J. R. R. Tolkien: A Wootton-i Kovácsmester (C) J. R. R. Tolkien Fordította Németh Anikó ISBN 963 8367 25 3 EGYSZER volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu... nem is olyan rég - azok szerint, akiknek jó az emlékező tehetségük, s nem is olyan messze - azok szerint, akiknek elég hosszú a lábuk. Ezt a falut Alsó-Woottonnak nevezték, mert egy kicsit lejjebb volt, mint Felső-Wootton, mely néhány mérfölddel feljebb, az erdő sűrűjében terült el. Alsó-Wootton nem volt valami nagy település, az igaz, de akkoriban mégis csak virágzott arrafelé az élet, s viszonylag sokan laktak ott: jó emberek, rosszak, no meg mindenfélék. Mint ahogy az már lenni szokott. A maga módján mégis figyelemre méltó falu volt, melyet jól ismertek a környékbéliek. Jó hírét főképpen aranykezű mesterembereinek köszönhette, akik más és más szakmákat űztek, ámde a woottoniak elsősorban mégis csak szakácstudományukról váltak messze földön ismertté. Volt is egy hatalmas Konyhájuk a Községháza épületében, ahol a mindenkori Mesterszakács természetesen igen fontos személyiségnek számított. A Szakács Háza és a Konyha a Nagy Ebédlőből nyíltak, melyet az egész falu legnagyobb, legrégibb s egyben legpazarabb helyiségének tartottak a helybéliek. Sziklaszilárd kőből és kemény tölgyfából építették, s nagy becsben tartották, bár már emberemlékezet óta nem festették ki s nem is aranyozták újra oly gyakran, mint hajdanában tették. A Nagy Ebédlőben tartották a falubéliek gyűléseiket és vitáikat, de itt rendezték lakomáikat s fontosabb összejöveteleiket is. Úgyhogy a Szakácsnak mindig bőven akadt tennivalója, hiszen mindezen alkalmakkor neki kellett gondoskodnia a megfelelő ételről-italról. Valahányszor sor került egy-egy ünnepségre - s az év folyamán bizony elég sok akadt belőlük - a meghívott vendégsereg mindig elégedetten távozott a kiadós eszem-iszom, dínomdánom után. Volt azonban egy olyan ünnep is, amelyet kivétel nélkül mindannyian szívrepesve vártak, főként mivel ez volt az egyetlen ünnepük a hosszú tél folyamán. Igaz, ez viszont hetekig is eltartott, s legutolsó napján, napnyugtakor nagy mulatságot csaptak, s ezt a Jó Gyerekek Lakomájának nevezték. Ide azonban nem sok vendéget hívtak. Nem is fér ahhoz semmi kétség, hogy voltak, akik bár megérdemelték volna, mégsem kaptak meghívást, s persze akadtak olyanok is, akiknek véletlen folytán elfelejtettek szólni, mert bizony a dolgoknak mindig is ez volt a természete, bármennyire is igyekszik körültekintőnek lenni az, aki az ilyesfajta ünnepségek megrendezésének feladatát magára vállalja. Akárhogy is van, a meghívottak száma ráadásul még a születési évtől is függött, mert például a Huszonnégyek Lakomáját csak minden huszonnegyedik évben rendezték meg, s akkor is csak huszonnégy gyermeket láttak vendégül. A Mesterszakácsnak ekkor igazán ki kellett tennie magáért, s ráadásul - sok más teendője közepette - ilyenkor kellett elkészítenie a Nagy Tortát is. Ha ez jól sikerült, a Szakács nevét sokáig megőrizték emlékezetükben a falubéliek, s bár előfordult, hogy valami más okból maradt fenn a neve, a Mesterszakácsok - néhány ritka kivételtől eltekintve - általában nem maradtak meg olyan sokáig hivatalukban, hogy alkalmuk legyen elkészíteni a második Nagy Tortát is. Eljött azonban az idő, amikor az egyik Mesterszakács - mindenki legnagyobb megrökönyödésére - váratlanul bejelentette, hogy neki bizony egy kis pihenésre van szüksége, s azzal fogta magát és odébbállt. Ilyesmi még sohasem fordult elő. Persze senki sem tudta, hova mehetett. S amikor néhány hónap múlva visszatért a faluba, úgy tűnt, igencsak megváltozott. Korábban viszonylag szívélyes férfiú volt, aki szerette látni ugyan, ha az emberek jól érzik magukat, de ő maga inkább komor maradt, s csak hébe-hóba nyitotta szóra a száját, ám most, hogy visszajött, sokkal jókedvűbbnek látszott, és gyakran elegyedett hosszas beszélgetésbe a helybéliekkel, máskor pedig mindenféle mókát talált ki, sőt, nagyobb lakomák alkalmával ő maga is vígan dalra fakadt, s szívvel-lélekkel mulatott, márpedig ezt senki sem várta el egy Mesterszakácstól. Igen ám, de amikor visszatért a faluba, egy Kuktát is hozott magával, s ezt látva ugyancsak meghökkentek az emberek. A Mesterszakács számára azonban mindez magától értetődő volt. Úgy vélte, természetes dolog, hogy egy Szakácsnak legyen egy Kuktája. Nem mintha ez szokatlan lett volna arrafelé: a mindenkori Mesterszakács még a kezdet kezdetén kiválasztott maga mellé valakit, s amikor már úgy érezte, itt az idő, ezt a Kuktát megtanította mesterségének csínjára-bínjára, s amint teltek-múltak az évek, a Kukta egyre nagyobb részt vállalt a fontosabb munkákból. Így mire a Mester visszavonult vagy meghalt, a Kukta készen állt arra, hogy átvegye tőle a... fakanalat. Ezt követően rendszerint a Kukta lett az új Mesterszakács. De a mostani Mesterszakács még nem választott kuktát maga mellé. Mindig csak azt hajtogatta: - Ej, hisz ráérünk arra még! Vagy azt, hogy: - Nyitott szemmel járok-kelek, s ha ráakadok a megfelelőre, majd szólok. Erre most egy kisfiút hoz magával, s még csak nem is falubélit! Bár egy kicsivel hajlékonyabb, mint a woottoni fiúk, s valamivel fürgébb is, és igaz, hogy halk szavú s igen udvarias, de ugyanakkor nevetségesen fiatal még az ilyesfajta munkához. A fizimiskájából ítélve aligha lehet több, mint tíz-egynéhány éves. De mivel a Kukta kiválasztása a Mesterszakács szíve-joga volt, senki sem vette magának a bátorságot, hogy beleszóljon, így aztán a fiúcska végleg ottmaradt a faluban. A Szakács házában lakott, míg el nem érte azt a kort, amikor már a saját lábára állhatott. Az emberek hamar megszokták jelenlétét, s nemsokára néhány barátra is szert tett. Ők meg a szakács Alfnek hívták a fiút, ám a többiek számára mindvégig csak Kukta maradt. Majd' három évet kellett várniuk a következő meglepetésre. Akkor ugyanis egy szép tavaszi reggelen a Mester levette fejéről a hosszú, henger alakú, fehér szakácssapkát, gondosan összehajtogatta patyolat tiszta kötényét, s a szögre akasztotta, majd magához vett egy jó erős piszkavasat, kis batyut kötött a végére, a vállára vetette, s útnak indult. Csak a Kuktától búcsúzott el. Igaz, senki más nem volt akkor a közelében. - Hát akkor viszlát, Alf! - mondta. - Most már nyugodt lélekkel rád bízhatok mindent. Tégy mindig mindent legjobb belátásod s tudásod szerint, hisz eddig kiválóan helyt álltál. Ha ismét találkozunk, remélem, majd elmeséled, hogy s mint alakult a sorod. A többieknek pedig mondd azt, hogy megint elmentem egy kis szabadságra, de ez alkalommal már nem jövök vissza. Volt ám méltatlankodás a faluban, amikor a Kukta átadta az üzenetet mindazoknak, akik betértek hozzá a Konyhába! - No de ki hallott már ilyet?! - mondogatták. - És még csak el sem búcsúzott tőlünk! Nem is sejtettük, mire készül! És mihez kezdünk most, a Mesterszakács nélkül? Hiszen senkit sem bízott meg maga helyett... S amint így vitatkoztak, bizony egyiküknek sem jutott volna eszébe, hogy a Kuktát tegyék meg az új Mesterszakácsnak. Igaz, valamicskét nőtt már ugyan, de még most is olyan kisfiús a külseje, s alig három éve, hogy munkába állt. Végül - mert úgy gondolták, jobbat úgysem találnak - egy falubéli férfiút neveztek ki új Mesterszakácsnak. Az illető viszonylag tűrhetően tudott sütni-főzni. Fiatalabb korában gyakran besegített a Mesterszakácsnak, ha épp oly sok dolga akadt, hogy egyedül nem birkózott volna meg a feladattal, ámde a Mester sohasem kedvelte őt különösebben, s szabad elhatározásából biztosan nem választotta volna őt Kuktának maga mellé. Amolyan házasemberféle volt, feleséggel s gyermekekkel, s mint ilyen, igen óvatosan bánt a pénzzel. - Annyi biztos, hogy ő aztán nem fog csak úgy, ukmukfukk, szó nélkül itt hagyni minket! - mondogatták az emberek. - És a gyenge koszt még mindig jobb a semminél. Hét évünk van hátra a következő Nagy Tortáig, s addigra biztosan belejön majd annyira a munkába, hogy ő is el tudja készíteni. Nokes - mert ez volt a neve az új Szakácsnak - módfelett elégedett volt, hogy a dolgok így alakultak. Mindig is szeretett volna Mesterszakács lenni, s szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy meg tud birkózni majd a feladattal. Egy darabig, valahányszor csak magára maradt a Konyhában, feltette fejére a nagy fehér sapkát s egy fényesre suvickolt serpenyőt maga elé tartva illegette s nézegette magát benne, s azt mondogatta: - Á, hogy van, hogy van, kedves Mesterszakács? Ez a sapka kifejezetten jól áll önnek. Mintha egyenesen rászabták volna... Remélem, jól van... Igen, elég jól ment sora, mert kezdetben valóbban minden tőle telhetőt megtett, s igyekezett kitenni magáért, ámde mindig ott volt mellette a Kukta, aki szorgosan segédkezett neki. Valójában persze Nokes rengeteget tanult tőle, mert suttyomban figyelte a fiú minden egyes mozdulatát. Igaz, ezt sohasem ismerte el. De mivel erősen közeledett a Huszonnégyek Lakomájának napja, Nokes kénytelen volt a Nagy Tortáról gondolkodni. Titokban persze nyugtalankodott is emiatt, mert bár már hét év gyakorlat volt a háta mögött, s hétköznapi alkalmakra egészen finom süteményeket és piskótákat készített, azt azért pontosan tudta, hogy a Nagy Tortát fokozott izgalommal várja az egész falu népe, s nemcsak a gyerekeknek, de a legkényesebb ízlésű vendégeknek is maradéktalanul meg kell felelnie. Egy kisebb méretű, ámde ugyanolyan összetételű tortát kellett készítenie ugyanis azok számára, akik segítségére voltak a Lakoma előkészítésében. S ráadásul az volt az általános elvárás, hogy a Nagy Tortának igazi meglepetésnek, soha nem látott újdonságnak kell lennie, nem pusztán a korábban ismert torták utánzatának. Leginkább úgy képzelte el az egészet, hogy a Tortának nagyon édesnek és nagyon díszesnek kell lennie. Ezért aztán elhatározta, fehér cukormázzal fogja leönteni az egészet, mivel a Kukta igen ügyesnek bizonyult ennek elkészítésében. - Szemet gyönyörködtető és ugyanakkor meseszerű is lesz ettől - mondta magában. Mesés és édes - azt gondolta, leginkább e kettő kell a gyermekeknek. Mesés és tündérszép... Igaz, a tündérmesékből már rég kinőtt, de az édességet még ő maga is szerfelett kedvelte. - Aha! Tündéri! - kiáltott fel. - Erről jut eszembe! S az jutott eszébe róla, hogy egy apró tündérlány figurát tesz majd a torta közepére, egy kis hegycsúcsra tűzve. Talpig fehérben lesz, s kezében egy pöttömnyi varázsvesszőt tart majd, melynek végén egy pici aranycsillag ragyog, s a "Tündérkirálynő" felirat díszeleg majd rózsaszín betűkkel a lábai körül... De amikor nekifogott, hogy elkészítse a torta alapját, hamarosan rá kellett döbbennie, hogy fogalma sincs, minek is kell lennie még a tortában. Ezért aztán átbogarászott néhány régi receptkönyvet, melyet az előző szakács hagyott itt. Igaz, nem lett okosabb tőlük, mert még ha ki is tudta silabizálni a kézírást, olyan fűszernevekre akadt bennük, amelyekről soha még csak nem is hallott, s voltak olyanok is, amelyeket valaha ismert ugyan, de már rég elfelejtett azóta, vagy egyszerűen csak nem lett volna ideje beszerezni őket. Ennek ellenére úgy gondolta, mégis csak kipróbál egy-két fogást, amiről ezekben a könyvekben olvasott. Tanácstalanul vakargatta a fejét egy darabig, mígnem eszébe jutott, hogy látott valahol egy kopott, feketére festett dobozt, melyben sok kis rekesz van, s azt is tudta, hogy az előző Szakács abban tartotta a különleges, ünnepi tortákhoz használatos fűszereket s díszeket. Mióta átvette a Mesterszakács helyét, még egyszer sem nézte meg tüzetesebben. Rövid keresgélés után rá is akadt a kamra egyik legfelső polcán. Leemelte a polcról s lefújta a port a tetejéről, de amikor kinyitotta, csak igen kevés fűszert talált benne, s ráadásul az is száraz és állott volt. Ám az egyik kis rekeszben, a sarokban egy apró csillagot pillantott meg. Alig volt nagyobb, mint egy hatpennys pénzérme, s meg is feketedett, mint minden, ami ezüstből készült, de a levegőn elveszítette eredeti fényét. - Hát ez igazán érdekes! - mondta, amint a fény felé emelte a csillagot. - Nem, egyáltalán nem az! - mondta egy hang a háta mögött olyan váratlanul, hogy Nokes ijedtében le is pottyant a székről, melyen addig álldogált. A Kukta volt az, de soha ilyen hangon még nem beszélt a Mesterszakáccsal. Valójában csak igen ritkán szólt Nokeshez. Legfeljebb akkor, ha az kérdezte őt. Mindig is így, illemtudóan s udvariasan viselkedett. Lehet, hogy ügyes a cukormáz elkészítésében, de még bőven van mit tanulnia - ez volt Nokes véleménye róla. - Hogy érted ezt, fiacskám? - kérdezte. - Ha ez nem érdekes, akkor mi? - Tündér... - mondta a Kukta. - Vagyis Tündérországból származik. A Szakács elnevette magát. - Jól van, jól - mondta. - Ez szerintem pontosan ugyanazt jelenti, de te így is nevezheted, ha akarod. Egy szép napon majd benő a fejed lágya. Most azonban az is elég, ha elboldogulsz a mazsolaszőlő kimagozásával. S ha véletlenül mégis látsz egy érdekes tündért errefelé, azért szólj nekem... - És mit fog csinálni a csillaggal, Mester? - kérdezte a Kukta. - Természetesen a tortapiskótába teszem - felelte a Szakács. - Épp ez hiányzott belőle. Főleg, ha tündérnek hívják... Hisz biztosan te is voltál egy pár ilyen gyermeklakomán. Nem is volt az olyan rég. Tudod, apró kis mütyürkéket, meglepetéseket, mint például kis pénzdarabokat keverünk bele a tésztába. Errefelé ez a szokás. Tetszik is a gyerekeknek! - De ez nem egy kis mütyür, Mester! Ez egy igazi tündércsillag! - mondta a Kukta. - Ezt már mondtad az előbb is! - csattant fel a Szakács. - Jól van... Majd ezt is elmondom a gyerekeknek. Biztosan jót nevetnek rajta. - Nem hiszem, hogy nevetnének, Mester - jelentette ki a Kukta. - De ezt kell tennie. Igen, ez így lesz jó. - Mégis mit gondolsz, kivel beszélsz? - kérdezte Nokes felháborodva. Idővel persze kisült a Torta, és elkészült rá a cukormáz is, igaz, főként a Kuktának köszönhetően. - Mivel annyira lefoglalják gondolataidat a Tündérek, megengedem, hogy te készítsd el a Tündérkirálynőt is - mondta Nokes. - Rendben van, Mester - felelte a Kukta. - Megcsinálom, hisz magának úgyis olyan sok dolga akad. De a Mester ötlete, nem az enyém... - Úgy van. Az én dolgom megtervezni az egészet. Neked nincs beleszólásod - mondta Nokes. A Lakomán a Torta a hosszú asztal kellős közepén díszelgett, rajta körben huszonnégy piros gyertyaszál lángja lobogott. A tetején egy kis fehér hegy emelkedett s a hegy oldalán apró fácskák ragyogtak, mintha hó lepte volna ágaikat, a hegy tetején pedig egy apró, fehér leányfigura állt fél lábon, mint egy hóból való balerina, s a kezében egy parányi, jégből készült varázsvesszőt tartott, mely valósággal szikrázott a gyertyák fényében. A gyerekek kerekre nyílt szemmel nézték. Néhányan még a kezüket is összecsapták csodálkozásukban s azt kiabálták: - Hát nem gyönyörű? Nézd, hisz ez meseszép! Ez a sok dicséret igen boldoggá tette a Szakácsot, ám a Kukta valahogy mégis elégedetlennek tűnt. Mindketten jelen voltak ugyanis: a Mester, hogy felvágja a Tortát, amikor eljön az ideje, s a Kukta, hogy előtte megélesítse a kést s odaadja a Mester kezébe. Végre a Mesterszakács megfogta a kést s odament az asztalhoz. - Elárulhatom nektek, gyerekek - mondta -, hogy a cukormáz alatt finom piskóta rejlik, s a tésztába keverve találtok néhány apróságot is, kis mütyürkéket és pénzérméket, s még sok más egyebet, s úgy tudom, nagy szerencséje lesz annak, aki megtalálja valamelyiket a neki szánt tortaszeletben. Huszonnégy darabot rejtettünk el benne, úgy hogy mindegyikőtöknek jut egy, ha a Tündérkirálynő igazságos lesz hozzánk. De sajnos nem mindig tesz így. Kissé furfangos teremtmény... Most te jössz, Kukta! A Szakács azzal feléjük fordult s figyelte a gyerekek arcát... - Jaj, el is felejtettem! - helyesbített a Szakács. - Huszonöt van benne. Igen, találtok benne ráadásként még egy kis ezüstcsillagot is. Egy varázserejű csillagot. A Kukta legalábbis ezt állítja... Vagyis legyetek nagyon óvatosak. Mert ha véletlenül összetörik valamelyik kis meglepetés a fogatok alatt, azt a bűvös csillag sem tudja megjavítani. De remélem, valóban különleges szerencséje lesz annak, aki a csillagot megtalálja. Finom volt a torta, ízlett is mindenkinek, legfeljebb az volt vele a baj, hogy sajnos csak épp akkora volt, amekkorának lennie kellett, de egy cseppet sem nagyobb annál. Amikor felszeletelték, minden gyereknek jutott egy hatalmas szelet belőle, ám nem több, s nem kevesebb, így másodszor már hiába kértek volna belőle. A tortaszeletek egy szempillantás alatt eltűntek a tányérokról, s evés közben olykor-olykor találtak is egy-egy apró meglepetést vagy egy csillogó pénzérmét. Volt, aki csak egyet talált, s volt, aki kettőt, de többen akadtak olyanok is, akik egyet sem. Bizony már csak ilyen a szerencse, akár ott táncol a Tündérkirálynő a torta tetején, akár nem! Igen ám, de a Tortát már az utolsó morzsái bekebelezték, s a bűvös csillagnak se híre, se hamva... - Te jóságos ég! - mondta a Szakács. - Hát akkor nem is lehetett ezüstből! Biztosan elolvadt ebben a nagy melegben... Vagy talán mégis igaza volt a Kuktának, s a csillag épp így akarja bebizonyítani nekünk varázserejét? Azzal, hogy hipp-hopp, nyomtalanul eltűnt... Nyoma veszett... Azaz visszament Tündérföldre. Nem valami szép tőle, ugye? Ilyen gonosz tréfát űzni velünk...! Önelégült mosollyal nézett a Kuktára. A Kukta sötét tekintettel nézett vissza rá, s még csak el sem mosolyodott. Bizony, az ezüstcsillag mégiscsak Tündérföldről származott. A Kukta sohasem tévedett, ha ilyesmiről volt szó. Valójában az történt, hegy az egyik kisfiú a Lakoma közben lenyelte a csillagot anélkül, hogy észrevette volna, s bár talált egy kis ezüstpénzt is a tányérján lévő tortaszeletben, s azt Nellnek, a mellette ülő kislánynak ajándékozta. Nell ugyanis igen csalódott képet vágott, mivel ő maga semmit sem talált. A kisfiú - a többiekhez hasonlóan - elgondolkodott azon, mi is történhetett a csillaggal, de álmában sem hitte volna, hogy az bizony az ő gyomrába került. Jól elbújt a tortában, ezért nem vette észre evés közben. Hiszen pontosan így volt ez eltervezve. A csillag ott várt hát egy darabig a helyén, míg egy szép napon elérkezettnek nem látta az időt... A Lakoma még valamikor a tél derekán volt, s most már júniusban jártunk. Ilyenkor este csak egy egészen rövid időre sötétedett be az ég. A kisfiú jóval napkelte előtt kipattant az ágyból, mert nem akart sokáig aludni. Aznap volt ugyanis a tizedik születésnapja. Kitekintett az ablakon, s a világ nyugodtnak és várakozónak tűnt odakint. Hűvös, de erőtlen szellő támadt ekkor s felborzolta az ébredező fákat. Majd kisvártatva beköszöntött a hajnal, s valahol a távolban a madarak megkezdték kora reggeli éneküket, s a fiú úgy érezte, egyre hangosabban szól a madárdal, s egyre közeledik felé. Megtelt vele a levegő a házuk környékén, majd a dallam továbbsuhant nyugat felé, akár egy hullám, amint a nap a világ pereme fölé emelkedett. - Tündérországra emlékeztet - hallotta saját hangját valahol mélyen legbelül. - De a Tündérek földjén az emberek is énekelnek... S akkor rázendített, magasan csengő, kristálytiszta hangon, s bár egy számára ismeretlen dalt énekelt, valahogy mégsem tudta eltéveszteni a szövegét. Ám abban a pillanatban a csillag fogta magát, s kipottyant a fiú szájából, de a fiú egy hirtelen mozdulattal elkapta, még mielőtt a földre hullhatott volna. Fényesen ragyogó ezüstcsillag volt. Tündökölt a napfényben, majd meg-megremegett s fel is emelkedett egy kissé, mintha el akarna repülni. A fiú hirtelen, gondolkodás nélkül a fejéhez emelte a tenyerét, s a csillag ottmaradt a homloka közepén. A fiú sok-sok éven át viselte. A faluban csak kevesen vették észre, pedig nem volt láthatatlan a csillag, ám csak az igazán figyelmes szem vehette észre. Hamarosan egészen a fiú arcához tartozott, s rendszerint nem volt olyan fényes, mint amikor először meglátta. Ragyogásának egy részét a fiú szemei kapták meg, de a hangja is egyre szebb lett, mióta a csillag vele volt, s arcvonásai egyre tetszetősebbé váltak, amint idősebb lett. Az emberek örömmel hallgatták zengő hangját, bármit is beszélt, még akkor is, ha csak annyit mondott: - Jó reggelt! Hamarosan jól ismerték már a fiút az egész környéken, nemcsak a szülőfalujában, hanem sok más helységben is azon a vidéken, elsősorban azért, mert kiválóan értette a mesterségét. Édesapja kovács volt, s ő folytatta apja szakmáját, sőt, hamarosan felül is múlta őt tudásban. Kiskovács - így szólították még édesapja életében, később azonban már csak Kovácsnak nevezték. Mert addigra mindenki számára fehéren-feketén kiderült, hogy ő a legjobb kovácsmester Easton és Westwood között. Valóban, mindent el tudott készíteni a műhelyében, bármire is kérték. A legtöbbször persze egyszerű és hasznos tárgyakat rendeltek tőle, melyek az emberek mindennapi szükségleteinek felelt meg: földműves eszközöket, ácsszerszámok, konyhai eszközöket, edényeket, serpenyőket, rácsokat, zárakat, sarokvasakat, kampókat, tuskóbakot, patkót, miegymást. Erős és tartós volt mind, de ugyanakkor valami különleges szépség rejtőzött bennük. A Kovács mindig megfelelő formájú, könnyen kézbevehető, egyszerűen használható, s a szem számára is kedves tárgyakat készített. Idővel azonban kikerültek kezei közül olyan tárgyak is, amelyeket csupán a maga kedvtelésére készített, s ezek már káprázatos mesterművek lettek. A nehéz vasat olyan különleges formákba öntötte, hogy az így készült eszközök pihekönnyűnek tűntek, s leheletfinomak voltak, mint a rügyező ágakon a zsenge levelek s virágok. Ugyanakkor a vas szilárdsága s ereje is megmaradt, vagy még a megszokottnál is jobb lett. Csak kevesen állták meg szó nélkül, amikor elhaladtak az általa készített kapuk vagy kerítések előtt, s gyakran elidőztek előtte, hogy megcsodálják. Az ilyen kaput ha egyszer bezárták, hát ember legyen a talpán, aki ki tudta nyitni! A Kovács rendszerint énekelt is munka közben, főleg ha olyasmibe fogott, amit kedvtelésből talált ki, s amikor énekelni kezdett, a közelében lévő emberek mind félbehagyták munkájukat s átsiettek a műhelybe, hogy jobban hallják őt. A legtöbb ember csak ennyit tudott róla. Valójában persze ez is elegendő, sőt jóval több, mint amit a faluban élő férfiak és nők többsége valaha is elérhetett, beleértve azokat is, akik a legügyesebbek s legszorgalmasabbak voltak. Pedig sok mindent megtudhattak volna még róla. A Kovács ugyanis közelebbről is megismerkedett Tündérországgal, s bizonyos területeit olyan jól ismerte, mint a tenyerét. Már amennyire halandó ember azt megismerheti... hisz sajnos túl sokan váltak közülünk olyanná, mint Nokes, s a Kovács épp ezért csak kevés emberrel volt hajlandó ilyesmiről szóba elegyedni. Ez alól szinte csak a felesége és a gyermekei voltak kivételek: Nell, a felesége - igen, ő volt az a kislány, akinek annak idején, a Lakomán odaadta az ezüst pénzérmét -, Nan, a kislánya, meg Kiskovács Ned, a fia. Mert előttük nem tarthatta titokban, hiszen azonnal észrevették a csillagot, mely olykor-olykor felragyogott a homlokán, amikor egy-egy hosszabb út után hazaérkezett. Mindig egyedül ment el s rendszerint csak késő este tért vissza. Amikor olykor-olykor útnak indult - néha csak úgy gyalogszerrel, néha meg lóháton - mindenki azt hitte róla, valamilyen üzleti ügyben jár, s néha ez igaz volt, néha viszont nem. Nem azért ment, hogy újabb megrendeléseket kapjon, vagy hogy nyersvasat, faszenet és más nélkülözhetetlen anyagokat beszerezzen a műhelybe, bár ezekre is nagy gondot fordított, s pontosan tudta, mi kell ahhoz, hogy a pénze megfialjon, mint azt mondani szokás. Ám Tündérországban egészen más célja volt. Szívesen látták arrafelé, mert csillag ragyogott a homlokán, s olyan biztonságban érezte ott magát, amennyire földi halandótól csak érezheti, ha ismeretlen földre vetődik. A Kisebb Gonoszok nagy ívben elkerülték a csillagot, a Nagyobb Gonoszoktól pedig épp a csillag védte meg a Kovácsot. Mindezért persze igen hálás volt, mert hamarosan rájött, milyen veszélyes lehet számára, ha Tündérföld csodáit megpillantva meg is akarja közelíteni őket. A Gonoszok közül a legtöbbet nem lehet legyőzni, csak a hatalom erős fegyvereivel, melyek túl súlyos terhet jelentenének ahhoz, hogy földi ember viselje őket. Továbbra is inkább mint egy tanulni vágyó diák, s mint kíváncsi felfedező lépte át Tündérföld határát, nem pedig harcosként. Igaz, idővel készíthetett volna erős fegyvereket is a maga számára, s ezek a saját hazájában elég nagyok lettek volna ahhoz, hogy mesék szóljanak róluk, s olyan sokat értek volna, hogy egy király minden vagyonát felajánlotta volna értük cserébe. A Kovács azonban pontosan tudta, hogy Tündérföldön ez mit sem érne. Úgyhogy többek között az is fennmaradt róla, hogy sohasem készített fegyvert, kardot, lándzsát vagy akár egy egyszerű nyílhegyet. Tündérföldön eleinte szótlanul járt-kelt az apró termetű emberek között, s kedves teremtményekre talált az erdőkben, a mezőkön, a tündérszép völgyekben, s a kristálytiszta vizű patakok mellett, melyekben megcsillant a homlokán ragyogó csillag fénye, s hajnalban még a távoli hegyek fehéren tündöklő hegycsúcsai is feltűntek víztükrükben. Egy-egy rövidebb látogatása alkalmával előfordult, hogy egész idő alatt csak egy szál virágot vagy egy fát figyelt, de később, amikor tovább időzött ott, egyre több dolgot vett észre, mely szép, de egyben ijesztő is volt számára. Igaz, ezekre később sohasem volt képes elég pontosan visszaemlékezni ahhoz, hogy elmesélje barátainak, ám ugyanakkor azt is tudta, hogy képük mélyen bevésődött lelkébe. Mindemellett sok minden történt vele, amit soha sem felejtett el, s mint csodák és rejtélyek élete végéig megmaradtak emlékei között. Ezeket gyakran emlegette. Amikor először ment hosszabb útra Tündérföldön kísérő nélkül, azt hitte, felfedezi majd távolabbi tájait is e földnek, de hatalmas hegyek emelkedtek útjába, s ha megkerülte őket - ami igencsak hosszadalmas s fáradságos volt - végül csak egy sivár tengerparthoz érkezett. Megállt a Szélcsendes Vihar Tengerénél, ahol a tarajos, kék hullámok mint hófedte hegyek hullámzottak csendben a végtelenül hosszú part felé, s hátukon kisodorták a fehér hajókat is, melyek a Sötét Háború csatáiból érkeztek vissza, s melyeket soha ember szeme nem látott még. A Kovács észrevette, hogy egy hatalmas hajó a szárazföldre vetődött, s a tenger árja zajtalanul habosodva csapott át rajta. A matrózok magas termetűek és módfelett harciasak voltak, égre emelt kardjuk megvillant a levegőben, s perzselő fény égett szemeikben. Ekkor egy győzelmi dalt kezdtek énekelni, s ennek hallatára a Kovács úgy érezte, szíve megremeg a félelemtől, s arccal előre a földre vetette magát, a matrózok pedig átmasíroztak rajta s nyomtalanul eltűntek a félelmetesen visszhangzó hegyek között. Később már nem tért vissza erre a partszakaszra, s jó ideig azt hitte, egy szigetországra vetődött, melyet a minden oldalról a Tenger vesz körül, s ismét a hegyek felé vette útját, mivel arra vágyott, hogy meglássa végre az ország belsejét. Egy ilyen barangolása alkalmával váratlanul szürke köd ereszkedett le köré. Sokáig bolyongott, mígnem egyszer csak felszállt a köd, s akkor egy végtelen síkságon találta magát. A távolban hatalmas árnyékhegy sötétlett, s a hegy lábánál megpillantotta a Király Fáját, mely egészen az égig ért, s ágai úgy kapaszkodtak egyre magasabbra, mint megannyi kis torony egymás hegyén-hátán, s a Fa ragyogott, és fénye oly erős volt, mint a déli Napnak. Egy szempillantás alatt virágba borult, majd kizöldellt és számtalan gyümölcsöt hozott, és minden gyümölcs más és más volt, bármennyi is termett rajta. Soha többé nem látta már a Fát, bár gyakran kereste. Egy utazása alkalmával felkapaszkodott a Külső Hegyekbe, s közöttük egy mély völgyre akadt, melynek legmélyén egy csendes, nyugodt vizű tó csillogott. Mozdulatlan volt a tükre, bár a partját szegélyező erdő fáit szellő borzolgatta. A völgyből szokatlan fény áradt, olyan színű, mint a vöröslő naplementéé, de ez a fény a tó vizéből jött. A Kovács összeszedte bátorságát s lenézett egy meredek szikláról, mely kiszögellve emelkedett a tó fölé, s úgy érezte, feneketlen mélységet lát odalent, s a vízben szokatlan formájú lángok táncoltak s kígyózva lobogtak, akár egy óriási hínár a tenger mélyedéseiben, s tűzként izzó teremtmények jártak-keltek közöttük. Egészen eltelt a csoda látványával s lemerészkedett, közvetlenül a víz mellé, s előrenyújtotta a lábát, hogy majd belelógassa, de akkor vette észre, hogy nem víz volt benne. A víztükör keményebb volt, mint a kő, és síkosabb, mint az üveg. A Kovács rálépett s el is csúszott rajta, s puffanása csilingelő hangként futott végig a tavon, majd visszhangozva megkerülte a partokat. A szellő hirtelen erős Széllé bátorodott, s úgy süvített, akár egy hatalmas szörnyeteg. Hirtelen belekapaszkodott a Kovácsba és azon nyomban a partra vetette őt, s a Kovács a meredélyen megpördülve, kétségbeesetten kalimpálva hullott a földre, mint egy elszáradt levél, amit felkapott a szél. Megkapaszkodott egy növendékfa törzsében, s szorosan magához ölelte, ám a Szél egyre hevesebben birkózott velük. Amikor le akarta tépni őt a fáról, a Nyírfa földig hajolt a rettentő viharban, s ágai így még jobban, még biztonságosabban rejtették, óvták a Kovácsot. Amikor végre elcsitult a Szél, s utolsó rohama is elhalt a meredélyen, a Kovács felegyenesedett, s szomorúan látta, hogy a fa egészen megkopaszodott. Minden egyes levelét letépte róla a szél, a fa pedig keserves sírásra fakadt, s könnyei úgy peregtek lefelé az ágairól, akár az esőcseppek. Kezét a fácska fehér törzsére tette s így szólt hozzá: - Drága Nyírfa! Mivel hálálhatnám meg mindazt, amit értem tettél? És hogyan segíthetnék rajtad? Tenyerében érezte a fa válaszát: - Semmit sem tehetsz - mondta. - Menj el innen! A Szél téged űz... Idegen vagy itt, nem közülünk való. Menj el, kérlek, és soha többé vissza ne térj! Amikor a Kovács ismét felkapaszkodott a völgy oldalán, érezte, hogy a Nyírfa keserű könnyei most már az ő arcán peregnek lefelé. Összeszorult a szíve, amint elindult a hosszú útra, hazafelé, s jó darabig nem lépte át újra Tündérföld határát. Ám nem tudta elfelejteni, s amikor hazaérkezett, még erősebb vágy fogta el, hogy egyszer majd még beljebb hatoljon az ismeretlen országba. Egy másik alkalommal végre ráakadt egy útra, mely a Külső Hegyekbe vezette, s ezen haladt tovább, míg csak el nem érte a Belső Hegyeket, melyek ijesztően magasak és meredekek voltak. De végül talált egy szűk hágót, amelyen keresztül még feljebb tudott kapaszkodni, s egy szép napon nagy bátran átszökkent egy keskeny, ámde igen mély szakadék fölött, s közben lenézett az Örök Reggel Völgyébe - bár nem tudta, hogy ez a neve -, ahol a zöld sokkal ragyogóbb volt, mint a Külső Tündérországban látott fű, igaz, az is jóval zöldebb zöld volt, mint a mi tájainkon kora tavasszal lenni szoktak a növények. A levegő itt kristálytiszta, úgyhogy szabad szemmel is látni a madárkák piros nyelvecskéjét, amikor a völgy távolabb eső oldalán énekelni kezdenek, bár a völgy maga igen széles s a madarak sem nagyobbak, mint mondjuk egy ökörszem. A hegyek belső oldalán, a lejtőkön vízesések friss, sistergő zajával s párájával telt meg a levegő, s a Kovács nagy örömmel sietett tovább. Amikor a Völgy smaragdzöld füvére lépett, tündérek énekét hallotta, s a liliomokkal teleszórt pázsiton, egy patak partján fiatal leányokat pillantott meg. Énekeltek s körbe-körbe táncoltak. A látvány - hihetetlen fürgeségük, s bájos, minduntalan változó mozdulataik - elvarázsolta a Kovácsot, s kissé közelebb merészkedett feléjük. Akkor a táncolók hirtelen megtorpantak, s egy fiatal lányka - kinek tánc közben lobogott hosszú haja, s kockás szoknyát viselt - kilépett a körből, hogy üdvözölje őt. Csilingelve nevetett, majd megszólította a Kovácsot: - Egyre merészebb vagy, Csillaghomlokú, ugye? Nem félsz? Mit szól majd mindehhez a Tündérkirálynő, ha megtudja? Ugye, nincs engedélyed tőle? A Kovács ugyancsak elképedt, mert azon nyomban rádöbbent, hogy ezek bizony az ő gondolatai, s tudta, hogy a lányka a gondolataiban olvas. Eddig úgy vélte, a csillag a homlokán egyfajta útlevél, mellyel bárhova mehet, ahová csak akar, de most már pontosan tudta, hogy tévedett. A lányka azonban mosolygott s ismét megszólalt: - Jöjj hát! Ha már itt vagy, táncolj velem egyet! S azzal kézen fogta és magával húzta a körbe. Táncoltak, táncoltak, s a Kovács egy darabig úgy érezte, követni tudja a lányka fürge lépteit, s tánctudása is felér az övével, és épp ezért nagyon tetszett neki a dolog. Ám hamarosan megálltak, s a lány felkapott egy fehér virágot a lábai elől és a Kovács hajába tűzte. - Hát akkor isten veled! - mondta. - Lehet, hogy találkozunk még. Ha a Királynő megengedi... Amikor elindult hazafelé, az útra nem is emlékezett, s egyszer csak azon kapta magát, hogy már ismerős országúton lovagol, valahol a szülőföldjén. A falvakban az emberek csodálkozva nézték s figyelték, míg el nem tűnt a szemük elől. Amikor a házához ért, a lánya eléje futott s nagy örömmel köszöntötte. Hamarabb visszatért, mint remélték, de sohasem elég hamar azok számára, akik hazavárták. - Apa! - kiáltotta a lánya. - Merre jártál? A csillag olyan fényesen ragyog most a homlokodon! Amikor átlépte a ház küszöbét, a csillag megint elhalványult. Nell kézen fogta férjeurát, a tűzhely elé vezette, s a szemébe nézett. - Drága Férjem - mondta. - Hol jártál idáig? Mit láttál? Nocsak... Egy virág van a hajadban! Könnyed mozdulattal kivetté a virágszálat férje hajából, s a tenyerére fektette. Látszott rajta, hogy messzi földről származik, de most, hogy itt volt, vakító fény ragyogott belőle, s a szoba falára vetődő emberárnyak még sötétebbek lettek. Odakint esteledett már. A férfi árnyéka ijesztően nagyra nőtt s hatalmas feje föléjük hajolt. - Apa! Most olyan vagy, mint egy óriás! - mondta a fia, aki eddig még csak meg sem szólalt. A virág nem hervadt el és ragyogása sem halványodott. A kovácsék úgy őrizték, mint valami hétpecsétes titkot, mint egy igazi kincset. A Kovács készített számára egy kulcsra zárható kis szelencét, s attól fogva abban tartották a Virágot. A Kovács utódai sok-sok nemzedéken át egymástól örökölték, s azok, akik megkapták a kulcsot, néha-néha kinyitották a dobozt, s hosszasan bámulták az Élő Virágot, míg be nem csukódott a doboz fedele. Azt ugyanis nem ők határozták meg, mikor s mennyi ideig lehet nyitva... Az évek egyre teltek-múltak a faluban. Azóta sokan meg is haltak már. A Gyerekek Lakomáján, amikor az övé lett a csillag, a Kovács alig volt tízéves. Majd eljött a következő Huszonnégyek Lakomája is, és mivel Alfból időközben Mesterszakács lett, s most ő jelölhette ki az új Kuktát. A Lantosra esett a választása. Tizenkét évvel később, télen, amikor a Kovács az Élő Virággal tért vissza Tündérföldről, egy újabb Huszonnégy Gyermek Lakomája következett... Egy szép napon a Kovács Külső Tündérföld területén sétálgatott. Őszre járt az idő. Aranyló levelek libbentek a faágakon, s vörös színűek rejtőztek az avarban, a lábai alatt. Egyszer csak lépéseket hallott a háta mögött, de ügyet sem vetett rá, s nem fordult meg, mert mélyen elmerült gondolataiban. Ez alkalommal történt ugyanis, hogy meghívást kapott, s így indult a hosszú útra. Igaz, ez hosszabbnak tűnt számára, mint bármelyik korábbi útja. Vezették és védelmezték ugyan egész idő alatt, de később alig emlékezett az egészre, s nem igazán tudta, merre is járt, mert igen gyakran köd vagy árnyék takarta el szeme elől a tájat. Egyszer csak egy fennsíkon találta magát. Csak az éjszakai égbolt s a megszámlálhatatlanul sok csillag volt a feje fölött. Ekkor vezették a Királynő színe elé. Nem volt korona a fején, s trónon sem ült. Csak állt ott, a Kovács előtt, méltóságteljesen s ragyogó fényben úszva. Testőrök álltak körülötte, de ő magasabb volt, mint az őrök hosszú lándzsája, s a feje körül fehér fény szikrázott. Intett a vendégnek, hogy lépjen közelebb, mire a Kovács - minden ízében remegve - előrébb merészkedett. Magas, tisztán csengő harsona szólalt meg abban a pillanatban, s íme! egy szempillantás múlva mindenki eltűnt körülöttük, s kettesben maradtak. Ott állt a Kovács a Királynő előtt, s le sem térdelt - pedig az udvariasság nyilván megkívánta volna -, mert valósággal földbe gyökerezett a lába, s mert úgy érezte, egy közönséges embertől minden efféle gesztus hiábavaló lenne. Hosszasan bámulta a Királynőt - az arcát, s a szemeit, miközben a Királynő tekintete fürkészően végigpásztázta őt, s a Kovács zavarba jött és igencsak csodálkozott, mert abban a pillanatban ráismert: a Zöld Völgyben látott kedves leány volt az, a táncos, kinek virágok nőttek a léptei nyomán. A Királynő elmosolyodott, mert pontosan tudta, mire gondol a Kovács, s kissé közelebb lépett hozzá. Sokáig beszélgettek, igaz, többnyire szavak nélkül. Mindabból, amit megtudott a Királynő gondolatai közül, akadt, aminek örült, de volt olyan is, ami bizony szomorúsággal töltötte el. Majd gondolatban visszapörgette magában egész életét, míg el nem érkezett a Gyermekek Lakomájának napjáig, amikor az övé lett a csillag, s ismét maga előtt látta az apró táncoló tündérlány figurát, s kezében a szikrázó varázsvesszőt... Szégyenkezve le is hunyta szemét a Királynő szépsége láttán. Ám a Királynő ismét nevetett, mint ahogy az Örök Reggel Völgyében is tette. - Ne légy olyan szomorú, Csillaghomlokú - szólt hozzá. - S ne szégyenkezz a néped miatt. Hisz egy marcipánfigura még mindig jobb, mintha semmiféle emléked nem lenne Tündérföldről. Van, aki csak akkor pillanthatott meg engem. S van, aki számára hirtelen minden világos lesz. Mióta feltámadt szívedben a vágy, hogy megláthass engem, elhatároztam, teljesítem kívánságodat. De ennél többet te sem kaphatsz. Most mielőtt elbúcsúznánk, megteszlek hírnökömmé. Arra kérlek, ha találkozol a Királlyal, mondd meg neki: "Eljött az idő. Választania kell." Ezt üzenem. - Node Tündérkirálynő... - dünnyögte a Kovács tanácstalanul. - Hol találom a Királyt? Mert már sokszor feltette ezt a kérdést az ottaniaknak, de mindig ugyanazt a választ kapta: - Nem szokta az orrunkra kötni. S a Királynő azt felelte erre: - Ha ő maga nem árulta el neked, Csillaghomlokú, akkor én sem mondhatom meg. De gyakran utazgat errefelé, s talán véletlenül összetalálkozol majd vele. Most pedig térdelj le! Akkor letérdelt a Kovács s a Királynő kissé előrehajolt, s a kezét a fejére tette. A Kovácsot erre végtelen nyugalom szállta meg, s úgy érezte, egyszerre van a Földön és Tündérországban. s mégis valahogy egyik helyen sem, s kívülről szemléli az egész világot. Úgy tűnt, egyszerre érez szomorúságot, boldogságot és nyugalmat. S amikor egy idő múlva a nyugalom szertefoszlott, a Kovács felemelte fejét s felállt. A hajnal már piroslott odafent az égen, a csillagok elhalványultak, s a Királynő is eltűnt a szeme elől. Valahol a távolban harsona szólt megint, s hangja visszhangozva szállt a hegyek között. A fennsíkon, ahol a Kovács állt, csend honolt, s minden sivárnak tűnt, és a Kovács tudta, hogy most már vissza kell térnie otthonába. A találkozás helyét már jócskán maga mögött tudta, s hosszú ideje a vastag avarban baktatott, és eközben ismét végiggondolta mindazt, amit látott s megtudott. A háta mögött léptek zaja hallatszott s egyre közelebbről. Majd egyszer csak közvetlenül mellette azt mondta egy hang: - Egy irányba megyünk, Csillaghomlokú? A Kovács azon nyomban megfeledkezett gondolatairól s amikor felnézett, látta, hogy egy férfi áll mellette. Magas termetű volt, s könnyed léptekkel, fürgén haladt. Sötétzöld ruhát viselt, s fejére csuklyát húzott, mely félig-meddig eltakarta az arcát is. A Kovács nem tudta, mire vélje a dolgot. Hiszen csak Tündérföld lakói hívták őt így, Csillaghomlokúnak, de bárhogy is erőlködött, nem emlékezett arra, hogy valaha is találkozott volna már ezzel az emberrel. S nyugtalanította a gondolat, hogy talán ismernie kellene őt. - Miért, te merre mész? - kérdezte. - Vissza a faludba - felelte a férfi. - S remélem, most már te is hazatérsz. - Igen, visszamegyek - mondta a Kovács. - Menjünk hát együtt! De még valami eszembe jutott. Mielőtt elindultam hazafelé, egy Hölgy rám bízott egy üzenetet, de mivel hamarosan elhagyjuk Tündérföldet, s nem hiszem, hogy valaha is visszatérek ide... Átadnád az üzenetet helyettem? - Igen. Mondd csak el nekem, mi az... - De ez az üzenet a Királynak szól. Tudod, hol találod meg őt? - Igen... Mi hát az üzenet? - A Királynő csak arra kért, mondjam meg neki: "Eljött az idő. Választania kell." - Értem. Nos, ne nyugtalankodj tovább emiatt. Továbbmentek hát, közvetlenül egymás mellett haladva, szótlanul, s csak az avar zörgött a lábuk alatt. Néhány mérföld után, mikor még mindig Tündérföldön jártak, az ismeretlen férfi hirtelen megtorpant. A Kovácshoz fordult s hátrahajtotta fején a csuklyát. A Kovács azon nyomban ráismert. Alf volt az, a Kukta - ahogy a Kovács nevezte őt magában. Eszébe jutott a nap, mikor a fiatal Alf ott állt a Nagy Ebédlőben, a fényes kést tartva kezében, hogy felszeletelje a Tortát, s szemei élénken ragyogtak a gyertyák lobogó fényében. Mostanra már öreg embernek kellene lennie, mert igen sokáig volt Mesterszakács, de itt, a Külső Erdő fái alatt állva ugyanolyannak látszott, mint a Kukta sok-sok évvel azelőtt. Igaz, termetre férfiasabb, arcvonásait tekintve meglettebb, de egyetlen ősz hajszál sem csillogott halántékán, s nem barázdálták ráncok az arcát, és szemei úgy ragyogtak, mintha valamilyen ismeretlen fényt tükröznének vissza. - Szeretnék beszélni veled, Kovács, még mielőtt visszamegyünk a hazádba - mondta. A Kovács elcsodálkozott, mert igaz, ő gyakran szeretett volna elbeszélgetni Alffal annak idején, de sohasem állt módjában. Alf mindig barátságosan üdvözölte őt, de a Kovács mégis úgy érezte, kerüli a vele való hosszabb beszélgetést. Most is barátságos tekintettel nézett a Kovácsra, ám felemelte egyik karját s mutatóujjával megérintette a csillagot a homlokán. A fény ekkor kihunyt a szemében, s a Kovács pontosan tudta, hogy ragyogásuk a csillagét tükrözte vissza. Eddig biztosan fényesen ragyogott, de most hirtelen elhalványodott... Ezen ugyancsak meglepődött s szinte dühösen fordította félre a fejét. - Nem gondolod, Kovácsmester - kérdezte Alf -, hogy ideje búcsút mondanod neki? - Mi közöd van hozzá, Mesterszakács? - kérdezett vissza a Kovács. - S miért kellene ezt tennem? Talán nem az enyém? Énhozzám került annak idején, s az ember ugye megtarthatja azt, amit egyszer ajándékba kapott. Legalább emlékként...? - Bizonyos dolgokat igen. Azt, amit valóban ajándékba vagy emlékbe kap. De van, amit nem így kapunk. Nem tartozhatnak örökké ugyanahhoz az emberhez, s nem rejthetjük el mások szeme elől, mint valami kincset. Csak kölcsönbe kapjuk. Talán nem is gondoltál arra, hogy valaki másnak is szüksége lehet rá. Pedig így van. S az idő sürget... A Kovács most már igazán összezavarodott, mert világ életében jószívű ember volt, s igaz hálával gondolt arra, mi mindent kapott a csillagtól. - Nos, akkor mitévő legyek? - kérdezte. - Talán adjam oda valakinek itt, Tündérországban? Vagy magának a Királynak? Amint ezt kimondta, új remény ébredt szívében, hogy talán egyszer mégis visszatér majd ide. - Ideadhatod nekem is - mondta Alf. - De ez talán nehezedre esik. Eljönnél-e velem a Kamrába, hogy ott tegyük vissza a dobozba, ahová nagyapád tette annak idején? - Ezt nem is tudtam - mondta a Kovács. - Senki sem tud róla, engem kivéve. Csak én voltam mellette akkor. - Azt hiszem, akkor azt is tudod, hogyan került hozzá a csillag, s miért tette a dobozba, ugye? - Tündérföldről hozta, s ezt magadtól is tudod. Nem is kellett volna megkérdezned - felelte Alf. - Azért hagyta ott, mert remélte, hogy egyszer majd a te kezedbe kerül, hisz egyetlen unokája voltál. Nekem elmesélte, mert azt gondolta, majd én segítelek hozzá. Ő az édesanyád édesapja volt. Nem tudom, mennyit mesélt neked nagyapádról, s azt sem, egyáltalán ismerte-e őt annyira, hogy legyen mit mesélnie róla. Lovas volt a neve s nagy utazónak számított. Sokfelé járt, sok mindent látott s tapasztalt, mire végül letelepedett és Mesterszakács lett belőle. De elment, még mielőtt te betöltötted volna a második életévedet, és nem találtak mást helyette, csak Nokest, a szegény szerencsétlent. Ám mint az várható volt, idővel mégis én lettem a Mester. Az idén készítem el a második Nagy Tortát, s tudomásom szerint én vagyok az egyetlen szakács, akinek ez is megadatott... Szeretném rátenni a csillagot a tetejére. - Rendben van, megkapod - mondta a Kovács. S úgy nézett Alfre, mint aki szeretne olvasni a gondolataiban. - Azt is tudod, ki fogja megtalálni? - Miért olyan fontos ez neked, Mesterkovács? - Csak szeretném tudni, ha te is tudod, Mesterszakács. Akkor talán könnyebben megválok majd ettől a számomra oly értékes dologtól. A kislányom ugyanis túl fiatal még... - Lehet. De az is lehet, hogy nem... Majd meglátjuk - mondta Alf. Több szót nem is ejtettek erről, s csendben folytatták útjukat. Átlépték Tündérország határát, s nemsokára megérkeztek a faluba. Amikor bementek a Nagy Ebédlőbe, a Nap már lemenőben volt, s égővörös fénye vakítóan tükröződött vissza az ablakok üvegéről. A hatalmas bejárati kaput díszítő aranyozott faragások meg-megcsillantak, s szokatlan, sok színben pompázó arcok néztek le rájuk a tető alatt kiszögellő vízköpőkről. Nem is olyan rég üvegezték s festették újra a Nagy Ebédlőt. Igaz, a Falu Tanácsa sokat vitatkozott erről. Volt, akinek nem tetszett s túl újszerűnek vélte, de akadtak olyanok is, akik jobban értettek hozzá, s tudták, hogy mindez valójában nem más, mint visszatérés a már-már elfeledett ősi hagyományokhoz. De mivel a felújítás senkinek sem került egyetlen fillérjébe sem, s a Mesterszakács egymaga állta a költségeket, ráhagyták, hadd csinálja, ahogyan akarja. Ám a Kovács még sohasem látott ilyen káprázatos fényeket. s ezekhez fogható színeket, s csak állt ott és álmélkodva nézte a pompás helyiséget, s szinte megfeledkezett küldetéséről. Érezte, hogy valaki megragadja a karját. Alf magával húzta s körbevezette a helyiségben, a hátsó ajtóhoz. Amikor azt is kinyitotta, egy szűk, sötét folyosón át a Kamrába jutottak. Ott Alf meggyújtott egy hosszú, karcsú gyertyát, majd kinyitott egy szekrényt, annak egyik polcáról pedig leemelte a fekete dobozt. Fényesen ragyogott s ezüstindák díszítették fedelét. Alf felemelte a doboz tetejét s megmutatta a Kovácsnak. Az egyik rekesz üres volt, a többiben azonban friss, erős fűszerek illatoztak, s a Kovácsnak azon nyomban könnybe lábadt tőlük a szeme. A homlokához emelte a tenyerét, s lám! A csillag könnyedén, szinte magától levált róla. Ám hirtelen metsző fájdalom hasított a Kovács szívébe, a könnyek kicsordultak a szeméből, s végiggurultak az arcán. Bár a csillag most is fényesen ragyogott, amint a tenyerében tartotta, ő mégsem látta, csak valami halvány, elmosódott fénypontot valahol a távolban... - Nem látom - mondta. - Kérlek, tedd inkább te a helyére... Azzal kinyújtotta a kezét, Alf pedig elvette tőle a csillagot, s óvatosan a ládikóba helyezte. A csillag fénye abban a pillanatban kihunyt. A Kovács félrefordította a fejét, s egy szót sem szólt, amikor szomorúan elindult az ajtó felé. A küszöb elé érve vette észre, hogy ismét jól lát. Beesteledett már odakint s egy Csillag tündökölve ragyogott az égbolton, a Hold közelében. Ott állt a Kovács egy darabig, s gyönyörködött szépségükben. Egy kéz megérintette a vállát, ő pedig megfordult. - Szabad akaratodból adtad vissza a csillagot - mondta Alf. - Úgyhogy ha még mindig szeretnéd tudni, melyik gyermeké lesz a csillag, most már elárulhatom neked. - Szeretném tudni... - Bárkié lehet, akit te választasz. A Kovács kissé visszahőkölt s nem is válaszolt azon nyomban. - Nos - habozott egy darabig -, nem tudom, mit szólsz majd a választásomhoz. Azt hiszem, nincs különösebb okod arra, hogy kedveld a Nokes nevet, de... itt van például Nokes dédunokája, a Városvégi Tim Nokes. Ő is ott lesz a Lakomán. És őt egészen más fából faragták... - Ezt én is észrevettem - mondta Alf. - Rendkívül okos asszony az édesanyja. - Igen. Nell az, az én testvérem. De attól eltekintve is, hogy rokonok vagyunk, én módfelett kedvelem Timet. Bár tudom, nem igazán egyértelmű, hogy őt kell választanom... - Annak idején veled is így voltunk - mosolygott Alf. - De egyet értek döntéseddel. Az az igazság, én magam már ki is szemeltem Timet... - Akkor miért kérdeztél meg engem is? - A Királynő akarta így. Ha másképp döntesz, akkor az kapta volna meg a csillagot, akit te választottál. A Kovács hosszasan bámulta Alfot. Majd hirtelen meghajolt előtte. - Most már végre mindent értek, uram - mondta. - Mennyi mindent tettél értünk! - Visszakaptam én azt már százszor is - szabódott Alf. - De most már menj haza békével! Amikor a Kovács a házukhoz ért, a falu nyugati végén, fiát a műhely ajtaja előtt találta. Épp akkor zárta be, mert már véget ért a munka, s ott álldogált a hosszú, kanyargós út szélén, amelyen apja hazafelé szokott jönni, amikor visszatért utazásaiból. Amikor meghallotta a Kovács lépéseit, meglepődve fordult felé, s csodálkozva látta, hogy most a falu irányából jön. Elébe futott, hogy üdvözölje. Végtelen szeretettel ölelte át. - Már tegnapra vártunk haza, apa - mondta. Majd apja arcát fürkészte egy darabig s nyugtalanul folytatta: - Milyen fáradtnak látszol! Olyan sokat gyalogoltál talán? - Igen, nagyon messziről jövök, fiam. Egyfolytában jöttem, meg sem álltam, Hajnaltól egész Estig. Együtt mentek hát be a házba. Odabent sötét volt, s csak a tűzlángok lobogtak a kandallóban. A fiú gyertyát gyújtott. Egy darabig szótlanul üldögéltek az asztal mellett, mert hihetetlen fáradtság s kimerültség lett úrrá a Kovácson. Végül körülnézett a helyiségben, mint aki most tér csak magához. Azt kérdezte: - De miért vagyunk egyedül? A fiú szemrehányón nézett rá. - Hogy miért? Mama átment Nanhez, Alsó-Woottonba. Ma van a kisfiú második születésnapja. Azt remélték, te is itt leszel már addigra... - Ó, igen... Valóban úgy kívánta volna az illendőség. Tudom, hamarabb itt kellett volna lennem, Ned, de sajnos feltartóztattak. Sok mindenen el kellett gondolkodnom, s szinte minden másról megfeledkeztem egy időre. De azt nem felejtettem el, hogy a kis Tomnak születésnapja van! Kezét a mellényzsebéhez emelte s előhúzott belőle egy kis tárcát, mely puha bőrből készült. - Hoztam is neki valamit. Az öreg Nokes talán csak egy kis mütyürnek hívná... Ez viszont Tündérországból származik. Nézd csak, Ned! S azzal a tárcából elővett egy kis ezüsttárgyat. Olyan volt, mint egy apró liliom: egy keskeny szár, a csúcsán három törékeny kis virágfej, melyek lehajoltak, mint formás kis harangok. S valóban harangok voltak, mert amikor egy picit megrázta, mindegyik virág más és más hangon csilingelni kezdett. S az édesen csengő zenére a gyertya lángja meglebbent s egy pillanatig még ragyogóbb fénnyel világított. Ned szemei hirtelen elkerekedtek a csodálkozástól. - Megnézhetem én is, apa? - kérdezte. Óvatos mozdulattal az ujjai közé csippentette s belekukucskált a virágok harangfejébe. - Micsoda mestermunka! - álmélkodott. - És apa, még illata is van a harangoknak! Olyan illat ez, amiről eszembe jut valami... Valami, amit már réges-rég elfelejtettem. - Igen, a virágillatot csak azután érezheted, ha már megszólaltak a harangok. De nem szükséges annyira óvatosan fognod. Hisz egy kisgyermek számára készült, hogy majd ő játsszon vele. Nem árthat neki, s szét sem tudja szedni... A Kovács visszatette az ajándékot a tárcába s gondosan elrejtette a zsebébe. - Én magam viszem majd át neki holnap - mondta. - Remélem, Nan és fiacskája, a kis Tom megbocsátanak majd nekem. Ami pedig Tomot illeti, úgy gondolom, még korai lenne, hogy számolgassuk, hány napja, hete, hónapja vagy éve született... - Igazad van, édesapám. Majd elviszed neki. Örömmel veled mennék én is, de nem lesz rá időm. Ma sem tudtam volna elmenni, még akkor sem, ha nem vártalak volna téged. Temérdek a munkám, s egyre csak több lesz. - Nem, nem fiacskám! Pihenj csak te is egy napot. Az, hogy nagyapa lettem, még nem jelenti azt, hogy erőtlenek lennének a karjaim. Adj csak valami munkát nekem is! Ketten könnyebben végzünk majd vele. Többé már úgysem megyek el itthonról, Ned... Ilyen hosszú útra már nem vállalkozom. Ugye érted, mire gondolok? - Hát erről van szó, apa? Tudod, csodálkoztam is, hova tűnt a csillag... Nagyon nehéz lehetett neked... Megfogta apja kezét. - Rettenetesen sajnálom. De azért van ebben valami jó is. Tudod, olyan sok mindenre megtaníthatnál még, ha lenne rá időd. És most nem csak a kovácsmesterségre gondolok. Együtt meg is vacsoráztak s azután jó darabig elüldögéltek még az asztal mellett, s a Kovács elmesélte fiának legutóbbi utazását Tündérföldön. Sok másról beszélt még neki, mindenről, ami csak eszébe jutott, de azt, hogy ki lesz a csillag következő tulajdonosa, nem említette meg neki. Végül a fiú a szemébe nézett s azt kérdezte: - Apa, mondd, emlékszel még arra a napra, amikor a Virágot hazahoztad? És amikor azt mondtam neked, olyan az árnyékod, mint egy óriásnak... Az árnyék volt a valóság... Hiszen magával a Tündérkirálynővel táncoltál! S mégis önként le tudtál mondani a csillagról...! Remélem, olyasvalaki kapja majd, aki igazán megérdemli. Hálás lehet az a gyermek... - Nem fog tudni róla - mondta a Kovács. - Ezek az ajándékok nem úgy jutnak el hozzánk. Nos hát, ez minden, amit el szerettem volna mondani neked. Továbbadtam a csillagot s most már újra visszaállhatok az üllő mellé s megint kezembe vehetem a kalapácsot. Talán hihetetlennek tűnik, mégis igaz, hogy az öreg Nokes, aki mindig is megvetette a Kuktát, sohasem tudta kiverni az esetet a fejéből. Mind a mai napig fel nem foghatta, hogyan tűnhetett el a csillag a Tortából, habár annak a napnak már sok-sok éve... Nokes ez idő alatt igencsak meghízott s ellustult, és már hatvanéves korában sem dolgozott, bár ez nem számított magas életkornak itt a faluban. Most már kilencven felé közeledett s terebélyesre dagadt, mert rengeteget evett s valósággal falta az édességeket. Ideje nagyobb részét - már amikor nem ült az asztal előtt - egy hatalmas karosszékben elterpeszkedve töltötte az ablak mellett, vagy - amikor igazán szép idő volt - az ajtó előtt. Módfelett szeretett beszélgetni az emberekkel, s igen gyakran hangoztatta a véleményét mindenféle dolgokról, ám az utóbbi időben leginkább csak egyvalamiről szeretett volna hallani: a hajdani Nagy Tortáról, amit ő készített. (Mostanra ugyanis már szent meggyőződése volt, hogy valóban ő készítette.) Amikor csak elszenderült, megjelent a Torta az álmaiban is. A Kukta elég gyakran megállt nála egy-két szóra. Az öreg Szakács még mindig Kuktának hívta, s viszonzásképp elvárta tőle, hogy Mesternek szólítsa őt. A Kukta igen megfontolt férfi volt, s ez csak előnyére vált ilyenkor. Igaz, azért többen is akadtak, akiket nála sokkal jobban kedvelt Nokes. Egy szép délután, vacsora után Nokes épp elbóbiskolt kedvenc székében az ajtó mellett. Arra riadt fel, hogy a Kukta ott áll mellette s őt nézi. - Jó, hogy jössz, Kukta, mert mostanában megint a Tortán járt az eszem. Épp rá gondoltam most is, az az igazság. A legjobb torta volt, amit valaha is készítettem, s ez talán elárul róla valamit. De szerintem te már nem is emlékszel rá... - Nem igaz, Mester, nagyon is jól emlékszem rá. De mi nyugtalanít ennyire? Finom torta volt, mindenkinek nagyon ízlett s dicsérték is épp eleget. - Persze, hisz én készítettem. De tudod, engem mégsem ez nyugtalanít, hanem az a kis ezüstcsillag. Nem fér a fejembe, mi történhetett vele. Persze nem olvadhatott el. Ezt csak azért mondtam akkor, hogy nehogy megijedjenek a gyerekek. Arra gondoltam, biztosan lenyelte valamelyikük. De gondolod, hogy tényleg lehetséges ez? A kis kerek fémpénzeket könnyen lenyelheti az ember anélkül, hogy észrevenné, de a csillaggal szerintem ez nem fordulhatott elő. Igaz, hogy elég kicsi volt, de igen élesnek tűntek az ágai... - Igen, Mester. De biztosan tudod, miből volt a csillag? Most már ne nyugtalankodj ennyit emiatt! Valaki lenyelte, én legalábbis azt hiszem. - De akkor ki lehetett az? Nos, elég jó a memóriám, s arra a napra különösképpen pontosan emlékszem. A meghívott gyerekek nevét is tudom még. Biztosan Molnár Molly volt az! Mindig is falánk volt, s a torta után is olyan mohón kapott! Hisz most is olyan kövér, mint egy degeszre tömött liszteszsák... - Igen, Mester... Bizony, vannak akik alaposan meghíznak. De Molly aznap nem sietett megenni a tortát. Két érmét is talált abban az egy szeletben. - Ó, igazán? Nos, akkor inkább Bodnár Harry lehetett az. Akkora volt a szája, mint egy békának, s olyan nagy volt a hasa, akár egy hordó. - Szerintem csak egy kedves kisfiú volt, aki mindig barátságosan nevetett az emberekre. De olyan óvatosan evett aznap, hogy előbb apró darabkákra szeletelte szét a tortát, csak azután állt neki enni belőle. Igaz, semmit sem talált benne... - Akkor biztosan a sápadt kis Szabó Lily volt az. Emlékszem, egész kisgyermekként is sok mindent lenyelt véletlenül. Varrótűket is... És soha semmi baja nem lett tőle. - Nem, a kis Lily sem lehetett az, Mester. Akkor csak a süteményt ette meg, s amit benne talált, azt odaadta a mellette ülő kisfiúnak. - Akkor végképp nem tudom. Szerinted ki volt az? Úgy látom, alaposan megfigyelted őket. - A Kovács fia volt az, Mester. És úgy gondolom, meg is érdemelte. - Na, mondd csak tovább! - nevetett az öreg Nokes. - Gondolhattam volna, hogy át akarsz verni! De hisz ez nevetséges! A Kovács fia... Akkoriban milyen csendes, nyugodt fiúcska volt! Most bezzeg sokkal nagyobb zajt csap maga körül! Hogy az mit össze énekel! Igen... De ő olyan óvatos volt. Soha semmit sem kockáztatott volna. Kétszer is megrágta az ételt, mielőtt lenyelte. Igen, mindig is ilyen volt... Ha érted, mire gondolok... - Értem, Mester. Nos, akár hiszi, akár nem, a Kovács fia volt az. Mást nem mondhatok. De most már nincs is olyan nagy jelentősége ennek az egésznek. Talán megnyugtatja, ha elárulom, hogy a csillag ismét itt van a dobozban... Itt van, tessék, nézze csak! A Kukta sötétzöld, csuklyás köpenyt viselt. Nokes csak most vette észre. Bő lebernyegéből elővarázsolta a fekete dobozt s az öreg Szakács orra elé tartva felnyitotta. - Itt van a csillag, Mester. A sarokban. Az öreg Nokes előbb köhögni meg prüszkölni kezdett, s végül belenézett a dobozba. - Hát itt van! - mondta. - Legalább hasonlít is az eredetire... - Ez ugyanaz a csillag, Mester. Én magam tettem ide pár nappal ezelőtt. Ezen a télen megint belekerül a Tortába. - Aha! - mondta a Szakács s gúnyos pillantást vetett a Kuktára, majd nevetni kezdett, s közben rázkódott a hája, mint a kocsonya. - Értem én, nagyon is értem! Huszonnégy gyerek és huszonnégy kis szerencsepénz... A csillag az ráadás volt csupán... Vagyis még a tortasütés előtt elcsented és eltetted jobb időkre. Mindig is agyafúrt fickónak ismertelek, mondhatni, fürge észjárásúnak. És milyen takarékos vagy... Soha egy hangyányi vajat sem pazaroltál volna el. Hahahaha! Hát most már mindent értek. Gondolhattam volna. Nos, azt hiszem, minden világos. Most már nyugodtan alhatok egyet. S azzal kényelembe helyezte magát a karosszékben. - De légy résen, hogy a te Kuktád ne járjon túl így az eszeden, mint ahogy te csináltad velem! Tudod, az igazán tehetséges bűvész sohasem árulja el a trükkjei titkát. S azzal becsukta a szemét. - Isten áldja, Mester - mondta a Kukta s hangos csattanással becsukta a doboz tetejét. A zajra a Szakács ismét kinyitotta a szemét. - Nokes - mondta a Kukta. - A te tudásod olyan nagy, hogy én csak kétszer próbáltalak meg megtanítani valamire. Elárultam neked, hogy a csillag Tündérföldről származik, s elmondtam azt is, hogy a Kovácsé lett. Te meg egész egyszerűen kinevettél engem. Most, hogy ideje elbúcsúznom tőled, még valamit el kell mondjak neked. Ne nevess már! Szakács... egy végtelenül hiú, kövér, lusta öregember vagy. A munka nagyobbik részét mindig én végeztem el helyetted. Sohasem mondtál köszönetet érte, pedig a legtöbb dolgot tőlem tanultad meg. Tündérföld tiszteletére persze nem tudtalak megtanítani. Igaz, egy kis udvariasságra sem. Annyira sem vagy képes, hogy tisztességgel elköszönj tőlem... - Ha már az udvariasságról van szó - vágott közbe Nokes -, én sem veszem észre, hogy te udvarias lennél. Főleg amikor nálad idősebbekkel s jóravalóbbakkal beszélsz. Menj csak vissza Tündérföldre, ott szédítsd az embereket efféle butaságokkal! Jó utat is kívánok neked, ha csak erre vágytál. Most pedig eredj utadra! Gúnyosan legyintett egyet. - Ja, és ha netalán itt van egy a tündérkéid közül valahol a konyhában, küldd csak hozzám, hadd nézzem meg őket végre magamnak! És ha a varázspálcája egyetlen suhintására hirtelen le is fogyok, akkor majd más lesz róluk a véleményem - mondta s ismét nevetni kezdett. - Lenne vajon néhány perced a Tündérkirály számára? - kérdezte a másik felelet helyett. Nokes meglepődve látta, hogy a Kukta egyre magasabb lett, miközben beszélt. Hátrahúzta a csuklyát is a fejéről. A köpönyeg alatt pontosan úgy volt felöltözve, mint a Mesterszakács szokott lenni a Lakoma alkalmával, de ruhája vakító fehér volt s a homlokán egy óriási méretű drágakő ragyogott, akár egy csillag. Arcvonásai fiatal férfira utaltak, de arckifejezése igen határozottnak tűnt. - Idefigyelj, jóember - mondta. - Először is nem vagy idősebb nálam. S ami még kellemetlenebb: gyakran mondtál rosszat rám a hátam mögött. Most végre nyíltan is kimondod, a szemembe? Előrébb lépett s Nokes erre egyre kisebbre húzta magát össze. Minden porcikája remegett már. Segítségért akart kiáltani, de suttogni is alig tudott. - Nem, nem, uram! - nyöszörögte. - Kérlek, ne bánts! Én csak egy szerencsétlen öregember vagyok... A Király arcvonásai ellágyultak. - Hát igen! Igazat mondasz. Ne félj! Nyugodj meg... De ugye az előbb azt mondtad, szeretnéd látni, milyen hatalma van a Tündérkirálynak? Még mielőtt elmegyek, megteszem, amit kívántál. Isten veled. Most pedig aludj csak tovább! Ismét beleburkolózott bő köpenyébe, s elindult a Nagy Ebédlő felé, ám még mielőtt eltűnt, az öreg Szakács szemei lecsukódtak. Azon nyomban horkolni kezdett. Amikor az öreg Szakács ismét felébredt, a Nap már lemenőben volt. Megdörzsölgette a szemeit s kissé megborzongott, mert az őszi levegő csípős, hűvös volt. - Hűha! Micsoda rémes álom - mondta kábultan. - Biztosan megfeküdte a gyomromat a nehéz disznóhús, amit vacsorára ettem... S ettől kezdve folyton-folyvást attól félt, ismét valami ilyesmit fog álmodni, úgyhogy alig mert többet enni, mint egy-két falatot, hisz valósággal rettegett, hogy megint megfekszi a gyomrát az étel, úgyhogy csak keveset s csak igen könnyű ételeket evett. Hamarosan alaposan lefogyott, s a ruhái meg a bőre is lötyögni kezdtek rajta. A gyerekek csak Csont-és-Bőrnek hívták. Majd egy idő múlva rájött, hogy ismét el tud sétálni a faluba, s csak egy sétapálcára volt szüksége ehhez, és így, soványan sokkal tovább élt, mint egyébként élhetett volna. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ma már betöltötte a századik életévét. Igaz, ez az egyetlen dolog, amivel eldicsekedhet. De egészen élete végéig gyakran mondogatta bárkinek, aki hajlandó volt végighallgatni a történeteit: - Izgalmas dolog, igen, így is nevezhetjük, de valójában rémálom volt, ha jobban belegondolok. A Tündérkirály...! Pedig nem is volt varázspálcája. És ha az ember abbahagyja az evést, persze hogy lefogy magától is. Ez csak természetes. Egészen érthető. Nincs ebben semmiféle varázslat! Közeledett az újabb Huszonnégyek Lakomája. A Kovács is elment, hogy együtt énekeljen a vendégsereggel, s a felesége is vele tartott, hogy segítsen. A Kovács figyelmesen nézte a gyerekeket, amint ott énekeltek és táncoltak, s arra gondolt, sokkal szebbek és vidámabbak, mint amilyenek ő s a társai voltak gyermekkorukban. Egy pillanatra átvillant fejében a kérdés, mit is fog csinálni most Alf. Mert ő bizony úgy érezte, bármelyik gyermek megérdemelné a csillagot. De leginkább Timet figyelte. Elég duci kisfiú volt, s szerfelett ügyetlen a táncban, de édesen csilingelt a hangja, amikor énekelt. Az asztal mellett ült most szótlanul, s figyelte, amint megélesítik a kést s felszeletelik a Tortát. Hirtelen megszólalt: - Drága Kukta, én csak egy egészen keskeny kis szeletet szeretnék kérni. Sokat ettem ma már, úgyhogy eddig vagyok... - Jól van, Tim - mondta Alf. - Egy egészen keskeny kis szeletet vágok neked. Azt hiszem, ez könnyen lecsúszik majd a torkodon. A Kovács figyelte, amint Tim nekiállt a tortaszeletnek. Lassan, de szemlátomást nagy élvezettel majszolgatta, bár amikor a végére ért, s akkor sem lelt benne semmit, kissé csalódottnak látszott. Ám hamarosan felragyogott a szeme, s nevetni kezdett, és egyre vidámabb lett. Énekelt, majd felállt és táncolni kezdett, tőle szokatlan kecsességgel. Még sohasem látták így, ilyen könnyedén szökdécselni őt. A gyerekek mind nevetgéltek s tapsikolni kezdtek. - Akkor hát minden rendben - gondolta a Kovács. - Vagyis te vagy az utódom. Vajon hova jutsz el majd a csillag segítségével? Szegény öreg Nokes... Azt hiszem, sohasem fogja megtudni, milyen megrázó esemény történt a családban... Valóban így is lett. De történt valami a Lakomán, ami mégis határtalan boldogsággal töltötte el őt. Mert még mielőtt a Lakoma véget ért, a Mesterszakács elbúcsúzott a gyerekektől s mindenkitől, aki csak jelen volt. - Ideje elköszönnöm - mondta. - Egy-két nap múlva útra kell kelnem. A Lantos már készen áll, hogy átvegye tőlem a munkát. Nagyon jó szakács s mint tudjátok, ő is ebből a faluból származik. Én pedig visszatérek a szülőfalumba. Nem hiszem, hogy hiányoznék majd nektek... A gyerekek boldog mosollyal köszöntek el tőle, s megköszönték a Szakácsnak a gyönyörű Tortát. Csak Tim fogta meg szelíden a kezét s mondta csendesen: - Nagyon sajnálom. A faluban több család is akadt persze, akiknek mégis csak hiányzott Alf. Néhányan a barátai közül - főleg a Kovács meg a Hegedűs - szomorkodtak, hogy el kellett mennie, s ők voltak azok, akik rendben tartották s újrafestették a Nagy Ebédlőt... Alf emlékére. A legtöbben azonban elégedett voltak azzal, hogy Alf távozott. Igen hosszú ideje volt már ő a Szakács, s az emberek nagy része nem bánta, hogy változás történt e téren. Az öreg Nokes például a földhöz csapta sétabotját s minden teketória nélkül azt mondta: - Na végre, hogy elment! Mennyire örülök neki! Sohasem kedveltem. Amolyan éles eszű fickó volt. Úgy is mondhatnánk, agyafúrt...