Anton Pavlovics Csehov

Ványa bácsi

Jelenetek a falusi életből

Fordította: Makai Imre


TARTALOM

ELSŐ FELVONÁS
MÁSODIK FELVONÁS
HARMADIK FELVONÁS
NEGYEDIK FELVONÁS


SZEMÉLYEK

SZEREBRJAKOV, ALEKSZANDR VLAGYIMIROVICS
, nyugalmazott egyetemi tanár
JELENA ANDREJEVNA, a felesége, 27 éves
SZOFJA ALEKSZANDROVNA (SZONYA), Szerebrjakov leánya az első házasságából
VOJNYICKAJA, MARIJA VASZILJEVNA, titkos tanácsos özvegye, a professzor első feleségének anyja
VOJNYICKIJ, IVAN PETROVICS, a fia
ASZTROV, MIHAIL LVOVICS, orvos
TYELEGIN, ILJA ILJICS, elszegényedett földbirtokos
MARINA, öreg dajka
Cseléd

Történik Szerebrjakov udvarházában


ELSŐ FELVONÁS

Kert. A kert egy része látszik, terasszal. A fasorban egy vén topolya alatt teához terített asztal. Padok, székek; az egyik padon gitár hever. Az asztaltól nem messzire hinta. Három órára jár. Borult idő

Marina lomha mozgású, petyhüdt öregasszony, a szamovárnál ül, és harisnyát köt; Asztrov mellette járkál

MARINA
(teát tölt egy pohárba) Igyál, kedves öcsém.

ASZTROV
(kelletlenül fogadja el) Valahogy nem kívánom.

MARINA
Akkor talán egy kis pálinkát.

ASZTROV
Azt sem. Nem minden nap iszom én pálinkát. Meg aztán fülledt a levegő. (Szünet) Dada! Mennyi ideje ismerjük mi egymást?

MARINA
(gondolkozik) Mennyi? Istenkém... Hadd gondolkozzak csak. Amikor idejöttél erre a vidékre... mikor is... még élt Vera Petrovna, a Szonyecska mamája. Két télen át jártál hozzánk, amíg élt... Így hát tizenegy éve. (Gondolkozik) De lehet, hogy több is...

ASZTROV
Nagyon megváltoztam azóta?

MARINA
Nagyon. Akkor fiatal voltál, szép, most pedig megöregedtél. A szépséged sem a régi már. Meg szó, ami szó - iszol.

ASZTROV
Igen... Tíz év alatt más ember lettem. És mi az oka? Agyondolgoztam magam, dada. Reggeltől éjszakáig talpon vagyok, nem ismerek nyugalmat, éjjel meg csak fekszem a paplan alatt, attól rettegek, hogy elráncigálnak valami beteghez. Amióta ismerjük egymást, egyetlen egy szabad napom se volt egész idő alatt. Hogyne öregedne meg az ember? Meg aztán amúgy is unalmas, ostoba és piszkos ez az élet. Elnyel egészen. Csupa különc vesz körül, csupa-csupa csudabogár; ha két három évet köztük él az ember, apránként, anélkül, hogy észrevenné, maga is csudabogárrá válik. Ez a sors - elkerülhetetlen. (Megpödri hosszú bajuszát) Lám, milyen hatalmas bajuszom nőtt... Ostoba bajusz. Különc lettem, dada... Elbutulni azért még nem butultam el, jó az isten, az eszem még a helyén van, de az érzéseim eltompultak. Én semmit sem akarok, nekem semmi sem kell, nem szeretek senkit... Talán csak téged szeretlek. (Megcsókolja a dada fejét) Gyermekkoromban nekem is ugyanilyen dadám volt.

MARINA
Nem akarsz enni valamit?

ASZTROV
Nem. Nagyböjt harmadik hetében Malickojéba utaztam, a járvány miatt... Kiütéses tífusz... A házakban egymás hegyén-hátán az emberek... Piszok, bűz, füst, a borjúk a szobában, a betegekkel együtt... A malacok szintén... Egész nap ott veszkődtem, le sem ültem, egy mákszemet se vettem a számba, még otthon sem hagytak pihenni: hoztak a vasúttól egy váltóőrt; lefektettem az asztalra, hogy megoperáljam, ő meg fogja magát és meghal ott nekem a kloroformtól. És most, amikor épp nem kellene, fel-felébred bennem az érzés, mardos a lelkiismeret, mintha szándékosan öltem volna meg... Leülök, behunyom a szemem - így ni -, és azon gondolkozom; vajon, akik utánunk száz-kétszáz év múlva élnek, és akiknek a számára most törünk utat, megemlékeznek-e rólunk csak egy jó szóval is. Nem, dada, nem fognak megemlékezni!

MARINA
Az emberek nem, de az Isten meg fog emlékezni.

ASZTROV
Köszönöm. Ezt jól mondtad.

Bejön Vojnyickij

VOJNYICKIJ
(kilép a házból; a reggeli után nagyot aludt, és most gyűrött a külseje, leül a padra, és megigazítja ficsúros nyakkendőjét) Hát igen... (Szünet) Hát igen...

ASZTROV
Kialudtad magad?

VOJNYICKIJ
Ki... Nagyon is. (Ásít) Amióta itt lakik a professzor a hitvesével, kizökkent az élet a kerékvágásból... Sohasem idejében alszom, hanem reggeli után; ebédre mindenféle gezemicét eszem, bort iszom... egészségtelen ez az egész! Azelőtt nem volt egy szabad percem, én is, Szonya is úgy dolgoztunk, hogy le a kalapot! Most pedig csak Szonya dolgozik, én meg alszom, eszem, iszom... Nem jól van ez!

MARINA
(a fejét csóválja) Szép kis rend! A professzor délben kél, a szamovár meg reggel óta forr - állandóan őt várja. Amíg nem voltak itt, mindig egy óra tájban ebédeltünk, mint más rendes emberek, amióta meg itt vannak, hat óra után. A professzor egész éjjel olvas és ír, aztán két óra tájt egyszer csak szól a csengő... Mit kíván, kedvesem? Teát! Költhetem fel miatta a cselédeket, gyújthatom be a szamovárt... Szép kis rend!

ASZTROV
Sokáig lesznek még itt?

VOJNYICKIJ
(fütyürész) Száz esztendeig. A professzor elhatározta, hogy itt telepszik meg.

MARINA
Lám, most is: már két órája az asztalon a szamovár, ők meg sétálni mentek.

VOJNYICKIJ
Jönnek, jönnek... Ne izgulj.

Hangok hallatszanak; a kert belsejéből, sétáról visszatérve jön Szerebrjakov, Jelena Andrejevna, Szonya és Tyelegin

SZEREBRJAKOV
Gyönyörű, gyönyörű... Csodás a kilátás.

TYELEGIN
Remek, méltóságos uram.

SZONYA
Holnap az erdészetbe hajtatunk, papa. Van kedved hozzá?

VOJNYICKIJ
Hölgyeim és uraim, teázzunk!

SZEREBRJAKOV
Kedves barátaim, szíveskedjenek a dolgozószobámba küldeni a teámat! Ma még csinálnom kell egyet-mást.

SZONYA
Az erdészet okvetlenül tetszeni fog neked...

Jelena Andrejevna, Szerebrjakov és Szonya bemegy a házba; Tyelegin az asztalhoz megy, és Marina mellé ül

VOJNYICKIJ
Meleg van, fülledt a levegő - és a mi nagy tudósunk kabátban, sárcipőben jár, ernyővel, kesztyűvel...

ASZTROV
Bizonyára kíméli magát.

VOJNYICKIJ
De szép ez az asszony! De szép! Egész életemben sem láttam szebbet.

TYELEGIN
Akár a mezőt járom, Marina Tyimofejevna, akár az árnyas kertben sétálok, akár erre az asztalra nézek, kimondhatatlan boldogság tölt el! Megigézően szép az idő, dalolnak a madarak, mindnyájan békében, egyetértésben élünk - hát mi kell még? (Átveszi a poharat) Hálásan köszönöm!

VOJNYICKIJ
(ábrándosan) A szeme... Csodálatos asszony!

ASZTROV
Mondj valamit, Ivan Petrovics.

VOJNYICKIJ
(bágyadtan) Mit mondjak?

ASZTROV
Nincs valami újság?

VOJNYICKIJ
Nincs. Semmi. Minden a régi. Én is az vagyok, aki voltam, talán még rosszabb, mert ellustultam, nem csinálok semmit, csak morgok, mint egy vén medve. Mama, az én öreg csókám meg még mindig a női egyenjogúságról csacsog; egyik szemével már a sírba néz, a másikkal meg az új élet hajnalát keresi bölcs könyveiben.

ASZTROV
És a professzor?

VOJNYICKIJ
A professzor reggeltől öreg éjszakáig a szobájában ül és ír, mint azelőtt. "Elménk megfeszítve, homlokunk ráncolva írjuk, írjuk az ódákat, de sem magunk, sem mások dicséretét sehol sem halljuk" Szegény papír! Inkább az önéletrajzát írná meg! Milyen remek téma volna! Egy nyugalmazott professzor, tudod, egy vén aszalt körte, tudóskodó keszeg... aki csupa reuma, podagra, migrén, akinek a féltékenységtől és az irigységtől feldagadt a mája... Ez a keszeg az első felesége birtokán él, de csak azért, mert arra, hogy a városban éljen, nem telik a zsebéből. Örökké sápítozik, milyen szerencsétlen, pedig voltaképpen rendkívül szerencsés. (Idegesen) Csak gondold meg, micsoda szerencse! Ő, egyszerű sekrestyés fia, a szeminarista, tudományos fokozatokat, tanszéket könyökölt ki, méltóságos úr lett, szenátor veje s a többi, s a többi. Egyébként ez nem is fontos. De ezt hallgasd meg! Ez az ember kerek huszonöt esztendeje előad és ír a művészetről, pedig annyit ért hozzá, mint tyúk az ábécéhez. Huszonöt éve kérődzi vissza a mások véleményét a realizmusról, a naturalizmusról meg más efféle badarságról; huszonöt éve adogat elő és írogat arról, amit az okos már úgyis régóta tud, a butát meg úgysem érdekli. Tehát huszonöt éve csak szalmát csépel. És mégis micsoda önhittség! Micsoda igények!... Nyugalomba vonult - és egy teremtett lélek sem ismeri; teljesen ismeretlen; tehát huszonöt esztendeig másnak a helyét bitorolta. De nézd meg: úgy jár-kél, akár egy félisten!

ASZTROV
Úgy látom, irigyled.

VOJNYICKIJ
Igen! Irigylem! Milyen sikere van a nőknél! Még Don Juan sem aratott ilyen teljes sikert! Első felesége, a húgom - gyönyörű, szelíd teremtés, olyan tiszta, mint a kék ég, nagylelkű, nemes, akinek több imádója volt, mint ahány hallgatója a professzor úrnak - úgy szerette őt, ahogy csak a tiszta angyal szeretheti azt, aki ugyanolyan gyönyörű és tiszta, akár ő maga. Édesanyám, az anyósa, mindmáig isteníti, és ő még mindig szent félelmet kelt anyámban. Második felesége, gyönyörű, okos nő - az imént láttátok -, akkor ment hozzá, mikor a professzor már öreg volt, neki adta fiatalságát, szépségét, szabadságát, ragyogását. Miért? Ugyan miért?

ASZTROV
Hű a professzorhoz?

VOJNYICKIJ
Sajnos, igen.

ASZTROV
Miért sajnos?

VOJNYICKIJ
Mert ez a hűség elejétől végéig hamis. Sok benne a retorika, de nincsen benne logika. Megcsalni az öreg férjet, akit utál - erkölcstelenség; de elfojtani magában szegény fiatalságát, eleven érzését - az nem erkölcstelenség.

TYELEGIN
(sírós hangon) Nem szeretem, Ványa, ha így beszélsz. Igazán mondom. Aki megcsalja a feleségét vagy a férjét, az megbízhatatlan, az könnyen elárulja a hazáját is!

VOJNYICKIJ
(bosszúsan) Fogd be a bagólesődet, Rücskös!

TYELEGIN
Már megbocsáss, Ványa. Az én feleségem megszökött tőlem mindjárt az esküvőnk után a szerelmesével, mert nem valami vonzó a külsőm. De én azóta sem szegtem meg szent eskümet. Mindmáig szeretem, és hű vagyok hozzá, segítek rajta, amivel tudok, odaadtam a vagyonomat, hogy felnevelhesse azokat a gyermekeket, akiket a szerelmesének szült. Én a boldogságot ugyan elvesztettem, de megmaradt a büszkeségem. És ő? A fiatalsága már elmúlt, szépsége a természet törvénye szerint megfonnyadt, a szerelmese meghalt... Hát mi maradt - neki?!

Bejön Szonya és Jelena Andrejevna; kissé később Marija Vasziljevna könyvvel; leül és olvas, teát adnak neki, oda se tekintve issza

SZONYA
(sietve a dadának) Parasztok jöttek, dada. Menj, beszélj velük, a teát majd én... (Teát öntöget)

A dada elmegy. Jelena Andrejevna felveszi a csészéjét, és a hintán ülve issza a teát

ASZTROV
(Jelena Andrejevnának) A férjéhez jöttem. Azt írták, hogy nagyon beteg, reumája van meg miegymás, és kiderül, hogy makkegészséges.

JELENA ANDREJEVNA
Az este rosszul érezte magát, panaszkodott, hogy fáj a lába, ma pedig jobban lett...

ASZTROV
Én meg lóhalálában vágtattam harminc versztát. De hát nem baj, nem először fordul elő. Viszont akkor itt maradok holnapig, legalább kialszom magam - quantum satis.*

SZONYA
Nagyszerű. Úgyis olyan ritkán alszik nálunk. Bizonyára nem is ebédelt.

ASZTROV
Nem, nem ebédeltem.

SZONYA
Akkor majd velünk ebédel. Mi mostanában hat óra után szoktunk ebédelni. (Iszik) Hideg ez a tea!

TYELEGIN
A szamovárban már lényegesen csökkent a hőmérséklet.

JELENA ANDREJEVNA
Nem baj, Ivan Ivanics, hidegen is megisszuk.

TYELEGIN
Bocsánat... Nem, Ivan Ivanics, hanem Ilja Iljics, kérem... Ilja Iljics Tyelegin, vagy ahogy némelyek ragyás arcomról elneveztek: Ostyaképű. Annak idején én tartottam keresztvíz alá Szonyecskát, és a méltóságos úr, a kegyed férje, nagyon jól ismer engem. Most itt lakom kegyedéknél, ezen a birtokon... Ha méltóztatott észrevenni: mindennap önökkel ebédelek.

SZONYA
Ilja Iljics a mi jobb kezünk, mindenben segít. (Gyengéden) Hadd töltsek még, keresztapám.

MARIJA VASZILJEVNA
Ah!

SZONYA
Mi az, nagymama?

MARIJA VASZILJEVNA
Elfelejtettem szólni Alexandrnak... olyan rövid már az eszem... ma levelet kaptam Harkovból Pavel Alekszejevicstől... Elküldte az új füzetét...

ASZTROV
Érdekes?

MARIJA VASZILJEVNA
Érdekes, de valahogy furcsa. Cáfolja azt, amit hét évvel ezelőtt még ő maga védelmezett. Ez szőrnyű!

VOJNYICKIJ
Nincs ebben semmi szörnyű. Igyék teát, mama.

MARIJA VASZILJEVNA
De én beszélni akarok!

VOJNYICKIJ
De mi már ötven év óta csak beszélünk és beszélünk, meg füzeteket olvasunk. Ideje volna már befejezni.

MARIJA VASZILJEVNA
Neked valamiért kellemetlen, ha én beszélek. Ne haragudj, Jean, de a legutóbbi évben annyira megváltoztál, hogy egyáltalán nem ismerek rád... Te határozott meggyőződésű ember, ragyogó egyéniség voltál...

VOJNYICKIJ
Ó, igen! Olyan ragyogó egyéniség, aki senkinek sem világított. (Szünet) Ragyogó egyéniség voltam... Ennél kajánabb tréfát még nem hallottam! Most negyvenhét éves vagyok. Tavalyig én is megpróbáltam szántszándékkal elködösíteni a szememet ezzel a maga skolasztikájával, hogy ne lássam az igazi életet - és azt hittem, helyesen cselekszem. Most pedig, ha tudná! Éjjel nem alszom a bosszúságtól meg a haragtól, hogy olyan ostobán elfecsérelem az időt, amikor mindenem meglehetett volna, amit most már megtagad tőlem az öregség!

SZONYA
Ványa bácsi, ez unalmas!

MARIJA VASZILJEVNA
(a fiának) Te mintha a korábbi meggyőződésedet vádolnád... De nem az a hibás, ha nem te magad. Megfeledkezel arról, hogy a meggyőződés magában még semmi, csak holt betű... Cselekedni is kell!

VOJNYICKIJ
Cselekedni?! Nem mindenki tud irkáló perpetuum mobilévá lenni, mint a maga Herr Professora.

MARIJA VASZILJEVNA
Mit akarsz ezzel mondani?

SZONYA
(könyörögve) Nagymama! Ványa bácsi! Könyörgök!

VOJNYICKIJ
Jó, hallgatok. Elhallgatok, és bocsánatot kérek.

Szünet

JELENA ANDREJEVNA
De szép idő van ma... Nincs meleg...

Szünet

VOJNYICKIJ
Ilyen időben kedve volna az embernek felakasztani magát...

Tyelegin hangolja a gitárt, Marina a ház körül járkál, és hívogatja a csirkéket

MARINA
Pi-pi-pi...

SZONYA
Miért jöttek a parasztok, dada?

MARINA
A régi nóta. Megint csak az ugarért. Pi-pi-pi...

SZONYA
Melyiket hívod?

MARINA
Az iromba elkódorgott a csirkékkel. El ne vigye őket a varjú... (El)

Tyelegin polkát játszik; mindenki némán hallgatja, bejön a cseléd

CSELÉD
Itt van a doktor úr? (Asztrovnak) Legyen szíves, Mihail Lvovics! Önt keresik.

ASZTROV
Honnan?

CSELÉD
A gyárból.

ASZTROV
(bosszúsan) Köszönöm szépen. Nos hát, akkor mennem kell... (Szemével a sapkáját keresi) Bosszantó, az ördög vigye el...

SZONYA
Igazán, de kellemetlen... A gyárból jöjjön vissza ebédre.

ASZTROV
Nem, akkor már késő lesz. Hol is van... Hová is... (A cselédnek) Hozz már egy kupica vodkát, öregem...

A cseléd elmegy

Hol is... Hová is... (Megtalálja a sapkáját) Osztrovszkij egyik darabjában szerepel egy nagy bajuszú, kevés eszű ember... Hát ez vagyok én. No, volt szerencsém, hölgyeim és uraim... (Jelena Andrejevnának) Nagyon örülnék, ha valamikor betekintene hozzám Szofja Alekszandrovnával. Van egy kis birtokom, harminc gyeszjatyina az egész, de ha érdekli, talál ott olyan mintakertészetet és faiskolát, amilyen ezerversztás körzetben sem akad... Szomszédom a kincstári erdészet... Az erdész öreg, mindig beteg, úgyhogy voltaképpen én intézem az erdészet minden ügyét.

JELENA ANDREJEVNA
Már hallottam, hogy nagyon szereti az erdőt. Természetesen nagy haszonnal járhat, de nem gátolja-e az igazi hivatásában? Hiszen ön orvos!

ASZTROV
Azt csak a jóisten tudja, mi az igazi hivatásunk.

JELENA ANDREJEVNA
Érdekli az erdő?

ASZTROV
Igen, érdekel.

VOJNYICKIJ
(gúnyosan) Nagyon is!

JELENA ANDREJEVNA
(Asztrovnak) Maga még fiatal ember, legfeljebb... harminchat-harminchét évesnek látszik... És az erdészet bizonyára nem olyan érdekes, mint mondja. Csak erdő, erdő... Azt hiszem, egyhangú lehet...

SZONYA
Nem. Nagyon is érdekes. Mihail Lvovics minden évben új erdőket telepít, kapott is érte bronzérmet meg díszoklevelet. Azon fáradozik, hogy ne irtsák ki az öreg erdőket. Ha meghallgatja, teljesen egyetért vele. Azt mondja: az erdő megszépíti a földet, megtanítja az embert arra, hogy mi a szép, és magasztos hangulatot sugall. Az erdő enyhíti a zord éghajlatot. Azokban az országokban, ahol enyhébb az éghajlat, kevesebb erőt fecsérelnek a természet elleni harcra, éppen ezért szelídebb és lágyabb ott az ember; ott az emberek szépek és hajlékonyak, könnyen lelkesülnek, beszédük dallamos, mozdulatuk kecses. Náluk virágzik a tudomány és a művészet, a filozófiájuk nem olyan zord, a nőhöz való viszonyuk csupa szépség, nemesség...

VOJNYICKIJ
(nevet) Bravó, bravó! Ez mind kedves, de nem meggyőző, így hát (Asztrovnak) engedd meg, barátom, hogy ezentúl is fával fűtsük a kályhát, és fából építsük a csűrt.

ASZTROV
A kályhát tőzeggel is fűtheted, a csűrt meg építheted kőből is. No de nem bánom, vágd ki a fát, ha szükséged van rá... de minek kell az erdőt kiirtani? Recseg-ropog az orosz erdő a fejszecsapás alatt, elpusztul milliárdnyi fa, szétdúlják a vadak és a madarak otthonát, elapadnak és kiszáradnak a folyók, örökre eltűnnek a csodálatos tájak - csupán azért, mert a lusta embernek nincs annyi esze, hogy lehajoljon és felvegye a földről a tüzelőt. (Jelena Andrejevnának) Igazam van, asszonyom? Esztelen barbár az, aki eltüzeli ezt a szépséget, tönkreteszi azt, amit megteremteni nem tudunk. Az embert ésszel és alkotó erővel áldotta meg az ég, hogy gyarapítsa azt, amit kapott, de mindeddig nem alkotott semmit, csak pusztított. Fogyton-fogy az erdő, elapad a folyó, kivész a vad, romlik az éghajlat, napról napra szegényebb és csúnyább lesz a föld. (Vojnyickijnak) Gúnyosan nézel rám, és azt hiszed, hogy badarságot mondok... Talán csakugyan van ebben valami különcség, de amikor elhaladok a parasztok erdei mellett, amelyeket én mentettem meg a kiirtástól, vagy amikor hallom, hogy zúg az én fiatal erdőm, amelyet a saját kezemmel telepítettem, akkor tudom, hogy az éghajlat egy kicsit az én hatalmamban is van, és ha ezer év múlva boldog lesz az ember, akkor ebben nekem is lesz egy kis részem. Amikor nyírcsemetét ültetek, és később látom, hogy zöldül, hogy hajladozik a szélben, megtelik a lelkem büszkeséggel, és én... (Meglátja a cselédet, aki tálcán egy kupica vodkát hoz) No de hát... (Iszik) mennem kell. Végeredményben csakugyan különcség ez az egész. Ajánlom magam! (A ház felé indul)

SZONYA
(belekarol és vele megy) Mikor látogat meg bennünket?

ASZTROV
Nem tudom...

SZONYA
Megint egy hónap múlva?...

Asztrov és Szonya bemegy a házba; Marija Vasziljevna és Tyelegin az asztalnál marad; Jelena Andrejevna és Vojnyickij a terasz felé indul

JELENA ANDREJEVNA
Már megint kiállhatatlanul viselkedett, Ivan Petrovics. Miért kellett felbosszantania Marija Vasziljevnát, miért kellett a perpetuum mobilé-ról beszélnie?! És ma reggeli közben megint vitatkozott Alekszandrral. Milyen kicsinyes ez!

VOJNYICKIJ
De ha gyűlölöm!

JELENA ANDREJEVNA
Nincs miért gyűlölnie Alekszandrot, ugyanolyan ember, mint bárki más. Nem rosszabb magánál.

VOJNYICKIJ
Ha látná a saját arcát, a mozdulatait... Mennyire lusta élni! Jaj, mennyire lusta!

JELENA ANDREJEVNA
Hát igen, lusta is vagyok, meg unom is! Mindenki csak ócsárolja a férjemet, mindenki sajnálkozva néz rám: boldogtalan szegény, öreg a férje! Ezt a részvétet - ó, mennyire ismerem! Épp az imént mondta Asztrov: esztelenül tönkreteszik az erdőt, és nemsokára semmi sem marad a földön. Hát ugyanilyen esztelenül tönkreteszik az embert is, és - ez a maguk bűne - nemsokára nem marad a földön se hűség, se tisztaság, se önfeláldozás. Miért nem tudnak maguk közönyösen nézni egy nőre, ha nem a maguké?! Azért, mert - igaza van a doktornak - mindnyájukban benne lakik a pusztítás ördöge. Nem sajnáljuk sem az erdőt, sem a madarakat, sem a nőket, sem egymást.

VOJNYICKIJ
Nem szeretem ezt a filozófiát!

Szünet

JELENA ANDREJEVNA
Ennek a doktornak kimerült, ideges az arca. Érdekes arc. Úgy látom, Szonyának tetszik, szerelmes belé, és meg is értem. Mióta itt vagyok, már háromszor is járt itt, de én félszeg vagyok, egyszer sem beszéltem vele úgy, ahogy kellett volna, nem volt kedvem hozzá. Azt hiszi, hogy haragszom rá. Azt hiszem, Ivan Petrovics, azért vagyunk mi ilyen jó barátok, mert mind a ketten unalmas és untató emberek vagyunk! Untatók! Ne nézzen így rám, ezt nem szeretem!

VOJNYICKIJ
Hát nézhetek másképp, ha egyszer - szeretem?! Maga az én boldogságom, az életem, a fiatalságom! Tudom, hogy a viszonzásra semmi reményem sincs - egyenlő a nullával, de nekem nem is kell más, csak engedje meg, hogy nézzem magát, és halljam a hangját...

JELENA ANDREJEVNA
Halkabban! Még meghallják! (A ház felé indul)

VOJNYICKIJ
(mögötte halad) Engedje meg, hogy beszéljek a szerelemről, ne űzzön el - már ez is boldogságok boldogsága lesz nekem...

JELENA ANDREJEVNA
Kínos...

Mind a ketten bemennek a házba. - Tyelegin megpendíti a húrt, polkát játszik. Marija Vasziljevna jegyez a füzet szélére

Függöny


MÁSODIK FELVONÁS

Szerebrjakov ebédlője. Éjszaka. A kertben kerepel az őr

Szerebrjakov karosszékben ül a nyitott ablak előtt, szundikál; Jelena Andrejevna mellette ül és szintén szundikál

SZEREBRJAKOV
(felocsúdik) Ki van itt? Te vagy, Szonya?

JELENA ANDREJEVNA
Én vagyok.

SZEREBRJAKOV
Te vagy, Lenocska?... Tűrhetetlenül fáj!

JELENA ANDREJEVNA
Leesett a takaród a padlóra. (Bebugyolálja a férje lábát) Becsukom az ablakot, Alekszandr.

SZEREBRJAKOV
Ne! Fullaszt ez a levegő!... Az imént elszunnyadtam, és azt álmodtam, hogy a bal lábam nem az enyém. Felébredtem a gyötrő fájdalomtól... Nem, ez nem podagra, inkább reuma. Hány óra van most?

JELENA ANDREJEVNA
Negyed egy múlt öt perccel.

Szünet

SZEREBRJAKOV
Reggel keresd meg a könyvtárban Batyuskovot. Azt hiszem, megvan nekünk.

JELENA ANDREJEVNA
Tessék?

SZEREBRJAKOV
Keresd ki reggel Batyuskovot. Úgy emlékszem, megvolt nekünk. De miért ilyen nehéz lélegeznem?

JELENA ANDREJEVNA
Fáradt vagy. Második éjjel nem alszol.

SZEREBRJAKOV
Azt mondják, Turgenyev a köszvénytől kapott szívgörcsöt. Attól félek, én is úgy járok. Átkozott, undok öregség, az ördög vigye el. Amióta megvénültem, megutáltam magam. De bizonyára mindnyájan utáltok rám nézni.

JELENA ANDREJEVNA
Olyan hangon beszélsz az öregségedről, mintha mindnyájan bűnösök volnánk abban, hogy öreg vagy.

SZEREBRJAKOV
Éppen te utálsz leginkább.

Jelena Andrejevna arrább megy, és egy kissé távolabb leül

Természetesen igazad van. Nem vagyok buta és megértelek. Fiatal vagy, szép és egészséges, élni akarsz, én meg öreg vagyok, szinte hulla. Nos hát?! Azt hiszed, nem értem. Persze, ostobaság, hogy még mindig élek. De várjatok egy kicsit, nemsokára megszabadítalak mindnyájatokat. Úgyse sokáig húzom már.

JELENA ANDREJEVNA
Nem bírom tovább!... Hallgass az istenért!

SZEREBRJAKOV
Még az derül ki, hogy miattam nem bírjátok tovább, miattam unatkoztok, tékozoljátok a fiatalságotokat, és csak én élvezem az életet, én vagyok elégedett. Hát persze!

JELENA ANDREJEVNA
Hallgass! Agyongyötörtél!

SZEREBRJAKOV
Én mindenkit agyongyötörtem. Persze!

JELENA ANDREJEVNA
(sír) Kibírhatatlan! Mondd meg, mit akarsz tőlem?

SZEREBRJAKOV
Semmit.

JELENA ANDREJEVNA
Hát akkor hallgass, kérlek!

SZEREBRJAKOV
Mégiscsak furcsa: ha Ivan Petrovics vagy Marija Vasziljevna, az a hülye vénasszony mond valamit - az igen! Azt mindenki meghallgatja. De szóljak csak én egy szót is, mindenki szerencsétlennek érzi magát. Még a hangom is utálatos. Ám tegyük fel: utálatos vagyok, önző, zsarnok vagyok; de hát még vénségemben se legyen egy kis jogom az önzésre?! Hát nem érdemlem meg? Hát nincs jogom nyugodt öregségre, az emberek figyelmességére?! - kérdem én.

JELENA ANDREJEVNA
Senki sem vitatja el tőled a jogaidat.

A szél csapkodja az ablakot

Szél támadt, becsukom az ablakot. (Becsukja) Mindjárt esik. Senki sem vitatja el tőled a jogaidat.

Szünet; az éjjeliőr kerepel a kertben és énekel

SZEREBRJAKOV
Egész életemben a tudományért dolgoztam, megszoktam a tanszéket, az előadótermet, a tiszteletre méltó kollégákat - és most egyszerre csak itt találom magam ebben a kriptában, mindennap csak ostoba embereket látok, az ő fecsegésüket hallgatom... Én élni akarok, én szeretem a sikert, szeretem a hírnevet, a zajt - itt meg úgy élek, akár a száműzetésben. Minden percben visszavágyódni a múltba, figyelni a mások sikerét, félni a haláltól... Nem bírom! Nincs rá erőm! És a tetejébe - nem akarják megbocsátani, hogy öreg vagyok!

JELENA ANDREJEVNA
Várj! Légy türelemmel: öt-hat év múlva én is öreg leszek.

Bejön Szonya

SZONYA
Papa! Magad hívattad Asztrov doktort, és most, amikor megjött, nem vagy hajlandó fogadni. Ez tapintatlanság. Csak hiába zavartuk...

SZEREBRJAKOV
Mit törődöm én a te Asztrovoddal? Annyit ért az orvostudományhoz, mint én a csillagászathoz.

SZONYA
Nem rendelhetjük ide a köszvényed miatt az egész orvosi fakultást.

SZEREBRJAKOV
Ezzel a futóbolonddal szóba se állok.

SZONYA
Ahogy tetszik. (Leül) Nekem mindegy.

SZEREBRJAKOV
Hány óra van most?

JELENA ANDREJEVNA
Elmúlt éjfél.

SZEREBRJAKOV
Fojt a levegő... Szonya! Add ide az asztalról a cseppeket!

SZONYA
Mindjárt. (Cseppeket ad oda)

SZEREBRJAKOV
(bosszúsan) Jaj, hát nem ezt! Már semmit se kérhet az ember!

SZONYA
Kérlek, ne szeszélyeskedj. Lehet, hogy ez tetszik egyeseknek, de engem kímélj meg tőle, légy szíves. Ezt nem szeretem. Nem is érek rá, holnap korán kell kelnem, kaszálják a szénát.

Bejön Vojnyickij hálóköntösben, gyertyával

VOJNYICKIJ
Vihar készül.

Villámlik

No lám! Hélène, Szonya, menjetek aludni, azért jöttem, hogy leváltsam magukat.

SZEREBRJAKOV
(ijedten) Nem, nem! Ne hagyjatok vele! Nem! Lyukat beszél a hasamba!

VOJNYICKIJ
De hát adni kell nekik egy kis pihenőt! Már második éjszaka nem alusznak.

SZEREBRJAKOV
Hát menjenek aludni, de te is menj innen. Köszönöm. Nagyon kérlek. Egykori barátságunkra kérlek... ne is tiltakozz. Később majd beszélünk.

VOJNYICKIJ
(gúnyos mosollyal) Egykori barátságunkra... Egykori...

SZONYA
Hallgass, Ványa bácsi.

SZEREBRJAKOV
(feleségének) Ne hagyj vele, drágám! Agyonbeszél!

VOJNYICKIJ
Ez már nevetséges.

Bejön Marina egy gyertyával

SZONYA
Feküdj le, dada, későre jár.

MARINA
A szamovár még mindig ott az asztalon. Lehet is nekem lefeküdni...

SZEREBRJAKOV
Senki sem alszik, mindenki holtfáradt, csak én úszom a boldogságban.

MARINA
(odamegy Szerebrjakovhoz, gyengéden) Mi az, kedvesem? Fáj? Az én lábam zsibbad, jaj, de zsibbad. (Megigazítja a takarót) Ez már régi betegsége magának. Szegény megboldogult Vera Petrovna, a Szonyecska anyja, sokszor éjszakákon át nem aludt, csak kínlódott magával... Túlságosan is szerette magát... (Szünet) Az öregek olyanok, mint a gyermekek, azt szeretnék, ha megsajnálná őket valaki, de hát az öregeket nem sajnálja senki. (Megcsókolja Szerebrjakov vállát) Menj ágyba, kedves... Menjünk csillagom... Imádkozom érted...

SZEREBRJAKOV
(meghatottan) Menjünk, Marina.

MARINA
Nekem is úgy zsibbad a lábam, de úgy zsibbad! (Szonyával együtt vezeti) Vera Petrovna sokszor csak kínlódott veled, meg sírt szegény... Te, Szonyecska, akkor még kicsi voltál, kis buta... (Szerebrjakovnak) Gyere, kedves, gyere...Szerebrjakov, Szonya és Marina el

JELENA ANDREJEVNA
Egészen elgyötört. Alig állok a lábamon.

VOJNYICKIJ
Magát ő, engem meg saját magam. Én már harmadik éjszaka nem alszom.

JELENA ANDREJEVNA
De szerencsétlen ez a ház! Az anyja gyűlöl mindent, a füzetein meg a professzoron kívül; a professzor bosszús. Bennem nem bízik, magától meg fél; Szonya haragszik az apjára, haragszik rám, és már két hete nem beszél velem; maga gyűlöli a férjemet, és nyíltan lenézi az anyját; én bosszús vagyok, és ma már hússzor is sírva fakadtam... Szerencsétlen ez a ház.

VOJNYICKIJ
Hagyjuk a filozófiát!

JELENA ANDREJEVNA
Maga művelt és okos ember, Ivan Petrovics, és azt hiszem, meg kell értenie, hogy a világot nem a rablók, nem a tűzvészek pusztítják el, hanem a gyűlölet, az ellenségeskedés meg ez a sok sekélyes civakodás... A maga dolga nem az volna, hogy dörmögjön, hanem az, hogy kibékítsen mindenkit.

VOJNYICKIJ
Először magammal békítsen ki! Édesem!... (Hevesen meg akarja csókolni Jelena Andrejevna kezét)

JELENA ANDREJEVNA
Hagyjon! (Elveszi a kezét) Menjen!

VOJNYICKIJ
Mindjárt eláll az eső, felfrissül és megkönnyebbülten felsóhajt a természet. Csak engem nem frissít fel a vihar. Éjjel-nappal lidércként nyom az a gondolat, hogy elveszett az életem - visszavonhatatlanul! Múltam nincs, azt ostobán eltékozoltam - semmiségre; a jelenem szörnyű, mert buta. Itt van például az életem és a szerelmem; hová legyek, mit tegyek velük? Elvész az érzelmem, akár a napsugár, amely gödörbe esik, és elveszek én magam is.

JELENA ANDREJEVNA
Valahányszor a szerelméről beszél, valahogy eltompulok, és nem tudom, mit mondjak. Bocsásson meg, de semmit sem tudok mondani magának. (El akar menni) Jó éjszakát!

VOJNYICKIJ
(útját állja) Ha tudná, mennyire szenvedek attól a gondolattól, hogy itt mellettem, ebben a házban elpusztul egy élet - a magáé! Mire vár? Micsoda átkozott filozófia zavarja magát? Értse meg hát, értse meg...

JELENA ANDREJEVNA
(figyelmesen néz rá) Ivan Petrovics, maga részeg!

VOJNYICKIJ
Meglehet, meglehet...

JELENA ANDREJEVNA
Hol a doktor?

VOJNYICKIJ
Ott van... nálam hál. Meglehet, meglehet... Minden meglehet!

JELENA ANDREJEVNA
Ma is ivott? Mire való ez?

VOJNYICKIJ
Így mégis életnek látszik az élet... Ne zavarjon, Hélène.

JELENA ANDREJEVNA
Azelőtt sosem ivott, és sosem beszélt ilyen sokat... Menjen aludni! Untat.

VOJNYICKIJ
(meg akarja csókolni a kezét) Édesem... Maga csodálatos!

JELENA ANDREJEVNA (bosszúsan) Hagyjon. Ez végül is utálatos. (El).

VOJNYICKIJ
(egyedül) Elment... (Szünet) Tíz évvel ezelőtt a megboldogult húgomnál találkoztam vele. Akkor tizenhét éves volt, én meg harminchét. Miért nem szerettem bele akkor, miért nem kértem meg a kezét? Hisz módomban lett volna! És most a feleségem lenne... Igen... Most felébrednénk a viharra; megijedne a villámtól, én meg karomban tartanám, és azt suttognám: "Ne félj, hisz itt vagyok." Ó, csodálatos gondolat, olyan jó, hogy még nevetek is... De istenem, összekuszálódnak a fejemben a gondolatok... Miért is vagyok öreg? Miért nem ért meg? A retorikája, lusta morálja, zagyva, lusta gondolatai a világ pusztulásáról... Lelkem mélyéből gyűlölöm az egészet. (Szünet) Ó, hogy csalódtam! Istenítettem ezt a professzort, ezt a szánalmas köszvényes embert, úgy dolgoztam rá, mint egy ökör! Szonyával kifacsartuk ebből a birtokból az utolsó cseppet is, úgy árultuk az olajat, a borsót, meg a túrót, akár a kulák, mi magunk egy falatot sem ettünk, hogy a garasokból meg a kopejkákból ezreket gyűjtsünk össze, és elküldjük neki. Én büszke voltam rá, meg a tudományára, csakis érte éltem, érte lélegeztem! Mindent zseniálisnak tartottam, amit írt és kinyilatkoztatott... És most, istenem? Most, hogy nyugalomba vonult, most látszik meg életének egész eredménye: nem marad utána egy oldalnyi mű sem, teljesen ismeretlen - senki! Szappanbuborék! Hogy becsaptak... Látom, milyen ostobán becsaptak...

Bejön Asztrov hosszú kabátban, mellény és nyakkendő nélkül; virágos hangulatban van; mögötte Tyelegin gitárral

ASZTROV
Játssz!

TYELEGIN
De mindenki alszik!

ASZTROV
Játssz!

Tyelegin halkan játszani kezd

ASZTROV
(Vojnyickijnak) Egyedül vagy? A hölgyek? (Csípőre teszi a kezét, és csendesen énekel) "Gyere, ház, gyere, kemence, mert a gazdád lefekhetne..." Felébresztett a vihar. Takaros kis eső. Hány óra van most?

VOJNYICKIJ
A fene tudja.

ASZTROV
Mintha Jelena Andrejevna hangját hallottam volna.

VOJNYICKIJ
Itt volt az imént.

ASZTROV
Ragyogó asszony. (Nézegeti az orvosságos üveget az asztalon) Orvosság. Hány meg hány recept van itt? Harkovi, moszkvai, tulai... Minden várost halálra untatott a köszvényével. Beteg ez, vagy csak szimulál?

VOJNYICKIJ
Beteg.

Szünet

ASZTROV
Miért vagy olyan szomorú ma? A professzort sajnálod, vagy mi a szösz?

VOJNYICKIJ
Hagyj békében!

ASZTROV
Vagy tán szerelmes vagy a professzornéba?

VOJNYICKIJ
Jó barátok vagyunk.

ASZTROV
Máris?

VOJNYICKIJ
Mit jelent ez a "máris"?

ASZTROV
A nő mindig csak ebben a sorrendben lehet a férfi barátja: először pajtás, aztán szerető, és csak végül barát.

VOJNYICKIJ
Útszéli filozófia.

ASZTROV
Hogyan? Igen... Be kell vallanom - lassanként útszéli leszek. Látod, részeg is vagyok. Rendszerint egy hónapban egyszer iszom le így magam. Ilyen állapotban mindig pimasz és vakmerő vagyok, a végletekig. Ilyenkor minden gyerekjáték! Nekivágok a legnehezebb műtéteknek is, és remekül meg is csinálom; nagyszabású terveket szövök; ilyenkor nem érzem különcnek magam, és azt hiszem, hogy óriási hasznot hajtok az emberiségnek... óriásit! Ilyenkor saját filozófiai rendszerem van, és ti, komám, mind csak olyan kis bogarak vagytok a szememben... mikrobák. (Tyeleginnek) Játssz, te Ostyaképű!

TYELEGIN
Szíves örömest játszanék én a te kedvedért, cimborám, de értsd meg, már mindenki alszik a házban!

ASZTROV
Játssz!

Tyelegin halkan játszik

Inni kéne. Gyerünk, azt hiszem, maradt még egy kis konyakunk. Ha pedig megvirrad, megyünk énhozzám. Mögy az? Van egy felcserem, az sosem mondja, hogy "megy", hanem: "mögy". Szörnyű nagy lator. Szóval mögy az? (Meglátja a belépő Szonyát) Bocsánat, hogy nincs rajtam nyakkendő. (Kisiet, Tyelegin utána)

SZONYA
Már megint leittad magad a doktorral, Ványa bácsi. Jól összemelegedett a két jómadár. No jó, ő mindig ilyen, de te miért iszol? A te korodban ez egyáltalán nem illik.

VOJNYICKIJ
Mit számit a kor. Ha nincs igazi élet, akkor délibábon él az ember. Mégiscsak jobb, mint semmi.

SZONYA
A szénát mind lekaszálták, mindennap esik az eső, minden megrothad, te meg délibábokat kergetsz. Teljesen elhanyagolod a gazdaságot... Egyedül dolgozom, egészen kimerültem... (Rémülten) Ványa bácsi, könnyes a szemed?

VOJNYICKIJ
Hogyhogy könnyes? Szó sincs róla!... Szamárság... Most úgy néztél rám, mint megboldogult anyád. Édesem... (Mohón csókolja Szonya kezét és arcát) A húgom... a drága húgom... hol van most? Ha ő tudná! Ah, ha ő tudná!

SZONYA
Mit, Ványa bácsi? Mit tudna?

VOJNYICKIJ
Nehéz, nem jó... Semmi... Majd máskor... Semmi, semmi... Megyek... (El)

SZONYA
(kopog az ajtón) Mihail Lvovics! Nem alszik? Egy pillanatra.

ASZTROV
(bentről) Rögtön! (kisvártatva belép; már van rajta mellény és nyakkendő) Mit parancsol?

SZONYA
Maga csak igyék, ha nem utálja, de könyörgöm, a bácsit ne itassa. Árt neki.

ASZTROV
Jó. Nem iszunk többé. (Szünet) Mindjárt indulok haza. Elhatároztatott és megpecsételtetett. Mire befognak, megvirrad.

SZONYA
Esik. Várjon reggelig.

ASZTROV
A vihar elkerül bennünket, csak a szél kap el. Indulok. És kérem, ne hívjanak többet az apjához. Ha én azt mondom: köszvény, ő azt állítja: reuma; arra kérem, hogy feküdjön le, ő meg csak ül. Ma pedig egyáltalán szóba se állt velem.

SZONYA
El van kényeztetve. (Keres valamit a pohárszékben) Akar egypár falatot?

ASZTROV
Legyen szíves. Kérek.

SZONYA
Szeretek falatozni éjszakánként. Azt hiszem, akad a kredencben valami. Azt mondják, világéletében mindig nagy sikere volt a nőknél, és a hölgyek kényeztették el. Tessék, vegyen sajtot. (A pohárszéknél állnak és esznek)

ASZTROV
Ma semmit sem ettem, csak ittam. Az apjának nagyon nehéz természete van. (Palackot vesz elő a pohárszékből) Szabad? (Felhajt egy kupicával) Nincs itt senki, úgyhogy nyíltan beszélhetünk. Tudja, úgy érzem, hogy a maguk házában egy hónapig se bírnám ki. Megfulladnék ebben a levegőben... Az apja, aki teljesen belemerült a köszvényébe meg a könyveibe, Ványa bácsi a búskomorságával, a nagyanyja, végül a mostohája...

SZONYA
Mi van a mostohámmal?

ASZTROV
Az emberben legyen szép minden: az arca is, a ruhája is, a lelke is, a gondolatai is. Ő gyönyörű, ez kétségtelen, de... csak eszik, alszik, sétál, elbűvöl a szépségével mindnyájunkat, és ennyi az egész. Nincs semmi foglalatossága, mások dolgoznak rá... Nem igaz? Márpedig a tétlen élet nem lehet tiszta. (Szünet) Egyébként lehet, hogy túl szigorúan ítélem meg. De hát én nem vagyok megelégedve az élettel, akár a maga Ványa bácsija, és mind a ketten dörmögő medvévé vadulunk.

SZONYA
Hogyhogy nincs megelégedve az élettel?

ASZTROV
Általában szeretem az életet, de a mi vidéki, nyárspolgári orosz életünket ki nem állhatom, és lelkem minden erejével megvetem. Ami pedig az én személyes életemet érinti, hát abban bizony isten nincs semmi jó. Tudja, ha sötét éjjel az erdőben megy az ember, és ha a távolban egy kis fény pislákol, akkor észre se veszi a kimerültséget, az arcába csapó szúrós gallyakat... Amint tudja, én annyit dolgozom, amennyit senki mást az egész járásban, szakadatlanul üt-ver a sors, időnként kibírhatatlanul szenvedek - és nem látok a távolban reménysugarat... Már régóta nem szeretek senkit.

SZONYA
Senkit?

ASZTROV
Senkit. Csak a dadájuk iránt érzek egy kis gyengédséget - a régi emlékek miatt. A parasztok nagyon szürkék, fejletlenek, mocsokban élnek, az értelmiséggel meg nehéz összeférni. Csak kimerít. A mi jóismerőseink egytől-egyig sekélyesen gondolkoznak, sekélyesen éreznek, nem látnak távolabb az orruknál - kerek perec: ostobák. Az értelmesebbek és a jelentősebbek hisztérikusak, elemészti őket a sok analízis meg a reflex... Ezek folyton sápítoznak, gyűlölködnek, betegesen rágalmazzák egymást, oldalvást közelednek az emberhez, sandán néznek rá, és megállapítják: "Ó, ez pszichopata!", vagy "Ez szószátyár!" Ha pedig nem tudják, milyen címkét ragasszanak a homlokomra, akkor azt mondják: "Fura ember, nagyon fura!" Szeretem az erdőt - ez fura: nem eszem húst - ez is fura. Nincs már többé a természethez és az emberekhez való közvetlen, tiszta, szabad viszony... Nincs és nincs! (Inni akar)

SZONYA
(megakadályozza) Ne, ne, kérem! Könyörgök, ne igyék többet.

ASZTROV
Miért?

SZONYA
Ez nem illik magához! Maga nagyon csinos férfi, olyan gyengéd hangja van... Sőt, mi több: maga a legnagyszerűbb azok között, akiket ismerek. Miért akar hát a közönséges emberekhez hasonlítani, akik isznak és kártyáznak? Ó, ne tegye ezt, könyörgök! Éppen maga szokta azt mondani, hogy az emberek nem alkotnak, hanem tönkreteszik azt, amivel az ég megáldotta őket. Hát akkor miért teszi tönkre saját magát?! Nem szabad, nem szabad, könyörögve kérem, ne tegye!

ASZTROV
(kezet nyújt) Nem fogok inni többé.

SZONYA
Adja szavát.

ASZTROV
Becsületszavamra.

SZONYA
(erősen megszorítja a kezét) Köszönöm.

ASZTROV
Elég! Már ki is józanodtam. Látja, már teljesen józan vagyok, és ilyen is maradok életem végéig. (Órájára néz) Tehát folytassuk. Azt mondom: az én időm már lejárt, most már késő... Megöregedtem, agyondolgoztam magam, elsekélyesedtem, eltompultak az érzéseim, és bizonyára nem tudok bizalmas kapcsolatot teremteni senkivel. Nem szeretek... és már nem is fogok megszeretni senkit. Az egyetlen, ami megragad, az a szépség. Az iránt nem vagyok közömbös. Azt hiszem, ha Jelena Andrejevna akarná, egy nap alatt el tudná csavarni a fejemet... De hát ez nem szerelem, nem benső kapcsolat... (Egyik kezével eltakarja a szemét és megremeg)

SZONYA
Mi lelte?

ASZTROV
Semmi, csak... A nagyböjtben meghalt egy betegem a kloroform alatt.

SZONYA
Ideje volna már elfelejteni. (Szünet) Mondja csak, Mihail Lvovics... Ha volna egy barátnőm vagy egy húgom, és ha megtudná, hogy ő... mondjuk szereti magát, akkor hogy fogadná ezt?

ASZTROV
(vállat von) Nem tudom. Bizonyára sehogy. Értésére adnám, hogy nem tudok beleszeretni... de hát nem ezzel van most tele a fejem... Akárhogy is, legfőbb ideje, hogy induljak. Isten áldja, kedveském, mert különben reggelig se fejezzük be. (Kezet fog vele) A szalonon keresztül megyek, ha megengedi, mert attól tartok, hogy feltart a bácsikája. (El)

SZONYA
(egyedül) Nem mondott semmit... Lelke és szíve még mindig el van zárva előlem, de miért érzem mégis ilyen boldognak magam? (Boldogan nevet) Azt mondtam neki: maga nagyon csinos, nemeslelkű, olyan gyengéd a hangja... Vagy tán fonákul ütött ki? A hangja úgy remeg, simogat... most is itt érzem a levegőben. De amikor a húgomról beszéltem, nem értette meg... (A kezét tördeli) Ó, milyen szörnyű, hogy nem vagyok szép! Milyen szörnyű! Mert tudom, hogy nem vagyok szép, tudom, tudom... A múlt vasárnap, amikor kijöttünk a templomból, hallottam, hogy rólam beszélnek, és egy nő azt mondta: "Jó és nagylelkű lány, de kár, hogy olyan csúnya..." Csúnya...

Bejön Jelena Andrejevna

JELENA ANDREJEVNA
(kinyitja az ablakot) Elmúlt a vihar. De jó a levegő! (Szünet) Hol a doktor?

SZONYA
Elment.

Szünet

JELENA ANDREJEVNA
Sophie!

SZONYA
Tessék!

JELENA ANDREJEVNA
Meddig fog még duzzogni rám? Hisz nem tettünk mi egymásnak semmi rosszat. Hát miért legyünk ellenségek? Hagyjuk abba...

SZONYA
Én magam akartam... (Megöleli) Elég volt a haragból.

JELENA ANDREJEVNA
Nagyszerű. (Mind a ketten izgatottak)

SZONYA
A papa lefeküdt?

JELENA ANDREJEVNA
Nem, a szalonban ül... Heteken át nem beszéltünk egymással, és csak az isten tudja, miért... (Meglátja, hogy a pohárszék nyitva van) Mi ez?

SZONYA
Mihail Lvovics vacsorázott.

JELENA ANDREJEVNA
Ital is van itt... Igyunk pertut.

SZONYA
Igyunk.

JELENA ANDREJEVNA
Egy kupicából... (Tölt) Így jobb. Tehát szervusz?

SZONYA
Szervusz. (Isznak és megcsókolják egymást) Én már rég ki akartam békülni, de valahogy mindig restelltem... (Sír)

JELENA ANDREJEVNA
Miért sírsz?

SZONYA
Semmi, csak úgy.

JELENA ANDREJEVNA
No, elég, elég... (Sír) Te kis buta, még én is sírva fakadtam... (Szünet) Azért haragszol rám, mert állítólag számításból mentem feleségül apádhoz. Ha bízol az esküben, én megesküszöm neked: szerelemből mentem hozzá. Elragadott a híres ember, a tudós. Ez nem az igazi, hanem csak olyan mesterkélt szerelem volt, de akkor azt hittem, hogy ez az igazi. Nem tehetek róla. Te meg az esküvőnk óta állandóan csak büntetsz azzal az okos, gyanakvó szemeddel.

SZONYA
No jó, béke! Béke! Felejtsük el.

JELENA ANDREJEVNA
Nem kell így nézni, ez nem illik neked. Mindenképpen bízni kell, másképp nem lehet élni...

Szünet

SZONYA
Mondd meg igaz lelkedre, mint jó barát... Boldog vagy?

JELENA ANDREJEVNA
Nem.

SZONYA
Tudtam. Még egy kérdést. Mondd meg nyíltan - szeretnéd, ha fiatal férjed volna?

JELENA ANDREJEVNA
Milyen kislány vagy te még! Persze hogy szeretném. (Nevet) No, kérdezz még valamit, kérdezz...

SZONYA
Tetszik neked a doktor?

JELENA ANDREJEVNA
Igen, nagyon.

SZONYA
(nevet) Nekem olyan buta arcom van... Ugye? Lám, már elment, és én még mindig hallom a hangját meg a lépteit, és ha kinézek a sötét ablakon - az ő arca jelenik meg ott. Hadd mondjak el mindent... De nem tudok ilyen hangosan beszélni, szégyellem magam. Menjünk át az én szobámba, ott beszélgessünk. Te butának tartasz? Valld be... Mondj nekem róla valamit...

JELENA ANDREJEVNA
De mit?

SZONYA
Okos ember... Mindent tud, mindenhez ért... Gyógyít is, erdőt is telepít.

JELENA ANDREJEVNA
Nem az erdő a fontos, nem is az orvostudomány... értsd meg, kedvesem... hanem a tehetsége... Hát tudod te, mi a tehetség? Merészség, szabad fej, nagy lendület... Elültet egy csemetét, és már azt találgatja, mi lesz ennek nyomán ezer év múlva, máris az emberiség boldogsága dereng föl előtte. Az ilyen ember ritka. Szeretni kell őket... Iszik, néha goromba egy kicsit - de nem baj az. A tehetséges ember Oroszországban nem maradhat makulátlan. Csak gondold meg, milyen ennek a doktornak az élete! Végtelen sártenger az utakon, fagy, hóvihar, óriási távolságok, vad, durva nép, körös-körül csupa nyomor, betegség... Hát ilyen körülmények között nehéz makulátlannak és józannak megőriznie magát negyvenéves korára annak, aki napról napra küszködik és robotol... (Megcsókolja) Lelkemből kívánom neked, te megérdemled a boldogságot... (Feláll) De én csak unalmas epizódszereplő vagyok... A zenében is, a férjem házában is, minden regényben - egyszóval mindenütt csak epizódalak voltam. Tulajdonképpen, Szonya, ha meggondoljuk, én nagyon-nagyon boldogtalan vagyok! (Izgalmában fel-alá járkál a színen) Nekem nem jutott boldogság ezen a világon. Nem! De mit nevetsz?

SZONYA
(arcát eltakarva nevet) Én meg olyan boldog vagyok... boldog!

JELENA ANDREJEVNA
Úgy szeretnék játszani. Most úgy játszanék valamit.

SZONYA
Hát játssz. (Megöleli) Úgyse tudok aludni... Játssz!

JELENA ANDREJEVNA
Mindjárt. Apád sem alszik. De ha beteg, bosszantja a muzsika. Eredj, kérdezd meg tőle. Ha nem bánja, akkor játszom. Eredj.

SZONYA
Rögtön. (El)

A kertben kerepel az őr

JELENA ANDREJEVNA
Már rég nem játszottam. Játszani fogok és sírni, mint egy buta liba. (Kiszól az ablakon) Te kerepelsz, Jefim?

Az öreg hangja: "Én!"

Ne kerepelj, beteg az úr.

Az őr hangja: "Mindjárt elmegyek!" Füttyentget: "Hé, Bogár, Fickó! Bogár!"

Szünet

SZONYA
(visszajön) Nem szabad!

Függöny


HARMADIK FELVONÁS

Szerebrjakovék szalonja. Három ajtó: jobbra, balra és középütt. Nappal van

Vojnyickij, Szonya ülnek, Jelena Andrejevna meg fel-alá járkál, gondolkozik valamin

VOJNYICKIJ
Herr Professor azt a kívánságát kegyeskedett kifejezni, hogy ma déli egy órára mindnyájan gyűljünk össze itt, ebben a szalonban. (Az órára néz) Háromnegyed egy. Valamit ki akar nyilatkoztatni a világ előtt.

JELENA ANDREJEVNA
Bizonyára valami komoly dologról van szó.

VOJNYICKIJ
Nincs őneki semmi komoly dolga. Hülyeségeket firkál, morog, féltékenykedik - ennyi az egész.

SZONYA
(szemrehányóan) Ványa bácsi!

VOJNYICKIJ
Jó, jó, bocsánat. (Jelena Andrejevnára mutat) Gyönyörködj benne: csak jön-megy, majd eldől a lustaságtól. Nagyon kedves, nagyon!

JELENA ANDREJEVNA
Maga meg csak dirmeg-dörmög egész nap! Hogy nem unja még?! (Szomorúan) Megöl az unalom, nem tudom, mit csináljak.

SZONYA
(vállat von) Pedig találnál tennivalót. Csak akarni kellene.

JELENA ANDREJEVNA
Például?

SZONYA
Foglalkozz a gazdasággal, taníts, gyógyíts. Ez nem elég? Bezzeg, amíg nem voltatok itt, te meg a papa, Ványa bácsival magunk jártunk a piacra lisztet árulni.

JELENA ANDREJEVNA
Én nem értek hozzá. Meg nem is érdekel. Csak az irányregényekben tanítják és gyógyítják a parasztokat, hát hogy se szó, se beszéd, fogjam magam és menjek gyógytani meg tanítani őket?

SZONYA
Én meg azt nem értem, hogy lehet nem menni és tanítani őket. Légy türelemmel, majd megszokod. (Megöleli) Ne unatkozz, drágám. (Nevet) Unatkozol, nem leled a helyed, pedig az unalom és a tétlenség ragadós. Látod: Ványa bácsi semmit sem csinál, csak jár utánad, akár az árnyék, én is otthagytam a dolgaimat, és ideszaladtam hozzád, hogy beszélgessünk. Ellustultam, nem tehetek róla! Mihail Lvovics, a doktor, azelőtt nagyon ritkán, havonta egyszer járt hozzánk, nehéz volt idecsalogatni, most meg mindennap idejár, cserbenhagyta az erdőit meg a hivatását. Te biztosan boszorkány vagy.

VOJNYICKIJ
Miért gyötrődik? (Élénken) Ej, kedvesem, gyönyörűm, legyen okos! A maga ereiben egy sellő vére csörgedez, legyen hát sellő! Eressze hát szabadjára magát legalább egyszer életében, mielőbb szeressen bele egy vízimanóba fülig - és zsupsz, bele fejjel az örvénybe, hogy a Herr Professor meg mi is mindnyájan csak széttárjuk a karunkat!

JELENA ANDREJEVNA
(dühösen) Hagyjon békében! Ez már kegyetlenség! (El akar menni)

VOJNYICKIJ
(nem engedi) No, no, bocsásson meg, csillagom... Bocsánatot kérek. (Kezet csókol) Szent a béke!

JELENA ANDREJEVNA
Lássa be, hogy ehhez egy angyalnak se volna elég türelme.

VOJNYICKIJ
A béke és az egyetértés jeléül mindjárt hozok egy csokor rózsát; még reggel szedtem magának... Őszirózsa... Bűbájos, szomorú rózsa... (El)

SZONYA
Őszirózsa, bűbájos, szomorú rózsa... (Mind a ketten kinéznek az ablakon)

JELENA ANDREJEVNA
Lám, már szeptember van. Hogy fogjuk itt kibírni a telet? (Szünet) Hol a doktor?

SZONYA
Ványa bácsi szobájában ír valamit. Örülök, hogy Ványa bácsi elment, beszélnem kell veled.

JELENA ANDREJEVNA
Miről?

SZONYA
Miről? (Jelena Andrejevna mellére hajtja a fejét)

JELENA ANDREJEVNA
No, elég, elég... (Megsimogatja a haját) Elég.

SZONYA
Csúnya vagyok.

JELENA ANDREJEVNA
Gyönyörű hajad van.

SZONYA
Nem! (Hátranéz, hogy lássa magát a tükörben) Nem! Ha egy nő csúnya, akkor azt mondják neki: "Magának gyönyörű szeme van, magának gyönyörű haja van"... Már hat éve szeretem, jobban szeretem, mint az anyámat; minden percben őt hallom, a keze szorítását érzem; az ajtót lesem, őt várom, és úgy tetszik, hogy mindjárt belép. És látod, folyton ideszaladgálok hozzád, hogy róla beszélgessünk. Mostanában mindennap ide jár, de észre se vesz, meg se lát... micsoda gyötrelem! Nincs semmi reményem, semmi, de semmi! (Kétségbeesetten) Ó, istenem, adj erőt... Egész éjjel imádkoztam... Gyakran odamegyek hozzá, megszólítom, és a szemébe nézek... Bennem már nincsen büszkeség, már nem bírok uralkodni magamon... Nem tudtam megállni: tegnap bevallottam Ványa bácsinak, hogy szeretem Asztrovot... És az egész cselédség tudja, hogy szeretem. Mindenki tudja.

JELENA ANDREJEVNA
És ő?

SZONYA
Észre se vesz.

JELENA ANDREJEVNA
(tűnődve) Fura ember... Tudod, mit? Engedd meg, hogy én beszéljek vele... Persze óvatosan, célzásokkal... (Szünet) Igazán: hát ilyen sokáig bizonytalanságban lenni... Engedd meg!

Szonya igenlően bólint

Nagyszerű! Nem nehéz azt megtudni, hogy szeret-e vagy sem. Ne restelkedj angyalom, és ne félj: olyan óvatosan vallatom ki, hogy észre se veszi. Csak azt kell megtudnunk: igen vagy nem? (Szünet) Ha nem, akkor ne járjon ide többé. Igaz?

Szonya igenlően bólint

Könnyebb lesz, ha nem látod. Nem fogjuk sokáig húzni-halasztani, mindjárt kifaggatjuk. Meg akart nekem mutatni valami tervrajzokat... Menj, szólj neki, hogy látni kívánom.

SZONYA
(erős izgalomban) De megmondod nekem a teljes igazságot?

JELENA ANDREJEVNA
Hogyne! Persze. Azt hiszem, hogy az igazság, akármilyen is, mégsem olyan szörnyű, mint a bizonytalanság... Csak bízd rám, angyalom.

SZONYA
Igen... igen... Szólok neki, hogy látni akarod a rajzait... (Indul, de megáll az ajtónál) Nem, mégis jobb a bizonytalanság... Így mégis van valami remény...

JELENA ANDREJEVNA
Mit beszélsz?

SZONYA
Semmit. (El)

JELENA ANDREJEVNA
(egyedül) Nincs rosszabb, mint amikor az ember megtudja a más titkát, és nem tud rajta segíteni. (Töpreng) A doktor ugyan nem szerelmes bele - ez világos -, de miért ne venné feleségül? Szonya nem szép, de egy falusi orvosnak, kivált az ő korában, éppen eléggé szép feleség lenne. Okos, jó és tiszta... De nem, mégse volna jó... (Szünet) Megértem ezt a szegény lányt. Ebben a kétségbeejtő unalomban itt - ahol emberek helyett csak holmi szürke foltok ődöngenek körös-körül, csupa bárgyúságot fecsegnek, egyebet se tudnak, csak enni-inni, aludni - néha megjelenik ő, aki más, mint a többiek, szép, érdekes és vonzó: mintha a sötétben fényes hold kelne fel... mindenről megfeledkezve átengedi magát egy ilyen ember varázsának... Alighanem még magam is beleszerettem egy kicsit. Igen, unatkozom, ha nincsen itt, és lám, mosolygok, ha rágondolok. Ez a Ványa bácsi azt mondja, hogy az én ereimben egy sellő vére csörgedez... "Eressze hát szabadjára magát legalább egyszer életében..." Nos, hátha csakugyan így kellene... Szabad madárként elrepülni tőletek, itthagyni álmos ábrázatotokat, locsogásotokat, elfelejteni azt is, hogy a világon vagytok... Csak hát gyáva vagyok, nem merem... Így is gyötör a lelkiismeret... Lám, idejár mindennap, én sejtem, miért, és máris bűnösnek érzem magam, térdre tudnék esni Szonya előtt, bocsánatot kérni tőle és sírni-sírni...

ASZTROV
(bejön egy statisztikai térképpel) Jó napot! (Kezet fognak) Látni akarja a festményemet?

JELENA ANDREJEVNA
Tegnap azt ígérte, hogy megmutatja a munkáit... Most ráér?

ASZTROV
Ó, hogyne. (A kártyaasztalon kiteríti és rajzszöggel odaerősíti a térképet) Hol született?

JELENA ANDREJEVNA
(segít neki) Pétervárott.

ASZTROV
Hol tanult?

JELENA ANDREJEVNA
Konzervatóriumban.

ASZTROV
Akkor ez magát nemigen érdekli.

JELENA ANDREJEVNA
Miért nem? Igaz ugyan, hogy nem ismerem a falusi életet, de sokat olvastam róla.

ASZTROV
Ebben a házban saját asztalom van... Ivan Petrovics szobájában. Ha már teljesen kimerülök, végképp eltompulok, akkor otthagyok mindent, és szaladok ide, és elszórakozom ezzel a micsodával, egy-két óra hosszat... Ivan Petrovics és Szofja Alekszandrovna csattognak a számológép golyóival, én meg ott ülök mellettük, az asztalomnál és mázolok. Olyan meleg, nyugodt a hangulat - és ciripel a tücsök. De ezt a kedvtelést csak ritkán engedem meg magamnak, havonta egyszer... (A térképre mutat) Most ide nézzen. Ez a mi járásunk térképe. Ilyen volt ötven évvel ezelőtt. A sötét- és világoszöld szín erdőket jelent. Az egész területnek a felét erdő foglalja el. Ahol piros háló borítja a zöldet, ott szarvas és őz tenyészett... Itt megmutatom a növény- és állatvilágot egyaránt. Ebben a tóban hattyúk, vadlibák, vadrucák éltek, és ahogy az öregek mondják, tömérdek mindenféle madár volt itt; ha felszálltak elsötétült az ég. Falvakon és telepeken kívül, látja, akadnak itt különféle szétszórt majorok, tanyák, szakadár kolostorok, vízimalmok... Szarvasmarha és ló sok volt. Ez a világoskék színből látszik. Ezt a kerületet például sűrűn borítja a világoskék; itt egész ménesek voltak, és minden portára három-három ló jutott. (Szünet) Most nézzük lejjebb. Ez volt a helyzet huszonöt évvel ezelőtt. Itt már az egész területnek csak a harmadát fedi erdő. Őz már nincs, de szarvas még akad. A zöld és kék szín már halványabb. És így tovább, és így tovább. Térjünk át a harmadik részre: a járás mostani képe. Zöld szín már csak itt-ott található, de nem összefüggően, hanem foltokban; el tűntek a szarvasok is, a hattyúk is, a siketfajdok is... A régi majoroknak, tanyáknak, kolostoroknak, malmoknak nyoma sincs. Ez általában annak a fokozatos, de kétségbevonhatatlan hanyatlásnak a képe, amelynek - úgy látom - alig tíz-tizenöt év kell ahhoz, hogy teljessé váljon. Azt veti ellene, hogy ez a kultúra hatása, hogy a régi élet szükségképpen, természetszerűleg átadja helyét az újnak. Igen, megérteném, ha a kiirtott erdők helyén műutak, vasutak épültek volna, ha gyárak, üzemek, iskolák állnának itt, ha egészségesebb, gazdagabb és okosabb lett volna a nép, de hát szó sincs róla! A járás most is csupa mocsár, szúnyog, nyomor, tífusz, torokgyík, tűzvész, és most sincsenek utak... Az emberek erejét meghaladó küzdelem a létért - az okozta ezt a hanyatlást, meg a tunyaság, a tudatlanság, az öntudat teljes hiánya: a didergő, éhes és beteg paraszt, hogy megmentse az élete romjait, megóvja gyermekeit, ösztönösen, öntudatlanul kapkod mindenért, amivel elverheti éhét, aminél megmelegedhet, és a holnappal mit sem törődve elpusztít mindent... Már csaknem minden tönkrement, és nem épült helyette semmi. (Hidegen) De látom az arcán, hogy ez nem érdekli magát.

JELENA ANDREJEVNA
De hát én olyan keveset értek ehhez...

ASZTROV
Nincs ezen mit érteni, egyszerűen nem érdekli.

JELENA ANDREJEVNA
Az igazat megvallva, máson jár az eszem. Bocsásson meg. Most egy kis vallatás következik, de zavarban vagyok, mert nem tudom, hogy kezdjem.

ASZTROV
Vallatás?

JELENA ANDREJEVNA
Igen, vallatás, de... eléggé ártatlan. Üljünk le! (Leülnek) Egy fiatal személyt érint a dolog. Kertelés nélkül beszéljünk, mint becsületes emberek, mint jó barátok. Beszéljünk és felejtsük el, miről is esett szó közöttünk. Jó?

ASZTROV
Jó!

JELENA ANDREJEVNA
Szonyáról, a mostohalányomról van szó. Tetszik magának?

ASZTROV
Igen. Tisztelem-becsülöm.

JELENA ANDREJEVNA
De tetszik-e, mint nő?

ASZTROV
(kisvártatva) Nem.

JELENA ANDREJEVNA
Még két-három szó, és vége. Nem vett észre semmit?

ASZTROV
Nem. Semmit.

JELENA ANDREJEVNA
(megfogja a karját) A szemén látom, hogy nem szereti... Szonya szenved... Értse meg ezt és... Ne járjon ide többet.

ASZTROV
(feláll) Lejárt az időm... Amúgy sem érek rá... (Vállat von) Mikor érek én rá? (Zavarban van)

JELENA ANDREJEVNA
Eh, de kellemetlen beszélgetés! Úgy remegek, mintha ezer pudot cipeltem volna. No, hál' istennek befejeztük. Felejtsük el, mintha egyáltalán nem is beszéltünk volna, és... menjen el. Maga okos ember, megérti... (Szünet) Egészen belepirultam.

ASZTROV
Ha egy-két hónappal előbb szól, talán még meggondolom, de most már... (Vállat von) De ha szenved, akkor természetesen... Csak egyet nem értek: mire kellett magának ez a vallatás? (A szemébe néz, és megfenyegeti az ujjával) Maga ravasz!

JELENA ANDREJEVNA
Mit jelent ez?

ASZTROV
(nevet) Ravasz! Tegyük fel, hogy Szonya szenved, ezt készséggel elhiszem, de mire kellett ez a vallatás? (Nem engedi szóhoz jutni, élénken) Bocsásson meg; ne vágjon ilyen csodálkozó arcot, hisz nagyon jól tudja, miért járok én ide mindennap... Nagyon jól tudja maga, miért és kinek a kedvéért járok ide. Ne nézzen így rám, kedves kis ragadozóm, vén róka vagyok én...

JELENA ANDREJEVNA
(meghökken) Ragadozó? Nem értem.

ASZTROV
Szép, selymes szőrű kis menyét... Magának áldozatok kellenek! Lám, én már egy álló hónapja nem csinálok semmit, otthagytam mindent, mohón keresem magát - és ez borzasztóan tetszik magának, de borzasztóan!... No, jó... hát legyőzött; tudta ezt maga vallatás nélkül is. (Keresztbe teszi a karját, és lehajtja a fejét) Megadom magam. Tessék, faljon fel!

JELENA ANDREJEVNA
Maga megőrült!

ASZTROV
(a foga közt nevet) Maga gyáva...

JELENA ANDREJEVNA
Ó, én különb vagyok, és többet érek, mint gondolja! Esküszöm magának! (El akar menni)

ASZTROV
(az útját állja) Én ma elmegyek, nem is járok ide többet, de... (Megfogja a karját és körülnéz) Hol találkozunk? Gyorsan mondja meg: hol? Bejöhetnek, mondja meg gyorsan. (Szenvedélyesen) Milyen csodálatos, milyen pompás nő... Egy csókot... Csak azt az illatos haját hadd csókoljam meg...

JELENA ANDREJEVNA
Esküszöm magának...

ASZTROV
(nem engedi szóhoz jutni) Minek esküdözni? Nem kell esküdözni! Nem kellenek felesleges szavak... Ó, de gyönyörű! Micsoda kéz! (Csókolgatja mind a két kezét)

JELENA ANDREJEVNA
De elég legyen már végtére is!... Menjen inkább... (Elveszi a kezét) Megfeledkezett magáról.

ASZTROV
Mondja meg hát, mondja meg, hol találkozunk holnap. (Átöleli a derekát) Értsd meg, ez elkerülhetetlen, nekünk találkoznunk kell. (Megcsókolja; ekkor belép Vojnyickij a rózsacsokorral, és megáll az ajtóban)

JELENA ANDREJEVNA
(nem látja Vojnyickijt) Ne bántson... hagyjon engem... (Asztrov mellére hajtja a fejét) Nem! (El akar menni)

ASZTROV
(derekát átölelve visszatartja) Gyere el holnap az erdészetbe... két órára... Igen? Igen? Eljössz?

JELENA ANDREJEVNA
(megpillantja Vojnyickijt) Eresszen el! (Nagy zavarban az ablakhoz megy) Ez borzasztó.

VOJNYICKIJ
(a székre teszi a csokrot; izgatottan megtörli zsebkendőjével az arcát meg a nyakát a gallérja mögött) Nem baj... Igen... Nem baj...

ASZTROV
(duzzog) Ma igen jó az idő, igen tisztelt Ivan Petrovics. Reggel még borús volt, esőre hajlott, de most süt a nap. Őszintén szólva nagyon szép őszünk van... az őszi vetés is megjárja. (Tekerccsé csavarja a térképet) Csak az a baj, hogy rövidebbek a napok... (El)

JELENA ANDREJEVNA
(odasiet Vojnyickijhoz) Kövessen el mindent, vesse latba minden befolyását, hogy a férjemmel még ma elmenjünk innen! Hallja! Még ma!

VOJNYICKIJ
(megtörli az arcát) Hm? Á, igen... jó... Mindent láttam, Hélène, mindent...

JELENA ANDREJEVNA
(idegesen) Hallja? Még ma el kell mennem innen!

Bejön Szerebrjakov, Szonya, Tyelegin és Marina

TYELEGIN
Én se vagyok egészen egészséges, méltóságos uram. Már két napja gyengélkedek. A fejem valahogy...

SZEREBRJAKOV
Hol vannak a többiek? Nem szeretem ezt a házat. Olyan, mint egy labirintus. Huszonhat óriási szoba, és soha senkit se talál meg az ember. (Csenget) Hívjátok ide Marija Vasziljevnát meg Jelena Andrejevnát!

JELENA ANDREJEVNA
Én itt vagyok.

SZEREBRJAKOV
Hölgyeim és uraim, foglaljanak helyet.

SZONYA
(odamegy Jelena Andrejevnához, türelmetlenül) Mit mondott?

JELENA ANDREJEVNA
Majd később.

SZONYA
Remegsz? Izgatott vagy? (Fürkészően néz az arcába) Értem... Azt mondta, hogy nem jár ide többé... igen? (Szünet) Mondd: igen?

Jelena Andrejevna igenlően bólint

SZEREBRJAKOV
(Tyeleginnek) A betegséggel - akárhogy is - még csak ki lehetne békülni, de a falusi életmódot, azt nem bírom megemészteni. Úgy érzem, mintha valami más bolygóra zuhantam volna a földről. Üljenek le, kérem, hölgyeim és uraim. Szonya!

Szonya nem hallja, szomorúan, lehorgasztott fejjel áll

Szonya! (Szünet) Nem hallja. (Marinának) Ülj le te is, dada.

A dada leül és harisnyát köt

Kérem, hölgyeim és uraim. Figyeljenek ide, ha szabad úgy mondanom: szegezzék rám a fülüket. (Nevet)

VOJNYICKIJ
(izgatottan) Azt hiszem, énrám nincs is szükség. Elmehetek?

SZEREBRJAKOV
Nem, éppen rád van itt a legnagyobb szükség.

VOJNYICKIJ
Mit óhajt tőlem?

SZEREBRJAKOV
Óhajt?!... Mért haragszol rám? (Szünet) Ha vétettem ellened valamit, bocsáss meg, kérlek.

VOJNYICKIJ
Hagyd ezt a hangot. Térjünk a tárgyra... Mit akarsz?

Bejön Marija Vasziljevna

SZEREBRJAKOV
Itt a mama is. Elkezdem, hölgyeim és uraim. (Szünet) Azért hívtam össze önöket, uraim, hogy közöljem: revizor érkezik hozzánk. Egyébként, félre a tréfát. Komoly a dolog. Én, hölgyeim és uraim, azért hívtam egybe önöket, hogy segítséget és tanácsot kérjek önöktől, és ismerve mindenkori kedvességüket, remélem, hogy meg is kapom mindkettőt. Én tudós vagyok, a könyv embere, mindig idegen volt számomra a gyakorlati élet. Hozzáértő emberek útmutatása nélkül nem megyek semmire, és kérlek téged, Ivan Petrovics, önt Ilja Iljics, és magát mama... Arról van szó, hogy manet omnes una nox, vagyis mindnyájan isten kezében vagyunk; én már öreg vagyok, beteg, ezért időszerűnek látom, hogy elrendezzem a vagyoni viszonyaimat annyiban, amennyiben azok a családomat érintik. Az én életem már be van fejezve, magamra nem gondolok, de van egy fiatal feleségem, meg egy hajadon leányom. (Szünet) Én nem tudok tovább élni falun. Mi nem falura vagyunk teremtve. Városban pedig nem lehet megélni abból a pénzből, amit a birtokból kapunk. Ha eladjuk, mondjuk az erdőt, ez olyan rendkívüli intézkedés, amit nem lehet minden évben alkalmazni. Olyan intézkedésekhez kell tehát folyamodnunk, amelyek állandó, többé-kevésbé meghatározott összegű jövedelmet biztosítanának. Én egy ilyen intézkedést találtam ki, és van szerencsém megvitatás végett önök elé terjeszteni. A részleteket mellőzve, csak főbb vonásaiban ismertetem. A mi birtokunk átlagosan nem fizet többet két százaléknál. Azt javaslom, adjuk el. Ha az így nyert pénzt értékpapírokba fektetjük, akkor négy-öt százalék kamatot kapunk, és én azt hiszem, hogy lesz még néhány ezer rubel fölöslegünk is, és ez módot ad arra, hogy vegyünk Finnországban egy kis villát.

VOJNYICKIJ
Várj... Nem hiszek a fülemnek. Ismételd meg, amit mondtál.

SZEREBRJAKOV
A pénzt fektessük értékpapírokba, a megmaradó fölöslegen pedig vegyünk villát Finnországban.

VOJNYICKIJ
Nem, nem Finnország... Mondtál még valami mást is.

SZEREBRJAKOV
Azt javaslom, hogy adjuk el a birtokot.

VOJNYICKIJ
No, ez az! Eladod a birtokot, nagyszerű, magvas ötlet... És mit parancsolsz: hová menjek én öreg édesanyámmal és Szonyával?

SZEREBRJAKOV
Ezt majd meghányjuk-vetjük, ha eljön az ideje. Nem lehet mindent egyszerre.

VOJNYICKIJ
Várj. Nyilvánvaló, hogy nekem mindeddig egy csepp józan eszem se volt. Buta fejjel mindmáig azt hittem, hogy ez a birtok a Szonyáé. Ezt a birtokot megboldogult apám vette a húgomnak hozományul. Mindmáig voltam olyan naiv, hogy nem törökül értelmeztem a törvényeket, és azt hittem, hogy a birtok Szonyára szállt a húgomról.

SZEREBRJAKOV
Igen, a birtok a Szonyáé. Ki vitatja ezt? Szonya beleegyezése nélkül nem is akarom eladni. Hisz éppen Szonya érdekében javaslom ezt.

VOJNYICKIJ
Megfoghatatlan! Megfoghatatlan! Vagy én őrültem meg, vagy... vagy...

MARIJA VASZILJEVNA
Ne ellenkezz Alekszandrral, Jean. Hidd el, ő jobban tudja, mi jó, mi rossz, mint mi.

VOJNYICKIJ
Nem, nem... adjatok nekem vizet. (Iszik) Beszéljetek, amit akartok.

SZEREBRJAKOV
Nem értem, miért izgulsz. Én nem állítom, hogy az én tervem ideális. Ha mindnyájan rossznak találják, én nem ragaszkodom hozzá.

Szünet

TYELEGIN
(zavartan) Én, méltóságos uram, nemcsak áhítattal viseltetem a tudomány iránt, hanem családi érzelmekkel is. Konsztantyin Trofimovics Lakegyemonov - talán tetszett ismerni Grigorij Iljics, a bátyám feleségének a testvére - magiszter volt...

VOJNYICKIJ
Hagyd, Ostyaképű, maradjunk a tárgynál... Várj, majd később... (Szerebrjakovnak) Kérdezd meg csak őt. Ezt a birtokot az ő nagybátyjától vettük.

SZEREBRJAKOV
Á, hát minek kérdezzem meg? Ugyan minek?

VOJNYICKIJ
Ezt a birtokot akkori pénzben kilencvenötezer rubelért vettük. Apám csak hetvenet fizetett ki, huszonötezerrel adós maradt. Most ide hallgasson... Ezt a birtokot nem vehettük volna meg, ha én nem mondok le az örökségemről a húgom javára, akit szívből szerettem. Ez még mind semmi: tíz évig dolgoztam, mint egy ökör, és kifizettem az egész adósságot...

SZEREBRJAKOV
Sajnálom, hogy elkezdtem ezt a beszélgetést.

VOJNYICKIJ
A birtok tehermentes, és csakis az én személyes erőfeszítésemnek köszönhető, hogy nem ment tönkre. És most, amikor megöregedtem, ki akarnak rúgni innen!

SZEREBRJAKOV
Nem értem, hova akarsz kilyukadni!

VOJNYICKIJ
Huszonöt évig igazgattam ezt a jószágot, dolgoztam, küldözgettem neked a pénzt, mint a leglelkiismeretesebb intéző, és ezt te egész idő alatt egyszer se köszönted meg. Egész idő alatt - fiatal koromban és most is, ötszáz rubel fizetést - koldusalamizsnát! - kaptam tőled, és egyszer sem jutott eszedbe, hogy megtoldd, akár csak egy rubellel is.

SZEREBRJAKOV
Hát honnan tudtam volna én ezt, Ivan Petrovics?! Én nem gyakorlati ember vagyok, én nem értek az ilyesmihez. Megtoldhattad volna magadtól is, amennyivel jólesik.

VOJNYICKIJ
Miért nem loptam, ugye? Hát miért néztek le mindnyájan, azért, mert nem loptam? Ez igazságos lett volna, és most nem volnék koldus!

MARIJA VASZILJEVNA
(szigorúan) Jean!

TYELEGIN
(izgatottan) Ványa! Kedves barátom, nem szabad, nem szabad... én reszketek... Miért kell elrontani a jó viszonyt? (Megcsókolja) Nem szabad.

VOJNYICKIJ
Huszonöt éven át úgy ültem itt a négy fal között anyámmal, akár a vakondok... Minden gondolatunk, minden érzésünk csak a tied volt. Nappal rólad, a munkáidról beszéltünk, büszkék voltunk rád, áhítattal ejtettük ki a nevedet; az éjszakáinkat meg arra pazaroltuk, hogy azokat a folyóiratokat és könyveket olvassuk, amelyeket most már mélyen megvetek!

TYELEGIN
Nem szabad, Ványa, nem szabad... nem bírom.

SZEREBRJAKOV
(dühösen) Nem értem, mit akarsz!

VOJNYICKIJ
Felsőbbrendű lény voltál a szememben, kívülről tudtuk a cikkeidet... De most felnyílt a szemem! Mindent látok! A művészetről írsz, pedig nem is konyítasz a művészethez! A munkáid, amelyeket annyira szerettem, nem érnek egy lyukas garast! Becsaptál bennünket!

SZEREBRJAKOV
Hölgyeim és uraim! Csillapítsák már le végre! Én elmegyek!

JELENA ANDREJEVNA
Ivan Petrovics, követelem, hogy hallgasson el! Hallja?

VOJNYICKIJ
De nem hallgatok! (Szerebrjakov útjába áll) Állj meg, még nem fejeztem be! Tönkretetted az életemet. Én nem is éltem, nem is éltem! A te jóvoltodból elfecséreltem, eltékozoltam életemnek legszebb éveit! A leggonoszabb ellenségem vagy!

TYELEGIN
Nem bírom, nem bírom... Én elmegyek... (Erősen felindulva elmegy)

SZEREBRJAKOV
Mit akarsz tőlem? És milyen jogon mersz ilyen hangon beszélni velem? Te senkiházi! Ha tied a birtok, vidd, nekem nincs rá szükségem!

JELENA ANDREJEVNA
Ebben a pillanatban elutazom ebből a pokolból! (Kiabál) Nem bírom tovább!

VOJNYICKIJ
Oda az életem. Okos, tehetséges, bátor vagyok... Ha normálisan élek, Schopenhauer, Dosztojevszkij lesz belőlem... Most megmondtam a magamét... Megőrülök... Anyuskám, kétségbe vagyok esve! Anyuskám!

MARIJA VASZILJEVNA
(szigorúan) Fogadj szót Alekszandrnak!

SZONYA
(letérdel a dada előtt és hozzásimul) Daduskám, daduskám!

VOJNYICKIJ
Anyuskám! Mit tegyek? De nem kell, ne szóljon semmit. Magam is tudom, mit kell tennem! (Szerebrjakovnak) Majd megemlegetsz te még engem! (A középső ajtón el)

Marija Vasziljevna utánamegy

SZEREBRJAKOV
Hölgyeim és uraim, végül is hát mi ez? Vigyék el innen ezt az őrültet! Nem élhetek egy fedél alatt vele! Itt lakik (a középső ajtóra mutat), csaknem mellettem... Költözzék át a faluba, vagy a melléképületbe, vagy én költözöm oda, de nem maradhatok egy házban vele...

JELENA ANDREJEVNA
(férjének) Még ma elutazunk innen! Azonnal intézkedni kell.

SZEREBRJAKOV
Micsoda alávaló fráter!

SZONYA
(térden állva apjához fordul, idegesen, sírva) Légy irgalmas, papa! Én meg Ványa bácsi olyan szerencsétlenek vagyunk! (Kétségbeesésével küszködve) Irgalmasnak kell lenned! Jusson eszedbe: amikor fiatalabb voltál, Ványa bácsi és a nagymama éjszakákon át fordították neked a könyveket, másolták az írásaidat... minden éjjel, minden éjjel! Én meg Ványa bácsi pihenés nélkül dolgoztunk, nem mertünk magunkra költeni egy kopejkát sem, minden pénzt neked küldtünk... Nem ingyen ettük a kenyerünket! Jaj, nem kellett volna ezt mondanom, nem kellett volna, de érts meg bennünket, papa! Irgalmasnak kell lenned!

JELENA ANDREJEVNA
(izgatottan a férjének) Alekszandr! Az istenért! Tisztázd vele a dolgot... Könyörgök.

SZEREBRJAKOV
Jó, tisztázom... Én nem vádolom semmivel, nem haragszom rá, de azt beláthatjátok, hogy a viselkedése legalábbis különös. Bocsánat, megyek hozzá. (A középső ajtón el)

JELENA ANDREJEVNA
Légy kedves hozzá; nyugtasd meg... (Utánamegy)

SZONYA
(a dadához simulva) Daduskám! Daduskám!

MARINA
Sebaj, kislányom. Kigágogják magukat ezek a gúnárok, aztán abbahagyják... Kigágogják magukat - és abbahagyják...

SZONYA
Daduskám!

MARINA
(a fejét simogatja) Úgy reszketsz, mintha a hideg borzongatna! No, no, kis árvám, kegyelmes a jóisten... Ne búsulj, kis árvám... (A középső ajtóra néz, haragosan) De nekiszilajodtatok, gúnárok, a szemem elé ne kerüljetek!

A színpad mögött lövés; behallatszik Jelena Andrejevna kiáltozása; Szonya megremeg

Ej! Az ördög vigyen el!

SZEREBRJAKOV
(a félelemtől támolyogva beszalad) Fogják meg! Fogják meg! Megőrült!

Jelena Andrejevna és Vojnyickij a kétszárnyú ajtóban dulakodik

JELENA ANDREJEVNA
(igyekszik elvenni tőle a revolvert) Adja ide! Adja ide, ha mondom!

VOJNYICKIJ
Engedjen, Hélène! Eresszen! (Kiszabadítja magát, beszalad és Szerebrjakovot keresi a szemével) Hol van? Á, itt van! (Rálő) Puff! (Szünet) Nem talált! Megint mellé?! (Dühösen) Az ördög vigye el... a fene egye meg!... (A földhöz vágja a revolvert, és kimerülten egy székre rogy. Szerebrjakov megdöbben, Jelena Andrejevna a falnak dől, rosszul van)

JELENA ANDREJEVNA
Vigyenek el engem innen! Vigyenek el, öljenek meg, de... én nem bírok itt maradni, nem bírok!

VOJNYICKIJ
(kétségbeesetten) Ó, mit tettem! Mit tettem!

SZONYA
(halkan) Daduskám! Daduskám!

Függöny


NEGYEDIK FELVONÁS

Ivan Petrovics szobája; ez a hálószobája és a birtok irodája is. Az ablaknál nagy asztal, rajta bevételi és kiadási naplók, mindenféle iratok, íróállvány, szekrények, mérleg. Egy kisebb asztal Asztrov számára; ezen az asztalon rajzeszközök, festékek hevernek; mellettük írómappa. Kalicka seregéllyel. A falon Afrika térképe, amelyre itt szemmel láthatólag senkinek semmi szüksége. Viaszosvászonnal bevont hatalmas dívány. Balra ajtó, amely a belső termekbe vezet; jobbra az előszobába nyíló ajtó; a jobb ajtónál futószőnyeg, hogy a parasztok ne járják össze a padlót. Őszi este. Csend

Tyelegin és Marina egymással szemben ülnek, és harisnyának való gyapjúfonalat gombolyítanak

TYELEGIN
Szaporábban, Marina Tyimofejevna, mert mindjárt hívnak búcsúzni. Már szóltak is, hogy fogjanak be.

MARINA
(igyekszik gyorsabban gombolyítani) Már csak egy kevés maradt.

TYELEGIN
Harkovba mennek. Ott fognak lakni.

MARINA
Jobb is.

TYELEGIN
Megijedtek... Jelena Andrejevna csak azt hajtogatja: "Egy órát sem akarok itt lakni tovább... elmegyünk és elmegyünk... Ellakunk egy darabig Harkovban, szétnézünk - azt mondja -, majd aztán érte küldünk a poggyászért..." Málha nélkül utaznak el. Úgy látszik, Marina Tyimofejevna, nem azt rendelte nekik a sors, hogy itt éljenek. Nem azt rendelte nekik... Hanem: így határozott a sors.

MARINA
Jobb is. A minap olyan lármát csaptak, hogy... Lövöldözés... Szégyen-gyalázat!

TYELEGIN
Hát igen. Ajvazovszkij ecsetjére méltó jelenet volt.

MARINA
Bár ne láttam volna soha. (Szünet) Most majd megint úgy élünk, ahogy régen, valahogy volt. Reggel hét óra után tea, egy óra tájban ebéd, este meg vacsorához ülünk; minden rendje-módja szerint... mint más jó keresztények. (Sóhajt) Én - szegény fejem! - de rég ettem már laskalevest.

TYELEGIN
Igen. Rég nem főztek már laskalevest. (Szünet) Rég bizony... Ma reggel, Marina Tyimofejevna, ahogy megyek a faluban, utánam kiált a szatócs: "Hé, te ingyenélő!" És ettől úgy elkeseredtem!

MARINA
Rá se hederíts, édes öcsém! Mert mindnyájan csak a jóisten ingyenélői vagyunk. Hiszen te is, Szonya is meg Ivan Petrovics is - mindnyájan dolgozunk, egyikünk sem ül ölbe tett kézzel. Mindnyájan dolgozunk... Hol van Szonya?

TYELEGIN
A kertben. Járja a doktorral a kertet, Ivan Petrovicsot keresik. Attól félnek, hogy kezet vet magára.

MARINA
Hol a pisztoly?

TYELEGIN
(súgva) Eldugtam a pincében!

MARINA
(gúnyosan) Jómadarak!

Bejön az udvarról Vojnyickij és Asztrov

VOJNYICKIJ
Hagyj! (Marinának és Tyeleginnek) Menjetek innen, hagyjatok egyedül, legalább egy órára! Nem tűröm a gyámkodást!

TYELEGIN
Ebben a pillanatban, Ványa. (Lábujjhegyen el)

MARINA
Gúnár, gi-gá-gá! (Összeszedi a fonalat, el)

VOJNYICKIJ
Hagyj engem!

ASZTROV
A legnagyobb örömmel, mert már rég el kellene mennem, de ismétlem, nem megyek addig, amíg vissza nem adod azt, amit elvettél tőlem.

VOJNYICKIJ
Nem vettem el tőled semmit.

ASZTROV
Komolyan mondom: ne tarts fel. Már rég el kellett volna mennem.

VOJNYICKIJ
Nem vettem el tőled semmit. (Mindketten leülnek)

ASZTROV
Igen? Hát akkor várok még egy kicsit, de aztán - ne haragudj - erőszakot kell alkalmaznom. Összekötözünk, és megmotozunk. Ezt egészen komolyan mondom.

VOJNYICKIJ
Ahogy tetszik. (Szünet) Micsoda bolondság! Kétszer is rálőni, és egyszer sem találni! Ezt sohasem bocsátom meg magamnak!

ASZTROV
Ha rád jött a lövöldözés, akkor lőtted volna főbe magad.

VOJNYICKIJ
(vállat von) Különös. Kis híján megöltem valakit, mégsem tartóztatnak le, nem állítanak bíróság elé. Tehát őrültnek tartanak. (Kajánul nevet) Én - én vagyok az őrült, és nem az az őrült, aki a professzor, a tudós mágus lárvája alá rejti tehetségtelenségét, elmebéli tompaságát, égbekiáltó szívtelenségét. Nem az az őrült, aki feleségül megy egy vénemberhez, és aztán mindenki szeme láttára megcsalja őt. Én láttam, láttam, ahogy átölelted!

ASZTROV
Igen, átöleltem! Neked meg ezt! (Orrot mutat)

VOJNYICKIJ
(az ajtóra néz) Bolond ez a föld, mert még mindig a hátán tart bennünket!

ASZTROV
Butaság!

VOJNYICKIJ
Hát aztán; őrült vagyok, beszámíthatatlan, nekem jogom van butaságokat beszélni.

ASZTROV
Régi nóta! Nem őrült vagy te, hanem csak különc. Paprikajancsi. Azelőtt én is betegnek, félőrültnek tartottam minden különcöt, most pedig az a véleményem, hogy az ember normális állapota - a különcködés. Te teljesen normális vagy.

VOJNYICKIJ
(eltakarja arcát a kezével) Szégyellem magam! Ha tudnád, mennyire szégyellem magam! Ezt a maró szégyenérzetet semmiféle fájdalomhoz nem lehet hasonlítani. (Szomorúan) Kibírhatatlan! (Az asztalra hajlik) Mit tegyek, mondd, mit tegyek?

ASZTROV
Semmit.

VOJNYICKIJ
Adj nekem valamit! Ó, istenem... Negyvenhét éves vagyok; ha - mondjuk - megérem a hatvanat, még tizenhárom van hátra. Sok! Hogy élem le ezt a tizenhárom évet? Mit csinálok majd, mivel töltöm meg? Ó, tudod... (görcsösen szorongatja Asztrov kezét) , tudod, ha valahogy másképp élhetném le azt, ami még hátra van az életemből. Felébrednék egy derűs, csendes reggelen, és érezném, hogy újra kezdek élni, hogy feledésbe merült a múlt, szertefoszlott, mint a füst. (Sír) Új életet kezdeni... Ezt mondd meg nekem, hogy kezdjem... mivel kezdjem...

ASZTROV
(bosszúsan) Ej, menj a csudába! Miféle új élet?! A mi helyzetünk - a tied meg az enyém - reménytelen!

VOJNYICKIJ
Igen?

ASZTROV
Biztos vagyok benne!

VOJNYICKIJ
Adj nekem valamit... (A szívére mutat) Úgy éget.

ASZTROV
(haragosan rákiált) Hagyd abba! (Enyhébben) Azok, akik utánunk majd száz vagy kétszáz esztendő múlva élnek, és akik majd lenéznek bennünket azért, mert ilyen ostobán és ilyen ízléstelenül éltük le az életünket - azok talán megtalálják a módját, hogyan lehetnek boldogok, de mi... Nekünk már csak egy reményünk van. Az a remény, hogy ha majd a sírban nyugszunk, meglátogatnak a kísértetek, talán éppen kellemes kísértetek. (Felsóhajt) Igen, pajtás. Két rendes és értelmes ember volt az egész járásban: te meg én. De alig egy évtized alatt beszívott minket a lenézett nyárspolgári élet mocsara; poshadt párájával megmérgezte vérünket, és mi ugyanolyan ripőkök lettünk, mint a többiek. (Élénken) De csak ne beszélj itt lyukat a hasamba, hallod? Add vissza, amit elvettél tőlem.

VOJNYICKIJ
Én nem vettem el tőled semmit.

ASZTROV
Kivettél az útipatikámból egy ampulla morfiumot. (Szünet) Ide hallgass! Ha már mindenáron végezni akarsz magaddal, menj ki az erdőbe, és lődd agyon magad. De a morfiumot add vissza, mert különben azt hiszik, hogy én adtam neked, és híre kél... Épp elég baj az, hogy majd nekem kell felboncolnom téged... Azt hiszed, az olyan szórakoztató?

Bejön Szonya

VOJNYICKIJ
Hagyj!

ASZTROV
(Szonyának) Szofja Alekszandrovna! A nagybátyja kilopott a táskámból egy ampulla morfiumot, és nem adja vissza. Mondja meg neki, hogy ez... végtére is butaság. Meg aztán nem is érek rá. Mennem kell.

SZONYA
Ványa bácsi, elvetted a morfiumot?

Szünet

ASZTROV
Elvette. Ebben biztos vagyok.

SZONYA
Add vissza! Minek rémítgetsz bennünket? (Gyengéden) Add vissza, Ványa bácsi! Én éppen olyan boldogtalan vagyok, mint te, mégsem esem kétségbe. Tűrök és tűrni fogok, amíg magától véget nem ér az életem... Tűrj hát te is. (Szünet) Add vissza! (Csókolgatja mindkét kezét) Édes, drága bácsikám, add vissza! (Sír) Te olyan jó vagy, megsajnálsz bennünket és visszaadod. Tűrj, bácsikám! Tűrjél!

VOJNYICKIJ
(elővesz az asztalból egy ampullát, és odaadja Asztrovnak) Nesze, vedd el! (Szonyának) De akkor dolgozni kell minél előbb, csinálni kell valamit, mert különben nem bírom... hát nem bírom...

SZONYA
Igen, igen, dolgozni kell. Mihelyt elbúcsúzunk édesapáméktól, nekiülünk és dolgozunk... (Idegesen rendezgeti az asztalon az iratokat) Mindent úgy elhanyagoltunk.

ASZTROV
(patikájába teszi az ampullát, és meghúzza a táska szíját) No, most már mehetek.

JELENA ANDREJEVNA
(bejön) Maga itt van, Ivan Petrovics? Mi mindjárt indulunk... Menjen át Alekszandrhoz, mondani akar magának valamit.

SZONYA
Gyere, Ványa bácsi! (Karonfogja Vojnyickijt) Gyere velem. Ki kell békülnötök. Okvetlenül!

Szonya és Vojnyickij elmegy

JELENA ANDREJEVNA
Elutazom. (Kezet nyújt Asztrovnak) Isten áldja!

ASZTROV
Máris?

JELENA ANDREJEVNA
Itt a fogat.

ASZTROV
Isten áldja.

JELENA ANDREJEVNA
Ma megígérte, hogy elmegy innen.

ASZTROV
Nem felejtettem el. Mindjárt megyek. (Szünet) Megijedtek? (Megfogja a kezét) Hát olyan szörnyű ez?

JELENA ANDREJEVNA
Igen.

ASZTROV
Maradhattak volna még! Holnap az erdészetben...

JELENA ANDREJEVNA
Nem... Ez már elhatározott dolog... Azért is nézek ilyen bátran magára, mert már elhatároztam az utazást... Csak arra kérem, tartson meg jó emlékezetében. Azt szeretném, ha tisztelne engem.

ASZTROV
Eh! (Türelmetlen kézmozdulattal) Maradjon itt, kérem magát! Ismerje el: nincs magának semmi dolga ezen a világon, semmi életcélja nincs, semmi sem köti le a figyelmét, és előbb-utóbb úgyis engedni fog érzéseinek - ez elkerülhetetlen. Akkor pedig már jobb, ha nem Harkovban vagy valahol Kurszkban, hanem itt, a természet ölén!... Ez legalább poétikus! Még az ősz is csuda szép... Itt van az erdészet, vannak Turgenyev ízlése szerint való, félig romba dőlt udvarházak...

JELENA ANDREJEVNA
Jaj, de mulatságos maga!... Haragudtam, de azért... Jó érzéssel fogok visszaemlékezni magára. Eredeti, érdekes ember. Soha többé nem találkozunk, tehát - minek titkoljam? Én is beleszerettem magába egy kicsit. Nos, fogjunk kezet, és mint jó barátok váljunk el! Tartson meg jól emlékezetében.

ASZTROV
(kezet szorít vele) Jó, hát utazzék el... (Tűnődik) Mintha jó és lelkes ember volna, de az egész lényében mégis van valami különös. Lám, idejött a férjével, és mindenkinek, aki itt dolgozott, serénykedett, alkotott valamit, abba kellett hagynia a munkáját, és egész nyáron mindenki csak a férje köszvényével meg magával foglalkozott. Maguk ketten mindnyájunkat megfertőztek tétlenségükkel. Én belebolondultam magába, egész hónapig semmit sem csináltam, pedig ez alatt sok beteg volt az erdőmben, a csemetéim közt marhát legeltettek a muzsikok... Tehát ahová csak beteszik a lábukat - maga meg a férje -, ott pusztítást visznek véghez. Persze csak tréfálok, de azért mégis... furcsa; biztosra veszem, hogyha itt maradnak, még óriásibb lesz a pusztítás. Én is belepusztulok, de pórul jár maga is! No, utazzék el. Finita la commedia!

JELENA ANDREJEVNA
(felkap Asztrov asztaláról egy ceruzát, és gyorsan eldugja) Ezt a ceruzát elviszem emlékül.

ASZTROV
De furcsa!... Jó ismerősök voltunk, és most egyszerre... valamiért... sose találkozunk többé. Minden így van ezen a világon... Amíg senki sincs itt, amíg Ványa bácsi be nem lép a csokorral, engedje meg, hogy... megcsókoljam... Búcsúzóul... Jó? (Megcsókolja az arcát) Így ni... Nagyszerű.

JELENA ANDREJEVNA
Kívánok magának minden jót. (Körülnéz) Mit bánom én! Egyszer az életben! (Hevesen megöleli, majd mind a ketten gyorsan eltávolodnak egymástól) Mennem kell.

ASZTROV
Csak menjen minél hamarabb. Ha már előállt a fogat, akkor induljon.

JELENA ANDREJEVNA
Azt hiszem, jönnek. (Mindketten fülelnek)

ASZTROV
Finita!

Bejön Szerebrjakov, Vojnyickij, Marija Vasziljevna könyvvel, Tyelegin és Szonya

SZEREBRJAKOV
(Vojnyickijnak) Ugorjon ki a szeme annak, aki felhánytorgatja a múltat. Azután, ami történt, e néhány óra alatt olyan sok mindent éltem és gondoltam át, hogy azt hiszem, egész értekezést tudnék írni az utókor épülésére arról, hogyan kell élni. Szívesen elfogadom a bocsánatkérésedet, és magam is bocsánatot kérek. Isten veled! (Háromszor megcsókolják egymást Vojnyickijjal)

VOJNYICKIJ
Pontosan megkapsz mindent, ahogy eddig. Minden úgy lesz, mint régen.

Jelena Andrejevna megöleli Szonyát

SZEREBRJAKOV
(kezet csókol Marija Vasziljevnának) Mama...

MARIJA VASZILJEVNA
(megcsókolja) Csináltasson megint fényképet, Alekszandr, és küldje el. Tudja, milyen kedves maga nekem.

TYELEGIN
Isten áldja, méltóságos uram! Ne felejtsen el bennünket!

SZEREBRJAKOV
(megcsókolja a lányát) Isten veled... Isten áldjon mindnyájatokat! (Kezet nyújt Asztrovnak) Köszönöm kellemes társaságát... Tisztelem-becsülöm gondolkodásmódjukat, szenvedélyeiket, indulataikat, de... engedjék meg nekem, öregnek, hogy búcsúüdvözletembe beleszőjek egy megjegyzést: alkotni kell, hölgyeim és uraim! Alkotni kell! (Általános meghajlás) Minden jót! (Elmegy; Marija Vasziljevna és Szonya követi)

VOJNYICKIJ
(hevesen megcsókolja Jelena Andrejevna kezét) Isten áldja... Bocsásson meg... Soha többé nem látjuk egymást.

JELENA ANDREJEVNA
(meghatottan) Isten vele, kedvesem. (Megcsókolja Vojnyickij fejét és elmegy)

ASZTROV
(Tyeleginnek) Szólj már, Ostyaképű, hogy egyúttal nekem is fogjanak be.

TYELEGIN
Szólok, cimbora! (El)

Csak Asztrov és Vojnyickij marad

ASZTROV
(leszedi az asztalról és bőröndjébe rakja a festékeket) Miért nem kíséred ki őket?

VOJNYICKIJ
Ám menjenek el... de én... én... nem bírom. Olyan nehéz. Mielőbb foglalkoznom kell valamivel... Dolgozni, dolgozni! (Az asztalon levő papírok között turkál)

Szünet, csengők csilingelése hallik

ASZTROV
Elmentek. A professzor bizonyára örül! Most már kaláccsal se lehetne idecsalogatni.

MARINA
(bejön) Elmentek. (Leül karosszékébe, és harisnyát köt)

SZONYA
(bejön) Elmentek. (Szemét törölgeti) Isten kísérje útjukon. (Nagybátyjának) No, Ványa bácsi, hát csináljunk valamit.

VOJNYICKIJ
Dolgozni, dolgozni...

SZONYA
Már régen, nagyon régen ültünk így együtt ennél az asztalnál. (Meggyújtja az asztali lámpát) Úgy látom, nincs tinta... (Felveszi a tintatartót, a szekrényhez megy, és tintát tölt) Úgy sajnálom, hogy elmentek.

MARIJA VASZILJEVNA
(lassan bejön) Elmentek! (Leül és olvasásba merül)

SZONYA
(az asztalhoz ül, és egy üzleti könyvet lapoz) Mindenekelőtt a számlákat írjuk meg, Ványa bácsi. Szörnyen el van hanyagolva minden. Ma megint ideküldtek egy számláért. Írjad. Te írd az egyik számlát, én majd a másikat...

VOJNYICKIJ
(ír) "Számla... úrnak..." (Mindketten hallgatnak)

MARINA
(ásít) Tentélni kellene...

ASZTROV
Csend van. Serceg a toll, ciripel a tücsök. Meleg van, kényelem... Nincs kedvem elutazni innen.

Csengő hallatszik

Befogtak... Tehát nincs más hátra, búcsút kell vennem maguktól, barátaim, meg az asztalomtól, aztán - gyerünk! (Térképet tesz a mappába)

MARINA
Mit izegsz-mozogsz? Ülj még egy kicsit.

ASZTROV
Nem lehet.

VOJNYICKIJ
(ír) "A régi tartozásból is maradt még kétszázhetvenöt..."

Bejön a cseléd

CSELÉD
Mihail Lvovics, előállt a fogat.

ASZTROV
Hallottam. (Odaadja neki a patikát, a bőröndöt meg a mappát) Nesze, vigyed. Vigyázz, össze ne gyűrd a mappát!

CSELÉD
Igenis. (El)

ASZTROV
Nos... (Búcsúzni indul)

SZONYA
Mikor látjuk megint?

ASZTROV
Bizonyára majd csak a nyáron. A télen aligha... Természetesen, ha történik valami, csak értesítsenek - és jövök. (Kezet fog vele) Köszönöm a vendéglátást meg a kedvességet... egyszóval mindent köszönök. (A dadához megy és megcsókolja a fejét) Isten veled, öreg.

MARINA
Mégis elmégy - tea nélkül?

ASZTROV
Nem kívánom, daduska.

MARINA
Hát egy kis pálinkát nem iszol?

ASZTROV
(tétován) Azt még talán.

Marina el

ASZTROV
(szünet után) Valahogy lesántult a lógós. Már tegnap észrevettem, amikor Petruska itatni vezette.

VOJNYICKIJ
Újra kell patkoltatni.

ASZTROV
Rozsgyesztvennojéban be kell térnem a kovácshoz. Nem kerülhetem el. (Odamegy Afrika térképéhez és nézi) Afrikában most biztosan nagy a hőség - szörnyű dolog!

VOJNYICKIJ
Igen. Valószínű.

MARINA
(visszajön egy tálcával, amelyen egy pohár pálinka meg egy szelet kenyér van) Egyél-igyál.

Asztrov felhörpinti a pálinkát

Egészségedre, kedves. (Mélyen meghajlik) Egyél egy falat kenyeret is.

ASZTROV
Nem, csak így... Tehát: minden jót! (Marinának) Ne kísérj ki daduska. Nem kell. (Elmegy)

Szonya gyertyával utánamegy, hogy kikísérje; Marina visszaül a karosszékbe

VOJNYICKIJ
(ír) "Február 2-án 20 font olaj... Február 16-án ismét 20 font olaj... hajdinadara..."

Szünet - Csengő hallik

MARINA
Elment.

Szünet

SZONYA
(visszajön, az asztalra állítja a gyertyát) Elment.

VOJNYICKIJ
(a számológépen kiszámította az összeget, beírja) Összesen... tizenöt... huszonöt...

Szonya leül és ír

MARINA
(ásít) Ó, mi szegény bűnösök...

Tyelegin lábujjhegyen bejön, leül az ajtónál, és halkan hangolja a gitárt

VOJNYICKIJ
(Szonyának, egyik kezével végigsimítja a haját) Olyan nehéz a lelkem, édes gyermekem! Ó, ha tudnád, milyen nehéz!

SZONYA
Mit csináljunk? Élni kell! (Szünet) És élni fogunk, Ványa bácsi. Végigéljük a napok, az esték hosszú-hosszú sorát; türelmesen elviseljük a megpróbáltatásokat, amelyekkel sújt a sors; nyugalmat nem ismerve dolgozni fogunk másokért most is, öregkorunkban is, ha meg üt az óránk, békésen meghalunk, és ott, a síron túl, majd azt mondjuk, hogy szenvedtünk, sírtunk, sok volt a bánatunk, és az isten megsajnál bennünket, és mi ketten - te meg én, drága bácsikám - megérjük ott a gyönyörű szép, fényes életet, örülni fogunk, meghatott mosollyal tekintünk vissza majd mostani boldogtalanságunkra - és megpihenünk. Én hiszek ebben bácsikám, forrón, szenvedélyesen hiszek... (Letérdel előtte, karjára hajtja fejét; kimerült hangon) Megpihenünk.

Tyelegin halkan gitározik

Megpihenünk! Halljuk majd az angyalokat, és látjuk a csupa gyémánt eget, és látjuk, hogy minden földi rossz, minden szenvedésünk elmerül az irgalomban, amely betölti az egész világot, s olyan csendes, szelíd és édes lesz az életünk, mint a cirógatás. Én hiszek ebben... (Zsebkendőjével letörli nagybátyja könnyeit) Szegény, szegény Ványa bácsi, sírsz... (Könnyezik) Nem ismerted az örömet világéletedben, de várjál, Ványa bácsi, várj... Megpihenünk... (Megöleli) Megpihenünk!

Kerepel az éjjeliőr. Tyelegin halkan játszik; Marija Vasziljevna jegyez valamit a füzet szélére; Marina köti a harisnyát

Megpihenünk!

A függöny lassan legördül

(1897)


* A kedvemre, amennyire csak kell.