáros életét a konkurrencia eszi meg! Persze, a kettőjük harca mégsem azonos! És a boldogság? Az elért eredmények élvezése? Arra nincs idő, mert egyetlen pillanat is elég ahhoz, hogy ha nem figyelnek az erőkifejtésre, a hajszára - akkor máris oda a jólét! Tehát nem az eredmények élvezete, hanem a színvonal tartása! Aki már mindent elért, amit Svédországban elérhet, az a nagy példakép, Amerika után merészkedik. „Itt a tengerparton valaki nyaralót épített, bezzeg Amerikában egy hasonlóan szituált polgárnak már szigete van az óceánon!" Mit tehet, aki nem bírja az iramot? A modern életforma mindenki számára talál megoldást: a kábulatot. Svédország nemcsak az anyagi jólét megteremtésében ért el rekordot, de az izgató- és kábítószerek fogyasztásában is az élre tört. És az ,,él" legelején a fiatalok vannak. Kábulatuk első állomása, amibe beletaszították őket: a kocsi. Ha eszembe jut, diákkoromban hogy szerettem volna magamnak egy biciklit! Nyáron ide-oda biciklizgetni, micsoda passzió lett volna! Apámnak volt, de azt mi, gyerekek csak nagy ritkán használhattuk! Hogyisne! Majd velünk riboltatta volna szét. Másodéves tanító koromban vettem magamnak az első biciklit - két évig gyűjtöttem rá 666 forintos fizetésem maradékait -, Debrecenben az ócskapiacon egy ki- 91 mustrált német katonai kerékpárt, csak úgy csengett az acélváza. Itt meg nem egy kereső fiatalember, de egy diák is Volvo után eped ... Itt... de hát a biciklimet én nem itt vettem, nem Svédországban voltam kezdő tanító, és nem is most, hanem majd húsz éve! Küzdelmes ifjúság... az a svéd ifjúságé is! Egyik részének ez jelenti a küzdelmet, a másiknak az ... A Kungsgatan - Stockholm egyik fényes esti utcája - fiataljainak küzdőtere háromfrontos: ital, amerikai kocsi - és nők. Itt adnak a választékra - semmiből sem kell akármilyen ... az ital legyen drága, tüzes és bódító; a kocsi legalább hathengeres", a lányok pedig tizenhét évesnél nem több ... Végignéztem a kungsgatani fiatalok egyik esti-éjszakai randalírozá-sát - amelyet itt húsvadászatnak neveznek. A prostitúció egy sajátos változata. Talán csak egyetlen valami lepett meg: ezek a lányok csakugyan gyerekek! Mindenképpen azok, még akkor is, ha előbbre került a fiatalok nemi érettsége. Hajszolják, vadásszák őket... gátlástalanul, vagyis inkább embertelenül. És a lányok: „szöknek". De aztán a végén csak bekerülnek a kocsik hátsó üléseire. Persze hogy ők is akarják. Ha nem akarnák, mi a fenét keresnének 13-14 éves fejjel este, tizenegy után a Kungsgatanon? Elherdálják magukat. Nekik az élet 3-4 év. Tizennyolcon felül már öregek. Szétesnek. Az arcukat már csak a festék tartja össze. Végignéztem mindent. Azt is, hogy egy idő után a fiúk újra visszajöttek más lányokért... hogy a lányok újra elmentek más kocsiba ... Mindenféle nagy, morális következtetések helyett egyvalami járt az eszemben ... mi a fenének engedik ezt meg? Kitől kérjek rá választ? Meg aztán könnyen lehet, nem választ kapok, hanem viszontkérdést: nálunk miért engedik meg a fiataloknak azt, amit megengednek? Avagy otthon a mi fiataljaink csak azt teszik, amire az előző nemzedék már kimondta az áment? Óriás harc folyik jelenleg a svéd ifjúságért: az egyik oldalon, akik kijózanodtak, felismerték a végveszélyt, a másik oldalon, akik minden beleszólást a lélek terrorjának ítélnek. A svéd fiatalság pedig bukdácsol; tüntet a karácsony ellen és Viet- 92 namért, eszméletlenre isszák magukat mesés, drága italokból, egy-egy házibulin, másnap kiállnak persellyel a kezükben, hogy pénzt gyűjtsenek az éhhaláltól fenyegetett biafrai gyerekeknek. Az utcasarki kórusok Mao Ce-tung-idézeteket szavalnak, pedig itt nem kötelező istenként tisztelni a Vezért; fiatal svéd költők most lelkesednek Zsdanov esztétikájáért; most akarnak a papok új szellemű nagy vasárnapi iskolákat szervezni a még „meg nem rontóttaknak", a falun élő fiataloknak. Lám, a pénz, a gazdagság és a jólét is önmagában mennyi buktatót rejteget - éppen úgy sírásója lehet egy-egy nemzedéknek, mint az éhség, a nyomor, a ruhátlanság. Vannak itt is bajok, égig érők, másfajták és nem kevésbé veszélyesek. A király a trafikban vásárol Most - 1969-ben - Gusztáv Adolf uralkodásának idején a svédek is másképp szeretnék. Vannak, akik tudják, hogyan, másoknak fogalmuk sincs a közélet gondjairól, bajairól. A király ül a trónon, a szociáldemokraták is a trónra ülnek, a svéd trón nem olyan, mint annak idején például a mienk volt - ezen több mindenki megfér egyszerre. Nemrég a választások alkalmával a nép megmondta: utoljára választják meg a szociáldemokratákat, mert Svédországban is változásra van szükség, úgymond: ,,ez tovább így nem mehet". Gusztáv Adolf, az aggastyán uralkodó - mint mindenre - erre is rábólogatott. Azután pedig leszállt a trónról - egy időre -, és elment az egyik belvárosi trafikba karácsonyi üdvözlőlapokat vásárolni. Személyesen válogatta ki a lapokat - miután szépen, csendesen, öregesen végigtotyogott a forgalmas utcákon, megállt, ha a kereszteződésnél pirosat mutatott a lámpa. Se földalattira, se trolira nem szállt, taxit se rendelt, végig gyalog ment. Aki felismerte, illedelmesen köszönt neki - ő pedig illedelmesen visszaköszönt. Megvette a karácsonyi lapokat, fizetett, zsebre vágta a visszajáró pénzt, és ugyancsak gyalog hazament, hogy megírja az üdvözleteket. 93 Azt nem hallottam, hogy megírva, másnap, harmadnap maga vitte-é a lapokat a postára, és hogyan nyalt a lapjaira bélyeget. Az öreg király felesége nemrég halt meg - sokan voltak a temetésén, az agg Gusztáv Adolfot nagyon megviselte a gyász. De azért -mit tegyen - uralkodik. Elég öregen kezdte ahhoz, hogy még legyen kedve az uralkodáshoz. Mondják is a svédek, hogy náluk a királyok akkor kezdenek dolgozni, amikor már más rendes ember nyugdíjba megy! Manapság mindenféle forradalmak után fura és anakronisztikus dolog királynak lenni, de jó. És ha sok embert kérdeznének meg, akar-é király lenni, és hol, alighanem a többség Svédországot választaná, csakúgy, mint jómagam! Itt egyelőre nem imbolyog a trón, és ha egyszer netán vége szakad a svéd királyok uralkodásának, aligha selyemzsinóron végzi az utolsó ... nyugdíjba küldik majd, a szakszervezet, a kormány és más társadalmi szervek által megvitatott nyugdíjjáradékkal, s ezt bizonyára még az ükunokának is folyósítják ... Egy kivételes országnak joga van arra, hogy a királyát is kivételes bánásmódban részesítse. A svédek ezt teszik. Még a királyi udvar intimitásairól is csak mértékletesen pletykáinak, az alattvalói hűség és tisztelet hangján. Sőt, még maga a sajtó is szolid, ha a királyi udvarról esik szó ... Pedig itt is, akár Nyugaton, az újságoknak teljesen mindegy, mivel csalják lépre az olvasóikat. „Nem számít, hogy mekkora a hazugság, az a fontos, hogy mi nyomtassuk ki legelőször" - fogalmazta meg az egyik lap szerkesztője leplezetlenül. Svédországban nem szolgál a királyi udvar a szenzációs hírek melegágyául. Még csak nem is csipkelődnek őfelségével. De Gaulle és Churchill királyok se voltak, mégis évekig éltek belőlük a humoristák. Svédországban ilyen nincs. Azazhogy volt egyszer, de hát ahhoz csakugyan nagy szenzáció kellett. 1960-ban Stockholmban a királyi kastély összes helyiségében nagyszabású táncmulatságot hirdettek. De nem ám úgy, ahogy ezt egy tisztességes feudális országban tennék: belépés csak meghívóval. Ide az is kellett - de más is! Királyi, hercegi - közvetlen - származás. Tehát a 94 legnemesebb kékvérűség! Ki gondolta volna, hogy ennyi ereklye él még Európában ? Mert csak ügy nyüzsögtek a hercegnők és hercegek a palota előtt, bebocsátásra várva. Más országban évekig élhetett volna ebből az európai méretű he-pajból a sajtó... Micsoda címek: „Házibuli őfelségénél", „Moritz hesseni herceg csavarta fel a szőnyeget" - és így tovább. Csakhogy a „rendezvénytől" minden rendű és rangú újságírót távol tartottak. És ez volt az est legnagyobb melléfogása. Mert ha csak néhány újságírót hívnak meg, akkor csakis ők írhattak volna az eseményről, így viszont minden zugfirkász a királyi bálon köszörülte a ceruzáját és a nyelvét. A királyok báljának jobb sajtót a legügyesebb reklámfőnök sem szervezhetett volna. Pedig ők nagyon csendben, észrevétlenül szerettek volna bálozni. Nem lett belőle semmi. Persze, a bálról minden kiszivárgott újságírók nélkül is. Az is, ami meg se történt. A hírt a szakácsok, a zenészek, a kidobó emberek hozhatták, jól kerestek rajta, meglehet, a rendkívül mértékletesen élő királyi udvar így kalkulálta be a személyzetnek a mellékest - a borravalót fizesse meg a sajtó. Végül is egy komoly hangú riporter arról írt, hogy a királyi bál igen alkalmas volt arra, hogy növelje Svédországban a szimpátiát a köztársasági államforma mellett. Mert lehettek a hercegfiak és a hercegkisasszonyok bármennyire is fiatalok, szépek, de mégiscsak múzeumi relikviák - eljárt felettük az idő. Az, hogy maga a bál kinek milyen szórakozást nyújtott, kinek kit sikerült „megfűzni" az éjszakai mulatság idején - ki tudja. Egy azonban bizonyos: valami mégsem stimmelhetett, mert azóta sem rendeztek Gusztáv Adolf rezidenciáján „abszolút királyi" bált. Márpedig a jól sikerült táncmulatságokat meg szokták ismételni. Gusztáv Adolf utódja - a svéd trónon - elsőszülött fia lett volna, de ő egy repülőszerencsétlenség következtében életét vesztette. Van a királynak több fiúgyermeke, de trónra csak az elsőszülött ülhet! így hát az unoka a trónörökös. Ottjártamkor tizenhét éves volt, és az egyik nyilvános svéd gimnázium érettségi előtt álló tanulója. Úgy 95 mondják - szimpatikus, közvetlen, jó külsejű fiatalember. Elhiheti akárki, hogy buknak rá az osztályban a lányok, mert itt aztán nem mesés álom, hogy „holdvilágos éjszakán ...",, de a fiatalember nemcsak hogy svéd trónörökös, komoly is. Nem szélhámoskodik. Legjobb barátja az osztályban egy kőművesnek a fia - amellett ül. Az osztályfőnöknek a trónörökössel nincs külön pedagógiai gondja, nem igényel „egyedi" módszereket a neveltetése. Átlagos osztálytag! Erről jut eszembe, hogy a múltkor mondja egy nyíregyházi tanár barátom: érettségi biztosnak jelölték a város gimnáziumába. Ő a harmadik, aki nem vállalja az érettségi elnökséget - visszaadta a megbízatást. De miért? Mert a város egyik magas pártfunkcionáriusának a gyereke abba az osztályba járj ki az, aki le akarja magát égetni tanárok, diákok előtt - azért híre megy az ilyennek -, mert szemtelen a ficsúr, a tételeket se tudja, és mégis jeles érettségi bizonyítványt vár l A királyfi nem eminens tanuló, de jól halad a többivel. Elég sokat elcsámborog hazulról - legtöbbször a barátjánál van. Meglehet, a királyfinak rövidesen el kell foglalnia a trónját, még Erlander miniszterelnöksége idején - aki nemcsak a svéd, de talán az egész világtörténelemben a leghosszabb időt tölti a miniszterelnöki székben. Nem csoda, ha úton-útfélen hangoztatja, már nagyon unja -unnám én is, más isi (Azóta már az ő kormányzásának is vége szakadt.) Minden reggel bemenni a miniszterelnökségre ... hosszú évekig ... ugyanúgy, ugyanoda, ugyanakkor ... borsódzik az ember háta. És minden reggel a felesége viszi be egy kis Volvón. Utána az asz-szony megy az iskolába - tanítónő, és az óráról késnie neki se lehet... Az a helyzet, hogy a miniszterelnöknek - miként a többi miniszternek sem - magánhasználatra kocsi nem jár! Mert a munkahelyre bemenni a miniszterelnöknek is - éppen olyan „magánjellegű" dolga, mint bármelyik más kisebb tisztségviselőnek. Egyetlen melós sem követelheti meg, hogy a cége reggel kocsit küldjön érte, amelyik beviszi a munkahelyére - és délután vissza. Erlandert a melóból is a felesége viszi haza. A miniszterelnöknek a lakásán is, a hivatalában is van telefon. A stockholmi nyilvános telefonkönyv egyik oldalán ez olvasható: E. Erlander, séfminiszter, utána a hivatali telefonja és mellette a lakása telefonszáma is. Akár meg is jegyezhettem volna mind a két telefonszámát, de ezt azért nem tettem, mert, míg itt vagyok Stockholmban, és hívni akarom őt, bármikor kinézhetem a telefonszámát a telefonkönyvből, hazamenve pedig nem érné meg, nagyon magas az interur-bán hívás költsége. Erlander - úgy mondják, én nem láttam - otthon is és hivatalában is | maga veszi fel a telefonját. Van a svéd televíziónak egy műsora: Erlander ül a kamerák előtt, I az asztalon telefon, bárki felhívhatja a miniszterelnököt, kérdéseket tehet fel, és ő ott, a tévénézők nyilvánossága előtt válaszol. A telefonáló azt kérdez, amit akar, természetesen Erlander is azt válaszol, ami neki tetszik. Soha nem fordult még elő, hogy valaki provokált, vagy valami oktalan hülyeséget kérdezett volna. Ez a tévéadás mostanában is műsoron van. Más országokban még nem vezették be, úgy látszik, mindenütt tudják, hogy első osztályú éttermet csak első osztályú vendégekkel lehet fenntartani! Játékok I A svédek különös élvezettel beszélnek demokratikus vívmányaikról. Az idegennek az az érzése, hogy szinte nem is magukért csinálták, hanem hogy az ámuló-bámuló idegennek beszámolhassanak róla. Mint Kohn, amikor feicipelt egy szamarat az emeleti fürdőszobájába, csak azért, hogy ha majd Grün jön vizitre, és elájul a meglepetéstől -mondván: te, Kohn, a fürdőkádban egy szamár van -, ő azt mondhassa neki: na és? A svédekről senki nem állíthatja, hogy játékos nép; de hogy a lelkűk mélyén valóban azok-é vagy sem? Ki tudja? Annyira illedelmesek, hogy még azt is figyelembe veszik, amit a prospektusok, idegenforgalmi tájékoztatók írnak róluk. És nem akarnak csalódást okozni senkinek. Pedig azt hiszem, szívesen játszadoznának. Teszik is, de a 97 játékaikat mindig valami fontos ügy köntösébe öltöztetik, hogy senki ne gondolja róluk: könnyelműek, bohóságokkal töltik az időt. Szóval, igyekeznek úgy viselkedni, ahogy egy idegen elvárhatja tőlük. Inkorrekt dolognak tartanák, ha - kíváncsi lévén az illető a svédekre - pénzét, idejét áldozza valaki Svédország megismerésére, és nem azt kapná, amit vár ... Az ilyesmiben nem ismernek tréfát. Csakúgy, amint az a sok száz lapp család, amely nyaranta délre költözik, persze, nem a maga passziójából, hanem hogy a turisták Svédországban járva lássanak lapp családokat is, de úgy, hogy azért az utazási költség minél kevesebb legyen, tehát egyszerűbb néhány lapp családot mindenestül lehozni délre, mint sok ezer turistát felhurcolni északra. Ők aztán helyt állnak, mintha nagyon is jól ismernék a nagyapám kedvenc szólását: „Aki bérbe adta a farát, az tartsa!" Még tán Lapp-landban sincsenek olyan „jó lappok", mint idelent Délen, ha mutogatni hozzák őket. Fontoskodva eljátsszak lapp szerepüket - csakúgy, mint a mi csikósaink az IBUSZ által vásárolt kék lajbiban a Hortobágyon, este meg a hídi csárdában -, ha sok a külföldi, össze is szólal-koznak, mérgesen forgatva egymásra a szemüket, hiszen mi indulatos, méreggel telt, barbár nép vagyunk, mi lesz, ha befizette a nyugati turista a kemény valutát, és a virtuskodásból nem lát semmit? Ha a lapp családok kijátsszák magukat - a maguk mutogatásában -, usgyé, vissza Északra, alig várják, hogy levethessék a gondosan elkészített, nagy etnográfiai szakértelemmel összeállított kosztümjeikét. Milyen egyformán van minden, mindenütt. Járjon csak valaki Hollókőn, ha szóról szóra nem ugyanezt látja ... A svédek maguknak is el-eljátszadoznak. Ha megbuktatnák a jelenlegi kormányukat, az se lenne sok-sok svéd számára egyéb, mint egy fontoskodó, de komolytalan játék. Nagy, országos játékokat is rendeznek időközönként, persze, nem olyan kegyetlen és vérre menő játékokat, mint nálunk amilyenek vannak, a Ki mit tud? meg a megyék közötti vetélkedők - amelynek a lezajlása után a fele részvevő idegkimerültségben szenvedve, hetekig nem dolgozik semmit, piheni a játék fáradalmait. 98 Milyen is egy nagy, országos játék Svédországban? Feltétlen kell, hogy valami komoly alapja is legyen ... Egy elsüllyedt hajó története A Vasa kiemelése, ez jó lesz játéknak is, példának is, a játék végső, érdekes kifejlését magam is szívesen végignéztem volna, ha éppen akkor vagyok Svédországban, de a harmincéves háborúban elsüllyedt királyi hajót már kiemelték akkorra, mire én odaérkeztem. Csakugyan szép játék lehetett. Kezdve azzal, hogy nagy, országra szóló gyűjtési kampányt szerveztek a kiemelési munkálatokhoz szükséges anyagi fedezet előteremtésére. És ahányszor elakadt a gyűjtögetés menete, megszólaltak a vészharangok, a közöny, az érdektelenség korbácsolására. Szóval, akár tetszett, akár nem, játszani kellett. A végén még a nagy vállalatok is beszálltak, így aztán összejött az a 30—40 millió, amibe a Vasa hajóroncs kiemelése került - meg utána a restaurálás. Csakugyan kell-é annál jobb játék, mint hogy megnézhesse az ember, mit mutat egy olyan hajó, amely pontosan kerek 333 évet töltött a tenger fenekén ? A Vasáról most már Svédországban mindenki legalább annyit tud, mint nálunk egyik-másik várkastélyunkról egy-egy bennfentes muzeológus ! És persze, az se volt kutya, hogy sokan megkóstolhatták azt a pálinkát, amit érintetlen agyagkorsóban hoztak fel a hajó gyomrából. A pálinkának ugyan - ahogy mondani szokták - nem volt már se íze, se bűze, de azért mégis jó volt, örömmel konstatálták, akik ittak belőle, hogy szesztartalma azért mégiscsak van! Vagy a vaj... megmaradt az is, csak egy kicsit megavasodott. Egyéb minden kifogástalan állapotban került a felszínre a tenger mélyéró'l, a Vasa gyomrából. Azt mondta egy ironikus svéd, hogy a hurrá, amely a hajó kibuk-kanásának pillanatában tört fel a sok tízezer egybegyűlt torkából, el-öallatszott a dán és finn partokig, olyan erővel zengett, hogy a közép- 99 korban ilyen csatakiáltással bármelyik féleszű hadvezér biztosan nyer csatát, az üdvözlésre elsütött régi és modern fegyverek lövedékeihez használt puskaporból pedig a harmincéves háborút vígan meg lehetett volna még toldani néhány esztendővel. Ha már a svédeknek ilyen fontos volt ez a játék, hogy csak az előkészítésére több mint 700 napot használtak fel, akkor érdemes lesz bővebb teret szentelni az ügynek ... és hátha a régi dolgok felelevenítése okán kiderül valami a mai svéd valóságról is? Hol'is kellene kezdeni, hogy azért mégse menjünk vissza a nagyapám haláláig? Ott, hogy akkor is Gusztáv Adolfnak hívták a svéd királyt. De akkor még a svédség harciasabb náció volt, mint a mai. Bár már akkor is kitűnő hajókat építettek, de hajóik fegyverzetét maguk is fel-felhasználták az idő tájt, nem úgy, mint az első és a második világháborúban, amikor a svéd ipar remekeit ők maguk már nem alkalmazták az emberiség pusztítására - csak azok, akiknek eladták. Ok maguk megelégedtek az ebből származó profit zsebrevágásával is. Maradjunk azonban a Vasánál, amelyről én is tudhatok mindent, hiszen a Vasa Bizottságnak még sajtófőnöke is volt! Történt tehát, hogy egy neves svéd olajmérnök - név szerint An-ders Franzén, akinek az a hobbyja, hogy szabad idejében a 16-18. században elsüllyedt hajók után kutat - tudomást szerezve a Vasa tragédiájáról, bogarászni kezdett az elsüllyedt hajóval kapcsolatos iratok között, de semmi nem árulta el a hajó hollétét. Ezért motorcsónakjával keresztbe-kasul járta a Stockholm környéki öblöket, mígnem vasmacskája egy elszenesedett tölgydarabot hozott a felszínre. Ennek nyomán találtak a hajóra, 30 méter mélységben, úgy, hogy az egész hajótestet méteres iszap borította. Valóban nem volt csekélység kimozdítani az amúgy 50 méter hosz-szú, 124méter széles, 16 méter magas hajótetemet, amely annak idején 60 ágyút hordott a fedélzetén, félezer katonával. De hogy került a tenger mélyére a hajó, amely elsüllyedésekor vadonatúj volt, csatában sem vett részt? A kikötőben várta a parancsot, mikor, merről kerüljön az ellenség hátába. Mert egy ilyen modern hajóóriás annak .idején akármilyen nagyszabású tengeri csatában döntő 100 szerepet játszhatott volna. 1628-ban tíz éve tartott a harmincéves há-borü, akkorra a svédek már megszabadulva az orosz, a lengyel és a dán betolakodóktól, igazi tengeri nagyhatalomként figyelték, mi újság odaát a Balti-tengeren túl, hogyan áll az osztrák" udvar és a protestáns német hercegségek között a mérkőzés, mely akkor még a félidejéhez sem ért el. Svédországban viszont - mint mindig - pedáns rendben uralkodott az uralkodó, tele kincstár mögötte, rendezett anyagi viszonyokkal. A rézbányák ontották a rezet - akármennyit eladtak belőle, jutott is, maradt is. Az erdők meg a hajóépítéshez szükséges faóriasokat szolgáltatták - tölgyet, fenyőt, bükköt; a dél-svédországi szántóföldek termettek jókedvűen, hisz ezeket a birtokokat ekkor már több mint ötven éve, hogy elmarták a katolikus egyháztól. Gusztáv Adolf, Gusztáv Vasa - a dinasztiaalapító nagyapa - nevére kereszteltette az új hajót. Megérdemelte az öreg - hisz mégiscsak ő volt az, aki kiverte Svédországból a dánokat. Milyen furcsa is a történelem! Ha ma szétnéz az ember ebben a két kedves északi országban, utazik a hajóikon - jön-megy a határaikon át, keresztbe-kasul -, el se hiszi, hogy a svédek és a dánok pár évszázaddal ezelőtt egymást akarták megenni! És ha nem sikerül Gusztáv Vasának az, ami sikerült, mennyire másképp alakul a svéd történelem. Persze, neki sok minden sikerülhetett, volt esze az öregnek, bizonyos dolgokban négyszáz évvel előzött meg bennünket, magyarokat. Például a földbirtokok államosításában! Bizonyára más mindent is államosított volna, de akkor még az egyháznak nem volt annyi mindene, mint később. Arról nem hallottam, hogy ez az államosítás miként ment végbe. De egyszer egy társaságban szó esett róla, hogy nálunk az államosítás idején hogyan vették el a tulajdonosoktól a fűszerboltot, a négy szobánál nagyobb lakást, a villanygéppel működő szecskavágót, meg ezt meg azt. És a beszélgetésben azt mondta az egyik svéd: miért voltak olyan gyámoltalanok azok a tulajdonosok? Hisz szólhattak volna a sarkon a rendőrnek! 101 Csak később, ez után a beszélgetés után hallottam Gusztáv Vasa akcióiról, így aztán nem sikerült visszavágnom ... Ellenben az elsüllyedt hajó ... Richelieu, francia bíboros évi egymillió livre-t ígért a svéd királynak, ha a franciák oldalán vesz részt a háborúban. Azt nem tudom, pontosabban hogy értelmezhető az egymillió, ami ki tudja, mennyi pénz lehetett annak idején? Egy évre szólt, vagy minden évre, míg a háború tartott? De hát azt a bíboros sem tudhatta előre, hogy a harmincéves háború pont harminc évig fog tartani, avagy úgy szólt az ígéret, hogy évenként egymillió, amíg a király él ? Sejtette a bíboros, hogy a háború hosszabb életű lesz, mint a király? Igencsak megkaphatta Gusztáv Adolf a summát, mert beszállt! A Vasa hajónak Wallenstein hada ellen kellett volna bemutatkoznia. Ünnepélyesen indult hadba a hajó. Tehát nem az volt az első ünnepe, amikor kiemelték iszapkoporsójából. Becholmen szigete volt a megparancsolt útirány. Szél kapott a vitorlákba, elegánsan és félelmetesen megindult a hatalmas hajótest. Az indulás után azonban néhány perc múlva megdőlt a szél súlyától, dőlt, egyre jobban, a búcsúzásra eljött hozzátartozók, a hivatalos búcsúztatók még el sem sikolthatták magukat, amikor a fedélzeten elcsúszott a helyéről minden, ládák, mozsárágyúk, az egész rakomány, és a réseken tódult befelé a víz a hajó gyomrába. Néhány méterre a parttól a hatalmas nézősereg tehetetlen jajveszékelése, toporgása közben elsüllyedt a hajó. Csak néhány percig tartott az egész. Keveseknek sikerült a menekülés. Másnap letartóztattak mindenkit, akinek valamilyen köze volt akár a hajó építéséhez, akár a vízreviteléhez, az induláshoz. És harmadnap a bíróság már ítéletet is hirdetett! Még szerencse, hogy mindez nem a személyi kultusz idején történt - nem is tudom, a svéd nép történetében voltak-é egyáltalán ilyen időszakok -, mert, ha akkor történik, harmadnap lóg az egész társaság. Ki tudta volna bebizonyítani, hogy nem az ellenséggel való összejátszás következtében süllyedt el a hajó! Senkit nem büntettek meg, mert nem találtak vétkeseket sem a hajó 102 építésében, sem abban, hogy Wallenstein hadai helyett a hajóférgek ellen vette fel a harcot ez a tengeri remekmű. Persze, 1961-ben, amikor kiemelték a hajót, nagyon izgatta a szakis, embereket, mégis mi lehetett hát a tragédia "oka. Azt állapították meg, hogy túl vastag volt a hajófal. Lehet, hogy ebből egy szó sem igaz, de hát valamit mondani kellett a sok százezer érdeklődőnek, akik így vagy úgy, de részt vettek a hajó kiemelésében. Hogyisne ... még csak az hiányzott volna - hogy gyűjtöttek, adakoztak és hadakoztak egy igaz ügyért, és akkor most még annyit se tudjanak meg, hogy miért kellett hát annak a hajónak 333 évig a tenger fenekén rohadni? Azt mondták, hogy az alkalmazott ballaszt... meg a túlsúly ... Elhitte mindenki, így szabályos a játék. De persze, miért is ne lenne ez így igaz ?! Amikor a Vasa elsüllyedt, a király már rég Poroszországban seftelt, vagyis megpróbálta összehangolni a protestáns hercegekkel a további akcióit. Sikerrel. Győzelmet győzelem után aratott. Ő alapozta meg a későbbi svéd gyáripar jó hírnevét is. Mert amelyik ágyút svéd öntödében öntöttek, amelyik kardot svéd acélból svéd kovácsok kovácsoltak, azzal lehetett aprítani! Csodálatos, hogy egy nép évszázadok óta selejt nélkül dolgozik. Nemcsak a kézművesei, de a politikusai is! A király a másik évben a pomerániai partoknál horgonyzott flottájával, szintén vereség nélkül. Aztán nemsokára Tilly császári seregeit agyabugyálta el - emlékezetesen. Ezúttal a változatosság kedvéért szárazföldön. Merthogy nemcsak mindig a vízen járt - kiválóan képzett lovas és gyalogos hadserege is volt, szintén selejtmentes fegyverekkel ellátva. Még volt egy dobása: Lützennél megverte Wallensteint, de ebben a csatában már hiába győzött, ő maga is életét vesztette. A király halála után a svéd hadsereg elárvulva, magára hagyatva rabolta tovább Európát, keresztbe-kasul. V. FEJEZET Most pedig: Budapesttől Helsingborgig Ennek a fejezetnek nem sok helye lehet egy olyan naplóban, amely azt ígéri, hogy beszámol egy északi utazásról. De hát, ha jól meggondoljuk, Budapesttől már Leányfalu is északra esik, Csehszlovákia és Lengyelország meg feltétlen. És van még egy szempont, amely indokolttá teszi a beszámolót Budapesttől a svéd határig vezető útról is: az ember csak onnan írhat útinaplót, ahol jár. Olyan kevés országban jártam eddig, hogy nem marasztalhat el senki, ha arról a két országról is ejtek szót, amelyiken éppen csak keresztülutaztunk. Milyen szép mind a kettő. Nemhogy ketten megérdemelnének egy fejezetet, de bármelyikük akár egy önálló kötetet is. Nem is annyira az országról lesz szó, inkább azokról a kedves emlékű képekről, melyek megmaradtak bennem Csehszlovákián és Lengyelországon átutazóban - kitekintve a kamion ablakán. És most felidézgetem ezeket a képeket, magamnak, íróasztal mellett. De mindezek előtt még néhány szót arról, hogy régóta foglalkoztat már a téma, milyen a magyar gyümölcs, főként a szabolcs-szatmári jonatán helyzete az európai piacokon? Mi az igazság a végletes hírek mögött, hogy egyrészt Európa „ájul" a mi jonatánunk érkezésekor, de másrészt meg látja az ember azokat az országos hisztériákat, amelyek minden ősszel jelentkeznek az almaszállítás és -eladás körül, ahogy egyember-ként reszket az állami gazdaság igazgatója, téeszvezető, magánterme- 104 lő: sikerül-é megszabadulni időben a terméstől? Csak egyedül Szabolcs-Szatmár megyében az eddig meglévő 40 ezer hold mellett ezután majd 20 ezer hold almatelepítés fordul rövidesen termőre. A megye lakosságának életsorsa szinte függvénye a jonatántermelésnek, eladásnak. Ezért akartam látni, mi a helyzet idekint? Egy riportkönyvön dolgozom - amely Szabolcs-Szatmár megyéről szól -, és ebben jelentős helyet foglal el az alma. Ennek kapcsán kértem segítséget egy északi utazáshoz. Valaki azt mondta, lehetne ebben a témában hazulról is tájékozódni; de ha már ilyen „jó bulit" találtam ki magamnak, hát menjek. Persze, ez a „menjek" se úgy van, hogy kedve szerint útra kél az ember, és meg se áll az úticélja végéig! Nekem azonban szerencsém volt. Támogatott Darvas József, az írószövetség elnöke, sőt Ortutay professzor úr magához is hívatott, mondjam el, miben segítsen, szóljak, ha elakadok. - Te csakugyan nem voltál még eddig külföldön soha ? - kérdezte Darvas. - Hát hogy lehet az ? Hogy lehet, hogy lehet? Mit mondjak én erre? Úgy, hogy eddig nem küldtek sehova. Most már csak azt kellett beadni Csanádi György közlekedési és postaügyi miniszternek, hogy ez az én utazásom fölöttébb fontos küldetés, engedje meg, hogy felszálljak valamelyik Észak felé tartó kamionunkra. Micsoda miniszteriális átverés! Hiszen ha az utazásom másoknak is olyan fontos lenne, vajon akkor teherkocsin tenném-e meg én is ezt az utat? Mióta utaznak nálunk külföldre fontos hivatalos személyek „autóstoppal"? Azt mondták, a miniszter hozzájárult az utazásomhoz! Bár meglehet, azóta se tud róla semmit, hanem valamelyik titkárnője jó hangulatának köszönhetem az egészet, aki legfeljebb csak saját magától kérdezte meg, hogy miért ne menjen ez a pasas Svédországba? Nekem egyáltalán nem derogált a teherautón való utazás. Ez a teherautó mégiscsak Volvo... világmárka! Majd azt fogom mondani: 105 állami Volvo kocsival voltam Svédországban. Elhagyom, hogy teher ... és két sofőröm volt... olyan fontos ügyben mentem, hogy váltva vittek - sietve. Ültünk a Hungáriában a barátaimmal, zsebemben az útlevél, a dollár. - Láttatok már közelről különböző címletű amerikai bankjegyeket? Nekem van, megnézhetitek! - Csakugyan van neki! - Na és, mondd, kérlek, milyen nyelven fogsz te külföldön beszélni? - Angolul! - Mondanál nekünk most itt a baráti asztalnál is valamit angol nyelven? - Még nem! Több mint három hetem van még az útig! Elég izgalommal tele három hét volt! Mert az, aki megengedte, hogy én Északra utazzam, annyi idő alatt még meg is gondolhatja magát. Jogában van! Az lesz a nagy pofára esés. Aztán a napok teltével mégiscsak el kellett kezdeni az angol leckéket... Már úgy nézett ki, hogy nem is hiábavaló! Még egy levél ide, egy telefon oda; és aztán eljött az idő, amikor egy reggel megállt az a bizonyos Hungarocamion a lakásom előtt, a maga négyszáz mázsájával - hogy be lehet ülni, indulunk Svédországba ! Negyventonnás Mancika A szállítmány: Békéscsabán bepakolt zeller. A fiúkkal a pertut felváltva ittuk meg, mert valamelyikük mindig vezetett - csak a másik ihatott. Az út szép volt már itt Magyarországon is, magasan ültünk fent a kamion vezetőfülkéjében - mi hárman -, úgy éreztük magunkat az úton a sok kis személykocsival való találkozáskor, mint elefánt az egerek között. Négyszáz mázsát vinni - ennyi egy kamion pótkocsival, ra- 106 kománnyal együtt - nem gyerekjáték, de a nagyságnak az üti forgalomban megvan az előnye is, valósággal menekültek tőlünk a kis személykocsik, mert ha karambolra kerülne sor - akárkinek a hibájából -, mégiscsak a személykocsi lenne az, amelyik a rövidebbet hüzná. Elképzelni is rossz, hogyan vasalna ki egy ilyen monstrum egy röpke kis Trabantot. Szóval, csak úgy süvítettünk Komárom felé, Bácskai László, Mekis Mihály - a két pilóta - és jómagam. Úgy benne van a vérükben a száguldás, a robogás, hogy most is legszívesebben mind a ketten fognák a volánt, adnák a gázt, vezetnének, ficánkolnának, mint a pihent vérű csikók. Nyolc kocsi indult aznap Északra. Miska azt mondja, mindenki előttünk van, Laci szerint jönnek még utánunk. Mindegy, a lengyel kikötőben úgyis találkoznunk kell, egy hajó szállít át bennünket Svédországba. A kocsi plombái rendben vannak - a határőrök csehek is, magyarok is - ismerősök: mehetünk. Fel északnak a Vág völgyében egymás után hagyjuk magunk mögött a szép, tiszta magyar és szlovák falukat, mennyi sok új ház, kőből, nagy ablakokkal, virágos fenyőfás kis kertek a házak előtt, az útról elrohanó kacsák, libák, kutyák, az útszélre behúzódott gyerekek bámulnak és integetnek a házak között, beleremegnek az ablakok a negyventonnás Volvo robogásába. - Látom, vígan vagy, Manci, mész, mint a bolond hazafelé! -mondja Miska. Most ő vezet; Mancinak a kocsit hívják - ez a beceneve -, hazafelé megy: a Volvo kocsikat Svédországban gyártják. Szép kis felvidéki városok, ahogy keresztülszáguldunk rajtuk, kot-ródik előlünk mindenki és minden! Laci kicseréli a sörösládát - tele üvegekre. Nagyon könnyű és finom sört veszünk az útra. De azt a sokat mikor isszuk meg ? Még a nagy hegyek tetején jár a nap - ellentétes irányba rohan mellettünk a Vág -, néhol betonzsilipek közé szorítva, amikor váratlanul meg kell állni. 107 Vasúti aluljáró, kiírva a magassága: 2,80 méter, és a mi kocsink 3,10. Ez alatt nem lehet átcsúszni! Jön egy vasutas meg egy civil, azt mondják, ne kerüljünk a műúton, van itt nagyon jól kijárt földút, forduljunk le azon, és néhány kilométer után visszajöhetünk erre a műútra, túl az aluljárón, ők ismerik a járást, arrafelé mehetünk vígan mindenütt, sehol nem lesz alacsony vasúti híd felettünk. Ráfordulunk a földútra. Csakugyan elég kemény, jól lejárt, de gyenge a betonáteresz - ez ha összeroppan alattunk, baj lesz. Miska óvatosan ráengedi az első kerekeket - csak az elejével legyek túl rajta - átmegyünk! Egyik oldalon akácfák, másikon óriás cukorrépatábla. A répaföldeken dolgoznak, felállnak, úgy néznek utánunk, hogy került ki ide a határba ez a „szörnyeteg" ? Az út egyre keskenyebb, és már nem is olyan sima, mint az elején. Alulról az égen fekete záporeső fellegek. - Ha a zuhé itt kap el bennünket, tavaszig a kocsit az isten ki nem húzza innen! Érdemes lenne visszafordulni - de az lehetetlen! Csak előre mehetünk. Már látom, megbánták Miskáék, hogy bejöttek a csőbe. Igyekezni kellene, de csak lépésben mehetünk. A keskenyedő úun egyre erősebben cirógatják az akácfák ágai a kocsi oldalát. Mióta jövünk már, és nyoma sincs még a sorompónak, se a műútnak! - A fene azt a két hülyét! Mi lesz, ha a sorompónál a ráhajtás nagyon meredek, és nem tud befordulni a kocsi? Fogadalom: míg élnek, ilyen ostobaságot nem csinálnak többet. Inkább akár száz kilométeres kerülő. A kamionosoknak csak az úticélt jelölik meg; hogy azt milyen vonalon érik el - az ő dolguk. Az lenne a legjobb, ha a reggel indult nyolc kocsi együtt tartana, de az lehetetlen. Nyolc ilyen jármű egymás után, minden forgalmat leállítana. Egyesével is nehéz. Végre itt a sorompó, és rá tudunk fordulni. Aztán még egy szakasz 108 földút. A bakter, amint meglátja a kocsit, szalad az átjáróhoz, lesi a sínek közötti deszkát, melyik roppan majd össze. Kint a műúton akkora lélegzetet veszünk, mint egy-egy faluvégi kovácsműhely fújtatója. Inni kell egy korty sört, ezt megúsztuk, rosz-szabbul is végződhetett volna. Ilyen melléfogást se ezen az úton, se másikon, soha többet! Néhány jelentéktelen karcoláson kívül semmi kár. Az izgalom felengedése után megjött az étvágyunk. Tegnap és tegnapelőtt mindenki főtt ételt evett itthon, most még nem hiányzik -ehetünk sajtot és sonkát paprikával. A levest pótolja a sör. Szép ország Szlovákia! Evés után gyerünk tovább, Észak felé. Ismeretlen folyók kanyarognak az utat átszelő híd betonteknőiben, magas hegyek ormán süppedt várfalak kéklenek. Hegy hegy hátán, folyót folyó követ, nem tudjuk, hol járunk. Elővehetnénk a térképet, megtudhatnánk a vizek, a várak, a folyók neveit. De így minden tüneményesebb: az ismeretlenségben robogni. Milyen szép ország Szlovákia! Közel van hozzánk, és mégis ismeretlen, idegen! Mennyi minden választja el még ma is egymástól ezt a két népet, a szlovákot és a magyart. Pedig összetartozhatnánk! Vigasztaló, hogy mindkét népnek a legnagyobbjai tisztelték, becsülték, sokra tartották a magyar és szlovák szomszédságot, barátságot, testvériséget. Nemcsak az utóbbi időben, amikorra már végleg kiderült, hogy a nép a népnek ellensége nem lehet. Comenius Amos Jánostól Bartókig és Kodályig nagyon késett a határokon átnyúló kézfogás! Tartózkodás - minek is tagadnánk - még mindig van! És ez a politikai bűntettek, az igazságtalan békék messzire nyúlt öröksége! Végig kellene járni egyszer Szlovákiát Kassától Pozsonyig; szétnézni körültekintéssel. Hiszen nem is idegen helyre jönne ide az ember, sok magyarlakta község és kisváros van jobbra is, balra is a Vág völgyében, attól nyugatra és keletre egyaránt. Tudja-é közülünk valaki, 109 hogyan él, milyen gondban, mekkora örömben az itteni magyarság? Miben segíthetnénk őket? Csak így, otthonról eljövet érzi az ember, hogy mennyire fontos, milyen jó, amikor a kormányaink a baráti együvétartozást emlegetik! Mert minden elválaszthatóság ellenére létkérdés a barátság. Nekünk is, a határokon belül élő magyaroknak, a Szlovákiában élo magyar testvéreinknek éppen úgy, mint az egész szlovák nemzetnek! Egyformán szépek a népdalaink, a folyóink, a hegyek, a hegyek lábánál elnyúló, széles réti legelők ... Az lenne az igazán szép, ha éppen úgy otthon éreznénk itt magunkat mi is, mint azok, akik hozzánk jönnének vendégségbe az itt élő magyarok és szlovákok közül. Miért járunk erre ilyen ritkán, s miért nem hívunk erről a tájról gyakoribb vendégeket? Megyünk a Vág völgyében felfelé, Északnak, elhagyva egy magyar falut, aztán egy szlovákot, így egymás után, szépen, sorban. Leállunk egy város végén, az út szélére. Öreg este van, mellettünk jobbról még mindig itt a Vág, balról a város. Egy óra a vacsoraidő - és vacsora után a kávé. - Ugye, mondtam én, hogy nem jön utánunk senki, mi vagyunk az utolsók. Ha lenne még valaki mögöttünk, már utolérhettek volna bennünket. Két kislány megáll a járda túlsó oldalán, aztán óvatosan közelebb jönnek. Fiatalok, egyformán szépek, szlovákok. Miska tud szlovákul, védőnő-képzőbe jár a két lány. De jó nekünk, olyan szívesen eljönnének velünk! Mi járjuk a világot, ők meg mindig itthon kuksolnak! Fiúk jönnek át a hídon, a két lány kéri, hadd húzódjanak a kocsihoz, mert ha meglátják őket a fiúk, mit mondanak rájuk? Valami kis ajándékot kellene nekik adni, golyóstollat vagy jelvényt - felírják a címüket, ha erre járunk, keressük meg őket, egy házban laknak, a szüleik is szeretik a vendégeket. De ha már nem is keressük meg őket, akkor legalább majd valahonnan messziről küldjünk nekik egy~egy képeslapot. Éjszaka keresztül Csehországon. Hajnaltájt érünk a lengyel határhoz. Otthon majd megnézzük a térképet, hogy melyik útvonalon jöttünk ! 110 Lengyelország is szép, nagy ország Sötétben Lengyelország is olyan, mint a cseh vidék. De amikorra kivirrad, már nem. Aludhatnánk, de van mit nézni, majd alszunk otthon! Miskáék se jártak mostanában erre, az utóbbi években Angliába, Nyugat-Németországba fuvaroztak főként... nézzük a tájat. Lengyelország szép, nagy ország. Bánatos erdők hullatják lombjaikat, tavasszal biztosan itt is vidámabb minden. Fekete-tarka tehenek legelésznek mindenfele az útmenti réteken, elkerített legelőkön. Hogy ne kelljen a jószág mellé pásztor: karámszerű kerítéssel vették körül a legeltetésre alkalmas földeket. Persze, itt van fa elég, van miből kerítést csinálni. Tehenek, borjak, egyforma fekete-tarkák - tépik, legelik az őszi esőn nőtt, kövér mezőket. Ma vasárnap van, mindenfelé szólnak a harangok. Mennek a falusiak a templomba szépen felöltözve, bámulnak a kocsink után. A faluba be, a faluból ki harangszó kísér. A nap nem süt, őszi, szürke felhők az égen, egyhangú, bánatos vidék, sehol a világon ilyen szép, búsuló, nagy erdők, mint itt. Messziről ég alá húzódott felhő, közelebbről szivárvány, mellé érve megszámlálhatatlan sok színben ragyognak a tölgyek, bükkök, gyertyánok, nyírfák. A fák alatt halomba lehullott vörös-lila, sárga levelek, a hajlatban erdészház, léckerítéssel övezve, kutyák, nyakukban kolonc, nehogy megpocsékolhassák az erdei vadakat. Ágakon tündöklő vízcseppek, erdei tündérek, elátkozott manók odasírt könnycseppjei, mellettünk fut a rengeteg az út két oldalán, kísér bennünket száz kilométereken. Bánatosan elárvulva készülnek a lengyel erdők a télre. Madárcsapatok keringenek, és a tisztásokon -mint a változtathatatlan örökkévalóság képe - egykedvűen gyűrik magukba a tehenek a vadzöld füvet, fejüket fel nem emelik, mintha oda lennének feszítve. Városokban, járdaszéleken emberek. Nem vidámabbak az őszi erdőknél, álldogálnak egy ideig, aztán mennek haza ebédelni. 111 Túl a sík földeken gyönyörűen kéklő tó. Még a szürke ég alatt is ragyog. Partján a nádas mellett kacsák, vadludak ... „Kis kacsa fürdik, ezüstös tóban, anyjához készül Lengyelországba ..." Az első huzamosabb megállás egy nap és egy éjszaka után - vasárnap délben, valahol Közép-Nyugat-Lengyelország vidékén. Evés előtt most is néhány korty sör - levesként. Miska és Laci készítik az ebédet, én addig sétálhatok. Lemegyek a tóra, ott egy horgász. Meg lehetne a térképen nézni, mi a neve ennek a tónak, hol a város, ahol a horgász lakik. Pék, de a kenyérsütésnél -úgy látszik - nagyobb szenvedélye ez a tó: ide jár, ha csak teheti. Esőre hajlik az idő - mások nincsenek is itt, de ő kitart. Motorral jött, sátra is van, ha megindul az eső, akkor is maradhat. Már van egy nagy csukája, vödörben tartja - a csuka feje kint a vödörből. Nekem adná - bizony isten nekem adná ezt a halat, mert hát testvérnép a magyar és a lengyel, de ha nem akaszt meg ma többet? Mindig szokott fogni, ha most nem fog ezenkívül egyet se, és nem visz haza semmit, mit mondana az asszony ? Azt, hogy nem is horgászni volt! Ugye, megértem?! Csak most akadna horogra még egy csuka, amíg itt leszek! De milyenek a halak? Megéreznek ezek mindent, amikor legjobban kellene, akkor kerülik el a horgot. Fogott ő már itt ezen a parton egyetlen óra alatt tizenkét csukát, a legkisebb is nagyobb volt, mint ez, de most a halak közel se mennek a csalihoz. Ilyen az élet! Ebédre székelykáposzta Mire visszamegyek, kész az ebéd. Székelykáposzta, otthon készült, csak fel kellett melegíteni. Mosakszunk, Laci már lábat is mosott. Van két tartály vizünk, nem kell a vízzel spórolni, akárhol megtölthetjük a ballonokat. Az ebéd formájában is méltó a tartalomhoz. Fehér tányér, tiszta abroszon. Már melegszik a víz a mosogatáshoz. A székelykáposzta kitűnő, Laci főzte, indulás előtt két-három nap- 112 pal piacot jár, üzleteket, jól felkészülve indult ütnak - megesik, hogy egyhetes távollét alatt egy vasat se költenek élelemre a fiúk. Az otthonihoz számítva mindenütt méregdrága minden, és hol lehetne ilyen jó ízű ételt venni, mint ez a székelykáposzta ?! Jókora adagokat kebelezünk be, még egy evésre való marad. Hogy berendezkedtek Laciék az útra! Még mosogatókeféjük is van, a mosogatóvízbe is tesznek valamit, hogy olyan tiszta legyen az edény, akárcsak otthon! - Ezt az életet, amit élünk, másképp nem lehet kibírni! Csak akkor, ha mindent gonddal csinálunk. Az időnk jó részét így töltjük el, úton. Felkészülés nélkül meddig lehet bírni? Se tönkremenni, se el-koszosodni nem akarunk. Csak így lehet: fegyelemmel. Mosogatás után eltöröljük az edényt, és mindent a helyére. Már fő a kávé; nem engedik, hogy elővegyek egy üveg bort, kell az még ne-em, hátha az életemet válthatom meg vele. De bort amúgy sem isz-ak, majd otthon! Ha a másik inna is, aki nem vezet - mégse teheti, ert a ,,soros"-sal akármi történhet, és akkor a pihenő sofőrnek kell 'odaülni a volánhoz. Egy korty sör, az más. A bor veszélyes, meg a pálinka, az is van, de majd csak a hajón! Ritkán látni két embert, akik ilyen remekül megértik egymást. Minden gondolatuk passzol, még a mozgásuk ritmusa is azonos. - Az állandó együttlétet hogy lehetne itt kibírni, ha még torzsal-kodnánk is? - Az egyik mond valamit, gondolkozunk rajta, aztán ha a másik okosabbat talál ki, csináljuk úgy. Frissen, kipihenten, elégedetten folytatjuk az utat, egy nagy ebéd utáni séta végeztével. Evés előtt Laci még tornázott is: fekvőtámaszokat csinált, nem akar elhízni. Az elhízott embernek tompa a mozgása, ide pedig kell az elevenség! Szép vasárnap délután. Sétálnak az emberek a kisvárosi utcákon. Jól érezzük magunkat így hárman, mintha évek óta utaznánk együtt, évekre visszanyúló barátsággal. Laci a volánnál, én a ,,fő helyen" - ez a legkényelmesebb ülés -, Miska hátul. Az ágyon féloldalra könyökölve útitörténeteket mesél. 113 Van még egy hely - a pótülés -, a harmadik, ha éppen nem akar feküdni egyikünk se, azon ülhetnénk, de kényelmetlen. így hát inkább az ágy, csak az a baj, hogy onnan alig lehet kilátni. Szépen haladunk, holnap estére kell a tengerparton legyünk, este tíz óra tájt lesz a behajózás. Két lány utas Sorompót kapunk egy vasúti átjárónál. Előttünk már jókora kocsisor -vegyesen. A járda felől két lány szalad a kocsinkhoz. - Nem ven-nénk-é fel őket, nem messze mennek. - Gyertek, lányok, ti akartátok! Felhúzzuk őket a magas vezetőfülkébe. Kettő elöl már nem fér, egyiknek hátra kell menni az ágyra - Miskához. A másik a pótülésre kerül, de ott az a baj, hogy nincs hova tenni a lábakat, csak előre lehet nyújtani a motorház tetejére. Miska tisztelettudóan felül az ágyon, a sorompót felhúzzák, mehetünk. Kézzel-lábbal megindul a beszélgetés. A lányok idevalók a faluba, a szomszéd városba mennek - most vasárnap délután, vissza az intézetbe. Tanítónők lesznek, ha elvégzik az iskolát. Megvan a rokonság alapja - tanító voltam én is. Van téma, csak győzzük nyelvvel. Miska itt is megél a „tirpák" nyelvtudásával. A lányokkal - határozottan - pechünk van! Mert az egyik, a csúnyácska, ő kerül előre, neki kell feltenni a lábát a motorház tetejére. A másik: nemcsak hogy szép, szépség! Szőke, formás; neki kellene elöl ülni. Ha látni akarjuk, hátra kell fordulni, nekem lehet, de Lacinak, aki vezet - bajos. A lányok vidámak, kedvesek, süteménnyel és almával kínálnak bennünket. Ettől az itt - lengyel földön - termett almától nem kell félteni a szatmári jonatánt. Azt mondják, mindig el-elkapnak egy kocsit, hazajövet is, visszafelé is, mert így hamarabb érnek, és megmarad az útiköltség. 114 Mintha segítene valamit a véletlen, elzsibbad a szőke lány lába, kényelmetlen az az ülés is, fel kell húzódjon az ágyra. Ez már valami: még előnyösebb, mintha itt ülne elöl, a pótülésen. Aranyat ér egy ilyen tanítónő - jövőre - a tantestületnek. Mondjuk Lacinak, ne nyomja nagyon azt a gázt, van idő, holnap estig kell a kikötőbe érni. A város közel van. A lányok köszönik a helyet, integetnek, amíg csak látjuk őket a járda szélén. Ideadják a címüket ők is. Laci azt mondja, tegyük el mi, még csak az hiányzik, hogy a lányok címét megtalálja nála a felesége. Esteledik, és ez az utolsó éjszaka, amit kocsiban töltünk. Holnap már a hajón leszünk, itt csak szunyókálunk, de holnap éjszaka kialusz-szuk magunkat, fürödni is fogunk, kipihenten érkezünk Svédországba. Aluljáró, felüljáró, híd. . . Alighogy beesteledik, kigyúlnak a lengyel városok utcáin a lámpák, elcsendesedik minden. Egyik várost a másik után hagyjuk magunk mögött - korán van még, de kihalt minden. Itt nagyon korán fe-küsznek. Csak a leengedett redőnyök, zsalugáterek mögül kipislákoló halvány fénycsík jelzi, hogy élnek itt emberek. Benne vagyunk már az éjszakában, amikor váratlan akadály előttünk. Vasúti felüljáró, ismét alacsony híd felettünk. Most aztán hogy tudjuk ezt kikerülni? Szemmel láthatóan akkora a különbség a mi kocsink és a vasúti felüljáró magassága között, hogy lehetetlen átcsúsznunk alatta. Vissza kell fordulni, a keskeny úton ez sem csekélység. Aztán neki egy másik irányba újra - az éjszakának. Halott lengyel faluk, sötét udvarok, komor, szürke házak, éles kanyar, útra hajló faóriások - sötét árnyékokat lebbent a kocsi reflektorainak sárga fénye. 115 Megint aluljáró. Újra visszafordulni? A kőút két oldalán nedves, la-tyakos fű. Ahogy leér a kerék a kőről, menten megpördül. Ha a kocsi féloldala lemegy, az isten nem hozza vissza a kerekeket a kőre. Meg kell próbálni átcsúszni valahogy a híd alatt. Hátha sikerül. Másképpen innen reggelig nem szabadulunk. Miska kiáll a kocsi ajtajába, Laci megindul. Óvatosan, lépésről lépésre csúszva, lapulva a híd alatt. Rosszul írták ki a híd magasságát, mert aszerint nem bírnánk átjutni alatta, de mégis, talán sikerül. Mi lesz, ha a híd alatt kell megállnunk ? Centiméterek - egy ujjnyi a hézag a kamion teteje és a híd alsó pereme között. Méghozzá a villanyvezetékek is itt futnak, azokra is vigyázni kell. Lassan, mint egy kényelmes, lusta hernyó, átmászik a kocsi a híd alatt. Elég volt... A legelső alkalmas helyen - valahol az útszélen meg kell állni: szuszogni, pihegni, hadd fújjuk ki magunkat! Nem beretvált bele a híd sehol a kamion tetejébe. Ha a reflektorok megvilágítják az útszéli jelzőtáblákat, nézzük, be-tűzgetjük az idegen falvak, kisvárosok neveit. Előttünk híd. Megállás. Ott a jelző. A híd teherbírása: 4 tonna! A mi terhelésünk ennek éppen a tízszerese. - Most megállók - mondja Miska -, és szépen, nyugodtan kiká-romkodjuk magunkat! - Úgy van! De mit csinálunk azután ? Kiszállás, szemügyre venni a hidat. Folyó felett visz át, fából van, mély a meder nagyon, lent örvénylő, rohanó áradat. Várunk. Mi lenne, ha megpróbálnánk átcsúszni ezen is ? Négy tonna a híd terhelése - a mi szerelvényünk negyven tonna. A kocsi rakománnyal, mindenestül 1 millió forint. Még egyszer megnézzük a hidat. 116 Aztán Miska szó nélkül a volánhoz ül; megindul, és a híd előtti téren fordít a kormányon. Vissza! Ez nem bátorság, nem vakmerőség dolga... ez már felelőtlenség lenne. Csak útközben káromkodunk még, hogy most újra vissza a híd alatt kicentizve pontosan középen, mert csak egy óvatlan mozdulat, s aztán mehetünk tovább Északnak nyitott kocsitetővel. Hajnalodik. Most először, amióta elindultunk, mindhármónkat elfog a fáradtság. Boryna, lengyel falu Lengyel falvak neve az útjelző táblákon. Boryna... mutatja a nyíl. Honnan ismerős ez a név ? Említette már valaki, vagy jártunk itt ? Megvan! Reymont: Parasztok. Szűk kis sikátor, zegzugos udvar, magas, szürke ház, sötét szemű ablakok, fehér falú, bokrokkal, fával körülvett templom. Szürkület. Boryna, lengyel falu, alszik minden. Harang szól tétován, félve. Fekete ruhás nő jön ki az egyik kapun, rávilágítanak a lámpák. Megy a templomba. Nagy lehet az éjszaka bűne, ha már ilyen korán le kell imádkozni. Bukdácsol a harangszó a házak zegzugai között, útszélre húzódva templomba mennek a borynaiak - hajnali misére. Antek és Jagus - vajon köztük van-é; vajon mit rejtenek a házak sötét ablakai, vajon mit titkolhatnak a templomba igyekvő lelkek a legmélyén ? Elmarad a harangszó mögöttünk, másik falu házai az út szélén. Elhúzódunk egy alkalmas helyre - aludni kellene egy keveset. Vackolódunk, morgunk, kint nyirkos hajnali hűvös, borzong tőle idebent is az ember háta - a motor jár, hogy fűtsön, kell az a kis meleg. Aztán mire felébredünk, bágyadtán süt az őszi nap; felhődarabok a távoli erdők tetején, most már „egy futásra" el kell érni a tengert. 117 Nagyobb darab van a hátunk mögött Lengyelországból, mint amennyi még előttünk fekszik. Túljutottunk a fáradtság holtpontján. Miskáék úgy vannak vele, hogy ilyenkor már ki bírnának menni a világból is. Tenger! Még háromszáz kilométer a tenger. Több mint ezer kilométerrel mögöttünk ez már nem távolság. Aztán, amikor meglátjuk az óriásdarukat, a nappal is villogó jelzőtornyokat, máris a hajókabin kényelmes ágyában gondoljuk magunkat. De most egyszeriben mindent elfelejt az ember: fáradtságot, kanyargó és végeláthatatlan hosszú utakat, álmosan pislákoló lengyel városokat - hiszen itt a tenger! Már kilométerekkel előbb mutatták a nagy táblás útjelzők a nyíllal: Morje. Hát itt van! Felséges, hatalmas víz! Olyan, mint a fa és az erdő. Egymagában semmi. Egy kanál víz, egy pohár víz, egy lavór víz: mit lehet rajta nézni ? Csak akkor érdekes, ha a molekulákat vizsgálja az ember a mikroszkóp üvegtábláján. Vagy ha milliárd és milliárd számra kerülnek egymás mellé a vízmolekulák, s összeállnak tengerré. Micsoda gyönyörű tábla! Mint egy szabályosan hepehupás, préselt, irdatlan nagy lemez. Kotyog, libeg, játszadozik kedve szerint. Azt csinál, amit akar. Tudja, milyen hatalmas. A legnagyobb folyó is csak gyerekjáték hozzá képest. Azzal azt csinál az ember, amit akar. Elre-keszti, kotor neki másik medret, zsilipet épít rá, szabályozza, hidakkal íveli át, de mit tehet az ember a tengerrel? Áll a partján, és bámulja őfelsége irdatlan hatalmát. Nézi, nézegeti a teméntelen vizet; és egyszer csak kikezd ezzel a rémséges óriással. Hajót épít, ráteszi a vízre, és legyőzi a legyőzhetetlen kolosszust. A tenger úgy egyedül - sovány látvány lenne. A hajókkal igazán szép. Együttesen - a két csodálatos találmány, az istenek és az ember keze munkája - fenséges. Mint egy látványos vetélkedő: megmutatom, hogy mit tudok, teremtek; íme, a tenger! 118 És a visszafeleselő ember: én meg ráteszem a hajóimat, és megyek rajta, akkor is, ha nem akarják se az istenek, se a tenger! Micsoda évezredes mérkőzés ember és isten torzsalkodása, megbékélése. Meglehet, a tenger - így a hajóival együtt - nem más, mint maga az ember és az istenek összefonódva - amelynél hatalmasabb ölelést nem produkálhatott a természet! A vízen egy óriási, utasokat és gépkocsikat szállító lengyel hajó: a Griff; a parton pedig a teméntelen berakásra váró kocsi között hét magyar kamion. Nekünk, a nyolcadiknak fenntartva a hely. Mi értünk ide utoljára, de még rengeteg az időnk a behajózásig. A Griff szolid hajó: játékkaszinója nincs, bárja igen, de mi alig várjuk, hogy megfürödhessünk, és hogy két nap, két éjszaka után végre lefeküdjünk! A tenger - és minden a kikötőben - óriásnak tűnik fel. A hajónk úgy nyeli be testébe egymás után a kamionokat, sok más teherkocsit, rengeteg személykocsit, utast, mintha egy feneketlen zsák lenne. Jól megvacsorázunk, és eszünkbe se jut, hogy tengeribetegség is van a világon - alszunk reggelig. Reggelre Ystad város kikötőjébe érkeztünk. Szép nap volt, megvi-dámodtunk, kipihentnek éreztük magunkat, és a tengerparton vezető úton elindultunk Malmon át Helsingborg felé. Itt vagyunk svéd földön. Végig kellene sétálni nyitott szemmel az egész országot. De nem: robog a Volvo, ide-oda kapkodom a fejem, hol az egyik ablakhoz, hol a másikhoz. Ez hát az az ismeretlen, idegen táj, amelyet annyiszor képzeltem magam elé mostanában! VI. FEJEZET J» hassam, nbség. De miért? vllágot elmond- tud- ^ P hogy vannak a fovar gócsapata 120 mondják, hogy az a város, amelyikbe első este érkeztünk, Heisin borg, elhittem volna, hogy Stockholmban vagyok. Pedig nem vártam keveset az északi világvárostól! Összehasonlítva, hogy Pest után milyen város akár Debrecen, Miskolc vagy Szeged! Itt ez az óriási különbség város és város között észrevehetetlen, vagy nincs is! De nemcsak Malmö és Stockholm, hanem náluk jóval kisebb városok esetében sem érezhető a különbség. Hel-singborg például kirakataival, fényeivel, szállodáival, szép épületeivel, a tengerparttal, a kikötővel ott tart, ahol Stockholm. De még a Stockholmban töltött napok után sem érezni Helsing-borgban, hogy most valahol távol vidéken vagyunk, isten háta mögött. Lehet, hogy a svédek másképp érzik, de azt hiszem, nálunk maguk a külföldiek érzékelik még nálunk is jobban Pest után a vidékiséget. Éppen ott-tartózkodásom alatt mesélte egy svéd család, hogy néhány hét múlva Stockholmból Lundba fognak költözni, ami a fővárostól 6-700 kilométer. És ezt senki nem vette tragikusan. Főváfos után vidéken élni Svédországban nem száműzetés. Nincs hisztérikus felvándorlási láz vidékről a fővárosba. Stockholmban nincs embertelen zsúfoltság. Vidéki és fővárosi lakás értéke között sincs különbség. A magyarázat egyszerű: a fővárosi és a vidéki életforma közötti szakadék nem létezik. A jövedelembeli differenciákról sem hallottam. A svédek el se hinnék, hogy nálunk, Szabolcsban a lakosság keresete csak 60-70 százaléka a városban élők keresetének! Azt kérdezték: ha ez igaz, ki akadályozza meg ezeket az embereket abban, hogy akár néhány nap leforgása alatt elhagyják megyéjüket, ahol ugyanazt a munkát 100 forint helyett csak 50-60 forintért kell elvégezzék? Készített-e a kormány programot, hogy ezt a különbséget és igazságtalanságot pár éven belül megszüntesse ? Ha nem - akkor az ott élő emberek miért szavaznak erre a kormányra, miért nem adják a szavazatukat olyan vezetőkre, akik hitelt érdemlően megígérnék, hogy megszüntetik ezt az igazságtalan állapotot? Csóválták a svéd újságírók a fejüket, amikor arról beszélgettünk, hogy az én megyémből 40-50 ezer ember jár el az ország minden részébe dolgozni. Hátha még azt is elmondtam volna, hogy milyenek az utazási feltételek ... 121 Miért nem költöznek a munkahelyükre? Az lehetetlen, hogy valaki 10-20 évig hetente utazzon a munkahelyére meg vissza a családjához. Egy-egy ilyen tartalmú beszélgetés közben mindig-mindig másra terelődött a szó. A svédek nem érdeklődnek a szociális problémák iránt úgy, mint mi. Egyszerűen érthetetlen előttem: hogyan létezhet a svéd irodalom a nélkül a társadalmi indíték nélkül, ami minket - magyar írókat -fűt? Miért lesz valaki Svédországban író vagy költő? Mit tudnék én itt írni? Azokon a „faldöngetéseken", amiben mi élünk és megvagyunk, verejtékezünk és elvérzünk, ők csak mosolyogni tudnak. Ha nálunk, itthon olyan lenne a közélet, mint Svédországban, akár le is tehetnénk a tollat. Veres Péter mondta, hogy Magyarországon az íróság mindenkor szolgálatvállalást jelentett. Hát erre a szolgálatra aztán Svédországban nem tart igényt senki l De persze ez se ilyen egyszerű, ahogy leírja az ember, mert a svéd irodalomnak is voltak olyan szakaszai, amelyekben jelentős helyet foglalt el a közéletiség, és ma is vannak olyan svéd írók, akiket érdekel a társadalmilag is fontos téma, csak a hangsúlyok és az arányok mások, mint a magyar irodalomban. A sztüga Már említettem, hogy Északon nehezen lehet barátságot kötni, és ez akkor is így igaz, ha néha ellenkező tapasztalatokat is szerez az ember. Ahhoz, hogy valaki valakit meghívjon vendégnek - svéd a svédet -, évekre szóló, hosszú ismeretség szükséges. Ahhoz pedig, hogy enni is adjon egyik a másiknak, csakugyan régi keletű ismeretség kell! A svédek ritkán járnak egymáshoz, a mi méreteink szerinti presz-szózást, kocsmázást nem ismerik, de nem úgy kell azért őket sem elképzelni, mint akik folyton otthon ülnek és szomorkodnak! Mennek mindenfelé, különösen nyáron a tengerre és a Svédországot körülvevő százezer sziget valamelyikére. A kocsik mellett nagy passziójuk a hajózás, a motoros, a vitorlás vagy az evezős, ritka család, amelyiknek 122 nincs. Legtöbb helyen úgy, mint a személykocsit, hármat tartanak, mert előfordul, hogy külön akar menni a tengerre a papa is, a mama is és a gyerekek is. A svédek nyaralója a sztüga. A kocsi, a lakás és a hajó után ez következik. Sztügához nem volt szerencsém; ősz lévén, a svédek se járnak ilyenkor a természetbe, de láttam Stockholm belvárosában egy kiállítást - vásárral egybekötve —, ahol egyéb építkezési cikkek, felszerelések és anyagok között nagy területet foglalt el a „sztüga". Erről a kiállításról külön nemigen tudok mit mondani úgy, hogy bele ne essek a kapitalizmus egyhangú dicséretének gyanújába. De amit ott lát az ember! A technika, az anyag hihetetlenül magas színvonala elképesztő. Itthon csakugyan a legkövérebb fantáziával sem lehet elképzelni, hogy hol tart a svéd építőipar! Ahova általában a sztügákat építik, a tengerparton vagy a szigeteken, meres-merevül szikla minden. A fák csak a sziklák repedéseiben tenyésznek. Szóval a sztügák mellé a sziklába bajos dolog volt illemhelyet építeni. A tengerpartra nem vezethették a szennyvízcsatornákat, mert ott fürdenek! Ki kellett valamit találni. És kitalálták. Ezen a kiállításon láttam is a készüléket, az elmés gépezet először kiszárítja az ürüléket, aztán elégeti. Minden gond megoldva ... A gépet - nem tudom, mi a svéd neve - veszik széltében-hosszában, még külön épület sem kell hozzá, külsőre olyan, mint egy angol vécé, s nem is nagyobb annál. Elektromos árammal működik, ahhoz még a félreeső helyeken sem nehéz hozzájutni, villanyvezeték van mindenfele. Azt mondják, hogy ennek a konstrukciónak nagy jövője van, mert még a városi alkalmazása is egyszerűbb és olcsóbb, mint a vécék beszerelése, karbantartása. 123 ,111 A tönkrement ember - kényelmetlen A svédeknek több pénzük van, mint nekünk, de nemcsak azért, mert náluk többet keresnek az emberek, hanem azért is, mert jobban vigyáznak rá. A kölcsönkérésnél csak egy a nehezebb: a kölcsönadási Barátságok omlanak össze anyagi okok miatt. Mondták, hogy például tönkrement üzletemberek automatikusan veszítik el a barátaikat is, de ha újra sikerül felülkerekedniük a bajaikon, a régi barátság visszaáll. Hogy egy tönkrement üzletembernek másnap nem köszönnek az ismerősei, ez természetes. Azzal segítenek rajta, hogy találkozáskor diszkréten átmennek a túloldalra. A bukott üzletemberektől úgy menekül mindenki, mint a leprástól. Pedig a leglátványosabban csődbe ment svéd sem kér se kölcsönt, se alamizsnát - egyszerűen arról van szó, hogy kényelmetlen érzés a környezetben egy megnyomorodott, tönkrement valaki. Nem szeretik a kényelmetlenséget. A házastársak közti viszonyról Sokat hallottam arról, hogy a svéd férfiak és nők között időtlen idők óta harc dúl. Ahogy az olasz nők csapodársággal vádolják a férfiakat, a svéd férfiak hidegséggel a nőket, mert - mint mondják - nem passzolnak egymáshoz; nekik forróbb alkatú hölgyek kellenének. Egy svéd fiatalember Magyarországra szándékszik jönni hosszabb időre, mert azt hallotta, hogy itt a nők tüzesek, a svéd nők viszont -szerinte - képtelenek szenvedélyesen szeretni, a szeretkezésben lusták, és ez rontotta meg a svéd férfiakat is; ha ugyan egyáltalán van valami baj velük. Én viszont láttam svéd férjeket1, mondhatom, a legnagyobb tisztelettel és csodálattal viseltettem irántuk. A svéd férj a legtürelmesebb háziállat a világon! Magyarországról nem is annyira lányoknak, mint inkább türelmetlen és izgága férjeiktől sokat szenvedett asszonyoknak érdemes svéd férfival házasságot kötni. 124 Próbát tettem egy svéd házaspárral. A hölgynek a férfi tolmácsolásában olyanokat mondtam, ami nálunk „bicskanyitogató". A férj türelmesen és előzékenyen fordított. És a végén úgy nyilatkozott, rendkívül büszke rá, hogy a felesége ilyen nagymértékben megnyerte a tetszésemet! Más alkalommal vendég voltam vacsorára egy svéd családnál. A hölgy hívott meg, a férj jött értem a megbeszélt helyre. A meglepetéstől majd elájultam, hiszen azt hittem, hogy a férj egyáltalán nem is lesz otthon! Hazaérve, átadott a ház asszonyának - ott volt az asz-szony barátnője is -, és nem sokkal ezután a férj elnézést kérve, kiment a szobából. Csak akkor láttam viszont, amikor a hölgyek terítettek az étkezéshez. A férj tálalt, ő készítette el a vacsorát is. Ezek után nem molesztálta a háziasszonyt a vacsora ilyen vagy olyan volta miatt, hanem neki kellett elviselnie - türelmesen tette - a hölgyek megjegyzéseit. Halat ettünk - speciális svéd ízlés szerint elkészítve. Igyekeztem mértékletesen fogyasztani, így alig ettem valamivel többet, mint ők összesen. . Vacsora előtt és közben megpróbáltam mindenben jártasnak mutatkozni. Ez részben sikerült is, mert éppen ez előtt a vizit előtt közvetlenül áttanulmányoztam egy prospektust a svéd étkezésekre és ezzel kapcsolatos szokásokra vonatkozóan, amelyből megtudtam, hogy évszázadokkal ezelőtt minden valamire való svéd férfiú úgynevezett „skalt" ivott, főkénr győztes csaták után, mégpedig elég speciális módon. A legyőzött ellenség katonáinak koponyájába öntötték az italokat, a koponyákat koccintották egymáshoz, mielőtt kiürítették volna. Ez régen volt, hagyjuk is, minek előhozakodni egy ma már nagyon is kulturált nép barbár hagyományaival ? Ellenben a mai szokások: a reggeli szóra sem érdemes, ezt mindenki otthon kapja be közvetlenül azután, hogy felkelt. Az ebéddel sincs különösebb gond; a szendvicset a legtöbben déltájt fogyasztják el, íróasztal mellett, tenyérnyi asztalkendőről - és tejet isznak rá. Ellenben, ami ezután következik! Délután fél öt tájban ülnek az úgynevezett middaghoz, amit mi vacsorának neveznénk, de Skandináviában ez 125 még nem az! Bár ekkor is éppen úgy adnak jelt az evésre, mint a késő esti órákban, amikor is evőeszközökkel verik a porcelán edények oldalát. Ez a késő délutáni estebéd nagyon kötetlen. A menü is, az időpont is. Például ha valakit middarva hívnak, de úgy jön össze, hogy egy nap négy helyre is kell menjen, ostobaság lenne lemondani bármelyiket. Megfelelő időpontra kell tétetni a lakomát, úgy, hogy sehonnan el ne késsen az ember! A middagon enni nem lehet, csak eszegetni, mert akkor baj lesz később az aftensen, az igazi vacsorán, amit, ha adnak is valamit a meghívott vendégre, éjfél előtt nem illik feltálalni. Svédországban a vendégeit igazi demokratikus kötetlenséggel mindenki kasztokba sorolja. És mindenkit úgy fogadnak, úgy látnak el, ahogy az a társadalmi helyzete szerint megilleti őt. De mit esznek ? Reggelire tojás, sajt, többféle hús hidegen, halak, főleg hering, amit sokféleképpen készített mártással fogyasztanak, aztán dzsem és gyümölcs. A nagyétkűek zabkását is esznek vagy forró húsgombócot salátával. Kenyér is járja a reggelihez, hogy milyen, el se próbálja kezdeni az ember a felsorolást: Svédországban több mint száz recept szerint készült kenyeret sütnek. Zsírt egész Svédországban kevesebbet fogyasztanak, mint nálunk egy valamirevaló üzemi konyhán. Az olajat sem kedvelik túlságosan, hanem a vaj, az a mindenük. A prospektusból, amelyből felkészültem a vacsoravendégségre, megtudtam azt is, hogyan zajlik le egy-egy evészet. Továbbá ellenőrizve az abban megírtakat, magam is eldönthettem, hogy milyen fontos vendégszámba vesznek - az ellátás módja és minősége szerint. Nem mondhatom, hogy túlontúl lebecsültek volna - harmadosztályú ellátásban részesültem. Mert például azt írja az én prospektusom, hogy a házigazda az evés megkezdése előtt köszöntőt mond, és a vendég tiszteletére a mondókája előtt feltétlen jó ideig köszörülgeti a torkát. Az én házigazdám nem köszörülte egyáltalán semeddig! Valamit mondott svédül, amit nem értettem, de ha köszörülte volna a torkát, abból, hogy mennyi ideig teszi - megtudhattam volna, mire tart. 126 Ittunk valamilyen löttyöt evés előtt - nem tudom, az volt-é az akva-vit (az élet vize) - ami szintén jár a jól fogadott vendégnek. Fogjuk rá, hogy az volt. Ez egy speciális italkeverék, másképpen készítik mindenfelé, az első pohár után megkérdezik: ízlett-e? Persze! Akkor aztán jön a magyarázat menthetetlenül, hogy milyen módszerrel, milyen italféleségekből keverte a gazda. A prospektus megírja azt is, hogy a módszert egyedülállónak kell elismerni, és ha az illető anyatej helyett azon az italon is nőtt fel, illik azt mondani, hogy ilyen összetételű remek itókát soha nem ivott még. Ettől a gazda boldog! Hát ha csak ennyi hiányzik neki; mondtam én is, hogy ilyet „never and now-here" - soha és sehol -, és még csak nem is hazudtam! El ne felejtsem, ha a torokköszörülés el is maradt, a kanálnak a tányérhoz való verdesése, az nem - ami szintén a vendég tiszteletére történik. A továbbiakban bármelyik prospektusból kimásolhatnám még az ételneveket, amit a vendégségeken szokás felszolgálni, de csak egyet említek meg, a fahamu-lügban pácolt tőkehalat. Erre lehet inni, kö-szöntgetni - úgy mondják -, de nekem ilyet nem adtak. Ellenben tapasztaltam, pontosan az ismertető leírása szerint, hogy a házigazdának mindenféleképpen fel kell köszöntemé a háziasszonyt, mert, ha ezt elmulasztaná - kártérítésként egy pár harisnyát követelhet férjétől a hölgy. Még elgondolni is rossz: itthon hány pár harisnyával tartozunk mulasztásaink okán! Milyen jó, hogy a magyar feleségek döntő többségének fogalma nincs az efféle svéd szokásokról! Na aztán - a vacsorára való menetelkor jó párszor elismételtem magamban ezt a rövid kis mondatocskát: Tack för maten. De mi szükség volt erre? Az, hogy olvastam: a vacsora befejeztével még az elmenetel előtt a háziasszony odaáll az ajtóba, és szerényen várja, fogadja a gratulációkat. Ekkor el kell mondani a „tack för maten"-t. Az én eljövetelemkor azonban a háziasszony nem állt sehova, de én úgy gondoltam, hogy ha már egyszer megtanultam, és tudok valamit, azt nem hagyom kihasználatlanul! Egy pillanatra azonban átfutott az agyamon, hogy amíg a férj a konyhában a vacsorát készítette, addig mi a háziasz- 127 szonnyal a szalonban társalogtunk. Ezek után tehát hogy mondhassam a hölgynek a „tack för maten"-t? Ami azt jelenti, hogy köszönet a főztjéért. Mondtam a férjnek. Nem is tudom, mi mással kelthettem volna akkora nevetést. Hazamenve szállásomra aztán pontosabban utánanéztem, ilyet a házigazdának nem mondanak soha, ez úgy hatott,, mintha tévedésből eljövetelkor a férjnek csókoltam volna kezet. Végül is az egész vacsoravendégség ideje alatt nem is annyira az evés-ivás északi szokásai jelentették számomra a meglepetést, hanem a férjek és feleségek szokatlan „viszonylatai". Egy másik alkalomkor pedig - vendégjárásom ideje alatt - a háziasz-szony otthon sem volt, a férj fektette le a gyerekeket is, és tálalta a vacsorát - a neje tornászni ment. Nekünk kellene otthon ilyesmi, hogy vendéget viszünk a házhoz, az asszony meg odatornásszon valahol! Csakugyan más a viszony svéd férj és feleség között, mint nálunk. Nemcsak az egyenrangúságot és a „közteherviselést" értve ezalatt. Nálunk például egy férfi beszámol róla a barátjának, hogy a lakásával szembeni ház ablakában egy hölgyet lát vetkőzni, aki tetszik neki! De a feleségnek nem szokás az ilyesmit elmondani! Svédországban? Minden további nélkül... Még azt is, hogy az a nő szép, kívánatos ... Stockholm és Svédország nemcsak a tiszta vizek, hanem a tiszta, hazugságmentes kapcsolatok hazája is! Hajciho egy sál körül Az egyik hivatalból való távozásomkor nem találtam a nyaksálamat. Újat nem volt miből venni, hideg is volt, bosszantott a dolog. Itthon mit csinál az ember? Betudja, hogy megtetszett valakinek a sálja -iszik rá egy pohár hideg vizet, és vesz egy másikat. Mikor eljöttem, ssóvá tettem, hogy sállal érkeztem ide, és most kénytelen vagyok anélkül távozni. Mozgósították a hivatalt, mindenki a sálamat kereste, persze hogy nem volt sehol. Végül abban egyeztünk 128 meg, hogy nem sállal jöttem ide - már nekem is kellemetlen volt a nagy hajcihő. Földalattira szálltam. Néhány megálló után, amikor kiléptem a kocsiból a peronra, és becsukódott mögöttem az ajtó, látom, nagy kavarodás bent a fülkében, mindenféle jelzések, újra kinyílik az ajtó, egy nő szalad utánam, kezében a zöld sálam. Honnan hozhatja ? Csak nem a hivatalból utánam ? Nem! A kabátom ujjában volt, és a fülkében esett ki onnan. A svéd koldus Akkor este a földalatti folyosóján ténferegtem sokáig. Ezek kényelmes, tág, jól fűtött helyiségek plüssülésekkel, mozgólépcső viszi az utasokat. Lent, a föld alatt sok kisebb-nagyobb üzlet - élelmiszer, virágbolt, trafik, bazáráru, és itt vannak a jegyirodák is. Az egyik forgalmas helyen idősebb, jól megtermett férfi ült egy sámlin. Fekete kalap, fekete télikabát, fehér nyloning volt rajta, sötét nyakkendővel, a cipője frissen tisztítva, rendben tartott sarkokkal. Sámlin ült, és koldult. Ölében volt a tangóharmonikája, mellette a lábánál persely, vagyis inkább valamiféle edény, bele lehetett látni. Ült, harmonikázott és énekelt! A járókelők ott mentek el előtte, és a koronáikat bedobálták a kitett edénybe. Rendőrök is jártak arra, körülnéztek, aztán továbbsétáltak. A fekete ruhás úr a perselybe dobott koronákat soha nem köszönte meg, erre nem volt ideje az éneklés miatt. Később többen megálltak mellette, de úgy, hogy ne fogják el a helyet azok elől, akik pénzt akarnak dobni a perselybe. Az előadott számok népdalok lehettek, a hangulat egyre kellemesebb volt. Később egy fiatalember kibontotta a táskáját, kivett belőle egy palack sört. Stockholmban a sört nem üvegben árulják, hanem sztaniol-palackban. A fiatalember lehajolt, odatette a palackot az összegyűlt pénz mögé. 129 A koldus - nevezzük így - először és egyetlen esetben azon az estén, megköszönte az adományt! Maga mellé tette a harmonikát, felbontotta a palackot, és kiitta a sört. A körülötte állókra köszöntötte. Két jóhangulatú férfi a fekete ruhás úr - nevezhetjük így is - mellé lépett, és dalokat rendeltek tőle. Vele énekeltek, aztán mások is odamentek a falhoz, leguggoltak, és együtt énekeltek valamennyien. A vidám énekszó betöltötte a csarnokot. A koldus már nem énekelt, csak harmonikázott, énekeltek azok, akik odatelepedtek hozzá. Egy másik fiatalember virslit tett az edénybe. Hozzávetőlegesen száz koronára becsültem a pénzt, ami begyűlt. Ilyen vidám-duhaj társaságot, mint amilyen itt verbuválódott, csak budai kiskocsmákban lehetett találni, amikor hajnaltájt vadidegen társaságok összetolják az asztalaikat, és valaki elgajdolja a jelszót: „szeressük egymást, gyerekek!" Éttermekben, kocsmákban Svédországban nem láttam ilyet. „Koldusfélét" még egyet! Húsz év körüli fiatalember volt, jól öltözött, elegáns. A belváros nagy forgalmú központjához közel egy kapu alatt koldult. Ő egy bundássapkába gyűjtötte az adományokat. Mikrofonja is volt és dob, amin a lábával dobolt, tangóharmonikán játszott, énekelt, és a nyakában szájharmonika lógott, ha nem énekelt, akkor azt fújta. Tömeg vette körül a fiatalembert, Ő nem népdalokat, hanem slágert és dzsesszt énekelt. Keveset mondok, ha nem énekelt össze 200 koronát, amíg ott bámészkodtam körülötte - óriási sapkája megtelt pénzzel. Egy hazafias erkély Még akkor este - hogy sokáig csavarogtam - láttam egy hazafias stockholmi erkélyt is; gondolom, magyar disszidensé lehetett. Az utca nem esett messze a belvároshoz. Az erkély innenső részén gémeskút, fakávával - mellette hosszú vályú. A kútgémen még kolonc is volt. 130 „Távolabb" nádas, „még távolabb" egy nádkunyhó, a túlsó oldalon pedig egy gólya. Valóságos gólya volt, kitömve. Nagyon szerettem volna felmenni a házba, de későre járt. Néhány nap múlva pedig, amikor már lett volna időm újra megnézni, nem találtam az utcát. Stockholmban nagyon furcsán néznek a járókelők arra, aki érdeklődik, mi merre van. Legtöbben egyszerűen meg se állnak, mennek tovább. Az a minimális - szerintük -, hogy ha valaki nem tudja, hol találja azt, amit keres, vesz egy térképet. Az öregváros zegzugos utcáiban Gamlastad azonban térkép nélkül is megtalálható! Ez a stockholmi íöregváros - szűk, de kedves kis utcákkal, amelyeken, mint nálunk a |>Váci utcában - tilos a közúti járműforgalom. A házak mindegyike pagy bolt vagy konditori - cukrászda-presszóféle -, vagy pedig étterem, esetleg bank. A házak kicsik, nagyon régiek, de szépen gondozottak. Ilyen szép városnegyedet - mint a Gamlastad - csak a szom-Iszédos Dániában láttam. Minden második-harmadik bolt ékszerüzlet. Vagyonokat érő dara-ibok a kirakatban, de van sok aranynemű elfogadható áron is. Gyűrű, smedalionok, tűk, brossok, collier-k óriási választékban. Két egyforma darab semmiből sincs! Ezen a városrészen nem változtatnak, ötszáz év I múlva is ilyen lesz, mint ma. Renoválásnál is az eredetihez kell alkal-fmazkodni. A házak falára nem tesznek semmiféle táblát, hogy „műemlék", mert az egész városnegyed az. Lehet is, hisz' Stockholmnak ez a része - az óváros - a 13. században épült, jó helyen a Keleti-tenger és a Malar-tó között, ahonnan könnyűszerrel ellenőrizni lehetett az észak-déli és a kelet-nyugati útvonalakat egyaránt. Amikor Stockholmból a 14. században csak a mai Gamlastad állt, akkor negyvenezer lakosa volt a városnak. Középkori város a Gamlastad ma is! A házak kicsik, de aránytalanul magasak. Vajon miért húzódtak annyira össze a korabeli lakosok? 131 Mert terjeszkedhettek volna kényelmesen is. Később az utódok ezt meg is tették, Stockholm ma 270 ezer hektár területen fekszik. Az óváros legszélesebb utcája öt méter, a legtöbb csak két-három méter széles, de van itt olyan utca is, amelyik Hosszú, hosszú, nem látni a végéig, de a szélessége nem haladja meg az egy métert. Éppen csak hogy el lehet menni a falak közt. Birger Jarl és Agne király Láttam nagyon sok szép régi házat, de Birger Jarl (vagyis Birger herceg) várát nem. Pedig ő volt Stockholm megalapítója, erős falakat vont a polgárok háza köré. A herceg nevét sokszor hallottam Stockholmban a trolivezetőktől. Mert Birger Jarlról utcát neveztek el - akkor még nem tudtam, hogy tulajdonképpen én is neki köszönhetem stockholmi élményeimet. Mert ha ő nem védelmezi falakkal a várost, vagy még őelőtte a vitéz Agne király, aki a legrégibb viking mondák szerint itt tanyázott Stockholm környékén az egyik szigeten ... Ő szegény balul végezte, lánykérőbe ment a szomszédos finnekhez, a fejedelem szép, Skjalf nevű lányáért, de még rosszabbul járt, mint apámnak az egyik legénycimborája, aki Milotáról Tiszabecsre járt lány után, járt, járt, de eredmény nem mutatkozott, amíg aztán egyszer megkérdezte a fiút az apja, hogy mi a helyzet, rendben van-é minden? - Minden rendben van, apám - mondta a legény -, csak a lányt nem adják! Nem így viszont Agne király, aki mérgében, hogy elutasították tisztes közeledését, lekaszaboltatta az apósjelöltet, megmutatva, hogy csakugyan komoly nősülési szándékkal hajózott át finn földre. Visszafelé hajóztában itt pihent meg a király Stockholm alatt, ünnepséget is tartottak az após elgyászolására és a finn feleség boldogságára. Agne király jó svéd volt, ivott, míg bele nem részegeden a hitvesi ágyba, ahol asszonya - hogy kívül észre ne vegyék a szolgák -szép csendesen megfojtotta őt. Ezek a legrégibb történetek Stockholm vidékéről, ki tudja, mi igaz 132 belőle, mi nem, de tény, hogy a város mellett van egy vízparti strand-rész, amely a balsorsú Agne király nevét viseli. Szent üt minden, ami régi 1523 óta Stockholm Svédország fővárosa. Azelőtt a ma jelentéktelen kis Sigtuna töltötte be ezt a tisztséget. Talán éppen úgy történt itt is minden, mint nálunk Esztergom és Buda esetében ? A Gamlastad sikátorait járva - mindig több az idegen érdeklődő, bámészkodó turista, mint azok, akik ezen a városrészen laknak. Igen, mert a romantikus szépség mégis csak azoknak igazán újdonság, akik ritkán járnak erre. Mondják, hogy lassacskán - mint lakónegyed - ki is ürül ez a körzet, az ódon falak nem sok kényelmet nyújtanak ma már az ideszorulóknak. Ha például van még néhány stockholmi lakás fürdőszoba nélkül, az csakis itt található ... Nem bírják a kivénhedt falak a modern szerelvényeket! A Gamlastad viszont így „pénzt ér". Ki tudja, mit keres a város azon, hogy régiségeivel idecsalogatja szerte Európából a középkor-imádókat? Az egyik legrégibb épület, a „Nemesek Háza" az ősi svéd nemesi családok címertára. Van egy nagy csarnoka is, itt tartják a zenei fesztivál hangversenyeit, a „Fehér Palota" pedig ma a svéd Legfelsőbb Bíróság székháza. Aki itt jár az óváros zegzugos utcáiban, még ha nem érdeklik is a régi templomok - de a vörös téglás ütött-kopott Riddarholm-templom falait nem kerülheti el a figyelem. Ide temetkeztek már hajdan is a svéd királyok. Itt nyugszik Gusztáv Adolf is és XII. Károly, aki ahányszor csak hadba szállt, mindig elagyabugyálta a cári seregeket, akárhányszoros volt is a túlerejük! A legutóbbi királyi temetés 1950 novemberében volt, akkor temették el V. Gusztávot, a templomot egyébre nem is használják, mint hogy itt tartják a királyok temetésekor a gyászszertartást. Az óvárosban van a Svéd Tudományos Akadémia Központja is és a Tőzsdepalota meg a Kereskedőház, és isten tudja, hány meg hány 133 szobor, remekművű kőportál, csodálatosan szép kovácsolt ablakrácsok, díszek, kutak, az utcák végén elegáns hidacskák. Ugyancsak érthettek itt annak idején a téglaégetéshez, mert a legtöbb fal vakolatlan, és mégse látni sehol, hogy málladoznának a falak! Stockholmnak ebben a kis szegletében akár heteket is el lehetne tölteni bámészkodással, nézgelődéssel. Hátha még a kapu alá is bekukkantana az ember ... Vagy azokba a kis boltocskákba, ahol árulják is a régiségeket... Sok van ilyen, csak ámul az ember, kik és hogy őrizték meg ezt a teméntelen régiséget? Csakugyan, a svédeknek szent minden, ami régi. Olyan kelendősége van az évszázados kacatoknak, mintha azok valamilyen elengedhetetlen napi szükségletet elégítenének ki. Vigyáznak mindenre, mindenükre, ami egyszer már megvan, elkészült, az maradjon is, amíg csak bírja az időt. Még azt a kistermetű lovat is őrzik - persze kitömve, molytól megrágottan -, amelyen Gusztáv Adolf lovagolt a lützeni csatában. Mindezeket tudva - nem véletlen, hogy Svédországban hozták létre először a világon az első szervezett szabadtéri tájmúzeumot, a Skanzent, aminek az értékeit ma már pénzben nem is lehet kifejezni. Persze, a Gamlastad bölcsen berendezkedett arra is, hogy ne csak adjon, de vegyen is. Minél több pénzt ki az ide látogató zsebeiből. Csakugyan, ha lenne itt pénze az embernek, főhetne a feje, mit vegyen meg, mit vigyen haza, mert így elbeszélve mégsem hat olyan eredetinek a stockholmi óváros, mintha néhány régi tárgyat hazavihetnék innen mutatóba. így viszont - a „mindent a szemnek, semmit a kéznek!" gondolatával - csakugyan vidáman és gond nélkül őgyeleg-hettem keresztül-kasul a Gamlastad zegzugos sikátoraiban úgy, hogy még egy igazán originál viking vitéz köpenyéről való fagombot se vettem! De így volt jó, mert itthon azóta már biztosan felmerült volna bennem a kétség, hátha nem is viking vitézi mentéről való az a gomb, hanem csak hamisítvány, utánzat, mert később, ahogy én ámuldoztam a teméntelen régiség láttán, azt mondta egy svéd ismerősöm: csak nem képzelem, hogy az a rengeteg kacat mind eredeti? Némelyeknek ez a foglalkozásuk: szériában gyártják, készítik a régi tárgyakat. Fi- 134 gyeljem csak meg: menjek be, vegyek meg valamit, azt az egyetlen darabot, amit a kirakatban látok, aztán sétáljak vissza a kirakat elé megint... újra ott lesz az a 13. századból származó levesmerő ezüstkanál. Később, hogy módomban volt látogatást tenni a svéd városháza épületében, azt kell mondanom, hogy ez bizony így igaz. De miért ? A stockholmi városháza Nem messze a Gamlastadhoz - már messziről a műemlék hatását kelti tornyaival, aranyos kupolájával, furcsa, régi téglafalával. Naponta idegenvezető kíséri végig az érdeklődőket két csoportban. Az egyik a német csoport, a másik az angol. A vezető tökéletesen beszél angolul, raccsolva, öblös magánhangzókat ejtve, egyetlen szavát sem értettem, még a ,,the" és az ,,and"-ről is csak feltételeztem, hogy az-é, aminek én gondolom. A városházát körül és belül végigjárva, 17. századbelinek véltem. Épült az 1930-as években! Olasz és német mesterek keze munkája. Az épület tervezése, „stílusának" összehangolása több időt vett igénybe, mint a megépítés. Egyébként ez a mai modern épületekre is áll. Mert az építtetők csakugyan 17. századbelire akarták. A téglát az épülethez háromszáz éves módszerrel vettették, égettették, a fafaragások technikája is évszázados. Az épület mindenestül - gazdagsága, pompája - lenyűgöző. Aki Stockholmban jár, nagy mulasztást követ el, ha nem nézi meg! A fal aranykockákból készült mozaik. Freskóképei mintha élnének. - A kárpitanyagot is régi technikával szőtték. A falon az atyák és ősök képei. Egy teremben külön a város gazdag polgárainak képe, alatta, hogy ki mennyit áldozott a városháza építésére. Az aula padlózata óriás terméskövekkel kirakva. Itt is hangversenyeket szoktak rendezni, és nagy, báli ünnepségeket. De mi az, ami leginkább meglepi itt a látogatót? A harmónia, az a csodálatos elrendező készség, amivel Ragnar Östberg különböző épí- 135 tészeti stílusokat - köztük ellentétes stílusirányzatokat is - képes volt egységes egésszé formálni. Megtalálhatók itt a 16. századbeli robusztus svéd kastélyépítészet elemei is, éppen úgy, mint a görög-római klasszikus stílus felelevenítését szolgáló erkélykiképzés, és sehol semmi bántó ellentét! Mondják, hogy ez a hatalmas terem a Kék Hall. De honnan kapta a nevét, hisz itt semmi sem kék. De igen! A plafont ablakok pótolják, ahonnan a tiszta kék eget lehet látni. Ilyet építész, tervező nem tervez, ezt csak megálmodni lehet! A városháza épületében Galéria is van. Itt helyezték el Eugen herceg festményeit, akit a svéd művészettörténet a „Festő Hercegként" tart számon. Gondoskodtak a tervezésnél arról is, hogy a látogató itt ne csak azt lássa, ami az épületen belül van, hanem tekintse meg az egész Stockholm panorámáját. Erre a célra külön egy magas teraszt építettek. Olyan, mint egy függőkert, látni róla az egész Gamlastadot és dél felé a Stockholm környéki dombokat. Az épület tornya 116 méter magas. Ide is fel lehet menni liften. A torony legtetején Svédország szép szimbóluma: a három, egymás mellé tett korona. Sok helyen látni ezt Stockholmban, a válogatott svéd sportolók mezét is ez a jelvény díszíti. A toronyból minden délben és este hat órakor harangjátékot hallani, melynek dallama az 147l-es brunkebergi csata emlékére írt 16. századbeli svéd harci induló. Aki nem sajnálja a fáradságot és a liftpénzt, az felmehet a torony tetejére, ahonnan tiszta időben messze kilométerekig ellátni a város határain túl is. Én is felmentem volna bámészkodni, de pár nappal azelőtt vendégségben voltam egy családnál, ők a huszonvalahányadik emeleten laknak. A házigazda kivitt az erkélyre, és azt mondta, hogy az ő erkélyéről éppen úgy lehet látni egész Stockholmot, mint a Városháza tornyából. Akkor onnan szétnéztem, most csak nem fogok fizetni külön azért, hogy még egyszer nagy magasságból végignézzek a városon, és fássam ugyanazt, amit már egyszer láttam az erkélyről - ingyen! 136 A főtoronyhoz egy melléktorony is csatlakozik, annak tetején egy szép szobor áll, amely a sárkányölő Szent Györgyöt ábrázolja. Furcsa középkort varázsoltak ide az építők, a tervezők. Ahol az érdeklődők járnak az épületben, ott nem dolgoznak sehol. Van külön épületszárny, amelyik arra a célra készült, hogy legyen hol ügyködni a város hivatalnokainak is. De az egész épület inkább mutogatásra való. Kívül a kikövezett térség, alig néhány méter - és máris ott a tenger. Kéken, csillogón, és olyan tiszta vizzel, hogy méterekig le lehet látni benne. A hajók, motorcsónakok összevissza futkosnak itt a városháza előtti tengeröbölben. A nap ráragyog az aranyos kupolára, a kupola beleragyog a tengerbe. Most tiszta és éles a levegő, mert északi szél fúj. Tegnap olyan köd volt, hogy az utcán tapogatózva lehetett menni. Órák alatt változik az időjárás. Ma reggeltől langyos a levegő, mintha nem is tél, hanem május közeledne. A kacsák, récék, vadhaty-tyúk bent a város közepében. Szürcsölik a vizet - hátha akad benne valami. A sirályok és más tengerlakók megelégednek hal híján mindenféle hulladékkal is, vadásznak egy-egy vízbe dobott kiflidarabra, alma- és narancshéjra. Sokan kimennek a vízpartra uzsonnázni, tízóraizni csak azért, hogy a tenger szárnyas lakóinak adhassák a hulladékokat. Honnan jön ide ez a sok ezer és sokféle vízimadár? M'ert errefelé csak vendégségbe járhatnak - az igazi otthonuk másutt van, hisz itt se fészkelni, se költeni nem tudnának, se a járdára, se a vízre nem rakhatják a tojásaikat. Limlom és gally pedig sehol, amiből fészket tudnának összehordani. De úgy látszik, mégis szeretik ezt a helyet, vidám gondtalanságban töltik az idejüket egy világváros kellős közepén úszkálva. VII. FEJEZET A magyar gyümölcs Északon Ideje, hogy szó essen a fő témáról, amiért tulajdonképpen „összehoztam" ezt az utazást. Mert lám, már írtam eddig is hetet-havat mindenről, de hogy mi a helyzet a magyar gyümölccsel-zöldséggel Skandináviában - arról még nem szóltam egy kukkot se. Őszintén bevallva, féltem a témától. Honnan gyűjtök én anyagot, adatokat a dolgozatomhoz? Vajon nem úgy járok itt is, ahogy néha otthon: bele-belekontárkodik az ember különböző szaktémákba, elmegy ehhez is, ahhoz is „konzultálni", a hivatalokban elmondják a szöveget, aztán, amikor kijön az újságíró, akik „hivatalból" tájékoztatták, a térdüket verik a nevetéstől: átdobtuk ezt is rendesen, úgy kell neki, miért ír olyanról, amihez nem ért, mert ha értene, nem kérdezősködne itt is, ott is. Meg aztán, ha szükséges egy olyan írás, amely történetesen a skandináviai magyar gyümölcsexporttal foglalkozik, majd megírja valamelyik külkereskedelmi szakember. Csalódtam! Mert akiktől az információt igyekeztem megszerezni, igazán készségesen segítettek. Akár a Skandináviában dolgozó magyar kereskedők, akár az itteni partnereink. Témám után járva, először is az lepett meg, hogy az üzletekben vásárolt gyümölcsöt mosás nélkül is meg lehet enni. Nincsenek feliratok: „Ne fogyassz mosatlan gyümölcsöt!" A kereskedők tanulták meg, hogy piszkos, permetes árut nem szabad forgalomba hozni. Észak gyümölcsellátásában jelentős szerepe van a magyar mezőgaz- 138 daságnak. Skandináviában elméletileg mindenhonnan mindenféle gyümölcsbehozatal lehetséges. Az északi országok politikai diszkrimináció nélkül fogadják az árut, azt, amire szükségük van. A behozatal „elvi" engedélye azt jelenti, hogy csak akkor lehet behozni bármiféle gyümölcsöt, ha a maguk termelte árut megette a nép. Időközönként felmérik a készleteket, és ha úgy látják, itt az ideje - megnyitják az im-, portáruk előtt a sorompókat. Három magyar mezőgazdasági termék van, amelyet magyar volta minősít is. A jonatánalma, a darált és őrölt paprika meg a makói hagyma. Csak a mi ügyetlenségünkön múlik, hogy ezekből az árukból rajtunk kívül mások is szállítanak Svédországba. Hagymát más országokban is termelnek, és nem ritka, ha „magyar" [áruként adják el Északon. A paprikából pedig az őrölt áru a kapós. 'Kellene nyersen, frissen nagy, húsos piros paprika is, de abból nálunk se terem elég, így ennek a piaca már másé. Akármelyik nagyváros gyümölcskirakatában novemberben, decemberben általában húszféle friss gyümölcs látható. Dinnyétől földieperig minden. És a gyümölcs egy-egy fajtájának fogyasztása sincs szezonhoz kötve. Mindig kapható minden, nagyjából azonos áron az év minden szakában. Onnan hozzák a friss gyümölcsöt, ahol éppen érik. Állandóan kapható minden gyümölcs, így a vevő egyszerre csak keveset vásárol. Felesleges, hogy otthon tárolja - annyit vesz, amennyit egyszerre megeszik. Mérés nincs Csak a termelő mér, amikor átadja az áruját, illetve csomagolja. Mert csomagolva érkezik a boltokba minden. Ott már se idő, se hely a mé-ricskélésre, csomagolásra. Hogy lehet például szőlőt vásárolni ? Ott egy halmaz csomag - abból kiveszi az ember azt, amelyik neki tetszik. Egy-két vagy három fürt. Ettől többet venni minek? Holnap is lesz friss áru. 139 ¦ i Alul egy műanyag vagy papírtálcaszerű dekli, felül nylon vagy celofán - leragasztva, bent a gyümölcs -, valahol jól látható helyen a felirat, milyen súlyú az áru, mennyibe kerül. A celofánpapírt vagy a nylont feltépi az ember, és máris csemegézhet. A gyümölcsöket általában nemcsak fogyasztás előtt, de csomagoláskor se nagyon mossák, mert a víz leviszi a gyümölcs hamvát, amely illóolajokat tartalmaz. És ezt elveszítve, ízetlenebb, értéktelenebb lesz a gyümölcs. Nemcsak a szőlőt, de az őszibarackot, a málnát, az epret és a többi gyümölcsöt is csomagolva árulják. Hogyan lehet megtermelni a gyümölcsöt úgy, hogy ne kelljen megmosni étkezés előtt? Még a sokat permetezett almát se ... Az alma esetében a legegyszerűbb, mert azt szedéskor megpermetezhetik úgy, hogy az utolsó permetszer megtisztítsa a gyümölcsöt az előző összes vegyianyagtól. De a földieper, amelyre az eső könnyen felveri a "földet, a homokszemeket, mosás nélkül „ropog" az ember foga alatt! De a rétoldalon, fű között nőtt erdei szamócát úgy jó enni, ahogy szedi az ember. Az eper földjét - hogy ne kelljen mosni a gyümölcsöt - a virág kötődése után felhintik szecskával. A gyümölcs a szalmán fekszik, nem ér a földhöz. Vagy szalma helyett nylonfóliákat terítenek az eper töve köré. Északon nagyon fontos gyümölcs az eper. És, mert kelendő, más országokban a termelők korszerű fajtákat tenyésztettek ki. Nálunk még mindig termelik a Madame Mutót - holott ez az igényes piac számára már kiment a divatból. Helyét a Semga foglalta el, amely kevesebbet terem ugyan, kisebb is, de lehet fagyasztani, mert nem üreges. Ott, ahol a piacra Belgiumban és Hollandiában termett földiepret visznek, ott a magyar szakemberek még említeni is szégyellik, hogy földiepret termelünk mi is. Szőlőt - olcsót és finomat, nemcsak néztem, de ettem is: Stockholmban, Finnországban, Norvégiában, Dániában - mindenütt. Pedig november-december már nem éppen szőlőszezon, nálunk - mielőtt eljöttem, leértek a legkésőbbi fajták is, csak imitt-amott árultak már szőlőt, de milyet... Itt viszont minden boltban első osztályú áru kapható Az a szőlő kell, amelyik sokáig eltartható, s amelyet lehet szállítani. Az itteni áru Bulgáriából, Spanyolországból, a franciáktól, Portugáliából és Görögországból való - hogy csak a legnagyobb szállítókat említsem. Mi is szőlőtermelő ország vagyunk! A magyar szőlőtermesztésnek ötszáz éves hagyománya és világhírneve - volt! Jelenleg nincs. 1968-ban Magyarország Északra egyetlen vagon szőlőt exportált -mintának, piackutatási szándékkal. Az eredmény? Valahol Finnországban elajándékozták az egész szállítmányt, mert a kereskedelemnek még ingyen se kellett! Jelenleg egyetlen vagon igazi, piacképes szőlőt se tudunk exportálni ! A Chasselas - amelyet nálunk ma is úgy telepítenek nyakra-főre, hogy exportra alkalmas csemegeszőlő - harminc éve divatjamúlt. A többi csemegefajtánkat, ha van is, csak jelentéktelen területen termeljük. Azt gondoljuk, biztos azért nincs a magyar piacon ősszel hazai csemegeszőlő, mert eladják, kell a valuta. A mi talajunk és klímánk megfelel a szőlő igényeinek. Nem az európai piac, hanem mi vagyunk az oka, hogy nem termelünk jó csemegeszőlőt. A bolgárok - szállítást tekintve - majd ezer kilométer hátrányban vannak velünk szemben, a görögök ezerötszázra, és mégis itt van az északi piacokon a csemegeszőlőjük! Évekkel ezelőtt meghonosodott nálunk a Duna-Tisza közi homokon az úgynevezett izsáki sárfehér. Ezt egy ideig a németek vették, mi pedig azt gondoltuk, jóféle csemegeszőlő ez, lám, van kelendősége. Néhány éve azonban már nem kell. Mi történt? Az, amit sokan tudtak: az izsáki sárfehér nem felel meg a modern csemegeszőlő iránt támasztott igényeknek. Németországban nagyon magas vám terheli a bor és a borszőlő bevitelét. A sárfehéret a nyugatnémet kereskedelem bevitte csemegeszőlőnek, de nem az eladás szándékával, hanem azzal, hogy bort szűrnek belőle. A pénz- 141 ügyőrség észrevette a kereskedelem manipulációját - most aztán vége az izsáki sárfehér csemegeszőlő legendájának. A recept már megvan: legyen laza fürtű, húsos, vékony héjú, sokáig elálló, jól szállítható - és aztán jöhet, dől érte a valuta. Persze, nemcsak a szőlőért, jó pénzt lehetne kapni az aszalt gyümölcsért is. Majtison nagyanyámnak milyen remek szilvaaszalója volt. Szilvát, körtét, almát, somot aszaltunk rajta, aztán isten tudja, mikor, lebontották az aszalót, most már az egész szatmári Erdőháton senkinek sincs, nem aszalnak gyümölcsöt. Skandináviában az aszalt gyümölcs nagyon keresett áru. A külkereskedelmi szakemberek szerint évente 1 millió dollárt is kaphatnának aszalt gyümölcsért. De a keresletet évek óta mindig azzal utasítjuk vissza, hogy a nagyüzemi gyümölcsaszalásra még nem volt időnk berendezkedni, így az aszalt gyümölcsöt mások viszik a piacokra, és másé az a dollár, amelyik nekünk is kellene. Miért nem csinálják magántermelők? Hiszen az is állami haszon, ha a magántermelők áruit juttatjuk a külföldi piacokra. Mennyi lehetőség, amellyel nem élünk. Északon nagy mennyiségben vásárolnak virágot, főként rózsát és szegfűt. Viszonylag közel vagyunk Skandináviához, sokkal közelebb, mint Mexikó, Florida vagy a Riviéra. A vágott virágot mégis onnan viszik Svédországba is, Finnországba is. Nemcsak a földalatti vasút csarnokaiban, de fent is sok a virágbolt Stockholmban. És mégis szombaton meg vasárnap sorban állnak a virágboltok előtt az emberek. Mert vizitre, látogatóba, találkára menni virág nélkül annyi, mintha valaki cipő nélkül, zokniban indulna a Koncert Ház hegedűestjére. Lenne hol megtermelnünk a virágot, van rá sok ügyes női kéz is, amelyik kötözhetné, csomagolná. Most próbálkoznak a szervezéssel - eddig aludtunk! Olyan akácmézet, mint a mienk, sehol Európában nem tudnak termelni! Összetétele, íze, zamata és illata egyedülálló. És még sincs jelen az akácméz a piacokon úgy, ahogy lehetne. Évek óta - panaszolják a magyar kereskedelem északi megbízottai - nem tudunk megfelelően 142 csomagolt mézet kínálni, amely kielégítené az igényekét. Csak ezen múlik! Az a méz, amit a nyírségi akácfák virágaiból vagy a Mátra lan-kás erdeiben gyűjtenek a méhek, felülmúlja minden más ország termékét. És mégis olasz meg francia mézet árulnak Skandináviában. Pedig az említett helyeken még a levéltetvek édes izzadmányát is bele-gyűjtik a mézükbe a méhek. A mi nagy mézesedényeinknek tartalma egy-egy vásárlónak sok - csurgatni pedig nem hajlandó se a kereskedő, se a vásárló. Egyikük sem ér rá. Eddig csak az elmulasztott lehetőségekről szóltam, de összességében nem reménytelen a helyzet. Hiszen egyedül csak Finnországból egymillió dollárt kapunk évente mezőgazdasági termékeinkért. Az exportgyümölcs közé - mitőlünk is, másoktól is - sok olyasmi is kerül, ami nem kívánatos. A banán között például - Jamaicából - nem ritka a zöld mérges kígyó. Behúzódik a gyümölcsfürtök hajlataiba. Csak azért nem veszélyes, mert a hosszú utazás miatt a kígyó elmerevedik a hidegben, és ilyen állapotban nem tud marni. Mire kilazítaná az izmait, akkorára a kereskedő szépen, csendben, hogy a vevők ne nagyon értesüljenek róla - agyonveri. Ha nem mérges, az más, akkor eljátszanak vele a gyerekek. A mi árunk között a mérgeskígyónál sokkal veszélyesebb lény is meghúzódhat. Nemrég Finnország fővárosában kék lámpás rendőrautók száguldottak végig az utcákon a külváros felé, mert ott egy Magyarországról exportált fejessaláta fodros levelei között burgonyabogarat találtak. Kereskedelmi irodákban, valamint nagykövetek, kiskövetek, attasék, ügynökök, megbízottak, fontos és kevésbé fontos személyek egy emberként óvakodva intettek: erről aztán egy szót se! Mint ahogy arról se: tavaly a „magyar" név először hangzott el a svéd parlamentben. Mégpedig interpellációként. Egy derék svéd honatya a Magyarországról bekerült burgonyabogarak ügyében interpellált. Svédország ugyanis, más északi államokkal egyetemben, szigorúan elhatározta, hogy megvédi földjeit a kolorádóbogártól. A növényegészségügyi vizsgálatok alkalmával, ha a bárhonnan érkezett áruban burgonyabogarat találnak, akkor azonnal leplombálják a 143 szállítmányt, és utasítják a szállítmányozót, hogy huszonnégy órán belül a rakomány vasúti kocsistul, kamionostul hagyja el az országot. Ez nem tréfa! Valamennyi magyar mezőgazdasági termék Északra való exportálását komoly veszély fenyegeti. Mert szó esett már arról is, hogy leállítják mindenféle szállítmányunkat. És ez nem aszerint fog bekövetkezni, hogy mi írunk-é róla vagy sem, hanem hogy lesz-e a magyar áruk között burgonyabogár. Kár lenne, ha csak hallgatással próbálnánk védekezni. Mert igaz, hogy a téma igen kényes, nemcsak minket érint. Ugyanis mi hiába irtjuk ki a saját burgonyabogarainkat, hisz porozunk, permetezünk már ellenük évek óta, kiküldjük az iskolásokat a határba bogárvadászatra, de a szomszédos országokból átmászik újra meg újra! Baráti határokon keresztül éppen úgy, mint az aknazárakon. Szükség volna egy egész Európát átfogó nagy bogárhadjáratra! A burgonyabogár nincs olyan látványos veszély, mint a sáska, de éppolyan nagy a kártétele. Ezt az akciót akár Magyarország is kezdeményezhetné, addig, amíg minket is, a szomszédainkat is, ki nem zárnak a még nem fertőzött piacokról. Gondosabban, körültekintőbben! Valamelyik esztendőben egy magyar almaszállítmány olyan címkével érkezett Svédországba, amely enyhén szólva nem volt megfelelő. A kereskedők és a szakemberek egyaránt tiltakoztak az ízléstelen címke miatt. Végre hosszas huzavona után sikerült keresztülverekedni, hogy az alkalmatlan címke helyett küldjenek másikat. Küldtek. Feleakkorát, mint amekkora az eredeti volt. Mit lehetett tenni? A legegyszerűbbet: hogy ráragasszák az előzőre - azt nem! Mert csak félig takarta volna amazt. Más helyre ragasztani? Egy göngyölegen 144 nem lehet két címke - le kellett tehát vakarni az előzőt. Hogy ilyen és ehhez hasonló melléfogások mibe kerülnek - érdemes lenne kiszámítani. A hercehurca hónapokig elhúzódott, addig az eladatlan áru állt, és romlott. Ha jelen akarunk lenni az északi piacokon - nekünk kell alkalmazkodni a piaci követelményekhez, mert az már rég kiderült, hogy a piac nem alkalmazkodhat mihozzánk. Az árunk - az alma - megfelel. De a csomagolás! Végre a bükkfa-ládákról áttértünk a korszerűbb, szürke és fehér papírdobozokra. De mire megértettük, hogy huszonhat kg almát négy és fél kilós faládában ostobaság szállítani, akkorra mások már nyolcszínnyomásos, káprázatos csomagolásban jelentkeztek az áruikkal. Az árut Északon a szem veszi meg, és nem a száj! Mindennél fontosabb, hogy a csomagolás reklám is legyen! Nekünk külön reklámpénzünk nincs. Más a helyzet például a jamaicai banánnal, amelyből évente ötvenmillió dollár értékű szállítmány érkezik Északra. Abból ötmillió dollár mehet reklámra. De a mi néhány milliós bevételünk másra kell! Külkereskedelmünk ilyen apró-cseprő gondokkal küszködik Skandináviában! Itthon felragasztják a címkét, de csak a közepét. Mire kiér az áru, lerongyolódik róla a címke, fújja a szél. Annyi csirizt kennek a címke alá, hogy végig a ládákon csíkokban folyik a barna lé. Átüt, és nem lehet a címkéből látni semmi! Ha már vékony papírból készül, ahhoz való ragasztót kellene használni. De erre itthon miért nem jönnek rá ? Apró dolgok, látszatra jelentéktelenek, mégis nagyon lényegesek. A kereskedelemben, a piac megtartásában - mindennél fontosabb a bizalom. Ne csak addig feleljen meg a magyar gyümölcs a kívánalmaknak, míg itthon leplombálják a szállítmány ajtaját. Számos konkurrense van a magyar jonatánnak. A tiroli jonatán, ha pirosabb is, ha szebb is a formája, de zamatra nem tudja megközelíteni a magyart. A francia, az új-zélandi, a kaliforniai, az ausztráliai és az argentin alma sem! Megszerezni nehéz a piacot, elveszteni annál könnyebb. De a legnehezebb : visszaszerezni! 145 Mi például Finnországnak adtunk már el évente hatvanezer tonna almát is. Aztán lecsökkentünk hétszáz tonnára. Most újra felfelé tornázunk a létrán, és megpróbáljuk elérni a maximumot. Maguk a finnek mondják - szívesen adnak nekünk évente egymillió dollár helyett kétmilliót is -, csak rajtunk múlik! Ha megjelenik a magyar alma az északi piacokon, nem öltözik zászlódíszbe a város, de tény, hogy keresik a magyar jonatánt. A háziasz-szony nemegyszer teszi fel a kérdést az üzletben a kereskedőnek: mikorra várható az első szállítmány? Decemberben a piros jonatán nem hiányozhat egyetlen feldíszített karácsonyfáról sem. Almánk - íze mellett - a színével hódít. Svédországban 3—4 hónapon át alig-alig süt a nap. Ezért lélektanilag is döntő az alma élénk piros színe. A jonatán nálunk pirosodik a legszebben, az őszi napfény és a gyenge dér alatt. A magyar jonatán kivívott becsülete jelentős védelemre szorul. Apró dolgoktól jelentős problémákig lehetne sorolni, miért van szükség a védelemre. A gyümölcsöt szárával kell szedni, ezt tudja mindenki. Megtörténik azonban, hogy a szár a szedéskor elszakad, így már nem exportértékű a gyümölcs. Hogy segít magán a gazda? Kihúzza a szárat egy hibás gyümölcsből - beledugja az épbe. Hogy pár hét múlva megromlik az alma a szúrás helyén? Ezt már csak odakint lehet észrevenni. Aki az idén almát adott el, és jövőre is akar eladni, annak egy ilyen csekélynek látszó manipuláció sem lehet közömbös. Mindennél fontosabb tehát, hogy tartós legyen a gyümölcs! Az utóbbi években a jonatán tartóssága nem kielégítő. A más országokból importált alma jobban állja az időt. Az az oka, hogy mesterségesen fújják fel a termelők a gyümölcsöt. A túlzott műtrágyázás, az öntözés fellazítja a gyümölcs rostjait, ez pedig a tartósság rovására megy. Az idén (1969-ben) például jobban örül a kereskedő egy-egy borsodi, hevesi szállítmánynak, mint a szabolcsi jonatánnak, mert az a gyümölcs kisebb, keményebb, ellenállóbb, tartósabb. De nekünk mennyiségileg is nagyobb gond a szabolcs-szatmári jonatán sorsa. 146 Nagy gondot okozott a jonatán húsának és magházának bámulása. És a sztipikesedés, az úgynevezett jonatán-folt. Jahoda Ernő - a magyar külkereskedelem legelismertebb személyisége Skandináviában - azt a feladatot kapta, hogy utazzon Genfbe, és ott az egyik illetékes szakbizottsággal próbálja elismertetni, hogy a jonatán-folt nem betegség, hanem fajtatulajdonság! Meglehet, ez az akció sikerrel jár. De mi történik akkor, ha más termelők jonatán-folt nélküli gyümölccsel jelentkeznek a piacokon? Amennyivel mi gyengébbek vagyunk, mint a vetélytársak, annyival kell ügyesebbnek lennünk. Ami Nyugaton könnyen feloldható, félresikerült gazdasági manipuláció csupán, az nálunk tragikus veszteség. A belgák néhány évvel ezelőtt egész Európát átfogó körte-programot dolgoztak ki. Tavaly termőre fordultak az ültetvények, és az eredmény : ötvenezer tonna körtét zúdítottak a tengerbe! Mi, amit megtermelünk, azt el is kell adjuk! A nyugatnémetek az elmúlt évben százezer tonnaszámra öntöttek gyümölcsöt a tengerbe -nekünk arra is vigyázni kell, hogy egyetlen láda se menjen veszendőbe, ha már megtermeltük! A magyar gyümölcs jelenlegi helyzete és a jövője is biztató az északeurópai piacokon. De csak úgy, ha nem ülünk a babérainkon, ha állásainkat tartani tudjuk, és sikerül új piacokat is meghódítani. Európa számos mezőgazdaságilag fejlett országában ma már csak akkor engednek új gyümölcsösöket telepíteni, ha a vállalkozók fel tudják mutatni a járulékos beruházás objektumait is. így például vasútvonalat az elszállításhoz, megfelelő rakodási körülményeket, és raktárt, valamint hűtőházat a várható termésmennyiségnek megfelelően. Mi ettől még messze vagyunk! így aztán reális a jó tanács, amit a külföldön dolgozó kereskedőink ajánlanak a magyar mezőgazdaságnak: új telepítések helyett a járulékos beruházások pótlása! Az európai piac nem közvetlenül a termés betakarítása után igényli a magyar gyümölcsöt, hanem később. Az almát decembertől márciusig. A kora ősszel szállított alma tonnájáért nyolcvan dollárt kapunk. Ugyanez a gyümölcs februárban vagy már januárban is száznyolcvan dollárt ér. 147 Ahány kereskedővel beszéltem, szinte valamennyien szeretnék a termelők lelkére kötni: a piacon megállás nincs, a piac állandóan fejlődik, modernizálódik", ami ma még sláger, az holnap már nehezék: azelőtt kell megszabadulni az árutól, amíg még a vásárló meg nem unja. A fajták tökéletesítésével kell lépést tartani a piac változó igényei szerint. Ne járjunk úgy, mint a málnánkkal. A hagyományos - nálunk is termelt - piros málna helyett a sárga, fanyar ízű „mocsári málna" hódította meg az északi piacot. És tévedés lenne azt hinni, hogy a jelenleg termesztett jonatán örök! Az ismert harminc jonatán változatból ma még senki sem tudhatja, milyen variánsokat sikerül kitenyészteni, s melyik múlja felül a mostaniak értékét. Ezért nincs megállás! Ma már a termelés nem a józan paraszti ész dolga, hanem sokkal inkább a tudományé! A mezőgazdasági kísérleti intézetek - úgy mondják - külföldön mindenütt el kell tartsák magukat. így tehát a kísérletezés pénzbe se kerül. Viszont óriási összegeket hoz! És nemcsak a kísérletek a fontosak, hanem a mások eredményeinek szemmel tartása is. Az, hogy a konkurrencia mit produkált! Mi például egymás után helyezzük üzembe a konzervgyárainkat. Az Alföldön, Szabolcs-Szatmárban nemcsak az a cél vezeti e gyárak létrehozóit, hogy tartósítsák a gyümölcsöt, hanem hogy megoldják a lakosság foglalkoztatottságának gondját is. Mit hall az ember külföldön ? Hogy a konzervgyártás felett lassan eljár az idő. A modern tartósítás igényének jobban megfelel a fagyasztás, mint a hagyományos módszer. A fagyasztott áru éppen úgy eláll, mint a konzerv, akkor lehet feldolgozni, amikor az iparnak és a kereskedelemnek szüksége van rá. A konzerv viszont már kész, új készítmények előállítására nem alkalmas. A konzervüveg szállítása, visszaváltása kiteszi az áru súlyának majd teljes fuvarköltségét. A tej forgalomba hozatalára ma már az üveget sehol sem tartják al- 148 kalmasnak. Egy svéd kereskedő azt mondta: ha egy liter tejhez egy fél kiló üveget kellene oda- és visszafuvaroztatnia, fél év alatt tönkremenne. Igaz, hogy jelenleg még fogy a konzerv, és nagy vásárlónk a Szovjetunió is, de kérdés, kész vannak-é már a tervek a konzervgyárak átállására? Engedjük-é, hogy ebben is lekörözzenek bennünket, ahelyett, hogy mi vágnánk mások elé ? A magyar mezőgazdaság minden évben többet termel. Az emberiség egyre több gyümölcsöt fogyaszt - de nem elég az árut felkínálni eladásra, mi minden kell még ahhoz, hogy sikerüljön az üzlet! A legnagyobb gond, hogy a termelők nem elég tájékozottak az európai piaci viszonyok felől. Az lenne az igazi, ha az almaválogatók is tudnák, milyen versenyben kell helyt állnia a magyar gyümölcsnek ahhoz, hogy emelkedhessen a jövedelem. Egy biztos: sem a magas színvonalú skandináv kereskedelem, sem az igényes fogyasztóközönség nem fog igazodni a mi termelési gondjainkhoz, nehézségeinkhez. Attól veszik a gyümölcsöt, aki szebb árut kínál - olcsóbban. Hazamenve elmondom majd otthon, Szatmárban, a családi körben is, barátoknak, ismerősöknek, ha kérdezik: mit csináljunk a jonatán almáinkkal? Kivágjuk-é a fákat, vagy várjuk meg, amíg majd nem fog kelleni senkinek a gyümölcs, és ránk rohad ? Nem, magas színvonalon kell termelni, kitűnő gyümölcsöt, s nem árt, ha az előrelátó gazda szemét a piaci helyzet alakulásán tartja, mert akkor nem ér bennünket meglepetés! Igazán nem bántam meg, hogy sort keríthettem egy kis piaci tájékozódásra is itt - Északon! VIII. FEJEZET Találkozás egy stockholmi magyar vagánnyal én is kapok valamit, viszonozhassam . déstől. fl6 Egy rakomány nádudvari cserép mint nap,L*gok Joggal nőtt bennem az agg^ Egy rakomány nádudvari ««P^^ .. Azt úgy kap- Bezzeg, ha barackpálinkát ^^%T^^ a Frigoscand.a-kodták volna el tőlem, mmt a cukrom Ma - ^^ telepen is körülszaglásztak a kocsnkat a 3^ de van-e? Nekem volt -- ket, -^ Jflt a két szememre! Töb-Laciék azt mondtak, arra ugy vigy ! bet ér ez itt, mmt az arany! bekopogtam a 150 tom a mesternek, hogy ez eladó. Felállt, sánta volt, odabicegett az üzlet ajtajához, lehúzta a rolót, belülről bezárta az ajtót, és megkérdezte, mi az ára a pálinkának? Száz koronát mondtam. Benyúlt az asztalfiókba, és letett az üveg mellé egy százkoronást. Micsoda gyönyörűség lehet az, amikor az igazi, komoly csempészek átjutnak a határokon, biztonságba kerül az áru, és felmarják az óriási dohányokat. Akkor aztán van haddelhadd a mulatókban. Ott szoktak lebukni, majd mindegyikük. Utánanyúltam a pénznek, hogy zsebre vágom mielőbb, de a sánta órás intett, hogy ne nyúljak hozzá. Hű, ha most fog kilépni valaki a pult melletti függöny mögül... Felvette az üvegemet. Tüzetesen megnézte a dugaszolást. Aztán elővett valami kis bicskafélét, beleszúrt a dugóba, kihúzta az üvegből a dugót, oda tartotta az orra alá, szagolgatta egy ideig, aztán intett, hogy elvehetem a százast. Az üvegből nem ivott egy kortyot sem. Nagyon nagy tudású, tapasztalt ember lehetett ez a stockholmi órásmester. És aligha most vett először dugaszolt pálinkát. A százkoronással a zsebemben tétovázás nélkül elfüstöltem az órásüzletből. Kifelé jövet azt mondta a mester, hogy ha van, hozzak még. Mentem a stockholmi kis utcán vígan; hátra se néztem sokáig, úgy éreztem, hogy most igazán megdicsérhetném magam, legalább három napig élhetek minden anyagi gondtól mentesen. A három nap viszont hamar eliramlott, úgyhogy megint töprengésre került sor: hogyan mehetnének át nádudvari ízléses cserépedényeim minőségi változáson; pénzt kellene látni belőlük! Odaadnám az ösz-szest egy fél liter barackért... annak már ismerem a menetét! Próbálkoztam, próbálkoztam Nem részletezem a dolgot, pár nap múlva ott tartottam, hogy a bőröndömet szépen leeresztem valamelyik hídról a tengerbe. Aztán egy szép napon - csakugyan az volt - nem messze a magyar 151 nagykövetségtől, egy kis épületben láttam egy boltot. Annak a kirakataiban bámultam meg pár nappal azelőtt mindenféle őrültséget. Kedvesen fogadott a tulaj, kirakatott velem mindent. Aztán azt mondta: mutassam meg, hogy az eladnivalóim közül mi van ezüstből - ahogy mi ketten beszéltünk angolul... - Ezüstből? Időnként hátrament a pulttól egy másik kis helyiségbe. Odabent sutyorgott valakivel, kihallatszott. Aztán időnként előjött, majd megint visszament. Hagyjam itt neki az egészet? Fogom magam, kimegyek a boltból! Csak nem hajigálja utánam a holmit? De miért éppen ennek a vén ördögnek hagyjak itt potyán mindent, ha már egyszer úgyis el kell kótyavetyélnem az értékeimet? A hangos káromkodáshoz és a csomagoláshoz egyszerre kezdtem. Jó ideig tartott mind a kettő. Magyar Laci Aztán előjött az a másik pasas is a hátsó helyiségből. Megnézte, megvárta, amíg elcsomagoltam mindent, végighallgatta a dühömben elég jól cifrázott káromkodásaimat, aztán odalépett hozzám: - Hát ezt a sok szirszart honnan hoztad, komám? így kerültem barátságba Magyar Lacival. Az igazi nevét még most sem tudom. Stockholmi ismerős köreiben így hívja őt mindenki. A kocsija az üzlet előtt állt. Beszálltunk. - Majd elviszlek én egy helyre, ahol megfizetik a cuccodat! Száguldottunk keresztbe-kasul Stockholm utcáin a Magyar Laci kocsiján. - Vas megyei gyerek vagyok - mondta -, vagyis az voltam, hány évvel is ezelőtt? No, nézd csak, hogy telik az idő, húsz éve is elmúlt ... Egy üzlet előtt álltunk meg. Bevittük a bőrönd rakományt. Az asz-szony - a tulajdonos - újra kiszedetett mindent. Aztán megkérdezte, 152 mit mennyiért adunk. Annyit én is értek az üzlethez - hány kereskedővel beszéltem ma délelőtt —, hogy az ember az eladnivalóját tartsa magasra! Mindent odaadtam volna félpénzért is már, de mindennek bemondtam a dupláját! Magyar Laci fordított, de előtte - láttam az arcán - megfontolt mindent, s aztán az általam mondott összegnek is a dupláját kérte. Az asszony összeszámolt mindent - odamentem a kasszához, beütötte a számokat, és fizetett. Egy félórával azelőtt az egész rakományomat odaadtam volna annyiért, amennyit most egyetlen agyagvázáért kaptunk. Hát még az ostorok meg a kulacs! Kaptunk, ketten Magyar Lacival - mert Magyar Laci nélkül... Kint az utcán - gondoltam - elbücsüzkodunk. Nem vagyok az az ember ... a pénz fele a Lacié! - Minek nézel te engem ? - mondta. - Hát csak nem képzelsz rólam ilyet? Találkozom egy magyarral, segítek neki, az egész belekerül tíz percembe meg három deci benzinbe, és elveszem a fele pénzed? Nagyon megbántottál, testvér! - Nem akartam! - Kell ez neked! De, ha több pénzt kaptál, mint amire számítottál, itt a sarkon veszel két üveg bort, van egri bikavér, azt felvisszük hozzám, megisszuk. Elbeszélgetünk. Megismered a családomat, az asz-szonyt, a kisfiút. Ott maradsz vacsorára! Beszélsz nekem, én meg hallgatom ! Tudod, hogy mióta nem hallottam én ilyen jóízű magyar szavakat, mint ahogy te ejted ? Nem dunántúli vagy, igaz ? Nem is pesti! Beszélj, beszélj, mit bánom én, akármit mondasz, csak magyar szót halljak, úgy, ahogy te mondod ... én tartozom neked! - Vannak itt magyarok, de én nem találkozom velük hónapszámra, évszámra. Fél itt mindegyik a másiktól, hogy az, akinek nem megy jól, kér valamit amattól, akinek jól. megy! A svédekre egy magyar sem irigy, de egymásra ? Mint a kutya! Mire felértünk a borral, megbarátkoztunk, kikérdezgettük egymást. Laci kocsiját - Volvo Combi - az épület előtt tartja. Hogy mi lehet az oka, de ebben a kis utcában díjtalanul lehet parkírozni. Ha nem lehetne, kénytelen volna odább költözni a család, mert egy kocsi állandó parkírozása egy vagyon! 153 Vacsoravendégségben Laciéknál A ház, amiben laknak, régi, de nem ócska. A lakásuk háromszobás, a bútoraik nem modernek. Hűtőgép, mosogatógép, mosógép meg isten tudná, hányféle gépük van még, mind a konyhában. Az asszony svéd. Nagyon szívesen fogad, ezt el is lehet hinni, mert a svédek képtelenek a képmutatásra. A kisfiú aranyos, jövőre megy iskolába. Laci ő is - magyarul nem taá, az istennek se akar magyar szavakat mondani, pedig az apja nagyon szeretné. Van még a háznál egy kutya - jó kövér -, ennyi a család. Aztán elmondjuk az asszonynak, hogy mi csak úgy összetalálkoztunk véletlenül ; és iszunk a bikavérből a találkozásunkra. Laci negyven év körüli, fiatalos, jóvágású férfi. Nem elegáns, de a ruhája jó. Nem művelt, de rendkívül tájékozott. Az asszony tisztviselő, kórházban vagy valami rendelőben. Még a kutyáról - kedvenc ennivalója a narancs, megeszi hámozatla-nul is -, elélne narancson! Elbeszélgettünk a nagyszobában, aztán ki kellett mennem Laci után a konyhába; a vacsorát ő készíti, közben beszélgetünk is, magyaros vacsorát akar, néha egy-egy kortyot hörpintünk a bikavérből. Örülök, hogy az asszonynak se vagyok terhére váratlan vendégeskedésemmel. A fiú Laci is megbarátkozik, bemutatja a játékait: elég lenne egy egész óvodának. - Öregem, aki magyarral eddig találkoztam, azt mind hazaküldtem! Volt nálam már a testvérem is, apámék, anyám, hazament mindenki! Mert én megmondtam nekik, embertelen világ ez; itt több a pénz, de mégis Magyarországon jobb. Én tudom, én próbáltam. Az én helyzetem más, én már nem mehetek vissza, én ittvesztem. Míg fiatal az ember, hajtja a vére, belemegy mindenbe. Megöregedtem. Nem bírok már mozdulni, otthon elölről kell kezdeni mindent. Lehetetlen ... - A svédek? Jól fogadnak mindenkit, aki dolgozik meg gondolkozik helyettük. Mi ezt csináljuk! - Nekem már csak svéd barátaim vannak! Nehezen barátkoznak ezek, de ha valakit megszeretnek, az egy életre szól. 154 Laci főzi a vacsorát. Mindent géppel csinál. Ha meg kell valamit törni, reszelni, darálni, berakja a gépbe. Krumplit, sárgarépát, éppen csak hogy a tojást nem géppel töri meg. Laci már egynéhányszor csődbe jutott, néha nagy pénzeket fogott. Az üzleti csőd - azt mondja - nem olyan tragikus, mint ahogy nálunk elképzelik. Nem koldusként kerül ki belőle az ember, hanem annyi az egész, hogy észrevesszük, nem érdemes tovább csinálni - és valami másba kell belekezdeni. Itt is meg kell küzdeni a pénzért Lacinak itt, Svédországban már volt 600 katasztrális hold földje is! Nem magántulajdonként, mert itt a földterületet - ahogy a Laci elbeszéléséből kivettem - a faluközösségtől bérbe lehet venni, és a bérletet egy idő után vissza is lehet adni. A birtokkal ház és felszerelés jár. A bérlet lent van Délen, közvetlen a tengerparton, amikor kint járt az apja Magyarországról, ment mindig a tengerpartra, egész nap horgászott, a mama nem, ő dolgozott látástól vakulásig, és közben szidta a papát, hogy ezért jött ki: lopja a napot, ahelyett, hogy válogatná a paradicsomot, hordaná a ládákat, csak horgászik! Laciék kezdetben nagy területen szegfűt termeltek. Ők látták el szegfűvel Dél-Svédországot. Aztán egy napon Floridából hoztak szegfűt, nagyon szépet, olcsóbban adták, mint Laciék. Erre ők is leszállították az árakat. Volt olyan nap, hogy a floridai cég száz mázsa szegfűt hozott. Az állam ebbe nem szól bele, azé a piac, aki szebb virágot árul kevesebb pénzért! Laci kénytelen volt újra engedni az árakból, hogy eladhassa a virágait. Aztán kiszámította, hogy ha ez így megy, az ő termelési költségeit figyelembe véve, hat hónapon belül minden megtermelt szegfűre egy koronát ráfizet. 155 Leállították a termelést, mielőtt nagyon csúnyán befürödtek volna. Jött a paradicsom, a konyhakert. Ezt már valamiféle társulási alapon csinálták, volt bent, Stockholmban saját árudájuk, nagykereskedőket is elláttak. A szezon idején éjszaka két órát aludtak, mert nappal kellett az árut szedni, éjszaka szállították. A pénz dőlt. Az alkalmazottak kidőltek. Aztán úgy alakult, hogy már paradicsomot és zöldségfélét sem volt érdemes tovább termelni, mert nem volt rajta haszon. Akkor jött a csirke, jöttek a szántóföldi növények, de egy idő után bedöglött az is. Most már valaki más próbálkozik azzal a földdel, nemcsak a termelést, de az üzleteiket is felszámolták, mert ráment volna a gatyájuk is. - No pajtás, ehhez mit szólsz? Ugye, hogy itt is csak meg kell küszködni a pénzért kutyául! Látod, ezért vigyáz itt a pénzére mindenki. Ide nem elég a kéz, ide agy is kell! Itt, aki valamit megkeres, megtanulja becsülni! Nem azokról beszélek, akik a háborúk alatt milliókat harácsoltak puskaporért, bombáért, rézért, ólomért, platináért, uránért, hanem azokról, akik úgy kezdték, mint mi: a semmiből! - Megélni, meg lehet, fényesen! De hogy amögött mi van! Látod, ezt teszem a húslevesbe. Ettél-e már ilyet? Ez a fűszer mind indiai! El ne felejtsük, ha mész, vigyél majd belőle. Anyáméknak is küldtem! Bent a szobában az asszony vacsorához terít. Ő Északról való, „paraszt" családból - de nem úgy parasztok itt a parasztok, mint nálunk! - Olyan kövér a kutyátok, hogy ezen csakugyan szalonna van! -mondom. Lacit ez nem érdekli! - Innen nem lehet lelépni adóhátralékkal! Persze, nem is akarok. Itt az adót kihajtják mindenkiből, aki csak egyet tud szusszanni! Nem olyan jótékony ez az állam, ahogy ti hiszitek otthon! Itt a legkisebb dologért is úgy megbüntetnek, hogy arról koldulsz. Itt fegyelem van, nem lehet linkelni, a törvény bilincs! Ki tudja, mi mindent tett ebbe a húslevesbe Laci, de nagyon finom! - Mert én szakács is voltam már, pajtás! 156 Most Laci újra vállalkozó: elhagyott háztartásokat számol fel. Meg lehet belőle élni. Például, ha valaki kivándorol innen, vagy más városba költözik, és a cuccot nem akarja magával vinni, de itthagyni sem lehet, mert ezért már büntetés jár - akkor Laci felvállalja, és megfelelő helyre elrámol mindent! Ez nem könnyű dolog, és nem is olcsó! Mert például a használt bütorokat - a kutyának se kell - nem lehet elégetni, nincs hol, az egész Stockholmban egyetlen tűzhely vagy kályha nincs; villannyal fűtenek. Leves előtt whiskyt ittunk Leves után egy pohár francia konyak, vagy ha kell, van vodka is, lengyel és orosz. Sült csirkével folytattuk a vacsorát. Lacival „magyarost" eszünk -az asszony csak csipeget, a gyerek külön tarhonyát kér, azt szereti. A kutya már a harmadik narancsot is beverte. - Komám, nem is hiszed, milyen ünnep nekem ez a mai nap. Évek óta nem beszélgettem senkivel ilyen jót, mint most veled. Mert mi itt az életünk! Egész nap lótni-futni. Okosan adni, venni, nehogy a nyakamba sózzanak valami kibírhatatlan adót. Itt a család, vigyázni kell, sokba vagyunk magunknak. Az asszony svéd, de nem panaszkodok rá, megvagyunk, el lehet viselni, nem kötölőzködik! A fiú a mindenem! Kitekerem a nyakát, ha nem fog megtanulni magyarul! - Laci kisfiú! - Nem! Laci nagy fiú! - mondja a gyerek, és az apja boldog, hogy magyarul szólalt meg. - Nézd meg ezt a rohadt tévét, milyen műsor van benne! Két órája tart a közvetítés erről a hülye kutyakiállításról! Nem mondom, én is szeretem a kutyát, de amit ezek véghezvisznek vele... Nézd meg! Van ember ebben az országban, akinek az az egyetlen életcélja, hogy a kutyájának megtanítson valamit - aztán bemutattassa vele a kiállításon, és kapjon érte egy nyakbafityegőt. Ott az a nagysága a képen! 157 Mutatványokat láthatsz a kutyájától. Nemhogy ő is bukfencezne! Negyvenezer ember tapsol nekik. A kutyákat divat szerint öltöztetik, a kutyakórházban van diétás nővér, aki speciális étrendeket állít össze a dögöknek. Vannak kutyaruha-szabók és varrodák - kutyavizitek és kutyacsalád-dinasztiák, amelyek csak tudományos alapon „keveredhetnek". Hülyék ezek! Nézd meg azt a vén csoroszlyát, hogy hajlong a közönség előtt, mert a kutyája tudott egy bukfencet vetni! Eszünk, fel-felnézünk a tányérainkból a tévé képernyőjére, rakjuk a csontokat magunk elé. - így elkészítve még nem ettél csirkét, ugye? Vegyél eleget, nem tudnak ezek, öregem, enni se, az isten tudja, mitől nőnek nagyra, látod, mindegyik kétszer akkora, mint mi! Nézd meg ezeket a fényképeket, testvér! Ezek elmondanak rólam mindent. Itt hajószakács voltam, itt már pincér. Ez a haverom, Ausztráliában van. Felgyűlt az adója, meglépett. Keresse meg, aki tudja. Ő meg tavaly Űj-Zélandba ment. No, itt a szegfűtábla! Ez a paradicsomföldünk! Ok meg: a feleségem családja. Rendes emberek. Ezeken a fényképeken csak rendes emberek vannak! Ide gyűjtök az albumba mindenféle képet, aztán, ha később kiderül az illetőről, hogy szar alak, kivágom a fényképét a szemétbe! A csirkével nincs vége a vacsorának. Hideg húsok következnek, aztán vaj, sajt, gyümölcs, sütemény. Megkóstolunk néhány speciális svéd ételt is, aztán a kereskedelemről beszélgetünk, az otthoni életről meg a svédről is, mi a különbség a két nép szokásai között, hol mi a jobb, mit vehetne át egyik a másiktól. Vacsora huszonkilenc ország termékeiből Szinte hihetetlen, hogy ma este huszonkilenc ország termékeiből ettünk! Vegyük csak sorba: magyar bor, skót whisky, lengyel és orosz vodka, egy másik üveg bor Olaszországból és még egy Spanyolországból, ez eddig hat! Svéd csirke, német kenyér, bolgár paprika, savanyú uborka Romá- 158 n. niából, Norvégiából finom olajos halfalatok és dán tejszín! Ez eddig tizenkettő. Jugoszláviából dzsem, Franciaországból konyak, Belgiumból eper, Hollandiából málna, Indiából többféle fűszer, Ceylonból tea, ezt az asszony issza, ő vacsora után már szeszt nem iszik. Eddig tizennyolc! Jamaicából banán - ez itt olyan, mint nálunk a pirított napraforgó vagy ősszel a főtt kukorica -, eszi boldog-boldogtalan. Görögországból narancs, a kutya most ette meg a negyediket, már nem kell neki több ma este. Aztán lehetne még sorolni, mert van szörp is - fene tudja, honnan, a tojás lengyel, a datolya portugál, kókuszdió meg mit tudom én még mi minden került az asztalra - de a kínálásban nincs hi-valkodás -, amikor felrakták, eszükben sem volt, hogy a végén még összeszámoljuk, hány ország ad össze egy szerény svéd vacsorát! Ami nem fogy el, az megy a hűtőszekrénybe. Négy fiókja van, egy-be-egybe csak azonos fajta ételeket tesznek, hogy ne vegyék át egymás szagát. Mi borozgatunk, az asszony és a gyerek fagylaltot esznek. - Azt mondod, jó helyen szállásolsz, de azért aludhatsz itt nálunk is - van hely, szívesen látunk, az asszony meg a gyerek lefekszik a másik szobában, mi még elbeszélgetünk! Most már kocsival úgyse tudnálak hazavinni, ennyi bor után már nem lehet. A pénzedet meg taxira ne költsd! Aludj itt, azt mondod, van időd, holnap meg holnapután én is ráérek, eltöltjük az időt, közben meg elbeszélgetünk. Az asszony odalesz a hivatalban, megebédelünk itthon együtt, beszélgetünk közben, látod, hogy nem zavarsz bennünket, a feleségemet sem, nem olyan, hogy rossz néven venné, mert itt vagy! Van még egy harmadik szoba is, ahol Laci szokott aludni, de most ő is itt alszik ebben a szobában, hogy lefekvés után még beszélgethessünk ! Az asszony, a gyerek már alszik. Elvackolódott a kutya is, megágyaztunk, lefekszünk. Ez volt a legfurcsább nap Svédországban. Mi mindent produkál a véletlen. Beszélgetünk. Le-lecsukódik a szempillám. Laci még mondja. Aztán később álmo- 159 dom-é már, vagy csakugyan hallom? - Mert, testvér, te hazamehetsz, hallgattam Magyar Lacit Svédországról, kutyaéletről, es arról, miért biztos, megint lesz háború! Stockholm éléskamrája hajnalban De nem is ez volt az érdekes, hanem a következő nap. órakor keltünk. No, komám - mondta Magyar Laa - ^ azért jöttél ide, hogy megnézd a piacot, hát megmutatom en neked. Többet tudok én a piacról, mint az egész konzulátus. Három órakor - koromsötétben - indultunk el. Megyünk kifelé az éjszakai Stockholmból feljebb, északra. Azt mondta egy magyar, háromszázezer forintot eme otthon a "TTároIn ilyenkor semm, forgalom, kint annál mká^b.^ Ahova most megyünk, ez Stockholm éléskamrája! A nagykereskedők pxaca, Tért Tde magánvásárló nem jöhet, itt jóval olcsóbb minden, mmt a boltokban, itt csak nagy tételekben adnak, vesznek. A csarnokba termelők hozzák az áruikat, vagy olyanok, akik ter melnek is, de maguk bonyolítják le a termeivényeik. nagykereskedelnu forgalmazását is. Laci is ilyen volt, amikor még gazdálkodott Jól átfáztunk idejövet, nem is a hidegtől, hanem mkabb mogom hajnal tört össze bennünket, a kocsiban meleg volt, van benne egy mSÍÍel^onnál. Ez a v.ágoké. Bemegyünk, kellemes, páS meleg van, vágott v.rág, szálanként és cirokban, ^pes v -rág és szárított szalmavirág. Ezek a legérdekesebbek, «««"*»? élénk, szép színűek, nem is hiszi el az ember, amíg meg nem tapmt.a, hogy ezek nem élnek! Lacinak mindenütt köszönnek, üdvözlik, nagy a forgalom de egy egy kézszorításra van idő. Engem is bemutat az ismerosemek, magya 160 ráz nekik rólam, nekem is mondja, hogy azt beszélte ezeknek, magyar vagyok, de nem disszidens, a jövő héten haza fogok menni! Bólogatnak a szőke, tejarcú, kövérkés, kötényes üzletemberek. Ki viszi el innen ma ezt a teméntelen virágot? - Reggel nyolc órára - ez a piac addig üzemel - alig marad itt valami, akkorra töltik fel a kiskereskedők a boltjaikat. A cserepes és a vágott virágok is csodálatosak. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen színű, ilyen fajta virágok is vannak a világon. Ma hajnalban harmincféle krizantémot árulnak, de Svédországban több mint száz krizantém-változatot termesztenek. Ha itt egy kiskereskedő egyfajta virágból annyit akarna venni, amennyi a nagykereskedőnek nincs, semmi vész, van otthon a raktárban, egy -telefon, és egyenesen oda megy az áru, ahova kéri... a boltba. Ez nemcsak az eladó piac, de főként árubemutató „reklám" eladás is: hogy ilyen áru van, de nem ennyi, hanem amennyi kell. Sok külföldi cég is jelen van, de Magyarországon termett virágot nem láttam. A csarnok földszintes. Lent még egy szint - ott vannak a kereskedők kocsijai, mosdók, göngyölegeknek raktár, szerszámoskamrák, öltözők, pihenőhelyiségek. A déligyümölcs-csarnokba a vagonok is befuthatnak Laci vesz egy felbontatlan láda narancsot, nagyon olcsón, fele áron, mint ahogy bent az üzletben árulják, pedig a narancs viszonylag ott se drága! Ez a vásárlás így szabálytalan - másnak nem is adnának, de mondom, Lacit itt mindenki ismeri! Aztán megmutatja, hogy melyik pavilon volt az övé. Tehervagonok jönnek be, kocsik mennek kifelé is, azok viszik a romlott vagy a selejt, megunt árut. Ezekből mindennap vagonszám kell elszállítani, esetenként nemcsak azért, mert romlott, hanem mert jött helyette frissebb, szebb, mutatósabb. 161 Hatalmas, pontosan szervezett mechanizmus működteti ezt az óriás piacot. Aztán végigjárjuk a húscsarnokokat. Laci egy pavilonban megint vesz valamit - betesszük a kocsiba -, öt- és tízkilós bádogedényben savanyú uborka, egy vidéki ismerőse kérte, hogy vegyen neki. A húscsarnokok után újabb óriás épületek, ezek még tágasabbak, hosszúbbak az eddigieknél is, itt halat árulnak, élve, fagyasztva, pácolva, füstölve, szárítva - a kis tétel tonna, a nagy tétel 10-20 vagon! - Aki ezen a piacon megél, az fiú - mondja Laci -, mert a spanyol börtönökben nincs ilyen kegyetlen törvény, mint itt! Olyan otthonosan mozgunk ketten a piacon, mintha mi lennénk itt a legjártasabb üzletemberek. - Én nem vágyom vissza erre a piacra! így kisétálni, kilátogatni, vizitre: nem mondom, így megjárja. De itt tülekedni, lesni, szagolni, mint a vizsla, elég volt! - mondja Laci. - Itt egy hét alatt meg lehet gazdagodni, és két nap alatt levetkőztetnek pőrére. Elég volt ebből örökre! Pedig hallhattad, hogy hívnak vissza most is a fiúk! Nem! Ez a tél elmegy így - a jövés-menéssel -, tavasszal majd kezdek valamit. Volt nekem már trafikom is! Ne olyan kis sarki trafikra gondolj, ahol bélyeget, képeslapot meg nádszipkát árulnak! Nagy trafik volt - vagonos tételekkel dolgoztunk. Mi adtuk el az árut a kis boltoknak. De az ilyesmit se lehet sokáig csinálni. Öregem, itt sokáig nem csinálhatsz semmit. Pokol ez a gépezet. Azt hiszed, most beindult, megy, szusszanthatsz egyet, aztán máris hazavágtak. Persze, van, aki hasznát látja. A vevő ... Őértük van itt minden! Vagyis a pénzükért... Mindenből a legjobb, a legszebb, a legolcsóbb, a legtöbb. Mert a kereskedelem pokoli iramot diktál önmagának. A pénzt az zsebeli be, aki hamarabb kél fel. Aki csak egy pillanatra is eltátja a száját, mehet. Ezt nem lehet sokáig bírni. Ezek bírják! Napfeljöttre vége a vásári vizitnek. Elkápráztató, elkábító, amit itt lát és hall az ember. És nekünk ezzel az irammal kell versenyezni! Itt a jelszó: mindent a vevőért, akár az elembertelenedésig is! De a 162 háttérben mégsem a vevő van, hanem a haszon. Mi lesz száz vagy kétszáz év múlva, ha ez így megy ? - Otromba egy tákolmány az ember! - bölcselkedik Laci. - Vigyáz, hogy minden elrohadjon, amihez hozzányúl! Mert nézd csak meg, mi van itt a világ leggazdagabb, legbiztonságosabb, legbiztosabb jövőjű, legmagasabb életszínvonalú országában? El lehetne képzelni életet ennél laposabb erszénnyel is, emberségesebb, nyugodtabb hétköznapokkal, csakhogy itt a nagy lobogó előttünk: a jóléti állam, és a lobogót magasra kell tartani. Családonként két kocsi, vitorlás a tengeren, nyaraló, víkendház, külföldi utazások, vagyont érő bundák, milliós ékszerek, de hülye is az ember! Ezt láttuk mi ketten Lacival a stockholmi nagyvásártelepen. IX.FEJEZET Ismerkedés Észak művészetével és egy emlékezetes vizit Artúr Lundkvistnél Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha hangsúlyozom az ismerkedést, amikor a skandinávok művészetéről ejtek szót. Mert nemcsak a magam, de sokunk nevében is elmondhatom, amit mi a svédek vagy akár az egész Skandinávia és Finnország művészetéről tudunk, az csakugyan vajmi kevés. A mesemondó Andersen és Martin Andersen Nexö Dániából, Ibsen olykor-olykor nálunk is játszott drámái, Selma Lagerlöf Csodálatos utazása és persze a Kalevala mint középiskolás kötelező olvasmány. - Nekünk még az volt, lehet, azóta töröltetett a listáról. - Ennyi, amit úgy hirtelen elmondhat egy átlagos magyar olvasó. Az északiak egyéb művészeti tevékenységéről se tudunk ennél jóval többet, sőt... Ki az, akitől ha megkérdeznék: mondjon egy ma élő norvég szobrászt vagy egy svéd festőt - tudna mondani ? Ennek persze nem az az oka, hogy akár a múlt, akár a mai skandináv művészet nem érdemelne nagyobb érdeklődést, több figyelmet -csak hát annyi más dolga van az embernek! Távoli országok távoli művészetéről van szó. A finnek még csak hagyján - velük rokonságban vagyunk, de a többiek: svédek, dánok, norvégek nem rokonaink, és a társadalmi rendszereinket tekintve se vagyunk velük közelségben. így talán nemcsak a magam kedvtelésére szolgál, ha naplójegyzeteimből összeszedem mindazt, amit feljegyeztem a skandináv művészetről. Legalább az olvasó ne járjon úgy, mint én - ha netán alkalma 164 lesz egy skandináviai utazásra. Velem az történt, hogy érdeklődtem: ki mit alkot manapság itt, Északon? Aztán Thinsz Géza megrótt - és joggal: Öregem, Svédországba jöttél, érdeklődsz, érdeklődsz, de annyit igazán megtehettél volna, hogy előzőleg megnézegesd, ha másképp nem, csak név és cím szerint, hogy kiket illik ismerni a mai svéd alkotóművészek közül, ha már egyszer svéd földre tetted a lábad. Mert ezt el is várják nemcsak itt, másutt is, minden látogatótól. Igaz! És itt nem lehet arra hivatkozni, hogy nehézkes a tájékozódás, más dolga is van az embernek, és így tovább. Szóval: hátha segítségére leszek naplómbeli feljegyzéseimmel azoknak, akik eljutnak Északra. Kezdem azzal, hogy hozzánk a skandináv művészetből a legmoz-góbb művészet - a film - jutott el úgy, ahogy. A film Katonakorom - az 1950-es évek eleje - egyik legemlékezetesebb élménye egy svéd film. Talán ez volt az első olyan alkotás, amiről tudtuk, és megjegyeztük, hogy svéd. Az Egy nyáron át táncolt című filmről van szó. Serstin, a női főszereplő - Ulla Jakobson - nagy ideálunk volt. Csakugyan az lehetett, mert most is úgy írtam le ennek a színésznőnek a valódi és filmbeli nevét, hogy nem kellett utánanéznem, emlékeztem rá. Annyit tudtunk, tudtam Svédországról sokáig, amennyit ez a film megmutatott belőle. Csakugyan jó volt a film. Serstin képeit a filmkópiákból kivágtuk, lefényképeztük, előhívtuk, és ott tartottuk levéltárcánkban, „élő" fényképek mellett. A filmet - ha jól számoltam - tizennyolcszor láttam! Egyszer nyertem is egy fogadást: valaki a filmből mond egy mondatot, és én azt a hiteles szöveg szerint tudom folytatni! Aztán később azt olvastam valahol, hogy Ulla Jakobson már nem játszik filmekben, férjhez ment egy öreg bécsi gyároshoz. A legenda oda. A tanulságot viszont most értem: minden igazi és nagy művészi alkotás megfizethetetlen egy ország, egy nép számára. Vagy akár egy 165 sportteljesítmény is. Mennyiért adták volna oda a finnek Nurmit -vagy mennyiért mondtak volna le róla, hogy az övék legyen! Vagy mivel lehetne kifejezni a Kalevala értékét? Még a félértékek is felbecsülhetetlenek, mint például az ötvenes években a magyar futball vagy maga Puskás! Visszatérve azonban a filmhez, sem a dán, sem a finn, sem a norvég filmművészet nem tudott még igazán betörni az európai élvonalba. Ellenben a svéd filmművészet igen. Ahogy nálunk a futballkapus Gro-sics, a bokszbajnok Papp Laci, úgy Svédországban a rendező: Ingmar Bergman. És ha nem is egyedül rendez Svédországban filmeket, mégis az ő művészete húzta fel a zsilipeket a svéd filmművészet európai érvényesülése előtt. Filmjeik nálunk is mozisikereket jelentenek. Nem elsősorban a már lassan itthon is megszokott meztelenségek és látványos aktusok szenzációival, hanem inkább a tiszta eszközökről tanúbizonyságot tevő rendezői és színészi teljesítményükkel nyerték el a magyar közönség tetszését. Akár a mostanában bemutatott Szégyen, akár a Drága John, vagy a csipkés szépségű Elvira Madigan-ra gondol a magyar mozilátogató - egyaránt jó emlékű moziélmények jutnak az eszébe. Igaz, hogy csak a többé-kevésbé kipróbált svéd alkotásokat látjuk, a selejt otthon marad Stockholmban, „igazi közönségsikernek", de ehhez már nem elég a szexuális élet ábrázolása, morbiditás is kell, pornográfia, gyilkosságok. Az emberszabású, tiszta filmművészetet Svédországban is szorítja az üzlet, a vulgáris „közönségigény" - az igénytelenség -, de az érték mégis talpon van, a svéd filmművészet fő sodrása értékeket hordoz: az emberi lét fontos kérdéseire keresik a választ, biztos és kemény fundamentumokról. Iparművészet Mi maradt még hátra ? Az iparművészet, az építészet és várostervezés esett némi szó - és természetesen a zene! 166 az utóbbiról már Az iparművészet Skandináviában a legmegalapozottabb művészetek egyike. Azt szokták mondani: amit Németalföldnek adtak a festői, amit Ausztriának a zeneszerzői - azt kapták a skandinávok az iparművészeiktől ..: Valóban, ezt nemcsak könyvekből olvashatja az ember, tapasztalhatja a saját szemével is, hogy az ipari formatervezés Északon világszínvonalú. Az első nagy nemzetközi sikert a dánok érték el, a Párizsi Világkiállításon a Koppenhágai Királyi Porcelángyár terméke nagydíjat nyert, a zománc alatti festéssel ejtették ámulatba a kiállítás látogatóit. 1900-ban Willumsen díjnyertes kerámiái arattak nemzetközi sikert. Georg Jensen pedig a dán ezüstből készült tárgyaknak szerzett világhírnevet. A svédek az Orrefors Üveggyár termékeivel nyertek aranyérmet Párizsban, és azóta is Skandinávia tartja magát az első vonalban. Itt teremtettek ők igazán ujat, a festői díszítés helyett a plasztikai kiképzést alkalmazták: a dán Nathalie Krebs volt az úttörő - kőedényei világhí-rességű remekművek, Kay Bojesen továbbfejlesztette az ezüsttárgyak kiképzésének művészetét, de értette a fát is, ma már az ő keze alól kikerült fa-emléktárgyak kincseket érnek az egész világon. Míg a dánok a kerámiatárgyak mind gyönyörűbb kiképzésével bíbelődtek, addig a svédek főként a közhasznú tárgyak tervezésével előzték meg a világ legfejlettebb ipari államait is. A finnek is a kerámia mestereiként ismertek mindenfelé, a Wartsila Arabia-gyárban készült fürdőszoba-felszerelések keresettek az egész világon! A híres gyárak híres művészeti vezetőket alkalmaznak, a legismertebb a finn Gunnel Nymán, akinél kevesen tudnak többet az üveg titkairól. Külön szót érdemelne a faipari művészek tudása, magas intelligenciájú, nemzedékről nemzedékre szálló hagyományaik, melyet évtizedek óta nem a díszítő jelleg, hanem a racionális felhasználhatóság szempontjai irányítanak. A sok kiemelkedő tudású belső építész közül is a legjelentősebb a dán Kaare Klint és a finnországbeli Alvar Aalto. Tudomány És ha már a művészetek oly sok és jelentős személyiségének áll itt a neve: nem maradhatnak el Skandinávia tudós hírességei sem! De még így is igazságtalanság néhány nagyság nevét kiragadni az eléggé népes táborból. A skandinávok elismert és nagy utazók voltak mindenkoron. Leif Erikson például a szomszédos Grönlandba akart vitorlázni, és - úgy mondják - Észak-Amerika keleti partjainál kötött ki! Vitus Bering dán hajózó tudományos érdemeit a róla elnevezett Bering-szoros és -tenger örökíti. A dán Knud Rasmussen Grönlandból Alaszkáig utazott, erről könyvet is írtak. A svéd Nordenskjöld a Föld körülhajózhatóságának volt úttörője azzal, hogy először hajózott végig az Észak-keleti Átjárón. Svéd volt az első léghajós is, aki át akarta repülni az Északi-sarkot. Nem sikerült a kísérlete, kényszerleszállást végzett, és Észak hóme-zőin lelte halálát. 1888-ban a norvég Fridtjof Nansen áthaladt Grönland szigetén, erre 42 napra volt szüksége, és egy pár sílécre. Őt az első világháború alatt végzett segélyszervező munkájáért Nobel-békedíjjal tüntették ki. Linné botanikáját tanulni kellett volna. Berzelius vegytani képleteinek az atomtudósok vették hasznát. Alfréd Nobel neve közismert, Niels Bohr dán fizikusé is. Többé-kevésbé a svéd golyóscsapágyról is tudunk - de azt aligha, hogy Sven Wingquist a feltalálója. Persze a skandinávok közül nemcsak ennyien járultak hozzá tudós életükkel, találmányaikkal az egyetemes emberi tudomány gyarapításához. Ha csak a legjelentősebb neveket sorolnám fel, ahhoz is oldalak kellenének! De a hátralevő lapokat fenn kell tartani a mégiscsak legszélesebb alapzatú művészet - az irodalom - számára. Selma Lagerlöf Itt viszont, azt hiszem, okosabb fordítva kezelni az ügyet, a legjelentősebbet elhagyva, a fontos, de kevésbé ismert neveket érdemesebb inkább egybeszedni. Mert a Kalevala, Ibsen, a mesemondó Andersen, a regényíró Martin Andersen Nexö csakugyan nem szorulnak arra, hogy az én naplómból tudjon meg róluk valamit is az olvasó. Ez még Selma Lagerlöf-re is igaz, de őt annyira szeretem, ő annyira skandináv: svéd, hogy azt is szívesen elmondom róla - ha másnak nem, magamnak -, ami kézenfekvő és ismert. Őt említve, mennyire igaz, hogy előbb-utóbb minden táj megszüli a maga poétáját. Ahogy Mikszáthé az észak-magyar Palócföld és a dombság, ahogy Krúdy birtokba vette Szabolcs közepét, a Nyírvidéket, úgy a Selma Lagerlöfé Warmland, ez az elismert szépségű nyugat-svéd tartomány, valahol a norvég határ szomszédságában. Ide való Selma Lagerlöf, ez a törékeny vidéki svéd tanítókisasszony, ezt a tájat vette tenyerére, és emelte bele a művészet halhatatlan régióiba. Tőle aztán furcsa lenne megkérdezni, miért és hogyan lett író? Sajnálta a régi kisnemesi kúriájukat, az elveszett birtokot, azt akarta visszaszerezni, pénz kellett hozzá. Sikerült a visszaszerzés, örökáron, de úgy, hogy az ősi birtokhoz hozzákanyarított még egy jó darab földet erdőstől, mezőstől, virágostól, csodálatosan felfedezte Svédországot... lila kökörcsinéivel, bozontosán zöldellő nyírfaligeteivel, a nagy kék-selyem égi kaszálóival, ez mind a Selma Lagerlöfé, és áldott nagy elbeszélő tehetségének nyomán millióké még. Amit neki nem adott meg az élet, megteremtette ő azt magának regényeiben, így kifogni a szűkmarkú isten szándékán!... Mit tehet az író, akit szűkre szabott szobafalak közé kényszerített sorsa? Kikönyököl az élet ablakán, bölcsebb világot teremt magának, drámákba álmodja magát, és kalandokat él át, szenvedélyeket izzít lelke legmélyén, beköltözik a legszebb udvarházak fényes szalonjaiba, hosszú sétákat tesz a Laften-tó partján, zajokra figyel, amelyeket vadászatról megjövő gavallérok vernek maguk körül, megfogja Gösta 169 Berling papi kezét, megy vele nyomorúságokba taszítottan, és a felemelkedés magaslataira is - kegyetlen és gyönyörű szerelmi kalandokba gázol hegyen át, völgyeken keresztül, prémes bundákba húzódva, remegőn, ahogy a szerelmes lánykák szokták vagy a kalandvágyó férfiak, ha éhes farkasok száguldanak szánjaik nyomában. De megéri, mert minden szép, ha nagy művész álmodja sorokba az életet, szép még az is, ha Marian, a bál büszke királynője hódító pompájában tündököl, hogy utána mezítláb bukdácsoljon a havon ... Selma Lagerlöf Gösta Berling-]éve\ olyan magaslatra ért, ahol már nincs alap az összehasonlításokra... Istenekkel parolázik, ez a szerelem-evő, női lelkeket iszogató, csapodár gavallér. Gösta Berling a „svéd bűnök" összefoglalója. Mikor a legérdekesebb ez az olvasmány ? Feltétlen Svédországba indulás előtt közvetlen. Ettől már csak egyetlen alkalomkor lehet érdekesebb: onnan megjőve! Selma Lagerlöf egyik könyvét azért írta, hogy annak jövedelméből visszavásárolja az elúszott ősi birtokot. A másikat meg iskolai tankönyvnek szánta. Azt hitte - földrajzkönyvet ír, amikor a Csodálatos utazást írta, de lám, az igazi tankönyveket nem írják, hanem költik. Mint a vadludak a tojásaikból a pelyhes vadóc libácskáikat! Nils Hol-gersson, ez a Svédországot Trelleborgtól Kirunáig átrepülő kis csibész, aki mindent látott útközben, sok gyerek kedves ideálja szélté-ben-hosszában az egész világon! Selma Lagerlöf Nobel-díjas írónő írói titka olyan egyszerű, mint minden igazi nagy művészi teljesítményé: nagyon szerette azt, amiről írt. Neki nem volt külön lelke, az ő lelke a zúzmarás-havas téli svéd puszták, a könnyű szél ringatta, zöld nádasok, házának mennyezete a tisztán kéklő magasságos ég, amely alatt vadludak húznak szép sorjában, alattuk nyírfák koronái, így könnyű, fehér papírokon színes, tarka világot teremteni! Selma Lagerlöf két évtizedet élt Nyugat-Svédországban. Az első tízet meg az utolsót. Milyen pontosan ki tudta számítani. Házában ma múzeum van, harminc éve nyílt meg, és azóta közel kétmillió ember tett látogatást itt. Szépen kicentizett, pontosan mért írói pályája halála óta sem gör- 170 bült. Selma Lagerlöf svéd nemzeti író. Egymaga többet tudott elmondani Svédországról akárhány hosszú utazásnál. És az írónő Észak megismertetésében nincs egyedül. Moa Mártimon Egy másik asszony - Moa Martinson - még kevésbé ismert, de már ő is megírta svédországi „tankönyveit" ... Moa Martinson soha nem ment el abból a kis közép-svédországi erdei faluból, ahol született, alkotott és - meghalt. Őt is „kényszerítette" valami az írásra. Hogy is van ez? Csak nézi, nézegeti az ember az életet, aztán egyszer úgy érzi, hogy az élet láttán összeszorul a torka, marokra fogja valami a szívét, és elkezd írni. Mintha csak szóról szóra a mi Szabó Pálunk indítékai késztették volna Moa Martinsont papírra vetni a gyötrelmes élet szabaduló fohászait, a könnyeket meg azt az árva-gyenge kis örömsugárt, amely elő-előbúvik a mohás erdei tölgyek árnyékaiból. Moa Martinson nagy író, iskolák nélkül, jólértesültség nélkül, jártasság és összeköttetések nélkül alkotott világirodalmi szintű regényeket. Nem volt „filozófiája" és „koncepciója", nem szólt hozzá egyetlen irodalmi vitához se, csak az élethez és az emberhez intézte szavait, s talán soha nem fordult meg fejében a korszakos gondolat: most aztán ő elkötelezett író-é, vagy sem? Mit szól írásaihoz az, aki magasan ül, és neveket húz ki, vagy ír be pótlólag a listára, mielőtt kiosztanák a díjakat szolgálatáért és teljesítményéért... A csillagos eget nézte, amikor írt, nem igazodott szempontokhoz, Moa Martinsonnak ötleteket senki nem adott, „szempontjai" vele születtek, az élet, a magány, az erdő, a falu, az emberek leikéből merített, fák közt élve életét, erdő szélén,falu végén, faház falai közt, ahol mindig meleg volt, ahol az anyai szeretet melege izzott, előbb a Moa Martinson anyjáé, aztán az ő anyai szívének melege ... Mert ebből is lehet költészetet csinálni. Bizony, Moa Martinson élete jó példa rá: nem akkor születik a mű, 171 amikor azt mondja az író, hogy írni akarok, hanem akkor, amikor úgy érzi: írni kell! A századforduló nehézsorsú svéd nincstelenjeinek életét - ahonnan az írónő jött - el tudjuk képzelni. Milyen volt? Mint Móricz, Veres Péter, Szabó Pál világa. Csak északi. Még magányosabb! Ebből a magányból nőtt íróvá Moa Martinson. Első könyve: az Anya férjhez megy, majd a Templomi esküvő az emberi lélek legmélyebb rétegeiből hozott fel leleteket. Ötödik fiát egyedül szülte meg egy faház konyhájában. Összeszorított fogakkal, jajszó nélkül, nehogy felébressze alvó gyermekeit. „Nagyon szerettem a fiamat. Talán épp azért, mert egyedül vándoroltunk mi ketten, ő meg én, az élet első nagy útján." Néhány év múlva ezt a kisfiát és egy idősebb bátyját is - holtan hozták haza. Mind a ketten vízbe fulladtak. Az apa alkoholista lett, később öngyilkos. Moa Martinson zokszó nélkül vállalta sorsát, a testi és lelki éhségekről is csak a könyveiben szólt. Ekkor kezdett írni. A konyha egyik fiókjában volt a kenyér meg az evőeszköz, a másik fiókban a kéziratait tartotta. Nem az írás volt az egyetlen gondja: ő teremtette elő a kenyeret a házhoz, a fát a tűzre és a téli cipőket is a gyerekeinek. Svédországban Moa Martinson nemcsak szeretett és közismert írónő volt - 1964-ben halt meg -, hanem az egyik legnagyobb példányszámban kiadott és legolvasottabb íróművész is. Senkitől annyian nem kértek tanácsot, mint tőle ... Műveit nagyon sok nyelvre lefordították, és ő még ünneplésének fénykorában is egyszerű, falusi asszony, sokgyerekes anya maradt. Egy magányos erdőszéli házban élte le életét, innen írta cikkeit a stockholmi Aftonbladetnek, amely az egyik legnagyobb példányszámú svéd napilap, és soha nem vett részt olyan vitákon, mint amilyenen mi, magyar írók szoktunk - hogy miért nincs szorosabb kapcsolat írók és napilapok között, miért olyan nehézkes irodalmi munkákat napilapokban megjelentetni... Törődött is ő ezzel, az ő kapcsolata a legfontosabbakkal volt nagyon szoros: az emberekkel és az élettel. 172 Mondják is a svédek: ilyen fajtájú író Svédországban nem születik több. Nemcsak művész volt és nagy író, de jelenség is. Akár a mi Veres Péterünk ... Sajnálom, hogy nem találkozhattam vele. És azt is, hogy Péter bácsival soha nem sikerült Moa Martinsonról szót váltanom, pedig készültem rá ... Ő biztosan ismerte - ki s mi volt az a világon fontos, amiről ő ne tudott volna? Artúr Lundkvist Moa Martinsonnal már csak a művein keresztül találkozhat az ember. De egy másik nagy svéd íróval sikerült személyesen is megismerkednem ! Nagyságához nem fér semmi kétség - még akkor sem, ha én itthon nem hallottam róla. Miért ne lehetne ezt bevallani tisztességgel? Artúr Lundkvist nem lesz ettől kisebb egy hajszálnyival sem! Versei, regényei, novellái, útinaplói jelentek meg, a mai élő svéd irodalom kitűnőségei között tartják számon, írásait Brazíliától Indonéziáig mindenütt kiadták, és magyar nyelven is olvashatók munkái. Svédországbeli rangját nemcsak jelentős irodalmi alkotásainak köszönheti, Artúr Lundkvist fontos közéleti személyiség is. Hogy miért éppen ő volt az, akivel személyes ismeretséget is kötöttem ? Még újfe-hértói tanítókoromban volt egy öreg, nyugdíjas tanítókollégám, Vájna Gyula bácsi. Hallottam, hogy itt él az egyik fia Stockholmban, de a címét elfelejtettem elkérni. Ő viszont megtudta valakitől, hogy egy íróféle ember érkezik Stockholmba, aki Újfehértón is volt tanító. Megkeresett, megbarátkoztunk, jól elbeszélgettünk a régi közös ismerősökről. És itt került szóba Artúr Lundkvist neve. Vájna Gyula 56-os disszi-dens. Egyedül hagyta el az országot. Később az asszony is szeretett volna a férje után menni, de nem volt rá mód, hiába küldtek kérvényt ide is, oda is, sikertelen maradt a kísérletezés. Azután Vájna Gyula innen Svédországból mozgatta meg a dolgot. De hogyan? Minden előzetes ismeretség nélkül felkereste Artúr 173 Lundkvistot, és kérte, hogy mint író, értse meg az ő gondját - segítsen, ha tud. Megértette, és segített. Ma Vájna Gyula feleségestől él kint Stockholmban. így hallottam elbeszélni az esetet, és aztán kíváncsi lettem, miféle ember az, akihez csak úgy, ismeretlenül be lehet állítani egy Svédországba szakadt magyarnak - ügyes-bajos dolgaival -, és méghozzá világszerte ismert, nagy író is az illető. Artúr Lundkvist hallatlanul nagy műveltségét iskolákon kívül, Gorkijhoz vagy Veres Péterhez hasonlóan, az életben szerezte. A legolvasottabb svéd író. Ezt még az ellenfelei sem tagadják, mert ellenfelei is vannak. Artúr Lundkvist szocialista. A szocializmus eszméit azonban önmaga és a társadalom számára is mindig alkotó módon, dogmák nélkül, emberi megközelítéssel értelmezte. Ez hitelesítette az írásait és a cselekedeteit is mindenkoron. A Lenin Békedíj tulajdonosa, és tagja a Svéd Királyi Akadémiának. Az Akadémia tizennyolc székének egyikébe választás útján lehet beülni, és újabb „felvétel" csak akkor lehetséges, ha az akadémiai tagok közül valaki meghal. E testület rangját, jelentőségét emeli az is, hogy ők adományozzák az irodalmi Nobel-díjat. Artúr Lundkvist nagy világutazó. Sok kötet útibeszámolót írt eddig a világ különböző tájairól. Emellett mennyiségileg is óriás teljesítmény van mögötte, több mint száz kötet könyv. Elfoglaltságát felesleges hangsúlyozni. És mégis - nemrég örömmel engedett a kérésnek: részt vett egy antológia szerkesztői és fordítói munkájában, amely hat magyar költő verseit tartalmazza svédül. Ő Illyés Gyula és József Attila műveit fordította. Illyés Gyulát nemcsak mint pályatársát, de mint barátját is számon tartja, és a magyar néphez Illyésen keresztül fűzi a barátság. Rövid idő alatt sikerült a vele való találkozást kieszközölni. Thinsz Géza előhozakodott a kéréssel, jött is a válasz, másnap vár bennünket. Azt nem kötötte ki, hogy meddig tarthat a beszélgetés, csak azt, hogy este fél hétre legyünk ott. Stockholm belvárosától nem messze - egy nyolcemeletes házban la- 174 kik. A csengetésre ő nyitott ajtót. Nem a dolgozószobájába invitált bennünket - gondolom, ez nem az, mert itt nincs se íróasztal, se könyvszekrény. A szobájában új minden. A bútor, a szőnyeg, de még a szoba falán lévő festmények is. Két - a szoba méreteihez képest - óriás kép a falon. Az egyik: szemben a fotellel - absztrakt. Mintha a földkerekség lenne, felül sötétvörös, legalul világosrózsaszín, a háttér kék-zöld színű. A „földkerekség" tetején karok - vörös színű -, mintha be akarná fogni a világot. A másik kép: sötét. Kövek, sziklák között két állkapocsszerű csont, zápfogakkal, agyarakkal. Mellettük csak úgy magában: egy szem. Az állkapcsok között egy kígyó alakú girbegörbe gyökér. A fogak összeharapják. És még egy kisebb kép: emberi fej, amely fölfelé a fellegekbe nyúlik, és a félig nyitott fejben, félig a felhőkben szép galambok. A szoba kényelmesen berendezett, különcködésnek, fényűzésnek nyoma sincs. A kandalló párkánya vörös tégla - telis-tele folyóiratokkal. Artúr Lundkvist jó kiállású, hatvanas férfi. Magas, egyenes, szálfatermet. Haja ősz, arca nem az ismert svéd típus - keményebbek, markánsabbak a vonásai. Mozdulatai nyugodtak, arca, szeme nem fáradt, kiegyensúlyozottság látszik rajta. Kedélyes, mosolyog, könnyen nevet, ha magyar íróhoz kellene hasonlítanom, akkor a fiatalkori Szabó Pálhoz hasonlítanám, de vérmérséklete nyugodtabbnak látszik. A nagy ember ismérveit hiába kutatnám rajta. Pózai, előkelőén megjátszott mozdulatai nincsenek. Egyszerű és méltóságteljes, mint akinek nincs szüksége arra, hogy a belső nagyságot külsőségekben nyilvánítsa ki! Először is - bár erre nem hatalmazott fel senki - megköszöntem, hogy a nemrég megjelent svéd nyelvű magyar költői antológiához nemcsak nevét adta oda, de fáradságos és nehéz munkával részt vett a versek fordításában is. Mosolyogva, kedélyesen fogadta a bevezetőt, mint aki azt gondolja 175 magában, hogy na, hát mi a fenének nem kérdezel már, öcsém, hisz azt mondtatok, azért jössz, nem pedig, hogy végigbámulj itt mindent. - Elégedett ember-é ön? Ha igen, mivel, ha elégedetlen, akkor miért? Maga elé nyújtotta a lábait. Tagoltán, szépen, élvezetes keménységgel beszél - és Thinsz Géza fordít. - Nem mondhatom, hogy elégedett ember lennék! Magammal sem vagyok az, és a világgal sem! Sem az én életem, sem a világé nem olyan, hogy azt mondhatnám rá: jó, fogadjuk el olyannak, amilyen! Ne változtassunk semmit! Hogy a magammal való elégedetlenségemnek mi az oka? Azt most hagyjuk. Nézzük inkább a világot, az sokkal fontosabb! Az emberiség veszélyes úton halad. Pedig megvan a feltétele, hogy sokkal biztonságosabb, tisztességesebb, megnyugtatóbb utat válasz-szunk magunknak. Sötétek a jelenlegi kilátások! Én azt érzem, hogy a világ dolgait hosszú-hosszú évek óta nem megfelelően intézik. Innen az én elégedetlenségem. A véleményemet, azt hiszem, nagyon sokan osztják. Ez jó, csak az a baj, hogy az elégedetlenség nem mindig helyes irányban tör ki. Az elégedetlenségre okunk is, jogunk is van bőven! A kapitalista országokban az embereket nem sikerült felemelni arra a kulturális és szellemi magaslatra, amelyet az emberiség már rég elfoglalhatott volna. A szocialista országokban nem lehet még nagy távolságból mérni, de ott is inkább azt tapasztalom, hogy az anyagi javak iránt fokozódik az érdeklődés. És sokszor a túlzott anyagi jólét megteremtése lebeg célként az emberek előtt. Én ahelyett azt mondanám, fordítsunk nagyobb gondot a harmadik világra. Velük törődjünk többet, mint önmagunkkal! Hiszen az emberiség még mindig szörnyű nagy nyomoruságokkal küzd. Tehát az anyagi igények fokozása, hajszolása helyett kerüljön előtérbe a másokkal való törődés! Nem Artúr Lundkvist szavait akarom a helyére tenni, de úgy érzem, mintha a szocialista tábor helyzetének nem kellő ismeretében fogalmazódtak volna a szavai. Hiszen a mi népünk is meg a környező 176 szocialista államok népei mindenütt ott vannak segítő szándékukkal, ahol ott lehetnek, ahol arra szükség van! - Miért panaszkodnak manapság szerte a világon a magányosság miatt? Azért, mert az emberek magukban és maguknak élnek! Nem érdeklődnek egymás sorsa iránt. A magukra maradottságot a világtól kérik számon ahelyett, hogy felismernék: mindenki magára marad, aki bezárja ajtajait mások gondja előtt. Messze kullog a világ a lehetőségei mögött. Minden bajunkra, gondunkra rég feltalálták már a gyógyszereket, de mért nem akarjuk használni ezeket? Hosszú, egy lélegzetre vett mondat volt, megállás nélkül. Thinsz Géza - mint egy jól kísérő zongorista - halkan mondta magyarul. - Milyen tanácsokat tudna adni egy fiatal írónak ? Egyáltalán van-é szüksége a művésznek tanácsokra? Önnek volt? Elfogadott-é annak idején tanácsokat? Kiktől és mit? - Én magam nemigen kaptam tanácsokat senkitől, ha csak az élettől nem! Pedig szívesen kértem volna, de nem volt kitől. Az én tanácsaim ? Egy fiatal író igyekezzen annyit megismerni a világból, amennyire csak képes, amennyire lehetősége van! Azok az ismeretek és tapasztalatok, amelyek fiatal korban szerezhetők, később pótolhatatlanok! - Tapasztalataidat a társadalom minden rétegéből merítsd! És ne csak az egy társadalmi formában élő emberek életét tanulmányozd! Ismerd meg a társadalmi formák minden fellelhető módozatait. - Utazz, amennyit csak tudsz, szippants magadba minden felszip-panthatót. Nincs író, aki eleget tud, aki eleget látott volna. Nagyon nagy haszonnal járhat egy fiatal író számára, ha megismeri Európa különböző társadalmi rendszereit. - Fontos, hogy sokat, nagyon sokat olvass! Legalább fele idődet olvasással töltsd! Ihletre soha ne várj! Ülj le, és írj! Lehetőleg reggel korán kezdd a munkát! És hogy mit csinálj az időd másik felével ? Napi négy óra írás! A többit fordítsd az élet kézzel fogható valóságának a tanulmányozására - az egyéb elfoglaltságok mellett. - Mi az, amit leginkább kerülj ? A bohémságot és az írókollégákkal 177 való társalgást. Ettől a kettőtől óvakodj leginkább! Keveset igyál! Olyan keveset, amilyen keveset csak lehet. - Amiről írni akarsz, arról ne beszélj! A félelem érzését irtsd ki magadból ! Mert a félelem az írónak nagyon veszélyes ellensége. Tápláld a merészség és bátorság érzését, ebből építs magadban várat! - A fantáziáddal mindig állítsd szembe a hétköznapi valóságot, és ezeket egyenrangú partnerként kezeld! Az utolsó és legfontosabb tanácsom, hogy soha ne törődj semmiféle tanácscsal! Ezután arról beszélgettünk, hogy Artúr Lundkvist mit vár még az élettől, mit remél önmagától ? Szerinte késő, hogy valami meglepőt kapjon akár az egyiktől, akár a másiktól. De abból még sok mindent akar látni: hogy megy előre a világ, hogy fejlődik, milyen irányban. Szeretne még néhány könyvet megírni. Számára az élet legnagyobb örömét az jelentette, hogy írhatott és írhat. Azt kívánja, hogy megöregedve is sokáig írhasson - ezt nem összehasonlításképpen mondta—, akár Thomas Mann! - Kik azok az íróművészek, akik ön szerint ma világviszonylatban a legfontosabbról beszélnek ? Mi ez a legfontosabb ? - Minden igazi, jó író a maga módján a legfontosabbról beszél. Én nem hiszem, hogy egyik dolog fontosabb lenne, mint a másik. Akinek van eredeti tapasztalata és mondanivalója, és van látomása hozzá, az a fontos! Erről kell írni. Mondhatnék neveket, sokan vannak a világon, akiket említeni kellene. Nagyon sokan írnak a mi korunkban lényeges dolgokról. Igazságtalan lenne kiragadni néhány nevet, és kiválasztani, melyikük fontosabb, mint a többi. De azért mégis: mért ne tenném meg ? Számomra a fontosságot tekintve első helyen a latin-amerikaiak állnak! És közülük is legelsőként Pabló Neruda. Az ő költészete a legnagyobb teljességgel adja vissza mindazt, ami visszaadható költészeten keresztül, az élet virágaiból, az élet keserves és kegyetlen drámáiból. Sokrétű költészet az övé, sokrétűségével áll hozzám olyan közel. - Prózaírók közül Asturias. Regényei nemcsak nagyszabású társadalmi rajzok, de gazdag fantázia szüleményei is. - Faulkner számomra elsősorban fiatalkori élmény. De most már sokat veszített színeiből. Nem érzem annyira aktuálisnak. 178 - Az európaiak közül Claude Simon - ő mondott nekem legtöbbet a háborúról, Európa életéről úgy, hogy írásaiban mindig éreztem, jelen van az eredetiség. - A mostani oroszok közül Pausztovszkijt említem. Önéletrajzi regénysorozata finom, gazdag árnyalatú művészet, sokat ad az élet tapasztalataiból, akárcsak Krleza. A listát nemcsak tisztelgésként zárom Illyés Gyulával, ő egyike a legnagyobbaknak, akit személyesen is ismerek. Nagyszabású egyéniség. írásainak mély emberi vonatkozása magasfokú elkötelezettséggel párosul. Ezt szeretem benne! Aztán szó esett a beszélgetésben arról, hogy ő melyik népet, melyik nép irodalmát érzi legrokonibbnak a svéd irodalomhoz, és a maga művészetéhez ? Meglepetésre nem valamelyik közeli szomszéd nép nevét említette, még csak nem is a rokonok közül valakit, hanem Vietnamot. Az irodalomról szólva: a spanyol nyelvű dél-amerikaiakat említette ismét. - Velük a svédek igazán nincsenek temperamentum-közelségben, de ebben az irodalomban találom meg azt, amit érdemes és amit fel kell fedezni! Náluk az irodalom szociális drámaisága együtt van a már szinte túlfokozott irodalmi igényességgel, és ez a kettő magas színvonalon találkozik. A többi skandináv nép irodalmáról nem beszélt, csak annyit, hogy azok olyan közel vannak a svédekhez, hogy szinte már észre sem veszik egymást. - Részt vett a svéd nyelven megjelent Magyar költők antológiá-jának fordításában, segítette a kötet megjelenését, a fordítói munkán túl is. Mi késztette erre ? Milyen élményt jelentett a magyar költőkkel való találkozás ? - Erről sokat tudnék beszélni, és szívesen is teszem. Az antológia gondolata és létrejötte Thinsz Gézának köszönhető. Ő szólt nekem is. Tudja rólam, hogy én szívesen látom hazámban más népek irodalmát, és ha tehetem, közreműködök a fordításokban. Ezt a magyar költők okán különösen szívesen tettem, mert pár évvel ezelőtt részt vettem a nemzetközi költői konferencián Budapesten, és ott az országról, a magyar emberekről nagyon jó benyomást szereztem. József Attilát és 179 ¦ Illyés Gyulát fordítottam. Udvariasság nélkül mondom, hogy nagy élmény volt a velük való találkozás. És amikor megismertem svédül azokat a költőket, azokat a verseket, amelyeket a kötet többi fordítói adtak közre, akkor láttam csak, hogy milyen szívesen fordítanám őket is: elsősorban Nagy Lászlóra, Weöres Sándorra és Juhász Ferencre gondolok. Azt remélem, hogy ez a közeledés - amit az antológia jelent, kölcsönös lesz, és csak a kezdetet jelenti. A munka nagyon nehéz volt, sötétben tapogatóztunk, a segédeszközökre kellett támaszkodni. A más - külföldi - fordítások, amikhez hozzájutottam, pontatlanok, megbízhatatlanok voltak. Az angolra és franciára fordított magyar versek nem annyira hitelesek, mint amilyeneknek mi szeretnénk tudni a magyar költők verseit svéd nyelven. Előfordult, hogy egész éjszaka egyetlen verssor vagy egyetlen szó pontos és árnyalt megközelítését kerestem, vagy kerestük együtt Thinsszel. Beszélgettünk arról is, hogy melyik írói álláspontot tartja korszerűbbnek, tisztességesebbnek? Az elkötelezett íróét vagy azét, aki az elkötelezetlenséget hangsúlyozza ? Szerinte korszerű lehet mind a kettő. De miért? Azért, mert az embernek elkötelezettnek kell lennie, különben meghalna. Ugyanakkor az is szükséges, hogy az író kikapcsolódjon az elkötelezettségből, emelkedjen felül mindenen, hogy sok mindent átélhessen! Egy író, egy ember rengeteget kínlódhat az elkötelezettség vagy az el nem kötelezettség miatt. De egy a fontos - hogy a kettő között tudjunk egyensúlyt teremteni. - Melyik munkáját tartja legfontosabbnak, legsikerültebbnek? Ha még egyszer írná műveit, úgy írná-é, ahogy írta vagy másképp ? - Ahogy én megítélem, mindegyik könyvem egyformán fontos. De a legkedvesebb: a legutolsó. Ez a regény a 18. században játszódik Dél-Svédországban. Szereplői partizánok, a háború, amelyet vívtak, 300 évvel ezelőtt volt, de én úgy érzem, mindaz, ami akkor történt, lehet aktuális mondandójú a ma számára is. Hogy a mostani eszem szerint másképp írnám-e a régi könyveimet? Ki tudja? Akkor úgy írtam, azok most már úgy is maradnak! Halad az óramutató, jól benne vagyunk már az estében, figyelem a 180 mester hangulatát, nem vagyunk-e terhére ? Mint a beszélgetés kezdetén, olyan hévvel és kedéllyel mondja, hogy őt az irodalom kapcsolta az élethez, és nem fordítva. Hogy az életét és az írói munkásságát nem választotta külön, a kettő mindig egybefonódott. Mindent az irodalomnak, az alkotásnak rendelt alá. A munka érdekelte mindig legjobban, mert ez jelentette számára a létet is. - Nálunk, itthon, Magyarországon rengeteg a legenda a svédekről, Svédországról. És csak most látja az ember, mennyire távol állnak ezek a valóságtól. Gondolom, ez fordítva is így van, a svédek is mi mindent hallanak, hisznek, feltételeznek rólunk. Nincs-e kedve részt venni a legendák eloszlatásában? Mit szólna egy magyarországi utazáshoz ? Elfogadná az invitálást ? Hogyan venne részt szívesebben ezen a látogatáson? Magánemberként vagy a svéd irodalom képviseletében? - Nekem a magyarok véleményét formálni, kiigazítani - rólunk, svédekről - nagyon nehéz lenne. Ezt csak azok tudnák megtenni, akik ismerik a magyarok rólunk alkotott véleményét, és lehetőségük is van betekinteni a svéd valóságba! Hol helyes, hol hibás ez a kép, ki tudja? Azt viszont elmondhatom, hogy Svédországban Magyarországot egzotikus, romantikus országnak tudják. Magyarország - gondolom - nemcsak a tokaji bor, a cigánymuzsika, a keleties temperamentum - a népviselet, betyárvirtus -, hanem más is: több ennél. A svéd közvéleményben így él Magyarország. Csakugyan nem lenne rossz gondolat, hogy ezen változtassunk! - A Magyarországra való látogatásom terve? Csalogató, örömmel mennék hivatalosan is, magánemberként is. Nem is nagyon odáznám el ezt a menetelt, szeretnék rövidesen sort keríteni rá. A viszontlátás Illyés Gyulával, a magyar pályatársakkal, az országgal - sok kellemes élményt ígér. Kihasználva a lélegzetvétel adta szünetet, most már ő kérdez. Mennyi minden érdekli - egy távoli országról, népről. Úgy látszik, tanácsait nem véletlenül fogalmazta úgy, ahogy. Mindent szeretne tudni: milyen volt az az élet, amit falusi fiatal ta- 181 nítóként éltem, hogy élnek a paraszt szüleim, hogy érzi magát az ország? ... Késő este volt, amikor elbúcsúztunk. Kint az utcán kimerültén, fáradtan álltunk meg. A mester fárasztott ki minket, s nem mi őt! Persze, sok mindent szerettem volna még kérdezni tőle, főként azt, hogy amiért fiatalkorában olyan bátran és hevesen szállt harcba, lát-é annak valamilyen eredményét manapság: szóval ő meg azok az írók, akikkel Artúr Lundkvist együtt hadakozott, mit változtattak a svéd társadalom arculatán ? Mert kezdetben az íróságból ők is mozgalmat csináltak, az 1930-as években, akárcsak nálunk a népi írók. Programjukban is sok hasonlóság volt - a fogadtatásban is -, kitörő lelkesedés, föld alá káromló megvetés; és aztán az ő útjaik is differenciálódtak: egyesek kényelmes bársonyszékekhez jutva eresztették félárbocra a lobogót, mások szélsőséges soviniszta eszmék tévutcáiban rekedtek meg, a mozgalom legjava - mint Artúr Lundkvist - kiteljesedett. Mit lehetne még elmondani Artúr Lundkvistről és művészetéről? A felesége is elismert költő, ő maga megmaradt fegyelmezett parasztembernek mindmáig, és nemcsak jelentős művekkel gazdagította Svédország szellemi kincsesházát, évtizedek óta apostolkodik hazájában, hogy mind több nép irodalmi értékei válhassanak Svédországban közkinccsé! Példás, gazdag és tartalmas írói élet az övé, Artúr Lundk-vistnek is része van abban, hogy a második világháború után Svédország a kapitalista táboron belül semleges állam maradt. Csakugyan nagy az az út, amit a svédség legjobbjai megtettek. Egy ide-oda kanyarodó burzsoá társadalom szekerét irányították járható útra, hiszen elsősorban ők voltak azok, akik visszatartották hazájukat a NATO-ba való belépéstől. Ami történt Svédország javára, nyilván azt nem egyedül Artúr Lundkvist tette. És nem mindegyik svéd író működése szolgálta ezt a célt, mások más jelszóval vették ki részüket a közéletből, vagy éppenséggel húzódtak el többségükben a társadalmi gondok ábrázolásától. 182 Ők is részesei azonban a jelenkori svéd irodalomnak, igazságtalanság lenne Artúr Lundkvist után kitenni a pontot! Sőt nemcsak utána, de előtte is van kiről beszélni, még akkor is, ha a svéd irodalom történetében nem lapozunk túlságosan vissza: csak a 20. századi modernek felsorolásánál kezdjük, August Strindberg, aki nemcsak világsikerű drámák szerzője, hanem kitűnő regényeket és novellákat is írt. Nobel-díjat mégsem kapott, szívesen kötölőzködött, sokszor nősült, minden volt, csak éppen kitüntethető példakép nem. Szertelenül élt a szélsőségek vonzalmában. Ha csak puszta felsorolásként is, de itt kell álljon a neve Verner von Heidenstamnak. Erik Axel Karlfeldtnek, Pat Lagerkvistnek is. Mindhárman Nobel-díjasok. Gustav Fröding nem, ő díj nélkül is elérte azt, amit másoknak díjakkal sem sikerült: költőkirály! Par Lagerkvistről szólva: ő azzal „robbantott", hogy unta a realista ibseni színház béklyóit, újat akart, kereste a töretlen utakat, magát pedig hivő ateistának nevezi. Vilhelm Moberg regényei is fontos alkotások. Műveiben az Amerikába vándorolt svéd parasztok életének krónikáját fogalmazta meg. Igazságtalan lenne elhallgatni a finn, a dán és a norvég irodalom mai kiválóságainak rövid felsorolását. Finn írók és mások Frans Eemil Sillanpáá többé-kevésbé ismert és olvasott író nálunk is. 0 az egyetlen Nobel-díjas finn író. Pedig hát Finnországhoz elég közel osztogatják a Nobel-díjakat, mégse jutott másnak, csak neki. Vainö Linna a legnépszerűbb finn író. Az utóbbi négy regénye -csak a hazájában - egymilliós példányban kelt el! Eino Leino neve a legösztövérebb felsorolásból sem maradhat ki, ő a legnagyobb finn költő. Norvégiából Hamsunt kell megemlíteni és Sigrid Undsetet, ők a legolvasottabb norvég írók külföldön és belföldön egyaránt, főként, 183 ha nem számítjuk Agmar Myklét, akinek A rubinvér dala című regényét betiltotta a hatóság, az írót meg a pornográfia terjesztéséért perbe fogták. Mi lehetett abban a könyvben ? Aztán egy év múlva mégiscsak szabad volt árulni a könyvet, szabad lett volna, de hiába történt meg a „szabadon bocsátás", csak a pult alól lehetett kapni, óriási közönségsiker lett a regény, Agmar Mykle sohasem fogja tudni meghálálni a hatóságoknak, amit érte és a könyvéért tettek. Egy ilyen reklámra ráment volna nemcsak a teljes honoráriuma, de inge-gatyája! A mai dán irodalom is sok jelentős íróművészt tart számon. A nevek felsorolása helyett a már említett és klasszikus Andersen Nexö nagy pályatársa, a nálunk jóval kevésbé ismert Johannes Jensen kiemelkedően nagy író. A Nobel-díj kitüntetettje ő is. Észak-Dánia szülötte, a naturalizmus helyett a mitikus mesék világába viszi olvasóit, ahol hódolói nem is érzik magukat rosszul, innen Johannes Jensen nagy népszerűsége. Mi minden maradt még ki, mit szólna egy ilyen felsoroláshoz bármelyik skandináv író vagy akár az olvasó is! Mintha rólunk és a Dunavölgyi népek irodalmáról jegyezgetne valaki, de csak Móriczot vagy József Attilát említené. Hol vannak még a többiek ... De hát nem lehet mindent belegyűrni egy rövid északi látogatásba, az meg, hogy csakugyan mindent pontosan kimasolgassunk valahonnan, minek ? Magyar irodalom Svédországban Ha már itt tartok, egy füst alatt el lehetne intézni az arról szóló beszámolót is, hogy vajon a mai magyar irodalmat hogy veszik Északon? A norvégiai és a dániai helyzetről még csak vakkantani se tudok, a finnekről később részletesebben is lesz szó, most tehát csak Svédország ... Úgy hiszem, azt el tudja képzelni bárki, hogy nem jobb a helyzete a magyar irodalomnak sem Svédországban, mint a svédnek Magyarországon. Sőt. Nagy, hatalmas választófalak vannak. Nemcsak a nyelvi nehézségek, más is. Mi lehet a vigasz? Vajon az-é, amit a szegény jó 184 Szabó Pali bácsi mondott, amikor valaki említette neki, hogy Angliában nemcsak hogy a regényeit nem ismerik, de még a nevét se. Pali bácsi azt felelte rá: Az az ő bajuk! Sem Stockholmban, sem másutt Svédországban nincsenek olyan irodalomszervezők, akik hivatalból lennének illetékesek foglalkozni a magyar irodalommal. Önszorgalomból, kedvtelésből teszi, aki valamit tesz. Ilyenek viszont akadnak. A dolguk nem könnyű. A skandináviai könyvkiadás más módszerekkel dolgozik, mint a mienk. Magánkézben a könyvkiadás nyolcvan százaléka. Az összes kiadói és nyomdai intézet néhány család részvénytársasága. Az átlagpéldányszám - szépirodalmi műveknél mintegy kétezer, a rekordot a bestsellerek százezer körül tartják. Egy tíz-tizenkét íves fűzött könyv eladási ára körülbelül negyven forint. A vastagabb, tetszetősebb kivitelű könyvek ára száz forint körül van. 1945-től 1966-ig Svédországban három magyar könyv jelent meg fordításban. Birkás Endre Elfelejtett emberek-]t, aztán Molnár- Fe-renctől A Pál utcai fiúk, ez második kiadásban, az első még jóval a háború előtti időkben, és Déry Tibor Niki című regénye. 1945 előtt több magyar könyvet adtak ki a svédek, de szinte kizárólag bestsellereket. Az igazi magyar irodalomból még ízelítőt sem kapott a skandináv olvasó. Pedig a svédek nem zárkóznak el a külföldi irodalom elől. Az 1967-es adatok szerint egy év alatt 748 svéd nyelvre fordított szépirodalmi mű jelent meg náluk. Érdekes a megoszlás: angol nyelvterületről kiadtak 566 könyvet, francia: 43, német: 39, dán: 21, orosz: 17. A többi mind tíz alatt van. A magyar fordítások? Minden háromszázhetvennegyedik svédre fordított könyv szerzője magyar! 1967-ben két könyv: Szabó Magda: Őz és Somogyi Tóth Sándor Próféta voltál, szívem képviselik a magyar irodalmat. 1966-ban Thinsz Géza munkássága nyomán teljes fordulat állt be. Thinsz maga is jónevű költő Stockholmban, magyarul eddig három önálló kötete jelent meg, de miután kitűnően beszéli a svéd nyelvet, nemcsak anyanyelvén írja verseit, a fiatal svéd költők között is számon tartják a nevét. Csatlós János itt élő tanárral szinte kilátástalannak látszó munkába 185 kezdtek. Magyar prózai antológiát állítottak össze. Az antológia meg is jelent a Norstadte kiadónál. Tizennyolc író húsz novelláját tartalmazza a kötet - a legismertebb hazai elbeszélők mellé néhány külföldön élő magyar prózaíró munkáját is odatették. Ez az ezerötszáz példányban kiadott antológia szinte minden előzmény nélkül jött, s meglepő sikert aratott. ,,A magyar irodalom nem tartozik a svédek napi beszédtémái közé, pedig a gyűjtemény alapján rászolgálna. Egy új világ tárul itt az olvasó elé. Mindazokra, akik az irodalomban már-már érdektelen formai játékot látnak, azok számára megnyilatkozásként hatnak ezek az elbeszélések. Egy rendkívül életerős irodalomról tanúskodik a könyv, egynapi utazásra innét" - írta recenziójában a Svenska Dagbladet. Egyértelmű elismerés hangján szólt a kötetről sok más svéd lap is. Sajnos, nálunk itthon a kötettel csak a Nagyvilág foglalkozott, pedig megérdemelt volna valamivel nagyobb nyilvánosságot, bírálatot, méltatást is ez az úttörő jelentőségű kezdeményezés. A prózai kötet sikeres fogadtatása után Thinsz Géza még nagyobb munkába fogott. Hat magyar költő: József Attila, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Juhász Ferenc, Nagy László verseinek fordítását szervezte, végezte, végeztette el. Thinsz nyersfordításai nyomán a legnevesebb svéd költők vállalták a fordítást: Artúr Lundkvisten kívül Werner Aspenström, Johannes Edfeld, Reider Ekner, Ingemar Leckins, Erik Lindgren, Anders Österling, Göran Palva, Bo Setterlind, Lássa Söderberg és Thomas Tranströmer - valamennyien a mai svéd irodalom kiválóságai. Önálló fordításaival szerepel az antológiában Thinsz Géza is. A hat költő verseit tartalmazó antológia a Bonniers kiadónál jelent meg - ez egyike a legtekintélyesebb svéd kiadóknak -, mégpedig nyolcezer példányban! Nagyon nagy szó ez! Az antológia minden tekintetben sikeres próbálkozás volt! Megjelenés után hívta meg a kiadó Illyés Gyulát Stockholmba. Ma is emlegetik, hogy a Svéd Nemzeti Múzeum nagy felolvasótermében rendezett irodalmi esten a legnevesebb svéd színészek mondtak magyar verseket, és Illyés olyan sikert aratott, amilyenre a „fagyos" Északon ritkán akad példa. X. FEJEZET Svéd falu és svéd parasztok Ha már elhozott ide a szerencsém meg a kíváncsiságom Északra, visz-sza nem megyek addig, amíg szét nem nézek valamelyik faluban, amíg élő, igazi, eleven svéd parasztot nem látok! Mert otthon majd hallgathatok apáméktól, ha kérdeznek: egy akkora svéd falu, mint Jánkmaj-tis, hogy néz ki, mit csinálnak ott az emberek meg a földek, a fák, milyen a gazdák jószágállománya, szép-e a vetés, igaz-e, hogy arrafelé olyan sok a gép, hogy egy határra elég két-három ember ? Meg hogy ott már mióta nem kapál senki, mégis kenyeret esznek ők is! Már előre hallottam a kérdéseket, jól fel kell hát készülnöm a válaszadásra ! És hogy ezek a válaszok nemcsak nekik, de nekem is furcsák - kissé -, ki tehet róla ? Mielőtt azonban betérnénk valamelyik svéd faluba, egy röpke látogatásra, érdemes lenne elbogarászgatni a téma körül. A gazdálkodás feltételei Svédország nemcsak hogy fenn van Északon, de „magasan" is fekszik, egyetlen óriás kőtáblán, melynek anyaga nagyrészt gránit. Erre rakódott le a földtörténeti ókorban az a hatalmas mennyiségű tengeri üledék, amely lehetővé tette, hogy Skandináviában gyökeret verjenek a fák, a füvek és az ember! 187 A tenger üledékét a sokszori földmozgás, az északról dél felé csúszó jégtakaró jórészt elpusztította, de aztán újra meg újra adott valamit a tenger, és így az újkori lerakódások, a mély fekvésű kőzeteket beborító termőföld nemcsak az életnek, de a gazdálkodásnak is megadta a feltételeit, ha soványabbat, mostohábbat is, mint másutt, Európa szelídebb vidékein! A földtörténeti korok nemcsak a felszín kialakításában játszottak nagy szerepet, hanem meghatározták a későbbi éghajlati, növény- és talajviszonyok helyzetét is; egyszóval, megadták a gazdálkodás kereteit: mit lehet, mit nem! A svéd magasföldek általában 1000 méterre feküsznek a tenger szintje felett, de a 2000 méter feletti fekvés sem ritka. A lezúduló jégtömegek taroltak, bele-belehasogattak a föld felszínébe, ezért van Skandináviában ilyen sok tó, amelyek festőién szépek, tiszták, nagyok és mélyek, de azért összesen nem érnek annyit, mint a mi egyetlen Balatonunk, a hideg vizet nem kedvelik a fürdőzők, és a svéd tavak vize még a legmelegebb nyarakon is megvacogtatja az embert. A csipkés partok gyönyörűsége szolgál kárpótlásul! Szóval: amit nyertek a skandinávok a réven, azt veszítik a vámon! De az egyenleg még így se kedvező, hogy is lenne az, hiszen a mostoha természeti viszonyok miatt sehol ilyen kevés használható föld. A terméketlen sziklás vidékek, a bozótos felszínek, a kopár lejtők, a lápok rengetegei terpeszkednek mindenfelé. De ami művelhető földjük van, az aztán igazi érték. Az erdők vigasztalnak, de ahol még fa sincs! Nagyapám mindig azt ' mondta: az az igazi rossz föld, amelyik még a fát se tűri. Ahol fa van, ott nem a föld a rossz, hanem a gazda. Svédország és Skandinávia jó része így hát még nagyapám szerint is rossz föld! És ez az igazi csoda, hogy ezen a csakugyan nagyon rossz földön - majd 450 ezer négyzetkilométeren - vígan és jól megél nyolcmillió ember, ennyien vannak a svédek, az országuk pedig 1573 kilométer hosszú, és ahol a legszélesebb, ott sem éri el az 500 kilométert. A földművelésről délen kell kezdeni a tájékozódást, mert minél északabbra megy az ember, annál kevesebb a lehetősége, hogy valamit is megtudjon a mezőgazdaságról, hacsak nem a nomád állatte- 188 nyésztés érdekli, a rénszarvascsordák, amelyeknek a mai modern svéd mezőgazdasághoz semmi közük, látványosság, meg pár ezer lapp családnak fizetéskiegészítés, „másodállás", a segélyek, a juttatások, az idegenforgalomból beszedett jövedelem után. Amikor Ystad kikötőjéből felfelé kocsiztunk Északnak, már akkor is láttam, hogy itt aztán megművelik a földet, amit lehet, kivesznek belőle mindent, nemhiába nevezik Dél-Svédországot „Kenyeresko-sár"-nak. Hallottam, hogy Götland szigetén már jonatánalmát is akarnak termelni a svédek, nem tudom, milyen lehet az íze annak a gyümölcsnek, de elképzelem, ha egyszer mód van rá, a svédek nemcsak próbálkoznak, de produkálni is fognak! Hacsak úgy nem járnak ők is, mint annak idején az egyik orosz cár, nagyon ízlett neki a tokaji bor -sok pénze, úgy látszik, nem volt, hogy eleget vegyen belőle, aztán venyigéket vásárolt tőlünk, hogy majd termeltet ő tokaji bort magának Szentpéterváron. Csakhogy nem termettek a vesszői. Aztán vitetett a tőkéi alá földet is Tokajból. És mégse ivott a maga termelte szőlő után - csak lőrét! Talán a svédek is a mi jonatánunk láttán kaptak kedvet? Néztem, nézegettem útközben sokszor egy-egy svéd falu határát. Azt mondják, Svédország ipari állam, itt nincs súlya a mezőgazdaságnak ; és mégis milyen csodálatos a határ mindenfelé, ott, ahol művelhető a föld. Ha mi - agrárállam - így művelnénk meg a földjeinket, ahogy ők!... Az egész Dél-Svédországban, ahol jórészt földművelés folyik, nem találni annyi vágatlan kukoricaszárat ősz végén, mint nálunk egyetlen téeszben! De ha még nem is a rossz téeszekkel teszek összehasonlítást! Ha azt veszem, amikor apámnak a legszebben rendben voltak.a földjei; amikor egyszer a majtisi határban vizitált a szolgabíró, ment a jegyzővel keresztül-kasul a földeken szekérrel, aztán megnézett egy darab földet, megkérdezte, hogy kié ez? Az apámé volt. Mentükben megint megakadt a szeme egy kis táblán, azt is megkérdezte, hogy kié ? Az is az apámé volt. A harmadik tábla is ... Nálunk a faluban ritka volt az a parcella, amelyik nagyobb lett volna egy katasztrális holdnál. - Miféle egy paraszt ez ? - kérdezte a szolgabíró. 189 De megkérdezték ezt apámtól akkor is, amikor kosbárányokat vittünk eladni az Állatforgalmi Vállalatnak! Hát csakugyan, miféle parasztok ezek a svéd parasztok? Meg lehetne kérdezni minden tábla föld végében! Mit tudnának ezek termelni a mi szép, nagy, széles, omlós földjeinken? Valamelyik este majd éjfélig elbeszélgettünk egy fiatal agrármérnök téeszelnök barátommal, aki Szatmárban gazdálkodik. Mondja a jövő évi terveket. Idejében szántottak, megtrágyázták a földet, jó vetőmagot kerítettek - és várnak jövőre 12 mázsás búzatermést holdanként. Dél-Svédországban meg húsz fölött van az átlag már régen! - Az istenit neki - mondta az elnök -, én egyszer, ha úgy adódik, elmegyek megnézni! Nem sajnálom rá a pénzt. És megnézem azt a tehenet is, amelyik hétezer liter tejet ad egy évben. Mert mi is korán kelünk, az istállóátlag mégse éri el a kétezer litert! Pedig csalunk is. Ha ma megellik az üsző, csak két hónap múlva minősítjük át fejőstehénné ... Talán igaz, hogy egyik-másik gyenge szövetkezetünk jó vezetőjének nem kellene ma már Svédországba elmenni, ha „csodát" akar látni, szétnézhetne közelebb is - akár itthon -, de mégis az az igazság, hogy a belterjes svéd mezőgazdaság lóhosszal vezet előttünk. Miért kellene ezt tagadni ? A svéd parasztság két úton halad Az abszolút egyéniek és a parasztszövetkezetek útján. A gazdálkodás centruma a major, azt jelenti, amit Nyugaton a farm. A mi változatunk, a termelőszövetkezet és az egyéni kisgazdálkodás Svédországban ismeretlen, az is volt mindig, itt a 2-3 holdas egylovas vagy kétte-henes „gazdaság" nem dívott soha. Aki gazdálkodik, annak van ahhoz földje elég, ha nincs, bérel, de nem nyomorog, nem ragad a földhöz, legrosszabb esetben odébbáll. Svédország ma világszerte elismert, igen fejlett ipari ország. De a múlt század végén, a 20. század legele- 190 jén még szinte teljes mértékben agrárország volt! Az akkori négymillió lakosú országban hárommillió ember élt és dolgozott a mezőgazdaságban. Ma viszont már csak a lakosság 6 százaléka keresi kenyerét a szántóföldeken vagy az állattenyésztésben! Az utóbbi 25 évben 15 százalékkal növekedett a mezőgazdasági termelés színvonala, de ez idő alatt a termelésre fordított munkaórák száma hozzávetőlegesen egyharmadára csökkent! Tehát a svéd mezőgazdaság fejlődésének üteme lépést tartott az ipar előrehaladásával! Nézzük a termésátlagokat - amelyeket az egész európai éghajlatot tekintve - szinte a legmostohább környezeti viszonyok között érnek el. Hektáronként átlagban 800 svéd koronát hoz a föld. Ez mintegy 6-8 ezer forintnak felel meg. Búzából és rozsból 20 mázsa felett van az átlagtermésük! Csak úgy összehasonlításként: Újfehértón, amikor én ott tanítóskodtam, a hol-dankénti átlag soha nem ment feljebb az 5 mázsánál. Az árpa, a zab 20 mázsa! Apám annak idején a legjobb földjén sem tudott ilyen eredményt elérni! Burgonyából 135 mázsát terem egy hektár földjük. Olajos magvakból 15 mázsát, cukorrépából pedig 340 mázsát, ez duplájánál is több, mint a mi termésátlagunk! És az állattenyésztés ? Két és félmillió darab a szarvasmarha állományuk, ennek fele fejőstehén, a tej átlagos zsírtartalma 4 százalék - a 3^1 ezer liter tej után egy tehén évi vajtermelése 120-140 kilogramm. Gümőkór fertőzöttség a svéd szarvasmarha állományban nincs. Hogy ez mit jelent, csak azok tudják, akik évek, évtizedek óta küszködnek a mi állományunk gümőkór fertőzöttségével, néha sikeresen, de alapjában véve még most sem megnyugtató eredménnyel. Svédország rengeteg húst állít elő. Sertés- és marhahús termelése összesen csaknem eléri a 400 millió kilogrammot. De hát akkor, visz-szagondolva a nagy helsingborgi importhús-telepre, amelyből nemcsak az az egy van, ennyi húst esznek a svédek ? És még be kell számítanunk a baromfi- és a halhúst is! 191 1 Mondtam is ezt nagyapámnak hazajövet... - De hát akkor azok olyanok, mint a vércse! Csak hússal élnek, azt esznek mindig ? A lóállomány Svédországban is pusztulófélben. Harminc év alatt egyharmadára csökkent, de csak azért, mert a hegyvidéki erdőgazdaságok még most sem nélkülözhetik a lófogatok erejét. A svéd mezőgazdaság nagyarányú gépesítése tulajdonképpen a második világháború befejezése után ment végbe. Egyetlen adat is hitelessé teheti ezt: az 1940-es évek elején 22 ezer traktor dolgozott a svéd szántóföldeken, ma 160 ezernél is több, tehát kb. 25 hektáronként egy. A mezőgazdaságban dolgozó svédeknek szervezetük van: az Országos Parasztszövetség, amely betölti a MEDOSZ és a TOT - a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa - szerepét is. Az eddig elmondottakból az derülhetne ki, hogy a svéd mezőgazdaságban tökéletesen mennek a dolgok, de nem egészen így van! Ők sosem szúrják a szó elé, ha a mezőgazdaságról beszélnek, hogy „virágzó". A kisparaszti gazdaságok 50-100 hold között mozognak, ehhez jön még sok helyütt az erdőbirtok is, amelyik átlagban 2-300 hold. Egy-egy ilyen gazdaságban 30-50 szarvasmarhát tart a gazda, és 6-8 anyakocát, hacsak nem specializált gazdaságról van szó, mert többnyire ez a tendencia. Állandó bérmunkást nem alkalmaznak, legfeljebb évente néhány hónapra idénymunkásokat, egyébként a gazda és a család dolgozik, no meg a gépek. Ez rendszerint 2-3 traktor - különböző munkagépekkel -, egy személyautó, sok helyütt kisebb teherkocsit is tartanak, vagy vontatót. 192 Mi az, ami manapság idegesíti a svéd parasztokat ? Az, hogy meddig érdemes még gazdálkodniuk ? Mert két lehetőségük van: vagy a végtelenségig gépesítik a gazdaságukat, vagy lehúzzák a rolót. Egyébként teljes lehetetlenség helytállni a versenyben! Létkérdés a már említett specializálódás is! Olyannyira, hogy egy svéd gazda már a saját szükségletére sem termeli meg azt, ami a konyhára kell. Okosabb, ha ő maga is megveszi. A specializálódás ma már ott tart, hogy szinte teljesen különválik a földművelés az állattenyésztéstől, hiszen ha egy gazda igazán korszerű állattenyésztésbe kezd, okosabb, ha átadja a szántóföldjeit másnak, ő maga vásárolja a takarmányt. Mind a két fronton helytállni lehetetlen, a követelmény magas, a termékek mind olcsóbb előállításának igénye létkérdés, a ráfordított költségeket egyre csökkenteni kell! Mi szükséges ehhez ? Szakértelem és korszerűség! Ki az, aki egyformán tud magas színvonalú szakértelemmel több termelési ágat is irányítani, szervezni? A fő baj az, hogy Svédországban is a mezőgazdaságban dolgozók jövedelme nem éri el az iparban foglalkoztatottak átlagjövedelmét. Tehát, aki nem tudja kihozni a gazdaságából azt, amit maximálisan lehet - okosabb, ha felszívódik az iparba. Csakhogy ez náluk sem könnyű folyamat! Tíz év alatt így is mintegy százezer mezőgazdasági kisüzem adta be a kulcsot, olvadt be a tőkeerős nagygazdaságokba, ahol a specializálódásnak sokkal kedvezőbbek a lehetőségei. Jelenleg még mintegy 200 ezer gazda dolgozik a svéd földeken, de meddig ? Csakugyan a svéd mezőgazdaság az élő bizonyíték: világszerte elpusztulnak a kisgazdaságok! Amikor mi termelőszövetkezetbe agitáltuk a parasztokat, akár a svéd példát is elmondhattuk volna nekik. Vesz egy gazda egy cséplőgépet, mert ugyan hol kap ma már aratómunkásokat? Többet kellene nekik fizessen, mint amennyit maga a gazda keres! A gépen dolgozik évente 30-40 órát. De öt év alatt ez a gép is éppen úgy elavul, mintha kihajtották volna a lelkét... Másikat 193 kell venni helyette... Az a kérdés: a befektetett tőke meghozza-é a kívánt hasznot? A nagy mezőgazdasági üzemekben, mint amilyen a Hamilton gróf schoneni birtoka is, hatvanezer hektár a szántóföld, és ma már olyan gépeik vannak, amelyek egyenként 600 hektár föld évi munkáját végzik el! És minden traktorján, minden teherautóján rádió adó-vevő van •, ebben a gazdaságban nem ismerik az üresjáratokat. De mit tehet az a svéd paraszt, akinek nincsenek ilyen lehetőségei, szűkre szabott feltételek között gazdálkodik, azonban ráfizetni mégsem akar! Szerelmese a földjének és a jószágnevelésnek is. Egyetlen útja van! Hogy szövetkezik a gazdatársaival. Ez az elmélete a mai svéd paraszti világnak, amely sem tartalmában, sem formájában nem rokon a mi paraszti világunkkal. Ez lenne tehát az elmélet, sajnos azonban a gyakorlati szemrevételezés kevésbé sikerült, mint gondoltam. Pedig engem főként az érdekelt volna: hogy megnézhessek egy svéd gazdát közelről is, megismerkedhessek egy faluközösséggel, beszélgetni szerettem volna velük, szétnézni az udvarukon, házaikban, egy olyan jó, igazi beszélgetésbe belevinni őket, mint amilyenben itthon van része az embernek - egy-egy pohár bor mellett, amikor aztán mindenki hangos szóval védelmezi a maga igazát, alulról okítva ki még a minisztert is, nemcsak a helyi téesz elnökét! Amikor aztán már eléri a beszélgetés a plafont is: „Én kellenek oda, majd megmondanám én, mit hogy kell csinálni!" ... Svédországban ilyen beszélgetések, ilyen parasztok nincsenek! Vagy csak én nem találkoztam velük? Svéd paraszt - van-e ilyen ? Stockholmtól majd száz kilométerre néztük ki a falut, ahova megyünk - svéd parasztot látni. Az autópályáról letérő kis utak felfelé vezetnek a fenyvesekbe, sziklák közé, ott is svéd falvak vannak. De házakat látni az útszélen is mindenfelé - ezek tanyák. Villannyal, vízvezetékkel, kitűnő utakkal. 194 A házak szinte kivétel nélkül fából épültek, néhol fekete-szürke terméskőből - kő van mindenfelé elég, nem kell messziről idehordani. Nagyon ügyesen, mutatósán keverik az építkezéseknél a fenyőfát a kővel. A svéd tanyasi ház szinte kivétel nélkül emeletes. Az istállók is emeletesek; felül a szénát, takarmányt, szerszámot és a gazdasági felszereléseket tartják. Az út egyhangú. Kövek, fenyők, magasfeszültségű villanyvezeték, tölgyerdő, bükkerdő, nyírfák. Egy kanyar után sík mező - távolabb körös-körül erdők. Itt összefutnak az utak, benzintöltő állomások sora - amerikai benzinkutak -, és egyszerre csak váratlanul a téren, példás rendben felsorakozva, személykocsik. Ötszáz ? Ezer ? Ki tudja ? Hát ez mi? Csak úgy a pusztából kinőve, álldogáló autók százszám. Egy jelentéktelen külsejű épület előtt parkíroznak a kocsik. A kis épület a környék legnagyobb áruháza. De hogy ilyen kicsi ? Óriás az áruház - csak lent a földben. Itt szeretnek lefele is építkezni, a sziklás talaj erre kiválóan alkalmas. Vagy az is lehet, hogy a tulajdonosoknak ez volt a heppje, ezzel is meglepetést akartak okozni a vevőnek, fent csak egy kis csarnok, lent pedig varázslat. A környéken nincs nagyobb település semerre - csak apró falvak, tanyák, de az áruház vonzása több száz kilométerre terjed. Most szombat délután van, ezért az óriási forgalom. Innen mindenki rakott kocsival távozik. Nagy ötlet volt ezt az áruházat ideteremteni a pusztába. Más úgy gondolta volna, hogy egy szatócs se él meg itt - ez a részvénytársaság viszont milliókat zsebel be. Látszatra még a konkurrenciával sem kell megküzdenie. Megérkeztünk a svéd faluba. A főútvonal nem vezet keresztül rajta, az Északra vivő nyolcsávos autópályától pár száz méterre van a község. Mennyi lehet a lakosa? 1300-1500? Tanács, hivatali apparátus sehol. Mi a fenét is csinálna tt? 195 Egy főutcából és három mellékutcából áll ez a falu. A talaj sziklás, de jókora területen szántóföldek is vannak. A házak - az emeletesek -egymáshoz tíz, húsz, harminc méterre. Mintha mind vadonatúj lenne; és két egyforma ház sincs. Mindegyik háznak karaktere van. Színesek, kecsesek, semmi ízléstelenség, jókora teraszok, manzardszobák, kertek. Nézzük az udvart a vendéglátó házigazdánál. Kerítés sehol, kis kertecske. A ház az utcafronton. Az udvar annyi, ahol egy személykocsi megfordul. A házzal szemben, szintén utcai bejárattal, garázs, fából, kátránnyal bekenve. A ház hátánál lugas, néhány gyümölcsfa és egy kis vízmedence. Utána a szomszéd kert. A ház fából épült, viszonylag régi - de nem ócska. A falnál halmazba rakva hullámpalaszerű, nagy táblák. Ezzel be fogják borítani kívülről az épület falát. Ez most divatos, mutatós, melegebbé teszi a lakást - és tartósabbá. Egy idő után a lemezeket le lehet cserélni. Az előszobában nagy állványokon virágok vannak. Utána a hall következik; itt rakjuk le a kabátot. Jobbra a konyha. Ez egy jókora helyiség, van benne villanytűzhely, de fával fűthető tűzhely is. Errefelé sokszor van vihar, hófúvás, összeszakadnak a villanyvezetékek, az áramszünet alatti időben fával vagy szénnel kell tüzelni. A haliból a konyhával szembeni ajtó a szobába vezet. A szoba nagy, szőnyegek, régi bútorok, képek és zongora meg fehér cserépkandalló. A falon mindenféle régiségek, kovácsolt rézedények, évszázados konyhai eszközök. A gazdának az a heppje, hogy a családi régiségeket maga köré gyűjti, őrizgeti az ódon használati tárgyakat. Ebből a szobából egy másik nyílik. De ez már nem is szoba, inkább terem. Óriási citromfa, és a szoba egyik falán futónövény. Ez a helyiség a lakás teljes szélességében helyezkedik el. A konyha felőli falon faburkolatú rés - nem bejárat -, a konyhából itt adják be az ételt. A padlózat műanyag, a fal tapétázott. Fent az emeleten ugyanilyen méretű szobák, annyi különbséggel, hogy ott konyha nincs, ahelyett is szobát építettek. Délután van, kávéval kínálnak meg bennünket, a kávéhoz többféle 196 süteményt kapunk. Édes, palacsintaszerű sült tésztát és kuglófot egészben asztalra téve, úgy kell belőle szeletelni. A feketekávé háromdecis csészében. Valamilyen szeszes italt is kínálnak rendkívül kicsi poharakban. Félretéve az illendőséget, kérdezősködünk - miután a tolmács ezt a kérdezősködést alapos megfontoltsággal bevezette. A gazda nem szólt rá semmit, mosolygott, furcsállva, hogy egy ember több mint kétezer kilométerről eljött ide kérdezősködni - de ha már ezért jött, ám tegye! A gazda - ötven év körüli, egészséges, hóka ember, nem túl magas - se meghatódva nincs a jövetelünktől, se félvállról nem kezel bennünket. Az asszony: hóka ő is, eléggé kövér. Van egy fiuk, nagyfiú, tekereg valahol, őt nem tudják bemutatni. Zeneiskolában van, vagy valahol másutt ? 0 zenét tanul, az egész család szereti a muzsikát - az apa és a fiú családi összejöveteleken „koncertet" ad a vendégseregnek. A kérdezősködés itt is nehezen megy. Mert egy ilyen kérdésre: hogy él a család - ennyi a felelet: jól. Semmi részletezés. Hogy keresnek? Jól! Hogy megy a gazdálkodás ? Jól! Milyen az idő, milyen volt a termés ? Jó! Ebben a feleletben nincs semmi tartózkodás, idegenkedés, látszik az asszonyon is, az emberen is, csakhogy ők el se tudják képzelni, hogy valakit közelebbről is érdekeljen mindaz, amiről itt szó esik. Meg aztán, ha csakugyan jól megy minden, mi mást mondhatnának ? Hogy mennyi a jövedelem, mennyit költenek, ezt a témát meg sem lehet közelíteni... Mi a gondjuk, mi az örömük ? Azt hiszem, különösképpen se gondjuk, se örömük nincs. A vendéglátás kellemes, de itt aligha fogunk a dolgok mélyére hatolni! Tisztelné meg csak az én nagyapámat valaki ilyen kérdésekkel! Aznap nem szabadulna a kérdező! 197 Politizálni kellene Kifaggatni őket, hogy mit szólnak a rendszerhez, a kormányhoz, a világhoz? ... Nem szólnak semmit, a kormány jó, a politika jó, a világ is. Az udvariatlan visszautasításnak nyoma sincs, de ezeket az embereket kifaggatni nem lehet. A gazda csirkével foglalkozik, de a csirkéket persze nem itt tartják a ház körül, kocsival járnak oda, ahol a telep van. Itt a ház körül egy kutya - semmi más jószág. ,,Nem paraszt az, akinek legalább egy fejőstehene nincs!" Hát akkor - ezek nem azok. Disznó, kacsa, tyúk, liba, semmi! Nemcsak náluk! Svédországban majd mindegyik paraszt úgy van: ha cukorrépát termel, akkor cukorrépát termel, ha krumplit, akkor csak krumplit, ha fejőstehenet tart, nincs anyakocája. Aki csirkét tenyészt, az nem tart tyúkot - és fordítva! Ebből is egy kicsi, abból is egy kicsi - ezt itt nem ismerik! Ha eszembe jut apám régi őszi-tavaszi sok gondja, hogy melyik darab földbe mit vessen ... Tán húszféle növényt is termeltünk, ha többet nem, egy-egy nadrágszíjparcellát bevetett, beültetett mindenből. És ugyanígy voltunk az állatokkal is. Majtison nemcsak nekünk, de mindegyik gazdának volt mindenféle háziállata, amit csak tartani lehetett ... A kávézás végeztével sétálni megyünk, hogy megismerjem a család után a falut is. Kifelé tartva szét lehet nézni a folyosón és az emeletre vivő lépcsőházban is. Ott nagyon sok érdekes látnivaló akad. A falon régiségek, még egy faeke is; mindenféle ősi parasztszerszámok, a családfő elődei is gazdaemberek voltak évszázadokra visszamenőleg. Útközben beszélgetünk - az asszony a beszédesebb. Az összevissza való fecsegés közt alig akad említésre méltó mondat, míg aztán az asz-szony azt nem kérdezte: hogy voltak olyan buták a magyar parasztok, hogy némelyiket kényszeríteni kellett a kollektív gazdálkodásra? Ho- 198 lőtt itt mindenki szívesen társul, akivel csak lehet! Meg aztán Svédországban nincs egyetlen olyan paraszt sem, aki hajlandó lenne magát olyan nehéz helyzetbe hozni, mint amilyenbe a magyar gazdák kerültek a kolhozosítás idején. Mert erről a svéd újságok is írtak! - Igen - mondta az asszony -, nagy a távolság a két ország és a két nép között, talán ezért nem tudja megérteni a mi viszonyainkat. Végigsétáltunk a falun, s aztán vissza. Ha összehasonlítást kellene tennem egy magyar falu és e között a svéd falu között - akármelyik községünket veszem, Balmazújvárost vagy Szatmárcsekét, Újfehértót vagy Tiszacsécsét -, nincs alap az összehasonlításra. A gazda és felesége furcsán néznek rám, amikor megkérdezem, hogy ebben a házban ki lakik, abban ki, mi a foglalkozása, és így tovább ... Hogy lehet ilyeneket kérdezni? De azért megmondanák szívesen, csak az a baj, hogy sajnos ők sem tudják! Nézegetem a falusi portákat, az udvart, az épületeket, a kertet, a teraszokat, a színeket, a faragott fadíszeket, a kovácsolt ablakrácsokat, a lámpákat, a lugasokat, sétányokat, házak előtti kicsi szobrokat, úszómedencéket, a színes mozaikból kirakott járdát, ez bizony, ha falu is, de nekem nem. És ők csak maguknak parasztok! El ne felejtsem, a helység neve Knivsta; az utca pedig, ahol az előbb sétáltunk: Tomtelogatan. Mondja a gazda, amíg kikísér bennünket a kocsiig, hogy ő is szeretne valamit kérdezni. Kíváncsi vagyok... mi lesz a kérdés, mi érdekelheti leginkább azt a svéd parasztot, amelyik egy évezredben egyszer - véletlenül - találkozik egy magyarral. Látom, egy kicsit tétova, nem baj, majd annál szabatosabb, körültekintőbb választ fog kapni... - Na, és mondja, mi van a maguk Mindszentyjével ? Mert Mind-szenty bíboros is magyar, nemde ? I'. XI. FEJEZET A rokonság és két fínn kislány Igazán nem unatkoztam Stockholmban az alatt a pár nap alatt, amit ott töltöttem el, de azt hiszem, nem gondoltam rosszul, amikor tervbe vettem egy finnországi látogatást is. Vagy eljutok még valaha Skandináviába, vagy sem, most itt vagyok, akkor hát hadd kószálok be mindent, amit csak lehet. Akármilyen rövid időre ruccanok át Finnországba, az a fontos, hogy abból is lássak valamit. Hiszen Finnországra még kíváncsibb voltam, mint a svédekre. Sötétedett, amikor elindultam a kikötőbe, hogy a Finnországba menő hajóra szálljak. A hajó ott is volt a parton, de mindjárt gondoltam, hogy valami baj van vele, mert indulás előtt egy hajót jobban ki szoktak világítani, mint most ezt. Kegyetlenül rossz idő volt aznap. Csak néztem, mikor melyik ház tetejét emeli már le a szél. A háztetők maradtak, de a hajó is. Azt mondta a matróz, hogy a nagy szél miatt nem indulhatunk, jöjjek holnap! Vissza a követségi szállásomra már nem mentem, azt se tudom, kinél keressem a kulcsot. Később a szél engedett, kószáltam a tengerparton. A bőröndjeimét itt hagytam, hisz úgyis Stockholmba jövök vissza. Mire besötétedett, elfogadhatóvá vált az időjárás. A tengerparton nemcsak én sétálgattam, mások is. Többek között két csinos fruska, akiket minden köntörfalazás nélkül leszólítottam- 200 Tetszett nekik, hogy kikezdtem velük, barátságosak voltak és szépek is. Arra gondolva, hogy az éjszakát el kell töltenem valahol, legjobb lesz - gondoltam -, ha tőlük érdeklődöm a szálloda felől. Velük megértem magam, elég jól elgagyogtunk. De mit tesz a hiányos nyelvtudás; fogalmazgattam magamban a kérdést, és végül azt kérdeztem: hol találom Stockholm legolcsóbb szállodáját ? - miért ne mehetnék én oda, egy éjszakát kibírok, ma füröd-tem is, semmi felesleges költekezés! A lányok elhúzták a szájukat - azt mondták, menjek az Üdvhadsereg szállodájába, és otthagytak a tengerparton. Aztán egyedül maradva továbbfogalmazgattam magamban a kérdést ilyenformán: Stockholm egyik legkényelmesebb szállodáját keresem, amelyik alkalmas egy előkelő idegen befogadására! Meglehet, ha csakugyan ezt kérdezem, egész más lett volna a beszélgetésünk kimenetele ! És aztán - mindentől függetlenül - aludhattam volna én ott, ahol akarok! Finn kislányok, magyar bor, barátság Megleltem az olcsó szállodát egyedül is! Amikor a szoba árát tudakoltam, a portás, vagy lehet, ő volt maga a tulaj, kijelentette, hogy a szoba árát most nyomban kell kifizetnem, mielőtt még elfoglalnám! Most fogom felváltani az ötvendollárosomat, gondoltam, azzal fizetek! - Koronám nincs - mondtam -, dollárral fizessek, vagy jó lesz angol font is? - Ezt a pénzt úgysem láttam még soha, de tudtam, hogy ilyen is van! Előkelőén kivettem pénztárcámból az egyetlen ötvendollárosomat. A tulaj udvariasan visszaadott, és csengetett a személyzetnek, hogy kísérjenek fel a szobámba, és vigyék az útitáskámat is. Az ajtóban megjelent két egyforma szőke, kékszemű, kartonruhás lány. Moso- 201 lyogtak, nevetgéltek, ugrabugráltak a lépcsőn, én pedig lépkedtem utánuk. Felértünk az első emeleti sarokszobába. Elég hitvány kis helyiség volt, öreg, nyekergős faaggyal és székre tett lavórral. El se hittem volna, ha valaki mondja, hogy Stockholmban ilyen szálloda is van! Mondtam a lányoknak, hogy jöjjenek be. Egymásra néztek, és bejöttek. Úgy beszélték az angolt, mint én, tökéletesen megértettük egymást. - Ugye, uram, ön nem angol? - kérdezte az egyik. - De nem ám! - Hát akkor ? - kíváncsiskodtak. - Magyar. - Magyar? Magyar! Elkapták a kezemet, szorongatták, az egyik szaladt a szobájába, az angol szótárért, kikeresi a szót, blood - vér. Mi testvérek vagyunk, mert ők mind a ketten finnek! Szép két kis kartonruhás, törékeny cselédlány itt Stockholmban, ilyenek az újfehértói lányok is, a majtisiak, a Tisza-háton, a Szamos mellett... Tegyük be az ajtót. Nem mennek ők innen sehova - bár nekik nem lenne szabad bejönni a szobába, de beszélhet a séf, amit akar, itt maradnak velem! Most beszéljük meg azt, amit az évezredes testvérségből meg kell beszélnünk. Kézzel, lábbal... Ők ismernek egy magyar embert, úgy hívják, hogy Hero John! - Kicsoda? - Hero John! - Honnan ismeritek ? Itt volt a szállodában, vagy otthon találkoztatok vele ? - Szép bajusza van - mutogatják -, piros csizmája és hosszú kardja. Iluskát szerette! - Tanulták az iskolában ... - János vitéz! - Az az! - Én meg Vejnemöjnent ismerem. - Ha el tudnám nekik mondani 202 angolul, valahogy: „Zengett az agg Vejnö, zengett! Tó kicsapott, hegy ..." Elég volna ennyi is! Bizony, itt rég találkozott testvérek - évszázados dolgaikat beszélik most meg! De sajnálom, hogy a finnugor nyelvészetet annak idején félvállról vettem. Most milyen sok mindenről el tudnék beszélgetni a lányokkal. Este nyolcig tartott a munkaidejük, úgy egyeztünk meg, hogy én menjek vendégségbe hozzájuk. Itt laknak mind a ketten a szállodában, van egy kis közös szobájuk. így lesz jobb, ha én megyek, ebbe nem szólhat bele a séf sem, mert ha ők jönnek hozzám, kötözködhet. Nekik itt parancsolnak! Persze! Turku mellé valók, falura. Ne most utazzak Finnországba, hanem majd a jövő héten. Akkor ők is szabadszombatosok - menjünk együtt! Szabadszombat, Nyugati pályaudvar; Nyíregyháza felé Újfehértóig nem száll le a fekete vonatról senki. De kevés ez az ezeréves messzeség és ez a kétezer kilométer távolság! A két lány itt „szolgál" a szállodában. Nem sokáig, már egy éve vannak itt - legfeljebb még egy évig maradnak. A szüleiknek van földjük, de a jövedelem kevés, ők nemsokára férjhez mennek, most dolgoznak a stafirungért. A szobácskájuk kicsi, tiszta, madzag kihúzva a két fal között a szegre. Ma mostak maguknak, száradnak a fehérneműk. Akkor most megisszuk a bort - a tokajit, az egrit, mindet -, amit ajándékba akartam vinni Helsinkibe. Csillogó szemű két kis finn lány. Hogy őrizhetett meg a vér ezer kilométerek, ezer esztendők távolságából mozdulatokat, szavak ejtését, nevetést, jókedvet, derűt, barátságot, testvériséget? Megittuk a bort egy cseppig! Ha ők eljöhetnének Magyarországra! Én - ha már megyek - maradjak Finnországban sokáig! Ennél a két lánynál nem legenda a finn és magyar testvériség. Eny-nyire jól megtanították volna nekik? Turku mellett abban a kis faluban a tanítónak ennyire fontos volt, hogy valamikor egymásból szakadt ki ez a két nép ? Furcsa, hogy máris Finnországba érkeztem, pedig még nem is ültem fel a Helsinkibe tartó hajóra! De vajon miért ra- 203 gaszkodnak hozzánk, magyarokhoz a finnek ennyire? Hiszen, amit most személyesen tapasztaltam, arról hallottam már nemegyszer. Azt hiszem, a finn nép testvérkereső szándékának történelmi okai vannak! Nagyon messze kerültek fel Északra, nagyon kiszakadtak a közös világból, magukra maradva, idegen népek évszázados elnyomása alatt, nyújtották a kezüket mindenhova, ahol testvéri megértésre számíthattak, így felénk is. Azt hiszem, ez a magyarázata annak a szerető ragaszkodásnak, amellyel fogadnak bennünket. Közös múlt És milyen furcsa - a most már vitathatatlan rokonságról-testvériségről - évszázadokig nem tudott egyik nép sem! Ezért lett aztán nemcsak tudományos világszenzáció, amikor Sajnovics János a 18. század derekán tanulmányba foglalta korszakos felfedezését, hogy a magyar és a finn nyelv sok közös alkotóelemet tartalmaz. Ettől kezdve nyilvánvalóvá vált a rokonság. A finn és a magyar nép - közös eredetét nem számítva is - sok azonosságot tud kimutatni történelmében. A legalapvetőbb: hogy évszázados idegen elnyomás alatt élve is, mindkettő képes volt fenntartani magát, se mi, se a finnek nem olvadtunk bele az európai kis népek tömkelegébe, ha csak egy hajszál híján is, de megúsztuk a „meszesgödröt". A finnekhez nemcsak a történelem, de a természet is mostoha volt. Kiestek Európa kultúrvonulataiból - és ez csakugyan nem túlzás -, emberfeletti küzdelmet vívtak létük fennmaradásáért. A svéd királyok nagyhatalmi törekvéseinek igájából Finnország csak 1809-ben tudott kikecmeregni, de még akkor sem volt módjában, hogy maga legyen az ország gazdája. A svédek után - csöbörből vödörbe - az orosz cári zsarnokság telepedett a finn népre, és a végleges szabadulás csak 1917-ben köszöntött rájuk. Ily módon aztán ők Európa egyik legrégibb történelmű népe - és a legfiatalabb állam is egyúttal. Hogy ez az évezredes történelem mennyi kínt és nyomorúságot 204 hordoz magában, azt elbeszélni idő kellene! És nagyjából tudunk is mindent róluk - a mi népünk történelméből... Gustav Vasa - a svédek históriájából ismert név - fogta magát, és elrendelte, hogy négy finn város lakossága hagyja el otthonát, települjön más vidékre a Vantaa folyó mellé. De miért? Hogy egyensúlyozni tudja ellenfelei kereskedelmi tevékenységét, hogy a Hansa-Szövetség befolyása alól kivonja vazallus-városait! A cár pedig elrendelte, hogy Turku helyett Helsinki legyen azontúl a finn föld - az orosz nagyhercegség - fővárosa. Mert a régi főváros túl közel esett Svédországhoz, messze Szentpétervártól - Helsinkit viszont könnyebben ellenőrizhették. Volt még egy harmadik csapás is a finn városokon a mostoha éghajlat és az idegen zsarnokság mellett. Az örökös tűzvész veszélye; lévén minden város minden háza fából. Ha ezekbe belekapott a láng, nem volt megállás, porig égett minden. így Turku is, közvetlen azután, hogy megfosztották fővárosi rangjától. A tűzvész után még azoknak a hivataloknak is el kellett költözni Helsinkibe, amelyek maradhattak volna. A turkui egyetem is Helsinkibe tette át székhelyét, de nem sokkal rá, Helsinki is nagyszabású tűzvész áldozata lett. Ennek megvolt a maga kára, de egyúttal a haszna is. Úgy jártak, mint ez év tavaszán a mi Szatmárunk. Árvíz öntötte el a községeinket, csakhogy a víz nemcsak vitt, hozott is; annak a lehetőségét, hogy a sok ócska, málladozó, egészségtelen ház helyett téglaházak sora épüljön fel állami és társadalmi segítséggel. Ugyanígy Helsinki előtt is - miután szinte csak hamucsomók maradtak a városból - megnyílt az út, hogy egy korszerű, európai város épüljön a középkori fatákolmányok helyére. Kari Ludwig Engel, német származású építész tervezte és építette újjá Helsinkit, de a mai, az igazi, a szép finn főváros fiatal létesítmény, modern lakótelepeinek fundamentumait a második világháború után vetették meg - a majd ötmilliós Finnország fővárosát félmillió ember lakja. A finn nép szerencsétlenségére az ország a második világháborúban a németek oldalán vett részt, de most már úgy tetszik, ez vqlt az utol- 205 só nagy megpróbáltatása ennek a csakugyan maroknyi - idegen földön hazát lelt kis nemzetnek. Most a finnek nemcsak okosan, de tisztességesen is politizálnak. A skandináv semlegesség égisze alatt szívélyes szomszédságban élnek a Szovjetunióval, ez a szomszédság, ahogy tudjuk, régebben több konfliktust idézett elő, de ma északkelet felől biztos határai vannak Finnországnak ; semlegessége a Szovjetuniót arra készteti, hogy támogassa a finnek békeszerető, jószomszédi viszonyt akaró törekvéseit. Valóban, milyen megnyugvás lehet az itt élő népek számára, hogy végtére is sikerült történelmüket, határaikat egymás kölcsönös jószándéká-val rendezni. Itt nincsenek háborús tűzfészkek. Országukat a finnek Suominak nevezik. Ha nem is kerültek soha az európai érdeklődés homlokterébe, ha a világjáró turisták csapásaitól messze is esik Finnország, de a népek érdeklődését és csodálatát nemegyszer kiváltották. De mivel? A háborúikat évszázadok alatt mindig elvesztették, és mégis ők voltak az élet hősei! A hétköznapok apró csodáiból tartották fenn magukat mindig. Türelemmel, szívóssággal vívták csatáikat a természeti mostoháságok ellen. Mindig elragadtak egy-egy talpalatnyi földet a kegyetlen természet szorításából. Az Északi-sark árnyékában teremtettek néhány évtized alatt modern jóléti államot. Ha nem is tartanak ott, ahol a svédek, de ma már messze nem ők Európa szegényembere! A finn népnek nagy lelke van! Összetartó, kicsiny sereg! Évszázadok óta van egy jelszavuk: „sisu". Nagyon sok jelentésű szó ez. A magyar megfelelőjét sorokon keresztül lehetne egybeszedni. Bátorság, kitartás, az elhatározások konok és makacs véghezvitele, a szilárd jellem, az elszánt szembeszállás minden veszéllyel, az előretörés, a fiatalos tűz - ez mind benne van ebben az egyetlen finn szóban! 206 Finnország szép, felejthetetlen ország, még annak is, aki nem jut el mindenfelé, és csak egy rövidre szabott vizitig futja a lehetőségeiből. Azt tanultuk hajdan Majtison Nyéky Imre tanító úr iskolájában, hogy Finnország az ezer tó országa. Minden földrajzleckét el kellett kezdeni valahogy. Finnországot így kezdtük. És ezeket a leckéket soha nem felejti el az ember, még arra is emlékszem: „Lisszabon a Tejo mellett szép királyi palotával és fellegvárral..." Igen ám, csakhogy a Finnországról szóló földrajzi adatok nem bizonyultak elég pontosnak! Mert mi csakugyan azt hittük, hogy kerek ezer tava van a mi finn testvéreinknek. És talán, hogy ilyen pontos legyen a tavaik száma, egyet-kettőt még be is kellett hogy temessenek, vagy vájniuk kellett néhányat, hogy fussa ezerig. És ezzel szemben most olvasom, hogy Finnországban 65 ezer tó van, tehát minden 60-70 embernek vagy egy tava. Nagyon szép birtoklás! Fürödhetnek. Hátha még hozzávesszük, hogy szaunájuk is van, nem hetven emberenként egy, hanem minden háznál külön. Hogy találhatták ki ezt az okos és nagyon egészséges fürdőzési módot? Most már a világon mindenütt elterjedőben van, lám, egyik nép ezzel, másik nép azzal szerez magának világhírnevet, a finnek is milyen egyszerű dologgal szereztek hírnevet maguknak: tudnak fürödni! Tavak és nyírfák! Olyan szépen illenek egymáshoz, mint az akácfák és a homok. Azt mondták, rosszkor mentem Finnországba - telelőn, késő őszvégén. Mert szép ez az ország mindenkor, de a kék nyaruk a legszebb. Vagy ha láthattam volna a vidámságukat valamelyik ünnepük alkalmával. Hogy milyen bohókás, vígkedvű, daloló-táncoló nép a finn! Elkezdik már kora tavasszal! Február végén ünneplik a Kalevala-napot. Talán azon vigadnak országszerte ilyenkor boldog önfeledtségben, hogy történt ugyan, ami történt, de mégis nemzet maradt a finn nép! A derűs kedvük legnagyobb ünnepe talán mégis a Walpurgis-nap -amelyik szakasztott olyan, mint a mi április elsejénk. Ilyenkor mindenkinek szabad mindent... Vajon nem a pogány elődeink testálták-é ránk ezt a közös gyökerű víg napot, még valahol túl az Ural bércein, sík, ázsiai füves pusztákon ? 207 A finn népnek nagy a megtartó ereje. Minden hagyományukhoz a legdrágább kincsként ragaszkodnak. A nemzeti összetartó erőn itt semmi nem tudott elhatalmasodni. A történelmi nyomok megmaradtak, de a már régebbi, ősi nyomokat nem taposhatta el semmi. Azt mondják, a svéd királyok emberei vagy akik máshonnan ide jöttek, olyan hamar elfelejtették, hogy nem finnek - mintha ők maguk is a törzsszövetségek idején vándoroltak volna Suomiba. Sok finn van, aki például nem is beszéli az országos anyanyelvet, csak svédül tud. De azért mondaná csak neki valaki, hogy ő nem finn! Minden városnak két neve van: sok helyütt az utcákon is kettős feliratot látni! Egyik a svéd, másik a finn. Régi idők hagyatéka, és most már olyan szép egyetértésben megfér mind a kettő, mintha nem évszázados élethalál-harcról tanúskodnának az emlékek. Mert ki gondolna ma arra egész Skandináviában, hogy a finneknek számonkérnivalójuk lenne a svédeken, vagy Svédország fogná valamelyik kisebb szomszédját hatalmi szorításba? Milyen szép, hogy itt már így felnőttek a népek, nemzetek a 20. századhoz! Nemcsak az utcákon, de a hajón is - amelyiken befutottunk a helsinki kikötőbe, minden felirat svéd és finn nyelven volt kifüggesztve! Egy kedves finn költőnő Mielőtt szétnézhettem volna Helsinki utcáin vagy akár a környékén, máris pártfogóra akadtam! Egy kedves finn költőnő vett pártfogásába. Anna Maija Niaminen. Hogy kerültem vele ismeretségbe? Stockholmból átszólt valaki a helsinki magyar követségre, hogy megyek. Anna Maija Niaminen éppen bent járt a követségen, meghallotta, hogy egy magyar író érkezik Finnországba. Ennyi volt az összes előzetes. Már a szállodába is ő kísért, a Tomiban kaptam helyet. Törni any-nyi, mint magyarul: torony. Csakugyan a szállodának szép, magas tornya van, látni belőle az egész várost, de még a messze környéket is. Ha már ő volt az első, akivel Helsinkiben összehozott a sors meg a 208 véletlen, hadd kezdjem vele: Annával, hiszen, ha személyesen nem találkoztunk volna, akkor is írnom kellene róla. Olyan, mint akármelyik magyar szépasszony. A nevét is úgy ejti, mint bármelyik itthoni Annánk. Több mint rokon. Finnországban ő a magyar irodalom egyik leglelkesebb apostola. Három méter magyar könyve van. Könyvespolcán ilyen hosszú az a rész, ahol a magyar nyelvű könyveit tartja. Szépen beszéli nyelvünket! A fiatal finn költőnemzedék tagja. Öt verseskötete jelent meg eddig. Tanulmányaival, prózai munkáival együtt tizenegy könyvet írt. Most dolgozik a tizenkettedik kötetén. Mint mondja, ez igényli a legtöbb időt és energiát. Magyar versantológia lesz, az ő szerkesztésében és fordításában. Anna Maija Niaminen tanárnő. Filozófiát és lélektant tanított az egyik helsinki gimnáziumban, de ez a mostani fordító-szerkesztő munkája - így mondja - egész embert kíván. Olyannyira, hogy egy időre abba is hagyta a tanítást -míg az antológia el nem készül. - Miért éppen magyar költők verseit fordítja finnre ? - Az érdeklődést a magyar irodalom iránt Csepregi Béla Finnországban járt sárszentlőrinci evangélikus lelkész keltette fel bennem. És amikor megismerkedtem Illyés Gyula, Nagy László, Juhász Ferenc és mások verseivel, úgy éreztem, ezeket a költeményeket el kell juttatni a finn olvasókhoz is! Arra, hogy magyar költőket fordítsak, elsősorban a magyar nép és irodalom iránt érzett szeretetem ösztönöz. Hiszen olyan egészséges, életerős és tiszta a magyar költészet. Azt szeretném, ha az én munkám ösztönzőleg hatna az egész mai finn irodalomra. Bízom benne, hogy a már említett Illyés- és Nagy Lászlóversek mellett Juhász Ferenc, Weöres Sándor, Takáts Gyula, Sinka István, Benjámin László, Csoóri Sándor versei nemcsak a finn olvasóközönségnek jelentenek majd maradandó élményt, de hatással lesznek a finn nép irodalmára is! Arról is beszélgettünk még, hogy ez a mostani versantológia csak a kezdet. Képes Gézával már tárgyaltak róla, hogy ezután egy nagy, a teljes magyar költészetet bemutató antológiát akarnak kiadni Helsinkiben, és ennek anyagát is jó részben Anna Maija Niaminen fordítja. 209 Ez a mostani lesz a nagy munkához az előtanulmány, kóstoló a gazdag lakomából! De addig még - úgy tervezi - hosszabb időt szeretne Magyarországon eltölteni! Mindent tudni akar rólunk, aki csak itt járt Helsinkiben Magyarországról, azzal szívesen találkozik. Keres egy fiatal - itt tanuló - magyar egyetemistát, akit bevonhatna majd a nagy antológia munkájába. Igen, ez már szinte egy egész életre szóló, nagy terv, amit ő vállal -a maga költészete mellett. A rövidesen megjelenő kötetben tíz év munkája van. Ha tudjuk, hogy sem itt, Finnországban, sem másutt nem nagyon bővelkedünk olyan neves költőkben, akik vállalkoznak a műfordítás időtöltő áldozatára, akkor értékelhetjük csak igazán azt, amit ez a kedves finn költőnő irodalmunkért tesz! Nem kis vállalkozás az, amibe Anna Maija Niaminen kezdett. Fáradságos és nehéz munka, de nagyon szép szolgálat. És ő azt mondja, a gonddal együtt mindig ott jár az öröm is: amikor egy-egy szép magyar verssort sikerül pontosan értelmezni és hűen visszaadni finnül. - Ha tudná, hogy örülök ennek a beszélgetésnek! Nemcsak azért, mert egy magyar írónak számolhattam be a „magyar" terveimről, de hát micsoda öröm az nekem, hogy a beszélgetésünkhöz nem kell tolmács ! Persze, így lehetett könnyű életem Helsinkiben, ha ilyen kedves patrónám akadt, mint Anna. Micsoda remek és felszabadult érzés, ha az embernek külföldön egyszeriben és váratlanul leszakad nyakából mindenféle gond. Helsinkiben velem így történt. Csak emlékek voltak már a stockholmi nehéz idők. Mennyivel okosabb lett volna, ha Finnországra szánok több napot. De hát igazán üssek a számra - eddig még nem lehet panaszom, „ha az isten nyulat adott, ad hozzá bokrot is" - kivágtam magam a nehéz helyzetekből. De ami igaz, az igaz. Helsinkiben minden más! Itt sokkal, de sokkal közelebb van az ember Pesthez. Itt nem olyan kis pohárból kínálnak, mint odaát Svédországban. Sőt, a nagyobb pohár is sűrűbben forog errefelé. Mert nemcsak egyedül az Anna Maija Niaminen vendége voltam ám Helsinkiben! 210 Találkoztam még egy fordítóval! A követségen futottunk össze, ahol szívesen kínáltak bennünket itthonról való borral. Ittunk, iszogattunk, aztán a beszélgető partnerem meghívott magához vendégnek. Én álltam a sarat, de az ő szeme már ott is szép bágyadt fénnyel csillogott. A vendéglátóm a követséghez nem messze lakott, elindultunk ketten, de ezen a rövid úton is találtunk néhány kocsmát. Mire a házhoz értünk - kijőve az utolsó kocsmából is -, én még mindig angolul próbáltam beszélni, a vendéglátóm nem tudom, milyen nyelven, de abban azért megértettük egymást, hogy segítsek neki a kanyargós lépcsőkön felfelé! A ház asszonya fogadott bennünket, és mi leültünk a szalonban, hogy folytassuk az irodalmi beszélgetést. A gazda kezdte nagy hévvel, aztán csendesebb lett, egyre halkabbra fogta a szót, hátradőlt a kényelmes kanapén, s nem sokkal azután elkezdett horkolni. A ház asszonya megkérdezte tőlem, hogy hány napja ismerem a férjét. Mondtam, hogy egy. Ő viszont nemcsak hogy régebben, de jobban is - ez nyilvánvaló -, tudta, ha a férje így szombat déltájt el-szenderedik egy kis iszogatás után, akkor úgy általában hétfőn reggel szokott felébredni! Megkért, hogy segítsek a férjét ágyba tenni, húzzuk le a csizmáját, és vigyük át a másik szobába. Ne zavartassam magam! Barátunkat úgy sikerült ágyba tenni, hogy nem ébredt fel a húzo-gatásra sem. És aztán ott álltunk az asszonnyal ketten, tanácstalanul. A hölgy alig néhány szót tudott angolul, így hát a vele - a férjjel - elkezdett irodalmi beszélgetést semmiképpen nem folytathattam. Visz-szamentünk a szobába, és néztük egymást! Hogy ő milyen volt? Na, istenem, vajon milyen is lehetett ? Szép! Tüneményes! Mondta, és mutatta, hogy üljünk le. Azt hiszem, több szó nem is igen esett köztünk! Ez a vizitem tehát nem úgy sikerült, ahogy előre gondoltam! Mert 211 mire számíthat az ember egy asszonytól - ha hazaviszi a részeg férjét, akivel együtt ivott ? ... Bolyongás a finn fővárosban Helsinki a még oly rövid idejű ott-tartózkodás alatt is képes meglepetésekre ! Pedig az első ránézés után szinte alig vár az ember tőle valami szokatlant, olyan sok mindenben hasonlít Pesthez, a pályaudvara különösképpen. Még a Nyugati pályaudvar és a helsinki vasútállomás főépületének homlokzata közt is felfedezhető a rokonság. Beljebb kerülve még inkább. Még cigányokkal is találkoztam itt az állomáson. Nem is tudtam, hogy Finnországban cigányok is élnek. Itt a megcáfolhatatlan érv amellett, hogy a finnek jó emberek, éppúgy, mint mi, magyarok. Mert úgy mondják, a cigányok sehol gonosz emberek közé be nem telepedtek. Ezért van az, hpgy az egyik falu végén laknak cigányok, a másik falunak a végén nem. Mert hogy egyik községben jó ex berek laknak, a másikban gonoszok. Nemcsak az országokat, de még egyes községeket is meg tudtak különböztetni szétszóródásuk idején! Helsinkiben a cigányok szépen öltözködnek. A férfiak feketefehérben, a nők tarka, rózsás ruhákat viselnek, bő, színes szoknyát, sárga, kék, lila, élénk színű blúzt. Persze nemcsak ennyi a hasonlóság a két pályaudvar között, hanem még az is, hogy a cirkáló rendőrök itt is megszólítgatják, összegyűjtögetik a részeg embereket. Csakhogy azok itt se hajlanak az előzékeny, udvarias szóra és figyelmeztetésre - éppúgy, mint nálunk -, tehát itt is van taszigálás, lökdösődés, egy-egy nagyobb csoport részeg embert csak akkor tudnak elintézni a rendőrök, ha számbelileg fölényben vannak! Helsinki utcáin nagyon otthon éreztem magam. Ha nem hallottam volna az embereket beszélni, akár azt is hihettem volna, hogy itthon vagyok Budapesten vagy valamelyik nagyobb magyar városban. Per- 212 sze, csak ha belül jár az ember, mert kintebb, az utcák végénél ott a tenger, és az már nagyon is egyedi arcot ad a városnak. A magyar követség előtt a parton rengeteg tengeri hajó horgonyoz. Csak ki kell nézni az ablakon, és máris látni a lassan, komótosan ide-oda mászkáló hajóóriásokat, amelyek olyan lomhán változtatják a helyüket, mintha egy óriás, sima falevelén lusta hernyók mászkálnának. Megint csak a piac Távolabb meg a sok apró kis ladik - egész közel a parthoz, mindegyiknek éri az orra a parti kövtket. És mindegyik hajócska tele mindenféle áruval. Hajójuk közepén állnak a kofák, kínálgatják áruikat a parton sétálóknak. Azt hiszem, ez a piac egyedülálló. Ha eladta valaki az áruját, vagy unja már az eredménytelen kínálgatást, szépen elevez. Helypénzt se kell fizetni, vásár után a takarítással sincs gond, nincs piaci szemét, mert minden hulladékot felfalnak az éhes tengeri madarak. Helsinkiben könnyű rövid sétát tenni, mert itt nincsenek nagy távolságok. Mindent egy helyben kap az ember, a kikötő is a központban van, a vasútállomás is - és minden látnivaló, érdekesség. Ami kívül esik a városon, az csak az üj lakótelep, vagyis csak félig az, mert félig erdő is. A főváros úgy terjeszkedett, hogy nem irtották ki a várost körülvevő erdőket, azt építették be. Nem is kell nagyon keresni a hasonlóságot, nálunk, Magyarországon a debreceni Nagyerdő körüli település hasonlít Helsinki egyikmásik negyedéhez. Csak itt nincsenek pusztulóban a fák, némelyik ősidők óta állhat a helyén. Láttam Helsinki főterét, a Santoriit. Mintha Eger valamelyik szép, nagy terén lenne az ember, körös-körül két-három emeletes paloták sora: akár régebbi építésű magyar zárdák is lehetnének, pedig ezek a házak jóval később épültek, mint a Magyarországon fellelhető klasszicista műemlékeink. Sajnos, a nagyhírű helsinki piacot nem láttam; mint későn kelő em- 213 ber, lemaradtam a látványosságról. A piacnak csak a „hűlt helyét" találtam már déltájt, és egy nagyon szép szobrot, Havis Amanda szobrát, ő az egyik legszebb nőalak, akit valaha is szoborba öntöttek. Körülötte zajlik a Walpurgis-ünnepély legzajosabb dáridója. Ilyenkor a diákok felmásznak a szobor talapzatára, Havis Amandát ölelgetik, sapkát tesznek a fejébe, becézik, babusgatják. Még egy szobor Paavo Nurmi szobra. Szép alkotás! Nemcsak azért, mert a szobor körül kőedényekben mindig gyönyörű élővirágot láthat a látogató, hanem szép azért is, mert egy sporthősnek emeltek szobrot a finnek; kifejezve azt a rajongást, amivel ma is körülveszik ezt a csakugyan világcsodát, minden idők legnagyobb futóját. Nurmi könnyedén, szép tartással rója a köröket - ércalakjában -, mintha éppen most körözné le ellenfeleit, hogy pár perc múlva magasra szökjenek a finn nemzeti lobogó vásznai, a finn nemzeti himnusz dallamai röppenjenek a magasba, hirdetve: egy kis népnek is lehetnek nagy álmai, egy kis országban is születhetnek világnagyságok, hű fiák, igazi hősök! Maradva még egy kis időt Helsinkiben, mintha itt a követségünk is átvette volna a finnek megkülönböztető vendégszeretetét. Hazudnék, ha kevesellném a stockholmi követségünktől kapott segítséget, de itt, Helsinkiben valahogy minden más! De mennyire! A követség egyik vezető munkatársa maga vitt végig a városon. Nézzek, lássak minél többet, ha már ilyen kevés időm jutott Helsinkire, Finnországra. Itt nem utasítják el az embert mogorván, ha leáll az utcán kérdezősködni! Hátha még azzal kezdtem volna, hogy magyar vagyok! Csakugyan, milyen jó érzés az külföldön, ha észreveszi az ember, hogy becsülik magyar mivoltát! Furcsa, hogy egyik országban ügyet se vetnek rá, ha kiderül, hogy honnan jött az illető, másutt megtörlik előtte a széket, ha hellyel kínálják. 214 Mulattam még? Azt hiszem, kevés országa van Európának, ahol úgy ismernének bennünket, mint Finnországban! És talán sehol úgy nem érdeklődnek a dolgaink iránt, mint itt. Pár éve az egyik szomszédos baráti ország fővárosából egyetemistákkal ismerkedtem össze. Miről folyt a beszélgetés ? Ki kit ismer a másik nép történelméből ? És szinte alig hittem el, ők egyetlen magyar ember nevét se tudták említeni. Hiába mondtam Kossuthot, Petőfit, József Attilát, Kodályt! Csak rázták a fejüket, nem, nem! Finnországban aligha találni olyan embert, aki ha Magyarországot említenék neki, ne csillanna meg a szeme, és ne mondana máris történelmi neveket! Ezt a kicsit egyoldalú vagy legalábbis a finnek részéről erősebb érdeklődést, barátkozó kedvet szép dolog lenne itthon is erősíteni. Öröm, hogy az utóbbi időben már sok minden történt ennek érdekében. De még több egyetemistát fogadhatnánk Finnországból, és a mostaninál több magyar fiatalt küldhetnénk oda. Finnország néhány iparágban messze előttünk halad. Főként a formatervezés, a belső építészet tudományából kaphatnánk tőlük sokat! Az egyik beszélgetés alkalmával valaki azt kérdezte tőlem, isme-rem-é Papp Istvánt? Aki a finn-magyar szótárt szerkesztette. Milyen öröm volt hallani, hogy a mi neves debreceni tudósunk Finnországban mekkora hírnévnek, tekintélynek örvend! Aki magyar, Helsinkiben abból is megélhet, hogy a Papp, István barátságára hivatkozik. Ez nem is csoda, hiszen valamelyik esztendőben, amikor Magyarországon járt a finn köztársaság elnöke, ő is felkereste a professzor urat. A társadalmi, a tudományos élet némely területén már kedvező a testvéri kapcsolatok alakulása. Milyen kár, hogy az irodalom nem tart lépést ezzel. Nem is tudom, ki az a ma élő jelentős költőnk, aki finn műveket fordít magyarra ? Vagy ki volt az az író, költő, akit mostanában Finnországba küldtek tanulmányútra ? Ortutay professzor és néprajzosai gyakran járnak finn földön. A Thália Színház helsinki vendégségben járva a Kalevalá-t vitte magával. 215 Ők a megmondhatói, milyen fogadtatásban részesítették ott a színház művészeit! Vagy a magyar turisták miért nem érdeklődnek jobban Finnország iránt? Hiszen nincs is túl messze, Finnországban az élet sem olyan embertelenül drága, mint egyik-másik európai országban, de aki itt tölthetné nyarának egy részét, életre szóló élménnyel térne haza ... Finnországot emlegetve, senki sem feledkezik meg a csodaszép kék finn tavakról, a tavakat körülvevő erdőségekről, de furcsa módon a tengerről kevés szó esik. Pedig Dél-Finnország tengerpartja szebb, mint Skandinávia bármelyik vidéke! Micsoda halászatokat lehetne itt rendezni. A pesti Duna-hidak lábainál keszegező horgászok álmukban sem képzelnek el olyan halas vizeket, mint amilyeneket itt lát az ember! A finn tavak, a finn folyók, de maga a tenger is tiszta. Itt nem szennyezték még tönkre a vizeket, nem pusztították ki a folyók, tavak élővilágát, és nem is fogják! Milyenek is a finnek? Takarékos, gondos nép; azt becsüli legjobban, amiből legtöbbje van. Az erdő és a víz: szent dolog! Elfelejtettem megkérdezni, valaha is történt-é már itt olyan, hogy az elültetett fát bárki szántszándékkal elpusztította volna! Micsoda szégyen lenne az, ha megtudnák, hogy új-fehértói tanító koromban ezer fát ültettünk el a község utcáira, tereire, iskolaudvarokra, ahova lehetett. És a harmadik esztendőt egyetlen fa sem érte meg! Vagy, hogy nálunk alig van már folyó, amelyiket el ne szennyeztek volna. Vagonszámra pusztítva a halakat! Ilyen otrombán beleavatkozni a természet évezredes tisztességes rendjébe! Én már csak egyetlen magyar folyót ismerek, amelyikbe nem folyik ipari szennyvíz. A kis Túr Szatmárban. Finnországban senki nem tud egyetlen olyan folyót mondani, amelyikbe szennyvizet engedtek volna. Ha a miskolci Szinvára vagy akár az Eger-patak vizére gondol az ember! Ahogy a finnek természeti kincseikre vigyáznak, az nagyon szép, 216 példás becsülése régi idők emlékének, amikor még erdők, mezők, folyók kenyerén élt az ember; ennyivel tartozunk, tartozhatnánk a halak, az erdei vadak ősi szellemének, hiszen ezer évvel ezelőtt még tort kellett ülni az elejtett vad, a kifogott hal tiszteletére. Engesztelni, vigasztalni kellett, most meg csak úgy pusztítja a természet ajándékait az ember! A finnek nem! Énekeltünk hajdan a medvének - mielőtt megettük volna! Mi már elfelejtettünk mindent, a finnek nem! Hogy lettünk mi ilyen tékozló nemzetség, a finnek hogy maradtak olyan mindent megőrzők ? Náluk még az erdő csendje is szent! A fák gallyaiból nem törnek, füvet nem taposnak, madaraikat óvják, megtanulhatnánk tőlük, amit hajdan mi is tudhattunk; hiszen valamikor a „réti állat sok énekit" együtt énekelgettük, egész addig, amíg a „réti állat" meg nem bocsátotta, hogy zsákmányul esett, és maga ajánlotta testét ételül. Pogány hagyományok Milyen szép játékok lehettek ezek. Vad és nomád elődeink milyen tiszta törvények szerint éltek. Hogy eldurvultunk ezekhez képest mára! Eladjuk dollárért erdeink legszebb agancsú koronás szarvasát, idegen vadászok zsákmányára. Ez persze hogy okos és természetes dolog ma már, ostobaság lenne kifogásolni, nem is ezért, hanem csak úgy elmélázik néha-néha az ember régi meg mai dolgokon egyaránt! Meg hogy kétszáz méteres nylonzsinórra kötik ki az erdei vadakat, hogy ha valamelyik nagy elfoglaltságú vezetőember vadat akar lőni, de kevés az ideje, hát mégis lőhessen! A finneket hiába térítették a kereszténységre, meg később hiába plántálták beléjük Luther Márton üdvözítő tanait, megmaradtak a maguk pogány valóságában, sosem tagadták meg a természet szépségeinek imádatát. Ha már nekem nem volt módomban részt venni ezeken a régi pogány szertartásokon, hátha az olvasónak - eljutva Finnországba - módjában lesz! Ezért hát nem látszik haszontalannak, ha 217 valamivel többet is megtud Finnországról, mint amit én tudtam, mielőtt odaérkeztem volna. Egy kis finn történelem Kezdjük délen! Porvoo nincs messze a tengerhez, Helsinkitől is csak ötven kilométerre esik. Ha nem pusztította volna el oly sokszor a tűzvész, ma nagyhírű kikötő lehetne. A hírességeknek így sincs híján, itt esküdött I. Sándor cár hűséget a finn alkotmánynak. Egy másik finn város - amelyet megint csak érdemes felkeresni: Kotka. A környező szigeteit, azok szépségét maguk a finnek is alig száz éve fedezték fel, de mire kiörvendezhették volna magukat a táj gyönyörűségében, megjelentek az angol hajóhad naszádjai, szétágyúz-ták a várost, aztán partra szálltak, hogy felperzseljék, ami még épen maradt. A feldúlt város kihalt, megmaradt lakói elköltöztek, később, a békésebb idők beálltával, újra emberek telepedtek itt meg, és ma Kotka Finnország egyik legforgalmasabb kikötője, innen szállítanak teméntelen sok épületfát a világ minden tájára! Délen van Turku is, ahova a két kis stockholmi finn lány való. Százötvenezer lakosával a második finn nagyváros. Szerepe benne van a nevében is, Turku azt jelenti, hogy a kereskedők állomása. Turku vidéke a legenyhébb finn táj, itt még a tél sem olyan mogorva, mint másutt. Egyúttal ez a legrégibb finn város, a finn kultúra megőrző bölcsője: már az 1200-as évek elején is jelentős település volt! Turku mellett a tengerparton vagy az Aura folyó vidékén igazán kellemesen eltölthetne az ember egy nyarat, itt van a finn köztársaság elnökének a nyaralója is! Közép-Finnországban se kevésbé vonzó a vidék. Itt maradtak meg szinte érintetlen épségben a finn középkor legszebb történelmi emlékei, templomok, várak, falifestmények, fafaragások. Hámeenlinna kisváros nevezetességei is ilyen jellegűek, és még: hogy itt született Jean Sibelius. Birger Jarl pedig keresztyén vakbuzgóságában ide vezetett keresztes hadjáratot az 1200-as évek derekán. 218 Lahtiról elég annyi, hogy a legamerikaibb modern finn város, a többit elképzelheti az olvasó. Tampere harmadik a finn városok ranglistáján. A szövőszékek váró- s-»-sa, négyszáz gyára van, de mégsem hasonlít a komor, füstös gyárké- f menyekkel teletömött európai nagyvárosokhoz. Az energiát itt villa- ; mosáram szolgáltatja, a Tamerkosi folyó zuhatagai forgatják a turbinák kerekeit. A vízeséseket „Tampere anyjá"-nak nevezik a finnek. De van itt még más néznivaló is! Tampere az északra vezető utak kapuja. Itt melegedhettek meg annak idején - utoljára - az észak felé igyekvő kereskedők és vadászok. Az itt épült gyárak addig nem üzemelhetnek, amíg mindegyik munkásnak modern lakást nem biztosít az üzem! Sőt a gyár kertészetet is kell hogy fenntartson, amiből friss zöldséggel, gyümölccsel látják el a munkásokat. Valamikor erről a vidékről vándorolt ki a legtöbb kétkezi ember Amerikába és Svédországba. Az előbb említett két rendelkezés nem is olyan rossz recept a munkáselvándorlás megakadályozására. Tampere mellett egy nagy parkban olyan szabadtéri színházat építettek, ahol nemcsak a színpadot lehet forgatni, hanem elforgatható maga a nézőtér is. Ami Finnországból Lahti és Tampere vonalától északra esik, attól már nincs messze a finn Lappföld. De azt mondják, amit eddig lát az utazó, az bagatell, ahhoz képest, ami ezután vár rá. Mert itt kezdődik a vadászok, a horgászok, a természetimádók igazi paradicsoma. Az erdők, a víziutak, az üdülőfaluk nemcsak Finnországból, de Európa egyre több vidékéről idecsalogatják a kó'halmazokat unt, zajt és zűrzavart megutált városlakókat! Magyar „parasztok" Észak-Finnországban De nemcsak az érintetlen természetet imádó turisták keresik fel ezt a vidéket, van, aki végleg itt telepszik le. Még parasztok is. Szinte az egész környék ismeri a két legnevesebb ,,északi parasztot". Mind a ketten a helsinki magyar nagykövetségre is bejárnak oly- 219 kor - ugyanis magyarok. A velük való személyes találkozás helyett: a hírük. Az egyik egy volt termelőszövetkezeti agronómus, a másik született báró! Az agrármérnök azért vándorolt ki, mert - ahogy elmondja - nem tudta gyümölcsöztetni ambícióit a szűkös téesz-keretek között. Nocsak! Állítják, hogy világhírnév előtt áll-, kitenyésztett egy burgonyafajtát, amelyik nagyon bírja a hideget - és -5 C fokon is megél, jó ízű, bő termést hoz! A követségre gyakran belátogat, tartja a kapcsolatot. Míg ott voltam, nem járt bent, de a követség munkatársainak az a véleménye ró-' la, hogy „hazánkfia" derék ember, szívesen veszik a látogatásait. A másik, az öreg-ős is vizitelt már diplomatáinknál. Régi ,,eresz-tés". Finnországban él már harminc éve. Kijött, aztán nem tudni, hogyan, kint ragadt. Nagy karriert csinált, ,,csak" báró, de nem cserélne grófokkal, tán még egyik-másik nagyherceggel sem. Ő is feltalált valamit: a hangyabolyokat! Ebből meg is gazdagodott. Úgy mondják, megfigyelte, hogy a hangyabolyok felett elolvad a hó. Tehát a talajnak az a része melegebb. Nomármost, ha melegebb, akkor jobban is kell hogy teremjen! Tehát nincs más teendő, csak összegyűjteni a hangyabolyokat, és fent, a hideg Északon is azt termelhet a paraszt, amit akar. Az öreg vagonszámra vásárolta össze Finnországban mindenütt a hangyabolyokat, de ez előtt még kiderítette azt is, hogy a bolyok nem a hangyáktól melegek, hanem a köröttük élő mikroorganizmusoktól. És ezeket lehet tenyészteni, szaporítani, „alkalmazni" hangyák nélkül is - csak érteni kell a mesterségüket! Ez a gazdaság csakugyan párját ritkítja. Jó lett volna megnézni. A bárónk nagyon olcsón termel, és annyira kapósak az árui, hogy az északi szovjet határőr alakulatok is tőle vásárolnak! Nekik sem érné meg messze délről felszállítani a zöldséget, gyümölcsöt, mert az öreg korlátlan mennyiségben ad mindent, ami kell a konyhára. A versenytársak kidőltek mellőle, miután ő fele áron kínálta a termékeit. Azt viszont, hogy milyen technikát alkalmaznak a termelésben, nem árulja el senkinek. 220 A báró már öreg, lehet, ha sokáig hallgat, magával viszi tenyészetének titkait is. Legutóbb, amikor bent járt a követségen, rénszarvasbőr ruhában volt, oldalán nagy metsző- és vágókések lógtak, nem kímélte a tiszteletére bontott italokat, a tokajira azt mondta, ezt ő is meg tudná termelni, de fontosabb ott fent a főzelék, a gyümölcs, és ő maga is bor helyet inkább a vodkát kedveli... Vele aztán csakugyan nem lett volna mindennapos dolog egy találkozás. Különben is nagyon jó vendégszerető ember hírében áll. Népes családja van, sok fia - családot itt alapított, Észak-Finnországban. De hát nem ő és a híres gazdasága az egyetlen, amire érdemes lett volna még időt szentelni! Finnországból jóformán alig-alig láttam valamit, hamar eljött az a nap, amikor egy reggel a helsinki magyar nagykövetség kedves munkatársa előállt a Volkswagenjével, hogy a hajóállomásra vigyen. És amikor betettem magam mögött a követség ajtaját - igazán hálásan köszönve minden szívességet -, akkor már tulajdonképpen el is indultam haza, Budapestre, mert igaz ugyan, hogy most még csak Helsinkiből Stockholmba visz a Borje, de onnan már csak a legközelebbi kamionjáratot kell megtudakolnom, és aztán sipirc hazafelé! XII. FEJEZET Tallózás a téma körül Az ég, ahol összeér a tengerrel, enyhén pirkad. A parton füstölög a Borje, a kéményéből kiszálló füstoszlop a fellegekig ér. Nemsokára indulok vissza Stockholmba. A hajó óriás és szép. Teméntelen személyautót, teherkocsit nyel magába, és szinte annyi utast, amennyit csak akar. Nem nagy a távolság Helsinki és Stockholm között, estig oda is érnénk, de ki tudja, mi lehet az oka, dél is elmúlik, mire megmozdulnak a horgonykötelek. A hajóindulás nagyon szép látvány, ahogy méterenként távolodik a hatalmas hajótest a parttól. Akik maradnak, meg az utazók is a fedélzetről, mindenki integet, alig indulunk el, bemondja a mikrofon, hogy senki se számítson könnyű űtra meg pontos érkezésre se. Jó vicc, félnapos késéssel indultunk útnak! Vihar várható, a hajóra szállított kocsikat indulás előtt leláncolták. A hajópadlóból kiálló karikákhoz kötözték a járműveket. Egyébként, ha a viharban billen a hajó, a kocsik befékezve is „megindulhatnak". Nemrég egy másik szállítóhajón egy negyventonnás kocsi mozdult meg, maga előtt taszítva az összes többit, nekivágódott a hajó falának, és mintha az csak tojáshéj lett volna, átszakította az acéllemezt. Lebilincselik a járműveket, billeghet a hajó ide-oda, nem mozdulnak a kocsik semerre. Úgy látszik, csakugyan viharra számít a kapitány, mert idejövet láttam, két lánccal kötötték a járműveket a padlóhoz, most néggyel. 222 A szél erőssége hatos fokozatú. Ha eléri a nyolcast, a hajó nem indulhat ki a kikötőből. Csobban a víz, dübörögnek a hajó óriási motorjai, fordul a Borje, mintha az egész tenger mozdulna. A pipás - és ebben a hidegben is csak csíkos pulóvert viselő - szakállas tengerészek ide-oda futkosnak, mindenki kint áll a hajó fedélzetén, integetünk még mindig, és nézzük az elúszó partot, a házakat, a lassan eltörpülő uszálytesteket, és hallgatjuk a zuborgó tengervizet. Elöl a hajó orrához csapódó hullámok felnyalják a hajó testét egész az álláig, hátul a „kanalak" habosra verik a vizet, olyan erővel, hogy a víznek nincs is tengerkék színe, fehér, ködös-párás gomolyag úszik a Borje nyomában. A Borjén mindenféle jegyet lehet váltani. Van egészen szimpla, amihez nem jár semmi, ülhet az ember kényelmesen - hosszú üléseken egy nagy teremben -, az ülésekre le is fekhet. Aztán más jegyhez fülkét kap az utas, megint más fajtához étkezést, I., II., III. osztályú menüt, de ha csak szimpla jegye van, akkor is ehet a büfében a saját pénzén. A jegy azonban nem korlátozza az embert, hogy a hajó bármelyik részében tartózkodjon, persze a számozott fülkék kivételével. A büfé - itt is, mint a többi hajón - olcsó. Fillérekért teleeheti magát az ember kedvére, ihat mindenféle gyümölcsitalt, az is olcsó. A gyümölcslevekbol rengeteget kell inni, mert a tengeri sós levegő nagyon szomjaztat. Van a büfében töltött káposzta is, adnak hozzá valami furcsa ízű lekvárt és egy adag céklát. A büfé talponálló rendszerben működik, odamegy az ember a pulthoz, kikéri, amit akar, fizet, megy az asztalhoz, leül, és megeszi. A nagy étteremben pincérek szolgálnak fel, de ott minden olyan előkelő, hogy jobb, ha csak az ajtóig merészkedik az ember - belátni onnan is, egyéb keresnivalóm meg ott ugyan mi lenne ? 223 Ki mit csinál a hajon? A Borjén bár is van - drága italokkal -, itt játszik a hajózenekar is, négytagú. Lehet táncolni, jó nők vannak, elegánsak, fiatalok, időn-ke'nt felülnek a bárpulthoz a székre, a férfiak fizetnek nekik, úgyhogy ezt is jobb innen kívülről nézni. Természetesen, aki táncolni akar, az előbb átöltözik estélyibe, férfiak és nők egyaránt. A férfiak feketébe, fehér ing, csokornyakkendő, a nők tarkák, mint a kolibrik, némelyik egyáltalán nem kolibritermettel. Van itt földig érő ezüstös selyem- és bársonyruha sleppel, van combtőig érő miniszoknya. Vannak alul kiszélesedő pantallós nők, mások nadrágkosztümben, óriás mellek melltartók nélkül, kis, fonnyadt elejű nők felszerszámozva, csuda, hogy lélegzetet tudnak venni! Elég tarka társaság a táncolok gyülekezete, így az ajtóból nézve is. Mellettem az előszobában húzódott meg egy fiatal pár, húszévesek lehetnek, nadrágosak, hosszúhajúak, már régóta figyelem őket, még evés közben is átölelve tartják egymást. A fiú cipőjének talpa rongyokban, a lyukas zoknija is látszik, néhol a talpa meztelen, a lányon férfiing, vászonnadrág feszül, a teste ruganyos, a mellei gyönyörűek, a combja eszményi, összeölelkeznek szorosan, és hallgatják a zenét, de a táncterembe - jól ismert oknál fogva - ők sem mehetnek be. A bár mellett van a kaszinó - játékasztalokkal és játékautomatákkal. Bedob az ember egy koronát, meghúzza a gép karját, a tárcsák, amelyeken különböző figurák vannak, megindulnak körbefutni. Először megáll az első, aztán a második, aztán a harmadik tárcsa. Ha egy vonalban egyforma figurák kerülnek egymás mellé, akkor a perselyből pénz ömlik ki - ez a játékosé. Persze, ha a figura más és más, akkor semmi, akkor lehet újabb koronát bedobni. A figurák minősége szerint, 2, 6, 12 vagy ennél is több érme jön ki a perselyből, de vannak olyan figurák is, amelyeknek egybeállásakor a kassza mindenestül a játékosé. Elég sokan játszadoznak az automatával, tőlem öt koronát úgy nyelt el, hogy a fizető figurák közel se kerültek egymáshoz. Akinek - míg ott bámészkodtam - legtöbb érméje jött ki, az egy fél- 224 kezű fiatalember volt, ő egy összemarék koronát vágott zsebre, de már benne volt a játéka legalább húsz pénzben. Egyébként ezen a játékon csak veszíteni lehet, mert az automata az érmék egy bizonyos hányadát eleve elnyeli, és jó" figuraállás esetén is csak „levonással" fizet. Hazárdjáték, mert van, aki tizenötször húzza meg a kart - tizenöt érme bedobása után -, és a gép egy vasat se vet ki, utána odalép valaki, bedob egy pénzt, tizenhatodiknak, és csak úgy csörömpöl, zúdul kifelé a rengeteg egykoronás. A kaszinó mellett írószoba - és térképek. Kényelmes asztalok, kényelmes fotelek. Van, aki az egész hajóutat itt üli végig — ír és ír szakadatlanul. Fent egy kis áruda - bazárszerű -, ajándéktárgyak, palackozott italok és csokoládé meg miegymás. Mellette a pénzváltó, de ennek nem nagy a forgalma - felesleges váltani, hiszen teljesen mindegy, hogy milyen pénzzel fizet az ember, Skandináviában mindenüti' elfogadják a finn márkát vagy a dán márkát, akár a dollárt vagy a svéd koronát. De hisz' ezt már a „szárazföldi" üzletekben és éttermekben is tapasztaltam. Mit látni a hajóról? Ahogy odakint sötétedik, úgy lesz egyre világosabb a hajón, kigyúlnak a reflektorok, sokféle színes lámpák. A tenger él, hullámaival csapkodja a szigeteket, a hajó falát, egy pillanatra se nyugszik, izgága, mint egy felbosszantott kamasz. A kis szigetek úgy ülnek a vízen, mint halászó kacsák a tavon, fenyőfák a bóbitáik. A hajó nem győzi kerülgetni a szigeteket. Egyik kisebb, másik nagyobb, némelyik csak akkora, mintha egy óriás teknősnek a háta látszana ki a vízből - sima, barnásfekete sziklaként, egy fűszál nincs rajta. Másikon egy fa, két fa - facsoport, a nagyobbakon faház, nyaraló. Világítótornya mindegyik szigetnek van, ezeken elemlámpák adják a 225 fényt, azt mondják, még nappali sötétedés esetén is automatikusan gyúlnak ki. A tenger mogorva, néha a hullám felcsap egész a korlátig, el lehet kapni egy-egy marék vizet a tengerből. Ez a tenger most rosszalkodik. Ősz és tél tájt köd van, vagy fúj a szél. Most váltakozik, majd lesepri a szél az embert a fedélzetről, később ködsikátorokba szaladunk bele. Mire beesteledik, akkorára el is dől, ki kivel és mivel tölti az éjszakáját. Mert hogy időben nem érkezünk meg Stockholmba, az már biztos! Van, aki beszélgetni fog, van, aki táncol, más iszogat, vagy lefekszik, de egyedül kevesen maradnak. Egy idősebb úr egy kövér kislánnyal beszélget, kint a fedélzeten. A lányt eddig még nem láttam, isten tudja, honnan bújt elő. A ruháját felfújja a szél, akkora a combja: derékban sem kéne hogy vastagabb legyen. De az idős úrnak, úgy látszik, ez imponál. Lent a ,,proletárnegyedben" - vagy mit tudom én, minek nevezzem - szóval, ott, ahol a kabin nélküli szimpla jegyesek utaznak, egy fiatal nő - biztosan mama - két kis srácát lefekteti a széles, hosszú, kényelmes bőrülésre. Be is takarja őket, ahogy a gyerekek a szemüket lehunyják, a mama - usgyé! Jól beesteledett, összevissza csámborgok a hajón le-fel. „Egyedül hallgatom tenger mormolását" Egyszer csak váratlanul - szépen ereszkedve megyünk lefelé. Aztán fel. Öt-hat másodperc vagy talán több is, libegünk oda és vissza, mintha gumival húznának, eresztenének bennünket. A hullám felemelte a hajót. Ez már nem lehet kicsi, amelyik egy ekkora hajót a hátára tud venni. Aztán később a hullámok egyre ritkábbak, de egyre tovább tart felmenni, utána szépen visszaereszkedni. Az ember úgy érzi, hogy a testének egyik része megy, a másik marad. Ilyenkor hamar a torokba szalad minden! 226 Jókorákat huppanunk kényelmesen, lehet ilyet szárazföldön is érezni a második üveg tokaji után. Ennek már a fele se tréfa, jövünk-megyünk fel-le, érdemes lenne kinézni a fedélzetre! Csinos kisasszonyok mosolyogva kiosztják a nylonzacskókat", van, aki mindjárt a nyakába is akasztja - persze, akinek kell, az elhúzódik valamerre. Itt már akár pillanatokon belül is jelentkezhet a tengeribetegség! A két kis srác felébred, a mama nincs sehol, de aztán nemsokára előkerül, nem láttam, ki szólt neki, és hol találta meg őt. Mióta jövünk már, és mióta koromsötét mindenütt a tenger, nézem az órám, még délután öt óra sincs! A mikrofon bemondja, hogy a hajó elülső részének a fedélzetére ne menjen ki senki, mert a hullámok felcsapnak a fedélzetre. Egyébként, bejelenti a tiszt azt is, hogy intézkedett, azon a részen a fedélzetre kivezető ajtókat lezárták. Akkor hogy lehetne oda kimenni ? De hátra mehet akárki, ott nincs vész! Hideg van, pára, nyirkosság. Aki kimegy, másodpercek múlva vacogva szalad vissza... Egy bun-dás nő és egy férfi - abban a fakkban, ahol utaznak, eloltották a villanyt, közel húzódva egymáshoz - kitartóan csókolóznak. A rongyos cipőtalpű fiú és a vászonnadrágos lány is itt van a „szimpla" negyedben, már lefeküdtek az ülésre - most is átölelve tartják egymást. Megyünk le, megyünk fel, van, aki félrehúzódik, utána a mosdóban kimossa a nylonzacskóját, az arca mindenkinek sápadtabb egy árnyalattal, van, aki úgy megszürkült, mint a hamu. Még nem fekszem le, hiszen két órára ki is aludnám magam, mit csinálok egész éjszaka? Hiába megyek közel az ablakhoz, kint csak a feneketlen sötét. Meddig megyünk még lefele ? Most már húszig is lehet számolni egy-egy le- és felmenetel között. Aki megszokta, az rá se ránt. Úgy táncolnak a párok a bárban, mintha nem is hajón lennének. Üres gyomorral rosszabb, meg kell vacsorázni még egyszer. Aztán le lehet nézni az alsó termekbe is újra. Lent két fiú - munkások -, itt dolgoznak valahol Svédországban, megszólítanak svédül, aztán finnül is, odajön hozzánk még egy fiú, ő egyetemista, tud angolul, elgagyogunk. 227 Megint megszólal a mikrofon, a tiszt beszél angolul, finnül és svéd nyelven; nemsokára minden utasnak ki fogják osztani a mentőövet... Kinézek a hátsó fedélzetre - mit látni ? Körös-körül villannak a bó-lyák fényei, de olyan sötétség van, hogy csak sejti az ember, merre a víz. Zúg a tenger, csattog a hajó fala, néha egy-egy hullám beloccsan a fedélzet deszkáira. Elviselhetetlen zaj Aki törékeny kis hajóján annak idején először mert elindulni a viharos, sötét, éjszakai tengeren, az volt a bátor ember! Félelmes a zúgás, ahogy megszokja a szem a sötétet, kirajzolódnak a hullámok toronymagas körvonalai. Bent az előbb a pultnál mondta egy öreg matróz, hogy tegnapelőtt, amikor idefele jött a Bor-je, akkor is volt vihar, ő már régóta hajózik itt, de olyan viharban, mint tegnapelőtt, még kevésszer volt. Ment a Borje előtt egy óriás holland olajszállító hajó. Aztán egyszer csak eltűnt. Elsüllyedt? Mi lett vele? Fenét süllyedt el, csak hullámvölgybe került. Aztán váratlanul előbukkant... Kijön utánam egy matróz, hogy szíveskedjek visszafáradni, mert lezárja a kapitány a hátsó ajtókat is. Bent osztják a cápasót. Ez egy kis nylonzacskó, benne egy újabb tasak vászonból, abban van a cápasó. Ha a hajó elsüllyedne, és mi ott úszkálnánk a tengeren, akkor ebből a sóból kell magunk köré szórni a vízbe, hogy a cápák fel ne faljanak bennünket. Komolyan gondolják ezek ezt, vagy csak hülyéskednek ? Még azt is mondta az öreg matróz, hogy ma este, aki lefekszik, az az élete legszebb élményeire gondoljon, mert másképp nagyon nehezen jön el a reggel, egy-egy ilyen éjszakán meg is lehet őrülni! Próbálkozzunk a szép emlékekkel. Mindenki csinál valamit. Hátha nekem is jobban telne az idő, ha lefeküdnék valamelyik kényelmes ülésre. Abban a sarokban, ahol megtelepszem, eloltják a villanyt. A mennyezetet olyan közel érzem ma- 228 gamhoz, hogy ha felemelném a fejem, bele is üthetném a deszkába. Pedig nincs is az a mennyezet olyan alacsonyan! Tikkasztó, döglesztő a meleg. Megpróbálom a ventillátort bekapcsolni - egyre melegebb levegőt fúj. Katlan ez, nem hajószalon! Most már csak a szép emlékek segítenek! Csak ne lenne ilyen közel hozzám a mennyezet. Ha felkelek, talán még rosszabb! Akkorákat zuhanunk, hogy fogódzkodnom kell az ülés támlájába. Mégiscsak felkelek, megyek akárhova, csak ki ebből a szalonból! A folyosón, a büfében, lépcsőn fel, lépcsőn le, csak jobban fog telni az idő! Aztán vissza megint a fekhelyre! A harmadik próbálkozás után most már lesz, ami lesz, itt maradok! A folyosókon se jobb, hol az egyik falnak, hol a másiknak csapódik az ember. Nem jut eszembe semmi, pedig nekem is vannak szép emlékeim! Pokol ez a hajó Csak legalább ne erezném ilyen kicsinek! Amúgy hiába óriás, most mégis szűk, olyan, mint egy koporsó! Szét kell ezt feszíteni, mert különben itt fulladok meg benne. A hajó egyre szűkebb lesz, én pedig azt érzem, hogy növök, már akkora vagyok, mint egy nagy uszálytest! Két kézzel hajtom a szám elé a levegőt, mindjárt megfulladok. És aztán, ahogy egyre jobban erőltetem magamra a recept szerinti szép emlékeket, annál inkább jönnek torlódva, hemzsegve a kínos, keserves, gyötrődő órák - a nyomasztó emlékek. Ha most kinyitnám az ablakot, és egyszerre csak tódulna befelé a hideg, friss levegő, szétszakadna a tüdőm, akkorákat harapnék belőle. Kinyitni az ablakot? Három-négy méterre vagyunk lent a vízszint alatt a tenger gyomrában! Kevés ilyen gyötrelmet lehet megélni, mint ezen a hajón egész éjszaka! Reggel megijed az ember magától, amikor a tükörbe néz. 229 Akkora karikák a szemem alatt, mint egy vastag, barna perec. Mindenki megsárgult, megfakult, megszürkült. A svéd partokhoz közel, a szigetek közt „kegyelmes" a tenger. Mint a falnak repült madár, szédelgek, támolygok, de aztán lassan visszajön belém az élet. Egy jó hideg zuhany, és frissen, a hazafelé igyekvés örömével lépkedek le a Borje fedélzetéről svéd földre. Egykét nap még itt Stockholmban, és aztán vége. Megyünk hazafelé Magyarországra. Újra Stockholmban! Vajon mikor és honnan indulnak legközelebb magyar kamionok Budapestre? Gyerünk a követség kereskedelmi kirendeltségére! Ez ám a meglepetés! Egy régi debreceni iskolatársam: Markos Imre. Ő nem a mi irodánk alkalmazottja, bent járt érdeklődni, hogy engem merre találhat, mert hallotta, hogy pár napja már itt tekergek Skandináviában. Ki nem ismerné a Markos-Vincze-Teleki kezdetű csatársort, a Bocskai híres futballistáit? Mindenki, aki debreceni. Markos később edzője is volt a DVSC-nek. Ebben az időszakban voltunk mi iskolatársak Imrével. Az apja Finnországba került a negyvenes évek végén edzőnek, majd áttelepedtek ide, Stockholmba, itt aztán Markos Imre bácsi, a tréner váratlanul és fiatalon meghalt. A család Svédországban maradt, Imre itt is nőtt fel, és ma az egyik legnevesebb és nagyon népszerű svéd újságíró. Imi Markos! Csakugyan fogalom ez a név a skandináviai sportújságírásban. Sőt, Imre a Svédországban rendezett világversenyeken már sajtófőnök is volt - ami nem csekélység. 230 - Mit nem láttál még Svédországból, mire vagy még kíváncsi? -kérdezte. Most mit mondjak ? Láttam már mindent, de nem láttam még semmit ! Mind a két felelet igaz lenne. De csakugyan! A skandinávok híres sportemberek, és én a sportjukból még ízelítőt se kaptam, se versenyt, se mérkőzést, se sportolót nem láttam még sehol, amióta itt csellengek Északon! Markos úgy száguldozik a kocsijával a nagy forgalmú stockholmi utcákon, hogy csak úgy szédültem bele. Gyerünk a családhoz, be akar mutatni a mamának és a feleségének. Jókora távolságra laknak a belvároshoz, de egy negyedóra alatt ott vagyunk. Mondjuk a mamának, hogy én ki vagyok! És hogy láttam játszani a Markos-Vincze-Teleki hármast. Meg tudom, hogy Markos tréner melyik tizenegyet küldte leggyakrabban pályára a DVSC-ben! A Nagy, Szilágyi II., B. Nagy, - Tisza, Csárdás, Teleki - Komlóssy, Kóczián, Szabó Bandi, Sidlik, Vihar - összeállítású csapatot sokszor láttam játszani a Nagyerdei Stadionban! És ezt csak úgy felsorolom itt Stockholmban, húsz év és kétezer kilométer távolságából. A mama néz, néz, aztán elkezdenek potyogni a könnyek a szeméből. Hát hova is ültessenek, mivel is kínáljanak? Debreceni képek a falon, meccsjelenetek a híres-nevezetes Bocskai mérkőzéseiről; ott az a kép a 30-as évek magyar válogatottja - Markos jobbszélsővel. A mama karácsony előtt Debrecenbe repül, ott fogja tölteni az ünnepeket a barátok, a rokonok közt. Minden évben hazamegy egyszer-kétszer. A meny nem érti se a mama, se az én meghatódottságomat. Ő svéd lány - nagyon csinos, nagyon szép, hosszú, szőke haja van, simára fésülve - igazi svéd szépség. Imrének még meg kell írni valami rövid tudósítást az Aftonbladet-nek - addig mi beszélgetünk. Volna miről, de a hölgy nem érti, amit én mondok angolul, és én se értem, amit ő mond, nyilván ő tökéletesen beszéli az angolt, nem tudom, hogy van ez; Helsinkiből Stockholmba jövet azzal az egyetemistával óraszám elbeszélgettem, szinte minden szavát értettük egymás- 231 nak, az Imre feleségével meg egyáltalán nem. Úgyhogy nem is erőltetjük, néhány nehezen váltott udvarias mondat után Imre tolmácsol. Akkorra már megírta a cikkét, de persze arra már felesleges időt pazarolni, hogy be is vigye a szerkesztőségbe, veszi a telefont, és beolvassa a telefonba az írását. Valamilyen sporteseményről szól a tudósítás. Imre olyan tűzzel-hévvel mondja, mintha egyenes adásban közvetítene. A vizit után kocsiba ülünk Nagy nap van ma: a svéd válogatott a kanadai profi válogatott jéghoki-csapattal mérkőzik. Imre erről nem ír, de nélkülem is meg akarta nézni a meccset, így mind a ketten nagy izgalommal indulunk útnak. Én eddig jégkorong-mérkőzést nem is láttam. Ha csak azt nem számítom, amikor egyszer-másszor Újpesten a Dózsa-meccs után megnéztem a jégkorongozókat is. Csakugyan, a Kanada-Svédország mérkőzést végignézve elmondhatom, hogy itthon nem láttam még hokimeccset. Az ehhez képest nem jégkorong! Legfeljebb csak annyiban hasonlít hozzá, hogy ezt is jégen játsszák, azt is, itt is ütő van a játékosok kezében, ott is, meg egyformán beöltöznek hokiruhába, de maga a mérkőzés; erre lehet aztán mondani, hogy: mekkora különbség! Özönlött a nézősereg a stockholmi jégstadionba. Ki tudja, mikorára értünk volna^be, ha még jegyet is kellett volna váltanom! Markos láttán a jegyszedők vigyázzba vágták magukat, ahol csak mentünk, mindenütt szívélyesen köszöntgették őt. Én meg feltakartam Imre után, ahogy ő mondta, és intett a jegyszedőknek, hogy „hei" - szia -, ugyanúgy én is. Persze, azért Imrével megbeszéltük, hogy tartsak a zsebemben valamiféle igazolványt, hátha mégis kérnek tőlem. Az írószövetségi igazolványomat tartottam a markomban, itthon úgyse lehet bemenni vele sehova, legalább ennyi hasznát vegyem! Persze, teljesen mindegy lett volna, ha bármilyen más igazolványt 232 mutatok, ilyen helyen nem az a fontos, hogy mit tart az ember kézben, hanem az, ahogyan tartja. Nem is a sajtópáholyba, hanem egyenesen abba a terembe mentünk, ahol a kanadai profik trénere a sajtótájékoztatóját tartotta. Fiatal, olaszosan tüzes, barna férfi volt - rendkívül elegánsan öltözve. Élénkpiros zakó, fekete nadrág, csokornyakkendő és hegyesorrú cipő - ez volt az öltözete. Rengeteg újságíró vette körül a trénert, akiről Imre azt mondta, hogy nem is olyan rég még a kanadai profi hokicsapat legzseniálisabb játékosa volt. Az újságírók nyugodtan pöfékel-tek a pipáikból, egyedül csak ő - a tréner - látszott izgatottnak, élénken gesztikulált, és megállás nélkül beszélt. Kérdeztem Imrét, hogy mit mond. - Semmi érdekeset! Menjünk, inkább nézzük az előmérkőzést! Maga a mérkőzés Mentünk. Két ificsapat játszott bemutatót. A közönség udvarias csendben figyelt, igazi, nyugodt, szenvtelen svéd eleganciával nézte a mérkőzést az a húszezer főnyi tömeg, amely befért a stadionba. A stadion fedett helyiség, akkora, hogy bármelyik magyar futballcsapat elfogadhatná labdarúgópályaként, tribünjeivel együtt. Nemsokára kijöttek a csapatok, valahol már bemelegítettek, mert egyből elkezdtek játszani! A mérkőzést csíkos ruhás cseh bírák vezették, kik olyan könnyedén siklottak a jégen, mintha pillangószárnyuk lenne, pedig jó kövér volt mind a kettő. A kanadai és a svéd válogatott tegnap is mérkőzött ugyanígy, tegnap a kanadaiak győztek egy góllal, de ez nem számít, mert ha átruccan Európába Kanada válogatottja, akkor egy-egy országban egymás után négy-öt meccset is játszanak - az összesítés a lényeg. Egy ideig szépen, ügyesen tologatták a korongot a csapatok egyik kapu elől a másik elé, a közönség fel-felmorajlott, a mikrofon pontosan közölt mindent. Ha a korongot a játékosok kívül ütötték a palánkon, azt valamelyik néző gyorsan zsebre vágta, sose adták vissza, a já- 233 téktér melletti asztaltól, ahol a hivatalos személyek ültek, azonnal bedobtak egy másikat. A svéd csapat egyik csatára tavaly még mint hivatásos profi a kanadai csapatban játszott. Állítólag valamilyen zűrje volt ott, ki tudja, kivel, amiatt jött haza. Őt figyeltem, csakugyan látszott a játékán, hogy nagyobb a rutinja, mint a svéd játékostársainak. A kanadaiak meg -mintha a többi svéd nem is az ő ellenfelük lett volna - főként ezt a játékost kergették, taszították, nyomták, oda-odaszorították a deszkapalánkhoz. Eltelt az első negyed, nem ütött gólt senki. Aztán mintha a közönséget beinjekciózták volna, tűzbe jöttek a nézők, forrt, pezsgett a húszezres tömeg. Most már kezdett a mérkőzésnek válogatott íze és izgalma lenni. És egyszer csak egész váratlan dolog történt. Újra odanyomták a volt kanadai profi játékost a palánkhoz, egyik játékos a másikra esett, mi csak azt láttuk, hogy a boly nem tágul a palánk mellől. Mint amikor gyermekkorunkban azt játszottuk, hogy „kicsi csomó nagyot kíván", egymás hegyén-hátán hemperegtek a játékosok. A bírók odaszaladtak, és nagy nehezen szétcibálták az egymásba gubanco-lódott játékosokat. Alig indult el újra a korong, megint összeakaszkodtak. De újra csak ott, ahol a volt kanadai profi lezuhant a jégre. Most már a közönség is beleszólt. Ezrek ugráltak fel a helyükről, rázták az öklüket, hova lett a méla svéd közöny? Aztán csak azt láttuk, hogy két játékos - egy svéd, egy kanadai - kiválik a tumultusból, eldobják az ütőiket, bokszolóállást vesznek fel, és adj neki! Csúnyán be-behúznak egymásnak, de azt meg kell adni, hozzáértéssel! Ropogtak és törtek a korongütők, egymás hátán-derekán, csitt-csatt, ki hol érte a másikat. A közönség őrjöngött, ordított, ezt, ami itt folyt, akármelyik délamerikai stadion poklában sem adják elő különbül. A párok szembeálltak egymással, akinek sikerült a másikat leütni, az ment tovább, kinézte magának a következőt. A bírók eszeveszetten futkostak egyik verekedő pártól a másikig, 234 senkit se tudtak elválasztani, lecsillapítani, persze, olyan is volt, hogy két-három játékos ütött egyet, az állta, amíg állhatta, aztán elkezdett futni a jégen, ha utolérték, ami belefért! A „szabad" játékosok vagy éppen az, amelyik egy-egy nagyobb csapás után magához tért, és fel-itápászkodott a jégről, ott vetette be magát, ahol a legnagyobb szüksé-|gét látta. Néztem, hol a piros kabátos tréner, nem láttam sehol. Imre boldog volt, majd kicsattant az örömtől, lám, nem akármilyen "helyre hozott! Én inkább a közönséget csodáltam. Eksztázisba esett a nézők nagy része. A pályán azonban csak azok verekedtek, akiknek illetékességük volt az ott-tartózkodásra. Egyszer aztán bejött a kanadai csapat második sora is! Persze, nem csereként - ott maradt az első sor is -, így néhány pillanatig alapos számbeli fölényre tettek szert, de csak nagyon rövid ideig, mert ezt látva, a svéd tartalékjátékosok is elözönlötték a pályát. De egyik-másik - jól átgondolva a helyzetet - több ütőt is hozott magával, egyet-egyet átadva azoknak a svéd játékosoknak, akiknek az ütőjük már rég darabokra tört. Ekkorra a játékvezetők nyugodtan le is ülhettek volna a pálya szélére, mert az ide-oda való rohangászásuknak nem volt semmi haszna. Időnként ugyancsak igyekezniük kellett, hogy elkaphassák a fejüket egy-egy célt tévesztett ütleg elől. De őket nem bántotta senki. Váratlan dolog vetett véget az öldöklő csatának. Lejárt a második játékrész ideje. Ezt nem tudom, hogyan mérték, beszámították-é a verekedést is a tiszta játékidőbe, de tény, hogy amikor megszólalt a gong, jelezve a második harmad végét, a játékosok megindultak az öltözők felé. - Gyerünk - mondta Imre -, nézzük meg őket az öltözőben is, hátha ott folytatódik a bunyó! Nem folytatódott. Mind a két öltözőben mindegyik játékos mellett egy-egy orvos. A piros kabátos tréner a kanadaiak öltözőjébe be se ment - most már sokkal nyugodtabban, mint a mérkőzés előtt -, régi, kiöregedett svéd hokisokkal beszélgetett. A játékosokat az orvosok - melyiket hogyan sikerült - elég rövid 235 idő alatt ragasztották, varrták össze. A szokásosnál jóval hosszabbra nyúlt a szünet, de mire a mikrofonból jégre szólították a csapatokat, úgy, ahogy mindenkit bekötöztek az orvosok - elkezdődhetett a játék. Elkezdődött, és folyt! Soha még olyan sportszerű mérkőzést nem láttam, mint amilyen az a harmadik harmad volt... Mint két testvércsapat. Hajtottak eszeveszetten, a játék is szépen, színvonalasan alakult, de semmi durva belemenés, a közönség most már nem ordított, együtt énekelve biztatták válogatottjukat. A svéd csapat győzött - kettő-null arányban. Imre azt mondta, holnap is megmérkőznek, jöjjek megint a meccsre. Végre útban hazafelé! Másnap azonban én már - mire kimehettek a csapatok a játéktérre - a stockholmi magyar kereskedelmi iroda telexgépe előtt ültem, lesve, várva a választ: mikor és hol vesz fel valamelyik magyar kamion, hogy haza - Budapestre mehessek ... Elég volt... Berregett, zakatolt a gép, aztán megindult a szalag. A Hungaroca-mion budapesti központjából Bonyhádi László jelentkezett. Utasították a Svédországból hazafelé tartó kocsivezetőket, hogy ahol csatlakozni tudok hozzájuk, vegyenek fel. De akkor induljak azonnal Stockholmból vissza Helsingborgba, ott most is vannak magyar kocsik, ha sietek, még elérem őket. Akkor este vonatra szálltam, az állomásra Magyar Laci vitt ki a kocsijával, ellátott az útra mindennel, úgy telepakolta a bőröndjeimét ajándékokkal, hogy mindegyik nehezebb volt, mint idefelé. Laci bejött velem a vasúti kocsi fülkéjébe is, beszélgettünk az utolsó pillanatig, amíg csak el nem indult a vonat. Másnap reggel Helsingborgba érkezve, már tudtam az utat a Fri-goscandiához, ahol a magyar kocsik pakolták ki a szállítmányaikat. Amikor megláttam a Frigoscandia előtt az első magyar kamiont, 236 összeszorította valami a torkom... a sofőrök integettek, nem ismertem őket, ők se engem, de azt mondták, hogy már messziről észrevették: csakis én lehetek az, akit haza kell vinni! Visszafelé egy óriás, pótkocsis Mercedesszel jöttünk. Olyan voft ez a kocsi is, mint hajdan az apám két sárga lova: a Durcás meg a Csám-pás. Azok is mindig hamarabb megtették az utat visszafelé, mint oda. Másnap - ilyen hosszú útról megkerülve - furcsán ébred az ember. Furcsán és idegenül, aztán rájön, hogy most már csakugyan vége ennek az utazásnak, de harmadnap meg később helyesbít: nincs vége, egy ilyen út hűségesen oda tud szegődni az emberhez - az emlékeivel -, és elkíséri sokáig. ... És később milyen jó, hogy elő lehet venni a feljegyzéseket, amiből összeáll az útinapló, közben meg újra és újra végigjárja az ember Észak szép, ezüstszalagként húzódó útjait! Nyugati utakon Kedves Anetta! Igaza van, az út és az utazás a legizgalmasabb! És mivel Magát főként az út érdekli, erről írok! Remélem, méltányolja, hogy Magának küldöm az első levelet Amerikából! Az úti izgalmak nem maradtak el, sőt már Ferihegyen elkezdődtek, a beszállás előtt... Két bőrönddel keltem útra; egyikben a személyes holmik, másikban az „Amerikának" szánt ajándékaim. A leghasznosabb ajándék: egy bőrönd könyv. Ráfér az Amerikára, meg egyébként is: a legolcsóbb! Honnan tudnák azt ők, hogy nálunk bárminek emelkedhet az ára, de a könyveké csak ritkán. Hát ha még az antikváriumokban vásároltam volna eladhatatlan, és annak idején százezres példányszámban kiadott, mára jócskán leértékelt könyveket! De nem, vadonatúj volt az egész rakományom! Feltették a bőröndjeimét a mázsára, huszonhét kilogrammal volt súlyosabb, mint a megengedett. Nem lett igaza, hogy a kutya se törődik vele, ki mekkora pakkot cipel magával. Az én súlyfeleslegemmel bizony törődtek. Mind a két „Maiéves", aki a mérést végezte ... Mindjárt adtak is egy csekket, hogy hány dollárt fizessek be a poggyászom túlsúlya miatt. Az az összeg, amit felírtak, olyan sok volt, 241 hogy nem kifizetni, de megjegyezni se tartottam érdemesnek, mondván, az egész rakományom nem ér annyit! Aztán az egyik atyafi odasündörgött hozzám: nincs semmi vész, vegyek nekik két karton cigarettát, azt tegyem be a vécébe a lefolyó mögé, és akkor oké! Még el se indultam, és máris oké ? Arra gondoltam, annak a két doboz cigarettának a megvásárlását kibírom, azért nem érdemes itthon hagyni az egyik bőröndömet, mégis, hogy néz ki, vendégnek megyek: üres kézzel? Meg aztán az utolsó pillanatban az egyik bőröndből pakoltam át könyvet a másikba is, félvén, hogy az a bőrönd, amelyikben csak a könyv van, szétszakad. Jártam már így külföldi utamon, és tudom, hogy egy nadrágszíjjal átkötött bőrönd milyen blamázs. Két doboz cigarettáért nem érdemes az embernek a jó megjelenést kockáztatni. De mégis, megkérdeztem, mennyibe kerülnének azok a cigaretták ? Tizenkét-tizenkét dollár lett volna egy-egy karton! A farmer-felsőm zsebébe dugtam a 24 dolláromat, hogy legyen kéznél, ha kell. De honnan sejtették ezek a gazfickók, hogy nekem éppen 24 dollárom van? Persze, tudják, hogy mit kap egy meghívóval külföldre utazó magyar! De rusnya két pasas, az utolsó centig elkívánják tőlem a dohányt...! Egy ilyen nagy utazásban mindent meg kell gondolni, meggondoltam a helyzetemet én is. Megérkezem az Államokba - vagy vár valaki, vagy sem -, de ha várnak is; b#e kell lépnem például egy vizeldébe, tudván, hogy Nyugaton mindenért fizetni kell - még annyi pénzem se lesz, amivel belépjek oda, ahova muszáj. Rám szóltak a „Maiéves" fiúk: nézzem meg a táblázatot, háromszor annyiba kerülne nekem minden, ha ők nem lennének hozzám ilyen méltányosak! - De - mondom - hogy vegyek én két karton cigarettát 24 dollárért, amikor nekem éppen 24 dollárom van! Szívesen adnék forintot. - Mutatom nekik az útlevelemet, hogy beleírták, 24 dollárt kaptam! 242 - Hát te pesti magyar vagy? Mi meg azt hittük, most mégy hazafelé! Megnéztem magam: nem kétséges, engem ez a jugoszláv farmer amerikanizált! - Vigyed a cuccodat, testvér! Dehogy kell nekünk a te jattod! Mit bánjuk mi, ha beviszed a gépbe a Gellérthegyet is! Felejtsd el, amit mondtunk. És ne szólj senkinek ... így aztán az első akadályt magabiztosan vettem, kellő tapasztalatokat szerezve máris: meggondolatlanul semmibe bele nem ugrani, és fő a magabiztos fellépés. De ezt nekem nemcsak Maga tanácsolta, van egy újságíró barátom, aki a római olimpiát egy budapesti villamosbérlettel nézte végig... úgy mutatta fel! Csakhogy a magyar fináncok nem olasz stadion-jegyszedők! Az még csak rendben volt, hogy semmi tiltott holmi nem akadt a bőröndömben, de honnan van 24 dollárom ? Meglepett, hogy a vámtiszt nem tudja: nekem 24 dollár jár ehhez az úthoz. És hogy honnan van a dollárom, ha nem az Ibusztól ? - De hisz bele is pecsételték az útlevelembe! - Az igaz, hogy belepecsételték, látok én is - hatdioptriás szemüvegével újra meg újra belelapozott az útlevelembe -, csakhogy erről egy külön okmányt is kellett kapjon! - Kaptam is, de nem gondoltam, hogy azt magammal kell hoznom! Milyen jó, hogy a gép indulása előtt két órával már kint kell lenni Ferihegyen. így aztán van idő komótosan megbeszélni mindent. Itt a pecsét, de nincs meg a külön okmány... - Ez így szabálytalan! - Úgy szabályos lesz, ha én itt hagyom magának ezt a 24 dollárt ? Elképesztő, hogy alig indultam el, és már másodszor kívánják el tőlem ezt a pénzt. Ki tudja, mi bajom lehet még ebből, legjobb lenne megszabadulni tőle ... - És akkor mit fog csinálni Amerikában egy vas nélkül ? - Ugyanazt, amit ezzel a pénzzel... 243 Összecsukta a könyvecskémet, letolta a szemüvegét, és intett, hogy mehetek. Ezt is megúsztam. Még mindig megvan mind a 24 dollárom! Aztán már soha többet nem nehezményezte senki a bőröndjeim túlsúlyát, és senki se firtatta a 24 dollárom eredetét... Óh, az a buta finánc! Nem kutatott át... Pedig ha alaposan átku- tat, megtalálhatta volna azokat a dollárjaimat is, amiknek a származá- sáról csakugyan nem tudtam volna számot adni, s amelyet oda rejtettem el, ahova Maga tanácsolta ... Nagy, szabad lélegzetet vettem már itt a Ferihegyen, mielőtt beszálltam volna a gépbe, de túljutva minden ajtón, ahol még különböző kontrollok alá vethettek volna ... Maga azt mondta, hogy a felszállás a legnagyobb élmény. Szinte nem is emlékszem rá, hogy szálltunk fel. Csak azon vettem magamat észre, hogy már valahol a Dunántúlon vagyunk, aztán hirtelen túl a Lajtán, mintha Balogh Ádám fakó lován vágtatnánk az ég alatt. Jó helyre kerültem, az ablak mellé. Fogalmam se volt, mi lehet alattunk. Bécsújhely, Kufstein, St. Gal-len? így Nyugat felé haladva arra gondoltam, milyen jó magyarnak lenni, és hogy milyen sok arrafelé az emlékhely annak, aki magyar ... No, aztán Svájc. Bár lehet, hogy még akkor is a Kétfejű Sas birodalma felett lebegtünk. Mindenesetre ezt a vidéket én már Svájcnak minősítettem. Gyönyörű patakok, karcsú hidak, méregzöld fenyvesek, sárga falú, csodálatos kastélyok a sziklás meredélyeken, olyan pontos mérnöki elrendezettség mindenfelé, hogy ez már csakis Svájc lehet... Ezt egyszer meg kéne nézni... Bár lehet, hogy lentről és közelebbről egész más minden? Innen úgy tetszett, mintha egyetlen jól gondozott, gyommentes, ápolt kastélykert felett repülnénk, ahol csak két-három olyan ember él, aki szemetelhet is, és a fűre is léphet, ha akar, de húsz-harminc olyan is él ott, aki takarít, nyírja a füvet, és azonnal lefűrészeli az erdő minden fájáról az elszáradt gallyakat. De nem ám ronda csonkokat 244 hagyva, hanem a törzzsel egy síkban. És amikor levágja a gallyat, nem tépi le vele a háncsot is a fa törzséről... Ezt fentről mind, mind lehetett látni... Biztos, hogy már Svájc felett jártunk e szépségek szem elé kerülése óta, mert még be sem teltem a látvánnyal, máris Zürich felett voltunk. Egy ekkora kis mákszem ország egyetlen városának milyen nagy repülőtere van! Mióta repülünk már felette, és még mindig magasan vagyunk. Mekkora hangárok, tornyok, mekkora betontenyér, rajta hány meg hány tarkatollú, gubbasztó kolibri? Felszállás előtt, leszállás után... Csak kapkodja az ember a fejét... A bőröndökkel már nincsen baj, azokat csak Bostonban kell viszontlátnom. Majd szidnak a ki-be rakodó melósok, ha megfogják a könyves bőröndömet... Pattanunk egy arasznyit, aztán odatapadnak a gép gumikerekei az érdes betonhoz. Sima leszállás. Elköszönnek tőlünk a „Swissair" gép utaskísérői. Egy órát töltöttünk Zürichben. Persze, csak a repülőtéren. Ezt már tudtuk otthon is. Az út rövid volt, úgyhogy nincs is róla mit írnom. Ettől Magának már sokkal izgalmasabb repülőútjai voltak ... Amikor kiszálltunk a gépből, és elindultunk sorban a váróterem irányába, hirtelen a gép mögül feltűnt egy kis lánctalpas tankocska. Nem nagy, csak akkora, mint Svájc. Olyan jól kitervelt, vidámra festett, gondozott kicsi tankocska. Talán óragyárban csinálták? A tornyában katona, forgatható géppuskával. Bár az is lehet, golyószóró volt a szerszám. Mert aminek nálunk géppuska kinézete van, az Svájcban miért ne lehetne valami más? Itt vagánykodjon valaki! Lehet, telefonüzenetet kaptak, vagy errefelé mindig ez a szokás ? A fickó lehajolt, a fegyver távcsövébe nézett, mindenki igyekezett mosolygós képet vágni - tudván, hogy a katona még azt is látja, ki borotválkozott ma reggel frissen, ki nem... Nehogy valaki a zord tekintetével felhívja magára a figyelmet! 245 Baj nélkül bejutottunk a váróterembe. Ez aligha volt kisebb, mint a Népstadion. Bár lehet, az alapterülete még nagyobb; én nem mentem fel az emeletre, mondták, és emlékszem, Maga is figyelmeztetett, ne bámészkodjak el, mert aztán könyöröghetek, hogy érvényesítsék a jegyemet a következő járatra ... Úgyhogy én az embereket csak félszemmel vizsgalgattam, félszemem mindig a falat leste, mikor gyullad ki a lámpa, jelezve, hogy be lehet szállni a bostoni gépbe. Pedig itt két szemre is akadt volna látnivaló ... Megbolydult a világ! Mindenki megy valahova... Hogy volt meg az emberiség akkor, amikor otthon ült mindenki? Vagy legfeljebb lovaskocsin cammogott, vitorláson vagy gályán lopakodott egyik szigettől a másikig? És az korszakos nagy tett volt, hogy Hannibál, a pun hadvezér átkelt az Alpokon ... Amit ma percek alatt fütyörészve átrepül az ember ... Hanem az a nagy várócsarnok! Ott én napokig szívesen elbámészkodtam volna. Mert oda - mint egy dobszóra a majtisi kis utcák minden házából - a világ minden tájáról jött valaki! Ekkora tarkaságot! Hasig érő ősz szakállal orosz vagy görög pópa? Nyakbalógó, kockás kendővel, borotválatlanul „Jasszer Arafat"-képű utasok, kaftános zsidó rabbi, kifent, kikent, kikozmetikázott múmiák, akik mennek haza, megpihenni... Micsoda kavargás ez itt! Mennyi féle-fajta gondolatú, indulatú ember egy rakáson! Bizony, kell ide az a kicsi tank! Nem most, mindig is kellett volna, ha valaha is így össze lehetett volna ereszteni a népeket, mint manapság... De hát mikor voltak ilyen összejövetelek a világon ? Rengeteg csinos nő. Ki tartja el őket? Mert hogy aztán rajtuk minden látszik, csak az nem, hogy őket is eszi a napi nyolc-tíz órai munka keserve, az egyszer biztos! Mennyi pénz az, amit magukra vesznek, magukra kennek, és lemosnak magukról? Azt valahol, valakiknek meg kell keresni, ki kell fizetni... Mindenütt van már munkamegosztás. Van, aki megkeresi, van, aki kifizeti, van, aki felkeni, van, aki lekeni... Itt, ebben a csarnokban, együtt van minden! Ezt látni kell! 246 Persze, Maga már látta, én is láttam a világból egyet s mást, és az az igazság, hogy nálunk otthon a belvárosi forgatagban is akad látnivaló, de ami itt van ... A zürichi nagyvárosban! Édes istenem, hányféle szín volt a palettádon, amikor az embert megfestetted! És hányféle színt keversz ki azóta is a meglevőkből... Nézem sorra az arcokat. Az egy sejk? Makulátlan fehér turbánja van. A turbán ékköve biztosan üveg. Akkora darab drágakővel ki merne utazgatni a világban ? És az övén is valószínű, hogy hamis a kő. Vajon mit kereshet itt Európa szívében ? Az biztos hindu. Ha a lebernyege alól kihúz egy kígyót, és elkezdi bűvölni, kitör a frász! Olyan kígyóbűvölő szeme van. Amaz biztosan egy afrikai összeesküvő. Aki mellette áll, ő fogja még időben leleplezni. Kis táskák mindenkinél. Egyikben béketerv, a másikban talán egy helyi háború terve; szépen kiegyenlítik egymást. Az a sapkás megy fegyvereket vásárolni. Ez a jól szabott öltönyű úriember tankokat ad el. Itt is megköthetnék az üzletet. Vajon a magánrepülők utasait is ide terelik be ? Biztosan vannak itt szeparált várók is, igazi nagykutyáknak. Mennyi bűnöző. Ezek hordozzák a világ bűnét. És mennyi igaz, akik le tudják imádkozni a mások bűneit is. Annak még a" gondolata is bűn - látszik, ahogy ott ül. Emez meg szegény, még azért a bűnért is meglakolhatott már, amit el sem követett. Édes istenem, de elhajítottad a kalapácsnyelet, hogy ilyen tarkára sikerült minden. Most aztán benne vagy a slamasztikában, nyakig. Most tudd, hogy mit csinálj! Mert szerintem neked sincs fogalmad, hogy mi lesz ennek a nagy jövés-menésnek a vége. Azt hiszem, én vettem először észre, hogy kigyulladt a Bostonba repülő gép táblája. De a géphez vivő folyosón nem én voltam az első. Kettős folyosón lehetett a gép bejáratához menni. Na, isten veletek, pópák, rabbik, maharadzsák, szultánok, kurvák, apácák, összeesküvők, bűnözők és szentek! Jó utat! 247 Két folyosó azért kell, mert egyiken mennek a nők, a másikon a férfiak... Alighogy beléptem a folyosóra, egy finom modorú úr máris rám tapadt mind a két kezével. Innen a női folyosóra nem lehetett átlátni, a nőket - az utasokat is, a motozókat is - eltakarta egy függöny, pedig amúgy egy fél méterre se voltunk egymástól. Először a kézitáska az asztalra. Azt egy másik „ellenőr" vette kezelésbe. Emez pedig, tetőtől talpig. De mindenütt... Hát nem megtalálta a két dolláromat? Ki is vette ... Persze, ebből nem lett semmi balhé. A tenyerébe tette, és intett, hogy vegyem el. Úgy nézett rám, mintha feltételezné rólam, nálam valami nem stimmel. Persze, sok mindent tudhat ez a jártas ember, de a mi viszonyainkat nem ismerheti! Megszólalt a fülkében a csengő. Hirtelen nagy lett a riadalom. Mert nemcsak hogy tapogatják itt az embert, de a fülkében ezenkívül van valami műszer is, ami jelzi a fémet. Jelezte, persze nem nálam. Egy hölgynél jelzett a műszer, el is húzták a függönyt. Valami bolond nagy aranylánc volt a ruhája alatt a nyakában, emiatt szólaltak meg a berregők. Aztán tisztázódott a helyzet, a folyosókon szépen tovább bocsátottak mindenkit. Ekkora nagy gépben még nem ültem, ekkorát még nem is láttam. A folyosó bevezetett egészen az utastérbe, úgyhogy alig vehette észre az ember, mikor ér be a folyosóról a gép gyomrába. Itt nincs olyan zö-työgő busz, mint Ferihegyen, amelyik a váróból a géphez viszi az embert, és létra sincs, amelyiken fel kell kapaszkodni. Amúgy egy ekkora nagy gép is olyan, mint a többi. Csak több ülés, több ablak, több ,,sztyuvi" és több utas. Zsúfolásig megtelt. Sajnos, nem az ablak mellé szólt a jegyem, de ha egy kicsit kinyújtottam a nyakamat, akkor a szomszéd ülésen át kiláttam én is. Egy elég csinos barna lány ült mellettem az ablaknál, nem akartam nagyon ráhajolni - hogy kilássak -, mert még félreértene. 248 A lány színvonala körülbelül a Maga szintje, de természetesen százszor jobb lett volna, ha Maga ül mellettem. Látja, kedves Anetta, mennyire őszinte vagyok ? Úgyhogy ha hazaérkezem - és hozom a hazugságvizsgáló gépet -, rám egész nyugodtan felkapcsolhatja! De mi lesz, ha én kapcsolom fel magára ? Majdnem elfelejtettem! Tudja, kivel találkoztam a zürichi váróban ? De sajnos, ő nem a ,,Swissair"-rel jött Amerika felé, hanem egy „British Airways" géppel a Kanári-szigetekre. . Ambrus Kyri! Azt mondta, hogy jól ismeri magát... Vele egészen remekül elfecseghettem volna az óceán felett. így csak az a barna hajú lány maradt, aki mellettem ült az ablak felől jobbra, mert a bal oldalamra egy olyan öreg hölgy került, hogy azzal nem beszélni, de még ránézni is nehéz volt. Legalább nyolcvanévesnek látszott, és lám, még most se tud otthon megülni... Mellette pedig egy hétéves kislányé volt a hely, aki egyedül utazott Zürichből Bostonba! Azt hittem, a barna lány olasz, de kiderült, hogy amerikai, és kiderült az is, hogy neki is Boston a végállomás! Kiderült, de nem akkor, és nem hirtelen! Talán a brit szigetek felett járhattunk már, mindenesetre elhagytunk mindenféle várost, hegyet, síkságot, folyót, temén-telen csatornát, és egy nagy nyílt vizet is - ebből gondoltam, hogy Skócia, Írország és Wales felett lehetünk -, amikor megtudtam, hogy az amerikai lány is Bostonba tart. Én is megkérdeztem tőle, hova utazik, ő is tőlem. Ő bizonyára megértette, amikor én azt mondtam, hogy „Boszton". Ő is Bostont mondott, rájöttem én is, de ő így, hogy „Bászn". Azt hittem, ilyen város is van, de aztán ahogy firtattam, mikor és merre felé száll át, satöbbi, akkor értettem meg, hogy neki is „end of the way" „Bászn". Szóval így derült ki, hogy egy városba utazunk, csak más a kiejtésünk ... Ettől függetlenül nagyon kedves volt hozzám, egyórási „szoktatás" után egészen jól elboldogultunk. Alkalmazkodott a kiejtésben és a fogalmazásban is hozzám, én meg igen büszke voltam, hogy ilyen folyékonyán beszélek „amerikaiul" is. Ő mindent megértett azonnal, amit én mondtam, én is megértettem csaknem mindent a harmadik-ne- 249 gyedik elismétlés után. Ez a helyzet őt nagyon szórakoztatta. Engem pedig izzasztóit. De nem kíméltem magam ... ... Meséljek neki a kommunizmusról! Az olyan remek lehet. Mondtam neki, látogasson el egyszer Budapestre vagy Moszkvába, aztán nézzen szét! Mind a két helyen láthatja... Miért kell neki mindig Rómába, Firenzébe meg Nápolyba menni, ha Európába jön? Mehet ő Szófiába, Varsóba, Kijevbe is. Csakhogy Olaszországban él a nagymamája és a rokonság. I'm sorry! Szóval, egészen jól elbeszélgettünk az úton. Mert ha az ember rá van utalva, ha kínlódva, ha izzadva, ha keservesen is, de angolul kell, hogy beszéljen! Mert ha valaki tud magyarul is, a lustaság mindig megakadályozza abban, hogy gyakorolja az angol beszédet. Most meg kényszerültem rá. így tanul a legjobban az ember. Lestem az arcát, a szavakat, és ha bamba képet vágtam, meg se várta a „please repeat"-jeimet, elismételt mindent újra meg újra. Úgy éreztem magamat sokszor, mint a magyar turisták Lengyelországban, amint állnak a varsói boltban a pult előtt, aztán szépen, tagolva, megfelelő ajakcsücsörítés-sel és mutogatással ismételgetik: „Ké-rek két ol-csó le-pe-dőt!" Aztán már hiába hajoltam az ablakhoz, mindenfelé csak víz és víz: az óceán. Felhőfátylak alatt, hullámos felhőtengerek felett hasítottuk a levegőt Boston felé. Néha látszott az óceán irdatlan kéksége is, mint egy iszonyú nagy tányér kék szilvacibere, végeláthatatlanul. Aztán egy-egy tenyérnyi hajó, mintha lehorgonyozva, mozdulatlanul állna a kékségben, s mintha olykor el-elfutnának alatta a hullámok. Megjelentek a „sztyuvik" is, kikenve, kifésülködve, lelakkozott frizurájukkal, mintha valamennyien most léptek volna le valamelyik légi társaság plakátjáról. Fülig érően vigyorogva libegtek az ülések közt. Ilyenkor már nem tudja az ember, hogy is áll az idővel ? Reggel indultunk Ferihegyről - zürichi időtöltéssel, jól számolva, estére kellene Bostonba érnünk, de mi gyorsabbak vagyunk, mint a Föld, elibe megyünk az időnek, még Bostonban is nappal lesz, mire odaérünk. 250 Kis kártyákat osztogattak a „sztyuvik", egyik oldalán az ital, másik oldalán különleges ételek. Ezt egy „Swissair" gépen el is várhatja az ember, hogy lehessen válogatni. Ételből-italból egyaránt. Itt nem úgy van, mint egyik-másik európai járaton, hogy egyszer csak megjelennek a lányok, tálcákkal a kezükben, aztán lepakolják róla - mindenki elé - az ételt, az italt. A Bostonba utazó amerikai lány nem kért kártyát. Én viszont alaposan áttanulmányoztam az étel- és italféleségeket. Nem volt nagy a választék, de ami volt, az igen! Campari, Napóleon konyak, spanyol bor. így szépen, sorban mindegyikből egy-egy keveset. És a harapnivalók. Rák, kaviár vajjal, libamájszeletek. Ezekből se sokat, ezekből is csak egy-egy kicsit, de eleget, ha a „bostoni kisasszony" megkíván közben valamit, ő is ehessen, ihasson, ne kelljen külön szólni. Jött a kis „sztyuvi", sáfe'pen elsoroltam neki a rendelésemet. Megértett mindent. Alig telt bele néhány perc, hozta is két tálcán. Lepakolta elém, ügyesen. Aztán adott egy kis cetlit. Kedves Anetta, akár hiszi, akár nem, a cetlire az volt írva, hogy 24 dollár! Most mondja meg ... ez is 24! Pontosan. Egy centtel se több, egy centtel^se kevesebb ... Szóval most oda kellene adnom mind a 24 dolláromat. Vagyis maradna az a kettő... Megint eszembe jutott a sok jó hazai tanács. Mindent megfontoltam. Csak semmibe bele nem ugrani... A bostoni kislány segített a helyzetet tisztázni. Mert vele már jobban megértettem magam. Először neki magyaráztam el, aztán ő a „sztyuvinak". Hogy én ahhoz vagyok szokva.. . mifelénk a repülőn nem kell azért fizetni, amit az ember kap ... „Excuse me." - Ehhez én már nem tehettem semmit. „Never mind" - mondta a „sztyuvi", összepakolt és visszavitt mindent. Persze, ez elég nagy felhajtás volt, mindenki engem bámult. A „sztyuvi" elmagyarázta a bostoni lánynak, ő meg nekem, hogy 251 nemsokára hoznak ételt is, amiért nem kell fizetni! De először a különleges igényeknek tesznek eleget. Mint amilyen az enyém lett volna. Csakugyan hoztak nemsokára mindenkinek mindent. Egy fél sült csirkét, marhahússzeleteket, svédgombát, alig fért el egy tálcán. Aztán rengeteg kólát is hoztak, csak énelibém letettek négy üveggel! Az egész utastér, mint egyetlen mohó száj, elkezdett zabálni. Jött megint a „sztyuvi"; ha ezekből még kérek, annyit hozhat, amennyi csak kell! Nemhogy megharagudott volna rám, de látszott: megkülönböztetett bánásmódban részesít. Nem éltem vissza vele, semmiből nem kértem repetát. Más - láttam - volt, aki kért. Unalmas egyhangúsággal zúgtunk Boston irányába. Csak ez a bostoni lány maradt, mást még látni se igen lehetett; hátra nem tud az ember nézni, előre is nézhet, de hiába, mindenkit eltakarnak a magas üléstámlák. Az az öreg hölgy, alighogy felszállt a gép, hátraengedte az ülését, úgy tett, mintha hunyna. Enni se kért. A lány azt mondta, egyetemre jár, de nem értettem meg, hogy milyen tagozatra? Tizenkilenc évesnek mondta magát, de legalább huszonnégy volt. Biztos, hogy még minimum két-három évig tizenkilenc lesz. Borzasztó, hogy mennyire nem lát az ember senkit, semmit. Csak a zúgás, lent és fent a határtalan kékség. Még azt se látni, hogy ki lesz az, aki eltéríti a gépet? Legalább ha meg lehetne nézni mindenkinek a képét, kisilabizálhatná az ember, hogy melyik ülés mögül fog elokandikalni egy pisztoly fekete csöve. Mert azért manapság erre, egy ilyen hosszú repülőúton, gondolni kell. Nehogy váratlan meglepetések érjenek! Milyen furcsa, hogy ebben az irdatlan, végtelen nagy semmiségben is megvannak a térképre felrajzolt, pontos légiutak. Megannyi láthatatlan, de mérhető országút. Azon mennek a gépek, nem összevissza. Jóval lejjebb egy másik légiút. Azon is megy egy gép. Sőt, több is. Három egymás mellett. Nagy, tömzsi dögök. Katonai bombázók lehet- 252 nek ? S talán kétezer méterrel is lejjebb suhannak, mint mi. És lassabban is. Azt kérdezte az amerikai lány, hogy hány napig leszek Bostonban és kikkel fogok találkozni, mit csinálok ott ? Én is szeretném tudni. Nem hitte el, hogy nekem fogalmam sincs ezekről a dolgokról. Talán azt gondolta, valami titkos szektához tartozom, és nem árulok el magamról semmit? Adott egy névjegyet, rajta a telefonszáma is. Már olyan jól tudunk beszélgetni, hogy érdemes lesz felhívnom! Arra gondoltam, fel is hívom, ha úgy adódik. Bár arra is figyelmeztettek, hogy senki idegennel ne ismerkedjek, mert Amerikában nem lehet tudni, miből mekkora baj származik. Egy ilyen ismeretségbe - persze, ha férfi lett volna az illető - még egy olyan félénk, tartózkodó, válogatós belvárosi „lady" is belement volna, mint Maga! Azt mondta a lány, hogy ő alszik egy kicsit. Csak aludjon nyugodtan, én vigyázok . . . Eloltották a központi nagy égőket az utastér tetején, és csak a támlákba beépített lámpák világítottak ott, ahol azt felgyújtotta valaki. Leengedték a mozivásznakat, és elkezdődtek a filmvetítések. Csakugyan ettől okosabbat nem is találhattak volna ki. Egy jó mozi! Szeretem az amerikai filmeket. Mondtam magának is, Jane Fonda a kedvenc színésznőm. Elnézném napokig a vásznon. Agyon kell valahogy ütni az időt. Mert a repülés néhány félóra után a legszigorúbb és a legunalmasabb, a legegyhangúbb utazás. Én nem hiszem, hogy Maga ezt úgy élvezi, ahogy mondta... Miféle élvezet lehet így a levegőben libegni süvöltés, motorzúgás zaja mellett? Amikor az ember kinéz az ablakon, és ugyanazt látja, hajszálnyira, mint amit egy órával azelőtt látott. No, de a film! Amivel remekül agyon lehet ütni az időt. Ettől a produkciótól se sajnálták a pénzt. Itt nem három gladiátort mutatnak, ha különben egy egész „légiót" kellene ábrázolni, de csak három statiszta beöltöztetésére futotta a költségvetésből. Egyik film a másik után. Van itt humor, látványosság, és akkora „blődség", hogy az ember egy 253 idő után arra gondol, inkább térítenék már el ezt a gépet, csak ne kellene nézni a vásznon ezeket a baromságokat. Mert máshova meg nem tud az ember nézni. Bámuljam ezt a lehunyt szemű fél-olasz, félamerikai lányt, és találgassam félóraszám, hogy alszik-é, vagy csak tetteti magát? Belefáradt a „please repeat"-jeimbe? Nézzek ki az ablakon? Olvasni se lehet, zúg a gép, a zajban remegnek a betűk. A filmet kell nézni! A gép utasai: csaknem mind Európából hazatérő amerikai. Kimegy az ember a mosdóba, egyszer, kétszer, háromszor. Negyedjére már nem, mert nem érdemes felkelteni maga iránt az oktalan gyanút. Csak a film! Kedves Anetta, nekem már ott a repülőgépen kezdett gyanús lenni Amerika! Ahol ilyen filmeket csinálnak ... Ahol a szakszervezet nem rendez mozimatinékat, és ahol a szocialista brigádoknak nem kötelező megnézni a filmeket, és mégis megnézik az ilyen produkciókat, mint ez! Ahol a filmírók, rendezők és gyártók meg tudnak élni ilyen filmek után is! Ne kívánja, hogy leírjam ezeket a filmeket! Se a tartalmát, se a formáját. Mert nincs neki se ez, se az. Az utasok többségén látszott, szívesen nézik, nemcsak kényszerűségből, mint én. Nem szóltak, nem pisszegtek, nem mocorogtak a film láttán. Mi legalább nagyokat káromkodunk olykor a tévé-filmjeinket nézve. Mi legalább szidjuk, aki csinálta, aki hajlandó eljátszani1, de ezek? Higgye el nekem, gyanús ország ez! Persze, nem akarok előítéletekkel élni, várjam meg mindennek a végét! Valaki azt mondta, Amerikában, ha nem tetszik a nézőnek a film, előkapja a pisztolyát, és belelő a vászonba ! Ahogy ezt mi itthon elképzeljük az amerikaiakról... Ahogy ők elképzelnek ott mirólunk egyet s mást! Kölcsönösek ezek az „elképzelések", úgy veszem észre. Ahogy mi Amerikát „vadnyugati cowboy"-világnak képzeljük, talán ők meg a betyárok, a cigány-muzsikusok országának hisznek minket ? Ha egyáltalán tudnak rólunk valamit... De csakugyan nem akarok még semmit mondani... Bár a gyanú 254 jogával egy ilyen film után már élhet az ember. Ha ők belelőhetnek a mozivásznaikba - hányszor lőttem volna bele én már a mi tévénkbe, ha lenne pisztolyom, és ha az a vacak masina nem került volna nyolcezer forintba! Jó, hogy van, ami visszatartja az embert a lövöldözéstől ... Amikor felébredt a lány, vagy legalábbis kinyitotta a szemét, ő is elkezdte a filmet nézni. Feltételeztem róla, hogy ő egy kicsit más. De miért lett volna más, mint a többi? Még egy film, még egy film, még egy! A „Szabad Föld téli esték" jutottak eszembe tanító koromból, amikor 30 forintért esténként jártunk Biharban a parasztházakhoz ismeretterjesztő előadásokat tartani. Az atombombáról, arról, hogy az angol urak hogyan készítik elő a harmadik világháborút, s Micsurin hogyan változtatja meg a természetet. Ott magasabb volt az „ismeretterjesztés" színvonala, mint itt, ezekben a filmekben. Valamit mondott az egyik stewardess a mikrofonba. Hány órája repülhetünk már? Gyerünk csak szépen összeszedni, mit mondhatott a „sztyuvi"? Csak nem tán? Ha jól értelmeztem, nemsokára feltűnik Amerika keleti partvidéke. Csakugyan, messze-messze, mintha a nagy határtalan kékség közepén barna ceruzával valaki egy girbegurba vonalat firkáit volna. És olykor mintha a gép is behúzná a szárnyait, óriásiakat zuhanunk. De lehet, hogy ezek csak örvények az óceán felett ? Be kell kapcsolni az öveket! Még ez sem biztos, hogy azt jelenti, közeledünk Amerika partjaihoz. Mert útközben is többször kérték, hogy kötözzük le magunkat. Azt mondta az olasz lány, ha akarom, cseréljünk helyet. Persze hogy akartam. Egyre közelebb jött hozzánk az a barna, vízen úszó vonal. Már látszottak a hajlatai is. Az föld! Amerika földje. Bizony, ide nem kis dolog eljutni! Mindig irigyeltem azokat az embereket, akik jártak Amerikában. Nálunk Majtison már attól is híres volt "ilaki, ha Amerikát csak látta. Csodálatos volt a kép. Mintha egyetlen óriás strand mólója lenne 255 Boston városa előtt az óceán és a szárazföld találkozása. Hajók, stégek, felhőkarcolók. De furcsa ez az Amerika! És az is olyan furcsa, hogy én itt vagyok ... Majd küldök képeslapokat is, ahogy ígértem! És ha lehet, megveszek minden cuccot, amit kért! Igyekszem, bár tudom, hogy egy ilyen kényen nőtt belvárosi hölgynek nem lesz könnyű eltalálnom az ízlését! A viszontlátásig! (Ferihegytől Bostonig) Drága Myrtille ! Az utolsó pillanatban kaptam meg a leveledet, szeptember 3-án, szerdán indultam, és a Te leveled kedden futott be. így már otthonról nem tudtam válaszolni, de innen írok, mégpedig legelőször Neked! Szerdán, amikor Te még a „balatoni utószezont" élvezted, én már az óceán felett szeltem a levegőt Amerika partjai felé. És most itt vagyok Bostonban! Nagyon jó, hogy még elért a leveled, így aztán megtudhattam, hogy miket szeretnél kapni tőlem Amerikából. Bostonban a repülőtéren várt egy vendéglátóm; egyből megismert, előzőleg izgultam egy kicsit, mert már a Ferihegyen az a két „Maiéves" srác amerikainak vélt... Meg kellett várni, amíg a szalag kidobta a bőröndjeimét, ezt a kis időt is gazdaságosan használtuk fel újdonsült amerikai ismerősömmel, aki már gyermekkorában kikerült az Államokba; velem egyidős, úgyhogy nem mai csirke! Orvos, és hallatlanul intelligens ember! Természetesen az egyetemi tanulmányait is Nyugaton végezte, mégpedig a legkiválóbb egyetemeken. Nem is gyógyítással foglalkozik, hanem tudományos kutatásokkal. Nyilván neki is nagyon nehéz volt, amíg fel nem küzdötte magát. De most már jónevű, befutott személyiség. És kitűnő magyar! 257 Először is: kérdve-kifejtő módszerrel puhatolózott, hogy mit tudok Bostonról ? Ismered ezt a módszert, biztosan ti is tanultátok pedagógiából. Mi még annak idején nemcsak tanultuk,,de alkalmaztuk is! A nagybátyám, aki negyvenkét évig volt egy szatmári faluban tanító, ennek a módszernek az igazi mestere volt! És azt mondta, csak egyszer fürdött be vele, éppen, amikor felügyelője érkezett. A szúnyogot akarta tanítani, kérdve-kifejtő módszerrel. „No, gyerekek, mi az, ami estennet röpköd? Nagyon nem szeretjük ... Kellemetlen jószág ..." Meg az isten tudja, miket mondott még el róla, hangsúlyozva az estennet való röpködéseit; míg aztán egy Kisszekeres közsegbeli legenyke megadta a választ: „Igazgató úr, ez alighanem a rézfaszú bagoly lesz!" Ez jutott eszembe a bostoni vendéglátóm kérdve-kifejtő módszeréről. De csakugyan, mit is kellene nekem tudnom Boston városáról? Először szépen felmondtam neki a „The Boston tea Party"-t. Elvégre történelem szakos vagyok! Az évszámot már persze ő mondta hozzá ... De hogy ezzel kezdődött Amerikában a függetlenségi háború, ezt szépen, szabatosan ki tudtam fejteni. - És még ? - Még? Még? Na, vajon még mi is? Boston igen nagy város, ez kitetszik az első pillanatra. Negyvenemeletes üveg-házak, óriási forgalom, tehergépkocsiknak is,beillő luxusautók ; mi egy ócska tragacsba szálltunk, ez is kölcsönkocsi... Nekem minden pillanatban volt bámulnivalóm. Láttam egy akkora személykocsit, régit, rozsdásat, mint egy kisebb falusi tyúkudvar. Nyolc néger suhanc benne. Mentek az úton, mókáztak, integettek mindenkinek. Főleg a nőknek. Selyemsál volt a nyakukban, és olyan tarkák voltak, mint a papagájok ... A barátom nem értette - s meg is kérdezte -, mit nézek rajtuk any-nyira ? Mit? Hát azt, hogy négerek, hogy tarkák, hogy milyen fiatalok és erősek, hogy nyolcan ülnek egy rozsdás „luxuskocsiban", és hogy 258 olyan jókedvűen furikáznak a nagy forgalomban, mintha a ligeti dodzsempályán lennének. Hát ezen nincs mit nézni ? Bostonban rengeteg a néger. Az utcai járókelők közül talán minden második ember fekete. A régebbi házak súlyosak, komorak, mintha egyetlen kőből faragták volna mindegyiket. Ahogy egyik-másik bostoni utca kinéz - főként a régiek -, így képzeli el az ember a mogorva, kellemetlen angol nagyvárosokat. - Szóval, mi az, amit még tudsz Bostonról ? Csakugyan, mit is tudnék? Persze, az elutazásom előtt fellapozhattam volna néhány leírást, és akkor most fejből mondhatnám a lakosok számát, megoszlását, az ipari termelés volumenét, a kikötő forgalmát, satöbbi, satöbbi. Csakhogy én az utolsó pillanatig sem hittem el, hogy utazom. Amikor visszautasították az útlevél-kérelmemet - mondván, hogy nem látják biztosítva eltartásomat Amerikában -, le is mondtam az útról. Aztán, hogy a fellebbezésem jó szelet kapott, kezdtem reménykedni, de nem annyira,hogy biztosra vegyem az utat. Bizonytalan dolgokkal meg miért terhelje az ember az agyát? A járókelők arca egyforma. Se nem vidám, se nem keserves. Megvan! Megvan! Hát a bostoni fojtogató! Erről én mindent tudok. Láttuk a filmet. Ehol ni, ott vannak a nagy, óriás emeletes paloták kapualjai, a megvilágítatlan folyosók, ott sündörög, ott settenkedik a fojtogató. Az ajtón belül ott vannak a ráncos képű öreg, kifestett hölgyek, akik a megtakarított pénzükön alusznak, valamilyen csodára várnak; ha mást nem, várják a maguk fojtogatóját. Aztán az egész éjszaka idegen ágyban szerelmeskedő, macskalustaságú húszéves bostoni lányok, akik csak hajnalra vetődnek haza, és kerülnek a saját ágyukba, elalszanak, álmodnak, felrettennek az első csengetésre, menten ajtót nyitnak, szemük még lecsukva, de beengednek bárkit, aztán máris lehet őket fojtogatni. Itt van mit nézni az utcán, a kapuk alatt, az emberek arcát is nézegetem, kiből lesz fojtogató, és kiből fojtogatott ? 259 Míg haza nem értünk, napirenden volt a kérdve-kifejtés. Mint módszer, s mint gyakorlat... - Azt csakugyan nem tudtad, hogy itt Bostonban Kossuth Lajos beszédet mondott? - Nem én! Azt nem, hogy éppen itt, Bostonban! Elszomorítj hogy magyarságból máris rosszul vizsgáztam! Most én kérdezzek tőle valami olyat, amit ő nem tud? És akkor csóváljam a fejem rosszallóan én is? - És még egy bostoni magyar vonatkozás ... Egy híres-hírhedt magyar úr, aki otthon lóháton ugratott be egy ivó ablakán ... és ugyanő itt Bostonban..." Míg haza nem értünk, több kérdés már nem volt, nyugodtan nézegethettem a házakat, utcákat, embereket, fehéreket, feketéket, keresve-kutatva az arcok titkait. Mintha a Rózsadomb egy jól beépített utcájában álltunk volna meg, csak sűrűbb és jóval magasabb házak előtt. Még egy követ is kellett keresni az autó kereke elé, hogy le ne guruljon, ha netán kioldódna a kézifék. A barátom az első emeleten lakik. Szép, tágas, nagy lakásuk van. Igazán kedvesen fogadtak. Ők is hozzájárultak - anyagilag - az Amerikába történt meghívásomhoz. Szeretném nekik viszonozni a kedvességüket. Talán az életben még adódik rá alkalom, valamiképpen. De most csak egyetlen lehetőségem van. Amikor már bent a lakásban asztalhoz ültünk, azt kérte tőlem, hogy soha, semmilyen körülmények között ne írjam le a nevét. íme! Még neked se, kedves Myrtille. Bár hát úgyse sokra mennél vele, ha most megírnám, hogy Bostonban a Kovács, a Kiss, a Nagy, vagy a Fehér család vendégszeretetében volt részem. Alighogy leültünk az ebédlőben, máris terített a gazdám. Fogalmam se volt, mihez ? Ebéd, vagy vacsora lesz ez ? Beletompultam az időbe; 260 ha valaki ilyenkor azt mondja, hogy nyolc óra van, menten visszakérdez az ember: reggel vagy este? És elkezdesz számolgatni, hogy otthon hány óra van most, otthon most alusznak az emberek, vagy az utószezon napfényét élvezik a Balatonnál ötven százalék árengedménnyel ? Igazán jól megpakolt asztalhoz ültünk. Ha a vendég tekintélyét aszerint lehet mérni, hogy mit és hogyan tesznek elé az asztalra, nem lehetett panaszom; talán még túl is méreteztek mindent. Nem egy ilyen irodalmi szegénylegénynek, de a legreprezentánsabb magyar írónak is elégséges megbecsülés lett volna ez az asztal... Komótosan ettünk, közben volt idő a beszélgetésre. Ki is használtuk alaposan, nem mondom. El se hiszed, milyen éhes volt ez az ember a szóra. Ette, falta, amit mondtam. Azt a tanulságot hamar leszűrtem, hogy akinek ilyen fontos minden szó, minden mondat, azt komolyan kell venni! Itt nincs helye a mókának ... Ez még csak olyan előzetes beszélgetés, az igazi nagy beszélgetésre később kerül sor, egy szélesebb bostoni baráti társaságban. De nem most, hanem majd amikor újra visszajövök a városba. Mert ahogy itt szálltam le, ugyanitt fogok felszállni is, így rendelték a repülőjegyemet. Úgyhogy addig azt a beszélgetést ők alaposan elő fogják készíteni ... - Azt tudd rólam - mondta a házigazdám -, hogy én a kommunizmussal kibékíthetetlen ellentétben vagyok! - Mindenkit a saját hite tart meg - mondtam. - Nagytiszteletű úr is ezt tanította nekünk a vallásórákon! - És tudd azt is, hogy én Magyarországgal soha semmiféle élő kapcsolatra nem vagyok hajlandó ... - De hisz én is magyarországi ember vagyok, és élő ... - Ez így más ... Hogy te jöttél ide ... - És ha én hívtalak volna meg téged ? Negyvenháromban jött el Magyarországról. Azóta soha nem járt otthon. Nem is akar hazalátogatni soha. 261 Magyarország harmincéves múltjából semmiféle személyes tapasztalata nincs. De sokat tud, olvasott és hallott az országról. - Elég ez ? - Ha elég, ha nem ... A sonka, a sült hús, a bor, a banán, a fagylalt mellé még különböző kérdéseket kaptam vacsorára. Szóval itt nem vártak felkészületlenül. Például: mi a véleményem arról a közeledésről, ami Magyarország részéről tapasztalható a nyugati, az emigráns magyarság felé ? Őszinte ez, lehet ennek hinni? - Hogy ki hisz neki, ki nem, azt mindenki maga tudja. De szerintem ez őszinte. Mert erre a közeledésre ugyan ki kényszerítené a magyar kormányt ? Ez éppen olyan őszinte ma, mint a Rákosi-korszak elválasztó, kapcsolatokat eltorlaszoló szándéka volt. - De miért ? - Mert az is egy politika lényegéből fakadt, ami akkor volt, és ez is egy politika lényegéből fakadt, ami most van! - Ahá... ez érdekes. Szóval akkor szerinted van értelme a kompromisszumoknak ? - Azok számára feltétlen, akik nem párbajban akarják eldönteni, kinek miben van igaza ... De akik úgy gondolják, hogy előbb csak vi-tatkozzuk ki magunkat, aztán jöhet a kard, azoknak aligha ... A házigazdám alkoholt sohasem fogyaszt. így csak én ürítgettem a borospoharam. Olykor furcsán és mindenemen áthatolni akarón nézegetett rám. Arra gondoltam, hogy nekem a világon semmi okom rá, hogy bármiről is ne őszintén beszéljek ezzel az emberrel. De csakugyan, miért hozatott ez engem ide? - Ismered-é a Magyarok Világszövetségét? - Tudom, hogy van, sőt az egyik vezetője beszélni is akart velem, mielőtt eljöttem volna. - Na, és mit beszéltetek? - Nem beszéltünk semmit, mert ő azt üzente, hogy menjek be ... Én meg visszaüzentem, hogy jöjjön ki... Nincsen messzebb a Ben- 262 cztír utca az én lakásomhoz, mint a Lipótmezei u. 8/a. a Benczúr utcához. Erre ő már nein üzent semmit. Aztán egy újságról esett szó. A Magyarok Világszövetségének van egy lapja, a Magyar Hírek. Mégis csak jó az embernek otthonról kitenni a lábát, mert megtudhat ezt-azt. Én például ott Bostonban hallottam először erről az újságról. Sőt, láttam is, mert a házigazdám megmutatta. Átlapoztam. - Na, mi a véleményed ? - így, ránézve, elég silány ... Egyik-másik szerzőt ismerem is. Elképzelem, melyik cikkben mi lehet. Kitől mi várható. Egy ilyen, nektek készített bő IBUSZ-prospektus ez! De annyi baj legyen! Nem ez az egyetlen rossz magyar újság! Aztán Kádár Jánosról esett szó. Ne haragudj, kedves Myrtille, hogy ilyen dolgokról írok Neked, de azt mondtad, téged minden, de minden érdekel, ami velem Amerikában történik. És bármilyen unalmas dolgokat is megírhatok Neked. Te akartad... Bár tudom, hogy téged minden érdekel, mert egy olyan tanárnő, aki mindenről szeret tájékozódni, mindenből kihámozhat valamit magának. S különösen most, hogy már nem is tanítasz, de azért az esernyőkészítés mellett - ahogy te mondtad - nem akarsz elhülyülni... No, hát akkor csak olvass! De azért azt nem kívánom, hogy ez a levél legyen mostanában a legtáplálóbb szellemi takarmányod ... Szóval Kádár... Örültem neki, hogy jó véleménnyel van róla. Mert Kádárral kapcsolatban vont párhuzama okán elhangzott Szent István, Károly Róbert, de Kossuth és Széchenyi neve is. Sőt, még gróf Apponyi Albert is szóba került, mint párhuzam. No, végre, valamiben én is vitézkedhettem! Apponyi gróf... Nekem megvannak Apponyi Albert gróf válogatott beszédei. És el is olvastam. A tőle való idézetekkel javítottam valamit a helyzetemen, köszörülvén a csorbán, mely Kossuth bostoni beszédének nemtudása miatt esett. Majtison 1944-ben a grófi kastélyt mindenestől széthordta a nép. Mi is szerettünk volna menni, de apám azt mondta, hogy amelyikünk odamerészkedik és szajréz, letöri a derekát. 263 cselédfiú, ő mehetett, ment is. Először a_„. ;ét kardot, amely rá volt forrasztva egy fuvarral egy csizmahúzó sámlit és egy agárkorment, már csak könyvek voltak. Abból is :sot, mircxT7"'-volt egy kis kígyófejes tőröm, azt ez a cselédgye-megpakolt- Neekre^eVv°"lnag Elcseréltük. Azt mondta, választhatok érte rek már rég szere . iegiobban tetszik. ^nyvet, ^^ptezébe Majtison gróf Apponyi Albert Mte-, a néptől hozzám. _______^ _u ^ 1-MwW, kötése. Kék- A szomszédunkban hozott egy rézpajzsra, a m bácsot, egy te fehér bőr. fl válogasSj ami jólesik! - Ahá • • • '° 18 éhes volt; de olyan izgalom látszott rajta, hogy . --* ^ o ^ Megiwtt ^^ bádogdQboz narancslevet is, zt a kis kallantyút - úgy pufo- Lehet, hogy o nem evett egy f ír olvassa a te könyveidet ? olvasott. Talán még kéziratban. Legalábbis nekem így mondták ... intézkedik a könyveid olvastán? Mert ahogy _ És akkor miért^í ^ ^^^ ^ .gazán ,enne mit én kiveszem a te ^ í intézkedni- amióta hatalmon van ... Ezt csinálta má"r a^kort amÍor^ én könyveim még a fasorban sem voltak. ' H°1? < renc meg Olyan szépen, tisztán beszélt magyarul, mint EZtnetmTMa^ 'országon. Nyoma se volt a kiejtésében, hogy bármelyünk Magyar ben ^ ^ nydven tanult es már harminc eve nem kifejezéseket nem értette. Amikor szerzett diploma ¦ Ui másik ^ már kifújt"5 azt kérdez- et mondtam neki, hogy egy a vacsorával, elég volt a bor is, de nem így É^maM neki a kérdések! í S 264 Láttam-é azokat a tankönyveket, amelyeket a magyar kormány adat ki a külföldön élő és magyarul tanuló gyermekeknek ? - Nem láttam, de el tudom képzelni... - Hogyan? - Úgy, hogy én is tanítottam Magyarországon, szintén Magyarországon kiadott tankönyvekből... - Merthogy ezek között sok otromba propagandafüzet is van. - A nevelés politikum! Ki jusson ilyenkor az ember eszébe, ha nem Mária Terézia és a „Ratio Educationis". Remélem, még Te is emlékszel rá ...! Gondoltam, a kaja után elcsellengünk valamerre a városban, de nem, még beszélgetni kellett... Mondjak neki valamit a magyar „szamizdátokról". Nem kérdeztem meg, hogy mi az. De elhatároztam, anélküls hogy megkérdezném, tőle fogom megtudni. Sikerült is. Ha te nem tudnád ... Olyan írások, amelyeket az állam nem ad ki, de a nép másolatokban terjeszti. Tudod, hogy nekem volt egy ilyen szamizdátom! Csakhogy az furcsa szamizdát volt, mert azt az állam kiadta 50 ezer példányban, és csak aztán kezdte terjeszteni a nép, gépelt, fénymásolt változatokban. Persze, Neked én adtam egy eredetit... Aztán a házigazdám váratlanul az emigránsokat és a disszidenseket kezdte szidni. Hogy a könnyebbik ellenállást választották. Megköny-nyítvén ezáltal a rendszer helyzetét is. Mert csupa kompromisszumra hajló, puha testű lény maradt itthon ... Azt hittem, felugrik az asztaltól, mikor arról esett szó, hogy nekem egy oldalnyi kéziratom sincs az asztalfiókomban! Amit eddig írtam, ki-adták-kiadtam, egyetlen sorig, minden írásomat. Hogy melyik után kitől mit kaptam, az más, de nincs semmim kiadatlanul! Azt hiszem, eddig ezt írta a rovásomra leginkább! Élveztem azt a vacsora utáni beszélgetést. Akkorra már túljutottam az utazás okozta fáradtsági holtponton. Elvesztettem az időérzékemet 265 is. Az étkezőben nem volt ablak, égett a villany, fogalmam sem volt, éjjel van-e vagy nappal? Csak beszélgessünk. Legyünk túl mindenen! Tapogassuk ki egymást! Én se vagyok kevésbé kíváncsi, mint ő. Bár mindeddig az én kíváncsiságomat a feltett kérdésekből kellett kielégítenem, hiszen a válaszokat ő kapta; de nemcsak a válaszadás, legalább annyira a feltett kérdés is leleplezheti az embert! Elég alaposan belevittük egymást a vetkőztetésbe. Többször kijelentette, hogy én bármit mondok, arról az életben soha senki nem fog tudomást szerezni. Sajnos, ezt én az ő kérdéseivel kapcsolatban nem viszonozhatom ... Igaz, ezt nem is kérte ... - Ismered-e az Amerikában élő magyar írókat? - Például Gombost igen. - Honnan? - Eljutott hozzám egy könyve. - Vele fogsz találkozni! - Honnan tudod? - Csináltunk itt neked egy kis programot... Na és mi a véleményed arról a könyvről ? A Gomboséról... - Az, hogy minden sorából érzik, másodkézből valók az értesülései. Ha tudná, hogy mi újság, aligha keverné össze például Darvast, Szabolcsit és Mesterházi Lajost. Mert ugyebár ez mégiscsak három ember! - De hát mind a hárman kommunisták! - Úgy gondolod, hogy ha már kommunisták, akkor teljesen egyformák is ? - No, ez érdekes, erről mesélj! - Úgy vetette rám magát, mint egy hiéna a gazdátlanul heverő csontokra. Néztem az arcát. Megfeszült minden izma. A szeme égett, mintha valami furcsa láztól lett volna tüzes. Eszembe se jutott, hogy féljek tőle. Meg kellene fejtenem ezt az embert! Mint figurát. Soha nem fog tudni kibékülni a kommunizmussal, szakított a szülőhazájával végleg, és habzsol minden szót, amit megtudhat rólunk. Harminc éve él távol. 266 És magyar. De hát miért magyar még mindig, ha mindentől iszonyodik, ami ma Magyarországot jelenti ? Micsoda három évtizedes deformáció ... Rajta aztán nem múlt el az idő nyomtalan. Végre megpróbáltam szóhoz jutni, úgy, hogy én kérdezzek. - Neked mi a véleményed az itt élő magyar írókról ? - Ilyenek itt nincsenek! - Hát már hogyne volnának! - Már úgy értem, hogy élő írók! Mert akik itt élnek, mint írók, azok már rég halottak. - Ez érdekes. Úgy gondolod ... ? - Biztos! - De nemcsak az írók. Mindenki, aki Magyarországról eljön, mint magyar, abban a pillanatban halott lesz. Csak a halál beállásának pillanatát nem érzékeli egyformán minden egyén. Ki hamarabb veszi észre, ki később. Mert bizonyos sejtek a halál után is továbbélnek a testben, sőt, funkcionálhatnak is. A halottnak még nőhet a körme, a haja is. De ebből arra következtetni, hogy a szervezet még él ? Ugyan! Én is halott vagyok! Nem hiszed ? Ott ültünk ketten az asztalnál. Mit gondolsz, nem kellett volna félnem? Kint már biztosan sötét van. Valahol valakit, egy felhőkarcoló valahányadik emeletén, elhúzott függönyök mögött éppen most fojtanak meg! Mennyi halottja lehet már ennek a városnak! Borzalmas hely ez a Boston! És mit keresek én itt ? - Szerinted azt gondolják otthon rólunk, hogy itt az Államokban él másfélmillió magyar ? Hát nem! Nem él egyetlen se! Ezt vegyétek tudomásul! No, mondd el, mit gondoltok otthon rólunk? Hogy őrizzük itt a kultúrát, a nyelvet, igaz? Persze hogy őrizzük! A kultúra és a nyelv bebalzsamozott holttesteit! Amelyen már felismerhetően látszanak a hullafoltok ... Észrevehette rajtam, hogy megborzongtam. Sokkal visszafogottabb formában folytattuk a beszélgetést. - Mondj magadról is valamit! 267 - Szívesen! Megittam az asztalra kitett bort, hozott egy másik üveggel. Nem olcsóbbat. Ezt jó jelnek vettem! - Szóval, a te könyveidet kiadja a rendszer ? - Ki! Legalábbis eddig még kiadta, vagy megengedte azt, hogy én adjam ki. - Tulajdonképpen hálásnak kellene lenned. - Erre eddig még nem gondoltam. - És mondd, van ellenállás az írók részéről? - Milyen ellenállásra gondolsz ? - Például, mint a cseh írók ellenállása! - Sajnos, nem ismerem a helyzetüket. - A lényeg az, hogy Magyarországon írói ellenállás nincs? - Tudtommal nincs! - Szégyen! - Érte már ezt az országot nagyobb szégyen is! - Például mi? - Az, hogy adott a történelemnek már annyi mártírt, amennyi nem egy országtól, de Európától is elég lett volna. Mert van-e nagyobb szégyene egy országnak, ha adja, ha elfogadja, ha veszi a mártírokat? Amerika hogy áll ezzel? - Én nem fogadtam el Amerikát .soha! És nem is fogom elfogadni. Én nem vagyok amerikai! Tőlem Amerikával kapcsolatban nem kérhetsz számon semmit! - Valamelyik országot, nemzetet, hazát illene vállalni mindenkinek ! - Ettől meghökkent. Megitta a harmadik doboz narancslevet is. Most már sejtettem, ki ez az ember, mit akar, és hogy ennek a beszélgetésnek még sokáig nem lesz vége. Nem baj! Találkoztam már ilyen emberekkel. Például a kígyóbűvölők. Utálják, undorodnak a kígyóktól. Hányinger fogja el őket minden hüllő láttán. De az iszonyat, a félelem, az undor folyton arra kényszeríti 268 őket, hogy a kígyókról beszéljenek. Sőt nemcsak beszélnek róluk, foglalkoznak is velük. Ez egy betegség. Egy lélektani zavar következtében beállt állapot. El kellene nevezni. Lehet, hogy a pszichológusok már el is nevezték? Mert ez az ember nem akar engem bántani! Sőt! Ez nem provokáció, ez nem sarokba szorítás, kíméletlen sem akar lenni, de most ki kell hogy élje a maga lelkiállapotát! Emiatt nem kell rá haragudnom. Egyébként is könnyebb elítélni valakit, mint megérteni. Én nem megítélni jöttem Amerikát és a helyzetet, hanem minél többet felfogni, megérteni belőle! Bár lehet, hogy ez csak szándék marad, és vétek ellene ? - Tudod - mondta -, Amerika a föld legnagyobb csalója. A módszert Angliából örökölte. Ez a világ legnagyobb emberirtó hatalma! Először kiirtották az indiánokat, aztán az afrikai négereknek egy részét. Te tudsz arról, hogy az angol gyarmatokon egypár évtizeddel ezelőtt még olyan tankönyvek és térképek készültek, amelyekben egyedül csak a brit birodalmat tüntették fel? Hogy ennyiből áll a világ ! És ezt tanították a bennszülött iskolásoknak. - Nem! Erről még nem hallottam! - Amerika még mindig így él. E szerint a recept szerint. Persze, most már a huszadik század módszereivel dolgoznak. Úgyhogy nekem elegem van Amerikából! - Elhiszem! De ez nem lohasztja az én kíváncsiságomat. - Módodban lesz szétnézni! Ne haragudj, ha kemény dolgokat kérdeztem tőled! - Ugyan! Kérdeztek éntőlem már ettől keményebb dolgokat is. - Hol? - Otthon! Magyarországon. - Furcsa, hogy te most azt mondtad: otthon ... És hogy a kommunizmusban van otthona az embereknek. - Van! Nekünk ott az otthonunk a Dunánál, a Tiszánál. - Tulajdonképpen szerencsés vagy, hogy el tudtad fogadni a kommunizmust. Hogy kommunista vagy. - Én nem vagyok kommunista! 269 - Itt nyugodtan mondhatod. Nekem... - Engem otthon se tartanak kommunistának! - Ugyan! És a könyveidet meg kiadják... ? Minden írásodat! Ugyan ... Nézd ... legyél csak kommunista nyugodtan ... Ne tagadj meg semmit azért, mert itt vagy! Én megértelek! Mi megértjük, ha valakinek elvei vannak! Sőt, irigyeljük is! Most, amíg Amerikában vagy, az lehetsz, ami akarsz ... - Tévedsz! Én már rég nem az vagyok, ami akarok! Se itt, se otthon. Én már elég idős vagyok ahhoz, hogy megtanulhattam: ne az legyen az ember, aki akar! Hanem aminek lennie kell! Magáért, a családjáért, a falujáért, az országjáért, a hazájáért is ... ha kell... ha van hazája... - Igen! Ez olyan Kádár János-i felfogás ... - Nem, csak tőle tanultam! - Megsértettelek? - Nem. Nyugodtan kérdezz, és mondj, amit akarsz. Nem fogsz megsérteni! - Hogyhogy? - Körülbelül én is tudom, hogy hova jöttem! És hogy hol vagyok. - Nem vagy még fáradt? - De! - Megmutatom a szobádat! - Ha még akarsz valamit kérdezni, csak kérdezz! Tudom, neked pénzben van az én kijövetelem. És hogy a pénzt itt se osztogatják az utcasarkon. Itt is akar a pénzéért valamit mindenki. - Jobb, ha most lefekszel! Egy olyan szobába mentünk, ahol csak könyvek voltak, egy kis asztal és egy fekhely; rajta előkészítve az ágynemű. A fal mellett mindenütt állványok, polcok, telis-tele könyvvel, a mennyezetig. - Csak nyugodtan nézgelődj, lapozgass, ha van kedved ... Persze hogy nem aludtam el egyből, szétnéztem a házigazdám könyvtárában. Angol és magyar nyelvű könyvekből állt a könyvtár. Tárgykör és 270 szerzők szerint is csoportosítva. Megnéztem néhány angol könyvet is - „What we must know about Communism?" „Communist China today". Aztán a magyar nyelvű könyvek is; Rákosi Mátyás összes művei, Lenin, Kari Marx, Sztálin, Kádár János. Riportok Oroszországról. Nincs sok magánkönyvtár ma idehaza, amelyiknek az állománya ilyen gazdag lenne hasonló témából, mint ez a bostoni. Az egész gyűjteményen látszik, aki ezeket a könyveket összeszedte, vásárolta, válogatta, aki használja - lételeme ez a könyvtár! De kié lesz mindez, ki fogja ezeket a könyveket örökölni? Ki fog majd érdeklődni egy idő után mindaz iránt, ami ezekben a könyvekben írva vagyon ? Nemcsak az emberek pusztulnak el itt is - mint mindenütt -, de meghalhatnak a könyvek, a könyvtárak is, itt Amerikában. És talán két nemzedék se kell ehhez? Ki láthat száz évekkel előre ? Megnéztem az órámat, fél négy volt. Uram isten, csak tudnám, hogy ez hajnali, vagy délutáni fél négy ? Mielőtt még lefeküdtem volna, felírtam a beszélgetésből néhány mondatot. Például: miért nincs ma mártír író Magyarországon? De hisz akiket én ismerek, azok mind-mind annak érzik magukat! Éppen elutazásom előtt találkoztam egy írónővel a Hungária kávéházban, aki rögvest megismertette velem a maga mártírságát. Most jött éppen a Móra Kiadótól, ahol közölték vele, hogy csak huszonötezer példányban adják ki a kötetét. És hogy csak hetvenezer forintot kap érte. Holott az a kötet kijöhetne ötvenezres példányszámban is, és akkor dupla lenne érte a honorárium. Meg hogy az ő kötetét akarta kiadni egy NDK ifjúsági könyvkiadó, de „ezek" lebeszélték az NDK-sokat az ő könyvéről, ajánlottak nekik egy másik írónőt, aki persze itt dolgozik a kiadóban. Nyilván, hogy van a magyar íróknak bajuk. De nem az, amit Bostonban gondol az én házigazdám. Hogy nem adatik meg számukra a mártíromság ... Egész más bajok vannak. Akiknek van ... De erről ne egy Bostonban keltezett levélben írjon az ember! 271 Még Neked se, drága Myrtille, akit pedig csakugyan érdekelnek az irodalmi köz- és magánállapotok! Te, aki ma taníthatnád a közérdekű irodalmi kérdéseket - akár az egyetemen is -, ha éppen eszedbe nem jut, hogy mit mártírkodj azért a havi 3-4 ezerért különböző katedrákon egy életen át. így megvan az a pénzed egyheti munkával is! Félre ne értsd, hiszen tudod, hogy én akkor is neked adtam igazat. Miért? Egy esernyőkészítő nem lehet jó hazafi? És egy tanárnő nem lehet rossz? Na, látod! Nekem ebben nem változott a véleményem azóta se! De mindenesetre, szerettem volna, ha végighallgatod ezt a vitát. Ha ugyan ez egyáltalán vita volt. Mert nem voltak köztünk nézetbeli különbségek. Hiszen neki nincsenek is nézetei. Nem az elveiről, csak a maga elnyomorodásáról adott számot. Persze, nem biztos, hogy minden amerikai magyar ilyen. Sőt. Az ő esetéből nem lehet ítéletet mondani. Pláne meg én nem mondhatok, aki elhatároztam idejövet: ítélkezés pedig nincs ... Lehetetlen a két ország és a két nép párhuzamba állítása! Le kell erről már szokni, hogy „sajnos nálunk", meg „bezzeg odaát". Szidja és dicsérje mindenki a magáét, a másét ismerje meg, és fogadja el olyannak, amilyen. Én igazán szívesen írtam volna Neked élvezetesebb levelet is, de mit csináljak, ha egyelőre még csak ilyen dolgok estek meg velem, és hogy e levélírás előtt Te jutottál eszembe ? Vigaszként majd írok a különb helyekről is egy-egy képeslapot Neked, tudom, hogy mennyire szeretsz képeslapokat kapni. Hát most egy pár hétig lesz benne részed! No, még Boston és a házigazdám! Nagyon jól aludtam, nem többet négy-öt óránál, de ahogy felébredtem, frissnek, kipihentnek éreztem magam. Sajnos, ezen a szobán se volt ablak, úgyhogy nem tudtam kinézni, éjszaka van-e vagy nappal ? Az órám tízet mutatott. Aztán kiderült, hogy délelőtt tíz óra van. A gazdám - feleségestől -már megterített asztallal várt. Csendben ültek mind a ketten az asztalnál, mondván, nem akartak zavarni a pihenésben. Megismerkedtem a házigazdám feleségével is, aki szép, kedves, 272 fiatal nő, törékeny, és most nagyon bájos, hogy terhes. Bár engem nem vonzanak különösen a terhes nők, apám is azt mondta, hogy az állapotos asszony olyan csúnya, akár a frissen megnyírt birka, de ez a kis asszonyka cáfolta apám szentenciáját. Ő is magyar, sokkal később ment ki, mint a férje, arról nem esett szó, mikor és hogyan ? Zongorát tanít egy zeneiskolában, és itt a háznál is ad órákat, ma már két tanítványát is menesztette. Nem akartak felzavarni engem a tanítványok kalimpálásával. Szerettem volna valamilyen vidám csevegéssel kezdeni a napot, de a férj elég gondterheltnek, komornak látszott. Erre a napra szabadságot vett ki, hogy minél több időt szentelhessen nekem, a vendégnek. Azt hiszem, ezek nagyon remek emberek lennének, ha nem ront rajtuk ekkorát a világ! De így is... A férj az a típus, aki kenyéren és vízen élne inkább, minthogy bármilyen becstelenségbe keveredjen. Én szeretem az ilyen embereket, de azt is láttam már, hogyan kerget a konokság ilyen embereket egy életen át tartó vakságba. És hogy megszenvedik a maguk könyörtelen makacsságát! Hogyan hihetik el magukban minden „igen"-ről a „nem"-et, csak azért, hogy felmutathassák: az vagyok, aki voltam; engem nem csavar semmiféle szél, se ide, se oda! Ezek soha nem tudják kimondani azt, hogy: ni-csak, pajtás, ebben mintha néked lenne igazad! Azt hiszik, hogy elvek szerint élnek, holott nem elveik, csak rögeszméik vannak! Mert az elvek formálódhatnak, alakulhatnak az emberben, de a rögeszmék soha. A reggelinél minden friss volt, nem pakoltak fel az asztalra a tegnap esti maradékból semmit. Ez is számít, ezt is meg kell figyelni! Valószínűnek tartom, hogy a férj mindenről beszámolt a feleségének, amiről mi az előző este szót váltottunk. Igen, mert az asszonyka kezdte. - Nagyon sajnálom, hogy nem lehettem itt az esti beszélgetésnél. Hallom, sok érdekes témát érintettek. - Örülök, ha csakugyan érdekes volt! 273 Aztán a hölgy elmondotta, hogy ő rendszeresen hazajár Magyarországra. így hát - gondolom - neki nem is lett volna semmi olyan originális. Az asszony letette a kezéből a teáscsészét, látszott, hogy valami nagy nyilatkozattételre készül. És az is látszott, hogy ennek a nyilatkozatnak a szövegét együtt fogalmazhatták. - Nézze, kérem - remegett az izgalomtól a keze, amikor letette a finom kis porcelán teáscsészét -, nézze ... az ugyebár elképzelhető, hogy ön és a férjem között bizonyos nézetkülönbségek lesznek. Vannak ... - Természetesen! - Ezt mi is természetesnek vesszük! Mi erre már felkészültünk az ön ideérkezése előtt. De hadd mondjam meg most önnek ... Mi nem kérünk öntől az ideutazásában való anyagi részvételünk fejében semmiféle hazaárulást!... Én is letettem a kezemből a teáscsészét. - Asszonyom! Ha ön arra gondol, hogy kérve vagy kéretlenül tőlem önök ilyet kaphatnak, akkor itt nagy a tévedés! Akkor önök vagy rosszul olvasták az én könyveimet, vagy félreértették. Netán egyikmásik írásomban én fogalmazhattam félreérthetően! De ha önök úgy vélik, hogy én az este valami olyat is mondtam - hálából és ellenszolgáltatásképpen, és főként pedig nem őszintén -, amit bárhol, bárki előtt nem ugyanígy mondanék, akkor amíg itt leszek, beszéljünk inkább másról! Vagy esetleg hallgassunk ... Persze lehet, hogy nem pontosan így hangzott el tegnap este és ma délelőtt sem minden, de most, amikor Neked írom ezt a levelet, így emlékszem ezeknek a beszélgetéseknek a tartalmára, hangulatára. Még aznap kivitt a házigazdám egy New Yorkba menő buszhoz, ahol átadott egy hölgynek. Aztán mire azzal a hölggyel New Yorkba értünk, már ott volt a távirat: nem kell még egyszer Bostonba jönnöm, elmarad a szélesebb körre tervezett baráti beszélgetés! Hát most csak ennyit, drága Myrtille. Búcsúzóul: míg én itt ,,ame-rikázom", ne legyél hűtlenebb a kelleténél! (A bostoni fojtogatás) Drága, kedves Imola ! Míg Te most otthon esténként a „Művházban" ellenőrződ a fiatalok klubfoglalkozásait, szervezed az őszi megyei könyvheteket, kelekótya írók után telefonálgatsz, és az író-olvasó találkozó végeztével kikíséred őket az állomásra - s akinek kell, segítesz felszállni a vonatra -, addig én itt ülök New Yorkban! Még jó, hogy nem vállalkoztam rá: hozzalak el a bőröndömben, mert így is volt egy kis incidensem a túlsúly miatt. Pedig engem nem is mértek! Az volna az igazságos, ha a reptereken nemcsak a bőröndöket mérnék le, hanem az utasokat is, kiszámolva, hogy a termetéhez mérten kinek mennyi a feleslege ? Micsoda plusz-haszonra tehetnének szert a légitársaságok! Amikor elhelyezkedtünk a repülőgépben Ferihegyen, és szóltak a „sztyuvik", hogy kapcsoljuk be az öveket, előttem ült egy utas - magyar -, ő nem kapcsolta be! Külön rászóltak a lányok: tessék használni azt az övet! - Könnyű azt mondani - nem ért keresztül a hasán. Elképzelheted! Még nem vesztettem el azt a kis cetlit, amire felírtad, hogy miket vigyek majd neked. Úgyhogy nem vált be a jóslatod ... Mivel azt mondtad, hogy te New Yorkra vagy a legkíváncsibb, gondoltam, innen írok Neked. Bár lehet, hogy most nagy ostobaságot csinálok. Nem tudom, nem lenne-e okosabb, ha a részletes New York-i levél helyett egyszerűen csak felsorolnám Neked: mely jeles 275 magyar írók jártak mostanában Amerika földjén? Itt New Yorkban is, és elolvasnád inkább a műveiket. Vagy ami még egyszerűbb: meghívnád író-olvasó találkozóra őket. Tartanának egy-egy élménybeszámolót. És akkor a népnek még olvasni se kéne! Hárman is vannak. Bár én még nem olvastam a New Yorkról szóló írásaikat - nem akartam befolyásoltatni és megmételyezni magamat az utazás előtt -, de mihelyst hazamegyek, azonnal elolvasom mindhármójuk remeklését. így, ahogy előzetesen kiveszem az itteni véleményekből, legkevésbé a Szász Imre könyvét ajánlhatom. Nagyon is puritán, túlságosan igazmondó, és a szerző alaposan beleásta magát a dolgokba ... Aztán van egy könyve Almási Miklósnak is. Félfinom! Ne vele kezdd... Bár elképzelem, hogy ez is tanulságos olvasmány lehet, mert azt mondják itt az amerikai magyarok, hogy fölöttébb népszerű, közérthető, tele mindenkit érdeklő filozófiai fejtegetésekkel. No, de aki egyértelműen learatott a New Yorkról szóló könyvével minden sikert: Boldizsár Iván! Imádják a könyvét! Falják, eszik. Itt csak felárral lehet megszerezni. Van, akinek még ez se sikerül, azok napi bérre veszik kölcsön. Meg vannak ezek az amerikaiak veszve, úgy olvasnak! És nemcsak azt, ami róluk szól... Persze, Boldizsár Ivánnak könnyű volt ekkora karriert befutni! Minden sora hiteles, pontos, izgalmas, érdekfeszítő. Azt mondják, ekkorra népszerűségről XX. századbeli szerző nem is álmodhatott. Mindenkit ismer, mindent tud, és főleg az őszinte igazmondásával, a kíméletlen, semmiféle szempontot szem előtt nem tartó tárgyilagosságával lopta be magát az amerikai magyarság szívébe. Jó dolog az ilyesmi egy írónak. Ezek után mit akarhatok én, drága, kedves Imola ? Komolyan, nem írnék New Yorkról egy szót se, ha nem kérted volna tőlem olyan szépen! Ha a világnak van hét csodája, azok közül New York egy; az biztos! Ez a város a Mennyei Atya legszebb torzszülött gyermeke ... Nehogy azt hidd, hogy hasra estem, meg hogy ellenpontozni akarok, mert nekem csodálatos Moszkva is, a Vörös tér, a Kreml, Leningrád is egy csoda, a Néva, a Nyevszkij Proszpekt, az Admiralitás, a Péter-Pál 276 erőd, meg csoda Phenjan is; hegyes tengerparti emelkedők között a dombokon szétszórt pagodáival, meg a Gyémánt-hegység; aztán a ragyogóan tiszta, kék színű Stockholm, az Adria-parti városok, de New York semmihez nem hasonlítható! Hamarabb befutottam ide a tervezettnél, mivel Bostonban elébb kitelt az időm, mint ahogy tervezték. Még egy ígéretemnek se tudtam eleget tenni - fel kellett volna ott hívnom egy ismerőst telefonon. Most azt hiheti, hogy nem akartam, hogy nem mertem, hogy szavahi-hetetlen vagyok! Bostonból az utat New Yorkba a „Szürke Agáron" tettem meg. Ez egy távolsági autóbuszjárat neve: ,,Grey Hound". Az egész Egyesült Államokat behálózza. Elképzelheted, hogy mekkora cég lehet. Valamivel nagyobb, mint a Mávaut. És annak ellenére, hogy ilyen nagy, ez a cég csak egyike az amerikai nagy busztársaságoknak. A kocsijai kékek, az emblémája egy elnyúlva futó agár, ezt az agarat nevezik ők „Grey Hound"-nak, azaz szürke kutyának. Hogy nem csak egy társaság van, ez az utasoknak előnyös. Aki nem utazik kényelmesen, akivel kiszúr a kalauz, vagy valami más sérelem éri, valamelyik másik cég járatai közül választ magának autóbuszt. Olyasmi ez, mint nálunk az OTP, meg még sok más intézmény. Mint például az irodalmi hetilapok ... Aki kölcsönt akar felvenni, de úgy érzi, hogy az OTP feltételei kedvezőtlenek a számára, elmegy egy másik pénzintézethez, ahol egész biztos, kedvezőbb ajánlatokat kap. Vagy ha egy írásodat nem közli az egyik irodalmi hetilap, viszed a másikhoz, ahol egész biztos más a szerkesztő ízlése ... Akár a könyvkiadók esetében! Amikor szerződést köt az ember. Kétoldalút. A kiadó joga - a szerző joga. Mind pontokban felsorolva. Ezt kell aláírni. Persze, te még nem láttál ilyen „kétoldalú" szerződést. De boldog lehetsz!... Mindezeket csak a dolgok érzékeltetésére írtam le Neked. De a „Grey Hound" társaság nevét jegyezd meg, mert ez a cég külföldieknek az útlevél felmutatására bérletet is ad, hat hétre igen jutányosán. 277 Ez az összeg alig tíz százaléka annak, mintha mindig minden úthoz jegyet váltanál. Bostonban a házigazdám átadott egy hölgynek, az ő vendége vagyok és leszek New Yorkban. A hölgy Debreceni Ferencné - Ica -, New Yorkban lakik, és Bostonban van a munkahelye. Ingázó. Repülőgéppel ingázik, most csak az én kedvemért utazik buszon, mert egyrészt a buszjegy olcsóbb, másrészt, hogy én minél többet lássak a Boston-New York közötti utamon. Ő azért éli ezt a kettős életet, mert a cég, amelyik alkalmazza, eredetileg New Yorkban székelt, nemrég költözött Bostonba, de neki ez az állás olyan előnyös, hogy inkább jött a céggel, minthogy New Yorkban más állás után nézett volna. Alig ültünk fel az „Agárra", máris indult. A kalauz nagyon udvariasan és előzékeny gonddal helyezte el a bőröndjeimét, félt, ha nem ezt teszi, nem utazom többet a ,,Grey Hound"-on, tönkremegy a cég, ő pedig vagy nézhet magának új munkahely után, vagy kénytelen lesz felvenni a havi 300 dollár munkanélküli segélyt - ami ha 20 forintjával számolom - miként azt a Magyar Nemzeti Bank kellő körültekintéssel teszi: hatezer forint! Elég hamar kikecmeregtünk Bostonból. Ica látta, hogy engem érdekelnek az utcák, a házak, hagyta, hogy bámészkodjam. Végigmustráltam az utasokat is. Mindenkinek számozott ülőhelye volt, az állótér utasai nem lesték, ki mikor áll már fel, hogy lerogyhassanak a helyére. Elindultunk lefelé az óceán partján New Havenen át délnek. Megnézheted a térképen ... Nem akarlak hosszan untatni az út leírásával. Egy idő után már nem is láttuk a vizet, még messziről sem, úgyhogy akár Amerika közepébe is képzelhettem volna magam. Ica - természetesen amerikai magyar - gyakran jár haza Magyarországra, így ő nem rontott nekem mohó kíváncsisággal... Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem érdekeltem. Sőt! Az út... Mindenfelé erdő, erdő, és tisztás. Emelkedő, lejtők, lapá-lyok. És mindenfelé - nemcsak az út mentén - házak. Jókora távolság- 278 ra egymástól. Nyeregtetős és lapos, alacsony házak, színes falborításokkal. Fából. Legalábbis annak látszik, de nem az: fautánzatú műanyaglemezzel van a legtöbb ház kívülről borítva, ezt se vakolni, se meszelni, se festeni soha nem kell. A borítás olyasmi, mint a Corviné, csakhogy itt az ablakokat szabadon hagyják. Jól be-bekanyarodtunk olykor a szárazföld belseje felé. Persze méretekben még annyira se, mint egy alma húsához viszonyítva a vékony héj. Minden, a „pusztába" épült ház körül karámszerű kerítés. Egyikmásik kerítés befog ötven-száz holdnyi földet is. Ötnél, tíznél kevesebbet egy se. A kertekben mindenütt lovak legelésznek. Mint később megtudtam, ez mindegyik,,szabadidő-ló". A fű mindenütt szép volt, apró élénkzöld, ahol nincsenek lovak, ott biztosan gyakran kaszálják, nyesik, hogy ilyen gyönyörű. Minden körülkerített portán tó. De igazán szabályos! A partján nádas, a vízparton tollászkodó récék vagy másféle madarak. A vízen is; talán nem is kacsa, hanem vöcsök az; lebuknak, felbuknak, csattogtatják szárnyaikat a víz tükrén. Persze, a bámészkodás közben beszélgettünk is. Kiderült, hogy a sok közös ismerősünk, aki Amerikában megfordult mostanában magyar író, vagy íróféle - Illyéstől Pilinszky Jánosig -, mindenki volt az ő vendégük is. A férj - Ferenc -, aki majd New Yorkban vár bennünket, textilmérnök. Ica világa: a számítógépek. Rangos, nagyobb házak udvarán, kertjében nemcsak tó, patak is. Szépen ide-oda kanyargó kis patakocska. Mini vízesésekkel. A fa: tölgy és szil. Mindenféle nagyságban. Néhol csak bozót az apró csenevész tölgy, néhol meg egyedül álló óriás famatuzsálemek. Az erdők: sűrű, egyenes, jótörzsű, magas tölgyek és szilfák. Nagyon szép és tiszta volt az idő. Jó messzire el lehetett látni. Ica érdekes történetekkel szórakoztatott. Szerencsém volt vele. Ő inkább elbeszélő, mint kérdező típus. Abban egyeztünk meg, én 279 kevesebbet tudok Amerikáról, mint ő Magyarországról. Úgyhogy inkább ő beszéljen. Belekezdett egy, a munkahelyéről ismerős lány szerelmi storyjába. A lány a legapróbb részletekig mindenről beszámol neki, tanácsait kérve. A hosszú és élvezetes történetnek még eszmei mondanivalója is volt: az, hogy a háromszög Amerikában is háromszög, és hogy a háromszög - itt is V még több, más, úgynevezett sokszögű idomokra, bontható. Ez a lány egy ,,Single-bar"-ban ismerkedett meg a hapsijával. Én itt Amerikában egy igazi „Single-bar"-ba aligha jutok el, így hát amit erről tudok, csakis Icától tudhatom. A ,,Single-bar" olyan szórakozóhely, ahova csak magányosok járnak. Ahol legfontosabb akció az ismerkedés, a kapcsolatteremtés. Akik ezt nem akarják, azok ilyen helyre be se teszik a lábukat! Ott bárkit le lehet szólítani, bárkinek bármilyen ajánlatot lehet tenni, és ez nem neveletlenség! A „Single-bar"-ok egyre sűrűbbek Amerikában, és egyre nő a szerepük. Nincs idő a formális ismerkedésre, udvarlásokra, itt rögvest előállhat mindenki a szándékával. Olyasmi lehet ez, mint nálunk otthon a „Magányosok Klubja". Csak itt ezt nem a Tanács, a Hazafias Népfront tartja fenn. Szabályos vendéglátóipari egység! Persze, milyenek itt is az emberek, a ,,Single-bar"-ba bemennek olykor olyanok is, akiknek nem ott lenne a helyük, mert van feleségük, gyerekük, és otthon minden este várja őket a puhára vetett hit- vesi agy Ez a leányzó is így járt: a ,,Single-bar"-ban ismerkedtek meg, és mire a férfiról minden kiderült, akkorra már dúlt köztük a ,,love". Most aztán mit csináljon ? Megbocsát! Amikor a férfi otthon beadja, hogy üzleti tárgyalásokra utazik valahova, a leányzó elrepül utána. Ez a történet eltartott New Yorkig. Szinte hihetetlen, hogy ezen a több száz kilométeres úton, útmen-tén egyetlen tenyérnyi megművelt földet sem lehetett látni. Itt, ezen a részen a földművelés nem szokás, itt nincsenek nagyobb 280 területek, még a legnagyobb, a 2-300 holdas kerteket sem volna érdemes művelni. Erdő, fa, bozót, bokor, fű, vízmosás, utak, házak, patakok, mesterséges tavak, legelésző lovak, tollászkodó madarak, és sehol egy ember. A gyerekek iskolában, a felnőttek a munkahelyen, csak késő délután és este kel életre a táj. Van, aki ötven mérföldre jár iskolába, és van, akinek a munkahelye jóval távolabb van száz mérföldnél. De oda eljutni semmiség. Most értettem meg a témát, amelyről otthon nálunk is olyan sokat ír a sajtó: iskolabusz! Ezek járják a környéket, behálózva az Államok irdatlan nagy területeit - viszik-hozzák a gyerekeket, mindenütt megállnak, ahol iskolás lakik. De mi az oka, hogy az iskolabusz örökös sajtótéma ? Az már törvény, hogy a tanköteles korú gyerekeknek iskolába lehet, sőt kell járni! Aki nem megy, egy hivatalnok jelenik meg érte. És törvény az is, hogy az állami iskolákat integrálni kell, vagyis fehér és fekete tanulók egy osztályba járjanak, hogy így szokják, ismerjék és fogadják el egymást. De mivel fehér és fekete negyedek vannak, így tehát helyben fehér és fekete iskolákat kellene fenntartani. Hogy ez ne legyen, busz hordja a gyerekeket a közös iskolákba. Vegyítik a tanulókat. Ezért tehát a nagy ellenállás, és ezért van, hogy az iskolabusznak szinte jelképes a jelentése. New York mint egy óriás madár, messze kiterjeszti szárnyait. Emeletes útkereszteződések szakítják meg a hat sávon futó utakat. És mindenfelé vezetékek, tartályok, óriás, csillogó alumínium „bödönök" gáznak, olajnak, benzinnek, gáznemű és folyékony műanyagféleségeknek. New Yorkot a szárazföld felől közelítjük meg. Egész más lett volna a kép, ha repülőről vagy hajóról tűnik fel a város. így szép lassacskán húzódtunk befelé, egyszerre csak azt véve észre, hogy már egy ideje New Yorkban vagyunk. De az utcák, házak mögött az igazi New Yorkot még nem lehetett látni. Ez csak amolyan előváros volt még, mint Kőbánya, Erzsébet, Soroksár vagy Kispest. Azt mondják, New Yorknak nincsenek is határai. Mert lassan Ame- 281 rika egész keleti partja New York lesz! A nagy keleti metropolisok már most is majdnem egymásba érnek. Boston, New Haven, New York, Newark, Philadelphia, Baltimore, Washington, Norfolk egyetlen várossá fog összeolvadni. 80—90 millió lakossal. Aztán feltűnt az úton egy felhőkarcoló. Csak úgy ízelítőként New Yorkból. De a tetejét nem láttam, akárhogy hajoltam oldalt a buszablaknál. Csak vagy hatvan-hetven emeletig láttam fel. Minden épületen neonbetűk. Nappal is égnek. Itt van mit olvasgatni. És hogy, hogy nem, minden neonbetű ég. A kiégett betűk itt nem adnak lehetőséget mindenféle bohókás szavak kiolvasására. Régen - még gyerekkoromban -, negyedik osztályos ha lehettem, láttam már ilyen sok feliratos csodát! Nyéky tanító úr - aki egy személyben tanfelügyelő is volt - Majtisról elvitt egyszer magával iskolalátogatni. Nem szekéren mentünk; hintón. Tanító úrnak volt lova, de hozzá csak szekér. Ez szegényes lett volna. Kölcsönkérte a tisztele-tes úr szép, sárga féderes hintő ját. Ratyis Gyuri bácsi ült a bakon, az a vén, szutykosbagós öreg román cseléd, aki valahonnan az Avasból jött ide Májusra, cselédkedni. Mi hátul, a borjúbőr ülésen ... Csengeren mentünk keresztül. Ezen a kis - Majtishoz nem messze eső - határszéli városkán. Amelyik azzal alapozta meg a környéken, de messzebb földön is a hírét, nevét, hogy itt csempészték Románia felől a sót. Én akkor ott Csengerben láttam ilyen csodát, mint most New Yorkban! Mert Csengerben minden házon volt valami felirat. Én azt -mind a két oldalra kapkodva a fejem - elolvastam fennhangon. A tanító úr élvezte a csodálkozásomat. Neki már ezek a feliratok - borbély, rőfös, vendéglő, kovács, kerékgyártó - megszokottak voltak ... De nálunk, Majtison, csak egyetlen házon volt felirat: ,,Engel Márton szatócs". Később, hogy neki be kellett zárni: „Tukacs Gyula Vegyes" - alatta: — „mint hadirokkant". Akkora útjelzők az utak felett, hogy csak erős, nagy betonoszlopok bírják tartani az óriás táblákat. Nem kellett keresztülmennünk a városon, mert az Icáék lakása egy 282 különálló, de azért New Yorkhoz tartozó parkban volt. Úgy beszélték meg a férjével, hogy a busz végállomásán mi metróra szállunk, azzal megyünk egy darabig, és aztán ő az egyik metróállomásban vár ránk. így is történt. De még előtte láttam egy igazi New York-i csodát. Amit aligha látni másutt a világon ... A Harlem szélén húzott el a busz. Rengeteg néger az utcákon. Ott ültek a házak előtt, kisszékeken vagy a kövön, békésen, egykedvűen. Kövérre hízott, nagy testű öreg négerek. Lerobbant külsejű, óriás mellű, iszonyatos nagy farú, tarka ruhás öreg néger nők. Ülnek, szu-nyókálnak4, miért nem tesznek ki padokat a ház elé, ha ott szeretnek ücsörögni? Mifelénk, Szatmárban is szokás, hogy a népek a házak előtt üldögélnek, de nálunk legalább tesznek lócát az épület vagy a kerítés elé. De persze, nem ez volt a csoda, hogy ők ott üldögéltek. Hanem a házak ...! Egy hosszú utca, nem túl magas, hat-nyolc-tíz emeletes házakkal. Hagyományos, régebbi épületnek látszott mindegyik. És kivétel nélkül mind, sorról sorra kiégve! Nem leégve, összeroskadva, csak az ablakokon látszottak az égés nyomai. Néhol a falon, mint egy-egy odavetett fekete fátyol, füstnyomok. Hány ház? Ötven, száz, ezer? Hány lakás? Tíz-, húsz-, harmincezer? Néhol, ha a sikátorokba belátni, ott is ugyanaz a kép. Az utcákon eldobált bútordarabok, kiégett kocsik roncsai. Kutyák, macskák üröngetnek a lom között. Ezeket az utcákat mind-mind négerek lakták, felgyújtották a lakásokat, és továbbköltöztek egy másik negyedbe. - De hát ez hihetetlen! Ez őrület. Ezt megengedik ? - Megengedni New Yorkban? Itt senkinek nem engednek meg semmit. De itt mindenki azt csinál, amit akar. Néha a fehérek is gyújtogatnak, sőt maguk a bérháztulajdonosok is, hogy a „lelakott" bérházaikat ne kelljen felújítani, költeni rá. Bebiztosítják a lakásukat két-három biztosítónál, aztán szólnak valakinek, akinek itt New Yorkban ez a szakmája. - Nem ez az egyetlen ilyen negyed New Yorkban. 283 Akkor itt csakugyan van mit nézni! - Ennyire elmérgesedett a helyzet? - Enyhén szólva! Amikor egy-egy ilyen iszonyatos gyújtogatás után a négerek to-vábbköltöznekj abból már nincs semmi konfliktus! Mert rendszerint a szomszédos lakónegyedeket nézik ki maguknak, és az ott lakó fehérek már előre sejtik, mi várható. Elhagyják a lakásaikat önként. New York néhány kerületének fehér lakossága egyre inkább kifelé húzódik a városból. Persze, nem az igazi New York-i belvárosról, a felhőkarcolók, a milliárdosok jól védett negyedeiről van szó. A Rego Park negyedeiben még egyetlen néger család sem lakik. De ha néhány lakna is, az még nem volna baj. Mert nem mindegyik néger él olyan hordákban, amelyek gyújtogatnak, rabolnak, és ellepik a fehérek lakta városrészeket, ha kell, erőszakkal is. És aztán az a baj, hogy a fehérek hajlamosak általánosítani. A felgyújtott, lerombolt, elhagyott utcák látképe nem hagyott nyugodni. Ha nekem ezt valaki - New Yorkból hazajövet - így mesélné el, ahogy én láttam!... - Mi lesz ezzel a városrésszel? - Mi lenne ? Semmi... - így marad, ahogy most van ? - Hogy maradna másképp? Csak nem gondolja, hogy valakinek eszébe jut: beleöl néhány milliárdot és rendbe teszi az egészet? - Mennyi lehet itt a kár? Amennyi tönkrement házat én itt láttam, ezzel Magyarországon egy csapásra meg lehetne oldani a lakáskérdést ...! Metróra szálltunk, aminek a neve itt ,,subway". Ilyet se lehet se elképzelni, se elhinni. Amekkora zajjal a New York-i metró jár. Iszonyatos. Fülsiketítő. Mintha a sínek a szerelvények minden alkatrészét, mintha millió és millió acéltestet vernének egymáshoz. Hogy nem szikrázik ez a csattogás? Talán azért ez az iszonyatos zörej, mert annyira gyorsan mennek a szerelvények ? Állomásokon, de a fülkében is egymást érő feliratok. 284 „Keep smiling!" - „Tessék mosolyogni!" Mi a rossebnek mosolyogjak én, ha nincs kedvem ? Lehet itt mosolyogni? Itt csak megsüketülni lehet! Ehhez képest a mi metrónk Pesten gumipárnákon fut... - Mosolyogni azért kell, mert ha az országban mindenki mosolyog, akkor az az ország egészen más, mintha mindenkinek komor és gondterhelt az arca! És ha nekem kedvem van a mosolygásra, de a másiknak komor a képe, az én kedvem is elmegy a mosolygástól! Az a szép, ha egy országon az látszik, hogy mindenki jól érzi magát! Mit szólsz te ehhez, kedves, drága Imola ? Úgyhogy ne csodálkozz, ha hazamegyek, és majd állandóan fülig ér a képem a vigyorgástól. Feltéve persze, ha sikerül átnevelődnöm ezen jó szándékú feliratok által. - Miért? Min csodálkozik? Mi nem írhatjuk ki itt New Yorkban minden ház falára, hogy „Éljen Rákosi, Éljen a Párt!" - Elkezdődött, már itt is ...! A földalatti meg csak csattog. Úgyhogy nem is tudtam meg, mi lett a vége annak a kedves kis amerikai tisztviselőlány „Single-bar"-beli kalandjának. Ha ugyan egyáltalán vége lett már ... - Azért már nálunk sem igen látni Rákosit éltető feliratokat! - Újabban olyan gyakran meszelik a házakat Magyarországon ? Az ilyen élcelődést el lehet viselni. Azt már akkor észrevettem, hogy Icával bármiről lehet beszélni. Bármiféle ellentétek is tornyosulnak közénk, itt nem csapnak ki a szikrák a szavakból. Az ő keze nem fog remegni a teáscsésze fülén! Egészséges, jó kedélyű, magabiztos asszonyság. Nem ette meg a kedélyét Amerika. Még csak húsz éve él kint. Alighogy leszállunk a metróról, az egyik állomás csarnokában vár ránk Ferenc, a férj. Megölel, mintha már sokszor találkoztunk volna. Kedves, ötven év körüli, alacsony ember. Mosolygós. Felmentünk a föld felszínére, megkerestük a kocsit. Egy nem túl fiatal kis Renault volt. Itt már sűrűbbnek tetszett a város. 285 De hol van New York, és hol vannak a felhőkarcolók ? Nemsokára elértük a lakótelepet. Juharfás, platános kis utcák. Fa- és műanyag borítású házacskák. A legnagyobb: kétemeletes. Színes ablakrámák. Hófehér csipkefüggönyök. Parányi előkertek, szépen nyírt fű. Díszes levélszekrények. Ez lenne New York ? Ez is, és még mi minden más! A .gazda mindenről tudott, ami Bostonban megesett velem. Majd elmesélem Neked is; nem nagy ügy. - Ahhoz hozzá kell szoknod, hogy sok bolonddal találkozol itt Amerikában! Persze sok rendes emberrel is. Mert a bolondok is lehetnek rendes emberek! Sőt! Csak tudod, itt az a furcsa, hogy aki bolond, az sokkal bolondabb, mint otthon Magyarországon! Úgy látszik, itt nemcsak a magyarországi, de az amerikai hírek is megelőzik az embert. Elképesztő a gyorsaság. Rájöttem, ez mitől van. Mindig jók a telefonok, és mindig van vonal! - A legjobbkor jöttél - kedélyeskedett a gazda -, ma reggel New York csődöt jelentett...! - És akkor most mi lesz? - Mi lenne? Semmi! Fizetésképtelen a város. Valahol egy asztal óriás fiókjában gyűjtik a kifizetetlen számlákat. Aztán a pénzt vagy össze tudja tarhálni a polgármester, vagy nem. Ha nem, a számla marad, ő megy ... Jön egy másik polgármester. Húzza majd ő is egy ideig. Vagy elrendeli a „shoot to kill"-t, és rendet csinál! - Mi az a „shoot to kill"? - Hogy mit jelent? „Úgy lőj, hogy dögöljön is meg"! Jó helyre jöttem! - Én nem tudok szabadulni attól a felperzselt városrésztől... - Majd elfelejted, ha látsz egy másikat! - Az hihetetlen, hogy akik ezt az iszonyú kárt csinálták, szó nélkül odébbállhatnak, a hajuk szüa se görbül, annyit se mondanak nekik, hogy befellegzett. Ez egy közép-európai agynak bevehetetlen! Csakugyan nem csinálnak velük semmit? 286 - Csakugyan! - Nem lehet, vagy nem is akarják ? - Nem is lehet, és nem is akarják. - De hát mi lesz ennek a vége ? - Ami volt az eleje. Mindennek az a vége, ami az eleje volt. Te még ezt nem tudod ? Belülről a ház: remek. Egy nagy nappali, padlószőnyeggel, konyha, kamra, fürdőszoba, és még vagy három-négy kisebb szoba. Fent újra csak szobák, kisebbek, nagyobbak, fürdőszoba is kettő. Kijelölték a hálószobámat, és megkaptam a mellette levő fürdőszobát is. - Úgy erezd magad, mint otthon! Ha van kedved beszélni, beszélj! Ha nincs, hallgass! Ha aludni akarsz nappal is, alhatsz. Itt a hűtőszekrény, van benne minden. - Szóval te már értesültél a tegnapelőtt esti beszélgetésről ? - Ajaj! Ma felhívott valaki telefonon! Persze magyarul... Hogy vigyázzunk veled. Mert még hogy kommunista vagy... De Rákosi alatt több embert játszottál az Ávó kezére. - Komolyan? - Meg hogy jutalomból jelöltek ki írónak, jutalomból, mert olyan kegyetlen szigorral vettél részt a kolhozok szervezésében! Csak ezeket ügyesen elhallgatod az írásaidban. - Magyaros kis város ez a New York! Meg Boston is! - ,,Take it easy!" (Ne izgulj!) Gyere, menjünk vásárolni! Átmentünk a szomszédos kis utcába, volt ott egy jókora élelmiszerüzlet. Rengeteg áru, kevés vásárló, és egyetlen eladó; felügyelő sehol. - Ott ül bent a fülkében, tévén néz bennünket! Ica és Ferenc válogattak, telepakolták a kosaraikat. Én csak mászkáltam, bámultam a polcok, a pultok, az asztalok között. Aztán hirtelen mellettem termett egy fiatal, nagyon csinos kislány. Nemigen lehetett több tizennyolcnál. Vékony, áttetsző kis pulóver volt rajta, szinte mindene látszott. - Can I help you ? 287 - Én nem vásárolok semmit - mondtam -, én csak azért jöttem be ide, hogy benned gyönyörködhessek! - Óh! - elpirult, és úgy mosolygott rám, hogy attól már mosolyogni jobban nem is lehet. Akkorra odaértek a gazdámék is. - De hisz maga beszél angolul! - mondta Ica. - Ha tudná ... Ne féljen! Magával nem fogok! - Mit mondott ennek a lánynak ? - Szeretné tudni? Tény, hogy a csaj úgy ugrabugrált körülöttem, mintha én lennék a walesi herceg. Szerintem azt gondolta, hogy lopni akarok. Meg gondolhatta azt is, hogy: ez se kisebb bolond, mint a többi! Az üzlet kijáratáig kísért bennünket, ott elegánsan megsimogattam az arcát; Feriéknek nagyon tetszett a jelenet. - Jókora ,,Male chauvinist pig" lehet maga is otthon - mondta Ica hazafelé menet. Hogy ez mi? Ezt a kifejezést Amerikában azokra a férfiakra mondják, akik olyanok, mint én! így hát tudod anélkül is, hogy lefordítanám! Nem otthon vacsoráztunk, hanem elmentünk egypár utcával arrébb, egy vendéglőbe. Csak úgy, gyalogosan. Az étterem nem volt előkelő, flancos hely, de nagyon tiszta, kényelmes. Amikor letelepedtünk az asztalhoz, jött a felszolgálónő, letett mindegyikünk elé egy iszonyatos nagy poharat, tele sörrel. A pohár csizma alakú volt. De hisz mi még nem is rendeltünk semmit! Nem baj, ezt a sört a főnök küldte. Csak úgy. Ez nem lesz benne a számlánkban ! - Ismeritek a tulajdonost? - Ismeri a frász! Miért kéne nekünk őt ismerni? - Hogy már előre prezentéi... Felálltunk, és odamentünk a salátás asztalhoz. Több mint harmincféle saláta állt az asztalon, amelyeket úgy is lehetett fogyasztani, de ha a vendégnek kedve volt hozzá, „mixelhetett" magának. Mert volt ott 288 még olaj, ecet, mindenféle fűszerek, mustár, meg az ég tudja még mifélék. „Mixeltem" magamnak egy akkora tányérral, hogy az maga kitett egy vacsorát. Merthogy megmondták, a saláta ára sem lesz benne a számlában! - De hisz ez hihetetlen ... hogy nemcsak az a teméntelen ser, de ez a rengeteg saláta is! - Ne félj, ha csak egyetlen szelet húst rendelsz, annak az árában benne lesz a sör ára is, a saláta ára is...! Hát nem jobb így ? Egy kis szemfényvesztés, és boldog vagy tőle! De azért csak rendelj bátran, így se lesz olyan drága, hogy ne tudnánk kifizetni! Szerettem volna látni a számlát, de a gazda úgy fizetett, hogy én ne láthassam. Ne legyél mindenre kíváncsi! Icát és Ferencet - New York-i vendéglátóimat -' már az első este megszerettem. Velük össze is lehet veszni, mégse támad az emberben semmiféle harag! Nyíltszívűek, őszinték. Hajnalig beszélgettünk. Őket is érdekelte minden, ami Magyarországgal kapcsolatos. De őket valahogy másképp. És még azt se mondhatom, hogy ők jobb- vagy baloldalibbak lettek volna, mint a bostoniak. Csak teljesebb emberek. Reggel, amikor felkeltem, a gazda már nem volt otthon. Olyan szigorú helyen dolgozik, hogy onnan csak úgy lelépni nem lehet. Megreggeliztünk, és Ica azt mondta, hogy most pedig meg fog en-gemet sétáltatni New Yorkban. 1 Elképzelheted, hogy mekkora volt az örömöm! Buszra szálltunk, átszálltunk vagy huszonötször, s egyszer aztán, amikor leléptem a buszról, ott volt előttem New York! Teljes pompájában. Teljes fényességében. És teljes mocskában. Mert a csődjelentés első következménye az lett — többek között -, hogy a szemétszállító munkások, tartván attól, hogy a bérüket nem fizeti ki a város, nem voltak hajlandók elszállítani a szemetet. Képzelj el egy akkora várost, mint New York, kétnapos szemét- 289 ben! És lehetséges, hogy még két hét múlva is ott fog állni a szemét ... Máris óriás kupacok, műanyag zsákok, papírdobozok a házak, az üzletek előtt. Egyiket rakják a másikra. Vannak, akik se dobozzal, se zsákkal nem bíbelődnek, ajtón, ablakon át kiszórják a szemetüket az utcára. Ahogy beljebb mentünk a városba, egyre kevesebb volt a szemét. A felhőkarcolók körül pedig egyáltalán semmi! Azért, mert a felhőkarcolókban gazdag emberek is laknak. És ők elhurcoltatják, megsem-misíttetik a maguk szemetét, a saját költségükön. De hogy miért szeretnek a milliomosok felhőkarcolókban lakni? Mert minél nagyobb egy ház, annál biztonságosabb a benne való élés! Azt célszerűbben lehet őriztetni! Merthogy itt minden valamirevaló New York-i polgárt külön őriznek! Ez nem is csoda: New Yorkban egyetlen hónap alatt annyi ember hal meg „közbűntény következtében" - vagyis annyi embert gyilkolnak meg -, mint ahányat Magyarországon harminc év alatt. De persze, ebből a rejtett pokolból az utcákon nem látszik semmi. Csak akiket közvetlenül érint, vagy amikor egy-egy esetnek híre kél. Most nincs New Yorkban nagyobb divat az emberrablásnál. De csak nagyon ritka esetből lesz szárnyra kelt hír, legtöbben nem is jelentkeznek a rendőrségen! Félnek, hogy a rablók azonnal végeznek az áldozataikkal. így hát szó nélkül és csendben fizetnek! Minél előbb, hogy elkerüljék a másnapi postaküldemény átvételét: egy kis csomag; benne egy fül, egy ujj, egy kézfej... Hiába, az életnél nincs drágább, a halál után már nincs mit fizetni! Úgyhogy az az egy-két-hárommillió dollár legtöbb esetben eljut oda, ahova az emberrablók diszponáltatják. Ezért is terjed a divat... Sok esetben maguk az „elraboltak" rendeztetik meg az elrablásukat. Milliomos papák önállóságra vágyó csemetéi. Ha megvan a jatt, egyből kirepülhetnek a szülői szárny melege alól... No, de a felhőkarcolók! Azt hinné az ember, hogy ezek egyszerűen csak nagy, magas házak. 290 Száz, százhúsz emelettel. Szó sincs róla. A felhőkarcolók élőlények! Van fejük, szemük, lábuk, és van a testükön bőr. Az egyik felhőkarcoló szőke, a másik barna. És az egyik férfi, a másik nő. Nem egyszerűen csak nagy, magas házak. Lélegzetet vesznek, áramlik a vér az ereikben. Lehet látni. Alumínium és acélváz. Színes üveg, színes műanyag borítás. Nézi az ember a tetejüket. Aztán egyszer csak látni, hogy imbolyog mindegyik. Szalad felettük az ég. Gyorsan le kell nézni a földre, mert kicsúszik alólad a járda. A New York-i felhőkarcolóknak vannak karmaik. Ki tudják nyújtani, szinte elérik az ember arcát. Félni lehet tőlük, és csodálni őket. Nem közönséges élőlények ezek. Szellemek. Nagy, elvarázsolt, óriás embertestek, felágaskodva az égig. Micsoda figurák az utcán ...! Két méternél magasabb, hórihorgas néger. Hátán egy zsák, karján egy színes paplan. Jön-megy, ahol elál-mosodik, csinál magának egy kis helyet, lefekszik és huny. Csak egy órácskát. Aztán megy tovább. Minden utca felhőkarcolók sora. De van ritmusa a házsoroknak. Egyik épület errefelé fordul, a másik amarra. Pedig minden épületnek minden oldala ugyanolyan. A ritmus nem önként vállalt játékosság itt. Mert New Yorkban van Napfényjog és Levegőjog is, ez kényszeríti az építtetőket bizonyos regulákra. Aki ezeket megszegi, bíróság elé kerül. Ahogy ilyen perekben vagyonokat lehet elveszíteni, ugyanúgy lehet vagyonokat nyerni is! Csak egy kicsit bonyolult az ilyen perek mechanizmusa. Nagyon élveztem New York utcáin a mászkálást. Örülök, hogy Amerikában való tartózkodásom alatt ide még egyszer visszajövök. Hacsak innen is nem jön utánam a rossz hírem, mint Bostonból. Hogy, hogy nem, a császkálás közben elvetődtünk Icával a Central Park környékére is. Ez híres hely. Két szempontból is. 1848 után épült, Kossuth Lajos Pinkóczy nevű mérnökkari századosának közreműködésével. 0 volt az, aki idejekorán megsejtette New York későb- 291 bi nagyságát, mondván: egy ilyen hatalmas város nem létezhet maj-danán tüdők nélkül! A másik meg: hogy ez veszélyes hely! Mi is csak jókora távolságról lestünk arrafelé. De amúgy kívülről nem látszott semmi különös. Csak az óriás méretek, a park fái közé befutó utak, bokrok, virágágyak, sűrűségekbe belevesző ösvények. A New York Central Parkot - főként éjszakára - mindenestől kisajátította magának az alvilág. Öltek itt már embert két dollárért is, ami a legkisebb adag kábítószer ára. - És nem lehetne őket innen kitakarítani ? - Dehogynem! Ugyanúgy, mint a négereket az önkényesen elfoglalt negyedekből. - De hogyan ? - Egy-egy kisebb méretű polgárháború már elég is lenne hozzá. Talán Ica túl is dramatizálta a Central Park helyzetét, mert nagyon hamar eloldalogtunk a környékéről. Másoktól hallottam, hogy bár az a sok hír a parkbeli atrocitásokról mind igaz - főként a Parknak a Harlem felé eső részében működnek azok a bizonyos brigádok - , de rendeznek itt ingyenes hangversenyeket is, sokan bicikliznek, kocognak a parkban, a kismamák itt sétáltatják-kocsiztatják a gyerekeiket, de aztán „ha leszáll az éj..." De még így is áldásos New Yorknak a Pinkóczy százados előrelátása. Kedves, drága Imola! Persze, nehogy azt hidd, hogy New York csak ennyi! Vagy hogy nekem csak ennyi lett volna! Nincs egy fikarcnyi levélpapírom se több. De megígérem, hogy majd mindent elmesélek Neked erről a városról! (New York először) Édes Violetta! Végre van egy kis időm itt Amerikában. Ki is használom az első adandó alkalmat, és írok Neked. Neked először, és ez - hidd el - nagy szó! Bízhatsz benne, hogy sikerül megszereznem Neked mindent, amit kértél! Ma reggel elővettem a noteszemet, és éppen ott nyitottam ki, ahova Te saját kezűleg beírtad, hogy mit vigyek-vegyek Neked. De persze, nemcsak erről jutottál eszembe! Látom itt útközben a nagy sárga és kék virágos mezőket. Kire gondoljon ilyenkor az ember, ha nem Terád? Itt is vannak olyan szép, szelíd, lejtős rétek, domboldalak, mint amilyeneken mi csatangoltunk annak idején. Kár, hogy hanglemezeket kértél, és nem valami vidám, fiatal lányoknak való „staférungot". Mert ha ilyet kérsz, azt igazán kaphatnál. Például egy „cukorbugyit"! Itt ilyen is van! A cukrot összekeverik valamilyen ehető műanyaggal, aztán - mint ahogy a vattacukor készül - finom, vékony szálakat fúvatnak belőle. Ezt megszövik, ebből lesz a cukorbugyi! Egyébként én már láttam ilyet, volt is a kezemben; de persze csak originál! Éppen olyan, mint egy más finom szövésű bugyi. Nem is gondolná az ember, hogy cukorból van! Csak kóstolás után ... Mert természetesen meg lehet enni! Ez benne a pláne. Le lehet legelni akárkiről. Már persze, aki hagyja. Egy cukorbugyi ára négy dollár. Azt mondják, a feltalálója szinte pillanatok alatt lett milliomos. Nálunk, Majtison, a cigányasszonyok, ha valami nagy megrázkód- 293 tatás érte őket, mindig azt kiabálták: „Jaj, gazduram, letépem magamról a ruhát!" Itt le is eheti magáról, akinek úgy tetszik! Mert hisz amiből bugyit lehet készíteni, abból készülhet melltartó is, meg más. Már túl vagyok Bostonon, és némiképp New Yorkon is. Ott nem történtek olyan dolgok, amelyeket leírni is,érdemes lenne, majd ha egyszer lesz időnk, mesélek egyik városról is, a másikról is. Engem itt úgy adnak kézről kézre, mint amikor falun kigyúl az ól szalmateteje, és a kúttól a tűzig kézről kézre jár a vödör; oda tele, vissza üresen. Most például lepasszoltak New Yorkból néhány környező kis városkába, így New Brunswick, Somerset és Manville városkákkal is megismerkedhettem. Nincsenek ezek túl messze New Yorktól, kocsival jöttek értem, élveztem az utat. New Yorkból kijönni valóságos lélegzetvétel! Jártam New Yorkban, és életben maradtam! Mert ezt az iszonyatos sok gyilkosságot nemcsak a magyar újságok írják - nekünk -, azok a hírek igazak is. Szavahihető emberektől tudom! De persze egypár napos New York-i tartózkodás alatt nem értékelheti az ember ezt a helyzetet. És persze, nincs is az úgy, hogy valaki megy az utcán, behúzzák a kapu alá, és végeznek vele ... Valamilyen ok és összefüggés minden gyilkosság mögött meghúzódik ... Szóval, én megúsztam, rám nem pályázott senki. New York városán kívül széles, nagy mezők terülnek el! Olyan a táj, mint a Dunántúl: hegyes, dombos, ligetes. De nagy hegyek egyáltalán nincsenek. Mintha Biatorbagy környékén császkálna az ember. Csak persze azért egy kicsit más. Mert például, ha valaki eltéveszt egy utat, ahol le kellett volna térjen a „highway"-ról, mérföldeket is mehet, míg újra talál egy letérőt. Te szeretsz kocsizni, így hát talán érdekel, ha írok ezekről a dolgokról. Az utaknak rendszere van. Vannak délről északra, keletről nyugatra futó utak. Hogy melyik milyen, ezt az elnevezéséről, a számozásáról lehet tudni. így hát elég világos a kép: már annak, aki egyszer rájön. 294 Ha megtudod egy út számát, akkor már azt is tudhatod, jó-e az neked ? A felé az égtáj felé akarsz-e menni, amerre az visz ? Sőt, még az is irányadó lehet, hogy az út számát milyen színű betűkkel írták ki! Nagyobb utazásoknál sose mondják a városok nevét, csak azt, hogy délre, keletre, nyugatra vagy északra visz-e ? „Merrefelé akar menni?" Nem azt mondod, hogy Cinkotára vagy Perbálnak, hanem északra vagy nyugatra ... És másképpen is megkülönböztetik az utakat. Vannak az államokon átszelő utak, és vannak csak államokon belüli, sőt, úgy is nevezhetnénk, hogy „megyei" utak. Ez is kiderül a számozásokból, elnevezésekből. Ha tehát az ember messzebb megy, és egy nagy „államközi" úton akar haladni, csak megnézi az út számát, és máris rájöhet, hogy azon az úton halad-e, vagy ez csak egyik-másik farm közötti bekötő út? Mert amúgy az utak nagysága és szélessége között nincs különbség. Minőségben meg éppen semmi. Mind repedezetlen, toldatlan-foldatlan beton. Nekem megmondták, nem érdemes összehasonlítanom az amerikai útviszonyokat a mi itthoni útviszonyainkkal. Csakugyan, még jó, hogy szóltak! A sávok pontosan kirajzolva. Hat sáv befelé, hat sáv kifelé. Ha azt látják, hogy a kifelé vivő forgalom lényegesen nagyobb, akkor azokból a sávokból néhányat átcsoportosítanak emezek mellé. Ezt a lámpák átállításával oldják meg. Az egészet pedig alternálható útrendszernek nevezik. No, aztán a „kapuk". Minden betérő előtt, kitérő előtt, ha más minőségű útról tér le-fel az ember, kapuk ott is. Ha „megyei" útról hajt rá az ember „államközi" útra, ott is kapu és kapu! A kapu mellett parányi kis bódé, a bódéban fiatal, jól öltözött egyenruhás néger. Elkér egy dollárt, és ad egy cetlit... Mégis van összehasonlítás: ha például elindulna az ember Budapestről Gödöllőre, azon az úton legalább hat kapu alatt kellene elhaladnia! Nem mindegyik kapu bevétele került egy dollárba, van ötvencentes kapu, és van háromdolláros is ... Megfigyeltem: hidakon leginkább ötven, alagutaknál pedig hetvenöt centet kellett fizetnünk. 295 Mire New Yorkból Manville-be értünk, legalább hatszor fizettünk! És tudod-e, mi volt nekem a legfurcsább? Hogy senki sem akart átsiklani a kapun fizetés nélkül! És még az is feltűnő volt, hogy egy háromdolláros kapun ötven centért - amelyik ötven cent a nagy persely helyett a „nigger" zsebébe csúszna - nem engednek át senkit. Ugyanígy van a parkolás is. És nem úgy, mint a Vörösmarty téren meg a Corvin előtt! Ott áll az ember egy fél napot, nem ad az öreg cédulát, kér magának egy ötöst. A helyzetemről is szeretnék írni. Én nem itt - Amerikában - voltam először sorkoszton. Már sorkosztoltam tanító koromban is, és mint legátus. (Aki pedig nem tudná, hogy mi az a sorkoszt, annak elmondhatom: házról házra kellett járni a felajánlott ingyen ebédért, vacsoráért. Esetleg még a reggeliért is. No, és a legátus? A református kollégium gimnazistái, tanítóképzősei, meg persze a teológusok is, nagy ünnepek - karácsony, húsvét, pünkösd - alkalmából eljártak a gyülekezetekbe és prédikáltak is.) Mielőtt Manville-t elértük volna, csakugyan nagyon sokszor gondoltam Rád az úton. Itt térjen le az ember az út mellé, valamilyen bokros kiszögellésben egy kis csendes beszélgetésre! Még hogy nincs letérő ? De a bokrok alja tele van kígyóval! Ez nem mese! Nem mentünk túl gyorsan, én a távolabbi tájakban gyönyörködtem, amikor hirtelen fékezett manville-i gazdám. Megállt, kiugrott a kocsiból. De mielőtt még kiugrott volna, a kesztyűtartóból kikapott egy kis éles tőrt. Néhány másodperc múlva már jött is vissza, és a kezembe nyomott valami furcsa, felismerhetetlen cafatot. - Még szerencsém, hogy eltört a dereka! De még így is felém akart fordulni a piszok! - De mi ez, amit a kezembe nyomtál? - A rézfejű kígyó farka! Hát mi lenne ? - Állj meg, hadd szálljak ki! Ő nem tudja rólam, hogy mennyire félek, undorodom, iszonyodom a kígyóktól. Észrevette az előbb, hogy előttünk az úton egy kígyó húzott át. El-trafálta. 296 - Kár, hogy a farkán is keresztülment a kocsikerék, meg az is, hogy nem csörgőkígyó volt, mert annak a farka szép. Mindenki levágja, és el szokta tenni, ha mód van rá. Kidobtam az ablakon. - Csak legalább addig állj meg, amíg megmoshatom valahol a kezem. Az éjszaka már úgyse fogok aludni! Manville előtt sűrűsödtek az út menti házak. Nem farmok, mert a farm csak az, amelyikhez gazdaság is tartozik. Aztán minden ház mögött egy jókora kibetonozott térség. Mögötte nagy ajtós, széles, lapos épületek. Hangár. És a hangárok előtt-mögött kisebb-nagyobb, szúnyogszerű meg testesebb repülőgépek is. Az arra tehetős embereknek van saját repülőterük és repülőgépeik ... Látod, otthon mi milyen rendszerben kell, hogy éljünk? Nálunk harminc év óta a mendemonda szerint egyetlen ember kért engedélyt helikoptervásárlásra. És neki - az egyetlennek - se adták meg azt a koszos helikopter-vásárlási engedélyt. Kárpótlásul kapott helyette mást, amire szintén fel lehet ülni... Nekem itt nem helikopter, hanem egy kapu kéne! Amelyik egy nagy, keletről nyugat felé vivő út fölött áll. És a kapuban egy soha semmit el nem sikkasztó néger jegyszedő ... Manville tulajdonképpen falu. Mindössze tizenkétezer lakosa van, de városias. A házigazdám lelkész, Hamza András. Még jó, hogy református, így legalább ha az eszménk nem is, de a „hitünk" egy. Alighogy megérkeztünk, reverendát kapott magára, gyerünk a parókia melletti kis épületbe. Az a templom! A Manville-ben élő magyarok református gyülekezetének a temploma. A hívek: nem mind magyar, néhány más nemzetiségű református is él a községben. A papom nem kis formátumú ember, az egyik legnagyobb New York-i református egyház lelkésze volt, most úgy hozta az élet sora, hogy itt papol Manville-ben. Nem kérdezte meg a templomba menetel előtt, hogy én miként is állok az Úrral. Az az én dolgom! Rám bízza. Nagyon-nagyon élveztem 297 a prédikációját. Nagy László, Csoóri, Utassy, Kiss Benedek, Tóth Bálint és Veress Miklós verseit idézte a prédikációjában. Meglepődtem, hiszen e költők közül - jó néhányról - itthon százezrek még azt se tudják, hogy léteznek-e egyáltalán? Hány szatmári református papnak sorolhatnám én fel ezt a névsort?! Persze, ez az ember nemcsak pap. És ez az együtt lévő társaság nemcsak egyház. A pap egy közösség szellemi, testi-lelki gondozója is. Még a kórházakba is jár beteget ápolni. És a hívek közül jó néhányan nem is istenhitük miatt vannak itt, hanem egy közösség, egy kultúra vonzásába akarnak beletartozni. Amíg mi a „Szentlélek" dolgai körül forgolódtunk, addig a papom felesége, Lilian - már itt született Amerikában, de magyar szülőktől, akik a húszas években vándoroltak ki - elkészítette az ebédet. - Én nem azt nézem, hogy a hitben vagy bármi másban mi az, ami elválaszthatna ezektől az emberektől, hanem az után kutatok, ami egybetart bennünket! Nocsak! A papom is Kádár János-tanítvány? Vagy hogy ezt Kádár János tanulta volna valamelyik evangélistától ? Várni kellett az ebédre. Amíg a leves hűlt, ittunk egy jót. A pap lemezeket tett fel, válogatott dalokat. „Let my people go ..." Rockzene ... Midőn Mózes könyörög az úrnak: „Bocsásd el az én népemet!" Bandi a zene ütemére előbb csak izgett-mozgott a széken, aztán felállt, és csak úgy, a maga kedvtelésére táncolni kezdett. Egy ötvenéves, szálfatermetű, másfél mázsás pap, amidőn táncol... Szambá-zott, Rock and roll-ozott, és énekelte angolul a dalokat... Gyönyörű volt! Az ebédnél beszélgettünk. - Te úgy vagy ezzel a szocializmussal - mondta -, mint én a Jóistennel ! - Miért ? Te a Jóistennel hogy vagy ? - Veszekszem vele, pörölök, de ő mégiscsak az enyém! 298 A pap felesége - nagyon-nagyon kedves asszony! Csakugyan, ilyen figyelmes, szolid, bájos asszony manapság már ritka. Aranyos, ahogy magyarul beszél. Valójában tökéletesen, de érzik, nem Magyarországon tanulta a nyelvet... És állandóan magyarul ragozza az angol szavakat. Tegnap oda voltam, „bébiszittelni". Esett az eső, elég nehéz volt „drájvolnom". Majdnem megnyomtam egy „trakot" az úton. Nagyszerű lakásuk van, az alagsorban külön berendezve egy kis szoba; az a tiszteletes asszony dolgozója. Nagyon szeret varrni, van egy olyan varrógépe, amely harminckét műveletet tud. De persze nem végez rajta bérmunkát, csak magának, a családnak, a gyerekeknek, az unokáknak varr. A papom rendszeresen hazajár Magyarországra, állandó résztvevője az Anyanyelvi Konferenciáknak. Emiatt itt sokan neheztelnek rá, valószínűnek tartom - bár erről ő nem beszélt -, hogy a nagy és magas jövedelmű New York-i parókiáját is ezzel összefüggő okok miatt vesztette el. Amikor a lánya esküvője volt, a sok-sok vendég közé meghívta a New York-i magyar konzult is. Az egyik vendég összetévesztette a konzul elvtársat egy másik meghívottal, aki történetesen egy volt nyugalmazott csendőrtábornok. Úgy beszélt vele jó ideig, mintha a tábornok úrral beszélne. Aztán a konzul elvtárs felvilágosította. A hölgy, aki a tévedést elkövette - sikított egy nagyot, és elrohant a lagziból! Ebéd után kiderült, hogy milyen kicsi a világ! Mert Hamza András, a manville-i magyar pap - harminc éve jött el otthonról - járt az én kis szatmári falumban, Majtison! Még hogy járt ott, de prédikált is a maj-tisi templomban. De vajon hogy férhetett el a parányi kis szószékünkben? Az árvíz után Szatmárban vendégeskedett egy amerikai egyházi küldöttség, annak Hamza Bandi is tagja volt. Anyám mesélte, hogy ő is beadott az istentisztelet utáni nagy ebéd- 299 re két tyúkot. Ott volt Bartha Tibor püspök is, aki hajdanán a szomszéd faluban - Csaholcon - paposkodott. Anyám meg a rokonság a délelőtti nagy istentiszteletből csak arra emlékezett, hogy az az amerikai pap nagyon-nagyon kövér volt, a felesége meg olyan kedves, finom asszony, amilyen még nem járt Majti-son! Ezek a közös emlékezések nagyon közel hoztak bennünket egymáshoz. Meg az is, hogy majdnem mindenben azonosan ítéltük meg a dolgokat. Igazán remek ember ez a pap! Még párttitkaf nak is megjárná. - Bolondokat beszélsz! És istenhívő vagyok! Tettünk egy jókora sétakocsikázást a környéken. A pap errefelé úgy ismer minden utat, mint a tenyerét. Benéztünk néhány üzletbe is, ahol magyarok a tulajdonosok. A házak - mindegyik - egy-egy jókora park közepén, itt a fa és műanyag borítás helyett inkább vörös klinkertégla a külső. Mindegyik ház körül szép, sudár ezüstfenyők. Manville-ben van egy azbesztgyár, részvénytársaság, így a helység egy tipikus „company town". Egy alaposabb kocsikázásért ki kell menni Manville-ből, olyan kicsi a helység. Ki is mentünk. A városok, helységek nevével vigyázni kell, mert ugyanazt a nevet több város is viselheti. Newark is több van, sőt egy New Brunswick nevű tartomány Kanadában is található. Olyan ez, mintha Magyarországon három Szabolcs-Szatmár megye lenne, és két Debrecen. De miből sejtik, hogy mikor melyikről van szó ? Bejártuk az egyetemi város környékét. Képzelj el egy óriás parkot, amelyik inkább erdő. Ide-oda futkosó keskeny betonutak. Kisebb-nagyobb épületek. A nagyobb épületek kollégiumok, egyetemi tantermek, a kisebbek a professzorok lakásai, sőt egyetemisták is laknak ilyen villákban, már akinek milliomos a papája. 300 És nem havi 500 forint szociális juttatást kap, mint te, és nem féláron, 3,30-ért vesz egy ebédjegyet a menzára, mint ahogy te szoktad. Szétnéztünk az egyetemen is. A princetoni egyetemen egy diák évente négy-ötezer dollárba kerül. Egy milliomos papának ez semmi. De akiknek nem jut ennyi pénz, és mégis egyetemre akarnak járni? Sokféle módja van a pénzszerzésnek. A lányok esetében mostanában leginkább az a divat, hogy beajánlkoznak valamelyik céghez, s eljárnak mosogatni, takarítani, vállalnak gyerekfelügyeletet. Az pedig, amit valaki előzetesen mondott, hogy az amerikai egyetemista lányok közül jó néhányan mint „call-girl"-ök keresik meg a kenyerüket, egyszerűen nem igaz! Legalábbis a témát ismerők ezt erősen cáfolják. Bár egy ,,call-girl" egyszeri szolgálatáért százötven-kétszáz dollárt is kap - és ez a szolgálattétel egy este többször is megismételhető -, a dolog nem ilyen egyszerű! Mert a hatóság huszonegy éven aluli lányokat, ha prostitúción kapja, nagyon szigorúan megbünteti, de főként a ki-közvetítőt. Úgyhogy a szervezők óvakodnak a korhatár alatti lányoktól. Tehát már csak azért se igaz, hogy a ,,call-girl"-ség elterjedt lenne az egyetemista lányok között - hiszen többségük huszonegy éven aluli. Most aztán igazán leírhatnám neked ezt az egész amerikai egyetemi, főiskolai rendszert... Bonyolult, és nem is fárasztalak vele! Annyi a lényeg, hogy az amerikai egyetemekre bárki beiratkozhat. Ha van érettségije, ha nincs, ha hoz magával pontot, ha nem. Aztán majd ott elválik, hogy kibukik-e vagy marad ? Ugyanis - azt mondják -, az amerikai egyetemeken meg is lehet bukni, nem úgy, mint nálatok az Eötvösön! Van állami egyetem, magánegyetem, társulati, részvénytársasági, alapítványi, meg lehet, hogy még másfélék is vannak. És mindenféle fokozatok! Aki csak két-három évet végez el, az amolyan főiskolai oklevelet szerez - ugyanabból a szakból, amelyben esetleg a csillagos egekig is viheti. Az egyetem elvégzése után még újabb vizsgákat lehet tenni, de ezt már csak kevesen ambicionálják. - Hány egyetemi hallgató jut itt egy professzora? - Az attól függ! Egyik esetben hetven is, más esetekben meg két 301 professzorra jut egy hallgató ... Nézd csak, ki lakik ott abban a házban? - Fogalmam sincs! - Akkor én megmondom! Sztálin elvtárs lánya, Szvetlána. - Nocsak! Akkor itt álljunk meg egy kicsit. Az épület olyan, mint a többi, fenyők, tölgyek, szilfák között. Emeletes. Akár a debreceni Nagyerdő egyik villája is lehetne. Meg kellett hallgatnom a Szvetlánáról szóló beszámolót. Könyvet írt - az átlagos könyvárak dupláját is elérte annak idején minden kötetével. Most dolláron alul is meg lehet már vásárolni azokat a könyveket, mázsaszám. - Na, és ez a ház ? A Selye professzor úr otthona volt egy időben. A Princeton egyetem nem tartozik a túl népes oktatási intézetek közé. De mégis minden valamirevaló tudós megfordult itt. Több magyar és magyar származású oktatója van a szomszédos New Brunswickban működő Rutgers egyetemnek is. így például dr. Nagy Károly. Valamikor Nyíregyházán egy tirpák tanyabokor iskolájában kezdte a pedagógiát, szegény jó Váci Mihályunkkal. Ma a Rutgers egyetem tanszékvezetője, professzora. Leveleztek is évekig, a professzor megmutatta nekem a Mihály leveleit. Valójában ezekből a levélváltásokból is nőtt ki az azóta már az egész világ magyarságát átfogó „Anyanyelvi Konferencia". Emiatt a professzor már kapott is itt éppen eleget. Egy időben - de még ma is - sokan támadták, támadják. Szociológiát tanít, a disszertációját is magyar témákból merítette. Jó időt töltöttünk együtt Nagy professzor úrral. Persze, ne mondjon az ember véleményt se egy, se több beszélgetés után se emberekről, se helyzetekről, mert mi az, amit én Amerikából itt láthatok, a jéghegy víz feletti részének parányi kis csücskét se, de a benyomásokat miért kellene elhallgatni ? Dr. Nagy Károly professzortól nem sok tisztább szándékú magyarral találkoztam eddig! Az egész élete az amerikai magyar kultúra ébren tartásának a szolgálata. Csakhogy egyesek ezt nem nézik jó szem- 302 mel. Persze, nem az amerikaiak, hanem éppenséggel egyik-másik „honfitárs". Mennyi fékevesztett indulat, meg nem értés, mennyi tisztes szándék félremagyarázatával találkozhat itt az ember! Csak egy ilyen rövid betekintés során is. De nem akarlak ezekkel untatni. Iszonyúan nehéz annak, aki itt valamit tenni akar. Mert sohase tudhatja, ki, mikor, melyik oldalról kaszál bele a lábába ? Kocsiba vágtuk magunkat, gyerünk szétnézni ezen a vidéken is! De ne csak csavarogjunk, menjünk be valahova falni! Pörköltet, rántott húst, sült csirkét ehetek otthon is. Ellenben egy olasz étterem! Ahol pizzát lehet kapni. Azt az érdekes, kelt tésztából sütött, mindenféle jókkal megrakott lángosszerű olaszos ételt. Amire sült kolbászt aprítanak, vagy csak paradicsomszószt öntenek rá, de eszik pirított gombával, rákkal, halhússal is. Olyan ember nincs, aki fel tudná sorolni, mi mindent lehet rápakolni egy szendvicsre, ugyanígy a pizza is sokféle. Az étteremben nagyon-nagyon kevesen voltak, és mindenki olaszul beszélt. A végén csak mi maradtunk, mi alkottuk a teljes vendégkoszorút. A legény, aki a pult mögött állt, néha kirohant egy-egy forrógőzölgő pizzáért, olykor el-eltűnt a sütödébe vezető ajtón. Mi pedig majszoltuk a lángost, ezt a híres-nevezetest, amelyik egyáltalán nem volt különb attól a lángostól, amelyet még anyám sütött otthon a kemencében, káposztalapun, hogy ne legyen a tészta nagyon pernyés.És amelyikre mi csak lekvárt tettünk vagy zsírt, vagy vajat, vagy leöntöttük friss tejfellel. Még az lett volna a furcsa, ha rákhúst, vagy fácánnyelvből darált pástétomot kértünk volna rá anyámtól. Vagy amikor apám hajnalban kiment szántani, és még nem reggelizett olyan korán, mi a reggeli harangszóra kivittük neki a friss lángost, amit akkorra anyám már kisütött. De azon is csak zsír volt... Olyan szaporán kellett szednünk a lá- 303 búnkat kifelé menet, hogy a forró lángos melege még tartson, nehogy ráfagyjon a zsír, mert apám azt úgy nem szerette! Már éppen el akartunk jönni, amikor eszembe jutott: meg kellene nézni, hogy sütik odabent a pizzát? A legény éppen nem volt az üzletben, azelőtt szaladt be a sütödébe valamiért. Előzőleg egész kellemesen* elbeszélgettünk vele, ismert minden magyar futballistát. A pult mögötti fal tele volt óriás plakátképekkel: In-ter, Juventus, Torino, Fiorentina, Milán... Én se vizsgáztam nála rosszul, mert megmutattam neki a képen, hogy melyik Fachetti, Maz-zola, Altafiríi, Pascutti, Boninsegna. És így tovább. Még Bonipertit, az elnököt is felismertem. És Herrerát... Majd elájult...! Ilyen barátság után csakugyan illik elköszönni. Fizetnünk már nem kellett, fizettünk a legénynek, mihelyst kihozta a pizzát. Hátul - a csapóajtón túl - volt egy rövid kis folyosó. Annak is csapós volt az ajtaja. Áradt odabentről a meleg. Nem volt az olasz srác sehol. De mégis! Ott szorongatott egy csinos, barna képű lányt a sütésre váró pizzák halmaza közt. A lány halkan sikított, amikor beléptem. Nem kellett rajta hosszasan töprengenem, hogy ez a pillanat - és az adott helyzet - alkalmas-e akár az elköszönésre, akár az érdeklődésre, hogyan és milyen körülmények között is készül hát ez a csodálatos forró lángos ? ... Igyekeznünk kellett vissza, mert részt akartunk venni a Kodálykórus esti „tréning"-jén, annál is inkább, mert a kórus karmestere Hamza András. És a professzor is tagja az énekkarnak. Az összejövetel ma egy órával korábban kezdődött; a gyakorláson túl némi tisztáznivaló is volt a kórus dolgaiban. Meghívták őket valahova egy összejövetelre, hogy lépjenek ott is fel. De a rendezvény szélsőséges jobboldaliak által szervezett program volt. Vagy talán nem is szélsőséges jobboldaliaknak kellene mondanom azokat, hanem valamiféle ,,vakok gyülekezetének"? A kórus igazgatója el akart menni az ünnepségre, a karmester nem! Szavazásra bocsátották a dolgot. Az igazgatót szavazták le. Erre ő bejelentette lemondását. Elfogadták. De amíg új igazgató nem lesz, ad- 304 dig ő ügyvezetőként vállalta, hogy elvégzi a munkát. Tisztázódott minden; aztán elkezdődött a próba. Vagyis ez nem próba volt, hanem egy kis bemutató a tiszteletemre. Az isten se mondhatta volna meg, hogy ez a kórus nem magyarországi ! És hogy vannak köztük olyanok, akik bizony folyékonyán nem is beszélik a nyelvünket. De a karmester nemcsak a zenei hangok tiszta és pontos ejtését követeli meg, hanem a beszédhangok tisztaságát is. Van eset, hogy óraszám is képes gyúrni valakit, amíg a szóban minden hang tiszta nem lesz. És van a kórusnak olyan tagja, aki minden próbára 108 mérföldet kocsizik, mire ide ér. És ötödik éve, hogy egyetlen próbáról, fellépésről sem hiányzott, sőt nem is késett! Itt csellengtem még néhány napot ezekben a New York környéki kisvárosokban. Ismerkedvén az amerikai életforma módozataival; egyrészt a saját bőrömön tapasztalva ezt-azt, másrészt elbeszélésekből ismerve meg néhány dolgot, olykor pedig csak a magam következtetésein keresztül jutottam el bizonyos felmérésekhez, mi, hogy van. Részt vettem egy magyar iskola néhány óráján, ahol a professzor barátunk is tanít. De persze, ezt a magyar iskolát nem úgy kell elképzelni, hogy itt rendes magyar nyelvű oktatás folyik; ez csak hétvégi magyar iskola. Szombat délelőtt kilenctől egyig vannak a foglalkozások. És együtt tanul a hétéves gyerektől a hatvanéves nyugdíjasig mindenki, aki egyazon szinten bírja a nyelvet, vagy éppenséggel kezdő. Abszolút kezdő nincs, mert akinek valamilyen indítéka van a magyar nyelv tanulására, gyakorlására, elsajátítására, az már valahol találkozott a nyelvvel, és megtanult belőle ezt-azt. Ha magyar fogalmakkal érzékeltetném a helyzetet: ez az iskola „társadalmi" jellegű. Tehát se nem állami, se nem magán. A tanítók óradíja - ha egyáltalán igényt tartanak az összegre - közadakozásból van. Akárcsak a tantermek bérleti díja. A professzor, aki az egyetemen a legkorszerűbb elméletek szerinti szociológiát ad elő, itt Weöres Sándor gyermekverseit, Móra-meséket, Sütő András novelláit, Csanádi Imre verseit tanítja. Az iskola igazgatója, Csergő Miklósné is „társadalmi" munkában látja el az intézet vezetését. 305 Akik már itt tanulnak, mind-mind Amerikában születtek. Az az idős férfi is, aki már elmúlt hatvanéves, és most kezdi ismergetni, ízlelgetni a magyar szavakat. A szülei vándoroltak ki, a századfordulón. Már eddig is tudott néhány szót, de nem volt ideje elmélyedni a nyelvtanulásban. Dolgozott, az idén nyugdíjba ment, most már van idő, jövőre, életében először, haza akar látogatni. Ugyanolyan fegyelemmel, odaadással olvassa Móra sorait, mint a hétévesek. És ugyanúgy mondja fel a mára könyvnélkülinek feladott Weöres Sándor-verset. Egy nagylány magyar egyetemre akar járni. Ő azért gyakorol itt. Állatorvos szeretne lenni, és Budapesten szándékszik beiratkozni. De miért? - Háromszor voltam már Magyarországon szüleimmel. Én sokkal jobban szeretem Budapestet, mint Amerika bármelyik városát. Otthonosabb. Apa vesz nekem Budán egy öröklakást, kicseréli a kocsimat, vagy Bécsben vesz egy kisebb méretűt. Mert egy pesti diáknak nem illik akkora kocsival járni az egyetemre, mint ez az enyém, a mostani! - De hisz máris tökéletesen beszéli a nyelvet. - Én is úgy érzem, de még nem ismerem eléggé a nép történelmét, a nemzeti szokásokat. Budapesten akarok maradni az egyetem elvégzése után is. Valószínű, hogy ott megyek férjhez. - Akkor minden világos! A hétvégi magyar iskola növendékei évente többször is bemutatkoznak a nyilvánosság előtt dalesteken, műsoros délutánokon. Az erre szóló meghívókon, meg az Évkönyv hátlapján olvasható, ki mennyivel járul hozzá a magyar iskola fenntartásához. Az „igazi" magyarok, akik tagadják a kapcsolatteremtés szükségességét és tisztességes voltát a „kommunista hazával", megszakítanak mindenféle összetartozást azoknak az iskolásoknak a szüleivel, akik ide íratják be gyerekeiket. Ez az iskola valóságos „fronthelyzetben" dolgozik és tartja fenn magát. „Csak nem engedem a gyerekemet olyan iskolába, ahol a magyar kormány által kiadott könyvekből tanítanak?" Mert a könyvek jó részét a Magyarok Világszövetsége küldi ennek az iskolának is. 306 Az más kérdés, hogy mennyivel színvonalasabbak is lehetnének ezek a könyvek és - a helyzet ismeretében - mennyivel tapintatosab-ban - nem elvtelenebbül - sőt! - kellene ezekben a tankönyvekben fogalmazni! Itt a professzor két kislánya is. Persze mind a ketten már itt születtek Amerikában. Ez azonban a beszédjükön nem vehető észre. Hazafelé menet a kocsiban összebújva sutyorognak egymás közt. Az apa hátraszól: Zsuzsa, kérhetek-e tőled valamit? - Persze, hogy kérhetsz, de tudom, mit akarsz kérni! Hogy beszéljünk magyarul, igaz ? Van még a sok-sok magyar kultúrában fogant Kör, Szövetség, Társaság, Vasárnapi Iskola, Kórus, Tánccsoport, Öregdiák-szövetség mellett egy „szerv", amelyikkel összeakadtam. Egy cserkészcsapat. Valamikor, mint kisdiák, imádtam a cserkészeket. Valamikor én is mindennap tettem valami jót, ahogy ezt a cserkésztörvény a „napi jó cselekedet" címszóban előírta. De mi volt, amit olyan visszatetszőnek éreztem az amerikai magyar cserkészek láttán? Pontosan az, amit ellenszenvesnek találtam annak idején a mi úttörőinknél is - mint fiatal tanító. Hogy a felnőttek politikai játékait akartuk eljátszatni a gyerekekkel! Hogy amikor a faluban tanácselnök-választás volt, akkor mi is őrsvezetőt választottunk. Holott mi is tudtuk ... holott a gyerekek is tudták, nem választhatnak meg őrsvezetőnek akárkit! Csak azt, akinek a nevét a nevelő egy cetlin odadugta a gyerek „jelölő bizottság" elnökének. Itt kivénhedt, öreg, pocakos, az emigrációjukba belekopaszodott cserkésznagyapák akarják újrajátszatni a gyerekekkel a maguk emlékélményeit ! Holott ezek a gyerekek nem tudnak semmiről semmit! Már maga a látvány is visszataszító: rövid nadrágos, árvalányhajas, pókhasú aggastyánok - akiknek külön méretű cserkész-derékszíj jár -visszeres lábaikkal verik elöl a huppot, utánuk a csapat! Tábortűz, regölés, magyarkodás ... Azt hiszem, egy valamirevaló magyar embernek sincs visszataszítóbb a magyarkodásnál. A melldöngető, a kivagyiskodó, a tartalom nélküli, csak a látványosságért 307 előadott bugris-magyarkodás éppen olyan utálatos, mint aki minden nemzet felettinek érzi magát. A kozmopoliták és a nemzet-hözongok egyformán ellenszenvesek. Ha az amerikai magyar cserkészek vezetői meg tudnák tisztítani a mozgalmukat a csináltságtól, azoktól a nosztalgiáktól, anukből a gyerekek már nem érthetnek semmit!... Persze vannak itt Amerikában tiszta, romantikus, a gyerekek korának, érzelmi világának megfelelő cserkészcsoportosulások is. Több helyen a cserkészek azok, akik hétvégi magyar iskolákat tartanak fenn, és magyar népművészeti kiállításokat rendeznek, szervezik, ápolják az igazi magyar népi kultúrát. Este moziba készültünk. De nem lett belőle semmi, mert egész nap iszogattunk, késő este a „drájvolást" már nem vállalta senki. így hat egyelőre csak szóbeszédből tudom az amerikai mozikról azt, amit tudok. A New York-i és más nagyvárosbeli mozik ugyanolyanok, mint Európában. De a vidéki mozik Amerikában! Gondolná az ember, hogy mindegyik előtt jókora parkolóhely, hiszen mindenki kocsival közlekedik. Ez azonban már nem elég, ujabban olyan szabadtéri mozikat építenek, amelyikbe a néző kocsistól behajthat. Leengedi az ablakot és a saját kocsijában ülve nézi a filmet. Hátul az ülésen alszik a gyerek. Alighanem a magyar tenger partjáról való az ötlet, merthogy már ott is vannak ilyen mozik. Persze, gondolhatná az ember, miféle filmek kellenek ahhoz, hogy az ilyen típusú mozinézőt egyáltalán el lehessen csalni otthonról? Ha már egy film a csillagos égig ment, akkor mégis kíváncsi a néző, mi lehet az, ami a csillagos egekig vitte. Néző nélkül.. . Csakis a propaganda! Amely olyan méreteket tud ölteni, mint amilyen egyik-másik - kisebb - közép-európai haboru volt. ¦ ' ., Nézem reggel az újságot. Jézus-atyám, hát ezek egyszerre elhoznak egy fél évre való újságot! Mi ez? Formátumban legalább kétszer akkora, mint a Népszabadság. Az oldalak száma: száztizenketto! 308 Egyetlen vasárnapi szám, súlyra két kiló! Ez a New York Times. És az ára: hatvan cent! Hatvan cent ? De hisz ettől többe kerül a papír! Csakhogy Amerikában az újságok árát nem az olvasó fizeti meg, hanem azok, akik hirdetnek benne. Mert az újság legalább felerészben hirdetéseket tartalmaz. De még így is iszonyatosan bő a leírt szöveg. Körülbelül ez az arány a tv-propagandában is, bár azt újabban törvény írja elő, hogy mennyi lehet a hirdetési szöveg. Darabokra törve minden műsor, hirdetésekkel. - Ti ettől nem őrültök meg ? - Ellenkezőleg! Az lenne a rossz, ha ezt másképp csinálnák. Ilyenkor az ember rágyújt, fúj egyet-kettőt, iszik néhány kortyot, megjegyzést tesz, megropogtatja a csontjait. Már várjuk is a hirdetéseket olykor! Csak színes tévé van. New York környékén hét tévé adóállomás működik, állomásonként hét csatornával. A készüléket persze pénzért adják, de a műsor vétele ingyenes. Ezt is a hirdetők tartják el, meg a nagy tv-készülék gyárak is fizetnek a stúdióknak. Ez nem is lehetne másképpen, mert hisz a sok különböző, egymástól független tv-állomás hogy osztaná el az ,,előfizetők" díját? Ki tudja, mikor melyik adást nézi, milyen készüléken? Az amerikai tv a legnagyobb rabszolgatartó hatalom, amelyet valaha is el tudott képzelni az ember! Oda ülsz mellé, és nem tudsz felállni... A műsoraikat reggel 6-tól éjjel 2-ig közvetítik, egy adó napi húsz órán át működik. Megindul az adás. Akár művészi film megy, akár csak csepűrágás, ahol a legérdekesebbnek tűnik a helyzet, máris vége. Jön egy néhány pillanatos reklám. De ahogy az „meg van csinálva"! Remek kiállású férfiak. Csodálatos nők ... úgy beszélnek, úgy mozognak, hogy egyszerűen képtelen az ember levenni róluk a szemét. Még a hírbemondóktól, a kommentátoroktól sem lehet elfordulni. Ezek is mind, megannyi mágus... Hogy tudják őket így összeválogatni ? 309 Felmutat egy pohár italt, és azt érzed, hogy neked abból most innod kell. Micsoda iszonyatos gonoszság ez; az amerikai tv maga az ördög, amely elcsábít, rávesz mindenre. Amelyik azt tesz veled, amit akar. Hipnotizál. Engem egyszer akartak hipnotizálni gyermekkoromban! Csakhogy én rossz „médium" voltam. Egy idősebb asszony, aki a hipnotizációt végezte, rátette a kezem fejére a kezét. Mélyen a szemembe nézett. Azt akarta velem elérni, hogy álljak fel, és nyissam ki az asztal mellé letett napernyőt. Se fel nem álltam, se az ernyőre nem gondoltam. Az öregasszony érzéketlennek minősített, akivel nincs mit kezdeni. Nevettem az egészen, és persze hogy nem hittem benne. Azóta már tudom, hogy hipnotizáció van, az egy nagyon is komoly dolog; ha másból nem, az amerikai tv-adásokból is tudhatom! Persze, az amerikaiakat könnyebb hipnotizálni. A világ legkorszerűbb technikájával élő nép talán a legnaivabb, leghiszékenyebb. Például minden elnökválasztáskor minden új elnök programnyilatkozatát készpénznek veszik. Aztán elfordulnak az elnöktől, mert valaki más irányba hipnotizálta őket. Az az igazság, hogy egyformán befolyásolhatók a jóra is, a rosszra is. Ez nagyszerű, de egyúttal tragikus! Ezért a végletek országa Amerika... a legbrutálisabb gyilkosok és az igazán jótét lelkek hazája. Például ,,szeretetlakomát" rendel el a pap. Persze, hogy kötelességének érzi minden híve, hogy azon ott legyen. Minden nővendég küt egy tortát. De micsoda hajcihővel. Viszi magával. Aztán ott a tortát egymás között eladják. Tízszeres, hússzoros, százszoros árán az igazi értékének. Összegyűlik egy csomó pénz. Mindenki jól érzi magát: aki a tortát sütötte, aki gavallér volt, és sokszorosan felülfizette az árát, aki csak megette, boldog az is, mert hiszen ha nem volna, aki a tortákat megegye, ugyan miért is éreznék a „ladyk", hogy ők most valami nagyszerű dolgot vittek véghez? Most mondd meg őszintén, te hajlandó lennél-é egy ilyen tortasüté- 310 si hisztériába beszállni? Vagy ennéd-e a tortát akkor is, ha már nem kívánja se tested, se lelked ? Minket azért már nem lehetne ilyen könnyen lóvá tenni! Pedig a mi útjaink még nem is „alternáihatók", és nem is fizetünk az utakon, mindenféle kapuk előtt. Persze, a jótékonyságban nemcsak ilyen tortasütési akciók vannak! New Yorkban - meg másutt is - az utcákon se szeri, se száma a gyűj-tögetőknek. Viszik a leplombált perselyt, kérnek huszonöt centet. Valamilyen ügy finanszírozására, vagy valami ellen. A siető járókelők sokszor meg se várják, amíg a gyűjtők ismertetik a célt. Bedobják a perselybe a centjeiket. Aztán a másik utcasarkon egy másik gyűjtő, aki éppen az ellentábornak tarhál. Úgyhogy aki az utca elején - nem figyelve oda - rossz ügyre áldozta centjeit, ugyanannak az utcának a végén jóvá is tehet mindent! Elálmosodtam! Be kell fejeznem a levélírást. Az az igazság, hogy amióta itt vagyok, úgy istenigazából még nem aludtam ki magamat. Most megpróbálom. Jó álmokat neked is! Bár ha átszámolom az időt, lehet, hogy te éppen most ébredsz! (Amerikai kisvárosok) Aranyos Jeanette! Nagy merészség egy olyan okos nőnek levelet írni, mint Maga! Mert, hogy minden leírt sor a legsúlyosabb önleleplezés! Minden sorával kiszolgáltatja magát az ember. A barátainak is, az ellenségeinek is. De mégis írok. Először is arról, hogy van esélye rá: amit kért, mindent meg fog kapni! Elhatároztam, hogy amit Magának ajándékba viszek, azt nem a „szélről" veszem! Lehet, hogy Maga ezt a kifejezést nem is érti? A házigazdám feleségével csatangoltunk az utcán, és ő mondta, ha majd akarok valamit vásárolni - hogyne akarnék, ismerik ezek a szocialista vendégeiket -, csakis a „szélről" vegyek. Ő mindig onnan szokott vásárolni. Úgy gondoltam, hogy ki vannak rakva az áruk, és amit a szélére tesznek, az a nekünk való, a legolcsóbb. Fenét... A szél - ,,sale" - azt jelenti, hogy végkiárusítás vagy alkalmi árleszállítás. Tönkrement cégek, az adóhivatal által fojtogatott és felszámolás előtt álló üzletek rendezik a ,,sale"-t. Mentvén, ami még menthető! Az ilyen üzletekben úgyszólván ingyen osztogatják a jobbnál jobb holmikat. Ha például ugyanaz az ing, ami egy jól menő New York-i üzletben 22 dollár, az ha „szélre" kerül, esetleg 4 dollárért is megvásárolható. Vagy egy 150 dolláros öltöny 25 pénzért... De hát akkor ki az, aki hajlandó máshonnan is vásárolni, mint „sale"-ről"? Például én! Csak nem fogok Magának egy olyan pulóvert vinni - amit kért -, amit „sale"-ről vesz az ember! Az ócskájából, az 312 értéktelenjéből, a selejtesek közül válogatva... Mert nemcsak az jár ám le, aki ,,sale"-ről árul, hanem az is, aki ,,sale"-ről vásárol. Az ilyen ember önmaga előtt is értéktelenedik, hát még mások előtt! Úgyhogy nézzen csak szét, kik azok - az ismerősök közül -, akik a Corvin körül őgyelegnek, amikor bejelentik a lapok, hogy 15-30%-os kedvezménnyel lehet venni ezt-azt! Kellettek volna nekik azok a holmik eddig is, de sunyítottak, vártak, kivárták az olcsó időket! Milyen emberek az ilyenek ? Itt Amerikában feltétlen rossz a hírük! Úgyhogy én elhatároztam, ,,sale"-ről nem veszek semmit. Van itt nekem már hírem amúgy is! Persze, nemcsak rossz. Tegnap tartottam egy előadást, aztán meghívtak néhány olyan városba is, ahova eddig nem volt meghívásom. Pedig higgye el, nem mondtam semmit, amire otthon bárki csóválhatná a fejét. „Ej, Végh elvtárs, hát ezért támogattuk mi a kimeneteledet?" Arra az őrnagy elvtársra gondoltam, aki olyan nehezen írta alá az útlevelemet. Többszöri nekirugaszkodásra: mondván, hogy ő nem látja biztosítottnak az én itteni eltartásomat. Végül is azzal szedtem le őt a lábáról, ha nem adnak itt ennem, fogom magam, és hazamegyek! Hisz van repülőjegyem oda-vissza! Mondhatom, az őrnagy elvtárs aggodalmai - legalábbis eddig - teljes mértékben feleslegesnek bizonyultak! Elhatároztam, hogy sem Magának, de még az Amerikáról szóló beszámolóimból sem írok semmi „okosat". Idejön egy ember, fogalma sincs, miféle világ ez itt - aztán okosakat mond róla! Vagy nálunk ... ül valaki a Duna-parton, és megmondja, hogy például Kínában mit kellene csinálni. De hát milyen az ember? Nem tudja átlépni a maga árnyékát. Különben is, azt mondta nekem tegnap egy amerikai: „Az eszkimó meséjében soha sincsen kígyó!" Engemet is társadalmi kérdések foglalkoztatnak itt. Például a „négerkérdés". De ha jól ítélem meg a dolgokat, ez itt nemcsak egyedül engemet foglalkoztat. Nem tudom megérteni, nem tudom bevenni ezt az egészet. Hogyan tűrheti egy társadalom, hogy 10-20 millió embere az ég egy megadott világon semmit se dolgozzon, csak fogyasszon! Úgy, hogy ilyen a tár- 313 sadalmi berendezkedése! Jó, hogy a feketék jelentős hányada nem is vesz részt a termelésben, mert akkor felborulna egy bizonyos egyensúly, és az is jó, hogy a fogyasztásban részt vesznek mégis, mert ha nem így lenne, ez megint csak egyensúlyi zavarokat okozna. Amiből úgyis van éppen elég. De mit lehetne tenni a négerek érdekében, meg azok érdekében, akik nem feketék, de ugyanúgy munkanélküliek? Átalakítani a teljes társadalmi szervezetet! Csakhogy így is rengeteg embernek jó, ahogy van! És van erejük és hatalmuk hozzá, hogy fenn is tartsák ezt a helyzetet! Itt más az ábra, mint például a cári Oroszországban, ahol a többségnek volt iszonyú az élet. Ott kialakulhatott a forradalmi helyzet. Itt nem, mert itt a kisebbség még időben megosztotta a maga jólétét bizonyos társadalmi rétegekkel. Akik kimaradtak, azok annyira alul vannak, és morálisan annyira lejjebb és lejjebb kerülnek, hogy a hatalom szempontjából nincs is mit kezdeni velük. Ha tömegesen felemelik a fejüket, visszanyomdossák őket az asztal alá, akár egyetlen mozdulattal is. Ha csak egyesek emelik közülük magasabbra a fejüket, azt a fejet pillanatok alatt lekaszálják. Lásd Martin Luther King lelkész esetét, vagy akár magát Kennedyt is; pedig hát neki fehér feje volt, de az másképp gondolkozott, mint Amerika. Ezért nem „tudta" a világ legjobban szervezett rendőrapparátusa még mind a mai napig se kinyomozni az elnök halálának körülményeit. Hogy lehetett és lehet véka alá rejteni Kennedy halálának titkait? Ezt otthon képtelen az ember megérteni. Itt természetesnek veszi, hogy nem is lehet másképp! A négerekkel feltétlen kellene valamit tenni,mert ez így nem lesz jó! Megeszik Amerikát. Rabszolgákká újra már nem tehetik őket, ez a liberalizmus pedig, ahogy a négerséget kezelik, oda vezethet, hogy lángba borítják egész Amerikát. Ugyanis abban a helyzetben, amiben a négerek nagy többsége él, már semmi sem lehet drága! Csakugyan, mit is lehetne kezdeni a munkanélküli fekete-fehér tömegekkel? Higgye el, egy olyan embert, akit nemcsak a maga sorsa érdekel, nagyon is foglalkoztathatja ez a téma! Munkába kellene álljanak, ott, ahol munka van, ahol felveszik őket, és dolgoznának annyiért, ameny- 314 nyit fizetnének nekik? Tehát ők adnák az előleget a maguk sorsának megváltoztatásáért ? Volt már erre példa! Az én falum parasztsága - de sok más magyar faluban volt ez így - évekig szinte ingyen dolgozott a szövetkezetekben. Hányszor állt fel az elnök zárszámadáskor, kezében a beszámoló, és egy üres lap: se arra az oldalára, se emerre nincs írva maguknak semmi! És ma, 10-15 év után tisztességesen keres minden téesz-tag! Lehetne persze a munkaadóktól is kicsikarni előleget a munkanélküli tömegek számára. De ez az, ami nem megy! Mert ők egy cent helyett örökkön-örökké kettőt akarnak. Erre épül fel egész Amerika! Ez az oka a szakadékok létrejöttének. És annak is, hogy mindegyik szaka- dék egyre mélyül. Ebből fakad Amerikában a jólét és egyszersmind a nyomor. Az eredményesebbnél eredményesebb gazdasági helyzette- remtés hajszolása: hihetetlenül gazdag árubőség, színvonal és válasz- ték; a másik oldalon nincs már erő és hit ambicionálni se, hogy a szellemi, a biológiai és a fizikálisán valóságos gettóból ki lehetne még törni. Nem irigylem Amerika jövőjét. Azt hiszem, hogy nem irigyelné más se, akinek módja van szétnézni az amerikai nagyvárosokban. Washingtont, Baltimore-t és Philadelphiát értve a nagyvárosokon, ezekbe sikerült eljutnom, nem véletlen, hogy nem azt írtam: megismerni! Emlékszik rá, amikor az egyetemen az antagonisztikus ellentmon- dásokat okították ? Nekünk még volt ilyesmiről szó, nem tudom, Ma- guknak is ? Mert ugyebár aztán a tankönyveket alaposan átírta az idő, és átformálták az események ... De itt csakugyan kibékíthetetlen ellentéteket lát az ember. Egyik oldalon: hogy minden cent haszon helyett kettőt akar a munkaadó. A másik oldalon meg: egyre erélyesebben tartja a markát egy óriási tömeg, úgy, hogy egyre több fizetésért egyre kevesebbet akar dolgozni! Mi lehet ennek a vége ? A mozgalmak megpróbálnak lavírozni, egyensúlyozni. Ideig-óráig. A pártok, a szakszervezetek, az egyesülések, a társaságok, a szövetségek, a ligák mindent megtesznek a billenő egyensúly fenntartásáért. És ez a billegés is éltethet: nem érzi biztonságban magát senki. A munkaadó és a munkavállaló között a szakszervezet igyekszik a mérleg nyelvének szerepét betölteni. Nem messze Washingtontól egy farmon a farmer szökött Puerto Ri-có-i parasztokat dolgoztatott. Úgy értve a szököttségüket, hogy engedély nélkül jöttek be és tartózkodtak az Államok területén. Hányszor kevesebb munkabérért hajlandók az ilyen munkások dolgozni? Valóságos rabszolgateleppé vált ez a farm, annál is inkább, mert a munkásoknak se volt érdeke elhagyni a védelmet nyújtó farmot. De a szakszervezet megneszelte a dolgot! Egy funkcionáriusát kiküldte a farmra, hogy mérje fel a körülményeket. Aztán amikor a funkcionárius belépett a farm kapuján, a farmer lőtt! Az ablakban csőre töltött távcsöves puskával várta a szakszervezetest. Mert neki joga van puskát tartani, és eljárni a birtokháborítóval szemben ... És ezt a farmert csak azért bírságolták meg, mert megszegte a szabályokat, bejelentés nélkül alkalmazott munkást! New York irányából indultunk el Washingtonba Baltimore-on keresztül. De Baltimore városába nem akartunk bemenni, az legalább egy óra kiesés. Van egy út, amelyik Baltimore mellett húz el, -Washington felé. Erre szerettünk volna rálelni. Először kerestük a térképen. Valami sejlett, de a térkép alapján nem találtuk meg. Én nem bántam volna azt se, ha magán a városon megyünk keresztül, legalább a saját szememmel láttam volna még egy amerikai nagyvárost. De azt mondta a gazdám, sose bánjam, hogy kimaradok a bal-timore-i látványosságokból, nem különb és nem más ez sem, mint a keleti part többi kikötővárosa. Meg se tudnám majd az emlékeimben különböztetni egyiket a másiktól. A változatosságot csak New York, Washington és némiképp Philadelphia képviselik itt keleten. New Yorkot már láttam. Washingtont és Philadelphiát látni fogom, úgyhogy ne búsuljak Baltimore miatt. A külvárosig viszont eljutottunk. Mondhatom, iszonyú! Mintha az egész külváros egyetlen kikötői dokképület lenne. A házak nem piszkosak, nem is vedlettek, de az a komor, mozdulatlan egyhangúság -nyomasztó! Mint a kerge birkák, úgy tekeregtünk az utcákon, és ne adj isten, 316 hogy megtaláltuk volna a kifelé vezető utat. Sőt, egyre beljebb és beljebb szippantott bennünket a város. A gazdámnak eszébe jutott, hogy nemcsak a térképet lehet itt böngészni, de a járókelőktől tudakolózni is lehet. Mondott, mutatott mindenki valamit, egyik mogorva kelletlenséggel, a másik szinte alázatosszolgálatkészen, de rajtunk nem segített semmi. Amikor már azt hittük, hogy végre jó úton vagyunk, kiderült, hogy ha azon az úton mennénk tovább, két nap múlva Indianapolisban lehetnénk, holott mi csak ide igyekszünk, Washingtonba. Végre jött a gazdának egy mentőötlete: megállított egy kocsit; megfizeti a sofőrt, vezessen ki bennünket a városból. Én pedig már előzetesen feljegyeztem, hogy az amerikai utak és a jelzések milyen praktikusak, milyen ésszerű az elrendezettségük, milyen közérthetőek a jelzőtábláik. Lehet, hogy ez egy idegennek így látszik? - Te meg vagy őrülve - mondta a gazdám felesége -, te egy néger kocsival akarod kivezettetni magadat a városból ? Persze, nem így mondta, hogy néger, ezt csak én írom így, az amerikaiak soha nem mondják a négerekre azt, hogy néger. Erre engemet is figyelmeztettek. Inkább feketéknek, színeseknek mondják őket, de négereknek soha! Mert ez megvető, gúnyos, lealázó, ezt a négerek, ha meghallják, nem veszik jó néven. A gazdámnak már minden türelme fogytán volt, látszott rajta, akár az ördögre is rábízná már magát, csak kerüljünk végre ki a városból. A kocsi, amit megállított, egy óriás nagy dög volt. Öt férfi ült benne, de elfért volna ott még legalább öt. Mind feketék. Először a gazda szóval akarta megmagyaráztatni magának, merre van az a rohadt kivezető út? A férfiak szívesek voltak, ki is szállt egyikük-másikuk. Közel állt meg egymáshoz a két kocsi. A hátul ülők térdén puska. - Vadászok ezek? - Fenét vadászok! Aki kiszállt, letette a puskáját az ülésre. - Húsz éve élek itt - mondta a gazdám -, már évek óta angolul 317 gondolkozom, álmodom, és egy büdös szót sem értek belőle, amit ezek mondanak! Pedig angolul beszélnek ők is. Na, így gondolhatja magáról itt Amerikában valaki, hogy érti és beszéli az angolt. Ha az utat nem is tudtuk meg, de az egyezség megszületett. Kapnak húsz dollárt, ha kivezetnek bennünket a városból. A gazda oda is adta nekik a pénzt. - Aztán mit csinálsz, ha valami hülye helyre vezetnek ezek bennünket? Vagy behúznak egy mellékutcába, és eltűnnek egy kapu alatt? Nagy a bizalom minden fekete bőrű iránt. - Felakasztom magamat! Mit csinálnék ? Vagy pert indítok! Egyikre se került sor, megszolgálták a húsz dollárt, pöfögtek előttünk a város széléig. Ott oldalra álltak, és vigyorogva integettek nekünk: innen már akárki is tud „drájvolni" Washingtonig! De hisz én itt már jártam! Ez nem Washington, ez New York! A város szélén itt is kiégett, elhagyott emeletes házak sora, kilométerszám. Ez egy új, egy másik Harlem. Nagyobb és félelmetesebb, mint a New York-i! Mert Washingtonban több a néger, mint az Egyesült Államok bármelyik városában! Azt hiszik, hogy itt, a kormány oltalma alatt minden jobb lesz nekik? Vonzza őket a Fehér Ház közelsége. Meg sokukat az, hogy itt a törvények kevésbé kimagyarázhatók, mint másutt. Washington az egyetlen olyan város az USA-ban, amelyik nem tartozik egy szövetségi államhoz sem. Mint székhely, mint főváros önálló. És az az igazság, hogy bármekkorák is a felperzselt és kiürült városnegyedek, itt nagyobb a rend, mint bárhol az Allamokban. Itt van a legtöbb rendőr is, majdnem annyi, mint a feltételezett bűnözők száma. A szörnyű külvárosi négernegyedek után egészen szép városnegyedeken furikáztunk keresztül. Rengeteg jól gondozott park, gyönyörű, ápolt, szinte a kozmetikázottságig tiszta paloták. Bejártuk a Fehér Ház környéki utcákat is. Már amelyik utcába szabad volt behajtani. Mert itt a Fehér Ház körül különös utcák vannak. Egy részébe bárki behajthat. Azokba az utcákba is, amelyek közvetle- 318 nül a Ház, vagy a Ház parkjai mellett visznek el. Más utcákba csak különleges járművek, különleges engedélyekkel mehetnek be. Megint más utcák csak tüntetésekre valók. Természetesen mi nem jutottunk a kerítéseken túl, bár olykor oda is beengedik a látogatókat, mégpedig naponta öt órán át, turnusokban lehetséges az ottani vizit. Az amerikai politika boszorkánykonyháját én csak kívülről vehettem szemügyre. De még így is megtudtam sok mindent. Például, hogy .a Fehér Ház azért fehér ház, mert csakugyan fehér. Szép, oszlopos, tornácos épület. Persze a Fehér Ház - a rezidencia - nemcsak egyetlen épületből áll, sok más palota is van még a kertben. A gazdám megmutatta a mindenkori elnök lakását is. Elfogadható. A kerítések mellett apró őrbódék és néhol egy-egy őr. Nem túl sok, mert ha minden kerítésoszlop mellé állítanának egy-egy fegyverest, akkor abból a népek azt következtethetnék ki, hogy a bentiek félnek a kintiektől. Holott erről szó sincs, éppen arról van szó, hogy a bentiek egybeforrott eszmeiségben élnek a kintiekkel. Egyik sem fél a másiktól. Egyre szorosabbra zárják a soraikat... Összeforrnak a néppel... Megnéztük azokat az utcákat is, amelyeket a tüntetésekre tartanak fenn. Most nem tüntetett senki. Tüntetés persze mostanában is gyakran van. Legutóbb a Nőliga szervezett felvonulást. A női egyenjogúság elismeréséért. A konkrét ok most az volt, hogy a kormány nem reagált a Nőliga beadványára, melyben a megkülönböztetettség ellen emelték fel a szavukat. A tüntetések persze nem mindig úgy zajlanak le, hogy tüntet az, akinek valami ellen kifogása van. Hanem olykor úgy is, hogy valaki tüntetni akar valami ellen, de ő maga nem megy ki az utcára, viszont van hozzá pénze, hogy felvállaltassa a maga szándékát egy ebből élő, csakis ezzel foglalkozó személlyel. Akivel aztán írásban rögzítik a tüntetés körülményeit, nagyságát, intenzitását és természetesen a létszámát is. Az illető vállalkozó aztán szól az alkalmazottjainak, és a tüntetés kezdetét veszi. Van első-, másod- és harmadosztályú tüntetés. Az ára- 319 kat eszerint határozzák meg. Van úgy, hogy szinte fillérekből megúsz-sza az illető az akciót. Da ha nem áll rendelkezésre elégséges számú tüntető, olyankor más városokból az alvállalkozók szállítanak tüntetőket. Ha. messzebbről és repülővel kell őket hozatni, akkor jóval borsosabbak az árak. A költségeket még a biztosítási díj is terheli. Mert olyan ember nincs, aki úgy menne ki tüntetni, hogy ne rendeztetné előzőleg a biztosítását. Mert nemcsak tüntetések vannak, hanem ellentüntetések is. Sokszor egy időben... És olykor lehet kapni egy-egy pofont is, ami után esetleg hetekig munkaképtelen a „dolgozó"! Az a legjobb, ha egyik nap van az egyik tüntetés, és az ellentüntetésre csak másnap kerül sor. Mert ilyenkor az egyiken is részt lehet venni, és a másikon is. És dupla a kereset... Furcsa dolgok ezek. Dolgozik egyik-másik amerikai egész héten. Keres egy kis dohányt. Aztán a jövő hétre nem marad egy vasa se. Tüntettetett valaki vagy valami ellen, vagy mellett. Ráment az utolsó centje is! Most aztán hogy húzza ki elsejéig ? Egy menettel - Washingtonban csatangolva - találkoztunk mi is. Az Ábrahám Lincoln szobránál, amelyet a mauzóleumon belül, egy hatalmas teremben helyeztek el. Itt is olyan szépen sorba álltak, akár Moszkvában a Leninmauzóleumnál. Külföldiek, helyiek és vidékről jöttek egyaránt. A szobor óriási, az épület mellett a terek és parkok szintén, úgyhogy mindenkinek bőven van hely. A szobor melletti épületben egy emlékszobát is berendeztek, de az inkább templomnak hat, mint emlékszobának. Az amerikai függetlenségi háború és a polgárháború emlékeit őrzik itt. Lincoln beszédei kőbe vésve a falon. Kőbe vésve a Függetlenségi Nyilatkozat is, amely tulajdonképpen az USA alkotmányának alapja. Nagyon szép gondolatok az emberi szabadságról, függetlenségről, barátságról, testvériségről. Az amerikaiak kegyelettel őrzik Ábrahám Lincoln emlékét, és büszkék mindarra, ami itt látható, és ami a történelmük. Joggal. 320 A falra írott, kőbe vésett gondolatok ragyognak. A márvány és az aranyozott betűk csillognak. A feliratokban nem tett kárt az idő. Lincoln Ábrahám gyilkosát annak idején elfogták. És el is nyerte a büntetését. Mindez már nem sikerült később, a Kennedy-gyilkosság idején. A kőbe vésett törvény azóta már rengeteg új, papírra vetett törvénnyel egészült ki. És a törvények szelleme áthatja a napi politikát is. Ezekből a törvényekből okkal lehet következtetni arra, hogy az USA ma is gyakori szószólója az emberi jogok érvényszerzésének. Szerte a világon. Hát nem furcsa ? Egy olyan állam a leghangosabb ebben a témában, amelyik tizenöt év alatt sem tudta megmondani a polgárainak: kik gyilkolták meg az elnöküket és hogyan ? Persze, erre nézve itt a falon nem találni konkrét feliratokat. De hát ez az amerikaiak dolga. Most különben is válságos idők járnak az USA-ban. A válság onnan indult, hogy Nixon annak idején nagy mennyiségű gabonát adott el a Szovjetuniónak. A farmerek felemelték az árakat a gabonából szerzett nagy jövedelmük biztonságával a hátuk mögött; erre minden szektorban emelkedtek az árak. Ebből származik az USA minden búja-baja manapság - mondják egyesek. És hogy ezt mind-mind az oroszok tették velük! Ha Oroszország nincs, vagy ha van is, de Nixon elnök nem ad el nekik gabonát, ma senkinek se fájna a feje Amerikában! így viszont fáj. És ez a fejfájás óvatosságra, gyanakvásra inti Amerika népét. Egyik válság jön a másik után. Az egyikből még ki se lábol-nak, ott a másik. De a közbeeső években fellendülések tapasztalhatók. Most éppen depressziós a hangulat. Kemények az adóhivatalok, türelmetlenek a bankok, aki adós, aki nem fizet, elárverezik. De hogy ez ne következzék be, sündisznóállásba húzódnak az USA polgárai. Nincs prosperitás. Mindenki fél, ül a pénzén, várja, hogy még rosz-szabb lesz. Nincs a telkeknek ára, alig-alig van építkezés, mindenki visszavonulóban. A cégek húzzák-halasztják a fizetési kötelezettségeik teljesítését, készpénz helyett bérházakat, gépeket, farmokat akarnak adni az adósságaik fejében. 321 De ki az, aki elfogadja ezeket az ajánlatokat ? Rengeteg a per! De legalább az ügyvédek megszedik magukat. Ez sem egy utolsó szempont, rengeteg ügyvéd és jogász dolgozik az USA-ban, rengeteg pénzt gyűjtenek be, hátha éppen innen indul el valamiféle pezsdülés, amely sok más területen adhat lendületet a gazdasági életnek. És aztán mer a polgár majd költekezni, lesz vásárlás, pénz, munka, újra jó lesz minden. Csak a nehéz időket kell átvészelni. Addig megfelel a kisebb kocsi is, a bérlakás is a saját fürdőmedencés, parkos villa helyett. Étterembe nem kellett mennünk, mert a gazdámnak él itt egy barátja Washingtonban, hozzájuk vagyunk hivatalosak. Vagyis ő nem is Washingtonban él, hanem a város mellett egy villanegyedben, amelyiknek Arlington a neve. Vajda Benő foglalkozása orvos; 10-14 éves gyerekek pszichés elváltozásait gyógyítja. Nemcsak orvosa, de részvényese is a kórháznak, amelyikben dolgozik. Van egy bizonyos tőkéje, és van egy havi jövedelmet biztosító állása is. Az amerikai kisembernek, átlagpolgárnak ez a legbiztosabb egzisztencia. Mert Amerikában „kisember" az is, akinek havi 10 ezer dollár a jövedelme, van egy 200 holdas farmja, amelyikkel nem tud mit kezdeni, termelni nem érdemes rajta, eladni nem lehet, van egy emeletes villája, amelyiknek egy részét kiadta bérbe, mert az egész épületet másodmagával képtelen belakm. Vannak kocsijai, van néhány világmárkás vadászpuskája, évente világ körüli utat tesz, mikor Nepálba, mikor csak Erdélyországig visz az útja, van a parkjában két, a Hortobágyról származó originális pulikutyája, s a többi. Egy ilyen emberre ugyan már nem lehet azt mondani, hogy keszeg vagy kárász, de hogy még nem igazi nagy hal, az biztos! Hol van ő még a bálnáktól, a cápáktól, a kardhalaktól, amelyekre nemcsak halásznak, de vadásznak is! Az ilyen közép-kis-méretű halaknak a legjobb, nem falhatja fel őket minden jött-ment ragadozó, és nem lőnek rájuk szigonnyal sem! Arlingtoni barátunk elég tekintélyes társaságot hívott össze a tiszteletemre. Volt ott orvos, egyetemi tanár, hajdan volt magyar politikus és kormányfő, újságíró, mérnök meg ki tudja még kik... 322 - Itt, ahányan vagyunk, annyiféle az elvünk, de ez itt mind rendes ember! Ez egyébként a beszélgetésből is kitűnt. Már itt is h/re járt, hogy végeztem Bostonban. Ezzel én most nem akarom untatni Magát, majd elmesélem. Rosszallólag vették a történteket, de nem az én rovásomra! Úgyhogy meg is beszélték a volt, a jelenlegi és a jövendő házigazdáim, hogy ezentúl jobban kell vigyázzanak rám. Nyugodtan leírhatom Magának, hogy itt, a társaságban egyetlen szélsőséges ember sem volt, pedig ha felsorolnám a neveket, egyikmásik hallatán volna, aki ide-oda kapkodná a fejét... Egyetlen olyan kérdést sem tettek fel, amiből kiderült volna: itt most Magyarország ellenségei is jelen vannak! A házigazda, Vajda Benő remek ember! Kedélyes, kedves, élmény a vele való beszélgetés. Debrecenben végzett, alföldi gyerek, szépen ejti a szavakat, ,,i"-vel. „Pinz, szip, gip." De ezt nem erőlteti, nem modoros az enyhe tájszólása. Ő is gyakori vendég Magyarországon, sőt a Magyar Tudományos Akadémia meghívására ösztöndíjasként egy évet fog tölteni a magyar egyetemeken, klinikákon. Úgyhogy láthatja, nem keveredtem rossz társaságba! Ez ellen még a Maga pártszerű, fegyelmezett, a munkásmozgalomból hozott szigorú erkölcsiségének sem lehet kifogása! Szóval, meg kell írnom Magának, hogy én sokkal rosszabb dolgokra számítottam! Mégpedig úgy, hogy Amerikát vártam szimpatikusabb-nak, és az itt élő emigráns-disszidens magyaroktól tartottam inkább. Persze, bonyolult dolog ez nagyon, hogy ki miért van itt? Sokféle sorsok útjai, útvesztői rajzolódnak itt ki. Biztos, hogy vannak, de én még nem találkoztam kimondott „ellenséggel". Lehet, hogy én más körökben forgolódom? Bolondok és megszállottak itt is vannak szép számmal, de hát Maga tudja leginkább: otthon vajon nincsenek ? Szerintem magának a szerkesztőségben legalább annyi félkegyeiművel van dolga, mint ahány itt tarkítja a társaságokat. Akárhogy is vélekednek ezek az emberek, egy feltétlen a javukra írható: érdekli őket Magyarország, a magyarság sorsa. Napszámra is 323 elhallgatnák, amit az ember mesél nekik az itthoni életről, az irodalomról, írókról, művészekről, esetekről, művekről. Éppen ez a baj, hogy hajnaltájt, amikor a vendégek már eloszlanak, a házigazdák még tovább igénylik a beszélgetést. Reggelig. A végkimerülésig. De ez nem terhes, mert érzi az ember, érdekli őket a hazájuk, nemzetük sorsa. Még akkor is, ha itthagyták a szülőföldet. Hiszen Amerika csak ilyen emberekből állt össze! Mert hol van itt olyan, aki azt mondhatná magáról, hogy „őslakos" ? Ez a nép itt így állt egybe, így lett belőlük nemzet. Történelem nélkül, nemzeti múlt nélkül úgy, hogy a történelmi tudatuk évtizedekre, ezer kilométerekre gyökerezik innen. És nekik itt kell gyökeret verniük! Gondolja csak meg, nem kis dolgok ezek! Itt csakugyan nagyon furcsa ez a múlt nélküliség! Nincs egy Eger-váruk, nincs egy visegrádi tornyuk, nincs túristvándi vízimalmuk, még egy igazi, megsárgult anyakönyvük sincs. És mégis nemzetet alkotnak! Ha itt véletlenül van valahol egy százötven éves épület, az már szenzációszámba menő műemlék! Egy sánc, egy töltés, ahonnan a függetlenségi háborúban a katonák az anyaországbeli zsoldosokra lőttek, az már üvegbura alatt tartott, körülkerített műemlék, mind. Hogy ragaszkodnak a népek a múltjukhoz, még ha csak ilyen nyúl-farknyian rövid is, mint itt az amerikaiaké. Nálunk egy megyében több a történelem, a múlt, az emlék, mint itt az egész Államokban. Különösen Philadelphiában tapasztalhattam ezt. Amelyik olyan „előfővárosi" címet visel, mint Székesfehérvár vagy Esztergom. Csakhogy ami nálunk ezer év, az itt Philadelphiában még kétszáz sincs. Ez a város volt az Államok első székhelye, és most híven és büszkén őrzi az USA történelmi múltjának históriás és tárgyi emlékeit is. Ide csak egy napra futotta az időből. Viszont nem akárkivel jöttem! A két világháború közötti polgári világ híres-neves írójának leszármazottjával találkoztam össze, és voltam a vendége! Az apáról én se jót, se rosszat. Nekünk ő már nem volt se kötelező, se tiltott olvasmány. Az az igazság, hogy egy dzsentri-polgári világ irodalmi kedvencének fiától - Harsányi András, aki ráadásul még pap is, de reformá- 324 tus -, én sokkal kevesebbet vártam! Nem abban, hogy egy igazán széles látókörű, művelt, mindenben tájékozott férfiú az illető, hanem ahogy ránéz a világra! Az otthon maradtra is. Tárgyilagosan, tisztán, elfogultság nélkül. És főként: szeretettel. Hányadik ember ő már, akit megismertem, aki a házigazdám volt, s akit barátként szerethettem |meg? Egyikük-másikuk bizony elkelne otthon is! Találkoztam itt olyan | tudóssal, mérnökkel, orvossal, közgazdásszal, akinek csak egyetlen baja van: hogy nem nálunk, otthon tervez, igazgat, gyógyít. Mert ezek az emberek - zömmel - óriási vérveszteséget jelentenek a hazának! Szellemiekben is, anyagiakban is. Gondoljon csak a Selye János vagy a Szent-Györgyi Albert típusú tudósokra, emberekre! Persze kérdés, itthon lett volna-e belőlük Selye vagy Szent-Györgyi ? Ha akikkel én megismerkedtem, nem is ilyen óriások, de bizony egyikük-másikuk nagyon hiányzik otthonról! Milyen jó, hogy a kölcsönös közeledés szálai egyre erősebben szövődnek! Gyógyítva sebeket, felejtve megbántásokat, amelyek sokszor nem egyoldalúak voltak, hanem nagyon is kölcsönösek. így hát a felejtéseknek és a közeledéseknek is kölcsönöseknek kell lenniük. Egy verőfényes szeptemberi délelőtt érkeztünk Harsányi Andrással Philadelphiába. Persze, hova vezetett legelőször az utunk: a régi parlament épületébe, amely egyáltalán nem valami grandiózus nagy palota. Négyszög alakú, sárgára meszelt ház. Ma már azon kívül, hogy betölti muzeális szerepét, egyéb jelentősége nincs. Az épületbe be lehet menni csoportosan és egyénenként is. Csakhogy, aki egyénileg megy be, az csak a feliratokra támaszkodhat, a csoportok idegenvezetőt kapnak. Ő aztán mutogató pálcával a kezében sorba vezeti a teremben az érdeklődőket. Ugyanúgy, mint a Téli Palotában, Carszkoje Szelóban vagy a Kreml falai között. Csak hát itt olyan, de olyan szegényes minden! Szinte megható, hogyan akarják abból a nagyon-nagyon kevés látnivalóból az egész történelmi múltjukat reprodukálni. Nekik azt a kétszáz évet kell úgy szeretni, mint nekünk az ezer évünket, mint az oroszoknak Kijevet, Moszkvát. 325 A hölgy elmondja mindazt, amit bármelyik egyetemi tankönyvből kiolvashat az ember. Nem rajta múlik, hogy itt nincs több mutogatnivaló. Ha csak az a harang nem, amelyiket a győzelem örömére öntöttek itt Philadelphiában, és később, egy bíró halálakor reggeltől estig, amíg csak meg nem repedt, kongatták a gyász napján. Úgy áll ott még most is, repedten. Mint egy túlságosan nagy fájdalmat ki nem bíró szív. Megszakadva. Mint annak a fiatal négernek a szíve, akiről tegnap hallottam. Aki kiállt versenyre egy krampácsoló géppel, még annak idején, a nagy vasútépítkezések korában. Ki üt gyorsabban, erősebben és többször? Meg akarta mutatni, hogy jöhetnek gépek, de azért az ember is valami ! Nem lehet csak úgy félredobni az erejét! Bírta az iramot egy ideig. Aztán szétszakadt a szíve. John Henry huszonnégy éves vasúti munkásról nem maradt fenn tárgyi emlék, csak egy dal. Öregek, fiatalok, fehérek, feketék szívesen éneklik. Népdal született a gép és az ember összecsapásának tragédiájáról. Itt már az a szék is ereklye, amelyikben valamikor valamelyik elnök ült. Vagy amelyikről felállt egy bíró és kihirdetett egy ítéletet. Aztán kalodák is vannak itt, amelyekbe a rossz embereket zárták. Hajdan. Arról nem esik szó, miért kellett Philadelphiát „leváltani" a fővárosságról. Ha nem is a múzeumi hölgy-kalauztól, de azért meg lehet tudni! Washington elnök a saját mocsaras birtokait - már mint elnök -eladta az Államoknak. És hogy bizonyítani lehessen, volt értelme a vételnek, oda telepítették a fővárost. Hivatalnok várost alapítottak. Nagy üzletek kötődtek akkor - hiszen a főváros után oda költöztek a méltóságok is. Washingtont már úgy építették, hogy becsomagolva érkezett oda a tégla, ládákban, acélszalaggal átkötve. Persze nemcsak történelmi feliratok vannak itt. Egy faborításos fal-'ba bevésve: ,,With lőve. Pro memóriám. Our nice days." Az aláírás hiányzik. Lehet, hogy éppen valamelyik európai turistától származik ? 326 A hölgy megvárja, amíg összegyűlnek az itt-ott bámészkodó vendégek, hogy átvezesse őket a következő terembe. Boldogan válaszol minden feltett kérdésre. Aki valami szellemeset tud kérdezni, annak külön hálás! Hiába, egyhangú dolog lehet itt neki szobáról szobára vezetni a vendégeket, naponta, évek hosszú során át. A legaktívabban érdeklődők odamennek a haranghoz, megtapogatják a repedéseit. Az idegenvezető - a korabeli hölgyek kosztümjében. Fehér, keményített, bő ujjú ing, kék szoknya csipkeköténnyel. A szoknyája csak térdig ér, látszik, hogy alatta is minden csupa csipke. Itt nemcsak bemutatás folyik, hanem népnevelés is! A hölgy behunyt szemmel buzdít mindenkit a haza szeretetére, a történelmi múlt megbecsülésére. Tizenhárom állam parlamentje volt ez a kis szoba ötvenöt székkel a teremben. Akkor, 1774-ben és most is, 1975-ben ennyi szék van itt. Washington annak idején úgy rendezte el a dolgokat: vagy itt marad a parlament Philadelphiában, de akkor le kell rombolni az egész várost és újjáépíteni nagyobbra, az USA várható hatalmasságához szabottan, vagy minden maradjon, és építsenek egy új fővárost. Vasketrecek is vannak itt, amelyekben a rabokat tartották, amíg lefolyt a bírósági tárgyalás! A volt parlamenthez nem messze van a tengerpart, a Delaware-öböl mentén. És a vízparton takaros kis kocsmák sora. Be is megyünk az egyikbe. Lehet válogatni. Amelyiket mi kinézzük, azon ez a felirat áll: „Boszorkányok és kurvák." De vannak szelídebben címzett ivók is. Mielőtt belépnék, kattog valami a fejünk felett. Egy helikopter. Éppen itt száll le, a kocsma előtti téren. A kocsma és a part között már nincs semmi, csak egy óriás lebetonozott térség. Ott ér talajt a helikopter. Egy fiatal, barna férfi lép ki a gépből. Pár méterre lehet hozzánk. Mi is ott parkoltunk le nem messze. Jóvágású legény, magas, csillogó fekete hajú, szinte nem is fekete: kék. A bajusza is. Hófehér vászonruhát visel, fekete cipőt, és az inge is fekete, apró pici piros mintákkal. A nyakkendője hófehér. Aztán kilép a helikopterből egy hölgy is; széles, sötét napszemüveg 327 van rajta. A hölgy hosszú, simára fésült haja a válláig ér. Ha van tökéletes női alak: ez az! Nem sovány, nem molett, mintha egy előre meghatározott ízlés-igény szerint formázták volna meg. Tökéletes karcsúságú derék, hófehér fogak. Az arca nagyon is fehér, csak egy kis halvány napbarnította pír van rajta. Könnyen elképzelhető, hogy tátva maradt a szám. Ugyanis a hölgy szinte teljesen átlátszó ruhát viselt. Horgolt csipkeruha volt rajta, fehér és földig érő. És a ruhája teles-tele kék ibolyaszálakkal! Csak úgy, befűzve a ruha anyagának szálai közé. De tetőtől talpig! Mintha minden szál ibolyát most szakítottak volna le! Ibolyaillat-felhő terjengett a hölgy körül. Szédítő volt. A látvány is. Belekarolt partnerébe, aztán indultak az egyik kocsma felé. Mi pedig a mi kis „matrózcsárdánkba", mert ez az volt. A cégér alatt egy kettészelt óriási vörös rák, de eredeti, most tehették ki nemrég. Mindig cserélik, hogy friss legyen. Itt csak tengeri származású ételeket lehet kapni. A konyha egyben az étteremmel. Minden szakács néger. És mindegyik jókedvű. Szinte nevetgélve, vidáman - de olyan gyorsan, mint a villám - dolgoztak. Óriási volt az étterem, s csaknem tele. Már megbántam, hogy ide jöttünk, várni kellett volna még egypár percet a bejövetelünkkel. Mehettünk volna mi oda is, ahova az az ibo-lyás tündér ment a fiújával. Két óriás akvárium egymás mellett. Az egyikben csak tengeri rákok, a másikban halak, mindenféle, amit itt a környező vizekből ki lehet fogni. És nemcsak halak, polipok, ráják, tengeri kígyó-szerű dögök, ha nem éppen azok ... Étlap nincs, mindenki az akváriumból választja ki, mit akar enni. Azt gyorsan úgy-ahogy megtisztítják, a szeme láttára elkészítik, aztán máris lehet fogyasztani. Egy külön óriás tepsin csigák és kagylók, de azokon nincsen víz! Azért mozognak a szakácsok ilyen fürgén, mert az ételre senki se szeret sokat várni. És nemhogy megfőzve, felvagdalva, de még előkészítve sincs semmi... Persze, ezek a könnyű húsok pillanatok alatt megfőnek, megsülnek. 328 Az ételt nem tűzön párolják, hanem gőzben. Tégelyszerű, nagy lecsukható katlanokból sistereg a gőz. Sose tudtam eddig, miért mondják a rákra azt, hogy vörös ? Hiszen a rák, amit én eddig láttam, az mind, mind zöld, barna, szürke, meg mindenféle színű volt, csak vörös nem. És ne mondja azt senki, hogy ő valaha is fogott vagy látott már vörös rákot patakban, folyóban, tengerekben ! A rákot élve belevágják a gőzkamrába, aztán pillanatok múlva kikapják onnan. Akkor lesz a rák vörös. De milyen gyönyörű vörös színű! Felálltam az asztaltól, és odamentem a konyhához bámészkodni. A néger szakácsok még élvezetesebben csináltak mindent, amikor észrevették, hogy nemcsak evő, de néző is van! Félméteres nagyságú rákokat .kapkodtak elő az akváriumból. Zsupsz, be a gőzbe! Ki onnan! Egy óriás bárddal lesújtottak a rák testére. Felvágták az ollóit, egy kétágú hegyes villával kikapták a csontok közül a hófehér, párolgó húst. Félkilós, kilós szeletek is lehettek ? Amelyik ráknak a felvágása nem sikerült szépen, és a csonttal együtt az ütéskor összetöredezett, megroncsolódott a hús is, azt a rákot mindenestől eldobták! Kikaptak egy másikat az akváriumból. Percek alatt nyolc-tíz rákot is el kellett dobniuk. Aztán egy másik pultnál a kagylókat bontogatták, „fűszerezték". A felszolgálók odarohantak a konyhaasztalhoz, felkapták a tányérokat, szaladtak vele a vendéghez. Hogy még idejében, frissen kiszippanthassák a felnyitott kagylók tartalmát. Mindenfelé sürgés-forgás. Mi valamiféle halászlét ettünk. Barna, sűrű, pépszerű étel volt. Nemcsak halhúsból főzték, de volt benne kagyló is, főve. Nagyon finom volt, pedig külsőre nem látszott biztatónak. Aztán ettünk mi is rákokat, különféléket, halat is ettünk, meg mindenféle tengeri herkentyűt, tizenöt dollárt fizettünk összesen. A vendéglátóm húsz dollárt adott, ebből visszakért két dollárt. Jó ideig nézgelődtünk még a tengerparton a kocsmák körül. A heli- 329 kopter még mindig ott volt, ahova leszállt. De hisz azóta már elhervadhattak a hölgy ruháján az ibolyaszálak! Most már be is kellene fejeznem a levelet, korán szeretnék lefeküdni, holnap egy hosszabb utam lesz, megyek Buffalóba. A „bölény-város"-ba, mert ez magyarul azt jelenti. Egy New York melletti repülőtérről indulok, az a város neve, hogy Newark. Itt minden új! Természetes, hogy sok amerikai város nevében ott van ez a szó, hogy ,,new". Eljöttek az emberek ide - innen-onnan - azért, mert ott rossz volt nekik! És ugyanolyan nevű városokat alapítottak itt is, mint amilyen nevűeket otthagytak. Le akartak vetni magukról mindent, aztán most meg belehalnak, hogy szépen, Lassacskán elszakad az utolsó szál is, ami még az óhazához kötözi őket. De csak ez a nemzedék érzi az ott-honvesztettség nyomorúságát. Akik már itt születtek - ha ők még teljesen nem is -, a következő nemzedék már igazi amerikai lesz! Yan-kee. Aki már csak annyit tud, hogy skót, lengyel, ukrán, magyar, ír emberek voltak az ősei. Micsoda egy iszonyatos kohó ez itt, amelyik magába olvaszt minden népet. Bizony, eljön az idő, hogy egyetlen magyar sem lesz Amerikában, pedig ma még másfél millióan vannak! Az elmagyartalanodás másfél milliós beosztású skáláján. De hogy csak másfél milliós ez a szám? Úgyhogy - a hozzáértők szerint - a költő tévedett, mikor másfél millió „kitántorgóról" szólt. Azok száma „csak" 493 ezer volt! Elszaporodva - jóval később, mint ahogy József Attila írta - lett a számuk másfél millió! Beszélgettem tegnap egy amerikai magyarral, afelől érdeklődött, hogy van-e még valami Magyarországból? Nem lettünk-e ott a Duna partján mindannyian oroszok? Mert neki valaki azt mondta! Meg hogy állnak-e még a templomok, igaz-e, hogy a legtöbből téeszraktár lett ? És ha azt mondom, se oroszok nem lettünk, sem a templomainkból nem csináltak téeszraktárakat, azt mondják: na, ezt is kiküldték ide, egy kis „vörös" propagandát szétszórni! Ez így beszélt. Egy másiktól meg azt hallom: most pert indítanak, hogy ne lehessen az amerikai iskolákban hittant oktatni. Mert ez káro- 330 san befolyásolná a gyerekeket világnézetük kialakulásában. Holott Amerikában mindenki olyan világnézetet vall, amilyet akar. Ilyenfajta korlátozások csak itt, mifelénk vannak . .. Találkoztam tegnap egy szomorú amerikai magyarral is. Nősülni akart. És a hölgy, aki már született amerikai, nem ment hozzá. Mert megkérdezte, hogy hívják az 6 foglalkozását az anyanyelvén? ,, Vízvezeték -szerelő". Egy ilyen foglalkozású emberhez nem megy! Sohase tudná megtanulni ezt a szót! Micsoda akadályai is lehetnek a szerelemnek! Nemcsak a nagy távolságok! - Amit elhallgattam Washingtonról, Philadelphiáról, azt majd szóban..." (Nagyvárosi kószálások) Drága Evelyn! Végre van egy kis időm! Mi másra használnám fel, minthogy levelet írok Neked. Ismerd el, hogy ez nem kis szó: Neked írok először Amerikából! És könnyen lehetséges, Te leszel az egyetlen, aki levelet kap innen tőlem. Persze, nem akarok ezzel különleges érdemeket szerezni Nálad, de azért jó, ha mindezt Te is tudod! Viszonzásképpen: ha a Megyeri csárda felé visz az utad mostanában, légy szíves bemenni, és igyál meg egy pohár veres bort az egészségemre ! Mondd meg a fiúknak, hogy üdvözlöm őket! Az útravalót - amit kaptam tőled - soha nem felejtem el. Már akkor éreztem, amikor elbúcsúztunk egymástól: ez az út nekem rossz nem lehet, ilyen útravalóval szerencsésen körbe lehet járni az egész világot. A kis cédula, amire felírtad, hogy miket vigyek neked, még megvan. De tegnap bemásoltam a jegyzetfüzetembe is, ha véletlenül elveszteném, már akkor se lehet fennakadás. Te szereted a krimit, hát most írok Neked egyet! Ez a Buffalo egy kriminális hely! Egyáltalán nem barátságos város. Nem is tudom, mennyi ideig kellene itt lennem, hogy valamilyen különbséget lássak és érezzék például Buffalo és Boston között ? Persze, azért különbség van, az egyik az óceán partján fekszik, a másik északnyugatra, valamivel beljebb a kontinensen, nem messze a Niagara-vízeséshez, az Erie-tó partján, de közel az Ontario-tóhoz is. 332 Buffalo arról nevezetes, hogy itt is gyilkoltak már elnököt! Nekem ezt Buffalóba való érkezésem előtt mesélték el, talán enyhe, figyelmeztető célzással, jó lesz itt vigyázni! Nem mintha elnöknek erezném magam! Bizony isten mondom Neked, sok minden szeretnék lenni ezen a világon, de amerikai elnök nem! Engem az se lepne meg, ha egyszer otthon a rádióban hallgatnám a híreket, és azt hallanám: lemondott az amerikai elnök, bejelentvén, hogy az USA kormányozhatatlanná vált. Szerintem kormányozhatatlan máris, bár lehet, hogy mindig is az volt, de ahogy ezt ezelőtt se jelentették be soha, nem jelentik be most sem. Persze, én a kormányzást egy tenyérnyi közép-európai államocska vonatkozásában értem. Úgy, ahogy nálunk, meg általában Európában kormányoznak, itt az csakugyan lehetetlen! Itt utánavágják a gyeplőt mindennek. Hadd szaladjon a ló, amíg csak bírja szusszal. Majd megáll, ha kifulladt. No, de hadd kezdjem az elején! Lepasszoltak ide Buffalóba - vagy inkább fel -, hiszen most vagyok a legészakabban. A buffalói házigazdám, Prágay Dezső várt a repülőtéren. Ha láttad volna, hogy motoztak meg mindenkit a gépbe való beszállás előtt. Pedig ez csak egy belföldi járat volt. Iszonyatos ez a hisztéria, ami a repülőtereken van. Ha ez így megy, duplájába fognak kerülni a repülőjegyek, úgy fel kell duzzasztani az ellenőrző-apparátust, annyi gép kell a csomagok átvizsgálásához. Ennek ellenére - azt mondják - alig repülnek kevesebben, mint amikor még nem volt ez az őrület. A buffalói repülőtér se kisebb, mint akármelyik kelet-amerikai nagyvárosé. Itt is csak kapkodja az ember a fejét a pillanatonként le-felszálló gépek láttán. A buffalói vendéglátómat nem volt nehéz felfedeznem a repülőtér várócsarnokában, egyrészt már telefonon többször beszéltünk egymással - elmondtuk, melyikünk hogy néz ki -, másrészt pedig őt személyesen is ismerik az eddigi házigazdáim, nekem is leírták őt. Az az orvos, aki Bostonban fogadott, a buffalói házigazdám legjobb 333 barátja. Ők is beszéltek már telefonon, amióta itt vagyok az Államokban, gondolom, szót váltottak rólam is. Itt a telefon hihetetlenül precíz, mint intézmény is, ügy meg, mint technika, egyszerűen csodálatos - anélkül, hogy hasra esne az ember. Először is: bárkinek, bárhol 24 óra alatt felszerelnek egy készüléket, ha kéri. Kiszámolják, hogy mennyibe kerül, azt előre ki kell fizetni, aztán ha olyan telefont akar magának valaki, amelyik csak az övé New York és San Francisco között - ha megfizeti azt az ötezer kilométeres vezetéket, hát megkapja. Azon csak derülnek az amerikaiak, hogy nálunk az állam hozzájárul az egyéni telefonigényló'k költségeihez. Persze, az is nevetséges, hogy nálunk mennyi idő alatt kap az igénylő egy készüléket. És hogy különböző magas hivataloktól kell papírt beszerezni, amelyben támogatják, s javasolják a telefonigény kielégítését. Az ilyeneken az amerikaiak fölényesen tudnak nevetni. Pillanatokon belül felhívhatsz bárkit. De nemcsak helyben, akár négy-ötezer kilométeres távolságra is. És jobban hallani, mintha a Pasarétről egy rózsadombi számot hívnál. Csakugyan mulatságos! Meghívod reggel Budapestről a pár tíz kilométerre fekvő vidéki számot. Csak úgy simán. Délben bejelented, hogy vegyék sürgősre. Kettőkor újra jelentesz, hogy duplasürgősre kéred... Négykor kéred, hogy töröljék, hivatali számot hívtál, négy után már úgy sincs bent senki. És reggeltől estig ott ültél a telefon mellett. Másnap reggel újra lehet kísérletezni! És akkor gondold meg: ez az egész telefonrendszer egy akkora országot fog össze, mint az USA! Amelyben csak New Yorknak van annyi lakosa, mint Magyarországnak. És az Államok bármelyik területéről bármelyik településének bármelyik számát pillanatok alatt fel lehet tárcsázni! Nem ad a készülék gyanús hangokat, nem kell rekedtre ordítani magad, nem kell megkérned a telefonközpontot, hogy legyen szíves közvetíteni, mert egy büdös szót se hallani! Na, ennyit az amerikai telefonviszonyokról - az amerikai életforma imádata nélkül. Megkérdezték tőlem tegnap, mi tetszik itt nekem a legjobban? 334 Nem kis elképedésükre azt mondtam: az, amit átvettek a szocializmusból ! Csak azzal sikerülte enyhítenem a leplezett és leplezetlen felháborodásukat, hogy azt mondtam: otthon meg az tetszik, amit átveszünk a kapitalistáktól... Azt hitték, viccelek! Mert csakugyan, ha nálunk olyan lenne a telefonrendszer, meg sok más egyéb is, mint itt, mondhatnám-é normális fejjel: az ellen én tiltakozom, azt kapitalista viszonyok között kikísérletezett módszer szerint vezették be nálunk is ... Ne félts, tudom én is: az intézmények, a módszerek, az államok, a kormányok közeledhetnek, sőt közeledniük is kell - de az elvek csak ne közeledjenek!... Az én elveimet se közelítette meg itt még senki. Én se a másokét, úgyhogy még nem lazultam fel! No, de Buffalo. A „bölények városa"! Itt élt Sharon Taté - amíg meg nem halt. A házigazdám mesélte el a történetét. De ezt otthon mi is tudtuk! Sharon Taté amerikai lány volt, a férje - tudjuk ezt is - amerikai lengyel. Amit az életben meg lehetett csinálni, megcsináltak mindent! Utazás, szex, pénz, siker, kábítószer. Sharon Taté mindent próbált, mindent tudott már az életről, csak egyet nem! Hogy milyen a halál ?! Talán úgy gondolta, hogy ez a legmagasabb rendű emberi kéj ? A gyilkosság a villa fürdőmedencével ellátott szalonjában hosszadalmas volt, rítusok előzték meg, míg aztán bekövetkezett. A szoba falára vérrel írták ki „pigs" = disznók. Nem tudni, kitől származik a felirat. A férj, aki akkor nem volt otthon, most otthon van! Filmet csinál a felesége haláláról. Biztos, hogy milliók fogják megnézni. Tetézi a helyzetet, hogy Sharon Taté, amikor meggyilkolták, terhes volt. Egy halott feleségről filmet csinálni... akitől a férj - az apa - a rendező, gyereket várt. Filmet arról, aki már nem él, s akiben az anya meggyilkolásakor meghalt a gyerek is! És ez a gyilkosság nem véletlenül, nem pénzért, nem bosszúból történt. Azt mondhatnám, szinte csak hobbiból. 335 A házigazdám biológus, de nemcsak egy fontos biológiai intézetben vezető munkatárs mint kutató, hanem tanít az egyetem biológiai tanszékén is. Felesége van, gyerekük nincs, az asszony - Éva - nem él Buffalóban, Bostonban dolgozik. Hétvégeken jár haza. Úgyhogy a vendéglátómmal ketten szalmaözvegykedtünk itt, eltöl-töttük az időt jól. Mindent tud a városáról, az egész vidékről. Kapásból sorolja fel annak a hetvenkét indián törzsnek a nevét, amelyek táborhelyein ma Buffalo városa áll. Először is egy nagy sétát tettünk Dezsővel a városban. A belváros csupa magas, fényes, kilakkozott, kiglancolt üzletház, pénzintézet, hivatal. A külváros: komor, nagy kaszárnyák! Itt is vannak kiégett és elhagyott negyedek. Ez minden amerikai nagyvárosban divat. Aztán vannak gyönyörű, parkos, füves, kellemes villanegyedek is. Platánokkal, juharfákkal, mindenféle szép díszbokrokkal. A házak itt is földszintes vagy emeletes villák. Kőből, téglából, színes faborítással. Prágay Dezsőék is egy ilyen negyed egyik ilyen villájában laknak. Nem mentünk egyből haza, sétáltunk egyet a belvárosban, s közben hallgattam, hogy melyik indián törzs nyelve mennyiben különbözött a másikétól, pontos etimológiai példákkal alátámasztva a nyelvi törvényszerűségeket ... Üzletekbe is bekukkantottunk, mondhatom, minden üzlet egy valóságos csoda! A választék, a kiszolgálás, az árubőség. Szétnéztünk egy ilyen üzletsoron, amely mintha a föld alatt lett volna egy óriás csarnokban, de minden üzlet külön helyiségben, külön ajtókkal. Elhiszed, hogy megszámoltam: egymás mellett harmincöt ékszerüzlet, egymás mellett tizennyolc retikül-bőrtáska kirakat, és egymás mellett kilenc üzlet, amelyiknek mindegyike csak teafüvet árul. Az egyikbe be is mentünk. Százhetvenegy féle tea kapható pillanatnyilag. De ha a vevő valami olyan teát keres, ami jelenleg nincs, azt az üzlettulajdonos felírja, beszerzi, és házhoz szállítja a kívánt időre, a kért mennyiségben. Dezső egyben Buffalo legkiválóbb teaszakértője is. 336 - Az embereknek nincs elég fejlett teakultúrájuk! Csak isszák a teát, és jóformán azt se tudják, hogy mit isznak! Ő tudja... Tulajdonképpen - mondja - összesen kilencféle teafű van a világon, amelyből érdemes teát inni. Egy dobozkával ezek közül nekem is vett a vendéglátóm. Nem itteni fogyasztásra: hazavihetem! Természetesen, a házigazdám orosz teát még soha nem ivott. Inkább szomján halna a sivatagban, de az orosz teát akkor sem inná meg. Prágay szigorú, kemény, sziklaszilárd elvi alapokon éli az életét. Mint budapesti egyetemista — annak idején - párttitkár is volt. A csalódás késztette arra, hogy elhagyja az országot. - Bizony, pajtás, én meg merem mondani őszintén, hogy csalódtam! - Én nem! - Hogy értsem ezt ? Nem csalódtál, vagy nem mered megmondani ? - Nem csalódtam! - De hát te honnan tudtál mindent előre ? - Még utólag sem tudok sok mindent, nemhogy előre tudtam volna. De ha az ember nem vár csodát, nem is csalódik olyan könnyen. Hogy, hogy nem, amikor kipakoltam, az útlevelem a vendéglátóm kezébe akadt. De mielőtt belelapozott volna, gyorsan letette, és kiszaladt a fürdőszobába, megmosni a kezét. - Már megbocsáss - mondta -, de én nemcsak a ti hatalmatoktól, de még attól is undorodom, amit az a hatalom ad ki... Minden útlevél a hatalom kiadványa... Minden évben elutazik egyszer Európába. Valamelyik Magyarország melletti országban tölti a vakációját. Volt már Lengyelországban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Ausztriában, Romániában is. - És úgy véled, hogy Romániában például annyira más a helyzet, hogy oda elmehetsz, és Magyarországra nem ? Át kellett öltözni, mert egy családhoz vagyunk ma hivatalosak, vacsorára. A vendéglátóm mint gyermektelen, mint jól kereső, mint a magyar kultúrát mindenben támogató magyar, minden olyan akciót segít - 337 anyagilag is -, amely valamiképpen összefügg irodalommal, művészettel, a magyar kultúra amerikai fennmaradásával. Az én kimenetelemhez is jelentős anyagi támogatást adott. De ezen kívül pénzzel segíti a sokgyermekes amerikai magyar családokat is. Ahol négy gyerek van, és még mind a négy iskolás - ő havonta több ilyen családnak juttat különböző pénzösszegeket. A család, ahova ma este megyünk, egy ilyen általa is támogatott, többgyermekes amerikai magyar família. Három kisebb gyerek van és egy nagylány, aki egyetemista. A férj munkás. A felesége háztartásbeli. Hogy eleget tegyenek a formaságoknak is, és hogy az egyetemista lány ne alamizsnának tekintse a támogatást, egy héten egyszer-kétszer elmegy a vendéglátómhoz - takarítani. Most is először ezt beszélték meg, mikor menjen legközelebb, milyen takarítószereket kell venni ? Ha az ember itt megismerkedik egy disszidens magyarral, kettős lépcsőzetű a beszélgetés. Először meg kell hallgatni, mikor, hogyan és miért kényszerült az atyafi az ország elhagyására. Aztán be kell számolni: mi újság most otthon. A harmadik lépcső már esetleges, erre nem lehet mindenkivel feljutni. Van-é közös ismerős ? A vacsora után, amely bőséges volt és magyaros, nekikezdtünk. Látszott, hogy a nagylány - az egyetemista -, aki már itt született Amerikában, unja az okoskodásainkat, és csak a pártfogója iránti tiszteletből tesz úgy, mintha őt is érdekelné minden. A leányzó nem volt se kellemetlen, se tetszetős. Fogadni mernék, amíg én itt leszek - a pártfogója vendégeként -, nem jön takarítani! Majd utánam takarít... A család nagyon-nagyon udvarias volt mind a beszélgetésben, mind a vendéglátásban. A gazdám pedig: kegyes! Egész este hol velem kegyeskedett, hol a család valamelyik tagjával, de leginkább a nagylányt részeltette kegyeiben: még kezet is csókolt neki. A mamának is, hogy azért ne legyen túlságosan feltűnő az ábra. Amit én láttam, véltem és gondoltam, azt szerintem a mama is és a papa is tudják. Maga a jelenség nem ritka Amerikában. A „sugár 338 daddy" kifejezést használják rá: „cukorpapa". A „cukrosbácsival" nem szabad összetéveszteni. Amerikában is sokat ér egy egyetemi diploma, és itt se mindenki és minden esetben tudja megszerezni mindenféle áldozatvállalás nélkül. Búcsúzás előtt a vendéglátóm félrehajolt, elővette a belső zsebéből a csekkfüzetét, kitöltött egy lapot, összehajtotta, és diszkréten bedugta a szalvétája alá. Csak ezután jöttünk cl. Később tudtam meg, hogy miért tette mindezt. Ha valaki vendégségbe megy, és úgy érzi, hogy a vendéglátás túlhaladta a vendéglátók erejét, meg ha valaki olyat is visz magával a házhoz, akihez a háziaknak semmi köze - akkor illik a háziasszony munkáját „honorálni". A háziak úgy tesznek, mintha nem látnának semmit. Aztán amikor a vendég távozott és az ajtóig kísérte őt a ház egész népe, midőn becsu-kódik mögötte az ajtó - egy emberként rohannak vissza az asztalhoz, felhajtani a szalvétát... Mennyi az összeg ? Este, hazamenve, mi még tovább folytattuk a diskurzust. A módszer itt más volt, mint Bostonban, amelyről majd mesélek neked. A kérdve kifejtő módszer helyett itt az egyértelmű és félreérthetetlen számonkérés volt soron. De hát milyen az ember? Igyekszik udvarias lenni, megértő, nem akarja kiélezni a helyzeteket. Persze, azért hasra se esik! A gazdám ismerte a bostoni élményeim legapróbb részleteit is. Azóta már járt itthon a felesége Bostonból, meg neki is van telefonja ... Szabályszerűen „ki lettem kérdezve" azok felől az emberek felől, akik mostanában Magyarországról itt jártak az USA-ban, és megfordultak Buffalóban is. Kiderült, hogy róluk nekünk nem azonos a véleményünk. Sebaj, attól mi még kicserélhetjük a gondolatainkat. Bár Dezső erről azt mondta, ő nem szeret gondolatokat cserélni, mert a maga gondolatait értékesebbeknek és fontosabbaknak véli másokénál. Nagyon összeráncolta a homlokát, amikor megtudta tőlem, hogy se Czine Mihályt, se Lőrincze Lajost nem tartom a magyar nép és nemzet árulóinak, Moszkva ügynökeinek. Ók voltak azok, akik mostaná- 339 ban Buffalóban járva előadásokat tartottak a magyar kulturális élet, az irodalom és a művészetek témaköreiből. Ezzel a mindkettőnk által fenntartott különvéleménnyel tértünk éjszakai nyugovóra. Reggel a gazdám munkába ment, én pedig otthon maradtam. Jó is lesz ez a csendes nap, kipihenem magam, rendezem a gondolataimat. A gazda meghagyta, hogy ha a telefon cseng, ne vegyem fel. - Gondolod, ha nem szólsz, felvettem volna? - De ha a telefon hármat cseng, aztán elhallgat, majd újra berreg, akkor vedd fel, az én leszek! - Kérlek szépen! A hűtőszekrényben találok ennivalót, italt. A saját szobámon, meg a fürdőszoba és a konyhán kívül lemehetek a társalgóba is. - De hisz ezt nem kell mondanod, láttam, hogy bezártad az összes többi szobát, és eltetted a kulcsot. Nem vagyok az illendőnél kíváncsibb természetű ember ...! - Az ablakban, kérlek, ne mutatkozz, míg haza nem jöttem! Délután négyre ígérte a hazajövetelét. Persze, hogy nem fogok az ablakba menni: tudom én azt, hogy egy ablakon nemcsak kilőni lehet, hanem belőni is. Elvégre itt vagyok Amerikában, ahol lőnek ... Először tornáztam egy jó órát, aztán, ahogy a szobában a bútorok engedték, futottam egy kicsit. Eléggé elnehezedtem, mióta itt vagyok, pedig igyekszem mértékletes maradni. Megmértem magam, a másfél órás szobamozgás alatt leadtam egy kilót. Aztán aludtam egyet. De alig hunytam egy kicsit, szólt a telefon. Hármat csengett. Fel kellett vennem. - Csak azt akartam megkérdezni, hogy mit csinálsz? Aztán hiába is akartam aludni, nem tudtam; félóránként, óránként berregett a masina, mindig hármat. Olvastam. Azokban a könyvekben lapozgattam, amelyeket a házigazdám készített ki nekem. Legelsősorban is a Gulag szigetcsoportot. Annak idején a Nagyvilágban olvastam az Iván Gyenyiszovics egy napját. Villamoson kezdtem olvasni, aztán ötször mentem ki a végál- 340 lomásig és vissza - nem bírtam leszállni, nem tudtam letenni az írást. De ez a Gulag szigetcsoport, ez valahogy már túl sok volt a „jóból". Nem tudtam harminc oldal után tovább olvasni. Vagy lehet, ha Magyarországon olvasom, ez is olyan izgalmas lett volna, mint Szolzse-nyicin első könyve ? - Figyeld csak meg - mondták nekem Amerikában -, ma egyetlen nap többet ír róla a sajtó, mint egy-két év eltelte után egy teljes évtizedig ! Gondoltam, hogy a kertben vagy utcán sétálok egy kicsit. Csakhogy a kulcs nem volt sehol! Megebédeltem! Ilyenkor lehet az evésen egy kicsit spórolni, amikor magában van az ember, és nincs kitéve a kötelező udvarias fogyasztásnak, amikor nincs semmi nyűglődő kínálás, és eszik-eszik az ember, csakhogy hagyják már békén! Pontosan négy órakor megjött Dezső is. Becsülöm a szavatartó embereket! Látszott rajta, hogy rossz néven veszi: nem lelkesedtem a Gulag szigetcsoportéit. Két oka is lehetett a velem való elégedetlenségére. Sőt. Egyrészt: ehhez a könyvhöz ő juttatott hozzá. Másrészt ez egy olyan könyv! Nem élek a lehetőséggel, nem használom ki az alkalmat, pedig most a saját hibámon kívüli tájékozatlanságomon segíthetnék! Újra csak vendégségbe mentünk, most egy másik családhoz, a Nia-gara-folyó partjára. A ház nem volt új, de egy legalább öt holdnyi fásparkos kert közepén állt, a folyó partjához egy kőhajításnyira — így már el lehet képzelni, hogy milyen csodálatos helyen vendégeskedtünk. Maga a település már nem tartozott Buffalóhoz, az volt a neve, hogy „Grand Island". Hogy város vagy falu? Lakótelep vagy üdülőzóna? Önálló község, vagy Buffalo kertvárosa? Honnan lehetett ezt megtudni? Látásból, ránézésre, semmiképpen sem! Itt a gazda Nyeste Zoltán gépészmérnök, az asszony - Magdi - egy telekforgalmi részvénytársaság ügynöke. Zoltán a vacsora végeztével Ady-, Juhász Gyula-, Tóth Árpád-, József Attila-, Illyés-, Nagy 341 László-verseket mondott! Pedig nem is készült, de irodalmat, verseket szerető ember, akinek érzéke is van a versmondáshoz. Sose hittem, hogy a költészetnek ilyen ereje, ilyen hatalma van. És hogy ennyire közel tudja hozni egymáshoz az embereket! Őt is - akinek itt Amerikában nem a pénz és az érvényesülés a legfontosabb - a költészet, a magyar költők versei tartják életben. Ültünk a ház teraszán, borozgattunk, gyönyörködtünk a lemenő nap fényében, amint összevissza bukdácsolt a folyó hullámain. Rengett az irtózatos nagy, széles víz, hajók és csónakok libegtek rajta, ködben feküdt a folyó túlpartja, az innenső partján mosómedvék pas-kolták a vizet. Mintha indiáncsónakok és öreg szutykos négerrabszolgák hajtotta gályák úsztak volna a vízen. És a barátunk magyar költők verseit mondta. „Ríkattalak, lelked megaláztam, Remegek a bűnök lugasában." így voltunk mi akkor együtt magyarok - a Niagara partján, a lemenő nap fényében. ,,Halállal élek, nem a kenyérrel, Fejbelőtt mének szédülésével!" Este, ahogy hazamentünk, kiderült, a hűtőszekrényből nem azt vettem ki, amit nekem odakészítettek. De hisz alig ettem egypár falatot! Sajnos, azt is más ételekből, mint amit a gazda nekem szánt... De hát igazán mindegy lett volna! Újra csak beszélgetésbe elegyedtünk. Ha én akkor azt mondom, hogy le akarok feküdni, mert fáradt vagyok ... - Szóval, tehát nem olvastad el a Gulag szigetcsoportot ? Hogy ? Te Lőrinczét és Czine Mihályt rendes embereknek tartod? Ezt se hittem volna rólad, pajtás! Hogy a magyar írók részéről mostanában nem is várható olyanféle ellenállás, mint amilyet a cseh írók színe-java tanúsít? Tudod mit, testvér? Én lassacskán már tisztában is vagyok veled! Nem kellett ehhez túl hosszú idő ... - Ez igaz! Velem otthon is tisztában vannak. Én ezt nagyon szeretem ! Utálok zsákbamacskát árulni. 342 - Kihozat az ember ide benneteket, nem kis anyagi áldozat árán, aztán kiderül rólatok ez is, az is ... - Sajnos, nem vagyok abban a helyzetben, hogy érdemes lenne megkérdeznem: neked hány dollárba került, hogy én most itt vagyok ? - Nem is azért mondtam, amit mondtam! Csakhogy nek'em is vannak ám elveim, pajtás, nemcsak neked! És én most azt mondom: jobb, ha reggel szeded innen a sátorfádat! - Nálunk ezt a kutyának szokták mondani! Persze, az ember is ért belőle! De nehogy azt hidd, hogy megismertél! Mert te vak vagy, De-zsó'kém. Neked itt az isten Amerikában a szemed világát vette el, mástól mást vesz el. Neked adott helyette kocsit, tízszobás lakást, területet a tudományhoz, dollárt a tudományodért. így v.agy te is, mint a többi, mint majd mindegyikőtök. Elvesznek tőletek ezt, kaptok helyette azt! Nálunk is, otthon, szóról szóra ez a helyzet! Még akkor is, ha mások az arányok, és ha a mérleg nyelve az adás-kapásoknál másképpen mutat! De ha nekem éjfélkor mondják azt, hogy reggel szedd a sátorfádat, én, pajtás, nem várok reggelig! Én most szedem a sátorfámat! Nem marasztalt. Nem szólt egy szót se. Belevetette magát egy fotelbe, onnan pislogott rám. Összecsomagoltam mind a két bőröndömet. Ha nem nyitja ki az ajtót, akkorát rúgok bele, hogy kiszakad tokostól... Kint az utcán elindultam, egyenest. Nem könnyű egy járókelőt Buffalóban éjfélkor megszólítani az utcán, hogy mégis merre kellene mennem! Nem könnyű, mert nincs! Amíg az út egyenesen vitt, nem is volt semmi gondom! Még az se, hogy a két bőröndöm 47 kiló volt együtt - Ferihegyen -, azóta nemhogy könnyebb lett volna, súlyban csak gyarapodott. Azt a kis platános, juharfás utcát keresztezte egy másik. Jóval szélesebb, világosabb, forgalmasabb is. De persze, nem gyalogos járókelőkkel. Merre kellene elindulnom ? Először azt néztem, hogy a kocsik zöme melyik irányba*megy? Jobbra. Ezek szerint balra lehet a város központja, onnan jöhetnek hazafelé a polgárok éjszakázás után. Meg az- 343 tán a baloldal felé való orientálásra sose lehet ráfizetni. Még akkor se, ha ultrán balra fordul az ember. Még az is jobb, mint a legminimálisabb jobbra tolódás... Ennyit már tudni kell az embernek, ebben a korban! És micsoda iszonyatos piázlim volt. Ha az útkereszteződésnél jobbra fordulok, az egyik legkriminálisabb néger gettóban kötök ki! Buffaló-ban, éjfélkor, egyedül, fegyvertelenül, két bőrönddel... Alig mentem tovább, újra egy nagy útkereszteződés. Ez még szélesebb, még forgalmasabb, még világosabb volt. Megálltam a sarkon, szorosan a lábam mellé téve mindkét bőröndömet. Itt már volt néhány gyalogos járókelő is, de nem mertem megszólítani senkit. Pedig elfogadható külsejű ember volt mindegyik. Később aztán nagyon megbántam, hogy nem szólítottam meg senkit, mert elfogytak a járókelők. És lassacskán a kocsik is. Taxira vártam. Jött néhány, de mind utassal. Aztán jöttek utas nélkül is. Én tájékozatlan európai... Magyarországról, Szatmár megye, Jánkmajtis községből... Hogy Buffalóban, éjfél után egy taxi megálljon egy gyanús, bőrön-dös idegennek? Hogy Buffalóban, éjfél után két bőrönddel beengedjenek egy idegent a szállodába ? Mindezekről fogalmam se volt! Azt terveztem, hogy taxiba vágom magam, betelepszem egy szállodai szobába, átalszom az éjszaka hátralévő részét, és holnap csak lesz valami... Ha nem állnak meg a taxik — biztosan rendelt kocsik az üresek, vagy váltani száguldanak a sofőrök -, majd megáll egy civil autó! Itt a pirosnál úgyis le kell lassítson mindegyik. Lassítottak azok egy rosse-bet! Ha éppen nem jött a kereszteződésekben más kocsi, úgy mentek át a piroson, mint a fergeteg. Távolabb - de nem túl messze hozzám - egy kivilágított épület állt. Oda sokan bementek, onnan sokan kijöttek, az épület portáján egy nagy, kivilágított dominó volt, számkockával. Játékbarlang. Nem mertem odamenni... Futva jött egy nő a szemben lévő utcából, aztán alig néhány másod- 344 percre rá egy férfi. Ahogy utolérte a nőt, rúgta, ütötte, vágta. A nő beszaladt egy kapu alá, az egész téren hallatszottak a sikoltásai. Aztán elhalkulva, megszűnt. Nem jött vissza a kapu alól egyikük se. Néztem a kirakatokat. Mögöttem egy telekügynökség kirakata volt. Tele a kirakat makettekkel, amelyek az eladandó házakat ábrázolták. Aztán egy csomó fénykép. Házakról, telkekről, parkokról, farmokról, szántóföldekről, erődökről, amelyek mind eladók. Megtudtam azt is -böngészve a kirakatokat -, hogy ezt a részvénytársaságot 1921-ben alapították, és azóta 14 ezer ügyletet bonyolítottak le. Ha holnap reggel ide bemennék, én lennék a 14 ezeregyedik vásárló, akit ez az ügynökség juttatna ingatlanhoz. Talán egy órája, hogy ott állhattam már a sarkon. Szeptemberben, Buffalóban az utcán, egy szál vászonruhában már elég hűvös az idő. Kibontottam az egyik bőröndömet, se kabát, se pulóver nem volt nálam, de alsóruha igen. Úgy átfáztam, hogy vacogott a fogam. Felszedtem magamra vagy négy inget. Jött egy rendőrkocsi. Egyedül ez állt meg eddig a piros jelzésnél. Odaszaladtam. De mire a kereszteződésbe értem, zöldre váltott a lámpa, a kocsi meg sipirc. Pedig integettem is nekik! Nagy marha ám az ember... Integettem minden civil személykocsinak is. Szerencsém, hogy egy se állt meg! Mert ha valamelyik is megáll, felvesz, vajon oda visz-e, ahova én kérem? Nem, és nem álltak meg a kocsik! Pedig ha egy is megáll, beültet, velem azt csinálhatott volna aztán, amit akar. A bőröndjeimmel is. Senki nem akart velem semmit, így hát maradtam ott, az út szélén, a kereszteződésben ... Nem akart elvinni innen senki, és meggyilkolni se akartak... Mert ezek az amerikai gyilkosságok se úgy vannak ám - még itt, Buffalóban sem -, ahogy azt otthon a Móricka elképzeli. Senkit se gyilkolnak meg azért, mert éppen akkor szottyan kedve valakinek, s azért, mert az illető éppen meggyilkolható, minden különösebb kockázat nélkül. Leginkább fiatal párok ültek az el-elsuhanó kocsikban. Más dolguk volt azoknak - akár előtte, akár utána —, mint hogy engemet felszedje- 345 nek. Magányos férfiak is átkocsiztak a kereszteződésen, sőt nők is. De még csak méltatásra se vették az integetéseimet. Aztán megint egy rendőrkocsi. Lehetetlen, hogy ne vegyék észre az integetésemet! Nem vették észre ... Legalábbis úgy tettek. Pedig ott hadonásztam a kocsijukhoz pár méterre. Az utca vége felől lövöldözést hallottam. Biztosan nem is lövés volt, rémképek és „rémhangok". Aztán megismétlődtek a lövések. Odahúzódtam a fal mellé, a bőröndjeimét a járda szélén hagytam. Majd jött egy iszonyatosan részeg ember. Nem vett észre, hogy ott lapultam a fal mellett. Végre megállítottam egy kocsit. Két fiatal, nő és férfi. Sajnos, ők nem arra mennek, amerre a szálloda van. Legalábbis én úgy véltem, hogy ezt mondták. Szélvészsebescn elhúzták a csíkot. Most már kezdtem türelmetlenebbül viselni a helyzetemet. Mert jó, hogy rámvirrad itt a buffalói hajnal, az is elképzelhető, hogy ép bőrrel megúszom az éjszakát, de ha már megúsztam volna, ha már reggel lenne, akkor vajon mihez kezdenék? Túl a téren egy kis bódénál megállt egy „truck", egy kis teherautó. Két ember szállt ki belőle. Hirtelen kirántottak a zsebükből egy kulcsot, kinyitották a bódéajtót, és bedobáltak oda néhány nagy köteg újságot. Mire végiggondoltam, hogy megszólítsam-e őket vagy sem, máris továbbiramodtak. Egy néger férfi ment el előttem a járdán. Nem mertem megszólítani. Rossz arcú, rossz külsejű embernek látszott. Semmiféle bizalmat nem keltett maga iránt. És akkor hirtelen - váratlan - elment a kedvem mindentől! A ros-seb egye meg ezt a várost, itt, ahol van! Mi a francnak kell nekem most itt lennem ? Káromkodtam egy néhány kacskaringóst. Miért nem vagyok én most otthon? Hát nincs nékem ezen a rohadt utcasarkon kívül hol lennem? Miért nem férek én a bőrömbe? Micsoda egy szemét ez az én buffalói házigazdám! Ez házigazda ? Egy rohadt tróger! Mert jó, hogy eljöttem volna tőle mindenképpen. De olyan könnyedén nyitott nekem ajtót, mintha csak a szomszéd villába kellett volna 346 átmennem, mintha ott laknék! Holott neki tudnia kellett, hova jövök ki. Hogy miféle egy város ez a Buffalo ? Legalább eljövetelemkor adtam volna neki egy pofont! Vagy köptem volna szembe. Aljas népség!... És még ezek pofáznak szólásszabadságról ? Szólhatsz! Szabad! Van hozzá jogod. De aztán szedd a sátorfádat! Majd csak kivágom magamat valahogy ebből a gettóból! Mert egy gettó ez az egész ország! Mindenkinek az, akinek nincs pénze, aki rá van szorulva a másikra. És mindenki független és szabad, akinek pénze és hatalma is van hozzá. Nekem ebből elegem van, eljutok valahogy Washingtonba, a nagykövetségre, és elmegyek a legközelebbi repülőgéppel haza! Ezek egymást se ismerik ? Mert ha az eddigi vendéglátóim ismerték ezt a félnótást, hogy küldhették engemet ide? Ha pedig nem ismerték, akkor is: hogyan? Megkérdezte, kikkel ismerkedtem meg, amióta itt vagyok. Említettem dr. Nagy Károly professzor nevét, akivel New Brunswickban találkoztam. - Azt az embert én gyűlölöm! Hogy állhattál te azzal szóba ? Aztán azt is elmondtam neki, hogy megismerkedtem egy pappal - Hamza András -, aki Manville-ben lakik! Persze, hogy ismerte őt is. - Azt is utálom! - De öregem, az a barátod ismertetett meg velük, akivel te is ösz-szefogtál az én meghívásomra! Nektek mindenki gyűlöletes, akinek még nem ment el az esze? Nem jobboldaliak vagytok ti, vagy fasiszták, vagy Magyarország ellenségei! Hanem csak egyszerűen hülyék! Jött egy másik kocsi is, a tér túlsó sarkára. Az is csak pillanatokig állt ott. Tejet raktak le egy üzlet előtt és néhány zsák kiflit. Nem mentem oda. Messzire érzett a frissen sült kifli illata. Felveszem a bőröndjeimét, elindulok, és megyek, ameddig bírok. Oda visszamehetnék! Megtalálnám a visszavezető utat. Itt egyenesen, ott balra, és jobbra a következő kereszteződésben. Nem tudom, hogy milyen utca és hány szám ? De megismerném a házat. Azt hitte Prágay Dezső úr, hogy majd úgyis visszamegyek, és meg-alázkodom ? Azért engedett utamra olyan könnyedén ? 347 Soha!... Hát mit képzel ő? Mindenkit, mindent megkap a dollárjáért? Vendéglátást, szíves szót, takarítani az egyetemista lányt, kocsit, lakást, jogokat és szabadságot... Egy rendőrkocsi jött az úton. Egyetlen rendőr benne, egy fiatal néger. - Állj meg, testvér! De állj meg, mert úgy vágom elébed ezt a bőröndöt, hogy szétfröccsen az a nagy fehér kerekű dög alattad! Megállt. Mondom neki, hogy én egy idegen vagyok, nem baj, akárhova megy, csak vigyen magával! Kiszállt, megnézett, körüljárt, az egyik kezét mindig a pisztolytáskáján tartotta. Felkapta mind a két bőröndömet, be a kocsi hátsó ülésére, és intett, hogy gyerünk! Nagyon jó meleg volt a kocsiban. Egy mukkot nem értettem abból, amit kérdezett. Valószínű, hogy ő se sokat érthetett abból, amiket én mondtam. De mégis többet, mint én. Rádión beszélt valakivel, olyan szépen, dallamosán, élvezet volt hallgatni. Azt is ugyanúgy, amit neki mondtak a rádión. Talán öt-hat kilométert ha mehettünk, amikor megálltunk egy épület előtt, s anélkül, hogy kiszállt volna a fickó, kinyílt előttünk a kapu. Aztán végigmentünk a folyosón, be egy jó meleg szobába. Letettem a bőröndjeimét, és megálltam a pult előtt, amelyik mögött két rendőr ült. A néger srác mondott nekik valamit, és eltűnt. A két rendőr pedig felállt, odajöttek elém, rákönyököltek a pultra, úgy beszélgettünk. Mind a kettőn frissen vasalt, hófehér ing volt rangjelzésekkel, az egyiknek a mellén tenyérnyi nagy fémjelvény, mint egy plakett. Ő lehetett a seriff ? Ha elmondom nekik, hogy ki vagyok, mi vagyok, honnan jöttem, szó nélkül visszavisznek ahhoz a gengszterhez! Azt már nem! Szépen, szabatosan elmeséltem nekik: akihez érkeztem, a repülőtéren kellett volna várjon, de nem várt, megpróbáltam keresni őt, de nem találtam meg! Hogy hívják az illetőt, és mi a címe ? Majd ők segítenek megkeresni. Úgy tettem, mintha nem érteném... Hiszen ez az út is csak oda vezethet... 348 Ha beszélhetnék a washingtoni követségünkkel. Most éjszaka? Ha visszamehetnék Manville-be, ahol van egy barátom... ,,It's a long way". Mindenesetre helyezzem magamat kényelembe, nem vagyok-e szomjas, nem éheztem-e meg? Az egyikük lekísért az alagsorba, egy hűtőszekrényből különböző italokat szedett ki, és megkínált. Csinált két vajas-sonkás szendvicset, az egyiket nekem, a másikat magának. Ahogy visszamentünk a seriff szobájába, újra kezdtünk mindent. De most se igen jutottunk messzebb. Csak azzal segíthetek magamon, hogy nem értek meg semmit, amit nem akarok. Átkísért a seriff a szomszéd szobába. Ott már voltak néhányan. Olyan magamfélék. Egyikük ülve aludt egy széken, a másikuk feküdt a padlón a szőnyegen, felhajtotta a szőnyeg szélét, szunyókált. Egy nő oda jött hozzám. - Te is a menetben vagy ? - Miféle menetben ? Nem vagyok én benne semmiféle menetben! A franc megette, ezek még csakugyan hozzácsapnak itt engemet is valami menethez, jól nézek ki! Körülszaglásztam, akik itt vannak, ezek csakugyan mind-mind olyan menetbe való kinézésűek! Ringyók, zsebmetszők, markecolók. Lehet, hogy ezek közül valamelyik az éjszaka gyilkolt is ? Visszamentem a seriffhez. Olyan nagykövetség nincs, ahol ne legyen éjszakai ügyelet! Még a végén késő lesz a reggeli telefonálás ... - Mást nem ismer senkit itt a környéken, csak azt a barátját, aki megtalálhatatlan ? - De igen! Csak óvatosan! Nehogy beugrasson. Ismerem azt a családot, akinél első este voltam vacsorán! Az egyetemista takarítólány családját. De ha megölnek, se tudom, hogy hívják őket. Megvan! Az a másik család ... A Niagara partján, ahol a verseket mondtuk ... Hozzájuk kell mennem! Megvan! Meg vagyok mentve ... Tudom a nevüket! Nyeste. Csakhogy ilyen nevű Buffalóban nem lakik! Nézzem át én is a telefonkönyvet. Nincs ... nincs ... írjam le a nevét. Csakhogy ami nekem 349 Nyeste, az nekik Nájeszti. Uyen sincs ¦ • • PediS tudom> ho8v van! Voltam náluk. Ha megkérdezik, mikor, hol, kivel, miért nem maradtam ott, úgy teszek, mintha megint nem érteflék semmit. - Van, uram, van ilyen nevű1- Ott van a házuk a Niagara partján. - A Niagara partján? De *»át akkor az nem Buffalo! Akkor az Grand Islandl Még egy telefonkönyv ... - Áhá! Ez már igen! Zoltán I^ste! - 0. K., sir, thank you very ffluch- Én már nem leszek a menetben! Előbb 6 mondott valamit a telefonba, aztán én. - A rendőrségen? Maga? Hogy? Mióta? De hisz ez őrület! Nincs semmi baja? Komolyan nincs? Azonnal... azonnal megyünk! Már világosodott, amikor kiértünk a Niagara partjára! Agyat vetettek, gyorsan bújjak takaró alá- Vizes ruhát tegyenek rám? Milyen gyógyszert kellene bevennem? Bor> sör> Pálinka inkabb? Ott ültek az ágyam szélén mind a ketten - Zoltán és Magdika -, mintha most akarnék meghalni, vagy mintha most támadtam volna fel. Várták, mikor lesz idegösszeroppanásom, vagy mikor tör ki rajtam va- lami hisztériás roham? Össze se roppantam, és nem tört ki rajtam semmi! Délig figyeltek ... Én meg közben hunytai" egy jót! Délre már fél Amerika tudott a buffalói kalandomról. Mert ha nékem ez nem is volt olyan égig**6 nagy balhé> ők komolyan vették! Talán még a kelleténél is komolyéban. Akkor azt még én se tudtam, hogy ez az esemény barátság**" ál<ü szét - ha nem is igazán mély barátságokat -, meg hogy a történtek egy részvénytársaságot is elindí-tanak a lassú felbomlás útján- És ez mind miattam ... És mit gondolsz, hogy alakit a folytatás? Nem sok helyen éreztem magamat olyan jól, mint itt, a Niagara partján! Tanulmányoztam a mosómedvék életét, császkáltam a folyó partján, és néha a ház asszonya magával vitt az útjaira, *elv utakon ő telkeket akart eladni> Ű 350 hogy a telek árának néhány százaléka az ügynökségé lett volna, és annak néhány százaléka pedig az övé. Csakhogy sajnos, egyetlen telket sem lehetett, lehet rásózni senkire, így aztán nem jöttek, nem jönnek a dollárok se. De majd csak beindul egyszer az üzlet. Nincsen olyan pangás, amelyiknek egyszer vége ne legyen! Amíg az eredménytelen nagy utakat jártuk, ha telket nem is adtunk el, de sok mindent láttam, hallottam. Igen fontos dolgokat is. így például: ha valaki eladja a házát, a kutyát magával viheti, de az összes macska az új tulajdonosé! Aztán rendelhet a cicáknak eledelt az új tulaj, mert itt minden valamire való macskának egy cég naponta kocsin házhoz szállítja a friss kaját. Kutya ehet maradékot, de macska nem... Aztán megtudtam azt is, hogy itt bizony nem egy háziasszony a kiskertjében - eldugott helyeken - kábítószert tartalmazó növényeket ápol... Az egyik ismert hölgy kertjét meglepték a rendőrök. Lefoglalták a növényeket! Őt magát másnapra állították volna elő, de az asz-szony öngyilkos lett... Még talán jó is minden, hogy így történt, ahogy... Mert ha nem éleződött volna ki a helyzet, ott kellett volna még maradnom egy pár napig. Savanyodhattam volna még napokig abban a buffalói koncentrációs táborban. Egyedül. így meg valósággal belekerültem az élet forgatagába ! Például részt vettem egy igazi amerikai „coctail party"-n, amelyet nem amerikai magyar adott, hanem egy „original yankee". Abból az alkalomból, hogy politikai pályára akar lépni, egyelőre csak amolyan „megyei tanácstagnak" jelöltetve magát. Összehívta az ismerőseit, barátait, megkérvén őket, támogassák az elképzeléseit. Egy ilyen összejövetelre mindenki elmegy, akit meghívnak. Hogy a házigazdámat meghívták, mehettem én is! Egy kastélyban gyűltünk össze. Csodálatos figurák. Például a „politikus-jelölt" két méter hét centi... Én csak a tokáját láttam, ő meg a fejem búbját, ahogy megálltunk egymás mellett. Murisán nézhettünk ki. 351 Egy lány az előszobában adott egy kis vonalazott karton papírszeletet, arra rá kellett írni a nevünket, és kitűzni a zakó hajtókájára. Hogy bemutatkozás nélkül is mindenki tudja, ki kicsoda ... A „coctail party"-n mindenki a tőle telhetőén tette magát. Az a fesztelenség, gondtalanságot játszó kedély, affektálás, amit ott ki-ki bedobott... Hogy én se maradjak ki, csináltam egy „interview"-t a házigazdával. Marhára tetszett neki. Azt hitte, hogy félfenékkel máris valamelyik elnöki székben ül... „És mondja, uram, miért akar politikai pályára lépni? Talán elégedetlen a jelenlegi politikával?" „Dehogyis! Éppen ezt akarom erősíteni!" „Úgy véli, hogy ez gyenge ?" „Az erősnek se árt, ha még erősebb lesz!" „Van valami határozott politikai célkitűzése ?" „Feltétlen!" „Ha szabadna megtudnom!?" „ Óh, boldogan! Szociális programokat akarok!'' „De nem szocialista, ugye?" „Szó sincs róla!" A helyi újság fényképésze lefotózott bennünket a lapja számára: „midőn egyik leendő politikusunk az első nyilatkozatát adja az ismert európai hírügynökség Amerikában tartózkodó riporterének!" Ez így volt, drága Evelyn! De még ehhez tartozik az is, hogy aznap estére egy tágabb körű baráti beszélgetést terveztek velem a buffaloi magyarok. Kibéreltek hozzá egy termet, és elég szép érdeklődés mutatkozott a program iránt. Csakhogy az előre megtervezett program szerint éppen Prágay Dezső tartotta volna a bevezetőt, és ő mutatott volna be a társaságnak! Nemcsak volna... Mert be is mutatott! Ha hiszed, ha nem, egy tiszta hangú, bolondériáktól mentes szöveget adott le! És én is úgy tettem, mintha a világon semmi sem történt volna! Pedig délután már bizottságot is szerveztek, amelyik engem kiengesztel, csak nehogy lemondjam az esti beszélgetésen való részvételemet ... 352 Mit gondolnak ezek, mifelénk Szatmárban milyen neveltetést kapott az ember annak idején ? Hogy ne tudnánk disztingválni ? Igazán remek este volt, nem kérkedni akarok vele, de biztos, hogy nemcsak én éreztem magam ott jól! Még az előadásom alatt is gondoltam Rád! És arra, hogy csak hazajutok egyszer innen! Még éjszaka, a buffalói utcasarkon is bíztam ebben! (A buffalói kaland) Kedves Henriette! Mit szólsz hozzá, alig jöttem el, és máris írok Neked. Neked, elsőként! írhattam volna már eddig is, de ha ezt teszem, nem hagyott volna nyugodni a lelkiismeret. Mi az, hogy én itt összevissza firkálok ? Ahelyett, hogy megszerezném azokat az ajándékokat, amelyeket kértél, s amelyeket én meg is ígértem. Olyan szerény voltál, alig tudtalak rábeszélni, hogy hozzak neked is ezt-azt! Innen Amerikából mindenkinek vinni kell valamit. Mert ugye az lehetetlen, hogy eljön az ember „Nyugatra", a legnyugatabbra, és aztán hazamenve - sehol semmi? Ki hinné azt el, hogy „nem úgy alakultak a dolgok" ? Az az igazság, hogy itt a holmikat mindenki elébb unja meg, mint otthon, és itt sokkal több a megunni valója mindenkinek. És ezeket már itt alig-alig lehet elsütni; félreteszik, várnak egy „keletről jött" madarat... Már neked is van itt félretéve néhány ruha - majdnem vadonatúj, de az ékszereket még nem tudtam beszerezni! Pedig hát te csakugyan olyan szerény voltál, igazán megérdemelnéd, hogy mindent vigyek, amit csak kértél. Mit is írhatnék Neked Amerikáról és az amerikaiakról ? Mert nemcsak amerikai magyarokkal találkoztam itt, hanem igazi, eredeti amerikaiakkal is, akik ugyan mielőtt amerikaiak lettek volna - mind-mind 354 voltak valami más is, de hát ez már nem számít! Itt egyébként sem szabad firtatni a múltat, se a régi dolgokat, sőt illetlen dolog a jelenben is kaparászni. Ha egy ember bemutatkozik Neked - mondjuk így, hogy: ,,Mr. Dzsuesz Lezli" vagyok, abból kikövetkeztetheted, hogy hajdanvolt Juhász Lászlóval ismerkedtél meg. És csak onnan gondolhatod, hogy valamikor magyar volt az illető, mert egyáltalán bemutatkozott! Ugyanis az amerikaiak se be nem mutatkoznak, se nem köszönnek. Bár nyilvános helyen, hivatalban, vagy másutt a kabáthajtó-kájára mindenkinek ki van írva a neve, úgy, ahogy mostanában már nálunk is terjed OTP-s kisasszonyok, benzinkutasok és idegenvezetők esetében. A köszönés teljesen kizárt. Ha nagyon megerőltetik magukat, legfeljebb egy ,,hallo"-t ha megeresztenek. Ilyen marhaságok, mint ahogy mi tanultuk, hogyan köszöntik egymást az amerikaiak: ,,good morning, sir", talán kétszer se hangzott el mostanában. De ha véletlenül el is hangzott volna, legfeljebb csak ennyi: „gmszö". Mert ezek az atyaistennek se hajlandók kimondani a szavakat. Csak az első hangot minden szóból, legfeljebb ha nagyon akkurátusán beszél egyikük-másikuk, akkor az első szótagot is. Ha valakinek olyan vontatott, lassú a beszédmodora. No, aztán értsd meg, hogy mit akarnak mondani! Úgy vannak ők a szavakkal, mint mi az utakkal. Lerövidítjük. Parkosítunk egy régi, poros, földes, betontörmelékekkel teleszórt teret, bevetjük fűvel, aztán egypár nap múlva keresztbe-kasul szabott gyalogösvények rajta ... Mindenütt megy a nép, ahol keresztbe vághat, ahol rövidebb, ahol könnyebb. Ők nem a parkjaikkal teszik ezt, hanem a nyelvvel. Ahány a parkon keresztül haladó magyar, annyi kitaposott gyalogút. Ahány angolt beszélő amerikai, annyi külön, egyénre szabott „magataposta" nyelvrendszer. Úgyhogy fel kell kötni az alsóneműt a legegyszerűbb dolgok megértéséhez is! És nemcsak a nyelv: a dolgok, a helyzetek megértése is megkívánja a kellő igyekezetet! 355 Például az amerikai orvosok. Vagy a másik hiéna-had: a jogászok hada. Sok amerikai orvos nem meggyógyítani akarja a betegét, hanem hogy olyan állapotban tartsa, amelyben az még nem veszti el fizetőképességét. Az ügyvédek se akarnak mindenáron pert nyerni, az a lényeg, hogy a jogi képviseletükbe bocsátkozott személy képes legyen fedezni a költségeket! Mert megette a fene, ha jönnek a perbeli győzelmek, de közben az ügyfelet úgy megkopasztották, hogy nem képes a számlákat kiegyenlíteni. Láttam egy számlát, háromezer dollárról szólt, tíznapi kórházi ápolás! És még hozzá: 960 dollár az operáció maga. A beteg biztosított volt, tehát nem „döglött" bele a gyógyulásába. De mégis 1300 dollárja bánta a saját zsebéből - ennyibe kerültek ugyanis a különböző szemüvegei. És ezt a biztosító nem fizeti ki! A beteg telefont is kért az ágya mellé, ez naponta tíz dollárjába került. Biztosítást mindenki köthet, ez egy család esetében évi 700-1000 dollár. A gyerekeket 19 éves korukig lehet biztosítani. A „Blue Cross" a „Kék Kereszt" és a „Blue Shield" a „Kék Pajzs" a betegbiztosító társaságok. Ezek valójában részvénytársaságok, de jelentős állami dotációt is élveznek. Csak így kifizető számukra az üzlet. Nem akarlak megtéveszteni, de valójában én már nem is Amerikában vagyok, hanem Kanadában! Amiről gyorsan el kell mondanom Neked: ugyanaz, mint Amerika, csak valahogy szelídebb és egyszerűbb változatban. Bár az is igaz, hogy Kanada politikai rendszere sokban különbözik az USA-étól, de ezt így, a külső szemlélődések okán nemigen lehet észrevenni. A Toronto környéki Kanadát tekintve nem is tudod, hogy ez már Kanada és nem az USA, ha nem volna a határ, a vám, és ott az a kis hivatal, az „Emigration". Persze, nem minden kanadait tesz boldoggá Amerika közelsége, a szomszédi viszony. Olyan ez - mondják -, mintha az embernek állandóan egy elefánttal kellene hálni. Eredetileg is tervben volt a Kanadába való átjövetelem, de ez - a körülmények alakulása folytán - pár nappal előbb következett be. Sajnos, összeszólalkoztam ott egy nagyvonalú, széles látókörű, kiegyen- 356 súlyozott, mindenféle politikai eszmékkel szemben türelmes és mások álláspontját tisztelő, a szabad elképzeléseket megértő magyar atyafival! Mit tehettem, ha éppen egy ilyen emberrel hozott össze a sors? Most ezzel nem untatlak, a lényeg az, hogy már itt vagyok Kanadában. Egy derék magyar hegyaljai „kanadás" jött értem kocsival Buffaló-ba, aki a térdét verte a nevetéstől az én Prágay Dezső-féle incidensemen. A gazdám neve: Tar Mihály. - Hát nem mondták neked, hogy Prágay milyen ember? És te se vetted észre ? Hát nem tanultad te azt, hogy Krisztus urunk is kitért a bolondok elől? Na, téged is érdemes volt egyházi neveltetésben részesíteni! Hogy ezután senkivel semmiben ne tévedj, én most megmondom neked: itt mindenki hülye! Ehhez tartsd magad ...! Ez csak úgy az ismerkedés elbő perceiben hangzott el. Aztán időről időre újabb és újabb leckéket vettem kanadás vendéglátómtól, akivel csakugyan percek alatt barátságba kerültem. Még hogy Nyíregyházán volt ő is tanítóképzős, de harminc év alatt is - mióta itt van - megmaradt olyan okos, higgadt, elnyűhetetlen, kedélyes, józan parasztembernek, amilyenekből arra, mifelénk, a Felső-Tisza vidéken sok van. Olyan kemény, konok, elszánt, magát mindenen átverekedő, mindenen felülkerekedő ember ő is, mint Joó György, Móricz Boldog embere. Olyan, akit nem lehet a víz alá nyomni. - Na, éntőlem hétpróbás is lehetsz, enni is kapsz, inni is, azt mondhatsz, amit akarsz, én nem korlátozom az emberi jogokat! Mihály barátom egyébként kertészember, de évtizedek óta minden olyan akcióban benne van, ami a magyar irodalmat, művészetet, kultúrát akármilyen formában is érinti. Alapított már irodalmi folyóiratot, részt vett a dollárjaival könyvkiadásban, hozatott és vitetett Kanadából és Kanadába írót, költőt, Budapesten járva megmérkőzött már mindenféle hatalmasságokkal, és a Torontói Magyar Házból is vonult már ki, amikor ott Mindszentyre kellett volna „felesküdni". És még mindig él... Nekem nem volt Kanadába szóló vízumom, ezért nem is nagyon 357 bíztam benne, hogy átjutok ide. A barátom odaállt velem a határhivatalban a pult elé, ahol a legcsinosabb kislány intézte az ügyeket. - Gyönyörűm, engedd át egypár napra hozzánk a barátomat! A kisasszony elmosolyodott, és beleütötte a pecsétet az útlevelembe, azt, amelyik onnan még hiányzott, azt, amit nem is itt kellett volna beleüttetni... - Köszönjük, galambocskám, legyél ilyen szép még sokáig! Persze, a határon nemcsak a kisasszony szimpátiájának köszönhettem az átkelést... Hanem hogy az átlépéskor fizetnem kellett hetven centet. Ha nem megyek át, mi történik? Az én zsebemben van hetven centtel több, az ő pénztárukban hetven centtel kevesebb. Kinek jó ez? A kis hal is hal, csak jöjjön sűrűn. Persze, még alá kellett írnom egy nyilatkozatot: nincs nálam fegyver, terrorista cselekményekben nem veszek részt, és amíg Kanadában tartózkodom, nem vállalok munkát... Efelől lehetnek a legbiztosabbak! Hosszú évek óta otthon sincs már „munkahelyem", miért éppen itt vállalnék bármit is, a magam sorvasztására? A barátom nem Torontóban lakik, hanem mellette, egy Markham nevű kis faluban. De még ott is a falu végén, hogy a lakása is, a gazdasága is egy helyen lehessen. Ez a park nem nagy, csak tíz hold, de ezen kívül van még néhány birtoka, ahol gyeptéglákat termel. Most csak egy kétszáz holdas gyeptégla telepítése van, nemrég telepítették, a nyár végén, tavasszal szedik fel, rakják le. Mert itt nem az a módszer, hogy elkészül a ház, a lakótelep, iskola, óvoda, hivatal, aztán rá két évre rendezik a terepet, harmadik évben a vállalat elszállítja a törmeléket, a megmaradt anyagokat, a következő évben az építkezés ideje alatt tönkrement gépeket, aztán hoznak földet, bevetik fűvel, ültetnek bokrot is, úgyhogy öt-tíz éven belül valahogy ki is néz a terep ... Még el se mennek az építők, amikor Tar Mihály már megjelenik a ,,csikánói"-val, köztük egy-két magyar is, vagy más „sehonnai". Gyeptégláznak, fát ültetnek, megcsinálják a járdát, a kerítést, ha kell - órák alatt - előregyártott elemekből. 358 És a fák... Mindenféle fa, bokor, cserje, mindenféle méretben. Bármikori telepítéssel. És garanciával. Aki rendel egy tízméteres ezüstfenyőt, és azt kéri, hogy augusztusban, a legnagyobb kánikula idején ültessék el a kertjében - akkor fogják neki elültetni! Ha nem fogan meg, ültetnek helyette másikat, vagy Mihály visszafizeti a pénzt. Csakhogy mindig megfogan! - Jól is néznék'ki, ha még egy fát se tudna elültetni az ember úgy, hogy az meg is foganjon! Ha azt látnánk, hogy nem fogan meg, nem is ültetnénk el! Persze, a faiskolában minden egyes fa, bokor, cserje - amelyik nyári ültetésre van szánva, és amelyik megkívánja az ilyet - pici csemetekora óta kosárban növekszik; ahogy nő, úgy ültetik át mindig na-gyobb-nagyobb kosarakba. Volt már eset, hogy a megrendelő nagyon igényes volt, olyan fenyőt rendelt, hogy az egyetlen fáért háromezer dolláros számlát kapott. Ha olyan kellett neki... Azt a fát emelőgép tette-vette odébb, csak a földlabdája volt öt mázsa ... Persze, nehogy azt hidd, hogy a barátom valami nagy kapitalista! Még csak nem is a kisebb cápák közül való; egyszerűen önálló ember, van valamije, és ez itteni viszonylatban egyáltalán nem sok, éppen csak annyi: megállhat a maga lábán. Bár a vállalkozása részvénytársaság, de ez csak formalitás. Mivel hogy a vállalkozás döntő többségű részvénye az övé, ő a „president" is. Miért jobb, ha egy vállalkozás részvénytársaság ? Mert akkor bukás esetén az ember nem egyedül bukik. Minden vállalkozó több részvénytársaságban van benne, így ha az egyik elmerül, a másik felbukkanhat a víz tetején. A „president" maga is dolgozik. Sőt ő a vállalkozásában a legszorgalmasabb, a legnagyobb munkabírású „dolgozó". Neki se éjjele, se nappala, ha olyan a szezon, ha a helyzet úgy kívánja. Ő csinálja az ösz-szes tervrajzot, egyetlen adminisztratív alkalmazottja van, egy könyvelő, aki heti egy órában végzi el a cég „könyveléseit". 359 A pályázatokra való beadványokat is a barátom készíti. Ugyanis minden elvállalandó munkát csakis pályázat útján lehet elnyerni. Ha például felépül egy új városrész, iskola, óvoda vagy bármi, és annak a környékét parkosítani kell, pályázatot írnak ki rá. A beérkezett pályázatokat bizottság vizsgálja meg, és dönt a legkedvezőbb, a legolcsóbb pályázó javára. Van úgy, hogy öt-tíz dolláron csúszik el egy-egy ötszázezer dolláros üzlet,. Mert a bizottságnak kötelező a legjobb feltételű pályázatot elfogadni. Őket is ellenőrzik. Az „elnök" végzi a szállítási munkák zömét is. Az embereit személykocsival hordja, az anyagszállításhoz van egy „truck"-ja. Ő leginkább ezzel jár, sose tudni, mikor, hol, mit kell felpakolni, meg aztán itt a forgalomban annál jobban érvényesül az ember, minél nagyobb „döggel" vesz benne részt. A család: feleség és két fiú. Mind a hárman bejelentett dolgozói a cégnek. Már csak azért is, hogy mikor télen a munka leáll, be lehessen őket is jelenteni a munkanélküli-segélyre, ami egy főre elérheti a havi négyszáz dollárt is. A fiúk: az egyik egyetemista, a kisebbik, Pityus, még csak középiskolás. Azért is jó, hogy mindhárman bejelentett dolgozói a cégnek, mert ezáltal a papa kevesebb adót fizet. A gyereket nevelő családok adókedvezményt is kapnak a kiskorú gyermekeik után. A gyerekek már született kanadaiak. Olyannyira, hogy bár mindketten tökéletesen beszélnek magyarul, de Pityus olyan kifejezéseket, amelyeket a családban nem használnak, magyarul nem is tud. Mindketten csak amerikai lányoknak hajlandók udvarolni, van néhány ,,girl friend"-je Pityusnak is, Misinek is, de köztük magyar egy se. Azért, mert itt a magyar származású lányok egyszerűen elviselhetetlenek. Állandóan arról beszélnek, melyiküknek milyen nagy hős volt itthon a papája, meg ha a helyzet majd úgy alakul, és ők visszatelepedhetnek, a papa visszakapja a földjét, a gyárát, amelyik a nagyapáé volt, és az apuka szolgabíró lesz vagy főispán ... Pityus, azon kívül, hogy a cég alkalmazottja és középiskolás, profi 360 jégkorongozó. Ifjúsági válogatott! Mindjárt az első este el is mentünk megnézni egy meccsüket. A szomszéd városka csapatával játszottak. Itt a hoki olyan népszerű, hogy még a magyar futballal se lehet ösz-szehasonlítani. Hogyan is lehetne, mikor egy akkora településnek, mint Markham - amelyik nem nagyobb, mint például Fehérgyarmat -, öt nagy hokicsarnoka van, mindegyikben ötezer személynek van hely, fűtött nézőtérrel. Mindennap, minden este kora délutántól késő éjszakáig vannak meccsek! Markhamnak kilenc felnőtt jéghoki csapata van és tizenöt ifjúsági... Ha elgondolom, hogy Magyarországon évek óta négy jégkorongcsapat küszködik... Vannak évtizedek óta folyó nagy rivalizálások városok és csapatok között, mi éppen egy ilyen meccset néztünk meg; zsúfolásig megtelve a csarnok nézőtere, felerészt innen, felerészben vendégdrukkerekkel. A nézőtéren olyan jól elválasztva a szektorok, hogy igazi nagy tömegek nem is tudnak összeverekedni. így aztán csak kis „elszigetelt" bunyózásokra került sor, de arra is csak az első játékrészben, mert a másodikban már Pityusék hengereltek, ő is ütött vagy öt dugót, lecsendesítve ezzel a pályán az ellenfél ellenállását, s a nézőtéren a vendégdrukkerek vehemenciáját. A meccs után nem vártuk meg a gyereket, különben se jöhetett volna velünk, mert akkor a maga kocsiját ott kellett volna hagyni. Hazafelé menet a barátom a kocsiban lenyomott egy gombot, a műszerfalból kiugrott egy mikrofon, abba szólt bele: - Juci, elindultunk, tegyed kifele a vacsorát! - Hova a nyavalyába jösztök már hazafele, még csak most aprítom a pörkölt alá a hagymát ?! A cég teher- és személykocsijai - mindegyik rádióval felszerelve -, a központ ott Markhamban, a konyhaszekrény mellett. A konyhában mindig van valaki. Minden kocsi, bárhol van, bárhova megy, elérhető. Ez a rendszer mindenféle ellenőrzésre alkalmas. Mert nemcsak a kocsi hívhat, a kocsi is hívható ... Iszonyú! Képzeld el, megy az ember valahova, valakivel a kocsijában ... Aztán egyszer csak megszólal 361 „valaki" otthonról... Mondom, ez iszonyú! Az ellenségének nem kívánhat az ember ilyet, nem a barátjának ... Ilyen kocsikat!... Inkább járjon az ember Trabanton. És még azt tartják ezek a lüké amerikaiak, hogy az ő kocsijaik a világon a legbiztonságosabbak. Nappal - egész nap - a barátommal furikázunk a ,,truck"-ban a „csikánók" után, ellenőrizzük őket, viszünk nekik jéghideg üdítőt, forró kolbászt, nehogy rossz gazdának minősítsék a barátomat, és felmondjanak. Este pedig mindig van valami program! Persze, nemcsak a melósok után járunk - főként én -, mert ha az „elnök" halaszthatatlan kötelező utakon van, a felesége pártfogol! Neki is van egy kocsija, bevágódunk ketten, és sipirc! Az egyik este moziba mentünk hárman. Itt a markhami moziban valami unalmas lövöldözős filmet vetítettek, a fiúk már látták, ellenben egy távolabbi moziban a híres ,,Cápa-film" volt műsoron. A ,,Jaw" (Állkapocs). Ennek a filmnek van híre! Egyszer egy ilyen filmre kellene feldolgoznod magad, kedves Henriette! És akkor végre Te is a tehetséged szerinti nagymenő színésznő lehetnél! Magad alá gyűrve a piti kis szerepeket, a nyikorgó színpadi deszkákat, fütyülve a kétperces szinkron-szerepekre, felemelkedve a hétköznapi nyomorúságo-kon, felbontatlanul dobnád a lefolyóba a Rádiószínház felkérőjét is, amely úgy mindenestől egy fél nap - mire kitöltik a belépődet, mire lejönnek érted a Pagpdába, mire kiürül a kiutalt stúdió, az előző felvétel elcsúszása, meg az adminisztrátor lányok figyelmetlensége következtében. És aztán ismerteti a rendező a szereposztást: te vagy megint az „Egy Hang ..." No, de a mozi! A cápa-film! A horrorok horrorja! Milliós film. Nem győzik könyvelni, amit ez a film már hozott. 35 millió dollárba került, és eddig négyszáz milliót sepertek be utána, tisztán. Mindenki látni akarja, még mindig veszik és veszik a világ minden táján! Egyszer mindenhova elér ez a film, hova előbb, hova később, mindenki látni fogja! Az az igazság, hogy a mozijegy ehhez a filmhez még most is drága. Három főre, magyar pénzben ötszáz forint. De a jegyek olcsóbbak is lesznek, csak várni kell! Maga a film is olcsóbb lesz, szinte nap 362 mint nap. Ez nemcsak a „cápa-film"-mel van így, hanem minden filmmel, amelyik Amerikában készül. Ez a film majd nálunk is látható lesz egész biztos, maximum tizenöt-húsz éven belül! Vagy előbb is, a Filmmúzeumban, a rendes filmforgalmazás megkerülésével, de akkor a Tanács körúttól Újpestig áll majd a sor a pénztár előtt! A film azzal kezdődik, hogy egy tengerpartra kivetett, megcsonkított, lerágott hullán hangyák futkosnak. Ne izgulj, nem mondom el az egész filmet, mert akkor, ha nálunk is játsszák - 1995-ben - nem fogod élvezni... Szóval: tengerpart, fürdő, gyönyörű nők! És a leggyönyörűbbek közül a tengerben mindig elmerül valaki. Egy sikoly, és egy vérfolt a víz tetején. Ott járt a cápa ... Sajnos nem lehet leszigonyozni... Egyszerűnek látszik a megoldás, le kell zárni a veszélyes tengerpartot. Igen ám, csakhogy akkor milliárdoktól esne el a tulaj, és a stranddal összefüggő rengeteg más üzlet is. Ezért aztán csak hadd eszegesse a cápa a legszebb lányokat! A szemtanúkat - a cápa ellen fellépőket - lefizetik, elhallgattatják, csakhogy meg ne álljon a „business". Jön egy marcona tengeri medve, vele nem lehet bírni: majd ő leszi-gonyozza a tenger gyilkosát! Persze, egy óvatlan pillanatban kit emel le a hajó fedélzetéről az „állkapocs", ha nem őt? A fenevad még a szája szélét is megnyalja a hős után! Mert véres. Aztán a megveszte-gethetetlen tudós! Ő egy acélrúdból készült rácsos dobozban merül a víz alá. A cápa szétveri a karvastagságú acélrudakat is, és közben fogynak, fogyogatnak a legszebb hölgyek a víz tetejéről. Képzeld el, mit kaphattak ebben a filmben a színészek, ha csak a cápa másfélmillió dollárba került! Mert a cápa, a „főhős" műanyagból készült! Radarral irányították, elektromos berendezései még az állkapcsait is tudták mozgatni, nemhogy az uszonyait... Már az első képek után borsódzott a hátam. Az emberre a frász jön rá... Alig kezdődött el a film, Mihály barátom először - hátravetve magát a kényelmes székben - hangosakat szuszogott, majd félreérthetetlen horkolással adta az egész moziközönség tudtára, hogy alszik. Ak- 363 korákat horkantott, mintha csakugyan száraz lóbőrt húzogattak volna. A közönség meg oda-odanézett, ahol mi ültünk. A hátborzongató, izgalmas jelenetek között akadt egy-egy csendesebb pillanat. Juci oldalba ütötte a férjét: - Ne horkolj már, Miska, hát nem veszed észre, hogy minket röhög az egész mozi? A barátunk végigaludta, végighorkolta a film minden idegtépő izgalmát, fokozva ezzel a közönség élvezetét. - Csak nem gondoljátok, hogy engem ez a baromság leköt? Másnap, hogy az „elnök úrnak" újra halaszthatatlan teendői voltak, rábízott a feleségére. Ő telefonált a buffalói barátnőjének, nincs-e kedve kirándulni velünk a Niagara Fallshoz? Volt. így aztán hármasban néztük meg a vízesést, amelyet ők már ki tudja, hányadszor láttak, de most újra, a kedvemért. Vettem itt néhány képeslapot, küldök Neked is, de hát ezek a fényképek meg se közelítik a látványt, ami itt a szemünk elé került. Ez a vízesés a világ hét csodájának egyike! Ha már látvány, akkor ezt itt ki is használják! A Niagara fele az USA-é, fele Kanadáé. Úgyhogy akárhova megy az érdeklődő, teljes értékű látványban van része, de a vízesés mellett húzódó USA-Kanada határon is át lehet menni, ha valaki úgy gondé'; a, hogy a másik oldalról szebbet, többet lát. A víz az USA felől jön és Kanada felé megy tovább az Ontario-tóba. Már kilométerekkel a vízesés előtt is óriási szélesre terebélyesedik a folyó, hatalmas víztömeget görgetve az apró zöld szigetecskékkel és a kisebb-nagyobb sziklákkal „teledobált" medrében. Olyan zajt csap itt a víz, hogy. ezen kívül alig-alig hallani valamit. Aztán ahogy egyre közeledik az ember a vízeséshez, úgy erősödik a víz-zúgás, a morajlás, a csattogás, a sziklákra lezuhanó víz dübörgése. Mintha az egész föld remegne. Egyszer csak vége a hullámos, habzó víztükörnek derékszögben megtörik a folyó sziklamedre, és zúdul a víz lefelé. Több kisebb-nagyobb vízesés van, de a legkisebb is óriási. Szélességében is, víztömegében is. A lezúdult víz iszonyatos mélységben folyik lent tovább, égig mere- 364 dező, bozótos sziklafalak között. Szabad szemmel is lehet látni, hogy ott lent, a sziklamederben, már megcsendesedik a Niagara vize. Maga a vízesés annyi színű, ahány szögből, amilyen időben ránéz az ember. A lezúdult víz zuhanás közben, meg a meder mélyén apró cseppekre robban szét. Ennek egy részét a szél a partok felé sodorja, úgyhogy ott télen-nyáron, éjjel-nappal esik az eső. A nagy zuhanás párafelhőt is vet, amit ide-oda kergetnek a szelek a vízesés felett. Itt mindenféle bravúrt be lehet mutatni. Az egyik az, hogy ki meddig merészkedik csónakon a Niagarán, míg a sziklafalon be nem következik a víz lezúdulása. Ki honnan kanyarodik vissza a vízesés előtt? A másik bravúr lent. Ki meddig merészkedik be a csónakjával a lezúduló vizet megközelíteni. Lent már kiránduló motorhajót is borított fel a lezúduló víztenger. Hát akkor milyen veszélyes ott a csónakázás ? Aztán olyan is előfordult már - szándékkal, vagy azon kívül -, hogy fent egészen a víz zuhanásáig eveztek. Sőt, a lezúduló vízen a csónakkal együtt lecsúsztak ők is. Leértek - vagy élve, vagy halva. Kinek milyen volt hozzá a szerencséje. Állítólag az életet veszélyeztető mindenféle bravúr tilos, de hát kinek is lehet a szabad Amerikában megtiltani azt, amit nagyon akar? Ha belehal a bravúrjába, eltemetik. Ha túléli, kifizeti a bírságot. De aki nem bravúroskodik, fizet az is. Mert ha már egészen közelről akarja az ember megnézni ezt az isteni csodalátványt, akkor ahhoz jegy kell. Különböző helyekre különböző árú. Van egy torony, ahova lift visz fel, két dollárért. Onnan az egész környék belátható. A folyó, ahogy megközelíti a zuhanását, aztán maga az egész vízesés, s ahogy megy tovább a folyó. Egy másik lift leviszi az embert közvetlen a vízesés mellé a zuha-taghoz és a sziklafalhoz. Minden oldalról megnéztük. Nekem könnyű volt, a hölgyek fizettek. Egy zsebrevaló jegyünk gyűlt össze. Átmentünk a másik oldalra is. Onnan messziről láttuk azt, amit itt közelről megbámultunk. Óriási a tömeg, de hely van bőven. Úgy építették itt a környéket, hogy ez csakugyan nem hagy kívánnivalót maga után. Szállodák, ét- 365 termek hosszú-hosszú sora. És az indián bazárok rengetege. Mindenféle olcsó, drága indiánság. Mert ez itt az indiánok földje volt. Nevezetes. Mindent lehet venni, ami indiánokra emlékezteti a látogatót. Papucs, bőr, fa, indián fejdísz, fegyverek, faragások, képek, szobrok, olcsó, drága, művészi és ordító giccs, indián étel, indián ital, indián ülőszék, jelvény, zászló, ing, gatya, indián kiszolgáló, indián ló sétalovagláshoz, műskalp; valahol kell lenni egy „helynek" is, ahol pár dollárért meg is skalpolhatnak akárkit, aki erre befizet. De ez még csak egy része a látványosságnak. Mert nem messze a vízeséshez van egy óriás épület, magas, kupolás, oda is be kell fizetni. Először is egy hosszú-hosszú folyosón hatalmas akváriumokban mindenféle hal. A legritkább, legcsodálatosabb folyami és tengeri halak is. Parányi, pici halacskák és halóriások! És egy emberevő cápa! Ennek van a legtöbb látogatója. Mire ezt az ember végignézi, befizethet a következő látványosságra. Egy elektromos angolnát is meg lehet itt tekinteni. De csak két óránként, néhány percre. Persze, a hal ott fekszik állandóan az akváriumában, eszik, lubickol, vagy szunyókál, de csak kétóránként hajlandó a nagy attrakcióra. Valamivel megpiszkálják, akkor egy irtózatos nagy csattanás hallatszik, egy óriás villám szalad ki a hal testéből az akváriumon keresztül, és eltűnik egy villámhárítószerű vezetéken. De még nincs vége, mert ezzel az árammal kivilágítanak egy csomó lámpát, és félholtra üttetnek vele egy indián fiút, akinek nem kis pénz üti a markát, hogy eltűri az angolna villámsújtását egyetlen pillanatig. Mert ha tovább tűrné, belehalna a 120 voltos feszültségbe, mint ahogy belehal bárki, ha a tengerben kupán vágja a hal a saját gerjesztésű „ménkőjével". Persze, az is könnyen elképzelhető, hogy az a nagy hal nem ad ki magából semmiféle elektromosságot! Hanem egy falból kilógó konnektor által vezetik bele. És az indián legényt sem üti meg semmiféle áram, hanem egy adott jelre vágódik el... Mindenesetre ez az egész hókusz-pókusz „jól van megcsinálva". Úgy, hogy minden hihető, úgy, hogy a „banzáj" vonzza az érdeklődőket. Az igazi látványosság azonban nem ez, hanem a következő csarnok, 366 ahová már hat dollár a beugró. Egy nagy medence, fölötte körben tribünök, a korlátoknak támaszkodva élvezi a nép a látványosságot. Del-finidomítás. Én már láttam ilyet, de az meg se közelítette a Niagara Falls delfinjeinek attrakcióját. Beszélnek, szerelmeskednek, ugranak, feleselnek, táncolnak, futballoznak - vagy inkább vízipólóznak. Úgy, akkor és annyi ideig, ahogy az idomár parancsolja. És az idomár lába eló'tt folyton ott ugrabugrál egy vadkacsa, amely hol repülve, hol tíszva odaviszi egy vödörből a halacskákat a delfineknek - jutalmul. Ha a delfinek valami olyasmit tesznek, ami nevetséges, akkor először a kacsa kezd el jó hangosan röhögni, és csak azután a nép. Ha egy-egy jelentős produkció után a nép nem tapsol, erre is felhívja a közönség figyelmét a kacsa: összeveri a szárnyait. Aztán tapsol a tömeg is ... De nehogy azt hidd, hogy csak ilyen olcsó, cirkuszi mutatványok megtekintésével töltöttem a drága időmet. Bejárogattam Torontóba is, ahol igen sok érdekes és figyelemre méltó dologgal ismerkedtem, találkoztam, így például a kanadai magyar irodalom legkiválóbbjait is sikerült személyesen megismernem. Majd később még lesz róluk szó. Valamit csak röviden a helybéli magyar nyelvű sajtótermékekről: hosszan is lehetne időzni ennél a témánál, mert annyi itt a magyar újság, hogy se szeri, se száma. Egy kis túlzással, minden öt-tíz kanadai magyarnak van egy külön újságja. Ki olvassa ezeket? Akik írják, szerkesztik és pénzelik a lapokat. Téma mindig van bőven. A visszaemlékezések, a megemlékezések, az évfordulók, és ha semmi nincs: egymást piszkálgatják, piszkolgatják ezek a lapok. A legfőbb téma még ma is: Mindszenty. Mikor, hol, mit mondott, kikért hogyan imádkozott? Mindegyik lap első oldalán: Mindszenty bíboros! Akár a volt csendőrök lapja, akár másoké az újság. Persze, nemcsak csoportoknak van lapja, hanem egyéneknek is. Találkoztam itt egy életet végigdolgozó „becsületes" szabómesterrel, aki most öregségére, megtakarított pénzéből lapot alapított. Ő is irja ... Néha felkér valakit egy-egy cikk megírására. Például az 1956-os magyarországi események évfordulójára Habsburg Ottó írta a visszaemlékező cikket... Mondom ennek a derék atyafinak - aki alapjában véve nem is rossz- 367 indulatú -, hogy október 6-án, az aradi vértanúk emlékünnepének évfordulóján miért nem Habsburg Ottóval íratta a cikket? Erről az évfordulóról ugyanis elfeledkezett a lap! Rengeteg ilyen újságot olvasok. Bár nekem a legjavából nem is igen adnak, nem „teljes" a bizalom irántam, ugyanis nem mentem el megnézni Torontóban a csendőrmúzeumot. Márpedig aki ezt nem teszi, az iránt bizonyos köröknek kifogása van. Ha én láttam csendőröket annak idején még a saját szememmel is, akkor most miért legyek kíváncsi a hagyatékaikra ? A mi falunkba is jártak ki annak idején csendőrök - Fehérgyarmatról, lóháton. Cicázott a kakastolluk. Ha bál volt, a bíró addig nem adott engedélyt a megkezdésére, amíg meg nem érkeztek Gyarmatról a csendőrök. Mert annak idején, ha nem volt aki a regulát tartsa, mindig késeltek a legények a bálokban. Megesett, hogy Fehérgyarmatról csak két kakastollas csendőrkalapot küldött ki a parancsnok Majtisra. Az fel volt akasztva a falra a bíró új tornácán. Mintha a kalap tulajdonosai bent lettek volna a szobában. Ilyenkor is pisszenés nélkül zajlott le a táncmulatság. Utoljára csendőrt akkor láttam, amikor Majtison a zsidó családokat szekérre rakták. Ott lovagoltak a csendőrök oldalt meg hátul a szekerek után. Bizony, itt egy-két embernek - már akivel lehetett és szabad szóba állni - megmostam az agyát Mindszentytől. Ez a vén, gonosz, buta, reakciós katolikus pap még holtában is szinte a mellényzsebében tartja a magyar emigráció egy részét - ma is! Igaz - mentségére legyen mondva -, a legelfogultabb, a legkorlátoltabb, a leghasznavehetetle-nebb rész az övé - még ezekből is. Mert egy tájékozott, egy valamirevaló kanadai magyar, legyen az illető akár katolikus pap is - pontosan tudja, mi a helyzet. Hogy Mind-szenty mit akart, miért és kikkel? És főként, hogy kiknek! És hogy tulajdonképpen mi köze volt neki Rákóczihoz, Kossuthhoz, Petőfihez, Ady Endréhez, Bartókhoz, József Attilához! Akik nekünk a népet, a nemzetet, a magyarságot, a múltat, a jelent és a jövőt jelentik... Hát ha hozzájuk semmi köze sem volt, akkor mi köze lehet és lehetett hozzánk ? Találkoztam itt egy derék költővel is, aki jó verseket ír, haladó gon- 368 dolkozású - ezt úgy értem, hogy nem borította el az agyát semmiféle hordalék és iszap - különben hogy is írhatna jó verseket -, és katolikus pap az illető! Tűz Tamás. Persze, a legalsó lépcsőn a papi hierarchiában. Otthon a kisujját se kéne megmozdítsa, vígan megélne a költészetéből. Itt meg a hideg vizet se keresi meg a verseivel. Pedig kötetei jelennek meg; bármelyik magyar ,,rangos" irodalmi lap közölné. Abból él, hogy ellátja papi teendőit. Gyóntat. Két dollárt kap minden meggyónt híve után. Mert itt a pap is - ha dolgozó - csak a teljesítménye után jut pénzhez ... Egy másik költővel is összefutottam. Ő is „költő" lehetne itthon. Torontóban az egyetemen könyvtároskodik, Béky-Halász Iván. Nemrég jelent meg egy kötete - magyarul -, az újabb versei. Átadta a könyveit egy magyar könyvkereskedőnek. Megmutatta, hogy egy év alatt négy könyve kelt el, íme a kereskedő tételes elszámolása papíron - a könyvek ára darabonként 4 dollár, ez összesen tizenhat, ebből nyolc dollár az övé, a kereskedőnek ez esetben is, mint általában, 50%-os haszon jár. Úgyhogy azt az összeget, ami a könyvtárosi fizetéséből fennmarad, időről időre a kötetei megjelentetésére fordítja. Persze van, aki másképp csinálja. Csakhogy ahhoz egy kicsit más embernek kell lenni, mint amilyen Béky-Halász Iván. Megjelenteti valaki - kanadai magyar költő a verseit - a saját költségén - természetesen -, aztán borítékol, tesz a borítékba egy-egy könyvet, a könyvbe ír az első oldalra néhány keresetlen szót, és a versek mellé, az első oldalak valamelyike közé betesz egy megrendelőlapot, kitöltetlenül. Aztán elküldi minden ismerősének, ha rámenősebb, elküldi a telefonkönyvekben található magyar hangzású nevek címére is! Majd mindenki küld a kötet átvétele után néhány dollárt. De ezzel a módszerrel nem tud mindenki élni... Ehhez olyan embernek kell lenni... Nem annyira költői tehetség, mint inkább üzleti érzék kell az ilyesmihez. ' Persze, ha valaki olyat ír... valamilyen szenzációt; politikai, szexuális vagy más témából... esetleg pornót. De ilyet nem minden költő tud. Vannak, akik még a maguk pénzét se ölik a köteteikbe; előleg- 369 képpen sem. Egy stencilezett lapon, amelyiknek a fejlécében hírül adják : új kötettel kíván jelentkezni a szerző - kérik, hogy a magyar kultúra támogatásaként támogassák őt a műve megjelentetésében. Aztán ott a lista, hogy ki mennyit adott már. Néha a haverok csak úgy falból is be-beírnak egy-egy nagyobb összeget. Mennyi dollár jött már így össze; és úgy is sokszor sok, hogy a tervezett műből sose lett kötet! De hát ugyan ki indított volna pert a maga öt, tíz vagy akár ötven dollárjáért is... ? Beperelni egy „magyar költőt"? Iván elvitt egy alkalommal a munkahelyére is. A torontói egyetemi könyvtárba. Mit mondjak? A torontói egyetem könyvtára nagyobb, mint az Eötvös Lóránd Tudományegyetem összes új és ócska létesítményeivel együtt. Igaz, ennek az egyetemnek hetvenezer hallgatója van! A barátom azt mondja: tegyünk egy próbát; mondjak egy Magyarországon megjelent kötetet, s nézzük meg, hogy itt, az egyetemi könyvtárban megtalálható-e ? Csurka István, Mezei András, Ágh István, Ratkó József, velük nem is érdemes kísérletezni - mondtam. Iván különböző gombokkal különböző jelzéseket adott le, aztán pillanatok alatt egy szalag már szállította a kívánt kötetet. „Mondok én egy olyan kötetet, hogy attól elájul ez az automata!" Megpróbáltuk! Magam is csak teljesen véletlenül tudok ennek a kis füzetecskének a létéről, onnan, hogy egy volt iskolatársam, egy Szabolcsban tanító barátom, Csermely Tibor a szerzője. „Nyírbogdány község dűlőnevei." Kiadta a nyírbogdányi Községi Tanács. Néhány perc múlva ott volt az asztalunkon a kötet. Kidobta a gép ... Most mit csináljak, ha már a gépet nem tudtam zavarba hozni? Ájuljak el én? Nemcsak Magyarországon kevésbé ismert kanadai magyar költőkkel találkoztam, de olyanokkal is, akiknek - úgymond - itthon is van nevük. így például a híres Villon-fordító: Faludy György. Nehéz sorsú ember! Eljött Magyarországra, mint a fasizmus ellen 370 harcoló és győztes amerikai légierő őrmestere. „Tail gunner" volt, aki a repülőgépen a hátsó géppuskát kezeli. Egekig törő ovációval fogadták, elvégre végigharcolta a második világháborút, a szovjet szövetségesek oldalán, a fasiszta Németország ellen! Aztán rövidest változott a helyzet. Nemcsak körülötte, vele is. Úgy bevágták egy internáló táborba, mint a pinty! Ott tanulta ki a kötélverő mesterséget, az ásványbányászatot, a saját vérével való versírást. Meg egyéb mesterségeket... Azóta, hogy kint él, írt néhány világsikerre szert tett kötetet. A meghurcoltatásáról is. De ezek a témák mára eléggé megkopottak. Új meg új szenzáció kell ahhoz, hogy valaki a felszínen maradhasson, hogy lankadatlan legyen iránta az érdeklődés. Nincs is talán ilyen. És az ő helyzete most is „unstabil". Lévén a származása zsidó, de rokonságot tartott és tart minden olyan irányzattal, szerzővel, aki és amelyik demokratikus, konstruktív és értékes. Csakhogy őt, mint zsidót, nem nézik még az ilyen körökben se mindenütt jó szemmel! A reakciósok pedig azt nem bocsátják meg neki, hogy haladó szellemű amerikai, kanadai lapokban is megjelenik ... Ilyen sorsok is vannak! Faludy talán legjelentősebb műve az Eras-musról írott kötete. Ma is töretlen erővel dolgozik, a humanizmusról ír egy több kötetre tervezett nagy tanulmányt. Ha már kanadai magyar költőről esett szó, Fáy Ferenc neve is említést érdemel. Ellentmondásos egyéniség. A színvonalas jó versei mellett bizony olykor gyenge munkák is kifutnak a tolla alól. Itthon leginkább a Vigíliában látnak napvilágot a versei. Rónay György méltatta is Fáy Ferenc költészetét. A kanadai magyar íróknak önálló szervezete is van, Juhász Józseffel az élen. Ő prózát ír. Az elnökké való megválasztása ügy történt, hogy minden ismert írástudónak kiküldtek egy szavazó lapot, küldené azt vissza az általa elnöknek javasolt személy nevével. A több száz kiküldött szavazólapból összesen csak hét érkezett vissza, azokból hat lapon a Juhász József neve. Összeszámolván a szavazatokat, egyből kiderült, hogy az elnök csakis ő lehet, de kiderült az is, hogy Juhász nem magára szavazott! 371 Láttam a Hommonay Ottó János lapját is, az ottani Napjainkat. Ez az ősmagyar vallásnak havonta megjelenő orgánuma olyan, mint a többi kanadai magyar lap, tele jószándékkal, útkereséssel és dilettáns írásokkal. Persze, profik is vannak itt, nemcsak dilettánsok. A profik közül a legbiztosabb tollforgató egy hölgy, szép a neve: Virág Anna, ő tartja legkeményebben a kezében a tollat, de bunkóként! Nem volt itt még olyan tiszta szándék, becsületes, mértéktartó kezdeményezés, amelyet Virág Anna le ne dorongolt volna férje-ura lapjában, a Kanadai Magyarságban. Vörösvary (Weller) István talán csak a felesége asszony-ambícióinak kiélésére tartja fenn ezt a lapot. így legalább az asszonyság a dühét, mérgit nem otthon a férjére zúdítja ... Persze, Vörösvárynak itthon, Magyarországon is volt lapja annak idején. 1944 (!) augusztusában Magyar Ünnep (!) cím alatt adott ki újságot. És itt jelenik meg sok egyéb újság mellett a Magyar Elet című orgánum is, László András tulajdonában és szerkesztésében. Ez a nyilasok, csendőrök, a leg-megátalkodottabb jobboldaliak lapja. Csípőből tüzelnek mindenre, ami józan, ami emberi, ami tisztességes. Nem hiábavaló időtöltés ezeket az újságokat átlapozni... De át ne essek a ló túlsó oldalára, mert megjelennek itt igazán méltányolható írások is. így például Kovrig Bence könyve, a The Peoples Republic of Hungary című kötet is, amely józan mértéktartásával, tisztességes hangvételével aratott sikert. Mert a siker nem kis dolog, hiszen itt bármelyik oldalról bárkit kupán vághatnak. Csak a Kostya Sándor esetét hadd említsem: ő a torontói magyar tanárok munkaközösségének vezetője. Igazán hasznos ember minden tevékenységében. De most mégis kapja a rúgásokat; nagy bűnt követett el: hazautazott, és méghozzá részt vett az Anyanyelvi Konferencián is. Ez már a „jobbosok" szemében megbocsájthatatlan „ballépés". Ilyen rúgásokat majd mindenkinek el kell viselni. A torontói Kodály-kórus vezetője, Zadubán György is kap olykor rendesen. Pedig az ő tevékenysége is csak tiszteletet és elismerést érdemelne. De ő sem hajlandó minden rendezvényen fellépni az énekkarával. Örvendetes, hogy egyre erősödik a józanok, a mértéktartó magyar kultúrmunkások tábora. Közülük 372 való az Andrejkovics Péterek csoportja is, a „Körösi Csorna Sándor Társaság". Ókét a dilettáns őstörténész mivoltuk tartja össze, vacsorák és bálok bevételéből tartják fent magukat. Annak ellenére, hogy ilyen hosszasan időztem e témánál, nehogy azt gondold, engem itt Kanadában olyannyira hatalmába kerített az irodalom, a művészetek, a kultúra iránti érdeklődés! Éppen itt? Szó sincs róla! Csak minden érdekelt. így ez is! Meg az is, hogy itt, Toronto mellett lakik egy falumbeli, Tukacs Károly. Akit nemcsak, hogy ismerek, de egy iskolapadot is koptattunk annak idején Nyéky tanító úr fennhatósága alatt. Ő 56-ban lépett meg, nem politikai okok miatt, hanem inkább a „családi kényszer" következtében. Azóta is itt él; mégpedig a házigazdámmal, Tar Mihállyal rokon szakmában. Kertész. Egy egész kis vállalkozása van. Nem ültet, nem telepít kerteket, parkokat, inkább csak gondozza. 0 maga, meg van két-három inasa. A nagyapám szomszédjában laktak. Bornemissza nagyapám meg az ő édesapja, Tukacs József egyforma jó, látástól vakulásig dolgozó, a munkába belevesző majtisi gazdák voltak. Ők valamivel kevesebb földön. És szegényebb sorsban. Majdhogy nem a legszegényebben. Úgy fogadott, hogy még a széket is megfújta, megtörölte, mielőtt leültetett volna. - Hát nem hiszed el, hogy nékem ez a te idejöveteled öröme hónapokig, esztendőkig tart? Hogy velem már nem lehet, az életben nem történik ettől nagyobb dolog ? Ott, akkor éjszaka, mindent végig kellett beszélni. Minden dűlő-utat, minden patakparti fát, minden tábla régi búzaföldet, cséplést, aratást, öröklegeltetést, lópatkoltatást, kenderáztatást, lekvárfó'zést, fonót, farsangot, kántálást, mindenkinek a születését, a halálát, a keresztelőket, a temetéseket. Mennyi közös mindenük van az egy faluból jöttéknek! Ha csak évtizedek múltán és ha csak egyszer találkozik falubelivel az ember! Mert nagyon könnyen meglehet, hogy mi az életben már sose látjuk egymást.. . 373 Tizenegyen nőttek fel a családban. Tizenegy testvér. Ma is él mind.. . - Anyám megölt vasárnapra egy csirkét, főzött belőle levest, sok tésztával... Akkor kiszedte a levesből a húst, csinált belőle paprikást, sok galuskával. Apám megrágta a csontokat, amiről mi le ettük a húst! Azt mondta, elég az néki... utána meg leszopogatta a gyerekek ujjáról a zaftot. Hogy neki az is elég, mert ő a galuskát jobban szereti... - Ott voltam az apád temetésén! A majtisi földek, a majtisi fák, a majtisi temetők ... Apáink sírjai... Aztán egyszer csak elkezdett zokogni. Itt, messze, Kanadában, Toronto mellett, messze a mi kis falunk határától. Mi most itt együtt vagyunk : két majtisi magyar, Szatmár megyéből - fehérgyarmati járás -összetalálkoztunk! Valami most mind a kettőnknek egyformán fáj... El lehet azt mondani, hogy mi ? Este elmentünk a bálba, amelyik nem olyan bál volt, mint hajdan egy-egy majtisi táncmulatság. Amikor a hermánszegi rezesbanda fújta! Áthallatszött Szekeresre, Darnóra, Zsarolyánba is. „Nagyságos kisasszony kiment a határba Beletört a kökényfa tövise a kényes talpába." Egy torontói magyar bál: csodálatos! A „Magyar Ház" összes termeiben, „cigány" muzsikával. Meg jazz-zenekarral is. Óriási asztalok megtérítve. Töltött káposzta, tokaji bor, kisestélyi, nagyestélyi, pruszlik, párta, frakk, sujtásos szűk nadrág, Kossuth-kalap, mente, hófehér Petőfi-ing, és jelentős túlfizetések a húsz dolláros belépti díjon, amelyben benne van az étel, az ital, a zene, a felszolgálás, a látványosság, a beszélgetés, a tánc ... A legduhajabb, a legjókedvűbb, a legjobban rendezett és a legszo-morúbb bál, amit valaha is láttam! Mert szinte egyetlen harminc-negyven éven aluli férfi vagy nő nincs a bálban ... Mint egy bús „öregfiúk-meccs". Igen, mert itt úgy akar mindenki mulatni, ahogy annak idején ott- 374 hon mulatott! Az idősebbeknek cigányzene, csárdás, körmagyar, az ötvenhatosoknak jazz, swing. És ezt már nem eszi meg egyetlen Amerikában született fiatal sem! A lányok eljönnek pártában, pruszlikban, pántlikásan felszolgálni, de táncolni nem! Hiába is kérnék őket. Egy jazz-szám, aztán egy a „cigány" zenészektől. Megkopott hajü, öreg, hasas magyarok. Legyezős, tupírozott, csillogó nyakékes, kivágott ruhájú, kifestett dámák, akiknek már arcán, karján, nyakán a többrétegű festék se tudja eltüntetni a ráncokat. Van, aki díszes atillában ropja. Kard van az oldalán. Csörgeti. „Ha csörgeti, hadd csörgesse, pengjen sarkantyúja..." Mások tiszti egyenruhában. Darutollal a sapkáján. Sarkantyús csizma ... Megint mások csapott vállú zakóban. Háromszögre kötött nyakkendő. Vastag, nyersgumi talpú cipőben. Mint „Swing Tóni". Hogy emlékszik mindenki mindenre! Ezekben a ruhákban máskor soha nem jár senki. Csak ilyen alkalmakra veszik fel. Egy idősebb, ősz hajú bácsi nagy teret szakít magának a tánchely közepén. Vitézkötéses, sötétkék ruhájában, ragyogó szárú csizmájában akármelyik Jókai regény főszerepét eljátszhatna. Megállnak körülötte a táncosok. Az ősz hajú magyar bácsika „rezgőcsárdást jár". Tánc közben kurjongat is. Táncszavakat. „Ujujujujujj!" Aztán: „Azért adtam három pengőt, hogy a szoknyád járjon rezgőt. De mivel hogy nem járt rezgőt, add vissza a három pengőt!" Óriási a sikere! Már nem táncol senki. Ót nézik. Csendesebbre fogja a zenekar. Az öregúr int nekik. Meghajol az öregasszonya előtt, elengedi a hölgy derekát, áll előtte összevágott bokával, és csak deréktól fölfelé táncol. Illeg, mozog a zene ütemére. Mulatságos. Én már láttam ilyen táncot. Még egész kisgyerekkoromban egyszer Majtison - Tukacs Anti bácsi csűrjében volt egy bál. Oda mentünk mi is gyerekek, bámészkodni. Volt nekem egy nagybátyám a faluban, a 375 legmogorvább, a legrátartibb „úri paraszt". Nemhogy idősebb korában, de még a fiatal éveiben se látta táncolni soha, senki. Hogy, hogy nem, de erre a bálra odavetődött. És felkérte a tiszteletes asszonyt. Senkit, csak őt. De őt is csak egy táncra. Székelyhidy Lajos bátyám táncolt úgy, akkor, mint most ez az idős torontói magyar úr. Csak deréktól felfelé mozogva. Akkor, ott az egész báli közönség iszonyatosan elkezdett röhögni... A bátyám leállította a zenekart, dobbantott egyet a lábával a csűr ledöngölt földjén: - Az anyátok úristenét! - sértődötten kiment a bálból. Itt nem így történt... Bizony, kedves Henriette, hiába vagy olyan nagy táncos, itt te is csak felszolgálhattál volna! Tehát ne bánkódj miatta, hogy még nem voltál kanadai magyar bálban soha ... csináltak egy csomó fényképet is, majd megmutatom. Vagy küldök a legközelebbi levelemben, ha lesz még időm levélírásra. Ha nem, akkor majd mindenről szóban. (Atlibbenve Kanadába) Édes, aranyos Edina ! Azt ígértem, hogy mihelyst lehet, írok Neked erről a nagy útról. Hidd el, nem rajtam múlt, hogy előbb nem válthattam be az ígéretemet. Úgyszólván ez az első alkalom, hogy írhatok, és mindjárt ki is használom. Természetesen először Neked írok. Elfelejtettem mondani, hogy az olajkályhádhoz majd én segítek hazahordani a télire való olajat... Szerintem ez az albérleted még akkor is jobb lesz, ha itt többe kerül a fűtés, mert itt legalább nem abajgat senki. Az borzasztó volt, hogy sohase lehetett nyugalmad attól a vén disznótól! Azt hitte, van egy szobája, kiadja hatszázért, jutányosán, a többit meg ki lehet egyenlíteni ... Hiszen még hatszázat se ért az a rohadt szoba! Szerintem ez a mostani inkább ér ezret! Ha a fizetésedből megmarad ezerkettő havonta, az úgy, ahogy, de csak elég lesz, tudom, hogy te milyen beosztó vagy. És hogy hazamehetsz minden hét végén, hozol otthonról kaját, amennyi csak kell, az is sokat jelent! Jó, hogy van a vénasszonynak hűtőszekrénye, és te is használhatod. Szerintem mégis jobb így a helyzeted, mint otthon a téeszben. Tudom, hogy egy ilyen csinos lánynak, mint te, nehéz! Hidd el, én is találkoztam már ilyen téeszelnökkel... A csillagos égbe visz, ha mindenben rendelkezésre állsz, és naponta tesz az úthenger elé, ha nem akkor nyúl be a szoknyád alá, amikor neki tetszik! Nagyon bosszant, hogy mikor elbúcsúztunk, végül mégiscsak elfelejtettem felírni a mé- 377 reteidet... Nem baj, majd magam elé képzellek, és ügy próbálok Neked kiválasztani valamilyen klassz holmit. Tudom, hogy mit szeretnél! Remélem, azért se haragudtál meg rám, mert nem Amerikából, hanem csak Kanadából írok Neked, de hát ez a kettő jóformán egy. Itt vagyok egy Toronto melletti kisváros határában egy farmon. Ha Torontótól északkeletre megnézed a térképet, találsz egy nagy sík mezőt, ott császkálok ... Van hely a kóborlásokhoz bőven: Kanada éppen százegyszer akkora, mint Magyarország! Megy itt az ember kocsival napszámra, azt hinnéd, hogy már keresztbe-kasul jártad az országot, aztán este megnézed a térképet, mégis, merre futkostak azok az utak - egyik helységtől a másikig -, aztán látod: két-három centi távolság: Kanada meg - egyik határától a másikig - több mint egy arasz! Nehogy azt hidd, hogy célzás, de legutóbb éppen egy mindkettőnknek testhezálló élményben volt részem! Jártam egy kanadai kolhozban ... Ne lepődj meg, mert itt is van ilyen. Csak azért mégsem azonos a mi téeszeinkkel. Szántóföldek itt csak messze, messze, a városoktól távolra találhatók. De mi van akkor a városok, faluvégek, a falun kívül eső villák környékén a földdel? Mind-mind szép, frissen nyírott fás, bokros, füves mező! De egyik-másik akkora, hogy elég lenne átgyalogolni rajta. Mind olyan szép, tiszta és ápolt, mintha egy ház előtti kiskert lenne az egész határ. Ezeken a gyönyörű, füves, friss zöld ligeteken jól lehetne juhász-kodni. Azt gondolná az ember, hogy éppen azért ilyen szép üde és apró mindenfelé a fű, mert lelegelik a birkanyájak. De hát erről szó sincs, mert az ilyen ligetekbe nem mehetnek be az állatok. Tehát nem lelegelt fű ez, hanem gondosan nyírott. Nem úgy, mint régente a maj-tisi futballpálya, hogy pénteken, szombaton szóltak apámnak, járassa meg a játékteret a juhval, mert nagy a fű, vasárnap nem lehet rajta futballozni. A kilencven perc alatt aztán nagyokat csúszkáltunk a juh-ganén. De ez még csak istenes lehetett, mert azelőtt meg a gulyalegelőn volt a majtisi csapat pályája. Itt ezeket a hatalmas és csodálatos nagy mezőket sportolásra hasz- 378 nálják a kanadaiak! Csak még azt nem tudom, hogy miféle sport ez, amit itt űznek. Majd megérdeklődöm. Egyelőre csak annyit írhatok erről, hogy délután, de különösen szombaton, aztán vasárnap egész nap tele vannak ezek a szép nagy ré- y tek mindenféle népekkel. Itt is áll egy kocsi, ott is, az emberek meg futkosnak a ligetes mezőkön! Néhol terített asztal is van, hűsítő, ha-rapnivaló, mert nemcsak percekre, órákra jönnek ide ki, hanem napszámra. Egy kis könnyű kézikocsival húzzák maguk után a játékhoz szükséges felszereléseket. Először azt hittem, hogy golfoznak, vagy netán gyeplabdázás ez; aligha, hiszen azt csapatokban játsszák. Itt meg ahány parti, annyi felállás. Két ember, öt, tíz, hol mennyit látni. Nagy ütő van a kezükben, és jókora golyókat ütögetnek. Arra is gondoltam, netán bigéznek, de a bige, amit el kell ütni a bottal, az nem golyó, hanem egy két végén hegyes fa. Vagy talán métát játszanának ? Kérdeztem a házigazdámat, aki harminc éve él itt, azt mondta, hogy amikor ő idekerült, már akkor is ugyanígy ütögették ezek a kanadaiak azt a valamit, de ő még nem nézte meg közelről, hogy mi is az. Amikor elfogynak a város-faluszéli hatalmas nagy játékmezők, akkor következnek a rétek. Ezek se kisebbek. Egyiket kaszálják, a másikat nem. Amelyiket nem kaszálják, azt így őszre ellepi a virág. Képzelj el akkora vadvirágos mezőket, mint Majtistól Mátészalkáig. Egyetlen, hatalmas, sárga virágú tenger az egész! Persze, ki tudja, miféle fura virág ez, térdmagasságú a virága, mint egy-egy kicsi kis napraforgó, de egy tövön tíz-húsz is van! Kérdeztem a házigazdám feleségét - aki valamikor alföldi parasztlány volt -, hogy miféle virágok ezek? Azt mondta: ez a sárgavirág. Ez Kanadában mindenfelé van. Ilyenkor ősszel, ahol nem szántott a föld, és ahol nincs erdő, csupa-csupa sárga virág mindenütt a mező. Végignézel az óriás réteken, a lábad előtt is sárga virág, és az ég alá futó mező legvégén is, ameddig a szem ellát. Sok, nagy ősparkot is láttam padokkal, pihenőhelyekkel ellátva. Sőt, még kőből megépített tűzhelyek is vannak, szalonna- és pecse- 379 nyesütéshez. Az ilyen szabadtéri tűzrakóhelyeknél nylontasakban odakészített faszén. Hogy ne kelljen a tűzhöz fákat törni, hogy ne legyen az erdőkben, parkokban füst se. Az ilyen parkerdőkben vízöblí-tésesek az „illemhelyek", és hideg-meleg vizes zuhanyozók is vannak! Kanada büszkélkedhet a méreteivel. Itt minden óriási! A ház melletti kiskerttől az erdőkön át a tavakig, miríden hatalmas! Mi most itt a Tar Mihály barátom feleségének a Toyotáján furikázunk. Mihálynak egy óriás ,,Oldsmobil"-ja van, a két fiúnak pedig valamilyen más amerikai márkájú. Ők mind a ketten gyakran cserélik a kocsijaikat, mert - különösen a kicsi - össze-összetöri. De csak módjával, nagy karambolja sosincs. Amerikában is kezdik kedvelni a kisebb kocsikat, főként a frissebben betelepedettek, mert az igazi amerikaiak meg vannak veszve a nagy kocsikért. Hét méter hosszúságnál kezdődik nekik a kocsi. Azt mondják, minél nagyobb valakinek a kocsija, annál előnyösebben úsz-sza meg a karamboljait. A gazdámnak - hogy ilyen sok kocsit használ a család, és hogy teherautója is van - a ház mögött, a garázsok oldalánál egy saját benzin-kútja működik. Úgyhogy a fiúknak nem kell spórolniuk benzinpénzre! Miska nemcsak hogy elfoglalt ember, de azon kívül nagyon szorgalmas is. Ezért én leginkább a feleségére vagyok bízva, ő olyan ügyes, hogy kilenc órára már megfőz, aztán gyerünk, ketten neki a nagyvilágnak. Mindennap megyünk valahova. Hajdanán, amikor kijöttek - harminc évvel ezelőtt -, dohányfarmon dolgoztak. Napi 14-16 órát. Messze, a farmoktól is távol, törték a dohányt. Jött rájuk a hideg, óceáni eső. Azért imádkoztak, hogy csak egyszer legyen egy olyan kocsijuk, amelyikben nem ázik az ember! Úgy látszik, jól imádkoztak, mert most aztán van a családnak kocsija, bőven... Egy nap kiterveltük a Miska feleségével, hogy olyan messzire megyünk, amilyen messzire egy nap alatt el lehet jutni. De mégse jutot- 380 tünk el a világ végére, mert útközben betértünk egy kanadai farmra: mit látni. Mentünk, mendegéltünk, falut sose láttunk, mert egyrészt errefelé a falvak nagyon-nagyon ritkák, másrészt pedig, ha éppenséggel volnának is, azokat elkerülik a széles, többsávos nagy utak. Csak a letérések mutatják, hogy arra, ott bent falut lehetne találni. Elképzelhető ez a nagy szétszórtság, ha arra gondol az ember, hogy Kanada lakossága csak alig kétszerese Magyarország lakosságának, a több mint százszor nagyobb terület mellett... Mentünk, mendegéltünk, és egyszer csak mi is letértünk a nagy, széles útról egy kisebb-keskenyre. Ez az út egy farmhoz vezet. Mégpedig a környék leghíresebb farmjához: a „Community Farm"-hoz. Az 1920-as években alapították kivándorolt magyarok. És azóta a gazdaság él, virul, egyre nagyobb lesz, egyre gazdagabb. Mind korszerűbb gépekkel, mind nagyobb termelési eredményekkel. Csak egy valami nem változott itt az alapítás óta, és nem is fog, amíg ez a farm létezik ... Négy család alapította ezt a kanadai téeszt, ma tizenhat család él itt. Voltak már többen is, kevesebben is, de az utóbbi években a létszám ekörül stagnál. A farm központja: hajszálra, mint egy jobb módú magyar téeszköz-pont. Lebetonozott tér, a szélén fák, egyik oldalt irodahelyiségek, azon túl a lakások. Alig valamivel távolabb a feldolgozó üzemek, egy áruda, ahol a farm termékeit lehet vásárolni. A tértől nem túl messze garázsok, gépszínek, üzemanyag-, szerszámraktár és jóval távolabb istállók, karámok hosszú-hosszú sora. Ami eltérő: saját iskolája van a ,,téesz"-nek, és csak a téesz-tagság számára fenntartott templom: imaház. Ugyanis ez a téesz vallási alapokon szerveződött. Még az alapító tagok közül él egy magyar, ő a legidősebb - nyolcvan körül -, ő az elnök. Ő kormányoz egy tanácsadó-testület segítségével; a testület tagjai is főként öregek. Emiatt semmiféle nézeteltérés nincs; a fiatalok tudják, ha megöregszenek, ők is tagjai lesznek a vezetőségnek. A „Community Farm" tagjai főként magyarok. De van köztük né- 381 hány ukrán, lengyel vagy a származását már nem számon tartó kanadai. Benősültek ide, férjhez jöttek, de másképp is lehet itt tag bárki, aki jelentkezik, aki jön és aki vállalja, hogy aláveti magát a farm írott és íratlan törvényeinek, amelyek egyáltalán nem szokványosak. Annyi érdekességet lát, hall itt az ember, hogy azt se tudom, hol kezdjem. A farm „hivatalos nyelve" a magyar, és hivatalos vallása a református. Aki egyéb vallásba született vagy netán felekezeten kívüliként nőtt fel, az addig itt tag nem lehet, míg hitet nem tesz a „magyar református" vallás mellett. Magyarul egy kicsit még a nemrég benősültek, a nemrég férjhez jöttek is tudnak. Egy tagjuk van, aki nem családalapítás okán jött, csak úgy egyszerűen „belépett". Mint amikor a majtisi parasztok beléptek a téeszbe - „megértve az idők szavát". Csakhogy itt előzetesen nem járták a környéket pufajkás agitátorok. A téesz-udvaron, mintha csakugyan otthon lennék - néhány márkás kocsi áll. De ez nem a kiküldötteké ... Nézzük először a gazdálkodást: ezer holdnyi földön gazdálkodnak, búza, dohány, kukorica. De ettől sokkal fontosabb az állattenyésztés. Szarvasmarha és juh. De legfontosabb a baromfitelepük. Libát tenyésztenek, mindig változó az állomány. Van a tojó-, a hízó- és a növendékrészleg. A „Community Farm" hosszú esztendőkön át perelte a kanadai államot. Pár évvel ezelőtt ért véget a per, mégpedig a farm győzelmével. Az volt a per tárgya, hogy szabad-e, lehet-e a libáik tollat tépni? Tépték eddig is, de a Kanadai Állatvédő Liga feljelentette őket. Amíg a per nem tisztázta a helyzetet, ideiglenesen fel kellett függesszék a libák tépését. Ugyanis az Állatvédő Liga állásfoglalása szerint a libatépés - állatkínzás. A hosszú évekig tartó perben megállapították ugyan, hogy a libatépés bár állatkínzás - ebben a Ligának igaza van -, de nem öncélú a kínzás! Mert „kínzás" az állatok levágása is, de a tépés és a levágás eredménye egyaránt az emberi munka gyümölcse! 382 így aztán a farm - igaz, Kanadában egyedül - rendelkezik a libák megtépésének jogával. Ott, ahol a libák tollához csak ilyen nehéz úton lehet jutni, elképzelhető, hogy milyen drága kincs a libatoll, a finom pihe. Úgyhogy ezt nem is adják el, feldolgozzák maguk. Nagy tollfosztók vannak, akár évtizedekkel ezelőtt Szatmárban. A pilléből ott helyben paplanokat, párnákat készítenek. Az asszonyok modern gépeken varrják a finom ágyneműket, nem győznek annyit csinálni, amennyit el ne tudnának adni, mégpedig itt helyben. Mert a téesz az egyéb árut nem kell hogy piacra vigye. Itt a piac a farmon. A vágóhíd mellett van egy óriási hűtőház. Tele vágott libával. Kisebb-nagyobb csomagolásban libazsír. És ami a legkeresettebb; amiért úgy járnak ide a messze-messze földekről is, mint a jó kútra: a libamáj. Az elnök szívesen fogadott. Nemcsak a hivatalába, a nagyon szerényen berendezett otthonába is meginvitált. Van felesége, két fia: ők is itt élnek. Ha már itt vagyok, tartsak velük az ebédnél! Közös nagy éttermük van, otthon senki sem vezet háztartást, senki sem főz, felnőtt és gyerek, kicsi és nagy, öreg és fiatal egy koszton: reggeli, ebéd, vacsora közös. Bár a református vallás törvényei és szokásai szerint élnek, hivatásos „tanult" papjuk nincs, a lelkipásztori teendőket vagy az öreg, vagy valamelyik éltesebb férfi látja el. Mire az ebédhez ültünk, már csaknem mindenkit ismertünk, és minket is ismertek az emberek. Nem szokatlan látvány itt a vendég, és aki éppen az étkezés ideje alatt érkezik, azt az asztalhoz invitálják. Megjöttek ebédre a gyerekek is az iskolából, mind egyformán vékonyak, feltűnően sápadt, csenevész gyermekek. A ruházatuk egyforma, mintha állami gondozottak otthonában lennénk. Az ebédhez harangszó hívja a népeket, ott a harang egy haranglábon az étkező és a templom között. Mielőtt az evéshez fogtunk volna, az egyik ember a bibliából a János jelenések 9. részének 4. versét olvasta fel. 383 „És megmondaték nékik, hogy a földnek füvét ne bántsák, se semmi zöldellőt, se semmi élőfát, hanem csak azokat az embereket, akiknek homlokukon nincsen az Istennek pecsété." A felolvasást ima követte, a könyörgés főként annak érdekében szólt, hogy mindnyájukon hadd látsszon az a pecsét... Ezt mindenki - gyerek, felnőtt — lehajtott fejjel hallgatta végig. Aztán közösen elmondták a ,,Miatyánk"-ot. Senki nem kérdezte meg tőlünk, hogy vajon mi hogy állunk az „Úr"-ral. Könnyű paradicsomleves volt, mindenki annyit szedett a tálból, amennyit csak akart. De senki nem szedte a tányérját tele, és kétszer sem szedett senki. A leves után halat ettünk sós burgonyával. Ezt már adagolva adták. Utána mézestészta, tányéron hozták, mindenki annyit evett, szedett a tányérról, amennyi neki kellett. Egy-két szeletnél többet nem evett senki. Aki ezen az ebéden estig el bír dolgozni - traktorosok, jószággondozók -, az irigylésre méltó! Pedig ők se ettek mást. A felnőttek is - a gyerekekhez hasonlóan - vékonyak, sápadtak, egyikükön-masikukon úgy lötyögött a ruha, mintha a szél menten le akarná fújni róluk. Az is megesik olykor, hogy valakik elhagyják a közösséget. Ehhez bárkinek joga van. A kilépések leginkább akkor következnek be, ha nősülnek, férjhez mennek, de nem idevalósihoz. Az ilyesmi azonban elég ritka. Mert: ha egy itteni lánynak udvarol egy „kinti" legény, akkor ő csak úgy járhat ide be, ha az elnöknek előbb bemutatkozik, az elnök kinyomozza, miféle ember a „jelölt", aztán vagy jóváhagyja a közeledését, vagy sem. Ugyanígy, ha egy lány levelet kap, az előbb az elnök kezébe jut, ő bontja fel, elolvassa, aztán maga dönti el: olyan levél-é az, hogy a címzettnek is oda lehet-e adni? Ha igen, megkapja, ha nem, elégetik. Újságot nem járatnak, tévéjük, rádiójuk nincs. - Könyvek sincsenek ? - Könyv? Hogyne volna! Ahány család, annyi könyv! A Biblia! Szabad időben mindenki ezt olvassa. 384 - És ha magukról valaki írna egy könyvet vagy egv ,. ^ikke^ azt sem olvashatnák el azok, akikről szól? - Előbb elolvasnám én, aztán majd megmondanáK A az éberek kezébe való-é ?! ' - A fiatalok sose lázadnak ? - Ha lázadnának, az nem az ő bűnük lenne, han^ /en^ jj-j). neveltük, neveljük őket. - Szóval ők is ugyanúgy látnak mindent, mint ah^. ../^' az öre- LV Ö' gek tanácsában ? J - Aki nem úgy látja, az elmegy! Mindenkinek ^ a^3fatot adott az Úristen. Az embert így teremtette. Szakái} .f azért VaDi mert az embert ilyennek alkotta meg az isten ... - És aki nincs megelégedve a fizetésével ? - Itt fizetése senkinek sincs! Mindenki dolgozik ~ ;lriezj ^ tudásához, a szorgalmához képest; egész nap. A munk&. Jgel h^kor kezdődik, este ötig tart. Ingyen ehet, lakhat, ruházk^ ,)mcleiil5i. - Mindenki annyi ruhát vesz magának, amennyit ^> - Természetesen! - És aki sokkal többet akar venni, mint a másik? - Ilyen ember nálunk nincs! A gazdaságban szabályszerű könyvelés folyik, kis tanacskoz- ,, ... . , ., Söser) zak meg, mikor mit vegyenek es mennyiért. - És ha valaki kocsit akarna venni magának? - Van a közösségünknek három is. Három - a \ «, a gább - Diesel-Mercedesünk van! - És abba beleülhet akárki, akármikor, és bárhov^ (vele? - Természetesen! Ha akarja. Ha szüksége van arr;, A- ¦6 u- j- i. -1 - ^azutK - Es ki mondja meg, hogy szukseges-e az az ut, v^ a * -Én! ^y A szövetkezetnek a jó adottságai miatt - sokkal ik ^ a me, mint amennyibe a beruházásaik, a fenntartás, a ( , ^llátás^ ej. tartása kerül. gSag Úgy hírlik, hogy a „Community Farm" a körny^i .f ^g gabb, legtehetősebb „cége". De ők nem bocsátko^ e^y../leti 385 kozásokba, nem vásárolnak részvényeket, amelyekben „megfiadzik" a pénz. Van egy óriás bankbetétjük. De a jövedelmük még annál is magasabb, mint amennyit évről évre be akarnak tenni a bankba. Az ezen felüli összeget egy különös célra fordítják. A „Szentföldön" alakult és működő „kibucokat" segítik. Oda rendszeresen jelentős összegeket utalnak át. Sőt, évről évre egy-egy nagylétszámú csoportjuk el is látogat a „Szentföldre." A tagok ezen kívül is bárhova utazhatnak, ezt nem tiltja az alapszabályzatuk. Sokan közülük hazajárnak Magyarországra is, rokonlátogatóba. Csakhogy az itt születettek nem vágynak Magyarországra, az öregek meg nehézkesen mozognak; de még ez lenne a legkevesebb baj, lassacskán elhal minden rokon, testvér, atyafi, akit még meg lehetne látogatni. Nem lenne érdektelen megírni ennek a farmnak az öt évtizedes történetét ! Mi mindenen kellett keresztülmennie az itt élőknek ötven év alatt! Micsoda világ fogadhatta őket itt hajdanán, ha a védekezésben arra kényszerültek, hogy ilyen közösséget alakítsanak ki, mint amilyen ez. Mennyire kellett, hogy féltsék magukat, társaikat az új világ ezer és ezer veszedelmétől, ha csak ebben az összezárkózottságban vélték megtalálni a védekezésük lehetőségét. Mert ezek az emberek, amikor ide kijöttek, 25 centért törték - kézikalapáccsal - a kő köbméterét az utak, a vasutak alá. És így kupor-gatták össze a pénzt az első darab föld megvásárlásához! Közülük nem jött haza senki, itt, így, együtt vélték megtalálni a boldogulásukat. Akár majtisi is lehetne közülük valamelyik öreg. Mert akkor a mi falunkból is kijött két család Amerikába. Az egyik éppen olyan szegényen tántorgott vissza, mint ahogy elindult. A másik sok pénzzel. Szakács Józsi bácsi Jánkról vándorolt ki, és amikor megjött, Majtison vett portát, földet. Szakács József volt a neve, amikor kiment, és egypár év múlva, amikor hazajött, „Dolláros Szakács" lett. Mert meg kellett különböztetni valahogy az itthon maradtaktól. Meg „Amerikás Szakács"-nak is, „Úri Szakács"-nak is hívták. Volt egy darab földje a Vincze-tagban a mienk mellett. Kisgyerek koromban még élt az öreg - a portája megvan most is, 386 nem messze hozzánk. Ki tudja, kinek, milyen örökség útján került a birtokába? Mert az „Amerikás Szakács"-éknál nem volt gyerek. Ökröt tartott, lovat sose. A szekérre sose ült fel, azt mondta, azzal is nehezebb a jószágnak. Mindig az ökrei előtt járt. Egyszer, kora tavasszal gyepet szántott a Vincze-tag végében: évek óta feltöretlen, felszántatlan földet. Ott a legelő mellett, azt a vizenyős, ingoványos rétoldalt. Ő azon is termelni akart, amit apám meg a többi gazda csak kaszálónak használt. Húztak az ökrei nekifeszülve inuk szakadtáig. Dehogy tartott volna ő finnyás, kényen nőtt igavonókat! A gazda nem az ökrei után ment, a cselédjével fogatta az eke szarvát. Az ökrei előtt járt, kötött egy erős kenderkötelet a járomra, átalvetette a vállán, húzta ő is az ekét, hogy kímélje a jószágait. Itt a farmon a legjobb, a legkorszerűbb gépekkel dolgoznak. Megnéztük a műhelyeket is. Az asszonyok keze alatt zörögnek a varrógépek, egyik paplan után a másik, a nagy hűtőházban, amelyet egyetlen asszony kezel, olyan rend és tisztaság van, mintha az egész terem egy ragyogó, tisztán tartott, gondosan megtörölgetett pohár lenne. Senkinek semmi gondja, csak a munka, az imádság, amely itt együtt adja a megelégedettséget, a boldogságot A külső világ dolgai alig-alig szüremlenek be ide. A farmnak saját temetője is van, amelyikbe csak az itteniek temetkezhetnek. A tánc, az alkoholfogyasztás egyformán tilos! A televízió is, hiszen az az ördögé. Az ördögé a tudomány is, ezért nem végezhet a fiatalok közül egyetemet senki. Ami tudomány ide kell, az megvan az öregeknél. Például: a libáiknak a saját laboratóriumukban különleges füvet kísérleteztek ki... Csak eljövőben vettem észre, hogy az a szép fasor, amelyik már a nagy műútról is messzire látszik, a házak között levő fák is - kisebbek, nagyobbak egyformán - mind, mind szomorúfűz. Tar Mihályné vett két nagy hízott libát nylonba csomagolva. És egy nagy doboz keményre fagyott libamájat is, meg egy üveg szép, sárga, kristályosán ragyogó libazsírt. Csak ő, egyedül, ötven dollárt fizetett. 387 \ Eljövetelünkkor is egymás után érkeztek a kocsik. Mindenki vitt innen valamit. Ha mást nem, annak a szép, hosszú, szomorúfűz fasornak a látványát és emlékét. Délután a gyerekek a ház előtti téren játszadoztak. Egyes-egyedül a tanító nénijük nem tagja a közösségnek. Ő valamelyik kisvárosból jár ide naponta. De mielőtt alkalmazták volna, írásbeli nyilatkozatot tett: semmi olyat nem tanít a gyerekeknek, ami ellentétes lenne a közösség szellemével. így aztán jóformán csak írni, olvasni és számolni tanulnak meg az itteni gyerekek. Nem szabad, hogy sok mindent megtanuljanak, nehogy a tudás - a felesleges - megzavarja a boldogságukat. Szépen, csendben, fegyelmezetten, szomorúan játszadoztak. Milyen különös a sors, hogy éppen őket választotta ki erre az életre! A „Community Farm"-nak a környéken igen jó híre és nagy tekintélye van. Akár üzleti, akár emberi vonatkozásban! Itt nem csapnak be senkit; senkit, saját magukon kívül. Ez a gazdaság sohasem fizetésképtelen! Bármikor, bármilyen számlájukat azonnal kiegyenlítik. Csak azt a számlát soha, amelyiken az önmaguk, a teljes emberi élet iránti adósságukat kellene számon tartaniuk. Mennyi torzulása a világnak! Mennyi kétségbeesett védekezés a szegénység, a gazdagság, a bűn, a kárhozat, az öröm és a félelmek ellen. Hát azért inkább olyanok legyenek a téeszek, mint otthon nálunk - a java -, s nem mint ez itt!... Alighogy eljöttünk a tanyáról, szinte egyszerre és egyformán megéheztünk, még útközben. Hiába volt a csomagtartóban a két nagy, kövér levágott liba ... Találtunk az út mellett egy falatozót. Elég sok van a nagy főutak mentén. Ezekben kávét lehet inni, mindenféle hűsítő italt, és van ennivaló is. Szeszt még csak nem is látni; persze csak az ilyen helyeken. Amerikában a kólát vedeli mindenki. Naponta 5-6 kóla járja. Óriási üzlet ez, most már szinte propaganda se kell neki. Mindenki issza, de senki se tudja, miből van, hogy csinálják. Az titok. A kólától nincs nagyobb divat Amerikában. De Amerikában nem találni olyan helyet, ahol a kólát nem hidegen adnák. Nálunk is iszo- 388 gátjuk már rendesen, de még csak meg sem közelítjük azt az irdatlan nagy ,,kóla-kultuszt", ami itt van. Először diákkoromban hallottam otthon a kóláról, az ezerkilencszázötvenes években. Az egyik szemináriumon azt tanultuk, hogy az amerikai imperialisták Coca-Colától lerészegedve készítik elő a harmadik világháborút. Attól kezdve nekem a kóla mindig is a gonosz imperialistákat, a testi-lelki fertőben élő nyugati világot jelentette. Mígnem aztán nálunk is megjelent a Coca-Cola, anélkül, hogy a kelleténél jobban megfertőztek volna bennünket. Majtison is kapható már, a boltban, a presszóban, a kocsmában egyaránt. A kezdet kezdetén, amikor bevezették, akik urizálni akartak, így mondták: „Kérek egy üveg Kaolát!" A falatozónak az út felé eső falára óriás nagy neon-reklám betűkkel volt kiírva, hogy az ezt megelőző év végéig ebben a „büfében" eddig tizenhétmillió-százhuszonhatezer-kilencszázhuszonnyolc szendvicset fogyasztott a nép! Továbbá tizenhárommillió-ötszázhuszonnyolcezer-kilencszázhetvenhét üveg kólát ivott meg. És ötmillió-kilencszázhuszonhétezer-hatszázhatvannyolc hamburger kelt el itt eddig ... Gondoltam, meghívatom magamat a gazdasszonnyal egy hamburgerre ! Ez éppen olyan divat, mint a kóla! Amikor a barátom felesége meglátta, hogy ki van írva a hamburger, azt mondta, ő ide nem teszi be a lábát! A hamburger egy borzalom, az nem emberbe való, még azt se volt hajlandó megvárni, hogy én bekapjak egyet. Az isten tudja, ki találta ki, ennek is szabadalmaztatták a receptjét. Milliárdokat hozott a cégnek. Mert ugyan az én útitársnőm utálja, de az amerikaiak eszik, nyakló nélkül. Mit ettek itt eddig az emberek, amíg ez nem volt ? Sorra lelassítottunk az útszéli falatozóknál, de amelyiknek a falára ki volt írva: hány millió, hány százezer hamburgert ettek már itt, Tar Mihályné egynél se volt hajlandó megállni. Pedig az az ebéd; attól estére szédülni lehetne! Később mégiscsak ettem hamburgert. Mondhatom, se nem jó, se nem rossz. Majtison az ilyefl ételre azt mondják, „se íze, se bűze!" 389 Leginkább a fasírozotthoz hasonlít, csak laposabb. Minden van benne, állítólag még szójababliszt is. Ez az olcsó takarmány hasonlít legjobban a hús ízére. Azt hallottam, hogy itt még kolbászt is töltenek szójabablisztből. Ezzel szaporítják fel a húst. A hamburger talán egyszer úgy fog eltűnni, ahogy jött. Kimegy majd a divatból. De addig is akkumulálja a milliókat. Az utak szélénél nemcsak büfék vannak, hanem mindenféle elárusítóhelyek, ahol a termelők maguk kínálják áruikat. Láttunk például egy farmert, aki almát árult. Tizenkétfélét. Minél többet vesz tőle valaki, annál olcsóbb a gyümölcse. Találtunk aztán egy olyan büfét is, amelyik nem reklámozta a hamburgert. Bementünk, rendeltünk egy-egy piros, ropogósra sült csirkét! Mire hazaértünk a kirándulásból, engemet ott a Tar Miskáék farmján már többen vártak. Mert csakugyan döbbenetes, hogy itt a hírek milyen hamar szárnyra kelnek, és hogy milyen messze jutnak el. Említettem egy alkalommal, hogy ha valahol beszélgetésen veszek részt, lejegyzem, miket mondtam. Hátha hazamenve szükség lesz rá. Szóval, hogy elterjedt a hír: itt vagyok, mindenfelől jöttek a népek, hátha nekik is hoztam otthonról valami hírt ? Amikor beléptem a gazdám szobájába, ketten is vártak, mégpedig nem kisebb helyről, mint Jánkmajtisról! Hogy megismerem-e őket? Mondjam meg, hogy ők kik, anélkül, hogy bemutatkoznának. Az egyik egy asszony. Még hogy megismerem! Évekig egy házban laktunk vele Majtison. Az apám házában! Ez pedig úgy volt, hogy 1951-ben a községi tanács elnöke mindenáron hozzánk akart költöztetni egy cigánycsaládot. Mert hogy hatunkra a kétszobás lakásunkat akkor ő soknak találta. Apám, hogy megelőzze a cigánycsalád hozzánk költöztetését, kiadta az egyik szobánkat „bérbe". No, hogy én most őt megismerem-e ? - Ne bolondozz már velem, Surányi Etelka, a testvéremet se jobban! Hát akkor ő azóta nem öregedett ? - Csak egy kicsit! Csak azt a huszonöt évet. Hát mi az ? 390 A másik látogatóin egy régi kenyeres pajtásom, akivel egy padban is ültem, akivel együtt betyárkodtuk végig a gyermekéveket, nem mesz-sze tőlünk, a „Zuggó" partján. Ez egy parányi kis tó volt, a partja amolyan őserdő, siklókígyót termő rengeteg; ennek a partján, ha le akarták szedni ősz elején a szilvát, mielőtt leverték volna, le kellett rázni a fákról a siklókígyókat is, hogy a szilva felszedése közben nehogy a szedők nyakába potyogjanak. Aztán mi „lecsapoltuk" ezt a tavat, kispályás futballteret alakítottunk ki a medrében, és egy zsákvászonból varrt, szalmával kitömött „labdával" - amely a rúgásoktól úgy ellaposodott, mint egy disznósajt - játszottuk a falu másik végéről verbuválódott csapat ellen a rangadót, amely vasárnap reggel kezdődött, és vasárnap este csordahajtás után ért véget. Sajnos, csak 1 : l-es eredménnyel, de mi magunkat nyilvánítottuk győztesnek, mondván, hogy mi rúgtuk az első, a „vezető" gólt! A régi cimbora - Dalnoki Ottó - most Ottawában dolgozik és él, az egyetem technikai műhelyében műszerész. De azt a nagy, csatangoló, minden berket felkutató, minden patak vizét kikémlelő, minden erdei vad, minden égi madár tanyáját megrabló életét éli most is. Horgászik tengeren, tavon, vadászik Alaszkában és az Egyenlítő környéki dzsungelekben is; mit csináljon, ha ez a szenvedélye ? - Szóval, engem is megismersz? Aztán a falu első házától az utolsóig, végig kellett beszélni mindent. Engem ő nemrég fényképen látott. A nagymamája temetésén ott voltam, az ott készült fényképekből küldtek neki is. Szegény Mariska néni, már a mi gyerekkorunkban is bottal járt, aztán még vagy harminc évig! Ha valami rossz fát tettünk a tűzre, ő nem tudott bennünket elkergetni, utánunk vágta a botját. Negyvenötben lovam volt nekem is, Ottónak is. Az átvonuló katonák alól kidőlt lovakat felélesztgettük, jól tartottuk, pár napi pihentető után azokon lovagoltunk kerteken, határban, beidomítva a lovainkat kerítésugratásra is. Ottónak volt egy szürke kancája, azt lehetett a legjobban idomítani. Egyszer a tornácról beugratott vele a pitvarba. A nagyanyja ott feküdt 391 a dikón. Menten el is ájult, mert azt hitte, katona ül azon a lovon. Mi várható attól, aki lovastól jön be a pitvarba? Még el se mentek a ,,falumbéliek", amikor megkeresett Torontóból egy küldöttség. Vasárnap menjek, és prédikáljak nekik. - De hát én nem vagyok pap. Én csak voltam: tanító! - Annyi baj legyen! Mégis, kiknek kellene prédikálnom, és miről? A torontói „magyar vallásúaknak" •, arról, amiről akarok. Ha úgy tetszik, az Istent akár szóba se hozzam ... Furcsa dolog, hogy itt az Isten nélkül is lehet prédikálni. Aztán a beszélgetésben kiderült minden: van itt egy szekta, magyarokból. Mindenféle ember van köztük. Egyszerű munkástól milliomosokig, mindenki. De csak magyarok! Olyan magyarok, akik magyarok is akarnak maradni, az utódaikban is, mind a világ végezetéig. Abból indultak ki, hogyan maradhattak meg a zsidók zsidóknak évezredeken át. Úgy, hogy a vallásuk egyúttal a nemzeti voltukat is jelentette. Erre több példa az emberiség történetében nincs. Tehát tőlük kell venni a példát! így alapították meg a kanadai „magyar vallás"-t. Se nem katolikust, se nem reformátust, se nem metodistát, se baptistát, nem: „magyar-t! Ebben kellenek én nekik papnak! De ha úgy gondolom, itt is maradhatnék, mert nekik egy állandó papra volna szükségük. Az egyházuk már nagy, több mint ötven tagja van, köztük nem egy igazi tehetős ember. Úgyhogy ők vígan el tudnának tartani egy papot. Gondoljam meg! Mindegy, hogy miről beszélek, prédikálok, csak abban a magyarságról legyen szó ... Egyikük kifejtette a vallásuk „ideológiáját" is. Tulajdonképpen a „rítus" lehet református, katolikus, vagy akár a kettő vegyítve is. De vissza kell nyúlni az „ősmagyarsághoz"! Mert valamikor volt „ősma-gyar" vallás is. Abból kiindulva, hogy a históriákban oly sokszor nyer említést a „magyarok istene". Amelyik nem volt se református, se katolikus, csak magyar! Ha volt csak „magyar" Isten - akkor kellett legyen csak magyar vallás is! 392 Ha nem lehet rekonstruálni, ki kell találni, milyen lehetett. Ehhez kellenek én nekik segítségül... Az egyházuk az egyik legszebb torontói templomot bérli, és a gyülekezet egyre népesebb! Szóval, nem kötném magamat rossz ügyhöz ... Az egyház tagjai mind komoly, rendes, korrekt emberek. Egy szélsőséges gondolkozásu személyt sem találunk közöttük. Se volt csendőröket, se mai nyilasokat nem tűrnek meg maguk között. Hisz éppen ez volt a baj annak idején is, meg évszázadokon át... Hogy idegen gondolatokkal fertőződött meg a magyar nép! Ebben a legnagyobb vétek az István királyé! Attól az időtől való a magyarság minden romlása. A behódolás, az idegen befolyásoknak való térnyitás. Milyen boldog lehetett volna a magyar nép ezer esztendőn át; és mennyit kellett, hogy szenvedjen... Most még nem késő, most még van magyar! Most kellene egy vallásba tömöríteni az egész világ magyarságát! Sok ez egy napra, a pusztulástól való félelem ilyen megnyilvánulásait látni; szívszorongató... Mert ugyan ki vonná kétségbe ezeknek az embereknek a tisztességét, jóakaratát, jószándékait? És az ő sorsukat megítélni, megmosolyogni Budapestről, a Duna-Tisza partjáról oly könnyű! De mindenféle gyökerektől elszakadva nehezen él meg még a leghitványabb bokor is. - Hát ha már nem akarsz nekünk prédikálni, akkor csak beszélgess velünk magyarul! Arról, amihez kedved van. Csak magyar szó legyen! Olyan könnyű lenne ezeknek az embereknek a képébe vágni itt: hát akkor miért jöttetek el Magyarországról ? Van bajuk, éppen elég! Nem az, hogy nincs mit enniük, ne lenne jó lakásuk, ne tudnák elérni a célkitűzéseiket, hogy kizsákmányolják őket. Valami rág a leikük belsejében. Nemcsak a honvágy ez, vagy az elszakadás okozta válságállapot, több és más mindezeknél. Egy furcsa egyensúlyvesztettség. Amiből, ha akarja valaki, ha nem, menekülni kell. Ezt csak ők érzik, ezt lehetetlen annak érezni, aki nem él a helyzetükben. Gyógyíthatatlan a betegség. Olykor valami elviselhetővé teszi az ál- 393 lapotukat, de ezeket a ,,bacilusokat" csak a koporsódeszka tudja majd kiszívni a lelkűkből. Iszonyatos nagy kétségbeesésekkel keresik a gyógyulás lehetőségeit. Kik, hogyan ? Torontóban van magyar futballcsapat is. A Hungária. Az is egy kis vigasztalás. Akik játszanak benne, meg akik sündörögnek a csapat körül. Akik elköltik, meg akik összegyűjtik a csapat fenntartásához szükséges összeget. Mindenkit megvágnak évente legalább száz dollárral. És a csapat a kanadai NB I. közepe táján tanyázik. Megverik őket az.olasz, a francia, a német kanadai csapatok, de ők meg a lengyel, az ukrán, a román „kanadások" felett győzedelmeskednek. A magyar csapat legjobb játékosa a negyvenkét éves hátvéd... De hát itt nem a színvonal számít. Aki igényesebb, és nem elég neki gyógyírként a foci, annak ott vannak a torontói magyar mulatók. Állandóan friss, Magyarországról hozott énekesekkel. Most például Horváth István cigány dalénekes „bűvöli" a lelkeket. Ő a gyógyír. Zsúfolásig tele minden este a „kocsma". Cseng-bong énekesünkön a sok pityke, a sok zürgő, a sok cicoma. Énekel bús, vidám, érzelgős és malackodó dalokat is. Hogy mindenki megtalálja azt, ami néki kell. De az igazi, a nagyigényű elméket nem a cigánynóták kötik le. Óriási szellemi divat hódít ma Amerikában, a Tűzföldtől Alaszkáig, mindenütt, ahol magyar emberek élnek. A sumerológia. Nehogy azt hidd, most én is hozzászólók a vitához, állást foglalok, vagy hogy egyáltalán ismertetem a sumerológia mibenlétét. De ha már itt vagyok, és találkoztam vele, írok Neked róla egypár sort. A sumerológusok azt mondják - legalábbis az itteniek -, hogy minden kultúra a világon a sumer kultúrából nőtt ki, amelynek bölcsője Ázsia, a Tigris és az Eufrátesz vidéke, ahonnan állítólag mi is jöttünk. Tehát nem az Ural-Volga vidékéről, ott legfeljebb csak ideiglenesen vándorolgattunk, ahogy ez a vándorlás annak idején minden népnél szokásos volt. És hogy a sumer kultúra egyenes folytatói mi vagyunk! Tőlünk való a görög, a latin kultúra, továbbá a kínai és a japán is, óceántól óceánig. Véleményük szerint ma 800 millió sumer magyar él a Földön! 394 Az, hogy a tudomány miből mit bizonyít, melyik oldalon kik, milyen álláspontra helyezkednek, mellékes. Csak arról van szó, hogy itt Amerikában most divatos az, ami otthon Magyarországon is divatos volt évtizedekkel ezelőtt. A sumerológiát több amerikai egyetemen oktatják, főként magyar származású professzorok... Akik a tételeikből könyvet írnak, és egész nagy „tudományos" apparátussal dolgoznak. Itt van például Badiny Jós Ferenc könyve, amely megjelent a szerző kiadásában Buenos Airesben, „Mah-Gar a Magyar. . .!" címmel. Fogadjuk el, hogy mindenben igaza van; hogy senkinek sincs igaza abban, ami ellentétes Badiny Jós Ferenc professzor úr megállapításaival. De az a módszer, az az útszéli hang, amit a „professzor úr" megüt az ellenfeleivel szemben ... Ha igaz az, hogy a stílus maga az ember, akkor ebben a könyvben nemcsak a professzor úr lepleződik le, hanem a nevével fémjelzett egész „mozgalom" is. Még szerencse, hogy van a kötetnek egy melléklete is. Egy teljes oldal. „Kérjük az alábbi sajtóhibák kijavítását!" És aztán a végeláthatatlan felsorolás az oldalak, a szavak megjelölésével... „Egyéb" hibákra nem hívja fel figyelmünket a szerző. Ha a sumerológia tudomány: hát legyen! De ami szédítést csinálnak vele! „Sumerológusok" már az olyanok is, akik az összehasonlító nyelvtudomány hírét-nevét se hallották még soha. De már megvannak a maguk szavai, amelyből kikövetkeztetik az ideológiájukat. Köztudott az ókori sumer nyelv primitív volta. Ebből mai modern nyelveket leszármaztatni nem tudomány, csak nyelvi spekuláció. Ami éppen olyan „sikeres" a cseh, a román „nyelvészek" esetében is, mint amilyen sikeres a magyar sumerológusok esetében. Az a fontos, hogy mindent alaposan megkeverjenek. így lehet aztán a „tudóstársakra" úton-útfélen kígyót-békát rádobálni, védve és dicsérve az egyetlen igazat. Miként a cigány is a maga lovát... A sumerológia egy-egy nagyobb nevű „tudós-apostola" száz dollárokért tartja az előadást. Hívják őket Amerika minden magyarlakta városába. És alig tudnak akkora termet bérelni az előadáshoz, ahova beférnének az érdeklődők. És ha csakugyan nem humbug lenne a „su- 395 merológia"? Ha csakugyan kiderülne, hogy minden kultúra, minden nyelv a mi gubánk alól bújt elő, akkor mi haszna lenne ebből a ma élő magyarságnak? Legfeljebb csak történelmi például szolgálhatna az egész! Lám mekkora volt hajdanán a mi kultúránk, a mi népünk, és ma milyen kicsi! Mert mondanom se kell: ,,a sumer ideológia" apostolainak a románság csak „oláh népség", a szlovákok csak „totocskák" és így tovább. Hogyan szerezhet egy nép megbecsülést magának és kultúrájának a világ előtt, ha másokat bemocskol? Persze, az amerikai szellemi élet java nem rágódik a csontokon. Arra próbál feleletet találni, hogyan lehet ma korszerűen magyar valaki, hogyan lehet tisztességes eszközökkel szolgálni azt a szándékot, hogy a magyar kultúra igénye szerint éljenek azok, akik ezáltal jobb emberek lehetnek. És hogy lehet ennek a kultúrának becsületet szerezni, felkelteni iránta az érdeklődést? Azért vannak itt Amerikában is magyarok, akik ezekről a dolgokról is tudják, amit tudni kell! Amit Bartók, Kodály és Illyés Gyula tanítványai tudtak, és tudnak! De hát akik zagyvaságok helyett a tiszta forrásból merített itallal kínálják a szomjazókat, azok aligha lehetnek kedvesek a vámszedők si-serehada előtt! Hányan élnek ma jól, dologtalanul itt Amerikában a maguk kis háztáji „sumerológiájukból..."? Majd elmondok még Neked minden mást is, ami ehhez tartozik. Most talán ez is elég; ha máris nem sok? Persze, vannak itt olyan dolgok is, amelyek esetleg Téged jobban érdekelnének. De hadd hagyjak valamit a személyes beszámolóhoz is. Remélem, míg itt vagyok, addig Budapesten még nem lesz hideg, és nem kell beállítanod az olajkályhát. Ne is küszködj vele, majd én segítek! (Egy furcsa farm és egyéb furcsaságok) Drága Emerencia ! Nagy kő esett ma le a szívemről, mert azt a kis cetlit, amit a búcsúzá-sunkkor ideadtál nekem, már-már elveszettnek hittem, míg végre ma az irataim közül előkerült. Mondhatom, nem kis örömömre ... Annak idején azt el se olvastam, csak most. Drága Emerencia, tudod, hogy mindig mindent megtennék érted - most is megteszem, amit lehet -, de rossz néven ne vedd, pillanatnyi megítélésem és a helyzetem szerint is ez a kis kívánságlistád - tülzás! Mert elolvastam, hogy mit szeretnél magadnak innen Amerikából. Ez rendben is van. De hogy felírtad a férjed méreteit is ... Őszintén szólva, őrá eddig én még nem is gondoltam! De mit vihetnék én neki innen Amerikából? Valami értéktelen bóvlit? Hiszen a legdrágább - Te - ott vagy neki! Tudod, nehezen megy itt az írás, ugyanolyan nehezen, mint másutt. Talán ez is az egyik ok, hogy csak Neked írok. Már túl vagyok az USA-n. Onnan nemcsak azért nem írtam Neked, mert ott se nagyon volt időm, hanem azért se, mert ott alig-alig akadt valami leírnivaló. Arról inkább beszélni kell - úgy a jobb, ezt majd feltétlen meg is teszem! Szóval, hajlandó vagyok - hazamenvén - egy alapos élménybeszámolót tartani Neked, de azt már előre megmondom, hogy diát nem vetítek! 397 Egyensúlyban tartom magam. Teljesítem az őrnagy elvtárs kívánságát, vigyázok magamra! Őrá is sokszor gondoltam. Milyen jól esett -utólag - a féltő, aggódó, ó^ó szeretete ... Különösen Bostonban és Buffalóban. Erről is mesélek majd. Te, ez az őrnagy elvtárs nem is olyan ostoba, mint ahogy akkor én gondoltam. Félre ne értsd, nem akarom most utólag zseninek se kikiáltani, de egyet s mást azért ő is tud... No, de a Kanadáról szóló beszámolóm! Van itt egy érdekes vidék, arról szeretnék írni. Torontótól délnyugatra, az úgynevezett „Dohányvidék". Itt termelik Kanada „zöld aranyát". És nekem ez nemcsak azért érdekes, mert a táj világra olyan, mint a mi Nyírségünk, hanem azért is, mert ezt a környéket csaknem többségében magyarok lakják. Főként a századfordulón és az azt követő években kivándorolt magyarság telepedett meg itt. Köztük néhány lengyel, román, ukrán „folt" is, de itt megélhet bárki úgy is, ha csak magyarul tud. Éppen tegnap hallottam, hogy van innen nem messze egy bányavidék is, szintén magyar-lakta. Oda egyszerre négyszáz magyar bányászt vetett a sors, a kilencszázas évek elején. Az üzem már akkor sem volt kicsi, ezerhatszáz bányász dolgozott ott előzetesen, úgyhogy kétezren lettek összesen. Gondolhatná az ember, ez a négyszáz bányász megtanult rövidesen angolul. Éppen fordítva történt. A többiek tanultak meg magyarul, még a vezetőség, a hivatalnoki gárda is. Mert a magyar bányászok csak azt voltak hajlandók megérteni, amit magyarul mondtak nekik! Ez a bányavidék mind a mai napig magyar ajkú maradt. Pedig azóta a világ minden tájáról érkeztek oda bányászok. Kanadában a dohánytermelés fontos, mert az itt termelt dohány kelendő. És ezen a vidéken a „magyarok bejövetele" előtt egy tövet sem termeltek. A szabolcsi dohányosok teremtették meg itt a termelés kultúráját. Óriási kincseket adva ezzel Kanada „népgazdaságának". Igaz, ha olykor nem is csordult, de cseppent nekik is; nem egy uradalmi dohányos lett itt Kanadában milliomos. 398 Az idejövetelük óta nagyot fordult a világ. De mielőtt még erről írnék, néhány szót e vidékről is ... Tiszta, kék tavak, nádasok, homokbuckák. Mint Újfehértó és Nyíregyháza között a Nagyvadas. Meg a Baktalórántháza felé vezető út két oldalán a fenyő- és tölgyerdők. Nyírfák, tavak, óriás dohánypajták. Ez az úgynevezett ,,Delhi" dohányvidék. Hogy miért az indiai városról kapta a környék kis központi városkája a nevét, rejtély. De lehet, hogy csak nekem az, talán Indiából is vándoroltak ide ? Amikor már jócskán elhagyja az ember Toronto környékét, egyre otthonosabbnak látszik a táj. A házigazdám felesége, Juci hozott ide, itthagyott Delhiben egy papnál, aki tovább adott egy-egy kis időre a környék dohánytermelő gazdáihoz. Szerencsém volt, sok mindent láttam az ittlétem alatt. És angolul még annyit se kellett mondanom, hogy ,,yes". Itt mindenki ért magyarul. Delhi egy mezővároska. De itt főként csak hivatalok, intézmények vannak, a dohánytermelők kint élnek a farmokon. Jókora felszántott homokföld, mellette ugyanakkora nagyságú dohányültetvény, hátrébb a lakás, mögötte óriás dohányszárító és gépszín. Ez egy szokványos „dohányvidéki" képeslap. A pap fogadott, az ide szóló meghívásomat az Erdőháton, Nyíren című könyvemnek köszönhetem. Hogy itt olyan sok a szabolcsi származék, ez a kötetem - a pap szerint - kézről kézre járt. Pándi Szekeres László hivatalnok volt, amikor kivándorolt Kanadába. Itt is valamilyen tisztviselőnek állt, mígnem megkeresték őt a magyar farmerek: pap kellene nekik, aki összefogná a „népeket". Egyre széjjelebb szóródik a delhi magyarság, nemcsak a településeket tekintve. Pándi Szekeres László beiratkozott a protestáns teológiára, ahol természetesen „kanadai angol" papokat képeztek, de ő mégis magyar pap lett. Ebből már lehet is következtetni az amerikai, a kanadai magyar papság helyzetére. 399 Itt nemcsak egyházi vezető személyiség a pap, hanem úgyszólván mindenes. Mint egy igazi jó párttitkár. Szót szól, képvisel, ügyesbajos dolgokat intéz, tanácsot ad, vigasztal, betegeket látogat, „disc-jockey"-t szerződtet a fiataloknak, panaszos ügyekben jár el, kibékíti az összeveszőket, elsimítja a családi viszályokat, könyveket ad az emberek kezébe; egyszóval mindent, de mindent vállal, amit ember emberért vállalhat. Egy-egy igazi jó pap itt - intézmény. De nemcsak az istenhivők számára. És nemcsak azoknak szolgál, akik pontosan fizetik az egyházadót. Úgyhogy itt egy igazi pap mércéje nem az, milyen viszonyban van a templomba járó híveivel - akárcsak egy jó párttitkárt se az minősít igazából, hogy ért szót a párttagokkal -, hanem az is, mit tud kezdeni párton kívüliekkel. Akikkel esetleg nincs is „ideológiai egységben". A delhi református templom lehetne akármelyik szatmári falu temploma is. De csak külsőleg. Itt is szószék, padok, karzat, orgona. És a fekete tábla a falon: a legutóbbi istentiszteleten melyik zsoltár és hányadik dicséret volt soron. A pap ide kéretett a templomba két magyar presbitert is, hogy mégse egyedül fogadjon. Két javakorabeli dohánytermelő magyar farmer ... Lementünk az alagsorba, ahol terített asztal várt. De nem az „Úr asztala", csak ilyen magamfajta pogányoknak való. Az asztalon kenyér, szalonna, kolbász, sonka és bor. Mind igazi, magyaros. A pap még megmutatta azt a helyiséget is, ahol az „egyház" a kolbászt tölti. Mert hogy itt disznótorokat is csinálnak, orjalevest, pecsenyét, kolbászt, hurkát. - Hát te azt hitted, hogy itt csak mennyei malasztokat osztogatunk? A hűtőszekrény tele étellel, itallal, úgyhogy itt Jézus Krisztusnak nem kellene megszaporítania a halat, a kenyeret, elláthatná a legéhe-sebb, a legnépesebb gyülekezetét is. A szomszéd helyiség egy klub. A fiataloké. Lemezjátszók, magnók, modern hangfal... Amíg odafent a pap a híveknek prédikál, addig itt lent magnóznak a 400 fiatalok, és táncolnak is. Mert hogy őket nem nagyon kötik le a prédikációk, az imádkozásban szerezhető lelki örömök. De ők is jönnek a szülőkkel. Sokszor száz-kétszáz mérföldet is kocsiznak vasárnap a hívek, mire ideérnek. A gyerekek pedig az öveik - akkor is, ha ők már nem akarnak imádkozni -, hát nem büntetik, nem taszítják el őket maguktól, akkor sem, ha más felfogás szerint élnek. Azzal is a templomhoz szoknak, ha csak iszogatni, magnózni, táncolni járnak ide. Majd idősebbek lesznek, változik bennük is sok minden, de akkorra már ismerik a templomhoz vezető utat... Nem is olyan rossz politika ez ... Senkit se tenni ellenséggé, úgy bánni mindenkivel, hogy egyszer majd csak besétál ő is a kapun. Okos ember az a pap! Az élet, a politikai, a gazdasági, a baráti, a családi élet hány meg hány területén volna kifizetődő így politizálni, ahogy ő ... Amikor hazamentünk, a paplakban már várt bennünket a család. A pap felesége középiskolai tanárnő, három fiuk egyetemista Torontóban, s egy szép, kedves nagylány: középiskolás. Ebéd után a tanárnő visszament tanítani, a pap a dolga után látott, mi pedig Piroskával beszédbe elegyedtünk. Bementünk az ő szobájába, és aztán alaposan kifaggattam a leányzót. Ő már itt született Amerikában, de imádja Európát, kétszer járt ott az osztállyal kiránduláson. Ismeri Párizst, Rómát, Londont, Bécset. Magyarországon is járt, Magyarországot is imádja. Neki még fiúja nem volt, de nem azért, mert félne, vagy akár a szülei, a tanárok tiltották, tiltják, vagy bárki is lebeszélte volna őt erről, hanem csak azért, mert eddig így alakultak a dolgok. Az osztályban már nagyon sok lánynál más a helyzet, de* az az igazság, hogy az olyan lányok, akik hozzácsapódnak ehhez a fiúhoz is, ahhoz a fiúhoz is, nagyon hamar lejárnak. Főként a fiúk előtt...! „Ahhoz, hogy rám mások is adjanak valamit, elsősorban saját magamra kell, hogy adjak!" Milyen okos ez a kislány. Ki, mikor és hol tanítja neki ezeket a bölcsességeket? 401 Miért? Hát te nem úgy vagy vele: megismersz valakit, mindegy, hogy férfit vagy nőt, aztán észreveszed, hogy tartalmatlan, üres az illető, akkor már ugye, hogy te sem vonzódsz hozzá? Na és, hát ki az, aki silány és értéktelen ember akar lenni akárki előtt is ? Piroskának rengeteg hanglemeze, magnókazettája van, ismeri - tizenhét éves létére - szinte az egész világ zeneirodalmát. Pedig nem készül zenei pályára. Talán építészmérnök lesz. A klasszikus és a modern zenét egyformán élvezi. Csak a kedvenc lemezeit és szalagjait hallgattuk meg ... Piroska kényelmetlennek találta a fotelt, leheveredett a padló vastag gyapjúszőnyegére. Azt mondta, feküdjek én is oda mellé a szőnyegre, mert biztosan nekem is kényelmetlen a szék, és hát én még fáradtabb lehetek, mint ő, hiszen én utaztam mostanában sokat. Nagyszerűen szórakoztatott bennünket a zene. Ital is volt kéznél, de Piroska csak parányikat ivott, pedig hát vedelhette volna ő is. Délután el kellett volna menjen, egy barátnőjéhez ígérkezett el. De olyan jól éreztük magunkat együtt - annyi közös témánk volt, annyi mindent akart ő is tudni Magyarországról, hogy elhatározta, nem megy sehova, felhívja a barátnőjét, jöjjön ő ide. Az a lány kanadai, már a nagyapja is itt született, eredetileg talán angolok. - Biztosan fogja élvezni, hogy én az anyanyelvemen beszélgetek veled! - Hogy? Neked az anyanyelved nem az angol? Te már itt születtél, „angol földön"! - Az embernek nem az az anyanyelve, amit az édesanyjától tanul? Én magyarul tanultam anyától beszélni, angolt meg csak az iskolában és a többi gyerektől! Mire a tiszteletes úr visszajött, már jól benne voltunk az estében. És neki még mindig voltak teendői. Ma este az, hogy elmenjen az egyik Delhi környéki kórházba meglátogatni az ott betegen fekvő híveit. Öt olyan kórház van, amelyikbe jár. Elmentem én is vele. Ilyenkor a kórházban már nincs látogatási idő, de őt ismerik az or- 402 vosok, az ápolók, ő bemehet bárkihez, bármikor. A tiszteletes úrnak az a szokása, hogy a portán átnézi a betegek névsorát, kiírja magának az isfherős neveket, a szobák számát, aztán nekivág a folyosóknak. A kórház, amelyikbe mentünk, éppen olyan volt, mint a fehérgyarmati. És akik ott feküdtek - akiket mi meglátogattunk -, azok is fek-hetnének a gyarmati kórházban. Öreg magyar dohánymunkások. Régi-régi elnyűtt cselédek. Béreslegényekként jöttek ki, és most itt feküsznek a fehér kórházi ágyon hetven, nyolcvan, kilencven évesen. Van köztük milliomos, van, aki nem vitte többre, mint hogy csak dolgozott és megélt. Mindegyik öreg egy-egy fejezet a szétszórt magyar nép történelméből. Mert nincs még egy ilyen nép a világon, mint a mienk. Hogy alig él több magyar a határainkon belül, mint szerte a világon. Van itt olyan ember is, akinek a tiszteletes úron kívül soha látogatója még nem volt. Mert nincs senkije. Egy éve fekszik már itt. Béreslegény volt, amikor kijött. Elszegődött itt is. Hol az egyik farmon szolgált, hol a másikon. Mindig magyar gazdánál... * Újra meg újra „jött a szekér érte", ha már az egyik helyen kitelt az idő. Kezdetben mindenki keresett valamit. Azt mindenki igyekezett befektetni valamibe. Mert hiszen a szolgaságból elég volt otthon is. Szolga otthon is maradhatott volna az ember, azért nem lett volna érdemes az óceánt keresztülhajózni. Aztán az egyik befektetés hozott - egyeseknek milliókat, másoktól meg elvitte az utolsó, véres verejtéken keresett centet is. így alakult itt az emberek sorsa. Ez az öreg, nyolcvan éves „béres" hatvanadik éve, hogy itt él Kanadában. És egyetlen szót se tud angolul! - Nekem arra sose volt szükségem. Hát akkor minek öltem volna magamat vele? Én mindig úgy szegődtem el, hogy az én fizetségemben benne volt a dohány, az ital, az ennivaló, a munka is. Nekem sose kellett kimennem a farmról. Én csak olyan helyekre szegődtem el... A másik öreg: több ezer holdas farmja van; saját. Gépek, szárítók, 403 bankbetét. Nem nősült meg, nincsenek gyerekei. És most ő is itt fekszik az ágyon. Neki azért olykor vannak látogatói. Valakik örökölni fogják a farmot, a gépeket, a dohányszárítót, az értékpapírokat, a takarékkönyvet. Itt egy másik öregember. Lánya, fia, unokája van. Bejárnak hozzá. De amíg ő itt fekszik, addig odakint züllik a gazdasága. Mert a gyerekei közül már egy se volt hajlandó a farmon maradni. Mindegyik lett valami, de nem farmer. Magányosan élni ott valamerre, homokdombok, nyírfaerdők, akácfák közt? Ki vállalja ma már ezt? Elszökdösnek a farmokról a fiatalok. Soha ennyi eladó és ennyi bérelhető magyar farm Delhi környékén, mint manapság. És nem vesz farmot senki! Bérlők is csak alig. Akik jönnek, nem akarják már itt leélni az életüket; jönni és elmenni minél előbb. És azalatt a rövid idő alatt kiszedni mindent a földből, kiszívni a föld zsírját, az utolsó cseppig is! Soha ennyi romos, öreg, elhagyott magyar farm, mint most! És a tiszteletes úrnak soha ennyi öreg, megroggyant, elnyűtt, beteg magyarja az egyházból - itt a kórházban - meg a környék többi kórházában, mint az utóbbi években. Kihal, elpusztul egy nemzedék. Utolsó napjaikat élik az elsők. Viszik magukkal az emlékeiket. Soha, senki sem fogja majd tudni, hogyan élt itt ez a sok ezer magyar summás, cseléd, földönfutó. Akik itt ragadtak meg. Akiket elengedett, elküldött, elmart otthonról az édesmostoha haza. Akik még kényszerűségből jöttek el. És akik annyira, de annyira magyarok akartak maradni. Itt is fel lehetne fedezni Magyarországot! A huszonnegyedik óra ez. Mert aztán hírmondó se marad belőlük. Még legendák és mesék se ... „Once upon a time" ... Ahogy minden amerikai mese kezdődik. „Hol volt, hol nem volt". Volt egyszer, valaha... Delhi környékén a szabolcsi cselédek, summások alapította dohányvidék. És a zöldarany birodalma. És hírmondó sem maradt belőlük. Ahhoz, hogy itt valaki annak idején dohányföld művelésébe fogjon, 404 balta kellett és puska. Balta az irdatlan nagy nyír-, tölgy-, éger-, akác-és fenyőerdők kiirtásához. Balta és fűrész a gerendák és deszkák fűrészeléséhez, faragásához, hasogatásához. Aztán fegyver, elűzni a farkasokat és a farkasoktól is kegyetlenebb vadakat, a két lábon járó „hiénát". Volt, aki sohase mert belekezdeni semmibe, felélte, amit egyik napról a másikra keresett, és ahhoz szegődött el cselédnek, akivel az első években egymás mellett feküdtek a bányák barakkjaiban a falevéllel töltött rothadt „szalmazsákon". Amikor még minden bányának akkora boltja és kocsmája volt, mint maga a bánya. Hogy amit megkeresnek az emberek a föld alatt, minél előbb költsék el, hogy újra ugyanabba a zsebbe menjenek vissza a dollárok! Még egy öreg ember ... Kivándorolt: 1910-ben. Tizennégy évesen. Az első pár év keservei után neki mindig jól ment. Tíz év után megvette a farmot, amelyiket addig csak bérelt. Ötven éve készül hazalátogatni Magyarországra. És még soha nem adódott úgy, hogy el is jöhetett volna. Vagy a történelem szólt bele az utazásba, vagy családi gondok, vagy csak a munka. Amelyiket itt egy pillanatra se lehetett letenni. Mert akkor máris ágaskodott a veszély: vissza mások szolgájának! Most megfogadta, ha meggyógyul, ha kisegíti a Jóisten őt a kórházból, hazalátogat. Történjen bármi, még egyszer látni akarja az „óhazát". Aztán elmeséli, mennyire fél az úttól. És hogy mikor 1910-ben Fiu-mében hajóra szállt, mennyire nem félt... Pedig most már van mindene ... Akkor a két kezén kívül semmije se volt... Attól fél, hogy még egyszer fogja látni a Tiszát, a füzest, a falut, vajon milyen most a major, ahol az a sok cselédház volt, magtár és istállók, Ibrány és Balsa közt, az Odescalchi hercegek birtokán. Persze, nemcsak sírba készülő, kórházi ágyon fekvő öreg magyar dohányos farmerekből áll itt a világ Delhiben. Vannak javakorabeli, életerős farmerek is. Az egyik esti delhi beszélgetés után magával vitt egy farmer, Ká- 405 mán Alfréd. Ő még csak húsz éve van itt: „ötvenhatos", Zalából jött. Azelőtt csak cigarettában látott dohányt. Idevetődött, mert az a hír járta, hogy a szezonban itt a farmokon a napi száz dollárt is meg lehet keresni. És hogy a magyar farmerek még a fizetésen felül is juttatnak a magyar munkásaiknak mindenféle kedvezményeket. Aztán feleségestől összeszedtek pár év alatt annyi pénzt, hogy egy idényre kibérelték egy vén lengyel farmját. Ha akkor jön egy tájfun, egy homokeső, egy nagy dohány-peronoszpóra vész ... Nem jött. De hogy kellett azért imádkozni. .. Húszezer dollár volt az első évi tiszta hasznuk! Akkor már öt évre bérelték ki a farmot a lengyeltől. Persze, nemcsak a földet, a gépeket, a felszereléseket, minden eszközt bérelni kellett, ami hozzá tartozott a gazdasághoz. Egy kastélyt is; amelynek a felét se tudják belakni még ma se. Pedig már népes a család. Gyerekük nem született, de örökbe fogadtak három picit. Őket nevelik szépen, és tanítják magyarul. Már mind a hárman sok magyar szót tudnak, pedig még egyikük sem iskolás. A farm egy nagy út mellett van, a kastélyt az óriás fenyők, akácok és tölgyek között éppen csak hogy látni az útról. Ide jó minőségű betonút vezet. Négyszáz hold a birtok, de ebből csak száz holdon termelnek dohányt, kétszáz holdat bevetett a gazda rozzsal. Éppen valamelyik nap szántotta be a földbe az érett rozsot, aratás előtt. Mert kiszámította, hogy nem érdemes learatni. Az a rozs ebben az évben nem hoz annyit, amennyit az ezután ráfordítandó költség kitesz, meg amit a rozs úgy ér, hogy trágya lesz belőle a földben. Két nap alatt végzett az egészszel, hat ekefejes traktorral dolgozott. Neki ilyen drága, nagy gépe nincs, de bérelt. Persze, ha az egész farm használható földjét dohánnyal ültette volna be, most ősszel négyszeres lett volna a haszon. Mert a dohánynak most is igen jó ára van. Csakhogy ő nem annyi dohányt termel, amennyit akar. Beadja a tervét a hatóságoknak, részletesen, mennyi föld van a birtokában, meny- 406 nyi gép, szerszám, eszköz, milyen minőségű a föld, mennyi dohányt akar termelni, milyen fajtát, aztán kijön az engedély, hogy mennyit termelhet. Májusban ellenőrzést kap, ha csak egyetlen sorral ültetett többet, mint amennyire az engedélye szólt, azt az ellenőrök - a gazda költségére - kivágják. És ezzel veszélyezteti a jövő évi engedélyét is. Úgyhogy egy tővel se többet! Mindez pedig azért, hogy ne teremjen több dohány a kelleténél. Hogy az árak stabilak maradhassanak. Hogy ne bomoljon meg a termelés, a feldolgozás és a kereslet-kínálat egyensúlya. A termelés gépesített: a palántázás, a talajművelés teljes egészében, az ültetés utáni locsolás is, de a dohánylevelek letörését nem lehet gépesíteni. Azaz csak nagyon kis részben... Megy a gép az érett dohánysorok között, viszi a munkást, hordja a letörött dohányt, de magát a dohánylevelet a kóróról csak az emberi kéz képes letörni. Olyan gépet még nem találtak fel, amelyik ebben is helyettesíteni tudná az ember kezét. A nagy paradicsomtermelő farmokon, sőt a gyümölcsöskertekben sem igen találni már munkást. Csak a tulajdonost, meg a gépeit. Itt, e mellett a dohányfarm mellett van egy „paradicsomos", aki egyetlen munkást se alkalmaz; géppel ültet, gyomtalanít, öntöz, és gép szedi le a termést. Persze, ehhez olyan fajta paradicsom is kell, amelyik egyszerre érik. Az almáskertek munkájához sem kell már az ember ereje. Láttam egy ilyet. Az, hogy a permetezést, öntözést gép végzi, természetes. Arról eddig csak hallomásból tudtam, hogy gép szedi le az almát is. De hogyan? Egy elektromos készülék leszippantja a fáról a gyümölcsöt, amely egy laticellel bélelt gumitömlőn át ömlik a rekeszekbe. Persze ne gondoljon arra senki, hogy azok az almafák, amelyekről így le lehet szedni a termést, hasonlítanak a mi szatmári vegyes, mindenféle-fajta és minden módozat szerint telepített, metszett, sokféle korona-kialakítású almafáinkhoz. Csakis sövénytelepítésű almafákat látni itt. Csakis ezeket lehet géppel metszeni. A fák méteres távolságra egymástól. Már az elültetés esztendejében terem. Ötödik évben ki- 407 irtják az egészet. Akkorára már nagyon felkopaszodik a termőalap a gépi metszés következtében. Itt „igazi" almafát nem is lehet látni. Úgy néznek ki ezek a bokrok, fácskák, mintha egy-egy nagyobbra nőtt paradicsombokor lenne mindegyik, karóhoz kikötve. Igen, mert ezek az almafák annyira intenzívek, hogy gyökerük is alig van, főként a talaj felső rétegeiben, ha nem lennének huzalhoz vagy karóhoz kikötve, mindegyiket kiborogatná a szél. A kastély emeletén aludtam. Ott, ahol egyik-másik szobán ablak se volt. Zörgött, száguldozott a szél az emeleti folyosók szobáiban, mintha kísértetek jártak volna egész éjszaka. De persze az én szobám ablakai épek voltak, vasrácsos ablakok, az ajtót pedig magamra zártam. A dohánytermelők olyanok, mint nálunk a dinnyések. Aki dohányt termel, az semmi mással nem foglalkozik. A gazda az idén azt a 200 hold gabonát is csak hobbyból próbálta meg. És nem jött be. Persze, hiába bérelné a lengyeltől csak azt a száz holdat, ahol megengedik neki a dohányt... Nem adja, csak az egész birtokot. És ráadásul köteles még azt a földet is rendben tartani, amelyik nem terem semmit. Ez az ő érdeke is, mert váltogatja a földet, hol az egyik száz holdba telepíti a dohányt, hol a másikba. A kimaradt föld pihen, zöldtrágyát kap, évi kétszeri szántást. A gyom szinte ismeretlen. Nemcsak azért, mert kifogástalan vegyszerek vannak és jó talajművelő gépek, hanem azért is, mert a gyomok sose nőnek meg akkorára, hogy magokat hozhassanak. És a szomszéd elhanyagolt földjeiről se hordja át a szél a magvakat. Egy földet - tudja minden földet túró paraszt - csak egyszer kell úgy istenigazából rendbe tenni. Ezt annak idején elvégezték a szatmári-szabolcsi summások. Azóta csak az „állapotot" kell fenntartani. Igen szigorú bérleti szerződések vannak, aki annak a feltételeit nem tartja be, nemhogy jó farm-bérletre nem tehet szert, büntetést is fizet. Mert itt is úgy van: a java birtokra akad gazda. Ezért vigyáz minden tulajdonos, hogy a bérlő ne élhesse ki a birtokot, ne Csáky szalmájának tekintse a földet, a farmot, semmit, ami azon van! 408 Mert ha egy farm egy-két év alatt lejárt, aztán már az isten se állítja meg a végleges züllés útján. Inkább a házat hanyagolják el, de a földnek rendben kell lenni. Ez az öreg lengyel is számos ellenőrzést tart a szezonban, pedig neki a bérleti díj akkor is jár, ha egy levél dohány se terem! A pénzt bezsebeli. Az épületre nem költ. A gazda is csak azt a szekciót tartja rendben és gondozza, amelyet laknak is. Persze, arra is van törvény, hogy a tulajdonos tegye rendbe a kastélyt. Különben a gazda más farm bérlete után néz. Mert nemcsak a bérlő trehányságának a híre megy szét a tulajdonosok között, a tulajdonos nemtörődömségének a híre is szárnyra kél. Aztán nézhet, mikor nyit rá ajtót az új bérlő, ha* a régi lelépett. Olyan szoros érdek-összeszövődések ezek, hogy aki nem akar a víz alá merülni, nem is vét ellene. . Minden a gazdákra bízva! Az állam a dolgok eme részébe nem szól bele. Se abba, hogy valaki a csillagos égbe menjen, se abba, hogy valaki koldusbotra jusson. Itt csakugyan szemesnek áll a világ! Mikor a dohányszezon véget ér, akkor a dohányfarmerek „nyugovóra" térnek. Ez évente négy-öt hónap. Akkor aztán a kemény kanadai tél elől leruccannak Floridába, haza Magyarországra, ki merre lát. Kinyújtózkodnak, kipihenik magukat, összeszámolják a pénzüket: megérte, nem érte; erőt gyűjtenek a következő szezon napi 16-18 órás munkanapjaihoz. Télen egyébként se éri meg otthon maradni. Mert az állam csak a nagy, az egész földrészt átszelő „interkontinentális" utakat tisztíttatja meg a hótól. A kis településekre vezető, vagy a farmokra vivő bekötőutak hómunkáját az érdekelteknek kell elvégezni, elvégeztetni. Ehhez vagy gép kell, hómaró, lánctalpas hó-kombájn, vagy pénz a bérmunka elvégeztetéséért. Élvezetesebb is, olcsóbb is télire lelépni valamilyen kedvezőbb égtáj irányába. Az állam semmire nem vállalkozik. Úgyszólván mindent átenged a magánkezdeményezőknek. Ha valamire nincs magánkezdeményezés, de az valójában állami érdek, kiadják a „témát". 409 Egy ilyen téma a fásítás. Óriási területeket például magánember nem fásíthat. Mert mikor láthatná a hasznát? Ötven, nyolcvan, száz év múlva! Ekkora kitartása, türelme még a legszívósabb kapitalistának sincs. De erdősíteni kell. Ezért az állam magánszemélyeket bíz meg faiskola létesítésével. Majd megvásárolja a faiskolától a szükséges csemetéket. Újabb vállalkozóval megművelteti, betelepítteti a földeket, így lesz az államnak erdeje. Ha az erdő megnő, eladja vagy kitermelteti az erdejét, szintén magánvállalkozóval. Amerikában csinálhat valaki magánpostát, magánvasutat, minthogy ezek is mind-mind magánkézben vannak — nyithat valaki magánnyomozó irodát, fenntarthat magánegyetemet, magán-televíziót, sőt magánhadsereget is! Mint például amilyen Hemingway-nek volt. Az állam itt csak egyetlen területet nem enged ki a kezéből. Soha, senkinek, semmilyen körülmények között: az adószedést. Ebben következetes, könyörtelen, hajlíthatatlan. Akinek adótartozása van, nincs Isten, aki ezt megússza! Minden más bűn megbocsátható. Minden elsumákolható, minden elkenhető, mindent meg lehet „umbuldálni", de az adótartozást nem. És aki ebben korrumpálni, vesztegetni akar, maga teszi a kötelet a nyakára. Egy adóhivatalnok nagyobb úr, mint egy elnök! Mert az elnököt lehet bírálni, szidni, sőt mocskolni is, de próbálná ezt valaki megtenni egy adóhivatalnokkal szemben, midőn ő funkcionál.. . Ahogy Amerikában mindenből csinálható per, ugyanúgy minden után adózni kell... csakhogy az előbbit lehet csűrni, csavarni, az utóbbinak egyenes útjai vannak ... Akárcsak a Húron- vagy Simcoe-tó felé vezető utak. Az út mellett egy hatalmas bekerített faiskola. Mekkora terület lehet? Száz hold, kétszáz hold, több? Még a laikus szemének is gyönyörű látvány! Végeláthatatlan hosszú sorokban juhar, tölgy, nyír, hárs, fenyő, bükk, éger és ki tudná felsorolni, hányféle erdei fa még. És az egész kert területén nem lehetne összeszedni egy maréknyi gyomot, annyit se, amennyi elég lenne egyszerre egy süldőnyúlnak. Az állam időnként ellenőrzi a faiskolákat, ahol nincs rend, onnan 410 nem vásárol. Itt növényi kártevőknek, gombabetegségeknek se híre, se hamva. Hogy csinálják ?! Kanadában a nagy erdőrengetegekben óriási veszélyt jelentenek a kártevők. Itt, ha egyszer elszaporodik valami, az isten se tud gátat vetni elé. Ebben a rengetegben. Ezért a nagy elővigyázatosság. Például egy gyökér-golyvásodás, ha annak a vírusait elhurcolnák egy faiskolából - vagy a fagyöngy elterjedése -, akkora erdőségeket tehetne tönkre, mint Magyarország. Milliárdos értékekre kell vigyázni. Kanada erdő nélkül, fa nélkül elképzelhetetlen. Meg is van a szeretetük a fák iránt. A farmok, a kisvárosok, a községek mindmegannyi kedves, fás liget. Kanadának még a címeréből sem hiányzik a legkedvesebb fájuknak a levele: a juharé. De hányféle, hány színű juhar van itt? Azt mondja a házigazdám, ő legalább hetvenféléről tud! Pedig nem is szakember. Az újabb és újabb változatok kitenyésztése folyik. A fákat injekciózzák, besugározzák, ezáltal eddig soha nem ismert változatok fejlődhetnek ki, amelyek esetleg csak alig-alig különböznek egymástól, de színre, tulajdonságra, formára mindegyik más és más... Az erdők, a fák szeretete kiegészül a madárvilág szeretetével. Óvják, féltik az erdei madarakat. Különösen a fácánt nagy gonddal. Az erdőszéleken nagy fácántenyészeteket látni. Mesterségesen keltetik a fácántojást, felnevelik a csibéket, aztán szélnek eresztik őket. A farmokon való vizitelés után visszakerültem a paphoz. Éppen a legjobbkor, mert ő meg egy Delhitől messzebb eső tanyára igyekezett, úgyhogy vele mehettem. Arról a tanyáról a hűtőgépet kell elhozni, majd be Torontóba, a pap egyetemista fiainak. Kölcsönbe kapják. László holnap viszi a hűtőgépet Torontóba, úgyhogy én is vele mehetek. Legalább nem kell értem fáradjon senki, vagy egyedül buszoz-nom vissza Torontóba, ahol már csak egy napot töltök. Holnapután 411 megyek, Torontóból Chicagóba repülök - másodszor is az USA-ba . .. Már megnéztem a térképet. Torontótól Chicagóba „egyenes repülőút" vezet - keresztül a Húron- és a Michigan-tó fölött. Nem is olyan nagy távolság, hiszen csak „tavakon" kell átrepülni. Mielőtt a tanyára mentünk volna, csavarogtunk még egy jót itt a „Nyírségben", erdők között, „bokortanyák" mellett, színes farmházak előtt. És a Huron-tó partján is, amelyről csak akkor gondolja az ember, hogy tó, ha tudja! Mert egyébként tenger! Éppen úgy járnak-kelnek rajta a tengeri hajók, mint bármelyik óceánon. A partján piszkosszürke a víz. ElHagyott mólók, lakatlan víkendhá-zak, kisebb-nagyobb nyaralók, hol sűrűbben, hol csak egészen ritkán. A tóparti fövényre rengeteg kagylót, csigát és „tengeri herkentyűt" vet ki a hullámzás. Ide nyáron kellene jönni, őszidőben nagyon elhagyatott itt minden. Olykor végigsöpör a tavon a hurrikán, meglegyintve a partmentét is, aztán jöhet a biztosító. Ezen a vidéken semmi sincs olyan drága, mint a biztosítás! Mert hogy ilyen fontos sincs semmi! Biztosítás nélkül itt nem lehet élni. Tudják ezt a nagy biztosítótársaságok is. Az óriás esők mindig elmosnak valamit. Az óriás szél hol házakat borogat fel, hol erdőket tarol le, az anyaföldig. Mostanában még csak hagyján - azt mondja Pándi Szekeres László -, nem volt semmi különös nagy természeti csapás Delhi vidékén, de már nagyon feszült a gond az emberekben: jönni kell valaminek rövidest, ha más nem, majd a nagy téli hóviharok! Amelyek sokszor megbénítják egész Kanadát. Nem volt az út túl hosszú a tanyára. És főként könnyen járható betonút volt, pedig erre már igazán megritkulnak a tanyaházak. Erdőkön, mezőkön túl, végre ráleltünk a tanyára. Az épületek fából, és körülkerítve az egész porta. Ilyen helyen csak-csak csinálnak kerítést, de bent a falvakban, a kisvárosokban soha. Szabadon egyik ház a másik mellett. Hogy megmosolyognák ők a mi betonos, vaslemezes vagy szögvasas kerítéseinket. Amelyeknek a készítését előírja a tanács is. Mégpedig az épület rangjának megfelelő kerítést: beton alappal vagy 412 terméskő oszloppal. Ha nem készült el a ház felépítése után időben, jön a bírság ... Itt egy országra szóló vagyont lehetne szerezni, ha mindenkit megbírságolnának, aki nem épített kerítést. Miként otthon nálunk, hány város hány lakását lehetne felépíteni abból az anyagból és pénzből, melybe a rangos vagy még rangosabb kerítések kerülnek ? Azt gondolhatná az ember, hogy éppen fordított a helyzet. Nálunk égetőbb a lakáskérdés, tehát mi csinálunk több lakást és kevesebb kerítést. És hogy nálunk sokkal inkább jobb a közbiztonság, tehát mi félünk kevésbé, de ha csak dísznek szánjuk a kerítést - és nem a rossz emberek ellen -, nem lenne-é szebb dísz a fa, a bokor ? Vagy a lugas, a virág, a fű ? Komondorkutyák acsarkodnak ránk. A kutyák acsarkodására, az autóduda többszöri visongatására végre előjött egy fickó. Jóvágású fiatalember, rongyos farmerben, mezítláb. Bevágódott hozzánk a kocsiba. Most jött haza nemrég Párizsból, ott végezte az egyetemet a Sorbonne-on. De nem vállalt hivatalt, gazdálkodni fog az apjával. Huszonnégy éves. A háztól jóval lejjebb kellett mennünk a majorba, mert ott volt a hűtőszekrény. Itt egy olyan nyári ,,munkásszállás"-féle is van, mert a farm nyáron elég sok alkalmi munkást foglalkoztat. A pap három fia is ide jár nyaranta dolgozni, három-öt dolláros órabérért. De dolgoznak itt „csikánók" is, meg portugálok, akik ősztájt már behúzódnak a városokba. Nem nagyon van már ilyenkor a farmokon munka. Leginkább csak őszi szántás-vetés, azt meg elvégzi a gazda, a gép, legfeljebb segít valaki a családból. Be kellett menni a „munkásszállásra", hogy kihozhassuk a hűtőgépet. Ember ilyet még nem látott! Pedig már én is megfordultam egykét munkásszálláson. Az ételmaradék, a konzerves doboz, a kólás-üveg. A bevetetlen ágyak, mocsok, piszok, szenny. Sárosán lehúzott és otthagyott cipők, eldobott ruhák, mosatlan edények, bemocskolt falak, feltépett padlózat. Itt emberek laktak ? De mifélék ? Takarítani nem kell, csak majd jövő nyár elején, amikor újra jönnek 413 a melósok. De hisz akkorra elrothad, elkorhad, elenyészik minden. Alig lesz valami összetakarítani való. Ez iszonyat, ez a szállás! Bodó Árpi jutott eszembe, hajdan volt osztálytársam, aki Szepsy tanár úrnál történelemből az érettségin már a harmadik mentő kérdést kapta. Végsőként, legutoljára, mint a vízbefulladónak a szalmaszál. És sikerült megkapaszkodnia! - Mi a kapitalizmus? - Vér! Piszok! Szenny! - ezzel ment át. íme! Túl a szállón egy óriás alumínium épület. Csillog, ragyog a napban. Se ajtó rajta, se ablak. Csak egy cső, amelyiken be lehet látni, és azt forgatva végigpásztázhatja az ember az épület teljes belsejét. Ez egy automata csibenevelő! Jelenleg százezer csirke van benne. Akkor bontják ki a „falat" és megy be oda ember, amikor behelyezik az állományt, majd hat hét múlva kibontják megint; elszállítják a csibéket. Addig automata gépek adagolják a csirketápot, a vizet, automata gép hordja ki az almot és az esetleges hullát. De ezt szinte alig, ilyen steril körülmények között az elhullás egy ezrelék sincs! Az optimális feltételek: hőmérséklet, páratartalom - hogy a táplálékról szó se essék - mind egyetlen gép műve. Amely kívülről ellenőrizhető. De bármilyen rendellenesség lép fel a gépben vagy az épületben bárhol, azt külön is jelzi egy készülék. De ennek a tábláját nem itt helyezték el, hanem ott fent, a gazda lakásának egyik szobájában. Kihoztuk a hűtőgépet, és betettük a kocsiba. Sajnos, se a „munkásszállóról", se az automata csibenevelőről nincs fényképem. Nem ártana pedig, mert így egymás mellett eléggé elképzelhetetlen a kettő. Pándi Szekeres Lászlóval hajnalban indultunk vissza Torontóba, mert neki nemcsak a hűtőgépet kellett beszállítani és engem haza a Torontó melletti Markhamba, hanem egy kormányszintű bizottság ülésén is részt kellett vegyen. A soknemzetiségű Kanada kulturális életét, munkáját szervezi és koordinálja ez a bizottság. És elosztja azt a pénzt, amit a központi kormányzat juttat a nemzetiségieknek. 414 Könyvtárakra, művelődési házak fenntartására, alkotó művészek ösztönzésére, a társadalmat kutató tudósok támogatására. A pap szeretne egy ösztöndíjat szerezni egy magyar írónak is, aki megírná a delhi „Dohányvidék" ősmagyarjainak történetét. És azt is: hogyan vált ebből a lakatlan, homokos, erdős tájból Kanada egyik leggazdagabb vidéke a magyarság munkája nyomán! Volna még mit írnom erről a vidékről, de a többit már csak szóban! (Dohányvidéki emberek) Édes Brigitta! Neked írok először Amerikából, bár kissé megkésve, de hát ezt a késedelmet talán feledteti, hogy Te vagy az első! Mindjárt azzal kezdem: mégiscsak jobb lett volna, ha azokat a holmikat, amelyeket te Amerikából annyira szeretnél, inkább a jelöltedtől kérted volna! Félre ne érts, elvinnék én Neked innen mindent, de nem valószínű, hogy változzon a helyzetem, és erre sor kerülhessen. Megértelek, hogy tőle nem akarsz ilyesmiket kérni, mert még félreérthetné. Még azt gondolhatná, hogy erre megy ki a játék; holott nálad ilyesmiről szó sem lehet! Ezt én is tanúsíthatnám! Meg aztán képzeld csak el: ha nekem mégis módomban lenne mindent vinni, amit kértél, ő - mint amerikai - bizonyára megismerné rajtad ezeket a holmikat. Bár én elhiszem, hogy eddig még nem kerültetek ilyen helyzetbe - és hogy ez csakis rajtad múlt -, de kerülhettek! És akkor feltenné Neked a kérdést: ez meg honnan van? Mert hidd el, nincsen olyan női alsónemű - amerikai -, amelyet egy ötvenéves férfi ne ismerne fel! Beláthatod, jobb, ha most nem veszek Neked innen semmit. A végén még én kényszerítenélek rá: hazugsággal menj egy házasságba! Hazugsággal, mindjárt az elsőbe ? Tudom, hogy te most mennyi de mennyi mindent vársz ettől a levéltől. Igyekszem is mindenről írni. 416 Hát először is: hogy férjhez menj-e Teddyhez? Akkor hirtelen nem is tudtam mit mondani Neked; egyrészt úgy meglepett a bejelentésed, másrészt nemcsak Neked, de még annak is meg kell gondolnia ezt a helyzetet, aki csak tanácsot ad hozzá! Tudod, mi a véleményem Rólad, az nem változott. Testben-lélekben igen magas a minősítésed nálam! A korod meg: egyszerűen világbajnoki! Hiába pityeregtél nekem a múltkor, hogy Te már huszonöt éves leszel... Azt kérdezted, mit tudhat még egy ötvenéves férfi? Gondolkoztam rajta: de sajnos erre a kérdésedre most sem merek választ adni. Talán ha egypár év múlva kérdeznéd meg tőlem ... Szóval, hogy egy 25 éves magyar lány férjhez menjen-e egy 50 éves amerikaihoz? Hogy téged zavar: akárhova mentek Pesten, mindenki a papádnak nézné. Megnyugtatlak: itt nem! Itt sokkal nagyvonalúbbak az emberek. Itt senki nem néz semmit, nemhogy a kor nem feltűnő, de még az se, ha valaki a pincsikutyáját tekinti házastársának. Ilyen is van, néha a kutyusok milliókat örökölnek. Éppen most hallottam, Arizónában egy farmer belelőtt coltjával az anyakönyvvezetőbe, mert az nem volt hajlandó összeesketni őt a lovával... Azért akarta nejéül a lovát, hogy az legyen az örököse. Nem kétséges, hogy a ti esetetekben az örökség egyes-egyedül csak terád nézne ... Hogy hol lakjatok majd? Amerikában vagy Európában? Ezt a fene se tudja. Ezt neked kell eldöntened. Mindenesetre én most megírok neked néhány dolgot egy amerikai nagyvárosról, hátha ezzel is segítelek a tájékozódásban. Itt vagyok jelenleg Chicagóban, innen keltezett a levelem is. Mindent úgy akarok látni és leírni, hogy mindezek olvastán könnyebb legyen a helyzeted a végleges döntés meghozatalában. Nagyon őszinte vagyok, és megkérdezem: mint idegenvezető, nem tudtál volna valamivel fiatalabbat kinézni? Akinél minden más együtt van: tehát amerikai, milliomos, él-hal érted, bármikor feleségül vesz, de egy kicsit korban közelebb hozzád! Tudom én, hogy nehezen jönnek össze a dolgok! És azt is tudom, 417 hogy téged mennyire szorít a helyzet! Egyszobás lakás négyötöknek; négy felnőtt ember egyetlen szobában! Én is sajnálom, amit te! Hogy az egyetemi éveid alatt a szerelmeid nem vezettek házassághoz. Mert két fiatalnak lakásra gyűjteni, együtt küszködni egészen más! Egyedül? Ahogy te vagy? Húsz évi takarékosság - egyenlő - egy garzon! Akkorra csakugyan negyvenöt éves leszel ! Szóval, van mit meggondolnod. Negyvenöt évesen már egy férfi se gyerek ... hát még egy nő! Arra még csak-csak várhatsz, hogy az öcséd megnősül, elmegy hazulról. De arra várni, hogy a lakásból mikor halnak ki a szüleid? Hála Istennek, még az édes jó apád is fiatal, fiatal az édes jó anyád is; bár egy kicsit megtörte őket az életformaváltás, nem volt könnyű nekik a kies Szat-márból belecsöppenni egy nagyvárosi élet nyomasztó, sorvasztó forgatagába, de ezzel együtt elélhetnek ők még harminc évig is; hogy aztán majd Neked is legyen egy saját szobád ... Szóval, én mindent megértek, hogy Téged mi minden nyomaszt. Minden új partnered azt kérdezi tőled, hogy miért nem mentél már eddig férjhez? Hiszen huszonöt éves vagy! Azt garantálhatom, hogy Amerikában ezt sose kérdezik meg senkitől! Sőt, ha majd később elválsz - ahogy tervezed -, ha közben találsz egy igazit, akkor sem fogják megkérdezni, miért mentél férjhez, miért váltál el? Pláne meg, ha sikerül a válásod! Mert itt sokkal sikeresebb lehet egy válás, mint a legfényesebb házasságkötés! Ugyanis ... a házastársak nemcsak a házasság alatt „kötelesek" megfelezni az ágyaikat és az asztalt - de válás után is felezni kell! Ebben a ti leendő házasságotokban te nyugodtan felajánlhatod mindenednek a felét. Amit te beviszel a házasságotokba, és az a ,,fél", amit onnan kihozol, bőven elég lesz egy igazi házassághoz! De azt már előre megmondom Neked, nagyon válaszd meg a válóperhez az ügyvédedet! Mindenben megértelek, tudom, hogy egy lány csak akkor mehet férjhez, amikor megkérik a kezét, satöbbi! És azt is tudom, hogy csak annak adhatja a kezét - és minden mást -, aki azt kéri... Az csakugyan rémes lehet, hogy a te becsületes, munkás édesapád 418 % és a te becsületes munkás édesanyád mindennap megkérdezik Tőled: mit akarsz már, kislányom, mikor mész már férjhez ? Az indoklás, hogy ma iszonyúan nehéz férjhez menni, nem úgy, mint az ő korukban - számukra érthetetlen. Akkor a legény - csak úgy „használatra" - mikor kapott lányt? És hol? Persze hogy nősült, ha nem bírt magával. Manapság ? Ha egyik helyen nem is, de a másik helyen mindent kap a legény. Lányoktól, asszonyoktól egyformán. Szóval tudom én, hogy nem értik meg az ilyesmit a te volt paraszt - mai munkásszüleid! Most már tenned kell valamit... Mert hogy talán öt év múlva ilyen lehetőséged se lesz? Ez szinte biztos! És hogy ő mint olajmérnök alig lesz majd otthon ... Járja a világot. Te leszel egy tizennyolc szobás villa úrnője! Hétvégeken vagy utánarepülsz a férjednek, vagy elébe. Megértem én, hogy ez is valami, ha nincs szerelem! És százszor jobb, mint férjhez menni Magyarországon egy „vidéki agronómushoz, aki becsületes, alig észrevehetően testi hibás", és aki „természetet, irodalmat, zenét, művészetet egyformán kedvel", és aki „kis háztáji gazdasághoz sírig hű élettársat keres"! Na de hát ezekről majd beszélgetünk még, ha hazamentem. Tegnap láttam egy filmet: „How to make lőve to a virgin". Erről nemigen tudok mit írni Neked. Egyrészt azért, mert Nálad ez a téma már nem aktuális, a jövődre nézve pedig szintén nem; gondolom, a jelölted sok ilyen filmet látott már itt Amerikában. Nem tudom, hogy haladsz a nyelvtanulással, de gondolom, könnyen. Hiszen aki perfekt beszél két nyugati nyelvet, annak a harmadik - az angol -csak elhatározás kérdése. Mindenesetre lefordítom a film címét, nehogy szótáraznod kelljen! „Hogyan lehet »megizélni« egy szüzet?" Az ilyen pikáns cím egyáltalán nem ritkaság. Sőt. Ha azt veszem, hogy az utcákon sétáló fiatal, 12-15 éves lánykák pulóverén nyomtatott betűkkel ez áll: Fam not a virgin = Nem vagyok szűz - akkor egy ilyen filmcím szinte szokványos ! Meg kell mondanom, hogy elementáris felfedezéseket nem muta- 419 tott a film, annak ellenére sem, hogy a szüzet nem férfi tanította szerelemre, hanem éppenséggel egy nő! És méghozzá a „szűz" is nő volt... Ez a helyzet itt, Amerikában! Ha majd te is itt élsz, nyilván nemcsak ilyen felszínes benyomásaid lesznek az amerikai életformáról, amely lassan-lassan halad, betör minden elképzelhető és elképzelhetetlen területre, úgyhogy már azt előre megírom Neked, Te, mint becsületes magyar munkásszülők gyereke, elég nehezen fogsz tudni megmaradni múltad bűvöletében, annyi másfajta bűvölet hat itt majd Rád. No, de én már Chicagóban vagyok! Chicagónak akkora repülőtere van, hogy „gyakorlatlan szemnek" egyszerűen befoghatatlan, beláthatatlan. Se vége, se hossza sehol. Csak a beton, csak a végeláthatatlan hangárok sora, csak az irdatlan sokaságú gép, levegőben, földön, a felszállás, a leszállás pillanatában. És iszonyatos tömeg! Ennyi ember még a hatos villamoson sincs! Engem itt várt Nagy Szabolcs - rokonféle -, egy „chicagói magyar", amilyen te is leszel, ha leszel... Ő a müncheni olimpiáról pattant meg, hatdolláros órabérért egy garázsban segédmunkás, ötödik éve. Ahogy kijött, tüstént elvett egy „perui indián" nőt, aki azt mondja, hogy Libanonból származnak az ősei... Hát ilyen is van. Ruth (!) igen kedves, vendégszerető asszony. A repülőtér mellett a kocsijukat csak úgy találtuk meg a parkírozó helyen - amelyik tizennyolc emeletes -, hogy a parkolócédulán rajta volt a szektor és a parkolóhely száma is, plusz egy térkép, amely mutatta, hogyan lehet visszatalálni az otthagyott kocsihoz. E nélkül a térkép nélkül az életben se találná meg a kocsiját az ember. Láttam a repülőtéren egy csodálatos fickót. Magas, jóvágású fiatal legény. Hajszálra, mint a „The midnight cowboy" című film címszereplője. Ha jól emlékszem, ezt a filmet együtt láttuk a Filmmúzeumban, vagy én is mással láttam, és Te is ? Olyan hegyes sarkú csizmában volt, hogy a hegyes sarok egy kö- 420 römcipőnek is a becsületére vált volna! Széles karimájú, sárga kalap. A kalap egyik széle jól bepödörve. Hogy mi minden volt ráaggatva arra a kopott - mesterségesen megkoptatott, foldozott - farmerruhájára? Volt azon pénz, csengő, tőr, pisztolytáska üresen - egy idő óta repülőgépre lőfegyverrel felszállni már Amerikában sem lehet -, mindenféle réz- és ezüstpityke, és a fickó nyakába vetve egy lasszó. Nagy rézcsatos lóbőr táska a vállán, éppen azt motozták a fogdmegek, mielőtt a legényt engedték volna felszállni. Ha egy ilyen pasas ebben a szerelésben végigsétálna Pesten az utcán, ötezer ember követné ... Itt nem bámulta senki, csak én. Szóval: Chicagóban a Szabolcs öcsémék vendége voltam. Ilyen szíves vendéglátásban még nem volt részem. Ha csakugyan ide jössz férjhez, majd megadom a címüket, bár most készülnek elköltözni Chicagóból. Az asszonyka örökölni fog. Nyugaton vesznek egy farmot. Mert Chicago még csak a közepe sincs Amerikának. A nyugati part és vidéke, az az igazi Amerika - azt mondják -, a keleti rész túl közel van Európához. így nem őrizhette meg igazi amerikaságát! Két asztal volt megterítve étellel. Az egyik a Szabolcs öcsém asztala, a másik a Ruthé. Mind a ketten produkálták magukat. Az egyik asztalon töltött káposzta, csülökhús, paprikáscsirke, vegyes disznótoros. A másik asztalon csupa dél-amerikai indián étel. Ha az egyik asztalról vettem valamit, akkor a másik morgott, miért nem az övéből eszem? És volt egy harmadik asztal is. A közös mű. Egyetlen sült hal rajta, de akkora, hogy a farkuszonya nemcsak a tálról, de az asztalról is lelógott ! Ezt itt fogták a Michigan-tóban, közösen. Mind a ketten egyformán szenvedélyes horgászok. Van úgy, hogy egy héten tíz-tizenkét óriás halat is megakasztanak. - És mit csináltok vele ? Mert ez elég volna tíz embernek is. - Vagy eszik belőle az ember egy keveset, vagy nem! Itt nem azért horgászik valaki, hogy halat egyen! Hanem csak a szenvedély... 421 Hogy mekkorát fogott! Itt nem is olyan jóízű a hal, mint otthon! De azért csak kóstold meg! Még olyan sincs, mint a Túrban a dévér vagy a keszeg. Igaz? Hát még a bálin, a harcsa, a ponty ... Mert annak idején mi Szabolcs öcsémmel elég sok napot, elég sok éjszakát töltöttünk a Túr vizénél, szűrve 'a vizet szakadatlan, tarisznyába téve a legkisebb dévért, kárászt, keszeget, hátha akad még mellé nagyobb is, ha nem, ebből is lesz egy vacsora, három fej hagymával, hat tojással kiegészítve. No, ezt a halat nem kell kiegészíteni! - Egyél, igyál! - Ha én még egy falatot eszem, ha iszom még egy kortyot, meghalok! - Akkor halj meg! De itt enned, innod kell! Ezt az öcsém aligha itt tanulta Amerikában! Az volt a szerencsém, hogy evés után sétára indultunk. De hiába kértem, nem gyalog vágtunk neki a sétának. Kocsin. Itt Chicagóban olyan őrült nincs, aki gyalog sétáljon! Mert itt nem nehéz közlekedni. Nem úgy, mint Amerika más városaiban. Itt nagyon szélesek az utak, a java tíz-tizennégy sávos, és a belváros szívében ötvenemeletes parkírozó házak is vannak. Ott mindig találni üres helyet, lift hozza-viszi a kocsikat, ha úgy tetszik, a tulaj csak a parkírozóhely bejáratáig fárad, megveszi a blokkot, aztán visszamehet a kocsijáért tíz perc múlva, egy óra múlva, egy nap múlva, egy esztendő múlva. Bár egy év múlva csak a márkás kocsiért volna érdemes visszamenni, egy ócska tragacs nem ér többet, mint az egyhavi parkolás díja. Ha valaki nem megy vissza a kocsiért, bárhova rejtőzött, megkeresik, hogy behajtsák rajta a parkolás és az elszállítás költségét. Szabolcs mesélte: egy ide került magyarral esett meg - ha éppen nem ővele -, hogy az első ócskán vett tragacsát megunva, otthagyta a tó partján, egy félreeső zugban, kiszedve azt a néhány dolgot a kocsiból, amit értékesnek vélt. Aztán mások is szedtek még ki belőle ezt-azt, a váz azonban maradt! A rendőrség felderítette a kocsi tulajdonosát, nyolcszáz dollár volt a büntetés. A kocsi maga talán megért volna százat, százötvenet? Ha sikerült volna rá madarat fogni! Chicagóban is sok a felhőkarcoló, de mégsem olyan a városkép, 422 mint New Yorkban. Ott egyben, összhangban vannak a felhőkarcolók. Itt szétszórtabban, rapszodikusabban. Itt a felhőkarcolókat terek, parkok, sétányok választják el egymástól. New Yorkban csak a forgalmas utcák. Olyan chicagói vendég - látogató - nincs, akit fel ne vigyenek a „Központi Felhőkarcoló"-ra. Csak nézi, nézi az ember ezt a száznegyven emeletes házat. Mi a Szűzmária tudja ezt egybetartani? Nem fog ez egyszer megbillenni valamerre, és nem temeti-e maga alá a fél várost? Mikorra érünk ide fel a liften? Hányszor fog itt elakadni a lift, mire felérünk a tetőre ? Uramisten, hátha éppen akkor billen oldalra ez a szörnyeteg? Van ember, aki erre az épületre felnézett és nem félt? Nem a háztól, az embertől kell itt félnie; aki ezt az épületet tervezte, megépítette: mire lesz még képes az ember? A lift nem akadt el, és nem is állt meg a földszinttől a száznegyvenedik emeletig egyszer sem. Nem tartott az út tovább, mintha Pesten a nyolcadik emeletre mentünk volna fel egy paternoszteren. Mielőtt a liftből a tetőre kiléphettünk volna, jegyet kellett váltani. A száznegyvenedik emelet felett! Uramisten, hol vagyunk? Acélkorlát a tetőterasz szélén. Mozog, libeg az ember talpa alatt az épület, a föld, a feje felett a felhők, az ég. Sokszor ezek a tetők nem is karcolják a fellegeket. Mert a felhő jóval lejjebb jár. Meg kell kapaszkodnom a korlátokban, mert menten lerepülök innen. Lesodor a szél, a levegő, mint egy tollpihét. Pedig egy parányi szélfuvallat sincs. Akkor is ... felszippant az ég! Mi jut az eszembe? Nekünk Majtison kicsi koromban, ha valami rosszat tettünk, anyámék mindig azt mondták: „jaj, hogy az ég szívjon fel!" No, hát itt felszívhatna! Negyedóra is kell hozzá, mire az ember meg tud állni a lábán, mire fél kézzel el meri engedni a korlátot. Mire szabadon levegőt tud venni, mire pislogva, alattomban szét mer nézni. A korláttól lentebb drótháló. Mert évekig innen vetették le magukat Chicago öngyilkosjelöltjei. És ezzel akadályozták a lenti forgalom 423 biztonságát, az épület körüli üzletek forgalmát. Pár éve felszerelték a hálót, azóta odalent biztonságban érzi magát mindenki. Ha nem is túl közel a korláthoz, de körbe-körbejártuk a tetőt. Ehhez egy óra nem elég. Nem mintha akkora terület lenne, amelyet egy óra alatt nem lehet bejárni, de a látványosság! Egyik oldalon ott a tó. Vitorlások, hajók, ameddig a szem ellát. Lent az utca nyüzsgő forgataga. Mintha ezer meg ezer hangya mászkálna a járdán, mindenféle tarka áradatban. Távolabb, az utcák mentén a nyolc-tízemeletes házak, mint parányi kis tyúkólak. De még az ötvenemeletes házak is csak törpék. Az utakon folyó kocsiáradatok végtelensége. Minden utca, út egyenes. Van olyan, amelyen végiglátni, van olyan is, amelyiken nem. A tetőről rálátni Chicago legszebb, leghosszabb, legnagyobb forgalmú sugárútjára. Az utca végéig nem láthat el a szem, mert száztizenkét kilométer hosszú. Ez egyúttal Chicago leghosszabb utcája is. Amikor már alaposan kibameszkodta magát az ember szabad szemmel, akkor távcsövet vásárol vagy bérel itt fent a tetőn. Annak is kell egy óra, amíg az ember minden lehetséges látványt letavcsövez. Olyan távcsövek vannak, amelyekkel belátni a szomszéd felhőkarcolók ablakán is. Mintha csak karnyújtásnyira lenne az ablak, amely mögött mindenki mindent csinál, s amely innen tisztán látható. A legintimebb dolgokat is lehet látni, akinek kedve van, „kukkolhat". Úgyhogy, ha téged az ilyesmi zavar majd, tegyél függönyt az ablakodra. Úgy látszik, a chicagóiak nem hagyják magukat zavartatni, nincs az ablakukon függöny. Talán sehol a világon nincsenek ilyen jó helyzetben a „kukkolók"! Az a háztető, ahol voltunk, nemcsak Chicago, de Amerika legmagasabb épülete is! Magasabb New York legmagasabb felhőkarcolójánál. A város vezetőségének határozatára épült ekkorára. Igen, mert évekig a New York-iak hetvenkedhettek vele, hogy az USA-ban az övék a legmagasabb ház. Most tehát Chicago van felül. De New York nem fog belenyugodni a vereségbe! Elmentünk Chicago legcifrább negyedeibe is. Ahol minden második 424 házon a földszinttől a legfelső emeletig érő betűk éjjel-nappal árasztják a fényt, és közlik a látogatóval: ,,Girls". Csak ennyi! Ebből a feliratból mindenki tudja magát mihez tartani. Európai: francia, orosz, német, spanyol, olasz ,,girl"-ök; kínai, koreai, japán, mexikói, iráni; fehér, vörös, fekete, sárga, öreg, fiatal, testes, cingár leánykák. Délelőttönként, szabad idejükben sétálgatnak is. Ilyenkor szinte veszélytelenül végig lehet mustrálni majd az egész állományt! De azt nem szeretik, ha fényképezik őket. Ők maguk nem szólnak semmit, de valahonnan előkerül egy fickó, aki kiüti az ember kezéből a fényképezőgépet. Szinte véletlenül, csak az utcai forgatag zavarában. De azért a fényképezőgépért nem tanácsos lehajolni, az jobb, ha ott marad a földön. Sőt, a legjobb nem is fényképezni! A házak némák, ha nincsenek járókelők, azokat a „hirdetéseket", feliratokat, reklámokat, a lányokat - akik itt a kirakatban különböző pozíciókban, de úgyszólván csakis egyetlen aktus közepette ábrázoltatnak - le lehet fotografálni. Itt a nappalok csendesek, éjszaka is szinte példás a rend. De éjszaka nem kerültünk errefelé, mert alapos volt a figyelmeztetés: itt nem szeretik a bámészkodókat, itt „aki nem vesz, ne bámulja"! Mint hajdan a fehérgyarmati nagyvásárban ... A rendet nem a rendőrség tartja fenn, hanem a környék különböző, de egymással szoros szövetségben dolgozó gengszterbandái. Mert nekik nagyobb érdekük, hogy itt rend legyen! Néha a gengszterbandák összetűznek, de ezek az apró-cseprő ösz-szekoccanások egy-két éjszakánál sohasem tartanak tovább. Aztán visszatér az élet a maga megszokott és rendes kerékvágásába. A gengszterek sokan vannak, és rengeteg embert rengeteg érdek fűz hozzájuk. A gengszterizmus megszűntével szinte Chicago is megszűnne. Felbomlana az egyensúly, egyik pillanatról a másikra. Mi lenne ezzel a sok ezer lánnyal, akik itt öszegyűltek a világ minden tájáról - gengszterek nélkül ? Vagy ki vásárolná fel a fényes üzletek portékáit, ha ők máról holnapra jövedelem nélkül maradnának ? Mit kezdenének az éttermek, a szállók, a mulatók, a pénzintézetek, 425 az ékszeripar, ha ezek után a lányok után - a világ minden tájáról -nem jönnének a férfiak ? A „mikroszervezetek" pusztulása, megbénulása, zavara Chicago egészére kihatással lenne. így tehát amiképpen a gengszterbandák érdeke a helyzet fenntartása, éppen úgy érdeke egész Chicagónak a gengszterizmus jelenléte és fenntartása is - akár a rendőrségnek! Sőt, a legkiválóbb gengszterek védelme is közügy, őket legalább ismerik a hatóságok, még „bánni" is lehet velük, helyettük ismeretlenek és rongyosabbak érkeznének. Kinek az érdeke az, hogy Chicagót ellepjék a „kapcabetyárok" ? Nem a gengszterekkel, de a huligánokkal és a hippikkel se bír a rendőrség! A hippik bandába verődve özönlenek. Ha egy ilyen óriásira dagadt horda ellep egy-egy. házat, onnan rögvest elmenekül mindenki. Aztán ha a lakásokat már elfoglalták, onnan füstölje ki valaki őket élve! Azt, hogy „halva" hozzák ki őket, a hatalmasságok nem engedik! Mert egy-egy ilyen hordában a hatalmasságok gyerekei is jelen vannak ! Sok közülük megunja a hippiséget, a kábítószert, visszatér a békés családi otthonba, és akár az egész cég vezetését is átveszi. Úgyhogy végezni velük: nenrlehet! Márpedig ők nem adják magukat olcsón ... A hippi hordák féken tartása is a fegyveres gengszterek dolga. Egyrészt ők jobban szót tudnak velük érteni, mint a rendőrség, másrészt a gengszterek utálják a hippi hordákat, mert olcsóság, mocsok, rendetlenség, igénytelenség jár a nyomukban ... És ebből se a gengszterek, se a lányok nem kérnek ... Besurrantunk egy-két mellékutcába is. Bizony, ami igaz, az igaz, nagyon szerényen viselkedve, szinte csak lábujjhegyen járva, nem zavarva senkit, semmit. Sőt, még a kapuk alatti ivókba is bemerészkedtünk. Belülről mindegyik kocsma olyan, mint a cowboy-filmeken látható ivók. Szín, pajta vagy csűr a helyiség. Pult, kármentő, asztalok. És az asztaloknál - csendben, békésen - eszegetve, iddogálva lányok és 426 fiúk. Nem szeretik, ha nagyon rájuk bámul az ember... Olyanok, mint a viperák. Aki nem lép rájuk, azt nem marják meg. Mi is ittunk szerényen egy pohár sert. És lopva oda-odalestünk a lányokra, fiúkra. Itt lány egyedül soha nincs ... Öt-hat is van egy fiúval, de legalább egy fiú minden hölgytársaságba kell! Az elbeszélt „borzalmaknak", hogy itt mi minden történt már - se nyoma, se látványa. Úgyhogy ha akarja az ember, el se hiszi, hol jár... Persze, azért sejteni lehet, mik történhetnek itt, olykor a nyílt színen, de leginkább az ajtók mögött. Van itt egy ház, nagy betűkkel kiírva rá: „House of Horror". ,,A borzalmak háza". Földszinti és emeleti kirakata is van! A földszinti kirakat egy rokokó női hálószoba. Csipkés, baldachinos ágy, damaszt ágynemű, „csepegő" véres lepedő az ágyon! És egy női test, megcsonkítva, szétfeszített combokkal, széttört erényövvel. A nő nyaka elmetszve. Szivárog belőle a vér. Persze, maga a hulla viaszból, de minden olyan garantáltan életszerű, hogy az idegen, akit nem világosítottak fel, és nem tudja, miről van szó, akár rohanhatna is a legközelebbi rendőrőr-szobáig. A másik kirakati ablak mögött egy akasztott ember. Friss. Kilógó nyelvén csorog a nyál. Egy másik kirakat akasztott embere már foszlásban ... Az üvegkirakatok mellett üzletbejáratok, vendéglők portáljai, és a járdán gyalogosforgalom. Gyerekek, felnőttek, fehérek, feketék - vegyesen. Még egy „House of Horror" - amit meg is nézünk. A csontvázig oszlott tetem, elkorhadt ruhadarabok, fejtetőről lemállott hajcsomó. A koponya szájrészén - „lenyelve" - öklömnyi drágakő. Csillog-villog az óriás darab „gyémánt". És a csontvázon áttekergőzve egy kígyó. Vannak városnegyedek, amelyekben az ilyen látnivalóknak nyoma sincs. Ahol még csak gondolni se lehet, hogy egy ilyen csendes, tiszta, rendezett, füves, virágos, bokros, parkokkal tele, szobrokkal díszí- 427 tett, exkluzív szállodákat fenntartó városban, ahol jól öltözött, rendezett arcú járókelők, elegáns kocsik, igazán gyönyörű holmikat kínáló üzletek vannak milliószám, ilyen negyedek is lehetnek, ahol még lélegzetet is csak félve vesz az ember ... Arra, hogy ez miért van így, senkitől sem kapható válasz. El akarják remiszteni a világot? De hisz itt csak az idegen fél! Mert az az öt-hat millió chicagói, ha félne, ugyan könnyen odébb állhatna! Vagy arra számítanak, hogy a borzalom látványa vonzza az embert? Ezt a várost is éppúgy szeretik a lakói, mint a világ bármelyik városát... Hogy itt egy pesti emberben kifogások merülnek fel Chicago ellen ? De hát nem mi, pestiek lakunk Chicagóban! És nekik is lenne Budapest ellen száz meg száz kifogásuk, egész biztos! Úgyhogy jobb, ha marad az ember magának. A pesti ember is, a chicagói is ... De akármilyen ijesztő város is Chicago, az üzletei pompásak. Mi egy nagy „Fűszer-csemegé"-be tértünk be. Ebben az üzletben az a rendhagyó, hogy étterme is van. Tehát: amit megvesz benne az ember, azt ott el is fogyasztja. Az étteremben felszolgálók is vannak. Amikor megtudták, hogy mi nemcsak vásárolni - enni és inni - akarunk itt, hanem bámészkodni és érdeklődni, kérdezősködni is, annál szívesebben láttak bennünket! Sőt, a vezető végigkalauzolt az egész „kombináton". Ez egy részvénytársaság; tehát az üzletvezető valójában nem is tudja, hogy személy szerint kit szolgál. Bár a főrészvények egyetlen ember kezében vannak, de ő nem kívánja megnevezni magát. A kirakatban van egy üveg bor: ezer dollár az ára. - Megveszi ezt valaki ? - Biztos, hogy nem! Mert csak reklám! Nem adjuk el! Egyébként ennek a bornak volna a legtöbb vevője. 1879-es tokaji aszú! Ezen az egy üveg boron kívül az üzlet még 1017 fajta bort árul. Természetesen azokból a borokból nemcsak egy üveggel tartanak. Sörből is elég gazdag a választék, jelenleg 463 félét szolgálhatnának fel annak, aki az áruház teljes készletét végig kívánná kóstolni. 428 Sajt 387 féle van. De persze az üzletben nemcsak sajtot, sört és bort árulnak. Sok minden mást is még, nem kisebb választékban. Hogy ilyen nagy volt az érdeklődésünk, és ilyen jól megbarátkoztunk a főnökkel, a raktárakon is végigvezetett bennünket. És adott mutatóba - kóstolóba - egy kosár finom italkülönlegességet. Féldecis, decis kis üvegekben. Ezekért nem is kellett fizetni, ez a cég reklámja. A legkülönlegesebb raktárba is bepillanthattunk. Itt voltak a legdrágább italok. Nem is annyira az ital, mint a palackozás, a „kiszerelés"! Az, hogy méregdrága, világmárkás porcelán butéliákban lehet kapni pálinkát, bort, likőrt, még csak hagyján! A porcelán edények színe, festése mind-mind megannyi remeklés. De vannak itt drágábbnál drágább giccsek is! Ezeket is sorba mutatta a főnök. Ötszáz dolláros, fél liter italt tartalmazó palackokat is láttunk. De mit tudnak ezek a palackok, ha már ötszáz dollárt kérnek értük ? A főnök feláldozott egyet. Mert nagyon belelendült a mutogatásba. Majd elsózza, elsüti valahol ezt az ötszáz dolláros hiányt. Mert ezt, ha már ennyire érdeklődünk, látnunk kell... Amikor a palackból kihúzta a dugót, „odabent" megszólalt a zene: egy Chopin-keringő. Az első pohár ital kitöltésekor a palackban lévő pár táncolni kezdett. Még egy leöntés: csókolóztak! Amikor a főnök újra leöntött egy pohárnyit az italból, a hölgynek, ott a palackban -felhúzódott a szoknyája és lehullott róla a bugyi. Közben végig szólt a zene. Amikor már szinte félig se volt a palack, a férfi azt tette a hölgygyei, amit ilyen helyzetben tenni kell. De persze, ágy nem állt a rendelkezésükre ... Mire az utolsó csepp is kikerült a zenés palackból, végére járt a muzsika. Csend, semmi, kifújt...! A palackot - figurástól - el lehet dobni. Mert az ember hiába töltené fel itallal újra. És hiába dugná vissza bele a dugót... se zene, se tánc, se semmi... - Még csak az hiányzik, hogy újra meg újra ismétlődjön a produkció! Megvenne valaki egy ilyen palackot, leinná, újra töltené, amíg csak neki tetszik. És nem venne másikat! - De egyáltalán, ad ezért bárki is ötszáz dollárt ? 429 - „Bárkinek" az ilyesmit nem is áruljuk! De azért veszik szépen. Jobb körökben, nászajándékul, évfordulókra, névnapra, születésnapra, vagy akár csak egy fontos vizitre is, sokan kapnak ilyen ajándékot. Persze, az áruházban nem ez a „minden szenzációk" teteje. Talán a csokoládéba mártogatott hangya? Amelyet dekára, kilóra lehet kapni. Nem szeretem különösképpen a csokoládét, a hangyát meg pláne, de magam is elfogyasztottam egyet. Mit mondjak? A csokoládénak csokoládé íze volt. A hangya maga? Száraz, ízetlen, ha nem tudom, hogy éppen hangya, amit a csokoládéba beleforgattak, az életben se mondom meg! - És mi az üzletben a legnagyobb szenzáció, amit kaphatnánk? - Attól függ, hogy kinek mi jelent szenzációt. - Mondjuk, egy ilyen magamfajta, közép-európai polgárnak! - Talán a csörgőkígyó-pörkölt ? - Van az is ? - Hát már hogyne volna! Akarsz belőle egy falatot? Nem kell érte fizetni! Csak hogy éppen megízleld ... Ez az ember csak nem azt akarja, hogy „visszaadjuk", amit eddig potyán ettünk-ittunk? - És van annak a pörköltnek kelendősége ? - Nincs! - Akkor miért tartjátok ? - Miért! Hát attól még tartanunk kell, hogy nem veszi senki! Eláll, különben is konzerv... Legalább nézd meg, ha már nem akarod, hogy felbontsam! - Elég nékem az is, ha látom a konzervdoboz díszítőpapírján a kör-betekeredett kígyót. - Az ilyesmi azért kell egy üzletben, hogy ha valaki netán csörgőkígyó-pörköltet kér, akkor ne kelljen azt mondanunk, hogy nincs! És hogy ne híresztelhesse: „Egy kis csörgőkígyó-pörköltet akartam náluk enni, és még az sincs! Micsoda egy üzlet! Oda se megyek többet! Nemhogy lehúznák az ilyen áruházak rolóit!" Mire hazamentünk a chicagói sétából, ott volt az üzenet. Van itt egy magyar, látogassunk el hozzá! 430 Szakácsmester, étteremtulajdonos, a pszichológiai és filozófiai tudományok doktora, több nagyhírű könyv szerzője - és magyar ... Valóságos „fejedelem" a szakácsmesterségben. Hruscsov amerikai látogatásakor az USA elnöke őt kérte fel a menü összeállítására, elkészítésére, felszolgálására! Bár a Fehér Háznak üzemi konyhája is van, de azt csak az „üzem dolgozói" vehetik igénybe. A Mester több mint két hétig kísérletezett azon, hogy milyen arányban keverve és milyen hőmérsékleten szolgálja fel a reggelit bevezető italt. Mert a „mix" kólából és vodkából kellett álljon! De nemcsak úgy összelöttyintve a kettő, hanem a legkedvezőbb keverési arány szerint. Ezek után elképzelhető, hogy miből állhatott ott egy ünnepi vacsora ! Erre az alkalomra a Mester többféle eredeti ételt talált és tálalt fel. Mert hogy ő nemcsak szakács, alkotóművész is, és a lélektan profesz-szora! Az egyik tv-társaság állandó sztárja; mikor, hogyan, miért és mit kell enni, amivel az ember legjobban szolgálhatja fizikai erejét, szellemi potenciálját, satöbbi... tv-adásait ezekből a témákból meríti. Könyveit szétkapkodják. Az éttermébe, a „The Bakery"-be, magyarul, „Pékség", vagy jelentheti a „Kemence melegé"-t is, csak háromhónapos előjegyzés alapján lehet bejutni. De csak úgy, az utcáról, sehogy és soha ... Püspökök, kormányzók, „fejedelmek" az esti vendégsereg! Akit a Mester meg akar tisztelni, annak odaül az asztalához. Akinek ez kijár, az már tarthat magáról valamit! Képzeld el, én olyan vacsorát kaptam a „Bakery"-ben, hogy a Mester egész este az asztalomnál ült! Vagyis pontosabban: én ültem az ő asztalánál. És mindezt pedig köszönhettem egy novellámnak, amely az Ökörsirató címet viseli. Amelyben amúgy nincs semmi különös. Csak az apám két ökre, a Körmös és a Szennyes. „Akiket" én annyi, de annyi nyáron legeltettem, tarlóföldön, akácfasorok mentén, de ne erről legyen most sz.ó. A Mester édesanyjánál is vizitelhettem; ő külön szójegyzetekkel várt: mi az a tézsla, mi az, hogy hurkadtak voltak az ökrök? Amerikában, Chicagóban - így olvas, aki olvas. Nincsenek sokan. 431 Na, de a vacsora, amely csak egy egyszerű karfiolleves volt és sült kacsa. Most mondjam azt, hogy életemben soha ilyen ízeket? Dehogy mondom! Csak annyit: ezt a vacsorát anyám is főzhette volna! De ő se különben ... Bepillantást nyerhettem a Mester, dr. Szathmáry Lajos „boszorkánykonyhájába" is. Két konyha van. Az egyik, amelyikben az étterem számára készül az étel, a másik a laboratórium. Itt kísérletezik a „szakácsfejedelem", de csak az „ihletés" óráiban. Mert ételt készíteni, feltálalni nem lehet csak úgy, mindig, kutyafuttában! Most a „háromszéki csúsztatott palacsinta" feltalálása van soron. De legfeljebb egy év múlva ha az éttermi vendég elé kerül. Mert ez az utolsó fogás, tehát ki kell próbálni különböző húsételek után fogyasztva. A Mesternek külön nappali és éjszakai titkárnője van, az utóbbi éjjel bent ül az irodában, a telefon mellett. Ha nem akad semmi, akkor csak olvasgat. De ha Lajosnak álmában vagy álmatlanságában eszébe jut valami, veszi a telefont és szól... És ha sürgős a dolog, akkor azonnal intézkedni kell. Fejedelmünknek nemcsak ételreceptjei vannak, de az élethez való recepteket is ismeri. Különösen ami az üzleti életre vonatkozik. Ebben a legfontosabb, amit éppen a magyar irodalomból vett kölcsön: „Csak előre, édes fiam!" Ettől nincs biztosabb üzleti sikereket hozó jelszó. Aki ezt nem ismeri .. . Egy épületben a lakás, a konyha, a laboratórium, az étterem és az irodák. A Mester irodájában van egy asztal, előtte szék. Sínen mozog. Villanymotor hajtja. Lajos ott áll meg „ülve" az asztal előtt a székjé-vel, ahol akar. Az asztal maga nem nagyobb, mint egy komp, amely a Szamoson jár Porcsalma és Sályi közt. A „szakácsfejedelemnek" könyvtára is van. Három magánkönyvtárost alkalmaz. Egy magyart - ő az európai részleg vezetője -, egy japán kislányt - ő a keleti részt kezeli. Mellesleg a Mester felesége is japán nő. A harmadik részleg: az amerikai anyag. A könyvállomány maga: 14 szobában! A tizenötödik szoba egy olva- 432 sóterem, ahova sok fiatal chicagói és környékbeli magyar származású egyetemista jár. Ingyenes a könyvtár használata. Ha a Mester kezébe olyan könyv kerül, amelyik ritka példány, és nem szerezhető be, akkor ő azt a maga házinyomdájában kinyomatja néhány példányban. Ezek közül egy párat elküld ide-oda ajándékba, a többit katalogizáltatja. No, hát ilyen város ez a Chicago ... Te döntsd el, hogy tudnál-e itt, egy ilyen városban, vagy ehhez hasonló helyen élni? És hogy nem jobb lenne-é, ha a jelölted telepedne le Magyarországon? Mert manapság már egy amerikai milliomos is nagyon jól érezheti magát Budapesten. Hogy Pesten mit szólnának hozzá: ötvenéves, de mégiscsak milliomos - a fene tudja! Itt, hogy te huszonöt éves vagy, ezzel a kutya se törődne! Igaz, itt több a huszonöt éves nő, mint Pesten az ötvenes amerikai milliomos! Ez nem olyan „törődős" nép, mint a mienk, otthon! Annyi mindent kellene még elmesélnem Neked, most frissiben Chi-cagóról. De a szóbelihez is kell valamit hagynom. A Fejedelemnél napokig maradhattam volna még. Mert aztán oda kellett költözzek hozzájuk. Adott egy szobát. Vendégeknek ebéd a ,,Bakery"-ben nincs, csak vacsora. Az alkalmazottakkal együtt ebédeltünk. A Fejedelem is. És azt hittem, hogy méltóságos, vagy legalábbis nagyságos úrnak szólíttatja magát. Vagy Miszter! De nem. Még a takarítónő is csak úgy szólítja, hogy Lajos. Ezen én elmélkedtem is. Nálunk otthon a sofőrnek a főnöke: igazgató elvtárs, főnök elvtárs, és nem Géza, Sándor vagy Pityu. Az igazgató elvtársnak a sofőrje : Pityu, Sándor vagy Géza... Pedig nálunk nem is az ő szolgája az a sofőr, mint itt, ahol mindenki a tulajdonos szolgája, akit csak alkalmaz. Búcsúzáskor megkérdezte tőlem a Fejedelem: innen hova megyek? - New Yorkba, egy Hamza András nevű paphoz! Ismerte! - Te, oda? Innen, éntőlem? Az ördög, a sátán papjához? Mert nem 433 pap az, hanem ördög és sátán! Nem gondoltam volna rólad! Egy világ omlott össze bennem! És aztán, amikor megérkeztem New Yorkba? Mi volt a pap első kérdése ? - Honnan, kitől érkeztél? Tőle!? A chicagói gengszterfejedelemtől? Mert nem szakács az, meg tudós, hanem gengszter! Ahogy minden nyíregyházi tirpák, ugyanúgy itt minden pap, ha ha-ragusznak rá, sátán! Miként minden chicagói gengszter... De azért van, aki szabolcsi és nem tirpák ... Hogy míg a jelölted szerte a világban olaj után röpköd, s amíg én itt vagyok Amerikában, hogy addig is gyakorold egy kicsit magadat a nyelvben: ,,1'U be glad, to see you again". (Chicago a világ réme?) Aranyos Noémi! Ha tegeződnénk, most sokkal bensőségesebb hangú levelet kapna tőlem ! Igaz, hogy ha nálunk egy férfi és egy nő tegező viszonyban van, az máris elég ok arra, hogy egyéb viszonyok fennállását is feltételezzék. Holott erről ugyebár szó sincs! Örülök, hogy Maga ennyire vigyáz, tudom, csakugyan nem lehet az ember elég óvatos! Magának van igaza abban is, Ka négyszemközt tegeződnénk, akkor társaságban nagyon könnyen elvéthetnénk a megszólítást; az pedig kész lebukás! Amitől Maga annyira, de annyira fél! Pedig tőlem soha az életben nem fog megtudni senki semmit. Rajtam inkább az úthenger is átmehet, minthogy én valaha is eláruljam Magát! Az egy nagyon jó ötlet volt, hogy az ajándékaimra majd azt fogja mondani otthon, hogy a hivatalban vette részletre. Ez remek. Ezzel minden gyanú fölött fog állni! Persze, ehhez még az kell, hogy vigyek is valamit. Nem lesz könnyű! De megpróbálom! Ezt a levelet New Yorkból írom Magának. Most már másodszor vagyok itt, írhattam volna az első tartózkodásom ideje alatt is egypár sort, de úgy gondoltam, jobb, ha még alaposabb lehetek, meg aztán az első ittlétem idején nem is igen történtek velem olyan nagy dolgok, amiket érdemes lett volna papírra vetnem. Nem mintha ez a mostani 435 New Yorkban való megjelenésem olyan egetverő nagy élményt jelentene, de azért ez a város csakugyan nem csekélység: másodjára se ... Hogy milyen sokat gondolok Magára, azt azzal is bizonyíthatom: Maga az első és az egyetlen, akinek levelet írtam innen Amerikából! Egypár képeslapot megeresztettem már; de ugyebár a levél az egészen más! Ezúttal hajóval közelítettem meg New Yorkot! Ezt direkt a vendéglátóim rendezték így, mert New Yorkba repülőn érkezni, aztán bebu-szozni, bekocsizni a város szívébe, nem igazi. így az igazi, hogy a tengerről egyből meglátja az ember a várost, a tengerparton sorakozó felhőkarcolók sorát. Éppen kora reggel, a felkelő nappal érkeztünk. Csodálatos látvány volt, amint a felhőbe, ködbe burkolózott város lassacskán kezdett kibontakozni. Hol az egyik, hol a másik felhőkarcoló csillogó üvegalumínium-márvány testén tündököltek a hajnali nap sugarai. Olyan volt az egész, mintha a tenger-ágyából feltápászkodó óriás dörzsölné a szemét, van amit már lát, van amit még nem, aztán egyre tágabbra nyílik a tekintete ... Ezt a látványt azért is akarták bemutatni nekem, hogy érzékelhessem, milyen lehet a kép ... Európából hajón érkezni New Yorkba, és < az óceán felől megpillantani a várost. Miként azt oly sok magyar tette már, főként évtizedekkel ezelőtt, * hiszen ma Európából Amerikába alig-alig járnak már az emberek hajón, hiába biztosítanak szuperkényelmet az óceánjáró személyszállítók. És drágább is a hajó. Mert ott egy teljes hétig kell etetni az utasokat, a repülőn meg csak egyszer-kétszer. Mint egy hatalmas tölcsér, úgy szippantja magába a New York-i kikötő az óceán minden hajóját. Egy óriás-széles száj, amely egyre szűkül. Közvetlen a város szívét jelentő felhőkarcolók előtt a személyhajók kötnek ki, távolabb vannak az irdatlan nagy és beláthatatlan teher-hajó-kikötők. A part régies, a dokkok, feljárók leginkább fából. A part körül mindenféle szemét a tenger vízében; petróleumos hordóktól ócska gerendákig, műanyag tartályok, ide-oda dobál mindent a zöldessárga mocskos víz. Mindenféle hajók, minden országból. Ahol mi 436 kikötöttünk, oda legközelebb egy szovjet hajó horgonyzott, a „Makszim Gorkij". Ragyogó fehér; vagy nagyon új, vagy éppen most festhették frissen, hogy elindult a hazájából. A kikötő előtt, a tengerben, egy jókora kis sziget. Magasan kicsúcsosodik az óceán habjaiból. A szigeten házak, de csak hosszúkás, la-, pos, barakkszerű épületek. A nagy bevándorlások idején, mielőtt valaki is Amerika földjére lépett, ezen a szigeten kellett eltöltsön napokat, heteket, hónapokat. Itt nézték meg: ki kinek a fia-borja, ha valakit gyanúsnak találtak, vagy éppenséggel egy Európából szökött és körözött haramiát sikerült azonosítani, azt lekapcsolták. A többieket jó ideig figyelték, nincs-e valami nyavalyájuk, amivel megfertőzhetnék az amerikaiakat? Akiket különválasztottak, azoknak is várni kellett, jön-e értük valaki, aki munkát ajánl? Nem engedhették egyből szabadon azt a sok éhes, rongyos földönfutót New York utcáin. Ide úgy jártak annak idején a vállalkozók emberért, mint a háziasz-szonyok a piacra csirkéért... Nem volt ettől a szigettől nagyobb modern rabszolgapiac az egész világon. Mekkora remények váltak itt kétségbeesésekké, és hányan imádkoztak itt jól, hányan maradtak életük végéig rabszolgák, akik innen indultak, és hány kivándoroltból lett igazi, hatalmas nagyúr ... Hányan olvadtak itt bele New York óriás kohójának melegében Amerikába, és hányat vetett ki magából a város? - El tudja képzelni, hogy ebben a városban éppen annyi patkány él, amennyi ember ? Mert tízmillió ez is, az is ...! Még hogy az embert megszámolják ... De ki számolta meg a patkányokat ? Én nem, az biztos! Úgyhogy ezért az adatért nem vállalok felelősséget, de nemcsak ezért, a többiért se, hiszen csaknem minden információm emigránsoktól, disszidensektől való. Azt azonban el tudom képzelni, hogy tízmillió patkány - vagy esetleg nyolc, netán tizenkettő - mit ehet meg egyetlen nap vagy egyetlen év alatt! Annak a szemétnek csak egy jelentéktelen hányadát, ami New Yorkban felgyülemlik, s amit nem szállítanak el. Amikor legutóbb itt 437 jártam - mivel akkor fizetésképtelen volt a város -, nem szállították el a szemetet. Mostanra már igen. Ilyenkor a patkányok is visszamennek a csatornákba, elhúzódnak a külváros felé a raktárakba. New York tehát jelenleg újra fizetésképes. Az Államoktól kapott egy gyorssegélyt, így kapaszkodott meg újra a szalmaszálban. Ezzel mintegy tízmilliárd dollár az adóssága; hogy ki, mikor és miből fogja ezt kifizetni? Egyetlen patkányt sem látni most az utcán. (Mintha a bábolnaiak jártak volna itt.) Persze, azért a patkányok nem pusztultak el, megvannak, mert a bábolnaiak még nem jártak New Yorkban! Csakugyan miért nem vállalják fel, hogy Budapest után New Yorkot is patkánymentesítik? Itt is kivetné az „adót" a hatóság lakások, telkek, mindenféle ingatlan tulajdon után. Mit lehetne bezsebelni egy száznegyven emeletes ház lakóitól patkányirtás címén ... ? Ha annak csak a tíz százaléka lenne a Burgert Róbertéké, már azzal is szanálhatnák a Magyar Nemzeti Bankot! Burgert Róbertnek meg biztosan szobrot állítanának New Yorkban. Valahol ott, a nagy óceán-parti Szabadság-szobor mellett, amelyet először látni a vízről Európa felől. És mi pénzt kereshetne a hatóság a paktányirtáson ... sokkal többet mondanának a népnek, mint amennyibe került, jutna is, maradna is... Az én 170 forintomból is kellett maradjon, amit Budapesten „pat-kányadó"-ként befizettem, holott a mi környékünkön évek óta ember egy fia patkányt se látott! Mert hogy itt sincs mindenütt. Például a Park Avenue-n ki látott valaha is patkányt ? ... New York a Kennedyek városa is. Megmutatták a házat, ahol a család élt és él. Ott őgyelegtünk, bámészkodtunk egy ideig, de a Kennedyek közül nem láttunk senkit. Elképzelheti, hogy én leginkább Jacqueline-t szerettem volna látni. Akit annak idején imádott az egész Amerika. Ő volt a kedves, a bájos, a hűséges feleség! Minden amerikai asszony és lány példaképe. Hozzá 438 szeretett volna hasonlítani minden amerikai hölgy. A csinos-kívánatos asszony, az okos és szerető anya, a férjét segítő, megértő hitves ... Ott térdepelt előtte minden amerikai férfi... ilyen hitvest adjon neki az isten; és ha már van, ha már adott - változtassa ilyenné! Aztán a többi már tudott. Kennedy halála, a „fájdalmas" özvegység, majd hirtelen-váratlan Onassis, az öreg görög milliomos ,,play boy", rózsaeső Kennedyné jachtján a repülőgépről, midőn Görögország felé hajózik ... Mindez eszébe se jutna az embernek, ha nem itt állnék most Ken-nedyék „családi háza" előtt, amely egy felhőkarcoló. Mutatják a barátaim Pete Hamill cikkét a Daily News-ban. Azt írja ez a derék újságíró - Kennedynének Onassisszal kötött házassága kapcsán -, hogy: mióta világ a világ, soha kurtizán még ilyen magas áron nem kelt el, mint Jacqueline ... No, de ez még mind semmi! Még ezért se horgonyoztam volna le a témánál. De: jelenleg - és ez nyilvánosságra is került - Jacqueline legújabb szeretője ugyanaz a Pete Hamill újságíró, aki annak idején ezt a cikket megeresztette ... Ez is Amerika ... Ahol mindenkivel mindent szabad; ahol szabad rajongani, majd kiköpni a szájából a keserű nyálat, elkedvetlenedve, csalódottan... Mert Kennedynéért nem rajongtak többen annak idején, ahányan ma leköpik... Mert köpnek - nemcsak a láttán -, hiszen hol és kik előtt mutatkozik ő ? - vagy bármelyik milliomos - így aztán köpnek a neve hallatán ... Megkérdeztem, vajon a New York-i milliomosok csak azért nem járnak-e az utcán, a tömegek között, mert félnek? Nemcsak azért. Hanem azért is, mert számukra undorító a szegény ember pofája. Nem szeretik, nem akarják látni őket. Ezt egy olyan New York-i mondta, aki maga ugyan nem milliomos, de nagyon is jól ismeri azt a „népséget". Mégiscsak sikerült befurakodnom a milliomosok világába! Furcsán, véletlenül, és csakis a szerencsémnek köszönhetően ... 439 A Park Avenue-n áll a ház. Felhőkarcoló. Üveg, fekete márvány, alumínium, acél, mint a többi... A földszintjén egy pénzintézet-, mi más is lehetne? És az intézet nagy trezorja a kirakatban. Mintha csak egy csábos utcalány kínálná magát. Akikből - csak úgy mellesleg megjegyezve - kereken huszonötezer van New Yorkban! Akiket szintén nem számoltam meg. De -mondják - ebben a huszonötezres létszámban nincsenek benne azok, akik csak másodállásban űzik az ipart. Ez a huszonötezer az abszolút profi...! Csak a kirakatot kellene benyomni, és máris ott állhatna az ember a pénzes páncélszekrény előtt. Amelyben a pénznél csak jóval nagyobb értékeket tartanak ... aranyat, gyémántot, értékpapírokat.,. Mert a pénz már Amerikában sem olyan nagy szó: legfeljebb azoknak, akiknek nincs belőle elég. Amióta kiderült - és ezt Amerika nyilvánosan is beismerte -, hogy a dollárnak nincs aranyfedezete, amióta szertefoszlott a legenda, hogy ha nekem bármennyi dollárom van, azt Amerikában a bank mindenkor és minden mennyiségben kifizeti arannyal - amióta ez a tévhit eloszlott, mert nem fizetik ki -, azóta a dollár is kussol! Amióta kiderült, hogy a dollár Amerikának is csak annyiban van, mint a papír, amit „befestenek" dollárra, és annyiban, mint amennyibe ez a művelet kerül, azóta jóval lentebb szállt a dollár nimbusza. Amerika az egész világnak csinálja a pénzt. Annyit, amennyit nem szégyell. És ezért a pénzért a világon mindenütt és mindenki meg van veszve. Ki érti ezt? No, de a „kassza" ott a kirakatban ... Számos helyen azonnal megszólalnának a riasztóberendezések, de megszólalnának a fegyverek is ... És ezt nemcsak én tudom! De hogy lehet bejutni a Park Avenue-n egy milliomosok lakta felhőkarcolóba? Hiszen nemcsak az utcát, a bejáratot, a folyosókat védik a milliomosok fegyveres testőrei... Megismerkedtem egy igen derék magyarral, aki híres ember New Yorkban. Saját rádiója van; nem úgy értve, amin az ember zenét, híreket, s a többit hallgat. Ő a rádióján nem hallgat, hanem beszél, egy hé- 440 ten egy órát magyarul. Remek kis műsorokat állít össze. Bérel egy adót, amely szombaton este egy óra hosszáig az ő műsorát sugározza. Neki csak annyi a dolga, hogy időben mindig leadja a magnószalagokat. A műsor verseket, zenét, riportokat, hallgatói leveleket tartalmaz. Igen tisztes színvonalon. Állítom, hogy nem egy adása szép sikerre tarthatna számot a budapesti rádió hallgatósága előtt is. Persze, nem mindegyik. Főleg, amelyek az „elfogultság" jegyében születtek. De nálunk talán nincsenek „elfogult" műsorok? Az volt az első dolgom, hogy ezt a derék „katolikus magyar"-t kiábrándítsam Mindszentyből. Ez sikerült is, egy „kálomista pap", Hamza Bandi segédletével. Mert annak idején Mindszenty temetéséről egyhetes műsort sugárzott a New York-i magyar rádió! Ezt se fog többet...! És nemcsak azért, mert Mindszentynek már nem lesz több temetése... A rádiótulajdonos magyar - Kálmán László -, igen jól keres. Egyedül él, és minden jövedelmét ennek a rádiónak a fenntartásába öli. Mindenkinek van valami „flúgja" - mindenkinek van valami „heppje". Neki ez a rádió... De ő mégiscsak a legnemesebbet választotta - a magyar nyelv és a magyar kultúra terjesztéséért, fenntartásáért áldoz. Ha nagyvonalú lenne a Magyar Rádió, meghívná egy hónapra: tanulmányozza a mi rádiónk munkáját. Meg kellene hívni még akkor is, ha az ő műsorai nem minden esetben tetszenének a „szuperlekto-rok"-nak, és ha nem is mindegyiket javasolnák adásra! Ez a New York-i fiatalember nemcsak rádióműsor szerkesztő-tulajdonos, tisztes polgári foglalkozása is van: házmester! Mégpedig a Park Avenue-n egy milliomosok lakta felhőkarcoló házmestere. Persze, ez itt, ekkora méretekben „vezérigazgatóságot" jelent. Mert több beosztott házigazgatója van, ő a főigazgató. Hozzá tartozik a fegyveres testőrség feletti parancsnokság, a ház üzemeltetésének biztosítása: egyszóval a ház körüli rend fenntartása. Ugyanis az a helyzet, hogy ezek a felhőkarcolók valójában bérházak. Akinek - mint milliomosnak - több ilyen bérháza van, ő maga is 441 egy bérházban lakik, rendszerint nem a sajátjában. Hogy miért? Mert ez a szokás. Egy Rockefeller, egy Ford - mint család - könnyűszerrel birtokolhatna egy külön magán-felhőkarcolót is, de ők se szeretnek véteni a szokások ellen. Ahány emelet, annyi lakó, annyi bérlő. Egy-egy emelet általában tizenöt-negyven szobából áll. A nagy családoké a negyvenszobás bérlet, a magányosoknak elég tizenöt szoba is. Amikor beléptem a felhőkarcoló „előcsarnokába", azonnal néhány jól öltözött fekete ruhás úr fogadott. Mit kívánok, kihez van szerencséjük? Akármerre néztem, mindenütt csak magamat láttam, hol tükörben, hol egy-egy óriás tévé képernyőjén. Ezek a fickók itt igen jól felszerelt emberek. Még hogy lőfegyver van náluk, könnygázpisztoly és fecskendő, amivel egy pillanat alatt elaltathatnának, de van az előszoba területén beépítve a padlózatba olyan gomb is, amelyre ha ők rálépnek, az a rész, ahol én állok, lesüllyed! A barátom „leadta" a nevem, amikor megmondtam, ki vagyok, kit keresek, egyből tisztázódott minden. Úgyhogy, ha megengedem, egyikük felkísér. Miért ne engedtem volna meg ? A főházmesternek csak ötszobás a lakása, ő nem bérlő, ez „szolgálati" lakás. Fura, hogy egy Park.Avenue-n levő, milliomosok bérelte felhőkar-colóbeli kislakásban minden magyar. A falvédő buzsáki, a sezlonon a díszpárna: beregi keresztszemes, a karnist díszítő minta matyó ... Az egyik szoba a rádióstúdió. Most éppen a Bartók emlékműsor szerkesztésén dolgozik a szerkesztő. Illyés Bartók-verse, népdalok, népdalfeldolgozások, egy rövid vallomás: mit jelent az Amerikába szakadtaknak Bartók Béla? A kortársak, a művésztársak visszaemlékezései. Ezt a műsort nem egy szalagra veszik fel, jó pár másolatot készítenek belőle, elküldik több amerikai' magyar rádióadónak, sok magyar kulturális egyesületnek. 442 Persze, a milliomosok lakásainak folyosóján nem csellenghettem, még a „főházmester" társaságában sem. Mert iszonyú, ahogy a milliomosok féltik magukat. Kincsekért sem mutatkoznának az utcákon, ott, ahol más földi halandók élnek, járnak. Az igazság az, hogy van is magukon mit féltsenek, a lakásaikon is, meg valószínű, hogy tömegiszonyuk is van. Meg amit az őket jól ismerő barátunk mondott róluk. A lakásféltés itt igen indokolt. Hiszen nem egy lakás olyan, amelyikben egyetlen szoba egyetlen falán hárommillió dollár értékű képet helyeztek el! Ha a folyosókra nem is, de a tetőre felmehettem. Ez most csendes. A tető egyik része helikopterállomás. Most se leszálló, se felszálló helikopter nincs, szerencsére, mert akkor nem lehetnék itt. A tető másik fele: a természetből egy darab. Nyírfaerdő, pici patak, füves tér és egy mini tó. Benne hattyú, vadkacsa, meg még néhány ismeretlen vízimadár, a szárnyuk egy csontja eltörve - majd meggyógyítva -, de úgy, hogy repülni többé egészségesen, gyógyultan se tudjanak. A bokros-csalitos erdő szélén őzikék. Tudnak futni, sétálni, legelészni, de mindent csak mérsékelten. Nekik egy inukat vágták el, emiatt nincs kedvük a hancúrozásra. Megkopott szőrzetű, bágyadt szemű állatkák. Most már ezt is tudom, milyen egy amerikai felhőkarcoló teteje itt a Park Avenue kellős közepén. Persze, nem mindegyik ilyen. Van cifrább is, de azokról csak elbeszélésekből tudok. Van aki dohányt termel a tetőn, más földimogyorót, szóját, rozsot. Kit mihez fűznek érzelmi szálak. És az élővilág sem mindenütt ilyen szegényes. Van itt házteteji dzsungel is, leopárddal, mérgeskígyóval, majommal. Ahogy az úgy együtt összeülik. De az igazi szenzáció nem a felhőkarcolók tetején van, hanem a pincéjében. Ahonnan a város alatt egy csatorna vezet ki az óceánba. De nem a szennyvíz kivitelére ... Hanem hogy azon a csatornán át egy mini „tengeralattjáróban" kijusson a milliomos az óceánra. Ott feljön a víz tetejére, ahol már várja a vitorlás vagy motoros jachtja. 443 Ezen hajókázik, napozik, fürdik, gyönyörködik a táj szépségében, természetesen kellő számú fegyveres őrség távolabbi jelenléte mellett. Majd a „naplementekor" újra vissza a „tengeralattjáróba", zsupsz, be a csatorna száján, vissza a felhőkarcolóba! Ez a menete egy valamire való New York-i milliomos hajókirándulásának. Persze, mindezeket én nem láttam, csak hallottam, hogy ily dolgok is vannak! De amikor elmondtam ezt egy amerikainak, jót nevetett rajta: hogy engem miféle képtelenségekkel traktálnak itt egyesek ? Mert hogy az előzőekben leírtakból egy szó sem igaz!... Mindezek csak fantáziaszülemények. Az viszont igaz, hogy a New York alatti csatornákban ezerszám élnek az 5-6 méter hosszúságú alligátorok! De hogy kerülnek ezek oda? Sok üzletben árulnak ,,baby" alligátorokat. Amikor ezek nagyobbacskák lesznek, szabadulni szeretne tőle a „gazdi": ledobja a csatornába. Itt aztán valóságos paradicsomi állapotok fogadják a növendékállatot. Van meleg, van víz, és van táplálék is: patkány. Ezért nem is irtják a csatornákban élő alligátorokat túlzottan, mert ha nem volnának, a patkányok még mértéktelenebbül elszaporodnának. Az irtás helyett fegyverrel látják el a föld alatt dolgozó csatornamunkásokat, akiknek puska nélkül tilos a csatornákba leereszkedni. Az alligátorok túlzott elszaporodását pedig a hatóságok úgy igyekeznek gátolni, hogy újabban megtiltották a „baby" alligátorok árusítását, így kevesebb állat kerül a csatornákba is. Nem mindegyik felhőkarcoló tetején van helikopterállomás és természeti táj, mert nem is mindegyik felhőkarcoló lakóház. Jó néhány csak hivatal. Ez érthető is, hiszen az egész Egyesült Államok hivatalainak egyharmada itt van New Yorkban. Amerika ötszáz legnagyobb cége is itt székel... Úgyhogy kell a hely ... érthető a házak sűrűsége, magassága. És ezzel együtt még mindig van New York városában telek eladó, melyet be lehet építeni. A vételár összege ? Minden négyzetcentiméterre fél méter magasságban felpakolt arany... úgyhogy ide csakugyan nem volna érdemes földszintes családi házat építeni! New Yorknak folyói is vannak, az East River, ami ugyan nevével ellenkezően tengerszoros, és a Hudson; mikor melyiken mentünk át, 444 sohase tudtam. Olyan egyformák. És olyan szédületesen széles m' egyiknek a medre. Hozzávetőlegesen, ahogy én úgy megsaccoltam, tízszerese a Dunának. És a hidak is az Erzsébet-híd sokszorosai. Nemcsak azzal, hogy hosszabbak, szélesebbek, de emeletesek is. Egyik emeleten csak jönni lehet, a másikon menni. Egyik emeleten csak teherkocsik járhatnak, a másikon a személykocsik tengernyi áradata. Sétakocsíkázások közben mindig tájékoztattak, mikor hol járunk. Befordulva egy alagút mélyedésébe, felhívták a figyelmemet, hogy most az óceán mélyén vagyunk, s felettünk óceánjáró hajók sokasága úszkál! Nem tudom, abból a 260 millió személygépkocsiból hány furikázik itt New York utcáin, de a kocsiáradatoknak se vége, se hossza. A parkolás már úgy, ahogy megoldott. 1980-ra javul a közlekedési helyzet is, amellett, hogy egyre több lesz a kocsi. Erre az időpontra - úgy tervezik - a New York-i utcákon már nem lesznek közlekedési lámpák, amelyek lelassítják a forgalmat. Aluljárókkal, felüljárókkal megszüntetnek mindenféle kereszteződést. Ez a terv nemcsak New Yorkra vonatkozik, hanem minden amerikai nagyvárosra, később pedig az Államok egész területére. Átmentünk a „túlsó partra" is. Ezt vegye úgy, mintha Pestről átmenne az ember Budára. A „budai" részt egy milliomos ajándékozta New Yorknak. Merthogy az valamikor mind az övé volt. „Budára" egy vizit miatt mentünk át. Bejelentett vendégek voltunk, de nekem nem mondták meg, kihez megyünk, ismerjem fel a ház asszonyát... Persze, hogy felismertem. Nem mondom, eleinte egy kicsit zavarban voltam, de aztán nagyszerű időt töltöttünk együtt. Amikor megláttam a hölgyet, önkéntelenül is kiszaladt a számon: - De hiszen, művésznő, én azt tudtam magáról mind e pillanatig, hogy maga a kalocsai női börtönben van. Életfogytiglan! Volt röhögés rendesen ... Nem vicceltem, nálunk otthon egy időben az a hír járta, hogy valami egészen nagy buli miatt Krencsey Mariann - mert hisz ő volt a ház asszonya - börtönbe került. Egy szó se igaz belőle! 445 . Az igazság az, hogy disszidált, de nem művészi, politikai, hanem családi okok miatt. Eljött Magyarországról, ahol ő valamikor „istennő" volt, hétszépség, a tündéri lány megtestesítője. Férjhez ment egy orvoshoz, együtt jöttek ki, azóta is együtt élnek. Krencsey Mariann soha nem volt azóta színpadon, legfeljebb ha jótékonysági összejöveteleken lép fel, elmond egy-egy verset. Háziasz-szony, anya és a férje nőgyógyászati rendelőjében orvosírnok. Hát ilyen az élet. A sokszínű ... Délután együtt mentünk ki New Yorkból jó messze, a New York-i temetőbe, ahol Bartók Béla nyugszik. A halála harmincadik évfordulóján ez már a sokadik megemlékezés a sírnál. Mert ahány színű kulturális és politikai csoportosulás van itt a magyarok között New Yorkban és a város környékén, azok mind külön szervezték és tartották az emlékünnepségeket. „Hiszen csak nem fogok elmenni Bartók sírjához akkor, amikor azok is ott lesznek ...!" Ez a mai ünnepség a legmérsékeltebb, a legjózanabb kulturális csoportosulások ünnepe. Érdeklődők, megfigyelők, megbízottak azért máshonnan is jöttek. Az amerikai temetőben nincs fejfa, nincs sírkő, csak egy földre fektetett keskeny márványlap, felirattal. Ennyi az egész. Sírdomb sincs. Óriási tömeg gyűlt össze a sír körül. Népviseletbe öltözött fiatalok, mérsékelt irányzatú cserkészcsapatok díszelegtek, és megszólalt a New Brunswick-i Kodály-kórus is. Hogy senki, semmilyen oldalról ne köthessen bele semmibe, emlékbeszéd nem hangzott el. Mindenki percekig fejét lehajtva tisztelgett Bartók emléke előtt. Talán így volt a legszebb. Aztán Krencsey Mariann halkan és mértéktartással elmondta Illyés Gyula Bartók-versét, majd a kórus következett. „Elindultam szép hazámból, híres kis Magyarországról..." „Jaj Istenem, rendelj szállást, mert meguntam a bujdosást..." Mindenki sírt, mint a záporeső. Akkor csakugyan nem lehetett nem sírni. Még annak se, aki nemcsak elindult, ittmaradt örökre, de még 446 annak se, aki pár nap múlva visszamegy a hazába. Oda, a Duna-Tisza-Szamos vidékére, abba a hazába, abba az egyetlenbe! Aztán engedett a torkok szorítása. Csoportokban beszélgettek az emberek, rég nem látott ismerősök üdvözölték egymást. Akit nem ismertek mások - azokat a közös ismerősök bemutatták egymásnak. Sok kézfogás, sok egyszer hallott név, soha többé nem látott arc -Bartók sírjánál. Két ember a bemutatkozás után ott maradt mellettem. Két javakorabeli magyar. Váratlanul arról kezdtek beszélni, hogy ők a Corvinközben harcoltak! Nem ismerem a nevüket ? Az ő brigádjuk tartott ki legtovább! Ők Maiéter „hadserege" ellen is harcoltak, mert hisz Ma-léter is „áruló" volt. Az ő harci brigádjuk volt az egyetlen, amely a tiszta, igazi magyar szabadságért küzdött. Ók erről könyvet akarnak most írni. Leleplezik a könyvükben Ma-létert is! Tíz dollárba kerül a könyv. Rendeljem meg. Hat dollár az előleg. Elismervényt adnak róla. Egy éven belül megkapom a kötetet. A náluk maradó elismervény hátlapjára írjam rá a nevemet, a címemet. A postaköltség is benne van a tíz dollárban. Aki magyar, ezt a könyvet úgyis el fogja olvasni, meg fogja venni! - Csakhogy én olyan magyar vagyok - mondtam -, aki Budapesten él. Én csak látogatóban vagyok itt. Három nap múlva Bostonból visz-szarepülök Budapestre. Anélkül, hogy egyetlen szót is szóltak volna hozzám, csendesen elsétáltak mellőlem. Az ünnepségen jelen volt a New York-i magyar rádió is. Mire beértünk a temetőből, New Yorkban már sötét este volt. Először egy nagy sétát tettünk a „magyar utcában". Ennek a neve: Second Avenue. Persze, az egész utca nem teljesen magyar, de itt, és ennek az utcának a környékén élnek legsűrűbben magyarok. Ez a rész még nem igazi belváros, de azért külvárosnak se mondható. New York magyarjai nem hagyták kiszorítani magukat a perifériákra, de - tömegestől - a belváros se adott helyet számukra! Az üzletek feliratai: mintha egy budapesti utcán nézgelődne az em- 447 ber. Püski Sándor könyvkereskedése. Garai, Goda Gábor, Mesterházi Lajos a kirakatban. Aztán az ,,Emke" presszó, „Anna-bár", magyar újságárus, magyar régiségkereskedő; vitézi kard, árvalányhajas pásztorkalap, szegedi papucs. Alig megy innen az ember két-három utcát, konflisra szállhat. Szürke ló a féderes konflisban. Tíz dollár egy New York-i séta - egy óra hosszán át. Ezt az éjszakát New Yorkra áldozzuk! Négyen vagyunk, a rádiós Kálmán László, Kováts Bandi, a magyar kultúra egyik New York környéki apostola és Tokay János grafikus. New Yorkban a legritkább eset, ha négy embert egyszerre akarnak eltenni láb alól. Nem engedjük el egymás kezét... Lássuk akkor azokat a rémeket! Mert a statisztikának vagy hisz az ember, vagy nem; hogy New Yorkban minden hetedik percben kirabolnak egy üzletet, minden nyolcadik percben ellopnak egy kocsit. Ki lehet számolni, reggelre hány feltört üzlet lesz itt, és hány kocsi fog hiányozni a parkírozó helyekről ? Továbbá a városban minden két órában megerőszakolnak valakit. Ez a veszély nem fenyeget bennünket, ugyan ki merne kikezdeni négy ilyen deli magyar legénnyel? A gyilkosság pedig: minden hat órában egy. Először is meg kellene vacsorázni. Mivelhogy itt mindenféle náció él, és minden nációk közül legkiválóbb konyhával a kínaiak rendelkeznek, ezért a Chinatown felé vettük az útirányt. A kínai városnegyed éppen olyan, mint a többi. így külsőleg. Amúgy a lényeget tekintve egészen más. Nemcsak azzal, hogy itt egymást érik az éttermek, hogy ide jár enni fél New York, hanem azzal is, hogy itt a legjobb a közbiztonság! Chinatownban még például soha nem gyilkoltak rendőrt. A kínaiaknak kitűnő magánrendőr szervezetük van, csupa válogatott gengszter. Azt mondják, ez a magánrendőr gárda a legjobb viszonyban van a hivatalos rendőrségi apparátussal. De miért kell a kínai városnegyednek külön magánrendőrség ? 448 Hogy kereskedelmi tevékenységükben védjék az itteni üzletembereket. Az itteni kereskedelem pedig az egyik legfontosabb kereskedelmi ágazat egész Amerikában: a kábítószerekről van szó. Amerika kábítószer-kereskedelmének a felét itt bonyolítják le. Mekkora pénzek fordulnak itt meg az üzletemberek kezén ? Ebben a városnegyedben a rendőrség sokkal elnézőbb a kábítószer-kereskedelem vonatkozásában is, mint bárhol. Hálából a gengszterbandák a rendőrségnek is védelmet nyújtanak. Innen valakit letartóztatni: végső eset. Mindig van egy telefon: „Kedves Li... nagyon szépen kérjük, tűnjön el egy időre, holnap le kell tartóztatnunk!" Persze, valamit valamiért. Nincs kimutatás arról, hogy a chinatowni kábítószer-kereskedelemből ki mennyi hasznot húz ... Szépen leesik mindenkinek a jatt! Az egyik legelőkelőbb kínai étteremben vacsoráztunk. Talán nincs még a földön egy ilyen csendes étterem. A pincér mintha szárnyakon suhogna. Suttogva kérdezi meg, mit kérünk ? A vendégek mind-mind kínaiak. Négyen-öten ülnek egy asztalnál. Csak férfiak. Ők is olyan halkan beszélnek, szinte csak a szájuk mozog. Nemcsak kínai, de mindenféle más ital is kapható itt. Kováts Bandi Manhattan-cocktailt rendelt: 1 adag jég, 3 adag rozspálinka, 1 adag édes vermut, benne 2 szem cseresznye. Nekem a cocktailban a cseresznye ízlett a legjobban. Ezek teljesen megőrültek, olyan rendelésbe fogtak, egymást túllicitálva. Talán már az ötödik Manhattan-cocktailnál tartottunk, amikor végre sikerült közösen megegyeznünk: elég. No, de az ételek! Először halak, aztán csirke; amikor már a végkimerülésnél tartottunk, kínai kacsa, ananász befőttel. Pudingot is rendeltek, mert én még igazi kínai-amerikai pudingot nem ettem soha. Mondhatom, ahogy eddig megvoltam nélküle, megleszek ezután is. Olyan jókedvünk támadt, hogy amikor kimentünk az étteremből, egyből leszólítottunk egy termetes néger nagyságát. Persze, megmondtuk neki, miért: szeretnének engemet a hölggyel lefényképezni ebben a sűrű, vad New York-i éjszakában. 449 A hölgy megértette, nagyon szívesen állt a rendelkezésünkre. Mellém állt, átkarolt, megölelt, és a szabadon maradt kezét felemelve intett. „No, most azt a fotót!" így jó lesz ? így gondoltuk mi is ? Ha nem, csak szóljunk. Ő szívesen megtesz nekünk bármit, ami a fotónkhoz kell. Éjfél után már valamennyire szűnt az utcák forgalma. Mi szinte a milliomosok felhőkarcolóira specializáltuk magunkat, azok előtt, azok körül csatangoltunk. Leültünk a parkok padjaira. Már ahol volt szabad hely. Mert legtöbb pad foglalt, egész éjszakára. Ugyanis ezekre a padokra az „éjszakások" már letelepednek kora este. Hozzák magukkal a cókmókjukat. Rendszerint két pokrócot. Egyiket maguk alá terítik, a másikkal betakaróznak. De még ezen kívül is bebugyolálják magukat mindenféle rongyokba. Itt alszanak reggelig. Senki nem háborgatja őket. A rendőrség meg különösen nem. Hagyták, hogy fényképezzünk, és nem zavarta őket, ha letelepedtünk a szomszédos padok valamelyikére. Az itt alvókról senki nem tudhatja, melyikük férfi, melyikük nő. Nemcsak amiatt, hogy annyira be vannak bugyolálva. Legtöbbjük egy harisnyát húz a fejére, arcára, miután lyukat vágott a harisnya szárán az orr, a száj, és a szemek helyénél. Ez a harisnya-felhúzás nemcsak azért van, hogy ne lehessen felismerni, férfi-e vagy nő, aki a padon fekszik, hanem azért is, hogy az ismerősök se lássák, ki kicsoda. Aki New Yorkban az utcán hál, annak rossz híre megy. A hírükre vigyáznak. A rosszhírű embereknek nem ad senki munkát, és ők még nem vesztettek el minden reményt, ők még szeretnének visszakapaszkodni a társadalomba! Egy ideig számoltuk, hányan hálnak ma éjjel New Yorkban az utcán. A „bankok utcájában", a Wall Streeten teljesen megbolondultunk. Felálltunk a bejáratok lépcsőire; kezünkben egy-egy dollárt lobogtatva huligánkodtunk: gyere ki, Rockefeller! Nemcsak a bankoknak van külön utcája, de úgyszólván minden nagy szakmának. így például a Madison Square a reklámcégeké. Azt is megtudtam, hogy a hosszában futó utcák az „avenue"-k, amelyek 450 pedig keresztbe szelik New Yorkot, azok a „street"-ek. Nagyon fontos a tájékozódás szempontjából az is, hogy melyik „égtájon" vagyunk. A „West Side" vagy az „East Side" megtalálása már csaknem azt jelenti, hogy a kívánt helyre jutott el az ember. Egy óriás ákombákom betonbunkerszerű építmény előtt is megálltunk. Csak nem ház ez is ? Nem. Szobor volt! Közben aztán New York-i magyarjaim törték a fejüket, mi lehet az, ami engem érdekel ? Például, hogy holnap reggel egymillió munkanélkülije lesz a városnak! Ezt a statisztikai hivatalok mindig előre megállapítják, és közlik is. És nincs semmi kilátás! Az Államok, a központi kormány, ezentúl egy vasat nem hajlandó adni a hol a csődben, hol a csőd szélén egyensúlyozó metropolisz háztartásához. Mindig be-bedob valaki egy javaslatot. De a javaslatokból soha semmi nem lesz. Igaz, abból sem, amit egy évtizede jósoltak meg a futurológusok, hogy New York egy szép napon eltűnik a föld felszínéről. Felfalja önmagát. De ezt hogy képzelték el ? Mert midőn a város felfalja önmagát, az a rész, amelyik falt, tovább él! Legutóbb azt dobták be, hogy New York mint város szakadjon el New York államtól és önálló városállamként csatlakozzon az USA-hoz. Ez csak látszólag fából vaskarika, mert ha New York önálló állam lenne, másképp alakulna sok minden. Mindenekelőtt az adófizetés. Rengeteg ember van, aki itt dolgozik New Yorkban, és így a számukra fenntartott szociális és minden más intézmény terhe a város nyakában. De ők valójában nem itt laknak, tehát az adóikat nem itt fizetik ! Legtöbbjük vidéken, ahol viszont semmiféle fenntartási költség nem terheli a helyi hatóságok pénztárcáját. Egy időben úgy volt, hogy bevezetik az „inga-adót". Aki nem itt él, de itt dolgozik, naponta bejár a városba, ezért külön fizessen adót. Odáig fajult a helyzet, hogy ma New Yorkban egymillió ember kap szociális juttatásokat. Csaknem háromszázezer ember dolgozik a vá- 451 rosban, mint közhivatalnok. Bűvészmutatvány előteremteni a havi fizetésüket. Olykor-olykor ez nem is sikerül. New Yorknak már senki nem ad kölcsön ... Hiszen akiknek adósa a város, mikor remélhetik, hogy megkapják a maguk tízmilliárdját? És közben mi mindenre folynak el itt milliárdok ... A vietnami há-borű százötven milliárd dollárba került! És nem hozott egy centet se ... Az Államoknak nem, de az Államok polgárainak - a milliomosoknak - igen. Micsoda éjszakai járókelők... Ez bizonyára egy ferences pap! Óvatosan oda kellene húzódnunk mellé. - Nem ferences pap - mondja Kováts Bandi -, megnéztem közelről. Napóleon korabeli francia dragonyos egyenruha van rajta! Itt egy kirakat; írásos felhívás! A parkban reggel hullát találtak. Egy tizennyolc éves lányt. Neve, adatai, fénykép. Tízezer dollár jár a nyomravezetőnek. Mert ha a rendőrség kezd el nyomozni, ugyan honnan induljon el a nyomozással -, tízszeresére is rúgnak a költségek, mire esetleg fény derül a gyilkosság körülményeire. Sokan állnak a hirdetés előtt. Feljegyzik az adatokat. Hátha ... mert azért tízezer dollár az pénz... Azzal már esetleg lehet valamit kezdeni. Befektetni valahova és megtízszerezni. Minden gyilkos után nyomozni kell. De nem minden gyilkost lehet és kell elítélni. Mondják, hogy nemrég egy tizenegy éves kislányt gyilkoltak meg. De a gyilkost nem ítélték el, mert a gyilkosság maga egy vallási rítus közepette zajlott le. Hogy én ezt nem hiszem; jó, hát kételkedjek! Láttunk még egy szobrot! Egy milliomosé. Maga csináltatta magának, amíg élt. Ő volt a vasútkirály! Éppen, ahol most sétálunk, itt futnak be alattunk New Yorkba a vasútvonalak. De ez régi produkció ... A New York környéki vasutak léte forgott kockán. Száz, százötven kilométerre kellett volna kitolni a pályaudvarokat, állomásokat. Ezt a módszert választották: jöjjenek csak be a szerelvények a város szívéig. De csak a föld alatt... 452 - Láttál már olyan építkezést, ahol éppen most alapoznak meg egy felhőkarcolát? - Ajaj, de még mennyit! - Akkor is nézzük meg! Kívülről csak egy magas, plakátokkal teleragasztott fal. Be is lehet lesni. Óriási reflektorok világítanak a mélységekbe. Gépek, motorzúgás, beton és betonból kiálló acél karmantyúk tízezrei. - Ha legközelebb jössz, itt már állni fog egy felhőkarcoló. - Azt elhiszem! A Broadway! Minden színház zárva. Mi lenne most itt éjszaka, ha ... ha az egyik színház nem bocsátotta volna el három színészét -és most nem sztrájkolna minden színház! Sehol nincs előadás, csak Frank Sinatra egekig érő képei. Sztrájkol ő is. Ebben a színházban, ha ma éjjel volna előadás, a „Let my people come" című darabot játszanak. A come itt argó. Ennek ismeretében'a fordítás: „Engedd elélvezni a népemet!" Mit tudtam még meg New Yorkról? Hogy a városban négyszáz halálraítélt várja kivégzését. És hogy egész más esélye van egy fehér halálraítéltnek, mint egy feketének. Elképzelhető, hogy ez a levél később érkezik haza, mint én ? Nem baj, akkor majd ez lesz a szóbeli beszámolómhoz az írásos kiegészítés ... Fordítva gondoltam, de így is jó, igaz? (New York másodjára) Drága, édes Rita! Nem azért írok Neked innen Amerikából, mert ha hazamegyek, Veled nem találkozhatom, hanem mert olyan sokszor eszembe jutottál! Te vagy az egyetlen, akinek innen írok. Előbb másnak se igen írhattam volna-, meg kellett várnom az itt töltött idő végét. Hiszen ha már az elején írok, honnan tudtam volna, mi minden vár még rám? Egy utazás az nem olyan, mint egy elképzelt riport: írja az ember, amit gondol, Amerikáról, otthon, a Duna partján. Most már az út vége felé járok, mindenféle tapasztalatokkal, tehát papírra is vethetek valamit. Szívesebben beszélnék Neked erről az útról, de hát karácsony még messze van, s mire Te hazajössz Szófiából, én elfelejtek mindent... Aztán a kölcsönös beszámoló igen-igen féloldalas lesz. Te mindenféle friss élményekkel tele, én meg porlepte amerikai históriákkal! Bár magát Amerikát egyhamar aligha felejtem el! Remélem, mire hazamegyek, vár a leveled ... Charter gépen jöttem, amelyik Bostonban tett le. Ezeknek a charter gépeknek az az előnye, hogy rendkívül olcsók. Szinte féláron szállítják az utasokat Európából Amerikába vagy fordítva. így legalább kevesebbe kerültem vendéglátóimnak! De a charter gépeknek van hátrányuk is! Mégpedig az, hogy csak a jó előre meghatározott járatot lehet igénybe venni! Ezek szerint nekem vissza kellett volna mennem New Yorkból Bos- 454 tonba. így szólt a jegyem. Csakhogy: ahhoz a charter géphez pontos csatlakozás nemigen lett volna a New York-Boston helyi járaton. Bostonban nem sikerült olyan barátságot kötnöm, hogy ott valakinek is újból igénybe vehettem volna a vendégszeretetét. A bostoniaknak elegük volt belőlem mindjárt az érkezésem napján. A holmijaim egy részét ott hagytam a vendéglátóimnál, gondolván, hogy úgyis onnan indulok majd haza, mit cipeljem Amerikában keresztbe kasul? Még így is nehezebbek a bőröndjeim: elég sok használt ruhát küld tőlem mindenki az ismerőseinek, rokonainak. Ezeket nem lehet otthagyni, megsértődik az is, aki küldi és az is, akinek küldik - ha nem hozom el: „Persze, ezeknek már olyan jól megy otthon a kommunizmusban, hogy már azt se veszik fel, ami csak egyszer-kétszer volt az emberen ... Bezzeg egypár évvel ezelőtt könyörögtek az ócskás csomagokért. De felnyílt a csipájuk!" Hát rám nem mondják, hogy kinyílt a szemem, bepakoltam minden ócskát, le is céduláztam mindegyiket pontosan: kitől kinek ? Még egy másik indok is volt, ami miatt nem kellett visszamennem Bostonba. Ők az ottmaradt holmijaimat megfelelő óvatosságból és nagy előrelátással utánam küldték egy postai csomagban a New York-i tartózkodási helyemre! Becsületükre legyen mondva: nem portósan! Egy teljes napig jártunk, amíg elintéztük végre, hogy Boston helyett New Yorkból indulhassak. Küldtek bennünket egyik hivatalból a másikba, egyik utazási ügynökségtől a másikig, közben kávé, szendvics, üdítő italok, mindenféle színes-látványos prospektussal is szolgáltak, sőt még reklám töltőtollakat is kaptunk, de nem intézett senki semmit. New York-i barátom, Hamza András - végre feltalálta magát! Bent hagyott a kocsijában, elszaladt néhány percre. Alig lapoztam át az addig kapott utazási prospektusokat - hogy hova utazhatnék innen és mikor, úgyszólván ingyen -, mire vissza is jött. De most már teljes papi ornátusban! Mert itt nemcsak a katolikus papok járnak egyenruhában! Gyerünk be egy hivatalba, ahol már voltunk. Most már a kisasszo- 455 nyok nem Misternek szólították a barátomat, hanem „Reverend"-nek. És perceken belül teljesült a kívánságunk! - Na, az anyátok szentségit - mondta kifelé jövet a pap -, majd megmutatom én nektek, kit fogtok ti küldözgetni és hova! - Ezt követően a kölcsönkapott egyenruhát köszönettel visszaszolgáltatta, és mivel ezt a napot is az én ügyes-bajos dolgaim rendezésére szántuk, szabadok lettünk egész napra. Annak ellenére, hogy New Yorkból még jóformán mindeddig nem láttam semmit - csak amit így ránézésre megörökíthet emlékezetében az ember -, úgy határoztunk, hogy amilyen rövid idő alatt csak lehet, elhagyjuk a várost. Sok nagy emberrel találkoztam már, de azok közül is - most úgy érzem - azok a legnagyobbak, akik New Yorkból térkép és kérdezőskö-dés nélkül ki tudnak hajtani! Vagy be ... A pap barátom ilyen. Ezek után elképzelheted, hogy nemcsak papi mivolta és óriás termete miatt nézek fel rá. Kifelé menet a repülőjegyemet vizsgálgattam. Ugyanaz, ami volt. Rajta a felirat: Boston-Budapest. Ez a jegy egy kész csalás. Nem írták rá, hogy New York-Budapest... Úgyhogy én akkor „hivatalosan" mégis a Boston-Budapest közötti úton megyek haza?^ így szabályos ... De a jegyem hátán van egy kis pecsét... A pecsét a fontos! A guta üsse meg, hát itt is ? - Ti olyan ostobák vagytok otthon, hogy mind azt hiszitek, ez egy különös, öntörvényű, csodálatos világ! És közben itt is éppen olyan minden, mint mindenütt a világon. Csak itt másképp ... New Yorkból kifelé egy környékbeli állatkertbe igyekeztünk. Ez egy olyan hely, amit látni kell. Az állatkert neve: „Great Adventure" - „Nagy Kaland" - magánvállalkozás ez is. Egy idő után nagyon kellett figyelnünk a főútról letérő mellékutak-ra, nehogy elvétsük azt, amelyik nekünk kell. Mert ha itt az ember nem tér le - ahol eredetileg szándékozott -, nagy utakat kell megtegyen, amíg egy újabb letérőt talál. Mert tolatni, visszafordulni, maga a halál... f^ 456 Az állatkert bejárata: mint egy óriás székelykapu! Terelőkorlátok a pénztárak előtt, azon tül büfék: kóla, hamburger. A beugró tíz dollár. De azért persze nemcsak nézhetünk, láthatunk, hanem különböző más szolgáltatásokban is van részünk. Például: kapunk egy rádiót a kocsiba, amelyen az állatkert saját rádióállomásának önálló műsorát lehet fogni. Ez egy rendhagyó állatkert! A rendhagyósága abban van, hogy itt nem az állatok - a rabok -vannak elzárva, hanem a rabtartók - a látogató, az ember ... Aki gyalog jön, és nem bérel itt a helyszínen kocsit, az egy dróttal, acélvázzal védett folyosón járkálva közelíthet meg minden vadat, minden látványosságot. Aki kocsival jött, az a maga kocsijával szabadon csellenghet az állatkert útjain. Hogy a terület mekkora? Még csak megsaccolni sem lehet. Több ezer hektár, az biztos. Hiszen kilométereket lehet menni, hogy kerítést, falat sehol sem lát az ember. Itt nemcsak állatok, hanem különböző egzotikus tájak is vannak, így például sivatag, szavanna, sztyepp és dzsungel. Ahhoz való füvekkel, fákkal. Néha egy-egy vadállat rátelepszik az útra. Ilyenkor vagy kikerülik az állatokat, vagy megvárják, míg azok moccannak el onnan. Az állatkert útjain vaspálcákkal védett „ketrecekben", nyitott kocsikban, őrség cirkál. Egyenruhában, cowboykalapban, colttal a legények. De a kezükben puska is. Távcsöves. Ha valami baj adódna, azzal lehetne elsimítani minden incidenst. A rádióban nemcsak az ember beszél. Elmondják tüzetesen mindazt, amit ezekről az állatokról kell és lehet tudni. Továbbá a rádión közlik azt is, ha valaki olyat tesz, amit itt nem szabad. Például lehúzza a kocsi ablakát, letér az útról, hogy még közelebbről vehesse szemügyre a heverésző állatcsoportokat. Mindez tilos. Figyelmeztetik a tilalom ellen vétőket. Mégpedig úgy, hogy a kocsiját szólítják meg: „Mister UB 65-01 - ha éppen magyar rendszámú kocsival járna ott az ember - szíveskedjék, satöbbi." Ha ez nincs, akkor az állatok „beszélnek". A rádió mindig azokat 457 az állati hangokat adja, ahol és amik között az ember éppen elhalad a kocsijában. Úgyhogy ha az oroszlán például néma csendben szunyókál, a kocsiban akkor is olyan fülsiketítő oroszlánbogést lehet hallani, hogy attól még az igazi se különb. Az első táj Afrika. Hatalmas tó, egyik oldalán sivatagi vörös homok, a másik oldalon majomkenyérfás szavanna. A majomkenyérfán természetesen majmok sokasága. Szerencsés esetben egyik-másik majom felül a kocsik tetejére, viteti magát, ott viháncol. A fényképezés lehetősége korlátlan. De ezzel nem is igen érdemes bíbelődni, minden állatról van fénykép. Tájkép és portré is. Az előre készített fényképekre percek alatt „ráretusálják" a látogatót is, kocsistól, ha úgy kívánja. A vízben krokodilok dőzsölnek, a parton Afrika minden vízimadara. Tollaikat hullató kopott récék, hattyúk, gémek, gólyák. A víz szélén rengeteg kisebb-nagyobb elefánt. Felszívják a tó vizét, egymásra locsolják, bőgnek, tülekednek a parton. Távolabb a fák alatt oroszlánok hemperegnek. Természetesen egy-egy tájat kerítés választ el a következőtől. Bár itt megférnek egymás mellett a ragadozók is a szelídebb állatfajtákkal - mert a szavanna szélén zsiráfok, zebrák, őzek, szarvasok is legelésznek -, de a ragadozók olyan kövérek, időről időre úgy jól tartják őket, hogy eszükbe se jut: a menü elfogyasztása után még ragadozzanak is. Afrika után Dél-Amerika - vagy Délkelet-Ázsia? Mind a kettő. A térkép is mutatja - a rádió mellé ugyanis külön színes fényképes térképet és leírást is kaptunk. Kolibrik, papagájok, fán szunyókáló óriás „macskák", de nekik -akárcsak a madaraknak - korlátozva a mozgáskészségük, különböző művi beavatkozással, de ezt nem látja a látogató. A jegesmedve: egy óriás fridzsiderben. Hosszúcsőrű „jégmadarak" csipegetik az orráról a váladékot. Tűri. Bekószálva az egész állatkertet, azt hiszem, nem járna különösebb fáradtsággal leírni mindent. A különböző állatokat és a különböző ter- 458 mészeti környezeteket. Mert hiszen ebben az állatkertben is fogoly állat minden állat. Hiába van ez az állatkert New York mellett. De hát mi mást is lehetne egy állatkerttől remélni, mint a fogva tartott állatok látványát? Bár ez az állatkert ettől többet kíván nyüjtani a látogatóinak. Ha úgy tetszik, vitatkozni akar „ideológiai vonatkozásban" Európával. Hogy jobb ? Hogy emberségesebb ? Kövérre hizlalni az állatokat, és egymás mellett tartani a ragadozókat az elragadozhatókkal, de úgy, hogy amazoknak - jóllakottságukban - eszükbe se jusson az agresszivitás ? Vagy a ketrec - a napi fejadaggal -, ahol senkinek sem jut eszébe, hogy a másik életére törjön, de csak azért, mert nem lehet, mert nem szabad neki! A másik kérdés ideológiai vonatkozásai: Legyenek az állatok szabadon, érezzék a maguk korlátlan szabadságát, de okos és az ő javukat szolgáló beavatkozások után ne tehessenek semmi olyat, ami maguk ellen való. Tehát a sas ne is akarjon tovább és magasabban repülni, mint ahogy itt illik. Ezt szokja meg, és így érezze magát teljesen szabadnak, sőt védettnek is. Az európai állatkertek? Ott a feszülő dinamizmus a vadak inában, szárnyaiban. De alig ugrana, csapna a szárnyával néhányat: vaskorlát, kerítés, kalitka! Mit ér, ha érzi: iramodhatna, szárnyalhatna, de nem szabad neki? Nem sokkal jobb ettől a békés belenyugvás? És akkor még mondják, hogy mi visszük bele mindenbe az ideológiát...! Mire visszaértünk New York mellé, Manville-be, este lett. Úgyhogy ezen a napon egyéb más elfoglaltságot már nem is igen lehetett volna találnunk, mint egy mozit. Kértem Hamza Bandit, hogy vigyen el engem moziba! Amúgy se ő, sem a környezetéből senki - évek óta nem járnak moziba. Viszont a mozik megvannak, bennük a pénz, ki kell használni. És ezt csak egyféleképpen lehet. A pillanatnyi közönségigény teljes kiszolgálásával. Igaz, ez még mindig jobb, mint a filmgyártás teljes és langyos igénytelensége. Itt a filmművészet nem mehet elébe - gondolatokkal - 459 a mozinéző igényeinek. Ha pedig a közönség igénytelen, akkor ezt az igénytelenséget kell kiszolgálni. Meg is teszik. Hogy mindezek ellenére igazi és nagyszerű filmek is készülnek Amerikában ? Itt se minden művész vállalkozik arra, hogy az elvonuló lovashadak után összeseperje az utcákat. Nemcsak a filmgyártás, de maguk a Elmeket forgalmazó mozik is szétválasztva. Vannak csak krimit, csak művészi filmeket és csak pornót játszó filmszínházak. Sajnos a pap nem jött ei velem moziba. Egyrészt mert ő már - mint minden amerikai - annyi, de annyi olyan filmet látott, amilyenre én vágytam - hogy miként minden amerikainak, neki is a könyökén jön ki. A másik: félt, hogy ideológiát viszek a témába! Valahol majd megírom, hogy pornófilmeket is láttam Amerikában, mégpedig egy református pap társaságában! Még hogy milyenek az amerikai pornófilmek, de ilyenek Amerikában a református papok! így hát csak a fia - István - vállalkozott a kísérésemre. Mert egyedül nem indulhattam el, a legközelebbi pornófilmet játszó mozi hetven kilométerre van innen. István szívesen jött velem, bár ilyen filmeket már látott bőven, de az az igazság, hogy ő csak nemrég vándorolt ki Amerikába - a harminc éve itt élő édesapja után -, azonkívül a debreceni Református Kollégium neveltje. Sok mindent el lehet erről az intézetről mondani, de azt nem, hogy itt a diákság - miként Amerikában - az „anyatejjel" szívja magába a pornográfiát. István, aki tíz éve él kint, nyomdász. Már van egy kis saját nyomdája. Persze, apai segédlettel. Csak egy kocsit tart, egy mikrobuszt, ezzel menni is lehet, szállítani is. Ha kirándulni megy, beteszi a kocsiba a két ágyat, a víztartályt a zuhanyzóval és a hűtőszekrényt, meg az elektromos kályhát. Ha a nyomdája termékeit szállítja: kidobál mindent. Elég könnyen megleltük a mozit, New York és Manville között, egy „községben". Éppen kezdődött az előadás. A jegyváltásnál tisztázni kellett több mindent. Nemcsak azt, hogy hova akarunk ülni, ha- 460 nem hogy hány filmet akarunk megnézni ? Mert hogy mi így mentünk - két férfi -, ez még önmagában nem zárta volna ki azt, hogy páholyba menjünk, ahol kerevet van. És ami természetesen drágább. Nekünk két szék is megjárta. Hét filmet játszottak, persze nem kétórás filmek ezek, mi ötre fizettünk be. Azt gondolná az ember, egy ilyen mozipénztár előtt sorba áll a nép. Egy fenét. Alig-alig lézengett itt valaki. A párok: férfiak-férfiak, nők-nők és a vegyes párok is, a páholyba váltottak jegyet. A magányosok ültek csak székeken, és - egymás mellett - csak mi, ketten. A filmek közötti szünetben nincs világosság, a film nem szakad el. Az első egy „bevezető film" volt. Zenére egy néger férfi levetkezett, aztán anélkül, hogy bármi is történt volna vele, tánc közben kielégülést nyert. Aztán egy nő, egy nagyon öreg - szintén vetkőzött -, amikor már teljesen meztelen volt, fejre állt és levizelte magát. Én akkor azt mondtam Pistának, hogy álljunk fel, és hagyjuk itt ezt a baromságot. Ki bánja azt a tizenkét dollárt! De ő, mint tapasztalt, azt mondta, nem minden film lesz ilyen, és hogy maradjunk nyugodtan. A következő film - igen szemérmesen - egy házaspárról szólt. A férfi üzleti ügyekben messzire kellett hogy utazzon, otthon hagyva feleségét. Felhívta telefonon, és hosszas beszélgetésekbe kezdtek: mindketten, ágyon fekve, és természetesen a diskurzus alatt vetkőzni kezdtek. Meztelenül folytatva a beszélgetést, eljutottak addig, amet-től messzebb, ha együtt lettek volna, se juthattak volna el. És sikerült nekik - így telefonon is - egymástól több száz kilométerre! Ezt a hitvesi hűség szimbóluma és a határtalan házastársi vonzalom példájaként is felfoghattuk volna, de hát ez csak mozi... Ezután is megkíséreltem, hogy hazamenjünk! De István esküdö-zött, hogy most már csak jobb jöhet. Neki lett igaza! A „Cherry blossom" című film valóban jobb volt. A „Cseresznyevirágzás" nemcsak azt jelenti, hogy virágoznak a cseresznyefák, ha- 461 nem jelenti a fiatal lányok nemi érettségének az idejét is, midőn már szeretnék elkezdeni... Egy gyönyörű nő egy gyönyörű férfival egy gyönyörű parkban megismerkedik. Hallatlan elegancia, diszkrét és könnyed csók a parki padok egyikén. A hölgynek el kell menni, egy perce sincs több! Persze, a férfi vele megy - mit is tehetne ebben a felajzott állapotban? Ő diplomata és szegény. A hölgy eszeveszetten csinos és gazdag! Zsupsz, a kocsiba... csodálatos park, csodálatos kastély. Ha semmi sem történne ebben a filmben, a képeket akkor is végig lehetne nézni, élvezettel. Csakhogy történik! A hölgy szobájában újabb, de még mindig diszkrét csók. Kitűnő a rendezői felvezetés ... Aztán kiderül, a szomszéd szobában is van valaki... Egy lány, természetesen egy csodálatos szépség! Aki érintetlen... itt a film visz-szajátszik, hogy hányszor akarta már szegényke - és kikkel -, de sajnos nem sikerült neki elveszítenie azt, amit hajdan tisztes úriházaknál a lányok oly igen féltettek! Hát, ő aztán nem ... és mégse! Kiderült, hogy a hölgy önzetlenül, ezúttal nem magának, hanem a szegény kis barátnőjének fogta a fiút! Csakhogy a diplomata meg őt kívánja! Ez egy konfliktus-helyzet. De diplomatikusan rendeződik el minden, kettős „happy end"-del. Természetesen a kép mindkét eset minden pillanatában „premier plán". No, még egy film; csinos özvegy, de már hervatag! Nem jut kellő színvonalú fiatal férfiakhoz. Segít magán. Fiatal lányokat vesz fel albérletbe, akikhez özönlenek a fiúk. De ő mindegyiknek azt hazudja: ,,Alice doesn't live here any more" „Aliz már nem lakik itt". Ez a film címe is! Persze, a felkészülten érkező férfiaknak jó ő is ... Sorban fekszik le minden látogatójával. És ezektől a lefekvésektől egyre szépül! A végén - merthogy szinte az egész város fiatalsága keresztülmegy rajta - ő lesz a kisvárosban a legszebb nő! Micsoda eszmei mondanivaló! Most talán ellenpontoznom kellene, mert még azt hiszed rólam, hogy a pornográfiába belefeledkezve töltöttem Amerikában az időt. 462 Szó sincs róla. Csak, hogy ezt is lássam... És ha már láttam, miért nem vonom le a következtetéseket a magam józan, közép-európai szocialista szemlélete szerint ? Megtehetném! De hát aki már látta, könnyű, hogy azoknak prédikáljon, akik még nem látták, de szeretnék ... Úgy van ez, mint a szemináriumokon . .. „De jó lehet, de csodálatos lehet, de remek lehet ott minden, ha ennyire kell szidni, ha ennyire kell tőle félni, hogy minket is elér ..." Úgyhogy pornográfia ügyben nem foglalok állást... mondjam azt, hogy ezeket a filmeket mindenkinek látni kell? Vagy hogy ez ,,a rothadó amerikai kapitalizmus olcsó, színes koszorúja egy haldokló társadalom sírján?" Ha csak annyi baja lenne Amerikának, amennyit a pornó jelent. Tudják ezt ők is. És ezzel együtt, eszükbe sincs, hogy haldokoljanak! Aki ezt hiszi róluk, az éppen úgy téved, mint aki arra gondol, hogy a pornográfia - képben, írásban - „minőségi szabadság"! Mert ők ebben is a maguk szabadságát látják ... Éhes disznó makkal álmodik? Hogy sikerült a repülőjegyemmel a manipuláció, vígan voltunk ... És éppen alkalom is adódott a vigassághoz. New Yorktól nem messze egy magyar református egyház a fennállásának nem tudom hányadik évfordulóját ünnepelte! Erre nemcsak a papom, de én is kaptam meghívót. Mondhatom, nagy élmény volt! Ilyen pontos, kristálytiszta keresztmetszethez ritkán jut az ember! Micsoda tarka felvonulás, minden püspök jelen volt! Úgyse paroláz-tam még püspökkel; most aztán egy csapásra néggyel is. Az egész ünnepség félelmetesen hasonlított egy magyar „Élüzem" avató ünnepségére. Vagy amikor egy téesz elnyeri a „Kiváló termelőszövetkezet" címet. Erről a hasonlóságról jut eszembe, hogy mennyi mindenben hasonlít Amerika hozzánk, vagy mi Amerikához. Még elutazásom előtt egy vidéki Áfész-vendéglő étlapján olvastam legfelül: „Dolgozóink az Ön pontos és gyors kiszolgálásával harcolnak az ötéves terv sikeréért." 463 Egy kanadai étterem itallapján - szintén legfelül - ez állt: „God savé the Queen". Képzelj el egy óriás csarnokot, amelyet erre az alkalomra kibérelt az egyház. Az egész terem: egyetlen terített asztal. Az egyház fiatal és legcsinosabb leánytagjai és szemrevaló fiatalasz-szonyai végezték a felszolgálást. A gyengébb kivitelű és az idősebb nők a konyhán. Csigaleves, főtt hús, levesbe főtt zöldség. A lányokon kikeményített fehér vászonkötény ... Elsődjére a leves ... Apám mesélte, hogy amikor Majtison az öreg Simainé férjhez adta a lányát, erejükön felül sok vendéget hívtak. Szegények voltak, hihetetlenül szegények, nem volt különb a násznép se ... Hány ember akart ott igazából jóllakni! Hordták a konyháról az asztalra az ételt, levessel kezdték ők is. Még egy tányérral, még egy tányérral, de csak a húst kérte mindenki! „Hát ez a drága jó leves, ez senkinek se kell?" Az asztaloknál - mintha csak megszámozták volna - rang szerint a besorolás. Ha engem jóval hátrébb ültetnek, ott is kiválóan éreztem volna magam. A fő helyen: nem püspök, nem milliomos, és nem a rendőrség vagy a hadsereg tábornoka. Hanem egy iszonyúan vén asszony: az egyház legidősebb tagja. Az alapítók közül. Alig-alig beszélt magyarul. A fia -aki már szintén aggastyán - súgta neki, hogy mikor mit mondjon ... Töltött káposzta, pecsenyeszeletekkel. Szerintem az asszonyságnak fogalma se volt, mi történik itt, ki mit ünnepel, miért van itt ez az óriási tömeg? Úgy ki volt dekorálva, úgy fel volt öltöztetve szegénykém, mint egy karácsonyfa. A szája vérpiros rúzzsal kikenve, vastagon. A nyakában aranylánc. A fülében arasznyi aranyfüggő. A karján karperecek. Őt is ebben a templomban keresztelték ... Tyúk sülve, egészben. Volt egy pódium, aki akart, felment és beszélt. Mindig akadt valaki, aki beszélni akart. Csakhogy itt nem volt ám elég a beszélés szándéka! Meg az, hogy valaki valakinek a nevében üdvözletet hozott. Ott 464 kellett hagyni a katedrán a mikrofon mellett egy borítékot is! Minél vastagabb volt a boríték, annál jobban megtapsolták a szónokot. Csak a papokra - akik szónokoltak - nem volt kötelező a boríték otthagyása. Hiszen ők kapták. Az egyházon keresztül. Egészen szép, tiszta, okos szónoklatok is elhangzottak. Pörkölthús, jó csípős szafttal. Persze, nemcsak papok beszéltek, hanem világiak is! A legnagyobb hatalmasságok külön asztalnál ültek. Egy püspök, egy „nem püspök" - szépen, sorban. Mindenki ünneplőben. Csak egy fiatalember volt lezser. Hosszú haja a nyakába lógott. A farmerruhája egy kicsit kopott is volt, de tiszta. Huszonvalahány éves lehetett a fickó. Hogy kerül ez oda, ahhoz az asztalhoz ? És aztán ő is szólásra emelkedett. Angolul beszélt. Dallamosán, ahogy az amerikaiak beszélik az angolt. Beszélt, legalább egy félórát. Nem felolvasott, beszélt, papír se volt nála. Ez a fiatalember a város polgármestere volt! Őt is megtapsolták, pedig nem hagyott maga után borítékot... Kelt tésztából bukta, túrós, mákos, diós, lekváros ... Az öregasszony, szegény, az egyházi mozgalom veteránja, csak pislogott, le-leragadt a szeme, mellette a fia frakkban, mindig élesztgetett rajta egy-egy kicsit. Ő is odaküldte a borítékját a katedrára. Borok: kimért, dugaszolt. Itt okosabban csinálják: evés-ivás után került sor a prédikációkra... mert nemcsak evés-ivás, szónoklatok, borítékfelmutatás volt ám, hanem ima is! De csak ha már mindenki teleette-itta magát. Kinek is lett volna türelme végighallgatni a prédikációk, imák sorát? Mert egy prédikáció se tartott ugyan tovább tíz-tizenöt percnél, de volt legalább tíz ... Az ebéd alatt megismerkedtem a legfőbb püspökkel! Emlékszem a nevére is, úgy hívják, hogy Büttösy. Jó kiállású, tiszta arcú, beszédes magyar. Vastagnyakú kálvinista. Azt mondta, nagyon fontos dolgokról akar velem szót váltani. De annak idő kell. Majd lesz a prédikációk után. Csakugyan, egy püspökkel való beszélgetésben fel kell kötni az al- 465 sóneműt. Mert ilyen nagy emberrel nem cseveghetek csak úgy, akármikor, akárhol! Kiszúrtam magamnak egy papot. A legfiatalabbat. Kíváncsi voltam, ő miket beszél? Pechemre angolul prédikált. Elég „amerikásan", így aztán csak biztosra azt értettem meg a prédikációjából, hogy „Jézus Krisztus". A stílusát, a modorát, a gesztusait figyeltem. Észrevettem, hogy a hívek táborában mindig egyetlen pontra néz ... Nekem se volt nehéz kiszúrnom azt az egyetlen pontot. Az egész gyülekezet legszebb nője! Minden szó, minden mozdulat a szószékről: az övé . .. Gondoltam, egy ilyen „very fine lady" megérdemli ezt is! Úgy nézett a papra, mintha az nemcsak a „földi helytartó", hanem maga Jézus lenne. Mentségükre legyen mondva - megtudtam - ők ketten férj és feleség. Én meg már mi mindenre gondoltam ... Mindenkinek volt türelme minden prédikációhoz ... Bezzeg annak idején Majtison nekünk mennyire nem volt! Eljött a vasárnap. Reggel talán még korábban kellett kelni. Először végigseperni az udvart vesz-szőseprűvel, be a szemetet a pelyvás kosárba, lehordani túl az ólon, a kertbe. Aztán az utca seprése vasárnap ... A mi nagy, hosszú portánk előtt talán negyven méteren is végig kellett seperni az utcát. Mire végzett az ember, a száraz nyarakon, szinte vályogot köpött. Aztán gyerünk gyorsan mosdani, mert már szólt a harang. Legfeljebb, ha míg az ember a kapuig ért, kapott valamit, mert templomba menet, az utcán enni? Fel a karzatra! Ott a jó hűvösön elszunyókáltunk. Mire a harang megszólalt, a kerekes kútnál a kuglizást abba kellett hagyni... Ha jött onnan valaki templomba, ha nem... Soha senki nem szólt, hogy harangszóra hagyják abba. Kinek is lett volna joga a kuglizást megtiltani? De akkoriban nem történt meg, hogy harangoznak, a kugligolyó meg gurul. .. A szunyókálásból csak akkor ébredt fel az ember, ha a pap már a Miatyánknál tartott. Onnan már nem volt hátra sok. 466 Milyen iszonyúan éhes volt már a Miatyánk-mondás idejére az ember. Egyszer fent a karban a nagyfiúk a záróéneket így énekelték: „És kövessük az utat, mely a tányérra mutat!" Még most is érzem a karomban a vasárnap hajnali udvar, utcaseprés fáradtságát! Most olyan jól esik itt a prédikációk alatt jóllakottan elengedni magamat. Ki seper ma már Jánkmajtison utcát, udvart? Az udvarok negyedannyira szűkültek! És azzal, ami a kerítésen kívül van, ki törődik? Elhord a szél minden szemetet. És ki hagyja ma abba Majtison a kerekes kútnál a kuglizást, ha megszólal a harang? „Pogányok" lettünk! „Öröködbe, Uram, pogányok jöttek, És szent templomodat megfertőztették, Jeruzsálem városát elrontották, És széjjel nagy kőrakásokra hányták. Szolgáidnak testek, akik megölettek, Adattak a hollóknak; Húsuk te szentidnek Ételül vettettek A mezei vadaknak" Vacsora után a püspök közelségébe kerültem. Barátságosan rám mosolygott. Tenyerével jóindulatúan rácsapott a fenekemre. Megveregette a hátam. „Helo". Mintha most találkoztunk volna először, de mintha már valahol láttuk volna egymást. „Helo, püspökkém!" Mi mást válaszolhattam volna barátságos gesztusaira ?! Persze, nehogy azt hidd, hogy csak magyarokkal találkoztam, de igazi amerikaiakkal is! Mikor például az egyik házigazdám feleségével császkáltunk összevissza - napszámra, akkor ő bevitt egy „originál" amerikai családhoz. Sajnos, délelőtt, így hát csak a háziasszony volt otthon. Elég korán volt, kilenc, tíz óra tájt, úgyhogy a ház maga még futott. Az apa és három felnőtt gyerek odavoltak dolgozni. Az épület 467 még csak félig volt kész ... De már lakták, már mindenkinek megvolt a szobája, külön fürdőszobával. Ezt a házat a család maga építette, építi, de úgy, hogy a családban nemhogy építész, de még műszaki ember sincs! Az egyik lány tanítónő, a másik banktisztviselő, a papa a teherhajózási ügynökség szóvivője. „Propagandista". A nagyfiú egyetemre jár, ő közgazdász lesz. A szobában ott áll egy gyalupad, amit bérbe vettek az építkezés idejére. Béreltek egy elektromos fűrészt is. Minden áru, kőlapok, deszka, léc, műanyag és falborítás készen és méretre kapható. Megvesz az ember egy tervrajzot - dokumentációval -, kipipálja a tételeket, leadja a rendelést egy ügynökségen, és megjelöli, mikor, mit hova kér. Hogy ne kelljen egyszerre mindent odazúdítani az építkezéshez. A lépcsőelem is készen! Csak össze kell csavarozni... A tetőszerkezet szintén. A jövő héten tapétázzák a már eddig kész szobákat. Maga az épület úgy készül, hogy bármikor hozzá lehet toldani egy-egy újabb részt. Sőt, emelet is húzható rá ... Mi jut az embernek ilyenkor eszébe ? Nekem az, hogy meg kellene lepni ezt a hölgyet valamivel. A vendéglátóm bemutatott az asszonyságnak. Elmondta, honnan jöttem. Európából, író vagyok. Engem minden érdekel. A hölgy mindenre csak annyit mondott: ,,It's beautiful". Még arra is, hogy én egy szót se tudok angolul. Olyan lelkesen, hévvel és büszkén mutatta az építkezésüket, mintha egy új városrész építkezésén ő lenne a főpallér. Azért laknak már itt, mert így könnyebb az építkezés. Nem kell külön idejárni. Aki tud szakítani a szabad idejéből egypár órát, ott folytatja a munkát, ahol a másik abbahagyta. „így szereti az ember igazán az otthonát, ha maga teremti, maga építi." A kísérőm hűségesen fordított. Jöjjek el majd akkor is, ha kész lesznek mindennel! Eljövőben a ház asszonya a kapuig kísért bennünket. Most kellene valamivel meglepnem... 468 „You are a very pretty lady! When I arrive home, I will teli my friends what a wonderful woman I know in America!" Az asszony majd elájult. ,,Ó!" - nem tudott megszólalni. Azért azt csak ne gondolja rólam, ha már Európából is jöttem, aztán mindenen csodálkozom, még csak meg se tudok tolmács nélkül szólalni! A Kennedy-repülőtérró'l indult a gép. Hogy sorakoznak ott a nagy repülőtársaságok irodái, képviseletei, fontosság és nagyság szerint, végeláthatatlanul! Hol van ott a Malév-iroda, és hogy mekkora ... ? Felszálltunk a Kennedy-repülőtéren a KLM-gépre, és útközben néhány percre leereszkedtünk Prágában. Ahonnan már csak egy hají-tásnyira van Ferihegy! " Most pedig be kell vallanom valamit: azt, hogy én nem hoztam Neked Amerikából semmit! Legalábbis azokból, amit kértél, semmit se tudtam beszerezni! De nemcsak Neked, hidd el, másnak se! Azt a néhány apró-cseprő kis ajándékocskát nem említve ... De legalább azokat igazán nagy szeretettel hoztam. Úgy alakult a helyzet, hogy innen se egészen azt hozza az ember ajándékba, amit akar, amit szeretne, amit Te is szerettél volna, s amit olyan nagyon meg is érdemelnél... Azt is megírom Neked őszintén, hogy lett volna egy kis pénzem, de azt meg sajnáltam elkölteni! Rám ragadt, hogy ne költekezzen az ember ész nélkül! Amerikában úgy megnézi mindenki, hogy hova teszi a pénzét... Megnéztem én is! Ezer dollárt betettem az ottani „OTP"-be. Elég nagy gyanakvással, mert ott az Állam nem garantálja a bankbetétek visszafizetését! Ha tönkre megy a cég, úszott a kis dohányom! Ha viszont nem, akkor ha legközelebb megyek, felmarhatom a pénzemet, kamatostól! Nem leszek a 24 „hazai" dollárra rászorulva! Sőt, azt fel se veszem, így segítek édes hazánk valutagondjain! Tudom, hogy ez szabálytalan, mert magyar állapolgárnak nem lehet külföldön bankbetétje. De hát vajon én vagyok-e az egyetlen? Miért éppen engem fülelnének le ? Nem fogja ezt megtudni az isten se. Hiszen a „takarékkönyvemet" is kint hagytam, megbízható kézben ... 469 Hogy honnan volt az az ezer dollárom? Tőkésítettem az itthonról vitt 24-et! Nagy merészség volt, tudom, hiszen egy ilyen pénzügyi manőveren bukott meg legutóbb az izraeli kormányfő is ... De kár, hogy hazaérve, ilyen sokat kell még várni a Veled való találkozásig ! Ritkán éreztem magamat még olyan boldognak, mint amikor Ferihegyen földet ért velem a gép! Csak úgy pattogtak a kerekei a toldo-zott-foldozott betonon. De hát bánta ezt már a rosseb! Most aztán majd mesélni kell! Csakugyan olyan ? Olyan nagyszerű, olyan csodálatos, olyan gyalázatos, olyan félelmetes ? Csakugyan ...! Mint hajdan, amikor a „regösök" elkezdték, elkezdem én is! Megjártam a világot. Mindent láttam, amit lehetett! Láttam Amerikát. Hazajöttem, szerencsésen... „Ezt is megengedte a Nagyúristen!" (Bostontól Ferihegyig)