Shakespeare

A WINDSORI VIG ASSZONYOK.

(Fordította: Rákosi Jenő)

Tartalom

BEVEZETÉS

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.

BEVEZETÉS

Rowe és mások emlitik, hogy Erzsébet királynő nagy kedvét találta a kövér lovag alakjában s abbeli kivánságát fejezte ki, hogy szeretné Falstaffot mint szerelmi kaland hősét látni. Ez óhajtásnak megfelelőleg irta a költő a „Windsori vig asszonyok”-at s tizennégy nap alatt elkészült vele. E hagyományban nincs semmi hihetetlen; nem szól ellene, mint némelyek felhozzák, a királynő magas életkora, mely nem engedte volna, hogy efféle bohóságokban kedvét lelje, mert tudvalevőleg Erzsébet nemcsak élte végéig megőrizte üdeségét és élénkségét, hanem szerette is azt minden alkalommal feltűntedni, s jó hatvanas volt, midőn még tánczolt az udvari bálokon; nem szól ellene az idő rövidsége sem, mert Shakspereről könnyen föl lehet tenni, hogy különösen alkotó ereje tetőpontján és teljességében megirhatta tizennégy nap alatt a jellemzésnek, a szerkezeti és scenikai tökéletességnek e humortól duzzadó mesterművét. De ha e hagyományt a legendák közé soroljuk is, mindenesetre bizonyságul szolgál arra, mily szükségesnek s mintegy természetes kivánságnak tűnt fel, hogy Falstaffot és társait, kiket IV. Henrikben s részben V. Henrikben megszeretett a közönség, mint régi kedves ismerőseit még egyszer látni óhajtsa, és pedig egész hozzájok illő keretben, s tiszta vigjáték talaján, kiemelve a nagy történeti képből, melyben először jelentek meg, s elkülönítve a hatalmas, néha tragikus összeütközésektől, melyeknek epizódjait töltötték be. Akár a királynő, akár a közönség adott kifejezést e magától értetődő kivánságnak, bizonyára a költő maga is érezte, hogy a Falstaff-kör többet érdemel, mint csupán a nagy történeti dráma mellékalakjait szolgáltatni, és Falstaff méltó arra, hogy központja legyen egy tisztán vigjátéki bonyodalomnak.

Nem szükséges tehát a Windsori vig asszonyok keletkezési idejét erőnek erejével összefüggésbe hozni a Falstaff-kör chronologiájával. Némely kritikusok, többnyire angolok, de németek is, kik nem tudták megérteni, hogy Falstaff és társai e darabban friss egészséggel járnak-kelnek, holott V. Henrikben Falstaff, Bardolph és Nym meghaltak, mindenféle erőfeszitéseket tettek annak bebizonyítására, hogy Shakspere a Windsori vig asszonyokat ha már nem IV. Henrik, de legalább V. Henrik előtt irta. Hypothesiseiket azonban halomra döntik a bennük rejlő ellenmondások. A Windsori vig asszonyok születési évét meglehetős biztossággal meg lehet határozni a külső pozitiv bizonyítékokból. Meres 1598-ki Palladis Tamiájában, a sokszor idézett Shakspere-lajstromban még nem fordul elő a neve, s 1602-ben már megjelent első kiadása, a szerző tudta és beleegyezése nélkül, e czím alatt: „A most pleasaunt and excellent conceited Comedie of Syr John Falstaffe and the merrie Wives of Windsor. Entermixed with sundric variable and pleasing humors, of Syr Hugh the Welsh Knight, Justice Shallow and his wise Cousin M. Slender. With the swaggering vaine of Anciens Pistole and Corporall Nym. By William Shakspere.” A darab származását tehát 1599. és 1601. közé kell tenni.

Az első negyedrét kiadás, melynek teljes czimét fentebb idéztük, egyike azon könyvárusi rablásoknak, melyeket annyiszor elkövettek Shakspere ellen. Alapjául nem a szerző kézirata szolgált, hanem futólag, az előadás alatt hallásból vagy emlékezésből készült följegyzések, s tele van hibákkal, hézagokkal, ferditésekkel. Sokkal teljesebb és jobb a szöveg az 1623-ki folióban, mely alapul szolgált a többi kiadásra.

Magyar forditásban először 1845-ben jelent meg Lemouton Emilia vállalatában, mely „Shakspere összes szinművei” czim alatt indult meg. Öt füzet jelent meg e vállalatból s ezek egyike foglalja magában a „Windsori vig nők”-et. Merőben prózai forditás, jegyzi meg Greguss, annyira, hogy még az énekek is prózában vannak; s prózai bensőleg is, a mennyiben semmi költői zamatja. A nemzeti szinházban egyszer került színre, 1854. deczember 18-dikán, Gondol Dániel forditásában, Szigligeti színre alkalmazása szerint, a „Windsori csalfa hölgyek” czím alatt. A Kisfaludy-Társaság Shakspere-kiadásában Rákosi Jenő forditásában jelent meg, a „Windsori vig asszonyok” czímmel.

A darab meséje egészben véve a költő saját leleménye, egyes vonásaira nézve azonban régibb forrásokra véltek találni, honnan azokat vette volna. A főcselekvény Falstaff szerelmi kalandja két windsori polgárnővel, Habnéval (Ford) és Pázsinéval (Page), különösen az előbbivel, ki háromszor tőrbe csalja, míg végre köznevetségnek teszi ki. A kövér lovag, jelleméhez híven, szerelmi viszonyt akarna szőni két jó módú polgár nejével, hogy kiegyenlítse az ellentétet örökké szomjas gégéje és üres erszénye közt. Lovag létére azt hiszi, hogy a két polgárasszony szerencsének fogja tartani, ha leereszkedik hozzájok; reményli, hogy megnyitják előtte férjeik pénzes ládáját, melynek kulcsa, mint sejti, nálok áll. A szíves vendéglátást, melyben a két asszonynál részesült, arra magyarázza, hogy mindkettőnek elcsavarhatja a fejét, azért minden fejtörés és óvatosság nélkül fog a könnyűnek látszó munkához. Még azt a fáradságot sem veszi magának, hogy mind a két asszonynak más-más szövegű szerelmes levelet irjon. A nők természetesen megismerik egymás levelét s elhatározzák, hogy példás bosszut állnak az elbizakodott lovagon. Háromszor csalja őt tőrbe Habné, kinek férje féltékenyebb, mint a másik asszonyé. Ez a Hab álnév alatt megismerkedik Falstaffal, pénzt ad neki, s mivel a kövér lovag barátságát és bizalmát legkönnyebben ezen az úton lehet megnyerni, beavatja őt titkába, terveibe, kudarczaiba, s ekképpen a legkomikusabb helyzetek állnak elő, midőn a pajkos asszonyok egyaránt lóvá teszik az elbizakodott udvarlót és a féltékeny férjet. Háromszor megy Falstaff a tőrbe, s mindig jobban és jobban megjárja. Először a ruhás kosárba rejtőzik, s a szennyes ruhával együtt a vizbe dobják. Másodszor öreg asszonynak öltöztetik és jól megbotozzák. Harmadszor szarvas kisértet alakjában jelen meg az erdőben, rajta kapják, megcsipkedik, megperzselik s oda dobják zsákmányul az egész város gúnyjának.

E főcselekvény némely vonásaihoz hasonlók találtatnak Giovanni Fiorentino Pecoronéjának (1558) egy novellájában. Itt egy tanuló, ki a kánonjogot bár befejezte és hátralevő idejét hasznosan akarná eltölteni, tanárától oktatást vesz a szerelem tudományában, s aztán az elméleti leczkét gyakorlatilag alkalmazza épen a tanár feleségénél, kinek nem tudja kilétét. Lépéseit, terveit, eredményeit mindig közli tanárával, ki ennek következtében többször rajta akarja kapni, de az ügyes nő mindig meg tudja menteni az ifjat. Első izben a szennyes ruha közé rejti, másodszor a homályban kitolja az ajtón. Ugyanezt a tárgyat, némi eltérésekkel közli Straparola a Tredeci piacevoli egy novellájában (1550), hol a nő először az ágyfüggöny mögé rejti az ifjat, másodszor a ládába a ruhák közé, harmadszor papirossal tele szekrénybe, melyet kivitet, midőn férje felgyujtja a szobát haragjában. Mind a két olasz novellát felhasználta az angol iró és szinész, Tarlton Richard a News out of Purgatory (Hirek a purgatoriumból) czímű munkájának egy elbeszélésében. Nem lehetetlen, hogy Shakspere ismerte ez angol átdolgozást, de mint látható, nagyon lényegtelenek azon vonások, melyek mindkettejökkel közösek.

Ugyanezt a tárgyat dolgozta fel németül Shakspere kortársa, a braunschweigi herczeg, a Tragedia Hibaldehában, „egy házasságtörő nőről, ki férjét háromszor csalja meg, de utoljára borzasztó véget ér.” E darab főszemélyei: a férj, Gallichoraea, a feleség, Scortum, és Pamphilus, szegény diák, ki pénzért mindenre kész. Gallichoraea próbára akarja tenni neje erényét, s Pamphilust ellátja pénzzel, hogy gavallérosan kiöltözzék és udvaroljon Scortumnak. Épen igy ad pénzt Hab Falstaffnak; a másik közös vonás az, hogy Pamphilust is, midőn a férj rajta kapja, szennyes ruhával telt hordóban viszik ki a szobából.

A másik cselekvény, mely mesterileg van összefonva az elsővel s ezzel egyszerre az erdei jelenetben ér megoldást, a szerelmi versengés Page (Pázsi) Anna kezéért. A polgári szülők mindegyike máskép akar a leány kezével rendelkezni. Az atya, ki előtt fő dolog a pénz, egy gazdag falusi tuskót szemelt ki vejéül, az együgyű, otromba Nyurgát (Slender), az ismert békebiró Silány (Shallow) unokaöcscsét. Az anya, Pázsiné, a ki ugyan tisztességes, jóravaló asszony, de nem emelkedik fölül a polgári nők közönséges szinvonalán, nem a pénzvágynak hódol, mint férje, hanem a nagyravágyásnak. Az ő jelöltje Cajus, a franczia orvos, kinek hire, állása és az udvarral való összeköttetése kellemesen csiklandozza nyárspolgári hiúságát. Mind a két jelölt nevetségesebb, hogysem megnyerhetné a leány szivét. Az ő választottja Fenton, kit a költő néhány vonással oly szeretetre méltóan rajzol, hogy mindnyájan neki óhajtjuk a díjat a három versenyző körül. Ő is a szilaj herczeg társaságához tartozott, mint Falstaff és a többiek; de inkább Poinsra emlékeztet, mint az aljasabb czimborákra. Multja némileg igazolja rossz hirét s Page abbeli gyanúját, hogy nem annyira a leányt, mint inkább apja pénzes ládáját akarja. De csakhamar meggyőződhetünk, s velünk a leány, hogy a mi salak hajdani korhely életében rajta tapadt, lehullt már az élet iskolájában, s csak a tiszta, erős, hamisítatlan ércz maradt meg. Tele van ifjúi kedvvel, férfiúi erővel s a mellett őszinte. Nem habozik Annának szemébe mondani, hogy először apjának gazdagsága volt az, mely feléje vonta; de meg is mutatja, hogy ismertségök folyamán megváltozott érzülete, megismerte a leány magasabb értékét, s most már nem egyedül vagyona az, mely hozzá vonja, hanem bensejének valódi kincsei után eped. És mindnyájan örülünk, midőn végül látjuk, hogy e lelki kincsek, a földiekkel együtt, neki jutnak, és pedig épen ama csel következtében, melyet az apa és az anya a maga jelöltje számára főzött ki. Kitünően komikus megoldás az, midőn az apa az anyát, az anya az apát akarja rászedni, s mind a ketten kölcsönösen rászedetnek a harmadik, az igazi szerető javára. Az éjjeli jelenetre készülve, melyben Falstaffot fogják csúffá tenni, Pázsi, ki akarván játszani nejét, felbiztatja Nyurgát, hogy szökjék meg és esküdjék meg a tündérnek öltözött Annával. Pázsinénak, ki viszont férjét szeretné kijátszani, szintén ez a gondolata jön s ugyanerre biztatja fel Cajust. A két nevetséges kérő egy-egy tündérnek öltözött fiúval szökik meg, s Annát a harmadik, az igazi viszi el. A szülők hibája, mely felsülésöket okozza, nemcsak fölötte komikus, hanem az erkölcsi érzésnek is eleget tesz, melyet különben megsérthetne a szülők akarata ellen cselekvő leány szökése.

Még egy régi ismerősünkkel találkozunk a cselekvénynek ebben a részében. Silány (Shallow) a gloucestershirei együgyű békebiró, kit Falstaff már IV. Henrik II. részében irgalmatlanul lóvá tett, ismét előkerül itt; de a szerző most elárulja, czímerének három ezüst csukájára czélozva, kit akart tulajdonképen nevetségessé tenni ez alakban. Nem más ez, mint sir Thomas Lucy, a charlecotei birtokos Stratford mellett, ki a hagyomány szerint órvadászat miatt becsukatta egykor az ifjú Shaksperet. Hogy a költőnek csakugyan volt valami oka haragra a Lucyk ellen, korábbi drámájából, VI. Henrikből is kitűnik, hol sir Thomas egyik ősét, sir William Lucyt kegyetlenül nevetségessé teszi, mint buta szájhőst.

Falstaff kiséretében még más régi ismerőseinket is alkalmunk van viszontlátni. Itt van a vörös orrú Bardolph, a dagályos frázisokkal hajigáló Pistol és Nym káplár, mindnyájan jól ismert korhelyek és tolvajok IV. és V. Henrikből. Az apród, kit IV. Henrik II. részében annyira megkedvelt a közönség, szintén nem maradhatott el, s végre itt van Fürgéné (Quickly) asszonyság is, a hajdani eastcheapi korcsmárosné; míg azonban a többiek a régiek maradtak, ennek külső körülményei egészen megváltoztak; most a franczia orvos Cajus gazdasszonya, s a régi Fürgénéből csak azt tartotta meg, hogy most is szivesen foglalkozik a keritő mesterséggel és össze-vissza csavarja az idegen szavakat.

Uj alakok a polgárok nejeikkel, a két nyelvcsavaró, a walesi pap és a franczia orvos, az együgyű kérő, Nyurga (Slender) és a mindenkivel gúnyolódó, magát nagyon okosnak tartó korcsmáros, a kit végül könnyen rászednek egy otromba csellel. Sir Hugh Evans, a walesi pap és tanitó, és Doctor Cajus, a franczia orvos, egyformán törik a királyi angol nyelvet, mindegyik a maga nemzetisége szerint, de jellemében is mind a kettő typikus vonásait tűnteti fel a saját nemzetének; a nyers, becsületes, ügyetlen és bátor pap épen oly hű képviselője a walesi fajnak, mint Fluellen kapitány V. Henrikben; a heves, hirtelen fellobbanó, szeles orvos a franczia fajt képviseli, s rajzában az angol költő egy kis gonoszságot enged meg magának az ős ellenséggel szemben. De azért sokkal rosszabbul bánik honfitársával, a gloucestershirei uracscsal, kinek együgyűsége mellett még nagybátyja, Silány is, az ész óriásának tűnik fel. Nyurga alakja sokban emlékeztet a Vizkereszt Keszegjére, még külső megjelenésében is. Épen olyan, testileg és lelkileg silány tökfilkó, épen olyan nagyra van azzal, hogy jó családból származott, és sajtszinű arczával, vörhenyes szakállával, magasra tartott orrával épen annyit képzel magáról és épen úgy nincs sejtelme nevetséges voltáról. Midőn ebédre hívják, midőn vonakodik bemenni, épen úgy viseli magát, mint az ügyetlen falusi ficzkó, ki először kerül emberek közé. Épen úgy töri az idegen szavakat és épen úgy szedik rá és zsebelik ki furfangosabb emberek, mint Keszeg Ambrust.

A két polgári család hű képét nyujtja az Erzsébet korabeli jómódú polgári osztálynak, s környezetökben, viseletökben, gondolkozásmódjokban, szokásaikban találóan festi a költő az akkori polgárok életét, kik a belháborúktól végre megszabadulva, jó módban és jó kedvvel élvezték a békét, nyugalmat és rendezett viszonyokat a nagy királynő uralkodása alatt. Shakspere úgy tünteti fel a polgári osztályt, a milyen valóban volt: erényeivel és hibáival, egészséges gondolkozásával és kicsinyességével. Az sem történt szándékosság nélkül, hogy épen a nemesi osztály egy tagját hozza érintkezésbe a polgárokkal, a lovag Falstaff léhaságát állitja szembe a polgárasszonyok becsületességével s a nemes emberrel húzatja a rövidebbet a polgárokkal szemben, épen mint a középkori franczia farceokban, hol mindig a nemesek sülnek fel a parasztokkal és polgárokkal szemben. De a költő objektivitása nem engedi, hogy a polgárokat is jobbaknak mutassa a valóságnál. Pázsi kapzsisága, Pázsiné hiúsága, mindnyájok kicsinyessége olyan, hogy nem emelkednek fölül a közönséges nyárspolgári szinvonalon. Hab (Ford) valódi képviselője a kicsinyes, komikus féltékenységnek, a mint Othello a nemes, tragikus féltékenységet képviseli. Amaz önzésből, ez önérzetből származik, amaz nevetségessé, ez megdöbbentővé teszi az embert. Hab féltékenységének alapja nem a szerelem, hanem a hiúság; gyanakszik nejére, mielőtt alapos oka volna rá, meg nem engedett úton keres bizonyitékot ellene; nem attól fél, hogy elveszti neje szerelmét, hanem inkább attól, hogy nevetségessé válik, és épen azért csaknem oly nevetségessé lesz, mint a kijátszott, lóvá tett Falstaff.

A darab polgári jellegének megfelel nyelve is, mely túlnyomóan próza, és pedig humortól és erőtől duzzadó, IV. Henrik komikus jeleneteire emlékeztető próza. Csak Fenton és Anna szerelmi jelenetei s kevés más jelenet (IV. 4. és 6.) vannak versben irva. Pistol itt is, mint a történeti drámákban, dagályos, eltorzitott tragédiai idézeteket szaval; azonkivül még nehány felvonás végmondása van versekbe foglalva. Rimes versekben van irva végül az utolsó felvonás tündérjelenete.

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

Windsorban Pázsi háza előtt.

Silány, Nyurga és Evans Hugó jőnek.

SILÁNY.
Tisztelendő Hugó uram, ne fárassza magát rábeszélésével; a csillagos törvényszék elé viszem a dolgot: s ha húszszor Falstaff János volna is ő kegyelme, azért ne paczkázzék Silány Róberten, a ki földes úr.

NYURGA.
A glosteri grófságban békebiró és coram.

SILÁNY.
Ugy van, Nyurga öcsém, és cust-alorum.

NYURGA.
Ugy van, s azonfelül ratolorum, és született nemes ember, tisztelendő uram, a ki armigeronak irja magát minden okmányon, bizonyitványon, quietantián vagy obligatión, armigeronak.

SILÁNY.
Ugy van, irjuk is és irtuk is már mintegy háromszáz esztendő óta.

NYURGA.
Irta minden successora, ki előtte volt, és fogja irni minden antecessora, a ki utána következik: tuczatonkint fogják a csukát fehér tetővel paizsukra rakni.

SILÁNY.
És az ódon egy paizs.

EVANS.
A fehér tetű ócska csuklának iken jól illik, iken megjárja; fölötte pizalmas állatocska az emberhez, és szerelmet jelent.

SILÁNY.
A csuka fris hal, a fehér tetőzetü csuka pedig régi czímer.

NYURGA.
Nézzek-e ki szállást, bátyám?

SILÁNY.
Nézz, de csak úgy, ha házasságra veszed a dolgot.

EVANS.
Veszett tolog igazán, ha kinéz.

SILÁNY.
Dehogy az!

EVANS.
Pizony az, asszonyunkra! mert ha kinéz a szállásodból, akkor az én együgyü okoskodásom szerint te maradsz hoppon. De az mindegy: ha Falstaff János úr kalibát csinált nektek, úgy én az egyházhoz tartozom, s örülni fogok ha sikerül köztetek jó akaratomval egyezségeket és combromissumokat megcsinálni.

SILÁNY.
Hallja meg a csillagos kamara: ez botrány!

EVANS.
Nem illendő tolog, hogy a csillagos kamara potrányokról halljon; nincs a potrányban semmi félelme az Istennek. A csillagos kamara, lássa kegyelmed, örömestebb fog hallani az isteni félelemről, mint hallani potrányról; ikazkassa magát ezek szerint.

SILÁNY.
Hah! életemre, ha ismét fiatal lehetnék, kardom végezné el az ügyet.

EVANS.
Jobb, legyenek a parádok a kard, és végezzék el ők? azért van az én atyamban más kondolat, mely talán jó végre viheti a tolgot. Itt van Bázsi Anna, Bázsi Györgynek a leánya, a ki igen tagaros kis szüzesség.

NYURGA.
Pázsi Anna kisasszony? Szög haja van meg véknyan beszél, mint az asszonyok szoktak.

EVANS.
Az egész filágra nézvést ez az ikazi személy; olyan dögéletes, a milyennek csak kifánhatod, és örek apja (az ék fikasztalja meg poldog föltámadásval) hét száz font pénzt, aranyat és ezüstöt testált neki halálos ágyán, ha kébes lesz a tizenhetedik évét elérni. Nagyon jó finta volna, ha elhagynók ezt cókot mókot, és házasságot fundálnánk Aprahám ur és Bázsi Anna kisasszony közt.

SILÁNY.
Öreg apja hétszáz fontot rendelt neki?

EVANS.
Azt pizony, és apja még szebb tőkét csinált össze neki.

SILÁNY.
Ismerem a kisasszonyt: vannak neki jó adományai.

EVANS.
Hétszáz font és egyéb fontos képessékek jó adományok.

SILÁNY.
Jól van, lássunk most Pázsi úr után. Itt van Falstaff?

EVANS.
Haszukságot mondjak kegyelmednek? Én utálom haszugot, valamint utálom azt is, a ki hamis, fagy falamit utálom azt, a ki nem ikaz. A lofak John úr itt van, és kérlek, fogadjátok el jóakarótok tanácsát. Hadd kopoktatok Bázsi úr ajtaján. (Kopogtat.) Hej, hó! Az isten áldja meg hajlékotat!
Pázsi jő.

PÁZSI.
Ki az?

EVANS.
Isten áltása és a kegyelmed jó parátja Silány, a piró, és ime Nyurka ifjur, a ki körülpelül más mesét is mondhat kegyelmednek, ha a tolog a kegyelmed tetszésére lesz.

PÁZSI.
Örülök, hogy uraságtokat jó egészségben láthatom. Silány uram, köszönöm a vadat.

SILÁNY.
Pázsi uram, örülök hogy láthatom; váljék sziv szerinti jó egészségére. Jobbnak ohajtottam volna a vadat, roszul lőtték meg. Hogy van a jó Pázsiné asszonyság? – És hát köszönöm mindenha, tiszta szivből, ugy ugy, tiszta szivemből.

PÁZSI.
Köszönöm, uram.

SILÁNY.
Köszönöm, uram; igazmondó szavamra, köszönöm.

PÁZSI.
Örülök, hogy láthatom, jó Nyurga uram.

NYURGA.
Hát, hogy van fakó agarad, uram? – Azt hallom, Cotsallban leverték.

PÁZSI.
Nem lehetett jól megitélni, uram.

NYURGA.
Nem akarja elismerni, nem akarja elismerni.

SILÁNY.
Persze hogy nem. Ön az oka, ön az oka. A kutya jó.

PÁZSI.
Fattyu, uram.

SILÁNY.
Uram, jó kutya és szép kutya; mondhatni-e ennél többet is? Jó és szép. Itt van Falstaff John úr?

PÁZSI.
Uram, ott ben van, s bár sikerülne valami jó cselekedetet véghez vinnem köztetek.

EVANS.
Ez a mondás olyan folt, a milyen jó keresztényhez illik.

SILÁNY.
Pázsi uram, ő engem megsértett.

PÁZSI.
Uram, ezt ő némileg el is ismeri.

SILÁNY.
No, ha elismeri, akkor engem ismerjen ki. Nem ugy van, Pázsi uram? Ő engemet megsértett; valóban megsértett; egy szó mint száz, megsértett; – hidd meg: Silány Robert, esquire, mondja, hogy megsértett.

PÁZSI.
Itt jő John úr.
Falstaff, Bardolph, Nym és Pistol jőnek.

FALSTAFF.
Nos, Silány uram, kegyed be akar vádolni a királynál?

SILÁNY.
Lovag, te megbotoztad embereimet, elejtetted szarvasomat s feltörted házamat.

FALSTAFF.
De nem csókoltam meg vadászod lányát?

SILÁNY.
Ej mit nekem! Ezekre meg kell felelned!

FALSTAFF.
Rögtön megfelelek: én mindezt megtettem. Nos, megfeleltem?

SILÁNY.
Tudja meg a tanács!

FALSTAFF.
Vagy tudnál te tanácsot, de jobbat, magadnak, különben kinevetnek vele.

EVANS.
Pauca verba, John úr; kap osztán jó szót –

FALSTAFF.
Káposztán, jó szót? – Répán roszat. Nyurga, bevertem a fejedet: hát neked mi dolgod van velem?

NYURGA.
Valóban, uram, több rendbeli dolog van az én fejemben ellened és zsebmetsző czimboráid, Bardolph, Nym és Pistol ellen. Elcsaltak a csapszékbe, és leitattak, aztán kizsebeltek.

BARDOLPH.
Te bamburi sajt.

NYURGA.
Nem arról van itt a szó.

PISTOL.
Hogyan, te Mephistophilus?

NYURGA.
Nem arról van itt szó.

NYM.
Csitt! mondom! pauca pauca; csitt! ez az én humorom.

NYURGA.
Hol van Simplicius, az én cselédem! Nem tudod, bátyám?

EVANS.
Kérlek, pékesség! Értsük meg egymást: három piró van itt a dologra, a mennyiben én értem; itt van Pázsi uram, fidelicet Pázsi uram; itt fagyok aztán én makam, fidelicet én makam, és harmatiknak itt van fékre és utoljára a térdszalakpeli kocsmáros.

PÁZSI.
Mi hárman, hogy meghallgassuk s elvégezzük köztök.

EVANS.
Ikazán bombás: én majd kifonatot csinálok belőle jegyzőkönyvembe, és azután majd meghallkatjuk az esetet annyi discretióval, a mennyi csak telik tőlünk.

FALSTAFF.
Pistol!

PISTOL.
Csupa fül!

EVANS.
Az örtök és ángya! Miféle phrazis ez? „Csupa fül.” Ej, ez aztán affectatió!

FALSTAFF.
Pistol, te csented el Nyurga úr tárczáját?

NYURGA.
E keztyükre! ő volt (vagy soha se lépjek át többé saját nagy szobám küszöbén) hét grottal régi ezüst pénzben és két Edward idejebeli széles talérral, melynek darabja két shillingembe s két pencembe került Miller Yed-éknél – e keztyükre!

FALSTAFF.
Pistol, igaz?

EVANS.
Nem ikaz, hanem csalárt, a lopott pugilláris csalárt.

PISTOL.
Hé, bérczi idegen! – Sir John, nemes uram,
Rézfringiámra harczra hivom őt:
Labráidba tagadja vissza szóm;
S e tagadás: hab, söpredék, hazudsz!

NYURGA.
E keztyükre, akkor ez volt!

NYM.
Hátrább az agarakkal, uram, s hadd szóljon a jó humor. Azt mondom, „megjárod”, ha piszkafa humoroddal jösz nekem; ez a dolog igazi veleje.

NYURGA.
E kalapra, akkor ez a rőt pofa tette: mert ha nem is emlékszem tisztán reá, hogy mit tettem, midőn leitattatok, azért még épenséggel nem vagyok egészen szamár.

FALSTAFF.
Mit szólasz hozzá, Pirók és Jankó?

BARDOLPH.
Hát, uram, én részemről csak azt mondom, hogy ez a nemes úr kiitta magát mind az öt érzékenységéből.

EVANS.
Öt érzéknek nevezik. Piha, minő iknoranczia?

BARDOLPH.
Mikor aztán részeg volt, uram, mint a csap, akkor aztán megcsapoltuk, s a conclusió az, hogy illára vettük a dolgot.

NYURGA.
Igaz, még hozzá latinul is beszéltek; de nem erről van szó. Le nem iszom magamat többé ez életben, csak tisztességes, müvelt, jóravaló társaságban; már e csiny után ha leiszom magamat, olyanokkal iszom le magamat, a kikben van isteni félelem, és nem részeges korhelyekkel.

EVANS.
Ugy legyen Isten ketyelmes nekem, a hogy ez erényes egy fokadás.

FALSTAFF.
Uraim, halljátok, hogy az egész dolog tagadásba vétetik, halljátok.
Pázsi Anna jő borral; Habné, Pázsiné követik.

PÁZSI.
Lányom, csak vidd be a bort, majd csak ottben iszunk.         (Pázsi Anna elmegy.)

NYURGA.
Oh egek, ez Pázsi Anna kisasszony.

PÁZSI.
Hogy van, Habné asszonyom?

FALSTAFF.
Habné asszonyság, hitemre, legjobbkor jött: engedelmével, jó asszonyom.
(Megcsókolja.)

PÁZSI.
Asszony, üdvözöld ezen urakat. Jerünk: forró vadpástétomunk van ebédre; jerünk, reménylem borba fojtunk minden ügy-bajt.
(Elmennek Silányon, Nyurgán és Evanson kívűl Mind.)

NYURGA.
Nem adnám negyven shillingért, ha velem volna dalos és verses könyvem.
Simplicius jön.
Nos, Simplicius, hol voltál? Magam udvaroljak magamnak? Mit, magam? Nincsen veled a mesekönyv? Nincs veled?

SIMPLICIUS.
A mesekönyv! Hát nem kölcsönözte oda Viganósi Alicenek mult mindszent napján, két héttel Szent Mihály előtt?

SILÁNY.
Gyere öcsém, gyere öcsém: miattad állunk itt. Egy szóra, öcsém; valóban, ime, öcsém; némi, ugy szólván, ajánlatféle, egy neme az ajánlatnak, mit tisztelendő Hugo uram ugy példálózva tett: értesz engem?

NYURGA.
Igen, uram, ön engem okosnak fog találni: ha ugy áll a dolog, akkor azt fogom tenni, a mi okszerü.

SILÁNY.
De érts meg.

NYURGA.
Értem, uram.

EVANS.
Nyurka úr, figyeljen az ajánlatra. Majd én kimagyarázom a tolgot. ha különben capax leszen reá.

NYURGA.
De én már csak ugy teszek, a mint Silány bátyám mondja. Kérlek, engedj meg; már ő az ő kerületének békebirája, ha én még oly együgyüen állok is itt.

EVANS.
Csakhogy most nem az a kérdés; a kérdés a kegyed házasságát illeti.

SILÁNY.
Ugy van, ez a dolog veleje, uram.

EVANS.
Falóban, az a tolog ikazi veleje; Pazsi Anna kisasszonval.

NYURGA.
No, ha ugy áll, én kész vagyok őt némi okszerü feltételek mellett nőül venni.

EVANS.
De van-e hajlantósága azon némperhez? Hadd halljuk ezt filákosan szájából, vagy ajkairól; mert pizonyos philusophusok azt tartják, hogy az ajak a szájnak egy részecskéjét képezi; azért, határozottan, elláthatja-e jóakaradával ama leányzot?

SILÁNY.
Nyurga Ábrahám öcsém, tudnád-e őt szeretni?

NYURGA.
Reménylem, uram, tudnám ugy, mint olyanhoz illik, a ki okszerüen akar cselekedni.

EVANS.
Oh Istennek minden szentjei! határozottan kell peszélnie! Utána eshetik-e minden fágyakozásaival?

SILÁNY.
Ezt kell tenned. Kész vagy-e őt jó hozomány mellett elvenni?

NYURGA.
Ennél nagyobb dolgokra is kész vagyok, bátyám, a te kérelmedre, néminemű okszerüségek mellett.

SILÁNY.
Nem – Érts meg, érts meg, édes öcsém: a mit teszek, csak a te kedvedért akarom tenni, öcsém. Tudnád-e szeretni a leányt?

NYURGA.
Kész vagyok őt nőül venni, uram, a te kívánságodhoz képest; ha szerelmünk kezdetben nem is lesz nagy, majd az ég megcsökkenti jobb ismeretség folytán, ha egyszer összekeltünk s több alkalmunk lesz egymás kiismerésére; reménylem, a familiaritással együtt fog gyarapodni a desceptus; csak mondja kegyed, hogy „vedd el”, és én elveszem: erre szabadon határoztam el magamat és én dissolutus vagyok.

EVANS.
Ez ikazán kiméletes fálasz; kivéve, hogy egy kis hipa van ezen szópan „dissolutus,” e szó az ő szántékához képest úgy hangzik, hogy „resolutus”. Az ő szántéka pedig jó.

SILÁNY.
Igen, úgy hiszem, öcsémnek tisztességes szándéka van.

NYURGA.
Az van, akár felakasztatom magam’ rá.
Pázsi Anna visszajő.

SILÁNY.
Itt jön a szép Anna kisasszony. Oh bár fiatal volnék, az ön érdekében, Anna kisasszony!

ANNA.
Az ebéd az asztalon van. Atyám kéreti uraságtok társaságát.

SILÁNY.
Teszem tiszteletemet, Anna kisasszony!

EVANS.
Az ék áldott akaradára: nem szabad hiányoznom a gratiasnál.
        (Silány és Evans elmennek.)

ANNA.
Nem tetszik uraságodnak is bejönni, uram?

NYURGA.
Nem, köszönöm, valóban, tiszta szivből; igen jól vagyok itt.

ANNA.
Az ebéd várakozik önre, uram.

NYURGA.
Nem vagyok éhes, valóban, köszönöm. Eredj, ficzkó, s ha mindjárt az én inasom vagy is, menj, szolgálj fel Silány bátyámnak. (Simplicius elmegy.) Hadd legyen egyszer egy békebiró barátjának lekötelezettje szolgájaért. Most csak három cselédet tartok és egy fiut, míg anyám meg nem hal; de hát mit is? Csak úgy élek, mint egy szegény született nemes ember.

ANNA.
Nem mehetek be uraságod nélkül; ők le nem ülnek addig, míg ön be nem jön.

NYURGA.
Hitemre, nem fogok semmit sem enni; köszönöm, ép úgy, mintha csak ettem volna.

ANNA.
Kérem, uram, tessék besétálni.

NYURGA.
Köszönöm, inkább csak itt kün sétálok. A multkor egy vivómesterrel kardra és tőrre álltam ki (három támadást egy tál aszuszilváért), s a czombomon megsérültem, azóta nem türhetem a forró étel szagát. Mért ugatnak annyira kutyáik? Tán medve van a városban?

ANNA.
Azt hiszem, uram, az van; hallottam, hogy emlitették.

NYURGA.
Szörnyen szeretem a vadászatot; de csak oly hamar keveredem miatta verekedésbe, mint akárki Angliában. Kegyed elszörnyed, úgy-e, ha kiszabadult medvét lát, nem?

ANNA.
Igen, uram, valóban.

NYURGA.
Nekem az ételem, italom, oh: én láttam Sackersont szabadon, vagy huszszor, és megfogtam lánczánál fogva; de biztositom, az asszonyok annyira sivalkodtak és rikácsoltak hozzá, hogy pompás volt. Hanem valóban, az asszonyok ki nem állhatják; nagyon rossz hajlandósággal vannak az ily durva jószág iránt.
Pázsi jő.

PÁZSI.
Jőjön, nemes Nyurga uram, jőjön, önre várakozunk.

NYURGA.
Nem eszem semmit sem, uram, köszönöm.

PÁZSI.
Kakas csípje meg, nem fogsz huzalkodni, uram. Jer, jer.

NYURGA.
Nem; kérlek, légy útmutatónk.

PÁZSI.
Rajta, uram.

NYURGA.
Anna kisasszony, kegyed menjen előre.

ANNA.
Én nem, uram; kérem, csak tessék.

NYURGA.
Igazán, én nem megyek elsőnek, igazán ám, nem akarom vele megsérteni.

ANNA.
Kérem, uram.

NYURGA.
Inkább leszek udvariatlan, mintsem alkalmatlan. Maga magát sérti meg vele, igazán ám.
        (Elmennek.)

II. SZÍN.

Ugyanott.

Evans Hugo és Simplicius jőnek.

EVANS.
Csak eredj és kértezősködjél, hogy doktor Cajus házához melyik út fezet; hát abban lakik bizonyos Fürkéné asszony, a ki az ő emlős tajkájának minőségében van ott, fagy hogy száraz tajkájának, fagy szakácsnéjának, fagy tisztokadónéjának, fagy mosónéjának, vagy surolónéjának.

SIMPLICIUS.
Jól van, uram.

EVANS.
A jónál van jobb is. Add neki ezt a levelet: mert olyan némper, a ki mindenben megbizottja Pázsi Anna kisasszonynak; a levél pedig arra faló, hogy megkérje és megnyerje őt arra, hogy szorgalmazza kazdád ügyét Pázsi Anna kisasszonnál. Kérlek, eredj. Fékezni akarom ebédemet, még hátra van a sajt és az alma.
        (Elmennek.)

III. SZÍN.

Szoba a térdszalaghoz czímzett vendéglőben.

Falstaff, a Vendéglős, Bardolph, Nym, Pistol és Robin jőnek.

FALSTAFF.
Én vendéglősöm a térdszalaghoz!

VENDÉGLŐS.
Mit mond az én vasgyuróm? – Beszélj tanultan és bölcsen.

FALSTAFF.
Valóban, édes kocsmárosom, kiséretem egynémely tagjait el kell csapnom.

VENDÉGLŐS.
Csapd el, buzogányos Herkules; cassáld! Hadd ügessenek: trap, trap!

FALSTAFF.
Hetenkinti tiz fonton állok.

VENDÉGLŐS.
Te imperator vagy, császár, czézáros és mészáros. Én eltartom Bardolphot; kezelje a hőbért és csapot: jól mondtam-e, buzogányos Hector?

FALSTAFF.
Tartsd el, jó kocsmárosom.

VENDÉGLŐS.
Kimondtam; mondd, hogy kövessen. Hadd lássalak habot verni s enyvezni; állok szavamnak, kövess!        (Vendéglős elmegy.)

FALSTAFF.
Bardolph, kövesd; a pinczérség jó mesterség: ócska köpenyből uj nadrág kerül; elnyűtt inasból fürge pinczér. Menj, adieu!

BARDOLPH.
Ily életre kivánkoztam én régen: ebben meggyarapszom.        (Bardolph elmegy.)

PISTOL.
Oh nyomorult, silány éhenkórász! a csap kezelésére adod magad’?

NYM.
Ivás közben nemzették őt. Nem-e humorban fogamzott? – Az ő lelkületében nincs semmi heroikus, és ez a dolog igazi humora.

FALSTAFF.
Örvendek, hogy igy megszabadulhattam ettől a tűzszerszámtól: nagyon szembeszökőleg csent; lopásában olyan volt, mint az ügyetlen énekes: semmi tempója

NYM.
Lopni egy percz végeztével, ez az igazi humor.

PISTOL.
Elsajátitásnak hivják a bölcsek. Lopni? Phi! Fricskát e frázisnak.

FALSTAFF.
Az ám, uraim, én az utolsó csizmámból vásom ki.

PISTOL.
No, ugy talpra, mert akkor a talp következik.

FALSTAFF.
Nincs más mód benne: zsebelnem kell, gondoskodnom kell.

PISTOL.
A varjufiat etetni kell.

FALSTAFF.
Melyitek ismeri a városban Habot?

PISTOL.
Én ismerem az istenadtát; jó materiából készült.

FALSTAFF.
Becsületes ficzkóim; megmondjam-e, mi lebeg körülbelül előttem?

PISTOL.
Két rőfnyi tömeg, s tán több is.

FALSTAFF.
Semmi czélzást, Pistol! hasam csakugyan felrug egy két rőfre; de most nem hasamon, hanem hasznomon jár az eszem. Szóval, elszántam magamat, hogy szerelmet vallok Hab feleségének; tartást orrontok nála: beszélget, integet, hivogatólag kacsintgat; bizalmas modorának lényegét könnyen kitalálom, s magaviseletének legnehezebb kifejezése helyes angolra forditva az: hogy „én sir John Falstaff-é vagyok”.

PISTOL.
Ez aztán jól áttanulmányozta s jól átforditotta a tisztességesből angolra.

NYM.
A horog mély; megjárja-e humor?

FALSTAFF.
No, a hir azt beszéli róla, hogy egészen ő rendelkezik férje tárczájával; angyalai legiószám vannak.

PISTOL.
Fogadj ugyanannyi ördögöt, s „menj neki fiu!” azt mondom én.

NYM.
A humor dagad; jól van; humorizáld nekem ez angyalokat.

FALSTAFF.
Ime, irtam hozzá egy levelet; s ime egy másikat Pázsi feleségéhez, a ki szintén jó szemmel néze rám, tagjaimat vizsga oldalpillantással kémlelte; szinte megaranyozta szemének sugara néha lábamat, néha ismét dombordad hasamat.

PISTOL.
No akkor ugyancsak trágyafészekre sütött a nap.

NYM.
Fogadd köszönetemet e humorért.

FALSTAFF.
Oh, külsőmön oly mohó vágygyal jártatta végig tekintetét, hogy szemének étvágygyal jártatta végig tekintetét, hogy szemének étvágya összepörkölni látszott engem, mint valami gyujtó lencse. Ez is kezeli a tárczát; ő egy guiánai tartomány, csupa arany és bőség. Én mindkettőnek kincstárnoka leszek, legyenek ők az én kincstáraim: legyenek ők az én Kelet- és Nyugat-Indiám, én majd mindkettővel kereskedést üzök. Menj, vidd te e levelet Pázsinéhoz, te pedig ezt Habnéhoz. Megszedjük magunk’, fiuk, megszedjük magunkat.

PISTOL.
Hát trójai pandarus legyek, holott
Kardom van? – Ugy ördög vigyen el mindent!

NYM.
Nem fogok nemtelen humorban szaladgálni; ne, vedd vissza humor-leveledet. A jó hirnév viseletéhez tartom magamat.

FALSTAFF.
(Robinhoz)
Vidd hát te el és légy ügyes.
Arany partokhoz csónakon evezz!
S ti el, gazok! mint jég pusztuljatok!
Más úr után! hordjátok sarkatok’!
A kor humora Falstaff oktatója:
Frank módra – ti gazok! – tesz ő s apródja!
        (Falstaff és Robin elmennek.)

PISTOL.
Ölyv marja béledet! Álkoczka, tarts!
S te kártya, csald a gazdagot, szegényt.
Zsebemben tallér cseng, ha már te hoppon lészsz,
Te hitvány phryg török.

NYM.
Némi forrongásban vagyok, mely a bosszu humora.

PISTOL.
Bosszut akarsz állani?

NYM.
A mennyekre és csillagaira, azt.

PISTOL.
Elmeéllel, vagy kardéllel?

NYM.
De mind a két humorral én:
Én Pázsinak besúgom e szerelmi humort.

PISTOL.
Tőlem pedig Hab tudja meg,
Hogy Falstaff, e pimasz
Kincsért kisért és ágyba vágy
Galambjával a gaz!

NYM.
Az én humorom nem fog kihülni: Pázsit lángba boritom, hogy méregkeverésre adja a fejét, megszállom őt sárgasággal, mert az arcz lázadása veszedelmes: ez az én igazi humorom.

PISTOL.
Te a békétlenek Mársa vagy: segítségedre leszek: hajrá!        (Elmennek.)

IV. SZÍN.

Szoba Dr. Cajus házában.

Fürgéné, Simplicius és Kóficz jőnek.

FÜRGÉNÉ.
Hej Kóficz János! kérlek, menj az ablakhoz, nézz ki, nem látod-e jönni gazdámat, Cajus doctor urat; mert igazán, ha jön, és valakit itt talál a házban, lesz akkor drága dolga a jó Isten türelmének és a királyi angol nyelvnek.

KÓFICZ.
Majd megvigyázom.        (Elmegy.)

FÜRGÉNÉ.
Menj s lesz érte estére égett borunk, igazán, ha majd a kőszén parázsa elalvóban lesz. Becsületes, szófogadó kedves egy fiú, a milyen cselédet az ember csak kivánhat házába; és biztosítlak, nem szószaporitó, se nem izgágás; legnagyobb hibája az, hogy igen ráadta magát az imádságra; e dologban néminemüképen csökönyös; hanem hát kinek nincs hibája? De hagyjuk ezt. Azt mondod, hogy a neved Simplicius Péter?

SIMPLICIUS.
Jobb hiján, az.

FÜRGÉNÉ.
És Nyurga urfi a gazdád?

SIMPLICIUS.
Igenis, az.

FÜRGÉNÉ.
Nem nagy körszakált visel, a milyen a keztyüs vakaró kése szokott lenni.

SIMPLICIUS.
Igenis ne, őneki csak egy piczurka kis arcza van, egy csipet szőke szakállal, olyan Kain-szinű szakállal.

FÜRGÉNÉ.
Nem olyan lágy kedvü ember?

SIMPLICIUS.
De igenis az; hanem azért olyan kemény kezü ember, a milyent csak találhatni az én fejem és az ő feje között: megverekedett egy állatcsőszszel.

FÜRGÉNÉ.
Mit mondasz? Oh, kell rá emlékeznem. Nem-e – úgy szólván – magasan hordja fejét, és úgy neki feszül, ha jár?

SIMPLICIUS.
De igenis, neki feszül.

FÜRGÉNÉ.
Jól van; az ég ne küldjön Pázsi Annának rosszabb szerencsét. Mondd meg tisztelendő Evans úrnak, megteszem gazdád ügyében, a mi tőlem telik. Anna jó leány és én kivánom –

Kóficz visszajő.

KÓFICZ.
Jaj, ki vele! Itt jön urunk.

FÜRGÉNÉ.
Végünk van. Fuss ide be, jó fiú, menj ebbe a benyilóba. (Simplicius a fülkébe megy.) Nem marad sokáig itthon. – Hej, Kóficz János, Jankó, hallod-e, mondom, Jankó! Menj Jankó, menj, láss uram után; félek, hogy valami baja van, hogy nem jő baza. „Le és fel és le és fel és le” stb. (Dalol.)
Dr. Cajus jő.

CAJUS.
Micsoda, Dalolsz? Én nem kiállhatom ily zsinat. Kérlék ’ozz ki nekem az enyim closetból un boitier vert: szelencze, edzs zöld szelencze: érted, mit mondtam én; edzs zöld szelencze.

FÜRGÉNÉ.
Igen bizony kihozom. (Félre.) Hála Isten, hogy nem maga megy be; ha megtalálta volna azt a fiatal embert, lett volna hadd el hadd.

CAJUS.
Fi, fi, fi, fi! ma foi, il fait chaud. Je m’en vais á la cour, – la grande affaire.

FÜRGÉNÉ.
Ez az, uram?

CAJUS.
Oui, mettez le au mon táska; depechez, ’amar! Hol van a Kófisz hinas?

FÜRGÉNÉ.
Hej Jankó, Kóficz János!

KÓFICZ.
Itt vagyok, uram.

CAJUS.
Te vadzs Kófisz Zsankó, te vadzs Kófisz Zsakab; zsöszte, vedd a tied vitőr, és kövess nyomba a hudvarba.

KÓFICZ.
Készen van már, uram, itt van az ambituson.

CAJUS.
’itemre, sokat késem. Láncz’ordta! Qu’ ai j’ oublié? Closetomban van bizonyos ’erba simplex; eztetet nem szeretném a világért sem ’adzsni ott.

FÜRGÉNÉ.
(félre).
Jaj nekem, most megtalálja azt a fiatal embert ott, s kész a veszedelem.

CAJUS.
Oh diable, diable. Mi van enyim closetban?’ unczfut! larron! (Kilöki Simpliciust.) Kófisz, enyim vitőrt!

FÜRGÉNÉ.
Jó uram, csillapodjék.

CAJUS.
Mért sillapodjék?

FÜRGÉNÉ.
Ez a fiatal ember becsületes ember.

CAJUS.
Mit megsinál becsületes fiatal ember enyim closetben? Az nem becsületes ember van, a ki zsön az enyim closetba.

FÜRGÉNÉ.
Kérem, uram, ne legyen olyan phlegmatikus; tudja meg az igazat, ő tisztelendő Hugo úrtól hozott nekem üzenetet.

CAJUS.
’elyes!

SIMPLICIUS.
Az, igenis, hogy fölkérjem –

FÜRGÉNÉ.
Kérlek, hallgass.

CAJUS.
’allgas a tied nyelv; mondd a tied mondóka.

SIMPLICIUS.
Hogy felkérjem ezt a tisztes asszonyságot, hogy szóljon egy jót szót uram érdekében Pázsi Anna kisasszonynál házasságának okáért.

FÜRGÉNÉ.
Ez az egész, igazán az; de ments Isten, hogy kezemet a tüzbe tegyem; semmi szükségem rá.

CAJUS.
Tisztelendő ’ugo küldte téged? Kófisz, adzs ki papier! Vártam edzs kisike!

FÜRGÉNÉ.
Hála Isten, hogy olyan nyugodt. Ha úgy Isten igazában meghatotta volna, láthattad volna, milyen házsártos és melancholikus. Hanem mindazonáltal is, fiam, megteszem gazdádért, a mi jót tehetek; és a dolognak igazi bibéje csak az, hogy a franczia doctor, az én uram – csak uramnak hivom, mert ládd, háztartását én viszem, én mosok rá, szapulok, sütök, surolok, készitek ételt, italt, vetem az ágyat, mindent magam végzek –

SIMPLICIUS.
Szörnyü teher, igy másnak keze lába lenni.

FÜRGÉNÉ.
Te is tudod már ezt? Fogadom, még szörnyünek fogod találni: és azután korán talpon, későn almon; hanem mindazonáltal is, hogy megsugjam (mert fönszóval el nem merném mondani), gazdám maga is szerelmes Pázsi Annába; hanem mindazontáltal is a dologból – én ismerem Anna szándékát – a dologból se itt, se ott nem lesz semmi.

CAJUS.
Te fa Jankó, vidd e levél’ ugo hurnak: ’arcz és ’áboru: ki ’ivás. Fel ’asitom a hállat kertben az övé torkája, és megtanitok a rü’es pap Jackot tenni venni halattomban. Takarodzs, nem zsó, ’odzs itt maradzsál: ’arcz és ’áboru, levágok mindkettö az övé kő; ’arcz és ’áboru, nins lesz edzs kő neki meg dobni az övé ebet.
        (Simplicius elmegy.)

FÜRGÉNÉ.
Jaj nekem, hiszen csak a barátjáért szól.

CAJUS.
Az mindedzs: nem te mondta, hodzs Pázsi Anna ledzsen a henyim magamé? ’arcz és ’áboru, megölök az a Pap Jack. Megrendeltem az enyim vendéglős de la Jarratiére, ’odzs összemérzse a mienk fedzsver. ’arcz és ’áboru, és nekemnek akarom Pázsi Anna.

FÜRGÉNÉ.
Uram, a lányka önt szereti, s mindennek jó vége lesz. Én uram Istenem, hagy pletykázzanak az emberek.

CAJUS.
Kófisz, dzsersze velem a hudvarba. ’arcz és ’áboru, ’a nem lesz Pázsi Anna enyim számára, kiforditom henyim ’ázából a tied szekér rudzsa. Kófisz, kövess nyomba.        (Kajus, Kóficz elmennek.)

FÜRGÉNÉ.
Légy te a magad szekerének rudján Pázsi Anna szamara. Mér ebben ismerem Annácska szándékát; nincs asszony Windsorban, a ki ebben úgy ismeri Anna szándékát, mint én ismerem, és hála az égnek, nem is tud a nyelvén úgy senki, mint én tudok.

FENTON.
(Künn).
Hej, ki van ott ben?

FÜRGÉNÉ.
Ki van ott? No! Jer közelebb, kérlek, a házhoz!
Fenton bejő.

FENTON.
Nos, jó asszony, hogy vagy?

FÜRGÉNÉ.
Annyival jobban, hogy tetszik jó uraságodnak utánam tudakozódnia.

FENTON.
Mi ujság? Mit csinál a kedves Anna kisasszony?

FÜRGÉNÉ.
Valóban, uram, kedves az istenadta; és csinos és szemérmes; és nagyon jó szivvel van önhöz, ezt úgy mellesleg mondhatom önnek, hála legyen érte az egeknek.

FENTON.
Mit gondolsz, jó vége lesz a dolognak? nem ütnek el kérésemtől?

FÜRGÉNÉ.
Igazán, uram, minden annak a kezében van ott fön, hanem mindazonáltal is, Fenton úr, önt szereti, ez iránt akár könyvre megesküdjem. Nincs uraságodnak a szeme táján szőcsényje?

FENTON.
De igen, van; mit akarsz vele?

FÜRGÉNÉ.
Jaj, annak egész meséje van. Szerelmes Istenem, az az Anna egészen ki van cserélve; de már azt detestálom, oly becsületes hajadon, a milyen csak valaha szegett meg kenyeret: – egy óráig is elfecsegtünk arról a szőcsényről; – soha sem nevetek többé, ha csak vele nem; hanem valóban; ő nagyon méláncholerikus és tépelődő. Hanem a mi önt illeti: – pompás! Csak rajta!

FENTON.
Jól van, még ma látni fogom őt. Várj, ime pénz, a számodra: szavadat engedd át az én érdekemnek. Ha előbb látod mint én, ajánlj neki.

FÜRGÉNÉ.
Ajáljam-e? jaj, biz’ Isten hogy ne ajánlanám. De halljon uraságod még többet is tőlem a szőcsényről, majd a legközelebbi confidentiánkon, meg a többi kérőkről is.

FENTON.
Jól van. Isten veled; sietnem kell.

        (Elmegy.)

FÜRGÉNÉ.
Isten vezérelje uraságodat. Igazán becsületes egy nemes ember; hanem hogy Anna nem szereti; mert én ismerem Anna szándékát, mint csak valaki ismerheti. – Mi a nyila! Mit felejtettem el?        (Elmegy.)

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Pázsi háza előtt.

Pázsiné jön levéllel.

PÁZSINÉ.
Micsoda? Szépségem ünnepnapjaiban elkerültem a szerelmes leveleket, s most beléjök kerülök. Hadd lám. (Olvassa:) „Ne kérdezd az okát, mért szeretlek, mert jóllehet a szerelem az észt birájaul használja, mégis itéletét el nem fogadja. Nem vagy már fiatal, ép oly kevéssé vagyok én az: rajta hát, ez sympáthia; vig vagy, én is az vagyok: fel, fel tehát: ez még több sympáthia. Szereted a sert, én is szeretem: kivánhatsz-e ennél több sympáthiát? Érd be avval, szép Pázsiné (ha különben beérheted egy katona ember szerelmével), hogy szeretlek. Nem mondom, hogy könyörülj rajtam, ez nem katonához illő phrázis, hanem azt mondom, szeress.
Általam, ki
Mint lovagod, hiven
Nappal vagy éjjelen,
Vagy bármi fény legyen,
Teérted emelem
Hatalmas fegyverem’,
        John Falstaff.”
Miféle Judäai Herodes ez? Oh, gonosz, gonosz világ! A ki közel jutott hozzá, hogy az idővel együtt málljék szét, ifjú udvarló szinében mutatkozik. Micsoda megfontolatlan szót kapott fel (az ördög nevében) ez a flamandi iszák beszédemből, hogy ily módon merészel megkisérteni? – Lám, nem láttuk egymást csak háromszor sem! Mit is mondhattam neki? – Még fukarkodtam a vidámságban – az ég bocsássa meg. – Bizony javaslatot adok be a parliamenthez, hogy szüntessenek meg minden férfiut. – Hogyan boszuljam meg magamat rajta? – Mert meg fogom magam’ boszulni, oly bizonyosan, mint hogy minden béle csupa puddingból készült.
Habné jő.

HABNÉ.
Pázsiné asszonyom! igazán, épen önhöz készültem.

PÁZSINÉ.
Én pedig igazán önhöz indultam. Nagyon rossz szinben van.

HABNÉ.
De már ezt el nem hiszem: megmutathatom az ellenkezőjét.

PÁZSINÉ.
Elhiszem; de én úgy nézem, rossz szinben van.

HABNÉ.
Jó, hát legyek; de én azt mondom, hogy az ellenkezőjét ki tudom mutatni: Oh, kedves Pázsiném, adhatna egy kis jó tanácsot.

PÁZSINÉ.
Mi ügyben, asszonyom?

HABNÉ.
Oh asszonyom, ha van épen szertelen tiszteletségen fordulna meg a dolog, úgy fordul szinte tisztességre tehetnék vele szert.

PÁZSINÉ.
Szegre a tiszteletlenséggel, asszonyom, s tartsd meg a tisztességet. Miből áll a dolog? de a tiszteletlenséget elengedem: miből áll?

HABNÉ.
Ha kedvem tartaná magamat egy kis örökkévalóságra a pokolnak szánni, nemes lovaggá üttethetném.

PÁZSINÉ.
Mit? – hazudsz! Habné Alice lovag úr. Az ily nemesség vége nemtelen; s e nemtelenség miatt soha se cseréld el nemedet.

HABNÉ.
Mi gyertyázunk nappal: ne, olvasd, olvasd, s értsd meg, hogyan lehetnék lovaggá. A legrosszabb szemmel fogok nézni mindaddig minden kövér férfiura, míg lesz szemem megkülönböztetni a férfi-félét; és mégis, a jámbor, nem akart esküdni, magasztalta a nők szerénységét és helyesen és illedelmesen gáncsolt minden illetlenséget, hogy akár megesküdtem volna rá, hogy hajlamai szavainak őszinteségével egy uton járnak, de se nem függenek, se nem illenek jobban össze, mint a századik zsoltár és a „zöld ujjas”-ról szóló nóta. Oh jaj, mi vihar vetette ide a windsori partra e czethalat, melynek beleiben alig ha szűken van a halzsir? – Hogyan boszuljam meg magamat? – Azt hiszem, legjobb volna őt reménynyel tartani, míg a paráznaság istentelen tüze saját zsirjából ki nem süti őt. Hallott-e ilyet valaha?

PÁZSINÉ.
Levelet levélért: csak a nevek: Pázsiné és Habné különböznek. Nagy vigasztalásodul a rossz vélemények e titokzatában ime: leveled ikertestvére; de csak hadd örököljön a tied első helyen: mert esküszöm, az enyim nem fog soha. Jót állok róla, készen hever vagy ezer ilyen levele, a különféle nevek számára üresen hagyott helyekkel; (de van több is bizonynyal) és ezek már a második kiadásbelik. Kétségkivül, nyomatni szokta, mert nem igen törődik vele, mit kerit nyomtatás alá, hisz mindkettőnk szorongatására réehült: inkább lennék óriás asszony s megfeküdném Pelion hegye alatt. Igazán, előbb találni husz ledér giliczét, mint egyetlen egy szüz férfiút.

HABNÉ.
Lám, szakasztott mása: ugyanaz irás, ugyana szavak. Minek néz bennünket?

PÁZSINÉ.
Már én nem tudom; szinte összeveszit saját becsületességemmel; olyannak kell magamat tartanom, a milyennek csak létezéséről sem volt fogalmam; mert csakugyan, ha nem ismert volna fel bennem oly hibát, minőt magam sem ismerek, soha sem vetette volna ki utánam horgát ily veszettséggel.

HABNÉ.
Azt mondod, horgot vetett? – Fogadom, hogy hajómra huzom őt!

PÁZSINÉ.
De magam is, és ha elszalasztom, örökre lemondok a horgászásról. Meglakoltassuk őt érte: tüzzünk ki neki találkozót; engedjünk szinleg kérelmének, ravasz csalétekül használt halaszgatással tartogassuk, míg zálogba nem adja lovait térdszalagbeli vendéglősünknek.

HABNÉ.
Jó, én beleegyezem minden ármányos ellene szőtt cselbe, mely becsületünk szeplőtlenségét be nem szennyezi. Oh ha férjem látná e levelet! Ez örök táplálésot adna féltékenységének.

PÁZSINÉ.
Ej, nézd csak, ott jön ő s jó férjem is: ő oly messze áll a féltékenységtől, mint én attól, hogy okot adjak neki reá; és ez, reménylem, kimérhetlen távolság.

HABNÉ.
Ön a legboldogabb asszony a világon.

PÁZSINÉ.
Jöjjön ide, tanácskozzunk együtt az ellen a zsiros lovag ellen.        (Visszavonulnak.)
Hab, Pistol, Pázsi és Nym jőnek.

HAB.
Jó; de reménylem, nincs úgy,

PISTOL.
Csuta eb némely ügyben a remény:
John úr imádja nődet.

HAB.
Ej, uram, nőm már nem fiatal.

PISTOL.
Imád ő dúst, szegényt, kicsit, nagyot,
Ifjat, vént egyaránt: mindegy neki,
Akármely keverék; fontold meg ezt!

HAB.
Szereti nőmet.

PISTOL.
Tüzes májjal: előzd meg vagy szaladj
Mint Actaeon, nyomodban ebcsoporttal.
Oh mily utált a szó –

HAB.
        Mely szó, uram?

PISTOL.
E szó: agancs! Isten veled.
Fülelj és légy szemes: tolvaj éjente jár;
Fülelj, míg nincs a nyár itt s nem szól a kakuk.
Most el, jó Nym, káplár uram.
Jó Pázsi, higy neki, ő okosan beszél.        (Elmegy.)

HAB.
Türelmes leszek, és végére járok neki.

NYM.
Ez az igazság; (Pázsihoz) nem szeretem a hazugság humorát; ő engem bizonyos humorban megsértett; nekem kellett volna a humoros levelet felségedhez vinnem; de nekem van kardom, mely fog harapni, ha szükséget látok. Szereti felségedet: ez a dolog vége és hossza. Az én nevem Nym káplár: a mit mondok és vallok, az az igaz. Nevem Nym, és Falstaff szereti feleségedet. Isten veled. Nem szeretem a sajt és a kenyér humorát, és ez a dolog humora. Adieu!        (Elmegy.)

PÁZSI.
Ez a dolog humora, aszondja! Ez oly ficzkó, ki a humort kiugrasztja élczéből.

HAB.
Fel fogom keresni Falstaffot.

PÁZSI.
Soha sem láttam ily csavart s kificzamitott beszédü kópét.

HAB.
Ha úgy találom, jó.

PÁZSI.
Nem hiszek a komának, jóllehet a városi lelkész mint becsületes embert ajánlotta.

HAB.
Igen jó érzelmü egy ficzkó volt: jó.

PÁZSI.
Lám lám, Margit.

PÁZSINÉ.
Hová mégysz, György? hallod-e?

HABNÉ.
Ej lám, édes Ferim, mért vagy olyan mélázó?

HAB.
Én mélázó? Nem vagyok én mélázó.
Gyerünk haza, jer!

HABNÉ.
Bizony mondom, neked ismét bogaraid vannak. Nem tart velünk Pázsiné asszonyom?

PÁZSINÉ.
De igen. Ebédre megjösz, György? (Félre Habnéhoz.) Nézd, ki jön itt: ezt küldjük közbenjárónak ahhoz a semmiházi lovaghoz.
Fürgéné jő.

HABNÉ.
Valóban, épen őrá gondoltam: ez épen arra való.

PÁZSINÉ.
Anna lányomat jött kegyed meglátogatni?

FÜRGÉNÉ.
Igen, valóban; és kérem, hogy van a jó Anna kisasszony?

PÁZSINÉ.
Jöjön be s nézze meg; amúgy is egy kis beszédünk lesz önnel.
        (Pázsiné, Habné, Fürgéné elmennek.)

PÁZSI.
Nos Hab uram?

HAB.
Hallotta, mit mondott nekem az a ficzkó?

PÁZSI.
De igen, s ön hallá, mit a másik nekem mondott?

HAB.
S hiszi, hogy van valami igaz a dologban?

PÁZSI.
Kötelet a nyomorultaknak. Nem hiszem, hogy a lovag ily ajánlatot tett volna; hanem e kettő, ki avval vádolja őt, hogy feleségeinknek utána jár, ez az ő elcsapott cselédeinek két jármosa: valódi akasztófavirágok, mióta kiadtak rajtok.

HAB.
Ezek az ő cselédei voltak?

PÁZSI.
Persze hogy azok voltak.

HAB.
Azért ez nem teszi nekem kedvesebbé a dolgot. A „Térdszalag”-ban lakik?

PÁZSI.
Igen, hát, ott lakik. Ha csakugyan feleségemet vette volna czélba, akár önként átengedném neki, s szivesen a fejemre veszem, a mit éles szavaknál egyebet kap.

HAB.
Nem kétkedem feleségemben, de röstelném őket összekeriteni. Az ember könnyen tulságra viheti a bizalmat; s én semmi terhet sem szeretnék a fejemre venni. Én evvel nem érem be.

PÁZSINÉ.
Nézd, itt jön térdszalagbeli dagályos vendéglősünk. Ha ilyen vidáman jön, akkor vagy bor van a fejében vagy pénz a zsebében. Non, nos, kocsmáros uram?
Vendéglős és Silány jőnek.

VENDÉGLŐS.
Nos, nos vasgyúró! te nemes ember vagy. Judex cavallero, mondom!

SILÁNY.
Jövök, kocsmárosom, jövök. Jó Pázsi uram, jó estét, huszszor is. Nem tart velünk, Pázsi uram! Egy kis térfára készülünk.

VENDÉGLŐS.
Mondd el neki, iudex cavallero, mondd el neki, vasgyúró!
        (Félre állanak.)

SILÁNY.
(Pázsihoz).
Nem jön el velünk nézőnek? Az én vig kocsmárosom mérte össze fegyvereiket, és azt hiszem, külön külön helyre rendelte őket: mert higye meg, azt hallom, hogy tisztelendő uram nem szokott tréfálni. Hallgasson ide, majd elmondom, micsoda galibát tervezünk.

VENDÉGLŐS.
Nincsen semmi követelésed lovagomon, vendég-gavalléromon?

HAB.
Esküszöm, semmi, de szivesen szolgálok egy palaczk égett borral, ha nekem utat nyitasz hozzá s azt mondod neki, hogy nevem Csermely. Csak egy kis tréfa kedveért.

VENDÉGLŐS.
Itt a kezem, buzogányosom: legyen neked secessusod és recessusod nála. Nem jól mondtam? S neved legyen Csermely. Vidám egy lovag ő! Menjünk, domini?

SILÁNY.
Én veled tartok, kocsmárosom.

PÁZSI.
Azt hallom, hogy a franczia jól forgatja a kardot.

SILÁNY.
Hagyja csak, uram! Többet beszélhetnék én önnek: mai nap a távolság, meglépett tér, a vágások járják, és mit én tudom, mi még: a sziv teszi meg, Pázsi uram, a sziv, a sziv. Értem én olyan időket, mikor hosszú kardommal négy hórihorgas ficzkót úgy megugrasztottam volna, mint akár patkányokat.

VENDÉGLŐS.
Erre, erre, fiúk, erre! Menjünk?

PÁZSI.
Én is veletek tartok. Különben jobb szeretném őket perelni hallani, mint vivni.
        (Vendéglős, Silány, Pázsi elmennek.)

HAB.
Ha Pázsi még oly gondtalan bolond is, s ha még oly szilárdan áll is feleségének törékenységén, azért én nem tehetem magamat oly könnyen tul gyanumon: ő Pázsi házában találkozott feleségemmel; de hogy mit csináltak ott, nem tudni. Mélyebben kell a dologba tekintenem; majd álruhában Falstaffot kifürkészem. Ha feleségemet becsületesnek találom, nem veszett kárba fáradságom; ha pedig nem az, akkor sem fáradtam hijába.
        (Elmegy.)

II. SZÍN.

Szoba a „Térdszalag”-ban.

Falstaff és Pistol jőnek.

FALSTAFF.
Egy fillért sem adok.

PISTOL.
Ugy osztrigám a nagy világ legyen,
Mit kardommal nyitok ki.

FALSTAFF.
Egy fillért sem. Elég volt beleegyeznem, uram, hogy becsületes ábrázatomat használhattad zálogképen; eléggé megdolgoztam jó barátimat háromszori halasztásért miattad s rudas pajtásod Nym miatt, különben most úgy kukucsálnátok ki a rostély megől, mint pávián ikrek. Pokolra kárhoztam, mert megesküdtem rá nemes barátaimnak, hogy jó katonák és derék ficzkók vagytok, s midőn Brigitta kisasszony legyezőjének fogantyúja eltünt, a lelkemre vettem s azt mondtam, hogy nem a te réveden ment el.

PISTOL.
Nem osztozál velünk? nem kaptál tizenöt pencet?

FALSTAFF.
És joggal, ficzkó, joggal? Vagy azt hiszed, én csak amugy grátis döntöm lelkemet veszélybe? Szóval, ne akaszd magadat belém, nem akarok akasztófád lenni: menj. Egy kurta kés, tolongás: – menj ősi váradba, Tolvajvárra. Nem akartad levelemet elvinni, bitang: becsületedre hivatkoztál. Mit, te meghatározhatlan elvetemedettség, ez mind a mit tehetek, becsületem határainak szigoru megőrzése mellett. Én magam is, én, én, balkézre hagyom hébe hóba az isteni félelmet, becsületemet szükségem rongyaiba takarom, s rászánom magamat fintákra, fogásokra és cselekre; s te, bitang, te még rongyaidat, vadmacska szemeidet, csapszékizü beszédeidet s bunkós káromkodásaidat becsületed eresze alatt akarod elsánczolni. Vagy nem teszed, te?

PISTOL.
Szános bünöm’: ember még mit tehet?
Robin jő.

ROBIN.
Uram, egy asszony van itt, a ki beszélni akar veled.

FALSTAFF.
Hadd jőjön.
Fürgéné jön.

FÜRGÉNÉ.
Szép jó reggelt kivánok uraságodnak.

FALSTAFF.
Jó reggelt, jó asszony!

FÜRGÉNÉ.
Nem az, ha nagyságod megengedi.

FALSTAFF.
Jó, lányasszony tehát.

FÜRGÉNÉ.
A milyen anyám is volt születésem első órájában; akár megesküdjem rá.

FALSTAFF.
Az eskünek hinni szoktam. Mi dolgod van velem?

FÜRGÉNÉ.
Méltóztassam uraságodhoz egy-két szót szólani?

FALSTAFF.
Akár egy-két ezeret, szép asszony; s én méltóztatlak meghallgatni.

FÜRGÉNÉ.
Bizonyos Habnéról akarok szólani, uram; kérem, jőjön kissé idébb. Én magam Cajus doktornál vagyok.

FALSTAFF.
Jó, tehát Habné, mondod –

FÜRGÉNÉ.
Igaza van uraságodnak: kérem uraságodat, jőjön kissé ide közelebb.

FALSTAFF.
Biztositlak, senki sem hallja: csak a magam cselédei, saját cselédeim.

FÜRGÉNÉ.
Uraságod cselédei? – Az ég áldja meg őket, s tegye szolgáivá.

FALSTAFF.
Jó; de Habné; mi lesz vele?

FÜRGÉNÉ.
Jaj, uram, áldott egy lélek ő. Uram, uram! jaj hamis az úr: ám kérem az eget, bocsássa meg az úrnak, s mindnyájunknak.

FALSTAFF.
Habné –? Halljuk, Habné?

FÜRGÉNÉ.
Igazán: ime a vége és hossza a dolognak. Hej, úgy bele ugratta őt a tánczba, hogy kész csoda; a legjava gavallér mind közül, a ki csak szokott az udvarral Windsorban mulatni, bele nem ugrathatta volna úgy a tánczba; pedig ám voltak itt lovagok, urak, nemesek, saját fogataikon: biztositom: kocsi kocsit ért, levelet levél, ajándék ajándékot; s oly édes illatu volt mind, csupa pézsma, és ugyancsak suhogott, biztositom, csupa selyem és arany; és oly alligans kifejezésekkel; és az a bor, és az a czukor, a szinéből, javából, hogy megejtette volna akármely asszony szivét is, és biztositom, csak egyetlen szemhunyoritást sem nyerhettek tőle. Magamnak is még e mái reggel husz angyalost adtak; de én ellentállok minden angyalnak (az efféle teszem veszemnél, a mint mondani szokás), ha csak tisztességes uton és módon nem történik, és biztositom, csak annyit sem érhettek el vele, hogy valamennyi közül a legelőbbkelővel egy pohárból szörpentett volna; pedig hát voltak köztök grófok is, de többet mondok, voltak penzionisták is; hanem biztositom, neki az mindegy.

FALSTAFF.
De hát mit szól ő énhozzám? S légy rövid, jó nőnemü Mercuriusom.

FÜRGÉNÉ.
Valóban, vette önnek levelét és köszöni ezerszer is, és ezennel tudtára adatja önnek, hogy férje tiz és tizenegy közt nem lesz otthon.

FALSTAFF.
Tiz és tizenegy közt?

FÜRGÉNÉ.
Igen, valóban, s akkor tájt csak tessék jönni, s megnézni a képet, azt mondta, uraságod már tudja, melyiket érti. Férje, Hab úr, akkor nem lesz otthon. Uram én Istenem, az édes asszonyka rosszúl él vele: szörnyü féltékeny egy ember; igazán keserves életet él vele a szivem.

FALSTAFF.
Tiz és tizenegy közt hát. Asszony, ajánlj neki, rajtam ne muljék.

FÜRGÉNÉ.
Ez aztán helyes beszéd. De egyéb hirem is van uraságod számára: Pázsiné asszony is tisztelteti tiszta szivéből, és, hadd sugjam csak a fülébe, ő oly despectabilis szerény, szemérmes egy asszony, a ki (mondhatom) úgy el nem mulasztaná reggeli és esteli imádságát, mint akárki más Windsorban, ha még olyan is: és hát meghagyta, hogy megmondjam nagyságodnak, hogy férje csak ritkán távozik a háztól, hanem reményli, egyszer majd mégis csak megesik. Soha sem láttam még asszonyt, a ki ugy utána esett volna férfiunak: bizonyára, úgy hiszem, önnek valami bűbája van, az, Isten bizony, az van.

FALSTAFF.
Nem nekem, biztositlak, nincs: leszámitva szép tulajdonságaim vonzóerejét; egyéb bűbájom nincs.

FÜRGÉNÉ.
Ég áldja meg érte a szivét.

FALSTAFF.
De szólj csak, kérlek, Habné és Pázsiné tudtára adták egymásnak, hogy belém szerettek?

FÜRGÉNÉ.
Ez volna ám csak a tréfa, igazán! Reménylem, van arra való eszök: jaj valóban, ez volna ám csak a jó finta! Hanem Pázsiné, mindenek fölött, a mit kedvére tehetsz, arra kéret, engedd át neki kicsike apródodat: férje csodálatos infectiót érez az iránt a kis pázsi iránt, és valóban, Pázsi úr emberséges egy ember; nincs asszony Windsorban, ki jobb életet élne, mint felesége: kénye szerint tesz, vesz, beszél és költekezik; fekszik, mikor kedve tartja; minden az ő akarata szerint történik; és valóban, meg is érdemli: mert ha van Windsorban kedves asszony, úgy ő az. Nincs mit tenni, el kell küldeni apródját.

FALSTAFF.
Hogyne! Elküldöm.

FÜRGÉNÉ.
Igen, csak küldje el: és lássa, ő jöhet mehet kettejök között, és szükség esetén, válaszszanak valami jelszót, hogy egymás szándékát megértsék és a fiunak ne kelljen akármit is megtudnia: mert hát nem helyes, hogy a gyermekeknek holmi istentelenségekről tudomása legyen; az öregek, hiszen tudja, értenek a discretióhoz, a mint mondani szokták, és ismerik a világ folyását.

FALSTAFF.
Isten veled, tehát: ajánlj mindkettőnek. Itt van tárczám: még adósod maradok. Fiu, kisérd el ez asszonyt. (Fürgéné és Robin el.) Ujdonságaim felizgatnak.

PISTOL.
Ámor gályái egyike e ringyó:
Hej, több vitorlát! Fegyverre! kövesd!
Tüzet! Vagy elcsipem, vagy nyeld el, oceán!
        (Elmegy.)

FALSTAFF.
Nos, mit szólasz hozzá, vén Jankó? Csak rajta! Ezen tul többet adok vén testedre, mint eddig adtam. Feléd kacsintanak? következik végre annyi sok kész kiadás után a bevétel? Köszönöm, jó poczok, hadd mondják, hogy zsiros munka; csak szép munka legyen, s vége!
Bardolph jő.

BARDOLPH.
Sir John, bizonyos Csermely úr van itt, a ki szeretne önnel beszélni s megismerkedni, s egy ital sert küld uraságodnak reggelire.

FALSTAFF.
Csermely, ez a neve?

BARDOLPH.
Igen, uram.

FALSTAFF.
Hivd be. (Bardolph elmegy.) Mindig örömmel üdvözlök oly csermelyt, mely ilyetén nedütől árad ki. Habné s Pázsiné asszonyaim, megkeritettelek benneteket? Rajta, csak előre!
Bardolph az álruhába öltözött Habbal visszajő.

HAB.
Adjon Isten, uram.

FALSTAFF.
Uram, fogadj Isten: velem óhajt ön beszélni?

HAB.
Bátorkodom minden előzmény nélkül feltolakodni, uram.

FALSTAFF.
Hozta Isten, uram; mivel szolgálhatok? – Pinczér, hagyj magunkra.
        Bardolph elmegy.)

HAB.
Uram, én nemes ember vagyok és szép összegnek hágtam már a nyakára: nevem Csermely.

FALSTAFF.
Derék Csermely uram, óhajtom bővebb ismeretségét.

HAB.
Derék Falstaff uram, én kérem az önét: nem azért, hogy terhére legyek, mert, értésére kell adnom, én inkább hiszem magamat oly helyzetben, hogy pénzt adhassak kölcsön, mint önt; s ez bátoritott fel némileg arra, hogy igy időn kívűl rohanjon meg: mert, a mint mondani szokás: küldd előre pénzed’, s szabad a járásod.

FALSTAFF.
A pénz jó katona, uram, s szabaddá teszi.

HAB.
Az már igaz, s ime, itt van egy zacskó pénzem, mely nyugtalanná tesz; ha vinnem segited, John úr, tartsd meg felét, vagy akár mind, azért, hogy terhemen könnyitesz.

FALSTAFF.
Uram, nem tudom, hogyan érdemlem meg, hogy teherhordód legyek.

HAB.
Megmondom én, uram, ha kész vagy meghallgatni.

FALSTAFF.
Szólj, Csermely uram: örvendeni fogok, ha szolgálatodra lehetek.

HAB.
Ugy hallom, uram, tudós vagy. Röviden fogok veled végezni. Már nagyon régen ismerlek, jóllehet mindig több volt a vágyam, mint alkalmam veled megismerkedhetni. Bizonyos dolgot fogok előtted feltárni, melyben nagyon is ki kellend mutatnom saját gyarlóságomat: azonban, jó sir John, míg fél szemmel az én botorságomat vizsgálod, ha leleplezendem előtted, addig forditsd a másikat a magadéinak lajstromára, hogy annál könnyebben eshessem tul a gáncson, a mennyiben magad is tudod, mily könnyü dolog ilyetén bünbe keveredni.

FALSTAFF.
Nagyon helyes, uram: folytasd.

HAB.
Egy urhölgy van itt a városban, férjének neve Hab.

FALSTAFF.
Igen, uram.

HAB.
Sokáig szerettem őt, és esküszöm, sokat költöttem rá; gyöngéd figyelemmel kisértem; kerestem a véletlent, hogy találkozhassam vele, s kövérré hizlaltam minden sovány alkalmat, mely csak félig-meddig is látnom engedé; hanem adtam bőven nem egynek csak azért, hogy megtudjam, mily ajándékot szeretne ő. Szóval: Üldöztem őt, mint üldözött engem a szerelem, azaz szárnyain minden alkalomnak; azonban, bármely jutalmat érdemeltem légyen is, akár szerelmemért, akár költekezésemért: annyi bizonyos, hogy semmitsem kaptam, ha csak nem drágakő a tapasztalás, mit roppant összegeken vásároltam meg, s mely arra tanitott, hogy:
„A szerelem szerelmest árnyaként követ:
Követ, ha tőle futsz, és fut, ha követed.”

FALSTAFF.
Nem kaptál tőle semmi megnyugtató igéretet?

HAB.
Soha.

FALSTAFF.
Nem is alkalmatlankodtál nála ily czélból?

HAB.
Soha.

FALSTAFF.
Hát milynemü volt akkor szerelmed?

HAB.
Hasonlitott egy idegen telekre épitett házhoz, ugy, hogy eltévesztve az épitkezési helyet, elvesztettem házamat.

FALSTAFF.
S mi czélból fedezted fel ezt előttem?

HAB.
Avval, ami elmondtam, mindent megmondtam. Azt beszélik, hogy ha irányomban rátartós is, azért egyéb helyeken vigságában annyira megy, hogy nagyon is csintalan hirét kelti. Hát, John úr, czélom lelke ez: te igen kitünő nevelésü ember vagy, csodálatra méltó társalgó, széles összeköttetésü, rangod- és személyednél fogva tekintélyes, és általánosan magasztalt többrendü hadi, udvari s tudományos készültségedért.

FALSTAFF.
Oh uram!

HAB.
Hidd, mert tudod. Ime, pénz: költsd rá; költsd rá; költs rá többet is; költsd rá minden vagyonomat; cserébe érte nekem csak annyit szánj idődből, a mennyi kell, hogy egy szerelmi ostromot intézz e Hab feleségének tisztessége ellen: vedd hasznát csábitási művészetednek, s bird rá, hogy meghallgasson: ha valaki, te birhatod rá, csak oly hamar mint akárki más.

FALSTAFF.
Hát megegyezne-e szenvedélyed hevével az, hogy én nyerjem meg azt, minek élvezetére magad vágysz? Nekem ugy tetszik, neked lesz keserü az orvosság.

HAB.
Oh csak értsd meg czélomat: ő oly biztosan tanyáz becsületének magaslatán, hogy lelkem bohósága mutatkozni sem mer: fényesebb, semhogy a szeme közé lehetne nézni. Már most, ha kezemben némi felfedezésekkel állhatnék elébe, akkor vágyaim alappal és okkal birnának szószólókul s én kiszorithatnám szeplőtlensége, hirneve, házassági esküje s egyéb ezernyi védvei megől, melyek most fölötte hevesen harczolnak ellenem. Mit szólasz ehhez, sir John?

FALSTAFF.
Csermely uram, először is bátorkodom pénzedért nyulni, azután add kezedet; és végre, nemesi voltomra, ha akarod, Hab felesége kényedre legyen.

HAB.
Ah, jó uram!

FALSTAFF.
Azt mondom, kényedre legyen.

HAB.
A pénzen ne muljék, sir John; a pénzen nem fog mulni.

FALSTAFF.
Habnén ne muljék, Csermely uram, Habnén nem fog mulni. Ő maga (már csak megmondom), ő tüzött ki nekem találkozót; épen midőn beléptél, távozott tőlem asszistense vagy közbenjárója; mondom, tiz és tizenegy közt lesz vele találkozóm: mert akkor az a bitang, féltékeny ficzkó, férje, nem lesz otthon. Jőj hozzám az éjjel, s meglátod, mennyire mentem.

HAB.
Ismerteséged rám nézve valódi áldás. Ismered, uram, Habot?

FALSTAFF.
Akaszszák fel a szegény vaksi ficzkót! Nem ismerem; hanem igaztalan vagyok, ha szegénynek mondom: azt beszélik, hogy a féltékeny, felcsufolt ficzkónak özönével van pénze, s ép azért tetszik nekem felesége oly szörnyen. Én őt a vaksi bitang szekrényének kulcsa gyanánt fogom használni: s ez lesz az én aratásom.

HAB.
Ohajtanám, uram, ösmernéd Habot, hogy kitérhetnél előle, ha látod.

FALSTAFF.
Akaszszák fel a mesteremberes, vajallán hizott bitangját! Majd kipiszkálom én őt elménczségéből; majd megtartom őt a tiszteletben fütykösömmel; függjön meteorként a vaksi szarvai fölött. Csermely uram, meglásd, hogy nyakára hágok a parasztnak; te pedig feleségével fogsz hálni. Csak jer estére azonnal hozzám: Hab egy bitang, s én még nyomósabb czimekkel fogom őt ellátni; te, Csermely uram, ismerni fogod őt, mint bitangot és vaksit. Csak jőj estére mentül elébb hozzám.
        (Elemegy.)

HAB.
Miféle átkozott epikurei sehonnai ez? Majd hogy a türelmetlenség meg nem pukkasztja szivemet. Ki mondja még, hogy meggondolatlan féltékenység! Feleségem üzent neki, az óra ki van tűzve, a csere-bere kész! – Gondolta volna-e ezt valaki? – Ime, minő pokol, ha csalfa felesége van az embernek! Ágyamat meggyalázni, szekrényeimet kirabolni, jó hirnevemet megmarni készülnek; és nem csak ez aljas sérelmeket türnöm, hanem a legelvetemedettebb czimeket kell elfogadnom, s attól, kitől e sérelmeket szenvedem. Czimeket! neveket! Amaimon, jól hangzik; Lucifer, jól; Barbason, jól; pedig ördögök predikatumai, a gonosz nevei: de vaksi! czimeres vaksi! Az ördögnek magának sincs ilyen neve. Pázsi szamár! gondtalan szamár; ő hisz feleségének; ő nem féltékeny: inkább flamandira bizom vajamat; Hugora, a walesi papra, sajtomat, irlandira pálinkás kulacsomat, mint feleségemet magára: mert ő cselt sző, tőrökön evődik s álnokságon rágódik, s a mit ezek szivökben gondolnak, azt meg is teszik, s ha szivök törik bele, megteszik. – Ég, áldalak féltékenységemért! Tizenegykor van az órájok. Meg fogom előzni: leálczázom feleségemet, boszut állok Falstaffon s kinevetem Pázsit. Hozzá látok. Jobb három órával előbb, mint egy perczczel utóbb. Pfui, pfui, pfui! Vaksi! vaksi! vaksi.        (Elmegy.)

III. SZÍN.

Park Windsor mellett.

Cajus és Kóficz jőnek.

CAJUS.
Jack! Kófisz!

KÓFICZ.
Uram.

CAJUS.
’hány a hóra, Jack?

KÓFICZ.
Már az elmult, uram, mikorra tisztelendő Hugo úr megjelenni igérkezett.

CAJUS.
’arcz és ’áboru! ő megmentett az ő lelke azval, ’odzs nem zsött ide; jól vimádkozta az övé biblia, ’odzs nem zsöt ide: ’arcz és ’áború, Jack, Kófisz, ő meghalta volna már, ’a helzsötte volna.

KÓFICZ.
Uram, ő bölcs, tudta, hogy uraságod megöli, ha eljön.

CAJUS.
’arcz és ’áboru; a besózott ’al nem udzs meg’al, mint én őt megölöm. Vedd a tied vitőrt, Jack, én megmondom, ’odzsan én megölöm őt.

KÓFICZ.
Jaj, uram, nem tudok én vivni.

CAJUS.
Vedd a tied vitőrt, se’onnai.

KÓFICZ.
Megálljon; jönnek.
Vendéglős, Silány, Nyurga és Pázsi jőnek.

VENDÉGLŐS.
Légy üdvöz, buzogányos doctorom.

SILÁNY.
Jó napot, doctor Cajus uram.

PÁZSI.
Nos jó doctor úr!

NYURGA.
Szép, jó reggelt kivánok, uram.

CAJUS.
Minek zsöttetek ti, edzs, kettő, ’árom, nédzs hide?

VENDÉGLŐS.
Hogy téged vivni lássunk, vágni lássunk, kaszabolni lássunk; lássunk itt, lássunk ott: lássuk löketedet, vágatodat, viszszvágatidat, distantiáidat és támadásidat. Meghalt, Aethiopusom? Meghalt, Francescom? Há, vasgyuró? Mit mond Aesculapom, Galenom? bodzafaszivem? Há meghalt? Póznahősöm! meghalt?

CAJUS.
’arcz és ’áboru: a leggyávább pap-Jack a világon: ő nem mutatta az övé harcza.

VENDÉGLŐS.
Te castiliai király, Urinál vagy: göröghoni Hector vagy, fiam.

CAJUS.
Kérlek, ledzsetek bizonyság, odzs ’atan vadzs ’eten vártuk őtet két vadzs ’árom óráig, és ő nem zsötte.

SILÁNY.
Ő az okosabbik, doctor uram: ő a lélek doctora, kegyed a testé; ha kegyed vivna, a saját mesterségével nem bánna szőrmentiben. Nem igaz, Pázsi uram?

PÁZSI.
Silány uram, kegyelmes maga is nagy verekedő volt annak idején; jóllehet most a béke embere.

SILÁNY.
Hej adtázom a lelkét, Pázsi uram, jóllehet már öreg vagyok, s a béke embere; mégis ha meztelen kardot látok, szinte viszket a markom egy próbára. Jóllehet, Pázsi uram, békebirák, doctorok és papfélék vagyunk, mégis van bennünk némi sava az ifjúságnak: minket is asszony szült, Pázsi uram.

PÁZSI.
Ez már igaz, Silány uram.

SILÁNY.
Aligha ugy nincs, Pázsi uram. Doctor úr, én önt innen haza vezetni jöttem. Én esküdt békebiró vagyok: kegyed bölcs doctornak bizonyult be, és tisztelendő Hugo úr az anyaszentegyház bölcs és türödelmes szolgájának. Kegyednek velem kell jönnie, doctor uram.

VENDÉGLŐS.
Bocsánat, vendég-judex; egy szóra, Ganaj-lé uram.

CAJUS.
Ganaj-lé! mi ez?

VENDÉGLŐS.
Ganaj-lé a mi angol nyelvünkön annyi, mint hős erény, buzogányos!

CAJUS.
’arcz és ’áboru, ugy én csak olyan Ganaj-lé megvadzsom, mint a hangol. Rü’es kankutya pap Jack! ’arcz és ’áboru, le ’arapok az övé füle.

VENDÉGLŐS.
Majd hisz megnadrágolja az amugy magyarán, vasgyuróm.

CAJUS.
Megnadrugolja! mi az?

VENDÉGLŐS.
Annyi, hogy megkövet.

CAJUS.
’arcz és ’áboru! meg is nadragulya engem: mert ’arcz és ’áboru! én ezt akarok.

VENDÉGLŐS.
Majd én felszólitom rá, különben megugrassuk.

CAJUS.
Én köszönök neked hérte.

VENDÉGLŐS.
És azonfelül, buzogányosom – Hanem egyelőre, vendég uram, és Pázsi uram, és kegyed is, caballero Nyurga, menjenek a városon át Frogmoreba.        (Félre hozzájok.)

PÁZSI.
Tisztelendő Hugo uram ott van, ugy-e?

VENDÉGLŐS.
Ott van. Nézzétek meg, minő humorban van s én a doctort a mezőkön át majd oda vezetem. Jó lesz?

SILÁNY.
Jó lesz.

PÁZSI, SILÁNY, NYURGA.
Isten veled, jó doctor úr.        (Elmennek.)

CAJUS.
’arcz és ’áboru, én megőlök azt a pap, mert ő beszélje Pázsi Annának edzs papzsák érdekében.

VENDÉGLŐS.
Haljon meg. Most dugd hüvelyébe türelmetlenségedet, önts hideg vizet haragodra. Gyere velem a mezőkön át Frogmoreba; elvezetlek Pázsi Annához, lakomára egy majorba, ott megkéretheted. No, jól beszélek, bakkecském?

CAJUS.
’arcz és ’áboru, én köszönök nekednek: ’itemre, szeretek tégedet, és én gondoskodzsa zsóravaló vendégekről a neked számára, grófokról, lovagokról, uraságokról, a kik enyim betegek.

VENDÉGLŐS.
Ezért pedig én a te kontrásod leszek Pázsi Annánál. Jól beszélek, mi?

CAJUS.
’arcz és ’áboru, ez zsól van megmondva.

VENDÉGLŐS.
Nyargaljunk tehát.

CAJUS.
Nyomban zsöszte, Jack Kófisz!

        (Elmennek.)

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Mező Frogmorehoz közel.

Evans Hugo és Simplicius jőnek.

EVANS.
Kérlek hát, te jó Nyurka urat szolkáló etyéniség, név szerint Simblicius parádom, merre felé néztél Cajus úr után, a ki magát orvos tutornak nevezi?

SIMPLICIUS.
Igazán, uram merre Pitty felé, a park felé, minden felé; az ó-windsori út felé, minden út felé, csak a városba menő út felé nem.

EVANS.
Kérlek tehátlan nagyon pensőleg, nézz arra felé is.

SIMPLICIUS.
Elnézek, uram.        (Visszavonul.)

EVANS.
Uram ne hatyj el, hogy tele fagyok harakkal, és hogyan hányattadik a kedélyem. Örülni fogok, ha rászedett. Minő puskomoly vagyok. Hozzá fágom hugy-poharát furfankos kopakjához, ha jó alkalom kinálkozik a tologhoz. Uram ne hagyj el!
        (Dalol.)
„Hol kis padak hulláminál
Talos matár zeng matrigált,
Ágyat vetünk rózsápul ott
S ezernyi illados csokort.
Hol kis padak –”
Irkalmas ék, mennyire tisbonálva vagyok a pőgésre.
„Talos madár zeng matrigált,
Mikor ültem Pabylonban, –
S ezernyi illados firág.
Hol kis padag –”

SIMPLICIUS.
(Előre jőve).
Jön, erre jön, tisztelendő Hugó uram!

EVANS.
Isten hozza.
„Hol kis padak hulláminál –”
Ekek, segitsétek az ikazságost. Minő fegyverzetben vagyon?

SIMPLICIUS.
Semminőben sincs, uram. Az én gazdám jön, és Silány úr és egy másik uri ember. Frogmoreból a hágcsónak, erre.

EVANS.
Kérlek, add ite a referendámat, fagy hogy tartsd a hónat alatt.
Pázsi, Silány és Nyurga jőnek.

SILÁNY.
Nos, tisztelendő uram; jó reggelt, jó Hugo uram. Csald el a játékost a koczkától, és a jó diákot könyvétől, az aztán csoda lesz.

NYURGA.
Oh édes Pázsi Anna!

PÁZSI.
Fogadj Isten, jó tisztelendő Hugo uram.

EVANS.
Áltjon az ég az ő irkalmassákának okájáért téketet és falamennyiteket.

SILÁNY.
Hogyan? fegyver és kegyszer? Mindkettőt tanulányozza tisztelendő Hugo uram?

PÁZSI.
S mindig csak ily legényes egy szál kaput- és nadrágban e zord, csuros időben?

EVANS.
Fagyon ám ennek is okája és fokája.

PÁZSI.
Azért kerestünk fel, tisztelendő úr, hogy cselekedetet tegyünk.

EVANS.
Iken helyes; és mipül áll?

PÁZSI.
Amott van egy igen tisztességes uri ember, ki alkalmasint megsértetvén valaki által, ugy hajba kapott saját méltóságával és türelmével, hogy aligha láttad párját.

SILÁNY.
Nyolczvan évet értem s többet is, de soha hirét sem hallottam, hogy az ily állásu, méltóságu és tudományu ember ennyire megfelejtkezett volna saját tiszteletéről.

EVANS.
Mi hát ő?

PÁZSI.
Azt hiszem, ismered: doctor Cajus úr, a hires franczia orvos.

EVANS.
Az Istenre és iránta szivemben táblált szeretetére! ép oly örömest hallkatném, ha egy dál levesről peszélnétek.

PÁZSI.
Hogyan?

EVANS.
Nem ismeri joppan Hibbokratest és Galenust – és a mellett egy kölyök, oly gyáva egy kölyök, a milyennel csak kifánhattok dalálkozni.

PÁZSI.
Fogadom, ő az, kivel vivnia kellene.

NYURGA.
Oh édes Pázsi Anna!

SILÁNY.
Fegyverzete után itélve annak látszik. Tartsátok távol egymástól; itt jő Cajus doctor.
Vendéglős, Cajus és Kóficz jőnek.

PÁZSI.
Na, tisztelendő uram, hagyja csak hüvelyében kardját!

SILÁNY.
S kegyed is, doctor úr!

VENDÉGLŐS.
Szedjétek el fegyvereiket és hadd disputáljanak: hagyják épen egymás csontjait; tördeljék inkább a nyelvet.

CAJUS.
Kérlek, ’add mondzsak hedzs szót a tied fülbe: mért nem zsöttél a találkozóra?

EVANS.
Kérlek, fedd hasznát türelmednek: még jókor.

CAJUS.
’arcz és ’áboru, te dzsáva vadzs! pap Jack vadzs, fazsankó vadzs.

EVANS.
Kérlek, ne legyünk mások kunyának nevetsége tárgyává; ohajtom a kegyed parádságát s kész vagyok egy fagy más módon ketyednek elégdételt szolgáltatni. Hozzáverem bimasz tarajodhoz hugy-boharadat, hogy nem tartottad pe a találkozót és a mit mekállabitottál.

CAJUS.
Diable! Jack Kófisz! – Enyim vendéglős de la jarretiére! Nem vártam hőrá? ’adzs megölök őtetet. Nem vártam én azon a ’elyen, a melyik én kitüzte?

EVANS.
Falamint ikazi geresztyén lélek fagyok, ime, lássa kegyed, ez itt a kitüzött hely. Legyen piránk a térdszalagpeli fendéglős.

VENDÉGLŐS.
Azt mondom, hogy csend Gallia és Guallia, salisi és walisi, lélekorvos és testorvos!

CAJUS.
Ez igazán zsó! Excellent!

VENDÉGLŐS.
Azt mondom, hogy csend! Halljátok a térdszalagbeli vendéglőst. No, nem vagyok politikus? vagyok hát róka? nem vagyok Machiavelli? Veszni hagyjam doctoromot? Nem: ő ad nekem potiot s motiot. Veszni hagyjam tisztelendőmet? papomat? Nem: ő ad nekem szent igét és fent igét. – Adsza kezedet, földi: igy; – adsza kezedet, égi: igy. Fiai a tudománynak, én rászedtem mindkettőtöket; más-más helyre küldtelek bennetek: sziveitek bátrak, csontjaitok épek: legyen a vége égett bor. Jertek! kardjaitok adjátok zálogul. Kövessetek, béke gyermekei, kövessetek, kövessetek, kövessetek!

SILÁNY.
Hitemre, bolondos egy kocsmáros. Menjünk, urak, menjünk.

NYURGA.
Oh édes Pázsi Anna!
        (Silány, Nyurga, Pázsi és Vendéglős el.)

CAJUS.
Há, kezdek érteni eztet! Te minket dupírozta? Ha! ha!

EVANS.
Ez bombás, ez minket lófá dett! Kérlek, legyünk parádok és tugjuk össze a fejünket, hogy poszút álljunk azon a rühes, biszkos, semmirefaló kóbén, a térdszalagpeli vendéglősőn.

CAJUS.
’arcz és ’áboru! tiszta szívemből. Azt igérte, ’odzs Pázsi Anná’-oz vezett engemet; ’itemre, engem is megsalta.

EVANS.
Uty fan, majt én peszuszom a kopakját. Kérlek, gövess!        (Elemennek.)

II. SZÍN.

Utcza Windsorban.

Pázsiné és Robin jőnek.

PÁZSINÉ.
Csak rajta, menj, kis gavallér; te ahhoz szoktál, hogy hátul járj: menj most elől. Mit szeretsz jobban: szemeimet vezérelni, vagy gazdád nyomát szemmel tartani?

ROBIN.
Isten bizony, jobb szeretek férfiként kegyed előtt járni, mintsem törpeként őt követni.

PÁZSINÉ.
Oh te hizelgő kis fiu vagy: no, már látom, udvaroncz lesz belőled.
Hab jön.

HAB.
Épen jókor, Pázsiné asszonyom. Hova készült?

PÁZSINÉ.
Valóban, uram, feleségedet készülök meglátogatni. Otthon van?

HAB.
Igen s oly tétlenül, hogy szinte szétmállik bele, társaság híján. Azt hiszem, ha férjeitek meghalnának, ti ketten ujra férjhez mennétek.

PÁZSINÉ.
Erről bizonyos lehetsz – másik két férjhez.

HAB.
Hol vetted ezt a csinos kis szélkakast?

PÁZSINÉ.
Nem tudom, hogy az ördögbe híjják azt, a kitől férjem kapta. Hogy hívják lovag uradat, fiu?

ROBIN.
Sir Falstaff Jánosnak.

HAB.
Sir Falstaff János?

PÁZSINÉ.
Igen, igen; soha sem találom el nevét. Némi összeköttetésben áll vele férjem. Igazán, otthon van feleséged?

HAB.
Igazán, otthon van.

PÁZSINÉ.
Engedelmeddel, uram. Szinte beteg vagyok, míg nem látom.        (Pázsiné és Robin el.)

HAB.
Van Pázsinak agyveleje? van-e szeme? van-e gondolkozó tehetsége? Bizonynyal mindez aluszik nála, nem tudja hasznát venni. Mit? Ez a gyerek már oly könnyen visz akár húsz mértföldnyire egy levelet, mint egy ágyu harmadfélszázszor a fehér pontra talál. Ő maga tágit felesége hajlamain; alkalmat s tért ád hóbortjának, s most ez feleségemhez megy. A közelgő jégesőt észrevenni már a szél fütyölésében: – s Falstaff kölyke vele. Pompás tőrök! készen ki vannak vetve és fellázadt feleségeink együtt osztoznak a kárhozatban. Jól van, de rajta kapom s aztán meggyötröm feleségemet, letépem arról az alamuszi Pázsinéról a tisztesség kölcsönbe viselt fátylát, Pázsit, mint gondatlan és jámbor Akteont, kihiresztelem, és minden szomszédom „Helyes”-t orditson erre a szörnyü eljárásra. (Üt az óra.) Az óra int, a bizonyosság kutatni készt s én meg fogom találni Falstaffot. Inkább dicsérni fognak ezért, mintsem gúnyolni, mert oly bizonyos, hogy Falstaff ott van, mint hogy a föld szilárd: megyek.
Pázsi, Silány, Nyurga, Vendéglős, Hugo, Cajus, Kóficz jőnek.

PÁZSI, SILÁNY, stb.
Jó napot, Hab uram.

HAB.
Lelkemre, jókora csoport. Valami jót tálalok fel nektek otthon; kérlek, jőjetek mindnyájan velem.

SILÁNY.
Részemről ki kell magamat mentenem, Hab uram.

NYURGA.
Magamnak is, uram; elhatároztuk, hogy Pázsi Annával ebédelünk, s én nem szegném meg neki adott szavamat annyi pénzért sem, a mennyiről szólni fogok neki.

SILÁNY.
Már régen fáradozunk egy házasság körül Pázsi Anna és Nyurga öcsém közt, s ma akarunk rá választ kapni.

NYURGA.
Remélem, Pázsi uram atyám jóakaratát birom.

PÁZSI.
Birod, Nyurga uram; én részeden leszek; hanem feleségem mindenfélekép ön mellett van, doctor uram.

CAJUS.
’arcz és ’áboru! meg’iszem; és a ’ajadon is szerelmes belém; ’ázi asszonyom Fürgéné udzs mondta nekem.

VENDÉGLŐS.
Mit szólasz a fiatal Fenton úrhoz? Ő ficzkándozik, tánczol, szemében ifjuság van, ir verseket, szava ünnepnapi, illata csupa aprilis és május; ezé lesz, ezé lesz – szénája jó rendben van – ezé lesz.

PÁZSI.
Beegyezésemmel ugyan soha; arról jót állok. Annak a nemes uri embernek nem sokja van; jó barátságot tart a vad herczeggel és Poinssal; nagyon magas légkörből való, nagyon is sokat tud. Nem, az soha se kössön bogot szerencséjén az én vagyonom ujjaival: ha elveszi, vegye el semmi nélkül; az én jószágom beegyezésemmel jár, s beegyezésem nem azon az úton megy.

HAB.
Kérlek bennetek szívesen, jőjetek el néhányan hozzám ebédre. A lakomán kívűl tréfátok is legyen; majd mutatok nektek egy szörnyeteget. Doctor uram, jőjön velem, s kegyed is, Pázsi uram, és kegyed, tisztelendő Hugo úr.

SILÁNY.
Jó, Isten veletek. Mi Pázsi uramnál csak annál szabadabban járhatunk el a kérésben.
(Silány és Nyurga el.)

CAJUS.
Menj’ aza, Kófisz Zsános, mindzsárt medzsek én izs.        (Kóficz el.)

VENDÉGLŐS.
Isten veletek, sziveim. Én Falstaff lovagomhoz megyek egy ital árpalére.        (El.)

HAB.
Azt hiszem, előbb énnálam iszsza meg a levét; majd megtánczoltatom. Mehetünk, uraim?

MIND.
Megyünk veed, megnézzük a szörnyeteget.

III. SZÍN.

HABNÉ.
Hej Jancsi! hej Róbert!

PÁZSINÉ.
Gyorsan, gyorsan! – A ruhás kosár megvan?

HABNÉ.
Meghiszem azt. Hej Róbert, mondom!
Szolgák jőnek kosárral.

PÁZSINÉ.
Jertek, jertek, jertek!

HABNÉ.
Ide, tegyétek le.

PÁZSINÉ.
Add ki nekik a rendeletet. Röviden kell végeznünk.

HABNÉ.
Jancsi és Róbert, csak úgy mint előbb mondtam, tartsátok ide közel magatokat a serfőzőben, s ha hangosan kiáltalak benneteket, jőjetek elő (minden várakozás vagy késlekedés nélkül), emeljétek e kosarat vállatokra; ha ez meglesz, czipeljétek el gyorsan a fehéritő tájára a Datchet-réten s üritsétek az iszapos csatornába, a hol a Temzébe foly.

PÁZSINÉ.
Megteszitek?

HABNÉ.
Én már megmondtam nekik elűlről hátulról; nincs szükségök több utasitásra. Menjetek s jőjetek, ha hivlak.        (Szolgák el.)

PÁZSINÉ.
Itt jön a kis Robin.
Robin jön.

HABNÉ.
Nos, nos, kis fia karvalyom, mi jót hozasz?

ROBIN.
Uram, sir John, bejött hátulsó kapudon, asszonyom, s óhajt veled találkozni.

PÁZSINÉ.
No kis szédibabám, hivünk voltál-e?

ROBIN.
Az én, akár megesküdjem rá: gazdám mit sem tud itt létedről s örökös szabadsággal fenyegetett, ha neked szólok a dologról, mert esküdözik, hogy kiad rajtam.

PÁZSINÉ.
Jó fiu vagy: titoktartásodat szabóddá teszem s csináljon számodra uj dolmányt s nadrágot. Most megyek s elrejtőzöm.

HABNÉ.
Ugy, ugy! Menj, mondd gazdádnak, hogy egyedül vagyok. Pázsiné, ne feledd a jelszót!
        (Robin el.)

PÁZSINÉ.
Ne busulj, s ha el nem találom, kifütyülhetsz.

HABNÉ.
Jó, menj hát; majd lehütsük ezt az egészségtelen levest, ezt a vastag vizenyős tököt, majd megtanitsuk, hogyan nézzen galambot kányának.
Falstaff jön.

FALSTAFF.
Elnyertem mennyei drágakövem’? Ah, most már meg is halhatok, mert eleget éltem: ez dicsvágyam czélja. Oh áldott óra!

HABNÉ.
Oh édes John úr!

FALSTAFF.
Habné asszonyom! én nem tudok hizelegni, nem tudok fecsegni, Habné asszonyom. Hadd vétkezzem ím vágyamban: ohajtanám, hogy férjed halott volna, a legelőbbkelő urak előtt is kimondanám, hogy hölgyemmé tennélek.

HABNÉ.
Én, a kegyed hölgye, John úr! Oh jaj, siralmas egy hölgy válnék én belőlem.

FALSTAFF.
Mutasson ki még egy ilyent a franczia udvar! Szinte látom, hogyan versengene szemed a gyémánttal; szemöldököd épen a leghelyebb ívezetü szépséggel bir: ehhez illik a vitorlás fej-ék, vagy a hős fej-ék, vagy akármely velenczei szabásu fej-ék.

HABNÉ.
Egyszerű csipkés főkötő, John úr: egyéb sem illik szemöldökeimhez; ez is csak alig.

FALSTAFF.
Istenemre, zsarnok vagy, ha igy beszélsz. határozott udvarhölgy válnék belőled; és lábad szilárd állása kitünő mozgást adna járásodnak félkerek abroncsruhában. Látom, mi volnál, ha Fortuna ellenséged nem volna, mert a természet barátod: jer, te nem tagadhatod.

HABNÉ.
Hidd meg, semmi ilyféle nem rejlik bennem.

FALSTAFF.
Mi tett engem beléd szerelmessé? Ez győzzön meg arról, hogy van benned valami különös. Jer, én nem tudok hizelegni; nem mondhatom, hogy ilyen vagy, meg olyan vagy, mint némely suttogó csitkenyebimbóféle, ki ugy jár, kel, mint férfiruhába bútt asszony, s olyan szaga van, mint Bucklersburynek pipitérszedéskor: ehhez nem értek; hanem szeretlek, senkit csak téged; és te meg is érdemled.

HABNÉ.
Ne csalj meg, uram! Félek, Pázsitnét szereted.

FALSTAFF.
Ép ugy mondhatnád, hogy szeretnék a Countergate körül járkálni, mi nekem oly gyűlöletes, mint az enyvfőzők füstje.

HABNÉ.
Jó, az ég látja mennyire szeretem önt, s ön is fogja látni egy napon.

FALSTAFF.
Csak maradj ennél, mert meg fogom érdemelni.

HABNÉ.
Be kell vallanom, hogy már is megérdemli, különben nem szeretném.

ROBIN.
(kün).
Habné asszonyom, Habné asszonyom! Pázsiné van az ajtónál izzadva és fujtatva s vadul tekintve, s erővel önnel akar rögtön beszélni.

FALSTAFF.
Engem nem szabad látnia. – Majd a szőnyeggel betakarózom.

HABNÉ.
Kérlek, takarózzál csak be, szörnyü pletykás egy asszony.        (Falstaff betakarózik.)
Pázsiné és Robin jőnek.
Mi baj, mi baj?

PÁZSINÉ.
Oh Habné asszonyom, mit tett kegyed? Meggyalázták, megrontották, semmivé tették mindörökre.

HABNÉ.
Mi baj, jó Pázsiné asszonyom?

PÁZSINÉ.
Ó szörnyü nap, Habné asszonyom, melyen kegyed férjének becsületes ember létére is okot adott gyanura.

HABNÉ.
Gyanura? miféle okot?

PÁZSINÉ.
Gyanura? miféle okot? Ki vele! Óh, hogy csalódtam önben!

HABNÉ.
Jaj nekem. Mi baj?

PÁZSINÉ.
Asszonyom, férjed erre tart Windsor minden hivatalnokával, hogy egy urat keressen, ki, mint ő mondja, itt van a házban a te tudtoddal, hogy gonosz hasznát vegye az ő távollétének. Semmivé vagy téve.

HABNÉ.
Remélem, nincs igy a dolog.

PÁZSINÉ.
Kérjed az Istent, hogy ugy legyen, hogy ne legyen itt olyan férfi; hanem semmisem bizonyosbb, mint hogy férjed jőn, nyomán fele Windsorral, hogy keressen ilyenfélét. Én előre siettem, hogy értesitselek. ha büntelennek érzed magad’, nagyon fogok rajta örülni; hanem ha van itt ilyennemü jó barátod, ugy távolitsd el. Ne rémülj meg, szedd össze minden eszedet; védd meg jó hirnevedet, vagy mondj Isten hozzád-ot a jó életnek mindenkorra.

HABNÉ.
Mit tegyek? Van itt egy úr, igen kedves barátom, és én nem féltem magamat ugy a szégyentől, mint őt a veszélytől. Száz fontnál jobb szeretném ha kün volna a házból.

PÁZSINÉ.
Szégyen gyalázat! Mire való az a „Jobb szeretném” és „Jobb szeretném?” Férjed itt van közel. Gondolkozzál valami szöktetési módról. Itt a házban nem rejtheted őt el. – Oh, hogyan megcsalt ön engem! Lásd, itt van egy kosár: ha különben becsületes termettel bir, bele búhat, s rá vethetünk szennyes ruhát, mintha szapura vinnők; vagy, épen a fehérités ideje levén, küldd el két legényed által a Datchet-rétre.

HABNÉ.
Sokkal vastagabb, semhogy beleférne.
Falstaff visszajő.

FALSTAFF.
Hadd lám, hadd lám! Oh, hadd lám! Belebuvok, belebuvok. – Kövesd barátnéd tanácsát, belebuvok.

PÁZSINÉ.
Mit! Falstaff John úr! Ezek a kegyed levelei, lovag?

FALSTAFF.
Szeretlek: segíts el innen; hadd bujjak bele. Többé soha sem fogok…
(A kosárba buvik; befödik szennyes ruhával.)

PÁZSINÉ.
Segitsd betakarni gazdádat, fiu. Hivd legényeidet, Habné asszonyom. Csalfa lovag te!

HABNÉ.
Hej Jancsi, Róbert, Jancsi! (Robin el.)
Szolgák jőnek.
Jertek, vegyétek e ruhát, gyorsan. Hol a rúd? Lám, hogy totyogtok! Vigyétek a mosónéhoz a Datchetrétre. Gyorsan, menjetek!
Hab, Pázsi, Cajus és Hugo jőnek.

HAB.
Kérlek, jőjetek közelebb: ha ok nélkül gyanakszom, ám gunyoljatok ki, hadd legyek csúftokul, megérdemlem. No, no, hová viszitek?

SZOLGÁK.
Hát a mosónéhoz.

HABNÉ.
No, mi közöd hozzá, hova viszik? Legjobb lesz, ha a szapulóbaknak is te viseled gondját.

HAB.
Bak! Bár tisztára moshatnám magam’ a baktól. Bak, bak, bak? Igen, bak; biztositlak, s még hozzá a legjobbkor; de kipiszkáljuk. (Szolgák elmennek a kosárral.) Urak, nekem egy álmom volt az éjjel; megmondom, mit álmodtam. Itt, im, kulcsaimmal járjátok be szobáimat, keressétek, kutassátok, fürkészszétek ki; fogadni mernék, felhajszoljuk a rókát. Hadd álljam el mindenek felett ezt az utat. Igy no, most hadd jőjön!

PÁZSI.
Jó Hab uram, nyugodjál meg; fölötte sérted önnön magadat.

HAB.
Igaz, Pázsi uram. – Fel, uraim. Lássatok tréfát: kövessetek, uraim.        (Elmegy.)

EVANS.
Ikazi fandasztikus humor és féltékenység.

CAJUS.
’itemre: ez nem meg van a franczia módzsa. Francziahországban nem féltékeny vannak az emberek.

PÁZSI.
No kövessük, uraim: lássuk a végét annak a kutatásnak.        (Pázsi, Evans, Cajus elmennek.)

PÁZSINÉ.
Nem kétszerezi-e ez a felséges mulatságot?

HABNÉ.
Nem tudom, mi tetszik benne nekem jobban, férjem csalódása-e vagy John úr?

PÁZSINÉ.
Minő zavarban lehetett, midőn férjed azt kérdezte, hogy mi van a kosárban?

HABNÉ.
Félig-meddig tartok tőle, hogy jól esik neki a fürdő, s igy, ha belelódítják a vizbe, még jótétemény lesz rá nézve.

PÁZSINÉ.
Akaszszák fel a feslett gazt! Bár minden ily fajta hasonló galibába jutna!

HABNÉ.
Azt hiszem, férjemnek különös gyanuja van Falstaff ittléte iránt, mert máig soha se láttam őt ennyire féltékenynek.

PÁZSINÉ.
Majd gondolok ki egy kis tervet, hogy ezt megtudjam s még több csínyt is kövessünk el Falstaffal. Szerelmesdi nyavalája aligha enged még e szernek.

HABNÉ.
Ne küldjük el azt a hóbortos banyát, Fürgénét hozzá, hogy kimentse vizbe dobatását s adjon neki uj reményt, hogy más büntetésre csaljuk?

PÁZSINÉ.
De el! Holnap nyolcz órára rendelje meg, hogy megbékitsük.
Hab, Pázsi, Cajus és Hugo visszajőnek.

HAB.
Nem találhatom. Lehet, hogy avval dicsekedett a lovag, mit el nem érhetett.

PÁZSINÉ.
Hallod ezt?

HABNÉ.
Te ugyan szépen bánsz velem, Hab; ugy-e bár?

HAB.
Igen, szépen bánok…

HABNÉ.
Az ég tegyen jobbá gondolataidnál.

HAB.
Amen!

PÁZSINÉ.
Szörnyen sérti maga magát, Hab uram!

HAB.
Igen, igen; tűrnöm kell.

EVANS.
Ha fan falaki ebben a házpan és a szopákban és a látákban és a szegrényekben, ugy az ék pocsássa meg nekem pűneimet a fégitélet nabján.

CAJUS.
’itemre, nekem sem; nem van itt senki sem.

PÁZSI.
Piha, Hab uram, nem szégyenli magát? Mely szellem, mely ördög sugallja e rémképeket önnek? El nem vállalnám az efféle nyavaját Windsor várának minden kincseért.

HAB.
Az én hibám, Pázsi uram, én szenvedek miatta.

EVANS.
Ketyelmed szenfed a rossz lelkiizsmered mihád: a ketyelmet feleséke oly pecsületes egy asszony, a milyent csak gifánhadni ötezer és még hozzá öt szász köszött.

CAJUS.
’itemre, látok, becsületes hasszony.

HAB.
Jó; ebédet igértem önöknek: jerünk, jerünk, menjünk a parkba. Kérlek, bocsássatok meg; majd később elmondom, miért tettem. Jer, asszony, jer, Pázsiné asszonyom. Kérlek, bocsássatok meg; szivemből kérlek, bocsássatok meg.

PÁZSI.
Menjünk, uraim; de lelkemre, el nem viszi szárazon. Meghivlak benneteket holnap reggel házamba reggelire; azután menjünk madárvadászatra együtt: pompás sólymom van a csepőtésre. Ne menjünk?

HAB.
Nekem mindegy.

EVANS.
Ha lesz ety, én letyek a dársaságban a keddő.

CAJUS.
’a lesz edzs vadzs keddő, ledzsen a ’árom hén.

HAB.
Kérem, Pázsi uram, jőjön.

EVANS.
Gérlek most, emlégesszetek mek holnap az én tetves ficzkómra, a fendéglősömre.

CAJUS.
’itemre, ez zsó; tiszta henyim szivből.

EVANS.
Tetves egy lofak, a maka dréfájával és csufontárosságával.        (Elmennek.)

IV. SZÍN.

Szoba Pázsi házában.

Fenton és Pázsi Anna jőnek.

FENTON.
Atyádnak hajlamát meg nem nyerem.
Ne is utalj már hozzá, édesem.

ANNA.
De mit tegyünk?

FENTON.
        Légy a magad ura.
Ellenveti, hogy én urnak születtem,
S állásomat megrontván kiadásom,
Kincsével óhajtom gyógyítni azt.
De még más torlaszt is gördít elém;
Vad társaságom’ s feslett multamat,
És mondja, hogy lehetlen az, hogy én
Másért szeresselek, mint pénzedért.

ANNA.
Lehet, hogy tán igaza van.

FENTON.
Nincs, ugy segéljen mindenkor az ég!
Bár – s ezt bevallom – elsőbb is atyád
Vagyonja késztete szerelmedért
Esengnem; ámde az alatt arany
Érmeknél több értékünek lelélek,
Többnek nehéz zacskónyi összegeknél;
S valódi én-ed kincse az, a mit
Imádok most.

ANNA.
Oh édes Fenton úr,
Keresd atyám kegyét, keresd, uram,
Szünetlen; és ha alkalom- s szerény
Kéréssel czélt nem érsz: figyelj ide.
        (Titkon beszélnek.)
Silány, Nyurga és Fürgéné jőnek.

SILÁNY.
Szakaszd félbe fecsegésöket, Fürgéné, öcsém hadd szóljon magáért.

NYURGA.
Akár tüled, akár hozzád: de kiviszem a dülőre.

SILÁNY.
Ne ijedj meg.

NYURGA.
Nem, ő nem is ijeszt meg: azon nem aggódom, csakhogy félek.

FÜRGÉNÉ.
Hallja-e: nyurga úr óhajtana néhány szót önnel szólani.

ANNA.
Jővök mindjárt. – Ezt választá atyám:
Oh mily világát a silány hibáknak
Tesz széppé évenkinti háromszáz font.

FÜRGÉNÉ.
Hát, hogy van, jó Fenton úr? Kérem egy szóra!

SILÁNY.
Jön; rajta most, öcsém. Oh fiu, neked volt ám atyád!

NYURGA.
Nekem volt ám atyám, Anna kisasszony: nagybátyám mondhat önnek róla csíntalan dolgokat. Kérlek, bátyám, mondd el Anna kisasszonynak azt a csinyt, hogyan lopott ki atyám két ludat az ólból, mondd el, jó bátyám.

SILÁNY.
Anna kisasszony, öcsém szereti önt.

NYURGA.
Az már igaz, szeretem ugy, mint akármely asszonyt Gloucestershireben.

SILÁNY.
Ugy fog tartani, mint valamely nemes asszonyságot.

NYURGA.
Az már igaz, tartom széltiben hosszában, a mennyiben egy földes úr rangján túl nem ér.

SILÁNY.
Száz ötven fontot fog kegyednek móringolni.

ANNA.
Jó Silány úr, hadd legyen ő maga a kérő.

SILÁNY.
Valóban, köszönetem érte, köszönöm kegyednek e szép bátoritást. Öcsém, ő szólit. Elhagylak benneteket.

ANNA.
Nos, Nyurga úr!

NYURGA.
Nos, jó Anna kisasszony?

ANNA.
Mi az akaratod?

NYURGA.
Akaratom? A háromát! Ez csinos tréfa, valóban. Én még nem tettem fel utolsó akaratomat, hála az égnek. Nem vagyok oly beteges teremtmény, legyen érte dicsőség az egeknek!

ANNA.
Ugy értem, hogy mit akar énvelem?

NYURGA.
Igazán, én részemről semmit vagy keveset veled. Atyád és nagybátyád inditották meg a dolgot: ha beüt, jó; ha nem, boldog, a ki részesül benne! Ezek megmondhatják, hányadán van a dolog. Jobban megmondhatják, mint én. Kérdezd meg csak atyádat, itt jő.
Pázsi és Pázsiné jőnek.

PÁZSI.
Nos, Nyurga úr! – Szeresd őt, Anna lányom.
Hát Fenton úr itt vajjon mit keres?
Sértesz, uram, igy látogatva házam’.
Mondom, uram, lányom’ már eligértem.

FENTON.
Nem, nem, uram! Kérlek, türtesd magad’.

PÁZSINÉ.
Jó Fenton úr, ne járj hát gyermekemhez.

PÁZSI.
Nem illik hozzád.

FENTON.
        Hallgass rám, uram!

PÁZSI.
Nem, nem, jó Fenton úr!
Silány uram, jer; jer be, Nyurga úr.
Ismerve szándokom’, sértesz, uram.
        (Pázsi, Silány, Nyurga el.)

FÜRGÉNÉ.
Beszélj Pázsinével.

FENTON.
Jó asszonyom, mivel leányodat
Oly gazdag szerelemmel szeretem,
Hátrálás helytt szerelmem zászlaját –
Gát, akadály és illem ellen is –
Kell hordanom: azért légy részemen.

ANNA.
Ne adj ama bolondnak, jó anyám.

PÁZSINÉ.
Nem is: én jobbat keresek neked.

FÜRGÉNÉ.
Ez az én gazdám, a doctor úr.

ANNA.
Ah inkább élve nyakig ássanak le
És répával tekézzenek agyon.

PÁZSINÉ.
Jer, ne busulj. Jó Fenton úr, én önnek
Barátja nem leszek, sem ellensége.
Lányom’ megkérdem, hogyan szereti,
S a hogy találom, a szerint teszek.
Addig Isten veled, uram. Be kell
Mennünk, mert atyja megharagszik.
        (Pázsiné, Anna elmennek.)

FENTON.
Isten veled! Annácskám, ég veled.

FÜRGÉNÉ.
Ez az én müvem, ím. – Mit, mondok, kegyed, gyermekét egy bolond nyakába akarja sózni vagy egy physicuséba? Nézze meg Fenton urat. – Ez az én müvem.

FENTON.
Jó, köszönöm, és kérlek, még ez este
Add e gyürűt Annámnak. Ezt munkádért.        (Elmegy.)

FÜRGÉNÉ.
No, az ég adjon neked jó szerencsét. Áldott egy szive van: tűznek, viznek nekimenne az asszonyféle az ily áldott szivért. hanem azt szeretném, ha Anna kisasszony gazdámé lenne; vagy hogy szeretném, ha Nyurga uré lenne; vagy, valóban, szeretném ha Fenton uré lenne. Megteszem, a mit tehetek, mind a háromért: mert megigértem és szavamnál nem akarok rosszabb lenni; hanem specifaci Fenton urért. De most más dologban kell eljárnom Falstaff urnál a két asszonykámtól: mily barom vagyok, hogy igy eltarisznyázom az időt.

V. SZÍN.

A vendéglőben.

Falstaff és Bardolph jőnek.

FALSTAFF.
Bardolph, hallod-e?

BARDOLPH.
Itt vagyok, uram.

FALSTAFF.
Menj, hozz nekem egy pint sert; tégy bele piritust. (Bardolph elmegy.) Hát azért éltem eddig, hogy vékában hurczoljanak meg, mint a mészárostól egy teher paczalt s a Temzébe dobjanak? Jó, de ha még egyszer igy felcsufolnak, akkor nem bánom, vegyék ki agyam velejét, süssék ki vajban s adják uj évi ajándokul valamely kutyának. Az akasztanivalók a legkisebb lelkiismereti furdalás nélkül lódítottak a folyóba, mintha vak ebkölykeket vetettek volna bele tizenötével; már termetemről meg lehet ismerni, hogy a sülyedésben egy nemével birok a gyorsaságnak, s ha oly mély volna is a fenék, mint a pokol, le mennék. Le is merültem volna, ha a széle nem lett volna meneteles és sekély. Oly halálnem, melytől irtózom: mert a víz felfujja az embert; s mi lett volna belőlem ha felfujódtam volna! Valódi mumiahegygyé lettem volna.
Bardolph visszajő borral.

BARDOLPH.
Itt van Fürgéné, uram, beszélni akar veled.

FALSTAFF.
Jer, hadd öntsek sert a Temze vize közé, mert bensőm oly hideg, mintha hólapdát nyeltem volna pirula gyanánt veséim kihűtése végett. Hivd be.

BARDOLPH.
Jer be, asszony.
Fürgéné jő.

FÜRGÉNÉ.
Engedelmével. Bocsánatot kérek: jó reggelt kivánok uraságodnak.

FALSTAFF.
Vidd el ezt a kupát. Menj, habarj nekem egy palaczk sert, a javából.

BARDOLPH.
Tojással, uram?

FALSTAFF.
Csak pusztán. Nem kell nekem baromfimag habarékomba. (Bardolph elmegy.) Nos, nos?

FÜRGÉNÉ.
Valóban, uram, én Habnétól jövök uraságodhoz.

FALSTAFF.
Habnétól! Elég volt nekem a habokból; engem a habokba vetettek; tele van a bélem habbal.

FÜRGÉNÉ.
Jaj annak a napnak! A jó lélek, nem az ő hibája volt. Hogy elbánik legényeivel! félreértették dispensatióját.

FALSTAFF.
S én is a magamát, hogy csalfa asszony igéretét kötelezőnek tartottam.

FÜRGÉNÉ.
Jaj, uram, jajveszékel is rajta, hogy megesnék a szived rajta, ha látnád. Férje ma reggel elmegy madarászni; kéret, hogy jönnél el ismét hozzá 8 és 9 óra közt. Gyorsan kell neki a választ megvinnem. Biztositlak, meg fog békitni.

FALSTAFF.
Jó, meg fogom látogatni, mondd meg neki; s mondd neki, gondolja meg, mi egy férfiú; vegye észbe saját gyarlóságát s e szerint becsülje meg, mennyit érek én.

FÜRGÉNÉ.
Meg fogom neki mondani.

FALSTAFF.
Mondd meg. 9 és 10 között, ugy mondtad?

FÜRGÉNÉ.
8 és 9 között, uram.

FALSTAFF.
Jó, menj. Nem vétem el.

FÜRGÉNÉ.
Béke legyen veled, uram.        (Elmegy.)

FALSTAFF.
Csodálom, semmi hírét sem hallottam Csermely urnak: azt üzente, hogy itthon maradjak. Pénze fölötte kedves nekem. Ah, itt jő.
Hab jő.

HAB.
Isten jó nap, uram.

FALSTAFF.
Nos, Csermely uram, kegyed megtudni jő, hogy mi történt köztem s Hab felesége között.

HAB.
Csakugyan, John úr, ez czélom.

FALSTAFF.
Csermely uram, nem akarok hazudni: házában voltam a kitüzött órában.

HAB.
És sikerült, uram?

FALSTAFF.
Fölötte kedvezőtlenül, Csermely uram,

HAB.
Hogyan, uram? Megváltoztatta szándokát?

FALSTAFF.
Nem, Csermely uram, hanem az a nyeszlett cornutus férj, Csermely uram, örökös féltékenységi ingerültségében épen találkozásunk pillanatában rontott ránk, miután már átöleltük egymást, csókolóztunk, esküdöztünk, és – úgy szólván – elmondtuk volt komédiánk prologusát; és nyomban egy falka jó barát, mit nyavalyája hítt s hajszolt ide, hogy – lelkemre – felesége szeretőjét keressék házában.

HAB.
Micsoda, míg kegyelmed ott volt?

FALSTAFF.
Míg én ott voltam.

HAB.
S ő kegyedet kereste és nem találta?

FALSTAFF.
Hallja csak. A jó szerencse nyilvános kedvezményeül jő be valami Pázsiné, hirül hozza Hab közeledtét és az ő találékonysága s Habné kétségbeesése mellett egy ruhakosárba dugtak.

HAB.
Ruhakosárba!

FALSTAFF.
Istenemre, ruhakosárba, s betakartak szennyes ingekkel, ruhákkal, kapczákkal, szennyes harisnyákkal és zsíros kendőkkel; ez, Csermely uram, ez volt a ronda szag legavasabb compositiója, mely valaha orrlyukat sértett.

HAB.
S meddig feküdt kegyed abban?

FALSTAFF.
No, hallja csak, Csermely uram, mit szenvedtem azért, hogy ez asszonyt rosszra csábítsam a kegyed jóvoltáért. Igy bele levén gyömöszölve a kosárba, az asszony Hab két legényét, szolgáját, előhivá, hogy vigyenek szennyes ruha gyanánt a Datchet-útra. Ezek vállra emeltek; találkoztak az ajtóban avval a féltékeny kölyökkel, gazdájokkal, ki egyszer vagy kétszer kérdezte tőlök, hogy mit visznek a kosárba. Én reszkettem félelmemben, hogy a holdkóros kölyök majd keresni fog benne; de a fátum őt már egyszer vaksinak szánván, visszatartá kezét. Jól van, ő bement keresni, és én elmentem szennyes ruhakép. De halld csak a végét, Csermely uram: három különféle halál kínját szenvedtem: először elviselhetetlen rettegést, nehogy egy féltékeny, ronda vezérürü fölfedezzen; azután beszorítva görbén, mint jóféle kardvas egy véka körűletébe, markolattal a hegyén, talpammal fejemen; s végre bedugaszolva, mint erős szesz bűzös ruhával, mely saját zsírjában forrt. Gondold meg – ily magamszőrű ember – gondold meg, a ki csak úgy tűröm a meleget, mint a vaj, folytonos olvadékonyságban s harmatozásban lévő ember létemre: csoda volt, hogy elkerültem a megfulást. És e fürdő főfokán, midőn már több mint félig megfűledtem a zsírban, mint valami hollandi étek, beledobnak a Temzébe s meghűtenek forró melegen, mint patkót; gondold meg ezt, Csermely uram: sustorgó melegen; gondold meg ezt, Csermely uram.

HAB.
Egész komolyan, uram, nagyon fájlalom, hogy mindezt az én ügyemben szenvedted. Ilyenformán az én dolgom kétségbeesetten áll. Nem fogod többé megkisérleni?

FALSTAFF.
Csermely uram, inkább lökjenek az Aetnába, valamint belöktek a Temzébe, mintsem ezt elengedjem neki! Férje ma reggel madárvadászatra ment; más üzenetet kaptam tőle a találkozást illetőleg. Nyolcz és kilencz között van az órája, Csermely uram.

HAB.
Uram, már nyolcz óra elmult.

FALSTAFF.
Akkor indulok találkozómra. Jőj hozzám, ha kedved s érkezésed lesz rá, s lásd, hogy boldogulni fogok, és a dolog végének koronája az lesz, hogy birni fogod őt. Adieu! Birni fogod őt, Csermely uram; te Habot vaksivá fogod tenni.
        (Elmegy.)

HAB.
Hm, – hó! Látomány-e ez? Álom-e ez? Alszom-e? Hab uram, ébredj! Ébredj, Hab uram! lyukat ejtettek legjobb ruhádon, Hab uram. Ezt nyerni a házassággal; ezt, ha az embernek fehérnemüje és ruháskosara van. Jó, magam kiáltom ki, mi vagyok: megfogom azt a léhűtőt; házamban van. Nem ugorhatik meg; lehetetlen, hogy megugorjék; nem búhat aprópénzes erszénybe, sem borsos szelenczébe. De, nehogy az ördög, mely vezérli, kisegítse, képzelhetetlen helyeket fogok felkutatni. Jóllehet nem vetkőzhetem ki abból, a mi vagyok, de, hogy az vagyok, mi lenni akarok, nem fog megszelidíteni. Ha már fejemen a czimer, mely képes az embert bolonddá tenni, hadd teljék be rajtam a közmondás: legyek czimeres bolond.
        (Elmegy.)

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Az utczán.

Pázsiné, Fürgéné és Vilmos jőnek.

PÁZSINÉ.
Gondolod, hogy már Habéknál van?

FÜRGÉNÉ.
Bizonyos, eddig ott van, vagy ott lesz azonnal; hanem igazán, valóságos rabulistikus dühös vizbedobatása miatt. Habné kéret, jönnél rögtön hozzá.

PÁZSINÉ.
Azonnal ott leszek csak ezt a kis emberemet szállitom az iskolába. Nézd, itt jön tanitója; látom, ma szabadságuk van.
Evans Hugo jő.
Nos nos, Hugo uram, nincs ma iskola?

EVANS.
Nincs, Nyurka úr ma szapadságot adott a tyerekeknek a játszásra.

FÜRGÉNÉ.
Csókolom érte a jó szívét!

PÁZSINÉ.
Hugo uram, férjem azt mondja, hogy fiam nem tanul könyvéből a világon semmit is; kérlek, adj neki néhány kérdést abból, a mit tanul.

EVANS.
Tyere ide, Filmos; tartsd föl a fejetet; tyere.

PÁZSINÉ.
Gyere csak, fiu; tartsd fel a fejedet; felelj tanitódnak; ne félj.

EVANS.
Filmos, hány numerusa fan a névnek?

VILMOS.
Kettő.

FÜRGÉNÉ.
Bizony azt hittem, egygyel többje van, mert azt szokták mondani: „a háromát a nevednek!”

EVANS.
Csit evvel a fecsekéssel. Filmos, mi a szép?

VILMOS.
Pulcra.

FÜRGÉNÉ.
Pulyka! Van bizony a pulykánál szebb jószág is.

EVANS.
Ikazi etyütyü fászon cseléd vagy; kérlek, csitt. Mi a lapis, Filmos?

VILMOS.
Kő.

EVANS.
És mi a kő, Filmos?

VILMOS.
Kavics.

EVANS.
Nem az, hanem lapis; kérlek, tartsd mek az atyadban.

VILMOS.
Lapis.

EVANS.
Jól van, Filmos. Mi az, Filmos, a mi kölcsönzi az artikulust?

VILMOS.
A névelők kölcsönöztetnek a névmástól és következőkép hajtogattatnak: singulariter nominativo: hic, haec, hoc.

EVANS.
Nominativo: hik, hek, hok; kérlek, vityázz, genitivo: huius. Jól van. Melyik a nominativus esete töppespen?

VILMOS.
Nominativo hinc.

EVANS.
Kérlek, kondolkozzál, tyermek! Nominativo, hi, hae, haec.

FÜRGÉNÉ.
Hi–hé? Ez ökröknek való latinság, biztositlak.

EVANS.
Hatyd e szószaboritást, asszony. Mit tesz, Filmos, tyors?

VILMOS.
Oh – gyors – oh –

EVANS.
Kondolkozzál, Filmos; tyors azt teszi, hogy celer.

FÜRGÉNÉ.
Zeller? – Ez aztán jó gyökér.

EVANS.
Asszony, hallkass!

PÁZSINÉ.
Csitt!

EVANS.
Superladivum gratum semel, mondd a főfokát, Filmos.

VILMOS.
Clerrimus, celerrima –

FÜRGÉNÉ.
Zsupra való acuratus személy! Piha! Ki ne mondd, gyerek, a nevét, ha rima.

EVANS.
Szétyen, tyalázat, asszony.

FÜRGÉNÉ.
Rosszul cselekszel, hogy ilyen szavakra tanitod a gyerekeket. Hikelni és koholni tanitja, mit elég korán megtanul magától is, és rimára! Piha!

EVANS.
Asszony, lunadikus vagy? Nincs neked értelmed a casusokhoz és a kenerák numerusaihoz? Te oly hóportos egy keresztyén fagy, a milyent csak kivánhat makának az emper.

PÁZSINÉ.
Kérlek, légy csöndesen.

EVANS.
Most mutast mek, Filmos, egy némely néfmás teglinátióját.

VILMOS.
Igazán, azokat elfeledtem.

EVANS.
Ilyenek: iste, ille. Ha felejted az Istent, nem tudod, mi az illem, akkor sekkedre verünk. Eretj és játszatozzál.

PÁZSINÉ.
Jobb diák, mint hittem.

EVANS.
Jó, ütyes emlékezedü tyerek. Isten velet, Bázsiné asszony.

PÁZSINÉ.
Isten veled, jó Hugo uram. (Hugo elmegy.) Menj, haza, fiam. – Jőj, sokat is késünk.
        (Elmennek.)

II. SZÍN.

Hab házában.

Falstaff és Habné jőnek.

FALSTAFF.
Habné asszonyom, a kegyed bánata felemésztette az én szenvedélyemet. Látom, kegyed szerelmében halálig hű: s én fogadom, hogy egy hajszálig viszonozni fogom; sőt nem csak egyszerü kötelességeiben a szerelemnek, Habné asszonyom, hanem minden ékességében, hozzátartozóságában és modorában. De biztonságban vagyunk most férjétől?

HABNÉ.
Ő madarászaton van, édes John úr.

PÁZSINÉ.
(kün).
Hej, Habné komámasszony! Hej, Hó!

HABNÉ.
Ide a kamrába. John úr!
        (Falstaff elmegy.)
Pázsiné jő

PÁZSINÉ.
Nos nos, édesem? ki van itt még kivüled?

HABNÉ.
Hát senki, csak saját házam népe.

PÁZSINÉ.
Igazán?

HABNÉ.
Valóban senki. (Félre.) Beszélj hangosabban.

PÁZSINÉ.
Igazán, ugy örülök, hogy senki sincs itt.

HABNÉ.
Mért?

PÁZSINÉ.
Mert, asszonyom, férjed a régi bolondját járja: ugy vesződik ott len férjemmel; gúnyol minden férfit, átkozza Éva minden unokáját, legyen az bármely szinü is, és ugy öklözi saját homlokát, orditozva: „nőjetek ki, nőjetek ki,” hogy minden düh, mit valaha láttam, a bajhoz képest, mely őt most megszállta, szelidség, szendeség és türelem volt. Örülök, hogy a kövér lovag nincs itt.

HABNÉ.
Hogyan, hát őt emlegeti?

PÁZSINÉ.
Semmit, csak őt, és esküdözik, hogy a multkor, midőn kereste, kosárban vitték innen ki; férjemnek bizonyítgatja, hogy most is ott van, s elvonta őt s a társaság többi tagjait is a mulatságtól, hogy uj kisérletet tegyen gyanujával. De én csak annak örülök, hogy a lovag nincs itt; lássa be most esztelenségét.

HABNÉ.
Mennyire van még innen férjem, Pázsiné?

PÁZSINÉ.
Egészen közel, az utcza végén; azonnal itt lesz.

HABNÉ.
Végem van! A lovag itt van.

PÁZSINÉ.
No, ugy meg is vagy szörnyen gyalázva és ő halál fia. Micsoda asszony vagy te! – El vele, el vele! Inkább gyalázat, mint gyilkosság!

HABNÉ.
Merre menjen? Hova dugjam? Ismét a kosárba bujtassam?
Falstaff visszajő.

FALSTAFF.
Nem, kosárba többé nem akarok jönni. Nem távozhatom, mielőtt ide ér?

PÁZSINÉ.
Jaj, Habnak három testvére áll őrt az ajtón pisztolyokkal, nehogy valaki kimenjen; különben kisuhanhatna, mielőtt ide ér. – De mit csinál ön itt?

FALSTAFF.
Mit tegyek? Felmászok a kéménybe.

HABNÉ.
Oda szokták kilőni madárlövő puskáikat.

PÁZSINÉ.
Bujjék a kályhalyukba.

FALSTAFF.
Hol van?

HABNÉ.
Ott keresni fogja, szavamra mondom. Csak szekrénybe, ládába, bőröndbe, hézagba, fülkébe ne: mert különös lajstroma van az ily helyek emlékezetben tartása végett és jegyzéke szerint járja végig. Nincs rejtekhely a számára a házban.

FALSTAFF.
Akkor hát távozom.

PÁZSINÉ.
Ha saját képében távozik John úr, meghal; ha csak álruhában nem megy.

HABNÉ.
De hogyan öltöztessük fel?

PÁZSINÉ.
Én Istenem, mit tudom én? Nincs oly nőruha, mely elég bő volna rá; ha csak fejkötőt nem tesz fel, nagy kendőt és felöltőt, s igy ki nem suhan.

FALSTAFF.
Édes lelkeim, gondoljatok ki valamit: akármi képtelenséget inkább, mint szerencsétlenséget.

HABNÉ.
Szolgálóm ángyának, a brentdorfi kövér asszonynak van ott fön ruhája.

PÁZSINÉ.
Szavamra, ez jó lesz neki; vastagságuk épen megegyez; s itt van tornyos kalap, ott hozzá nagy kendő. Siess fel, John úr.

HABNÉ.
Menj, menj, édes John uram: Pázsiné és én majd gyolcs után látunk a fejedre.

PÁZSINÉ.
Gyorsan, gyorsan: azonnal megyünk mi is és felöltöztetjük: vegye rá addig is a szoknyát.
        (Falstaff elmegy.)

HABNÉ.
Bár férjem találkoznék vele ez alakjában: nem türheti a brentfordi vén asszonyt; esküdözik, hogy boszorkány; kitiltotta a házból és veréssel fenyegette.

PÁZSINÉ.
Vezérelje őt az ég férjed botja alá s azután vezérelje az ördög férjed botját.

HABNÉ.
De hát igazán jön férjem?

PÁZSINÉ.
Persze, komolyan, jő, s még hozzá a kosárról beszél, akárhogy is jutott tudomására.

HABNÉ.
Majd nyomára jőjünk: mert én legényeimre ismét ráparancsolok, hogy vigyék a kosarat s találkozzanak vele az ajtóban, mint a multkor.

PÁZSINÉ.
Jó, hanem ő mindjárt itt lesz; menjünk, öltöztessük őt fel a brentfordi boszorkánynak.

HABNÉ.
Előbb utasitom legényeimet, hogy mit tegyenek a kosárral. Menj fel, azonnal viszek a számára gyolcsot.        (Habné elmegy.)

PÁZSINÉ.
Akaszszák fel a becstelen élősdit. Soha sem fogjuk őt eléggé megherczehurczálhatni.
E próbából mindenki tudja meg:
A nő becsűletes s víg is lehet;
Ki víg, pajzán, az nem mindig gonosz,
De lassu víz – mondásként – partot mos.
        (Elmegy.)
Habné visszajő két Szolgával.

HABNÉ.
Jertek, fiuk, emeljétek a kosarat vállra; gazdátok már az ajtóban van; ha azt parancsolja, hogy tegyétek le, engedelmeskedjetek. Gyorsan; fogjatok hozzá.        (Elmegy.)

1. SZOLGA.
Jer, jer, emeld.

2. SZOLGA.
Kérd istent, hogy ne lovaggal legyen ismét tele.

1. SZOLGA.
Nem reményleném; örömestebb vinnék ugyanannyi ólmot.
Hab, Pázsi, Silány, Cajus és Hugo Evans jőnek.

HAB.
Jó; de ha igaznak bizonyul be, Pázsi uram, van önnek utja módja kieszközölni, hogy ne legyek bolond? Tegyétek le a kosarat, gazemberek. Hivja valaki feleségemet! – Baba a kosárban! – Oh ti keritő gaz kópék! Valami csel, tőr, álnokság készül ellenem: szégyenüljön meg most az ördög. Hej, asszony, mondom! Ki, csak, ki veled! Lám csak, milyen tisztességes ruhát küldesz fehériteni.

PÁZSI.
De már ez sok! Hab uram ön nem járhat tovább szabadon, önt meg kell kötözni.

EVANS.
No, ez már holdkórsák; ez olyan veszett, mint a veszett kutya.

SILÁNY.
Valóban, Hab uram, ez nem jól van, valóban.
Habné jő.

HAB.
Magam is azt mondom, uram. Jer ide, Habné asszonyom; Habné, a tisztességes asszony, a szende feleség, az erényes teremtés, kinek férje az a féltékeny bolond! Ok nélkül gyanakszom, asszonyom, ok nélkül?

HABNÉ.
Az ég tanum, hogy igen, ha engem gyanusitasz becstelenséggel.

HAB.
Helyesen mondtad, rézpofa; csak tovább igy! Ki veled, ficzkó!
        (Kiszórja a kosárból a ruhát.)

PÁZSI.
Ez túlság!

HABNÉ.
Nem szégyenled magad’? Hagyj békét a ruhának.

HAB.
Mindjárt meg foglak találni.

EVANS.
Ez oktalanság! Feleségednek a ruháját emelketed. Menjünk.

HAB.
Mondom, boritsátok fel a kosarat!

HABNÉ.
Ej, uram, ej –

HAB.
Pázsi uram, emberségemre mondom, a multkor e kosárban csempésztek valakit ki: mért ne lehetne most ismét benne? Bizonyos vagyok benne, hogy a házban van; tudomásom hiteles, féltékenységem alapos. Szórjátok ki mind azt a ruhát.

HABNÉ.
Ha találsz benne valakit, haljon meg a bolhák halálával.

PÁZSI.
Itt senki sincs.

SILÁNY.
Hitemre, Hab uram, ez nem jó dolog; magadat bántod vele.

EVANS.
Hap uram, ketyednek imátkoznyi kell és nem követnyi saját szivének kébzelményeit: ez féldékenysék.

HAB.
Helyes, itt nincs, a kit keresek.

PÁZSI.
Nincs se itt, se másutt, csak a te agyadban.

HAB.
Csak ez egyszer segitsetek még házamat kikutatnom: ha nem találom, a kit keresek, ne szépitsétek túlságomat, legyek mindörökre gúnytok czéltáblájává; hadd mondják el rólam: „Hab oly féltékeny, hogy felesége kedvesét egy talján dióhéjában is kereste.” Tegyétek meg még egyszer, keressetek velem még egyszer.

HABNÉ.
Hej, hó, Pázsiné asszonyom, jőjön le avval a vén asszonynyal, férjem fel akar menni a szobába.

HAB.
Vén asszony? Miféle vén asszony az?

HABNÉ.
Hát szolgálóm ángya Brentfordból.

HAB.
Boszorkány, szipirtyó, vén alattomos szipirtyó! Nem tiltottam-e ki a házból? Valami üzenetet hozott, ugy-e? Mi együgyü férfiak vagyunk, nem tudjuk, mit árul a szerencsemondás örve alatt: babonát üz, ráolvas, ólmot önt s egyéb ily kuruzslásokkal él: ez körünkön túl van, ehhez mi nem értünk. Gyere csak le, te boszorkány, te vasorru bába, gyere le, mondom.

HABNÉ.
Ne, édes jó férjem. – Jó uraim, ne engedjétek megvernie az öreg asszonyt.
Pázsiné levezeti a nőruhába öltözött Falstaffot.

PÁZSI.
Jer csak, Sámfa anyó, jer, add kezedet.

HAB.
No majd én elsámfázom. Ki a házamból, boszorkány, (Botozza.) rongy, lom, vadmacska, szipirtyó. Ki, ki! majd én megbabonázlak, majd adok én neked szerencse-mondást.        (Falstaff el.)

PÁZSINÉ.
Nem szégyenli magát? Azt hiszem, agyon verte a szegény asszonyt.

HABNÉ.
Ki is telik tőle. Ez, hiszem, jó hiredet kelti.

HAB.
Akaszszák fel a boszorkányt.

EVANS.
Szafamra, azt hiszem, az az asszony ikazán poszorgány: nem szeredem, ha a némpereknek szakála fagyon; naty szakálát billantottam meg tagarója alatt.

HAB.
Követtek, uraim? kérlek, kövessetek: nézzétek meg féltékenységem végét. Ha most is csapa nélkül csaholok, soha se higyetek többé ugatásomnak.

PÁZSINÉ.
Engedjünk még egy kicsit hóbortjának: menjünk, uraim.
(Hab, Pázsi, Silány, Evans, Cajus elmennek.)

PÁZSINÉ.
Isten bizony, könyörületesen elbotozta.

HABNÉ.
De nem úgy, a szent misére! azt hiszem, egész könyörtelenül verte el.

PÁZSINÉ.
Meg kellene szenteltetni a botot s oltár fölé akasztani: igen érdemes szolgálatot tett.

HABNÉ.
Mit gondolsz, üldözhetjük-e őt tovább is bosszuval asszonyfejünk sérelme nélkül, s jó lelkiismeretünk biztatása mellett?

PÁZSINÉ.
A bujaság ördöge eddig bizonynyal kiriadt belőle: ha csak minden óvás és kikötés nélkül lelkére nem tábláztatta magát az ördög, akkor, úgy hiszem, nem kisérti meg többször minket ily rossz uton kisértetbe vinni.

HABNÉ.
Ne mondjuk meg férjeinknek, hogyan bántunk el vele?

PÁZSINÉ.
De, minden esetre; ha másért nem, hát csak azért is, hogy férjed fejéből kiriaszszuk bogarát. Ha lesz hozzá lelkök, hogy a szegény fajtalan kövér lovagot tovább is gyötörjük, mi ketten segitségökre legyünk mindig.

HABNÉ.
Fogadni mernék, nyilvánosan fogják megszégyeniteni akarni, s úgy tetszik, csinyünk nem is volna befejezve, ha rá nem piritanánk nyilvánosan.

PÁZSINÉ.
Gyere: a kohóba vele, míg izzik; nem szeretném, hogy kihüljön a dolog.

III. SZÍN.

Szoba a vendéglőben.

Vendéglős és Bardolph jőnek.

BARDOLPH.
Uram, a németek három lovat kéretnek tőled: a herczeg maga holnap az udvarra készül, s ezek eléje akarnak menni.

VENDÉGLŐS.
Miféle herczeg az, ki ily titkon jár? – Nem hallottam hirét, hogy várják az udvarnál. Hadd beszéljek az urakkal; tudnak angolul?

BARDOLPH.
Igen, uram, azonnal ide hivom őket hozzád.

VENDÉGLŐS.
Kapják meg a lovakat; de megfizettetem őket érte; kiveszem a zsirjokat: egy hétig parancsoltak házamban; kiszoritottam miattok egyéb vendégeimet: adják meg most ők az árát: kiveszem a zsirjokat! Gyerünk!        (Elmennek.)

IV. SZÍN.

Szoba Hab házában.

Pázsi, Hab, Pázsiné, Habné és Hugo Evans jőnek.

EVANS.
Ez az asszonyi firdusok legszeppike, a mit csak falaha láttam.

PÁZSI.
És mindkettőtöknek egyszerre küldte a leveleket?

PÁZSI.
Ugyanazon egy óranegyedben.

HAB.
Bocsáss meg, nőm, s tégy kényedként ezentul:
Inkább a napot fagygyal vádolom,
Mind téged lengeséggel: most erényed
Előttem, ki eretnek voltam még előbb,
Szilárd, miként a hit.

PÁZSI.
        Jó, jó; elég!
Tulzóbb most a megtérésben se légy,
Mint voltál bántalmadban.
De tervezzünk tovább: hadd adjanak
Nőink – nyilvános tréfa kedveért –
A vén, kövér legénynek uj találkát,
S ott csipjük el s lakoltassuk meg őt.

HAB.
A legjobb módja, a hogy ők említék.

PÁZSI.
Hogyan? azt üzenni neki, hogy éjfélkor a parkban akarnak vele találkozni? Ho, ho! soha sem jön az oda!

EVANS.
Azt mondjátok, hogy ő pele tobódott a padakba és ketyedlenül megpotozódott fén asszony képiben. Azt hiszem, lesz penne annyi félsz, hogy ota nem jő; azt hiszem, az ő teste mek fagyon püntetve, nem lesznek neki fágyai.

PÁZSI.
Én is azt hiszem.

HABNÉ.
Gondoljátok ki, mit tesztek vele;
Hogy oda jőjön, bizzátok miránk.

PÁZSINÉ.
Egy régi mondaként itt Herne, ki
Régente fő vadász volt Windsoron,
A tél szakában csöndes éjfelen
Bogos szarvakkal jár egy tölgy körül,
S ott fát kiszárit, megront tehenet
S lánczot csörtetve szörnyü rémesen
Tejet vérré varázsol. Hisz hallátok
Ti is e kísértet hirét, s tudjátok,
Hogy babonás, szédelgős öregek
Is igy hallák s beszélik el nekünk
Herne meséjét igazság gyanánt.

PÁZSI.
Igen, és hányan nincsenek, kik félnek
Éjente járni ama tölgy körül.
De minek ez?

HABNÉ.
Hát tervünk az: ama
Helyen találkozzék Falstaff velünk
Herne képében szarvakkal fején.

PÁZSI.
Jó, ám tegyük fel, eljön; és ha ez
Alakban őt oda csalátok: ott
Mi lesz vele, mi szándéktok tovább?

PÁZSINÉ.
Erről is gondoskodtunk, s pedig igy:
Kis fiamat és Anna lányomat
És még nehány hasonkorut törpének
Manó- s tündérnek felöltöztetünk,
Fehérbe s zöldbe, fejökön gyertyákból
Kis koronákkal; hordjanak kezökben
Kis csöngetyűket. S majdan hirtelen,
Alig hogy Falstaff összejött velünk,
Ezek egyszerre egy fürészelő
Verembül rontsanak reánk zavart
Danával: látva ezt, mi ketten onnan
Rémülve elfutnunk; ők meg vegyék
Körül Falstaffot, s mint manó-szokás,
Csipkedjék a tisztátlan lovagot,
S kérdezzék meg, tündérek szent ösvényén
A szellem-órán járni hogy merészel
Ily földi testtel.

HABNÉ.
        S míg az igazat
Nem vallja be, csipkedjék jól meg őt
Tündéreink s pörköljék gyertyáikkal.

PÁZSINÉ.
S ha megvallá, kilépünk mind s levesszük
A szellem szarvát s boszantjuk hazáig.

HAB.
De ám a gyerkőczéket jól be kell
Gyakorolni, másként ők vétik el.

EVANS.
Én majd a tyerekeket megtanidom a makok viseledére; olyan leszek hozzá, mint egy firlifancz, hogy megbörkölhessem gyergyámval a lofakot.

HAB.
Dicső lesz! Álczákat majd én veszek.

PÁZSINÉ.
Tündér királyné Annácskám leszen: Tisztán fehér ruhát adok reá.

PÁZSI.
A selymét én veszem. (Félre.) És benne majd
Szöktesse Annát Nyurga el, s Etonban
Esküdjenek meg. (A többihez.) Küldjetek Falstaffhoz.

HAB.
Majd én megyek hozzá Csermely képében
Kitudni szándokát. Eljő bizonynyal.

PÁZSINÉ.
Ne félj, el nem marad. Munkára most!
A tündér piperét készitsük el.

EVANS.
Lássunk hozzá: csodálatos mulatsákok ezek, és ikazán tisztességes bajkossákok.
        (Pázsi, Hab és Evans elmennek.)

PÁZSINÉ.
Habné, eredj:
Küldd Fürgénét John úrhoz, hogy kitudja,
Mi szándoka. (Habné elmegy.) S most a doktorhoz el,
Beegyezésemmel vejem csak ő
Lesz. Nyurga dús ugyan, de ostoba;
És őt leginkább férjem kedveli;
A doktor pénzes is, s barátai
Az udvarnál hatalmasak: ezé
Legyen és senkié, ezé csupán,
S ha száz méltóbb esik a lány után.        (Elmegy.)

V. SZÍN.

Szoba a vendéglőben.

Vendéglős és Simplicius jőnek.

VENDÉGLŐS.
Mit akarsz, te sűheder? mit, te tökfejű? Szólj, lehelj, beszélj; kurtán, röviden gyorsan, rögtön.

SIMPLICIUS.
Igazán is, uram, Nyurga uramtól jövök, hogy Falstaff János úrral beszéljek.

VENDÉGLŐS.
Itt van szobája, háza, kastélya, tornyos ágya és gyalog ágya: bepingálva a tékozló fiu történetével, frissen és ujan. Menj, kopogj és szólitsd; úgy fog hozzád szólani, mint egy anthropofagus. Mondom, kopogtass.

SIMPLICIUS.
Egy vén asszony, egy kövér asszony ment föl a szobájába. Bátor leszek itt addig várakozni, míg lejő; igazán is, avval az asszonynyal akarok beszélni.

VENDÉGLŐS.
Há, kövér asszony? A lovagot kirabolhatnák: szólitani fogom. Vasgyuró lovagom, hős John úr: szólalj meg harczias tüdőddel: itt vagy-e? A te gazdád, a te efeziánusod szólit.

FALSTAFF.
Mi baj, gazda?

VENDÉGLŐS.
Itt egy tatár czigány lesi a te kövér asszonyod lejöttét. Hadd jőjön le, vasgyuróm hadd jőjön le. Az én szobáim tisztességes szobák. Piha! magányosan? Pih!
Falstaff jő.

FALSTAFF.
De volt nálam, gazda, csak épen most egy kövér asszony, hanem már elment.

SIMPLICIUS.
Igen, hát az volt, te békakalán: mi dolgod vele?

SIMPLICIUS.
Uram, gazdám, Nyurga gazdám küldött hozzá, mert látta, mikor végig ment az utczán, hogy megtudjam, uram, vajon valami Nym, a ki lánczot lopott gazdámtól, még e láncznak birtokában van-e vagy sem?

FALSTAFF.
Beszéltem én ez iránt avval a vén asszonynyal.

SIMPLICIUS.
És kérlek, uram, mit mondott?

FALSTAFF.
Hát biz az azt mondta, hogy az a bizonyos ember, a ki Nyurga uram lánczát ellopta, Nyurga uramat rászedte vele.

SIMPLICIUS.
Hej csak beszélhettem volna magával az asszonynyal: egyéb beszédem is volna vele az ő ügyében.

FALSTAFF.
Mi az? hadd halljuk.

VENDÉGLŐS.
No, ki vele, hamar.

SIMPLICIUS.
Uram, nem akarom, hogy sub rosa maradjon.

VENDÉGLŐS.
Akard, különben meghalsz!

SIMPLICIUS.
Jaj, uram, nem egyéb, csak Pázsi Annán fordul meg a dolog; hogy megtudjuk, szerencséje volna-e gazdámnak őt megnyerni vagy sem?

FALSTAFF.
Az hát, szerencséje.

SIMPLICIUS.
Mi, uram?

FALSTAFF.
Őt megnyerni vagy sem. Menj, mondd, hogy igy mondta nekem az az asszony.

SIMPLICIUS.
Lehetek oly vakmerő, hogy ezt igy megmondjam?

FALSTAFF.
Igen, uram, mentül, vakmerőbb!

SIMPLICIUS.
Köszönöm uraságodnak. Meg fogom gazdámat örvendeztetni e hirekkel.        (Elmegy.)

VENDÉGLŐS.
Te káptalan vagy John te káptalan vagy. Volt nálad javasasszony?

FALSTAFF.
Volt bizony, gazda; olyan, a ki több jóra tanitott, mint tanultam eddig egész éltemben, s még csak nem is én fizettem, hanem ők fizettek ki jól tanulásomért.

Bardolph jön.

BARDOLPH.
Tyüh, – Jaj, uram! gazság! merő gazság!

VENDÉGLŐS.
Hol vannak lovaim? S jó hirt nekem rólok, kölyök.

BARDOLPH.
Elillantak a gazemberekkel: mert alig hogy Etonon tul értünk, az egyiknek hátáról ledobtak egy pocsolyába, aztán sarkantyuba vették – s illa berek – el, mint három német ördög, mint három doctor Faust.

VENDÉGLŐS.
Csak a herczeg elé mentek, kópé. Ne mondd, hogy szöktek: a németek becsületes emberek.

Evans Hugó jő.

EVANS.
Hol van a fendéglős?

VENDÉGLŐS.
Mi baj, uram?

EVANS.
Fiseld gondját a jószákodnak; egy parádom jött a fárosba és hirét hozza három német atyafinak, a ki Readings, Maidenhead és Colebrook minden fendéglőseinek lovaival és bénzével atyafisákot ködött. Jó intuladból mondom kegyelmednek, lásson udána: kegyelmed pölcs és teli van dréfával és kunynyal, és nem illenék, hogy ily atyafisákba geveredjék. Isten áltja meg.        (Elmegy.)
Dr. Cajus jő.

CAJUS.
’ol megvan henyim fogadós de Jarretiére?

VENDÉGLŐS.
Itt van, doktor uram: csupa perplexitásban és kétséges dilemmában.

CAJUS.
Én nem tudok mondani, ’odzs mi"az; ’anem azt mondanak nekem, ’odzs maga meg’sinál nadzs előkészület edzs német ’erszegnek: ’itemre, nin’s ’erszeg, kit a hudvar tudzsa, ’odzs zsön. Én szó ’ajlandóságból megmondok eztet: adieu!
        (Elmegy.)

VENDÉGLŐS.
Tüzet kiálts! Kölyök, fuss! – Segíts lovag, tönkre vagyok téve. Fuss, rohanj, ordíts és kajálts, kölyök! Tönkre vagyok téve.
        (Vendéglős, Bardolph elmennek.)

FALSTAFF.
Bár az egész világot lóvá tennék: mert engem ugyan azzá tettek, s hozzá meg is botoztak. Ha az udvarnak fülébe megy, hogy mivé alakultam át, s átalakulásomban hogyan mosattam s lapoczkáztattam meg, no akkor ugyan kisütnének a zsiromból csöppenkint s a révészek csizmájára kennének; bizonynyal addig vesszőznének finom élczeikkel, míg meg nem csappanék, mint egy aszalt körte. Nincs szerencsém, mióta kártya közben hamisan esküdtem. Bizony, ha lélekzettel győzném az imádságot, még megvezeklenék.
Fürgéné jő.

FALSTAFF.
Nos, honnan jösz?

FÜRGÉNÉ.
Bizony én a két féltől.

FALSTAFF.
Vigye el az egyik félt az ördög, másikat meg az ángya s igy kárhozzék el mind a kettő. Többet türtem miattok, többet, mint a mennyit az ember képességeinek silány gyarlósága elviselni képes.

FÜRGÉNÉ.
Hát ők nem türtek? Bizonynyal igen, kiváltképen az egyik: Habné, a jó lélek: úgy kékre és feketére verték, hogy nem találhat rajta egy fehér foltocskát.

FALSTAFF.
Mit beszélsz te nekem kékről és feketéről? Engem a szivárvány minden szinére vertek, s alighogy be nem csiptek a brentfordi boszorkány gyanánt; hanem ettől megmentett élczem csodálatos ügyessége, s az, hogy a vén asszonyok modorát hiven utánoztam: az a pimasz rendőr kalodába tett, a közkalodába, boszorkány gyanánt.

FÜRGÉNÉ.
Uram, hadd beszéljek veled szobádban: halljad meg, hányadán van a dolog, s bizonyára megelégedésedre lesz. Ime egy levél, melyből még egyebet is megtudsz. A jó lelkek! Mennyi lárma, míg az ember összekeríthet benneteket. Bizonyára egyitek nem jól szolgál az égnek, hogy igy ellenetek van.

FALSTAFF.
Jer fel szobámba.        (Elmennek.)

VI. SZÍN.

Más szoba a vendéglőben.

Fenton és a Vendéglős jőnek.

VENDÉGLŐS.
Fenton úr, ne is szólj hozzám: elmém borongós; semmivel sem törődöm.

FENTON.
De hallgas csak meg. Segits szándokomban,
És, nemesi szavamra, száz aranynyal
Többet adok, mint veszteséged volt.

VENDÉGLŐS.
Meghallgatlak, Fenton úr, és megbizásodat legalább is elfogadom.

FENTON.
Annám iránti édes szerelmemről
Gyakran szólék neked, s – hogy mennyiben
Maga választhatott magának – ő
Szintén viszonzza hő érzelmemet
Kedvem szerint. Im, levelet is irt
Oly tartalommal, hogy bámulni fogsz;
S mely tréfájába ugy zárja ügyem’,
Hogy el se mondhatnám az egyikét
A másik nélkül: jut Falstaffnak is
Ben jó szerep. A tréfa terve ez:
Elmondom bőven, im, figyelj, uram:
Herne tölgyénél éjfél s egy között
Annám tündér királynőt játszik; hogy
Mi végre? itt van. Ez alakba’ majd,
Egyéb tréfáknak zavara között,
Atyja parancsaként Nyurgával ő
Eltünne, hogy Etonban összekeljen
Rögtön vele: ő beleegyezett.
De hát, uram,
E csellel anyja homlokegyenest,
Cajusnak szánva őt, úgy rendelé,
Hogy ez hasonlókép szöktesse meg,
Míg másokat a játék foglal el,
S az egyházban, hol várand már a pap,
Esküdjék meg vele: e cselre is
Ráállt a lány szinlelve, s ennek is
Ígéretet tőn. Nos, a többi ez:
Atyja szerint ő fehérben legyen,
S e mezben, hogy ha Nyurga idején
Látandja, s megfogván kezét, szólitja,
Menjen vele. Ám anyja azt akarja,
Öltsön egészen zöldelő bő ruhát
S feje körül lengjen függő szalag,
Hogy könnyebben fellelje Cajus őt;
Ki is, ha érkezettnek látja az
Időt, kezébe csip, s a lány e jelre
Vele is távozni igérkezett.

VENDÉGLŐS.
S rászedni kit akar? Anyját vagy apját?

FENTON.
Mindkettőt, gazda, s eljön énvelem.
Aztán te csak rendeld meg a papot,
Hogy várjon engem éjfél s egy között
S a házasságnak törvényes nevében
Szent szertartással áldja meg szivünk’.

VENDÉGLŐS.
Jó, férj a jelszavad! Megyek a paphoz;
Csak hozd a lányt, ne muljék a papon.

FENTON.
Uram, örökre adósod leszek;
S reá ajándok lesz a köszönet.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Szoba a fogadóban.

Falstaff és Fürgéné jőnek.

FALSTAFF.
Kérlek, hagyd már a fecsegést; menj, én állok szavamnak. Ez lesz a harmadikszor. Reménylem, az egyetlen szám meghozza a szerencsét. Menj el. Azt tartják, az egyetlen számban gondviselés rejlik, akár születésre, vagy más esetre vagy halálra nézve. Eredj.

FÜRGÉNÉ.
Majd gondoskodom számodra lánczról, s megteszem, a mi tőlem telik, hogy szerezzek egy pár szarvat neked.

FALSTAFF.
Azt mondom, menj; az idő eljár; tartsd föl a fejedet s aprózd!         (Fürgéné elmegy.)
Hab jön.
Nos Csermely uram? Csermely uram, a dolog kisül: ez éjjel vagy soha. Légy éjfél tájt a parkban, Herne tölgyénél, s láss csodát.

HAB.
Nem mentél el hozzá a minap, mikorra mondtad, hogy kitüztétek?

FALSTAFF.
Elmentem, Csermely uram, a hogy látod, mint szegény vén ember; de úgy jöttem el tőle, Csermely uram, mint szegény vén asszony. Abban a kölyökben, Habban, az urában, a féltékenységnek legmegátalkodottabb ördöge lakik, Csermely uram, mely valaha kormányzott veszettséget. Már csak megmondom önnek. Kegyetlenül elbotozott, asszony képében, engem; mert férfi képében, Csermely uram, nem félek egy szövőszék hevederével fölfegyverkezett Goliáttól sem, mert jól tudom, az élte csak orsó. – Sietek. Jőjjön velem, el fogok mondani mindent, Csermely uram. Mióta ludat nem kopasztottam, az iskolát nem kerültem, csigát nem hajtottam, azóta a multkorig nem tudtam, mi a verés. Kövess, bámulatos dolgokat fogok neked mondani e kölyökről, Habról, kinek ez éjjel megfizetek s kinek feleségét kezedbe adom. Kövess! Bámulatos dolgok vannak készülőben, Csermely uram. Kövess.        (Elmennek.)

II. SZÍN.

Windsori park.
Pázsi, Silány, Nyurga jőnek.

PÁZSI.
Jerünk, jerünk, rejtőzzünk a vár árkába, míg meg nem látjuk tündérink fényét. Nyurga fiam, ne feledd leányomat.

NYURGA.
Nem biz én! Beszéltem vele s jelszót állapitottunk meg, hogy megismerjük egymást. Én majd a fehérruháshoz megyek s kiáltom: „Lim” s ő visszakiáltja: „Lom”, s ezen megismerjük egymást.

SILÁNY.
Ez sem rossz: de mi szükségtek van a te lim-edre s az ő lom-jára? A fehér ruha eléggé elárulja őt. Tizet ütött az óra.

PÁZSI.
Az éj sötét. A gyertyáknak ez jó lesz. Az ég kedvezzen csinyünknek. Szándékban senki sem rossz, egyéb a gonosz, s ezt majd megismerjük szarvain. Jerünk innen, kövessetek.        (Elmennek.)

III. SZÍN.

Windsori utcza.

Pázsiné, Habné s Dr. Cajus jőnek.

PÁZSINÉ.
Doctor úr, lányom zöldet visel; ha idején látja, fogja kézen és végezzenek gyorsan. Menjen előre a parkban; nekünk együtt kell mennünk.

CAJUS.
Tudok, mit kell hodzs tedzsem. Adieu!
        (Elmegy.)

PÁZSINÉ.
Isten önnel, uram. – Férjem nem fog annyira örülni Falstaff rászedetésén, mint dühöngeni Cajusnak lányommal való összekelésén. Jobb kevés harag, mint sok szivfájdalom.

HABNÉ.
Hol van most Anna s tündérserege? meg a walesi ördög, Hugo?

PÁZSINÉ.
Gödörbe rejtőznek – szorosan Herne tölgye mellett – elfödött gyertyákkal, melyekkel abban a pillanatban, midőn Falstaff és mi találkozunk, hirtelen el fogják oszlatni az éjt.

HABNÉ.
Nem lehet máskép: ezen meg fog réműlni.

PÁZSINÉ.
Ha meg nem réműl, megtréfáljuk; s ha megrémül, akkor is és mindenfélekép megtréfáljuk.

HABNÉ.
Pompásan rászedjük.

PÁZSINÉ.
Ily nyeglét s buja vágyait kijátszva,
Nem is csalás az ember csalfasága.

HABNÉ.
Az idő közelg. A tölgyhöz! A tölgyhöz!

IV. SZÍN.

Windsori park.

Evans Hugo és Tündérek jőnek.

EVANS.
Hop, hop, tüntérkéim, tyertek és tartsátok eszetekben szerebeiteket. Letyetek pádrak; kérlek penneteket, kövessetek a ködörbe, és mikor jelt adok, tetyetek úgy, a hogy barancsoltam. Tyertek, tyertek. Hop, hop!        (Elmennek.)

V. SZÍN.

A park más részében.

Falstaff álöltözetben kecskeszarvakkal.

FALSTAFF.
A windsori óra tizenkettőt ütött. A percz közelg. No most legyetek velem, forró vérű istenek! Emlékezzél meg rá, Jupiter, hogy te Európádért bikává lettél; a szerelem rakta fel szarvaidat. Oh hatalmas szerelem, ki bizonyos tekintetben állatból embert és némi más tekintetben emberből állatot csinálsz! – Ime Jupiter, te Leda szerelmeért hattyuvá levél. Oh mindenható szerelem! mi közel hoztad te az istent egy lud alakjához! Az első hibát barom alakjában követted el: – oh Jupiter, baromi hiba! Egy másik hibát madár képében: gondold meg, Jupiter, mi képtelen hiba! Ha az isteneknek is tüzel a háta, mit tegyenek a szegény emberek? Én részemről itt windsori gím vagyok; s azt hiszem, ez erdőben a legkövérebb. Adj hűvös időt üzelkedésemre, Jupiter, különben ki gáncsolhat, ha kihugyozom hájamat? Ki jön itt? Nőstényem?
Habné, Pázsiné jőnek.

HABNÉ.
John úr, itt vagy-e, hímem? hímszarvasom?

FALSTAFF.
Az én gímem a fekete csillaggal. – Ám essék burgonya, hadd dörögjön az ég a „Zöld ujjas” nótájára; hadd szakadjon csókbábú-jégeső, havazzon bogáncs fejeket; hadd jőjön az ingereknek zápora: itt keresek én menedéket.
        (Megöleli.)

HABNÉ.
Pázsiné eljött velem, édes szivem.

FALSTAFF.
Osztakozzatok rajtam, mint földarabolt bakon; essék mindenikre egy-egy derék; oldalaimat magamnak tartom meg; vállaimat e kerülő csőszének s szarvaimat férjeiteknek testálom. Há, nem vagyok-e vadász? Tudok-e úgy beszélni, mint Herne vadász? Hej, most az egyszer lelkiismeretes fiu Cupido, megadja a kárpótlást. Fogadj Isten, oly igazán, mint a hogy jó lélek vagyok.
        (Lárma ben.)

PÁZSINÉ.
Jaj, mi zaj?

HABNÉ.
Ég bocsássa meg büneinket!

FALSTAFF.
Mi lehet ez?

HABNÉ. PÁZSINÉ.
El, el!         (Elszaladnak.)

FALSTAFF.
Azt hiszem, engem az ördög nem szánt kárhozatra, nehogy az olaj, mely bennem van, tűzbe boritsa a poklot; különben nem vágott volna most utamba.
Evans Hugo, mint satyr; Pázsi Anna, mint tündérkirályné; tündérül öltözött Testvére és Mások kiséretében, fejükön viaszgyertyákkal, jönnek.

ANNA.
Zöld, szürke, fekete s fehér tündérek,
Holdfényben sürgő árnyai az éjnek,
Örök végzetnek árva gyermeki,
Munkára fel, tiszte szerint, kiki!
Hobgoblin hirnököm, csendet csinálj!

HOBGOBLIN.
Dévaj manó, neved: Csend – csitt! Megállj!
Windsor kályháihoz szökellj, tücsök,
S hol pislog hamvas tűzhelyen üszök,
Szederje kékre csipj lány arczot ott,
Mert urnőnk gyülöl piszkot, paszmagot.

FALSTAFF.
Tündérek! Ah meghal, ki szól hozzájok.

EVANS.
Vasorru, menj, s ha lelsz oly hajadont,
Ki este három miatyánkat mond,
Semmitsd meg abban a képzeletet,
Aludjék úgy, mint gondtalan gyerek;
De ki bünét feledve aluszik:
Csípd arczát, vállát, véknyát, czombjait.

ANNA.
Körös körűl
Sürögjetek Windsorvártt kül s belűl
Megáldva mind megszentelt termeit,
Hogy álljanak a végitéletig,
S illő jó karban mindenkor találjuk
Méltón urokhoz és urok hozzájuk.
A rend-ülésekre facsarjatok
Virágnedűt és balzsamillatot;
Szép jelvényt, öltönyt, minden sisakot
Nemes kenettel meg-megáldjatok.
És réti-manók éjjel dalljanak
Kerek gyürűben, mint a térdszalag,
S legyen a nyom zöld, mely tánczukra kél,
Üdébb, termékenyebb egyéb fünél,
S „Honi soit, qui mal y pense” rá irva
Smaragd, bibor s fehér virág-csokorba,
Mint szafir, gyöngy, dús hímezet egy sorba’
A szép lovag térdét ölelve lóg:
Mert lágy szirmokkal irunk mi manók.
El! széjjel el! De míg nem egyet verne
Az óra, ne feledjük el a Herne
Vadász tölgye körűl szokott tánczunkat.

EVANS.
Kéz kézbe, kérlek, rendezzük magunkat
Lámpánk legyen husz szent János bogárka,
Világitván a tölgy körűl a tánczra.
De hó! emberszagot orrontok itt!

FALSTAFF.
Az ég ótalmazzon ez ellen a walesi tündér ellen, nehogy egy darab sajttá változtasson át!

HOBGOBLIN.
Rossz féreg, bűn vala születned is!

ANNA.
Fel, ujjait kisértse tüzpróbánk:
Ha tiszta, ugy nem is fog rajt’ a láng,
S kínt nem okoz; de ha vonaglanék,
Jele, hogy romlott lélek teste ég.

HOBGOBLIN.
Próbára hát!

EVANS.
        Fog-é e tönk tüzet?
        (Gyertyákkal égetik.)

FALSTAFF.
Oh, oh, oh!

ANNA.
Romlott, romlott: kéjben fertőzve meg,
Körbe manók, gunyos danát neki;
És, ropva rá, pörkölgesse kiki.
Dal.
Szégyen: – büntelt képzelet,
Szégyen rád – kéj, éldelet!
Kéj a vérnek tüze csak,
Mit tisztátlan vágya rak,
S szít a szivbe: lángra csap,
A hogy üzi gondolat.
Csipjük, tündérek, manók,
Csipjük a bujálkodót!
Csipve, pörkölve csak körbe körül,
Míg lámpa, míg csillag, míg holdfény derül!
Mig a dal tart, a tündérek csipdesik Falstaffot. Dr. Cajus jő egyik oldalról s elszöktet egy zöldbe öltözött tündért; Nyurga másik oldalról s fehérbe öltözöttet vezet el; Fenton jő s elszökteti Pázsi Annát. Vadászzajt ütnek a szinfalak mögött. A Tündér mind elszalad. Falstaff leveszi szarvait fejéről s fölkel.
Pázsi, Hab, Pázsiné, Habné jőnek és feltartóztatják.

PÁZSI.
Ne fuss, hiszen kilestünk most az egyszer.
Hát Hernén kívül nem lelél utat?

PÁZSINÉ.
Kérlek, jer s tréfánk’ ne csigázd tovább.
Hogy tetszenek, John úr, a windsori
Nők? Férjem, látod- ezt? Ez ékes járom
Nem járja inkább itt, mint a városban?

HAB.
Nos uram, ki a vaksi? Csermely uram. Falstaff pimasz, vaksi pimasz! Ime szarvai, Csermely uram; és, Csermely uram, ő kegyelme minek sem örvendett Habéktól, mint ruhás kosaruknak, fütykösüknek és husz font pénzének, a minek visszafizetését Csermely uram elvárja; lovai letartóztattak ezek fedezésére, Csermely uram.

HABNÉ.
John úr, nekünk nem kedvezett a szerencse; soha sem sikerűlt találkoznunk. Soha el nem fogadlak többé galambomnak, hanem szarvasomnak mindig foglak tartani.

FALSTAFF.
Kezdem belátni, hogy lóvá tettek.

HAB.
Biz ugy, s azon felül ökörré: mert mindkettőnek bizonyitékai megvannak.

FALSTAFF.
Hát ezek nem tündérek? Valami háromszor vagy négyszer felötlött bennem a gondolat, hogy aligha tündérek; és ismét lelkem bünössége s szellemi tehetségeim hirtelen meglepetése, vesztére és daczára minden észszerűségnek és oknak, határozott azon hitemmé változtatta át a legdurvább csinyt, hogy mégis tündérek.

EVANS.
John úr, szolkáld az Istent, hagyd appa vágyaitat, és a düntérek nem fognak csipketni.

HAB.
Ez szép szó, Hugo tündér.

EVANS.
És hagyd abba féltékenységedet is, kérlek.

HAB.
Ezentul nem kétkedem feleségemben mindaddig, míg csak te képes nem lészsz, jó angol nyelven esengni kegyeiért.

FALSTAFF.
Napra tettem-e agyvelőmet s megszárogattam-e, hogy nem volt elég sütni valója ily szörnyü kudarcz megelőzésére? S még hozzá egy walesi kecske nyergelt-e fel? Gyapotból legyen-e tarajom? Idején volna, hogy egy darab száraz sajton fuladjak meg.

EVANS.
Sajtot nem jó fajjal elkeverni: a te péled pedig csupa faj.

FALSTAFF.
Fajtalan sajtos! Azért éltem én, hogy gunyját türjem annak, a ki szecskává apritja az angol nyelvet? Ez elég arra, hogy veszte kerekedjék a kéjnek s éjjelezésnek országszerte.

PÁZSINÉ.
Hogyan, John úr, azt gondolja, hogy ha mi ki is vetettük volna az erényt szivünkből nyakrafőre s magunkat minden furdalás nélkül adtuk volna is oda a pokolnak, azért az ördög is képes lett volna kegyedet előttünk kedvessé tenni?

HAB.
Mit? ily kiforditott hurkát? ilyen lenzsákot?

PÁZSINÉ.
Ilyen puffancsot?

PÁZSI.
Ilyen hideg rideg megviseltet, ilyen szörnyü nagy bélűt?

HAB.
A ki csak ily rágalmazó, mint a sátán?

PÁZSI.
Csak oly ágról szakadt, mint Job?

HAB.
És csak oly czudar, mint felesége?

EVANS.
És hajlandó a kicsabongásra és tőzsölésre, és borra és bálinkára, és sörre és pörre, és a figalomra és a szidalomra, és czókra és mókra.

FALSTAFF.
Helyes! Tietek vagyok, elém kerültetek: le vagyok verve; nem vagyok képes rá, hogy ennek a walesi flanelnek megfeleljek. Az ostobaság maga lóg fölöttem súlymérték gyanánt: tegyetek velem kedvetek szerint.

HAB.
Igen, uram, s el fogunk vezetni Windsorba bizonyos Csermely úrhoz, kitől pénzt csaltál ki, s kinek keritőül kellett volna szolgálnod: mind azon felül és kivűl, a mit szenvedtél, azt hiszem, annak a pénznek a visszafizetése csipős szomoruság lesz.

PÁZSI.
De légy vigan, lovag; ma este elvárlak hozzám égett sörre; szeretném, ha ott kinevetnéd feleségemet, ki most rajtad nevet. Mondd meg neki, hogy Nyurga úr elvette lányát.

PÁZSINÉ.
Doctorék kétlik: ha Pázsi Anna az én leányom, akkor eddig Cajus doctor felesége.
Nyurga jő.

NYURGA.
Hej – hó – hó! Pázsi apó!

PÁZSI.
Fiam, nos? Mi baj, fiam? Elvégezted?

NYURGA.
Elvégeztem? Elmondom Gloucestershire szine-javának a dolgot. Ugy ám. Akasztottak volna fel inkább.

PÁZSI.
Mit, fiam?

NYURGA.
Hát elérek Etonba, hogy elvegyem Pázsi Anna kisasszonyt, s ime, ő egy nagy tohonya fiu. Ha nem lettünk volna a templomban, majd elbántam volna vele én, vagy hogy elbánt volna velem ő. Akár soha se mozduljak, ha nem hittem, hogy Pázsi Anna: és hát a postás gyereke.

PÁZSI.
Életemre, akkor te nem az igazit vitted el.

NYURGA.
Mi szükség ezt nekem mondanod? Persze, hogy nem az igazit, ha fiut vittem el lány helyett. Ha meg is eskettek volna vele, azért nekem nem kellett volna, az egész asszonyi pipereért sem, a mit viselt.

PÁZSI.
No, ez a magad ügyetlensége. Nem mondtam, hogy ismerhetsz lányomra ruhájáról?

NYURGA.
Én oda mentem a fehér ruháshoz és azt kiáltottam: „lim!” és ő visszakiáltotta: „lom!” a mint Anna és én meghatároztuk; aztán még sem Anna volt, hanem a postás gyereke.

PÁZSINÉ.
Jó Györgyöm, ne haragudjál: tudtam szándéktokat, lányomat zöldbe öltöztetém, és eddig bizonyosan a plébániában van a doctorral s meg is esküdtek.
Dr. Cajus jön.

CAJUS.
’ol van madame Pázsi? ’arcz és ’áború, meg vadzson ’salatva! meg ’ázadostam edzs garçonnal, edzs fiuval, nem Pázsi Anna. ’arcz és ’áború, meg vadzsom ’salatva.

PÁZSINÉ.
Hogyan? nem a zöld ruhást vitte el?

CAJUS.
De igen! ’arcz és ’áború, és az edzs fiu. ’arcz és ’áború, föllármázok egész Windsor.
        (Elmegy.)

HAB.
Ez különös. Kié lett hát az igazi Anna?

PÁZSINÉ.
Szívem sejti, Itt jő Fenton úr! Nos Fenton úr?
Fenton s Pázsi Anna jőnek.

ANNA.
Bocsánat, jó anyám! Atyám, bocsánat!

PÁZSI.
Nos, kisasszony, hogyan van, hogy nem Nyurga úrral jösz?

PÁZSINÉ.
Hogyan, hogy nem Cajussal jösz, leány?

FENTON.
Reá piríttok. Im, ez a való.
Ti szégyen fejre őt oda szántátok,
Hol nem vala arany a szerelemben.
Az igaz az, hogy mi meg egyetértve
Egyek vagyunk most elbonthatlanul.
A vétek szent, mit ő elkövetett,
S az engedetlenségnek rut nevét,
A szégyen és csalás színét veszíti:
Mert evvel sok bünös, sok átkos órát
Előze meg s került el, mi reá
Erőszakolt házasság hoz vala.

HAB.
Nyugodjatok bele: itt nincs orvosság.
A szerelem ügyét az ég viszi:
Teleknek ára pénz, nőt sors fizet.

FALSTAFF.
Örülök, hogy nyilatok félrecsapott, jóllehet különös jó állást foglaltatok, hogy engem ejtsetek meg.

PÁZSI.
Helyes! Mit orvosság? Légy boldog, Fenton!
Fogadjuk el, min nem másithatunk.

FALSTAFF.
Ha éji eb csahol, sokféle vad riad.

PÁZSINÉ.
Jó, én sem habozok. Jó Fenton úr,
Az ég adjon sok, sok vidám napot.
Jó férjem, most jerünk mind, el, haza:
Kandallónknál nevessük el a tréfát
John úr s mind.

HAB.
        Jó, legyen. S John úr a mit
Igért Csermelynek, igaz is legyen,
Mert ő Habnéval hál ez éjjelen.        (Mind el.)

Nyitóoldal